Siegfried Fischer-Fabian

A NÉMET CÉZÁROK
A középkor császárainak tündöklése és bukása

EURÓPA KIADÓ
BUDAPEST, 1985
 Fordította Zsigmond Gyula

Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1985

Siegfried Fischer-Fabian: Die deutschen Cäsaren.

Triumph und Tragödie der Kaiser des Mittelalters.

© Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf., München, 1977.

Századok-Emberek sorozat. A szöveget szakmailag Jónás Ilona ellenőrizte.

Hungarian translation © Zsigmond Gyula, 1985

HU ISSN 0324-6841

„A (frankfurti) nagy Császárteremből, ha egyszer beszabadultunk, alig lehetett bennünket

kituszkolni, s legigazibb barátunknak azt tekintettük, aki a… császárok mellképeinél tetteikről
hajlandó volt regélni.”

Goethe: Életemről. Költészet és valóság

(Szöllősy Klára fordítása)

Gerhard Fischer (1920. szeptember 10. – 1942. szeptember 22.) emlékének

2
 Előszó helyett…

Amikor a Szent Péter-templom alatti, a látogatók elől elzárt barlangsírok sorában

II. Ottó szarkofágja elé érkeztünk, vatikáni kísérőnk némi csendes tűnődés után ezt
mondta: „Otto secundus, a kereszténység egyik nagy alakja…” Majd hozzáfűzte:
„Halála előtt meggyónt a pápának.” Apuliában, Castel del Montében az emléktárgy-
árus megkérdezte tőlünk: „Látták már a toronyszobát, ahol a szépséges német csá-
szári gyermekeket láncra verve tartották?” Reggio Emiliában – innen mentünk Ca-
nossába – a vendéglős hosszasan mesélt „Enricó”-ról, azaz IV. Henrikről.
Mindez lehet véletlen események sorozata, amiből nem szabad általános érvényű
következtetéseket levonni, de mégis a középkori császárok nyomdokait kereső, hosz-
szú olaszországi utazás után úgy tűnik, hogy emlékük e tájon még nem halványult el
teljesen. Saját hazájukról, Németországról nem lehetne ugyanezt nyugodt lélekkel el-
mondani. Legalábbis az egyébként minden jubileumi alkalmat oly szívesen megraga-
dó hivatalos körök nem tartották megemlékezésre méltónak I. (Nagy) Ottó megkoro-
názásának, a német történelem egyik legemlékezetesebb eseményének ezredik évfor-
dulóját.
Sem az Ottók, sem a Száliak, sem a Hohenstaufok nem szolgáltattak okot erre a
közönyre, hiszen földi pályafutásuk számos történész szemében a német történelem
legdicsőségesebb korszakának számít. Persze „a német nagyság elveszett paradicso-
ma” fölötti siránkozás vagy bármiféle ábrándos sóvárgás „a régi császári uralom”
után értelmetlen és időszerűtlen volna. De ez nem jelentheti azt, hogy el kell felejte-
nünk múltunkat, történelmünket. Ha egy nép megtagadja múltját, nincs jövője sem –
ez ma már köznapi igazság. „Aki nem tud háromezer évvel számot vetni, sötétben
botorkál, csupán egyik napról a másikra él” – mondja Goethe.
Amit ezek az emberek végbe akartak vinni – és szándékaik, nem pedig eredmé-
nyeik alapján kell megítélni őket –, valóban elképesztő. Nem kisebb feladatra vállal-
koztak, mint rendet teremteni a Nagy Károly gyengekezű utódai alatt kialakult ká-
oszban, felépíteni a romokból egy új birodalmat, a kereszténység világbirodalmát,
ugyanúgy uralkodni az egész világ felett, mint a hajdani római császárok. Elképesztő
célkitűzés, hiszen olyan nép szülöttei voltak, amelynél nem voltak meg ehhez az elő-
feltételek. Egy, parasztokból és földművesekből álló, írástudatlan nép, amelynek nem
volt sem fővárosa, sem írott törvénye, közigazgatása és állandó hadserege, s amely
egymással torzsalkodó törzsekre hullott szét.
A német császárok élete a nagy tragédiákra emlékeztet. A cselekményt az emberi
szenvedélyek határozzák meg: szeretet és gyűlölet, halált megvető bátorság és gyá-
vaság, nemeslelkűség és aljasság; szereplőik között találunk szenteket és eretnekeket,
lovagokat és parasztokat, papokat és bolondokat. Ma úgy mondjuk, a „sötét közép-
kor” – és ez az (elő)ítélet sem felel meg a valóságnak. Mert az emberiségnek ez a kor-
szaka olvasztotta új egységbe az antikvitást, a germánokat és a keresztényeket, és
olyasvalamit hozott létre, amire a mai európaiak – Keleten és Nyugaton egyaránt –
csak sóvárognak: közös hitet, közös (tudományos) nyelvet, közös világképet.

3
 A szász I. Ottó aacheni megkoronázása és Conradino, az utolsó Hohenstauf nápo-
lyi kivégzése között századok teltek el, a német császárság hatalma e korszakban
előbb meredeken a magasba ívelt, majd a mélybe hanyatlott. Háromszázharminckét
év, megannyi lap a történelem könyveiben, amelyek megörökítették Ottó, Henrik,
Konrád és Frigyes császárok tetteit, és a tettre kész, jelentős, sőt nagy uralkodók
olyan imponáló sorát tárják elénk, amilyen folyamatosságra alig akad máshol példa.
E lapok beszámolnak a magyarokkal, a normannokkal, a szaracénokkal vívott csaták-
ról, a szlávok elleni irtó hadjáratokról, a testvérgyilkos belviszályokról, a Rómára,
Apuliára, Calabriára és Szicíliára támadó seregekről, a Szentföldért harcba induló ke-
resztes lovagokról, de mindenekelőtt a pápasággal folytatott ama titáni küzdelemről,
amelyben az egyházi és világi hatalom küzdött egymással az elsőbbségért.
„A világuralom misztikus gondolata – írja Franz Kampers – már a történelem haj-
nalán, Asszíriában és Babilóniában megszületett az ősidők homályából előbukkanó
kolosszusokban. Bennük öltött először testet ez az eszme a maga káprázatos ragyo-
gásával, amely még évezredekkel később is, a középkorban, egy bálványisten erejét
kölcsönözte a germán cézárok császáreszméjének. A német császárság hőskorában
ezreket és ezreket vonzott magához és vezetett tévútra a világ és az istenség egységé-
nek vakító fénye. Emberi gyengeségük mélységeiből bátran nekivágtak az álombiro-
dalom felé vezető ikaruszi repülésnek.”

4
5
I. KÖNYV

AZ OTTÓK

6
 1. FEJEZET
„A KORONÁS FŐ FEKHELYE KEMÉNYEBB”1

Az analfabéta király

Amikor betöltötte harminchetedik esztendejét, megpróbálta elsajátítani az írás és

olvasás tudományát.
A hosszú téli estéken görcsös kézzel, homlokát ráncolva rótta a betűket a viasszal
bevont fatáblára a pislákoló kanócú olajmécses mellett. A kandalló tüze a széllel vias-
kodott, amely be-betört a szőnyegekkel fedett boltíves ablakokon. A folyosó felől az
őrség lépteinek zaja hallatszott. A csendbe olykor suttogó hangok vegyültek, az őr-
ségváltás halk vezényszavai. A király feje időnként előrebillent. Gondolatai az ébren-
lét és álom határán bolyongtak…
Az írást, a beszéd látható formába öltöztetését, a titokzatos módszert, amely meg-
örökíti az elröppenő szót, hosszú ideig igazi férfihoz nem illő tudománynak tartotta.
Ha írni kell, ott vannak a papok, akiket erre is megtanítottak a kolostorokban. Ám
egy napon elfogta a méreg, hogy nem tudja elolvasni a könyvtárában őrzött könyve-
ket, másokkal kell felolvastatnia az idegen fejedelmek leveleit, saját hírnökei jelenté-
sét sem tudja kibetűzni, és latintudás híján minduntalan tolmácsokra szorul… ő,
Ottó, a németek királya, Európa leghatalmasabb birodalmának uralkodója. Az embe-
rek fantáziáját azóta is mindig élénken foglalkoztatta annak az uralkodónak a képe,
aki – bár megkapta az utókortól a csak keveseknek kijáró „nagy” előnevet – elkesere-
detten birkózott az ábécével. De az idiota litterarum, az írni-olvasni nem tudó király,
azokban a századokban egyáltalán nem volt szokatlan jelenség. Maga Nagy Károly
császár is csak keservesen birkózott meg a bonyolult írásjelekkel, a frank Konrád csá-
szár pedig még csak meg sem próbálkozott velük. Viszont IV. Henrik nemcsak Ca-
nossa-járása miatt vált ország-világ előtt nevezetessé, hanem azért is, mert minden
nehézség nélkül elolvasta a hozzá intézett leveleket, és III. Ottó annyira művelt volt,
hogy mirabilia mundi-nak, a világ csodájának nevezték.
A római civilizáció megismerése és a kereszténység felvétele a németeket csak
igen vékony mázzal vonta be, amely alól még világosan előtűntek az ősgermán tulaj-
donságok. Rendkívüli körülmények között ez a mázréteg nyomban lepattogzott.
Még éltek az ősi istenek. Már keresztény ruhába bújtatták őket, de tovább éltek. A
démonok tisztelete átalakult a szentek imádásává. Az ereklyék megbecsülése, a cso-
dákba vetett hit olyan pogány elemekkel keveredett, mint a tűzpróba, az istenítélet és
a keresztpróba. A németek régi szenvedélyei újra meg újra felütötték fejüket: a játék-
szenvedély, a mértéktelen ivászat, a harci düh atavisztikus jelenségei. Még szinte
semmi sem zabolázta meg az ösztönöket, nem ismertek gátlásokat. Aki igazságát ke-

1
Shakespeare: IV. Henrik. Vas István fordítása.

7
reste, ha másképp nem jutott hozzá, önmaga vívta ki. Aki olyasmire áhítozott, ami
nem illette meg, erőszakkal próbálta megszerezni.
„A vér olcsó volt. Az emberölés egyáltalán nem számított szörnyűségnek. Nem is-
merték a méltányosságot. Az ember mit sem ért, az emberi életnek – beleértve a saját
életet is – nem volt jelentősége. És éppúgy, mint az ősidőkben, a bosszúállás késztette
őket a legszörnyűbb kegyetlenségekre: a személyes ellenséget megcsonkították, a
foglyokat kivégzésük előtt meggyötörték…, a németekre ebben az időben még a ke-
ménységgel és önfejűséggel összefonódó durvaság és barbárság is jellemző volt.”
A németek a X. század küszöbén a barbárság és a civilizáció között álltak, már el-
vesztették lábuk alól az ősi talajt, de még nem találták meg az új, szilárd alapot. E
meghasonlott állapot formálta ki a megdöbbentően ellentmondásos jellemeket: a kö-
nyörületesség együtt lakozott a kegyetlenséggel, az alázat a tébolyult gőggel, a jóté-
konyság a gyilkolni kész szerzési vággyal, a nemeslelkűség az undorító aljassággal,
az igazságszeretet a leggyalázatosabb képmutatással. Sok szempontból elvadult, ne-
veletlen gyermekekhez hasonlítottak, akiknél fájdalom és öröm átmenet nélkül váltja
egymást, és hangulatuk szeszélyes, mint az áprilisi időjárás.

Égő határok

Az erjedésnek és a formálódásnak ebbe a korszakába született bele Ottó 912-ben.

Gyerekszobája hol ebben, hol abban a királyi kastélyban volt, ama várszerű lakhe-
lyekben, ahol az uralkodók hosszabb ideig tartózkodtak. A kastélyokat tágas legelők,
mocsarak, de leginkább sűrű erdők vették körül, bár ez utóbbiakból egyre többet ha-
rapott ki a tűz és a balta. Teljes erővel folyt már a „nagy irtás”, az újabb szántóföldek
és legelők meghódítása, egyfajta belső gyarmatosítás, amelyről még ma is árulkod-
nak a helységnevekben előforduló „irtás”, „tűz”, „láng” szavak. A parasztok – épp-
úgy, mint az ősgermán időkben – apró falvakban vagy magányos tanyákon laktak.
Többségük valamelyik földesúr elkötelezettje volt, tőle függött, ami azt jelentette,
hogy terményeinek egy részét beszolgáltatta, és ennek fejében élvezte a földesúr ol-
talmát.
A Rajna, a Majna, a Mosel és a Duna mentén a római korban épült régi városoknak
még csupán a belső magját népesítette be a lakosság, de kedvező földrajzi fekvésük-
nél fogva e városok voltak a kereskedelem és a közlekedés csomópontjai. Mindenütt
templomtornyok meredtek az ég felé, többnyire fából, akárcsak a várak őrtornyai.
Csak néhány kolostor készült a kőépítkezés kevesek által ismert tudománya szerint.
Háború idején e kolostorok biztos menedéket jelentettek, békében a vidék gazdasági
fejlődését szolgáló, nagy gazdasági központokként működtek.
Ottó úgy nőtt fel, mint korának nemesifjai: szabadjára eresztve, vadon, korlátokat
nem ismerve, nem kényszerítették iskolapadba, semmiféle oktatás nem zavarta meg
életét. Abban a törzsben növekedett fel, amelyik a legtovább küzdött a kereszténység
felvétele ellen, és amelynek ellenállását csak a tömeges elhurcolások és kivégzések
tudták megtörni. A szászok törzse volt ez. E szászok nem azonosak azokkal, akiket
ma nyelvjárásuk alapján e névvel illetünk, a történelem színpadán csak sokkal ké-
sőbb megjelenő felső-szászokkal. Ottó törzse a mai Németország északnyugati részén
lakó alsó-szászok őse volt. Róluk zengi a dal, hogy „összeforrtak a földdel, és minden
vihart kiállnak”.

8
 Ottó apja I. Henrik volt, akiről a történelemórákon megtanultuk, hogy sok várat
épített, és hogy amikor a rettegett magyarok egy fegyverszünet lejárta után megjelen-
tek és újabb adót követeltek, egy döglött kutyát dobatott eléjük. Noha ez csupán
anekdota, mint minden jó anekdota, ha nem is a valóságot, de az igazságot tükrözi.
És ismerjük a dalt, mely szerint Henrik a „madarászkelepce” mellett ült, amikor a
törzsek küldöttei felajánlották neki a koronát és a jogart. A madarászkelepce lépvesz-
szőből és hálóból összeállított furfangos szerkezet volt. A fogságba esett madarakból
a nagyobbak ínyencfalatként a fazékba kerültek, míg a kisebbeket vagy kalitkába zár-
ták szárnyas dalnoknak, vagy aranyláncot kötöttek lábukra, s a hölgyek játszi kedvé-
nek estek áldozatul. Azt a már régóta nem királyi helyet, ahol Henrik ezt a sportot
űzte, még ma is mutogatják a turistáknak Quedlinburgban az idegenvezetők.

A herceg és a rabszolganő

Henrik arra tanította fiát, hogy a férfi legfőbb erénye az egyszerűség. Az egyszerű-
ség ebben az esetben annyit jelent, mint „azonosnak lenni önmagunkkal”. Ezzel
szemben a tanulás elpuhít, a tudomány egyfelől kétkedő okoskodásra nevel, másfelől
a könyvekkel való foglalatosság gyengíti a döntőképességet. Az egyszerűséget úgy
lehet elérni, ha testünket megacélozzuk, ellenállóvá eddzük a megpróbáltatásokkal
szemben.
Így azután Ottót megtanították arra, hogy hogyan kell vadtulkot, medvét, vadkant
lándzsával elejteni, hogy nyila mindig a célba találjon, versenyfutásban senki se előz-
ze meg, hogyan üsse ki a nyeregből ellenfelét a lovagi tornán, kardvívás közben egy
tapodtat se hátráljon, győzzön az ostáblajátékban – és miként nyerje meg a nők tet-
szését.
Tizenöt éves korában követte el első ballépését: beleszeretett egy rabnőbe. Ez kissé
úgy hangzik, mintha nem a német király, hanem a kalifa fiáról lenne szó. De a rab-
szolgatartás a X. század Európájában általánosan elterjedt szokás volt. A németek ez
irányú igényeiket a távoli, szlávok lakta kelet-európai vidékekről elégítették ki, és
nem véletlen, hogy a rabszolgát jelentő német Sklave szó annyira hasonlít a szláv
szóhoz, mert a sklave nem más, mint a szlávok korabeli neve.
Ottónak erről a lánypajtásáról nem valami sokat tudunk. A krónikások csupán azt
emelik ki – mintegy mentegetőzésképpen –, hogy nemes vérből származott, „egy po-
gány törzs vezérének lánya volt”. Egy bizonyos: a lány hadizsákmányként került a
németek kezére, akik minden nyáron hadra keltek az Elba és Odera közötti terület el-
len, s ezekben a csatározásokban az ifjú Ottó is részt vett, hogy gyakorolja magát a
fegyverforgatásban. A herceg és a szép rabnő kapcsolatát tudomásul vették, de e
kapcsolat törvényesítésére a lánynak nem lehetett semmi kilátása, mert egy szláv nő
Németország trónján éppolyan elképzelhetetlen volt, mint ördög a gyóntatószékben.
Akkor is megmaradt rabnőnek, amikor egy fiúgyermeknek adott életet. A Vilmos
névre keresztelt gyermek örökösként nem jöhetett számításba. Ennek ellenére kiváló
nevelésben részesült, hiszen mégiscsak királyi vér folyt ereiben. Később ezzel a tör-
vénytelen gyerekkel, ezzel a „fattyúval” mint mainzi érsekkel fogunk találkozni, ami
a korszak toleranciájáról tanúskodik, noha „sötét középkor” néven szokták emleget-
ni.

9
 Henrik király megteremtette az egész német nyelvterületre kiterjedő birodalmát,
amely – bár határait minden oldalról veszély fenyegette – megalapozta a jövendő
korszakot. Éppen e jövendő biztosítása érdekében Henrik olyasmire szánta el magát,
ami a hatalmasságokra nem éppen jellemző – hiszen többnyire nem tudják elképzel-
ni, hogy az élet nélkülük is megy majd tovább –, de Henrik még életében kijelölte
utódját.
De hát nem Ottó, a legidősebb fiú volt amúgy is a trón várományosa? Nem. A leg-
idősebb fiú nem volt szükségszerűen trónörökös is. Az elsőszülöttség joga, a primo-
genitura még nem volt érvényben. A fiak közül a legrátermettebb vehette át a jogart.
Henrik úgy vélte – és ez éleslátását igazolja –, hogy Ottó a legalkalmasabb. Henrik-
nek sikerült erről a választás szempontjából döntő családokat is meggyőznie. Nem
volt könnyű feladat. Saját felesége nyíltan agitált kedvence, a kisebbik fiú mellett,
akit apja után ugyancsak Henriknek neveztek.
Az én ereimben nemesebb vér folyik – morgolódott az öcs, amikor bátyja kijelölé-
séről tudomást szerzett. És ezt nem csupán az irigység mondatta vele, kijelentésének
igazságáról szentül meg volt győződve. Ugyanis apjuk Ottó nemzésekor még csak
herceg volt, míg Henrik esetében már a királyi méltóságot viselte. Az ifjabb Henrik
tehát, mint „bíborban született” jött a világra, királyi és nem csupán közönséges her-
cegi ágyék magvaként.
Ma ez furcsán hangzik, de a középkorban a „bíborban születettség”-nek valóságos
értelme volt. Elsőbbség illette meg őket, hiszen a királyokat és császárokat maga az
Isten iktatta tisztjükbe, logikus tehát, hogy mihelyt a korona a fejükre kerül, nemző-
képességük is részesül e felsőbbrendűségből.
Ámde I. Henrik, a parasztkirály nem sokat törődött efféle kérdésekkel, és kiharcol-
ta Ottó, a bíbor nélküli fiú utódlási jogát. A királyi tanács gyűlésén Quedlinburgban a
hercegek már e minőségében ünnepelték a tizenhét éves ifjút. De egy trónörökösnek
– bármennyire fiatal is – az elismerésen kívül megfelelő rangú feleségre is szüksége
van. A házasság egyszer s mindenkorra véget vet a szerelmi kalandoknak is, és meg-
akadályozza újabb fattyúk világrajövetelét.

Hajó érkezik Angliából

I. Henrik egy vesztfáliai gróf lányát vette feleségül, fia számára azonban nem talál-
ta elég rangosnak a hazai kínálatot: a király fia mellé királylány illik. Méghozzá lehe-
tőleg rokon népből. Ezért csak az angolszászok jöhettek számításba. Bár a szászok-
nak e rokonai a népvándorlás korában kivonultak a kontinensről, a két nép közötti
kapcsolat nem szakadt meg. A német nemesurak között mindig kapósak voltak az
angol lányok. E házasságok révén ugyanis befolyásos sógorokra tettek szert egész
Európában, nem beszélve az angol menyasszonyok szokásos gazdag hozományáról.
929 nyarának elején egy angol hajó szelte keresztül a La Manche-csatornát, és a né-
met partok felé igyekezett. Masszív, viharálló, tarka zászlókkal ékesített hajó volt.
Rakománya pedig fölöttébb értékes: Editha, Aethelstan király húga. Az angol király
nagy örömmel fogadta a német rokon kérését, hogy küldjön a királyfinak egy véréből
való hercegnőt. Editha tizenhét éves volt, és ebben a korban egy lánynak már régen
főkötő alá kellett volna kerülnie. A lányok ez idő tájt tizenkét-tizennégy éves koruk-
ban mentek férjhez.

10
 Aethelstan ama bölcs emberismerettel, amely már akkor is jellemző volt honfitár-
saira, egy másik menyasszonyjelöltet is útnak indított: kisebbik húgát, Adivát. A
násznagy szerepére a worcesteri püspököt, Kynewaldot jelölték ki, akit az ország leg-
előkelőbb nemesei kísértek el útjára. A hajó gyomrában ajándékokat és a hozományt
tartalmazó ládák tornyosultak. Amint egy későbbi „angol házasságról” szóló beszá-
moló írja: „mindennek – az arany- és ezüstholmiknak, az edényeknek, a selyem- és
lenvászon ruháknak – egy királynőhöz illendőnek kellett lennie. A négy hitvalló és
mártír angol király képmását hordozó színarany koronát drága ékkövek díszítették.
S a hozomány egyéb kincsei: smaragddal, rubinnal, zafírral ékesített aranygyűrűk,
érmék, diadémok és melltűk. Pompás telivér lovak a lovászokkal együtt, egyéb csil-
logó ékszerek, selyem és len felsőruhák, gyönggyel kivarrt díszruhák, a menyasszo-
nyi ágy, hozzá tarka selyemtakarók és a legfinomabb lenvászonból készült ágynemű,
tányérok és poharak vert aranyból és ezüstből – még a fazekak is ezüstből készültek
–, és végül az ezüsttel bevont éjjeliedény…”
A tekintély fitogtatása és a hírnév hajszolása késztette az uralkodókat az efféle
mértéktelen pazarlásra, s közülük nem egy lányával együtt vagyonát is elvesztette
volna – ha nem szólítja fel alattvalóit „önkéntes hozzájárulásra”. Így például III. Hen-
rik a fent ismertetett hozomány miatt kiürült államkasszát úgy töltötte fel újra, hogy
minden jobbágytelek után mai pénzben számítva kétezer-ötszáz nyugatnémet márka
hozzájárulást követelt, továbbá az ingó vagyon értékének harmincadrészét. A királyi
parancs számos bérlőt és parasztot juttatott koldusbotra.
Mit sem tudunk arról, hogy Ottó elképedt-e vagy megdöbbent-e, amikor egy
menyasszony helyett kettővel találta magát szemben. Edithát, az idősebbet választot-
ta. A rövid ismeretség alapján arra következtethetünk, hogy Editha volt a csinosabb.
Adiva viszont nem tetszelgett a sértett ártatlanság szerepében, egy burgundi herceg
kezével vigasztalta meg magát.

Nászajándékul egy város

A tizenhét éves ifjú egy várost adott nászajándékul a tizenhét éves menyasszony-
nak: Magdeburgot. Persze a „város” szó némi túlzás. A cölöpfallal kerített település
még félig romokban hevert a vendek legutóbbi betörése nyomán. Kedvező fekvésé-
nél fogva azonban a Kelettel folytatott kereskedelem legjelentősebb csomópontja
volt. A legnagyobb forgalmat a rabszolgapiac biztosította. A hozomány voltaképpen
az özvegység idejére szolgáló biztosíték volt, mert – mint minden időben – akkor is a
gyakorlati szempontok uralkodtak. Amíg a feleség nem jutott özvegyi sorsra, a férj
maradt a hozomány haszonélvezője.
Ottó jól kihasználta a kissé megtépázott településben rejlő lehetőségeket, és élete
folyamán hatalmassá építette: fallal, földsánccal és árokkal vette körül, egy befolyá-
sos kolostor oltalma alá helyezte, s végül megkoronázta egy négytornyú, száz méter
hosszú és harminc méter széles dómmal. Nem lett belőle ugyan második Róma,
ahogy Ottó szerette volna, de annak az érseknek adott székhelyet, aki a Rajna jobb
partján első volt a rangsorban. A szlávok elleni hódító és térítő hadjáratok támasz-
pontja, az ellenséges betörés elleni védőbástya szerepét töltötte be, egyszóval tág ha-
tósugarú nagyvárossá nőtte ki magát.

11
 Ez a város volt Ottó kedvenc tartózkodási helye. Itt szült neki Editha egy fiúgyer-
meket, Liudolfot. És egy lányt, Liutgardot. Ottó a környékbeli erdőkben vadászgatott
tíz évvel fiatalabb öccsével, Henrikkel, itt találkozott féltestvérével Thankmarral.
Drámaian mozgalmas élete után itt talált örök nyugalomra. Sírján a felirat ma is hir-
deti a látogatóknak:

„Kit e márványlap borít, király volt, keresztény, hazánk drága éke – gyászolja
öt háromszorosan a világ.”

Meghalt a király, éljen a király

A 936. év elején lovas hírnök szólította Ottót Memlebenbe. A királyi kastélyáról és

kolostoráról nevezetes helységben apját, I. Henriket gutaütés érte, és betegágyához
hívatta fiait. A középkori embernek még volt ereje nyugodtan kivárni a halált, elbú-
csúzni és felkészülni az útra, az ismeretlen tartományba, melyből nem tér meg utazó.
Csak a XIX. században találtak rá a korabeli életrajzra, egy nordhauseni szász pap
művére, amely elénk idézi a halottas ágy melletti drámai jelenetet:

„A gyászmise után a királyné fennhangon panaszkodva ment a szobába, ahol a

holttest pihent – amelyből kiszállt a királyi lélek –, és ott találta hevesen zokogó fiait…
Amikor a fenséges özvegy megpillantotta őket, az ő arcát is elborította a könnyek árja,
és a földi porhüvely lába elé borulva hangos jaj szavakkal zokogta el a fájdalmát, a
megboldogulthoz illő módon. (…) Később magához hívatta fiait és leányait, és ezt az in-
telmet intézte hozzájuk: Legdrágább gyermekeim, jól véssétek ezt szívetekbe: legyetek is-
tenfélők, és mindenben Őt tiszteljétek, mert csak Ő rendelheti el, hogy ilyesmi megtör-
ténjék. Csak Őt illeti meg, hogy királynak és úrnak nevezze magát, hiszen csak Neki van
ilyen hatalma gazdagok és szegények felett. Óvakodjatok a mulandó hatalomért folyta-
tott viszálykodásoktól, hiszen a vég mindenkor – ahogy most is – elsöpör minden evilági
dicsőséget, és csak azok boldogok, akik felkészülnek az örökkévalóságra.
Ne mardossanak benneteket komor gondolatok – folytatta –, hogy ki lesz kö-
zületek az első, azt tartsátok mindig fejetekben, amit az igazság szája kijelent az Evan-
géliumban: »Valaki pedig magát felmagasztalja, megaláztatik: és aki magát megalázza,
felmagasztaltatik.«”2

E szavak – noha virágnyelven hangzottak el – ugyancsak egyértelműek voltak.

Matild, az elhunyt király felesége ismerte az életet, és tudta, hogy „legdrágább gyer-
mekeinek” gondolatai nem az alig kihűlt halott, hanem a becsvágy és féltékenység
sugallta cselszövések körül keringenek. Shakespeare-hez méltó komor és drámai kép,
ahogy az elhunyt király gyermekei a ravatal köré gyűlnek, egyik sem bízik a másik-
ban, és mindegyik irigykedik a többire: Henrik, aki származását előkelőbbnek tartja,
Thankmar, aki úgy érzi, hogy kijátszották, és Ottó, aki tudatában van törvényes jogá-
nak, de akire a legtöbb veszély leselkedik.
Valóban, Shakespeare királydrámái alkalmasak arra, hogy ha nem is a kort, de a
jellemeket visszatükrözzék, és megismertessék velünk azokat az embereket, akik
„készek voltak bármely pillanatban áttörni minden korláton, egyéniségük belső tör-
vényeit másokra rákényszeríteni és bárkivel harcba szállni. Erős és erőszakos embe-
rek, fáradhatatlanok és indulatosak, szenvedélyesek, forrófejűek akár szándékról,

2
Ezt és a további bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításában közöljük.

12
akár tettről van szó… mindig készen arra, hogy egy csekélységért mindent kockára
tegyenek, de ha valami megragadta lelküket, ugyanilyen meggondolatlanul hajlan-
dók voltak saját magukat is feláldozni egy nemes eszme oltárán…”
Ottó számára a legfontosabb az volt, hogy ne vesztegesse idejét, mert bár ki volt je-
lölve a trónra, még nem volt megkoronázva, és amíg nem került fejére a korona, min-
den perc csak növelte a bizonytalanságot. Apja koporsóját még el sem helyezték a
kriptában, de a lovas futárok már vágtattak a svábok, a lotaringiaiak, a frankok, a ba-
jorok törzséhez és az Elbán túli őrgrófságba, hogy meghívják a főurakat az aacheni
királyválasztó gyűlésre. A város Lotaringiában feküdt, és a logika amellett szólt vol-
na, hogy a szász vérből származó trónörökös szász földön koronáztassa meg magát.
Ottó választása mégis e városra esett, ami arról tanúskodik, hogy magasabb célok le-
begtek szeme előtt.

Aachen, dicsőséges Aachen

Ottó azért választotta Aachent, mert ott állt a trón, amelyről egykor Nagy Károly
az egész Nyugatot igazgatta, Aachenben meredt az ég felé a székesegyház, amelyet
Károly saját magának építtetett, ott állt a vár, amelyben élete javát töltötte, és a város-
ban lépten-nyomon találkozni lehetett annak az embernek szellemével, akinek emlé-
ke az idők végezetéig fennmarad. Akkor már több mint száz éve halott volt, de alakja
még annyira elevenen élt a köztudatban, mintha csak az imént távozott volna el e vi-
lágból. Aachen programot is jelentett.
Ottónak nemcsak ahhoz volt bátorsága, hogy magát e hatalmas árnyékkal össze-
mérje, hanem merész elhatározással e nagy ember nyomdokait kívánta követni. Aa-
chen becsvágyó terveinek szimbóluma volt. Intő jel a Franciaországban uralkodó
nyugati frankok számára: ne merészeljék zavarni köreit. Demonstráció, annak felmu-
tatása, hogy ő, Ottó, az európai királyok királyaként óhajt uralkodni. Lelke mélyén
már ott rejtőzött a következő lépés gondolata. Imperator Augustus lesz, a feltámasztott
Római Birodalom császára.
Nagyzási hóbortnak tűnhet e terv, olyan vállalkozások terve, melyek sohasem
hozhatnak gyümölcsöt. Mértéktelen elbizakodottságról árulkodó terv, hiszen még
csak huszonnégy éves ez a fiatalember, a pórias nemesség sarja, nem tud írni-olvasni,
nem ismeri a latin nyelvet, a barbárság rossz hírében álló hazájának nincs sem fővá-
rosa, sem kulturális központja, sem hivatalnoki kara, és ez az ember azt a célt tűzi
maga elé, hogy olyan birodalmat hoz létre, amely egyesíti a kereszténységet az antik-
vitással.
De az első pillantásra túlzott önbizalomra utaló tervben nyomban kirajzolódnak a
lehetőségek és a megvalósíthatóság körvonalai, ha behatóbban szemügyre vesszük
Ottó egyéniségét. Ottó – mint minden igazi nagy ember – lelke mélyéig át volt hatva
igen erős küldetéstudattal. Ezzel a hegyeket is elmozdítani képes hittel vágott neki
küldetése teljesítésének…
Nagy kísérettel indult Aachenbe. A család illendően vett búcsút tőle, és nemcsak a
nők fakadtak sírva. A férfiak is zokogtak, mert e korszak férfiai éppoly érzelgősek
voltak, mint amilyen durvák is. A király a nagy meghatottság közben sem feledke-
zett meg az elővigyázatosságról, félrevonta Siegfriedet, Merseburg grófját, és meg-
kérte, hogy tartsa szemmel Henriket. Bár öccse még csak tizenhat éves volt, de már

13
alkalmas a fegyverforgatásra, és így elég idős ahhoz, hogy egy hatalomra törő párt
ellenjelöltjének szerepét betöltse. Ottó eme gondoskodása lényegében házi őrizetet je-
lentett távolléte idejére. Féltestvére, Thankmar hasonló „alapos megfontolásból” nem
került a kíséret tagjai közé.
936. augusztus 7. ragyogó nyári nap volt. Egybesereglett Németország minden
rangbéli és nevezetes embere csatlósaival és kísérőivel együtt, de még a köznép is.
Az előkelőségeket a polgárok szállásolták el, a kevésbé előkelőek az árkádok és kő-
boltozatok alatt aludtak, az egyszerű emberek a városkapu előtt felütött sátrakban
vagy a szabad ég alatt éjszakáztak. Jövendőmondók, kereskedők, csepűrágók, ku-
ruzslók, bohócok nyüzsögtek mindenütt, gyóntató szerzetesek hada állt a lelkükön
könnyíteni kívánók rendelkezésére, és felvonult a készséges hajlandóságú nők serege
is, akiknek szolgálatait gazdag és szegény egyforma elfogulatlansággal vette igénybe.
Mindezt elárasztotta a harangok zúgása, amely a tetők fölött hömpölygött, betöl-
tötte az utcákat, behatolt az ablakokon, ünnepi hangulatot ébresztett a lelkekben, a
tekinteteket az ég felé irányította, elnyomta a hétköznapi zajokat. A középkorban a
harangok mindenütt jelen voltak. Elsiratták a halottakat, köszöntötték a boldogokat,
ellenséges támadás vagy tűz esetén riadót kongattak, és jó éjszakát kívántak a nyuga-
lomra térőknek. Az emberek nem csupán zengő ércet láttak bennük. Élőlényeknek te-
kintették őket, akiket éppúgy meg kell keresztelni, mint az embereket, és efféle neve-
ket adtak nekik: „a Nagy”, „a Kövér Zsuzsanna”, „a Mennydörgés”, „a Kedves”. Aa-
chenben a székesegyház tornyában voltak elhelyezve. E messze földön híres istenhá-
za építéséhez Ravennából hozták az oszlopokat, Rómából a márványt és a mozaiko-
kat. A zarándokok tódultak ide, hiszen itt megláthatták Mária ruháját, a pólyákat,
amelyekbe Krisztus holttestét csavarták, és a kendőt, amelyre Keresztelő János levá-
gott fejét tették.
A tízezres tömeg óriási izgalomba jött, midőn elterjedt a hír, hogy a jövendő király
a város falaihoz közeledik. Nem pusztán a szenzációéhség sarkallta az embereket,
hogy lássák, a közelébe kerüljenek, és megérintsék lova patáinak még a nyomát is,
hanem az a sziklaszilárd hit, hogy Isten egyik kiválasztottjával találkozhatnak.
A középkori ember mindvégig megingathatatlanul hitt abban, hogy a királyok
egyszerű kézrátétellel képesek gyógyítani. Ahol az uralkodó tartózkodott, ott üdv,
jóság, igazságosság és bölcsesség lakozott. Ez volt az egyik kényszerítő oka az ural-
kodók állandó országjárásának egyik palotából a másikba: testi valójukban kellett fel-
mutatniuk az Istentől kapott hatalmat.
Ami 936-ban Aachenben történt, hosszú időre rányomta bélyegét Európa történel-
mére. Ilyen jelentős hatást egyébként csak véres csatákkal lehetett volna elérni. A ko-
ronázás az évszázad eseményévé vált, és ha Robert Holtzmann, a történész ezt írja:
„Az, hogy a németek egy néppé váltak, Nagy Ottó életművének becses és maradan-
dó értéke” – ehhez hozzá lehet fűzni, hogy ez az életmű ezen a napon vette kezdetét.
A koronázási ünnepséget később gyakran minősítették „tökéletes rendezésnek”,
„színpadi trükknek”, „kizárólag a tömegek látványéhségét szolgáló felhajtásnak”, de
ezek a bírálatok nem ismerik fel a ceremóniák igazi jelentőségét. A ceremónia nem-
csak külsőség, nem csupán üres forma, kívülről hat a bensőre – éppúgy, mint az eti-
kett –, hagyományt teremt, és a hagyomány az a kötelék, amely az államszervezetben
összetartja a széthúzó erőket.

„… a középkorban nélkülözhetetlen a ceremónia, mert a politika teljes egészé-

14
 ben az emberi kapcsolatok szintjén zajlik. A politikai konstellációkat csak az uralkodói
jelvények, az állami szimbólumok és a ceremoniális aktusok képesek kialakítani és a vi-
lág elé tárni… ezek minden esetben a valóság formálásának eszközei, mert olyan fogal-
makat tesznek érzékelhetővé, amelyekre más módszerekkel még szavakat sem lehet ta-
lálni. A középkorban nem lehet használni az »állam« szót a mai értelemben, de nincs is
szükség szavakra és ténymegállapításra, ha látható a trónon ülő férfi körülvéve hívei-
től. Nem lehet »felségjogról« beszélni, de mindenki láthatja a téren keresztüllovagoló
férfit, aki csak Istennek és önmagának tartozik számadással, és akit semmiféle fenyege-
tés nem kényszeríthet megalázkodásra.”

Az érsekek civakodása

A férfi, aki tarka lován bevonult a városba, nem volt sugárzó jelenség. Nem egy
csapásra nyerte meg az emberek szívét, csak hosszas fáradozások után; inkább zárkó-
zottnak látszott, hajlamos volt hirtelen dühkitörésekre, s ilyenkor egész környezete
reszketett. Hosszú, göndör szakálla, vörhenyesen csillogó arca némi oroszlános jelle-
get kölcsönzött neki. S a hagyomány szerint e szakáll övezte száj képes volt a legiszo-
nyatosabb eskük kimondására is.
„Schoene und lanc was im der bart – írta később középfelnémet nyelven Würzburgi
Konrád, a költő – wande er in zôch vil zarte; und swaz er bî dem barte geswuor, daz liez er
allez wâr” – azaz: „Szép, hosszú szakállát gondosan ápolta. Bármiféle eskü hangzott is el e
szakáll alól, azt mindig megtartotta.”
írni és olvasni – mint már említettük – csak hosszú évekkel később tanult meg, de
latinul soha, noha számos román és szláv nyelvet beszélt – de csak, ha rákényszerült.
Legszívesebben az alnémet dialektust használta, törzsének nyelvét, amelyet a svábok
és a bajorok csak nehezen értettek meg. E téren azóta sem történt sok változás. Széles
vállú, tagbaszakadt termetű volt, döngő léptekkel járt, maradian, sőt ódivatúan öl-
tözködött, előszeretettel viselte a hosszú szász köpenyt. Puritán volt, gyűlölte a pom-
pát, a munka és imádkozás töltötte ki napjait, sőt az éjszaka felét is, mert megkapta
azt az irigylésre méltó adományt, hogy kevés alvással is beérje. Álmában halkan be-
szélt, ezért sokan úgy vélték, hogy ilyenkor is ébren van.
A megnyerő külső hiányát fellépésével pótolta: parancsoló jelenség volt, arcvoná-
sát a két nagy, ragyogó szem uralta, a nagy emberekre jellemző „csillagszem”, és az e
szempárból sugárzó tekintet mindenkit nyomban megigézett. Ottó tehát lenyűgöző
jelenség volt, aki hozzánőtt feladataihoz, és jelentőségéből mit sem von le az a tény,
hogy inkább féltek tőle, mint szerették.
Az aacheni ünnepségről a Höxter melletti, corveyi Benedek-rendi kolostor egyik
szerzetese, Widukind számolt be. Widukind nemhiába viselte az egykori híres szász
hős nevét, aki megnehezítette Nagy Károly életét, mert szenvedélyes hazafi volt, és
rajongva tisztelte a népéből származó Ottókat. Bár Widukind naiv elfogultságában
jónak tartott mindent, ami szász volt, minden mást pedig rossznak, műve, a Szászok
története nemcsak értékes forrásanyag, hanem élvezetes olvasmány is. Írásaiban egy-
fajta biblikus erőt és egyszerűséget találhatunk, és ugyan ki tudná jobban elénk tárni
a kor szellemét, mint maga a kor szemtanúja.

„… és midőn odaérkeztünk – írja a koronázási ünnepségekről –, a hercegek,

grófok és a legelőkelőbb hűbérurak összegyűltek abban az oszlopcsarnokban, amely a
székesegyházhoz vezet, és az itt felállított trónra ültették az új uralkodót. Itt fogtak ke-

15
 zet vele (mintegy a kezébe adták magukat!), és megfogadták, hogy hűséges szívvel állnak
rendelkezésére, és ezzel ősi szokásuk szerint királlyá választották. Míg a hercegek és
más világi személyek ezzel voltak elfoglalva, a főpapok, az egyház szolgái és a köznép
lent a templomban várt az új király bevonulására. Amikor a király megjelent, az érsek
elébe ment és jobbjában a pásztorbotot tartva, baljával kézen fogva vezette őt a szen-
tély közepéig. Ott a stólával ékesített fehér miseruhába öltözött érsek megállt és az egy-
begyűlt nép felé fordulva… így szólt: »íme, elébetek vezetem Ottót, akit a Mindenható
számotokra kiválasztott… és akit a hercegek és grófok erre a tisztségre emeltek. Ha e
választás tetszésetek szerint való, emeljétek jobb kezeteket az ég felé.« Mire mindenki
így cselekedett, és ezt kiáltotta: »Éljen Ottó király, örökkön-örökké éljen!«”

Widukind nem hallgatja el azt a kulisszák mögötti civakodást sem, amely az ünne-
pélyes aktus előtt zajlott le a kölni, a mainzi és a trieri érsek között, ugyanis mind-
egyikük magának követelte azt a jogot, hogy megkoronázza és felkenje az új uralko-
dót. Érthető, hiszen ez a megtiszteltetés ugyancsak növelte a tekintélyt.
A trieri érsek követelését azzal indokolta, hogy egyházát még az apostolok dicső-
séges korszakában alapították. Wigfrid kölni érsek azzal érvelt, hogy a koronázás
színhelye az ő egyházmegyéjének területén van, a mainzi Hildibert viszont csupán
rendkívüli tekintélyére hivatkozott. Végül megegyeztek egy – kissé komikusnak ható
– kompromisszumban: a mainzi érseknek jutott a koronázás és felkenés, a kölni vi-
hette a koronát, és a trieri kísérte a királyt a trónushoz.
Az új uralkodót az oltár elé vezették, ott sorakoztak a koronázási jelvények: a kard
az övvel, a palást és a karcsatok, a jogar, a királyi pálca – és a korona. Mindegyik
aranyból és ezüstből készült, drágakövekkel kirakott ékszer. A közhiedelem szerint e
jelvények természetfeletti hatalmat kölcsönöztek hordozójuknak.
Felzendült a Te Deum laudamus – Téged Isten dicsérünk, a tömeg térdre borult és így
könyörgött Isten áldásáért. A mainzi Hildibert felemelte a kardot és e szavakkal
nyújtotta át Ottónak:

„Fogadd e kardot, és pusztítsd el vele az Úr ellenségeit, a pogányokat éppúgy,

mint a rossz keresztényeket, mert Isten rendelése alapján néked adatott a hatalom a bi-
rodalom fölött, hogy békesség uralkodjék a keresztény világban.”

Majd vette a palástot, a királyra terítette és becsatolta a karcsatokat: „Ahogy e pa-

lást redői a földig érnek, úgy állj te is a végsőkig helyt a hitbéli buzgóságban és a hit-
ről való gondoskodásban.” A jogar és a királyi pálca átnyújtásakor ezt mondta:

„E jelek emlékeztessenek arra, hogy azokat, akik rád bízattak, atyai szigorral
kell kormányoznod. De még ennél is fontosabb kötelességed, hogy irgalmas légy, táma-
sza légy Isten szolgáinak, az özvegyeknek és árváknak. A könyörületesség olaja fejedről
soha el ne tűnjön…”

Az érsek fogta a szentelt olajjal megtöltött szarukelyhet, jobb kezének ujjait bele-
mártotta az illatos fűszerekből és olívaolajból készült keverékbe, és megkente a király
homlokát: ősi mágikus szertartás, nyomában szentség és erő árad a felkentre. A koro-
názás után a király felment a csigalépcsőn a márványtrónushoz, ahonnan mindenkit
látott, és ahol őt is mindenki láthatta. A lépcsőnek ugyanannyi foka volt, ahány eme-
lete a babiloni toronynak. A trón tehát a világ feletti uralmat szimbolizálta, a trón el-
foglalása pedig a világ birtokbavételét.

16
 Ottót a főurak megválasztották, a főpapok felszentelték, a köznép mindezt jóvá-
hagyta, már csak egy maradt hátra: az ünnepi lakoma.

„Az Isten dicsőítése után a király átvonult a palotába – írja Widukind –, és a

királyi edényekkel megterített márványasztalhoz járult, és ott helyet foglalt a püspökök
és a köznép társaságában. A hercegek viszont a lakoma rendjére ügyeltek fel, Lotaringiai
Giselbert – mint e terület ura – irányította az egész ünnepséget, Frankföldi Eberhard
gondoskodott az asztalról, Svábföldi Hermann állt a pohárnokok élén, és Bajorországi
Arnulf irányította az elszállásolást.”

Az efféle koronázási lakoma újdonság volt, de még az ősgermán időkből származó

régi hagyományon alapult, amikor a legidősebb fiú csak azután vehette át apja örö-
két, miután a halotti tort ünnepélyesen megnyitotta az „örökségpohárral”. Ottónak
még egy oka volt rá, hogy ezt a hagyományt felújítsa: tudtára akarta adni a hercegek-
nek, hogy nem csupán a birodalom első emberei, hanem annak első szolgái is.
Hiábavaló próbálkozás volt, mert ahogy a későbbiek során kiderült, a törzsek feje-
delmei, akik uralkodójuknak felszolgálták a kenyeret, felaprították a húst, bort töltöt-
tek poharába, elárulták őt, még mielőtt a kakas háromszor megszólalt volna. Percy
Ernst Schramm történész „a német történelem első boldog napjának” nevezi az aa-
cheni koronázást, de ezt a boldog napot számos boldogtalan nap követte…

Csehek, szlávok, magyarok…

Megkezdődött a birodalom megalapítójának nehéz, keserves küzdelme. „A koro-

nás fej fekhelye keményebb” – írja Shakespeare, aki nem a szászok, a száli frankok és
a Hohenstaufok költőjének született. Pedig azok győzelmeiben és tragédiáiban
ugyanolyan témákat találhatott volna, mint saját hazájában a Yorkok és a Lanceste-
rek tusakodásaiban.
IV. Henrik híres monológjában így panaszkodik:

Ó, hány ezer szegény alattvalóm

Alszik ez órán. Alom, szelid álom!
Elrémítettelek, természet édes
Dajkája, hogy pillámat nem nyomod
S a feledésbe sohasem merítesz?
Füstös kunyhókban mért időzöl inkább,
Miért nyújtózol kemény szalmaágyon,
Hol zümmögő szunyoghad ringat el –
Mintsem az illatosított szobákban,
A drága díszü mennyezet alatt,
A legédesebb dallam hangja mellett?
Ó, álmos isten!
Mért a koldus undok
Ágyán fekszel, s a király heverőjét
Miért teszed őrházzá, vészharanggá?3

Németországban hamarosan megkondultak a vészharangok. Miután az uralkodói

hatalom kizárólag az uralkodó személyének függvénye volt, minden trónutódlás
próbatétel is volt. Ki kellett próbálni, hogy az „új” milyen erős, mit lehet vele szem-
3
Vas István fordítása.

17
ben elérni. Minden időben akadtak pártok, amelyeknek nagyra törő álmai a régi ural-
kodó alatt nem valósultak meg, és utódjától remélték vágyaik beteljesedését. Így tör-
tént most is: intrikák, összeesküvések, belviszályok és lázadások ütötték fel fejüket a
határokon túl. Elsőként a csehek rántottak kardot, akik súlyos igaként hordták az
Ottó apja által rájuk rótt adófizetési kötelezettséget. Most úgy látták, hogy megszaba-
dulhatnak e tehertől, és vezérük, Boleszláv is alkalmasnak látszott e feladat végrehaj-
tására. Legyőzte az ellene küldött első sereget, sőt az úgynevezett merseburgiakból
álló másodikat is. Ez utóbbi tolvajok, rablók, útonállók, gyilkosok hada volt, akikre
akasztófa várt, de ehelyett harcba küldték őket, s ha ott helytálltak, visszanyerték
szabadságukat.
A csehekkel együtt fellázadtak a keleti ősellenségek: az Elbán túli szlávok. Először
itt lépett közbe Ottó személyesen. Ő állt a hadak élére, de elég okos volt ahhoz, hogy
ne ő parancsnokoljon. Ezt átengedte a tapasztalt, az évtizedes, határ menti harcokban
gyakorlott, tapasztalt katonáknak, akik ismerték a terepet és az ellenfelet. Ottó bebi-
zonyította, hogy tökéletesen ismeri a háttérbe vonulás és a legmegfelelőbb emberek
kiválasztásának nehéz művészetét, s ezt nem mindenki mondhatja el magáról, aki
magát „nagynak” nevezi. Csalhatatlan ösztönnel választotta ki a legalkalmasabb em-
bereket, s ha egyszer már döntött, akaratát akkor is érvényre juttatta, ha parancsait
mások népszerűtlennek találták.
Ilyen népszerűtlen döntés volt az is, hogy a szász Hermann Billungot nevezte ki az
Elba alsó vidékének őrgrófjává, és őt tette meg a megtorló hadjárat főparancsnoká-
nak. A szász grófok megsértődtek, mert szerintük akadt volna idősebb, érdemdúsabb
jelölt is. Egyikük el is vonult a hadszíntérről, másikuk egy káprázatos tettel akarta
bebizonyítani, hogy bátrabb, mint a főparancsnok: egy maroknyi önként jelentkező-
vel éjszaka átgázolt egy mocsáron, és hajnalban – mindössze tizenheten – megtámad-
ták az ellenség főerejét. A vállalkozásból senki sem tért vissza, viszont ebből is kitű-
nik a korszak emberének jellegzetes vonása: mindent, a saját életét is hajlandó volt
meggondolatlanul kockára tenni a dicsőség érdekében.
Hermann, billungi őrgróf megszégyenítette az irigykedőket, döntő csapást mért a
vendekre, és helyreállította a régi rendet. Néhány hónappal később újabb veszély je-
lentkezett, most a magyarok akarták az „új király vitézségét” próbára tenni. Ettől a
vakmerő lovas néptől rettegett az egész nyugati kereszténység. És mégis néhány év-
vel később ez a nép mentette meg Ottót…
A vendeket legyőzték, a csehek megelégedtek szívós partizánharcokkal, a magya-
rok eredménytelenül vonultak vissza a pusztákra, és ekkor kitört a belviszály. A
szász grófok megtagadták a frank Eberhard hercegnek a hűbéri szolgálatot. Azzal ér-
veltek, hogy a király az ő törzsükből származik, ezért már nem kötelesek a frank her-
ceget szolgálni. Eberhard ezért az egyik gróf várát megrohanta, porig leégette, és a
várnépet legyilkoltatta.
Ez már nyílt lázadás volt. Bár Eberhardnak igaza volt, de igazának a törvény előtt,
a királyi ítélőszék előtt kellett volna érvényt szereznie. Ottó elhatározta, hogy példát
statuál, és ezzel akadályozza meg a belső villongás lángjának tovaterjedését. Eber-
hardnak száz font ezüst kártérítést kellett fizetnie vagy készpénzben, vagy a legne-
mesebb telivér paripákban. Alvezéreit pedig arra kötelezték, hogy Magdeburg teré-
ről a királyi palotába kutyákat vigyenek fel, amely a régi szokásjog szerint megszé-

18
gyenítésnek számított, ebből eredt a szólás, hogy „kutyával érkezett” – azaz „lecsú-
szott”, ugyanis ezáltal az illető szó szerint lesüllyedt, azaz elvesztette nemességét.4
A büntetéseknek nem volt semmi foganatjuk, sőt éppen ellenkező hatást váltottak
ki, új felháborodást, s ennek nyomán a frankok és a szászok közötti helyi villongáso-
kat. „Te felgyújtottad a falvaimat, én lemészárolom parasztjaidat” – hangzott a jelszó,
amelynek jegyében egymás birtokait feldúlták. Mint oly sokszor a történelemben,
most is a nép egyszerű gyermekei fizettek vagyonkájukkal és vérükkel olyasmiért,
amihez alapjában véve semmi közük nem volt.
A zavargások tüze csakhamar fellobbant a bajor hercegség területén is. A bajorok
már az aacheni koronázáson is csak fogcsikorgatva vettek részt. Saját királyukon kí-
vül nem kívántak más királyt, saját országukon kívül semmiféle birodalmat, és ezzel
egy olyan hagyomány alapjait vetették meg, amelyet mind a mai napig megőriztek.
És megjelent a színtéren egy újabb ellenfél, akivel Ottó nem számolt, de aki az ösz-
szes közül a legveszélyesebb volt: féltestvére, Thankmar.

Gyilkosság az oltár előtt

Thankmar úgy érezte, hogy elütötték a koronától, hiszen ő volt a három fiú közül
a legidősebb, és mégsem egyenrangú, mert csak féltestvér volt, és apjának első, ér-
vénytelenné nyilvánított házasságából született. Thankmar jogosnak vélt igényeinek
kielégítésére első lépésként túszt rabolt. Egy sötét éjszaka megrohanta Vesztfáliában
Beleeke erődjét, és Henriket, a legkisebb fiút túszként elfogta. Zsákmányát egy lóra
kötöztette, és elküldte összeesküvőtársának, Eberhardnak, a frank hercegnek. Ő
maga főhadiszállását Eresburgban (a mai Észak-Rajna-Vesztfáliában fekvő Ober-
marsberg város helyén) ütötte fel, és innen indult el országot pusztító portyázásaira.
Ottó csak nehezen határozta el magát erélyes fellépésre, mert lelkiismeret-furdalá-
sa voltak mostohatestvérével szemben. De a szelídség gyengeségnek számított volna,
és meg kellett mutatnia, hogy senki, még saját rokona sem számíthat kegyelemre, ha
a törvényes uralkodó ellen lázad. Egy lovascsapat élén indult Eresburgba, és kardcsa-
pás nélkül elfoglalta a várat, mert a helyőrség önként kinyitotta a kapukat.
A magára maradt Thankmar kardjával utat vágott magának a templomig, ahol
fegyvereit és arany nyakláncát, a harci és a trónörökösi jelvényeket, az oltárra helyez-
te. Ezzel a jelképes cselekedettel megadta magát. A szentély ősidők óta menedék-
helynek számított, ahol az üldözöttet védte az Isten békéje. Thankmar üldözői azon-
ban megszegték a békeparancsot, rárontottak a fegyvertelen emberre, és sebet ütöttek
rajta. Thankmar felragadta az oltárra helyezett kardot, leszúrta egyik ellenfelét, és
számos sebből vérezve küzdött az oltár lépcsőjén, amíg az egyik ablakon behajított
lándzsa hátába nem fúródott és a földre terítette. Egy Maicia nevű katona megadta
neki a kegyelemdöfést, s utána kifosztotta a halottat.
Amikor Ottó értesült Thankmar iszonyatos haláláról, undor és szégyen fogta el,
hiszen nem ezt akarta, és nem is adott erre parancsot. Régi igazság: az árulás jól jö-
het, de az árulót megvetik. Vagy mint ebben az esetben: Ottó számára végül is ked-
vező a hír, hogy aki életére tört, halott, de a gyilkosoktól iszonyodik.
Az aljas tett fölötti első felháborodásában meg akarta büntetni katonáit, de belátta,
hogy jelenlegi helyzetében erre nincs módja, egyetlen kézről sem mondhat le, még ha

4
A kutyát ugyanis ölben kellett vinni, ami a szolgaság jele volt. (A szerk.)

19
vér tapad is hozzá. „De megsiratta testvérét – írja Widukind –, és nagylelkűségét bi-
zonyítja az elismerés, amellyel Thankmar hősiességéről és erényeiről megemléke-
zett.” Ez semmi esetre sem volt képmutatás, és azzal sem áll ellentétben, hogy nyom-
ban törvényt ült Thankmar négy legmagasabb rangú híve fölött, és még aznap este
hóhérkézre adta őket, hogy a búcsúima után akasztófára kerüljenek.
Ugyanez a vég fenyegette most Eberhard frank herceget is, aki nagy hatalmú cin-
kostársa halála után magára maradt. Szeretett volna békét kötni a királlyal, de most
tüzes vasként égette a „zálog”, amit Thankmar szövetségük biztosítékául küldött:
Henrik, az Ottó-család legifjabb sarja láncra verve raboskodott a várbörtönben. A
frank herceg most kiagyalt egy őrültnek látszó tervet, amelyben azonban volt rend-
szer. A fogoly herceg lábai elé vetette magát, bocsánatáért könyörgött, és arra kérte,
hogy járjon közbe bátyjánál, Ottónál. Ha most sikerül a büntetést elkerülnie, később
gondoskodik arról, hogy Henrik kerüljön a trónra. Nagyon jól tudta, hogy a „bíbor-
ban született” még akkor is magát tartotta jogos trónörökösnek.
Az akkor tizenhét vagy tizennyolc éves Henrik ifjú fővel beleegyezett ebbe az ör-
dögi paktumba. Visszatért Quedlinburgba, ahol Ottó úgy fogadta, mint a tékozló
fiút, „és sokkal nagyobb szeretettel és hűséggel ölelte magához, mint amennyi Hen-
rik szívében lakozott”. Közbenjárására Eberhard megjelenhetett a király színe előtt,
államérdekből néhány hónapra száműzetésbe küldték, de ezt követően – miután új-
ból hűséget esküdött a királynak – visszahelyezték régi tisztébe és birtokába.
Az egyik tűzfészket sikerült ártalmatlanná tenni, a másikat, a bajor földön még
lángolót Ottó rövid hadakozás után oltotta el, és a szászföldre ismét betörő magyarok
is véres fejjel vonultak vissza. Látszatra visszatért a béke és nyugalom… de ez csu-
pán a vihar előtti csend volt.

Káin, hol van a testvéred, Ábel?

A vihart Henrik támasztotta, és ezzel az ingatag talajra épült birodalmat végve-

szélybe sodorta. Az ifjúban egy szemernyi sem volt bátyja ófrank, helyesebben
ószász becsületességéből, alattomos és ravasz volt, híveit pénzen vásárolta, egy alka-
lommal követe útján kívánt a királynak „hosszú és áldott uralkodást”, miközben a
követ nyomában csapatok vonultak, hogy véget vessenek ennek az uralkodásnak. A
lotaringiai herceget rávette, hogy szakadjon el az országtól, Eberhardot, a még min-
dig habozó frank herceget ígéretének beváltásáért zaklatta, és attól sem riadt vissza,
hogy a Rajna túlsó oldalán lakó ősellenséggel, a franciákkal keressen kapcsolatot. Ti-
tokban az a hír járta róla, hogy apja nagypénteken, az isteni parancsot megszegve
nemzette, és ezért ül rajta az ördögi átok, hogy mindig viszálykodást támasszon.
Ottó kétségbeejtő helyzetbe került: honfitársai ellene támadtak, külső ellenségek is
fenyegették, barátai elhagyták. Tanácsadói már ott tartottak, hogy rávegyék a lemon-
dásra, álljon félre az útból, hiszen mihez kezdhet egy balszerencsés király. A balsze-
rencse egyenlő volt a bűnnel.
A királytól megkövetelték, hogy üdvösséget árasszon. Ha már az Isten helyezte a
trónra, kell legyen annyi jó kapcsolata az éggel, hogy mindenki számára áldásosan
tevékenykedjék. Ha ez nem sikerült, a legjobb király is alkalmatlannak minősült – a
nemesség megvonhatta tőle bizalmát és letaszíthatta a trónról. II. Ottót például azzal

20
gúnyolták, hogy minden uralkodói erénnyel tökéletes mértékben rendelkezik, egyet
kivéve, hogy olykor győzni is tudjon.
A sikernek sok apja van, a bajnak nincs egy sem, mondják az emberek. Ezekben az
években Ottónál elhagyatottabb embert nem lehetett találni, s hogy mégis töretlen lé-
lekkel túljutott e korszakon, ennek csak egy oka volt: hitt a küldetésében. Isten eszkö-
zének tartotta magát, és Isten nem azért választotta ki, hogy elbukjék. Ezért tudta
megőrizni tiszteletet parancsoló magatartását a legkétségbeesettebb helyzetekben is.
Azt mondják róla, hogy soha nem volt annyira királyi jelenség, mint a sorscsapások
idején – és ez is küldetéstudatával magyarázható.
Amikor egy nagy hatalmú gróf azzal fenyegetőzött, hogy ő is cserbenhagyja, ha
nem kapja meg egy gazdag kolostor bevételeit, Ottó így felelt: „Meg van írva, hogy
»nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebek elé vetni«. És te, ki oly gyalázatosan próbá-
lod kihasználni szorult helyzetemet, nem kapsz semmit. Ha ezért éppúgy cserben-
hagysz, mint a többiek, csináld meg – minél előbb, annál jobb!”
Ottó vallásossága egyaránt volt gyermeki és megrendítő. Számára az égi seregek
és az oltalmazó szentek valóban létező hatalmak voltak, amelyeknek igenis kötelessé-
gük őt megsegíteni. Egy alkalommal Xanten közelében a sebes vizű folyón átkelő
csapatait megtámadta a túlerőben levő ellenség. Nem volt elegendő dereglyéje, ezért
a bal parton kiépített hídfőállást nem tudta megerősíteni. A katasztrófa elkerülhetet-
lennek látszott. Ekkor Ottó leszállt lováról és kezébe vette a szent lándzsát.
A szent lándzsa – éppúgy, mint a korona és a jogar – az uralkodói jelvények közé
tartozott. Különleges jelentőségét a lándzsa hegyébe erősített aranyozott szögnek kö-
szönhette. Egy szög Jézus Krisztus keresztfájáról. Mindenesetre a közhit ezt tartotta
róla.
A lándzsát ma a bécsi Burgban őrzik, és a buzgó katolikusok még ma is hisznek a
szög eredetében. Hiszen szent ereklye, és az ilyen ereklyék mit sem vesztettek vonz-
erejükből. A Trierben őrzött szent köntös, Krisztus halotti leple Torinóban, Szűz Má-
ria ruhája Aachenben ma is – éppúgy, mint a régi időkben – zarándokok millióit
vonzza.
Ottó király a szent lándzsát a földbe szúrta, sisakját levetette, és karját az ég felé
tárta. Imádkozott. Kezét nem kulcsolta össze, nem érezte magát az Úr megkötözött
szolgájának (az imádságra kulcsolt kéz eredetileg ennek volt szimbóluma), nem bo-
rult térdre, imája nem könyörgés volt, hanem követelés: követelte istenétől, hogy áll-
jon ki mellette.
Ismerjük az ima szövegét, e szavakban valamiféle pogány ősgermán harag bujkál
a földöntúli hatalmakkal szemben, akik így magára hagyják védencüket:

„Uram, Te, aki megteremtetted és kormányzod a világegyetemet – kiáltotta –,

tekints le e népre, amelynek élére á Te akaratod állított engem. Mentsd meg e népet ellen-
ségeitől, hadd tudja meg az egész világ, hogy hiábavaló lázadozni a Te akaratod ellen.”

És megkapta a segítséget. A bal partra átjutott maroknyi csapatnak (a hagyomány

szerint még százan sem voltak) sikerült hadicsellel szétvernie az ellenséges túlerőt, s
maga Henrik, a király öccse is olyan sebet kapott, amely élete végéig emlékeztette e
napra.
Isten nem az erősebb sereg, hanem az igaz ügy oldalán áll – ezt a néphitet erősítet-
te a Rajna mentén, Andernachhal szemközt vívott csata is. A főhős ez alkalommal

21
Kurzbold Konrád volt, nevét évszázadokon át megőrizte a szájhagyomány. A szinte
törpe termetű, de hihetetlenül erős katona nem félt senkitől – csak a nőktől, és kirá-
lyáért darabokra szaggattatta volna magát. Kurzbold a Rajna partján rajtaütött az el-
lenségen. A két herceg ostáblát játszott, a katonák pedig a frissen szerzett zsákmányt
szállították át a túlpartra. Az elkeseredett kézitusában Eberhardot és harcosait leka-
szabolták, Giselbert lovastul a folyóba vetette magát, de az ár elsodorta, és nehéz
páncélja a mélybe húzta.

A Frankfurti Karácsony

Henrik letette a fegyvert, hűséget fogadott bátyjának, és nemcsak bocsánatot

nyert, hanem megkapta a Giselbert halálával megüresedett lotaringiai hercegséget is.
E keggyel szembeni „háláját” csakhamar kimutatta: újból fellázadt. Ez alkalommal
ama szász honfitársaiból verbuvált csapat élére állt, akik az Elbán túli kietlen mocsa-
ras területeken látták el a kemény helyőrségi szolgálatot, és nem kapták meg érte kel-
lő jutalmukat. Ottó nem volt tékozló, nem szórta két kézzel a javakat, még azoknak
sem, akiknek támogatására szüksége lett volna. A nagyurak közötti barátságot vi-
szont a kisebb ajándékok tartották fenn, és a vazallus hűsége elsősorban a hűbérurá-
tól kapott ajándéktól függött. Ottó – bármily furcsán hangzik – nem volt eléggé kor-
rupt, és ez a tulajdonsága kis híján az életébe került. Henrik, miután a nyílt csatame-
zőn nem tudta legyőzni, egy tökéletes királygyilkosság tervét agyalta ki.
A király a nagy ünnepeket mindig valamelyik kedvenc rezidenciáján ülte meg. 941
húsvétján Quedlinburg volt soron. Az összeesküvők joggal számíthattak rá, hogy a
nagyhéten Ottó szokásos ébersége ellanyhul, ezért azt tervelték ki, hogy egyikük a
templomba vonuló király elé lép, köszönti, majd leszúrja. Utána nyomban kikiáltják
Henriket királynak. De nincs tökéletes cselszövés… az egyik összeesküvő az utolsó
pillanatban átpártolt a másik oldalra, és elárulta a tervet.
Ottót arra biztatták, hogy mondja le az ünnepségsorozatot. De ez a meghátrálás-
sal, a félelem beismerésével lett volna egyenértékű, és Ottó az ilyenfajta gyávaságot
méltóságán alulinak tartotta. Ragaszkodott az ünnepi program eredeti menetrendjé-
hez, csupán megkettőzte testőreinek létszámát. Ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy a
gyilkosokat visszarettentse, a királygyilkosság helyett látványos és véres ítélkezésre
került sor Magdeburgban.
Ottó ez alkalommal is a régi elvet követte: a kisebb rangúakat felakasztatta, a na-
gyokat futni hagyta, csupán ideiglenes száműzetéssel és vagyonelkobzással büntette
őket. Testvérgyilkos tervet szövő öccsét Ingelheimben tartotta fogságban, amíg ösz-
szeül a hercegekből álló bíróság, hogy ítéljen fölötte.
Mielőtt a bíróság összeült volna, Henriknek sikerült egy megvesztegetett pap se-
gítségével megszöknie. Szökése olyan jelenettel – a Frankfurti Karácsonnyal – zárult,
amely meghatotta a korabeli szíveket, és még egy évezred múlva is megihlette a köl-
tőket és festőket. Henrik nem az ítélet elől szökött meg, hanem hogy módja legyen
kegyelemért könyörögni. A kor lelkülete ugyanolyan ámulattal tekintett a
„gonoszra”, mint a „jóra”, ha a gonosz egyúttal drámai jelenetek rendezésére is alkal-
mas, rendkívüli egyéniség volt. Ennek tudatában lovagolt Henrik 941 karácsonyán
Frankfurtba, és ott a Bertalan-templom előtt várakozott bátyjára.

22
 Erről a találkozásról fennmaradt egy korabeli beszámoló, egy Hroswitha nevű
apáca műve, akit „Gandersheim csengő hangja” néven emlegettek. Hroswitha az al-
sószász hegyvidéken, a Harz és Leine között épült királyi kolostorban élt, ahol a fő-
nökasszonyi tisztet Ottó unokahúga töltötte be. A tollforgató apáca mindig frissiben
értesülhetett az Ottók körül zajló eseményekről. Mindamellett műve, a Gesta Oddonis
Caesaris Augusti, amelyben Ottó, az új Caesar Augustus tetteit megénekelte, s amelyet
személyesen nyújthatott át a császárnak, nem több, mint korabeli udvari költők szo-
kásos dicsőítő költeménye.
Hroswitha, mielőtt Ottó életét versekbe szedte, már írt mintegy fél tucat komédiát
Publius Terentius (i. e. 195-159) pajkos darabjainak mintájára. De művei csupán for-
mai kivitelben emlékeztetnek Terentiusra, erkölcsi vonatkozásokban semmiképpen
sem. Mert a római szerző oly merész és vaskos trágárságokat írt le, amelyek még
napjaink ugyancsak edzett színházlátogatóit is meghökkentenék. Ám a „csengő han-
gú” – bár „a tisztátalan szerelmi téboly minduntalan pirulásra késztette” – nem riadt
vissza ettől az erkölcsi fertőtől. Tudta, mit kezdjen vele. Nevezetesen: „Ama költői
módszernek, amely ez idáig a buja nők fertelmeskedéseit mutatta be az olvasónak,
ezentúl az erényes szüzek dicsőítését kell szolgálnia.”
De hogy az erény és romlottság ellentétét, a keresztény nők és férfiak állhatatossá-
gát meggyőzően bemutathassa, darabjaiban nyüzsögnek a ringyók, a kerítőnők, a
szadisták és mazochisták, úgyhogy művei illetlenül voltak illendőek. Sapientia című
drámájában a szüzeket megbecstelenítik, megkorbácsolják, tüzes rostélyon sütögetik,
végül levágják keblüket, de a sebből – ó, mily csoda! – nem vér folyik, hanem tej. Ért-
hető, hogy írásait szívesen olvasták, hiszen az erkölcsi tanítás akkor kelendő igazán,
ha erkölcstelen körítéssel tálalják.
De térjünk vissza a Frankfurti Karácsonyhoz, amelyről Hroswitha megható hexa-
meterekben számol be. A latinul írt költemény idevágó része így hangzik:

Míg odabenn a karácsonyt zengi az ünnepi ének,

Henrik a dóm szentelt küszöbét átlépi mezítláb.
Elszántan dacol ő a cudar tél vad hidegével,
szent oltár elibe odalép, ott arcra borulni,
teljes testtel vetve magát a rideg padozatra.
Undok bűnéért a bocsánatot esdve, a herceg
így vezekelt, e felindult, fájó, nagy kitöréssel.
Hallá ezt a király; zordságából szeretet lett;
tiszteletére az ünnepnek, mely már beköszöntött,
irgalmat gyakorolt; úgyannyira szánta fivérét,
hogy nemcsak, mit az áhított, a bocsánatot adta:
nagylelkű szeretettel visszafogadta szivébe.5

Persze a bukott lázadó valójában nem tört meg, bűnbánata sem volt őszinte. Hen-
rik végül is belátta, hogy csak testvére oldalán találhat teret becsvágyának, vele szem-
ben nem. Megalázkodása politikai sakkhúzás volt. Ámde ez is csupán féligazság.
Mindkettőjük lelkében nemcsak a számítás játszott döntő szerepet, hanem az érzelem
is. Klasszikus példájaként annak az érzelem és rideg számítás keverékéből fakadó
magatartásnak, amellyel még gyakran fogunk találkozni.

5
Ezt és a további versbetéteket – ahol nem jelöljük külön a fordítót – Kiss Zsuzsa fordította.

23
 Ottó számítása látszólag bevált. „Ez időtől kezdve – írja Hroswitha Henrikről –
nem testvérként viselkedett, hanem rabszolga módjára igyekezett Ottó parancsait
végrehajtani.” A dac buzgósággá, a lázadozás feltétlen engedelmességgé változott, s
így azután, amikor a bajor hercegi tisztség megüresedett, Henriknél alkalmasabb utó-
dot nem is találhattak. Kétségtelen, hogy királya ellen soha többé nem ármánykodott,
de annál inkább a király kedvenc fia, Liudolf ellen. E cselszövés eredményeként is-
mét kitört a belviszály: most a fiak harca apjuk ellen. Tehát mégiscsak hiba csúszott
Ottó számításaiba, mint ahogy hibás volt az egész családi politikája is, keservesen
megfizetett azért, hogy minden hatalmi posztra rokonait ültette.

24
 2. FEJEZET
A FIAK HARCA APJUK ELLEN ÉS AZ AUGSBUR-
GI CSATA

Hercegnő a várbörtönben

951-ben a Comói-tó partján, Como városában olyan politikai események történtek,

amelyek botrányos híre hamarosan szájról szájra szállt. A Rómából visszatérő zarán-
dokok közvetítésével a hír átkelt az Alpokon is, és futótűzként terjedt el Németor-
szágban. Nemcsak maga a hír, de minden apró részlete is felborzolta a kedélyeket,
egyaránt váltott ki haragot és részvétet. A hatást még az is növelte, hogy egy asszony
állt az események központjában. Szép, fiatal, főrangú asszony, méghozzá a Németor-
szágban uralkodó családok rokona. Adelhaidnak hívták, őrá gondoltak szánalom-
mal. A felháborodást pedig egy közismerten gonosz „idegen párocska”, Berengár és
Willa váltotta ki.
A hírekből, amelyeket a zarándokok terjesztettek, Adelhaid barátaitól származó,
részletes tudósítás lett. A sürgős segítségkéréssel egyenértékű beszámolót Adelhaid
barátai személyesen adták elő a német királyi udvarban. Az ügy – elsősorban Német-
országot érintő – világpolitikai döntésre adott indítékot. Jellemző példa arra, hogy a
történelem menetébe az egyedi történetek is mennyire beleszólnak.
Itáliában közel egy évszázada – pontosabban a Karoling-ház kihalása óta – teljes
volt a zűrzavar, elkeseredett hatalmi harcok folytak. Mindegyik herceg igényt tartott
a trónra, mindegyikük Istent hívta tanúbizonyságul, kölcsönösen kívánták egymás
halálát, és igyekeztek minél hatékonyabb eszközöket alkalmazni e kívánság betelje-
sülése érdekében. Frank, longobárd és itáliai nemzetségek harcoltak egymás ellen.
Attól sem riadtak vissza, hogy esetenként szövetségre lépjenek a szaracénokkal és a
magyarokkal, akik újra meg újra feldúlták az országot.
Végül egy Lothar nevű ifjú maradt a porondon, aki a kulcshatalmak – Bizánc, a
pápa kezén lévő Róma, Burgundia és Németország – bizalmát is élvezte, és állandó-
ságot biztosíthatott volna az örökös változásokkal szemben, ha Berengár őrgrófban
nem talál olyan gátlástalan ellenfélre, aki semmitől sem riad vissza. Még a gyilkos-
ságtól sem. Amikor Lothar mindössze kétévi uralkodás után gyanús körülmények
között meghalt, nem volt semmi kétség, hogy ki a gyilkos. Berengár nyomban Lothar
helyébe lépett, és Itália királyává koronáztatta magát. Tökéletes boldogságát csupán
egy tény zavarta: hirtelen elhunyt elődje egy özvegyet hagyott hátra, méghozzá azt
az Adelhaidot, akit tekintélyes számú hívei meggyőztek arról, hogy a királyi trón az
általa kiválasztott új férjet illeti meg.
Berengár nem maradt tétlenül. Adelhaidot elfogatta, börtönbe záratta, vagyonát,
ékszereit elkobozta. Az özvegy haját kitépték, „fenséges testét ütésekkel, rúgásokkal
gyalázták meg”. Ami ezt követte, a vándorénekesek legendás dalaira emlékeztet, de

25
a költői fantázia nem találhatott volna ki ennyi romantikus fordulatot, ha maga az
élet nem szolgáltat hozzá megfelelő anyagot.
Adelhaidot Comóból a megközelíthetetlen gardai várbörtönbe hurcolták. Innen
megszökni reménytelennek látszott. De csakhamar kiderült, hogy Adelhaid nemcsak
szép, hanem más erényei is vannak: asszonyi furfang és ravaszság. Amikor olykor ki-
engedték levegőzni a tornácra, alaposan szemügyre vette a vár és környéke minden
zugát. A fogságát megosztó udvari papjával és szolgálójával szökési terveket szövö-
getett, s csak valami külső jeladásra várt. Szilárdan hitte, hogy odakint élő hívei nem
hagyták cserben.
Végre megérkezett az üzenet. A vár udvarán felbukkan egy szolga, és a felaprított
tűzifából – micsoda romantikus jelenet – kirak egy szót: ÁSSATOK! A foglyok neki-
állnak lyukat ásni a börtön keményre döngölt agyagpadlójába. Ásnak, ásnak, sokszor
elcsüggedve, reményt vesztve, míg hosszú hetek után egy barlangszerű üregre buk-
kannak, amelyből egy folyosó nyílik. És az egykori vészkijárat, az elfelejtett titkos fo-
lyosó végén felcsillan a fény!
Koromsötét, viharos augusztusi éjszakán szöknek meg a rabok. Nappal erdőkben,
gabonaföldeken rejtőznek, éjszaka folytatják útjukat. A pap előresiet, hogy hírt adjon
a szerencsés kiszabadulásról. A két nőt körülzárja az üldözők hada, mindenfelől ló-
dobogás hallatszik. Sikerül a poroszlók gyűrűjéből kilopózniuk, a minciói mocsárban
keresnek menedéket, maláriaszúnyogok milliói zümmögnek körülöttük. Adelhaid
félig öntudatlanul mormolja az ima szavait. Hol van már a királynő, aki egykor Itália
koronáját viselte és a paviai márványpalota úrnője volt? Ruhái cafatokra tépve, teste
csupa seb. Amikor végre megérkezik a megmentő csapat, nem ismernek rá…
Adelhaid később elmesélte menekülése történetét Odilónak, a clunyi kolostor híres
apátjának, aki egy moralizáló lelkiatyához illően kijelentette:

„Isten e csapásokkal akart megfegyelmezni, nehogy a még ifjú asszonyi testet

felizzítsák a hús vétkes vágyai, és az özvegy ne váljék a sóvárgás élőhalottjává.”

Mesebeli lakodalom Paviában

Szeptember elején Ottó hatalmas sereg élén átkelt a Brenner-hágón, és benyomult

Itáliába. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy „a házunkhoz közel álló, főrangú
asszonynak szorongatott helyzetében segítséget nyújtsunk”. Nyilván ez a lovagi szol-
gálat is szerepelt az indítékok között, de Ottó elsősorban nem ezért indult az Alpo-
kon túlra. Politikai céljai többet nyomtak a latban, de az ilyesmit nehezebb „beada-
golni a közvéleménynek”, mint a nemes lelkű lovag legendáját – ez a módszer min-
den időkre jellemző.
Aki császár akart lenni – márpedig ez volt Ottó életcélja –, Nagy Károly nyomdo-
kait kellett követnie és először az itáliai koronát megszereznie. Most a koronához
könnyen hozzá lehetett jutni, mégpedig házasság útján. Ahogy a költő mondja: „Má-
sok birodalmát Mars gyarapítsa, a tiedet Venus.”
Ottó öt éve özvegy volt. Tizenhét évig élt az angol Edithával boldog házaséletet.
Amikor vadászat közben hírül vette felesége halálát, leszállt lováról és zokogott,
mint egy kisgyermek. Edithát a magdeburgi dómban helyeztette örök nyugalomra,

26
és az Elba-parti város látogatói ma is ugyanazon a helyen láthatják a koporsót: a krip-
ta északi imafülkéjében.
A két özvegy először Paviában találkozott, az itáliai királyság fővárosában. A kró-
nikások szerint mindkettőjük szíve első pillantásra lángra lobbant, és feltehetően így
is volt. Adelhaid Canossában (amelynek kapui előtt később egy német császár kö-
nyörög majd a kiátkozás feloldásáért) talált menedéket, s itt visszanyerte egészségét.
És ezzel együtt szépségét is. A zömök, patriarkális szakállt viselő, ódivatú, hosszú
szász köntösbe öltözött németben nyilván egészen furcsa idegent látott, ráadásul az
apja lehetett volna, de ő volt a megmentő.
Nemrég még sínylődő rab volt, most Európa leghatalmasabb uralkodója vette fele-
ségül. Dicsőségének mesébe illő megújulását dalok és mondák örökítették meg. Az
itáliai népmesékben Adelhaid töltötte be Szép Heléna szerepét. Magdeburgban pénzt
vertek Ottó és Adelhaid képmásával – napjaink érmegyűjtői szemében értékes ritka-
ság.
„Ottó uralkodói politikája családi politika volt” – írja Ernst von Salomon.

„A világtörténelem hátsó kapujának kulcsa gyakran a nők kezében van… A

történelmi kutatások – megfelelő bizonyítékok híján – képtelenek kimutatni az össze-
függéseket Ottó belső megfontolásai és tettei között. De a tények és időpontok egybeesé-
se – még ha a kutatók szerint megbízhatatlan adatokkal állunk is szemben – arra a kö-
vetkeztetésre kényszerít, hogy Adelhaid rángatta bele Ottót az itáliai bonyodalmakba.”

És ezzel, ha nem is oka, de indítéka volt a német politika ama fordulatának, amely
az egész középkori történelem meghatározó tényezőjévé vált. A rex Francorum, a
frankok királya ettől fogva a frankok és longobárdok királya. Legalábbis Ottó így írja
alá Paviában kiadott rendeleteit. Ez ugyan nem egészen felelt meg a törvényes álla-
potnak, hiszen még nem vette birtokba az egész országot. Először is még élt Beren-
gár, aki a német túlerő elől kitérve, a minden olaszországi turista által jól ismert San
Marino bevehetetlen hegyi várába húzódott vissza, és várta a kedvező alkalmat.
De Ottó mézesheteit ennél jobban is megkeserítette a Rómából érkező rideg eluta-
sítás. A pápa egy nagy hatalmú szenátor bábfigurája volt, s e szenátor minden mást
kívánt, csak azt nem, hogy éppen egy német legyen a császár. Ottót a tanácskozások
megfeneklése annyira felbőszítette, hogy a küldöttség vezetőjét, Frigyes mainzi érse-
ket, kegyvesztetté nyilvánította. Ezzel azután újabb ellenséget szerzett magának.

„Nézzétek, itt ülök megfosztva fiaimtól…”

Frigyes érsek, aki sohasem volt a király lelkes híve, most búcsú nélkül visszatért
Németországba, a türingiai Saalfeldbe, és ott maga köré gyűjtötte az elégedetleneket
és sértődötteket. Köztük egy igen előkelő személyt: Liudolfot, a király kedvenc fiát,
aki úgy érezte, hogy az új házasság óta apja szeretete elfordult tőle. Noha már hivata-
losan kijelölt trónörökös volt, felmerült benne a kétely, hogy mi történik akkor, ha
mostohaanyja gyermeket szül apjának. „Henrik bácsi”, a király öccse, akit Liudolf
egyébként gyűlölt, mint a pestist, Paviában ebben az ügyben agitált, intrikák és buj-
togatott. Tetejébe Liudolf apja bizalmára is méltatlanná vált, mert parancs nélkül, idő
előtt tört be Itáliába, és vállalkozása csúfos kudarcba fulladt.

27
 Liudolf, akárcsak Thankmar vagy később Ernő herceg, ama tragikus alakok közé
tartozik, akik minden nép történelmében felbukkannak. Ezeket az embereket a ter-
mészet mindennel megáldotta, ami a nagyra hivatottsághoz szükséges: nemesek,
gazdagok, intelligensek is, és mégis elbuknak. Liudolfhoz csatlakozott egy másik csa-
lódott főúr, sógora, Konrád lotaringiai herceg, akit haja színe miatt „vörös” néven
emlegettek. Konrád Liudolf húgát vette el, tehát a király veje volt. A lázadás, amelyet
e két férfi robbantott ki, „iszonyatosabb volt, mint a polgárháború korbácsa és keser-
vesebb minden sorscsapásnál”. Az ország kietlen pusztasággá vált, tízezerszámra
hullottak az emberek. A harc azért folyt, hogy Liudolf megkapja a társuralkodói ran-
got, mostohaanyját fosszák meg minden hatalomtól, és a gonosz Henriket száműzzék
a királyi udvarból.
Bármily fontosnak látszottak is ezek az okok a két pártütő szemében, a történelem
mérlegén semmit sem nyomnak. A törzsi hercegek korábbi felkeléseit még meg lehet
érteni, hiszen azok a központi hatalom túlsúlya ellen robbantak ki, de az ő esetük
csupán családi perpatvarnak minősíthető.
Ottó végül győzött, noha egy ízben már jóformán elvesztette trónját, és hadseregét
is kénytelen volt feloszlatni. De hajthatatlansága ismét felé billentette a mérleget. A
szerencse, közmondásos szerencséje sem pártolt el tőle a balsorsban. Annak idején,
Henrik lázadásakor a két főkolompos a kellő pillanatban vesztette el életét, most vi-
szont – ámbár akaratán kívül – azok segítettek rajta, akikre egyáltalán nem számított,
a birodalom ősi ellenségei, a magyarok. A magyarok a félelmetes hírű Bulcsú horka
vezetésével 955-ben betörtek az országba, és feldúlták Bajorországot, Lotaringiát, a
sváb és a frank földet. Ellentétben a régi időkkel, most nem mindenki fogadta őket el-
lenségesen. Liudolf a terepviszonyokat ismerő vezetőket bocsátott rendelkezésükre,
és Konrád szabályszerű szövetséget kötött velük. Gyűlöletből fakadó cselekedetük-
kel azonban eljátszották becsületüket a nép előtt.
Widukind krónikája megőrizte számunkra azt a megrázó beszédet, amelyet Ottó
mondott az egyik béketárgyaláson ellenfelei szemébe:

„Nézzétek, itt ülök megfosztva fiaimtól, itt ülök gyermektelenül, mert a vérem-
ből való fiam legádázabb ellenségemmé vált, és az lett abból is, aki lányom útján vált
fiammá, akit annyira szerettem és alacsony sorból oly magasra emeltem. Mindezt elvi-
selném, ha az Isten és a kereszténység ellenségeit nem hívták volna segítségül. A magya-
rok feldúlták országomat, népemet rabságba vetették, vagy lemészárolták, városainkat
lerombolták, templomainkat felgyújtották, papjainkat megfojtották. Az utcákon még
patakzik a vér, és Krisztus ellenségei útban vannak hazájuk felé azokkal a kincsekkel,
amelyeket én ajándékoztam fiaimnak. Elképzelni sem tudom, lehet-e még ennél nagyobb
galádságot és hitszegést elkövetni ellenem.”

A magyarokkal való együttműködés a két lázadó vezér számára a vég kezdetét je-
lentette. Konrád és Liudolf elvesztették hercegi rangjukat. A felkelés lángjait azonban
csak akkor sikerült végképp kioltani, amikor Ottó döntő győzelmet aratott, s ezzel
nemcsak a „nagy” melléknevet vívta ki magának, hanem elegyengette a császári trón
felé vezető útját is…

28
 Jönnek a magyarok!

1937 őszén Inningenben, a Lechtől nyugatra, téglagyári munkások hatalmas gö-

dörre bukkantak, és benne egymásra dobált emberi csontvázakra. Az 1,4 méter ma-
gas rétegből semmi sem került elő, amelynek alapján szabályszerű temetkezésre le-
hetett volna következtetni. A müncheni egyetem antropológusainak helyszíni vizsgá-
lata meglepő eredménnyel zárult: az összesen hét koponya mindegyikén valamiféle
dorongszerű szerszámtól származó súlyos sérülést találtak.
A további vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a csontvázak
magyar harcosok földi maradványai, a helybeli parasztok feltehetően cséphadaróval
ölték meg őket, egy maroknyi menekülő csoportot, az iskolakönyvekben „Lech-me-
zei csata” néven emlegetett véres összecsapás után. A tankönyvek még tömören hoz-
záfűzik: „Nagy Ottó megsemmisítő csapást mért a magyarokra, és ezzel megmentet-
te a nyugati világot.”
1941-ben, az akkor gyakorlótérként szolgáló Lech-mezőn az eskütételre felsorako-
zó újoncok fülébe hatalmas hangszórók harsogták a következő szöveget:

„Férfiak, kik hivatva vagytok megóvni a hazát és a szabadságot,

tudjátok meg, hogy a föld,
melyen álltok, kötelez!
Soha ne feledjétek,
hogy éppen ezer éve
e helyen éppúgy, mint ma,
a Kelet szabadságunkra tört.”

Miféle nép volt az, amelyik a németek szabadságát egykor veszélyeztette? Még-
hozzá olyannyira, hogy csupán neve hallatára az emberek keresztet vetettek és meg-
toldották a Miatyánkot egy mondattal: a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, min-
ket… de sagittis Hungarorum libera nos, domine!
Ha a keleti tűzvörös égbolt a pusztai apokaliptikus lovasok közeledtét jelezte,
mindenki úgy érezte, hogy itt a világ vége. Pánikszerűen hagytak ott mindent a há-
zakban meg a majorokban, és a földsáncokkal körülvett, gyenge oltalmat nyújtó me-
nedékhelyekre vagy jobb híján a templomokba futottak. Italuk az embervér, eledelük
áldozataik kitépett szíve – ezt tartotta a néphit a magyarokról. Gyilkos hajlamuk erő-
sebb, mint bármely ragadozó állaté, nem emberek módjára élnek – írta róluk Regino
prümi apát, a krónikás.
A kegyes Hroswitha egyszerűen „az emberiség férgeinek” nevezte őket, és azon
sopánkodott, hogy nincs alkalmas szer a kiirtásukra. A magyarokkal szemben nincs
semmi oltalom, legfeljebb a csoda. Amikor az oltárt kifosztani akaró magyar keze
hozzáragad a márványlaphoz, egy másikat a harang zúzza össze, egy szerzetesről
pedig lepattognak a nyilak, mintha teste gyémántból lenne. De csodák csak ritkán
történnek.
A magyarság nomád lovas nép volt. Az Urál menti őshazából vonultak a Duna-
medencébe, elűzve innen a szlávokat, mert nyájaik itt ideális legelőket találtak. Mint
a puszták lakói, hozzáedződtek a kemény, harcos élethez, amely nap, mint nap vég-
sőkig igénybe vette erőiket. Száz kilométer hosszú utakon kellett terelni és összetar-
tani a nyájat, megvédeni a vadállatok és az emberek támadásától. Így állandó hadi

29
készültségben éltek, ezért őrizték meg legfőbb erényeiket: a harcos szellemet, a szí-
vós életerőt, és a halált megvető bátorságot.
Mintha kentaurok lettek volna, annyira összenőttek lovukkal, és a ló biztosította
seregeik ütőképességét. Semmi sem tudta őket feltartóztatni, sem az Alpok, sem a
széles folyók, nem voltak ráutalva a meghódítandó ország termésére, mint az óriási
málhával vonuló nyugati seregek, hiszen amire szükségük volt, elfért a nyeregtáská-
ban vagy a vezeték lovakon. Ezért tudtak télen is hódító hadjáratokra indulni.

Isten ostora

„Mi a nagy Isten ostora vagyunk – mondta a kihallgatás során az egyik fog-
ságba esett magyar vezér –, Isten arra választott ki minket, hogy ostorként sújtsunk le
rátok. És akit megölünk közületek, szolgánk lesz a másvilágon.”

Ezt az állítást a keresztények önkéntelenül megerősítették, amikor buzgó könyör-

géseikben elismerték, hogy a vad ellenség „Isten büntetése bűneikért – peccatis nostris
exigentibus”.
Akárcsak a vikingek vagy a szaracénok, a magyarok is értettek hozzá, hogy kato-
nai fölényüket kamatoztassák is. Amit a paraszt verejtékes munkával, a kereskedő
furfanggal teremtett elő, azt ők vérükkel váltották meg. A zsákmányszerző hadjára-
tok üzleti vállalkozásokra hasonlítottak, a zsákmány megfelelt az aratásnak vagy a
kereskedői haszonnak, és az életnívót csak újabb és újabb zsákmányszerzéssel lehe-
tett fenntartani.

„A rablás, a gyilkolás, a pusztítás és minden ellenállás könyörtelen letörése

nem öncél volt, nem a vad ösztönök kiélése – írja egy ma élő magyar, Bogyay Tamás –,
hanem a vagyonszerzés eszköze.
…Arany és ezüst fejében a magyar hadvezérek mindenkor hajlandók voltak bé-
két kötni és jelentős területeket megkímélni… De még értékesebb zsákmánynak számí-
tott az ember. Az emberek elhurcolása árubeszerzés volt, mert így jutottak hozzá a Bi-
zánci Birodalomban és a Közel-Kelet piacain legkelendőbb árucikkhez, a rabszolgák-
hoz.”

Persze a rablás, a fosztogatás, a gyújtogatás, a rabszolga-kereskedelem és a gyilko-

lás iszonyatos marad akkor is, ha meg tudjuk magyarázni indítékait, mindamellett a
magyarok nem szolgáltak rá arra a rossz hírnévre, amely századokon át fennmaradt.
Ez a rossz hírnév elsősorban az egyházi körökből származó krónikásoknak köszön-
hető, akiknek minden okuk megvolt rá, hogy csak a negatívumokról számoljanak be,
ugyanis a zsákmányszerzés fő célpontjai a kincsekben gazdag templomok és kolosto-
rok voltak. De még ez írásokban is található esetenként olyan hangvétel, amelyet
nem torzít el a félelem és a gyűlölet. A Sankt Gallen-i Ekkehard, akinek krónikája
igen értékes kultúrtörténeti emlék, úgy írja le a magyarokat, mint akik ijesztő módon
tréfálkoznak, akár a csínytevő gyerekek.

„Szent Gál kőoltárához nem is nyúltak, mert már többször csalatkozva ta-
pasztalták, hogy ilyenekben csontokon és hamvakon kívül semmi sincs… Közülük ket-
ten felmentek a toronyba, mert azt vélték, hogy a tetején lévő kakas, amelyet a hely iste-
nének neveztek, bizonyosan értékesebb ércből, aranyból van öntve, azt egyikök lefeszíte-
ni igyekszik; de midőn evégett erősebben nyújtózkodnék, a magasból a pitvarba zuhant
le és szörnyethalt. Ezalatt a másik, hogy az egyházat a hely istenének színe előtt meg-

30
 gyalázza, a templom keleti részének legfelső ormára lép és onnan lecsúnyítani akar…”6

Az elfogott remiremonti apácákat nem erőszakolták meg – bár ez volt a szokásos –,

csupán a Moselbe dobták őket harsány kiáltozások közben (legtöbbjük így szerencsé-
sen megmenekült). Az Athos-hegyi szerzeteseknek hajuk szálát sem görbítették meg,
csak merő tréfából meztelenül kiültették őket a szabad ég alá. Aki szembeszállt ve-
lük, megölték, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor valaki arra gondolha-
tott, hogy keresztény hite miatt kell meghalnia.
A magyarok minden egyházi (és hivatalos) propagandával szemben nem voltak
alsóbbrendű lények, csupán más emberek, más emberfajta. Kegyetlenek voltak, de
nem kegyetlenebbek, mint a németek, akik a szlávok ellen indított rendszeres meg-
torló hadjáratok során tízezrével mészárolták le az embereket. Könyörtelenek voltak,
de nem olyan vérszomjasak, mint a vikingek, akik gyakran csak a gyilkolás kedvéért
öltek. Isteneik küldötteinek érezték magukat, de hiányzott belőlük a szaracénokra jel-
lemző vallási fanatizmus.
És ami a felgyújtott templomokat meg a kifosztott kolostorokat illeti, a legjobb tár-
saságban voltak: az éppen véget érő harcokban – a fiak és az apa harcában – maguk a
keresztények gyújtották fel templomaikat.

Egy püspök megmenti Augsburgot

Mint már említettük, a fiak harca csalta a magyarokat a helyszínre. Minden eddigi-
nél nagyobb számban lépték át a határt. A hagyomány szerint számuk meghaladta a
százezret, sőt a legendás császárkrónika szerint a sereg százhuszonnyolcezer vad lo-
vasból állt, és a magyarok azzal dicsekedtek, hogy senki sem győzheti le őket, még
ha a föld megnyílna alattuk vagy az ég szakadna is le rájuk. Mindez afféle fantaszti-
kus túlzás – a mindenkori haditudósítások jellemzője, amelynek az a rendeltetése,
hogy a félelmetest még félelmetesebbnek, a győzelmet pedig még dicsőségesebbnek
mutassa be. A százezer helyett hozzávetőleg tizenkét-tizenötezer magyar harcos áll-
hatott szemben a nyolc-tízezer némettel. De mivel úgyszólván kizárólag lovas kato-
nák küzdöttek egymással, még e kisebb létszám mellett is nehéz pontos képet alkotni
arról, hogyan festett valójában az ilyen, ember ember, ló ló, fegyver fegyver közötti
összecsapás. A csata megvívása előtt mozgósítani kellett a csapatokat, elvezetni őket
a tetthelyre, s ez gyakran nehezebb feladat volt, mint maga az ütközet. Ha az előké-
születek minden esetben sikeresek lettek volna, sokkal több véres csatáról számolna
be a történelem.
Ottónak sikerült négy hét alatt felkészülnie, ami igen komoly szervezőképességre
vall. Teljesítményének értékeléséhez elegendő, ha számba vesszük, mekkora utat kel-
lett megtenniük a magdeburgi királyi várból a frankokhoz, bajorokhoz, svábokhoz,
csehekhez küldött, fegyverbe hívó lovas futároknak. Magának az ellenség betörését
jelentő vészhírnek is négyszáz kilométeres utat (Regensburg–Magdeburg) kellett be-
járnia, és ehhez még az efféle akadályversenyekre kiképzett hírvivőknek is nyolc
napra volt szükségük.
Miközben Ottó készülődött, a magyarok már megérkeztek Augsburg elé. A gaz-
dag várost csak alacsony, torony nélküli falak védelmezték, s ezek is magukon visel-

6
Csuday Jenő fordítása.

31
ték még a belháború nyomait. Ezek a falak nem sokáig állhatnak ellene az ostrom-
nak, és a várfalakon álldogáló polgárok a felsorakozó ellenség láttára úgy érezték,
hogy ütött az utolsó órájuk. Reménytelenség, kishitűség, kétségbeesés fogott el min-
denkit. Csak egy kivétel akadt: Ulrik püspök.
A püspök augsburgi sírja ma is zarándokhely, és a keresztet, amelyet harc közben
kezében tartott, ereklyeként őrzik. Ulrik fegyverforgató lelkiatya volt, hiszen oly kor-
ban született, amikor a püspökök, mint „pásztorok” kénytelenek voltak „nyájukat”
fegyverrel is megvédeni. Az ő lelkében is – akárcsak barátjáéban, Ottóéban – sajáto-
san keveredett a kereszténység és a pogányság. A tettek embere volt, mélységes hit-
tel eltelve, de nem vetette meg az evilági örömöket sem, pap és életművész, szent és
hős egy személyben, olyasvalaki, aki a mennyei békéről prédikál, de nemigen áhíto-
zik a földi békességre.
1955-ben, a Lech-mezei csata ezredik évfordulóján, az augsburgi ünnepségeken az
egyház Ulrik személyét annyira előtérbe állította, hogy Nagy Ottóról jóformán meg
sem emlékeztek, ámbár igen kérdéses, hogy egy Ulrik típusú, istenes embert manap-
ság is szentté avatnának-e.
A püspök volt az egyetlen, akinek idegzete nem mondta fel a szolgálatot a magya-
rok felbukkanásakor. Éjjel-nappal hajszolta az embereket, a régi sáncokat megerősí-
tették, újakat építettek, gyártották a fegyvereket. Ulrik gondoskodott a lelkek felké-
szítéséről is: óránként vonult végig a városon az apácák körmenete, és az útszélen
térdeplő hívőkkel együtt könyörögtek Isten segítségéért; a gyermekek házról házra
jártak és szívszaggató zokogás közben buzdították a polgárokat kötelességük teljesí-
tésére. A kapu előtti viadalokban a főpapot mindig a harc sűrűjében lehetett látni, ló-
háton és püspöki ornátusban, mert nem volt hajlandó páncélingbe öltözni és sisakot
viselni, nem mintha kérkedni akart volna erejével és bátorságával, hanem tudatosan
hívta ki a sorsot. Ha nem esik baja, mindenki láthatja, hogy az igaz ügy fog győzni.
Ulriknak nem esett baja, és amikor a hajnali szürkületben a faltörő kosokkal és lét-
rákkal felszerelt magyarok, rohamra indultak, az ostromlottak harci morálja magas
fokon állott, míg az ostromlóké meglehetősen gyengén, mert vezetőik korbáccsal vol-
tak kénytelenek előrehajszolni a támadó éleket. A roham kellős közepén váratlanul
kürtjelek harsantak fel, mire a támadók kísérteties gyorsasággal eltűntek…

Berthold gróf aljas árulása

Amit a derék augsburgiak csodaként ünnepeltek, egyáltalán nem volt csoda, ha-
nem tervszerű visszavonulás, amire egy hazaáruló jeladása adott okot. Berthold gróf,
I. Ottó ellensége, ezzel az árulással kívánta megbosszulni száműzetését és vagyoná-
nak elkobzását. Csata és árulás, ez a téma végigvonul az emberiség történelmén. A
sort az a névtelen nyitja meg, aki Marathónnál megadta a döntő jelet a perzsáknak, őt
követi Ephialtész, aki Xerxész katonáit Leónidasz seregének hátába vezette, s végül
eljutunk a königgrätzi molnárhoz, aki a malom vitorlájának forgatásával jelezte az
osztrákoknak a poroszok közeledtét.
Berthold elárulta a magyar sereg fővezérének a német csapatok gyülekezőhelyét
és felvonulási útvonalát. A bajor gróf szemében a kissé rideg magatartású, furcsa dia-
lektust beszélő szász Ottó „porosz disznónak” számított. Bulcsú horka nyomban fel-
ismerte az információ jelentőségét. A bátor és harcedzett magyar vezérnek megvol-

32
tak a kellő tapasztalatai és stratégiai ismeretei, hiszen e két tulajdonság ősidők óta jel-
lemző volt a seregek élén álló magyar főurakra. Visszavonulása olyan sakkhúzásnak
bizonyult, amely kis híján a német hadak pusztulását okozta…
A német sereg az ulmi gyülekezőhelyről kelet felé vonult, a Lech-mező, a Lech és
Wertach folyók közötti kavicsos lapály irányába. Az öt-hat kilométer hosszú hadosz-
lop óvatosan nyomult előre, gondosan kihasználva minden erdő vagy bozót nyújtot-
ta fedezéket. De amikor megérkezett a hír, hogy a magyarok felhagytak Augsburg
ostromával, és visszavonultak a Lech folyón túlra, nem óvatoskodtak tovább, mert
bizonyosra vették, hogy a magyarok nem akarnak nyílt harcba bocsátkozni. Hiszen
eddig minden esetben kitértek, ha egy zárt hadrendű sereggel kerültek szembe.
A lelkes hangulatot csak fokozta a hajnali mise, amelyet Ottó – tudván, hogy a ka-
tonáknak nemcsak jó fegyverekre, hanem lelkierőre is szükségük van – különös
gonddal rendeztetett meg. A pirkadó ég alatt ünnepélyesen megeskette katonáit,
hogy mindenki élete árán is igyekszik megvédeni bajtársait, majd térdre borult és sír-
va kérte a nap védőszentjét, Szent Lőrincet, hogy legyen közbenjárójuk Krisztusnál.
Megfogadta, hogy ha győznek, külön püspökséget alapít Szent Lőrinc tiszteletére
Merseburgban. De a különös kegyetlenséggel kivégzett vértanúnak – elevenen sütöt-
ték meg egy rostélyon – majdnem tizenhárom évig kellett várnia, míg az ígéretből va-
lóság lett.

Az első német nemzeti felkelés

Az első német nemzeti felkelés eredményeként számon tartott hadsereg hadrendje

így alakult: az élen a bajorok, mellettük a frankok, majd a király, akinek mindenkép-
pen a legelső csatasorban kellett küzdenie – persze a legjobb katonákból verbuvált
testőrség oltalma alatt, akik valóban testükkel fedezték, ha kellett, meghaltak érte –
és végül a svábok. A málhás szekerek védelmét a szövetséges csehekre bízták. A szá-
szok kénytelenek voltak otthon maradni, mert szláv betörés fenyegette országukat.
Elsőként a csehek nyakába zúdult egy váratlan nyílzápor, a magyarok ugyanis
szokásos módjukon megkerülték az ellenséget, és a hátvédet meg az oldalszárnyat
támadták meg. Szaruból és fából remekbe készített, juhbél húrral megfeszített íjukkal
kétszáz lépésről is célba találtak. Mindegyikük legalább egy tucat nyilat tartott tege-
zében, – de többnyire sortűzként lőtték ki őket, afféle könnyűtüzérségi előkészítés
gyanánt. Ez a távolsági fegyver, amelyhez hasonlót a nyugatiak nem tudtak bevetni,
sokszor eldöntötte a csatát, és most is úgy látszott, hogy meglesz a kellő hatása, mert
a német seregben pokoli zűrzavar támadt.
Lovasok vergődnek a kilőtt lovak teteme alatt, a magyarok apró, fürge lovaikon
villámgyorsan támadnak, visszafordulnak, ismét nyílzáport zúdítanak ellenfeleikre,
ezt újabb roham követi. A németek első sorai csakhamar meginognak, fejvesztetten
menekülnek; a pánik a csehekről átragad a svábokra is, odavész a málha, és már-már
eldőlt a csata sorsa, de felbukkan Vörös Konrád, és halálmegvető bátorsággal vissza-
veri a magyarokat, helyreállítja a hadrendet.
Most már megindulhat a zárt oszlopok ellentámadása.
Régi csataképek festőien mutatják be a rohamra induló német sereget: Ottó király
a csataménen, jobbján a szent lándzsa, mellette a zászlótartó emeli magasba a biro-
dalmi zászlót, amelyet Mihály arkangyalnak, a birodalom védőszentjének képe éke-

33
sít, az izzó augusztusi napfényben villogó fegyverek és páncélok, a lovak lába nyo-
mában kavargó por…, de ne higgyünk a csalóka képnek, mögüle előbukkan a „véres
munka”, az ember ember elleni harc, a rozsdás kardok, a csorba lándzsák, a nyilak
szakálla és a lovak patája által ütött iszonyú sebek. A szanitécszolgálat még csak a
kezdet kezdetén tartott, a súlyosan sebesültek elvéreztek, a könnyebben sérülteket sí-
rig tartó szenvedések, sebhelyek kínozták. A csaták krónikái csak nagyon keveset,
többnyire semmit sem mesélnek az érem másik, iszonyatos oldaláról.
Estére szétverték, felmorzsolták a magyarokat, sokan lelték halálukat a Lech folyó
vértől vöröslő hullámai között. A magyarok – ellentétben hagyományos szokásukkal
– nyílt ütközetbe bocsátkoztak, és a zárt hadrendben támadó német lovasság letipor-
ta őket. A páncélozott lovagokat csípőn alul érő bőrzeke védte, megerősítve fémla-
pocskákkal, láncokkal vagy szögekkel (a gazdagabbak apró vasgyűrűkből álló pán-
célinget viseltek), fejüket, nyakukat fémborítású bőrsisak oltalmazta. Fegyverzetük:
hosszú kard, lándzsa, pajzs és tőr.
Noha ekkor a páncélozott lovagok felszerelése még nem volt annyira súlyos, mint
a késői középkorban, mégis a teher elviselésére erős csontozatú, jól kifejlett lovakra
volt szükségük. Lovas és ló így olyan támadó erőt képviselt, amely a magyar köny-
nyűlovasságot a szó szoros értelmében elsöpörte. A lovasroham ezt a túlerőt végső
soron a nomád szarmatáktól kölcsönzött találmánynak, a kengyelnek köszönhette. A
kengyel szilárd tartást biztosított a felegyenesedő lovagnak, és már nem lehetett egy-
könnyen kiütni a nyeregből.
Nagy győzelem született a Lech mezején, és Ottó a győzelmet még megtetézte az-
zal, hogy – akkoriban szokatlan módon – parancsot adott a menekülő ellenség üldö-
zésére, s közülük sokat lekaszaboltatott a párviadalokban. Foglyokat nemigen ejtet-
tek, s ha mégis akadt fogoly, közönséges gyilkosként bitófára húzták.
A tömegsír, ahová a kivégzettek tetemét dobálták, évszázadokon keresztül híres
látványosság volt, jóleső borzongással mutogatták az átutazó idegeneknek, éppúgy,
mint azt az oltárkelyhet és keresztet, amelyet a magyarok ruhadíszként használt
ezüstcsengettyűiből öntöttek.

„Te Caesart és az ő szerencséjét viszed utadon”

A német sereg is súlyos veszteségeket szenvedett. A nemesurak nagy része elesett,

köztük Vörös Konrád, a legbátrabbak egyike. Egy nyíl fúródott a torkába, amikor si-
sakja állkötőjét megoldotta, hogy levegőhöz jusson. Páncélja alatt csalánból szőtt ve-
zeklőinget találtak, a bűnbánat jelét, hogy fellázadt királya ellen.
Vajon Ottó zseniális hadvezér volt-e, aki a csata minden apró részletét előre meg-
tervezte? Vagy csak „bátor könyörgő”, kinek hite a többieket is magával ragadta?
Efölött már sokat vitatkoztak, s közben megfeledkeztek arról, hogy a király legna-
gyobb győzelmét a csata előtt aratta, a német törzsek közötti belviszályban. Hiszen a
polgárháború sebei még nem gyógyultak be, és Ottó nem vehette biztosra, hogy
azok, akik a sebeket kapták és még hordozták, hajlandók-e az országra támadó ellen-
ség ellen harcba szállni.
A magyarok sohasem heverték ki a Lech-mezei vereséget. Ők, akik fél évszázadon
át Európa lidércálmát jelentették, soha többé nem bukkantak fel. A harcos pásztor-

34
nép áttért a földművelésre, a vad pogányok nemsokára derék keresztényekké váltak.
A történelemben ritkán fordul elő, hogy egyetlen csatának ilyen kihatása legyen.
A németek győzelmi mámora határtalan volt. Még a Lech-mezőn Imperatorrá, csá-
szárrá kiáltották ki hadurukat. Az ókori példát követő közfelkiáltás azonban csak a
túláradó lelkesedés szülöttje volt, minden jogi következmény nélkül. Mert a tényle-
ges császársághoz még hosszú utat kellett bejárni.
Ottó egy percig sem pihenhetett frissen szerzett babérjain. Kitört a szláv felkelés,
amelynek fenyegető híre otthoni őrködésre kényszerítette a szászokat, és a királynak
személyesen kellett beavatkoznia. Valószínű, hogy a keleti viszonyokat jól ismerő
Gero egyedül is elbánt volna a rebellis obodritokkal, de most maga a király puszta je-
lenléte már sikerrel kecsegtetett, és többet ért, mint a helyismeret vagy a stratégia tu-
dománya. Ottó még ugyanebben az évben jelentős győzelmet aratott északkeleten is.
Bár Kelet–Mecklenburgban Recknitz mellett besétált a csapdába, amelyet a szlávok a
mocsaras terepen készítettek számára, de egy vakmerő folyami átkelés után sikerült
az ellenséget hátba támadnia és megsemmisítő csapást mérni rája.
A szerencsében már Julius Caesar is vakon bízott, hiszen a háborgó tenger miatt
aggódó hajóst ezzel nyugtatta meg: „Nyugalom, te Caesart és az ő szerencséjét vi-
szed utadon”… és a szerencse istennője Ottóra, a német cézárra is mindig rámosoly-
gott. Többször is megesett vele, hogy a döntő pillanatban éppen meghalt legveszélye-
sebb ellenfele, vagy megfordult a csata sorsa. De őrá is érvényes Moltke mondása,
miszerint a szerencse csak a derék emberek mellett tart ki maradandóan.
Hat évvel később Ottóra ismét rámosolygott a szerencse…

35
 3. FEJEZET
KORONA ÉS TIARA

Egy pápa segítségért kiált

Nyugat-Németországban 1962 az évfordulók ünnepe volt. Külön bélyeget adtak ki

a X. századból származó trieri főtéri kereszt képmásával, kiállítást rendeztek Cle-
mens August, a kölni választófejedelem visszatértének ki tudja, hányadik évforduló-
jára, szimpoziont tartottak V. Károly emlékére, és nem sajnálták a fáradságot a legje-
lentéktelenebb porhüvely megünneplésére sem. Ilyen ünneplő hajlandóság mellett
igen meghökkentő, hogy megfeledkeztek február másodikáról. Ezen a napon múlt
ezer éve, hogy egy németet császárrá koronáztak, és ez az esemény századokon ke-
resztül döntően kihatott az ország sorsára.
Az osztrákok illendőnek tartották, hogy díszes állami ünnepélyt tartsanak ennek
emlékére. Az olaszok is rendeztek ünnepséget Rómában. Német részről csupán arra
a néhány szóra futotta, amelyet Heinrich Lübke szövetségi elnök szőtt beszédébe a
„Zöld Hét” elnevezésű berlini mezőgazdasági kiállítás megnyitásakor.

„Nyilvánvaló, hogy más országok – írta keserűen Josef Fleckenstein göttingeni

történész – történelmi tudata mélyebben gyökerezik. Száz éve, 1862-ben még Németor-
szágban is széles körben felfigyeltek erre az évfordulóra, és lelkesen megemlékeztek
róla… Azóta Nagy Ottó képe és tetteinek emléke nagyon elhalványodott, amióta pedig
a tankönyvekbe is egyre több anyagot gyömöszölnek bele, úgy látszik, tökéletes felejtés-
re van ítélve…
A történelmi tudatnak amúgy sem a tankönyvek útján kell fennmaradnia. Táp-
talaja történelmünk színhelye, amely múltunk emlékeit tárja szemünk elé, és számos
emlékműben idézi fel az egykori eseményeket és küzdelmeket. Ottó császár emléke nem-
csak Magdeburgban, de Aachenben és Rómában is tovább él. És a bécsi Burgban őrzött
birodalmi korona nemcsak az első császár személyére, hanem évszázadokra kiható tet-
teire is emlékeztet…”

Ottó emléke Regensburgban is él. Gyakran felkereste az ősi Duna menti városban
lévő palotáját, szívesen ülte itt meg a nagy egyházi ünnepeket. 960 karácsonyán is itt
tartózkodott, amikor a pápa két teljhatalmú megbízottja kihallgatást kért tőle. A kö-
vetek nem riadtak vissza a hetekig tartó és különösen télen gyötrelmes úttól, Rómá-
tól a Brenneren keresztül idáig, mert futártáskájukban fontos, bizalmas, de minde-
nekelőtt sürgős iratokat hoztak.
A pápai követek, Johannes kardinális és személyi titkára, Azo, egy kétoldalú szer-
ződés ajánlatával jelentkeztek Ottónál. Őszentsége, XII. János pápa – mondották – bá-
torkodik Ottó király őfenségének figyelmét felhívni arra, hogy ő, mint a frank uralko-
dók utódja törvényes örököse a Róma feletti véduralomnak, s ez egyben arra kötele-
zi, hogy az egyháznak oltalmat nyújtson elnyomóival szemben.

36
 Egyszerűbben fogalmazva: ha te megsegítesz az elpusztításomra törekvő Beren-
gárral szemben, cserébe megkapod a császári koronát.
Amióta Nagy Károly a pápával koronáztatta császárrá magát, ez a szokásjog elő-
joggá vált. Az egyház ezt az előjogát hol gyakorolta, hol nem, az utóbbi négy évtized-
ben egyáltalán nem élt vele, alkalmas megkoronázandó fő hiányában. A korona gaz-
dátlan volt, s kinek lehetne kedvezőbben eladni, mint aki az ajánlat fejében teljes ol-
talmazó hatalmával fizet érte?
Természetesen ezt Ottó is jól tudta. De még többet is tudott, azt, hogy XII. János
pápa igencsak sötét lelkű, aki a hírek szerint még romlottabb erkölcsű, mint az
amúgy is rossz hírű itáliai papság. A jó megjelenésű és nem tehetségtelen János pápa
csontja velejéig korrupt volt. Az egyház vagyonát saját céljaira használta, elhanyagol-
ta a Szent Péter-templom karbantartását, a püspököket csak akkor volt hajlandó fel-
szentelni, ha előzőleg megvesztegették, a tiszteletre méltó Lateránból, a pápai udvar-
ból bordélyházat csinált, ahová nemcsak a helybeli szépségeket, hanem a Rómába ér-
kező zarándoknőket is elhurcoltatta.

A nép császárt óhajt

A királyt az adott pillanatban nem érdekelhette a pápa magánélete, csupán a pápai

hatalom. 951-ben már szerette volna megszerezni a császári koronát, de ekkor a ró-
maiak vállvonogató közömbösségébe ütközött, sőt elvesztette a császári rang előfel-
tételét, az itáliai királyságot is. Most végre megnyílt az út a császári trónhoz, méghoz-
zá törvényesen, úgyhogy senki sem vádolhatta mértéktelen nagyravágyással. Nem a
kielégíthetetlen hatalomvágy és nem is a rang utáni hiú sóvárgás késztette rá, hogy
fenntartás nélkül megragadja a lehetőséget, hanem a felismerés, hogy enélkül lehetet-
len olyan államot teremteni, amely tartósan fennmarad.
Ottó nagy árat fizetett azért a tapasztalatért, hogy a rokonság nem jelent oltalmat
az ellenséggel szemben, és a királyi családhoz tartozó hercegek semmivel sem meg-
bízhatóbbak, mint az idegenek, ezért az ország kormányzásában egyre inkább a püs-
pökök segítségére támaszkodott. A világi hatalmat ellensúlyozó erőt az egyházban
találta meg, onnan válogatta ki az írni-olvasni tudó királyi tisztviselőket, az állam-
kincstár gondjait is a kolostorok gazdaságai oldották meg, s végül – miközben egyre
több világi hatalmat adott a püspökök kezébe és függetlenítette őket a hercegektől –
bennük találta meg azokat az embereket is, akikre háború esetén bizton számíthatott.
Persze mindehhez nem ingyen jutott hozzá, de az ennek fejében adományozott
hűbéri birtokok még a szó eredeti jelentésének megfelelően kölcsönbirtokok voltak, és
a megajándékozott halála után visszaszálltak a koronára. Új adományok alapját ké-
pezték, mert nem szálltak át az örökösökre, mint a világi főurak birtokai. Az egyház
szolgáinak ugyanis a cölibátus7 miatt nem voltak örökösei.
A király úgy vélte, hogy ez az országló egyház, amely gondoskodott a hadsereg-
ről, az udvartartásról, a közigazgatásról és mindezen keresztül az ország létalapjáról,
csak akkor maradhat fenn tartósan, ha a pápa áldását adja rá. Mert a püspökök – bár
kritikus szemmel néztek a pápára – benne, mint Szent Péter utódjában látták legfőbb
urukat.

7
Nőtlenségi tilalom.

37
 A bevonulás Rómába gazdasági szempontból is előnyökkel kecsegtetett. A néme-
tek koldusszegények voltak. Semmi szerepük nem volt a nagy jövedelmet biztosító
nemzetközi kereskedelemben. Hiába volt centrális helyzetű az ország, a fő kereske-
delmi útvonalak elkerülték. Velence és Bizánc volt a két nagy kereskedőváros, Pisa és
Genova pedig a legfontosabb tengeri kikötők. Aki e városok szellemi és anyagi javai-
ból részesedni kívánt, nem üldögélhetett az Alpok innenső oldalán. Délre kellett nyo-
mulnia, mert bár a Római Birodalom összeomlott, és politikai káosz uralkodott a he-
lyén, maga a terület nem vesztett vonzerejéből. A kedvező éghajlatú, természeti kin-
csekkel megáldott, a kereskedelem hasznait lefölöző Itália gazdag ország volt. Csalo-
gatóbb cél egy hódító hadjárat számára, mint az Elbán és Oderán túli sivár puszták.
Ottó döntésében nyilván ezek az okok is közrejátszottak, de elsősorban mégsem a
politikai vagy gazdasági megfontolások késztették a pápa ajánlatának elfogadására, a
döntő szerep az eszmei indítékoknak jutott. Nagy Károly napjai óta élt a német nép-
ben az az elképzelés, hogy a császárság és ezen keresztül a nyugati kereszténység ve-
zetése előbb-utóbb valamelyik német királyt fogja megilletni. Hogy ez mennyire élő
hagyomány volt, az is bizonyítja, hogy a Lech-mezei csata, a magyarok felett aratott
győzelem után ösztönös lelkesedéssel kiáltották ki Ottót Imperatorrá.
A korszak emberét áthatotta a császárság eszméje, és fájlalta, hogy az országoknak
közös ugyan a hitük, közös az egyházuk is, de nincs közös uralkodójuk… „úgy vél-
ték, hogy ez az oka a sorscsapásoknak, az emberi és isteni törvények lábbal tiprásá-
nak és a nyugati kereszténységre minden oldalról támadó pogányoktól elszenvedett
kínoknak. A világ kizökkent a rendes kerékvágásból, s addig nem is talál vissza a he-
lyes útra, amíg egy Isten kegyelméből való, erőskezű császár oda nem vezeti.”
A császárság eszméjében ezért nemcsak jogot, hanem kötelességet is láttak. Ezt kí-
vánta a nép, és ezt parancsolta meg Isten, amikor Dániel próféta útján kinyilatkoztat-
ta, hogy a Nagy Konstantin jóvoltából kereszténnyé lett és Nagy Károly útján a fran-
kokra szállt Római Birodalom „örök ország lészen”. Mindenesetre ez van megírva
Dániel próféta könyvének 7. fejezetében, ebben hittek, és a mindenkor legtöbb hata-
lommal rendelkező férfi kötelességének tartották, hogy újjászervezze a birodalmat, és
ezzel beteljesedjék Isten akarata.
Elképzelhetetlen, hogy abban a korban, amikor az eszme és a hagyomány sokkal
kényszerítőbb erővel hatott a hatalomra, mint napjainkban, Ottó érzéketlen maradha-
tott volna az elhivatottság eme gondolatával szemben. Azt tette, amit a kor paran-
csolt, és amiről maga is úgy vélte, hogy meg kell tennie személyes tekintélye érdeké-
ben. Hatalmát a német nemesi családok előtti tekintélye biztosította, és csak a csá-
szárság adhatott igazi erőt ennek a tekintélynek.
A főúri családok még támogatták is Ottót e játszmában, pedig az alapjában ellenük
folyt. Ha hódításról, hatalom- és zsákmányszerzésről volt szó, becsvágyuk mindig
odahajtotta őket. Noha gyakran semmiségek miatt is fellázadtak a központi hatalom
ellen, a császári trón megszerzését sohasem ellenezték. A nép sem tett ellenvetést, ha
egyáltalán módja volt véleményének kifejezésére. Az itáliai hadjáratokat nemzeti fel-
adatuknak tekintették, amely a benne részt vevő törzsekben egy újfajta öntudatot ala-
kított ki, azt a tudatot, hogy egyetlen nép fiai: mindannyian németek. Mi más új célt
tűzhettek ki maguk elé a germánok unokái? Mi más vezethette volna ki őket szűk
provincializmusukból?

38
 „… akiknek a hasuk az istenük,
és csak részegen vidámak”

961 őszén Ottó hadseregével – amelyben minden törzs képviselve volt – átkelt a
Brenneren. Még egy, vendekből álló osztag is velük tartott. Ottó nem panaszkodha-
tott amiatt, hogy nincsenek elegen. A király mellé felsorakozni becsületbeli kérdéssé
vált – no meg zsákmányszerzési lehetőséggé! –, püspökök, hercegek és grófok tipor-
ták egymás sarkát, csak hogy ott lehessenek Ottó közvetlen közelében. Ottó az előké-
születek során Augustus, az első római császár – akinek nevét nemsokára felvette –
jelszavához igazodott: Festina lente – lassan járj, tovább érsz. Mert amit jól csinálnak
meg, gyorsan készül el, még ha lassúnak látszik is.
Liudolf halála megszabadította Ottót attól a súlyos kételytől, hogy egy lázadó fiú –
még ha bocsánatot nyert is – alkalmas-e a trónutódlásra. Most már csak Ottó, Adel-
haid fia jöhetett számításba, egy hatéves gyermek. Apja nem elégedett meg azzal,
hogy kijelölte trónörökösnek, biztonság okából egyidejűleg társuralkodóvá is koro-
náztatta. Iskolát teremtő politikai sakkhúzás!
Ottó serege oly erős és hatalmas volt, hogy puszta hírére megnyíltak előtte az itáli-
ai városok kapui, Berengár pedig visszavonult az Appenninek sziklaváraiba. Ottó be-
vonult Paviába, és Adelhaiddal együtt megszemlélte az azóta földig rombolt várkas-
télyt, ahol tíz évvel korábban menyegzőjüket tartották. Paviából irányította az Itáliai
Királyság újjászervezését, megbüntette a bűnösöket, megjutalmazta a hűségeseket,
elűzött urakat helyezett vissza birtokukba. Innen folytatta tárgyalásait a pápával. Vé-
gül januárban megjelent Róma falai előtt…
Roma aeterna, Róma, az örök város, amely egykor nagyobb területen uralkodott,
mint a mai Amerikai Egyesült Államok, múltjának dicsőségéből táplálkozott. Közel
fél évezred telt el azóta, hogy az utolsó cézárt dicstelen lemondásra kényszerítették.
Augustus császár idejében lakóinak száma 1,3 millió volt, a VI. század végére csu-
pán negyvenezren maradtak, de azután lassanként kezdett újból benépesülni. A
templomok romba dőltek, vagy keresztény templomokká építették át őket. A vízve-
zeték- és a csatornahálózat nagy része használhatatlanná vált, számos palotából szét-
hordták a köveket, másokat az új nemesurak várkastéllyá, erődítménnyé építettek át.
A pusztulás nyomai ellenére a város lenyűgöző látványt nyújtott. A németek ámu-
lattal néztek rá, amikor odaértek és tábort ütöttek a Nero-mezőn. A méternyi vastag
falakon harmincöt kapu nyílt, a várost háromszázhetvenkét torony ékesítette, a vé-
delmet pedig hatezer-nyolcszáz mellvéd és negyvennyolc különleges gonddal meg-
épített bástyatorony szolgáltatta.
A város már nem egy birodalom, csupán egy kis állam, az úgynevezett egyházi ál-
lam fölött uralkodott. Róma környékén kívül távolabbi vidékek is tartoztak az egyhá-
zi állam fennhatósága alá, így a ravennai exarchatus, öt város: Rimini, Pesaro, Fano,
Senigallia, Ancona – továbbá Toscana, Sabina és Emilia egy része s végül a spoletói
és beneventói hercegség. Az egyház hatalma e területeken többnyire csak papíron ér-
vényesült, mert az állam feje, a pápa újra meg újra az ősi nemesi családok bábja lett,
noha azt senki sem vonta kétségbe, hogy ő a katolikus kereszténység legfőbb pászto-
ra.
A rómaiak kitódultak a kapuk elé, és bámulták az északról érkezett katonákat. Él-
ményük nem sokban különbözött attól, amit őseik éreztek a germánok láttán. Azok is

39
barbárnak tartottak mindenkit, aki nem római volt, különösen ezeket az ormótlan
pajzsokkal, hosszú kardokkal felszerelt, nehéz páncélba öltözött vad, faragatlan fic-
kókat, „akiknek a hasuk az istenük, és csak részegen vidámak, bátorságuk a vak
düh”.
Az egymás iránti szeretet egyik oldalon sem töltötte el a szíveket. A német királyt
nem ámította el, hogy az ősi via triumphalis-on kísérték be ünnepélyesen, lábát meg-
csókolták a város előkelőségei, a nép tomboló lelkesedéssel fogadta, és a Szent Péter-
templom márvánnyal, drágakövekkel, arannyal és ezüsttel ékesített öt hajójában
gyertyák ezrei lobogtak. Kardhordozójának megparancsolta, hogy ima közben ne tér-
depeljen le – imádkozni ráér a táborban is –, hanem maradjon állva és tartsa nyitva a
szemét. Mert: „jól tudom, hogy a rómaiak hűsége mily sokszor mutatkozott már
megbízhatatlannak, és a bölcs ember idejében elkerüli a bajt, még ha az távolinak lát-
szik is. Nehogy a baj készületlenül találja”.
962. február 2-án, egy vasárnapi napon koronázták Ottót császárrá. A pápa és a ró-
maiak Szent Péter sírja felett esküdtek neki hűséget. Ezt követte az uralkodói látoga-
tások alkalmával szokásos kölcsönös ajándékozás. A németek drágaköveket, arany és
ezüst ékszereket tartalmazó ládikókat nyújtottak át. Az itáliaiak szentek csontjait,
mártírok hamvait adták cserébe, a németek szemében igen kívánatos kincseket, mert
Németországban elképzelhetetlen volt egy templom vagy egy kolostor felépítése, ha
egyúttal nem gondoskodtak „szent ereklyék”-ről is.

A birodalmi koronát ma a bécsi Burgban őrzik

A tizennégy font súlyú koronát, amelyet most a fejére illesztettek, Ottó már a ma-
gyarok fölötti győzelem (955) után megrendelte egy reichenaui aranyművesnél. Ez is
az önbizalom és a hosszú távú tervezés bizonyítéka. A koronát ma a bécsi Burg kin-
cseskamrájában őrzik, naphosszat vonulnak el előtte a világ minden tájáról érkező
turisták, megcsodálják különleges szépségét, és korszakunkhoz illően azt latolgatják
magukban, hogy hány millióért „kelne el” egy árverésen. Amikor 1962-ben, az ezer-
éves évfordulón a záróünnepség fénypontjaként átvitték az egyetemre, külön erre a
célra kiképzett különítmény vigyázott rá, amelynek tagjai között ott lehetett látni a
gyilkossági csoport főnökét is.
Színaranyból készült nyolc lemezét gyöngyberakásos pántok tartják össze, az
egész olyan, mint egy szentséget oltalmazó védőfal. Nyolc szeglete volt Nagy Károly
udvari kápolnájának, nyolc ember élte túl a vízözönt, a nyolc a tökéletesség, a végte-
lenség száma, a nyolcas a császári szám.
Négy lemezt igazgyöngyök és drágakövek „árasztanak el”, ahogy számos leírás-
ban megfogalmazták. Ezeknek számát gondosan tervezték meg, kétszáznegyven
igazgyöngy, százhúsz drágakő, a nagyobb gyöngyök száma száznegyvennégy, a ki-
sebbeké kilencvenhat, nyolcvannégy a nagyobb kövek száma és harminchat a kiseb-
beké. Valamennyi szám osztható tizenkettővel. Mindenütt a tizenkettes számmal ta-
lálkozunk; a homloklemezen a tizenkét drágakő a tizenkét apostolt jelképezi, a tartó-
lemezen található tizenkét drágakő pedig Izrael tizenkét törzsét.
A fehér gyöngyök közé illesztett kövek különleges színhatása is tudatos tervezésre
vall. Az uralkodó színek: a zafírok kékje, az ametisztek ibolyaszíne és a smaragdok

40
zöldje. A kék-zöld-fehér a János Jelenésének Könyvében leírt „mennyei Jeruzsálem”
színskálája.
A másik négy lemezen zománcberakásos képek láthatók. A kereszttől jobbra (a
szemlélő felől nézve) Salamon király, amint kijelenti egyik bölcs mondását: TIME
DOMINUM ET RECEDE A MALO – Féld az Urat és távozzál el a gonosztól. A ke-
reszttől balra eső lemez azt hivatott bizonyítani, hogy a királyok Krisztus nevében
uralkodnak (PER ME REGES REGNANT – Általam uralkodnak a királyok). A követ-
kező lemezen Ezékiást, Júda királyát és Ézsaiás prófétát látjuk, amint megjövendöli a
királynak: ECCE ADICIAM SUPER DIES TUOS XV ANNOS – Íme még napjaidhoz
tizenöt esztendőt adok. Az utolsó lemezen Dávid király egy szalagot tart, melyen egy
zsoltár szavai olvashatók: HONOR REGIS IUDICIUM DILIGIT – Tisztesség a király-
nak, aki szereti az igazságosságot.
Ezt a négy bibliai idézetet az uralkodó koronázásakor fennhangon is elmondják. A
számrendszerrel együtt, amely nem csupán játék a számokkal, hanem a számok har-
móniájára való törekvés, mintegy a tökéletességre való törekvés egy része, a császári
korona egy belső misztikus programot is képviselt, az allegóriákat és szimbólumokat
kedvelő középkori felfogásnak megfelelően.

„A korona… felidézi a mennyei Jeruzsálem képét, ahová minden igaz ember re-
ménysége szerint bejuthat, arra figyelmeztet, hogy az emberiség sorsa az Isten kezében
van, bemutatja Izrael tizenkét törzsét, majd a tizenkét apostolt, akik elindították a ke-
reszténységet világhódító útjára, emlékeztet Jeruzsálemre és Rómára, az Ó- és Újszövet-
ségre, a királyi hatalomra és a prófétai elhivatottságra, a világi és lelki hatalomra, a
földi és mennyei birodalomra. Helyesen értelmezve a titkos jeleket, a korona valóban a
szentség jele: signum sanctitatis.”

Az új császár alig két hétig maradt Rómában. Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy
aláírják az államszerződést, hiszen ennek részleteit a két fél teljhatalmú megbízottai
hosszas és makacs alkudozások közben már tisztázták. Az Ottonianumnak nevezett
szerződés biztosította a Szentszék számára mindazon területeket, amelyeket Pippin
és Nagy Károly frank uralkodók adományoztak neki (lehetővé téve ezáltal a pápai ál-
lam megalakulását), és a pápát felhatalmazta, hogy királyokat császárrá koronázzon
– feltéve, hogy a király német. Viszont ez időtől kezdve csak az lehetett pápa, akinek
a császár előzetesen hűséget esküdött, és akinek a pápai államhoz való jogát elismer-
te.

A legdurvább sértés: „te római”

A szerződésből egy példányt bíbortintával írtak meg, ez ma a Vatikáni Múzeum

egyik legértékesebb kincse. Maga a szerződés kevésbé értékesnek bizonyult. Nagyon
hamar sor került az első szerződésszegésre. De nem Ottó részéről. Ő ugyanis arra ké-
szült, hogy német alapossággal megtegye a magáét. Berengárt és a hozzá tartozó csa-
ládi klikket akarta kipiszkálni menedékhelyéről. A rómaiak azt remélték, hogy hátra-
hagy egy helytartót és visszatér hazájába, de minden jel arra utalt, hogy Ottó előbb
Itáliában és az egyházi államban akar rendet teremteni saját elképzelései alapján.
Ez nem illett bele a pápa számításaiba, nem azért akarta Belzebubot az ördöggel
elkergettetni, hogy azután az ördög örök időkre ottragadjon házában. Amit ez az ön-

41
hitt epigon gondolt, azt később egy Benedek nevű szerzetes keserű kifakadása öntöt-
te szavakba:

„Jaj neked, Róma! Egykor legyőzted a népeket, porba tiportad a világot, kiir-
tottad az uralkodókat, most jogarod egy szász király kezében van, népedet karddal kor-
mányozzák, erőd semmivé foszlott…”

Ottó, akit az otthoni belviszályok a lovagiasság, hűség és emberiesség területén

nem nagyon kényeztettek el, s aki hatalma érdekében maga sem volt válogatós az
eszközökben – hiszen ez a római út is végső soron hódító hadjárat volt –, most meg-
győződött arról, hogy Itália minden eddigi tapasztalatát túlszárnyalja. Az emberi al-
jasság oly szakadéka nyílt meg előtte, amely egy időre elnyeléssel fenyegette. Olyan
esküt nem teszek, amelynek megszegésére nem lennék képes – ez volt a pápa jelsza-
va. Intrikák, hazudozott, ámított, gyűlöletet szított, összeesküvéseket szövögetett. A
minap megkötött szerződést sutba dobta, és ismét felvette a kapcsolatot Berengárral
és csatlósaival, akik ellen Ottót behívta. A magyarokat újabb betörésre biztatta, így
akart Németországban egy második frontot létrehozni, sőt Bizánctól is kért segítséget
a „teuton barbárok” ellen.
Még a követek sérthetetlenségét sem tartotta tiszteletben, noha erre a legelfajul-
tabb időkben sem volt példa. A most már császári követekként szolgáló Johannes
kardinálissal és titkárjával, Azóval új gazdájuk iránti gyűlöletében szörnyű árat fizet-
tetett: egyiküknek jobb kezét, másikuknak két ujját, orrát vágatta le, és kivágatta
nyelvét is.
Ottó csakhamar kénytelen volt visszatérni Rómába, és a nagy sietve elmenekült Já-
nos pápát megfosztotta trónjától. Alkalmasabb jelölt híján a pápa volt titkárát ültette
Szent Péter székébe. Attól sem riadt vissza, hogy a pápává szentelés összes aktusát
villámgyorsan, egy nap alatt végrehajtassa. Ugyanis Leó, az új pápa világi ember
volt, akit előbb pappá kellett szentelni. Ottó eljárása ismét azt bizonyítja, hogy kegyes
ember volt ugyan, de nem az egyház jámbor szolgája.
Még Rómában érte utol a hír, hogy Berengárt hosszú ostrom után sikerült fogság-
ba ejteni, ezért alvezéreinek unszolására a csatákban kimerült katonáinak nagy részét
hazaengedte. Mint később kiderült, elhamarkodottan. Mihelyt elvonultak a katonák,
kitört a lázadás, amelyet az ex-pápa az egyházi kincstár aranyaival támogatott, és
amely hajszál híján Ottó életébe került.
Az esküszegések sorozata vajmi kevéssé volt alkalmas arra, hogy a németek meg-
szeressék a rómaiakat. Hogy a németek miként vélekedtek a rómaiakról, arról a ger-
mán-longobárd származású cremonai Liutprand tudósít, aki a Historia Ottonis című
művét hagyta ránk:

„… mi, longobárdok, szászok, frankok, lotaringiaiak, bajorok, svábok és bur-

gundiak annyira megvetettük őket, hogy ha nagyon dühbe gurultunk, »te római« szóval
illettük egymást, ez volt a legdurvább sértő kifejezés. »Római« – ez az egyetlen szó min-
dent magában foglalt, ami emberi aljasság csak létezik: a durvaságot, a gyávaságot, a
pénzsóvárságot, a pöffeszkedést és a hazudozást.”

Az iszonyatos körhinta pedig tovább forgott: a lázadást leverték, a rómaiak újból

hűséget esküdtek a császárnak, aki kivonult a városból, Leót újból letaszították a pá-
pai trónról, a császár ismét bevonult a városba, ahol a hosszú ostrom után éhínség

42
dúlt, a rómaiak felesküdtek a császárra, s végül Ottó visszatért Németországba. Ezzel
véget ért Ottó második itáliai hadjárata. A néhány hónapra tervezett út helyett négy
évig tartó hadakozás állt mögötte. Drága árat fizetett a császári koronáért: katonái vé-
rével, özvegyek könnyeivel és árvák nyomorúságával.
Távollétében az országot testvére, Bruno, a zseniális érsek igazgatta, aki annyira
művelt volt, hogy komolyan aggódtak lelki üdvösségéért. Vilmos mainzi érsek pe-
dig, Ottó és a szláv rabszolgalány törvénytelen gyermeke, a trónörökös neveltetésé-
ről gondoskodott. Ottó csakhamar ismét kénytelen volt igénybe venni szolgálataikat.
Két év sem telt el, amikor riasztó hírek érkeztek Itáliából. Szinte fölösleges kimonda-
ni, hogy kiknek köszönhetően, persze hogy a rómaiaknak. Ismét fellázadtak az Ottó
kegyelméből uralkodó új pápa ellen, elfogták, megverték és börtönbe zárták. Ezt a
pápát is Jánosnak hívták, és a XIII. számot viselte. Életstílusa ugyanolyan volt, mint
XII. Jánosé, és mondhatnánk, következetes is: gutaütésben halt meg, amikor egy fia-
tal lányt el akart csábítani.

A Vatikán börtönei

Harmadszor is elindultak a németek Róma ellen, és a páncélba öltözött német lo-

vagok – miközben nehézkes lovaik hátán átvergődtek a svájci hágókon – még csak
nem is sejthették, hogy ezúttal meddig lesznek kénytelenek idegen földön tölteni
napjaikat. A közelgő sereg lódobogásának hangjára nyomban megnyílt a pápa börtö-
nének ajtaja, és a rómaiak térdre borultak a nemrég oly kegyetlenül meggyötört em-
ber előtt. Azt remélték, hogy ezzel kibékíthetik a német királyt, aki makacs konok-
sággal újból érvényesíteni kívánta akaratát.
A számítás nem volt alaptalan, hiszen az a hír járta, hogy Ottó jobban örvend egy
megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. E tulajdonságát clementia – kegyelmesség néven
emlegették. Ezt a jellemvonását az Ottót egyébként igen nagyra becsülő, Spanyolor-
szágban uralkodó kalifa fej csóváló meghökkenéssel vette tudomásul.

„A clementia egyébként – írja Georg Tellenbach – a keresztény-germán, de kü-

lönösen a középkori uralkodók legdicséretesebb tulajdonságai közé számít, akik a keleti
uralkodókkal ellentétben hatalmukat nem annyira az önkény, a terror és kegyetlen bosz-
szú útján érvényesítik, hanem a hatalomnak a jogrend által szabott korlátai között, sőt
a megbocsátás és a megérdemelt büntetés enyhítése útján.”

Ezért nem végezték ki Berengárt sem, csupán száműzték az országból, és Willa, az

„ördögi nőszemély” is bevonulhatott egy kolostorba. Lányait sem küldték a szokásos
módon a rokonokhoz kegyelemkenyérre, hanem a királyi udvarban rangjukhoz illő-
en nevelték őket. A sváb grófot, aki a végsőkig kitartott Berengárék mellett, és az át-
pártolást hűbéri esküjére hivatkozva következetesen megtagadta, hűsége miatt nagy-
ra becsülték, noha megmaradt ellenségnek.
Köztudomású, hogy hányszor bocsátott meg a császár lázadozó testvérének, Hen-
riknek, és milyen kegyesen járt el a felkelést szító Liudolffal és Konráddal szemben
is. Politikus szemmel nézve mindez nem vallott elég bölcsességre, de Ottó lelki tusái-
ban többnyire a lovag, a nemes érzésekkel eltelt hős győzött, akit nem érdekeltek a
politikai számítgatások. Ennek egyik tipikus példája, amikor a legkomolyabban fel-

43
ajánlotta a pápának, hogy kiáll vele párviadalra, és így tisztázza magát a szószegés
vádja alól.
Ez alkalommal azonban a rómaiak hiába hivatkoztak Ottó oly sokszor tapasztalt
clementiájára. Betelt a pohár, a császár példát akart statuálni. A római katonai körze-
tek parancsnokait, szám szerint tizenkettőt, nyilvánosan felakasztották. A legbefolyá-
sosabb római nemesek családfőit az Alpokon túli „nyomorba taszították”, ahogy an-
nak idején a száműzetést nevezték. A város prefektusa feletti ítélkezést a trónjára
visszahelyezett pápa magának követelte arra hivatkozva, hogy csak egy római képes
a rómaiakat igazán elrettenteni. A prefektust hajánál fogva kötötték fel Marcus Aure-
lius lovas szobrára, néhány óra múlva levették, és fejjel lefelé egy szamár hátára kö-
tözve hurcolták végig a városon, majd átengedték a csőcselék dühének.
Miután még ezt is élve úszta meg, a Laterán börtönébe vetették. Még a halottakat
sem kímélték, a lázadás két vezérének sírját felnyitották, és hamvaikat szétszórták a
világ négy tája felé, hogy lelkük sohase találhasson nyugodalmat.
Úgy látszott, hogy a császári tekintély – legalábbis belátható időre – biztosítva van,
még ha véres megtorlás árán is. Az uralkodó tekintélyének állandó fenntartása érde-
kében Ottó királyi megbízottakat, missiket nevezett ki, akik az ő nevében ítélkezhet-
tek és szerezhettek érvényt akaratának. A harmadik itáliai hadjárat ezzel elérte alap-
vető célját, és Ottó néhány, más kérdés rendezése után hazatérhetett volna, egy vagy
legfeljebb másfél évi távollét után – de kerek hat év lett belőle! És ez nem magyaráz-
ható sem azzal, hogy újabb viszálykodások tartották vissza, sem azzal, hogy mint
minden hódító, bekerült az újabb hódítások kényszerének ördögi bűvkörébe.

Tragikus császári politika?

Ottó Németország, a szűk provincia számára vált „használhatatlanná”. Miután

érintkezésbe került a világ hatalmasságaival és a hatalom világával, értékrendszere
megváltozott. Magasabb célokat tűzött maga elé, jobban szomjazott a dicsőségre, el-
szántan törekedett még nagyobb méltóságra. Noha fejét a császári korona ékesítette,
mégsem érezhette magát igazi Imperator Augustusnak, amíg rangját el nem ismeri a
bizánci császár, az az uralkodó, aki a római cézárok igazi utódjának vallja magát. A
bizánci császárság dél-itáliai felségterülete és az Ottó befolyása alá került területek
között állandó volt a súrlódás, vég nélküli véres összecsapások követték egymást.
Ottó sok csatában győzött, de magát a háborút soha nem nyerte meg. A szörnyű ál-
dozatokat követelő harcok árnyékot vetnek Nagy Ottónak és utódainak császári poli-
tikájára. Szenvedélyes viták folytak – és folynak ma is – afölött, hogy Ottó helyesen
járt-e el, amikor elhatározta a császári korona megszerzését. De a „helyes” és a „té-
ves” nem egyértelmű fogalmak, különösen, ha az utókor használja őket, amely közis-
merten mindent jobban tud. Akárcsak a városházáról kijövő ember, aki többet tud
annál, aki most megy oda. Az ősrégi „mi lett volna, ha” kérdés merül fel ebben az
esetben is, amely most így hangzik: ha Ottó nem bonyolódik az itáliai kalandokba, a
német királyság nem gyengült volna le annyira a következő századokban; ha Ottó
csak hazájával törődik, nem folyik el annyi német vér az értelmetlen itáliai hadjára-
tok során; ha Ottó ellenáll a császári trón kísértésének, minden erőt fontosabb célra, a
birodalom kelet felé történő terjeszkedésére lehetett volna fordítani.

44
 Történelmi tény, hogy a német császári politika teljes csőddel végződött, a Német
Nemzet Szent Római Birodalma felbomlott. Conradino, az alig felserdült császári
unoka halála – úgy végezték ki Nápolyban, akár egy útonállót – tragédiába illő ko-
mor zárójelenet. De lehet-e bárkit is váddal illetni azért, mert nem sejtette meg előre,
hogy évszázadok múlva mi lesz abból, amibe belevágott?

A nép pedig dicsőítette

Amikor Ottó 972 nyárutóján visszatért Németországba, hosszú évek óta először
nyugodt békét élvező országot talált. A belviszályok elültek. A határokon csend ural-
kodott. Városok épültek. A kolostorok a kulturális élet központjai lettek. Iskoláik a
birodalom szellemi elitjének kineveléséről gondoskodtak, a kézműveseket új mód-
szerekre, a parasztokat eredményesebb gazdálkodásra tanították. A kereskedelem és
a gazdasági élet megtette az első tétova, de reményteljes lépéseket a fellendülés útján.
Az országutakon biztonság uralkodott, és az igazságukat kereső embereknek nem
kellett árulástól, hátbatámadástól tartaniuk. Németország olyan közösséggé vált – ha
az „állam” szó használatát még korainak is véljük –, amilyenhez hasonló nem akadt
egész Nyugaton. Később a nép aranykorszak néven emlegette ezeket az évtizedeket.
A császárnak már csak kevés ideje maradt ahhoz, hogy életművében gyönyörköd-
jék. Hatvanéves volt. Manapság a politikusok gyakran csak ebben az életkorban jut-
nak magas tisztre, de abban a korszakban, amikor az átlagos élettartam legfeljebb
negyven esztendő volt, Ottó már tiszteletre méltó aggastyánnak számított. Az örökös
hadakozás próbatételei közben megfogyatkoztak erői. Maga is úgy érezte, hogy meg-
nőttek az árnyékok, és ezért a múlt felé fordította tekintetét.
Járta az országot, itt egy kolostornak vámmentességet adományozott, amott meg-
dorgált egy püspököt túlkapásai miatt, megfékezte a törvénykező tisztviselők túlbuz-
góságát, másutt meghallgatta a tudósok előadásait, elrendezte a tized körüli vitákat,
birtokot adományozott, és közben újra meg újra felkereste múltjának emlékhelyeit.
A krónikások beszámolnak arról, hogy milyen megrendülés vett rajta erőt, ha
megállt közeli hozzátartozói sírja előtt. St. Albanban, Mainz mellett, meglátogatta lá-
nya, Liutgard sírját (a sír fölött ezüstorsó csüngött az elhunyt szorgalmának ötletes
jelképeként), ott nyugodott balsorsú fia, Liudolf is – a nép bálványa és a szerencse
mostohagyermeke – és Vilmos, a legidősebb, a törvénytelen származása miatt meg-
bélyegzett, de aki mégis igen magas tisztségre jutott.
Kölnben testvére, Bruno hamvai előtt tisztelgett, Magdeburgban első felesége,
Editha, az angol hercegnő szarkofágja előtt borult térdre. Méghozzá abban a dóm-
ban, amely az ő műve volt, amelynek építéséhez Ravennából küldött márványoszlo-
pokat, aranymécseseket, drágakővel kirakott szentségtartókat, és ahol minden osz-
lopfőbe szentek csontjait falaztatta be. Végül a quedlinburgi dómban pihent anyja,
Matild, akivel hosszú éveken át nézeteltérései voltak, mert a vakbuzgó királyné töb-
bet juttatott az egyháznak, mint amennyit Ottó jogosnak vélt.
A németek első császárának utolsó évei úgy teltek el, akár egy mondában. Qued-
linburgban, a királyi tanács ülésén előkelő társaság élén láthatjuk, amely nemcsak bi-
rodalmát képviseli, hanem az egész nyugati világot. Csehországból II. Boleszláv sze-
mélyesen jelent meg, Mieszko, Lengyelország hercege fiát küldte el, az oroszokat és a
bolgárokat legkiválóbb főuraik képviselik, a magyaroknak, a birodalom egykori halá-

45
los ellenségeinek küldöttsége tizenkét főrangú nemesúrból állt, külön követei útján
képviselteti magát a dán király, VI. Benedek, az új pápa és a bizánci császár. Némi
késéssel megérkezik az Afrikában és Szicíliában uralkodó szaracén Fatimidák kül-
döttsége is. Eljöttek, hogy átadják ajándékaikat, biztosítsák a császárt hűségükről, ki-
jelöljék az új püspökségek határait, leróják adójukat, kinyilvánítsák odaadásukat, ki-
kérjék a császár áldását, vagy csupán azért, hogy Ottó dicsfényében tartózkodhassa-
nak. Quedlinburg e húsvéti napokban káprázatos látványt nyújtott: az idegen népek
tarka ruhái, a sokféle beszéd bábeli zűrzavara, lovagok, paripák, kocsik, papok, apró-
dok, testőrök, főrangú asszonyok és az utcákon tolongó nép. Quedlinburg néhány
napra az egész Nyugat fővárosává vált.
Május elején a császár, akinek soha életében nem volt állandó lakhelye, Mersebur-
got keresi fel, azt a várost, ahol a Lech-mezei csata előtt tett fogadalma alapján püs-
pökséget alapított Szent Lőrinc tiszteletére. Merseburgból Memlebenbe megy – ma
egy jelentéktelen helység Unstrut mellett, de akkor királyi várkastély állt ott –, ott
halt meg apja, I. Henrik, és úgy tűnik, mintha valami kényszerítő erő húzná ide.
Másnap kora hajnalban szokása szerint misét hallgat, alamizsnát osztogat a szegé-
nyeknek. Amikor a harang vecsernyére kondul, ismét a kápolnában van, imádkozik,
s közben hangtalanul összerogy. Az orvos halottnak véli, de a császár felnyitja sze-
mét, és áldozni kíván, magához venni az Úr testét.

„… magához vette – írja Widukind – és utána jajszó nélkül, nagy nyugalom-

mal átadta lelkét minden dolgok irgalmas teremtőjének… A nép pedig dicsőítette és há-
lás szívvel gondolt vissza tetteire, ahogy atyai szeretettel uralkodott népén és megsza-
badította ellenségeitől, a magyaroktól, a szaracénoktól, a vikingektől, a szlávoktól,
meghódította Itáliát, lerombolta a pogány bálványistenek templomait, templomokat
építtetett és papokat küldött hittérítő utakra. Sokan emlegették el mindezeket, mikor
könnyes szemmel imádkozva a király ravatala előtt térdre borultak.”

46
 4. FEJEZET
II. OTTÓ – A GÖRÖG ASSZONY FÉRJE

…megtanulhatott írni és olvasni

Amikor hatéves volt, egy napon ünneplőbe öltöztették, elvitték Aachenbe, a hatal-
mas dóm elé vezették, és közölték vele, hogy itt most királlyá koronázzák. Kérdő te-
kintetéből kiolvasták: de hiszen apám a király, mire megmagyarázták neki, hogy apja
Itáliában hadakozik, és csak a jó Isten tudja, hogy épségben tér-e haza…
A gyermek beleegyezően bólintott, és másnap úgy viselkedett, mint aki az egészet
pompás játéknak találja: ahogy a három érsek átnyújtja neki a palástot, a jogart és a
királyi botot, homlokát megkeni olajjal, trónra ülteti, és ott a fejére teszi a koronát,
amely minden szempontból túl nagy volt számára.
Tizenkét éves korában még császárnak is megtették. Emiatt hosszú útra kellett in-
dulnia, mert a koronázást a római pápának – akiről odahaza annyi szó esett – kellett
végrehajtania a Szent Péter-templomban, a világ legnagyobb és legékesebb istenhá-
zában. Öt évvel később ugyanebben a templomban vette feleségül Theophanut, a ke-
leti hercegnőt. És pontosan tizennyolc éves volt, amikor már megszűnt a császárosdi
játék, és az igazi császár feladatait kellett vállalnia.
Az apja után Ottónak keresztelt gyermekre az a sors várt, mint általában a nagy
emberek gyermekeire. Életpályája könnyebb is volt, nehezebb is. Könnyebb, mert
már származása elegyengette az utat előtte, nehezebb, mert egy gigász árnyékában
élt, és annak mértéke szerint ítélték meg tetteit. A nagy emberek gyermekeinek életé-
ben gyakran okoz tragédiát, hogy nem képesek megfelelni az elvárásoknak, és ez a
veszély II. Ottót is fenyegette.
Egész életében lázadozott az öregek ellen, gyanakodva nézett minden ősz szakáll-
ra, csak fiatalokkal vette körül magát, ezzel kompenzálta ifjúkori kisebbrendűségi ér-
zetét. Ezért a kisebbrendűségi érzésért a még életében legendává magasztosult apját
terheli a felelősség. Nem készítette fel fiát a rá váró feladatokra, s mint az okmányok-
ból kiderül, soha nem engedte meg neki, hogy önállóan döntsön.
Kapcsolatukra jellemző Ekkehardnak, a Sankt Gallen-i kolostor krónikásának be-
számolója kettőjük látogatásáról. I. Ottó szándékosan elejtette botját, ezzel a zajjal
akarta ellenőrizni, hogy a szerzetesek őszinte áhítattal merültek-e el imájukban. Fia
erre gúnyosan megjegyezte: „Nem jellemző rá, hogy valami kiessék a kezéből. Hi-
szen mindent, amit megszerzett, oroszlánkörmökkel tart egybe, és még egy kis részét
sem hajlandó nekem átengedni.”
Sankt Gallenben, a korabeli híres kultúrközpontban történt az is, hogy a tizenhét
éves ifjú kinyittatta a könyvtárat, órák hosszat bújta a bőrkötésű pergamenkönyve-
ket, és végül engedélyt kért arra, hogy néhány könyvet egy időre kölcsönvehessen
otthoni tanulmányaihoz.

47
 Az apát – mi mást tehetett volna – keserves sóhajjal beleegyezett, mert tudta, hogy
mit jelent valamit kölcsönadni egy nagyúrnak: nemcsak a kölcsöndíjról, de a vissza-
juttatásról is megfeledkeznek. Ezért irtóztak a kolostorok a magas rangú látogatóktól.
Mert ez nemcsak megtiszteltetés volt, hanem sorscsapás is. A vendéglátás során
ugyanis nem csupán a könyvtár állománya csappant meg alaposan…
A rövid, de hiteles beszámoló még egy tényre mutat rá: a hercegeket már máskép-
pen nevelték. I. Ottó még nem tanulhatott meg írni-olvasni, az efféle tudomány ak-
kor még kétes hírűnek számított, a másodikat viszont úgy nevelték, mintha nem az
uralkodás, hanem a tudományok művelése várna rá. Hogy megóvják a gőgtől, egy-
szerű származású diákokkal tanult együtt, és amit hallott, termékeny talajra talált.
Később a tudósok és művészek bőkezű pártfogójának bizonyult, az úgynevezett Ot-
tó-reneszánsz úttörőjének. Hogy nevét – mint mondani szokás – „megőrizte a törté-
nelem”, azt a kultúra fejlesztése terén szerzett érdemeinek, nem pedig katonai és po-
litikai sikereinek köszönheti.
Ő rendezte meg a vitát korának leghíresebb két tudósa, Gerbert d’Aurillac és Oht-
rich von Magdeburg között, akit szász Cicerónak neveztek. A vita színhelye Ravenna
városa volt, ahova egész Európa szellemi elitje tudományra éhesen gyűlt össze, és
szenzációra szomjasan. A vita tárgya a filozófia felosztási rendszere volt, pontosab-
ban az a kérdés, hogy a fizika a matematika része-e vagy a két tudomány mindegyi-
ke egyaránt csupán a filozófiának alárendelt résztudomány.
Perlekedés a fülemüle füttyéért – mondhatnánk manapság, de a X. század tudósai
szemében döntő fontosságú kérdés volt, mert a szellemi téren uralkodó káoszt csak a
logika segítségével lehetett megszüntetni, vagy ahogy a császár megnyitó beszédé-
ben mondta: „… ha a dolgok lényegét tudós emberek megfontolt fejtegetések alapján
megvilágítják és megfelelő rendet teremtenek.”
A kora reggeltől késő estig tartó szellemi párviadalban Gerbert, a francia győzött.
Nemcsak érvei bizonyultak helytállóbbaknak a német ellenfél fejtegetéseivel szem-
ben, hanem szónoki képességeivel is meggyőzőbben hatott a hallgatóságra, korai pél-
dájaként annak a francia szellemiségnek, amely a forma iránti érzéket a lényeget
megragadó tárgyszerűséggel ötvözi.

Az ónémet stílus és művészet

Az Ottó-reneszánsz idején újraszületett, újjáéledt az ókori irodalom, festészet,

szobrászat és építőművészet. Az újjáéledés nem jelentett szolgai utánzást, az ősi for-
mákra a kor rányomta saját lényegének bélyegét. Az Ottó-kori művészet alkotásai
zömmel önálló, eredeti művek, és a német művészettörténetnek első olyan korát kép-
viselik, amelyben már uralkodó a hazai jelleg.
Például Widukind, a krónikás alaposan tanulmányozta ugyan ókori elődjeit, jól is-
merte Sallustiust és Vergiliust, de műve, a Szászok története, magán viseli a törzs –
méghozzá a germán jelleget leginkább őrző szász törzs – bélyegét. Ugyanez mondha-
tó el – bár nem ennyire általános érvénnyel – Hroswitha, az apáca terentiusi ellenko-
médiáiról. És Notker, a tudós szerzetes – akit kortársai Labeónak, vastag ajkúnak ne-
veztek – annyira megszerette anyanyelvét, hogy ókori szerzőket, Vergiliust, Terenti-
ust, Arisztotelészt fordított korának ófelnémet nyelvére. Méghozzá olyan művészi tö-

48
kéllyel, amely a modern irodalmárokat és nyelvészeket Luther nyelvteremtő képessé-
gére emlékezteti.
Még átütőbb erővel jelentkezett az „ónémet stílus” a képzőművészet, elsősorban
az építészet terén. Míg az irodalmi emlékek csak a szakemberek szívét gyönyörköd-
tetik, ezek az építmények a laikusokét is. Aki a híres gernrodei székesegyházban, az
Ottó-korszak legépebben megmaradt épületében vagy a hildesheimi Szent Mihály-
templomban valaha is eltöltött egy-egy csendes órát, megérezhette a kor szellemének
leheletét. Istenvárak ezek a monumentális épületek, örökkévalóságot kölcsönöznek a
múló pillanatnak, dacosan vetik meg lábukat a földön, és védelmet nyújtanak mind a
kereszténységet fenyegető pogányokkal, mind az ember bensőjében lakozó ellenség-
gel, az örök kísértéssel szemben.
Kevés templom maradt fenn az Ottók korából. Ha a harcok dühe megkímélte őket,
a hivők gondatlanságának estek áldozatul. Az évkönyvek lapozgatása közben mind-
untalan találhatunk beszámolót pusztító tűzvészekről. Az üveg nélküli ablakokon
besüvítő szél a rengeteg gyertya lángját felkapva meggyújtotta a középhajó fatetejét.
Néhány óra alatt megsemmisült egy mű, amelyet nemzedékek sora épített fel, és
amelyért ezrek hoztak áldozatot.
Csodával határos módon megmaradt egy műremek, méghozzá a legkönnyebben
megsemmisülő műfajból, egy falfestmény. A reichenaui Szent György-kápolna falán
ragyog égszínkék, fakózöld, vérvörös, okkersárga és sötétbarna színekben. Ismeret-
len művész alkotása. A kápolna megér nemcsak egy kitérőt, érdemes csakis érte is
odautazni.
A reichenaui kolostor művészeti iskolája és műhelye a maga korában világhírű
volt. Itt készült a császári korona, itt születtek meg évekig tartó munka eredménye-
ként azok a kódexek, amelyeknek ékes betűit, művészi miniatúráit, elefántcsont köté-
sét ámulva nézegetjük a múzeumokban. Értéküket csak növeli az a tény, hogy napja-
inkban már nem készülhetnek ilyen alkotások, mert ehhez hiányzik a rég feledésbe
ment technika ismerete, a nyugalmat biztosító kolostori magány – és a hit.
A szellemi tudományok terén Sankt Gallen ugyanolyan rangot vívott ki magának,
mint Reichenau a művészetben. Európai hírű tudósok oktatták a diákokat, akiknek
fényes jövőjét már eleve biztosította, hogy később „Sankt Galleniek”-nek nevezhették
magukat – hasonlóan a XIX. század végén Oxfordra vagy Cambridge-re hivatkozó
angolokhoz. Reichenau és Sankt Gallen mintájára számos helyen keletkeztek iskolák
és művészeti központok, ahol a birodalom számára nélkülözhetetlen szellemi elitet
képeztek ki.
A hatalom csak a szellem támogatásával bizonyulhat tartósnak – így vélte a kora-
beli közfelfogás. Amit a katonák meghódítottak, annak megtartásához a katonákon
kívül szellemi emberekre is szükség van, akik képesek a hit tantételeit filozófiai és
teológiai módszerekkel érvényre juttatni, létrehozni a szellemi felépítményt. A kö-
zépkorban a nagy kérdések megoldására nem csupán a szárnyaló szavakat elfojtó
vas és vér szolgált, a szellemi összecsapásokhoz is minél erősebb csapatot kellett fel-
sorakoztatni.
Ezért jelentkezett az általános igyekezet a tanulásra, a minél több tudomány elsajá-
títására. Latinul tanultak, hogy az ókori szerzőket eredetiben olvashassák. Még a fő-
urak gyermekei is – a művelődés hagyományos ellenségei – egyre nagyobb számban
tódultak az iskolákba. Igyekeztek megszabadulni a rossz hangzású harcos és paraszt

49
jelzőtől, és szinte megható módon arra kérték a tudósokat, hogy „durva szász termé-
szetükkel szemben kíméletlenül lépjenek fel, viszont ismertessék meg velük, plántál-
ják lelkükbe a görög bájt és kifinomultságot”.

Bizánc, a csodák hazája

A görög báj és kifinomultság titkait, azaz a klasszikus műveltséget egy kissé meg-
honosítani a barbár Németországban, ez már I. Ottó törekvései között is szerepelt,
amikor fiának rangjához illő feleséget keresett, bár e házassággal elsősorban hatalmi-
politikai céljai voltak. A császár fia csakis császárlánnyal köthetett rangjához illő há-
zasságot. Csupán az volt a bökkenő, hogy az Imperator Augustuson kívül csak egyet-
len császár akadt Európában, a Konstantinápolyban székelő baszileiosz, a bizánci bi-
rodalom feje.
Ámulat és megdöbbenés keveredett a Konstantinápolyt megjárt diplomaták és ke-
reskedők beszámolóiban: sem Keleten, sem Nyugaton nem akadt ennél nagyobb vá-
ros, több, mint kétszázezren lakták, szép volt, mint a paradicsom és pokolian gazdag.
Falai közt egyaránt lehetett találni püspököket és koldusokat, milliomosokat és mar-
talócokat, papokat és ringyókat, hadvezéreket és banditákat, kitartott nőket és tisztes
matrónákat. A gazdagok házaiban – micsoda fényűzés! – üvegtáblák csillogtak az ab-
lakkeretekben, a tetőt cédrusfából ácsolták, a falakat selyemkárpit borította, a padlót
mozaikok ékesítették, és a belső udvar márvány szökőkútjai illatosított vizet perme-
teztek a magasba.
De e paloták csupán szerény lakhelyek voltak a baszileiosz rezidenciájához képest.
Aranyozott bronzkapuk zárták el a nép elől a hatalmas császári udvart, a falakon be-
lül, a paloták és a pavilonok körül kertek, teraszok, lóversenypályák, kápolnák,
sportcsarnokok, pólópályák, őrszobák, konyhák, raktárak, börtönök és kínzókamrák
sorakoztak.
A város birodalmi székhely és kereskedelmi csomópont volt, a Kelet és Nyugat
közvetítő piaca, a világkereskedelem központja. Rajta keresztül jutottak el Nyugat-E-
urópába a luxuscikkek: illatszerek, selymek, gyöngyök, drágakövek, zománc éksze-
rek, elefántcsont-faragványok, egzotikus növényekből készített fűszerek és orvossá-
gok. Egy középkori Párizs, a divat diktátora, ahonnan senki sem távozott úgy, hogy
ne vitt volna magával valamiféle drága holmit, fémszálakkal átszőtt ruhát, ékkövek-
kel díszített, szemkápráztató brokátköntöst vagy egy strucclegyezőt.
Ha bizánci követek érkeztek a frankokhoz – ők így nevezték a németeket –, a nép
összecsődült, és tátott szájjal bámulták az idegeneket, akiknek ruhája és fejéke női öl-
tözékhez hasonlított, és akik majmokat, struccokat, oroszlánokat és tevéket hoztak
ajándékba.
967-ben is megjelent egy bizánci küldöttség, de az ajándékokon kívül még egy fél-
reérthetetlen figyelmeztetést is hozott magával: a németek – a béke érdekében – szí-
veskedjenek nem beavatkozni Dél-Itália ügyeibe, mert köztudomású, hogy a csizmá-
nak nemcsak orra és sarka Bizánc érdekterülete, hanem a szárából is egy jó darab, ne-
vezetesen Capua, Salerno és Benevento. I. Ottó „vette a lapot”, és kijelentette, hogy
egy házasság előnyösebb a hadakozásnál, fia számára megkéri az egyik bizánci her-
cegnő kezét, legszívesebben látná Annát, a bíborban születettet.

50
 Javaslatát nem nagy lelkesedéssel fogadták. Ottó a bizánciak szemében Germánia
mocsaraiból felkapaszkodott szász volt, aki arcátlanul igényt tart a császári rangra,
holott tudvalevő, hogy a cézároknak csak egyetlen törvényes utódja van, a bizánci
császár. „Gyalázat len-
ne – közölte Ottóval a
trón akkori birtokosa,
II. Nikephorosz –, ha a
bíborban született csá-
szár bíborban született
lányát idegen nép
közé engednék.” Nos,
azért a gyalázat még-
sem lehetett annyira
elviselhetetlen, mert a
bizánci császár hajlan-
dónak mutatkozott el-
tűrni, ha „illendő el-
lenértéket adnak a lá-
nyért, nevezetesen Ró-
mát és Ravennát, a bi-
zánci tartományokig
húzódó területekkel
együtt”.
A megalázó feltétel-
re méltó válasz érke-
zett: a háború. Hogy
Nikephoroszt megpu-
hítsák, a németek be-
nyomultak Bizánc itá-
liai tartományaiba,
Apuliába és Calabriá-
ba, megostromolták
Barit, gyújtogattak,
fosztogattak, gyilkol-
tak. Foglyokat nem ej-
tettek, vagy ha mégis,
orrukat levágták, és
úgy kergették haza
őket. Iszonyatos kegyetlenségek, főleg ha meggondoljuk, hogy csupán azért került
rájuk sor, mert a császár fiának rangjához illő feleséget kívántak szerezni. Bár ez a
megállapítás „történelmietlennek” hangzik, és kétségtelenül ennél jelentéktelenebb
okok miatt is törtek ki háborúk, mégis engedtessék meg, hogy legalább ez alkalom-
mal így értékeljük az eseményeket.
Ottó csak akkor érte el célját, amikor Nikephorosz – rangjához illően – erőszakos
halállal meghalt. A nyolcvannyolc bizánci uralkodó közül huszonkilencen végezték
be így életüket. Az áldozatok névsora az emberi szenvedély és a szörnyű tragédiák

51
kaleidoszkópját tárja elénk. A halálnemek igen változatos skálát mutatnak: halálra
éheztetés, felnégyelés, karóba húzás, elevenen eltemetés. Nikephoroszt gyilkosai –
akiket felesége csempészett éjjel a palotába – halálra kínozták, miközben a császár
hörögve fohászkodott segítségért az Isten Anyjához.

Menyasszony, de nem bíborban született

A bizánci császár halála kapóra jött I. Ottónak, mert az összeesküvés vezérének és

a trón új birtokosának, Tzimiszkész Jánosnak annyi belső ellenséggel kellett megküz-
deni, hogy egy külső ellenség elleni harcra már nem futotta erejéből. A két császár
megegyezett, hogy tiszteletben tartják egymás érdekterületeit Itáliában, s most már
semmi sem állt a házasságkötés, a két család közötti rokonság útjába. Gero kölni ér-
sek fényes küldöttség élén elutazott Konstantinápolyba, hogy a menyasszonyt az es-
küvő színhelyére, Rómába kísérje.
Üdvrivalgás fogadta az arát, mert szép volt, csupa báj, és értékes hozományt is ho-
zott magával. A legértékesebb ajándéknak Szent Pantaleon csontjai számítottak, e
mártír lett később az orvosok védőszentje, a bajba jutottakat megsegítő tizennégy
szent egyike. Az örömmámor azonban csakhamar elpárolgott, sőt akkora kijózano-
dás váltotta fel, hogy már szinte eldöntötték: visszaküldik a menyasszonyt. Ugyanis
Ottó császár nem az igazi menyasszony arcát illette csókjával. Ő Annát, a néhai II.
Romanosz császár lányát kívánta menyéül, s helyette Theophanu, a trónbitorló Tzi-
miszkész unokahúga állt előtte, aki – és ez egyáltalán nem jelentéktelen különbség –
nem bíborban született.
Tzimiszkész, a minden hájjal megkent örmény, alapos megfontolás után jelölte ki
unokahúgát, hiszen egy nem bíborban született lány esetében nem kell attól tartania,
hogy az új rokonság örökség vagy más jogcímen igényt támaszt a bizánci koronára, a
házasság csupán diplomáciai és nem politikai következményekkel jár. Mit is írt Cre-
monai Liutprand, Ottó első leánykérő követe, a baszileiosz udvarában börtönné vált
szállásának falára? „A görögök hűsége álnokság, sohase bízz meg bennük, légy ré-
sen, ereszd el a füled mellett csalfa szavaikat! Célja érdekében bármire kész hamisan
megesküdni, ilyen a görög!”
I. Ottó mégis úgy döntött, hogy a virgo non desideratát, a nem kívánt szüzet össze-
házasítja fiával. Úgy okoskodott, hogy egy bizánci hercegnővel létrejött kapcsolat
egyenértékű császári mivoltának de facto elismerésével, és ezen túlmenően propagan-
da szempontjából megfizethetetlen értékű családja számára.
Bizánc a Kelet-római Császárságot jelentette a birodalom 395-ben történt kettéválá-
sa óta. A Nyugat-római Császárság 476-ban megszűnt, amikor Odoaker, a germán
hadvezér átvette a hatalmat, Róma városa azóta bukott óriásként sorvadozott, ezzel
szemben Bizánc még ezer évig megőrizte az ókori örökséget.
Konstantinápoly olyan birodalom fővárosa volt, amelyre az egész Nyugat, bár el-
lenérzéssel, mégis ámulattal tekintett fel. E birodalomban minden megtalálható volt,
ami Nyugaton hiányzott: mindenre kiterjedő, jól megszervezett közigazgatás, a ró-
mai jogon alapuló igazságszolgáltatás, jól kiképzett harcedzett hadsereg, és az alkot-
mányból hiányzott az egyházi és világi hatalom annyi bajt okozó kettőssége, itt az
egy állam, egy egyház, egy hatalom elve érvényesült.

52
 Theophanu tehát mégis „jó parti” volt. Az uralkodók csak egyfajta frigyet ismer-
tek: az érdekházasságot, amely a politikai égben köttetett. Ebből a szempontból sem-
miben sem különböztek alattvalóiktól. A közemberek kínos gonddal vették számba a
másik rangját és vagyonát, ugyanez a szokás dívott a felső körökben is. A dinaszti-
kus érdekek döntöttek, esetleg csak a pénz. II. Frigyes császár például iszonyatos ösz-
szeget – harmincezer font ezüstöt (mai pénzre átszámítva több, mint nyolcvanmillió
nyugatnémet márka) – kért és kapott angol apósától a menyasszony mellé „ráadás-
ként”. Az efféle üzletkötéseket hosszas tárgyalások előzték meg, minden vég szöve-
ten, minden karkötőn szívósan alkudoztak.
A szerelemről szó sem esett. A fiataloknak nem is volt lehetőségük arra, hogy egy-
másba szeressenek. Rendszerint csak a házasságkötéskor látták egymást először. Oly-
kor a kérőt elkísérte egy művész is, aki az ara képét megfestette vagy elefántcsontba
metszette, hogy a leendő vőlegénynek legalább némi képe legyen arról, hogy mi,
pontosabban ki vár rá a közeljövőben. De többnyire meg kellett elégednie a kiválasz-
tott szépség bő lére eresztett szóbeli leírásával, amelyben hemzsegtek az efféle közhe-
lyek: erényes, nemes lelkű, bájos, szemérmes.
A menyasszony végképp nem szólhatott bele a döntésbe. Gyakran még babáival
játszadozott, amikor eljegyezték. A vőlegény sem tehetett mást: meghajolt a szülők
bölcs akarata előtt. Ám az ily módon kötött házasságok semmivel sem voltak rosz-
szabbak, mint napjaink úgynevezett szerelmi házasságai. A legrosszabb esetben is
lassanként megszokták egymást, és az állandó együttlétből kisarjadt egyféle vonza-
lom. Persze akadtak kivételek is; IV. Henrik egyenesen gyűlölte a ráerőszakolt élet-
társat. Többször is megpróbált elválni tőle, de az egyház nem volt hajlandó felbonta-
ni a házasságot, mert az ellenszenv önmagában nem számított válóoknak.

Nyugat-Európa leggazdagabb asszonya

A húsvétot követő vasárnapon a pápa a Szent Péter-templomban megkoronázta

Theophanut – aki lévén tizennégy-tizenöt éves, éppen a legmegfelelőbb eladósorban
volt –, és megtörtént a házasságkötés is. Az ünnepélyen részt vevő díszes társaság
egy gyújtólencse fókuszaként gyűjtötte egybe a két birodalom minden dicsfényét. Az
ifjú párnak hetvenkét óráig várnia kellett a nászéjszakára, az első három éjszakát még
magánosan kellett eltölteniök, hogy házasságuk áldott legyen. Ezek a kegyes életű
Tóbiás példáját követő „Tóbiás-éjszakák” még sokáig szokásban voltak. Csak ezután
fekhettek – a hivatalos tanúk vigyázó szemei láttára – a díszes nászágyba. Ezután a
házasságot elháltnak nyilvánították. Az elhálást az ágyba fekvés jelképezte, mert a
házasság érvényességének már nem volt előfeltétele, hogy a tényleges elhálás szem-
tanúk jelenlétében menjen végbe.
Hogy az Ottók szemében mily sokat ért a menyasszony, azt a nászajándék bizo-
nyítja, amelyet a bizánciak a házassági szerződés megkötése előtt kialkudtak. Amikor
az ifjú férj a nászéjszaka után átnyújtott feleségének egy aranytintával teleírt rózsa-
szín pergamentekercset, Theophanu egy pillanat alatt Nyugat-Európa leggazdagabb
asszonya lett: öt német királyi kastély, a négyszázhúszezer hold terjedelmű nivelles-i
apátság, a pescarai grófság, az Északi-tenger vidéki és a Rajna melletti tartományok,
továbbá az egész Isztriai-félsziget úrnője.

53
 Ez az úrnői mivolt nem azt jelentette, hogy a területek mindenestül a tulajdonába
mentek át, viszont őt illette meg a vám, a pénzverés, a vadászat és a piactartás felség-
joga, mind megannyi busás jövedelemforrás. Akadt, aki nem sajnálta a fáradságot, és
kiszámította, mekkora lehetett ez az összeg. Az eredmény, mai pénzre számítva,
húszmillió nyugatnémet márka évi bevétel. A X. század vagyonmegoszlását ennél
szemléletesebben nem is lehetne bemutatni.
Nem meglepő, hogy az ifjú görög asszonyt a német tartományokban nem minde-
nütt fogadták „boldog és örömtől repeső szívvel”, ahogy azt az udvari krónikások
szerették volna megörökíteni. Irigykedve néztek rá, drága ruhái miatt hivalkodónak,
idegen szokásai miatt gőgösnek, és mert szívesebben beszélt görögül, mint latinul,
nagyképűnek tartották.
Akadtak papok, akik komolyan aggódtak amiatt, hogy „a romlott erkölcsű udvar-
ban nevelkedett lány” nem károsodott-e meg lelkében, és az egyik máris a pokolban
vélte látni, mert „a görögöknél használatos – és német földön eddig ismeretlen – hív-
ságos csecsebecséit és haszontalan női cifraságait magával hozta, és ezáltal a bűn út-
jára terelt derék asszonyokat, akik női gyengeségüknél fogva most ilyenekre áhítoz-
tak”.
Egy kifinomult ízlésű, nagyvárosi asszony került szembe a jóravaló vidékiekkel, s
e találkozás a szokásos kölcsönös előítéletek jegyében zajlott le. Theophanu mélysé-
gesen boldogtalannak érezte magát ebben az országban, ahol zord az éghajlat, fara-
gatlanul viselkednek, és nem érti az odavalósiak beszédét. Államérdekből kijelölt fér-
jét is idegennek érezhette. És ezzel az idegen férfival kellett ágyát megosztania, hogy
mielőbb világra jöjjön az áhított, kékvérű utód. Őt is elérte az idegen udvarba kény-
szerített királyi gyermekek balsorsa, szenvedett a honvágytól, és visszasírta gyer-
mekkorának paradicsomát.
Theophanu rendkívüli egyéniségét igazolja, hogy kiállta az első esztendők meg-
próbáltatásait, az idő múlásával egyre inkább igazi támasza lett férjének, és az udvari
életben, ha rokonszenvet nem is, de tekintélyt vívott ki magának. Senki sem sejthette,
hogy még nem érkezett el igazi ideje, és a fiatal görög nő végül olyan személyiséggé
növi ki magát, aki törhetetlen daccal védelmezi a császári koronát, és akit a történé-
szek majdan úgy méltatnak, mint a német történelem egyik legnagyobb nőalakját…

Az „észak-német kínai fal” ostroma

II. Ottónak nem sok ideje maradt arra, hogy belenőjön új szerepkörébe, a császári
és királyi hatalom gyakorlásába. Nyomban helyt kellett állnia és bebizonyítania,
hogy milyen fából faragták. A határokon még minden csendben volt, de belső ellen-
ségei máris próbára tették erejét. Meg akarták tudni, hogy mire lehet rákényszeríteni
azt az embert, akinek elhivatottságát látszólag csak fiúi mivolta igazolta.
Az összeesküvés főkolomposa ki más lett volna, mint Henrik bajor herceg, annak
az embernek a fia, aki Nagy Ottó életét megkeserítette, és akivel a Frankfurti Kará-
csonyon, mint földre borult bűnbánóval találkozhattunk. Az ifjabb Henrik a még
mindig hatásosnak látszó jelszóval házalt: ő jogosult a trónra, hiszen apja királyi
ágyékból sarjadt.
Fölösleges lenne részletesen is ismertetni a lázadás történetét, az egyes ütközete-
ket, ostromokat, ítéleteket, a megbocsátást, a hűségesküt és esküszegéseket. Ez a

54
pártütés csupán egyike az irigységből és önzésből fakadó főúri viszálykodásoknak,
amelyek örökletes betegség módjára minduntalan előbukkantak a német történelem-
ben. Végül Henrik vereséget szenvedett és elvesztette hercegségét. Dicstelen emlékét
a Nibelung-ének örökítette meg Gelpfrat őrgróf személyében, aki másra nem képes,
mint „gelpfen”, azaz civakodni.
A civakodó herceg szövetségesei, a csehek és a lengyelek is megkapták a magukét
gyors büntető hadjáratokkal. Sokkal nagyobb gondot okozott az északi határvidék,
ahol Ottónak olyan ellenféllel kellett szembenéznie, akinek már neve hallatára kitört
a pánik: a vikingekkel. Bár a dán törzsek vezére, Kékfogú Harald áttért a keresztény
hitre, mostanra már megelégelte, hogy a németek minduntalan beleszólnak Jütland
ügyeibe.
A Kékfogú, oldalán a norvég Jarl Haakonnal és annak a Tüzesharag kardot8 kivá-
lóan forgató fekete lovasaival, viharként zúdult a német földre, bőséges lakomát
nyújtva a keselyűknek a frankok és szászok tetemeiből. Mindenesetre ezekkel a köl-
tői szavakkal örökítette meg a vikingek győzelmét a hadjáratot kísérő egyik dalnok.
A vikingeknek a „dán fal” szolgált támaszpontul, bástyákból, cölöpfalakból, árkok-
ból kiépített védelmi rendszer. Ezt a Schleswigben Schlei és Treene között húzódó, ti-
zenhét kilométer hosszú, helyenként tizenhárom méter magas falat nehezen lehetett
bevenni, még 1848–1849-ben is csak súlyos veszteségek árán sikerült Wrangel porosz
tábornoknak áttörnie rajta. A dán fal maradványai ma is láthatók, és a lelkes lokál-
patrióták a hangzatos „észak-német kínai fal” néven emlegetik.
Ottó hű maradt fogadalmához, amely arra kötelezte, hogy az elhunyt császár biro-
dalmát minden erővel megvédje, és két hónappal később, jobban felszerelt hadsereg-
gel, indult a fal ostromára. Haithabunál, a Schlei melletti ősi viking településnél át-
törte a küklopszi falat, és ez alkalommal a dánokon nem segített a Tüzesharag kard
sem, megfutamították, és ismét adófizetésre kötelezték őket. Schleswig földjén pedig
vár épült a német helyőrség részére, intő jel gyanánt.
Atyai örökségét, a birodalmat, Ottónak előbb meg kellett hódítania, hogy tényle-
gesen birtokba vehesse. A trónöröklés joga nem jelentette egyúttal a trón megszerzé-
sét is, minden utódnak ki kellett állnia ezt a próbát, mert sokan akarták ilyenkor
megkaparintani mindazt, amit az előző uralkodó megtagadott tőlük. A bajorok, a
csehek, a lengyelek és a dánok után a franciák álltak elő igényeikkel. Lothar, a dicső
Karoling-nemzetség egyik utolsó sarja, kisebb rangú király volt, csupán a Karoling-
birodalom Laon környéki maradványának uralkodója. Kisebb rangú és jelentéktelen,
éppen ezért igencsak nagyra törő: Lotaringia visszaszerzéséről álmodozott, mert ez a
terület I. Henrik óta a német birodalomhoz tartozott. Egy igazi háború azonban nem
volt ínyére, ezért egy merész és ugyancsak furcsa tervet agyalt ki: villámgyorsan vég-
rehajtott rajtaütéssel elrabolja II. Ottót. Ha a németek vissza akarják kapni császáru-
kat, váltságdíjat kell fizetniük érte, és ez a váltságdíj nem lehet más, mint Lotaringia.
Amikor Lothar megtudta, hogy Ottó Aachenbe érkezett, nyomban kiadta a paran-
csot. Riadóztatta csapatait, és erőltetett menetben megindult velük a határ felé. A ka-
tonák nem ismerték útjuk célját, a titkos vállalkozás rendeltetésébe csak a király leg-
szűkebb környezetének néhány bizalmi embere volt beavatva.

8
A Tüzesharag kard és a fekete ló az Odin-mondakör szimbólumai.

55
 A vándorló udvartartás

Ottó az áldott állapotban levő Theophanuval elindult Aachenbe, ott akarták meg-
ülni a János-napot. Ebben az ünnepben a korra jellemző bámulatos módon fonódtak
egybe a keresztény és pogány elemek, mert éppúgy szolgálta a Keresztelő Szent Já-
nosra való emlékezést, mint a nyári napforduló köszöntését. Ezen kívül időszerűvé
vált az is, hogy az államügyeket most az ősi császári palotában intézze. A birodalom-
nak nem volt sem fővárosa, sem állandó uralkodói székhelye. Viszont az ország
egész területén elszórt várakban rendszeres időközökben megjelent a császár, és ott
töltött néhány napot.
A palota – németül Pfalz, a latin palatium szóból – volt a rezidencia és egyúttal az
uradalmi központ, lakóhely és szálláshely, fallal és árokkal védték, kápolna koronáz-
ta, mely az épületegyüttes legfontosabb részét alkotta. A palota körüli birtok szántó-
földjei és legelői, a csűrök, istállók, konyhák és pincék gondoskodtak arról, hogy az
udvartartás semmiben se szenvedjen hiányt. A birodalom, tehát a király tulajdoná-
ban álló várat és birtokot a várgróf igazgatta, aki az uralkodó távollétében gondosko-
dott a felségjogok tiszteletben tartásáról.
Amikor a császár a várban tartózkodott, törvényt ült, eldöntötte a rendszerint bir-
tokok és előjogok körül támadt jogvitákat, a régi törvényeket megerősítette vagy új
törvényeket alkotott, bonyolultabb esetekben elrendelte az istenítéletet, amikor is a
peres feleknek párviadalt kellett vívniuk igazukért. A császárt – az egykori okiratok
szerint – ”… az isteni kegyelem ereje császárrá és augustusszá választotta ki, és e ke-
gyelmi ajándéknál fogva fölötte állt minden földi halandónak”. Számos olyan telepü-
lés, amelynek az imperator időnkénti ott-tartózkodása különleges rangot adott, ké-
sőbb várossá fejlődött, mint Worms, Frankfurt, Goslar, Quedlinburg, Dortmund.
A középkori várrendszer megakadályozta az állandó székhely kialakulását, de
igen áldásos szerepet töltött be: tudatosította, hogy valóban van császár, és a császár
mindenütt jelen van. „Oroszország nagy, és a cár messze van,” efféle – visszaélésekre
és korrupciókra buzdító – okoskodásnak nemigen volt táptalaja a német birodalom-
ban. Ez a rendszer az államkincstár gondjait is könnyed eleganciával oldotta meg.
Legalábbis kevés olyan esetről tudunk, amikor a császár uralkodói tevékenységét az
anyagi javak szűkössége akadályozta volna.
Mindamellett a vár és a birtok a gyakran több száz főnyi udvari személyzet elvo-
nulása után úgy festett, mintha sáskajárás pusztította volna el. Különösen, ha egy bi-
rodalmi gyűlésre is sor került, amelyre a szélrózsa minden irányából összegyűltek a
nemesurak. Az előkelő származású nemesurak fölöttébb igényesek is voltak, így az-
után a várgróf rendszerint nemcsak megérkezésükkor adott hálát az Istennek.
Az egyik ilyen birodalmi gyűlés alkalmával a következő napi adagokról kellett
gondoskodni: „1000 disznó és birka, 10 hordó bor, 10 hordó sör, 350 000 mérő gabo-
na, 8 ökör, ezenkívül baromfi, malac, tojás, borsó és bab”. Később a püspökök is ré-
szesülhettek a házigazda kitüntető címében, s ha a püspöki székhely valamelyik fő-
útvonal mentén feküdt, túl sok is jutott neki a megtiszteltetésből, és hamarosan a
csőd szélére jutott. Így például a Róma ellen vonuló németek igen sűrűn vették
igénybe Hildibaldnak, Chur püspökének vendégszeretetét, és ezért II. Ottó kötelessé-
gének érezte, hogy neki adományozza a chiavennai híd vámjogát, Leóval, a hídőrrel
együtt.

56
 Aachenben javában folytak a János-napi előkészületek, amikor a kapuban felbuk-
kant két lóhalálában vágtató hírnök, és jelentette, hogy egy ezerfőnyi francia sereg át-
kelt a Maason, és erőltetett menetben vonul a város felé. A felderítők szerint maga
Lothar király vezeti őket. A császár nem akarta elhinni, hogy valóban Lotharról van
szó, hiszen a francia király vértestvére, apja húgának fia volt. Felnyergeltette lovát és
személyesen indult el a felderítő útra. Nem jutott messzire. Egy domb tetejéről meg-
pillantotta az ellenség előőrseit, és nyomban felmérhette, hogy milyen kevés idő áll
rendelkezésére a megfelelő parancsok kiadására. Csatára egyáltalán nem volt felké-
szülve, csak személyes testőrsége kísérte el, nem volt más választása, mint a megfu-
tamodás. Unokatestvérének aljassága könnyekre fakasztotta, és kiadta a parancsot a
menekülésre.
Richer, a reimsi szerzetes, akinek hazája a francia történelem első megörökítésének
kísérletét köszönheti, a rajtaütés végső kimeneteléről ekként számol be:

„Lothar megérkezett seregével és azt remélte, hogy rajtaüthet Ottó császáron.

És ez nyilván sikerült volna neki, ha a málhás szekerek miatt nem késlekedik: csak né-
hány órával előbb kellett volna megérkeznie, és a császár élve vagy halva a kezébe kerül.
Így – jobb híján – felborították a király asztalait, és a sereget jóllakatták a már készen
álló ünnepi vacsorával. A vár legbelsőbb termeiből elrabolták a királyi jelvényeket, és
magukkal vitték. A kiterjesztett szárnyú ércsast pedig, amelyet még Nagy Károly állít-
tatott fel a vár ormán, kelet felé fordították. Ugyanis korábban a németek a sast nyugat
felé fordították gyengéd figyelmeztetésként, hogy eljön a nap, amikor majd győztesen
szárnyal Gallia felett.”

„Vívjanak meg egymással a királyok”

Fejvesztetten menekülni, ráadásul otthagyni a királyi jelvényeket, szégyen, sőt ami

ennél is rosszabb, csúfság volt, és a becsület szabályai szerint csak vérrel lehetett le-
mosni. Még akkor is, ha – mint ebben az esetben – az ellenség nem ért el semmi ko-
moly eredményt, és régóta visszavonult. Németország főurai, akik egyébként örökös
perpatvaraik között csak fogcsikorgatva fogtak össze, ez alkalommal tökéletesen
egyetértettek. Gyülekezőhelyükről, a dortmundi kastélyból, szabályszerűen hadat
üzentek a franciáknak, sőt mellőzve minden alattomoskodást, megjelölték a támadás
pontos idejét is: 978. október 1-jét.
Állítólag harmincezer nehézpáncélzatú lovag tört be ezen a napon Franciaország-
ba, és megindított egy teljesen értelmetlen, de a korra jellemző hadjáratot. A megerő-
sített városokat nem tudták elfoglalni, ezért megelégedtek a szokásos módszereikkel:
felgyújtották a falvakat, lemészárolták a nyájakat, megkínozták a parasztokat. Az
emberek ismét a furor teutonicus-t, a német harci dühöt emlegették, noha a kifejezés
felújítása nem volt kellően indokolt, hiszen a német harci düh most arra sem volt ele-
gendő, hogy Párizst elfoglalják. Hajdanán a rómaiak magas nívójú technikát fejlesz-
tettek ki a várak megostromlására, de ez a tudomány rég feledésbe ment. A németek-
nek nem voltak sem ostromgépeik, sem olyan embereik, akik értettek volna az efféle
gépek megépítéséhez, használatához és szállításához. A hadvezetés művészete is el-
korcsosult, mintha kihaltak volna azok a hadvezérek, akik képesek voltak a hadjára-
tokat stratégiai és taktikai szempontok szerint vezetni. A gyengébb nyomban erőseb-
bé vált, ha sikerült elég vastag falak mögé menekülnie.
I. Ottó is kénytelen volt Bari sikertelen ostroma után lenyelni a gúnyolódást:

57
 „Ott volt mellette fia, felesége, ott voltak a svábok, a bajorok, olaszok, min-
denki ott volt mellette, mégsem sikerült neki az ellenálló városkákból ezt az egyetlen-
egyet sem elfoglalnia…”

Így álltak most a németek Párizs falai előtt is. Kegyetlenül fagyoskodtak széljárta
szállásaikon, reuma költözött csontjaikba, és nézniük kellett, hogyan soványodnak le
egyre jobban lovaik. A kíméletlen rekvirálások ellenére sem jutott elegendő takar-
mány a több tízezres seregnek. Végül Ottó kiadta a parancsot a visszavonulásra. A
Szajnától viszont egy olyan rendezvénnyel vett búcsút, amelynek titkos értelmén már
a kortársak is sokat törték a fejüket.
Az akkor még a kapukon kívül fekvő Montmartre-ra felvonultatta összes papját,
és harsogó halleluját énekeltetett velük. A szél elvitte a hangokat Párizs utcáiba, ahol
a lakosság áhítattal és gyanakodva fülelt. Nyilván arra gondoltak, hogy a császár –
miután másként nem sikerült – most így próbálja hatalmát kimutatni. A visszavonu-
lás éppoly szerencsétlenre sikeredett, mint az ostrom: amikor átkeltek az Aisne fo-
lyón, az üldöző franciák zsákmányul ejtették az összes málhát a túlparton tehetetlen
dühtől őrjöngő németek szeme láttára.
Ottó ezek után nyílt csatát javasolt Lotharnak meghatározott időben és helyen, de
egy francia gróftól a következő választ kapta: „Miért véreznénk el oly sokan? Vívja-
nak meg egymással a királyok! Mi majd nézzük, és a győztest elismerjük uralko-
dónknak.” A német krónikás „szégyenteljesnek” bélyegzi ezt az ajánlatot, noha igen
ésszerű volt, s ezen kívül megfelelt az ógermán hagyományoknak: annak idején is
vívtak efféle párharcot a seregek vezérei, és aki győzött, annak volt „igaza”, mert az
istenek őt segítették meg.
A párviadal javaslatát azonban a németek elutasították, mert szerintük becstelen-
ség lenne ölbe tett kézzel nézni, miként harcol császáruk.

A hosszú utak gyötrelmei

Hét évig tartott, míg II. Ottó bebizonyította ellenfeleinek, hogy nem érdemes őt le-
becsülni. Az inkább zömök, sőt kissé hízásra hajlamos férfi, akit sanguinarius, vérmes
néven emlegettek – nem kegyetlensége, hanem sötétpiros arcszíne miatt igazolta,
hogy akinek Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá. A hebehurgya kapkodásnak már nyo-
ma sem maradt, biztos ítélőképesség lépett helyébe, s az ifjút már nem lehetett egy-
könnyen befolyásolni. Tekintélyt szerzett magának a határokon belül és túl, és ezzel
végleg birtokba vette az örökölt birodalmat. Most már hozzáfoghatott saját politikai
céljainak megvalósításához. Távoli célokat tűzött maga elé, és ezek eléréséhez szük-
sége volt arra az országra, amely egész ifjúságára rányomta bélyegét, Itáliára.
Míg apja élete végéig megmaradt szász nemesúrnak, s a politikában is csupán azt
próbálta megragadni, ami elérhetőnek látszott, a fiú az egek ostromára indult: egész
Itáliát, beleértve a csizma orrát is, be akarta kebelezni a birodalomba. Erről tanúsko-
dik az is, hogy az Imperator Augustus címet csakhamar kiegészítette a Romanorum szó-
val, azaz a „rómaiak császárának” nevezte magát. Becsvágya annyira fűtötte, hogy
nem várta ki az utazásra alkalmasabb tavaszi hóolvadás idejét, hanem már 980 no-
vemberében elindult népes kísérettel, de kis létszámú hadsereggel. Vágyainak földjé-
re igyekezett és a halálba érkezett…

58
 „… az Alpokon keresztül Itáliába vonultak” – ez a mondat sűrűn bukkan elő a
korszak történelmét tárgyaló könyvekben, és úgy hangzik, mintha a költöző mada-
rak könnyedségével vonulgattak volna, noha szinte elképzelni sem lehet ennél kemé-
nyebb próbatételt. Az Itáliába vonulás az udvar számára súlyos gondot, keserves
gyötrelmet és az egészség aláásását jelentette. Nem csoda tehát, hogy a császárok –
még a korabeli alacsony átlagos életkorhoz viszonyítva is – igen rövid életűek voltak.
A menet – leszámítva a néhány, többnyire már pusztulásnak indult római kori
hadi utat – mezei földutakon, bozótokkal benőtt erdei ösvényeken, vagy olyan „uta-
kon” haladt, amelyeknek karbantartásáról nemhogy gondoskodtak volna, hanem pa-
raszti okoskodással szándékosan hagyták tönkremenni őket, mert a járható út oda-
csábította volna az ellenséget. Kitéve az időjárás viszontagságainak, felhőszakadás-
ban, viharban vagy perzselő napsütésben hajszolták a hátaslovakat felfelé a meredek
hegyi utakon, bőrig ázva, sárosan, piszkosan. Az útkereszteződéseknél gondosan
megácsolt bitófák meredeztek, az út mentén legyilkolt zarándokok holttestei hever-
tek, naponta legfeljebb harminc kilométert haladtak előre, és oly kimerülten érkeztek
meg a táborhelyre, hogy a bikaerős férfiakat is másoknak kellett a nyeregből lesegíte-
ni.
A nők is lóháton utaztak, irtóztak a kocsitól, mert a nehéz, rugó nélküli szekér volt
az utazás legkényelmetlenebb módja, s hol a kerék tört el, hol a tengely. Még a bete-
gek és a terhes nők is inkább a lovak hátára erősített hordágyat vették igénybe. The-
ophanu magával vitte néhány hónapos fiacskáját is, de ez az anyát és gyermeket súj-
tó gyötrelem szükségszerű volt. A császárok nem szívesen hagyták feleségüket hosz-
szabb ideig magukra, nem a lángoló szerelem okából, hanem mert az otthon maradt
családot komoly veszély fenyegette. A belső ellenség sohasem riadt vissza a túszsze-
déstől.
Ha a császárnénak valamilyen okból mégis otthon kellett maradnia, valamelyik
várszerűen kiépített kolostorba vagy egy jól őrzött püspöki székhelyre költözött. De
többnyire ők is nyeregbe szálltak, s a női nyereg (amelyen illendőség okából nem
szétvetett lábbal ültek) semmivel sem volt kényelmesebb a többinél. Az okmányok
adataiból – utak, szálláshelyek – kiszámították, hogy az udvar az év negyedrészében
megállás nélkül úton volt. Méghozzá egy olyan korszakban, amikor az emberek
többsége egész élete során legfeljebb huszonöt-harminc kilométeres útra szánta el
magát. A császárnéi rang vasegészséget követelt meg. Nemcsak az úti fáradalmakat
kellett kiállnia, hanem újra meg újra megszerveznie az ideiglenes háztartást. Ráadá-
sul szűkre szabott keretek között. A málhás lovak is csak a legszükségesebb holmikat
cipelték. Az asszonyok az ablakokra aggatott szőnyegekkel, falikárpitokkal, a ke-
mény padokra terített tollas derékaljakkal, a termekben kifeszített függönyökkel és a
földre helyezett szalmazsákokkal próbálták a szállást otthonossá tenni. De a szőnye-
gek mellett besüvített a szél, a falakra erősített szurokfáklyák nem űzték el a ho-
mályt, s a kandallók több füstöt árasztottak, mint meleget.

Az asszonyok évszázada

II. Ottó a regnum Italiae-t, birodalmának az Alpoktól délre eső részét, a hosszas tá-
vollét ellenére békében és jólétben látta viszont. Az apja által megszervezett kor-
mányzati rendszer időtállónak bizonyult. Régóta nem tört ki komolyabb méretű fel-

59
kelés, és a nemesurak hatalmi túlkapásai sem lépték túl az elviselhető mértéket. Csak
Róma, az örökké nyugtalan tűzfészek forrongott. A város urainak egyik klikkje ismét
elűzte a kedve ellen való pápát, aki a hagyományos módon a császárhoz fordult se-
gítségért. A császár ez alkalommal könnyűszerrel elkergette az ellenpápát, és VII. Be-
nedeket visszahelyezte trónjára.
Egyébként olasz földre érkezve első dolga volt, hogy kibéküljön anyjával, Adelha-
iddal.
Adelhaid egyike volt azoknak a személyiségeknek, akikről a 900 és 1000 közé eső
időszakot „az asszonyok évszázadának” nevezik. Az Ottók birodalmában a nőknek –
persze csak a főrangúaknak – módjuk volt önmaguk megvalósítására. Ez azért is fel-
tűnő, mert az írott és nem írott jog szerint minden téren hátrányosabb helyzetben
voltak, mint a férfiak, semmi jog sem illette meg őket, alárendelt és kiszolgáltatott
helyzetben éltek. Erről tanúskodik a Nibelung-ének 894. szakasza is, amikor Krimhil-
da elmeséli, hogy szerető férje, Siegfried a Brunhildával történt összetűzése miatt ala-
posan elpáholta: „… ouch hat er so zerblouwen dar umbe mînen lîp… – mert büntetésből
kékre veré a testem ő.”9
Viszont a nők mindig, de különösen az Ottók idejében, értettek ahhoz, hogy ki-
játsszák ezeket a lelkük mélyén nagyon igazságtalannak tartott törvényeket.
Nem elégedtek meg a szokásos női szerepkörrel, mint betegápolás, alamizsnaosz-
tás, estélyek rendezése, és azt sem tűrték el, hogy csupán ékességül szolgáljanak a
mindenható férfiak oldalán. Becsvágyuk többre sarkallta őket: a művészek számára
biztosították a gondoktól mentes alkotás lehetőségét, híres tudósokat láttak vendé-
gül, apáturakat helyeztek tisztükbe, vagy kergettek el, megvitatták az egyházi refor-
mok kérdéseit, beleszóltak az igazságszolgáltatásba.
Az Adelhaid típusú asszonyok gondoskodtak arról, hogy a császár ne felejthesse
el a koronázási misén elhangzó ima e szavait: „… és őrizd meg a császárnét, hogy
megossza velem az uralkodást”. Adelhaid consors regni, a birodalom társuralkodója
volt, ezt a címet komolyan is vette, és habozás nélkül beavatkozott a politikai ügyek-
be. Aki kegyvesztetté vált, az ő közbenjárására kegyelmet kaphatott, és nem egy főúr
neki köszönhette rangját. Adelhaid politikai jelentőségét mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy a velenceiek is felkérték közbenjárásra, és a francia udvar is hozzá fordult
segítségért. Meglepően sokszor, nyolcvankét alkalommal járt közben fontos ügyek-
ben, ahogy ez az általa Imperatrix Augusta minőségben aláírt okmányokból kiderül. A
közbenjárás alatt komoly beavatkozás értendő, ez a jog megillette a császári és királyi
asszonyokat, s ők – egyéniségüknek megfelelően – többé-kevésbé éltek is ezzel a jog-
gal.
Adelhaid mintegy két évvel ezelőtt otthagyta fia udvarát, és Burgundiában élő fi-
véréhez költözött. Az elhidegülés egyik oka az volt, hogy a később szentté avatott
császárné túl sok adományt juttatott az egyháznak. De nyilván személyes indokok
játszották a főszerepet: Adelhaid – mint oly sok más anya – nem bírta elviselni, hogy
dédelgetett gyermeke önálló egyéniséggé nőtte ki magát, és egyre jobban kivonja ma-
gát az anyai befolyás alól.
Az anyjával való kibékülést nem annyira a kegyesség, mint a bölcsesség sugallta a
császárnak. Adelhaid nagy befolyással rendelkezett Itáliában, sokszálú kapcsolat fűz-
te hozzá a leghatalmasabb nemesi családokat, hiszen egykor királynéként uralkodott

9
Szász Károly fordítása.

60
Paviában első férje, Lothar oldalán. Fontos szerep várt rá II. Ottó terveinek megvaló-
sításában, s e mellett háttérbe szorult minden gyűlölködés.
„Tekintélyes urak tanácsára anya és gyermeke Paviában találkozott” – írja Odilo, a
clunyi kolostor apátja, és beszámolójából érzékelhetjük, hogy miféle szenvedélyek la-
koztak e két ember lelkében.

„Amikor megpillantották egymást, mindketten heves zokogással a földre bo-

rultak, majd alázatosan köszöntötték egymást, a fiú megtörten és bűnbánóan, az anya
megbocsátó készséggel. És e perctől kezdve a tartós béke feloldhatatlan köteléke fűzte
össze őket minden időkre.”

A jelenetet Theophanu is végignézte. A „görög szépség” hatalma évről évre nőtt,

és már nincs messze az idő, amikor a két asszony halálos ellenségként áll majd szem-
ben…

A büszke, kegyetlen és halálmegvető szaracénok

Amikor a kalifa Abul-Hasemet kinevezte Szicília helytartójává, a szaracén hadve-

zér öröme nem volt teljes, mert éppen a harcmezőn elesett testvérét gyászolta. A kali-
fa Kairóból ezt írta neki:

„Egy ilyen testvért csak férfihoz illő tettek feledtethetnek el. Szicília azonban
nem nyújt kellő terepet nagy vállalkozásokhoz. Vonulj Itáliába és ott terjeszd fegyverrel
hitünket!”

A szaracénok, azaz az arabok – akiket a középkorban ezen az ősi törzsi néven em-
legettek –, tűzzel-vassal terjesztették hitüket, és ebből a szempontból semmiben sem
különböztek a keresztényektől. A rablást, gyilkolást és fosztogatást ők is a hittérítés
nélkülözhetetlen segédeszközeinek tartották, nyugodt lelkiismerettel gyilkolták le,
vagy hurcolták rabszolgaságba az emberek tízezreit. Akárcsak Nagy Ottó, aki a szlá-
vok elleni hadjáratokhoz megszerezte a pápa jóváhagyását, mivel azok a hittérítést
szolgálták, s ha közben egész népcsoportokat irtott ki, az is Istennek tetsző cseleke-
detnek számított.
A büszke, kegyetlen és halálmegvető szaracénok nem ismerték a fáradtságot, iste-
nüket, Allahot minden más isten fölött állónak tartották, egyazon tökéllyel ülték meg
gyors lovaikat és irányították könnyű hajóikat, a lovascsatákban a magyaroknál, a
tengeri kalózkodásban a vikingeknél is félelmetesebb ellenségnek bizonyultak, és
mind a két másik nagyhatalom, Bizánc meg az Ottók császársága is megtanulta félve
tisztelni a szaracén birodalmat.
„Jönnek a szaracénok!” – gyakran felharsant ez a kétségbeesett kiáltás az úgyneve-
zett „szaracéntornyokból”, amelyek romjai ma is mindenfelé láthatók a Földközi-ten-
ger partján.
Egyik provence-i támaszpontjukról mélyen behatoltak az országba, megszállták az
alpesi hágók egy részét (a Szent Bernát-hágót, sőt a Septimer-hágót is), és kegyetlen
hajtóvadászatot rendeztek ezeken az ősrégi átkelőhelyeken Rómába vonuló zarándo-
kok ellen.

„Hogy hány keresztény vére folyt itt el, Péter és Pál apostolok sírjához igyek-

61
 vő jámbor zarándokok vére, azt csak az tudja, aki nevüket feljegyezte az élet könyvébe”
(Liutprand).

A kalifa tanácsát, hogy a halott testvérnek férfias tettekkel állítson emléket, Abul-
Hasem emír buzgón megfogadta, minden évben átkelt a földszoroson, és gazdag
zsákmánnyal tért vissza az itáliai földről. Nem kímélte sem a Bizánchoz, sem a Né-
met Birodalomhoz tartozó területeket, sőt vérszemet kapva helyőrségeket hagyott
hátra, kibővítette támaszpontjait, és nyíltan hirdette, hogy hamarosan egész Itáliát
meghódítja.
Ki állhatott volna útjába? Bizánc erejét lekötötte a polgárháború, és az egymással
civódó, apró dél-itáliai hercegségek képtelenek voltak védekezni. Egyetlen komoly
ellenerő jöhetett számításba, a frankok, ahogy a szaracénok a németeket nevezték. II.
Ottónak nem kellett senkit sem meggyőznie arról, hogy vállalják el az ellenerő szere-
pét. Minden emellett szólt: a katolikus kereszténység megoltalmazásának erkölcsi
kötelessége, a hitetlenek elűzésével együtt járó dicsőség, no meg lovagjainak kaland-
vágya. Saját felesége még egy újabb érvvel is előállt: Bizánc új urai Theophanu roko-
nait megfosztották rangjuktól és hivatali méltóságaiktól. Kiűzni a szaracénokat így
most azt is jelentette, hogy Bizánc nevét le lehet törölni Dél-Itália térképéről. Micsoda
édes bosszú!
982 nyarán a németek Rossano előtt álltak, amely ma „a tarantói öböl melletti ma-
gaslaton álló, festői kilátást nyújtó város”, annak idején pedig egy szaracén helyőrség
megerősített támaszpontja volt. A szaracénok a túlerő láttára nyomban megadták
magukat, s így a császárné, a trónörökös és a kíséret kényelmes szálláshelyhez jutott.
Néhány nap múlva Ottó szembekerült az ellenség csatára felsorakozott főerejével a
széljárta Colonne-foknál, a tenger és a hegyek közötti parti sávon.
Mindkét táborban imák szálltak az ég felé, az egyikben a keresztények Istenéhez, a
másikban Allahhoz. A szaracénok áhítoztak a hősi halálra, mert ez számukra a min-
den földi jóval ellátott paradicsomba való bekerülést biztosította, a gyakorlatiasabb
észjárású német lovagok – többnyire az egyház javára – végrendelkeztek. Erről így
tanúskodik az egyik császári oklevél:

„Konrád, Rudolf gróf fia, a csata napján zászlónk alatt minden Lotaringiában
levő birtokát átruházta ránk, és a sereg színe előtt arra kérte felségünket, hogy azokat a
gorzei Szent Gorgonius-kolostornak juttassuk.”

A csata látszólag gyorsan eldőlt. A császár csapatai – kiegészítve az Alpokon túlról

erősítésként odahozatott kétezer-egyszáz nehézlovassal – szétmorzsolták a szaracén
sereg főerejét. A könnyű fegyverzetű és páncélzatú, vékony csontú lovakon küzdő el-
lenség tehetetlennek bizonyult e páncélfallal szemben. Abul-Hasem elesett. Holttes-
tét hullahegy borította, katonái testükkel próbálták védelmezni. De az emír haditerve
– halála ellenére – óraműpontossággal megvalósult.

Egy zsidó megmenti a nyugati világ urát

Az emír számított rá, hogy a németek áttörik hadsorait, és utána továbbvonulnak

a tenger és a sziklák közötti partszakaszon. Ezért a szorosban erős tartalék csapatot
állított fel, amely áradatként zúdult a győzelmi mámortól könnyelművé vált és min-

62
den elővigyázat nélkül előnyomuló német lovagok nyakába, és néhány óra alatt elso-
dort mindent, ami az útjába állt.
Ezrek estek fogságba, akiket azután rabszolgaként Egyiptomba hurcoltak, ezrek
hullottak el, különösen nagy volt a veszteség a főurak soraiban. „A kardcsapások
alatt földre hullt a haza bíborruhás színe-java, a szőke Germánia ékessége” – pana-
szolta Bruno querfurti érsek. Az otthoni templomok halotti könyvei közül szinte egy
sem akadt, amelybe ne került volna a csata valamelyik áldozatának neve.
II. Ottó rendkívül bátor harcos volt, de mint hadvezér minduntalan kudarcot val-
lott, ez alkalommal még abban is tévedett, hogy az ellenséget rablóbandának minősí-
tette és lebecsülte. Most menekülni kényszerült. A csatamezőn, a felpuffadt lótete-
mek, a keservesen jajgató súlyos sebesültek, a gyilkosan tűző júliusi naptól már osz-
lásnak induló hullák káoszán keresztül elvergődött a tengerpartig, és ott találkozott
egy emberrel, aki egy ló kötőfékét tartotta. Ez az ember Lucca városából való zsidó
volt, és ami ezután történt, oly romantikusan hangzik, hogy még a nagy Ranke is
szükségesnek érezte, hogy mentegetőző szavakat írjon világtörténelmébe:

„Kérem, nézzék el, hogy ennél a kis kalandnál hosszabban elidőzöm, de a nyu-
gati világ fejének szinte csak a véletlenen múló megmentéséről van szó…”

Nincs még eldöntve, hogy vajon a zsidó felismerte-e a császárt a menekülőben –

talán megsejtette –, mindenesetre úgy okoskodott, hogy életfontosságú szolgálatot
tenni egy nagyúrnak, megéri a kockázatot. Odalépett a császárhoz és ezt mondta: Ülj
fel a lóra, ifjú, és menekülj innen. Ha meghalnék, gondoskodj gyermekeimről!” De
nem ez a szomorú vég várt rá, mert később találkozunk vele, mint jómódú tudóssal
Mainzban, az Ottó-ház hálájának bizonyítékaként.
Ottó a nyeregbe pattan, de mert az országút el van zárva, a tengerbe gázol lovával
az ott horgonyzó gályához – amelyet a hadjárat céljaira bérelt ki a görögöktől és is-
mét szerencséje van, mert a legénység tagjai között rátalál szláv szolgájára, Heinrich
Zoluntasra. A szláv a kapitány elé vezeti, és úgy mutatja be, mint a császár egyik ka-
marását, mert tudja, hogy a császári csapatok veresége után már nem lehet megbízni
a görögben. A kapitány azonban hamarosan felfedezi a császár és a kamarás közötti
különbséget; ilyen értékes madár soha még egyszer nem kerül a hálójába – gondolja
–, és a hajót Bizánc felé irányítja, ahol rá busás jutalom, Ottóra viszont életfogytig tar-
tó börtön vár, mert a szaracénok elleni küzdelem során a németek nem kímélték meg
Bizánc itáliai tartományait sem.
De Ottó még a görögnél is agyafúrtabb, kijelenti, hogy szívesen elmegy Bizáncba,
csak nem ilyen ágrólszakadt szegényen, ami nem illik rangjához, ezért javasolja,
hogy kössenek ki Rossanóban, ahol a hajóra hordathatja összes kincseit. Ezzel a kapi-
tány leggyengébb pontját, a mértéktelen pénzsóvárgást használja ki. Rossanóban
megjelennek a fedélzeten a császár emberei, ki akarják szabadítani urukat, de ő segít-
ség nélkül akar kikerülni a fogságból, egy hatalmas ugrással a tengerbe veti magát,
miközben az útjába álló görögöt Liubo lovag leszúrja.
Miután ismét biztonságban érzi magát, nemeslelkűen meg akarja jutalmazni
„megmentőit”, de a halálra rémült görögök már a messze távolban hajóznak. „Ők,
akik minden népet álnoksággal győztek le, most megláthatták, hogy hasonló eszkö-
zökkel őket is rá lehet szedni” – írta Merseburgi Thietmar.

63
 Felesége egészen másként fogadta Ottót, mint ahogy a császár elképzelte. Theop-
hanu nem érti, hogyan lehet egy már megnyert csatát végül is elveszteni, miért kel-
lett annyi jó barátjának elesnie, felindulásában megszaggatja ruháit, mértéktelen düh-
vel támadt a kudarcot vallott hadvezérre, szemtől szembe kigúnyolja. Hogy milyen
mély meghasonlás támad ebből, bizonyítja az a tény, hogy ezután egy évig nem sze-
repel Theophanu neve az okiratokban.
A szaracénok számára a győzelem nem termett babért. Ők is azt mondhatták, amit
Pyrrhus az asculumi csata után: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk.” Miután el-
vesztették vezérüket, visszavonultak Szicíliába, és Dél-Itáliának hosszú ideig nem
kellett betörésektől tartania.
Ezért a lakosság hősként tisztelte Ottót, és a pallida mors Saracenorum, a „szaracé-
nok sápadt halála” névvel tüntették ki. Az eseményeket mondákba és dalokba foglal-
ták, amelyeket a vándordalnokok egész Európában elterjesztettek, még a XII. század-
ban is közszájon forgott a Liubo lovagot dicsőítő regösének.

… hogy ez a nép kiirtassék

Pillanatnyilag az idő nem kedvezett a hősi énekeknek. A császáriak nem csupán

csatát vesztettek, hatalmi vágyaik Cannaejával10 kellett szembenézniük. És ami még
többet nyomott a latban: a németek legyőzhetetlenségének hírneve szenvedett súlyos
csorbát. Megindult a forrongás a birodalommal határos vidékeken, északon is, kele-
ten is. Az elégedetlenek sorstársakra találtak, az elnyomottak terveket kovácsoltak, a
halálos ellenségek fegyvert ragadtak. Az Elba túlpartján fellobbantak a felkelés láng-
jai. A lázadás kétségtelenül összefüggött a Colonne-foknál elszenvedett vereséggel,
noha a nagyarányú szláv felkelés okai mélyebben gyökereztek.
A németek ősidők óta nem vették emberszámba a szlávokat, hasznos vagyon-
tárgyként kezelték őket, akár a birkákat vagy a szarvasmarhákat. Adót vetettek ki rá-
juk, megsarcolták őket, birtokba vették tanyáikat, szántóföldjeiket, legelőiket. A szlá-
vok küldötteit, akik a terhek enyhítéséért könyörögtek, lekaszabolták, mert egy ke-
resztény ember nem tárgyal olyannal, aki nem számít embernek. Ha az elnyomott
nép elkeseredésében fegyvert ragadott, megtorló hadjáratot vezettek ellenük, felgyúj-
tották falvaikat, a férfiakat felkoncolták, a nőket és gyermekeket elhurcolták. Na-
gyobb összecsapások után két-háromszáz foglyot is végeztek ki nyilvánosan, egy-
részt elrettentésül, másrészt szadista bosszúvágyuk kielégítése céljából.
Még a szláv törzsfőkkel szemben sem éreztek kötelezőnek semmiféle esküt vagy
becsületszót, noha nem egy szászt rokoni és sógorsági kapcsolatok fűztek hozzájuk.
Gero őrgróf, ama főurak egyike, akiknek lelkében szemmel láthatóan jól megfért a
buzgó kegyesség a szörnyű kegyetlenséggel, az egyik szlávföldi véres „munka” után
Rómába zarándokolt, ott megszerezte Szent Cyriacus karját, és az ereklye birtokában
kolostort alapított; nos, ez az ember harminc szláv törzsfőt hívott meg ünnepi vacso-
rára, leitatta, majd lemészároltatta őket. A szlávok szemében a gyűlöletes személyek
közé tartozott még Bernhard szász herceg és Thiedrich őrgróf, akiknek saját honfitár-
saik is szemükre vetették, hogy nem helytartók, hanem zsarnok kényurak.
Még az egyébként irgalmas lelkű Nagy Ottó egyik levele is kegyetlenségről árul-
kodik, amikor ezt írja Itáliából:

Utalás a Cannae melletti csatára, amikor Hannibál legyőzte a római csapatokat i. e. 216-ban.
10

64
 „Az az akaratunk, hogy a redariakkal11… semmiféle békét ne kössetek… gyűl-
jetek tanácsba és gondoskodjatok róla, hogy ez a nép kiirtassék, és legyen vége a lázado-
zásnak.”

A szász dinasztia sokszor emlegetett és részben túldicsőített keleti politikája időről

időre sokkal inkább a kegyetlen elnyomáshoz, mint az áldást hozó gyarmatosításhoz
hasonlított.
Hasonló jellegű volt az egyház hittérítő munkája. A püspökök beérték azzal, hogy
megkeresztelték a pogányokat, arra azonban már nem volt gondjuk, hogy „türelmes,
szívós és ügyes igyekezettel lelküket is megnyerjék, és alkalmassá tegyék a keresz-
tény szellem befogadására”. A keresztény urak egyébként is vegyes érzelmekkel néz-
ték a hittérítést, mivel a megkeresztelkedett szlávokat már nem lehetett nyugodt lel-
kiismerettel kifosztani, mint a pogányokat.
A 983-ban kitört felkelés igazolja Corveyi Widukind kénytelen-kelletlen elismerő
szavait:

„Amazok mégis inkább a háborút választották és mert a békét, semmiféle ál-

dozattól nem riadtak vissza szabadságukért. Mert ez az emberfajta szívós és bírja a fá-
radságot, egyszerű ételekhez szokott, s ami a mieinknek teher, nekik élvezet.”

A liuticsok, havolánok, redariak és obodritok elől „űzött szarvasként” menekültek

a németek, a felkelők felgyújtották Hamburgot, megrohanták Havelberget, elfoglal-
ták Brandenburgot. Egyes törzsek átkeltek az Elbán, elözönlötték az ősi szász földet,
a Milde melletti Calbéban porig égették az apácazárdát, és csakhamar már Magde-
burgot fenyegették, I. Ottó büszkeségét, aki érseki székhelyi rangra emelte a várost és
„második Rómának” szánta. Csak itt sikerült a németeknek csapataikat védekezésre
felsorakoztatniuk – eddig fejvesztetten menekültek, magára hagyva az alsópapságot,
amelyre kegyetlen sors várt, és a Tanger melletti csata az ő javukra dőlt el. Ezzel az
Elba ismét biztonságos határvonallá vált, de a folyón túli területek nagy része odave-
szett.
A vesztesek ősi szokás szerint bűnbakot kerestek, és azt végül saját császárukban
találták meg. A császár megszüntette a merseburgi püspökséget, és birtokait szétosz-
totta. Ezt a püspökséget annak idején Szent Lőrinc tiszteletére alapították a magyarok
feletti győzelem emlékére, és megszüntetésével a császár magára vonta a szent ha-
ragját. Úton-útfélen terjedt a babonás pletyka, hogy a császár álmában megjelent a
szent, és elvette tőle ezüst lábzsámolyát. Ijesztő előjel, amelyet a későbbi események
igazoltak.
II. Ottó ebben az időben Rómában tartózkodott az új pápa beiktatása ügyében.
Fantasztikus terveket szövögetett. A Colonne-foki vereség szégyenfoltját azzal akarta
letörölni, hogy kiűzi a szaracénokat Szicíliából. Csapatai hajóhídon keltek volna át a
Messinai-szoroson, akárcsak egykor Xerxész seregei a Hellészpontoszon. De hirtelen
megbetegedett, a baj eleinte nem látszott komolynak, székrekedése volt, de az északi
emberek számára ezen a szélességi fokon bármiféle betegség komolynak számított,
hiszen a mocsárláz és a vérhas több áldozatot szedett közülük, mint az összes csaták
együttvéve.

Szláv törzs neve.

11

65
 A betegség ellen aloét rendelt az orvos. A növényből készült orvossággal próbál-
ták a császár emésztését rendbe hozni. De mert a gyógyszer nem hatott nyomban, a
császár egyre nagyobb adagokat szedett belőle. Ismét erőt vett rajta a régi nyugtalan-
ság és türelmetlenség, erőszak útján próbálta egészségét helyreállítani. Végül négy
drachmát – mintegy tizenöt grammot –, a szó szoros értelmében halálos adagot vett
be az orvosságból. Már egy gramm is igen drasztikus hatású lett volna. A következ-
mény: szüntelen hasmenés, majd erős bélvérzés. 983. december 7-én halt meg, hu-
szonnyolc éves korában, miután a kor szokása szerint készpénzét szétosztotta. Kato-
nái, a szegények, a Szent Péter-templom és anyja részesedtek az adományban.
Később azt rebesgették, hogy halála egy római orvos lelkiismeretét terheli, ami el-
képzelhető ugyan, de nem bizonyítható.
A Szent Péter-templom előcsarnokában, az úgynevezett Paradicsomban helyezték
el egy szarkofágban, amely az ősi Rómában egy előkelő házaspár nyughelye volt. Az
egykori római koporsókat éppúgy hasznosították, mint a régi templomok oszlopait.
A szarkofág majd négy méter hosszú és hatvan centiméter vastag porfir fedőlapja
Hadrianus császár mauzóleumából származott. Hat évszázaddal később, a templom
átépítése során megzavarták a halott Ottó nyugalmát, másik koporsóba helyezték, és
a Vatikán barlangsírjába száműzték. Az ősi szarkofág a Quirinale-palota konyhájába
került víztárolónak. A hatalmas porfir fedőlapból keresztelőmedencét faragtak,
amely ma is látható a Szent Péter-templomban.
A barlangsírban nyugszik a császár, „a múmiára aszott pápák koporsóinak lehan-
goló együttesében, a világ legnagyobb katakombájának kísérteties homályában, ahol
a fogékony lelkű embert megcsapja a történelem lehelete”. A többszöri kísérlet, hogy
a császár koporsóját kiemeljék a feledés homályából, és „ezt a jelentős nemzeti emlé-
ket ismét méltó helyre állítsák”, például a templom előcsarnokába, eddig mindig ku-
darccal végződött.
Aki ma fel akarja keresni a császár nyughelyét, külön engedélyt kell kérnie a Vati-
kántól, és ennek megszerzése meglehetősen bonyolult. Ez a tűrhetetlen állapot nem
tartható fenn a végtelenségig, mert bár a németeknek minduntalan szemükre vetik a
történelem iránti közömbösségüket, sokan elidőznének néhány csendes percig gon-
dolataikba merülve a császár sírja előtt.
II. Ottó fiatalon halt meg, és minden ilyen esetben felvetődik a kérdés: Mi lett vol-
na, ha… Mi lett volna, ha megvalósíthatta volna merész terveit, elfoglalja Szicíliát és
a birodalmat a Földközi-tenger urává tette volna? Felesleges kérdés, meddő okosko-
dás?
Nem egészen. Hiszen a történelem menetét gyakran a látszólag véletlen esemé-
nyek befolyásolják. Kétségtelen, hogy a nagy emberek korai halála mindig végzetes
következményekkel járt, különösen a német történelemben. A császárkorban ráadá-
sul az uralkodó volt a birodalom és a birodalom az uralkodó, és ezért a folyamatos
utódlás a felvirágzás vagy hanyatlás döntő tényezője. Nem véletlen, hogy a nép a
császár nélküli éveket keserves időknek minősítette, és a birodalom akkor is császár
nélkülinek számított, amikor egy kiskorú gyermek ült a trónon. III. Ottó hároméves
volt, amikor 983. karácsony estéjén – apja kívánságára – Aachenben megkoronázták.
Apja ekkor már halott volt, de a koronázási ünnepség résztvevői még nem tudtak er-
ről, Aachen ezeregyszáz kilométerre van Rómától, és még a gyorsfutár is csak három
hét alatt járta meg ezt az utat…

66
 5. FEJEZET
III. OTTÓ – EGY NÉMET IFJÚ

Mirabilia mundi – a világ csodája

„… az egyik arra vágyott, hogy feltámassza Nagy Károly, vagy éppen Traia-
nus birodalmát, a másik egy új Nagy Gergelyként akarta megreformálni a pápaságot és
világhatalom rangjára emelni… A két éppen felserkent és vérrokon német ifjú különös
látványt nyújtott az ősi Rómában, mindketten a hatalomnak ama legmagasabb csúcsán
álltak, amely halandó embernek osztályrészül juthat… És ők ketten, a császár és a pápa
ama nyilván ifjonti lelkesedéssel ölelték át egymást, örök barátságot fogadtak, és áb-
rándos terveket szőttek a közös világuralomról vagy az emberiség boldoggá tételéről.”

A fenti szavak Ferdinand Gregoroviustól származnak, aki megírta Róma középko-

ri történelmét, és akit ezért a város díszpolgárává választottak. Szavai a német törté-
nelemnek többé vissza nem térő csúcspontjára utalnak: német császár – III. Ottó – és
német pápa – V. Gergely – a nyugati világ élén! Az egyik gyors elhatározással Szent
Péter trónjára ülteti rokonát, mit sem törődve a hagyománnyal, hogy oda csak római
kerülhet, a másik egyházfői tisztének első ünnepi aktusaként megkoronázza a csá-
szárt.
Mindez nemcsak hallatlan dicsőségnek látszik, hanem ígéretes jövőnek is, vége
szakadhat a legfőbb világi és a legfőbb egyházi uralkodó közötti, annyi bajt hozó vi-
szálynak. Ahogy az egyik német püspök az új pápához intézett levelében megfogal-
mazta:

„Hálával tartozunk az Úrnak, hogy a világi uralom és az Isten egyháza most

kölcsönösen erősíthetik egymást fényes sikereitek útján. Szentségedet és a császár őfel-
ségét elszakíthatatlan kötelékek fűzik össze, gondolataitok és tetteitek nem keresztezhe-
tik egymást, hiszen a rokoni köteléket a legőszintébb ragaszkodás is megerősíti, ezért
mindig ugyanazt kell akarnotok, ugyanazt kell gondolnotok és számításba vennetek, és
sohasem törekedhettek eltérő célok felé.”

De mindez bimbózó álom volt csupán, amelynek nem adatott meg, hogy gyü-
mölccsé érjen. Mert a gondolatok könnyen megférnek egymással, de a tények a való-
ságban keményen összeütköznek – ahogy Schiller mondja, és az ő segítségével ismer-
hetjük meg leghamarabb azt az embert, aki a „német ifjút” – a szó legnemesebb értel-
mében – megtestesítette.
III. Ottó karcsú, magas termetű volt, haja sötét, nem vörösesszőke, mint apjáé vagy
nagyapjáé, szeme is fekete – nyilván bizánci anyjának köszönhetően –, vonzó külsejű,
sőt sugárzó és szép jelenség, aki könnyen megnyerte az emberek szívét, mert a sze-
mélyéből áradó varázsnak senki sem tudott ellenállni. Három nyelven beszélt: néme-
tül, latinul, görögül, egyaránt otthonos volt a filozófia és a matematika tudományá-
ban, verseket írt, szerette a zenét, helytállt a tudósokkal folytatott vitákban, és annyi-

67
ra művelt, hogy már kortársai is mirabilia mundi – világ csodája néven emlegették. De
mégsem volt afféle széplélek, a kemény nevelés megedzette a testi megpróbáltatások
elviselésére is. Már kisgyermek korában nyeregbe kényszerítették, részt vett a keleti
messzeségbe vezető, végtelennek tűnő lovasmenetekben, végigjárta az őserdőket,
mocsarakat, homokpusztákat és sztyeppeket, hozzáedződött a fáklyaként égő falvak
látványához, a vér szagához és a katonák durva szokásaihoz, mert a harcosoknak
szükségük volt a király üdvhozó jelenlétére, még ha ez a király csupán egy gyerek is.
Hivő lélek volt, de nem kegyeskedő; dacos, önfejű, szertelen, olykor egzaltált, an-
nak a gondolatnak megszállottja, hogy korát kiforgatja sarkaiból, de nem szeszélyes
rajongó vagy zavaros fejű fantaszta, hanem álmokat szövögető, mert az igazi nagy
tetteket előbb meg kell álmodni, és csak azután lehet őket megvalósítani. A legjobbat
testesítette meg, ami csak ember lehet: egyszerre volt férfi és gyermek.

A királyi gyermek, mint túsz

Még négyéves sem volt, amikor elrabolták a gyámság joga miatt kitört viszály so-
rán. A gyermek már király volt, megkoronázott király, és aki hatalmában tartotta,
gyámként uralkodhatott nevében a nagykorúságáig – azaz tizenötödik életévének be-
töltéséig – tartó idő alatt. A gyám még abban is reménykedhetett, hogy addig valami
történik a gyermek királlyal, vagy netán „meg lehet győzni” arról, hogy mondjon le a
trónról, és engedje át azt bölcs gyámapjának. Ütött ama „civakodó” bajor Henrik órá-
ja, akit akkor ismertünk meg, amikor megpróbálta II. Ottót letaszítani trónjáról. Bün-
tetésből fogságba vetették Utrechtben, ahonnan most kiszabadult, pontosabban ki-
szabadította magát.
Oldalán a félszemű Ekbert gróffal és fegyveres csapattal éjnek idején megjelent
Köln kapui előtt, és felszólította az érseket a gyermek király kiadatására. Ő a gyer-
mek legközelebbi rokona apai ágon – magyarázta –, és ezért őt illeti a gyámság joga.
Gyámoltjával végigjárta az országot, és a gyermekkel, mint élő bizonyítékkal tárta
a világ szeme elé, hogy a gyámság és vele együtt az uralkodói jogok őt illetik. Fellé-
pése főleg a főpapok körében aratott sikert, néhány világi főúr is csatlakozott hozzá,
akik titokban rettegve gondoltak a nagyanya és az anya személyében megtestesülő
női uralom lehetőségére. Ugyanis mind Adelhaid, mind Theophanu igényt tarthatott
a gyámi tisztre.
A két asszony, mindketten császári hitvesek, összefogott és elszánt harcot indított
a „civakodó” ellen, megtagadva egyéniségüket, hiszen annyira különböző természe-
tűek voltak, hogy nem szívlelhették egymást. A már ötvenes éveiben járó Adelhaid
vakbuzgón kegyes volt, mindent megvont magától, hogy minél többet juttathasson a
köré gyülekezett papoknak. A fiatal, szép és gyors észjárású Theophanu viszont sze-
retett költekezni, az egyházat úgy kezelte, mint szolgálólányát, átlagon felüli művelt-
sége alapján nyilván nemegyszer túl fölényesen, sértő módon viselkedett, lekezelve
az egyszerű és jámbor szászokat.
Adelhaidot és Theophanut összekötötte a fiú, illetve a férj halála fölötti fájdalom, a
trón megőrzésének gondja, pedig összekovácsolta, és sikerült nekik a látszólag meg-
oldhatatlan feladatot megoldaniuk: úrrá lettek az ellenséges világon, és olyan tettre
kész és megbízható segítőkre is találtak, mint Willigis, a mainzi érsek.

68
 A nagyhatalmú bajor herceg, aki már előkészítette királlyá választását, és már
megszerezte a szláv törzsfők hűségnyilatkozatát, mélységes megdöbbenéssel vette
tudomásul, hogy mennyire tehetetlen a két bátor és ravasz, ügyes diplomata és fi-
nom intrikákat szövögető asszonnyal szemben. A türingiai Meiningen közelében
megtartott birodalmi nagygyűlésen a herceg az értékes túsz kíséretében jelent meg,
átadta a gyermek királyt anyjának, majd zokogva borult a földre. Színpadra kívánko-
zó drámai jelenet, de mégsem színjátszás, a herceg bűntudata őszinte volt, és később
a nép inkább rosszmájúságból, mint jogosan énekelte: „Henrik herceg király akart
lenni, Isten döntött: nem lett ebből semmi.”
Állítólag azon a napon a ragyogó nyári égbolton végigsuhant egy tündöklő csillag.
Ez a csillag éppúgy jellemző a korra, amely még hitt a csodákban, mint a más rendkí-
vüli események alkalmával látni vélt jelenségek: a lángba borult égbolt, Szűz Mária
sugárkoszorúval övezett képe a napban vagy az üstökösök.

Divina gratia Imperatrix Augusta

Alig ünnepelte meg III. Ottó tizenegyedik születésnapját, máris oda kellett állnia
anyja koporsója elé a kölni Szent Pantaleon-templomban. A harmincöt esztendős
Theophanu olyan betegség áldozata lett, amelyről az orvostudomány nem sokat tud
mondani. Feltevések szerint a tuberkulózis egyik fajtája végzett vele.
Régensségének – valójában uralkodásának – hét esztendeje alatt egyetlenegy gon-
dolatnak élt: biztosítani az utódlás jogát fiának, amíg az el nem éri a nagykorúságot,
a külső és belső ellenségek eme dzsungelében, ahol ember embernek farkasa. E cél
érdekében félresöpört mindenkit, aki szándéka megvalósításában akadályozta.
Első áldozata Adelhaid volt, akivel nemrég kötött szövetséget a közös gyámkodás-
ra, de e szerződést nyomban megszegte, mihelyt az már nem bizonyult célszerűnek.
Az emberiesség szempontjából elítélhető, de politikailag okos és következetes lépés
volt. Az, aki lelki üdvössége érdekében a birodalom javait fölös mértékben juttatja az
egyháznak, nem törődve a trónörökös jövőjével, nem az országot szolgálja, nem al-
kalmas a társuralkodói tisztre. „Adelhaid asszony – vetette szemére a görög nő –, bi-
rodalmadat nemsokára két marokkal össze lehet fogni.”
Nagy Ottó özvegye beletörődött sorsába és hazaköltözött Paviába, ahol híveinek
többsége lakott. Hiányzott belőle a vetélytársnőjére jellemző erő, küzdő- és könyök-
lőképesség. Theophanu – ellentétben azzal, amit kezdetben a görögökkel szemben
örökké gyanakvó németek gondoltak róla – nem az elkorcsosult bizánci nemzetség
sarja volt. Családja az örmény hegyekből származott, olyan népcsoportból, amelynek
harci erényei nem különböztek a szászokétól.
Hét évig állt Nyugat leghatalmasabb birodalmának élén, megzabolázta a hercegek
önkényeskedéseit, elhárította a franciák beavatkozási kísérleteit, legyőzte a szlávokat,
és megpróbálta visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket férje elveszített. Alá-
írása az okiratokon tiszteletet parancsolt: Theophanu divina gratia imperatrix – Theop-
hanu, Isten kegyelméből való császárnő, sőt később a Theophanius gratia divina impera-
tor augustus címet használta, mintha nem is császárnő, hanem császár lenne.
Lelke mélyén igazolva láthatta önmagát, mert férfihoz illően tartotta össze Német-
országot és gondoskodott arról, hogy ne igazolódjanak be a Biblia szavai, miszerint
jaj annak az országnak, ahol a király gyermek. Még Merseburgi Thietmar szász főúr

69
és a család krónikása is – aki némi bizalmatlansággal figyelte – ezt állapította meg
róla: „… bár nemének gyengeségeitől nem minden tekintetben maradt mentes, a gö-
rögöknél szokatlan mintaszerű életet élt, és igazi férfierővel védte meg fia birodal-
mát…”
Theophanu a kölni Szent Pantaleon-templomban nyugszik, ez a templom csarnok-
szerű középhajójával és nagyméretűre kiképzett nyugati oldalhajójával az Ottó-kor-
szak építőművészetének egyik ékessége. A templomot rendszeresen látogató hívők
vajmi keveset tudnak a császárnéról, a betérő turisták pedig semmit sem. Mint múl-
tunknak annyi nagyságát, Theophanut is régóta a feledés fátyla borítja…

Adelhaid próféciája

Az anyja koporsója előtt térdeplő gyermek négy évvel később kezébe kapta az
egyeduralkodói hatalmat. – Végre! – Talán ez volt az első gondolata, noha még csak
éppen most múlt tizenöt éves, de annak idején az emberek hamarabb értek felnőtté,
mintha csak sejtették volna, hogy rövid élet áll előttük, és különösen III. Ottó sok te-
kintetben érettebb volt, mint ahogy éveinek száma mutatta. Első uralkodói tetteként
megszabadult hivatalból kirendelt gyámjaitól. Az intézkedés elsősorban Adelhaidot
sújtotta, aki egyszer már félrevonult, de Theophanu halála után visszatért az udvar-
ba, hogy eleget tegyen gyámi kötelezettségeinek. Az ifjú király Adelhaidot teljesen
félreállította.
Hallatlan tiszteletlenség, amely a fennhéjázásnak, a szeszélynek, no meg ama fia-
talok káros befolyásának köszönhető, akik az uralkodót az öregek bölcs tanácsainak
lefitymálására biztatták – sopánkodtak az udvarban. Ősrégi panasz, ámbár a világ
aligha lépne előre, ha a fiatalok mindig csak az oly sokat tapasztalt öregek köntösébe
kapaszkodnának.
Ottó nyilván megérezte, hogy az őszerinte elkerülhetetlen lépés rossz fényt vetett
rá, és később, amikor Rómában császárrá koronázták, levelet írt nagyanyjának, ezzel
kívánt fátylat borítani a megtörténtekre:

„Miután Isten a császári hatalmat az Ön óhaja és könyörgései alapján szeren-

csésen ránk ruházta, nemcsak az isteni rendelést fogadjuk alázattal, hanem azt is tud-
juk, hogy mennyi hálával tartozunk Önnek is. Az Ön anyai gondoskodását és szeretet-
teljes tevékenységét nagyon jól ismerjük, és ezért kötelességünk, hogy mindörökre az Ön
szolgálatára álljunk. Mivel pedig a mi felemelkedésünk az Ön dicsőségét is szolgálja,
azt óhajtjuk, sőt nyomatékosan kérjük, hogy a birodalmat a jövőben is támogassa, és
szerencsés kézzel irányítsa.”

Adelhaid visszavonult az általa Elzászban alapított Selz-kolostorba, hátralevő nap-

jait a másvilágra való készülődés töltötte ki. A „királyok anyjának” nevezték, mert
fiai, unokái, unokaöccsei, menyei hosszú évek óta Európa trónjain ültek. Németor-
szágban három császárt szolgált: I., II. és III. Ottót, sok szempontból jelentős szerepe
volt az ország sorsának alakulásában. Prófétai képességeket tulajdonítottak neki, s
nem sokkal halála előtt szörnyű látomása volt: ima közben hirtelen elterült a földön,
és transzba esve a következő szavakat ejtette ki:

„Uram az égben, segíts, segíts – unokám a király, látom őt, sokan lesznek vele
együtt a gyilkos Itáliában, és ő is, Ottó, a császári sarj ott pusztul…”

70
 Mártírok és cézárok

996 tavaszán III. Ottó – Ravennából jövet – Róma elé érkezett, és a hajnali deren-
gésben kibontakoztak előtte a város gigantikus falai. Megállította lovát, és kíséretével
együtt egy kis időre mély hallgatásba merült. Megérkezett vágyai céljához, de e rég-
óta és annyi sóvárgással várt pillanatban félelem fogta el. Vajon valóra válnak-e az
oly sokszor megálmodott álmok, megvalósul-e mindaz, amit oktatói éveken át suly-
koltak belé? A tizenhat éves ifjút – mint századának minden emberét – bűvkörébe
vonta e város démoni vonzereje, és amikor nem sokkal később áthaladt a Porta Fla-
minián, a város örökre magához láncolta.
Ami szeme elé tárult, olyan volt, mint egy látomás: kövekkel borított végtelen si-
vatag. A feltornyosuló kövek közé barlanglakók módjára fészkelte be magát a szegé-
nyek hada, egyes romhalmazokból fekete toronyerődítmények meredtek az ég felé,
lakóhelyül szolgálva a nemeseknek, „a harcias, agyafúrt, minden hájjal megkent fő-
urak pokolfajzatának”, az elvadult ivadékoknak, akik „örök harcban álltak egymás-
sal az ősi falak között”. És ott magasodtak a templomok és kolostorok is, rendszerint
a régi templomok romjai fölött, hogy elűzzék a démonokat.
A düledező paloták, a templomok romjai, a derékba tört oszlopok, az omladozó
diadalívek és a ledöntött szobrok e kísérteties halmaza mégis olyan titokzatos légkört
árasztott, amelynek hatása ellen senki sem tudott tartósan védekezni. Fenséges elha-
gyatottság, komor nagyság, a semmivé foszlott dicsőség és hatalom miatti gyász, ta-
lán így lehetne szavakba foglalni a megnevezhetetlent, vagy ahogy egy későbbi köl-
temény mondja:

„Semmi sem hasonlítható hozzád, Róma, még ha romokban heversz is. Büszke-
ségedet megtörte a mindenható idő; a cézárok palotái, az istenek templomai porba hull-
tak. De sem Kronosz, sem a tűz, sem a kard nem tudta elpusztítani minden ékességed. Az
emberi kéz oly hatalmas várost alkotott, hogy még az istenek haragja sem képes lerom-
bolni.”

Róma nemcsak az ókort jelentette, nemcsak a cézárok hajdani székhelye volt, ha-
nem az egész Nyugat fővárosa. Sehol máshol nem pihent annyi mártír a föld mélyén,
bazilikáiban a legértékesebb ereklyéket őrizték, és itt temették el Szent Pétert, „ama
kősziklát”, amelyre az egyház épült. Rómát meglátni, a Szent Péter-templomban
imádkozni a paradicsomba jutás bizonyosságát jelentette, és ezért a bizonyosságért
tízezrek tették kockára életüket és egészségüket a veszélyes zarándokutakon.

Bedekkerrel a középkori Rómában

Aki a Tiberis-parti városba érkezik, egy csapásra kerül ama két energia – az antik
világ és a kereszténység – hatókörébe, amely a világra napjainkig rányomta bélyegét.
Meglehetősen pontosan tudjuk, hogy milyen látványt nyújtott a város az első év-
ezred vége táján, mert már akkor is készültek útikalauzok (ma rendkívül értékes bib-
liofil ritkaságok). Nem kisalakú, vastag és csillagokkal teleszórt bedekkerek, hanem
pergamenlapok – a mirabilis, azaz a csodálatos szóból származó –, úgynevezett Mira-
biliák formájában. Ezek kalauzolták el a Rómába zarándoklókat a „csodákhoz”, a lát-

71
nivalókhoz – ámbár egyesek szerint nevüket annak köszönhették, hogy kész csoda
volt, ha valaki a segítségükkel visszatalált szálláshelyére.
Könnyen felidézhető, hogy mit láthatott az ifjú császárjelölt, amikor újra meg újra
ámulatba esve végiglovagolt az örök városon. Látta a Palatinuson a császári palota
hatalmas romjait, itt-ott még az aranykárpit foszlányait is a szobák falán, a Circus
Maximust, a véres gladiátorviadalok színhelyét, a Colosseumot, az épen maradt kő
üléssorokkal. Meghatottan állt meg Venus templomának óriás kék gránit oszlop-
tömbjei és a Concordia-templom előtt, ahol Cicero híres szónoklatait mondotta, majd
elébe bukkant az eget ostromló Capitolium. Félelemmel vegyes tisztelettel nézte Ti-
tus fürdőjében a Laokoón-szoborcsoportot, és Venus szobrát az Octavia-csarnokban,
és ugyanezt érezte a római császárok márványszobrainak láttára, amelyeket a gótok
Róma feldúlásakor az elhunytak bosszújától félve nem mertek bántani.
De láthatott birkanyájakat is a fürdőkben és színházakban, zöldségeskerteket a
Mars-mezőn és a Forumon, palotákból származó márványköveket a mészégető ke-
mencékben, disznóvályúnak használt szarkofágokat, asztallapként szolgáló sírköve-
ket, és Róma lakóit, akik nyüzsgő hangyák módjára hordták szét, ami még használ-
hatónak látszott akár építőanyagnak, akár dísznek, láthatta a mindennapossá vált
fosztogatást, mert „senki sem gondolt már rá, és senkinek sem volt hatalma hozzá,
hogy az ősök műveit megoltalmazza”.
Bármennyire hatalmába kerítette is az örök város bűvölete az ifjú uralkodót, nem
kerülhette el, hogy a politika keserves ügyeivel foglalkozzék. A koronázás után ő is –
mint minden német uralkodó, aki Rómában időzött – törvényt ült a lázadozó római
nemesek fölött, akiknek vezérét ez alkalommal Johannes Crescentiusnak hívták. Cre-
scentius, aki egész nemzetségével stílszerűen ókori fürdőkben lakott, tipikus képvise-
lője volt a származásukra büszke, elképesztően gőgös római főuraknak. Mohón vá-
gyott a hatalomra és a gazdagságra, de mindezek mellett fanatikusan harcolt a sza-
badságért, kardot rántott mindenki ellen, aki dicső őseinek városa, Róma fölött ural-
kodni kívánt – lett légyen az a császár vagy a pápa.

Il sacro egoismo

A római főurak lehettek rablónemesek vagy nemességükre büszke rablók, de egy-

úttal hazafiak is voltak. A hóolvadás idején az Alpok felől rendszeresen rájuk zúduló
harcosokban nem láthattak mást, mint idegen hódítókat, akik azért jöttek, hogy fosz-
togassanak, zsákmányt gyűjtsenek, és Rómát igájukba hajtsák. A német történelem-
írás nemigen vette figyelembe azt az elvet, hogy a másik felet is meg kell hallgatni.
Mindig csak a „guelf csalárdságról” és a „római hitszegésről” esik szó.
Az igaz, hogy amíg a császár a közelben volt, megesküdtek mindenre, de mihelyt
a császár már elég messze járt Rómától, nyomban megszegték esküjüket. Ugyanígy
viselkedtek a soraikból származó pápákkal szemben is. Ha Isten földi helytartójának
hatalmi törekvéseit veszélyesnek találták, ellene is fellázadtak. Attól sem riadtak
vissza, hogy a pápával szemben a császárt, vagy a császárral szemben a pápát támo-
gassák, ha függetlenségüket csak ezen az áron védhették meg.
Luigi Barzini, egy ma élő római ebben a magatartásban az itáliai nép egyik jelleg-
zetes vonását látja: a mindent semmibe vevő, határtalan önzést, az il sacro egoismó-t.

„Ez a nép már a római császárok korában… eredményesen szállt szembe min-

72
 den egyenlősdivel. Gallia, Hispánia, Britannia és Germánia már régen alárendelt tarto-
mányok voltak… de Itália még mindig megmaradt szabad városokból, félig önálló kör-
zetekből, vad hegyi törzsekből összerakott óriás mozaiknak, a majdhogynem önálló, sa-
ját nyelvüket beszélő, saját isteneiket imádó és saját szokásaik szerint élő népek földjé-
nek… Az itáliaiakat minden időkben nehéz volt egy kézben tartani. Ehhez túl erős volt
ősi származásuk és saját bölcsességük tudata… Görcsösen ragaszkodtak római szárma-
zásuk már megfakult emlékéhez, ebből merítettek vigaszt és biztatást, elbódították ma-
gukat az egykori nagyság emlékével, amely a legsötétebb időkben is, amikor már szinte
csak legendának számított, újra meg újra teljes fénnyel felragyogott, és elég erőt sugár-
zott ahhoz, hogy a behatoló eszmék és hatalmak győzelmét megakadályozza.”

Johannes Crescentius abban a hihetetlen kegyben részesült, hogy Rómában ma-

radhatott. Mint a későbbiek során kiderül, ez az engedékenység megbocsáthatatlan
hibának bizonyult.

A malária halálos lehelete

Ottó hamar otthagyta Rómát, gyorsabban, mint egy legény frissiben meghódított
szeretőjét. Nem a csalódottság vagy az Alpokon túli politikai bonyodalmak miatt,
döntésének egyszerűbb, de súlyosabb oka volt. A császár egy legyőzhetetlen ellen-
ségtől ijedt meg, amely már sok ezer áldozatot szedett, egész tartományok népessé-
gét irtotta ki, és újra meg újra eldöntötte a csaták sorsát. Ez az ellenség a malária volt.
Abban az időben azt hitték, hogy a mocsarak kigőzölgése okozza ezt a betegséget,
amelytől a vér felhígul, a lép megdagad, heves láz és hidegrázás váltja egymást, és
halállal vagy lassú sorvadással végződik. De a pestilenciát, ahogy az egykorú források
nevezik, nem a talaj kigőzölgése okozta, hanem egy apró, láthatatlan szúnyog, az
anopheles. Az alkonyatkor kirajzó szúnyogok csípése juttatta a vérbe a halálos para-
zitákat.
Róma környéke évszázadokon át maláriaveszélyes terület volt, a folyók árterüle-
tei, a mocsarak, tavacskák, tocsogók eszményi környezetet nyújtottak a szúnyogok
szaporodásához. A legveszélyesebb időszak június közepétől szeptember közepéig
tartott. A gazdag nemesi családok erre az időre a tiszta levegőjű albanói és sabiniai
hegyek közé menekültek a városból, feltéve, ha nem kellett a császári csapatok ostro-
ma ellen védekezniük. De ilyesmire nyáron ritkán került sor, mert az a szólás járta,
hogy Rómát a legvastagabb falaknál is jobban megvédi a pestilencia. Aki nem vette
tudomásul ezt az igazságot, keservesen meglakolt, mint Nagy Ottó 963 júliusában,
amikor csapatait „Isten félelmetes ítélete”, azaz a malária megtizedelte, vagy Barba-
rossa Frigyes, aki csak hét év alatt tudta újra feltölteni seregének a járvány miatt
megritkult sorait.
III. Ottó kellő időben, június elején elvonult a gyilkos terepről, és Pavia meg a Co-
mói-tó érintésével friss császári dicsőségének teljes pompájában visszatért Németor-
szágba. A nép lelkesedéssel, a főurak ámulattal vegyes tisztelettel fogadták. Kardcsa-
pás nélkül foglalta el Rómát, visszaállította a császárság régi dicsőségét, és rokonát
ültette Krisztus földi helytartójának székébe: az új pápa a császár unokaöccse volt.

73
 A barátság zsenije

A tavasz, amelyet III. Ottó Rómában töltött, más gyümölcsöket is termett. Látszat-
ra magánügyekről van szó, de olyanokról, amelyek döntő hatást gyakoroltak a csá-
szár személyiségének kialakulására. Ottó megismerkedett két férfival, akik példaké-
peivé váltak, tanácsadói és végül barátai lettek. A császár elképzelhetetlennek tartot-
ta az életét barátság nélkül, ez éltette, ebből merített erőt. E téren ismét teljes mérték-
ben „német ifjúnak” bizonyult, aki számára „jó fogás”, ha barátságot köt valakivel.
Mindkét barátját a már nagyapjára jellemző ösztönös biztonsággal választotta ki a
legkiválóbbak közül.
Egyikükkel, Gerbert d’Aurillackal már a híres ravennai vita alkalmával találkoz-
tunk, a másik most bukkan fel: Adalbert Prágából. Két különböző származású és jel-
lemű egyéniség, de éppen ezért alkalmasak arra, hogy egyenlő mértékben fejlesszék
Ottó kettős lelkületét: a mennyei kegynek örvendő büszke uralkodót és az evilág örö-
meiről lemondó, halál után sóvárgó vezeklőt.
Adalbert püspök előkelő cseh családból származott. Királya és a cseh nemesség
szemében gyűlöletessé lett szigorú erkölcsi elvei miatt, és ettől kezdve hol a római
kolostorban élt, hol vándorszerzetesként járta be Itáliát, a világ hívságainak megtaga-
dását hirdetve. Egyik előfutára volt annak az új kegyességnek, amelyet már egész
Európában kezdtek hirdetni, Franciaországban a clunyi kolostor szerzetesei, Itáliá-
ban Nilus és Romuald remeték. E férfiak életük példájával mutatták meg az Istenhez
vezető helyes utat, és szembefordultak az egyház szégyenteljes elvilágiasodásával, az
ágyasokat tartó apátokkal, a vagyongyűjtő, korrupt püspökökkel, a háborúskodó pá-
pákkal, a kolostorokat lezüllesztő szerzetesekkel.
Tevékenységük sokak szemében szálka volt, de a nép mélységesen tisztelte őket,
mert megvesztegethetetlenek voltak, és mindenekelőtt teljesen szabadok. Olyannyira
szabadok, hogy egyikük az Imperator ama felszólítására, hogy kívánjon magának va-
lamit, így felelt: „A lelked üdvösségét kívánom.”
Adalbert elkísérte a császárt útjaira, lelki támaszt nyújtott neki nehéz tisztének el-
látásához, de mindenekelőtt megóvta önmaga túlbecsülésétől. Ahogy az ókori Rómá-
ban a rabszolga kötelessége volt, hogy a győztest „Gondolj rá, hogy halandó vagy!”
kiáltással figyelmeztesse, úgy emlékeztette Adalbert a császárt a földi dicsőség mu-
landóságára. Ha a császár túl fenségesen viselkedett vele szemben, bátran szemébe
mondta: „Végül majd te is a férgek lakomájául szolgálsz…”
Mindenképpen kellemetlen személy, és Ottó javára írandó, hogy eltűrte az örökké
korholó pap társaságát, heteken keresztül megosztotta vele asztalát, sőt fekhelyét is,
alázatosan kiszolgálta, mintha a szolgája lenne. Adalbert viszont, ha elfogta a féle-
lem, hogy ennyi megtiszteltetés hatására becsvágyóvá lesz, éjszakánként kiosont a
hálókamrából, és kipucolta az udvari cselédség cipőit.
Adalbert szentül hitt küldetésében, és amikor egy látomásban egy „királylánytól
mennyei ajándékra” kapott ígéretet, boldogan azt magyarázgatta, hogy ezek szerint
Szűz Mária kiválasztotta őt a mártírhalálra. Noha rettegett a haláltól, vágyakozott is
utána. Mint annyi más hívő, ő is úgy vélte, hogy az évezred végén bekövetkezik a vi-
lág vége.
Adalbert elhatározta, hogy elmegy a prussokhoz – róluk nevezték el később a po-
roszokat –, ehhez a Visztula alsó szakaszától keletre élő félvad néptörzshöz, amely

74
eddig rendkívül elszántan ellenállt minden hittérítő kísérletnek. A folyó egyik mo-
csaras szigetén tették partra két kísérőjével együtt…

Miénk, miénk a birodalom!

„… bölcsességed lobogó tüzével gyújtsd lángra bennem a tudásvágy parazsát” –

írta III. Ottó Gerbert-nek, aki olyan tudós volt, hogy az ördöggel kellett szövetkeznie,
s minden bizonnyal teljes komolysággal vádolták azzal, hogy tudásáért eladta a lel-
két. „Nyíltan megmondjuk, úgy határoztunk, hogy tanítómesterünkül óhajtunk… és
ezen kívül az államügyek intézésében számítunk hű tanácsaid segítségére.”
A francia Gerbert, akinek nem sikerült a reimsi érsekséget megszereznie, megra-
gadta az alkalmat, és hízelgő hódolattal válaszolt:

„… ha a tudásnak némi szikrája izzik bennem, azt Felséged dicsősége szította

fel, Felséged kiváló atyja táplálta, és fenséges nagyatyja gyújtotta meg. Ezért nem tu-
dunk oly kincseket vinni Felségednek, mely saját tulajdonunk lenne, csupán a ránk bí-
zott javakat szolgáltatjuk vissza.”

Gerbert hamarosan megérkezett Magdeburgba, ahol nyomban nagy feltűnést kel-

tett saját szerkesztésű asztrolábiumának bemutatásával. A csillagok megfigyelésére
szolgáló műszer láttára a meghívott papok a biztonság kedvéért keresztet vetettek.
Amikor új ura hadba indult a szlávok ellen, Gerbert elkísérte, lóhátról tanította a
hosszú utakon, együtt olvasgatta vele a szurokfáklyák fényénél A filozófia vigasztalása
című könyvet, amelyet Boethius római államférfi kivégzése előtt a börtönben írt, ezt
követték a késő éjbe nyúló viták az igazi boldogságról, a gonosz hajlamokról, a gond-
viselésről, sorsról, halálról.
Nap, mint nap legyezgette Ottó uralkodói büszkeségét, sarkallta becsvágyát, elhi-
tette vele, hogy ő az antik világ minden bölcsességének törvényes letéteményese.
Míg Adalbert a világról való lemondást prédikálta, Gerbert a világuralomról beszélt
neki. Könyörgött tanítványának, hogy állítsa vissza a római világbirodalmat, és új cé-
zárként uralkodjon rajta. Így születhetett meg a keleti hadjárat nyomorúságos tábor-
helyein a renovatio imperii Romanorum, a római császárság feltámasztásának terve.

„Az erőt hozzá a termékeny Itália szolgáltatja – harsogta Gerbert –, Germánia,

Gallia és a szlávok hatalmas földje annyi katonát állít ki, amennyi csak kell. Imperator
és augustus leszel, ó, Cézár, hiszen te a legnemesebb görög vérből származol, hatalmad
nagyobb, mint Bizáncé, örökség jogán
Róma ura vagy. Szellemed és szónoki képességed túlszárnyal minden görögöt
és rómait.”

Izgatottan folytatta: „Miénk, miénk a római birodalom!” Kétségtelenül túl nagy

szavak, de egy nagy ember ajkáról hangzottak el, és a tizenhét éves ifjú odaadással
hallgatta a csábító szózatot. A régi, korhadt világot kimozdítani sarkaiból, és új vilá-
got teremteni, amelyben az ókor és a kereszténység isten földi országává olvad egy-
be, ez az eszménykép lebegett előtte, és ifjúságának minden hevével bízott tervei si-
kerében.

„Így jött létre a szövetség a császár és a filozófus között, amely úgy tűnt, hogy
megvalósítja a középkorban oly gyakran idézett Platón elképzeléseit: a királyoknak fi-

75
 lozófusokká, a filozófusoknak királyokká kell lenniük, ez a feltétele az eszményi uralko-
dásnak. A nagy eszmék után sóvárgó, nagy tettekre szomjazó ifjú Ottó – egy új Nagy
Sándor – megtalálta a maga Arisztotelészét.”

Mártírhalál

Magdeburgban éppen ismét római ügyekről tanácskoztak, mert Crescentius elűzte

Gergelyt, a német pápát, amikor betoppant egy hírnök és jelentette a császárnak:
„Adalbert testvérünk befejezte földi pályafutását a legszebb halállal, a
mártírhalállal.”
Adalbert utolsó óráinak történetét pontosan ismerjük, mert Ottó a hír hallatára
nyomban elrendelte az események megörökítését. A két túlélő és szemtanú útitárs
beszámolóját az Aventinuson álló kolostor egyik szerzetese, Adalbert barátja jegyezte
le. A krónika csakhamar eljutott Európa minden zugába, és éppúgy meghatotta olva-
sóit, mint évszázadokkal később Goethe Wertherje. Sokan választották példaképül
Adalbertet, hasonló halálra áhítoztak, templomokat szenteltek fel nevével – és perle-
kedtek holttestéért.
A misszionárius haláláról szóló történet oly sokat árul el a kor szelleméről, hogy
érdemes néhány részletet idézni belőle:

„Krisztus igéjének erejébe vetett bizalommal kötnek ki egy szigeten, amelyet a

folyó (a Visztula) egyik kanyarja fog közre, és ezért az érkező kör alakúnak látja. De a
helység lakói ökölcsapásokkal űzik el őket. Egyikük kiemel a csónakból egy evezőlapá-
tot, lesújt vele a püspök hátára, aki zsoltárkönyvével a kezében harsányan énekel. A
könyv messze repül a püspök kezéből, ő maga teljes hosszában elterül a földön. De hogy
mi megy végbe az ily módon meggyötört test kegyes lelkének mélyén, azt csakhamar fel-
tárják szívének boldogságáról tanúskodó szavai: »Köszönöm neked, Uram, hogy leg-
alább egyetlen ütést kiérdemeltem keresztre feszített Fiadért!«
Átkel a folyó túlsó oldalára, és ott tölti a szombati napot. Minden oldalról
odatódul a vad nép, és dühös üvöltések, kutyához illő fogcsikorgatások közepette tuda-
kolja a püspök szándékait. A szent életű Adalbert arra a kérdésre, hogy ki ő, hova való
és miért jött ide, szelíden így válaszolt: származásom szerint szláv vagyok, nevem Adal-
bert, hivatásom szerzetes, egykor felszentelt püspök voltam, most meg a ti apostolotok
akarok lenni. Idejövetelem célja a ti üdvösségetek, hogy elforduljatok süket és néma bál-
vány-képeitektől, és megismerhessétek Teremtőtöket, aki az egyetlen Isten, s akin kívül
más isten nincs.
Ámde azok – miután már jó ideje felháborodott és istenkáromló üvöltésekkel
gyalázták – halállal fenyegették, botjaikkal a földre sújtották, dorongokat emeltek fejé-
re, vad fogcsikorgatás közben kiáltották: Közöttünk és itt e vidéken, egészen a folyó tor-
kolatáig közös törvények uralkodnak, ezek irányítják életünket, ti azonban, akik idegen
és ismeretlen törvényeket szolgáltok, még ma éjjel távozzatok innen, különben holnap
fejeteket vesszük.”

Néhány nappal később beteljesedik Adalbert sorsa.

„Minden oldalról fegyveres barbárok rohannak rá, dicső fejét elválasztják tör-
zsétől, és vértelen tagjait szétszaggatják. Majd gaztettüket vidám üvöltésekkel dicsőít-
ve visszavonulnak kunyhóikba.”

A barbároknak volt magukhoz való eszük, nem tettek túl nagy kárt a holttestben.
Tudták, hogy a keresztények szemében milyen nagy érték egy szent földi maradvá-

76
nya, bár az a vád nem látszik megalapozottnak, hogy csupán azért gyilkolták meg,
hogy holttestét jó pénzért eladják. Mindenesetre Vitéz Boleszláv lengyel herceg –
ügyelve rá, hogy a császárt megelőzze – nyomban a helyszínen termett, arannyal
megváltotta a mártír földi maradványait, és eltemettette a gnieznói Mária-templom-
ban.
A herceg tudta, hogy a holttest országának többet ér az aranynál, ezért nem volt
hajlandó Ottónak kiszol-
gáltatni. Csak hosszas un-
szolásra és akkor is csak
késlekedve adta ki az el-
hunyt egyik karját. Ottó az
ereklyét kettéosztotta, az
egyik részt az aacheni Má-
ria-templomnak, a mási-
kat pedig egy római temp-
lomnak, a Tiberis szigetén
álló Szent Bertalan-temp-
lomnak ajándékozta.
Micsoda visszataszító
tett, s méghozzá olyan em-
ber követi el, aki otthono-
san mozog ugyan a tudo-
mány számos területén,
mégis a zavaros babonák
és a pogány istenhit köte-
lékében vergődik, annak
kornak a gyermeke, ame-
lyet joggal neveznek „sö-
tét középkornak” – így
ítélhetnénk ma. Az ítélet
téves, csak a modern em-
ber lelkivilágára jellemző,
akinek már nincs semmi
kapcsolata a mágikus
erőkkel és az értelmen túli
világgal.
A középkor világképé-
ben döntő szerep jutott a
mágiának. E korszak em-
bere szilárdan hitt a természetfölötti erők létezésében, abban, hogy ha valaki megta-
pint egy ereklyét, részesül annak üdvözítő erejében. És mert hittek benne, megta-
pasztalhatták testi és lelkierejük megsokszorozódását: csodák történtek, méghozzá
olyan csodák, amelyek a hitet tovább táplálták. Ha valaki magáénak mondhatta egy
szent földi maradványait, ez azt is jelentette, hogy van szószólója a legfelsőbb ítélke-
zőhelyen, támogatója minden bajban, és bűnei eltöröltetnek. Ezért egy új templom
építésének vagy egy kolostor felszentelésének előfeltétele volt egy ereklye megszer-

77
zése. A szász császárok itáliai hadjárataikat értékes ereklyék megszerzésére is fel-
használták, sőt nem egy esetben a hadjárat sikerét a zsákmányolt ereklyék mennyisé-
gén mérték le. Különösen Nagy Ottó gyűjtötte buzgón őket. Kedvelt Magdeburgját
egyszerre három szenttel is megajándékozta. Ezen kívül megkapta a pápától Felicitas
karját, Szent Digna és Emerencia földi maradványainak egy részét, tovább Szent Ist-
ván12 egyik saruját. A cambrai-i érsekkel megalkudott Autbert és Gengoul csontjaira.
Testvére, Bruno segítségével jutott hozzá Péter apostol láncához és botjához. Az is
neki köszönhető, hogy Németországba került annak a rostélynak egy darabja, ame-
lyen Szent Lőrincet elevenen megégették.
Minden ereklyének – még ha ajándékba adták is – megvolt a maga ára. Arannyal,
hasznot hajtó jogokkal, javadalmakkal, címekkel, szőlőskertekkel, szántóföldekkel,
politikai vagy gazdasági előnyökkel fizettek érte. Ha megfizethetetlenül drága volt,
megpróbálták elrabolni. Hildesheim püspöke például 962-ben ellopatta Paviából
Szent Epiphanias csontjait, amiért a császár először keményen megdorgálta, később
pedig megdicsérte. A legnevezetesebb esetek közé tartozik, amikor Márk apostol
csontjait sikerült Velencéből Reichenauba csempészni.
Az ereklyetolvaj oknak nem kellett rettegniük, mert tettük kegyes cselekedetnek
számított, és rendszerint a legfelsőbb fórum fedezte őket. Maga az elrablott ereklye is
nem egy esetben támogatta a rablókat azzal, hogy már útközben csodát tett. Ezt úgy
magyarázták, mint a szent hozzájárulását az erőszakos áttelepítéshez. Emberi tulaj-
donság, hogy az ereklyék kultuszában elfajult jelenségekkel is találkozhatunk, olyan
ereklyékkel, mint Krisztus körülmetéléséből származó bőr darabka, Krisztus verejté-
ke, vére, Szűz Mária teje.
A gyakorlati észjárású rómaiak ősidők óta kihasználták az emberi szenvedélyeket,
és élénk kereskedelmet folytattak holttestekkel és csontokkal. A katakombák, az ős-
keresztények föld alatti sírjai kimeríthetetlen utánpótlást biztosítottak. A zarándokok
a híres mártírok maradványaként kínált csontokat ugyanazzal a jámbor hiszékeny-
séggel vásárolták meg, mint napjaink turistái a „valódi Madonnákat” meg a „régi
mesterek eredeti alkotásait”. Az egész test megszerzését csak a nagyon gazdagok,
hercegek és püspökök engedhették meg maguknak. De őket is be lehetett csapni. III.
Ottó Benevento városát arra kérte, hogy ajándékozzák meg őt Bertalan apostol erek-
lyéjével. A város lakói tudták, hogy a császár kérése parancs, fogcsikorgatva engedel-
meskedtek. De azt is tudták, hogy csontváz és csontváz között nincs sok különbség,
és a problémát itáliai módra oldották meg: az apostolé helyett egy kevésbé értékes
püspök földi maradványait adták át a németeknek. Azóta két városban is imádkoz-
hatnak a hivők Szent Bertalan sírja előtt. Az ereklyék ily módon való megkettőződése
egyáltalán nem volt ritkaság.

Philagathosz megcsonkítása

998 februárjában a német lovagok egy csapata Birthilo gróf vezetése alatt körülzárt
Róma környékén egy megerősített tornyot, és rövid ostrom után elfoglalta. Foglyul
ejtettek egy férfit is, aki hamarosan bevallotta, hogy Philagathosznak hívják. A nyom-
ban előszólított hóhérlegények a férfi szemét tüzes vassal kiégették, utána egy görbe
késsel levágták fülét, orrát, végül fogóval kitépték nyelvét.

Az első vértanú Istvánról van szó, nem a magyar királyról.

12

78
 Az iszonyúan megcsonkított foglyot még aznap este Rómába szállították, és a csá-
szár elé vezették, aki e szavakkal szólította meg: – Nos, görög, hát így látlak viszont.
Az előtte álló véres arcú, üres szemgödrű, érthetetlen hangokat nyöszörgő roncs a
császár keresztapja volt, gyermekkorának rajongva szeretett oktatója, aki egykor Phi-
lagathosz névre hallgatott, most azonban XVI. Jánosnak hívták, mert a pápai tiarát
viselte.
Az inkább szomorú, mint tragikus sorsú görögöt még Theophanu fogadta szolgá-
latába, és gyors karriert biztosított számára. A császárné egykori kegyence – sőt
ahogy suttogták róla, szeretője – elnyerte III. Ottó bizalmát is, és ő kapta azt a kényes
megbízatást, hogy Konstantinápolyban próbáljon menyasszonyt szerezni neki.
Amikor visszatért eredménytelen útjáról, engedett Crescentius rábeszélésének, el-
hitte, hogy szükség esetén számíthat Bizánc katonai segítségére, és horribilis összeg
fejében vállalkozott az ellenpápa szerepére. Ahogy a Quedlinburgi Évkönyv a kor fa-
ragatlan stílusában írja: „… miután ivott a kapzsiság ördögi mérgéből az Antikrisztus
eme teremtménye, annyi megvetést vont saját fejére, hogy a szent apostoli trónt Ró-
mában leszarta ahelyett, hogy becsületet szerzett volna neki.” Philagathosz elárulta
uralkodóját, ezért a középkori igazságszolgáltatás szerint jogosan vakították meg,
mégis sokakban zavart keltett Ottó kegyetlen büntetése, amely nem illett egyéniségé-
hez. Nyilván ő maga is megbánta tettét, mert amikor a köztiszteletnek örvendő reme-
te, Nilus arra kérte, hogy a nyomorultat magával vihesse egy kolostorba, a császár
könnyek között adott rá engedélyt.
A császár döntését éppen az az ember nem tartotta tiszteletben, aki igazán köteles
lett volna megbocsátani az ellene vétkezőknek: V. Gergely, a trónjára visszahelyezett
igazi pápa. Érthetetlen kegyetlenséggel vonszolta az emberi roncsot egy törvényszék
elé, letépte róla a pápai köntöst, amelyet ismét ő öltött magára, majd átengedte fog-
lyát a csőcseléknek, hogy ország-világ lássa: ez a gyászvitéz akart Isten földi helytar-
tója lenni.
Szent Nilus erre megátkozta a szószegő császárt:

„Ahogy Te nem kegyelmeztél meg annak, akit az Isten a kezedbe adott, ugyan-
úgy nem fogja megbocsátani bűneidet a mennyei Atya!”

Bibliába illő kép: az ősz hajú aggastyán ápolatlan, férgek marta testét kecskebőr ta-
karja, két kezét az égre emeli. Átkozódva hagyja el a várost, és senki – maga a császár
sem – meri megakadályozni ebben. Ilyen nagy volt a szent életű emberek hatalma.

Elrettentő példa mindenki számára

A rómaiak – bár igazán nem szenvedtek hiányt a legkülönfélébb szenzációkban –

még egy látványosságban részesülhettek: az Angyalvár ostromában.
A Tiberis jobb partján fekvő óriási kőkolosszust i. e. 136-ban Hadrianus császár ré-
szére építették síremléknek, de az évszázadok során újra meg újra erődítmény szere-
pét töltötte be. Így például a gótok támadásakor is, amikor a védők a párkányokon
álló márványszobrokat zúdították az ostromlók nyakába. A kilencvenhat méter ol-
dalhosszúságú négyzetes alapból harmincegy méter magasságba szökő mauzóleum
bevehetetlennek tűnik, és Crescentius, akit polgártársai előbb szabadsághősként ün-
nepeltek, majd cserbenhagytak, maradék híveivel e küklopszi falak mögé menekült.

79
 Az erőd azonban elesett. A németek a mindenhez zseniálisan értő Gerbert tanácsá-
ra a vár köré magas ostromtornyokat építettek, és onnan indultak rohamra. A folyo-
sók, lépcsők, kazamaták labirintusában az éjszakába nyúló véres kézitusák megtörték
a rómaiak végső ellenállását, és a németek elfogták a sok sebből vérző Crescentiust.
Felvonszolták a legmagasabb párkányra, fejét vették, és a mélybe hajították.
Később a Monte Marióra érkező zarándokok – akik e helyen pillanthatták meg elő-
ször Rómát – egy bitófán lábánál fogva felakasztva láthatták viszont, tizenkét hívével
együtt. Elrettentő példa minden római számára, akinek eszébe jutna kezet emelni
császárára.
Két véres tett rövid idő alatt, és mind a kettő III. Ottó lelkiismeretét terhelte. Meg-
döbbentő bizonyítékai annak, hogy nem sikerült rex mitisszé, „kegyes uralkodóvá”
válnia, ahogy erre kezét adta Adalbertnek. Nem tudott hű maradni önmagához, ke-
zét vérrel mocskolta be. Mint minden idealista eszményekkel trónra lépő uralkodó, ő
is kénytelen volt megtapasztalni, hogy a hatalomért a lelkiismeret-furdalással kell fi-
zetni, nem elég a hatalmat birtokba venni, gyakorolni is kell – és ez végképp elkerül-
hetetlen, ha meg akarja valósítani a római császárság újjászervezésének tervét.
Ottót gyötörte ez a felismerés, szigorú vezekléssel próbált megszabadulni bűnei-
től, de amikor így sem találta meg lelki nyugalmát, hirtelen fordulattal egy római
szépasszonynál keresett feledést. Hogy ez az asszony éppen a kivégzett Crescentius
felesége lett volna – miként történészeink állítják nem valószínű, hiszen a hölgy leg-
alább húsz évvel idősebb lehetett nála.
Ez persze nem jelent semmit. Egyébként is a szexuális problémák történészi meg-
ítélését a legnagyobb bizalmatlansággal kell kezelni. Ugyanis „közismert, hogy szinte
az egész történetírás mind a mai napig a XIX. századi polgárság korszakát… és e szá-
zad polgári erkölcseit tükrözi vissza. Ebben a miliőben eleve lehetetlen mind a külső,
mind a belső élmények szélsőségeit és mélységeit még csak megközelítően is feltárni,
ha azok kívül esnek… a polgári gondolkozás határain.”

Vad vágta Gnieznóba

Ottó további élete is vergődés volt a kapzsi hatalomvágy és a töredelmes bűnbánat

között, egy lelkiismeretes ember tragikus sorsa, aki újra meg újra rádöbben arra,
hogy a nemes célok érdekében kénytelen aljas eszközöket is használni, és emiatt
gyötrődik.
Hogy az aurea Roma ismét a világ fővárosa lehessen, Róma hét dombjának egyi-
kén, az Aventinuson császári rezidenciát építtetett ókori paloták romjaiból. Itt szer-
vezte meg sajátosan bizarr udvartartását, amelyben a késői ókor emlékét idézték fel a
tisztségviselők is: a vestiarius (kamarás), a praefectus navalis (a hajóhad parancsnoka),
a protospatharius (a kardhordó), logothetes (főtanácsadó) és a magister militum (a hadse-
reg főparancsnoka).
Ottó ünnepi alkalmakkor csillagképekkel kihímzett, aranybrokát szegélyű bíbor-
palástot öltött, nemesurakból álló testőrség kísérte, étkezéskor egyedül ült egy dobo-
gón, mintha nem tartozna a földi halandók közé, az okiratokat ezzel a hangzatos cím-
mel írta alá: Ego Otto dei gratia Romanorum Imperator Augustus – Én, Ottó, Isten ke-
gyelméből a rómaiak császára és uralkodója, beszédeit így kezdte: „Konzulok, szená-
torok és Róma népe.”

80
 Látszatra egyfajta cezarománia kezdődő jelei, de inkább a romantikus látványos-
ság, a színpadiasság iránti hajlandóság megnyilatkozásai lehettek, mert ha politikai
ügyekre került sor, nyomban szétfoszlott ez az ábrándvilág, helyet adva a józanság-
nak, előrelátásnak és bátorságnak. Ottó szeme előtt nem kisebb cél lebegett, mint az
Egyesült Európa, melynek fővárosai Róma és Aachen, vezető hatalma az egyesített
Németország és Itália, „baráti” államai Anglia és Franciaország, „szövetségesei” pe-
dig Dánia, Burgundia, Lengyelország. E cél érdekében minden áldozatra hajlandó
volt.
A tél derekán indult híres útjára Gnieznóba, vad vágtában lovagolta végig az ezer-
kétszáz kilométer hosszú távot, hogy – szokása szerint összekötve a politikai ügyeket
a hitbéliekkel – lerója kegyeletét barátja, Adalbert sírjánál, és Boleszláv lengyel her-
ceggel tárgyaljon. Az eredmény: megszüntette a lengyelek adókötelezettségét, a her-
ceget frater et cooperator – testvér és munkatárs rangra emelte, és hozzájárult ahhoz,
hogy a lengyel egyház kiváljon a német egyházi szervezetből. Komoly lépések Len-
gyelország önállósodása útján.
Döntései az egész birodalomban megdöbbenést, sőt felháborodást váltottak ki, és
még az utókori történészek is azzal vádolták, hogy súlyos vétket követett el a német
érdekekkel szemben. Napjainkra azonban már tisztázódott, hogy az állítólagos rajon-
gó reálpolitikus volt. Elsőként mutatta meg a keleti államoknak – mint Lengyelor-
szág és Magyarország –, hogy a kereszténység felvétele nem jelenti egyúttal az elné-
metesedést is, és ezzel ezeket az országokat sokkal erősebb szálakkal kötötte Európá-
hoz, mint ahogy az a Nagy Ottó-i politikának valaha is sikerült.

„Kétszáz évvel Assisi Szent Ferenc és nyolcszáz évvel a francia forradalom

előtt első ízben merte valaki a testvériség eszméjét béketeremtő társadalmi és politikai
intézmény rangjára emelni.”

Amikor V. Gergely pápa – nyilván a Crescentius-pártiak utólagos bosszújának ál-

dozataként – méregtől meghalt, Ottó habozás nélkül a legalkalmasabb embert, Ger-
bert d’Aurillacot jelölte ki utódjául, akit ettől fogva II. Szilveszternek neveztek. A régi
és az új pápa egyaránt barátja volt a császárnak, de Ottó egy jottányit sem engedett a
Szentszékkel szemben fennálló előjogaiból. A Konstantinuszi Adományt, azt az ok-
mányt, amely a pápának a nyugati területek fölötti uralmat és a püspökök közötti
rangelsőséget biztosította, hidegvérrel minősítette annak, ami valóban volt, azaz ot-
romba hamisítványnak. Nyolc és fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg ezt az igazsá-
got a katolikus történetírás is elismerte.
A csillagokkal ékesített palástba burkolt ifjú kettős lelkülete lépten-nyomon meg-
mutatkozott. Hol Dél-Itáliában kóborolt szőrcsuhába öltözött vezeklőként, közben
őszintén fontolgatva, hogy lemond a trónról, és elvonul egy kolostorba, de zarándok-
útjait ugyanakkor arra is felhasználta, hogy bejárja a görög kézen levő területeket és
felderítse egy esetleges hadjárat lehetőségeit.

81
 Az ősökhöz vezető út

Az 1000. esztendőben Aachenben Ottó a legnagyobb titokban olyasmire vállalko-

zott, ami – miután köztudomásúvá vált – hallatlanul felkavarta a kedélyeket, és so-
kan gyanakodni kezdtek, hogy a császár elméje elborult. Az éjszaka közepén egy csa-
pat emberrel bevonult a székesegyházba, feltörette a padlót Mária oltára előtt, és ad-
dig ásatott, amíg rábukkant egy föld alatti üregre, ahol megtalálták Nagy Károly elfe-
ledett sírhelyét.
Ottó kezében fáklyával leereszkedett az üregbe… de inkább hallgassuk meg az
egyik szemtanú, Lomello gróf beszámolóját, amelyet a novalesei kolostor krónikája
őrzött meg számunkra:

„Károly nem úgy feküdt a sírban, ahogy a halottak szoktak, hanem egy trónu-
son ült, mintha élne. Fején aranykoronát viselt, két kezében tartotta a jogart, kesztyűjé-
nek ujjaiból kimeredtek utólag kinőtt körmei. Átható szagot, a halál leheletét éreztük,
imádkozva térdre borultunk. Ottó fehér ruhába öltöztette az elhunytat, körmeit levágat-
ta és mindent rendbe hozatott, amit kikezdett az enyészet.
A testet még nem károsította meg a rothadás, csak az orra hegye hiányzott, ide
a császár aranyból készült pótlást helyeztetett. A császár magához vette a halott egyik
fogát (az arany nyakláncot a kereszttel és a ruha egyes foszlányait is), majd kiszállt az
üregből és újból befalaztatta a sírboltot.”

Kísérteties beszámoló, még a „hullagyalázás” gondolatát is felébreszti. Mi sem ter-

mészetesebb, hogy a legenda szerint másnap éjjel a megbolygatott halott megjelent a
sírgyalázó álmában, és megjövendölte korai halálát. De az alaposabb elemzés után a
bűnös cselekedet egészen más képet mutat. Hogy ezt a mást megérthessük, bele kell
élnünk magunkat a kor szellemébe, „középkori” módon kell gondolkoznunk és nem
„modernül”. Aki nem ezt teszi, és a múltat csupán a jelen szemszögéből ítéli meg,
óhatatlanul helytelen következtetésekre jut. Mint ebben az esetben is, ha egy egzaltált
ifjú őrültségéről vagy egyszerűen csak sírgyalázásáról beszél.
Mert a középkor szellemében értelmezve Ottó tettét, itt egy húszéves ifjút látha-
tunk, aki teherként hordozza hatalmát, és akit a rá nehezedő feladat már-már össze-
roppant, és ezért elhatározza, hogy megkeresi az ősökhöz vezető utat. Tőlük remél
támogatást, előttük könyörög segítségért, és ezért veszi magához a halott fogát, az
aranyláncot a kereszttel meg a ruhafoszlányokat, hogy Nagy Károly erejét saját ma-
gára ruházza, és áldásban részesüljön. De a végzetes sorsot az ereklyék üdvösségho-
zó ereje sem tudta már feltartóztatni…

A halál és az Istenek alkonya

Mint oly gyakran, ez a katasztrófa is mindennapi eseményekkel kezdődött. A ró-

maiak most azon háborodtak fel, hogy honfitársaikkal a császár kíméletesen bánt.
Nem romboltatta le földig a lázongó Tivolit, a Campania szélén álló kis várost – noha
Róma lakosai ősi gyűlölködésük alapján ebben reménykedtek –, hanem megkegyel-
mezett neki. Ezért azután Rómában veszélyes felkelés tört ki. A szokásostól eltérően
a rómaiak most még azt sem várták ki, hogy a császár elhagyja a várost. Ostrom alá
vették az Aventinuson álló palotát, el akarták fogni a császárt és bíróság elé állítani.

82
 Ottó és kísérete szerencsésen keresztülverekedte magát az Angyalvárig, ahol egy-
előre biztonságban volt. A párkányról nézte az összecsődült rómaiakat, de nem féle-
lemmel, hanem szomorúan. Kinyittatta a kaput, a tömeg elé lépett, és egy ókori had-
vezérhez illően szavainak erejével próbálta legyőzni őket. Ekkor született meg az a
híres beszéd, amelyet egy fültanú örökített meg számunkra, és amely egy ember és
szándékainak tragikumát eleven erővel tárja elénk.
Ottó sápadtan és izgalomtól el-elcsukló hangon szónokolt, tekintetét a tömegre
szegezve:

„Ti vagytok tehát azok, akiket az én rómaiaimnak neveztem. Miattatok hagy-

tam ott hazámat és rokonaimat, értetek áldoztam föl saját véreimet, a szászokat – sőt
minden más német törzs fiait is. Birodalmunk oly távoli vidékeire vezettelek benneteket,
ahová ősatyáitok soha nem jutottak el, noha az egész föld urai voltak. Úgy bántam ve-
letek, mint fiaimmal, dédelgetett gyermekeimmel, ámbár ezzel mások irigységét és gyű-
löletét szítottam magam ellen. És most mi a hála? Hátba támadtatok engem, apátokat,
legyilkoltátok barátaimat, kivetettetek a magatok közösségéből.”

A császár szavainak ereje lenyűgözte a rómaiakat, hirtelen üdvrivalgásba törtek ki,

megragadták, és félholtra verve a császár lábai elé hurcolták a két főkolompost. De ez
a hangulatváltozás rövid életű volt, a császár helyzete hamarosan tarthatatlanná vált,
és 1001. február 16-án II. Szilveszter pápával együtt elhagyta a várost. Annak a város-
nak feladása, amelyet a világ fővárosának szánt, több volt, mint vereség: a vég kezde-
te.
Még egyszer megpróbált fellázadni sorsa ellen, ravennai szállásáról szólította
fegyverbe a németeket, meg akarta torolni, hogy tolvaj módjára kellett kilopóznia a
Tiberis-parti városból. De most már a birodalom is cserbenhagyta. A hercegek, gró-
fok és püspökök nem voltak hajlandók katonát küldeni, sőt ellenállásra szólították fel
a népet, mert már hosszú ideje képtelenek voltak az uralkodó terveit megérteni. A
közhangulatot Bruno querfurti érsek sorai találóan fejezik ki:

„Az volt a császár bűne, hogy szülőföldjét, a drága Németországot látni sem
akarta. Mint egy ókori pogány király, céltalanul fáradozott a régóta szétkorhadt Rómá-
ban.”

III. Ottó a Rómától negyven kilométerre északra fekvő, Rieti melletti Paterno várá-
ba vonul. Testileg, lelkileg összetört, erőt vesz rajta a mélabú. Elkeseredett, csalódott
az emberekben, de a hibát nem másokban keresi. Úgy véli, hogy kudarca Isten bünte-
tése, aki nem akarta elfogadni szolgálatait. Ez a gondolat azután a végső kétségbe-
esésbe hajszolja.
Azt mondják, maláriában halt meg, a szigorú böjtölésektől legyengült teste nem
tudta leküzdeni a betegséget. De a halálos ágya köré összegyűlt barátai tudni vélik az
igazi okot: meghasadt a szíve. Az volt az utolsó kívánsága, hogy Aachenbe temessék
el Nagy Károly mellé. A holttest hazaszállítása Németországba olyan, mint egy szo-
morújáték komor végjelenete: a halotti menetet kísérő ifjúkori bajtársaknak fegyver-
rel kell utat törniük, mert mindenütt lázadókba ütköznek. A tragikus végső poén
sem marad el: amikor a menet végre eléri a Brenner-hágót, Bariban, ugyanabban az
időben kiköt egy hajó, fedélzetén Zoe hercegnő, II. Baszileiosz bizánci császár bíbor-
ban született lánya, a német császár menyasszonyjelöltje…

83
 III. Ottót Ikaroszhoz szokták hasonlítani, a szép görög ifjúhoz, aki túl közel me-
részkedett a Naphoz és megperzselt szárnyakkal a tengerbe zuhant. Ez a költői kép
találóan tárja elénk III. Ottó egyéniségét.
Aki kevésbé költői megfogalmazásra kíváncsi, olvassa el Percy E. Schramm törté-
nész tárgyilagos megállapításait:

„Ha szellemi teljesítményként értékeljük azokat az elgondolásokat, amelyeket

III. Ottó hatalmának tetőfokán tisztéhez fűzött, akkor kiderül, hogy a középkori csá-
szárság egyik legátfogóbb és gondolatokban leggazdagabb koncepciójával állunk szem-
ben… Államférfiúi képességeiről lehet vitatkozni, de mint ember – fiatalsága ellenére –
kiemelkedik a császárok sorából, mert… mindenki másnál egyértelműbben juttatta kife-
jezésre korának mozgatóerőit. Éppen megvalósulatlan terveivel… nőtt önmaga fölé,
mert saját életén keresztül tárta fel a korszak nagyságát és esendő voltát.”

84
 6. FEJEZET
II. HENRIK – A VILÁGI SZENT

Testestül-lelkestül egyek vagyunk

Aki II. Henrikkel kíván találkozni, menjen Bambergbe, ebbe a csodálatos ősi német
városba, amelyet a sors vagy a véletlen megkímélt a II. világháború pusztításaitól, és
így megőrizhette az emberiség számára a városépítés művészetének egyik ősi reme-
két.
Már a dóm fejedelmi kupoláján megpillanthatjuk a császárt, amint az utolsó ítéle-
tet ábrázoló domborművön Krisztus lába előtt térdepel. A kereszthajóban fején koro-
nával, kezében az országalmával áll elénk, a szobrot ugyanannak a bambergi mester-
nek köszönhetjük, aki a világhírű lovasszobrot alkotta. A kincseskamrában őrzik a
császár díszruháit, köztük a csillagokkal kihímzett értékes palástot. A Szent Mihály-
templomban egy barokk mester örökítette meg. Márványsírja a császári dóm főhajó-
jának közepén áll, nem kisebb művész, mint Tilman Riemenschneider műve. Egy
utca és a papi szeminárium, a Heinricianum viseli a nevét, mindenütt Henrik, Henrik
emléke…

II. Henrik, az utolsó szász császár emléke azt a várost uralja, amely nélküle nem is
létezne; ő építtette mintegy kőbe faragott hálaimaként, s nyilván azért is, hogy saját
magának halhatatlan emlékművet állítson.
Mindenütt jelen van Bambergben, de szinte minden esetben ott látjuk oldalán Ku-
nigundát, az egykori iratok szavai szerint a „hőn szeretett hitvest és társuralkodót, a
tiszteletre méltó háziasszonyt és császárnét, akivel testestül-lelkestül egyek
vagyunk”. Ennél szebb szerelmi vallomást gondolni se lehet. Kettőjük csontjai egy
sírban porladnak, és a minden év júliusában megrendezett Szent Henrik-körmenet
alkalmából végighordozzák a városon mindkettőjük aranyba és ezüstbe foglalt kopo-
nyáját, a püspökség legdrágább ereklyéit.
Ereklyék, mert Henrik és Kunigunda nemcsak az egykori császár és császárné, ha-
nem Szent Henrik és Szent Kunigunda is, akiket az egyház szabályszerű kánoni eljá-
rás után szentté avatott. Ilyen megtiszteltetésben rajtuk kívül egyetlen császári pár
sem részesült.
Szentté avatták őket, mert olyan házaséletet éltek, amelyet nem kavartak fel szexu-
ális gerjedelmek, életközösségük József és Mária kapcsolatára emlékeztetett, és ame-
lyet ezért József-házasságnak neveztek. Szentté avatták őket, mert a házasságtöréssel
vádolt Kunigunda vállalta az istenítéletet, végiglépdelt tizenkét izzóra hevített eke-
vason anélkül, hogy megégette volna a lábát, mert Szent Benedek személyesen szállt
le az égből, hogy a császárt meggyógyítsa, mert sírjuknál számos csoda történt, és
mert, mert, mert…

85
 Mindezek legendák, amelyek haláluk után kezdtek elburjánzani. Riemenschneider
jóvoltából még ma is találkozhatunk velük, mert belevéste őket a síremlék dombor-
műveibe. A legendák azonban nem megszépítették, inkább eltorzították az utolsó
szász császár alakját; II. Henriket egészen a XIX. századig nem sokra becsülték. Férfi-
hoz nem illő vezeklőt, királyhoz nem illő kegyeskedőt, mindent összevetve szánal-
mas történelmi figurát láttak benne. Csak amikor a kutatásoknak sikerült a költésze-
tet lehántaniuk a valóságról, és Henrik egyéniségének igazi magvát kibontani, akkor
bukkant elő egy meglepő tény: furcsa szent volt a császár. Mert azzal az intézmény-
nyel, amely szentté avatta, többnyire szenthez nem illő kemény módon bánt el.

A kolostorok áldásai

II. Henrik trónra lépése idején az egyház mérhetetlenül gazdag volt. Ez a gazdag-
ság – mondhatni – a körülmények kényszerítő hatására keletkezett. Bármiféle gond
adódott a birodalomban a kormányzás, az építkezések, a nép nevelése és képzése te-
rén, ha a nemesség hatalmi túlkapásait kellett megfékezni, külpolitikai problémákat
megoldani, vagy – ami a legtöbb gondot okozta – hadat kellett viselni, a császárok
mindig a papokhoz fordultak sürgős segítségért.
Az egyház csak úgy tudott ezeknek a követelményeknek megfelelni, ha voltak
kincsei és birtokai, és Nagy Ottó óta a császárok mindig gondoskodtak arról, hogy az
egyház semmiben se szenvedjen hiányt. A lakosság túlnyomó többsége köteles volt
jövedelmének egytizedét természetben vagy készpénzben a papoknak beszolgáltatni.
A tized volt a fő bevételi forrás és fedezte a rendszeres költségeket. Még biztosabb
maga a földbirtok, mert jövedelme független az idők változásától. A birtokok vagy az
uralkodó adományaként kerültek az egyház kezébe, vagy a szűzföldek meghódítása
útján, nemegyszer pedig ama birtokosok jóvoltából, akik erősen bizakodtak abban,
hogy ha vagyonukat az egyházra testálják, könnyebb soruk lesz a pokolban vagy
még dicsőbb életük a mennyekben.
Az ezredforduló táján ugrásszerűen megnőtt az ilyen végrendeletek száma, hiszen
sokan hitték, hogy itt a világ vége. Adventante mundi vespero – mivel közeledik a világ
vége –, ezek voltak a korabeli végrendeletek szokásos kezdő szavai.
Az egyház adót nem fizetett, birtokait sem eladni, sem örökösök között szétosztani
nem tudta, így azután az idők folyamán nagybirtokossá vált Európa minden országá-
ban. Angliában az összes földterület egyötöde, Kasztíliában egynegyede, Németor-
szágban egyharmada volt az egyház kezében. A Rajna menti lorschi apátság egyma-
ga kétezer uradalom jövedelmét élvezte. A Trier melleti Szent Miksa-kolostor birto-
kainak mai pénzen számított értéke ötszázmillió márka volt, a Sankt Gallen-i kolos-
tor földjein húszezer jobbágy dolgozott, a fuldai kolostor tizenötezer kisebb urada-
lommal rendelkezett.
Tudjuk, hogy az egyházi vagyonnak milyen áldozatokat kellett hoznia az udvar-
tartás és a háborúk költségeinek fedezésére, és azt is tudjuk, hogy ez a hatalmas tőke
milyen fejlődést nyitott egyesek számára. Az Ottók idejében a kolostorok nem csu-
pán a bűnbánók és a világtól elfordulok csendes menedékhelyei voltak, hanem a kul-
turális élet és a civilizálódás központjai is. Falaik közt képezték ki az első orvosokat,
építőmesterek rajzolták a hatalmas dómok terveit, a parasztok megtanulták a sajtké-
szítés és a borkezelés titkait, a szerzetesek őrizgették az ókori tudományokat és az ősi

86
igazságokat, a fáradt utazónak szállást, a bajba jutottnak segítséget nyújtottak, az
ógermán verseket lejegyezték és megmentették a feledéstől, írni-olvasni tanították a
gyerekeket; az üldözöttek menedéket találhattak náluk, innen irányították a szűzföl-
dek feltörését, az erdőirtásokat.

Ó, ó, sóhajtozott a szerzetes

A történelem folyamán ritkán állt még intézmény annyi hasznos cél és annyi ne-
mes eszme szolgálatában, mint az Ottó korabeli kolostorok.
De a gazdagság csábító ereje az Isten szolgáit sem kímélte meg, hiszen ők is embe-
rek voltak, és ennek következtében túlságosan is emberi módon viselkedtek, a mér-
téktelenség, a pazarlás és egyéb bűnök áldozataivá lettek. Ezeket az elfajzásokat II.
Henrik sajnálattal vette tudomásul, de lelke mélyén talán nem is bánta, mert így alka-
lom nyílt rá, hogy a maga módján lépjen közbe. „Megreformálta” a kolostorokat, ami
a gyakorlatban azt jelentette, hogy belemarkolt kincsesládáikba. Különösen a gazdag
birodalmi apátságok tapasztalták meg ezt saját bőrükön.
A tiszteletre méltó hersfeldi kolostorban a szerzetesek az élvezetek és a kedvtelé-
sek központját alakították ki. A bortermést ők maguk itták meg, vadászgattak, négy-
lovas kocsin utaztak, papagájtarka ruhákba öltöztek, divatos szűk nadrágot hordtak,
és űzőbe vettek minden vadat, no meg mindenkit, aki szoknyát viselt.
Henrik számba vétette a kolostor vagyonát, és egy tollvonással megfosztotta min-
den olyan bevételtől, ami a házi szükségletet meghaladta. Nyomatékosan figyelmez-
tette a szerzeteseket Szent Benedek reguláira, amelyek szerint engedelmességben,
erényesen – és szegénységben kell élniük. Az általa kinevezett apát kötelességévé tet-
te, hogy e szabályok ne menjenek feledésbe. Ugyanígy teremtett rendet számos más
kolostorban: Prümben, Lorschban, Fuldában, Reichenauban, Corveyben, Niederalta-
ichban.
Mindenütt heves ellenállásba ütközött. Nehéz lecke a kényelmes életet felcserélni
a lemondás kemény parancsaival, ezért a szerzetesek csapatostul hagyták ott a kolos-
torokat, vagy megpróbálták kijátszani az új rendeleteket, furfangoskodtak, megta-
gadták az engedelmességet, passzív ellenállást folytattak. Még nyílt lázadásokra is
sor került, például Corveyben, ahol végül szigorú börtönbüntetések törték meg az el-
lenállást, vagy a Malmedy melletti Stablóban, ahol a jámbor barátok egyáltalán nem
jámbor szívvel fegyvert ragadtak. A reformapáti tisztség ezért rettenthetetlen bátor-
ságot követelt meg, és veszélyes feladattá is válhatott, mert nemegyszer megtörtént,
hogy a reformátort elűzték, megverték, sőt megcsonkították.
Henrik kemény intézkedései után a kortársak a kolostorokat tűzvész pusztította
helyekhez hasonlították, annyira elnéptelenedtek. De a legtöbb szerzetes csakhamar
visszaköltözött, miután rájött arra, hogy már nem alkalmas a világi életre. Ettől kezd-
ve szigorúan megtartották a szabályokat, és a kolostorok csakhamar jelentős hitbeli
és szellemi központokká váltak. Ügyesebb húzást, mint Henrik reformjai, nem is igen
lehet elképzelni. Nemcsak megszabadította a kolostorokat a „káros vagyonfölösleg-
től”, hanem sikerült neki ezeket az anyagi javakat „nemesebb célok” szolgálatába ál-
lítania. A birodalom pénzügyi helyzete soha nem volt annyira kedvező, mint az ő
uralkodása alatt. A dúsan megtömött államkincstár lehetővé tette számára, hogy

87
megvalósítsa saját politikai terveit, és mindenkit megjutalmazhasson, aki ehhez se-
gédkezet nyújtott.
A Szent Miksa-apátságot mintegy ötvenezer hektárral könnyítette meg, s ennek se-
gítségével néhány jelentős világi főurat, köztük a bajor herceget is, a maga oldalára
állított.
Hersfeldben a császári biztosok kétszáz díszruhát találtak, amelyeknek aranyhím-
zéseit II. Henrik nyomban beolvasztatta. Igencsak érthető annak a szerzetesnek az el-
járása, aki a maga csendes tiltakozását az egyik császári rendelet hátlapján megörökí-
tette. „Ó, ó” – firkálta rá haragjában és tehetetlenségében – mosolyra fakasztva a tör-
ténészeket.
A főpapok sem távoztak üres kézzel a császártól, ha kellőképpen megszolgáltak a
jutalomért. Henrik gyakran visszaadta bal kezével az egyháznak azt, amit jobb kezé-
vel elvett tőle, és ha a világi urak szemére vetették, hogy túl sokat juttat a papoknak,
rendszerint ezt válaszolta: – Az egyháznak nagy vagyonnal kell rendelkeznie, mert
aki sokat kapott, attól sokat lehet elvenni is. – De ahogy ilyen esetekben szokásos, az
egyház sokkal kevésbé volt hálás az adományokért, mint amilyen rossz néven vette
az elkobzásokat, és Henrik halála után azt suttogták a kolostorokban, hogy a császárt
az ördög vitte el.
Henrik apja és nagyanyja bajor volt, és ebben a népben már akkor is lakozhatott
egyfajta „rafinéria”, ama jellembeli tulajdonság, amelyben a hűséges lelkület szeren-
csésen keveredik a furfangos ravaszsággal, mely azt a látszatot igyekszik kelteni,
hogy az ember már túl van jón s rosszon. Henrik nem utolsósorban ennek az adottsá-
gának köszönheti szentté avatását. Hogy milyen kifinomult módon tudta e képessé-
gét döntő pillanatokban hasznosítani, igazolja a bambergi püspökség megalapítása.

Hogyan alapítsunk püspökséget,

avagy a térdre borulás trükkje

Egy püspökség alapításának különböző indítékai lehetnek. Szánhatják a pogányok

elleni védőbástyának – mint I. Ottó Magdeburgot –, a pogány területen működő
misszió irányító központjának, vagy csupán egy győzelem iránti hálából alapítják va-
lamelyik szent tiszteletére. Mindenesetre, aki püspökséget alapít, az égben kegyelem-
re, a földön pedig nevének megörökítésére számíthat. Henrik esetében nyilván az
utóbbi nyomott többet a latban. Gyermekei nem voltak, így senkitől sem remélhette,
hogy emlékét ápolni fogja.
Az új püspökség székhelyéül Bamberget jelölte ki, azt a várfalakkal megerősített
települést, amelyet apjától – a már több ízben említett „civakodótól” – örökölt, és
amelyet nászajándékként feleségének, Kunigundának adományozott. Tervét nyom-
ban a koronázás után kiagyalta, de egyelőre titokban tartotta, jól tudván, hogy meny-
nyi nehézséggel kell megküzdeni, hiszen a püspökséghez jókora területet is hozzá
kellett csatolni.
A biztonság kedvéért először egy kettős oltárú dóm építésébe vágott bele, és gon-
doskodott megfelelő ereklyékről, Krisztus keresztjének egyik szöge és egy szilánkja
éppen alkalmas volt e célra. Az első oltár felszentelése után az új templomnak ado-
mányozta Volkfeldben és Rednitzgauban fekvő birtokait, és megkezdte a bizalmas
tárgyalásokat a würzburgi püspökkel, mert a Henrik által hőn óhajtott területek eh-

88
hez az egyházmegyéhez tartoztak. Ha hajlandó lemondani ezekről a területekről,
nem tűnne lehetetlennek, hogy püspökségét érsekség rangjára emelnék, őt pedig ér-
sekké szentelnék, ezzel kecsegtette a würzburgit a király – mert ekkor még nem volt
császár –, legalábbis ő maga hajlandó minden erejét latba vetni ez ügyben a pápánál.
A tárgyalások eredményesen végződtek, és 1007. november 1-jén Frankfurtban
összegyűltek az egyház legfőbb irányítói, hogy életre hívják az új püspökséget. Min-
denki megérkezett, még a távoli Itáliából, Burgundiából és Magyarországról is, csak
a würzburgi püspök nem, aki lemondott ugyan a területéről, de még mindig püspök
volt. Egy Berengár nevű, minden hájjal megkent jogtudort küldött maga helyett azzal
a megbízással, hogy mindenképpen akadályozza meg a döntést.
Henrik ez alkalommal tartott beszédét Thietmar von Merseburg, a megbízható
kortárs őrizte meg számunkra, és ebből kiderül, hogy a király nemcsak jó szónok
volt, hanem ügyes komédiás is.

„Az eljövendő jutalom reményében Krisztust jelöltem ki örökösömül, miután

már nem reménykedhetem abban, hogy utódom lesz” – kezdte beszédét. „Ezért már rég-
óta mindenemet az örökkévaló Atyának áldozom: saját magamat, javaimat és azt is,
amit még ezután fogok megszerezni. Püspököm (a würzburgi) engedélyével Bambergben
püspökséget kívánok alapítani, és most szeretném ezt a szándékomat megvalósítani.”

Szavait aztán ekképpen folytatta:

„Ezért hát, jámbor Atyák, arra kérlek benneteket, ne engedjétek, hogy ő, aki e
mai napon távol maradt innen, leghőbb vágyaimat megsemmisítse. Mert bizony mon-
dom, ő nem Isten akaratából tartotta távol magát, hanem mérgében, mert nem emelke-
dett arra a méltóságra, melynek adományozása nem az én hatalmamban áll.”

Az erkölcsi igazság azonban mégis teljes mértékben a würzburgi püspököt támo-

gatta. Hitt a király ígéreteinek, de beleegyezését nyomban visszavonta, amikor meg-
szimatolta, hogy milyen csapdába került, Henrik nem ígérhette komolyan, hogy ki-
harcolja számára az érsekséget, hiszen ezzel nyomban ellentétbe keveredett volna a
mainzi érsekkel, akinek fennhatósága alá Würzburg is tartozott. Éppen ebbe kapasz-
kodott bele Berengár, és árra kérte a püspököket, hogy ne csináljanak olyan prece-
denst, amelynek alapján adott esetben az ő nyakukba is hurkot lehet vetni, és szóról
szóra felolvasta a würzburgi püspökség ősi kiváltságlevelét, amelynek érvényességét
soha senki nem merte kétségbe vonni.
A püspöki kar tagjai gondolkodóba estek, mérlegelték az érveket és ellenérveket,
de valahányszor úgy látszott, hogy a hangulat kedvezőtlenné válik, Henrik minden
esetben látványosan közbelépett: nyomorult bűnös módjára elterült a földön, és
mindaddig úgy maradt, amíg föl nem emelték.
Szokatlan, de hatásos látványt nyújtott a püspökök lába elé boruló uralkodó, hi-
szen egyébként tetszése szerint bánt velük, igénybe vette segítségüket, kinevezte,
megjutalmazta, vagy megbüntette őket. Senki sem tudott e látvány hatásának sokáig
ellenállni, és az ötödik vagy hatodik lebomlás után jóváhagyták a bambergi püspök-
ség megalapítását.
Henrik megdöbbentő ismerete, amellyel a papságot kezelni tudta, nem volt vélet-
len. Amikor apját, a bajor herceget II. Ottó száműzte, Henriket – akkor még a herceg
egyetlen fiát – a regensburgi dóm iskolájába küldték, hogy papot neveljenek belőle,

89
és így akadályozzák meg, hogy majdan bosszút álljon apjáért. Bár a papi hivatásból
nem lett semmi, azt azért megtanulta, hogyan kell megnyernie a klérust anélkül,
hogy kiszolgáltatná magát nekik. Ezt a képességét a pápával szemben is teljes mér-
tékben kamatoztatta.
Amikor Henrik 1014-ben bevonult Rómába, hogy császárrá koronáztassa magát, a
Szent Péter-templom lépcsőjén VIII. Benedek pápa átnyújtott neki egy színaranyból
vert, gyémántokkal kirakott földgolyót, amelynek tetején egy kereszt állott. Értékes
és sokatmondó ajándék, és Henrik nyomban megértette, hogy a kereszt Isten, illetve
annak földi helytartója iránti engedelmességre figyelmezteti.
Átvette az aranygolyót, és így köszönte meg: „Valóban gyönyörű ajándék, atyám,
és ráadásul bölcs intelem is.” Elgondolkozva méregette kezében a glóbuszt: „De talán
jobb lesz, ha annak adjuk át, aki távol él a világ zajától, és képes csupán a kereszt pa-
rancsait követni.” Azzal máris átnyújtotta a kincset Odilónak, a clunyi apátnak, akit
amúgy is valamivel meg kellett volna ajándékoznia.

Kihúzni a törzsi viszálykodások méregfogát

Ez az utolsó szász császár sok tekintetben rendhagyónak bizonyult: nem az egeket

ostromolta, mint elődje. Mindig tisztelettel emlékezett meg III. Ottóról, elismerte az
ifjú zsenialitását, de egy világ választotta el tőle. Józanul és tárgyilagosan gondolko-
zott, keményen és szívósan dolgozott, de mindig az „addig nyújtózkodj, ameddig a
takaród ér” elve alapján; csak a megvalósíthatóra törekedett, és nem a Renovatio Im-
perii Romanorumot, hanem a Renovatio Regni Francorumot, a frank birodalom újjáélesz-
tését tűzte ki célul. Azaz lemondott a „nagy” politikáról a „kisebb” kedvéért.
A merészen szárnyaló gondolkodás, az alkotó képzelet távol állt Henriktől, és jel-
szava is nagyon prózaian hangzik: „Ne szeress túlságosan, és akkor semmit sem kell
nagyon megsiratnod.” Egy karizma nélküli ember, sem dicső hadvezér, sem fényes
uralkodó, még csak nem is nagystílű gonosztevő. Az efféle embereket a történészek
nem sokra becsülik, mert kevés „anyagot” nyújtanak a történelemkönyvek számára.
Közben pedig gyakran jelentősebb szerepet játszanak egy nép felvirágoztatásában,
mint az úgynevezett nagyok, hiszen ők a megőrzők, a bölcsen kormányzók, akik el-
vetik a jövő magvait. A történelem üres lapjain – mondta egykor Ranke – az emberi-
ség boldog napjai vannak följegyezve.
Kortársai sem becsülték sokra hosszú ideig ezt a jelentéktelennek látszó embert,
akkor sem vették komolyan, amikor III. Ottó halála után igényt támasztott a trónra –
mégpedig származása alapján joggal –, mert dédapja, I. Henrik, a szász dinasztia
megalapítója volt. A dédunoka viszont rangon aluli és ráadásul szegény nőt vett fele-
ségül, a luxemburgi gróf lányát. Tetejébe Henrik sokat betegeskedett is, újra meg újra
hetekig az ágyhoz szegezte az epegörcs.
A döntésre jogosult hercegek és érsekek fejében joggal merült fel a kérdés: alkal-
mas-e ilyen ember a királyi méltóságra? De Henrik akkor képesztette el őket először,
amikor elébe lovagolt a III. Ottót kísérő gyászmenetnek, erőszakkal birtokba vette „a
császári holttestet” és a birodalmi jelvényeket, a koronát, az országalmát, a jogart és a
kardot, mert ezek megszerzése jelentette az első lépést a trónhoz vezető úton. A biro-
dalom egyik hatalmasságát, a kölni érseket, aki a királyi jelvények közül a szent lán-

90
dzsát titokban előreküldte, nyomban fogságba vetette, és csak akkor engedte szaba-
don, amikor a lándzsát is kiszolgáltatták neki.
Így felkészülve vette fel a harcot vetélytársaival, Hermann sváb herceggel és a
meisseni Ekkeharddal, akit a szlávok rémének neveztek. Henrik győzelmét nem ka-
tonai erényeinek, hanem diplomáciai ügyességének köszönheti. Szívósan, lépésről lé-
pésre állította maga mellé az egymásra minden időben féltékenykedő német törzse-
ket.
A szászoknak megígérte előjogaik tiszteletben tartását, és így buzdította őket: „A ti
hűségetek volt az alapja elődeink győzelmeinek, ebből nőttek ki a királyok, és általa
lehettek a királyok császárokká a világ üdvére.” Türingiában eltörölte a disznók után
kivetett megalázó adót, amelyet a Meroving-kor óta fizettek a királyi kincstárnak. A
sváboknak a hiúságát legyezgette, bajor alattvalói bizalmatlanságát eloszlatta, min-
denütt a közvetítő, a békéltető szerepében lépett fel, ő volt az első olyan király, aki
nem törődött azzal, hogy valaki franknak, szásznak, lotaringiainak, bajornak vagy
fríznek született. Országjárásai során kínosan ügyelt rá, hogy a déli vidékeket ne ré-
szesítse előnyben az északiakkal, látogatásainak száma és időtartama ne számíthas-
son valamelyik törzs kitüntetésének vagy mellőzésének.

Felgyújtani, lekaszabolni,
megvakítani, felakasztani

Henrik figyelmét elsősorban a belpolitikára fordította, e terület művelésétől mind

a mai napig húzódoznak a politikusok, mert itt csak kevés babért lehet aratni. Henrik
nem sajnálta a fáradságot, vállalta a sok vesződséget, és rendet teremtett a háza táján,
érvényt szerzett a jognak. A jog bizony gyenge lábon állt Németországban. Nemcsak
a nemesek önkényeskedései és az egyházi tisztségviselők túlkapásai voltak ezért fele-
lősek, hanem az egyszerű emberek vad indulatai is, vita esetén túl gyorsan előkerült
a fegyver, mindenütt az ököljog, a személyes bosszú uralkodott.
Tetézte a bajt, hogy a középkori állam szervezete, a hűbéri rendszer örökös viszá-
lyok forrásává vált.
A hűbéri rendszer a biztonság iránti igényből bontakozott ki. Abban a korban,
amikor az egyes ember védtelenül ki volt szolgáltatva az örökös belviszályok, ellen-
séges betörések, fosztogatások, rajtaütések, dúlások és elhurcolások veszélyének, ész-
szerű megoldás volt, hogy kölcsönös segélynyújtásra kötelezték magukat. A gyakor-
latban ez azt jelentette, hogy a gazdagabb, tehát erősebb, hűbérbe adott egy darab
földet a szegényebbnek, azaz gyengébbnek, és ezzel kötelezte magát, hogy hűbéresét
szóval és tettel megvédi minden támadással szemben.
Mivel ingyen sohasem adnak semmit, a hűbérúr ennek fejében a parasztoktól ter-
ményeket és robotot, a birtokos uraktól fegyveres szolgálatot követelhetett meg. De
az erősebb is elkötelezettje volt a még erősebbnek (ugyanilyen viszonossági alapon),
az meg a nála is erősebbnek, és így tovább a legerősebbig. Tehát a paraszt a várúr-
nak, a várúr a grófnak vagy apátnak, a gróf és az apát az őrgrófnak vagy püspöknek,
az őrgróf és püspök a hercegnek vagy érseknek, a herceg és az érsek a királynak.
A szolgálat és oltalmazás kötelezettségeinek ez a szövevénye a birodalomnak sta-
bilitást, a királynak ütőképes hadsereget biztosított. A teljes jogbizonytalanság korá-
ban elméletileg tökéletes rendszer, amely azonban a gyakorlatban elég veszélyesnek

91
bizonyult. Károsan hatott a szabadságjogokra, a parasztokat jobbágysorba taszította,
független urak csatlósokká süllyedtek le, és mert a hűbéresek egy idő múltán saját-
jukként kezelték és gyermekeikre hagyományozták a hűbérbirtokokat, a birodalom
szétforgácsolódott számtalan kicsi birodalommá, amelyek mindegyike magát tekin-
tette a világ közepének, és senki nem vette komolyan sem a hűbérúr iránti kötelezett-
ségét, sem hűbéresei oltalmazását.
Mindez csak fokozta az általános bizonytalanságot, és örökös viszálykodások for-
rása lett. Mindenki a másik birtokára áhítozott, mindenki szemben állt mindenkivel,
az egész Németországban csakhamar nem akadt egy talpalatnyi föld sem, amelyért
ne civakodtak volna. A belső béke minduntalan veszélybe került, általánossá vált a
magánháborúskodás. Ezen a téren akart Henrik rendet teremteni, tisztázni kívánta a
jogokat és kötelességeket, megritkította a szokásjog áttekinthetetlen bozótját, harcolt
a megvesztegethető bírák ellen, elrettentő kemény és barbár büntetésekkel fenyegette
meg a törvény megszegőit.
A büntetés a legtöbb esetben a vétkes megcsonkítása volt, a szemét kiszúrták, ösz-
szeroncsolták heréjét, levágták egyik kezét vagy lábát, nyelvét kiégették (esküszegés
vagy istenkáromlás esetén), a vétkére utaló betűjelet sütöttek izzó vassal a bőrébe és
így tovább. Úgy vélték, ez jobb módszer, mintha megölnék, mert csonkaságával elkö-
vetett bűnéről tesz nyilvános tanúbizonyságot.
Országos érvényű jogrendszert nem sikerült Henriknek létrehoznia, hiszen alapjá-
ban véve nem volt alkotó tehetség, de példaszerű igazságszolgáltatásai nyomán a bi-
rodalomban csakhamar kialakult némi nyugalom és biztonság. Ha kellett, fellépett a
nagyurakkal szemben is, az örökös magánháborúk befejezésére és több évre szóló bé-
keesküre kényszerítette őket.
Más téren is bebizonyította, hogy nem fél a népszerűtlenségtől.

Szövetség az ördöggel

Henrikre örökség gyanánt maradt a keleti területek megfékezése és az ottani misz-

szió kérdése. Ezzel minden keresztény német királynak szembe kellett néznie, még
ha magában belátta is, hogy itt csak csatákat lehet megnyerni, magát a háborút nem.
A végső győzelmet maga a terep tette lehetetlenné, az erdők, a mocsarak és főleg a
folyók, amelyeken nemcsak nehezen lehetett átkelni, hanem ráadásul nem is a „he-
lyes irányba” – azaz nyugatról kelet felé – folytak, holott a csapatok szállítása és az
utánpótlás szempontjából ez lett volna kívánatos.
Ez alkalommal nem a hit, hanem a hatalom kérdése került előtérbe. Lengyelország
élére I. Boleszláv személyében rátermett vezéregyéniség került. A „chrobry”, azaz
„vitéz” jelzővel tüntették ki, de ha csupán vitéz lett volna, a németek egykettőre el-
bántak volna vele. Ő volt az első lengyel uralkodó, aki a császárok méltó ellenfelének
bizonyult politikai és katonai téren egyaránt. Erről tanúskodik már III. Ottó gnieznói
vágtája is. Boleszláv rakta le Lengyelország későbbi függetlenségének alapjait, meg-
szervezte a rövid életű lengyel birodalmat, sőt 1025-ben – halála előtt egy évvel – a
királyi címet is elnyerte. Joggal tisztelik benne a lengyelek még ma is egyik nemzeti
hősüket.
Henrik minden eszközt hajlandó volt megragadni, hogy a veszélyes ellenséget tá-
vol tartsa országától, ezért szövetséget kötött a liuticsokkal. Ennek a Mecklenburg

92
keleti felében, Nyugat-Pomerániában és a Havel mentén lakó szláv törzsnek Retrá-
ban volt a politikai és vallási központja. Szarvakkal díszített templomaikban a papok
jövendőt mondtak, a zsákmányolt hadi jelvényeket a páncélba és sisakba öltöztetett
bálványistenek lába elé helyezték, a foglyul ejtett keresztények pedig Zuarasici, a leg-
főbb isten „mérhetetlen szomjának” estek áldozatul.
Liutics annyit jelent, mint vad, kegyetlen, és valóban azok is voltak, ha ősellensé-
gükről, a szászokról volt szó. Valamennyi szláv törzs közül ők hárítottak el a legel-
szántabban minden hittérítő kísérletet. Bátorságuk, és ahogy vállalták a halált hitü-
kért, még ellenfeleikben is csodálatot, sőt tiszteletet keltett.
Gyűlölték a németeket, de ha egyáltalán akadt nép, amelytől még a németeknél is
jobban irtóztak, az a nemrégen megkeresztelt lengyel nép volt. Henrik ezt tartotta a
leglényegesebbnek, és szövetséget kötött velük, noha tudta, hogy tettét a keresztény-
ség az ördöggel kötött paktumként fogja kezelni.
Valóban botrányos szövetség volt: az a pogány nép, amellyel évszázadok óta, any-
nyi dicső hős életét feláldozva hadakoztak, most fegyvertárssá lépett elő, és mente-
sült a további erőszakos hittérítési kísérletektől. Ez a tett égbekiáltó ellentétben állt a
kor szellemével, és iszonyatosan fölkavarta a kortársak lelkét. Thietmar elkeseredett
szavaiból mindez jól kiolvasható: „így tehát ezek az emberek, akik korábban szolgá-
ink voltak, most istentelenségük okán szabaddá és királyunk segítőtársaivá válhat-
tak. Kerüld, jámbor olvasó, az érintkezést velük és bálványisteneikkel…”
Új és vad barátai hamarosan bosszús napokat szereztek a királynak, mert kímélet-
lenül bebizonyították, hogy a szövetség ellenére más hitet vallanak. Kifosztottak egy
keresztény templomot, és a gaztettért Henriknek nagy összegű jóvátételt kellett fizet-
nie. De a király a keresztényeket is igyekezett féken tartani, például megbüntette
Hermann őrgróf egyik katonáját, aki a pogány zászlókat díszítő bálványszobrocskák-
ra köveket hajigált.
Döntését végül is az idő igazolta: amit a kortársak iszonyatosnak találtak, az utó-
kor ügyes politikai sakkhúzásnak minősítette, mert így sikerült a német határok biz-
tonságáról gondoskodnia.
Henriknek egy másik szerződése is modernnek nevezhető – a cél szentesíti az esz-
közt elv mai értelmezése szerint –, Jaroszláv kijevi nagyherceggel kötött szövetsége.
A világtörténelemben ez volt az első szövetség a németek és oroszok között: Lengyel-
országot akarták ily módon harapófogóba szorítani. Ha ez nem is sikerült tökélete-
sen, de hosszabb lejáratra mégis helyes döntésnek bizonyult, mert a veszedelmes Bo-
leszláv támadó kedvét megfékezte és Németország helyett más célok felé irányította.

„Bî irn stuont zvol das rîche”13

Csak trónra lépése után tíz évvel határozta el magát Henrik az elődei és utódai
számára is kötelező római útra. Elsősorban a kötelességtudat indította erre, mert nem
nagyon szívelte Itáliát és lakosait, a rómaiakat pedig végképp nem. Ismerte őket ama
napokból, amikor III. Ottó közvetlen környezetéhez tartozott. Egyébként – akkor
még, mint bajor herceg – ő szabadította ki az Angyalvárba menekült rokonát. A ha-
zugság, álnokság és árulás nyomasztó emlékei rányomták bélyegüket Itáliáról alko-
tott képére, ezért a lehető legrövidebbre szabta római tartózkodásának idejét, ahogy a

Alatta virágzott a birodalom (középfelnémet).

13

93
Quedlinburgi Évkönyv humoros elszólása mondja: „amíg az ügyeket elrendezte és
hatalmas pénzeket derekasan bezsebelt”.
Ám teljes mértékben mégsem tudta távol tartani magát az itáliai zűrzavaroktól. Ez
alkalommal a bizánciak gondoskodtak a nyugalom megzavarásáról, nem kisebb ter-
vet forgattak fejükben, mint hogy dél-itáliai felségterületükről Róma ellen vonulnak.
A német császárnak – ha rangjához méltó akart maradni – közbe kellett lépnie, hi-
szen aki Rómát fenyegeti, magát a birodalmat fenyegeti. De a támadás a pápa hatal-
ma ellen irányult, és Henrik felhasználta az alkalmat arra, hogy bebizonyítsa: a csá-
szár támogatása nélkül a keresztény egyház legfőbb feje sem érezheti magát bizton-
ságban. A pápának át kellett kelnie az Alpokon, hogy segélykérése azután Bamberg-
ben meghallgatásra találjon.
1021 végén indult meg Henrik erős hadsereggel, alaposan kidolgozott stratégiával
és taktikával. Nem egészen kilenc hónap alatt visszaszorította a görögöket, és gon-
doskodott a birodalom szempontjából oly fontos ütköző államok – Salerno, Beneven-
to és Capua hercegségek – biztonságáról. Talán sikerült volna neki a bizánciakat vég-
érvényesen kiűznie Apuliából, ha a malária nem bizonyul ismét az ellenség legerő-
sebb szövetségesének, és nem kényszeríti a németeket a hadjárat félbeszakítására.
Ha elgondolkozunk e császár és elődei meg utódai életén, a rájuk háruló sziszifu-
szi feladaton, szívós igyekezetükön, hogy megvalósítsák a lehetetlent – ami Ricarda
Huch írónő szerint minden középkori császár sorsának mélységesen tragikus jelleget
kölcsönöz –, ha ezt vesszük fontolóra, Henrik esetében felmerül a kérdés: mi vehette
rá ezt a már harmincéves korában a betegséggel eljegyzett férfit, hogy egy ilyen tiszt-
ség megszerzéséért törje magát?
Becsvágy, hatalomvágy, hírnévre áhítozás – felelhetnénk, de ez a válasz csak rész-
ben lenne igaz. A döntő tényező az elhivatottság mágikus ereje lehetett, az a kétség-
telenül nemes eszme, amely a császárság intézményéhez kapcsolódott, a mélységes
hit, hogy isteni küldetést hajt végre. Hogy Henrik kissé szerényebb képességeihez ké-
pest betöltötte hivatását, azt – mint már említettük – csak később ismerték fel a törté-
nészek.
„Be kell vallanom” – írja Leopold von Ranke, akinek az volt az alapelve, hogy a
történettudománynak nem szabad sem ítélkeznie, sem oktatnia, csupán a maga való-
jában bemutatnia az eseményeket „be kell vallanom, némi ámulattal szemlélem en-
nek az embernek szívós tetterejét a birodalommal kapcsolatban… Legfőbb érdeme,
hogy egy jogar alatt összetartotta a germán országokat. Uralkodása alatt voltaképpen
semmi veszteség nem érte a birodalmat… Ő az az uralkodó, aki a császárság későbbi
világpolitikai helyzetét, ha nem is éppen megalapította, de újra megerősítette.”
Vagy ahogy a költő Eberhard von Erfurt Henrikről és Kunigundáról szóló legen-
dájában megfogalmazta:

,,Swer sich nâch ime rihten will, der volge sînen bilden… Bî im stuont wol das
rîche.”14

Aki őutána akar igazodni, kövesse példáját... Alatta virágzott a birodalom (középfelnémet).
14

94
II. KÖNYV

A SZÁLIAK

95
 7. FEJEZET
II. KONRÁD ÉS III. HENRIK,
AVAGY AZ IDŐK VÁLTOZÁSA

Egyetlen hatalmas testvérnép

ünnepélyesen egybeforr

„Az egy évszázadon keresztül dicsőségesen uralkodó szász nemzetség utolsó

ága”, Henrik császár eltávozott az élők sorából, tetézte a csapást, hogy nem volt sem
fia, sem olyan oldalági rokona, aki a koronát örökölhette volna. S hogy a trónkövete-
lők mégsem rántottak kardot, és a hercegségek sem lázadtak fel, s hogy sikerült az
uralkodó nélküli korszak rémségeit elkerülni, az éppenséggel ennek a szász dinaszti-
ának köszönhető.
A szász császárok felvették a harcot a német törzsek önállósodási törekvéseivel
szemben, és sikeresen kordában tartották a hírhedt német testvérharcokat azzal,
hogy az új nemzet elé a benne rejlő őserőhöz méltó célokat tűztek ki. A törzsek szö-
vetségéből birodalmat kovácsoltak össze, a németek birodalmát, s ez a legfőbb érde-
mük.
Az egykor engesztelhetetlenül gyűlölködő törzsekben megszilárdult az összetarto-
zás tudata, erről tanúskodik a Rajna melletti Oppenheimben megtartott királyválasz-
tó országgyűlés is.
Odagyűlt a németség legjava… Minden törzs más arcra, termetre, tartásra, beszéd-
re, szokásra, viseletre, s másfajta lovon, másféle fegyverben, másképpen harcias. S fi-
vérek mégis, akik ünnepélyesen egy célért gyűltek egybe – írta Ludwig Uhland, a
költő, bár ő is – mint a középkor bűvöletétől elragadott legtöbb romantikus – túlzás-
ba esik.
Két Konrád állt a választógyűlés elé, barátok és rokonok, mindkettő I. Ottó vejé-
nek, annak a már legendás hírűvé vált Vörös Konrád hercegnek a leszármazottai,
akit mint a Lech-mezei csata hősét ismerhettünk meg. Mindkettőjük származása
előnyt jelentett a többi jelölttel szemben. Miután a két jelölt megegyezett egymással, a
választógyűlés az idősebbik Konrádot választotta királlyá. Kunigunda, a császár öz-
vegye pedig ünnepélyesen átadta neki az általa eddig őrzött uralkodói jelvényeket.
Az események egyik megható mellékága, hogy ez a nemrég még nagy hatalmú asz-
szony nem sokkal ezután visszavonult a kaufungeni kolostorba, és életének még hát-
ralevő tizennégy esztendejét alázatos szolgálatban mint a zárda kapusa töltötte el.
II. Konráddal egy évszázadra a Száliak kerültek a trónra, egy frank főnemesi csa-
lád, amelynek a neve az ófelnémet sal, azaz uralkodó szóból származik. Így került
vissza ismét frank kézbe az egykor elvesztett királyi hatalom. A Száliaknak mind
külsejük, mind jellemük más volt, mint a szászoké: a zömök, vörhenyes hajú elődö-

96
ket barna hajú, délceg termetű utódok váltották fel, mindegyikük kíméletlen uralko-
dótípus, hajlamos a zsarnokságra; ezek a hatalom kérdéseivel törődtek, a tudomány
és a művészet pártfogását átengedték másoknak: „… a fenségesség és bensőségesség
keveréke, a humor és meleg szív” – az Ottók jellemző tulajdonságai – teljesen hiány-
zott belőlük.
Erről tanúskodik az a tény is, hogy Konrád személyében ismét egy idiota litterarum
került a trónra: nem tudott írni-olvasni. Annak idején úgy vélték, hogy egy ilyen ág-
rólszakadt gyereket nem kell semmire sem megtanítani. Apja meghalt, rokonai kifor-
gatták örökségéből, anyja cserbenhagyta, s főúri származása önmagában nem nyúj-
tott semmi kilátást magasabb tisztségek betöltésére.
Ami nem töri össze az embert, az keményre edzi – ez a törvény Konrád esetében is
érvényesült, megacélosodva került ki gyermekkori hányattatásaiból, lelkében igen
erős igazságérzettel, és a lovagok, a birodalom haderejét képező alacsonyabb rangú
nemesek iránti vonzalommal.
A lovagok Konrádnak köszönhették, hogy hűbéri birtokuk örökölhetővé vált, a
kölcsönbe kapott vagyon tulajdonná. A király megszabadította őket a hűbérurak ön-
kényeskedéseitől, a főurak és püspökök többé már nem rendelkezhettek tetszésük
szerint a lovagi birtokkal. Nem csoda, hogy a lovagok feltétlen hűséggel ragaszkod-
tak uralkodójukhoz, és mindig készen álltak arra, hogy megsegítsék a helyi hatal-
masságokkal szemben. Azokkal az urakkal szemben, akik semmiféle esküszegéstől
sem riadtak vissza, ha a királyi hatalom megnyirbálásáról volt szó. Kialakult az új,
szolgáló nemesi réteg, amely már nemcsak a háborúk, hanem a béke idején is az ál-
lam rendelkezésére állt, Konrád nevezte ki az első világi hivatalnokokat, a ministeria-
lisokat.

„Ez a bestia nem eszik többé kenyeremből”

A lovagok hűsége szilárdnak bizonyult akkor is, amikor a király mostohafia, Ernst
sváb herceg fellázadt. Bár a felkelés vezére hűbéruruk volt, megtagadták vele szem-
ben az engedelmességet azzal az indokolással, hogy szabadságuk oltalmazója a ki-
rály, és egyébként is, a király jogai hatálytalanítják a herceg jogait.
A lovagok engedetlenségének azonban egy igen kiváló ember esett áldozatul.
Ernst, az ifjú főúr, meggyőződésből harcolt a burgundiai örökségért, leveretése után
a király ismét kegyeibe fogadta volna, de ő nem volt hajlandó ennek árát – legjobb
barátja elárulását – megfizetni. Saját anyja is megtagadta, mert „többre becsülte férjét,
Konrádot, mint rossz tanácsokra hallgató fiát”. A felségáruló Ernstet törvényen kívü-
livé nyilvánították, ekkor behúzódott a Fekete-erdőbe, onnan tört ki bosszúálló és
rabló csatározásokra, míg végül a bekerítő túlerővel szemben folytatott végső, két-
ségbeesett tusában az önkéntes halált választotta. Tragikus árnyba borított alakja
megérdemli ezt a néhány szavas megemlékezést.
A rangsor alsó fokán állók iránti rokonszenvét Konrád minden lehető alkalommal
kimutatta. Egy Rómában elesett lovagot tüntető módon II. Ottó császár sírja mellé te-
mettetett el, egy másiknak, aki egyik lábát elvesztette, fölöslegessé vált lovaglócsiz-
máját arannyal megtöltve állíttatta betegágya mellé. Amikor az Essen melletti werde-
ni püspökség szolgáit el akarták adni, felháborodva rivallt rá a megbízottra: „Azt hi-
szitek talán, hogy oktalan barmokról van szó?”

97
 Az oppenheimi királyválasztás után a mainzi dómba vezető útját megszakította,
mert egy paraszt, egy árva és egy özvegy kérvénnyel a kezében útját állta, és elintéz-
te jogos követeléseiket. De ez már olyan szépen hangzik, hogy aligha lehet igaz.
Konrádot határozott igazságszeretete képessé tette bonyolult jogi problémák meg-
oldására és azok lényegének megragadására. II. Henrik halála után Pavia lakosai le-
rombolták a királyi palotát, és tettüket ezzel a nyakatekert indoklással mentegették:

„Amikor ezt megtettük, még nem volt új király, így nem követhettünk el Felsé-
ged ellen semmit.”

A császárnak az államjog klasszikus elemévé vált válasza így hangzott:

„Ha a király meghal, a birodalom akkor is megmarad… éppúgy, mint a hajó,

ha a kapitány elesik.”

Éjjel-nappal nyeregben ülve járta be hatalmas birodalmát, a vétkeseket megbüntet-

te, az ellustultakat munkára serkentette, az igazakat megjutalmazta. A középkori né-
met császárok legmagasztosabb feladata a birodalom megoltalmazása volt, Konrád
kérlelhetetlen szigorral látta el tisztét, és mindig volt gondja arra is, hogy ne csak kis-
embereket akasszanak fel. Egy alkalommal huszonnégy óra alatt százötven kilométe-
res utat tett meg vágtában, hogy a Közép-Itáliában fosztogató és gyilkoló Thassel-
gard grófot kézre kerítse. Amikor a rabló főnemest a bitó alá vezették, a király megje-
gyezte:

„Ez tehát az az oroszlán, aki nyájamat fel akarta falni. Istenemre mondom,
hogy ez a bestia nem eszik többé a kenyeremből.”

Hadvezér és diplomata

Konrád kemény legény volt, jó kardforgató, és katonáitól sem kívánt meg többet,
mint önmagától. Ez a tulajdonság ősidők óta népszerűvé teszi a hadvezéreket. A
szlávok elleni harcban az Elba mocsaras partján is az első sorban verekszik combkö-
zépig süllyedve az iszapba. Ravennában éjjeli szállásának ablakán keresztül pattan
lovára, a lázadó tömeg sűrűjébe veti magát, és ezzel megakadályozza, hogy minden
oldalról körülzárt harcosai pánikba essenek. Amikor Parmában egy éjszaka kitör a
zendülés, házakat gyújt fel, és ily módon sikerül a város előtt táborozó csapatait érte-
síteni a veszélyről. A vendek egy ízben a szeme láttára gyaláznak meg egy feszületet,
letörik Krisztus kezét és lábát, a megtorló sereget maga Konrád vezeti, és a foglyokat
ugyanilyen módon megcsonkíttatja.
Ha csak egyetlen évet ragadunk ki Konrád életéből, akkor is képet alkothatunk ar-
ról, hogy csupán a fizikai erőfeszítések terén mekkora teljesítményt kellett ennek az
uralkodónak nyújtania. 1033 elején téli hadjáratra indul Strassburgból Burgundia el-
len, utána nyomban Baselt és a Neuenburger-tó15 melletti Solothurnt veszi ostrom
alá, a húsvétot viszont már a hollandiai Nimwegenben ünnepli meg. Májusban a
francia királlyal tanácskozik Deville-ben a Maas partján. Néhány héttel később Türin-

Mai nevén Neuchâtel-tó.

15

98
giában és Szászországban bukkan fel, a Péter-Pál-ünnepeket a merseburgi kastélyban
tölti, augusztus elején Limburgba megy, onnan indul a második champagne-i hadjá-
ratra. Alig tér haza onnan, egy szláv támadás a keleti határra szólítja, ahol személye-
sen vesz részt a harcokban, és megszervezi az elhárító csapást. Csak karácsony után
jut némi pihenőhöz a vesztfáliai Mindenben.
Konrád olyan uralkodó volt, akinek – néhány balsikerű hadjáratot leszámítva –
bőségesen jutott a királyi dicsőségből. Akárcsak Nagy Ottó, ő is mások halálából hú-
zott hasznot. Meghalt Vitéz Boleszláv, talán az egész lengyel történelem legnagyobb
alakja, és birodalmát a gyengekezű utódok nem tudták megtartani. Németország ke-
leti határát tehát már nem fenyegette veszély. És meghalt Rudolf, Burgundia királya,
aki országát végrendeletében Németországra hagyta, így kerültek Konrád kezébe a
stratégiai fontosságú alpesi hágók.
Ez a császár a józan politikai megfontolások terén még elődjénél is többre merész-
kedett. II. Henrik nem riadt vissza a pogányokkal kötött szövetségtől sem, Konrád
viszont hajlandó volt még területi engedményekre is.
A dán Knutot, aki Anglia, Skócia és Norvégia fölött uralkodott, Konrád úgy nyerte
meg magának, hogy lemondott a schleswigi határsávról, amelyet amúgy sem tudott
volna már megtartani. Az erőszakos dánhoz fűződő köteléket még szorosabbra fűzte
azzal, hogy megszervezte Henrik fia és Gunhild dán hercegnő házasságát. Miután
nem sikerült a magyarokat erőszakkal megtörnie, megvásárolta tőlük a békét, áten-
gedte nekik a Duna két partja melletti területeket Pozsony mellett, s miután erről az
oldalról sem fenyegette többé veszély, teljes erejével megindulhatott Lengyelország
ellen.
Lemondani a birodalomhoz tartozó területekről szégyenteljes cselekedetnek szá-
mított, és néhányan területvesztőnek nevezték emiatt, de ez Konrádot egy cseppet
sem zavarta, ha a mérleg egyezett, és a mérleget minden esetben kiegyenlítette az a
tény, hogy nem kellett alattvalóinak vérét elpazarolnia. Itáliai hadjáratai során is
mindig gondosan ügyelt arra, hogy a maláriával fenyegető nyár elől visszavonuljon a
dél-tiroli völgyekbe.

„Senki elől sem hátrálok meg – mondta egy alkalommal –, csak Isten és Itália
tüzes égboltja elől.”

Gyermekdedebb, mint Caligula,

züllöttebb, mint Heliogabalosz

Hogy senki elől sem hajlandó meghátrálni, azt az egyházi hatalmaknak is megmu-
tatta. Henrik nem volt szent, de Konrád még csak különlegesen kegyesnek sem lát-
szott. Mint a hit dolgában legkevésbé szilárd császárt, a „világi” melléknévvel ruház-
ták fel.
A pápákat lenézte és megvetette, de miként is kezelhette volna azokat az embere-
ket, akik Isten földi helytartójának merték nevezni magukat, s közben tisztükkel a
leggyalázatosabb játékokat űzték, mint például XIX. János, aki főúri családjával meg-
vásároltatta maga számára a Szent Péter székét, s utána egész komolyan foglalkozott
azzal a gondolattal, hogy elkótyavetyéli a konstantinápolyi görög pátriárkának.
Utódja pedig a tizenkét éves IX. Benedek, aki „gyermekdedebb, mint Caligula, zül-

99
löttebb, mint Heliogabalosz”, és oly megvesztegethető, hogy kétezer font arany kár-
térítés fejében még a hatalomról is lemondott. Konrád nem törődött a pápák „bűnös
üzelmeivel”, amíg azok nem zavarták az ő köreit, és a Szentszék hajlandó volt az ál-
lam érdekeit szolgáló parancsokat végrehajtani. Benedeket például alkalmasnak ta-
lálta arra, hogy kiátkoztassa vele a milánói érseket, aki szembeszegült a császár re-
formpolitikájával. A német püspökökkel is szigorúan bánt, nemcsak kinevezte, de le
is váltotta, sőt börtönbe csukatta őket, ha nem engedelmeskedtek akaratának. Nem
mérlegelte püspökeinek emberi tulajdonságait, az sem érdekelte, hogy műveltek-e
vagy tudatlanok, egy volt a lényeg: alkalmazkodjanak a császár politikai elgondolá-
saihoz, és rendben lássák el a tisztségükből adódó közfeladatokat. Mert a püspök el-
sősorban magas rangú hivatalnok volt, aki nem szolgálhatott két urat, csak egyet, a
császárt.

Mennyibe kerül egy püspöki tisztség?

Henrik el is vett az egyháztól, de juttatott is neki, Konrád viszont csak elvett tőle.
A királyi adományoknak a kolostorokat és templomokat éltető langymeleg esője el-
állt, az egyházi tisztségekre való kinevezések is egyre inkább elvesztették adomány-
jellegüket. Szabályszerű árverést rendeztek egy püspöki vagy apáti kinevezés előtt,
az kapta meg, aki többet ígért érte. A püspökségek ily módon történő árusítása nem
volt új keletű szokás, de Konrád még azt a fáradságot sem vette magának, hogy a vi-
lág előtt leplezze módszereit.
Amikor a szemére hányták ezt a rendszeresen űzött szimóniát, ezzel a lefegyverző
kérdéssel válaszolt: „Hogyan lehetne ezt a birodalmat másképpen igazgatni?”
A „szimónia” az egyházi javakkal és tisztségekkel való kereskedést jelenti, utalás
Simon mágusra, egy szamáriai csodatevőre, aki Péter és János apostolokkal szeretett
volna egy sajátos üzletet kötni.

„Amikor látta Simon – írja az apostolok cselekedeteiről szóló könyv –, hogy az

apostolok kézrátételével adatik a Szentlélek, pénzt ajánlott fel és így szólt: – Adjátok
meg nekem is azt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket. –
Péter azonban ezt mondta neki: – Vesszen el a pénzed veled együtt, amiért azt gondoltad,
hogy pénzen megszerezheted az Isten ajándékát.”

Péter elátkozta azt, aki Isten ajándékához a gonosz Mammon útján kívánt hozzá-
jutni, és az őrá alapított egyház – becsületére legyen mondva – újra meg újra megis-
mételte ezt az átkot, de minden eredmény nélkül. Lehet, hogy az érdekeltek lelke
kész volt a jóra, de a test legtöbbször igencsak erőtlennek bizonyult.
Így azután fizettek. Vagy kifizették a megszabott árat, vagy alkudoztak. Ha a vé-
telár túl magas volt, nyugodtan verték magukat adósságba. A javadalom rendszerint
lehetővé tette, hogy a kölcsönöket hamarosan visszafizessék. Ha pedig nem, el lehe-
tett adni az egyház javait. Például a márványoszlopokat, könyveket, az ezüstöt az ol-
tárról vagy a cserepet az istenházának tetejéről. Nem lenne helyénvaló, ha ezért a
papi rendet akasztófára való gazembereknek minősítenénk. Azt csinálták, amit min-
denki, a falusi plébánostól kezdve az érsekig, és e téren nemigen különböztek a kö-
zönséges földi halandóktól.

100
 „Jobb házasságban élni, mint vágytól égni”

Volt egy másik probléma is, amit az egyház évszázadok óta próbált megoldani: a
papi nőtlenség kérdése. Ez a gondolat eredetileg nem erkölcsi, hanem gyakorlati
megfontolásokból merült fel. Egy független, családi gondoktól és érzelmi elkötele-
zettségektől mentes ember sokkal inkább fordíthatja minden erejét a lelkipásztori te-
endőkre. A vagyonszerzés sem érdekli, hiszen nincs örököse. Nem beszélve arról,
hogy az ösztöneinek megfékezése által közelebb kerül Istenhez, és példaképül szol-
gálhat embertársainak.
Ám az ösztönök sok gondot okoztak. Igen nehéz tartósan megfékezni őket. A zsi-
natokon újra meg újra elrendelték a papi nőtlenséget, kiátkozással fenyegették, po-
kolbeli szenvedések képével riogatták az ellene vétkezőket. Az 1018. évi paviai zsinat
határozata a papok gyermekeit fattyúnak, tehát örökségre nem jogosultnak nyilvání-
totta. Szigorúbb pápák, mint IX. Leó, a papok állandó környezetében élő nőket szol-
gálóknak minősítették, akiket haladéktalanul el kell űzni; s ha valaki ilyen nőt magá-
val mert vinni Rómába, köteles volt átadni a Lateránnak, ahol közönséges cseléd-
munkára fogták őket.
A legtöbb pap azonban inkább engedelmeskedett a természet, mint az egyházi fel-
sőbbség parancsainak. Megnősültek, gyerekeket nemzettek, vagy házvezetőnőjükkel
éltek vadházasságban. Sokan azzal mentegették magukat, hogy szerény anyagi hely-
zetük miatt csak egy nő segítségével tudják háztartásukat tisztességesen ellátni. Má-
sok viszont az apostolra hivatkoztak, aki ezt mondja a papokról:

„De ha magukat meg nem tartóztatják, kössenek csak házasságot, mert jobb
házasságban élni, mint vágytól égni.”

Mások pedig azt kérdezték, hogy keresztényhez illő-e, ha családjukat – akikkel

minden gondjukat és bajukat megosztották – most cserbenhagyják és nyomorba ta-
szítják – egy elv kedvéért. Ha a püspök ezt követeli tőlük, le kell rángatni a főpapi
székről és elpáholni – és ilyesmi valóban meg is történt.
Mivel a papok megmakacsolták magukat, az egyház végül azokhoz fordult, akik
minden bajnak okai voltak, „a papok nyuszikáihoz, a paradicsomból kivetettekhez,
akik megmérgezik az értelmet, tőrt döfnek a lélekbe, bűnbe csábítanak és romlásba
visznek”.
Vagy ahogy egy másik, asszonyokhoz szóló, tipikusan korabeli dörgedelem har-
sogja:

„Ide hallgassatok, ti búbos bankák, kuvikok, éjjeli baglyok, ti, akik egyfolytá-
ban csak azt rikoltozzátok: – Adj pénzt! Adj pénzt! – Ti bűnös némberek, csókzabálók és
posványban fetrengők, a tisztátalan lélek vánkosai, nimfák, szirének, vámpírok és az éj
leányai, és ki tudná még a gonoszság és fertelmesség mindama neveit felsorolni, amelye-
ket joggal olvasunk fejetekre. Az ördög zsákmányai vagytok, örök kárhozatra és végső
pusztulásra ítélve, hiszen úgy hizlaljátok a sátánt, mint a legfinomabb falatok. Ti vé-
rengző nőstény tigrisek, kiknek mocskos szája csak a férfivér után sóvárog, hárpiák,
akik kegyetlenül felhabzsoljátok az Úrnak felszentelteket. Nőstény oroszlánok, akik fel-
borzolt sörénnyel ragadjátok magatokhoz a gyenge lelkű férfiakat véres ölelkezésre, őr-
jöngő kígyók, akik mértéktelen érzéki mámorotokban úgy tépitek le Krisztust papjairól,
mintha megnyúznátok őket. És rafinált cicomáitok, kikent lárvaarcotok csábításával
méltatlanná teszitek a szerencsétlen férfiakat az Isten oltára előtti szolgálatra, csak

101
 hogy szerelmetek kötelékével megfojthassátok őket.”

A megközelíthetetlen, komor és magába

zárkózott Fekete Henrik

Konrád fia, III. Henrik 1039-ben került a trónra. Az ő szemében szálka volt a szi-
mónia és a papok házassága. Míg apja csupán a világi ügyekkel törődött, Henrik
mélységesen vallásos volt, aszkézisre hajló kegyes lélek. Szembefordult apja bűnei-
vel, és azonnali hatállyal megszüntette az egyházi tisztségek áruba bocsátását. Ő
maga járt elöl jó példával, nem fogadta el a püspökök és apátok beiktatásakor szoká-
sos megvesztegetéseket. Önzetlen és becsületes magatartását a reformszellem hívei
nagy tetszéssel, az államkincstár ügyeiért felelős tanácsnokok homlokráncolással fo-
gadták.
Az efféle jövedelmekről való lemondás ugyanis tátongó űrt teremtett az állam-
kasszában, és Henrik kénytelen volt a nemesurakon sűrűn eret vágatni, hogy pótolja
a kieső bevételeket. Új ellenségek szerzésére ennél jobb módszert nem is találhatott
volna ki, de nem sokat törődött ezzel, elegendőnek tartotta, ha félnek tőle, azt nem
kívánta, hogy szeressék is.
Henrik idealista volt a legjavából, és a szólás-mondás szerint Isten óvjon bennün-
ket az idealista politikusoktól. Mert minduntalan megkísérlik, hogy a világot a ma-
guk – e világhoz nem illő – elképzelései szerint átformálják. Kortársai megközelíthe-
tetlen, komor és magába zárkózott emberként emlegetik, és a Fekete Henrik név na-
gyon is ráillik, noha ezt az elnevezést elsősorban fekete hajának és sötét arcszínének
köszönhette. Amikor menyegzőjén bevonultak a komédiások, hogy a maguk módján
megünnepeljék, kikergette őket – „mélységesen megvetve haszontalan művészetü-
ket”.
Ez nemcsak meggondolatlanság volt – hiszen akkor a vándorkomédiások jelentet-
ték a „sajtót”, ők voltak a közvélemény leghathatósabb formálói –, hanem ellentétben
állt korának ízlésével is, mert a mutatványosok abban az időben rendkívül népszerű-
ek voltak.
Netán barátságtalan törtető volt ez a III. Henrik? Talán az is, de semmi esetre sem
képmutató; meg akarta reformálni az egyházat, mind vezetőit, mind tagjait, és min-
den erejét e cél szolgálatába állította. Olyan egyházra akart támaszkodni, amely men-
tes a szimónia és a papok házasságának bűnétől.
Ennek az útnak egyik szakaszára útitársak is kínálkoztak: a clunyi apátság komor
szerzetesei. Cluny világítótorony volt, fénye Burgundián keresztül már évtizedek óta
behatolt Németországba is, intő jelként figyelmeztetve az egyházat igazi feladataira,
amelyeket nem az evilági hétköznapok igényei határoznak meg. Szálljatok magatok-
ba, mélyedjetek el az imádkozásban, őrizzétek meg az istentisztelet méltóságát – ezek
voltak a burgundiai apátság követelményei. A szerzetesek engedelmességre kénysze-
rültek, kemény fegyelmezést kaptak a csend megtartásától az önmegtartóztatásig.
A német kolostorokban ennek az életmódnak a parancsai nem találtak komoly
visszhangra, mert úgy vélték, hogy az ég áldásait a tudományok művelésével és ke-
mény testi munkával is ki lehet érdemelni. „… az önsanyargatást, mint a meggyötört
test fölötti kényszeredett, sőt veszélyeket rejtő győzelmet” elutasították.

102
 „A német szerzetesek nem akartak lemondani az élet apró örömeiről… a kötet-
lenség egy bizonyos mértékéről és a lélek szárnyalását lehetővé tévő keretekről.”

A clunyiak az egyháznak a világi hatalomtól való teljes függetlenségét is hirdették,

ami meghökkenthette volna Henriket, de nem törődött vele abban a hiszemben, hogy
ezzel a veszéllyel meg tud majd birkózni. Számára csak az volt fontos, hogy a kor
eme eszmeáramlatát képviselő clunyiakat a maga oldalán tudja.

Pápa, ellenpápa és ellen-ellenpápa

III. Henrik ott kezdte meg reformterveinek végrehajtását, ahol a leghatásosabb

eredményt remélhette: Rómában, a katolikus kereszténység legfőbb fejének székhe-
lyén. Ámde pillanatnyilag három legfőbb fő is akadt. A római Kúriának változatos-
ságban egyáltalán nem szűkölködő történelmében voltak már pápák és ellenpápák,
de három pápa egyszerre eddig még nem. A felkelők elűzték Benedeket, és Szilvesz-
tert tették meg pápának. Benedek visszajött, elkergette Szilvesztert, de mert belátta,
hogy helyzete tarthatatlan, nagy összegű kártérítés fejében lemondott VI. Gergely ja-
vára. Henrik számára megnyílt a kedvező alkalom; közbeavatkozásával nemcsak az
egyházszakadásnak vethetett véget, egyúttal megkezdhette reformjainak megvalósí-
tását is.
Hadserege élén megjelent Itáliában, Szilvesztert lemondásra kényszerítette, hivata-
losan is eltávolította Benedeket, akinek korábbi visszalépése nem felelt meg az egy-
házjog szabályainak, és ezért még mindig jog szerint pápa volt, a szimóniában vétkes
VI. Gergelyt Kölnbe száműzte, és pápává választatta saját jelöltjét, a bambergi Suit-
gert.
Másnap Suitger, immár II. Kelemen pápaként, császárrá koronázta III. Henriket. A
pápa is, a császár is német, közös cél köti össze őket, mindketten meg akarják újítani
az egyházat, és Isten békéjét nyújtani a világnak, ilyesmi III. Ottó ideje óta nem for-
dult elő, nagy történelmi pillanat, amelynek jelentősége a koronázási ünnepség min-
den eddigit felülmúló pompájában is kifejezésre jutott. III. Henrik és vele együtt a né-
met császárság elérkezett a hatalom tetőpontjára. Birodalma a dán határtól Dél-Itáliá-
ig, az Oderától a Rhône-ig, Prágától Gentig terjedt, koronája alatt három királyság –
Németország, Itália, Burgundia – egyesült, a lengyelek, csehek, magyarok és a nyu-
gati szlávok elismerték fennhatóságát, a rómaiak patríciusi rangra emelték (ez adott
jogcímet arra, hogy döntsön az új pápa személyéről).

A középkor legnagyobb „show”-ja

Helyénvalónak látszik, ha bemutatjuk, miként zajlott le egész Nyugat-Európa urá-

nak koronázása, a középkor legnagyobb „show”-ja.
Ama napon, 1046. december 25-én Henriket a Santa Maria Transpontina-templom
előtt a klérus és a város vezetői fogadják, és az Angyalvárba, a Porta Castellihez kísé-
rik. Itt szent esküvel megfogadja, hogy tiszteletben tartja a város törvényeit és elfo-
gadja a lakosság bevett szokásait. A szenátorok, a meztelen kardot hordozó városi
prefektus és a hatalmas kosarakból a szájtátó nép közé pénzt hajigáló kamarások kí-
séretében a menet a Szent Péter-templomhoz vonul. Henrik felmegy a lépcsőn, kö-

103
szönti az ott várakozó pápát, annak jobb lábát megcsókolja. Majd ünnepélyesen meg-
esküszik arra, hogy az egyházat megoltalmazza. Ezt követően az egyház fiává fogad-
ja. A pápával együtt lépdel a bazilika ezüstkapujához, ott mindketten imádkozva
térdre borulnak a Rota Porphyretica, a padlóba süllyesztett kerek bíborkő előtt. A hit-
vallás elmondása után a királyt egyházi ruhákba – tunikába, dalmatikába, pluviálébe
– öltöztetik, fejére mitra, a püspöksüveg, lábára arany szandál kerül, majd az ostiai
püspök Szent Móric oltára előtt szentelt olajjal megkeni jobb kezét és tarkóját.
A császári korona, minden emberi becsvágy betetőzése szikrázva fekszik a király
sóvárgó tekintete előtt az apostoli fejedelmek oltárán. De a pápa először az arany-
gyűrűt húzza fel a felkent jobb kezére, a hit, az állhatatosság és katolikus kormányzá-
sának jelképét. Derekát felövezi a karddal és végül a koronát a fejére teszi.

„Vedd – mondja a pápa – a dicsőség jelét, a birodalom fejékét az Atya, a Fiú és

a Szentlélek Isten nevében. Szabadítsd meg magad az ősi ellenségtől és minden bűntől,
légy igazságos és könyörületes, és élj olyan jámbor szeretetben, hogy egykor Jézus Krisz-
tus Urunktól a megboldogultak közösségében elnyerhesd az örök koronát.”

A templom óriás hajójában felharsan a Gloria és a Laudes, és a vad harcosok öröm-

rivalgása: Imperator Caesar Augustus minőségében köszöntik királyukat németül, szlá-
vul és a rómaiak nyelvén. Ezután a pápa misét mond, a császár ministrál mellette,
majd a várgróf leveszi a császár lábáról az aranyszandált, és a Szent Móric sarkantyú-
jával ékesített piros csizmát húzza rá. Ezt követően a menet a pápával együtt kivonul
a templomból, és a virágdíszbe öltözött Róma összes harangjának zúgása közben el-
indul a cézárok egykori diadalútján a Laterán, a pápa lakhelye felé.

„Ilyen ragyogó és nagyszabású látványt nem képes napjaink semmiféle ünne-

pélye nyújtani. A hercegek, grófok, püspökök, apátok, lovagok és nemesurak tömege, kí-
séretük, gazdag öltözékük, a sokféle arc és nyelv, a katonák marcona sorai, a római pá-
paság misztikus pompája… és végül, mint e színjáték magasztos színpada a komor, ko-
moly, romokban heverő Róma, amelyen keresztülvonul az ünnepi menet, mindez oly ha-
talmas, és magával ragadó, a világtörténelem nagy perceit kísérő látvány, amelyet még
egy Traianus korabeli elkényeztetett római is álmélkodva nézett volna.”

Pápai korona és halál

Henrik azért tette meg pápának, a bambergit, mert azt remélte tőle, hogy megvaló-
sítja szíve vágyát, az egyházi reformot. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A má-
sik oldalon a német befolyás megerősítése szerepelt, Róma kézben tartása egy német
helytartó segítségével, ahogy ezt a feladatot az Itáliában kinevezett német püspökök
ősidők óta ellátták. Ez az okos elgondolás azt bizonyítja, hogy a császár az egyház
iránti hűsége mellett nem feledkezett meg a politikáról sem.
Az általa kinevezett pápákkal kezdetben nem sok szerencséje volt. Kelemen kilenc
hónapi uralom után meghalt. Holttestét Bambergbe szállították, ő az egyetlen pápa,
aki Németországban van eltemetve. Utódja, a dél-tiroli Brixen városkából származó
Damasus már három hét után elköltözött az élők sorából. Mindkét esetben orgyilkos-
ságról, méregről suttogtak, de a gyilkos méreg a láz volt, a campaniai mocsarakból
kigőzölgő malária, amely egyre szedte újabb és újabb áldozatait.

104
 Akár méreg, akár mocsárláz – a német püspökök közül senki sem akarta vállalni a
halállal fenyegető tiarát, jó idő telt el, míg megoldódott az utódlás gondja, és a touli
püspök – mondhatni, a császár parancsára – IX. Leó néven elfoglalta a pápai trónt.
Az új pápa, az egyik legelőkelőbb elzászi nemesi család sarja, ráadásul még tisztake-
zű is volt – ama kevesek közé tartozott, akik nem pénzen vásárolták meg püspöksé-
güket –, és úgy akarta az egyház tekintélyét visszaszerezni, hogy közben meghagyja
a császárnak, ami a császáré. Tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, állandóan úton
volt, bejárta Itáliát, Franciaországot, Németországot, mindenütt felvette a harcot a
szimónia hidrájával, és küzdött a nőtlenségi tilalom megtartásáért. Azonban csakha-
mar kénytelen volt felismerni, hogy a túl szigorú parancsok hatására a templomok
kiürülnének, a kolostorok pedig elnéptelenednének.
Mindenütt kompromisszumokat kellett kötnie nyakas püspökkel, gőgös grófok-
kal, dacoskodó apátokkal, akik megszokták már a megvesztegetést és a nemtörő-
dömséget, mert ez kényelmes is volt és jövedelmező is. Az egyszerű emberek viszont
örömujjongással fogadták az „utazó pápát”. Hiszen eddig soha nem volt módjukban
elevenen látni azt az embert, akiről tudták ugyan, hogy létezik, de akit eddig még
éppúgy nem látott senki közülük, akárcsak az Istent.
Leó közel hat esztendőt töltött a cathedra Petrin, és hogy nem többet, annak harci
becsvágya volt az oka. Ez a becsvágy olyan vállalkozásokra csábította, amelyek nem
a pápa feladatai voltak, és amelyeknek végrehajtására nem is volt alkalmas. Azzal a
néptörzzsel szállt szembe, amelyet még Henrik császár is alapos okokból bölcsen ki-
számított tartózkodással kezelt, nevezetesen a normannokkal.
Az „utolsó germánok”, egykor viking néven a tengerek rémei, több, mint egy év-
százada letelepedtek Észak-Franciaországban, elromanizálódtak, és most döntő té-
nyezőivé váltak Dél-Európa sorsának. A kiváló harcosok mindenütt nagy becsben
álltak mint zsoldosok. A dél-itáliai hercegek megbízásából megtanították Bizáncot
rettegni, egy szálig elkergették a görögöket, de utána beleharaptak kenyéradóik kezé-
be, egyszerűen birtokba vették a megtisztított területeket. Amikor azután megindul-
tak az egyházi állam befolyása alatt álló területek ellen is, IX. Leó elhatározta, hogy
megsemmisíti ezt az országdúló, „hűtlen és kielégíthetetlenül kapzsi” népet.
Vállalkozása tökéletes kudarcba fulladt, fogságba esett, és amikor szabadon en-
gedték, teljesen összetörten és halálos betegen érkezett vissza Rómába. A Szent Péter-
templomban felállíttatott egy koporsót, az előtt üldögélt karosszékében a halált vár-
va, miközben a csőcselék már nekiállt kifosztani lateráni lakosztályát. Leó, a német
pápa nem valami dicsőségesen fejezte be életét, reformtörekvéseinek sem volt túl sok
eredménye, de egyvalami mégis sikerült neki: szenvedélyes és személyes beavatko-
zásával helyreállította Krisztus földi helytartója iránt a bizalmat, új fényt árasztott a
pápaságra. Nem véletlenül kapcsolják össze nevét a Kúria történetének egyik fordu-
latával. Gondoskodott arról is, hogy az általa megkezdett harc ugyanabban a szel-
lemben folytatódjék. Átszervezte a bíborosi kollégiumot, és Európa legkiválóbb ko-
ponyáit hívta be a testületbe.
És e ponton mutatkozik meg a történelemnek, ha nem is tragikuma, de iróniája: a
német császár egy németet nevezett ki pápának, aki viszont annyira megerősítette a
pápaságot, hogy az már azután élethalálharcba mert bocsátkozni a császárral.
Küszöbön állt az idők változása…

105
 8. FEJEZET
HENRIK ÉS GERGELY – A TITÁNOK HARCA

Jaj annak az országnak,

melynek királya gyermek!

A királyi gyermek kását eszik, belép apja, nyomában egy alacsony, csúnya, fakó
arcú szerzetes. Rómából érkezett, a pápa küldötte, megbízatása, hogy apostoli
őszentsége nevében megáldja a gyermeket, és megesküdjön neki, hogy őszentsége
sohasem támad a német királyi örökségre sem tűzzel, sem Szent Péter kardjával. Fur-
csa aktus, ilyesmi eddig nem volt szokásban, de a szerzetes megesküszik, mosolyog,
és felnőtt módra néhány gügyögő-leereszkedő szót intéz a gyermekhez.

„De a császár fia – írja a krónikás – annyira gyűlöletesnek találta a szerzetest,

hogy rátámadt, a kását a képébe vágta, és gyermeki szókincsének minden gyalázkodásra
alkalmas kifejezését elharsogta. Megjelent az anya, megdorgálta gyermekét neveletlen-
ségéért, és bocsánatot kért a szerzetestől, amiért az apa tréfára vette a dolgot…”

Ez a jelenet a goslari császári várkastélyban zajlott le. Az apa III. Henrik volt, az
anya Poitou-i Ágnes, a szerzetest – pedig Hildebrandnak hívták, akit a világ inkább
későbbi nevén, VII. Gergelyként ismer. Nyilván nem szó szerint így történt, de mégis
éppen ezért – mint minden jó anekdota – jellemző mind a szereplőkre, mind az ese-
ményekre, és mintegy villámfényként világítja meg a hátteret.
A birodalom kezdettől fogva repedezett alapokon állt, de ezeket a réseket a nagy
császárok eltakarták a világ szeme elől azzal, hogy az egyház lényege és az egyház-
nak a világi hatalom szolgálatába állítása közötti ellentmondást elkendőzték. Még III.
Henriknek is sikerült megoldania ezt a feladatot. Nem utolsósorban azért, mert ma-
gáévá tette az egyház reformeszméit, abból az ösztönszerű érzésből kiindulva, hogy
egy ilyen ellenfelet csak saját fegyvereivel lehet legyőzni, és legjobb védekezés a tá-
madás. Mint láttuk, megsokasodtak az egyház öntudatra ébredésének jelei. És e jelek
egyre nyugtalanítóbbá váltak. Az egyik érsek nem akart hűséget esküdni III. Henrik-
nek, a másik kétségbe vonta, hogy a császárnak joga van egyik itáliai hittestvérét el-
távolítani tisztéből. Ez a jog kizárólag a pápát illeti meg.

„Neki tartozunk engedelmességgel, Neked, Uram, csak hűséggel. Rád csupán a

világi felelősségre vonás jogát ruháztuk, rá viszont a lelki hatalmat.”

Egy másik alkalommal pedig kijelentette:

„Különbség van, ó, Uram, a mi felszentelésünk és a Tied között. A papi felszen-

telés életet adó, a császári felszentelés életeket pusztító, és amilyen mértékben az élet fö-
lötte áll a halálnak, olyan mértékben állunk mi is fölötted.”

106
 Felháborító szavak, az Ottók az ilyen püspököt élete végéig kolostorba dugták vol-
na. Henrik nem nyúlt hasonló eszközökhöz. Nem gyengeségből, hanem mert úgy
vélte, hogy megengedheti az ellenzékieskedést, hiszen a gyeplőt még szilárdan kezé-
ben tartja, a pápák az ő kegyelméből kerülnek a trónra, a Kúria küldöttsége IX. Leó
halála után is először Németországba ment, hogy a császártól a legmélyebb alázattal
új egyházfőt kérjen.
Hogy meddig tart ez a „még”, senki sem tudta. Az egész egyházat hatalmába kerí-
tette a gyámkodás alóli felszabadulás igénye. Az Istentől kirendelt két hatalom kö-
zötti összecsapást már nem lehetett visszatartani. A megfelelő helytálláshoz, a biro-
dalmat fenyegető veszély elhárításához olyan emberre lett volna szükség, aki mögé a
törzsek egy szívvel felsorakoznak, és aki képes hatalmát minden erővel megvédeni.
III. Henrik ilyen ember volt. De alig töltötte be a harminckilencedik esztendejét, meg-
halt tüdőbajban.
Egy olyan korszakban, amikor a történelmet a nagy egyéniségek formálják, az idő
előtti halál végzetes következményekkel járhat, különösen akkor, ha az utód egy hat-
éves gyerek. Már II. Ottó halálakor elhangzott a sirám: „Jaj annak az országnak,
melynek királya gyermek”, de akkor a gyermek anyja Theophanu volt, aki erővel és
bölcsességgel megőrizte a trónt fia számára.
A mostani gyámuralkodóból, a francia Poitou-i Ágnesből hiányzott mind az erély,
mind a bölcsesség. Ingatag jellem volt, könnyen befolyásolható, aggodalmaskodó, és
kegyességében engedelmeskedett a pápának, még az olyan ügyekben is, amikor a
császári hatalom vált kérdésessé, noha, mint régensnőnek a birodalom érdekeit kel-
lett volna képviselnie. Igen jellemző rá, hogy semmire sem vágyott jobban, mint hogy
egy kolostorba visszavonulhasson.
Rossz emberismerő volt, a személyi ügyekben tökéletesen csődöt mondott. Csal-
hatatlanul választotta ki a nem megfelelő embereket a nem megfelelő helyre. A né-
met egyház legfontosabb posztjára, a mainzi érseki székbe egy gyámoltalan szerze-
test, Siegfriedet ültette, aki akkor is teljesen tehetetlennek bizonyult, amikor a trón-
nak szüksége lett volna a támogatására. A birodalom szempontjából ősidők óta dön-
tő jelentőségű Bajorországot átengedte Ottó nordheimi hercegnek, az ifjú király ké-
sőbbi legádázabb, ellenségének. A sváb hercegség egy Rudolf von Rheinfelden nevű
burgundi udvaronc kezébe került, aki IV. Henrik ellenkirályaként szerzett magának
gyászos hírnevet.
Naponta beigazolódott a királyi udvarban a régi igazság, hogy a gyengekezű ural-
kodók korában jobban elharapózik a gonoszság, mint a kemény zsarnokok uralkodá-
sa alatt. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a főurak mennyire gátlástalanul érvényesítik
önző érdekeit, ha nincs senki, aki féken tudná tartani őket. Ahogy a Niederaltaichi
Évkönyvekben írják:

„A király gyerek volt, anyja hol ennek, hol annak a tanácsadónak adott igazat,
és az udvar többi főurai csak a pénzre kacsingattak. Pénz nélkül senki nem juthatott
semmire, már senki sem tudta, hogy mi jogos és mi nem.”

A hercegek, püspökök, fejedelmek és őrgrófok útonállók módjára fosztották ki a

gyermek királyt, rácsaptak a kolostorok jövedelmére, földbirtokokat tulajdonítottak
el, vám-, pénzverési és vásártartási jogokat osztogattak. Néhány év alatt idegen kézre

107
került a királyi vagyonból tizenegy apátság, négy nagy uradalom, egy város, számos
vár és falu, sőt bizonytalanná vált a leggazdagabb kolostorok helyzete is, noha ezek
jövedelmére a királyság minden időkben rá volt utalva.
A kapzsiság és irigykedés, hazugság és álnokság, cselszövés és erőszak eme légkö-
rében nőtt fel Henrik. Anyja dédelgette, de nem szerette, az udvaroncok körülhíze-
legték és becsapták. Az eredmény: egy koraérett, éles szemű és mértéket nem ismerő
gyermek – holott a mâze-t – a mértéktartást a középkorban a legfőbb erénynek tartot-
ták. Nádszálként ingadozott a látszólag javát akaró sok felnőtt között, ravasz volt,
intrikákra hajlamos, minden hájjal megkent, és bizalmatlan mindennel és mindenki-
vel szemben. A Száli-dinasztia e sarja azok közé sorolható, akiknek jellemét a gyer-
mekkori negatív hatások formálták, és későbbi visszataszító tetteit joggal magyaráz-
hatjuk a családi fészek melege és a megfelelő példakép hiányával.
Mert hiszen milyen „felnőttek” lehettek azok, akik pünkösd napján a goslari dóm
előtt agyba-főbe verték egymást, mert határtalan becsvágyuktól sarkallva nem tudtak
megegyezni a rang szerinti ültetési rendben, és akkor sem hagyták abba a szent hely-
hez nem illő véres dulakodást, amikor a megriadt gyermekkirály hangosan segítsé-
gért kiabált?

A kaiserswerthi gyermekrablás

Sokan akarták életük nagy üzletét a gyermek Henrik számlájára megkötni, ennek
tetőpontja volt az 1062-ben elkövetett galádság. Henrik anyjával együtt Kaisers-
werthben – a Rajna Duisburg és Düsseldorf között fekvő szigetén – tölti a húsvéti ün-
nepeket. Hajó érkezett a folyó felső szakasza felől, és kiköt a kis hídnál. Tulajdonosa,
Anno kölni érsek partra száll, és meghívja az akkor tizenkét evés gyermeket, hogy te-
kintse meg a pompás hajót. Amikor Henrik a fedélzetre lép, nyomban közrefogják,
elállják útját, és a hajó megindul a folyón felfelé.
„Gyilkosok, gyilkosok!” – kiáltja Henrik, mert a bizalmatlanság iskoláját kijárt
gyermek arra gondol, hogy életére törnek. Kitépi magát kezük közül, és beleugrik a
még jéghideg vízbe.

„Az ár elragadja, és meg is fulladna, de az egyik összeesküvő, Eckbert bra-

unschweigi gróf megmenti.”

A gyermeknek nem szabad meghalnia, más céljuk van vele. Akinek a kezében van
az örökös, azé a hatalom.
A gyermekétől megfosztott anya szánalmasan viselkedik. Más nem telik ki tőle: áll
a parton és kezét tördeli. Beletörődik sorsába, és később sem meri az ősgermán jog
szerinti jogos elégtételt követelni. Beadja derekát, titokban még örül is, mert nem kell
többé a gyámuralkodói terheket hordoznia, és – a krónikás, Lampert von Hersfeld
szemléletes szavait idézve – elhatározza, hogy „visszavonul a világtól, miután meg-
csömörlött a sok gondtól és a családját sújtó csapásoktól, és megtanulta, hogy Isten
lehelete gyorsan elhervasztja e világ dicsőségeit, akár a fűszálakat”.
Bármennyire gátlástalan idők uralkodtak, Anno tette így is botrányt kavart, ezt
tudta az érsek is, és igyekezett magát igazolni. Ámbár kizárólag a hatalomvágy vezé-
relte, rajtakapott tolvajhoz illő okoskodással azt bizonygatta, hogy csupán „a gonosz
hajlamokat tápláló erélytelen nevelés” következményeitől akarja a gyermek királyt

108
megóvni, és „véget vetni a koronához és a birodalomhoz nem illő, veszélyekkel ter-
hes állapotnak”. Maga a császárné személyesen kérte meg őt, hogy vegye gondjaiba
és térítse a helyes útra az elzüllés veszélyének kitett gyermeket – híresztelte az általa
is ismert igazság ellenkezőjét.
Áldozatát azzal igyekezett megnyugtatni, hogy egy leendő császárnak császári ne-
velésben kell részesülnie. Azt azonban már elhallgatta, hogy szolgálatainak mi az el-
lenértéke. ő maga a birodalom bevételeinek egykilencedére tartott igényt, testvéréből
magdeburgi érseket csinált, unokaöccsének a halberstadti, két barátjának pedig a
mindeni, illetve utrechti püspökséget juttatta kezére. Henriknek viszont a jelek sze-
rint megvolt a maga véleménye új gyámjáról, annyira gyűlölte, hogy amikor elérte
nagykorúságát és lovaggá ütötték, hirtelen haragjában kardot emelt az érsekre. A
kaiserswerthi események felkavaró emlékétől egész életében nem tudott megszaba-
dulni.
Henrik nemsokára egy másik gyámot is kapott a brémai Adalbert, az egyik legha-
talmasabb érsek személyében, aki egész Észak-Európa – beleértve a svéd, dán és finn
vidékeket is – korlátlan ura volt, és annyira gőgös, hogy Szent Péter római székét is
visszautasította, mert a pápánál is nagyobb hatalommal rendelkezett, sőt azt forgatta
fejében, hogy megszervezi saját, önálló egyházát.
Adalbert nagystílű főúr volt, királyhoz illően viselkedett és költekezett. Annyira
tékozló, hogy bőséges jövedelmei ellenére adósságokkal küszködött, és most megra-
gadta az alkalmat, hogy enyhítsen anyagi gondjain. Amit Henrik zsebéből kimarkolt,
nyomban szétosztogatta „kétes hírű személyek, orvosok, komédiások és dalnokok
között”, és „erkölcsileg egyre mélyebbre süllyedt, amije volt, elosztogatta, amije nem
volt, odaígérte” – írja a krónikás.
Míg Anno iskolamesteri szigorral nevelte a királyt, Adalbert teljesen szabadjára
engedte, és azt bizonygatta neki, hogy csak a balga fiatalok nem élik ki szabadon vá-
gyaikat. Henrik készségesen tette magáévá ezt az életelvet, és egy csapat olyan fiatal-
ember társaságában, akiket ma playboyoknak neveznénk, szoknyákra vadászott,
mértéktelenül vedelte a bort, verekedésekbe keveredett, botrányokat rendezett, egy-
szerre két-három szeretőt tartott. Ahogy Bruno atya – aki szász lévén, amúgy sem
szívelte – írja: „annyira belegabalyodott az olcsó gyönyörök tüskebozótjába”, hogy „a
bűn lejtőjére tévedt gebéhez” hasonlított, és szajháit az oltár keresztjéből kitört drága-
kövekkel fizette ki.

Válás ónémet módra

Megszületett a döntés; a tizenöt éves ifjúnak meg kell nősülnie, csak így lehet az
erény útjára visszatéríteni. Nem is kellett menyasszonyt keresni, az ifjú hölgy évek
óta a királyi udvarban élt. Henriket már zsenge gyermekkorában, ötéves fejjel elje-
gyezték a még nála is fiatalabb leánykával. Berta – mert így hívták az arát – a szövet-
séges savoyai grófi család sarja volt, Adelhaid torinói őrgrófnő leánya, és ezen ke-
resztül az észak-itáliai német befolyás egyik biztosítéka.
Henrik és Berta frigye a szokásos politikai érdekházasság volt, amikor is a szerel-
met a kölcsönös érdekek helyettesítették, rendszerint eredményesen – de ez alkalom-
mal nem. A fiatal férj kisvártatva azzal a képtelen kívánsággal döbbentette meg az
összeboronálókat, hogy mindenáron válni akart. Képtelen kívánság, mert a válás

109
szinte lehetetlen volt. Csak akkor jöhetett szóba, ha a férj hűtlenségen kapta rajta fele-
ségét. Az ifjú király azonban nem hivatkozhatott ilyesmire. Hírhedt példaképek nyo-
mán megrendezhetett volna egy házasságtörést, de még erre sem vállalkozott, ha-
nem egyszerűen odaállt a wormsi birodalmi gyűlés elé, és kijelentette, hogy nem tet-
szik neki a rákényszerített hölgy. Igen rokonszenves tett, mert nyíltan kimondta,
amit számos herceg és hercegnő is kimondott volna, ha lett volna hozzá bátorságuk.

„Hosszú időn át űztem az emberek szemét megtévesztő hamis játékot – mondta

–, de itt és most véget kell vetni az ámításnak. Isten tudja, mi okból, de képtelen vagyok
a királynéval házaséletet élni. És ezért könyörgök nektek, hogy mindkettőnket szabadít-
satok meg e nem kívánt köteléktől, hogy mind neki, mind nekem megnyíljék az út egy
boldogabb házasság felé. De nehogy bárki is azt gondolja, hogy a királyné alkalmatlan
egy második házasságra, megesküszöm rá, hogy az egész idő alatt megtartottam tiszta,
érintetlen, szűzi állapotában.”

A főurak többsége ezt az igen becsületes kiállást iszonyatosnak és a királyi méltó-

sághoz nem illőnek találta, de nem merték a kemény elhatározottsággal előadott ki-
rályi kérelmet, a válás lehetőségét elutasítani. Majd az egybehívandó zsinat dönt – vi-
gasztalták uralkodójukat. „Az ifjú zabolátlan szeszélyéből” fakadó kérést – maga
Ranke, a történetírás atyamestere írta le e rosszalló szavakat – a szentatya elé terjesz-
tették, és ezzel legalább megszabadultak a felelősség alól.
A pápa Damiani Pétert küldte Németországba, aki a papok bűneit Liber Gomorrhia-
nus című könyvében kíméletlenül kipellengérezte, és ezért a világi jellegű erkölcsi
ügyekben is minden gyanú fölött állt. Damiani Péter a király becsületére hivatkozott,
a királynak példaképnek kell lennie, a rossz példa megrontja a nép erkölcseit.

„Te, minden erkölcstelenség elhivatott üldözője, nem válhatsz az erkölcstelen-

ség zászlóhordozójává – dorgálta –, de ha mégis megtennéd, és nem állnál el óhajodtól,
akkor én mint a pápa küldöttje az egyházi törvény erejével állnék a bűn útjába. A pápa
keze soha nem kenne fel császárrá olyan embert, aki ily mételyező magatartással elárul-
ja a keresztény hitet, és a királyi tisztség méltóságát efféle tettel bemocskolja.”

A kemény szavak hatottak az egybegyűlt püspökökre, és a király oldalán állók

száma hamarosan megcsappant. Henrik – inkább megtörten, mint meggyőzve –
meghátrált.

„Ha ezt kívánjátok, urak – mondta halkan –, erőszakot követek el önmagam

ellen, és továbbra is hordom az igát, amit nem tudok levetni. Isten adjon nekem erőt
hozzá.”

Új hatalom: a város és a polgárság

Az iga szó nemcsak a házasságra utalt, egyúttal a gyermekkora óta tűrt örökös
megkötöttség, állandó fegyelmezés, a tudta nélkül kiadott parancsok áradata, a má-
sok kegyére utaltság megalázó mivolta ellen is tiltakozott. Ezt az újabb vereséget ti-
zennyolc éves fejjel kellett elviselnie, amikor már három éve nagykorú volt, és a hata-
lom birtokosa, de a hatalmával nem sokra ment. Ugyanis Henrik szegény király volt.

110
 Legsürgősebb feladatának a gyámjai által eltékozolt királyi javak legalább részbeni
visszaszerzését tekintette, és e célra Szászország látszott alkalmasnak, amelynek „bé-
kéje és termékenysége a Paradicsomra hasonlított”. A szász bányák látták el a kincs-
tári ezüsttel, az Ottók kora óta ott voltak a korona legjövedelmezőbb birtokai, és a ki-
rályi jövedékek is komoly anyagi forrást jelentettek.
A szászok, akiknek alapvető életformája még mindig a földművelés volt, minden-
nél többre becsülték a földtulajdont, és meglehetősen pénzsóvárak is voltak, így az-
után nem voltak hajlandók lemondani azokról a javakról, amelyeket szokásjogi ala-
pon már sajátjuknak tekintettek. Főleg nem annak a jött-mentnek a javára, aki a dicső
szász uralkodók helyébe lépett, és akinek van képe egy csomó sváb élén benyomulni
földjükre. A Németországban még ma is érzékelhető észak-dél ellentét ősrégi hagyo-
mányokból ered.
Henrik sorra építtette a földvárakat, hogy követeléseinek kellő nyomatékot adjon.
De ez esetben Adalbert rossz tanácsadónak bizonyult, mert köztudomású, hogy a
szászokat nem lehet semmire sem rákényszeríteni. Fellázadtak. Ottó nordheimi her-
ceg állt az élükre, akinek birtokait a király állítólag felségárulás miatt elkobozta. Fel-
gyújtották a várakat, kifüstölték a „sváb fajzatot”, és maga Henrik is kénytelen volt
szégyenteljes körülmények között elmenekülni a jól megerősített harzburgi várból.
Hosszas kerülő utakon, kimerülve, lelkileg összetörve, ráadásul betegen jutott el a
Rajna partjára, és ott tudta meg, hogy a mainzi és a kölni érsek már az utódjáról ta-
nácskozik. Henrik ekkor megmutatta félelmetes ellenállóképességét, azt a törhetetlen
lelkierőt, amelynek segítségével később is mindig ki tudta vágni magát a legremény-
telenebbnek látszó helyzetekből is. Ez alkalommal a wormsi polgárok személyében
állt mellé a szerencse, akik az idők folyamán a kereskedelem és az ipar révén megva-
gyonosodtak.
A wormsiak megdöbbentően vakmerő tettre szánták el magukat – fellépésük ha-
marosan iskolapéldául szolgált –, elkergették püspöküket, a királyellenségét, és Hen-
rik az állig felfegyverzett polgárok kíséretében ünnepélyesen bevonulhatott a város
oltalmat és segítséget nyújtó vastag falai közé. Új hatalom jelent meg a világszínpad
deszkáin: a város és a polgárság.
Az új társadalmi réteg vezetői csakhamar megmutatták, hogy minek köszönhetik
gazdagságukat. Nem ingyen vállalták a kockázatot, „rendíthetetlen hűségüket a biro-
dalmat pusztulással fenyegető veszély idején”, kiállásukat a korona mellett nem aján-
déknak szánták. Virágnyelven tudomására hozták a királynak, hogy ezek után iga-
zán méltányos lenne, ha nem kellene vámot fizetniük. Végül őfelsége is megértette
óhajukat, és egy királyi rendelettel, amely még ma is megtekinthető a városi levéltár-
ban, ünnepélyesen felmentette a wormsiakat minden adófizetési kötelezettség alól.

Reménysugarak a láthatáron

Worms ezután csodás időknek nézhetett elébe, és Henrik számára is megjelentek

az első reménysugarak a láthatáron. A várak lerombolását nem tudta megakadályoz-
ni, viszont a faldöntögető parasztok barbár viselkedésükkel a kezére jártak. Harz-
burg feldúlásakor ugyanis nem elégedtek meg a falak szétverésével. A keresztény
gondolkodás vékony rétegét áttörték az ősi, elfojtott pogány ösztönök, felgyújtották a

111
várkápolnát, elrabolták a templomi kincseket, meggyalázták az ereklyéket, feltörték a
királyi család sírboltját és széttiporták a csontokat.
Ez már nemcsak a király, hanem minden felsőbb hatalom elleni galádság volt, és a
főurak ráébredtek arra, hogy miféle magot vetettek el. Valahányszor, ha egy lázadás
népi forradalomba csapott át, a főurak mindig nagyon hamar egy táborba tömörül-
tek. Most már szinte ráerőszakolták a királyra az eddig megtagadott csapatokat. A
szászokat az Unstrut melletti véres csatában megadásra kényszerítették, az egyszerű
katonákat „barmok módjára” lemészárolták, vezéreiket, köztük a nordheimi herceget
és számos püspököt, börtönbe zárták.
Amikor Henrik 1075-ben Goslarban a karácsonyt ünnepelte, egyúttal sokévi há-
nyattatás után első győzelmét is ünnepelhette. Ellenfelei porba hulltak, birtokukat el-
kobozta, a szászok ismét a koronát szolgálták, a főurak hódoltak előtte, és ami a Szá-
li-uralkodóház szempontjából a legfontosabb volt, elismerték még bölcsőben pihenő
fiát, Konrádot, trónörökösnek.
„Látom a hajnalpírt” – mondta ekkor. Nem sejthette, hogy ez a pír nem a hajnal
előhírnöke…

A félelmetes szerzetes

Hildebrand, az alacsony termetű, rút szerzetes – aki annak idején a királyi gyer-
meknek hűséget esküdött –, időközben szédületes karriert futott be, és most nekilá-
tott, hogy átrendezze Európa politikai térképét.
Hildebrand elkísérte a III. Henrik által elmozdított VI. Gergely pápát kölni szám-
űzetésébe, szemét és fülét jól nyitva tartotta, és oly behatóan tanulmányozta a német
viszonyokat, mintha előre tudta volna, hogy ezek az ismeretek egyszer mennyire
hasznosak lesznek számára. Majd annak az embernek biztos ösztönével, aki mindig
tudja, hogy mikor és mit kell tenni, felbukkant Rómában az új pápa, IX. Leó kíséreté-
ben, ahol is nyomban megbízták a Szentszék pénzügyeinek intézésével.
A pénzügyek intézése kulcspozíció, a pénzügyminiszter ősidők óta különlegesen
fontos személyiség. Rómában sem volt ez másképpen, hiszen a város a Nyugatnak
nemcsak vallási, hanem pénzügyi fővárosa is volt. Ide áramlottak be északról és ke-
letről a hatalmas összegekké duzzadó péterfillérek, az oltárakon a zarándokok ado-
mányai tornyosultak, a Kúria vette át a főurak adományait, az ereklyék árusítása mil-
liókat jövedelmezett, birtokokat, uradalmakat, sőt egész tartományokat adtak-vettek,
pénzt kölcsönöztek uzsorakamatra.
Aki ennek a „világbanknak” az élén állt, hihetetlen nagy befolyással rendelkezett.
Hildebrand nemcsak felismerte ezt a lehetőséget, de ki is használta. Amikor Benedek
eladta a tiarát Gergelynek, az üzletet ő közvetítette a zsidó Pierleoni bankárcsalád
megbízásából. Nem valami tisztes üzlet volt, de nem is annyira elítélendő, mint
ahogy a látszat mutatja, mert az eszményi célokat követő reformpárt akarta ily mó-
don a reformok korrupt ellenzékétől elragadni a hatalmat.
A pénz ebben az esetben jó célt szolgáló rossz eszköz volt, és ezt a módszert Hil-
debrand a későbbiek során is gyakran alkalmazta. Ő maga nem gazdagodott meg,
egyszerűen és szerényen élt, nem tartott igényt a vele egyenrangúakat körülvevő fe-
jedelmi pompára.

112
 Mindenesetre az a tény, hogy az egyházi tisztségek adásvételének legelszántabb
ellensége pályafutását egy igencsak vaskos szimóniával kezdte, az (egyház)történe-
lem fintorgásra ingerlő anekdotája.
Az első időkben Hildebrand, a szerzetes nem sokat számított az emberek szemé-
ben, és akik csak futólag ismerték, még azt sem tudták, hogy voltaképpen mivel fog-
lalkozik. A látszatra jelentéktelen ember legszívesebben a szürke eminenciás szerepét
játszotta, aki a kulisszák mögül adja ki a jelszót, és nem tűri, hogy bárki is az ő jóvá-
hagyása nélkül cselekedjék. De hamarosan félig elkeseredve, félig elismerően idéz-
gették az ostiai püspök kétsoros versikéjét:

Élnél Rómában? Kürtöld szét fülsiketítőn:

„Nálad az úr pápább, pápa uram, nekem is!”

És ez a pápa fölötti úr nem a Jóisten volt.

Hildebrand Machiavelli könyveibe illő következetességgel építette ki hatalmát,
mindig szem előtt tartva, hogy csak az eredmény számít, senki nem kérdezi, mikor és
hogyan sikerült tervét megvalósítania.
II. Viktor személyében Hildebrand még eltűrt egy császári kegyelemből trónra
emelt pápát, mert tudta, hogy idő előtti lenne fellázadni a Rajna menti hatalom ellen.
Fődiakónusként ő maga vezette a küldöttséget, amely ott az új egyházfő kijelölését
kérte. A következő pápa megválasztásakor „megfeledkezett” a császár döntési jogát
biztosító törvényről, és csak arra volt hajlandó, hogy a gyámuralkodó Ágnes császár-
nét tájékoztassa. Az új pápa, II. Miklós teljesen az ő kreatúrája volt, úgy emlegették,
mint a Laterán jászlához kötött, és Hildebrand gondjaira bízott szamarat.

Az Angyalvár, mint adósok börtöne

II. Miklós volt az első pápa, akinek főpapi süvegét két abroncs díszítette az eddigi
egy helyett, s ez a kettős korona nemcsak külsőségben akarta túlszárnyalni a császári
koronát, hanem félreérthetetlen jelkép is volt: mostantól kezdve a császár alá van
rendelve a pápának. A fordulat az 1059. évi lateráni zsinaton következett be, amikor
nemcsak ezt a szimbólumot tárták a világ szeme elé, hanem azt is leszögezték, hogy a
pápaválasztás joga kizárólag a bíborosi kollégiumot illeti meg.
Ezzel kirekesztették a pápaválasztásból a római nemesek családi klikkjeit, akik a
múltban meglehetősen gyakran keverték rossz hírbe Szent Péter székét. De egyúttal
kirekesztették a német császárt is! Bár néhány, kétes értékű szóval még megemlékez-
tek róla, és valamiféle tiszteletbeli tagságot is biztosítottak számára, ám ennek a gya-
korlatban nem volt jelentősége. A zsinat úgy vélte, hogy megengedheti magának ezt
a merészséget, hiszen most aligha kell tartani az Alpokon átkelő ama hadseregtől,
amelynek érvei eddig még mindenkit meggyőztek.
Németország királya gyermek volt, anyja pedig alkalmatlan a régensségre. Ami-
kor II. Miklós meghalt, a császár özvegye – a birodalomhoz hagyományosan hűséges
felső-itáliai püspökök unszolására – mégis elszánta magát egy ellenlépésre, és hozzá-
járult ahhoz, hogy „saját” pápája legyen Honorius személyében. Hildebrand azonban
megelőzte saját jelöltjével, Sándorral, így Honorius csupán az ellenpápa szerepét tölt-
hette be.

113
 Honorius pápáskodása csúfos véget ért. Elfogyott a pénze, és vele együtt katonai
ereje. Hitelezői, a római nemesek be akarták zárni az Angyalvárba, amíg tartozását ki
nem egyenlíti, de az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. Támogatói gyalázatosan
cserbenhagyták ellenfelével, Sándorral szemben, akinek lehetővé tették, hogy Manto-
vában, a zsinat előtt esküvel bizonyítsa, hogy megválasztása szabályszerűen történt,
és így ő a hiteles pápa. Ezt a színjátékot csupán azért rendezték meg, hogy a németek
megőrizhessék tekintélyük látszatát és illendő körülmények között vonulhassanak
vissza.
Ez a vereség a vég kezdetét jelentette, süllyesztőbe került a római ősnemesség,
amely felhatalmazta a császárt, hogy a pápaválasztáskor akaratát érvényesítse.

„A német császári hatalom boltívének zárókövét széttörték, és soha többé nem

sikerült helyreállítani.”

Az ellenfelek nemcsak ezen a téren bizonyultak erősebbnek, minden fronton elő-

nyomultak Hildebrand „főideológusa”, Humbert kardinális vezetésével, aki a prog-
ramot – a forradalmi mozgalmak nélkülözhetetlen segédeszközét – megfogalmazta.
A Szimoniákusok ellen című írásának minden egyes mondata kalapácsütéshez hasonlí-
tott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy szétzúzza mindazt, ami az egyház szemé-
ben már régóta törékenynek látszott.

A „gyülevész nép” megragadja a hatalmat

Pokolravalónak nevezett minden laikust, királyokat, hercegeket és grófokat, akik

elbizakodottságukban püspököket és apátokat neveztek ki azokba a hivatalokba,
amelyek egyedül Isten tulajdonai. Micsoda gyalázat, hogy egy véres kezű gróf adja át
„saját” egyházát annak a plébánosnak, aki az oltár előtt az Úr testét érinti! Hogy is
történhetett meg, hogy az egyház szűzi tisztaságát ennyire meggyalázták?! Egytől
egyig templomrablók, de az Istentől elorzott birtok átkot fog teremni, és nemzetsé-
gük elsorvad. Talán nem tudják, hogy a papság fölötte áll a királyságnak, miként a
lélek is uralkodik a test fölött? És hogy a király semmiféle szentségnek nem hordozó-
ja, csupán egy halandó, éppoly földi ember, mint a többi világiak.
Még soha nem mondták ki ilyen élesen, amit ez a hadüzenet hirdetett meg. Már
nem az egyházi reformról volt szó, hanem az egyház szabadságáról, már nem jogos
követeléseket hangoztattak, hanem hadat üzentek a szokásos joggyakorlatnak. Bűn-
be esett minden pap, aki beleegyezett, hogy tisztébe világi hatalom iktassa be, akár
adott érte pénzt, akár nem („… mert aki rablókkal szövetkezik, maga is rabló”). És
bűnt követett el a világi ember is, ha egy papot beiktatott tisztébe, akár elfogadott érte
pénzt, akár nem.

„Ha ezt végrehajtották volna – írja Haller –, alapvetően forradalmasította

volna a fennálló viszonyokat. A legnagyobb veszély a német királyt fenyegette. Ha többé
nem számíthat a püspökségek és apátságok szolgálataira, ha nincs beleszólása e tisztsé-
gek betöltésébe, vége van uralkodói hatalmának. A birodalom elvesztené haderejének
döntő többségét, a király pedig az akaratának keresztülviteléhez szükséges apparátust.
Király és birodalom teljesen tehetetlenné válna. Az invesztitúratilalom élethalálharcra
szóló hadüzenet volt.”

114
 A papok többsége is megriadt, hiszen ha csatlakoznak a reformhoz, az sokuk szá-
mára a Paradicsomból való kiűzetést jelenti, lemondást a hatalomról, a birtokról, az
élvezetekről, ama földi örömökről, amelyektől még a legjámborabb papok sem tar-
tózkodtak, mert jogosnak és lelkipásztori hivatásukkal összeegyeztethetőnek tartot-
ták őket. Komoly ellenállás bontakozott ki a papság soraiban, nem voltak hajlandók
Róma parancsait követni. Ezután agitátorok lepték el a kolostorokat, és a szerzetese-
ket elöljáróik ellen bujtogatták, mondván: immár nem tartoztok engedelmességgel
ezeknek a szimóniát űző, a papi nőtlenség tilalmát megszegő bűnösöknek. Az egy-
ház – most első ízben – a köznépet is mozgósította, az agitátorok megjelentek a mű-
helyekben, a fonodákban, ezreknek prédikáltak a piactereken, lázították a népet az
apátok, püspökök, sőt a király ellen, és aki nem hitte el, hogy ajkukról Isten szava
hangzik el, azt csodákkal győzték meg.
Az égbolton, a lemenő nap sugárkoszorújában egyszerre csak megjelent Szűz Má-
ria, és szeméből könnyek peregtek, a feszületen Krisztus sebeiből vér csordult ki,
mindenfelé megnyílt a vakok szeme, a bénák eldobták mankóikat, a bélpoklosok
megtisztultak.
Hildebrand elsősorban a szerzetesek közül választotta ki különleges megbízottait.
Németországban a Cluny szellemében megreformált két kolostor, a hirsaui és a St.
Blasien terjesztette az új tanokat lángoló lelkesedéssel. És demagógiával. A nincstele-
nekben lakozó irigykedésre építettek, és élénk színekkel ecsetelték a hatalmon lévők
gazdagságát. Ezzel főleg a városokban arattak nagy sikert.
A reform hívei a gazdag Milánóban a patariával, a gyülevész néppel léptek szövet-
ségre, amely nevét arról a negyedről kapta, ahol a zsibvásár volt. Ez a gúnynév nem-
sokára kitüntetésszámba ment. A reform érdekében agitálok el akartak törölni min-
den olyan előírást, amely szerint a papi rendnek egyaránt kell nemesnek és gazdag-
nak lennie. A méltatlan pap kezéből elfogadott szent ostya kutyapiszok – hirdették a
szerzetesek –, templomaik az istállókhoz hasonlatosak, palotáik bordélyházak, va-
gyonukat a néptől zsarolták ki. A népet nem sokat kellett biztatni. Megzavarták az is-
tentiszteleteket, kifosztották a papok házát, asszonyaikat elkergették, és őket magu-
kat is jól helybenhagyták.
Az utca hatalmával szemben a milánói papság fegyverletételre kényszerült. A pa-
pokat később csak azzal a feltétellel szentelték fel újra, ha javulást fogadtak és ke-
mény vezeklésnek vetették alá magukat. Hildebrand győzött, méghozzá nemcsak az
egyházon belül, hanem a politika terén is. Milánó a német uralom alá tartozó Lom-
bardia leghatalmasabb városa volt, érsekei pedig ősidők óta a német érdekek leg-
megbízhatóbb képviselői. Ennek most vége szakadt. Elesett a birodalom egyik bás-
tyája.
A Kúria ügyes politikájával Közép-Itáliában is szerzett magának egy jelentős szö-
vetségest. „Szakállas” Gottfried, Lotaringia hercege feleségül vette a toscanai Beatri-
xot, s ezáltal e terület teljhatalmú uralkodója lett. A birodalom ősellenségei közé szá-
mított, semmibe vette a nemzeti érdekeket, és mint kiváló fegyverforgató a legvére-
sebb csatákban is csupán népünnepélyt látott. Olyan becsületes volt, mint egy tolvaj,
és annyira megbízható, mint egy politikus. Az általa kinevezett papok ágyasokat tar-
tottak, és pénzen vásárolták meg tisztségüket, ő maga feleségével vérrokonságban
állt, ami egyházjogi akadályt jelentett volna, de efféle csekélységekkel nem törődött.

115
 Mostohalánya, Matild, később Gergely egyik leglelkesebb támogatója lett, ő is,
mint oly sok más nő, istenként imádta a pápát, és szerelmes módjára rajongott érte.

A szőke normann bestiák

Hildebrand két másik szövetségese sem állt magasztosabb erkölcsi alapokon, de

az erkölcs akkor – akárcsak ma – nem volt a politikai alkalmasság mércéje. E két szö-
vetséges, Aversai Richárd és Guiscard Róbert, a szőke normann bestiák, bárkinek el-
adták magukat, aki elég magas árat kínált.
Hildebrand megfelelő árat kínált…
Richárd egyházi átok alatt állt ugyan, mert vakmerő módon magához ragadta a
pápai birtok egy részét, de ezt a jelentéktelen incidenst szépen elsimították, és nem-
csak az elrabolt területeket kapta meg ajándékba, hanem némi ráadást is. Richárdnak
jutott Capua, Róbertnek Apulia, Calabria és Szicília. Furcsa ajándékozás, hiszen a hű-
bérbe adott területeket előbb meg kellett hódítani. Dél-Itáliát a görögök, Szicíliát pe-
dig az arabok tartották keményen kezükben. A normannok mégis elégedettek voltak,
sőt hajlandónak mutatkoztak aránytalanul nagy ellenszolgáltatásokra is. Az Apuliá-
ban fekvő Melfi városban tartott zsinaton a normann vezérek a szokásos ünnepélyes
keretek között megesküdtek arra, hogy az egyházat bármiféle ellenséggel és a föld
bármely pontján hajlandók megvédelmezni, adót fizetnek a Kúriának, és gondoskod-
nak róla, hogy minden új pápa csak „Szent Péter dicsőségére és szellemében” kerül-
hessen a trónra. Azaz a bíborosi kollégium választása alapján. Ami eddig a császár
feladata volt á pápaválasztás során, az most a normannok kezébe került, de nemcsak
a szerep, hanem a befolyás is! Lényegében nem túl magas ár. Ezen kívül elnyerték a
pápa áldását is, nem megvetendő jutalom, hiszen ez a legvéresebb hódító hadjárat-
nak is megszentelt jelleget kölcsönzött.
Ha az az igazán jó üzlet, amikor végül is mindegyik fél úgy véli, hogy többet ka-
pott, mint adott, akkor most valóban jó üzlet született. A bíborosok boldogan vonul-
tak haza. Az ajándék nekik nem került semmibe – nem a magukéból adtak –, és or-
szág-világ előtt kimutatták az egyház hatalmát, azt a jogát, hogy országokat adomá-
nyozhasson, uralkodókat jelölhessen ki. Első ízben itt öltött alakot az a szédítő gon-
dolat, amelynek teljes kibontakozásakor az egyház magáénak követelte mind az égi,
mind a földi hatalmat. Németországban egyre jobban hozzászoktak ahhoz, hogy a
döntő szó a Kúriáé. A Kúria mindenbe beleavatkozott, és a vitás esetekben többnyire
az alacsonyabb rangúak javára döntött, így akarta állandó bizonytalanságban tartani
a vezető réteget. Az apáttal szemben az egyszerű szerzetesnek, a várúrral szemben a
helybeli papnak adtak igazat. Aki engedetlenkedett, azt Rómába citálták. Aki nem
volt hajlandó útra kelni, azt az újabb pápai kiküldött megfosztotta tisztétől és egyhá-
zi átok alá helyezte.
A megfélemlített püspököket úgy leckéztették meg Rómában, mint a kolostori is-
kolák növendékeit, végül bocsánatért esdekeltek, vezeklést vállaltak, és ellentmondás
nélkül vették tudomásul a pápa döntéseit. Még olyan tekintélyes érsekek is, mint a
brémai Liemar, a mainzi Siegfried, sőt maga a kölni Anno is vállalták az Alpokon
való átkelés nehézségeit, hogy azután Rómában megbüntessék őket.
Tervszerűen ásták alá a császár belföldi tekintélyét, és ugyanilyen tervszerűen
próbálták a birodalmat külpolitikai téren is meggyöngíteni. Amikor a franciaországi

116
normannok megtámadták Angliát, vezérük, Hódító Vilmos megkapta a pápától
Szent Péter zászlóját, ennek jegyében harcolt és győzött. Hasonló megtiszteltetésben
részesültek a spanyolok, amikor a kereszt jegyében megindultak, hogy kiűzzék a mó-
rokat hazájukból. Franciaországban a Kúria kihasználta a Rajnától keletre lakókkal
szemben táplált ősi gyűlöletet. Magyarországon is a birodalom ellenségeit támogatta.
És mindenütt igényt tartott a legfőbb hűbérúri tisztre.
A táborok körvonalai már kirajzolódtak, és minden tökéletesen elő volt készítve,
de a Kúria mégsem merte megtenni az elkerülhetetlen összecsapáshoz vezető döntő
lépést. A császárság intézményét még mindig nagy tisztelet övezte a hagyomány, a
belőle sugárzó erő alapján, tekintélye még nem foszlott szét. Amikor IV. Henrik
Gottfried kanonokot kinevezte Milánó érsekévé, voltaképpen ki kellett volna a ki-
rályt közösíteni, mert a reformtörvények alapján ez a jog már nem illette meg. II. Sán-
dor nem merészkedett el idáig, és a veszélytelenebb utat választotta: kiátkozta a ki-
rály tanácsadóit. Ámde közelgett a nap, amikor az az ember veszi kezébe a hatalmat,
aki valójában már régóta gyakorolta…

Sanctus Satana, a szent Sátán

Ami 1073. április 22-én Rómában történt, azt a történészek „világtörténelmi jelen-
tőségű eseménynek” minősítik – meglehetősen elkoptatott jelző, hiszen az emberiség
több évezredes múltjában fölöttébb nagy számban szerepelnek az efféle események.
Mindenesetre gondosan megrendezett jelenetről van szó, amelyben a rendező ját-
szotta egyúttal a főszerepet is.
Sándor búcsút mondott az árnyékvilágnak. Amikor holttestét a lateráni kápolná-
ban a kriptába helyezték, az ünnepélyes csöndet hirtelen itt is, ott is kiáltások törik
meg, nemsokára kórusban harsogja a gyászoló tömeg – köztük meglepően sok nő is:
Gregorium papam sanctus Petrus elegit! – Szent Péter Gergelyt választotta ki pápának!
Közrefognak egy hevesen tiltakozó férfit, a püspöki trónszékhez taszigálják, közben
„szinte őrjöngve” kiabálják: Gergely legyen a pápa! Gergely legyen a pápa!
A nép Hildebrand archidiakónust kényszeríti erőszakkal erre a megtiszteltetésre,
és az emberek – csodák csodája – még azt is tudják, hogy pápaként csak a Gergely
nevet viselheti. A kiválasztott végül is megadja magát, mert úgy érzi, hogy a nép szá-
ján keresztül Isten hangja szólalt meg. „Jaj, ó, jaj lett volna nékünk, ha megpróbáltuk
volna magunkat kivonni ez alól” – írja később.
Az események annyira kimerítették, hogy napokig az ágyat nyomja „remegő gyo-
morral”, és úgy érzi magát, mint „a nyílt tengeren az éjszakai viharban hánykolódó
hajós”. Nem a lelkiismeret furdalja, noha megválasztása törvénytelen volt, és az ép-
pen általa megfogalmazott formaságoknak sem felelt meg. Az efféle érzések távol áll-
tak tőle, nemigen gyötörte magát fölösleges aggályoskodással. Viselkedése mégsem
minősíthető képmutatásnak. Valóban megriadt a rázúduló iszonyatos tehertől, mert
más dolog a szürke eminenciást játszani – ahogy egy negyedszázadig, hat pápát is ki-
szolgálva tette –, mint személyesen hordozni a pápai hatalom felelősségét.
Ötvenhárom éves volt ekkor, de még teljesen töretlen, minden porcikáját megtöl-
tötte az akaraterő, a szívósság, a szenvedély. Sápadt arcából kivillogó szeme fanatiz-
musról árulkodott, iszonyatos ellentmondások lakoztak benne: rút volt és elbájoló, ir-

117
galmas és kőszívű, annyira érzelmes, hogy áldozás közben sírva fakadt, és oly ke-
gyetlen, hogy ellenségeinek megkínoztatásától sem riadt vissza.
A gyermekek irtóztak tőle, a nők minden rútsága ellenére bálványként imádták, a
békét hirdette, de elátkozta azokat, „akik iszonyodtak kardjukat vérbe mártani”, az
igazságosságot hangoztatta, de a törvényekkel nem sokat törődött, sok ember nyüzs-
gött körülötte, és mégis magányos volt, sokan nagyon szerették és ugyanannyian ha-
lálosan gyűlölték, szeretetet prédikált, és megvetette az embereket.
De bármit vetnek is szemére ellenfelei, akik szent Sátánnak nevezték el, abban
mind egyetértenek, hogy mélységesen hitt abban, amiért harcolt, és egész bensőjét ki-
töltötte az a gondolat, hogy az Istent megillető jognak érvényt kell szerezzen e föl-
dön.
Sok kijelentését ismerjük, levelei is megmaradtak, de keveset tudunk személyisé-
géről. Valódi alakját elfödi a gonosz rágalmak és dicső legendák szövedéke. Nem
szegény pásztor gyermeke volt, de nem is nemesi származék. Tény, hogy Sovanában,
a toscanai kisvárosban született, egyszerű család sarjaként, és gazdag rokonai jóvol-
tából tanulhatott az Aventinus-palota iskolájában. Gergely legfőbb ismertetőjele a
csuha volt, de még ma is vitatják, hogy tagja volt-e valaha is valamelyik szerzetes-
rendnek. Ő maga sohasem tárta fel múltját, csak arra utalt homályos szavakkal, hogy
Szent Péter mindig a leghelyesebb utakon vezérelte. Az értelmes ifjú nyilván nem-
csak erre az útmutatásra hagyatkozott. Mindig felismerte a megfelelő embert, sokak-
nak tett szívességet, nem utasította vissza az ellenszolgáltatásokat, és csakhamar
minden szál az ő kezében futott össze.

A politika mestere

Az akkor huszonhárom éves német királyt Gergely az első időkben nagy jóindu-
lattal kezelte. Apjának is nagy tisztelője volt annak idején, s most a fiúban egy félre-
vezetett embert látott, akinek csak fel kell nyitni a szemét, és máris visszatalál az ősi
erények útjára. Hódoló leveleket írt neki, legátusokat küldött baráti látogatásra Né-
metországba, sőt szabályszerűen kikérte jóváhagyását pontifex maximusszá történt
megválasztásához, és tisztében végképp megerősítve érezte magát, amikor postafor-
dultával nemcsak a jóváhagyás érkezett meg – a német püspökök minden tiltakozása
ellenére –, hanem Henrik töredelmes bűnbánó levele is.

„Vétkeztünk az ég és Ön ellen – írta Henrik –, és nem vagyunk többé méltók

atyai szeretetére. Jogtalanul elsajátítottuk az egyházi javakat, és ahelyett, hogy megol-
talmaztuk volna a szent tisztségeket, eladtuk őket a szimóniával megfertőzötteknek.”

Egyúttal tanácsot kért arra nézve, hogy miként tehetné jóvá vétkeit, és megeskü-
dött az ereklyékre, hogy a jövőben őszentsége minden parancsát követni fogja.
Henrik azonban csupán időt akart nyerni, hogy végezhessen a szászokkal. Egyben
volt igazán tökéletes, a színlelés művészetében, alázatoskodással álcázta valódi szán-
dékait. A képmutatást már gyermekkorában kénytelen volt alaposan kitanulni. Így
sikerült neki VII. Gergelyt, akit pedig a politika mesterének neveztek, saját területén
legyőznie és tökéletesen félrevezetnie. Kaján megelégedéssel olvasta titkos ügynökei-
nek jelentését: Gergely azzal büszkélkedik, hogy soha még egyetlen pápa sem kapott

118
egy német királytól ilyen tökéletes alárendeltségről tanúskodó, „nyájassággal és en-
gedelmességgel teli” levelet.
Mihelyt legyőzte a szászokat, Henrik magatartását az a közkedvelt politikai alap-
elv határozta meg, amely szerint a tegnap kiejtett szavak ma már nem kötelezők.
Többé nem esett szó az alárendeltségről. Henrik nekilátott, hogy felbomlassza a Ger-
gely által kiépített szövetségi rendszert.
A „szakállas” Gottfried örökébe a „púpos” Gottfried lépett, akit bigott felesége,
Matild elűzött Toscanából. Henrik kapcsolatba lépett vele. Ügynököket küldött a bar-
bárság fegyelmezhetetlen gyermekeihez, a normannokhoz is, akik nézeteltérésekbe
keveredtek a pápával, mert hódító hadjárataik során minduntalan összetévesztették
az enyém-tied fogalmát. Henrik egész Itáliában – tudatos kihívásként – a birodalom-
hoz hű papokat ültetett a püspöki székbe. Hadsereget kezdett szervezni a régóta ese-
dékes itáliai hadjárat céljára, melynek során majd móresre taníthatja a pápát, és csá-
szárrá koronáztathatja magát. Intézkedéseivel népszerűvé vált, ha nem is a német fő-
urak, de a német főpapok körében, akik már régóta egységbe forrva lázadoztak
Róma ellen.
Amit soha senki nem tételezett volna fel róla, Henrik most minden adut a kezében
tartott, és éppen készült kijátszani őket. De ahogy kezdetben Gergely alábecsülte a
királyt, ugyanezt a hibát követte el most Henrik Gergellyel szemben. Nem ismerte
föl, hogy a pápa nem engedhet a világi invesztitúra kérdésében, ha el akarja érni éle-
te célját: az Isten akaratából született egyház uralmát a világ fölött. Henriket emberis-
merete is cserbenhagyta, nem mérte föl, hogy ebben a pápában a fanatizmus háttérbe
szorítja a politikai megfontolásokat.

Az egyház soha nem tévedett,

és örökké tévedhetetlen lesz

Ekkor született meg a Dictatus papae néven ismert, és Gergely saját kezű fogalma-
zásában fennmaradt egyházi tan. Huszonhét tételt tartalmaz, amelyek minden kép-
zeletet felülmúlnak. Ezek nagy részét Gergely egy IX. századi egyházjogi gyűjte-
ményből, az ún. Pseudo-Isidorosi gyűjteményből vette át, amely igen alkalmas volt
annak bizonyítására, hogy az egyház fölötte áll az államnak. Ez a gyűjtemény is a
mesteri hamisítványok közé tartozott, és az egyház csak évszázadokkal később is-
merte el hamis mivoltát.

A Dictatus papae tanításai szerint:

csak a pápa jogosult püspököket kinevezni és tisztjükbe beiktatni;
tilos a pápa által kiátkozott személlyel egy fedél alatt tartózkodni;
csak a pápa adhat ki új törvényeket, új egyházi alapítások, a meglevők átszer-
vezése, megosztása vagy összevonása a pápa kizárólagos joga;
a pápa ítéleteit senki sem változtathatja meg, ő viszont bárki ítéletét semmis-
nek nyilváníthatja;
a pápa az apostolok egyetlen jogutódja és örököse, ezért minden királyság és
ország fölött uralkodói jogok illetik meg.

Majd szinte felülmúlhatatlan gőggel így folytatja:

csak a pápa viselheti a császári felségjelvényeket, és minden uralkodó köteles a

119
 pápa lábát megcsókolni;
a pápa megfoszthatja a császárt a trónjától;
a pápa felszentelése után szentnek számít;
a római egyház soha nem tévedett, és örökké tévedhetetlen lesz.

A pápa válasza a király levelére a Dictatus papae szellemében született meg:

„Az Isten szolgáinak szolgája üdvözletét és apostoli áldását küldi Henrik ki-
rálynak. Gondold meg, legfőbb méltóságú gyermekem, hogy minő veszélyes, ha uralma-
dat Krisztus uralma fölé kívánod helyezni, ne állj tehát tovább az egyház szabadságá-
nak útjába. Emlékezz Saul történetére, aki a győztes csata után, diadalmámorában nem
hallgatott a próféták intő szavára, és akit az Isten ezért eltaszított, míg Dávid királyt
alázatosságáért nagy kegyben részesítette.”

Nyílt fenyegetés, és a levelet a goslari királyi udvarban átnyújtó küldöttek még na-
gyobb nyomatékot adtak neki, amikor hozzáfűzték, hogy őszentsége fel van hábo-
rodva a király vétkeiről és gaztetteiről szóló hírek miatt, és ezért a királyt a kiátkozás
és trónfosztás veszélye fenyegeti. A szentatya nem riad vissza a büntetés kiszabásá-
tól, hacsak a mélységes bűnbánat és az őszinte vezeklés nem teszi a megtorlást feles-
legessé.

„Szállj le a trónról, szállj le, te örökre elátkozott!”

Ez viszont most olyan levél volt, aminőt egy király sem kapott még a pápától, és
Henrik ennek megfelelően reagált rá. Közhírré tétette a levelet, és a hatás pontosan
megfelelt terveinek: az egyházzal szemben már régóta izzó gyűlöletből kicsaptak a
felháborodás lángjai. A hirtelen összehívott wormsi nemzeti zsinaton nagy számban
gyűltek össze a püspökök és apátok, és még eddig soha nem tapasztalt egységbe
forrtak össze – legalábbis ami a felháborodást illeti.
A hosszas tanácskozás után megszületett válasznak már a címzése is sokatmondó:

„Henrik, aki nem önkényből, hanem Isten bölcs rendeléséből király – Hildeb-
randnak, aki immár nem pápa, csak hamis szerzetes.”

És a folytatás:

„Ez a méltó köszöntés számodra, aki az egyház minden rendű és rangú intéz-
ményét tisztesség helyett gyalázattal, áldás helyett átokkal halmoztad el… Eddig tűr-
tünk, mert meg akartuk őrizni az apostoli szék becsületét. De te tisztességtudásunkat fé-
lelemnek vélted, megtámadtad a királyi hatalmat, fenyegetőzni mersz, és el akarod ra-
bolni tőlünk ezt a hatalmat, mintha a korona a te kezedben lenne és nem az Isten és Jé-
zus Krisztus kezében, akik minket elhívtak a királyságra, de téged a papságra sem.
Íme a lépcsők, amelyeken a magasba emelkedtél: a fondorlatosság, amellyel
pénzt szereztél, a pénz, amellyel támogatókat szereztél, a támogatók, akik révén hozzá-
jutottál a fegyverek erejéhez… Még engem is merészelsz megtámadni, holott a szentség-
ben felkent uralkodók közé tartozom. A szentatyák hagyománya is azt tanítja, hogy a
király csak az Isten ítéletének van alávetve, és semmiféle bűntettért nem taszítható le
trónjáról…”

A levél befejező szavai úgy hangzanak, akár egy ótestamentumi átok:

120
 „Ezért te – akit minden püspökünk és magunk is elítélünk – hagyd el Szent Pé-
ter jogtalanul bitorolt székét. Én, Henrik, Isten kegyelméből való király mondom neked:
Szállj le a trónról, szállj le, te örökre elátkozott!”

Valóságos filippika, amelynek szónoki ereje még ma is hat, noha már elfogulatla-
nul nézzük az eseményeket. A tollat a szenvedély vezérelte. De a szív politikai
ügyekben rossz tanácsadó, és az értelemnek közbe kellett volna szólnia, hiszen hatal-
mával csak az fenyegetőzhet, akinek valóban van hatalma.
De hol volt a hadsereg, amely Henrik szavait tettekre válthatta volna? Sehol. A bi-
rodalomban a széthúzás uralkodott, a főurak nem voltak hajlandók katonát adni a ki-
rálynak. A püspökök között is akadtak tétovázók, egyikük igen ügyesen be is biztosí-
totta magát, aláírása alá utólag egy fekvő dárdát rajzolt, ami a korabeli szokás szerint
érvénytelenítette a kézjegyet.
Ezt a levelet és egy másikat, amelyben Hildebrandot egyéb gaztettek mellett „a
toscanai Matilddal való paráználkodással” is megvádolták, Henrik ügynökei széles
körben terjesztették Rómában, hogy felkelést szítsanak a hamis szerzetes ellen. Mi-
dőn e reményükben csalatkoztak, nem maradt más hátra: hivatalosan kellett átadni a
leveleket a pápának.

Az átokba forduló ima

A megbízatás életveszélyes volt. Ahogy a rossz hírt hozó hírnököt is megbüntet-

ték, ugyanúgy semmibe vették a követek sérthetetlenségét, ha sértő üzeneteket adtak
át: Nagy Ottó is, amikor Abdar-Rahman córdobai kalifának levelet írt, amelyben a
keresztény hitnek az iszlám fölötti magasabbrendűségét fejtette ki, olyan embert vá-
lasztott követéül, aki hajlandó volt vállalni a mártírhalált.
Henrik végül talált két önként jelentkezőt, de csak azután, amikor magas jutalmat
helyezett kilátásba. Egy Roland nevű pap és egy alacsonyabb rangú lovag vállalko-
zott a nehéz feladatra. 1076 februárjában, a böjti zsinaton Roland halálmegvető bátor-
sággal a római bíborosok elé állt, és felszólította őket, hogy küldjenek követséget az
Alpokon túlra, és kérjenek új pápát a királytól.

„Mert ez itt – kiáltotta Gergelyre mutatva – nem pápa, hanem vérengző

farkas!”

A szenvedélyességükről amúgy is közismert rómaiak még a szokásosnál is na-

gyobb felháborodásba törtek ki, a két követet darabokra szaggatták volna, ha Ger-
gely személyesen nem veti magát közbe, és meg nem menti őket. Tette nemcsak bá-
torságra, hanem józan megfontolásra is vall, terveivel nem fért össze, hogy a követek
meggyilkolása miatt méltatlanná váljék az egyház megbosszulójának szerepére. Ezen
kívül ország-világ előtt kimutathatta, hogy milyen erős benne a felebaráti szeretet
még legádázabb ellenségeivel szemben is. Másnap ugyan börtönbe vettette, és kín-
padra vonatta a követeket, de erről már csak kevesen szereztek tudomást.
Gergely alapjában véve örült a leveleknek, felolvastatta őket a zsinat előtt, és a
mind formailag, mind érdemileg mértéket nem ismerő szövegek alapján Gergely ál-
dozatként szerepelhetett a világ előtt, bár voltaképpen ő volt a tettes. Most már mód-
ja volt egy olyan visszavágásra, amely egész Európában úgy hatott, mint valami ele-

121
mi csapás: kiátkozta a királyt. A kiátkozás szövegét egy Szent Péterhez intézett ima
kereteibe foglalta:

„Szent Péter, apostolok fejedelme, könyörgök néked, hajolj le hozzánk kegye-

sen, és hallgasd meg szolgádat, akit gyermekkora óta oltalmazol, és akit mind e mai na-
pig megőriztél a gonosz hatalmától. Te légy a tanúm és Veled együtt Istennek Anyja és
Szent Pál, testvéred a Krisztusban, hogy szent egyházad akaratom ellenére választott
meg vezetőjének, nem rabló módjára ültem be székedbe. Te akartad, hogy megadassék
nekem az isteni teljhatalom és mind az égben, mind a földön oldhassak és köthessek.
Benned bízván, most a Te egyházad védelmében megtiltom Henrik királynak, hogy Né-
metországban és Itáliában uralkodjék, felmentek minden keresztényt a neki tett eskü kö-
telezettségei alól, és megtiltom, hogy bárki is szolgálatára legyen. Henrik elfordult egy-
házadtól és szét akarja zúzni azt. Péter, te vagy az a kőszikla, amelyre az élő Isten fia
egyházát építette. A Te nevedben az egész világ előtt a kiátkozás bilincsébe verem őt.”

Gergely trónjának lábánál apácaruhába öltözve ült Poitou-i Ágnes, és kőkemény

arccal hallgatta végig fia kiátkozását. Aki úgy véli, hogy „egy anya érzéseit nem tom-
píthatja el tökéletesen a Rómában beszívott tömjénfüst”, még rosszabbat is megtud-
hat róla: vállalta a pápai ítélet eljuttatását Németország minden részébe.

Félelem a pokoltól

Az ellenfelek eljutottak a végső határig, s közben már letértek a jog területéről is: a
királynak nemigen volt módja olyan pápát elmozdítania, akit három éven keresztül
elismert, és a pápának sem adatott ilyen hatalom a király fölött. Ezzel mind a ketten
tisztában voltak, és igyekeztek a közvéleményt a maguk oldalára állítani. Most a „né-
pet” kellett megnyerni, az oly sokszor emlegetett, de soha meg nem kérdezett népet.
Megkezdődött a propaganda-hadjárat a modern választási kampányokra emlékezte-
tő demagóg és rágalmazó módszerekkel.
A német templomok szószékeiről papok uszították a népet a hitszegő, parázna, ál-
nok, korrupt, gonosztevő pápa ellen, miközben az országot vándorprédikátorok jár-
ták be, és felolvasták Gergelynek „a német birodalom összes híveihez, akik a keresz-
tény hitet védelmezik”, intézett üzenetét. A kettős agitáció általános bizonytalansá-
got idézett elő: az egyszerű emberek azt hitték, hogy a világ kifordult sarkaiból. Hi-
szen eddig azt tanulták, hogy meg kell adni a királynak, ami a királyé, az Istennek,
ami az Istené. A meghasonlás láttára többségük végül is a pápa mellé állt. Ő Isten
helytartója a földön, míg a királynak csak isteni megbízatása van. Az átok Szent Péter
nevében hangzott el, tőle is féltek, mert ő vagy megnyitja a menny kapuját az ember
előtt, vagy a pokolba kergeti.

„Vajon megérti-e egy későbbi kor – kérdezi Gregorovius –, hogy volt olyan idő,
amikor a pápa Istenhez hasonló hatalmát egy jámbor és szegény apostoltól származtat-
ta? A középkorhoz még bizonyos vonatkozásokban közel álló napjainkban már teljesen
érthetetlen, hogy az Isten felségjogait egy szánalmas halandó, a mulandó percek gyerme-
ke saját személyében bitorolhassa, és örök időkre szóló átkokat és áldásokat osztogat-
hasson, noha élte lángját egy kiszámíthatatlan pillanat fuvallata nyomtalanul kiolt-
hatja. Hátborzongató a középkori papságnak az a merészsége, ahogy semmibe vette a
mulandóság korlátait.”

122
 A mérleg lassan, de biztosan kezdett Róma javára billenni, az égi jeleknek minősü-
lő csodálatos események is sokat nyomtak a latban, mint a pápát nyilvánosan kiátko-
zó Vilmos utrechti püspök hirtelen halála és a templomát szétromboló villámcsapás,
vagy Gottfried herceg meggyilkolása, aki utolsóként tartott ki a főurak közül a király
mellett. A többi főúr egyenesen örült a király kiátkozásának, mert végre egyszer nyu-
godt lelkiismerettel árulhatták el.

Megosztani Németországot és uralkodni fölötte

A nemrég még egymás ellen véres csatákat vívó délnémet és szász főurak a legna-
gyobb egyetértésben gyűltek össze a Rajna melletti Triburban, hogy egy „jobb” király
választásáról tanácskozzanak, azaz olyan embert kerestek, aki jobban figyelembe ve-
szi személyes érdekeiket. Henrik, hogy minél közelebb legyen ellenségeihez, a Rajna
túlpartján, Oppenheim várkastélyában rendezte be főhadiszállását. A folyó két partja
között fürge csónakokon cikáztak oda meg vissza a pápai legátusok, tanácsokat osz-
togatva, közvetítve, megbeszéléseket tartva. Egy pillanatra sem feledkeztek meg a
legfontosabb feladatról: meg kell bontani a még Henrik oldalán álló püspökök tábo-
rát, de azért vigyáztak rá, hogy ne feszítsék a végsőkig a húrt, és ne zárják el a király
elől az egyház ölébe visszavezető utat. Egy bűnbánatra hajlandó Henrik sokkal job-
ban megfelelt Gergely céljainak, mint egy esetleges ellenkirály, aki csak megszaporí-
taná a bonyodalmakat.
Tíznapi kemény tusakodás után létrejött az egyezség. Henrik maradt a király, de
köteleznie kellett magát, hogy visszavonja a Gergely trónfosztására vonatkozó
wormsi rendeletét, a jövőben engedelmeskedik a pápának, és elégtételt szolgáltat
neki. Persze ezek csak fogadkozások voltak, amit vagy megtart valaki, vagy sem. A
száli király az utóbbira hajlott.
Sokan nevezték emiatt hol „nem őszintének”, hol „alattomosnak”, hol „erkölcste-
lennek”, de nem szabad elfelejtenünk, hogy politikáról van szó. Ráadásul Henrik
nem örökölte apja zsenialitását, az emberi nagyságot ravaszsággal, a stratégiát takti-
kával, programját pedig diplomáciai ügyeskedéssel helyettesítette. De akadnak –
nem is kevesen –, akik a Hohenstauf II. Frigyes mellett az egyetlen politikához értő
német császárt látják benne.
Most ismét elérve a számára legfontosabbat, haladékot kapott. Négy hónap múlva
ül össze az új birodalmi gyűlés Augsburgban. Mégpedig a szentatya elnöklete alatt,
aki majd legfőbb bíróként dönt a német állam és egyház viszonyáról. Ha addig nem
oldja föl az átok alól Henriket, új királyt is választanak – így szólt a főurak döntése.
Henrik tisztában volt azzal, hogy ezt a birodalmi gyűlést mindenáron meg kell
akadályoznia. Mi várhat ott rá? Vagy lemond az invesztitúra jogáról, vagy letaszítják
a trónról. Mind a kettő hatalmának végét jelentené. De ha még a gyűlés előtt sikerül-
ne a kiátkozást feloldatnia, a főurak nem tudnák mivel indokolni hűtlenségüket, a
kezébe tett hűbéri eskü ismét kötelezné őket, és ezen felül sikerülne éket vernie ellen-
felei közé.
Az idő sürgette, mert az adott körülmények között – kénytelen volt lemondani ki-
rályi hatalmának gyakorlásáról és visszavonulni Speyerbe – semmiben sem remény-
kedhetett. Mivel az őt támogató püspökök is ingadozni kezdtek a pápa által épített
aranyhíd csábítása előtt, amelyen már a trieri Udo, a verduni Dietrich, a metzi Her-

123
mann és a würzburgi Adalbero is átlépdeltek, nem beszélve az eleve Gergely-párti
bajor püspökökről.
VII. Gergely nem volt hajlandó Henriket Rómában fogadni, és ott oldani fel a kiát-
kozás alól. Ki akarta használni a kedvező lehetőséget, hogy magában Németország-
ban ítélkezhessék és gyakorolja hatalmát.
A bekövetkező események viszont azt igazolták, hogy a Száli keményebb fából
van faragva, mint ahogy ellenfelei gondolták, és ha uralkodóházának ősi jogáról van
szó, képes oroszlánná válni. Már Oppenheimben is kijelentette, hogy a felségjelvé-
nyekről semmi körülmények között nem mond le.

„Mert ezeket én jogosan nyertem el, és ha elveszteném őket, az mindnyájunk

szégyene lenne. Ki akarná a német birodalom évszázados tiszta becsületét ilyen gyalá-
zattal bemocskolni?!”

124
 9. FEJEZET
A CANOSSA-JÁRÁS

Az 1076. esztendő farkasordító tele

Amikor december közepén egy titkos futár meghozta a hírt: a pápa útban van
Mantova felé, ott várja be a főurak által megígért kísérő csapatot, amely nyilván
Augsburgba kalauzolja a szentatyát, Henrik elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz
fel. A tét: Gergelyt még Itáliában elérni, és kicsikarni tőle az átok feloldását, de nem a
fegyverek erejével, hanem a bűnbánat alázatával. A katolikus kereszténység legfőbb
papja nem tagadhatja meg a feloldozást a lába elé boruló, bűnbánó vétkestől, még ha
az ellensége is és király is. A gondolat egyaránt vall hallatlan vakmerőségre és elké-
pesztő logikára.
Még karácsony előtt útnak indult kis létszámú kísérettel. Magával vitte a kétéves
trónörököst is, mert úgy vélte, nincs kellő biztonságban, elrabolhatják. Berta, a király-
né, akit egykor el akart taszítani magától, most útitársa, és zokszó nélkül vállalja a
veszélyeket. Genfnél átkelnek a Rhône-on, és Adelhaidhoz, a savoyai őrgrófnőhöz
igyekeznek, akinek a felségterületéhez tartozik a Mont Cenis hágója, az egyetlen Fel-
ső-Itáliába vezető szoros, ahol Henriket nem tartóztathatják fel ellenségei. Az őrgróf-
nő Henrik anyósa, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy alaposan ki ne
használja veje szorult helyzetét, és az átkelési lehetőségért az őrgrófsággal határos öt
püspökség átengedését követeli. Iszonyatos ár, amelyet Henriknek csak hosszas al-
kudozások árán sikerül elviselhető mértékre leszorítania.
Az 1076-ról 1077-re forduló tél rendkívül kemény volt, a szőlőtőkék megfagytak a
földben, és még áprilisban is át lehetett kelni ökrös szekérrel a befagyott Rajnán. Az
átkelés a Mont Cenis jeges ösvényein életveszélyes kalanddá vált. A krónikás beszá-
molója nyomán némi képet alkothatunk arról, hogy mit jelentett akkor télen egy itáli-
ai utazás.

„Amikor a király a hegyi utakat ismerő vezetővel elért a hágó csúcsára, a to-
vábbhaladás szinte lehetetlennek látszott, mert a szoros túlsó oldalát tükörsima jég bo-
rította. Az emberek minden erejüket összeszedve szembeszálltak a természettel. Hol
négykézláb kúsztak, hol egymást támogatták, elcsúsztak, felbuktak, hemperegtek. A ki-
rálynét és a kíséretében lévő asszonyokat ökörbőrre fektették, és úgy húzták fel őket a
lejtőkön. A lovak lábát összekötötték, és kötélen csúsztatták le őket a meredekeken, de
közben sok állat odaveszett.”

Henrik szerencsés átkelésének híre futótűzként terjedt el Felső-Itáliában. A lom-

bardok ujjongtak, mert azt remélték, hogy letaszítja trónjáról halálos ellenségüket,
Gergelyt. Ugyan mi mást forgatna eszében a német király, hiszen apja is, ősei is csak
akkor keltek át az Alpokon, amikor pápát kellett beiktatni vagy trónjától megfoszta-

125
ni? Csapatostul sereglettek hozzá, Henrik hamarosan tekintélyes hadsereget látott
maga körül, és csak nagy nehezen sikerült a mindenre elszánt lovagokat meggyőznie
arról, hogy békés úton akarja elnyerni az átok alól való feloldását.
Nemcsak az államérdek kényszerítette erre, hanem – és erről többnyire megfeled-
keznek – saját lelkiismeret-furdalása is. Abban a korszakban, amikor még a legtudó-
sabb emberek is nemcsak hittek az eleven ördögben, hanem személyesen is találkoz-
tak vele, ahogy erről részletesen beszámoltak, még egy királyt sem hagyhatott hide-
gen az a gondolat, hogy a kiátkozás a pokolra juttatja.
Gergely megijedt a rómaiakat gyűlölő lombardoktól, és az Appenninek északi pe-
remén álló, bevehetetlennek mondott Canossa várába húzódott vissza. E vár kapuja
előtt jelent meg 1077. január 25-én IV. Henrik, és miként Heine írja: „áll mezítláb egy
szál ingben, hűvös esős kint az éjjel”.

Zseniális cselfogás vagy fegyverletétel

Aki ma Reggio Emiliából az úttalan utakon eljut Canossába, majd egy kiadós gya-
loglás után felérkezik a sziklák csúcsára, igencsak erőltesse meg képzeletét, mert
másképp nem hidalhatja át a kilenc évszázados távolságot. A több ízben is lerombolt
várból, amelynek köveit jórészt széthordták a parasztok, alig maradt valami, körvo-
nalai csak nehezen vehetők ki. Csupán a kápolna előtt áll egy kevés maradvány a fa-
lakból. A „múzeum” névvel büszkélkedő bódé bús magányban mereng, s az ide ve-
tődő néhány turistának be kell érnie a Pó-síkságra nyíló és a bédekkerben csillaggal
kitüntetett kilátással.
„Canossa” Németországban ősidők óta többet jelent, mint csupán egy vár nevét. A
szó szárnyra kapott, és mindenki – politikai nézeteitől függően – mást ért alatta. Az
antiklerikálisok szemében az egyház gőgjének jelképe, a nacionalisták számára a né-
metség szégyenteljes megaláztatása, a bigottak, az ultramontánok a hit győzelmét
látják benne. A szó közszájon forogj ehhez Bismarck is alaposan hozzájárult, amikor
a porosz állam és a katolikus egyház közötti ún. kultúrharc vitája során elharsogta a
birodalmi gyűlés képviselői előtt:

„Legyenek nyugodtak, uraim! Mi nem fogunk Canossát járni!”

Az esemény a költőket is minduntalan megihlette. Götz von Berlichingenre emlé-

keztető lovagdrámák, Tell Vilmos alakját felidéző szabadságharcos drámák egész
sora született Canossáról. A szerzők között olyan jeles nevekkel is találkozhatunk,
mint Johann Jakob Bodmer, Friedrich Rückert, Ernst von Wildenbruch, Paul Ernst,
Eric Ebermayer, E. G. Kolbenheyer. A „IV. Henrik a német irodalomban” témakör
oly bőséges anyagot kínál, hogy több doktori értekezést is lehet írni belőle.
Mi történt Canossában ama farkasordító hideg januári napon? A forrásokból nem
kapunk megfelelő tájékoztatást, mert a krónikások részrehajlók voltak, beszámolóik
– többnyire a királyhoz húzó – pártállásukat tükrözik. A kutatóknak azonban sikerült
a vonzalom és gyűlölet rétegeit lehámozni, úgyhogy ma már eléggé megbízható ké-
pet kaphatunk erről az egész világot megrázó eseményről. Henrik a tárgyalásokat
egy közel fekvő mezővárosból irányítja, előkelő közbenjárókat vesz igénybe, mint
anyósát, Adelhaidot, és Matildot, aki ugyan Gergely kreatúrája, de rokona a Száliak-
nak, és keresztapját, Hugó clunyi apátot. A szakadékban zubogó hegyi patak fölé

126
emelt vár egy hétre Európa központjává válik. Miután a közvetítő tárgyalások nem
hoznak semmi eredményt, Henrik magára ölti a vezeklők darócingét, mezítláb és fe-
detlen fejjel megáll a vár kapuja előtt. Szabályos időközökben térdre borul, majd le-
fekszik a hóba, karját kereszt alakban kitárva, és elmondja az előírt bűnbánó imát.
Nem tudjuk, hogy mennyi ideig és hányszor ismételte meg ezt a könyörgést, de
nyilván nem állt három napon keresztül reggeltől estig a hóban, ahogy ma az isko-
lákban tanítják. Egyébként a középkorban a vezeklés nem jelentett szégyent, mert a
bűnbánat nem a papnak szólt, hanem Istennek, aki előtt minden ember egyenlő.
Gergely egész idő alatt egy eldugott ablakból figyeli Henriket, de nem képes kiad-
ni a parancsot a kapu kinyitására. A maga részéről erkölcsi zsarolásnak tartja a kinti
jelenetet, és ebből adódik dilemmája. Ha feloldja az átkot, cserbenhagyja a német fő-
urakat, akiknek megígérte, hogy csak a velük való megbeszélés után kerülhet erre
sor. Viszont ha megtagadja a feloldozást, lelkipásztori kötelessége, az irgalmasság el-
len vétkezik. Környezetében már szemére vetik, hogy szavai nem az apostoli szigor
komolyságáról, hanem „a zsarnoki önkény kegyetlenségéről” árulkodnak. Nehéz
szívvel adja meg végül hozzájárulását. Feltételei: Henrik ezután is aláveti magát a
pápa ítélő hatalmának a főurakkal folytatott vitákban, és gondoskodik a pápa bizton-
ságáról az Augsburgba vezető úton.
Kitárul a vár kapuja. A böjtöléstől legyengült Henrik Gergely lába elé borul, fel-
emelik, és az egymás iránti gyűlölettel még mindig eltelt két férfi „könnyek árja kö-
zött” összeölelkezik, a kíséret hangos zokogásra fakad, ők békecsókot váltanak, közö-
sen megáldoznak a kápolnában, a pápa áldást mond, és feloldja mind Henriket, mind
a vele együtt kiközösített püspököket az átok alól. Bár ez az érzelmileg felfokozott je-
lenet csak a középkorban képzelhető el, az is jellegzetesen „középkori”, hogy minden
politikai vonatkozás ellenére „a lélek és a lelkiismeret” harca dúlt a szívek mélyén.
Mai napig vitatott kérdés, hogy voltaképpen ki győzött Canossában. Netán Henrik
szégyenletes módon feláldozta királyi méltóságát, amikor porban csúszva koldulta ki
a pápa bocsánatát? Vagy a politikai bölcsesség mesterének tekinthetjük, aki jól meg-
fontolt számításból erőt vesz magán, és térdet hajt, hogy ezzel a „zseniális cselfogás-
sal” visszanyerje cselekvési szabadságát? Az igazság a kettő között van, és csak lát-
szólag mond ellent önmagának: Canossában Henrik győzött, és Gergely diadalt ara-
tott. Mert a „győzelem” csak rövid életűnek bizonyult, míg a „diadal” időtállónak.
Canossa után már a világ nem olyan volt, mint annak előtte, az órák másképp jár-
tak.

„A megszentelt hatalom súlyos csorbát szenvedett. Henrik alapjában véve elis-

merte… a kortársai nagy része által is kifogásolt jogot, hogy királyt is lehet kiátkozni…
Elfogadta a pápát bírájául, és ezzel feladta az Isten kegyelméből való királyság eszmé-
jét. A két nagyhatalom ezen a napon jelentős lépést tett előre azon az úton, amely az ed-
digi világkép felbomlásához vezetett…”

Istenítélet

Henrik ismét király volt, de nemcsak ő. A német főurak csalódtak a pápában, és el-
lenkirályt választottak Rudolf von Rheinfelden, egy gyenge és jelentéktelen sváb főúr
személyében. Trónját mindkét félnek adott engedmények árán vásárolta meg, többek

127
között lemondott a trónöröklési jogról és a püspökök kinevezésének jogáról, de annyi
azért kitelt tőle, hogy Németországot a kegyetlen testvérháború szakadékába taszít-
sa. Az apokalipszis lovasai tiporták le a virágzó vidékeket, éhség, pestis, tűzvész, ha-
lál maradt a nyomukban, és még az oltárok előtt sem torpantak meg. A városok utcá-
it hullahegyek borították, a falvakban emberhúst ettek.
Az ilyen jellegű hadakozásnál nem kerülhet sor valódi és döntő ütközetre. Gergely
sem tudta az eseményeket befolyásolni, noha hosszas habozás után Rudolf mellé állt
és Henriket újból kiátkozta. De most már eredmény nélkül, mert az ismételgetés
rossz szájízt kelt, ezt maga a pápa is belátta, és átkát feloldotta egy komor jövendö-
léssel:

„Mondom néktek, hogy ez az ember augusztus elsejének napkelte előtt a pokol-

ba jut, Isten engem úgy segéljen.”

A mindkét oldalról könyörgésekkel ostromolt Isten azonban nem hallgatott a pá-

pára. 1080-ban az Elster mellett véres összecsapásra került sor, Rudolf látszott győz-
tesnek, csapatai diadalt arattak, de ő maga súlyosan megsebesült, egy kardcsapástól
elvesztette jobb kezét. Gyóntatójának ezt mondta: „Ezzel a kézzel esküdtem egykor
hűséget uramnak, Henriknek…” Három nap múlva meghalt, és a csodákban hívő
kortársak egy percig sem kételkedtek abban, hogy ez az Isten ítélete volt.
Henrik most már elszánta magát, hogy bemegy az oroszlán barlangjába, Rómába.
Bár ellenfelei egy újabb ellenkirályt választottak, de még az előbbinél is gyengébb ke-
zűt. A nép a „fokhagyma király” gúnynévvel ruházta fel. Ez az ellenkirály nem jelen-
tett veszélyt Henrik számára, viszont egy ellenpápa Gergely számára annál nagyob-
bat. Ugyanis Henrik közben a ravennai érseket III. Kelemen néven pápává választat-
ta. Wibert érsek jelentős személy volt, barátai és ellenfelei egyaránt tisztelték, igen al-
kalmasnak látszott tehát arra, hogy a népszerűtlen Gergellyel szemben fellépjen.
A király a hűtlen hercegeket is megfosztotta rangjuktól, és saját embereit ültette
helyükre, így azután volt már ellenkirály, ellenpápa és ellenhercegek egész sora. Az
augsburgi krónikás szavai bejárták az egész országot:

„Ó, birodalom, ó, fenséges birodalom, mily sötét a te orcád! Mindenütt kettős-

ség. Kettős hercegek, kettős pápa, kettős király…”

Harc Rómáért

Megindult a harc Rómáért. E dráma hősei, jobban mondva áldozatai Henrik ki-
rály, Gergely pápa és Guiscard Róbert, a normannok vezére volt.
Kétszer jutott el Henrik csapataival az örök város elé, és mind a kétszer elűzték. A
rómaiak – szokásuk ellenére – foggal-körömmel védték a pápát, és támogatta őket a
maláriát terjesztő hőség, amely „az északi harcosokat úgy olvasztotta meg, mint ha-
zájukban a havat”. Csak a harmadik próbálkozáskor sikerült egy kicsiny német ro-
hamosztagnak a várfal egyik gyengén őrzött pontján létrák segítségével behatolni a
városba és nagy részét elfoglalni.

„Szent Benedek napján bevonultunk Rómába – írta Henrik a verduni püspök-

128
 nek –, az egész ma is álomnak tűnik. Isten tíz ember által olyan győzelemmel ajándéko-
zott meg, aminőt őseink tízezer emberrel sem tudtak kivívni. Aki velünk akar örvendez-
ni, örvendezzék, aki gyászolni akar, gyászoljon. Mi itt Isten kegyelmében vagyunk.”

Róma elesett, de a pápa nem került fogságba. Az Angyalvár falai mögé menekült,
és minden közvetítő ajánlatra makacsul kijelentette: „Soha.” Küldöttei útján közölte,
hogy csak akkor hajlandó a megbékélésre, ha Henrik nyilvános bűnvallást tesz, és
mindenféleképpen alárendeli magát. Viselkedését nevezhetjük makacsságnak vagy
hősiességnek, de reménytelen helyzetét tekintve mindenképpen tiszteletet ébresztő
volt.
Henrik azért jött Rómába, hogy császárrá koronázzák. A koronát „saját” pápája
kezéből is megkaphatta volna, de ettől visszariadt. Gergely hatalma a lelkek fölött
még mindig igen nagy volt, és az ellenpápa szerepeltetését az egész keresztény világ
nevetséges komédiának minősítette volna.
De az idő a Szálinak kedvezett. Az idő, meg Róma ősellenségének, a bizánci csá-
szárnak bőven áradó pénze. A Tiberis partján az összes szentek közül Szent Albint, a
fehéren csillogó ezüstöt és Szent Rubint, a rőten csillogó aranyat becsülik a legtöbbre
– mondták a cinikusok – és nemcsak ők.
A bizánci pénz segítségével sikerült a király ügynökeinek a pápai front egyik bás-
tyáját a másik után bevenniük, s végül – amikor már Henrik éppen kételkedni kez-
dett tervei sikerében – gyorsfutár hozta a hírt, hogy a pápai front felbomlóban van.
Csak a bíborosok közül már tizenhármán átálltak Wibert oldalára, és példájukat szá-
mos római főúr és köznemes követte. A köznép is beleunt már abba, hogy egy olyan
emberért vigye bőrét a vásárra, akinek céljai már régóta nem azonosak a nép vágyai-
val, s akinek csillaga amúgy is hanyatlóban van. Rómában a vesztest mindig magára
hagyták.
Aki ma megáll az Angyalvár tetején, és onnan veszi szemügyre Rómát, kevés fan-
táziával is felidézheti azt a jelenetet, amelynek Gergely szemtanúja volt. Ott vonult a
canossai vezeklő a tömeg ujjongásától kísérve, mellette kreatúrája, Wibert, az „eret-
nek pápa”, akit Henrik a Szent Péter-templomban törvényes pápává szenteltetett fel,
s aki Henriket egy héttel később, 1084 húsvétvasárnapján császárrá koronázta.
„Szüntelenül könyörgök, kiáltok az éghez, hogy megértsétek, az igaz hit az ördög
csúfságává vált” – hangzik Gergely egyik segélykérése, amely süket fülekre talált. A
rómaiak még nem sejtették, hogy milyen súlyos árat fizetnek majd azért, mert cser-
benhagyták Gergelyt.
Május végén hatezer lovasból és harmincezer gyalogosból álló hadsereg közelgett
Róma felé, élükön Guiscard Róbert, a normann herceg. Neki esedezett Gergely segít-
ségért, és most végre megérkezett. Nem a pápával kötött szövetség késztette e lépés-
re, de még nem mondott le becsvágyó tervéről, hogy Bizáncot térdre kényszeríti, és
Bizáncon kívül csak egyetlen veszélyes ellenféllel kellett számolnia, a Rómát meghó-
dító német császárral.
Henrik akkor szerzett tudomást Guiscard közeledtéről, amikor már készülődött
visszavonulni Németországba. Nagyon gyorsan összeszedte csapatait, mert nem
érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy megütközzön a félelmetes normannokkal. El-
indult északnak, jól tudva, hogy milyen bizonytalan sors vár a rómaiakra.
Május 28-án alkonyatkor a herceg csapatai harsány Guis-caard! Guis-caard! csataki-
áltások közben a Porta Flaminián keresztül bevonultak a városba, kiszabadították

129
Gergelyt az Angyalvárból, és diadalmenetben vitték át a Lateránba. Normannok, lon-
gobárdok, görögök, dél-itáliaiak, szaracénok vad, zsoldos hada kísérte, akiket a kor-
bács fegyelme és a zsákmány reménye tartott össze, és akiket semmiféle hatalom sem
akadályozhatott meg abban, hogy a világnak Bizánc után második leggazdagabb vá-
rosát ki ne fosszák.

Gergely utolsó napjai

Rómát a történelem folyamán sokféle nép dúlta fel, kelták, gótok, vandálok, szara-
cénok, de ők Guiscard zsoldosaihoz képest jámbor embereknek mondhatók. Gergely
tehetetlenségre kárhoztatva nézte végig, ahogy barmok módjára terelték a meggyalá-
zott nőket és megvakított férfiakat a rabszolgavásárra. A házak romjai között lemé-
szárolt gyermekek és aggok holttestei hevertek. A kortársak közül senki sem tesz em-
lítést arról, hogy a pápa felemelte volna szavát felszabadítóinak kegyetlenkedései el-
len. De Gergely „eszköz volt a sors kezében” – így emlegetik a történészek a történe-
lemformáló egyéniségeket –, és egy ilyen ember szemében a legszörnyűbb áldozat
sem számít semmit nagy és magasztos eszméivel szemben…
Gergely kénytelen volt elhagyni Rómát. Nem érezhette magát biztonságban azon
emberek között, akik a szörnyűségekért őt tették felelőssé, és akiknek szeméből gyű-
lölet sugárzott.

„A nagy pápa kivonult a feldúlt Rómából, normannok kísérték és szaracénok –

akiknek hittestvérei ellen egykor keresztes hadjáratot hirdetett –, rabszíjra fűzött római
polgárok és zsákmánnyal megrakott szekerek haladtak a nyomában… ez volt Gergely
élete drámájának zárójelenete, és az örök igazságszolgáltatás ez alkalommal éppúgy di-
adalmaskodott, mint a Szent Ilona szigetére száműzött, magányba kényszerített Napó-
leon halálakor.”

Gergelynek még egy esztendő jutott. A dél-itáliai Salernóban töltötte napjait, az

utolsó pillanatig munkálkodva egy hadjárat tervén, amely visszasegítené Rómába,
ahol Wibert most már zavartalanul uralkodhatott. Élete alkonyán elhangzott szavai
mérhetetlen keserűségről árulkodnak:

„Szerettem az igazságot, gyűlöltem a bűnt, ezért kell most nyomorban meghal-

nom.”

Haldoklásakor, a kor erkölcsi parancsaihoz illően, megbocsátott minden ellenségé-

nek, kivéve „egy királynak nevezett Henriket…”

Praxedis feltárja a hálószobatitkokat

IV. Henrik húsz évvel élte túl legádázabb ellenfelét, és minden emberi számítás el-
lenére eljutott hatalmának csúcspontjára. Amikor hazaérkezett, a Rajna menti váro-
sok hű polgárainak segítségével egykettőre végzett az új ellenkirállyal. A városokat
különleges előjogok adományozásával állította a maga oldalára, ezek vetették meg a
későbbi szabad városi státus alapjait. Meghirdette az általános Isten békéjét, amit az
agyongyötört országbán mély hálával fogadtak, különösen az egyszerű emberek,
akik a legtöbbet szenvedtek az örökös belharcok során.

130
 Henrik egyébként is mindig arra törekedett – és nem csupán politikai megfontolá-
sokból –, hogy támogassa a szegényeket és megfékezze a főurak örökös harci kedvét.
Úgy látszott, hogy Németország sorsa most ismét jobbra fordul, s vele együtt a csá-
szár sorsa is, akit a csapások nem törtek meg, hanem megfontoltabbá tettek. A biro-
dalmat megtestesítő férfi most már egyáltalán nem hasonlított a Canossa előtti idők
ingatag fiatalemberére.
Henrik szívét ezekben az években lelkes hangulat tölthette el, de hirtelen beborult
az ég felette: szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az egyház sohasem bocsát
meg egykori halálos ellenségének. II. Orbán, az új pápa csak „kissé hajlékonyabb”
taktikájában különbözött Gergelytől. Összeházasította Welf bajor herceg tizenhét
éves fiát Henrik legelszántabb ellenfelével, a negyvennégy éves Toscanai Matilddal,
amivel a császárt újabb itáliai hadjáratra kényszerítette. Henrik fiát, Konrádot szem-
befordította apjával, és árulásáért az Itáliai Királysággal jutalmazta meg, végül csel-
szövéseinek csúcspontjaként Henrik feleségét is átcsalogatta táborába.
Berta halála után Henrik Praxedist, a kijevi nagyherceg lányát vette feleségül. A
szenvedélyes orosz nő húsz évvel volt fiatalabb Henriknél, és a házasságban nem-
csak becsvágyát nem érezte kielégítettnek. Amikor mostohafiát, Konrádot megpró-
bálta elcsábítani, Henrik a veronai vár tornyába záratta, ahonnan azonban sikerült
megszöknie. Hogy kinek a segítségével, az a piacenzai böjti zsinaton vált nyilvánva-
lóvá, ahol a császárné egy kirakatperben készségesen tett tanúvallomást.
Bosszúvágytól fűtve, Praxedis az egybegyűlt egyházi és világi méltóságok előtt
feltárta a legbizalmasabb hálószobatitkokat, elmesélte férje perverz szokásait, beszá-
molt a császár által rendezett orgiákról, név szerint felsorolta azokat a férfiakat, akik
császári parancsra mások szeme láttára erőszakolták meg őt. Vallomását a modern
pszichológia a ki nem elégített szexuális vágyak szóbeli kompenzálásának minősítet-
te. Szavait pontosan jegyzőkönyvbe vették, és az ezerszámra készített másolatok
fegyverré váltak a pápa kezében, velük akarta Henrik hírnevét örökre bemocskolni.
Fia elárulta, felesége megrágalmazta, az egykor oly hű lombardok is cserbenhagy-
ták, Welf herceg lezáratta a hazavezetőutak összes hágóit, Henrik nem tehetett mást,
visszahúzódott Veneto tartomány egyik zugába. Császári birodalmából csupán egy
várat és Verona környékét mondhatta magáénak. Ott tengette napjait, elevenen elte-
metve, az öngyilkosság gondolatával foglalkozva, és megdöbbenve vette tudomásul,
hogy a világ kezdi egyre jobban elfelejteni. Azt az igazán császárhoz méltó feladatot
is, hogy Európa kereszténységét harcba hívja a Szentföld felszabadítására, immár a
pápa vette kezébe.

A német történelem legsátánibb gaztette

Elérkezett a nap, hogy Henrik kiegyezett a bajor herceggel, a hágók felszabadul-

tak, és ő hazatérhetett. Bár külsőleg megdöbbentően öregnek látszott, a tűz még lobo-
gott benne. Az áruló Konrádot elkergette, és kisebbik fiát, Henriket nevezte ki király-
nak és trónörökösnek. Biztonság kedvéért Krisztus keresztjének egy szilánkjára meg-
eskette gyermekét, hogy sohasem fog apja életére törni. Megdöbbentő, de érthető el-
járás, ha figyelembe vesszük, hogy a német királyok és császárok gyermekei miként
viselkedtek.

131
 Az esküt ebben az esetben is már az első kakasszóra megszegték. A hatalomvágy
ismét erősebbnek bizonyult, és a lelkiismeret megnyugtatására most is, mint minden-
kor, adódtak bevált eszközök. Henrik éppen ismét egyházi átok alatt állt, és a papok
véleménye szerint a kiátkozottnak senki sem tartozik hűséggel. Orbán pápa hivatalo-
san is feloldotta az ifjú Henriket esküje alól, és kifejezést adott afölötti örömének,
hogy a fiú végre fölismerte apja hitványságait, majd feltette a kérdést:

„Vajon nem az Üdvözítő maga mondta-e, hogy csak az válhat tanítványává,

aki megtagadja az apját és anyját?”

A világi főurak pedig azt sugdosták az ifjú fülébe, hogy öreg, megtört, elnyűtt, az
egyházi üdvösségből kirekesztett és a hivők által elkerült apja már nem alkalmas a
császári tisztség betöltésére.
V. Henrik ekkor huszonhárom éves volt; éles eszű, számító ifjú, akinél az érzelmek
mit sem számítottak, ha államügyekről volt szó. Netán azt mondhatnánk, hogy esz-
ményi politikus?
Talán nem csupán a hatalomvágy szédítette meg, hanem az a félelem is, hogy a
Száli-dinasztia, sőt az egész birodalom végét jelentené, ha nem áldozza föl apját. De
akik hajlandók ezt javára írni, és akik nem értenek egyet „a legkegyetlenebb és legal-
jasabb német császár”, „az ifjú gazember”, a „visszataszító jellemű” minősítésekkel –
mert szerintük a történetírásnak nem feladata, hogy erkölcsi ítéleteket osztogasson –,
még azok is nyilván iszonyatosnak tartják V. Henrik eljárásának módját.
V. Henrik hadsereget gyűjt a főurak segítségével, akik tőle remélik a bőséges ara-
tás lehetőségét, rátámad apjára, de mert nem sikerül a döntést kicsikarnia, Mainzba
egybehívja a birodalmi gyűlést, hogy ott döntsenek a trónviszály kérdésében. Látszó-
lag tisztességes lépés, maga a császár is hozzájárul, mert azt reméli, hogy személyes
megjelenésével eleve biztosítja jogainak érvényesülését. De a fiú más tervet sző, ő
nem biztos a dolgában, és jól ismeri, hogy az öreg mennyire fel tudja lelkesíteni az
embereket.
A fiú apja elé lovagol, lábához borul, sűrű könnyek között esdekel bocsánatért, és
megesküszik rá, hogy ő lesz leghűségesebb gyermeke, ha a császár hajlandó kibékül-
ni az egyházzal. Egyúttal azt javasolja, hogy a csapatokat bocsássák el, mert külön-
ben a mainzi érsek nem engedi kinyitni a város kapuit.
IV. Henrik elfogadja a javaslatot, hiszen annyira szeretne már mindenkivel béké-
ben élni – és így kerülhet sor „a német történelem legsátánibb gaztettére”: két nappal
később a császár a közeli Böckelheim várának börtönében várja a közelgő karácsonyt.
Úgy bánnak vele, mint egy közveszélyes bűnözővel. Még papot sem engednek hoz-
zá, amikor a szentestén meg akar áldozni.
„Noha a legszentségesebb gyermek ezen a megszentelt napon minden megváltott-
ja számára született meg, egyedül csak tőlem tagadták meg e gyermeket” – írta ké-
sőbb. „Hogy ne is beszéljek a gyalázkodásokról, hamis vádakról, fenyegetésekről, a
nyakamnak szegezett kardokról, ha nem hajtottam végre minden parancsot, az éh-
ségről és szomjúságról, amelyet tűrnöm kellett…” S végül egy jajkiáltásnak beillő
mondat: „Ó, nem kívánom senkinek, hogy utódja legyen, mert az lesz legádázabb el-
lensége…”

132
 Gyűlölködés a síron túl

A fogságba vetést zsarolás követi: Henriket századunk totális államainak kínzó-

kamrájába illő módon – testi és lelki gyötrelmeknek vetik alá, és kikényszerítik belő-
le, hogy lemondjon minden birtokáról, és kiszolgáltassa a birodalmi jelvényeket,
amelyeket néhány hű embere Hammerstein várában őriz. A jelvények kiszolgáltatása
a középkori felfogás szerint egyenértékű a lemondással.
De a fiú nem éri be ennyivel. Főúri hívei és a pápai legátus kíséretében megjelenik
a börtönben. Apjának porig meg kell alázkodni. A császár a földre borulva vallja meg
bűneit, és feloldozásért könyörög, ám nem kapja meg. Akárcsak a modern kirakatpe-
rekben, minden emberi méltóságát el kell veszítenie, és oly megvetetté válnia, hogy
többé még egy kutya se fogadja el kezéből a kenyeret. Nyomasztó jelenet, a krónikás
szerint az egybegyűltek sóhajtoztak, vagy zokogtak – „csak a fiú nem mutatott sem-
mi részvétet”. Később pedig azt híresztelte, hogy a császár önként mondott le.
De az ezer csatát kiállt és halálra sebzett oroszlán még egyszer odasújtott. Szét-
szaggatta láncait és Kölnbe menekült, majd Lüttichbe, ahol az igazságtalanságok hal-
latára mellé álltak az emberek. V. Henrik könyörtelenül üldözőbe vette, de a Maas
mellett csúfos vereséget szenvedett, és a császárhű Kölnt is hiába ostromolta. Már
úgy látszott, hogy feléled a fiak harca az apa ellen, amikor közbeszólt a halál.
IV. Henrik 1106. augusztus 7-én meghalt. Halálos ágyán átadta a gyűrűt és a kar-
dot fiának, akihez hasonló módon kevés gyermek támadt apjára, s akit most mégis
megáldott, mert utolsó perceiben csak arra gondolt, amiért egész életében harcolt: az
Isten kegyelméből való királyi hatalomra, a birodalom dicsőségére és családjának hír-
nevére.
A gyűlölet még a sírjában sem hagyta pihenni.
IV. Henriket – kívánságának megfelelően – ősei mellé temették el a speyeri dóm-
ban, de a fanatikus püspök feltörette a sírkamrát, és a koporsót megszenteletlen föld-
be ásatta el. Aki átok alatt állt, istentelen ember, és bemocskolná a dóm szentségét –
ezzel indokolta tettét. Csak öt évvel később lehetett kicsikarni a pápától az engedélyt
az egyházi temetésre. A lelkiismeret-furdalás arra késztette V. Henriket, hogy a csalá-
di sírboltba történő visszaszállítást nagy pompával rendezze meg. Ahogy mondta:
„hőn szeretett atyánk lelki üdvéért” és „áldott emlékére…”

A wormsi konkordátum

Amikor felharsan a „meghalt a király – éljen a király” kiáltás, mindig kivirulnak a

reménykedés trón körül indázó virágai, és mindenki azt várja, hogy az újtól megkap-
ja, amit a régi megtagadott tőle. Kiváltképpen akkor, ha úgy érzi, hogy már megszol-
gált érte. A pápa pártján állók támogatták a fiút apjával szemben, és az illendő vára-
kozási idő eltelte után benyújtották az immár esedékessé vált váltót: engedményeket
vártak az invesztitúra kérdésében, azoknak a követeléseknek a teljesítését, amelyeket
még Gergely támasztott, de nem tudott érvényre juttatni.
V. Henrik megpróbált időt nyerni. Erre nagy szüksége volt, mert előbb tisztáznia
kellett a magyar, cseh és lengyel határon kialakult helyzetet, és még egy ügyet elren-
deznie: eljegyzését az angol király lányával. A lány ugyan még csak nyolcéves volt,
de a mátkaság egyúttal a hatalmas Anglia támogatását is jelentette.

133
 Miután helyzete megszilárdult, elhatározta, hogy Rómába vonul, és személyesen
tisztázza a vitás kérdéseket a pápával. Döntését nagy lelkesedéssel fogadták, hiszen
mindenki tudta, mit jelent: „Itália széles földje testvéri békében és az ősi jogok alap-
ján visszakerül a birodalom közösségébe.” Ezenfelül a király császárrá koronázása
útján helyreáll a császárság. A közhangulatot Ekkehard, a frank krónikás szavai így
fejezik ki: „Nem igazi férfi, aki kivonja magát e derekas vállalkozásból.” Több, mint
harmincezer lovag nem vonta ki magát, csapatostul tódultak a gyülekezőhelyekre,
hogy a birodalom dicsőségét és saját vagyonukat gyarapítsák.
Ebben a római hadjáratban nem volt semmi új; egyetlen új eszme, egyetlen jövőbe
mutató elképzelés sem. V. Henrik apja politikáját folytatta, az egyház hatalmát akarta
megtörni, és apjánál is hajthatatlanabbnak és kíméletlenebbnek mutatkozott, ha nem
tudtak szót érteni.
A pápa tett egy minden kérdés megoldására szolgáló javaslatot, amely nemcsak
egészen új, de igen meglepő is volt. Így okoskodott: ha a püspökök lemondanak bir-
tokaikról és vállalják a szegénységet, nincs szükség rá, hogy a császár nevezze ki
őket, mert nincs többé adományozható javadalom, ami pedig az invesztitúra előfelté-
tele. Azt az egyházat, amely minden birtokát és hasznot hajtó előjogát visszaadja a
birodalomnak, Henrik is megfelelőnek találta. Ilyen feltételek mellett hajlandó volt
lemondani az invesztitúra jogáról. De amikor ezt az egyezséget felolvasták, a Szent
Péter-templom falait alapjaiban rengette meg a felháborodás vihara. Szegénység,
nem, ezt senki sem vállalta Isten jelen levő szolgái közül. Hiszen tudták, hogy aki
szegény, annak nincs semmi hatalma és nyomorog.
Henrik a vihar hatására meghátráló pápát és tizenhat kardinálisát nyomban letar-
tóztatta, és úgy bánt a pápával, hogy az ezután létrejött szerződés inkább zsarolásnak
mondható.
Az új viszály magva el volt hintve, a főurak is megtapasztalták, hogy az új ponto-
san olyan, mint a régi, ha ősi jogainak védelméről van szó, és ismét megkezdődött a
már unalomig ismert körtánc. A régi szerepkörökkel és a régi dallamra: egyházsza-
kadás, polgárháború, a császár kiátkozása, újabb hadjárat Róma ellen, a pápa mene-
külése, ellenpápa választása, új pápa felszentelése, az ellenpápa bukása, a császár
győzelme, a császár veresége, belefáradás a küzdelmekbe, vágyakozás a béke után…
A hosszú út végét az 1122-ben kötött „wormsi konkordátum” néven ismert egyez-
mény jelzi. Ebben a király lemond a püspökök és birodalmi apáturak beiktatásának
jogáról, és beleegyezik abba, hogy e tisztségek viselőit a papság maga válassza meg,
de fenntartja magának azt a jogot, hogy jelen legyen a választáson és vitás esetekben
ő döntsön. A pápa ezt a lemondást azzal az engedménnyel vásárolta meg, hogy to-
vábbra is Henrik adhatta át a megválasztott személynek – a felszentelés előtt – a biro-
dalom tulajdonát képező, de az egyház céljaira rendelt javakat. A jogból tehát kegy
lett, de ez is biztosította a király hatalmát a papság felett, és rajtuk keresztül akaratá-
nak érvényesítését.
Azonban mindez csak Németországra vonatkozott. Burgundiában és az Itáliai Ki-
rályságban Henrik nem vehetett részt a választásokon, és javadalmakat csak a fel-
szentelés után adhatott hűbérbe. Ezáltal megszűnt a befolyása ezeken a területeken,
mert eddig itt is a tőle függő püspökök útján gyakorolta hatalmát. A megegyezésben
már fel sem merül, hogy a császár pápaválasztásba is beleszólhatna.

134
 A Nyugat-Európa két hatalmassága között évtizedekig dúló és oly sok áldozatot
követelő háborúskodást ez a kiegyezés zárta le. A pápaság csak részben tudta elérni
eredeti célját, a királyság is csak részben tudta megvédeni azt, amiért harcba indult.
Ismét beigazolódott a régi bölcsesség: kettő között a harmadik nevet, valójában csak
a német főurak nyertek az ügyön. Hatalmuk megnövekedett, és érdekeiket ezután
még jobban tudták érvényesíteni a birodalom rovására.

A speyeri sírgyalázás

V. Henrik három évvel később rákban meghalt. Speyerben temették el, apja és
nagyapja mellé, mint nemzetségének utolsó sarját, mert nem volt gyermeke. Sírja fölé
egy hatalmas épület káprázatos boltíve magasodik, az egész Európában ámulatot
keltő császári dóm. A román kori építőművészetnek ez a remekműve százharminc-
három méter hosszú, falai hat méter vastagok és keleti tornyai hetven méternél is ma-
gasabbak. Tömör és mégis könnyed, monumentális, de kecses is, ez az első templom,
amelynek hajóját boltíves szerkezet fedi, e nehéz feladat megoldása az építőmesterek
zsenijét dicséri.
A dóm építését II. Konrád kezdte el és IV. Henrik fejezte be, évszázadokkal dacoló
emlékművet alkotva a Száli uralkodóháznak. A hatalmas bazilika hűvös oszlopcsar-
nokában sejthetjük meg igazán, hogy mit jelentett valójában a középkori császárság.
A kriptában – a művészettörténészek szerint „a világ legszebb altemplomában” – a
Száli császárok mellett három császárné és négy király talált örök nyugalomra. Ezt a
nyugalmat zavarták meg XIV. Lajos katonái, akik 1689-ben parancsot kaptak arra,
hogy Speyer városát a földdel tegyék egyenlővé. A katonák feltörték a koporsókat,
elrabolták a jogarokat, az aranygyűrűket és díszeket, gyémántokat. Mikor már nem
találtak több kincset, a koponyákkal tekéztek.
Amikor 1900-ban hivatalosan felnyitották a sírokat, a tudományos világ legna-
gyobb meglepetésére kiderült, hogy a sírgyalázók a három császár koporsójához nem
fértek hozzá. Az egy méter vastagságú közfal megvédte őket. Koponyájukat még a
rézlemezből készült korona ékesítette, és IV. Henrik fején még a korabeli leírásokban
emlegetett „nemes arcvonásokat” is felismerni vélték. A Németország sorsát egy év-
századon keresztül meghatározó Száli uralkodócsalád kihalt, az út megnyílt egy új
dinasztia, a Hohenstaufok előtt, akiknek uralkodása alatt a középkori császárság elju-
tott csúcspontjára.

135
 III. KÖNYV

A HOHENSTAUFOK

136
 10. FEJEZET
BARBAROSSA FRIGYES,
A BIRODALOM ÉKESSÉGE

A jog és az igazságosság mentsvára

A legnépszerűbb volt az összes császár közül, a nép évszázadokon keresztül őriz-

gette emlékét. Neve hallatára régi iskolai emlékek idéződnek fel:

A jámbor császár, Rőtszakáll,

midőn a Szentföldre talál…

– bizony Uhland versét könyv nélkül kellett fújni, és Rückertét is, amely arról re-
gél, hogy Frigyes császár elefántcsont széken ül föld alatti várában a márványasztal
előtt:

Tűzözön a szakálla,
nem len: asztallapot
átsarjadzott az álla,
ha feje horgadott.
Ő él ma is a várban,
nem halt meg soha, nem:
bezárkózott magában
s lepihent odabenn.
Magával vitte fényét
a honnak, és e fény
ővele visszatér még
a maga idején.

Ősrégi a monda a hegyek mélyén rejtőzködő Császárról, aki tündérálomba merül-

ve várja, hogy üssön az órája, amikor is békét és boldogságot áraszt az egész emberi-
ségre. Eredetileg II. Frigyes, az utolsó, nagy Hohenstauf császár személyéhez tapadt,
s csak később szállt át Barbarossa Frigyesre.
Ha egy nép egy uralkodó visszatértét várja, és ezt a vágyat dalokban és legendák-
ban is megfogalmazza, az sohasem a véletlen műve. A kiskorúként kezelt, ősidők óta
elnyomott népből sohasem hiányzott az érzelmi kötődés sem a történelem nagyjai
iránt, sem ama erények iránt, amelyek ezt a nagyságot megalapozták. A vörhe-
nyesszőke szakálla miatt Itáliában barba rossa – rőt szakállú névén emlegetett császár
egyik erénye az igazságosság volt. Ez az erény nemegyszer életmentőnek bizonyult
azokban az időkben, amikor rendszerint az erősebbnek volt igaza a gyengébbel
szemben.

137
 I. Frigyes a királyi tisztségről ősi germán módon gondolkozott: a királyság legyen
az igazság mentsvára. Életvitelét ez az eszme határozta meg. Meghökkentő viselke-
dés a kortársak szemében: „hiszékenyebb egy lónál” – mondták róla –, mások meg
azt rótták fel neki, hogy mindenkiben ugyanolyan becsületes embert lát, mint ami-
lyen ő maga. De ez a szívbéli erénye önmagában még nem biztosította volna halha-
tatlanságát. A látványosságra éhes, a külsőségekben gyönyörködő középkorban a da-
liás külső erénynek is számított. A férfiak esetében is sokat jelentett a szépség, és a
kortárs krónikás, Rahewin a császár külsejének leírásakor oly szívesen időzik el egy-
egy részletnél, mintha egy nő szépségét akarná elénkbe tárni.

„Ami a testalkatát illeti, szép, arányos termetű. Nem tartozik a legmagasab-

bak közé, de az átlagból kiemelkedik. Szőke haja göndör fürtökben omlik homlokára, és
csak részben takarja el fülét, mert a borbély a birodalom méltóságához illően rendszere-
sen megnyírja. Tekintete éles, orra finoman metszett, ívelt ajka keskeny. Vidám és derűs
arcából elővillannak hófehér fogai. Torkát és nem vastag, de izmos nyakát tejfehér bőr
fedi, amelyet időnként ifjonti pír lep el, de többnyire a szégyen pírja és nem a haragé.
Válla kissé előrehajlik, a tömör lágyság mögött erő lappang. Formás combjait izmos
lábszárak hordozzák, lépései erőteljesek és kiegyensúlyozottak. Testi felépítése – akár
áll, akár ül – tekintélyt és tiszteletet parancsol.”

Tehát minden ízében királynak termett, de sohasem lett volna király, ha a véletlen
nem szól közbe. Ő vívta ki a Hohenstaufok számára az uralkodói család rangját, bár
ez a család sem származása, sem tettei alapján nem magaslott ki a többi nemesi csalá-
dok soraiból. Ellenkezőleg, III. Konrádot, aki a Hohenstaufok sorát 1138-ban megnyi-
totta, éppen gyengesége és nem ereje miatt választották királlyá. Jelentéktelen ural-
kodónak ígérkezett, és ezért felelt meg a mindkét nembeli – mind a világi, mind az
egyházi – főuraknak. Hiszen a korona gyengesége az ő hatalmukat növelte. Elsősor-
ban az egyházat vezérelte ez a szempont, mert a wormsi konkordátum óta nagyobb
hatalommal rendelkezett, mint bármikor is valaha, és semmi sem történhetett közre-
működése nélkül. Már III. Lothar (1125–1137) is a Kúria kegyelméből került a trónra.
Az ő személyében a Száliak kihalása után ismét szász kézbe került a királyi pálca.
III. Konrád nem okozott csalódást pártfogóinak. Hagyta magát a papok járszalag-
ján vezetni, és mindenben szót fogadott a pápának. A hőn áhított koronát így sem si-
került kiérdemelnie – noha I. Oltó óta minden német királyt császárrá is koronáztak
–, viszont a nép a csuhás király gúnynévvel ajándékozta meg. Uralkodása – ahogy
előre látható volt – katasztrófával végződött. Engedve az egyház unszolásának, ke-
resztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, serege – tizennyolcezer lovag és válogatott
gyalogos – nyomorultul odaveszett, ő maga teljesen összetörve került haza Németor-
szágba, és többé már nem hitt sem önmagában, sem az egyházban, de még Istenben
sem.
Utolsó napjaiban mégis hasznos szolgálatot tett hazájának, és – először életében –
előrelátó politikusnak bizonyult. Felismerte, hogy a birodalom hatalmát csak egy
erőskezű uralkodó képes visszaszerezni. És erre a feladatra nem kiskorú fia, hanem
unokaöccse alkalmas. Ezért a sváb Frigyesnek adta át az uralkodói jelvényeket és őt
nevezte ki utódjául. Ahogy Hampe mondja: csak halálos ágyán sikerült élete egyet-
len jelentős tettét végrehajtania.

138
 Hie Welf – Hie Waiblinger!

III. Konrád végrendelkezése önmagában még nem döntötte volna el az utódlás

kérdését, de mind a világi, mind az egyházi főúrak is egyhangúan támogatták Fri-
gyes kijelölését. Hirtelen felcsaptak az általuk oly sokszor semmibe vett törvény és a
rend védelmezőinek, mert az évtizedes belviszály az ő jólétüket is fenyegette. Évek
óta dúlt már a harc a Welf- és a Hohenstauf-családok16 között az elsőbbségért. A „Hie
Welf – hie Waiblinger” csatakiáltás – a kegyetlen testvérháború jelszavai – két gyűlöl-
ködő pártra osztotta a birodalmat.
A sváb Frigyes megválasztása mellett igen jelentős érv szólt: egy Waiblinger fia
volt (a Hohenstaufok ősi várukra, Waiblingenre utalva ezt a nevet használták), és egy
Welf unokaöccse. Frigyes eszményi közvetítőnek ígérkezett, aki, ki tudja majd békíte-
ni a két családot és képes visszaállítani a belső békét. Legalább annyira bonyolult fel-
adat, mint a gordiuszi csomó megoldása, de Frigyes nem kardját használta, mint egy-
kor Nagy Sándor, hanem a született diplomata szívósságával igyekezett a csomót ki-
bogozni. Jól tudta, hogy csak így válhat Németország valóban kormányozható állam-
má.
Uralkodói pályafutását ezért nem a „mindent vagy semmit” nem túl bölcs jelsza-
vával kezdte, hanem okos reálpolitikával. Azaz ideiglenesen lemondott saját tervei-
nek megvalósításáról, és hajlandónak mutatkozott a csupán hosszabb távon kifize-
tendő, pillanatnyilag fájdalmas áldozatokra is. Az „oroszlán” melléknévvel felruhá-
zott Welf Henriknek átengedte a bajor hercegséget – másképp nem tudta volna a tar-
tomány nyugalmát biztosítani –, egy másik Welfnek pedig a megboldogult Matild
toscanai birtokait adományozta. Mindkét esetben sikerült az új rendelkezés során a
megrövidített főurakat is kellő kárpótlásban részesítenie.
Mint az emberekkel való bánásmód művészetének mestere, a főurak és püspökök
szívébe elültette azt a hízelgő érzést, hogy ugyanazon a ranglépcsőn áll velük, ő csu-
pán primus inter pares, első az egyenlők közül. Egyidejűleg azonban félreérthetetlenül
tudomásukra hozta azt is, hogy nem lehet vele alkudozni, ha az elkótyavetyélt kirá-
lyi birtokok visszaszerzéséről van szó. Bírói ítéletek, jogi szakvélemények, visszavá-
sárlás és csere, sőt enyhe erőszak útján építette ki saját – Lotaringiától Türingiáig ter-
jedő – birtokrendszerét.

Istenről beszéltek, de a pénzre gondoltak

Ugyanilyen ügyesen lépett föl Barbarossa a római egyházzal szemben. Trónra lé-
pését illendő módon bejelentette a pápának, és biztosította arról, hogy legfőbb szív-
ügye az egyház és az állam között a wormsi konkordátum óta fennálló egyetértés
megőrzése; de – ellentétben illedelmes elődjeivel, Konráddal és Lotharral – „elfelej-
tette” kikérni a pápa jóváhagyását királlyá választásához. Ezzel szemben kétszer is
szerepel levelében „az Istentől rám bízott Birodalom” kifejezés. Tehát az Istentől, és
nem annak földi helytartójától! A kifejezés mellékmondatokban van elbújtatva, ezért
jelentéktelennek látszik, de Frigyesnek éppen az volt a szándéka, hogy ne keltsen fel-
tűnést. Tökéletes hűséggel igazodott a wormsi konkordátum szavaihoz, de a szelle-

16
A magyar történetírás többnyire a két család nevének itáliai változatát használja: guelfek és ghi-
bellinek.

139
méhez nem. A papság maga választhatta püspökeit és apátjait, de csak a király ke-
gyét élvező jelöltek közül. Amikor a magdeburgi érsekség fontos posztjáért két jelölt
is viaskodott, Frigyes egy harmadikat, a saját emberét választatta meg, és a bíborost,
aki az ügyben a pápai érdekeknek megfelelően akart dönteni, udvariasan kitessékel-
te. Szinte észrevétlenül visszaállt a Worms előtti állapot, a püspökök lettek ismét a
birodalom legfőbb tisztviselői, a trón támaszai.
Nem kényszerűségből vállalták ezt a szerepet. A Róma felől fújdogáló szelek ismét
mindenkinek igencsak csípték a szemét egész Németországban. Nem hoztak sem
több hatalmat, sem nagyobb tekintélyt. Nem a megtörteknek és a terhek alatt roska-
dozóknak prédikáló békeangyalok jelentek meg, hanem egyre több pápai legátus,
akiknek első szavuk a „pénz” volt, és ugyanez a második és harmadik szavuk is. Né-
pes kísérettel vonultak az Alpokon keresztül Németországba, hónapszámra vendé-
geskedtek a német kastélyokban, beleszóltak az állam és az egyház ügyeibe, grófokat
és lovagokat leckéztettek meg, ám döntéseiket nem az Istennek tetsző igazságosság
sugallta, hanem nagyon is földi érdekeik.
Ha valaki nem akart engedelmeskedni nekik, kiközösítéssel és egyházi átokkal fe-
nyegették meg, ettől még a leghatalmasabb urak is reszkettek, tanúság rá egyikük le-
vele.

„Alázattal kérem a szentatyát – írja –, hogy ne sújtson semmiféle büntetéssel,

mert engedelmeskedni kívánok Önnek, készségesen végrehajtom kívánságait, és a jövő-
ben odaadóbban kívánom szolgálni Isten egyházát.”

A második keresztes hadjárat tragikus kimenetelében a németek az Isten ítéletét

látták, mert a köznép logikája szerint, ha az Isten a pápa oldalán állt volna, a keresz-
tes hadak győztek volna. Az az ember viszont, akit az Isten elhagyott, nem alkalmas
a német birodalom fölötti uralomra. Nem csoda, hogy egyre többen kívánták vissza a
régi császári uralmat, amelynek emlékét az idő alaposan megszépítette. A főurak is
kezdték belátni, hogy a pápa és a császár közül az utóbbi a kisebbik rossz.

Lombardia, az aranybánya

Frigyest ez a korhangulat emelte magasba, mindenütt hívekre és támogatókra ta-

lált. Erre szüksége is volt, mert módszeresen összegyűjtött vagyona ellenére a Száli-
akhoz és az Ottókhoz képest még mindig szegény királynak számított, ha nem is
annyira szegénynek, mint nagybátyja, Konrád, aki élete végén már udvari tisztségvi-
selőit sem tudta kifizetni. Hol voltak már a régi idők, amikor senki nem merte a csá-
szár szavát kiforgatni vagy kétségbe vonni? Frigyes túl nagy árat fizetett a trónért, le-
mondott a korlátlan hatalomról. A Welfeket is kénytelen volt elviselni, noha ez a csa-
lád befolyásosabb volt az övénél.
Frigyes természetével azonban nem fért össze a csendes belenyugvás. De hogyan
és miféle eszközökkel valósíthatná meg titkos terveit? Németország ki volt árusítva,
minden talpalatnyi föld kiosztva, a legutolsó javadalomnak is akadt már gazdája.
Észak-Európától nem sokat lehetett remélni, a Kelet felé vezető út is le volt zárva, e
területek nagy részéről ő maga mondott le – kényszerűségből – az „oroszlán” javára.
Ezek után természetes, hogy Frigyes Itália felé kacsingatott, az ősi lombard király-
ságot szemelte ki, amelynek koronájához annak idején szinte magától értetődően ju-

140
tottak el a német császárok első római hadjáratuk során. De Lombardia már régóta
kivonta magát a német uralom alól. És ezzel együtt az adófizetési kötelezettség alól
is. Pedig a népnek mindenért fizetnie kellett, a határátkelésért, az utak, a kikötők
használatáért, a vadászatért, a fakitermelésért. Ezekre a regáliáknak nevezett és a ki-
rályt illető bevételekre a wormsi konkordátum után a püspökök tették rá kezüket,
majd később fokozatosan átvették őket a városok.
Frigyes minden fennkölt lovagi gondolkodása mellett eléggé sváb is volt ahhoz,
hogy felismerje: Lombardia mesébe illő pénzforrás. A paradicsomi bőséggel termő
területen lakó emberek – ahogy Freisingi Ottó, Frigyes életrajzírója megfogalmazta –
„a bevándorló germán férfiak és a latin asszonyok keverék ivadékai, akiknek erköl-
cse, képzettsége és fürge észjárása” – azaz üzleti szelleme – kiváló, és városaik mind
hatalomban, mind gazdagságban messze túlszárnyalják Közép-Európa városait.
Milánóbain, Veronában, Piacenzában, Paviában, Padovában, Parmában és Bolo-
gnában fellendült a kézművesség, a kereskedelmet pedig felvirágoztatták az első ke-
resztes hadjáratok során megnyíló új piacok. A Németországban uralkodó primitív
naturálgazdálkodásról, az árunak árura való cseréjéről a lombardok már régen átáll-
tak a pénzgazdálkodásra. A pénz uralkodott mindenek fölött, ebből finanszíroztak a
pápaválasztástól a támadó háborúkig mindent, ami hasznot ígért, a „lombard” szó a
„kereskedő” szinonimájává vált, és mind a hamburgi Lombard-híd, mind a bankok
által ma is folyósított lombardhitelek Európa egykor legravaszabb üzletembereire
emlékeztetnek.
Ha Barbarossa Frigyesnek sikerülne felségjogait ismét érvényesítenie – hogy ezek
a jogok valóban megilletik, arról a bolognai jogi iskolától kért és kapott írásbeli szak-
véleményt –, egy csapásra Európa leggazdagabb uralkodója lenne, és a leghatalma-
sabb is, mert a gazdagság meghozza a hatalmat is. Évről évre harminc-harmincöt ta-
lentum folyna be a kincstárba – erről már pénzügyi tanácsadói nyilatkoztak. Mai
pénzre átszámítva mintegy ötvenmillió nyugatnémet márka, és négy és félszer annyi,
mint amennyit a német városok fizettek.
Frigyesnek nem sokáig kellett várakoznia, hogy megtehesse az első lépéseket e
milliók felé. Lombardiában – ahogy üzletemberek között szokásos – mindenki a má-
siknak farkasa volt, és az elkeseredett versenyben a kisebbek a nagyobbaknál keres-
tek oltalmat, hogy a legnagyobbak fel ne falják őket. Egy napon megjelentek Frigyes
előtt Como és Lodi városok küldöttei, és panaszt emeltek a kegyetlenkedő milánóiak
ellen, akik elűzték őket házaikból és földjeikről. Barbarossa erre ezernyolcszáz lovas-
sal Milánó elé vonult, hogy megmutassa a birodalom erejét, de mint kiderült, erejéből
csupán üres fenyegetőzésre tellett, a város polgárai a hatalmas várfalak tetejéről vi-
dáman nézegették a szánalmasan gyenge csapatot, a városkapukat bezárták, és ami-
kor Frigyes megadásra szólította föl őket, gúnyos tréfákkal válaszoltak. Barbarossa
most első ízben tapasztalhatta, hogy az itáliai városállamok vezetői pénzüket nem
utolsósorban jól megépített várfalakba és kiválóan képzett katonákba fektették be,
ezért képesek erős ellenfelekkel is szembeszállni. Hogy csapatai, no meg saját harc-
készségét fokozza, a Milánóval szövetséges, ártalmatlan Tortona városka ellen for-
dult, azt ostromolta meg és dúlta föl. Ezután erőltetett menetben vonult Rómába a
császári koronáért, mert erre a koronára feltétlenül szüksége volt, ha a szász és a Szá-
li-uralkodók dicsőséges hagyományának folytatója akart lenni.

141
 Európa sorsa egy kengyelen múlik

Róma falai előtt a szenátorok küldöttsége egy javaslattal várta Barbarossát: ne a

korrupt papi klikk kezéből fogadja el a „földkerekség fölötti uralmat”, hanem a ró-
mai polgároktól, az ősi rómaiak törvényes jogutódaitól. Természetesen fizetnie kell
érte ötezer font ezüstöt. Frigyes válaszából jellegzetes germán büszkeség csendült ki:

„Akarjátok tudni, kikre szállt át Róma városának egykori dicsősége, a szená-

tus tekintélyt parancsoló rangja, a lovagok harci erénye és a legyőzhetetlen harci kedv?
Ránk, németekre. A cézárok koronája útján mi örököltük ezeket az erényeket: nálunk
vannak konzulaitok, nálunk van a szenátusotok, nálunk vannak légióitok! Létezéseteket
bölcsességünknek és kardunknak köszönhetitek.”

Frigyes hazaküldte a szenátorokat. Tudta, hogy császárságát csak akkor ismeri el a

világ, ha a pápa teszi fejére a koronát. Szent Péter székén Adorján pápa ült, az egyet-
len angol Krisztus földi helytartóinak sorában, rideg ember, akivel Frigyesnek nyom-
ban nézeteltérése támadt.
Amikor Adorján átlovagolt a német táborba, azt kívánta, hogy lovának kantárját
és kengyelét Frigyes tartsa. A király erre nem volt hajlandó, és kijelentette, hogy bár-
mikor kész Istent szolgálni, de a pápát nem. A bíborosokat megdöbbentette a király
vonakodása, rosszat sejtettek, és pánikszerűen elmenekültek, magára hagyva a nyílt
mezőn a megrökönyödött pápát.
Ezután a két fél képviselői – mintegy tucatnyi előkelő úr – összeültek, és egész nap
és egész éjjel vitatkoztak azon, hogy megtegye-e a király vagy sem, s hogy azelőtt
volt-e ilyen vagy sem, és Európa sorsa huszonnégy órán keresztül egy kengyelen
múlott. Frigyes végül fogcsikorgatva vállalta az istállómester szerepét, miután sike-
rült meggyőzni arról, hogy csupán egy ősi szokásról van szó. De akkorát rántott a
kengyelen, hogy a keresztény egyház feje hajszál híján kiesett a nyeregből.
Ma már nevetésre ingerlő jelenet. De az idő tájt senki sem nevetett, hiszen újra az
elsőbbség kényes kérdése került napirendre. Frigyes e téren nem értette a tréfát. Tud-
ta, hogy a lateráni palotában van egy hatalmas falfestmény, amely az egyik német ki-
rályt mutatja be, amint összekulcsolt kézzel térdel a pápa előtt. A III. Lothar idejében
készült kép felirata így hangzik:

Városba sem lép a király, ha

nem esküszik meg szent jogára;
míg nem hűbérura a pápa,
nem ül fején a koronája.

Barbarossát más fából faragták. Mindig rendkívül indulatossá vált, ha a pápaság

világuralmi törekvéseit kellett elhárítania. A besanfoni birodalmi gyűlésen botrányt
is kavart. A gyűlésen két bíboros panaszt emelt, mert az egyik skandináv érseket (a
Kúria kegyeltjét és a birodalom ellenségét) hazautazása közben fogságba vetették né-
met földön, azaz egy olyan uralkodó felségterületén, aki a római egyháztól „egy sor
más tisztség mellett a császári korona fenséges beneficiumát is megkapta”.
A beneficium szó kettős értelmű. Jelenthet „jótéteményt”, de jelenthet „hűbéri
adományt” is. A jótétemény ellen senki sem emelhet kifogást, annál inkább a hűbéri

142
adomány ellen, és mintha az esetleges kétségeket akarná eloszlatni, az egyik bíboros
nagy bátran hozzáfűzte:

„A császár vajon kitől kapta birodalmát, ha nem a szentatyától?”

Ez a kijelentés kis híján a bíboros életébe került, mert Frigyes kardot rántott, és
csak az óriás termetű Wittelsbachi Ottó közbelépése akadályozta meg a felkoncolást.
Barbarossa eddig még nem ismert éles hangú válasza egyúttal a Hohenstaufok
programját is felvázolta:

„Aki azt állítja, hogy mi a koronát hűbérbe kaptuk a pápától, Istent káromolja
és meghamisítja az igazságot, hiszen maga Szent Péter mondotta, hogy féljétek az Is-
tent az égben, és tiszteljétek a földön a királyt. Mi magas tisztünket kizárólag Istentől
kaptuk. Az egyház pedig meg akar fosztani tisztünktől, és ez nem lehet az Isten akarata.
Egy képpel kezdődött, egy felírással folytatódott, s most a felírásból előírást kívánnak
csinálni. Ezt nem engedhetjük, és nem tűrjük. Inkább vállaljuk a halált, mintsem hogy
tisztségünket a porba taszítsák. Amit megfestettek, el kell tüntetni, amit felírtak, le kell
törölni, hogy a birodalom és az egyház közé ne meredjen az ellenségeskedés emlékműve.”

Adorján pápa megható kesergése

A koronázás napján, 1157. június 18-án a császár és a pápa között még egyetértés
uralkodott, mert mindkettőnek szüksége volt a másikra: az egyik a császári címre
áhítozott, a másik védelemre szorult az ellenséges hangulatú rómaiakkal szemben.
Az ünnepélyes szertartást is csak erős katonai fedezet mellett lehetett megtartani. Az
új császár még aznap kénytelen volt fegyvert használni az ajánlatuk elutasítása miatt
felbőszült római polgárok ellen. Hazatérőben pedig Verona lakosai támadtak rá,
egérfogóba zárták a hírhedt veronai sziklahasadékban. Életüket megtarthatják, ha lo-
vaikat és páncéljaikat átadják – üzente az ellenség vezére. Ha elfogadták volna az
ajánlatot, nemcsak lovagi becsületük, hanem vagyonuk is odaveszett volna, hiszen a
ló és a fegyverzet fölöttébb nagy érték volt. Egyikről sem akartak lemondani. Ezért
igen hamar összeállt a kétszáz fős önkéntes halálbrigád, amelyet a helybeli lakosok a
hajnali szürkületben felvezettek a hegy tetejére. Onnan támadták hátba a mit sem sej-
tő veronaiakat. Akit a kard megkímélt, a szakadékba taszították. A foglyul ejtett ve-
zéreket kötél általi halálra ítélték. Egy kivételével. Annak kellett a hóhér feladatát el-
látnia. A többiek holttestét – a szájhagyomány szerint ötszázan voltak – Frigyes egy
domb tetején az út szélén halomba, rakatta iszonyú; mene tekel17 gyanánt azok számá-
ra, akik a császár életére akarnak törni.
A középkori császárok veszélyes életet éltek. Nem fáradhattak el, amikor az ellen-
ség földjén a végtelen utakon lovagoltak, tűrniük kellett az éjszaka hidegét, szorult
helyzetben az éhséget és szomjúságot, a csatamezőn pedig egy lépésnyit sem hátrál-
hattak meg. Nap, mint nap teljes erejük latba vetésére kényszerültek. A példamutatás
örökös kötelezettsége gyakran igen terhessé tette tisztük ellátását.
Ellenfeleiknek, a pápáknak sem volt sokkal könnyebb soruk. Adorján, aki később
Frigyes legelszántabb ellensége lett, élete végén megható szavakban fogalmazta meg

Bibliai kifejezés: Belsazar király halálának megjövendölése.

17

143
keserveit. „Ó, bár sohase hagytam volna ott hazámat, Angliát” – panaszkodott egy
honfitársának.

„Akad-e a pápánál nyomorultabb ember? Szent Péter trónján annyi gyötrelmet

kellett kiállnom, hogy ahhoz képest életem előző idejének minden szenvedése boldogság-
nak tűnik. A szentatya egyik nap még Krőzus, másnap már szegény, és mindenfelől hite-
lezők szorongatják. Joggal nevezik a szolgák szolgájának, mert a szolgalelkű rómaiak
kapzsiságát kell kiszolgálnia, s ha nem képes mohóságukat kielégíteni, menekülnie kell
Rómából.”

A hozomány ötezer lovag

Egy évvel az itáliai hadjárat után a császár másodszor is megnősült. Hét éve élt há-
zasságban Adela von Vohburggal, akinek hozománya annak idején jól jött Frigyes-
nek, de aki már nem illett egy császárhoz. Hűtlenséggel vádolták (senki sem hitte el),
meddőséggel, mert nem született gyermeke (második férjétől viszont igen), ezen kí-
vül vérrokonok voltak (az asszony dédanyja Frigyes dédapjának húga volt) – három
olyan ok, amely megnyitotta az utat egy újabb kapcsolat felé. Szóba jött egy bíborban
született lány is a bizánci uralkodócsaládból, ez a házasság a nyugati és keleti dinasz-
tiát éppúgy összekötötte volna, mint II. Ottó idejében.
Végül Frigyes megelégedett Burgundiai Beatrixszal, a lány szebb volt, mint Venus,
erényesebb, mint Minerva és hatalmasabb, mint Juno – ezt zengték róla az udvari
költők. De ennél többet nyomott a latban, hogy vagyonosabb volt, mint a többi
menyasszonyjelölt. A würzburgi menyegzőn ízelítőt adott gazdagságából, ötezer ki-
válóan felszerelt lovag kíséretében jelent meg, és az esküvő után nyomban férjének
ajándékozta őket. Nem csoda, hogy örökségére áhítozó nagybátyja évekig egy to-
ronyban rejtegette.
Frigyes gazdagabb lett ugyan, de nem hatalmasabb. Római útja során megszerezte
a császári koronát és mellé az Itáliai Királyságot. Látszatra sok, a valóságban kevés.
Amíg hatalmát nem tudja igazán érvényesíteni, mind a kettő puszta cím marad. Az
itáliai városok zöme elzárkózott tőle, élükön a büszke Milánóval, amely továbbra is
gúnyt űzött belőle, és hatalmánál fogva állandóan nyugtalanságot szított egész Lom-
bardiában. Ha Frigyes magasba törő terveit meg akarta valósítani, ennek a városnak
el kellett pusztulnia. Most már minden tettét ennek a célnak a szolgálatába állította.
Szerződést kötött a csehekkel, hercegüket királyi rangra emelte, ennek fejében a cse-
hek csapatokat adtak az itáliai hadjárathoz. Magyarországtól is sikerült katonákat
szereznie. Boleszláv lengyel hercegtől is kicsikart egy ígéretet ezer harcosra, de a her-
ceg végül nem tartotta meg szavát.
1158 nyarán Frigyes átkelt az Alpokon, hogy „megzabolázza Milánó elvetemült la-
kóit”. Németekből, olaszokból, magyarokból, csehekből verbuvált serege a fegyver-
hordozókat, csatlósokat és szolgákat is beleszámítva ötvenezer főből állt. A milánói-
ak néhány hétig makacsul védekeztek, de miután belátták, hogy ekkora túlerővel
szemben sokáig nem tarthatnak ki, okos üzletemberekhez illően hajlandóknak mu-
tatkoztak vér helyett készpénzzel fizetni. Megadták magukat, kifizettek kilencezer
font színezüstöt, ezek után konzuljaikat a császár békecsókokkal illette. Milánó meg-
hódolása után megtört a többi város ellenállása is.

144
 A roncagliai birodalmi gyűlés

A városok tanácsurait Roncagliába citálták, ahol Frigyes jogtudósai folyamatos ta-

nácskozások során tisztázták, hogy mi illeti meg a császárt Itáliában, és mi nem. A tu-
dósok a híres bolognai jogakadémiáról kerültek ki, amely a régi római jog föltámasz-
tását tekintette feladatának. Okoskodásuk így hangzott: a német uralkodók a római
cézárok örökösei, ezért minden ősi császári jog megilleti őket, függetlenül attól, hogy
ezek a jogok egy időre „merész bitorlás, vagy a király nemtörődömsége miatt” má-
sok kezébe kerültek. Mert a jogtalan bitorlást sem a jogok gyakorlása, sem az idő mú-
lása nem teszi jogossá.
A városok küldöttei ünnepélyes eskü keretében lemondtak a királyi jogok gyakor-
lásáról, és ezen túlmenően felhatalmazták a császárt, hogy várakat építhessen, gróf-
ságokat adományozhasson, gyakorolja a legfőbb bírói tisztet, részesedjék a büntetés-
pénzekből és az elkobzott vagyonokból, fejadót és hadiadót vethessen ki. E határoza-
tok végrehajtására a koronához hű tisztviselőket neveztek ki, az ún. podesztákat, az
elnevezés a latin potestas – hatalom szóból származik, és sok helyen a császári tisztvi-
selők valóban a durva erőszakot képviselték.
Frigyes mindezek ellenére őszintén bízott abban, hogy a roncagliai mezőn megtar-
tott birodalmi gyűlésen sikerült hosszú időre rendet teremtenie. Annál inkább meg-
lepte a számos helyen jelentkező ellenállás. Nem látta be, hogy törvényei annak a
hosszú, nehéz harcok árán kivívott városi önkormányzatnak a végét jelentik, ame-
lyért egy szívvel küzdöttek a nemesek, polgárok és a közemberek. Értetlenül állt
szemben a „városi szabadság” fogalmával.
„Mióta alkotja a nép a törvényeket a fejedelmek számára, és nem a fejedelmek a
nép számára?” – kérdezte fejcsóválva, amikor a lombardok egy alkotmánytervezetet
terjesztettek elé.
Két elv állt szemben egymással, s mindkettő képviselői meg voltak győződve „leg-
szentebb jogaikról”. Túlzó egyszerűsítés volna, ha a császárt reakciósnak, a polgáro-
kat pedig a haladás bajnokainak minősítenénk. A szabad városok szabadságfogalma
sem volt különb; mihelyt hatalmukban állt, lábbal tiporták mások szabadságát.
A milánóiak – akárcsak a többiek – szintén megesküdtek a roncagliai mezőn ho-
zott törvények megtartására. Csak amikor megjelentek Frigyes teljhatalmú megbízot-
tai és megkezdték a császári közigazgatás megszervezését, akkor döbbentek rá, hogy
saját kezűleg ásták meg függetlenségük sírját. Egyszeriben megtagadták tőlük még a
konzulok választásának jogát is. Ezt már nem tűrték el, elűzték a császári küldötte-
ket, és más városokat is lázadásra bujtottak. Amikor a szószegésért felelősségre von-
ták őket, így válaszoltak: „Mi megesküdtünk, de azt nem ígértük, hogy meg is tartjuk
eskünket.” Íme a probléma megoldása itáliai módra.

Eleven pajzs gyermekekből

Frigyes Milánó ellen vonult, de hamarosan felhagyott az ostrommal, mert korábbi

tapasztalatai alapján tudta, hogy erős hadsereg nélkül tehetetlen a jól kiépített védel-
mi rendszerrel szemben. Kénytelen volt megelégedni a jogfosztás kimondásával és a
város környékének feldúlásával. Viszont a közeli és Milánóval szövetségben álló Cre-
ma városa alkalmasnak látszott arra, hogy elrettentő példát statuáljon. Néhány hét

145
alatt végez vele – gondolta, és ebből hét hónap lett. A cremaiak bátorságát a végső
kétségbeesés táplálta, meg az a tudat, hogy a megadás halált és száműzetést jelente-
ne.
A kölcsönös és egyre fokozódó kegyetlenkedés akkor érte el, csúcspontját, amikor
a németek egy harminchárom méter magas ostromtornyot ötszáz szolga testi erejével
a vár fala mellé görgettek. Ennek a tetejéről egy felvonóhidat akartak bocsátani a fal-
ra, hogy betörhessenek a városba. A próbálkozás minduntalan kudarcba fulladt,
mert a védők nehéz kövekkel és égő szurokfáklyákkal bombázták a tornyot. Frigyes
ezért húsz legelőkelőbb foglyát nagy kosarakban kiakasztotta a toronynak a várfal
felé eső oldalára, azt remélve, hogy a cremaiak nem fognak saját embereikre lőni.

„Ők azonban – írja a krónikás – folytatták a heves bombázást, nem kímélve

polgártásaikat, akik közül sokat kövek zúztak halálra, mások meg odaégtek. Még gyere-
kek is lógtak a köteleken, akik kétségbeesett kiáltásokkal és taglejtésekkel könyörögtek
életükért a falakon álló apjuknak és anyjuknak. De hiába, mert sem fiatalságuk, sem a
rokoni kötelék nem indította szánalomra a védőket.”

Foglyokat eleven pajzsként használni nem volt új módszer – már a rómaiak is

megtették ezt germán asszonyokkal –, bár csak ritkán került sor ilyesmire. Az ost-
romtoronyra kiakasztott foglyok ötleténél pokolibbat Barbarossa kortársa, Dzsingisz
kán sem találhatott volna ki. Nem is illett Frigyes egyéniségéhez, és rendszerint mér-
hetetlen dühével próbálják magyarázni, amit a kis város azzal váltott ki, hogy keresz-
tezte a császár terveit, és bátorságával egész Itáliában az ellenállás jelképévé vált. Ha
van is ebben némi igazság, az egyik ok Frigyes megsértett igazságérzete volt. Ő, aki
fanatikusan hitt az igazságosságban, nem tudta elviselni, hogy valaki megszegje a
törvényt, amire megesküdött.
Miután Crema elesett és a túlélőket kiűzték a városból, Frigyes császár, akit Rőt-
szakállúnak neveztek, azt is megtette, hogy saját kezűleg cipelt ki egy beteget egy
omladozó házból, nehogy a romok alatt lelje halálát…

Dulakodás a bíborköpenyért

Cremát földig lerombolták, de a példa nem rettentette meg a többi várost, inkább
felbőszítette, és újabb felkelésekre ösztönözte őket. A felkelők számát az is megsza-
porította, hogy időközben tetterős szövetségesre találtak, a pápa személyében. Ador-
ján becsapva érezte magát, mert a császár ígérete ellenére nem szállt szembe az egy-
házi államot állandóan fenyegető normannokkal és a rómaiakat sem kényszerítette
jobb belátásra. A pápát a császári adószedők is nyugtalanították, akik hirtelen felbuk-
kantak az egyházi állam területén is, és egyre inkább egész Itáliában is tetszésük sze-
rint rendelkeztek a Kúria javaival. Úgy látszott, hogy ez a német vissza akarja forgat-
ni a történelem kerekét, felújítani azt a kort, amikor elődei úgy packáztak a pápákkal,
mintha azok csak a birodalom püspökei lennének. Gyanakvását megerősítette a pa-
naszaira kapott válasz:

„Isten akaratából engem római császárnak neveznek, és én az is akarok lenni,

nem üres címek viselője, ezért nem mondhatok le a Róma fölötti felségjog gyakorlásá-
ról.”

146
 Ettől az embertől a pápa mit sem remélhetett. Pártfogókat keresett és meg is találta
Szicília királya – nemrég még ellensége – és a milánóiak személyében, és még arra is
elszánta magát, hogy a kiátkozás jól bevált módszeréhez folyamodjék.
Adorján halála után tizennyolc évig elhúzódó egyházi szakadás kezdődött, mert
ismét nem tudtak megegyezni egyetlen személyben és két pápát is választottak: a
„pápai gondolkozású” Sándort, és a „császárhű” Viktort. A két főpap annyira gyűlöl-
te egymást, hogy a választás során olyan jelenetre került sor, aminő egy ilyen szent
helyen szinte elképzelhetetlen: amikor Sándor vállára akarták helyezni a bíborkö-
penyt, Viktor odarohant, és a dulakodás során cafatokra szaggatták a drága öltözé-
ket. Végül Viktor kerekedett felül, de a kapkodásban fordítva adták rá az új köpenyt,
lába beleakadt a kámzsába, és elterült a földön.
Két pápának az uralmát senki nem ismerte el, a császár végképp nem, ezért Paviá-
ba összehívott egy „pártatlan” zsinatot, amely majd eldönti, melyik az igazi. Sándor
nem ok nélkül kételkedett a zsinat pártatlanságában: Viktor nemcsak a császár ke-
gyeltje volt, hanem ráadásul rokonságban állt a Hohenstaufokkal. Nem ment el a zsi-
natra. Távolmaradását azzal indokolta, hogy ő, és csakis ő, a katolikus kereszténység
feje, és ezért nem köteles alávetni magát egy földi bíró ítéletének.
Viktor viszont készségesen alávetette magát a döntésnek, meg is választották, lóra
ült, kengyelét Barbarossa tartotta, aki ezúttal nem tiltakozott e szolgálat ellen, és kiát-
kozta ellenfelét, Sándort. A zsinat záró jegyzőkönyvén százharmincöt európai érsek
és püspök aláírása szerepel, ez az igen tekintélyes szám azonban sokat veszít jelentő-
ségéből, ha megtudjuk, hogy mindössze negyvennégyen voltak jelen. A többiek ne-
vét a zsinat rendezői írták oda abban a merész hiszemben, hogy a szóban forgó urak-
nak nincs kifogásuk ez ellen. Hasonlóképpen jártak el Anglia, Franciaország, Dánia,
Magyarország és Csehország királyi képviselőivel, akik „megfigyelőként” vettek
részt a zsinaton, őket „teljhatalmú megbízottakká” léptették elő minden jogi alap nél-
kül. Gyorsfutárok vitték szét az okmányt az egész nyugati világba, hadd tudják meg
az egyházi és világi hatalmasságok: IV. Viktor a pápa, Sándor pedig eretnek.

A császár vaskancellárja

Ezzel az akcióval sikerült ugyan jelentős feltűnést kelteni, de a tartós utóhatás el-
maradt. Különösen Angliában és Franciaországban, mert e két országnak nem állt ér-
dekében, hogy Németország amúgy is erős befolyását még egy „saját pápája” is nö-
velje. Ők Szicíliával, Velencével, Magyarországgal, Spanyolországgal, Norvégiával,
Írországgal és a keleti uralkodóházzal együtt III. Sándor mellé álltak. Johannes Salis-
buriensis, a híres tudós egyik sokszor idézett levelében szavakba is foglalta a feltörő
németellenes hangulatot:

„Ki állította bíróul a németeket a népek fölé? Ki jogosította fel ezeket a vad,
erőszakos embereket arra, hogy kedvük szerint állítsanak uralkodót minden ember feje
fölé?”

E hangulat egyik tényezője a sikertelennek a sikeresebbel szembeni szokásos irigy-

kedése volt, de szerepet játszott benne az ősi bizalmatlanság azzal a néppel szemben,
amelyet kiszámíthatatlannak, kiismerhetetlennek és rejtélyesnek tartottak. És ez a
nép nem sokat tett annak érdekében, hogy szomszédaiban eloszlassa a furor teutoni-

147
custól való félelmet. Szerencsétlen hajlama arra késztette, hogy kimondja, amit mások
hasonló helyzetben csak gondolatokban fogalmaztak meg, és ezzel a semlegeseket az
ellenpárt oldalára állította, a barátból ellenséget csinált.
Azt még a költői túlzás számlájára lehetett írni, hogy a német költők a császárt,
mint a „világ urát” emlegették, vagy ahogy az Antikrisztusról szóló Tegernsee-i játék-
ban szerepel: „ő a földkerekség uralkodója”, akinek minden más ország fejedelme
köteles alárendelni magát. Még azt a német büszkeséget is meg lehet érteni, ami ab-
ból fakadt, hogy nekik császáruk van, míg a többi nemzetnek csak királya.
A baj ott kezdődött, amikor a többi uralkodót nyíltan „kiskirályoknak” és „tarto-
mányuraknak” nevezték, akiknek nincs beleszólásuk a császár és a pápa közötti vi-
tákba. Az efféle kijelentéseket a birodalom elleni propaganda alaposan kihasználta,
és azzal már senki sem törődött, hogy nem a valóságot tükrözik, és Barbarossa csá-
szári küldetésébe vetett minden hite ellenére sem törekszik világuralomra. A Ho-
henstaufok külpolitikája – a legújabb kutatások szerint – a kölcsönös megbecsülésen
alapuló szövetségre törekedett az európai államokkal szemben. Frigyes két lábbal,
szilárdan a valóság talaján állt, és egyáltalán nem hajlott nagyzási hóbortra.
E hamis és ellenséges kép kialakulásában nem mondható egészen ártatlannak az
az ember, aki több, mint egy évtizeden át kancellárként szolgálta a császárt: Dasseli
Rainald. Alakja mintha a kor képeskönyvéből lépne elénk: egy alsó-szászországi ne-
mes gyermeke, a tollat ugyanolyan kiválóan forgatja, mint a kardot, éles elméjű, pap,
világfi és mecénás, odaadó híve az egyháznak, de nem a Kúriának, és oly hűséges
urához, hogy ha kellett, bíborosokat és főurakat szaggatott darabokra. A Hohenstau-
fok vaskancellárja; a hasonlat merész, de ő is, akárcsak Bismarck, nemcsak „császárá-
nak dicsőségét és tekintélyét” öregbítette, hanem „rossz hírét” is.
Oly szenvedéllyel látta el tisztét, hogy gyakran túlszaladt a lehetőségek határain,
és kilátástalan helyzetekbe bonyolódott. Míg Frigyes hajlott a mérsékletre és a ki-
egyezésre, sőt a legfőbb lovagi erényt, a diu mâze-t, a bölcs önuralmat testesítette
meg, Rainald kemény volt, hajthatatlan törik, de nem hajlik típus. A paviai jegyző-
könyv meghamisítása is az ő számláját terheli, és ugyanígy a külföldi uralkodókkal
szembeni oktalan fölényeskedése, a világuralom eszméjének propagálása és diplo-
máciai ügyekbe való belekeveredése. Ebbe a sorozatba tartozik Nagy Károly politikai
demonstrációnak szánt szentté avattatása is, amellyel Franciaországot bőszítette fel
maga ellen.
Amikor Viktor, a császár pápája meghalt, és Németországban is hajlottak a grego-
riánus Sándorral való megegyezésre, Rainald oly gyorsan gondoskodott az új ellen-
pápa megválasztásáról, hogy a kész tények elé állított császár nem tehetett mást,
mint hogy fedezte kancellárját. 1165-ben a würzburgi birodalmi gyűlésen Rainaldnak
megint sikerült egy újabb cselvetés. Rendkívüli követként II. Henrik angol király ud-
varában két feltűnést keltő és politikai szövetségnek számító házassági szerződést
kötött: Matildot Oroszlán Henrik, Eleonorát, a másik angol királylányt Barbarossa
egyéves fia jegyezte el. E sikerrel a háta mögött a birodalmi gyűlésen megeskette az
egyházi és világi főurakat, hogy sohasem fogják a gaz Sándort elismerni, hacsak nem
akarják hivatalukat, méltóságukat és vagyonukat elveszteni.
Nos, a „sohasem” szónak nincs helye egy politikus szótárában, és ezúttal is nyíl-
egyenesen zsákutcába vezetett, mert végképp elmúltak az idők, amikor a császár hu-
zamosabb ideig szembeszállhatott a pápával, és azt a kort már sem erőszakkal, sem

148
lelkiismereti kényszerrel nem lehetett visszahozni. A történelem iróniája úgy hozta,
hogy ezt az esküt maga a császár szegte meg.
Rainaldot ellenségei érthető okokból fakadó gyűlöletükben Frigyes rossz szellemé-
nek nevezték. De ez nem igaz, mert bár minden gátlástól mentes vérbeli politikus
volt, eszményi cél vezérelte. A császárság visszaállításának ügyéért élt-halt, soha
nem gondolt a maga hasznára, nem szerzett vagyont, fehér holló volt a korrupció és
a megvásárolhatóság korszakában. Ha működésére mégis némi árny borul, ennek
oka az általa kierőszakolt totális háború Lombardiában.
Rainald nem elégedett meg az ellenség termésének szokásos felgyújtásával, paran-
csára kivágták az olaj-, a gesztenye-, a mandula- és a többi gyümölcsfákat, kiszaggat-
ták a földből a szőlőtőkéket, a szántóföldeket sóval tették terméketlenné. Az efféle
módszerekről már az ókorban azt tartották, hogy fölkelti az istenek haragját, mert a
föld népét évtizedekre éhségbe és nyomorba taszítja.

Milánó – pokoli látvány

E pusztítások miatt évekig elhúzódott a Milánó elleni háború, mert nemcsak az el-
lenség szenvedett kárt, a német csapatok sem jutottak kellő utánpótláshoz. A város
térdre kényszerítése nemcsak politikai szükségszerűség volt – másképp nem lehetett
Lombardiát kézben tartani –, hanem Barbarossa szemében egyre inkább presztízskér-
dés is lett. Fogadalmat tett, hogy addig nem viseli a császári koronát, amíg Milánót a
porba nem dönti.
1161 nyarán a város környéke pokoli látványt nyújtott: akasztófák hosszú sora,
amelyre nap, mint nap felhúzták a legelőkelőbb foglyokat, bomlásnak indult hullák
és lótetemek, az elővárosok romjaiból felszálló füst és mindehhez a halálra kínzottak
jajkiáltásai. A falakon is megszaporodtak a bitófák, és jajveszékeltek a kínpadra von-
tak, mert a milánóiak a szemet szemért, fogat fogért elv szerint fizettek, a foglyok ke-
zét, lábát levágták, s a megcsonkítottak a csőcselék mulatságára óriás bogarakként
csúsztak-másztak a város utcáin.
A milánóiak mindenre el voltak szánva. Guintelmus, az erődépítés kiváló mestere
rafinált hálót szőtt a város köré árkokból, torlaszokból és sáncokból, a falakra száz
tornyot emeltetett, kőhajító gépeket szerkesztett, és sarlókkal felszerelt harci szekere-
ket, amelyek a kitörések alkalmával a mai páncélosok szerepét töltötték be. A város
úgy vélte, hogy bármiféle ostromot vissza tud verni, és megüzenték Frigyesnek,
hogy akár el is ajándékozhatja a császári koronát, hiszen soha többé nem teheti fejére.
A német lovagok serege minden ütőképessége ellenére tehetetlen volt a megerősí-
tett városokkal szemben. Ezért a kiéheztetés látszott a leghatásosabb eszköznek. Vas-
gyűrűt vontak Milánó köré, és az éhség nyomában csakhamar megjelent a félelem, a
kétségbeesés és a reménytelenség. A kapuk előtt tisztes polgárasszonyok bukkantak
fel, és egy darab kenyérért árulták testüket. Ezeket a nőket bordélyházakba dugták, s
a katonát, aki ráállt az alkura, kerékbe törték. Akit élelmiszer-csempészésen kaptak
rajta, elvesztette jobb kezét. A kitörések során ejtett foglyokat megcsonkítva állították
a kapuk elé. A kegyetlenkedés nem ismert határokat. Egy alkalommal Frigyes öt ne-
mesúr szemét kiszúratta, és a hatodikkal, akinek „csak” a fülét és az orrát vágták le,
kísértette őket vissza a városba, hogy rémületet keltsenek.

149
 Minden gyötrelem ellenére az ostromlottak az őszt, de még a hosszú telet is kiál-
lották, és csak ekkor tört meg erejük. Tavasszal kitárták a kapukat, és széles sorok-
ban, mezítláb, fejükre hamut hintve tódultak ki a városból, kezükben keresztet emel-
tek a magasba. Térdre borultak a császár előtt, és sírva könyörögtek kegyelemért. A
látvány mindenkit meghatott, csak Frigyes arca maradt – írja a Kölni Királykrónika –
„kemény, mint a kő, ahogy máskor sem szokott elváltozni, mert vonásait sem a fájda-
lom nem tette komorrá, sem a harag nem torzította el, s még az öröm sem lágyította
meg”.
Hogy mi légyen ezeknek az embereknek a sorsa, azt Frigyes rábízta Cremona, Pa-
via, Novara, Como és Lodi lakosaira, a milánóiak halálos ellenségeire. Ember ember-
nek farkasa, és ez még inkább érvényes, ha honfitársakról van szó. Az itáliaiak kü-
lönb törvényt fognak ülni az itáliaiak fölött, mint amilyenre a németek valaha is ké-
pesek lennének – gondolta Frigyes, és nem tévedett. „A szenvedések poharát, ame-
lyet a milánóiak a többi város részére készítettek, most ők fogják kiüríteni” – jelentet-
ték ki lakonikusan a lombardok.
Milánó lakosságát kihajtották a városból, és négy, egymástól két-két mérföld tá-
volságban fekvő településre költöztették. Az üres városba különleges osztagok hatol-
tak be, és nekiláttak a tervszerű pusztításnak. Egyik házat a másik után gyújtották föl
szurokfáklyákkal, a tornyokat ledöntötték, az árkokat betemették, a sáncokat a föld-
del tették egyenlővé, a templom falán nehéz faltörő kosok ütöttek lyukakat, végül a
dóm harangtornya dübörögve összeomlott és szétzúzta a középhajót. Csak a római
korból megmaradt alapokra épített falak álltak ellent még sokáig a pusztító dühnek.
Virágvasárnapon megérkezett a császár, és az üszkös romok között ülte meg a nagy
ünnepet, kegyesen átvéve az olajágat, a földi béke jelképét. Kancellárja ettől kezdve
minden okmányt így keltezett:

„Kiadva Milánó lerombolása után.”

A zsákmányolt ereklyék közül Frigyes a háromkirályok csontjait választotta ki, és

magával vitte Kölnbe, ahol még ma is láthatók.

A hivatalnokok túlkapásai

Milánó eltűnt a föld színéről, és helyén – a Biblia szavait idézve – „tövis és bo-
gáncskóró nőtt, sakálok tanyájává vált, a kísértetek találkozóhelyévé, ahol a kövek
között kígyók és baglyok fészkeltek”. Ami itt történt, még a borzalmak és kegyetlen-
kedések korszakában is barbárságnak számított, és bár kezdetben sokakat elriasztott
attól, hogy megszegjék a császár parancsait, mégis hamarosan a düh és az elkesere-
dés vált uralkodó hangulattá. E hangulat még a városok egymás elleni gyűlölködésé-
nél is erősebbnek bizonyult, mindenfelé veszedelmes véd- és dacszövetségek alakul-
tak. A császár hivatalnokai is megtették a magukét, hogy felszítsák a gyűlölet lángját
és fokozzák az elkeseredettséget. A megszállók megbízottai a minden időkben szoká-
sos módon éltek vissza hatalmukkal, és nem elégedtek meg a szerződésekben rögzí-
tett adók beszedésével. A kirótt összegek többszörösét zsarolták ki, a többletet meg
zsebre vágták. A császártól nem kellett tartaniuk, mert az uralkodó követte a régi
közmondás tanácsát: nyomtató lónak nem kötik be a száját, illetve azt az elvet, ame-

150
lyet Nagy Frigyes fogalmazott meg, amikor egykori adószedőjétől megtagadta a
nyugdíjat: Én odaengedtem magát a jászolhoz, miért nem zabált be kellőképpen?
Amikor Barbarossa 1166 késő őszén seregével ismét átkelt az Alpokon, a szó szo-
ros értelmében kézzelfoghatóan tapasztalhatta a lombardok ellenséges hangulatát.
Mindenütt tiltakozásokat nyújtottak át neki, útját kérelmezők állták el, akik kezük-
ben keresztet tartva igazságot követeltek, a császári tisztviselők túlkapásai ellen pa-
naszkodó küldöttségek egymásnak adták a kilincset.
A kérések és követelések süket fülekre találtak. Frigyes nem volt hajlandó a terhe-
ken könnyíteni. Nem azért jött Itáliába, magasabb célok vezérelték: az egyik cél neve
Róma volt. Sándor pápa visszatérhetett franciaországi száműzetéséből, miután bi-
zánci arannyal és szicíliai ezüsttel sikerült megvásárolnia a rómaiak jóindulatát. Egy
hatalmas koalíció körvonalai kezdtek kibontakozni Róma, Bizánc, Szicília, Franciaor-
szág és a gazdag Velence között. A Konstantinápolyban uralkodó Mánuel császár
ajánlatot tett a pápának: egyesítsék a nyugati és a keleti egyházat, a pápa lelki és Má-
nuel császár világi uralma alatt.
Noha ezek a tervek igencsak fantasztikusaknak látszottak, Barbarossa elébük akart
vágni. Elhatározta, hogy Rómát térdre kényszeríti, a makacs Sándort végképp elűzi,
és helyébe a saját emberét ülteti. A következő lépés Szicília lerohanása lesz.
A németek két hadsereggel vonultak dél felé. Az egyiket Barbarossa vezette a bi-
zánciak hídfőállása, az Adriai-tenger partján fekvő Ancona ellen, amelyet el is foglalt.
A másik Dasseli Rainald és Christian mainzi püspök parancsnoksága alatt Toscanán
keresztül egyenesen Rómába tartott. Mindkét parancsnok püspök volt, és a rómaiak
gúnyosan megüzenték: jöjjenek csak nyugodtan, misét mondanak majd nekik. Alné-
metek pünkösd napján ütköztek meg a jelentős számbeli fölénnyel rendelkező ellen-
séggel Tuscolo mellett. Már-már úgy látszott, hogy az egyébként főleg a várfalak mö-
götti védekezésben jártas rómaiak győznek, amikor Rainald kitört Tuscolóból, és hát-
ba támadta őket „Szent Péter velünk van” csatakiáltással, miközben lovagjai a
„Krisztus feltámadott” templomi öröméneket zengve nekiláttak a véres munkának.
Szent Péter – valóban segített. A tízezer fős hadsereg szánalmas maradéka elmene-
kült, és az itáliai krónikás feljegyezte: „… a mieinknek egy második Cannae jutott
osztályrészül, mert a németektől jobban félünk, mint bárki mástól a világon.”

A halál Rómában

A győzelem hírére Frigyes lemondott a Szicília elleni támadásról, és a Tiberis felé

vezette katonáit, köztük az első ízben bevetett brabanti zsoldosokat, akiknek gyilko-
lási kedve és könyörtelensége még a csehekét is felülmúlta. A tuscolói vereségtől le-
sújtott rómaiak csak kevés ideig álltak ellen, mind egy szálig megadták magukat,
amikor a mindenhol fellobbanó lángok már a Szent Péter-templom falait nyaldosták.
1167. augusztus 1-jén körmenet vonult a Szent Péter-templomhoz; a felvonulás
pompájának lehangoló ellentéteként mindenütt még füstölgő romokat lehetett látni.
Paszkál, a törvényesen megválasztott pápa, Beatrixot, Barbarossa feleségét császárné-
vá koronázta. Róma a császár mellé állt, Sándor pápa kénytelen volt csónakba szállva
a Tiberisen elmenekülni – Frigyes, csillaga magasan ragyogott, diadalt aratott a vá-
ros, a kereszténység, a földkerekség fölött…

151
 Másnap reggel beborul az ég, soha nem látott bőségű, vízözönszerű eső zúdul a
városra, elárasztja a német tábort, elsodorja a németek sátrait, és amikor elvonul a vi-
har, mindenütt mocsárvidékre emlékeztető hatalmas tócsák csillognak, melyekből
vékony párafelhők szállnak fölfelé. Két nappal később Frigyes kíséretéből egy lovag
hirtelen kifordul a nyeregből, egy barát eltorzult arccal fetreng a földön, a sátrakból
katonák tántorognak ki, estére már százával hevernek a holtak a tábor és Róma utca-
in, számuk hamarosan ezrekre nő. A hullabűz megtölti a levegőt, gyötrelem beszívni,
a betegek pestisgyanús szagot árasztanak. „Pestis” – jelentik ki az orvosok, parancsot
adnak a ruhák elégetésére, a haj lenyírására, eret vágnak és gyógyfőzetet itatnak a be-
tegekkel.
De nem pestis volt, hanem malária.
Amikorra Frigyes elrendeli a gyors hazavonulást, hogy kijussanak a láz poklából,
már késő. Útvonalát az árokszélen visszamaradt, nyöszörgő, jajveszékelő, az utolsó
kenetért könyörgő haldoklók jelzik. Nincs már különbség nemes és közember, gaz-
dag és szegény között. Csak a lovagok közül kétezren halnak meg, köztük Frigyes,
Rothenburg hercege, a legszebb lovag. Az áldozatok között van Lüttich, Prága, Ver-
den, Regensburg és Speyer püspöke, a cseh király testvére, az ifjú VII. Welf és egy sor
gróf, főúr, prelátus, a birodalom támaszai – mind dicstelen és keserves halállal pusz-
tulnak el.
Dasseli Rainald is életét veszti. Több, mint tíz évig volt a birodalom kancellárja,
méghozzá vaskancellárja, sokszor bajkeverő, de pótolhatatlan, ám számára a halál
kegyelmi ajándék. Így legalább nem kell végignéznie, hogyan omlik össze a „minden
vagy semmi” elvére épült politikája. Holttestét Kölnbe szállítják, és a dómban helye-
zik örök nyugalomra. A császár úgy gyászolja, mint ama férfit, „aki mindig arra gon-
dolt, hogy a birodalom dicsőségét és gyarapodását saját érdekei elé helyezze”.
Az Appenninek egyetlen járható hágóját a lázadó lombardok elzárják a visszavo-
nuló Barbarossa elől, és állandó partizántámadásokat intéznek a menet ellen. Frigyes
is kénytelen kézitusát vívni, sőt Beatrix is lándzsát és pajzsot ragad az ősgermán asz-
szonyok példájára. Susa városában, a Mont Cenis lábánál merényletet készítenek elő
a császár ellen. Egy lovag, Hartmann von Siebeneichen magára ölti a császár ruháit,
és sikerül az ellenséget addig félrevezetnie, amíg Barbarossa egérutat nyer. Európa
leghatalmasabb uralkodója szolgának öltözve lopakodik ki a városból a köd és az éj-
szaka leple alatt. (Ezt a megaláztatást soha nem bocsátotta meg a városnak. Amikor
hét évvel később ismét bevonul Itáliába, első tette a bosszú: felgyújtatja a várost.)
A Rómából menekülőt utoléri Sándor pápa Angliából küldött gratuláló levele,
amelyben a Bibliára utalva ezt írja: „kijött az Úr angyala, és levágta az asszír király
táborának összes vezérét, és a sereget megsemmisítette, úgyhogy a király szégyentel-
jesen visszavonult országába”.

A rendről és a szabadságról

De a történteket senki sem minősítette „gyalázat”-nak. A császár nimbusza nem

csökkent, és az otthoni fogadtatás megnyugtatta, hogy sem hatalma, sem tekintélye
megfogyatkozásától nem kell tartania. Frigyes belátta, hogy ott tart, ahol tíz éve el-
kezdte; politikája, Észak-Itáliának a birodalom szolgálatába állítása látszólag csődöt
mondott. De csak látszólag. Egyetlen vereség nem jelenti a háború elvesztését is, és

152
Frigyes nem titkolta, hogy hamarosan folytatni akarja a háborút. Emiatt „nyakasság-
gal”, a jövővel szembeni vaksággal vádolják, hiszen már minden gondolkodó fő be-
láthatta, hogy a városi szabadság lángját immár nem lehet eltaposni, és a polgárság
öntudatát nem lehet megtörni.
E vádra ad választ Will Durant, amerikai filozófus és kultúrtörténész, az emberi-
ség civilizációjáról szóló tízkötetes kultúrtörténet szerzője, amikor ezt írja:

„A monarchia odaadó hívei (Barbarossa) vereségét a káosz győzelmének bélye-

gezték. A demokratikus eszmék hirdetői a szabadság felé vezető út egyik állomását lát-
ták benne. De nagyszabású terveinek függvényében tettei helyeseknek minősülnek. Né-
metországban és Itáliában az önkényeskedés burjánzott, a törvénytelenség uralkodott.
Csak egy császári hatalom volt képes a földesurak örökös viszálykodásainak, a városok
egymás elleni irtóháborúinak véget vetni. Először a rend előtt kellett az utat elegyenget-
ni, az igazi szabadság csak ezután fejlődhetett ki.”

Frigyes most hat és fél évig Németországban tartózkodott, ez idő alatt kevés ese-
mény adódott, de sok minden történt. Azok a pillanatok, amikor a történelem mint-
egy lélegzetet vesz, és kevés feljegyzésre méltó esemény adódik, nem szükségszerű-
en a legrosszabb korszakok. Frigyes nekilátott, hogy rendbe szedje sokáig elhanya-
golt háza táját, és birtokait az ún. királyi uradalmakkal bővítse. A szerencse öröksé-
gek képében is rámosolygott. Rothenburgi Frigyes halála révén hozzájutott a sváb
hercegséghez és Egerlandhoz; sváb rokonságának kihalása után jelentős területek ke-
rültek birtokába az oly fontos alpesi hágók lábánál; az öreg Welf hercegnek eladta a
toscanai, korzikai és szardíniai királyi jogokat a Matildtól származó birtokok fejében.
A roncagliai határozatok óta Németországba áramló lombardiai pénzt is előnyösen
fektette be, például jó minőségű utakat építtetett, a közlekedés biztonságáról számos
vár gondoskodott, és ezzel német területre vonzotta a nemzetközi kereskedelmet.
Sorra alapította az új városokat, és megszaporodott az ipart és kereskedelmet fel-
lendítő piacok száma. Az egységes pénzrendszer bevezetése megkönnyítette az itáli-
ai mintára kialakuló pénzforgalmat. Szervező munkájában a miniszteriálisokra tá-
maszkodott, ez a réteg – mint már említettük – jobbágyivadékokból és elszegénye-
dett nemesekből került ki, és az uralkodó különleges támogatását élvezte.

A Lombard Liga, a birodalom

halálos ellensége

1174-ben Barbarossa már elég erősnek érezte magát az újabb itáliai hadjáratra. Erő-
re pedig még nagyobb szüksége volt, mint eddig valaha. Milánó főnix módjára feltá-
madt hamvaiból, egy új erődváros, Alessandria nőtt ki, szó szerint a földből, és ellen-
őrizte a Pó-síkságról Liguriába vezető, stratégiailag fontos útvonalat. A Lombard Li-
gához már huszonkét város csatlakozott, a császári várakat lerombolták, a helytartó-
kat már régen elűzték.
A lombardok állig felfegyverkezve várták a németeket, és az egész térséget el-
árasztotta a hazafias lelkesedés hulláma, amikor a bevehetetlennek látszó, árkokkal
és sáncokkal körülvett Alessandriából megérkeztek az első győzelem hírei. Hat hóna-
pos ostrom után Frigyes katonái véres fejjel vonultak el a varos falai alól, és felhagy-
tak az eleinte (a sok, ideiglenesen szalmával fedett ház miatt) „szalmavárosnak” gú-
nyolt erőd további felgyújtási kísérleteivel. Nyílt csatában próbálták a döntést kicsi-

153
karni. A két sereg a Voghera és Stradella között fekvő Montebello falu határában ke-
rült szembe egymással. Meglepő fordulatra került sor, a lombardok többre értékelték
a megfontoltságot, mint a bátorságot, és nem a katonákra, hanem egy tárgyaló kül-
döttségre bízták a döntést. Féltek a német lovagoktól, akik nyílt mezőn legyőzhetetle-
neknek számítottak, de féltek saját honfitársaiktól is, akiknek soraiban az ősi irigyke-
dés már ismét rést ütött.
A két fél között megkötött montebellói béke csakhamar hamisnak bizonyult. Fri-
gyes most már mindenáron le akarta zárni az ügyet. De ehhez katonákra volt szüksé-
ge, seregét friss, kipihent hazai harcosokkal kellett megerősítenie. Ilyen katonákat
csak egyvalakitől remélhetett: Oroszlán Henriktől.

„Minden idők legkegyetlenebb embere…”

Oroszlán Henrik, Szászország és Bajorország hercege fél Németország koronázat-

lan királyának számított, az uralma alá tartozó terület Mecklenburgig és Pomerániáig
húzódott, befolyása az Elbától keletre fekvő távoli vidékekre is kiterjedt, ahol a lakos-
ság úgy félt tőle, mint az ördögtől, és úgy imádta, mint az Istent. Mint az angol király
sógora, ő volt Európa leghatalmasabb főura, nemzetközi tisztelet övezte, amikor el-
zarándokolt a Szentföldre, a szaracénok nem merték megtámadni, a bizánci császár
fogadta, Egyiptom szultánja pedig drága ajándékokkal kedveskedett neki. Gátlástala-
nul, a legbrutálisabb eszközökkel érte el céljait: kisajátítással, elkobzással, rablással;
minden törvényt megszegett, kivéve, ha az ő céljait szolgálta. Ízig-vérig zsarnok volt,
az embereket megvetette, kihasználta, cserbenhagyta, és oly fennhéjázóan viselke-
dett, hogy Giselbert von Mons, a krónikás ezt írta róla: „… minden idők legdölyfö-
sebb és legkegyetlenebb főura.”
Oroszlán Henrik évszázadokon át azok eszményképe volt, akik a császár itáliai
politikáját, mint „a fajtól idegent” elátkozták, és a keletre nyomulást tartották alkal-
masnak Németország felvirágoztatására, még akkor is, ha nem hazudták ősgermán
daliává (a sötét hajú, fekete szakállú, rövid lábú és százhatvanöt centiméter magas
herceget) – ahogy ez a harmincas években történt. Ha mai szemmel akarjuk eldönte-
ni, hogy kinek, mikor, mit és hogyan kellett volna megtennie, óhatatlanul mindig té-
ves ítéletet mondunk. Az Oroszlán kétségtelenül szerzett érdemeket is a keleti tele-
pülések mezőgazdaságának megszervezésével („hogy elkerüljük az olyan rossz
hangzású szavakat, mint „germanizálás” vagy „gyarmatosítás”), de közben éppúgy
nem gondolt Németország jövőjére, akárcsak a poroszok első királya hadjáratai köz-
ben.
A Comói-tótól északra fekvő Chiavenna városkában találkozott a császár az
Oroszlánnal, és segítséget kért tőle. Úgy érezte, hogy erre megvan minden erkölcsi
alapja. Hiszen hányszor tartotta már a hátát, amikor Henrik rendszeres jogtiprásait
kellett szentesítenie? Szabad kezet adott neki Németországban, eltűrte, hogy herceg-
sége állam legyen az államban, és mindig felmentette az itáliai hadjáratban való rész-
vétel alól. Másrészt tudta, hogy Németországban – bár nem önzetlenül – az Oroszlán
a legfőbb támasza, és a császári koronázás után az ő kardja vágott neki utat a fellá-
zadt rómaiak között. De ezek a szolgálatok eltörpültek az általa gyakorolt kegyekkel
szemben.

154
 A chiavennai találkozás olyan történelmi esemény volt, amely a költőket is megih-
lette, de a történészekben kételyeket fakaszt. Mindamellett az utóbbiak többsége elis-
meri, hogy Barbarossa és Henrik valóban találkozott ott, és a császár „méltóságához
nem illő alázatossággal kért segítséget a bajba jutott birodalom számára”. Más sza-
vakkal: térdre borult Oroszlán Henrik előtt, és kénytelen volt végighallgatni a herceg
asztalnokának hangos megjegyzését:

„Herceg, a korona az ön lábai előtt fekszik, és hamarosan a fejét fogja ékesíte-

ni.”

Az Oroszlán jó emberismerő volt, és tudta, hogy ezen megalázkodás után nem

mondhat nemet, megígéri támogatását, de csak, ha cserében megkapja Goslart, Euró-
pa egyik legnagyobb ezüstbányáját. Frigyes ezt a feltételt zsarolásnak minősítette és
megszakította a tárgyalást.
Beatrix, a császárné, férje elé fordulva hangosan kimondta, amit a többiek csak ti-
tokban gondoltak:

„Isten melletted lesz, amikor majd megemlékezel erről a napról és erről a döly-
fösségről.”

Az Oroszlán ellovagol kísérőivel, és sejti, hogy immár nincs egyetlen barátja sem,
de született egy hatalmas ellensége. Ha ellenség, hát ellenség – gondolja, mert neki
fontosabb a saját birodalma, mint a másik, amely az ő szemében nem is a németek bi-
rodalma, csupán a Hohenstaufoké. Rangján alulinak tartja, hogy továbbra is támo-
gassa Frigyes császári hatalmának megerősítését. Ékes példája a bukáshoz vezető
dölyfösségnek.
Végzetes következményekkel járt, hogy Henrik nem adott katonákat a császárnak.
A német sereg erőtlen maradt, és a Milánó közelében, Legnano mellett vívott csatá-
ban vereséget szenvedett a lombardoktól. Magát a császárt is letaszították a lováról,
napokig nem tudtak róla, és amikor végre felbukkant Paviában, Beatrix már feketébe
öltözve gyászolta.
A legnanói csata volt az első, amikor a gyalogosok fölébe kerekedtek a rohamozó
lovasoknak. Négyszögben felzárkózva, kezükben hosszú lándzsákkal és pajzzsal ki-
védték a rohamot, majd a kézitusában lekaszabolták a nehéz páncél miatt esetlenül
mozgó lovagokat. Ha a legnanói ütközet nem is jelentett megsemmisítő csapást,
ahogy az itáliai történetírás büszkén hirdeti, mert a német sereg zöme megmenekült,
mindenesetre fordulópont volt. Ricarda Huch fogalmazza meg a legtalálóbban:

„A lombardok legnanói győzelme a sors olyan intő jele volt Frigyes számára,
amely a jövőt ostromlót megállásra kényszeríti és megfontolásra készteti. Frigyes elég
bölcs volt és megtanulta, hogy magas rangja ellenére el kell ismernie mások hatalmát is,
s ha parancsolni nem képes, a megegyezést kell keresnie, és a továbbiakban ez a belátás
vezérelte, bár méltóságából nem adott fel semmit.”

155
 A cézárok is tévedhetnek

Frigyes nemcsak méltóságából nem adott fel semmit, jogaiból sem engedett egy
jottányit sem. A császári követeket általában igen fölényesen kezelő bíborosok az
egyik ámulatból a másikba estek: olyan emberrel találták magukat szemben, aki a tit-
kos diplomácia mezején ugyanolyan jól feltalálta magát, mint a csatatéren, minden
húzásra megfelelő ellenhúzással válaszolt. Végül még mattot is adott ellenfeleinek.
Sikerült éket vernie a pápa és a lombardok közé, és a viszályt a maga javára fordíta-
nia.
A felső-itáliai városokkal hatéves fegyverszünetet kötött, tudta, hogy az idő neki
dolgozik. A városok visszakapták ugyan felségjogaikat, de horribilis váltságdíjat fi-
zettek érte, ezen felül még hadiadót is megszavaztak a császárnak, hűséget esküdtek
neki, és elismerték legfőbb bírájuknak. A római egyház visszakaphatta egykori birto-
kait, de a császári hozzájárulást egy kétértelmű mondat egészítette ki: „a birodalom
jogainak csorbítása nélkül”. Matild toscanai őrgrófnő hatalmas birtokai, amelyeken a
Kúria és a császár másfél éve vitatkozott, így a következő tizenöt évre a császár kezé-
ben maradtak, és velük együtt a Közép-Itália fölötti uralom.
Miután a csatatéren elszenvedett vereséget sikerült a zöld asztal mellett kiegyenlí-
teni, most már Frigyes hajlandó volt a pápa iránti tiszteletét az egész világ előtt ki-
mutatni. 1177-ben Velence káprázatos kulisszái előtt, egy minden részletében gondo-
san előkészített látványos jelenet keretében lépett III. Sándor elé, noha egykor ünne-
pélyesen megesküdött rá, hogy sohasem fogja elismerni.

„A császárt Isten lelke ragadta meg, amikor Sándor felé közelgett – jegyezte fel
a jelen levő salernói érsek –, bíborköpenyét ledobta, és földre borult a pápa lába előtt. A
pápa könnyes szemmel fölemelte, megcsókolta és megáldotta, a németek ajkán pedig föl-
zengett a Te Deum laudamus – Téged Isten dicsérünk… A császár, hogy mindenki előtt
kimutassa a szívét betöltő alázatot, átvette az udvarnagy szerepét, kezében egy vessző-
vel terelte félre a népet a templomban a bevonuló pápa előtt.”

Később német nyelven beszédet mondott, amelyet ezzel a beismeréssel fejezett be:

„Tudja meg az egész világ, hogy bár egy római cézár dicsfénye övez bennünket,
mi is csak emberek vagyunk, bennünk is emberi gyarlóság lakozik, mi is tévedhetünk.”

Egy vasárnapon ismét együtt vonultak be a Szent Márk-templomba, ez alkalom-

mal kezükben égő gyertyákkal, és a pápa átokkal fenyegetett meg mindenkit, aki a
most megkötött békét megszegné.

„Ahogy most e gyertyák kioltatnak – mondta prédikációja végén –, úgy oltatik

ki a békebontók lelke, megfosztva Krisztus világosságától.”

Mindannyian a földre dobták a gyertyát, lángját eltaposták, és a császár a néppel

együtt hangosan kiáltotta: „Úgy legyen, úgy legyen!”
A velencei ünnepi hetek után, amikor is a pápai egyház nagy győzelmét ünnepel-
te, ismét a hétköznapok vették át a szót. Kiderült, hogy a diadalmaskodó Sándor te-
hetetlen és erőtlen ama férfi segítsége nélkül, aki a minap térdre borult előtte. A ró-
maiak ismét fellázadtak ellene, és nem voltak hajlandók a város kapuit megnyitni

156
előtte. Neki viszont be kellett költöznie a Lateránba, ha egyetlen igazi pápaként akart
föllépni. Csak egyvalaki nyithatta meg az odavezető utat: a császár. Frigyes készség-
gel teljesítette a pápa kérését, és megbízta Christian mainzi püspököt, hogy vezesse
vissza Sándort Rómába. Ezzel lezárult az egyházszakadás tizennyolc esztendős kor-
szaka.

Hajsza az Oroszlán ellen

1178 őszén Németországban kitört a belső háború, amelyet az európai királyi ud-
varokban kárörömmel vegyes élénk figyelemmel kísértek, meg némi aggodalommal,
mert sok területen saját érdekeik is kockán forogtak.

„Bizony, ilyen az emberi természet – írja Johannes Haller az eseményekkel

kapcsolatban –, a szenvedélyek egy pillanatnyi fellángolása egy egész nemzedék sorsát
meghatározhatja. Ama nap óta, amikor Frigyes térdre borult unokatestvére előtt, és az
gőgösen és ridegen ragaszkodott a vagyoni előnyhöz, ama nap óta többé senki nem bíz-
hatott senkiben.”

Frigyest megalázták ugyan Chiavennában, de nem merő bosszúvágyból kereste a

leszámolást Henrikkel, hanem államférfiúi megfontolásból. Két ilyen azonos típusú
ember nem férhetett meg a végtelenségig egymás mellett, főleg ha a barátság már
nem kötötte össze őket. A birodalom nem bírhatta el, hogy a másik császárabb legyen
a császárnál, és egyre nagyravágyóbb terveket szőjön. A front megnyitására az
Oroszlán és a főurak között szokásos viszályok egyike adott alkalmat, amelyben a
császárnak kellett bíráskodnia. Azelőtt az ilyen ügyeket elsimította a herceg javára,
de most szabad utat engedett az igazságszolgáltatásnak, és a vádlottat Wormsba ci-
táltatta, ahol a főúri bíróság előtt kellett felelnie tetteiért.
Az idézés hiábavalónak bizonyult, a második és a harmadik is; ezt már a törvé-
nyen kívül helyezés követte. A „császár őfelsége iránti engedetlenség” miatt hivatal-
ból megindított per idézésére sem jelent meg a herceg. Ezért 1180-ban megszületett
az ítélet Henrik herceg ellen. Egy óra leforgása alatt elvesztette rangját, birtokát és
becsületét. A bajor és a szász hercegséget feldarabolták és szétosztották, magánva-
gyonát elkobozták, őt magát törvényen kívülivé, bárki által szabadon üldözhetővé
nyilvánították.
Megsemmisítő ítélet, amelyet Henrik megvető kacajjal vett tudomásul. Az ítélet
ugyanis csak a papíron szerepelt: az urak megosztoztak az Oroszlán bőrén, mielőtt
elejtették volna. A herceg csak magában Szászországban mintegy hetven vár és negy-
ven jól megerősített település ura volt, amelyeket jól kiképzett katonák védtek bátor
várkapitányok parancsnoksága alatt. Az angol király sógora, számíthat a régi szövet-
ségesek, a dán Waldemár és a pomerániai herceg segítségére és kitűnő nemzetközi
kapcsolataira.
Ezek tények voltak, figyelmeztették is a császárt, nehogy számításon kívül hagyja
őket, sőt megpróbálták lebeszélni az Oroszlán elleni harcról, hiszen még maga a trón
is veszélybe kerülhet, a harc kimenetele legalábbis kétséges. Barbarossa hajthatatlan
maradt, úgy gondolta, hogy mindenáron cselekednie kell, és a birodalmi hadsereggel
megindult Szászország ellen. Ami ezután történt, még a legoptimistábbakat is elké-
pesztette.

157
 Frigyes minden téren erősebbnek bizonyult. Stratégiai tudása, jártassága a diplo-
máciai cselszövésben, jogi ismeretei és mindehhez a császári rang tekintélye gyors
eredményt biztosított számára. Néhány hónap alatt, egyetlen csata nélkül meghódí-
totta az Oroszlán birodalmát. A várak leengedték a felvonóhidaikat, a városok átad-
ták a kulcsokat, a kis és nagy urak átpártoltak hozzá. Végül még a legnagyobb város,
Lübeck is megadta magát. A császár táborában megjelent a dán király és a pomeráni-
ai herceg, Franciaország királya pedig közölte, hogy nem szándékozik háborút indí-
tani a császár ellen, bármennyire biztatja is erre az angol király. Az Oroszlán megta-
pasztalhatta, hogy csupán az alattvalók megfélemlítésére nem lehet tartós uralmat
építeni. Akiket az idők folyamán megfenyegetett, kirabolt, megalázott, most megfi-
zettek neki, és híveiről kiderült, hogy csak a félelem tartotta őket az oldalán. Az em-
bereket lebecsülte, saját magát túlbecsülte. A hatalom mámorától gőgössé és mérték-
telenné vált Henrik azok közé tartozott, akiket az istenek vaksággal vernek meg,
hogy elveszejtsék.
„Mit érdekel engem a kopasz fejű papok sopánkodása, amikor a hatalmamról van
szó” – mondta egyszer, amikor a püspökökkel való viszálykodása miatt törvénybe
idézték. Amikor ügye már vesztésre állt, és császári kíséret oltalma alatt Lüneburgba
akarták kísérni, e szavakkal küldte el a kijelölt lovagokat:

„Ebben az országban én szoktam mások mellé kíséretet kirendelni, és nem va-

gyok hajlandó elfogadni mások szolgálatát.”

Henrik Erfurtban borult térdre a császár előtt, a főurak és a püspökök népes üldö-
ző falkája arra várt, hogy neve kitöröltessék, és nemzetsége örökre megsemmisíttes-
sék. Ha a császár nem lett volna jelen, aki minden viszálykodás ellenére lelki rokonát
látta az Oroszlánban, még ősi birtokait, Braunschweiget és Lüneburgot sem hagyták
volna meg neki. Három évre száműzték, ezt az időt Normandiában, angol királyi só-
gora udvartartásában töltötte, illő tisztelettel övezve. Utána visszatért Németország-
ba, egykori híveinek egy része újból csatlakozott hozzá, de régi dicsősége már nem
támadt föl. Amikor egy lovasbaleset miatt félig bénán, hatvanhat éves korában Bra-
unschweigben meghalt, krónikása azt jegyezte föl róla, hogy minden becsvágya elle-
nére nem sikerült mást kivívnia, mint egy ünnepélyes temetést a dómban.
Az oroszlánvadászat zsákmánya a főuraknak jutott. A császár segítségük jutalmá-
ul szétosztotta köztük Henrik birtokait. Győzelme így nem a császár, hanem a főúri
rend hatalmát erősítette meg, sőt, ha távolabbra nézünk, ez volt a birodalom szétfor-
gácsolódásának és apró felségterületekre bomlásának első mozzanata. Az Oroszlán
bukásának voltaképpen nemigen örültek, mert vele vége szakadt a német befolyás-
nak Észak- és Kelet-Európában.
Leopold von Ranke világtörténelmében lakonikusan ezt írja Barbarossa Frigyesről
és Oroszlán Henrikről:

„Az ő egyetértésükön múlott a német birodalom jövője. Közös erővel vissza

tudták volna állítani a német uralmat Itália és a pápaság fölött, de nem értették meg
egymást.”

158
 Varangyos béka a borban

Barbarossa Frigyes hatalma Németországban most már vitathatatlan volt, tekinté-

lye túlsugárzott Európa határain, Keleten is csodálatos történetek keringtek a rőt sza-
kállú férfiról. Még a francia trubadúrok is – noha elsősorban saját uralkodójuk nagy-
ságát magasztalták – dicsőítő énekeket zengtek róla, mint például Guiot de Provins,
aki Nagy Sándorhoz és Julius Caesarhoz hasonlította:

„Et de l’Emperéor Ferri vos puis bien dire ue je vi, qu’il tint une Cort à Maience;
ice vos di-je sanz doutance, c’onques sa parreille ne fu – Frigyes császárról elmondha-
tom, hogy láttam, midőn udvart tartott Mainzban, amelyhez – állítom – senkié sem volt
hasonlítható.”

1184. pünkösd napján a mainzi udvarban teljes pompájában mutatkozott meg a

császár dicsősége, efféle mámorban úszó, észbontó ünnepséget csak Nyugaton tud-
nak igazán rendezni. Ha nem is hisszük el, hogy hetvenezer lovag özönlött oda „in
allen sîden in skepen end an der strâten – mind a négy égtájról hajókon és
országutakon”, és a másik forrásban említett negyvenezret tartjuk hitelesebbnek, ak-
kor is tekintélyes szám. A rendezők szervezőtehetségét bizonyítja, hogy mindannyiu-
kat el tudták szállásolni, etetni és mindennel ellátni. A várossal szemben, a ligetekkel
tarkított területen hatalmas sátorvárost építettek fel, hozzá templomot és fából ácsolt
palotát. Még nagyobb ámulatot keltett a két házmagas tyúkól, az ember azt hihette,
hogy „a világ összes tyúkja” ott gubbaszt a rudakon.
A rengeteg tyúk mind fazékba vagy nyársra került, és bárki jóllakhatott velük. A
hétköznapok étrendje általában szegényes volt, annál inkább dúskáltak az ünnepek
során. A tyúk, a liba és a kacsa csak szerény szerephez jutott, különleges szárnyasok-
ra áhítoztak, mint gém, hattyú, sőt bölömbika és lile. Az énekesmadarak közül a bú-
bos pacsirta számított a legfinomabb ínyencfalatnak. Még daru és páva is került az
asztalra, ami kissé meglepő, mert húsuk közismerten rágós. Akkor még a német fo-
lyók tiszták voltak, tűlevelű és lombos erdők borították a vidékeket, így azután hal-
ban és vadban sem volt hiány. A zöldségfélék a szegények eledele volt, a sonkát és a
disznókarajt nagyon szerették, furcsa módon a marhahúst megvetették.
Minden ételt alaposan megfűszereztek elsősorban borssal, köménnyel és sáfrány-
nyal. Nem csupán az ízletesség fokozására, hanem hogy elnyomja a vadhúsok jelleg-
zetes mellékízét. A sok fűszertől megszomjaztak. A vízivás paraszti szokásnak szá-
mított, a sör már elfogadhatóbbnak, de leginkább a bort kedvelték, elsősorban a Raj-
na-vidéki és a moseli borokat. Ámde nem mindig volt kéznél ilyen finom bor, és Bar-
barossa Frigyes állítólag azt mondta a naumburgiaknak, amikor legfinomabb boruk-
kal megkínálták a császárt: „Inkább még egyszer megostromlom Milánót.” A silá-
nyabb borokat ezért gyakran ízesítették mézzel, szegfűszeggel, rózsafőzettel vagy
zsályával, ami alaposan hozzájárulhatott a másnapi macskajajhoz.
Étkezés előtt kis tálkában kezet mostak; Ulrich von Liechtenstein egy alkalommal
szerelmének bizonyságául kiitta a vizet szíve választottjának mosdótáljából. A hölgy
és lovagja egy kelyhet és egy tányért használt, a férfi elővette az övén fityegő kést és
feldarabolta a húst, a hölgy pedig kihalászta a léből lovagja számára a legfinomabb
falatokat. Kézzel ettek, kecsesen kinyújtott három ujjal, csak a leveshez használtak
kanalat. A villát „velencei luxusnak” minősítették, s nem tartottak rá igényt. Tányér-

159
ként nagy, lapos kenyérszeletek szolgáltak, ezeket evés után a szolgáknak vagy a ku-
tyáknak vetették oda. Az étkezés nem mindig a jó modor jegyében zajlott le, erről ta-
núskodnak a korszakból származó illemszabályok. Ezek szerint illetlenségnek szá-
mít, ha valaki az abroszt használja zsebkendőnek, piszkos kézzel nyúl a tálba, késsel
piszkálja a fogát, a lerágott csontot elhajigálja; a szellentés hangját nem álcázza diszk-
rét köhögéssel vagy vakarózik. E legutóbbi okozta a legfőbb gondot, mert a legelőke-
lőbb urak is sokat szenvedtek az élősdiektől. II. Frigyes császár egyszer bolzanói vö-
rös borában egy varangyos békát talált, mire sváb házigazdája annyira megrémült,
hogy ártatlanságának bizonyítására felfalta az undorító falatot.
Hogy a mainzi császári konyha mit tálalt föl előkelő vendégeinek, nem tudjuk
pontosan, de feltehetően több gondot okozott a vendégek ínyencsége, mint étvágya.
Ha csak végigolvasunk egy korabeli étlapot, máris inni kell rá valamiféle gyomorerő-
sítőt. Íme: zöldbab tejben – tojásleves sáfránnyal – vaddisznópástétom – tőkehal olaj-
ban és mazsolával – főtt angolna borsmártással – zsírban sült rigó – rizs mandulatej-
jel – nyárson sült malac – omlett szőlőszemekkel – édes krém rózsaolajból – cremonai
mandulatorta – friss juhsajt.

Dâ der keiser Frederîch

gaf twein sînen sonen swert18

Mainzban a nyugati világ legelőkelőbb főurai találkoztak, mindegyikük igyekezett

túlszárnyalni a másikat kísérő lovagjainak számával, harci felszerelésének díszével,
ruháinak ékességével, ajándékainak értékével, és persze nem maradt el a szokásos ci-
vakodás a rangsorról a templomba vonuláskor meg az asztali ültetési rendnél. A
cseh, az osztrák és a szász hercegek azon kaptak hajba, hogy melyikük vigye a biro-
dalmi kardot a körmenet élén, és a kölni érsek vérvörös arccal kivonult a miséről,
mert nem engedték meg, hogy a császár bal oldalára üljön. Az öröm poharába keserű
cseppek is vegyültek; egy hirtelen vihar ledöntötte a templomot, és mintegy tíz-tizen-
két embert a lezuhanó kövek halálra zúztak. Az ünnepség fénypontja Barbarossa fiai-
nak lovaggá avatása volt. Frigyes a sváb hercegi rangot viselte, Henriket már német
királlyá koronázták. Maga a császár övezte fel őket a karddal, adta rájuk a sarkan-
tyút, nyújtotta át a lándzsát és pajzsot – a lovaggá ütés szimbólumait. Ez az ünnepé-
lyes aktus az új lovagot némi előjogokhoz juttatta, de még több kötelezettséget rótt
rá.
A szolgálat kötelessége nagyobb hangsúlyt kapott, mint a kiváltság, ami természe-
tes, mivel 1200 körülig a lovagság túlnyomórészt a szolgálattevőkből, a nem szabad
származású férfiakból szerveződött. Ezen mindenki meglepődik, aki úgy véli, hogy a
lovag előkelő úr volt, csillogó páncélú nemesember. A lovagi élet lényege a szolgálat
volt, ura, az egyház és a nők szolgálata.
A kötelező lovagi erények közé tartozott a mâze – a mértéktartás, a staete – az igye-
kezet, az állhatatosság, a jellemszilárdság, a triuwe – a feltétlen hűség, a kiusche – az
erkölcsös élet, a milte – a bőkezűség, az âre – a becsületesség és a hohe mout – a bátor-
ság. Az új lovagokat ezzel a jelmondattal bocsátották útjukra:

„Légy alázatos, de nem képmutató, ne feledkezz meg a jó nevelésről, amiben ré-

Amikor Frigyes császár két fiát karddal felövezte (középfelnémet).

18

160
 szesültél. A szegényekkel bánj kegyesen, a hatalmasokkal szemben őrizd meg büszkesé-
gedet, ápold külsődet, tiszteld és becsüld a nőket, légy mindig nagylelkű és udvarias, és
mindenekelőtt maradj vidám lelkületű.”

Olyan életelvek, amelyek még ma is megállják a helyüket, de amelyeket már akkor

is többször szegtek meg, mint megtartottak, mert nehéz feladat egyszerre hősnek, ne-
mesnek és szentnek lenni. De a „sötét” középkor javára írandó, hogy ilyen eszménye-
ket írt zászlajára, és ha szemügyre vesszük a naumburgi vagy a bambergi dóm szob-
rait, megsejthetjük, hogy miféle emberi eszményképekről ábrándoztak akkoriban.
A lovaggá avatást a lovagi torna követte Mainzban, ez a harci játék nem maradha-
tott ki egyetlen ünnepség műsorából sem. A torna a lovagi erények és képességek –
hogyan üli meg a lovat, miként bánik a fegyverrel – művészi bemutatója volt, a ko-
moly csatákra felkészítő hadgyakorlat.
Hadgyakorlathoz illően tompa fegyvereket használtak, a hajítódárdák vashegyét
kis korona helyettesítette, a kardnak csak lapjával volt szabad odasújtani. Akit lán-
dzsával kiütöttek a nyeregből, vesztesnek és fogolynak számított. Az előre megsza-
bott váltságdíj fejében kiválthatta magát. Egy komoly felszerelés meg egy jól betaní-
tott ló húsz igásökör árával ért fel, ennek megfelelően a váltságdíjat is meglehetősen
magasra szabták, s a vesztesnek nemegyszer a „zsidókhoz kellett fordulnia” kölcsö-
nért.
A lovagi torna egész embert kívánó kemény sport volt, nem hasonlítható össze
napjaink egyetlen sportjával sem. A múzeumokból közismert felszerelés, a lemez-
páncél ugyancsak később jött divatba, de a Hohenstaufok korának lovagjai is nehéz
terheket cipeltek magukon. A sisak az állvédővel, az apró vasgyűrűkből kovácsolt
páncéling és nadrág önmagában mintegy fél mázsa volt, ezt tizenöt kilóval tetézte
meg a kard, pajzs és lándzsa, és ebbe még nem számít bele az alsóruha, a haskötő
meg a páncél fölött viselt címeres köpeny.
Az így megrakott és összepréselt lovagok keserves szenvedéseket álltak ki a meleg
napokban, nemegyszer elájultak, sőt bele is haltak a vérkeringési zavarokba. Neuss-
ban, ahol a közkedvelt „lovagi csatákat” rendezték, egy alkalommal hatvanan vesz-
tették el ily módon az életüket. Arról is beszámolnak a krónikák, hogy egyeseket
annyira elfogott a „harci düh”, hogy éles fegyvereket használtak. A papok végül
megtagadták az egyházi temetést a „lovagi torna áldozataitól”. Így akarták elriaszta-
ni a lovagokat e galádságtól; a lovagok tartogassák életüket a keresztes hadjáratok
céljaira – mondogatták az egyház pártján állók.
Frigyes császárt nem lehetett visszatartani attól, hogy ő is részt vegyen teljes fegy-
verzetben a lovagi tornán. Giselbert, a krónikás némi megrovással írja:

„A császár is szerepelt a tornán, és bár nagyságban és szépségben nem minden-

kit múlt felül, kiválóan kezelte pajzsát.”

Lelkesebben nyilatkozik Heinrich von Veldeke, a költő, akiről azt mondják, hogy
„inpfete daz êrste rîs in tiutischer zungen – elsőként nemesítette meg a német nyelvet”.
Ő is, akárcsak a francia Guiot, jelen volt a mainzi ünnepségen, és így áradozott róla:
„… den keiser Frederîke geskiede sô menich êre, dat man iemer mere wonder dâ vane seggen
mach, went an den jongesten dach; âne logene, vor wâr. Et wert noch hondert jâr van hem ge-
seget end geskreven – Frigyes császárnak annyi dicsőség jutott, hogy az ember az ítélet

161
napjáig nem győzné felsorolni a csodálatos dolgokat – ez a tiszta igazság. Még száz
évig írnak és beszélnek róla.”
A mainzihoz hasonló ünnepségek a lovagi élet – ritka – csúcspontjai voltak. A lo-
vagok többnyire szerényen éltek a kettős kötelék szorításában, hogy jobbágyaiknak
jó gazdái legyenek, és emellett derék segítőtársai hűbéruruknak. Állandó lakóhelyük,
a vár is szerény otthon volt. Sivár berendezésű, nehezen fűthető, gyér világítású,
minden higiénikus kényelmet nélkülöző, nehezen megközelíthető és állandóan ve-
szélyben forgó lakhely, amely egy csöppet sem hasonlít arra a képre, amit a romanti-
kus költők festettek róla.
Míg az Ottók és a Száliak hatalmas dómok építésével próbálták emléküket meg-
örökíteni, a Hohenstaufok elsősorban lakóhelyeket és várakat építettek. Számos vár-
kastély, mint Kaiserswerth, Eger, Wimpfen, Hagenau és elsősorban a kor építőművé-
szetének gyöngyszeme, Gelnhausen tanúskodik erről és egy sor erőd is. Az épületek
stílusában sajátosan keveredik a védekezés kényszerű szempontja a vidám öncélú-
sággal. Már nem elégedtek meg azzal, hogy a vár jól védhető legyen, szépnek is kel-
lett lennie. A palotákat a kőfaragók és festőművészek művei ékesítették, a díszes ter-
mekben dalnokok énekeltek, a vendégek körtáncot jártak, társalogtak, lakmároztak.
Még mindig a román építészeti stílus volt az uralkodó, amely ekkor érkezett csúcs-
pontjára, egyesítve a monumentalitást a pompával. A templomok belső ridegségét is
feloldották a díszítőelemek. A boltív alkalmazása általánosan elterjedt, és bár megje-
lentek a nyugatról érkező gótika első motívumai, az épületek jellegét továbbra is el-
sősorban a román stílus határozta meg.

Mikor Barbarossa császár dicséretre méltón…

Az 1189. esztendő májusában német lovagok tízezrei vonultak a Duna mentén le-
felé. Mindannyiuk köpenyén hatalmas kereszt díszlett. A Szentföldre vezető végtelen
útnak vágtak neki, hogy Jeruzsálemet ismét visszafoglalják az araboktól – ahogy ők
mondták –, a „hitetlenektől”. Isten lakóhelyének eleste megdöbbentette a nyugati ke-
resztény világot, és új lelkesítő erőt adott a keresztes hadjáratoknak.
A menet élén Barbarossa Frigyes császár lovagolt, kis híján hetvenévesen, egy ag-
gastyán, de annyira mégsem öreg, hogy visszariadjon egy ilyen út fáradalmaitól és
keserveitől. Ki más lenne méltó a Szent Sír megoltalmazására, mint maga a császár?

„A hatalmas uralkodó – írta egy angol krónikás –, akinek birodalma a Földkö-

zi-tengertől az Északi-tengerig terjedt, visszautasította a hízelkedő világ minden csábí-
tását, és alázatos fővel övezte föl magát a Krisztusért vívandó harcra. Noha ott voltak
fiai, akik ifjonti erejüknél fogva alkalmasabbnak látszottak egy ilyen hadjárat vezetésé-
re, ő maga ragadta meg a kereszténység zászlaját, mintha egymaga is képes lenne hor-
dozni azt.”

Nos, az öregúr minden keresztényi alázata mellett reálpolitikus is volt, és jól tudta,
hogy egy ilyen hadjárat politikailag is kifizetődő, hiszen ha győztesen fejezi be életé-
nek ezt az utolsó nagy kalandját, senki sem vitathatja el birodalmának elsőségét. A
hadjárat megszervezése, az átvonulási engedélyekre vonatkozó diplomáciai tárgyalá-
sok alaposságról és gazdag tapasztalatokról tanúskodnak. Barbarossa részt vett
nagybátyja, III. Konrád balsikerű keresztes hadjáratában, és tapasztalatból tudta,

162
hogy csak jól kiképzett és jól felszerelt sereggel lehet babért aratni. Aki nem tudott
önmaga és lova ellátásáról két éven keresztül saját költségén gondoskodni, bármeny-
nyire lelkesedett is a keresztes háborúért – otthon maradt. A hírhedt, csupán zsák-
mányra éhes csatlakozókat Frigyes könyörtelenül elkergette. Drákói szigorral bünte-
tett minden fegyelemsértést. Aki fegyvert emelt bajtársára, elvesztette jobb kezét, aki
fosztogatott, azt lefejezték, a „paráznákat” pedig ágyasukkal együtt meztelenül vé-
gigkorbácsolták a táboron.
A gondos előkészítés ellenére Frigyes csak 1190 tavaszán tehette lábát ázsiai föld-
re, átkelve a Dardanellákon. Ezért elsősorban a Konstantinápolyban székelő görög
császárt, a ,,baszileiosz autokrator Romaion”-t terheli a felelősség. Ő félt is a keresztes
hadaktól, de még inkább féltékeny volt Barbarossára, akinek nevét, sem császári cí-
mét nem említette különböző üzeneteiben – ő csak egy császárt ismert el: saját magát.
A Kis-Ázsia belsejében haladó menet kegyetlen tapasztalatokat szerzett arról,
hogy milyen megpróbáltatásokat és veszélyeket kell kiállnia annak a keresztes had-
nak, amelyik e szárazföldi utat választja. Víz nélküli sivatagokkal, mocsaras sós ta-
vakkal, széles folyamokkal és járhatatlan hegyekkel kellett megbirkózniuk (csak
egyetlen kitérő, hogy elkerüljék az ellenséges kézben levő hegyszorost, ezer csataló
és málhás állat elvesztésével járt!). Az előrehaladást megnehezítette az állandó ké-
szültség, hiszen alig akadt olyan nap, amikor a szeldzsukok a nomád lovas népek
módján ne intéztek volna ellenük váratlan támadást. Ilyenkor elkeseredett közelhar-
cokra került sor, amelynek során a keresztény lovagok elszántan védekeztek. Úgy,
ahogy ama bátor sváb, aki a kortárs bizánci krónikás, Nikétász tudósítása szerint ak-
korát sújtott kardjával, hogy „a csodálatra méltó csapás ellenfelét teljesen kettévágta,
még a nyerget is széthasította és mélyen behatolt a ló hátába”. Vagy ahogy Uhland
versbe szedte:

Jobbra is, balra is omolva

egy-egy fél török hull a porba.

Egy másik krónika szerint az egyik lovag tíz szeldzsukkal vette föl a harcot, kilen-
cet lekaszabolt, a tizediknek kegyesen meghagyta életét. Ám a valóságban nem csu-
pán hőstettek sorozatával találkozhatunk. Sokszor megesett, hogy a halálosan kime-
rült lovag végső elkeseredésében leborult a földre, és karját kereszt formában ki-
nyújtva várta a mártírhalált.

A dicső lovag dicstelen halála

Ezek az éhségtől és szomjúságtól elgyötört katonák, akik végül lovaik ürülékével

és vizeletével táplálkoztak, vérhastól szenvedtek, seblázban égtek, mégis képesek
voltak győztes csatákat vívni, mint Ikonium mellett, ahol Kilidzs Arszlán török szul-
tán csapatait megfutamodásra kényszerítették. A keresztes vitézek azt bizonygatták,
hogy látták, amint Szent György hófehér lovon hétezer mennyei lovas élén a segítsé-
gükre érkezik. És ezzel magyarázható rendkívüli bátorságuk: hittek abban, hogy igaz
ügyért harcolnak, Isten az ő oldalukon áll, és ez a hit csodákat művelt.
Miután túljutott a kilikiai hegységen, 1190. június 10-én a német sereg eléri a ter-
mékeny szeleukiai síkságot, mai nevén Silifkét. A kínokat és gyötrelmeket elfelejtik, a
baráti Örményország karnyújtásnyira van. A császár testőreivel előrelovagol, átkel a

163
Szalef – mai nevén Göksu – folyón, ott pihenőt tart és bőségesen belakmározik. Tüze-
sen süt a nap, a császár levetkőzik, a vízbe ugrik… és nem sok idő múlva testét a víz
a partra sodorja, szíve nem ver többé…
Barbarossa Frigyes, a dicső lovag életét ilyen dicstelen vég zárta le: fürdés közben
vízbe fulladt.

„Itt megakad a tollunk – panaszolja a kölni krónikás, és soraiból kicsendül a

méltatlankodás Istennel szemben, aki ilyesmit megenged –, szavunk elnémul, képtelen-
ség elmondani a vezér és vigasz nélkül maradt lovagok félelmét és bánatát. Az Úr akara-
ta szerint cselekedett, kifürkészhetetlen akarata szerint nyilván igazságosan, de nem ir-
galmasan…”

És Szaladin szultán, Jeruzsálem egyébként becsületes és lovagias gondolkodású

uralkodója, hálát adhatott Allahnak, hogy legveszedelmesebb ellenségét a pokolra
küldte.
A katonák Frigyes holttestét ecettel töltött hordóba helyezték, hogy megóvják a
rothadástól. De a párás nyári hőség erősebbnek bizonyult, Antiókhiában, a keresz-
tény városban a tetemet forró vízben meg kellett főzni, hogy a hús leváljon a csontok-
ról és eltemethessék. A csontokat magukkal vitték, remélve, hogy Jeruzsálemben
majd sírba helyezhetik őket. De nem érték el Jeruzsálemet, a német kereszteseket
megtizedelte a járvány, a sereg felbomlott. Akadtak lovagok, akik eladták lovukat és
felszerelésüket, mások hitüket elvesztve áttértek az iszlám vallásra, akik pedig tenge-
ri úton próbáltak hazajutni, szinte mind egy szálig elpusztultak egy viharban.
Senki nem tudja ma már, hogy hol várják Barbarossa Frigyes földi maradványai az
utolsó ítélet napját. A XIX. század végén – egy új „császári uralom” kezdőjeleként –
megindított kutatások nem vezettek eredményre. Halálának állítólagos színhelyén az
ankarai német követ 1971-ben emlékművet állíttatott. Az emlékmű a külügyminisz-
térium közlése szerint

„a Konyából Silifkébe vezető 35. sz. út bal oldalán áll. A pontos helyet a Fried-
rich Barbarossa felirattal kiegészített parkolótábla jelzi”.

164
 11. FEJEZET
VI. HENRIK, AVAGY A CEZAROMÁNIA

„…úgy döntöttem, hogy gazember leszek…”

Apjától nem örökölte sem termetét, sem víg kedélyét, és az apai erények hibákká
torzultak benne. Az igazságosság szőrszálhasogatássá, a humor cinizmussá, a szen-
vedélyesség mértéktelenséggé, a politikai ügyeskedés teljes lelkiismeretlenséggé – a
császári öntudat cezaromániává, Barbarossa kegyetlen is tudott lenni, de Henrik sza-
dista volt, és apjának romantikus lovagi gondolkodásmódját csak megvető kacajra
méltatta. Goromba volt, kíméletlen, rideg, megközelíthetetlen, senki sem szerette, de
mindenki félt tőle. Míg apja bűvöletbe ejtette az embereket, ő, a fiú, megvetette őket,
és a hatalom démonának megszállottjaként a rosszat is jónak minősítette, ha haszna
volt belőle.
Külseje is egészen másképpen festett, mint ahogy általában az emberek egy csá-
szárt elképzelnek. Alacsony és vézna volt, arca betegesen sápadt, gyakran betegeske-
dett, a fegyverforgatásban járatlan, és mint lovas sem emelkedett az átlag fölé. De a
törékeny testben izzott a becsvágy, és nem hagyta egy percig sem nyugton, ébren és
álomban egy gondolat foglalkoztatta: minden ősénél hatalmasabb akart lenni. Éles el-
méje, a filozófiában és a római jogban való jártassága és latintudása az embertelenség
légkörébe burkolva felfokozta ezt a benyomást.
Gátlástalansága a száli V. Henrikre emlékeztet, aki holttesteken gázolt keresztül,
de VI. Henrik – akiről most szó van – nagyobb egyéniség volt nála, habár negatív ér-
telemben. Ideális példakép lehetett volna Shakespeare számára a gonoszság felidézé-
sére, és ezért néhány vonatkozásban hasonlít is egy másik démoni királyra, III. Ri-
chárdra, akinek szájába a költő ezeket a szavakat adja:

… kit megfosztottak minden szép aránytól

s a természet becsapott termetemmel,
ki torzul, félig kész, s idő előtt
küldettem el a lélegző világba…

… és mivel nem játszhatom a szerelmest,

hogy eltöltsem a csevegő időt –
úgy döntöttem, hogy gazember leszek…19

Henrik császár Palermóban megcsonkíttatott egy gyermeket, mert vetélytársat lá-

tott benne a szicíliai koronáért vívott harcban, feleségét arra kényszerítette, hogy vé-
gignézze a bestiális kegyetlenséggel végrehajtott kivégzéseket, egy őszintén hű vá-
rost rideg politikai megfontolásból leromboltatott, egy uralkodót túszul ejtett, és ma-

Shakespeare: III. Richárd. Vas István fordítása.

19

165
gas váltságdíjat zsarolt ki érte… nos, ez az ember ifjúkorában gyengédséggel és mély
érzésekkel átfűtött szerelmi költeményeket írt.
Méghozzá nem klapanciákat és rigmusokat, amelyeket csupán azért magasztal-
nak, mert szerzőjük magas rangú személy, hanem időtálló, költői értékű, kiváló ver-
seket. Henrik az elsők közé számít ama német költők közül, akik a francia trubadúr-
énekeket úgy honosították meg német földön, hogy átformálták saját népük lelküle-
tére és túlszárnyalták mintaképeiket. A Hohenstaufok kora, de különösen a XII. és
XIII. század fordulója kimagasló korszaka a német költészetnek, ekkor ragyogott fel
káprázatos fénnyel a hármas csillagzat; Hartmann von Aue, Wolfram von Eschen-
bach és Gottfried von Strassburg. Hartmann Erec és Iwain című verses regényében az
udvari és lovagi életforma dicsőségét örökítette meg, Wolfram ifjú hőse, Parsifal
megőrizte becsületét és tisztaságát az egész világgal szemben, míg Gottfried a Trisz-
tánban a sírig hű szerelmet magasztalta.
A középkori költők már nem latinul írtak, hanem középfelnémet nyelven, amely
egészen másképp hangzik, mint a mai, de hallatára rejtett húrok zendülnek meg ben-
sőnkben. Aki eredetiben olvassa el a Nibelung-éneket, amely ebben a korban nyerte
el végső művészi formáját, hasonlót érezhet. A középfelnémet sajátos költői nyelv
volt, maga a nép nem így beszélt, de a közös nyelv első csírájának tekinthető.
A közönséges halandó szemében a lovagi dalnok, a minnesänger olyan férfi, aki
úrnőjének ablaka alatt szerenádot ad. Sohasem jut el vágyai beteljesüléséhez, ezért
megelégszik az imádott hölgy kendőcskéjével vagy szerencsés esetben ingével, ame-
lyet fétisként hordoz páncélja alatt. Ez karikatúra ugyan, de van benne némi igazság.
A szerelmi dalok alapjában véve az eszményi nő utáni reménytelen sóvárgást fejez-
ték ki, és a lovagi dalnok nem számíthatott más jutalomra, mint az erkölcsi megtisz-
tulásra és erényeinek kibontakozására. Ám költészet és valóság e téren sem csengett
jobban össze, mint a többi lovagi eszmények esetében. Henrik néhány fennmaradt
dala – e verseket énekelve adták elő, a dalnok egyaránt volt költő és zeneszerző – fel-
veti a kérdést, hogy mi a fontosabb számára: a korona-e vagy az imádott hölgy.
„Ha kedvesemnél vagyok, enyém a hatalom és a gazdagság” – írja A szerelem és ko-
rona című dalában –, „de, ha el kell válnom tőle, hatalmam és gazdagságom
odavész”. Aki azt hiszi róla, hogy csak akkor boldog, amikor a koronát viselheti, na-
gyot téved, mert számára fontosabb a süezen – kedvese szerelme. „Verlüre ich si, waz
hette ich danne? dâ töhte ich ze fröuden noch wîbe noch manne…”

Ha elveszítem, mim maradhat?

Nyűg volnék nőknek, férfiaknak.

S végül erre a kijelentésre ragadtatja el magát: „ê ich mich ir verzige, ich verzige mich
ê der krône”:

Inkább, mint róla lemondjak,

lemondok a koronámról.

A lovagi költészetben gyakran felbukkan a gondolat, hogy az imádott nőért egy

országot is cserébe adnának. De ez esetben nem csupán költői túlzásról, képletes ki-
fejezésről van szó, Henrik valóban király, és volt elcserélhető koronája. Ez kölcsönöz
különös bájt a versnek, sajátos valószerűséget, amelyet az irodalmárok „önvallomás-

166
nak” neveznek, más szavakkal: a hölgy valóban élt. De bár az ifjú és szerelmes Hen-
rik eljátszott a gondolattal, hogy szerelméért feláldozná trónját – mihelyt hatalomra
került, mindenkinél görcsösebben ragaszkodott hozzá. Természetének kettőssége, a
pusztító erejű iszonyatos belső feszültség csakhamar megmutatkozott.

Egy város feláldozása

Apja útban volt a Szentföldre, amikor 1189 végén megérkezett a hír Németország-
ba, hogy II. Vilmos, Szicília normann királya meghalt. Hirtelen és váratlanul. És nem
volt gyermeke. Európa leggazdagabb országának trónját nemzetségének utolsó sarja,
Konstancia örökölte. Konstancia pedig a milánói káprázatos esküvő óta, amikor egy
egész karaván hozta a nászajándékokat, VI. Henrik felesége volt.
A valószínűtlen kilátás valósággá vált, szédítő lehetőségek nyíltak meg a hatalom-
ra éhes ifjú előtt: egyesítheti a birodalmat és az egyházi állam határáig húzódó szicíli-
ai királyságot, olyan nagyhatalom ura lehet, amelynek befolyási övezete Afrika part-
jaitól Skandináviáig terjed. Elhatározta, hogy kihasználja az ölébe pottyant szeren-
csét…
Kedvezőtlen feltételek árán is véget vetett az Oroszlán Henrikkel vívott belharc-
nak, aki Barbarossa távollétét kihasználva, esküjét megszegve visszatért Németor-
szágba. Miután a szicíliaiakat csak erőszakkal győzhette meg örökösödési jogáról, a
hadsereg felállításához szükséges pénzt birodalmi javak elkótyavetyélésével és elzá-
logosításával szerezte meg. De Barbarossa halála miatt csak 1191 elején indulhatott el
dél felé. Rómát is útba akarta ejteni, hogy megkaphassa a már régen megígért császá-
ri koronát. A Kúria azonban visszavonta döntését, mert egy olyan német császár, aki
egyúttal Szicília királya is, halálos szorítású harapófogót jelentett az egyházi állam
számára.
Henrik első ízben adott ízelítőt későbbi politikai módszereiből. Róma előtt feküdt
Tuscolo. Az egyébként jelentéktelen település stratégiai fontosságú pont volt a Rómá-
ba vezető úton. Lakói ősidők óta híven szolgálták a birodalmat, falaik közt szállást
adtak a császári helyőrségnek, amely az ősellenség, a rómaiak dühe ellen oltalmazta
őket. Henrik ajánlata így hangzott: ha a rómaiak rákényszerítik a pápát, hogy csá-
szárrá koronázza őt, cserébe hajlandó Tuscolót feláldozni. Az egyezség létrejött, és
1191 húsvétján a koronázást követő ünneplő harangzúgás Tuscolo lakóinak a lélek-
harangot jelentette, a város romjai alatt derék polgárok ezrei lelték halálukat.
A császár bizony nem császárhoz illő módon járt el, és egész Németország Isten
büntetését látta abban, hogy nem jutott el Palermóig, mert a hadjárat a mocsárlázzal
fertőzött nápolyi térségben szánalmas véget ért. A császár halálos betegen érkezett
vissza hazájába, és ott szembetalálta magát a főurak mindenre elszánt csoportjával,
akik a csehekkel és a flamandokkal szövetkezve, a pápa, Anglia és Szicília támogatá-
sát élvezve meg akarták fosztani trónjától.
Henrik helyzete kilátástalannak látszott, már csak napok kérdése volt, hogy föl-
dönfutó királlyá váljék. De a sors vagy a véletlen kedvezett neki.

167
 Váltságdíj egy királyért

1192 decemberében a bécsi vásártéren felfigyeltek egy szolgára, aki minden áruért
súlyos arannyal fizetett. Amikor keményen vallatóra fogták urának kiléte felől, egy
gazdag kereskedőre hivatkozott, aki hamarosan megérkezik a városba. Elengedték,
de követték, és körülfogták azt az ütött-kopott házat, amelyben eltűnt. A házban lakó
előkelő úr a keresztes lovagok öltözékét viselte, és csak Lipót osztrák herceg előtt
volt hajlandó kilétét felfedni. A herceg nemsokára nemcsak azt tudta meg, hogy kivel
áll szemben, hanem hogy mennyit ér ez az ember: pontosan ötvenezer színezüst már-
kát. Ugyanis ennyiért ajánlotta fel foglyát a német császárnak, és nyomban meg is
szabadult tőle.
Az „előkelő úr” nem más volt, mint Oroszlánszívű Richárd, Anglia királya. Egy
keresztes hadjáratról hazatérőben az Adriai-tenger partján, Aquileiában szállt partra,
és innen kezdve titkos ösvényeken folytatta útját, mert az osztrák Lipót és a francia
Fülöp Ágost úgy leselkedtek rá, mint az ördög a lélekre. Richárdot méltatlanul övezi
a hős lovag dicsfénye, mert elég gyenge jellemű volt, és Akkon ostrománál állandóan
provokálta a többi fejedelmeket. A szóbeszéd szerint meg akarta mérgeztetni a fran-
cia uralkodót, és az osztrák zászlót a pöcegödörbe dobatta. A német lovagokkal is
minduntalan összetűzött, ezzel érdemelte ki a németfaló nevet.
Henrik az „aranynál és drágaköveknél értékesebb” foglyot Pfalzban a trifelsi vár-
ba záratta, és napjaink gyermekrablóihoz illően közölte vele, hogy mennyi váltságdí-
jat kér, és hogyan emelkedik a váltságdíj összege, ha nem fizet nyomban. Az alkudo-
zás sokáig elhúzódott. Nehéz volt a követelt százezer ezüstmárkát – mai értékben tíz-
tizenkét-millió nyugatnémet márkát – előteremteni. Az angolok ugyanis nem szeret-
ték a királyt, drágállották a váltságdíjat, mert az otthon nem sok időt töltött király
úgy élt emlékezetükben, mint aki – akár a birkákat – állandóan megnyírja őket, és
jobban örültek volna, ha nem látják viszont. Richárd bárói ésszerű ajánlattal álltak
elő: a király egyszerűen adja el legértékesebb birtokait. Az Oroszlánszívű azonban
nem hajlott erre a túl bölcs megoldásra, és végül általános adót vetettek ki, amikor is
az egyszerű emberek évi jövedelmük egynegyed részével járulhattak hozzá a vált-
ságdíjhoz. Még a halál sem élvezett adómentességet, minden koporsóért és minden
sírért külön adót kellett fizetni.
De még ez sem volt elegendő. Henrik a késedelem megtorlásául százötvenezer
márkára emelte a váltságdíjat, és Richárd toronyszobájában megírhatta versét:

Raboskodom – gyalázat! – két tele már, mert

nem küld senki pénzt. Hogy arany engem nem
vehet meg, a népemért is fáj szívemnek, mert
meg nem bocsáttatik ennek, hogy itt raboskodom.

Amikor Henrik végre hajlandó volt az összeg egy részének kifizetése és megfelelő
túszok küldése fejében szabadon engedni az angolt, újabb nehézségek támadtak. Ri-
chárd testvére, János éppúgy nem értett egyet a szabadon bocsátással, mint Fülöp
francia király. Az egyik a trónt akarta megkaparintani, a másik halálos ellenségétől
kívánt megszabadulni. Mindketten azért esdekeltek, hogy még egy ideig tartsák fog-
va Richárdot, és hajlandók voltak ezer márkát fizetni „minden hónap további börtö-
nért”.

168
 Henrik nyomban kihasználta az ajánlatot. Foglyát a következő választás elé állítot-
ta: vagy kiadja Franciaországnak, vagy az angol királyságot Henrik kezéből hűbér-
ként veszi át, és évi ötezer font sterlinget fizet érte. Richárd fogcsikorgatva kénytelen
volt engedni. Végre vissza akarta kapni szabadságát, és még arra is vállalkozott,
hogy közvetítő szerepet vállal a császár és Oroszlán Henrik, a főúri összeesküvés ve-
zére között.
Amikor Oroszlánszívű Richárd hajója 1194 tavaszán Amszterdamból elindult
Anglia felé, VI. Henrik kiadós sikert könyvelhetett el: a lázadó főurak szövetsége fel-
bomlott, a váltságdíj fedezi a tervezett szicíliai hadjárat költségeit. És mindezt véron-
tás nélkül érte el, csupán zsarolással. De a sikereknél többet nyomott latban tekinté-
lyének megcsorbulása: a mohóság, amellyel kihasználta a szerencsés véletlent, a jo-
got és becsületet semmibe vevő kielégíthetetlensége, lelkiismeretlensége, ahogy
Krisztus Szentföldről hazatérő lovagjával elbánt, mindenfelé undort keltett, és az
egész németség elleni gyűlöletet táplálta.
Gúnyiratok forogtak közkézen, ilyen szövegekkel:

„Ó, micsoda faragatlan ország, minő durva nép! Ősidők óta neveled az erős
testű, de gyenge erkölcsű embereket, termetük daliás, de igazságérzetük törpe…”

A királyi udvarokban a trubadúrok a gonosz Henrik császárról és elfajzott alattva-

lóiról énekeltek. Ritkán volt a németeknek ennyire rossz sajtójuk.

Szicília, avagy az istenek irigykedése

Henriket mindez nem zavarta. Még abban az évben megindította második déli
hadjáratát. Leccei Tankréd, aki Szicília trónját elfoglalta, hirtelen meghalt, és ezt a
kedvező alkalmat gyorsan ki kellett használni. Valódi villámháborúval meghódította
egész Dél-Itáliát, utána a pisai és genovai hajóhad fedezete alatt átkelt a szigetre, be-
vonult Palermóba és karácsony napján királlyá koronáztatta magát. Itáliában hátra-
hagyott felesége másnap egy fiúgyermeket szült neki, a trónörököst, aki majdan II.
Frigyes néven a két országot jogara alatt egyesíteni fogja. Kilenc éve várt az apa erre
az eseményre, és azt beszélték, hogy a már negyvenes éveiben járó császárné a piac-
téren mindenki szeme láttára szülte meg gyermekét, hogy elejét vegye egy esetleges
gyermekbecsempészésről szóló mendemondának.
Ha Henrik a karácsonyi ünnepek alatt mesés szépségű kastélyából lenézett a csil-
logó palermói öbölre, úgy érezhette magát, mint ama Polükratész, aki félt az istenek
irigykedésétől, mert a sors túlságosan is kegyeibe fogadta. Micsoda ország ez a Szicí-
lia! Termékenyebb, mint Lombardia, gazdag, mint Bizánc, jómódú emberek lakják,
kiválóan szervezett tisztviselői kar igazgatja, földrajzi fekvése is szerencsés, kikötői
lehetővé teszik a világjáró kereskedelmi hajók ellenőrzését.
Ha a zsidók istene ismerte volna Szicíliát, sürgősen otthagyta volna választott
népe földjét, mondta Szicíliáról II. Frigyes, Henrik fia. Maga Henrik elsőrendű céljá-
nak tekintette, hogy itteni uralmát megszilárdítsa. Tervét zsarnoki kegyetlenséggel
hajtotta végre. A jól bevált recept szerint állítólag merényletet terveztek ellene, és en-
nek ürügyén felcserélhette a helybeli vezető réteget saját lovagjaival, elsősorban svá-
bokkal és frankokkal. A „betöltésre váró tisztségekről” a hóhér bárdja gondoskodott.
Az elhunyt Tankréd családját híveikkel együtt Németországba szállította, a hétéves

169
Vilmost egy orvossal kasztráltatta és megvakíttatta, a gyermek a hohenemsi várban
szenderült örök nyugalomra. Amikor Henrik megtudta, hogy Tankrédot aranykoro-
nával ékesítve temették el, feltörette a sírt, és leszedette a koronát a koponyáról. A ki-
rályi kincseket elkobozta, és Trifels várába szállíttatta. Százhatvan málhás lóra volt
szükség, hogy felpakolják mindazt a kincset, amit a normannok uralkodásuk alatt
összeraboltak és felhalmoztak: aranyrudakat, ezüstöt, drágaköveket, elefántcsontot,
gyöngyöket és selymeket. Ennél látványosabban még sohasem tárult Szicília gazdag-
sága a világ szeme elé.
Henrik senkivel sem akart a zsákmányon osztozkodni, még pisaiakkal sem és ge-
novaiakkal sem, akiknek félelmetes hadiflottája nélkül vállalkozása nem sikerült vol-
na. Amikor a két város küldöttei megjelentek, hogy részesedésüket – a kikötők áten-
gedését – követeljék, a császár megszegte szavát, és azzal a cinikus biztatással küldte
el őket, hogy próbáljanak meg másik országot, Aragóniát vagy Kasztíliát meghódíta-
ni.

A korona legyen örökletes

Henrik nem csupán apai büszkeségből örült oly nagyon fiának. Frigyes megszüle-
tése azt is biztosította, hogy Szicília következő királya is a Hohenstaufok közül kerül
ki.
Szicília ugyanis örökös királyság volt, ahol a korona mindig a fiúra szállt át. Né-
metországban viszont megválasztották az utódot. Természetesen a régi király fia is
lehetett trónörökös, de nem feltétlenül. A választást eldöntő főurakat semmi nem kö-
telezte erre.
Ha a német korona is örökletessé válna, ahogy Angliában és Franciaországban már
régóta szokásban van, a Hohenstauf-uralkodóház jövője minden időkre biztosítva
lenne. Henriket nagyon csábította ez a gondolat, és a kölcsönös előnyök ígéretével
igyekezett a főurak számára kívánatossá tenni az üzletet: ha lemondanak a választó-
jogról, birtokaik és jogaik, amelyek most csak hűbér gyanánt illetik meg őket, szintén
örökletessé válnak. Méghozzá férfi- és nőágon egyaránt. A püspököknek, akiknek a
nőtlenségi fogadalom miatt nem lehetett örökösük, kilátásba helyezte, hogy lemond
a jus spolióról (a hagyatéki ingóságok birtokbavételéről). Nagyszabású, jövőbe mutató
merész terv, amely igazi politikusra vall. Ha megvalósul, megszűnnek a választás
körüli pártviszályok, nem orozhatják el a kiskorú uralkodó javait, nem szakad meg a
birodalmi politika folyamatossága, és kizárja a Kúria bármiféle beavatkozását. A fő-
urak többsége a számukra kilátásba helyezett öröklési jogtól elámítva elfogadta a ter-
vet. De kicsiny, ám befolyásos ellenzék – élén a kölni érsekkel – nem volt hajlandó le-
mondani választójogáról, és elgáncsolta a tervet. Semmivé foszlott a német történe-
lem egyik nagy lehetősége.
Henrik nem volt hajlandó a már helyesnek vélt elgondolást harc nélkül feladni, és
Rómához fordult. Bár a pápa nagyon népszerűtlen volt, de nem lehet megkerülni:
most is azt az intézményt testesítette meg, amelynek áldása nélkül tartósan nem lehe-
tett semmiféle politikai tervet megvalósítani. Ha sikerülne a pápát meggyőznie, a né-
met főúri ellenzék nehezen tarthat ki nemleges álláspontja mellett. Henrik egyetlen
elődje sem kínált fel ennyit a pápának: örök időkre hajlandó lett volna lemondani a

170
legjövedelmezőbb egyházi javadalmak bevételeiről, ha a pápa lemond minden világi
hatalmáról.
A Szent Péter trónján ülő III. Celesztin már nyolcvanas éveit taposta, de még nem
volt annyira szenilis, hogy ne ismerje fel a kilógó lólábat. Bár a javadalmak bevételei
megszabadították volna a Kúriát az örökös pénzügyi gondoktól, amelyeket az egyik
pápa stafétabotként vett át a másiktól, azonban a világi hatalomról való lemondás túl
magas árnak látszott, a pápa világi főhatalmának végét jelentette volna. Ámbár sok
pap vélekedett úgy, hogy a lemondás a földi becsvágyról és a visszatérés az egyház
eredeti rendeltetéséhez Krisztus tanításaihoz illő lenne, s az egyház amúgy is túl
nagy hódolattal veszi körül a gyarló világot; a pápa és a bíborosok előtt már réges-ré-
gen lezárult a visszafelé vezető út. A császár ajánlatát elutasították.

Világuralmi téboly

VI. Henrikben felmerülhetett a gondolat, hogy terveit erőszakkal valósítsa meg, és

– ahogy V. Henrik is megpróbálta – ő is egyszerűen fogságba vesse a pápát és a bíbo-
rosokat, de ezúttal efféle lépéssel nem jutott volna előbbre. Ügyesen taktikát változta-
tott, elejtette az örökletesség tervét, és új célt tűzött maga elé: a keresztes hadjáratot.
Aki visszahódítja a Szentföldet, bízhat tekintélyének növekedésében és Isten jutalmá-
ban – nem beszélve arról, hogy kitűnő bázisra tesz szert a mesés gazdagságú Bizánc
elleni hadjárathoz.
Palermo elfoglalása után Henrik a királyi palota mintegy száz szobájának egyiké-
ben rábukkant egy minden ízében reszkető, elrejtőzni igyekvő leánykára. Irenének
hívták, s csakhamar kiderült róla, hogy a szicíliai zsákmány egyik legértékesebb da-
rabja. A „tüske nélküli rózsa és epe nélküli galamb” – ahogy Walther von der Vogel-
weide később megénekelte – II. Angelosz Izsák bizánci császár lánya volt, aki itt vő-
legénye, Roger halála után gyötrődött a tündöklő Bizánc utáni honvágyában. A bí-
borban született leányt, miután áttért a római katolikus hitre és felvette a Mária ne-
vet, Henrik öccséhez, Fülöphöz adták feleségül. A császár úgy számított, hogy előbb
vagy utóbb felléphet örökösödési igényekkel. Nem tévedett, mert amikor Izsák, a
lány apja nemsokára meghalt, minden német szent kötelességének érezte, hogy Fülö-
pöt és Irene-Máriát a bizánci trónra segítse.
Henrik fejében fantasztikus tervek kezdtek nyüzsögni, és szinte megszállottan áb-
rándozott a Hohenstaufok világuralmáról. A 395 óta keleti és nyugati részre szakadt
római birodalmat újra egyesíteni egy – német! – cézár uralma alatt, ez a rögeszme
hajtotta, és elnyomta az értelem hangját, amit politikai ügyekben amúgy sem becsült
sokra. Az idő csak táplálta tébolyát.
Anglia királya tőle kapta hűbérbe országát, Bizánc súlyos adókat fizetett neki, ara-
nyat és hajókat küldött, az Észak-Afrikában és Spanyolországban uralkodó Almoliá-
dok elismerték legfőbb uruknak, Örményország és Ciprus királya alázatosan kérte,
hogy fogadja be őket a birodalom kötelékébe, a német területeken kívül birodalmá-
hoz tartozott Csehországé Morvaország, Lotaringia, Elzász, Burgundia, Dauphiné,
Szicília, egész Itália – az egyházi állam kivételével –, hűbérura volt Pomerániának és
Sziléziának.
A Hohenstaufok szédítő magasságba emelkedése feltartóztathatatlannak látszott.
Christian Dietrich Grabbe, a zseniális, de korán elhunyt költő 1830-ban történelmi

171
drámát írt VI. Henrikről. Az adatokat Friedrich von Raumernek a Hohenstaufok ko-
rát tárgyaló művéből merítette. Az utolsó felvonás zárójelenetében a hatalomtól meg-
tébolyult cézárt látjuk, lenyűgöző és ugyanakkor visszataszító alakjában, amilyen éle-
tében volt.
Monológja így hangzik:

„Három év még, és minden beteljesedik… ti, német hercegek, dacoljatok csak

kedvetek szerint, én majd rátok kényszerítem az örökletes császári koronát, utána meg-
hódítom a Szentföldet… majd a keresztes hadjárat dicsfényével övezve eltiprom a pápa-
ságot és Lombardiát… Afrika is egyszer enyém kell legyen, át kell vonulnom a Szaharán,
a Niger habjaiban akarok frissítő fürdőt venni… minden országot, amelynek partját ott
a tenger ostromolja, végül is meg fogok hódítani…”

Három font arany minden lovagért

A sors már csak három évet ajándékozott neki. 1197 elején érkezett Messinába, mi-
után sikerült Németországban a még csak második évében járó fiát – ha nem is örök-
letes jogon – királlyá koronáztatnia. Már mindenfelől érkeztek a keresztes lovagok a
dél-itáliai és szicíliai kikötőkben kijelölt gyülekezőhelyekre, köztük az az ezerötszáz
lovag, akiket Henrik állított ki személyesen, vállalva a lovagonként három font arany
költséget, hogy a Szicília meghódítása miatt még mindig duzzogó pápát kiengesztel-
je. Nem követte apja példáját, nem akart a keresztes had élére állni, mert jól tudta,
hogy a diktatúra megköveteli a diktátor állandó jelenlétét.

„Mindig gondterheltnek látszott, sápadt arcára kiült a belső feszültség, örökké

töprengett és lemondott minden élvezetről” – írja Nikétász, a kortárs bizánci krónikás.
„Hogyan juthatna el a világuralomhoz, miként hajthatná uralma alá a többi országot,
ezen törte állandóan a fejét. Antonius és Nagy Sándor járt az eszében, és úgy beszélt,
mint azok: … enyém kell legyen az is, meg az is, meg az is…”

A császári tisztviselők – Heinrich von Kalden, Markward von Annweiler – puszta

neve rémületet keltett, és még több borzalom tapadt Berthold von Künssberg és Kon-
rad von Lützelinhard nevéhez: ezek az emberek a vak engedelmességet tartották hű-
ségnek, és mindenre hajlandók voltak. Nem a németség legkiválóbb fiai álltak Apuli-
ában, Calabriában és Szicíliában a császár szolgálatába, jöttek a kalandorok és zsák-
mánylesők, kétes múltú alakok, akik valamiféle bűncselekmény miatt menekültek el
hazájukból, mint például a lüttichi püspök gyilkosai, akiket a szóbeszéd szerint maga
Henrik bujtott fel tettükre.

Vértörvényszék Palermóban

Most már mindenütt jelentkezik az ellenállás a gyűlölt barbárokkal szemben, akik-

nek betörését Itália lakói a hegyeket megrendítő és a síkságok porát felkavaró északi
orkánhoz hasonlítják. 1197 májusában a császár sólyomvadászaton van az Etna köze-
lében, amikor felbukkan egy lovas futár. Iszonyatos hírt hoz: a következő huszon-
négy órában a lemészárolt német lovagok vérétől piroslik majd a tenger, Castrogio-
vanni várurát már meg is választották ellenkirállyá, maga a császárné is átállt a felke-

172
lők, honfitársai oldalára, és a pápa áldását adta a zendülőkre. A császár megszakítja a
vadászatot. Messina oltalmazó falai mögé menekül, tisztségviselőiből álló maroknyi
csapatát zsoldosokkal és az éppen megérkező keresztes lovagokkal erősíti meg. Éj-
szakai erőltetett menetben vezeti katonáit a lázadók gyülekezőhelyére, Cataniába,
rajtuk üt, megsemmisíti őket, feldúlja jószágaikat, és elkobozza váraikat.
Júliusban, a palermói birodalmi gyűlésen számol le VI. Henrik ellenfeleivel. Az
ázsiai kényurak módszereire emlékeztető, különlegesen kegyetlen büntetéseket szab
ki. A zendülők vezéreit fűrésszel daraboltatja föl, karóba húzatja, elevenen temetteti
el, vagy szurokkal leönti, és elégetteti őket. Richárdot, Aversa grófját lóval vonszol-
tatja végig az utcákon, utána fejjel lefelé felakasztatja, és amikor a gróf még két nap
múlva sem hal meg, az udvari bolond, hogy urát megnevettesse, egy nehéz követ köt
az áldozat nyelvére.
Castrogiovanni várurának Henrik valami egészen különlegeset tartogat. „A koro-
nára vágyott, kapja meg” – jelenti ki. A hóhér vaskoronát készít, tüzesre izzítja, és
szögekkel rákalapálja az elítélt fejére. Konstancia a császár parancsára a külön neki
ácsolt tribünön ül, bűnrészességéért azzal lakol, hogy végig kell néznie a kivégzése-
ket. Amikor VI. Henrik néhány hónappal később, harmincharmadik életévének be-
töltése előtt meghal, az egyik belső szolgálatot teljesítő udvari tisztviselő azt állítja,
hogy a halál oka nem a pestilencia – a malária, hanem egy hasonló tüneteket előidéző,
lassan ölő méreg, amit maga a császárné adagolt be férjének, hogy bosszút álljon né-
péért és önmagáért…

A gonosz kígyó el van taposva

A császár a birodalom, és a birodalom a császár – ez az igazság VI. Henrik halála-

kor is beigazolódott. De a balszerencse most még nagyobb volt, mint II. Ottó vagy III.
Henrik halálakor, mert a zsarnok halála a zsarnoksággal összekovácsolt és zsarnok-
sággal egybetartott uralom végét is jelentette. Végrendelete élete egyetlen eredmé-
nyét tartalmazta: ő, aki makacsul elutasította, hogy Szicíliát a pápa kezéből hűbér-
ként kapja meg, most özvegyét e lépésre kötelezte, sőt azt ajánlotta neki, hogy a kö-
zép-itáliai, Matildtól származó birtokokat – amelyekért ősei annyi vért ontottak –
adja vissza az egyháznak, és ürítse ki Szent Péter örökségének megszállt területeit.
De ez csak látszólagos engedmény volt. Családjának érdekeit utolsó leheletéig védel-
mezte, és ezekkel az engedményekkel remélte biztosítani fia számára mind Németor-
szág, mind Szicília koronáját.
Hiába. A gyűlölet, melynek magvát ő vetette el, erősebbnek bizonyult. És Kons-
tancia, aki szíve mélyén megmaradt normannak, nyíltan átállt az ellenség oldalára. A
végrendeletet még csak közzé sem tették, nemhogy végrehajtották volna. „Itália átka,
a gonosz kígyó el van taposva” – ez az üdvrivalgás járta be egész Itáliát, és a nyomá-
ban keletkező lavina elsöpörte a németek uralmát. Azok a lovagok, akiknek fegyverei
feltartóztathatták volna ezt az áradatot, útban voltak a Szentföld felé; Szicília védte-
len maradt.
Magában a birodalomban is érezni lehetett a balsors jeges leheletét. A Mosel part-
ján megjelent szénfekete lován az egykori óriás dalia, Dietrich von Bern – suttogta a
nép –, mint a császárság bukásának baljóslatú előjele. Babonás félelem töltötte el az
embereket, és a jövő igazolta, hogy félelmük nem volt alaptalan.

173
 Egy szerzetes, St. Blasieni Ottó, aki Freisingi Ottó krónikáját folytatta, így panasz-
kodott:

„Halálát a németek örökké gyászolhatják, mert más országok kincseivel gaz-

dagokká tette őket, nevüket kardjával bevéste más népek emlékezetébe, bebizonyította,
hogy mennyire fölötte állnak minden más népnek. Általa a birodalom ismét a régi dicső-
ségében ragyogott volna, ha Isten magához nem szólítja.”

Ennyi patriotizmus hallatára és VI. Henrik életére visszatekintve, az ember úgy

vélheti, hogy az Isten helyesen cselekedett, amikor magához szólította…

174
 12. FEJEZET
II. FRIGYES: CSÁSZÁR,
ISTEN ÉS ANTIKRISZTUS

Egy Federico névre hallgató gyermek

A palermói utcakölykök Federicónak szólították, gúnyolták vörösesszőke haja mi-

att, s ha azzal vágott vissza, hogy ő király, még jobban kinevették, és szétfutottak,
mert őrjöngő dühvel támadt rájuk. Kóbor kutya módjára csavargott a templomokkal,
mecsetekkel és zsinagógákkal teletűzdelt városban, lődörgött a piacon, ahol bábeli
zűrzavarban kavarogtak a zsidó, normann, görög, szaracén, itáliai és német szavak,
és csak késő este keveredett haza Castellamaréba, az ősi királyi kastélyba, ahol taní-
tója aggódva várta. A tanító csak jóra oktathatta, de kenyeret nem tudott neki adni,
mert az idegenek – az apuliai bárók, arab emírek, pápai legátusok, német lovagok,
normann nemesek –, akik mindig olyan nyájasan viselkedtek vele szemben, minden
jogos tulajdonát ellopták. Nem tudni, mi lett volna belőle, ha az őslakos normann
családok nem fogadják be kosztosként, ki nyolc napra, ki négy hétre, ahogy tellett tő-
lük.
Kitaszítva, kihasználva, senkitől igazi szeretetet nem kapva, szülők nélkül nőtt fel,
és minél idősebb lett, annál inkább veszélyben forgott az élete, mert aki őt kezében
tartotta, Szicília koronájának birtokába jutott.
Hétéves volt, amikor Markward von Annweiler, VI. Henrik egyik véres kezű em-
bere – akit a többi némettel együtt elkergettek Szicíliából – visszatért csatlósaival és
elfoglalta a várost. Frigyes elrejtőzött a királyi palota labirintusában, ahol senki sem
talált rá, de egy várnagy elárulta, és üldözői elé állította. Ellenségeivel szemben, akik-
ről joggal hitte, hogy életére törnek, megmutatta, hogy máris mi lakozik a hétéves
gyermekben. Nem sírt, nem jajveszékelt, rátámadt egyik üldözőjére, a karjába hara-
pott, és amikor ez sem használt, a falig hátrált, levette a bíborköpenyt és féktelen
dühvel darabokra szaggatta.
„Valóban uralkodásra termett, még a halálveszedelemben sem feledkezett meg a
királyhoz illő magatartásról” – írja a gyermek gyámjának, III. Ince pápának küldött
jelentés. Frigyes életét megkeserítette, hogy oly hosszú ideig csupán gyermekként ke-
zelték, és nem tisztelték benne a királyt. Jellemének később megmutatkozó rejtélyes
elemei nem csupán származásával magyarázhatók – anyja normann volt, apja német-
burgund szülők sarja –, hanem életének azzal a korszakával is, amikor nem mond-
hatta ki, amit gondolt, és nem lehetett az, ami valójában volt. De ugyanebben a kor-
szakban fejlődött ki benne az elszántság is, hogy leküzdje az akadályokat, és megmu-
tassa a világnak, milyen nagyra hivatott.

175
 A kolduskirály

Tizennégy éves korában a törvény értelmében elérte a nagykorúságot, és ez egyút-

tal a szicíliai királyságot is jelentette számára. A pápa ezért jónak látta, hogy minél
hamarabb olyan feleséget szerezzen neki, aki a Kúria bizalmát élvezi, és biztosítja az
egyházi befolyás folyamatosságát. Német hercegnő végképp nem jöhetett szóba,
mert Róma mindennél jobban rettegett a Német Birodalom és Szicília újraegyesítésé-
től, VI. Henrik lidércnyomásként ható korszakának feléledésétől. Az észak-spanyol-
országi Aragónia királyának húga, Konstancia látszott megfelelőnek, mert bár tizen-
egy évvel idősebb volt Frigyesnél és özvegyasszony, de Aragónia a pápaság hűbére-
se volt.
A házasságba Frigyes is beleegyezett, mert a menyasszony ötszáz nehézpáncélza-
tú lovagot hozott nászajándékba, és minden emberre szüksége volt, ha a szigetet kéz-
ben akarta tartani. Nem láthatta előre, hogy a pompás spanyol sereget néhány hét
múlva egy járvány elsöpri. Uralma ezt követően is ingatag talajon állt, nem oltalmaz-
ta fegyver, nem támogatta arany; kolduskirály volt, üres kincstárral és birtokok nél-
kül. Noha a pápa volt a gyámja, jövője nem látszott rózsásnak, országának szárazföl-
di részén, Dél-Itáliában is kezdett inogni a talaj a lába alatt.
E területen váratlanul felbukkant csapataival IV. Ottó, Oroszlán Henrik fia, aki tíz-
éves polgárháború után kivívta magának Németországban az egyeduralmat. Nem a
csatatéren győzött; hanem meggyilkolták ellenfelét, Sváb Fülöpöt, az egyik Hohens-
tauf-származékot. Ottót az egyház segítette trónra, de mihelyt a fején érezte a császá-
ri koronát, semmisnek tekintette Itáliára és Szicíliára vonatkozó lemondó nyilatkoza-
tát, és hódító seregével átkelt az Alpokon. Galádságát a pápa e szavakkal kommen-
tálta: „Megbántam, hogy embert faragtam belőle.”
Ám ez az ember mostanra már mélyen benyomult Calabriába, és ugrásra készen
állt a messinai szoros előtt, hogy meghódítsa a szigetet. Az, hogy odaát honfitársa
uralkodott, egy cseppet sem zavarta, egyébként is egy Hohenstaufról volt szó, azaz a
Welfek szemében halálos ellenségről. Frigyes helyzete kétségbeejtőnek látszott: előtte
a pisai flotta által támogatott inváziós sereg, mögötte a támadásra készülő szaracén
hegyi lakók. Tuniszba kell menekülnie – bizonygatták tanácsadói, és a leggyorsabb
gálya a palota előtt vetett horgonyt, hogy bármely pillanatban nekivághasson a ten-
gernek, hiszen már csak a csoda segíthetett. És megtörtént a csoda! Kémei jelentették,
hogy IV. Ottó látszólag minden ok nélkül, de lázas sietséggel vonul vissza észak felé.
De a visszavonulásnak megvolt a maga oka: az egyházi átok, amelyet Ince pápa
hűtlen kreatúrája fejére zúdított, hatékonynak bizonyult: a Welfeket pártoló főurak
szövetsége kezdett felmorzsolódni. Ottó egyébként sohasem örvendett közszeretet-
nek, a milte – a bőkezűség nem tartozott erényei közé, jobban szeretett kapni, mint
adni, s ama ősi igazságot követve, miszerint a pénznek nincs szaga, még a bordélyhá-
zakból is hasznot húzott. Ridegnek és megközelíthetetlennek tartották, és egyre töb-
ben látták kívánatosnak a trónváltozást, hiszen ilyenkor valami mindig csurran-csep-
pen.
Miközben a koronáját féltő Ottó a téllel dacolva hazafelé igyekezett, Palermóban
partra szállt Anselm von Jungingen, egy sváb nemesúr, és a német főurak nevében
felkérte a tizenhét éves Frigyest, hogy induljon el Németországba, és „vegye ki a bi-
rodalom koronáját családja ellenségének kezéből”.

176
 Búcsú Szicíliától

A nemrég még menekülni készülő ifjú a császári korona várományosává lépett

elő, és ebben – ahogy később is gyakorta emlegette – az isteni gondviselés akaratát
látta. Környezete, a szicíliai nemesek kevésbé bíztak a gondviselésben, mint saját jó-
zan eszükben, és megpróbálták lebeszélni „a bizonytalan és vakmerő vállalkozásról”.
A német főurak megbízhatatlansága közismert – hangoztatták –, és a pápára is csak
addig számíthat, amíg az egyház érdekeit szolgálja. Maga az utazás is fölöttébb ve-
szélyes, mindenütt ellenségek leselkednek rá, és egyáltalán nem biztos, hogy épség-
ben megérkezik.

„Itt kell maradnod, itt kell uralkodnod – zengték kórusban – nem dobhatod fél-
re a mértéktelen becsvágy kedvéért csodálatos országunkat, a földkerekség legeszmé-
nyibb uralkodói posztját.”

Frigyes a jó tanácsokat büszke szavakkal hárította el:

„Semmi sincs a földön, ami fölérne a császárság dicsőségével, fényével és fé-

nyességével. Aki ennek tudatában gyáván meghátrál a sors parancsa elől, és aggályosko-
dó megfontolásokból másban bízik és nem igazságában, azt kortársai kigúnyolják, és az
utókor megveti. Nem riadhatunk vissza semmiféle veszélytől, ha magunk és őseink be-
csülete forog kockán, ha népek és fejedelmek szólítanak föl a legmagasztosabb hivatás
betöltésére.”

Frigyes 1212 márciusában egy bérelt hajón elhagyta Szicíliát, „szegényen és ágról-
szakadtan, akár egy koldus”, és ezzel megkezdődött a rendhagyó eseményekben oly
gazdag középkor legkülönlegesebb pályafutása.
Rómában megismerkedett egykori gyámjával, III. Incével, a pápai világuralom
gondolatának makacs képviselőjével, aki az egyház számára követelte az egyházi és
a világi kardot, és aki annyira megszállottja volt az Isten és az emberiség közötti köz-
vetítő szerepének, hogy titokban felpróbálta Krisztusnak a Vatikánban őrzött, varrat-
lan köntösét, mert tudni akarta, hogy mennyire illik rá. Barátságosan fogadta az ifjút,
„megfeledkezve” egykori esküjéről, miszerint soha többé senkit sem támogat a Ho-
henstaufok viperafajzatából. Isten áldását adta a veszélyes útra és mellé tekintélyes
pénzösszeget.
Mindenütt lesben álltak Ottó szövetségesei, és megpróbálták Frigyest elfogni. A
Róma dicső romjainak láttára magát már császárnak képzelő ifjú tolvaj módjára, éj-
szaka lopózkodott keresztül Itálián, és Lambro mellett kis híján a Welf-párti milánói-
ak kezébe került, de a harci kavarodásban felpattant egy vezeték lóra és merészen át-
úsztatott a folyón. „A kölyök a Lambro vizében mosta ki gatyáját” – énekelték a
zsákmányuktól megfosztott milánóiak, de az ifjút ez közömbösen hagyta. Az oltal-
mat nyújtó Konstanzot csupán három órával előbb érte el, mint ellenfelének katonái,
akiknek terítve volt az ünnepi asztal a városházán. Száznyolcvan percen múlott a
sorsa. Ha nem éri el idejében a Bodeni-tó partján álló, falakkal és tornyokkal megerő-
sített várost, első támaszpontját, tehetetlennek bizonyult volna Ottóval szemben.

177
 A mesebeli herceg győzelme

Az „apuliai gyerek” – mert hamarosan elnyerte ezt a becenevet – ezután megin-

dult győztes hadjáratára. A Hohenstaufok rejtélyes lenyűgöző ereje Frigyes szemé-
lyében újból felsugárzott. Ragyogó, vidám és szép ifjú volt, tüzes szempárral, őseinek
hírneve éppúgy dicsfénnyel vonta körül, mint déli származása. Mesebeli hercegként
vonult végig az országon, és ahol karizmája nem hatott, ott a francia király ezüstjeit
vette igénybe, meg az atyai örökségként rámaradt királyi birtokokat, amelyeket bő-
kezűen osztogatott szét abból a meggondolásból, hogy az emberek jobban szeretik a
tékozlót, mint a fösvényt, amilyen Ottó is.
Walther von der Vogelweide őuraságát is ez a megfontolás állította Frigyes oldalá-
ra. Walther, Németország legnagyobb költője – éppúgy, mint a középkor többi költői
– mecénásra volt utalva, ha meg akart élni:

Ottó igérte rég,

hogy gazdaggá tesz engem.
Milyen csalárd beszéd!
Muszáj nevetnem.
Amit ő megígért, a Frigyes keze adja?
Hiszen tőle nem illet semmi meg,
csak ha dalomban örömét leli.

Világos beszéd, és Frigyes megértette a költőt, ámbár némi idő eltelt addig, amíg
Walther propagandatevékenységét egy kis földbirtokkal megjutalmazta. A költő ek-
kor így ujjongott:

Lett birtokom, az égre! Lett birtokom.

Telet nem sinylek többé oly nagyon,
s zsíros pofák közt nem ólálkodom.
A kegyes, jó király énrám gondot viselt.
Ilyen a sors: nem akadt pártfogóm,
balsorstól bűzlöttem orrfacsarón.
Végre fellélegeztem:
Frigyes karolt fel engem.

Rövid idő alatt Csehország és Burgundia között minden tartomány Frigyes kezébe
került. Ottó visszahúzódott Szászországba. Saját földjéről elűzni lehetetlennek lát-
szott, mert Ottó bátor katona volt, kiváló hadvezér és erős hadsereggel rendelkezett.
Frigyes megpróbált betörni a szász földre, de kénytelen volt igen gyorsan visszavo-
nulni. Kezdett kirajzolódni egy veszélyes jövő képe: az ország örökre kettéhasad Ho-
henstauf- és Welf-részre, és két császár uralkodik. De Németország fölött már régóta
nem Németországban döntöttek. Az ország már csak mellékes színtérré vált a nem-
zetközi hatalmi vetélkedések porondján, ama belharcoknak köszönhetően, amelyek
kezdettől fogva több felvonásos tragédiává formálták a német történelmet. Franciaor-
szág; a Hohenstaufokat támogatta, Anglia a Welfeket, így azután a két hatalom kö-
zötti háború döntötte el, hogy ki marad fölül: Ottó vagy Frigyes.
1214-ben, a flandriai Bouvines melletti csatában a francia király legyőzte a Welfe-
ket, Anglia „szárazföldi kardját”, és megküldte Frigyesnek az Ottótól zsákmányolt és

178
szárnyaitól megfosztott birodalmi sast. Ördögi ajándék, mert nemcsak a Welfek bu-
kását jelképezte, hanem a német hatalom lehanyatlását is.

„E nap óta – írja a lauterbergi kolostor krónikása – elvesztettük tekintélyünket

a franciák előtt…”

IV. Ottó visszavonult, és még négy évig élt családi birtokán, azon gyötrődve, hogy
ámbár császárnak számít, de képtelen jogainak érvényt szerezni. Megfeledkeztek
róla, hogy ő is osztozott a Welfek sorsában, akik uralkodásra születtek, és mégis min-
dig szolgálatra kényszerültek, és valahányszor kinyújtották kezüket a csillagok felé,
mindannyiszor elbuktak. A „példa” erre apja, Oroszlán Henrik volt. Németország
egyetlen Welf császára harmincéves korában halt meg Harzburgban, és végrendele-
tében meghagyta, hogy a birodalmi jelvényeket – amelyek nélkül a felkent és megko-
ronázott király sem számít igazi uralkodónak – szolgáltassák ki II. Frigyesnek; ez volt
a nagyvonalú vesztes végső gesztusa…
1215. július 25-én Frigyest királlyá koronázták Aachenben, Nagy Károly városá-
ban, amely „Róma után minden országnál és városnál tündöklőbb”. Ahogy III. Ottó
személyesen állt a dicső ős holtteste elé, Barbarossa pedig szentté avattatta, Frigyes-
nek is gondja volt rá: Nagy Károly csontjait egy díszes ezüstládába helyeztette át,
amelynek fedelébe saját kezűleg verte be az első szöget.
A koronázás után váratlanul a nép elé állt, és közölte, hogy keresztes hadjáratot
akar indítani. Felszólította a jelenlevőket, hogy nyomban öltsék fel a kereszt jelét. Sa-
játosan egyéni ötlet, senki sem tudott előzőleg róla, még a római Kúria sem. A pápák
általában mindig örültek, ha Európa uralkodói elindultak a Szentföldre, hiszen ez a
katolikus kereszténység számára a lehető legjobb propagandát jelentette. III. Ince
azonban kevésbé örvendett a hírnek, megszimatolta, hogy mit akart a Hohenstauf a
demonstrációjával: megmutatni, hogy ő, II. Frigyes, Isten kegyelméből uralkodik,
nem hajlandó a Kúria engedelmes eszközévé válni, ő akarja a világi kardot a keresz-
ténység nevében forgatni.

Hontalanul az ősi hazában

A számla, amelyet Ince Frigyesnek a németországi győzelem fejében benyújtott,

amúgy is meglehetősen magas volt. Az 1213-ban létrejött Chebi (Egeri) Aranybullá-
ban Frigyes lemondott a vitatott közép-itáliai területekről, a jus spolióról – és a királyi
jogokról, és bármiféle beleszólásról a püspökök és apátok megválasztásába. Ráadásul
a világi főuraknak is az egyik engedményt adogatta a másik után, ezért nemsokára
nem lehetett német királyról beszélni, hanem csupán „bármikor elmozdítható elnö-
kéről annak a főúri köztársaságnak, amelynek világi tagsága örökletes volt, egyházi
tagjai viszont a pápától függtek”.
A sorozatos engedmények a német császári politika csődjének nyílt bevallását je-
lentették, de Frigyesnek – úgy tűnik – nem okoztak túl sok gondot. Idegennek érezte
magát ebben az országban, amely nem hazája volt – eleinte még nyelvét is csak törve
beszélte –, és amely szétforgácsoltsága miatt amúgy is kormányozhatatlanná vált. El-
sősorban azt a hátországi fedezetet akarta megvásárolni, amelyre itáliai terveinek
megvalósításához volt szüksége. Természetesen Itáliában is engedményeket kellett
tennie. De amikor ünnepélyesen megígérte a pápának, hogy császárrá koronázása

179
után nyomban lemond Szicíliáról fia javára, és ezzel örök időkre különválasztja a két
birodalmat, az járt a fejében, hogy minden fogadalom ellen sarjad gyógyfű, csak ki
kell várni az idejét.
Az idő el is érkezett, amikor Ince tizennégy nappal a strassburgi lemondó nyilat-
kozat után rálépett minden halandó útjára. Frigyest számos barátja és ellensége is „a
Dél sugárzó hercegé”-nek nevezte, de most megmutatta, hogy másmilyen is tud len-
ni, nemcsak „sugárzó”. Henriket, ötéves fiát, Szicíliából Németországba hozatta, sváb
herceget csinált belőle, és később – bár a korona jogainak további jelentős csorbítása
árán – sikerült Frankfurtban német királlyá választatnia. Miután Henrik már Szicília
királya volt, fián keresztül elérte azt, amit a Kúria meg akart akadályozni: a biroda-
lom és Szicília ismét egyesült.
Ince utódjának, a Honorius nevű derék öregúrnak arcpirulás nélkül megírta: „…
miután közelgő elutazásunk miatt a birodalomban a legsúlyosabb zűrzavaroktól le-
hetett tartani, az összegyűlt főurak – távollétünkben, és az ügyről mit sem sejtve –
egészen váratlanul megválasztották Henriket királlyá.”
1220 őszén Frigyes otthagyta a már későbbi törpeállamok halmazára emlékeztető
és neki szűk teret nyújtó Németországot, a főurakat, akiknek jóindulatát hídvámmal
vagy sörfőzési engedélyekkel kellett megvásárolni, és a Dél gyermeke számára oly
zord éghajlatot. Ha később visszagondolt a Rajna és az Elba közötti országra, csak a
napfényes, buján termő Elzász képét idézte föl, amelyet Szicília boldog mezőihez ha-
sonlíthatott. Ellenállhatatlan erő vonzotta Szicília felé. Tizenöt év múlt el, míg ismét
apái földjére tette lábát.

Divide et impera20

Amikor II. Frigyes hazatért déli országába, fejét már a császári korona ékesítette.
Rómában kapta meg a pápától, akinek megcsókolta lábát és tartotta kengyelét, nem
csinált presztízskérdést e ceremóniákból, mint nagyapja, Barbarossa. Efféle protokol-
láris kérdéseken mindig túltette magát. Azt is megígérte, hogy kegyetlenül üldözni
fogja azokat, akik letérnek az igaz kereszténység útjáról, az úgynevezett eretnekeket.
Az eretnekség alapjában véve közömbösen hagyta, de uralma – az egyházi tanokkal
szemben érzett valamennyi kételye ellenére – a kereszténységre épült, és így minden
eretnek egyúttal lázadónak is számított.
Elérte tehát azt a méltóságot, amelyért nyolc évvel korábban harcba indult, de a
kényszerű hosszú távollét miatt Szicília teljes felbomlásával fizetett érte. Amit Né-
metországban a főurak jelentettek, itt a bárók és a prelátusok képviselték, akik a ha-
tártalan önzés jelszavát tettekre is váltották, a korona összes jogait és javait megkapa-
rintották. Frigyes császárként még szegényebb volt, még kevesebb hatalommal ren-
delkezett, mint egykor királyi tisztében. De lélegzetelállító látvány, ahogy hatalmát
visszaszerezte: nem a fegyverek erejével győzött, hanem politikai mesterfogásokkal
és az írott jog erejével.
A bárók hatalmát a divide et impera jól bevált elvét alkalmazva törte meg. Viszályo-
kat szított köztük, a kisebbeket támogatta a nagyokkal szemben, lépésről lépésre rá-
kényszerített mindenkit arra, hogy az elmúlt harminc év alatt szerzett hűbéres javai-
kat felülvizsgálatra bocsássák, s ha valamelyikre csak rávetült a jogtalan szerzés ár-

Oszd meg és uralkodj (latin)!

20

180
nyéka, nyomban elkobozta. Kétes esetekben habozás nélkül a maga javára döntött.
Az ugyanebben az időben épült várakat és kastélyokat – többségükben valódi rabló-
fészkeket – is át kellett adniuk a királynak vagy lerombolniuk. Aki tiltakozott, annak
megmagyarázta, hogy az erődépítés is a király kizárólagos joga, aki ellenkezett, an-
nak várát körülzáratta, amíg meg nem adta magát. A bíráskodás jogát is visszavette a
báróktól és a nagyobb jogbiztonság érdekében tisztviselőire bízta.
Megvédte a zsidókat az üldöztetéstől, mert monopoljogainak gyakorlásához szük-
sége volt szakértelmükre, a mohamedánoknak vallásszabadságot biztosított, viszont
a genovaiakat és pisaiakat kitiltotta kikötőiből, mert a tengeri kereskedelmet szinte
teljesen kezükbe kaparintották, és mint a Földközi-tenger leggátlástalanabb üzletem-
berei szemérmetlen árakat diktáltak. Mit számított most már, hogy a genovaiak tá-
mogatták annak idején németországi útját? A hálát politikai ügyekben balgaságnak
minősítette, és ahogy a forradalmár a győzelem után nyomban kénytelen támogatói-
tól megszabadulni, nehogy követeléseikkel később veszélyesekké váljanak, Frigyes is
e megfontolás alapján bánt el a fent említett „kis bárókkal” is.
Ámde diktatórikus intézkedései, vagy ahogy Frigyes nevezte őket – „a fekély és
betegség gyógyítása tűzzel és vassal”, hasznára váltak az országnak, hiszen szinte
már elmerült az önkény és a kizsákmányolás káoszában. Mindenesetre a köznépet a
maga oldalára állította velük. És népszerűség fogadta újabb tervét is, a szaracénok
meghódítását.

Szaracén testőrök

A szaracén törzsek a sziget belsejében, a sziklás vadonban éltek. Ez a félvad, sem-

miféle urat el nem ismerő katonanép a lázadás örökös tűzfészke volt, és csak az ne-
vezhette magát Szicília uralkodójának, aki fölöttük is uralkodott. Elődei mind kudar-
cot vallottak, de Frigyesnek sikerült szívós, sok áldozatot követelő csatározásokkal
kiűzni sziklafészkeikből a fanatikusan védekező harcosokat. Hogy mindkét táborban
mekkora elkeseredettség uralkodott, és milyen mértéktelenségre volt képes egy fel-
bőszült Hohenstauf, azt Frigyes és a fegyverletételre hajlandó Ibn Abbad emír talál-
kozása mutatja.

„A császár, nyilván azért, mert Ibn Abbad kezet emelt követeire… annyira ki-
jött a sodrából, hogy, amikor az emír belépett a császári sátorba és a földre borult előt-
te, belerúgott és éles sarkantyújával felhasította az emír oldalát.”

A szaracénok vereségük ellenére hamarosan újból fellázadnak – ebben senki sem

kételkedett –, és mindenki azt várta, hogy a császár mind egy szálig kivégezteti őket.
Frigyes másként rendelkezett. Áttelepítette mindnyájukat, összesen tizenhatezer em-
bert, az itáliai Lucerába, Foggia közelébe. A szaracénok határtalanul gyűlölték azt az
embert, aki legyőzte őket és megfosztotta hazájuktól. Újra meg újra fellázadtak kato-
nai település jellegű új lakóhelyükön. Hogy később ezek az emberek, akik, ha most
kezükbe kaphatják, halálra kínozták volna, Frigyes legfanatikusabb híveivé váltak, és
urukért darabokra szaggattatták volna magukat, annak az elbűvölő hatásnak köszön-
hető, amely Frigyes személyiségéből áradt környezetére.
Frigyes ismerte a keleti ember lelkületét, ezért tudott csodát művelni. Meghagyta a
szaracénoknak saját vezetőiket, a kádit, a sejkeket és fakihokat, gondosan ügyelt arra,

181
hogy saját istenüket tisztelhessék a külön erre a célra épült mecsetekben és Korán-is-
kolákban. Így alakult ki az egyházi állam közelében egy mohamedán népsziget,
amelynek az itáliai kék égbe meredő minaretei a pápa szemében pokoli álomlátomás-
nak tűntek. Rémülten küldte hozzájuk misszionáriusait, hogy az igazi hitre térítsék
őket, de a szaracénok kijelentették, hogy az ő hitük már igaznak bizonyult. Különben
miként lettek volna képesek a pusztaságból paradicsomot varázsolni, ahol a legjobb
gabona terem, a legkeményebb acélt kovácsolják, a legfinomabb kelméket szövik, és
a legtüzesebb paripákat tenyésztik.
Ezekből a parasztokból, akik ugyanolyan jól bántak az ekével, mint az íjjal és nyíl-
lal, képezte ki Frigyes elitkatonáit, közülük válogatta ki testőreit, soraikból került ki
első állandó hadserege, mintegy tizenkétezer, jól felszerelt lovas és íjász. E katonákat
nem fenyegette semmiféle egyházi büntetés, mert kiátkozni és kiközösíteni csak ke-
resztényeket lehetett. Döntő szerepet játszottak 1237-ben a cortenuovai győztes csatá-
ban, amikor Frigyes oly sok idő után bosszút állhatott a milánóiakon Barbarossa Le-
gnano melletti megcsúfolásáért.
II. Frigyes tervszerűen építette ki mintaállamát, ezt igazolja a nápolyi egyetem
megalapítása is. Az igazságszolgáltatást kivette a bárók és püspökök kezéből, de nem
volt elegendő szakembere, akiket a helyükbe állíthatott volna. Ezek kinevelésére
ajánlotta „Nápoly szeretetre méltó városát, ahol csinos és tágas házak állnak, a lako-
sok nyájasak és jóindulatúak, és ahol mindent könnyen be lehet szerezni, amire az
embernek szüksége van, vagy a szárazföldről vagy a tengeren keresztül”.
Ez úgy hangzik, mint egy modern reklámszöveg, és Frigyes ennek is szánta az
egyetemre toborzó felhívását. A leendő bíráknak gazdagságot ígért, magasztalta a ki-
váló professzorokat, megemlítette az ösztöndíj, a hitel és a könyvkölcsönzés lehetősé-
gét, nem feledkezett meg a finom borról és a halról sem, a szülőket pedig azzal igye-
kezett megnyerni, hogy rámutatott a külföldi egyetemek hibáira, és felsorolta a jogon
kívül elsajátítható hasznos tudományokat. Akinek gyermeke már idegenben tanult,
köteles volt nyomban hazahívni. Mert: „… egyetlen tanulni vágyó se merészeljen or-
szágunk területén kívül eső iskolába beiratkozni”. Például a bolognai egyetemre,
ahol csak megfertőzné őket a lombard városi köztársaságok romlott szelleme.
Ha valaki ma Nápolyban szerzi meg doktori címét, diplomáját ugyanúgy a császár
címere ékesíti, mint évszázadokkal ezelőtt.

Nászéjszaka a csillagok állása szerint

II. Frigyes harmincadik születésnapján elégedetten tekinthetett volna vissza ered-

ményeire. Néhány év alatt sikerült neki a szétzilált Szicíliából újból virágzó országot
teremtenie. De korántsem volt megelégedett önmagával, s életkora arra figyelmeztet-
te, hogy még semmit sem tett halhatatlanságának biztosítására. Az egyházi állam
még mindig reteszként ékelődött déli országa és az Itáliai Királyság közé, a Németor-
szágba vezető utat pedig elzárták előle a felső-itáliai városok, amelyeknek meghódí-
tásába nagyapjának is beletört a bicskája. Birodalma két különálló részből állt, ezt a
tényt drasztikusan igazolta, hogy amikor Frigyes összehívta Cremonába a birodalmi
gyűlést, a lombardok egyszerűen lezárták a Brenner-hágót a Németországból érkező
küldöttek előtt.

182
 Frigyes elhatározta, hogy ismét érvényt szerez Lombardiában a császári jogoknak,
és feltöri az egyházi állam reteszét. De ehhez nem volt elég erős, legalábbis egyelőre
nem… Ekkor felbukkant egy nő, aki megcsillogtatta előtte a lehetőséget, ha nem is a
végleges megoldást, de Frigyes tekintélyének jelentős gyarapodását. Brienne-i Izabel-
la szegény volt, mint a templom egere, de mégis gazdagabb egy Krőzusnál, mert so-
kat érő koronát mondhatott magáénak, a keresztes hadak által 1099-ben alapított Je-
ruzsálemi Királyság koronáját. Most is, mint Frigyesnek Aragóniai Konstanciával –
aki 1222-ben meghalt – kötött első házasságakor, a pápa játszotta a közvetítő szere-
pet. A pápa azt remélte, hogy Jeruzsálem jövendő királya vissza is fogja hódítani a
várost. Frigyes már régen megígérte a keresztes hadjáratot, de valamilyen ürüggyel
mindig elhalasztotta. Szicília fontosabb volt számára, mint a Szentföld, és nem volt
annyira hívő lélek, hogy csupán hitének sugallatára harcba indult volna a hitetlenek
ellen.
1225 novemberében Brindisiben feleségül vette a még félig gyermek Izabellát, és
gyerekként is kezelte, az esküvő után hagyta nyugodt álomba szenderülni. Helyette
Izabella egyik tüzes vérű unokanővérénél és nyoszolyólányánál keresett vigasztalást.
Apósa, I. János kénytelen volt eltűrni ezt a gyalázatot, sőt még ennél is többet. Át kel-
lett adnia Frigyesnek azt az ötvenezer márka ezüstöt, amit a francia királytól kapott
Jeruzsálem számára, és le kellett mondania a királynő mellett betöltött régensi tiszté-
ről, mert veje egyedül akarta birtokolni a „jeruzsálemi király” címét.
Frigyes háromszor nősült meg, de egyik felesége sem gyakorolt rá semmiféle befo-
lyást, arról pedig végképpen nem volt szó, hogy – mint a szász császárok idejében –
az asszonyok a „birodalom társuralkodói” lettek volna, akik döntéseket hoznak, és
Imperatrix Augusta minőségben oklevelet írnak alá. Frigyes oldalán elképzelhetetlen
lett volna egy Adelhaid vagy egy Kunigunda. Mint déli ember, úgy vélte, hogy egy
nőről az ember azzal mondhatja a legjobbat, ha nincs róla semmi mondanivalója.
Számára a feleség szülésre hivatott ágybéli partner volt. Ha megtette kötelességét, és
megszülte az utódot, elküldte. Ha nem is kolostorba, hanem fényűzően berendezett
palotába, de mégiscsak börtönbe, amelynek kapuit eunuchok őrizték. A szász és száli
idők császári párja már nem létezett.
A gyengédség, báj és szex iránti igényeit szeretőinél elégítette ki, akik közül néhá-
nyat név szerint is ismerünk, mint például Adelhaidot, egy német nemes lányát,
vagy Bianca Lanciát, a piemonti gróf lányát. Ezeken kívül számos – többségükben
szaracén származású – szórakoztató hölgy állt rendelkezésére, akiket háremhölgyek-
nek neveztek, noha még ma is vitatott kérdés, hogy tartott-e valódi háremet. A nők-
ről és a házasságról vallott keleties nézeteit az egyház „a pestis pogány királyának”
erkölcstelenségét ostorozó propaganda céljaira használta. Frigyes az ujját sem mozdí-
totta meg, hogy a gyalázkodásnak ne szolgáltasson anyagot, azzal intézte el az ügyet,
hogy az irigység beszél belőlük, mert ők is szeretnének ilyen szabados életet élni, de
el vannak tiltva tőle. Örömmel fogadta a Keletről ajándékba kapott táncosnőket, akik
lefüggönyözött gyaloghintóban kísérték útjain, és az apuliai kastélyokban rendezett –
igencsak botrányos hírű – estélyein szórakoztatták.
„… II. Frigyes környezetében nem volt olyan talaj, amelyben egy nő gyökeret ver-
hetett volna” – állapítja meg legkiválóbb életrajzírója, Ernst Kantorowicz.

„Feleségei néhány évi házasság után meghaltak, és – az ismert adatok alapján

– szeretőire is ez a sors várt, egyikük sem élte túl. Ennek a káprázatos, feszültséggel ter-

183
 hes magaslatnak ritka levegőjében rajta kívül senki, a barátok sem, a nők még kevésbé
bírták ki tartósan a légszomjat.”

Hátborzongató olvasmány harmadik feleségével, az angliai Izabellával tartott

nászéjszakájának története. A Rajna melletti Wormsban rendezett káprázatos esküvő
után odafeküdt az asszony mellé a rózsaillatú ágyra, és hajnalig várt. Asztrológusai
számították ki, hogy a napkelte előtti óra az első ölelés kedvező ideje. Frigyes ehhez
tartotta magát, és utána közölte az angol királylánnyal: „Tudd meg, hogy most fiút
fogantál.” De úgy látszik, a csillagjósok félreértették az égi jeleket, mert Izabella nem
esett teherbe, és amikor két év múlva mégis szült, leánygyermekkel ajándékozta meg
a császárt.

A kiátkozott keresztes hadjárata

De térjünk vissza az első Izabellához. Ez a házasság előmozdította a keresztes had-

járatot, mert Frigyes érdekei most már megegyeztek az egyház érdekeivel. De amikor
1228-ban – tizenhárom évvel fogadalma után – kikötött Akkonban, amelyet a váro-
sért kiontott sok vér miatt a keresztények temetőjének neveztek, az egyházi méltósá-
gok megtagadták tőle az üdvözlő csókot: nem a császár állt előttük, hanem egy egy-
házi átokkal sújtott személy, akit kiközösítettek az egyházból és nem méltó a tiszte-
letre. Két, külön erre a célra Palesztinába küldött pápai követ hozta nemsokára az
utasítást: akkor sem szabad neki engedelmeskedni, ha keresztes vitézként tartózko-
dik a Szentföldön.
Mi történt?
A jóindulatú, megegyezésre mindig hajlandó Honorius halála után olyan ember
került Szent Péter trónjára, aki tudatosan a IX. Gergely nevet vette föl; ezzel is jelez-
ve, hogy VII. Gergely nyomdokain akar haladni, akit nemcsak úgy ismertünk meg,
mint IV. Henrik legelszántabb ellenfelét, hanem az összes pápa közül a császárság in-
tézményének legádázabb ellenségét. IX. Gergely célja is a világuralom volt, és ezért a
császárnak pusztulnia kellett. A hadüzenet ürügyéül egy jelentéktelen ügy szolgált:
Frigyes egy évvel korábban egy pusztító járvány miatt ismét elhalasztotta a keresztes
hadjáratot. Noha Frigyes is súlyosan megbetegedett, és kénytelen volt a hajót elhagy-
ni, Gergely az újabb késedelmet tudatosan megrendezett ámításnak minősítette, és
kiátkozta a császárt.
De nem elégedett meg ennyivel. Frigyesben a megtestesült Antikrisztust látta, és
ótestamentumi gyűlöletében világméretű összeesküvést szőtt ellene. Szerződést kö-
tött a császár ellenségeivel, a lombardokkal, felbiztatta őket, hogy tartóztassák fel a
déli kikötőkbe igyekvő keresztes lovagokat, felmentett mindenkit a császárnak adott
hűségesküje alól, intrikákat szőtt Németországban Frigyes megbuktatására, a keresz-
tes hadjárat céljára a templomokban összegyűjtött pénzből zsoldosokat fogadott föl.
A történelem folyamán először fordult elő, hogy egy keresztes hadjárat vezérét a
katolikus kereszténység fejének átka és nem áldása kísérte. Ilyen körülmények között
egyetlen uralkodó sem merte volna országát elhagyni. Frigyes mégis megtette, tud-
va, hogy mindent elveszthet, de mindent meg is nyerhet.

„Már Szíria felé tartunk Brundisiumból – jegyezte föl nyugodtan –, kedvező

széllel gyorsan haladunk Krisztus Urunk oltalma alatt…”

184
 Nem sok idő múlva azonban úgy látszott, hogy Krisztus levette róla oltalmazó ke-
zét: nemcsak a papok követtek el mindent, hogy megkeserítsék palesztinai tartózko-
dását, a templomos és a johannita lovagok is ellene fordultak, és Géraud, a kereszté-
nyek pátriárkája titkos üzenetében könyörgött a szultánnak, hogy ezt az embert ke-
rülje el, mint a fekete pestist. Tehát egy „igazi hívő” próbálta a „hitetlent” megóvni
egy másik „igazi hívőtől”. Mindez őrületnek látszott, de volt benne rendszer: a csá-
szár nem hajthatja végre tervét, Jeruzsálem visszafoglalását, mert ha ez sikerül neki,
egész Európában úgy vélekednének az emberek, hogy Isten személyesen döntött,
mégpedig a kiátkozott császár javára, az átkozódó pápával szemben.
Frigyest a cselszövések nem zökkentették ki nyugalmából, mert olyan adut tarto-
gatott kezében, amelyről senki sem tudott. Elutazása előtt titkos tárgyalásokat folyta-
tott al-Kámil egyiptomi szultánnal, és ennek eredményeképpen a szultán ünnepélye-
sen lemondott Jeruzsálemről a császár javára. – Igaz, nem ő volt a város ura, hanem
Damaszkuszban székelő gyűlölt testvére, de ha a nagyhatalmú frank átkel a tenge-
ren, együttes erővel megtámadhatják és elfoglalhatják Jeruzsálemet. Amikor Frigyes
megérkezett a Szentföldre, az egyiptomi szultán elefántokat, tíz harci tevét és néhány
tucat nemes vérű paripát küldött neki ajándékba, de semmiféle biztatást Jeruzsálem
ügyében. Továbbra is ez történt: ha Frigyes megsürgette a szultánt, csak valamiféle
ajándékot kapott.
Ugyanis közben megváltoztak a politikai viszonyok. A gonosz testvér meghalt, és
oly gyenge utód követte, akitől al-Kámil idegen segítség nélkül is elfoglalhatta orszá-
ga nagy részét, beleértve Jeruzsálemet is. Frigyes így kellemetlen hitelezővé vált, aki
egy, már régóta nem érvényes váltó kifizetését követelte. Ezt a szultán maga is meg-
mondhatta volna neki, de ehhez túl udvarias és túl keleti volt – és Frigyest túlságo-
san magához hasonlónak találta, hiszen tudta róla, hogy beszél arabul, és jobban is-
meri a keleti kultúrát, mint a nyugatit.
Al-Kámil lelki rokonának tartotta az „emírek királyát” – a mohamedánok ezzel a
névvel fejezték ki a császár iránti megbecsülésüket és csodálatukat. A szultán verse-
ket írt, jogot és nyelvtudományt tanult, gazdasági és pénzügyi szakértőnek számított,
újjászervezte az ország közigazgatását, támogatta a művészeket és tudósokat, és fel-
jegyezték róla, hogy időnként ötven tudós is ült trónja körül a dívánban az emberiség
örök nagy kérdéseiről vitatkozva. Frigyes is ilyen típusú uralkodó volt.

Hol van a pokol?

Mindkét uralkodó rajongott a filozófiáért; ez a tudomány nehezen fér össze a hit-

tel, mert darabokra szedi, felpuhítja és megkérdőjelezi az üdvösségre vonatkozó ta-
nokat. Frigyesről azt mondták, hogy ha nem volna császár, eretnekként máglyán vé-
gezné életét, ugyanez állt al-Kámilra is. A császár nem volt hitetlen, a tudósokhoz in-
tézett, fejtörést okozó kérdéseit nem a cinizmus diktálta, azok inkább arról tanúskod-
tak, hogy mennyire emészti magát.
Mária szeplőtelen fogantatását éppúgy összeegyeztethetetlennek tartotta a termé-
szeti törvényekkel, mint a túlvilági életet. Bizony, „az ő saját lelke is szétfoszlik, mint
a lehelet, és felfalják, akár a fáról leszakított almát”. Ámbár az csupán anekdota, hogy
egy gonosztevőt egy hordóba záratott és megfojtatott, csak hogy bebizonyítsa, semmi

185
sem szállt ki a hordó lyukából, ami a lélekre emlékeztetne. Az sem igaz, amit a pápai
propaganda elrettentésül terjesztett róla, hogy Krisztust, Mózest és Mohamedet a há-
rom legnagyobb csalónak nevezte volna, de nem volt jó keresztény, nem is lehetett
az, kételyei és a más vallásokkal szembeni türelmessége miatt.
A filozófus és asztrológus Michael Scotusnak olyan kérdéseket tett fel, amelyek
hallatára elsápadtak a püspökök meg a bíborosok, és az ördögöt látták a császárban.
Azt akarta tudni, hogy „hány mennyország van, és ki igazgatja őket. Melyik menny-
országban tartózkodik az Isten a maga valójában, azaz isteni fenségében, hogyan ül
mennyei trónján, hogyan veszik körül az angyalok és szentek, és mit csinálnak az an-
gyalok és szentek az Isten orcája előtt.” Meg azt, hogy „hol van a pokol, a tisztítótűz,
a mennyei Paradicsom: a föld alatt, a földön vagy a föld fölött”.
Kételyei sok fejtörésre késztették a keresztényeket, de ezen felül hasznos gyümöl-
csöket is teremtek. A józan észnek ellentmondó „istenítéletet” töröltette a törvény-
könyvből, hiszen hogyan hiheti el egy értelmes ember, hogy az izzó vas megégeti a
bűnöst, az ártatlant meg nem, és a hideg víz elemei nem engedik a bűnöst lesüllyed-
ni? A Szentfölddel kapcsolatban Frigyes éppúgy nem hitt Krisztus feltámadásában és
mennybemenetelében, mint al-Kámil abban az éjszakai látogatásban, amikor Moha-
med a szikladómból felment Allahhoz. Mindkét uralkodó csak egy tiszteletre méltó
várost látott Jeruzsálemben, de nem annyira tiszteletre méltót, hogy százezerszámra
essenek érte áldozatul mohamedánok és keresztények, ahogy az eddigi hódítások és
visszafoglalások során történt.
A szultán mégis habozott átadni a várost, mert az arab világ másként gondolko-
zott, mint ő, és nem akart vele szembekerülni. Frigyes számára viszont minden kése-
delem veszélyt jelentett, az idő ellene dolgozott. A Német Lovagrend jóvoltából ütő-
képes hadsereggel rendelkezett, de nem volt annyira erős, hogy nagyobb hadműve-
leteket megkockáztathasson. Már fogytán volt az élelmiszer is, mert az utánpótlást
szállító hajók elsüllyedtek a viharban. Arról is hírt kapott hazulról, hogy a pápai zsol-
dosok betörtek országába. Hívei, mint Hermann von Salza, a Német Lovagrend
nagymestere első ízben láttak egy zokogó és mélységesen kétségbeesett császárt.
De mégsem adta föl, hanem egész diplomáciai eszköztárát bevetette, hogy al-Ká-
milt engedékenységre bírja. Fenyegetés és ígérgetés váltogatta egymást, látszathad-
mozdulatokat baráti küldöttségek követtek, szemrehányásaihoz ajándékokat mellé-
kelt. A diplomácia két nagymesterének sakkjátszmája azon dőlt el, hogy ki bírja to-
vább idegekkel, és Frigyes csupán azért tudott mattot adni ellenfelének, mert ifjúkora
óta ismerte az arabok észjárását. „A barátod vagyok” – könyörgött a szultánnak
egyik utolsó levelében.

„Jól tudod, hogy mennyire fölötte állok Nyugat minden uralkodójának… A

pápa és a királyok tudják, hová akarok menni. Ha eredmény nélkül térek haza, minden
tekintélyemet elvesztem előttük… Ezért kérlek, add át nekem Jeruzsálemet, hogy meg-
tarthassam rangomat a nyugati királyok között.”

A mennyei Jeruzsálem

1229. március 17-én Frigyes bevonult Jeruzsálembe, a városért egyetlen csepp vért
sem kellett feláldoznia. Igen előnyös szerződést kötött: Jeruzsálemen kívül megkapta

186
Betlehemet, Názáretet és egy tengerpartra vezető folyosót; tíz évre szóló békeszerző-
dés született a keresztények és mohamedánok között.

„Mindenki dicsőítse és áldja az Urat – hirdette ki –, mert csodatétele jóvoltá-

ból néhány nap alatt többre jutottunk, mint vitézkedésünkkel, és megoldottuk azt a fel-
adatot, amelynek elvégzésére a föld hatalmasai sem a népek erejével, sem a kegyetlen-
séggel nem voltak képesek.”

Az egész kereszténységhez intézett kiáltványában mindent az isteni beavatkozás-

nak tulajdonít, de azért saját gyertyájának fényét sem rejti véka alá, a szöveg a sze-
rénység és az öndicséret ügyes keveréke, alkalmas a világméretű propagandára.
Jeruzsálem napsütésben izzó utcái néptelenek. A mohamedánok, akiknek a szer-
ződés értelmében saját városukból csak a Szikla-dóm és az Aksza-mecset maradt bir-
tokukban, tiltakozásul kivonultak a város kapui elé; a „görögök” (görögkeleti keresz-
tények) nem mernek előjönni házukból, mert nem tudják, hogy mit várhatnak a „lati-
noktól” (a római katolikusoktól), a zarándokokat pedig, akik ezer veszedelem árán
érkeztek ide, hogy Krisztus sírjánál imádkozhassanak, Géraud pátriárka parancsolta
le az utcákról. Géraud, a pápa képviselője szemében egy olyan szent város, ahol az
ájtatoskodó keresztények mellett a mohamedánok is leteríthetik imaszőnyegüket, az
ördög városa, és az ördög kezében van mindenki, aki egyezségre lép a hitetlenekkel.
Csak a német zarándokokat nem riasztja el a kiátkozással való fenyegetőzés, és csa-
patostul tódulnak a tengerpartról a mennyei Jeruzsálembe. A császár és kísérete be-
vonul a Szent Sír-templomba, a szentély üres, senki nem mond misét, nem zeng a kó-
rus. Frigyes a passióoltárhoz megy, ott nyugszik a Jeruzsálemi Királyság koronája,
amelyet jogos örökségének tekint, és miután senki sincs jelen, aki megkoronázná,
sem a pátriárka, sem Názáret vagy Cesarea érseke, maga teszi fejére a koronát. A ha-
tártalan önkény és a határtalan gőg jele, Napóleon koráig nem akadt ehhez hasonló
példa, hadd lássa meg a világ, hogy neki, Frigyesnek nincs szüksége papi közbenjá-
róra Isten előtt. Dávidhoz, Isten kiválasztott királyához hasonlónak érzi most magát,
de a beszéd, amelyet személyesen mond el – noha máskor mindig másokat szólalta-
tott meg, ő maga pedig rejtélyes hallgatásba burkolózva ült trónján –, a beszéd csupa
alázat és diplomáciai furfang. Bármily magasra emelte is az Isten, hajlandó a legfel-
sőbb hatalom előtt meghajolni, és „az előtt is, aki a földön képviseli”, azaz a pápa
előtt meghajolni, aki most kiátkozta ugyan, mert „másképpen nem tudta bizonyos
emberek gáncsoskodásait elhárítani”, de akiről nem tételezi fel, hogy egyetértene az-
zal a gyalázattal, ami őt, Frigyest a Szentföldön érte.

„Mindent elkövetünk – jelentette ki –, hogy kibéküljünk az egyházzal, Krisztus

és a birodalom dicsőségét szolgálva, mert a viszálykodásnak csak a kereszt ellenségei és
a hamis keresztények örvendezhetnek.”

Freidank, a vándordalnok, aki mintegy haditudósítóként vett részt a keresztes

hadjáratban, ezt írja: Got unde der keiser hânt erlôst ein grap, deist aller kristen trôst. Sît er
daz beste hât getân, sô sol man in ûz banne lân; dens wellen Rômer líhte niht. Svaz âne ir ur-
loup guotes geschiht, dem wellents keiner staete jehen… – vagyis: Isten és a császár felsza-
badították a Sírt, mely minden kereszténynek vigaszt nyújt. Bár a legjobbat tette ez-
zel, hogy elnyerje a feloldozást kiközösítése alól, de Róma mégsem akarja. Engedélye
nélkül a végbevitt jótettek is érvénytelenek…

187
 Ötven szaracén nővel volt testi kapcsolata

Rómában senki sem gondolt a kiátkozás feloldására. Sőt a jeruzsálemi pátriárka

kérésére meg is újították. A szaracénokkal kötött megegyezésnek – mint minden
kompromisszumnak – voltak árnyoldalai, ezért a pátriárka a szerződést szégyentel-
jesnek minősítette. Jelentésében – legjobb tudomása ellenére – azt bizonygatta, hogy
a szerződés csak hátrányokat jelent a Szentföldön élő keresztények számára, és ezért
mindenki elutasítja, a balga németek kivételével.

„Csak e néphez tartozók zengtek éneket és gyújtottak gyertyákat, a többiek os-

tobaságnak tartották, ami ott történik, és sokan felismerték, hogy nyilvánvaló ámítás-
ról van szó.”

És mert a szexuális szabadosság felhánytorgatása Nyugaton mindig termékeny ta-

lajra talált, a pátriárka ezt sem hagyta ki:

„… továbbá – szégyentől piruló orcával – jelentenem kell Szentségednek: a

szultán, aki tudja, hogy a császár a szaracénok módjára él, énekesnőket, táncosnőket,
komédiásokat küldött neki, tehát olyan hírhedt perszónákat, akik még arra sem voltak
méltók, hogy Krisztus nevét ajkukra vegyék, és e világ uralkodója esténként meg éjsza-
kánként velük tivornyázik…”

Ettől a levéltől már csak egy hajszál választja el azt a pletykát, miszerint Frigyes fe-
leségül vette a szultán lányát és ötven szaracén nőt („… mindnyájukkal testi kapcso-
latba is került…”). Frigyes nem egészen ártatlan abban, hogy sokan hitelt adtak en-
nek a szóbeszédnek. Soha nem titkolta az arab életstílus iránti vonzalmát, Antiókhiai
Frigyest is vállalta – a feltevések szerint egy keleti hercegnőtől született törvénytelen
gyermekét.
Frigyes ellenségei az árulástól sem riadtak vissza. Amikor híre ment, hogy csupán
néhány kísérővel felkeresi a helyet, ahol Keresztelő János Krisztust megkeresztelte, a
francia templomos rendi lovagok megírták a szultánnak: ha a szerződést – amely a
közvélemény szerint hittestvérei számára sem kedvező – meg akarná szegni, itt a
kedvező alkalom, a Jordán mellett könnyűszerrel elfoghatja, vagy megölheti a csá-
szárt.

„Amikor a szultán a jól ismert pecséttel ellátott levelet megkapta és elolvasta

– írja Párizsi Máté, a kortárs szerzetes –, undor töltötte el az irigy és árulásra kész ke-
resztényekkel szemben, és főleg azok iránt, akik lovagi öltözékükön feltűnően viselték a
keresztet. Behívatta két legbizalmasabb titkos tanácsosát, és megmutatta nekik a leve-
let, mondván: »íme a bizonyság a keresztények hűségéről.« A tanácsadók elolvasták a
levelet, és miután alaposan áttanulmányozták, kijelentették: »Urunk, a békeszerződéssel
mindkét fél elégedett, gyalázat lenne megszegni. Szégyenítsd meg a keresztényeket és
küldd el a levelet a császárnak…«”

Frigyes csalódott volt, elkeseredett, nagyon bántotta, hogy köszönet helyett csak
hálátlanságot kapott. E lelkiállapotával magyarázható a kereszténységre tett cinikus
megjegyzése. Amikor meglátogatta a mohamedán szentélyeket Jeruzsálemben, egy
keresztény pap is bement az Aksza-mecsetbe, holott a szerződés kitiltotta e helyekről
a keresztényeket. Frigyes leütötte a papot, és rárivallt: „Ha még egyszer előfordul,

188
hogy egy frank engedélyem nélkül belép ide, kiszúratom a szemét.” Megkérdezte,
hogy a Szikla-dóm ablakait miért fedik sűrű rácsok, és azt a meglepő választ kapta:
„A sok veréb miatt.” Elgondolkozott, majd így szólt: „Igen… most még csak verebek.
De majd disznók is bejönnek.” A „disznó” szót az arabok a szerintük tisztátalan ke-
resztények megnevezésére használták.
Jeruzsálem visszafoglalása után az arabok a Szikla-dómra a következő feliratot he-
lyezték el: „Szaladin megtisztította ezt a házat a többistenhivőktől” (a mohamedánok
szemében az Atya, Fiú és a Szentlélek isten együttes imádása többistenhitnek számí-
tott). A szöveg láttára Frigyes gúnyos mosollyal kérdezte: „Vajon kik ezek a többis-
tenhívők?” A müezzinek a császárra való tekintettel kihagyták imáikból a Jézusra
utaló szöveget – „Istennek nem volt fia” –, de Frigyes arra biztatta őket, hogy imád-
kozzanak a megszokott módon.
Nemcsak a császár tanúsított vallási türelmet a mohamedánokkal szemben. Szá-
mos keresztes lovag is felismerte, hogy a muzulmánok nem keresztényhússal táplál-
kozó szörnyetegek, hanem magas kultúrájú és egyetemes vallással rendelkező nép
gyermekei. Nem beszélve az európai életmódot messze túlszárnyaló civilizációjuk-
ról: szebb házakban laktak, finomabb ételeket ettek, díszesebb ruhákat hordtak, ké-
nyelmesebben utaztak, többet tanultak és pallérozottabban viselkedtek.
1229 májusában indult haza Frigyes Palesztinából, sók arab baráttól vehetett bú-
csút, de az ott élő európaiak között csak ellenségeket hagyott hátra. Amikor Akkon-
ban fölszállt a gyors járatú vitorlásra, a papok által felbujtott tömeg bűzös vágóhídi
hulladékkal dobálta meg.

A bosszú

Apuliában ezalatt világvége-hangulat uralkodott. A császár halott, életét vesztette

a hitetlenek elleni harcban, és ez nem lehetett pletyka, hiszen a Rómából kiküldött bí-
borosok szent esküvel bizonygatták. Egy halottal szemben már nem kötelez a hűség,
és egyik város a másik után, összesen hatvanan, vagy megadták magukat a pápai
zsoldosoknak, vagy saját maguk kergették el Frigyes tisztviselőit, miközben a császá-
ri csapatok az Abruzzókban és Capua mellett puszta létükért küzdöttek. Ha valaki
megkérdezte, hogy miért hadakoznak egy keresztes hadjárat vezére ellen, akinek ja-
vai ősi szokás szerint az Úr oltalma alatt állnak, miért állnak a püspökök a csapatok
élén, holott Krisztus maga tiltotta meg Péternek, hogy kardot rántson, a válasz így
hangzott: a hit ellenségével és az erkölcsöt megvető emberrel szemben minden esz-
köz megengedett.
Június tizedikén hajnalban Brindisi őrszemei megpillantottak a tengeren egy hajót,
árbocán a császár zászlója lengett. „A császár él!” – terjedt el futótűzként a hír. A ki-
kötőbe siető városi tanácsnokok meggyőződhettek az igazságról. Az elébük lépő
uralkodó vonásai megkeményedtek, szeme tűzben égett, egész bensőjét a bosszú-
vágy hevítette. Ellenségeinek és hűtlenné vált barátainak ereiben megfagyott a vér,
amikor hírét vették, mit írt testőreinek, az apuliai szaracénoknak. A szaracénok min-
den részletre kiterjedő parancsot kaptak, hogy miként járjanak el a Tirrén-tenger
partján fekvő Gaeta városával, amely az elsők között pártolt át az ellenséghez. A pa-
rancs nem csupán Frigyes megtorló hadjáratának egyik okmánya, hanem a korabeli

189
hadviselés módjáról is tanúskodik, és a korabeli krónikák mai olvasója értetlenül áll
szemben azzal a közönnyel, amellyel a szörnyű megtorlásokat elhatározták.

„Mihelyt a város elé érkeztek – hangzik a parancs –, tövestül irtsátok ki a sző-

lőket és gyümölcsfákat. Ezt követően szüntelenül, éjjel-nappal működtessétek a hajító-
gépeket, a kődobálókat és katapultokat. A város bevétele után az elfogott magas rangú
tisztviselők és nemesek szemét égessétek ki, orrukat vágjátok le, és korbácsoljátok ki
őket meztelenül a városból. A nők orrát is vágjátok le, de ezután békében elvonulhatnak,
hadd viseljék szégyenük jelét. Az ifjakat heréljétek ki, de hagyjátok a városban. A temp-
lomok és paplakok kivételével minden házat földig romboljatok le, hogy ennek a bünte-
tésnek az egész földgolyón híre menjen, és minden áruló a csontja velejéig reszkessen.”

Nemcsak az árulók reszkettek, de megrendült a pápai „kulcsos katonák” (az elne-

vezést onnan kapták, hogy Szent Péter kulcsainak jegyében harcoltak) harci morálja
is a császár hazaérkezésének hírére. Velük is elhitették, akár a lombardokkal, hogy a
császár nincs többé, és most árulás áldozatainak érezték magukat. Fejvesztett mene-
küléssel próbálták életüket megmenteni. Frigyes – ellentétben elődjével – sohasem
rendelkezett nagy sereggel, mindig nevének csillogásával győzött. Olyan jelenség
volt, aki kivívta kortársai csodálatát. A görög császár követei aranyat hoztak a jókí-
vánságok mellé. A mohamedánok is értékes ajándékokat küldtek neki, és egyikük ezt
írta:

„Nagy Sándor óta nem akadt még egy ilyen uralkodó, nemcsak hatalmát te-
kintve, hanem a bátorságát is, amellyel szembe mert szállni a pápával, a keresztények
kalifájával, legyőzte és elkergette őt.”

Nos, a pápát nem űzte el, noha senki sem akadályozta volna meg, hogy be ne vo-
nuljon az egyházi államba. Ehelyett elküldte a barátai és ellenségei által egyaránt
nagyra becsült Hermann von Salzát, a Német Lovagrend nagymesterét, hogy tár-
gyaljon a békekötésről. Nem a legyőzött kér tehát békét, hanem a győztes, visszájára
fordított világ, amely még fonákabbnak látszik, amikor a vesztes mindenáron kapá-
lózik a béke ellen.
Egy második Canossa körvonalai bontakoztak ki. Adva van egy császár, aki felol-
dozást kíván az átok alól, hogy cselekvési szabadságát visszanyerje, és egy pápa, aki
éppen ezt akarja megakadályozni. Gergely tudja, hogy Frigyes nem akar lemondani
távolba mutató terveiről, egyesíteni akarja Szicíliát és Közép-Itáliát, Lombardiát és
Németországot – sőt e hatalmi tömbnek esetleg Róma lenne a fővárosa –, ez pedig a
végét jelentené annak a függetlenségnek, amelyet elődei kivívtak a világi hatalomtól.
A pápa nem nyakaskodik, csupán érdekeit tartja szem előtt, amikor a hosszú és
szívós alkudozások során egyre magasabbra srófolja a feloldozás árát: a császár
mondjon le az egyházi államra vonatkozó minden igényéről, ne szóljon bele a püspö-
kök megválasztásába, a szicíliai papság kapjon adómentességet, és ne tartozzon a
császári bíróság joghatósága alá, minden lázadó kapjon kegyelmet. Hogy Frigyes el-
fogadta ezeket a feltételeket, az egyház eszmei felsőbbrendűségéről és a kiátkozás
még mindig érvényesülő mágikus hatásáról tanúskodik. A pápa – miután a császár
minden feltételt teljesített – feloldotta az átok alól, békecsókot váltottak, együtt ebé-
deltek, és az „Antikrisztusból” ismét az „egyház kedves gyermeke” lett.
De az 1230-ban, San Germanóban megkötött béke csupán fegyverszünetet jelen-
tett. Az ellenfelek az időt arra használták, hogy felkészülhessenek a döntő harcra…

190
 Mi, Frigyes, a győzedelmes,
a szerencsés és a törvényhozó

„Arra törekszünk, hogy a levegőnek Isten által adományozott egészséges tisz-

taságát tőlünk telhetőleg megőrizzük. Ezért megtiltjuk, hogy a települések egy mérföldes
körzetében bárki kendert vagy lent áztasson a vizekben, mert ezáltal a levegő minősége
károsan megváltozik.”

E szavakkal kezdődik a Nyugat első környezetvédelmi törvénye, amelynek továb-

bi szakaszai megtiltják a dögtetemek és hulladékok tárolását a házak közelében, a sí-
rok legkisebb mélységét egy mérővesszőben (1 m 88 cm) határozzák meg, egyévi
kényszermunkával büntetik mérgezett csalétek használatát a halfogásra, mert „ezál-
tal a méreg átjárja mind a halat, mind az emberek és állatok által fogyasztott
ivóvizet”. Ez a rendelkezés abban a törvénygyűjteményben szerepel, amely „Melfi
Konstitúció” néven vált híressé és hírhedtté. A gyűjtemény egyaránt volt haladó szel-
lemű és reakciós. Például megszüntette a földesúri bíráskodást, de meghagyta a bir-
tokosok rendelkezési jogát jobbágyaik felett, vallási türelmet hirdetett, de az eretne-
keket máglyára küldte, védelmet nyújtott a kereskedőknek, de államosította olyan
életfontosságú cikkek kereskedelmét, mint a só, vas, kender, gabona, támogatta a tu-
dományt, de elnyomta a szabad szellemet, és még jó néhány egyéb ellentmondás is
található benne, de mégis jövőbe mutató kísérlet volt arra, hogy a törvény állandósá-
gát az írott szó erejével biztosítsa. Ha valaki ma felkeresi Apuliában a Monte Vulture
lábánál fekvő Melfi városkát, a helybeliek büszkén mutogatják neki a háromkupolás
termet, amelyben Frigyes 1231-ben felolvastatta az általa készíttetett konstitúciókat.
II. Frigyes imperator, mindenek fölött álló római császár, Itália, Szicília, Jeruzsálem
és Arelat (Burgundia) királya, a sikeres, a győztes és hódító – ahogy saját magát ne-
vezte, hatalma tetőpontján állt, szülőhelyét, Jesit Betlehemmel hasonlították össze;
aki a császár elé járult, letérdelt és megcsókolta a lábát, akár egy keleti kényúrnak.
Harmincötödik évében járt, élete derekán, kissé megtestesedett, vörösesszőke haja
megritkult, szeme is vesztett csillogásából, de még mindig imponáló jelenség volt.
Edzett testű, spártai módon élt, naponta csak egyszer evett, képes volt éjjel-nappal
dolgozni, s akárcsak mintaképe, Julius Caesar, huszonnégy órás lovaglás után is
helytállt a kemény tárgyalásokon. Villámgyors észjárása, cinikus szellemessége min-
denkit levett lábáról, külföldi látogatóit nyelvtudásával kápráztatta el, mert a latin, a
görög, a héber, az arab, a francia, a provanszál mellett anyanyelvét, az Itáliában hasz-
nált népnyelvet is beszélte. Valószínűtlennek hangzik, hogy németül nem tudott vol-
na, ha figyelembe vesszük nyelvérzékét és azt a tényt, hogy tizennyolc éves korától
huszonhat éves koráig Németországban tartózkodott.
Miután a keresztes hadjáratot sikeresen befejezte és békét kötött a pápával, nem
vágyott újabb harci dicsőségre, fanatikus rendszeretete a törvényhozó szerepe felé
sodorta. Ahogy egy cézárhoz illő fennkölt szavakban megfogalmazta:

„Mivel a dolgok és az idők változása folytán a régi törvények már nem szol-
gálják kellően az embereket, császári méltóságunk feladatává vált új orvosságokat ta-
lálni az új betegségekre, hogy az erényesek elnyerjék jutalmukat, a bűnösöket pedig a
büntetés pörölye szétzúzza.”

191
 A „konstitúciók” betetőzték törvényalkotói tevékenységét és valami újat teremtet-
tek Nyugaton: egy megvesztegethetetlen és a császárnak feltétlenül engedelmeskedő
tisztviselői kar útján igazgatott totális államot, amelyben egy veréb sem eshetett le a
tetőről a császár tudta nélkül.

„Birodalmadban – írta egy alkalommal maró gúnnyal Gergely pápa Frigyesnek

– senki nem meri sem kezét, sem lábát megmozdítani, amíg te engedélyt nem adsz rá.”

De törvényei – összehasonlítva a kor jogszabályaival – nem voltak embertelenek,

csupán azt a meggyőződést tükrözték, hogy az embereknek szigorú és kérlelhetetlen
uralkodóra van szükségük, mert csak így lehet a káoszt elkerülni.

A szerelmi bájitaltól a leánykérésig

A végrehajtási utasítások minden részletre kiterjedtek. Az orvosi tanulmányokra

jelentkezőknek például előbb a filozófiából kellett levizsgázniuk, „mert különben
nem értenék meg az orvostudományt”. Ez az intézkedés a szakbarbárok képzését kí-
vánta megakadályozni. Az orvosok kötelesek voltak betegeiket nappal kétszer és éjjel
egyszer meglátogatni megszabott tiszteletdíj ellenében. A már akkor is drága gyógy-
szerek árát maximálta, és kötelezte a gyógyszerészeket, hogy az orvosságokat „az
előírások szerint és a csalásoktól tartózkodva készítsék el”.
Még a szerelmi bájitalokkal is foglalkozott a törvényhozó (jeléül annak, hogy
mennyire divatban lehettek), és büntetés terhe mellett megtiltotta készítésüket, mert
„senkit sem lehet szerelmessé tenni, ha a vonzalom magja nincs elültetve benne”.
A házasságtörőket, a kerítőket, a csábítókat „a legszentebb kapcsolatot megrontó
vétkes vágy megtorlása céljából” olyan drákói büntetések sújtották, mint férfiatlaní-
tás, kikorbácsolás, megcsonkítás. A grófok, bárók és lovagok – akárcsak később a po-
rosz tisztek – csak a legfelsőbb engedély birtokában köthettek házasságot, és minden
alattvaló köteles volt tartózkodni a külföldiekkel kötött házasságtól, nehogy „a biro-
dalom tisztaságát a különböző néptörzsek összekeveredése megrontsa”.
A Szicília gazdagságát létrehozó parasztok munkáját segítette az állam. Az agrár-
gazdálkodás szakemberei – elsősorban a cisztercita szerzetesek – megtanították nekik
az öntözéses gazdálkodást, a cukornád és a gyapot termelését, a gyümölcsfák neme-
sítését.
Tekintélyes hely jutott az adókra vonatkozó törvényeknek, mert Frigyes kormány-
zata – mint minden kormányzat – mindig újabb és újabb költekezésre kényszerült.
Napjaink adóhivatalai csak irigyelhetik, azt az ötletgazdagságot, amellyel annak ide-
jén minduntalan felszólították az alattvalókat, hogy fáradjanak a pénztárhoz. Kiviteli
vám, behozatali vám, raktáradó, közvetett adók a gyapot, a bőr, a selyem és a karton
árusítására, hús-, gyümölcs- és halfogyasztási adó, telekadó (amely mai értékben
mintegy évi negyvenmillió nyugatnémet márka bevételt jelentett, tehát a szűken két
és fél millió lakost figyelembe véve tetemes összeg volt), ehhez járult még a császár
és kíséretének ingyenes ellátása és a kastélyok, hidak, utak építésénél végzett ingye-
nes robotmunka.
Aki nem fizetett, megintették, ha ez nem használt, megbüntették, azután megkí-
nozták, végül gályarabságra vetették, és mivel ezeket az intézkedéseket rangra való

192
tekintet nélkül érvényesítették, legalábbis ebben a vonatkozásban a törvény előtti
egyenlőségről beszélhetünk.

„Ó, Uram, könyörgök – írja egy magas rangú tisztviselő, Gaeta város ügyésze
– engedj egy kicsiny időt két adófizetés között, hogy a könnyek felszáradhassanak, szelí-
debben bánj el velünk, hogy az adóbehajtás szorításától felkavart szívek ismét bizalom-
mal fordulhassanak Feléd.”

Kísérletezés emberekkel

,A csecsemőket egy toronyba kell zárni, a dajkák szoptassák és fürdessék, de

semmiféle módon ne becézzék őket, és legfőképpen egyetlen szót se szóljanak hozzájuk.
Ő ugyanis arra volt kíváncsi, hogy a gyerekek melyik nyelven fognak megszólalni, a leg-
ősibb, a héber nyelven, netán görögül vagy latinul, esetleg szülőanyjuk nyelvén. De fára-
dozása kárba veszett, mert a gyermekek elsorvadtak és meghaltak. Képtelenek voltak
életüket megtartani, annyira hiányzott nekik a gondozók cirógatása, mosolygó arcjáté-
ka és becéző szava.”

Salimbene, a parmai ferences rendi szerzetes számol be erről a kísérletről króniká-

jában, és az „ő” alatt II. Frigyes értendő. Hátborzongató történet, de a páter esküszik
rá, és arra hivatkozik, hogy személyesen ismerte a császárt, és az udvarban élő bará-
tai rendszeresen tájékoztatták. De mert krónikájában egy szenzációhajhász riporter
módjára minduntalan összekeveri az igazságot a féligazságokkal és valótlanságok-
kal, beszámolóját kétkedéssel kell fogadni.
Egy másik alkalommal Frigyes két halálraítéltnek pompás lakomát tálaltatott fel,
majd az egyiket aludni küldte, a másiknak pedig egy mérföldet kellett végigfutnia. A
delikvensek gyomrát felvágták, hogy az orvosok megállapíthassák, melyikük emész-
tése működött jobban. Az embernek ez esetben is égnek áll a haja, mert nem tudja,
hogy szerencsétlenek gyomrát a kivégzés előtt vagy utána vágták-e fel.
Még ha ezek a történetek csupán leleményes kitalálások is, azt bizonyítják, hogy a
császárról feltételezhető volt az effajta kísérletezés, mert értékrendjében előkelőbb
hely jutott a tudásszomjnak, mint az emberi élet tiszteletének. Tudni akarta a miértek
miértjét is: miért „keserű” a tengervíz, és miért „jóízű” a folyók és tavak vize, miért
látszik megtörtnek a vízbe merített evezőlapát, miért lát a szürkehályogos szemű fe-
kete fonalakat? A világ belső titkainak megismerését hajszoló fausti igyekezete kivív-
ta számára a stupor mundi – a világ csodája melléknevet, de a csodálatba irtózás is ve-
gyült.
Nem akadt olyan terület, amely iránt ne érdeklődött volna. Támogatta a költőket,
és arra biztatta őket, hogy ne latinul, hanem a köznép nyelvén, apuliai-szicíliai dia-
lektusban írják verseiket. Ezzel nemcsak Walther von der Vogelweide dicséretét ér-
demelte ki, de később Dante is az „olasz költészet atyjának” nevezte. Verseket is írt –
akárcsak apja, VI. Henrik – és „Szíria virága” című költeménye a szép Anaisnak
szólt, akivel – felesége helyett – nászéjszakáját eltöltötte. „Oi llasso, non pensai, si forte
mi, paresse lo dipartire di madonna mia”- hangzik a kezdő sor:

Jaj, nem gondoltam, milyen szenvedés lesz,

ha nem láthatom a kedvesem:

193
 majd így folytatja:

halálomon vagyok, mert nincs velem az édes,

s társa nem lehetek, s ő nem társam nekem.

Ez a vers állítólag abban a kastélyában született, ahol korának legkiválóbb szelle-

mi nagyságai gyűltek össze: irodalmárok, zenészek, filozófusok, természettudósok,
de állatszelídítők, versenylovasok, solymászok és vadászok is. Apulia vidéke paradi-
csomi kulisszákat szolgáltatott Frigyes életéhez, már csak ritkán látogatott Szicíliába.
A Castel del Montéről tudjuk, hogy ez a kastély Frigyes tervei alapján készült. A Bar-
letta kikötőváros felől érkező turista először tanácstalanul áll előtte, mert a nehéz, ko-
mor, monumentális építmény láttára nem tud mit kezdeni „a matematikailag kiszá-
mított szépség” és a „nemes egyszerűség” fogalmaival. Képzeletét kell segítségül
hívnia, hogy lássa a falakat egykor burkoló rózsaszín márványlapokat, a hófehér kö-
vekkel kirakott boltíveket, a tarka mozaikpadlót, az egyetlen márványtömbből kifa-
ragott úszómedencét és fölötte a színes tetőt, a bronzajtókat, a toronyszobák hideg-
meleg vízzel ellátott fürdőszobáit, a fali fülkékben álló görög és római szobrokat, a
szőnyegeket, a selyemtapétákat, a függönyöket, a vánkosokat, az olvasóállványokat,
a fekvőhelyeket és az olajlámpákat.
Castel del Monte a művészettörténészeket is zavarba hozza, mert a késő antik, bi-
zánci és keleti elemek mellett gótikus formák is fellelhetők, és az épület nem sorolha-
tó semmiféle kategóriába, már csak azért sem, mert a misztikus nyolcas számra utaló
nyolcszögű alaprajz tízszer ismétlődik benne. A császár egyik szobájából csigalépcső
vezet föl abba a helyiségbe, ahol Frigyes kedvenc állatai, a vadászsólymok tanyáztak.

A sólyomkönyv

A könyv címe: De arte venandi cum avibus – A madarakkal való vadászat tudományáról.
Ahogy Castel del Monte a reneszánsz előfutárának tekinthető, ez a könyv is új mód-
szert vezet be. A természet puszta leírása helyett a tudatos megfigyelést, amely nem
tűr semmiféle megállapítást, ha az nem a tapasztalatból fakad. Hogy mennyi munka
és türelem és micsoda tudósi felelősségérzet kellett a könyv megírásához, arról Fri-
gyes bevezető szavai tanúskodnak:

„Noha régóta elhatároztuk e mű megalkotását, közel harminc évig halogattuk

írásba foglalását, mert úgy véltük, hogy nem tudtunk még minden kívánalomnak eleget
tenni.”

Arisztotelészre, a filozófusok királyára, aki az állattanban is tekintélynek számí-

tott, csak hellyel-közzel hivatkozik, mert „sokszor eltért az igazságtól… hiszen soha-
sem vagy csak ritkán vett részt solymászaton. Mi viszont ifjúkorunk óta örömest és
gyakran vadásztunk sólyommal.”
Keleti szakértőket hívott udvarába, és kifaggatta őket tapasztalataikról. Megbízot-
tai a világ minden tájáról küldtek néki sólymokat és más ritka madarakat, mert min-
denki tudta róla, hogy az efféle ajándékot minden drága kincsnél többre becsüli. Egy
alkalommal egy gonosztevő úgy kerülte el a kötelet, hogy fölmászott egy meredek
sziklafalon, ahol a császár feltételezése szerint a ritkaságnak számító fehér sólymok

194
fészkeltek. A madarakat osztályokba sorolta, ki akarta fürkészni a repülés titkait,
megvizsgálta az evezőtollak tulajdonságait a szárnycsapások függvényében, foglal-
kozott a sólymok időjárás-érzékelő képességeivel, fészekrakási szokásaival, táplálko-
zásukkal, tízezernél több megfigyelését jegyezte föl, és végül megírt egy saját kezűleg
készített illusztrációkkal díszített és évszázadokon át á leghitelesebbnek minősülő or-
nitológiai szakkönyvet.
A szájhagyomány szerint a mongol kán magas udvari beosztást ígért neki, ha
meghódol, mire a rá jellemző iróniával ezt válaszolta:

„A solymász tisztsége éppen megfelelne nekem.”

A németországi büntető hadjárat

1235 tavaszán még sohasem látott összetételű sereg vonult az Alpokon keresztül
Németország felé. Az élen szaracénok lovagoltak berber paripájukon, nyomukban te-
vék cipelték a lefüggönyözött gyaloghintókat, óriás termetű szudáni négerek láncra
kötött leopárdokat, hiúzokat s oroszlánokat vezettek. Mór íjászok kandikáltak ki a
súlyos léptű, óriás elefánt hátára erősített toronyból, állítólag az elefánt Capuában tíz
méterre röpített el egy szamarat. A menet közepén, az élcsapat által felkavart porfel-
hőtől kellő távolságban a császár ült Sárkány nevű, éjfekete, tüzes vérű arab csődö-
rén.
Frigyes lázadó fiát indult megbüntetni, aki VII. Henrik néven Németország királya
és a császár helytartója volt. A büntetőexpedícióban nem ok nélkül vonultak állig fel-
fegyverzett katonák helyett fekete bőrűek, vadállatok és cifra ruhájú kísérők. A csá-
szár még a régi időkből, amikor „Apulia mesebeli hercegeként” jelent meg az ország-
ban, jól tudta, hogy a németeket mennyire elbűvöli a távoli országok misztikus vará-
zsa, és az efféle kísérettel megjelenő császárt hihetetlenül hatalmasnak és mérhetetle-
nül gazdagnak fogják tartani. A krónikás soraiból kiolvasható az áhítattal vegyes
ámulat és a jóleső borzongás: „… ő azonban dicsfénnyel övezve, teljes pompájában és
fenségességében indult útra, nyomában a szekerek nyögtek arany-, ezüst-, drágakő-
és bíborterhük alatt, sötét bőrű, titkos tudományokat kitanult abesszinek kísérték,
akik a kincseket őrizték és a császár szempillantására hajtották végre a
parancsokat…”
Frigyesnek az engedetlen gyermekhez intézett leveléből a német császárságban
már hagyományos apa-fiú ellentét olvasható ki (emlékezzünk csak vissza I. Ottó és
Liudolf vagy IV. és V. Henrik viszályára).

„Csalódtunk fiunkban, aki az idők folyamán leszokott parancsaink tisztelet-

ben tartásáról… és attól sem riadt vissza, hogy az istenfélelmet és az atyai tiszteletet
megtagadva iszonyatos tettekre ragadtassa el magát, bemocskolva nevünk
tisztaságát…”

Miféle „iszonyatosságról” van szó? Henrik, aki éppoly koraérett volt, mint mind-
egyik Hohenstauf, nagykorúsága után félreállította a nemcsak gyáva, de a besúgó
szerepét is betöltő főurakat, a köznemességre támaszkodott, és ha kellett, megvédte a
városokat a zsarnokoskodó püspökökkel szemben. A polgárságban és a királyi tiszt-

195
viselőkben látta azokat az embereket, akiknek segítségével megvalósíthatja önálló
politikáját a birodalom érdekében és a főurakkal szemben. Ezt a politikai célkitűzést
rokonszenvesnek találhatjuk, de megvalósításához erőre lett volna szükség, s e tulaj-
donság hiányzott Henrikből. Igen tehetséges volt, de állhatatlan és gyenge jellemű.
Ezért csakhamar elkerülhetetlenné vált az apa és fia közötti összetűzés.
Frigyes sem szerette a német főurakat, de szüksége volt rájuk. Most még inkább,
mint bármikor. Hogyan kényszeríthette volna térdre a Lombard Ligát, élén a Barba-
rossa kora óta gyűlölt Milánóval, ha valaki közben Németországban viszályt szít és
második front nyitására kényszeríti? Világbirodalmat akart alapítani, és tervei végre-
hajtásában senki, még tulajdon fia sem zavarhatta meg.
Már néhány évvel korábban Itáliába rendelte Henriket, és úgy bánt vele, mint egy
bélpoklossal, a fiú nem lakhatott apjával egy fedél alatt, de még ugyanabban a város-
ban sem. Henriknek meg kellett esküdnie, hogy többé nem zavarja a főurak köreit,
nem piszkálja az egykor a koronát illető pénzverési, vámszedési, igazságszolgáltatá-
si, vár- és városépítési jogaikat, és megakadályozza, hogy a városi polgárok céhekbe,
rendekbe, testületekbe tömörüljenek, mert az egyre gazdagabb városok szálkák vol-
tak a földesurak szemében. A birodalom sorsa – a különálló hercegségekre bomlás –
ezzel végérvényesen megpecsételtetett. Henriket a megaláztatás betetőzéseként még
arra is rákényszerítették, hogy levelet írjon a pápának, és azt kérje tőle, hogy nyom-
ban átkozza ki, ha az apjának, az „isteni császárnak” tett esküjét megszegné.

A zsarnokok könnyei

Henriket az egész világ előtt porig alázták, nem csoda, ha most már végképp láza-
dóvá vált, és nyílt harcot hirdetett egy olyan császárral szemben, aki nem törődik a
német birodalom jövőjével. Még a lombardokkal is összefogott, és ez a császár sze-
mében már nemcsak „gyermeki dacnak” számított, hanem felségárulásnak, hiszen
Henrik Hohenstauf létére a család halálos ellenségeivel kötött szövetséget.
A készpénzre és az egzotikus csodákra alapozott császári számítás bevált, minél
messzebb jutott észak felé, annál többen hagyták cserben Henriket. A törvényen kí-
vül helyezett, kigúnyolt, megszorult fiú számára nem maradt más kiút, kegyelmet
kellett kérnie apjától. Wormsban, a birodalom nagyjai előtt borul le előtte, és zokogva
esdekel kegyelemért, Frigyes azonban megvetően keresztülnéz rajta, nem kéri, hogy
álljon föl. Néma csönd ül a teremre, a jelenet arcpirító, végül egy bátor ember meg-
szólal és figyelmezteti a császárt, hogy a bibliai tékozló fiú is bocsánatot nyert.
Az ország békéjét az 1235-ben Mainzban – első ízben német nyelven – kihirdetett
birodalmi törvény állította helyre. Frigyes immár Németországban is törvényhozó-
ként lépett fel, és egyedi esetéből kiindulva általános hatályú rendelkezést adott ki:

„Ha egy fiú apját várából vagy más birtokáról elűzi – hangzik a törvény szö-
vege –, vagy atyjának javait felgyújtja, vagy elrabolja, vagy szövetkezik atyja ellensé-
geivel, és atyja romlására tör… a fiú elveszti életét, minden ingó és ingatlan vagyonát és
mind atyai, mind anyai ágon örökösödési jogát…”

Frigyes megbocsátott fiának, de nem engedte szabadon. Henriket börtönről bör-

tönre hurcolták, míg végül a Melfi melletti Rocca San Felice várba került, ahol a jelek

196
szerint úgy bántak vele, mint egy közönséges gonosztevővel, mert a császár is szük-
ségét érezte, hogy kiadjon egy parancsot:

„Fiunk számára készíttessék új ruha, mert értesüléseink szerint öltözéke nem

felel meg a kívánalmaknak.”

Amikor Henriket hétévi fogság után egy másik várba szállították át, lovának zab-
láját félrerántotta és egy mély szakadékba ugrott vele. A császárt, aki fiát államérdek-
ből feláldozta, porig sújtotta a szörnyű hír.

„A szerető atya fájdalma – írja – elhallgattatja a szigorú bíró hangját. Mélyen

gyászoljuk elsőszülött fiunk sorsát, és keblünkből előtör a könnyek árja, amelyet eddig
a sérelem miatti harag és az igazságosság szigora visszatartott. Kemény szívű atyák ta-
lán csodálkoznak azon, hogy a császárt, akit ellenségei nem tudtak legyőzni, most egy
családi bánat győzi le. De az uralkodók szíve is – bármily kemény legyen – alá van ren-
delve a természet törvényeinek, amelyek minden ember fölött uralkodnak, és nem ismer-
nek sem császárt, sem királyt. Bevalljuk, hogy mi, bár a király árulásakor nem tudtunk
meghajolni, a fiú halálakor mélyen megrendültünk.”

A merénylet

A császárok és a pápák között már három évszázada dúló harc ebben az évben ju-
tott el végső stádiumába. Sok véres emlék maradt fönn e viszályokról, de a mostani
összecsapás minden eddigit felülmúlt fanatizmusával és iszonyatosságával. A gyúj-
togatás, gyilkolás, megcsonkítás, kínpadra vonás kegyetlen megszokássá vált, és
mindkét oldal igyekezett a másikat felülmúlni újfajta borzalmak kitalálásában –
mindezt Jézus Krisztus nevében.
Még ma is érzékelhető a tébolyig fajult gyűlölködés, ha elolvassuk az egyik pápai
kiáltványt, amely Frigyest „a potroha fullánkjából mérget lövellő skorpiónak” neve-
zi, egy „vadállatnak, amely pofáját csak Isten nevének káromlására nyitja ki”, aki „az
Űr előtt csak a fajtalanság hajszolója, aki csak a hazug szavakat szereti, és akit csak
gonosztevők szolgálnak”, ő „a zsarnokság királya, a katolikus hit méregkeverője… A
királyoknak és fejedelmeknek térdet kell hajtaniuk az egyház előtt, a keresztény csá-
szároknak el kell ismerniük a római főpap felsőbbrendű hatalmát.”
Frigyes újra meg újra próbált békét kötni az egyházzal. Célja az impérium, a biro-
dalom volt, élén a császárral, de nem a pápa közreműködése nélkül, aki a lelki kar-
dot hordozza.

„… az örökkévaló gondviselés – írja ellenkiáltványában – két urat rendelt a

földre, az egyházat és a császárt, az egyiket oltalmazónak, a másikat védelmezőnek,
hogy a két elemből – a testből és lélekből – álló embert két gyeplő zabolázza, és így béke
uralkodjék a földön.”

A továbbiakban nyílt támadást intéz a közel százéves korában elhunyt IX. Gergely
utódja, IV. Ince ellen:

„De aki most ül a székben, cinkosaitól felkenve a gonoszság olajával, gyalázni

merészeli ezt a rendet. Igyekszik fenségünk fényét elhomályosítani, ő, aki megválasztása
óta egyszer sem mondta ki az irgalmasság szavát, csak a viszálykodásét, és vigasz he-

197
 lyett pusztulást nyújt. Ő a nagy sárkány, amely el akarja nyelni a földet, az Antikrisz-
tus, az arannyal megvásárolható, a sötétség fejedelme. És mert nem szűnik meg üldözni
Minket és károkat okozni Nekünk, kénytelenek vagyunk megtorlással élni…”

Most már nem akarta többé az üllő szerepét betölteni, kalapácsként sújtott le a pá-
pára és a vele szövetséges lombardokra. Döntő csapást mért rájuk Cortenuova mel-
lett, elfogott száz, a római zsinatra igyekvő egyházi méltóságot, és apuliai kastélyá-
nak börtönébe záratta őket; Viterbo lakosainak, akik keresztes hadjáratot hirdettek el-
lene, homlokára keresztet égettetett.
A pápa nem maradt adós a válasszal, eltiltotta a császárhű német papokat a misé-
zéstől, esketéstől, kereszteléstől és temetéstől, huszonötezer ezüstmárkáért szerzett
egy ellenkirályt, Heinrich Raspe türingiai tartományi grófot, hadipénztárát a bűnbo-
csánat árusítása útján töltötte föl, és olyasmire is vállalkozott, ami újdonságnak szá-
mított a középkori pápaság történetében: merényletet tervezett a császár ellen.
Frigyes leleplezte az összeesküvést, és megcsalatva érezte magát, mert az összees-
küvők között olyanok is voltak, akiket barátainak vélt, ezért az ilyen esetekben szo-
kásos könyörtelenségével sújtott le rájuk. „Apagyilkossági kísérletért” ítélte el őket,
és ennek a római jog szerint az volt a büntetése, hogy a bűnöst mérges kígyókkal teli
bőrzsákba varrták. A kisebb rendű bűnösöket iszonyatosan megcsonkítva városról
városra hurcolták, hogy mindenki láthassa, mi vár az árulókra. Az elítéltek feleségét
és gyermekeit elnyelték Palermo börtönei, soha többé nem láthatták meg a napvilá-
got.
A második merénylet tervéről Ince kétségtelenül tudott és helyeselte. Most is az
utolsó pillanatban figyelmeztették a császárt. A merénylőt a császár váltotta ki a par-
mai hadifogolytáborból, és legszűkebb környezetébe fogadta udvari orvosként. Ami-
kor urának átnyújtja az erősítő itallal megtöltött serleget, Frigyes hosszasan a szemé-
be néz, és ezt mondja: „Osztozzunk meg rajta. Igyál az egészségemre!” Az orvos elsá-
pad, megbotlást mímel, az ital kiömlik. De néhány csepp a serleg alján marad, ezt be-
adják egy halálraítéltnek, aki kínos görcsök között meghal. A császár halkan meg-
jegyzi: „Vajon kiben bízhatom meg, hol lehetek még biztonságban…”, és megparan-
csolja, hogy a kivégzésig éjjel-nappal kínozzák az orvost.

„… mivel elérkezett életünk utolsó órája”

A császár csillaga hanyatlóban van. Kalapács akart lenni, de most már csak üllő,
amelyre a sors csapásai zuhognak. Már régóta ismét kiközösítették az egyházból, sőt
a pápa trónfosztottnak nyilvánította. A pápa a távoli Lyonba tette át székhelyét, ahol
– a krónikás szavai szerint – akár egy pók szövi hálóját és lesben áll a háló szélén. A
lombard városok vastag falai többnyire ellenállnak a támadásoknak. Frigyes kedvenc
fiát, a német nemeslánnyal kötött házasságából született, apollói szépségű Enziót a
bolognaiak foglyul ejtették, és nem hajlandók kiszolgáltatni, noha a császár váltságdíj
fejében ezüstből vonna gyűrűt a város köré. A parmaiak egy kitörés során elfoglalják
a császári hadi tábort, ezreket kaszabolnak le, zsákmányul ejtik a kincstárat, a só-
lyomkönyvet, a pecsétet, a jogart és a koronát. Kancellárjáról, Peter von Vineáról ki-
derül, hogy gazember, hatalmas összegekkel károsította meg a koronát, noha a szó-
beszéd szerint csak neki volt kulcsa a császár szívéhez. A nyomorékká vert és megva-

198
kított ember San Miniato börtönében megkérdezi, hogy van-e valami közte és a fal
között. A nemleges válasz után nekirohan a falnak és így zúzza szét koponyáját.
A légkör jegessé vált a császár körül, magára maradt, senkiben sem bízik, és min-
denkire gyanakszik. A gyanú legkisebb árnyéka elegendő ahhoz, hogy bárki a kínzó-
kamrába kerüljön. Szolgái hallják sóhajtozását, panaszkodva idézi Jób szavait: „Meg-
utált minden hű emberem, és akiket szerettem, ellenem fordultak.” Meghajlott, de
nem tört meg, és 1250-ben ismét csillogó fényben áll a világ elé. Csapatai elfoglalják
Ravennát, legyőzik a parmaiakat és a pápai zsoldosokat, meghódítják Romagnát, és
Németországból is kedvező hírek érkeznek, ahol Jeruzsálemi Izabellától született
gyermeke, IV. Konrád király harcol az ellenkirállyal. A pápa már nem érzi magát biz-
tonságban Lyonban sem, és új menedékhelyen töri a fejét.
Frigyes az új, a végleges győzelmet biztosító hadjáratra készül, amikor a vérhas, a
„középkori uralkodókat megalázó balsors” ledönti a lábáról. Ágyba kényszerül, és
előszólítja a írnokot, hogy lediktálja végrendeletét: „… mivel úgy látszik, hogy elér-
kezett életünk utolsó órája, beteg testtel, ám ép lélekkel gondoskodni kívánunk lel-
künk üdvösségéről és rendelkezni óhajtunk országainkról, hogy kikerülve bár a földi
létből, életünknek legyen folytatása.”
Az egyház kapja vissza javait, ha hajlandó a korona jogait tiszteletben tartani –
rendelkezik a császár. Általános amnesztiát hirdet, és százezer uncia aranyat hagy a
Szentföld visszahódításának költségeire.
A nagy cinikus, aki nem hitt a lélek halhatatlanságában, most saját lelki üdvössé-
gével törődik, a ciszterciták csuháját kívánja látni halálos ágya körül, feladatja az
utolsó kenetet. Holttestét szaracén harcosai kísérik Palermóba, és ott a dómban
oroszlántalapzatra helyezett, vörösmárvány szarkofágban helyezik örök nyugalom-
ra.
A nép nem hitte el, hogy meghalt, hiszen ellenségei már annyiszor költötték halál-
hírét. Sokfelé beszélték, hogy az Etna belsejébe lovagolt, és ott a lobogó tűzben várja
ki idejét. Egyszer majd előjön, mint a szegények és elnyomottak megváltója, megtisz-
títja a megromlott egyházat, kiirtja a gonoszokat, és örök időkre igazságot hoz a föld-
re. Emlékét a nép egyszerű gyermekei hálásan őrizték, annyira hálásan, hogy még
sok esztendővel halála után is tömegek csődültek össze, ha egy szélhámos a „vissza-
tért Frigyes császárnak” adta ki magát.

Testük és nevük adassék az enyészetnek…

Az utolsó Hohenstauf császár halálával vége szakadt a világbirodalom álmának.

Most már valóban csak álom volt, megváltoztak az idők, Európa népei már régóta el-
indultak az úton, hogy nemzeti államok keretében valósítsák meg önmagukat. II. Fri-
gyes, az évszázadokig tartó titáni küzdelem hőse, minden erénye és hibái mellett,
alapjában véve tragikus sorsú volt. El kellett buknia, mert a „császárság eszméjének
utolsó, csodás és iszonyatos fellángolását” testesítette meg.
Halálával azonban a középkori kozmosz kemény törvényei szerint a másik nagy
csillag, a pápaság is kizökkent pályájáról. Felélte önmaga lényét, bűnös módon el-
árulta hivatását. És ahogy test nem élhet lélek nélkül, a lélek sem képzelhető el test
nélkül, a lelki kard sem a világi kard nélkül. Soha többé nem jutott el a pápai hatalom
arra a csúcsra, ahová a császársággal együtt felkapaszkodott. Ami igaz volt Gergely

199
esetében a Canossa-járáskor, az most Incére és utódaira is érvényesnek bizonyult: di-
adalt arattak, de nem győztek. És a sors iróniája, hogy hatalmuktól az a hatalom fosz-
totta meg őket, akitől segítséget kértek a Hohenstaufok leverésére, mert néhány évti-
zeddel később a pápák már a francia király igáját nyögték.
„E babiloni minden magzatjának és ivadékának teste és neve adassék az enyészet-
nek” – hirdette meg a pápa Frigyes halála után, és a megtorlással Anjou Károlyt, a
francia király testvérét bízta meg, odaígérve neki Szicília trónját. Károly az egyház hű
kiszolgálója volt, rideg, érzéketlen ember, a hatalom gyakorlásának hidegfejű meste-
re, és éppen ezért kiválóan alkalmas erre a feladatra. Először Manfréddal, Frigyes és
a piemonti Bianca Lancia fiával számolt le. Manfrédot apja végrendelete Szicília hely-
tartójául jelölte ki, de ő királlyá is koronáztatta magát. Miután két király nem férhet
meg egymás mellett, Benevento mellett csatára került sor. Manfréd serege élén hősi
halált halt, illendően eltemették, de Cosenza érseke később kiásatta csontjait, és fo-
lyóba dobatta. Manfréd három kicsi fiúgyermekének sorsát Anjou Károly e szavakkal
intézte el: „Életben maradhatnak, de úgy, mintha meg sem születtek volna.” A gyer-
mekeket a nagyapjuk által építtetett Castel del Montébe hurcolták, és a toronyszobá-
ban a falhoz láncolva barmokként kezelték őket. Egyiküknek sikerült harminc évig
tartó fogság után megszöknie, a másik kettő félig megvakulva, félig megtébolyodva
ott halt meg.
IV. Konrád, Manfréd féltestvére, Jeruzsálemi Izabella fia, akit apja utódául jelölt ki,
huszonhat éves korában meghalt maláriában. A messinai dómban felállított szarko-
fágját és holttestét tűzvész pusztította el.
Antiókhiai Frigyes, az ismeretlen keleti hercegnő szerelemgyermeke a Foggia mel-
letti csatában esett el. Henrik-Carlotto, az angol Izabella és Frigyes Wormsban kötött
házasságának gyümölcse tizenöt éves korában meghalt. Enzio, a bolognai fogoly,
akinek lovagias rabtartói mindent megengedtek palotáján belül, csak szabadságát
nem adták vissza, húszévi raboskodás után szökésre szánta el magát. Egy kádár
csempészte ki egy nagy boroshordóban a palotából, de a hordó nyílásán kikandikáló
hosszú szőke haja leleplezte.
Már csak Conradino, IV. Konrád fia maradt meg a Hohenstaufok és itáliai híveik
utolsó reménységének. Személyében, úgy látszott, még egyszer kivirágzott minden
jó tulajdonság, amely ezt a különleges uralkodócsaládot jellemezte: szépség és derű,
nyugalom és nagyvonalúság, kifinomult lélek és szív. Tizenöt éves fejjel vonult Itáliá-
ba, miután büszkén kijelentette: nem engedhetjük meg, hogy „a dicső nemzetség,
melyhez tartozunk, személyünkben elkorcsosuljon”, azaz birtokba akarta venni nagy
elődje hagyatékát. A „világ legszebb gyermekének” itáliai hadjárata katasztrófával
végződött.
Tagliazzónál vereséget szenvedett a túlerővel szemben, és Anjou Károly kezébe
került, aki nem királyi hadifogolyként kezelte, hanem mint árulót és felségsértőt.
Conradinót kirakatper során halálraítélték; az ítélet „az egész földkerekségen részvé-
tet és felháborodást váltott ki”. Nápolyban, a mai Piazza del Mercatón fejezték le, a
szabadtéri előadásként megrendezett kivégzéshez a Vezúv és Capri sziget szolgált
díszletül. Conradino háromszor keresztet vet, és ezt mondja hóhérának: „Megbocsá-
tom neked, hogy meg fogsz ölni.” Letérdel és imádkozik. Utolsó szavai anyjához, Ba-
jor Erzsébethez szólnak: „Ó, anyám, micsoda fájdalmat kell neked okoznom…”

200
201
 IDŐRENDI TÁBLÁZAT

919-936 I. Henrik német király uralkodása.

912 I. Ottó születése.
929 I. Ottó házassága Edithával, az angol király lányával.
936 I. Ottót Aachenben német királlyá koronázzák.
951 Első itáliai hadjárat. I. Ottó feleségül veszi Adelhaidot, Lothar itáliai király öz-
vegyét, és ezzel megszerzi a lombard koronát.
955 A Lech-mezei csata. Az első német nemzeti felkelés.
962 XII. János pápa császárrá koronázza Ottót Rómában.
967 I. Ottó fiát, II. Ottót – apja mellett társuralkodóként – német királlyá és csá-
szárrá koronázzák.
968 Magdeburg lesz a keleti hódító hadjáratok kiindulópontja.
972 II. Ottó eljegyzi Theophanu bizánci hercegnőt.
973 I. Ottó meghal a memlebeni várkastélyban. A magdeburgi dómban temetik el.
974 II. Ottó leveri Civakodó Henrik bajor herceg lázadását. Hadjárat a csehek, len-
gyelek, dánok, vikingek ellen.
978 A franciák elleni hadjárat.
980 II. Ottó bevonul Itáliába.
982 A szaracénok legyőzik a császári sereget Cotrone mellett.
983 II. Ottó halála Rómában. A Szent Péter-templomban temetik el. III. Ottót né-
met királlyá koronázzák. A kiskorú uralkodó nevében anyja, Theophanu ural-
kodik.
996 III. Ottót császárrá koronázzák Rómában.
997 Adalbert prágai püspök mártírhalála a poroszok földjén.
1000 A gnieznói érsekség megalapítása.
1002 III. Ottó a pápasággal és a lázadó római nemességgel folytatott váltakozó sze-
rencséjű harcok után meghal. Aachenben temetik el. II. Henrik bajor herceget,
III. Ottó sógorát német királlyá koronázzák.
1007 A bambergi püspökség megalapítása.
1014 II. Henriket császárrá koronázzák Rómában.
1024 II. Henrik halála. Utódja a Száli-házból származó II. Konrád.
Itáliai és lengyelországi hadjárat. Luzice (Lausitz) visszafoglalása.
1027 II. Konrádot császárrá koronázzák Rómában. Leveri mostohafia, Ernő sváb
herceg lázadását.
1034 Burgundia megszerzése.
1039 II. Konrád halála. Az általa építtetett speyeri dómban temetik el. III. Henrik,
Konrád fia, akit már 1028-ban német királlyá koronáztak, átveszi a hatalmat.
1046 III. Henrik itáliai hadjárata. Rómában az általa trónra ültetett II. Kelemen pápa
császárrá koronázza. III. Henrik birodalma: Németország, Itália, Burgundia.
Fennhatóságát elismeri: Lengyelország, Csehország és Magyarország.
1056 III. Henrik halála. Utódja fia, IV. Henrik.
1062 Anno kölni érsek elrabolja IV. Henriket. VII. Gergely pápa a pápai hatalom el-
sőbbségére tart igényt. Invesztitúraharc.
1077 Canossa-járás.
1105 V. Henrik, IV. Henrik fia fogságba veti apját, és lemondásra kényszeríti. IV.
Henrik menekülése Kölnbe és Lüttichbe.
1106 IV. Henrik halála.

202
1111 V. Henrik bevonul Rómába és II. Paszkál pápa császárrá koronázza.
1122 A wormsi konkordátum.
1125 V. Henrik halála.
1125-1137 III. Lothar császár uralkodása. A Hohenstauf-házból származó III. Konrád el-
lenkirályként lép fel.
1138 III. Konrádot német királlyá koronázzák. I. Ottó ideje óta ő az egyetlen német
király, akit nem koronáznak császárrá is.
1147–1149 A második keresztes hadjárat III. Konrád vezetésével.
1152 III. Konrád halála. Unokaöccsét, I. „Barbarossa” (Rőtszakállú) Frigyest vá-
lasztják német királlyá. Oroszlán Henrik Welf herceg megkapja a bajor herceg-
séget.
1155 I. Frigyest császárrá koronázzák Rómában.
1158 A második itáliai hadjárat. Birodalmi gyűlés Roncagliában. A városok lemon-
danak a királyi regáliákról.
1162 Milánó elfoglalása és lerombolása.
1165 Birodalmi gyűlés Würzburgban. Oroszlán Henrik feleségül veszi Matildot, II.
Henrik angol király leányát.
1166 A negyedik itáliai hadjárat. Győzelem Tuscolo mellett.
1167 Dasseli Rainald, I. Frigyes kancellára meghal.
1174 Újabb itáliai hadjárat.
1176 I. Frigyes veresége Legnano mellett.
1180–1181 Oroszlán Henriket törvényen kívül helyezik. Elveszti hercegségét.
1184 Udvari ünnepség Mainzban. Barbarossa Frigyes fiainak lovaggá avatása.
1186 Barbarossa Frigyes fia, VI. Henrik eljegyzi Konstanciát, a szicíliai trón örökö-
sét.
1189 A harmadik keresztes hadjárat.
1190 Barbarossa Frigyes belefullad a Szalef folyóba.
1191 VI. Henriket császárrá koronázzák.
1192 Lipót osztrák herceg elfogja a Szentföldről hazautazó angol királyt, Oroszlán-
szívű Richárdot.
1194 Oroszlánszívű Richárdot VI. Henrik nagy összegű váltságdíj és hűbéri kötele-
zettségvállalás ellenében szabadon bocsátja. VI. Henrik szicíliai hadjárata. El-
foglalja Palermót és szicíliai királlyá koronáztatja magát. II. Frigyes születése.
1197 VI. Henrik keresztes hadjáratra készül. Lázadás Szicíliában. VI. Henrik vértör-
vényszéke Palermóban. VI. Henrik hirtelen halála.
1198 A négyéves II. Frigyest Szicília királyává koronázzák. II. Frigyes tizennégy
éves korában feleségül veszi a huszonöt éves Aragóniai Konstanciát.
1212 II. Frigyes Németországban. IV. Ottó ellenkirály.
1214 IV. Ottó döntő vereséget szenved a franciáktól a Bouvines melletti csatában.
1215 II. Frigyest királlyá koronázzák Aachenben.
1220 II. Frigyest császárrá koronázzák Rómában.
A rákövetkező években megszervezi a központosított államhatalmat, megala-
pítja a nápolyi egyetemet.
1225 II. Frigyes házassága Brienne-i Izabellával.
1229 II. Frigyes keresztes hadjárata. (Az ötödik keresztes hadjárat.) II. Frigyest Jeru-
zsálem királyává koronázzák.
1230 A San Germanó-i béke. II. Frigyes sólyomkönyve.
1235 II. Frigyes büntető hadjárata fia, VII. Henrik ellen, akit megfoszt trónjától.
1237 II. Frigyes legyőzi a lombardokat Cortenuova mellett.
1245 A lyoni zsinat megfosztja II. Frigyest császári rangjától.
1250 II. Frigyes halála.
1254 IV. Konrád, II. Frigyes fia meghal Itáliában.
1266 Manfréd itáliai király, II. Frigyes fia Benevento mellett az Anjou Károly ellen
vívott csatában meghal.
1268 Anjou Károly a Tagliacozzo melletti csatában legyőzi Conradinót, IV. Konrád
fiát és Nápolyban kivégezteti.

203
 IRODALOM

1. fejezet
Steinhausen, G.: Geschichte der deutschen Kultur, Lipcse, 1936.
Roger de Wend, in: Monumenta Germaniae historica (MGH), Scriptores (SS), XXVIII. kötet
Das Leben der Königin Mathilde, in: MGH, Scriptores (SS), X. kötet
Köpke-Dümmler: Kaiser Ottó der Grosse, Lipcse, 1876.
Holtzmann, R.: Geschichte der sächsischen Kaiserzeit, München, 1941.
Borst, A.: Lebensformen im Mittelalter, Berlin, 1973.

2. fejezet
Odilo von Cluny: Das Leben der Kaiserin Adelheid, in: MGH, Scriptores (SS), IV. kötet
Salomon, E. von: Der tote Preusse, München, 1973.
Bogyay, Th. von: Lechfeld, München, 1955.
Ekkehard IV.: Casus Sancti Galli, in: MGH, Scriptores (SS), II. kötet

3. fejezet
Fleckenstein, J.: Otto der Grosse, in: Frankfurte Allgemeine Zeitung, 302. szám, 1973.
Giesebrecht, W. von.: Geschichte der deutschen Kaiserzeit, I-VI. kötet, kiadta W. Schild, Merseb-
urg, 1929/30.
Liutprand von Cremona: Die Gesandtschaft an Kaiser Nikephoras Phokas in Konstantinopel, in:
Quellen zur Geschichte der deutschen Kaiserzeit, Darmstadt, 1971.
Thietmar von Merseburg, uo.
Mitteis, H.: Die deutsche Königswahl, Baden bei Wien, 1938.
Schramm, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik, Stuttgart, 1955.
Tellenbach, G.: Otto der Grosse, in: Die grossen Deutschen, I. kötet, Berlin, 1956.

4. fejezet
Richter von Reims: in: Geschichtsschreiber der deutschen Vorzeit, VII. kötet, Berlin, 1857.
Ranke, L. von: Weltgeschichte, I-IX. kötet, 5. kiadás, Lipcse, 1896.
Kaufmann, C. M.: Das Kaisergrab in der vatikanischen Grotten, München, 1902.
Gregorovius, F.: Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter, I-VIII. kötet, 2. kiadás, Stuttgart, 1870.

5. fejezet
Gregorovius, F.: i. m.
Giesebrecht, W. von: i. m.
de Ferdinandy, M.: Der heilige Kaiser Otto III. und seine Ahnen, Tübingen, 1969.
Barzini, L.: The Italians, New York, 1964.
Schramm, P. E.: Kaiser, Rom und Renovatio, Darmstadt, 1957.
Bischof Adalberts Leben, in: Geschichtsschreiber der deutschen Vorzeit, Berlin, 1857.
Heer, F.: Tausend Jahre Abendland, Basel, é. n.
Vita Sancti Bernhardi, in: MGH, Scriptores (SS), IV. kötet
Brun von Querfurt: Vita quinque fratrum, in: MGH, Scriptores (SS), II. kötet

6. fejezet
Ranke, L. von: i. m.

7. fejezet
Huch, R.: Deutsche Geschichte, I-III. kötet, Berlin, 1934/49.
Tellenbach, G.: Kaiser Konrad II., in: Deutscher Westen – Deutsches Reich, 1938.

204
 Gregorovius, F.: i. m.
Petrus Damiani: De coelibatu sacerdotum, idézve: J. Bühler, Die sächsischen und salischen Kaiser,
Lipcse, 1924.

8. fejezet
Die Niederaltaicher Annalen, in: Geschichtsschreiber der deutschen Vorzeit, 3. kiadás, Berlin, 1939.
Die Annalen Lamperts von Hersfeld, in: Geschichtsschreiber der deutschen Vorzeit, 5. kiadás, Ber-
lin, 1941.
Freund, M.: Deutsche Geschichte, München, 1973.
Haller, J.: Das altdeutsche Kaisertum, Stuttgart, 1934.
Schneider, F.: Mittelalter bis zur Mitte des 13. Jahrhunderts, Darmstadt, 1973. Registrum Gregorii,
in: MGH, Epistolae, Berlin, 1920.
Gregorovius, F.: i. m.

9. fejezet
Gebhardt, B.: Handbuch der deutschen Geschichte, I-IV. kötet, 9. kiadás, Stuttgart, 1970.
Freund, M.: i. m.
Haller, J.: i. m.
Bühler, J.: Die sächsischen und salischen Kaiser, Lipcse, 1924.
Die Briefe Kaiser Heinrichs IV., kiadta K. Langosch, Münster-Köln, 1954.
Jahrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V., kiadta G. Meyer von Kno-
nau, I-VII. kötet, Lipcse, 1890–1909.

10. fejezet
Richard von London, in: MGH, Scriptores (SS), XXVII. kötet
Ottonis et Rahewini gesta Friderici I. Imperatoris, in: MGH, Scriptores (in usum scholarum), XLVI.
kötet
Giesebrecht, W. von: i. m.
Gregorovius, F.: i. m.
Delbrück, H.: Geschichte der Kriegkunst, III. kötet, 2. kiadás, Berlin, 1964.
Durant, W.: The Age of Faith, New York, 1950.
Ottonis de Sancto Blasio Chronica, in: MGH, Scriptores (in usum scholarum), XLVII. kötet
Huch, R.: i. m.
Romoaldi archiepiscopi Salernitani Annales, in: MGH, Scriptores (SS), XIX. kötet
Haller, J.: i. m.
Ranke, L. von: i. m.
Wentzlaff-Eggenbrecht, F. W.: Der Hoftag Jesu Christi 1188 in Mainz, Wiesbaden, 1962.
Veldeke, H. von: Eneide, kiadta O. Behaghel, Heilbronn, 1882.
Itinerarium regis Ricardi, kiadta W. Stubbs, London, 1864.

11. fejezet
Jungbluth, G.: Die Lieder Kaiser Heinrichs VI., in: Beitrage zur Geschichte der deutschen Sprache
und Literatur, 85. szám, 1963.
Toeche, Th.: Kaiser Heinrich VI., in: Jahrbücher der deutschen Geschichte, Lipcse, 1867.
Ottonis de Sancto Blasio Chronica, i. m.

12. fejezet
Huillard-Bréholles: História diplomatica Friderici II., I-VII. kötet, Párizs, 1852/61.
Raumer, F. von: Geschichte der Hohenstaufen und ihrer Zeit, I-VI. kötet, 4. kiadás, Lipcse, 1871/73.
Rühmkorf, P.: Walther von der Vogelweide, Klopstock und ich., Hamburg, 1975.
Haller, J.: i. m.
Kaiser Friedrich II. in Briefen und Berichten seiner Zeit, kiadta K. J. Heinisch, Darmstadt, 1968.
Kantorowicz, E.: Kaiser Friedrich II., Berlin, 1928.
Hampe, K.: Kaiser Friedrich II. als Fragensteller, in: Kultur- und Universalgeschichte, Lipcse, 1927.
Grousset, R.: Histoire des croisades et du royaume français de Jerusalem, Párizs, 1936.
Winkelmann, E.: Kaiser Friedrich II., in: Jahrbücher der deutschen Geschichte, Lipcse, 1897.

205
 Die Hohenstaufen nach zeitgenössischen Quellen, kiadta J. Bühler, Lipcse, 1925.
Pfister, K.: Kaiser Friedrich II., München, 1943.
Salimbene von Parma: Chronik, feldolgozta A. Doren, Lipcse, 1914.
Naumann, H.: Die Hohenstaufen als Lyriker und ihre Dichterkreise, in: Dichtung und Volkstum,
36. szám, 1935.
Schöppfer, H.: Des Hohenstaufen-Kaisers Friedrich II. Bücher von der Natur der Vögel und der
Falknerei, Berlin, 1896.
Willemsen, C. A.: Das Falkenbuch Kaiser Friedrichs II., in: Kosmos, 47. szám 1951.
Nette, H.: Friedrich II. von Hohenstaufen, Hamburg, 1975.
Durant, W.: i. m.
Burckhardt, J.: Die Kultur der Renaissance in Italien, 18. kiadás, szerk.: W. Goetz, Lipcse, 1928.

206