Tracy Whitney gyönyörű fiatal lány; gazdagság, szerelem,

boldogság vár rá. Ha eljön a holnap. A holnapot azonban árulás,

bűntény, emberi gonoszság napolja el. Tracy a maffiával kerül
szembe, s szinte egyik napról a másikra börtönben találja
magát, tizenöt évre ítélt bűnözőként. Csak a bosszúvágy tartja
benne a lelket, s amikor néhány hónap múlva váratlanul
kegyelmet kap, halálos eltökéltséggel, kész tervekkel száll
harcba tönkretevői ellen. Rövid úton valamennyi rosszakaróján
bosszút áll, sőt... A csinos és agyafúrt lányból hamarosan
nemzetközi hírű szélhámosnő lesz. Szenvedélyévé válik a
veszélyes élet, amelyben a holnap mindig bizonytalan.
SIDNEY SHELDON

HA ELJÖN
A HOLNAP
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sidney Sheldon: If Tomorrow Comes
Copyright © Sidney Sheldon Family Limited Partnership

Fordította: Csillag Zsuzsanna

A borítót Boross Attila festményének

felhasználásával
Vallyon Krisztina készítette

NEGYEDIK KIADÁS

ISBN 978 963 635 314 8

Barrynek, szeretettel
Első könyv
 1
New Orleans
Február 20., csütörtök, 23 óra

Lassan, álmodozva vetkőzött. Már meztelen volt, kiválasztott

egy ragyogó vörös színű hálóinget, hogy ne látsszék majd rajta a
vér. Doris Whitney utoljára nézett körül hálószobájában.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a kedves szobában, amely
annyira a szívéhez nőtt az elmúlt harminc év során, minden
rendben, a helyén van, kinyitotta éjjeliszekrénye fiókját, és
óvatosan kivette belőle a fegyvert. Fényes fekete volt és
rémisztően hideg. Letette a telefon mellé, majd tárcsázni kezdte
lánya philadelphiai számát. Hallgatta a kitartó csengetést.
Aztán meghallotta a halk „Halló"-t.
 Tracy... Csak hallani akartam a hangodat, drágám.
 Anya, milyen kellemes meglepetés.
 Remélem, nem ébresztettelek fel.
 Nem. Olvastam. Tudod, csak úgy elalvás előtt. Úgy volt,
hogy Charles meg én együtt vacsorázunk valahol, de itt
borzalmas idő van. Zuhog a hó. Nálatok mi a helyzet?
Jóságos isten, az időjárásról beszélgetünk, gondolta Doris
Whitney, amikor annyi mindent akarok mondani neki. És
képtelen vagyok rá.
 Anya, ott vagy?
Doris Whitney kinézett az ablakon. – Esik. – És magában azt
gondolta: Milyen melodramatikus helyzet. Mint egy
Hitchcock-film.
 Mi ez a zaj? – kérdezta Tracy.
Dörög. Doris annyira elmerült a gondolatában, hogy eddig fel
sem tűnt neki. Tartós eső várható – mondta a meteorológus.
New Orleansban tizenkilenc fok van. Estére az eső viharossá
válik. Ne felejtsenek el esernyőt vinni. Neki már nem lesz
szüksége esernyőre.
 Dörög az ég, Tracy. – Erőltette, hogy a hangja jókedvűen
csengjen. – Mesélj, mi újság Philadelphiában?
 Úgy érzem magam, mint egy hercegnő egy
tündérmesében, anya – mondta Tracy. – Sose hittem, hogy
valaki ilyen boldog lehet. Holnap este találkozom Charles
szüleivel. – Mélyebbre vette a hangyát, és szertartásos
hangsúllyal mondta.
 A Chestnut Hill-i Stanhope-okkal – sóhajtotta. – Ők valóságos
intézmény itt. Mázsás súlyokat érzek.
 Ne aggódj. Szeretni fognak, drágám.
 Charles azt mondja, ez nem számít. Ő szeret engem. Én
pedig imádom. Alig várom, hogy találkozz vele. Egyszerűen
fantasztikus.
 Biztos vagyok benne. – Sose fog találkozni Charlesszal.
Sose fog unokát tartani az ölében. Nem. Nem szabad erre
gondolnom.
 Tudja, hogy milyen szerencsés, amiért te az övé vagy,
kislányom?
 Folyton mondogatom neki – nevetett Tracy. – De rólam
már eleget beszéltünk. Mesélj, mi van otthon? Hogy vagy?
„Maga tökéletesen egészséges, Doris – mondta dr. Ruch. –
Száz évig fog élni." Egy apró fintor az élettől. – Remekül érzem
magam. – Ha tudnád!
 Van már barátod? – érdeklődött Tracy.
Mióta Tracy apja meghalt, annak már öt éve volt, Doris
Whitney még csak nem is gondolt más férfira, Tracy minden
biztatása ellenére sem.
 Nincs barátom. – Témát váltott. – Mi van a munkáddal?
Még mindig kedveled?
 Imádom. Charles nem ellenzi, hogy az esküvőnk után is
dolgozzam.
 Ez nagyszerű, kislányom. Ezek szerint nagyon megértő
veled.
 Az. Majd magad is meglátod.
Hangos mennydörgés hallatszott, szinte színpadi végszóként.
Itt az idő. Nem volt más hátra, mint végső búcsút mondani.
 Isten veled, drágám. – Gondosan ügyelt, hogy ne remegjen
a hangja.
 Találkozunk az esküvőn, anya. Hívlak, amint Charlesszal
megállapodunk a dátumban.
 Jó. – Már csak egyvalamit akart elmondani végezetül. –
Nagyon, nagyon szeretlek, Tracy. – És Doris Whitney gondosan
helyére tette a kagylót.

Fölvette a fegyvert. Csak egyféleképpen lehet megtenni.

Gyorsan. Homlokához emelte a pisztolyt, és meghúzta a
ravaszt.
 2
Philadelphia
Február 21., péntek, 8 óra

Tracy Whitney kilépett a bérház kapuján a szürke, ólmos esőbe,

amely egyformán zuhogott a Market Streeten haladó,
egyenruhás sofőrök vezette csillogó limuzinokra és az
Észak-philadelphia külvárosaiban elhanyagolt bérházakra.
Tisztára mosta a limuzinokat, és szennyes szemétkupacokat
görgetett a sorházak előtt. Tracy Whitney a munkahelyére
igyekezett. Gyors léptekkel haladt a Chestnut úton keletnek a
bank felé, és alig tudta megállni, hogy ne énekeljen hangosan.
Fényes sárga esőköpenyt viselt, csizmát és sárga esőkalapot,
ami alá alig fért be rengeteg fényes, dióbarna haja. Húszas évei
közepén járt, élénk, intelligens arca, telt, érzéki szája volt,
ragyogó szeme a lágy mohazöld és a sötét jade árnyalatai között
változott. Termete karcsú, kisportolt. Arcszíne hol áttetsző
fehér, hol sötét rózsás volt, attól függően, hogy dühös, fáradt
vagy izgatott. Anyja egyszer azt mondta neki: – Szavamra,
gyerekem, néha alig ismerlek fel. Annyi szín van benned.
Most, amint Tracy ment az utcán, az emberek irigykedve
mosolyogtak az életörömöt sugárzó lány láttán. Ő pedig
visszamosolygott rájuk. Szinte illetlenség ennyi boldogság,
gondolta Tracy Whitney. Férjhez megyek a férfihoz, akibe
szerelmes vagyok, és gyermekem lesz tőle. Mit kívánhatna bárki
is többet ennél?
Ahogy közeledett a bankhoz, az órájára pillantott. 8.20 volt. A
Philadelphia Trust and Fidelity Bank még tíz percig nem lesz
nyitva az alkalmazottak részére, de Clarence Desmond, a bank
nemzetközi pénzügyi osztályának vezetője, a rangidős
elnökhelyettes már kikapcsolta a külső riasztót, és kinyitja az
ajtót. Tracy szerette nézni ezt a minden reggeli szertartást.
Várakozva állt az esőben, amíg Desmond belépett az ajtón, és
bezárta maga mögött.
A bankoknak világszerte megvannak a titkos biztonsági
procedúráik, és ez alól a Philadelphia Trust and Fidelity Bank
sem kivétel. Az eljárás sosem változott, kivéve a biztonsági
jelzést, melyet hetenként cseréltek. Ezen a héten a jelzés egy
félig leeresztett reluxa volt; ez intette arra az alkalmazottakat,
hogy kint várjanak, amíg tart az ellenőrzés, melynek során
megbizonyosodnak róla, hogy senki nem rejtőzött el az
épületben, aki túszul ejthetné a bentieket. Clarence Desmond
ellenőrizte a mosdókat, a raktárhelyiségeket, a páncéltermet és
a páncélszekrényeket. S amikor meggyőződött arról, hogy
egyedül van az épületben, felhúzta a reluxát, jelezve, hogy
minden rendben van.
A rangidős könyvelőt engedte be elsőnek. Ő elfoglalta a helyét
a riasztókészülék mellett, és ott maradt mindaddig, míg az
összes alkalmazott bement, majd bezárta mögöttük az ajtót.
Pontosan 8.30-kor Tracy Whitney belépett a díszes
előcsarnokba munkatársaival együtt, levetette esőköpenyét,
csizmáját és kalapját; és mulatott magában a többieken, akik az
esőre panaszkodtak.
 Az átkozott szél elvitte az ernyőmet – panaszkodott egy
bankpénztáros. – Teljesen átáztam.
 Két kacsát láttam úszni a Market Streeten – tréfálkozott a
főpénztáros.
 A meteorológus azt mondta, hogy még egy hétig tart ez az
idő. Bárcsak Floridában lennék.
Tracy mosolygott és indult dolgozni. A számítógépes
átutalásokat intézte. Ez ideig a pénz átutalása egyik bankból a
másikba vagy egyik országból a másikba lassú, bonyolult
eljárás volt, számos blankettát kellett kitölteni, és a postát
igénybe venni. A komputerek alkalmazása óta a helyzet
alaposan megváltozott: hatalmas összegek átutalása is azonnal
megtörténhetett. Tracy feladata az volt, hogy az éjszaka
folyamán érkezett átutalásokat levegye a telexről, és továbbítsa
más bankok felé. Minden tranzakció változó kódok alapján
történt, hogy megelőzzék az illetéktelen beavatkozást.
Mindennap elektronikus dollármilliók futottak át Tracy kezén.
Elragadónak találta: életet adó vért pumpálni a világ üzleti
életének ereibe. Amíg Charles Stanhope III. nem lépett be Tracy
életébe, számára a bank volt a világ legizgalmasabb dolga. A
Philadelphia Trust and Fidelity Banknak kiterjedt nemzetközi
kapcsolatai voltak, ebéd közben Tracy és munkatársai
rendszerint megbeszélték a délelőtt történteket. Mámorító
beszélgetések voltak ezek.
Deborah, a főkönyvelő megjegyezte: – Épp most intéztünk egy
százmillió dolláros ipari kölcsönt Törökország számára...
Mae Trenton, a bank elnökhelyettesének titkárnője bizalmas
hangon közölte: – Reggel az igazgatósági ülésen elhatá-
rozták, hogy csatlakozunk a Perunak nyújtandó új
hitelakcióhoz. A kamat több mint ötmillió dollár.
Jon Creighton, egy vakbuzgó bankár hozzátette: – Tudom,
hogy beszállunk a mexikói megmentési csomagtervbe
ötvenmillióval. Azok az iszákosok nem érdemelnek egy átkozott
centet sem...
 Érdekes – mondta Tracy elgondolkodva –, azok az
országok, amelyek azért támadják Amerikát, hogy túlságosan
pénzorientált, azok az elsők, akik kölcsönért fordulnak
hozzánk.
Erről vitatkozott először Charlesszal.

Tracy egy pénzügyi konferencián találkozott Charles Stanhope

III-mal, ahol Charles vendégelőadó volt. A dédnagyapja által
alapított befektetési intézményt vezette, és számos üzleti
kapcsolata volt azzal a bankkal, ahol Tracy dolgozott. Mikor
befejezte előadását, Tracy hozzászólt, hogy nem ért egyet
elemzésével a harmadik világ nemzeteinek hitelképességét
illetően. Charlest először mulattatta, aztán bosszantotta a
gyönyörű, fiatal nő szenvedélyes érvelése. Vitájukat vacsora
közben is folytatták a régi Bookbinder étteremben.
Eleinte Tracy cseppet sem volt elragadtatva Charles Stanhope
III-tól, noha tudta, hogy Philadelphia első számú partijának
tartják. Charles harmincöt éves volt, az egyik legrégebbi
philadelphiai család gazdag és sikeres tagja. Száznyolcvan centi
magas, haja vékony szálú, vörösesszőke, szeme barna, komoly,
kimért. Született előkelőség, gondolta Tracy.
Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Charles
előrehajolt az asztal fölött, és azt mondta: – Apám gyanakszik,
hogy rossz csecsemőt adtak neki a kórházban.
 Tessék?
 Elfajzottam. Történetesen nem a pénzt tekintem az élet
céljának és értelmének. De kérem, ne mondja el apámnak, hogy
ezt mondtam. – Olyan elragadó szerénységgel közölte ezt, hogy
Tracy azon kapta magát: rokonszenvesnek találja a fiút.
Kíváncsi vagyok, milyen lenne férjhez menni valakihez, aki
olyan, mint ő – egy, a felső tízezerből.
Tracy apja életének csaknem egészét arra áldozta, hogy
létrehozott egy vállalkozást, amely a Stanhope-ok szemében
bizonyára semmiség. A Stanhope-ok és a Whitney-k sose
keveredhetnének – gondolta Tracy. Tűz és víz. És a Stanhope-ok
a
tűz. Mit fantaziálok, mint egy hülye? Egy férfi meghív vacsorára,
és rögtön azon töprengek, vajon hozzámennék-e. Valószínűleg
soha többé nem látjuk egymást.
Charles így szólt: – Remélem, holnap is velem vacsorázik?
Philadelphia valóságos tárháza a látni- és tennivalóknak.
Szombat esténként Tracy és Charles balettestre ment, vagy
meghallgatta a Philadelphiai Szimfonikusokat Riccardo Muti
vezényletével. Hétköznapokon felfedező utakat tettek a New
Marketen és a Society Hill káprázatos üzleteiben. Sajtos steaket
ettek Geno kerthelyiségében, és a Cafe Royalban, Philadelphia
egyik legelőkelőbb éttermében vacsoráztak. Vásároltak a Fő
téren, és bebarangolták a Philadelphiai Szépművészeti
Múzeumot és a Rodin Múzeumot. Megálltak a Gondolkodó
szobra előtt. A lány Charlesra pillantott és elmosolyodott: – Ez
te vagy!
Charlest a sport nem érdekelte, de Tracyt igen; vasárnap
reggelenként futott a West River Drive-on vagy a Schulkill folyó
partján. Beiratkozott egy karateklubba, és vasárnap
délutánonként, az edzés után kimerülten és felüdülve ment föl
Charles lakására. A férfi ínyenc szakács volt, szeretett
különleges ételeket főzni; például marokkói distillát és guo bulit,
észak-kínai ételeket és tahine de poulet au citront.
Charles volt a legszertartásosabb ember, akit Tracy valaha
ismert. A lány csak egyszer késett tizenöt percet a vacsoráról, és
a férfi rosszkedve az egész estét elrontotta. Ekkor megfogadta,
hogy mindig pontos lesz.
Tracy ugyan csekély szexuális tapasztalattal bírt, de úgy
találta, hogy a férfi szeretkezni is úgy szeretkezik, mint ahogy az
életét éli: pedánsan és illedelmesen. Egyszer Tracy elhatározta,
hogy valami szokatlanabbal próbálkozik az ágyban, de Charles
úgy megbotránkozott, hogy a lány azon töprengett, vajon nem
beteges-e, amit akart. A terhesség váratlanul érte. Mikor
megtudta, Tracyt eltöltötte a bizonytalanság. Charles soha nem
említette a házasság lehetőségét; ő meg nem akarta, hogy a férfi
úgy érezze, a gyerek miatt el kell vennie. Nem volt biztos benne,
hogy rászánná magát az abortuszra, maga a lehetőség is
fájdalmas volt. Tűnődött, felnevelhet-e egy gyereket apa nélkül,
és tisztességes-e ez a gyerekkel szemben? Elhatározta, hogy
egyik este, vacsora után közli a hírt Charlesszal. Elkészítette a
vacsorát, és idegességében odaégette. Amikor feltálalta az
elrontott ételt, elfelejtette gondosan kitalált mon-
dandóját; egyszerűen kitört belőle: – Annyira sajnálom,
Charles. Én – terhes vagyok. – Elviselhetetlenül hosszú csend
következett; Tracy már csaknem megtörte, amikor Charles
megszólalt: – Természetesen összeházasodunk.
Tracyt hatalmas nyugalom töltötte el. – Nem akarom, hogy azt
gondold, hogy én... Nem kell elvenned, tudod.
A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – El akarlak
venni, Tracy. Nagyszerű feleség leszel. – Halkan hozzátette: –
Természetesen anyám és apám egy kicsit meglepődnek majd. –
Mosolygott, és megcsókolta a lányt.
Tracy csendesen kérdezte: – Miért lesznek meglepve?
Charles sóhajtott: – Drágám, attól tartok, nem tudod, mi vár
rád. A Stanhope-ok mindig – ne haragudj, a szokásos kifejezést
használom – „a saját körükből házasodnak". Philadelphia
előkelő köréből.
 És már kiválasztották a feleségedet – sejtette meg Tracy.
 Charles a karjaiba zárta. – Nem számít. Itt van az, akit én
választottam, ez számít. Jövő pénteken együtt ebédelünk
anyámmal és apámmal. Itt az ideje, hogy találkozz velük.
 Kilenc óra előtt öt perccel Tracy észrevette, hogy zajosabb
lett a bank. A munkatársak kicsit gyorsabban beszéltek és
mozogtak. Öt perc múlva nyitnak, és addigra mindennek
készen kell lennie. A portálüvegen keresztül Tracy látta az
esőben a járdán várakozó ügyfeleket.
 Tracy nézte, amint egy banktisztviselő szétosztotta az üres
blankettákat a bank középső hajójában levő hat asztalon. A
rendszeres ügyfeleknek betétkártyájuk van, amelynek alján
mágneses kód teszi lehetővé, hogy a komputer kikeresse a
megfelelő számlát. Ha az ügyfelek nem hozzák magukkal a
kártyát, üres blankettát kell kitölteniük.
Az őr a faliórára pillantott, és amint a mutató a kilences
számra ugrott, az ajtóhoz lépett, és szertartásosan kinyitotta.
A munkanap elkezdődött.

A következő néhány órában Tracyt annyira lefoglalta a

komputer, hogy nem volt ideje másra gondolni. Minden telexet
kétszer is ellenőrizni kell, hogy biztos legyen benne, a helyes
kódot használta. Amikor ezzel megvolt, beütötte an-
nak a banknak a kódszámát, ahová az átutalás történik. A világ
nagyobb bankjainak kódszámai egy titkos listán szerepelnek.
A délelőtt hamar elrepült. Tracy úgy tervezte, hogy ebédidőben
fodrászhoz megy; be is jelentkezett Larry Stella Bottéhoz. Drága
hely, de megéri, mert Charles szülei előtt a legjobb formájában
akart megjelenni. Tetszeni akarok nekik. Nem érdekel, hogy kit
választottak Charlesnak. Senki nem tenné olyan boldoggá
Charlest, mint én.
Egykor felvette az esőkabátját. Abban a pillanatban Clarence
Desmond hívatta az irodájába. Desmond a fontos főnök
mintaképe volt. Ha a banknak lett volna televíziós
reklámműsora, ő lett volna a tökéletes szóvivő. Konzervatívan
öltözött, szolid, régi divatú tekintély lengte körül, megbízható,
felelős személyiség benyomását keltette.
 Üljön le, Tracy – mondta. Büszke volt rá, hogy minden
alkalmazottja keresztnevét tudja. – Kellemetlen idő van kint,
igaz?
 Igen.
 Nos, az emberek azért mégis intézik a bankügyleteket. –
Desmond imigyen bevezette mondandóját. Keresztülhajolt az
asztalon. – Hallom, hogy maga és Charles Stanhope
összeházasodnak.
Tracy meglepődött. – Még nem jelentettük be. Honnan...?
 Semmi nem titok, ami a Stanhope-okkal történik. Szívből
gratulálok. Remélem, a mézeshetek után visszajön hozzánk
dolgozni. Nem szeretnénk elveszíteni. Maga az egyik
legértékesebb munkatársunk.
 Charles és én beszéltünk erről, és megállapodtunk, én
jobban szeretném, ha továbbra is dolgoznék.
Desmond elégedetten mosolygott. Stanhope és Fiai az egyik
legfontosabb beruházási központ a pénzügyi életben, nagy
húzás lenne megszerezni előkelő részvételüket az ő társasága
számára. Hátradőlt. – Ha visszajön a nászútról, Tracy, szép
előléptetés vár magára, jelentős fizetésemeléssel.
 Ó, köszönöm! Ez csodálatos lenne. – Tudta, hogy
megérdemli, és büszkének érezte magát. Alig várta, hogy
elmondhassa Charlesnak. Úgy tűnt, az istenek összefogtak a
boldogsága érdekében.
Idősebb Charles Stanhope-ék egy lenyűgöző, régi házban éltek
a Rittenhouse Square-en. A szép városi park mellett Tracy
gyakorta elment. És most, gondolta, életem egy része lesz.
Ideges volt. Friss frizuráját tönkretette a nyirkos levegő.
Négyszer cserélt ruhát. Egyszerűen kellene öltöznie? Vagy
ünnepélyesen? Volt egy Yves Saint Laurent-modellje; sokáig
spórolt, hogy megvehesse Wanamakerisnél. Ha azt veszem fel,
azt fogják gondolni, hogy extravagáns vagyok. Ha viszont egy
Post Horntól való konfekciót veszek fel, azt hiszik, hogy a fiuk
nagyon rangon alul nősül. Ó, a fenébe is, mindenképpen ezt
gondolják – törődött bele Tracy. Végül is egy egyszerű szürke
gyapjúszoknya és fehér selyemblúz mellett döntött, a nyakába
vékony aranyláncot kapcsolt, melyet anyja küldött neki
karácsonyra.
A ház kapuját egy libériás inas nyitotta ki. – Jó estét, Miss
Whitney.
Az inas tudja a nevemet. Ez jó jel? Rossz jel?
 Szabad a kabátját? – A lány kabátjáról az eső a drága
perzsaszőnyegre csöpögött.
Keresztülvezették a márvány előcsarnokon, amely kétszer
akkorának látszott, mint a banké. Tracy kétségbeesve gondolta:
Ó, istenem. Teljesen rosszul öltöztem. Az Yves Saint Laurent-t
kellett volna felvennem. Ahogy befordultak a könyvtárterembe,
érezte, hogy egy szem megpattan a harisnyáján. De már ott állt
szemben Charles szüleivel.
Idősebb Charles Stanhope hatvanas éveiben járó, szigorú
kinézetű férfi volt. Látszott rajta, hogy sikeres ember; olyan volt,
amilyen a fia lesz harminc év múlva. Barna szeme volt, mint
Charlesnak, szigorú álla, fehér haja – és Tracy azonnal
megkedvelte. Tökéletes nagyapja lesz a gyereküknek. Charles
édesanyja vonzó asszony volt. Meglehetősen alacsony és molett,
de valahogy mégis királynői a megjelenése. Szilárd és
megbízható – gondolta Tracy. Csodálatos nagymama lesz.
Mrs. Stanhope kezet nyújtott. – Kedvesem, örülök, hogy
megérkezett. Megkértük Charlest, hagyjon magunkra néhány
percre. Nem baj?
 Természetesen nem baj. – Charles apja válaszolt helyette.
 Foglaljon helyet... Tracy, igaz?
 Igen, uram.
Ők ketten egy kanapéra ültek vele szemben. Miért érzem
úgy, mintha inkvizíciós tárgyaláson ülnénk? Hirtelen mintha az
anyja hangját hallotta volna: Gyerekem, Isten sosem ad semmit
ajándékba. Csak vedd el, apránként.
Tracy félénken elmosolyodott; elég nehezen sikerült, mert
állandóan érezte a leszaladt szemet, már a térdénél.
Megpróbálta eltakarni a kezével.
 Na, szóval! – Mrs. Stanhope hangja szívélyesen csengett. –
Maga és Charles össze akarnak házasodni.
Az akarnak szó zavarta Tracyt. Charles biztosan azt mondta,
neki, hogy össze fognak házasodni.
 Igen – mondta Tracy.
 Nem túl rég ismerik egymást, igaz? – kérdezte Mrs.
Stanhope.
Tracy sejtelme beigazolódott. Mégiscsak inkvizíció lesz.
 Elég régen ahhoz, hogy tudjuk: szeretjük egymást, Mrs.
Stanhope.
 Szerelem? – mormolta Mr. Stanhope.
Mrs. Stanhope szólalt meg. – Hogy őszinte legyek, Miss
Whitney, Charles bejelentése kissé megdöbbentett bennünket.
– Elmosolyodott. – Természetesen Charles említette magának
Charlotte-ot? – Észrevette, hogy Tracy meglepődött. Folytatta: –
Értem. Nos, ő és Charles együtt nőttek fel. Mindig nagyon közel
álltak egymáshoz és... nos, őszintén szólva mindenki azt várta,
hogy az idén bejelentik az eljegyzésüket.
Nem volt szükség rá, hogy leírja Charlotte-ot. Tracy le tudta
volna festeni. A szomszédban lakik, gazdag, ugyanolyan
társadalmi háttérrel, mint Charles. A legjobb iskolák. Szereti a
lovakat, és versenyeket nyert.
 Meséljen a családjáról – indítványozta Mr. Stanhope.
Istenem, akár egy filmben, gondolta Tracy dühösen. Én
vagyok Rita Hayworth, és először találkozom Cary Grant
szüleivel. Jót tenne egy ital. A régi filmekben az inas ilyenkor
mindig belép egy tálca itallal.
 Hol született, kedvesem? – kérdezte Mrs. Stanhope.
 Louisianában. Az apám műszerész volt. – Ezt nem kellett
volna mondania, de Tracy nem tudta megállni. A fenébe is.
Büszke volt az apjára.
 Műszerész?
 Igen. Alapított egy kis műhelyt New Orleansban, és komoly
nagyvállalatot csinált belőle. Mikor öt évvel ezelőtt meghalt,
anyám vette át az üzleti ügyeket.
  Mit gyárt ez a... hm... vállalat?
 Kipufogókat és más autóalkatrészeket.
Mr. és Mrs. Stanhope összenéztek, és szinte egyszerre
mondták: – Értem.
A hanghordozásuk idegesítette Tracyt. Kíváncsi vagyok,
mennyi időbe telik, amíg megszeretem őket? – kérdezte
magában. Nézte a két ellenszenves arcot, és hadarni kezdett. –
Biztosan kedvelni fogják az anyámat. Szép, intelligens és
elragadó. Délről való. Nagyon alacsony, olyan, mint maga, Mrs.
Stanhope... – Tracy elhallgatott, felmérve a beszédes csendet
Ügyetlen kis mosolya elhalt Mrs. Stanhope arckifejezésének
láttán.
Mr. Stanhope szárazon szólalt meg: – Charles tudatta velünk,
hogy terhes.
Ó, mennyire kívánta Tracy, hogy bárcsak ne lenne az!
Határozottan ellenségesek voltak. Mintha a fiuk nem is tehetne
arról, ami történt. Mintha egy szégyenbélyeget viselne. Most
már tudom, mit kellene viselnem, gondolta Tracy. Egy
„skarlátbetűt".
 Nem tudom, hogy van ez manapság, és... – Mrs. Stanhope
belekezdett egy mondatba, de nem tudta befejezni, mert ebben
a pillanatban Charles lépett a szobába. Tracy még soha
életében nem örült meg senkinek ennyire.
 Nos – Charles meghajolt –, hogy vannak kedves
mindannyian?
Tracy felállt, és odasietett hozzá. – Jól, kedvesem. – Szorosan
hozzásimult, és azt gondolta, hála istennek, Charles nem olyan,
mint a szülei. Sose tudna olyan lenni, mint ők. Ők
szűklátókörűek, sznobok és barátságtalanok.
Mögöttük diszkrét köhögés hallatszott, az inas állt ott egy
tálcával, rajta italokkal. Most már minden rendben lesz –
gondolta Tracy. A film happy enddel fog végződni.

A vacsora kitűnő volt, bár Tracy túlságosan ideges volt ahhoz,

hogy egyen. Bankügyletekről beszélgettek, politikáról, a világ
lehangoló helyzetéről. Minden személytelen és udvarias volt.
Senki sem mondta ki: „behálózta a fiunkat". Igazság szerint
joggal aggódnak azért, hogy kit vesz el a fiuk. Egy napon
Charles örökli a céget, és fontos, hogy megfelelő felesége legyen.
Tracy megfogadta magában, hogy ő az lesz.
 Charles az asztal alatt gyengéden megszorította szalvétát
gyűrögető kezét, és egy kis kacsintást is megeresztett. Tracy
szíve összeszorult.
 Tracy és én kis esküvőt szeretnénk – mondta Charles. – És
aztán...
 Lehetetlen – szakította félbe Mrs. Stanhope. – A mi
családunkban nincsenek kis esküvők, Charles. Rengeteg
barátunk akar részt venni az esküvődön. – Tracyre nézett, az
alakját vizsgálgatta. – Azt talán el tudjuk intézni, hogy az
esküvői meghívókat azonnal elküldjék. – Majd mintegy
mellékesen hozzáfűzte: – Ha nektek is megfelel.
 Igen. Igen, természetesen. – Mégiscsak lesz esküvő. Miért is
kételkedtem egyáltalán?
Mrs. Stanhope folytatta: – Néhány vendég külföldről érkezik.
Itt szállnak meg nálunk.
 Eldöntöttétek, hova mentek nászútra? – kérdezte Mr.
Stanhope.
 Charles mosolygott: – Ez bizalmas információ, apa. –
Megszorította Tracy kezét.
 Milyen hosszú nászutat terveztek? – érdeklődött tovább Mr.
Stanhope.
 Körülbelül ötven évet – felelte Charles. És Tracy imádta
ezért a válaszért.
Vacsora után átmentek a könyvtárba egy konyakra. Tracy
egyetlen pillantással felmérte a szép tölgyfa borítású termet,
melynek polcain bőrkötéses kötetek sorakoztak. Azt sem bánta
volna, ha Charles szegény, de magában bevallotta: ez nagyon
kellemes életforma lesz.

Csaknem éjfélre járt, mikor Charles visszavitte a Fairmont Park

melletti kis lakásába.
 Remélem, ez az este nem volt túlságosan megerőltető
számodra, Tracy. Anya és apa néha kissé merevek.
 Ó, nagyon kedvesek voltak – hazudta Tracy.
Kimerültnek érezte magát, de azért megkérdezte: – Bejössz,
Charles? – Szerette volna, ha a férfi átöleli, dédelgeti. Meg
akarta mondani neki: – Szeretlek, drágám. A világon senki nem
választhat el minket egymástól.
De a férfi így válaszolt: – Attól tartok, ma nem. Holnap nehéz
napom lesz.
 Tracy titkolta csalódottságát. – Természetesen, drágám.
Megértem.
 Holnap beszélünk. – Futólag megcsókolta. A lány nézett
utána, míg el nem tűnt a járdán.

A lakás mintha lángokban állt volna, a tűzoltósziréna éles

hangja sivított bele a csendbe. Tracy felriadt, kábán és álmosan
füst után szimatolt a levegőben. A csengő csak szólt, s ő lassan
rádöbbent, hogy a telefon szól. Éjjeliszekrényén az óra hajnali
fél hármat mutatott. Első rémült gondolata az volt, hogy
Charlesszal történt valami. Felkapta a kagylót. – Halló?
Egy távoli férfihangot hallott. – Tracy Whitney?
A lány habozott. Ha valaki tréfát űz vele... – Ki beszél?
 Miller hadnagy a New Orleans-i rendőrségtől. Tracy
Whitney?
 Igen. – A szíve hevesen dobogni kezdett.
 Attól félek, rossz hírt kell közölnöm. – Most már a keze is
remegett. – Az édesanyjáról van szó.
 Valami... baleset történt vele?
 Meghalt, Miss Whitney.
 Nem! – tört ki belőle a sikoly. Ez valóban ostoba tréfa lehet
csak. Valaki ijesztgetni akarja. Semmi baja nincs az anyjának.
Az anyja él. Nagyon, nagyon szeretlek, Tracy.
 Sajnálom, hogy így kell közölnöm magával.
Vagyis igaz. Lidércnyomás, de igaz. Képtelen volt megszólalni.
Az agya és a nyelve megbénult.
A hadnagy szólongatta: – Halló, Miss Whitney, halló?...
 Az első géppel jövők.

Az apró konyhában ült és az anyjára gondolt. Lehetetlen, hogy

meghalt. Olyan élénk volt, olyan eleven. És olyan szoros,
szeretetteljes kapcsolat volt köztük. Kislánykora óta mindennel
hozzá fordulhatott, megvitatták az iskolai dolgokat, a fiúkat,
később a férfiakat. Amikor Tracy apja meghalt, az anyja számos
ajánlatot kapott különböző emberektől, akik meg akarták venni
az üzemet. Elég pénzt ajánlottak fel ahhoz Doris Whitney-nek,
hogy hátralevő életében gondtalanul éljen. De ő nem akarta
eladni a céget. – Apád alapította ezt a vállal-
kozást. Nem dobhatom el munkája gyümölcsét. – És
eredményesen vezette tovább az üzletet.
Ó, anya. Annyira szeretlek. Sose fogsz találkozni Charlesszal,
és sose fogod látni az unokádat. Keservesen sírni kezdett.
Készített egy csésze kávét, hagyta kihűlni, s csak ült a sötétben.
Elkeseredetten vágyott rá, hogy fölhívja Charlest, hogy mellette
legyen. Felnézett a konyhai órára. Hajnali fél négy volt. Nem
akarta felébreszteni – felhívhatja New Orleansból is. Hirtelen
eszébe jutott, vajon hogyan érinti ez a házassági tervet, de
rögtön bűnösnek érezte magát a gondolattól. Hogyan képes
ilyenkor saját magára gondolni? Miller hadnagy azt mondta:
Amint megérkezik, üljön taxiba, és jöjjön egyenesen a
rendőrségre. Miért a rendőrségre? Miért? Mi történt?

A zsúfolt New Orleans-i repülőtéren a táskájára várt a

tömegben, és szörnyen elveszettnek érezte magát. Megpróbált
közelebb húzódni a futószalaghoz, de senki nem engedte át.
Ideges lett, amint rádöbbent, mi vár rá hamarosan. Próbálta
nyugtatni magát, hogy talán félreértés az egész, de
minduntalan a hadnagy szavai visszhangoztak az agyában.
Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm... Meghalt, Miss Whitney...
Nagyon bánt, hogy így kell tudatnom magával...
Mikor Tracy végre hozzájutott a táskájához, taxiba ült, és
bemondta a hadnagy által megadott címet: South Broad Street
75.
A sofőr vigyorgott a visszapillantó tükörben. – Fuzzville, he?
Nem beszélget. Most nem. Tracy agyát teljesen megbénította a
megrázkódtatás.
A taxi elindult a Lake Ponchartrain Causeway-n. A sofőr
tovább fecsegett. – A nagy bulira érkezett, kisasszony?
Fogalma se volt, miről beszél, de azt gondolta: Nem, a halálra
érkeztem. Hallotta, hogy a sofőr beszél hozzá, de a szavak nem
jutottak el a tudatáig. Csak ült az ülésen, észre sem véve, hogy
ismerős környéken járnak. Csak amikor a francia negyedhez
értek, akkor figyelt fel a növekvő zajra. Hatalmas tömeg kántált
valami szöveget.
 Eddig tudom hozni – tájékoztatta a sofőr.
Ekkor Tracy felnézett. Hihetetlen látvány volt. Százezernyi
ordító ember – akik maszkokat viseltek, undorító sárkány- és
óriási aligátorpofákat, pogány isteneket –, elárasztotta az utcá-
kat, iszonyú hangzavart keltve. Testek, zene, trombitaszó és
tánc hömpölyögtek az aszfalton.
 Jobb, ha kiszáll, mielőtt felborítják a taximat – mondta a
sofőr. – Átkozott Mardi Gras.
Hát persze. Február van, az egész város a nagyböjt kezdetét
ünnepli. Tracy kiszállt, megállt a járdán táskájával a kezében,
és a következő percben elsodorta az ordító, táncoló tömeg.
Rémes helyzet, egy fekete boszorkányszombat, millió fúria
ünnepli az anyja halálát. A táskáját kitépték a kezéből, és máris
nyoma veszett. Egy ördögmaszkot viselő kövér férfi megragadta
és megcsókolta. Egy szarvas a mellét tapogatta, egy óriás panda
pedig megragadta és felemelte. Tracy kiszabadította magát, és
megpróbált elfutni, de lehetetlen volt. Bekerítette, csapdába
ejtette a táncoló sokaság. Sodródott a kántáló tömeggel,
könnyek patakzottak az arcán. Nem volt menekvés. Mire
sikerült kiszabadulnia, és befordult egy csendesebb utcába, azt
hitte, megbolondul. Állt egy ideig egy lámpaoszlopnak dőlve,
mélyeket lélegzett, lassan visszanyerte önuralmát. Elindult a
rendőrség felé.

Miller hadnagy középkorú, markáns, cserzett arcú férfi volt, aki

szemmel láthatóan rosszul érezte magát a szerepében. –
Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni a repülőtérre – mondta
Tracynek –, de az egész város megőrült. Átnéztük az édesanyja
holmijait. Maga az egyetlen, akit el tudtunk érni.
 Kérem, hadnagy, mondja el, mi történt az anyámmal.
 Öngyilkos lett.
A lány megdermedt. – Ez... ez lehetetlen. Miért ölte volna meg
magát? Mindene megvolt, amiért élni érdemes. – A hangja
elcsuklott.
 Hagyott magának egy búcsúlevelet.

A halottasház hideg volt, közömbös és félelmetes. Tracyt

végigvezették egy hosszú, fehér folyosón, egy nagy, csupasz,
üres terembe; majd hirtelen felfogta, hogy nem üres.
Megtöltötte a halál. Az Ő halála.
Egy fehér köpenyes alkalmazott odament egy falhoz,
megfogott egy fogantyút, és kihúzott egy hosszúkás fiókot.
  Meg akarja nézni?
Nem! Nem akarom látni élettelen, hideg testét. Ki akart menni.
Vissza az időben, néhány órával korábbra, mielőtt a telefon
csörgött. Legyen inkább tűzoltósziréna, ne a telefon, ne az
anyám halála. Tracy lassan elindult, minden lépésnél fájdalom
hasított belé. Aztán csak bámulta élettelen maradványát
annak, aki szülte őt, felnevelte; aki vele nevetett, aki szerette őt.
Lehajolt, és megcsókolta az anyja arcát. Hideg és merev volt. –
O, anya – sóhajtotta Tracy. – Miért? Miért tetted ezt?
 Előkészítjük a halottszemlét – mondta az alkalmazott. –
Ez törvény.
A levélből, amelyet Doris Whitney hátrahagyott, nem tudott
meg semmit.
„Drága Tracym, kérlek, bocsáss meg nekem. Hibáztam, és
nem akarnék a terhedre lenni. Ez a legjobb megoldás. Nagyon
szeretlek. Anya."
A levél ugyanolyan élettelen és jelentés nélküli volt, mint a
dobozban fekvő holttest.

Délután Tracy elintézte a temetéssel kapcsolatos tennivalókat,

aztán taxival a szülőházához ment. A távolból még hallotta a
Mardi Gras felvonulóinak ordítását, az idegen, szörnyű
ünneplés ricsaját.
A Whitney-ház egy viktoriánus épület volt az Uptown néven
ismert kertvárosi környéken. Mint a legtöbb New Orleans-i ház,
fából épült, és nem volt alapozása. Tracy itt nőtt fel, a ház tele
volt meleg, kellemes emlékekkel. Az elmúlt évben nem járt
itthon. Amikor a taxi lelassított, majd megállt a bejárat előtt,
megdöbbenve látta a táblát: ELADÓ! NEW ORLEANS
INGATLANÜGYNÖKSÉG. Ez lehetetlen. – Sose fogom eladni ezt
az öreg házat – mondta gyakran az anyja. – Olyan boldogok
voltunk itt.
Furcsa, érthetetlen félelem fogta el, amint ellépett az óriási
magnóliafa mellett, a bejárati ajtó felé. Amikor hetedik osztályos
lett, saját kulcsot kapott a házhoz, s ez azóta is mindig nála van,
mint egy talizmán. Emlékezteti erre a mennyországra, ami
mindig visszavárja.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Döbbenten állt. A szobák
teljesen üresek voltak, sehol egy bútor. A szép antik darabok
eltűntek. A ház olyan volt, mintha kirabolták volna. Tracy
átrohant a szobákon, döbbenete nőttön-nőtt. Mintha
katasztrófa sújtotta volna. Fölszaladt a lépcsőn, megtorpant
egykori szobája ajtajában, ahol élete nagy részét töltötte. Üres
és hideg volt. Ó, istenem, mi történhetett? Tracy a bejárati ajtó
csengőjét hallotta, lesietett, és kinyitotta az ajtót.
Otto Schmidt állt az ajtóban. A Whitney Autóalkatrészgyár
művezetője idősödő, barázdált arcú férfi volt, sovány testalkatú,
leszámítva kiugró sörhasát. Tonzúraszerű ritkás fehér haj
keretezte koponyáját.
 Tracy – szólította meg erős német akcentussal –, épp most
hallottam a hírt. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.
Tracy megfogta a férfi kezét. – Ó, Otto, de örülök, hogy látom.
Jöjjön be. – Bevezette az üres nappaliba. – Sajnálom, de nincs
hova leülni – mentegetőzött. – Nem bánja, ha a földre ülünk?
 Nem, nem.
Leültek, s nézték egymást felhős tekintettel. Amióta csak
Tracy vissza tudott emlékezni, Otto Schmidt a cég alkalmazottja
volt. Tudta, mennyit köszönhet neki az apja. Amikor az anyja
örökölte a gyárat, Otto maradt, és dolgozott tovább.
 Otto, én nem értem, mi történt. A rendőrség azt mondja,
hogy anya öngyilkos lett, de nem tudom, mi oka lett volna rá. –
Hirtelen eszébe jutott valami. – Nem volt beteg, vagy igen? Nem
volt valami rettenetes...?
 Nem. Nem volt beteg. – A férfi zavartan félrenézett, valamit
elhallgatott.
Tracy lassan megszólalt: – Maga tudja, mi történt.
A férfi rápillantott vízkék szemével. – A mamája nem mondta
el magának, hogy mi történt mostanában. Nem akarta
idegesíteni.
Tracy a homlokát ráncolta. – Idegesíteni? Mivel? Folytassa,
kérem.
A férfi már a kezét tördelte. – Hallott egy Joe Romano nevű
férfiról?
 Joe Romano? Nem. Miért? Ki ő?
Otto Schmidt pislogott. – Hat hónappal ezelőtt Romano
érintkezésbe lépett az édesanyjával, és közölte, hogy meg akarja
venni a vállalatot. Az édesanyja nem akarta eladni, de a férfi
tízszer annyit ajánlott föl, mint amennyit ért, és végül nem
tudta
elutasítani. Izgatott volt. A pénzt kötvényekbe akarta fektetni; a
hasznukból mindketten kényelmesen élhettek volna egész
életükben. Meg akarta lepni magát. Én is örültem, vele együtt.
Már három éve készültem nyugdíjba menni, de nem
hagyhattam el, Dorist, ugye, megérti? Ez a Romano – Otto
szinte kiköpte a nevet –, ez a Romano némi előleget adott neki. A
többi – a teljes vételár – a múlt hónapban lett volna esedékes.
Tracy türelmetlenül sürgette: – Folytassa, Otto. Mi történt
aztán?
 Mikor Romano átvette a vállalatot, mindent felforgatott, a
saját embereit hozta oda, hogy irányítsák a dolgokat. Aztán
megkezdődött a vállalat kifosztása. Eladta az állóeszközöket,
rendelt egy csomó berendezést, de nem fizette ki. A hitelezők
nem aggódtak, hogy késik a fizetéssel, mert azt hitték, hogy
még az édesanyjával vannak kapcsolatban. Amikor végül mégis
kezdték követelni a pénzüket az édesanyjától, ő elment
Romanóhoz, hogy megtudja, mi folyik itt. Romano azt mondta,
úgy határozott, hogy visszaadja a vállalatot. De addigra már az
egész nem ért semmit, és az édesanyjának volt félmillió dollár
adóssága is. Tracy, halálra aggódtuk magunkat a
feleségemmel, ahogy figyeltük, hogyan próbálja az édesanyja
megmenteni a vállalatot. Nem sikerült. Kényszerítették, hogy
csődöt jelentsen. Mindent elvettek tőle, az üzemet, a házat, még
az autóját is.
 Ó, istenem!
 Még nincs vége. A kerületi ügyész felhívta az édesanyja
figyelmét, hogy eljárást akarnak indítani ellene csalás vádjával.
Még börtönbüntetés is várhatott volna rá. Ez volt az igazi halál
számára, úgy gondolom.
Tracyt tehetetlen düh öntötte el. – De hát mindössze el kellett
volna mondania az igazságot. El kellett volna magyaráznia, mit
tett vele az a férfi.
Az idős művezető a fejét ingatta. – Joe Romano egy Anthony
Orsatti nevű embernek dolgozik. Orsatti uralja egész New
Orleanst. Később tudtam meg, hogy Romano csinált már ilyet
azelőtt is, más vállalatokkal. Még ha az édesanyja pert indított
volna is ellene, évekbe telt volna az eljárás, és neki nem volt
pénze rá, hogy végigcsinálja.
 Miért nem mondta ezt el nekem? – kiáltott fel fájdalmasan
Tracy.
 Az édesanyja büszke asszony volt. És ugyan mit tehetett
volna maga? Senki nem tehetett semmit.
 Téved, gondolta Tracy harciasan. – Találkozni akarok Joe
Romanóval. Hol találhatom meg?
Schmidt szárazon válaszolt: – Ezt verje ki a fejéből. Nem tudja
elképzelni, mekkora hatalma van.
 Hol lakik, Otto?
 Van egy háza a Jackson Square közelében... De nincs
értelme odamennie, Tracy, higgye el nekem.
Tracy nem felelt. Egy ismeretlen érzés tört rá: a gyűlölet. Joe
Romano meg fog fizetni azért, hogy megölte az anyámat, fogadta
meg magának.

3
Időre volt szüksége. Időre, hogy gondolkodjon, hogy
megtervezze a következő lépést. Nem volt képes visszamenni a
kifosztott házba; bejelentkezett egy kis szállodába a Magazine
Streeten, messze a francia negyedtől, ahol még mindig tartott az
őrült karnevál. Poggyásza nem volt, ezért a gyanakvó portás a
pult mögül közölte vele: – Előre kell fizetni. Negyven dollár egy
éjszakára.
A szobából telefonált Clarence Desmondnak: megmondta,
hogy néhány napig nem tud bemenni. A férfi igyekezett
eltitkolni ingerültségét. – Ne aggódjon – mondta. – Majd találok
valakit, aki átveszi a munkáját, amíg visszajön. – Nyilván azt
remélte, Tracy nem fogja elfelejteni megemlíteni Charlesnak,
hogy milyen megértő volt.
Aztán Charlest hívta.
 Charles, drágám.
 Hol az ördögben vagy, Tracy? Anyám egész, reggel
keresett. Veled akart ebédelni. Rengeteg dolgotok van.
 Sajnálom, kedvesem, New Orleansban vagyok.
 Hol vagy? Mit csinálsz New Orleansban?
 Az anyám... meghalt. – Sírás fojtogatta.
 Ó. – A férfi hangszíne azonnal megváltozott. – Nagyon
sajnálom, Tracy. Hirtelen kellett történnie. Egészen fiatal volt
még, ugye?
Nagyon fiatal volt, gondolta Tracy fájdalmasan. Hangosan ezt
mondta: – Igen, az volt.
 Mi történt? Jól vagy?
Tracy nem tudta kimondani, hogy az anyja öngyilkos lett.
 Kétségbeesésében legszívesebben kikiabálta volna magából,
hogy mit tettek az anyjával, de visszafogta magát. Ez az én
problémám, gondolta. Nem terhelem vele Charlest. Csak ennyit
mondott: – Ne aggódj. Jól vagyok, drágám.
 Akarod, hogy odamenjek, Tracy?
 Nem. Köszönöm szépen. El tudom intézni. Holnap
eltemetem anyámat. Hétfőn ott leszek Philadelphiában.
Letette a kagylót, végigfeküdt az ágyán, zavaros gondolatok
kavarogtak benne. A mennyezet festésén levő repedéseket
kezdte számolni. Egy... kettő... három... Romano... négy... öt...
Joe Romano... hat... hét... meg kell fizetnie. Nem volt terve.
Csak azt tudta, nem fogja hagyni, hogy Joe Romano megússza,
amit csinált: meg fogja találni a módját, hogy bosszút álljon az
anyjáért.
Késő délután elindult a szállodából, és addig ment a Canal
Streeten, amíg talált egy zálogházat. Egy hullasápadt férfi ült a
pult mögött, régi divatú zöld szemellenzőt viselt.
 Segíthetek?
 Én... fegyvert akarok venni.
 Milyen fajtát?
 Tudja... egy... revolvert.
 Harminckettest, negyvenötöst vagy...
Tracynek még a kezében sem volt fegyver soha. – Egy
harminckettes jó lesz.
 Van egy finom kis harminckettes Smith and Vessonom
kétszázhuszonkilenc dollárért, vagy egy Charter Arms
harminckettesem százötvenkilencért.
Nem volt nála elég pénz. – Volna valami olcsóbb?
A férfi vállat vont. – A csúzli olcsóbb, hölgyem. Tudja, mit?
Odaadom a harminckettest százötvenért, és adok egy doboz
töltényt.
 Rendben. – Tracy nézte, amint odalépett a háta mögötti
asztalhoz, és kiválasztott egy revolvert. Letette a pultra.
 Tudja, hogy kell használni?
 Meg... meg kell húzni a ravaszt.
A férfi rámordult. – Akarja, hogy megmutassam, hogyan kell
megtölteni?
Majdnem azt felelte, hogy nem, nem akarja használni, csak
meg akar ijeszteni valakit, de rájött, milyen hülyén hangzana.
 Igen, legyen szíves.
 Tracy figyelte, hogyan teszi bele a golyókat a tárba. –
Köszönöm. – Elővette a pénztárcáját, és kiszámolta a pénzt.
 Szükségem van a nevére és a címére a rendőrségi bejelentés
miatt.
Ez nem jutott eszébe Tracynek. Fegyverrel fenyegetni Joe
Romanót, büntetendő cselekedet. De ő a bűnöző, nem én.
A férfi zöldes árnyalatú szeme fakósárgára változott.
 Neve?
 Smith. Joan Smith.
Felírta egy papírra. – Címe?
 Dowman Road. Dowman Road harminc-húsz...
A férfi fel sem nézett, úgy mondta: – Ilyen szám nincs a
Dowman Roadon. A folyó közepére esne. Ötven-húszat írunk.
Odatolta a lapot a lány elé. Ő aláírta: Joan Smith.
 Ennyi?
 Ennyi. – Óvatosan a lány elé csúsztatta a revolvert. Tracy
nézte, aztán felvette és betette a táskájába, megfordult és
kisietett az üzletből.
 Hé, kisasszony! – kiáltott utána a férfi. – Ne felejtse el, hogy
meg van töltve!

A Jackson Square a francia negyed közepén van, s fölé

magasodik, mintegy oltalmazza a St. Louis katedrális. A szép
régi házakat és villákat magas kerítések és kecses
magnóliafasorok választják el az utcai forgalomtól. Joe Romano
egy ilyen házban lakott.
Tracy sötétedésig várt. A karneválozók a Chartres Streeten
haladtak, Tracy a távolból hallotta a mulatozást, amely
korábban elsodorta.
Állt az árnyékban, a házat figyelte, miközben tudta: élesre
töltött fegyver lapul a táskájában. A terv, melyet kigondolt,
egyszerű volt. Megkéri Joe Romanót, hogy tisztázza az anyját.
Ha visszautasítja, megfenyegeti a fegyverrel, és kényszeríti,
hogy írja alá a vallomást. Ezt elvinné Miller hadnagyhoz, aki
kényszeríthetné Romanót, hogy adja vissza anyja nevének a
becsületét. Elkeseredetten vágyott rá, hogy itt legyen vele
Charles, bár tudta, az a legjobb, ha egyedül intézi el. Charlest ki
kell hagynia ebből. Majd elmondja neki, ha véget ér, és Romano
rács mögött lesz, ott, ahová va-
ló. Egy járókelő közeledett. Tracy várt, amíg újra üres lett az
utca.
Odament a házhoz, és megnyomta a csengőt. Semmi.
Valószínűleg a Mardi Gras-bálon van. De tudok várni, gondolta
Tracy. Várok, amíg hazajön. Hirtelen fény gyúlt, a kapu kinyílt,
és egy férfi állt az ajtóban. Külseje meglepte Tracyt. Vészjósló
kinézetű szörnyetegre volt felkészülve, ördögi arcvonásokkal.
Ehelyett egy vonzó, kellemes külsejű férfival találta magát
szemben, aki akár egyetemi tanár is lehetett volna. Halk,
barátságos hangon szólalt meg: – Helló, miben segíthetek?
 Maga Joseph Romano? – A hangja reszketett.
 Igen. Mit óhajt? – Könnyed, megnyerő modora volt. Nem
csoda, hogy anyámat be tudta húzni a csőbe, gondolta Tracy.
 Beszélni szeretnék magával, Mr. Romano.
Egy percig fürkészte a lányt. – Tessék, jöjjön be.
Tracy követte a gyönyörű, értékes antik bútorokkal
berendezett nappaliba. Joe Romano jól élt. Az anyám pénzéből,
gondolta keserűen Tracy.
 Éppen egy italt készítek magamnak. Maga mit inna?
A férfi kíváncsian pillantott rá. – Miért akart találkozni velem,
Miss ...?
 Tracy Whitney. Doris Whitney lánya vagyok.
A férfi egy pillanatig nézte a lányt, majd átfutott az arcán a
felismerés. – Ó, igen, hallottam az anyjáról. Micsoda
szerencsétlenség.
Micsoda szerencsétlenség! Ő okozta a halálát, és mindössze
ennyi a hozzáfűznivalója: micsoda szerencsétlenség.
 Mr. Romano, a kerületi ügyész úgy véli, hogy anyám csalást
követett el. Maga tudja, hogy ez nem igaz. Azt akarom, hogy
segítsen visszaszerezni a becsületét.
A férfi vállat vont. – Sose foglalkozom üzlettel Mardi Gras
idején. Nem engedi a vallásom. – Romano a bárhoz ment, két
italt kevert. – Azt hiszem, jót tenne magának.
Nem hagyott más esélyt. Tracy kinyitotta a táskáját, és
elővette a revolvert. Ráfogta a férfira. – Megmondom, mi tenne
jót nekem, Mr. Romano. Ha vallomást tenne arról, amit
anyámmal tett.
Joseph Romano megfordult, és meglátta a revolvert. – Tegye
azt el, Miss Whitney. Elsülhet.
  El is fog, ha nem teszi pontosan azt, amit mondok. Le fogja
írni, hogyan fosztotta ki és taszította csődbe a vállalatot, és
hogyan hajszolta anyámat öngyilkosságba.
A férfi most feszülten figyelt, sötét szemében bizalmatlanság.
 Értem. És mi van, ha nem teszem meg?
 Akkor megölöm. – Érezte, hogy a fegyver reszket a kezében.
 Nem úgy néz ki, mint egy gyilkos, Miss Whitney. – Elindult a
lány felé, itallal a kezében. Halkan és őszintén beszélt. – Semmi
közöm az anyja halálához, és higgye el, én... – az italt a lány
arcába öntötte.
Tracy az alkohol éles csípését érezte a szemében, és egy
pillanattal később a fegyvert kiütötték a kezéből.
 Az öreg hölgy átvert engem – mondta Joe Romano. – Nem is
mondta, hogy ilyen belevaló lánya van.
Szorosan átfogta a vak és rémült lányt. Tracy megpróbált
kiszabadulni, de a férfi hozzátapadt, és a falhoz nyomta.
 Van benned rámenősség, bébi. Ezt szeretem. Feldob. –
Hangja reszelős volt. Tracy érezte a ráfeszülő testet, megint
megpróbált kisiklani, de nem sikerült. – Egy kis izgalomért
jöttél, igaz? Jól van, Joe-tól megkapod.
Sikítani próbált, de csak suttogás tört fel belőle: – Engedjen el!
A férfi letépte a blúzát. – Milyen helyes cicik – mondta.
Simogatni kezdte a lány mellbimbóit. – Harcolj, bébi – suttogta.
– Azt nagyon szeretem.
 Engedjen el!
A férfi egyre erősebben markolászta. Majd végül lenyomta a
földre.
 Lefogadom, hogy még sose baszott meg igazi férfi – mondta
Joe Romano. A lányra nehezedett, kezei lázasan matattak rajta.
Tracy vaktában kinyújtotta a kezét, ujjai megérintették a
revolvert. Megragadta, majd hirtelen hangos dörrenés
hallatszott.
 Jézusom! – kiáltotta Romano. Szorítása elernyedt. Tracy a
vörös ködön át rémülten látta, amint lefordul róla és az oldalára
csuklik.
 Meglőttél... te kurva. Eltaláltál...
Tracy szinte megbénult, képtelen volt megmozdulni. Érezte,
mindjárt rosszul lesz, szemét még elvakította a fájdalom.
 Nagy nehezen lábra állt, és a szoba túlsó vége felé indult.
Kinyitotta az ajtót. A fürdőszobában odavonszolta magát a
mosdóhoz, hideg vizet engedett, és addig mosta a szemét, míg a
látása kitisztult. Nézte magát a tükörben. Szeme véres volt, s
rettegés ült benne. Istenem, megöltem egy embert.
Visszarohant a nappaliba.
Joe Romano a földön feküdt, vére a fehér szőnyegre szivárgott.
Tracy sápadtan állt fölötte. – Sajnálom – mondta elhaló hangon.
– Nem tudtam, hogy...
 Mentőt... – a férfi hangja elcsuklott.
Tracy a telefonhoz lépett, és tárcsázta a központot. Alig tudott
megszólalni. – Azonnal küldjék a mentőket. Jackson Square
négyhuszonegy. Lelőttek egy férfit.
Letette a kagylót, és Joe Romanóra nézett. Istenem,
imádkozott, add, hogy ne haljon meg. Te tudod, hogy nem
akartam megölni. Letérdelt a földre, hogy megnézze, él-e a férfi.
A szeme csukva volt, de lélegzett.
 Jön a mentő – biztatta.
Elmenekült.
Igyekezett nem futni, félt, hogy feltűnő lenne. Kabátját
szorosan összefogta tépett blúza felett. A háztól négy saroknyira
megpróbált taxit fogni. Több is elszáguldott mellette, tele vidám,
nevető emberekkel. Egyszer csak meghallotta a közelgő sziréna
hangját, és másodpercekkel később a mentőautó elhúzott
mellette Joe Romano háza felé. El kell tűnnöm innen, gondolta.
Éppen előtte egy taxiból kiszálltak az utasok. Tracy odarohant.
– Szabad?
 Attól függ. Hova megy?
 A repülőtérre. – Visszafojtotta a lélegzetét.
 Szálljon be.
Az úton Tracy a mentőautóra gondolt. Mi van, ha túl későn ért
oda, és Romano meghalt? Akkor ő gyilkos. Otthagyta a házban
a revolvert, és rajta az ujjlenyomatait. Elmondhatná a
rendőrségen, hogy Romano meg akarta őt erőszakolni, és a
fegyver véletlenül sült el, de aligha hinnének neki. Ő vásárolta a
fegyvert. Mennyi idő telt el? Fél óra? El kell hagynia New
Orleanst, amilyen gyorsan csak lehet.
 Tetszik a karnevál? – kérdezte a sofőr.
Tracy nyelt egyet. – Én... igen. – Kis tükröt vett elő, és
amennyire lehetett, rendbe hozta az arcát. Bolondság volt azt
hinnie, hogy kicsikarhatja a vallomást Joe Romanóból. Min-
den rosszul sült el. Hogy fogom elmondani Charlesnak, mi
történt? Tudta, nagy megrázkódtatást okoz majd a férfinak, de
ha mindent elmagyaráz, meg fogja érteni őt. Charles tudja
majd, mit kell tenni.

Mikor a taxi megérkezett a New Orleans-i nemzetközi

repülőtérre, Tracy eltűnődött. Lehetséges, hogy csak ma reggel
jártam itt? Mindez egyetlen nap alatt történt? Az anyja
öngyilkossága... A rémület, ahogy elsodorta a karneváli
sokadalom... A férfi hörgése. – Meglőttél, te kurva...
Amikor Tracy belépett az előcsarnokba, úgy érezte, mindenki
vádlón néz rá. A bűntudattól van, gondolta. Szerette volna
tudni, mi van Joe Romanóval, de nem tudta, melyik kórházba
vihették, és azt sem, kit hívhatna fel. Biztosan meggyógyul.
Charles és én visszajövünk anya temetésére, és addigra
biztosan rendbe jön. Próbálta elhessegetni a földön fekvő férfi
képét, a fehér szőnyegre szivárgó vér emlékét. Sietnie kell haza,
Charleshoz. Odament a Delta Airlines pultjához. – Kérek egy
jegyet a legközelebbi gépre Philadelphiába. Turista osztály.
A hivatalnok dolgozni kezdett a komputeren. – A 304-es járat.
Szerencséje van. Egyetlen hely van rajta.
 Mikor indul a gép?
 Húsz perc múlva. Épp annyi ideje van, hogy beszálljon.
Amint Tracy a táskájába nyúlt, inkább érezte, mint látta, hogy
két egyenruhás rendőr megáll mellette. – Tracy Whitney? –
kérdezte az egyik.
Elállt a szívverése. Butaság lenne tagadnom. – Igen...
 Letartóztatom.
És Tracy érezte a bilincs hideg vasát a csuklóján.

Olyan érzés volt, mintha lassított felvételt látna. Kívülről figyelte

magát, amint keresztülvezetik a terminálon, az egyik rendőr
fogja a karját, az utasok utána fordulnak és megbámulják.
Betuszkolták egy fekete-fehér furgon hátsó ajtaján; az utasteret
acélháló választotta el a vezetőüléstől. A rendőrautó villogó
vörös fénnyel és szirénázva rohant vele. Összekuporodott hátul,
próbált láthatatlan lenni. Gyilkos volt. Joseph Romano
meghalt. De baleset volt. El fogja magyarázni, hogyan történt.
El kell hinniük. Muszáj.
A rendőrőrs, ahova Tracyt vitték, az Algiers negyedben volt, New
Orleans nyugati részén; zord, baljóslatú épület, a
reménytelenség látszatát keltette már kívülről is. A nyilvántartó
helyiség teli volt szedett-vedett alakokkal – prostituáltakkal,
stricikkel, tolvajokkal és áldozataikkal. Tracyt az ügyeletes
őrmester asztalához vezették.
 A Whitney lány, főnök – jelentette az egyik rendőr. – A
repülőtéren kaptuk el menekülés közben.
 Én nem...
 Vegyék le a bilincset.
A bilincset lekapcsolták róla. Tracynek megjött a hangja. –
Véletlen volt. Nem akartam megölni. Majdnem megerőszakolt,
és... – Nem tudta visszafogni a hangjából kicsendülő hisztériát.
Az őrmester ráförmedt. – Maga Tracy Whitney?
 Igen. És...
 Vigyék föl és zárják be.
 Ne! Várjon egy percet – könyörgött. – Fel kell hívnom
valakit. Jogom van egy telefonhíváshoz.
Az őrmester felhorkant. – Ismeri a szokást, mi? Hányszor volt
már sitten, szivi?
 Egyszer se. Ez az...
 Telefonálhat. Három percet kap. Mi a szám?
Olyan ideges volt, hogy nem jutott eszébe Charles száma. Még
Philadelphia hívószáma se ugrott be. 251? Nem jó. Reszketett.
 Gyerünk már. Nem várok egész éjjel.
2-1-5 Ez az! 2-1-5-5-5-5-9-3-0-1.
Az őrmester tárcsázta a számot, majd átadta a kagylót
Tracynek. A lány hallotta, hogy kicseng. Egyre cseng. Nem
vették fel. Charlesnak otthon kell lennie.
Az őrmester megszólalt. – Letelt az ideje. – El akarta venni tőle
a kagylót.
 Kérem, várjon még – könyörgött. Hirtelen eszébe jutott,
hogy Charles mindig kikapcsolja éjjelre a telefont, hogy ne
zavarják. Csak hallgatta a csengést, és rádöbbent, hogy nem
tudja elérni a férfit.
Az őrmester megkérdezte: – Befejezte?
Tracy ránézett, és kétségbeesve válaszolt: – Be.
Egy ingujjban levő rendőr bekísérte egy szobába, ahol
nyilvántartásba vették, ujjlenyomatot vettek róla, majd
végigvezették egy folyosón, és bezárták egy cellába.
  Reggel kihallgatják – mondta a rendőr. Elment és
otthagyta egyedül.
Ez mind nem is történt meg velem, gondolta Tracy. Ez az egész
csak szörnyű álom. Édes istenem, ne engedd, hogy ez igaz
legyen.
Ám a bűzös priccs a cellában igaz volt, az ülőke nélküli vécé a
sarokban igaz volt, és a rácsok is igaziak voltak.

Az éjszaka végtelennek tűnt. Csak legalább elértem volna

Charlest. Nagyobb szüksége volt rá, mint bárkire valaha is az
életben. Bíznom kellett volna benne! Ha így lett volna, ez az
egész nem történt volna meg.
Reggel hatkor egy unott őr híg kávét és langyos zabkását
hozott Tracynek. Rá se bírt nézni. A gyomra görcsben volt.
Kilenckor egy fegyőrnő jött érte.
 Ideje menni, szivi. – Kinyitotta a cella ajtaját.
 Muszáj telefonálnom – mondta Tracy. – Nagyon.
 Később – vágott közbe a fegyőrnő. – Ne akarja
megvárakoztatni a bírót. Rohadt egy alak.
Végigvezette Tracyt a folyosón, és bekísérte a tárgyalóterembe.
Egy idősebb bíró ült az emelvényen. Feje és keze egyfolytában
rángatózott. Előtte állt a kerületi ügyész, Ed Topper, negyvenes,
sovány férfi, rövidre nyírt, mákosán őszülő hajjal, hideg, fekete
szemmel. Tracyt leültették, majd egy perc múlva a hivatalsegéd
bejelentette: – Tracy Whitney vádlott. – És Tracy azon kapta
magát, hogy az emelvény felé indul. A bíró az előtte fekvő iratot
tanulmányozta, feje szünet nélkül remegett.
Most. Most jött a pillanat, hogy Tracy megmagyarázza egy
illetékesnek, mi történt. Szorosan összekulcsolta a kezét, hogy
ne remegjen. – Bíró úr, nem történt gyilkosság. Rálőttem, de
véletlenül. Csak meg akartam ijeszteni. Meg akart erőszakolni,
és...
A kerületi ügyész félbeszakította. – Bíró úr, nincs értelme
vesztegetni a bíróság idejét. Ez a nő betört Joe Romano házába,
egy harminckettes kaliberű revolver volt nála, ellopott egy
félmillió dollár értékű Renoir-festményt, és amikor Mr. Romano
rajtakapta, hidegvérrel rálőtt, és otthagyta haldokolva.
Tracy érezte, hogy a vér kifut az arcából. – Micsoda? Mit
beszél?
 Megjegyzésre sem méltatták. Az ügyész kinyilatkoztatta. – Itt a
fegyver, mellyel megsebesítette Mr. Romanót. Rajta vannak az
ujjlenyomatai.
Megsebesítette! Tehát Joseph Romano él! Tehát nem ölt meg
senkit.
 Elmenekült a festménnyel, bíró úr. A festmény valószínűleg
már egy orgazdánál van. A vád azt kéri, hogy tartóztassák le
Tracy Whitney-t gyilkossági kísérlet és fegyveres rablás miatt,
és állapítsanak meg félmillió dollár óvadékot.
A bíró Tracyhez fordult, aki bénultan állt előtte. – Van jogi
képviselője?
Még csak nem is hallotta a kérdést.
A férfi fölemelte a hangját. – Van ügyvédje?
Tracy a fejét rázta. – Nincs. És... amit ez az ember mondott, az
nem igaz. Én soha...
 Van pénze ügyvédre?
Ott volt az alkalmazotti letétje a bankban. És ott volt Charles.
 Bíró úr, én nem értem...
 A bíróság kirendel egy védőt magának. Börtönbe kerül
ötszázezer dollár óvadék hiányában. A következőt kérem.
 Várjon! Ez az egész tévedés! Én nem...
Azt sem fogta föl, hogy kivezették a tárgyalóteremből.

A bíróság által kirendelt ügyvéd neve Perry Pope volt.

Harmincas évei végén járó, élénk, intelligens arcú,
rokonszenves, kék szemű férfi. Tracy azonnal megkedvelte.
Bejött a cellájába, leült a priccsre, és így szólt: – Figyeljen ide!
Maga nő létére szenzációsat alakított ahhoz képest, hogy
mindössze huszonnégy órát töltött a városban. – Vigyorgott. –
De szerencséje is van. Pocsékul céloz. Enyhe sérülés. Romano
életben marad. – Elővett egy pipát. – Zavarja?
 Nem.
Megtöltötte a pipát, meggyújtotta, és tanulmányozni kezdte
Tracyt. – Nem úgy néz ki, mint egy megrögzött bűnöző, Miss
Whitney.
 Nem is vagyok az. Esküszöm, hogy nem.
 Bízzon bennem. Mondjon el mindent, ami történt – mondta.
– Az elejétől. Ne sajnálja az időt.
Tracy elmondta neki. Mindent. Perry Pope nyugodtan hall-
gatta a történetet, meg sem szólalt, amíg a lány be nem fejezte.
Akkor megvető fintorral az arcán hátradőlt. – A gazember! –
mondta halkan.
 Nem értem, miről beszéltek. – Tracy szemében zavar
tükröződött. – Nem tudok semmiféle festményről.
 Nagyon egyszerű. Joe Romano csaléteknek használta
magát, ugyanúgy, ahogy az édesanyját. Maga pedig besétált a
csapdába.
 Még mindig nem értem.
 Akkor hadd világítsam meg. Romano félmilliót követel a
biztosítótól a Renoirért, amit elrejtett valahova. A biztosítási
társaság maga után ered, nem őutána. Amikor a dolgok
elcsitulnak, szép csendben eladja a festményt, és nyer másik
félmilliót, hála a maga csináld magad akciójának. Nem
gondolta, hogy egy olyan beismerés, amit fegyverrel kényszerít
ki, teljesen értéktelen?
 Én... de igen, feltételezem. De azt is gondoltam, hogy ha ki
tudom húzni belőle az igazságot, valaki elindíthatja a
nyomozást.
A férfi pipája kialudt. Újra meggyújtotta. – Hogy ment be a
házba?
 Csengettem, és Mr. Romano beengedett.
 Az ő története másképp szól. Van egy törött ablak a ház
hátsó oldalán, szerinte maga ott hatolt be. Azt mondta a
rendőrségnek, hogy elkapta magát, amint kiosont a Renoirral,
és amikor megpróbálta megállítani, maga rálőtt és elfutott.
 Ez hazugság! Én...
 De az ő hazugsága, és az ő háza, viszont a maga fegyvere.
Van némi fogalma arról, hogy kivel van dolga?
Tracy némán rázta a fejét.
 Akkor hadd világosítsam föl a tényekről, Miss Whitney. Ez a
város szoros szálakkal kötődik az Orsatti családhoz. Semmi
nem történik itt anélkül, hogy Anthony Orsatti jóvá ne hagyná.
Ha engedélyért folyamodik, hogy egy házat építsen, egy járdát
kikövezzen, ha lányokat vagy lovakat akar futtatni, netán
kábítószerben utazik, Orsattival találja magát szemben. Joe
Romano nála kezdte gorillaként. Most ő az Orsatti-geng fő
embere. – A férfi csodálkozva nézett a lányra. – És maga besétál
Romano házába, és fegyvert fog rá.
Tracy dermedten és kimerülten ült. Végül megkérdezte: –
Elhiszi a történetemet?
 A férfi mosolygott. – Magának biztosan igaza van. Olyan
ostoba az egész ügy, hogy igaznak kell lennie.
 Tud segíteni nekem?
Lassan válaszolt: – Megpróbálom. Bármit megtennék, hogy
rács mögé juttassam őket. De ők birtokolják a várost és a
legtöbb bírót is. Ha tárgyalásra kerülne a sor, olyan mélyre
ásnák magát, hogy soha többé nem látná a napfényt.
Tracy döbbenten nézett rá. – Ha tárgyalásra kerülne a sor?
Pope le-föl járkált a kis cellában. – Nem akarom bíróság elé
vinni magát, mert higgye el, az az ő bíróságuk lenne. Mindössze
egyetlen bíró van, akit Orsatti sose tudna megvásárolni. Henry
Lawrence-nek hívják. Ha el tudom intézni, hogy ő tárgyalja az
ügyét, egész biztosan tudunk segíteni. Nem egészen etikus, de
megpróbálok magánemberként beszélni vele. O ugyanúgy
utálja Orsattit és Romanót, mint én. Szóval csak annyit
tehetünk, hogy elérjük Lawrence bírót.

Perry Pope elintézte, hogy Tracy telefonálhasson Charlesnak.

Hallotta Charles titkárának ismerős hangját. – Mr. Stanhope
irodája.
 Harriet, Tracy Whitney vagyok. Ott van...?
 Ó! Próbálta elérni magát, Miss Whitney, de nem tudtuk a
telefonszámát. Mrs. Stanhope nagyon aggódik, mert rengeteg
esküvői intéznivalója van magával. Hívja fel őt, amilyen gyorsan
csak...
 Harriet, beszélhetnék Mr. Stanhope-pal?
 Sajnálom, Miss Whitney. Úton van Houstonba egy
megbeszélésre. Ha megadná a számát, visszahívja magát,
mihelyt tudja.
 Én... – Nem engedheti, hogy a börtönben hívja vissza. Addig
nem, míg ő el nem mondja neki, mi történt. – Nekem kell őt újra
hívnom.
Lassan letette a kagylót. Holnap, gondolta Tracy fáradtan.
Holnap mindent elmagyarázok Charlesnak.
Délután átvitték egy nagyobb cellába. Jóízű meleg vacsorát
kapott, és hamarosan egy virágcsokor érkezett egy levélkével.
Tracy feltépte a borítékot. FEL A FEJJEL! LECSAPUNK A
GAZEMBEREKRE. PERRY POPE.
Másnap reggel meglátogatta Tracyt. Amint a lány meglátta,
hogy a férfi mosolyog, tudta, hogy jó hírt hoz.
 Szerencsénk van – magyarázta. – Éppen most jövök
Lawrence bírótól és Toppertől, a kerületi ügyésztől. Topper
szirénázott ugyan egy sort, de végül megkaptuk a lehetőséget.
 Lehetőséget?
 Elmondtam Lawrence bírónak az esetet. Beleegyezett, hogy
elfogadja a beismerő vallomását.
Tracy döbbenten bámult rá. – Beismerő vallomást? De hiszen
én nem...
A férfi fölemelte a kezét. – Hallgasson végig. A beismerő
vallomással megkíméli magát a hosszas tárgyalástól. Én
meggyőztem a bírót, hogy nem lopta el a képet. Ismeri Romanót,
és hisz nekem.
 De... ha beismerő vallomást teszek... – kérdezte lassan
Tracy –, mi lesz velem?
 Lawrence bíró háromhavi börtönre ítéli azzal...
 Börtönre?!
 Várjon egy percig. Felfüggeszti az ítéletet, és feltételesen
szabadlábra helyezi.
 De akkor nekem priuszom lesz.
Perry Popé sóhajtott. – Ha lefolytatják a tárgyalást, fegyveres
rablásért és gyilkossági kísérletért tíz évre fogják elítélni.
Tíz év börtönben?
Perry Popé türelmesen várt. – A maga elhatározásától függ –
mondta. – Én csak tanácsot adhatok. Már az is csoda, hogy
ennyit elértem. Választ kell adnia. Nem kell beismerő vallomást
tennie, ha nem akar. Kérhet másik ügyvédet is.
 Nem! – Tracy üy érezte, ez az ember becsületes. Tekintettel
a körülményekre, tekintettel arra, hogy végül is bűnt követett
el, az ügyvéd tényleg minden lehetségest megtett érte. Bár
beszélhetne Charlesszal. De most kell választ adnia.
Valószínűleg szerencsés, hogy megússza három hónap
felfüggesztett börtönnel.
 Elfogadom az ajánlatot – mondta. Alig tudta kipréselni a
szavakat.
A férfi bólintott. – Okos lány.
Nem engedélyeztek semmiféle telefont, mielőtt visszavitték a
tárgyalóterembe. Ed Topper az egyik, Perry Pope a másik
oldalán állt. Az emelvényen egy elegáns, megnyerő, ötvenes férfi
ült, sűrű, jól fésült haja volt.
Henry Lawrence bíró Tracyhez fordult. – A bíróságot
tájékoztatták, hogy a vádlott változtatni kíván azon
kijelentésén, miszerint nem bűnös. Igaz ez?
 Igen, bíró úr.
 A felek beleegyeznek?
Perry Pope bólintott. – Igen, bíró úr.
 A vád beleegyezik, bíró úr – mondta az ügyész.
A bíró hallgatott egy ideig. Aztán előrehajolt, és Tracy szemébe
nézett. – A mi hatalmas országunk siralmas állapotának egyik
oka az, hogy az utcán nyüzsögnek a gazemberek, akik azt
hiszik, hogy itt mindent meg lehet úszni. Olyan emberek, akik
kiröhögik a törvényt. Van néhány jogszabály, amely valósággal
bátorítja a bűnözőket. Nos, itt Louisianában mi nem így
vagyunk ezzel. Ha valaki egy bűnelkövetés során hidegvérrel
képes ölni, akkor nekünk az a véleményünk, hogy az illetőt
példásan meg kell büntetni.
Tracy érezte, hogy elönti a pánik. Perry Pope felé fordult. A
férfi tekintetét mereven a bíróra függesztette.
 A vádlott beismerte, hogy gyilkosságot kísérelt meg a város
egyik kiemelkedő személyisége ellen; egy olyan férfi ellen, aki
jótékonyságáról és kemény, önfeláldozó munkájáról híres. A
vádlott rálőtt, miközben egy félmillió dollár értékű képet elrabolt
tőle. – Hangja élesebbé vált. – Nos, a bíróság gondoskodik róla,
hogy ne élvezhesse azt a pénzt; legalább a következő tizenöt
évben ne – mert ezt a tizenöt évet a dél-louisianai női
fegyházban fogja eltölteni.
Tracyvel forogni kezdett a tárgyalóterem. Valami szörnyű
tréfát űznek vele. A bíró színészkedett, de rossz szöveget
mondott. Nem ezt kellett volna mondania. Megfordult, hogy
szóljon Perry Pope-nak, de a férfi elnézett mellette. Iratokat
gyűrögetett a levéltárcájába, és most először Tracy észrevette,
hogy a körmei tövig vannak rágva. Lawrence bíró fölemelkedett,
és összeszedte a jegyzeteit. Tracy dermedten állt, képtelen volt
fölfogni, mi történik vele.
Egy teremszolga lépett hozzá, és megfogta a karját. – Gyerünk
– mondta.
 – Nem! – kiáltott Tracy. – Ne, kérem! – Felnézett a bíróra. –
Szörnyű tévedés történt, bíró úr! Én...
És akkor érezte, hogy a teremszolga megszorítja a karját. És
megértette, hogy nem történt tévedés. Becsapták. Tönkreteszik,
elpusztítják. Éppen úgy, ahogy az anyját.

4
A bűncselekmény és az ítélet híre Tracy Whitney fényképével
együtt a New Orleans Courier első oldalán jelent meg. A
nagyobb hírügynökségek átvették a sztorit, és továbbították a
többi lapnak. Amikor Tracyt a bíróságról az állami börtönbe
akarták szállítani, egy csapat tévé-riporter várta a kapuban.
Próbálta eltakarni az arcát szégyenében, de nem volt menekvés
a kamerák elől. Joe Romano ügye nagy szám volt, egy gyönyörű
nő gyilkossági kísérlete még nagyobb. Tracy úgy érezte, csupa
ellenség veszi körül. Charles kiszabadít, folyton ezt ismételgette
magában. Ó, istenem, add, hogy Charles kiszabadítson. Nem
szülhetem meg a kisbabánkat a börtönben.
Másnap délutánig nem telefonálhatott. Akkor Harriet vette fel
a telefont. – Mr. Stanhope irodája.
 Harriet, itt Tracy Whitney. Mr. Stanhope-pal szeretnék
beszélni.
 Egy pillanat, Miss Whitney. – A titkár habozott. –
Megnézem, benn van-e Mr. Stanhope.
Hosszúnak tűnő, őrjítő várakozás után Tracy végre
meghallotta Charles hangját. Majdnem zokogott a fájdalomtól. –
Charles...
 Tracy? Te vagy az?
 Igen, drágám. Ó, Charles, én próbáltalak elérni...
 Megőrülök, Tracy! Az újságok tele vannak rólad szóló vad
történetekkel. Nem tudom elhinni, amiket írnak.
 Semmi nem igaz belőle, drágám. Semmi. Én...
 Miért nem hívtál föl?
 Próbáltam. Nem tudtalak elérni.
 Hol vagy most?
 Egy fogdában New Orleansban. Charles, börtönbe akarnak
zárni valamiért, amit nem követtem el. – Megdöbbenésére
zokogni kezdett.
  Nyugalom. Ide figyelj. Az újságok azt írják, hogy lelőttél egy
férfit. Nem igaz, ugye?
 Nem lőttem le, de...
 Szóval igaz.
 Nem úgy, ahogy írják, drágám. Egyáltalán nem úgy történt.
Mindent megmagyarázok.
 Tracy, beismerted a gyilkossági kísérletet és a
festménylopást?
 Igen, Charles, de csak azért, mert...
 Istenem, ha ennyire kellett a pénz, miért nem szóltál?
Megölni valakit... Nem tudom elhinni. És a szüleim se.
Szalagcímben szerepelsz a mai Philadelphia Daily News
címlapján. Ez az első eset, hogy egy botrány szele megérinti a
Stanhope családot.
A Charles hangjából kicsendülő keserű önfegyelem hirtelen a
férfi érzelmeinek mélységére döbbentette rá Tracyt. Nagyon
számított a férfira, aki az ő pártján áll. Erőt vett magán, hogy ne
kiabáljon. – Drágám, szükségem van rád. Kérlek, gyere ide. Te
mindent meg tudsz oldani.
Hosszú csend következett. – Úgy tűnik, nincs mit megoldani.
Nincs, hiszen bevallottál mindent. A család nem engedheti meg
magának, hogy ilyesmibe keveredjen. Ezt biztosan te is belátod.
Ez rettenetes megrázkódtatás számunkra. Valójában sose
ismertelek igazán.
Minden szó akár egy-egy kalapácsütés. A világ fejtetőre állt
körülötte. Magányosabb volt, mint bármikor életében. Senki
sem volt, akihez fordulhatott volna. Senki. – És mi... mi lesz a
gyerekkel? – kérdezte.
 Azt csinálsz a gyerekeddel, amit akarsz – mondta Charles. –
Sajnálom, Tracy. – És a vonal megszakadt.
Csak állt, kezében a néma kagylóval.
Egy rab szólalt meg a háta mögött. – Ha befejezted, szivi,
szeretném felhívni az ügyvédemet.
Amikor visszatért a cellájába, a fegyőrnő tudatta vele: – Reggel
továbbmegy. Ötkor jönnek magáért.

Látogatója jött. Otto Schmidt éveket öregedett a pár óra alatt,

mióta Tracy utoljára látta. Betegnek látszott.
 Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnáljuk a
feleségem és én. Tudjuk, bármi is történt, nem a maga hibája.
 Bárcsak Charles mondta volna ezt!
 A feleségem és én ott leszünk holnap Doris temetésén.
 Köszönöm, Otto.
Holnap mindkettőnket eltemetnek, gondolta elkeseredetten.
Ébren töltötte az éjszakát, csak feküdt a szűk priccsen, és a
mennyezetet bámulta. Gondolatban újra és újra végigélte a
beszélgetést Charlesszal. A férfi még csak esélyt se adott neki,
hogy megmagyarázhassa a történteket.
A gyerekre kellett gondolnia. Olvasott már olyan asszonyokról,
akik a börtönben hozták világra gyermeküket, de ezek a
történetek olyan távol voltak akkori életétől, mintha másik
bolygón estek volna meg. Most viszont vele történik. Azt
csinálsz a gyerekeddel, amit akarsz, mondta Charles. Meg
akarja szülni. Nem fogják engedni, hogy megtartsam. El fogják
venni tőlem, mert a következő tizenöt évet börtönben töltöm.
Jobb, ha sosem szerez tudomást az anyjáról.
Keservesen sírt.

Reggel ötkor egy fegyőr és egy fegyőrnő lépett Tracy cellájába. –

Tracy Whitney?
 Igen. – Meglepődött, milyen furcsa a saját hangja.
 Louisiana állam büntetőbíróságának New Orleans-i
tanácsa ítélete értelmében át kell szállítanunk a dél-louisianai
női börtönbe. Gyerünk, bébi.
Végigment a hosszú folyosón, foglyokkal teli cellák mellett.
Hallgatta az üzeneteket.
 Jó utat, szivi...
 Mondd meg, hova rejtetted a képet, Tracy bébi, és
elrisztelem veled a pénzt.
 Ha a nagy házba visznek, keresd Ernestine Littlechapet. Ő
majd gondot visel rád...
Tracy elhaladt a telefon mellett, ahonnan Charlest hívta
tegnap. Isten veled, Charles.

Kiértek az udvarra. Egy rácsos ablakú sárga börtönbusz sofőrje

járatta a motort. Vagy fél tucat nő ült már a buszban, két
fegyveres őr ügyelt rájuk. Tracy nézte útitársai arcát. Egyiké
dacos, másiké unott; megint mások arckifejezése elkeseredett
volt. Eddigi életük befejeződött. Kivettettek belőle, s most ket-
recek várnak rájuk, ahova bezárják őket, mint az állatokat.
Tracy azon tűnődött, vajon mit követtek el, és van-e köztük, aki
éppoly ártatlan, mint ő; valamint azon, hogy mit látnak a
többiek az ő arcán.
Az út végeérhetetlennek tűnt, a buszban hőség volt és bűz, de
Tracy tudatáig mindez nem jutott el. Teljesen magába roskadt,
nem vett tudomást sem az útitársairól, sem a vidám zöld
vidékről, ahol a busz elhaladt. Mintha más időben és más
térben élt volna.
Kislány volt még, szülei levitték a tengerpartra. Apja a
nyakában vitte be a tengerbe, és amikor ő kiabálni kezdett, az
apja rászólt: – Ne légy kisbaba, Tracy – és beledobta a hideg
vízbe. Amikor a víz ellepte, pánikba esett, kapkodni kezdett;
akkor az apja felemelte és újra bedobta. Attól a perctől félt a
víztől...
Az iskola auditóriuma tele volt diákokkal, szülőkkel és
rokonokkal. O búcsúzott az osztály nevében. Tizenöt percig
beszélt, beszéde teli volt bizakodó idealizmussal, okos
utalásokkal a múltra és ragyogó álmokkal a jövőre
vonatkozóan. A dékán átnyújtotta neki a Phi Beta Kappa
kulcsot. Szeretném, ha megőriznéd, mondta Tracy az anyjának,
akinek arcát megszépítette a büszkeség.
Philadelphiába megyek, mama, egy bankban fogok dolgozni.
Annie Mahler, a legjobb barátnője beszélte rá. Imádni fogod
Philadelphiát, Tracy. Remek a kulturális élet. Gyönyörű a vidék
és kevés a nő. A férfiak itt tényleg ki vannak éhezve! Tudok
munkát szerezni abban a bankban, ahol dolgozom...
Charlesszal szeretkeztek. A fiú árnyékát nézte a mennyezeten,
és arra gondolt, hány lány szeretne a helyében lenni? Charles
elsőrendű fogás volt. Aztán azonnal elszégyellte magát. Szerette
a férfit. Érezte őt a testében, egyre mélyebben, gyorsabban, még
gyorsabban, míg az eljutott a csúcsra, és azt suttogta, te is? És
ő hazudott, azt mondta, igen. Jó volt neked is? Igen, Charles. És
azt gondolta, ennyi az egész? És újra a bűntudat.

– Hé, maga! ... Magához beszélek. Süket, az isten szerelmére?

Gyerünk.
Tracy felnézett, a sárga buszban volt. Egy udvaron álltak,
körben hatalmas épületsor sötétlett. Kilenc szögesdrótkerítés-
sor zárta körül az óriási, legelővel és erdősávokkal is határolt
területet, a dél-louisianai női börtönt.
 Szálljon ki – mondta a fegyőr. – Itt vagyunk.
Ez az itt, ez maga a pokol.

5
Zömök, merev arcú, sötétbarnára festett hajú fegyőrnő
szónokolt az újonnan érkezettekhez: – Sokan közületek nagyon
hosszú időre jöttek ide. Csak úgy bírjátok ki, ha teljesen
elfelejtitek a kinti világot. Eltölthetitek az időt könnyen, vagy
nehezen. Itt szabályok vannak, és ti be fogjátok tartani ezeket a
szabályokat. Mi mondjuk meg, mikor keltek, mikor dolgoztok,
mikor esztek, mikor mentek vécére. Ha megszegitek a
szabályokat, azt fogjátok kívánni, bárcsak meghaltatok volna.
Azt szerepük, ha simán mennek a dolgok, s tudjuk, hogyan kell
bánni a bajkeverőkkel. – A szeme átsiklott Tracy arcán. – Most
pedig orvosi vizsgálat lesz. Aztán zuhanyozni mentek, és
kijelölik a cellátokat. Reggel megtudjátok, mi a munkátok. Ez
minden. – Elfordult.
A Tracy mellett álló sápadt fiatal lány megszólalt:
 Bocsásson meg, kérem, lehetne...
A fegyőrnő megpördült, arcát elfutotta a düh. – Tartsd a
rohadt pofádat. Akkor beszélsz, ha kérdeznek, érted? Ez
mindenkire vonatkozik, seggfejek.
A hangnem, akárcsak a szavak, megdöbbentették Tracyt. A
fegyőrnő intett két másik őrnek. – Vigyétek innen ezeket a rossz
kurvákat.
Tracyt a többiekkel együtt végigterelték egy hosszú folyosón.
Bemasíroztak egy nagy, fehérre csempézett terembe, ahol egy
kövér, középkorú férfi állt piszkos köpenyben egy vizsgálóasztal
mellett.
Az egyik fegyőrnő rájuk ordított. – Sorakozó! – És hosszú
sorba kezdte taszigálni a nőket.
A köpenyes férfi megszólalt: – dr. Glasco vagyok, hölgyeim.
Levetkőzni!
A nők bizonytalanul néztek egymásra. Egyikük megkérdezte:
– Meddig kell...?
 Nem tudja, mi a fenét jelent, hogy levetkőzni? Vegyék le a
ruháikat. Mindent.
 A nők lassan vetkőzni kezdtek. Némelyik szégyenlősen,
némelyik dühösen, némelyik közönyösen. Tracy bal oldalán egy
jóval negyven év feletti nő reszketett, a jobbján egy törékeny,
vékony lány állt, aligha lehetett több tizenhét évesnél. A bőre
tele volt pattanásokkal.
Az orvos intett a sorban legelöl álló nőnek. – Feküdjön föl az
asztalra, és tegye a lábait a kengyelbe.
A nő habozott.
 Gyerünk már! Feltartja a sort.
A nő tette, amit mondtak neki. Az orvos feldugott egy tükröt a
vaginájába. Közben megkérdezte: – Van nemi betegsége?
 Nincs.
 Hamarosan kiderül.
A második nő követte őt az asztalon. Amikor az orvos kezdte
behelyezni a tükröt, Tracy felkiáltott: – Várjon!
Az orvos megállt, és meglepetten nézett fel. – Mi van?
Mindenki Tracyre bámult. Ő pedig mondta: – Nem
fertőtlenítette a műszert.
Dr. Glasco lassan, hidegen rámosolygott Tracyre. – Nahát!
Van egy nőgyógyászunk is a teremben. A baktériumok miatt
aggódik, igaz? Na, menjen csak a sor végére.
 Tessék?
 Nem érti? Induljon már!
Tracy értetlenül foglalta el a helyét a sor végén.
 Most pedig, ha nincs kifogása – mondta az orvos –,
folytatjuk.
Behelyezte a tükröt az asztalon fekvő nőbe, és Tracy hirtelen
rádöbbent, miért ő az utolsó a sorban. Mindnyájukat
végigvizsgálja ugyanazzal a sterilizálatlan műszerrel, és ő lesz
az utolsó, akinél használni fogja. Elöntötte a düh. Külön-külön
kellene megvizsgálnia mindenkit, ahelyett, hogy szándékosan
megalázza őket. És ezek hagyják, hogy ezt tegye. Ha mindenki
tiltakozna... Rákerült a sor.
 Az asztalra, doktornő.
Tracy habozott, de nem volt más választása. Felmászott az
asztalra, és becsukta a szemét. Érezte, hogy a férfi szétfeszíti a
lábát, durván, kíméletlenül tolja befelé a tükröt. Szándékosan
durván. Összeszorította a fogát.
 Van szifilisze vagy gonorrheája? – kérdezte az orvos.
 Nincs. – Nem akart szólni neki a gyerekről. Ennek a
szörnyetegnek nem. Majd megbeszéli a börtönigazgatóval.
 Érezte, amint az orvos a tükröt durván kirántotta belőle. Dr.
Glasco felhúzott egy gumikesztyűt. – Rendben van – mondta. –
Most pedig sorakozzanak, és hajoljanak le. Megvizsgáljuk a
csinos kis seggüket.
Mielőtt meggondolhatta volna, Tracy kifakadt: – Miért csinálja
ezt?
Dr. Glasco rábámult. – Megmondom, miért, doktornő. Mert a
seggük luka nagyszerű rejtekhely. Már egész gyűjteményem
van marihuánából és kokainból, olyan hölgyek seggéből, mint
maga. Na, hajoljanak le.
Ment sorba, végbélből végbélbe nyúlt az ujjával. Tracy rosszul
lett. Érezte, hogy keserű epe tör felfelé a torkában, öklendezni
kezdett.
 Ha ideokádik, beleverem a képét. – Az orvos az őrökhöz
fordult. – Vigyék őket a zuhanyozóba. Bűzlenek.
A meztelen rabok ruháikkal a kezükben meneteltek végig a
folyosón, egy nagy betonhelyiségbe, ahol egy sor nyitott zuhany
állt.
 Tegyétek a ruhákat a sarokba – utasította őket az egyik
felügyelőnő –, és menjetek zuhanyozni. Használjátok a
fertőtlenítő szappant. Alaposan mosakodjatok meg, tetőtől
talpig. És mossatok hajat samponnal.
Tracy a durva cementpadlóról a zuhany alá lépett. A víz hideg
volt. Erősen dörzsölte magát, közben ezt gondolta: Soha többé
nem leszek tiszta. Miféle emberek ezek? Hogy lehet így bánni
más emberi lényekkel? Ezt nem bírom ki tizenöt évig.
A felügyelőnő rászólt. – Hét, te! Letelt az idő, mássz ki!
Tracy kilépett a zuhany alól, egy másik fogoly lépett a helyére.
Felé nyújtottak egy vékony, rongyos törülközőt és félig meddig
megtörölközött.
Mikor az utolsó rab is lezuhanyozott, beterelték őket egy nagy
raktárhelyiségbe, ahol hosszú polcokon ruhák voltak, egy
másik rab végigmérte őket, és kiosztotta nekik a szürke
rabruhát. Tracy és a többiek két-két ruhát, két bugyit, két
melltartót, két pár cipőt, két hálóinget, egy egészségügyi
csomagot, egy hajkefét és egy szennyeszsákot kaptak. A
felügyelőnők figyelték őket, amíg mindenki felöltözött. Amikor
készen voltak, átterelték őket egy másik szobába, ahol egy
bennfentesnek látszó ember ügyködött egy fényképezőgép
állványa körül.
  Álljon a falhoz.
Tracy odament.
 Forduljon szembe.
A lány a gépbe nézett. Klikk.
 Fordítsa a fejét jobbra.
Engedelmeskedett. Klikk.
 Balra. – Klikk. – Menjen az asztalhoz.
Az asztalnál Tracy ujjait egyenként belenyomták a
festékpárnába, majd rányomták egy fehér lapra – ujjlenyomatot
vettek.
 Bal kéz. Jobb kéz. Törölje a kezét abba a rongyba! Készen
van.
Igaza van, gondolta Tracy sötéten. Készen vagyok. Egy szám
vagyok. Név nélkül, arc nélkül.
Egy őr rámutatott Tracyre. – Whitney? Az igazgató látni
akarja. Kövessen.
Tracy szíve hirtelen megdobbant. Charles mégiscsak csinált
valamit! Természetesen nem hagyta el őt, mint ahogy ő sem
hagyta volna el a férfit. Csak a hirtelen megrázkódtatás miatt
viselkedett úgy, ahogy. Aztán volt ideje gondolkodni, és rájött,
hogy mégis szereti őt. Beszélt az igazgatóval, és elmagyarázta,
mekkora hiba történt. Biztosan szabadon engedik.
Végigment egy folyosón, át két sűrűn rácsozott ajtón,
melyeket férfi és női fegyőrök nyitottak. Amint
keresztülengedték a második ajtón, csaknem leütötte egy
fogoly. Valóságos óriás volt, a leghatalmasabb nő, akit Tracy
valaha is látott. Több mint száznyolcvan centi magas és
legalább százhúsz kiló lehetett. Lapos, himlőhelyes arcában
sárga szemek ültek. Megragadta Tracy nyakát, hogy szilárdan
álljon, és belemarkolt a mellébe.
 Hé! – mondta az őrnek. – Új halacskánk van. Mi lenne, ha
hozzám osztanák be? – Erős svéd akcentusa volt.
 Sajnálom, már beosztották, Bertha.
Az amazon meglegyintette Tracy arcát. A lány megtántorodott,
az óriási nő felnevetett. – Jól van, picinyem. Találkozunk még.
Rengeteg időnk van. Nem menekülsz.
Odaértek az igazgató irodájához. Tracy majd elájult az
izgalomtól. Vajon Charles is bent lesz? Vagy elküldte az
ügyvédjét?
Az igazgató titkára biccentett az őrnek. – Már várja őt.
Maradjon itt.
George Brannigan igazgató egy kopott íróasztal mögött ült, és az
előtte fekvő iratokat tanulmányozta. Negyvenes évei közepén
járó, sovány, nagyon gondterhelt férfi, mélyen ülő barna
szemekkel.
Brannigan igazgató öt éve állt a dél-louisianai női börtön élén.
Úgy érkezett ide, hogy ismerte a modern büntetés-végrehajtás
elveit, tele volt idealista tervekkel, hogy megreformálja a
börtönt. De vereséget szenvedett, mint annyian előtte.
A börtönben eredetileg kétszemélyes cellákat építettek; már
mindegyikben négy-hat rab volt. Az igazgató tudta, hogy
mindenütt nagyjából ez a helyzet. Az ország börtönei
túlzsúfoltak és rosszul felszereltek. A bűnözők ezrei csak
vegetálnak itt bezárva, s mást sem csinálnak, mint dédelgetik
gyűlöletüket, s forralják bosszúterveiket. Ostoba, brutális
rendszer, de ez van.
Csöngetett a titkárának. – Rendben van. Küldje be a nőt.
A titkár kinyitotta a belső iroda ajtaját, Tracy belépett.
Brannigan igazgató felpillantott az előtte álló nőre. Tracy
Whitney még a durva rabruhában, fáradt arccal is gyönyörű
volt. Kedves, szép arcát nézve Brannigan igazgató eltöprengett,
vajon meddig marad ilyen. Különösen érdekelte ez a fogoly,
mert olvasta az esetet az újságokban és tanulmányozta az
iratait is. A lány először állt bíróság előtt, nem ölt meg senkit, a
tizenöt év rendkívül szigorú ítélet volt. Az a tény, hogy Joe
Romano volt a vádlója, több mint gyanússá tette magát a
bűncselekményt is. De az igazgató csak őrizte az elítélteket.
Nem kérdőjelezhette meg a rendszert. Ő maga a rendszer.
 Foglaljon helyet – mondta.
Tracy örült, hogy leülhet. A lábai már teljesen elgyengültek.
Most majd Charlesról fog beszélni, és arról, hogy hamarosan
szabadon engedik.
 Átnéztem az iratait – kezdte az igazgató.
Biztosan Charles kérte erre.
 Látom, hogy hosszú ideig itt marad. Az ítélete tizenöt év.
Egy percig tartott, míg felfogta az igazgató szavait. Valami nem
stimmel.
 Nem... nem beszélt Charlesszal?
Most értette meg. A gyomra remegni kezdett. – Kérem –
mondta –, kérem, hallgasson meg. Ártatlan vagyok.
Hányszor hallotta már ezt? Százszor? Ezerszer? Ártatlan va-
gyok. – A bíróság bűnösnek találta – mondta. – Azt tanácsolom,
próbálja megkönnyíteni a helyzetét. Ha beletörődik, hogy itt kell
maradnia, sokkal könnyebb lesz. A börtönben nincs óra, csak
naptár.
Nem tarthatnak itt tizenöt évig, gondolta keserűen Tracy. Meg
akarok halni. Kérlek, istenem, add, hogy meghaljak. De nem
halhatok meg, ugye? Akkor megölném a gyerekemet is. Ő a te
gyereked is, Charles. Miért nem vagy itt, hogy segíts nekem? És
ebben a pillanatban gyűlölni kezdte a férfit.
 Ha volna valami problémája... – folytatta Brannigan
igazgató. – Úgy értem, ha segíthetek valamiben, szeretném, ha
hozzám fordulna.
Miközben beszélt, tudta, hogy milyen üres szavak ezek. A lány
fiatal, szép és új itt. A börtön leszbikusai rávetik magukat, mint
az állatok. Egyetlen biztonságos cella sincs, amelyet
kijelölhetne számára. Mindegyik egy homokos fennhatósága
alatt van. Brannigan igazgató hallott már pletykákat a
zuhanyozóban, a vécékben és a folyosókon éjjelente történő
megerőszakolásokról. De ezek csak pletykák, mert az áldozatok
némák voltak utána. Vagy halottak.
Brannigan igazgató gyengéden mondta: – Jó magaviselettel
kiszabadulhat tizenkét vagy...
 Nem! – Mélységesen elkeseredett kiáltás szakadt ki belőle.
Tracy úgy érezte, rádőlnek az iroda falai. Sírva pattant fel. Az őr
besietett, és megragadta a karját.
 Kíméletesen – utasította az igazgató.
Aztán csak ült ott, és tehetetlenül nézte, ahogy elvezetik a
lányt.

Végigkísérték több folyosón, elhaladtak rengeteg cella mellett,

amelyek teli voltak mindenféle rabbal; fehérek, feketék, barnák,
sárgák, bámulták Tracyt, ahogy elhaladt előttük, és a
legkülönfélébb akcentussal kiabáltak neki. Tracy nem értette,
mint mondanak.
 Huss, huss...
 Kuss, kuss...
 Kuss, huss...
 Húst, húst...
Csak amikor a cellájához ért, akkor fogta fel, mit kántálnak a
nők: – Új hús.
 6
A C épületben hatvan nő élt, cellánként négy. Arcok villantak
elő a rácsok közül, miközben Tracy menetelt a hosszú, bűzös
folyosón; a legkülönfélébb arckifejezések meredtek rá, a
közömböstől az érdeklődőn át az utálkozóig. Szinte
öntudatlanul, félálomban ment, mint aki ismeretlen, idegen
vidéken jár. Sírás fojtogatta. Az igazgatói irodában a maradék
reménye is szétfoszlott. Semmi nem maradt. Semmi, csak ez az
őrjítő jövő, hogy ebben a purgatóriumi ketrecben kell élnie
tizenöt évig.
A fegyőrnő kinyitotta az egyik cella ajtaját. – Befelé!
Tracy hunyorogva nézett körül. A cellában három nő némán
meredt rá.
– Gyerünk! – szólt rá a fegyőrnő.
Tracy egy pillanatig habozott, majd belépett a cellába.
Hallotta, amint az ajtó becsapódik mögötte.
Megérkezett.
A szűk cellában négy priccs, egy kis asztal, fölötte repedezett
tükör, négy kis szekrény, és egy ülőke nélküli vécékagyló a
távolabbi sarokban.
A cellatársai még mindig bámultak rá. Egy Puerto Ricó-i nő
törte meg a csendet. – Úgy látszik, új cellatársunk érkezett. – A
hangja mély és érdes volt. Szép is lehetett volna, ha nem csúfítja
el egy vágás a homlokától a torkáig. Nem látszott tizennégy
évesnél többnek, míg valaki a szemébe nem nézett.
Zömök, középkorú mexikói nő szólalt meg: – Que suerte verte!
Üdvözöllek. Miért hoztak be, querida ?
Tracy meg sem tudott szólalni.
A harmadik nő fekete volt. Csaknem száznyolcvan centi
magas, éles, fürkésző tekintettel, hideg, kemény arcvonásokkal.
A haja le volt borotválva, koponyája kékesfeketén fénylett a
homályos világításban. – Az a priccsed, ott, a sarokban.
Tracy odament. A matrac mocskos volt, isten tudja, hányan
feküdtek már rajta. Meg sem tudta érinteni. Önkéntelenül
bökte ki. – Én nem tudok aludni ezen a matracon.
A kövér mexikói asszony elvigyorodott. – Nem muszáj, szivi.
Hay tiempo. Alhatsz az enyémen. – Tracy hirtelen megérezte a
cellában uralkodó rejtett áramlatokat, és fizikai félelem fogta el.
A három nő egyre bámulta, meztelennek érezte magát.
Friss hús. Megrémült. Tévedek, gondolta, ó, istenem, add, hogy
tévedjek.
Visszanyerte a hangját. – Kinek kell szólnom, hogy kapjak egy
tiszta matracot?
 Az istennek – mordult rá a fekete asszony. – De ő
mostanában nem jár errefelé...
Tracy megfordult, és ismét szemügyre vette a matracát. Nagy,
fekete svábbogarak másztak rajta. Nem tudok itt maradni,
gondolta magában. Meg fogok őrülni.
Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a fekete asszony
megszólalt: – Majd megszokod, bébi.
Tracy szinte hallotta az igazgató hangját: Azt tanácsolom,
próbálja megkönnyíteni a helyzetét...
A fekete asszony folytatta. – Ernestine Littlechap vagyok. – A
forradásos arcú nő felé intett. – Az ott Lola, Puerto Ricóból, és ez
a dagadt Paulita, Mexikóból. Te ki vagy?
 Tracy Whitney vagyok. – Majdnem azt mondta, voltam.
Az a lidércnyomásos érzése támadt, hogy a személyisége
homályba vész. Hányinger fogta el; megkapaszkodott a priccs
szélében, hogy összeszedje magát.
 Honnan jöttél, szivi? – kérdezte a kövér nő.
 Sajnálom, de... de most nem tudok beszélgetni. – Alig állt a
lábán. Lerogyott a mocskos priccs szélére, és szoknyájával
letörölte az izzadságcseppeket az arcáról. A gyerekem, gondolta.
Meg kellett volna mondanom az igazgatónak, hogy gyereket
várok. Tiszta cellába fog helyezni. Talán egy olyanba, ahol
egyedül lehetnék.
Lépéseket hallott a folyosóról. Egy fegyőr haladt el a cella előtt.
Tracy odasietett az ajtóhoz. – Bocsásson meg – mondta –,
beszélnem kell az igazgatóval.
 Rögtön küldöm – vetette hátra a fegyőr a válla fölött.
 Nem értett meg. Én... – A fegyőr elment.
Tracy öklét a szájába kapta, nehogy felüvöltsön.
 Beteg vagy, szivi? – kérdezte a Puerto Ricó-i nő.
Tracy a fejét rázta, képtelen volt megszólalni. Visszament a
priccshez, nézte egy ideig, aztán lassan ráfeküdt. A
reménytelenség, a feladás mozdulata volt ez. Behunyta a
szemét.

A tizedik születésnapja volt élete legizgalmasabb napja.

Antoine-hoz megyünk ebédelni, jelentette ki az apja.
Antoine-hoz! A
név egy másik világot jelentett, a szépség, az elegancia, a jómód
világát. Tracy tudta, hogy az apjának nincs sok pénze; jövőre
már elmehetünk nyaralni, ez a mondat refrénszerűen hangzott
el a házban. És most elmennek Antoine-hoz! Tracyt az anyja az
új, zöld ruhába öltöztette.
Csak rátok kell néznem, lelkendezett az apja. New Orleans két
legcsinosabb hölgyével vagyok. Mindenki féltékeny lesz rám.
Antoine Tracy legmerészebb álmait is felülmúlta. Valóságos
tündérország volt, elegáns és ízlésesen berendezett, fehér
porcelánok, csillogó ezüstök és aranymonogramos tányérok.
Igazi palota, gondolta Tracy. Lefogadom, hogy királyok és
királynők járnak ide. Enni sem tudott az izgalomtól, teljesen
lekötötte, hogy a gyönyörűen öltözött nőket és férfiakat
bámulta. Ha felnövök, ígérte meg magának, minden este ide
jövök, és elhozom anyát és apát is.
Nem is eszel, Tracy – mondta az anyja. S hogy a kedvére
tegyen, evett néhány falatot. Hoztak egy tortát, tíz szál
gyertyával, és a pincérek elénekelték a Happy Birthday-t, és a
többi vendég mind feléjük fordult és tapsolt, és Tracy úgy érezte
magát, mint egy hercegkisasszony. Kintről egy villamos
csilingelése hallatszott.

A csengő hangosan és élesen szólt.

– Vacsoraidő – jegyezte meg Ernestine Littlechap.
Tracy kinyitotta a szemét. Egymás után nyíltak a cellaajtók az
épületben. Tracy csak hevert a priccsen, kétségbeesetten
próbált múltbéli álmába kapaszkodni.
 Hé! Zabaidő! – mondta a fiatal Puerto Ricó-i.
Az evés puszta gondolatától beteg lett. – Nem vagyok éhes.
Paulita, a kövér mexikói nő szólalt meg. – Es llano. Egyszerű.
Nem törődnek vele, éhes vagy-e vagy sem. Mindenkinek muszáj
ennie.
A rabok felsorakoztak a folyosón.
 Jobban teszed, ha megmozdulsz, mert szétrúgják a
seggedet – figyelmeztette Ernestine.
Nem tudok megmozdulni, gondolta, itt maradok.
Cellatársai kimentek, és kettesével felsorakoztak. Egy
alacsony, kövér, festett szőke fegyőrnő észrevette, hogy Tracy a
priccsen fekszik.
  Hé, te! – vetette oda. – Nem hallottad a csengőt? Kifelé!
 Nem vagyok éhes, köszönöm. Inkább itt maradnék.
A fegyőrnő szeme tágra nyílt a döbbenettől. Beviharzott a
cellába. – Mit gondolsz, ki a fene vagy te? Várod a szobaszervizt?
Húzd a segged ki a sorba! Jelenthetnélek ezért. Ha még egyszer
előfordul, nagy botrány lesz. Megértetted?
Nem értette meg. Semmit nem értett abból, ami történt vele.
Felkászálódott a priccsről, kiment, beállt a sorba. A fekete nő
mellé állt. – Miért kell nekem...?
 Pofa be! – sziszegte Ernestine Littlechap a szája sarkából.
– A sorban nincs duma.
A nők végigmentek a keskeny, sivár folyosón, át a két
biztonsági ajtón egy hatalmas hodályba, amely zsúfolva volt
durva faasztalokkal és székekkel. Egy hosszú tálalópult elé
vonultak az ételért. A menü híg tonhalraguból, főtt zöldbabból
és tejsodóból állt; választani lehetett egy gyenge kávé vagy
porból készült gyümölcslé között. A csöppet sem
étvágygerjesztő ételt a pult mögött álló konyhás rabok
merítőkanállal adagolták a bádogtálkákba, miközben állandóan
hangosan sürgették a sort; következő... gyerünk tovább...
következő... gyerünk tovább... következő...
Amikor Tracy megkapta az ételt, bizonytalanul ácsorgott, nem
tudta, hova menjen. Ernestine Littlechapet kereste tekintetével,
de a fekete nő eltűnt. Odament, ahol Lola és Paulita, a kövér
mexikói nő ültek. Húsz nő ült egy asztalnál, mohón az étel fölé
hajoltak. Tracy ránézett a tányérjára, aztán undorral félretolta.
Paulita átnyúlt az asztalon, megragadta a tányért. – Ha nem
kell, én megeszem.
Lola szólt rá. – Hé, muszáj enned, mert nem fogod kibírni.
Nem akarom kibírni, gondolta elkeseredetten Tracy. Meg
akarok halni. Hogy tudnak ezek a nők így élni? Mióta lehetnek
itt? Hónapok óta? A szörnyű cellára gondolt, a borzasztó
matracra, üvölteni szeretett volna. Összeszorította a száját,
hogy ki ne törjön belőle.
A mexikói nő folytatta: – Ha kiszúrják, hogy nem eszel, mégy a
karcerba. – Látta az értetlenséget Tracy arcán. – Egy lyuk –
egyedül. Nem tetszene. – Előrehajolt. – Először vagy sitten, mi?
Na, adok egy tanácsot, querida. Ernestine Littlechap itt a főnök.
Legyél kedves hozzá, és nem lesz bajod.
Harminc perc múlva hangos csengetés harsant, a nők felálltak.
Paulita még felkapott egy zöldbabot a mellette levő tányérról.
Tracy beállt a sorba, és elindultak vissza a cellák felé. A vacsora
véget ért. Délután négy óra volt – öt hosszú óra még a
villanyoltásig.
Mire Tracy visszaért a cellába, Ernestine Littlechap már ott
volt. Tracy szerette volna tudni, hol lehetett vacsora alatt. Aztán
a vécére nézett. Szerette volna használni, de nem tudta rávenni
magát így, a többiek előtt. Várnia kell villanyoltásig. Leült a
priccs szélére.
Ernestine Littlechap megszólalt: – Hallom, semmit nem ettél.
Ostobaság!
Honnan tudhatta meg? És mit törődik vele? – Hogy
beszélhetnék az igazgatóval?
– Beadod a kérést írásban. Az őrök azt használják
vécépapírnak. Szerintük, aki az igazgatóval akar beszélni, az
csak bajkeverő lehet. – Odament Tracyhez. – Rengeteg dolog
van itt, ami bajba keverhet. Egy barátra van szükséged, aki
kihúz a bajból. – Mosolygott, kivillant egy aranyfoga. A hangja
halk lett. – Valakire, aki ismeri a dörgést ebben az állatkertben.
Tracy felnézett a fekete nő vigyorgó arcába. Úgy tűnt, hogy
valahol a mennyezeten lebeg.

Ez volt a legmagasabb dolog, amit valaha is látott. – Zsiráf –

mondta az apja.
Az állatkertben voltak, az Audubon Parkban. Tracy imádta a
parkot. Vasárnaponként ott hallgatták a katonazenét, utána a
szülei elvitték az akváriumba vagy az állatkertbe. Lassan
ballagtak, nézték az állatokat.
Nem utálnak bezárva lenni, papa ?
Az apja nevetett. Nem, Tracy. Csodálatos életük van.
Gondoskodnak róluk, etetik őket, és az ellenségeik nem jutnak
hozzájuk. Az állatok szomorúan néztek Tracyre. A kislány
szerette volna kinyitni a ketrecüket, és szabadon engedni őket.
Sose szeretnék így bezárva lenni, gondolta.

Nyolc óra negyvenöt perckor figyelmeztető csengő berregett föl

az épületben. Tracy zárkatársai vetkőzni kezdtek. Ő nem
mozdult.
 Lola rászólt – Tizenöt perced van arra, hogy elkészülj a
lefekvéshez.
A többiek levetkőztek, és felvették hálóingüket. A festett szőke
fegyőrnő ellépdelt a cella előtt. Amikor észrevette, hogy Tracy a
priccsen fekszik, megállt.
 Vetkőzni! – förmedt rá. Ernestine-hez fordult. – Nem
mondták neki?
 De. Mondtuk.
A fegyőrnő Tracyhez fordult. – El tudunk bánni a
rendbontókkal – figyelmeztette. – Csináld, amit mondanak,
vagy szétrúgom a valagadat. – Ezzel továbbment.
Paulita intette: – Jobban tennéd, ha hallgatnál rá, bébi. Az
Öreg Vasgatyás rohadék egy kurva.
Tracy lassan felállt, és háttal a többieknek vetkőzni kezdett.
Mindent levett, csak a bugyit hagyta magán, és belebújt a durva
hálóingbe. Érezte a többiek rátapadó tekintetét.
 Gyönyörű tested van – jegyezte meg Paulita.
 Igen, gyönyörű – visszhangozta Lola.
Tracy érezte, hogy megborzong.
Ernestine odalépett hozzá, és ránézett. – A barátaid vagyunk.
Vigyázunk rád. – A hangja reszelős volt az izgalomtól.
Tracy vadul megfordult. – Hagyjatok békén! Mindnyájan. Én...
nem vagyok olyan.
A fekete nő felhördült. – Olyan leszel, amilyennek mi akarjuk,
bébi.
 Hay tiempo. Rengeteg időnk van.
A villany kialudt.

A sötétség Tracy ellensége volt. Ült a priccs szélén, teste

megfeszült. Úgy érezte, a többiek mindjárt rárontanak. Vagy
csak képzelődik? Olyan meggyötört volt, hogy mindenben
fenyegetést lát. Megfenyegették? Nem igazából. Talán csak
igyekeznek barátságosak lenni, és ő messzemenő
következtetéseket von le ebből. Hallott már arról, hogy a
börtönökben virágzik a homoszexualitás, de úgy gondolta, az
inkább a kivétel, mint a szabály. A börtön szabályzata nem is
engedné meg az ilyesmit. Mégis, kétség gyötörte. Elhatározta,
ébren marad egész éjjel. Ha valamelyik megmozdul, segítségért
kiabál. Az őrök felelősek azért, hogy a raboknak ne essen baja.
Azzal nyugtatta magát, hogy nincs miért aggódnia. Csak ki kell
bírnia ébren.
 Tracy ült a priccs szélén, és minden hangra fülelt. Hallotta,
amint a három nő egymás után odamegy a vécéhez, használja,
majd visszamegy a priccsére. Amikor már nem tudta tovább
visszatartani, ő is odament. Megpróbálta lehúzni – nem
működött. A bűz csaknem elviselhetetlen volt. Visszament és
leült. Hamarosan világos lesz, gondolta. Reggel engedélyt kérek,
hogy beszélhessek az igazgatóval. Szólok neki a gyerekről. Át fog
helyeztetni egy másik cellába.
A teste feszült és reszketett. Ráfeküdt a priccsre, és néhány
másodperc múlva érezte, hogy valami mászik a nyakán.
Majdnem felsikoltott. Ki kell bírnom reggelig. Reggel minden
rendbe jön, gondolta. És egyszer csak reggel lesz.
Háromkor már nem bírta nyitva tartani a szemét. Elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki befogja a száját, és két kéz markolássza

a mellét. Fel akart ülni, hogy segítségért kiáltson, amikor érezte,
hogy a hálóingét és a bugyiját letépték róla. Kezek kúsztak a
combjai közé, és próbálták szétfeszíteni a lábát. Tracy
elkeseredetten védekezett, próbált felállni.
 Nyugi – suttogta egy hang a sötétben. – Nem lesz semmi
bajod.
Tracy a hang irányába rúgott. Eltalált valakit.
 Carajo! Adjatok a kurvának! – hörögte a hang. – Le vele a
földre!
Egy kemény ököl csapott az arcába, egy másik a gyomrába.
Valaki rámászott, és lefogta, kezek babráltak rajta.
Tracy majdnem kiszabadult egy pillanatra, de az egyik nő
megragadta, és fejét a rácsba verte. Érezte, hogy elered az orra
vére. A betonpadlón feküdt, kezét, lábát lefogták. Küzdött, mint
egy eszelős, de nem lehetett esélye három ellen. Hideg kezek és
forró nyelvek birizgálták. A lábait szétfeszítették, és egy
kemény, hideg tárgyat nyomtak belé. Kétségbeesetten
vonaglott, kiabálni próbált. Egy kéz próbálta befogni a száját.
Tracy teljes erőből beleharapott.
Elfojtott kiáltás volt a válasz: – Te szuka!
Ökölcsapások zuhogtak az arcába. Egyre mélyebben süllyedt
a fájdalomba, míg végül semmit nem érzett.
A csengő hangjára ébredt. A cella hideg betonpadlóján hevert,
meztelenül. Három cellatársa a priccsen feküdt.
A folyosón Vasgatyás kiabált: – Felkelni, mint a nap! – Amint
elment a cella előtt, meglátta Tracyt, aki vértócsában feküdt a
földön, összevert arccal, bedagadt szemmel.
 Mi a fene folyik itt? – nyitotta ki az ajtót, és belépett.
 Biztosan leesett a priccsről – találgatta Ernestine
Littlechap.
A fegyőrnő odament Tracyhez, és megtaszította a lábával. –
Hé, te! Kelj föl!
A lány messziről hallotta a hangot. Igen, gondolta. Fel kell
kelnem, ki kell jutnom innen. De képtelen volt megmozdulni.
Teste égett a fájdalomtól.
A fegyőrnő megragadta Tracy könyökét, és felhúzta ülő
helyzetbe, a lány majd elájult a fájdalomtól.
 Mi történt?
Egyik szemével látta cellatársai homályos körvonalait, amint
csendben várják a válaszát.
 Én... – próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.
Újra megpróbálta, és valami rejtelmes ösztön ezt mondatta vele:
– Leestem az ágyról...
A fegyőrnő felcsattant: – Utálom az ilyen alakokat.
Magánzárkába vágunk, míg megjön az eszed.

Felejtés volt, visszatérés az anyaméhbe. Egyedül volt a

sötétben. Bútor nem volt a szűk pincecellában, csak egy
vékony, agyonhasznált matrac a betonpadlóra dobva. Egy
undorító luk a padlón volt a vécé. Tracy feküdt a sötétben,
népdalokat dúdolt magában, melyeket apja tanított neki
réges-régen. Fogalma se volt arról, milyen közel jár az őrülethez.
Nem tudta, hol van, de nem bánta. Csak meggyötört testének
fájdalma bántotta. Biztosan elestem és megütöttem magam, de
mama majd ápol. Gyenge hangon hívogatta: Mama... – és
amikor nem jött válasz, újra elaludt.
Negyvennyolc órán át aludt; az agónia fájdalommá csillapult,
aztán a fájdalom is csökkent. Kinyitotta a szemét. A semmi vette
körül. Olyan sötét volt, hogy a cella falait se látta.
Emlékfoszlányok tértek vissza. Orvoshoz vitték. Hallotta a
hangját: „...törött borda, roncsolt csukló. Bekötözzük... A
vágások és horzsolások csúnyák, de összeforrnak. Elment a
gyereke..."
 – Ó, a gyerekem – suttogta Tracy. – Megölték a gyerekemet.
Sírni kezdett. Siratta a gyerek elvesztését. Siratta saját magát.
Siratta az egész beteg világot.
Feküdt a vékony matracon a hideg sötétben, és olyan tömény
gyűlölet öntötte el, hogy szó szerint belereszketett. A gondolatok
zsibongtak benne, míg végül minden érzelmet kiöltek belőle,
egyet kivéve: a bosszút. Nem a három cellatársa ellen. Azok
áldozatok, akárcsak ő. A férfiakon akart bosszút állni, akik ezt
tették vele, akik tönkretették az életét.
Joe Romano: „Az öregasszony átvert. Nem mondta, hogy ilyen
belevaló lánya van... "
Anthony Orsatti: „Joe Romano egy Anthony Orsatti nevű
embernek dolgozik. Orsatti uralja New Orleanst... "
Perry Pope: „Ha bűnösnek vallja magát, megtakarítja az
államnak a tárgyalás költségét... "
Henry Lawrence bíró: „A következő tizenöt évet a dél-louisianai
női börtönben tölti..."
Ezek az ellenségei. Aztán ott van Charles, aki még csak meg se
hallgatta: „Ha pénzre volt szükséged, miért nem szóltál nekem...
Valószínűleg sose ismertelek igazán... Azt teszel a gyerekeddel,
amit akarsz... "
Megfizettet velük. Mindegyikükkel. Még nem tudta, hogyan.
De azt tudta, hogy bosszút fog állni. Holnap, gondolta. Ha eljön
a holnap.

7
Az idő elvesztette minden jelentését. A cellában sosem volt fény,
így nem volt különbség nappal és éjszaka között; fogalma sem
lehetett arról, mennyi időt töltött a magánzárkában. Időnként
hideg ennivalót adtak be az ajtóba vágott nyíláson keresztül.
Tracynek nem volt étvágya, de kényszerítette magát, hogy az
utolsó morzsáig mindent megegyen. Muszáj enni, különben
nem bírod ki. Most megértette; tudta, hogy minden csepp
erejére szüksége lesz ahhoz, amit eltervezett. Helyzetét
mindenki reménytelennek tartaná: bezárták tizenöt évre, se
pénze, se barátai, semmiféle menedéke. De elszántság ébredt
benne. Túlélem, gondolta. Szembenézek az ellenségeimmel, a
bátorság lesz a pajzsom. Túléli, miként az ősei is túléltek
mindent. Angol, ír és skót vér keveredett ereiben, a legjobb
tulajdonságaikat örökölte, az intelligenciát, a bátorságot és az
akaraterőt. Az őseim túléltek éhínséget, szenvedéseket,
árvizeket; én is túl fogom élni ezt. Úgy érezte, mind vele
vannak most a zárkájában, a pásztorok, a vadászok, a
kereskedők, az orvosok, a tanítók. A múlt kísértetei, mint az ő
részei. Nem leszek méltatlan hozzátok, suttogta maga elé a
sötétben.
Tervezni kezdte a menekülését.
Tracy tudta: az a legfontosabb, hogy erőre kapjon. A cella
szűk volt ahhoz, hogy tornagyakorlatokat végezzen, de elég
volt a t'ai chi ch'uan, az évszázados kínai harcművészet
gyakorlásához. Ez nem igényel nagy helyet, de a test minden
izmát megmozgatja. Tracy felállt, és elkezdte a gyakorlatokat.
Minden gyakorlatnak neve és jelentősége van. Először a
harcias Démonűzést, aztán a gyengédebb Fénygyűjtést
gyakorolta. A mozdulatokat lágyan, kecsesen és nagyon
lassan kell végezni. Tracy szinte hallotta az edzője hangját:
Gyűjtsd, össze a „chi"-t, az életerőt. Eleinte nehéz, mint a hegy,
aztán könnyűvé válik, mint egy madártoll. Tracy érezte, ahogy
a chi elindul az ujjaiban, és addig koncentrált, míg egész testét
elárasztotta.
A teljes gyakorlatsor egy óráig tartott, és mikor befejezte,
Tracy teljesen kimerült. Minden reggel és délután
végigcsinálta a szertartást, míg teste ismét egészséges lett és
erős.
Amikor nem a testét, akkor az elméjét edzette. Feküdt a
sötétben, és bonyolult matematikai egyenleteket oldott meg,
fejben dolgozott a bank számítógépén, verseket szavalt, és
emlékezetébe idézte a színdarabokat, amelyekben az
iskolában szerepelt. Maximalista volt, és amikor olyan
szerepet kapott egy iskolai előadásban, amelyben különféle
akcentust kellett használnia, már hetekkel korábban
tanulmányozta és gyakorolta a kiejtést. Egy tehetségkutató
egyszer próbafelvételre ajánlotta Hollywoodba.
– Nem, köszönöm. Nem vágyom a rivaldafényre. Nem nekem
való – mondta neki Tracy.
Charles hangja: Te vagy a mai Daily News címlapján.
Tracy elhessegette Charles emlékét. Bizonyos ajtóknak most
zárva kell lenniük az agyában.
A tanítós játékot játszotta: keress meg három
megtaníthatatlan dolgot.
Megértetni egy hangyával a katolicizmus és a
protestantizmus közötti különbséget.
 Megértetni egy méhecskével, hogy a Föld forog a Nap körül.
Megmagyarázni egy macskának a kommunizmus és a
demokrácia közötti különbséget.
De legtöbbet azon töprengett, hogyan fog elbánni az
ellenségeivel, sorban egymás után. Eszébe jutott egy gyerekkori
játék. Ha egyik kezét az ég felé nyújtja, el tudja takarni a napot.
Ezt tették vele. Egy kéz az ég felé nyúlt, és eltakarta az életét.

Tracynek fogalma sem volt arról, hány elítéltet tört meg a

magánzárka, de nem is érdekelte.
A hetedik napon, amikor a cella ajtaja kinyílt, először
majdnem megvakult a beáradó fénytől. Egy őr állt odakint. –
Talpra. Visszamegy az emeletre.
Nyújtotta a kezét, hogy segítsen, de legnagyobb meglepetésére
a lány könnyedén felállt, és kisétált a zárkából – segítség nélkül.
A többi rab vagy összetört volt, vagy dühödt, amikor kiengedte a
magánzárkából. Tracy egyik sem. Tartás sugárzott belőle,
egyfajta öntudat – ismeretlen jegyek ezen a helyen. Tracy
álldogált a fényben, fokozatosan szoktatta a szemét. Milyen jó
segge van, gondolta a fegyőr. Ha kimosakodna, el lehetne kapni
egy kicsit. Némi apróságért bármire hajlandó.
Hangosan ezt mondta: – Egy ilyen csinos lánynak, mint maga,
nem kéne ilyen dolgokba keverednie. Ha barátok lennénk,
gondoskodnék róla, hogy többé ne forduljon elő.
Tracy megfordult és ránézett, a férfi pedig gyorsan úgy
döntött, nem erőlteti a dolgot. Fölkísérte és átadta egy
fegyőrnőnek.
A fegyőrnő fintorgott. – Maga bűzlik. Menjen és zuhanyozzon
le. A ruhákat elégetjük.
A hideg zuhany csodálatos volt. Tracy hajat mosott, és tetőtől
talpig alaposan ledörzsölte magát. Amikor megtörülközött és
felöltözött, a fegyőrnő már várta. – Az igazgató látni akarja.
Legutóbb, mikor ezeket a szavakat hallotta, azt hitte,
hamarosan kiszabadul. Soha többé nem lesz olyan naiv.
Brannigan igazgató az ablaknál állt, mikor Tracy belépett az
irodájába. Megfordult és így szólt: – Üljön le, kérem. – Tracy
leült. – Washingtonban voltam egy konferencián. Ma reggel
érkeztem vissza, és láttam a jelentést a történtekről. Magát
igazságtalanul tették magánzárkába.
A lány közömbösen figyelte.
Az igazgató az asztalon levő papírra pillantott. – A jelentés
szerint magát megerőszakolták a cellatársai.
 Nem, uram.
Brannigan igazgató megértően bólintott. – Megértem a
félelmét, de nem engedhetem meg, hogy a rabok uralják a
börtönt. Meg akarom büntetni, aki ezt tette, de ehhez
szükségem van a vallomására. Gondom lesz rá, hogy védelmet
kapjon. Nos, azt akarom, hogy pontosan mondja el, mi történt,
és hogy ki a felelős érte.
Tracy a szemébe nézett. – Én. Leestem a priccsről.
Az igazgató hosszú ideig nézte, a lány látta az arcán, hogy
csalódott.
 Egészen biztos ebben?
 Igen, uram.
 Nem gondolja meg magát?
 Nem, uram.
Brannigan igazgató sóhajtott. – Rendben van. Ha így
határozott... Áthelyeztetem egy másik cellába, ahol...
 Nem akarom, hogy áthelyezzenek.
A férfi meglepődve nézett rá. – Úgy érti, hogy vissza akar
menni ugyanabba a cellába?
 Igen, uram.
A férfi zavarba jött. Talán tévedett a lány megítélésében; lehet,
hogy ő provokálta ki, ami történt. Az isten se tudja, mit
gondolnak és tesznek ezek az átkozott női rabok. Szeretné, ha
áthelyeznék egy rendes férfibörtönbe, de a felesége és a
kislánya, Amy, szeretnek itt élni. Szép házban laknak, és
kedvelik a börtöngazdaság körüli gyönyörű vidéket. Számukra
olyan az egész, mint egy vidéki nyaralás, csak neki kell
küszködnie ezekkel az őrült nőkkel napi huszonnégy órát.
Ránézett a nőre, és vonakodva mondta: – Jól van. Csak ne
keveredjen bajba ismét.
 Igen, uram.
A cellába való visszatérés perce volt a legnehezebb eddigi
életében. Amint belépett, megrohanták az emlékek. A
cellatársai kinn dolgoztak. Tracy lefeküdt a priccsre, nézte a
plafont, tervezgetett. Végül lenyúlt a priccs aljára, és lefeszített
egy fém tartórudat. A matraca alá rejtette. Amikor tizenegykor
megszólalt az ebédet jelző csengő, Tracy elsőnek állt be a sorba.
Az ebédlőben Paulita és Lola a bejárathoz közeli asztalhoz ült.
Ernestine Littlechapnek nyoma sem volt.
Tracy egy olyan asztalt választott, ahol csupa idegen ült, és az
utolsó falatig megette ízetlen ebédjét. Délután egyedül volt a
cellában. Háromnegyed háromkor érkeztek meg a többiek.
Paulita meglepetten elvigyorodott, amikor meglátta Tracyt. –
Szóval visszajöttél hozzánk, cicus. Tetszett, amit csináltunk,
igaz?
 Jól van. Máskor is megkapod – mondta Lola.
Tracy jelét se adta, hogy hallotta a fecsegésüket. A fekete nőre
koncentrált. Ernestine Littlechap miatt jött vissza a cellába.
Nem bízott benne. Egy pillanatig sem. De szüksége volt rá.
Adok egy tanácsot, querida. Ernestine Littlechap itt a főnök...
Aznap este, mikor a villanyoltás előtt tizenöt perccel a
figyelmeztető csengő megszólalt, Tracy felállt a priccsről, és
vetkőzni kezdett. Ezúttal nem volt szemérmes. Vetkőzött, és a
mexikói asszony elismerően füttyentett, amikor meglátta Tracy
telt, feszes mellét, hosszú, formás lábát, bársonyos combjait.
Lola hangosan, szaporán lélegzett. Tracy felvette a hálóingét, és
lefeküdt. A villany kialudt. A cella sötétbe borult.
Harminc perc telt el. Tracy feküdt a sötétben, és hallgatta a
többiek lélegzését.
A cella túlfeléről Paulita suttogott: – Mama csuda jókat csinál
veled ma éjjel. Vedd le a hálóinged, bébi.
 Megtanítjuk neked is, hogy kell csinálni. Isteni lesz –
gügyögött Lola.
A fekete nő még mindig nem szólt egy szót sem.
A levegő mozgásából Tracy megérezte, hogy közelednek felé.
Felemelte a vasdarabot, és teljes erejével meglendítette, eltalálta
az egyik nő arcát. Fájdalmas üvöltés hallatszott, Tracy a másik
alak felé rúgott, és látta, amint a földre zuhan.
 Ha a közelembe jöttök, megöllek benneteket – mondta
Tracy.
 Te kurva!
 Hallotta, hogy megint felé indulnak, és felemelte a vasrudat.
Ernestine hangja csattant föl a sötétben. – Elég volt.
Hagyjátok békén.
 Ernie, vérzek. El akarom látni a baját...
 Azt teszitek, a fenébe is, amit mondok.
Hosszú ideig csend volt. Tracy hallotta, hogy a nők
visszamennek a priccseikhez, levegő után kapkodnak. Ő is
feküdt, feszülten várta, mi fog történni.
Ernestine Littlechap megszólalt: – Okos vagy, bébi.
Tracy hallgatott.
 Nem köptél az igazgatónak. – Ernestine halkan kuncogott a
sötétben. – Ha köptél volna, már hulla lennél.
Tracy hitt neki.
 Miért nem hagytad, hogy áttegyen másik cellába?
Úgy, szóval ezt is tudja. – Vissza akartam jönni ide.
 Igen? Minek? – Ernestine Littlechap hangja egy árnyalatnyit
remegett.
Tracy erre a pillanatra várt. – Mert segíteni fogsz kijutnom
innen.

Egy fegyőrnő lépett oda Tracyhez: – Látogatója van, Whitney.

Tracy meglepetten nézett rá. – Látogatóm? – Ki lehet az? Aztán
hirtelen rájött. Charles. Végül is eljött. Túl későn. Nem volt itt,
amikor olyan mérhetetlenül szükségem volt rá. Nos, többé
nincs szükségem rá. Senkire sem. Tracy követte a fegyőrnőt a
látogatószobába. Belépett. Egy vadidegen ült egy kis faasztal
mellett. A legkevésbé vonzó férfi, akit Tracy valaha is látott.
Alacsony, dagadt, formátlan testű, hosszú, lógó orral, kis
keserű szájjal. Magas homloka volt, kopaszodott, élénk barna
szemeit felnagyította a vastag szemüveglencse.
Nem állt fel. – Daniel Cooper vagyok. Az igazgató engedélyt
adott, hogy beszéljek magával.
 Miről? – kérdezte Tracy gyanakvóan.
 Nyomozó vagyok az NBVT-nél... Nemzetközi Biztosítás
Védelmi Társaság. A mi egyik ügyfelünk biztosította azt a
Renoirt, amit elloptak Mr. Joseph Romanótól.
 Tracy mély lélegzetet vett. – Nem segíthetek. Nem én loptam el.
– Elindult az ajtó felé.
Cooper szavai állították meg. – Tudom, Miss Whitney.
Tracy megfordult és ránézett, figyelmesen, feszülten.
 Senki nem lopta el. Hamisan vádolták meg, Miss Whitney.
Tracy lassan leereszkedett a székre.

Daniel Cooper három héttel előbb került kapcsolatba az esettel,

amikor főnöke, J. J. Reynolds behívatta az irodájába
Manhattanben, az NBVT központjában.
 Van egy ügyem a számára, Dan – mondta Reynolds.
Daniel Cooper ki nem állhatta, ha Dannek nevezték.
 Rövidre fogom. – Reynolds tényleg rövidre akarta fogni, mert
idegesítette Cooper. Valójában Cooper mindenkit idegesített az
intézményben. Furcsa ember volt – hátborzongató, sokan így
jellemezték. Daniel Cooper teljesen zárkózott figura volt. Senki
nem tudta, hol lakik, nős-e, vannak-e gyerekei. Senkivel nem
érintkezett, sose vett részt hivatali partikon, társas
összejöveteleken. Magányos alak volt, és Reynolds csak azért
tűrte el, mert egyszerűen zseni volt. Egy komputeragyú buldog.
Daniel Cooper egyedül több ellopott műkincset talált meg, több
biztosítási csalást leplezett le, mint az összes többi nyomozó
együtt. Reynolds sokat adott volna érte, ha tudja, hogyan
csinálja. De már az is idegesíti, ahogy ül itt vele szemben, és
bámul rá a fanatikus barna szemével.
Reynolds belevágott: – Egyik ügyfelünk, egy társaság félmillió
dollárra biztosított egy festményt, és...
 A Renoir. New Orleans. Joe Romano. Egy Tracy Whitney
nevű nőt bűnösnek nyilvánítottak és tizenöt évre elítéltek. A
képet még nem találták meg.
A frász törje ki! – gondolta Reynolds. Ha bárki más lenne, azt
hinném, dicsekszik.
 Úgy van – bólintott kelletlenül. – A Whitney nőszemély
biztonságba helyezte valahova a képet, és vissza akarjuk
szerezni. Lásson hozzá.
Cooper megfordult, és szó nélkül kiment az irodából. J. J.
Reynolds utánanézett, és ezt gondolta, már nem először. Egy
szép napon rájövök, mi működteti ezt a nyavalyást.
Cooper keresztülment a termen, ahol ötvenen dolgoztak,
komputert programoztak, jelentéseket gépeltek, telefonáltak.
Kész tébolyda.
Amint elhaladt egy íróasztal mellett, egy kolléga utána szólt:
 Hallom, te kaptad a Romano-ügyet. Szerencsés vagy. New
Orleans...
Cooper válasz nélkül ment tovább. Miért nem hagyják békén?
Csak ezt kérte mindenkitől, de folyton zaklatták kíváncsi
közeledési kísérleteikkel. Valóságos társasjáték lett ez az
irodában. Elhatározták, hogy áttörik titokzatos zárkózottságát,
és kitalálják, ki is ő valójában.
 Mit szólnál péntek este egy vacsorához, Dan?
 Ha nem vagy nős, Sarah és én ismerünk egy gyönyörű
lányt, Dan...
Nem veszik észre, hogy nincs szüksége egyikükre sem, hogy
nem kíváncsi rájuk?
 Gyere el, csak egy italra...
De Daniel Cooper tudta, hogy ez hova vezetne. Egy ártatlan
ital, aztán egy vacsorameghívás, a vacsorákon barátságok
szövődnek, a barátságból bizalmas viszony. Túl veszélyes.
Daniel Cooper halálosan rettegett attól, hogy egy napon valaki
tudomást szerez a múltjáról. Az, hogy a múlt halottai el vannak
temetve, hazugság. A halott nincs eltemetve. Két-három
évenként egy botránylap kiássa a régi bűnügyet, ilyenkor
Daniel Cooper eltűnik néhány napra. Kizárólag ilyenkor fordul
elő, hogy berúg.
Daniel Cooper főállásban foglalkoztathatott volna egy
pszichiátert, ha egyáltalán beszélni tudott volna az érzelmeiről,
de senkinek sem tudott volna beszélni a múltról. Az egyedüli
tárgyi bizonyíték, amelyet megőrzött arról a rettenetes, régi
napról, egy megsárgult, halvány újságkivágás, amit gondosan
elzárt a szobájában, ahol senki nem bukkanhatott rá. Időről
időre belenézett, mintegy büntetésképpen, noha a cikk minden
szavát kívülről tudta.
Naponta legalább háromszor zuhanyozott vagy fürdött, de
sose érezte tisztának magát. Szilárdan hitt a pokolban és a
pokol tisztítótüzében; tudta, hogy számára az egyetlen
üdvözülés a földön a vezeklés, a bűnhődés. Megpróbált belépni
a New York-i rendőrségbe, de fizikai adottságai miatt nem
sikerült; alacsonyabb volt a kelleténél, így lett magánnyomozó.
Vadásznak tekintette magát, aki csapdába
csalja azokat, akik vétenek a jog ellen. Úgy gondolta, ő isten
eszköze, az ő ítéletét továbbítja a bűnözőknek. Ez volt az
egyetlen mód, hogy vezekelhessen a múltért, és bűnbocsánatot
nyerhessen.
Azon töprengett, van-e ideje zuhanyozni, mielőtt a repülőtérre
indul.

Daniel Cooper első állomása New Orleans volt. Öt napot töltött

a városban, addigra mindent tudott, amit akart Joe Románéról,
Anthony Orsattiról, Perry Pope-ról és Lawrence bíróról.
Elolvasta Tracy Whitney kihallgatásának jegyzőkönyveit és az
ítéletet. Kikérdezte Miller hadnagyot, és tudomást szerzett
Tracy Whitney anyjának öngyilkosságáról. Beszélt Otto
Schmidttel, és megtudta, hogyan tették tönkre a
Whitney-vállalatot. Megbeszélései során egyetlen jegyzetet sem
készített, mégis szó szerint tudta volna idézni mindegyiket.
Kilencvenkilenc százalékig biztos volt benne, hogy Tracy
Whitney ártatlan, de ezt az arányt Daniel Cooper
elfogadhatatlannak tartotta. Philadelphiába repült, beszélt
Clarence Desmonddal, a bank alelnökével, ahol Tracy Whitney
dolgozott. Charles Stanhope III. nem volt hajlandó találkozni
vele.

Most, hogy nézte a vele szemben ülő nőt, Cooper száz százalékig
biztos volt benne, hogy a lánynak semmi köze a képlopáshoz.
Akár meg is írhatja a jelentését.
 Romano tőrbe csalta magát, Miss Whitney. Előbb vagy
utóbb bejelentette volna, hogy ellopták a képet. Maga
történetesen a legjobb pillanatban lépett közbe, hogy
megkönnyítse a dolgát.
Tracy érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Ez az ember tudja,
hogy ártatlan. Valószínűleg elég bizonyítéka van Romano ellen
ahhoz, hogy tisztázza őt. Beszélni fog az igazgatóval vagy a
kormányzóval, és kiszabadítja ebből a lidércnyomásból.
Hirtelen alig kapott levegőt. – Szóval segít nekem?
Daniel Cooper zavarba jött. – Segíteni magának?
 Igen. Kegyelmet kapni, vagy...
 Nem.
 Mintha arcul csapták volna. – Nem? De miért? Ha tudja, hogy
ártatlan vagyok...
Hogyan lehetnek az emberek ilyen ostobák?
– Az én megbízatásom ezzel véget ért.

Amikor visszament a szállodába, Cooper azonnal levetkőzött, és

beállt a zuhany alá. Súrolta magát tetőtől talpig, csaknem fél
órát töltött a forró vízsugár alatt. Amikor megtörülközött és
felöltözött, leült és megírta a jelentését.

Címzett: J. J. Reynolds
Ügyiratszám: Y-72-830-412
Előadó: Daniel Cooper
Tárgy: Deux Femmes dans le Café Rouge, Renoir –
Olajfestmény
Következtetésem szerint Tracy Whitney semmilyen módon
nem játszott szerepet a fenti kép ellopásában. Meggyőződésem,
hogy Joe Romano félrevezette a biztosítási ügynökséget egy
álbetöréssel, behajtja a biztosítást, és eladja a képet egy
magángyűjtőnek; a kép mostanra valószínűleg már nincs az
országban. Minthogy a kép híres, várhatóan Svájcban fog
fölbukkanni, ahol a jóhiszeműség törvény. A svájci kormány
engedélyezi a vásárlónak, hogy a képet – ha jóhiszeműen vette –
akkor is megtartsa, ha lopott.
Javaslat: mivel nincs konkrét bizonyíték Romano
bűnösségére, ügyfelünknek ki kell fizetni a biztosítási díjat.
Továbbá, teljesen fölösleges Tracy Whitneyvel tovább
foglalkozni, sem a kép felkutatása, sem esetleges kártérítés
miatt, minthogy nincs tudomása a képről, másrészt vagyona
vagy kintlevősége sincs. Mellesleg a következő tizenöt évet a
dél-louisianai női börtönben tölti.

Daniel Cooper egy pillanatra megtorpant, s Tracy Whitneyre

gondolt. Úgy gondolta, más férfiak bizonyára gyönyörűnek
találták volna. Eltűnődött, szinte közömbösen, vajon mit tesz
majd vele tizenöt év börtönélet. De ehhez neki semmi köze.
Daniel Cooper aláírta a jelentést, és azon gondolkodott, van-e
ideje egy újabb zuhanyozásra.
 9

Az Öreg Vasgatyás a mosodába osztotta be Tracyt. A harmincöt

munkahely közül a mosoda a legrosszabb. A forró hodályban
mosó- és mángorlógépek sorakoznak, a fennmaradó helyen
szennyes ruhák kifogyhatatlan halmai. A gépeket állandóan
tölteni és üríteni kell, a nehéz kosarakat a vasalórészleghez
tologatni; mindez gépies és hátgörbítő munka.
A munka reggel hatkor kezdődik, kétóránként tíz perc pihenőt
engedélyeznek a raboknak. A kilencórás munkanap végére a
legtöbb asszony összeesik a kimerültségtől. Tracy gépiesen
végezte munkáját, nem beszélt senkivel, gondolataiba mélyedt.
Mikor Ernestine Littlechap meghallotta, hová osztották be
Tracyt, megjegyezte: – Az Öreg Vasgatyás ki van akadva a
seggedtől.
 De nem macerál – felelte Tracy.
Ernestine Littlechap zavarban volt. Ez a nő egyszerűen nem
volt azonos azzal a rémült fiatal lánnyal, akit három héttel
ezelőtt behoztak a börtönbe. Valami nagyon megváltozott
benne, és Ernestine Littlechap szerette volna tudni, mi és miért.
A nyolcadik munkanapján egy őr lépett oda hozzá a
mosodában. – Üzenetet hoztam. Beosztották a konyhára.
A legvágyottabb munkahely a börtönben.
Kétféle étel készül a börtönkonyhán: a rabok húsvagdalékot,
hot dogot, babot vagy egytálételt kapnak, az őrök és
börtöntisztviselők ételeit viszont hivatásos szakácsok készítik:
sülteket, friss halakat, rostélyosokat, zöldséget, desszerteket. A
konyhán dolgozó elítéltek hozzájutnak ezekhez az ételekhez.
Amikor Tracy jelentkezett a konyhán, meg se lepődött azon,
hogy ott találta Ernestine L.ittlechapet. Odalépett hozzá: –
Köszönöm. – Nagy nehézség árán sikerült némi kedvességet
préselnie a hangjába.
Ernestine nyelt egyet, és nem szólt semmit.
 Hogy sikerült elintézni az Öreg Vasgatyással?
 Már nincs nálunk.
 Mi történt vele?
 Megvannak a módszereink. Ha egy őr szemét, és túl sokat
bosszant minket, elhajtjuk innen.
 Úgy érted, hogy az igazgató hallgat rátok?
 Szart. Mi köze ehhez az igazgatónak?
  Akkor hogy tudjátok...
 Könnyen. Amikor ő van szolgálatban, veszekedés tör ki.
Aztán panaszok érkeznek. Az egyik fogoly jelenti, hogy az Öreg
Vasgatyás megmarkolta a muffját. Másnap egy másik
bevádolja, hogy durva. Aztán valaki panaszkodik, hogy eltűnt
valami a cellájából – mondjuk egy rádió –, és tuti lehetsz, hogy
előkerül az Öreg Vasgatyás szobájából. És az Öreg Vasgatyás
eltűnik. Nem az őrök irányítják ezt a börtönt. Mi.
 Miért vagy itt? – kérdezte Tracy. Nem érdekelte a válasz,
csak barátságos akart lenni ezzel a nővel.
 Nem az én hibám, elhiheted. Rengeteg lány dolgozott
nekem.
Tracy ránézett. – Úgy érted, hogy...? – habozott kimondani.
 Kurvák? – Nevetett. – Neeem. Szobalányok voltak nagy
házaknál. Nyitottam egy ügynökséget. Legalább húsz lányom
volt. A gazdag népeknek szüksége van szobalányra. Betettem
egy csomó hirdetést a legjobb újságokba, és amikor fölhívtak,
elhelyeztem a lányaimat náluk. A lányok körbeszimatolták a
házat, és amikor a gazdáék dolgoztak vagy bementek a városba,
a lányok összepakolták az ezüstöt, az ékszereket, a szőrméket,
és minden mozdítható jobb cuccot. – Ernestine sóhajtott. – Ha
elmondanám, mennyi tetves adómentes pénzt nyeltünk el, el se
hinnéd.
 Hogy fogtak el?
 A sors fricskája volt, szivi. Az egyik szobalányom egy
polgármester házában szolgált fel, és a vendégek közt volt egy
öreg hölgy, akinél korábban dolgozott és kirámolta. Amikor a
rendőrség meggyúrta egy kicsit, az én lányom elkezdett dalolni,
és elénekelte az egész operát. Így került ide szegény öreg
Ernestine.
Álltak egymás mellett a tűzhelynél. – Én nem maradhatok itt –
suttogta Tracy. – El kell intéznem valamit odakint. Segítesz
megszökni?
 Pucold a hagymát. Ír gulyás lesz estére.
És elment onnan.
A börtön hírközlése remekül működött. A rabok mindent
előbb tudtak, mint ahogy bekövetkezett. A bentlakó őrök, akár
a patkányok, mindent kiszedtek a kukákból, felvették és
elolvasták az eldobott papírfecniket, kihallgatták a telefonokat,
követték az igazgató postáját, és minden információt gon-
dosan továbbítottak a fontosabb börtönlakóknak. Ernestine
Littlechap volt a lista tetején. Tracy tudta jól, hogy mind az
őrök, mind a rabok számolnak Ernestine-nel. Mióta tudták,
hogy Ernestine lett Tracy védelmezője, teljesen békén hagyták a
lányt. Ő ugyan aggódva várta, hogy Ernestine megkörnyékezi,
de a nagy fekete távol tartotta magát tőle. Miért? – töprengett
Tracy.

A tízoldalas börtönszabályzat – amelyet minden rabnak

ismernie kell – hetedik pontja alatt ez olvasható: „A szex minden
fajtája szigorúan tilos. Egy cellában legfeljebb négy rab lehet.
Egyszerre csak egy rab fekhet egy priccsen."
A valóság oly szembeszökően más volt, hogy a rabok a
szabályzatot vicclapnak tekintették. Ahogy múltak a hetek,
Tracy figyelte, amint az új elítéltek – halacskák – megérkeznek a
börtönbe; mindig ugyanaz történt. A szexuálisan normális, első
ízben elítélteknek semmi esélyük nem volt. Rémültek és
szégyenlősek voltak, a leszbikusok pedig már lesben álltak. A
színjáték pontos terv szerint zajlott. A félelmetes és ellenséges
világban a homokos barátságos és együttérző volt. Behívta
kiszemelt áldozatát a pihenőszobába, ahol együtt nézték a
televíziót, majd megfogta a kezét, az új elítélt pedig megengedte,
hisz félt, hogy máris elveszíti egyetlen barátját. Az új rab hamar
észrevette, hogy a többi börtönlakó békén hagyja, és ahogy
egyre jobban függött a leszbikustól, úgy lett egyre intimebb a
kapcsolatuk, míg végül már bármit hajlandó volt megtenni,
hogy megtartsa egyetlen barátját.
Akik visszautasították a közeledést, azokat megerőszakolták.
A börtönbe került nők kilencven százalékát kényszerítették
homoszexuális tevékenységre – hajlandóságukkal vagy annak
ellenére – az első harminc napon belül. Tracy rettegett.
 Hogy engedheti ezt a főnökség? – kérdezte Ernestine-t.
 Ilyen a rendszer – magyarázta Ernestine. – Minden
börtönben ugyanez van, bébi. Nem lehet ezerkétszáz asszonyt
elszakítani az emberétől, és azt várni tőlük, hogy ne basszanak
senkivel. És az erőszak nemcsak a szex miatt van. Hanem azért,
hogy azonnal jelezzük nekik, ki itt a főnök. Az új halacska
először mindenki céltáblája. Csak úgy védheti meg magát, ha
egyvalakinek a felesége lesz a buzik közül. Akkor más nem
molesztálja.
 Tracy teljes joggal úgy érezte, hogy most egy szakembert
hallgat.
 Ez nemcsak a rabok közt van így. Az őrök ugyanolyan
szemetek. Bekerül mondjuk egy kábítószeres. Muszáj
megkapnia az adagját. Kínlódik cefetül. És akkor a smasszernő
szerez neki egy adagot, cserébe egy kis szívességért. Érted már?
Az új hal pedig a kedvére tesz, és megkapja tőle az adagot. A
kanok tán még rosszabbak. Kulcsuk van minden cellához, éjjel
csak besétálnak az egyikbe, és ráfekszenek egy szabad muffra.
Igaz, hogy felcsinálhatnak, de sok szívességet is tehetnek. Ha
akarsz egy kis kivételezést, vagy hogy meglátogasson a barátod,
csak tartsd oda a seggedet az őrnek. Egyszerű üzletmenet, az
ország minden börtönében így van.
 Ez borzasztó!
 Ez túlélés. – A cella lámpája megvilágította Ernestine
csupasz koponyáját. – Tudod, miért tilos a rágógumi?
 Nem.
 Mert a lányok arra használják, hogy betömik vele a
kulcslukat. Így az ajtó nyitva marad, és éjjelente
meglátogathatják egymást. Olyan szabályok vannak,
amilyeneket akarunk. A lányok, akik túlélik ezt itt, talán
hülyék, de okosan hülyék.
A börtönben virágzott a szerelem, és a szerelmesek
„szabályzata" szigorúbb volt, mint odakint. Ebben a
természetellenes világban mesterséges szerepeket alakítottak ki
férjnek, feleségnek. Aki férfiszerepet alakított ebben a férfi
nélküli világban, megváltoztatta a nevét. Ernestine-t Ernie-nek
hívták; Tessieből Tex lett; Barbarából Bob; Katherinából Kelly.
A „férj" rövidre vágja a haját vagy leborotválja a fejét, és nem
végez házimunkát. A „Mary Femme", a feleség takarít, foltoz és
vasal a „férjére". Lola és Paulita keményen versenyeztek
Ernestine kegyeiért, harcoltak, hogy kiüssék a másikat a
nyeregből.
Halálos féltékenységi drámák zajlottak, gyakran kegyetlen
következményekkel. Ha egy feleség valaki másnak a férjével
beszélgetett a börtönudvaron, kitört a vihar. Egyfolytában
szerelmes levelek keringtek a börtönben, a „szemetes
patkányok" közreműködésével.
A leveleket apró háromszög alakba hajtogatták, így könynyen
elrejthetők egy melltartóban vagy cipőben. Tracy sokszor látta,
amint a levélkéket átadják egymásnak, munkába menet vagy
sorban állás közben.
Tracy azt is tapasztalhatta, hogy egy-egy rab beleszeretett
egy-egy őrbe. Ezeket az érzelmeket a kétségbeesés, a
kiszolgáltatottság szülte. A rabok teljesen az őröktől függtek: az
ennivalójuk, a körülményeik, néha még az életük is. Tracy
semmiféle érzelmet nem táplált irántuk.
Éjjel-nappal folyt a szex. A zuhanyozóban, a vécében, a
cellákban, éjszakánként még a rácsokon keresztül is. Azok a
Mary Femme-ek, akik az őrök szeretői voltak, éjszaka átmentek
az őrök hálóhelyére.
Villanyoltás után Tracy befogott füllel feküdt a priccsén, hogy
ne hallja a hangokat.
Egyik éjjel Ernestine egy doboz rizst húzott elő a priccse alól,
és szétszórta a folyosón, a cella előtt Tracy hallotta, hogy mások
is csinálják.
 Miért csinálod? – kérdezte.
Ernestine feléje fordult, és élesen rászólt: – Semmi közöd
hozzá. Csak feküdj a priccseden. Csak feküdj a kibaszott
priccseden.
Néhány perc múlva rémült jajveszékelés hallatszott egy közeli
cellából, ahova új elítéltet hoztak. – Ó, istenem, ne! Ne
csináljátok! Kérlek, hagyjatok békén!
Tracy már tudta, mi történik, undor fogta el. A sikoltozás
folytatódott, míg végül reménytelen zokogásba fulladt. Tracy
szorosan lehunyta a szemét, tehetetlen düh fojtogatta. Hogy
tehetnek nők ilyesmit egymással? Azt hitte, a börtön már
megkeményítette, de mikor reggel felébredt, az arcán érezte a
rászáradt könnyeket. Elhatározta, hogy nem mutatja ki érzéseit
Ernestine-nek. Csak annyit kérdezett: – Minek a rizs?
— Az a mi jelzőrendszerünk. Ha az őrök megpróbálnak
szaglászni utánunk, halljuk, amikor jönnek.

Tracy hamarosan rájött, miért nevezik a rabok a

börtönbüntetést továbbképzésnek. A börtön valóban egyetemi
oktatásnak bizonyult, csak nem épp a hagyományos
tantárgyakban.
A bűnözés minden területéről voltak itt szakemberek.
Tapasztalatokat és módszereket cseréltek rablásból,
fosztogatásból, markecolásból, kábítószer-kereskedelemből. Az
újonnan érkezettek pedig hozták a legfrissebb híreket az
alvilágból.
A börtönudvaron egy reggel Tracy egy idősebb zsebtolvajt
hallgatott, amint szemináriumot tartott elragadtatott fiatalok
egy csoportjának.
  Az igazi menők Kolumbiából jönnek. Van egy iskolájuk
Bogotában, a „tízcsengős iskola", ahol kétezer-ötszáz dolcsiért
kiképeznek zsebtolvajnak. Fellógatnak egy próbababát a
plafonra, aminek a ruháján tíz zseb van tele pénzzel és
ékszerrel.
 Mi ebben a trükk?
 A trükk az, hogy minden zsebben van egy csengő is. Addig
nem kapsz diplomát, amíg ki nem üríted mind a tíz zsebet úgy,
hogy egyetlen csengő sem szólal meg.
Lola felsóhajtott. – Ismertem egy fickót, aki nagykabátban
sétált keresztül a tömegen, mindkét keze kint volt, s mire átért,
úgy kirámolt minden zsebet, mint a huzat.
 Hogy a fenébe csinálta?
 A kint lógó jobb keze műkéz volt. Az igazival pedig egy
hasítékon keresztül nyúlkált a zsebekbe és tárcákba.
A klubszobában folytatódott az oktatás.
 Én a csomagmegőrzőkulcs-figurát kedvelem – mondta egy
veterán. – Lófrálsz a pályaudvari csomagmegőrzőben, egyszer
csak meglátsz egy kis öreg hölgyet, amint próbálja betuszkolni a
bőröndjét az egyik rekeszbe. Odamész, segítesz neki, majd
átnyújtod a kulcsot. Csakhogy nem az övét, hanem az egyik
üres rekeszét. Amikor elmegy, szépen kiüríted a rekeszt, és
elhúzol onnan.
Egy másik délután az udvaron két börtönlakó, akiket
prostitúcióért és kábítószer-kereskedelemért csuktak be, egy új
rabbal beszélgettek, aki aligha lehetett több tizenhét évesnél.
 Ne csodálkozz, hogy lebuktál, bébi – oktatta az egyik
idősebb nő. – Mielőtt árat mondasz a krapekoknak, győződj
meg, hogy nincs nála fegyver. Soha ne mondd, mit csinálsz
cserébe. Hagyd, hogy ő mondja, mit akar. Aztán, ha kiderül,
hogy zsaru, akkor nem történt semmi, érted? – A másik prosti
hozzátette: – Még valami. Mindig nézd meg a kezüket. Ha egy
okostojás munkásnak mondja magát, azt látod a kezén. Egy
csomó civil ruhás zsaru kiadja magát munkásembernek, olyan
a ruhája is, de ha a kezét megnézed, rájössz, hogy hazudik.
Az idő nem múlt se lassan, se gyorsan. Egyszerűen csak telt.
Tracy Szent Ágoston aforizmájára gondolt: „Mi az idő? Ha senki
nem kérdezi, tudom." A börtön napirendje sosem változott:

4.40 ébresztő csengő

4.45 felkelés, öltözés
5.00 reggeli
 5.30 visszatérés a cellába
5.55 figyelmeztető csengő
6.00 munkába indulás
10.00 udvar
10.30 ebéd
11.00 munka
3.30 vacsora
4.00 visszatérés a cellába
5.00 klubszoba
6.00 visszatérés a cellába
8.45 figyelmeztető csengő
9.00 villanyoltás
A szabályok szigorúak. Mindenkinek meg kell jelennie az
étkezéseken, és nem szabad beszélgetni a sorban. Legfeljebb öt
pipereholmi lehet a kicsi cellaszekrényben. Az ágyakat be kell
vetni reggeli előtt, és egész nap úgy kell hagyni.
A börtönnek saját muzsikája van: a csengetések, a lábak
csoszogása a betonon, a vasajtók csapódása, nappali
suttogások és éjszakai jajgatások... az őrök walkie-talkie-jának
a recsegése, étkezésekkor az edénycsörgés. És a szögesdrót, a
magas falak, a magány, az elszigeteltség és a gyűlölet lélekölő
légköre.
Tracy mintafogoly lett. Teste automatikusan alkalmazkodott
a börtön rendjéhez. Életét a rácsok és a csengetések
szabályozták.
Teste fogoly volt, de elméje szabad; tervezte a szökést.

A rabok nem telefonálhattak, de havonta kétszer öt percre

hívhatták őket kintről. Tracyt egyszer Otto Schmidt hívta.
 Gondoltam, szeretnéd tudni – mondta együttérzően –, hogy
igazán szép temetés volt. Én rendeztem a számlát, Tracy.
 Köszönöm, Otto, nagyon köszönöm. – Egyiküknek sem volt
más mondanivalója. Többször nem is hívták telefonon.
 Legjobb, ha elfelejted a kinti világot – figyelmeztette
Ernestine. – Nincs ott senkid.
Tévedsz, gondolta keserűen Tracy.
Joe Romano.
Perry Pope.
Henry Lawrence bíró.
Anthony Orsatti.
Charles Stanhope III.
A börtönudvaron botlott bele újra Tracy Big Berthába. Az udvar
egy nagy négyszögletes tér volt, egyik oldalon a magas börtönfal,
a másikon egy belső fal határolta. Az elítéltek minden délelőtt
harminc percig kint lehettek. Egyike volt azon kevés helynek,
ahol szabad volt beszélgetni, a rabok itt cseréltek híreket és
pletykákat ebéd előtt. Amikor Tracy először ment ki az udvarra,
hirtelen szabadnak érezte magát, majd rájött, hogy csak a
szabad levegő teszi. Láthatta fent a napot, a hömpölygő
felhőket, és a távoli kék égről egy repülőgép zúgását hallotta.
 Hé, te! Téged kereslek – mondta egy hang.
Tracy odafordult, és meglátta a hatalmas darab svéd nőt, aki
az első napon belekötött.
 Hallom, szereztél magadnak egy nigger férjet.
Tracy el akart menni mellette. Big Bertha acélos szorítással
ragadta meg a karját. – Tőlem nem lehet csak úgy elmenni –
közölte. – Legyél jó, báránykám. – A lányt a falhoz lökte,
hatalmas testével odapréselte.
 Hagyjál békén!
 Szükséged van egy igazi, jó apukára. Tudod, mire
gondolok?! Tőlem megkapod, ha csak az enyém leszel, älskade.
Tracy mögött ismerős hang csattant. – Vedd le róla a kibaszott
kezedet, te valag.
Ernestine Littlechap állt ott, hatalmas ökleit rázta, szeme
villogott, a napfény megcsillant kopasz koponyáján.
 Te nem vagy elég férfias neki, Ernie.
 De elég férfias vagyok neked – vágott vissza a fekete. – Ha
még egyszer hozzáérsz, megeszem a seggedet reggelire. Sütve.
A levegő hirtelen megtelt elektromossággal. A két amazon
leplezetlen gyűlölettel méregette egymást. Ezek képesek
megölni egymást miattam, gondolta Tracy. Aztán rájött, hogy az
egésznek vajmi kevés köze van hozzá. Eszébe jutott, amit
Ernestine mondott: „Ezen a helyen muszáj harcolni,
erőszakolni, vagy leterítenek. Vagy vállalod a balhét, vagy
meghalsz."
Ezúttal Big Bertha vonult vissza. Leírhatatlan pillantással
mérte végig Ernestine-t. – Nem sürgős. – Tracyre kacsintott. –
Sokáig leszel itt, bébi. Én is. Még találkozunk. – Megfordult és
elment.
Ernestine utánanézett. – Ez egy állat. Emlékszel arra az
ápolónőre Chicagóban, aki megölte a betegeit? Telenyomta őket
ciánnal, és végignézte, ahogy kinyúlnak? Na, ez a könyörület
angyala ácsingózik rád, Whitney. Egy szart! Kemény védelemre
van szükséged. Ez nem fog leszállni rólad.
  Segítesz megszökni?
Megszólalt a csengő.
 Zabaidő – mondta Ernestine Littlechap.
Aznap este Tracy feküdt a priccsén, és Ernestine-ről
gondolkodott. A nő meg se érintette azóta, a lány mégse bízott
benne. Sose felejti el, hogy Ernestine és cellatársai mit tettek
vele. De szüksége volt a fekete nőre.

Minden délután, a vacsora után a börtönlakók egy órát

tölthettek a klubszobában, a televíziót nézhették,
beszélgethettek és elolvashatták a legújabb folyóiratokat és
újságokat. Tracy a folyóiratok között turkált, mikor egy
fényképen megakadt a tekintete. Esküvői kép volt. Charles
Stanhope III-ról és új menyasszonyáról, amint karon fogva,
nevetve lépnek ki a kápolnából. Mintha arcul csapták volna.
Nézte a férfi arcán a boldog mosolyt, a szíve eltelt fájdalommal,
amit hamarosan hideg düh váltott fel. Valamikor azt tervezte,
hogy az életét osztja meg ezzel a férfival, aki hátat fordított neki,
hagyta, hogy tönkretegyék, hagyta, hogy meghaljon a gyerekük.
De mindez egy másik időben, másik helyen, másik világban
történt. Az fantázia volt, ez a valóság.
Tracy összecsapta a folyóiratot.

Látogatási napokon látni lehetett, melyik börtönlakónak

érkezik barátja vagy rokona látogatóba. Azok ilyenkor
lezuhanyoztak, tiszta ruhát vettek, kifestették, rendbe hozták
magukat. Ernestine rendszerint mosolyogva, vidáman jött
vissza a látogatószobából.
 Az én Alom mindig eljön meglátogatni – mondta Tracynek.
– Vár rám, amíg kikerülök. És tudod, miért? Mert én olyasmit
nyújtok neki, amit más asszonytól nem kap.
Tracy alig tudta leplezni zavarát.
 Úgy érted... szexuálisan?
 Naná, majd nem! Ami ezek között a falak között megy, az
egészen más ügy. Idebenn néha kell egy meleg test, ami hozzád
bújik – valaki, aki megsimogat és azt mondja, hogy szeret. Nem
baj, ha nem igazi és nem tartós. Ez minden, amink van. De ha
kinn leszek – Ernestine szélesen elvigyorodott –, akkor nem
bírok eleget kefélni, érted?
 Tracy elhatározta, hogy most szóba hozza: – Ernie, te mindig
megvédesz engem. Miért?
Ernestine vállat vont. – Mit tudom én...
 Tényleg tudni szeretném. – Tracy gondosan megválogatta
a szavait. – Azok, akiket megvédesz, azok mind... hozzád
tartoznak. Azt csinálják, amit mondasz.
 Ha nem akarják, hogy szétrúgjam a seggüket, igen.
 De én nem. Miért?
 Panaszkodsz?
 Nem. Kíváncsi vagyok.
Ernestine eltöprengett egy percig. – Hát jó. Van benned
valami, ami tetszik nekem. – Észrevette Tracy arckifejezését. –
Nem, nem úgy. Megvan mindenem, amit akarok, bébi. Benned
tartás van, elegancia. Igazi, veled született finomság. Mint
azoknak a nőknek, a Vogue-ban, a Town and Countryban, akik
szépen felöltözve töltik a teát ezüstkannából. Közibük való
vagy. Ez itt nem a te világod, nem tudom, hogy keveredtél bele a
szarba odakint, de sejtem, hogy valaki csúnyán átrázott. –
Tracyre nézett, és csaknem szégyenlősen folytatta: – Nem sok
finom dolgot láttam életemben. Te vagy az egyik. – Elfordult, az
utolsó szavait Tracy alig hallotta. – És nagyon sajnállak a
gyerek miatt. Tényleg.
Aznap éjjel, villanyoltás után, Tracy így suttogott a sötétben:
 Ernie, nekem el kell szöknöm innen. Segíts, kérlek.
 Aludni akarok, az isten áldjon meg! Fogd be végre a szád,
hallod?

Ernestine beavatta Tracyt a börtön sajátos nyelvezetébe.

Aszszonyok csoportjai beszélgettek az udvaron: – Ez a nőstény
bika bedobta az övet a szürke luvnyánál, és azóta csak hosszú
nyelű kanállal merik etetni...
 Már rövid volt, de elkapták egy hóviharban, és egy belőtt
zsaru föladta a hentesnél. Odalett a repülés. Agyő, Ruby-do.
Tracy akár egy csoport marslakót hallgatott volna. – Miről
beszélnek ezek? – kérdezte.
Ernestine rázkódott a nevetéstől. – Nem érted a nyelvet, mi,
kicsikém? Ha egy leszbikus bedobja az övet, az azt jelenti, hogy
apukából anyucivá változott. Megtetszett neki egy szürke
luvnya – egy olyan jó dudájú, mint te vagy. Most félnek tőle,
nem mernek a közelébe menni. Hogy rövid
volt, az azt jelenti, hogy már a végén járt a börtönbüntetésének,
de heroint szerzett egy narkós zsarutól – ez olyan, aki betartja a
szabályokat –, és az feladta a nőt a hentesnél, azaz a
börtönorvosnál.
 Mit jelent a Ruby-do és a repülés?
 Te semmit nem értesz? A Ruby-do a szabadlábra helyezett
fogoly. A repülés a szabadulás napja.
Tracy tudta, hogy ezek egyikére sem várhat.

A vihar másnap tört ki Ernestine Littlechap és Big Bertha között

az udvaron. A rabok labdajátékot játszottak az őrök felügyelete
alatt. Big Bertha az ütőjével Tracy felé irányította a labdát.
Odarohant, lesodorta Tracyt a lábáról, és ráfeküdt. Kezével
Tracy lába közt matatott, és suttogott: – Senki nem mondhat
nemet nekem, te pina. Ma éjjel bejövök hozzád, báránykám, és
szétbaszom a segged.
Tracy elkeseredetten próbált kiszabadulni. Hirtelen érezte,
hogy Big Bertha felemelkedik róla. Ernestine a nyakánál fogva
rántotta fel.
 Te átkozott kurva! – kiabálta Ernestine. –
Figyelmeztettelek!
Körmeit Big Bertha arcába vájta, a szemét akarta kikaparni.
 Megvakultam! – ordította Big Bertha. – Megvakultam! –
Megragadta Ernestine mellét, és cibálni kezdte. A két nő addig
ütötte, tépte egymást, amíg négy őr futva odaérkezett. Öt percbe
telt, amíg szét tudták választani őket. Mindkettőjüket bevitték a
betegszobába. Késő este lett, mikor Ernestine viszszatért a
cellába. Lola és Paulita odasiettek, hogy vigasztalják
Apukájukat.
 Jól vagy? – suttogta Tracy.
 Átkozottul jól – felelte Ernestine. A hangja tompa volt, és
Tracy azon töprengett, mi baja eshetett. – Nemsoká Ruby-do
leszek. Kirepülhetek ebből a lebujból. Veled van baj. A mama
majd nem hagy békén. Nem bizony. És ha nem kapja meg, amit
akar, megöl.
Csendben feküdtek a sötétben. Végül Ernestine újra
megszólalt:
 Lehet, hogy itt az ideje, hogy megbeszéljük, hogy a fenébe
kerülj ki innen.
 10

– Holnap elveszíted a nevelőnőt – mondta Brannigan igazgató a

feleségének.
Sue Ellen Brannigan meglepetten nézett föl. – Miért? Judy
nagyon jól bánik Amyval.
 Tudom, de letelt a büntetése. Reggel szabadul.
Reggeliztek a kényelmes kis házban – ez volt egyik vonzereje
Brannigan munkájának. Bár egyéb előnyökkel is járt a
beosztása: szakács, szobalány, sofőr és nevelőnő az ötéves
kislány, Amy mellé. Ezek a szolgák mind úgynevezett bizalmi
emberek voltak. Amikor Sue Ellen Brannigan öt évvel ezelőtt
ideérkezett, nagyon nyugtalanította, hogy a börtön területén
kell laknia, attól pedig egyenesen félt, hogy a személyzet minden
tagja elítélt bűnöző.
 Honnan tudod, hogy nem rabolnak ki minket, vagy nem
vágják el a torkunkat egyik éjszaka? – szögezte a férjének.
 Ha megteszik – ígérte Brannigan igazgató –, feljelentem
őket.
Nyugtatgatta a feleségét, bár meggyőznie nem sikerült. Sue
Ellen félelmei alaptalannak bizonyultak. A bizalmi emberek
igyekeztek jó benyomást kelteni, hogy minél inkább
megrövidítsék büntetésüket, és nagyon lelkiismeretesek voltak.
 Már épp megbarátkoztam a gondolattal, hogy Amyt Judy
gondjaira bízom – panaszkodott Mrs. Brannigan. Megkedvelte
Judyt, és nem akarta, hogy elmenjen. Ki tudja, miféle lesz Amy
következő nevelőnője? Annyi rémtörténetet hallani, hogy mit
művelnek a gyerekekkel.
 Van valami elképzelésed arról, hogy ki kerüljön Judy
helyére?
Az igazgató sokat töprengett ezen. Volt vagy egy tucat „bizalmi
ember", aki alkalmasnak tűnt a feladatra. De nem tudta kiverni
a fejéből Tracy Whitney-t. Valami nagyon zavarta a lány
történetében. Tizenöt éve volt hivatásos kriminológus, és azzal
büszkélkedhetett magának, hogy jól ismeri az elítélteket. Az
elítéltek között voltak megrögzött bűnözők és voltak olyanok,
akik pillanatnyi felindulásból követtek el bűncselekményt.
Brannigan igazgatónak úgy tűnt, Tracy Whitney egyik
kategóriába se tartozik. Nem bizonygatta egyfolytában, hogy
ártatlan, mint a többiek. Az igazgatónak feltűnt a Tracy Whit-
ney-t börtönbe juttató férfiak konspirációja. Már régen
csalódott a kormányzó által vezetett New Orleans-i
közigazgatásban, és szilárdan elutasította, hogy részt vegyen a
politikai életben, bár minden szereplőjét jól ismerte. Joe
Romano maffiózó, Anthony Orsatti fő embere. Perry Pope, az
ügyvéd, az ő oldalukon áll, Henry Lawrence bíró szintén. Tracy
Whitney ítélete körül valami bűzlik.
Brannigan igazgató döntött. Azt mondta a feleségének: – Igen.
Konkrét jelöltem van.

A börtönkonyhából nyílt egy beugró: kis ebédlőasztal állt ott

négy székkel, ez volt az egyetlen hely, ahol nyugton lehettek.
Ernestine Littlechap és Tracy ott ültek, kávét ittak tízperces
pihenőidejükben.
 Itt az ideje, hogy elmondd, mire az a nagy sietség, hogy
kikerülj innen – javasolta Ernestine.
Tracy habozott. Megbízhat-e Ernestine-ben? De nem volt
választása.
 Van néhány ember, akik elkövettek dolgokat a családom
ellen és ellenem. Ki kell jutnom, hogy megfizessek.
 Eegen? Mit csináltak?
Tracy minden szót lassan, nagy fájdalommal ejtett ki: –
Megölték az anyámat.
 Kik ők?
 Nem hiszem, hogy a nevek mondanak neked valamit. Joe
Romano, Perry Pope, egy Henry Lawrence nevű bíró, Anthony
Orsatti...
Ernestine eltátotta a száját. – Krisztusom! Ugratsz engem?
Tracy meglepődött. – Hallottál róluk?
 Hogy hallottam-e róluk? Ki nem hallott róluk? Semmi nem
történhet ebben a kibaszott New Orleansban, csak amit Orsatti
vagy Romano akar. Nem szállhatsz szembe velük. Elfújnak,
mint a pihét. – Ernestine körülnézett, nem hallgatózik-e valaki.
– Te vagy őrült vagy, vagy a leghülyébb luvnya, akit valaha is
ismertem. Az érinthetetlenekről beszélsz! – Megrázta a fejét. –
Felejtsd el őket. Sürgősen!
 Nem tudom. Nem lehet. Ki kell jutnom innen. Meg lehet
csinálni?
Ernestine sokáig hallgatott. Mikor végre megszólalt, ezt
mondta: – Majd beszélünk az udvaron.
Az udvaron voltak, egyedül egy sarokban.
 Tizenketten lógtak meg innen – mondta Ernestine. – Két
rabot lelőttek. A másik tízet elfogták és visszahozták. – Tracy
nem szólt egy szót sem. – A toronyban huszonnégy órában
géppisztolyos őrök vannak, nem akármilyen fickók. Ha valaki
megszökik, ők elveszük az állásukat, vagyis azonnal lőnek,
ahogy meglátnak. A börtönt szögesdrótkerítés veszi körül, ha
átjutsz rajta és a géppisztolyokon, ott vannak a vérebek, azok
meghallják a szúnyogot is. Néhány mérföldre innen állomásozik
a Nemzeti Gárda egy alakulata; azonnal helikoptereket
küldenek fegyveresekkel és keresőfénnyel, ha valaki megszökik.
Mindegy nekik, élve vagy halva hoznak vissza. Halva jobb
szeretik. Az elveszi a többiek kedvét.
 Mégis megpróbálják – mondta Tracy elszántan.
 Azokat, akik kitörtek, kívülről segítették – barátok
csempésztek be fegyvert, pénzt és ruhát. Autóval várták őket
kinn.
 Tartott egy kis hatásszünetet. – Mégis elfogták őket.
 Engem nem fognak el – szögezte le Tracy.
Egy fegyőrnő közeledett. Odaszólt Tracynek: – Brannigan
igazgató hívatja.

 Szükségünk van valakire, aki gondozza a kislányunkat –

mondta az igazgató. – Ez önkéntes munka. Nem kell elvállalnia,
ha nem akarja.
Valakire, aki gondozza a kislányunkat. Tracy agya sebesen
dolgozott. Ez megkönnyíthetné a szökését. Ha az igazgató
házában dolgozna, valószínűleg sokkal jobban megismerné a
börtön környékét.
 Igen – válaszolta. – Szeretném ezt a munkát.
George Brannigan örült. Az a furcsa, megmagyarázhatatlan
érzése volt, mintha tartozna valamivel ennek a nőnek. – Jól van.
Hatvan cent jár óránként. A pénzt minden hónap végén
átutaljuk a számlájára.
A rabok nem tarthattak pénzt maguknál; az összegyűlt
járandóságukat akkor kapták meg, amikor kiszabadultak.
Nem leszek itt a hónap végén, gondolta a lány. Hangosan ezt
mondta: – Nagyon jó.
 Reggel kezdheti. A vezető fegyőrnő majd elmondja a
részleteket.
 Köszönöm, igazgató úr.
 A férfi Tracyre nézett, és kísértést érzett, hogy mondjon még
valamit. De nem tudta, mit. Ezért csak ennyit mondott: – Ez
minden.

Amikor elmesélte Ernestine-nek, a fekete asszony így szólt: – Ez

azt jelenti, hogy bizalmi ember lettél. A börtön vezetői közé
kerülsz. Ez megkönnyítheti egy kicsit a meglógást.
 Hogyan csináljam? – kérdezte a lány.
 Három lehetőség is van, de mind nagy rizikó. Az első a
kiosonás. Rágógumival betömöd a cella és a folyosóajtók zárjait,
éjjel kiosonsz az udvarra, takarót dobsz a szögesdrótra,
átmászol és futás.
Kutyák és helikopterek a nyomában. Szinte érezte, ahogy a
géppisztolyos őrök szétlövik. Megremegett.
 Mi a többi lehetőség?
 A másik a kitörés. Ehhez fegyver kell, és egy túsz. Ha
elkapnak, megfejelik a balszerencsédet. – Észrevette Tracy
zavart arckifejezését. – Kettő-öt évet még hozzácsapnak a
büntetésedhez.
 És a harmadik mód?
 Az eltűnés. Ezt azok a bizalmi emberek csinálják, akik kinn
dolgoznak, ha kint vagy a szabadban, csak folyton menni kell.
Tracy ezen elgondolkodott. Pénz nélkül, autó nélkül, búvóhely
nélkül nincs esélye. – A következő létszámellenőrzéskor
észreveszik, hogy eltűntem és üldöznének.
Ernestine felsóhajtott. – Jaj, hát tökéletes szökési terv
nincsen. Ezért nem sikerült még senkinek kijutni innét.
Nekem sikerülni fog, fogadta meg Tracy. Nekem igen.

Éppen öt hónapja volt már börtönben, amikor átvitték

Brannigan igazgató házába. Idegesen készült a találkozásra az
igazgató feleségével és gyermekével, mert nagyon szerette volna
megkapni a munkát. Ez a szabadság kulcsa.
Bement a tágas, kellemes konyhába, és leült. Érezte, hogy
szakad róla a víz. Halványrózsaszín pongyolába bújt nő jelent
meg az ajtóban. – Jó reggelt – köszönt.
 Jó reggelt.
Az asszony le akart ülni, de meggondolta magát, és állva
maradt. Sue Ellen Brannigan kedves arcú, harmincas éveiben
járó, szőke asszony volt, most tétova és zavart is. Bizonytalan
volt, nem tudta, hogyan bánjon a személyzettel. Köszönje meg a
munkájukat, vagy csak parancsolgasson nekik? Legyen
barátságos, vagy bánjon velük úgy, mint a rabokkal? Sue Ellen
még mindig nem szokta meg, hogy kábítósok, tolvajok és
gyilkosok közt él.
 Mrs. Brannigan vagyok – mutatkozott be. – Amy majdnem
ötéves, és tudja, milyen mozgékonyak a gyerekek ebben a
korban. Folyton ügyelni kell rá. – Tracy kezére pillantott. Nem
volt rajta jegygyűrű, de manapság ez persze nem jelentett
semmit. Különösen az alacsonyabb rendű osztályoknál,
gondolta Sue Ellen. Szünetet tartott, majd kedvesen
megkérdezte: – Vannak gyerekei?
Tracy meg nem született gyerekére gondolt. – Nincsenek.
 Vagy úgy. – Sue Ellen zavarban volt a fiatal nőtől.
Egyáltalán nem olyan volt, mint várta. Volt benne valami
elegáns. – Behozom Amyt. – Kisietett a helyiségből.
Tracy körülnézett. Szép, nagy ház volt, tiszta és kényelmes.
Tracy úgy érezte, mintha évek óta nem lett volna igazi
otthonban. Ez egy másik világ volt, a kinti világ része.
Sue Ellen visszajött, kézen fogva vezetett egy kislányt. – Amy,
ő... – hogy is kell nevezni egy rabot, kereszt- vagy vezetéknevén?
Megoldotta. – Ő Tracy Whitney.
 Szia – mondta Amy. A kislány anyja vékony termetét és
mélyen ülő, mogyoróbarna szemét örökölte. Nem volt szép
gyerek, de nyíltságát, barátságosságát azonnal kedvelni kellett.
Nem akarom megkedvelni.
 Te leszel az új nénim?
 Segítek édesanyádnak vigyázni rád.
 Judy kiszabadult, tudod? Te is kiszabadulsz?
Nem, gondolta Tracy. – Én sokáig itt leszek, Amy.
 Akkor jó – mondta lelkesen Sue Ellen. Majd zavartan
elpirult, és beharapta az ajkát. – Úgy értem, hogy... – Megfordult
a konyhában, és kezdte magyarázni Tracynek a feladatokat. –
Amyval fog étkezni. Elkészíti a reggelijét, és délelőtt játszik vele.
Ebéd után Amy szundikál egy kicsit, délután pedig szeret
sétálni a farmon. Gondolom, jót tesz a gyereknek, ha látja
fejlődni a veteményeket, igaz?
 Igen.
 A főépület túlsó oldalán levő farmot a bizalmi emberek
művelték; zöldséget és gyümölcsöt termeltek. Van egy szép
mesterséges tó is, öntözésre használják, és kőfal veszi körül.
A következő öt nap szinte új életet jelentett Tracy számára.
Más körülmények között örült volna, hogy kiszabadul a börtön
falai közül, sétálhat a farmon, friss levegőt szívhat, de most
egyfolytában a szökésen járt az esze. Amikor nem volt
szolgálatban Amyval, be kellett mennie a börtönbe. Éjjelre
bezárták a cellájába, de napközben övé volt a szabadság
illúziója. Reggeli után a börtönkonyhából átsétált az igazgató
házába, és reggelit készített Amynak. Tracy sok mindent
megtanult főzni Charlestól, és kedvtelve nézegette a sok
élelmiszert az igazgatóék polcain, de Amy az egyszerű reggelit
szerette, zabpelyhet gyümölccsel. Utána játszott a kislánnyal,
vagy olvasott neki. Ösztönösen azokat a játékokat tanította meg
a kislánynak, melyeket anyja játszott vele valamikor.
Amy imádta a bábukat. Tracy egy közismert mesefigurát
próbált készíteni neki az igazgató régi zoknijából; de az
eredmény átmenet lett egy róka és egy kacsa között. – Azt
hiszem, gyönyörű – mondta Amy lojálisan.
Tracy a bábokat különféle akcentusokkal beszéltette;
franciással, olasszal, némettel, de Amy legjobban Paulita
mexikói akcentusát imádta. Tracy figyelte a gyerek csillogó
tekintetét: nem akarom megszeretni. Ő csak eszköz arra, hogy
kikerüljek innen.
Amy délutáni alvása után nagy sétákat tettek; Tracy ügyelt
arra, hogy bejárják a börtön egész környékét. Gondosan
megfigyelt minden ki- és bejáratot, az őrtornyokat; megjegyezte,
mikor váltják az őrséget. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy az
Ernestine-nel megbeszélt menekülési tervek egyike se jó.
 Próbált már valaki úgy szökni, hogy elrejtőzött valamelyik
teherautón, amelyik valamit szállít a börtönbe? Láttam tejesés
élelmiszer-szállító...
 Felejtsd el – vágott közbe Ernestine szárazon. – Minden
bejövő és kimenő gépkocsit átkutatnak a kapunál.
Egyik nap, reggeli közben Amy így szólt: – Szeretlek, Tracy.
Leszel a mamám?
Tracy szíve összeszorult. – Egy mama elég. Nincs szükséged
kettőre.
  De igen. A barátnőm, Sally Ann papája újra megnősült, és
most Sally Ann-nek két mamája van.
 Te nem vagy Sally Ann – mondta kurtán Tracy. – Fejezd be
a reggelidet.
Amy megbántottan nézett rá. – Már nem vagyok éhes.
 Jó. Akkor olvasok neked.
Olvasni kezdett, s egyszer csak Amy puha kis kezét érezte az
övén.
 Az öledbe ülhetek?
 Nem. – Szeressen a saját családod. Nem tartozol hozzám,
gondolta. Senki sem tartozik hozzám.

A könnyű nappalok, távol a börtönélettől, valahogy nehezebbé

tették az éjszakákat. Tracy viszolyogva ment vissza a cellába,
utálta, hogy be van zárva, mint egy állat. Még mindig nem tudta
megszokni a sikolyokat, amelyek egyre csak jöttek a
szomszédos cellákból a nyomasztó sötétségben. Úgy
összeszorította a fogát, hogy megfájdult az ínye. Csak egyetlen
éjszaka, fogadta meg magának. Mindig kibírok egyetlen
éjszakát.
Keveset aludt, mert az agya állandóan dolgozott. Első lépés: a
szökés. A második lépés: elintézni Joe Romanót, Perry Popeot,
Henry Lawrence bírót és Anthony Orsattit. A harmadik lépés:
Charles. Erre egyelőre még gondolni is túl fájdalmas. Majd ha
itt lesz az ideje, mondta magában.
Egyre nehezebb volt kitérnie Big Bertha elől. Tracy tudta, hogy
a nagydarab svéd leskelődik utána. Ha bement a klubszobába,
néhány perc múlva Big Bertha is feltűnt, és ha kiment az
udvarra, ott is hamarosan megjelent. Egy nap odament
Tracyhez, és ezt mondta neki: – Nagyon szép vagy ma,
báránykám. Alig várom, hogy egymáséi legyünk, mi ketten.
 Hagyjál békén! – figyelmeztette Tracy.
Az amazon vigyorgott. – Mert különben mi lesz? A fekete
kurvád kiszabadul. Elintézem, hogy áthelyezzenek az én
cellámba.
Tracy rámeredt. Big Bertha bólintott. – El tudom intézni, szivi.
Hidd el.
Tracy rádöbbent, hogy nincs sok ideje. Szöknie kell, mielőtt
Ernestine szabadul.
Amy a gyönyörű, színes vadvirágokkal borított mezőn szeretett
legjobban sétálni. A nagy mesterséges tó közel volt, alacsony,
lejtős betonút vezetett a mély vízbe.
 Menjünk úszni – könyörgött Amy. – Kérlek, Tracy,
menjünk.
 Ez nem úszásra való – mondta a lány. – Ezt a vizet
öntözésre használják. – A hideg, félelmetes tó puszta
látványától megborzongott. Apja a vállán vitte be az óceánba, és
amikor felkiáltott, apja rászólt. Ne légy kisbaba, Tracy, és
beledobta a hideg vízbe, aztán a hullámok összecsaptak a feje
fölött, pánikba esett és fuldoklani kezdett...

Amikor meghallotta a hírt, megrendült, bár számított rá. –

Szombathoz egy hétre szabadulok – mondta Ernestine. Tracy
beleborzongott. Nem szólt Ernestine-nek a Big Berthával történt
beszélgetésről. Ernestine nem lesz itt, hogy segítsen neki. Big
Berthának nyilván van akkora befolyása, hogy áthelyezteti őt a
cellájába. Csak úgy kerülhetné el, ha beszélne az igazgatóval, de
tudta, hogy ez egyfajta halálos ítélet lenne. Az összes elítélt
ellene fordulna. Vagy harcolsz, kefélsz, nagy meglépsz innen.
Nos, meg kell lépnie innen.
Ernestine-nel újra átgondolták a lehetőségeket. Egyik se volt
megfelelő.
 Nem tudsz autót szerezni, nincs senkid odakinn, aki
segítene. Elkapnának, ez halálbiztos, és csak rosszabb lenne.
Jobban tennéd, ha nyugton maradnál, és kivárnád az idődet.
De Tracy tudta, hogy nem maradhat nyugton Big Berthával a
háta mögött. A hatalmas nőstény bika puszta gondolatától
fizikai rosszullét fogta el.
Vasárnap reggel volt, hat nappal Ernestine szabadulása előtt.
Sue Ellen Brannigan elvitte Amyt New Orleansba hétvégére,
így Tracy a börtönkonyhán dolgozott.
 Hogy tetszik a nevelőnőség? – kérdezte Ernestine.
 Nagyon jó.
 Láttam a kislányt. Aranyosnak látszik.
 Az is. – A hangja közömbös maradt.
 Örülök, hogy kikerülök innen. Mondok én neked valamit.
Soha többé nem jövök vissza ide. Ha tehetnénk valamit érted
odakint, Al és én...
  Engedjenek át! – csattant föl egy férfihang a hátuk mögött.
Tracy megfordult. Egy tisztítós ember tolt egy hatalmas
kétkerekű kocsit, ami dugig volt piszkos egyenruhával és
fehérneművel. Tracy izgatottan figyelte, ahogy a kijárat felé
tartott.
 Azt kérdeztem, hogy Al és én tehetünk-e valamit érted...
tudod... küldjünk-e valamit...
 Ernie, mit keres itt egy tisztítós kocsi? A börtönnek van
saját mosodája.
 Ó, ez a smasszeroké – nevetett Ernestine. – Azelőtt az
egyenruhákat is a börtönmosodába küldték, de minden gomb
leszakadt róluk, az ujjukat letépték, disznó dolgokat firkáltak
rá, az ingek gyűröttek voltak, a fehérneműk titokzatos módon
mind szétszakadtak. Hát nem egy gyalázat? Most már kinti
mosodába küldik a cuccot. – Ernestine harsogva nevetett az
egészen.
Tracy nem is figyelt rá. Már tudta, hogyan fog megszökni.

11

 George, nem hiszem, hogy megtartjuk Tracyt.

Brannigan igazgató felnézett az újságból. – Micsoda? Mi baj van
vele?
 Nem tudom pontosan megfogalmazni. Olyan érzésem van,
hogy Tracy nem szereti Amyt. Lehet, hogy egyáltalán nem
szereti a gyerekeket.
 De hát mit csinál Amyval? Megüti? Kiabál vele?
 Nem...
 Akkor mi a baj?
 Tegnap Amy odaszaladt hozzá, átölelte, de Tracy eltolta
magától. Ez azért bánt engem, mert Amy úgy odavan érte. Egy
kissé talán féltékeny is vagyok rá. Lehet, hogy ez a baj?
Brannigan igazgató nevetett. – Ez legalább magyarázat, Sue
Ellen. Azt hiszem, Tracy Whitney nagyon jól ellátja a feladatát.
De ha valami igazi baj van, szólj és elintézem.
 Jól van, drágám. – Sue Ellen mégsem volt egészen nyugodt.
Ez az úgy még nincs lezárva.
 Miért ne menne?
 Mondtam már. A smasszerek minden teherautót
átvizsgálnak a kapunál.
 De azt a teherautót, ami csak szennyest visz... csak nem
szedik ki egyenként a cuccot a kosárból?
 Nem is. A kosarat viszik be a szolgálati szobába, és a
smasszer ellenőrzése mellett rakják be a cuccot.
Tracy gondolkodva állt. – Ernie... el tudná valaki hívni onnan
az őrt öt percre?
 Ugyan, mire lenne...? – Hirtelen kapcsolt, és szélesen
elvigyorodott. – Míg valaki nyomná neki a süket dumát, te
bebújnál a kosár fenekére, és magadra húznád a szennyest. –
Bólintott. – Tudod, azt hiszem, úgy talán menne.
 Akkor segítesz nekem?
Ernestine egy percig töprengett. Aztán lassan így szólt: –
Eegen. Segítek. Ez az utolsó lehetőség, hogy rúgjak egyet Big
Berthába.
A börtön „hírközlésében" már suttogtak Tracy Whitney
közelgő szökéséről. A szökés olyan esemény, amely minden
rabot érint valamiképpen. Szinte átélik a kísérletet, és azt
szeretnék, ha nekik is volna bátorságuk megpróbálni. De ott
vannak az őrök, a kutyák, a helikopterek és végül a visszahozott
szökevények holttestei.
Ernestine segítségével a menekülési terv kivitelezése gyorsan
haladt. Lola leemelt egy ruhára való anyagot a raktárból,
Paulita ismert egy varrónőt a másik épületben, aki megvarrta.
Egy pár cipőt is loptak. Kalap, kesztyű és táska is került
valamilyen titokzatos módon.
 A neheze hátravan – közölte Ernestine. – Szükséged lesz
néhány hitelkártyára és jogosítványra.
 Honnan tudnék...?
Ernestine vigyorgott. – Csak bízd az öreg Ernestine
Littlechapre.
Másnap este átnyújtott Tracynek három, széles körben
használatos, Jane Smith névre szóló hitelkártyát.
 Most már csak a jogsi kell.

Valamivel éjfél után Tracy arra ébredt, hogy kinyitották a

cellaajtót. Valaki beosont. Azonnal felült a priccsén.
Egy hang ezt suttogta: – Whitney? Gyerünk.
 Tracy felismerte az egyik bizalmi lány, Lillian hangját. – Mit
akarsz? – kérdezte.
Ernestine hangja csattant fel a sötétben. – Miféle hülye
gyereket szült az anyád? Fogd be a szád, és ne kérdezősködj!
Lillian halkan ezt mondta: – Gyorsan kell csinálnunk. Ha
elkapnak, engem kinyírnak. Gyerünk.
 Hova megyünk? – kérdezte Tracy, de követte Lilliant a sötét
folyosón, végig a lépcsőház felé. Fölmentek egy emeletet, miután
megbizonyosodtak róla, hogy nincs őr a közelben, végigsiettek a
folyosón, ahhoz a teremhez, ahol a fényképeket és az
ujjlenyomatokat készítették.
Lillian benyomta a nyitott ajtót. – Gyere be – suttogta. Tracy
követte. Egy másik rab már benn volt. – Állj a falhoz. – Ideges
volt a hangja. Tracy a falhoz ment, gyomra összeszorult.
 Nézz a gépbe. Próbálj nyugodtan nézni.
Jó vicc, gondolta Tracy. Életében nem volt még ilyen ideges. A
gép kattant.
 Holnap reggel megkapod a képet – mondta a fogoly. – A
jogosítványodhoz kell. Most menjetek innen. Gyorsan.
Tracy és Lillian elindultak visszafelé. Az úton Lillian így szólt:
– Hallom, cellát cserélsz.
Tracyben meghűlt a vér. – Micsoda?
 Nem tudtad? Áttesznek Big Berthához.

Ernestine, Lola és Paulita ébren voltak, mikor visszatért.

 Hogy ment?
 Jól.
Nem tudtad? Áttesznek Big Berthához.
 A ruhád szombaton kész – mondta Paulita.
Ernestine suttogott: – Minden rendben. A szennyest
szombaton, kettőkor szedik össze. Legyél a szolgálati szobában
fél kettőkor. Az őr miatt ne aggódj. Lola vele marad a szomszéd
szobában. Paulita a szolgálati szobában fog várni. Nála lesz a
ruhád. Az igazolványaid a táskában lesznek. Kettő tizenötkor
kihajtasz a börtönkapun.
Tracy alig kapott levegőt. Ha csak beszéltek a szökésről, már
remegett. Nem kétséges, hogy visszahoznak, élve vagy halva...
Inkább halva.
 Néhány nap múlva megkísérli a szökést. Nem voltak illúziói: a
körülmények ellene vannak. De megfogadta, hogy akkor is
megteszi.

A börtön hírközlése tudott Ernestine Littlechap és Big Bertha

konfliktusáról Tracy miatt. Amikor kiderült, hogy Tracyt
áthelyezik Big Bertha cellájába, senki nem említette neki Tracy
szökési tervét: Big Bertha nem szeretett rossz hírt hallani.
Sokszor a hírhozón állt bosszút. Így csak aznap reggel szerzett
tudomást Tracy tervéről, amikorra a szökést tervezték. Az a
fogoly mondta el neki, aki a fényképet csinálta Tracyről.
Big Bertha némán fogadta a hírt. Csak állt, s még nagyobbnak
látszott, mint rendesen.
 Mikor? – Mindössze ennyit kérdezett.
 Ma délután kettőkor, Bert. Elbújtatják a mosodai
kosárban, a szennyes ruha alá.
Big Bertha sokáig hallgatott. Aztán odament egy fegyőrnőhöz,
és ezt mondta: – Elmegyek Brannigan igazgatóhoz.

Tracy egész éjjel nem aludt. Belebetegedett az izgalomba.

Mintha egy örökkévalóságot töltött volna a börtönben. A múlt
képei villantak fel az agyában, ahogy feküdt a priccsén a
sötétben.
Úgy érzem magam, mint a hercegnő a tündérmesében. Anya.
Nem hittem, hogy valaki ilyen boldog lehet.
Szóval maga és Charles össze akarnak házasodni.
Milyen hosszú nászutat terveztek ?
Meglőttél, te kurva...
Az édesanyja öngyilkos lett...
Valójában sose ismertelek igazán...
Az esküvői kép, Charles mosolyog a menyasszonyára...
Hány évezreddel ezelőtt? Hány bolygóval odébb?
A reggeli csengőszó belehasított a levegőbe. Tracy felült a
priccsén, teljesen éber volt. Ernestine figyelte. – Hogy érzed
magad?
 Jól – hazudta Tracy. Szája kiszáradt, és a szíve
szabálytalanul vert.
 Na, ma mindketten elmegyünk innét.
Tracy alig tudott nyelni. – Ah... aha.
  Biztos, hogy el tudsz majd jönni az igazgató házából fél
kettőre?
 Nem probléma. Amy alszik olyankor.
Paulita megszólalt. – Nem késhetsz, mert akkor nem megy.
 Ott leszek.
Ernestine benyúlt a matraca alá, és kivett egy köteg pénzt. –
Szükséged lesz egy kis pénzre. Ez csak kétszáz dolcsi, de ez is
jól jön majd.
 Ernie, nem is tudom, hogyan...
 Ó, csak fogd be a szád, és tedd el.

Tracy erőltette magát, hogy lenyeljen néhány falatot a

reggeliből. Feje lüktetett, és minden porcikája fájt. Nem élem túl
a mai napot, gondolta. Pedig túl kell élnem a mai napot.
Furcsa, természetellenes csend honolt a konyhában, és Tracy
hirtelen rájött, hogy ő az oka. Ő váltja ki a sokatmondó
pillantásokat, az ideges suttogásokat. Szökés készül, és ő a
dráma főszereplője. Néhány óra múlva szabad lesz. Vagy halott.
Felállt, otthagyva reggelijét, és elindult az igazgató háza felé.
Amikor az őrre várt, hogy kinyissa a folyosó ajtaját, Big
Berthával találta magát szemben. A nagydarab svéd nő
vigyorgott.
Nagy meglepetés éri, gondolta Tracy.
Most majd egészen az enyém lesz, gondolta Big Bertha.

A délelőtt olyan lassan telt el, hogy Tracy úgy érezte, elveszti az
eszét. A percek alig vonszolták magukat. Fölolvasott Amynak,
de fogalma sem volt, hogy mit. Észrevette, hogy az ablakból
Mrs. Brannigan figyeli.
– Tracy, bújócskázzunk!
Túl ideges volt ahhoz, hogy játsszon, de nem mert
ellentmondani, nehogy felkeltse Mrs. Brannigan gyanúját.
Mosolyt erőltetett magára. – Jól van. Bújj el először te, Amy.
A ház előtti udvaron voltak. A távolból idelátszott az épület,
amelyben a szolgálati szoba volt. Pontosan fél kettőkor ott kell
lennie. Át kell öltöznie a civil ruhába, és pontban háromnegyed
kettőkor be kell bújnia a hatalmas ruháskosárba, az
egyenruhák és fehérneműk alá. Kettőkor a mosodás bejön a
kosárért, és kitolja a kiskocsit a furgonhoz. Kettő tizenötkor a
teherautó kigördül a kapun, és elindul a közeli városban levő
mosoda felé. A sofőr nem látja az ülésről a teherautó hátulját.
Amikor a furgon beér a városba, s megáll egy piros lámpánál,
csak ki kell nyitnia az ajtót, kilépni és nyugodtan felszállnia egy
buszra.
– Látsz? – kiáltott Amy. Félig elbújt egy magnóliafa törzse
mögé. Kezét a szája elé kapta, hogy visszatartson egy kacagást.
Hiányozni fog, gondolta Tracy. Amikor elmegyek innen, két
ember fog hiányozni, egy fekete, borotvált fejű, homokos nő és
egy kislány. Azon töprengett, mit szólna ehhez Charles
Stanhope III.
 Jövök, megkereslek – mondta.

Sue Ellen a házból figyelte a játékukat. Tracy valahogy

furcsának tűnt a számára. Egész délelőtt az óráját nézegette,
mint aki vár valamire, és figyelme nyilvánvalóan nem Amyn jár.
Beszélnem kell George-dzsal erről, ha hazajön ebédelni,
határozta el. Javasolni fogom, hogy helyezze el innen.

Az udvaron Tracy és Amy ugróiskolát játszottak, aztán

kártyáztak, majd Tracy olvasott Amynak, míg végül végre fél egy
lett, Amy ebédideje. Itt az idő, hogy elinduljon. Bevitte Amyt a
házba.
 Most elmegyek, Mrs. Brannigan.
 Tessék? Ó, nem szólt senki, Tracy? Nagyon fontos
vendégeink érkeznek ma. Itt ebédelnek, ezért Amy nem alszik
ma délután. Vigye magával.
Tracy csak állt, legszívesebben üvöltött volna. – Én nem...
Nem lehet, Mrs. Brannigan.
Sue Ellen Brannigan megdermedt. – Hogy érti azt, hogy nem
lehet?
Tracy látta az arcán, hogy dühös, és azt gondolta, nem
dühíthetem föl. Felhívja az igazgatót, és visszaküldenek a
cellába. Mosolyt erőltetett az arcára. – Úgy értem, Amy még nem
ebédelt. Már biztosan éhes.
 Készíttettem a szakáccsal hideg ebédet mindkettőjük
számára. Sétálnak egy nagyot a mezőn, és ott esznek. Amy
imádja a pikniket, igaz, drágám?
  Nagyon. – Kérlelően nézett Tracyre. – Mehetünk, Tracy?
Ugye, mehetünk?
Nem. Igen. Óvatosan. Még sikerülhet.
Legyél a szolgálati helyiségben fél kettőkor. Ne késs.
Tracy Mrs. Branniganra nézett. – Mikorra hozzam vissza
Amyt?
 Ó, körülbelül háromra. Akkorra biztosan elmennek.
Akárcsak a furgon. A világ fejtetőre állt benne. – Én...
 Jól van? Elsápadt.
Ez az. Azt mondhatná, hogy beteg. Be akar menni a kórházba.
De akkor meg akarják vizsgálni, és ott tartják, nem tudna
időben kijönni. Mást kell kitalálnia.
Mrs. Brannigan csak nézte őt.
 Jól vagyok.
Valami baja van. Megmondom George-nak, hozzon valaki
mást, döntötte el Sue Ellen Brannigan.
Amy szeme ragyogott az örömtől. – Neked adom a legnagyobb
szendvicseket, Tracy. Olyan jó lesz, igaz?
Tracy nem válaszolt.
A vendégek látogatása váratlan volt. William Haben
kormányzó maga vezette végig a börtön reform-bizottságot az
intézményen. Ezen Brannigan igazgatónak minden évben túl
kellett esnie.
 Ez a hivatásoddal jár, George – magyarázta neki a
kormányzó. – Csak takarítsatok ki alaposan, mondd meg a
hölgyeidnek, hogy mosolyogjanak kedvesen, és újra
megemeljük a költségvetésedet.
Reggel a fegyőrök főnöke kiadta az utasítást: eltüntetni a
drogokat, késeket és minden tilos holmit.
Haber kormányzót és társait délelőtt tízre várták. Először a
börtönt nézik meg, aztán meglátogatják a farmot, majd
ebédelnek az igazgatóval a házában.
Big Bertha türelmetlen volt. Amikor szólt, hogy beszélni akar
az igazgatóval, azt mondták neki: – Az igazgató nagyon el van
foglalva. Holnap talán.
 Holnap baszhatom! – tört ki Big Berthából. – Most akarok
beszélni vele. Fontos.
Kevés rab érhette el azt, amit Big Bertha. A börtön illetékesei
tisztában voltak a hatalmával. Látták már, amikor lázadást
robbantott ki, és látták, amint megfékezte azokat. Nincs a
világon olyan börtön, amelyet az elítéltek vezérének együtt-
működése nélkül vezetni lehetne, és itt Big Bertha volt a vezér.
Egy órát ült az igazgató külső irodájában, hatalmas teste
szinte lefolyt a székről. Gusztustalan perszóna, gondolta az
igazgató titkára. Lúdbőrzik a hátam tőle.
 Meddig kell még várnom? – reklamált Big Bertha.
 Már nem sokáig. Vannak nála. Az igazgató nagyon elfoglalt
ma délelőtt.
Big Bertha így szólt: – Majd lesz még elfoglaltabb is. – Órájára
nézett. Tizenkettő negyvenöt. Sok idő van még.

Ragyogó nap volt, felhőtlen és meleg, a zöldellő táj kellemes

illatokkal telt meg. Tracy a tó közelében leterítette az abroszt a
fűre. Amy boldogan majszolt egy tojássalátás szendvicset. A
délelőtt alig akart telni, a délután száguldott. Valamit gyorsan
ki kell találnia, vagy az idővel az utolsó esélye is elszalad.

Egy óra tíz perc. Az igazgató várószobájában a titkár letette a

telefont, és így szólt Big Berthához: – Sajnálom, az igazgató azt
mondja, hogy lehetetlen ma találkozniuk. Megbeszélünk egy
másik időpontot, amikor...
 Találkoznia kell velem! – ugrott föl Big Bertha. – Ez...
 Majd holnap.
Big Bertha elkezdte mondani: – Holnap már túl késő lesz... –
de idejében leállította magát. Csak az igazgatónak mondhatja
el, mit tervez a lány. Azok a szemetek biztosak a dolgukban. De
ő sem fogja feladni. Nem tűri, hogy Tracy Whitney kijusson
innen. Bement a börtön könyvtárába, és leült az egyik hosszú
asztal végéhez. Egy cédulát firkantott, és amikor a fegyőrnő
kiment egy pillanatra, Big Bertha letetette a cédulát az
asztalára, és ő is kiment.
Amikor a fegyőrnő visszatért, megtalálta a cédulát. Kétszer is
elolvasta: JÓ LENNE ELLENŐRIZNI A MOSODAI FURGONT
MA.
Aláírás nem volt. Beugratás? A fegyőrnő nem értette.
Felemelte a telefont.
 Kérem az őrség parancsnokát...
Egy óra tizenöt. – Te nem is eszel – mondta Amy. – Akarsz az én
szendvicsemből?
 Nem! Hagyjál békén. – Nem akart ilyen keményen rászólni a
gyerekre.
Amy abbahagyta az evést. – Haragszol rám, Tracy? Kérlek, ne
haragudj rám. Annyira szeretlek. – Szeme megtelt fájdalommal.
 Nem vagyok éhes. – A poklok kínját állta ki.
 Én se vagyok éhes, ha te nem vagy. Labdázzunk. – És Amy
elővett egy gumilabdát a zsebéből.
Egy óra tizenhat. Már úton kellene lennie. Legalább tizenöt
perc, míg a szolgálati helyiségbe ér. Ha siet, még odaérhet. De
nem hagyhatja egyedül Amyt. Tracy körülnézett, és a távolban
meglátott néhány bizalmi embert, amint a veteményesben
dolgoztak. Azonnal tudta, mit kell tennie.
 Nem akarsz labdázni, Tracy?
Tracy felállt. – De. Játsszunk egy új játékot. Lássuk, ki tudja
messzebbre dobni a labdát. Én dobok először, aztán te jössz. –
Tracy fogta a gumilabdát, és elhajította a munkások felé,
amilyen messzire csak tudta.
 Ó, ez nagyszerű – mondta Amy csodálattal. – Ez tényleg
messzire ment.
 Elmegyek érte – mondta Tracy. – Várj meg itt.
És futásnak eredt. Az életéért futott, szinte repült a föld fölött.
Egy óra tizennyolc perc volt. Ha elkésik, nem várnak rá. Vagy
igen? Még gyorsabban futott. A háta mögül hallotta, hogy Amy
hívja. De nem törődött vele. A mezei munkások most másfelé
indultak. Tracy kiáltott nekik, megálltak. Elállt a lélegzete, mire
odaért hozzájuk.
 Valami baj van? – kérdezte az egyikük.
 Nem, semmi. – Fulladt, alig kapott levegőt. – Az a kislány
ott... Valamelyiktek ügyeljen rá, nekem fontos dolgom van.
Hallotta a nevét a távolból, megfordult. Amy a tó mellett
magasodó betonfalon állt. Integetett. – Ide nézz, Tracy.
 Ne! Vigyázz! – kiáltotta Tracy.
És Tracy rémülten látta, hogy Amy elvesztette az egyensúlyát,
és beleesett a tóba.
 Ó, istenem! – A vér kifutott az arcából. Döntenie kellett, de
nem volt választási lehetősége. Nem segíthetek neki. Most nem.
Valaki majd kimenti. Most magamat kell mentenem. Vagy
elszököm innen, vagy meghalok. Egy óra húsz perc volt.
 Tracy megfordult, és ismét futni kezdett, ahogy még soha
életében. A többiek kiabáltak utána, nem is hallotta. Szinte
úszott a levegőben, elhagyta a cipőjét, a durva talaj felsértette a
lábát. A szíve dübörgött, tüdeje égett, de egyre csak futott,
gyorsabban és gyorsabban. A falhoz ért, felugrott rá. Messze
lent meglátta Amyt, amint a mély, fenyegető vízben kapálódzik.
Egy másodpercnyi habozás nélkül utána ugrott. Ahogy a hideg
vízbe merült, rémülten ezt gondolta: Ó, istenem, nem tudok
úszni!
Második könyv
 12

New Orleans
Augusztus 25., péntek, délelőtt tíz óra

Lester Torrance, a New Orleans-i Első Kereskedelmi Bank

pénztárosa két dologra volt büszke: szexuális sikereire a
hölgyek körében, és arra a képességére, hogy jól ismeri
ügyfeleit. Lester negyvenes évei végén járó nyurga, fakó arcú
férfi, kis bajusszal és hosszú barkóval. Kétszer is kihagyták az
előléptetésből, bosszúból Lester a bankot magánélete terepének
tekintette. A kurvákat már messziről kiszúrta, és sportot csinált
abból, hogy ellenszolgáltatás nélkül megkapja őket. A
magányos özvegyek különösen könnyű zsákmánynak
bizonyultak. A legkülönfélébb alakú, korú, hangulatú hölgyek
jöttek be, és előbb-utóbb mind megjelentek Lester kis ketrece
előtt. Ha véletlenül túllépték a számlájuk fedezetét, Lester
rokonszenvvel meghallgatta őket, és némi haladékot adott a
csekkekre. Viszonzásul elkölthetnének talán egy csendes
vacsorát? Sokan e női ügyfelek közül elfogadták a segítségét, és
megosztották vele édes titkaikat: kölcsönre volt szükségük a férj
tudta nélkül... szerették volna, ha bizalmasan kezelik néhány
csekkjüket... válni készültek, s Lester talán szétbonthatná a
közös számlát... Lester imádott örömet okozni. És imádta, ha
neki örömet okoznak.
Ezen a péntek délelőttön Lester tudta, hogy megütötte a
főnyereményt. Azonnal meglátta a nőt, amint az belépett a bank
ajtaján. Abszolút bombázó volt. Sima fekete haja a vállára
omlott, szűk szoknyát viselt, és pulóverje olyan idomokra
tapadt, melyeket a Las Vegas-i menők is megirigyeltek volna.
Négy pénztáros dolgozott a bankban. A fiatal nő pillantása
egyikről a másikra siklott, mintha segítséget kérne. Mikor
Lesterre pillantott, a férfi egy biztató mosoly kíséretében mohón
bólintott. A fiatal nő odalépett a fülkéjéhez, épp ahogy Lester
elképzelte.
 Jó reggelt – mondta Lester kedvesen. – Mit tehetek önért?
– Látta, hogy a lány mellbimbói majd átszúrják a pulóverét, és
magában azt gondolta, bébi, hogy én mit tudnék tenni érted!
 Van egy kis gondom – mondta a nő halkan. A
leggyönyörűbb déli akcentussal beszélt, amit Lester valaha is
hallott.
  Ezért vagyok itt – búgta szívélyesen hogy megoldjam a
gondokat.
 Ó, nagyon remélem. Attól félek, valami szörnyűséget
csináltam.
Lester megeresztette a legkedvesebb bízd-csak-rám-mosolyát.
 Nem hiszem, hogy egy ilyen szép hölgy bármiféle
szörnyűséget tudna csinálni.
 De én bizony csináltam. – Meleg barna szemében félelem
csillogott. – Joseph Romano titkárnője vagyok, és egy héttel
ezelőtt a főnököm utasított, hogy rendeljek üres csekkeket a
bankszámlájához, de én elfelejtettem, és most elfogytak a
csekkek, és ha rájön, nem tudom, mit csinál velem. – Mindezt
egy szuszra hadarta el.
Lesternek nagyon is ismerősen csengett Joseph Romano neve.
A bank tekintélyes ügyfele volt, bár viszonylag kevés pénzt
tartott a számláján. Mindenki tudta, hogy a nagy pénzt máshol
tartja.
Az biztos, hogy jó ízlése van a titkárnőit illetően, gondolta
Lester. Megint mosolygott. – Nos, ez talán nem túl komoly baj,
Mrs...
 Miss. Hartford. Lureen Hartford.
Miss. Szerencsés nap ez a mai. Lester érezte, hogy ragyogóan
fog alakulni a dolog. – Rögtön megrendelem azokat a csekkeket.
Két-három héten belül megkapja, és...
A nő feljajdult, Lester ezt határozatlan ígéretnek sejtette. – Ó,
ez túl késő, és Mr. Romano már úgyis haragszik rám. Mintha
nem törődnék eléggé a munkámmal, érti? – Előrehajolt,
mellével szinte érintette a pultot. Lélegzet-visszafojtva suttogta:
– Ha azonnal elintézné azokat a csekkeket, boldogan
megfizetném érte.
Lester bánatosan felelt: – Hát, sajnálom, Lureen, lehetetlen,
amit...
Látta, hogy a nő mindjárt elsírja magát. – Az igazat megvallva,
ez az állásomba kerülhet. Kérem... mindenesetre hajlandó
lennék.
Lester fülének édes zene volt minden szó.
 Megmondom, mit teszek – közölte. – Különleges
sürgősséggel telefonon intézkedem, és hétfőn megkapja a
csekkeket. Mit szól hozzá?
 Ó, maga egyszerűen csodálatos! – A lány hangja tele volt
hálával.
  Elküldöm az irodájába, és...
 Inkább én jönnék érte. Nem akarom, hogy Romano
megtudja, milyen ostoba voltam.
Lester elnézően mosolygott. – Nem ostoba, Lureen. Mindenki
feledékeny néha.
A lány halkan felelt: – De magát sosem fogom elfelejteni.
Találkozunk hétfőn?
 Itt leszek. – A nyakát kéne kitörnie ahhoz, hogy ne legyen
itt.
A lány még felvillantott egy sokat ígérő mosolyt, és kisétált a
bankból, figyelemre méltó járásával. Lester vigyorogva ment
hátra a nyilvántartásba, kikereste Joseph Romano
számlaszámát, és telefonált a csekkekért.

A Carmen Streeten levő szálloda pont olyan volt, mint vagy

másik száz New Orleansban, Tracy ezért választotta éppen ezt.
Már egy hete élt itt, az ócska, berendezett kis szobában. De a
cellához képest palotának tűnt.
Mikor Tracy visszatért a Lesterrel folytatott ügyletből, levette
fekete parókáját, végigsimított saját, ragyogó haján, kivette a
kontaktlencséket, és lemosta a sötét festéket az arcáról. Leült
az egyetlen székre, és mélyeket lélegzett. Jól sikerült. Könnyen
megtudta, hol tartja Joe Romano a bankszámláját. Tracy
megkereste Romano érvénytelenített csekkjét az anyja
házában. ,,Joe Romano? Hozzá se érhetsz" – mondta Ernestine.
Ernestine tévedett, és most Joe Romano az első a sorban. A
többiek majd aztán. Egyenként, mind.
Lehunyta a szemét, és újra átélte a csodát, ami idáig segítette
őt.

Érezte, hogy a hideg, sötét víz összecsap a feje fölött. Fuldoklott

és rettegett. Lemerült, és kezeivel kapálózva megtalálta a
gyereket, megragadta, és húzni kezdte a víz felszíne felé. Amy
vak rémületében hadonászott, mindkettőjüket újra lenyomta a
víz alá, vadul kalimpált keze, lába. Tracy tüdeje majdnem
szétrobbant. Küszködött, hogy kijussanak a hullámsírból,
halálos szorítással kapaszkodott a gyerekbe, de érezte, hogy
ereje fogytán van. Nem tudunk kivergődni, gondolta. Megha-
lunk. Hangokat hallott, és érezte, hogy Amy testét kiszakítják a
karjából. Felkiáltott. Ó, istenem, ne! Erős kezek ragadták meg a
csuklóját, és egy hang így szólt: – Most már minden rendben
van. Nyugodjon meg.
Tracy rémülten nézett körül, Amyt kereste a tekintetével, meg
is látta biztonságban, egy férfi karjaiban. Pillanatokkal később
mindkettőjüket kihúzták a mély, kegyetlen vízből...
A baleset aligha ért volna többet egy hírnél a reggeli lapok
belső oldalán, ha nem egy úszni nem tudó rab kockáztatta
volna az életét, hogy megmentse a börtönigazgató gyerekét.
Egyetlen éjszaka alatt az újságírók és tévékommentátorok hőst
csináltak Tracyből. Maga Haber kormányzó is meglátogatta a
börtönkórházban, Brannigan igazgató társaságában.
 Nagyon bátor dolog volt, amit tett – mondta az igazgató. –
Mrs. Brannigan és én szeretnénk, ha tudná, nagyon hálásak
vagyunk magának. – Hangja elcsuklott a meghatottságtól.
Tracy még mindig gyenge volt. – Hogy van Amy?
 Szépen javul.
Tracy becsukta a szemét. Nem éltem volna túl, ha valami
történik vele, gondolta. Emlékezett saját ridegségére, mikor a
gyerek mindössze egy kis szeretetet várt tőle, és keservesen
szégyellte magát. A baleset miatt elvesztette az esélyét a
szökésre, de tudta, hogyha még egyszer megtörténne ugyanez,
megint így tenne.
Röviden kérdezősködtek a balesetről.
 Az én hibám volt – mondta Amy az apjának. – Labdáztunk,
és Tracy futott a labda után, és azt mondta, hogy várjak, de én
felmásztam a falra, hogy jobban lássam őt, és beleestem a vízbe.
De Tracy megmentett, papa.
Aznap éjjel megfigyelésre benn tartották Tracyt a kórházban,
és másnap reggel átvitték Brannigan igazgató irodájába. A sajtó
képviselői már várták. Érdekelte őket a történet; a UPI
hírügynökség és az Associated Press is megjelent; a helyi
tévéállomás is kiküldött egy csoportot.
Aznap este a hősies mentés története elindult útjára, lement a
nemzeti televízióban, s növekedett, mint egy hólabda. A Time, a
Newsweek, a People és még vagy száz újság foglalkozott az
esettel országszerte. Ahogy a hír terjedt, levelek és táviratok
ezrei özönlöttek a büntetés-végrehajtáshoz, követelve, hogy
Tracy részesüljön kegyelemben.
 Haber megvitatta a dolgot Brannigan igazgatóval.
 Tracy Whitney komoly bűncselekmény miatt van itt –
jegyezte meg az igazgató.
A kormányzó elgondolkodott. – De nem volt korábban
büntetve, igaz, George?
 Igaz, uram.
 Meg kell mondanom, pokoli nagy nyomás nehezedik rám
azért, hogy tegyek valamit.
 Így vagyok én is, kormányzó.
 Természetesen nem engedhetjük meg, hogy a közvélemény
diktáljon nekünk, igaz?
 Természetesen nem.
 Másrészről viszont – mondta a kormányzó tárgyilagosan – a
Whitney lány nem mindennapi bátorságról tett tanúságot.
Valóságos hőssé vált az emberek szemében.
 Ez nem kérdéses – értett egyet Brannigan igazgató.
A kormányzó rágyújtott egy cigarettára.
 Mi a véleményed, George?
George Brannigan gondosan válogatta meg a szavait. – Azt
természetesen tudja, kormányzó, hogy én személyesen érdekelt
vagyok az ügyben. Az én gyerekemet mentette meg. De ettől
függetlenül sem gondolom azt, hogy Tracy Whitney megrögzött
bűnöző, és nem hiszem, hogy veszélyt jelentene a társadalomra,
ha szabadlábra helyeznék. Határozottan az a véleményem, hogy
meg kell kegyelmezni neki.
A kormányzónak, aki jelöltetni akarta magát egy újabb
választási periódusra, jó ötlete támadt. – Válasszuk ki jól az
időpontot. – A politikában az időzítés a legfontosabb.

Miután megbeszélte férjével, Sue Ellen így szólt Tracyhez: –

Szeretnénk, ha ideköltözne. Van egy vendégszobánk. Így egész
nap foglalkozhatna Amyval.
 Köszönöm – mondta Tracy hálásan. – Nagyon jó lenne.

Remekül alakult. Nemcsak azért, mert Tracynek nem kellett

minden éjszakát a cellában töltenie, hanem azért is, mert
teljesen megváltozott kapcsolata Amyval. A kislány imádta
Tracyt, és ő viszonozta. Nagyon szeretett együtt lenni ezzel az
okos, szeretetreméltó gyerekkel. Régi játékaikat játszották,
Disney-filmeket néztek a televízióban, együtt olvastak.
Majdnem olyan volt, mintha családtag volna.
De ahányszor valamiért a börtönépület közelébe került,
mindig beleszaladt Big Berthába.
 Szerencsés egy kurva vagy – sziszegte Big Bertha. – De
hamarosan visszakerülsz majd közénk. Teszek róla,
báránykám.

Három héttel Amy megmenekülését követően Tracy és a kislány

az udvaron játszottak, mikor Sue Ellen kisietett a házból. Állt
egy percig, nézte őket. – Tracy, az igazgató most telefonált.
Szeretné, ha azonnal bemenne az irodájába.
Tracyt hirtelen félelem fogta el. Vajon ez azt jelenti, hogy
visszahelyezik a börtönbe? Big Bertha bevetette minden
befolyását, és elintézte? Vagy talán Mrs. Brannigan úgy találta,
hogy túl szoros kapcsolat alakult ki Amy és őközte?
 Igen, Mrs. Brannigan.
Az igazgató az ajtóban várta. – Jobb lesz, ha leül – mondta.
Tracy megpróbálta kitalálni a sorsát a férfi hanghordozásából.
 Újságom van a maga számára. – Szünetet tartott, egészen
izgatott volt, aminek az okát Tracy nem értette. – Most kaptam
az utasítást Louisiana állam kormányzójától – folytatta
Brannigan igazgató –, hogy azonnali hatállyal teljes
kegyelemben részesíti magát.
Drága istenem, tényleg azt mondta, amit hallottam?
Megszólalni se mert.
 Szeretném, ha tudná, hogy ez nem azért történt, mert az én
gyerekemet mentette meg. Maga ösztönösen úgy cselekedett,
ahogy egy felelősségtudó állampolgárnak cselekednie kell.
Egyébként sose tudtam elképzelni, hogy maga veszélyt
jelentene a társadalomra. – Mosolygott, és hozzátette: – Amynak
nagyon fog hiányozni. Nekünk is.
Tracy nem talált szavakat. Ha az igazgató tudná az igazságot:
ha nem történt volna a baleset, az igazgató embereinek
vadászniuk kellett volna rá, mint szökevényre.
 Holnapután szabadul.
Az ő „repülése". És még mindig nem tudta felfogni. – Én... nem
is tudom, mit mondjak.
 Nem mondjon semmit. Itt mindenki nagyon büszke ma-
gára. Mrs. Brannigan és én sokat várunk magától, ami a kinti
életet illeti.
Szóval igaz. Szabad. Tracy úgy elgyengült, hogy meg kellett
kapaszkodnia a szék karfájában. Amikor végül megszólalt,
hangja határozottan csengett: – Nagyon sok mindent akarok
véghezvinni, Brannigan igazgató úr.

Mikor utolsó napját töltötte a börtönben, egy cellatársa a régi

épületből odament hozzá. – Szóval kiszabadulsz.
 Igen.
A nő, Betty Franciscus negyvenes évei elején járó, még mindig
vonzó nő volt, egyfajta büszkeség lengte körül.
 Ha segítségre van szükséged odakint, ismerek egy embert,
akit megkereshetsz New Yorkban. Conrad Morgannek hívják. –
Odanyújtott egy darab papírt Tracynek. – A büntetőjogi
reformmal foglalkozik. Szeret segíteni azoknak, akik a
börtönből szabadulnak.
 Köszönöm szépen, de azt hiszem, nem lesz szükségem...
 Sosem tudhatod. Tedd el a címét.
Két órával később, tévékameráktól kísérve Tracy kilépett a
büntetés-végrehajtási intézmény kapuján. Nem akart beszélni a
riporterekkel, de amikor Amy kitépte magát anyja kezéből, és
Tracy karjaiba vetette magát, az összes kamera zümmögni
kezdett. Ez a képsor aztán minden állomás esti adásában
megjelent.
A szabadság többé nem elvont fogalom volt Tracy számára.
Kézzelfogható, fizikai valóság lett, melyet átélni, ízlelni lehet. A
szabadság friss levegőt jelentett, független döntést, azt, hogy
nem kell sorban állni étkezés előtt, nem kell figyelni a csengőre.
Forró fürdőt jelentett, jó illatú szappant, puha fehérneműt,
csinos ruhákat és magas sarkú cipőt. Azt jelentette, hogy neve
van, nem száma. És azt is, hogy megmenekült Big Berthától, az
erőszakoló bandáktól és a halálosan monoton
börtönszokásoktól.
Tracynek hozzá kellett szoknia újra megtalált szabadságához.
Ha ment az utcán, gondosan ügyelt, hogy ne lökjön meg senkit.
Ez volt az a szikra a börtönben, melyből kitört a veszekedés. Az
állandó fenyegetettség megszűntét volt a legnehezebb
megszokni. Senki nem fenyegette.
Szabadsága lehetővé tette, hogy végrehajtsa terveit.
Philadelphiában, Charles Stanhope III. a televízión nézte
Tracyt, amint kilép a börtönből. Még mindig szép, gondolta.
Ahogy figyelte, egyszerre lehetetlennek találta, hogy a lány
elkövette azokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolták.
Ránézett mintaszerű hitvesére, aki békésen kötögetett a szoba
másik sarkában. Lehet, hogy hibát követtem el?

Daniel Cooper New York-i lakásán nézte Tracyt a

tévéhíradóban. Teljesen közömbösen fogadta a hírt, hogy a lány
kiszabadult. Kikapcsolta a készüléket, és visszatért az aktához,
melyen dolgozott.

Joe Romano nézte a tévéhíradót, és hangosan felnevetett. A

Whitney lány szerencsés egy kurva. Lefogadom, hogy jót tett
neki a börtön. Mostanra biztosan nagyon ki van éhezve. Lehet,
hogy egy napon újra találkozunk.
Romano elégedett volt magával. Már elpasszolta a Renoirt egy
orgazdának, eladták Zürichben egy magángyűjtőnek. Ötszáz
lepedőt kapott a biztosítótársaságtól, és kétszázat az
orgazdától. A dohányt persze felezni kellett Anthony Orsattival.
Romano kínosan korrekt volt vele az üzletben; látta már, mi
történik azokkal, akik nem azok.

Hétfőn délben Tracy mint Lureen Hartford visszatért az

Orleans-i Első Kereskedelmi Bankba. Ebben az időben a bank
tele volt ügyfelekkel. Többen álltak Lester Torrance ablakánál
is. Tracy beállt a sorba. Amikor Lester meglátta, meghajolt és
bólintott. A nő még annál is szebb volt, mint amire emlékezett.
Amikor Tracy végre odaért az ablakhoz, Lester mézédes
hangon búgta: – Nem volt könnyű, de megcsináltam magának,
Lureen.
Meleg, elismerő mosoly volt a válasz: – Maga valóban
csodálatos.
Lester kihúzott egy fiókot, elővette a csekkel teli dobozt, és
átnyújtotta neki. – Tessék. Négyszáz üres csekk. Elég lesz?
– Ó, több mint elég, hacsak Mr. Romaro nem indul egy
csekk-kitöltő versenyen. – Lester szemébe nézett és felsóhajtott.
– Megmentette az életemet.
 Lester kellemes izgalmat érzett a gyomrában. – Hiszek abban,
hogy az embereknek jónak kell lenniük egymáshoz, nem igaz,
Lureen?
 Nagyon is igaz, Lester.
 Tudja mit, nyithatna itt egy saját számlát. Tényleg nagyon
gondosan kezelném. Igazán gondosan.
 Biztos vagyok benne – mondta halkan Tracy.
 Miért nem beszéljük ezt meg egy kellemes vacsora közben
valahol?
 Nagyon jó lenne.
 Hol hívhatom föl, Lureen?
 Inkább én hívom magát, Lester. – Ezzel elindult.
 Várjon, egy perc... – A következő ügyfél odalépett, és
átnyújtott a zavart Lesternek egy zacskó aprópénzt.
A bank közepén négy asztal állt, különböző
nyomtatványokkal. Az ügyfelek itt töltötték ki csekkjeiket és
egyéb papírjaikat. Tracy kilépett Lester látóteréből, és várt,
amíg egy ügyfél végez, és felszabadul egy szék. Akkor leült. A
dobozban, amit Lester adott neki, nyolc köteg üres csekk volt.
De nem a csekkek érdekelték Tracyt, hanem az átutalási
szelvények a köteg alján. Gondosan elválasztotta a szelvényeket
a csekkektől, és alig három percen belül nyolcvan átutalási
szelvényt tartott a kezében. Húszat észrevétlenül beletett az
asztal közepén álló fémdobozba, a többi üres átutalási szelvény
tetejére. Aztán odament a másik asztalhoz, és ott is letett
húszat. Néhány perc múlva az összeset szétrakta. A szelvények
ugyan üresek voltak, de mindegyik alján ott volt a mágneses
kód, melynek alapján a komputer átutalja a szelvényre írott
összeget. Nem számít, ki teszi be a pénzt, mert a komputer a
kód alapján Joe Romano számlájára teszi az összes befizetést.
Banki tapasztalatai alapján Tracy tudta, hogy két napon belül
az összes mágneses kóddal ellátott blankettát felhasználják, és
legalább öt napba telik, míg az egészet észreveszik. Így bőven
elég ideje lesz arra, hogy tervét megvalósítsa.
Úton a hotel felé, Tracy bedobta a csekkeket egy
szemétkosárba. Mr. Joe Romanónak nem lesz szüksége rájuk.
Tracy következő állomása a New Orleans-i Holiday Utazási
Iroda volt.
A pult mögött álló fiatal nő megkérdezte: – Miben segíthetek?
 Joseph Romano titkárnője vagyok. Mr. Romano helyet
szeretne foglalni Rio de Janeiróba. Most pénteken utazik.
  Egy jegyet óhajt?
 Igen. Első osztályra. Belső ülés. Dohányzót, legyen szíves.
 Oda-vissza?
 Csak oda.
Az utazási iroda alkalmazottja dolgozni kezdett asztali
komputerén. Néhány másodperc múlva így szólt: – Minden
rendben. Egy első osztályú hely a Pan Am 728-as járatán,
péntek délután, 6.35-kor indul, rövid megállás Miamiban.
 Nagyon elégedett lesz – biztosította Tracy a nőt.
 1929 dollár. Készpénzzel vagy csekkel fizet?
 Mr. Romano mindig készpénzzel fizet, utánvétellel. Át tudja
küldeni a jegyet csütörtökön az irodájába?
 Már holnap is át tudom küldeni, ha óhajtja.
 Nem. Mr. Romano nem lesz bent holnap. Lehetne csütörtök
délelőtt, 11-kor?
 Igen. A cím?
 Mr. Joseph Romano, 217 Poydras Street, 408-as szoba.
A nő feljegyezte. – Rendben van. Intézkedem, hogy csütörtök
reggel megkapja.
 Pontosan tizenegykor – tette hozzá Tracy. – Köszönöm
szépen.
Fél háztömbnyire onnan volt az Acme bőröndáruház. Tracy
megnézte a kirakatokat, mielőtt bement.
Egy eladó lépett hozzá. – Jó napot. Miben lehetek segítségére?
 Szeretnék néhány táskát venni a férjemnek.
 A legjobb helyrejött. Éppen kiárusításunk van. Van néhány
nagyon szép, olcsó...
 Nem – mondta Tracy. – Semmi olcsót.
Megállt egy polc előtt, amelyen Vuitton-bőröndök sorakoztak.
 Valami ilyesmire gondoltam. Elutazunk.
 Nos, a férje biztosan örül egy ilyennek. Három különböző
méret van. Melyiket... ?
 Mindegyikből egyet.
 Ó, nagyszerű. Csekk vagy készpénz?
 Utánvét. A név Joseph Romano. Elküldené a férjem
hivatalába csütörtök délelőtt?
 Hogyne, természetesen, Mrs. Romano.
 Tizenegy órára?
 Személyesen intézkedem.
 Mintha csak most jutott volna eszébe, Tracy hozzátette: – Ó...
rátennék a monogramját a bőröndökre – aranyból? J. R.
 Természetesen. A legnagyobb örömmel, Mrs. Romano.
Tracy mosolygott, és megadta az iroda címét.
A közeli Western Union Office-ből Tracy feladott egy táviratot
Rio de Janeiróba, a Copacabana Beachen levő, Rio Othon
Palace részére. A szöveg ez volt: LEFOGLALOM A LEGJOBB
LAKOSZTÁLYT PÉNTEKTŐL KÉT HÓNAP IDŐTARTAMrA.
KÉREM, IGAZOLJA VISSZA A TÁVIRATOT. JOSEPH ROMANO,
217 POYDRAS STREET 408, NEW ORLEANS; LOUISIANA;
USA.

Három nappal később Tracy telefonált a bankba, és Lester

Torrance-ot kérte. Amikor meghallotta a férfi hangját, kedvesen
így szólt: – Valószínűleg nem emlékszik már rám, Lester, Lureen
Hartford vagyok. Mr. Romano titkárnője, és...
Nem emlékszem rá! A hangja izgatott volt. – Természetesen
emlékszem magára, Lureen. Én...
 Igen? Hízelgő rám nézve. Maga annyi emberrel találkozik.
 De nem olyanokkal, mint maga – biztosította őt Lester. –
Nem felejtette el a vacsorameghívást, remélem?
 Nem is tudja, mennyire várom. Jó lenne a jövő kedd,
Lester?
 Remek!
 Akkor ebben megállapodtunk. Ó, milyen ostoba vagyok!
Olyan jó magával beszélgetni, hogy majdnem elfelejtettem,
amiért hívtam. Mr. Romano megkért, hogy ellenőrizzem a
számlaegyenlegét. Megtenné ezt a szívességet?
 Persze. Egyáltalán nem probléma.
Normál körülmények között Lester Torrance valami
személyazonosságot igazoló adatot, például születési dátumot
kérdezett volna a hívótól, de ez esetben ez persze nem volt
fontos. – Tartsa a telefont, Lureen – mondta.
Odament a nyilvántartóhoz, kikereste Joseph Romano
számláját, és meglepetten nézte. Rendkívüli mennyiségű
átutalás érkezett Romano számlájára az utóbbi napokban.
Romano azelőtt sose tartott ennyi pénzt a számláján. Lester
Torrance töprengett, mi történhetett. Valami nagy fogás,
nyilván. Majd ha együtt vacsorázik Lureen Hartforddal, egy
kicsit puhatolózik nála. Némi háttérinformáció sosem árt.
Visszament a telefonhoz. – A főnöke jócskán adott nekünk
munkát – mondta Tracynek. – Több mint háromszázezer dollár
van a számláján.
 Akkor jó. Ez az összeg szerepel nálam is.
 Akarja, hogy befektessük a pénzét valami kötvénybe?
Semmi haszna, ha csak itt van, és én tudok...
 Nem. Azt akarja, hogy maradjon ott – vágta rá Tracy.
 Rendben.
 Köszönöm szépen, Lester. Maga egy drága.
 Várjon egy percet! Felhívhatom az irodájában, hogy
megbeszéljük a keddet?
 Én fogom hívni, szivi – mondta Tracy.
És a vonal megszakadt.

Az Anthony Orsatti tulajdonában levő modern, magas irodaház

a Poydras Streeten állt, a folyópart és a gigantikus méretű
Louisiana Superdome között, és az egész negyedik emeletet a
Pacific Import-Export Company irodái foglalták el. A folyosó
egyik végén voltak Orsatti irodái, a másik végén Joe Romano
szobái. Közöttük négy fiatal titkárnő dolgozott, akik esténként
Anthony Orsatti barátainak és üzlettársainak is a
rendelkezésére álltak. Orsatti irodája előtt két hatalmas
termetű férfi ült, akik életük árán is védték gazdájukat.
Dolgoztak sofőrként, masszőrként és küldöncként is.
Ezen a csütörtök reggelen Orsatti az irodájában ült, és
ellenőrizte az előző napi jelentéseket a bukmékerekről,
prostitúcióról, egyéb futó ügyekről, a tucatnyi nagy hasznot
hajtó tevékenységről, melyet a Pacific Import-Export Company
felügyelt. Anthony Orsatti hatvanas évei végén járt. Különös
felépítésű férfi volt. Nagy, súlyos testét rövid, sovány lábak
tartották. Ha fölállt, úgy nézett ki, mint egy ülő béka. Az arcát
forradások hálózták be, mintha egy részeg pók szőtte volna,
túlméretezett szája volt, és fekete, gumós szemei. Egy betegség
következtében tizenöt éves korában teljesen megkopaszodott, s
azóta fekete parókát hordott. Nagyon rosszul állt neki, de soha
senki nem mert még csak célozni se rá. Hideg tekintete akár a
pókerjátékosé, arca is kifejezéstelen volt – kivéve öt imádott
lánya körében. Egyedül a hangja fejezte ki Orsatti érzelmeit.
Rekedt volt és re-
szelős – egy drót okozta ezt, melyet túl szorosra húztak a torka
körül a huszonegyedik születésnapján, amikor véletlenül mégis
életben maradt. A két férfi, aki ezt a hibát elkövette, már a
következő héten a hullaházban feküdt. Ha Orsatti igazán dühös
volt, a hangja elfulladt, suttogását alig lehetett hallani.
Anthony Orsatti király volt, aki birodalmát
megvesztegetésekkel, fegyverrel és zsarolással irányította. Ő
kormányozta New Orleanst, az meg kimondhatatlan
gazdagsággal hódolt neki. Az ország többi „nagycsaládja" mind
tisztelte őt, és számított tanácsaira.
E pillanatban Orsatti kegyes hangulatban volt. Együtt
reggelizett a szeretőjével, akinek lakást tartott fenn egyik
házában, Laké Vistán. Hetente háromszor látogatta meg, és a
mai vizit különös megelégedésére szolgált. A nő olyasmiket
művelt vele az ágyban, amiket más nők még álmaikban sem, és
Orsatti őszintén hitte, hogy ez azért van, mert a nő annyira
szerelmes belé.
A gépezet olajozottan működött. Nem voltak problémái, mert
Orsatti értett hozzá, hogyan kell megoldani a nehézségeket,
mielőtt problémává válhatnának. Egyszer kifejtette filozófiáját
Romanónak: – Sose engedd, hogy egy kis probléma nagy
problémává váljon, Joe, mert úgy megnő, mint egy lavina. Van
egy kerületi kapitány, aki azt hiszi, nagyobb rész járna neki –
daráld be, érted? Akkor nincs lavina. Jön néhány forrófejű
Chicagóból, és engedélyt kér egy kis saját bulira itt, New
Orleansban. Tudod, hogy az ilyen kis bulik milyen gyorsan nagy
bulivá nőnek, és belelógnak a te üzletedbe. Ezért aztán igent
mondasz, és amikor idejön, rögtön ledarálod a rohadékot. Nincs
tovább lavina. Érted a csíziót?
Joe Romano értette a csíziót.
Anthony Orsatti szerette Romanót. Mintha a fia lett volna.
Orsatti akkor csípte föl, mikor Romano kis punkként részegeket
markecolt a sikátorokban. Ő maga tanítgatta, és mostanra a
Romano kölyök a legjobbak között muzsikált. Gyors volt,
kedves és becsületes. Tíz év alatt Romano Orsatti jobbkeze lett.
Ő irányította a „Család" ügyeit, és csak Orsattinak tartozott
beszámolni.
Lucy, Orsatti személyi titkárnője kopogott, és bejött az
irodába. Huszonnégy éves, egyetemet végzett nő volt, olyan
arccal és alakkal, mely már több helyi szépségversenyt is
megnyert. Orsatti szerette, ha szép, fiatal nők vették körül.
 Az íróasztali órájára pillantott: 10.45. Megmondta Lucynak,
hogy tizenkét óra előtt ne zavarják. Rámordult. – Mi van?
 Sajnálom, hogy zavarnom kell, Mr. Orsatti. Valami Miss
Gigi Dupres van a telefonnál. Hisztérikusan kiabál, de nem
akarja megmondani, mit akar. Ragaszkodik hozzá, hogy
személyesen beszéljen magával. Azt gondolom, fontos lehet.
Orsatti csak ült, és végigfuttatta a nevet agyának
komputerén. Gigi Dupres? Valamelyik kurva lehet, akit
felszedett legutóbb Vegasban? Gigi Dupres? Nem, akkor
emlékezne rá, hisz büszke volt, hogy nem felejt el semmit.
Közömbösen vette föl a telefont, és intett Lucynak, hogy
kimehet.
 Igen, ki az?
 Mágá Anthony Orsatti? – Francia akcentussal beszél.
 Igen?
 Ó, hála istennek, hogy megkáptám, Meester Orsatti!
Lucynak igaza volt. A hölgy hisztérikus. Orsattit nem
érdekelte. Már majdnem letette a telefont, mikor a hang
folytatta: – Meg kell állítania őt, kérem!
 Hölgyem, nem tudom, kiről beszél, és nagyon elfoglalt
vagyok...
 Az én Joe-mról. Joe Romano. Megígérte, hogy elvisz
magával, vomprenez vous?
 Ide figyeljen, ha zűrje van Joe-val, intézze el vele. Nem
vagyok a nevelőnője.
– Ő hazud nekem! Most tudtam meg, hogy megy Brázíliá
nélkülem. Fele a háromszázezer dollár enyém.
Hirtelen Anthony Orsatti úgy találta, hogy mégis érdekli a
dolog.
 Milyen háromszázezerről beszél?
 A pénzről, amit Joe eldugott az övé bankszámlán. A
pénzről, amit ő – hogyán mondják – lenyelt.
Anthony Orsattit nagyon érdekelte a dolog.
 Kérem, mondjá meg Joe, muszáj elvinni Brázíliá engem.
Megteszi?
 Igen – ígérte meg Orsatti. – Majd elintézem.

Joe Romano irodája modern volt, csupa fehér és króm, New

Orleans legdivatosabb lakberendezőjének keze nyomát viselte.
Színfoltot csupán a három méregdrága francia impresszionista
festmény képzett a falon. Romano büszke volt jó ízlésére. New
Orleans nyomornegyedéből küzdötte föl magát, és közben
kikupálódott. Volt szeme a képekhez, volt füle a zenéhez. Ha
étteremben vacsorázott, hosszasan, szakértő módon értekezett
a borokról. Igen, Joe Romanónak minden oka megvolt a
büszkeségre. Míg a hozzá hasonlóak ököllel harcoltak a
túlélésért, ő az eszét használta. Ha igaz az, hogy Anthony
Orsatti birtokolja New Orleanst, akkor az is igaz, hogy Joe
Romano az, aki irányítja.
A titkárnője lépett be az irodájába. – Mr. Romano, egy küldönc
van itt egy Rio de Janeiróba szóló repülőjeggyel. Kiállítsam a
csekket? Utánvét.
 Rio de Janeiro? – Romano a fejét rázta. – Mondja meg
neki, hogy tévedés.
Az egyenruhás küldönc az ajtóban állt. – Azt mondták, adjam
át Joe Romanónak, ezen a címen.
 Nos, nem jól mondták. Mi ez? Valami új légitársasági
reklámtrükk?
 Nem, uram.
 Hadd nézzem. – Romano kivette a jegyet a küldönc
kezéből, és megnézte. – Péntek. Miért mennék én pénteken
Rióba?
 Jó kérdés – mondta Anthony Orsatti. A küldönc mögött
állt. – Miért mennél, Joe?
 Ez valami otromba hiba, Tony, – Visszaadta a jegyet a
küldöncnek. – Vigye vissza oda, ahonnan küldték, és...
 Ne olyan gyorsan. – Anthony Orsatti elvette a jegyet, és
megvizsgálta. – Első osztály, belső ülés, dohányzó, Rio de
Janeiróba, pénteken. Odaút.
Joe Romano nevetett. – Valaki tévedett. – Odafordult a
titkárnőjéhez. – Madge, hívja az utazási irodát, és mondja meg
nekik, hogy átverték őket. Egy szegény flótás most Keresi a
repülőjegyét.
Joleen, a másodtitkárnő lépett be. – Elnézést, Mr. Romano.
Megérkeztek a bőröndök. Óhajtja, hogy aláírjam a számlát?
Joe Romano rámeredt. – Miféle bőröndök? Nem rendeltem
semmiféle bőröndöt.
 Hozassa be – utasította Anthony Orsatti.
 Mi van itt! – mondta Romano. – Valaki begolyózott?
Egy küldönc jött be három Vuitton útitáskával.
  Mik ezek? Én nem rendeltem semmit.
A küldönc ellenőrizte a megrendelőlapot. – Azt mondja, Joe
Romano, 217 Poydras Street, 408-as szoba.
Joe Romano kijött a sodrából. – Nem érdekel, mi a fene van
rajta! Nem én rendeltem. Na, vigye innen ezeket.
Orsatti nézegette a táskákat. – Rajtuk van a monogramod,
Joe.
 Micsoda? Várj csak egy percet! Ez valószínűleg valami
ajándék.
 Születésnapod van?
 Nem. De tudod, milyenek a kurvák. Mindig ajándékokat
küldenek.
 Valami dolgod van Brazíliában? – érdeklődött Anthony
Orsatti.
 Brazíliában ? – Joe nevetett. – Ez valami rossz tréfa, Tony.
Orsatti kedvesen mosolyogva intett a titkárnőknek és a két
küldöncnek. – Kifelé.
Amikor az ajtó bezárult mögöttük, Orsatti így szólt: – Mennyi
pénz van a bankszámládon, Joe?
Joe Romano zavartan nézett rá. – Nem tudom. Ezerötszáz,
gondolom, ilyesmi. Miért?
 Csak úgy, Joe... miért nem kérdezed meg a bankot?
 Minek? Én...
 Hívd föl, Joe.
 Jól van. Ha ez boldoggá tesz. – Csengetett a titkárnőnek. –
Hívja fel nekem az Első Kereskedelmi főkönyvelőjét.
Egy perccel később a nő a vonalban volt.
 Helló, kedvesem. Joseph Romano. Megmondaná a
bankszámlám egyenlegét? A születési dátumom október
tizennégy.
Anthony Orsatti felvette a másik telefont. Néhány perccel
később a könyvelő ismét a vonalban volt. – Elnézést a
várakozásért, Mr. Romano. Mai nappal a bankszámlája
egyenlege háromszázezer-kilencszázöt dollár és harmincöt cent.
Romano érezte, hogy elsápad. – Mennyi?
 Háromszázezer-kilencszázöt...
 Maga ostoba kurva! – kiáltotta. – Nem lehet annyi pénz a
számlámon. Tévedés, hadd beszéljek a...
Érezte, hogy a telefont kiveszik a kezéből, és Anthony Orsatti
leteszi a kagylót.
 Honnan van ez a pénz, Joe?
Joe Romano arca sápadt volt. – Az istenre esküszöm. Tony,
nem tudok erről a pénzről.
  Nem?
 Hé, hinned kell nekem! Nem látod, mi folyik itt? Valaki
kiszúr velem.
 Ez a valaki nagyon szeret téged. Adott egy háromszázezer
dolláros búcsúajándékot.
Orsatti nehézkesen leült a selyemhuzatú Scalamander
karosszékbe, hosszan nézte Joe Romanót, majd csendben
megszólalt: – Mindent elintéztél, igaz? Repülőjegy Rióba, új
bőröndök... mintha teljesen új életet akarnál kezdeni.
 Nem! – Romano már pánikban volt. – Te ennél jobban
ismersz engem, Tony. Mindig őszinte voltam veled. Mintha az
apám volnál.
Szakadt róla a víz. Kopogtak az ajtón, és Madge dugta be a
fejét. Egy borítékot tartott a kezében.
 Bocsánat a zavarásért, Mr. Romano. Távirata érkezett, és
saját kezűleg kell szignálnia.
A csapdába csalt vadállat ösztönével Romano így szólt: – Most
nem. El vagyok foglalva.
 Majd én átveszem – mondta Orsatti, és felállt a székéből,
mielőtt a nő becsukhatta volna az ajtót. Elolvasta a táviratot,
aztán Joe Romanóra függesztette a szemét. Olyan halkan, hogy
Romano alig hallotta, Anthony Orsatti ezt mondta: – Felolvasom
neked, Joe. Örömmel nyugtázzuk a szobafoglalását, a hercegi
lakosztályba péntektől, szeptember l-jétől számított két
hónapra. Aláírás: S. Montalband igazgató, Rio Othon Palace,
Copacabana Beach, Rio de Janeiro. Ez a te szobafoglalásod,
Joe. Nem lesz rá szükséged, ugye?

13

Andre Gillian éppen a konyhában készítette elő a spaghetti alla

carbonarát, a csodálatos olasz salátát és egy körtetortát, mikor
óriási durranást hallott, és abban a pillanatban a
légkondicionáló kellemes zümmögése elnémult.
Andre dobbantott, és felkiáltott: – Merde! Ma éjjel nem lesz
zsuga!
Kisietett az automata biztosítékokat tartalmazó árammérő
szekrényhez, próbálgatta a kapcsolókat egymás után, de nem
történt semmi.
Ó, Mr. Pope dühöngeni fog. Egyszerűen dühöngeni. Andre
tudta, mennyire várja gazdája a szokásos péntek esti
pókerpartiját. Évek óta tartó hagyomány volt ez, mindig
ugyanaz a válogatott csapat jött össze. Légkondicionáló nélkül
viszont a ház egyszerűen elviselhetetlen. Elviselhetetlen. New
Orleans szeptemberben csak bennszülötteknek való. Még
napnyugta után sem csökken a hőség és a páratartalom.
Andre visszament a konyhába, és megnézte az órát. Négy óra.
A vendégek nyolckor érkeznek. Andre arra gondolt, hogy
telefonál Mr. Pope-nak, és elmondja neki, mi történt, de aztán
eszébe jutott, hogy az ügyvéd azt mondta, egész nap a bíróságon
lesz. A drága ember olyan elfoglalt. Szüksége van egy kis
kikapcsolódásra. És most ez itt!
Andre kivett egy kis fekete telefonkönyvet egy konyhai fiókból,
kikeresett egy számot és tárcsázott. Három csengés után
megszólalt egy géphang: – Itt az Eszkimó Légkondicionáló
Szerviz. Technikusaink jelenleg nincsenek itt. Ha meghagyja
nevét, számát és egy rövid üzenetet, visszahívjuk, amint tudjuk,
kérem, várja meg a búgást.
Foutre! Csak Amerikában kényszeríthetnek rá, hogy egy
géppel társalogj. Éles, búgó hangot hallott. Bemondta a
kagylóba: Itt Monsieur Perry Pope lakása, Charles Street 42. A
légkondicionálónk nem működik. Küldjenek valakit, amilyen
gyorsan csak lehetséges. Vite!
Lecsapta a kagylót. Természetesen senki nincs ott.
Valószínűleg az összes légkondicionáló elromlott az egész
istenverte városban. Nem bírják az átkozott hőséget és a párát.
Na, legjobb, ha gyorsan jön valaki. Mr. Pope lobbanékony
természetű. Átkozottul lobbanékony.
A három év alatt, mióta Andre Gillian szakácsként dolgozott
az ügyvédnél, rájött, milyen befolyásos ember a gazdája.
Bámulatos. Ennyi tehetség egy fiatalemberben. Perry Pope
egyszerűen mindenkit ismert. Csak csettint az ujjával, és
mindenki ugrik.
Andre Gilliannak úgy tűnt, a házban máris melegebb van. Ça
va chier dur. Ha nem történik valami gyorsan, rettenetes
botrány lesz.
Ahogy folytatta a papírvékony szalámi- és sajtszeletek
készítését, beléhasított a szörnyű előérzet; itt este valami
szörnyű sorscsapás történik.
Amikor fél óra múlva megszólalt az ajtócsengő, Andre ruhája
már teljesen átizzadt, és a konyha olyan volt, mint egy kemence.
Gillian sietve nyitotta ki a hátsó ajtót.
 Két overallos munkás állt az ajtóban, kezükben szerszámos
táska. Egyikük magas, fekete férfi. Társa alacsonyabb, álmos,
unott arckifejezéssel. A hátsó feljáróban állt a kocsijuk.
 Baj van a légkondicionálóval? – kérdezte a fekete férfi.
 Oui! Hála az égnek, hogy itt vannak. Gyorsan meg kell
javítaniuk. Nemsokára vendégek érkeznek.
A fekete férfi a sütőhöz lépett, a levegőbe szimatolt, és azt
mondta: – Jó szaga van.
 Kérem! – sürgette Gillian. – Csináljanak valamit!
 Nézzük meg a berendezést – mondta az alacsonyabb. – Hol
van?
 Erre.
Andre besietett velük a helyiségbe, ahol a légkondicionáló
berendezés volt.
 Ez jó gép, Ralph – mondta a fekete a társának.
 Ja, Al. Ilyet ma már nem csinálnak.
 De az isten szerelmére, miért nem működik? – panaszolta
Andre.
Mindketten rámeredtek. – Csak most érkeztünk – mondta
Ralph rosszallóan. Letérdelt, kinyitott egy kis ajtót a készülék
alján, elővett egy elemlámpát, lehasalt, és bevilágított. – Nem itt
van a baj.
 Akkor hol? – kérdezte Andre.
 Rövidzárlat lehet valamelyik vezetékben. Valószínűleg
zárlatos az egész készülék. Hány ventilátoruk van?
 Minden helyiségben van. Nézzük csak. Legalább kilencnek
kell lennie.
 Valószínűleg ez a probléma. Az elosztó túlterhelt.
Megnézzük.
Mindhárman levonultak a hallba. Ahogy elhaladtak a nappali
mellett, Al megszólalt: – Igazán gyönyörűen lakik itt Mr. Pope.
A nappalit fényűzően, csupa egyedi antik bútorokkal
rendezték be. A padlót halvány perzsaszőnyegek borították. A
nappalitól balra szép nagy ebédlő, jobbra egy társalgó, közepén
hatalmas, zöld posztóborítású kártyaasztal. A szoba egyik
sarkában egy kerek asztal már meg volt terítve a vacsorához. A
két szerelő bement a társalgóba, és Al elemlámpájával
bevilágított a ventilátorba.
 Hmm – dünnyögött. Fölnézett a mennyezetre. – Mi van a
szoba fölött?
  A padlás.
 Gyerünk, nézzük meg!
A szerelők követték Andrét a padlásra, egy hosszú, alacsony
helyiségbe, amely poros volt és tele pókhálóval. Al odament egy
falra szerelt elektromos szekrénykéhez. Megvizsgálta a
kábeleket. – Aha!
 Talált valamit? – kérdezte izgatottan Andre.
 Kondenzátorprobléma. A páratartalom miatt. A héten már
vagy száz hívásunk volt. Ez kiégett. Új kondenzátort kell
beszerelnünk.
 Ó, istenem! Sokáig tart?
 Neem. Van új kondenzátorunk a furgonban.
 Kérem, siessenek – kérte őket Andre. – Mr. Pope
hamarosan hazaér.
 Bízzon csak mindent ránk – mondta Al.
Mire visszaértek a konyhába, Andre bizalmasan közölte: –
Muszáj elkészítenem a saláta dresszinget. Visszatalálnak a
manzárdra?
Al felemelte a kezét. – Nyugi, hapsikám. Csinálja a maga
dolgát, mi meg csináljuk a magunkét.
 Ó, köszönöm, nagyon köszönöm.
Andre nézte a két férfit, amint kimennek a furgonhoz, majd
visszatérnek két nagy vászonzsákkal. – Ha szükségük van
valamire, csak szóljanak – mondta nekik.
 Csak nyugalom.
A szerelők fölmentek a lépcsőn. Andre pedig vissza a
konyhába.
A szerelők a padláson kinyitották a vászonzsákokat, elővettek
egy kis összecsukható kempingszéket, egy fúrógépet, egy tálca
szendvicset, két doboz sört, egy nagy teljesítményű Zeiss
távcsövet, amellyel halvány fényben is jól látni távoli tárgyakat,
és két élő, beoltott hörcsögöt;
A két férfi munkához látott.
 Az öreg Ernestine büszke lesz rám – kuncogott Al, ahogy
elkezdték.

Eleinte Al keményen tiltakozott.

– Biztosan elment az eszed, asszony. Én nem keverem a szart
Perry Pope körül. Az a fickó úgy betart nekem, hogy sose látom
többé a napvilágot.
  Ne tarts ettől. Nem tart be az többé senkinek.
Meztelenül feküdtek az ágyban Ernestine lakásában.
 Miért fontos neked ez a buli? – méltatlankodott Al.
 Mert egy fasz.
 Hej, bébi, a világ tele van ilyen faszokkal, mégse azzal töltöd
az életedet, hogy levágod a töküket.
 Hát jó. Egy barátomért teszem.
 Tracyért?
 Pontosan.
Al kedvelte Tracyt. Együtt vacsoráztak aznap, mikor a lány
kijött a börtönből. – Igazi, finom hölgy – mondta Al. – De miért
kell kitörni a nyakunkat érte?
 Mert ha mi nem segítünk, megcsinálja valakivel, aki félig
se olyan jó, mint te, és ha elkapják, visszavágják megint abba a
patkánylyukba.
Al felült az ágyon, és kíváncsian nézett Ernestine-re. – Ilyen
fontos ez neked, bébi?
 Igen, szivi.
Sosem lenne képes megértetni vele, de az igazság egyszerűen
annyi, hogy Ernestine nem bírta elviselni még a gondolatát sem
annak, hogy Tracy visszakerüljön a börtönbe, Big Bertha
karmai közé. És nemcsak Tracy miatt; saját maga miatt sem. Ő
lett Tracy védelmezője, és ha Big Bertha megkaparintja, az
Ernestine számára is vereség.
Így hát mindössze ennyit mondott: – Ja. Ilyen fontos nekem,
szivi. Megcsinálod?
 Hát egyedül nem tudom, az tuti – mormogta Al.
Ernestine tudta, hogy nyert ügye van. Simogatni kezdte a férfi
hosszú, sovány testét. Közben duruzsolta: – Nem az öreg Ralph
szabadult ki néhány nappal ezelőtt... ?

Fél hét lett, mire a két férfi izzadtan és porosan visszament

Andre konyhájába.
 Megcsinálták? – kérdezte Andre izgatottan.
 Ez egy valóságos bestia – tájékoztatta Al. – Tudja, a maguké
egy olyan kondenzátor, aminek a vezetéke...
 Nem érdekes ez – szakította félbe türelmetlenül Andre. –
Megcsinálták?
 Igen. Minden rendben. Öt perc múlva úgy fog működni,
mint újkorában.
  Formidable! Csak tegyék le a számlát a konyhaasztalra...
Ralph megrázta a fejét. – Ne aggódjon miatta. A társaság küldi
a számlát.
 Isten áldja magukat. Au', voir.
Andre nézett utánuk, amíg kimentek a hátsó ajtón. Mikor
kikerültek a látóteréből, megkerülték az udvart, és kinyitották a
dobozt, amelyben a légkondicionáló külső kondenzátora volt.
Ralph tartotta a lámpát, míg Al összekötötte a vezetékeket,
melyeket néhány órával ezelőtt ő vágott el. A légkondicionáló
berendezés azonnal életre kelt.
Al lemásolta a telefonszámot a kondenzátor szervizcímkéjéről.
Rövid idő múlva felhívta a számot, végighallgatta a géphangot
az Eszkimó Légkondicionáló Szerviz üzenetrögzítőjéről, és ezt
mondta:
 Perry Pope lakása, Charles Street 42. A légkondicionáló
működik, ne fáradjanak, ne küldjenek senkit. Jó napot
kívánok.

A hetenkénti péntek esti pókerparti Perry Pope házában olyan

esemény volt, melyet minden játékos izgatottan várt. Mindig
ugyanaz a gondosan válogatott társaság jött össze: Anthony
Orsatti, Joe Romano, Henry Lawrence bíró, egy városi
tanácsnok, egy szenátor és természetesen a házigazda. A tétek
magasak, az ennivaló nagyszerű, a társaság a legjobb.
Perry Pope a hálószobájában öltözött át, fehér selyempantallót
és hozzáillő sportinget vett fel. Boldogan dudorászott, az estére
gondolt. Mostanában nyerésben volt. Az az igazság, hogy az
egész életem egy nagy nyerőszéria, gondolta.
Ha New Orleansban valakinek szüksége volt a törvény
jóindulatára, Perry Pope-ot kérte fel ügyvédnek. Hatalma az
Orsatti családdal való kapcsolatából származott. Úgy hívták: a
Nagy Elrendező; és tényleg el tudott rendezni mindent, a
szabálytalan parkolástól a kábítószerüzleten keresztül a
gyilkosságig. Az élet szép volt.
Amikor Anthony Orsatti megérkezett, vendéget hozott
magával. – Joe Romano nem játszik többé – jegyezte meg. –
Mindnyájan ismeritek Newhouse felügyelőt.
A férfiak kezet fogtak.
– Az italok a tálalón, uraim – mondta Perry Pope. – Vacsora
később. Miért ne tevékenykednénk addig egy kicsit?
 A férfiak leültek megszokott helyükre a zöldposztós
kártyaasztal köré. Orsatti Joe Romano üresen maradt székére
mutatott, és így szólt Newhouse felügyelőhöz: – Mostantól
kezdve az a te helyed, Mel.
Amíg az egyik férfi kibontotta a pakli új kártyát, Pope a
zsetonokat magyarázta Newhouse felügyelőnek: a fekete zseton
öt dollár, a piros tíz, a kék ötven, a fehér száz. Induláskor
mindenki vesz ötszáz dollár értékű zsetont. Tét az asztalon,
három emelés, az osztó hív.
 Jól hangzik – mondta a felügyelő.
Anthony Orsatti rossz hangulatban volt. – Gyerünk. Kezdjük
már. – A hangja csak rekedt suttogás. Nem jó jel.
Perry Pope sokért nem adta volna, ha tudja, mi történt Joe
Romanóval, de úgy gondolta, jobb, ha nem hozza szóba a témát.
Orsatti úgyis elmondja, ha jónak látja.
Orsatti gondolatai sötétek voltak: Mintha az apja lettem volna
Joe Romanónak. Bíztam benne, megtettem első emberemnek.
És a gazember meglopott a hátam mögött. Ha az a bolond
francia nő nem telefonál, meglépett volna a lopott pénzzel. Nos,
többé nem lép meg sehova. Nem ám, onnan, ahol van. Ha olyan
okos, bassza át azokat a halakat odalenn.
 Tony, játszol vagy nem?
Anthony Orsatti figyelmét ismét a játékra terelte. Hatalmas
összegek cseréltek gazdát ennél az asztalnál. Orsattit mindig
bosszantotta, ha vesztett, és ennek semmi köze nem volt a
pénzhez. Nem bírta elviselni a vereséget – semmiben. Született
nyerőnek gondolta magát. Csak a nyerők emelkednek ilyen
magasra, mint ő. Az utóbbi hat hétben Perry Pope-nak olyan
szerencsés nyerőszériája volt, hogy Orsatti eltökélte, ma
megtöri ezt a szériát.
Mind vakmerőbben játszott, próbálta visszanyerni a pénzét.
Éjfélkor, mikor szünetet tartottak, hogy elfogyasszák az Andre
által készített vacsorát, Orsatti már ötvenezer dollárt vesztett, a
nagy nyerő megint Perry Pope volt.
A vacsora fenséges volt. Orsatti rendszerint élvezte a kellemes
éjféli falatozást, de ezen az estén türelmetlenül vissza akart ülni
az asztalhoz.
 Nem eszel, Tony? – kérdezte Perry Pope.
 Nem vagyok éhes. – Orsatti fölemelte az ezüst
kávéskannát, kávét töltött a Viktória-mintás porceláncsészébe,
és visszaült a kártyaasztalhoz. Nézte a többieket, akik még
ettek, és szerette volna, ha befejezik. Türelmetlen
volt, vissza akarta nyerni a pénzét. Ahogy belekortyolt a kávéba,
mintha a csészéjébe esett volna valami. Undorodva kihalászta,
és vizsgálgatni kezdte. Egy darabka a mennyezetről.
Fölpillantott; ekkor valami a homlokára esett. Hirtelen
kaparászást hallott odaföntről.
 Mi a fene folyik odafönn? – kérdezte.
Perry Pope éppen mesélt valamit Newhouse felügyelőnek. –
Bocsáss meg, mint mondtál, Tony?
A kaparászás most még hangosabb lett. Faldarabok potyogtak
a zöld posztóra.
 Úgy hangzik, mintha egér volna – mondta a szenátor.
 Ebben a házban ugyan nem – Perry Pope sértődött volt.
 Nos, valami biztosan van ott – horkant fel Orsatti.
Egy nagy darab vakolat hullt a zöld posztóra.
 Szólok Andrénak, hogy nézzen utána – mondta Pope. – Ha
befejeztétek az evést, talán folytathatnánk a játékot.
Anthony Orsatti egy kis lyukat bámult a mennyezeten,
pontosan a feje fölött. – Várj. Menjünk, nézzük meg, mi van ott.
 Minek, Tony? Majd Andre...
Orsatti már felállt, és elindult a lépcső felé. A többiek
egymásra néztek és utána siettek.
 Lehet, hogy egy mókus került a padlásra – találgatott Perry
Pope. – Ebben az évszakban tele van velük a környék. Talán ott
rejti el a dióit télire – nevetett a saját tréfáján.
Amikor a padlásajtóhoz értek, Orsatti belökte, Perry Pope
felgyújtotta a villanyt. Megpillantotta a két fehér hörcsögöt,
amelyek őrülten rohangáltak körbe a helyiségben. – Jézus! –
kiáltotta Pope. – Patkányok!
Anthony Orsatti nem figyelt rá. A helyiséget nézte. A padlás
közepén egy kempingszék, rajta egy csomag szendvics, és két
nyitott sörösdoboz. A szék mellett a padlón egy távcső. Orsatti
odament, egyenként felvette, és megvizsgálta a tárgyakat. Aztán
letérdelt a poros padlóra, és leemelte a kis fakalapot, ami
eltakarta a mennyezetbe fúrt lyukat. Orsatti szemét a lyukra
szorította. Pontosan alatta volt a kártyaasztal.
Perry Pope döbbenten állt a padlásszoba közepén. – Ki a fene
tette ide ezeket a lomokat? Megyek és kirázom Andréból a
magyarázatot.
Anthony Orsatti lassan felállt, és leveregette a port a
nadrágjáról.
Perry Pope odapillantott a földre. – Nézzétek! – kiáltotta. –
Otthagytak egy istenverte lyukat a mennyezeten. A munkások
szart se érnek manapság.
Letérdelt, átnézett a lyukon, és arcából hirtelen kifutott a vér.
Felállt, vadul körülnézett a férfiakon, akik mind rá bámultak
szótlanul.
 Hé, csak nem gondoljátok? – mondta. – Csak nem
hiszitek, hogy én...? Ugyan, fiúk, hiszen semmit nem tudok az
egészről. Sosem csapnálak be benneteket. Istenem, mi barátok
vagyunk! – Kezét a szájához kapta, és vadul rágni kezdte a
körmét.
Orsatti megveregette a karját. – Ne törődj vele. – Hangja alig
volt hallható.
Perry Pope folytatta a körömrágást, míg csak a nyers hús
maradt a jobb hüvelykujján.

14

 Ezzel a kettővel végeztünk, Tracy – kuncogott Ernestine

Littlechap. – Az utcán azt beszélik, hogy ügyvéd barátod, Perry
Pope nem nagyon jogászkodik többé. Nagyon súlyos baleset
érte.
Kávét ittak és süteményt ettek egy Royal Street környéki kis
kávéházban.
Ernestine fölnevetett: – Neked aztán van eszed, lányom! Nem
akarnál az üzlettársam lenni, he?
 Köszönöm, Ernestine. Más terveim vannak.
Ernestine kíváncsian kérdezte: – Ki a következő?
 Lawrence. Henry Lawrence bíró.

Henry Lawrence pályafutása egy kisvárosban, a louisianai

Leesville-ben kezdődött. Csekély képességei voltak a jogot
illetően, de volt két nagyon lényeges tulajdonsága: megnyerő
külseje és morális rugalmassága. Az volt a filozófiája, hogy a jog
hajlékony vessző, amelyet ügyfelei igényének megfelelően lehet
hajlítgatni. Ezzel a hozzáállással nem volt meglepő, hogy
röviddel New Orleansba költözése után ügyvédi praxisa virágba
borult, és speciális klientúra vette körül. Foglalkozott
kihágásokkal és közlekedési balesetekkel, nehézfiúkkal és
komoly bűncselekményekkel, idővel kapcsolatba került a
magasabb
körökkel is, profi módon intézte a megvesztegetéseket,
hamistanúzásokat, megkent bárkit, aki hasznára lehetett.
Szóval Anthony Orsatti kedvére való ember volt; a két férfi
életútja szükségszerűen összekapcsolódott. „Házasságukra" a
maffia adta áldását. Lawrence lett az Orsatti család „szóvivője",
és az első adandó alkalommal Orsatti kineveztette bírónak.

 El sem tudom képzelni, hogy kaphatnád el a bírót – mondta

Ernestine. – Gazdag, nagyhatalmú és kikezdhetetlen.
 Gazdag, nagyhatalmú – ismételte Tracy –, de nem
kikezdhetetlen.
Tracy már kitalált valamit, de amikor telefonált Lawrence bíró
irodájába, azonnal tudta, hogy meg kell változtatnia a tervét. –
Lawrence bíróval szeretnék beszélni.
 Sajnálom, Lawrence bíró nincs bent – felelte a titkárnő.
 Mikorra várható? – kérdezte Tracy.
 Nem tudom megmondani.
 Nagyon fontos lenne. Holnap reggel bent lesz?
 Nem. A bíró nincs a városban.
 Vagy úgy. Elérhetném valahol telefonon?
 Attól tartok, lehetetlen. A bíró űr külföldön van.
Tracy igyekezett leplezni csalódottságát. – Értem.
Megkérdezhetem, hol van?
 Európában tartózkodik egy nemzetközi
jogász-szimpóziumon.
 Milyen kár! – mondta Tracy.
 Ki keresi, kérem?
Tracy villámgyorsan kapcsolt. – Elisabeth Rowane Dastin
vagyok, az Amerikai Büntetőbírók Szövetsége déli szekciójának
elnöke. Az évi szokásos díszvacsoránkat New Orleansban
tartjuk e hó huszadikán, és Henry Lawrence bírót választottuk
az év emberének.
 Nagyon kedves – mondta a titkárnő. – De a bíró úr akkor
még nem lesz itthon.
 Milyen kár. Mindnyájan örömmel hallgatnánk híres
szónoklatainak egyikét. Lawrence bírót a bizottság egyhangúan
szavazta meg.
 Nagyon fogja sajnálni, hogy nem lehet jelen.
 Igen. Biztos vagyok benne, hogy ön tudja, mekkora meg-
tiszteltetés ez. Országunk legkiválóbb bírái kapják meg ezt a
címet. Várjon csak! Van egy ötletem. Gondolja, hogy a bíró
hajlandó lenne kazettán küldeni egy rövid beszédet nekünk –
csak néhány köszönő szót esetleg?
 Hát... nem is tudom. Nagyon zsúfolt a programja...
 Több tévétársaság és rengeteg újságíró lesz ott.
Hosszú csend következett. Lawrence bíró titkárnője tudta,
mennyire szereti a bíró a nyilvánosságot. Amennyire ő tudja, a
jelenlegi útja is főleg ezt a célt szolgálja. Ezt mondta: – Talán
szakít rá időt, hogy magnóba mondjon néhány mondatot.
Megkérdezem.
 Ó, ez nagyszerű lenne – lelkesedett Tracy. – Ez lenne az est
csúcspontja.
 Szeretné, ha a bíró úr a beszédében konkrétan utalna
valamire?
 Ó, persze. Szeretnénk, ha szót ejtene... – habozott kissé
attól tartok, ez így kicsit komplikált. Jobb lenne, ha egyenesen
neki mondhatnám el.
Ismét csend következett. A titkárnő elgondolkodott.
Parancsba kapta, hogy senkinek ne fedje fel főnöke
tartózkodási helyét. Másrészt nagyon megszidná, ha elesne egy
ilyen fontos kitüntetéstől.
 Nem vagyok felhatalmazva, hogy bármilyen információt
adjak – mondta –, de biztos vagyok benne, hogy ez esetben
kivételt kell tennem. Elérheti Moszkvában, a Rosszija Hotelben.
A következő öt napban ott lesz, aztán pedig...
 Nagyszerű. Azonnal kapcsolatba lépek vele. Nagyon
köszönöm.
 Én köszönöm, Miss Dastin.
A táviratokat Henry Lawrence bírónak címezték Moszkvába, a
Rosszija Hotelbe. Az első távirat így szólt:
KÖVETKEZŐ BÍRÓI MEGBESZÉLÉS ELINTÉZVE. AHOGY
MEGEGYEZTÜNK, ABBAN AZ IDŐPONTBAN ÉS HELYEN.
BORISZ.
A második távirat másnap érkezett, így szólt:
JAVASOLT UTAZÁSI TERV PROBLÉMÁS. NŐVÉRE GÉPE
MEGÉRKEZETT KÉSVE, DE BIZTONSÁGBAN, ÚTLEVÉL ÉS
PÉNZ ELVESZETT. ELHELYEZVE ELSŐ OSZTÁLYÚ SVÁJCI
HOTELBEN; FIZETÉS KÉSŐBB, SZÁMLÁN. BORISZ.
Az utolsó táviratban ez állt:
 NŐVÉRE PRÓBÁL AMERIKAI KÖVETSÉGEN ÉRVÉNYES
ÚTLEVELET SZEREZNI. NEM KAPTUNK ÚJ INFORMÁCIÓT AZ
ÚJ VÍZUMRÓL. SVÁJCNAK AZ OROSZ SZENTNEK TŰNIK.
NŐVÉRÉT HAJÓVAL A LEGGYORSABBAN KÜLDJÜK. BORISZ.
A KGB várt, hogy érkezik-e újabb távirat. Minthogy nem
érkezett, letartóztatták Lawrence bírót.
A kihallgatás tíz nap és tíz éjjel tartott.
 Kinek küldte az információt?
 Miféle információt? Azt se tudom, miről beszél.
 A tervekről beszélünk. Ki adta át a terveket?
 Miféle terveket?
 A szovjet atomtengeralattjáró terveit.
 Maga megőrült. Mi közöm nekem a szovjet
tengeralattjárókhoz?
 Ezt akarjuk megtudni. Kivel szervezett titkos megbeszélést?
 Miféle titkos megbeszélést? Nekem nincsenek titkaim.
 Jól van. Akkor mondja meg, ki az a Borisz?
 Borisz? Ki az?
 Aki pénzt utalt a svájci bankszámlájára.
 Miféle svájci számla?
Bedühödtek. – Maga megveszekedett őrült – mondták neki. –
Majd megmutatjuk magának és az összes többi amerikai
kémnek, hogy jár az, aki alá akarja ásni nagy hazánk
biztonságát.
Mire az amerikai követ engedélyt kapott, hogy meglátogassa,
Henry Lawrence bíró tíz kilót fogyott. Már az idejére sem
emlékezett, hogy vallatói mikor hagyták aludni; reszkető
emberroncs lett belőle.
 Miért teszik ezt velem? – hörgött a bíró. – Amerikai
állampolgár vagyok. Bíró vagyok. Az isten szerelmére, vigyenek
ki engem innen.
 Megteszek mindent, amit tudok – biztosította a követ.
Megrendítette Lawrence állapota. Találkozott már vele és
társaival két héttel ezelőtt, amikor ideérkeztek. Az a férfi, akit
akkor látott, egészen más volt, mint ez a rémült, összetört
teremtés, aki most itt reszket előtte.
Ezúttal mi a fenét találtak ki az oroszok? – töprengett a követ.
A bíró pont úgy kém, mint én. Aztán óvatosabb lett, gondolom,
választhatnék azért jobb hasonlatot is. A követ ragaszkodott ho-
zá, hogy találkozhasson a Politbüro elnökével, és amikor ezt a
kérését elutasították, az egyik miniszterhez folyamodott.
 Hivatalos tiltakozással élek – mondta dühösen. – Országuk
bánásmódja Henry Lawrence bíróval kapcsolatban felháborító.
Kémnek nevezni egy embert az ő státusában – egyszerűen
nevetséges.
 Ha befejezte – mondta mérgesen a miniszter –, szíveskedjék
egy pillantást vetni ezekbe. – Átnyújtotta a követnek a táviratok
másolatait.
A követ elolvasta, és zavartan nézett fel. – Mi baj van ezekkel?
Teljesen ártalmatlan táviratok.
 Valóban? Talán ha még egyszer átnézné őket. Dekódolva. –
Átnyújtott egy másik másolatot, amelyen bizonyos szavak alá
voltak húzva.
KÖVETKEZŐ BÍRÓI MEGBESZÉLÉS ELINTÉZVE AHOGY
MEGEGYEZTÜNK ABBAN AZ IDŐPONTBAN ÉS HELYEN.
BORISZ.
JAVASOLT UTAZÁSI TERV PROBLÉMÁS NŐVÉRE GÉPE
MEGÉRKEZETT KÉSVE DE BIZTONSÁGBAN ÚTLEVÉL ÉS PÉNZ
ELVESZETT, ELHELYEZVE. ELSŐ OSZTÁLYÚ SVÁJCI
HOTELBEN FIZETÉS KÉSŐBB SZÁMLÁN. BORISZ.
NŐVÉRE PRÓBÁL AMERIKAI KÖVETSÉGEN ÉRVÉNYES
ÚTLEVELET SZEREZNI NEM KAPTUNK ÚJ INFORMÁCIÓT AZ
ÚJ VÍZUMRÓL. SVÁJCNAK AZ OROSZ SZENTNEK TŰNIK
NŐVÉRÉT A HAJÓVAL A LEGGYORSABBAN KÜLDJÜK.
BORISZ.
 A fenébe is – hümmögött a követ.

A sajtót és a közönséget kizárták a tárgyalásról. A gyanúsított

végig makacsul tagadta, hogy bármiféle kémtevékenységet
folytatott volna a Szovjetunióban. Az ügyészség enyhítő
körülménynek tudta volna be, ha megnevezi főnökeit, és Henry
Lawrence bíró a lelkét adta volna, ha képes lett volna erre, de
hiába, képtelen volt megnevezni bárkit is.
A tárgyalást követő napon rövid közlemény jelent meg a
Pravdában arról, hogy Henry Lawrence bírót, a veszélyes
amerikai kémet tizennégy évi, Szibériában töltendő
kényszermunkára ítélték.
Az amerikai titkosszolgálati szervek döbbenten szereztek
tudomást a Lawrence-ügyről. Találgatások keltek szárnyra a
CIA, az FBI, az elhárítás és a gazdasági hírszerzés köreiben.
 Nem hozzánk tartozott – jelentette ki a CIA. – Valószínűleg
a gazdaságiakhoz.
A gazdaságiak semmit nem tudtak az ügyről. – Nem, uraim.
Lawrence nem a mi emberünk. Talán a nyavalyás FBI
avatkozott megint a dolgainkba.
 Sose hallottunk róla – nyilatkozott az FBI. – Valószínűleg
az elhárításnak dolgozott.
Az elhárítás, ugyanúgy, mint máskor, csak annyit mondott: –
No comment.
Mindegyik szervezet meg volt győződve róla, hogy Henry
Lawrence bíró a másiknak dolgozott.
 Nos, azért csodálom a fickót – mondta a CIA főnöke. –
Belevaló fiú. Nem kevert bele senkit, nem mondott neveket. Az
igazat megvallva, bárcsak sokkal több ilyen lenne, mint ő.

Anthony Orsatti dolgai nem alakultak jól, és a Keresztapa

képtelen volt rájönni, miért. A szerencse életében először
elpártolt tőle. Joe Romano árulásával kezdődött, aztán Perry
Pope jött, és most a bírót is elvesztette, aki valami őrült
kémkedésbe keveredett. Ők mind fontos részei voltak az
Orsatti-gépezetnek. – Orsatti támaszkodott rájuk.
Joe Romano volt az Orsatti család kulcsembere, és Orsatti
nem talált megfelelő utódot a helyére. Az üzlet hanyatlásnak
indult, panaszkodni kezdtek olyanok, akik azelőtt a szájukat se
merték kinyitni. Beszélni kezdték, hogy Tony Orsatti
megöregedett, nem képes összefogni az embereit, és a szervezet
szétesett.
A kegyelemdöfést egy telefonhívás adta meg, New Jerseyből.
 Halljuk, hogy bajban vagy, Tony. Szeretnénk segíteni.
 Nem vagyok semmiféle bajban – horkant fel Orsatti. –
Tény, hogy volt néhány problémám mostanában, de már
megoldottam őket.
 Nem ezt halljuk, Tony. Azt beszélik, hogy a városod egy
kissé szétzüllött, nincs, aki kézben tartsa.
 Én tartom kézben.
 Talán már sok ez neked. Túl keményen dolgoztál.
Szükséged lenne egy kis pihenésre.
  Ez az én városom. Senki nem veheti el tőlem.
 Ugyan, Tony, ki beszél arról, hogy bármit is el akarna
venni tőled? Csak segíteni akarunk. A Családok itt Keleten
összejöttek, és úgy döntöttünk, hogy átküldjük néhány
emberünket hozzád segíteni. Nincs ebben semmi rossz régi
barátok között, nem igaz?
Anthony Orsattin jeges rémület futott végig. Volt ebben
ugyanis egy kis bibi: a kis segítség majd nagy segítséggé válik,
és elindul a lavina.

Ernestine odatette a vacsorát, és amíg az a tűzhelyen rotyogott,

ő és Tracy várták Alt. A szeptemberi hőhullám kiborította az
emberek idegeit, és mikor Al végre megérkezett, Ernestine
ráförmedt: – Hol a fenében voltál? Szétfő az átkozott vacsora
velem együtt.
De Al kedve túlságosan jó volt ahhoz, hogy ez elronthatta
volna.
– Turkáltam egy kicsit a városi szemétben, lányok. És
hallgassátok csak, mint találtam. – Tracyhez fordult. – A
bandák elsöpörték Tony Orsattit. Átjött a család New Jersey-ből
és átvette a hatalmat. – Arcán széles vigyor fénylett. – Elkaptad
a gazembert! – Tracy tekintete láttán lehervadt róla a vigyor. –
Nem vagy boldog, Tracy?
Milyen furcsa szó, gondolta Tracy. Boldogság. Már azt is
elfelejtette, mit jelent. Azon töprengett, vajon lesz-e még valaha
boldog, vajon képes-e még bármilyen normális érzelemre. Hisz
hosszú ideje már csak arra tudott gondolni, amit az anyjával és
vele tettek, s arra, hogy bosszút kell állnia. És most, amikor
már majdnem befejezte, csak ürességet érzett legbelül.

Másnap reggel Tracy megállt egy virágüzlet előtt. – Szeretnék

virágot küldeni Anthony Orsattinak. Temetési koszorú legyen
fehér szegfűből, és tegyenek rá egy széles szalagot a következő
szöveggel: NYUGODJON BÉKÉBEN. – Írt mellé egy kártyát is:
DORIS WHITNEY LÁNYÁTÓL.
Harmadik könyv
 15

Philadelphia
Október 7., kedd, délután 4 óra

Eljött az ideje, hogy Charles Stanhope III-mal foglalkozzon. A

többiek idegenek voltak. Charles a szerelme volt, meg nem
született gyermekének apja, aki cserbenhagyta mindkettőjüket.

 Ernestine és Al kikísérték Tracyt a New Orleans-i

repülőtérre. – Hiányozni fogsz – mondta Ernestine. –Jól
helyreráztad ezt a várost. Megtehetnének polgármesternek.
 Mihez kezdesz Phillyben? – kérdezte Al.
Az igazságnak csak a felét mondta meg: – Visszamegyek a
bankba, a régi munkahelyemre.
Ernestine és Al összenéztek. – Ők... hm... tudják már, hogy
mész?
 Nem. De az elnökhelyettes kedvel. Nem lesz probléma.
Nehéz jó komputerszakembereket találni.
 Hát akkor sok szerencsét. Aztán halljunk rólad, jó? És ne
keveredj bajba, lányom.
Harminc perc múlva Tracy Philadelphia felé repült.

A Hilton Hotelben szállt meg, és kivasalta legjobb ruháját.

Másnap délelőtt 11-kor bement a bankba, egyenesen Clarence
Desmond titkárnőjéhez.
 Hello, Mae.
A lány úgy bámult Tracyre, mintha kísértetet látna. – Tracy! –
Azt se tudta, hova nézzen. – Én... hogy vagy?
 Remekül. Mr. Desmond benn van?
 Én nem... nem is tudom. Megnézem. Bocsáss meg. –
Izgatottan felállt, és besietett az elnökhelyettes irodájába.
Néhány perc múlva visszajött. – Bemehetsz. – Félrehúzódott,
hogy Tracyt az ajtóhoz engedje.
Mi baja lehet? – töprengett Tracy. Clarence
Desmond az íróasztala mellett állt.
 Helló, Mr. Desmond. Nos, visszajöttem – mondta Tracy
jókedvűen.
  Ugyan miért? – A hangja barátságtalan volt. Határozottan
barátságtalan.
Tracy meglepődött. De folytatta: – Maga azt mondta, én
vagyok a legjobb komputerszakember, akit valaha is ismert, és
azt gondoltam...
 Azt gondolta, visszakaphatja a régi állását?
 Igen, uram. Nem felejtettem el a szakmámat. És még...
 Miss Whitney... – Már nem Tracy volt. – Sajnálom, de amit
kér, arról szó sem lehet. Biztos vagyok benne, hogy megérti, ha
az ügyfeleink nem kívánnak olyan valakivel érintkezni, aki
fegyveres rablásért és gyilkossági kísérletért börtönben ült. Ez
aligha egyeztethető össze a mi magas erkölcsi nívónkkal.
Gondolom, ezzel a múlttal egyetlen bank se alkalmazná magát.
Javaslom, keressen olyan munkát, amely jobban megfelel a
körülményeinek. Remélem, megérti, hogy nem a személye ellen
van kifogásom.
Tracy kezdetben döbbenten, majd egyre növekvő dühvel
hallgatta. A férfi ügy beszélt vele, mint egy kitaszítottal, egy
leprással. Nem akarjuk elveszíteni magát. Maga az egyik
legértékesebb munkatársunk.
 Van még valami; Miss Whitney? – Úgy hangzott, mint egy
elbocsátás. Volt még vagy száz dolog, amit mondani akart, de
tudta, nincs értelme.
 Nem. Gondolom, mindent elmondott. – Tracy megfordult,
és lángoló arccal kiment az irodából. Mintha az összes
banktisztviselő őt bámulta volna. Mae szétkürtölte a hírt: az
elítélt visszajött. Tracy ment a kijárat felé, felemelt fejjel, de
belül romokban. Nem hagyom, hogy ezt tegyék velem. A
büszkeségem az egyetlen, ami megmaradt, és azt senki nem
veheti el tőlem.

Egész nap a szobájában maradt, nyomorúságos hangulatban.

Hogy lehetett olyan naiv, hogy azt hitte, tárt karokkal fogadják
vissza? Priusza van. – Te vagy a szalagcím a Philadelphia Daily
News címlapján. – Nos, pokolba Philadelphiával, gondolta
Tracy. Van még egy kis dolga itt, de ha végez, elmegy New
Yorkba, ahol senki nem ismeri. Ettől az elhatározástól kissé
jobb kedvre derült.
Elhatározta, hogy aznap este a Café Royalban vacsorázik.
A délelőtti megrázó találkozás után Clarence Desmonddal,
szükségét érezte, hogy lágy fények közt, simogató zene mellett,
elegáns környezetben nyugodjon meg. Rendelt egy
vodka-martinit, és mikor a pincér kihozta, felpillantott. Szíve
hatalmasat dobbant: a szemközti bokszban Charles ült a
feleségével. Nem vették észre. Tracy első gondolata az volt, hogy
feláll és távozik. Nem volt még felkészülve rá, hogy
szembenézzen Charlesszal; addig nem, amíg nincs esélye terve
kivitelezésére.
– Óhajt rendelni? – kérdezte a pincér.
Újra Charlesra pillantott, és meglepő dolgot tapasztalt:
mintha egy idegent látna, egy fakó, fáradt, középkorú,
kopaszodó férfit, görnyedt vállakkal, és szemmel láthatóan
unatkozva. Lehetetlennek tűnt, hogy egykor azt hitte, szerelmes
ebbe a férfiba, viszonya volt vele, és azt tervezte, hogy vele tölti
hátralevő életét. Tracy a feleségre pillantott. Ugyanaz az unott
arckifejezés, mint Charles arcán. Mintha közös csapdába estek
volna, és ott kell maradniuk együtt, örökre, beledermedve az
időbe. Csak ültek ott, egy szót sem szóltak egymáshoz. Tracy
szinte látta maga előtt a kettejükre váró végeérhetetlen,
unalmas éveket. Szerelem nélkül. Öröm nélkül. Ez hát Charles
büntetése, gondolta, és hirtelen megkönnyebbülést érzett,
szabadulást a mély, sötét érzelmi kötöttségektől, amelyek eddig
fogva tartották.
Intett a pincérnek, és azt mondta: – Most már rendelek.
Elszállt. A múlt végérvényesen el van temetve.
Mikor visszatért a szállodai szobába, eszébe jutott, hogy van
pénze a Bank alkalmazotti alapjában. Leült, és kiszámolta az
összeget. 1375 dollár 65 cent jött ki.
Levelet írt Clarence Desmondnak, és két nap múlva
megérkezett a válasz, Mae írta.

Kedves Miss Whitney!

Kérésére válaszolva, Mr. Desmond megbízott, hogy közöljem,
miszerint erkölcsi okok miatt elvesztette jogosultságát az
alkalmazotti alap által nyújtott anyagi juttatásra. Egyúttal
biztosítja magát, hogy nem vezérli személyes indulat az
ügyében.
Üdvözlettel: Mae Trenton, az elnökhelyettes titkára
Tracy egyszerűen nem akarta elhinni. Ellopják a pénzét,
ráadásul az erkölcsre való hivatkozással! Fel volt háborodva.
Nem fognak átverni. Senki soha többé nem fog átverni, fogadta
meg. Soha többé nem ver át senki.

Tracy a Philadelphia Trust and Fidelity Bank ismerős bejárata

előtt állt. Hosszú, fekete parókát viselt, erősen kifestette magát,
állán hosszú, vörös forradás. Ha valami rosszul sülne el, a
forradásra fognak emlékezni. Álcázása ellenére szinte
meztelennek érezte magát, hiszen öt évig dolgozott ebben a
bankban, amely tele van olyan emberekkel, akik jól ismerik őt.
Nagyon óvatosnak kell lennie, hogy le ne lepleződjön.
Kivett egy üveggolyót a táskájából, betette a cipőjébe, és
besántikált a bankba. A bank tele volt ügyfelekkel, hiszen a
csúcsidőt választotta. Odasántikált az egyik ablakhoz, a férfi,
aki az íróasztalnál ült, befejezte a telefonálást, és megkérdezte:
 Parancsol?
Jon Creighton volt az, a bank strébere. Utálta a zsidókat, a
feketéket, a Puerto Ricó-iakat, ha nem is feltétlenül ebben a
sorrendben. Tracyt sem kedvelte soha. Nem látszott az arcán,
hogy felismerte volna.
 Buenos dias, señor. Számlát szeretnék nyitni, ahora –
mondta Tracy. Mexikói akcentussal beszélt, azzal, melyet
hónapokon keresztül hallott cellatársától, Paulitától.
Creighton arca megvetést tükrözött. – Neve?
 Rita Gonzales.
 Mennyit akar elhelyezni a számláján?
 Tíz dollárt.
A férfi gúnyosan megkérdezte: – Csekk vagy készpénz?
 Készpénz.
Gondosan előszedett egy gyűrött, szakadt tízdolláros
bankjegyet a táskájából, és átnyújtotta a férfinak. Az elé tolt egy
formanyomtatványt. – Töltse ki.
Tracynek nem volt szándékában hátrahagyni a kézírását.
Homlokát ráncolta. – Sajnálom, señor. Megsérült mi mano – a
kezem – egy balesetben. Kitöltené nekem, si se puede?
Creighton fintorgott. Ez az analfabéta söpredék! – Rita
Gonzalest mondott?
 Si.
  Címe?
Megadta a szállodája címét és telefonszámát.
 Anyja leánykori neve?
 Gonzales. Az anyám az unokafivéréhez ment férjhez.
 Születési ideje?
 1958. december 20.
 Születési helye?
 Ciudad de Mexico.
 Mexico City. Írja itt alá.
 Kénytelen vagyok bal kézzel – mondta Tracy. Megmarkolta
a tollat, és ügyetlenül odakarmolt egy felismerhetetlen aláírást.
Creighton kiírt egy átutalási szelvényt.
 Adok egy ideiglenes csekkfüzetet. A nyomtatott csekkeket
három-négy hét múlva küldjük.
 Bueno. Muchas gracias, señor.
 Jól van.
Utánanézett, amint kiment a bankból. Söpredék.

Számos illegális módja van annak, hogy be lehessen lépni egy

komputerbe. Tracy szakértő volt ebben. Részt vett annak idején
a bank biztonsági rendszerének kidolgozásában, és most arra
készült, hogy kijátssza azt.
Az első lépés, hogy találnia kell egy számítógép áruházat, ahol
használhatja a terminált, és beléphet a bank komputerébe. Az
áruház, néhány háztömbnyire a banktól, csaknem üres volt.
Egy előzékeny eladó sietett elébe. – Segíthetek, kisaszszony?
 Eso si gue no, señor. Csak nézelődök.
Az eladó szeme megakadt egy tinédzseren, aki egy
komputerrel játszott.
 Elnézést. – Elsietett.
Tracy odafordult a pulton álló mintadarabhoz, amely össze
volt kötve egy telefonnal. Belépni a rendszerbe könnyű lett
volna, de a kódra is szüksége volt, és a kód naponta változik.
Tracy jelen volt azon a megbeszélésen, ahol eldöntötték az
eredeti azonosítási kódot.
 Állandóan változtatnunk kell – mondta Clarence Desmond
–, hogy senki ne tudjon belépni. Viszont egyszerűnek kell
lennie, hogy könnyen lehessen használni.
 Végül abban egyeztek meg, hogy a négy évszakot és az aznapi
dátumot használják.
Tracy bekapcsolta a gépet, és beütötte a Philadelphia Trust
and Fidelity Bank számát. Magas, csipogó hangot hallott, ekkor
összekapcsolta a telefont a terminállal. Villogó sor jelent meg a
kis képernyőn: KÉREM AZ AZONOSÍTÁSI KÓDOT.
Ma tizedike van.
10., kopogta be Tracy.
TÉVES AZONOSÍTÁSI KÓD. A képernyő üres lett.
Megváltoztatták a kódot? Tracy a szeme sarkából látta, hogy
az eladó közeledik. Továbblépett egy másik komputerhez,
egykedvű pillantást vetett rá. Az eladó lelassította lépteit. Egy
bámészkodó, könyvelte el. S már oda is lépett egy jómódúnak
látszó párhoz, akik most léptek be az ajtón.
Tracy visszament a mintadarabhoz.
Megpróbálta beleélni magát Clarence Desmond
gondolatvilágába. A férfi ragaszkodott a megszokáshoz, ezért
Tracy biztos volt benne, hogy nem sokat változtatott a kódon.
Valószínűleg megtartotta az évszakokat és a dátumot, csak
variálta valahogy. Aligha van ideje kipróbálni az összes
lehetséges variációt.
Tracy újra megpróbálta.
KÉREM AZ AZONOSÍTÁSI KÓDOT.
TÉL. 10.
TÉVES AZONOSÍTÁSI KÓD. Megint az üres képernyő.
Ez nem fog menni, gondolta elkeseredetten Tracy. Még egyszer
megpróbálom.
KÉREM AZ AZONOSÍTÁSI KÓDOT.
TAVASZ. 10.
A képernyő üres maradt egy pillanatig, aztán megjelent a
kiírás: KÉREM FOLYTATNI.
Szóval megcserélték az évszakot. Gyorsan legépelte: BELSŐ
PÉNZÁTUTALÁS.
Azonnal megjelent a képernyőn az összes lehetséges művelet:
A ÁTVÁLTÁS
B ÁTUTALÁS
C LEHÍVÁS A SZÁMLÁRÓL
D NEMZETKÖZI ÁTUTALÁS
E LEHÍVÁS BETÉTKÖNYVBŐL
KÉREM KÖZÖLJE A VÁLASZTÁSÁT
 Tracy a B variációt választotta.
A képernyő elsötétült, majd megjelent az újabb felsorolás:
ÁTUTALÁS ÖSSZEGE
HOVA?
HONNAN?
Gépelte a választ: AZ ÁLTALÁNOS MEGTAKARÍTÁSI
ALAPRÓL RITA GONZALESNEK
Amikor az összeghez ért, habozott egy kicsit. Csábító,
gondolta. Bármekkora összeget beírhatott volna. Akár milliókat
is. De ő nem tolvaj. Csak azt akarja, ami jogosan megilleti.
Bekopogta az 1375 dollár 65 centet és Rita Gonzales
számlaszámát.
A képernyő villogott.
ÁTUTALÁS MEGTÖRTÉNT. KÍVÁN MÁS MŰVELETET?
NEM.
MŰVELET BEFEJEZVE. KÖSZÖNÖM.
A pénzt automatikusan átutalják. Megint közeledett az eladó,
homlokát ráncolva.
Tracy gyorsan kikapcsolta a gépet, a képernyő elsötétült.
 Szándékában áll megvenni a gépet, kisasszony?
 Nem, gracias – mentegetőzött Tracy. – Nem értek én
ezekhez a komputerekhez.
A sarki dohányboltból felhívta a bankot, és a főpénztárt kérte.
– Hola. Itten Rita Gonzales. Szeretném, ha a számlámon levő
pénzt átutalnák New Yorkba, a First Hannover Bankba, por
favor.
 A számlaszáma, Miss Gonzales?
Megmondta.
Egy órával később Tracy kijelentkezett a Hiltonból, és elindult
New York Citybe.
Amikor másnap reggel tízkor a First Hannover Bank kinyitott,
Rita Gonzales már ott volt, hogy kivegye a pénzét a számlájáról.
 Mennyi van rajta? – kérdezte.
A hivatalnok ellenőrizte: – 1385 dollár és 65 cent.
 Si, pont annyinak kell lenni.
 Óhajt egy kreditkártyát az összeggel, Miss Gonzales?
 Nem, gracias. Nem bízom a bankokban – mondta Tracy. –
Jobb szeretem a készpénzt.
Tracy szabadulásakor megkapta a szokásos kétszáz dollárt,
plusz azt a kis összeget, amit azzal keresett, hogy gondot viselt
Amyra, de ez még a bank alapjáról felvett pénzzel együtt sem
jelentett anyagi biztonságot. Gyorsan munkát kellett találnia.
Beköltözött egy nem túl drága szállodába a Lexington
Avenuen, és elkezdte hívogatni azokat a New York-i bankokat,
amelyek komputerszakértőket kerestek. Hamarosan rájött,
hogy a komputer egyszerre az ellenségévé vált. Az élete nem volt
többé a személyes ügye. Az adatbankok tartalmazták az
életrajzát, és készségesen tudatták mindenkivel, aki
megnyomta a megfelelő gombot. Amint a priusza kiderült, szó
sem lehetett az alkalmazásáról.
Úgy hiszem, a maga hátterének ismeretében egyetlen bank
sem fogja alkalmazni. Clarence Desmondnak igaza lett.
Tracy bejelentkezett különböző biztosítótársaságokhoz és
vagy tucatnyi olyan intézményhez, amelyek számítógépekkel
dolgoznak. A válasz mindenünnen egyforma volt: elutasító. Jól
van, gondolta, akkor valami mást kell csinálnom. Vett egy New
York Timest, és böngészni kezdte az álláshirdetéseket. Egy
exportcég titkárnőt keresett. Amint Tracy belépett az ajtón, a
személyzeti főnök felkiáltott: – Hé, láttam magát a tévében.
Megmentett egy kölyköt a börtönben, igaz? – Tracy megfordult,
és már ment is kifelé.
Másnap felvették eladónak a Saks Fifth Avenue-i
gyerekáruházába. A fizetése jóval kevesebb volt, mint
amennyihez azelőtt szokott, de ahhoz elég, hogy fenntartsa
magát. A második napon egy hisztérikus vevő felismerte, és
tiltakozott az osztály vezetőjénél az ellen, hogy egy gyilkos
szolgálja ki, aki vízbe fojtott egy gyereket. Tracynek még csak
magyarázkodni se volt lehetősége, azonnal elbocsátották.
Tracynek úgy tűnt, hogy a férfiak, akiken bosszút állt, mégis
kimondták az utolsó szót. Büntetett előéletűvé, kitaszítottá
tették. A méltánytalanság teljesen megbénította. Fogalma sem
volt róla, hogyan fog élni, és most először teljesen
kilátástalannak érezte a helyzetét. Aznap este kiforgatta a
táskáját, hogy megnézze, mennyi pénze van még, s a kezébe
akadt az a cetli, amelyet Betty Franciscus adott neki a
börtönben. Conrad Morgan, ékszerész, New York City, Fifth
Avenue 640. A börtönreform híve. Segítséget nyújt a börtönből
szabadult embereknek.
Conrad Morgan és Tsa Ékszerész, elegáns üzlet, libériás
portással odakint és fegyveres őrrel a kapun belül. Az üzlet
maga ízlésesen mértéktartó, de az ékszerek különlegesek és
drágák.
Tracy így szólt az ajtón belül álló eligazítóhoz: – Mr. Conrad
Morgannel szeretnék beszélni.
 Meg van beszélve?
 Nem. Egy közös ismerősünk ajánlotta, hogy keressem fel.
 Neve?
 Tracy Whitney.
 Várjon egy percig, kérem.
Az eligazító felvette a telefont, és belemormolt valamit, Tracy
nem is hallotta, mit. Aztán letette a kagylót, és azt mondta: –
Mr. Morgan pillanatnyilag nem ér rá. Azt kéri, jöjjön vissza hat
órára.
 Igen, köszönöm – mondta Tracy.
Kiment az üzletből, és tétován álldogált a járdán. Hiba volt
New Yorkba jönni. Conrad Morgan valószínűleg semmit nem
tud majd tenni érte. És miért is tudna? Egy idegennek? Tart
majd egy kiselőadást és kidob. Nos, erre nincs szükségem. Se
tőle, se mástól. Túlélem ezt is. Valahogy majd csak lesz. A
pokolba Conrad Morgannel. Nem jövök vissza.
Céltalanul bolyongott az utcán, elhaladt a Fifth Avenue
csillogó kirakatai, az elegáns bérházak, a Lexington és a Third
Avenue ragyogó üzletei előtt, de nem látott semmit, csak telve
volt reménytelen keserűséggel.
Hat órakor Conrad Morgan ékszerüzleténél találta magát. A
kapus már elment, az ajtó zárva volt. Tracy azért koppantott az
ajtón, és már el is fordult, de meglepetésére az ajtó azonnal
kinyílt.
Egy öregúr állt az ajtóban, és őt nézte. Kopasz volt, csak a füle
mögött volt egy-egy ősz hajpamacs; vidám, pirospozsgás
arcával, csillogó kék szemével olyan volt, mint egy mókás kis
manó.
 Maga bizonyára Tracy Whitney?
 Igen...
 Conrad Morgan vagyok. Jöjjön be, jó?
Tracy belépett az üres üzletbe.
 Már vártam – mondta Conrad Morgan. – Menjünk be az
irodámba, ott beszélgethetünk.
Átvezette az üzleten egy zárt ajtóhoz. Kulccsal kinyitotta. Az
iroda elegáns volt, de inkább lakásnak tűnt. Nem volt benne
íróasztal, csak kanapék, székek és kis asztalok, művészi
elrendezésben. A falon értékes, régi festmények.
 Mit szólna egy italhoz? Whisky, konyak, esetleg sherry?
 Nem, köszönöm, nem kérek.
Tracy hirtelen ideges lett. Már lemondott róla, hogy ez az
ember segít neki, és most remélte, hátha mégis.
 Betty Franciscus javasolta, hogy keressem föl, Mr.
Morgan. Azt mondta, maga segít azokon, akik... bajban voltak. –
Nem jött a szájára, hogy börtönt mondjon.
Conrad Morgan összekulcsolta a kezét, Tracy észrevette,
milyen gondosan manikűrözöttek a körmei.
 Szegény Betty. Milyen kedves lány. Tudja, pechje volt.
 Pechje?
 Igen. Elkapták.
 Nem... nem értem.
 Pedig egyszerű, Miss Whitney. Betty nekem dolgozott.
Tökéletes biztonságban. Aztán a szegény drága beleszeretett egy
New Orleans-i sofőrbe, és a maga szakállára kezdett dolgozni.
És... hát elkapták.
Tracy zavarba jött. – Itt volt elárusítónő?
Conrad Morgan hátradőlt, és úgy nevetett, hogy a könnye is
kicsordult. – Nem, kedvesem – mondta a könnyeit törölgetve. –
Betty nyilván nem mondott el mindent. – Előrehajolt a székben,
az ujjait ropogtatta. – Van egy nagyon gyümölcsöző
mellékfoglalkozásom, Miss Whitney, és nagy örömömre szolgál,
ha a nyereséget megoszthatom a munkatársaimmal. Mindig
akkor jártam a legjobban, ha olyanokkal dolgoztam, akik – mint
maga, már bocsásson meg, hogy ezt mondom – megjárták a
börtönt.
Tracy csak nézett rá rettentő zavartan.
 Különleges a helyzetem, tudja. Rendkívül jómódú
ügyfeleim vannak. S a vevőim egyben barátaim is. Megbíznak
bennem. – Gyengéden dörzsölgette az ujjait. – Tudom, mikor
utaznak el hosszabb időre. Nagyon kevés ember viszi magával
az ékszereit a mai zavaros időkben, inkább gondosan elzárva
otthon hagyják. Az én javaslatom alapján tesznek bizonyos
biztonsági intézkedéseket. Pontosan ismerem az ékszereiket,
hiszen tőlem vették. Ők...
Tracy azon kapta magát, hogy már áll. – Köszönöm, hogy időt
szánt rám, Mr. Morgan.
  Csak nem akar máris elmenni?
 Ha azt mondja, amire gondolok...
 Igen azt.
Tracy érezte, hogy ég az arca. – Nem vagyok bűnöző. Én ide
munkáért jöttem.
 És én éppen most ajánlok egyet, kedvesem. A dolog
mindössze egy vagy két órát vesz igénybe az idejéből, és
huszonötezer dollárt ajánlok. – Huncutul mosolygott. –
Adómentesen, természetesen.
Tracy alig tudott uralkodni a dühén. – Nem érdekel. Kikísérne,
kérem?
 Természetesen, ha óhajtja. – Felállt és az ajtóhoz kísérte. –
Meg kell értenie, Miss Whitney, csöppnyi kockázat sincs, hiszen
ha lenne, nem keverednék bele. Vigyáznom kell a jó híremre.
 Ígérem, senkinek nem mondok semmit – mondta hűvösen
Tracy.
A férfi elmosolyodott. – Nincs is mit mondania, kedvesem,
igaz? Úgy értem, ki hinne magának? Én Conrad Morgan
vagyok.
Mikor a kijárati ajtóhoz, értek, Morgan így szólt: – Tudassa
velem, ha meggondolta magát, jó? Legjobb, ha hat óra után
telefonál. Várom a hívását.
 Nem – felelte röviden Tracy, és kilépett a sötétedő utcára.
Még akkor is reszketett, mikor hazaért.
A szobájába hozatott néhány szendvicset és kávét. Nem akart
látni senkit. A beszélgetés Conrad Morgannel – úgy érezte –
bemocskolta. A férfi egy kalap alá vette őt azokkal a szomorú,
zavart, elesett bűnözőkkel, akik a börtönben körülvették. De ő
nem közéjük való. Ő Tracy Whitney komputerszakértő, rendes,
törvénytisztelő állampolgár.
Akit senki nem akar alkalmazni.
Tracy egész éjjel ébren feküdt, és a jövőjéről gondolkodott.
Munkája nem volt, és nagyon kevés pénze maradt. Két
elhatározásra jutott: reggel keres egy olcsóbb szállodát, és
valami munkát. Bármilyen munkát.
Az olcsóbb szállás egy sivár, négyemeletes épület egyszobás
lakása volt a Lower East Side-on. Szobájában a papírvékony
falon át hallotta, amint a szomszédai valami idegen nyelven
üvöltöznek egymással. Az utcában álló kis üzletek ajtaját és
kirakatait súlyos rácsok védték, és Tracy értette, miért. A kör-
nyéket részegek, prostituáltak és hajléktalanok szállták meg.
Amíg egy üzletig eljutott, hogy vegyen valamit, hárman is
leszólították, két férfi és egy nő.
Nem bírom ki. Nem maradok itt sokáig, biztatta magát.

Felkeresett egy kis munkaközvetítő irodát a környéken. Az

irodát Mrs. Murphy, egy testes matróna vezette. Elvette Tracy
beadványát, és érdeklődéssel méregette a lányt. – Nem tudom,
miért van rám szüksége. Legalább egy tucatnyi cég van, ahol
megnyalnák az ujjukat, ha olyat kaphatnának, mint maga.
Tracy nagyot sóhajtott. – Van egy problémám – mondta. Amíg
elmesélte, Mrs. Murphy nyugodtan hallgatott, és amikor
befejezte, csak ennyit mondott: – Felejtse el, hogy a
szakmájában akar elhelyezkedni.
 De hisz az előbb azt mondta...
 A vállalatok félnek a számítógépes bűnözéstől. Nem
vesznek fel priuszost.
 De szükségem van munkára.
 Van másfajta munka is. Nem gondolt még arra, hogy
elárusítónő legyen?
Tracynek eszébe jutott áruházi tapasztalata. Nem viselte volna
el megint. – Nem volna valami más?
A nő töprengett. Tracy Whitney nyilván képzettebb annál,
mint amilyen munkára ő gondolt. – Nézze – mondta –, tudom,
hogy nem ilyenre vágyik, de pincért keresnek a Jackson
Hallban. Egy hamburger-hely a felső East Side-on.
 Pincérnői munka?
 Igen. Ha elfogadja, nem kérek közvetítői díjat. Csak
véletlenül hallottam róla.
Tracy ült és tűnődött. Volt már pincér az egyetemen.
Akkoriban ez inkább passzió volt. Most pedig létkérdés. –
Megpróbálom – mondta.

A Jackson Hall egy tébolyda volt, tele lármás és türelmetlen

vendéggel, és zaklatott, ingerült szakáccsal. A koszt jó, az árak
tűrhetőek, így állandóan nagy volt a forgalom. A felszolgálók
egyfolytában rohannak; Tracy az első nap végére teljesen
kimerült. De végre pénzt keresett.
 A második nap délután üzletembereket szolgált ki egy
asztalnál, s az egyikük benyúlt Tracy szoknyája alá, mire a lány
a fejére borította a chilivel teli tányért. Ezzel véget is ért az
alkalmazása.
Visszament Mrs. Murphyhez, és elmondta, mi történt.
 Lehet, hogy tudok valamit – mondta Mrs. Murphy. – A
Wellington Arms kisegítő szobaasszonyt keres. Odaküldöm
magát.
A Wellington Arms elegáns kis hotel volt a Park Avenue-n,
gazdag és híres vendégekkel. A szobaasszony elbeszélgetett
Tracyvel, és felvette. A munka nem nehéz, a személyzet kedves
és a munkaidő is elfogadható.
Egy héttel azután, hogy belépett, Tracyt hívatták a
szobaasszony szobájába. Az igazgatóhelyettes is ott volt.
 Ellenőrizte ma a 827-es lakosztályt? – kérdezte a
szobaasszony.
A lakosztályt Jennifer Marlowe, egy hollywoodi színésznő
bérelte. Tracy munkájához tartozott, hogy ellenőrizze a
takarítónők munkáját.
 Igen, igen – felelte.
 Hánykor?
 Kettőkor. Valami baj van?
Az igazgatóhelyettes folytatta: – Miss Marlowe három órakor
jött meg, és észrevette, hogy egy értékes gyémántgyűrűje eltűnt.
Tracy érezte, hogy egész testében megfeszül.
 Bement a hálószobába, Tracy?
 Igen. Minden helyiséget ellenőriztem.
 Amikor a hálószobában volt, látott elöl valamilyen ékszert?
 Nem... nem. Azt hiszem, nem.
Az igazgatóhelyettes felcsattant: – Azt hiszi? Nem biztos
benne?
 Nem azt figyeltem, van-e ott ékszer. Az ágyakat és a
törülközőket ellenőriztem.
 Miss Marlowe úgy emlékszik, hogy az öltözőasztalán volt a
gyűrű, mikor elment.
 Nem tudok semmit.
 Senki más nem mehetett be abba a szobába. A takarítónők
már évek óta itt dolgoznak.
 Én nem vettem el.
 Az igazgatóhelyettes sóhajtott. – Kihívjuk a rendőrséget.
 Csak valaki más tehette – tört ki Tracyből. – Vagy Miss
Marlowe eltette valahova.
 A maga előéletével... – mondta az igazgatóhelyettes.
Megint ezt hallja. A maga előéletével...
 Arra kell kérnem, várjon a rendészeti szobában, amíg a
rendőrség megérkezik.
Tracy érezte, hogy elpirul. – Igen, uram.
Az egyik rendész bekísérte a helyiségbe, és úgy érezte, megint
a börtönben van. Olvasott már arról, hogy üldözik azokat,
akiknek priuszuk van, de fel se merült benne, hogy ez vele is
megtörténhet. Meg volt bélyegezve.
Harminc perccel később az igazgatóhelyettes mosolyogva
lépett be a szobába. – Nos – mondta –, Miss Marlowe megtalálta
a gyűrűt. Máshova tette, tényleg. Félreértés volt az egész.
 Nagyszerű – mondta Tracy.
Kiment az irodából, egyenesen a Conrad Morgan és Tsa
ékszerüzletbe.

 Nevetségesen könnyű – mondta Conrad Morgan. – Egyik

ügyfelem, Lois Bellamy, Európába utazott. A háza Sea Cliffben
van, Long Islanden. Hétvégén a személyzet szabad, senki nincs
a házban. Négyóránként arra jár egy őr. Maga néhány perc alatt
elintézheti a dolgot.
Conrad Morgan irodájában ültek.
 Ismerem a riasztóberendezést és a széf kombinációját. A
maga dolga, kedvesem, csak annyi, hogy bemegy, kiveszi az
ékszereket, és kijön. Idehozza a cuccot, én kiveszem a köveket a
foglalatból, átalakítom a nagyobb darabokat és újra eladom.
 Ha ilyen egyszerű, miért nem maga csinálja az egészet? –
kérdezte naivan Tracy.
A férfi kacsintott. – Mert én a városon kívül leszek üzleti
ügyben. Amikor ilyen „incidens" történik egyik ügyfelemmel, én
mindig távol vagyok üzleti ügyben.
 Értem.
 Ha bármi rossz érzése lenne amiatt, hogy kirabolja Mrs.
Bellamyt, hát ne legyen. A nő rémes teremtés, és számtalan
háza van teli mindennel szerte a világon. Amellett kétszer
annyira biztosítja az ékszereit, mint amennyit érnek.
Természetesen én becsültem föl.
 Tracy csak ült, nézte Conrad Morgant, és azt gondolta:
biztosan megbolondultam. Itt ülök nyugodtan, és
ékszerrablásról beszélgetek ezzel az emberrel.
 Nem akarok visszakerülni a börtönbe, Mr. Morgan.
 Erre semmi esély. Az én embereimet még sose kapták el.
Legalábbis addig nem, amíg nekem dolgoznak. Nos... mit
válaszol?
Természetesen nemet mond. Az egész őrültség.
 Huszonötezer dollárt mondott?
 Készpénzben, átvételkor.
Egy vagyon; bőven elég, amíg kitalálja, mit kezdjen az életével.
A lepusztult kis szobára gondolt, a szomszédok állandó
veszekedésére, a vevők tiltakozására, „nem tűröm, hogy egy
gyilkos szolgáljon ki", az igazgatóhelyettesre, amint azt mondja,
„ki kell hívnunk a rendőrséget".
De még mindig nem tudta rászánni magát, hogy igent
mondjon.
 A szombat estét javaslom – mondta Conrad Morgan. – A
személyzet szombat délben megy el. Szerzek magának
jogosítványt és egy hitelkártyát hamis névre. Bérel egy autót itt,
Manhattanben, és kimegy Long Islandre, tizenegykor. Felszedi
az ékszert, visszajön New Yorkba, visszaviszi az autót... Tud
vezetni, ugye?
– Igen.
 Remek. 11,45-kor indul egy vonat St. Louisba. Foglalok
magának egy kupét. És várom a St. Louis-i állomáson, maga
átadja az ékszert, én pedig a huszonötezer dollárt.
Mindez olyan egyszerűnek tűnik.
Most kellett volna nemet mondani, felállni, kimenni. De hová?
 Szükségem van egy szőke parókára – mondta Tracy halkan.

Amikor Tracy elment, Conrad Morgan ült a sötétben az

irodájában, és a lányra gondolt. Gyönyörű nő. Valóban
gyönyörű. Elszégyellte magát. Talán figyelmeztetnie kellett
volna, hogy nem igazán ismeri azt a különleges
riasztóberendezést.
 16

Az ezer dollárból, melyet Conrad Morgan előlegbe adott, Tracy

vett két parókát – egy szőkét és egy göndör feketét. Vett egy
sötétkék nadrágkosztümöt, egy fekete köpenyt és egy Gucci
utánzatú utazótáskát. Eddig minden simán ment. Ahogy
Morgan ígérte. Tracy megkapta a borítékot, benne egy Ellen
Branch névre szóló jogosítványt, a Bellamy-villa
riasztóberendezésének rajzát, a hálószobában levő széf
kombinációját, és egy St. Louisba szóló vonatjegyet. Tracy
összecsomagolta kevés holmiját, és elment.
Soha többé nem lakom ilyen helyen, fogadta meg magának.
Bérelt egy autót, és elindult Long Island felé. Elindult, hogy
elkövessen egy rablást.
Képtelen álomnak tűnt az egész, hirtelen megrémült. Mi van,
ha elkapják? Érdemes ennyit kockáztatnia?
Nevetségesen könnyű – mondta Conrad Morgan.
Nem fogna ilyesmibe, ha nem lenne biztos a dolgában. Jó
hírneve van, melyet védenie kell. Nekem is van hírnevem,
gondolta Tracy keserűen, csak nagyon rossz. Ha egy ékszer
eltűnik, én vagyok a bűnös, míg be nem bizonyosodik az
ártatlanságom.
Tracy tudta, hogy mit csinál: megpróbálta bosszúra hergelni
magát, lelkileg felkészülni a bűncselekmény elkövetésére. De
nem sikerült. Mire Sea Cliffbe ért, teljesen kiborult. Kétszer is
majdnem leszaladt az útról. Lehet, hogy a rendőrség elkap
gondatlan vezetésért, gondolta reménykedve, és
megmondhatom Mr. Morgannek, hogy nem sikerült a dolog.
De sehol a közelben nem volt rendőrautó. Persze, gondolta
Tracy dühösen, soha nincsenek ott, ahol szükség van rájuk.
Long Island Sound felé vezetett, követve Conrad Morgan
utasításait. A ház közvetlenül a vízparton van. Embersnek
hívják. Régi viktoriánus épület. El sem lehet téveszteni.
Istenem, add, hogy ne találjam meg, imádkozott Tracy. De a
ház ott volt, kiugrott a sötétből, mint egy kísértetkastély.
Elhagyatottnak látszott. Hogy merészel a személyzet elmenni?
Meg kellene büntetni őket, méltatlankodott Tracy.
Behajtott az autóval egy fűzfasor mögé, ahol nem láthatták,
leállította a motort, és hallgatta az éjszakai neszeket. Semmi
nem zavarta meg a csendet. A ház távol volt a főúttól, és nem
volt forgalom ilyen későn.
 A házat fák veszik körül, a legközelebbi szomszéd mérföldekre
van, senki nem láthatja meg, kedvesem. Az őr este tízkor jár arra,
aztán éjjel kettőkor. Maga addigra már messze jár.
Tracy az órájára nézett. Tizenegy óra. Az első ellenőrzés már
lezajlott. Három órája van a következőig. Vagy három másodperce,
hogy megforduljon az autóval, visszamenjen New Yorkba, és
elfelejtse ezt az egész őrültséget. De minek menjen vissza?
Emlékképek kavarogtak a fejében. Az igazgatóhelyettes a Saksban:
„Borzasztóan sajnálom, Miss Whitney, de tekintettel kell lennünk a
vásárlóinkra... " „Elfelejtkezhet a komputerekről. Senki nem
alkalmazza ezzel a priusszal... " „Huszonötezer dollár egy vagy két
óráért. Ha bármi rossz érzése lenne, rémes egy asszony."
Mit csinálok, gondolta Tracy. Nem vagyok rabló, nem vagyok
profi bűnöző. Egy ostoba amatőr vagyok, aki mindjárt
idegösszeomlást kap.
Ha egy csöpp eszem lenne, elmennék innen, amíg nem késő.
Mielőtt elfognak, lelőnek és kihűlt testemet a hullaházba viszik.
Szinte látom a főcímet: VESZEDELMES BŰNÖZŐT LŐTTEK LE
BETÖRÉS KÖZBEN.
Ki siratná meg a temetésén? Ernestine és Amy. Tracy az órájára
nézett. „Ó, istenem." Húsz perce álmodozik itt. Ha megteszem,
jobb, ha mindjárt nekilátok.
Mozdulni sem bírt. Megdermedt a félelemtől. Nem ülhetek itt
örökké, mondta magában. Miért ne vetnék egy pillantást a házra?
Csak egy gyors pillantást.
Nagyot sóhajtott, és kiszállt a kocsiból. Fekete köpenyt viselt; a
térde reszketett. Lassan közelített a házhoz, látta, hogy teljesen
sötét.
Legyen óvatos, viseljen kesztyűt.
A zsebébe nyúlt, kivett egy pár kesztyűt, és felhúzta. Ó, istenem,
hát megteszem, gondolta. Igazából már el is kezdtem. A szíve olyan
hangosan vert, hogy más hangot nem is hallott.
A riasztó a kapu bal oldalán van. Öt gomb. A piros fény világit, ez
azt jelenti, hogy be van kapcsolva. A kikapcsolási hód 3-2-4-1-1. Ha
a piros fény kialszik, a riasztó kikapcsolt. Itt van a bejárati ajtó
kulcsa. Ha belép, az ajtót zárja be maga után. Használjon
elemlámpát. Ne gyújtson semmiféle más fényt odabenn, hátha
valaki elhajt a ház előtt. A hálószoba fönn van az emeleten balra, az
öbölre néz. A széfet Lois Bellamy portréja mögött találja. Nagyon
egyszerű széf. Csak kövesse pontosan a kombinációt.
 Tracy még mindig dermedten állt, készen arra, hogy elillan a
legkisebb hangra. Csend volt. Lassan kinyújtotta a kezét, és
megnyomta a riasztó gombját; remélte, hogy nem működik. De
a piros fény kialudt. A következő lépés mindent eldönt. Eszébe
jutott, hogy a pilótáknak van erre egy kifejezésük: a pont,
ahonnan nincs visszakozz.
Betette a kulcsot a zárba, a kapu azonnal kinyílt Egy teljes
percig várt, mielőtt belépett. A házban süket csend volt. Elővette
az elemlámpát, bekapcsolta, és meglátta a lépcsőt. Elindult
fölfelé. Most már csak azt akarta, hogy minél előbb túl legyen az
egészen, és eltűnhessen innen.
A lépcsőház hátborzongatónak tűnt az elemlámpa imbolygó
fényében, a falak mintha dülöngéltek volna. Tracy benézett
minden szobába. Üresek voltak.
A hálószoba a folyosó végén volt, az öbölre nézett, éppen úgy,
ahogy Morgan leírta. A bútor gyönyörű, fáradt rózsaszín
tónusú, mennyezetes ágy, a komódon rózsaszínű rózsák. A
kandalló előtt két szék és egy étkezőasztal. Én is ilyen házban
élhettem volna Charlesszal és a gyerekünkkel, gondolta Tracy.
Az ablakhoz lépett, és kinézett az öbölben ringatózó hajókra.
Mondd meg, istenem, miért döntöttél úgy, hogy Lois Bellamy
éljen ebben a gyönyörű házban, és én legyek az, aki kirabolom
őt? Na, gyerünk – mondta magának, ne filozofálj. Ez egy
egyszerű ügylet. Néhány perc az egész, ha nem álldogálsz itt
tovább.
Elfordult az ablaktól, és elindult a kép felé. Lois Bellamynak
kemény, erőszakos vonásai vannak. Igaz. Látszik, hogy rémes
nő. A festményt leakasztotta a falról, mögötte ott volt a kis széf.
Tracy megjegyezte a kombinációt. Három fordulat jobbra,
megállás negyvenkettőnél. Két fordulat balra, megállás tíznél.
Egy fordulat jobbra, megállás harmincnál. A keze úgy remegett,
hogy kétszer kellett nekikezdenie. Kattanás. Az ajtó kinyílt.
A széf tele volt vastag borítékokkal, iratokkal, de ezek nem
érdekelték. Leghátul egy kis polcon egy szattyánbőr ékszertáska
feküdt. Tracy benyúlt, és leemelte a polcról. Abban a
pillanatban megszólalt a riasztó, ilyen éles hangot Tracy sosem
hallott addig! Mintha minden fal visszaverte volna, hogy
felerősítse. Tracy csak állt ott bénultan, rémülten.
 Mi történhetett? Conrad Morgan talán nem tudott a széfen
belüli riasztóról, ami akkor kezd működni, ha az
ékszertáskához hozzányúlnak?
Ki kell jutnia gyorsan. Zsebre vágta az ékszeres zacskót, és
futni kezdett a lépcső felé. És akkor a riasztócsengőn kívül
meghallott egy másik hangot, egy közeledő sziréna hangját.
Tracy halálra válva állt meg a lépcsőházban, a szíve kalapált, a
szája kiszáradt. Az ablakhoz rohant, fölemelte a függönyt és
kilesett. Egy fekete-fehér járőrautó húzott a ház elé. Tracy látta,
hogy egy egyenruhás rendőr a ház háta mögé, egy másik a
bejárad ajtóhoz sietett. Nincs menekülés. A riasztócsengő még
mindig szólt, és Tracy máris a dél-louisianai női börtön szörnyű
csengőhangját vélte hallani.
Nem, gondolta Tracy. Nem hagyom, hogy visszaküldjenek oda.

Melvin Durkin hadnagy tíz éve szolgált a Sea Cliff-i

rendőrségen. Sea Cliff nyugodt városka, a rendőrség
tevékenysége kimerült néhány garázda megfékezésében,
autófeltörések kinyomozásában és esetenként egy-egy szombat
éjjeli részeg verekedés „kezelésében". A Bellamy-ház
riasztójának megszólalása súlyosabb ügynek tűnt. Ez már
bűncselekmény, és Durkin hadnagy ezért lett rendőr. Ismerte
Lois Bellamyt, és tudta, milyen értékes képgyűjteménye és
ékszerei vannak. Amikor a nő elutazott, ő rendelte el, hogy a
házat rendszeresen ellenőrizzék, hiszen vonzó célpont lehet egy
betörő számára. És most, gondolta Durkin hadnagy, úgy
látszik, elkapok egyet. Két saroknyira volt éppen, mikor a
biztonsági csoporttól befutott a telefonhívás. Jól jön a
minősítésemhez. Átkozottul jól.
Durkin hadnagy újra megnyomta a kapucsengőt. Azt akarta,
hogy szerepeljen a jelentésében, hogy háromszor csengetett,
mielőtt erőszakkal behatolt a házba. A társa biztosítja a hátsó
frontot, a betörőnek semmi esélye a menekülésre. Valószínűleg
megpróbál elrejtőzni a helyszínen, de meg fog lepődni. Melvin
Durkin elől ugyanis nem lehet elbújni.
Amikor a hadnagy harmadszor is csöngetni akart, az ajtó
hirtelen kinyílt. A rendőr döbbenten bámult. Az ajtóban egy nő
állt, olyan áttetsző hálóingben, hogy a látvány nem sokat bízott
a képzeletre. Az arcán éjszakai pakolás, a hajában csavarok.
 A nő méltatlankodott. – Mi a csuda történt?
Durkin hadnagy nyelt egyet. – Én... Maga kicsoda?
 Én Ellen Branch vagyok. Lois Bellamy vendége. Ő
Európában van.
 Azt tudom. – A hadnagy zavarban volt. – Nem mondta
nekünk, hogy vendége lesz.
A nő megértően bólintott. – Hát nem jellemző ez Loisra?
Bocsásson meg, nem bírom ezt a ricsajt. – S Durkin hadnagy
legnagyobb ámulatára Lois Bellamy vendége odalépett a
riasztóhoz, megnyomta a megfelelő gombokat, és a hang
elhallgatott.
 Így már jobb – sóhajtott a nő. – El se tudom mondani,
mennyire örülök, hogy itt van. – Idegesen felnevetett. – Éppen
ágyba készültem, mikor a riasztó megszólalt. Biztos voltam
benne, hogy betörő jár a házban, és én teljesen egyedül vagyok.
A személyzet délben elment.
 Nem bánja, ha körülnézünk?
 Kérem, sőt, követelem!
A hadnagynak és társának csak néhány percbe telt, míg
meggyőződtek róla, senki nem rejtőzködik a helyszínen.
 Minden rendben van – mondta Durkin hadnagy. – Téves
riasztás volt. Valami beindította. Talán egy vezeték zárlatos. A
maga helyében felhívnám a biztonságiakat, hogy nézzék meg.
 Ezt fogom tenni.
 Nos, mi megyünk is – mondta a hadnagy.
 Nagyon köszönöm, hogy idejöttek. Most sokkal nyugodtabb
vagyok.
A nőnek bombajó teste van, gondolta Durkin hadnagy. Azon
töprengett, vajon milyen lehet az arca a pakolás alatt, és hogy
nézhet ki a hajcsavarók nélkül.
 Sokáig marad itt, Miss Branch?
 Még egy vagy két hétig, amíg Lois visszajön.
 Ha bármiben segítségére lehetek, csak szóljon.
 Köszönöm, meg fogom tenni.
Tracy figyelte, amint a rendőrautó eltűnt az éjszakában.
Megkönnyebbült. Mikor az autó már nem is hallatszott,
felszaladt a lépcsőn, lemosta a fürdőszobában talált krémet,
letépte magáról Lois Bellamy hajcsavaróit és hálóingét, felvette
saját fekete köpenyét, és a bejárati kapun távozott, gondosan
bekapcsolva a riasztót.
Már majdnem Manhattanben volt, amikor felfogta, mit is
művelt. Kuncogni kezdett, majd nevetni – aztán nem bírta
abbahagyni a nevetést. Kénytelen volt lehúzódni és megállni az
útpadkán. Úgy nevetett, hogy folytak a könnyei. Egy éve most
nevetett először. Csodálatos érzés volt.

17

Amikor a vonat kifutott a Pennsylvania állomásról, Tracy lassan

ellazult. Addig minden másodpercben számított rá, hogy egy
kéz nehezedik a vállára, és egy hang így szól: – Letartóztatom.
Gondosan vizsgálgatta a többi utast, de egyikükön sem látott
semmi riasztót. Mégis feszült volt. Azzal nyugtatta magát, hogy
ilyen rövid idő alatt lehetetlenség felfedezni a rablást, s még ha
fel is fedezik, semmiképpen nem hozhatják kapcsolatba vele.
Conrad Morgan várni fogja St. Louisban huszonötezer dollárral.
Huszonötezer dollár, ami csak az övé! A bankban egy évig kellett
volna dolgoznia ennyi pénzért. Európába utazom, gondolta.
Párizsba. Nem. Nem Párizsba. Charles és én oda akartunk
menni nászútra. Londonba megyek: Ott nem leszek
börtöntöltelék. Érdekes módon, legfrissebb tapasztalatai után
Tracy egészen más embernek érezte magát. Úgy érezte,
újjászületett.
Bezárta a fülke ajtaját, elővette a szattyánbőr zacskót, és
kinyitotta. Csillogó kövek gurultak a tenyerére. Volt köztük
három gyémántköves gyűrű, egy smaragd tű, egy zafír karkötő,
három pár fülbevaló és két nyaklánc, az egyik rubinkövekből, a
másik igazgyöngyből.
Több mint egymilliót érhet, ámuldozott Tracy. A vonat
robogott, ő kényelmesen hátradőlt, és gondolatban újra átélte a
történteket. Kibérelte az autót... utazás Sea Cliffbe... a sűrű
csönd... kikapcsolta a riasztót, belépett a házba... kinyitotta a
széfet... a rémület, amikor megszólalt a riasztó, a rendőrök
megérkezése... Eszükbe sem jutott, hogy a hálóinges nő az
arcpakolással és a hajcsavarókkal a fején a rabló, akit ők
keresnek.
Most, a St. Louisba tartó vonat kupéjában ülve Tracy
megengedett magának egy elégedett mosolyt. Élvezte, hogy
túljárt a rendőrök eszén, volt valami csodálatosan borzongató
az igazi veszélyben. Merésznek, okosnak és találékonynak
érezte magát. Remekül érezte magát.
 Kopogtak a fülke ajtaján. Tracy gyorsan visszatette az
ékszereket a zacskóba, és belesüllyesztette a kézitáskájába.
Elővette a jegyét, és kinyitotta a fülke ajtaját. Két
szürkeöltönyös férfi állt az ajtóban. Az egyik tíz évvel lehetett
idősebb. A fiatalabb vonzó férfi volt, sportos termetű. Erős álla
volt, elegáns kis bajusza, szarukeretes szemüvege mögött
intelligens kék szem. Az idősebb férfi köpcös volt, fekete hajú,
hideg barna tekintetű.
 Segíthetek? – kérdezte Tracy.
 Igen, asszonyom – felelte az idősebbik férfi. Elővett egy
tárcát, és felmutatott egy igazolványt: SZÖVETSÉGI
NYOMOZÓIRODA, EGYESÜLT ÁLLAMOK, IGAZSÁGÜGYI
MINISZTÉRIUM. – Dennis Trevor nyomozó vagyok. Ő pedig
Thomas Bowers nyomozó.
Tracy szája hirtelen kiszáradt. Mosolyt erőltetett magára. –
Attól tartok, nem értem. Valami baj van?
 Félek, hogy igen, asszonyom – mondta a fiatalabbik
nyomozó. Lágy déli akcentusa volt. – Néhány perccel ezelőtt ez a
vonat New Jerseybe érkezett. Ha lopott tárgyak érkeznek az
államba – ez bűncselekmény.
Tracy megdermedt. Vörös köd ereszkedett a szemére, minden
vibrálni kezdett. Az idősebbik férfi, Dennis Trevor szólalt meg: –
Kinyitná a táskáját, kérem? – Ez nem kérés volt, hanem
parancs.
Megpróbált szembeszállni. – Természetesen nem. Hogy
merészel így betörni a fülkémbe! – Hangjából felháborodás
áradt. – Ez a dolguk? Betörni és molesztálni ártatlan
állampolgárokat? Megyek és hívom a kalauzt.
 Már szóltunk a kalauznak – mondta Trevor.
A trükk nem vált be. – Van... van kutatási engedélyük?
A fiatalabbik férfi válaszolt. – Nincs szükségünk engedélyre,
Miss Whitney. Tetten érjük.
A nevét is tudják. Csapdába esett. Nincs kiút. Semmi.
Trevor már fogta a táskáját és kinyitotta. Nem volt értelme
megakadályozni. Tracy nézte, amint belenyúl, és kihúzza a
szattyánbőr zacskót. Kinyitotta, a társára nézett és bólintott.
Tracy lerogyott az ülésre.
Trevor egy listát vett elő a zsebéből, összehasonlította a zacskó
tartalmával, majd zsebre tette a zacskót. – Minden megvan,
Tom.
 Hogyan... hogy jöttek rá? – kérdezte Tracy
kétségbeesetten.
  Nem mondhatunk semmit – felelte Trevor. – Le van
tartóztatva. Jogában áll semmit nem mondani, amíg nincs itt az
ügyvédje. Bármit mond, felhasználható maga ellen. Megértette?
Válasza csak egy suttogás volt: – Igen.
Tom Bowers így szólt: – Sajnálom, hogy így történt. Úgy értem,
ismerve az előéletét, tényleg sajnálom.
 Az isten szerelmére – mondta az idősebbik férfi –, ez nem
részvétlátogatás.
 Tudom, de mégis...
Az idősebbik elővett egy kézi bilincset. – Tartsa a csuklóját,
kérem.
Tracy úgy érezte, eláll a szívverése. Eszébe jutott a New
Orleans-i repülőtér és a bámuló tekintetek.
 Kérem! Muszáj... muszáj ezt tenniük?
 Igen, asszonyom.
A fiatalabb férfi megszólalt: – Beszélhetnénk egy percig
négyszemközt, Dennis?
Dennis Trevor vállat vont. – Oké.
A két férfi kilépett a folyosóra. Tracy dermedten és keserűen
ült. Hallotta a beszélgetés foszlányait.
 Az isten szerelmére, Dennis, nem szükséges
megbilincselni. Nem tud elfutni...
 Nem hagynád abba ezt a kiscserkészséget? Ha olyan
hosszú időt töltöttél volna a cégnél, mint én...
 Ugyan már, hadd nyugodjon meg egy kicsit. Éppen eléggé
meg van zavarodva, és...
 Ez mind semmi ahhoz képest, ami...
Nem hallott többet; nem is akart hallani többet.
Egy perc múlva visszajöttek a kupéba. Az idősebbik dühösnek
látszott. – Rendben van – mondta. – Nem bilincseljük meg.
Leszállítjuk a következő állomáson. Kérünk rádiótelefonon egy
kocsit. Nem hagyhatja el ezt a fülkét. Megértette?
Tracy bólintott, meg sem tudott szólalni.
A fiatalabbik férfi, Tom Bowers együttérző pillantást vetett rá,
miközben ezt mondta: – Bárcsak tehetnék valamit önért.
De senki nem tehetett semmit. Most nem. Túl késő. Tetten
érték. A rendőrség valahogy a nyomára jutott és értesítette az
FBI-t.
A nyomozók a kalauzzal beszéltek kinn a folyosón. Bowers
Tracyre mutatott és mondott valamit, Tracy nem hallotta, mit. A
kalauz bólintott. Bowers becsukta a fülke ajtaját, és Tracy úgy
érezte, mintha a cellaajtó csapódott volna rá.
A táj gyorsan suhant el a vonatablakban, de Tracy semmit
nem látott belőle. Csak ült, bénán a félelemtől. A füle zakatolt.
Több esélye nincs. Büntetett előéletű. Maximális büntetést
szabnak ki rá, és ezúttal nem mentheti majd meg az igazgató
lányát. Csak a halálos, véget nem érő börtönévek várnak rá. És
a Big Berthák. Hogy tudták elfogni? Az egyetlen, aki a rablásról
tudott, Conrad Morgan volt, és neki igazán nem érdeke, hogy ő
és az ékszerek az FBI kezébe kerüljenek. Talán valamelyik eladó
az üzletében megszagolt valamit, és beköpte a rendőrségen. Bár
teljesen mindegy, hogyan történt. Elfogták. A következő
állomáson elindul a börtön felé. Lesz egy előzetes kihallgatás,
aztán a tárgyalás, aztán...
Tracy szorosan becsukta a szemét, nem akart arra gondolni,
mi jön azután. Érezte, hogy forró könnyek csorognak végig az
arcán.

A vonat lassított. Tracy levegő után kapkodott. Bármelyik

pillanatban érte jöhetnek a nyomozók. A vonat néhány perc
múlva megállt. Ideje készülni. Tracy becsukta a táskáját,
felvette a kabátját és leült. Nézte a csukott kupéajtót, várta,
hogy kinyissák. Múltak a percek. A két férfi nem tűnt föl.
Eszébe jutott, mit mondtak: „Leszállítjuk a következő
állomáson. Rádiótelefonon kérünk egy kocsit. Ne hagyja el a
fülkét."
Hallotta a kalauz kiáltását: – Beszállás...
Tracy megijedt. Talán azt mondták, hogy a peronon várják.
Csak ez lehet. Ha nem száll le, azzal vádolják majd, hogy meg
akart szökni, és ez tovább ront a helyzetén. Felkapta a táskáját,
kinyitotta az ajtót, és kiment a folyosóra.
A kalauz közeledett. – Le akar szállni, Miss? – kérdezte. –
Akkor jobb, ha siet. Hadd segítsek. Egy nőnek a maga
állapotában nem szabad cipekednie.
Csak bámult rá. – Az én állapotomban?
 Csak ne zavartassa magát. A fivérei mondták, hogy
gyereket vár, és hogy ügyeljek magára.
 A fivéreim?
 Rendes fickók. Látszott, hogy aggódnak maga miatt.
 A világ forogni kezdett vele. Minden a feje tetejére állt.
A kalauz vitte a táskáját a folyosó végéig, és lesegítette őt a
lépcsőn. A vonat már meg is mozdult.
 Tudja, hová mentek a fivéreim? – kiáltotta Tracy.
 Nem, asszonyom. Beugrottak egy taxiba, amint a vonat
megállt.
Egymillió dollár értékű lopott ékszerrel.

Tracy a repülőtérre indult. Csak erre tudott gondolni. Ha a

férfiak taxiba ültek, ez azt jelenti, hogy nincs saját kocsijuk,
viszont el akarják hagyni a várost, amilyen gyorsan csak lehet.
Hátradőlt a taxiban, düh öntötte el, és szégyen, hogy így be
tudták csapni. Ó, jól csinálták, mind a ketten. Igazán jól.
Nagyon meggyőzőek voltak. Elvörösödött, mikor eszébe jutott,
hogy bedőlt az ősrégi trükknek.
Az isten szerelmére, Dennis, nem szükséges megbilincselni.
Nem fut el sehova... Nem hagynád abba a kiscserkészséget? Ha
olyan hosszú ideje lennél a Cégnél, mint én...
A Cég? Valószínűleg mindketten a törvény elől menekülnek.
Nos, vissza fogja szerezni az ékszereket. Túl sok mindenen ment
keresztül ahhoz, hogy két szélhámos túljárjon az eszén. Időben
kell a reptéren lennie. Előrehajolt, és így szólt a sofőrhöz: –
Tudna gyorsabban menni, kérem?

Már a beszálláshoz álltak sorban a kapuban, és Tracy nem is

ismerte föl őket azonnal. A fiatalabb férfi, aki Thomas
Bowersnek nevezte magát, már nem viselt szemüveget, kék
szeme szürke lett, és bajusza sem volt. A másik, Dennis Trevor,
a fekete hajú, most teljesen kopasz volt. Mégse tudta volna
eltéveszteni őket. Nem volt idejük átöltözni. Már csaknem a
kapuban voltak, mikor Tracy odaért hozzájuk.
 Elfelejtkeztek valamiről – mondta Tracy.
Megfordultak, és döbbenten néztek rá. A fiatalabb férfi a
homlokát ráncolta. – Mit csinál itt? A Cég autója ott várja az
állomáson. – Délies akcentusa eltűnt.
 Akkor miért nem megyünk oda, és keressük meg együtt? –
javasolta Tracy.
 Nem lehet. Már más ügyön dolgozunk – magyarázta
Trevor. – El kell érnünk ezt a gépet.
  Először adják vissza az ékszereket – követelte Tracy.
 Attól tartok, nem tehetjük – mondta Thomas Bowers. – Ez
bizonyíték. Majd küldünk róla nyugtát.
 Nem. Nem kell a nyugtájuk. Az ékszereket akarom.
 Sajnálom – mondta Trevor. – Nem adjuk ki a kezünkből.
Már odaértek a kapuhoz. Trevor átnyújtotta a
beszállókártyáját az utaskísérőnek. Tracy elkeseredetten nézett
körül, és megpillantott egy repülőtéri rendőrt.
Felkiáltott: – Rendőr! Rendőr!
A két férfi döbbenten nézett egymásra.
 Mi a fenét csinál? – sziszegte Trevor. – Azt akarja, hogy
mindnyájunkat letartóztassanak?
A rendőr közeledett feléjük. – Igen, kisasszony? Valami baj
van?
 Ó, nincs semmi baj – mondta Tracy vidáman. – Ez a két
kedves úr megtalálta néhány értékes ékszeremet, amit
elvesztettem, és most vissza akarják adni. Már azt hittem, hogy
az FBI-hoz kell fordulnom.
A két férfi rémülten nézett egymásra.
 Azt javasolták, kérjem meg magát, hogy kísérjen el egy
taxiig.
 A legnagyobb örömmel, természetesen.
Tracy a férfiakhoz fordult. – Most már nyugodtan
visszaadhatják. Ez a kedves tiszt majd vigyáz rám.
 Nem, igazán nem – ellenkezett Tom Bowers. – Sokkal jobb
lenne, ha mi...
 Ó, nem, ragaszkodom hozzá – sürgette Tracy. – Tudom,
mennyire fontos, hogy elérjék a gépet.
A két férfi a rendőrre nézett, aztán reménytelenül egymásra.
Nem volt mit tenniük. Tom Bowers vonakodva előhúzta a
zacskót a zsebéből.
 Ez az! – mondta Tracy. Elvette tőle, kinyitotta és
belenézett. – Hála istennek, minden megvan.
Tom Bowersnek volt még egy utolsó bágyadt próbálkozása. –
Miért ne őrizhetnénk meg mi addig, amíg maga...
 Nem szükséges – vágott közbe mosolyogva Tracy.
Kinyitotta a táskáját, beletette a zacskót, és kivett két ötdolláros
bankjegyet. Átadta a két férfinak. – Fogadják el ezt a
csekélységet köszönetem jeléül azért, amit tettek.
A többi utas már átment a kapun. Az utaskísérő feléjük
fordult. – Ez volt az utolsó hívás. Be kell szállniuk a gépbe,
uraim.
– Még egyszer köszönöm – hajolt meg feléjük Tracy, mielőtt
elindult a rendőrtiszttel. – Olyan ritkaság manapság a
becsületes ember.

18

Thomas Bowers – valódi nevén Jeff Stevens – az ablaknál ült és

kinézett, amint felszálltak. A szemét törölgette zsebkendőjével, s
a vállai rázkódtak.
Dennis Trevor – valódi nevén Brandon Higgins – mellette ült,
és meglepetten nézett rá. – Hé – mondta –, ez csak pénz. Ezért
nem érdemes sírni.
Jeff Stevens feléje fordult, könnyek csorogtak az arcán, és
Higgins még jobban meglepődött, mikor azt látta, hogy Jeffet a
nevetés rázza.
– Mi a fene van veled? – méltatlankodott Higgins. – Azért
röhögésre sincs okod.
De Jeffnek volt. A mód, ahogy Tracy Whitney túljárt az
eszükön, a repülőtéren, a legzseniálisabb trükk volt, amit
valaha szélhámos kitalált. Mint amikor a hóhért akasztják.
Conrad Morgan azt mondta, a nő amatőr. Istenem, gondolta
Jeff, mit tett volna, ha profi lenne? Tracy Whitney kétségtelenül
a legszebb nő, akit Jeff Stevens valaha is látott. És okos. Jeff
azzal hízelgett magának, hogy a legjobb szélhámos a
szakmában, és a nő átverte. Willie bácsi imádta volna, gondolta
Jeff.

Jeffet Willie bácsi nevelte föl. Jeff anyja, egy jómódú farmer
reményteli örökösnője, férjhez ment egy könnyelmű
szerencselovaghoz, akinek rengeteg, gyors meggazdagodást
ígérő ötlete volt, csak egy se jött be. Jeff apja jóképű férfi volt,
meggyőző fellépéssel; a házasság első öt évében nyakára hágott
felesége örökségének. Jeff első gyerekkori emléke szülei
állandó, pénz miatti veszekedései és apja nőügyei voltak. A
házasság rossz volt, és a kisfiú megfogadta: soha nem fogok
megnősülni. Soha.
Apja bátyjának, Willie bácsinak volt egy kis utazó cirkusza, és
ahányszor csak Ohióban, Marion közelében jártak, ahol
Stevensék éltek, meglátogatta őket. Vidám ember volt, teli
optimizmussal és a rózsás jövőbe vetett bizalommal. Mindig
izgalmas ajándékokat hozott a fiúnak, és csodálatos
bűvészmutatványokra tanította őt. Willie bácsi bűvészként
kezdett egy kis cirkuszban, melyet később megvett.
Amikor Jeff tizennégy éves volt, anyja meghalt egy
autószerencsétlenségben. Két hónap múlva az apja feleségül
vett egy tizenkilenc éves bárpincérlányt. – Nem természetes,
hogy egy férfi egyedül éljen – magyarázkodott az apja. De a fiú
mélységes csalódást érzett, és megviselte apja érzéketlensége.
Jeff apja utazó ügynök volt, és hetente három napot távol
töltött. Egyik éjjel, mikor Jeff egyedül volt a házban
mostohaanyjával, arra ébredt, hogy kinyílik a szobája ajtaja.
Másodpercekkel később puha, meztelen testet érzett maga
mellett. Jeff riadtan ült fel.
 Ölelj meg, Jeffie – suttogta a mostohája. – Félek a
mennydörgéstől.
 Nem is dörög – képedt el Jeff.
 De lehet, hogy fog. Az újság vihart jósolt. – Egészen
szorosan a fiúhoz simult. – Szeretkezz velem, kicsim.
A fiú megrémült. – Jó. Csinálhatjuk apa ágyában?
 Oké – nevetett a nő. – Izgibb, mi?
 Mindjárt ott leszek – ígérte a fiú.
A nő felkelt az ágyból, és bement a másik hálószobába. Jeff
még sosem öltözött ilyen gyorsan. Kimászott az ablakon, és
elindult Kansasba, Cimarronba, ahol Willie bácsi cirkusza
éppen játszott. Még csak hátra se nézett.
Amikor Willie bácsi megkérdezte, miért futott el hazulról,
mindössze ennyit mondott: – Nem jövök ki a
mostohaanyámmal.
Willie bácsi telefonált Jeff apjának, és hosszú beszélgetés
után eldöntötték, hogy a fiú ott marad a cirkuszban. – Jobb
nevelést kap itt, mint bármilyen iskolában – ígérte Willie bácsi.

A cirkusz – külön világ. – Ez nem vasárnapi iskola – magyarázta

Willie bácsi. – Szemfényvesztők vagyunk. De ne felejtsd el, fiam,
nem lehetne becsapni az embereket, hogyha ők nem akarnák.
W. C. Fieldsnek volt igaza. Nem lehet átverni egy becsületes
embert.
 A cirkuszosok Jeff barátai lettek. Voltak frontemberek és
háttéremberek. Sok lány is volt, akik vonzódtak a fiatal fiúhoz.
Jeff örökölte anyja érzékenységét és apja sötét színeit, a lányok
versengtek azért, hogy ki veszi el Jeff szüzességét. Első
szexuális tapasztalatait egy csinos kígyónőtől szerezte, és
évekig ő volt a mérce a fiú szemében.
Willie bácsi úgy szervezte, hogy Jeff a legkülönbözőbb
munkákat végezze a cirkuszban.
 Egy napon az egész a tied lesz – mondta a fiúnak –, és csak
úgy folytathatod, ha többet tudsz, mint más.
Jeff a hat macska trükkel kezdte. Ez abból állt, hogy a nézők
azért fizettek, hogy labdákkal eltaláljanak hat, falapra erősített,
vászon macskabábut. A mutatványos mindig bemutatta, hogy
milyen könnyű, de amikor a játékosok próbálták, nekik sose
sikerült, mert a háttérben egy társa egy bottal megtámasztotta
a falapokat. Még Sandy Koufaxnak sem sikerült leütni őket.
 Hé, túl alacsonyan célzol – mondta ilyenkor a
mutatványos. – Az a fő, hogy szépen, könnyedén célozz.
Szépen, könnyedén volt a jelszó, és amikor a mutatványos ezt
kimondta, a társa elengedte a botot, és a macska leesett. Ekkor
a mutatványos megkérdezte: – Érti, mire gondolok? – Erre a
jelszóra a társa megint megtámasztotta a macskákat. Mindig
volt palimadár, aki meg akarta mutatni a vihogó barátnőjének,
hogy milyen ügyes.
Jeff a célbadobó játéknál is dolgozott, ahol gombostűk álltak
sorban, és kis gumigyűrűket kellett rájuk dobni. Minden tűnek
száma volt, és aki elérte a huszonkilencet, az értékes ajándékot
nyert. A balekok csak azt nem tudták, hogy minden tűnek két
száma is van, és sose jött még ki huszonkilenc.
Egy napon Willie bácsi így szólt Jeffhez: – Jól csinálod,
kölyök, büszke vagyok rád. Most már megpróbálkozhatsz a
„skillo"-val.
A skillomutatványosok voltak a legmenőbbek. Ők keresték a
legtöbb pénzt, jó szállodákban laktak, és jó autókat vezettek. A
skillo lényege egy lapos kerék, mely szakaszonként be van
számozva és egy nyíl, ami a kerék középpontjában fel van
függesztve. A kereket megforgatja a mutatványos, és fogadást
lehet kötni, hol áll meg a nyíl. Igazi szerencsejáték volt ez.
Természetesen itt is nyerhetett néha kisebb téteket a játékos, de
a nagy nyeremény a mutatványos jóvoltából" sose jött be
senkinek.
 A cirkuszban egérfuttatás is volt, meg egy sor olyan trükkös
játék, melyeket az ott tolongó emberek szívesen kipróbáltak, de
a nyeremény – hogy, hogy nem – mindig a mutatványos
ügyességétől függött.
Karen, egy vonzó, fiatal hastáncosnő tanította meg Jeffnek a
kulcsjátékot. – Ha végeztél a munkáddal szombat este, hívj félre
néhány férfit a nézők közül – egyszerre csak egyet –, és add el
nekik a lakókocsim kulcsát.
A kulcs öt dollárba került. Éjfélkor vagy másfél tucat férfi
találkozott össze Karen lakókocsija előtt, aki addigra egy városi
szállodában volt – Jeff-fel. Amikor másnap délelőtt a
kárvallottak visszamentek a vándorcirkuszhoz, hogy bosszút
álljanak, a mutatványosok már rég odébbálltak.

A következő négy évben Jeff rengeteget tanult az emberi

természetről. Rájött, milyen könnyű felkelteni a kapzsiságot, és
milyen könnyű becsapni az embereket. Elhittek képtelen
meséket, mert kapzsiságukban el akarták hinni. Tizennyolc
éves korára Jeff feltűnően jóvágású lett. Még a legközömbösebb
nőnek is azonnal feltűnt kellemes szürke szeme, magas
termete, göndör, sötét haja. A férfiak kedvelték szellemességét,
könnyed, jó humorát. Még a gyerekek is azonnal bizalmukba
fogadták. A nézők közül sokan nyíltan kikezdtek vele, de Willie
bácsi óvatosságra intette. – Óvakodj a városi lányoktól, fiam.
Mindről kiderül a végén, hogy a seriff az apja.

Végül is a késdobáló felesége miatt volt kénytelen elhagyni a

cirkuszt. A cirkusz éppen Georgiába, Milledgeville-be érkezett, a
sátrakat már felállították. Alkalmaztak egy új artistát, a Nagy
Zorbini nevű szicíliai késdobálót, és vonzó, szőke feleségét.
Mialatt a Nagy Zorbini kint volt a mutatványosokkal, a felesége
meghívta Jeffet a városban lévő szállodai szobájukba.
 Zorbini egész nap el lesz foglalva – mondta Jeffnek. –
Szórakozzunk addig egy kicsit.
Ez jól hangzott.
 Egy óra múlva gyere fel a szobámba.
 Miért várjak egy órát? – kérdezte Jeff.
A nő mosolygott, és így felelt: – Annyi időre van szükségem,
hogy minden előkészítsek.
 Jeff egyre kíváncsibb lett, amikor végre felment a szobába, a
nő meztelenül várta az ajtóban. Meg akarta ölelni, de a nő
eltolta a kezét, és így szólt: – Gyere be.
Bement a nő után a fürdőszobába, és nem hitt a szemének. A
kád tele volt hatféle pudinggal, elkeveredve meleg vízzel.
 Mi ez? – kérdezte Jeff.
 Desszert. Vetkőzz le, szivi.
Jeff levetkőzött.
 Most bele a kádba.
Belépett a kádba, leült, és soha nem tapasztalt gyönyörűséget
érzett. A lágy, csúszós puding megtöltötte, körbesimogatta a
testét. A szőke nő is belépett a kádba.
 Most megebédelünk – mondta.
A mellkasánál kezdte, és haladt lefelé az ágyékáig, lenyalta a
pudingot. – Mmmm, de finom ízű vagy. Legjobban a málnát
szeretem...
Leírhatatlan érzés kerítette hatalmába a nő gyorsan mozgó
nyelve nyomán. A szeretkezés kellős közepén egyszer csak
felpattant a fürdőszoba ajtaja, és beviharzott a Nagy Zorbini. A
szicíliai egy pillantást vetett a feleségére és a megdermedt
Jeffre, és felüvöltött. – Tu sei una puttana! Vi ammazzo tutti e
due! Dove sono i miei eoltelli ?
Jeff egy szavát se értette, de a hanglejtés ismerős volt. Amíg a
Nagy Zorbini berohant a szobába a késeiért, Jeff kilépett a
kádból, teste akár a szivárvány a csöpögő, különféle színű
pudingoktól, és felkapta a ruháit. Meztelenül kiugrott az
ablakon, és futni kezdett az utcán. Kiáltást hallott a háta
mögül, és a feje mellett elsuhant egy kés. Zzzz! Egy másik,
aztán túl volt a veszélyen. Egy kapu alatt felöltözött, felrángatta
az ingét és nadrágját a csúszós pudingra, és a buszállomásra
sietett, felszállt az első buszra, ami a városból kifelé indult.
Hat hónap múlva Vietnamban volt.

Minden katona számára mást jelent a háború. Jeff vietnami

tapasztalatai két dolgot erősítettek meg benne: mély megvetést
a bürokrácia iránt és növekvő undort a hatalommal szemben.
Két évet töltött egy megnyerhetetlen háborúban, melyben
szórták a pénzt, a muníciót és az emberéleteket. Szívből
gyűlölte a tábornokok és politikusok hazugságait és
hitszegését. Belekényszerítettek bennünket egy háborúba, amit
senki
nem akart, gondolta Jeff. Szélhámosság. A világ legnagyobb
szélhámossága.
Egy héttel leszerelése előtt kapta meg Willie bácsi halálhírét. A
cirkusz szétesett, megszűnt. A múlt lezárult. Feltárult előtte a
jövő.

A következő évek egyetlen nagy kalandsorozatot hoztak. Jeff

számára az egész világ egy nagy cirkusz volt. Kitalálta a saját
kis szélhámosságait. Hirdetést adott fel az újságban, melyben
egy dollárért színes képet ígért az elnökről. Akitől megkapta az
egy dollárt, annak postai bélyeget küldött vissza az elnök
képével.
Egy másik hirdetésben azt tette közzé, hogy már csak hatvan
napig lehet befizetni az öt dollárt, utána késő. Nem közölte
ugyan, mire kell az öt dollár, de így is rengeteg pénz folyt be.
Három hónapig hamis olajrészvényeket árult telefonon
keresztül.
Imádta a hajókat, és mikor egy barátja munkát ajánlott neki
egy Tahitibe induló vitorláson, Jeff felcsapott tengerésznek. A
fehér szkúner gyönyörű volt, csillogott a napfényben hófehér
vitorláival. A kapitányon és a szakácson kívül ötfős legénység
dolgozott a hajón. Jeff feladata a vitorlák kezelése és a
szerelvények tisztántartása, gondozása volt. A szkúner egy
nyolcfős társaságot vitt.
 A tulajdonost Hollandernek hívják – tájékoztatta a barátja.
Mint kiderült, Hollander másik neve Louise volt, egy huszonöt
éves szőke szépség, az apjáé volt fél Közép-Amerika. A barátaival
utazott, akiket Jeff társai némi megvetéssel aranyifjaknak
neveztek.
Az első napon Jeff a rezet tisztogatta a fedélzeten, amikor
Louise Hollander megállt mellette.
 Maga új itt a hajón.
A férfi felnézett: – Igen.
 Van valami neve?
 Jeff Stevens.
 Szép név. – A fiú nem szólt semmit. – Tudja, én ki vagyok?
 Nem.
 Louise Hollander vagyok. Enyém ez a hajó.
 Értem. Szóval magának dolgozom.
 A lány elmosolyodott. – így van.
 Akkor ha meg akarja kapni a pénze ellenértékét, jobb lesz,
ha hagy dolgozni. – Jeff továbblépett a következő oszlophoz.

Éjszakánként a hajó személyzete nagy viccelődés közepette

kibeszélte az utasokat. De Jeff magában elismerte, hogy irigyli
őket – a környezetüket, műveltségüket, könnyed modorukat.
Gazdag családokból valók, és a legjobb iskolákba jártak. Az ő
iskolája pedig Willie bácsi és a cirkusz volt.
Az egyik cirkuszos korábban a régészet professzora volt, majd
kidobták az egyetemről, mert ellopott és eladott néhány értékes
régiséget. Hosszú beszélgetéseket folytattak Jeff-fel, és
felkeltette a fiú lelkesedését az archeológia iránt. – Az emberiség
egész jövőjét kiolvashatod a múltjából – mondogatta a tanár. –
Gondold csak el, fiam. Évezredekkel ezelőtt épp ilyen emberek
éltek, mint te meg én, álmodoztak, meséket szövögettek, életet
adtak az őseinknek. – Szeme valahova a távolba meredt. –
Karthágó – oda szeretnék menni ásni. Krisztus előtt jóval már
nagy város volt, az ősi Afrika Párizsa. Az emberek sportoltak,
fürdőztek, kocsiversenyeket rendeztek. A Circus Maximus
akkora volt, mint öt futballpálya. – Észrevette a kíváncsiságot a
fiú szemében. – Tudod, hogy fejezte be az idősebb Cato
beszédeit a római szenátusban? Azt mondta: Carthaginen esse
delendam; Karthágót le kell rombolni. Végül igaza lett. A
rómaiak a földig lerombolták, majd huszonöt évvel később
visszamentek, és egy nagy várost építettek a romjain. Bárcsak
elvihetnélek oda egy napon ásni, fiam.
Egy évvel később a professzorral végzett az alkohol, de Jeff
megfogadta magának, hogy egyszer elmegy ásni Karthágóba.

Az utolsó éjjel, mielőtt a szkúner behajózott volna Tahitiba,

Jeffet hívatták Louise kabinjába. A nő átlátszó selyemköntöst
viselt.
 Hívatott, asszonyom.
 Maga homoszexuális, Jeff?
 Nem hiszem, hogy ez magára tartozik, Miss Hollander, de
nem. Csak válogatós vagyok.
 Louise Hollander ajka megfeszült. – És miféle nőket kedvel? A
kurvákat, gondolom.
 Néha igen – értett egyet. Jeff. – Óhajt még valamit, Miss
Hollander?
 Igen. Vacsorát adok holnap éjjel. Eljönne?
Jeff hosszan nézte a nőt, mielőtt válaszolt. – Miért ne?
Így kezdődött.

Louise Hollandernek huszonegy éves koráig két férje volt, és az

ügyvédje már éppen egyezkedett a harmadikkal, mikor a nő
Jeff-fel találkozott. A második este, mikor kikötöttek
Papeete-ben és az utasok és a személyzet kimentek a partra,
Jeffet másodszor is hívatta a kabinjába. Ezúttal egy színes
selyemruha volt rajta, magasan felsliccelve.
 Szeretném levenni ezt – mondta –, de valami baj van a
cipzárral.
Jeff odalépett, és megnézte a ruhát. – Nincs is rajta cipzár.
A nő mosolyogva felé fordult. – Tudom. Éppen ez a baj.
A fedélzeten szeretkeztek, lágy trópusi szellő simogatta a
testüket. Aztán feküdtek egymás mellett. Jeff felkönyökölt, és
lenézett Louise-ra. – Az apád nem a seriff, ugye?
A lány meglepetten ült fel. – Micsoda?
 Te vagy az első városi lány, akivel szeretkezem. Willie
bácsi figyelmeztetett, az apákról mindig kiderül, hogy seriffek.
Ettől kezdve minden éjjel együtt voltak. Louise barátainak
eleinte még tetszett az ügy. Louise legújabb játékszere,
gondolták. De amikor a lány közölte velük, hogy feleségül megy
Jeffhez, elképedtek.
 Az isten szerelmére, Louise, ez egy senki. Egy cirkuszban
dolgozott. Akár egy istállófiúhoz is mehetnél. Csinos,
kétségtelenül. Jó teste van. De a szexen kívül semmi közös
nincs bennetek, kedvesem.
 Louise, Jeff reggelire való, nem vacsorára.
 Neked tartanod kell magad a társadalmi rangodhoz.
 Egyszerűen nem illik közénk, nem gondolod?
De Louise-t semmi nem ingatta meg. Jeff volt a legelragadóbb
férfi, akit valaha ismert. Úgy tapasztalta, hogy a nagyon jóképű
férfiak vagy rettenetesen buták, vagy elviselhetetlenül
unalmasak. Jeff intelligens és szórakoztató volt, ennek a
kombinációnak nem tudott ellenállni.
Amikor Louise megemlítette a házasságot Jeffnek, a férfi
legalább úgy megdöbbent, mint a lány barátai.
 Miért házasodnánk össze? Már megkaptál. Semmi mást
nem adhatok, amid ne lenne.
 Nagyon egyszerű, Jeff. Szeretlek. Veled akarok élni.
A házasság eddig idegen volt Jefftől, most hirtelen nem lett az.
Louise Hollander nagyvilági, könnyelmű stílusa alatt sebezhető,
elveszett kislány rejtőzött. Szüksége van rám, gondolta Jeff. A
kiegyensúlyozott családi élet, a gyerekek – minden egyszeriben
vonzónak tűnt a számára. Amióta az eszét tudja, mindig csak
rohant. Ideje megállapodni.
Három nappal később Tahitiban összeházasodtak.
Amikor visszatértek New Yorkba, Jeffet berendelték Louise
Hollander ügyvédjének, Scott Fogartynak az irodájába. Az
ügyvéd alacsony, kimért, keskeny ajkú és valószínűleg
kicsinyes, gondolta Jeff.
 Van itt egy papír, amit alá kell írnia – közölte az ügyvéd.
 Miféle papír?
 Szerződés. Egyszerűen arról, hogyha felbomlana a
házassága Louise Hollanderrel...
 Louise Stevensszel...
 ...Louise Stevensszel, akkor semmiféle anyagi követelése
nem lehet...
Jeff összeszorította az állkapcsát. – Hol kell aláírni?
 Nem akarja, hogy felolvassam?
 Nem. Nem érdekel. Nem a nyavalyás pénzéért vettem el.
 Tudom, Mr. Stevens! Én csak...
 Akarja, hogy aláírjam vagy nem?
Az ügyvéd Jeff elé tette az iratot. Ő gyorsan aláírta, és
kiviharzott az irodából. Louise limuzinja a sofőrrel odakint
várta. Amikor beült a kocsiba, már nevetett magában. Miért
vagyok úgy felháborodva? Egész életemben szélhámos
szemfényvesztő voltam, és amikor első ízben becsületes vagyok,
de valaki kételkedik ebben, úgy viselkedem, mint egy hülye
vasárnapi iskolai tanító.
Louise elvitte Jeffet Manhattan legjobb szabójához. –
Fantasztikusan fog állni neked a szmoking – turbékolta. És így
is volt. Két hónap alatt Louise öt legjobb barátnője próbálta meg
elcsábítani a társaság vonzó újoncát, de ő kitért előlük.
Elhatározta, hogy sikeres lesz a házassága.
Budge Hollander, Louise bátyja felvetette Jeffet az exkluzív
New York-i Pilgrim Klubba. Budge izmos, középkorú férfi volt.
Hajózási vállalata, banánültetvényei, szarvasmarhafarmjai,
konzervgyára és sok egyebe volt, Jeff össze se tudta számolni,
mi minden. Budge Hollander nem volt olyan tapintatos, hogy
eltitkolja megvetését Jeff Stevens iránt.
 Te aztán tényleg nem tartozol közénk, igaz-e, öregfiú? De
amíg elszórakoztatod Louise-t az ágyban, addig rendben van.
Nagyon szeretem a húgomat.
Jeffnek minden önuralmára szükség volt, hogy türtőztesse
magát. Nem ezt a faszt vettem feleségül, hanem Louise-t.
A Pilgrim Klub többi tagja is ellenszenves volt. Borzasztóan
szórakoztatónak találták Jeffet. Mindennap mindnyájan a
klubban ebédeltek, és noszogatták Jeffet, hogy meséljen a
cirkuszról. Jeff egyre vadabb történeteket mesélt.
Jeff és Louise Manhattan keleti részén egy húszszobás
lakásban laktak, óriási személyzettel. Louise-nak ezen kívül
voltak még házai Long Islanden, a Bahamákon, volt egy villája
Szardínián és egy nagy lakosztálya Párizsban a Foch Avenue-n.
A jachton kívül volt egy Maseratija, egy Rolls Corniche-a, egy
Lamborghinije és egy Daimlerje.
Ez fantasztikus, gondolta Jeff.
Ez óriási, gondolta Jeff.
Ez unalmas, gondolta Jeff. És megalázó.
Egyik reggel, miután felkelt a tizennyolcadik századi
mennyezetes ágyából, felvette elegáns köntösét és Louise-t
kereste. A reggelizőszobában találta.
 Keresek valami munkát – mondta a nőnek.
 Drágám, az isten szerelmére, minek? Nincs szükségünk
pénzre.
 Ennek semmi köze a pénzhez. Nem várhatod el tőlem,
hogy ingyenélő legyek. Dolgozni akarok.
Louise egy percig gondolkodott. – Rendben van, angyalkám.
Beszélek Budge-dzsal. Van egy tőzsdeügynöksége. Akarsz
tőzsdeügynök lenni?
 Csak csinálni akarok már valamit – mormogta Jeff.
Dolgozni kezdett Budge-nál. Még sose dolgozott szabályos
munkaidőben. – Biztosan imádni fogom, gondolta.
Utálta. Csak azért maradt ott, mert fizetést akart hazavinni a
feleségének.
 Mikor lesz már gyerekünk? – kérdezte Louise-t egy
vasárnapi lustálkodás közben.
 Hamarosan, drágám. Próbálkozom.
 Gyere, bújjunk ágyba. Próbáljuk meg újra.
Jeff a Pilgrim Klubban ült a sógorának és barátainak
fenntartott asztalnál.
Budge megjegyezte: – Elkészült az éves mérleg a
konzervgyárunkról, fiúk. A profitunk több mint negyven
százalék.
 Miért ne lenne annyi? Megkented az összes
munkafelügyelődet – nevetett az egyik férfi, majd a többiekhez
fordult. – A jó öreg okos Budge felvásárolja a rossz minőségű
húst, ráüti az első osztályú bélyegzőt, és egy vagyonért adja el.
Jeff megdöbbent. – Az isten szerelmére, az emberek megeszik
a húst. Odaadják a gyerekeiknek. Csak viccel, igaz, Budge?
Budge elvigyorodott, és visszavágott. – Nézzétek csak, ki
moralizál itt?

A következő három hónap során Jeff nagyon jól megismerte

asztaltársait. Ed Zeller egymillió dollár csúszópénzt fizetett
azért, hogy felépítsen egy gyárat Líbiában. Mike Quincy, egy
mamutvállalat tulajdonosa csalással kereste a pénzt, s
rendszeresen tájékoztatta a barátait, hogy mikor adják-vegyék
vállalata részvényeit. Alan Thompson, az asztaltársaság
leggazdagabb tagja kérkedett leghangosabban.
– Mielőtt az átkozott törvénymódosítás életbe lépett, azt
csináltuk, hogy kirúgtuk az öregeket egy évvel a nyugdíjazásuk
előtt. Vagyonokat kerestünk így.
Mindnyájan adócsalók voltak, biztosítási csalások sorozatát
követték el, számlákat hamisítottak, és a szeretőiket
szerepeltették a fizetési listákon.
Krisztusom, gondolta Jeff. Ezek csak jólöltözött cirkuszosok.
De éppúgy szélhámosok, mint azok.
A feleségeik sem voltak különbek. Mindent megkaparintottak,
amit csak tudtak, és csalták a férjeiket. A kulcsjátékot játsszák
– állapította meg Jeff.
 Amikor megpróbálta elmondani a véleményét Louise-nak, az
asszony csak nevetett. – Ne légy naiv, Jeff. Neked is tetszik ez az
élet, nem igaz?
Az igazság az, hogy nem tetszett. Azért vette el Louise-t, mert
azt hitte, az asszonynak szüksége van rá. Úgy érezte, a gyerekek
mindent megváltoztatnának.
 Legyen már gyerekünk. Itt az ideje. Már egy éve házasok
vagyunk.
 Drágám, légy türelmes. Voltam az orvosnál, és azt
mondta, minden rendben van. Talán neked is el kellene
menned.
Jeff elment.
 Semmi akadálya nincs, hogy egészséges gyerekei legyenek
– biztosította az orvos.
Mégse történt semmi.

Azon a bizonyos Fekete Hétfőn Jeff világa darabjaira hullott.

Úgy kezdődött, hogy reggel Louise gyógyszeres szekrénykéjében
aszpirint keresett. Egy egész polc tele volt fogamzásgátló
tablettával. Az egyik doboz csaknem üres volt. És ez csak a
kezdet volt.
Délben a Pilgrim Klubban egy mély fotelbe süppedve várta
Budge-ot, amikor hallotta, hogy két férfi beszélget mögötte.
 Esküszik rá, hogy az olasz énekesnek több mint huszonöt
centis farka van.
A másik felvihogott. – Louise mindig a nagyot kedvelte.
Nyilván egy másik Louise-ról beszélnek, gondolta Jeff.
 Valószínűleg azért ment mindjárt férjhez ahhoz a
cirkuszoshoz. De a legjobb sztorikat róla meséli. „Nem fogjátok
elhinni, mit csinált egyik nap."
Jeff felállt és kiszédült a klubból.
Sosem érzett bosszúvágy töltötte el. Ölni tudott volna. Meg
tudta volna ölni az ismeretlen olaszt. Meg tudta volna ölni
Louise-t. Hány férfival feküdhetett le az elmúlt évben? És egész
idő alatt rajta röhögtek. Budge és Ed Zeller és Mike Quincy és
Alan Thompson és a feleségeik mind rajta röhögtek. És Louise,
az asszony, akit védelmezni akart. Jeff első reakciója az volt,
hogy összepakol és elmegy. De ez nem jó megoldás. Nem akarta,
hogy ezek a rohadékok nevessenek utoljára.
 Délután, mikor hazament, Louise nem volt otthon. – Az
asszonyom délelőtt eltávozott – mondta Pickens, az inas. – Úgy
tudom, több elintéznivalója van.
Lefogadom, hogy így van, gondolta Jeff. Elment kefélni a
huszonöt centis farkú olasszal.
Mikor Louise hazaért, Jeff erősen uralkodott magán. –
Kellemesen telt a napod? – kérdezte.
 Ó, csak a szokásos unalmas dolgok, drágám. Kozmetika,
vásárlás... És a te napod hogy telt, drágám?
 Érdekesen – felelte Jeff őszintén. – Rengeteget tanultam.
 Budge azt mondja, remekül dolgozol.
 Úgy ám – értett egyet Jeff. – És hamarosan még jobban
fogok.
Louise megragadta a kezét. – Az én csodálatos férjem. Miért
nem bújunk ágyba ma korán?
 Ma nem – mondta Jeff. – Nagyon fáj a fejem.

A következő héten tervezgetett.

Délben kezdte a klubban. – Hallott már valamelyiktek a
komputer-szélhámosságokról? – kérdezte Jeff.
 Miért? – tudakolta Ed Zeller. – Azzal akarsz foglalkozni? –
Óriási hahotázás.
 Nem, komolyan beszélek – mondta Jeff. – Ez nagy gond.
Emberek belépnek a számítógépekbe, és akár több milliárd
dollárt rabolnak bankoktól, biztosítótársaságoktól és más
cégektől. Egyre rosszabb a helyzet.
 Úgy látom, komolyan foglalkoztat a dolog – mormogta
Budge.
 Találkoztam valakivel, akinek olyan számítógépprogramja
van, amelybe nem lehet belépni.
 És ki akarod szorítani a placcról? – idétlenkedett Mike
Quincy.
 Ellenkezőleg, szívesen fektetnék pénzt a támogatásba.
Csak érdekelt, hogy ért-e valamelyiktek a komputerekhez.
 Nem – vigyorgott Budge. – De értünk ahhoz, hogy
megtámogassunk egy befektetést, igaz, fiúk?
Újra kitört a nevetés.
Két nappal később a klubban Jeff elment a törzsasztala mellett,
és odaszólt Budge-nak: – Sajnálom, fiúk, ma nem ebédelek
veletek. Vendégem van.
Amikor Jeff leült egy másik asztalhoz, Alan Thompson
felvihogott.
 Biztosan a szakállas nővel ebédel a cirkuszból.
Elegáns, őszülő hajú férfi lépett be, és közeledett Jeff
asztalához.
 A szentségit! – kiáltott fel Mike Quincy. – Nem Ackermann
professzor az?
 Ki az az Ackermann professzor?
 Te sose olvasol mást, csak pénzügyi jelentéseket, Budge?
Vernon Ackermann a múlt havi Times címlapján szerepelt. Ő a
Nemzeti Tudományos Tanácsnak az elnöke. A legkomolyabb
tudós az országban.
 Mi a fenét csinálhat az én drága sógorommal?
Jeff és a professzor egyre elmélyültebben beszélgettek az ebéd
alatt, Budge és a barátai pedig egyre kíváncsibbak lettek.
Amikor a professzor távozott, Budge odaintette Jeffet az
asztalukhoz.
 Jeff, ki volt ez?
Jeff zavartan nézett rá. – Ó... Vernonra gondolsz?
 Ja. Miről beszélgettetek?
 Mi... szóval... – A többiek szinte látták, hogy jár Jeff agya,
miközben igyekszik megfogalmazni a mondókáját. – Én... ó...
szóval, lehet, hogy könyvet írok róla. Nagyon érdekes figura.
 Nem is tudtam, hogy író vagy.
 Nos, hát egyszer el kell kezdeni.

Három nappal később Jeffnek megint ebédvendége volt. Ezúttal

Budge volt az, aki felismerte. – Hé! Ez Seymour Jarrett, a
Jarrett International Computer elnöke. Mi a fenét kezd ez
Jeff-fel?
Jeff és vendége ezúttal is elmélyülten társalogtak. Az ebéd
végeztével Budge kikérdezte Jeffet. – Jeffy, kisfiam, mi dolgod
van Seymour Jarrett-tel?
 Semmi. Csak beszélgettünk. – Indulni akart, de Budge
megállította.
 Ne siess annyira, öregfiú. Seymour Jarrett nagyon el-
foglalt ember. Nem ül le azért, hogy a semmiről beszélgessen.
Jeff komolyan válaszolt. – Hát jó. Az az igazság, Budge, hogy
Seymour nagy bélyeggyűjtő, és én említettem neki egy bélyeget,
amit esetleg meg tudok szerezni.
Egy frászt ez az igazság, gondolta Budge.

Következő héten Jeff a klubban Charles Bartlett társaságában

ebédelt, a világ egyik legnagyobb privát tőkeberuházó cége, a
Jarrett & Bartlett elnökével. Budge, Ed Zeller, Alan Thompson
és Mike Quincy elbűvölten figyelték, ahogy a két férfi ismét csak
elmélyülten beszélget.
 A sógorod a legfelső körökben forgolódik mostanság – volt
Zeller véleménye. – Vajon min töri a fejét, Budge?
Budge magabiztosan válaszolt. – Nem tudom, de tuti, hogy
rájövök. Ha Jarrett és Bartlett is benne van, nagy pénzről lehet
szó.
Látták, amint Bartlett feláll, lelkesen megszorongatja Jeff
kezét, majd távozik. Amikor Jeff ellépett mellettük, Budge
megragadta a karját.
 Ülj le, Jeff. Egy kicsit beszélgetni akarunk veled.
 Vissza kell mennem az irodába – tiltakozott Jeff.
 Elfelejtetted, hogy nálam dolgozol? Ülj csak le. – Jeff leült.
– Ki az, akivel ebédeltél?
Jeff habozott. – Senki különleges. Egy régi barátom.
 Charlie Bartlett régi barátod?
 Olyasmi.
 Miről tárgyaltatok, te és régi barátod, Charlie?
 Hát... főleg autókról. Az öreg Charlie imádja a régi
autókat, és én tudok egy négyajtós 37-es Packardot...
 Hagyd ezt abba! – csattant föl Budge. – Te nem gyűjtesz
bélyegeket, nem árulsz autókat és nem írsz semmiféle kibaszott
könyvet. Igazában miben töröd a fejed?
 Semmiben. Én...
 Pénzt akarsz felhajtani valamire, igaz, Jeff? – kérdezte Ed.
 Nem! – A tiltakozás túl gyors volt.
Budge izmos karjával átkarolta Jeffet. – Hé, fickó, én a
sógorod vagyok. Egy család vagyunk, nemde? – megölelte
Jeffet. – Arról a csalásbiztos komputerről van szó, amit a múlt
héten említettél, igaz?
 Látták Jeff arckifejezését, és biztosak voltak benne, hogy
csapdába ejtették.
 Nos igen.
Mintha a fogát húznák a gazembernek.
 Miért nem mondtad, hogy Ackermann professzor benne
van a dologban?
 Nem hittem, hogy érdekel benneteket.
 Tévedtél. Ha tőkére van szükséged, fordulj a barátaidhoz.
 A professzornak és nekem nincs szükségünk tőkére.
Jarrett és Bartlett...
 Jarrett és Bartlett veszett cápák! Elevenen felfalnak! –
kiáltott rá Alan Thompson.
Ed Zeller folytatta. – Jeff, ha barátokkal szövetkezel, nem jársz
rosszul.
 Már minden el van intézve. Charles Bartlett...
 Aláírtál már valamit?
 Nem, de a szavamat adtam, hogy...
 Akkor még semmi sincs elintézve. Az ördögbe is, Jeff, az
üzleti életben az ember óránként változtatja a véleményét.
 Nem kellene veletek erről beszélnem – szorongott Jeff. –
Ackermann nevét meg se szabad említeni. Szerződése van egy
kormányügynökséggel.
 Tudjuk – nyugtatgatta Thompson. – A professzor úgy
gondolja, menni fog ez a dolog?
 Ó, ő tudja, hogy menni fog.
 Ha elég jó Ackermann-nak, akkor nekünk is elég jó, igaz,
fiúk? – Kórusban helyeseltek.
 Én nem értek hozzá – mondta Jeff. – Semmit nem tudok
garantálni. Amennyit én tudok róla, attól lehet, hogy semmit
nem ér az egész.
 Hát persze. Értjük. De mondjuk, hogy ér valamit, Jeff.
Mekkora lehet az érték?
 Budge, az egész világon piaca lesz. Még csak
megközelítően sem tudom az értékét. Mindenki használhatja.
 Mennyi kezdőtőkére van szükség?
 Kétmillió dollárra, de most csak kétszázötvenezret kell
letenni készpénzben. Bartlett megígérte...
 Felejtsd el Bartlettet. Ez semmiség, öregfiú. Összedobjuk
magunk. Maradjon családban az ügy. Igaz, fiúk?
  Igaz!
Budge fölnézett, pattintott az ujjaival, és egy pincér máris az
asztalhoz jött. – Dominick, hozzon Mr. Stevensnek papírt és
tollat.
Máris ott volt, amit kért.
 Megírjuk ezt a kis szerződést most mindjárt – mondta
Budge Jeffnek. – Csak ránk ruházod a jogokat, mi mindannyian
aláírjuk, és reggel a kezedben lesz a kétszázötvenezer dolláros
csekk. Hogy tetszik?
Jeff beharapta az alsó ajkát. – Budge, én megígértem Mr.
Bartlettnek...
 Szarni Bartlettre! – fortyant föl Budge. – Az ő nővére a
feleséged, vagy az enyém? Na, írjad.
 Nincs is még szabadalmaztatva és...
 Írd már, az isten veije meg! – Budge Jeff kezébe nyomta a
tollat.
Jeff vonakodva kezdett írni. – „Átruházom minden jogomat,
címemet és érdekeltségemet a SUCABA nevű számítógépet
illetően a vevőkre, Donald »Budge« Hollanderre, Ed Zellerre,
Alan Thompsonra és Mike Quincyre kétmillió dollár értékben,
kétszázötvenezer dollár készpénzfizetés ellenében. A SUCABA-t
széles körűen tesztelték, olcsó, megbízható és kevesebb
energiát igényel, mint bármelyik jelenleg forgalomban levő
számítógép. A SUCABA legalább tíz évig nem igényel
nagyjavítást."
Mindnyájan nézték a válla fölött, hogy mit ír.
 A mindenit! – mondta Ed Zeller. – Tíz év! Nincs a piacon
olyan komputer, ami ennyit bírna.
Jeff folytatta. – "A vevők tudomásul veszik, hogy sem Vernon
Ackermann professzor, sem én nem rendelkezünk
szabadalommal..."
 Gondunk lesz rá – vágott közbe Alan Thompson. – Mi a
fenéért van nekem szabadalmakkal foglalkozó ügyvédem...?
Jeff folytatta az írást. – „Közöltem a vevőkkel, hogy a SUCAbA
semmiféle értéket nem képvisel, és sem Ackermann professzor,
sem én nem vállalunk az itt leírtakon túl semmiféle garanciát."
Aláírta az írást, és átnyújtotta. – Megfelel?
 Biztos vagy abban a tíz évben? – kérdezte Budge.
 Garantáltan. Csinálok egy másolatot – mondta Jeff.
 Nézték, ahogy gondosan lemásolja az írást még egy
példányban.
Budge kikapta Jeff kezéből az irományokat és aláírta. Zeller,
Thompson és Quincy követték. Budge sugárzott. – Egy példány
nekünk, egy példány neked. Az öreg Seymour Jarrett és Charlie
Bartlett borogatást tehet a fejére, mi, fiúk? Alig várom, hogy
meghallják, kipasszoltuk őket ebből az üzletből.
Másnap reggel Budge átnyújtott Jeffnek egy aláírt csekket
kétszázötvenezer dollárról.
 Hol a számítógép? – kérdezte.
 Elintéztem, hogy délre a klubba szállítsák. Gondoltam,
úgy illő, hogy mindnyájan együtt legyünk, mikor megkapod.
Budge megveregette a vállát. – Tudod, Jeff, rendes fickó vagy.
Ebédnél találkozunk.
Pont délben egy küldönc jelent meg a Pilgrim Klubban Budge
asztalánál, ahol a férfi már együtt ült Zellerrel, Thompsonnal és
Quincyvel.
 Itt van! – kiáltotta Budge. – Egek! Ez az átkozott holmi még
hordozható is!
 Nem kéne megvárnunk Jeffet? – kérdezte Thompson.
 Pokolba vele. Ez már a miénk. – Letépte a papírt a
dobozról. Belül egy csomó szalma volt. Gondosan, csaknem
gyengéden emelte ki a tárgyat a szalmából. A férfiak csak ültek
és bámulták. Egy négyszögletes fakeretben tíz sor drót feszült,
és mindegyiken tíz fagolyó. Hosszú csend.
 Mi ez? – kérdezte végül Quincy.
Alan Thompson válaszolt. – Egy abacus. Ilyent használnak
azok ott Keleten a számoláshoz. – Az arckifejezése egyszerre
megváltozott. – Hé, SUCABA visszafelé olvasva abacus! –
Budge-hoz fordult. – Ez valami tréfa?
Zeller hadarni kezdett. – Kevés energiával működik,
megbízható, kevesebbet fogyaszt, mint bármelyik jelenleg
forgalomban levő gép... Tiltsd le azt az istenverte csekket.
Rohantak a telefonhoz.
 Az aláírt csekket? – kérdezte a könyvelő. – Mr. Stevens ma
reggel már beváltotta.
 Pickens, az inas nagyon sajnálta valóban, de Mr. Stevens
összecsomagolt és eltávozott. – Említett valami hosszabb
utazást.

Aznap délután egy már szinte eszelős Budge hívta föl Vernon
Ackermann professzort.
 Hogyne. Jeff Stevens. Kedves fiatalember. A sógora, azt
mondja?
 Professzor, miről beszélgetett Jeff-fel?
 Gondolom, nem titok. Jeff mindenáron könyvet akar írni
rólam. Meggyőzött róla, hogy a világot érdekli, milyen egy tudós
emberközelből...

Seymour Jarrett elutasító volt. – Miért akarja tudni, hogy miről

beszélgettem Mr. Stevensszel? Maga talán konkurens
bélyeggyűjtő?
 Nem, én...
 Nos, nem ajánlom, hogy beleavatkozzon. Csak egy ilyen
bélyeg létezik, és Mr. Stevens megígérte, hogy nekem adja el, ha
meg tudja szerezni.
Ezzel letette a telefont.

Budge már szinte tudta, mit fog mondani Charlie Bartlett,

mielőtt még megszólalt volna. – Jeff Stevens? Ó, igen. Antik
autókat gyűjtök. Jeff tud egy négyajtós, 37-es Packardról, olyan
feltételekkel...
Ezúttal Budge tette le a kagylót.
 Ne aggódjatok – mondta a társainak. – Visszaszerezzük a
pénzt, és végleg elintézzük a fickót. Vannak törvények a
szélhámosok ellen.
A csoport következő útja Scott Fogarty ügyvéd irodájába
vezetett.
 Kicsalt tőlünk kétszázötvenezer dollárt – mondta Budge az
ügyvédnek. – Azt akarom, hogy rács mögött legyen élete végéig.
Adjon ki körözést, és...
 Itt van a szerződés, Budge?
 Itt hát. – Átnyújtotta az ügyvédnek az iratot. Az ügyvéd
először átfutotta, aztán újra végigolvasta, lassan.
  Hamisította a maguk nevét ezen az iraton?
 Miért? Nem – mondta Mike Quincy. – Mi írtuk alá.
 Előtte elolvasták?
Ed Zeller dühösen válaszolt: – Természetesen elolvastuk. Azt
hiszi, hülyék vagyunk?
 Akkor közlöm a tényállást, uraim. Maguk aláírtak egy
szerződést, ami tartalmazza, hogy informálták magukat arról,
hogy kifizetnek kétszázötvenezer dollárt egy olyan tárgyért, amit
nem szabadalmaztak, és teljesen értéktelen. Egykori öreg
professzorom kedvenc mondásával élve: "fejedelmi módon át
lettek baszva".

Jeff Renóban elintézte a válást. Miközben ott a letelepedését

intézte, összefutott Conrad Morgannel. Morgan egykor Willie
bácsinak dolgozott.
 Megtennél nekem egy kis szívességet, Jeff? – kérdezte
Conrad Morgan. – Egy fiatal nő New Yorkból St. Louisba utazik
a vonaton, némi ékszerrel...
Jeff kibámult a repülőgép ablakán, és Tracyre gondolt.
Mosoly derengett az arcán.

Amikor Tracy visszatért New Yorkba, első útja a Conrad Morgan

és Tsa ékszerüzletbe vezetett. Conrad Morgan az irodájába
kísérte a lányt, és bezárta az ajtót. Összekulcsolta a kezeit, és
így szólt: – Nagyon aggódtam, kedvesem. Vártam St. Louisban
és...
 Maga nem volt St. Louisban.
 Micsoda? Hogy érti ezt? – Kék szeme villámlott.
 Úgy értem, hogy nem ment St. Louisba. Nem is akart velem
találkozni.
 Dehogynem akartam! Magánál vannak az ékszerek, és
nálam a...
 Maga küldött két férfit, hogy vegyék el tőlem.
 Morgan zavarba jött. – Nem értem.
 Először azt hittem, valami hiba csúszott a szervezésbe, de
nem csúszott, igaz? Maga csinálta. Azt mondta, személyesen
intézi el a vonatjegyemet, így maga az egyetlen, aki tudta a
fülkém számát. Hamis nevet használtam, és elmaszkíroztam
magam, de az emberei pontosan tudták, hol kell keresniük.
 Meglepetés tükröződött a férfi manóarcán. – Azt próbálja most
tudatni velem, hogy valamilyen férfiak ellopták magától az
ékszert?
Tracy mosolygott. – Azt próbálom tudatni magával, hogy nem
lopták el.
Ezúttal a meglepetés a férfi arcán őszinte volt. – Magánál
vannak az ékszerek?
 Igen. Az emberei annyira siettek, hogy elérjék a
repülőgépüket, hogy hátrahagyták.
Morgan egy percig tanulmányozta Tracy arcát. – Bocsásson
meg – mondta. Kilépett egy oldalajtón, Tracy hátradőlt a
kanapén, tökéletesen nyugodtan.
Conrad Morgan majdnem tizenöt percig volt távol, és mikor
visszatért, mintha zavarban lett volna. – Attól tartok, hiba
történt. Nagy hiba. Maga nagyon okos fiatal hölgy, Miss
Whitney. Megkereste a huszonötezer dollárját. – Elismerően
mosolygott. – Adja ide az ékszereket, és...
 Ötvenezer.
 Tessék?
 Kétszer loptam el az ékszereket. Az ötvenezer dollár, Mr.
Morgan.
 Nem – mondta kurtán. Szeme most nem csillogott. – Attól
tartok, nem adhatok annyit értük.
Tracy felállt. – Tökéletesen rendben van. Keresek valakit Las
Vegasban, aki úgy gondolja, megér annyit. – Az ajtó felé indult.
 Ötvenezer dollár? – kérdezte Conrad Morgan.
Tracy bólintott.
 Hol vannak az ékszerek?
 A Penn állomáson, egy csomagmegőrző rekeszben. Amint
ideadta a pénzt – készpénzben –, és beültetett egy taxiba,
átnyújtom a kulcsát.
Conrad Morgan lemondóan sóhajtott. – Hát legyen. Magáé az
összeg.
 Köszönöm – mondta vidáman Tracy. – Örömömre szolgált
az együttműködés magával.
 19

Daniel Cooper már tudta, mi a témája a J. J. Reynolds

irodájában tartott megbeszélésnek, mert az összes nyomozó
kapott egy emlékeztetőt arról, hogy az egy héttel korábbi Lois
Bellamy-féle rablásról lesz szó. Daniel Cooper utálta az
értekezleteket. Túl türelmeden volt ahhoz, hogy csak üljön, és
hallgassa az ostoba fecsegést. Negyvenöt percet késett Reynolds
irodájából; Reynolds éppen beszélt.
 Kedves magától, hogy erre jár – mondta gúnyosan J. J.
Reynolds. Nem válaszolt. Csak időpocsékolás, könyvelte el
Reynolds. Cooper nem értette a humort – mást se, gondolta
Reynolds. Kivéve a bűnözők elfogását. Ezen a téren a férfi
istenáldotta tehetség.
Az irodában ott ült a társaság három vezető nyomozója.
 Mindnyájan olvasták a jelentést a Bellamy-féle rablásról –
mondta Reynolds –, de van valami, amit még hozzá kell tennem.
Kiderült, hogy Lois Bellamy unokatestvére a
rendőrkapitánynak. Ő meg tajtékzik.
 Mit csinál a rendőrség? – kérdezte Dávid.
 Bujkál a sajtó elől. Meg is értem őket. A rendőrök csúnyán
elpackázták a dolgot. A szó szoros értelmében elbeszélgettek a
rablóval, aki még ott volt a házban, aztán hagyták elmenni.
 Akkor legalább jó személyleírást adhatnak róla – tételezte
fel Swift.
 Jó leírást adtak a hálóingéről – ábrándította ki Reynolds. –
Olyan istenverte hatással volt rájuk a nő alakja, hogy az agyuk
elolvadt. Még a haja színét se tudták megmondani. Valami
hajcsavarós sapka volt rajta, az arcán meg vastagon a pakolás.
A leírásuk szerint a nő a húszas évei közepén járhat,
fantasztikus a segge és a melle. Semmi nyom. Semmi, amin
elindulhatnánk. Semmi.
Most először szólalt meg Daniel Cooper: – De igen, van.
Mindnyájan felé fordultak, várták, mit fog mondani.
 Mire gondol? – kérdezte Reynolds.
 Tudom, ki az.

Amikor előző reggel elolvasta a jelentést, elhatározta, hogy

először is szemügyre veszi a Bellamy-házat. Daniel Cooper szá-
mára a logika Isten elméjének rendszere volt, minden probléma
alapvető megoldása, csak mindent mindig az elején kell
kezdeni. Cooper a Bellamy-házhoz hajtott, egyetlen pillantást
vetett rá, és anélkül, hogy kiszállt volna a kocsijából,
megfordult, és visszahajtott Manhattanbe. Mindent tudott, amit
tudni akart. Egyedülálló ház, semmiféle tömegközlekedési
eszköz nincs a közelben, ez azt jelenti, hogy a betörő csak
autóval mehetett oda.
Elmagyarázta feltételezéseit a Reynolds irodájában összegyűlt
férfiaknak. – Minthogy valószínűleg nem szívesen használta
volna a saját autóját, mert nyomra vezethetne, a kocsi vagy
lopott volt, vagy bérelt. Feltételezem, hogy Manhattanben
bérelte az autót, ahol könnyebb eltüntetni a nyomokat.
Jerry Davist nem nyűgözte le a fejtegetés. – Maga viccel,
Cooper. Manhattanben naponta több ezer autót bérelnek.
Cooper meg se hallotta az ellenvetést. – Minden
autókölcsönzést számítógépre visznek. Viszonylag kevés nő
bérel autót. Mindet ellenőriztem. Ez a nő elment a Budget
Autókölcsönzőhöz a Huszonharmadik utcába, bérelt egy Chevy
Caprice-t a rablás estéjén nyolckor, és éjjel kettőkor visszavitte
a kölcsönzőbe.
 Honnan tudja, hogy ez az az autó? – kérdezte
szkeptikusan Reynolds.
Cooper már nagyon unta az ostoba kérdéseket. – Ellenőriztem
a kilométerórát. Negyvenöt kilométer Lois Bellamy háza,
negyvenöt vissza. Pontosan megegyezik a Caprice
kilométerórájával. Az autót Ellen Branch néven bérelték.
 Álnév – gyanította Dávid Smith.
 Persze. Az igazi neve Tracy Whitney.
Mindenki rábámult. – Honnan a fenéből tudja? – kételkedett
Schiffer.
 Hamis nevet és címet mondott, de alá kellett írnia a
kölcsönzési nyugtát. Bevittem az eredeti példányt a
rendőrségre, és összehasonlítottam az ujjlenyomatával. A nő
eltöltött némi időt a dél-louisianai női börtönben. Ha emlékszik
rá, beszéltem vele egy évvel ezelőtt egy ellopott Renoir ügyében.
 Emlékszem – bólintott Reynolds. – Azt mondta akkor,
hogy a lány ártatlan.
 Az is volt – akkor. De most nem az. Ő követte el a
Bellamy-rablást.
 A nyamvadt gazembernek megint sikerült! És milyen
egyszerűnek tünteti fel! Reynolds igyekezett némi elismerést
erőltetni a hangjába. – Ez aztán... ez szép munka volt, Cooper.
Valóban szép munka. Kapjuk el. Szóljunk a rendőrségnek, hogy
fogják el, és...
 Milyen vád alapján? – kérdezte halkan Cooper. –
Autókölcsönzésért? A rendőrség nem tudja azonosítani, és
semmi bizonyíték nincs ellene.
 Akkor mit csináljunk? – kérdezte Schiffer. – Hagyjuk
szabadlábon sétálni?
 Ezúttal igen – mondta Cooper. – De már tudom, ki ő. Újra
csinál majd valamit. És akkor elkapom.
A megbeszélés véget ért. Cooper rettenetesen vágyott egy nagy
zuhanyozásra. Elővett egy kis fekete jegyzetfüzetet, és nagyon
gondosan beleírta: Tracy Whitney.

20

Ideje új életet kezdenem, határozta el Tracy. De milyen életet?

Ártatlan, naiv áldozatból... egy... mi is lettem? Egy tolvaj – igen.
Joe Romanóra, Anthony Orsattira, Perry Pope-ra és Lawrence
bíróra gondolt. Nem. Bosszúálló. Az lettem. És kalandor – talán.
Túljárt a rendőrség eszén, két profi szélhámosén, és egy minden
hájjal megkent ékszerészén. Ernestine-re és Amyra gondolt, és
hiányérzete támadt. Hirtelen támadt egy ötlete. Bement a
legnagyobb játékáruházba, vett egy bábszínházat, hozzá vagy
fél tucat bábut, és feladta Amynak. írt hozzá egy kártyát:
KÜLDÖK NÉHÁNY ÚJ BARÁTOT. HIÁNYZOL. SZERETETTEL,
TRACY.
Aztán bement egy szűcshöz, vett egy kékróka boát
Ernestine-nek, és feladta egy kétszáz dolláros utalvány
kíséretében.
A kártyára csak ennyit írt: KÖSZÖNÖM, ERNIE. TRACY.
Most hát minden adósságomat rendeztem, gondolta. Jó érzés
volt. Oda mehet, ahova akar, azt csinálhatja, ami tetszik.
Úgy ünnepelte meg a szabadságát, hogy kivett egy
toronylakosztályt a Helmsley Palace Hotelben. Negyvenhét
emelet magasból, a nappaliból nézett le a St. Patrick
székesegyházra, s messzebb látta a George Washington-hidat
is. Csak néhány
mérföldre, a másik irányban volt az a borzalmas hely, ahol
korábban lakott. Soha többé, fogadta meg.
Kinyitotta az üveg pezsgőt, melyet az igazgatóság küldött fel,
leült és kortyolgatta, nézte a naplementét a manhattani
felhőkarcolók felett. Mire a hold feljött, megszületett az
elhatározás. Londonba megy. Nyitott mindenre, amit az élet
nyújtani tud. Megfizettem a tartozásaimat, gondolta.
Megérdemlek egy kis boldogságot.

Feküdt az ágyban, bekapcsolta a tévét – az éjszakai híradó ment

éppen. Két férfival készült interjú. Egyikük, Borisz Melnyikov
alacsony, zömök orosz, rosszul szabott barna öltönyben, a
másik Pietr Negulescu, pont az ellentéte, magas, vékony,
elegáns férfi. Tracy azon csodálkozott, mi közös lehet a két
férfiban.
 Hol tartják a sakkmérkőzést? – kérdezte a riporter.
 Szocsiban, a gyönyörű fekete-tengeri városban – felelte
Melnyikov.
 Önök mindketten nemzetközi nagymesterek, és ennek a
mérkőzésnek igazán nagy tétje van, uraim. Az előző
fordulókban kölcsönösen elvették egymástól a világbajnoki
címet, és a legutóbbi játszma döntetlen eredményt hozott. Mr.
Negulescu, Mr. Melnyikov, jelenleg mindketten birtokosai a
bajnoki címnek. Gondolják, hogy valamelyikük elveszi majd a
másiktól?
 Hát persze – felelte a román.
 Nincs esélye – vágott vissza az orosz.
Tracynek fogalma sem volt a sakkról, de a két férfi
arroganciáját ízléstelennek találta. Kikapcsolta a tévét, és
elaludt.

Másnap korán reggel bement egy utazási irodába, és foglalt egy

lakosztályt a Queen Elizabeth II. nevű hajón. Olyan izgatott
volt, mint egy gyerek az első külföldi útja előtt; a következő
három napban összevásárolt mindenfélét.
Az utazás reggelén taxit hívatott, és a kikötőbe ment. Amikor
megérkezett a hatalmas mólóhoz, ahol a hajó dokkolt, látta,
hogy a környéken hemzsegnek a fotósok és a tévériporterek.
Egy pillanatra pánikba esett. Aztán rájött, hogy a két
nemzetközi nagymestert, Melnyikovot és Negulescut fotózzák
és interjúvolják, akik a kikötőhíd lábánál álltak. Tracy elsietett
mellettük, a hajóhídnál megmutatta útevelét a tisztnek, és
felment a hajóra. A fedélzeten egy steward megnézte a jegyét, és
útbaigazította a lakosztály felé. Kedves kis lakosztály volt, külön
terasszal a tengerre. Nevetségesen drága volt, de Tracy úgy
döntött, hogy megéri.
Kicsomagolt, aztán végigsétált a folyosón. Majdnem minden
kabinban búcsúpartit rendeztek, nevettek, pezsgőztek,
beszélgettek. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
Senki nem kísérte ki, senkivel nem kell törődnie, de vele sem
törődik senki. Ez nem igaz, mondta magában. Big Bertha
törődne velem szívesen. És hangosan felnevetett.
Felment a fedélzetre, és észre sem vette sem a férfiak elismerő
pillantásait, sem a nők irigy bámulatát.
Felbúgott a hajókűrt, elhangzott a felszólítás: „Mindenki
hagyja el a hajót, aki nem utazik", és Tracy hirtelen nagyon
izgatott lett. Teljesen ismeretlen jövő felé hajózik. Érezte, hogy a
hatalmas hajó megrázkódik, és lassan húzzák kifelé a
kikötőből. Állt az utasok között a fedélzeten, nézte, amint a
Szabadság-szobor eltűnik a láthatáron.
A Queen Elizabeth II. valóságos úszó város volt, több mint
háromszáz méter hosszú és tizenhárom emelet magas. Négy
étterem, hat bár, két bálterem, két night-club volt benne.
Üzletsorok, négy úszómedence, tornaterem, golfpálya, még
futópálya is. Akár örökre ittmaradnék, ámuldozott Tracy.
Fönn foglalt magának asztalt a Princess Grillben; ez kisebb és
elegánsabb volt, mint a nagy étterem. Épphogy leült, amikor egy
ismerős hang kiáltott: – Helló, nézd csak! – Fölnézett, és ott állt
Tom Bowers, az ál FBI-tiszt. Ó, nem. Nem, ezt nem érdemlem
meg, gondolta Tracy.
 Milyen kellemes meglepetés. Nem bánja, ha csatlakozom
magához?
 De igen, nagyon.
A férfi leült a szemközti székre, és elbájoló mosolyt küldött
felé. – Akár barátok is lehetnénk. Végül is ugyanazon ok miatt
vagyunk itt, nem?
Tracynek fogalma sem volt, miről beszél. – Nézze, Mr.
Bowers...
 Stevens – mondta kedvesen. – Jeff Stevens.
 Bármi. – Tracy fel akart állni.
  Várjon! Szeretném megmagyarázni a múltkori
találkozásunkat.
 Nincs mit megmagyarázni – vágta rá Tracy. – Egy hülye
gyerek is rájött volna – és meg is tette.
 Tartoztam Conrad Morgannek egy szívességgel. –
Vidáman elmosolyodott. – Attól félek, nem tettem boldoggá vele.
Ugyanaz a könnyed, kedves, fiús báj, ami akkor teljesen
megtévesztette.
Az isten szerelmére, Dennis, nem szükséges megbilincselni.
Nem szalad el...
A lány udvariasan így szólt: – Engem sem tett nagyon
boldoggá. Mit keres ezen a hajón? Nem egy másik hajón kellene
lennie? Egy kalózhajón?
A férfi nevetett. – Maximilian Pierponttal a fedélzeten, ez egy
kalózhajó.
 Kicsodával?
Meglepetten nézett a lányra. – Nahát! Úgy érti, tényleg nem
ismeri?
 Kit kéne ismernem?
 Max Pierpont a világ egyik leggazdagabb embere. Az a
hobbija, hogy a rivális társaságokat elüti az üzlettől. Imádja a
lassú lovakat és a gyors nőket, és mindkettőből rengeteg van
neki. Ő az utolsó nagy életművész.
 És maga igyekszik megszabadítani őt túláradó
gazdagságának egy részétől.
 Nagy részétől, ami azt illeti. – Töprengve nézte a nőt egy
ideig. – Tudja, mit kellene kettőnknek csinálni?
 Pontosan tudom. Mr. Stevens. Elbúcsúznunk egymástól.
És a férfi ottmaradt ülve, miközben Tracy felállt, és kiment az
étteremből.
A kabinjában vacsorázott. Evés közben azon töprengett,
miféle balsors sodorta az útjába megint Jeff Stevenst. El akarta
felejteni a rémületet, melyet a vonaton átélt, amikor azt hitte, le
van tartóztatva. Nos, nem engedem meg, hogy elrontsa az
utazásomat. Egyszerűen nem veszek tudomást róla.
Vacsora után felment a fedélzetre. Gyönyörű éjszaka volt. A
bársonyos égen millió csillag ragyogott. Tracy állt a korlátnál a
holdfényben, nézte a fodrozódó hullámokat, és hallgatta az
éjszakai szél lágy hangjait, amikor a férfi megállt mellette.
 El se tudja képzelni, milyen gyönyörű, ahogy itt áll. Hisz a
hajón szövődött románcokban?
  Határozottan. Amiben nem hiszek, az maga. – Ezzel
elindult, hogy otthagyja.
 Várjon. Híreim vannak a maga számára. Épp most tudtam
meg, hogy Max Pierpont nincs a hajón. Meggondolta magát az
utolsó pillanatban.
 Ó, milyen kár. Most elpocsékolja az útiköltségét.
 Nem feltétlenül. – Töprengve nézte a lányt. – Mit szólna
hozzá, ha keresnénk egy kisebb vagyont az utazás alatt?
Ez az ember egyszerűen hihetetlen. – Ha csak nincs egy
tengeralattjáró vagy egy helikopter a zsebében, alig hiszem,
hogy el tudna menekülni innen egy rablás után.
 Ki beszél itt rablásról? Hallotta már Borisz Melnyikov és
Pietr Negulescu nevét?
 És ha hallottam?
 Melnyikov és Negulescu Oroszországba utaznak a
világbajnoki mérkőzésre. Ha el tudom intézni, hogy
megmérkőzzön velük – mondta komolyan –, mindketten
nyerhetnénk egy csomó pénzt. Tökéletes terv.
Tracy hitetlenkedve nézett rá. – Ha el tudja intézni, hogy én
játsszam velük? Ez a tökéletes terv?
 Aha. Hogy tetszik?
 Nagyon. Csak egy apró nehézség van.
 Mi az?
 Nem tudok sakkozni.
A férfi elnézően mosolygott. – Nem probléma. Majd én
megtanítom.
 Maga megőrült. Ha adhatok egy tanácsot, sürgősen
keressen egy jó pszichiátert. Jó éjszakát.

Másnap reggel Tracy a szó szoros értelmében belebotlott Borisz

Melnyikovba. A férfi reggeli futását végezte a fedélzeten, és
ahogy Tracy befordult a sarkon, belerohant, s leverte a lányt a
lábáról.
 Nézzen a lába elé – mordult rá a férfi, és futott tovább.
Tracy ült a földön, és nézett utána. – Micsoda goromba fráter!
– Felállt, és leporolta a ruháját.
Egy steward közeledett felé. – Megsérült, kisasszony? Láttam,
mi történt...
 Nem, köszönöm, jól vagyok.
Senki nem fogja elrontani az útját.
 Amikor visszatért a kabinjába, hat üzenet várta, hogy hívja föl
Mr. Stevenst. Nem vett róla tudomást. Délután úszott, olvasott,
masszíroztatott, és amikor bement a bárba, hogy igyon egy
koktélt vacsora előtt, nagyszerűen érezte magát. Öröme nem
tartott sokáig. Pietr Negulescu, a román sakkozó ült a bárban.
Mikor meglátta Tracyt, felállt, odament hozzá és így szólt: –
Meghívhatom egy italra, szép hölgy?
Tracy habozott kissé, aztán elmosolyodott. – Köszönöm, miért
ne?
 Mit parancsol?
 Egy vodka-tonikot kérek.
Negulescu megrendelte, majd a lányhoz fordult. – Pietr
Negulescu vagyok.
 Tudom.
 Természetesen. Mindenki ismer. Én vagyok a világ legjobb
sakkozója. A hazámban nemzeti hős vagyok. – Közelebb hajolt
Tracyhez, kezét a térdére tette, és folytatta: – De baszásban is
kiváló vagyok.
Tracy azt hitte, rosszul hallott. – Tessék?
 Kiválóan baszok.
A lány első gondolata az volt, hogy a férfi arcába önti az italt,
de meggondolta magát. Jobb ötlete támadt. – Bocsásson meg –
mondta. – Találkoznom kell egy barátommal.
Elment, hogy megkeresse Jeff Stevenst. A Princess Grillben
látta meg, de ahogy közeledett az asztalához, észrevette, hogy a
férfi egy ragyogó szőkeséggel vacsorázik, akire úgy tapadt az
estélyi ruha, mintha rá lenne festve. Tudhattam volna,
gondolta. Megfordult, kiment a folyosóra.
Egy perc múlva Jeff már ott volt mellette.
 Tracy... velem akart találkozni?
 Nem akarom elvonni a... vacsorájától.
 Ó, csak desszert – mondta könnyedén Jeff. – Miben lehetek
a szolgálatára?
 Komolyan beszélt Melnyikovról és Negulescuról?
 Halálos komolyan. Miért?
 Azt hiszem, mindkettőjükre ráférne egy kis lecke jó
modorból.
 Én is azt hiszem. És egy kis pénzt is keresnénk a
tanítással.
 Jó. Mi a terve?
 Maga legyőzi őket sakkban.
  Én komolyan beszélek.
 Én is.
 Mondtam már, hogy nem tudok sakkozni. Nem tudom
megkülönböztetni a gyalogot a királytól. Én...
 Ne törődjön vele – biztatta Jeff. – Adok néhány leckét, és
mindkettőjüket lesöpri a tábláról.
 Mindkettőjüket?
 Ó, nem említettem? Szimultánt fog játszani.

Jeff Borisz Melnyikov mellett ült a Double Down bárban. – A nő

fantasztikusan sakkozik – közölte bizalmasan Melnyikovval. –
Inkognitóban utazik.
Az orosz felmordult. – A nők semmit nem tudnak a sakkról.
Nem tudnak gondolkodni.
 Ez tud. Azt mondja, könnyedén megveri magát.
Borisz Melnyikov hangosan felnevetett. – Senki nem tud
engem megverni. Se könnyedén, se másképp.
 Hajlandó fogadni tízezer dollárba, hogy szimultánt játszik
magával és Pietr Negulescuval, és legalább egyikükkel
döntetlent csinál.
Borisz Melnyikov félrenyelte az italát. – Micsoda? Hát ez
nevetséges. Mindkettőnkkel egyszerre játszani? Ez a... női
amatőr?
 Pontosan. Tízezer dollárba fogad mindkettejükkel.
 Meg kellene tennem, csak hogy megleckéztessem ezt az
idiótát.
 Ha maga nyer, a pénzt oda utalja át, ahova maga akarja.
Mohóság villant az orosz arcán. – Még sohase hallottam erről az
illetőről. És hogy kettőnk ellen játszana! Istenem, biztosan őrült.
 A húszezer dollárja készpénzben van.
 Milyen nemzetiségű?
 Amerikai.
 Ez mindent megmagyaráz. Minden gazdag amerikai őrült,
különösen a nők.
Jeff szedelőzködött. – Nos, hát akkor csak Negulescu ellen fog
játszani.
 Negulescu hajlandó játszani vele?
 Igen, nem említettem? A nő mindkettejükkel szeretne, de
ha maga fél...
  Fél? Borisz Melnyikov fél? – Már szinte hörgött. – Lemosom
a tábláról! Mikor lesz ez a nevetséges mérkőzés?
 Úgy gondolja, péntek este. Az utolsó este a hajón.
Melnyikov erősen gondolkodott. – Két nyertes játszma
háromból?
 Nem. Csak egyetlen játék.
 Tízezer dollárért?
 Pontosan.
Az orosz felsóhajtott. – Nincs nálam annyi készpénz.
 Sebaj – nyugtatta meg Jeff. – Miss Whitney valójában a
dicsőségre vágyik, arra, hogy játszhasson a nagy Borisz
Melnyikovval. Ha maga veszít, csak egy aláírt fényképet kér
emlékül. Ha maga nyer, megkapja a tízezer dollárt.
 Kinél lesz letétben a pénz? – kérdezte gyanakvón.
 A hajó pénztárosánál.
 Hát jó – határozta el magát Melnyikov. – Péntek este.
Pontosan tízkor kezdjük.
 A nő nagyon fog örülni – biztosította Jeff.
Másnap reggel Jeff a tornateremben beszélgetésbe elegyedett
Pietr Negulescuval.
 Amerikai? – kérdezte Pietr Negulescu. – Tudhattam volna.
Minden amerikai őrült.
 A nő kiváló sakkozó.
Pietr Negulescu megvetően legyintett. – Hogy kiváló, az kevés.
A legjobb elég csak. És én vagyok a legjobb.
 Éppen ezért szeretne annyira játszani magával. Ha maga
veszít, ad neki egy dedikált fényképet. Ha nyer, kap tízezer
dollárt készpénzben...
 Negulescu nem sakkozik amatőrökkel.
 ...abba az országba utalva, ahova akarja.
 Ki van zárva.
 Nos, akkor csak Melnyikovval fog mérkőzni.
 Micsoda? Azt mondja, Melnyikov beleegyezett, hogy
sakkozzon egy nővel?
 Természetesen. De a nő azt remélte, hogy szimultánt
játszhat magukkal.
 Életemben nem hallottam ilyen... ilyen... – Negulescu
dadogott, kereste a megfelelő szót: – Bolond ez a nő, hogy azt
hiszi magáról, legyőzheti a világ két legjobb sakkozóját?
 Hát kissé szeszélyes – vallotta be Jeff –, de a pénze jó. És
készpénz.
 Azt mondja, tízezer dollárt fizet, ha megverik?
Így van.
Es Borisz Melnyikov ugyanannyit kap?
Ha legyőzi.
Pietr Negulescu vigyorgott. – Ó, ő le fogja győzni. És én
szintén.
 Magunk között szólva, nem lennék meglepve.
 Hol helyezné letétbe a nyereményt?
 A hajópénztárosnál.
Miért csak Melnyikov kapjon pénzt ettől a nőtől? – gondolta
Pietr Negulescu.
 Barátom, el van intézve. Hol és mikor?
 Péntek este. Tízkor. A Queens Roomban.
Pietr Negulescu sátáni mosollyal közölte: – Ott leszek.

 Úgy érti, beleegyeztek? – kiáltotta Tracy.

 Pontosan.
 Mindjárt elájulok.
 Hozok vizes törülközőt.
Jeff besietett a lány lakosztályának fürdőszobájába,
megnedvesített egy törülközőt, és odavitte. A lány a kanapén
feküdt. A férfi a homlokára tette a törülközőt. – Most hogy érzi
magát?
 Rémesen. Azt hiszem, migrénem van.
 Szokott lenni migrénje?
 Soha.
 Akkor most sincs. Ide figyeljen, Tracy, teljesen
természetes, hogy ideges egy ilyen dolog előtt.
A lány felült és félredobta a törülközőt. – Mi az, hogy ilyen
dolog? Ilyen dolog – ez képtelenség! Két nemzetközi nagymester
ellen játszom, úgy, hogy magától vettem egy leckét, és...
 Kettőt... – javította ki Jeff. – Magának ösztönös tehetsége
van a sakkhoz.
 Istenem, istenem, miért is hagytam magam rábeszélni
erre az egészre?
 Mert rengeteg pénzt fogunk keresni.
 Nem akarok rengeteg pénzt keresni – siránkozott Tracy.
 Azt akarom, hogy süllyedjen el ez a hajó. Miért nem lehet ez
a Titanic?
  Nyugodjon már meg – vigasztalta Jeff kedvesen. – Majd
meglátja, hogy...
 Majd meglátom, hogy ebből katasztrófa lesz! Mindenki,
aki a hajón van, nézni fogja.
 De hiszen ez a cél, nemde? – mondta Jeff ragyogó arccal.

Jeff mindent elintézett a hajó pénztárosánál. Átadott 20 000

dollárt úticsekkben, és megkérte, hogy állítson fel két
sakktáblát péntek estére. A hír gyorsan terjedt, az utasok
egyfolytában faggatták Jeffet, hogy lesz-e sakkmérkőzés
pénteken.
 Hát persze – bizonygatta Jeff az érdeklődőknek. –
Hihetetlen. Szegény Miss Whitney azt hiszi, hogy ő fog győzni.
Fogadott is rá.
 Azon tűnődöm – szólt az egyik utas –, lehetséges-e, hogy
én is fogadjak egy kisebb összeggel?
 Természetesen. Amennyivel csak akar. Miss Whitney csak
a tíz az egyhez arányhoz ragaszkodik.
Millió az egyhez is megérte volna. Attól kezdve, hogy az első
fogadás történt, megindult az áradat. A tétek öt dollártól
ötezerig terjedtek, mindenki az oroszra és a románra fogadott.
Az aggódó pénztáros jelentést tett a kapitánynak. – Még sose
láttam ilyet, uram. Ez őrület. Majdnem minden utas fogadott.
Kétszázezer dollárnyi tétet kell őriznem.
A kapitány gondterhelten vizsgálgatta az arcát. – Azt mondja,
Miss Whitney egyszerre játszik Melnyikovval és Negulescuval?
 Igen, kapitány.
 Ellenőrizte, hogy a két férfi valóban Borisz Melnyikov és
Pietr Negulescu?
 Természetesen, uram.
 Nem fordulhat elő, hogy szándékosan elvesztik vagy
feladják a játszmát?
 Az ő jellemükkel? Lehetetlen. Előbb halnának meg, azt
hiszem. És ha vesztenének a nő ellen, valószínűleg ez történik
velük, amint hazaérnek.
A kapitány végigsimított a haján, és zavartan kérdezte: – Tud
valamit Miss Whitneyről és erről a Mr. Stevensről?
 Nem, uram, semmit. Amennyire meg tudom ítélni, külön
utaznak.
 A kapitány döntött. – Nagy szélhámosságnak látszik a dolog,
és le is állítanám az egészet. De minthogy történetesen értek a
játékhoz egy kicsit, az életemet merném rátenni, hogy az
egyetlen dolog a világon, amiben nem lehet csalni, a sakk. Hadd
rendezzék meg a mérkőzést. – Odament az íróasztalához, és
elővett belőle egy fekete bőrtárcát. – Tegyen meg ötven dollárt a
nevemben. A mesterekre.

Pénteken, este kilenckor a Queen's Room zsúfolásig telt első

osztályú utasokkal, meg azokkal, akik be tudtak surranni a
második és harmadik osztályról, valamint a hajótisztekkel és a
személyzet szabadnapos tagjaival. Jeff Stevens kívánságára két
helyiséget rendeztek be a mérkőzésre. Az egyik asztalt a
Queen's Room közepén állították föl, a másikat a szomszédos
szalonban. A két helyiséget függöny választotta el egymástól.
 Így a játékosok nem zavarják egymást – magyarázta Jeff. –
És szeretnénk, ha a nézők abban a helyiségben maradnának,
ahová először bementek.
Kötélkordonnal kerítették el az asztalokat, hogy a tömeget
távol tartsák. A nézők tudták, hogy valami olyasmit fognak
látni, amilyet többé sosem. Semmit nem tudtak a gyönyörű,
fiatal amerikai nőről, csak azt, lehetetlenség, hogy ő – vagy
bárki más – szimultánt játsszon a nagy Negulescuval és
Melnyikovval, és valamelyiküknél döntetlent érjen el.
Jeff röviden bemutatta Tracyt a két nagymesternek, nem
sokkal a játék kezdete előtt. Tracy úgy nézett ki, mint egy görög
festmény, bő redőzetű, hosszú, zöld taft ruhájában, amely az
egyik vállát szabadon hagyta. Szemei hatalmasnak látszottak
sápadt arcában.
Pietr Negulescu gondosan méregette. – Megnyert minden
nemzeti bajnokságot, amelyen elindult? – kérdezte.
 Igen – felelte Tracy, híven az igazsághoz.
A férfi vállat vont. – Sose hallottam magáról.
Borisz Melnyikov ugyanilyen goromba volt. – Maguk,
amerikaiak, nem tudják, mit kezdjenek a pénzükkel – mondta.
– Már előre is köszönöm. A díj örömet okoz majd a
családomnak.
Tracy szemei, mint a zöld smaragdok, villogtak. – Még nem
győzött, Mr. Melnyikov.
 Melnyikov nevetése végigsöpört a termen. – Kedves hölgyem,
én nem tudom, maga kicsoda, de azt tudom, ki vagyok én! Én a
nagy Borisz Melnyikov vagyok!
Tíz óra volt. Jeff körülnézett és látta, hogy mindkét terem
zsúfolásig megtelt. – Ideje elkezdeni a mérkőzést
Tracy leült Melnyikovval szemben, és már vagy századszor
eltűnődött azon, hogyan került bele ebbe az egészbe.
 Nem lesz semmi baj – bizonygatta neki Jeff. – Bízzon
bennem.
És mint egy hülye, bízott benne. Biztosan nem voltam
eszemnél, gondolta. Leül játszani a világ két legnagyobb
sakkozójával, és semmit sem konyít a sakkhoz, azon kívül,
amire Jeff négy óra alatt megtanította.
Elérkezett a nagy pillanat. Tracy érezte, hogy remegnek a
lábai. Melnyikov a várakozó tömeg felé fordult, és vigyorgott.
Odapisszegte az egyik stewardnak. – Hozzon egy brandyt.
Napoleont.
 Hogy tisztességes legyen a játék – mondta Jeff
Melnyikovnak –, azt javaslom, játsszon maga világossal, és a
másik partiban Miss Whitney játsszon világossal, és ő kezd.
Mindkét nagymester beleegyezett.
A nézők halálos csendben voltak. Melnyikov az asztal fölé
hajolt, és meghúzta a királynő előtti gyalogot. Nem egyszerűen
legyőzöm ezt a nőt. Össze fogom morzsolni.
Tracyre pillantott. A lány nézte a táblát, bólintott és felállt,
hozzá se nyúlt a figurához. Egy steward utat biztosított neki a
nézők között, átment a szalonba, ahol Negulescu az asztalnál
ült, és várta őt. Legalább százan tolongtak ott is, mikor Tracy
leült Negulescuval szemben.
 Ah, kis galambom. Megverte már Boriszt? – Pietr
Negulescu ellenállhatatlanul nevetett saját tréfáján.
 Dolgozom rajta, Mr. Negulescu – felelte nyugodtan Tracy.
Előrehajolt, és előretolta a királynő előtti gyalogot két kockával.
Negulescu ránézett, és mosolygott. Egy órával későbbre rendelt
egy masszázst, de úgy tervezte, előbb befejezi a játékot.
Előretolta a fekete királynő előtti gyalogot két kockával. Tracy
egy pillanatig tanulmányozta a táblát, aztán felállt. A steward
visszakísérte Borisz Melnyikovhoz.
Tracy leült az asztalhoz, és a fekete királynő előtti gyalogot
előretolta két kockával. A háttérben észrevette, hogy Jeff alig
észrevehetően bólintott.
 Borisz Melnyikov habozás nélkül tolta előre a futó előtti
gyalogot két kockával a táblán.
Két perccel később Tracy Negulescu tábláján ugyanezt lépte.
Negulescu válaszként megtolta a király előtti gyalogot. Tracy
felállt, és átment a másik szobába, ahol Melnyikov várta.
Ugyanazt lépte, amit Negulescu.
Úgy! Mégse teljesen amatőr, gondolta Melnyikov meglepetten.
Na nézzük, mit szól ehhez. Lovával a futó elé lépett. Tracy
megjegyezte, bólintott, majd átment Negulescuhoz, és
megismételte Melnyikov lépését. Majd jól megfigyelte, mit lép
Negulescu, átment a másik terembe, és ugyanazt lépte
Melnyikov tábláján.
A két mester egyre növekvő meglepetéssel konstatálta, hogy
ragyogó támadójátékossal van dolguk. Akármilyen jól léptek, az
amatőr még jobban válaszolt rá.
Minthogy külön helyiségben ültek, Borisz Melnyikovnak és
Pietr Negulescunak fogalma sem volt arról, hogy
tulajdonképpen egymás ellen játszanak. Melnyikov minden
lépését Tracy megismételte Negulescu tábláján. És Negulescu
válaszát megismételte Melnyikovval szemben.
Amikor a játék közepén tartottak, a nagymesterek már nem
voltak olyan fölényesek. A hírnevükért harcoltak. Le-föl
járkáltak, és egyik cigarettát a másik után szívták. Egyedül
Tracy volt nyugodt.
Kezdetben, hogy minél hamarabb befejezhesse a mérkőzést,
Melnyikov lovat áldozott, hogy futója megtámadhassa a fekete
királyt. Tracy ugyanezt tette Negulescu tábláján. Negulescu
gondosan tanulmányozta a lépést, és ő is tisztet áldozott, hogy
fedezze a támadott oldalt. Amikor leütött egy futót, hogy
előretolja a bástyáját a hetedik, fehér mezőbe, Melnyikov
visszaütötte, mielőtt a fekete bástya kárt okozott volna
gyalogsorában.

Tracynek nem volt megállása. Már négy órája folyt a mérkőzés,

és egyetlen néző sem mozdult a helyéről.
Minden nagymester fejből tudta játszmák százait, amelyeket
egymás ellen vívtak, és más nagymesterekét is. Miközben a
mérkőzés a végjátékhoz közeledett, mindketten felismerték a nő
játékán a másik stílusát.
A kurva, gondolta Melnyikov. Negulescunál tanult.
Felkészítette őt.
 Negulescu azt gondolta, Melnyikov tanítványa. A gazember
betanította neki a játszmáját.
Minél elszántabban harcoltak, annál inkább rájöttek, hogy
egyszerűen nem tudják megverni. A játszma a végéhez
közeledett, és döntetlenre állt.
A mérkőzés hatodik órájában, hajnali négykor kialakult a
végjáték. Mindkét oldalon három gyalog, egy bástya és a király
állt. Egyik sem győzhetett. Melnyikov hosszan nézte a táblát,
majd mély, elfúló sóhajjal így szólt: – Döntetlent ajánlok.
A kitörő hangzavar közepette Tracy közölte: – Elfogadom.
A tömeg őrjöngött.
Tracy felállt, és a megvadult nézők közt átment a másik
helyiségbe. Mikor le akart ülni, Negulescu fojtott hangon
megszólalt: – Döntetlent ajánlok.
Itt is kitört az őrjöngés. A tömeg egyszerűen nem tudta
elhinni, amit látott. Előlép egy nő a semmiből, és szimultán
játékban térdre kényszeríti a világ két legnagyobb sakkozóját.
Jeff lépett Tracyhez. – Gyerünk – vigyorgott. – Mindketten
megérdemlünk egy italt.
Mikor távoztak, Borisz Melnyikov és Pietr Negulescu még
mindig a székbe roskadva ültek, és reménytelenül bámulták a
sakktábláikat.

Tracy és Jeff egy kétszemélyes asztalnál ültek a felső fedélzeti

bárban.
 Gyönyörű volt – nevetett Jeff. – Látta Melnyikov arcát? Azt
hittem, szívinfarktust kap.
 Azt hittem, én kapok szívinfarktust – mondta Tracy. –
Mennyit nyertünk? .
 Körülbelül kétszázezer dollárt. Elhozzuk a pénztárostól
reggel, mikor kikötünk Southamptonban. Várom reggelire az
étteremben.
 Nagyszerű.
 Azt hiszem, mindjárt összeesek. Hadd kísérjem el a
kabinjához.
 Én még nem vagyok képes lefeküdni, Jeff. Túlságosan
izgatott vagyok. Menjen egyedül.
 Maga a bajnok – mondta neki Jeff. Lehajolt, és gyengéden
megpuszilta az arcát. – Jó éjszakát, Tracy.
 Jó éjt, Jeff.
 A férfi után nézett Aludni menni? Lehetetlen! Ez élete
legfantasztikusabb éjszakája. Az orosz és a román olyan
magabiztosak voltak, olyan nagyképűek. Jeff azt mondta,
„bízzon bennem", és ő bízott. Nincsenek illúziói, tudja, kicsoda a
férfi. Egy szélhámos. Ragyogó, szórakoztató és okos, jó vele
lenni. De természetesen sose tudná komolyan érdekelni.

Miközben Jeff a kabinja felé ment, találkozott az egyik tiszttel. –

Jó show volt, Mr. Stevens. A hajón tartott mérkőzés hírét már
leadtuk rádión. Képzelem, a sajtó hogy fogja várni
mindkettőjüket Southamptonban. Maga Miss Whitney
menedzsere?
 Nem, csak itt ismerkedtünk meg – mondta könnyedén, de
az agya lázasan dolgozott. Ha őt és Tracyt összekapcsolják, úgy
fog kinézni a dolog, mint egy előre kitervelt ügylet. Még
nyomozást is indíthatnak. Elhatározta, hogy megszerzi a pénzt,
mielőtt felébred a gyanú.
Írt néhány sort Tracynek: FELSZEDTEM A PÉNZT.
TALÁLKOZUNK ÜNNEPI REGGELIRE A SAVOY HOTELBEN.
NAGYSZERŰEN CSINÁLTA. JEFF. Betette egy borítékba, és
odaadta egy stewardnak. – Kérem, gondoskodjon róla, hogy ezt
reggel minél hamarabb megkapja Miss Whitney.
 Igen, uram.
Jeff a pénztáros irodájába sietett.
 Sajnálom, hogy zavarom – mentegetőzött Jeff –, de néhány
óra múlva kikötünk, és tudom, mennyi dolga lesz, ezért arra
gondoltam, volna-e olyan kedves most ideadni a pénzt?
 Semmi gond – mosolygott a pénztáros. – A maga fiatal
barátnője valóságos csoda, igaz?
 Valóban az.
 Ha nem haragszik meg a kérdésért, Mr. Stevens, hol tanult
meg a hölgy sakkozni?
Jeff közelebb hajolt hozzá, és bizalmasan közölte: – Azt
hallottam, Bobby Fishernél tanult.
A pénztáros kivett két hatalmas borítékot a széfből.
 Túl sok pénz ez ahhoz, hogy így hurcolja. Akarja, hogy
csekket állítsak ki az összegről?
 Nem, ne fáradjon. Jó lesz így – nyugtatta meg Jeff. –
Megtenne nekem egy szívességet? A postahajó kijön elénk,
mielőtt befutnánk a kikötőbe, igaz?
  Igaz, uram. Hat órára várjuk.
 Hálás lennék, ha el tudná intézni, hogy elmehessek a
postahajóval. Anyám nagyon súlyos beteg, és szeretnék
hazaérni, mielőtt... – a hangja elcsuklott –, mielőtt túl késő
lenne.
 Ó, borzasztóan sajnálom, Mr. Stevens. Természetesen el
tudom intézni. A vámosokkal kell megbeszélnem.

Hat óra tizenöt perckor Jeff Stevens az útitáskájában két

borítékkal mászott lefelé a hajólétrán a postahajóra.
Megfordult, még egy utolsó pillantást vetett a fölötte tornyosuló
hatalmas hajóra. Az utasok nyilván alszanak. Jeff sokkal előbb
lesz a kikötőben, mint ahogy a hajó befut. – Gyönyörű utazás
volt – szólt oda a postahajó egyik matrózának.
 Igen, valóban – szólalt meg egy hang a háta mögött. Jeff
megfordult. Tracy ült egy kötélcsomón, a lágy szellő arcába
fújta a haját.
 Tracy, mit csinál maga itt?
 Mit gondol, mit csinálok?
A férfi látta a lány arckifejezését. – Várjon csak egy kicsit.
Csak nem gondolta, hogy el akarok szökni maga elől?
 Miből gondoltam volna? – A hangja keserűen csengett.
 Tracy, üzenetet hagytam magának. A Savoyban akartam
találkozni magával, és...
 Persze, hogy akart – vágott közbe a lány. – Sose adja fel,
igaz?
A férfi csak nézte, és egyszerűen nem tudott mit mondani.

A Savoyban Tracy lakosztályában ültek, és a lány figyelte,

amint Jeff gondosan kiszámolja a pénzt. – A maga része
egyszázegyezer dollár.
 Köszönöm. – A hangja fagyos volt.
Jeff így szólt: – Tudom, hogy rosszat gondol rólam, Tracy.
Szeretném, ha lehetőséget adna rá, hogy megmagyarázzam a
dolgot. Velem vacsorázna ma este?
A lány habozott kissé, majd bólintott. – Rendben van.
 Jó. Magáért jövök nyolckor.
Amikor Jeff Stevens aznap este megérkezett a szállodába, és
Tracy után érdeklődött, a portás ezt mondta: – Sajnálom, uram,
Miss Whitney kora délután kijelentkezett, és eltávozott. Nem
hagyta meg a címét.

21

A meghívót kézzel írták. Tracynek később meggyőződésévé vált:

az a meghívás változtatta meg az életét.
Miután magához vette Jeff Stevenstől a pénzt, Tracy
kijelentkezett a Savoyból, és a Park Street 47-be, egy nyugodt,
családias panzióba költözött, ahol a szobák tágasak és
kellemesek, a kiszolgálás pedig mintaszerű volt.
Londonban töltött második napján a portás hozta
lakosztályába a meghívót. Finom, kalligrafikus írással ez állt
rajta: „Egy közös barátunk szerint mindkettőnk számára
hasznos volna, ha megismerkednénk. Teázzék velem a Ritzben
ma délután, négy órakor! Nézze el a dolog közhelyszerűségét –
piros szegfű lesz nálam." Az aláírás Gunther Hartog volt.
Tracy sohasem hatotta ezt a nevet. Először hajlott rá, hogy ne
is törődjön vele, de a kíváncsisága fölülkerekedett. Négy óra
tizenöt perckor a Ritz Szálló elegáns éttermének bejáratánál
állt. Azonnal észrevette a férfit. Tracy úgy becsülte, a szikár,
intelligens arcú, érdekes külsejű idegen a hatvanas éveiben jár.
A bőre finom volt és tiszta, csaknem áttetsző. Drága, szürke
öltönyt viselt, s zakója hajtókáján ott volt a vörös szegfű.
Amikor Tracy elindult az asztala felé, a férfi felállt és kissé
meghajolt: – Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat.
A régi vágású udvariasságot, amellyel hellyel kínálta, Tracy
vonzónak találta. Akárha egy másik világból érkezett volna.
Tracy el sem tudta képzelni, mi a csodát akarhat tőle.
 Kíváncsiságból jöttem el – vallotta be Tracy. – Mondja,
biztos, hogy nem kevert össze egy másik Tracy Whitney-vel?
Gunther Hartog mosolygott. – Aszerint, amit hallottam, csak
egyetlen Tracy Whitney létezik.
 Pontosan mit hallott?
 Ezt ne inkább tea mellett beszéljük meg?
A tea szendvics-stanglikból állt, bennük tojáskrém, lazac,
uborka, torma és csirkehús. De volt forró lángos tejföllel és
dzsemmel, frissen készült cukrászsütemények, s mindehhez
Twinings-tea. Ettek, s közben beszélgettek.
 Közös ismerőst említett – kezdett bele Tracy.
 Conrad Morgan. Időről időre üzletet kötök vele.
Én csak egyszer kötöttem vele üzletet, gondolta komoran
Tracy. És megpróbált rászedni.
 Nagy csodálója önnek – mondta Gunther Hartog.
Tracy közelebbről is szemügyre vette vendéglátóját. Tartása
arisztokratikus volt, és látszott rajta a jómód. Mit akarhat
tőlem? – tűnődött ismét. Úgy döntött, hagyja, hogy a másik
részletezze a dolgot, az azonban nem említette többé sem
Conrad Morgant, sem azt, milyen kölcsönös előnyökkel járhat
Gunther Hartog és Tracy Whitney együttműködése.
Tracy izgalmasnak és szórakoztatónak találta együttlétüket.
Gunther magáról beszélt.
 Münchenben születtem. Apám gazdag bankár volt, s azt
hiszem, alaposan elkényeztettek. Gyönyörű festmények és
műtárgyak vettek körül. Anyám zsidó volt, s amikor Hitler
hatalomrajutott, apám nem volt hajlandó elhagyni, így aztán
mindenétől megfosztották. A bombázások során mindketten
meghaltak. Engem barátok csempésztek ki Németországból
Svájcba, s amikor vége lett a háborúnak, úgy döntöttem, nem
térek vissza. Londonba költöztem, s egy kis régiségkereskedést
nyitottam a Mount Streeten. Remélem, egyszer eljön, és
megnézi.
Szóval erről van szó, gondolta meglepetten Tracy. El akar adni
nekem valamit.
Mint kiderült, rosszul gondolta.
Miután Gunther Hartog kifizette a számlát, mintegy
mellékesen megjegyezte: – Van egy kis vidéki házam
Hampshireben. A hét végén ott lesz néhány barátom, és nagyon
örülnék, ha csatlakozna hozzánk.
Tracy habozott. A férfi vadidegen volt, s ő még mindig nem
tudta, mit akarhat tőle. Mégis úgy döntött, hogy nincsen
veszítenivalója.

A víkend szórakoztatónak bizonyult. Gunther Hartog „kis vidéki

háza" egy hatalmas birtokon álló, gyönyörű XVII. századi
udvarház volt. Gunther özvegy volt, és a személyzetet
leszámítva egyedül élt. Körbevitte Tracyt a birtokon. Egy
csűrforma
istállóban fél tucat lovat tartott, egy körülkerített területen
pedig baromfit és sertést nevelt.
 Így aztán sohasem kopik fel az állunk – mondta komolyan.
– Most pedig engedje meg, hogy megmutassam az igazi
szenvedélyemet.
Tracyt egy házikóhoz vezette, amely telis-tele volt
galambokkal.
 Ezek itt postagalambok. – Gunther hangjában büszkeség
csengett.
 Nézze ezeket a kis gyönyörűségeket. Látja ott azt a
palaszürkét? Az Margó. – Felvette a galambot. – Szörnyűséges
egy leányzó vagy, hallod-e? Zsarnoka a többinek, de ő a
legintelligensebb. – A férfi gyengéden megsimogatta a tollas
fejecskét, és óvatosan letette a madarat.
A galambok látványosan sokszínűek voltak: egyesek kék és
fekete színűek, mások kékesszürkék kockás mintával, megint
mások ezüstszínűek.
 Fehérek nincsenek is – jegyezte meg Tracy.
 A postagalambok sohasem fehérek – magyarázta Gunther –,
mert a fehér tollak túl könnyen hullanak ki, márpedig ők
óránként hatvanöt kilométeres átlagsebességgel repülnek.
Tracy figyelmesen nézte, amint Gunther vitaminokkal
dúsított, speciális tápszerrel eteti a galambokat.
 Csodálatos fajta – mondta Gunther. – Tudja, hogy több mint
nyolcszáz kilométerről hazatalálnak?
 Elbűvölő – mondta Tracy.
A vendégek úgyszintén elbűvölőek voltak. Volt ott egy
kormánytag miniszter a feleségével, egy gróf, egy tábornok és
barátnője, és a morvi maharáni, egy nagyon vonzó, barátságos
ifjú nő.
 Kérem, szólítson V. J.-nek – mondta hangsúlytalanul.
Aranyszálakkal átszőtt mélyvörös szárit viselt és csodálatos
ékszereket.
 Az ékszereim nagy részét egy bankszéfben tartom –
közölte V. J. – Oly sok a rablás mostanában.
Vasárnap délután, röviddel azelőtt, hogy Tracy visszaindult
Londonba, Gunther a dolgozószobájába hívta. Egy teázóasztal
két oldalán foglaltak helyet. Tracy, miközben a papírvékony
Belleek-csészékbe töltötte a teát, így szólt:
 Nem tudom, miért hívott meg ide, Gunther, de bármi volt
is az oka, nagyszerűen éreztem magam.
  Nagyon örülök, Tracy – felelte a férfi, majd egy pillanat
múlva folytatta: – Figyeltem magát.
 Vagy úgy.
 Van valamilyen terve a jövőre nézvést?
A lány habozott. – Nincsen. Még nem döntöttem el, mit fogok
csinálni.
 Azt hiszem, jól együtt tudnánk működni.
 Úgy érti, az ön régiségboltjában?
A férfi nevetett. – Nem, kedvesem. Kár volna elvesztegetnünk a
tehetségét. Tudja, értesültem a Conrad Morgannel való
kalandjáról. Nagyszerűen viselkedett.
 Gunther... én azon az egészen már túl vagyok.
 És mire készül? Azt mondja, nincsenek tervei. Gondolnia
kell a jövőjére. Bármennyi pénze van is, egy napon majd elfogy.
Együttműködést ajánlok. Én nagyon befolyásos nemzetközi
körökben forgok. Jótékonysági bálokra, vadászatokra,
jacht-partikra járok, közelről ismerem a gazdagokat.
 Nem értem, mennyiben érint ez engem...
 Be tudom vezetni abba a csillogó körbe. És komolyan
gondolom, hogy csillog, Tracy, az aranytól csillog. Információkat
tudok szállítani magának mesés ékszerekről és festményekről, s
arról, hogyan szerezheti meg őket biztonságosan. Titokban el
tudom adni őket. Ön egyensúlyba hozná kissé azoknak a
mérlegét, akik mások kárára gazdagodtak meg. Mindent
egyenlően osztanánk meg egymás közt. Mit szól hozzá?
 Azt mondom: nem.
A férfi elgondolkozva fürkészte: – Értem. Felhív, ha
megváltoztatja a véleményét?
 Nem változtatok a véleményemen, Gunther.
Aznap késő délután Tracy visszatért Londonba.

Tracy csodálta Londont. A Le Gavroche-ban, Bili Bentley

vendéglőjében és a Coin du Feu-ben szokott vacsorázni, színház
után pedig Droneshoz járt igazi amerikai hamburgerre és
hotchillire. Elment a Nemzeti Színházba és a Királyi
Operaházba, a Christie's és a Sotheby's árveréseire. A
Harrodsban, valamint a Fortnum and Mason áruházban
vásárolt, a Hatchards and Foylesnál és W. H. Smithnél pedig a
könyveket böngészte. Kocsit bérelt sofőrrel, és emlékezetes
hétvégét töltött a
Hampshire-i Glen Hotelben, a New Forest peremén; festői
környezetben, élvezve a kifogástalan kiszolgálást.
Mindez azonban sokba került. Bármennyi pénze van is, egy
napon majd elfogy. Gunther Hartognak igaza volt. A pénze
csakugyan nem tart örökké, és Tracy rájött: terveket kellene
kovácsolnia a jövőre.

Újra és újra meghívást kapott Gunther vidéki házába. Minden

egyes látogatást alaposan kiélvezett, és remekül szórakozott
Gunther társaságában.
Egy vasárnap este a vacsoránál egy parlamenti képviselő
Tracyhez fordult. – Sohasem találkoztam még igazi texasival,
Miss Whitney. Miféle emberek?
Tracy kajánul utánozni kezdte egy újgazdag texasi özvegy
viselkedését, mire az egész társaság harsány nevetésben tört ki.
Később, amikor Tracy és Gunther kettesben maradtak, a férfi
megkérdezte: – Tudja, hogy egész vagyont kereshetne ezzel a
paródiával?
 Nem vagyok színésznő, Gunther.
 Alábecsüli magát. Van egy ékszerészcég Londonban, a
Parker and Parker, amely, ahogy önök, amerikaiak mondják,
nagy élvezettel kopasztja meg ügyfeleit. Maga ötletet adott
nekem, hogyan kellene megfizettetni velük a
tisztességtelenségüket. – Kifejtette Tracynek elképzelését.
 Nem – mondta Tracy. Ám minél többet gondolkodott rajta,
annál inkább izgatta. Emlékezett, milyen izgalmas volt, amikor
Long Islanden túljárt a rendőrség eszén, eszébe jutott Borisz
Melnyikov, Pietr Negulescu és Jeff Stevens. Leírhatatlanul
izgalmas volt, ám mindez már a múlté.
 Nem, Gunther – mondta ismét. Hangja ezúttal kevésbé
magabiztosan csengett.

Londonban rendkívül meleg október volt, s az angolok és a

turisták egyaránt igyekeztek kihasználni a ragyogó napsütést.
A déli csúcsforgalomban a kocsik összetorlódtak a Trafalgar
Square-en, a Charing Crossnál és a Picadilly Circusön. Az
Oxford Streetről egy fehér Daimler kanyarodott a New Bond
Streetre, keresztülfurakodott a kocsisoron, elhaladt a Roland
Cartier, a Geiger és a Royal Bank of Scotland mellett. Néhány
épülettel odébb megállt egy ékszerüzlet előtt. Az ajtó melletti
diszkrét, fényezett cégtáblán ez állt: Parker and Parker. A
limuzinból egy libériás sofőr szállt ki, és sietve megkerülte a
kocsit, hogy kinyissa utasának a hátsó ajtót. A kocsiból szőke,
Sassoon-frizurás, a kelleténél erősebben kifestett fiatal nő
ugrott ki. Szűk olasz kötött ruhája fölött cobolyprém bundát
viselt – ez igencsak túlzás volt.
 Hun itt a bejárás, öcsi? – kérdezte. Hangosan beszélt,
fülbántó texasi akcentussal.
A sofőr a bejáratra mutatott. – Ez az, madame.
 Jól van, szivi. Ittmaraggy. Jövök nemsoká.
 Azt hiszem, köröznöm kell a háztömb körül, madame. Itt
valószínűleg nem parkolhatok.
A nő megveregette a hátát: – Csináld, amit kell, pajtás!
„Pajtás." A sofőr arca megrándult. így bűnhődött, amiért
bérkocsiban dolgozott. Utált minden amerikait, különösen a
texasiakat. Vademberek voltak, de pénzes vademberek.
Valószínűleg elképedt volna, ha megtudja, hogy utasa sohasem
látta a Magányos Csillag Államát.
Tracy ellenőrizte külsejét a kirakat tükrében, szélesen
elmosolyodott, és peckesen az ajtóhoz lépett, amelyet egy
egyenruhás alkalmazott máris felrántott előtte.
 Jó napot, madame.
 ...'napot, haver. Van-e itt valami kellékékszeren kívül,
ebbe a bodegába? – kérdezte saját tréfáján kuncogva.
Az ajtónálló arcából kifutott a vér. Tracy bevonult az üzletbe,
lélegzetelállítóan tömény Chloé-illatcsóvát húzva maga után.
Egy zsakettes eladó, Arthur Chilton lépett hozzá.
 Miben állhatok rendelkezésére, madame?
 Fene tudja. Az emberem azt mondja, vegyek magamnak
valami születésnapi ajándékot, úgyhogy eljöttem. Mijük van?
 Van valami, ami különösen érdekli önt, asszonyom?
 Hé, ember, maguk angolok aztán nem sokat
teketóriáznak, he? – nevetett Tracy rekedten, és az eladó vállára
csapott. Az igyekezett szenvtelen maradni. – Talán valami
smaragdfélét – folytatta Tracy. – Az öregem szívesen vesz nekem
smaragdokat.
 Erre fáradjon...
Chilton egy vitrinhez vezette, amelyben több tálcán is
smaragdok voltak.
 A festett szőkeség vetett rájuk egy megvető pillantást.
 Hiszen ezek csak a babák. Papáik, mamáik? Azok hol
vannak?
Chilton hűvösen mondta: – Ebben a sorban itt harmincezer
dolláros darab is van.
 A pokolba is, annyit a fodrászom is kap – hahotázott a nő.
– Az öregem meg lesz sértve, ha egy ilyen kavicsocskával
megyek haza.
Chilton lelki szemei előtt megjelent a férj. Kövér, potrohos, és
éppoly hangos és visszataszító, mint ez a nő. Megérdemelték
egymást. Vajon a pénz miért mindig méltatlanokhoz özönlik? –
találgatta.
 Milyen árfekvés érdekelné madame-ot?
 Miért ne kezdenénk valami százas körülivel?
A férfi elképedt. – Egy százas körülivel?
 A fene egye meg, azt hittem, érti az angolt. Száz rongy.
Száz darab ezres.
Chilton nyelt. – Ó, ebben az esetben talán jobb volna, ha az
igazgatónkkal beszélne.
Az igazgató, Gregory Halston ragaszkodott hozzá, hogy
személyesen foglalkozzék a nagy eladásokkal, s mert a Parker
and Parker alkalmazottai nem kaptak részesedést a
forgalomból, a dolognak nem volt jelentősége. Mivel pedig ez a
vásárló ilyen visszataszító volt, Chilton megkönnyebbült, hogy
átengedheti Halstonnak. Chilton megnyomott egy gombot a
pult alatt, s egy pillanat múlva egy sápadt, beteges külsejű
ember sietett ki a hátulsó helyiségből. Egy pillantást vetett a
kihívóan öltözött szőke nőre, és magában fohászkodott, hogy
szokásos vásárlói közül senki se jöjjön, míg ez a nő el nem
megy.
 Mr. Halston, ezt itt Mrs.... – a nőhöz fordult.
 Benecke, szívem. Mary Lou Benecke. Az öreg P. J.
Benecke felesége. Lefogadom, hogy valamennyien hallották már
P. J. Benecke nevét.
 Természetesen – mondta Gregory Halston alig látható
mosollyal ajkai körül.
 Mrs. Benecke egy smaragdot szeretne vásárolni, Mr.
Halston.
Gregory Halston a smaragdos tálcák felé mutatott. – Van
néhány szép smaragdunk itt...
 Ő egy körülbelül százezer dollár értékűt szeretne.
 A mosoly, amely e pillanatban feltündökölt Gregory Halston
arcán, eredeti volt. Milyen remekül kezdődik a nap!
 Tudja, születésnapom lesz, és az öreg P. J. akar venni
nekem valami csinosát.
 Értem – mondta Halston. – Volna szíves követni?
 Maga kis csibész, mit forgat a fejében? – vihogott fel a
szőkeség.
Halston és Chilton elkínzott pillantást váltottak. „Rohadék
amerikaiak!"
Halston egy bezárt ajtóhoz vezette a nőt, amelyet azután
kulccsal kinyitott. Egy kicsiny, ragyogóan kivilágított
helyiségbe léptek, Halston pedig gondosan bezárta maguk
mögött az ajtót.
 Itt tartjuk az árut különösen becses vásárlóink számára.
A szoba közepén egy tárló állt, a benne sorakozó pazar
gyémánt–, rubin- és smaragdsorok szikrázva szórták fényüket.
 No, ez már valami! Az öreg P. J. itt már belelkesedne!
 Lát valami kedvére valót, madame?
 Lássuk csak, mi van itt.
Tracy a smaragdokat tartalmazó ékszeres dobozokhoz lépett.
 Hadd nézzem ezt a kupacot.
Halston egy újabb kis kulcsot húzott elő a zsebéből, kinyitotta
a dobozt, kivette a smaragdos tálcát, és az asztalra helyezte. A
bársonylapon tíz smaragd feküdt. Halston figyelte, amint a nő
felcsippenti a legnagyobbikat, amely egy platinába foglalva egy
remekmívű tűt díszített.
 Ahogy az öreg P. J. mondaná: „Mintha az Isten is nekem
teremtette volna."
 Madame, önnek kitűnő ízlése van, ez egy tízkarátos fűzöld
kolumbiai. Hibátlan és...
 A smaragdok sohasem hibátlanok.
Halston elképedt.
 Önnek természetesen igaza van, asszonyom. Én úgy
értettem...
A férfi most először vette észre, hogy a nő szeme éppoly zöld,
mint a kő, amelyet a tenyerén görget, ide-oda forgat, vizsgálva
facettáit.
 Széles választékunk van, ha esetleg...
 Ne erőlködjön, drágám, ezt itt el fogom vinni.
Az üzlet kevesebb, mint három perc alatt nyélbe üttetett.
  Nagyszerű – mondta Halston, majd élvezettel tette még
hozzá: – Az annyi mint százezer dollár. Hogyan óhajt fizetni,
madame?
 Ne aggódjon, Ralston, öreg haver, van dollárszámlám egy
itteni londoni bankban. Kitöltök magának egy csekkecskét. P.
J. meg majd megadja nekem.
 Nagyszerű. Megtisztíttatom önnek a követ, és elvitetem a
szállodájába.
A kő semmiféle tisztogatást nem igényelt, de Halstonnak esze
ágában sem volt kiadni a kezéből, amíg nem ellenőriztette a nő
csekkjét. Túl sok ékszerészt ismert ugyanis, akiket okos
szélhámosok rászedtek. Halstont büszkeséggel töltötte el a
tény, hogy soha, egyetlen fonttal sem csapták be.
 Hova vitethetem a smaragdot?
 Az Olivér Messel-lakosztályban lakunk, a Dorchban.
Halston feljegyezte. – A Dorchesterben.
 Én Olivér Messy-lakosztálynak nevezem – nevetett Tracy.
– Egy csomóan nem szeretik ezt a hotelt, mert tele van
arabokkal, de P. J. rakásra csinálja velük az üzletet. „Az olaj
külön világ", szokta mondogatni. P.J. Benecke talpraesett egy
fickó.
 Bizonyos vagyok benne, hogy az – felelte Halston
kötelességtudóan.
Figyelte, hogy Tracy kitép egy lapot a csekkfüzetéből, és írni
kezd. Látta, hogy a Barclay Bank csekkje. Jó. Van ott egy
barátja, aki utánanéz Benecke számlájának. Átvette a csekket.
– Személyesen viszem el önnek a smaragdot holnap reggel.
 A jó öreg P.J. el lesz tőle ragadtatva – ragyogott a nő.
 Bizonyos vagyok benne – mondta udvariasan Halston, és
kikísérte a nőt.
 Ralston...
Az ékszerész kis híján kijavította, de aztán meggondolta
magát. Kár a fáradságért. Soha többé nem látja ezt a nőt, hála
istennek.
 Igen, madame.
 Föl kéne jönnie hozzánk teázni valamelyik délután.
Kedvére valónak találja majd az öreg P. J.-t.
 Boldogan mennék, asszonyom, de sajnos, délutánonként
dolgozom.
 Öreg hiba.
Halston figyelte, ahogyan vásárlója kilép az utcára. A
járdaszegélyhez odasiklott egy fehér Daimler, sofőr szállt ki
belőle,
s kinyitotta az ajtót a nő előtt Amikor elindultak, a szőkeség
felemelt hüvelykujjal intett Halstonnak. Közvetlenül azután,
hogy az ékszerész visszatért az irodába, azonnal felvette a
telefont, és a Barclay'snél dolgozó barátját tárcsázta.
 Kedves Peter, van itt egy százezer dolláros csekkem, Mrs.
Mary Lou Benecke számlájára. Minden rendben van vele?
 Tartsd a vonalat, öregfiú.
Remélte, hogy nincs semmilyen baj a csekkel, mert az
üzletmenet az utóbbi időben lelassult. A nyavalyás Parker
fivérek, akiké a bolt volt, állandóan siránkoztak, mintha csak ő
lett volna az oka, és nem a gazdasági hanyatlás. A bevételeik
természetesen nem csökkentek olyan mértékben, ahogyan
csökkenhettek volna, mert a Parker és Parkernak volt egy
részlege, amely kifejezetten ékszerek tisztításával foglalkozott.
Gyakran megesett, hogy az ékszerek, mikor visszakerültek
tulajdonosaikhoz, kisebb értéket képviseltek, mint amikor
behozták őket. Többször panaszt tettek, de soha semmit nem
tudtak bebizonyítani.
Peter ismét a telefonnál volt: – Semmi probléma, Gregory. A
számlán több mint elég pénz van a csekk fedezetére.
Halston megborzongott kissé a megkönnyebbüléstől.
 Köszönöm, Peter.
 Nincs mit.
 A jövő héten együtt ebédelünk, a vendégem vagy.ű

A csekket másnap beváltották, és a kolumbiai smaragdot egy

küldönc vitte el Mrs. P. J. Beneckéhez a Dorchester Hotelba.
Aznap délután, röviddel zárás előtt Gregory Halstonnak
jelentette a titkára.
 Egy bizonyos Mrs. Benecke keresi önt, Mr. Halston.
Az ékszerész szíve összeszorult. A nő azért jött, hogy
visszahozza a tűt, ő pedig aligha tagadhatja meg, hogy
visszavegye. "Az isten verjen meg minden nőt, minden
amerikait, és minden texasit!"
Halston erőltetett mosollyal üdvözölte Tracyt. – Jó napot, Mrs.
Benecke, feltételezem, a férjének nem tetszett a tű.
A nő vigyorgott. – Rosszul feltételezi, öcskös. Az öreg P. J.
egyszerűen el volt varázsolva tőle.
Halston szíve hálahimnuszt zengett. – Csakugyan?
 Bizony, annyira tetszett neki, hogy azt akarja, vegyünk
egy másikat is, és csináltassunk belőle egy pár fülbevalót. Kéne
nekem egy másik ahhoz, amit vettem.
Gregory Halston arca egy pillanatra elborult. – Azt hiszem,
van egy kis probléma, Mrs. Benecke.
 Micsodás probléma, szívem?
 Az ön köve unikum. Nincsen másik ilyen. Van azonban
egy szép, más stílusú készletem, amelyet, ha szükséges...
 Nem akarok másik stílust. Pontosan ugyanezt akarom,
amilyet vettem.
 Hogy teljesen őszinte legyek, Mrs. Benecke, nem sok
teljesen hibátlan tízkarátos kolumbiai van – mondta Halston, és
a nő tekintetét figyelte –, kevés szinte teljesen hibátlant tudunk
beszerezni.
 Rajta, pajtás, kell lenni egynek valahol.
 Megmondom őszintén, alig láttam ilyen minőségű követ,
és szinte lehetetlen lesz egy másik, pontosan ugyanilyen színű
és alakú darabot találni.
 Texasba mi úgy szokjuk mondani, hogy a lehetetlen csak
tovább tart egy kicsit. Szombaton van a szülinapom. P. J. azt
akarja, hogy megkapjam azokat a fülbevalókat, és amit P. J.
akar, P. J. megszerzi.
 Nem hiszem, hogy tudnék...
 Mennyit is fizettem azért a tűért... száz rongyot? Biztos,
hogy a jó öreg P. J. egy másik ilyenért elmegy két–, vagy
háromszázezerig.
Gregory Halstonnak sebesen járt az agya. Kell hogy legyen
valahol még egy ugyanilyen kő, és hogyha P. J. Benecke kész
kifizetni külön kétszázezer dollárt érte, az busás hasznot
jelentene. Tulajdonképpen – gondolta Halston –
megkártyázhatom úgy, hogy számomra hozza a nagy hasznot.
 Körül fogok nézni, Mrs. Benecke – mondta. – Bizonyos
vagyok benne, hogy más ékszerésznek nincs ilyen smaragdja
Londonban, de árveréseken mindig bukkannak föl darabok.
Feladok néhány hirdetést, és meglátom, milyen eredményre
jutok.
 A hét végéig legyen meg vele – mondta neki a szőkeség. – S
köztünk maradjon, hogy az öreg P. J. valószínűleg hajlandó lesz
elmenni háromszázötvenezerig is.
Mrs. Benecke távozott, cobolykabátja hullámzott utána a
levegőben.
Gregory Halston az irodájában ült, és lázasan fantaziált. A sors
a kezébe adott valakit, aki annyira bele volt pistulva a szőke
ringyójába, hogy hajlandó volt háromszázötvenezer dollárt
fizetni egy százezer dolláros smaragdért. Ez annyi, mint nettó
kétszázötvenezer dollár profit. Gregory Halston úgy találta,
semmi szükség a Parker fivéreket terhelni a tranzakció
részleteivel. Semmiféle problémát nem jelent, hogy a második
smaragd a könyvelésben százezer dolláros árral szerepeljen, a
többit pedig zsebre vágja. Az extra kétszázötvenezer dollár egy
életre elég lesz neki.
Most nincs más dolga, mint megtalálni a Mrs. Beneckének
eladott smaragdnak az ikertestvérét.
Kiderült, hogy sokkal nehezebb, mint ezt Halston korábban
gondolta. A telefonon hívott ékszerészek közül egyiknek sem
volt semmije raktáron, ami hasonlított volna arra, amit ő
keresett. Hirdetéseket adott fel a London Timesban és a
Financial Timesban, felhívta a Christie'st, a Sotheby'st, és egy
tucat hagyatéki ügynököt. A következő néhány napban
özönlöttek hozzá a gyatra smaragdok, a szép smaragdok, és
néhány első osztályú smaragd is, de ezek közül egy sem ért a
közelébe annak, amit ő keresett.
Szerdán telefonált Mrs. Benecke.
 Az öreg P. J. kezd piszokul nyugtalan lenni – figyelmeztette
Halstont. – Megtalálta már?
 Még nem, Mrs. Benecke – közölte Halston. – De ne
aggódjék, meg fogjuk találni.
A nő pénteken telefonált újra.
 Holnap van a születésnapom – emlékeztette Halstont.
 Tudom, Mrs. Benecke. Ha volna még néhány napom,
tudom, bizonyosan...
 Hát, sose fájdítsa a fejét, pajtás. Ha holnapra nincs meg az
a smaragd, visszaviszem azt, amit magától vettem. Az öreg P. J.
– isten áldja még a jó szívéért – aszongya, vesz nekem egy nagy
vidéki birtokot helyette. Hallott már egy Sussex nevű helyről?
Halston leizzadt.
 Mrs. Benecke – nyögte komoran –, ön utálna Sussexben
élni. Gyűlölné a vidéki házat. A legtöbb siralmas állapotban
van. Nincs benne központi fűtés, és...
 Köztünk szólva – szakította félbe a nő –, én jobban
szeretném azokat a fülbevalókat. Az öreg P. J. még olyasvalamit
is
említett, hogy kész akár négyszázezret is fizetni annak a kőnek
a párjáért. Magának gőze nincs arról, milyen makacs tud lenni
az öreg P. J.
„Négyszázezer!" Halston szinte érezte, ahogy a pénz
átcsusszan az ujjai között.
 Higgye el, mindent megteszek, amit tudok –
mentegetőzött. – Még egy kis időre van szükségem.
 Ez nem rajtam múlik, szívem – mondta a nő –, hanem
P.J-n.
A vonal megszakadt.
Halston ült, és a sorsot átkozta. Hol találhatna egy
ugyanolyan tízkarátos smaragdot? Keserű gondolatai annyira
lefoglalták, hogy személyhívójának csak a harmadik jelzését
hallotta meg. Megnyomta a gombot, és belevakkantott: – Mi
van?
 Egy bizonyos Marissa grófnő van a telefonnál, Mr.
Halston. Az ön smaragdhirdetésével kapcsolatban telefonál.
Már megint egy! Ma délelőtt legalább tízen hívták föl, egytől
egyig fölöslegesen. Fölvette a telefont, s meglehetősen
udvariatlanul szólt bele: – Igen?
 Buon giorno, signore – mondta egy lágy női hang olasz
hangsúllyal. – Olvastam, hogy önt esetleg érdekli egy eladó
smaragd, sí?
 Ha megfelel az igényeimnek, igen. – Halston képtelen volt
palástolni a hangjába keveredő türelmetlenséget.
 Van egy smaragdom, amely sok év óta a családom
birtokában van. Peccalo... sajnálatos...
Ezt a történetet már korábban is hallotta. Ismét
próbálkoznom kell a Christie'sszel, gondolta Halston. Vagy a
Shoteby'sszel. Talán bejön valami az utolsó pillanatban.
 Signore, ön tízkarátos smaragdot, keres, sí?
~ Igen.
 Nekem egy tízkarátos verde, zöld kolumbiaim van.
Amikor Halston beszélni kezdett, észrevette, hogy a hangja
elszorul.
 Volna kedves ezt megismételni, kérem?
 Sí. Van egy tízkarátos fűzöld kolumbiaim. Érdekelné?
 Lehetséges – mondta az ékszerész óvatosan. – Be tud
jönni, hogy megnézhessem?
 No, scusi, attól tartok, most nagyon sok a dolgom. A
követségen partit készítünk elő a férjemmel. Talán a jövő
héten...
  Nem! A jövő hét túl késő volna! Elmehetek Önhöz? –
Halston megpróbálta visszafojtani a hangjában remegő
izgatottságot. – Most rögtön el tudok menni.
 Ma, no. Sono, occupata stamani. Vásárolni készültem...
 Hol van most, grófnő?
 A Savoyban.
 Tizenöt percen belül ott vagyok. Tíz. – Halston hangja
túlfűtött volt.
 Molto bene. Mi is az ön neve...?
 Halston. Gregory Halston.
 Ventisei lakosztály... huszonhatos.

A taxiút egy örökkévalóságig tartott. Halston közben újra és

újra megjárta a mennyország éteri magasságait és a pokol
mélységeit. Ha a smaragd valóban hasonlít a másikra,
gazdagabb lesz, mint azt legvadabb álmaiban képzelte.
Négyszázezer dollár, annyit fog fizetni! Háromszázezer dollár
haszon. Vesz egy birtokot a Riviérán. Talán egy motorcsónakot
is. Ha lesz egy villája és saját hajója, annyi jóképű fiatalembert
csábít magához, amennyit akar...
Gregory Halston ateista volt, de miközben végigment a Savoy
Hotel folyosóján, azon kapta magát, hogy imádkozik: Add, hogy
a kő hasonlatos legyen a másikhoz, hogy megfeleljen az öreg P.
J. Beneckének.
A grófnő szobájának ajtaja előtt állt, lassan, mélyeket
lélegzett, megpróbált úrrá lenni felindultságán. Kopogtatott az
ajtón, de belülről nem jött válasz. Ó, istenem – gondolta
Halston. Elment, nem várt meg. Elment vásárolni és...
Nyílt az ajtó, és Halston egy elegáns, ötvenes éveiben járó,
sötét szemű, finom arcú hölgyet látott, akinek fekete hajába ősz
hajszálak vegyültek. A hölgy lágyan, az ismerős olasz
akcentussal szólalt meg: Sí?
 G-G-Gregory Halston vagyok... Nekem telefonált –
dadogott idegességében.
 Ah, sí, én vagyok Marissa contessa. Jöjjön be signore, per
favore.
 Köszönöm.
Belépett a lakosztályba, és igyekezett összeszorítani a térdeit,
hogy ne remegjen.
 Hol a smaragd? – csúszott ki majdnem a száján. Tudta
azonban, hogy uralkodnia kell magán. Nem szabad mohónak
látszania. Ha a kő megfelelő, ő lesz fölényben az alkudozásnál.
Végül is ő a szakértő. A nő amatőr.
 Kérem, foglaljon helyet – mondta a grófnő.
Halston egy karosszékbe ült.
 Scusi. Non parlo molto bene inglese. Nagyon rosszul
beszélek angolul.
 Nem, nem. Kifejezetten bájos.
 Grazié. Esetleg inna egy kávét vagy teát?
 Nem, köszönöm, grófnő.
Erezte, hogy remeg a gyomra. Netán túl korai szóba hozni a
smaragdot? Egy pillanatig sem tudott várni. – A smaragd...
 Ah, sí – mondta a grófnő. – A smaragdot a nagyanyámtól
kaptam. Szeretném továbbadni a lányomnak, amikor betölti a
huszonötödik évét, de a férjem új vállalkozásba kezd
Milánóban, és én...
Halston gondolatai egészen másutt jártak, nem érdekelte a
vele szemben ülő élettörténete. Égett a vágytól, hogy megnézze a
smaragdot. A feszültség nagyobb volt, hogysem el tudta volna
viselni.
 Credo che sia importante, hogy segítsek a férjemnek
elkezdeni ezt a vállalkozást – mosolygott bánatosan. – Talán
hibát követek el...
 Nem, dehogy – hadarta Halston. – Korántsem, grófnő. Egy
asszonynak kötelessége, hogy segítse a férjét. Most hol a
smaragd?
 Itt van – mondta a grófnő.
A zsebébe nyúlt, kihúzott egy kendőbe csomagolt drágakövet,
és Halston elé tartotta. A férfi rámeredt, s a lelke szárnyalni
kezdett. Szeme előtt ott volt a legnagyszerűbb tízkarátos fűzöld
kolumbiai smaragd, amelyet valaha látott. A formája, mérete s a
színe annyira hasonlított ahhoz, amelyet Mrs. Beneckének
adott el, hogy szinte lehetetlenség volt észrevenni a
különbséget. Ez nem pont ugyanolyan, mondta magában
Halston, de csak szakértő venné észre a különbséget. Keze
remegett. Megfordította a követ, hagyta, hogy a fény
megcsillanjon a gyönyörű facettákon, majd így szólt: –
Meglehetősen szép kis kő.
 Splendente, si. Mindig is nagyon szerettem. Nehezemre
esik megválni tőle.
 Ön helyesen cselekszik, asszonyom – biztosította Halston.
 – Ha egyszer a férje vállalkozása sikeres lesz, ön annyi ilyet
vásárolhat magának, amennyit csak akar.
 Pont így érzem én is. Maga molto simpatico.
 Egy kis szívességet teszek egy barátomnak, grófnő. A
boltunkban ennél sokkal szebb kövek vannak, de a barátom
olyat szeretne, amely illik egy smaragdhoz, amelyet a felesége
vásárolt magának. Úgy gondolom, készséggel fizet akár
hatvanezer dollárt ezért a smaragdért.
A grófnő felsóhajtott. – A nagyanyám megátkozna a sírjából,
ha eladnám hatvanezer dollárért.
Halston összeszorította a száját. Tőle mehettek feljebb is.
Mosolygott. – Mondok magának valamit. Úgy gondolom, rá
tudnám beszélni a barátomat, hogy elmenjünk százezerig. Ez
nagy summa, ő azonban oda van a kőért.
 Ez nem hangzik rosszul – mondta a grófnő.
Gregory Halston keble dagadozott.
 Bene! Magammal hoztam a csekk-könyvemet, úgyhogy
csak kitöltök egy csekket...
 Ma, no... attól tartok, ez az én gondomat nem oldja meg.
A grófnő hangja szomorú volt. Halston rámeredt: – Milyen
gondját?
 Sí. Ahogy már mondtam, a férjem belefog ebbe az új
vállalkozásba, és háromszázötvenezer dollárra van szüksége.
Van százezer dollár saját pénzem, azt odaadom neki, de még
kétszázötvenezer kellene. Azt reméltem, megkapom ezért a
smaragdért.
A férfi a fejét rázta.
 Drága grófnő, nincs a világon olyan smaragd, amely
megérne ennyit. Higgye meg, a százezer dollár több mint korrekt
ajánlat.
 Bizonyos vagyok benne, hogy így van, Mr. Halston –
mondta a grófnő –, de hát ez nem segít az én férjemnek. –
Felállt. – Inkább megtartom, és a lányomnak adom. –
Kinyújtotta keskeny, finom kezét. – Grazia, signore. Köszönöm,
hogy eljött.
Halston halálra rémülve állt. – Várjon egy pillanatot – mondta.
Mohósága birokra kelt a józan eszével, de tudta, hogy most nem
szabad elveszítenie a smaragdot. – Kérem, üljön le, grófnő.
Bizonyos vagyok benne, hogy sikerül méltányos megegyezésre
jutnunk. Ha rá tudom beszélni az ügyfelemet, hogy fizessen
százötvenezret...?
  Kétszázötvenezer dollár.
 Mondjuk... kétszázezer?
 Kétszázötvenezer dollár.
A grófnő hajlíthatatlan volt. Halston döntött. Százötvenezer
dollár haszon is több a semminél – csak kisebb villát és hajót
lehet venni belőle, de még így is egész vagyon. Megérdemlik a
Parker fivérek, hogy ő keressen, amiért ilyen gyalázatosan
bánnak vele. Vár még egy-két napot, aztán fölmond nekik. A
jövő héten már a Cote d'Azur-ön lesz.
 Áll az alku – mondta.
 Meroviglioso! Sono conlenta!
Legyél is elégedett, te boszorkány! – gondolta Halston. De neki
sem volt oka panaszra. Egy életre megcsinálta a szerencséjét.
Vetett egy utolsó pillantást a smaragdra, és a zsebébe
csúsztatta.
 Kitöltök önnek egy csekket, a bolt bankszámlájának
terhére.
 Bene, signore.
Halston kitöltötte a csekket, és átadta. Mrs. P.J. Beneckével
pedig készpénzfizetéses csekket fog kitölteni a négyszázezer
dollárról. Peter beváltja majd neki a csekket, ő kicseréli a grófnő
csekkjét a Parker fivérekére, a különbséget pedig zsebre vágja.
Peterrel úgy rendezi majd, hogy a kétszázötvenezer dolláros
csekk ne jelenjen meg a Parker fivérek havi egyenlegében.
Százötvenezer dollár!
Már érezte a francia nap melegét az arcán.
A taxi, úgy tűnt, másodpercek alatt visszaért az üzletbe.
Halston lelki szemei előtt megjelent Mrs. Benecke boldogsága,
amikor közli vele a jó hírt. Nemcsak hogy megtalálta az áhított
ékszert, hanem még a huzatos, lerobbant vidéki házban való
lakás gyötrelmeitől is sikerült megóvnia őt...
Amikor Halston belibbent az üzletbe, Chilton ezzel a hírrel
fogadta:
 Uram, egy vásárló érdeklődött...
Halston vidáman legyintett: – Később!
Nem volt ideje a vásárlókra. Most nem, és soha többé.
Mostantól fogva őrá fognak várni az emberek. A Hermesnél, a
Guccinál és a Lanvinnél fog vásárolni.
Halston beröppent az irodájába, és magára zárta az ajtót. A
smaragdot maga elé tette az asztalra, és egy számot tárcsázott.
Egy központos jelentkezett: – Dorchester Hotel.
  Az Olivér Messel-lakosztályt kérem.
 Kivel szeretne beszélni?
 Mrs. P. J. Beneckével.
 Egy pillanat
Halston várt, és halkan fütyörészett.
A központos ismét a vonalban volt – Igazán sajnálom, Mrs.
Benecke kiköltözött onnét.
 Akkor csöngesse föl, bármelyik lakosztályba költözött is.
 Mrs. Benecke a hotelból költözött ki.
 Ez lehetetlen... ő...
 Kapcsolom önnek a recepciót.
Egy férfihang szólalt meg. – Recepció. Miben állhatok a
rendelkezésére?
 Igen... Melyik szobában lakik Mrs. P. J. Benecke?
 Mrs. Benecke ma reggel kiköltözött a szállodából.
Kellett lennie valamiféle magyarázatnak. Valami váratlan
esemény.
 Megkaphatnám a címet, ahová költözött, kérem? Ez...
 Sajnálom, nem hagyta meg.
 Már hogyne hagyta volna meg!
 Mrs. Benecke nálam jelentkezett ki. Nem hagyott hátra
címet.
Mintha gyomorszájon vágták volna. Halston lassan helyére
tette a kagylót, és zavarodottan ült. Meg kell találnia a módját,
hogy kapcsolatba kerüljön Mrs. Beneckével, hogy tudassa vele:
végre megszerezte a smaragdot. Közben pedig vissza kell
szereznie a kétszázötvenezer dolláros csekket Marissa
grófnőtől.
Sietve tárcsázta a Savoy Hotelt.
 A 26-os szobát!
 Kit keres?
 Marissa grófnőt.
 Egy pillanat, kérem.
Mielőtt azonban a központos ismét bekapcsolódott volna a
vonalba, valami rémes előérzet megsúgta Gregory Halstonnak a
szörnyű hírt, amit hallani fog.
 Sajnálom, Marissa grófnő kiköltözött.
Halston a helyére tette a kagylót. Az ujjai annyira remegtek,
hogy alig tudta tárcsázni a bank telefonszámát.
 Adják nekem a főkönyvelőt! Le akarok tiltatni egy csekket!
 Természetesen késő volt.
Eladott egy smaragdot százezer dollárért és visszavásárolta
ugyanazt a smaragdot kétszázötvenezerért. Gregory Halston
székébe süppedve ült, s azon tűnődött, hogyan fogja ezt
megmagyarázni a Parker fivéreknek.

22

Ez volt Tracy új életének kezdete. Megvásárolt egy csodaszép,

régi, György-stílusú házat az Eaton tér 45. alatt. A ház világos
volt, szívderítő, és kitűnő színhely mindenféle mulatság
számára. Volt Queen Anne-je – így nevezik angol szlengben az
előkertet –, Mary Anne-je – hátsó kertje –, ahol nyáron
csodálatos virágok nyíltak. Gunther segített Tracynek
bebútorozni a házat, s mire befejezték, az épület London egyik
új látványossága lett.
Gunther Tracyt gazdag, ifjú özvegyként mutatta be, akinek a
férje import-export ügyleteken szerezte a vagyonát. A lány gyors
sikert aratott: szép volt, intelligens és bájos, hamarosan
elhalmozták meghívásokkal.
Tracy időről időre elutazott Franciaországba, Belgiumba,
Olaszországba és Svájcba, s ezek az utak minden alkalommal
szép hasznot hoztak Gunther Hartognak és neki.
Gunther irányításával Tracy áttanulmányozta a Gothai
Almanachot, valamint a Debrett-féle Peerek és Baronesszeket, a
mérvadó műveket, melyek részletes információkkal szolgáltak
Európa összes királyi és főrendi családjáról. Tracy valóságos
kaméleonná vált, a sminkek, az álruhák és az akcentusok
szakértője lett. Vagy fél tucat útlevele volt. A különféle
országokban hol brit hercegnő, hol francia stewardess, hol
dél-amerikai örökösnő volt. Egyetlen év alatt több pénzt
keresett, mint amennyire valaha szüksége lehet. Létrehozott
egy alapot, amelyből nagy összegekkel – és névtelenül –
támogatta a női rabokat segítő szervezeteket, és intézkedett,
hogy Otto Schmidtnek havonta bőséges nyugdíjat küldjenek. A
bosszúnak még csak a gondolata sem támadt fel benne.
Egyszerűen élvezte a kihívást, hogy okos és sikeres embereket
becsapjon. Kábítószerként hatott rá minden merész kaland
izgalma, s úgy érezte, hogy állandóan új és még nagyobb
kihívásokra van szüksége. Egyetlen elvet tartott mindig szem
előtt: nehogy ár-
tatlant károsítson meg. Aki beugrott szélhámosságainak,
kapzsi volt vagy erkölcstelen, esetleg mindkettő. Soha senki
nem lesz öngyilkos azért, amit én tettem vele, ígérte meg
magának Tracy.
Az újságok cikkezni kezdtek az Európa-szerte elkövetett
merész szélhámosságokról, mivel azonban Tracy álruhákat
viselt, a rendőrség meg volt győződve róla, hogy a sok szellemes
csalást és betörést egy női banda követi el. Az ügy érdekelni
kezdte az Interpolt is.

A Nemzetközi Biztosításvédelmi Társaság manhattani

főhadiszállásán J. J. Reynolds Daniel Coopert hívatta.
 Van egy problémánk – mondta Reynolds. – Számos
európai ügyfelünket károsították meg – feltehetően egy női
banda. Valamennyien bosszúért kiáltanak, azt akarják, hogy
elkapjuk a tetteseket. Az Interpol elszánta magát a velünk való
együttműködésre. Ez a maga feladata lesz, Dan. Reggel
Párizsba utazik.

Tracy éppen Guntherrel ebédelt a Scott'snál. – Hallott valaha

Maximilian Pierpontról, Tracy? A név ismerősen csengett. Hol is
hallotta korábban? Eszébe jutott. Jeff Stevens említette a
Queen Elizabeth II. fedélzetén. Ugyanabból az okból vagyunk itt.
Maximilian Pierpont miatt.
 Nagyon gazdag, ugye?
 És meglehetősen kíméletlen. Vállalatok felvásárlásával és
tönkretételével foglalkozik.
Amikor Joe Romano átvette az üzletet, mindenkit kirúgott, és
odahozta a maga embereit, hogy intézzék a dolgokat. Aztán
nekiállt fosztogatni a réget. Elvitt mindent, az üzletet, ezt a
házat, az ön anyjának a kocsiját...
Gunther furcsán nézett rá.
 Tracy, jól van?
 Igen, jól vagyok. – Az élet néha igazságtalan, gondolta, és a
mi dolgunk, hogy kiegyenlítsük ezt. – Mondjon még valamit
Maximilian Pierpontról!
 A harmadik felesége most vált el tőle, éppen egyedül él. Azt
hiszem, hasznos volna, ha megismerkedne ezzel az úriemberrel.
Péntekre jegye van a London-Isztambul vonalon közlekedő
Orient Expressre.
  Még sohasem utaztam az Orient Expressen, azt hiszem,
élvezném.
Gunther visszamosolygott: – Jól van. A leningrádi Ermitázs
múzeumon kívül egyedül Maximilian Pierpont birtokában van
valamirevaló Fabergé-tojásgyűjtemény. Értéke mértéktartó
becslés szerint húszmillió dollár.
 És ha sikerült megszereznem néhány tojást magának –
kérdezte Tracy kíváncsian –, mit csinál velük, Gunther? Nem
túl ismertek ahhoz, hogy eladhassa?
 Magángyűjtők, kedves Tracy. Maga elhozza nekem a
tojásokat, én pedig találok fészket a számukra.
 Meglátom, mit tehetek.
 Maximilian Pierpont-t nehéz megközelíteni. Egyébiránt
két másik balek is foglalt helyet a pénteki Orient Expressre,
mindketten a velencei filmfesztiválra tartanak. Azt hiszem, ők is
megérdemlik, hogy megkopassza őket. Hallott már Silvana
Luadiról?
 Az olasz filmsztárról? Természetesen.
 Az ő férje Alberto Fornati, azoknak a rémes
filmeposzoknak a producere. Fornatinak rossz híre van, mert
rendkívül alacsony honoráriumért szerződteti a színészeket és
a rendezőket, nagy százalékot ígér a haszonból, amit végül
megtart magának. A rengeteg pénzből drága ékszereket vásárol
a feleségének. Minél inkább csalja az asszonyt, annál több
ékszert vesz neki. Már alighanem saját ékszerboltot nyithatna.
Bizonyos vagyok benne, hogy érdekesnek találja majd a
társaságukat.
 Kíváncsi vagyok – mondta Tracy.

A Londonból Isztambulba közlekedő Venice Simplon Orient

Express péntek délelőttönként tizenegy óra negyvennégy
perckor gördül ki a londoni Victoria pályaudvarról. Útközben
megáll Boulogne-ban, Párizsban, Lausanne-ban, Milánóban és
Velencében. Harminc perccel az indulás előtt a peron
bejáratánál hordozható ellenőrzőpultot állítanak fel, majd két
egyenruhás férfi vörös szőnyeget gördít a pultig, könyökkel
lökdösve félre a kíváncsiskodó várakozókat.
Az Orient Express új tulajdonosai megpróbálták
föltámasztani a vasúti utazás múlt század végi aranykorát: az
újjáépített vonat pontos mása volt az eredetinek. Volt
Pullman-kocsija, étkezőkocsija, bárszalon kocsija, valamint
hálókocsijai.
 A húszas évek aranysujtásos, tengerészkék egyenruháját
viselő hordár vitte be Tracy két bőröndjét és táskáját a fülkébe,
amely kiábrándítóan kicsi volt. Egyeden virágmintás mohairrel
kárpitozott ülés volt benne. A szőnyeg, akárcsak a felső
hálóhelyre vezető lépcső borítása, ugyanebből az anyagból
készült. Az egész olyan volt, mint egy cukorkásdoboz.
Tracy elolvasta a kártyát, melyet egy ezüstvödörben álló kis
üveg pezsgő mellé tettek: „Olivér Aubert vonatigazgató."
Várok vele, míg lesz mit ünnepelnem – döntötte el Tracy.
Maximilian Pierpont. Jeff Stevens vereséget szenvedett. Remek
érzés volna lepipálni Mr. Stevenst. Tracy elmosolyodott a
gondolatra.
Kicsomagolt a szűkös helyen, és kiakasztotta a ruhákat,
amelyekre szüksége lesz. Jobban szeretett a Pan American
sugárhajtású gépein utazni, mint vonaton, ez azonban izgalmas
kalandnak ígérkezett.
Az Orient Express pontosan menetrend szerint gördült ki az
állomásról. Tracy hátradőlt az ülésben, és figyelte, ahogyan
London déli elővárosai elhaladnak az ablak előtt.
Délután egy óra tizenöt perckor a szerelvény elérte Folkestone
kikötőjét, ahol az utasokat átszállították a Sealink-kompra,
amely aztán Boulogne-ba vitte őket a Csatornán át, ahol egy
másik, délre induló Orient Express várt rájuk.
Tracy megszólította az egyik kalauzt:
 Úgy tudom, az utasok között van Maximilian Pierpont.
Volna szíves megmutatni nekem.
A kalauz megrázta a fejét.
 Bárcsak megmutathatnám, m'am. Lefoglalta a fülkéjét,
kifizette, de nem jelent meg. Azt mondják, rendkívül
kiszámíthatatlan úriember.
Marad tehát Silvana, valamint férje, a feledhető történetek
producere.

Boulogne-ban az utasokat átkísérték a kontinentális Orient

Expressre. Sajnálatos módon Tracy kabinja ezen a vonaton
pontosan ugyanolyan volt, mint a másikon, és a kemény ágy
még kellemetlenebbé tette az utazást. Egész nap a fülkéjében
maradt, terveket kovácsolt, este nyolckor pedig öltözni kezdett.
Az Orient Express illemkódexe megkövetelte az estélyi öltö-
zéket; Tracy egy lélegzetelállító galambszürke sifonköpenyke,
szürke nadrág és szürke szaténcipő mellett döntött. Egyedüli
ékszere egy nagyság szerint fűzött gyöngyökből álló nyakék volt.
Mielőtt elhagyta volna a kabint, megnézte magát a tükörben.
Sokáig bámult képmására. Zöld szeméből ártatlanság
sugárzott, arca naivnak, sebezhetőnek tűnt. A tükör hazudik,
gondolta Tracy. Én már nem az a nő vagyok. Egy jelmezbálban
élek. De ez izgalmas.
Amikor kilépett a fülkéjéből, leejtette a táskáját, s miközben
letérdelt, hogy fölvegye, gyorsan szemügyre vette az ajtó külső
zárját. Kettő is volt rajta: egy Yale és egy Universal. Nem gond.
Tracy fölemelkedett, és továbbment az étkezőkocsi felé.
A vonathoz három étkezőkocsit kapcsoltak. Az üléseket
plüsshuzat borította, a falakon faburkolat, a sárgaréz falikarok
fényét pedig színes Lalique üvegernyők tompították. Tracy
belépett az első étkezőhelyiségbe, s több üres asztalt is
megpillantott. A főpincér üdvözölte:
 Egy egyszemélyes asztalt, kisasszony?
Tracy körülnézett a helyiségben.
 Köszönöm, a barátaimhoz, ülök.
Továbbment a következő étkezőkocsiba. Ebben jóval többen
voltak, de itt is akadt néhány szabad asztal.
 Jó estét – mondta a főpincér. – Egyedül vacsorázik?
 Nem, várok valakire, köszönöm.
Tracy továbbment a harmadik étkezőkocsi felé. Itt minden
asztal foglalt volt. A főpincér megállította az ajtónál.
 Attól tartok, várnia kell, madame. A másik két
étkezőkocsiban vannak szabad asztalok.
Tracy körülnézett a helyiségben, és az egyik távoli sarokban
megpillantotta, akit keresett.
 Minden rendben – mondta Tracy. – Ott vannak a
barátaim.
Elment a főúr mellett, és odasétált a sarokasztalhoz.
 Bocsássanak meg – mentegetőzött. – Úgy tűnik, minden
asztal foglalt. Nem haragszanak, ha csatlakozom önökhöz?
A férfi fürgén talpra ugrott, alaposan szemügyre vette Tracyt,
majd felkiáltott:
 Prego! Con piacere! Alberto Fornati vagyok, ő pedig Silvana
Luadi, a feleségem.
 Tracy Whitney – mutatkozott be a saját nevén.
 Ah! É, Americana! Nagyszerűen beszélek angolul!
 Alberto Fornati alacsony volt, kopasz és kövér. Tizenkét éve,
amióta megnősült, a legnépszerűbb pletyka az volt Rómában,
hogy Silvana Luadi vajon miért ment hozzá. Silvana Luadi
ugyanis klasszikus szépség volt, szenzációs alakkal, és
döbbenetes, természetes tehetséggel. Nyert egy Oscart és egy
Ezüst Pálmát, s a rendezők kapkodtak utána. Tracy felismerte,
hogy ötezer dolláros Valentino estélyi ruhát visel, a rajta lévő
ékszerek legalább egymilliót érhetnek. Tracynek eszébe jutottak
Gunther szavai: Minél többször csalja meg, annál több ékszert
vesz neki. Mostanra Silvana akár saját ékszerboltot nyithatna.
 Most utazik először az Orient Expressen, signorina? –
kezdte a társalgást Fornati.
 Igen, most.
 Ó, ez nagyon romantikus vonat, legendák övezik. – Felhős
lett a tekintete. – Rengeteg interessante mese szól róla. Például,
Sir Basil Zaharoff, a fegyvercsászár szívesen utazott a régi
Orient Expressen, mindig a hetedik kocsiban. Egy éjszaka
sikoltást hallott, és valaki dörömbölt az ajtaján. Egy belissima
fiatal spanyol hercegnő menekült hozzá.
Fornati elhallgatott egy pillanatra, megvajazott egy zsemlét,
nagyot harapott belőle. Majd így folytatta: – A férje meg akarta
ölni. A házasságot a szülei hozták össze, és szegény asszony
akkor jött rá, hogy a félje őrült. Zaharoff megfékezte a férfit, és
megnyugtatta a hisztérikusan zokogó fiatal hölgyet. Negyven
évig tartó románc kezdődött akkor.
 Milyen izgalmas! – mondta Tracy. Szeme tágra nyílt az
érdeklődéstől.
 Sí, ezután évről évre találkoztak az Orient Expressen,
Zaharoff a hetes szakaszban utazott, a hercegnő a nyolcasban.
Amikor a férje meghalt, a hölgy és Zaharoff összeházasodtak, s
a férfi szerelmi zálogul megvásárolta neki a monte-carlói
kaszinót.
 Micsoda elragadó történet, Mr. Fornati!
Silvana Luadi jeges némasággal hallgatta őket.
 Mangia – biztatta Tracyt Fornati –, egyék!

A menü hat fogásból állt, és Tracy megfigyelte, hogy Alberto

Fornati mindegyiket elfogyasztotta, még azt is, amit a felesége a
tányérján hagyott. Két falat kőzött pedig csevegett.
 Ön talán színésznő?
A lány nevetett.
  Ó, nem. Csak turista vagyok.
A férfi sugárzott – Bellissima. Ön elég szép, hogy színésznő
legyen.
 Mondta, hogy nem színésznő – szólalt meg Silvana élesen.
Alberto Fornati nem vett tudomást a feleségéről.
 Filmproducer vagyok – mondta Tracynek. – Bizonyára
hallott a filmjeimről: Vad barbárok, A titánok a szupernő ellen...
 Ritkán járok moziba – mentegetőzött Tracy. Érezte, hogy a
férfi kövér lába az asztal alatt az övéhez nyomakodik.
 Talán el tudom intézni, hogy bemutassák magának
néhány filmemet.
Silvana elsápadt haragjában.
 Eljön egyszer Rómába, drágám? – folytatta a producer, s a
lába fel-le mozgott.
 Tulajdonképpen azt terveztem, hogy Velence után
Rómába megyek.
 Ragyogó! Benissimo! Összejövünk egy vacsorára, ugye,
cara? – Egy pillantást vetett Silvanára, majd így folytatta: – Van
egy kedves villánk a Via Appián. Hatalmas... – kezét kinyújtotta,
s ezzel a mozdulattal mindjárt a felesége ölébe borította a
mártásos tálat. Tracy nem tudta eldönteni, hogy szándékosan
tette vagy véletlenül.
Silvana Luadi felállt, és a ruháján terjedő foltra nézett.
 Sei un mascalzone! – kiáltotta. – Tieni le tue puttane
lonlano da me!
Kirohant az étkezőkocsiból. Minden tekintet őt követte.
 Milyen kár – motyogta Tracy –, egy ilyen szép ruha...
Föl tudta volna pofozni a férfit, amiért így megalázta a
feleségét. Minden karátnyi ékszert megérdemelt, amije van –
gondolta Tracy –, meg még többet is.
A férfi sóhajtott. – Fornati majd vesz neki egy újat. Ne törődjön
a viselkedésével. Nagyon féltékeny Fornatira.
 Bizonyos vagyok benne, hogy jó oka van rá – mondta
Tracy, s a hangjában csengő gúnyt kis mosollyal igyekezett
ellensúlyozni.
Fornati fészkelődött. – Így igaz. A nők nagyon vonzónak
találják Fornatit.
Tracynek erőt kellett vennie magán, nehogy hangosan
kinevesse a nagyképű emberkét. – Meg tudom érteni – mondta.
 A férfi átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.
 Fornati kedveli magát. Fornati nagyon kedveli magát. Mi a
foglalkozása?
 Bírósági titkárnő vagyok. Minden pénzemet erre az útra
költöttem. Remélem, Európában sikerül valami érdekes
álláshoz jutnom.
A férfi dülledt szemei Tracy testén kalandoztak.
 Fornati ígéri önnek, nem lesz semmiféle problémája.
Fornati nagyon kedves azokhoz, akik nagyon kedvesek hozzá.
 Milyen csodálatos ember maga! – mondta Tracy félénken.
Fornati lehalkította a hangját. – Ezt talán később a fülkéjében
is megbeszélhetnénk?
 Ez esetleg kínos lehet...
 Pereké? Miért?
 Mert maga olyan híres. A vonaton valószínűleg mindenki
tudja, kicsoda maga.
 Természetesen.
 Ha látják, hogy bejön a fülkémbe, tudja, néhányan
félreértenék. Persze, ha a maga fülkéje közel van az enyémhez...
Hányasban lakik?
 E settanta, a hetvenesben.
Reménykedve nézett Tracyre. Tracy sóhajtott.
 Én egy másik kocsiban vagyok. Találkozzunk Velencében!
Fornati ragyogott.
 Bene! A feleségem úgyis a szobájában tartózkodik. Nem
bírja a napot. Volt már valaha Velencében?
 Nem.
 Ah. Maga és én el kell, hogy menjünk Torcellóra.
Gyönyörű kis sziget, van ott egy étterem, a Locanda Cipriani.
Meg egy kis hotel is. Molto privato – csillogtak a szemei.
Tracy lassan, megértően elmosolyodott.
 Ez izgalmasan hangzik – mondta. Lesütötte a szemét,
mint aki úgy le van nyűgözve, hogy nem tud többet mondani.
Fornati előrehajolt, megszorította a nő kezét, és nyálasan
suttogta: – Maga még nem tudja, mi az izgalom, cara!
Félóra múlva Tracy ismét a kabinjában volt.
Az Orient Express száguldott a kihalt éjszakában, s miközben
az utasok aludtak, maga mögött hagyta Párizst, Dijont és
Vallarbét. Az utasok lefekvés előtt átadták útleveleiket a
kalauzoknak, akik azután elintézték a határátlépési
formaságokat.
Hajnali fél négykor Tracy csendben elhagyta a fülkéjét.
Az időzítés nem volt kockázatmentes. A vonat átlépte a svájci
határt, és menetrend szerint reggel öt óra huszonegy perckor
érte el Lausanne-t. Milánóba délelőtt kilenc óra tizenöt perckor
kell érkeznie.
Tracy pizsamát és köntöst viselt, kezében egy kis piperetáskát
tartott. Végigment a folyosón; feszülten figyelt, szíve hevesen
vert az ismerős izgalomtól. A vonat fülkéiben nem volt toalett,
azonban minden kocsi végében elhelyeztek egyet. Ha Tracyt
megkérdezik, hova tart, felkészült rá, hogy azt mondja, a női
WC-be igyekszik, de senkivel sem találkozott. A kalauzok és a
kocsikísérők maguk is szundítottak egyet a kora hajnali
órákban.
Tracy simán odaért az E-70-es fülkéhez. Halkan lenyomta a
kilincset. Az ajtó zárva volt. Kinyitotta a piperetáskát, kivett egy
fémtárgyat, egy kicsiny palackot és egy fecskendőt, majd
munkához látott.
Tíz perccel később a saját fülkéjében volt, fél óra múlva már
aludt. Frissen megmosott arcán mintha mosoly játszott volna.

Reggel hét órakor, két órával azelőtt, hogy a vonat menetrend

szerint Milánóba ért volna, velőtrázó sikoltás hallatszott. Az
E-70-es fülkéből jött, felriasztotta a kocsi összes utasát. Az
emberek kidugták fejüket a fülkékből, tudni akarták, mi
történik. Egy kalauz futott végig a folyosón, és belépett az
E-70-esbe.
Silvana Luadi hisztérikusan sikoltozta: – Aiuto! Segítség!
Eltűntek az ékszereim! Ez a nyomorult vonat tele van ladrival...
tolvajokkal.
 Nyugodjon meg, madame – kérlelte a kalauz. – A másik...
— Nyugodjak meg! – kiáltotta a színésznő, és hangja egy
oktávnyit emelkedett. – Hogy meri azt mondani, hogy
nyugodjak meg, stupido maiale! Valaki több mint egymillió
dollár értékű ékszeremet lopta el!
  Hogyan fordulhatott elő? – harsogott Alberto Fornati. – Az
ajtó zárva volt, Fornati pedig éber alvó. Ha valaki belép, azonnal
felébredtem volna.
A kalauz felsóhajtott. Nagyon is tudta, hogyan történhetett,
merthogy nem először történt. Az éjszaka valaki végigsurrant a
folyosón, és a kulcslyukon bepermetezett egy fecskendőnyi
étert. A tolvaj bezárhatta maga után az ajtót, kifosztotta a
szobát, s miután elvitte, amit akart – miközben áldozatai még
öntudatlanok voltak halkan visszaosont a fülkéjébe. De volt
ebben a lopásban valami, ami megkülönböztette minden
eddigitől.
Korábban a lopásokat fel sem fedezték, csak miután a vonat
elérte a célállomást, vagyis a tolvajnak volt esélye a
menekülésre. Most más volt a helyzet. A rablás óta senki sem
szállt ki, azaz az ékszereknek még mindig a szerelvényen kell
lenniük.
 Ne aggódjanak – nyugtatta a kalauz Fomatiékat. – Vissza
fogják kapni az ékszereiket. A tolvaj még itt van a vonaton. –
Azzal elrohant, hogy telefonáljon a rendőrségre, Milánóba.

Amikor az Orient Express behúzott a milánói pályaudvarra,

húsz egyenruhás rendőr és civil ruhás detektív sorakozott fel az
állomás peronján, hogy megakadályozza, hogy akár egyetlen
utas vagy csomag is elhagyja a vonatot.
Vezetőjüket, Luigi Ricci felügyelőt egyenesen Fornatiék
fülkéjébe vezették.
Silvana Luadi hisztériája csak fokozódott. – Az összes
ékszerem az ékszerdobozban volt! – sikoltozta. – És egyik sem
volt biztosítva!
A felügyelő szemügyre vette az üres ékszerdobozt.
 Bizonyos benne, hogy tegnap este ide tette az ékszereit,
signora?– kérdezte.
 Persze hogy biztos vagyok benne, hisz minden este oda
teszem őket. – Csillogó szemét, mely sok millió rajongóját
töltötte el remegéssel, könny futotta el, Ricci felügyelő pedig
képes lett volna sárkányokkal is megküzdeni érte.
Odament a fülke ajtajához, lehajolt, és megszagolta a
kulcslyukat. Még érezte az éter szagát. Rablás történt, ő pedig
feltette magában, hogy elkapja a lelketlen banditát. Ricci
felügyelő fölegyenesedett, és így szólt: – Ne aggódjék, signora,
ebből a vonatból semmi módon nem kerülhettek ki az ékszerek.
El fogjuk csípni a tolvajt, ön pedig visszakapja a kincseit.
Ricci felügyelőnek minden oka megvolt, hogy bizakodjék. A
csapda zárva, a bűnösnek nincs módja a távozásra.
A detektívek az utasokat egyenként az állomás egy kordonnal
elválasztott várótermébe kísérték, ahol alaposan átkutatták
őket. Az utasok, köztük több híresség, fel voltak háborodva a
méltánytalanság miatt.
 Elnézésüket kérem – mentegetőzött Ricci felügyelő
mindegyiküknek –, de egymillió dolláros rablás nagyon súlyos
ügy.
Amikor az összes utast leszállították a vonatról, a detektívek
visszamentek az üresen maradt fülkékbe.
Minden centimétert átkutattak. Hisz remek lehetőség állt
Ricci felügyelő előtt, s ő elhatározta, hogy alaposan ki is
használja. Ha megtalálja az ellopott ékszereket, ez előléptetést,
komoly emelkedést jelentene a számára. Képzelete lángra
lobbant. Silvana Luadi oly hálás lenne neki, hogy feltehetőleg
meghívná... Újult eréllyel osztogatta parancsait.
Erélyesen kopogtak Tracy fülkéjének ajtaján, s egy nyomozó
lépett be.
 Elnézést, signorina. Rablás történt. Át kell kutatnunk
minden utast, ha velem jönne...
 Rablás? – kérdezte döbbenten. – Ezen a vonaton?
 Legnagyobb sajnálatomra, signorina.
Amikor Tracy kilépett a fülkéjéből, két detektív bement,
kinyitották a bőröndjét, és alaposan átvizsgáltak mindent.
A több órás kutatás eredményeképpen több csomag
marihuánát, kokaint, egy tőrt és egy illegálisan tartott fegyvert
találtak. Az ékszereknek nyomuk sem volt.
Ricci felügyelő egyszerűen nem hitte el. – Átkutatták az egész
vonatot? – kérdezte a helyettesétől.
 Felügyelő úr, minden négyzetcentimétert átkutattunk,
megvizsgáltuk a mozdonyt, az étkezőkocsikat, a bárt, a WC-ket,
az összes fülkét. Megmotoztuk az utasokat, a személyzetet, és
átnéztünk minden egyes poggyászt. Megesküszöm önnek, hogy
az ékszerek nincsenek a vonaton. A hölgy talán csak képzelte a
lopást.
Ricci felügyelő ezt nem gondolta. Beszélt ugyanis a
pincérekkel, akik megerősítették, hogy Silvana Luadi a
vacsoránál valóban káprázatos ékszergyűjteményt viselt.
 Repülőn megérkezett Milánóba az Orient Express képviselője.
 Nem tarthatja fel tovább a vonatot – követelőzött. – Már így
is óriási késésben vagyunk!
Ricci felügyelő vereséget szenvedett. Nem volt indoka arra,
hogy feltartsa a vonatot. Nem tehetett semmit. Nem tudott
másra gondolni, mint hogy az éjszaka folyamán a tolvaj kidobta
az ékszereket egy várakozó cinkosának. De történhetett-e így?
Aligha lehetett volna időzíteni. A tolvaj nem tudhatta előre, hogy
a folyosón mikor lesz tiszta a levegő, mikor kószál arra egy
kalauz vagy egy utas, mikor ér a vonat ahhoz a bizonyos
ponthoz. A rejtély meghaladta a felügyelő problémamegoldó
képességét.
 Engedjék tovább a vonatot – adta ki a parancsot.
Tehetetlenül figyelte, ahogy az Orient Express kigördült az
állomásról. Vitte az előléptetést, a karriert és egy gyönyörteljes
randevút Silvana Luadival.
Az étkezőkocsiban a társalgás kizárólag a rablásról folyt.
 Ez a legizgalmasabb dolog, ami eddig történt velem –
vallotta be egy leányiskolái tanárnő. Pici gyémántköves vékony
aranyláncát markolászta. – Szerencsém van, hogy ezt nem
vitték el.
 Bizony – helyeselt együttérzően Tracy.
Amikor Alberto Fornati bejött az étkezőkocsiba, és meglátta
Tracyt, odasietett hozzá. – Biztosan tudja, mi történt. De azt is
tudja, hogy Fornati feleségét rabolták ki?
 Nem!
 De igen! Az életem hatalmas veszélyben forgott. Egy
tolvajbanda lopózott a fülkémbe, és elkábított. Fornatit
meggyilkolhatták volna álmában.
 Milyen rettenetes!
 E una bella fregatura! Most újra meg kell vennem Silvana
ékszerkészletét. Egy vagyonba fog kerülni.
 A rendőrök nem találták meg az ékszereket?
 Nem, de Fornati tudja, hogy a tolvajok hogyan
szabadultak meg az ékszerektől.
 Valóban? Hogyan?
A férfi körülnézett, és lehalkította a hangját. – Egy társuk
várta az egyik állomáson, ami mellett az éjjel elhaladtunk. A
tolvaj kidobta az ékszereket az ablakon, és – ecco – már kész is
volt.
 Tracy elismerően mondta: – Milyen okos maga!
 Sí! – Jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. – Nem
felejtkezik el a kis randevúnkról Velencében?
 Hogy is tudnék? – mosolygott Tracy.
A férfi megragadta a karját. – Fornati várni fogja. Most
mennem kell vigasztalni Silvanát. Egészen ki van borulva.

Amikor az Orient Express megérkezett Velencébe, a Santa

Lucia állomásra, Tracy az elsők között szállt ki. Egyenesen a
repülőtérre ment a csomagjaival, és felszállt a legközelebbi
londoni gépre Silvana ékszereivel.
Gunther Hartog nagyon elégedett lesz.

23

Az Interpol, a Nemzetközi Bűnügyi Rendőri Szervezet

hétemeletes főhadiszállásának épülete a Rue Armengaud
26-ban, Saint-Cloud dombjai közt, Párizstól hat mérföldnyire
nyugatra áll. Az épületet magas élősövény és fehér kőfalak
rejtik. Az utcai bejáratot egész nap zárva tartják, s a látogatókat
csak azután engedik be, hogy alaposan kikérdezik őket a zárt
láncú televíziórendszeren keresztül. Az épületben emeletenként
fehér vaskapu zárja el az utat, és minden szinten külön
riasztórendszer, valamint zárt láncú televízió működik.
A rendkívüli biztonsági intézkedésekre szükség van, hiszen
ebben az épületben őrzik két és fél millió bűnöző részletes
dossziéját.
Az Interpol hetvennyolc ország százhuszonhat rendőri
szervének információcsere-állomása; a világot átfogóan
koordinálja a csalók, hamisítók, kábítószercsempészek és
gyilkosok ellen tevékenykedő rendőri erők tevékenységét.
Rádió, képtávíró és műhold segítségével naprakész bulletint
röpít világgá. A párizsi főhadiszálláson a Süreté Nationale vagy
a párizsi rendőrprefektúra volt detektívjei dolgoznak.

Egy május eleji délelőtt éppen értekezlet folyt André Trignant

felügyelő, az Interpol-központ vezetőjének irodájában. A
helyiséget egyszerűen, de kényelmesen rendezték be, s léleg-
zetelállító kilátás nyílt az ablakból. Messze kelet felé az
Eiffel-torony bizonytalan körvonalai remegtek. Az ellenkező
irányban pedig jól kivehető volt a montmartre-i Sacré Coeur
fehér kupolája. A felügyelő a negyvenes évei közepén járt,
jóképű, tekintélyt parancsoló külsejű férfi volt. Sötét haj, okos,
értelmet sugárzó arc; ravasz pillantását szarukeretes, fekete
szemüveg mögé rejtette. Angol, belga, francia, olasz
detektívekkel tárgyalt.
 Uraim – mondta Trignant felügyelő –, sürgős kérdések
futottak be hozzám az önök országaiból. Mindenünnen
információt kérnek az Európában mostanában kibontakozott
bűnözési hullámmal kapcsolatban. Vagy fél tucatnyi országot
sújt a leleményes csalások és lopások járványszerű sorozata,
melyek között számos hasonlóság figyelhető meg. Az áldozatok
mindig nem egészen kifogástalan hírű emberek, erőszakos
cselekmény sohasem történik, és az elkövető mindig nő. Arra a
következtetésre jutottunk, hogy egy nemzetközi női bandával
van dolgunk. Vannak fantomképeink, amelyeket az áldozatok
és egyes tanúk vallomásai alapján készítettünk. Mint látni
fogják, a képeken látható nők közül egyik sem hasonlít a
másikra. Vannak szőkék és vannak barnák. Mondták őket hol
angolnak, hol franciának; olasznak vagy spanyolnak,
amerikainak, még texasinak is.
Trignant felügyelő megnyomott egy kapcsolót, és a falra
akasztott képernyőn egy képsor jelent meg.
 Itt egy rövid, barna hajú nő fantomképét látják.
Ismét megnyomta a gombot.
 Ez itt egy fiatal szőke, göndör hajjal... itt egy dauerolt
szőke, itt egy barna apródfrizurás; itt egy idősebb nő, francia
copffal... egy fiatal nő szőke fürtökkel... egy idősebb
coupsauvage-zsal.
Kikapcsolta a vetítőgépet.
 Sejtelmünk sincs, ki a bandavezér, s arról sincs, hogy hol
a főhadiszállásuk. Nyomot sohasem hagynak maguk után, és
úgy tűnnek el, mint a kámfor. Előbb-utóbb elkapunk valakit
közülük, s ha ez megtörténik, valamennyiüket elfogjuk majd.
Addig, uraim, hacsak nincs valamelyiküknek különleges
információja a számunkra, attól tartok, sötétben tapogatózunk.
Amikor Daniel Cooper gépe leszállt Párizsban, a Roissy-Charles
de Gaulle repülőtéren Trignant felügyelő egyik munkatársa
várta, és a Prince de Galles-ba, a még annál is elegánsabb V.
György Hotel szomszédságában álló intézménybe vitte.
– Úgy szerveztük, hogy holnap találkozzék Trignant
felügyelővel – mondta kísérője Coopernek. – Nyolc óra tizenöt
perckor eljövök magáért.

Daniel Cooper nem nagyon örült az európai utazásnak. Úgy

tervezte, a lehető leggyorsabban végez a feladatával, és hazatér.
Ismerte a párizsi főhadiszálláson uralkodó viszonyokat, és nem
óhajtott különösebben belebonyolódni.
Beköltözött a szobájába, és egyenesen a fürdőszobába ment.
Meglepetésére a fürdőkád nagyon is megfelelt igényeinek. Sőt,
sokkal nagyobb, mint az otthoni, vallotta be magának.
Megeresztette a vizet, és a hálószobába ment, hogy
kicsomagoljon. Bőröndje alján, öltönye és fehérneműi közt kis
lezárt doboz lapult. Kivitte a fürdőszobába, és a mosdó szélére
tette. A karikán függő apró kulccsal kinyitotta a dobozt, s a
benne levő megsárgult újságpapír-kivágásokról szinte
rákiáltottak a szavak:
„KISFIÚ TANÚVALLOMÁSA GYILKOSSÁGI ÜGYBEN
A tizenkét éves Daniel Cooper ma tanúvallomást tett Fred
Zimmer perében, akit azzal vádolnak, hogy megerőszakolta és
meggyilkolta a fiú anyját. Elmondta, hogy amikor hazajött az
iskolából, látta Zimmert, a szomszédjukat, amint véres kézzel
és arccal elhagyja a lakásukat. Amikor a fiú belépett a lakásba,
a fürdőkádban fedezte fel anyja holttestét. Az asszonyt
kegyetlen módon halálra szurkálták. Zimmer bevallotta, hogy
Mrs. Cooper a szeretője volt, de tagadta, hogy ő ölte volna meg.
A fiúra azóta egy nagynénje visel gondot."

Daniel Cooper reszkető kézzel ejtette vissza a lapkivágást a

dobozba, majd bezárta azt. Vadul körbepillantott. A fürdőszoba
falain és mennyezetén vérfoltokat látott. Látta lebegni anyja
meztelen testét a vörös vízben. Szédülés tört rá, a mosdó szélébe
kapaszkodott. A bensejéből feltörő üvöltés torokhan-
gú nyögésként jött ki belőle. Sietős mozdulatokkal letépte
magáról a ruhát, és belemerült a fürdővízbe, amely meleg volt,
mint a... vér.

– Tájékoztatnom kell önt, Mr. Cooper – mondta Trignant

felügyelő –, hogy ön itt meglehetősen szokatlan helyzetben van.
Nem tagja rendőri testületnek, s itt-tartózkodása nem
hivatalos. Mindenesetre megkeresett bennünket jó néhány
európai ország rendőrsége, hogy bővítsük ki
együttműködésünket.
Daniel Cooper nem válaszolt.
 Úgy értesültem, hogy ön a Nemzetközi Biztosításvédelmi
Társaság, egy biztosító cégek számára dolgozó konzorcium
nyomozója.
 Az utóbbi időben néhány európai ügyfelünket súlyos
károk érték. Úgy tudom, nyomok nincsenek – mondta Cooper.
Trignant felügyelő felsóhajtott. – Sajnos, ez a helyzet. Tudjuk,
hogy egy nagyon okos nőkből álló bandával van dolgunk,
ezenkívül azonban...
 Nem jött hír informátoroktól sem?
 Nem. Semmi.
 És nem találja ezt furcsának?
 Ezt hogy érti, monsieur?
Cooper számára egyértelmű volt, hogy a francia meg sem
próbálja elfojtani a hangjában érezhető türelmetlenséget.
 Ha egy bandáról van szó, mindig van köztük valaki, aki túl
sokat iszik, túl sokat beszél, túl sokat költ. Egy csoportnyi
ember sohasem képes tökéletes titoktartásra. Megkaphatnám a
bandáról gyűjtött dokumentációjukat?
A felügyelő már-már elutasította. Úgy találta, hogy Daniel
Cooper testi valójában az egyik legtaszítóbb ember, akit valaha
látott. És minden bizonnyal a legarrogánsabb is. A felügyelő
szíve szerint ott tett volna be Coopernek, ahol tud, de hát teljes
együttműködést kértek tőle.
 Csináltatok magának másolatot – mondta tétován.
Beleszólt egy diszpécserkészülékbe, és kiadta a parancsot. Majd
ezt mondta: – Nemrég tettek az asztalomra egy érdekes
jelentést. Az Orient Expressen értékes ékszereket loptak el,
miközben a vonat...
  Olvastam róla. A tolvaj bolondot csinált az olasz
rendőrségből.
 Senki sem tudott rájönni, hogyan hajtották végre a rablást
 Pedig nyilvánvaló – mondta nyersen Daniel Cooper. –
Logika kérdése.
Trignant felügyelő meglepetten nézett rá szemüvege fölött.
Mon Dieu, mekkora paraszt ez a pasas. Hűvösen folytatta: – Ez
esetben a logika nem segít. A vonatot alaposan átvizsgálták,
átkutatták az alkalmazottakat, az utasokat meg a poggyászt is.
 Nem – mondott ellent Daniel Cooper.
Ez az ember őrült, döntötte el Trignant felügyelő. – Mit nem?
 Nem kutatták át az összes poggyászt.
 Én pedig azt mondom magának, hogy igen – állította
Trignant felügyelő. – Olvastam a rendőrségi jelentést.
 Ugye Silvana Luaditól rabolták el az ékszereket?
 Igen. És?
 Ugye, egy kis dobozba tette éjszakára az ékszereit, és
onnan vitték el?
 Úgy van.
 Átkutatta a rendőrség Mrs. Luadi csomagját?
 Csak a kis dobozt. Ő az áldozat. Miért kutatták volna át a
csomagját?
 Mert logikus módon ez az egyetlen hely, ahova a tolvaj
elrejthette az ékszereket, valamelyik bőrönd fenekére. Az
elkövetőnek valószínűleg volt egy ugyanolyan bőröndje, és
amikor a csomagokat kirakták a velencei pályaudvar peronjára,
csak kicserélte a bőröndöket, és eltűnt. – Daniel Cooper felállt. –
Ha kész lesznek azok a másolatok, hozzá is látok.

Fél órával később Trignant felügyelő Alberto Fornatival beszélt

Velencében.
 Monsieur – mondta a felügyelő –, azért hívtam, hogy
megkérdezzem, nem volt-e valami gond a felesége csomagjával,
amikor megérkeztek Velencébe.
 Sí, sí – mondta panaszos hangon Fornati. – A hülye hordár
összekeverte a bőröndjét valaki máséval. Amikor a feleségem a
hotelben kinyitotta a bőröndöt, csak egy rakás régi
magazint talált benne. Bejelentettem a dolgot az Orient Express
irodájában. Megtalálták a feleségem bőröndjét? – kérdezte
reménykedve.
 Nem, monsieur– felelte a felügyelő. Magában hozzátette: és
az ön helyében nem is számítanék erre.
Amikor letette a kagylót, hátradőlt a karosszékében, és ezt
gondolta: Ez a Daniel Cooper trés formidable. Nagyon félelmetes,
valóban.

24

Tracy Eaton Square-i háza biztos rév volt. London egyik

legszebb negyedében állt, ahol a régi György-stílusú házakat
nagy magánparkok vették körül. Merevre keményített
egyenruhájú dajkák tolták kis gazdájukat márkás
babakocsikban a kavicsos ösvényeken, a gyepen gyerekek
játszadoztak. Hiányzik Amy – gondolta Tracy.
Tracy végigsétált a díszes, öreg utcákon, vásárolt ezt-azt a
zöldségesnél és az Elisabeth utcai gyógyszertárban,
megcsodálta a ragyogó színű virágözönt a kis üzletek előtt.
Gunther Hartognak gondja volt rá, hogy Tracy a megfelelő
jótékonysági szervezeteknek adakozzék és a megfelelő
emberekkel találkozzék. Gazdag hercegekkel, elszegényedett
bárókkal randevúzott, és számos házassági ajánlatot kapott.
Fiatal volt, szép és gazdag, s oly sebezhetőnek tűnt...
 Mindenki nagyszerű zsákmánynak tartja magát – nevetett
Gunther. – Maga valóban nagyszerű, Tracy. Megcsinálta a
szerencséjét. Mindene megvan, amire valaha szüksége lehet.
Így is volt. A pénzét különböző európai városokban,
bankszéfekben helyezte biztonságba, ott volt a londoni háza, s
egy nyaralója St. Moritzban. Megvolt mindene, amire valaha
szüksége lehet. Kivéve valakit, akivel mindezt megoszthatja.
Tracy arra az életre gondolt, amelytől egyszer már
karnyújtásnyira állt, férjjel, gyerekkel. Vajon elérheti-e ezt még
egyszer? Soha egyetlen férfinak sem mondhatja el az igazat, de
a múltját eltitkolva, hazugságban sem tudna élni. Annyi
szerepet játszott már el, hogy abban sem volt biztos, kicsoda
valójában, de annyit tudott, hogy sohasem tér vissza egykori
életéhez. Így van ez jól, gondolta Tracy megadóan. Rengeteg a
magányos ember. Gunthernek igaza van. Megvan mindenem.
Másnap este koktélpartit adott, az elsőt, mióta visszatért
Velencéből.
 Már alig várom – mondta neki Gunther –, a maga partijai
a legnagyszerűbbek Londonban.
 Arra gondoljon, ki áll mögöttem – mondta kedvesen Tracy.
 Ki lesz ott?
 Mindenki.
Mint kiderült, ez a „mindenki" eggyel több vendéget jelentett,
mint Tracy gondolta. Meghívta Howarth grófnőt, egy fiatal,
vonzó örökösnőt, s mikor meglátta, elébe ment, hogy üdvözölje.
De a szavak benne rekedtek. A baronessz Jeff Stevens
társaságában érkezett.
 Tracy, drágám, azt hiszem, nem ismeri Mr. Stevenst. Jeff,
ez Mrs. Tracy Whitney, a háziasszony.
 Üdvözlöm, Mr. Stevens – mondta Tracy mereven.
Jeff megfogta Tracy kezét, és a szükségesnél egy
másodperccel tovább tartotta a magáéban.
 Mrs. Tracy Whitney? – kérdezte. – Hát persze! A férje
barátja voltam. Együtt voltunk Indiában.
 Hát nem izgalmas? – kiáltotta Howarth grófnő.
 Furcsa, hogy sohasem említette magát – mondta hűvösen
Tracy.
 Csakugyan nem? Meg vagyok lepve. Furcsa öregfiú.
Milyen kár, hogy úgy járt, ahogy.
 Ó, hát mi történt? – kérdezte Howarth grófnő.
Tracy Jeffre pillantott: – Semmi különös, ugyan.
 Semmi különös? – kérdezte szemrehányóan Jeff. – Ha
emlékezetem nem csal, felakasztották Indiában.
 Pakisztánban – mondta határozottan Tracy. – És azt
hiszem, ha jól emlékszem, a férjem mégis emlegette magát.
Hogy van a felesége?
Howarth grófnő Jeffre nézett: – Sohasem említetted, hogy nős
vagy, Jeff.
 Cecily és én elváltunk.
Tracy édesen mosolygott: – Rose-ra gondoltam.
 Ó, az a feleségem...
Howarth grófnő meg volt döbbenve.
 Egyszer – mondta a férfi könnyedén. – A Rose-zal kötött
házasságunkat érvénytelenítették. Nagyon fiatalok voltunk.
A férfi távozni készült.
  És az ikrek? Az ikrek nincsenek itt? – kérdezte Tracy.
 Ikrek? – kiáltott Howarth bárónő.
 Az anyjukkal élnek – mondta neki Jeff. Tracyre nézett. –
Kimondhatatlanul élvezetes volt társalogni magával, Mrs.
Whitney, de attól tartok, nem sajátíthatjuk ki magunknak.
Azzal karon fogta a bárónőt, és továbbsétáltak.
Másnap reggel Tracy a Harrods áruház egyik liftjében
belebotlott Jeffbe. Az áruház dugig volt vásárlókkal. Tracy az
első emeleten szállt ki. Amikor kilépett a liftből, Jeffhez fordult,
és csengő hangon megkérdezte: – Egyébként hogyan mászott ki
abból a csávából?
Az ajtó bezárult, és Jeff ottmaradt csapdába ejtve a liftben,
furcsálkodó idegenekkel körülvéve.
Tracy aznap éjjel feküdt az ágyában, és Jeffre gondolt;
nevetnie kellett. Igazán megnyerő fiú volt. Csirkefogó, de kedves
csirkefogó. Találgatta, vajon milyen kapcsolat fűzi Howarth
grófnőhöz, pedig hát nagyon jól tudta. Jeff és én ugyanahhoz a
fajtához tartozunk, gondolta Tracy. – Egyikünk sem fog soha
megállapodni. Ez az életforma túl izgalmas, túl érdekfeszítő, túl
jövedelmező volt.
Gondolatai legközelebbi munkája felé fordultak.
Dél-franciaországban kerül majd rá sor, és nem akármilyen
kihívás lesz. Gunther mondta neki, hogy a rendőrség keres egy
bandát.
Mosolyogva aludt el.

Daniel Cooper párizsi hotelszobájában a Trignant felügyelőtől

kapott jelentéseket olvasgatta, hajnali négy óra volt, de Cooper
már órák óta böngészte a papírokat, elemezte a nagy
képzelőerőről tanúskodó rablásokat és csalásokat. Egyik-másik
trükk ismerős volt neki, mások azonban újnak tűntek. Ahogyan
Trignant felügyelő mondta, valamennyi áldozat kétes hírű
ember volt. Ez a banda nyilvánvalóan úgy gondolja, ő Robin
Hood, töprengett Cooper.
Már majdnem befejezte, csak három jelentés volt hátra. Az
egyik tetején a Brüsszel szó állt. Cooper kinyitotta a dossziét, és
egy pillantást vetett a jelentésre. Egy bizonyos Mr. Van Ruysen
fali széfjéből kétmillió dollár értékű ékszert loptak el. Az illető
belga tőzsdei alkusz volt, akinek része volt bizonyos kétes
pénzügyi tranzakciókban.
 A ház üres volt, a tulajdonosok elutaztak üdülni, és... és
Cooper valamit meglátott a papíron, amitől hirtelen
szaporábban vert a szíve. Visszatért az első mondathoz, és
minden egyes szóra gondosan összpontosítva olvasni kezdte a
jelentést. A dosszié tartalma egy fontos szempontból
különbözött az összes többiétől: a rabló óvatlanul működésbe
hozta a riasztórendszert, s amikor a rendőrség megérkezett, az
ajtónál egy átlátszó pongyolát viselő nő fogadta őket. A haja be
volt csavarva, az arcát pedig vastag krém borította. Van
Ruysenék vendégének mondta magát. A nyomozók hittek neki,
mire azonban a rendőrség érdeklődhetett volna a távol levő
háziaktól, a nő is, az ékszerek is eltűntek.
Cooper letette a jelentést. Logika, logika.

Trignant felügyelő elvesztette a türelmét. – Nincs igaza! Én

mondom magának, lehetetlen, hogy mindezeket a
bűncselekményeket egyetlen nő követte volna el.
 Van rá mód, hogy ellenőrizzük – mondta Daniel Cooper.
 Hogyan?
 Szeretnék látni egy számítógépes összefoglalót az utóbbi
néhány betörésről és csalásról.
 Ez nem túl bonyolult, de...
 Aztán szeretném megkapni az összes határállomás
belépési listáját azokról az amerikai turistanőkről, akik a
bűncselekmény elkövetésekor éppen azokban a városokban
voltak. Elképzelhető, hogy a nő időnként hamis útlevelet mutat,
de valószínű, hogy néha a sajátját is használja.
Trignant felügyelő tűnődött. – Értem a gondolatmenetét,
monsieur. – Fürkészte a kis embert, s azon kapta magát, hogy
azt reméli, Cooper téved. Túl magabiztos volt a fickó.
 Hát jó. Mozgásba hozom a gépezetet.
Az első betörést Stockholmban követték el. A svéd
Interpolcsoport jelentésében felsorolta az azon a héten
Stockholmba érkezett amerikai turistákat. A nők nevét
betáplálták a számítógépbe. Amikor a betörés idején Milánóban
tartózkodó amerikai turistanők neveit összevetették a
Stockholmban járt nők neveivel, ötvenöt név maradt a listán.
Ezt a névsort egyeztették azoknak a nevével, akik a csalás
időpontjában Írországban voltak, így már csak tizenöt név
maradt.
 Trignant felügyelő átadta Daniel Coopernek a számítógép
által kinyomtatott lajstromot.
 Ezeket a neveket összevetem majd a berliniekkel –
mondta Trignant felügyelő és...
 Ne fáradjon – nézett föl Daniel Cooper.
A lista élén Tracy Whitney neve állt.

Miután az Interpol rendelkezett némi kiindulóponttal, akcióba

lépett. Az összes tagországnak elküldték a vörös színű bulletint,
a szín az ügy elsőrendű fontosságára utalt, s az utasítást, hogy
jussanak Tracy Whitney nyomára.
 Zöld jelzést is küldünk – mondta Coopernek Trignant
felügyelő.
 Zöldet?
 Használunk egy bizonyos színkódrendszert. A vörös az
ügy elsőrendű fontosságát jelöli, a kéken információkat kérünk
egy gyanúsítottról, a zöld figyelmezteti a rendőrhatóságokat,
hogy egy bizonyos személyre gyanakszunk, és szemmel kell
tartaniuk, a feketén pedig azonosítatlan holttestekről
érdeklődünk. X-D jelzi, hogy az üzenet nagyon sürgős, a D az
egyszerű sürgősséget jelöli. Mindegy, melyik országba készül
Miss Whitney, attól fogva, hogy átlépi a határt, megfigyelés alatt
tartják.
Másnap a dél-louisianai börtönből megérkeztek az Interpolhoz
Tracy Whitney telefotói.
Daniel Cooper felhívta J. J. Reynolds lakását. A telefon
tizenkétszer csöngött, míg felvették.
 Halló...
 Néhány információra volna szükségem.
 Maga az, Cooper? Az isten szerelmére, itt hajnali négy óra.
A legmélyebb álmomból...
 Küldjön el nekem mindent, amit csak talál Tracy
Whitneyről. Újságkivágásokat, videofelvételt, mindent.
 Mi folyik odaát?
Cooper letette a kagylót.
Egy szép napon, esküszöm, kinyírom ezt a szemetet, morogta
Reynolds.
Daniel Cooper korábban csak felületesen, véletlenszerűen
érdeklődött Tracy Whitney iránt. Most ez volt a feladata.
Kitapétázta képeivel kis hotelszobájának falait, és mindent
elolvasott, ami a sajtóban megjelent róla. Bérelt egy
videomagnót, és újra meg újra lejátszotta a
tévéhíradó-részleteket, amelyeket az ítélet, majd a börtönből
való elbocsátása után készítettek a lányról. Cooper órák
hosszat ült elsötétített szobájában, és első halvány gyanúja
mindinkább bizonyossággá vált. Te vagy a női banda, Miss
Whitney, mondta hangosan Daniel Cooper, majd még egyszer
lenyomta a videomagnó lejátszógombját.

25

De Matigny gróf minden év június első szombatján jótékonysági

bált rendezett a párizsi gyermekkórház javára. Az eseményre,
amelyen estélyi ruhában illett megjelenni, ezer dollárba került
egy jegy, és a társadalom krémje repülőgépen érkezett a világ
minden részéből, hogy részt vegyen rajta.
Az Antibes-foknál álló Matigny-kastély Franciaország
társasági életénék egyik központja volt. A palotát a XV.
században építették, és gondosan ápolt, pompás park vette
körül. Az ünnep estéjén elegánsan öltözött vendégek töltötték
meg a nagy és kis báltermet, az előírásos libériát viselő inasok
számolatlanul hordták a pezsgőt. A hatalmas büféasztalokon
elképesztő mennyiségben sorakoztak a György korabeli ezüst
kaviárostálak.
Tracy elbűvölő volt fehér csipke estélyi ruhájában, magasra
fésült haját gyémánt tiara fogta össze. A házigazdával, Matigny
gróffal táncolt. Az alacsony, jó erőben levő, sápadt, finom
vonású férfi özvegy volt, és hetven felé járt. A jótékonysági bál,
amit a gróf minden évben a gyermekkórház javára ad, trükk,
mondta Tracynek Gunther Hartog. A pénz tíz százalékát a
gyerekek kapják, kilencven százalék az ő zsebébe vándorol.
 Ön nagyszerűen táncol, hercegnő – mondta a gróf.
Tracy mosolygott. – A partneremnek köszönhetem.
 Hogyhogy mi idáig nem találkoztunk?
 Dél-Amerikában éltem – magyarázta Tracy. – A
dzsungelben.
 De hát miért, az isten szerelmére?
  A férjemnek van néhány bányája Brazíliában.
 Ah. És itt van ma este a férje?
 Nem, sajnos üzleti ügyei Brazíliában tartották
 Az ő pechje az én szerencsém. – A gróf karja szorosabban
tapadt Tracy derekára. – Remélem, nagyon jó barátok leszünk.
 Én is – mondta halkan Tracy.
A gróf válla fölött Tracy hirtelen megpillantotta a napbarnított
és megdöbbentően friss Jeff Stevenst. Egy vörös tafotába
öltözött, tündérszép barna nővel táncolt, aki úgy
csimpaszkodott rá, akárha tulajdona volna. Ugyanebben a
pillanatban Jeff is megpillantotta Tracyt, és elmosolyodott.
A szarházinak minden oka megvan rá, hogy mosolyogjon,
gondolta komoran Tracy. Az előző két hétben Tracy aprólékosan
megtervezett két betörést. Betört az első házba, kinyitotta a
széfet – üres volt. Jeff Stevens megelőzte. A második
alkalommal Tracy éppen a kiszemelt ház kertjében ment az
épület felé, amikor hirtelen meghallotta egy kocsi felpörgő
motorját, és egy pillanatra látta az elszáguldó Jeffet is. A férfi
ismét megelőzte. Tracyt majd szétvetette a düh. És most itt van
abban a házban, ahová legközelebb be akarok törni, gondolta
Tracy.
Jeff és partnere közelebb táncolt. Jeff mosolygott, és így szólt:
– Jó estét, gróf úr.
Matigny gróf visszamosolygott rá.
 Ah, Jeffrey, nagyon örülök, hogy el tudott jönni.
 Nem szívesen mulasztottam volna el.
Jeff a karjában tartott érzéki külsejű nőre mutatott. – Ez Miss
Wallace. Ő pedig Matigny gróf.
 Enchante! – mondta a gróf, és Tracyre mutatott. –
Hercegnő, bemutathatom önnek Miss Wallace-t és Mr. Jeffrey
Stevenst? Ő de Larosa hercegnő.
Jeff kérdően vonta fel szemöldökét.
 Bocsánat, nem hallottam jól a nevet.
 De Larosa – mondta Tracy keményen.
 De Larosa... de Larosa – ismételte Jeff, miközben Tracyt
fürkészte. – Ez a név nagyon ismerős. Hát persze! Ismerem a
férjét! Itt van magával az öregfiú?
 Brazíliában van – mondta Tracy, miközben érezte, hogy
összecsikordulnak a fogai.
Jeff mosolygott. – Ó, de kár. Együtt jártunk vadászni.
Természetesen még a balesete előtt.
  Baleset? – kérdezte a gróf.
 Igen – mondta bánatos hangon Jeff. – A puskája elsült, és
nagyon érzékeny helyen találta el. Afféle hülye véletlen. –
Tracyhez fordult. – Van remény, hogy valaha normális legyen?
 Bizonyos vagyok benne, hogy egy napon éppen olyan
normális lesz, mint ön, Mr. Stevens – mondta Tracy tompán.
 Ó, akkor minden rendben. Legyen szíves, hercegnő, ha
találkozik vele, adja át legjobb kívánságaimat.
A zene elhallgatott. Matigny gróf elnézést kért Tracytől.
 Bocsánat, kedvesem, eleget kell tennem házigazdai
kötelezettségeimnek. El ne felejtse, hogy ön az én asztalomnál
ül – mondta, és megszorította Tracy kezét.
Miközben a gróf távolodott, Jeff így szólt társnőjéhez:
 Angyalom, ugye tettél néhány aszpirint a táskádba?
Hoznál nekem egyet? Attól tartok, szörnyű fejfájásom lesz.
 Ó, szegény drágám – mondta a nő, miközben csodáló
pillantásokkal tapadt a férfira. – Máris hozom, édesem.
Tracy figyelte, amint a nő átsuhan a termen. – Nem fél, hogy
cukorbajt kap tőle? – kérdezte Jeffet.
 Édes, ugye? És hogy van mostanában, hercegnő?
Tracy rendületlenül mosolygott. – Ehhez igazán semmi köze,
nemde?
 Dehogynem. Olyannyira közöm van hozzá, hogy adok
magának egy baráti tanácsot. Ne próbálja meg kirabolni ezt a
házat.
 Miért? Maga szeretné?
Jeff belekarolt Tracybe, és kivezette a tömegből a zongora
mellé, ahol egy sötét szemű fiatalember nagy átéléssel gyalázott
meg amerikai dalokat.
Jeff hangját itt a zenétől csak Tracy hallhatta. – Ami azt illeti,
készültem valami apróságra, de túl veszélyes.
 Csakugyan? – Tracy kezdte élvezni a beszélgetést.
Megkönnyebbült, hogy most nem kell szerepet játszania. A
görögöknek jó szavuk volt erre, gondolta. A hipokrita szóval
jelölték a színészt.
 Hallgasson ide, Tracy – szólt Jeff, s hangja komoly volt. –
Ne próbálkozzék ezzel. Először is, a kerten nem jut át élve.
Éjszakánként szabadon eresztenek egy gyilkos vérebet.
Tracy egyszerre minden idegszálával figyelni kezdett. Hiszen
Jeff éppen most tervezi a rablást.
 Minden ajtón és ablakon riasztó van. Egy közvetlenül a
rendőrőrszobán jelez. S ha mégis sikerül bejutnia a házba, az
egész területet át– meg átszövik láthatatlan infravörös sugarak.
 Tudom – mondta kissé magabiztosan Tracy.
 Akkor azt is tudnia kell, hogy a sugár nem akkor
kapcsolja be a riasztót, amikor maga belép, hanem amikor kilép
belőle. A hőváltozást érzékeli. Nem tud átjutni rajta úgy, hogy
be ne kapcsolná.
Tracy ezt nem tudta. De honnét tudja Jeff? – És miért mondja
el mindezt nekem?
A férfi mosolygott, és Tracy arra gondolt, még sohasem látta
vonzóbbnak. – Mert tényleg nem szeretném, ha elkapnák,
hercegnő. Szeretném, ha találkozhatnánk néha. Tudja, Tracy,
mi nagyon jó barátok lehetnénk.
 Nagyon téved – biztosította Tracy. Látta, hogy Jeff
barátnője sietve közeledik feléjük.
 Itt jön Mrs. Cukorbaj. Szórakozzon jól.
Miközben Tracy ellépett mellőlük, még hallotta, amint Jeff
barátnője így szól: – Hoztam neked egy kis pezsgőt is, hogy
leöblítsd a gyógyszert, szegény kicsikém.
A vacsora pompás volt. A fehér kesztyűs, kifogástalan modorú
komornyikok minden fogáshoz a megfelelő bort szolgálták föl.
Az első fogás spárga volt fehér szarvasgombaszósszal, ezt
consommé követte apró kucsmagombával. Ezután báránygerinc
következett, a gróf kertjében termesztett friss zöldségkörítéssel.
Ezután jött a ropogós endíviasaláta. A desszertnél egyéni
mintázatú fagylaltos kelyheket hoztak, valamint egy ezüst
süteményestálat, megrakva finomabbnál finomabb
édességekkel. A sort kávé és konyak zárta. A férfiakat szivarral
kínálták, a hölgyek pedig Joy-parfümöt kaptak
Baccarat-kristályüvegcsében.
Étkezés után Matigny gróf Tracyhez fordult. – Említette, hogy
szívesen megnézne néhányat a festményeim közül. Vetne rájuk
egy pillantást most?
 Nagyon szívesen – felelte Tracy.
A képtár igazi magánmúzeum volt, telis-tele olasz
mesterekkel, francia impresszionistákkal és Picassókkal. A
hosszú terem falain szinte lángoltak a halhatatlanok
varázslatos színei és formái. Voltak itt Monet-k és Renoirok,
Canalettók, Guardik és Tintorettók, továbbá egy pompás
Tiepolo, egy Guercino és egy Tiziano. Szinte egy teljes fal
Cézanne-nal volt tele. A gyűjtemény értékét lehetetlen volt
felbecsülni.
 Tracy sokáig bámulta a festményeket, csodálta a tömény
szépséget. – Remélem, gondosan vigyáz rájuk.
A gróf mosolygott. – Háromszor próbáltak meg tolvajok
hozzájutni a kincseimhez. Az egyiket megölte a kutyám, a
másikat megnyomorította, a harmadik élethossziglan
börtönben ül. A kastélyom bevehetetlen erőd, hercegnő.
 Megkönnyebbülten hallom, gróf úr.
Ragyogó fénycsóva vetült be kintről.
 Kezdődik a tűzijáték – mondta a gróf. – Azt hiszem, jól fog
mulatni.
Papírszerű, száraz kezével megfogta Tracy puha kezét, és
kivezette a képtárból. – Reggel Deauville-be megyek, van ott egy
villám a tengerparton. Meghívtam oda néhány barátomat a
hétvégére. Bizonyára maga is élvezné.
 Egészen biztos vagyok benne – mondta Tracy bánatosan –,
de attól tartok, a férjem nyugtalankodna. Muszáj
visszamennem.
A tűzijáték csaknem egy óra hosszat tartott, mindenki
elbűvölten nézte. Tracy kihasználta az alkalmat, és alaposan
megfigyelte a házat. Amit Jeff mondott, igaznak bizonyult:
valóban csekély volt az esély egy sikeres betörésre, Tracy
azonban éppen ezért ellenállhatatlannak találta a kihívást.
Tudta, hogy a gróf emeleti hálószobájában kétmillió dollár
értékű ékszer, valamint fél tucat festmény, híres mesterek
munkái találhatók, köztük egy Leonardo is.
A kastély valóságos kincstár, mondta Tracynek Gunther
Hartog, és úgy is őrzik. Egy lépést se tegyen, amíg nincsen
bombabiztos terve.
Nos, kidolgoztam egy tervet, gondolta Tracy. Hogy
bombabiztos-e, holnap megtudom.

Másnap éjjel köd volt és csípős hideg, és amikor Tracy

szemügyre vette a terepet, a kastélyt körülvevő falakat
komornak és elutasítónak találta. Fekete overallt, gumitalpú
cipőt és fekete, rugalmas kecskebőr kesztyűt viselt. A vállán
táska lógott. Egyszer csak a börtön falai ötlöttek föl benne, és
akaratlanul is megborzongott.
A kőfal mentén a kert végéhez vezette a bérelt furgont. A fal
másik oldaláról mély, ádáz morgás hallatszott, amely aztán
őrjöngő ugatásba csapott át, miközben a kutya, támadni
akarván, fel-felugrált a levegőbe. Tracy lelki szemei előtt
megjelent a doberman hatalmas, súlyos teste és gyilkos
állkapcsai.
  Most! – mondta halkan valakinek a furgonban.
A kocsiból egy alacsony, középkorú, feketébe öltözött férfi
lépett ki, a hátán hátizsák. Pórázon vezetett egy doberman
szukát. A kutya tüzelt, és a fal túloldalán az ugatás hirtelen
izgatott nyüszítéssé változott.
Tracy segített felemelni a szukát a furgon tetejére, a fal
magasságába.
 Egy, kettő, három – suttogta, majd belökték a szukát a
kertbe. Két vakkantás hallatszott, majd szuszogás, és a kutyák
futó lábának zaja. Aztán minden elcsendesedett.
Tracy a társához fordult. – Gyerünk!
A férfi, Jean Louis, bólintott. Tracy Antibes-ben akadt rá.
Tolvaj volt, aki élete nagy részét börtönben töltötte. Jean Louis
nem volt lángész, de zseniálisan bánt a zárakkal és
riasztókészülékekkel, mestere volt a szakmájának.
Tracy a furgon tetejéről a kerítés tetejére lépett. Egy
kötélhágcsót akasztott fel a peremére. Mindketten
leereszkedtek a gyepre. A birtok egészen másképp festett, mint
előző este, mikor fényárban úszott, és nevetgélő vendégsereg
népesítette be. Most minden sötét volt és kietlen.
Jean Louis szorosan Tracy mögött haladt, és aggódva figyelt,
nem jönnek-e a dobermanok.
A kastély falait évszázados repkény borította egészen a tetőig.
Tracy előző este titokban kipróbálta a teherbírását. Most teljes
súlyával rákapaszkodott egy indára, s az megtartotta. Mászni
kezdett, s közben le-lepillantott a kertbe. A kutyáknak nyoma
sem volt. Remélem, sokáig el lesznek foglalva egymással,
fohászkodott.
Amikor Tracy elérte a tetőt, jelzett Jean Louis-nak, és
megvárta, míg ő is felmászik mellé. Aztán bekapcsolt egy apró
lámpát, s a fényében megpillantottak egy alulról gondosan
bezárt tetőablakot. Tracy várt, Jean Louis pedig a hátizsákból
elővett egy üvegvágót. Alig egy perc alatt kivágta az üveget.
Tracy lepillantott, és látta, hogy útjukat a riasztó drótjainak
pókhálója zárja el.
 El tudsz bánni vele, Jean? – suttogta.
 Je, peux fairé ca. Nem gond.
A férfi ismét a hátizsákba nyúlt, és előhúzott egy mindkét
végén krokodilcsipeszben végződő drótot. Lassan, óvatosan
megkereste a riasztódrót elejét, lehámozta a szigetelést, és a
riasztó felőli végére csippentette a krokodilcsipeszt. Fogót vett
elő, és óvatosan átvágta a drótot. Tracy egész teste megfeszült,
várta a riasztókészülék szirénáját, de minden csendes maradt.
Jean Louis felnézett és vigyorgott. Voilá, fini.
Tévedsz, gondolta Tracy. Ez csak a kezdet.
Egy másik kötélhágcsón leereszkedtek a tetőablakból. Eddig
minden rendben is volt. Biztonságban bejutottak a
padlásszobába. Ha azonban Tracy arra gondolt, mi jön most,
hevesebben vert a szíve.
A lány két piros lencséjű szemüveget vett elő, és az egyiket
Jean Louis-nak adta. – Vedd fel.
Azt gyorsan kitalálta, hogyan tereljék el a doberman figyelmét,
az infrasugaras riasztókészülék azonban jóval nehezebb
problémának bizonyult. Jeffnek igaza volt: a házat láthatatlan
sugarak hálója védte. Tracy mélyeket sóhajtott. Kristálytisztán
gondolkodott: ha valaki belép a sugárba, semmi sem történik,
de amint elhagyja a sugarat, a szenzor érzékeli a
hőmérsékletkülönbséget, és a riasztókészülék bekapcsol. Úgy
állították be, hogy bekapcsol, mielőtt a betörő kinyitja a
páncélszekrényt, s így semmit sem tehet, a rendőrség máris ott
van.
És ez volt, jött rá Tracy, a rendszer gyengéje. Azt kellett
kitalálnia, hogyan tartsa némán a riasztórendszert addig, amíg
kinyitja a széfet. A megoldásra reggel fél hétkor jött rá. A betörés
lehetséges. Tracy érezte, hogy elfogja az ismerős izgalom.
Föltette a vörös szemüveget, és a szobában hirtelen minden
vörös fényben derengett. A padlásszoba ajtaja előtt Tracy
megpillantotta a fénysugarat, amely a szemüveg nélkül
láthatatlan lett volna.
– Kússz át alatta – figyelmeztette Jean Louis-t. – Óvatosan.
Átcsúsztak a sugár alatt, s a Matigny gróf hálószobájába
vezető sötét folyosón találták magukat. Tracy bekapcsolta a
zseblámpát, és előrement. Az infravörös szemüvegen át
megpillantotta a következő fénysugarat: alacsonyan,
keresztben a hálószobaajtó küszöbe felett. Átugrott felette. Jean
Louis követte.
Tracy körbejáratta a zseblámpa fényét a falakon. Ott függtek a
festmények, hatásosan, félelmetesen.
Ígérje meg, hogy elhozza nekem a Leonardót, mondta
Gunther, és természetesen az ékszereket.
Tracy levette a festményt, megfordította, és a padlóra tette.
Óvatosan kiszedte a keretből, összecsavarta a vásznat, és a
válltáskájába dugta. Már csak a széfbe kellett bejutniuk, amely
a hálószoba túlsó végében, egy elfüggönyözött alkóvban volt.
Tracy széthúzta a függönyt. Az alkóv légterét négy infravörös
sugár járta át a padlótól a mennyezetig, egymást keresztezve.
Lehetetlen volt eljutni a páncélszekrényhez úgy, hogy
valamelyik sugarat meg ne szakították volna.
Jean Louis rémülten meredt a sugarakra. – Bon Dieu de
merde! Ezeken nem jutunk át! Túl alacsonyak, semhogy
átkússzunk, vagy túl magasak ahhoz, hogy átugorjuk őket.
 Csináld, amit mondok – mondta Tracy. A férfi mögé
lépett, és szorosan átölelte a derekát. – Rajta, lépj velem együtt.
Először a bal lábaddal.
Tettek egy lépést együtt a sugarak felé, azután még egyet.
Jean Louis sóhajtott: – Alors! Belelépünk!
 Pontosan.
Egyenesen a sugarak találkozási pontjába léptek. Ott Tracy
megállt.
 Most jól figyelj – mondta. – Menj oda a széfhez!
 De a sugarak...
 Ne aggódj, minden rendben lesz. – A lány forrón remélte,
hogy nem téved.
Jean Louis tétován kilépett az infravörös sugárnyalábból.
Csend volt. Tágra nyílt, rémült tekintettel nézett vissza Tracyre.
A lány a sugárnyaláb közepén állt, testmelege megakadályozta,
hogy a szenzorok működésbe hozzák a riasztókészüléket. Jean
Louis átrohant a széfhez. Tracy mintha kővé dermedt volna,
hisz tudta, amint megmozdul, megszólal a riasztó.
A szeme sarkából látta, hogy Jean Louis néhány szerszámot
vesz elő a hátizsákjából, és dolgozni kezd a páncélszekrény
számtárcsáján. Tracy mozdulatlanul állt, lassan, mélyen
lélegzett. Az idő megállt. Úgy tűnt, Jean Louis sohasem végez.
Tracy jobb lábikrája fájni kezdett, aztán görcsöt kapott. A lány
összeharapta a fogát. Nem mert moccanni.
 Meddig tart még? – suttogta.
 Tíz-tizenöt percig.
Tracy úgy érezte, egy örökkévalóság óta áll ott. Bal lábának
izmait is húzni kezdte a görcs. Kiabálni tudott volna a
fájdalomtól. Mintha föltűzték volna a sugarakat. Egyszer csak
kattanást hallott. A széf nyitva volt.
 Magnifique! C'est la banque! Minden kell? – kérdezte Jean
Louis.
 A papírok nem. Csak az ékszerek. Ami készpénz van, az a
tied.
  Merci.
Tracy hallotta, ahogy Louis átkutatja a széfet, és pár
pillanattal később már jött is felé.
 Formidable! – mondta. – De hogyan jutunk ki innét
anélkül, hogy megszakítanánk a sugarat?
 Sehogy – világosította fel Tracy.
 Micsoda?
 Állj elém.
 De...
 Tedd, amit mondok.
Jean Louis halálra rémülten belelépett a sugárba. Tracy
visszafojtotta a lélegzetét. Nem történt semmi.
 Minden rendben. Most nagyon lassan visszamegyünk, ki
a szobából.
 És aztán?
Jean Louis szemei hatalmasnak tűntek a piros üveg mögött.
 Aztán, barátom, futás.
Lassan hátráltak a függöny felé, oda, ahonnan a sugarak
eredtek. Amikor elérték, Tracy mély levegőt vett: – Jól van.
Amikor azt mondom, most, kimegyünk, úgy, ahogyan
bejöttünk.
Jean Louis nyelt egyet, és bólintott. Tracy érezte, ahogy az
apró ember teste remeg.
 Most!
Tracy megpördült, és az ajtó felé rohant, Jean Louis a
nyomában. Abban a pillanatban, ahogy kiléptek a sugarakból,
felrikoltott a riasztókészülék. Fülsiketítő, idegtépő zaj támadt.
Tracy a padlásszobához rohant, fürgén fölkúszott a hágcsón,
Jean Louis szorosan mögötte. Végigfutottak a tetőn,
leereszkedtek a repkényen, és a kerten át odafutottak a falhoz,
ahol a második létra várt rájuk. Pár pillanattal később már a
furgon tetején voltak, majd onnan is leereszkedtek. Tracy
becsusszant a vezetőülésre, Jean Louis pedig mellé.
Miközben a furgon végigszáguldott a bekötőúton, Tracy egy
sötét színű szedánt látott egy fa árnyékában. A furgon
fényszórója egy pillanatra megvilágította a kocsi belsejét. A
kormány mögött Jeff Stevens ült, mellette pedig egy nagy
doberman. Tracy hangosan felnevetett, s miközben a furgon
tovaszáguldott, csókot dobott Jeffnek.
A távolból rendőrautók szirénáinak vijjogása hallatszott.
 26

A Franciaország délnyugati tengerpartján fekvő Biarritz sokat

veszített századfordulós csillogásából. A Bellevue kaszinót
halaszthatatlan javítások miatt bezárták, a Rue Mazagranon
álló Casino Municipal megkopott épülete jelenleg kis boltoknak
és egy tánciskolának adott otthont. A dombokon álló régi villák
eleganciája még kopottabbá vált.
Mégis, júliustól szeptemberig, a csúcsszezonban Európa
gazdagjai és híresei változatlanul áradtak Biarritzba, hogy
élvezzék a szerencsejátékokat, a napsütést és emlékeket.
Akiknek nem volt saját kastélyuk, a fényűző Hotel du
Palais-ban szálltak meg. A hotel, III. Napóleon egykori nyári
rezidenciája egy szirtfokon, az Atlanti-óceán fölött magasodott.
A látvány egyedülálló volt: jobb felől egy világítótorony állt,
körülötte hatalmas, csipkés sziklák, amelyek történelem előtti
szörnyetegek módjára emelkedtek ki a szürke óceánból, bal felől
pedig a tengerparti sétány.
Egy augusztus végi délutánon a Hotel du Palais
előcsarnokába beviharzott egy francia bárónő, Marguerite de
Chantilly. Elegáns, fiatal nő volt, platinaszőke haját egyszerű
kontyban viselte. Zöld-fehér selyem Givenchy-ruhát viselt,
amely kiemelte gyönyörű alakját; a nők irigyen fordultak utána,
a férfiaknak pedig tátva maradt a szájuk.
A bárónő a recepcióhoz ment. – Ma clé s'il vous plait – mondta.
Elbájoló kiejtése volt.
 Parancsoljon, bárónő – mondta a portás, átadta neki a
kulcsot és néhány telefonüzenetet.
Miközben Tracy a lift felé ment, egy szemüveges, borzas férfi
fordult el hirtelen a vitrintől, amelyben Hermes-nyakkendők
kínálták magukat. Tracybe ütközött, és kiverte a kezéből a
retikült.
 Ó, kedvesem – mondta –, borzasztóan sajnálom! – Fölvette
a táskát a földről, és átnyújtotta Tracynek. – Bocsásson meg,
kérem. – A férfi közép-európai akcentussal beszélt.
Marguerite de Chantilly bárónő fensőbbségesen biccentett és
továbbment.
Egy alkalmazott a lifthez vezette, a második emeleten pedig
ajtót nyitott neki. Tracy a 312-es lakosztályt választotta, mert
megtanulta, hogy a megfelelő szoba kiválasztása éppoly250 fontos,
mint maga a hotel. Caprin ez a Quisisana 522-es bungaló-
ja, Mallorcán a Son Vida hegyekre és az öbölre néző királyi
lakosztálya volt. New Yorkban a Helmsley Palace Hotel 4717es
toronyszobájában szállt meg, Amszterdamban pedig az Amstel
Szálló 315-ös szobájában, ahol a csatorna vizének megnyugtató
csobogása ringatta álomba.
A Hotel du Palais 312-es lakosztályából csodás panoráma
nyílt az óceánra és a városra is. Tracy az összes ablakból
láthatta, hogyan csapódnak a hullámok a tengerből fuldokló
alakok módjára kiemelkedő, időtlen sziklákhoz. Közvetlenül az
ablak alatt hatalmas, vese alakú úszómedence feküdt, ragyogó
kék vize élesen elvált az óceán szürkéjétől, mellette pedig széles
terasz húzódott, napernyők fogták föl a tűző sugarakat. A
lakosztályt kék-fehér selyemdamaszttal tapétázták, a padlót
márvány borította, a szőnyegek és a függönyök pedig halvány
rózsaszínűek voltak. Az ajtók és a redőnyök fáját foltossá tette
az idő patinája.
Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, Tracy levette a szoros
szőke parókát, és megmasszírozta fejbőrét. A bárónő az egyik
legjobb szerepe volt. Száz meg száz főnemesi cím között
választhatott, a Debrett-féle Peerek és Baronesszekből, meg a
Gothai Almanachból. Akadtak ott hercegnők, bárónők, grófnők,
amennyi csak kellett, vagy két tucat országból. A könyvek
felbecsülhetetlenek voltak Tracy számára, mert századokra
visszamenőleg közölték a családok történetét is, az apák, anyák
és a gyerekek neveit, az iskolákat és házakat, és a családi
rezidenciák címeit. Nem volt nehéz kiválasztani egy előkelő
családot, és átváltozni távoli unokatestvérré, különösen gazdag
távoli unokatestvérré. Az emberekre nagy benyomást tesz a cím
meg a pénz.
Tracy az idegenre gondolt, aki nekiütközött a hotel halljában
és elmosolyodott. Megkezdődött.
Aznap este nyolckor Marguerite de Chantilly bárónő a hotel
bárjában ült, amikor a férfi, aki beleütközött, odalépett az
asztalához.
 Bocsánat – mondta félénken –, de ismét elnézést kérek a
ma délutáni megbocsáthatatlan otrombaságomért.
Tracy bájosan rámosolygott. – Nincsen semmi baj. Véletlen
volt.
 Ön nagyon kedves – mondta a férfi tétován. – Sokkal
jobban érezném magam, ha megengedné, hogy meghívjam egy
italra.
  Oui, ha óhajtja.
A férfi a mellette lévő székre csusszant.
 Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Adolf Zuckerman
professzor vagyok.
 Marguerite de Chantilly.
Zuckerman intett a mixernek. – Mit iszik? – kérdezte Tracyt.
 Pezsgőt. De talán...
A férfi biztatóan emelte fel a fejét: – Megengedhetem
magamnak. Alapjában véve nem sok választ el attól, hogy
bármit a világon megengedhessek magamnak.
 Csakugyan? – kérdezte Tracy, és finoman rámosolygott a
férfira: – Jó magának.
 Bizony.
Zuckerman egy üveg Bollingert rendelt, majd Tracyhez
fordult.
 A lehető legrendkívülibb dolog történt meg velem. Igazából
nem egy idegennel kellene megbeszélnem, de nem bírom
magamban tartani.
Közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Hogy őszinte
legyek, egyszerű iskolai tanár vagyok... vagyis voltam, egészen a
legutóbbi időkig. Történelmet tanítok. Ez nagyon élvezetes,
tudja, de nem túl izgalmas.
Tracy udvariasan érdeklődő arckifejezéssel hallgatta.
 Vagyishogy nem volt túl izgalmas néhány hónappal
ezelőttig.
 Megkérdezhetném, mi történt néhány hónappal ezelőtt,
Zuckerman professzor?
 A spanyol armadával kapcsolatban végeztem kutatásokat,
kerestem ezt-azt, hogy még érdekesebbé tegyem a tárgyat a
diákoknak, és a helyi múzeum archívumában ráakadtam egy
régi iratra, amely valahogy más papírok közé keveredett. Fülöp
herceg 1588-ban kiküldött titkos expedíciójáról volt benne szó.
Az egyik aranyrudakkal megrakott hajó nyom nélkül eltűnt – a
feltételezések szerint elsüllyedt egy viharban.
Tracy elgondolkodva nézett a férfira.
 A feltételezések szerint?
 Pontosan. E feljegyzések szerint azonban a kapitány és a
legénység szántszándékkal süllyesztette el a hajót egy rejtett
tengeröbölben. Úgy tervezték, később visszajönnek, és elviszik a
kincseket, de még mielőtt visszatérhettek volna, kalózok tá-
madták meg őket és végeztek velük. A dokumentum csak azért
maradhatott meg, mert a kalózhajón senki sem tudott olvasni.
Nem tudták, mi került a kezükbe. – A férfi hangja remegett az
izgalomtól. – Most pedig – mondta fojtott hangon, miközben
körülnézett, nem hallja-e valaki – nálam van az írás, részletes
utasításokkal, hogy hogyan juthatok el a kincshez.
 Micsoda szerencsés felfedezés, professzor! – A lány
hangjában csodálat és ámulat csengett.
 Azok az aranyrudak ma valószínűleg ötvenmillió dollárt
érnek – mondta Zuckerman. – Csak a felszínre kell hoznom
őket.
 És mi akadályozza meg ebben?
A férfi zavartan vállat vont. – A pénz. Föl kell szerelnem egy
hajót, hogy a fölszínre hozhassuk a kincset.
 Értem. Mennyibe kerülne ez?
 Százezer dollárba. Be kell vallanom, elkövettem egy
hatalmas őrültséget. Fogtam húszezer dollárt – egy életen át
spórolt vagyonom ez –, és Biarritzba jöttem, hogy játsszam a
kaszinóban, mert azt reméltem, eleget nyerek..., hogy... 
Hangja elcsuklott.
 És elvesztette.
A férfi bólintott. Tracy észrevette, hogy könnyek csillognak a
szemüvege mögött.
Megérkezett a pezsgő, a mixer egy pukkanással kihúzta a
dugót, és a poharakba töltötte az aranyló folyadékot.
 Bonne chance – emelte föl a poharát Tracy.
 Köszönöm.
Némán ittak.
 Nézze el nekem, hogy mindezzel untattam – mondta
Zuckerman. – Nem kellene egy gyönyörű hölgyet a bajaimmal
traktálni.
 Én azonban érdekesnek találom a történetét – biztosította
Tracy. – Biztos benne, hogy az arany ott van, oui?
 Kétség sem férhet hozzá. Nálam van az eredeti hajózási
utasítás és egy térkép, amelyet maga a kapitány rajzolt.
Ismerem a kincs pontos lelőhelyét.
Tracy tűnődő arckifejezéssel figyelte a professzort. – De
százezer dollárra van szüksége, ugye?
Zuckerman bánatosan nevetett: – Igen. Egy ötvenmilliós
kincshez. – Ismét kortyolt az italából.
  C'est possible... – hallgatott el Tracy a mondat közepén.
 Micsoda?
 Nem gondolt arra, hogy szerezzen egy társat?
A férfi meglepetten nézett rá: – Egy társat? Nem. Úgy
terveztem, egyedül hozom fel. Persze most, hogy elvesztettem a
pénzemet... – A hangja ismét elcsuklott.
 Zuckerman professzor, tegyük föl, hogy én adnék önnek
százezer dollárt.
A férfi a fejét rázta. – Szó sem lehet róla, bárónő. Nem
fogadhatom el. Esetleg elveszíti a pénzét.
 De hát maga bizonyos benne, hogy ott a kincs, nem?
 Ó, ami azt illeti, abban biztos vagyok. De ezer dolog jöhet
közbe. Semmire nincsen garancia.
 Az életben kevés dologra van. A maga problémája trés
intéressant. Talán mindkettőnknek hasznos lehet, ha segítek
megoldani.
 Nem, sohasem bocsátanám meg magamnak, ha... –
bármilyen valószínűtlen legyen is ez –, ha elveszítené a pénzét.
 Megengedhetem magamnak – biztosította Tracy. – És
nagy hasznom volna a befektetésen. N'est-ce pas?
 Természetesen ez is igaz – ismerte el Zuckerman. Ahogy
ott ült és fontolgatta a dolgot, látszott rajta, hogy ingadozik.
Végül így szólt: – Ha ez a kívánsága, fele-fele alapon lehet a
társam.
Tracy mosolygott, mint akinek tetszik a dolog. – D'accord.
Elfogadom.
A professzor sietve hozzátette: – A kiadásokon kívül,
természetesen.
 Naturellement, Mikor láthatunk hozzá?
 Azonnal. – A professzor hirtelen energikus lett. – Már
megtaláltam a megfelelő hajót. Modern kotróberendezése van,
és négyfős személyzete. Bármit hozunk is fel, természetesen
nekik is kell adnunk valami szerény százalékot.
 Bien sur.
 A lehető leggyorsabban hozzá kell kezdenünk, mert
elszalaszthatjuk a hajót.
 Öt napon belül nálam lesz a pénz.
 Csodálatos! – kiáltott Zuckerman. – Addig megteszem a
szükséges előkészületeket. Ez mindkettőnk számára
gyümölcsöző találkozás volt, nemde?
 Oui. Sans doute.
 A kalandunkra – emelte föl a poharát a professzor.
Tracy is fölemelte a magáét, az ő pohárköszöntője így
hangzott:
 Bár olyan jövedelmezőnek bizonyulna, mint ahogyan
érzem!
Koccintottak. Tracy átnézett a helyiség túlsó felébe és
megdermedt. A túlsó sarokban egy asztalnál Jeff Stevens ült, és
elragadó mosollyal nézte őt. Egy csinos nő ült mellette, akin
csak úgy szikráztak az ékszerek.
Jeff biccentett Tracynek, ő visszamosolygott, és eszébe jutott,
hogyan látta legutóbb a férfit, a de Matigny-birtok közelében,
azzal az ostoba kutyával a kocsijában. Azt a partit én nyertem,
gondolta vidámán Tracy.
 Kérem, bocsásson meg – mondta Zuckerman –, rengeteg
dolgom van. Majd találkozunk.
Tracy kecsesen kinyújtotta a kezét, a férfi pedig megcsókolta,
és távozott.

 Úgy látom, a barátja itthagyta, és el nem tudom képzelni,

miért. Remekül néz ki szőke hajjal.
Tracy felpillantott. Jeff állt az asztala mellett. Leült a székre,
amelyen néhány perccel azelőtt még Adolf Zuckerman foglalt
helyet.
 Gratulálok – mondta Jeff. – A De Matigny-húzás zseniális
volt. Tiszta munka.
 Ez magától nagy elismerés, Jeff.
 Maga nekem rengeteg pénzbe kerül, Tracy.
 Meg fogja szokni.
A férfi az előtte álló pohárral játszadozott. – Mit akart
Zuckerman professzor?
 Ó, maga ismeri?
 Mondhatjuk így is.
 Nos... hm... csak egy italt akart meginni velem.
 És beszélt magának az elsüllyedt kincsről?
Tracy hirtelen óvatos lett. – Honnan tud róla?
Jeff meglepetten nézett rá. – Csak nem azt akarja mondani,
hogy elhitte? Ez a világ legrégebbi trükkje.
 Ezúttal szó sincs erről.
 Úgy érti, hitt neki?
 Nem áll módomban erről társalogni – mondta Tracy ki-
mérten de a professzornak történetesen vannak bizonyos
információi.
Jeff hitetlenkedve rázta a fejét.
 Tracy, az az ember megpróbálja rászedni magát. Mit
akart, mennyit fektessen az elsüllyedt kincsébe?
 Ne törődjön vele – mondta Tracy kimérten. – Az én
pénzem, és az én üzletem.
Jeff megvonta a vállát. – Jól van, csak ne mondja, hogy az öreg
Jeff nem figyelmeztette.
 Nem lehetséges, hogy magát is érdekli ez az ügy?
A férfi megjátszott kétségbeeséssel emelte égnek a kezét. –
Miért olyan gyanakvó velem szemben?
 Roppant egyszerű – felelte Tracy. – Nem bízom magában.
Ki volt az a nő magával? – kérdezte, de máris szerette volna
visszaszívni a kérdést.
 Suzanne? Egy barátom.
 Gazdag, természetesen.
Jeff bágyadtan rámosolygott. – Ami azt illeti, csakugyan van
valamicske pénze. Ha velünk uzsonnázna holnap, hát Suzanne
gyönyörű jachtja itt horgonyoz a kikötőben, és a főszakács...
 Köszönöm. Eszem ágában sincs alkalmatlankodni az
uzsonnájuknál. Mit akar elszedni tőle?
 Ez magánügy.
 Abban biztos vagyok – mondta Tracy, kicsit élesebben,
mint akarta.
A pohár felett szemügyre vette asztaltársát. Valóban
átkozottul jóképű volt. Vonásai tiszták, szabályosak, szeme
szép, szürke, hosszú pillákkal, de a szíve egy kígyóé. Egy
nagyon intelligens kígyóé.
 Gondolt már arra, hogy valamilyen szabályos
vállalkozásba fogjon? – kérdezte Tracy. – Alighanem nagyon
sikeres lenne.
Jeff megütközve nézte. – Micsoda? És mindezt adjam fel?
Maga viccel!
 Maga mindig is szélhámos volt?
 Szélhámos? Én vállalkozó vagyok – mondta a férfi.
 És hogyan lett... vállalkozó?
 Tizennégy éves koromban megszöktem otthonról, és
beálltam egy vándorcirkuszhoz.
 Tizennégy évesen? – Tracynek most először sikerült
bepillantania az elegáns, vonzó külszín mögé.
 Jót tett nekem – megtanultam megállni a helyem. Ami-
kor pedig kitört az a csodálatos vietnami háború, felcsaptam
zöldsapkásnak, és magasabb képzettséget szereztem. Azt
hiszem, megtanultam, hogy a háború a legeslegnagyobb
becsapás. Ahhoz képest maga meg én amatőrök vagyunk.
Hirtelen témát váltott. – Szereti a pelotát?
 Ha maga ajánlgatja, köszönöm, nem.
 Játék, a jai alai egy változata. Van két jegyem ma estére.
Suzanne nem tud eljönni. Velem tartana?
Tracyt lepte meg a legjobban, hogy igent mondott.

A város főterén, egy kis vendéglőben vacsoráztak. Házibort

ittak, és confit de canard a l'ailt ettek – saját levében úszó sült
kacsát krumplival és fokhagymával.
Pompás volt.
 A ház specialitása – világosította fel Tracyt Jeff.
Politikáról, könyvekről és utazásról beszélgettek, és Tracy
meglepően műveltnek találta Jeffet.
 Ha az ember tizennégy éves korában önállósítja magát –
mondta neki Jeff –, gyorsan ragadnak rá a dolgok. Először
megtanulja, hogy mi motiválja őt, azután pedig, hogy mi motivál
másokat. A szélhámoskodás hasonlít a dzsiudzsicuhoz. A
dzsiudzsicuban az ember az ellenfele erejével nyer. Az átejtésnél
a kapzsiságával. Te lépsz először, a többit aztán elvégzi ő
helyetted.
Tracy mosolygott, és azon töprengett, vajon van-e Jeffnek
sejtelme róla, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Élvezte a
férfi társaságát, de bizonyos volt benne, hogy adandó
alkalommal a férfi nem habozna átejteni őt. Olyan ember volt,
akivel nem árt óvatosnak lenni, és Tracynek ez is volt a
szánéka.

A pelota mérkőzésre a Biarritz fölötti dombok közt, egy

futballpályányi, nagy, szabadtéri arénában került sor. A
térséget kétfelől hatalmas, zöld betontáblák zárták le, középütt
feküdt a játéktér, és a pálya két oldalán négy-négy sor kőpadon
ültek a nézők. Alkonyatkor bekapcsolták a reflektorokat.
Amikor Tracy és Jeff megérkezett, már csaknem minden helyet
elfoglaltak a nézők, és a két csapat akcióba lendült. A játékosok
fordulásból a betonfalakhoz hajították a labdát,
majd amikor visszapattant, cestáikkal, karjukra szíjazott,
keskeny kosaraikkal elkapták. A pelota gyors, veszélyes játék.
Amikor az egyik játékos elhibázta a labdát, a tömeg felmorajlott.
 Ezek igencsak komolyan veszik – jegyezte meg Tracy.
 Nagy pénzekkel fogadnak a mérkőzésekre. A baszk
szerencsejátékos nép.
A nézők egyre jöttek, a padsorok mind zsúfoltabbá váltak, és
Tracy egyszer csak azon kapta magát, hogy Jeffhez szorul. A
férfi, ha érezte is a lány testét, semmi jelét nem adta. Ahogy
múltak a percek, úgy tűnt, a játék mind gyorsabbá és
veszélyesebbé vált, és a szurkolók ordítása egyre erősebben
visszhangzott az éjszakában.
 Olyan veszélyes, mint amilyennek látszik? – kérdezte
Tracy.
 Bárónő, az a labda több mint százötven kilométeres
sebességgel repül. Akit eltalál, halott ember. Ritka eset, hogy
egyjátékos ne kapja el.
Jeff szórakozottan paskolta Tracy kezét, tekintete
megbűvölten tapadt a pályára.
A játékosok értették a dolgukat, kecsesen mozogtak, urai
voltak minden mozdulatuknak. A mérkőzés közepén azonban
az egyik játékos váratlanul rossz szögben hajította a labdát a
táblára, az pedig gyilkos sebességgel száguldott a padok felé,
oda, ahol Tracy és Jeff ültek. A nézők lekuporodtak, nehogy
őket találja el. Jeff megragadta Tracyt, és a földre rántotta,
testével fedezte a lányt. Hallották, ahogyan a labda elsüvített a
fejük felett, és az oldalsó falnak csapódott. Tracy a földön
feküdt, érezte Jeff kemény izmait. A férfi arca nagyon közel volt
az övéhez.
Jeff egy pillanatig tartotta, aztán fölegyenesedett, és talpra
segítette Tracyt. Hirtelen mindketten zavarba jöttek.
 Úgy... úgy gondolom, elég volt az izgalomból mára –
mondta Tracy. – Szeretnék visszamenni a hotelba.
A hallban elköszöntek egymástól. – Élveztem a mai estét. –
mondta Tracy Jeffnek.
Úgy is gondolta.
 Tracy, ugye nem akar fejest ugrani ebbe a Zuckerman-féle
őrült aranykincs-szélhámosságba?
 Dehogynem.
A férfi egy hosszú pillanatig fürkészte Tracy arcát
  Maga még mindig azt hiszi, hogy meg akarom szerezni azt
az aranyat, ugye?
Tracy a szemébe nézett. – És nem?
A férfi arca megkeményedett. – Sok szerencsét.
 Jó éjszakát, Jeff.
Tracy nézte, amint megfordult, és kisétált a hotelból.
Feltételezte, hogy Suzanne-hoz megy. Szegény nő.
 Ó, jó estét bárónő – mondta a portás. – Van itt egy üzenet
az ön számára.
Az üzenetet Zuckerman professzor küldte.

Adolf Zuckermannak volt egy problémája, méghozzá nagy.

Armand Grangier irodájában ült, és annyira meg volt rettenve
attól, ami történt, hogy mint éppen felfedezte, átizzadta a
nadrágját. Grangier a Rue de Frias-n, a 123-as számú elegáns
magánvillában illegálisan működő játékkaszinó tulajdonosa
volt. Grangier-nek nem számított, működik-e a Casino
Municipal, a Rue de Frias-i klub mindig zsúfolásig volt gazdag
vendégekkel. Ellentétben az államilag ellenőrzött kaszinókkal,
itt nem maximálták a téteket, így hát ide jártak a nagymenők
rulettezni, chemin de fert és crapsot játszani. Grangier vendégei
közt voltak arab hercegek, angol főnemesek, távol-keleti
üzletemberek, afrikai államfők. A teremben lengén öltözött ifjú
hölgyek jártak körbe, és ingyenwhiskyre és pezsgőre szóló
rendeléseket vettek föl, merthogy Armand Grangier réges-rég
tudta, hogy a gazdagok minden más néposztálynál jobban
méltányolják a potyát. Grangier megengedhette magának, hogy
ingyen adjon egy-két italt. Krupiéi csaltak a ruletten és a
kártyaasztalnál is.
A klubot rendszerint zsúfolásig megtöltötték a szép, fiatal nők
és kísérőik, a pénzes idősebb urak, s a nőkben előbb vagy utóbb
érdeklődés ébredt Grangier iránt. A kaszinós egy igazi férfi
miniatűrje volt, tökéletes arcvonásokkal, csillogó barna
szemmel, lágy, érzéki szájjal. Százhatvan centi magas volt, és
külsejének, valamint apró alakjának ez a kombinációja
mágnesként vonzotta a nőket. Grangier valamennyiüket színlelt
csodálattal udvarolta körül.
Maga ellenállhatatlan, chérie, de mindkettőnk számára
szerencsétlen módon őrülten szerelmes vagyok valakibe. És ez
így is volt. Ez a valaki természetesen hétről hétre változott,
merthogy Biarritzban végtelen volt az utánpótlás
szép, fiatal férfiakból, és Armand Grangier rövid ideig
valamennyit részeltette kegyeiben.
Grangier-t szoros kapcsolatok fűzték az alvilághoz és a
rendőrséghez, így működtette a kaszinóját. Pályafutása
kezdetén strómanként fogadott a versenyeken az alvilág nagyjai
helyett, azután kábítószer-kereskedővé küzdötte fel magát,
hogy végül biarritzi hűbérbirtokának ura legyen. Azok pedig,
akik az útjába álltak, rendszerint túl későn jöttek rá, milyen
veszedelmes tud lenni ez a kis ember.
Armand Grangier most Adolf Zuckermant vallatta.
 Mesélj még valamit erről a bárónőről, akinek bedumáltad
ezt az elsüllyedt kincs halandzsát.
Grangier haragos tónusából Zuckerman tudta, hogy baj van,
szörnyű nagy baj. Nyelt egyet, majd belekezdett.
 Hát, ez egy özvegy, akire a férje egy rakás pénzt hagyott.
Azt mondta, beszáll százezer dollárral. – Saját hangjából
merített önbizalmat. – Ha megkaptuk a pénzt, természetesen
azt fogjuk mondani neki, hogy a kiemelést végző hajót is baleset
érte, és még ötvenezerre van szükségünk. Aztán megint
százezerre, és... tudja... ahogy máskor. – Látta a megvetést
Armand Grangier arcán.
 Mi... mi a probléma, főnök?
 A probléma az – mondta jeges hangon Grangier –, hogy
épp most hívott az egyik emberem. Ő hamisította a te bárónőd
útlevelét. A nő neve Tracy Whitney, és amerikai.
Zuckerman szája hirtelen kiszáradt. Óvatosan megnyalta a
szája szélét.
 De hát... igazán úgy látszott, hogy érdekli, főnök.
 Balle! Conneau! Ez egy szélhámosnő! Egy csalót akartál
becsapni!
 Akkor m... miért mondott igent, miért nem utasított el?
Armand Grangier hangja metsző volt. – Nem tudom,
professzor, de ki fogom találni. És ha rájöttem, teszek róla, hogy
a hölgy fürdőt vegyen az öbölben. Armand Grangier-t senki sem
teheti bolonddá. Vedd föl ezt a telefont. Mondd meg neki, hogy
egy barátod fölajánlotta a pénz felét, és hogy elindultam hozzá.
Gondolod, hogy képes vagy rá?
 Hát persze, főnök, ne aggódj! – erősítgette Zuckerman.
 De igenis aggódom – mondta Armand Grangier lassan. –
Sokat aggódom miattad, professzorkám.
Armand Grangier nem kedvelte a rejtélyeket. Az elsüllyedt kincs
trükkje évszázadok óta hatásos volt, ha az áldozat elég
hiszékeny volt. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy szélhámos
valaha is bedőljön ennek a trükknek. Ez volt a rejtély, amely
Grangier-t nyugtalanította, s amelyet meg akart oldani; ha
pedig megvan a megoldás, a nőt majd átpasszolja Bruno
Vicentének. Vicente szívesen játszadozott el áldozataival,
mielőtt elintézte volna őket.
A limuzin megállt a Hotel du Palais előtt, Armand Grangier
kiszállt belőle, bement a hallba, és Jules Bergerac, a fehér hajú
baszk felé indult, aki tizenhárom éves kora óta dolgozott a
szállodában.
 Hányas szobában lakik Marguerite de Chantilly bárónő?
Szigorú szabály tiltotta, hogy a portások kiadják vendégeik
szobaszámát. Armand Grangier-re azonban nem vonatkoztak
szabályok.
 A 312-es, monsieur Grangier.
 Merci.
 És a 31 l-es.
Grangier megtorpant: – Micsoda?
 A grófnőnek van egy szobája a lakosztálya mellett.
 Csakugyan? És ki lakik benne?
 Senki.
 Senki? Biztos benne?
 Oui. Zárva tartja. A szobaasszonyoknak megtiltotta, hogy
belépjenek.
Grangier arcán zavart kifejezés jelent meg.
 Van magának pótkulcsa?
 Természetesen.
A portás a legkisebb habozás nélkül elővette az asztal alól a
pótkulcsot, és átadta Armand Grangier-nek. Jules figyelte,
ahogyan Armand Grangier a lift felé ment. Az ember a
Grangier-félékkel sohasem vitatkozik.
Armand Grangier a bárónő lakosztályának ajtaját félig nyitva
találta. Belökte és belépett. A nappali üres volt.
 Helló. Van itt valaki?
A másik szobából női hang szólt ki: – A fürdőkádban ülök, egy
perc és jövök. Töltsön magának egy italt, kérem.
Grangier körbejárta a lakosztályt: a berendezés ismerős volt,
hiszen az évek során számos barátját helyezte el a hotel-
ban. Betévedt a hálószobába. Az öltözőasztalkán nemtörődöm
módra odavetett, drága ékszerek hevertek szerteszéjjel.
Baroness mon cul! – gondolta dühösen. Bármiben
mesterkedsz is, chérie, fordítva fog elsülni.
Odalépett a szomszéd szobába nyíló ajtóhoz. Elővette a
pótkulcsot és kinyitotta. A helyiségben dohos, állott szag volt. A
portás azt mondta, senki sem lakik benne. De hát akkor miért
van szüksége rá...? Grangíer tekintetét megragadta valami
furcsa, oda nem illő. Egy konnektortól vastag, fekete villamos
kábel kígyózott végig a padlón, aztán eltűnt egy szekrényben.
Az ajtó éppen csak annyira volt nyitva, hogy a kábel beférjen.
Grangier kíváncsian odalépett az ajtóhoz és kinyitotta.
A kamrában egy dróton egy sor, ruhacsipesszel felcsíptetett
százdolláros száradt. Egy írógépasztalon ruhával letakart tárgy
állt. Grangier fölemelte. Kis nyomdagépet pillantott meg, benne
egy még nedves százdollárossal.
A gép mellett üres papírszeletek hevertek, éppen akkorák,
mint az amerikai dollár, továbbá egy papírvágó. A padlón
szétszórva több, hibásan vágott százdolláros hevert.
Grangier egy haragos hangot hallott a háta mögött. – Mit
csinál itt?
Grangier megpördült. Tracy Whitney lépett be a helyiségbe, a
haja csapzott volt, a testére fürdőlepedőt csavart.
 Hamisítás! Maga hamis pénzzel akar kifizetni bennünket!
Látta, hogy a nő arcán végigsöpör a megvetés, harag, dac.
 Jól van – ismerte el Tracy –, de ennek semmi jelentősége
sem lett volna. Ezeket senki sem tudja megkülönböztetni az
igazitól.
 Szélhámosság! Ezt élvezet lesz megsemmisíteni.
 Ezek a bankjegyek éppoly jók, mint az igaziak.
 Csakugyan? – kérdezte Grangier, de a hangjában megvetés
volt. Levette az egyik nedves bankót a drótról és megnézte.
Előbb az egyik oldalról, aztán a másikról, majd közelebbről is
szemügyre vette. Kitűnő darab volt.
 Ki metszette a kliséket?
 Mit számít? Nézze, a százezer dollár péntekre készen lesz.
Grangier Tracyre pillantott és töprengett. Amikor rájött, mire
utal a lány, elnevette magát. – Jézusom, maga tényleg hülye.
Nincsen semmiféle kincs.
Tracy zavarba jött. – Hogy érti, hogy nincs kincs? Zuckerman
professzor azt mondta...
  És maga elhitte? Szégyen, bárónő. – Újra és újra
megvizsgálta a bankjegyet. – Ezt magammal viszem.
Tracy megvonta a vállát
 Vigyen, amennyit akar. Ez csak papír.
Grangier összekapart egy maréknyi nedves százdollárost.
 Honnét tudja, hogy egyik szobalány sem fog bejönni ide?
 Jól megfizetem őket, hogy távol tartsák magukat Amikor
pedig nem vagyok itt, bezárom a fülkét.
Helyén van a szíve, gondolta Armand Grangier. Ez azonban
nem menti meg az életét.
 Ne hagyja el a hotelt – parancsolt a lányra. – Szeretném, ha
egy barátom találkozna magával.
Armand Grangier-nek az volt a szándéka, hogy azonnal Bruno
Vicente kezére adja a nőt, de az ösztöne visszatartotta ettől.
Ismét szemügyre vette az egyik pénzdarabot. Volt már dolga jó
csomó hamis pénzzel, de ennek egyik sem érhetett még a
közelébe se. Bárki metszette a klisét, zseni volt. A papírnak
olyan volt a tapintása, mint az eredetinek, a vonalak pedig
élesek voltak és tiszták. A színek élénkek és határozottak
maradtak, még ha nedves volt is a bankjegy, Benjámin Franklin
képe pedig tökéletesen sikerült. Igaza volt ennek a
boszorkánynak. Csakugyan nehéz megkülönböztetni az
igazitól. Grangier tűnődött, vajon el lehetne-e sütni, mint igazi
pénzt? Csábító ötlet volt.
Armand Grangier másnap reggel elküldött Zuckermanért, és
átadta neki az egyik százdollárost. – Menj le a bankba, és váltsd
ezt át frankra.
 Rendben, főnök.
Grangier nézte, ahogy kinyargal az irodából. Ez volt
Zukkerman büntetése az ostobaságáért. Ha letartóztatják,
sohasem árulja el, honnét szerezte a hamis pénzt, legalábbis ha
kedves az élete. Ha azonban sikerül elsütnie a bankót...
Meglátjuk, gondolta Grangier.
Zuckerman negyedóra múlva tért vissza az irodába.
Kiszámolta Grangier elé a száz dollár frank ellenértékét.
 Van még valami, főnök?
Grangier a frankokra meredt.
 Volt valami gondod?
 Gondom? Nem. Miért?
 Eredj vissza ugyanabba a bankba – parancsolta Grangier.
– Mondd a következőket...
Adolf Zuckerman besétált a Banque de Francé előcsarnokába,
és odament az asztalhoz, amelynél a fiók vezetője ült.
Zukkerman már tudta, milyen veszélyben forog, de inkább ezt
vállalta, semhogy kihívja maga ellen Grangier haragját.
 Segíthetek? – kérdezte a vezető.
 Igen – mondta Zuckerman, megpróbálva elrejteni
idegességét. – Tudja, tegnap este pókereztem néhány
amerikaival, egy bárban találkoztam velük.
Elhallgatott. A bankigazgató bölcsen bólintott. – És?
Elveszítette a pénzét, és kölcsönt szeretne fölvenni?
 Nem – felelte Zuckerman. – Ami azt illeti, nyertem. Csak az a
baj, hogy az illetők nem voltak bizalomgerjesztőek. – Két
százdollárost húzott elő. – Ezekkel fizettek, és attól tartok, hogy
esetleg hamisak.
Zuckerman visszafojtotta a lélegzetét, miközben a bankár
előrehajolt, és kövérkés kezébe vette a bankjegyeket. Gondosan
megvizsgálta őket, először az egyik oldalukat, azután a másikat,
majd a fény felé tartotta őket.
Zuckerman nézett és mosolygott.
 Szerencséje van, monsieur. Ezek a bankjegyek igaziak.
Zuckerman most már ki merte fújni a levegőt. Hála istennek!
Minden rendben lesz.

 A világon semmi gond, főnök. Azt mondta, igaziak.

Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Armand Grangier ült
és gondolkodott. Fejében már félig-meddig alakot öltött egy terv.
 Menj, hozd ide a bárónőt.

Tracy Armand Grangier irodájában ült, és farkasszemet nézett

vele az empire íróasztala fölött.
 Maga meg én társak leszünk – közölte vele Grangier.
Tracy kezdett felállni.
 Nincs szükségem társra...
 Üljön le.
Tracy Grangier szemébe nézett és leült.
 Biarritz az én városom. Ha egyetlenegyet is megpróbál
elsütni ezekből a bankókból, olyan gyorsan letartóztatják, hogy
azt sem tudja majd, mi történt magával. Comprenez-vous?
A mi börtöneinkben csúf dolgok történnek a csinos
hölgyikékkel. Maga egy lépést sem tehet nélkülem.
Tracy figyelmesen nézte. – Vagyis meg kell vásárolnom a
védelmét.
 Téved. Az életét kell megvásárolnia.
Tracy hitt neki.
 És most mondja el nekem, honnét szerezte a nyomóprést.
Tracy habozott, Grangier pedig élvezte, hogy tűkön ül.
Figyelte, ahogy a lány megadja magát.
Tracy vonakodva szólalt meg: – Egy Svájcban élő amerikaitól
vásároltam. Huszonöt évig az amerikai pénzjegynyomda
vésnöke volt, s amikor nyugdíjba küldték, volt valami gond az
illetménye körül, sohasem kapta meg. Úgy érezte, rászedték, és
elhatározta, hogy bosszút áll. Kicsempészett néhány
százdolláros klisét, amelyről ott azt hitték, hogy
megsemmisítették őket, és a kapcsolatait fölhasználva szerzett
a papírból is, amelyre a pénzügyminisztérium a pénzt
nyomtatja.
Így már világos, gondolta diadalmasan Grangier. Ezért
festenek olyan jól a bankók. Izgalma fokozódott.
 Mennyi pénzt tud kinyomni ez a prés egy nap?
 Óránként egy bankjegyet. A papír mindkét oldalát meg
kell munkálni, és... –
A férfi félbeszakította. – Nincs egy nagyobb prés?
 De, az illetőnek van egy olyan, amelyen ötven bankjegyet
lehet készíteni nyolc óra alatt, azaz naponta ötezer dollárt – de
egy félmilliót kér érte.
 Vegye meg – mondta Grangier.
 Nincsen ötszázezer dollárom.
 Nekem van. Milyen gyorsan tudja megszerezni a prést?
 Hát, azt hiszem... de nem is... – habozott Tracy.
Grangier felvette a telefont, és beleszólt. – Louis, ötszázezer
dollár értékű francia frankra van szükségem. Vedd ki a
páncélszekrényből, amink van, a többit pedig a bankokból.
Hozd az irodámba. Vite!
Tracy idegesen felállt. – Inkább megyek, és...
 Maga nem megy sehova.
 De nekem csakugyan...
 Csak maradjon nyugton. Gondolkodom.
Voltak üzlettársai, akik elvárták, hogy bevegye őket ebbe az
üzletbe, de amit nem tudnak, amiatt nem bánkódnak, döntött
Grangier. Megveszi a nagy prést a maga számára, és amit a
kaszinó bankszámlájáról kölcsönzött, azzal pótolja majd, amit
maga nyom. Azután szól Bruno Vicentének, hogy intézze el a
nőt, aki nem szereti az üzlettársakat.
Nos, Armand Grangier sem szerette.

Két órával később egy nagy zsákban megérkezett a pénz. –

Jelentkezzék ki a Palais-ból – mondta Grangier Tracynek. – Van
egy házam a hegyek között, ott senki sem zavarja. Ott marad,
amíg előkészítjük a hadműveletet.
Tracy felé tolta a telefont.
 Hívja föl a barátját Svájcban, és mondja meg neki, hogy
megveszi a nagy prést.
 A szállodában hagytam a telefonszámát. Onnan hívom föl.
Adja meg a háza címét, és én megmondom neki, hogy vigye oda
a prést, és...
 Non! – pattintott az ujjával Grangier. – Nem akarok
nyomot hagyni. Elhozom a prést a repülőtérről. Ma este a
vacsoránál megbeszéljük. Várom pontosan nyolcra.
Ez a megbeszélés végét jelezte. Tracy felállt.
Grangier a zsák felé biccentett. – Vigyázzon a pénzre, nem
szeretném, ha valami baj történne vele. Vagy magával.
 Semmi sem fog történni – biztosította Tracy.
A férfi bágyadtan mosolygott. – Tudom. Zuckerman professzor
elkíséri magát a szállodába.
Tracy és a professzor nem szóltak egymáshoz a limuzinban. A
pénzeszsák kettejük közt feküdt, mindketten a saját
gondolataikkal voltak elfoglalva. Zuckerman nem tudta egészen
pontosan, mi történik, de érezte, hogy bármi legyen is az, a
számára nagyon jó lesz. A dolog kulcsa a nő volt. Grangier
megparancsolta neki, hogy állandóan tartsa szemmel, és
Zukkermannak szándékában is állt, hogy így tegyen.

Armand Grangier aznap este euforikus hangulatban volt.

Mostanra alighanem elment a megrendelés a nagy présre. Ez a
Whitney nő azt mondta, ötezer dollárt nyom egy nap, de
Grangier-nek ennél jobb terve volt. Az volt a szándéka, hogy
huszonnégy órás műszakban működteti a berendezést. Ez
naponta tizenötezer dollár, hetente százezer, tízhetenként
egymillió. És ez még csak a kezdet. Ma este megtudja majd,
kicsoda a vésnök, és megalkuszik vele további
 gépekre is. Annyi pénz a világon nincs, amennyi neki lesz.
Pontosan nyolckor Grangier limuzinja bekanyarodott a Hotel
du Palais kocsifelhajtójára. A kaszinós kiszállt, bement az
előcsarnokba. Elégedetten nyugtázta, hogy Zuckerman a
bejárat mellett ül, és éber szemmel figyeli az ajtót. Grangier a
portáspulthoz ment.
 Jules, mondd meg de Chantilly bárónőnek, hogy itt
vagyok, és hívd le a hallba.
 A bárónő kiköltözött, Monsieur Grangier – nézett föl a
portás.
 Téved. Hívja le.
Jules Bergerac kétségbe volt esve. Armand Grangier-nek nem
volt ajánlatos ellentmondani. – Nálam jelentkezett ki.
 Impossible. Mikor?
 Nem sokkal azután, hogy visszajött a szállóba. Megkért,
vigyem a számláját a szobájába, hogy készpénzben
egyenlíthesse ki.
Armand Grangier agya versenyfokozatra kapcsolt. –
Készpénzben? Francia frankban?
 Ami azt illeti, igen, monsieur.
 Elvitt valamit a szobájából? Bármilyen csomagot vagy
dobozt?
 Nem. Azt mondta, majd később küld a csomagjaiért.
Eszerint Svájcba vitte a pénzt, hogy magának vegye meg a
nagy bankóprést. – Kísérjen a szobájába, gyorsan!
 Oui, Monsieur Grangier.
Jules Bergerac előkotort egy kulcsot egy fiókból, és rohanvást
kísérte Armand Grangiert a lifthez. Miközben Grangier elhaladt
Zuckerman mellett, odasziszegte neki:
 Minek ülsz itt, te idióta, a nő elment!
Zuckerman értetlenül nézett föl rá. – Nem mehetett el. Nem
jött le. Figyeltem.
 Figyeltem! – utánozta Grangier. – Figyeltél egy nörszre,
egy ezüstös hajú idős hölgyre, egy cselédlányra, aki a
személyzeti ajtón ment ki?
Zuckerman zavarba jött. – Miért tettem volna?
 Eredj vissza a kaszinóba! – csattant föl Grangier. – Rád
később lesz gondom.
A szoba pontosan ugyanúgy festett, mint amikor utoljára
látta. A szomszéd szobába nyíló ajtó nyitva volt. Grangier
belépett, odarohant a fülkéhez, és feltépte az ajtaját A prés még
ott volt, hála istennek! A Whitney nő jobban sietett, hogysem
magával vitte volna. Hibát követett el, és nem is csak ezt az
egyet, gondolta Grangier. Becsapta őt ötszázezer dollárral, ő
pedig bosszút áll ezért A rendőrség segítségével megtalálja
majd, börtönbe juttatja, ahol az emberei veszik kezelésbe.
Kiszedik belőle a vésnök nevét, és örökre elhallgattatják.
Armand Grangier a rendőrséget tárcsázta, és Dumont
felügyelőt kérte a telefonhoz. Három percig komoly arccal
beszélt, végül így szólt: – Itt fogok várni.
Tizenöt perccel később egy hermafrodita külsejű férfi
társaságában megérkezett a barátja, a felügyelő. Grangier kevés
ilyen visszataszító embert látott életében. Úgy tűnt, homloka
nyomban leválik az arcáról. Barna szemei, melyek szinte
eltűntek a szemüveg vastag lencséi mögött, fanatikusokra
jellemző módon szúrósan néztek a világba.
 Ez itt Monsieur Daniel Cooper – mondta Dumont
felügyelő. – Monsieur Grangier, Mr. Coopert is érdekli a nő,
akiről a telefonban beszélt.
Cooper megszólalt: – Ön említette Dumont felügyelőnek, hogy
a nő benne van egy pénzhamisításban?
 Vraiment. E pillanatban Svájcba tart. Elkaphatják a
határon. Itt van minden szükséges bizonyíték.
A kamrához vezette a két férfit, Daniel Cooper és Dumont
felügyelő benéztek.
 Itt a prés, amelyen a pénzt nyomta.
Daniel Cooper odament a géphez, és alaposan szemügyre
vette. – Ezzel a géppel nyomta a pénzt?
 Most mondtam – pattintott az ujjával Grangier. Kivett egy
bankjegyet a zsebéből. – Nézze meg, ez az egyik hamis
százdolláros, amit tőle kaptam.
Cooper az ablakhoz ment, és a fény felé tartotta a bankjegyet.
– Ez egy igazi bankó.
 Csak úgy néz ki, mint az igazi. Merthogy lopott
nyomólemezt használt, amelyet egy vésnöktől vett, aki valaha a
philadelphiai pénznyomdában dolgozott. Ezeket a dollárokat
ezen a présen csinálta.
 Maga hülye – mondta Cooper gorombán. – Ez egy egyszerű
nyomóprés. Ezen legföljebb levélpapírra nyomathat fejlécet.
  Fejlécet? – Grangier-vel forogni kezdett a szoba.
 Maga tényleg csakugyan elhitte a mesét a gépről, amely a
papírt igazi százdolláros bankókká varázsolja?
 Mondom magának, a saját szememmel láttam – akadt el
Grangier szava. De mit is látott? Néhány száradni felakasztott
nedves százdollárost, némi üres papírt és egy papírvágót. Most
kezdett derengeni, milyen irtózatosan átejtették. Nem létezett
semmiféle pénzhamisítás, és Svájcban sem várakozott
semmiféle vésnök. Tracy Whitney egy pillanatra sem dőlt be az
elsüllyedt kincs históriának. A boszorkány a saját trükkjét
használta föl, hogy kicsaljon tőle félmillió dollárt. Ha ennek híre
megy...
A két férfi figyelte őt.
 Akar feljelentést tenni, Armand? – kérdezte Dumont
felügyelő.
Hogyan is tehetne? Mit mondhatna? Hogy becsapták,
miközben megpróbált finanszírozni egy pénzhamisítást? És mit
tennének vele az üzlettársai? Hogy ellopott félmillió dollárt a
közös pénzükből és kiadta? Hirtelen remegés fogta el.
 Nem. Nem akarok feljelentést tenni. – Hangján érződött a
pánik.
Afrika, gondolta Armand Grangier. Afrikában sohase találnak
rám.
Legközelebb. Legközelebb elkapom a nőt, gondolta
ugyanekkor Daniel Cooper.

27

Tracy javasolta Gunther Hartognak, hogy Mallorcán

találkozzanak. Tracy szerette ezt a szigetet. A világ legfestőibb
helyeinek egyike volt. – Emellett – mondta Gunthernek – valaha
kalózok menedéke volt. Igazán otthon fogjuk érezni magunkat.
 Az volna a legjobb, ha nem látnának bennünket együtt –
ajánlotta a férfi.
 Majd úgy intézem.

A dolog úgy kezdődött, hogy Gunther telefonált Londonból.

 – Van itt valami rendkívüli dolog a számára, Tracy. Azt
hiszem, igazi kihívásnak fogja érezni.
Másnap reggel Tracy Palmába, Mallorca fővárosába repült. Az
Interpol Tracyről kiküldött vörös circulationjának köszönhetően
a helyi hatóságok értesültek róla, hogy elhagyta Biarritzot, és
hogy megérkezett Mallorcára. Amikor Tracy bejelentkezett a
Son Vida Hotel királyi lakosztályába, felállítottak egy stábot,
amelynek az volt a dolga, hogy a nap huszonnégy órájában
szemmel tartsa a lányt.
Ernesto Marze, Palma rendőrparancsnoka Trignant felügyelőt
hívta az Interpolnál.
 Meggyőződésem – mondta Trignant –, hogy Tracy Whitney
maga az egyszemélyes bűnözési hullám.
 Annál rosszabb neki. Ha bűncselekményt követ el
Mallorcán, tapasztalni fogja, milyen gyors nálunk az
igazságszolgáltatás.
 Monsieur, mondanom kell még valamit – mondta Trignant
felügyelő.
 Sí?
 Amerikai látogatója érkezik. A neve Daniel Cooper.

A Tracyt követő detektíveknek úgy tűnt, hogy gyanúsítottjukat

csak a városnézés érdekli. A nyomában voltak, miközben
bejárta a szigetet, meglátogatta a San Francisco kolostort és a
káprázatos Bellver-kastélyt, valamint az illetasi strandot.
Megnézett egy bikaviadalt Palmában, sobrasadast és camaiotot
vacsorázott a Plaza de la Reine-ben, és mindenütt egyedül volt.
Kirándult Formentorba, Valldemosába és La Granjába,
ezenkívül meglátogatta a manacori gyöngyfeldolgozó üzemeket.
 Nada – jelentették a detektívek Ernesto Marzénak. –
Turistaként érkezett hozzánk, parancsnok úr.
A parancsnok irodájába a titkár lépett be.
 Egy amerikai keresi önt. Señor Daniel Cooper.
Marze parancsnoknak sok amerikai barátja volt. Szerette az
amerikaiakat, és úgy érezte, hogy annak ellenére, amit Trignant
felügyelő mondott, kedvelni fogja ezt a Cooper felügyelőt.
Tévedett.
 Maguk idióták. Mindenekelőtt maga – csettintett Daniel
Cooper. – Természetesen nem turistaként van itt. Elkövetett
valamit.
 Marze parancsnok csak nagy erőfeszítések árán tudta fékezni
indulatait.
 Señor, maga mondta, hogy Miss Whitney mindig valami
látványosat művel, élvezi, hogy megkísértse a lehetedent.
Alaposan utánanéztem, señor Cooper. Mallorcán nincsen olyan
értékes dolog, amely méltó lenne señorita Whitney figyelmére.
 Találkozott valakivel... beszélt valakivel?
Micsoda arcátlan alak ez az ojete! – Nem. Senkivel.
 Akkor majd fog – mondta határozottan Daniel Cooper.
Végre tudom, mondta magának Marze parancsnok, miért
mondják azt, hogy ronda amerikai.

Mallorcán kétszáz ismert barlang van, a legizgalmasabb

azonban a Cueves Del Drach, a Sárkánybarlangok, Porto
Christo közelében, egyórányira Palmától. Az ősrégi barlang
mélyen a föld alá hatol. Az óriási, sztalagmitok és sztalagtitok
tagolta üregekben síri csend uralkodik, kivéve, mikor időnként
nekiszilajodnak a kanyargó, föld alatti patakok, melyek vize hol
zöldre, hol kékre, hol meg fehérre változik, aszerint, miféle
félelmetes mélységből kerül elő...
A sápadt elefántcsontszínű alakzatok tündérországgá
varázsolják a barlangot, végtelen labirintussorozattá, amelyet
alig világítanak meg a tervszerűen elhelyezett fáklyák. Vezető
nélkül senkit sem engednek be a barlangba, de attól kezdve,
hogy reggel megnyitják a nagyközönség előtt, zsúfolásig
megtöltik a turisták.
Tracy a szombatot választotta, hogy felkeresse a barlangot,
akkor, amikor a legzsúfoltabb, mert a világ minden országából
idesereglett turisták százai megtöltik. Jegyet váltott a
pénztárnál, és eltűnt a tömegben.
Daniel Cooper és Marze parancsnok két embere szorosan a
sarkában volt. Az idegenvezető keskeny kőösvényeken vezette a
kirándulókat, a mennyezetről vádló csontvázujjakként lefelé
mutató sztalagtitokról csepegő víz síkossá tette az utat.
A beugróknál a látogatók leléphettek az ösvényről,
megcsodálhatták a mészalakzatokat, amelyek hatalmas
állatokra, madarakra és furcsa fákra hasonlítottak. Az alig
megvilágított ösvények mentén itt-ott akadtak sötét térségek is;
Tracy egy ilyennél tűnt el.
Daniel Cooper előrefutott, Tracyt sehol sem látta. A lépcső-
kön lefelé haladó tömeg elsodorta. Azt sem tudta, előtte jár vagy
mögötte.
A nő itt készül valamire, mondta magában Cooper, de
hogyan? Hol? Mire?

A barlang legmélyebb pontján, egy aréna méretű teremben, a

nagy tóval átellenben volt a római színház. Kőpadokat építettek
köré, hogy az óránként megrendezett előadás nézői
kényelmesen figyelhessék a látványt.
Tracy felment a tízedik sorba, majd be a huszadik ülésig. A
huszonegyediken ülő férfi hozzáfordult. – Volt valami probléma?
 Semmi, Gunther. – Odahajolt hozzá, és megcsókolta az
arcát.
A férfi mondott valamit, és Tracynek közelebb kellett hajolnia
hozzá, hogy az őket körülvevő hangok bábelében meghallja
szavait.
 Úgy gondoltam, legjobb, ha nem látnak bennünket együtt,
hátha követik magát.
Tracy körülpillantott a hatalmas, koromsötét arénában.
 Itt biztonságban vagyunk. – Kíváncsian a férfira nézett. –
Fontos lehet...
 Az is – hajolt közelebb hozzá a férfi. – Egy gazdag ügyfelem
mindenáron szeretne megszerezni egy festményt. Egy Goyát, az
úgynevezett Puertót. Bárki szerzi meg neki, félmillió dollárt kap
tőle azonnal, készpénzben. Én külön kapom a részesedésemet.
Tracy elgondolkodott. – Próbálkoznak mások is?
 Őszintén szólva, igen. Véleményem szerint az esély
korlátozott.
 Hol a festmény?
 A madridi Prado Múzeumban.
 A Pradóban! – Tracy agyában a „lehetetlen" szó villant fel.
Gunther még közelebb hajolt, nem véve tudomást az arénát
egyre inkább megtöltő közönség locsogásáról. – Jó adag
leleményesség kell hozzá. Ezért gondoltam magára, kedves
Tracym.
 Megtisztel – mondta Tracy. – Félmillió dollár?
 Kereken, tisztán.
 Az előadás megkezdődött, hirtelen csend lett. A láthatatlan
villanykörték lassan felizzottak, s a hatalmas üreget muzsika
töltötte be. A színpad közepe az ülő közönség előtti nagy tó volt,
amelyen egy gondola úszott elő, rejtett pontfények világították
meg. A csónakban egy orgonista ült, dallamos szerenádja
betöltötte a levegőt, s a melódiák visszhangzottak a víztükör
felett. A nézők elbűvölten figyelték, amint a szivárvány összes
színeiben tündöklő lámpák szertefoszlatják a sötétséget, a
csónak lassan átszelte a tavat, majd eltűnt.
 Fantasztikus – mondta Gunther. – Már csak ezért is megérte
idejönnünk.
 Szeretek utazni – mondta Tracy. – És tudja, melyik várost
szerettem volna mindig is látni, Gunther? Madridot.

Daniel Cooper a barlang bejáratánál állva figyelte, amint Tracy

Whitney kijön.
Egyedül volt.

28

Spanyolország legjobb szállodájának a madridi Plaza de la

Lealtadon álló Ritz Hotelt tartják, és több mint százéves
története során tucatnyi európai ország uralkodói laktak és
ettek itt. Elnökök, diktátorok és milliárdosok aludtak fedele
alatt.
Tracy annyit hallott a Ritzről, hogy a valóság csalódást okozott
számára: a hall kopott volt és nyomorúságosnak tűnt.
Az igazgatóhelyettes vezette a kért lakosztályba, a
411-412esbe, a hotel déli, az V. Fülöp sugárútra néző
szárnyába.
 Remélem, elégedett lesz, Miss Whitney.
Tracy az ablakhoz lépett, és kinézett. Közvetlenül alattuk, az
utca másik oldalán volt a Prado Múzeum.
 Nagyon meg fog felelni, köszönöm.
A szobát megtöltötte az utcai forgalom harsogó zaja, de Tracy
megkapta, amit akart: madártávlatból látta a Pradót.
Könnyű vacsorát hozatott a szobájába, és korán visszavonult.
Amikor lefeküdt, rájött, hogy aki itt próbál elaludni, annak a
középkori kínvallatás egy modern változatát kell elszenvednie.
 Éjfélkor a hallban figyelő detektívet felváltotta egy kollégája.
 Nem hagyta el a szobát. Azt hiszem, az éjszaka már nem is
fogja.

Madridban a rendőrség központja a Puerta del Solban

működik, és egy teljes háztömböt foglal el. A vörös téglás és
szürke épület tetején nagy óratorony emelkedik. A főbejárat
fölött a vörös-sárga-vörös spanyol zászló lebeg, az ajtóban pedig
egy bézsszínű egyenruhát és sötétbarna barétot viselő rendőr
posztol. A kezében géppisztoly, az övén gumibot, pisztoly és
bilincsek. Innen tartják a kapcsolatot az Interpollal.
Santiago Ramiro, Madrid rendőrparancsnoka az előző napon
X-D sürgősségű táviratot kapott, amelyben Tracy Whitney
várható érkezéséről értesítették. A parancsnok kétszer olvasta
el a sürgöny utolsó mondatát, aztán telefonon fölhívta André
Trignant felügyelőt az Interpol párizsi központjában.
 Nem értem az üzenetét – mondta Ramiro. – Azt kéri tőlem,
hogy a rendőreim minden téren működjenek együtt egy
amerikaival, aki még csak nem is rendőr. Miért?
 Parancsnok úr, azt hiszem, nagyon hasznos embernek
fogja találni Mr. Coopert. Ismeri Miss Whitneyt.
 Mi ismernivaló van rajta? – kérdezte vissza a parancsnok.
– A nő bűnöző. Lehet, hogy okos, de a spanyol börtönök teli
vannak okos bűnözőkkel. Ő sem fog kicsúszni a markunkból.
 Bon. De ugye, tanácskozik majd Mr. Cooperrel?
 Ha ön mondja, hogy hasznos ember, nincs ellene
kifogásom – mondta kelletlenül.
 Merci, monsieur.
 De nada, señor.

Ramiro parancsnok, hasonlóan párizsi kollégájához, nem

szerette az amerikaiakat. Bárdolatlannak tartotta őket,
anyagiasnak és naivnak. Ez, gondolta, talán másmilyen.
Alighanem kedvelni fogom.
Az első pillantásra meggyűlölte Daniel Coopert.
– Fél Európa rendőrségeinek túljárt az eszén – jelentette ki
Daniel Cooper, amint belépett a parancsnok irodájába. – És
valószínűleg magukkal is ezt fogja tenni.
 A parancsnok nem tehetett mást, uralkodott magán. – Senor,
nincs szükségűnk senkire, hogy megmondja, mi a
kötelességünk. Señorita Whitneyt attól a pillanattól fogva
figyeljük, hogy ma reggel megérkezett a Barajas repülőtérre.
Biztosíthatom önt, hogy ha valaki akár egy tűt is elejt az utcán,
és a maga Miss Whitney-je felveszi, sittre vágjuk. Még nem volt
dolga a spanyol rendőrséggel.
 Nem azért van itt, hogy felvegyen egy tűt az utcán.
 Maga szerint miért van itt?
 Nem tudom biztosan. Csak annyit mondhatok önnek, hogy
nagy dologról van szó.
 Minél nagyobb, annál jobb – mondta Ramiro parancsnok
önelégülten. – Minden mozdulatát figyelni fogjuk.

Amikor Tracy reggel felébredt, a Tomas de Torquemada tervezte

ágyban töltött rémséges éjszaka után alig állt a lábán. Reggelit
hozatott és forró feketét, majd odament a Pradóra néző
ablakhoz. A kőből és az itteni vörös téglából épült impozáns
erődöt pázsit és fák vették körül. Előtte két dór oszlop állt, és
mindkét oldalon kettős lépcső vezetett a főbejárathoz. Két
mellékbejárat nyílt az utca szintjéről. A múzeum előtt tucatnyi
országból érkezett iskolások és turisták álltak sorban. Pontosan
tíz órakor az őrök kinyitották a két nagy főbejárati ajtót, és a
látogatók beáramlottak a központi forgóajtón és a két földszinti
oldalbejáraton.
Megszólalt a telefon, Tracy megijedt. Gunther Hartog
kivételével senki sem tudta, hogy Madridban van.
 Halló!
 Buenos dias, señorita.
A hang ismerős volt.
 A madridi kereskedelmi kamara megbízásából beszélek. Az
a feladatom, hogy mindent megtegyek azért, hogy ön jól érezze
magát városunkban.
 Honnan tudta, hogy Madridban vagyok, Jeff?
 Señorita, a kereskedelmi kamara mindent tud. Először
van itt?
 Igen.
 Bueno! Akkor megmutathatok önnek néhány helyet.
Mennyi ideig szándékozik ittmaradni, Tracy?
Célzatos kérdés volt ez. – Nem tudom – mondta Tracy
könnyedén. – Éppen csak vásárolni akarok egy keveset, és
megnézem a várost. Maga mit csinál Madridban?
A férfi hangja is könnyed volt. – Ugyanezt. Vásárolok és várost
nézek.
Tracy nem hitt az effajta véletlenekben. Jeff Stevens
ugyanabból az okból volt itt: hogy ellopja a Puertót.
 Velem vacsorázik? – kérdezte a férfi.
Merészen rávágta. – Igen.
 Jól van. Foglalok asztalt a Jockey Clubban.

Tracynek semmiféle illúziója nem volt Jeff-fel kapcsolatban, de

amikor kilépett a liftből, és meglátta a férfit,
megmagyarázhatatlan módon megörült, hogy látja.
Jeff megfogta a kezét. – Fantástico, querida! Milyen csinos
maga!
Tracy gondosan válogatta ki a ruháját. Tengerészkék
Valentino-kosztümöt viselt, nyaka körül orosz coboly-keppel,
Maud Frizon-féle papucscipőt, és a kezében egy, a Hermes
H-val díszített retikült.
Daniel Cooper egy kis kerek asztalnál ült a hall sarkában,
előtte egy üveg Perrier kristályvíz állt. Figyelte, ahogy Tracy
üdvözölte ismerősét, és érezte, hogy hatalmas erő szállja meg:
Enyém az igazság, mondá az úr, és én az ő kardja vagyok, és az
ő bosszújának eszköze. Vezeklés az én életem, és te segíteni
fogsz, hogy fizethessek. Meg foglak büntetni téged.
Cooper tudta, hogy a világ egyetlen rendőrsége sem elég okos,
hogy elkapja Tracy Whitneyt. Én azonban elég okos vagyok,
gondolta Cooper. Ő az enyém.

Tracy több volt Daniel Cooper számára puszta megbízatásnál. A

szenvedélyévé vált. Mindenhová magával vitte a fényképét és a
dossziéját, és este, mielőtt lefeküdt volna, szeretettel
lapozgatta. Biarritzba túl későn érkezett ahhoz, hogy elkapja,
Mallorcán is túljárt az eszén, most azonban, hogy az Interpol
ismét a sarkában volt, Cooper elhatározta, többé nem ereszti ki
a markából.
Éjszaka Tracyről álmodott. Tracy egy óriási ketrec foglya volt,
és anyaszült meztelenül könyörgött neki, hogy eressze
szabadon. Szeretlek, mondta neki ő, de sohasem engedlek ki.
A Jockey kicsiny, elegáns vendéglő volt az Amador de Los
Rioson.
 Pompásan főznek itt – ígérte Jeff.
Ritka jóképű, gondolta Tracy. Belső fűtöttség sugárzott belőle,
hasonló Tracyéhez, s a lány tudta, miért: egymással
versenyeznek, és nagy tétekért folyó játszmában mérik össze
magukat. Nyerni én fogok, gondolta Tracy. Megtalálom a
módját, hogy ellopjam a képet a Pradóból, mielőtt ő megteszi.
 Furcsa pletyka kering – mondta Jeff.
Tracy a férfira összpontosította a figyelmét. – Miféle pletyka?
 Hallott valaha Daniel Cooperről? Biztosítási nyomozó,
nagyszerű szakember.
 Nem. Mi van vele?
 Legyen óvatos. Cooper veszélyes. Nem szeretném, ha
történne magával valami.
 Ne aggódjon.
 De aggódom, Tracy.
Tracy felnevetett. – Miattam? Miért?
A férfi a kezét a lányéra tette, és könnyedén így szólt:
 Maga nagyon különleges valaki. Az élet sokkal
érdekesebb, ha a láthatáron van, kedvesem.
Átkozottul meggyőző, gondolta Tracy. Ha nem ismerném,
hinnék neki.
 Rendeljünk – mondta Tracy. – Éhen halok.

A következő napokban Jeff és Tracy felfedezte Madridot.

Sohasem voltak magukban. Mindenhova követte őket Ramiro
parancsnok két embere és a furcsa amerikai. Ramiro azért
engedélyezte Coopernek, hogy csatlakozzék a megfigyelő
csoporthoz, hogy lerázza magáról. Az amerikai loco bizonyos
volt benne, hogy ez a Whitney nőszemély a rendőrség orra előtt
valahogy ellop valamilyen nagy kincset.
Qué ridiculo!

Tracy és Jeff Madrid híres vendéglőiben ebédeltek – a

Horcherben, a Principe de Vianában, a Casa Botinban –, de Jeff
ismert olyan helyeket is, amelyeket a turisták még nem fedeztek
fel: a Casa Pacót, a La Chulettát és az El Lacónt, ahol Tracy
remek helyi specialitásokat evett, cocido madrilenót és olla
podridát. Utána pedig betértek egy kis bárba, ahol pompás
tapát ittak.
Bárhova mentek is, Daniel Cooper és a két detektív a
sarkukban volt.
Miközben biztos távolból Figyelte őket, Cooper azon tűnődött,
mi lehet Jeff Stevens szerepe a szeme előtt zajló színjátékban.
Ki ő? Tracy következő áldozata? Vagy együtt forralnak valamit?
Cooper beszélt Ramiro parancsnokkal. – Tud valamit Jeff
Stevensről?
 Nada. Nincsen priusza, turistaként tartjuk nyilván. Azt
hiszem, csak felcsípte a hölgy.
Cooper ösztönei mást mondtak. Őt azonban nem Jeff Stevens
érdekelte. Tracy, gondolta, téged akarlak, Tracy.
Amikor egy késő este Tracy és Jeff visszaérkeztek a Ritzbe,
Jeff a szobájáig kísérte Tracyt.
 Nem jöhetnék be egy János-áldásra? – ajánlkozott.
Tracy csaknem beadta a derekát. Előrehajolt, és könnyedén
megcsókolta a férfi arcát. – Tekintse úgy, mintha a húga volnék,
Jeff.
 Mi a véleménye a vérfertőzésről?
Tracy azonban becsukta az ajtót.
Jeff néhány perccel később feltelefonált a szobájába.
 Volna kedve eljönni velem Segoviába? Csodás régi város,
mindössze néhány órára Madridtól.
 Ez remekül hangzik. Köszönöm a szép estét – mondta
Tracy. – Jó éjszakát, Jeff.
Még sokáig ébren volt, fejében merész gondolatok zsongtak.
Nagyon régen volt, hogy komoly érzelmei támadtak egy férfival
kapcsolatban. Charles nagy fájdalmat okozott neki, és ő nem
akart ismét szenvedni. Jeff Stevens szórakoztató társ volt, de
Tracy tudta, nem szabad megengednie, hogy ennél több legyen.
Könnyű lenne beleszeretni. És őrültség.
Veszedelmes.
Érdekes.
Tracy nehezen aludt el.

A segoviai utazás remekül sikerült. Jeff bérelt egy kocsit, azzal

mentek Spanyolország gyönyörű borvidékére. Nem vették ész-
re, hogy egész nap egy Seat követi őket – és nem egy akármilyen
Seat.
A Seat az egyetlen spanyol autó, a spanyol rendőrség
szolgálati autója. Az alapmodell mindössze száz lóerős, azokat a
darabokat azonban, amelyeket a Policia Nacionalnak és a
Guardia Civilnek adnak el, 150 lóerősre tuningolják, így aztán
nem állt fönn a veszélye annak, hogy Tracy Whitney és Jeff
Stevens lerázzák Daniel Coopert és a két detektívet.
Tracy és Jeff ebédidőben értek Segoviába, és a főtéren, a
rómaiak által kétezer éve épített vártorony tövében álló kellemes
vendéglőben fogyasztották el ebédjüket. Utána bejárták az
óvárost, megnézték a régi Santa Maria székesegyházat és a
reneszánsz városházát, aztán fölkocsikáztak az Alcázarhoz, a
régi római erődhöz, amely egy meredek sziklán magasodott a
város fölé. A panoráma lélegzetelállító volt.
 Lefogadom, ha várnánk itt egy darabig, látnánk Don
Quijotét és Sancho Panzát, amint lent a síkságon
tovaporoszkálnak – mondta Jeff.
Tracy fürkészve nézett rá. – Ugye, maga is élvezi a
szélmalomharcot?
 Attól függ, milyen alakja van annak a szélmalomnak –
mondta gyengéden a férfi. Közelebb lépett Tracyhez.
Tracy hátrább lépett a meredély szélétől. – Mondjon nekem
még valamit Segoviáról. – A hangulat elillant.
Jeff lelkes idegenvezető volt, értett a történelemhez, a
régészethez és az építészethez, Tracynek pedig időről időre
figyelmeztetnie kellett magát, hogy a férfi szintén szélhámos.
Tracy nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen jó napja.
 Ezek nem lopnak mást, csak az időnket – dörmögte
Coopernek José Pereira, az egyik spanyol detektív. – Ez
egyszerűen egy szerelmespár, hát nem látja? Biztos benne, hogy
a nő készül valamire?
 Igen, biztos – morogta Cooper. Maga sem értette saját
reakcióját. Egyébre sem vágyott, mint hogy elcsípje Tracy
Whitneyt, hogy megbüntesse, ahogyan megérdemli. Éppolyan
bűnöző volt, mint a többi, egy feladat a számára. Mégis,
valahányszor kísérője Tracybe karolt, Coopert dühroham fogta
el.
Amikor Tracy és Jeff visszaérkeztek Madridba, a férfi így szólt:
– Ha még nem túl fáradt, tudok egy különleges vacsorázóhelyet.
 Nagyszerű.
 Tracy nem akarta, hogy a nap véget érjen. Megajándékozom
magam ezzel a nappal, legalább ma hadd legyek olyan, mint a
többi nő.

A madridiak későn vacsoráznak, csak kevés étterem nyit ki este

kilenc előtt. Jeff tízre foglalt asztalt a Zalacainban, egy elegáns
étteremben, ahol nagyszerűen főztek, és remek volt a
kiszolgálás is. Tracy nem rendelt desszertet, a főpincér azonban
kihozott egy nagyszerű leveles tésztát; Tracy el volt ragadtatva.
Jóllakottan és boldogan dőlt hátra székében.
 Csodálatos vacsora volt. Köszönöm.
 Örülök, hogy élvezte. Ha az ember imponálni akar
valakinek, ide kell hoznia.
Tracy a férfi arcát fürkészte. – Maga imponálni akar nekem,
Jeff?
A férfi mosolygott. – Nyert. Majd meglátja, hova megyünk
eztán.
Ezután egy első pillantásra ellenszenves bodegába mentek,
egy füstös kávéházba, ahol bőrkabátos spanyol munkások ittak
a pultnál és a tucatnyi asztalnál. A terem egyik végében volt a
tablado, egy alacsony dobogó, amelyen két férfi pengette
tessék-lássék a gitárját. Tracy és Jeff a dobogó mellett álló kis
asztalhoz ültek.
 Tud valamit a flamencóról? – kérdezte Jeff. Fel kellett
emelnie a hangját, hogy hallatsszék a zajban.
 Csak azt, hogy egy spanyol tánc.
 Eredetileg cigány. Ha puccos madridi bárokba megy, ott a
flamenco utánzatait láthatja, itt azonban ma este az eredetit.
Tracyt megmosolyogtatta a Jeff hangjában érezhető
lelkesedés.
 A klasszikus cuadro flamencót fogja látni. Egy csoport
énekest, táncost és gitárost. Először együtt játszanak, aztán
különkülön szólóznak.
Daniel Cooper a konyha közelében levő sarokasztaltól figyelte
Tracyt és Jeffet, s azt találgatta, vajon miről társalognak ilyen
élénken.
 A tánc nagyon bonyolult, mert mindennek összhangban
kell lennie, a zenének, a mozdulatoknak, a kosztümöknek, a
ritmusépítkezésnek...
 Hogyhogy ennyit tud erről? – kérdezte Tracy.
  Annak idején ismertem flamencotáncosokat.
Hát persze, gondolta Tracy.
A bodega fényei kihunytak, s a parányi színpadot spotlámpák
világították be. Kezdetét vette a varázslat. Lassan indult. Egy
csoport táncos lépett az emelvényre. A nők színes szoknyát és
blúzt viseltek, szépséges andalúziai frizurájukba magas fésűket
és virágokat tűztek. A férfitáncosok a hagyományos szűk
nadrágban és mellényben voltak, lábukon pedig csillogó
kordovánbőr félcsizma. A gitárosok bánatos dallamot
pengettek, az egyik nő spanyolul énekelt:

Yo queria dejar
A mi amante,
Pero antes de que
pudiera
Hacerlo ella me
abandonó
Y destrozó mi
corazón.

 Érti, mit mond? – suttogta Tracy.

 Igen. „El akartam hagyni a kedvesem, de még mielőtt
megtehettem volna, ő hagyott el, és összetörte a szívem."
Egy táncos lépett a színpad közepére. Egy egyszerű
zapateadóval, egy toppantó kezdőlépéssel indított, majd ahogy
a ritmus gyorsult, mind gyorsabban ropta. A tánc megtelt
érzékiséggel, kecsességgel – ezek a lépésvariációk
évszázadokkal korábban a cigányok kunyhóiban születtek. A
színpad szélén álló táncosok kiáltásokkal biztatták társukat.
Felhangzott a hagyományos jaleos és piropos, a biztató
kiáltások, amelyekkel még vadabb, még tüzesebb mozdulatokra
buzdították a táncost.
Amikor a zene és a tánc hirtelen véget ért, egy pillanatra csend
lett, majd kitört a taps.
 Csodálatosan csinálta! – kiáltott fel Tracy.
 Várjon csak – mondta neki Jeff.
Egy táncosnő lépett a színpad közepére. Sötét, klasszikus
kasztíliai szépség volt, zárkózottnak látszott, mintha tudomást
sem venne a közönségről. A gitárok bolerót kezdtek játszani,
panaszos, mély hangnemben, amolyan keleties hangzású
cantót. Egy férfi lépett mellé, s egyszer csak csattogni kezdtek a
kasztanyetták.
A csoport többi tagja kiabált, ütemesen tapsolt, a tenyerek
ritmikus csattanása megemelte, kiteljesítette a tánc hatását,
majd a helyiséget megreszkettette a zapateado visszhangja, a
csizma orrvasának csattogása, az, ahogyan a sarok és a talp
hangok és ritmusok végtelen variációját kopogta ki az
emelvényen.
Testük eltávolodott egymástól, majd egyre növekvő vággyal
ismét közeledett, végül őrült, erőszakos, szinte állati egyesülést
imitáltak anélkül, hogy érintették volna egymást. Közeledett az
eszeveszett, szenvedélyes végkifejlet, amely kiáltásokat csalt ki
a közönségből. Amikor a fények kialudtak, majd ismét
felgyulladtak, a tömeg felhördült, s Tracy azon kapta magát,
hogy maga is együtt kiabál a többiekkel. Erotikus izgalmat
érzett. Kerülte Jeff tekintetét. Kettejük között vibrált a levegő.
Tracy lefelé, az asztalra nézett, a férfi erős, barna kezeire, és
szinte érezte, ahogy a kezek a testét cirógatják, lassan, gyorsan,
még gyorsabban. Saját kezét hirtelen az ölébe ejtette, hogy
fékezze remegését.
Hazafelé a kocsiban alig szóltak egymáshoz. A szobája
ajtajánál Tracy megfordult, és így szólt: – Csodálatos volt ez a...
Jeff ajka az ajkára tapadt, ő is átölelte a férfit, és magához
szorította.
 Tracy...?
Tracy már-már igent mondott, minden akaraterejére szüksége
volt, hogy mégis ezt felelje: – Hosszú volt a nap, Jeff. A hölgy
álmos...
 Ó...
 Azt hiszem, holnap a szobámban maradok és pihenek.
A férfi nyugodt hangon válaszolta: – Jó ötlet. Valószínűleg én
is ezt teszem.
Egyikük sem hitt a másiknak.

29

Másnap reggel tíz órakor Tracy a Prado Múzeum bejárata előtt

kígyózó sorban állt. Amikor a kapukat kinyitották, a
forgóajtóhoz őr állt, és egyszerre csak egy látogatót engedett be.
Tracy jegyet váltott, és a tömeggel együtt a tágas rotunda felé
haladt. Daniel Cooper és Pereira nyomozók állandóan követték,
Cooper pedig egyre növekvő izgalmat érzett. Biztos volt benne,
hogy Tracy Whitney nem látogatóként van itt. Bármit tervez is,
elkezdődött.
 Tracy teremről teremre ment, lassan keresztülsétált a
szalonokon, amelyeket zsúfolásig megtöltöttek a Rubensek, a
Tizianók, a Tintorettók, a Boschok és az El Greco néven híressé
vált Domenikosz Theotokopulosz festményei. A Goyákat
kúlöngalériában, lent a földszinten állították ki.
Tracy látta, hogy minden egyes helyiség bejáratánál
egyenruhás őr áll, könyökénél piros riasztógomb van. Tudta,
hogy amint a riasztó megszólal, a múzeum valamennyi bejárata
és kijárata bezárul, tehát nincs esély a menekülésre.
A XVIII. századi flamand mesterek képei alatt, a múzsák
termében leült a középen álló kanapéra. Tekintete a padlót
fürkészte. Az ajtónyílás mindkét oldalán kis kerek lyukat látott.
Infravörös sugárnyalábok, nyilván éjszakára kapcsolják be.
Más múzeumokban, ahol Tracy megfordult, az őrök álmosan
unatkoztak, alig törődtek a csevegő turisták áradatával, itt
azonban az őrség éber volt. Világszerte fanatikusok rongálták a
múzeumok műtárgyait, és a Prado nem kockáztatta, hogy ez itt
is megtörténjék.
Egyes termekben festők állították fel állványaikat, és
elmélyülten másolták a mesterek festményeit. A múzeum
megengedte ezt, de Tracy észrevette, hogy az őrök még a
másolókat is szemmel tartják.
Amikor Tracy bejárta az összes emeleti helyiséget, lement a
földszintre, a Francisco de Goya-képekhez.
 Látja, csak nézelődik... – mondta Pereira detektív
Coopernek.
 Nagyon téved – mondta Cooper, és futva követte Tracyt a
lépcsőn.
Tracynek úgy tűnt, hogy a Goya-kiállítást sokkal szigorúbban
őrzik, mint a többit, s erre jócskán rá is szolgált. A falakat
hihetetlen mennyiségben borította az időtlen szépség. Tracy
vászontól vászonig lépett, elbűvölten bámulta az alkotói
zsenialitást. Goya Önarcképét, mely középkorú Pánként
ábrázolta... IV. Károly választékosan színezett családját... a
Ruhás Maját és a híres Mezítelen Mayát.
És a Boszorkányszombat mellett ott volt a Puerto. Tracy
megállt, rámeredt, s a szíve hevesebben vert. A kép előterében
egy csoport díszesen öltözött férfi és nő állt egy kőfal előtt, a
háttérben csillogó ködön át egy kikötőben horgonyzó halászhajó
és egy távoli világítótorony látszott. A kép bal alsó sarkában ott
volt Goya szignója.
 Ez volt a cél. Félmillió dollár.
Tracy körülnézett. A bejáratnál őr állt. Mögötte, a többi
szobához vezető hosszú folyosón további őröket látott.
Sokáig állt ott. Tanulmányozta a Puertót. Amikor elindult, egy
csoport turista jött szemben a lépcsőn. Köztük volt Jeff Stevens
is. Tracy elfordította a fejét, és még mielőtt a férfi megláthatta
volna, kisietett a mellékbejáraton. Versenyezni fogunk, Mr.
Stevens, és én nyerem ezt a versenyt.

 Arra készül, hogy ellopjon egy festményt a Pradóból. Ramiro

parancsnok hitetlenkedve nézett Daniel Cooperra.
 Cagajón! Nincs ember, aki a Pradóból ellophatna egy képet.
 Tracy Whitney egész délelőtt ott volt – mondta Cooper.
 Még soha semmit sem loptak el a Pradóból, és nem is
fognak. És tudja, miért? Mert lehetetlen.
 Nem a szokásos módszerek közül válogat majd. Biztosítsa
a múzeum szellőzésének védelmét, arra az esetre, ha
gáztámadással operálna. Ha az őrök kávét isznak munka
közben, derítse ki, honnan szerzik, és hogy megmérgezhetik-e.
Ellenőrizze az ivóvizet...
Ramiro parancsnok elvesztette a türelmét. Már az is éppen
elég volt, hogy egy hete kénytelen elviselni ezt a goromba,
visszataszító amerikait, és hogy értékes munkaerőt pazarolt
Tracy Whitney huszonnégy órás megfigyelésére, akkor, amikor
az ő Policia Nacionalja költségvetését már amúgy is
megkurtították... Most, szemtől szemben ezzel a pitóval, aki
elmagyarázza neki, hogyan irányítsa a saját rendőrségét, nem
bírta türtőztetni magát.
 Véleményem szerint a hölgy a szabadságát tölti
Madridban. Visszahívom a megfigyelőcsoportot.
Cooper megdöbbent. – Nem! Nem teheti ezt! Tracy Whitney
ugyanis...
Ramiro parancsnok kihúzta magát. – Volna kedves
tartózkodni attól, hogy megmondja nekem, mit tehetek? És
most, ha nincs más mondanivalója... rendkívül el vagyok
foglalva.
Daniel Cooper mélységesen leverten állt ott. – Akkor
szeretném egyedül folytatni.
A parancsnok mosolygott. – Meg akarja védeni a Prado
Múzeumot ennek a nőnek a rémséges fenyegetésétől?
Természetesen, señor Cooper. Most majd nyugodtan alszom.
 30

A siker esélye rendkívül korlátozott – mondta volt Gunther

Hartog Tracynek. Jó adag leleményességre lesz szüksége.
Az nem kifejezés, gondolta Tracy.
A lakosztálya ablakában állt, és kifelé nézett, le a Prado
Múzeum üveg tetőablakaira. Átismételte magában mindazt,
amit a múzeumról tudott. Délelőtt tíz órától este hatig van
nyitva, erre az időre kikapcsolják ugyan a riasztókészülékeket,
de őröket állítanak minden bejárathoz és minden terembe. Még
ha sikerülne is valakinek levenni a falról, gondolta Tracy,
lehetetlen kicsempészni. A bejáratnál minden csomagot be kell
mutatni ellenőrzésre.
Szemügyre vette a Prado tetejét, és fontolgatni kezdte, hogy
éjszaka tör be. A dolognak számos hátránya volt. Az első a
kivilágítás. Tracy látta, hogy minden este kigyulladtak a
reflektorok, fényárral vonták be a tetőt, körös-körül
mérföldekre ellátszott. S ha sikerülne is észrevétlenül bejutni az
épületbe, belül ott vannak az infravörös sugarak és az éjszakai
őrség.
Úgy tűnt, a Pradóba lehetetlen behatolni.
Vajon mit tervez Jeff? Tracy biztos volt benne, hogy
megpróbálkozik a Goyával. Sokért nem adnám, ha tudnám, mi
jár abban a ravasz kobakjában. Azt azonban eltökélte, nem
fogja hagyni, hogy a férfi megelőzze. Neki kell kitalálnia valamit.
Másnap reggel visszament a Pradóba.
A látogatók arcán kívül semmi sem változott. Tracy
figyelmesen körülnézett, vajon megpillantja-e Jeffet, az
azonban nem mutatkozott.
Már kitalálta, hogyan lopja el, gondolta Tracy. A szarházi.
Azért akart elcsábítani, hogy megakadályozza, hogy elsőként
szerezzem meg a festményt.
Elnyomta magában a haragot; tiszta, hűvös logikára volt
szüksége.
Ismét a Puertóhoz sétált, aztán tekintete a szomszédos
festményekre vándorolt, nézte az éber őröket, az állványaik előtt
ülő amatőr festőket, a sokaságot, amely ki-beáramlott a
helyiségbe, s egyszerre meglódult a szívverése.
Tudom már, hogyan csinálom!
Tracy a Gran Vián álló nyilvános fülkéből telefonált, és Daniel
Cooper, aki egy kávéház bejáratából figyelte, egyévi fizetését
sem sajnálta volna, ha tudja, kit hívott. Biztos volt benne, hogy
a tengerentúlra telefonált, hogy a hívás R-beszélgetés volt, így
semmiféle nyoma nem marad. A férfinak föltűnt Tracy
citromzöld vászonruhája, amelyet addig még nem látott,
valamint az is, hogy nem visel harisnyát. Hogy a férfiak
megbámulják a lábát, gondolta. A kurva.
Cooper dühös volt.
A fülkében Tracy éppen befejezte a beszélgetést: – Csak
győződjék meg róla, hogy elég gyors, Gunther. Körülbelül két
perce lesz. Minden a tempón múlik majd.

Kapja: J. J. Reynolds. Ügyiratszám: Y-72-830-412

Küldi: Daniel Cooper BIZALMAS!
Tárgy: Tracy Whitney
Véleményem szerint az alany Madridban nagyobb
bűncselekmény elkövetésére készül. A valószínű cél a Prado
Múzeum. A spanyol rendőrség nem hajlandó az
együttműködésre, én azonban magam fogom figyelni az alanyt,
és a megfelelő időben letartóztatom.

Két nap múlva reggel kilenckor Tracy egy padon ült a

Retirokertben, a Madrid közepén elterülő csodálatos parkban. A
galambokat etette. A Retiro a kis tóval, kecses fáival, ápolt
gyepszőnyegével és miniatűr gyerekszínpadával mágnesként
vonzotta a madridiakat.
A park ösvényén Cesar Porreta, egy idősebb, ősz hajú, enyhén
púpos férfi közeledett, s amikor a padhoz ért, leült Tracy mellé.
Kinyitott egy papírzacskót, és kenyérmorzsát szórt a
madaraknak.
 Buenos dias, señorita.
 Buenos dias. Van valami gond?
 Semmi, señorita. Csak a napot és az órát kell tudnom.
 Még nem tudom – mondta Tracy neki. – Hamarosan.
A férfi fogatlan szája mosolyra húzódott.
 A rendőrség megbolondul. Még soha senki nem próbált
ilyesmit.
 Éppen ezért fog sikerülni – mondta Tracy. – Hallani fog
felőlem. – Odaszórta az utolsó morzsát a galamboknak és felállt.
Továbbsétált, selyemruhája kihívóan örvénylett térde körül.

Mialatt Tracy Cesar Porretával beszélgetett, Daniel Cooper

átkutatta Tracy hotelszobáját. Az előcsarnokban figyelte, hogy
Tracy elhagyja a szállót, és a park felé indult. Mivel a lány
semmit sem rendelt a szobájába, Cooper úgy gondolta, hogy a
lány kimegy reggelizni. Harminc percet adott magának. Ahhoz,
hogy bejusson Tracy szobájába, csak az emeleten szolgálatot
teljesítő szobalányokat kellett elkerülnie. Álkulcsot használt.
Tudta, mit keres: egy festmény másolatát. Sejtelme sem volt
róla, hogyan akarja Tracy végrehajtani a cserét, de bizonyos volt
benne, hogy ez a terve.
Gyorsan, csendben, utoljára hagyva a hálószobát, töviről
hegyire átkutatta a lakosztályt. Benézett a szekrénybe,
átvizsgálta Tracy ruháit, azután pedig a fiókos szekrényt. Sorra
húzta ki a fiókokat. Színültig volt bugyikkal, melltartókkal és
harisnyanadrágokkal. Kiemelt egy rózsaszínű bugyit, az
arcához dörzsölte, és beleképzelte az édes illatú testet. Tracy
illata egyszerre betöltötte a szobát. Helyére tette a ruhadarabot,
és gyorsan átnézte a többi fiókot. A festményt nem találta.
Bement a fürdőszobába. A kádban vízcseppek csillogtak. Itt
feküdt a teste, anyaöl-meleg vízben... Cooper lelki szemei előtt
megjelent a lány, meztelenül, amint a víz a melleit cirógatja, a
mellbimbói fel-le mozognak. Kezdődő erekciót érzett. Kivette a
kádból a nedves mosdókesztyűt, a szájához emelte. Miközben
lehúzta a sliccét, Tracy testének illata örvénylett körülötte.
Beszappanozta a mosdókesztyűt és simogatni kezdte magát
vele. A tükör előtt állt, és saját lángoló tekintetét bámulta.
Néhány perc múlva éppoly halkan, ahogy érkezett, elment,
egyenesen a közeli templomba.
Másnap reggel, amikor Tracy elhagyta a Ritz Hotelt, Daniel
Cooper a nyomába eredt. Valamiféle meghittség kapcsolta
hozzá. Ismerte Tracy illatát, „látta" a fürdőben, „nézte" meztelen
testét, amint a meleg vízben vonaglik. Tracy maradéktalanul az
övé volt: az övé, hogy elpusztítsa. Figyelte, ahogyan a lány ment
végig a Gran Vián, a kirakatokat nézegette, aztán észrevétlenül
követte egy nagy áruházba is. Látta, amint meg-
szólít egy eladót, majd a női WC felé indul. Cooper csalódottan
állt meg az ajtó előtt. Ide nem követhette.
Ha követhette volna, látja, hogy Tracy egy középkorú, kövér
nővel beszél.
 Mañana – mondta Tracy, miközben a tükörben a száját
rúzsozta – holnap reggel, tizenegykor.
A nő a fejét rázta.
 Ne, señorita. Nem lesz jó. Nem is választhatna rosszabb
napot. Holnap hivatalos látogatásra érkezik a luxemburgi
herceg, és az újságok szerint körülviszik a Pradóban. Az egész
múzeum tele lesz biztonsági emberekkel és rendőrökkel.
 Minél több lesz, annál jobb. Akkor holnap.
Tracy kilépett az ajtón, a nő pedig ezt motyogta utána: La
cucha es loca...

A herceg és kísérete a tervek szerint pontosan délelőtt

tizenegykor érkezett volna a Pradóba, a Guardia Civil kordonnal
zárta el a múzeum körüli utcákat. Az elnöki palotában lezajlott
ceremónia azonban a tervezettnél hosszabbra nyúlt, így a
vendégsereg csak röviddel dél előtt futott be. Szirénázó
rendőrmotorosok kíséretében fél tucat fekete limuzin gördült a
Prado főbejárati lépcsői elé. A bejáratnál a múzeum igazgatója,
Christian Machada várta idegesen Ő Hercegi Fenségét.
Machada reggel gondosan körbejárta az épületet, hogy
minden rendben legyen, az őröket pedig figyelmeztették:
legyenek különösen éberek. Az igazgató büszke volt a
múzeumára, és jó benyomást akart tenni a hercegre.
Sohasem árt, ha az embernek magas rangú barátai vannak,
gondolta Machada. Quién sabe? Talán még a vacsorára is
meghívnak, amelyet Őfelsége tiszteletére az elnöki palotában
adnak.
Christian Machada csak azt sajnálta, hogy nem küldheti el a
kint lődörgő rengeteg turistát. A herceg testőrei és a múzeum
biztonsági őrei azonban biztosítják majd a herceg védelmét.
Minden készen állt a fogadására.
A hercegi látogatás az emeleten, a fő-szinten kezdődött. Az
igazgató dagályos köszöntővel fogadta Őfelségét, majd –
miközben a fegyveres testőrök szorosan követték őket – a
rotundán azokba a helyiségekbe kísérte, amelyekben a XVI.
századi spanyol festők: Juan de Juanes, Pedro Machuca,
Fernando Yánez képeit őrizték.
 A herceg lassan ment, élvezte az elé táruló, szemet
gyönyörködtető látványt Pártfogolta a művészetet, és ő szintén
szerette a festőket, akik életre tudták kelteni a múltat, és az
örökkévalóságba emelték azt. Mivel neki magának nem volt
festői tehetsége, irigykedve nézte a piktorokat, akik állványaik
előtt állva próbálták meg elcsípni a mesterek lángelméjének
szikráit.
Amikor a delegáció tagjai megtekintették az emeleti termeket,
Christian Machada büszkén mondta: – És most, ha fenséged
megengedi, lekísérem önöket a Goya-kiállításhoz.

Tracynek idegtépő reggele volt. Amikor a herceg nem érkezett

meg tizenegyre a Pradóba, halálra rémült. Minden lépését
másodpercre pontosan időzítette, ahhoz azonban, hogy
eredménnyel járjon, a hercegre is szüksége volt.
Teremről teremre haladt, elvegyült a tömegben, és nagyon
igyekezett, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Nem jön,
gondolta végül Tracy. Kénytelen leszek lefújni az egészet. És
ebben a pillanatban meghallotta az utcáról a szirénák hangját.
Daniel Cooper, aki a szomszédos teremből tartotta szemmel
Tracyt, ugyancsak hallotta a szirénákat. Az esze azt súgta neki,
lehetetlen, hogy bárki ellopjon egy képet a múzeumból, de az
ösztönei arra figyelmeztették, hogy Tracy meg fogja próbálni.
Cooper az ösztöneinek hitt.
Közelebb ment hozzá, elbújt a tömegben. Minden pillanatban
szemmel akarta tartani a lányt.
Tracy éppen a Puerto melletti teremben volt. A nyitott ajtón át
láthatta a púpost, Cesar Porretát, amint egy állvány előtt ülve
Goya Ruhás Mayáját másolta; ez a kép közvetlenül a Puerto
mellett függött. Az őr alig egyméternyire állt tőle. A szomszédos
teremben egy festőnő állt az állványa előtt, és figyelmesen
másolta a Bordeaux-i fejőlányt, megpróbálván utánozni Goya
vásznának csillogó barnáit és zöldjeit.
Egy japán turistákból álló csoport tódult be a helyiségbe,
csacsogtak, akár egy madárraj. Most!, – mondta magában
Tracy. Erre a pillanatra várt, a szíve úgy zakatolt, hogy attól félt,
az őr is meghallja. A közeledő japán csoport útjából a festőnő
felé hátrált. Amikor egy japán férfi Tracy elé ért, a lány, mintha
nekimentek volna, hanyatt esett, fellökte a festőnőt, aki
állványostul, festékestül, vásznastul a padlóra zuhant.
  Ó, rettenetesen sajnálom! – kiáltotta Tracy. – Hadd
segítsek!
Miközben mozdult, hogy segítsen a döbbent festőnőnek, Tracy
sarkával a szétszóródott festékekre lépett, s a padlóba taposta
őket. Daniel Cooper az egészet látta, és odarohant. Minden
érzéke riadókészültségben volt. Biztos volt benne, hogy Tracy
Whitney megtette az első lépést.
Az őr is odaszaladt, és felkiáltott: Que pasa! Que pasa! A
baleset magára vonta a turisták figyelmét, a földre esett nő köré
nyomultak, és a gyűrött tubusokból kinyomott festékeket
groteszk ábrákká kenték a keményfa padlón. Pillanatok alatt
hatalmas koszt csináltak, márpedig a herceg minden
pillanatban beléphetett. Az őr kétségbeesetten kiáltozott:
Sergio! Ven acá! Pronto!
Tracy látta, amint a szomszéd terem őre futva jön segíteni.
Cesar Porreta egyedül volt a másik teremben a Puertóval.
Tracy a kavarodás kellős közepén lődörgött. A két őr hiába
próbálta eltaszigálni a turistákat a festékkel összepiszkított
területről.
 Hívd az igazgatót! – kiáltotta Sergio. – En seguida!
A másik őr elszaladt a lépcsők felé. – Qué birria! Micsoda kosz!
Két perc múlva Christian Machada a szerencsétlenség
színhelyén volt. Elborzadva vette szemügyre a padlót, majd így
kiáltott: – Hívjanak ide takarítónőket, gyorsan! Rongyokat és
terpentint! Pronto! – Egy ifjú segéderő nyargalt, hogy
végrehajtsa az utasítást.
Machada Sergióhoz fordult. – Menjen vissza a helyére.
 Igen, uram.
Tracy figyelte, amint az őr keresztülnyomakodott a tömegen
át, a terembe, ahol Cesar Porreta dolgozott.
Cooper egy pillanatra sem vette le a szemét Tracyről. Várta a
következő lépést. Hiába. Tracy egyetlen festményhez sem ment
közel, s nem jelzett semmiféle társnak sem. Mindössze annyit
tett, hogy belebotlott egy állványba, és néhány festéket levert a
földre, a férfi azonban biztos volt benne, hogy szándékosan
tette. De milyen céllal? Coopernak hirtelen az az érzése támadt,
hogy bármit tervezett is, mostanra megtörtént. Körülnézett a
teremben. Egyetlen festmény sem hiányzott.
Cooper a szomszédos terembe nézett. Ott senki sem volt, csak
az őr és egy púpos öregember, aki az állványa előtt a Ruhás
Mayát másolta. Valami azonban nem stimmelt. Cooper tudta.
Visszasietett a bosszús múzeumigazgatóhoz, akivel koráb-
ban már találkozott. – Okom van azt hinni – mondta hogy az
elmúlt néhány percben elloptak egy festményt.
Christian Machada a vad tekintetű amerikaira meredt. – Mit
beszél? Ha így volna, az őrök bekapcsolták volna a
riasztókészüléket.
 Azt hiszem, egy hamisat tettek a helyére.
Az igazgató elnézően rámosolygott. – Az ön teóriájának van
egy kis hibája, señor. A nagyközönség nem tudja ugyan, de
minden egyes festmény mögött rejtett érzékelők vannak. Ha
valaki leemeli a falról – márpedig annak, aki ki akarja cserélni
egy másikra, ezt okvetlenül meg kell tennie –, azonnal jelez a
riasztó.
Daniel Coopert ez nem elégítette ki. – Ki lehet kapcsolni a
riasztót?
 Nem. Ha valaki elvágja a vezetéket, ugyancsak riaszt.
Senor, lehetetlen, hogy bárki ellopjon egy képet ebből a
múzeumból. A mi biztonsági rendszerünkre mondják azt, hogy
bombabiztos.
Cooper remegett az izgalomtól. Amit hallott, meggyőzően
hangzott. Csakugyan lehetetlennek tűnt. De akkor miért verte
le Tracy Whitney szándékosan azokat a festékeket?
Cooper nem adta föl. – Megkérem egy szívességre. Volna
szíves megkérni az embereit, hogy járják végig a múzeumot, és
ellenőrizzék, nem hiányzik-e valami? A szállodámban leszek.
Daniel Cooper nem tehetett többet.
Aznap este hét órakor Christian Machade telefonált neki.
 Személyesen tartottam szemlét, señor. Minden festmény a
helyén van. A múzeumból semmi sem hiányzik.
Nem volt mit tenni. Úgy tűnt, csakugyan véletlen volt, ami
történt. De Daniel Cooper vadászösztöne érezte, hogy a
zsákmány kisiklott a keze közül.

Jeff vacsorára hívta Tracyt a Ritz Hotel főéttermébe.

 Maga ma este különösen sugárzó – bókolt neki Jeff.
 Köszönöm. Csodálatosan érzem magam.
 A társaság teszi. Jöjjön velem Barcelonába a jövő héten,
Tracy. Izgalmas város. Szeretni fogja...
 Sajnálom, Jeff. Nem tehetem. Elutazom
Spanyolországból.
  Csakugyan? – A férfi hangja bánatosan csengett. – Mikor?
 Néhány nap múlva.
 Ó. Szomorú vagyok.
Leszel te még szomorúbb is, gondolta Tracy, amikor
megtudod, hogy elloptam a Puertót. Azon tűnődött, vajon a férfi
hogyan tervezte ellopni a festményt. Nem mintha számítana
még. Túljártam az okos Jeff Stevens eszén. Mégis, valami
megmagyarázhatadan okból Tracy picit bánatos lett.

Christian Machada az irodájában ült, élvezettel kortyolgatta

erős feketéjét, és gratulált magának a hercegi látogatás
sikeréért. A sajnálatos incidenst leszámítva minden pontosan a
terv szerint történt. Hálás volt a sorsnak, hogy mire a herceg és
kísérete odaért, már föltakarították a piszkot. Az igazgató
elmosolyodott, amikor az idióta amerikai nyomozó jutott
eszébe, amint arról győzködte őt, hogy elloptak egy képet a
Pradóból. Se tegnap, se ma, se holnap, gondolta önelégülten.
A titkára lépett be az irodájába. – Bocsásson meg, uram. Egy
úr keresi önt. Arra kért, ezt adjam át önnek. – Egy levelet
nyújtott át az igazgatónak. A zürichi Kunsthaus múzeum fejléce
volt rajta:

„Nagyra becsült kollégám!

Ezt a levelet monsieur Henri Rendeli, vezető művészeti
szakértőnk adja át. Monsieur Rendeli sorra járja a világ nagy
múzeumait, s különösen kíváncsi az önök páratlan
gyűjteményére, lekötelezne, ha minden tekintetben a segítségére
lenne. "

A levelet a múzeum kurátora írta alá.

Előbb vagy utóbb, gondolta boldogan az igazgató, mindenki
eljön hozzám.
 Küldje be.
Henri Rendeli magas, választékos külsejű, erős svájci
akcentussal beszélő, kopaszodó férfi volt. Amikor kezet fogtak,
Machadának feltűnt, hogy látogatójának jobb mutatóujja
hiányzik
 Most járok először Madridban, és már előre örülök, hogy
láthatom az önök híres gyűjteményét.
 Azt hiszem, nem fog csalódni, monsieur Rendeli –
szerénykedett Christian Machada. – Jöjjön velem. Személyesen
kísérem végig.
 Lassan mentek. Átvágtak a rotundán, amelynek falain a
flamand mesterek, Rubens, valamint követőinek képei függtek,
majd megnézték a központi galériát, ahol a spanyol festők
alkotásait állították ki. Henri Rendeli minden egyes festményt
aprólékosan szemügyre vett. A két férfi szakértők módjára
társalgott egymással, kiértékelték a különböző festők stílusát,
perspektívakezelését, koloritját.
 És most – jelentette be az igazgató –, gyerünk
Spanyolország büszkeségéhez!
Látogatóját lefelé vezette a lépcsőkön, a Goya-gyűjteményhez.
 Ünnep a szememnek! – kiáltotta Rendeli lelkesen. –
Kérem! Hadd álljak csak és bámuljak!
Christian Machada várt, élvezte a férfi ámulatát.
 Sohasem láttam ilyen nagyszerűt! – jelentette ki Rendeli.
Lassan mentek végig a szalonon, alaposan megnéztek minden
festményt. – A Boszorkányszombat! – mondta Rendeli. –
Káprázatos! – Továbbléptek.
 Goya Önarcképe. Fantasztikus!
Christian Machada sugárzott.
Rendeli megállt a Puerto előtt. – Ügyes hamisítvány – mondta,
és továbblépett.
Az igazgató megragadta kollégája karját. – Micsoda? Mit
mondott, señor?
 Azt mondtam, ügyes hamisítvány.
 Nagyon téved – méltatlankodott Machada.
 Nem hiszem.
 Egészen bizonyos, hogy téved – mondta kimérten
Machada. – Biztosíthatom önt, a kép eredeti. Birtokomban van
a kép eredetiségét igazoló irat.
Henri Rendeli közelebb lépett a festményhez, és még
alaposabban szemügyre vette.
 Akkor az okmányt is hamisították. Goya tanítványa,
Eugenio Lucas y Padilla csinálta. Persze, ön is tudja, hogy
Lucas százszámra festette a hamis Goyákat.
 Természetesen tudom – horkant föl Machada. – Ez
azonban nem tartozik közéjük.
Rendeli megvonta a vállát. – Meghajolok az ön ítélete előtt. –
Továbbindult.
 Személyesen vásároltam ezt a festményt. Alávetettük
spektrográfos tesztnek, pigment-tesztnek...
  Nem kétlem. Lucas ugyanakkor festett, amikor Goya, és
ugyanazokat az anyagokat használta. – Henri Rendeli lehajolt,
megvizsgálta a szignót a kép alján. – Nagyon egyszerűen
meggyőződhet róla, ha akar. Vitesse a képet a restaurátorhoz,
és vizsgáltassa meg a szignót. – Rendeli vidáman kuncogott. –
Lucast az önérzete arra késztette, hogy szignálja a saját
festményeit, a zsebe azonban arra, hogy a sajátja fölé hamisítsa
Goya aláírását, mert az hozott pénzt. – Rendeli az órájára
pillantott. – Bocsásson meg, attól tartok, elkések egy
találkozóról. Nagyon köszönöm, hogy megmutatta nekem a
kincseit.
 Nincs mit – mondta hűvösen az igazgató. Ez az ember
nyilvánvalóan őrült, gondolta.
 A Villa Magnában lakom, ha szüksége lenne rám. És még
egyszer köszönöm, señor – mondta Henri Rendeli, és távozott.
Christian Machada figyelte, ahogy elmegy. Hogy meri azt
állítani ez a svájci idióta, hogy az értékes Goya hamisítvány.
Megfordult, s ismét megnézte a képet. Csodaszép volt,
mestermunka. Lehajolt, hogy megvizsgálja Goya szignóját.
Tökéletesen szabályszerű. Vagy mégsem? A gyanakvás felébredt
benne. Mindenki tudta, hogy Goya kortársa, Eugenio Lucas y
Padilla több száz Goya-hamisítványt festett, és karriert csinált a
mester képeinek utánzataival. Machada három és fél milliót
fizetett Goya Puertójáért. Ha csakugyan becsapták, az szörnyű
szégyen lenne, aminek a gondolatát sem tudta elviselni.
Henri Rendeli mondott viszont valamit, ami nem volt
bolondság: a kép eredetiségét valóban egyszerű volt ellenőrizni.
Megvizsgáltatja majd a szignót, aztán felhívja Rendellt, s a
legudvariasabban javasolja neki, hogy keressen magának
valami megfelelőbb szakmát.
Az igazgató behívta az asszisztensét, és utasította, hogy a
Puertót vigyék a restaurátor-műhelybe.

Egy remekmű vizsgálata rendkívül kényes művelet, mert ha

gondatlanul végzik, felbecsülhetetlen értékű és pótolhatatlan
dolgot semmisítenek meg vele. A Prado restaurátorai értették a
dolgukat. Legtöbbjük sikertelen festő volt, akik azért
választották ezt a munkát, hogy szeretett művészetük
közelében maradhassanak. Gyakornokként kezdték,
mesterrestaurátorok
keze alatt, és éveken át dolgoztak, mire asszisztenssé léptek elő,
majd remekműveken kezdhettek dolgozni – mindig idősebb
szakemberek ellenőrzése mellett.
Juan Delgado, a Prado restaurátori részlegének vezetője egy
különleges fakeretre helyezte a Puertót. Christian Machada
figyelte.
 Vizsgálja meg, legyen szíves, a szignót – mondta
Delgadónak.
Delgado leplezte meglepetését. – Sí, señor Director.
Izopropilalkoholt cseppentett egy kicsiny vattacsomóra, és az
asztalra, a festmény közelébe helyezte. Egy második
golyócskára petróleumpárlatot, az előbbit semlegesítő anyagot
cseppentett.
 Készen vagyok, señor.
 Hát akkor rajta, de legyen óvatos.
Machada úgy érezte, hirtelen nehezen lélegzik. Figyelte, amint
Delgado az első vattalabdaccsal finoman megérinti Goya
aláírásán a nagy G-t. Majd hirtelen rányomta a második
vattalabdacsot, semlegesítette vele a felületre került
izopropilalkoholt, így az nem hatolhatott be túl mélyre.
A két férfi megvizsgálta a vásznat.
Delgado a homlokát ráncolta. – Sajnálom, de még nem tudom
megmondani. Erősebb oldatot kell használnom.
 Tegye – rendelkezett az igazgató.
Delgado kinyitott egy másik üveget. Óvatosan dimethyl-petont
öntött egy vattacsomóra, és ismét megérintette az aláírást, majd
azonnal használta a semlegesítőszert is. A helyiséget betöltötte
a vegyszerek éles, csípős szaga.
Christian Machada állt, a festményt bámulta, és nem hitt a
szemének. Goya nevének G-je elhalványult, és a helyén
világosan látszott egy nagy L.
Delgado sápadtan fordult felé. – Szükséges, hogy...
folytassam?
 Igen – mondta Machada rekedten. – Folytassa.
Az oldószer nyomán Goya szignója lassan, betűről betűre
eltűnt, s a helyén megjelent Lucas kézjegye. Machada minden
egyes betűnél úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Rászedték őt, a világ egyik legfontosabb múzeumának vezetőjét.
Az igazgatótanács meg fogja tudni, a spanyol király is, az egész
világ... Tönkretették.
Visszabotorkált az irodájába, és telefonált Henri Rendellnek.
 A két férfi Machada irodájában ült.
 Igaza van – mondta komoran az igazgató – Ez egy Lucas.
Ha ennek híre megy, mindenki rajtam nevet majd.
 Lucas sok szakértőt szedett rá – vigasztalta Rendeli. –
Történetesen az ő hamisításai a hobbim, azért tudtam.
 Három és fél milliót fizettem a festményért.
Rendeli megvonta a vállát. – Vissza tudja kapni az árát?
Az igazgató kétségbeesetten rázta a fejét. – Közvetlenül egy
özvegytől vásároltam, aki azt állította, hogy a kép három
nemzedék óta a férje családjának birtokában volt. Ha
beperelném, az ügy sokáig húzódna a bíróságon, és rontaná a
hírünket. Ebben a múzeumban minden gyanússá válna.
Henri Rendeli elgondolkodott. – Igazából semmi szükség a
nyilvánosságra. Miért nem mondja el a feljebbvalóinak, hogy mi
történt, és miért nem szabadulnak meg csendben a Lucastól?
Elküldhetné a festményt a Sotheby'snak, vagy a Christie'snek,
és elárvereztethetné.
Machada a fejét rázta. – Nem. Akkor az egész világ megtudná,
mi történt.
Rendeli arca felderült. – Lehet, hogy szerencséje van.
Elképzelhető, hogy az egyik ügyfelem szívesen megvásárolná a
Lucast. Gyűjti őket. Diszkrét ember, hallgatni fog.
 Boldogan megszabadulnék tőle. Látni sem akarom többé.
Hamisítvány az én gyönyörű kincseim között. Akár el is
ajándékoznám – tette hozzá keserűen.
 Erre nem lesz szükség. Az ügyfelem valószínűleg szívesen
fizet érte, mondjuk ötvenezer dollárt. Felhívjam?
 Nagyon kedves volna öntől, señor Rendeli.

A megdöbbent igazgatótanács egy sietős ülésen eldöntötte:

mindenáron el kell kerülni, hogy kiderüljön; a Prado egyik
értékes festménye hamisítvány. Megállapodtak, hogy a
leghelyesebb, ha minél gyorsabban és a lehető legnagyobb
csendben megszabadulnak a képtől. Machadához, akiről
szakadt a víz kínjában, senki sem szólt.
Aznap délután nyélbe ütötték az üzletet. Henri Rendeli elment
a spanyol nemzeti bankba, és egy ötvenezer dolláros csekkel
tért vissza. Eugenio Lucas y Padilla képét egy darab vászonba
göngyölve adták át neki.
 Az igazgatótanácsot felháborítaná, ha ez az incidens nyil-
vánosságra kerülne – feszengett Machada –, én azonban
biztosítottam őket, hogy az ön ügyfele hallgatni fog.
 Erre bízvást számíthat – ígérte Rendeli.
A svájci elhagyta a múzeumot, taxiba szállt, és Madrid északi
részébe hajtatott.
Felvitte a vásznat egy második emeleti lakásba. Tracy nyitott
ajtót. Mögötte Cesar Porreta állt. Tracy kérdőn nézett Rendellre,
az pedig mosolygott.
 Alig várták, hogy megszabaduljanak tőle – mondta
kárörömmel.
Tracy átölelte. – Jöjjön be.
Porreta átvette tőle a képet és egy asztalra tette.
 És most – mondta a púpos –, csodát fognak látni.
Feltámad egy Goya.
Fogott egy üveg sósborszeszt, és kihúzta a dugót. Az erős illat
azonnal megtöltötte a szobát. Tracy és Rendeli nézte, amint
Porreta egy darab vattára önt belőle és gyengéden megérinti vele
Lucas kézjegyét, egyszerre mindig csak egy betűt. Lucas
kézjegye halványulni kezdett. Alatta ott volt Goyáé.
Rendeli döbbenten bámulta. – Ragyogó!
 Miss Whitney ötlete volt – ismerte el a púpos. –
Megkérdezte, vajon el tudnám-e takarni a művész eredeti
kézjegyét egy hamis szignóval, aztán azt is letakarni az igazi
névvel.
 Ő pedig kitalálta, hogyan csinálja – mosolygott Tracy.
 Nevetségesen egyszerű volt – mondta szerényen Porreta. 
Két percig sem tartott. Megfelelő festék kérdése. Először
letakartam Goya aláírását egy réteg szuperfinom fehér
fénymázzal. Erre gyorsan száradó, akril alapú festékkel
ráfestettem Lucas nevét. Erre került Goya neve olajalapú
festékkel, arra pedig könnyű festő-politúr. Amikor a felső
kézjegyet eltávolították, megjelent Lucas neve. Ha folytatták
volna, fölfedezték volna, hogy legalul Goya eredeti aláírása
rejtezik. De hát természetesen nem tették.
Tracy mindkét férfinak egy-egy vastag borítékot adott át. –
Mindkettőjüknek köszönöm.
 Ha bármikor szakemberre van szüksége... – hunyorított
Henri Rendeli.
 Hogyan tervezi kivinni az országból? – kérdezte Porreta.
 Valakit elküldök érte. Ide fog jönni, várják meg. – Kezet
fogott a két férfival, és elment.
Ahogy ment a lift felé, hatalmas jókedvre derült. Minden a
pszichológián múlik, gondolta. Kezdettől fogva tudta, hogy a
képet lehetetlen lenne ellopni a Pradóból, ezért olyan helyzetet
kell előidézni, hogy ők akarjanak megszabadulni tőle. Tracy
előtt megjelent Jeff Stevens arca, amikor megtudja, hogy
átejtették, és hangosan felnevetett.

A szállodai szobában várta a futárt, s amikor megérkezett,

Tracy felhívta Cesar Porrettát. – A futár megjött – mondta. 
Átküldöm a képért. Ügyeljen rá, hogy...
 Micsoda? Miről beszél? – üvöltött rá Porreta. – A maga
futárja fél órával ezelőtt elvitte a képet.

31

Párizs,
Július 9-e, szerda – dél

 Megértem indulatait a Madridban történtekkel

kapcsolatban, Tracy, de Jeff Stevens volt az első – mondta
Gunther Hartog Rue Matignon-i magánirodájában.
 Nem – javította ki keserűen Tracy. – Én voltam az első. Ő
késett el.
 De Jeff szállította le. A Puerto már úton van az
ügyfelemhez.
Bármennyire megtervezett és átgondolt mindent, Jeff Stevens
mégiscsak túljárt az eszén. Hátradőlve várta, hogy Tracy
elvégezze a munkát, vállalja az összes kockázatot, aztán az
utolsó pillanatban odébbáll a jutalommal. Hogy nevethetett
rajta egész idő alatt! Maga rendkívüli hölgy, Tracy. –
Elviselhetetlen megaláztatást érzett, ha a flamenco éjszakájára
gondolt. Uramisten, nem sok híja volt, hogy bolondot csináljak
magamból.
 Sose gondoltam, hogy meg tudnék ölni valakit – mondta
Tracy Gunthernek –, de boldogan kinyírnám Jeff Stevenst.
 Ó, kedvesem – mondta nyájasan Gunther. – Remélem,
nem ebben a szobában. Éppen ide tart.
 Mit csinál?
 Mondtam magának, hogy volna egy ajánlatom. Ahhoz
partnerre lesz szüksége. Véleményem szerint ő az egyetlen,
aki...
  Akkor inkább éhen halok! – pattintott az ujjával Tracy. –
Jeff Stevens a legalávalóbb...
 Ó, mintha a nevemet hallottam volna? – A férfi ragyogó
arccal állt az ajtóban. – Tracy, drágám, maga a szokásosnál is
gyönyörűbb. Gunther, barátom, hogy van?
A két férfi kezet rázott. Tracyt jeges düh töltötte el. Jeff
ránézett, és felsóhajtott. – Maga valószínűleg dühös rám.
 Dühös! Én... – Tracy nem talált szavakat.
 Tracy, ha szabad ezt mondanom, a maga terve ragyogó
volt. Valóban ragyogó. Csakhogy elkövetett egy apró hibát.
Sohase bízzék egy hiányzó mutatóujjú svájciban!
Tracy mélyeket lélegzett, megpróbált uralkodni magán.
Guntherhez fordult: – Később beszélünk, Gunther.
 Tracy...
 Nem. Bármi légyen is az, nem veszek részt benne. Nem én,
ha ő is benne van.
 Legalább meghallgatná, hogy miről van szó? – kérdezte
Gunther.
 Nincs értelme. Én...
 A De Beers három napon belül négymillió dollár értékű
gyémántküldeményt továbbít Párizsból Amszterdamba, egy Air
Francé teherszállító repülőgépen. Van egy ügyfelem, aki nagyon
szeretné megszerezni azokat a köveket.
 Miért nem rabolják el őket úton a repülőtérre? A maga
barátja szakértője a rablásnak.
Képtelen volt leplezni hangjának keserűségét.
Isten az atyám, elbűvölő, ha dühös, gondolta Jeff.
 A gyémántokat túlságosan is őrzik – mondta Gunther.  A
repülőút során fogjuk megszerezni.
Tracy meglepetten nézett rá. – A repülőúton? Egy teherszállító
gépen?
 Szükségünk van valakire, aki elég kicsi, és befér egy
konténerbe. Amikor a gép a levegőben van, mindössze annyit
kell tennie, hogy kijön a ládából, felnyitja a De Beers konténert,
kiveszi a gyémántcsomagot, kicseréli az előre elkészített
hamisítványokkal, és visszamászik a ládába.
 És én elég kicsi vagyok, hogy beférjek a ládába.
 Ennél többről van szó, Tracy. Olyan valakire van
szükségünk, aki okos, és helyén a szíve.
Tracy állt és gondolkodott. – Tetszik a terv, Gunther. Ami nem
tetszik, az az, hogy vele dolgozzam. Ez az alak egy csirkefogó.
  Hát nem azok vagyunk valamennyien, drága szívem? –
vigyorgott Jeff. – Gunther egymillió dollárt ajánl nekünk, ha
sikerül megcsinálnunk.
Tracy Guntherre meredt. – Egymillió dollár?
 Mindkettejüknek fél-félmillió – bólintott a férfi.
 Már csak azért is sikerülnie kell – fejtegette Jeff –, mert
van egy emberem a repülőtér rakodórészlegében. Segíteni fog
nekünk a végrehajtásban. Bízni lehet benne.
 Ellentétben magával – vágott vissza Tracy. – Isten vele,
Gunther – köszönt, majd kivonult a szobából.
Gunther nézett utána. – Nagyon dühös magára Madrid miatt,
Jeff. Attól félek, nem fogja megcsinálni.
 Téved – mondta Jeff vidáman. – Ismerem Tracyt. Nem tud
majd ellenállni.

 A ládákat lepecsételik, mielőtt felviszik a gépre – magyarázta

Ramon Vauban. Francia fiatalember volt, korához képest
öreges arccal, fekete, halott tekintettel. Az Air Francé Cargo
diszpécsere volt, a terv sikerének kulcsa. Vauban, Tracy, Jeff és
Gunther egy korlát melletti asztalnál ültek a Bateau Moucheon,
egy városnéző hajón, amely a Szajnán járta be Párizst.
 Ha a ládát lepecsételik – kérdezte éles hangon Tracy –,
hogyan lehet elbújni benne?
 Az utolsó pillanatban érkező szállítmányokhoz –
magyarázta Vauban – a társaság úgynevezett „puha" ládákat
használ, amelyeknek ponyva az egyik oldala, s ezt csak kötéllel
rögzítik. Az olyan értékes légiáru, mint a gyémántok, mindig az
utolsó pillanatban érkeznek a repülőtérre, hogy utoljára rakják
be, és elsőként rakják ki a gépből.
 Eszerint a gyémántok egy „puha" ládában lesznek? –
kérdezte Tracy.
 Úgy van, mademoiselle. Miként ön is. Úgy intézem, hogy a
maga konténerét a gyémántokat tartalmazó láda közelében
helyezzék el. Amikor a repülőgép felszállt, maga elvágja a
köteleket, kinyitja a gyémántokat tartalmazó ládát, kicseréli a
dobozt egy ugyanolyanra, visszamegy a konténerébe, és ismét
magára zárja.
 Amikor a gép leszáll Amszterdamban – folytatta Gunther
–, az őrök fogják majd a kicserélt gyémántosdobozt, és elviszik a
gyémántcsiszolókhoz. Mire a cserét felfedezik, mi már feltet-
tük magát egy nemzetközi járatra. Higgye el, nem történhetik
semmi baj.
Ez a mondat megremegtette Tracy szívét.
 Nem fagyok meg odafenn?
Vauban mosolygott. – Mademoiselle, manapság fűtik a
teherszállító gépeket. Gyakran szállítanak élő árut,
kisállatokat, egyebet. Ön aránylag kényelmesen utazik majd.
Talán kissé szűken lesz, de máskülönben nem lesz oka
panaszra.
Tracy végül beleegyezett, hogy meghallgassa az
elképzeléseiket. Félmillió dollár néhány órányi
kényelmetlenségért. Minden oldalról végiggondolta a tervet.
Sikerülhet, gondolta Tracy. Bárcsak ne volna benne Jeff
Stevens!
Érzései a férfival kapcsolatban zavarosak voltak, ezért
zavarban volt, és haragudott magára. Azért tette a férfi
Madridban, amit tett, hogy túljárjon Tracy eszén. Elárulta őt,
rászedte, most pedig titokban kineveti.
A három férfi őt figyelte, a válaszára vártak. A hajó áthaladt a
Pont Neuf, Párizs legrégibb hídja alatt, melyet a nyakas franciák
Új Hídnak neveztek. A folyó túloldalán, a rakpart szélén két
szerelmes ölelte át egymást, s Tracy látta a lány arcán a
boldogságot. A bolond, gondolta. Döntött. Egyenesen Jeff
szemébe nézett, és így szólt: – Rendben van. Megcsinálom. –
Érezte, hogy az asztal körül oldódik a feszültség.
 Nincs sok időnk – mondta Vauban. Tompa tekintete Tracy
felé fordult. – A bátyám egy szállítási ügynöknél dolgozik, és az ő
raktárában pakoljuk be magát egy „puha" konténerbe.
Remélem, mademoiselle, hogy nincsen klausztrofóbiája.
 Ne aggódjék miattam. Mennyi ideig tart az út?
 Néhány percet tölt majd a rakodóterületen, Amszterdamig
pedig egy óra az út.
 Mekkora a konténer?
 Elég nagy ahhoz, hogy leülhessen benne. Lesznek benne
más dolgok is, hogy elrejtőzhessék, ha szükség van rá.
Nem lehet semmi baj, ígérték. De ha szükség van rá...
 Összeírtam mindent, amire szükség lesz – mondta Jeff
Tracynek. – Gondoskodtam róla.
Az önhitt szarházi. Biztos volt benne, hogy igenlő választ kap.
Vauban majd gondoskodik róla, hogy az útlevelében megfelelő
be- és kilépési bélyegzők legyenek, és gond nélkül elhagyhassa
Hollandiát.
 A hajó a rakparthoz húzott.
 A végleges terveket holnap reggel átnézhetjük – mondta
Ramon Vauban. – Most vissza kell mennem. Au revoir –
elköszönt, és távozott.
 Miért ne ünnepelhetnénk meg a dolgot egy vacsorával? –
kérdezte Jeff.
 Elnézést kérek – mentegetőzött Gunther –, de már
elígérkeztem.
Jeff Tracyhez fordult: – És maga... ?
 Nem, köszönöm. Fáradt vagyok – mondta gyorsan.
Csak kifogást akart találni, hogy ne kelljen Jeff-fel lennie,
de amint kimondta, érezte, hogy valóban kimerült. Alighanem
az izgalom és a feszültség okozta. Úgy érezte, szédül. Ha túl
leszek rajta, ígérte magának, visszamegyek Londonba, és
pihenek. Lüktetni kezdett a feje. Csakugyan szükségem van
már pihenésre.
 Hoztam magának egy kis ajándékot – mondta Jeff. Egy
szépen becsomagolt dobozt nyújtott át neki. Egy elegáns
selyemsál volt benne, amelynek sarkába belehímezték a T. W.
monogramot.
 Köszönöm. – Megengedheti magának, gondolta haragosan
Tracy. Az. én félmillió dolláromból vette.
 Nem gondolja meg magát a vacsorával kapcsolatban?
 Nem én.

Párizsban Tracy a patinás Plaza Athénée-ben, egy kedves, régi,

a kertvendéglőre néző lakosztályban szállt meg.
A hotelben volt egy elegáns étterem is, ahol halkan szólt a
zongora, de ezen az estén Tracy túl fáradt volt, hogy felöltözzön.
A Relais-be, a szálló kis kávéházába ment, s egy levest rendelt.
Azt sem ette meg, félretolta, fölment a lakosztályába.
Daniel Cooper, aki a terem másik végében ült, megjegyezte az
időpontot.

Daniel Coopernek volt egy gondja. Közvetlenül azután, hogy

visszatért Párizsba, találkozót kért Trignant felügyelőtől.
Az Interpol főnöke nem volt kimondottan szívélyes. Most
fejezett be egy telefonbeszélgetést, egy órán át hallgatta Ramiro
parancsnok panaszáradatát.
 – Ez loco! – fortyogott a parancsnok. – Munkaerőt, pénzt
pazaroltam ennek a Tracy Whitney-nek a követésére, aki
szerinte ki akarta rabolni a Pradót, akiről aztán kiderült, hogy
ártalmatlan turista, vagyis pontosan az, aminek mondtam.
A beszélgetés arról győzte meg Trignant felügyelőt, hogy
Daniel Cooper tévedett Tracyvel kapcsolatban.
Egy szemernyi bizonyíték nem sok, annyi sem volt ellene. Az,
hogy éppen ott volt különböző városokban, amikor
bűncselekményeket követtek el, nem bizonyíték.
Így aztán, amikor Daniel Cooper fölkereste a felügyelőt, és
közölte vele, „Tracy Whitney Párizsban van, szeretném, ha
huszonnégy órás megfigyelés alá helyezné", így felelt: – Ha nem
tud bizonyítékkal szolgálni számomra, hogy a nő
bűncselekmény elkövetésére készül, semmit sem tehetek.
Cooper szinte felnyársalta lángoló, sötét tekintetével, majd így
szólt: – Maga bolond – és kiviharzott a szobából. Cooper ekkor
kezdte meg egyszemélyes figyelőszolgálatát. Mindenütt Tracy
sarkában járt: keresztül-kasul Párizs utcáin. Ment, nem aludt,
gyakran nem is evett. Daniel Cooper nem engedhette meg Tracy
Whitney-nek, hogy legyőzze őt. Küldetése mindaddig nem ér
véget, míg börtönbe nem juttatja a lányt.

Aznap éjjel Tracy az ágyban feküdt, s újra átgondolta a másnapi

tervet. Szerette volna, ha nem fáj a feje. Aszpirint vett be, de a
lüktetés nem csillapult. Izzadt, és úgy érezte, a szoba
elviselhetetlenül meleg. Holnap túl leszek rajta. Svájc. Oda
megyek. Svájc hűvös hegyei. A kastély.
Az ébresztőórát reggel ötre állította be, és amikor a csengő
megszólalt, épp a börtöncellájában volt, az Öreg Vasgatyás
pedig azt üvöltötte: „Itt az idő, hogy felöltözz", a folyosó pedig
visszhangozta a csengő csörömpölését. Tracy felébredt. Úgy
érezte, mellkasa összeszorul, a fény bántotta a szemét. Nagy
nehezen kiment a fürdőszobába. Arca foltos volt és vörös. Most
nem betegedhetek meg, ma nem. Túl sok a dolgom.
Lassan felöltözött, megpróbált elfelejtkezni szaggató
fejfájásáról. Fekete, nagy zsebű overallt húzott, gumitalpú cipőt
és egy baszksapkát. Érezte, hogy a szíve összevissza ver, de nem
tudta biztosan, vajon az izgalomtól vagy a betegségtől. Szédült,
gyenge volt. Érezte, hogy kapar a torka. Megpillantotta az
asztalon a sálat, amelyet Jefftől kapott. A nyaka köré csavarta.
A Hotel Plaza Athénée főbejárata az Avenue Montaigne-ra
nyílik, a személyzeti bejáró azonban a sarkon túl, a Rue du
Boccadorra. A diszkrét ENTRÉE DE SERVICE feliratot viseli; a
hall hátsó részéből egy szemetesedényekkel szegélyezett
keskeny folyosón lehet kijutni az utcára.
Daniel Cooper a főbejárat közelében foglalta el megfigyelési
pontját, s így nem látta, amint Tracy a személyzeti ajtón át
távozott, de abban a pillanatban, amikor elment,
megmagyarázhatatlan módon megérezte. Kirohant a sugárútra,
és mindkét irányban végignézett a járdán. Tracynek nyoma sem
volt.
A szürke Renault, amely Tracyt az oldalbejáratnál felvette, az
Étoile felé haladt. Ebben az órában alig volt forgalom, és a sofőr,
egy angolul nem tudó siheder az Étoile tizenkét küllőjét formázó
sugárutak egyikén száguldott. Bár lassítana, gondolta Tracy.
Hányingere volt.
Fél óra múlva az autó megállt egy raktárépület előtt. A bejárat
fölött ez állt: BRUCÉRE ET CIE. Tracy emlékezett rá, hogy ez az
a cég, ahol Ramon Vauban bátyja dolgozik. A fiú kinyitotta a
kocsi ajtaját, és rámordult: – Vite!
Amikor Tracy kilépett az autóból, egy középkorú, gyors, laza
mozgású férfi jelent meg. – Kövessen! – mondta. – Siessen!
Tracy utána botorkált a raktár végébe, ahol féltucatnyi
konténer állt, legtöbbjük már lepecsételve várta, hogy a
repülőtérre szállítsák. Volt egy vászonoldalú „puha" konténer
is, félig rakva bútorokkal.
 Szálljon be. Gyorsan! Nincs időnk.
Tracy gyengének érezte magát. A dobozra nézett, és azt
gondolta: Képtelen vagyok belebújni. Belehalok.
A férfi furcsálkodva nézett rá. – Avez-vous mal?
Itt az idő, hogy visszakozzon, és véget vessen ennek az
egésznek.
 Jól vagyok – motyogta Tracy. Hamarosan vége lesz.
Néhány óra múlva Svájc felé tart.
 Bon. Fogja ezt.
A férfi egy kétélű kést adott át neki, egy vastag, hosszú
kötéldarabot, egy zseblámpát és egy piros szalaggal átkötött kis
kék ékszerdobozt.
 Ebben vannak a másolatok.
Tracy nagy levegőt vett, belépett a konténerbe, és leült. Pár
másodperccel később a nyílásra nagydarab ponyvát dobtak.
Hallotta, amint köteleket kötnek köré.
 Alig hallotta a férfi hangját a vásznon keresztül: – Mostantól se
beszéd, se mozgás, se dohányzás.
 Nem dohányzom – akarta mondani Tracy, de nem volt
ereje hozzá.
 Bonne chance. Vágtam néhány lyukat a doboz oldalán,
hogy kapjon levegőt. Ne felejtsen el lélegezni. – A férfi nevetett
saját tréfáján, s Tracy hallotta, ahogy léptei távolodnak.
Egyedül volt a sötétben.
A láda keskeny volt és szűk, és a hely legnagyobb részét egy
étkezőgarnitúra székei foglalták el. Tracy úgy érezte, lángok
emésztik. Mikor megérintette a bőrét, érezte, hogy forró.
Nehezen lélegzett. Elkapott valami vírus, gondolta, de kénytelen
lesz várni. El kell végeznem a munkámat. Megpróbálok valami
másra gondolni.
Fülébe csengett, amint Gunther biztatta: Nincs miért
aggódnia, Tracy. Amikor kirakják a szállítmányt
Amszterdamban, a maga ládáját egy, a repülőtérhez közeli
privát garázsba viszik. Jeff ott fogja várni. Adja oda neki az
ékszereket, és menjen vissza a repülőtérre. Ott a Swissair
pultjánál egy Genfbe szóló repülőjegy várja. Hagyja el
Amszterdamot, amilyen gyorsan csak tudja. Mihelyt a rendőrség
tudomást szerez a rablásról, légmentesen lezárják a várost. Nem
lesz semmi baj, de arra az esetre, ha mégis, itt van egy
biztonságos amszterdami ház címe és kulcsa. Nem lakik benne
senki.
Elszundított, hirtelen azt érezte, hogy a konténert a levegőbe
emelik. Érezte, hogy leng a levegőben, és a láda oldalához
kapkodott támaszért. A konténert valamilyen kemény felületre
tették. Egy autó ajtaja csapódott, majd felpörgött egy motor, a
teherautó elindult.
Úton voltak a repülőtér felé.
A tervet másodpercnyi pontossággal dolgozták ki. Tracy
konténerének néhány perccel azelőtt kellett megérkeznie a
légiáru berakodási területére, hogy meghozzák a De Beers
ládáját. A Tracyt szállító teherautó sofőrje parancsba kapta:
„Folyamatosan hajtson nyolcvan kilométeres sebességgel."
Úgy tűnt, ezen a reggelen a repülőtéri út forgalma nagyobb a
szokásosnál, a sofőr azonban nem aggódott. A láda időben eléri
a repülőgépet, ő pedig megkapja majd az ötvenezer frankot,
éppen eleget ahhoz, hogy elvigye nyaralni a feleségét és a két
gyerekét. Amerika, gondolta. Elmegyünk a Disneylandbe.
 A műszerfal órájára nézett, és elmosolyodott. Semmi gond. A
repülőtér már csak öt kilométerre volt, s még tíz perce van, hogy
odaéljen.
Pontosan a terv szerint érkezett a Fertnord táblához, az Air
France légiszállítmányozási részlegéhez vezető
autópálya-kijárathoz, elhaladt a Roissy-Charles de Gaulle
repülőtér alacsony, szürke épülete előtt, túl az utasbejáraton,
ahol szögesdrót-sövények választották el a rakodóterületet az
úttesttől. Ahogyan elfordult a zárt terület felé, amelyen a
hatalmas, csomagokkal és targoncákkal rakott, konténerekkel
zsúfolt óriási raktár állt, hirtelen egy durranás hallatszott, a
kormány megrándult a kezében, és a teherautó remegni
kezdett. Foutre! – gondolta. Egy rohadt durrdefekt!

Az Air France hatalmas teherszállító gépébe még rakodtak. Az

orr felnyitva állt, odabent keréknyomok látszottak. A
konténerek egy platón álltak, egy szintben a nyílással.
Harmincnyolc láda volt összesen, huszonnyolc a főfedélzet, tíz
pedig az alsó szint magasságában. A mennyezeten szabadon
álló hűtőcső futott a hatalmas kabin egyik végétől a másikig, s
szintén ott futottak a szállítást irányító drótok és kábelek. Nem
volt valami puccos masina.
A rakodást már csaknem befejezték. Ramon Vauban az
órájára nézett, és káromkodott. A teherautó késett. A De Beers
szállítmányát már becsomagolták a konténerbe, és kötelek sűrű
szövevényével már a ponyvát is ráerősítették. Vauban vörös
festékkel jelölte meg az oldalát, hogy Tracy könnyen
azonosíthassa. Nézte, amint a láda begördül a gépbe, és a
helyére rögzítik. Mellette már csak egyetlen hely volt – többet ez
a gép már nem visz magával. A dokkban még három további
konténer várt a berakodásra. Az isten szerelmére, melyikben
van a nő?
 Gyerünk, Ramon! Mire várunk? – kiáltotta a rakodók
irányítója a törzsből.
 Egy perc! – felelte Vauban. A rakodóterület bejáratához
rohant. A teherautónak nyoma sem volt.
 Vauban! Mi a baj?
A férfi megfordult. Egy főnök közeledett. – Fejezzék be a
rakodást, és szálljon fel a gép! – rendelkezett.
 Igen, uram. Csak arra vártam, hogy...
 Ebben a pillanatban beszáguldott a raktárba a Brucére et Cie
teherautója, és csikorogva fékezett Vauban előtt.
 Ez a rakomány utolsó darabja – közölte Vauban.
 Hát akkor rakják be – mordult az ellenőr.
Vauban ellenőrizte, ahogyan levették a konténert a
teherautóról, és a repülőbe vezető hídra emelték.
Intett a főrakodónak: – Vihetik.
A rakomány néhány másodperccel később a fedélzeten volt, és
a gép orrát lecsukták. Felbőgtek a turbinák, és a hatalmas gép a
kifutópálya felé gördült. Most már a nőn múlik, gondolta.

Heves vihar tombolt. A hajót megdöntötte egy hatalmas hullám,

mintha süllyedt volna. A vízbe fulladok, gondolta Tracy. Ki kell
jutnom innét.
Kinyújtotta a karját, és hirtelen beleütközött valamibe. Egy
hánykolódó, himbálózó mentőcsónakba. Megpróbált fölállni, de
fejét beverte egy asztal lábába. Egyszer csak rádöbbent, hol van.
Arcáról és hajáról csöpögött az izzadság. Szédült, a teste
lángolt. Vajon meddig volt eszméletlen? A repülőút egyórás.
Talán már leszáll a gép? Nem, gondolta. Minden rendben.
Lidércnyomás gyötör. Az ágyamban fekszem, Londonban, és
alszom. Orvost fogok hívni. Nem kapott levegőt. A telefon után
nyúlt, de nem érte el, teste mintha ólomból lett volna. A
repülőgép légzsákba került, Tracy pedig a láda oldalának
vágódott. Kábultan feküdt, és kétségbeesetten próbálta
összeszedni a gondolatait. Mennyi időm van? A pokoli álom és a
rémes valóság közt hányódott. A gyémántok. Valahogy meg kell
szereznie a gyémántokat. De először... először ki kell vágnia
magát a ládából.
Kitapogatta a kést az overalljában, és úgy érezte, pokoli
erőfeszítést igényel, hogy felemelje. Nincs elég levegőm,
gondolta. Levegőhöz kell jutnom. Kinyúlt a ponyva széle mellett,
az egyik kinti kötél után matatott, megtalálta, elvágta. Úgy
érezte, egy örökkévalóságig tartott. A ponyva meglazult. Újabb
kötelet vágott el, és most már elég helye volt, hogy kikússzék a
konténerből, a szállítógép belsejébe. A ládán kívül hideg volt.
Fázott. Rázta a hideg, s rázta a gép is. Hányingere volt. Ki kell
tartanom, gondolta. Koncentrált. Mit csinálok én itt? Valami
fontosat... igen... a gyémántok. Homályosan látott, hiába
erőltette a szemét. Nem tudom megcsinálni.
 A gép hirtelen süllyedni kezdett, Tracy a földre esett,
görcsösen kapaszkodott az éles fémsínekbe. Tartotta magát,
amíg a gép hánykolódott, s amikor ismét egyenletesen repült,
Tracy nagy erőfeszítés árán felállt. A hajtóművek moraja
keveredett a zúgással, amelyet a fejében érzett. A gyémántok.
Meg kell találnom a gyémántokat.
Végigbotorkált a konténerek között, a vörös festékjelet
kereste. Hála istennek! Ott volt, a harmadik konténeren. Tracy
megállt, és törte a fejét, mit kell most tennie. Bárcsak
lefekhetnék, és alhatnék néhány percet. Mindjárt jobban
lennék. Csak aludnom kéne. De nem volt rá idő. Bármely
pillanatban leszállhatnak Amszterdamban. Tracy előhúzta a
kést, és a kötélhez illesztette. Elég egy jó vágás, mondták neki.
Ahhoz is alig volt ereje, hogy megmarkolja a kést. Most nem
vallhatok kudarcot, gondolta Tracy. Ismét reszketni kezdett, és
úgy remegett, hogy elejtette a kést. Nem fog menni. Elkapnak,
és visszavisznek a börtönbe.
Tétovázott, a kötélbe kapaszkodott, szeretett volna
visszakúszni a ládájába, ahol alhatna, míg az egésznek vége
lesz. Olyan könnyű volna. Aztán lassan, óvatosan lehajolt, és
felvette a kést. Vágni kezdte a vastag kötelet.
Végül engedett. Tracy félrehúzta a ponyvát, és benézett a
konténer sötét belsejébe. Előhúzta a zseblámpát, és
ugyanebben a pillanatban hirtelen nyomást ér/ett a fülében.
A gép leszálláshoz készülődött.
Sietnem kell, gondolta Tracy. Teste azonban nem
engedelmeskedett. Ott állt. Szédült. Mozogj, mondta az agya.
A zseblámpával bevilágított a láda belsejébe. Zsúfolásig volt
csomagokkal, borítékokkal és kis dobozokkal, s az egyik láda
tetején két kis kék doboz hevert, vörös szalaggal átkötve. Kettő!
Csak egyről volt szó... Pislogott, s a két doboz eggyé olvadt
össze. Mintha minden fénylett volna. Megfogta a dobozt, és a
zsebéből kivette a másikat. S akkor hirtelen legyűrhetetlen
hányinger fogta el, teste kétrét görnyedt. Összeszorította a
szemét, hátha elmúlik. Épp le akarta volna tenni a
másolatdobozt a láda tetejére, amikor rádöbbent, hogy nem
tudja, melyik doboz melyik. Rámeredt a két egyforma dobozra.
Melyik lehet az?
A jobb kezében levő vagy a bal kezében levő?
A gép egyre meredekebben ereszkedett. Bármelyik pillanatban
földet érhet. Tracynek döntenie kellett. Letette az egyik
dobozt, és erősen remélte, hogy a megfelelőt. Ellépett a
konténertől. Előkotort egy másik kötéldarabot az overalljából.
Csinálnom kell valamit a kötéllel. Feje zúgott, nem emlékezett,
mit. Aztán eszébe jutott: miután elvágtad a kötelet, rakd a
zsebedbe, és tegyél a helyére egy újat. Ne keltsen gyanút semmi.
Ez akkor, a Bateau Mouche napsütötte fedélzetén könnyűnek
tűnt. Most lehetetlennek látszott. Tracynek nem maradt több
ereje. Az őrök meglátják az elvágott kötelet, a szállítmányt
átkutatják, őt elcsípik. Belül mélyen valami így kiáltott: Nem!
Nem! Nem!
Tracy herkulesi erőfeszítéssel a konténer köré kötötte a
kötelet. Érezte a zökkenést a lába alatt, amint a gép földet ért,
aztán egy másikat, aztán hanyatt tántorodott. A feje a padlóhoz
csapódott, és elvesztette az eszméletét.
A 707-es most felgyorsult, és a kifutópályán a repülőtér
épülete felé gördült. Tracy ernyedten feküdt a gép padlóján,
haja fehér, halottsápadt arcába hullott. A motor kikapcsolása
után beállt csend eszméletre térítette. A gép megállt. Tracy
félkönyökre támaszkodott, aztán lassan, erőlködve feltérdelt.
Ingatagon felállt, a konténerbe kapaszkodott, hogy el ne essék.
Az új kötél a helyén volt. Melléhez szorította az ékszerdobozt, és
visszabotorkált a ládájához. Átnyomakodott a ponyva résén,
lerogyott, zihált, a teste izzadságban úszott. Megcsináltam. Volt
azonban még valami tennivalója. Valami fontos. De micsoda?
Ragaszd össze a kötelet a ládádon.
A zsebébe nyúlt a ragasztótekercsért. Nem volt ott.
Szaggatottan kapkodta a levegőt, a zaj megsüketítette. Mintha
hangokat hallott volna, visszafojtotta a lélegzetét. Igen. Már
megint ott voltak. Valaki nevetett. Bármelyik pillanatban
kinyitják a rakodótér ajtaját, megkezdődik a kirakodás.
Meglátják az elvágott kötelet, benéznek a ládába, és felfedezik
őt. Muszáj összeragasztania a kötelet. A késéért nyúlt, és
közben rátapintott a ragasztószalag kemény gurigájára, amely
valamikor nyilván kiesett a zsebéből. Felemelte a ponyvát, és az
elvágott kötél két vége után kotorászott, aztán egymáshoz fogta
őket, s megpróbálta köréjük tekerni a szalagot.
Nem látott. Az arcán patakzó izzadság elvakította. Levette a
sálat a nyakából, és letörölte az arcát. Valamivel jobb volt.
Összeragasztotta a kötelet, visszaejtette a ponyvát a helyére;
nem volt mit tennie. Csak várni. Ismét tüzelt a homloka, úgy
tűnt, forróbb, mint korábban.
 Be kell mennem a napról, gondolta Tracy. A trópusi nap
veszélyes lehet.
Valahol a Karib-tengeren nyaralt. Jeff közeledett, hogy hozzon
neki pár gyémántot, de aztán a tengerbe ugrott, és eltűnt. Tracy
utánanyúlt, hogy kimentse, a férfi azonban kicsúszott a
kezéből. A víz összecsapott a lány feje fölött. Fuldoklott.
 Segítség! – kiáltotta. – Kérem segítsenek!
Kiáltása azonban csak suttogás volt, nem is hallotta senki.
A hatalmas konténerek sorra kigördültek a gépből.
Tracy eszméletlen volt, amikor konténerét egy Brucére et Cie
teherautóra emelték. A szállítógép padlóján ott hevert a sál,
amelyet Jefftől kapott.

Tracy arra ébredt, hogy egy fénycsík hasít a teherautó

belsejébe, és valaki felemeli a ponyvát. Lassan kinyitotta a
szemét. A teherautó egy raktárban állt.
Jeff állt mellette és mosolygott. – Megcsinálta! Maga
csodálatos! Adja a dobozt!
Tracy tompán figyelte, amint a férfi elvette mellőle a dobozt.
 Viszontlátásra Lisszabonban – mondta a férfi, és elindult,
majd megállt, és lenézett Tracyre. – Rettenetesen néz ki, Tracy.
Jól van?
Tracy alig tudott megszólalni. – Jeff, én...
A férfi azonban már nem volt ott.
Arra, ami ezután történt, Tracy alig emlékezett. A raktár hátsó
részében átöltözött, és egy nő így szólt hozzá: – Rosszul néz ki,
mademoiselle. Akarja, hogy orvost hívjak?
 Nem kell orvos – suttogta Tracy.
Egy Genfbe szóló repülőjegy várja a Swissair pultjánál. Tűnjön
el Amszterdamból, amilyen gyorsan csak tud. Mihelyt a
rendőrség tudomást szerez a rablásról, lezárja a várost. Semmi
baja nem lesz, de ha mégis, itt van egy amszterdami
biztonságos ház kulcsa és címe. Senki sem lakik benne.
A repülőtér.
A repülőtérre kell jutnia. – Taxi – motyogta. – Taxi.
A nő egy pillanatig tétovázott, aztán megvonta a vállát. – Jól
van. Hívok egyet. Itt várjon.
Tracy egyre magasabbra emelkedett, mind közelebb a naphoz.
  Megjött – mondta egy férfi.
Bárcsak békén hagynának, gondolta. Nem akart mást, csak
aludni.
 Hova szeretne menni, mademoiselle? – kérdezte a sofőr.
Egy Genfbe szóló repülőjegy várja a Swissair pultjánál.
Túlságosan rosszul volt, nem tudott repülőre ülni.
Megállítanák, orvost hívnának hozzá. Faggatnák. Csak néhány
percnyi alvásra volna szüksége, aztán majd jobban lesz. A hang
türelmetlenül kérdezte: – Akkor hova?
Nem volt hova mennie. A biztonságos ház címét adta meg a
sofőrnek.

A rendőrség keresztkérdéseket tett föl neki a gyémántokkal

kapcsolatban, s amikor ő nem volt hajlandó felelni,
bedühödtek, bezárták egy szobába, és fölcsavarták a fűtést, míg
a helyiség tűzforróvá nem lett. Amikor elviselhetetlenné vált,
úgy lehűtötték, hogy jégcsapok lógtak a falakon.
Tracy valahogy kikászálódott a fagyból, és kinyitotta a szemét.
Egy ágyon feküdt és reszketett. Alatta volt egy takaró, de arra
sem volt ereje, hogy alábújjék. A ruháját átizzadta, arca és
nyaka csurom víz volt.
Itt fogok meghalni. Hol vagyok? A biztonságos házban. A
biztonságos házban vagyok. A szavak olyan furcsának tűntek,
hogy nevetni kezdett. Nevetése görcsös köhögéssé változott.
Semmi sem sikerült. Nem sikerült eltűnnie. A rendőrség
átfésüli Amszterdamot. Mademoiselle Whitney-nek jegye volt a
Swissairre, és nem vette át? Akkor még Amszterdamban van.
Találgatta, mióta fekszik ebben az ágyban. Felemelte a
csuklóját, hogy megnézze az óráját, de a számok összefolytak a
szeme előtt. Mindent duplán látott. A kis szobában két ágy volt,
két öltözőasztal, négy szék. A reszketés megszűnt, teste lángolni
kezdett. Ki akarta nyitni az ablakot, de meg sem bírt mozdulni.
A szoba újra jéghideg lett.
Tracy ismét a repülőgépen volt, a ládában, és segítségért
kiáltozott.
Megcsinálta! Csodálatos! Adja ide a dobozt!
Jeff elvitte a gyémántokat, s most valószínűleg Brazília felé
tart, zsebében a lány pénzével is. Alighanem valamelyik
barátnőjével találkozik, rajta pedig nevet. Ismét vereséget
szenve-
dett. Tracy gyűlölte Jeffet. Nem. Nem gyűlölte. Vagy mégis.
Megvetette.
Hol önkívületbe esett, hol újra magához tért. A kemény
pelotalabda feléje süvített, Jeff a karjába kapta és a földre
szorította, ajka az övé felé közelített, aztán együtt vacsoráztak a
Zalacainban. Tudja, milyen különleges nő maga, Tracy ?
Döntetlent ajánlok – mondta Borisz Melnyikov.
Teste ismét reszketett, ő pedig egy expresszvonaton találta
magát, amely egy sötét alagútban száguldott, és ő tudta, hogy
meg fog halni. Minden utas kiszállt, kivéve Alberto Fornatit. A
férfi dühös volt rá, rángatta és ordított vele.
 Az isten szerelmére! – üvöltötte. – Nyissa ki a szemét!
Nézzen rám!
Tracy emberfeletti erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Jeff állt
az ágyánál. A halottsápadt férfi rettentő dühös volt. Az egészet
persze csak álmodta.
 Mennyi ideje fekszik így?
 Hiszen maga Brazíliában van... – motyogta Tracy.
Ezután már semmire nem emlékezett.

Amikor Trignant felügyelőnek átadták a T. W. monogramos

sálat, amelyet az Air Francé teherszállító gép fedélzetén
találtak, hosszú ideig bámulta. Aztán így szólt: – Hozzák ide
nekem Daniel Coopert.

32

A Hollandia északnyugati tengerpartján álló festői Altmaar falu

az Északi-tengerre néz, népszerű kirándulóhely, de húsvétkor
ritkán járnak erre turisták. Jeff Stevens többször üdült itt a
KLM egy stewardessével, akitől hollandul is megtanult. Jól
emlékezett a környékre, tudta, hogy a helybéliek saját
dolgaikkal törődnek, nem kíváncsiskodnak feleslegesen. Remek
búvóhelynek tűnt.
Jeff először azonnal kórházba akarta vinni Tracyt, ez azonban
túl veszélyesnek látszott. Azt is tudta, hogy nem maradhat
tovább Amszterdamban. Takaróba csavarta a lányt, és kivitte az
autóba. Altmaarig nem is tért magához. Szíve összevissza vert,
lélegzete kihagyott.
Altmaarban Jeff egy kis fogadóban vett ki szobát. A fogadós
kíváncsian figyelte, ahogyan Jeff felvitte Tracyt emeleti
szobájába.
 Nászúton vagyunk – magyarázta Jeff. – A feleségem
megbetegedett – kis légzési zavar. Pihenésre van szüksége.
 Hívjak orvost?
Jeff maga sem tudta, mit feleljen, végül így szólt: – Majd
szólok, ha kell.
Először is le kell nyomnia Tracy lázát. Jeff a nagy dupla ágyra
fektette a szobában, és hozzálátott, hogy lehúzza róla átizzadt
ruháit. Ülő helyzetben tartva húzta át a fején a ruhát. Majd a
cipőt, azután a harisnyanadrágot. Amikor hozzáért a testéhez,
érezte, hogy tűzforró. Megnedvesített egy törülközőt, és tetőtől
talpig gyengéden lemosdatta. Betakarta, és az ágy szélére ült,
hallgatta Tracy egyenetlen légzését. Ha reggelre nem lesz
jobban, döntötte el Jeff, orvoshoz kell vinnem.
Reggelre Tracy ismét átizzadta az ágyneműt. Még eszméletlen
volt, de Jeffnek úgy tűnt, mintha nyugodtabban lélegezne. Nem
akarta, hogy a szobalány lássa a lányt; nem akarta, hogy
kérdezősködjön. Megkérte a fogadóst, hogy adjon neki tiszta
ágyneműt, és maga vitte fel a szobába. Nedves törülközővel
ismét lemosta Tracy testét, aztán ügyesen kicserélte a lepedőt
az ágyon, és ismét betakarta a lányt.
Jeff kitette a Ne zavarjanak! táblát az ajtóra, és elment
megkeresni a legközelebbi gyógyszertárat. Aszpirint vásárolt,
egy hőmérőt, egy szivacsot és alkoholt a bedörzsöléshez. Amikor
visszatért a szobába, Tracy még mindig nem tért magához. Jeff
megmérte a lázát: negyven fok volt. A férfi hűvös alkoholba
mártott szivaccsal mosta le a testét: a láza csillapodott.
Egy órával később ismét felszökött. Már-már orvost akart
hívni. De tudta, hogy az orvos okvetlenül ragaszkodott volna
Tracy kórházba szállításához. S jönnek a kérdések. Jeff nem
tudta, keresi-e őket a rendőrség, de ha igen, mindkettejüket
letartóztatnák. Tennie kellett valamit. Szétmorzsolt négy
aszpirint, a port Tracy ajkai közé helyezte, és gyengéden vizet
kanalazott a szájába, míg végül a lány lenyelte. Ismét lemosta a
testét. Miután megtörölte, úgy érezte, már nem olyan forró,
mint korábban. Megnézte a pulzusát. Egyenletesebbnek tűnt. A
mellkasára fektette a fejét, hallgatózott. Kevésbé szaporán
lélegzett? A férfi ebben nem volt egészen biztos. Csak egyvalamit
tudott határozottan, és azt újra és újra elismételte: végül
már úgy mondogatta, akár egy litániát: Jobban lesz! Gyengéden
megcsókolta Tracy homlokát.
Jeff negyvennyolc órája nem aludt, kimerült volt, szeme
beesett. Később majd alszom, ígérte magának. Most csak
becsukom a szemem egy pillanatra.
Azzal elaludt.

Amikor Tracy kinyitotta a szemét, és egyre élesebben látta a

mennyezetet, sejtelme sem volt, hol van. Miután magához tért,
még hosszú percekig eltartott, míg gondolkodni tudott. Teste
törődött volt és fájt, úgy érezte, hosszú, kimerítő utazásról tért
vissza. Álmosan nézett körül az ismeretlen szobában, és szíve
hirtelen megdobbant.
Jeff az ablak közelében álló karosszékbe süppedten aludt. Ez
képtelenség. Utoljára akkor látta, amikor átvette tőle a
gyémántokat és elment. Mit keres itt? Aztán hirtelen tudta a
választ: a rossz dobozt adta oda neki, a hamis gyémántokkal, és
Jeff azt gondolta, be akarta csapni. Elhozta a biztonságos
házból, és ide hozta.
Amikor Tracy felült, Jeff felriadt és kinyitotta a szemét.
Amikor látta, hogy Tracy őt nézi, lassan, boldogan
elmosolyodott.
 Üdv a visszatérőnek – mondta a férfi, és hangjából akkora
megkönnyebbülés áradt, hogy Tracy zavarba jött.
 Bocsánat – suttogta rekedten. – A rossz dobozt adtam
oda.
 Micsoda?
 Összecseréltem a dobozokat.
A férfi odament hozzá, és gyengéden mondta: – Nem, Tracy.
Maga az igazi gyémántokat adta oda nekem. Már útban vannak
Guntherhez.
Tracy zavartan nézett rá: – Akkor... miért... miért van itt?
Jeff az ágy szélére ült. – Amikor átadta a gyémántokat,
kutyául rossz bőrben volt. Úgy döntöttem, várok a repülőtéren,
hogy biztos legyek benne, eléri a gépet. Maga nem jött, én pedig
tudtam, hogy bajban van. A biztonságos házba mentem, s ott
akadtam magára. Nem hagyhattam, hogy ott haljon meg –
folytatta könnyedén. – Nyomra vezette volna a rendőrséget.
 Tracy töprengve nézte. – És most mondja meg az igazat,
amiért visszajött értem.
 Itt az ideje, hogy megmérjük a lázát – mondta Jeff
nyersen. – Nem rossz – állapította meg néhány perccel később. –
Valamivel több mint harmincnyolc. Maga nagyszerű páciens.
 Jeff...
 Bízzon bennem – mondta a férfi. – Éhes?
 Rögtön éhen halok – mondta Tracy hirtelen mohósággal.
 Jól van. Hozok valamit.
Egy teli szatyorral tért vissza, benne narancslé, tej, friss
gyümölcs. Hozott néhány nagy groodjét, különböző sajtokkal és
húsokkal, hallal töltött nagy holland zsemlét is.
 Ez a csirkehúsleves holland változata, de ez is megteszi a
magáét. Lassan egye.
Segített Tracynek felülni és megetette. Óvatos volt és gyengéd.
Tracy gyanakodón gondolta: Akar valamit.
Miközben ettek, Jeff így szólt: – Amíg odavoltam, telefonáltam
Gunthernek. A magának járó részt elhelyezte a svájci
bankszámláján.
Tracy nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: – Hogyhogy
nem tartotta meg magának az egészet?
Jeff komolyan válaszolt: – Mert itt az ideje, hogy ne
játszadozzunk egymással, Tracy. Oké?
Ez természetesen egy újabb trükk, de Tracy túl fáradt volt,
hogy bánkódjék miatta. – Oké.
 Ha megmondja a méreteit – mondta Jeff –, elmegyek és
veszek néhány ruhát. A hollandok liberálisak, de azt hiszem, ha
így járkálna, megütköznének.
Tracy hirtelen tudatára ébredt meztelenségének, s összehúzta
magán a takarókat. Derengeni kezdett, hogy Jeff levetkőztette
és megmosdatta. A saját biztonságát kockáztatta, hogy őt
ápolja. Miért? Korábban azt hitte, érti a férfit. Egyáltalán nem
értem, gondolta Tracy. Egyáltalán nem.
Elaludt.

Délután Jeff két teli bőrönd ruhával, hálóinggel, fehérneművel

és cipővel tért vissza, de hozott egy arcfestékkészletet, egy fésűt,
egy kefét és egy hajszárítót is: valamint fogkefét és fogkrémet.
Magának is vásárolt néhány ruhát, meg egy International
Herald Tribune-t. A gyémántrablás volt a címlapsztori, a rend-
őrség már rájött, hogyan követték el, de a lap szerint a tolvajok
nem hagytak nyomot maguk után.
 Akkor szüret! Csak annyi a dolgunk, hogy meggyógyuljon.

Azt, hogy a T. W. monogramos sálról ne szóljanak a sajtónak,

Daniel Cooper javasolta.
 Tudjuk, hogy kié – mondta Trignant felügyelőnek –, de ez
nem elég bizonyíték a vádemeléshez. Az ügyvédei produkálni
fogják az összes nőt Európában, akiknek a neve ugyanígy
kezdődik, és bolondot csinálnak magukból.
Cooper véleménye szerint a rendőrség már így is bolondot
csinált magából. Isten a kezembe adja!
Ült a kis templom sötétjében egy kemény fapadon, és
imádkozott: – Ó, atyám, hadd legyen az enyém. Add őt nekem,
hogy megbüntethessem, hogy lemoshassam magamról a
bűneimet. Szelleméből ki kell űzni a gonoszt, meztelen testét
meg kell korbácsolni...
És minden erejével Tracy meztelen testére gondolt, és érezte,
hogy erekciója támad. Kirohant a templomból, rettegve, hogy
Isten látja, és újabb büntetést mér rá.

Amikor Tracy felébredt, sötét volt. Felült és felgyújtotta a

lámpát az éjjeliszekrényen. Egyedül volt, Jeff elment.
Vakrémület fogta el. Engedte, hogy mindinkább függjön Jefftől,
és ez ostoba hibának bizonyult. Megérdemlem, gondolta
keserűen Tracy. Bízzék bennem, mondta Jeff, ő pedig bízott.
Csak azért gondoskodott róla, hogy magát védje, Tracy pedig
egyre inkább hitte, hogy Jeff érez iránta valamit. Bízni akart
benne, érezni akarta, hogy jelent valamit a férfinak. Hátradőlt a
párnáján, behunyta a szemét, és ezt gondolta: Hiányozni fog.
Úristen, hogy fog hiányozni.
Isten hatalmas tréfát űzött vele. De miért pont Jeff volt ez a
tréfa? – töprengett Tracy, a válasznak azonban nem volt semmi
jelentősége. Ki kellett találnia, hogyan távozzék innen a lehető
leghamarabb, találnia kell egy helyet, ahol meggyógyulhat, ahol
biztonságban érezheti magát. Ó, te szerencsétlen bolond,
gondolta. Te...
Hallotta, amint nyílik az ajtó, és Jeff bekiabál: – Tracy, éb-
ren van? Hoztam magának néhány könyvet és újságot. Úgy
gondoltam...
Elhallgatott, amikor meglátta Tracy arcát.
 Hé, valami baj van?
 Most már nincs – suttogta Tracy. – Most már nincs.
Másnap reggelre Tracy láztalan volt. – Szeretnék kimenni –
mondta. – Maga szerint kimehetünk sétálni, Jeff?
Megjelenésük a hallban eseményszámba ment. A
hoteltulajdonos házaspár örült Tracy gyógyulásának.
 A férje csodálatos volt. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent
ő intézzen. Úgy aggódott. Szerencsés az a nő, akit ennyire szeret
a férje.
Tracy Jeffre nézett, és meg mert volna esküdni, hogy a férfi
elpirult.
 Nagyon kedvesek – mondta Tracy odakint.
 Érzelgősek – felelte Jeff.

Jeff egy tábori ágyat hozatott magának, Tracy ágya mellé

állította fel, ott aludt. Aznap éjjel Tracynek ismét eszébe jutott,
hogyan gondoskodott róla Jeff, hogyan ápolta, hogyan
mosdatta meztelen testét. Minden idegszálával érezte a férfi
jelenlétét.
Ez pedig idegessé tette.

Ahogyan Tracy erősödött, Jeff-fel mind több időt töltöttek kint,

az ódon kisvárosban. Elsétáltak az Alkmaarder Meerhez, végig a
szeles, macskaköves, középkori utcákon, és órákig mászkáltak
a várost övező tulipánmezőkön. Felkeresték a régi sajtpiacot, a
régi mázsaházat, bejárták a városi múzeumot. Tracy
meglepetésére Jeff hollandul beszélt.
 Hol tanulta meg a nyelvet? – kérdezte.
 Volt egy holland barátnőm.
Tracy már bánta, hogy megkérdezte. Ahogy teltek-múltak a
napok, Tracy egészséges, fiatal szervezete rohamosan javult.
Amikor Jeff úgy érezte, hogy Tracy elég erős, kerékpárokat
bérelt, és felkeresték a környékbeli szélmalmokat. Mindennap
pompás ünnep volt, és Tracy azt akarta, hogy ez sohase érjen
véget.
Jeff állandó meglepetésekkel szolgált. Olyan gyöngéden,
annyi kedvességgel bánt Tracyvel, hogy a lány lassanként
feladta minden védekezését. De Jeff kerülte a testi kapcsolatot.
Ez rejtély volt Tracy számára. A gyönyörű nőkre gondolt,
akikkel látta, és biztos volt benne, hogy Jeff bármelyiket
megkaphatta. Mesélt Jeffnek Joe Romanóról, Tony Orsattiról,
Ernestine Littlechapről, Big Bertháról és a kis Amy
Branniganről. Jeff hol dühös volt, hol elkeseredett, hol
együttérző. Beszélt Tracynek a nevelőanyjáról, Willie
nagybátyjáról, a vándorcirkuszban töltött időről és a
házasságáról. Tracy senkihez nem érezte még magát ennyire
közel.
Egyszer csak eljött az indulás ideje.
Egy reggel Jeff így szólt: – A rendőrség nem keres bennünket,
Tracy. Azt hiszem, mennünk kellene.
Tracybe csalódás nyillalt. – Rendben. Mikor?
 Holnap.
Tracy bólintott. – Reggel összecsomagolok.
Aznap éjjel ébren feküdt, képtelen volt elaludni. Úgy tűnt, Jeff
jelenléte mindennél jobban betölti a szobát. Feledhetetlen
napok voltak ezek, és most vége. A tábori ágyra nézett, ahol Jeff
feküdt.
 Alszik? – suttogta Tracy.
 Nem...
 Mire gondol?
 A holnapra. Arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet. Hiányozni
fog.
 Nekem maga fog hiányozni, Jeff – szaladt ki Tracy száján.
Jeff lassan felült, és ránézett: – Mennyire? – kérdezte halkan.
 Rettenetesen.
Egy másodperccel később már Tracy ágya szélén ült. –
Tracy...
 Csitt! Ne beszéljen. Csak öleljen meg.
Lassan kezdődött, bársonyos érintésekkel, cirógatásokkal,
becézésekkel, egymás testének finom fürkészésével. Azután
ritmusuk egyre hevesebb lett, míg végül a gyönyör eszeveszett
orgiáját élték. Jeff keményen a magáévá tette, egyre hevesebben
mozgott, míg végül már sikoltani akart az elviselhetetlen
gyönyörűségtől. Úgy érezte, e dagály hullámai emelik mind
magasabbra, aztán a belsejében felrobbant, szétolvadt valami,
és egész teste rázkódni kezdett. A vihar lassacskán
elcsendesedett. Tracy lehunyta a szemét. Érezte, amint Jeff
ajka végigcsókolja a testét, egyre lejjebb,
egészen az ágyékáig, és Tracyt a gyönyör újabb heves hulláma
ragadta magával.
Magához húzta a férfit, szorosan tartotta, érezte a szívverését.
Egész testével hozzásimult, de úgy érezte, még így sincs elég
közel. Az ágy lábához csúszott, gyengéden csókolni kezdte a férfi
testét, haladt fölfelé, míg egyszer csak érezte, hogy a férfi ismét
megmerevedik. Gyengéden a szájába vette a nemi szervét, és
hallotta, amint a férfi felnyög a gyönyörűségtől. Aztán Jeff
felhúzta őt, ismét beléhatolt, és Tracy még jobban élvezte a
kimondhatatlan gyönyört. Most megtudtam, gondolta Tracy.
Most először. De nem szabad elfelejtenem, hogy ez csak ma
éjjelre szól, csak kedves búcsúajándék.
Egész éjszaka szeretkeztek, mindenféléről beszélgettek,
mintha régóta lezárt zsilipek nyíltak volna fel. Hajnalban,
amikor a csatornák vizén szikrázni kezdett a felkelő nap fénye,
Jeff így szólt: – Gyere hozzám feleségül, Tracy.
Tracy biztos volt benne, hogy félreértette, a szavak azonban
megismétlődtek, és Tracy tudta, hogy ez őrültség, és lehetetlen,
sohasem sikerülhet, és hogy káprázatosan nagyszerű, és hogy
természetesen sikerül. Így suttogott: – Igen, ó, igen!
Sírni kezdett, szorosan biztonságot keresve kapaszkodott a
férfiba. Sohasem leszek magányos többé, gondolta Tracy.
Egymáshoz tartozunk. Jeff része valamennyi holnapomnak.
A holnap eljött.

Jóval később Tracy megkérdezte: – Mikor tudtad, Jeff?

 Amikor megláttalak abban a házban, és azt hittem,
meghalsz. Magamon, kívül voltam.
 Azt gondoltam, megszöktél a gyémántokkal – vallotta be
Tracy.
A férfi ismét átölelte. – Tracy, amit Madridban tettem, nem a
pénzért tettem. Csak a játszma, a kihívás kedvéért. Hiszen mind
a ketten ezért csináljuk, nem? Van egy megoldhatatlan feladat,
azután az ember töprengeni kezd, hogyan tudná mégis
megoldani.
Tracy bólintott. – Tudom. Először azért csináltam, mert
szükségem volt a pénzre. Aztán megváltozott a dolog: már elég
pénzem volt. De élveztem, hogy sikeres, okos és gátlástalan
emberek ellen játszom. Szeretem borotvaélen táncolva élni az
életet.
 Jeff hosszú hallgatás után megkérdezte: – Tracy, mit
gondolsz, nem kéne abbahagyni?
Tracy fürkészve nézett rá. – Abbahagyni? Miért?
 Azelőtt mindketten önállóak voltunk. Most minden
megváltozott. Nem bírnám elviselni, ha valami történnék. Miért
kell újabb kockázatot vállalni? Több pénzünk van, mint
amennyire valaha is szükségünk lehet. Nem kellene a
visszavonulásra gondolnunk?
 És mit csinálnánk, Jeff?
 Majd csak csinálunk valamit – mosolygott a férfi.
 De komolyan, drágám, mivel töltjük az életünket?
 Azt csináljuk, amit akarunk, szerelmem. Utazunk majd, a
hobbinknak élünk. Engem mindig izgatott az archeológia.
Szeretnék elmenni Tunéziába egy ásatásra. Egyszer megígértem
egy öreg barátomnak. Aztán bejárnánk a világot.
 Ez izgalmasan hangzik.
 Hát akkor, mit felelsz?
Tracy egy hosszú pillanatig nézte Jeffet. – Ha ez a
kívánságod... – mondta gyengéden.
A férfi megcirógatta, és nevetni kezdett. – Azon tűnődöm, ne
küldjünk-e erről egy hivatalos értesítést a rendőrségnek.
Tracy is vele nevetett.

Ilyen régi templomokat Cooper még sohasem látott. Némelyik

még a pogány időkben épült, olyan időkben, amikor az ember
még nem tudta, hogy az ördöghöz vagy az istenhez imádkozik-e.
Lehajtott fejjel ült az ősi Beguine Court-templomban, a St.
Bavokerkben és Pieterskerkben, aztán a delfti Nieuwekerkben,
és minden esetben ugyanezt imádkozta: – Engedd, hogy olyan
szenvedést okozzak neki, mint az enyém.
Jeff másnap éppen távol volt, amikor befutott Gunther Hartog
telefonja.
 Hogy érzi magát? – kérdezte Gunther.
 Csodálatosan – biztosította Tracy. Gunther mindennap
telefonált, mióta hallotta, hogy mi történt vele. Tracy úgy
döntött, nem mondja el neki a Jeff-fel kapcsolatos újságot, még
nem. Egy ideig még dédelgetni akarta, nézegetni, dajkálni.
 Jól kijönnek Jeff-fel?
Tracy mosolygott. – Ragyogóan kijövünk egymással.
 És akarnak ismét együtt dolgozni?
 Most muszáj volt kimondani: – Gunther... mi... abbahagyjuk
Csend lett.
 Jeff és én... így szokták mondani a régi James
Cagney-filmekben is... megjavulunk.
 Micsoda? De miért?
 Jeff ötlete volt, és én beleegyeztem. Nem vállalunk több
kockázatot.
 Tegyük fel, hogy azt mondom magának, hogy a munka,
amelyet szerveztek, kétmillió dollárt hoz maguknak, és nincs
semmiféle kockázat?
 Akkor nagyot nevetek, Gunther.
 Komolyan beszélek, kedvesem. Maga elutazik
Amszterdamba, mindössze egyórányira attól a helytől, ahol
most van, és...
 Valaki mást kell keresnie.
A férfi sóhajtott.
 Attól tartok, ezt senki más nem tudná végrehajtani.
Legalább megbeszélné Jeff-fel?
 Jó, bár az nem sokat használ majd a maga ügyének.
 Ma este ismét telefonálok.
Amikor Jeff visszatért, Tracy részletesen beszámolt neki a
beszélgetésről.
 Nem mondtad neki, hogy törvénytisztelő állampolgárokká
váltunk?
 Természetesen mondtam neki, drágám, hogy keressen
valaki mást.
 De ő, ugyebár, ezt nem akarja? – kérdezte Jeff.
 Kitartott amellett, hogy ránk van szüksége. Azt mondta,
nincsen semmiféle kockázat, és hogy kétmillió dollárt
csíphetünk fel, egy kis erőfeszítés ellenében.
 Ami azt jelenti, hogy bármi jár is a fejében, azt úgy őrzik,
mint Fort Knoxot.
 Vagy a Pradót – mondta Tracy pajkosan.
Jeff mosolygott. – Az igazán csinos munka volt, szívem.
Tudod, azt hiszem, akkor kezdtem beléd szeretni.
 Én akkor kezdtelek gyűlölni, amikor elloptad a Goyámat.
 Légy igazságos – Figyelmeztette Jeff. – Már előtte elkezdtél
gyűlölni.
 Igaz. Mit mondunk Gunthernek?
 Már megmondtad neki. Többé nem vállalunk effajta
munkát.
  Nem kéne legalább megtudnunk, mire gondol?
 Tracy, megállapodtunk, hogy...
 Úgyis elmegyünk Amszterdamba, nem?
 Igen, de...
 Nos, ha már ott vagyunk, drágám, miért ne hallgassuk
meg, mit mond?
Jeff gyanakodva nézett rá. – Te meg akarod csinálni, ugye?
 Dehogyis. De az csak nem árthat, ha meghallgatjuk, amit
mondani akar...

Másnap kocsival Amszterdamba mentek, és beköltöztek az

Amstel Hotelbe. Gunther Hartog Londonból repült ide, hogy
találkozzék velük.
Úgy szervezték, hogy mint egyszerű turisták, véletlenül
összefussanak az Amstel folyón közlekedő Plas Motor bárkán.
 Örülök, hogy összeházasodnak – mondta Gunther. –
Fogadják legmelegebb szerencsekívánataimat.
 Köszönjük, Gunther – mondta Tracy, és tudta, a férfi
őszintén beszél.
 Tiszteletben tartom, hogy szeretnének visszavonulni, de
olyan egyedülálló helyzetről értesültem, hogy úgy éreztem, fel
kell hívnom rá a figyelmüket. Roppant jövedelmező
búcsúfellépés lenne.
 Hallgatjuk – mondta Tracy.
Gunther előrehajolt, és halkan beszélni kezdett.
Mondanivalóját így fejezte be: – Ha megcsinálják, kétmillió
dollár üti a markukat.
 Ez lehetetlen – jelentette ki Jeff. – Tracy...
Tracy azonban nem figyelt rá. Minden gondolatát az kötötte le,
hogy kitalálja, miképpen lehetne megcsinálni.

Az amszterdami rendőrkapitányság barátságos, négyemeletes,

régi, barnatéglás épület, földszinti folyosóját fehér stukkók
díszítik, a fölső szintekre márványlépcső vezet. Az egyik emeled
tanácsteremben a Gemeentepolitie tartott értekezletet. A
helyiségben hat holland detektív tanácskozott, az egyetlen
külföldi Daniel Cooper volt.
A hatalmas termetű Joop van Duren húsos arcát hosszú
bajusz ékesítette, és mennydörgő basszushangon beszélt. Sza-
vait Toon Willemshez, a jóvágású, göndör, sikeres
főfelügyelőhöz, a városi rendőrség főnökéhez intézte.
 Tracy Whitney ma reggel érkezett Amszterdamba,
főfelügyelő úr. Az Interpol biztos benne, hogy ő a tettese a De
Beers-rablásnak. Mr. Cooper úgy véli, azért jött Hollandiába,
hogy újabb bűncselekményt kövessen el.
Willems főfelügyelő Cooperhez fordult. – Van valami
bizonyítéka, Mr. Cooper?
Daniel Coopernek nem volt szüksége bizonyítékra. Tudta,
mert testestül-lelkestül ismerte Tracy Whitneyt. Hát persze,
hogy azért volt itt, hogy bűncselekményt kövessen el, valami
égbekiáltót, valamit, amit ezek itt elképzelni se tudnak.
Nyugalmat erőltetett magára. – Nincsen bizonyítékom. Éppen
ezért tetten kell érni.
 És mit javasol? Hogyan tegyük?
 Nem szabad szem elől tévesztenünk a nőt.
A többes szám első személy zavarba hozta a főfelügyelőt.
Beszélt Trignant felügyelővel Párizsban Cooperről:
Ellenszenves, de tudja, mit akar. Ha hallgatunk rá, tetten fogjuk
érni ezt a Whitney csajt.
Toon Willems döntött. Döntését részben a francia rendőrség
széltében-hosszában tálalt kudarca motiválta, az, hogy
képtelenek voltak elfogni a De Beers-gyémántok elrablóit. Ahol
a francia rendőrség felsült, ott a holland rendőrség majd sikert
arat.
 Nagyon helyes – mondta a főfelügyelő. – Ha a hölgy azért
jött Hollandiába, hogy megbizonyosodjék rendőri testületünk
hatékonyságáról, állunk a rendelkezésére.
Van Duren felügyelőhöz fordult. – Tegyen meg minden
szükséges intézkedést.

Amszterdam városa hat rendőri körzetre oszlik, és minden

körzet felelős a saját területéért. Joop van Duren utasítására a
határvonalaktól ezúttal eltekintettek, és különféle körzetekben
dolgozó detektívekből állították össze a megfigyelőcsoportokat.
 Azt akarom, hogy huszonnégy órát át figyeljék. Ne
tévesszék szem elől. Nos, Mr. Cooper, elégedett? – fordult Van
Duren felügyelő Cooperhez.
 Nem én, míg el nem kapjuk.
  Elkapjuk – biztosította a felügyelő. – Tudja, Mr. Cooper,
büszkék vagyunk arra, hogy miénk a legjobb rendőrség a
világon.

Amszterdam turistaparadicsom, a szélmalmok és gátak városa.

Díszes oromzatú házsorok hajolnak bolondosán egymás felé a
fasorok szegélyezte csatornák fölött. A vízen egymást érik a
lakóhajók, ládákban gerániumok meg más növények nyílnak,
és a szél száradó ruhát lobogtat fölöttük. Tracy a hollandokat
találta a legbarátságosabbaknak.
 Valamennyien boldognak látszanak – mondta Tracy.
 Ne felejtsd el, ők az eredeti virág-gyerekek.
Tracy nevetett, és belekarolt Jeffbe. Annyira élvezte, hogy vele
lehet. Jeff olyan csodálatos. Jeff ránézett, és ezt gondolta: Én
vagyok a legszerencsésebb fickó a világon.
Tracy és Jeff megnézték az összes turistalátványosságot.
Végigsétáltak az Albert Cuyp úton, a hosszan elnyúló
szabadtéri piacon, ahol régiségeket, gyümölcsöket, zöldségeket,
virágot és ruhát árultak. Átsétáltak a Dam téren, ahol a fiatalok
vándorénekeseket és punkbandákat hallgattak. Meglátogatták
Volendamot, a Zuider Zee partján álló festői, régi halászfalut, és
Madurodamot, a miniatűr Hollandiát. Amikor elhaladtak a
nagy forgalmú Schiphol repülőtér mellett, Jeff így szólt: – Az
egész terület, ahol most a repülőtér áll, nemrég még az
Északi-tenger feneke volt. A Schiphol azt jelenti: hajótemető.
Tracy közelebb bújt hozzá. – Elbűvölő vagy. Milyen jó is
szerelmesnek lenni egy ilyen eszes fickóba.
 Még nem is tudsz mindent. Hollandia területének
huszonöt százalékát a tengertől hódították el. Az egész ország öt
méterrel a tengerszint alatt fekszik.
 Ijesztően hangzik.
 Aggodalomra semmi ok. Tökéletes biztonságban vagyunk.
Bárhová mentek, követte őket a Gemeente-polide, és Daniel
Cooper minden este áttanulmányozta a Van Durenhez érkező
jelentéseiket. Semmi szokatlan nem volt bennük, Cooper
gyanakvása azonban nem csökkent. Készül valamire, mondta
magában, valami nagy dobásra. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy
követík őket? Tudja-e, hogy kinyírom?
 A detektívek szerint Tracy Whitney és Jeff Stevens egyszerű
turisták voltak.
 Nem lehet, hogy téved? – kérdezte Van Duren felügyelő
Coopertől. – Lehet, hogy csak szórakozni jöttek Hollandiába.
 Nem – mondta Cooper makacsul. – Nem tévedek. Ne
tévesszék szem elől. – Baljóslatú sejtés kerítette hatalmába:
úgy érezte, kifut az időből, és ha Tracy Whitney nem lép
hamarosan, leállítják a rendőrségi megfigyelést. Nem szabad,
hogy ez megtörténjék. Csatlakozott a detektívekhez, akik
megfigyelés alatt tartották Tracyt.

Tracy és Jeff egymás melletti szobákban laktak az Amstel

Szállóban. – Csak a jó hírünk miatt – mondta Jeff Tracynek. –
De azt nem hagyom, hogy túl messze légy tőlem.
 Megígéred?
Jeff kora hajnalig vele maradt, és szeretkeztek. A férfi
változatos szerető volt, hol gyengéd és figyelmes, hol vad és
állati.
 Most tudom csak igazán – suttogta Tracy –, mire való a
testem. Köszönöm, szerelmem.
 Enyém az élvezet.
 Csak a fele.
Látszólag céltalanul ődöngtek a városban. A Hotel de
L'Europe Excelsior éttermében ebédeltek, és a Bowederyban
vacsoráztak, és mind a huszonkét fogást végigették a Bali nevű
indonéz étteremben. Megízlelték az erwtensoepot, a híres
holland borsólevest, a kutspotot: krumplit, sárgarépát és
hagymát; és a boerenkool met worstot, amely tizenháromféle
zöldségből és füstölt kolbászból készül. Bejárták a Walletjest,
Amszterdam vöröslámpás negyedét, ahol a kirakatban kövér,
kimonós kurvák ültek, közszemlére téve dús bájaikat. Az írásos
jelentés, amelyet a megfigyelők minden este benyújtottak Joop
van Duren felügyelőnek, mindig ugyanazzal a megjegyzéssel
végződött: semmi gyanús. Türelem, mondta magának Daniel
Cooper. Cooper sürgetésére Van Duren felügyelő elment
Willems főmegbízotthoz, engedélyt kérni, hogy a két
gyanúsított szobájába lehallgatókészüléket szereljenek. Az
engedélyt nem kapta meg.
  Majd ha megalapozottabb gyanúja lesz, jöjjön vissza.
Addig nem engedélyezhetem. Ezeknek mind ez idáig csak annyi
a vétkük, hogy Hollandiában turistáskodnak.

Ez a beszélgetés pénteken történt. Hétfőn reggel Tracy és Jeff a

Paulus Potter útra ment Costerbe, Amszterdam
gyémántközpontjába, hogy meglátogassa a Holland
Gyémántcsiszoló Üzemet. A megfigyelőcsoport tagjai között ott
volt Daniel Cooper is. Az üzemben hemzsegtek a turisták. Egy
angolul beszélő idegenvezető kalauzolta őket az üzemben,
megmagyarázta a csiszolás minden egyes műveletét, a körséta
végén pedig egy nagy kiállítóterembe vezette a csoportot, ahol
eladó gyémántokkal telt tárlók álltak a fal mellett.
Természetesen ezért vitték körül a látogatókat az üzemben. A
helyiség közepén egy dobogóra emelt üvegszekrény állt, benne a
legkülönlegesebb gyémánt, amit Tracy valaha látott.
Az idegenvezető büszkén jelentette:
 És hölgyeim, uraim, itt láthatják a híres
Lucullus-gyémántot, amelyről már valamennyien olvastak.
Annak idején egy színész vásárolta mozisztár feleségének, s az
értékét tízmillió dollárra becsülik. Tökéletes kő, a világ egyik
legértékesebb gyémántja.
 Alighanem pályáznak is rá az ékszertolvajok – mondta Jeff
hangosan.
Daniel Cooper előbbre lépett, hogy jobban hallja.
Az idegenvezető elnézően mosolygott. – Nee, mijnheer.
Fejével a kiállított tárgy mellett álló őr felé biccentett: – Ezt a
követ szigorúbban őrzik, mint az ékszereket a londoni
Towerban. Ha valaki megérinti az üvegszekrényt, megszólal a
riasztó – en onmiddellijk! – és a helyiség valamennyi ajtaja,
ablaka azonnal bezárul. Éjszaka infrasugarakat helyeznek
működésbe, és ha valaki belép a helyiségbe, riasztó szól a
rendőrségen.
Jeff Tracyre nézett, és így szólt: – Lefogadom, hogy soha senki
nem fogja ellopni ezt a gyémántot.
Cooper összenézett az egyik detektívvel.
Aznap délután Van Duren felügyelőnek jelentették a
beszélgetést.
Másnap Tracy és Jeff a Rijksmuseumba látogattak. A bejáratnál
Jeff megvásárolta a múzeum alaprajzát, és a hallon át a
galériába mentek, ahol egymást érték a Fra Angelicók, a
Murillók, a Rubensek, a Van Dyckok, Tiepolók. Lassan mentek,
minden festmény előtt megálltak, aztán besétáltak az Éjjeli
őijárat-terembe, ahol Rembrandt leghíresebb festménye
függött. Itt megálltak. Uramisten! – gondolta magában Fien
Hauer, az őket követő csinos, ügyes rendőrnő. A kép hivatalos
címe: „Frans Banning Cocq kapitány és Willem van
Ruytenburch hadnagy százada", és rendkívüli hűséggel, kiváló
kompozícióban egy csapat katonát ábrázol, akik színes
egyenruhájú kapitányuk parancsnoksága alatt őrjáratra
indulnak. A kép körüli területet bársonykötél kordon vette
körül, mellette pedig őr állt.
 Nehéz elhinni – mondta Jeff Tracynek –, de Rembrandt
nagy bajba keveredett a kép miatt.
 De miért? Hiszen fantasztikus!
 A megrendelőjének, a képen látható kapitánynak nem
tetszett, hogy Rembrandt ekkora figyelmet szentelt a többi
figurának.
Jeff az őrhöz fordult. – Remélem, gondosan őrzik.
 Ja mijnheer, aki megpróbálna bármit ellopni ebből a
múzeumból, ki kellene játszania az infrasugarakat, a biztonsági
kamerákat, éjjel pedig a két kutyás őrt.
Jeff könnyed mosolyra húzta a száját. – Azt hiszem, ez a kép
mindörökre ittmarad.
Aznap késő délután az eszmecserét jelentették Van Durennek.
 Az Éjjeli őrjárat! – kiáltotta. – Alstublieft, lehetetlenség!
Daniel Cooper vad, rövidlátó tekintetével csak hunyorgott rá.
Az amszterdami kongresszusi központban éppen a
bélyeggyűjtők tartottak találkozót. Tracy és Jeff az elsők között
érkezett. A hallt szigorúan őrizték, hiszen számos bélyegnek
felbecsülhetetlen értéke volt. Cooper és egy holland detektív
figyelte, amint a két látogató végignézi a ritka bélyegek
gyűjteményét. Tracy és Jeff megállt a Brit Guayana, egy csúf,
vörös, hatszögletű bélyeg előtt.
 Micsoda csúnya bélyeg – jegyezte meg Tracy.
 Ne szóld le, drágám. Ebből a fajtából ez az egyetlen bélyeg
a világon.
 Mennyit ér?
 Egymillió dollárt.
 A teremőr bólintott. – Így van, uram. A legtöbb látogatónak
sejtelme sincs erről, csak nézegeti. De látom, uram, ön szereti a
bélyegeket, akár én. Bennük van a világ története.
Tracy és Jeff a következő tárlóhoz lépett, és megbámulták a
Fordított Jennyt, amely egy hasával felfelé repülő aeroplánt
ábrázolt.
 Érdekes darab – mondta Tracy.
A bélyeget őrző teremőr így szólt: – Az értéke...
 Hetvenötezer dollár – állapította meg Jeff.
 Igen, uram, pontosan.
Továbbléptek a kétcentes kék Hawaii Misszióshoz.
 Ez negyedmillió dollárt ér – mondta Jeff Tracynek.
Cooper a tömegben elvegyülve szorosan a sarkukban volt.
Jeff egy újabb bélyegre mutatott. – Ez egy ritka darab. Az
egypennys mauritiusi „Postahivatal". Ahelyett, hogy „Postpaid"
(annyi mint bérmentesítve), egy álmatag vésnök ezt metszette
kliséjébe: „Postahivatal". Manapság jó pénzbe kerül.
 Valamennyi olyan kicsinynek és sebezhetőnek látszik,
mintha könnyű lenne ellopni őket.
A pultnál az őr mosolygott. – A tolvaj nem jutna túl messze,
kisasszony. A vitrineket elektromos riasztó védi, és az épületben
éjjel-nappal fegyveres őrök cirkálnak.
 Micsoda megkönnyebbülés – mondta nagyon komolyan
Jeff. – Az ember manapság nem lehet elég óvatos, ugye?
Aznap délután Daniel Cooper és Joop van Duren felügyelő
együtt látogatta meg Willems főmegbízottat. Van Duren az
asztalára tette a megfigyelést végző detektívek jelentéseit. Várt.
 Ezekben nincs semmi konkrétum – mondta végül a
főmegbízott. – De elismerem, hogy a gyanúsítottjaink, úgy
tűnik, nagyon értékes célok körül szimatolnak. Rendben,
felügyelő. Rajta. Megkapja az engedélyt, hogy
lehallgatókészüléket helyeztessen el a szobájukban.
Daniel Coopert mámoros boldogság töltötte el. Többé nem lesz
titka Tracy Whitney-nek . Mostantól tudni fog mindenről, amit
mond, gondol vagy tesz. Tracyre és Jeffre gondolt, amint együtt
vannak az ágyban, és eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor
Tracy fehérneműje az arcát érintette.
Lágy volt, édes illatú.
Aznap délután templomba ment.
Amikor Tracy és Jeff este vacsorázni mentek, egy rendőrségi
technikusokból álló csapat látott munkához, és apró, drót
nélküli adókat telepítettek Tracy és Jeff szobáiba. Képek mögé,
lámpákba, éjjeliszekrények alá rejtették el őket.
Joop van Duren felügyelő lefoglalta a közvetlenül e szobák
fölött levő lakosztályt, ahol a technikusok egy antennával
fölszerelt rádióvevőt állítottak föl, és magnetofont
csatlakoztattak hozzá. – Hangra lép működésbe – magyarázta
az egyik technikus. – Itt nem kell figyelni. Ha valaki beszél,
automatikusan veszi.
Daniel Cooper azonban ott akart lenni. Ott kellett lennie.
Isten akarata volt ez.

33

Másnap korán reggel Daniel Cooper, Joop van Duren és fiatal

segédje, Witkamp rendőrnyomozó a lakosztályban hallgatták a
lent folyó társalgást.
 Még kávét? – hallatszott Jeff hangja.
 Nem, drágám – így Tracy.
 Kóstold meg ezt a sajtot. Igazán nagyszerű.
Rövid csend. – Mmmm. Pompás. Mit szeretnél ma csinálni,
Tracy?
 Elmehetnénk Rotterdamba.
 S ha itthon maradnánk és pihennénk?
 Nem hangzik rosszul.
Daniel Cooper tudta, hogyan érti: „pihenni", és összeszorította
a száját.
 A királynő egy új árvaházat avat fel.
 Kedves. Azt hiszem, a hollandok a legvendégszeretőbb,
legszívélyesebb emberek a világon. Tekintélygyűlölők. Utálják a
szabályokat és a regulákat.
Nevetés. – Hát persze. Ezért szeretjük őket annyira.
A szerelmesek mindennapos reggeli beszélgetése. Olyan
szabadok és könnyedek egymással, gondolta Cooper, de a nő
majd megfizet érte!
 Ha már a vendégszeretetről beszéltünk, találd ki, ki lakik
a szállodában? A szeszélyes Maximilian Pierpont. Hiányoltam a
Queen Elizabeth II-n.
 Én meg az Orient Expressen.
  Valószínűleg azért van itt, hogy felfaljon egy újabb
vállalatot. Most, hogy rábukkantunk, Tracy, valamit csakugyan
csinálnunk kéne vele. Úgy értem, amíg itt van a szomszédban.
Tracy felnevetett. – Nagyon is egyetértek, drágám.
 Úgy tudom, barátunknak az a szokása, hogy
felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat hord magával. Az az
ötletem támadt...
Egy másik női hang. – Dag, Mijnherre, Dag, mevrouw. Nem
zavarja önöket, ha most hozom rendbe a szobájukat?
Van Duren Witkamp rendőrnyomozóhoz fordult: – Azt
akarom, hogy egy megfigyelőcsoportot állítsanak Maximilian
Pierpontra. Amint Whitney vagy Stevens kapcsolatba lép vele,
tudni akarok róla.

Van Duren felügyelő Toon Willems főmegbízottnak jelentett.

 Számos célpontjuk lehet, főmegbízott úr. Igencsak
érdeklődnek egy Maximilian Pierpont nevű gazdag amerikai
után, jártak a bélyeggyűjtők összejövetelén, megnézték a
Lucullus-gyémántot a Holland Gyémántcsiszoló Üzemben, és
két órát töltöttek az Éjjeli Őrjárat előtt.
 Een diefstal van de Nachtwacht? Nee! Lehetetlenség! – A
főmegbízott hátradőlt a karosszékében, és azt találgatta, vajon
nem pazarolta-e könnyelműen az értékes időt és munkaerőt.
Túl sok volt a spekuláció, és túl kevés a tény. – Ezek szerint
pillanatnyilag nem tudja, mi a céljuk.
 Nem, főmegbízott úr. Nem vagyok benne biztos, hogy ők
tudják. De ha eldöntötték, értesítenek bennünket.
Willems a homlokát ráncolta. – Értesítik magukat?
 A poloskák – magyarázta Van Duren. – Sejtelmük sincs
róla, hogy elpoloskásítottuk őket.

Az áttörés a rendőrség számára másnap reggel kilenckor

történt. Tracyék a szobájukban reggeliztek. A felső
megfigyelőponton Daniel Cooper, Joop van Duren és Witkamp
rendőrnyomozó várakozott. Hallották, amint odalent kávét
töltenek egy csészébe.
 Itt egy érdekes cikk, Tracy. A barátunknak igaza volt.
Hallgasd csak: „Az Amro Bank ötmillió dollár értékű
aranyrudat szállít a Holland-Nyugat-Indiákra."
 A fenti lakosztályban megszólalt Witkamp rendőrnyomozó:
 Lehetetlen, hogy...
 Ss!
Hallgatóztak.
 Vajon mennyi lehet a súlya ötmillió dollár értékű
aranynak? – hallatszott Tracy hangja.
 Pontosan meg tudom mondani neked, drágám.
Ezerhatszázhetvenkét font, körülbelül hatvanhét aranytégla.
Az aranyban az a nagyszerű, hogy olyan csodálatosan anonim.
Beolvasztod és lehet bárkié. Természetesen azokat a téglákat
nem lenne könnyű kivinni Hollandiából.
 És ha meg tudnánk is csinálni, hogyan szereznénk meg?
Csak besétálunk a bankba, és felmarkoljuk?
 Úgy valahogy.
 Viccelsz.
 Ennyi pénzzel sohasem viccelek. Miért nem sétálunk el
egyszer az Amro Bankba, Tracy?
 Mi jár a fejedben?
 Majd útközben elmondom.
Hallatszott, amint csukódik az ajtó.
Van Duren felügyelő izgatottan csavargatta a bajuszát. – Nee!
Lehetetlen, hogy megkaparintsák azt az aranyat. Én magam
hagytam jóvá a biztonsági intézkedéseket.
Daniel Cooper határozottan kijelentette: – Ha van rés a bank
biztonsági rendszerén, Tracy Whitney meg fogja találni.
Van Duren felügyelő nem tehetett mást, lenyelte dühét. A fura
külsejű amerikaitól megérkezése óta undorodott. Cooper
fensőbbségtudatát nehéz volt elviselni. Van Duren felügyelő
azonban legelsősorban felügyelő volt, és parancsba kapta, hogy
együttműködjék a furcsa kis emberrel.
A felügyelő Witkamphoz fordult. – Emeljék föl a
megfigyelőegység létszámát. Azonnal. Minden kapcsolatukat
fényképezzék le. Világos?
 Igen, felügyelő úr.
 És nagyon diszkréten. Vigyázzanak. Nem szabad
megtudniuk, hogy figyeljük őket.
 Igen, felügyelő úr.
Van Duren Cooperre nézett. – Tessék. Most jobban van?
Cooper nem fárasztotta magát a válaszadással.
Az elkövetkezendő öt napban Tracy és Jeff bőven adott munkát
Van Duren embereinek, Daniel Cooper pedig alaposan
átvizsgálta az összes napijelentést. Éjszaka, amikor a
detektívek távoztak a megfigyelőpontról, Cooper maradt. Tudta,
hogy odalent szeretkeznek, és szerette volna hallani. Semmit
sem hallott, de képzeletében Tracy nyögdécselt: Ó, igen,
drágám, igen, igen. Ó, istenem, nem bírom ki, olyan
csodálatos... Most, ó, most...
Aztán hosszú, remegő sóhaj, és a lágy, bársonyos csend. És
neki összesen ennyi jutott.
Hamarosan az enyém leszel, gondolta Cooper. Az enyém és
senki másé.
Napközben Tracy és Jeff különváltak, de bárhova mentek,
mindenhova követték őket. Jeff egy nyomdát keresett föl, két
detektív az utcáról figyelte, amint komoly megbeszélést folytat a
nyomdásszal. Amikor Jeff távozott, az egyik nyomozó követte. A
másik bement a boltba, és felmutatta rendőrigazolványát. A
fényképes okmányt hivatalos bélyegzővel látták el, és átlósan
piros-fehér-kék csík futott rajta.
 Arról a férfiról van szó, aki most ment el. Mit akart?
 Kifogyóban vannak a névjegyei. Szeretné, ha újakat
nyomnék neki.
 Hadd lássam.
A nyomdász megmutatta neki a kézírást:

Biztonsági Szolgálat, Amszterdam

Cornelius Wilson főnyomozó

Másnap Fien Hauer rendőrnő egy állatkereskedés előtt

várakozott. Amikor tizenöt perccel később Tracy kilépett az
ajtón, Fien Hauer bement az üzletbe, és megmutatta az
igazolványát.
 Mit akart a hölgy, aki most ment el?
 Vásárolt egy csomó akváriumi halat, két afrikai
törpepapagájt, egy kanárit és egy galambot.
Furcsa kombináció. – Egy galambot? Egy közönséges
galambról beszél?
 Igen. De ilyet egyetlen kisállatbolt sem tart. Azt mondtam,
szerzünk egyet a számára.
 Hova küldi az állatokat?
 A szállodájába, az Amstelba.
 A város másik felében Jeff az Amro Bank alelnökével beszélt.
Harminc percig tárgyaltak négyszemközt, s amikor Jeff
távozott, az igazgató irodájában egy detektív jelent meg.
 Arról a férfiról van szó, aki az előbb ment el. Kérem,
mondja el, miért volt itt.
 Mr. Wilson? Annak a biztonsági cégnek a főnyomozója,
amely a bankunkat védi. Ellenőrzik a biztonsági rendszert.
 Kérte, hogy beszéljen neki a jelenlegi biztonsági
berendezésekről?
 Miért? Igen, ami azt illeti, kérte.
 És maga megtette?
 Természetesen. De magától értetődik, hogy először
megbizonyosodtam róla, hogy az igazoló iratai rendben vannak.
 Kivel beszélt telefonon?
 A biztonsági szolgálattal. A szám rajta volt az
igazolványán.
Aznap délután három órakor egy páncélautó gördült az Amro
Bank elé. Az utca másik oldaláról Jeff lefényképezte a kocsit,
miközben egy kapualjból egy detektív őt fényképezte le.

A rendőrparancsnokságon Van Duren felügyelő kiterítette a

gomba módra szaporodó bizonyítékokat Toon Willems asztalán.
 Mit jelentsen mindez? – kérdezte száraz, vékony hangján a
főmegbízott.
Daniel Cooper felelt neki: – Megmondom magának, miben töri
a fejét a nő. – Hangjában komoly meggyőződés csengett.  El
akarja rabolni az aranyszállítmányt.
A többiek rámeredtek.
 És feltételezem, maga tudja, hogyan szándékszik
véghezvinni ezt a csodát? – kérdezte Willems főmegbízott.
 Igen.
Cooper tudott valamit, amit a többiek nem tudtak. Ismerte
Tracy szívét, lelkét, agyát. A bőrébe bújt, hogy úgy
gondolkodjék, mint ő, azt tervezze, amit ő... és előre tudja
minden lépését.
 Egy hamis páncélautóval odamegy a bank elé, mielőtt az
igazi megérkezik, aztán elhajt a zsákmánnyal.
  Ez meglehetősen erőltetetten hangzik, Mr. Cooper.
Van Duren felügyelő félbeszakította: – Nem tudom, mi a
tervük, de valamit terveznek, főmegbízott úr. Szalagra vettük a
beszélgetésüket.
Daniel Cooper az elképzelt hangokra is emlékezett: az éjszakai
suttogásokra, a kiáltásokra, a nyögésekre. A nő úgy viselkedett,
akár egy tüzelő szuka. Nos, ahova ő rakja majd, ott többé
sohasem érinti férfi.
 Ismerik a bank biztonsági rendszerét. Tudják, mikor veszi
fel a szállítmányt a páncélautó, és...
A főmegbízott az előtte fekvő jelentést tanulmányozta. –
Afrikai törpepapagájok, egy galamb, aranyhal, kanári...
gondolják, hogy ebből a zagyvaságból bárminek köze van a
rabláshoz?
 Nem – mondta Van Duren.
 Igen – mondta Cooper.

Fien Hauer rendőrnő kékeszöld műszálas nadrágkosztümöt

viselt. Tracy Whitneyt követte a Prinsengrachton, át a
Magerehídon, s amikor Tracy a csatorna túlsó oldalára ért, Fien
Hauer csalódottan látta, hogy belép egy nyilvános
telefonfülkébe, és öt percig beszél. A rendőrnő akkor se lett
volna boldogabb, ha hallja a beszélgetést.
Gunther Hartog Londonban ezt mondta: – Bízhatunk
Margóban, neki azonban időre van szüksége, legalább még két
hétre. – Hallgatott egy pillanatig. – Értem. Ha minden készen
áll, kapcsolatba lépek magukkal. Legyen óvatos, és adja át
üdvözletemet Jeffnek.
Tracy a helyére akasztotta a kagylót, és kilépett a fülkéből.
Barátságosan bólintott a fülke előtt várakozó kékeszöld
nadrágkosztümös nőnek.
Másnap délelőtt tizenegykor egy detektív telefonon tett
jelentést Van Duren felügyelőnek: – A Wolters Teherautó
Kölcsönző Vállalatnál vagyok, felügyelő úr. Jeff Stevens éppen
most bérelt tőlük egy teherautót.
 Milyen fajtát?
 Egy szervizkocsit.
 Szerezze meg a méreteit. Tartom a vonalat.
Pár perccel később a detektív ismét a telefonnál volt.
 Megszereztem. A teherautó...
  ...furgon, hat méter hosszú, két méter széles, négy méter
magas, hattengelyes – vágott közbe a felügyelő.
Döbbent csend volt egy darabig. – Igen, felügyelő úr. Honnét
tudja?
 Ne törődjön vele. Milyen színű?
 Kék.
 Stevenst ki követi?'
 Jacobs.
 Goed. Majd jelentkezzen.
Joop van Duren a helyére tette a kagylót. Daniel Cooperre
nézett.
 Igaza van. Kivéve, hogy a furgon kék.
 Elviszik majd egy autófestő műhelybe.

Az autófestő műhely egy garázsban működött. A kocsit két

ember acélszürkére festette, Jeff mellettük állt. Felülről, a
műhely ablakából egy detektív felvételeket készített róluk. Egy
órával később a képek Van Duren felügyelő asztalán voltak.
Van Duren Daniel Cooper felé lökte őket. – Ugyanolyan
színűre festik, mint amilyen a páncélautó. Most elkaphatjuk
őket.
 Milyen váddal? Hogy hamis névjegyeket nyomtattak és
átfestettek egy teherautót? Csak akkor tudunk vádat emelni
ellenük, ha elcsípjük őket, amikor elviszik az aranyat.
Ez a kis mitugrász úgy ágál itt, mintha ő irányítaná a
rendőrséget.
 Mit gondol, vajon mi az ördögöt fog csinálni legközelebb
Stevens?
Cooper figyelmesen nézegette a fotót. – Ez a teherautó nem
bírja el az arany súlyát. Meg fogják erősíteni a padlódeszkákat.

 Goede Morgen, mijnherr. Miben állhatok a rendelkezésére? –

kérdezte egy kicsi, isten háta mögötti műhely szerelője.
 Ócskavasat fogok szállítani ezen a teherautón, és nem
vagyok biztos benne, hogy elég erősek a padlódeszkák.
Szeretném, ha megerősítenék fémrudakkal. Meg tudják
csinálni?
A szerelő a teherautóhoz ment, hogy szemügyre vegye. – Ja.
Nem gond.
  Jól van.
 Wrijdag – pénteken készen leszek vele.
 Azt reméltem, holnapra meglesz.
 Morgen? Nee, Ik...
 A dupláját fizetem.
 Donderdag. Csütörtök.
 Holnap. A háromszorosát kapja.
A szerelő elgondolkodva vakarta az állát. – Holnap hány
órakor?
 Délben.
 Ja. Oké.
 Dank, je wel.
 Tot uw dienst.
Néhány pillanattal azután, hogy Stevens elhagyta a garázst,
már a detektív faggatta a szerelőt. Ugyanazon a délelőttön a
Tracyre állított megfigyelőcsoport szakértői követték a nőt a
csatornához, ahol fél órát beszélgetett egy bárka
tulajdonosával. Amikor Tracy elment, egy detektív lépett a
bárka fedélzetére. Igazolta magát a tulajdonos előtt.
 Mit akart az ifjú hölgy?
 A férjével együtt kirándulni szeretnének a csatornákon.
Egy hétre kibérelte a bárkámat.
 Mikortól?
 Péntektől. Nagyszerű módja ez az üdülésnek, mijnheer. Ha
magát meg a feleségét érdekelné...
A nyomozó már elment.
A galambot, amelyet Tracy az állatkereskedésben rendelt, egy
kalitkában hozták a szállodába. Daniel Cooper visszament az
állatkereskedésbe, és kifaggatta a tulajdonost.
 Milyen galambot küldött neki?
 Ó, tudja, egy közönséges galambot.
 Biztos benne, hogy nem postagalamb?
 Hát persze – kuncogott a férfi. – Azért tudom, hogy nem az,
mert tegnap este fogtam a Vondel-parkban.
Ezer font arany és egy közönséges galamb? Miért? – találgatta
Daniel Cooper.

Öt nappal azelőtt, hogy az arany leszállítása az Amro Bankból

esedékes volt, már egy rakás fénykép tornyosult Joop van
Duren felügyelő asztalán.
 Minden felvétel egy szem a láncban, amely végül is csapdába
ejti, gondolta Daniel Cooper. Az amszterdami rendőrségnek
nem volt fantáziája, de Coopernek bíznia kellett bennük, hogy
sikerrel járnak. A majdani bűncselekményhez vezető minden
egyes lépést fényképre rögzítettek és dokumentáltak. Tracy
Whitney nem kerülheti el az igazságszolgáltatást.
Az ő bűnhődése lesz az én megváltásom.

Jeff aznap, amikor átvette a frissen festett autót, elment vele

egy kis garázsba, amelyet Amszterdam legrégebbi negyede
közelében bérelt. A garázsba hoztak hat üres, „GÉP" feliratú
faládát is.
A ládák fényképe Van Duren asztalán feküdt. A felügyelő a
legfrissebb magnófelvételt hallgatta.
 Amikor elviszed a kocsit a banktól a bárkához –
hallatszott Jeff hangja –, tartsd be a sebességhatárt. Pontosan
akarom tudni, meddig tart az út. Itt a stopperóra.
 Nem jössz velem, drágám?
 Nem, sok dolgom lesz.
 Mi van Montyval?
 Csütörtökön érkezik.
 Ki ez a Monty? – kérdezte a felügyelő.
 Feltehetőleg az a személy, aki a másik biztonsági ember
szerepét játssza – mondta Cooper.'– Szükségük lesz
egyenruhára.
A jelmezbolt egy bevásárlóközpontban volt.
 Két egyenruhára volna szükségem egy jelmezbálra –
mondta Jeff az eladónak. – Olyasfélékre, mint itt a kirakatban.
Egy óra múlva Van Duren felügyelő egy biztonsági őr
egyenruhájáról készült fényképet nézegetett.
 Ebből rendelt kettőt. Azt mondta az eladónak,
csütörtökön viszi el őket.
A másik egyenruha méretéből kiderült, hogy egy Jeff
Stevensnél jóval nagyobb termetű ember számára rendelték.
 Ez a mi Monty barátunk lehet úgy százkilencven centi –
mondta a felügyelő –, és nyom vagy száz kilót. Utánanézünk az
Interpolnál, hátha megmondják, ki az.
Jeff egy bérelt garázsban a teherautó tetején ült, Tracy pedig a
vezetőülésen.
 Készen vagy? – kiáltott Jeff. – Most!
 Tracy megnyomott egy gombot a műszerfalon. A kocsi
mindkét oldalán ponyvadarab gördült alá, ez állt rajta:
„Heineken Holland Beer".

 Heineken Beer? Alstublieft! – nézett körbe Van Duren

felügyelő az irodájában összegyűlt detektíveken. A falon
rengeteg felnagyított fénykép és emlékeztető függött. Daniel
Cooper a szoba sarkában ült, és hallgatott. Véleménye szerint
ez az értekezlet merő időpocsékolás. Ő jóval korábban, előre
tudta Tracy Whitney és szeretője minden egyes lépését.
Besétáltak a csapdába, és a csapda lassanként rájuk csukódik.
Miközben a detektívek egyre izgatottabbak lettek, Coopert
furcsa érzés kerítette hatalmába. Leeresztett.
 A mozaik minden kockája a helyén van – mondta Van
Duren felügyelő. – A gyanúsítottak tudják, mikor kell befutnia
az igazi páncélautónak. Azt tervezik, hogy körülbelül fél órával
előbb érkeznek, biztonsági embernek álcázva. Mire az igazi
kocsi odaér, már eltűntek.
Van Duren egy páncélautó fotójára mutatott. – Amikor
elhajtanak a banktól, a kocsi még így néz ki, de egy háztömbbel
később, egy mellékutcában... – A Heineken-söröskocsit
ábrázoló képre mutatott. – A teherautó egyszer csak ilyen lesz.
Az egyik detektív a terem sarkából megkérdezte: – Hogyan
akarják kivinni az aranyat az országból?
Van Duren egy képre mutatott, amelyen Tracy lépett a bárka
fedélzetére. – Először bárkán. Hollandiát annyira átszövik a
csatornák és vízi utak, hogy remekül el tudnak rejtőzni. – Egy
légi felvételre mutatott, amelyen a csatorna szélén haladó
teherautó volt látható.
 Lemérték, meddig tart az út a banktól a bárkáig. Rengeteg
idejük lesz, hogy átrakják az aranyat a bárkára, és
elinduljanak, mielőtt bárki gyanút fogna.
Van Duren az utolsó fényképhez lépett. A felnagyított fénykép
egy teherhajót ábrázolt. Két nappal azelőtt Jeff Stevens
rakodóteret foglalt az Orestán, amely a következő héten fut ki
Rotterdamból. Rakományként gépek szerepelnek, az útirány
Hongkong. A helyiségben ülők felé fordult. – Nos, uraim,
módosítjuk kissé a terveiket. Hagyjuk, hogy a teherautóra
rakják az aranyrudakat. – Daniel Cooperre nézett, és
mosolygott.
 Tettenérés. Tetten fogjuk érni ezeket az okos embereket.
 Tracyt egy detektív követte az American Express irodájába,
ahol átvett egy közepes méretű csomagot, majd azonnal
visszatért a szállodába.
 Nem sikerült megtudnunk, hogy mi van a csomagban –
mondta Van Duren felügyelő Coopernek. – Amikor elmentek,
mindkettőjük szobáját átkutattuk, de egyikben sem volt semmi
új.

Az Interpol komputerei semmiféle információval sem tudtak

szolgálni a százkilós Montyról.

Csütörtökön késő este Daniel Cooper, Van Duren felügyelő és

Witkamp rendőrnyomozó az Amstel Szállóban füleltek az alulról
jövő hangokra.
 Ha pontosan harminc perccel korábban érünk oda a
bankhoz – hallatszott Jeff hangja –, mint ahogy a valódi
pénzszállítók jönnek, rengeteg időnk lesz a berakodásra és az
eltűnésre. Mire az igazi kocsi megérkezik, már az aranyat
rakjuk a bárkára.
 Átnézettem a kocsit a szerelővel – hallatszott most Tracy
hangja –, és megtankoltam.
 Az ember majdnem csodálja őket – mondta Witkamp
nyomozó. – Semmit sem bíznak a véletlenre.
 Előbb-utóbb mindegyik elcsúszik valamin – mondta Van
Duren. Daniel Cooper hallgatott.
 Tracy, ha túl leszünk rajta, eljössz arra az ásatásra?
 Tunéziába? Nagyszerűen hangzik, drágám.
 Jól van. Megszervezem. Mostantól semmit sem csinálunk,
csak lazítunk és élvezzük az életet.
 Azt hiszem – mormolta Van Duren felügyelő –, a következő
húsz évükről rendesen gondoskodnak majd. – Felállt és
nyújtózkodott. – Nos, úgy gondolom, lefekhetünk. Minden
készen áll holnap reggelre, és nagyon ránk fér egy jó kis alvás.

Daniel Cooper nem tudott aludni, lelki szemei előtt megjelent

Tracy, amint a rendőrök durván megragadják, és látta a páni
félelmet a lány arcán. Ez felizgatta. A fürdőszobába ment, és
forró vízzel eresztette teli a kádat. Levette a szem-
üvegét, kibújt a pizsamájából, és hanyatt feküdt a gőzölgő
vízben. Az ügynek már csaknem vége volt, és Tracy megfizet
majd, ahogyan a többi kurvával is megfizettetett. Holnap
ilyenkor már hazafelé tart. Nem, nem haza, javította ki magát
Cooper. A lakásomba. Az „otthon" az a meleg, biztonságos hely
volt a számára, ahol az anyja a világon mindenkinél jobban
szerette őt.
 Te vagy az én kicsi férjem – mondta –, nem is tudom, mit
csinálnék nélküled! – A kisfiú négyéves volt, amikor apja eltűnt.
Először magát okolta, de az anyja elmagyarázta, hogy egy másik
nő miatt történt. Gyűlölte azt a másik nőt, mert megríkatta az
anyját. Sohasem látta, de tudta, hogy kurva, mert hallotta, hogy
az anyja annak nevezte. Később boldog volt, hogy az a nő elvitte
az apját, hiszen az anyja most egyedül az övé volt. A minnesotai
telek hidegek, és Danielnek az anyja megengedte, hogy mellé
bújjon az ágyba, és befészkelje magát a meleg takarók alá.
 Egyszer majd feleségül veszlek – ígérte Daniel, anyja pedig
nevetett, és megsimogatta a haját.
Daniel osztályelső volt az iskolában. Azt akarta, hogy anyja
büszke legyen rá.
Micsoda nagyszerű kisfia van, Mrs. Cooper!
Tudom. Az az én kis legényem a legokosabb a világon.
Daniel hétéves volt, amikor az anyja egyre gyakrabban hívta
vacsorára a szomszédjukat, egy hatalmas, szőrös férfit. Daniel
megbetegedett. Egy hétig magas lázzal feküdt, és anyja
megígérte, soha többé nem tesz ilyet. Rajtad kívül a világon
senkire nincs szükségem.
Senki sem volt boldogabb Danielnél. Anyja volt a legszebb nő
az egész világon. Ha nem volt otthon, Daniel bement a
hálószobába, és kihúzta a komód fiókjait. Előszedte anyja
fehérneműjét, és a lágy anyagot az arcához dörzsölte.
Csodálatos illata volt!
Hanyatt feküdt az amszterdami hotel kádjának meleg vizében,
szemét lehunyta, és anyja meggyilkolásának szörnyű napjára
emlékezett. A tizenkettedik születésnapján történt. Az iskolából
korán hazaküldték, mert fájt a füle. Színlelte, hogy rosszabbul
van, mint a valóságban, mert otthon akart lenni, hogy az anyja
dédelgesse, lefektesse, törődjön vele. Daniel bement a házba,
egyenesen az anyja hálószobájába. Az asszony meztelenül
feküdt az ágyon, de nem volt egyedül. El-
mondhatatlan dolgokat csinált a szomszéd férfival. Daniel
figyelte, ahogyan csókolgatja a férfi szőrös mellkasát, dagadt
hasát, aztán szája a férfi lábai között meredező, hatalmas, vörös
valami felé csúszott. Daniel hallotta, amint anyja, mielőtt a
szájába vette volna, így nyögött: „Óh, drágám, szeretlek!"
És ez volt a legeslegkimondhatatlanabb dolog. Daniel a
fürdőszobába rohant, és elhányta magát. Gondosan
levetkőzött, megmosakodott, mert anyja arra tanította, hogy
tiszta legyen. Fülfájása most már csakugyan kínozta. Fülelt,
hangokat hallott a folyosón.
 Jobb, ha most elmész, drágám – mondta az anyja. – Meg
kell fürödnöm, és fel kell öltöznöm. Daniel hamarosan hazajön
az iskolából. Születésnapi partit rendezek neki. A holnapi
viszontlátásra, szívem.
Hallotta, hogy csukódik a bejárati ajtó, aztán azt, hogy anyja
megereszti a vizet a fürdőszobában. De már nem volt az anyja.
Kurva volt, aki az ágyban mocskos dolgot csinált a férfiakkal,
olyanokat, amilyeneket ővele soha.
Meztelenül ment anyja után a fürdőszobába, aki éppen a
kádban ült. Mosolygott. Elfordította a fejét, meglátta a fiát, és
így szólt: – Daniel, drágám! Te meg mit csi...?
A fiú kezében egy nehéz szabászolló volt.
 Daniel... – az asszony szája nagy, rózsaszínű O-ra nyílt, de
hang nem hagyta el, míg a fiú mellbe nem szúrta a kádban ülő
idegent.
 Kurva! Kurva! Kurva! – sikoltozta Daniel, és sikolyai
keveredtek az anyjáéval.
Együtt énekelték a halálos duettet, míg már csak Daniel
hangja hallatszott: – Kurva... kurva...
Egész testét összefröcskölte a vér. Belépett a
zuhanyozófülkébe, és addig dörzsölte magát, míg végül fájt a
bőre.
Az az ember, a szomszéd, megölte az anyját, és ezért fizetnie
kell.
Ezután minden egyszerűen, furcsa lassúsággal történt. Daniel
egy mosdókesztyűvel letörölte az ujjlenyomatait az ollóról, és a
fürdőkádba dobta. Alaposan nekicsapódott a zománcnak.
Aztán felöltözött, és telefonált a rendőrségre. Két rendőrautó
érkezett, üvöltő szirénákkal, aztán egy újabb, teli detektívekkel.
Kérdéseket tettek fel Danielnek, ő pedig elmondta, hogyan
küldték haza korábban az iskolából, és hogyan látta, amint a
szomszédjuk, Fred Zimmer, az oldalbejáraton át
elhagyja a házat. A férfi a vallatás során elismerte ugyan, hogy
Daniel anyjának szeretője volt, de tagadta, hogy megölte volna.
Zimmert Daniel bírósági tanúvallomása alapján ítélték el.
 Amikor hazaérkeztél az iskolából, láttad, amint a
szomszédotok kiszalad az oldalajtón?
 Igen, uram.
 Jól láttad?
 Igen, uram. Véres volt a keze.
 És azután mit csináltál, Daniel?
 Én... annyira meg voltam rémülve. Tudtam, hogy valami
szörnyűség történt az anyámmal.
 Aztán bementél a házba?
 Igen, uram.
 És mi történt?
 Anyám! – kiáltottam –, ő azonban nem válaszolt, és a
fürdőszobába mentem, és...
Ezen a ponton a fiú hisztérikus zokogásban tört ki, le kellett
vezetni az emelvényről. Fred Zimmert tizenhárom hónappal
később kivégezték.
A kis Danielt pedig Texasba küldték egy távoli rokonához,
Mattie nénihez, akit addig sohasem látott. Zord nőszemély volt,
megcsontosodott baptista, akit vehemens igazságérzet, és az a
meggyőződés vezérelt, hogy valamennyi bűnösre a pokol tüze
vár. A házban nyoma sem volt szeretetnek, örömnek vagy
együttérzésnek; Daniel ebben a légkörben nőtt föl, miközben
állandóan borzongatta a bűntudat és a rá váró büntetés.
Röviddel azután, hogy Daniel megölte anyját, baja támadt a
szemével. Az orvosok azt mondták, pszichoszomatikus oka van.
 Így blokkol valamit, amit nem akar látni.
Egyre vastagabb lencséjű szemüveget hordott.
Tizenhét éves korában mindörökre elmenekült Mattie nénitől
és Texasból. Autóstoppal New Yorkba ment, ahol felvették
küldöncnek a Nemzetközi Biztosításvédelmi Társasághoz.
Három éven belül nyomozóvá léptették elő. Ő lett a legjobb
emberük. Sohasem követelt fizetésemelést, sem jobb
munkafeltételeket. Ezekről a dolgokról megfeledkezett. Az Úr
jobb keze volt, a bűnösöket büntető ostor.
Daniel Cooper kiszállt a kádból, és lefekvéshez készülődött.
Holnap, gondolta. Holnap lesz a kurva megbűnhődésének
napja. Bárcsak itt lehetne az anyja, hogy lássa.
 34

Amszterdam
Augusztus 22., péntek, 8 óra

A megfigyelőponton Daniel Cooper és a két detektív hallgatta,

ahogyan Tracy és Jeff a reggelinél beszélget.
 Kérsz egy süteményt, Jeff? Kávét?
 Nem, köszönöm.
Ezek életükben most reggeliznek együtt utoljára, gondolta
Daniel Cooper.
 Tudod, mi izgat legjobban? A bárkaút.
 Itt van a nagy nap, és téged egy bárkaút izgat? Miért?
 Mert csak ketten leszünk. Őrültnek tartasz?
 Teljesen. De az én őrültem vagy. Csókolj meg.
Lentről egy csók hangja hallatszott.
Idegesebb kell hogy legyen, gondolta Cooper. Azt akarom,
hogy ideges legyen.
 Sajnálom, hogy el kell mennünk innét, Jeff.
 Nézd másképpen, drágám. Nem szegényebbek, hanem
gazdagabbak leszünk egy igazi élménnyel.
Tracy nevetése hallatszott. – Igazad van.
Reggel kilenckor a beszélgetés még mindig folyt, és Cooper azt
gondolta: készülődniük kellene. Tervezgetniük kellene, ahogy
az utolsó pillanatban szokás. És mi van Montyval? Hol
találkoznak vele?
Jeff szólalt meg: – Drágám, légy oly szíves, intézd el a
concierge-et, mielőtt kijelentkezel. Nekem sok dolgom lesz.
 Természetesen. Remekül viselkedett. Vajon miért
nincsenek concierge-ek az Államokban?
 Azt hiszem, ez európai szokás. Tudod, honnét származik?
 Nem.
 Ezerhatszázhuszonhétben Hugó francia király építtetett
egy börtönt Párizsban, és egy nemesembert bízott meg a
vezetésével. A Comte Des Cierges vagy Concierge címet adta
neki, ami annyit tesz, „a gyertyák grófja". Fizetségül két font
hamut kapott a király kandallójából. Később már mindenkit
concierge-nek neveztek, aki egy börtön vagy kastély dolgait
intézte. Utóbb a szállodai alkalmazottakra is átragadt ez a név.
Mi az ördögről beszélnek ezek? – álmélkodott Cooper.
 Kilenc óra harminc perc van. Itt az ideje, hogy elinduljanak.
Most ismét Tracy beszélt. – El ne mondd, honnét tudod!
Nyilván jártál egy csodaszép portásnővel...
 Goede morgen mevrouw, mijnheer – mondta lent egy
idegen női hang.
 Nincsenek gyönyörű portásnők – hallatszott Jeff hangja.
A női hang zavartan mondta: – Ik begrijp het niet.
 Ha volnának, lefogadom, te megtalálnád őket – mondta
Tracy.
 Mi az ördög folyik odalenn? – türelmetlenkedett Cooper.
Úgy tűnt, a detektívek sem értették.
 Nem tudom. A szobalány a főnökének telefonál.
Takarítani jött, de azt mondja, nem érti... Hangokat hall, de
senkit sem lát.
 Micsoda? – Cooper talpra ugrott, az ajtóhoz rohant, és
szinte röpült lefelé a lépcsőn. Pár pillanattal később a
detektívekkel együtt berontott Tracy szobájába. Az, leszámítva a
zavarodott szobalányt, üres volt. A kanapé előtt álló
kávézóasztalon egy magnetofon szólt.
 Azt hiszem, meggondolom magam azzal a kávéval
kapcsolatban. Még mindig forró? – hallatszott Jeff hangja.
 Uhhh... – így Tracyé.
Cooper és a detektívek nem hittek a szemüknek.
 Én... én nem értem – dadogta az egyik nyomozó.
Cooper pattintott az ujjával. – Mi a rendőri készültség
telefonszáma?
 Huszonkettő-huszonkettő-huszonkettő.
Cooper a telefonhoz rohant és tárcsázott.
A magnetofonon Jeff hangja így folytatta: – Tudod, csakugyan
azt gondolom, hogy az ő kávéjuk jobb, mint a miénk. Nem
tudom, hogyan csinálják.
Cooper beleordított a telefonba: – Daniel Cooper beszél. Kapja
el Van Duren felügyelőt. Mondják meg neki, hogy Whitney és
Stevens eltűntek. Mondják meg neki, hogy ellenőrizze a garázst,
és nézze meg, eltűnt-e a kocsi is. Én indulok a bankba – csapta
le a hallgatót.
 Főztél már kávét, benne tojáshéjjal? – kérdezte Tracy
hangja. – Igazán, egészen...
Cooper már kívül volt az ajtón.
 Minden rendben – mondta Van Duren felügyelő. – A
teherkocsi elhagyta a garázst. Útban vannak idefelé.
Van Duren, Cooper és két nyomozó az Amro Bankkal
szembeni épület tetején, a rendőrség parancsnoki
harcálláspontján várakoztak.
 Amikor rájöttek, hogy lehallgatjuk őket, valószínű, hogy
meggyorsították az akciójukat, de nyugalom, barátom. Oda
nézzen! – A tetőn álló, nagy látószögű teleszkóp felé terelte
Coopert.
Odalent az utcán egy portásegyenruhát viselő férfi pedánsan
fényesítette a bank réz névtábláját... Az utcát egy utcaseprő
söpörgette... A sarkon egy újságárus állt... Három szerelő
végezte a dolgát. Valamennyinél miniatűr walkie-talkie
készülék volt.
Van Duren beleszólt a walkie-talkie-jába: – Jól hall engem, A?
 Igen felügyelő úr.
 És maga, B?
 Veszem, uram. – Ezt az utcaseprő mondta.
 És maga, C? – Az újságárus felnézett és bólintott.
 D? – Az autószerelők abbahagyták a munkát, és az egyikük
beleszólt a walkie-talkie-ba: – Itt minden készen áll, uram.
A felügyelő Cooperhez fordult. – Ne aggódjon. Az arany még
biztonságban, a bankban van. Csak akkor kaparinthatják meg,
ha eljönnek érte. Abban a pillanatban, amint belépnek a
bankba, az. utca mindkét végét eltorlaszoljuk. Nem tudnak
elmenekülni. – Az órájára nézett. – A szállítóautó bármelyik
pillanatban felbukkanhat.
A bankban a feszültség egyre nőtt. Az alkalmazottakat
tájékoztatták, az őrök pedig parancsot kaptak, hogy segítsék
berakni az aranyat a páncélautóba, ha megérkezik. Mindenki
felkészült a teljes együttműködésre.
A bank előtt az álruhás detektívek folytatták munkájukat és
lopva figyelték, jön-e a kocsi.
A tetőn Van Duren felügyelő most kérdezte meg tizedszer:
 Felbukkant már az az átkozott kocsi?
 Nee.
Witkamp rendőrnyomozó az órájára pillantott.
 Tizenhárom istenverte percet késnek. Ha...
A walkie-talkie recsegve megszólalt: – Felügyelő úr! Most
tűnt fel a kocsi! Most kelt át a Rosengrachton, és a bank felé
tart. Egy percen belül meglátja a tetőről.
A levegő hirtelen feszültséggel telt meg. Van Duren felügyelő
gyorsan beleszólt a walkie-talkie-ba: – Figyelem, minden
egységnek! A halak a hálóban vannak. Hadd ússzanak beljebb!
A bank bejáratához egy szürke páncélautó gördült és megállt.
Duren és Cooper figyelték, amint két, a biztonsági emberek
egyenruháját viselő férfi száll ki belőle, és bemennek a bankba.
 Hol van a nő? Hol van Tracy Whitney? – kérdezte Daniel
Cooper.
 Nem érdekes – mondta neki Van Duren felügyelő. – Nem
lehet messze az aranytól.
De ha mégis, gondolta Daniel Cooper, az sem érdekes. A
magnószalagok elegendő bizonyítékul szolgálnak.

A két egyenruhás férfinak ideges alkalmazottak segítettek a

pincében a targoncára rakni s a kocsihoz tolni az
aranytömböket. Cooper és Van Duren az utca túloldaláról, a
tetőről figyelték a távoli alakokat.
A rakodás nyolc percig tartott. Amikor a kocsi hátsó ajtaját
bezárták, és a két férfi bemászott a vezetőfülkébe, Van Duren
felügyelő beleordított a walkie-talkie-jába: – Vlug! Pas op!
Minden egységnek! Vegyétek körül őket! Vegyétek körül!
Pokoli zűrzavar tört ki. A portás, az újságárus, az overallos
munkások és egy csapat detektív a páncélautóhoz rohant, és
pisztolyt szegezve körülvették. Az utcát mindkét irányban,
minden forgalom elől lezárták.
Van Duren felügyelő Daniel Cooperhez fordult, és mosolygott.
– Ez megfelel magának mint tettenérés?

Lerohantak az utcára. A két egyenruhás felemelt kézzel, arccal

a falnak fordulva állt, fegyveres detektívek vették körül őket.
Daniel Cooper és Van Duren felügyelő átnyomakodott köztük. –
Le vannak tartóztatva – mondta Van Duren.
A két hamuszürke arcú férfi a detektívek felé fordult. Daniel
Cooper és Van Duren felügyelő döbbenten nézett rájuk.
Vadidegenek voltak.
  Kicsodák... kicsodák maguk? – kérdezte Van Duren.
 Mi... mi a biztonsági cég őrei vagyunk – dadogta az egyik. –
Ne lőjenek. Kérem, ne lőjenek.
Van Duren felügyelő Cooperhez fordult. – Meghiúsult a
tervük. – A hangjában idegesség remegett. – Lefújták.
Daniel Cooper epéje mintha duzzadni kezdett volna,
lassanként elérte a mellkasát, aztán már a torkát is, olyannyira,
hogy amikor meg tudott szólalni, a hangja elszorult.
 Nem. Semmi sem hiúsult meg.
 Miről beszél?
 Eszükben sem volt megszerezni az aranyat. Ez az egész
felhajtás csak beugratás volt.
 Lehetetlen! Úgy értem, a teherautó, a bárka, az
egyenruhák... fotóink vannak...
 Hát nem érti? Ezek tudták! Egész idő alatt tudták, hogy
figyeljük őket.
Van Duren felügyelő arca falfehér lett. – Atyaúristen! Zijn ze?...
Hol vannak?

Tracy és Jeff a Holland Gyémántcsiszoló Üzem felé tartottak.

Jeff szakállt és bajuszt viselt, és habszivacsbetétek segítségével
megváltoztatta arca és orra formáját. Sportos ruhába bújt, és
volt nála egy hátizsák is. Tracy fekete parókával,
kismamaruhában, vastag sminkkel és sötét napszemüveggel
tette felismerhetetlenné magát. Kezében egy nagy aktatáskát és
egy barna papírba csavart kerek csomagot vitt: Beléptek a
fogadószobába, és csatlakoztak a busznyi turistához, akik ott
épp egy idegenvezető szavait hallgatták.
 És most, hölgyeim és uraim, kérem, kövessenek. Látni
fogják, hogyan dolgoznak a mi gyémántcsiszolóink, és alkalmuk
lesz vásárolni kitűnő gyémántjainkból.
A tömeg, élén az idegenvezetővel, belépett a gyárba. Tracy
velük ment, Jeff azonban lemaradt. Amikor a többiek már
továbbmentek, Jeff megfordult, és lerohant az alagsorba vezető
lépcsősoron. Hátizsákjából egy olajfoltos overallt és kis
szerszámosdobozt vett elő. Felvette az overallt, odament a
biztosítékszekrényhez, és az órájára nézett.
Odafönt Tracy a csoporttal együtt haladt szobáról szobára, az
idegenvezető bemutatta nekik a különféle eljárásokat,
melyekkel a nyers gyémántokból csiszolt ékköveket készítettek.
Tracy gyakran pillantott az órájára. A gyárlátogatás már öt
perccel hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Bárcsak mozogna
gyorsabban az idegenvezető, gondolta Tracy.
Végül, mikor az üzemlátogatás véget ért, a kiállítóterembe
mentek. Az idegenvezető a kordonnal elkerített emelvényhez
lépett.
 Ebben az üvegdobozban – jelentette ki büszkén – látható a
Lucullus-gyémánt, a világ egyik legértékesebb gyémántja.
Valamikor egy híres színész vásárolta mozisztár feleségének.
Tízmillió dollárra becsülik az értékét, és a legmodernebb
védelmi...
A fények kialudtak. Hirtelen megszólalt egy riasztókészülék,
az ajtók és ablakok előtt acélredőnyök zuhantak le, elzárva a
kijutás minden lehetőségét. Sikoltozás támadt.
 Kérem! – kiabálta túl a zajt az idegenvezető. –
Aggodalomra semmi ok. Egyszerű elektromos üzemzavar. A
helyi áramfejlesztő pillanatokon belül...
A lámpák újra kigyulladtak.
 Látják? – nyugtatgatta a turistákat az idegenvezető. –
Aggodalomra semmi ok.
Egy bőrnadrágos német turista az acélredőnyökre mutatott. 
Azok micsodák?
 Elővigyázatossági intézkedés – magyarázta az
idegenvezető. Egy furcsa alakú kulcsot vett elő, a fal egy résébe
dugta és elfordította. Az ajtók és ablakok acélredőnyei
visszahúzódtak. Az asztalon megszólalt a telefon, és az
idegenvezető fölvette. – Hendrik beszél. Köszönöm, kapitány.
Nem, minden rendben van. Vakriasztás volt. Valószínűleg
rövidzárlat. Ellenőriznem kell majd. Igen, uram. – A helyére
tette a kagylót, és a csoporthoz fordult. – Elnézést, hölgyeim és
uraim. Ha olyan értékes dologról van szó, mint ez a kő, az
ember nem lehet elég elővigyázatos. Nos, azoknak, akik
vásárolni szeretnének a mi rendkívül finom gyémántjainkból...
– A fények ismét kialudtak. Megszólalt a riasztócsengő,
lecsapódtak az acélredőnyök.
A tömegben egy nő felkiáltott: – Gyerünk ki innét, Harry!
 Volnál szíves elhallgatni, Diane? – mordult rá a férje.
Jeff az alagsorban a biztosítékszekrény előtt állt, és hallgatta,
hogy kiáltoznak odafönt a turisták. Várt néhány pillanatot,
aztán ismét felkapcsolta a kapcsolót. Fent ismét kigyulladtak a
lámpák.
 Hölgyeim és uraim – ordította túl az idegenvezető a zsi-
vajt mindössze technikai zavarról van szó. – Ismét elővette a
kulcsot, és a falnyílásba dugta. Az acélredőnyök felemelkedtek.
Megszólalt a telefon. Az idegenvezető odarohant, és felvette. – Itt
Hendrik. Nem, kapitány. Igen. A lehető leggyorsabban
elintézzük. Köszönöm.
Nyílt a terem ajtaja, és tarkóra tolt munkássapkában Jeff
lépett be. Kezében a szerszámos dobozt hozta. Megkereste az
idegenvezetőt. – Mi a probléma? Azt mondták, baj van az
áramkörökkel.
 A lámpák hol kialszanak, hol újra meggyulladnak –
magyarázta az idegenvezető. – Nézzen utána, meg tudja-e
gyorsan csinálni. – Mosolyt erőltetett az arcára, s a turistákhoz
fordult. – Jöjjenek ide, és válasszanak ki néhány szép
gyémántot – igazán méltányos az áruk.
A turistacsoport megindult a vitrinek felé. Jeff a tömegben
észrevétlenül egy kis henger alakú tárgyat vett elő az
overalljából. Kihúzott egy pecket belőle, és a Lucullus-gyémánt
talapzata mögé hajította. A szerkezet füstöt és szikrákat
bocsátott ki magából. Jeff odakiáltott az idegenvezetőnek: – Hé!
Itt a probléma! Zárlatos a drót a padló alatt.
 Tűz van! – kiáltotta egy nő.
 Kérem, figyeljen ide mindenki! – üvöltötte az idegenvezető.
– Semmi ok a pánikra. Őrizzék meg a nyugalmukat! – Jeffhez
fordult, és odasziszegte: – Csinálja már meg. Csinálja!
 Nem gond – mondta Jeff könnyedén.
A talapzatot körülvevő kordon felé lépett.
 Nee!– kiáltotta az őr. – Ne közelítsen hozzá!
Jeff megvonta a vállát. – Nekem édes mindegy. Javítsa meg
maga. – Elfordult, hogy elmenjen. Egyre jobban dőlt a füst.
Ismét kitört a pánik.
 Várjon! – könyörgött az idegenvezető. – Csak egy percet. –
A telefonhoz szaladt, és tárcsázott. – Kapitány? Itt Hendrik. Meg
kell kérnem, hogy kapcsolja ki az összes riasztókészüléket, van
egy kis problémánk. Igen, uram. – Jeffre nézett. – Mennyi időre
van szüksége?
 Öt percre – mondta Jeff.
 Öt perc – ismételte az idegenvezető a telefonba. – Dank je
wel. – A helyére tette a kagylót. – Tíz másodpercen belül
kikapcsolják a riasztókészülékeket. Az isten szerelmére,
siessen! Mi sohasem kapcsoljuk ki a riasztót.
  Csak két kezem van, barátom – mondta Jeff, várt tíz
másodpercet, aztán a köteleken belül lépett, és megközelítette
az emelvényt. Hendrik jelzett a fegyveres őrnek, az őr bólintott,
és le nem vette a szemét Jeffről.
Jeff a talapzat mögött dolgozott. A kétségbeesett idegenvezető
a csoporthoz fordult. – És most, hölgyeim és uraim, mint
mondtam, ott vannak a mi remek gyémántjaink, rendkívül
olcsón. Elfogadunk hitelkártyát, utazási csekket, sőt – itt
elkuncogta magát – készpénzt is.
Tracy a pult előtt állt. – Vásárolnak itt gyémántokat? –
kérdezte hangosan.
Az idegenvezető rámeredt: – Micsoda?
 A féljem bányakutató. Most jött vissza Dél-Afrikából, és
szeretné, ha eladnám ezeket.
Miközben beszélt, kinyitotta a nála lévő aktatáskát, de mert
fordítva tartotta, a benne lévő gyémántok kizuhogtak a padlóra,
és szanaszét gurultak.
 A gyémántjaim! – kiáltotta. Tracy. – Segítség!
Másodpercnyi dermedt csend után elszabadult a pokol. A jól
nevelt sokaság csőcselékké változott. Négykézláb, egymást
félretaszigálva vetették magukat a gyémántok után.
 Megcsíptem egypárat...
 Kaparj össze egy marékkal, John...
 Hagyja azt, az az enyém...
Az idegenvezetőnek és az őrnek elállt a szava. A tülekedő,
mohó és retiküljeikbe gyémántokat gyömöszölő emberi lények
áradata félresodorta őket.
 Vissza! Hagyják ezt abba! – kiáltotta az őr, de a földre
lökték. E pillanatban egy busznyi olasz turista érkezett, és
amikor meglátták, mi folyik, ők is belevetették magukat az
eszeveszett tülekedésbe.
Az őr megpróbált talpra állni, hogy elérje a riasztókészüléket,
de a tömeg lehetetlenné tette ezt. Egyszerűen átgázoltak rajta. A
világ hirtelen megháborodott. Úgy tűnt, ennek a
lidércnyomásnak sohasem lesz vége.
A kába őrnek végül sikerült tántorogva talpra állnia és
átverekednie magát a tébolydán. Elérte a talapzatot, ott
azonban földbe gyökerezett a lába.
A Lucullus-gyémánt eltűnt!
Akárcsak a terhes nő meg a villanyszerelő.
Néhány háztömbnyire az üzemtől egy nyilvános vécében Tracy
megszabadult az álruhától. Kezében a barna papírba csavart
csomaggal a park egyik padja felé indult. Minden tökéletesen
ment. Az értéktelen üvegekért marakodó embercsoportra
gondolt, és hangosan nevetett. Látta, hogy szürke öltönyben
Jeff közeledik, a szakállnak és a bajusznak már nyoma sem
volt. Tracy talpra ugrott, Jeff mosolyogva jött oda hozzá. –
Szeretlek – mondta. Előhúzta a Lucullus-gyémántot a zakója
zsebéből, és átadta Tracynek. – Etesd meg a barátoddal,
drágám. Később találkozunk.
Tracy nézte, amint a férfi elsétál. Tekintete ragyogott.
Egymáshoz tartoznak. Két különböző gépen repülnek.
Brazíliában találkoznak, azután pedig életük egész hátralévő
részében együtt maradnak.
Tracy körbenézett, hogy megbizonyosodjék, nem figyelik,
aztán kigöngyölte a kezében tartott csomagot. Egy apró kalitka
volt benne, abban egy acélszürke galamb. Amikor három
nappal azelőtt megérkezett az American Express irodájába,
Tracy a szállodai szobájába vitte, és a másik galambot kiengedte
az ablakon. Apró szarvasbőr zsákot vett ki a retiküljéből, és
beletette a gyémántot. Kivette a galambot a kalitkából, és a
lábára kötözte a zsákocskát. – Jó kislány vagy, Margó. Vidd
haza.
A semmiből egyszer csak egy egyenruhás rendőr bukkant fel.
– Abbahagyni! Mi a fenét csinál?
Tracy szíve megdobbant. – Micsoda... mi a baj, biztos úr?
A rendőr a kalitkát nézte és dühöngött. – Nagyon is tudja, mi a
baj. Etetni a galambokat, az hagyján, de törvény tiltja, hogy
kalitkába dugja őket. Engedje el, mielőtt őrizetbe veszem.
Tracy nyelt egyet, és mély lélegzetet vett. – Ha maga mondja,
biztos úr... – Kinyújtotta a karját, és a levegőbe lökte a
galambot. Amint a galamb mind magasabbra emelkedett, Tracy
arcán kedves mosoly áradt szét. A madár körberepült egyszer,
aztán a háromszázötven kilométernyire nyugatra fekvő London
felé fordult. Egy postagalamb átlagsebessége óránként hatvan
kilométer – mondta neki Gunther –, azaz Margó hat órán belül
otthon lesz.
 Meg ne próbálja még egyszer! – figyelmeztette Tracyt a
rendőr.
 Nem fogom – ígérte meg Tracy. – Soha többé.
Aznap késő délután Tracy a Schiphol repülőtéren a
beszállókapu felé ment. Daniel Cooper keserűen figyelte egy
sarokból. Tracy Whitney lopta el a Lucullus-gyémántot; Cooper
ezt abban a pillanatban tudta, amikor tudomást szerzett az
esetről. Ez az ő merész, fantáziadús stílusára vallott. És most
már semmit sem tehetett.
Van Duren felügyelő megmutatta Tracy és Jeff fényképeit az
üzem őrének.
 Nee. Egyiket sem láttam. A tolvajnak szakálla és bajusza
volt, az arca és az orra sokkal dagadtabb volt, a gyémántos
hölgynek pedig sötét volt a haja és gyereket várt.
Nem volt nyoma a gyémántnak sem. Jeffet és Tracyt, valamint
a csomagjaikat alaposan átkutatták.
 A gyémánt Amszterdamban van – erősítgette Van Duren
Coopernek. – Meg fogjuk találni.
Nem fogjátok, gondolta Cooper dühösen. A nő kicserélte a
galambokat. A gyémántot egy postagalamb vitte ki az országból.
Cooper tehetetlenül figyelte, amint Tracy Whitney
keresztülment az előcsarnokon. Ő az első ember, akitől valaha
is vereséget szenvedett. Miatta jut pokolra.
Amikor Tracy a kijárathoz ért, habozott egy pillanatig, aztán
megfordult, és egyenesen Cooper szemébe nézett. Tudta, hogy a
férfi, akár a végzet, egész Európán át követte. Volt valami bizarr
a külsejében, valami hátborzongató, és ugyanakkor megható.
Tracy megmagyarázhatatlan módon megsajnálta. Egy apró
mozdulattal búcsút intett neki, aztán megfordult, és elindult,
hogy felszálljon a repülőgépre.
Daniel Cooper megtapintotta zsebében a felmondólevelét.
Tracy a 4 B ülésen ült az első osztályon. Izgult. Néhány óra
múlva együtt lesz Jeff-fel, és összeházasodnak Brazíliában.
Nem lesz több kihívás, gondolta Tracy, de nem is fog hiányozni.
Tudom, hogy nem. Ha az ember Mrs. Jeff Stevens, az élet elég
izgalmas.
 Elnézést.
Tracy fölnézett. Egy kövérkés, rendetlen külsejű férfi
magasodott fölé. Az ablak melletti ülésre pillantott.
 Az ott az én helyem, szívecském.
Tracy félrehúzódott, hogy a férfi elférjen mellette. Amint a
szoknyája felcsúszott, a férfi elismerően gusztálta a lábait.
  Jó kis nap a repülésre, mi? – mondta, s a hangja kéjsóvár
volt.
Tracy elfordult. Semmi kedve nem volt útitársával társalogni.
Inkább gondolkodni akart. Egy teljesen új élet. Letelepszenek
valahol, és mintapolgárok lesznek. A rendkívül tiszteletre méltó
Mr. és Mrs. Stevens.
Szomszédja meglökte a könyökével. – Ha már székszomszédok
vagyunk ezen az úton, kis hölgyem, ismerkedjünk meg
egymással. A nevem Maximilian Pierpont.