ANTHONY CAPELLA

A kávék költője

Geopen Könyvkiadó 2013

 A mű eredeti címe:
The Various Flavours of Coffee

Copyright © 2008 by Anthony Capella

Magyar fordítás © Szabó Réka Eszter, 2013

A regényben szereplő személyek és események az ismert

történelmi és irodalmi alakok és történelmi események
kivételével a képzelet szülöttei bármilyen élő vagy holt
személlyel való hasonlóságuk a véletlen műve.

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2013

Felelős kiadó: Babucs Éva
Felelős szerkesztő: Kállai Tibor
Borító: Geografika
Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft.

ISBN 978 963 9973 58 9

www.geopen.hu
Geopen a Facebookon
 Tegnap
még embercsíra,
holnap
már bebalzsamozott tetem
vagy hamu.

Marcus Aurelius: Elmélkedések

 ELSŐ RÉSZ

A csődör és a kocsi
Hogy pontosan mi határozza meg a kávé zamat át, mind a mai
napig rejtély.

Ted Língle: A kávékóstoló kézikönyve

 Egy

Vajon ki ez a fiatalember, aki a Regent Streeten közelít felénk,

kabátja hajtókájában szegfű, kezében sétapálca? Gondolhatnánk,
hogy jómódú, hiszen a legújabb divat szerint öltözködik – de
bizony tévednénk. Gondolhatnánk, hogy kedveli a szép, finom
dolgokat, hiszen megáll, hogy szemügyre vegye az új Liberty
áruház kirakatát, ahol csakis a legfrissebb divatot követő
árucikkek kaphatók – de az is lehet, hogy csak a saját tükörképét
szemléli az ablaküvegben, azokat a vállra omló, göndör fürtöket,
amelyekkel ő igencsak eltér a többi járókelő kinézetétől.
Gondolhatnánk, hogy éhes, hiszen szemlátomást megszaporázza
lépteit, ahogy a Café Royal, a Piccadilly mögötti pletyka- és
étterem-labirintus felé közeledik. Abból pedig, hogy név szerint
üdvözli a pincért, és az asztal felé haladtában leakaszt egy Pall
Mall Gazette-t az állványról, megsejthetjük, hogy törzsvendég
ebben az intézményben. Talán még arra a következtetésre is
juthatnánk, hogy amolyan íróféle az illető, mert megáll, hogy
valamit feljegyezzen a borjúbőrbe kötött jegyzetfüzetbe, amit
mindig magánál hord.
Jöjjenek csak, bemutatom önöket. Igen, bevallom, ismerem
ezt a nevetséges fiatalembert, és hamarosan önök is meg fogják
ismerni. Egy-két óra elteltével talán úgy érzik majd, túlságosan is
jól ismerik. Kétlem, hogy nagyon megkedvelnék, de ez nem baj.
Én magam sem kedvelem túlságosan a fickót. Olyan... nos, majd
meglátják, milyen. De talán képesek lesznek szemet hunyni
efölött, és elképzelni, hogy milyen lesz. Ugyanúgy, ahogy a
kávécserje terméséről sem derül ki, milyen az igazi íze és zamata
egészen addig, amíg le nem szedjük, meg nem tisztítjuk,
pörköljük és főzzük, számtalan bűne és fogyatékossága mellett ez
az emberpéldány is büszkélkedhet egy-két nemes jellemvonással,
még akkor is, ha az utóbbiakat kissé nehezebb fölfedezni... S
talán megértik, ha minden hibája ellenére is kétségbeejtő
gyengédséggel viseltetem e figura iránt.
1896-ot írunk. A figura neve Robert Wallis. Huszonkét éves.
Én vagyok az, fiatal önmagam, jó pár évvel ezelőtt.

Kettő

1895-ben eltanácsoltak Oxfordból, miután megbuktam a félévi

vizsgáimon. Kirúgatásomon rajtam kívül senki sem csodálkozott.
Alig csináltam valamit, és olyan alakokkal vettem körül
magamat, akik lustaságukról és züllöttségükről voltak hírhedtek.
Igen keveset tanultam – vagy talán helyesebb volna azt
mondanunk, hogy túlontúl sokat is tanultam. Az az időszak volt
ez, talán még emlékeznek, amikor az egyetemisták a híres költő,
Swinburne sorait kiabálva trappoltak végig a főutcán – Ártatlant
ne csábítsatok, édes ajkak! / Hátat fordít rögvest, ki hozzátok ér
/ Az erény sápadt-bús liliomainak / A buja bűn tűzvörös
rózsáiért, és az egyetemi kollégiumok pedellusai még mindig
megbotránkozva emlegették Walter Pater és Oscar Wilde nevét.
A kolostorszerű kollégiumokban szétáradt a romantika bágyadt-
sóvárgó hangulata, amely mindenekelőtt a szépséget, a
fiatalságot és a tunyaságot eszményítette. A fiatal Robert Wallis a
hely többi, hódító aromája mellett teljes erővel szívta magába
ezeket a veszedelmes tanokat és életérzéseket. Délutánonként
verseket költöttem, meg az apámtól kapott havipénzt –
selyemmellényekre, jó borokra, ékes pávatollakra, sárga
pergamenbe kötött vékony verseskötetekre és a művészi élethez
elengedhetetlen egyéb tárgyakra, amelyek mind beszerezhetőek
voltak, ráadásul majd-hozom hitelre is, Oxford híres
bevásárlóutcáján, a Turlon. Mivel havi ellátmányomat, csakúgy,
mint a költői tehetségemet, jóval szűkösebben mérték, mint azt
hajlandó lettem volna elismerni, elkerülhetetlen volt, hogy a
dolgok ilyetén állása egyszer csak szomorú véget érjen.
Eltanácsoltatásom idejére anyagi forrásaimat és apám türelmét is
kimerítettem, ezért hamarosan valami bevételi forrás után kellett
néznem, de én, kissé szégyenkezve vallom most be, ezt a
„nézelődést” igyekeztem addig halogatni, ameddig csak lehetett.
London abban az időben az emberiség hatalmas, fortyogó
pöcegödre volt, de még ebben a trágyahalomban is nőttek
liliomok, sőt, csak úgy virítottak. Szinte minden előjel nélkül a
fővárost egyszer csak elárasztotta a frivolitás láza. A férjét, Albert
herceget gyászoló Viktóra királynő visszavonult a közélettől. Az
anyja figyelme alól így felszabadult Edward herceg viszont
kedvére élvezhette az életet, mi pedig követtük az ő példáját. Az
udvaroncok kurtizánokkal hetyegtek, a dendik félvilági nők
társaságát keresték, együtt vacsorázott arisztokrata és esztéta, s a
köznép a főrangú előkelőségekkel érintkezett. Bibliánk a Yellow
Book volt, a századforduló egyik divatos irodalmi folyóirata,
jelképünk a zöld szegfű, stílusunk az, amit később nouveau-ként
ismert meg a világ, beszédformánk pedig az aforizma – minél
bizarrabb, annál jobb, s lehetőség szerint sajátos, jól begyakorolt,
unott melankóliával odavetve a társalgás menetébe.
Előrébbvalónak tartottuk a mesterségest a természetesnél, a
művészit az ésszerűnél. És, Oscar Wilde szomorú példájának
ellenére, olyan extravagáns erkölcstelenségeket állítottunk
önmagunkról, melyeket nagyon kevesen szándékoztunk valóban
el is követni1. Csudajó volt ebben az időben fiatalnak lenni
Londonban, és nekem erről mind le kellett mondanom, hogy a
fene vinné el, egy véletlen megjegyzés miatt, amit egy Pinker
nevű ember füle hallatára volt szerencsém elejteni.

1 Oscar Wilde (1854-1900) angol költőt és írót 1895-ben homoszexuális kapcsolat vádjával
kétévi börtönre ítélték.
 Három

Az ízt meghatározó elsődleges tényező a kávészemek kiválogatása.

Lingle: A kávékóstolók kézikönyve

Éppen a Café Royalban reggeliztem – egy tál osztrigát és egy

tányér vastagra szeletelt sonkát zöldmártással, amikor a pincér
kihozta a kávémat. Anélkül, hogy fölnéztem volna az újságból,
belekortyoltam, összeráncoltam a homlokomat, és odavetettem:
– A francba, Marsden, ennek a kávénak rozsdaíze van!
– Esz pontosan ugyanasz a kávé, amit a többi vendég is iszik,
uham – mondta a pincér rátartian. – És tudomásom szerint még
senki sem érezte szükségét, hogy reklamáljon,
– Azt akarja mondani, Marsden, hogy én csak kekeckedek
itten?
– Lesz még valami más is, uham?
– Hát, Marsden, úgy látom, felszolgálóként maga minden
készséget kifogástalanul elsajátított, a szolgálás kivételével. Ami
pedig a szellemességét illeti, abból is csak a humor hiányzik.
– Köszönöm, uham.
– És igen, kekeckedős vagyok. Mert a jó kávé
elengedhetetlenül szükséges egy újabb, megint csak
semmittevésbe fulladó nap kezdetén. Az illata csábító, az íze
édes, és mégis keserűség és sajnálkozás marad utána. És ebben,
vitán felül, csakis a szerelem örömeihez fogható. – Ezzel a kis
frappáns megjegyzéssel nagyon elégedetten szürcsöltem tovább
a Marsden által kihozott kávét. – De ami ezt a konkrét esetet
illeti – tettem hozzá –, az iszapon kívül más ízt nem nagyon lehet
érezni. Eltekintve talán a rohadt sárgabarackra emlékeztető,
enyhe utóíztől.
– Örömmel hallom, uram.
– Nem is kétlem. – Beletemetkeztem újra a Gazette-be.
 A pincér várt még egy kicsit. – Ezúttal kifizeti a fiatalúh a
heggelijét? – kérdezte árnyalatnyi, divatos, unott melankóliával.
– – Írja csak a többihöz, Marsden. Öreg cimbora...

Kis idő múlva észrevettem, hogy valaki odaült az asztalomhoz.

Újságom fölött odapillantva láttam, hogy apró, törpeszerű
úriember az illető, aki feszes frakkjában kirítt a kávéházban
lebzselő piperkőcök és elegáns szépfiúk megszokott tömegéből.
Én magam a barátaim, Morgan és Hunt érkezését vártam, de
mivel a korai óra miatt a kávéház még elég üres volt, nem
jelentett volna nagy nehézséget másik asztalhoz átülnünk,
amikor megérkeznek. Mindenesetre kíváncsian pillantottam az
idegenre, mert a rengeteg üres asztal az ő számára is éppúgy
lehetővé tette volna, hogy máshová üljön, nem pedig az én
asztalomhoz, minden előzetes invitálás nélkül.
– Samuel Pinker, szolgálatára – mondta a törpeszerű
úriember enyhe fejbólintással.
– Robert Wallis.
– Volt szerencsém meghallani a megjegyzést, amit a pincérhez
intézett. Megengedi? – Azzal minden további nélkül fogta a
kávéscsészémet, az orrához emelte, és finoman megszagolta,
ahogyan én tettem aznap reggel a gomblyukamba kiválasztott
virággal.
Figyeltem, és nem tudtam, hogy bosszankodjak-e vagy inkább
mulassak rajta. Sok különc figura járt a Café Royalba, az
bizonyos, de különcségük többnyire mesterkélt pózolásban
merült ki. Volt, aki állandóan ibolyacsokorral a kezében
mászkált, esetleg bársony térdnadrágot hordott, vagy éppen
gyémántvégű sétapálcát forgatott az ujjai között. De olyasmiről
még sohasem hallottam, hogy valaki egy másik vendég kávéját
szagolgassa.
Samuel Pinker azonban nem zavartatta magát. Félig csukott
szemmel még két nagyot szippantott a kávé illatából. Azután az
ajkához emelte a csészét, és kortyintott belőle. És rögtön fura,
cuppantós hangokat hallatott, s a nyelvét gyorsan, akár a kígyó,
körbeforgatta, mintha ide-oda mozgatná a folyadékot a szájában.
– Neilgherry, India – mondta sajnálkozóan. – Túlfőzték, a
túlpörkölésről nem is szólva. Mindenesetre igaza van. A
szállítmány egy része romlott volt. A rothadó gyümölcs íze
enyhén ugyan, de határozottan érezhető. Engedelmével, Ön is az
iparban van?
– Milyen iparban?
– Hát a kávéiparban, természetesen.
Azt hiszem, hangosan elnevettem magam.
– Isten ments, nem, dehogyis.
– Akkor, engedelmével, uram – erősködött tovább –, ön
milyen iparban dolgozik?
– Nem dolgozom én semmilyen iparban.
– Bocsásson meg. Úgy kellett volna kérdeznem, mi a
foglalkozása?
– Nem nagyon foglalkozom semmivel sem. Nem vagyok sem
orvos, sem jogász, sem bármiféle más hasznavehető ember.
– Hát akkor mit csinál, uram? – kérdezte türelmetlenül. –
Hogyan tartja el magát?
Igazság szerint akkoriban éppen sehogyan sem tartottam el
magamat, mivel apám nemrégiben folyósított nekem egy kisebb
összeget irodalmi nagyságom előlegeképpen, azzal a szigorú
megjegyzéssel, hogy ez az utolsó. De úgy gondoltam, fölösleges az
efféle részleteken rágódni, – Költő vagyok – vallottam be némi
unott melankóliával.
– Híres? Nagy költő? – kérdezte Pinker lelkesen.
– Sajnos nem. A hírnév ez idáig még nem ölelt csapodár
kebelére.
– Jól van – motyogta, kissé meglepően. Majd így folytatta: –
De írni azt tud, nem igaz? Jól bánik a szavakkal?
– Mint írónak minden a birtokomban van, a szavak
kivételével.
– A fenébe ezekkel az aforizmákkal! – kiáltott fel Pinker. –
Engem az érdekel, hogy le tudja-e írni a dolgokat. Hát persze
hogy tudja. Ezt a kávét is nagyon találóan jellemezte.
– Jellemeztem?
– Igen. „Rozsdaízűnek” nevezte, és az is. Rozsdaízű. Nekem ez
sosem jutott volna eszembe, egyszerűen nem gondoltam volna
erre a szóra, de a „rozsdaízű” az..., az...
– Találó kifejezés?
 – Pontosan. – Pinker úgy nézett rám, mint oxfordi
professzorom: kétkedéssel vegyes sziklaszilárd elhatározással. –
De most már eleget beszéltünk. Átadom önnek a névjegyemet.
– Én pedig örömmel elfogadom – mondtam zavartan bár el
nem tudom képzelni, mikor lesz szükségem a szolgálataira.
Valamit ráfirkantott gyorsan a névjegye hátuljára. Nem
kerülhette el a figyelmemet, milyen előkelő is volt az a névjegy.
Vastag, elefántcsontszínű papírra nyomtatták.
– Félreértett, uram. Nekem van szükségem az ön szolgálataira.
– Úgy érti, amolyan titkárféle? Attól tartok..,
Pinker megrázta a fejét.
– Nem, nem. Titkárom van már három is, mindegyik
rendkívül magas színvonalon végzi a munkáját. Ön, ha szabad
ilyet mondanom, elég gyengén muzsikálna mellettük.
– Hát akkor meg mi? – kérdeztem egy kissé sértetten.
Egyáltalán semmiféle vágyat nem éreztem arra, hogy titkárként
szolgáljak, de azért jólesett azt képzelnem, hogy képes volnék
megfelelni a feladatnak, ha véletlenül úgy hozná a sors.
– Amire nekem szükségem van – mondta Pinker mélyen a
szemembe nézve –, az egy esztéta. Egy író. Amikor találok egy
ilyen kivételes tehetségű egyént, bevonom a vállalkozásomba,
amely mindkettőnket rendkívül gazdaggá tesz majd. – Átadta a
névjegyét. – Keressen fel engem ezen a címen holnap délután.
Barátom, George Hunt úgy vélte, hogy a titokzatos Mr. Pinker
irodalmi folyóiratot szándékozik indítani. És mivel Huntot
hosszú ideje pontosan ugyanez az ambíció hajtotta –
tulajdonképpen azért, mert a működő irodalmi folyóiratok közül
egy sem volt ez idáig hajlandó közölni a verseit –, azon az
állásponton volt, hogy tegyek eleget a kávékereskedő kérésének,
és látogassak el hozzá másnap délután.
– Nem tűnt irodalmár típusnak. – Megfordítottam a
névjegyet. A hátulján ceruzával a következő állt: Kérem, vezessék
fel az irodámba. S. P.
– Nézz csak körül – mutatott Hunt körbe. – Ez a hely tele van
a múzsák alsószoknyájába kapaszkodó alakokkal. – Meg kell
hagyni, a Café Royalban gyakorta volt legalább annyi a
bámészkodó, mint amennyi az író és egyéb művész.
 – De leginkább az tetszett neki, hogy „rozsdaízűnek” neveztem
a kávét.
A társaság harmadik tagja – Percival Morgan, a festő, aki
eddig nem vett részt a találgatásban – hirtelen felnevetett.
– Tudom már, mit akar a te Mr. Pinkered.
– Na, mondjad.
A Gazette hátsó oldalára mutatott. – „Branah
szabadalmaztatott élénkítő pora!” – olvasta hangosan. –
„Garantáltan helyreállítja a lábadozók rózsás egészségi állapotát.
Élvezze az alpesi kúrák pezsdítő hatását egyetlen kanálnyi
hatékony adagban.” Teljesen egyértelmű a dolog – az az ember
hirdetéseket akar íratni veled.
El kellett ismernem, ez sokkal hihetőbbnek tűnt, mint az
irodalmi folyóirat. Sőt, minél többet gondolkodtam rajta, annál
hihetőbbnek. Pinker kifejezetten azt kérdezte, jól tudok-e leírni
dolgokat. Folyóirat-szerkesztőtől furcsa kérdés volna, de teljesen
érthető olyasvalaki szájából, aki hirdetéseket akar fogalmaztatni.
Kétségkívül van valamilyen új kávéfajtája, amit föl akar fújni.
„Pinker hangulatjavító reggeli kávéja. Az egészséges arcszín
céljából pörkölve”, vagy valamilyen hasonló marhaság. Furcsa
mód valami kiábrándultságfélét éreztem. Egy pillanatig azt
reméltem, hogy... nos, hogy valami izgalmasabb dologról lesz szó.
– A hirdetés – mondta Hunt elmélázva – egy kifejezhetetlen
kor kifejezhetetlen nyelve.
– Épp ellenkezőleg – mondta Morgan –, engem lenyűgöznek a
hirdetések. Ez a modern művészet egyetlen formája, amelynek,
még ha csak távolról is, de köze van az igazsághoz.
Várakozással néztek rám. De valahogy már nem volt kedvem
az aforizmákhoz.

A másnap délután asztalomnál ülve, egy Baudelaire-vers

fordítása közben talált rám. Kezem ügyében sápadt rajnai borral
telt sárga velencei kristálypohár; ezüstből készült ceruzámmal
bergamottolajjal átitatott mályvaszínű papírra róttam a sorokat,
miközben számtalan, török dohányból készült cigarettát szívtam
el, mindet a megfelelő módon, de még így is rendkívül unalmas
és fárasztó volt ez a munka. Baudelaire természetesen nagyszerű
költő és izgalmasan perverz is, ugyanakkor nem mindig
egyértelműek az utalásai, ami meglehetősen lelassítja a
szerencsétlen fordító munkáját, és ha nem lett volna olyan
égetően szükségem a kiadó által felajánlott három font
honoráriumra, már rég a szemétbe vágtam volna az egészet.
Szállásom a St Johns Woodnál volt, a Regent’s Park közelében, és
az olyan napsütéses tavaszi napokon, mint ez a mai is,
odahallatszottak a park bejárata előtt fel és alá járkáló
fagylaltárusok kiáltásai. Elég nehéz volt így a négy fal között
megmaradni. És hogy, hogy nem, az egyetlen szó, ami a „buja
lévén” sorvégre rímként eszembe jutott, az „eperjégkrém” volt.
– A fenébe ezt az egészet! – mondtam hangosan, és letettem a
ceruzát.
Pinker névjegye ott hevert az asztal egyik oldalán. Fölvettem
és újból megvizsgáltam. „Samuel PINKER kávéimportőr és -
kereskedő”. És egy cím: Narrow Street, Limehouse. A gondolatra,
hogy kiléphetek a falak közül, még ha csak egy-két röpke
órácskára is... Ügy húzott kifelé a lelkem, mint egy sétára induló
kutya a pórázán a gazdát.
Az asztal másik oldalán egy halom számla feküdt. Az
természetesen elkerülhetetlen volt, hogy egy költőnek adósságai
legyenek. Sőt, nem is nagyon nevezhette volna magát művésznek
az ember, ha nem lettek volna adósságai. Ugyanakkor, ha csak
egy röpke pillanat erejéig is, de lehangolt a gondolat, hogy előbb-
utóbb valamilyen módon ki is kell ezeket a számlákat fizetnem.
Fölemeltem a legfölsőt, a borkereskedőm levélkéjét. A rajnainak
nemcsak a színe emlékeztetett az aranyra: majdnem
ugyanannyiba is került az átkozott. Ha viszont elvállalnám Mr.
Pinker hirdetéseit... Fogalmam sem volt, mennyit kérhet az
ember azoknak a badarságoknak a megfogalmazásáért.
Mindazonáltal, mondtam magamban, a tény, hogy Mr. Pinker is
a Café Royalban volt kénytelen magának írót vadászni, azt
jelentheti, hogy ő is ugyanolyan zöldfülű ezen a területen, mint
jómagam. Mi volna, ha rá tudnám venni, hogy ne csak a végén
adjon egy bizonyos összeget, hanem már előre is, méghozzá
rendszeres fizetést? Mondjuk – és példának okáért vettem egy
méltányosnak mondható összeget, majd kevésnek találva azt,
megnégyszereztem évi negyven fontot? És ha a
kávékereskedőnek vannak barátai, üzletfelei, akiknek szintén
szükségük lehet hasonló szolgáltatásra – nos, nem kell hozzá sok,
és egykettőre évi négyszáz font bevételre is szert tehet az ember,
mindezt olyan bárgyú szövegek fogalmazásával, mint „Élvezze az
alpesi kúrák pezsdítő hatását egyetlen kanálnyi hatékony
adagban”. És még mindig marad bőven idő Baudelaire-re is. Igaz,
a Múzsát talán bántaná, hogy így eltékozolja az ember a
tehetségét, de mivel ezt a vállalkozást úgyis titokban kellene
tartani a többi, irodalmi orientáltságú ismerős előtt, lehet, hogy
maga a Múzsa sem fog rájönni.
Döntöttem. Csupán addig késlekedve, míg magamhoz vettem
Pinker névjegyét és belebújtam török mintás kabátomba, amit a
múlt héten vásároltam a Liberty áruházban, az ajtóhoz siettem.
És most utazzunk át Londonon, a St Johns Woodtól a
Limehouse-ig. Ez, ugyebár, nem hangzik túl izgalmasnak.
Engedjék meg tehát, hogy újrafogalmazzam az indítványt.
Szeljük át a világ legnagyobb, legnépesebb városát annak
aranykorában. Az út során, ha velem tartanak, minden
érzékszervükre szükségük lesz. Itt fönt, a Primrose Hillnél a
levegő – szagolják csak! – aránylag tiszta, friss; alig érződik a
még ebben az évszakban is minden háztartásban égő
szénkandallók és konyhai tűzhelyek kénes füstje.
Tulajdonképpen a Marylebone túloldalától kezdődik csak igazán
a móka. A lovas kocsik és hintók körül erőteljes lóizzadság- és
bőrszag terjeng; kerekek zörögnek a köves útburkolaton; és
gőzölögnek a nedves, puha lótrágyával teli csatornák. Az utcákon
mindenütt forgalmi dugók és torlódtok: a kordék, talyigák,
kocsik, hintók, kétülésesek, négyülésesek, csukottak, nyitottak,
lehajthatós tetejűek, fogatok, szekerek, zárt bérkocsik,
kabrioletek, bricskák, coupék és landauerek mind más-más
irányban próbálnak előrejutni. Még olyan járművek is akadnak,
melyeket kolosszális keménykalap formájúra építettek, oldalukon
a kalapos neve díszük arany betűkkel. Az omnibuszsofőrök a
legrosszabbak. Egyik oldalról a másikra cikáznak, közel hajtva a
gyalogosokhoz, hogy beszállásra bírják őket három pennyért –
vagy egy pennyvel kevesebbért föl a tetőre. Aztán ott vannak a
velocipédek és a modern kerékpárok, a falkában vásárra hajtott
libák; a gyalogos szendvicsemberek, akik a tömegben hatalmas
táblákat cipelve hirdetnek esernyőket és egyéb árucikkeket; meg
a fejőlányok, akik egyszerűen csak vödrükkel és tehenükkel járják
az utcákat, abban a reményben, hogy valaki megállítja őket tejért.
Utcai árusok kínálják tálcára kirakott lepényeiket és
péksüteményeiket; virágosok nyomnak csillagfürt- és
gólyahírcsokrot az ember kezébe. Mindehhez pipák és cigaretták
átható füstje keveredik. Egy férfi vasrácson heringet süt. Egyet
villára szúrva odalenget a bámészkodók orra alá. „Első osztályú
hering! – kiabálja rekedten. – Két penny darabja.” Ebben a
pillanatban, mintegy válaszként, kórusban hangzanak fel
máshonnan is a kiáltások. „Gesztenye! Itt a forró gesztenye,
húszat adok egy pennyért..„Suviksz! Itt a suviksz, fél pennyért
egy cipőre...”, „Finom a dió, tizenhat egy pennyért...” – kiabálják
taligáikat tolva a zöldséges legények. „Itt a répa, a karalábé,
vegye, vigye...” zengi feleletül szamár vontatta kordéjáról egy
gazda. Sivít a köszörűkő, repül a szikra, ahogy a penge hozzáér.
Kezüket némán maguk elé nyújtva koldusok árulják az egypennys
kénes gyufát. És a tömeg szélére szorulva, mindig, de mindig ott
vannak a nyomor kísérteties figurái: a mezítlábas, éhező,
hontalan, nincstelen alakok sokasága, akik készen állnak
bármilyen alkalmat megragadni, amit a sors éppen kínál nekik.
Ha a Baker Streettől földalatti vasúttal megyünk a Waterloo
állomásig, akkor a szűk peronon együtt utazik velünk a
lokomotívok forró, nedves és kormos gőze; ha a nagy, új
sugárutakon sétálunk végig – például a London közepének
nyomornegyedeit átszelő Northumberland Avenue-n – akkor
elképesztő méretű, mosdatlan és hullámzó embertömegben
találjuk magunkat. A szép új sugárutatat ugyanis régi
bérkaszárnyák szegélyezik; ezek valójában lekoszlott
nyomortanyák, amelyek mindegyikében legalább száz család
lakik. Aszalódva az izzadság, a gin, a bűzös lehelet és a lábszag
állandó kigőzölgésében. Ám most kellemes napunk van, így hát
sétáljunk egyet. Sokan szemügyre vesznek majd bennünket,
ahogy átvágunk a Covent Garden mögötti utcákon, tekintetükkel
kilógó zsebkendők vagy kesztyűk után kutatva, melyektől egy
ügyes mozdulattal megszabadíthatnának minket.
Megszólításunkra azonban csak az olcsó, csiricsáré ruhákba
öltözött, tizenéves örömlányok vállalkoznak; ők csábos
üdvözléseket suttognak felénk, abban a reményben, hogy sikerül
fellobbantani bennünk a kéjvágyat. De ilyesmire most nincs idő,
sőt, igazából semmire sincs idő, mert már így is szörnyen
elkéstünk. Talán mégis jobb, ha fogunk egy kocsit. És lám, jön is
egy éppen.
Ahogy a Drury Lane-en zötyögünk tovább, fölfigyelünk egy
bizonyos, nem éppen kellemes szagra, mely mérgező
ködfelhőként árasztja el a mellékutcákat. A folyó szaga az. Igaz,
hogy Bazalgette szennyvízcsatornáinak köszönhetően a Temze
már nem árasztja a rothadó szennynek azt a szörnyű, átható
bűzét, ami miatt valamikor a parlamenti képviselők kénytelenek
voltak az ülésterem függönyeit mész-szulfáttal bepermetezni, de
a szennyvízcsatornák csak azok esetében érnek valamit, akiknek
a modern vécéje és lefolyója rá van kötve a hálózatra. A
bérkaszárnyákban megmaradtak a hatalmas, undorító
pöcegödrök, amelyek akadálytalanul szivárogtatják bűzös
leveiket London talajvízrétegeibe. Aztán ott van az összes többi, a
jé megközelíthetőség miatt a folyó mellé települt ipari egység,
műhely és gyár szaga. A serfőzdék környékén még egészen
kellemes a pörkölődő komló szaga, és a ginlepárlókból is csak az
egzotikus növények illata árad. De aztán jön az enyvesüzemekből
a kifőzött lócsontok bűze, a szappangyárak felől a fortyogó zsíré;
a Billingsgate halpiac egész környéke halbelsőségtől bűzlik, a
tímárműhelyek körüli szag pedig... akár a rothadó kutyaszar.
Nem csoda, hogy az érzékenyebbek maszkot kötnek az orruk elé,
vagy a kabátjuk hajtókáján eukaliptuszsóval töltött kitűzőket
hordanak.
A londoni kikötő felé közeledve hatalmas, sötét sziklaként az
égbe tornyosuló raktárépületek előtt haladunk el. Innen erőteljes,
aromás dohányillat száll felénk, onnan édeskés melasz érződik,
amonnan az ópium émelyítő szaga árad. Itt ragacsos az út, mert
kiömlött egy hordó rum; amott elzárja utunkat egy masírozó,
vörös kabátos katonaoszlop. Körülöttünk vagy tucatnyi nyelven
zajlik az élet – mondják a magukét a kesehajú németek, a fekete
hajukat lófarokban hordó kínaiak, a fejükre színes kendőket kötő
négerek meg a többiek. Egy kék kötényes hentes nagy tálca húst
cipel a vállán; utána érkezik egy szalmakalapos hajóslegény,
kezében óvatosan egy bambuszkalitkát visz, benne zöld
papagájjal. Vitorlajavítás közben a jenkik duhaj nótákat
zengenek; s refrénjeikre panaszosan mekegnek a ketreceikben
behajózásra váró kecskék. És a folyó... Nos, a folyó tele van
hajókkal, árbocok és kémények erdejével, ameddig csak a szem
ellát: szlúpok és szkúnerek és kétárbocos kis bilanderek,
söröshordókkal megrakott fehérhajók, szénnel púpozott
szénszállítók; halászhajók és nagy teaszállító klipperek,
luxushajók, ragyogó mahagóni fedélzetű gőzösök és mocskos
uszályok, mind összevissza nyomakodnak előre a gőzhajók
kürtjeinek fülhasogató sikításától, a szénrakodók kiabálásától, a
révkalauzok kürtjétől és a bárkák szünet nélküli csengetésétől
visszhangzó káoszban.
Csak az igazán haldokló elmében nem pezsdülne izgalom eme
határtalan, nyüzsgő energia hatására; ennyi igyekezet és lázas
tevékenység hatására, amely ebből a nagyszerű városból
kiindulva árad szét az egész földkerekségen; úgy sürögnek-
forognak itt az emberek, akár a teli, méztől csöpögő kaptárukból
ki- és beszálló méhek. Én magam azonban nem láttam ebben
morális erőt – izgalmasnak izgalmas volt ugyan, de nem jelentett
számomra semmit, és úgy tekintettem erre az egész jövés-
menésre, mint valami cirkuszi felvonulásra. Ahhoz, hogy ebbe
többet is belelásson valaki, olyan embernek kellett lennie, mint
Pinker – hogy meglássa, hogy a civilizáció, a kereskedelem és a
kereszténység végső soron egy és ugyanaz, és rájöjjön, hogy maga
a kereskedelem lehet az az eszköz, mely, a kormány béklyóitól
szabadon, elviszi majd a világ még sötéten maradt szegleteibe a
megvilágosodást.
 Négy

„Cédrus” – ez a kellemes, friss, vidékies illat a kezeletlen fa

illata, és majdnem megegyezik a ceruzafaragványok szagával.
Az atlaszcédrusban található természetes illóolajjal
szimbolizálhatjuk. Érettebb termések esetén az aroma
erőteljesebben érezhető.
Jean Lenoir: Le Nez du Café

A körülbelül velemkorú fiatalember, aki a Narrow Street-i

házban ajtót nyitott, nyilvánvalóan egyike volt azoknak a kiváló
titkároknak, akikről Mr. Pinker beszélt. Ruházata kifogástalan,
még ha egy kicsit konzervatív is volt; gallérja szépen
kikeményítve, és haja, amely ragyogott a pomádétól, rövid –
sokkal rövidebb, mint az enyém.
– Miben segíthetek? – kérdezte hűvös tekintettel.
Átadtam neki Mr. Pinker névjegyét.
– Megmondaná a munkaadójának, hogy Robert Wallis, a költő
van itt?
A fiatalember megvizsgálta a névjegyet.
– Be kell Önt kísérnem. Kérem, kövessen.
Követtem őt az épület belsejébe, amely, most láttam csak,
amolyan raktárépület volt. Az egyik mólónál dereglyések
pakoltak ki nagy vászonzsákokat, emitt pedig raktári munkások,
mindkét vállukon egy-egy zsákkal, hosszú sorokban igyekeztek az
épület különböző zugaiba. A pör-kölődő kávé illata úgy csapott
mellbe, mint valami fűszeres széllöket. O, az az illat... Az
épületben több mint ezer zsák kávét tároltak, és Pinker éjjel-
nappal működtette hatalmas pörkölőüstjeit. Az illat egyszerre
volt nyálcsordító és könnyfakasztó; sötét, mély aroma, mint az
égő szuroké: keserű, fekete, bódító szag, mely megül a garaton, és
eltömíti az orrlyukakat. Meg az agyat. Olyan könnyen a rabjává
válhat az ember, mint az ópiumnak.
 Persze éppen csak körbe tudtam pillantani, mert a titkár
fölvezetett egy lépcsősoron, majd be egy irodába. Az iroda egyik
ablaka az utcára nyílt, de volt egy másik, sokkal nagyobb ablak is,
amiből a raktárba lehetett látni. Ennél az ablaknál állt Samuel
Pinker, és az alant zajló sürgésforgást figyelte. Mellette, egy
üvegharang alatt kis rézszerkezet kattogott csendesen, egy
tekercsből vékony papírcsíkokat eregetve ki magából, amelyekre
mindenféle jelek voltak nyomtatva. A földre hullott,
összegabalyodott papírcsíkok kacskaringós liliommintázatot
alkottak a fényesre lakkozott padlón. Ettől eltekintve a szobában
kifogástalan rend uralkodott. Egy másik titkár, az elsőhöz
meglehetősen hasonló ruházatban, az íróasztalnál ült, és fémből
készült töltőtollal írt.
Pinker felém fordult.
– Négy tonnát kérek a brazilból és egyet a ceyloniból – mondta
szárazon.
– Hogy mondta, kérem? – szólaltam meg zavartan.
– Fizetés berakodáskor, de azzal a kikötéssel, hogy útközben
nem romlik meg az áru.
Rájöttem, hogy diktál. – Ja, persze. Folytassák csak.
Szemtelenségemre Pinker összehúzta a szemöldökét.
– Tíz százalékot visszatartunk a további szállítmányok
előlegeképpen. Maradok tisztelettel, et cetera, et cetera. Üljön le.
– Mivel ezt az utóbbi felszólítást nyilvánvalóan hozzám intézte,
leültem. – Kávét, Jenks, ha lenne olyan szíves – szólt oda a
titkárnak. – A négyest és a kilencest, és végül a tizennyolcast.
Ezeket addig aláírom. – Újból felém fordult. – Ön azt mondta
nekem, hogy író, Mr. Wallis – mondta kedvetlenül.
– Így igaz.
– A titkáraim viszont egyetlen művét sem tudták fellelni a
Charing Cross könyvesboltjaiban. Mr. W. H. Smith
kölcsönkönyvtárában sosem hallottak magáról. És furcsa mód
még a Blackwood’s Magazine irodalmi szerkesztője sem ismeri a
maga munkásságát.
– Költő vagyok – mondtam kissé meglepetten Mr. Pinker
alapos kutatómunkája hallatán. – De még nem jelentek meg
verseim. Azt hittem, ezt tisztáztuk.
 – Azt mondta, hogy még nem híres. És most rá kell jönnöm,
hogy még soha nem is hallottak magáról. Nehéz elképzelni,
hogyan érhetné el az előbbit, ha nem valósul meg az utóbbi.
Gondterhelten leült az asztal másik oldalára.
– Sajnálom, ha hamis benyomást keltettem. Mindazonáltal...
– Hagyja a benyomást.. Precizitás, Mr. Wallis. Csupán ennyit
kérek öntől, és mindenki mástól is. Precizitást.
Pinker a Café Royalban még félszegnek tűnt, sőt
bizonytalannak. Itt, a saját irodájában modora
tekintélyparancsoló volt. Elővett egy tollat, lecsavarta a tetejét,
maga elé vett egy halom levelet, és beszéd közben gyors
kézmozdulatokkal elkezdte aláírni őket.
– Vegyük csak az én példámat. Nevezhetném-e magamat
kereskedőnek, ha soha egyetlen zsák kávét sem adtam volna el?
– Hát, ez igen érdekes kérdés.
– Szó sincs róla. Kereskedő az, aki kereskedik. Ha tehát nem
kereskedem, akkor nem is vagyok kereskedő.
– De, ugyanezzel a logikával, író az, aki ír – állapítottam meg.
– Az már nem feltétlenül szükséges, hogy olvassák is. Csak
kívánatos.
– Hmm – méregette Pinker a gondolatot. – Hát jó. – Úgy
éreztem, mintha sikerült volna átmennem valamiféle vizsgán.
Tálcával a kezében visszaért a titkár. A tálcát, rajta négy
gyűszűnyi csészével és két gőzölgő kancsóval, letette elénk az
asztalra.
– Most tehát – fordult felém Pinker – mondja meg, kérem, mit
gondol ezekről.
A kávét nyilvánvalóan frissen főzték – mély, kellemes illata
volt. Megkóstoltam. Pinker várakozásteljesen figyelt.
- Nos?
– Kitűnő.
Türelmetlenül horkantott.
– És? Maga író vagy nem? Szavakkal keresi a kenyerét?
– Ah. – Értettem már, hogy mit akar. Mély levegőt vettem. –
Kifejezetten üdítő. Mint egy alpesi szanatórium... Nem is... Mint
egy tengerparti pihenőkúra. Nincs jobb, balzsamosabb és
élénkítőbb hangulatjavító ital, mint a Pinker-féle reggeli kávé.
Elősegíti a jó emésztést, helyreállítja a koncentrálókészséget, s
ugyanakkor jó közérzetet is biztosít.
– Mi?!– a kereskedő döbbenten bámult rám.
– Természetesen még csiszolni kell egy kicsit – mondtam
szerényen. – De azt hiszem, az általános irány...
– Kóstolja meg a másikat is – vágott a szavamba
türelmetlenül.
Tölteni kezdtem a másik kancsóból is.
– Ne ugyanabba a csészébe! – szisszent rám.
– Pardon. – Megtöltöttem egy másik gyűszűnyi csészét, és
belekortyoltam. – Ez más – mondtam, meglepetten.
– Hát persze – mondta Pinker. – És?
Addig nem igazán ötlött fel bennem, hogy kávé és kávé között
ekkora különbség lehet. Természetesen egy kávé lehet híg vagy
állott vagy túlfőzött – sőt, gyakran mindhárom egyszerre –, de
most itt volt két kávé, mindkettő jól érzékelhetően kitűnő,
amelyek kitűnőségében ég és föld volt a különbség.
– Hogyan lehetne ezt a különbözőséget szavakkal kifejezni? –
kérdezte, s bár az arckifejezése nem változott, úgy éreztem,
elérkeztünk beszélgetésünk lényegi pontjához.
– Ennek – mondtam lassan, a második csészére mutatva –
szinte... füstös aromája van.
Pinker bólintott.
– Valóban.
– Míg ez – mutattam az elsőre inkább virágos.
– Virágos! – Pinker még mindig bámult rám. – Virágos! – De
érdeklődőnek tűnt, sőt, mintha imponált volna neki, amit
mondok. – Várjon, hadd jegyezzem föl... – Maga elé húzta a
titkár jegyzettömbjét, és felfirkantotta rá a „virágos” szót. –
Folytassa.
– Ennek a második csészének van egy jellegzetes mellékíze.
– Milyen mellékíze?
– Leginkább a ceruzafaragványokra emlékeztet.
– Ceruzafaragványok – Pinker ezt is leírta. – Pontosan,
Olyan volt, mint valami szalonbéli játék. Élvezetes, de
értelmetlen.
– Míg ennek a másiknak... Talán gesztenye? – mondtam.
– Talán – mondta Pinker, tovább jegyzetelve. – És még?
 – Ennek – mutattam a második csészére – fűszeres íze van.
– Milyen fűszer?
– Nem tudom – vallottam be.
– Nem baj – mondta Pinker, és kihúzta papírjáról a „fűszeres”
szót. – Ah, itt vagy? Nagyszerű. Töltsd ki, légy szíves.
Megfordultam. Egy fiatal nő lépett be, újabb kávéskancsóval.
Azonnal, szinte automatikusan észrevettem, hogy egészen csinos
– abban az időben nagy szakértőnek tartottam magamat ezen a
területen. Az úgynevezett „racionális” viselet szerint öltözködött
– ez a ruházati stílus akkortájt kezdett terjedni a dolgozó nők
körében. Az állig begombolt, méretre szabott zakó és a fardagály
nélküli hosszú szoknya nem sokat árult el az általuk eltakart
karcsú alakból. A nő arcvonásai azonban figyelmesek és élénkek
voltak. Aranyszínű haját gondosan föltűzte a feje tetejére.
Teletöltötte az egyik csészét, és óvatosan felém nyújtotta.
– Nagyon köszönöm – mondtam mosolyogva, és igyekeztem
elkapni a pillantását. Ha észre is vette érdeklődésemet, nem
mutatta; arckifejezése professzionálisan távolságtartó maradt.
– Esetleg jegyzetelhetnél, Emily – mondta Pinker, feléje tolva
a jegyzettömböt. – Mr. Wallis éppen azt próbálta eldönteni,
milyen fűszerre emlékezteti őt a legjobb brazil kávénk, de
momentán elhagyta őt az ihlet.
A titkárnő elhelyezkedett az asztalnál, és fölemelte a tollát. Egy
pillanatra, amíg várta, hogy folytassam, esküdni mertem volna,
hogy valami derültséget, sőt huncutságot láttam megvillanni
szürke szeme mélyén. Bár, a fene tudja...
Belekortyoltam az új kávéba, de eleinte nem éreztem semmit.
– Sajnálom – mondtam, a fejemet rázva.
– Fújja meg egy kicsit – javasolta Pinker.
Megfújtam, és újra megkóstoltam. Rájöttem, hogy a másik
kettőhöz képest igencsak átlagos kávéról van szó.
– Ilyet szolgálnak fel a Café Royalban!
– Nagyon hasonlót – mosolygott Pinker. – Szóval, mondja
csak, tényleg rozsdaízű?
– Egy kicsit. – Ittam belőle még egy keveset. – És fakó.
Nagyon fakó. Utóíze pedig mint a... nedves törülközőé. – A
gyorsíróra pillantottam. Szorgalmasan körmölte szavaimat,
pontosabban, ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy furcsa,
szinte az arab írásra emlékeztető kunkori jeleket firkálgat a
papírra. Valószínűleg ez az a Pitman-féle gyorsírási módszer,
amiről hallottam már.
– Nedves törölköző – ismételte Pinker kuncogva. – Nagyon jó,
bár én nem kóstoltam még törölközőt, se szárazon, se nedvesen.
A titkárnő tolla várakozóan megállt.
– Szaga pedig olyan, mint a... régi szőnyegé. – Szavaim
nyomán azonnal további vonások és rovátkák keletkeztek a
jegyzetpapíron,
– Szőnyeg! – bólintott Pinker. – És még?
– Árnyalatnyi égetett pirítósszag. – Újabb firkák.
– Égetett pirítós. Nos. Azt hiszem, egyelőre ennyi elég lesz.
A lány jegyzetei még egy oldalnyit sem tettek ki. Bolond vágy
fogott el, hogy imponáljak neki.
– Szóval, melyik ezek közül az öné? – kérdeztem a kereskedőt,
a kanosokra mutatva.
– Hogy? – Pinker ismét meglepődött a kérdésemen. – Ja,
mindegyik.
– És melyiket kívánja reklámozni?
– Reklámozni?
– Erről például – mutattam az első kancsóra, és fölemeltem a
csészét – mondhatná azt, hogy „Elegáns főzet, a gyarmatok színe-
java, ambróziás gesztenyeízzel”. – A titkárnőből erre kibukott
valami horkantásszerű, halk nevetés. Amit persze azonnal
elfojtott. De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet.
Folytattam a magyarázatot. – Bár én azt vettem észre, hogy a
legtöbb hirdetés a terméknek az egészségre kifejtett hatását
hangsúlyozza. Esetleg: „A kitűnő gesztenyeíztől lesz olyan jó a
közérzet.”
– Kedves Wallisom – mondta Pinker magából sohasem lesz jó
reklámszakember.
– Nem gondolnám.
– Az emberek ugyanis a kávétól kávéízt várnak el, nem pedig
gesztenyeízt.
– Elmagyarázhatnánk nekik, milyen jó a gesztenyeíz a
kávéban.
– A reklámozás lényege természetesen a teljes igazság elfedése
– mondta Mr. Pinker elgondolkodva –, és csak azoknak a
részleteknek a kiemelése, amelyeket a közönség hallani akar. Egy
kódnak viszont épp az a lényege, hogy pontosan rögzítsük a
valóságot, a kódot használó kevesek számára.
– Ez nagyon jó – mondtam elismerően. – Ez már szinte
aforizma. De... mit is akar pontosan mondani azzal a kóddal?
– Fiatalember – mondta Pinker áthatóan nézve rám, – Jól
figyeljen arra, amit most mondani fogok. Nagyon fontos
ajánlatom van a maga számára.
 Öt

– A fejlődés korában élünk, Mr. Wallis. – Mr. Pinker felsóhajtott,

és órazsebéből előhúzott egy órát. Kelletlenül vizsgálgatta,
mintha maga a tárgy több figyelmet igényelne, mint amennyit
jelenleg módjában áll reá áldozni. – Nézze például ezt az órát –
lógatta elém a szerkezetet a láncánál fogva. – Pontosabb is és
kevesebbe is kerül, mint az elmúlt évtizedekben gyártott bármely
más óra. Jövőre még olcsóbb lesz és még pontosabb. Tudja,
mennyiért lehet megkapni a legújabb Ingersoll modellt?
Bevallottam, hogy ezen a téren tájékozatlan vagyok.
– Egyetlenegy dollárért. – Pinker bólintott. – És vegyük
figyelembe az ezzel járó előnyöket. Konzisztencia, állandóság: a
kereskedelem első számú feltétele. Nem hiszi? Márpedig a
pontosabb időmérő eszközök pontosabb vonatokat jelentenek. A
pontosabb vonatok megnövekedett kereskedelmet jelentenek. A
megnövekedett kereskedelem pedig olcsóbb, pontosabb időmérő
eszközöket. – Fölemelt az asztalról egy tollat. – Vagy vegyük
például ezt a töltőtollat. Saját tintatartója van, zseniálisan a toll-
testbe építve, látja? Ez azt jelenti, hogy a titkáraim gyorsabban
tudnak írni, tehát több üzletet bonyolíthatunk, et cetera, et
cetera. Vagy... – Ismét belenyúlt az órazsebébe, s a hüvelyk- és
mutatóujja segítségével kibányászott onnan valamit. – Nézze
meg ezt. – Elragadtatással bámult egy apró csavarra és a
hozzáillő anyacsavarra. – Tudja, micsoda nagyszerű dolog ez,
Wallis? Ezt a csavart például, tegyük fel, Belfastban gyártották.
Az anyát pedig, mondjuk, Liverpoolban. És mégis, tökéletesen
összeillenek. Ugyanis ezeket a meneteket szabványosították. –
Most már csak úgy száguldott a gyorsírónő tolla a papíron;
nyilván már korábban utasították, hogy jegyezze föl a főnökének
ezeket a kis eszmefuttatásait, bár az is lehet, hogy a saját
okulására szorgoskodott. – Pár évvel ezelőtt az ország minden
műhelye és gyára maga készítette a csavarokat, hol ilyen, hol
olyan menetekkel. Kész káosz volt az egész. És nem is praktikus.
Most azonban, a fejlődés hajtóerejének köszönhetően, már csak
egyféle menet van. Hisz maga Mr. Darwin elméleteiben?
A hirtelen témaváltástól meglepetten, és óvatosan, nehogy
valakit meg találjak sérteni – Darwin olyan téma volt, amely
oxfordi professzoraimból mindig indulatot váltott ki – azt
válaszoltam, hogy mindent egybevetve, valószínűleg igen.
Pinker helyeslőén bólintott.
– Darwin bebizonyította, hogy a Fejlődés elkerülhetetlen. A
fajok esetében, természetesen, de mindez ugyanúgy érvényes
országokra, népekre, egyénekre, sőt még a csavarokra is. Nos.
Nézzük, hogyan hasznosíthatnánk Mr. Darwin elképzeléseit a
kávéiparban.
Igyekeztem olyan képet vágni, mintha magától értetődően
tudnék hasznos javaslatokkal szolgálni a témát illetően, és csak a
beszélgető-társam mérhetetlen bölcsessége iránti tisztelet tartana
vissza attól, hogy ezeknek hangot is adjak. Ezt az arckifejezést
gyakorta kellett elővennem Oxfordban, professzorom tanári
szobájában. Most azonban nem volt rá szükség: Pinker teljes
lendületben volt.
– Legelőször is, maga a főzés. Hogyan lehet ezt az eljárást
tökéletesíteni, vagyis fejleszteni Megmondom magának, Mr.
Wallis. Gőzzel.
– Gőzzel? Úgy érti, gőzgéppel?
– Bizonyos értelemben igen. Képzelje el, ha minden
kávéháznak és szállodának volna saját gőzgépe a kávé
előállításához. Akárcsak a pamutgyártásban vagy a
kukoricatermesztésben, itt is megteremtődne az összhang. A
konzisztencia!
– De nem lesz ettől a kávé túlságosan... nos, túlságosan is
forró?
– A gép, amiről beszélek, egészen kicsike. Jenks, Foster – szólt
oda a titkároknak –, hozzák be az apparátot!
Rövid szünet és némi zörömbölés után a két titkár begurított
egy kisasztalt, rajta egy furcsa kinézetű gépezettel. Fő alkatrésze
egy nagy vörösréz vízforraló volt, melyhez még számos rézcső,
kar, tárcsa és egyéb ' vezetékek tartoztak.
– Signor Toselli gőzüzemű kávégépe! – jelentette be Pinker
büszkén. – Ahogyan azt a Párizsi Világkiállításon bemutatták.
Átpréseli a gőzt a kávéőrleményen, egyszerre egy csészéhez
elegendőt, és így sokkal jobb ízhatás érhető el.
– És hogyan fűtik a masinát?
– Gázzal, de úgy gondoljuk, előbb-utóbb meg fog jelenni a
villanyáramos változat is. – Tartott egy kis szünetet. – Rendeltem
belőle nyolcvanat.
– Nyolcvanat!? De hát mit csinál velük?
– Kellenek a Pinker-féle „Józan Kocsmákba”. – Pinker talpra
ugrott, és járkálni kezdett föl-alá. Mögötte Jenks begyújtotta a
forralót: a szerkezet sziszegett és halkan fütyörészett, miközben a
gazdája beszélt. – Természetesen tudom, hogy mit akar mondani.
Rámutatni arra a tényre, hogy jelenleg az egész országban
egyetlenegy Pinker-féle Józan Kocsma sincsen. De lesz, Wallis.
Lesz. A töltőtoll és az Ingersoll órák elvét szándékozom
alkalmazni. Nézzen csak szét Londonban. Minden sarkon van egy
kocsma! Gint árulnak a legtöbbjében; megkopasztják a bérüket
verejtékkel kereső munkásembereket. És mit nyer a
szerencsétlen a részegségével? Hazavánszorog, és jól megveri az
asszonyt. De sokszor annyira beszámíthatatlan, hogy még
hazavánszorogni sem tud, az árokban kell töltenie az éjszakát, így
aztán nem tud másnap munkába állni. A kávé azonban – a kávé!
– nem rejt magában ilyen veszélyeket. Nem tesz
munkaképtelenné, sőt élénkít. Nem tompítja el az érzékeket,
ellenkezőleg: élesíti azokat. Miért ne lehetne minden utcasarkon
inkább kávéház? Ez igazi fejlődés volna, nem gondolja? Ugye?
Márpedig ha ez fejlődés, akkor meg kell történnie. Meg is fog
történni. Darwin megmondta! És én leszek az, aki elősegíti, hogy
megtörténjen. – Leült, homlokát ingujjával törölgette.
– Említett valami kódot – szólaltam meg. – Még mindig nem
egészen értem...
– Igen. Kereslet és kínálat, Mr. Wallis. Kereslet és kínálat.
Elhallgatott. Én vártam, és a titkárnő kecses kis kacsója is
megállt az írótömb fölött. Különlegesen hosszú, elegáns ujjai
voltak. Elképzeltem, ahogy hegedül velük, vagy a zongora
billentyűit nyomkodja. Éppenséggel mindenfélét el lehetett
képzelni ezekről az ujjakról, még nagyon kellemes és nagyon
illetlen dolgokat is.
 – A tervem fő problémája – magyarázta Pinker – a költség. A
kávé drága portéka. Sokkal drágább, mint a sör vagy például a
gin. Mert sokkal hosszabb utat is tesz meg, amíg ideér. Először is
egy ügynöktől kell megrendelni, aki maga is ügynöktől rendeli;
kész csoda, hogy egyáltalán eljut idáig. – Rám nézett. – így hát
azt kérdezzük magunktól... Mit is kérdezünk magunktól?
– Azt kérdezzük magunktól – ismételtem a szavait, miközben
megpróbáltam figyelmemet visszaterelni rá –, hogyan lehetne az
ellátást és így a kínálatot fejleszteni.
Pinker pattintott egyet az ujjával. – Pontosan! A tőzsdével
persze már tettünk egy lépést előre. Gondolom, hallott már a
tőzsdéről.
Nem hallottam.
Kezét az üvegharangra helyezte, amelyben a kis nyomtatógép
még mindig halkan kattogott magában, vég nélkül ontva a földre
jelekkel telerótt papírcsíkjait.
– A Londoni Kávétőzsde forradalmasítani fogja az
üzletmenetet. Tenger alatti kábel köti össze New Yorkkal és
Amszterdammal. Az árak egységesülni fognak. Az egész világon.
És csökkenni is fog az ár. Ez elkerülhetetlen. – Ravasz pillantást
lövellt felém. – Rá tud jönni, miben rejlik a legnagyobb
nehézség?
Elgondolkodtam.
– Hát abban, hogy nem tudhatja, pontosan mit vesz. Számok
alapján vásárol, egyedül az ár a döntő. Önnek az az érdeke, hogy
megtartsa a jó minőségű árut a saját kocsmái számára, és
továbbadja a többit. Így kihasználhatja az alacsonyabb ár előnyét,
másoknak meg átpasszolhatja a szemetet.
Pinker hátradőlt és mosolyogva mért végig.
– Eltalálta, uram. Eltalálta.
A gépezet hirtelen ziháló, bugyogó sivítást hallatott. Jenks
meghúzott egy-két kart, minek következtében kellemetlen, hörgő
hang tört fel a masina számos torkából, miközben folyadék és gőz
egyszerre sistergett bele a miniatűr csészébe.
– És ha van egy kód... – mondtam. – De nem, nem is a kód a
megfelelő szó ide. Ha van a kávék jellemzésére alkalmas szakmai
szókészlet, amiben az ügynökeivel előre megállapodtak, akkor
annak ellenére, hogy más-más országban vannak...
 – Pontosan! – Pinker egyik kezével fölemelte a csavart, a
másikkal az anyát, és összeillesztette őket. – Akkor megvan a
csavarunk, és megvan az anyánk. És a kettő tökéletesen összeillik
majd.
Jenks két apró csészét helyezett elénk. Fölvettem az enyémet.
Nem volt benne több, mint egy evőkanálnyi tömény, fekete
folyadék, melynek felszínét leheletfinom, krémes, mogyoróbarna
hab lepte el. Meglötyögtettem a csészét: olajosan sűrű és lassú
mozgású volt a tartalma. Ajkamhoz emeltem...
Mintha magának a kávénak a legbensőbb eszenciája lett volna
abba a cseppnyi folyadékba sűrítve. Izzó parázs, rőzsefüst és
perzselő lángocskák táncoltak végig a nyelvemen, majd akadtak
el a torkomban, és onnan mintha egyenesen az agyamba
száguldottak volna... És mégsem volt ebben semmi maróan
kellemeden. Állaga, mint a méz vagy a melasz, és társult hozzá
egy kicsike édes íz is, akár a kekszé, mely hosszan tartott, mint a
legsötétebb csokoládéé vagy a dohányé. Két hörpintéssel kiittam
az apró csészét, de az egyre mélyülő, szétáradó íz utána még
sokáig a számban maradt.
Pinker figyelt, majd bólintott.
– Jól érti és érzi az ízeket, Mr. Wallis. Még gyakorolnia kell, de
az megoldható. És, ami a legfontosabb, ért a szavakhoz is. Találja
meg nekem azokat a szavakat, melyek képesek megragadni és
egységesíteni a kávé nehezen megfogalmazható ízét. Hogy két
ember a világ két különböző pontjáról úgy táviratozhassa meg
egymásnak a minőségi jellemzőket, hogy mindketten pontosan
tudják, miről beszél a másik. Legyen határozott, ízidéző, de
legfőképpen precíz. Ez a feladata. Úgy fogjuk hívni, hogy a... – itt
egy pillanatra elgondolkodott. – Úgy fogjuk hívni, hogy „Pinker
és Wallis módszere a különböző kávéízek meghatározására és
osztályozására”. Mit szól hozzá?
Várakozásteljesen nézett rám.
– Rendkívül izgalmasnak tűnik a feladat – mondtam
udvariasan –, de nem biztos, hogy én ezt meg tudom oldani. Én
író vagyok, művész, nem pedig afféle kifejezésgyártó. – Te jó
isten, az ebből a masinából kifőtt kávé bizony erős volt. Éreztem,
hogy kezd felgyorsulni a szívverésem.
 – Ah. Emily sejtette, hogy efféle választ kapunk – intett Pinker
a fejével a titkárnő felé, aki még mindig engedelmesen a
jegyzettömb fölé hajolt. – Az ő javaslatára bátorkodtam
megszerezni az ön apjának a címét, és táviratilag értesíteni őt
erről a foglalkoztatási ajánlatunkról. Talán érdekli önt is Wallis
tiszteletes úr válasza. – Pinker az asztalon felém tolt egy
táviratszelvényt. Fölvettem. A szöveg azzal kezdődött, hogy
„Halleluja!” – Úgy látszik, tisztelt édesapja szívesen
megszabadulna már az ön eltartásának a terhétől – mondta
Pinker szárazon.
– Értem.
– „Mondja meg neki, havi ellátmány leállítva stop. Hálás
vagyok a lehetőségért stop. Isten áldja uram stop.”
– Ah.
– És az egyetemről való eltanácsoltatásának fényében, mert az
apja futólag ezt is megemlítette, a tanítói mesterség vagy a papi
hivatás is valószínűleg elérhetetlenné vált az ön számára.
– Igen – mondtam. A torkom mintha kiszáradt volna. Jenks
újabb apró csésze kávét helyezett elém. Egy hajtásra kiittam.
Illatos faszén és sötét csokoládé árasztotta el az agyamat. – Ön
rendkívüli gazdagságot említett.
– Valóban?
– Tegnap, a Café Royalban. Azt mondta, ha csatlakozom a...
vállalkozásához, mindketten rendkívül gazdagok leszünk.
– Na igen – gondolkodott el Pinker. – De az csak egy
szófordulat volt. Egy, egy, izé... – a titkárnőjéhez fordult. – Mit is
használtam, Emily?
– Túlzó kifejezést – válaszolta a nő. Most szólalt meg először.
Halkan beszélt, de mintha megint érezhető lett volna az a kis
derültség. Feléje pillantottam, de a fejét még mindig az írótömb
fölé hajtotta, és szorgalmasan jegyzetelte az elhangzottakat
azokkal a fura kacskaringókkal.
– Úgy van. Túlzó kifejezést használtam. Mint íróember,
gondolom, értékeli az ilyesmit. – Pinker szeme kajánul csillogott.
– Természetesen akkor még nem ismerhettem az ön némiképp
szorult körülményeit.
– És pontosan milyen... javadalmazást ajánl?
 – Emilytől úgy hallom, hogy Mrs. Humphry Wardnak tízezer
fontot fizettek legutóbbi regényéért. Annak ellenére, hogy ő a
legnépszerűbb író az országban, ön pediglen teljességgel
ismeretlen, hajlandó vagyok ugyanolyan arányban fizetni önt.
– Tízezer fontot? – ismételtem döbbenten.
– Azt mondtam, ugyanolyan arányban, uram, nem
ugyanannyit. Ismét fel kell hívnom a figyelmét a pontatlanság
veszélyeire. – Elmosolyodott. Ez a gazfickó élvezte a helyzetet. –
Mrs. Ward műalkotása hozzávetőlegesen kétszázezer szót
tartalmaz. Az hat shillinget és három pennyt tesz ki szavanként.
Én is fizetek magának hat shillinget és három pennyt minden
egyes leíró szóért, amit felveszünk a kódunkba. És húsz font
kiegészítő prémiumot, amikor teljesen elkészül. Ez tisztességes
ajánlat, nem igaz?
Megdörzsöltem az arcomat. Forgott a fejem. Túl sokat ittam
abból az átkozott kávéból.
– „Wallis-Pinker-módszer”.
– Tessék?
– Wallis-Pinker-módszernek kell nevezni, nem pedig fordítva.
Pinker összehúzta a szemöldökét. – Mivel az ötlet egy
Pinkertől származik, úgy gondolom, Pinkert illeti ez elsőbbség.
– De mint íróra rám hárul majd a munka nagyobb része.
– Ha szabad ilyet mondanom, Wallis úr, ön még mindig nem
fogta föl igazán, hogyan működik az üzleti világ. Mert ha én
készségesebb alkalmazottra vágyok, akkor egyszerűen lemegyek a
Café Royalba, és szerzek magamnak egyet. Hiszen öt perc se
kellett ahhoz, hogy önre rátaláljak. Míg viszont ha ön szeretne
más munkaadót keresni, akkor bizony elég nehéz dolga volna.
– Elképzelhető – mondtam. – De nincs két egyforma író.
Honnan tudja ilyen biztosan, hogy másvalaki ugyanígy
megfelelne erre a feladatra?
– Hmm – gondolkodott el Pinker. – Na jó – egyezett bele
hirtelen. – Legyen Wallis-Pinker-módszer.
– És mivel ez írói munka, szükségem volna egy kis előlegre.
Harminc fontra.
– Az igen komoly összeg.
– Ez így szokás – erősködtem.
Meglepetésemre Pinker vállat vont.
 – Ha harminc font, hát harminc font. Megegyeztünk?
Tétováztam egy pillanatig. Azt akartam mondani, hogy
gondolkodnom kell még rajta, hogy tanácsot kell kérnem. Már
előre el tudtam képzelni barátaim, Hunt és Morgan
gúnyolódását, ha beszámolok nekik erről a megbízatásról. De –
nem tudtam megállni – rápillantottam a lányra. A szeme
ragyogott, és... Ha nem is kifejezetten mosolygott, de adott egy
apró kis jelfélét, ahogy a szeme tágra nyílt egy alig észrevehető,
bátorító fejbólintás kíséretében. Abban a pillanatban el voltam
veszve.
– Igen – mondtam.
– Rendben – mondta a kereskedő. Fölállt és kezet nyújtott. –
Holnap kezdünk, itt, ebben az irodában, uram, pontban délelőtt
tízkor. Emily, légy szíves kikísérni Mr. Wallist.

Hat

„Maró” – csípős, savanyú érzet a nyelven.

Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Ahogy elértük a lépcső alját, megállítottam a lányt. – Szabad

körülnézni a raktárépületben? Szeretnék többet megtudni az
üzletről, amelybe, Mr. Pinker úgy döntött, hogy beavat.
Ha értette is, hogy a munkaadóján való viccelődésre invitálom,
nem mutatta jelét. – Természetesen – mondta egyszerűen, és
bevezetett abba a hatalmas raktárhelyiségbe, amit már korábban
is láttam.
Furcsa egy hely volt, pokolian meleg, az egyik oldalt szegélyező
pörkölőüstök miatt – égőik fényesen világítottak a félhomályban.
A hajóról már kirakodtak, és a mólóra nyíló nagy kaput bezárták,
csak a szárnyak illeszkedésénél tört át egy vastag fénynyaláb.
Odafönt a magasban voltak ugyan ablakok, de kevés világosságot
engedtek be. Sőt, a levegő inkább különösen homályos volt; egy
idő után rájöttem: a sűrűn szálló, gyapotrostszerű portól. Ha
belenyúltam, a kezem körül kavargott a levegő.
– A kávészemek héja – magyarázta Emily. – Néha hántolatlan
kávét kapunk.
Ebből én nem sokat értettem, de azért bólintottam.
– És ez a kávé mind Pinkeré?
– Mister Pinkernek – mondta, kissé megnyomva a titulust –
négy raktárépület van a tulajdonában, melyek közül a két
nagyobbik a vámszabad raktár. Ez csak az elosztóközpont. –
Előremutatott. – A kávé a folyón érkezik, hajóval. Próbakóstolás
után megmérik, hántolják, pörkölik, és elraktározzák a
származási ország szerinti megfelelő helyre. Ebben a
raktárhelyiségben, úgy is mondhatjuk, benne van az egész világ.
Az ott Brazília, ez pedig itt Ceylon. Indonézia mögöttünk
helyezkedik el, bár onnan nem sok jön, ott a hollandoké a termés
java. A tiszta arabicát itt tartjuk, biztonsági okokból.
– Miért kell a tiszta arabicát nagyobb biztonságban tartani,
mint a többit?
– Mert az a legértékesebb. – Odalépett egy halom tömzsi
jutazsákhoz. Egy már nyitva állt. – Nézze – mondta, és a hangja
megtelt izgalommal.
Néztem. A zsák tele volt kávészemekkel– ércszínű, ragyogó
szemekkel, mintha mindegyiket egyesével beolajozták és
kifényesítették volna. Tenyerét belemerítette a zsákba, és elém
tartotta a szemeket. Aprók voltak, mindegyikben kis bevágás,
mint a mogyoróban, és ahogy visszapergette őket a többi közé,
úgy sustorogtak, mint az eső.
– Mokka – mondta mélységes tisztelettel. – Minden egyes
darabja ékkő. – Konyákig belenyúlt a zsákba, és gyengéd,
hipnotikus, szinte simogatásnak is beillő mozdulattal
körbekavarta a szemeket, szabadjára eresztve azt a sötét, perzselt
aromát. – Egy ilyen zsák felér egy zsák kincsesei.
– Megengedi? – kérdeztem, és én is bedugtam karomat az övé
mellé a zsákba. Érdekes érzés volt: láttam, ahogy a szemek
összezárulnak a csuklóm körül, akár valami folyadék, de szárazak
és könnyűek voltak: súlytalanok, mint a pelyva. A tömény,
kesernyés szag megtöltötte az orrlyukaimat. Mélyebbre nyúltam,
és a kávészemek síkos, olajos simasága mellett mintha – egy
pillanatra csak – valami mást is tapintottam volna: a lány
ujjainak finom, száraz puhaságát.
– Csuda egy figura ez a maga Mr. Pinkere – mondtam.
– Zseni – mondta a lány csöndesen.
– Kávéimpresszárió? – Mintha csak véletlenül történt volna,
hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a csuklóját. Egy
pillanatra megfeszült és kihúzta a karját, de más módon nem
reagált az esetre. Jól tippeltem: volt itt valami különleges
huncutság vagy, talán helyesebb azt mondanom, magabiztosság.
Olyan nővel álltam szemben, aki nem kényeskedik és sikítozik
csak úgy.
– Zseni – mondta ismét. – Meg akarja változtatni a világot.
-A „Józan Kocsmáival?”
Érezhette hangomon a derültséget, mert kurtán csak ennyit
mondott: – Az is része a tervnek, igen. – És mintha valami érzéki
erő húzta volna, újból belesüllyesztette a kezét a zsákba, és
figyelte, ahogy a szemek peregnek az ujjai között, feketén, mint
az ébenfa gyöngyök vagy szurok-cseppek.
– És mi a többi része a tervnek? – próbálkoztam.
Hűvösen tekintett rám. – Nevetségesnek tartja őt?
Megráztam a fejemet. – Nem. Csak egy kicsit el van tévedve. A
munkásember sohasem fogja arab kávéra cserélni a gint.
A lány elutasítóan megvonta a vállát. – Lehetséges.
– Nem ért egyet velem?
Válasz helyett újabb marék kávészemet emelt ki a zsákból, és
két tenyerét ide-oda forgatva engedte, hogy a szemek lassan
visszahulljanak. Hirtelen rájöttem, mire emlékeztetett ez a
komor, síri raktárépület. A kávé mindent elnyomó illata olyan
volt, mint a füstölőé, a porral teli fény pedig mint valami nagy
katedrális homálya.
– Ezek nem csupán kávébabok, Mr. Wallis – mondta, szemét a
hulló fekete gyöngyökre szegezve. – Ezek magvak, egy új
civilizáció magvai.
Felpillantott. Követtem pillantását az ablak felé, amely Pinker
irodájából nézett a raktárra. A kávékereskedő az üvegnél állt és
figyelt minket.
– Nagyszerű ember – mondta a lány egyszerűen. – Azonkívül
az apám.
Kihúzta a zsákból a kezét, és kecsesen megtörölte egy
zsebkendővel, majd elindult a pörkölök felé.
– Miss Pinker – szóltam, utolérve őt. – Kérem, engedje meg,
hogy bocsánatot kérjek. Sejtelmem sem volt... Ha megsértettem
volna...
– Ha tartozik is valakinek bocsánatkéréssel, az az apám.
– De az apjának nincsen tudomása az előbbi
megjegyzéseimről.
– Én pedig nem fogom őt tájékoztatni, ha maga sem teszi.
– És szintén elnézését kell kérnem... – Itt egy kicsit
elbizonytalanodtam. – Az ön iránt tanúsított viselkedésem miatt,
amely egyáltalán nem volt helyénvaló egy olyan helyzetű hölgy
esetében, mint ön.
– Milyen viselkedésről beszél? – kérdezte ártatlanul. Hirtelen
zavaromban nem tudtam, mit feleljek erre.
– Remélem, Mr. Wallis – mondta –, hogy ugyanúgy fog
viselkedni velem szemben, mint az apám bármelyik
alkalmazottjával szemben.
Feddés volt ez vagy felhívás? Ha az utóbbi, igencsak burkolt
formájú. Pár másodpercig állta a pillantásomat.
– Mindketten azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, nem igaz? A
személyes érzelmeket ilyenkor félre kell tennünk. „Reggel vesd el
a te magodat, és este se pihentesd kezedet.” Prédikátor könyve.
Meghajtottam a fejem. – Milyen igaz. Akkor hát, örömmel
várom az estét, Miss Pinker.
– Én pedig a reggelt, Mr. Wallis.

A raktárból távozva egyenlő mértékben éreztem izgalmat és

zavart. Egyfelől úgy tűnt, sikerült jövedelmező állásba botlanom.
Másfelől azonban határozott keménység kezdett domborodni a
nadrágomban, a bájos Emily Pinkerrel történt flörtölésem
következtében. Nos, ez utóbbit könnyű volt elintézni. Hajóra
szálltam, és elmentem az Embankmentig, aztán átvágtam a
Strandén egyenesen a Wellington utcába. Itt számos olcsó, de jó
műintézmény volt található, mind megbízhatóan magas
színvonalú, melyeknek rendszeres vendége voltam már korábban
is. Azon az estén azonban, különleges nap lévén, volt mit
ünnepelni: harminc fontos előlegem ígéretét.
 Épp csak annyi ideig késlekedve, amíg megettem egy adag
hurkát a Savoy Tavern ablakában, beléptem a 18-as szám, a
legelőkelőbb bordélyház ajtaján. Az első emeleten, nehéz
függönyök mögött nyílott egy vörös damaszttal bélelt
fogadószoba, ahol kárpitozott díványokon vagy fél tucat
válogatott szépségű lány heverészett alsóneműben. De melyiket
is válasszam? Az egyiknek gyönyörű vörös fürtjei voltak; a
másiknak púderozott arca olyan, akár egy marionetté. Volt ott jól
megtermett, hat láb magas német szépség, sötét bőrű francia
kokett, meg még más is, mindenféle.
Végül azt választottam, amelyiknek a hosszú, elegáns ujjai
Miss Emily Pinkerre emlékeztettek.

Hét

Pinker felpillant, ahogy a lánya belép az irodába, és elkezdi

leszedni az asztalt elborító kávéscsészéket és kanosokat.
– Nos – kérdezi kedvesen –, mit szólsz a mi esztétánkhoz,
Emily?
Emily törlőrongyot vesz a kezébe, és letöröl pár morzsa
kiömlött kávédarálékot a fényes mahagóniasztalról, mielőtt
válaszolna.
– Hát, egyáltalán nem olyan, amilyennek vártam.
– Milyen szempontból?
– Először is sokkal fiatalabb. És meglehetősen el van telve
magától.
– Igen – ért egyet Pinker. – De átgondolva a dolgot, úgy
döntöttem, lehet, hogy ez nem is baj. Egy idősebb embernek
megrögzültebbek az elképzelései. Ez, remélem, nem akar majd
meglépni az ötleteddel.
– Nem igazán az én ötletem – mormogja Emily.
– Ne légy túlságosan szerény, Emily. Ha Mr. Wallisszal fogsz
dolgozni, ezt a luxust nem engedheted meg magadnak.
Természetesen a te ötleted, és az is kell hogy maradjon, – Ujjai
között forgatja töltőtollát. – Csodálkozom, hogy neki ez eszébe
sem jutott. Észrevetted, hogy amikor azt mondtam, egy Pinkertől
származik az ötlet, automatikusan úgy gondolta, hogy magamról
beszélek?
– Logikus feltételezés, nem? Hiszen akkor még nem tudta,
hogy a lánya vagyok.
– Lehetséges. – Pinker figyeli a lányát, ahogy felpakolja a
tálcára a porcelánt. – És, megmondod majd neki? Mármint hogy
a Kalauz ötlete tőled származik?
Emily egymásba rakogatja a csészéket, és csak egy pillanatnyi
kihagyással válaszol. – Nem.
– Miért nem?
– Azt hiszem, egyelőre minél kevesebbet tud a terveinkről,
annál jobb. Ha elmondom neki, esetleg többet is akar majd tudni
a Kalauz kigondolásának céljairól. És bármi, amit mondunk,
valahogy visszajuthat a versenytársainkhoz – sőt, még az is lehet,
hogy magához Howellhoz is.
– Most is nagyon bölcs vagy, Emily, mint mindig. – Az apja
elfordítja a fejét, és az árfolyamjelző gépet figyeli, ahogy böködi
és köpködi a vég nélküli szalagot. – Hát, akkor csak
reménykedjünk, hogy alkalmas lesz a feladatra.

Nyolc

A kóstolószobát óvjuk a külső behatásoktól, különösen a

látványtól, a hangoktól és a szagoktól. Ezenkívül csakis az
előttünk álló feladatra koncentráljunk.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Másnap reggel Jenks, az első titkár kapta a feladatot, hogy

körbevezessen. Előző este a raktárépület katedrálishoz
hasonlított, de ma, Jenks társaságában hamarosan kiderült, hogy
valójában gépezetről van szó. Hatalmas, de nagyon egyszerű
profittermelő gépezetről. Az „anyag”, ahogy Jenks a kávét
nevezte, a dagállyal érkezett, s aztán ide-oda áramlott a hatalmas,
dobozszerű raktárban: hántolták, pörkölték, aprították, néha
meg is darálták, s amikor egy másik dagállyal újra kiáramlott
innen, már megnégyszerezte az értékét. Jenks megmutatta a
könyvelést. Ő írta saját kezűleg az egészet. Hatalmas
leltárkönyvek, melyekben minden egyes zsák, minden egyes
babszem mozgását feljegyezték, ahogy feltartóztathatatlanul
haladt egyik oszlopból a másikba.
Az ebbe a raktárba érkező kávék nagy részéből mindössze
négyféle kávékeveréket állítottak elő: volt a Pinker-féle
Mokkakeverék, a Pinker-féle Régi Kormányzósági Jávai Kávé, a
Pinker-féle Ceyloni Kávé és a Pinker-féle Fantáziakeverék.
Ezekből az elnevezésekből azonban nem derült ki a keverékek
lényege. A Régi Kormányzósági Jávai Kávét például azért
nevezték így, mert piacra dobás előtt a holland kormányzat
raktárakban továbbérlelte a termést, s így jött létre a kontinensen
olyan népszerű zamatos íz. Most azonban a holland kávét sújtó
vámok miatt Pinker keverékében a jávai kávé aránya alig érte el
az egyharmadot, a többi már indiai és brazil birtokokról
származott. Hasonló a helyzet, magyarázta Jenks, a ceyloni
keverékkel, amelyet korábban Pinker saját ceyloni ültetvényein
termesztett kávéból állítottak elő. Most azonban, hogy az üszög
szinte teljesen elvitte a termést, a név inkább a stílust, és nem az
eredetet jelöli, ugyanis a keverék több mint nyolcvan százalékát
az olcsóbb brazil kávé teszi ki.
Meglepett képet vághattam, mert szigorúan hozzátette: – Ez
bevett üzleti eljárás, nincs benne semmi csalás.
– Természetesen.
– Más kereskedők gyakran szennyezik a keverékeiket idegen
anyagokkal. Cikóriával, zabbal, pörkölt kukoricával, sőt még
melasszal és fahamuval ízesített cirokkal is. De a Pinker-féle
kávéval ez sohasem fordulhat elő.
– Még akkor sem, ha, ahogyan ön mondta, ez bevett üzleti
eljárás? – kérdeztem ártatlanul.
Szigorúan nézett rám. – Azt mondtam, gyakran előfordul. Úgy
értem, az olyan, harmadrangú kereskedők körében, mint
Seymour vagy Lambert. Még Howellnél is megesik, pedig ő „a
királyi udvari beszállító” címmel büszkélkedhet. – A neveket,
különösen az utolsót, ingerült megvetéssel ejtette ki.
– Értem. – S mivel már épp eleget piszkáltam, témát
váltottam. – A ceyloni termés elvesztése biztosan súlyos csapás
volt.
– Nem igazán. A föld olcsó, és a munkaerőt könnyen át
lehetett csoportosítani más terményekre, mint például a teára.
Volt valamennyi papíron kimutatható veszteség, de azt leírtuk
állóeszközben.
Ezek a kifejezések persze – papíron kimutatható veszteség,
állóeszköz, leírtuk – akkor semmit sem mondtak nekem.
Bólintottam, és továbbmentünk.
Az irodában Jenks megmutatta, hogyan kóstol, vagy ahogy ő
mondta, „csészéz” egy kereskedő. Meghatározott mennyiségű
őrölt kávét teszünk egy szabványméretű csészébe. Hozzáöntjük a
vizet, és miután vártunk pontosan két percet, egy kanállal
lenyomjuk a zaccot a csésze aljára, és megkóstoljuk az
eredményt.
– Így – mondta Jenks. Gyakorlott, kecses mozdulattal
belemártotta kanalát a csészébe, aztán a szájához emelte, és
hangosan beleszürcsölt. Igencsak közönséges hang volt ez egy
ilyen úriembertől, de aztán rájöttem, hogy szándékosan szívja be
a levegőt a folyadék mellé – hasonló módon, ahogy Pinker tette
azt a Café Royalban.
– Milyen íze van? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nem nagyon értek az ízekhez. – Volt a
hangjában egy kis megvetés, mintha azt akarta volna mondani,
hogy az anyag tényleges ízével foglalkozzanak csak az ilyen
alakok, mint én.
– Az ön pozíciójában ez hátrányt jelenthet.
– Én a dolgok üzleti oldalával foglalkozom.
– De ha a kávénak semmilyen íze nem volna, akkor nem
menne az üzlet.
– Mindannyiunk szerencséjére azonban itt van ön – mondta
egy szippantással és különös hangsúllyal. Meglepetten néztem rá.
Eddig föl sem merült bennem, hogy megjelenésemmel esetleg
Pinker valamelyik másik alkalmazottját kiüthettem a nyeregből.
 Ebben a pillanatban belépett maga a kereskedő,
– Ah! Látom, új tanítványunk lázasan dolgozik – jegyezte meg.
– Örvendek, hogy ennyire szorgoskodni látom, Mr. Wallis. Be
kell vallanom, tegnap este elfogott egy pillanatra az aggodalom.
Innen ugyanis már nincs önt hova „eltanácsolni”. – Fölemelte a
csészét, amiből a titkár az előbb kóstolt, mélyen beledugta az
orrát és nagyot szippantott. – Figyelje meg – mondta
elgondolkodva –, hogy más a szag itt, a csészében, és – kicsit
arrébb vitte az orrát – más néhány hüvelyknyi távolságból. Sőt,
ha oldalra fordítjuk az orrunkat – így –, azt tapasztaljuk, hogy
erősödik az aroma. Míg ha finoman körbelötyögtetjük a
folyadékot – megforgatta a csészét más illóanyagokat
szabadítunk fel. Ezeket a tényezőket mind figyelembe kell majd
vennünk, ha elérkezünk odáig.
– Mr. Wallis épp kifejezésre juttatta a kávékeverékekkel
kapcsolatos fenntartásait – szólalt meg Jenks epésen.
Pinker homlokát ráncolva nézett rám. – Valóban?
– Csak azt jegyeztem meg – mondtam udvariasan; üssön a
ménkű ebbe a sunyi Jenksbe! –, milyen sok gondot okozhat
ennyiféle kávét vásárolni, és csak olyan kevés számú keveréket
előállítani.
– Bizony, bizony. Az igazi kávérajongó bármelyik ültetvényről
származó kávéban föl tud fedezni csodálnivalót, ahogy a borok
szerelmese is örömét leli Bordeaux vörösborainak és
Spanyolország riojáinak összehasonlításában, és így tovább. De
nekünk hasznot kell termelnünk, és a borokkal ellentétben a
kávé, ha már egyszer megpörkölték, nem javul tovább, ahogy
telik az idő.
Odalépett az ablakhoz, amiből a raktárra lehetett látni, és
elmélázva letekintett a hatalmas térségbe. – Tekintsünk rájuk
úgy, mint egy hadseregre – mondta, szinte csak magának.
Kénytelen voltam egészen a válla mellé állni, hogy halljam. –
Mindegyik ezredről lehet tudni, hogy melyik vidékről való,
milyen az egésznek a karaktere, ugyanakkor minden alakulatot
egyének alkotnak – harcoló emberek, akik feláldozták
egyéniségüket az egész javáért. Ott lent megvannak az én skót
lövészeim, az ír szabadcsapataim és az indiai gurkáim. És
pontosan úgy, ahogy a feladattól függően, egy hadseregben is hol
a lovasságot, hol az utászokat vetik be, a kávékeverék előállítója
is kiegészítheti a gyengébb minőségű brazil kávét egy kevéske
szumátraival, vagy elfedheti az egyik hiányosságait a másik
előnyösebb tulajdonságaival.
– És ha ez egy hadsereg, akkor ön a generálisuk, aki hadba
küldi őket – mondtam. Viccnek szántam, de Pinker szemében,
ahogy rám pillantott, a humornak a szikráját sem tudtam
fölfedezni. Épp ellenkezőleg. Tekintete elszánt volt, ahogy azt
mérlegelte, mire volnának képesek odalent azok a zászlóaljak.
– Pontosan így van – mondta csöndesen. – Pontosan így.

Azonnal munkához láttunk. Behoztak egy égőt, és rákapcsolták a

gázra. Bőségesen elláttak bennünket csészékkel és vízforraló
kancsókkal, valamint egy South névre hallgató faragatlan
fickóval, akinek az volt a feladata, hogy kívánságunkra hozza föl
nekünk az általunk kért kávémintákat. Volt ott még két fémvödör
is, amelyek rendeltetésével eleinte nem voltam tisztában.
– A kávénak kell – magyarázta Pinker. – Mert ha mindet
megissza, a végén kiugrik a bőréből.
És megkaptuk Emilyt is, aki a jegyzettömbjével elfoglalta
helyét az asztal végén. Rámosolyogtam, és bár udvarias
bólintással fogadta köszönésemet, nem volt az több, mint
munkatársak közötti üdvözlés. Ő persze nem tudhatta, hogy
előző este mi jó nagyot henteregtünk egy bársonnyal borított
díványon a Wellington Street 18. szám alatti házában. (A lány,
akit választottam, elég csinos volt, de nagyon fásult; természet
adta síkosságát nyilvánvalóan föl kellett javítani egy jó adag
Clayton-féle zsiradékkal. Jóval később, amikor visszaértem
szállásomra, láttam, hogy lelohadt hímtagomat vastagon borítja a
fent nevezett anyag. Furcsa egy dolog ez a kurvákkal
kapcsolatban, hogy az ember felárat fizet a gyakorlatlanságért és
ügyetlenségért – bizonyára az egyetlen hivatás, ahol ez a helyzet.
De állj, elkalandoztam.)
– Azt javaslom, vegyük kiindulópontul a svéd Linné doktor
feljegyzéseit, amelyekkel a szagokat kategorizálja – mondta
Pinker, és elővett egy zsebkönyvet. – Itt is van. Linné hét
csoportba osztja a szagokat, a hedonisztikus, azaz élvezetet
nyújtó tulajdonságaik alapján. Így aztán vannak az úgynevezett
fragrantes, azaz illatos, „jó” szagok, mint például a sáfrányé vagy
a zöldcitromé; utána jönnek az aromaticos, az aromás illatok,
mint a citromfa, ánizs, fahéj vagy a szegfűszeg; vannak aztán az
ambrosiacos, az ambróziás, pézsmailíatú szagok; az alliaceous, a
fokhagyma és hagymafélék szaga; a hircinos, a bakszagúak, úgy
mint a sajt, hús vagy a vizelet szaga; a tetros, a kellemetlen,
átható szagok, mint a trágya vagy a dió szaga; és végül a
nauseosos, az émelyítő szagok, mint például az ördöggyökér
levének a szaga. Egyetértenek?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Nem.
Pinker összeráncolta a homlokát.
– Linné rendszere valószínűleg kiválóan megfelelt az ő
biológiai céljainak – mondtam fölényesen –, de az esztétikai
elvek más megközelítést kívánnak. Először is a látvánnyal kell
foglalkoznunk. A színnel és megjelenéssel, és csak utána
léphetünk tovább a szagokra, ízekre, utóízekre és így tovább.
Pinker elgondolkodott. – Rendben.
Így aztán, megállapodva abban, hogy az én módszerem szerint
fogunk haladni, leküldtem Southt a raktárba, hogy hozzon
minden ott található zsákból egy-egy maroknyi kávét. Végül a
kávékat kis halmokban elrendezték előttem az asztalon.
– Nos – kezdtem hozzá nagyobb magabiztossággal, mint
amennyit valójában éreztem –, ezek itt olyan feketék, mint a
kétségbeesés, míg ez a másik halom aranyszínű, mint az erény...
– Nem, nem – vágott közbe Pinker. – Ez így túlságosan is
költői. Ami valakinek kétségbeesést, az másnak búskomorságot
jelenthet, és ki a megmondhatója, hogy a kétségbeesésnek és a
búskomorságnak azonos-e a színe?
Ebben volt valami. – Akkor meg kell állapodnunk a fekete
különböző árnyalatait meghatározó szavakban.
– Pontosan, uram. Pontosan ez a célom.
– Hmm. – Fontolóra vettem a dolgot. Ha jobban
belegondolunk, elég macerás feladat. – Legelőször is –
jelentettem ki meg kell határoznunk a legfeketébb feketét.
– Rendben.
 Hirtelen nagy csend telepedett ránk. Mert tényleg nehéz volt
olyan szót találni, amely hitelesen adja vissza a legsötétebb
kávészemek tiszta fekete színét.
– A tehén orrának a feketesége – mondtam végül. Pinker
fintorgott. – Vagy a meztelen csiga hajnalban csillogó
feketesége...
– Túlságosan erőltetett. És, ha szabad ilyet mondanom, nem
túl étvágygerjesztő.
– Fekete, mint a bibliai sötétség.
– Ellenérzéseket válthat ki.
– Fekete, mint a hold nélküli éjszaka,
Pinker cöcögött.
– Ez is túl költői? Mit szól akkor a faszénhez?
– Azt, hogy a faszén nem egészen fekete. Inkább szürkés,
valahol a pala és az egér bundájának szürkesége között. – Ez
Emilytől jött. Rápillantottam. – Bocsásson meg – tette hozzá. –
Nyilvánvalóan nincs szüksége mások véleményére, ha a magáé
már olyan jól kialakult.
– Épp ellenkezőleg. Nagyon jó a meglátása – mondtam. –
Különben is, minél jobban, izé... Összedolgozunk, annál nagyobb
a végső siker esélye. – Magamban természetesen már nagyon
bántam, hogy nem kötöttem ki, hogy ezt a kalauzt teljesen
egyedül óhajtanám összeállítani. Már vagy tíz perce vitatkoztunk
a fekete színen, és még azt a tíz shillinget sem kerestem meg,
amit előző este oly lendületesen elköltöttem.
– Coboly? – javasoltam.
– Varjú – kontrázott Pinker.
– Antracit.
– Kátrány.
– Korom – mondtam.
Pinker kelletlenül bólintott. Senki nem vitathatta, hogy a
korom valóban nagyon fekete.
– Megvan az első szavunk – mondta Emily, és felírta a szót. –
De azt tudnia kell, hogy ezek a kávészemek csak azért ilyen
feketék, mert ilyenre pörköltük őket. Természetes állapotukban
valójában világosbarnák.
– Persze – bólintottam. – Ezzel tisztában vagyok. – Csak,
mondanom sem kell, elfelejtettem. – A pörkölést természetesen
szintén figyelembe kell vennünk. Közben azonban felmerül a
kérdés: ha azok a szemek koromfeketék, akkor ezek mik? –
böktem meg az ujjammal egy másik halmot.
– Ezek...? Mint a vas – mondta Emily.
– Valóban – értettem vele egyet. – Pontosan olyan a színük,
mint a vasé.
– Egyre könnyebben megy – jegyezte meg Emily, ahogy felírta
a szót.
– És ezek? – szólalt meg Pinker egy harmadik kupacra
mutatva.
– Igazgyöngy.
– Az igazgyöngy fehér. Ezt minden bolond tudja.
Kezembe vettem egy kávészemet, és alaposan megvizsgáltam.
Volt neki egy bizonyos opálos ragyogása, akár a kifényesített
pénzérmének. – Akkor ón.
– Egyetértek – mondta Emily, és leírta.
– És így el is érkeztünk a barnához.
– De a barnának nagyon sok árnyalata van, és mindegyikre
csak azt mondják, barna – vetette közbe Pinker. – Nincsenek
szavak, amelyekkel különbséget lehetne tenni közöttük.
– Nem egészen. Gondoljon bele például a fák különböző
színárnyalataiba. – Rápillantottam a kávészemekre. – Ezek közül
az egyiket nevezhetjük mahagóninak, a másikat kőrisnek, a
harmadikat tölgynek.
Pinker hirtelen felpattant. – Vannak sajnos más elintézendő
ügyeim is. Maguk ketten csak folytassák tovább.
Később rájöttem, hogy ez az egyik jellemzője. Semmire sem
tudott egy óránál hosszabb ideig koncentrálni. Ennek oka
egyrészt a rengeteg feladat volt, amire mind szánnia kellett az
idejéből, másrészt őt mindenben leginkább csak az újdonság
izgatta – ideig-óráig. Most az ajtóhoz lépett, kitárta, és kiszólt:
– Jenks? Hol van, Jenks?
Azzal eltűnt.
Odanéztem Emilyre. Szemét a jegyzettömbre szegezte.
– Azon gondolkodom már egy ideje – mondtam halkan –,
hogy vajon melyik szó írná le a legpontosabban az ön szemének a
színét.
 Megdermedt, és láttam, hogy enyhe pír önti el az arcát, ahogy
továbbra is jegyzetfüzete fölé hajolva ül.
– Mert a szeme is a szürkének egy változata – folytattam. – De
szerintem sokkal fényesebb, mint a faszén vagy a pala.
Egy pillanatig csend volt. – Folytassuk – mondta aztán. – Sok
munka áll még előttünk.
– Természetesen. Különben sem szeretném elhamarkodni a
döntést. Ez olyan kérdés, amin sokat kell még törnöm a fejemet.
– Kérem, miattam ne tegye. – Mintha jegesebb lett volna a
hangja. – Semmi szükség ilyesmivel vesződnie.
– Szó sincs róla. Örömmel teszem.
– Addig is talán visszairányíthatnánk gondolatainkat ezeknek
a kávészemeknek a színére.
– Ön igazán kemény munkafelügyelő, Miss Pinker.
– Csupán tisztában vagyok az előttünk álló munka komoly
nehézségeivel.
– Komoly, de nem kellemetlen – mondtam lovagiasan. – Ilyen
társaságban öröm minden munka.
– De úgy látom, én elvonom az ön figyelmét. – A hangjában
érezhető fagyosság most már szinte dermesztő volt. – Talán jobb,
ha megnézem, hogy Mr. Jenks vagy Mr. Simmons ráér-e, hogy
átvegye a helyemet.
– Az fölösleges – mondtam sietve. – Az ön kedvéért a lehető
legnagyobb odaadással fogok a feladatomra koncentrálni.
Bámultuk a nyers kávébabokból rakott zöldesszürke
kupacokat. Biztos vagyok benne, hogy egyikünknek sem a kávék
jártak az eszében. Lopva újra rápillantottam.
– Mert ami az orcájának a színét illeti – mondtam –, az az érő
almát juttatja eszembe...
– Mr. Wallis! – csapta le Emily a jegyzettömbjét az asztalra. –
Ha az arcomnak bármilyen színe is van, azt csak a méreg teszi,
amiért nem hagyja abba a bosszantásomat.
– Akkor elnézését kérem. Igazán nem akartam semmi rosszat.
Sőt, épp az ellenkezőjét.
– De meg kell hogy értse – mondta halk, sürgető hangon –,
hogy maga lehetetlen helyzetbe hoz engem. Ha most kimennék
ebből a szobából, az apám elkezdené firtatni, miért tettem. Aztán
kirúgná magát, és a kalauz soha nem készülne el. Azért pedig
nem szeretném vállalni a felelősséget. Ám ha itt maradok, ki
vagyok szolgáltatva magának, és az eddigi viselkedése alapján azt
kell feltételeznem, hogy ki fogja használni a helyzetét, és még
tovább fog bosszantani engem.
– Becsületemre esküszöm, hogy nem teszek ilyesmit.
– Ígérje meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy nő
vagyok.
– Modernebbnek tartottam magát. Olyannak, aki nem riad
meg szende ibolyaként, a bennem felébredt, teljesen természetes
vonzalomtól – mondtam. – Mindazonáltal, ha úgy kívánja,
ezentúl hajlandó vagyok úgy tekinteni önre, mintha fiú volna.
Gyanakvó pillantást vetett felém, de írásra emelte ceruzáját a
jegyzettömb fölött.
– Ezeket a babokat pedig... – vettem föl néhány szemet, és a
két markomban megcsörgettem őket. – A színüket leginkább a
falevelekhez hasonlíthatjuk.
– Hogyan?
– A friss hajtás halványzöld. A nyári levél természetesen
sötétebb. ősszel pedig olyanok a levelek, mint a halványabb,
sárgásabb babok.
– Rendben. – Leírta.
– És most elérkeztünk az aromához. Ehhez, azt hiszem, meg
kell kóstolnunk néhány kávét.
– Begyújtom az égőt.
Emily a vízforralással szorgoskodott, én pedig figyeltem őt.
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy azok az úgynevezett
„racionális” ruhák nem előnyösek számára. Épp ellenkezőleg. A
fűző hiánya valóban megfosztotta őt a korábban divatos érzéki
körvonalaktól, de látni engedte, hogy milyen is lehet természetes
alakja – más szóval a meztelen teste. Karcsú volt, mondhatnánk,
csontos. Még a hátsó fele is, ahogy az asztal fölé hajolásakor
megfigyelhettem, olyan kicsi volt, hogy a fiúhoz való hasonlítás
igencsak helyénvalónak látszott. Félig lehunyt szemmel
képzeletben összehasonlítottam néhány kurvával, akikhez
nemrég volt szerencsém, így össze tudtam szerkeszteni
magamban a meztelen testéről egy amolyan mozaikképet – igen
kellemes gondolatkísérlet volt, amelyet Emily akár a munkára
való buzgó összpontosításként is értelmezhetett.
 Ebben a pillanatban Pinker visszajött a szobába, és
rajtakapott, ahogyan a lányát bámulom. Biztosan kitalálta, min
jár az eszem.
– Halad a munka, Emily? – kérdezte élesen. – Mr. Wallis elég
szorgalmasnak mutatkozik?
Ez volt az a pillanat, amikor Emily részéről egyetlen szó is elég
lett volna ahhoz, hogy kihajítsanak. Átkoztam magamban a
linkségemet. Szükségem volt arra az előlegre, főként miután azt
már jócskán meg is csapoltam az előző este.
Emily hűvös pillantást vetett rám.
– Elég jól halad Mr. Wallis, apám. Bár, azt hiszem, nem olyan
gyorsan, mint szeretné. Attól tartok, kislányos csevegésem
elvonja néha a figyelmét.
– Ellenkezőleg. Miss Pinker jelenléte ihletet ad – mondtam
hízelgőén. – Mint Beatrice Danténak vagy Maud Tennysonnak,
olyasféle segítséget nyújt Emily Pinker a Wallis-Pinker-
kalauznak.
Pinker szeme összeszűkült.
– Nos, rendben. Akkor talán segítek, Wallis, az első
kóstolásnál.
– Nincs rá szükség – mondtam fölényesen. – Jenks már
elmagyarázta a lényeget.
– Akkor megnézem, hogyan csinálja.
Karba tett kézzel megállt az ajtó mellett, és figyelte, ahogy
kimértem a babkávét, megőröltem egy kis kézi darálóval, és
ráöntöttem a forró vizet. Órámmal pontosan lemértem a két
percet, aztán egy kanállal lenyomtam a sűrű, habzó zaccot a
csésze aljára. Nem voltam azonban annyira gyakorlott, mint a
titkár, így amikor kiemeltem a kanalat, a folyadék még mindig
tele volt apró kávészemcsékkel. Ennek ellenére az ajkamhoz
emeltem, és megpróbáltam úgy szürcsölni, ahogy Pinkertől és
Jenkstől láttam, levegőt is szívva a forró folyadék mellé. Ennek
elkerülhetetlen és azonnali következménye volt, hogy
félrenyeltem, és szerteszét köpdöstem a kávét az asztalra.
Pinker felröhögött.
– Kedves Wallisom! – kurjantotta. – Arról volt szó, hogy
megkóstolja a kávét, nem pedig szétspricceli, mint egy felszínre
emelkedő bálna!
 – Cigányútra ment – mondtam, illetve krákogtam, amikor már
meg tudtam szólalni. – Elnézését kérem. Megpróbálom újra. –
Rettenetes zavarban voltam. Újból felszürcsöltem a kávét, ahogy
a többiektől láttam, de a feladat nehezebbnek bizonyult, mint
amilyennek látszott: ezúttal sikerült a köhögés és prüszkölés
közben is a számban tartani a folyadékot, de csak egy hajszálon
múlott az újabb „bálnázás”.
– Emily, drágám, attól tartok, az új kollégád ma délelőtt már
nem fog tudni sokat beszélni – kajánkodott Pinker.
– Az senkinek nem okoz majd gondot – legyintett unottan
Emily. A szája rándult egyet. – Kivéve persze Mr. Wallist.
– Esetleg,.. esetleg... Pinker megtörölte a szemét az ujjával. –
Esetleg a mellénye majd beszél helyette!
Erre Emily kezdett prüszkölni és fuldokolni a nevetéstől.
Döbbenten bámultam rájuk. Azt még csak-csak értettem, hogy
valamilyen módon én okoztam ezt a féktelen jókedvet, de ha
agyonütöttek volna sem tudtam volna rájönni, hogyan. Az igaz,
hogy mellényem aznap, mint ahogy a cipőm is, élénksárga színű
volt, de azt még egy limehouse-i kávékereskedőnek is látnia
kellett, hogy ez a viselet tökéletesen a la mode.
Pinker megtörölte a szemét.
– Bocsásson meg nekünk, kedves Wallisom. Nem akarjuk mi
bántani. Jöjjön, megmutatom, hogyan kell ezt csinálni. Van egy
fogás, amit mi, akik már hozzászoktunk a dologhoz,
természetesnek veszünk. Figyeljen ide. – A szájába kanalazott
egy kis kávét; hangosan szürcsölte, valami gargarizáló
mozdulatféle kíséretével, – A trükk az, hogy az ajkaival és a
nyelvével szívja be a folyadékot. Beszívja, meglevegőzteti, és
végül kiköpi.
Követtem példáját, és ezúttal kicsit jobban sikerült kordában
tartanom a folyadékot, legalábbis a „nézőközönségem” reakciója
most kissé visszafogottabb volt. Féktelen jókedvük azonban
rögtön visszatért, amikor felszólítottak, hogy sajátítsam el a
megízlelt kávé kiköpésének nemes művészetét. Pinker bemutatta,
hogyan is kell ezt csinálni: ügyesen kilőtt a szájából egy vékony
kávésugarat, ami egy köpet csattanásával érkezett bele a vödörbe.
De még hozzám sem fordult, s én már tudtam, hogy ez nem lesz
könnyű feladat.
 – Csináljon úgy, mintha fütyülne – magyarázta. – És bármit is
tesz, határozottan tegye.
Emilyre pillantottam. Arcán erőltetett közöny ült. – Talán a
lánya inkább. .. – dadogtam.
– Inkább mit?
– Inkább megkímélné magát egy ilyen, attól tartok, nem túl
kellemes látványtól.
Pinker a lányához fordult, aki így válaszolt:
– Ugyan már, Mr. Wallis! Legyünk csak bátran modemek, és
ne riadjunk meg szende ibolyaként az olyan dolgoktól, amelyek
teljesen természetesek!
– Igen – mondtam. – Hát persze. – Kényszeredetten
visszafordultam az asztalhoz.
– Csináljuk együtt? – kérdezte Pinker. Szájába vett egy kanál
kávét. Én követtem. Beszívtuk, meglevegőztettük, aztán Pinker
akkurátusan belesercintett egy vékony barna folyadéksugarat a
vödörbe.
Én magam a vödör felé hajoltam, és minden gondolatomat a
feladatra összpontosítva, a tőlem telhető legnagyobb
óvatossággal kiköptem a kávét. Sajnos óvatosságommal pont a
kívánt eredmény ellenkezőjét értem el: sikerült nagyjából a kübli
irányába spriccelnem a kávét, de annak csak a kisebbik része
talált célba.
– Elnézésüket kérem – mondtam céklavörös fejjel. Ezt egyik
Pinker sem hallotta. Az apa vállai rázkódtak a röhögéstől. Szeme
csukva volt, szempillái alól könnycseppek szivárogtak. Emily a
kezét a hóna alá szorította és előre-hátra hintázott a székén,
lehajtott feje pedig erőteljesen rázkódott, ahogy próbálta
visszatartani a nevetést.
– Látom, szórakoztatónak találják – mondtam kimérten.
Pinker a vállamra tette a kezét. – Ha költőként netán kudarcot
vallana – zihálta –, az előadótermekben biztosan fényes jövő vár
magára. A neki-készülési póz, uram, a póz, az csodálatos! Mintha
szavalatra készült volna, nem pedig nyáladzásra.
– Nem gondolnám, hogy nyáladztam volna.
– És az arckifejezés! – folytatta elragadtatottan. – Az az
ünnepélyes ábrázat! Az a tettetett komikus meglepetés!
 – Nem igazán tudom, miről beszél. – Még mindig elég vörös
lehetett a képem.
– Kedves fiatal barátom – mondta Pinker, hirtelen komolyra
váltva. – Eleget kínoztuk. Bocsásson meg nekünk. És most
folytassák a munkájukat.
Az ajtóhoz lépett. Amikor kiment, csend lett a szobában.
– Gondolom, nevetségesnek tartanak – szólaltam meg
keserűen.
– Nem, Robert – mondta Emily halkan. – De most talán saját
magát tartja nevetségesnek, és azt hiszem, ez volt apám
szándéka.
– Értem.
– Ha együtt akarunk dolgozni, jól kell éreznünk magunkat
egymás társaságában. De ez nem fog menni, ha valamelyikünk
mindig fölébe akar kerekedni a másiknak.
– Igen. Értem.
– Megígérem, hogy nem fogom kinevetni, ha maga is
megígéri, hogy nem fog flörtölni velem.
– Rendben van. A szavamat adom. – Lerogytam egy székre.
– És higgye el – tette hozzá, miközben a visszafojtott
nevetéstől még mindig meg-megrándult a szája széle –, ezzel az
alkuval én veszítek többet.
 Kilenc

A kávé ízének leírásakor a legnagyobb nehézség a nyelvben

rejlik. Mert míg sok szó létezik a látvány, a hangok és a
tapintás leírására, kevés szó áll rendelkezésünkre a szagok és
ízek jellemzésére.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Pinker talán továbbra is gyanakodott szándékaimat illetően.

Mindenesetre hamarosan egy sötét hajú, fiatal nő csatlakozott
hozzánk, pár évvel lehetett fiatalabb Emilynél. Nagy puffanással
csapott le egy halom könyvet az asztalra.
– Ő a húgom, Ada – magyarázta meg Emily. – Ada, ő pedig itt
Robert Wallis.
Ada kurta „örvendek”-jéből világosan kicsengett, hogy annyira
azért mégsem örül. Fölvettem az egyik könyvet, és rápillantottam
a gerincére.
– Közegészségügyi vízelemzés. Te jó ég.
Ada kivette a könyvet a kezemből. – Frankland professzor
munkája alapmű a vegyületek és a vegyértékek témakörében.
– Ada szeretne bekerülni az Oxfordi Egyetemre – szólt közbe
Emily.
– Maga is oda járt, ugye, Robert?
Erre már fölfigyelt Ada.
– Igen? És melyik college-ba?
– A Christ Church-be.
– És jók ott a laboratóriumok?
– Halvány fogalmam sincs róla.
– És mi van a Clarendon-épülettel? Az tényleg szenzációs,
nem?
Ada vagy tíz percen keresztül faggatott az új
természettudományi előadótermekről, a női kollégiumokról, a
vizsgákról és még egy csomó dologról. Csalódást okoztam neki.
Nagyon sokat tudtam mesélni arról, hogy milyen érzés
hajnalban, néhány részeg diáktárssal egymásba kapaszkodva
átsétálni a kollégium vadasparkján, vagy a hosszú, lapos fenekű
csónakokkal lecsáklyázni Wythamba finom, roston sült pisztráng
ebédre – de az előadótermekről vagy az általa megnevezett
oktatókról szinte semmit sem tudtam.
De azért mégiscsak hasznosnak bizonyult egy harmadik
személy jelenléte a szobában. Szógyűjteményünk célja elvégre is
a kommunikáció volt, és Adán jól le tudtuk mérni haladásunkat.
Más, gyakorlatiasabb segítséget is kaptunk tőle, amikor
elérkeztünk a mintacsomag megtervezéséhez – de nagyon
előreszaladtam, még nem tartunk ott.
Tizenkét óra tájban Emily nyújtózkodott egyet.
– Talán azért van, mert szokatlanul sokat foglalkozom most az
érzeteimmel – sóhajtotta –, de az a lényeg, hogy alaposan
megéheztem.
– Nincs ebben semmi különös – mondtam. – Ahogyan a zenét
is tanulni és gyakorolni kell, mielőtt az ember első látásra el tud
játszani egy darabot, ugyanúgy kénytelenek vagyunk
szorgalmasan végiggyakorolni az érzéki örömök minden skáláját
és arpeggióját, ha szakértőnek akarjuk tekinteni magunkat.
Emily a szemét forgatta. – Ezzel a nyakatekert körmondattal
azt akarja mondani, hogy maga is éhes?
– Pontosan. Van itt a közelben valami, ahová érdemes
elmenni?
– A Narrow Streeten van egy hely, ahol kitűnő angolnás
lepényt készítenek. Az az igazság, hogy húsz perce már csak ezen
járt az eszem. Krumplipürét adnak hozzá, meglocsolva az
angolna szaftjával...
– Nekem be kell mennem Hoxtonba néhány vegyszerért –
vetette közbe Ada.
– Ezek szerint csak mi ketten megyünk – néztem Emilyre.
– Emily, szeretnék valamit mondani – mondta Ada gyorsan.
Halkan sutyorogtak odakint a lépcsőfordulóban.
Természetesen az ajtóhoz mentem hallgatózni.
– .. .megígértem a Papának, hogy semmi kifogásolható nem
fog történni.
– Ne légy már ilyen ostoba, Ada. Körülbelül annyi esélye van
annak, hogy bedőlök Mr. Wallis cifra bókjainak egy ártalmatlan
kis ebéd alatt, mint amennyi annak, hogy egyszerre csak befagy
ez a folyó. De ha tényleg ennyire aggódsz, gyere velünk.
– Tudod, hogy nem érek rá. Vidd el a Békát.
Hallottam, amint Emily sóhajt egyet. – Azt nem szeretném.
– Miért?
– Mert ha ott a Béka, akkor nem tudunk beszélgetni.
– De hát Robert, ahogy én látom, semmi mást nem csinál,
csak beszél. Na jó. Ha tényleg el tudod viselni, akkor menjél vele.

Szó nélkül baktattunk végig a Narrow Streeten. Igazság szerint

még mindig piszkálta a csőrömet Ada megjegyzése, miszerint én
semmi mást nem csinálok, csak beszélek.
– Mióta dolgozik az apjának? – kérdeztem végül.
– Már majdnem három éve.
– Három éve! – mondtam, megrázva a fejem. – Hosszabb
büntetés, mint amennyit szegény Oscar kapott.
– Maga ezt nem érti. Számomra élvezet, hogy dolgozhatok. –
A szeme sarkából rám pillantott. – Míg a maga számára, azt
hiszem, újdonság.
– Valóban. Hogy az említett nagy író szavaival éljek, az
egyetlen alkotás, ami ér valamit, az a műalkotás.
– Hmm. Egyértelmű, hogy ön is, mint napjaink sok más
művésze, annak az embernek az elhullajtott morzsáival
táplálkozik.
– Oscar Wilde zseni. Korunk legnagyobb alakja. Akárki
akármit mond.
– Hát, remélem, azért nem került túlságosan a befolyása alá.
– Ezt meg hogy érti?
– Csak úgy, hogy kár lenne, ha... bizonyos dolgokban utánozná
őt.
Megálltam. – Csak nem flörtöl velem, Miss Pinker?
– Szó sincs róla – mondta, és elpirult.
– Mert ha igen, akkor panaszt kell tennem az apjánál. Vagy
esetleg Adánál, aki még nála is félelmetesebb.

Sose hittem volna, hogy egy ilyen törékeny teremtés ennyit ételt
képes befalni. Tátott szájjal bámultam, ahogy bekebelezett egy
angolnás lepényt szósszal és krumplipürével, egy tucat osztrigát,
egy szelet pisztrángos lepényt, és még egy tányér éticsigát is,
petrezselymes vajjal. Mindezt egy fél pint fröccsel öblítette le.
– Mondtam, hogy éhes vagyok – törölt le a szájáról egy kis
petrezselymes vajat a szalvétájával.
– Én csak ámulok és bámulok.
– Megeszi azokat az osztrigákat? Vagy rendeljünk még?
– Nem gondoltam, hogy ha magával ebédelek – ingattam a
fejem, miközben Emily átnyúlt a tányéromért –, akkor abból
ilyen vetélkedés lesz.
Az alatt az ebéd alatt sok mindent megtudtam tőle a
családjáról. Hogy amikor az anyjuk, már jó pár évvel ezelőtt,
meghalt, Pinkerre maradt egy virágzó üzlet, amit felesége még az
apjától örökölt, meg három lány, akik közül Emily volt a
legidősebb. Pinker elhatározta, hogy a lehető leghaladóbb
neveltetést adja a lányainak. A nevelőnők és házitanítók mind
különféle tudóstársaságok tagjai közül kerültek ki: a
Tudományfejlesztő Társaságból, a Királyi Természettudományi
Társaságból és hasonlókból. A gyerekeket arra biztatták, hogy
minél többet olvassanak, és nyilvános előadásokra járjanak.
Apjuk pedig belevetette magát a lakásuk modernizálásába.
Leszedette a régimódi falburkolatokat, bevezettette a
villanyvilágítást és a telefont, fürdőszobákat építtetett, a régi
bútorokat a legújabb divat szerintiekre cserélte, és úgy általában
kitárt karokkal fogadott mindent, ami új és modern.
– Ezért támogatja azt is, hogy dolgozzunk – magyarázta Emily.
– Miután ennyit fektetett a taníttatásunkba, szeretné, ha vissza is
jönne belőle valami.
– Ez kissé... anyagias hozzáállásnak tűnik a saját gyerekeivel
szemben.
– Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg. Apánk hisz az üzletben,
hisz az elveiben. Hisz abban, hogy az üzletnek megvan az ereje
ahhoz, hogy jobbá tegye a világot.
– És maga? Maga is így látja?
Bólintott. – Mint már említettem, számomra élvezet a munka.
S ugyanakkor az erkölcsi meggyőződésem kifejezésre juttatása is.
Ha megmutatjuk, hogy a nők is érnek annyit a munkahelyen,
mint a férfiak, akkor bebizonyítjuk, hogy méltóak vagyunk
ugyanazokra a jogi és politikai kiváltságokra is, mint a férfiak.
 – Te jó ég! – Hirtelen nagyon közönséges dolognak tűnt
csupán azért dolgozni, hogy ki tudjam fizetni, amivel a
borkereskedőmnek tartozom.
Az ebéd vége felé elővettem a cigarettatárcámat. – Nem
zavarja, ha rágyújtok? – kérdeztem automatikusan.
– De igen – válaszolta Emily.
Meglepődtem. – Tényleg?
– Nem fogjuk jól érezni apám kávéinak az ízét, ha teleszívjuk
magunkat büdös cigarettafüsttel – magyarázta.
– Ennek nem büdös a füstje – mondtam kissé megsértődve. A
cigarettát a legjobb helyen, Bensőn boltjában vettem az Old Bond
Streeten. Vékony, ovális szálak, a legfinomabb török dohánnyal
töltve, amelyek bódító, illatos füstfellegeket árasztanak. –
Különben is, a dohányzás azon kevés dolgok egyike, amelyekhez
értek.
Emily sóhajtott egyet. – Na jó. Akkor távozás előtt még
szívjunk el egy szálat.
– Nagyszerű – mondtam, noha ez még meglepőbb volt:
azokban az időkben jól nevelt hölgy, vagy ha úgy tetszik, úrinő
nem dohányzott férfi jelenlétében. Feléje nyújtottam a tárcát, és
elővettem a gyufát is.
Tüzet adni egy nőnek... Az bizony érzéki örömöt jelent: a nő
tekintete a cigaretta végére tapad, amelyet elér a lángnyelvecske
csókja – mi pedig bámuljuk a nő leeresztett szempilláit és a
papírcső köré csücsörített felső ajkának finom ívét.
– Köszönöm – mondta, szája széléből kis füsttrombitát fújva.
Bólintottam, és meggyújtottam a magamét is.
Emily szívott még egyet, majd elgondolkodva vizsgálta a
cigarettát a kezében.
– Ha az apám megérezné rajtunk a cigarettaszagot – mondta
hirtelen –, mondja azt, hogy csak maga gyújtott rá, én nem.
– Nem helyesli?
Egyenesen a szemembe nézett, ahogy szívott még egyet a
cigarettán. – Nem tudja. – Szavai körül apró füstfelhők és
gomolyok örvénylettek.
– Egy nőnek joga van a titkaihoz.
 – Mindig is utáltam ezt a kifejezést. Olyan, mintha máshoz
nem is volna jogunk. Legközelebb majd azzal jön, hogy mi
vagyunk a gyengébbik nem.
– Miért, nem így gondolja?
– Jaj, Robert. Maga tényleg reménytelenül régimódi.
– Ellenkezőleg. Nagyon is haladok a divattal.
– Valaki lehet divatos és ugyanakkor régimódi is – a szép
ruhái alatt. Ne haragudjon, zavarba hoztam?
– Nem tudtam, hogy érdekli, mi van a ruhám alatt – mondtam
halkan. Egy pillanatig rajtam tartotta a szemét. Már máskor is
észrevettem ezt a jelenséget, hogy a dohányzás bátrabbá teszi a
nőket. Mintha az egyik szabadság vonzaná magával a másikat. –
A gondolatairól beszéltem.
– Ja, azokat igyekszem kerülni. Mert gyakran csak
megzavarják a finomabb érzelmeimet.
– És ez pontosan mit akar jelenteni. – húzta föl a szemöldökét.
– Fogalmam sincs. Ez túlságosan is magas nekem. Be kell
látnom, hogy legalább a háromnegyedét nem értem annak, amit
mondok.
– Akkor háromnegyeddel okosabb a kelleténél.
– Tudja, ha ezt én mondtam volna, akkor egészen érdekes lett
volna.
– De hát egy nő, ugyebár, nem lehet okos.
– Nem, ha olyan szép, mint maga.
Füstöt fújt bele a levegőbe. – Már megint flörtöl velem,
Robert.
– Nem, csak bókolok magának, ami egyáltalán nem ugyanaz.
A nők a szebbik, a díszesebbik nem. Ebben rejlik sikerük titka.
Sóhajtott egyet. – Kétlem, hogy valaha is olyan szép vagy
díszes tudnék lenni, mint maga, Robert. És én, a dísztárgyakkal
ellentétben, nem szándékozom egy kandallópárkányon
porosodni. Most pedig jobb, ha eloltjuk ezeket, és folytatjuk a
munkát. Az ízlelésünkkel ezek után már nem sokra megyünk, de
azért még készíthetünk jegyzeteket.
Milyen nagy kár, merengtem, hogy Emily Pinker tisztességes
középosztálybeli polgárlány, s nem valami bohém teremtés vagy
kurva. Volt valami harcias, sót kihívó a modorában, amit egészen
ellenállhatatlannak éreztem.
Az alatt az első néhány hét alatt, amit Pinker irodájában
töltöttem, rájöttem valamire, ami mostanra már persze teljesen
egyértelmű számomra: a szavak teljesen megbízhatatlanok.
Vegyük például az orvosságíz szót. Van, akinek ez, mondjuk, a
jód éles szúrósságát jelenti, másnak a kloroform émelyítően édes
szagát, egy harmadiknak pedig egy balzsam vagy köhögés elleni
szirup sűrű, fűszeres melegét. Vagy az, hogy vajas. Jó
tulajdonság ez vagy rossz? A válaszom erre a következő: ha azt a
nedves érzetet akarja jelölni, amit a frissen őrölt kávé kelt az
ujjak között – mint a morzsákra hulló sütemény –, akkor pozitív;
ha a kifőtt kávé érzetét írja le a szájban – sűrű és olajos, a híg
vizessel ellentétben –, akkor is jó; de ha az ízre vonatkozik, mint
amikor a kávénak túl magas az olajtartalma, és már szinte avas,
akkor nemkívánatossá válik. így tehát munkánk nemcsak a kávék
ízeinek meghatározásából állt, hanem maguknak a szavaknak és
kifejezéseknek a meghatározásából is, amivel leírtuk azokat.
Vagy vegyük például a szag, illat, parfüm, buké, aroma
szavakat. Ugyanazt jelentik? Ha igen, miért? Mivel nem álltak
rendelkezésünkre a különböző szagok leírására alkalmas szavak
– a babszemek szaga, az őrölt kávé aromája, a csészébe töltött
kávé bukéja –, a meglévő szavakat hasznosítottuk céljainknak
megfelelően. így aztán hamarosan magunk mögött hagytuk a
hétköznapi nyelvet, és egy saját, külön nyelvjárást kezdtünk
használni.
Megtanultam még valami mást is: érzékeink jobban
működnek, ha jobban odafigyelünk rájuk. Pinker annak idején
azt mondta, gyakorolnom kell az ízlelést, ami elég egyértelmű
kijelentés – bár nekem akkor még fogalmam sem volt, hogy mit
ért rajta. Munkánk során azonban napról napra magabiztosabb
lettem megállapításaimban, pontosabb a kifejezésekben. Egyfajta
szinesztézia állapotába kerültem, amikor minden egyes
érzékszerv kapcsolatban áll az összes többivel, és a szagok
színekké is változnak, az ízek képekké, s a fizikai világ ingereit
ugyanolyan erősen éljük át, mint az érzelmeket.
Túlzásnak tűnik? Hadd adjak egy kis ízelítőt. Füst: ősz van,
ropogva égnek az összegereblyézett száraz falevelek; a levegő
csípős, éles hideg az orrlukakban. Vanília: meleg és érzéki, egy
fűszersziget, melyet a trópusi nap melegít. Gyantás: a
fenyőtobozok sűrű, átható szaga vagy mint a terpentiné. Minden
kávénak, ha jól belegondolunk, van egy kis sült-hagyma-szaga
is. Néhányban, minden kétséget kizáróan, felfedezhető még a
korom, a frissen mosott lenvászon vagy a frissen nyírott fű
szaga. Néhányban ott lesz a frissen hámozott alma gyümölcsös,
élesztős illata, míg másokban a nyers krumpli keményítős, savas
íze. Lesz olyan, amelyik egyszerre több ízre is emlékeztet:
találtunk olyan kávét, ami zellerből és fekete szederből állt össze,
egy másik a jázmin és a gyömbéres kalács házasságából, egy
harmadik pedig a csokoládét párosította a friss, ropogós uborka
nehezen meghatározható illatával... És ez alatt az idő alatt Pinker
állandóan ki-be rohangált, ellenőrizte, hogyan haladunk, és
lelkesen kiabált, hogy „Mit találtak?”, meg hogy „Szögezzük le a
lelkét! Rózsa, azt mondja? Fejlesszünk rajta! Milyen rózsa?”
Szinte megszállottság lett belőle. Épp a Stranden sétáltam
egyik este, amikor kiáltást hallottam: „Pirítva a legjobb!”, és az
orromat megcsapta a pörkölt mogyorók szaga, héjukat megégette
a parázs. Megfordultam. Utcagyerek állt egy réz szénserpenyő
mellett, és papírtölcsérbe mogyorót lapátolt. Pontosan
ugyanolyan illata volt, mint a jávai kávénak abban a pillanatban,
amikor a forró víz találkozik az őrölt babszemekkel. Más
alkalommal a Cecil Courtnál egy könyvesboltban, verseskötetet
lapozgatva észrevettem, hogy a méhviasznak és a kötéshez
használt jól cserzett bőrnek az együttes szaga majdnem ugyanaz,
mint a jemeni mokka utóíze. Vagy hogy a sötétbarna vajas pirítós
egyszerű illata az indiai Mysore kávét idézi, és akkor nem
elégedhettem meg semmi mással, mint egy csészényivel az
említett fajtából – hiszen már vittem haza is a kávémintákból,
hogy rögtön felkelésem pillanatában áldozhassak a
szenvedélyemnek, és egyúttal ki is tisztítsam a fejemet.
A fejem ugyanis a legtöbb reggelen igencsak zavaros volt. Mert
míg napjaimat Emilyvel és Adával töltöttem, esténként a
Wellington Streeten és a Mayfairben csaptam előlegem – és a
lányok – fenekére. Volt egy emlékezetes alkalom, amikor Mrs.
Cooper házában, az Albemarle Streeten az egyik éjjeli pillangó
megkérdezte, mivel foglalkozom, és amikor elmagyaráztam neki,
hogy az ízek és aromák érzékszervekre gyakorolt hatásainak
elemzésével foglalkozom, addig nem nyugodott, amíg rá nem
vett, hogy szagoljam meg a punáját, és mondjam el neki, mit
érzek ott. (A teljesség kedvéért: pézsma, őszibarack, Pears
szappan, homár.) Aztán, amikor büszkén beszámolt a többi
lánynak, mind azt követelték, hogy velük is tegyem ugyanezt.
Elmagyaráztam nekik az összehasonlító elemzés lényegét, és
fölfektettem négyet vagy ötöt egy ágyra. Különös élmény volt,
nem utolsósorban azért, mert mind finoman különböztek
egymástól – az alaphangot, ha mondhatjuk így, a pézsmaillatot,
amely kisebb-nagyobb mértékben mindegyikben jelen volt,
különböző egyéni illatok egészítették ki a zöldcitromtól egészen a
vaníliáig. Az egyik lánynak egészen különleges bukéja volt, amit
nem tudtam azonosítani, noha tudtam, hogy ismerem. Mint egy
elfelejtett név, egész este piszkált. De csak másnap ugrott be
végül: a kökénybokor virágának a szaga, a tavaszi mezőkön
kanyargó gyalogutak mézédes illata.
Annak az estének két fontos következménye volt. Először is
felismertem, hogy amiképpen az emberi testnek megvannak a
kávé illatösszetevőivel azonos elemekből álló szagai, ugyanúgy
bizonyos kávéfajtákra is jellemző az a pézsmás, állati szag, ami
már szinte erotikus. Különösen néhány afrikai kávéban fedezhető
fel az a sötét, földszerű, sőt agyagos komponens, ami a meztelen
talpak dobogását idézi a napszítta földön. Minderről persze nem
számoltam be Emilynek és Adának, de gondolatban Linné
kifejezését használtam a szag leírására: hircinos, azaz bak-szagú.
Másodszor pedig rájöttem, hogy ha tényleg a távolságokat
áthidaló, hatékony segédeszközzé kívánjuk tenni a kalauzt, akkor
szagmintákat is elő kell állítanunk.
A helyzet egyszerű volt: a kalauz csak akkor működik, ha két
ember egy bizonyos szó használatakor pontosan ugyanarra az
ízre vagy szagra gondol. Néhány íz, mint például a kátrány vagy a
szegfűszeg esetében ez nem jelentett nehézséget. De a
kökényvirág, vanília, sőt még a dió is – ezek olyan szagok voltak,
amelyeket könnyű volt Pinker irodájának nyugodt légkörében
felidézni, de feltételeznünk kellett, hogy a jövőben legalább az
egyik kommunikáló fél kint lesz a terepen, Afrikában, Ceylonban
vagy Brazíliában, ahol elképzelhető, hogy a kökényvirágot
például nem is ismerik. A megoldás a következőben rejlett:
készítenünk kell egy strapabíró, fa úti kazettát, benne körülbelül
egy tucatnyi alapillattal, amelyekre a távolban lévő kóstoló
támaszkodhat.
Ada volt az, aki azonnal felfogta a dolog gyakorlati vonzatát.
Vegyészként tudta, hogyan lehet bizonyos aromákat lepárolni, és
azt hiszem, elégedett volt, hogy végre talált magának való
feladatot. Ahogy a festő palettáján sem kell minden színnek
szerepelnie, hiszen a különböző árnyalatokat ki lehet keverni az
alapszínek kombinációiból, Ada rájött, hogy a mi szagminta
gyűjteményünknek sem kell minden szagot tartalmaznia: egy
kevéske narancseszencia például bőven elég ahhoz, hogy
felidézze a többi citrusféle általános tulajdonságait is, és így
tovább. Találtunk egy illatszerészt, Mr. Clee-t, akit nagy
vonásokban tájékoztattunk a feladatról. Ettől kezdve Ada
foglalkozott a technikai problémákkal, tehát azzal, hogyan lehet a
szagokat úgy tartósítani, hogy a trópusi melegben se veszítsék el
jellemzőiket.

Az egyik délután épp fel-alá járkáltam az irodában, fennhangon

szónokolva. Azt hiszem, épp egy különlegesen fanyar brazil fajta
tulajdonságait próbáltam meghatározni. Ott volt a vödör, de én
megint jóval több kávét fogyasztottam, mint amennyit kellett
volna, aminek következtében meglehetősen izgága lettem;
ráadásul épp aznap reggel vásároltam egy nagyszerű,
elefántcsont végű sétapálcát. Márpedig egy nagyszerű, új
sétapálcát csak akkor lehet kellően pörgetni, ha mozgásban van
az ember. Ekkor lepillantottam, és egy lábat láttam meg az asztal
alatt.
Felnéztem. Az asztal egyik végénél Emily ült és jegyzetelt, a
másiknál Ada temetkezett bele egy kémiai könyvbe. Megint
lenéztem. A láb, úgy látszik, rájött, hogy látható, mert lopva
beljebb csúszott, mint amikor a csiga behúzza a szarvát.
– Hmm... – szimatoltam bele feltűnően a levegőbe. – Idegen
szagot érzek.
Emily érdeklődve nézett föl.
– Határozottan érzek valamit... – magyaráztam. Újra
beleszagoltam a levegőbe. – Valami kölyökkutya- és
rosszaságszagot. Mi lehet ez a szag?
Emily nyilván úgy gondolta, elment az eszem.
 – Ez a szag – jelentettem ki – azoknak a kisgyerekeknek a
szaga, akik ott bujkálnak, ahol nem kellene. – Sétapálcámmal
méltóságteljesen megkoppintottam az asztal lapját. – Ki van ott?
Vékony, ijedt hangocska jött elő a fa alól. – Én.
– Ja, csak a Béka – mondta Emily.
– Menj el – mondta Ada, föl sem pillantva a könyvéből. –
Távozz, te rosszalkodó kétéltű.
Kisgyerek ugrott elő az asztal alól. Kislány. Úgy guggolt a
padlón, mint egy béka, és brekegett egyet.
– Miért nem vagy a tanulószobában, Béka? – kérdezte Ada
szigorúan.
– Mert Mrs. Walsh beteg.
– Mrs. Walsh csak azért beteg, mert megbetegíted – dorgálta
őt Emily. – A nevelőnő – fordult hozzám magyarázólag. –
Idegzsábája van.
– Különben is, sokkal szívesebben vagyok itt, veletek –
mondta a gyerek felpattanva. Úgy tizenegy éves lehetett: a lába
túlságosan hosszú volt a testéhez képest, a szeme pedig enyhén
táskás, amitől tényleg úgy nézett ki, mint egy béka.
– Nem maradhatok? Jól fogok viselkedni, és Emilyt én is
ugyanolyan jól meg tudom védeni Robert költői szabadosságától,
mint bárki más.
– Neked ő nem Robert, hanem Mr. Wallis – mondta Ada.
Kissé mintha zavarban lett volna. – Emilyt pedig semmitől sem
kell megvédeni.
A kislány morcos képet vágott. – De miért kell engem mindig
mindenből kihagyni? Jó leszek.
– Kérdezd meg a Papát.
– Akkor maradhatok! – mondta diadalmasan a kislány. –
Mert a Papa azt mondta, maradhatok, ha ti megengeditek.
– Azzal a feltétellel, hogy egyetlen szót sem szólsz – tette hozzá
Emily szigorúan.
A kislány leguggolt és brekegett egyet.
– És nem adsz ki ilyen nevetséges hangokat.
– Béka vagyok.
– Franciaországban – szólaltam meg kedvesen – a békákat
forró vízben megfőzik, és zöldmártással megeszik.
 Rám emelte a nagy szemét, – Nem is vagyok igazából béka –
mondta izgatottan. – Philomena vagyok. Csak kiskorában Ada
nem tudta kimondani azt, hogy Philomena, így inkább Békának
hívott. De igazából szeretek béka lenni. – Fölugrott egy székre. –
Ne is törődjetek velem. Épp ott tartottatok, hogy olyan, mint a
citrom.
Ezek után gyakran egész kis tömeg gyűlt össze a
kóstolószobában. Ada, amikor csak tehette, tudomást sem vett
rólam. De South, a rakodómunkás és Béka, a kislány, mindketten
tátott szájjal bámultak, ahogy a kávét kóstoltam, mintha valami
egzotikus országból érkezett fura lény lettem volna. És,
szégyenkezve bár, de bevallom, hogy bizony gyakran játszottam
ennek a közönségnek, olyan különleges kifejezésekkel és
szójátékokkal előhozakodva, amelyek a Békából álmélkodó
gyönyört, Emilyből pedig bosszús sóhajokat váltottak ki.

– Magadévá szándékozod tenni Emilyt? – szegezte nekem a

kérdést a Béka. Épp akkor értünk vissza a szokásos ebédünkről;
Emily elment felakasztani a kabátját, így egyedül voltam a
gyerekkel.
– Nem gondolom, hogy ez helyénvaló kérdés.
– Mert Ada úgy gondolja, igen. Hallottam, amikor azt kérdezte
Emilytől, hogy magáévá tette-e már Lord Byron. Mert Ada így hív
téged. – Egy pillanatra elhallgatott. Mert ha valóban magadévá
teszed, akkor el kell venned feleségül. Ez a szabály. És akkor
lehetek koszorúslány.
– Azt hiszem, az apádnak lenne egy-két szava ezzel
kapcsolatban.
– Tőle kérdezzem meg, hogy lehetek-e koszorúslány? –
mondta reménykedve a Béka.
– Úgy értettem, azzal kapcsolatban, hogy kihez megy férjhez
Emily. Tőle függ ugyanis.
– Ó, ő már nagyon szívesen férjhez adná. Biztos vagyok benne,
hogy megfelelnél. Gazdag vagy?
– Egyáltalán nem.
– De gazdagnak látszol
– Az azért van, mert szórom a pénzt.
– Miért szórod? Lyukas a zsebed?
 – Dehogy. Csak többet költök mindenféle szép dolgokra, mint
amennyit megengedhetnék magamnak.
– Mint például karikagyűrűkre?
Ezen már elnevettem magam. – Nem, nem karikagyűrűkre. A
karikagyűrű nem számít szép dolognak.

Tíz

– Mutatni szeretnék valamit – rontott be Pinker egy nap az

irodába, ahol Emilyvel dolgoztunk. – Vegyétek föl a kabátotokat.
Azonnal indulunk, ez nem tűrhet halasztást.
Kint már várt a kocsija, és szapora ügetéssel nekivágtunk a
zsúfolt utcáknak. Emily mellett ültem, a menetiránynak háttal. A
kocsi keskeny volt, és éreztem combjának melegét, ahogy az
enyémhez simult. Ahogy bevettük a kanyarokat, a lendülettől
egymásra dőltünk: próbált arrébb ülni, hogy ne kelljen a
karjaimban kikötnie, de nem sokat tehettünk.
– Hallott már a legutóbbi autokinetikről, Robert? – kérdezte
Pinker. – Valami közlekedési gubancot bámult az ablakon át. –
Rendeltem egyet Franciaországból. Négy kerék, egy kis belső
égésű motor, és olyan gyors, mint a vágtázó postakocsi. Nem lesz
több ilyen nevetséges kavarodás, ha majd az lesz az általános.
– Nekem hiányozni fognak a lovak, ha tényleg így alakul –
mondta Emily. – Mi lesz velük?
– Biztos vagyok benne, hogy a lovakra mindig szükség lesz a
mező-gazdaságban – mondta az apja. – Na, itt is vagyunk.
A Tower Bridge-től nem messze álltunk meg, a Castle
Streeten. A sarkon volt egy kocsma, pontosabban egy valamikori
kocsma. Most a munkások éppen egy elegáns, új ajtót fejeztek be;
a régi tejüveg ablakokat átlátszóakra cserélték, s fölöttük nagy
fekete-arany felirat hirdette, hogy ez egy Pinker-féle Józan
Kocsma.
 Kiszálltunk, és bejártuk az épületet. Az idősebb Pinkert majd
szétvetette a büszkeség; észveszejtő tempóban vezetett minket
körbe. Bent mindent fekete-aranyra festettek.
– Ez nem is annyira szín, mint inkább afféle libéria. Minden
egyes üzletben ezek a színek ismétlődnek majd.
– Miért, apám?
– Hogy mindegyik egyformán nézzen ki, természetesen. És a
személyzetnek, a pincéreknek mind egyforma fekete egyenruhája
lesz, kis arany mintával. És fehér kötényük, mint
Franciaországban. A Café Royaltól vettem ezt az ötletet –
bólintott felém. – Az asztalok, van is egy itt, mind
márványlaposak. Mint Florian kávézójában, Velencében, ha jól
tudom.
Körülnéztem. A hely rendkívüli volt. Meglehetősen elegáns, a
maga módján, de valahogy furcsa. A legutolsó darab fa is feketére
volt festve, s az egyetlen szín az arany volt. Inkább hasonlított egy
halottaskocsi belsejére, mint kocsmára. Hátul, az egykori söntés
mögött állt a szerkezet, amit Pinker az első napon bemutatott az
irodájában. A masina csendesen kotyogott magában. Mellette
térdelt Jenks, és valamit állítgatott a forgattyúkon.
– Üzemképesek vagyunk? – kérdezte Pinker.
– Majdnem, uram. – Ahogy Jenks megszólalt, a masinából gőz
tört elő, amitől Emily összerezzent.
– Nos – fordult hozzánk Pinker, izgatottan dörzsölve kezeit. –
Mit gondoltok?
– Csodálatos, apám.
– Robert?
– Figyelemre méltó – értettem egyet. – Igazán lenyűgöző.
Csak egyvalami...
– Éspedig?
– A név.
– Mi van vele?
– Gondolja, hogy az embereknek, az egyszerű embereknek
kedvük támad majd olyan helyen inni kávét, amit Józan
Kocsmának hívnak? Ezzel az erővel hirdethetnénk ételmentes
éttermet vagy szőlőmentes bort is.
Pinker elgondolkodva ráncolta homlokát. – Akkor maga
milyen nevet adna neki?
 – Akármilyet. Hívhatja például... – körülnéztem. Pillantásom
a kinti utcanévtáblára esett, amin ez állt: Casde Street, és
eszembe jutott Pinkernek a katonai hasonlatok iránti
előszeretete. – Hívhatja például Castle Kávénak.
– Castle. Akár egy vár vagy erődítmény – ízlelgette Pinker. –
Hm. Castle. Castle Kávé. Jó csengése van. Megbízhatónak
hangzik. Emily? Te mit mondasz?
– Azt hiszem, Robertnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a
„józan” inkább csak elriasztaná a vendégek egy részét – mondta
Emily óvatosan. – Mindent összevetve én is azt hiszem, a Castle
talán jobb lenne.
Pinker bólintott. – Akkor hát Castle lesz. Köszönöm, Robert.
Közreműködése módfelett értékes volt. Máris lecseréltetem a
cégért a munkásokkal.
Így született meg a kávé történelmének egyik leghíresebb
márkaneve – egy név, mely a maga idejében ugyanolyan híres
volt, mint a Lion, az Ariosa vagy a Maxwell House. De valami
más is elkezdődött azon az estén abban a mozgalmas sürgés-
forgásban, a munkások és márvány asztallapok között, a friss
festékszaggal keveredő sűrű, kávéillatú gőzben, ami Signor
Toselli kettős fúvókájú masinájából áradt, mint sárkány orrából a
füst.,. Ahogy Pinker nagy lendülettel kivonult, hogy megkeresse a
munkavezetőt, a lánya felém fordult.
– Köszönöm, Robert. Ezt ügyesen csinálta. És a Castle
kétségkívül jobb név.
Megvontam a vállamat.
– Igazán nem nagy ügy.
Rám mosolygott, és a mosolya egy icipicit tovább tartott a
feltétlenül szükségesnél. Aztán, hirtelen elszégyellve magát,
lesütötte a szemét.
– Indulás! – kiáltott be Pinker.
A kocsiban, vissza Limehouse felé úgy éreztem, hogy Emily
combja mintha kevésbé próbált volna elhúzódni az enyémtől,
mint odafelé.
 Tizenegy

„Földszagú” – ez a frissen felásott föld jellemző illata, a vihar

utáni ázott talajé, és nem sokban különbözik a cékláétól.
Lenoir: Le Nez du Café

Aznap este, ahogy a Piccadillyn sétáltam, elhaladtam egy kocsiba

fogott ló mellett, amelyik épp egy kancát próbált meghágni. A
kocsihúzásra használt legtöbb jószág természetesen herélt volt,
de ez nyilván valamilyen gazdag ember lova lehetett, és herélés
nélkül is elég béketűrő ahhoz, hogy be lehessen fogni a hámba. A
kancát Simpson áruháza elé kötötték ki, a kocsi hajtója pedig
eltűnt valamerre.
Furcsa látvány volt: a csődör, még mindig a kocsi rúdjaihoz
fogva, megpróbált a kanca hátára kapaszkodni, hatalmas
vesszejét annak hátsó felébe böködve. De sehogyan sem
boldogult, mert a hintó súlya állandóan visszahúzta. De oda se
neki, azonnal újra próbálkozott, első patáival ügyetlenül
felkapaszkodva, mint amikor egy kínai próbál pálcikái közé fogni
egy darab húst. A kanca a maga részéről békésen tűrte a dolgot,
szinte meg se mozdult, még akkor sem, amikor a csődör a foga
közé kapta a nyakánál a bőrt, és megharapta. A hintó
hátrabillent, és ide-oda csapódott az úttesten a csődör hátsó
lábainak tántorgó lökéseire.
Hamarosan egész kis tömeg gyűlt össze. A tisztességesebb
hölgyek szaporán tovasiettek, de akadt a bámészkodók között
nem egy fiatal nő, aki jóval merészebb volt, és megállt. Én pedig
felváltva hol az állatok párzását, hol ezeknek a lányoknak a tágra
nyílt szemű, viháncoló elragadtatását figyeltem.
Végül megérkezett a kocsi hajtója, és megpróbálta nagy
kiabálás kíséretében lerángatni lovát a kancáról. A csődörnek
természetesen esze ágában sem volt abbahagyni a dolgot. Még
akkor sem, amikor gazdája ostorral esett neki, hozzá kell tennem,
saját testi épségét is jócskán kockára téve: a csődör a mellső
patáival vadul kapálózott, ahogy igyekezett fogást keresni a kanca
hátán, hátsó lábaival meg ide-oda táncolt, hogy megszabaduljon
a kocsistól. Majdnem úgy nézett ki, mintha az ember ösztökélte
volna az állatot. Végül a csődör végzett a művelettel, és önként
lecsúszott a kanca hátáról. A viharvert kocsi hangos csattanással
csapódott vissza újból vízszintesen a kövezetre. Az állat vesszeje
még mindig csöpögött, amikor a tulajdonosának végre sikerült
elhajtania a macskaköveken, a bámészkodók gúnyos
éljenzésének közepette.
Közben néhány prostinak az az ötlete támadt, hogy körbejár a
tömegben, üzletre vadászva. Ahogy az egyik elment mellettem,
hozzám súrlódott és halkan odasúgta: – Nincs kedve egy kicsit
magának is kirúgni a hámból, uram? – Visszanézett. Elég csinos
lány volt, bár közönségesebb, mint ahogy azt én szerettem. Nem
lehetett több tizenhat évesnél. Megráztam a fejem. – Itt a húgom
is – tette hozzá. Erre bizonyára érdeklődésfélét olvashatott ki az
arcomból, mert odaintett egy másik lányt. Való igaz,
hasonlítottak egymásra. Barna szem, barna haj, pimasz kis kerek
arc. Ez újdonság volt. Még soha nem csináltam testvérekkel, és a
véremet felpezsdítette a csődör látványa. – Gyorsan – mondta a
lány, megérezve, hogy üzletet csinált. – Erre jöjjön.
A mögöttünk lévő dohányáruda ablakában cetli hirdette, hogy
„Szoba kiadó”. Követtem őket a boltba és föl a lépcsőn. Miután
átadtam a lányoknak fejenként a fél koronát, meg egy másikat a
boltosnak, kibontottam és gyorsan meghágtam őket, egyiket a
másik után, még annyi ideig sem várva, hogy levegyem a
nadrágomat.

Ah, ez aztán a mámor!

Részegülj meg a csillagoktól, majd nyöszörögj a sárban

ahogy Richard Le Gallienne mondja.

Azt hiszem, ennél a pontnál meg kell magyaráznom valamit

magammal kapcsolatban. Elbeszélésem során nem próbáltam
magamat kedvező fényben feltüntetni, sőt, épp ellenkezőleg. Ha
belegondolok, hogy milyen mesterkélt, beképzelt ifjú pozőr
voltam abban az időben, kifejezetten megdöbbentő, hogy volt
egyáltalán olyan lány, aki belém tudott szeretni. Ha
nevetségesnek festem le magamat, azért teszem, mert úgy
gondolom, valószínűleg az is voltam. És emiatt bátran állom a
kritikát. De, attól tartok, más okból is érhet az önök részéről
kritika: az erkölcseim miatt.
Hadd emlékeztessem önöket, hogy akkoriban más idők voltak.
Igen, jártam prostituáltakhoz – jókhoz, amikor meg tudtam
engedni magamnak, csúnyákhoz, amikor nem. Egészséges
fiatalember voltam, mi mást tehettem volna? Az
önmegtartóztatást az egészségre ártalmas dolognak vélték, az
önkielégítést pedig még ennél is veszélyesebbnek: a gyengeség,
restség és rossz temperamentum előidézőjének. A prostitúció
még csak nem is volt törvényellenes, bár a fertőző betegségekre
vonatkozó jogszabály, amely felhatalmazta a rendőrséget, hogy
bármelyik nőt bevigyék nemi betegségeket ellenőrző vizsgálatra,
hatalmas felháborodást keltett a tisztességes hölgyek körében,
akik sértő célzásnak vették a szabályozást. És válóoknak sem volt
elegendő, ha egy férj prostituáltakkal is kapcsolatot létesített.
(Bár, fordítva, egy nő házasságtörése megfelelő indok volt arra,
hogy férje elváljon tőle.) A kurvázás természetesen nem volt
szalonképes téma, de sok más dologról sem esett szó előkelő
társasági körökben, legalábbis addig, amíg a hölgyek föl nem
álltak az asztaltól. Aztán, amikor egymás között maradtunk,
megindulhattak a sutyorgások. Mindenki olyanokat mondott,
hogy neki magának természetesen sohasem volt szüksége ilyen
teremtésekre, de megérti, hogy másoknak igen. Ez volt az egyik
nagy előny, amit az a társadalom nyújthatott, ahol a szegények
nagyon szegények voltak, a szolgálók, a munkások és a nők mind
olcsók voltak és bőven teremtek. Olyan helyzet alakult így ki,
amelyben a férfiak többsége ösztönösen ellenezte, a nők többsége
viszont ugyanilyen ösztönösen támogatta a társadalmi
reformokat.

Ebédeléseink alatt Emilyvel gyakran vitattuk meg éppen ezt a

témát, vagyis a reformot. Számára a modernség és a társadalmi
lelkiismeret egy és ugyanazt jelentette, és magától értetődőnek
tekintette, hogy én, mint költő, ugyanolyan lelkesen meg akarom
változtatni a világot, mint ő. Hiszen Shelley is megmondta, hogy
a költők a világ el nem ismert törvényhozói! És Byron maga is
szembeszállt a török seregekkel...
Nem mertem bevallani neki, hogy én tényleg nagy csodálója
voltam Byron hajviseletének és Shelley lobogó ingeinek, de a
politikai meggyőződésük valahogy idegen volt számomra. A mi
generációnk számára a sallangok és a csecsebecsék voltak a
fontosak. Mi csak „élményeket” hajkurásztunk; egyetlen célunk
volt, hogy „könnyedén haladjunk egyik ponttól a másikig, és
mindig jelen legyünk ott, ahol a legfontosabb erők találkoznak”.
De szívesen hitettem el Emilyvel, hogy én tényleg egy nagy
radikális vagyok. Mit mondjak? Azt akartam, hogy jó
véleménnyel legyen rólam, és azt gondoltam, hogy ha kiderül,
hogy nem érdekelnek ezek a dolgok, akkor sekélyesnek és
felszínesnek fog tartani. Természetesen igaza lett volna, bár az a
felszínesség, ami olyan csodálatosan dekadensnek tűnt
Oxfordban, mostanra kezdett már egyre közönségesebb
ostobaságnak tűnni.
De azért megpróbáltam elmondani neki. Amikor először
vetette föl a társadalmi rossz kérdését, azt feleltem, hogy engem
nem érdekel a politika, majd hozzátettem: – Ebben a kérdésben
én egy véleményen vagyok a legtöbb politikussal.
Nem válaszolt, de arcára fájdalmas kifejezés ült ki.
Fellengzősen folytattam:
– A vagyon természetesen csak pocsékba menne a szegények
kezében. Elég csak megnéznünk, hogy az alsóbb osztályok milyen
szörnyű dolgokra költik a pénzüket, és hálát adhatunk az égnek,
hogy nem kapnak többet belőle.
Emily mélyet sóhajtott.
– És el nem tudom képzelni, minek akarna egy nő szavazati
jogot, ha megnézzük, milyen szörnyű emberek azok, akiknek már
van. Sokkal könnyebb volna támogatni a demokráciát, ha nem
volna olyan ijesztően közönséges.
– Robert – nézett rám –, maga soha nem beszél komolyan?
– Csak ha egyáltalán nem érdekel a fölvetődött téma.
– El nem tudom képzelni magáról még akkor sem – motyogta.
– Ezt bóknak veszem, kedves Emily. Nem szeretném, ha
őszintének tartanának, amikor pedig nem is vagyok az.
 – Jaj, Robert, hallgasson már!
Elhallgattam.
– Ezek az aforizmák. Nem elég, hogy egy kicsit sem eredetiek,
még csak nem is szórakoztatóak. Nem tudok másra gondolni,
mint valamiféle kényszeres szómenésre, amivel mások előtt
tetszeleghet, miközben nincs benne több értelem, mint abban a
szörnyű brekegésben, amit a Béka csinál.
Válaszra nyitottam a számat.
– Várjon – mondta, feltartva a kezét. – Most azt fogja
mondani, hogy az értelem nagyon is túlértékelt, és a világnak
több értelmetlenségre van szüksége; vagy hogy az aforizmák
mind értelmetlenek, azért olyan mélyenszántók; vagy hogy a
művészet lényege, hogy mutogassák, ebben rejlik a zsenialitása;
vagy... vagy valami más idétlenséget, ami imponálóan hangzik,
de valójában nincs benne több szellem, mint egy fingban.
Csak bámultam rá. – Csak nem azt mondta, hogy...?
– De. Mint egy fingban. Miért, talán azt hitte, hogy egy
modern lány nem ismeri ezt a szót? – Kihívóan előreszegezte az
állát. – Nos, ezentúl minden aforizmájára fingok egyet.
– Nem létezik!
– Dehogynem. Talán azt hiszi, nem tudom, hogyan kell
fingani? Higgye el, a húgaim is és én is nagyon értünk hozzá.
– Milyen különleges lány maga.
– Még csúnyább dolgokra is képes vagyok, hogy kigyógyítsam
az aforizmáiból.
– Csak nem kockáztatná meg, hogy szemérmetlenséggel
vádolják?
– Mert gondolom, az magával még soha nem fordult elő...
– Igaz – mondtam elgondolkodva. – Mégis, egy nő esetében a
szemérmetlenkedést nem vagányságnak, hanem illetlenségnek
szokták tekinteni.
Gyanúsan illetlen hang érkezett Miss Pinker irányából.
Döbbenten bámultam rá.
– Csak nem ... ?
– De. Ugyanis erős aforizmaszagot éreztem.
– De az én aforizmáim, ahogy ezzel bizonyára egyetért, rózsa
és ibolya illatát idézik, míg ... – Újabb pukkanás. – Te jó ég!
 – Komolyan gondolom, Robert. Amikor maga prédikál, akkor
én szellemek egyet.
– Tudja, ez azért mégis...
– És most jobb, ha kinyitja az ablakot, különben apám nem
érti majd, miért van budiszaga a legjobb jávai kávéjának.
Így hát szépen leszoktam az aforizmákról, és megtanultam
komoly dolgokról komolyan társalogni. De hát, természetesen,
most éppen a komoly társalgás lett a póz, hiszen az aforizmák,
minden sekélyességük ellenére, sokkal közelebb álltak valódi
természetemhez. De hát ki ne akart volna a reformról áradozni,
amikor azok a ragyogó szürke szemek csak úgy itták minden
szavát? Ki nem hazudta volna, hogy sajnálja a szegényeket, ha
ennek a hazugságnak mosoly volt a jutalma? És ki ne helyeselné,
hogy valóban tenni kell valamit a bukott nőkért, amikor az erről a
kérdésről szenvedélyes fejtegetésekbe bocsátkozó nő szinte
felizgatja a férfiembert minden szavával, ami csak elhagyja
azokat a formás ajkait?
Furcsának találják, hogy az Emily Pinkerrel folytatott délutáni
flörtölés után olyan könnyen tudtam váltani a Covent Garden
valamelyik kurvájával folytatott esti bujálkodásra? De a kettőnek
semmi köze nem volt egymáshoz. Két külön világ. És bár a
bujálkodás jóval kevesebbet jelentett, mint a flörtölés, bizonyos
szempontból jóval fontosabb volt. Jaj, hogy is magyarázzam ...
Csak annyit tudok, hogy ha nem lettek volna a prostik, akkor még
rosszabb helyzetbe is lavírozhattam volna magamat a flörtölős
délutánokon.
Mindenesetre egyre kevesebb idő jutott a flörtölésre: Miss
Pinker „gyűlésekre” vitt engem. Ó, hogy szerette ő ezeket a
„gyűléseket”. Voltak gyűlései a Nemzetközi Civilizációt Elősegítő
Társaságnak, a Fabiánus Társaságnak, a Fertőző Betegségek
Elleni Jogszabály Megszüntetését Követelő Társaságnak... A
végén már arra kezdtem gyanakodni, hogy engem is fejlesztenek.
Voltak éjféli gyűlések, amikor cukros teát osztottunk a
prostituáltaknak – mellékesen egy csudajó dugás is összejött egy
ilyen alkalomból; csendben kisurrantam egy fiatal, édes mosolyú
cicussal a sötét sikátorba, lezavartunk egy gyors, tíz shillinges
állómenetet az egyik kapualjban, majd ártatlan képpel
visszaballagtam a társaságomhoz. Ott voltak aztán a teozófusok
ebédjei. Meg a józan vacsorák, amelyeken, jófajta vörösbor
kortyolgatása közben, arról értekeztünk, hogy föl kellene emelni
a gin adóját. Részt vettem egy mélységesen zavarba ejtő gyűlésen
is, az Új Élet Baráti Társaság szervezésében, amelyen egy furcsa
teremtés beszélt szünet nélkül magas, fuvolázó hangon a köztes
nemről, az egyneműek szerelmének jövőjéről és hasonló
eltévelyedésekről. A két teljes órán át tartó előadást én
céklavörös képpel, feszengve ültem végig – és döbbenten
figyeltem, hogy Emily és a többi hölgy annyi izgalmat sem
mutatott, mintha az előadó – nő? férfi? vagy micsoda? – egy
tengerparti nyaralásról számolt volna be.

Néhány ilyen összejövetelen élénk eszmecsere témáját képezte a

racionális házasság fogalma. Sokan idézték helyeslőén Shelley
sorait az Epipszükhidiónból:

Nem voltam én a népes szekta tagja,

melynek tana: az ember válogassa
ki a sokból barátját s kedvesét,
s ítélje a többit, ha bölcs, ha szép,
feledésre...
(Kálnoky László fordítása)

Észrevettem azonban, hogy a férfiak és a nők másként

értelmezték ezt a racionális házasságot. A nők célja az
egyenlőség és a függetlenség volt, amin a férjükkel egyenrangú
státuszt értettek, míg a férfiak arra a fajta egyenlőségre és
függetlenségre vágytak, aminek a középpontjában nem annyira a
házasság állt, hanem inkább az agglegényélet szabadsága. Ami
engem illet, én nem foglaltam állást. Ha muszáj volt, az ember
mindig idézhette Shelley-t.

Emilynek a házasságról vallott elvei ennél jóval bonyolultabbak

voltak. Emlékszem egyik vitánkra egy ilyen gyűlés után, vissza, az
irodába menet. Már nem tudom, mi váltotta ki – valószínűleg
tettem valamilyen nyegle megjegyzést az előadóra. Mérgesen
fordult felém. – És maga ezt komolyan is gondolja, Robert? Vagy
ez is csak amolyan póz?
– Ez az egyik legszilárdabban vallott nézetem, és vacsorára
már biztosan el is felejtem,
– A kérdés az – mondta, figyelmen kívül hagyva a válaszomat
–, hogy a férfiaknak és nőknek lehetnek-e egyenlő politikai
jogaik.
Ekkor kapcsoltam, hogy már megint arról a szakállas
históriáról, a női választójogról beszélünk, és egy mély sóhajjal
felkészültem a komoly társalgásra. – De a nők és férfiak
különböző szférákban...
– Hát persze – vágott közbe. – A nőknek ott van a szalon, a
férfiaknak meg a politika, az üzleti élet, meg az egész világ. Ez
nem egyenlőség, ez olyan, mintha egy rabnak azt mondanánk,
élvezheti cellája szabadságát.
– De minden nőnek el kell fogadnia férje felsőbbrendűségét...
– Miért?
Zavartnak látszhattam, mert így folytatta:
– Persze, erről soha senki nem beszél. Azt várják tőlünk, hogy
kijelentsük, attól, hogy a nőknek is lesz választójoguk, még a férfi
marad az úr a házban. Csakhogy senki nem tud egyetlenegy okot
sem mondani, hogy eleve miért is kell hogy a férfi legyen az úr a
házban.
– De ha figyelembe vesszük, mi mindent értek el a férfiak,..
– De hát ez körben forgó, hamis érvelés. A férfiaknak adott
volt a lehetőség.
– De a maga érvelése is hamis, kedves Emily. Azt mondja, a
nők is többet értek volna el, ha megadattak volna számukra is a
lehetőségek, nem igaz? – Bólintott. – De hát miért a férfiaknak
jutott a lehetőség? Mert ők ragadták meg, azért.
Valamiért ettől még jobban tűzbe jött.
– Szóval akkor ez az egész nyers erő és nemi erőszak kérdése
csupán?
– Nemi erőszak? Hogy jön ide a nemi erőszak?
 – Mert a maga definíciója szerint a házasság és a nemi erőszak
egy és ugyanaz. Én viszont úgy gondolom, hogy egy férfi és egy
nő csak akkor szeretheti egymást igazán, ha egyenlőek.
– De a férfiak és nők különbözőek – jegyeztem meg. – Maga a
tény, hogy erről vitatkozunk, bizonyítja ezt.
Megállt és dobbantott egyet a járdán.
– És ha házasok lennénk, most azt mondhatná, hogy mint
férjnek magának van igaza, és kész?
– Most is mondhatom, hogy nekem van igazam. De úgy látom,
nem ért egyet.
– Mert nem bizonyította be az álláspontját. – Mérges volt és
kipirult.
– És, gondolom, azzal sem ért egyet, hogy dolgozom.
– Emily, hogy jön ide a munka? Azt hittem, a választójogról
beszélünk. Aztán valahogy áttértünk a házasságra...
– Hát nem érti, hogy ez mind egy és ugyanaz? – Aztán
elhallgatott, és dühödt-némán indult tovább.
Cigarettára gyújtottam, majd beértem őt.
– Megkínálnám – mondtam –, de...
– De egy nőnek nem illik az utcán cigarettáznia?
– Azt akartam mondani, de már így is füstölög.

Később aztán lecsillapodott. – Sajnálom, hogy veszekedtünk –

mondtam.
– Nem veszekedtünk, Robert. Vitatkoztunk.
– Mi különbség a kettő között?
– Ahogy az apám mondaná, eltérés. A vita élvezetes dolog, míg
a veszekedés nem az. – Sóhajtott egyet. – A nők házasságon
belüli jogainak korlátozottsága olyan téma, ami mindig feltüzel.
Apámmal is régóta hadakozunk már ezen. Mert ő minden
tekintetben modern elveket vall, kivéve ezt az egyet. Talán azért,
mert nincs felesége. És úgy érzi, hogy neki mindenképpen
kötelessége még férjet választani a lányainak, vagy legalábbis
jóváhagynia egy férjjelöltet.
– És magának például milyen férjet szán?
– Hát, itt a probléma. Az eszével valami modern
gondolkodásút szeretne, olyasvalakit, mint ő maga. Egy
üzletembert. De a szíve olyasvalakihez húzná, akinek magas
társadalmi rangja és jó kapcsolatai vannak.
– Ritka kombináció. – Rápillantottam. – És maga? Milyen
férfi ejthetné rabul a szívét?
Emily a szemeit forgatta.
– Robert!
– Mi van?
– „Ejthetné rabul a szívét” – mintha valami regényből idézett
volna. Nekem aztán senki nem fogja semmimet rabul ejteni,
köszönöm szépen. A kezemet és szeretetemet valaki olyannak
adom, akit... – itt egy pillanatra elgondolkodott – akit csodálni
tudok. Aki már elért valamit a világban, és további nagyszerű
dolgokat is el fog érni. Aki meglátja, mi a rossz, és azt is tudja,
hogyan kell azt jóvátenni; akiben annyi szenvedély van, hogy
csupán a beszédével a maga oldalára tudja állítani az embereket.
Mindig azt képzelem, hogy ír akcentusa lesz, de lehet, hogy csak
azért, mert nagyon határozott nézetei lesznek az ír autonómia
ügyében. Az ilyen embernek valószínűleg nem sok ideje lesz a
nőkre, de nem baj, mert én sem fogok a szalon díszeként otthon
ülni. A segítőtársa szándékozom lenni ugyanis, és bár soha senki
nem fogja tudni, magunk között azért mindig elismeri majd, hogy
nélkülem semmire sem vitte volna.
– Ah – mondtam. Sosem kellemes azzal szembesülni, hogy a
másik pont azt az embertípust tartja csodálatra méltónak,
amilyenek mi magunk a legkevésbé sem szándékozunk lenni. –
És mi van akkor, ha nem talál ilyen embert?
– Hát, akkor meg kell elégednem valakivel, aki rabul ejti a
szívemet – mondta, belefűzve karját az enyémbe.
– Hájt, ez egy naggyon okkos gonndolatt.
– Most meg miért beszél ezzel a nevetséges ír akcentussal,
Robert?
– Oöö, csak úgy.
 Tizenkettő

A kávé ízének értelmezését tovább nehezíti az az összetett

folyamat, ahogyan az emberi érzék- és ízlelőszervek a
bonyolult ingerekre reagálnak.
Lingle: A kdvékóstoló kézikönyve

Emily az apjának az irodájában áll és Robertet figyeli, aki a nap

végeztével éppen akkor távozik az épületből. Addig nézi, amíg el
nem tűnik a szeme elől, egyre közelebb hajolva az ablaküveghez,
hogy tekintetével követhesse végig a Narrow Streeten. Amikor a
fiatalember eltűnt, Emily észreveszi, hogy lehelete nyomán
kávéillatú virág maradt az ablaküvegen.
Ez is valami olyasmi, amire nem figyelt volna föl néhány héttel
ezelőtt.
Gondolkodás nélkül odaérinti nyelve hegyét a hideg, kemény
üveghez. Nyelvhegy alakú bibe keletkezik a virág közepében.
Ujjával rajzol még négy virágszirmot, majd egy szárat. Amikor
letörli az egészet, keze nyikorgó hangot ad az ablaktáblán.
Valami történik vele. Nem tudja, hogy érdeklődéssel vagy
inkább aggodalommal figyelje-e ezeket a változásokat, örüljön-e
vagy se ennek a fizikai ébredésnek, ami zajlik benne, lassan
érlelve őt, ahogy a sárgabarack érik az üvegházban.
Visszafordul az asztalhoz, kezébe veszi legfrissebb jegyzeteit.
Sárgabarack – az egyik íz, amit fölfedeztek ma, néhány
mokkában és a jobbfajta dél-amerikai kávékban; a
sárgabaracklekvár sűrű, aranyos aromája. Be fog kerülni az
íztáblázatba, a fekete szeder és az alma közé. Aztán pedig,
délután, a kolumbiai exelco fajtában találtak valami igazán
különlegeset: a friss zöldborsó határozott illatát, amint
kipattintjuk a szemeket ropogós, lédús hüvelyükből...
Szalma. Az árpaszárak illata, épp betakarítás előtt, ahogy
susognak a napszítta mezőn. Édesgyökér. Sötét és puha és édes.
Cserzett bőr. Tömény, ódon, fényes, mint az apja kedvenc
karosszéke. Citrom. Olyan savas, hogy összehúzza a szájat...
Ahogy tekintetével követi a listát, azon veszi észre magát, hogy
mindegyiket fel tudja idézni, az ízek szinte kibomlanak a
szájában, mint egy-egy egzotikus virág, egyik erőteljesebben,
mint a másik.
Egyik jobban bontogatja érzékeinek kemény, zárt bimbóját,
mint a másik.
Amikor, sok héttel ezelőtt, megfogant benne a kalauz ötlete,
leginkább a rendszerezés lehetősége érdekelte őt. Az a lehetőség,
hogy rendet és racionális fegyelmet teremthet az emberi
érzékelés kaotikus, örökké változó világában. Sosem gondolta
volna, hogy a folyamat kétirányú lehet: hogy saját belső
nyugalma, a rendszerezett, gyakorlatias lénye is elkezd majd
mocorogni, nyújtózkodni, mint valami rakoncátlan, elvarázsolt
növény.
Nem beszélt senkinek arról, hogy milyen hatással van rá a
kalauz készítése – a húgainak sem, az apjának meg pláne.
Előfordult már, hogy Pinkerben felmerült a gyanú legidősebb
leánya veszedelmesen szenvedélyes természetét illetően: most
semmit sem szabad megsejtenie. Apjának egyébként is
megvannak a maga céljai, amelyek miatt ezt a megbízatást adta;
nemcsak a Robertnek is említett nyilvánvaló célok, hanem
egyebek is, például kereskedelmi tervek, amelyekben szerepet
kaphat a Kalauz. Aggodalmat kelthetne benne, ha azt látná, hogy
a rendszer precizitásán csorba eshet az ő hóbortos, kislányos
érzelmei miatt.
Kislányos – pontosan ez az, ebben rejlik a probléma. Azért
árasztja őt el ez a nevetséges érzékiség, a fizikai örömök iránti
gyengeség, mert nő. És pontosan ezért kell leküzdenie vagy
legalábbis figyelmen kívül hagynia, mert már többször is
megpróbálta leküzdeni, és rájött, hogy furcsa mód milyen tartós
és milyen erős ez a női gyengeség.
Emilynek be kellett látnia, hogy egyáltalán nem racionális
személyiség ő, mégis úgy kell majd viselkednie, mintha az volna.
Nincs az a férfi, aki hajlandó volna nőkkel együtt dolgozni –
megengedni, hogy vele együtt szavazzanak, vele együtt formálják
a jövőt –, ha olyan bolondnak tartja a nőket, amilyennek Emily
ismerte meg saját magát.
 Természetesen vannak nők, akik örömüket lelik a
bolondságban. Az ilyen nőkről Emily nincs valami jó
véleménnyel. Sőt, Robert Wallis is olyan fiatalember, akiről
Emily szintén nincs valami jó véleménnyel. Így aztán
bosszankodva kénytelen tudomásul venni, hogy a szíve – más,
intimebb szerveit nem is említve – képtelen támogatni az erről a
fiatalemberről a feje által kialakított véleményt.
Fölemeli az egyik aprócska csészét, amelyben a mai mintákat
kóstolták. Van benne még mindig egy cseppnyi excelsos, bár már
régen kihűlt. De van ott még valami: ahogy beleszagol a csészébe,
mintha egészen haloványan, alig érezhetően ki tudná venni
Robert leheletének lágy aromáját.
Beszippantja, egy pillanatra engedi lecsukódni a szemét, amíg
képzeletén átszalad egy röpke, édes gondolat. Az ő lehelete és az
enyém, csókként keveredve...
Visszafordul az ablakhoz, és ráleheli az üvegre, a letörölt virág
helyére.
Mint valami láthatatlan tintával írott üzenet, lassan újra
megjelenik a virág, épp csak egy pillanatra, s aztán újból eltűnik a
szem elől.

Tizenhárom

„Zöld” – savanykás íz, melyet a zöld kávészemek adnak;

éretlen.
Michael Sivetz: Kávétechnológia

Emilyvel nemcsak kóstoltuk apjának a kávéit, hanem – Pinker

kifejezett kérésére – rangsoroltuk is őket. Eleinte idegenkedtem
ettől a feladattól, kifejtve munkaadómnak, hogy a jó és a rossz
erkölcsi ítélet, és mint ilyennek nincsen köze a művészethez.
Pinker sóhajtott egyet. – De a kereskedelemben, Robert, az
ember nap mint nap ilyen döntéseket hoz. Természetesen nem
lehet egy az egyben összehasonlítani egy nehéz, gyantás javait
egy finomabb jamaicaival. De ugyanazzal a pénzzel fizetünk érte,
így hát felmerül a kérdés, hogy hol van jobb helyen az a pénz.
Való igaz, hogy bizonyos kávék stabilan jobb minőségűek
voltak a többinél. Azt is észrevettük, hogy ha különösen ízlett
valamelyik kávé, az gyakran viselte a „mokka” nevet – csakhogy
ez az egy szó számtalan stílus leírására szolgál: az egyik nehéz, a
másik könnyű, a harmadik izgalmas, virágos aromájú.
Az egyik nap magam voltam az irodában, s egy kisebb
szállítmányt kóstoltam éppen. Nem volt címke a zsákon, bár volt
rajta egy jelzés, amit arabnak gondoltam, és már sok más, arról a
vidékről származó zsákon is láttam:

Ahogy kinyitottam, tudtam, hogy itt valami különlegességről van

szó. A száraz illat mézzel teli, majdhogynem gyümölcsös volt.
Amikor fölvittem a mintát az irodába, és vártam, hogy fölforrjon
a víz, a várakozást enyhe fafüst és citrus aroma tette
kellemesebbé. Megdaráltam a kávészemeket: az illat intenzívebb
lett, és basso profundóként belépett egy árnyalatnyi édesgyökér
és szegfűszeg. Aztán, nagyon óvatosan, ráöntöttem a forró vizet.
Hirtelen, olyan sűrűn és erőteljesen, hogy szinte látni lehetett,
életre kelt a kávé bukéja. Mint a palackból kiszabaduló szellem, a
mozdonyból kitörő gőzfelhő vagy a felharsanó trombiták –
fenséges volt, mégis áthatóan egyszerű. Egzotikus virágillat áradt
szét a levegőben. De nem csak virágillat: volt ott zöldcitrom,
dohány és még frissen nyírott fű is. Tudom, hogy kissé
hihetetlennek tűnik– ennyi összetevőt találni egyetlen szagban –
de ekkor az érzékeim már egészen finomra voltak hangolva, s
ezek az aromák nem délibábok voltak: olyan határozottan és jól
érzékelhetően jelentek meg abban a szobában, mint a falak és az
ablakok.
Letelt az áztatási idő. Kiskanállal lenyomtam a zaccot, és
számhoz emeltem a csészét. Kivételesen nem levegőztettem: nem
volt rá szükség. Az íz pontosan olyan volt, amilyet az illat ígért. A
szájérzet határozott és testes, leheletnyi élénkséggel párosítva –
és a virágos ízek mennyei kórusként áradtak szét a fejemben.
Nyeltem. A természetes édesség csodás érzetét a zöld tea és
cserzett bőr hosszan tartó, zamatos utóíze követte. Olyan közel
volt a tökéleteshez, amilyen közel egy kávé csak lehetett.

– A mokkai kávék – mondta Pinker, amikor rákérdeztem nála –

nem olyanok, mint a többi. Megtalálta már a térképen?
Megráztam a fejemet. Odament a polchoz, és kihúzott egy
földrajzi atlaszt: lapjai akkorák voltak, mint egy-egy cirkuszi
plakát,
– Nohát akkor – mondta, türelmetlenül lapozva a hatalmas
kötetben, amíg el nem ért az oldalra, amit keresett. – Igen. Itt.
Mit lát?
Néztem, ahová mutatott az ujja. Perzsia és Afrika
találkozásánál, a két kontinenst elválasztó fenékvágatnyi víz
mellett volt egy légypiszok. Jobban megnéztem. A légypiszok
mellé az volt odaírva, hogy „Al-Makka”.
– Mokka – mondta. – Vagy, ahogy az arabok mondják,
„Mákká”. A világ legjobb kávéinak lelőhelye. – Ujjával
megkopogtatta a lapot. – Itt kezdődött minden. Ez a bölcső.
Nemcsak a kávéé, hanem minden másé is. Matematika. Filozófia.
Szépirodalom. Építészet. Amikor az európai kontinens elveszett a
civilizáció számára, az Oszmán Birodalom tartotta életben a
keresztény ismeretvilágot. De most mintha ők süllyedtek volna
vissza a saját sötét középkorukba, és várják, hogy felszabadítsa
őket a történelem.
– Miért annyira különlegesek a kávéik?
– Nagyon jó kérdés, Robert. És kutya legyek, ha tudom a
választ.
Egy pillanatra elhallgatott. – Van olyan kereskedő, aki
esküszik, hogy a mokkákban található egy kis csokoládéíz.
Néhányan össze is kevernek másfajta kávékat kakaóporral, úgy
próbálják azt előállítani. Mi a véleménye?
Kutakodtam az emlékeimben. – Néhányban tényleg érezhető a
csokoládé. De nem a legjobbakban. Azoknak szerintem valami
egészen különleges, illatos aromájuk van, ami inkább a lonc
virágjához vagy a vaníliához hasonlítható.
– Én is pontosan így gondolom. És ez mire enged
következtetni?
 – Hogy a mokka nem egyfajta kávé, hanem több?
– Pontosan. – Ujjával kört írt le a Vörös-tenger körül. – Az
arabok természetesen monopolhelyzetben voltak a
kávétermesztés terén. Aztán a hollandok elloptak néhány
palántát, és elvitték Indonéziába. Tőlük aztán loptak a franciák,
és elvitték a Karib-szigetekre, ahonnan aztán a portugálok loptak,
és elvitték Brazíliába. Tehát. Gondolkodjunk logikusan, és
feltételezzük, hogy az arabok is lopták valahonnan. De hogy
honnan lophatták... ?
– Kiderül ez valaha is?
– Nem hiszem. Ismerte Richard Burtont, az utazót?
Mostanra már megszoktam a hirtelen kanyarokat és
témaváltásokat, amelyek Pinker társalgási stílusát jellemezték.
Az esze mindig előrébb járt, tudva, hová akar kilyukadni, aztán
egyszerű lépésekkel vezette oda a beszélgetőtársát. Megráztam a
fejem.
– Egyszer bemutattak neki egy fogadáson – mondta Pinker. –
Összecsődült ott vagy ötszáz ember, ő pedig híres volt – az iszlám
világban tett felfedezőútjaiért becsülték oly nagyra akkoriban.
Most persze már nem kedvelik annyira. Terjengtek mindenféle
pletykák a magánéletével kapcsolatban is... De ez nem számít.
Amikor megtudta, hogy kávéval foglalkozom, beszélni akart
velem. Teljesen le voltam nyűgözve, akárcsak az a kisebb
tömegnyi közönség, amely körénk gyűlt hallgatni, mit mesél.
Burton nem sokkal azelőtt tért vissza az egyik arab portyájáról.
Diólével bebarnította a bőrét, arab ruhát öltött, és iszlám szent
embernek adta ki magát. Majdnem tökéletesen beszélt persze
arabul, és elég jól ismerte az írott szövegeiket is. Mesélt nekem
egy csodálatos, fallal körbekerített városról, amelyre Kelet-
Afrikának egy buja, mérsékelt klímájú szegletében bukkant,
Kávétermesztő vidék. Elmondása szerint arrafelé csak ágy
magától nő a kávé. Nem is termesztik. A cserjék vadon nőnek,
magról szaporodnak. A kávékereskedőket a gazdaság annyira
fontos szereplőinek tekintik, hogy halálbüntetés terhe mellett
tiltják nekik a város elhagyását is. Állítólag hatalmas vagyonok
halmozódtak ott föl. Burton elefántcsontról, drágakövekről,
aranyról beszélt. Meg, ahogy ő mondta, valami „sötétebb”
üzletről... Feltételezhetően a rabszolgatartásra gondolt.
 Annyira zárt az a város, hogy az ottani kereskedők még egy
saját dialektust is kialakítottak, amely teljesen eltér a környező
vidék nyelvétől. De az ottani kávé, mondta Burton, a legjobb,
amit hosszú vándorévei alatt kóstolt. S nekem az ragadt meg az
emlékezetemben, hogy azt is hozzátette: illatos volt, mint a lőne
virága.
– Mint az a mokka?
– Pontosan.
– És volt még valami, amit érdekesnek találtam. A várost úgy
hívják, Harár, de magának a területnek a neve helyi nyelven
Kaffa.
– Vagyis, tulajdonképpen, „kávé”?
– Burton szerint egészen biztosan azonos a két szó gyökere.
– Szóval azt a kávét, ami vadon nő Kaffában...
– A határi kalmárok eladják az utazó kereskedőknek, akik azt
eljuttatják Al-Makkába. Onnan aztán továbbküldik a világ többi
tájára. Egy velencei vagy konstantinápolyi kereskedő simán
címkézheti a kávéit a vásárlási hely, és nem a tényleges
termesztési hely szerint. Ismerve az arabok titkolózási mániáját,
még az is lehetséges, hogy meg sem mondják, melyik országból
való egy-egy szállítmány. így aztán mindent, ami Al-Makkán
keresztül érkezett, „mokkának” neveztek el, ugyanúgy, ahogy
manapság minden dél-amerikait „santo”-nak hívnak.
– Érdekes. És mit mesélt Burton, hol van ez a Harár?
Pinker végighúzta az ujját a térképen. Azokban az időkben
nagyjából évente frissítették és nyomták újra az atlaszokat, az
újonnan fölfedezett országokat az őket gyarmatosító hatalmak
színére festve. A világ java része piros volt – brit piros –, de azért
akadt még bőven kék, lila, sárga és egyéb is. Amikor én még
gyerek voltam, majdnem az egész Afrika csak egy nagy fehér folt
volt a térképen. De aztán egymás után érkeztek vissza az utazók,
s hozták az általuk fölfedezett és elnevezett területekre vonatkozó
újabb ismereteket. így egyre zsugorodott a fehér folt, és egyre
terjedt a piros, a hatalmas kontinens széleitől befelé. De persze
még így sem lett minden piros. A franciák és a hollandok sem
akartak lemaradni a versenyben, s a különböző „színek” közötti
határokat gyakran vérrel húzták meg.
 Pinker atlasza természetesen a legfrissebb kiadás volt. Mégis
maradt Afrikának egy kis része, amely már nem volt teljesen
fehér, de mégsem volt beszínezve. Egy tenyérnyi rész a kontinens
közepe táján.
Elgondolkodva ütögette oda az ujját. – Itt – mondta. – Burton
szerint itt van.
Mindketten a térképet bámultuk.
– Milyen csodálatos dolog is a kávé, Robert – szólalt meg
végül a kereskedő. – Mert mindkét oldalon csak jó származik
belőle. Itt, Angliában kevesebb alkohol, másutt pedig több
civilizáció.
– Figyelemre méltó – mondtam. – Különösen, ha figyelembe
vesszük azt a hasznot is, amit útközben termel.
– Pontosan. Ne feledje, mit mondott Darwin. A profit teremti
meg minden más előtt a lehetőséget. Nem a jótékonykodás fogja
megváltoztatni a világot, hanem a kereskedelem.

Én magam nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a

beszélgetésnek. Akkoriban mindenki Afrikáról beszélt. Pinker
azonban nem hagyta kihasználatlanul az anyagi és egyéb
erőforrásait. Minden shillinget hasznosítani kell, és amikor
elkészül a kalauz, én magam is ilyen szabad erőforrás leszek.
Az én kezeim közül azonban csak úgy folyt ki a pénz. A
Wellington Street nem csak díványokból és kontyokból állt. Egy-
két ráadás aranypénzért bármely lány bármire kapható volt, és
ha már túlságosan eltelt az ember annak a bizonyos dolognak a
mindenféle változatától és variációjától, egyéb izgalmas kalandok
is vártak a közelben. Londonban nemcsak virágpiac és halpiac,
ékszerészek utcája és könyvkereskedők utcája létezett, de a
különböző városrészekben található műintézményeknek is
megvolt a szerelem művészetén belül a saját szakterületük. Az
egyik negyedben megtalálhatjuk például Szapphó követőinek
intézményeit, a másikban pedig az Ifjú Szeretők nyilvánosházait.
Úgy lakmároztam ezekből a gyönyörökből, ahogy valaki mondjuk
a keleti konyha ínyencfalatait kóstolgatja. Nem mintha jobban
ízlettek volna, mint a megszokott otthoni koszt, hanem azért,
mert korábban ismeretlenek voltak számomra.
 Néha aztán veszélyesebb dolgok csábításának is engedtem.
Csendes, rakpart menti úton sétáltam valamelyik délután,
amikor a mák füstjének enyhe, fűszeres illata legyintette meg az
orromat. Egy pillanat műve volt csak kideríteni, honnan jön a
szag. Befordultam egy arra vezető sikátorba, és elhagyatott
rakodódokknál találtam magamat. A szag, mint valami jól
kitaposott Ösvény, egy jeltelen ajtóhoz vezetett. A raktárépület
betáblázott ablakai mögül semmilyen hang nem jött, de
koppantásomra résre kinyílt az ajtó, és egy összeaszott kínai arc
nézett rám. Mutattam neki néhány pénzérmét. Erre az ajtó
hangtalanul kitárult, és én bebocsátást nyertem. Bent, a hatalmas
raktárhelyiség falai mellett, és fölfelé is, ameddig a homályban a
szem ellátott, számtalan priccsen és sokemeletes ágyon feküdtek
az emberek, kabátjaikba burkolózva, akár az egyiptomi múmiák,
vagy félkönyékre támaszkodva, vakon előrebámulva szívták
kunkori agyagpipáikat.
A helyiség közepén, egy asztalon, öreg kínai felügyelete mellett
sorakoztak az iparág eszközei: mindenféle pipák, némelyik
sétapálca hosszúságú, egy kis rézüstben parázsló szén, mérleg.
Kifizettem a shillingemet. Egy pipát megtömtek gyantával, aztán
beletartották a parázsba. Amikor már jól égett, fölmásztam a
számomra kijelölt fekhelyre, és átengedtem magam az ópium
hatásának. Néhány pöfékelés után azt éreztem, hogy szörnyen
elnehezedek, testem annyira elernyedt, hogy alig bírtam tartani a
pipát. A színek színesebbé váltak, a hangok pontosabbá. A néma,
lepukkant raktárépület hirtelen luxuspalotává változott, tele
ragyogó, finom hangokkal és csodás, félig hallható dallamokkal.
Izgalmas ötletek és gondolatok keringtek a fejemben. Érdekes
beszélgetésfoszlányokat kaptam el. Megszállt az ihlet. Ragyogó
rímek ugrottak be, és algebrai tökéllyel szerkesztett verssorok.
Emlékszem a gondolatra, hogy matematika és költészet
tulajdonképpen egy és ugyanaz, és mindkettő elképesztő. Aztán,
valamiért, tengeri utazást képzeltem el. Tisztán éreztem a sót az
ajkamon, meg a friss teknősbéka ízét, amit ebédre ettem, egy
kupica rummal leöblítve. Még az arcomat simogató meleg afrikai
szél által hozott enyhe fűszerillatot is éreztem. Aztán mélységes
mély álomba zuhantam.
 Az öreg kínai durva rázására ébredtem: megint pénzt követelt.
Amikor feltápászkodtam, láttam, hogy nyolc óra telt el.
Mondanom sem kell, egyetlenegyre sem emlékeztem a
fantáziámban földerengett briliáns rímek közül. Kitámolyogtam,
fogtam egy kocsit, és hazavitettem magam. Másnap még mindig
olyan kábult és émelygős voltam, hogy Emily elveszítette a
türelmét, és hazazavart. Megfogadtam, hogy soha többet nem
ismétlem meg ezt a dolgot. Mégis gyakran elfogott a vágy azok
után a ragyogó, ihletett látomások után. Mint Shakespeare
Calibanja, miután felébredtem, álmodni vágytam újra.
Aztán egyszer csak elfogyott az előlegem. Valahogy sikerült a
harminc fontot körülbelül ugyanannyi nap alatt elköltenem.
Az Edgware Roadon található zálogház rémes hely volt. Ike, az
öreg orosz, aki a boltot vezette, ékszerektől kezdve a legócskább
rongyokig mindent bevett, és az üzletbe belépőt azonnal
megcsapta az a savanyú, gombás szag, amit a borászok
penészesnek neveznek, és nem sokban különbözik az ázott,
rothadó szőrme szagától.
A pult mögött Ike dörzsölte kezeit.
– Jó reggelt, fiatalember – mondta gyors mosollyal. – Mit
hozott?
Megmutattam neki: egy pergamenkötésű Coventry Patmore-
kötet, három selyemmellény, melyeket már nem hordtam, két
hódprémes kalap, egy elefántcsontból faragott sétapálca.
– Nagyon finom dolgok – mondta, kéjesen végigsimítva kezét
a portékán –, nagyon finomak.
– Mennyit ad értük?
Előkotort egy ceruzacsonkot, és megvakarta vele a fejét,
miközben ravaszul méricskélt. Ismertem a játszmáját. Az összeg,
amit felajánl, nem annyira a felkínált dolgok értékén, mint
inkább az én rászorultságom mértékén múlik. Igyekeztem minél
fesztelenebbnek látszani.
– Három guinea – mondta végül, és felfírkantotta a számot
egy mocskos papírcetlire, mintha attól véglegesebb lenne.
– Én hatban reménykedtem.
Mosolygott, és megvonta a vállát. – Tovább is kell adnom a
holmit.
 – Lehet, hogy rossz helyre jöttem. Bármikor bevihetem ezeket
a West Endre.
– Azok ott specialisták, uram. Nem fog jobb árat kapni. –
Hirtelen felélénkült. – Persze, ha több készpénzre van szüksége,
adhatok magának egy kis előleget.
– Nem tudtam, hogy kínál ilyen... szolgáltatást is.
– Rendszerint nem is, uram, nem, dehogy. De olyasvalakinek,
mint ön, akinek jók a kilátásai... Igazán nagyon méltányosak a
feltételeim.
– Kamatot is számítana?
Újabb vállrándítás. – Csak egy picike százalékot. Hetente.
– És, mennyit kölcsönözhetnék?
Újra elmosolyodott. – Fáradjon be az irodámba, és átnézzük a
papírokat.

Tizennégy

„Pirított mandula” – ez a csodálatos aroma a cukrozott

mandulából készített édességre vagy a pralinénak nevezett,
csokoládéval bevont mandulára emlékeztet.
Lenoir: Le Nez du Café

Emily úgy határozott, hogy el kell vinnem őt vacsorázni. A

Covent Gardennél maszkabált rendeztek, és 6 módfelett vágyott
rá, hogy megnézhesse, az ő szavaival élve, az én korábbi bohém
törzshelyeimet, nem is beszélve azokról a szép színésznőkről,
akikről a hírlapokban olvasott. Nem tudtam eldönteni, hová is
vigyem: a Savoy különtermei túl nagyok ahhoz, hogy ott
kettecskén ellegyünk, a Romano japán tapétás magántermei
intimek és elegánsak, a Trocaderóban viszont ott voltak azok a
kellemes, a Shaftesbury Avenue-re néző sarokszobák,..
– Lenyűgözően tájékozott ezeknek az intézményeknek a privát
szalonjait illetően – jegyezte meg Emily. – Gondolom, ilyen
helyekre jár a különféle légyottjaira.
 – Á, ezekről csak úgy hall az ember – mondtam kitérően. –
Van egy sánta nénikém, aki nem szeret egyedül vacsorázni. De
tömegben sem.
– Nos, én nem akarok különteremben vacsorázni. Én
színésznőket szeretnék látni.
– Az apja soha nem bocsátaná meg nekem, ha nem megfelelő
helyre vinném.
– Azt hiszem, el tudok viselni egy-két színésznőt, Robert.
Hacsak a színpadon szereplés vágya nem ragadós, teljes
biztonságban leszek.
Ekkoriban már lazábban viselkedett velem. Egyre
felszabadultabbak lettünk egymás társaságában, bár Emily még
mindig szerette azt játszani, hogy neki időnként rendre kell
utasítania engem.
– Nos, rendben – mondtam. – Ha színésznőkre vágyik, akkor
Kettnerhez kell mennünk. A bálhoz is éppen útba esik.
Másnap odamentem, hogy megbeszéljem a menüt Henrival, a
fess franciával, aki főpincérként irányította a Church Street
mögötti étteremrengeteget. Együtt vettük fontolóra a
lehetőségeket. Előételként természetesen osztriga és egy tál
kaviár lesz, meg még más is; aztán levesnek selymes articsóka.
Eltöprengtünk, hogy vajon a nyelvhal vagy a pisztráng felel-e
meg jobban egy hölgy kényes ízlésének: és mivel biztosítottak
róla, hogy éppen most különlegesen jó a pisztráng, a pisztráng
győzött. Henri következőnek a báránybordát ajánlotta, amibe én
azonnal beleegyeztem, de a sült fácán helyett, amit két ember
számára túlzásnak találtam, inkább a tepsiben sült fogolyt
választottam. Köretnek rakott parajt, párolt zöldbabot és
dauphinoise burgonyát. És még a salátát is, természetesen:
spárgát, muszlinmártással. Sajttál,.vaníliafagylalt kehelyben,
desszert és i aprósütemény zárta a menüsort. Ami a borokat illeti,
kiegyeztünk egy Amontilladóban, a ’82-es Liebffaumilchben, egy
pint jégbehűtött Deutz & Gelderman pezsgőben, bordeaux-i
vörösborban és végül egy kupicányi i curacaóban. Kiválasztottam
az asztalt is. Egy elfüggönyözött alkóvban állt; így fennállt az
intimitás lehetősége, ha úgy hozná az alkalom, de ha a függönyt
széthúzták, jól be lehetett látni a legnagyobb felső szinti
termeket. Aztán, a szükséges előkészületek végeztével másnapig
búcsút intettem a főpincérnek.
De még mindig ott volt az alkalomhoz illő öltözet kérdése. A
frakk mindig jó viselet – de unalmas. Azt beszéltük meg, hogy
jelmezeinket magunkkal visszük az étterembe, és vacsora után
átöltözünk a bálra, de akkor is: frakkban megjelenni olyan,
mintha az ember nem is próbálkozna.
Alig hagytam magam mögött Kettner éttermét, amikor a
szemem megakadt egy kirakaton a Great Marlborough Streeten.
Gyönyörű, sötétkék vidrabőr kabát díszelgett benne. Csodálatos
darab volt – és még csodálatosabban nézne ki egy olyan francia
csipke nyaksállal, amilyet néhány napja a Jermyn Streeten
láttam. Az Henrival lebonyolított ügylet hatása alatt, még mindig
gavalléros hangulatban, benyitottam a boltba, és megtudakoltam
a kabát árát. Három guinea– nem kis összeg, de ahogy a szabó is
rávilágított, méltányos ilyen egyedi ruhadarab esetén, amikor
fizethetnénk szinte ugyanennyit egy olyan kabátért is,
amilyenben az összes többi közönséges figura mászkál.
– Ah, Wallis fiatalúr! – üdvözölt Ike. – És csak egyetlen napot
késett.
– Késtem?
– A kamattal. Két font, bár legközelebb kénytelen leszek
valamivel többet felszámítani a késésért. – Megvonta a vállát. –
Most már maga is üzletember. Tudja, hogy van ez.
– Üzletember? Hogyhogy...?
– Ügy hallottam, maga is, csakúgy mint én, a
kereskedelemben érdekelt. A kávé világában?
– Ja!, igen! Mondhatjuk...
– De biztos vagyok benne, hogy a maga vállalkozása jobban
megy, mint az én szerény kis üzletem.
– Elég jól megy, igen. De szükségem volna még egy kevés
készpénzre.
– Még? – Ike megemelte a szemöldökét.
– Mondjuk... Még tizenöt fontra – próbálkoztam.
– Természetesen. Bár – mondta elgondolkodva –, ha húsz font
volna az összeg, akkor a kamat jóval kevesebb volna. A nagyobb
összeg után járó kedvezmény miatt.
– Ó, ez igazán nagylelkű. Legyen akkor húsz.
 Elvégeztük a papírmunkát, és én visszaadtam neki két fontot.
– Itt a kamata.
Meghajolt. – Öröm önnel üzletelni, Mr. Wallis.

Már jó előre odamentem Kettner étterméhez, és a bejárat melletti

virágosnál kiválasztottam az Emily gomblyukába illő virágot.
Színésznőket ígértem neki, és az étterem közönsége nem okozott
csalódást. Több volt itt a csinos primadonna, mint a Drury Lane
sok színházának művész-társalgójában. Észrevettem a
legfrissebb, zseniális vígjáték tűzrőlpattant főszereplőjét: az egyik
bokszban vacsorázott egy képviselővel a Lordok Házából. Emitt
jól ismert ügynök vacsoráztatott egy színikritikust; ott egy
ezredes szórakozott egy örömfiúval, de az is lehet, hogy csak a
beosztottja volt; egy Florence Farr nevű kényes, fiatal színésznő
pedig úgy tett, mintha nem ismert volna meg, miközben
kötelességtudóan mosolygott aznap esti kísérőjére, aki – ezt
tudtam jól – öt fontot fizet majd azért a megtiszteltetésért, hogy a
színésznő társaságában mutatkozhat. Az utána következő
hempergés már csak ráadás.
Aztán megérkezett Emily, nekem pedig elállt a szívverésem.
Még sosem láttam őt másban, mint az irodai, racionális
öltözékében. Ma este mélyen kivágott, apró flitterekkel díszített,
egyszerű fekete bársonyruhát viselt, s hozzá szürke prémmel
szegélyezett, piros köpönyeget. Ahogy üdvözölt engem,
szégyenlősen lecsúsztatta a köpönyeget teljesen fedetlen válláról.
Ahogy átvettem, megcsapott Guerlain Jickyjének csábító
aromája, és mélyen beszippantottam a meleg parfüm és a meleg
női bőr tökéletes illatkeverékét.
A női öltözködésben a szemérmesség küzd a fenségességgel: a
látni engedett kincsekkel csupán célozgathat a rejtve maradt
csodákra. A varrónő ezúttal olyan ruhát adott a kuncsaftjára,
amely érzéki volt, kívánatos és pazar, de amely talán épp ezért
csak még jobban hangsúlyozta viselőjének kislányos
ártatlanságát.
– Mondhatna valamit, Robert – szólalt meg Emily egy
árnyalatnyi, elbűvölő zavarral a hangjában, ahogy leült a székre,
amit a pincér tartott számára.
 Magamhoz tértem. – Ön... – dadogtam –, ön egyszerűen
gyönyörű ma este.
– Bár maga mellett most is szánalmasan alulöltözöttnek
nézhetek ki – jegyezte meg, kézbe véve a szalvétáját. – Hála az
égnek. Nos, hol vannak a színésznőim?
Körbemutogattam neki a jelen lévő különféle hírességeket és
személyiségeket. Emilyt felvillanyozta minden kis
pletykafoszlány. – Magában egy idegenvezető veszett el –
mosolygott, amikor befejeztem. – De mondja csak, Robert, nem
túl visszafogott ez a hely a Café Royalhoz képest?
– Á, senki nem jár már a Café Royalba – nyugtattam meg. –
Túlságosan is zsúfolt lett.
– Ah. Nos, azt hiszem, ma este el kell viselnem az aforizmákat.
Ha már itt vagyunk, hogy úgy mondjam, a szellemi bölcsőjükben.
– Az biztos, hogy rengeteg sületlenséget fogok összehordani.
Ez az egyetlen téma, amiről nagy hozzáértéssel tudok társalogni.
Körülnézett a teremben, és összehúzta az orrát. – Nem érez
valami büdöset?
Beleszimatoltam a levegőbe. – Nem. Milyen büdöset... –
Ekkor jöttem rá, hogy ugrat,
– Kedves Robert – mondta kedvesen –, ki gondolta volna hat
héttel ezelőtt, hogy így ülünk majd itt mi ketten?
Megérkezett az előétel, és örömmel figyeltem az élvezetet,
ahogyan az osztrigákat a szájához emelte: nyaka feszülését és
torkának finom összeszorulását, ahogyan nyelt. Egy szép napon –
jött megint az önkéntelen gondolat – mást is beveszel te majd
abba a csinos kis szádba, ami még az osztrigánál is sósabb...
Aztán észbe kaptam: tényleg így lesz? Hogyan magyarázhatna el
az ember ilyen szemérmetlen dolgot egy ártatlan fiatal nőnek?
Vagy maga a vágy lesz majd tanítója, és vezeti rá magától ezekre
a kísérletekre? Rövid, de majdnem nevetségesen tiszta
fantáziakép suhant át az agyamon, kettőnkről az ágyban, a fekete
bársonyruha a padlón hever, ő pedig az én készséges
tanítványom...
– Robert? – Emily aggódva pillantott rám. – Jól van?
– Én? – Elhessegettem a gondolatot. – Teljesen.
– Csak mert szokatlanul hallgatag.
– Megnémultam a csodálattól, mert maga olyan gyönyörű.
 – Most meg csak idétlenkedik. El nem tudom képzelni, hogy
maga bármitől is meg tudna némulni.
A leves kitűnő volt, a hal fenséges. Hogy megfeleljek a
magamról, mint igényes ízlésű emberről kialakított képnek, a
fogolypecsenyét egy kicsit száraznak találtam, de asztaltársam
kifejtette, hogy elkényeztetett szibarita vagyok, így kiegyeztünk,
hogy tulajdonképpen a fogoly is tökéletes, Henri odalépett az
asztalunkhoz, mint egy csapatait irányító tábornok az ütközet
kellős közepén. Emily közölte vele, hogy döntött: azonnal
színésznőnek áll, ha nekik mindig ilyen bánásmódban van
részük.
– Óh! – válaszolta a rendíthetetlen katona. – Hiszen maga
sokkal bájosabb, mint bármelyik színésznő itt ma este. – Rám
pillantott, és mintha megrebbent volna a bal szemhéja: egyetlen
rebbenés csupán, amit, ha másnál láttam volna, talán
kacsintásnak vélem.
Mindenféléről társalogtunk, de nem nagyon emlékszem, hogy
miről. Arra koncentráltam, hogy szórakoztató legyek, bár már
megtanultam, hogy Emily Pinkert leginkább komoly dolgokkal
lehet szórakoztatni. így talán fontos dolgok is szóba kerültek egy
kicsit. Aztán elérkezett a vacsora vége. Míg Emily elment
átöltözni, én aláírtam a számlát – öt font, négy shilling és hat
penny. Az étteremben zajló sürgés-forgásból világossá vált, hogy
más vacsorázok is a bálba tartanak.
Emily visszatért egy fekete-fehér harlekinjelmezben, fején
csúcsos bohócsapkával, arca előtt fehér selyemből készült
félmaszkkal. Ami engem illet, rajtam csak egy egyszerű, fekete
tollakból készült szemmaszk volt, ami igen jól illett az új
kabátomhoz.
Ahogy kifelé mentünk az étteremből, Emily megbotlott, és
belekapaszkodott a karomba. – Egy picikét becsíptem – suttogta
a fülembe. – Ígérje meg, hogy nem él vissza a helyzettel.
– Beszéljünk meg egy találkozóhelyet és időpontot. Így, ha
véletlenül elszakadnánk, könnyen megtaláljuk egymást.
– Jó! Hol legyen?
– Mondjuk az opera órája alatt, kettőkor.
Válaszként megszorította a karomat, amelybe továbbra is
belekapaszkodott, ahogy az utca felé haladtunk. A Shaftesbury
Avenue tele volt a bálba tartó kocsikkal és fogatokkal, jelmezbe
öltözött emberek lepték el a járdákat. Hirtelen kiáltást hallottam:
– Wallis, Wallis, várj! – Megfordultam, Egy Pantaleon és egy
Paprikajancsi integetett nekem, ahogy két női marionett
kíséretében lekászálódtak a kocsijukból. Arcukról nem sajnálták
a festéket, de még a bőséges smink ellenére is felismertem
Huntot és Morgant.
– Hol voltál? – kiabálta Paprikajancsi.
– Kettnernél.
– Nem úgy értem. Hová tűntél? Huntnak végre lehozták egy
versét. Egy villanellát a The Yellow Bookban! És téged hetek óta
nem lehet megtalálni!
– El voltam foglalva.
Pantaleon csattintott egyet az ujjaival. – Gondoltuk, hogy
megjött az ihlet.
– Nem költészettel. Állást kaptam.
– Állást? – Paprikajancsi rémületet tettetve hátrált. – Amikor
utoljára találkoztunk, éppen felkérést kaptál attól a fura kis
törpétől – mi is volt a neve...?
– Hadd mutassam be ma esti partneremet, Miss Emily Pinkert
– vágtam közbe gyorsan.
Morgan túlzott „Ah’’-ra nyitotta rúzsozott száját. – Nagyon
örvendek. Ez pedig itt... ez itt... ööö, Miss Daisy. És Miss
Deborah.
A marionettek vihogtak, ahogy kezet fogtam velük. Majdnem
biztos, hogy félvilági nők, konstatáltam kissé nyugtalanul.
Miközben én teljes felelősséget vállaltam Emilyért aznap estére.
Ha bármiféle illetlenségnek a leghalványabb gyanúja is
fölmerülne, egészen biztosan megkapnám a magamét Pinkertől.
– Mi már találkoztunk – súgta oda nekem Daisy. – Nem
emlékszik rám?
Megmerevedtem. – Sajnálom, de nem.
– Hát, nem így néztem ki, az biztos. – A barátnője visított a
nevetéstől.
– Talán színésznő? – próbálkoztam kétségbeesetten.
– Hát, mondhatjuk úgy is – válaszolta Daisy. – Amolyan
előadóművész. – Deborah ismét felvisított.
 Eddigre már az Opera oszlopai alá sodródtunk, én pedig addig
ügyeskedtem, míg sikerült leszakadnunk a társainktól. Átkoztam
magamban ezt az idióta Huntot és Morgant. Hogyan jutott
eszükbe ilyen nőket idehozni? Emilynek szerencsére nem tűnt
föl, hogy valami nincs rendjén.
– Hát nem csodálatos? – mondta a tömeget bámulva.
Legalább ezren lehettek ott, mind maskarában. Még az
előcsarnok, a büfék és a próbatermek is karneváli díszletekkel
voltak dekorálva. Az árokban egy egész zenekar hangolt, bár a
tánchoz túl nagy volt a tömeg, és a zajtól nem is lehetett jól
hallani a zenét. Díszes jelmezű pincérek nyomakodtak keresztül a
tömegen borospoharakkal telerakott tálcákkal a kezükben;
gólyalábakon egyensúlyozó akrobaták adták elő mutatványaikat,
ha találtak egy kis helyet; zsonglőrök és táncosok lökdösődtek,
ahogy a tömegben araszoltunk előre. A lépcsőn egy pillanatra
elvesztettem Emilyt szem elől, aztán újra megtaláltam, és az
erkélyen egy csendes sarokba kormányoztam, ahonnan
nyugodtan nézhettük a felvonulást alattunk.
– Ez még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna –
mondtam.
Válaszképpen a kezemért nyúlt. Aztán, teljes döbbenetemre a
szájához emelte ujjaimat, és apró, éles fogaival erősen beléjük
harapott.
– Ejnye, de jókedvű ma este – szóltam meglepetten.
Kezeit a nyakam köré kulcsolta, miközben ajkainkat
egymáshoz közelítette. Maszkjaink összeütődtek. Nevető szemek
néztek az enyémbe – nevető, sötét szemek, nem szürkék, és én
megmerevedtem, ahogy rájöttem, hogy nem Emily Pinkert
tartom a karjaimban, hanem valaki teljesen mást. Hirtelen
kacajjal elfordult tőlem: a bohócsapka alól kikandikáló haj fekete
volt, nem szőke. A csere a lépcsőn történhetett, amikor
elsodródtunk egymástól.
Visszasiettem, de akármerre néztem, mindenütt csak
harlekineket láttam. Egyiküket vállon ragadtam, és
kétségbeesetten kérdeztem tőle. – Maga Emily?
– Ha annyira kívánja, m’sieur... – vihogta.
Észrevettem Huntot a bálteremben, és odaküzdöttem
magamat hozzá.
 – Nem láttad Emilyt? – próbáltam túlkiabálni a lármát. –
Elveszítettem.
– Milyen tökéletes – mormogta ködösen. – Amúgy meg, hogy
megy az írás?
Megvontam a vállamat.
– Lane azt mondja, a következő negyedévben átvesz egy
elbeszélést. De beszéltem Maxszel. Ismered Maxet? Szóval, azt
mondja, egy szonettfüzér a legjobb. Már hogy nevet szerezzek
magamnak.
– Max? Csak nem Max Beerbohmról beszélsz?
Bólintott. – Ernest Dowson mutatott be neki. Ernestet
ismered, ugye?
– Csak hallomásból – mondtam irigykedve.
– Bizony, jó kis társaság jár a Café Royalba manapság. –
Elővette a cigarettatárcáját, és tettetett nemtörődömséggel
nézelődött körbe a tömegben. – Meg kellene találnom Bosie-t.
Megígértem neki, hogy vigyázok rá. Annyira utálja a tömeget.
– Bosie! – kiáltottam fel. – Csak nem Lord Alfréd Douglas?
Bólintott. – Oscar írt neki egy szerelmes levelet a börtönből is.
Hallottad? Még mindig teljesen belé van bolondulva.
Bosie! Most már a rosszukét kerülgetett, Oscar Wilde
szeretője... A szonettíró és igazi aranyifjú – Hunt pedig egy
társaságba jár vele! Megígérte neki, hogy vigyáz rá! – Bemutatsz
neki? – kérdeztem mohón.
Pillantásából azt véltem kiolvasni, hogy neki mint Bosie
kebelbarátjának az a legfőbb kötelessége, hogy akár bottal is, de
mindenképpen tartsa távol az ifjú lordtól az önjelölt
költőpalánták tolakodó hadait.
– Hunt, kérlek... – könyörögtem.
– Na jó, nem bánom. Ha nem tévedek, ő az ott.
Követtem a pillantását, és azonnal megláttam Emilyt, vagy
legalábbis valakit, aki akár Emily is lehetett, a tömegben elfele
haladni. – A fenébe! – mondtam.
– Mi van?
– Mindjárt visszajövök.
Követtem az ismerősnek tűnő valakit a színpad mögé, ahol
számtalan kisebb, az alkalomra díszes függönyökkel feldíszített
terem nyílt egymásba. Itt a hangulat még kevésbé volt
feszélyezett. Férfiak és nők ölelkeztek nyíltan; álarcos, visongó
nőket adtak szájról szájra. Láttam fedetlen kebleket, combok
közé csusszanó karokat, meztelen mellbimbót birizgáló kesztyűs
kezet. Több öltözőszoba is kulcsra volt zárva; némelyik előtt
párok toporogtak a sorukra várva, s türelmetlenségükben alig
türtőztették magukat, ment a vad csókolózás és fogdosás... Ha
lehet, még rosszabbul éreztem magam. Ha Emily hátrajött ide,
isten tudja, mit láthatott.
Visszanyomakodtam a bálterembe. Hunt eltűnt, és nem láttam
senkit, aki az elveszett kísérőjét ijedten keresgélő, ártatlan fiatal
nőre hasonlított volna. Arra gondoltam, ha nekem nem sikerül
megtalálnom őt, talán ő majd megtalál engem. Lassan
sétálgattam fel-alá a tömegben, de úgy, hogy könnyen
észrevegyen az, aki engem keres. Pár perc múlva felnéztem az
erkélyre. Álarcos, vidrabőr kabátos férfi ölelt szenvedélyesen egy
bohócsapkás, harlekinruhás nőt. Aztán többen közénk sodródtak,
és mire újra oda tudtam látni, már nem volt ott senki.

Háromnegyed kettőkor, szinte remegve az idegességtől,

kimentem. Emily ott állt az óra alatt és várt; Odasiettem hozzá. –
Jól van?
– Hát persze – nézett rám meglepődve. – Miért, talán
aggódott?
– Egy kicsit.
Belém karolt. – Azt hitte, megsértődtem?
– Mitől?
Közel hajolt hozzám. – Nagyon jól tudom, hogy maga volt,
úgyhogy ne is tettesse magát.
– Nem tudom, miről beszél.
Válasza egy kacaj volt. Megjegyzem, csodálatosan obszcén
kacaj.
– És most hová megyünk? – kérdezte Emily, ahogy a Drury
Lane-en sétáltunk végig.
– Arra gondoltam, hogy keresek magának egy kocsit.
– El akarok menni a Mennyei Harmóniák Barlangjába –
jelentette ki.
– Úristen... Honnan a csudából hallott arról a helyről?
 – A Gazette-ben olvastam róla. Valahol errefelé van, nem
igaz?
– Egy saroknyira. De nem hiszem, hogy megfelelő volna...
– Ha még egy szót hallok arról, hogy mi megfelelő a számomra
és mi nem, akkor, esküszöm, Robert, megszököm magától –
mondta. – Költő létére igencsak ósdi, tradicionális nézetekkel
viseltetik a női nem iránt. Nem vagyunk mi mind olyan kényes és
finom lelkek, ahogy azt maga gondolja.
– Rendben – sóhajtottam. – Irány a Mennyei Harmóniák
Barlangja.
Ez a „barlang” egy lekoszlott pincekocsma volt, melynek
tulajdonosai, miután rájöttek, hogy egyébként a kutya se’
kíváncsi rájuk, a vendégek becsalogatására felállítottak egy
dobogót, rajta egy zongorával. S akinek kedve támadt dalolni, az
megmondhatta a zongoristának, hogy mit óhajt előadni, s így
zongorakísérettel énekelhetett a jelenlévők közül annak, aki
éppenséggel kíváncsi volt az ő „művészetére”. A hely rendkívül
népszerű lett az ifjú arisztokraták körében, akik szerettek ide
járni és teli torokból zengeni a mulatók trágár kupiéit.
Mondanom sem kell, most is volt ott néhány ficsúr. Egyikük
énekelt, társai bekapcsolódtak a refrénbe:

Egy csinos kis apáca, apáca

Felébredt a zárdába’, zárdába’,
Kitekintett ablakán,
Lent meglátta pásztorát,
Ki a hosszú, ki a hosszú
Hangszerével muzsikált!

Emilyre pillantottam, de úgy tűnt, nem értette a szövegben

rejlő célzást. – Megyek és feliratkozom – mondta. – Kinek kell
szólni?
– Gondolom, a pincérnek. – Intettem az embernek, aki elénk
rakta a dalok listáját. Közben a ficsúrok nagy tapsok és éljenzések
közepette produkciójuk végére értek. Egy zömök olasz
következett, aki valami siralmas balladát adott elő anyanyelvén,
egyik kezét egész idő alatt a szívére szorítva. Aztán bejelentették
Emilyt – szólnom kellett volna neki, hogy álnevet adjon meg.
Odaállt a zongora mellé. Hirtelen nagyon is bátortalannak tűnt. A
közönség kurjongatott. Emily nyelt egyet. Rövid, kínos szünet
következett. Aztán a zongorista belekezdett a zenébe, Emily pedig
a dalba.
Szívhasogatóan szép ballada volt, egy kissé talán túl érzelgős,
de az ő szájából a romantikus közhelyek édesnek és eredetinek
hatottak:

Nem kell pénz, hogy boldog légy,

Hogy nyíljon a virág,
Vígan szánt a földműves,
A szövő dala száll,.

Igazán bájos volt. De nem biztos, hogy beletalált a Barlang

törzsközönségének ízlésébe, ők a mulatozás és az obszcén
dalszövegek kedvéért jöttek ide, nem pedig szentimentális
balladákat hallgatni. Hamarosan elkezdtek füttyögni, bekiabálni
és úgy általánosságban is disznó módon viselkedni. Szegény
Emilynek nem volt más választása, mint gyorsan befejezni a dalt.
S a következő pillanatban már föl is pattant a dobogóra egy
vidám fickó, és a közönség zajos biztatása közepette rázendített
egy mulatói számra.
– Hát... – mondta Emily az asztalhoz visszaülve –, lehet, hogy
egy kicsit tényleg közönséges ez a hely.
– Szerintem viszont maga csodálatos volt – mondtam,
megveregetve a vállát.
– Amúgy is ideje mennünk.
– Nagyszerű. Kikérem a számlát.

Ahogy eljöttünk a Barlangtól, megláttam a sarkon befordulni egy

bérkocsit, és odafüttyentettem neki.
– Limehouse – mondtam a kocsisnak, és fölsegítettem Emilyt.
– Jó éjszakát, Robert – mondta mosolyogva. – Igazán
csodálatosan éreztem magam.
– Én is.
Lehajolt és gyors csókot nyomott az arcomra, aztán a kocsis
megsuhintotta az ostorát. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
Sikerült különösebb incidens nélkül megúszni az estét, hála
istennek.
A tömegben visszamentem a Wellington Streetre. Még sosem
láttam ilyennek a Covent Gardent. Mintha elszabadult volna
valami őrület. Az utcák tele voltak álarcos, jelmezes részegekkel,
akik egymást hajkurászták az oszlopok között. Párok ölelkeztek
nyíltan. Megkönnyebbült sóhajjal léptem be a 18-as szám
viszonylagos nyugalmába, ahogy mások is megkönnyebbülten
sóhajtanak, amikor beérnek a klubjukba. De mindjárt láttam,
hogy itt is minden a feje tetején áll. Az előszobában fél tucat
meztelen lány fogadott, akiken a szemüket elfedő kendőn kívül
semmi más nem volt. Amolyan szembekötősdit játszottak:
előrenyújtott karral járkáltak körbe-körbe, és amelyik férfit
megfogták maguknak, annak kellett velük mennie.
Természetesen, mivel be volt kötve a szemük, leginkább
egymásba botlottak, és tapogatva próbálták megállapítani
egymás nemét, nézőközönségük elégedett szemlélődése
közepette. Elüldögéltem egy kicsit egy pohár abszintet
kortyolgatva, de valahogy most nem volt hangulatom az ilyen
pajzánságokhoz, így szinte megkönnyebbülés volt, amikor végre
fölvihettem az egyik lányt az emeletre, és gyorsan lebonyolítva
vele az ügyletet, bérkocsival visszavitethettem magamat St John’s
Woodba.

Tizenöt

Szájérzet: a testességet, a lágyságot, a lédússágot vagy az

olajosságot ugyanúgy lehet érezni a szájban, ahogy
érezhetőek volnának ujjal való tapintás esetén.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Másnap reggel sem derültem jobb hangulatra. Rosszkedvem okát

nem volt nehéz fellelni. Szóval ennek a Huntnak kiadták egy
versét. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, de csak tompán
lüktető irigységet éreztem. Beerbohm, Dowson, Lane, sőt még
Bosie is! Amíg én flörtöléssel és kávéivászattal múlattam az
időmet, a barátom a hírnévkovácsolás komoly feladatával
foglalatoskodott.
Kábaságom ellenére magam elé húztam egy tömb mályvaszínű
írólapot. A francba, hiszen villanellát én is tudok írni, akár
egyszerű ujjgyakorlatként is.
Fél óra elteltével hat sor állt a papíron. De a villanellák egyik
jellemzője, hogy a vers előrehaladtával egyre nehezebbek, nem
pedig könnyebbek lesznek. És mennem kellett Pinkerhez.
Az órára pillantottam. A munkaadóm talán elenged nekem egy
délelőttöt, tekintettel arra, hogy előző este bálba vittem a lányát.
Úgy döntöttem, még egy órát folytatom az írást.
Eltelt ez az egy óra, de a munkálkodásnak csak az lett az
eredménye, hogy a hat sorból hármat kihúztam. És most már
nevetségesen, reménytelenül el voltam késve. Félretettem a
verset, azzal a szándékkal, hogy majd este folytatom.
Mondanom se kell, hogy amikor aznap este hazaértem és
átolvastam, amit délelőtt írtam, rögtön láttam, hogy nem ér
semmit. Összetéptem, és azzal vigasztaltam magam, hogy még
aránylag jól megúsztam a dolgot. Ha nem kellett volna
elmennem otthonról, akkor nyilván az egész napom ráment
volna arra a meddő erőlködésre, hogy valamit alkossak.
Bár az is lehet, mondogatta a fejemben egy erőtlen hangocska,
hogy talán sikerült volna.

A következő napokban összeszedtem magam, s nekiveselkedtem,

hogy produkáljak valami értékelhető írásművet. Az Emily iránt
táplált érzelmeim – a közhiedelem szerint a költők egyik ősrégi és
legfőbb ihletforrása – csak lapos, gyengécske szonetteket
eredményeztek. El is égettem őket azonnal. Valódi, hozzá írott
költeményem a kalauz volt. Biztosra vettem, hogy erősödő
vonzalmunk eredményeképpen fokozatosan megváltozott ez a
mű; szenvedélyem átjárta egész szövegét, ahogy a hordóban
érlelődő bor is átveszi a pince levegőjének zamatát.
Pinker azonban állandó készenlétben állt, hogy kiszagolja a
cirkalmasság vagy a túllihegés minden megnyilvánulását. Amikor
például azt írtam, hogy az egyik mysore kávénak az illata
„curryre, az indiai utcák szagára és elefántganéra hasonlít, a
maharadzsák szivarjával fűszerezve”, elzavart az állatkertbe,
mondván, hogy soha nem szagoltam még indiai utcát, nem ettem
curryt és valószínűleg az elefántganéról sem tudom, milyen szaga
van. Természetesen igaza volt, de azért a szivarra való utalást
megtartottam. És Pinker akkor is csak a fejét csóválta, amikor
egy jemeni mokka virágillatú aromáját egy „szűzleány
leheletének rózsaszirmú párájához” hasonlítottam. – Nincs ilyen
illat, Robert! Csak szeretné, hogy legyen – kiabálta mérgesen.
Viszont nem hívta oda Emilyt, hogy bebizonyítsa igazát. Ez
bizonyára Emilynek is feltűnt, mert amikor az apja magunkra
hagyott minket, láttam, hogy egészen belepirult.

– Mit csinálsz, Robert? – érdeklődött a Béka egyszer ebédidőben.

– Verset írok – mondtam nagyot sóhajtva, mert tudtam, hogy
most már nem nagyon lehet szó ilyesmiről.
– Szeretem a verseket. Ismered az Alice Csodaországbant?
– Hogy ismerem-e? Ott laktam, azon a nyomorult helyen. –
Ezt az alma materemre vonatkozó utalást természetesen nem
értette, de tovább nyaggatott.
– Robert, írjál nekem verset egy krokodilról, jó? Légy szíves...
– Na jó. De csak ha megígéred, hogy utána békén hagysz.
Két perc alatt odafirkantottam valamit a papírra, és
felolvastam neki:

A krokodilus étvágya
Az bizony rettenet:
Reggelire lágy tojást kap,
Egyszerre ötvenet.

Azután jön a pirítás,

Meleg tej és tea,
És ha kér még, máris röpül,
Egészben egy liba.

Bekap még egy tál sonkát is,

Mustárt kér hozzája,
Tucat hering, füstölt és sós,
Várat még magára.
 De hogy kedvence mi lehet,
Ki nem találnátok.
Mindig fáj a hasa tőlük:
Az édes kisleányok!

Tátott szájjal bámult rám.

– De hát ez zseniális! Robert, te tényleg költő vagy!
Sóhajtottam egyet.
– Bárcsak az igazi költészet is ilyen egyszerűen menne.
– És most lehet még egyet, egy hernyóról? – kérdezte
reménykedve.
– Úgy emlékszem, azt ígérted, békén hagysz.
– Megígérem, hogy háromszor olyan hosszú ideig hagylak
békén, ha írsz még egy verset. Ez nagyon előnyös ajánlat – három
adag békén hagyás két versért.

Azt mondta a hittérítő,

„Ez igazán nem jó,
Úgy érzem, hogy a fejemben
Lakozik egy hernyó.

Biztosan a körtében volt,

Amit tegnap ettem,
S mivel a háza elfogyott,
Lakhelye én lettem.

Hallom, ahogy nótára gyújt,

A szám az ajtaja,
És ha felönt a garatra,
Horkol az ebadta."

A Béka tapsolt, Emily pedig épp akkor jött be a szobába, amikor

én ezt a sületlenséget rögtönöztem. – Ez igazán nagyon aranyos,
Robert – mondta Emily. – Küldje be egy gyermekkönyvkiadóhoz.
 – Én költő vagyok – mondtam kurtán. – Lázadó hősök és
dekadens óriások dicsőséges tradícióinak méltó örököse. Nem
holmi fűzfarím- és mondókagyáros.
Abbéli elszántságomban, hogy időt szakítsak a versírásra,
megpróbáltam minél kevesebbet aludni, irdatlan mennyiségű
Pinker-termékkel tartva ébren magamat. Amikor először
csináltam ezt, örömmel nyugtáztam, hogy sikerült húsz sort
megírnom egy lírai ódából. A következő este azonban a koffein és
a fáradtság patthelyzetbe kerültek egymással, minek az
eredménye tompa fejfájás és néhány még tompább verspár lett.
Másnap pedig már olyan fáradt voltam, hogy a munkámat sem
tudtam rendesen végezni. Nagy fásultságomban Emilyvel is
kurtán-furcsán bántam. Ostobán összeszólalkoztunk az egyik
bekezdés szövegezésén, mire ő azonnal sírva fakadt.
Meg voltam döbbenve. Soha nem adta jelét annak, hogy ő
olyan lány, aki minden piszlicsáré ügy miatt elsírja magát. Épp
ellenkezőleg...
– Ne haragudjon – hüppögte, zsebkendőjével nyomogatva a
szemét.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok.
– Én is – bólogattam mély együttérzéssel.
– Miért van ez, Robert? – kérdezte, és mintha egy kicsit
furcsán nézett volna rám.
– Megpróbáltam dolgozni.
– Mindketten azt tettük.
– De én igazi munkáról beszélek. írni próbálok.
– Értem. És ez az egyetlen oka annak, amiért olyan – itt
elbizonytalanodott egy kicsit – kedvetlen mostanában?
– Valószínűleg.
Megint az a furcsa nézés. – Mert már azt hittem, talán a velem
való munkába fáradt bele.
– Hát ezt meg hogy érti?
– A bálon, amikor megcsókolt... Azt hittem, hogy talán... De
hát persze, maga bohém életű ember, egy csók magának nem
jelent annyit, j mint...
– Emily! – kezdtem felháborodottan. – Én nem... – Itt hirtelen
elhallgattam. Azt akartam mondani, hogy „Én nem csókoltam
meg.” De valami visszatartott.
 Hiszen megcsókoltam volna – gondoltam –, ha tehettem
volna. Ha tudtam volna, hogy nem utasítja el a közeledésemet, és
nem szalad rögtön az apjához. És most, hogy egy nevetséges
kavarodás következtében egy idegen megcsókolta, úgy tűnik, azt
hiszi, én voltam az.
És nem bánta. Sőt, a jelek szerint kifejezetten tetszett neki.
Választás előtt álltam.
Megmondhatom neki az igazat, ami egyrészt rendkívül kínos
lenne a számára, másrészt azt a képzetet kelthetné benne, hogy
nem is akarom megcsókolni. Vagy nagyvonalakban elfogadhatom
az ő változatát annak, ami azon az estén történt.
Lassan kezdtem magyarázni. – Ha netán úgy tűnt, hogy kissé
barátságtalanul viselkedtem magával, drága Emily, az csak azért
volt, mert nem tudhattam, hogy nem a bál estéjén mentem-e túl
messzire.
– Miért? Fölfedezett talán a viselkedésemben valami
tiltakozást vagy elutasítást? – kérdezte halkan.
Fogalmam sem volt róla. – Nem – mondtam. Közelebb léptem
hozzá. Őszintén reméltem, hogy dublőröm jól csókolt. No, azért
természetesen nem olyan jól, hogy ne érhetnék fel a
teljesítményével. – De mindketten sokat ittunk azon az estén.
Nem láthattam tisztán a határokat...
– Nyugodjon meg – mondta. – Ha túl messzire menne, szólni
fogok.
Tejszín–, habcsók–, vanília- és tejeskávé íze volt, leheletnyi,
alig érezhető cigarettafüsttel vegyítve.
Szünetet tartottam. – Még nem mentem túl messzire?
– Robert! – kiáltotta. – Maga sosem tud komoly lenni?
Újra megcsókoltam. Ezúttal derekát átölelve finoman
magamhoz húztam. Úgy éreztem, néha szinte elakad a lélegzete
az élvezettől. Ajkai közé csúsztattam a nyelvemet, és egy
pillanatnyi ellenállás után éreztem, ahogy szétnyílnak azok az
ajkak, s szinte kérik, hogy még, még mélyebben. .. Te jó ég,
gondoltam döbbenten. Ez a lány sokkal szenvedélyesebb, mint
hittem volna.
 Lépések! Szétrebbentünk, s a következő pillanatban már nyílt
is az ajtó. Jenks volt az. Mindketten hátraléptünk egyet. Emily
zavartan elfordult, arcszíne igencsak élénk volt. A titkár
gyanakodva méregetett bennünket.
– Loncnektárt érzek, virágos aromákat, nagyon élénk,
kellemes ízt – mondtam gyorsan. – Talán egy kevéske citrust. De
a szájérzet kitűnő.
Jenks szemével végigpásztázott a szobán. Nyilván észrevette,
hogy nincs is kávé az asztalon, de nem szólt semmit.
– Emily? – szóltam.
– Igen? – fordult újra felém.
– Maga mit gondolt?
– Nagyon kellemesnek találtam, Robert. De talán egy kicsit túl
erős. Bocsásson meg, azt hiszem, valamit odalent felejtettem.

Jóval később jött vissza, egy vaskos papírdossziéval. Letette maga

elé az asztalra, és feltűnő alapossággal tanulmányozni kezdte.
– Minden perc évszázadnak tűnt, amikor nem volt velem –
kezdtem.
– Most ne – szakított félbe. – Most dolgoznunk kell.
Zavarba jöttem. – Azt hittem még az előbb, hogy nem talál
kivetnivalót a munkához való hozzáállásomban.
Rövid hallgatás következett. – Az még azelőtt volt, hogy Jenks
megzavart minket. De legalább észhez térített.
– Jenks? Mit számít ő? Mit számít bárki más?
– Mindketten az apám alkalmazottai vagyunk. Nem kellene,
nem szabad helytelenül viselkednünk. Nem élhetünk vissza a
bizalmával.
– Most aztán tényleg nem tudok kiigazodni magán.
– Nincs több csók – mondta határozottan. – Legalább ennyit
ígérjen meg nekem.
– Rendben. Megpróbálok nem gondolni arra, hogy
megcsókolom magát. Legalább... mennyi? Hat, hét másodpercig.
Így jó lesz?
Csend. – Az kettő... De most már három alkalom, ahogy telik
az idő...
– Robert!
 – Emily, nem tudom elfojtani azt, amit maga iránt érzek, és
azt hiszem, maga is így van ezzel. De ha úgy kívánja, a jövőben
tartózkodni fogok a csókoktól.

Csókolóztunk a folyó mellett, csókolóztunk a húgai háta mögött,

csókolóztunk a frissen főtt kávé cremájától még maszatos
ajkakkal. – Robert, nem szabad, nem szabad... – mormogta néha,
de azért visszacsókolt.
– Bárcsak ne élvezném ennyire – mondta egyszer. – Akkor
könnyebb volna abbahagyni.
– De miért kellene abbahagyni?
– Mert nem helyes.
– Már hogy ne lenne helyes? A művészet is azt tanítja, hogy az
élet nem más, mint magával ragadó érzéki örömök sorozata.
Ezért aztán igenis csókolóznod kell velem.
– Most nem tudom, hogy nekem vagy magadnak bókolsz –
suttogta.
– Mert hogy jól tudsz csókolózni, az biztos. De azért a
„magával ragadó érzéki öröm” kissé túlzásnak tűnik.
– Meg kell ragadnunk minden alkalmat, mert röpke a
boldogság. Egyébként pedig, úgy hallom, Ada dübörög felfelé a
lépcsőn.
 Tizenhat

– Hol együnk ma?

– Sajnos, ma nem ebédelhetünk együtt, Robert.
– Miért, valami rosszat tettem?
– Nem. Én tettem ígéretet a Választójogi Társaságnak. A
tájékoztató füzetüket fogom árusítani.
– Úgy érted, nyilvánosan?
– Igen. Ne vágj ilyen meglepett képet. Valakinek ezt is meg
kell csinálnia. Könnyű volna ezzel a legutóbbi állítással vitába
szállni, gondoltam.
De láttam Emily arckifejezését, és megtartottam magamnak a
véleményemet. – Akkor veled megyek. Utána is ebédelhetünk.
Összeráncolta a homlokát. – Hát, odaállhatsz mellém, és úgy
tehetsz, mintha segítenél. De ígérd meg, hogy megkímélsz a
szokásos, nyegle megjegyzéseidtől.
Megálltunk a Cityben, a földalatti vasút King William Street-i
állomásának bejárata mellett. Emily feltartotta az egyik füzetet,
és vékony, siránkozó hangon elkezdett kiabálni. – Választójogot a
nőknek! Egy penny az igazság!
Néhányan kíváncsian pillantottak felénk, de senki nem állt
meg.
– Istenem – mondta szorongva. – Senkit nem érdekel.
Választójogot a nőknek!
Egy idősebb, pofaszakállas úriember megállt mellettünk.
– Lássuk csak, mi ez itt – mondta kedves hangon, és elvett
Emilytől egy füzetet, hogy megvizsgálja.
– Egy pennyért az igazság – válaszolta Emily készségesen. – A
női választójog ügye.
– És mennyi egy baszás? – kérdezte ugyanazon a kedves
hangon az úriember.
Egy pillanatig egyikünk sem reagált. Aztán Emily eltátotta a
száját, én pedig dühösen a férfinak támadtam.
– Hogy merészeli?
– Maga ezzel a teremtménnyel van itt? – kérdezte tőlem.
 – Ezzel a hölggyel vagyok. És maga sértegeti őt.
– Miért, hiszen az utcán áll és a portékáját árulja.
Tapasztalatom szerint csak egyféle nő csinál ilyet. – Ezzel
elsétált, vissza sem adva a brosúrát.
– Megölöm – hörögtem, és elindultam utána.
– Hagyd, Robert! – fogta meg Emily a karomat. – Szigorú
utasítást kaptunk, hogy kerüljük a bajt.
– Te lehet, de én nem fogom hagyni...
– Kérlek, Robert. Egyébként is, ennél rosszabbat is hallottam
már az apám rakodómunkásaitól. – Fölemelte a karját, és vele
együtt a hangját. – Választójogot a nőknek! Egy penny az igazság!
Egy utcagyerek szaladt oda hozzá, és így kiáltott: – Én
szavaznék rád, szivi! – Megjegyzését félreérthetetlen
csípőmozgással kísérte, félreugorva a lábam elől, amivel sovány
fenekét vettem célba.
– Magyarázd el nekem még egyszer – szóltam bosszúsan hogy
miért is csináljuk ezt.
– Mert a férfiaknak és a nőknek egyenlő jogokkal kell
rendelkezniük ahhoz, hogy egyenrangú felekként
kommunikálhassanak egymással.
– Ja, persze. És mennyi ideig kell ezt csinálnunk?
– Amíg el nem fogynak a brosúrák – jelentette ki határozottan.
Kitartottam a kezemet. – Akkor jobb, ha ideadod a felét.
– Biztos vagy benne?
– Biztos, ha ez azt jelenti, hogy még ma eljutok ebédelni.
Egyébként pedig teljesen rosszul csinálod. Az eladásnak is van
művészete.
– Pontosan úgy csinálom, ahogy a társaság utasított.
– Hát, akkor majd meglátjuk, melyikünk a sikeresebb. –
Átmentem az út túloldalára. Egy idős hölgy közeledett a járdán.
Megállítottam. – Ne haragudjon, hölgyem – eladhatnám önnek
ezt a brosúrát? Minden benne van, amit csak a női választójogi
mozgalomról tudni szeretne.
– Oh – elmosolyodott és szemügyre vette a füzetet, amit a
kezébe adtam. – Mennyibe kerül?
– Egy penny, de adhat többet is, ha szeretne.
– Itt egy hatpennys, és nem kérek vissza – mondta, egy
pénzérmét nyomva a kezembe.
 – Köszönöm – vágtam zsebre a pénzt. – Kellemes napot
kívánok.
– Választójogot a nőknek! – kiabálta Emily az út másik
oldalán, magasan lengetve brosúráját. S közben ráncolta a
homlokát. Elnevettem magam. Ismertem ezt a homlokráncolást.
Bosszantotta, hogy igazam lett.
Két fiatal nő sétált el mellettem, kezüket mélyen
szőrmestólájukba süllyesztve. – Elnézést – értem utol őket. –
Szerintem maguknak feltétlenül tudniuk kell a női választójogi
mozgalomról. – Két brosúrát nyomtam a kezükbe. – Két penny
lesz, tisztelettel.
A fiatalabbik visszamosolygott rám, és előkotorta nekem a
pénzt.
– És miről szól... – kezdte, de ha már kezemben volt a pénz,
nem volt időm tovább cseverészni. Egy fiatal hivatali
tisztviselőhöz fordulva így szóltam: – Öregem, akarod tudni,
valójában mit gondolnak a nők? Ebben mind le van írva. –
Pillanatokon belül létrejött ez az üzlet is.
Átpillantottam az út túloldalára. Emily rájött, hogy az én
közvetlen leszólítós módszerem hatékonyabb, mint az ő
kiabálása, és ő is követte példámat. Láttam, hogy sikert ért el két
idősebb hölgynél, meg egy asszonynál, aki bevásárolni volt a
lányával.
Egy középkorú férfi közeledett felém. – Ebben a brosúrában –
mutogattam mellé szegődve a füzet borítóját – benne van a női
választójogért küzdőknek minden obszcén érve. Szexuális
egyenjogúság, szabad szerelem... minden.
– Kettőt kérek – mondta, izgatottan lapozgatva a füzetet.
– Derék ember. Egy shilling lesz. – Ahogy távozott, láttam,
hogy Emily dühös pillantást vet felém. Én brosúráimnak már
majdnem a felét eladtam, míg ő csak egyet vagy kettőt. – Aki
kevesebbet ad el, az fizeti az ebédet! – kiáltottam át neki.
Rosszalló képet vágott, de láttam, hogy rákapcsolt.
– Jó napot, hölgyeim! – mondtam egy csapat
eladókisasszonynak. – Szenzációs ez a füzet. Mindenki ezt
olvassa. – Eladtam négyet, és egy asszonysághoz fordultam, aki a
bevásárlószatyrával cipekedett. – Nem lesz több kiszakadt
papírzacskó, ha a nőknek is lesz szavazati joguk! Ebben minden
le van írva, és még a krumpliját is segítek összeszedni.
Amikor az utolsó elgurult krumplit is összeszedtem,
átsétáltam az úton. – Mind elfogyott – jelentettem önelégülten.
– Csak azért veszik meg tőled az emberek, mert férfi vagy –
mondta Emily mérgesen, – Már megint ugyanaz a régi probléma.
– Mindenesetre szép kis hasznot termeltem. És most még az
ebédre sem kell költenem, mivel te fizetsz.

– Robert, mondasz nekem egy verset? – kérdezte a Béka

reménykedve. Az ebéd után még mindig engedékeny
hangulatban voltam. – Jól van. Milyen verset?
– Azt, amit a múltkor is mondtál, a hernyóról.
– Azt nem lehet. Egy művésznek mindig eredetinek kell
lennie.
– De nem fejezted be– mondta aggodalmasan.– Szegény
emberben benne hagytad a hernyót, és én azóta alig tudok a
számtanleckére koncentrálni.
– Látod, Robert – mormogta mögöttem Emily –, a művészt is
terheli valami felelősségféle. De mivel a Béka amúgy is utálja a
számtant, ne nagyon legyen lelkifurdalásod.
– Nem szeretném, ha miattam jönnének ki rossz
végeredmények – figyelmeztetem a Békát. – Lássuk csak...
Egy pillanatnyi gondolkodás, néhány firkantás egy
papírfecnire, és már jött is...
– Mérem az időt, Robert – mondta Emily. – Egy percen belül
el kell készülnöd.
– Ez nem tisztességes így!
– Miért, az talán tisztességes, hogy több brosúrát adtál el, mint
én, pusztán csak azért, mert férfi vagy? Negyven másodperc.
– Kicsit több idő kellene...
– A helyedben abbahagynám a tiltakozást, és az írásra
koncentrálnék.
– Jól van, jól van...
– Késő...
– Megvan! – ugrottam fel.
 Így szólott a hittérítő’
„Igazán bosszantó”
De a fejemből csak nem megy ki
Az az átkozott hernyó!

Nem kínáltam ingyen szállást,

Soha nem is hívtam,
De most, hogy végre otthonra lelt,
Én vagyok nagy kínban."

Sírt a szegény hittérítő,

Sóhajtozott, haj, hó...
Mire a tátott szájából
Kiszállt egy pillangó.

Természetesen badarság volt ez a versike, de rímelt úgy-ahogy, és

skandálni is lehetett – majdnem. A Béka tapsolt, Emily szelíden
mosolygott, és egyetlen röpke pillanatra nagyobb diadalérzet és
büszkeség fogott el, mint amit akármilyen szonett megjelenése a
Yellow Bookban okozhatott volna.

Tizenhét

A szíve dalol. A feje kavarog.

Nem amiatt, hogy füllentett Robertnek. Emily nagyon is jól tudja,
hogy nem Robert volt az, aki a bálon megcsókolni próbálta, de
annyira komolyan vette kísérői szerepét azon az estén, hogy
jólesett tréfálkozni vele egy kicsit – legalábbis eleinte. Aztán,
amikor látta, mennyire irigykedett, hagyta, hogy ez a félreértés
elmélyüljön, és végül valami egészen más, sokkal több legyen
belőle. Nem emiatt. Ami foglalkoztatja, az az, hogy ez a kettejük
közötti kapcsolat, a kor értelmezési keretei szerint, egyszerűen
nem létezik.
 Akik udvarolnak, szerelembe eshetnek; akik egymásba
szeretnek, összeházasodhatnak. De az ő társadalmi osztályának
rituáléi között nincs helye olyan kapcsolatnak, ami nem hivatalos
udvarlás, nincs helyük azoknak, akiket csak a sors vagy – ami
még ennél is rosszabb – a munka hozott össze.
Kétli, hogy az apja beleegyezne, hogy hozzámenjen Roberthez.
Még az sem biztos, hogy ő maga hozzá akar-e menni.
Megteszi, ami tőle telik. Finoman dicséri Robertet, de vigyáz,
nehogy az apjában felébredjen a gyanú, hogy leányának esetleg
elcsavarták a fejét.
Elmondja Pinkernek, hogy „ez a Robert valóban egy
nevetséges fiatalember, és még mindig csak egy idegesítő esztéta”
– ugyanakkor nemcsak szorgalmasan, de jól is dolgozik; hogy
értékes munkatársa lesz a vállalatnak, ha majd megkomolyodik
egy kicsit. Rámutat, hogy mivel Robert művész, olyan képességei
vannak, mint senki másnak Pinker alkalmazottai közül; hogy
olyan meglátásai vannak, amik még hasznukra válhatnak.
Az apja figyel, bólint, és nem gyanakszik.
Van azonban valaki más, aki gyanakszik: Jenks. És ez újabb,
sajátos problémát jelent. Mert Emily már egy ideje tisztában van
azzal, hogy apjának első titkára gyengéd érzelmeket táplál iránta.
S ezeket a gyengéd érzelmeket nyilvánvalóan az az őszinte
tisztelet tartja kordában, amellyel Emily szakértelme, s az
irodában tanúsított illedelmes és tartózkodó modora iránt Jenks
viseltetik. Mindezek következtében Jenks vonzalma „titokban”
maradt, s így kezelhető is volt. De ezt a helyzetet ő most felborítja
a Roberttel való, meggondolatlan viszonyával.
Így tehát Emily egy kicsit bűnösnek és egy kicsit
nevetségesnek is érzi magát. De mivel Jenksszel való kapcsolata
nem ért el a szavak szintjére, úgy véli, Jenks nem fogja magát
abba a kínos helyzetbe hozni, hogy mondjon is valamit.
Nem számolt azonban Jenks Robert iránt érzett mélységes
ellenszenvének erejével. Egyik délután, amikor Emily épp
gyorsírással készített jegyzeteit vezeti át, a titkár bejön a szobába,
és gondosan becsukja maga mögött az ajtót.
– Miss Pinker – kezdi –, beszélnem kell magával.
Emily rögtön tudja, mit akar mondani. Szeretne valahogyan a
jelenet végére ugrani, oda, hogy Jenks becsukja maga mögött az
ajtót, és egyiküknek sem kellene az egész kínos, közbülső részt
végigcsinálnia.
Jenks azonban meglepetéssel szolgái.
– Álmodni sem mernék arról, hogy megmondjam önnek, mit
tegyen és mit ne tegyen – szól felindultan, kerülve Emily
tekintetét. – És sosem mondanék rosszat egy kollégáról, főleg
olyanról nem, aki volt olyan szerencsés, és elnyerte az ön jó
véleményét. De meg kell mondanom önnek, hogy Mr. Wallist
már legalább két alkalommal látták London egy bizonyos
dologról hírhedt utcájában, ami arra késztet... – itt
elbizonytalanodik egy kicsit –, hogy megkérdőjelezzem a
jellemét.
– Értem – mondja Emily nyugodtan. – És melyik utca ez?
– A Covent Gardennek az a része, amely... bizonyos ügyleteiről
elhíresült.
– És maga ott volt? Látta őt?
– Igen, Az egyik barátom szerepel a Lyceum műsorában.
Háromszor is megnéztem az előadást. Nagyon nagy siker.
– Na látja – mondja Emily megkönnyebbülten. – Maga is ott
volt, mindenféle rossz szándék nélkül, és kétségkívül ugyanez a
helyzet Roberttel is.
– Attól tartok, nem így van. A színpadi bejárónál vártam. Ez
arra az utcára nyílik, amelyről beszélek. Wallis... – Jenks
megfelelő szavak után kutat – Wallis nem várt semmire.
Egyenesen az egyik épületbe tartott.
A hely meglehetősen hírhedt az ott zajló dolgokat illetően.
– Bizonyos ebben?
Jenks bólint.
– Mert valakinek a nevét határozott bizonyítékok nélkül
befeketíteni...
– Nem szóltam volna egy szót sem! – kiált fel Jenks. – Ha nem
lennék biztos, vagy ha másról lenne szó. De hogyan
hallgathatnék, ha tudom, amit tudok? Ha valami történt volna...
Ha elkövetett volna valamit – nyel egyet –, valami szörnyűséget
ön ellen. Képzelje el, ha ilyesmi történt volna, és én nem
cselekedtem volna.
– Igen – mondja Emily. – Igen, értem, amit mond.
Köszönettel tartozom önnek, hogy a tudomásomra hozta.
 – Beszélek az apjával, és kirúgatom.
– Nem – hallja Emily önmagát. – Majd én beszélek az
apámmal, arra alkalmas időben.
– De mégiscsak jobb lenne, ha egy férfitól hallaná.
– Ez nagyon kényes ügy. Óvatosan kell kezelni. A
legalkalmasabb időpontot fogom választani.
Jenks összeráncolja a homlokát.
– Nem akarom, hogy apámat elhamarkodott döntésre
kényszerítsük. A kalauz nagyon fontos a Pinker-vállalkozás
számára. Sőt, életbe vágóan fontos, ha lépéselőnyt akarunk
szerezni Howell-lel szemben. Robertnek be kell fejeznie, mielőtt
bármi más szóba kerülhet.
– Szóval, nem is fog mondani semmit? – kezd gyanakodni a
titkár.
– Szólt nekem. Nem lehetett könnyű, és méltányolom, amit
tett. De most, hogy megtette, önt már nem terheli többé
felelősség. Végtére is én, nem pedig az apám az, akit veszély
fenyegethet...
– Ha nem szól neki, nekem kell megtennem.
– Kérem, Simon – mondja Emily. – Hagyjuk ezt. Rendben? A
kedvemért.
A titkár meg van bántva, s ez látszik is rajta. Nem azért, mert
Emily elutasította a tanácsát, hanem azért, mert hirtelen mintha
másvalakinek tűnne ez a fiatal nő.
– Én elmondtam a magamét – mondja kurtán, és az ajtó felé
fordul.
Emily még utána szól: – Mikor történt? Hogy legutóbb ott
látta, úgy értem.
– Legutóbb péntek este.
Aznap délután csókolóztunk, gondolja Emily.
Különféle érzelmek viaskodnak egymással a szívében. Méreg
és undor, leginkább. De aztán – elvégre ő egy modern nő –
megpróbál racionálisan gondolkodni.
Talán részben az ő hibája is. Ez a látogatás a hírhedt utcában...
Talán valahogyan feltüzeli Robert szenvedélyét azokkal a
csókokkal, és aztán szegény fiúnak valami módon könnyítenie
kell magán. Abba bele se mer gondolni, mi módon könnyíthet
magán.
 Egy héten át hozzá sem bír érni. Aztán fölfedezik, hogy a
muskotályos szőlőnek és a koriandermagoknak ugyanolyan
virágos karakterük van: hogy a mogyorónak és a frissen köpült
vajnak ugyanolyan tejes, tejszínes az aromája. Ahogy
összekapcsolják a kalauz különféle részeit, rátalálnak a különféle
ízek és aromák között rejlő kapcsolatokra is. Az édestől a
savanyúig, a virágostól a fűszeresig, különféle ízek és illatok
alkotják az érzékek tág palettáját. És amikor Robert egyszer csak
a karjaiba zárja, valahogy megszűnik minden, ami abban a másik
világban van, abban a sötét tükör-világban, ahol a férfiak titkos
vágyaikat őrzik. Ezek nem számítanak, és nincsenek semmilyen
hatással arra a bűnös örömre, amit Emily érez.
De előbukkan itt teljesen váratlanul még egy érzés. Amikor a
nőkre gondol, azokra az arctalan, névtelen nőkre, akik abban a
tükör-világban beengedik az ágyukba Robertét, meglepetten
fedezi föl, hogy nem sajnálatot, sót még csak nem is undort érez
irántuk, hanem hirtelen támadó, felkavaró irigységet.

Tizennyolc

Végre teljesen elkészült a kalauz. Az illatszerész készített egy

tucat masszív mahagónidobozt, amelyek oldalt nyíltak, és belül
egy zseniális polcrendszert rejtettek, amelyben harminchat,
üvegdugasszal ellátott illatmintás üvegcsét lehetett elhelyezni.
Közben egy nyomdában készült a tájékoztató füzet, amely
elmagyarázta, hogyan kell az illatmintákat használni. Itt be kell
vallanom, hogy dolgozott bennem némi hiúság is: ragaszkodtam
hozzá, hogy a füzeteket borjúbőrből készült pergamenbe kössék,
arra hivatkozva, hogy az jobban bírja az úti viszontagságokat, de
igazából csak azért, mert ez volt az első nyomtatásban megjelenő
munkám, és azt akartam, hogy minél jobban hasonlítson egy
verseskötetre.
A kalauz elkészülte után kutyaszorítóban találtam magamat.
Mivel szavanként fizettek, most már nyilvánvalóan semmi okom
sem volt Pinkernél maradni. Ugyanakkor senki sem mondhatta,
hogy pénzkidobás, ha megtartanak. Emilynek valami olyasmit
mormogtam, hogy az ügynököktől beérkező visszajelzések
alapján még szeretném csiszolni a kifejezéseket, de mindketten
tudtuk, hogy egészen más okból mondogatok én ilyeneket.
Pinker soha egy szóval sem kommentálta jelenlétemet.
Időnként azonban talált nekem kisebb feladatokat, amikkel
elfoglalhattam magam. És ez olyan gyakran történt, hogy
eltűnődtem, nem szándékosan teszi-e.

Az egyik nap elénk tett fél tucat zömök, durván nyomtatott

címkével ellátott fémdobozt. Az egyik címkén egy cirádás angyal
képe volt látható, a másikon egy oroszláné.
– Mik ezek? – kérdezte Emiíy, akinek nyilvánvalóan
ugyanolyan ismeretlenek voltak a dobozok, mint nekem.
Az apja szeme csillogott. – Kóstoljuk meg, és meglátjuk.
Hozattunk forró vizet, és megkóstoltuk az első doboz
tartalmát. Kávé volt, de igen gyenge minőségű.
– Nos? – akarta tudni mindjárt Pinker a véleményünket.
– Igencsak átlagos.
– És ez a másik?
Következett a második doboz.
– Ha nem tévedek, ezt megfuttatták cukros vízzel, hogy egy kis
mesterséges édes ízt adjanak neki.
A többivel ugyanez volt a helyzet: vagy jellegtelenek voltak,
vagy szennyezettek, vagy adalékokkal ízesítettek.
– Megmondaná, honnan kerültek ide ezek a torz selejtek? –
kérdeztem.
– Természetesen. – Pinker megkopogtatta az egyik dobozt. –
Ez Arbuckle keveréke. Hajóval hozattam át. A teljes amerikai
piac egynegyedét uralja – súlyban több mint évi egymillió fontot
tesz ki a forgalma. New Yorktól Kansas Cityig ezt kapja, aki kávét
kér.
Rámutatott a második dobozra.
– Ez Chase & Sanborné. Övék minden Bostontól Montrealig.
Azon a területen szinte minden csésze eladott kávé az ő
termékük.
– Ez itt a Lion kávé, ez a Seal... – folytatta. – Ez Folgers, San
Franciscóból és az aranyláz vidékéről. Ez pedig itt a Maxwell
House, aminek Nashville és a déli államok az otthona.
Összességében csupán hat termék – márka, ahogyan odaát
nevezik – fedezi a föld legdinamikusabb nemzetének
kávészükségletét. Hat! Elkerülhetetlen, hogy tulajdonosaiknak
óriási hatalom összpontosuljon a kezében. Hallott már tőlem a
kávétőzsdéről, ugye, Robert? – Bólintottam. – A tőzsde
csodálatos hely. De egy hatalmas, folyamatos konfliktusnak is
színtere: azok, akik szabaddá kívánják tenni az iparágunkat, napi
szinten meg kell hogy küzdjenek azokkal, akik a saját céljaiknak
megfelelően szeretnék azt irányítani.
– Hogyan tud valaki egy egész iparágat irányítani?
Pinker odalépett az árfolyamjelző gép mellé, amely továbbra is
vég nélkül ontotta a fehér papírcsíkokat a padlóra, és a jeleket
bámulva folytatta.
– Ezek hatan magánmegállapodást kötöttek a brazil
kormánnyal. Lényegében kiiktatták a tőzsdét. Ahogy odaát
mondják, monopolhelyzetet teremtettek maguknak. Ha túl
alacsonyak az árak, mindent felvásárolnak, hogy áruhiányt
idézzenek elő, és csak akkor dobják újból piacra az árut, amikor
jobbak az árak. Vagy ha túl magas az ár, egyszerűen visszafogják
az eladást, és várnak, amíg a nekik megfelelő szintre csökken. És
mindezt azért tehetik, mert a közvéleményben kialakult a tudat,
hogy bízhatnak a nevükben.
– Ez az a standardizáció, amiről első beszélgetésünk
alkalmával mesélt nekem.
– Igen. – Pinker ajkát biggyesztette. Talán azt fontolgatta,
milyen mélységig avasson be a terveibe. – Ez a jövő – mondta
végül. – És fel kell vennünk vele a versenyt, vagy lemaradunk. Ne
feledje Darwint.
– De hát ők Amerikában vannak. Anglia teljesen más.
Pinker megrázta a fejét.
– Most már mindannyian egy piac vagyunk, Robert.
Ugyanúgy, ahogy egységes árat fizetünk a nyersanyagért, csak idő
kérdése, és egységes lesz a késztermék ára is. És az, amivel
sikerül rávenni a sacramentói vagy washingtoni háziasszonyt a
vásárlásra, működni fog Birminghamben és Bristolban is.
– De csak nem áll szándékában ilyen gyenge minőségű kávét
árusítani?
 Pinker ismét elgondolkodott egy kicsit.
– Le fogom csökkenteni a keverékeim számát kettőre –
mondta. – Mindkettőt a Castle márkanév alatt forgalmazom
majd. A Castle Prémium kávét a Józan Kocsmákba fogom
szállítani, míg a Castle Superiort a kereskedésekbe. Így a
vásárlóknak ott a megnyugtató garancia, hogy ugyanazt a
megbízható nevet kapják otthoni használatra, mint amit a
kávéházakban megszerettek. – A kifejezések könnyedén
gördültek ki a szájából, fényesre csiszoltan, síkosán.
– Ugyanaz a név, az igaz, de nem ugyanaz a kávé – jegyeztem
meg.
– Azt hiszem, ez olyan eltérés, ami az emberek többségének
elkerüli majd a figyelmét. A végső jó érdekében kell ezt
cselekednünk, Robert. Sikerünk a Józan Kocsmák sikerét jelenti
majd, a kávé sikerét, és így az alkoholfogyasztás csökkenését.
Józanabb, hatékonyabb gazdaságot teremtünk, ami az egész
nemzetnek a javára válik majd, meg a minket ellátó nemzetek
javára – de senki nem fog segíteni: nekünk magunknak kell
megcsinálnunk. Be kell szállnunk a játékba ahhoz, hogy
megnyerhessük, így tehát példának kell tekintenünk Amerikát és
az ott bevált új módszereket.
– De ön nem irányítja a piacot.
– Nem.
– De hát akkor mégiscsak van egy kis hiba a tervben, nem?
– Mondjuk csak úgy, hogy valami, amivel számolnunk kell.
– Hogyan?
– Mindent a maga idejében, Robert. Mindent a maga idejében.
Közben pedig gondolkodhatna azon, hogyan lehetne a
legmegfelelőbben összeállítani a keverékeimet.

Érdekes beszélgetés volt, vissza is tértem rá, amikor Emilyvel

kettesben voltunk.
– Apád nagyon eltökélt ezekkel a keverékekkel kapcsolatban –
jegyeztem meg.
– Nem újdonság. – Kezébe vett néhányat a vizsgált
kávészemek közül. – Ez a jávai például kitűnő, testes kávé, de az
íze egy kicsit fakó. A mokka pedig valószínűleg épp az ellenkezője
– ízgazdag, de egy kicsit erőtlen a szájban. A kettő keverékéből
olyan kávét állíthatunk elő, ami könnyen élvezhető.
Rápillantottam. – Amolyan házasság az ízek között.
– Igen – értett egyet velem. – Csak...
– Csak mi?
Sóhajtott egyet.
– Olyan ez, mint színeket keverni a palettán. Könnyű a barnát
az összes többi színből kikeverni, de az, hogy könnyű, még nem
jelenti azt, hogy meg is kell tennünk.
– így igaz. A színek sokkal szebbek önmagukban.
Egy pillanatig hallgatott. Nem gyakran fordult elő, hogy
kritizálta az apját.
– Persze, neki az üzleti érdekeket is figyelembe kell vennie.
– Hát, a pénzcsinálás egyértelműen nagyon jól megy neki.
– Tervei vannak. Micsoda tervei! Ha csak a felét ismernéd...
– Szeretném.
Még egy sóhaj. – Vigyáznia kell, kinek beszél és mikor.
– Hát persze. És te családtag vagy, én pedig nem. Bár
remélem, hogy egy napon közelebbi viszonyban leszünk, mint
most.
Erre elpirult.
– És most – mondtam –, hozzuk létre a magunk házasságát. –
Kinyújtottam felé a kezem.
– Mégis, mire gondolsz?
– Erre a két kávéra – mondtam, az asztalon előttünk fekvő
mokkára és jávai kávéra mutatva. – Az ízek oly régóta flörtölnek
már egymással.
Attól a perctől fogva, hogy összeismertették őket egy bálban.
Áldjuk meg tehát frigyüket, és működjünk közre házasságuk
kiteljesítésében.
– Robert!
Ártatlanul megemeltem a szemöldökömet. – Metaforikusan
beszélek, természetesen. – Betettem a kávészemeket a darálóba,
és erőteljesen megtekertem. – Érdekes lesz látnunk, hogyan
illeszkedik – a te szavaiddal élve – a két test...
– Robert! Elég legyen.
– Rendben.
 Belekanalaztam az őrleményt a csészékbe, és hozzáadtam a
vizet. Az az igazság, hogy a keverék tulajdonképpen nem volt
rossz. – Végül is szerencsés frigy kerekedett belőle – mondtam,
de Emily igyekezett nem venni tudomást rólam. De addig
mosolyogtam rá, amíg felpaprikázódott, és úgy tett, mintha meg
akarna ütni.
És így, flörtölések és belemagyarázások sorozatán keresztül
táncoltunk, kölcsönös mit sem sejtésben, a létező legnagyobb
félreértés felé.

Tizenkilenc

– Hogy haladunk? – tudakolta Pinker immár huszadszor, a

szobába lépve. – Megvannak a keverékeim?
– Majdnem – vallottam be. Egyedül voltam, a Békát
leszámítva, mert Emily bement a városba vásárolni.
Pinker megtorpant. – Mi a csuda ez, amit visel, Robert?
– Indiai stílusú kabát.
– És látom, a színek is indiaiak hozzá. Talán kevésbé...
szikrázna a keleti nap tüze alatt.
– Talán – mondtam könnyedén.
– Nyolc fontba került – tette hozzá a Béka buzgón a padlóról,
ahol szokásos pózában guggolt. – Egész Londonban nincs még
egy ilyen.
– Nem csodálom. – Pinker rám nézett és sóhajtott egyet. –
Hagyj most minket magunkra, drága Philomena. Volna Mr.
Wallissal egy kis megbeszélnivalóm...
A Béka szófogadóan, brekegve kiugrált a szobából.
– Fogalmam sincs, miért ragaszkodik ehhez az érthetetlen
hanghoz – mormogta Pinker. – Gondolom, majd kinövi. – Rám
pillantott. – A lányaim különlegesek, Robert. Mindhárman a
maguk egyéni módján.
– A becsületére válnak – mondtam udvariasan.
 – Sokat aggódom miattuk. Igaz, minden szülő aggódik
gyermekei sorsa miatt. De ahol csak egy szülő van, ott
megkétszereződik, nem pedig feleződik az aggódás mértéke.
– El tudom képzelni.
– Tényleg? – Újból rám pillantott. – Biztosan furcsának
találja, hogy a vállalkozásomban alkalmazom őket.
– Nem gondolkodtam ezen – mondtam óvatosan.
– Emilynek elfoglaltságra van szüksége. Ezt természetesen
tőlem örökölte. De még nálam is nagyobb benne a küldetéstudat,
hogy valami jót, hasznosat cselekedjen a világ számára. Sosem
lenne boldog, ha például egy arisztokrata háztartását kellene
vezetnie. A személyzetet irányítania, estélyeket rendeznie,
vacsoramenüket összeállítania, ilyesmik.
Azt hittem, tudom már, hova akarhat mindezzel kilyukadni.
– Hát persze – értettem egyet Pinkerrel, – Emily modern nő.
Semmiképpen sem szabadna őt visszalökni a múltba.
– Pontosan! – Pinker megragadta a karomat. – „Visszalökni a
múltba.” Pontosan ez az, amitől fél. Jól mondja. Maga jól bánik a
szavakkal.
– Igyekszem, amennyire tőlem telik – mondtam szerényen. –
De ha szavakba tudom önteni az érzést, az azért van, mert én is
így érzek. Én is előre akarok tekinteni.
– Igen. – Elengedte a karomat. – El kell jönnie hozzánk
vacsorára, Robert. Nagyon sok megbeszélnivalónk van.
– Szíves örömest.
– Jó. Szombat este hatkor. Jenks majd megadja a címet.

Pinker úgy gondolja, hogy esetleg elvenném a lányát.

Alig hittem a szerencsémnek. Gazdag ember volt, és szemmel
láthatólag egyre csak gazdagabb lett. Az ő vagyonával könnyen
bevásárolhatta volna a lányát valamelyik felsőbb osztálybéli
családba vagy megszilárdíthatta volna kötelékét egy másik
iparmágnással. Én művész voltam, méghozzá egy fillér nélkül.
Igaz, művelt voltam, és – legalábbis úgy képzeltem – szellemes,
és nem is éppen tehetségtelen, de normális körülmények között
igen valószínűtlen lett volna, hogy egy Pinkerhez hasonló ember
komolyan számításba vegyen a lányát illetően. Hogy elnyertem
tetszését, az valóságos hőstettnek számított.
 Soha többet nem kell majd dolgoznom. Utazhatok kedvemre:
mindig is meg akartam csinálni a Nagy Körutat, mint oly sok
költő- és művésztársam előttem. Lehet majd egy házam a
városban, és egy másik, valami csendes, nyugodt helyen, vidéken.
írhatok majd, a mindennapi gondok nyűge alól felszabadultan.
Aznap este az események ily szerencsés fordulatát egy
injekcióstű és némi kokainoldat vásárlásával ünnepeltem meg. A
felszerelést magammal vittem a Wellington Streetre. Az akció
nem volt túlságosan sikeres. Noha a drog mohóvá tett,
teljesítményemre tompító hatással volt, és olyannyira lelassított,
hogy a végén már csak azt vártam, hogy túl legyek az egészen.
Igaz, ezúttal a lány nem bánta, mert legalább elhasználta azt,
amit én meghagytam. Szemmel láthatólag ez az élénkítőszer
egyre inkább terjed a jobbfajta kurvák között: nem taszítja úgy az
ügyfelet, mint a ginszagú lehelet, és lelkesebbnek tűnik tőle a
lány, ellentétben a morfiummal, amitől csak elbódul. Mostanra
már bármelyik Co-vent Garden-i patikusnál be lehet szerezni a
kokaint tabletta formájában. Ahogy Pinker mondaná: íme, a
fejlődés.

Húsz

„Átható” – szúrós, csípős, orrfacsaró érzet, de nem feltétlenül

kellemetlen, mint például a bors vagy a tubák.
Michael Sivetz: Kávétechnológia

Körültekintően mérlegeltem, mit is vegyek fel Pinkerékhez a

szombati vacsorára. Egyfelől, ugyebár, egy művészembernek
szinte kötelessége már a megjelenésével is feltűnést keltenie az
asztalnál. Másfelől azonban azt szerettem volna, ha Pinker a
leendő vejét látja bennem. Valami imponáló holmit kell hát
felvennem, valami olyasmit, ami azt mutatja, hogy ha nem is
vagyok vele azonos szinten, azért a saját körömből feltétlenül
kimagaslók az egyéniségemmel.
 Némi keresgélés után megtaláltam a tökéletes ruhadarabot:
egy anyagában mintás zöld selyemből készült, féldrágakövekkel
varrott díszes kabátot, mely olyan pompásan fénylett, mint a
vadkacsa nyaka. A Liberty kirakatában állt, egy csodálatos kék
turbán társaságában, melyet elöl pompás vörös gránátbross
fogott össze. Az egyeden problémát az jelentette, hogy a
kompozíció hat fontba került, és ez az összeg már nem állt
rendelkezésemre.
Elmentem Ike-hoz, és elmagyaráztam neki, hogy még egy kis
pénzre lenne szükségem.
Ike felvonta fél szemöldökét. – Még? De engedelmével, Mr.
Wallis... Felhívnám a szíves figyelmét arra, hogy már a meglévő
kölcsönök visszafizetésével is el van maradva.
– Ez most, izé... Befektetésre kellene.
– Valóban?
Ügy tűnt, Ike további magyarázatokat vár.
– Házassági ajánlatot készülök tenni – nyögtem ki.
– Ahh. És ez a frigy jó kilátásokkal szolgál? Anyagilag, úgy
értem...
Majdnem odavágtam neki, hogy semmi köze hozzá. De
természetesen most már nagyon is sok köze volt hozzá.
– Feltétlenül. Az érintett hölgynek, pontosabban az érintett
hölgy apjának sok pénze van. Nagyon sok pénze. De addig is,
elkerülhetetlenül lesznek még kiadásaim.
Ike elgondolkodóan bólintott.
– Mondjuk... még negyven font? – vetettem föl.
Ismét aláírtam néhány papírt, és ismét, ahogy átadta nekem a
pénzt, visszanyújtottam neki két fontot, – A kamata.
Meghajolt. – És hadd kívánjak elsőként önnek és
vállalkozásának sok sikert. A kölcsönt persze így is, úgy is vissza
kell fizetni. – Nevetett. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
sikertelen lesz a leánykérés. Biztos vagyok benne, hogy nagyon
boldogok lesznek a hölggyel,

Pinker a raktárépülettől nem messze, György korabeli, fekete

kövekből épült házakkal körülvett, elegáns téren lakott. Libériás
inas nyitott ajtót, mellette szobalány állt, aki elvette a kabátomat
és a sétapálcámat. Elégedetten néztem körül. Ha így lakik Pinker,
akkor joggal várható, hogy a veje is így fog majd lakni. Inast is
meg szobalányt is tartani felettébb tetszetős dolog. És,
állapítottam meg, a szobalány egészen csinos.
– A szalonban vannak, uram – mormogta az inas, a kezembe
adva egy pohár madeirát.
Beléptem az általa mutatott ajtón. A szalont villanyégők
világították meg, előnyös fényt vetve a három Pinker lány arcára,
akik mind kicsinosították magukat az alkalomhoz illően. Még
Ada sem volt olyan csúnyácska, mint máskor, míg a Béka –
iskoláslányokra illő ruhában feszengve – duzzogott ugyan, de
legalább most az egyszer kislányra hasonlított. Pinker
magastámlás széken ült, és szolid fekete kabátot viselő, zömök
úriemberrel beszélgetett. Emily mellettük állt, és elragadóan
nézett ki zöld bársonyruhájában.
– Ah, Robert! – mondta Pinker. – Hát végre megérkezett.
Hadd mutassam be Hector Crannach-t.
– Haat – mondta a zömök ember erőteljes skót akcentussal,
tetőtől talpig végigmérve engem, miközben kézfogás ürügyén
összeroppantotta a kezem – ahra fehlkészítettek, hodj maga
koltó, Wallish, de azt ném mondták, hodj mekfeledkezhet a
ruháiról
– Tessék? – mondtam, értetlenül ráncolva a homlokomat.
– A háziköntözsében jött vacsorára, ember.
Pinker kajánul vigyorgott. – Hector, ma este kordában kell
tartanod azt a híres szókimondó természetedet. Robert, maga
pedig, kérem, nézze el Crannach úrnak, ha nem teljesen
naprakész a legújabb Regent Street-i divatot illetően. Csak
nemrég jött vissza Brazíliából.
– Hector az apám birtokainak az igazgatója – tette hozzá
Emily, kézcsókra nyújtva a kezét. – Jó estét, Robert. Miként
üdvözölhetjük ma este? Indiai herceg vagy japán császár?
– Ma este... – mondtam, csókot lehelve az ujjai hegyére – a
stílus feletti stílus győzelmét hirdetem. Bár, ha a kabátomra
céloz, tájékoztathatom, hogy perzsa mintára készült.
– Ejn sokkfehléjártam Purzsiában – jelentette ki, jobban
mondva füty-työgte Crannach. – Ejs sok'sém láttam ollyan
kabbaatott.
Kezdtem már nagyon utálni ezt a skótot.
 – Bár egyzser láttam hazsonló szőnnyegget, Marokkóban –
tette hozzá, Adához és a Békához fordulva. Udvariasan velük
nevettem.
– Apám éppen a maga kalauzát mutatta be, Robert – mondta
Emily gyorsan. Most láttam csak, hogy az egyik mahagóni minta
tartó ott van az asztalon. Az oldala le volt nyitva, így jól látszottak
az emeletes sorokban elhelyezkedő üvegcsék. – Hector nagyon
elismerőleg nyilatkozott róla.
– No igen – mondta Hector elutasítóan. – Sohsém
dagadtam...
Felhorkantottam.
Hector megállt a mondat közepén. – Tesshékl
– Semmi, semmi.
– Sohsém dagadtam...
Elkaptam Emily pillantását, és elfojtottam a röhögést. Emily
dühös képet vágott rám, de láttam, hogy ő is alig állja meg
nevetés nélkül.
– Mia? – vágta oda Hector, egyikünkről a másikunkra nézve.
– Semmi – ismételtem meg, pedig a Hector szájában
összekavarodó hangok eredményezte szavak igencsak
szórakoztatóak voltak. – Folytassa csak. Mit nem dagadotP.
– Hodj edj illyen rendzser hazsnos lehet– morogta dühösen.
– És? – Ez Pinker volt. – Vannak fenntartásaid, Hector?
– Kint a terrepen – mondta Hector baljóslóan – külonossen a
troppuzsokkon, félek, ez a kalauz hat hónapot sém fog kibírni.
– Es miért nem? kérdeztem.
– Thermeshandjdk – mondta kurtán. – Troppuzsi
thermeshandjdk, akkorrak, mint az öklöm. Azok elintezzik a
dobozt. Mega község. A szornjű község. Az asztdn betesz majd
azoknak a finnom párfiumoknak. Semisém marad belőlük.
– Nos – mondtam a termeszekkel én nem vagyok olyan közeli
kapcsolatban, mint ön. De az alapelveknek ugyanúgy kell
működniük, bármilyenek is legyenek a körülmények. És az írott
szónak – az útmutatónak úgy vélem, ki kell bírnia még a szornjű
troppuzsi községet is.
Éles fájdalom hasított a bokámba. Lenéztem. Emily hegyes
orrú cipője éppen akkor csusszant vissza a szoknyája alá.
 – Egyébként meg – mondtam hízelgően –, téved, ha csupán az
én kalauzomról beszél. A kalauzban legalább annyi része van az
idősebb Miss Pinkernek, aki készséges segítőm és fáradhatatlan
titkárom volt ez alatt az elmúlt néhány hét alatt. – Újból
megfogtam és megcsókoltam Emily kezét. Hector dühös
pillantást vetett rám. Eszembe ötlött, hogy talán nem tölti el túl
nagy boldogsággal a tény, hogy Brazíliából visszatérve itt talál
engem, hogy úgy mondjam, kényelmesen befészkelődve a Pinker
lányok kebelébe.
– Járt mdkr vallaha is a troppuzsokon, Robert?- kérdezte
savanyúan.
És ekkor követtem el az első hibámat aznap este. Hogy még
sok követte, később nem vigasztalt.
– Még nem. De szándékozom, mindenképpen, hogy végre
írhassak valamit – mondtam könnyedén. – Azt hiszem, már csak
ez az egy hely maradt, ahol nem nyaggatják az embert állandóan
a barátai.
Így hát, látják, egy aforizma lett a vesztem. Oh, a sors iróniája!
Az este elég jól haladt. Hector halálra untatott minket
malajziai, ceyloni és karib-szigeteki – vagy, ahogy ő mondta,
mídjzsiai, szljloni és karribbínai – útibeszámolóival. De most
már elegem van a beszédének fonetikus átírásából. Innentől
egyszerűen a képzeletükre kell hagyatkozniuk.
És a képzeletükre kell hagyatkozniuk ahhoz is, hogy maguk elé
idézzék Emily kívánatos szépségét aznap este a vacsoraasztalnál.
Pinker villanylámpáinak gyengéd fényében elbűvölő volt tejfehér
kebleinek halma, amit a ruha kivágása csak még jobban kiemelt.
Láttam, ahogy Hector néha lopva rájuk pillant, miközben a levest
kanalazza. Rögtön elhatároztam, hogy én semmi ilyen
otrombaságot nem fogok elkövetni.
Kiderült, hogy Hector munkája abból állt, hogy egyik trópusi
országból a másikba utazik, új ültetvényeket telepít Pinker
számára, illetve ellenőrzi a meglévőket, gondoskodva arról, hogy
mindegyiket ugyanúgy irányítsák, legyen az Bangalore-ban vagy
Buenos Airesben. Aztán a savanyú skót egyszer csak hosszas
lamentálásba kezdett arról, hogy menynyire nehéz Jamaica
hegyes vidékein a kávétermesztés.
– Ugyan már – mondtam. – Nem lehet az olyan nehéz.
 Ellenséges pillantást lövellt felém.
– Mi?
– Elbeszélését hallgatva – mondtam – felfigyeltem egy
nyilvánvaló ellentmondásra. Egyfelől azt mondja, hogy
manapság kávéültetvényből van a legtöbb a világon. Több, mint
gyapotból vagy gumiból. Ugyanakkor azt szeretné elhitetni
velünk, hogy a kávét elképesztően nehéz termeszteni. Csakhogy
nem lehet igaz ez is, meg az is.
– Robert – súgta Emily rosszallóan.
– Nem, jogos a felvetés – mondta Hector kimérten. – De attól
tartok, Robert – („Robber”) hogy ezzel egyúttal felfedi
tájékozatlanságát is. Hogy mennyire tájékozatlan a terepen
uralkodó viszonyokat illetően. Igen, a kávét elég könnyű
termeszteni. De az még nem jelenti azt, hogy hasznot termelni is
könnyű vele. Négy év telik el az erdő kiirtásától az első termés
betakarításáig. Négy vetéssel, gyomlálással, növénygondozással,
öntözéssel töltött év, mielőtt egyetlen pennyt is látnánk. Négy év,
ami alatt fizetni kell a munkásokat, kivéve persze, ha...
Elhallgatott.
– Ha micsoda? – kérdeztem.
– A Pinker-ültervényeken szóba sem jöhet a rabszolgaság vagy
bármi ahhoz hasonló – szólt közbe gyorsan Pinker. – Ebből nem
engedek.
– No persze, hogy nem – mondta Crannach észhez térve. – És
igaza is van. De ahogy mondtam, évekig csak költeni kell rá, mire
beérik az első termés. És, természete miatt, a kávét
hegyvidékeken termesztik. Ki kell szárítani, le kell szállítani – és
ez a legnagyobb költség. Nem annyira az utolsó kétezer mérföld a
tengeren, mint inkább a tengerig tartó száz.
– És ezért telepítjük egyre inkább a forgalmasabb
kereskedelmi útvonalak mellé ültetvényeinket – tette hozzá
Pinker.
– És ami miatt biztosítanunk kell, hogy... – kezdett bele a
következő mondatba Hector, de Pinker félbeszakította.
– Hector, eleget beszéltünk már a munkáról. A lányaim
elunják magukat,
 – Én nem unatkozom – mondta a Béka. – Szeretek a különféle
országokról hallani. De azt is szeretném tudni, találkozott-e
kannibálokkal.
Hector, mint kiderült, nemcsak találkozott kannibálokkal,
hanem a kannibál társadalom ranglétrájának legmagasabb
fokára is emelkedett. Tíz perc múlva elnyomtam egy ásítást.
– Micsoda kalandokban volt része, kedves Crannach. És
milyen érdekfeszítően meséli el őket. Azt mondja, lelőtte mindet?
Ó, hogy irigylem! Nekem eddig még csak bakot sikerült lőnöm.
A Béka vihogott. Hector vicsorgott. Emily csak sóhajtozott.
A vacsora kitűnő volt. Pinker kifogástalan menüvel szolgált,
nála szóba se jöhettek ezek az a la Russe büféasztalok. Volt annyi
kés, villa, fogó és egyéb eszköz, hogy egy egész sebészcsapatnak
elegendő lett volna. Minden teríték mellett ott díszelgett egy
kézzel írott menükártya. Ha jól emlékszem, vacsoránk a
következőből állt:

Huitres natives
Petite bouchée norvégienne
Tortue claire
Creme Dubarry
Homard sauté á la Julién
Aiguillette de sole. Sauce Germanique
Zéphir de poussin á la Brillat-Savarin
Selle d’agneau á la Grand-Veneur
Petits pois primeur á la Francaise
Pomme nouvelle persillade
Spongada á la Palermitaine
Jambon d’York braisé au champagne
Caille á la Crapaudine
Saladé de saison
Asperges vertes en branche. Sauce mousseuse
Timbale Marie-Louise
Soufflé glacé Pompadour
Petits fours assortis Dessert
Minthogy volt mivel megbirkózni, jó pár óra eltelt, mire a
hölgyek felálltak és visszavonultak. Az inas egy doboz szivart
helyezett az asztalra, majd magunkra hagyott bennünket.
Crannach távozott. Azt hiszem, elég sokat Ívott. Ha így volt,
szerencse, mert úgyis beszélni akartam Mr. Pinkerrel, mint férfi a
férfival.
Munkaadóm töltött magának egy kis portóit. – Mondja,
Robert – kérdezte elgondolkodva –, hogyan látja magát öt év
múlva?
Mély levegőt vettem. – Hát, először is házasan, gondolom.
– Házasan? – Pinker bólintott. – Az jó. A házasság csodálatos
dolog. Lenyugtatja az embert, célt ad az életének,
– Örülök, hogy egyetért.
– Egy háztartásnak persze kiadásai is vannak. A
házasembernek pénzre van szüksége.
– Feltétlenül – értettem vele egyet, teletöltve a poharamat
portóival.
– És hadd kérdezzek még valamit – mondta kedélyesen,
lecsippentve az egyik szivar végét. – Észrevettem, hogy még
mindig bejár az irodámba, szinte mindennap. Pedig már rég
elkészült azzal a feladattal, amire szerződtettem.
– Nem tagadhatom – feleltem halovány mosollyal.
– És, van erre valami oka? Valami különösebb oka?
– Igen, van – vallottam be.
– Gondoltam. – Egy gyertya lángja fölé hajolva, pöfékelve
meggyújtotta szivarát, és kedélyesen kuncogott egyet. – Én is így
voltam vele a maga korában.
– Tényleg?
– Igen. Csak úgy fűtött a vágy. Megismerkedtem Susannah-
val, a lányok anyjával, és onnantól már csak egy gondolat járt a
fejemben.
Ez váratlan szerencse volt. Ha egyszer régen maga Pinker is
nincstelen kérőként kezdte, sokkal könnyebb lesz a feladatom.
– Szóval... – pöfékelt elégedetten. – A Pinker-féle vállalkozás,
amint azt látta, családi vállalkozás. Sőt, több annál. A
vállalkozásunk maga a család.
– Ez természetes.
 – Ezt büszkén valljuk. És maga – bökött felém a szivarral –
nagyon jól beleillik ebbe a családba.
– Köszönöm – mondtam. Idáig jobban ment a dolog, mint azt
remélhettem volna.
– Igaz, egy kicsit... Nos, mondjuk csak azt, hogy amikor
megismertem magát, voltak kételyeim. Nem voltam benne biztos,
hogy felér-e majd a feladathoz. De maga igazán szórakoztató
fiatalember, Robert, és, be kell vallanom, hogy idővel egyre
jobban megkedveltem magát.
Szerényen meghajtottam a fejem.
– Hadd térjek a lényegre. Azt szeretném, ha állandó tagja
lenne a Pinker családnak.
Alig hittem a fülemnek. Nem elég, hogy nem kellett
meggyőznöm Pinkert kérőnek való alkalmasságomról, minden jel
arra mutatott, hogy ö akar a dologról meggyőzni engem.
Tovább szívta a szivarját. – Talán kételkedik benne, hogy meg
tud-e felelni a kihívásnak.
– Nem, biztosra veszem.,.
Megint göcögött egyet.
– Hát persze. És miért is ne venné biztosra... Megvan
magában az ifjúság energiája. – Előrehajolt, a szivar parázsló
végével aláhúzva szavait.
– Energia. Ez a legfontosabb hozzávaló. Ezt ne feledje.
– Nem fogom.
– Minden reggel, ébredéskor azt mondogassa magának:
készen állok. Meg tudok felelni ennek a kihívásnak. Ember
vagyok a gáton. Minden reggel!
– Úgy van – mondtam kissé meglepődve, hogy Pinker ilyen
fizikai próbatételnek tekinti a házasságot.
– Ami magára vár, az egy kaland. Az egy kihívás. De eljön az az
idő, amikor nehéz lesz.
Bólintottam.
– Azt fogja gondolni, miért is vagyok itt. Miért csinálom ezt?
Vele együtt nevettem.
– Azt tanácsolom – mondta hirtelen elkomolyodva –, hogy ne
követeljen túl sokat magától, Robert. Senki nem várja el magától,
hogy szentként viselkedjen. Főként nem azok között a
körülmények között. Adjon néha magának egy-két nap
szabadságot, aztán megújult erővel térjen vissza a feladatához.
Érti, amit mondok?
– Azt hiszem – mondtam óvatosan. Ez már bőven meghaladta
azt, amit én egy férfi a férfival eszmecserétől vártam. De lehet,
hogy Pinker úgy gondolja, vejét alkalmanként prostituáltak
látogatására biztatni hozzátartozik a racionális, modern
gondolkodásmódhoz.
– A tapasztalat hiánya természetesen megnehezíti majd a
dolgát. Mert tapasztalata az nincs magának, ha jól sejtem...
– ÖÖ... nos, hát... volt azért egy-két alkalom...
– Higgye el nekem, még akkor is sokként fog hatni önre.
Bizony, bizony. Magam is jártam ott, és bátran mondhatom,
sokk. De egyszer mindannyian tapasztalatlanok voltunk. És mit
meg nem adnék azért, hogy az ön helyében lehessek, újra
fiatalon, erre a nagy utazásra készülve. Nos, hát akkor.
Beszéljünk a pénzről.
– Rendben. – Nyeltem egy nagyot. Ez volt az a kérdés, amin
minden állhat vagy bukhat. – Nekem igazából nincs sok.
Meglepetésemre Pinker elvigyorintotta magát,
– Azt gondoltam.
– Gondolta?
– Mind elköltötte azt, amit eddig fizettem magának?
– Hát, igen,..
– És adósságai is vannak?
– Egy kevés.
Felbátorodva váratlanul elnéző mosolyától, elmagyaráztam
neki, mi a helyzet Ike-kal és a kölcsönökkel.
– Szóval további kölcsönt vett föl, hogy fizethesse a
kamatokat? – Pinker fájdalmasan felszisszent. – Az baj. Az
nagyon nagy baj. – Ravaszul méricskélt, és egy pillanatra feltűnt,
mennyire hasonlít arckifejezése az uzsoráséhoz. – De ez
részletkérdés, és megoldható, ha már rendszeres bevétele van.
Mondjuk... évi háromszáz? És még háromszáz a kiadásaira. És
egyévi pénz előre. Mit szól hozzá?
Nem egészen annyi volt, amennyire számítottam, de
hitványság lett volna most alkudozni.
– Rendben.
 – És négy év után számíthat bónuszra is, ha a vállalkozás
annyira gyümölcsöző lesz, mint amennyire mindketten reméljük.
Csak bámultam rá. A kávékereskedő egyenesen bonuszt
ajánlott fel nekem azért, hogy teherbe ejtsem Emilyt! Egyetlen
pillanatra átfutott a fejemen, micsoda szégyen, hogy ilyen
családba vagyok kénytelen benősülni. Aztán eszembe jutott az évi
háromszáz font, meg a további háromszáz a költségekre, és hogy
mindezért nem kell semmi megerőltetőbbet tennem, mint
rendszeresen hemperegnem a gyönyörű lányával.
– Örömmel elfogadom az ajánlatát.
– Nagyszerű.
– Már csak azt remélem, hogy Emily is – viccelődtem.
Pinker összeráncolta a homlokát. – Emily?
– Jobb, ha megyek, és megkérdem tőle.
– Mit akar megkérdezni tőle?
– Hát, hogy hozzám jön-e feleségül.
A ráncok elmélyültek.
– Eszébe ne jusson.
– De hát... most, hogy mi ketten megegyeztünk a feltételekben,
mire várjunk még?
– Uramatyám. – Pinker végighúzta a kezét a szemöldökén. –
Maga címeres ökör. Csak nem képzelte... Mégis, mit képzelt, mit
ajánlok én itt magának?
– Oöö... hát, a lánya ööö... kezét...
– Karriert ajánlottam magának– csattant fel mérgesen. – Azt
mondta, külföldre akar menni. Azt mondta, ambíciói vannak,
hogy állást keres azért, hogy később megnősülhessen.
– Én inkább abban reménykedtem, hogy a nősüléssel
megoldódik az állás kérdése – mondtam idegesen.
– Természetesen nem veheti el Emilyt. Az szóba sem jöhet. –
Döbbenten bámult rám. – Ő mit tud erről?
– Hát...
– Ha csak egyetlen ujjal is hozzáért – sziszegte –, innentől a
Threadneedle Streetig korbácsoltatom. – Homlokához emelte a
kezét. – Az adósságai... Uramisten... az a szemét uzsorás biztosan
arra számít... nem engedhetünk meg magunknak még egy
botrányt. – Kezébe vette a portóis poharat, aztán újra letette az
asztalra. – Beszélnem kell Emilyvel. Holnap reggel kilenckor
várom az irodámban, uram. Jó éjszakát.
Félreértések, eltérő célok, összegabalyodott üzenetek. Tudom,
tudom... Milyen vicces, hogy a kalauz elkészültének első
következménye ilyen kolosszális méretű zűrvavar lett.
 Huszonegy

Egészen a Cityig gyalogoltam. Eleredt az eső. A selyemkabát és a

turbán hamarosan ronggyá ázott, a szövet súlyos lett, mint egy
középkori mente. Végül találtam egy bérkocsit, ami elvitt
Marylebone-ig. Innen gyalog caplattam szállásom felé a szitáló
esőben, és azon méláztam, hogyan sikerülhetett ennyire félre az
este.
A sarkon volt egy kocsma. Kívülről csupa hívogató, meleg fény,
ragyogó réz, a sörfőzde termékeit hirdető világító ablakok. Ezzel
szemben ott volt az én sivár hónapos szobám.,. Benyitottam a
kocsmába.
Majdnem teljesen üres volt. Konyakot rendeltem és leültem.
Volt ott néhány lány, akik az eső elől húzódtak be. Az egyikével
összeakadt a pillantásunk, és elmosolyodott. Valószínűleg
visszamosolyoghattam, mert fogta a poharát, mondott valamit a
társainak, és odajött hozzám.
– Jós vagy?
– Nem – válaszoltam tömören.
– Akkor hindu?
– Nem, ugyanolyan angol vagyok, mint te.
– Oh. De akkor miért... ? – A ruhámra mutatott,
– Vacsorán voltam. – Lehúztam a fejemről ázott turbánomat,
és nagyot húztam a konyakból.
– Ideüljek hozzád?
Rápillantottam. Elég kellemes külseje volt, de egyáltalán nem
találtam vonzónak.
– Nem lesz üzlet. Sajnálom. Nincs hozzá hangulatom.
Megvonta a vállát. – Akkor csak társaságnak?
– Azért mennyit kérsz?
Leült, és felém tolta a poharát. – Ha ezt újratöltöd, ingyen
nézheted, hogy megiszom. Ilyen időben inkább iszom itt bent
sört, mint állok ott kint kuncsaftokra vadászva.
Intettem a csaposlánynak, és a poharainkra mutattam.
– Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.
 – Anna. És téged?
Volt benne valami közvetlenség, ami tetszett nekem.
– Robert.
– Miért vagy itt, Robert?
– Hogy érted ezt?
– Ok nélkül senki sem mászkál ilyen időben az utcán.
– Ah. – Kiittam az első konyakot, és nekiláttam a másodiknak.
– Ma este megkértem az apjától annak a lánynak a kezét, akit
szeretek.
– És, nem jól sült el a dolog?
Nem olyan hülye ez az Anna.
– Ennél rosszabbul nem is sülhetett volna el – válaszoltam.
Anna a karomra tette a kezét. – Vegyél mindkettőnknek még
egy pohárral, és elmesélheted az egészet.
Mondanom sem kell, hogy bő fél óra múlva fent voltam vele
egy szobában. Ő a mosdóállványnak támaszkodott, míg én
vaskos, redős combjaiba kapaszkodtam a két kezemmel. Ő a
mosdó fölé hajolva zihált és lihegett, én pedig a saját
tükörképemet bámultam a mosdó fölött.

Ahogy szállásom felé közeledtem, két alakot láttam az egyik

kapualjban ólálkodni. Nem törődtem velük, de ahogy beledugtam
a kulcsot a zárba, lépéseket hallottam. Valami kicsi, kemény és
nagyon nehéz tárgy, talán egy zokniba dugott biliárdgolyó,
csapódott a nyakamba. Megpördültem, és leterített egy újabb
hatalmas, a fejemre mért ütés. Amikor összeestem, az jutott
eszembe, hogy talán Pinker küldte rám ezeket a verőlegényeket,
de még félig eszméletlen állapotomban is tudtam, hogy ez nem
valószínű.
Az egyikük fölém hajolt. Kezében egy kis ólmosbotot tartott.
– Eszedbe ne jusson külföldre szökni, mielőtt kifizetted volna
az adósságaidat – sziszegte.
Egy olyan nagy ház, mint Pinkeré, természetesen semmivel
sem volt diszkrétebb, mint mondjuk a Trafalgar Square. Bárki
lefizethetett egy szolgálót, hogy küldjön üzenetet, ha valami
fontos dolog történik. Emily apjával való összeveszésemnek híre
mostanra már valószínűleg minden érdekelt félhez eljutott egész
Londonban.
 – Ike küldött? Mondd meg neki, hogy fizetek... – rájöttem,
hogy nem tudok fizetni. – Mondd meg neki, hogy holnap veszek
tőle még kölcsön.
– Ne légy ennyire hülye – köpte a szavakat a verőember. –
Minek adna neked Ike többet?
– Hogy fizethessem a kamatot.
– Nem úgy van az, te barom. – Felemelte a bikacsököt. Nem
volt hosszabb, mint egy kesztyű. Ráérősen nézegetett, azt
mérlegelve, hova is üssön vele. Megtapogatta a hasamat, és a
következő pillanatban őrjítő fájdalom hasított belém.
– Ike be akarja hajtani a tartozást – mondta. – Mindet. Egy
heted van, hogy fizess.

Másnap reggel hasonlóan nehéz beszélgetés várt rám Pinkerrel,

Fütykösök ugyan nem kerültek elő, de csak azért, mert nem volt
rájuk szükség.
Amikor bevezettek az irodába, meglepetésemre Emily is ott
volt. Az asztal mellett állt, aminél az apja ült, így némi tétovázás
után én is oda-álltam mellé. Nem szólt semmit, bár a szemei
tágra nyíltak, amikor meglátta a bikacsök nyomát a
homlokomon.
– Emilyvel majdnem egész éjszaka beszélgettünk – mondta
Pinker. Leeresztett szemhéjak mögül figyelt engem. – Van itt
egy-két dolog, amit nem ártana tisztáznunk. – A következő
kérdést a lányához intézte.
– Emily, szerelmes vagy Mr. Wallisba?
– Nem, apám.
Szavai kalapácsütésként hatottak rám, úgy zúzva szét
reményeimet, akár az üveggyöngyöket.
– Tettél-e valaha is olyan célzást, amit ő úgy értelmezhetett
volna, hogy esetleg szerelmes vagy belé?
– Nem, apám.
– Szeretnél hozzámenni Mr. Wallishoz feleségül?
– Elképzelhető, apám.
Megzavarodva bámultam Emilyre. Nem értettem ebből az
egészből semmit.
– Légy oly kedves, és magyarázd el Mr. Wallisnak, milyen
feltételek mellett lennél hajlandó a férjedül fogadni őt.
 Emily pár pillanatnyi tétovázás után így szólt:
– Nem vagyok szerelmes Robertba, de barátok vagyunk. Jó
barátok. Úgy gondolom, Robert alapvetően kedves, tehetséges
ember. Úgy gondolom, sok jót szeretne cselekedni a világban. És
én szívesen segítenék neki.
Volt még ennél több is – sokkal több. Tökéletesen megformált,
hibátlan mondatok. Úgy ömlöttek a szavak Emily szép szájából,
mint valami jól begyakorolt beszéd. Eddig még nem talált senkit,
akit szerethetett volna vagy őt viszontszerette volna. Előbb-utóbb
férjhez kell mennie: a kérdés tehát az, mely házasság segítené elő
legjobban azokat az ügyeket és érdekeket, amelyek az ő – és apja
– szívéhez oly közel állnak? Mi ketten kedveljük egymást.
Mindketten hiszünk a racionális házasság eszméjében,
mindkettőnket foglalkoztat az emberiség sorsa, mi nem akarunk
valami kis szerelmi fészekbe elvonulni a világtól „s ítélni a többit,
ha bölcs, ha szép, feledésre”; sőt, mi több, tudja, hogy várható
frigyünk nekem erőt ad és felemel majd az előttem álló hosszú,
nehéz évek alatt, így tehát azt gondolja, hogy ennyi áldozatot ő is
hozhat, kötelessége hozni a civilizáció ügyéért – kicsike áldozat,
az igaz, de ez minden, ami tőle telik.
Döbbenettel hallgattam ezt a nemes zagyvalékot. Azt véltem
belőle kihámozni, hogy fel akarja áldozni szüzességét az én
fejlesztésemnek oltárán, mintha a jóság és az erény valami
szexuális úton terjedő baktérium lenne, mint például a szifilisz.
– Rendben van ~ mondta Pinker. – Emily, most légy szíves
hagyjál magunkra minket Mr. Wallissal. És csak annyit
mondanék, hogy szavaid önmagad és a családunk becsületére
válnak. – Kabátja ujjából zsebkendőt vett elő, és ahogy Emily
távozott, kifújta az orrát.
– Hallotta Emilyt – mondta, amikor újból szóhoz tudott jutni.
– Biztos vagyok benne, hogy ha eddig szerette, akkor most, hogy
feltárta csodálatraméltó érzelmeit, még jobban szereti. Maga
nagyon szerencsés fiatalember. – Szünetet tartott. – Kész vagyok
mégiscsak hozzájárulni ahhoz, hogy összeházasodjanak.
– Köszönöm – mondtam döbbenten.
– De először is ezer font járadékot kell hogy biztosítson neki.
Olyan volt az egész, mint valami mesebeli próbatétel.
 – De hát... Hogyan tudnám én azt előteremteni? Hiszen
nekem semmi pénzem sincs.
– Afrikával, természetesen. El kell oda mennie, és meg kell
alapoznia a vagyonát.
Felvázolta előttem az egészet, mint amikor egy tábornok
készíti fel beosztottját egy nem éppen veszélytelen küldetésre. A
tervet nyilvánvalóan már a fejében forgatta egy ideje; lánya felé
irányuló nősülési szándékom csupán kisebb felmerülő akadály
volt, amiből most előnyt lehetett kovácsolni.
A ceyloni ültetvényei tönkrementek, és hamarosan teát kell a
kávé helyére telepítem. Az indiai ültetvények egyre
költségesebbek – a szipojok lázadoznak, sőt, van, aki már a
függetlenségről beszél. így aztán Afrika a jövő kontinense. A
Protektorátuson belül, Ugandában és más, még nevesincs
országokban a dinamikus és előrelátó emberek hatalmas
kávéültetvényeket létesítenek, amelyek egy napon Brazília és
Szumátra ültetvényeivel is felveszik majd a versenyt. Nagy a
tolongás, persze, mindenki a legjobb területeket szeretné
megkaparintani. Ez is a Nagy Tülekedés része, ahogy az újságok
írják. De ő, Pinker, lépéselőnyben van. A kalauzunknak és Burton
bizalmas információjának köszönhetően ki tudta deríteni, hogy a
legjobb kávétermesztő feltételek Abesszínia Kaffa nevű, Harártól
délnyugatra fekvő területén találhatóak. Ez a terület senkinek
sem kell – egyelőre. Nem is tartozott soha senkihez. Az
olaszoknak nem sikerült megtartaniuk. így hát Pinker megvette
tőlük.
– Megvette? Mennyit?
– Ötvenezer holdat.
Csak bámultam rá. Nem tudtam elképzelni ilyen hatalmas
földterületet.
Lazán legyintett.
– Természetesen nem kell bevetnie az egészet. Egyszerűen
csak a versenytársakat akarom távol tartani.
– Akkora, mint London – mondtam.
– Pontosan. – Felpattant, kezeit dörzsölve. – És maga az
uralkodója, pontosabban régense. Be fog kerülni a
történelemkönyvekbe, Robert. Az ember, aki elvitte a civilizációt
Kaffába.
 Mert volt még ennél több is, természetesen. Pinkernél mindig
lehetett erre számítani. Nemcsak kávét termeszteni küldött
Afrikába. Küldetésem volt:
– Hívhatjuk kereskedelmi küldetésnek is; de a legértékesebb
magvak, amiket elvet, láthatatlanok lesznek. Amikor majd látják,
mi mindent ér el a modern termesztői módszerekkel, amikor
látják, hogyan viselkedik, hogyan kormányozza őket, helyesen,
csakúgy, mint saját magát, a szabad kereskedelem és a méltányos
üzlet elveitől vezérelten, amikor látják majd, milyen csodákkal jár
a virágzó ipar, akkor majd, Robert, akkor, szilárd
meggyőződésem, hogy Isten felé fognak fordulni, mint ahogy a
virágzó növény is fordul a nap felé. Vannak, akik azt mondják,
hogy meg kell változtatnunk a vademberek fejét, mielőtt
megváltoztathatnánk a hitét. Én azt mondom, hogy van egy
lépés, ami még ezt a kettőt is megelőzi, mégpedig az, hogy meg
kell változtatnunk azokat a nyomorúságos körülményeket,
amelyben élnek. Nyújthatunk egy pogánynak alamizsnát, attól ő
még pogány marad, és az alamizsna is elfogy. De ha munkára
szerződteted, akkor ráállítod őt az örök élet felé vezető útra...
– Hogy jutok oda? – kérdeztem, gondolatban már az úton
járva.
Pinker sóhajtott.
– Tevén, gondolom. Van egy kereskedelmi útvonal, ami a
parttól visz befelé.
– És mit csináljak, amíg a termésre várok? Ha jól értettem,
négy-öt év is eltelhet az első szüretig. – Négy év, gondoltam,
ahogy kimondtam. Te jó ég, négy év száműzetésre küldenek!
– Kereskedni is fog, mint Pinker afrikai felvásárlója. Elvégre
is, magánál jobban senki nem ismeri a kalauzt. Majd intézkedem,
hogy az egyik helyi kereskedő a szárnyai alá vegye. Talán már
látta is a jelét valamelyik mokkánkon. – Pinker előhúzott egy
papírdarabot maga mögül a polcról, és elém tette az asztalra. A
lap tetején ugyanaz az arab jel állt, mint amit a Harárból
származó kávészsákokon láttam:
– A neve Ibrahim bég – folytatta Pinker. – Nagyszerű ember.
A családja több generációra visszamenőleg kereskedelemmel
foglalkozik. És Hector is elkíséri majd a célállomásig. Segít majd
a megfelelő hely kiválasztásában, a munkások vezetőjének
felvételében, és így tovább, és csak azután megy majd tovább
Indiába. Ha sikerrel jár, és ebben nem kételkedem, akkor
hazatértével megkaphatja a leányom kezét és az én áldásomat is.
– Összeráncolta homlokát. – Azt gondolom, mondanom sem
kell, hogy addig persze semmi sem hivatalos. Ez csak magunk
közötti privát megállapodás, mondhatnánk, próbaidő. Lehetőség
arra, hogy megmutassa, milyen fából faragták.
Aztán hirtelen felderült az arca.
– Ez a rengeteg szakértelem, mind a maga szolgálatában,
Robert. És hatalmas vagyon, amire szert tehet, egy gyönyörű nő,
akit elnyerhet, történelem, amit maga írhat. Ó, hogy irigylem
magát, fiatal barátom!
 MÁSODIK RÉSZ

A koponyák útja
A kávé illatának karaktere elsősorban a zöld kávészemek
pörkölésének mértékén múlik.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve
 Huszonkettő

A Battula gőzhajó,
1897. június 8.

Drága Emilym!

Eme soraimat a jó öreg Battula fedélzetéről írom Neked. Most

éppen egyenletes tempóban haladunk Egyiptom északi partjai
mentén. Öt nappal ezelőtt kikötöttünk Genovában, hogy
feltöltsük készleteinket. Csak rövid ideig maradtunk, de micsoda
Öröm volt látni végre Itáliát, és szilárd talajt érezni a lábam
alatt, a tengeren töltött oly sok nap után! Az a tervem, hogy
innen egy darabig szárazföldöm folytatom az utat, és
megnézem Velencét, amelyről Ruskin oly csodálatosan ír, majd
Szueznél újra csatlakozom Hectorhoz, kivitelezhetetlennek
bizonyult – ahogyan azt Te előre megjósoltad. Mi most versenyt
futunk az esős évszak érkezésével, Hector pedig nem jövőre,
hanem még az idén szeretné beindítani az ültetvényt. (Arra a
megjegyzésemre, hogy elhoztam az esernyőmet, így egy kis eső
igazán nem okozhat gondot, ismét csak sóhajtott egy nagyot.
Állítólag sokat kell még tanulnom, sőt tanulnom: a kiejtése,
szomorúan jelentem, nem lesz érthetőbb a közelebbi ismeretség
ellenére sem.)
Minden este a kapitány asztalánál vacsorázunk, ahol
tizenhat főből áll a társaság, a kapitányt és az első tisztet is
beleértve. Hectort nagyon a keblére ölelte a tengerészek népes
családja, és naponta több órán keresztül a legkomorabb
arckifejezéssel társalog velük az északnyugati szélről, a
pillangóvitorlákról, a hajófenékről, és egyéb ilyen, férfias
dolgokról. Aztán van itt egy Szudánba tartó misszionárius
páros, meg négy fickó, akik Mombasában akarnak
elefántcsontgyűjtő vállalkozást beindítani, és nem kevesebb,
mint hat hölgy, akik mind Indiába tartanak rokonlátogatásra.
 Mivel rajta kívül senkinek semmiféle tapasztalata sincs a
különböző célállomásokat illetően, Hectort szaktekintélyként
tisztelik a hajón. Rövid, de velős megjegyzéseivel gyakran vet
véget az olyan, szerteágazó témákban dúló vitáknak, hogy
például milyen a megfelelő fejrevaló a mecsetben, vagy hogy
vigyen-e magával a fehér ember pisztolyt a dzsungelbe. Drága
Emily! Nem felejtettem el az ígéretet, amit az indulás előtt
kicsikartál belőlem, de néha egyszerűen nem bírom megállni,
hogy ne ugrassam őt, legalább egy kicsit.
A misszionáriusok viszont tetszenének Neked– pontosan
ugyanazt vallják, amit az apád is: miszerint a vadakat
egyszerre kell a kereszténység és a kereskedelem tanaira
megtéríteni. Egyikük még azt is megkérdezte tőlem,
szándékozom-e majd templomot építeni az ültetvényen!
Bevallom, ez a kérdés még nem merült fel bennem, de ha
belegondolok, egyszer, idővel építhetek még azt is. Meg talán
egy színházat, a kultúra kedvéért.
Idővel... Ahogy leírom ezt a szót, tudatosul bennem, milyen
sokáig is leszek távol. Nagyon nehéz lesz kibírnom a majdnem
öt évet Nélküled. Természetesen nem panaszkodom, teljesen
igazad van, hogy kötelességünk megőrizni a jókedvünket, és a
végén mindenért kárpótolva leszünk. Csodálatos dolog arra
gondolni, hogy a társam vagy ebben az Afrika megmentésére
irányuló nagyszerű feladatban, és ahogyan Te mondod, hosszú
távon a fizikai együttlétnél jóval fontosabb a szellemi egység és
a közös cél.
Most mennem kell, mert ideje átöltöznöm vacsorához. Még
nem volt alkalmam fölvennem az alpakaöltönyömet – még nem
igazán értük el a trópusokat, bár az idő már így is elég meleg –,
a kapitány pedig mereven ragaszkodik a protokollhoz. Az első
este a zöld mellényemben jelentem meg és félrehívtak egy
„baráti szára”, miszerint mennyire fontos a „külsőségek
megtartása idegen vizeken is”. Próbáltam megértetni velük,
hogy manapság előkelő körökben a fehér csokornyakkendő és a
frakk már eléggé divatjamúltnak számít, de hiába.

Sok szeretettel leendő férjed,

Robert
 Battula gőzös,
Északi-sark
1897. június 12.

Kedves Béka!

Itt vagyunk hát, az Északi-sarkon. Igaz ugyan, kissé fura egy

Északi-sark ez: három oldalról meleg vizű tengerek veszik
körül, délre pedig már látszik Egyiptom partja, és egy-egy
pálmafa is felbukkan a láthatáron, de – mit tegyek? – Hector
úgy döntött, gyakorolnom kell a szextáns és a teodolit
használatát, hogy megtanuljam, hogyan kell meghatározni a
helyzetünket; és mivel a szextáns azt mutatja, hogy az Északi-
sarkon vagyunk, akkor az Északi-sarkon is kell hogy legyünk.
Útitársaimmal meglepetés gyanánt próbáltam sarkosan –
pontosabban északi sarkosan – beszélni, mind ez idáig nem sok
sikerrel.
Miért olyan fontos – kérdezhetnéd – tudnunk, hogy pontosan
hol is tartózkodunk? Nagyon jó kérdés, éles eszű Béka, én is
éppen ezt kérdeztem Hectortól. Mint kiderült, hamarosan a
Bozótban fogunk lakni, és ez a Bozót egyáltalán nem olyan
kellemes angol bokrokból fog állni, mint például a szépen
nyírott magnólia, de még csak nem is szúrós szederből, hanem
sokkal, de sokkal nagyobb és félelmetesebb fajtájú bokrokból,
amelyek között nagyon könnyen el lehet tévedni. És amikor
majd a kávét ültetjük, ahogy azt Hector elmagyarázta, nagyon
fontos, hogy szép, egyenes sorokba ültessük a palántákat. Hogy
mindenki lássa, milyen szép és rendszerezett is a fehér ember
ültetvénye, és emiatt is tudnunk kell, hogyan kell felderíteni. En
persze azt hittem, hogy már nagyon is jól tudok felderíteni –
most is felderítettem egy nagy pohár whiskyt szódával – de
állítólag nyeklő ballon vagy nyegle bolond vagyok, nem is
emlékszem már, mi.
Kedves Béka! Megtennél nekem egy szívességet? Keresd ki a „
Hector' szót a szótáradból, és mondd mega nővérednek, mit
jelent. De azt ne mondd meg neki, hogy én kértelek erre.
Üdvözlettel,
Robert
 Hotel Pension Collos
Alexandria,
1897. június 20.

Kedves Hunt Barátom!

Végre szárazföldön! A hajóút hihetetlenül unalmas volt, s a
helyzetünket csak súlyosbította a nők teljes hiánya –
pontosabban a megfelelő női társaság hiánya, mert egyébként
elég sok csicsergő fehérnép volt a fedélzeten, akiket
egyértelműen férjvadászat céljából küldtek Indiába. Az egyikük
még Hectorral is próbált flörtölni, amiből láthatod, mennyire
kétségbeesett lehetett szegény. Hector később ridegen közölte
velem,. hogy régebben gondolt Ő is a házasságra, de aztán
belátta, hogy a házasság nem egyeztethető össze a ,,kalandos
utazó élettel”. Tartózkodtam megegyezni, hogy, ha én magam
nem óhajtanék házasságot kötni, akkor éppenséggel most is a
Café Royalban üldögélhetnék szép kényelmesen.
Annak tudatában, hogy lehetőségeim ama bizonyos területen
hamarosan igencsak beszűkülnek, ahogy partot értünk,
meglógtam Hectortól, és célba vettem a város kuplerájait.
Érdekes élmény volt: itt a táncra mennek. Jön az intézmény
legcsinosabb lánya, és előad egy táncot a vendégnek, aki közben
hátradőlve szívja a nargilét, a bugyogó, almaillatú vízen át
szívott pipadohányt. A lány, aki nekem táncolt,
aranypiaszterekből hurkolt homlokpántot viselt – amolyan
lánccal összekötött aranykorongokból készült sisakot, amely
csillogott és csilingelt, ahogy a lány vonaglott. A műsorszám
kezdetén még volt rajta ruha, de aztán hamarosan letolta a
derekát fedő kendőt a csípője köré, és egészen alacsonyan
kötötte meg. A „tánc” mindössze annyiból állott, hogy hol egyik,
hol másik kezét emelte a homloka elé, míg a medencéjét a nemi
aktust imitálva rezegtette és rázogatta. A dolog furcsa mód
hatékonynak bizonyult, mert mire végzett, úgy állt a farkam,
mint egy vasrúd. Ekkor sorban felvonultak előttem a
választható nők. A dundi fajták voltak többségben – a táncoló
lányt nyilvánvalóan a kinézete alapján választják, míg a
többieket a hálószobában mutatott tehetségük alapján. Én
ragaszkodtam a táncosnőhöz, ami nagy derültséget keltett.
Nyilván tipikus kezdőnek tekintettek. Így aztán fölmentünk egy
selyemszőttesekkel borított szobába, ahol a nyitott ablakon
beáramlott az éjszakai szellő, és az utcán alattunk nyüzsgő
emberek kiáltozása. A lány először is lekergetett egy alomnyi
macskakölyköt az ágyról, majd egy ezüstlavór fölé guggolt,
hogy megmosdjon. Az első sötét bőrű lány, akivel dolgom volt.
Teljesen le volt borotválva, mellesleg. A londoni lányokhoz
képest kellemesen hajlékonynak találtam, bár egy kissé
száraznak.
Ha írni akarsz, a legjobb, ha a leveledet Adenbe küldőd. Két
hét múlva érek oda – várnunk kell itt egy szuezi hajóra. A késés
nagyban bosszantja útitársamat, de engem valahogy nem
annyira.
Üdv,
Wallis

Hotel Pension Collos

Alexandria,
1897. június 27.

Kedves Béka!

Üdvözletül, ím neked
pár sor odavetett „Sándor-vers”.

Azaz, dehogyis. Semmi ilyesmit nem teszek – a Sándor-vers,

más néven alexandrinus meglehetősen nehéz és fárasztó
formája a levélírásnak. És ma nincs erőm rímekben
gondolkodni: túlságosan is meleg van.

Volt egy úr, hazája Peru,

Verse meg mindig kétsorú.

Inkább mesélek Neked AlexandriáróL Pénteken kora reggel

kötöttünk itt ki, pont amikor a müezzinek hívták imára az
igazhívőket. Már napkelte előtt fent volt minden utas, hogy
lássa, amint a város felé közeledünk. Először csak a tintakék
tenger látszott, és néhány fénypont pislákolt a horizonton.
Aztán világosodni kezdett az ég... az afrikai hajnal lazacszínű
párája... tornyok és minaretek körvonalai, hagyma alakú
ablakokkal díszített paloták... aztán egyszerre csak az ég
ragyogó tűzre gyúlt, ahogy a nap hatalmas vitorlaként a fejünk
fölé emelkedett, előttünk, a hajónk orrán túl pedig
méltóságteljesen suhant el a Kelet csodálatos, fehér városa.
Ahogy bearaszoltunk a kikötőbe, egy sereg apró fekete gyerek
ugrott fejest az általunk a vízbe dobált hatpennysek után. A
hajóról levezető pallót pillanatok alatt tucatnyi bőgő, köpködő
gumiajkú teve vette körül, a fejüket hosszú fehér inges, kiabáló
arab uraságok verték szakadatlanul. A nők többsége itt
lefátyolozva jár. Ezen a ponton azonban véget is ér a
szemérmességük: itt nem kelt nagyobb megbotránkozást egy-
egy fedetlen kebel látványa, mint nálunk otthon a fedetlen fővel
való mutatkozás.
Ma láttam egy férfit, aki vasrudakkal átszúrt mellkassal
közlekedett. A vasrudak végére egy-egy narancs volt tűzve. De
hogy ezt azért tette-e, nehogy valaki más is véletlenül
felnyársalja magát, vagy csak mert ott tudta
legkényelmesebben elhelyezni az ebédjét, nem tudtam
megállapítani.

Őszinte üdvözlettel,
leendő sógorod,
Robert

Hotel Pension Collos

Alexandria,
1897. június 28.

Tisztelt Mr. Pinker!

Ezt az előzetes jelentést Alexandriából küldöm, ahol a soron

következő közlekedési eszközünkre várunk. A várakozással
töltött idő alatt különböző kávék kóstolásával, valamint a
kalauz hatékonyságának tesztelésével foglalkoztam. A helyi
kávéfajták leginkább az arabica családjába tartoznak, de a jobb
piacokon kapható egy kevés az afrikai longberry fajtából is. Az
utóbbiból felvásároltam mindent, amit találtam; a minősége
első osztályú. A legtöbb itt kapható kávéfajta jó, de minden
kereskedő tart gyengébb minőségű árut is, kizárólag az európai
látogatók megkopasztásának céljából. Ha az ember a „létező
legjobb minőségi áru” után érdeklődik, hosszas színjátékot indít
el, amelyben az üzletet vagy standot számos jobbra és balra
vetett pillantás közepette becsukják, mintha attól tartanának,
hogy egy vetélytárs esetleg kifigyeli, miről is van szó. Aztán
kinyitnak egy raktárhelyiséget, amelynek a mélyéről
elővonszolnak egy zsákot, és nagy ceremónia közepette
kinyitják. Egy maroknyi kávébabot helyeznek egy ezüsttálba,
amelyet felém nyújtanak vizsgálatra, de csak azután, hogy
maga a kereskedő is megszagolta azt, szemét az átható
élvezettől becsukva, majd tájékoztatva engem rossz
franciasággal, hogy ez a bizonyos szállítmány értékesebb
számára, mint a saját gyerekei. Azután felajánlja, hogy
megkóstolhatom a kávét, és készül is egy főzet, többnyire egy
segéd közreműködésével. Nem hangzik el semmiféle utasítás, de
a tótumfaktum pontosan tudja, mit kell tennie: hiába néznek
úgy ki a bemutatott kávészemek, mint egy maroknyi avas
patkányszar, hiába van olyan szaguk, mintha épp most
söpörték volna össze a padlóról, a pár perc múlva előhozott
kóstolócsészében a kávénak olyan íze van, mint a legjobb jemeni
fajtának, mint ahogy valószínűleg az is. A kereskedőnek egész
idő alatt be nem áll a szája, érdeklődik a megtett utamról, a
családomról, hogy hol szálltam hajóra, satöbbi, satöbbi, és
általánosságban úgy bánik velem, mint valami rég nem látott
baráttal. Amikor szembesítjük a ténnyel, hogy a kávészemeknek
és a főzetnek semmi közük egymáshoz, mélyen megbántódik, és
kijelenti, hogy komolyan megsértettem öt. Az egyik kereskedő
még azt is „fölfedezte” bánatában, hogy segítőtársa megcserélte
a zsákokat, mire aztán többször is alaposan fejbe kólintotta a
szerencsétlent! Hogy miért ragaszkodnak ehhez a színjátékhoz,
számomra rejtély, hiszen bőséges kínálattal rendelkeznek a
kiváló minőségű mokka kávékból. Úgy tűnik, a Fehér Ember
átverése szórakozássá vagy szertartássá vált náluk.
A kalauz máris hasznosnak bizonyult. Annyira elborítja itt az
embert a különféle ismeretlen illatok, ízek és egyéb ingerek
sokasága, hogy nagyon könnyen már azt is elfelejti, hogy
milyen íze van, mondjuk, egy szelet friss almának. Tegnap a
piacon nagyszerű mokkaszállítmányra bukkantam, amit a
szállodában aztán megkóstoltam. Feketeáfonya, cédrus és
tőzegfüst.
Rendeltem belőle másfél mázsát. Egyfolytában keresem azt a
különleges kávét is, amit Limehouse-ban kóstoltunk együtt, de
egyelőre még nem vezetett nyomra az orrom.
A legjobbakat kívánja
Leendő veje,
Robert Wallis

Rutalin gőzhajó
1897. június 30.

Édes, drága Emily!

Leveledet éppen Alexandriából való elindulásunk napján

kaptam meg. Dorgálásod teljesen szükségtelen, ugyanis
biztosíthatlak: a legteljesebb mértékben kedves vagyok
Hectorhoz. Tegnap este is azzal szórakoztattam például, hogy
skót akcentussal szavaltam neki gyerekmondókákat. Az
Alexandriából való elindulásunk előtti napon pedig elmentem
vele egy sivatag vadásztúrára. Kormoránokat és vereslábú
csigaforgatókat lőttünk, ebédre pedig megettük a beduinoktól
vásárolt datolyát. Amikor továbbindultunk tevéinken, egy arab
ügetett el mellettünk a szamarán, talpa majdnem súrolta a
földet, és odakiáltott nekünk valami üdvözletét a maga nyelvén.
Hector sajnos nem tudta elviselni, hogy megelőzték, ezért
gyorsabb menetre ösztökélte a tevéjét, aminek következtében
leesett, és a hordárainknak kellett Őt újra nyeregbe emeltük. De
csak hogy lásd, milyen jól viselkedem, egyetlenegyszer sem
nevettem, bár a szállodai asztaltársaságunk igen jót mulatott az
eseten, amikor később elmeséltem nekik.
És igen, igazad van, bocsánatot kérek a Békának írt levél
miatt. ígérem, soha többé nem írok neki fedetlen női keblekről.
Talán kissé érzéketlen dolog volt tőlem, de ha látnád, mennyire
fesztelenül mutogatják itt magukat az emberek, megértenéd,
miért nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Amúgy meg újból hajón vagyunk, a Szuezi-csatornán
haladunk át éppen. Van egy új útitársunk, egy Kingston nevű
újságíró, aki remek cikket írt, melyben „a civilizáció
fáklyahordozóinak” nevez minket, „akik elhozzák a ragyogó
fényt Afrika sötétjébe. Lehet, hogy némelyik fáklya csak pislákol
– írja –, és némelyik el is alszik majd. De a többi erőre kap és
hatalmas csóvafénnyé dagad, bevilágítva a sötétséget, mely
jelenleg körülveszi a vadak nemzetségeit.” Azt hiszem, a
Telegraph-nak küldte.
A sötétségről jut eszembe: egészen különleges hajnalokat
láttam. Napfelkelte előtt az eget virágzó angol sövényre
emlékeztető csíkok borítják: halvány rózsaszín és sárga, akár a
primula és a nárcisz. Aztán ahogy felbukkan a nap, minden szín
azonnal kiég, fehérré fakul, és hamarosan csak a víz káprázatos
zöldje és az ég vakító kéke fehér színe látható. Annyira ragyogó
a fény, hogy az embernek belefájdul a szeme. Hector
napszemüveget kezdett hordani, amitől úgy néz ki, mint egy
beteg papagáj.
Nagyon szeretném, ha itt lennél, de már az is elég, hogy Rád
gondolhatok. Irántad érzett szerelmem átsegít majd az előttem
álló hosszú éveken.
A Te örökké szerető
Roberted

Grand Hotel de l’Univers

Prince of Wales Drive
Aden, 1897. július 2.

Tisztelt Mr. Pinker!

Tanácsát követve kapcsolatba léptem az itteni kávé-
nagykereskedőkkel. A Bienenfeld testvéreknek volt néhány
különlegesen jó fajtája raktáron. Azt, amelyiket a legjobbnak
tartottam, illata alapján 1-4-4-re osztályoztam: könnyű, apró
szemű, pörkölés után mahagóniszínű mokka, a feketeáfonya és
a hárs jegyeivel, és nagyon alacsony savassággal
Összességében 5-ösre osztályoztam. Megvettem belőle a teljes
készletet, és úgy rendelkeztem, hogy szállítsák, amilyen hamar
csak lehetséges.
Nagyon várom már az Ibrahim béggel való találkozást. A
helyi kereskedők igencsak sajátos egyéniségnek tartják, de
olyan szóbeszéd is járja, hogy a vállalkozása most éppen
gyengélkedik. Jelenleg kereskedelmi úton jár a belső
területeken: utolérhetjük, ha átkelünk Zeilába, az afrikai
oldalra.

Őszinte jókívánságokkal,
Robert Wallis

Prince of Wales Drive

Grand Hotel de l’Univers
Aden,
1897. július 2.

Kedves Hunt barátom!

A levélpapírból láthatod, hogy megérkeztem a Grand Hotel de

l’Univers-be, amitől képzeletedben bizonyára megjelenik majd
egy szelíden hullámzó pázsitokkal körülvett, csodás palota. Ha
így van, kérlek, vedd elő az atlaszodat. Aden az a kis pattanás
Arábia jobb fenekén, és a Grand Hotel nem más, mint egy
düledező csótány tanya. Őszintén mondom, ez a hely maga a
pokol – a tenger szintjén elterülő kopár vulkáni szikla, teljes
szélárnyékban, akadálytalanul kitéve viszont a nap könyörtelen
sugarainak. Még nem is járunk a legmelegebb hónapokban, de
máris mindennap eléri a 48 C-fokot a hőmérő higanyszála.
Nincs egyetlen fűszál, de még egy árva pálmafa sem ezen az
egész átkozott helyen.
A britek igazság szerint csak azért vannak itt, mert ez a hely
a középpont Afrika, India, Ausztrália és odahaza között – ez a
Brit Birodalom nevű nagyvállalat amolyan kihelyezett katonai
kereskedelmi állomása. Valójában senki nem lakik ezen a
helyen, bár jó néhányon azt állítják, hogy már évek óta
„állomásoznak”itt. De legtöbben csak átutazóban vannak, és ez
alól őszinte híved sem kivétel. Minél hamarabb kijutok ebből a
tüzes kemencéből, annál jobb. Még a helyiek is úgy hívják ezt a
részt, hogy „Bab al Mandeh”– a Könnyek kapuja.
Az a helyzet barátom, hogy kissé le vagyok törve. Egyrészt
úgy vélem, ez a sok kaland és utazás egy szép napon majd az
írásom javára fog válni valahogy. Másrészt azonban még
mindig képtelen vagyok elhinni, hogy éppen abba a
nagypolgári életformába keveredtem bele, amit mindig és
mindenáron el akartam kerülni. A nyakamba szakadt a házas-
és munkásélet minden felelőssége és hátránya – de anélkül,
hogy élvezhetném a családi örömöket és az anyag, előnyöket,
amikkel ennek a helyzetnek járnia kellene! Hogyan lesz belőlem
valaha is művész, ha nem tudok kijutni a bűzös, posványos
dzsungelból, azt el nem tudom képzelni. Mindjárt sírva fakadok.
Ha el tudnék menekülni valahová, valószínűleg feladnám az
egészet. De ahogy leendő apósom (más néven börtön-
főparancsnok) mondaná, ebből a helyzetből már nincs hova
„eltanácsolni” az embert...

Hányatott sorsú híved,

Robert

Carlotta gőzhajó
Zeila Creek
Afrika!
1897. július 7.

Kedves Morgan barátom!

Köszönöm leveledet, melyet Adenben kaptam kézhez. Hála

istennek, azóta elhagytuk a pokolnak azt a bugyrát, egy akkora
gőzösön, mint egy kekszesdoboz. Alig tudtuk az összes
poggyászt felpasszírozni a fedélzetre – sikerült ugyanis annyi
mindent összegyűjtenünk, hogy több mint harminc hordár
kellett a berakodáshoz. Poggyászunk a következőkből áll:
– horgászhorgok, gyöngyök, tubák, a helyiek
lekenyerezésére;
– szögek, hogy építhessek magamnak egy bungalót;
– egy Remington puska, hogy lőhessek magamnak ebédet;
– az említett ebéd leöblítésére hat üveg sor – amelyből
számításaim szerint évi egy és egy negyed üveg jön ki;
– egy újratölthető szódásszifon, szintén a fenti célból;
– egy vécéülőke;
– frakk és fehér csokornyakkendős szerelés, külföldi
méltóságok elbűvölésére;
– Kuma, a szakácsunk. Kuma rendes fickó, és egy bizonyos
bengáli Thompson kapitány tollából származó ajánlólevéllel
érkezett, melyben az áll, hogy „Kuma nem különösebben bátor
fiú, így nem lehet rábízni, hogy tartsa a második puskát abban
az esetben, ha az üldözött vad az üldözéssel egy időben támadni
is készülne, de minden körülmények között képes meleg ételt
előállítani a napi menetelés végeztével. Alkalmanként felmerült
bennem a gyanú, hogy lop tőlem, de ő ezt mindig tagadta.
Huszonöt csapás az ökörhajtók ostorával mindig jó
megoldásnak bizonyult. Kérem, ne fizessenek neki többet havi
egy dollárnál, és dolguk végeztével hagyják Adenben, mivel
terveim szerint újabb szafarira szándékozom visszatérni úgy
körülbelül egy év múlva.” Ez a „fiú” amúgy körülbelül
negyvenéves. Figyelemre méltó, hogy mennyire híján van a
lelkesedésnek, hogy vissza kell térnie a Belső Területekre,
amelyek „tele vannak vademberekkel, sah”.
– a könyvtáram. Ez a következőkből áll: Páter Reneszánsz
című könyve, egy A kávé: termesztése és a haszon címet viselő
kötet, melyben – Hector szerint– benne van minden, amit erről
a nemes haszonnövényről tudni érdemes, a Bunbury, avagy jó,
ha Szilárd az ember színészek számára szerkesztett
szövegkönyve, hat üres jegyzetfüzet, a The Yellow Book 1897.
áprilisi száma, és Francit Galton Tanácsok utazóknak c.
összeállítása. Ebből az utóbbiból megtudtam, hogy „Egy jó
egészségnek örvendő fiatalember, aki tapasztalt utazók által
jóváhagyott kalandra indul, nem vállal túl nagy kockázatot. A
vademberek ritkán ölik meg az újonnan érkezetteket; tartanak
a fegyvereiktől, és babonásan félnek a fehér ember erejétől. Idő
kell nekik ahhoz, hogy rájöjjenek, nem sokban különbözik
önmaguktól, és könnyedén el lehet bánni vele. ”Milyen
szerencse, hogy csak öt évet kell itt eltöltenem. Van még egy
könyvem, amelyet az Evangélium Terjesztésének Társasága
adott ki. Címe: Kelet-Afrikában gyakori kifejezések tára, mely
többek között az alábbiakat tartalmazza: „Hat részeg európai
megölte a szakácsot”, ,Annyi eszed van, mint egy kecskének”, és
„Miért nem temette még el senki ezt a holttestet?”
– egy láda, melyben kapa, ásó, fejsze, mérőszalagok és egyéb
titokzatos földművelő szerszámok találhatók;
– egy masszív, lakatra zárt pénzesláda, benne nyolcszáz
tallér. A néhai Mária Terézia királynő arcképével ékesített
osztrák– magyar tallérról van szó, ami valamilyen ismeretlen
okból az általánosan elfogadott pénznem errefelé; valószínűleg
azért, mert minden érme akkora, mint egy kisebbfajta
ezüsttányér. A britek rúpiát is használnak egymás között\ de a
helyiek csak morogva fogadják el, mert Indián kívül sehol nincs
valós értéke a pénznek;
– két alpaka szafariöltöny a Simpson áruházából, és
rengeteg nadrág, rövid és hosszú egyaránt, flanelből, mert ezt
tartják a leghigiénikusabbnak a meleg égöveken. Es a vörös
bársony dohányzókabátom, természetesen.
– egy gyógyszeres láda. Ezt Galton útmutatása alapján
pakoltuk tele, és sok, számomra titokzatos dolgot tartalmaz,
mint például: 1. hánytatószer, mérgezés esetére; 2. Warburg-
féle cseppek, láz esetére; 3. Dover féle izzasztópor, fertőzések
esetére; 4. Klorodin, a sebekre; 5. „egy nagy tekercs diakilon” –
fogalmam sincs, hogy ez mire való, és Galton nem adott további
magyarázatot; 6. ezüstnitrát egy tartóban „régi kelésekre,
kígyómarásra”; 7. tűk, a nagyobb sebek összetartására; 8.
viaszos fonál, szintén a fenti célból; 9. Moxon-féle enyhe
hashajtó pezsgőtabletta; és 10. egy nagy üveg Caldwell-féle
ópiumtinktúra (a legerősebb), ha már a többi gyógyszer (és a
flanelnadrág) hatástalannak bizonyul.
 – tizenkét elegánsporcelán kávéscsésze, fehér, a legfinomabb
Wedgewood porcelánból; viccesnek(í) szánt ajándék a kendő
apósomtól.
– Hector, akinek, mondanom sem kell, szemmel láthatólag
annál jobb a kedve, minél közelebb kerül az Egyenlítőhöz.
Férfiasán masírozik fel és alá, szervezkedik, kiabál a helyiekkel,
és listákat gyárt. Belefáradok már abba is, hogy nézem.

Mi a fenét csinálok én itt? Mi lett a szépséggel, az igazsággal,

a csodás dolgokon való elmélkedéssel? Néha azt várom, hogy
felébredek, és rájövök, hogy mindez csak rémálom.
Egyetlen vigaszom a naplemente, mert ilyen gyönyörűeket
még sohasem láttam. Először fölkel a hold, a páratakaró
mögött, amely úgy terül el mindenen, mint egy réteg vékony
selyempapír: narancsvörös gömb, amely mintha alakot
változtatna, ahogy emelkedik, megnyúlik, ahogy elválik az
olajfekete folyóról visszaverődő tükörképétől. A másik oldalon a
nap alámerül a párába, hozzáér a vízhez és szétrobban. Arany,
ametiszt, karmazsinvörös és ibolyaszínű sugarak töltik be az
eget, aztán, azok is elsötétülnek, és csak a holdfény vakító
fehérsége és a mocsár totális feketesége marad utánuk... Ja, és
egymillió apró repülő lény, melyek azonnal előkerülnek, és
olyan elszántsággal támadják az ember bőrét, mint egy sereg
piránja.

Üdvözlettel,
Robert

?
??
???
????
Kedves Béka!

Bizonyára észrevetted, hogy ezen a levélen nincs feladói cím.

Azért nincs, mert most már itt vagyunk a Semmi Közepén.
Amolyan jura-mura, fordított világ ez a Semmi: a fák úgy
nőnek a vízben, mintha szárazföldön lennének. A halak viszont
elfelejtették, hogy nekik a víz alatt a helyük, és összevissza
ugrálnak a lapos partokon, talán azért, hogy megmeneküljenek
a krokodiloktól, amelyek több időt töltenek a vízben, mint a
halak.
Kis hajónk alig húsz láb hosszú, a rézorrától a
mahagóniborítású tájáig. A fedélzeten étkezünk,
sátorponyvából eszkábált tetőféle alatt, a kapitány és tisztje,
egy orosz társaságában. Lassan haladunk előre: árral szemben
küszködünk fölfelé egy széles, kávébarna, iszapos vízen, amely
mintha nem is mozogna, attól az egy-egy alámerült fatörzstől
eltekintve, amik nagy sebességgel töködnek néha a felszínre, és
sodródnak el mellettünk a tenger felé. Néha elmegyünk egy-egy
falu mellett. Ilyenkor a bennszülöttek kijönnek a vízpartra, és
megbámulnak bennünket. Megmondhatod Adának, hogy
egyáltalán nem jól teszi, hogy hátratűzi a haját, ha kelendőbbé
akarja magát tenni. Az itteni szokások szerint ki kell üttetni egy
pár elülső fogat, a fejbőrt be kell kenni okkersárgára, és a
homlokba forró késsel cikcakkos mintát vágni. Ettől aztán
különleges szépségnek számít majd az ember, és meg is hívják
minden tánc-mulatságba. Tánc pedig majdnem minden este
van, vidám rattatam muzsikaszó kíséretében, ami nem is áll
olyan messze Wagner zenéjétől. A gyerekeknek mind nagy
hasuk van, mintha felfújták volna őket pumpával.
Ami engem illet, én már egészen arabnak festek – még
Adenben megnyiratkoztam egy helyi borbélynál. Most hát
kopaszra vagyok borotválva, csak hátul maradt egy
hajtincsem, aminél fogva Mohammed majd fölemelhet az ítélet
Napján. Hector csak sóhajt, amikor rám néz, „ökör kölöknek”
nevez, és ebben kétségtelenül igaza van.

Ökörös híved,
Abu Wally (ahogy Kuma hív engem! Azt hiszem, ez az arab
megfelelője annak, hogy Wallis gazda)
 Zeila
Július

Drága Emily!

El nem mondhatom, mennyire hiányzol. Öt év annyira hosszú

idő– ha visszagondolok az együtt töltött rövidke időre, az apád
irodájában kávékóstolással telt ártatlan napokra, már most
úgy érzem, mintha egy teljesen másik élethez tartoznának.
Fogsz-e rám emlékezni fél évtized múlva? Tudunk-e majd még
együtt nevetni? Sajnálom, ha kissé elkeseredettnek tűnök – de
hát innen meg úgy tűnik, hogy ami Londonban történt, az mind
csak álom volt... Nagyon homályos, távoli álom, Néha még
abban is kételkedem, visszajutok-e valaha is... Tudom, hogy
arra kértél, legyek mindig optimista, de néha tényleg muszáj
egy kicsit panaszkodni is.
Ezek a szomorkás gondolatok részben talán annak a kisebb
balesetnek is köszönhetőek, amely itteni partraszállásunkkor
történt. A kikötőben mindössze egyetlen móló van, az is elég
ingatag, és ahogy pakoltuk kifelé a poggyászunkat, az egyik
láda hogy, hogy nem, belepottyant a vízbe. Es éppen az,
amelyikben a könyveim, a legjobb ruháim és az apádtól kapott
Wedgewood kávéskészlet volt. A könyvek megszáradtak, bár
néhány lap összetapadt. A ruháknak azonban nem vált előnyére
a kaland: azóta a bársonyból készült darabok határozott
penészszagot árasztanak. De mindössze hat kávéscsésze törött
el – ezt próbálom jó jelnek tekinteni.
Ma elővettem a kalauz szagmintáit, és megszagolgattam
azokat az illatokat, amelyek leginkább emlékeztetnek otthonra
– alma, gyömbéres kalács, tearózsa és mogyoró... Aztán
megpróbáltam kikeverni egy illatot, amely a legjobban
emlékeztet Rád – a te Jicky parfümödnek az illatát: levendula,
rozmaring és bergamott. Be kell vallanom, egészen
elérzékenyültem. Pár percig úgy sírtam, mint egy gyermek.
Drága Emily, kérlek, ne haragudj rám, amiért ennyire
hiányzol. Holnapra talán jobban leszek– gondolom.

Szerető Roberted
 Huszonhárom

„Lágy” – finom, kellemes hatás az érzékekre.

Rose Pangborn: Az élelmiszerek érzékekre való hatásának értékelése

Emily az irodában ül az asztalnál, és számokat másol egy nagy

halom számláról a nyilvántartó könyvbe. Az előtte tornyosuló
bizonyítékokból láthatja, hogy a kalauz máris igazolta
létjogosultságát. Pinker ügynökei minden eddiginél több első
osztályú kávét vásárolnak, leginkább a maracaibo fajtából és a
mokkákból. Sok kávé, mely az eddig legjobbnak tartott
termővidékekről származott, egészen alacsony pontszámokat
kapott: a jamaicai Kék Hegy például híg és testetlen, míg a sok
ínyenc által az egekbe dicsért Monszun Malabar meglepően
áporodott szagú. Más területekről azonban váratlan kincsek
kerültek elő. Különösen figyelemre méltó Antigua szigete és
Guatemala, ahonnan füstös, fűszeres, csokoládé- és
virágárnyalatokban gazdag kávék, érkeznek, melyek élénk
frissességet hagynak maguk után a nyelven...
Összeráncolja a homlokát. A sok kitűnő kávé mellett jelentős
szállítmányok érkeznek a gyenge termésekből is, főképpen a
létező legolcsóbb kávéfajtából, a sűrű, iszapos, íztelen afrikai
libericából, amelynek kátrányos a szájérzete, és szinte semmi
savassága nincsen. Gyakorlatilag ingyen lehet hozzájutni, sőt,
jelenleg telítve is van vele a piac. Tisztességes kereskedő nem
halmoz föl ilyen kávét a raktáraiban, hacsak...
Az apja éppen körbevezet valakit a raktárépületben: jól
öltözött, fürge tekintetű, élénk mosolyú férfi a vendég.
– Ah, Emily, itt vagy hát. Brewer, hadd mutassam be a
lányomat.
A férfi előrelép, és megrázza Emily kezét.
– Örvendek a szerencsének, Miss Pinker. Úgy tudom, van is
közös ismerősünk: Millicent Fawcett.
Emily meglepődik, sőt elámul a név hallatán.
 – Közelebbről nem ismerem Mrs. Fawcettet, de tagja vagyok a
társaságának, és nagy csodálója is a munkásságának.
– Mr. Brewer – szólal meg az apja – Ealing parlamenti
képviselője. Hozzám hasonlóan a szívén viseli a szabad
kereskedelem ügyét.
Emily még nagyobb érdeklődéssel szemléli a látogatót.
– Ezek szerint a Liberális Párt képviselője?
– Úgy van. És bár jelenleg ellenzékben vagyunk, nem kétlem,
hogy az olyan, haladó gondolkodású emberek segítségével, mint
például az ön apja is – Pinker biccentéssel nyugtázza a fiatalabb
férfi szavait –, hamarosan újra megszerezzük a szavazatok
többségét. Jelszavunk a szabadság lesz. A gondolat szabadsága, a
pénz tetszés szerinti elköltésének szabadsága, a kormányzati
beavatkozása nélküli üzleti tranzakciók szabadsága.
– Változás és fejlődés – helyesel Pinker. – Csak így lehetséges.
– És az ön pártja a női szabadságjogokat is támogatja? – kérdi
Emily.
Brewer bólint. – Nyilván ön is tudja, hogy az elmúlt öt évben
ötször volt napirenden a női szavazati joggal foglalkozó
törvénytervezet, és a toryk minden évben addig húzták a vitát,
míg el nem napoltatták a döntést. A törvénykezési renddel
történő ilyenfajta visszaélések obstrukciós gyakorlatát szeretnénk
egyszer s mindenkorra megszüntetni.
– De mindent a megfelelő sorrendben, igaz, Brewer? – szól
közbe Pinker. – Először jöjjön létre a szabad kereskedelem, aztán
jöhetnek a társadalmi kérdések.
Brewer most Emilyre fordítja barátságos tekintetét. Egy
pillanatra mintha derűs egyetértés kapcsolná össze őket –
mintha közösen nyugtáznák, hogy igen, így áll a helyzet; hogy az
álmokat csak óvatosan, lépésről lépésre lehet elérni. – Először is
kormányra kell kerülnünk – ért egyet Brewer Pinkerrel, de most
már nem annyira az apához, mint inkább a lányához beszél. –
Ehhez pedig szükségünk van az üzleti szféra, a vállalkozók
támogatására. Úgyhogy valóban, első a szabad kereskedelem. A
szavazati joggal nem rendelkezők sajnos természetüknél fogva
nem segíthetnek minket arra a hatalomra, amit az ő érdekükben
szándékozunk majd gyakorolni.
 Megálltak az utcára nyíló kapu mellett. Az idegenvezetés
egyértelműen véget ért. Mr. Pinker szemmel láthatólag már
sietne valahová, de a lánya és a parlamenti képviselő még
álldogál ott egy darabig.
– Talán lesz még alkalmunk erről beszélgetni – mondja
Brewer.
– Szívesen venném – mondja Emily. – Nagyon is szívesen. –
Apjára pillant.
– Mi az? Ja, igen, persze. El kell jönnie hozzánk vacsorára,
Arthur. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

– Szóval támogatni fogja anyagilag a liberálisokat? – kérdi Emily

az apját, miután a képviselő távozott.
– Igen. Szerintem csak így lehet befolyásolni a dolgokat. Nekik
pedig pénzre van szükségük, ha ki akarják tárni a torykat. –
Rávillantja a tekintetét a lányára. – Egyetértesz?
– Kitűnő meglátás. De miért van szükségünk a befolyásra?
Mr. Pinker savanyú képet vág. – Mert az történt, amit
sejtettünk. Howell belépett ültetvényeivel egy szindikátusba.
Most már ő is a monopólium tagja. Még a kalauzzal sem tudunk
versenyezni vele.
– És ez a Mr. Brewer tudna segíteni?
– Egy liberális kormánynak ugyanúgy nem érdeke, hogy egy
maroknyi gazdag iparmágnás uralja a piacokat és a külföldi
kormányzatokat, mint nekünk.
– De hogyan tudják megakadályozni?
– Törvényi szabályozással, ha kell. De addig is, rövidtávon... –
Jelentőségteljesen néz a lányára, tudva, hogy az érteni fogja,
milyen nagy horderejű dolgot készül közölni vele. – Mr. Brewer
úgy gondolja, segíthet a kartellek felbomlasztásában.
– Tényleg?
– Pontosan a szabad kereskedelem ügye az, ami kell nekik.
Már dolgoznak is a fő érdekcsoportok elérésén, és diplomáciai
kapcsolatokat létesítenek Brazília szomszédaival is.
Emily sóhajt egyet. – Mindez nagyon távol van egy csésze jó
kávétól.
 – Igen, nagyon távol – ért vele egyet az apja. – De, gondolom,
minden üzlet így működik. Kisebb dolgoktól haladva a
nagyobbak felé.
Emilynek most eszébe jut, mit is akart eredetileg az apjától
kérdezni.
– Van ennek valami köze ahhoz a rengeteg olcsó liberica
kávéhoz, amit vásárolunk?
– Ohhh... – bólogat az apja. – Bizonyos értelemben van.
Gyere, menjünk be az irodába.

Fél óra múlva még mindig ott ülnek az irodában, a nagy

asztalnál, ahol ő Roberttel dolgozott. Az asztalon kinyitva hever a
kalauz, és fél tucat használt csésze mutatja, hogy milyen kávékat
kóstoltak.
– így hát láthatod – mondja Pinker –, hogy a kalauznak végül
is kettős funkciója lett. Segít a keverékek kidolgozásában is. Ez
az, amin Robert az utolsó hetekben dolgozott. – A lányára
pillant: Roberttel kapcsolatban Emily még mindig feltűnően
szűkszavú. Pinker rámutat egy csészére. – Vegyünk például egy
olcsó, finomnak igazán nem nevezhető kávét. Például ezt...
Derítsük ki a hiányosságait, majd a kalauz alapján keverjünk
hozzá más kávéfajtákból éppen annyit, amennyivel ezeket a
hiányosságokat kompenzálhatjuk. – Rámutat három-négy másik
csészére. – És kapunk egy olyan kávét, amelynek már nincsen
érzékelhető hibája.
– De, ugyanakkor, érzékelhető előnye sem, nem igaz? – jegyzi
meg a lánya.
– Ez igaz – de ez önmagában már előny lehet. Tudod, Emily,
az emberek ízlése nem egységes a kávékat illetően. Te és én talán
valamelyik ízgazdag, élénk afrikai fajtát tartjuk a legtöbbre.
Mások azonban lehet, hogy jobban kedvelnek egy töményebb,
erősebb ízű dél-amerikai kávét. Tudom, hogy Robert a kitűnő
mokkákat és a jemeni fajtákat szereti, de sokan túl illatosnak
találnák azokat a virágos aromákat. Ha a kalauz alapján
kikeverünk egy kávét, eltüntethetjük mindazokat a jellemzőket,
ami miatt néhány vevő esetleg elfordulna a Castle márkától. És
lesz egy olyan kávénk, amelyben senki semmi kivetnivalót nem
talál. Egy olyan kávénk, melynek az íze állandó, függetlenül attól,
hogy éppen milyen kávé kerül bele. És mindezt az eredeti költség
töredékéért.
– Nem hiszem, hogy Robert örülne ennek, ha hallaná.
– Robert nem üzletember. – Pinker figyelmesen vizsgálja a
lányát. – Megvolt rá az okom, hogy elküldjem őt, ugye tudod,
Emily? És az az ok nem csak a pénz volt.
– Igen – válaszolja amaz. – Tudom.
Emily nem néz az apja szemébe. Két rózsaszín folt jelenik meg
az orcáján.
– Lehet, hogy a távolság lehűti az iránta tanúsított érzelmeidet
– mondja az apja halkan –, és talán belátod, hogy mégsem Ő a
számodra megfelelő férfi. Ha így alakul... Tudnod kell, hogy nincs
feléje semmilyen kötelezettséged.
– De én akkor sem másítanám meg az egyezségünket, apám.
– Szívügyekben, csakúgy, mint az üzletben, azt kell
cselekednünk, ami a legjobb. És nem feltétlenül azt, amit
elterveztünk. Egy egyezség pontosan az, és semmi több: az,
ahogyan az egyik fél értelmezi az igazságot.
Emily nem válaszol. Helyette a kalauz felé nyúl, ujjaival
végigsimítja a bedugaszolt üvegcséket, majd kiválaszt egyet.
Kiveszi, kinyitja és hagyja, hogy az illattal megteljen az orra.
– Értem – mondja. – Igazad van, apám, ha óvatosságra intesz.
És megígérem, nem fogok elhamarkodott döntést hozni.

Huszonnégy

Zeila
Július 31.

Kedves Hunt barátom!

Már három hete várakozunk itt, ebben az istenverte
porfészekben. Most jövök csak rá, micsoda paradicsom volt
Aden. Mert szemétdomb volt ugyan, de legalább rendesen
összehányt, jól felszerelt, valamilyen módon igazgatott
szemétdomb volt, ahol akadtak normális épületek és az épületek
között rések, amelyeket egy kis jóindulattal akár utcának is
lehetett volna nevezni. Itt viszont csak kunyhók vannak, meg
sár, és fullasztó, örvénylő vörös porfellegek. Ez a por – átható,
csípős, mint a bors, cserzett és enyhén avas –, ez Afrika szaga.
Megtölti az orrot, és lehetetlen megszabadulni tőle,
Az itteni népet szomáliknak hívják, de egy másik, úgynevezett
danakil törzs kormányzása alatt állnak, és ők felügyelik a
kereskedelmi útvonalakat is. A danakilok dárdákkal és
kardokkal közlekednek, és furcsa, aszalt golyóféleségekből
készült nyakékeket hordanak. Olyanok ezek a nyakékek, mintha
szárított datolyafüzérek volnának – pedig valójában az
ellenségeik heréiből készült füzérek ezek. Igen, jól olvasod. Itt a
legkisebb kihágást, például egy tartozás késedelmes rendezését
is a herék karddal való lecsapásával büntetik. Ehhez képest a
házasságtörők könnyedén megússzák a dolgot: őket egyszerűen
csak agyonkövezik. Az egész környéket egy Abu Bekr nevű
vadember és tizenegy fia tartja uralma alatt. A „vadember” szót
most nem etnikai értelemben használom. Ez a kegyetlenségéről
messze földön hírhedt szörnyeteg több mint száz embert belezett
már ki saját kezűleg. Mondanom sem kell, addig nem mehetünk
sehova, amíg erre meg nem kapjuk tőle az engedélyt.
Pár naponta bevezetnek minket az udvarába – értsd: egy
cölöpökkel körbekerített kopár, vörös földdarabra, amely
királyi udvarként és farmként is szolgál egyszerre. Ő maga,
szalmacsutakszerű szakállal ékesített öregember, állatbőrökből
összerakott „díványán” hever egy kifeszített ponyva alatt. Már
messziről lehet érezni a dívány kecskeszagát. Piszkos, fehér
kaftánt és óriási, hagyma alakú turbánt visel. Mögötte áll egy-
két szomáli, egy fokkal tisztább kaftánban, akik a legyeket
hajtják el a feje körül, egy olyasmi eszközzel, amilyennel mi
otthon a hamut szoktuk kikotorni a kandallóból. Bal kezében
imagyöngyökből álló füzér, amely állandóan pereg az ujjai
alatt, míg jobb kezével egy fogpiszkálóval dolgozik. Szeme
halott és unott, egy zsarnok pillantása. Beszélgetés közben
időről időre köp egyet, csendesen és előzetes figyelmeztetés
nélkül, nem törődve azzal, hova is esik az a köpet. Ha éppen a
kegyeiben tart, hoznak kávét – kitűnő kávét, apró csészékben,
amelyekbe egy kávédzsabucsi tölt, aki mindig ott áll
készenlétben, kis csőrös kiöntővel a hóna alatt. Ha bármit
kérdezünk tőle a karavánt illetően, csak azt válaszolja, hogy „
„insalláh” – ha Allah is úgy akarja. Ezen persze ő azt érti, hogy
„ha én is úgy akarom”. S hogy mi kell ahhoz, hogy ő is úgy
akarja? No, ez az, amit nem tudunk. Várunk valamire –
valamijeire, valami kérésre. Ha megkérdezzük Abu Bekrt, mit
kell tennünk ahhoz, hogy elindulhassunk, csak ráncolja a
homlokát. Ha megkérdezzük az udvaroncait, a vállukat
vonogatják, és ugyanazt a mondatot ismételgetik. „Hamarosan,
insalláh, most már hamarosan. ”
Néha, amikor éppen nem vagyunk a kegyeiben, vagy amikor
egyszerűen csak szórakozni kíván velünk, még csak ránk sem
köp, hanem csak ott kell állnunk, és néznünk az udvari jövés-
menést, amíg úgy nem dönt, hogy most már inkább elküld
bennünket. Azt mondták, jó szándékkal viseltetik irányunkban,
és ez a véget nem érő várakozás formaság csupán, mint amikor
az ember sorban áll a postán. Még harour-t is kell tartani, vének
tanácsát, hogy megvitassák a kérelmünket, és Abu Bekr néha
azt hozza fel a késlekedés ürügyéül, hogy milyen nehéz ezeket a
véneket összehívni. Persze kitaláció az egész: mindenki tudja,
hogy egyedül ő hozza meg a döntéseket.
A kényszerű tétlenkedés közben a karavánunk
összeállításával foglalkozunk. Segítségünkre van egy bizonyos
Desmond Hammond, volt katona, aki most elefántcsonttal és
egyéb árucikkekkel üzletelve keres nagy pénzeket. Társával, egy
Tatts nevű búrral Remingtonokkal, Martini-Henrykkel és
rengeteg lőszerrel felszerelkezve néha egy egész hétre is
eltűnnek: visszatértükkor tevéikről hatalmas agyarak lógtak,
mintha valamiféle, Darwin számára is ismeretlen, furcsa
masztodonok volnának azok a szegény púpos tevék.
Van ezen a vidéken még valami furcsaság: nem lehet nőtől
pénzért szexuális szolgáltatást venni. Nem azért, mintha
különösebb gátlásaik volnának ez ügyben, sőt... Csakhogy itt a
szexuálisan érett lányok már mind eleve el vannak adva. Mivel
egy férfinak annyi felesége lehet, amennyit csak akar, egy
gazdag férfi akkor vesz magának új feleséget, amikor csak a
kedve tartja. Hammondtól hallottam, hogy itt a nőket a
pubertáskor előtt „körülmetélik”. Először nem is értettem, miről
beszél, és még mindig felháborodással tölt el, ahogy leírom. A
belső területeken, ahová tartunk, állítólag más a helyzet. A galla
törzs szokásai szerint a nőknek is lehet szeretőjük, még akkor is,
ha férjnél vannak: ha egy férfi kint hagyja dárdáját a nő
kunyhója előtt, más férfi nem léphet be, még a nő férje sem.
Önkéntelenül is megállapítottam, hogy ez a helyzet sokkal
kedvezőbb a tengerpartvidékén uralkodó brutális
pszeudocivilizációhoz képest, és ami azt illeti, még az otthoni
helyzettel való összehasonlításból is előnyösen kerülne ki.
Érdekes, ugye, hogy az ember megtesz ekkora utat, lát ennyi
mindent, és mégsem az újdonságokon és furcsaságokon
elmélkedik, hanem azon, amit otthon maga mögött hagyott – a
régi furcsaságokon, ahogy monokini szokás. Hogy is volt
Horatiusnak az a sora, amit belénk vertek az iskolában?
Coelum non animum mutant qui trans mare currunt – „Az
egüket, nem lelküket változtatják, kik a tengert járják.”
Felmerült bennem, hogy igaza lehet.

Üdvözlettel,
Wallis

Zeila
1897. augusztus 2.

Kedves, drága Emily!

Reméljük, hamarosan útnak indulhatunk innen. Ibrahim bég, a

kávékereskedő útban van Zeila felé, és a legutóbbi hírek szerint
napokon belül várható érkezése. Bízunk benne, hogy
segítségével az az adminisztrációs nehézség, ami mostanáig
ideszögezett minket, valahogy megoldódik majd. Az biztos, hogy
Abu Bekr udvaroncait nagy lelkesedéssel tölti el a hír: a bég
nevét hangoztatják, és mosolyognak.
Szegény Hector – nagyon izgul az esőzések miatt. Egyszer
már azon volt, hogy itt hagy magamra, és visszamegy Adenbe,
onnan pedig tovább Ceylonba, mielőtt beáll a rossz idő, de mint
kiderült, apád utasításai egyértelműen leszögezik, hogy
mindenárom velem kell maradnia, amíg csak be nem indul az
ültetvény. Társasága cseppet sem lett szórakoztatóbb, ennek
ellenére hálás vagyok érte. Egymagámban itt igencsak nehezen
boldogulnék.
Éppen két kormoránt figyeltem, ahogy párzási táncukat
lejtik: fantasztikus látvány volt. A hím sokkal ékesebb...

Huszonöt

És ekkor meglátom őt.

Kis hajónk fedélzetén ülök és levelet írok, amikor egy másik hajó
tűnik fel a folyó kanyarulatában. Egy dau, jellegzetesen
háromszögvitorlás, arab hajó, most emberi erővel hajtva: négy
pár fekete evező emelkedik a vízből ütemesen, szinte egyként, ki
és vissza. A fedélzeten pedig egy csoportkép:
Fehér kaftánban hatalmas termetű, arab ruhás férfi ül egy
trónszerű, összecsukható széken, fél kezével a térdére
támaszkodik, és a testsúlyával ránehezedik, mintha éppen
felpattanni készülne. A póz készenlétet, éberséget jelez. Az érzéki,
súlyos arc nagyurat sejtet, de a szemek – a nehéz szemhéjak alól
– semmit nem mulasztanak el, ahogy a mólót vizslatják. Nagy,
húsos ajkak, ívelt arab orr. Mögötte áll egy néger, egy magas
fekete férfi vagy inkább magas fiú, mert magassága ellenére van
valami gyerekes abban a fekete arcban. Úgy áll ott, mint egy
őrszem, parancsra várva, kezeit hatalmas, kardszerű fegyver
markolatán tartja lazán egymáson, a kard hegye a fedélzet
deszkapadlóján nyugszik. Pont úgy, ahogy egy londoni úriember
támaszkodna két kézzel a sétapálcájára.
És mögötte, az arab férfi másik vállánál áll egy lány.
Sáfránysárga köntös öleli körbe, a bokájától egészen a hajáig.
A fejkendő alatt arca finom, vékony csontú, szinte indiai, de a
teste... Ahogy a folyón támadó szél meglobogtatja köntösét,
látom, hogy teste erős, ruganyos, tartása olyan egyenes, mint egy
atlétáé. Elképedve állapítom meg, hogy lélegzetelállítóan
gyönyörű. A bőre olyan fekete, akár a kettéhasított széntömb,
szinte ezüstösen csillog, ahogy ráesik a fény.
Sípszó hangzik. A daun fölemelkednek az evezők, olyan
összhangban, mint a Temzén az etoni négypárevezősöké
kormányosuk vezényszavára, és a hajó a mólóhoz úszik. Emberek
rohannak ide-oda a kötelekkel. Egyszer csak, a semmiből,
hatalmas tömeg támad, és indul meg a móló felé. Kezdődik az
ilyenkor szokásos, izgatott tolongás és nyüzsgés. A daut pályája a
mi hajónk közelébe sodorja. Ahogy elhaladnak mellettünk, a két
férfi még mindig előrebámul, de a lány kicsit oldalra fordítja
tekintetét, és egyenesen rám néz. Pillantásának hatása
leírhatatlan. Minden erőmet össze kell szednem, hogy meg ne
tántorodjak, s hogy rezzenéstelenül nézhessek vissza arra a
csodás szépségre.
Ahogy kiköt a hajó, az arab máris talpon van. Nehéz teste
ellenére biztos mozgású – nincs szüksége a felajánlott segítő
kezekre ahhoz, hogy partra lépjen. Utána jön a néger, szintén
elutasítva a segítséget, kardját maga előtt tartva, mint pap a
keresztet. Aztán partra száll a lány is – gyors, magabiztos
lépéssel: futólag felsejlik a pamutlepel alatti test, ahogy a hajó
peremére lép, egy pillanatig mezítláb egyensúlyozva, majd
leugrik, pontosabban lelép, minden erőfeszítés nélkül, a mólóra.
Puhán, mint egy macska.
Jönnek a hordárok, és következik a szokásos káosz – a
rakomány partra hurcolása. Én továbbra is csak a lányt figyelem
megbűvölten. A lábfeje fekete – olyan fekete, hogy az már szinte
szürke. De amikor lelépett a hajóról, a talpa egy pillanatra
rózsaszínűén villant. A lazán a fejére csavart kendő alatt a haja,
most már látszik, hosszú és drótszerű. Szabadon lóg néhány
sötét, kunkori fürt. A sárga köntöst, amelyet szárinak is
mondhatnánk, testének hol az egyik, hol a másik részére simítja
rá a szél, megmutatva egy-egy pillanatra azokat a
domborulatokat... S amikor a lány fölemeli a kezét, hogy
megigazítsa a fejkendőjét, látom, hogy a tenyere is szürkés-
rózsaszínű.
A rakománynak a fele még a hajóban van, de az arab zengő
hangon máris adja az utasításokat. Aztán a három ember elindul
a faluba, még mindig ugyanabban a formációban, a királyi
lakosztály felé. Figyelem a sáfránysárga köntöst a fekete fejek
tömkelegében – ahogy mozog, annyira eltérően a többitől: erős,
könnyed és magabiztos, vállait hátrahúzza, mint egy futó. Valami
kattan az agyamban. Mintha kulcs fordulna egy zárban,
amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Az érzés
ellenállhatatlan erejű: semmi mással össze nem téveszthető, bár
hogy kinyit vagy bezár-e valamit, azt még nem tudom. Most
veszem csak észre, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet.
Zihálva kezdek újra lélegezni. Kezemben ott az Emilynek szóló,
félig megírt levél. Összegyűröm és bedobom a vízbe, ahol kétszer
körbefordul, mielőtt elindul, eleinte lassan, majd egyre
gyorsabban azon a csöndes, fekete áramlaton a tenger felé.

Huszonhat

„Pikáns” – az ízlelőbimbókat kellemesen bizsergető.

Élvezetes; íányar; csípős vagy szúrós; átható.
Rose Pangborn: Az élelmiszerek érzékekre való hatásának értékelése

Még mindig ott ülök, amikor fél óra múltán Hector érkezik
sietve. – Hívattak – mondja kurtán. – Megérkezett Ibrahim bég,
és most már hajlandó szóba állni velünk az a nyomorult nigger
király.
– Jól van, legalább történik valami.
– Pofátlanság ez az egész, én azt mondom.
Fölállok a tábori székemről, és ki akarok lépni a partra, de
Hector megállít. – Azt hiszem, jobban meg kell adnunk ennek a
módját, Robert. Mi a brit gazdaság képviselőiként jöttünk ide, s
nem magánemberként, mint az a szemét tolvaj Hammond.
Annak a vadállatnak erre tekintettel kell lennie még akkor is, ha
az embert nem tiszteli.
 Így aztán olyan díszes szerelésben érkezünk meg Abu Bekrhez
– a barbár világ legyek-ellepte zugában gőzölgő, elfeledett
trágyadomb hitvány kis zsarnokához amilyenbe a jelen
körülmények között be tudunk öltözni: fehér csokornyakkendő,
frakk és széles derékkötő, Hector pedig még egy pompás, vörös
kakadutollal díszített fehér kalapot is a fejébe nyomott. Az
afrikaiak szenvtelen arccal bámulnak ránk. Gyanítom, az ő
szemükben csak arról van szó, hogy végre rendesen felöltöztünk,
ahogy a belső területek törzseinél is szokás.
Abu Bekr a díványán hever és datolyát eszik. Ibrahim bég
előtte áll. Az önkényúr lába előtt egy ezüsttál, rajta valamiféle
zöld levelek – fűszer vagy talán kábítószer lehet, a kereskedő
ajándéka a királynak. A néger ott áll gazdája válla mellett.
Keresem a lányt, de nem látom sehol.
Észrevesznek minket, és odaintenek. Abu Bekr megejti a
bemutatással járó formaságokat, és bár a nyelvet egyikünk sem
érti, a gesztusokból egyértelműen kiderül, miről van szó. A bég,
Hector és jómagam mind kezet rázunk. A király újra szól;
valamilyen irományt hoznak; a király tintába mártja a királyi
pecsétet, és rányomja az irományra, lepacnizva közben a fehér
kaftánját is. Aztán, a mosoly legkisebb jele nélkül, kezet nyújt
nekem. Megfogom a kinyújtott kezet, durva és cserzett, mint egy
leprás mancsa, de azért megrázom. Vad tekintettel bámul. El
vagyunk bocsátva.
– Régóta várnak? – érdeklődik a bég kedélyesen, amikor már
odakint vagyunk. Mintha csak egy kicsit késő expresszvonattal
érkezett volna.
– Majdnem egy hónapja – morogja Hector dühösen.
– No, hát nem is olyan vészes akkor – mosolyog a bég. –
Örvendek a találkozásnak. Maga, gondolom, Crannach. Maga
pedig – fordul felém – nyilván Robert Wallis.
– Honnan tudta?
– Az én jó barátom, Samuel Pinker megírta, hogy jönnek
Afrikába. Megkért, hogy segítsek maguknak, ahogy csak tudok. –
Meghajtja a fejét. – Megtiszteltetés lesz a számomra.
– Mi okozta a késedelmet? – kérdi Hector nyersen.
– Milyen késedelmet?
 – Pontosan miért kellett királyi őaljasságának ennyi ideig
várakoztatnia minket?
Ibrahim bég arcán az értetlen csodálkozás kifejezése terül el.
– Fogalmam sincs. De itt van még az öregek tanácsa. El
tudnak intézni nekik valami ajándékot? Abu Bekrről én már
gondoskodtam.
– Ajándékot? – Hector savanyú képet vág.
– Egy pár kecske megteszi.
– De nekünk nincs kecskénk – jegyzem meg.
– És ha volna is – módja Hector elgyötörtén nem cserélnénk
őket utazási engedélyre egy olyan országban, ahol őfelsége
Britannia királynőjének alattvalóiként amúgy is szabad utunk
van.
– Hát persze – mondja Ibrahim bég elgondolkodva. –
Egyáltalán semmi sem kötelez senkit az ajándékozásra. – Rám
pillant és kacsint egyet. – De elképzelhető, hogy nagyon sokáig itt
ragadnak, ha nem teszik.
– Különben pedig azon a véleményen vagyok – mondja Hector
–, hogy amikor a fehér ember megvesztegetéshez folyamodik,
csak ront minden egyes őt követő fehér ember helyzetén.
– Akkor szerencse, hogy nem vagyok fehér ember, vagy
legalábbis nem egészen – válaszolja a bég. Érzem, hogy van
benne valamiféle rendíthetetlen kedvesség: mások Hectornak
már a hanghordozásától megsértődtek volna, nemhogy a
szavaitól. Ibrahim bég viszont úgy tesz, mintha az egész csupán
jópofa tréfa volna. – De feltételezve, hogy a harour megadja az
engedélyt, megengednék, hogy megosszuk a karaván költségét?
Nekem is Harárba kell mennem, és minél nagyobb a csoport,
annál kisebb a kockázat.
– Miért? Veszélyes az út? – kérdem.
– Az az út mindig veszélyes, barátom. Ha már kikerülünk Abu
Bekr védelme alól – itt Hector megvetően horkant egyet –,
mindenki harcol mindenki ellen. Menelik, Abesszínia uralkodója,
az olaszok ellen harcol, és leigázza a gallákat. A gallák harcban
állnak a többi törzzsel. Az egyiptomiak, amikor csak lehet, bajt
kevernek, abban reménykedve, hogy egyszer valaki behívja őket
megszállónak. De nekünk itt vannak a fegyvereink, egy darab
papírunk Abu Bekr aláírásával, és az útleveleink védelme. Nagy
balszerencse kell ahhoz, hogy megöljenek.
Furcsa egy dolog ez, de miután a bég elmagyarázta, milyen
veszélyes is az expedíciónk, megnyugszom. Ennyire erős annak
az embernek a karizmája. Azt hiszem, egy kicsit Samuel Pinkerre
emlékeztet.
– De nem vesztegetünk meg senkit – ismétli Hector
csökönyösen.
– Hiszen egy hordárnak vagy pincérnek is ad borravalót –
próbálkozik a bég finoman. – Miért ne tenné ugyanezt egy
királlyal vagy törzsfőnökkel?
– A borravaló utólag jön – mondja Hector határozottan. – A
megvesztegetés pedig előre.
– Akkor ez rendben is van. Két kecske, a találkozó után. Biztos
vagyok benne, hogy elfogadják, ha a szavukat adják, hogy két
kecskét fognak kapni. Az angol ember szavahihetősége messze
földön híres. – A bég összecsapja a tenyerét. – Most pedig
megkínálhatom önöket egy kis kávéval? A dombon ütöttem
tanyát, odafönt egy kicsit hűvösebb van.
– Nekem maradt még némi dolgom az előkészületekkel –
mondja Hector elutasítóan.
A bég rám néz.
– Köszönöm a meghívást – mondom. – Megtiszteltetésnek
veszem.
– Tipikus arab – mormogja Hector, ahogy a bég fölfelé vonul a
dombon. – Csak azért akar velünk utazni, mert tudja, hogy egy
brit karavánt nem mernek megtámadni. Fogadni mernék, hogy
lefizette Abu Bekrt, hogy tartson itt minket addig, amíg
megérkezik.
Vízhordó kulik jönnek-mennek, mások meg éppen egy kecskét
nyúznak, amikor fölérek a táborba. Középütt áll egy sátor, ami
nagyobb, mint a többi. A fiatal néger a sátor előtt áll, és egy
csapat asszonyt felügyel, akik nyílt tűzön főznek valamit. Amikor
meglát engem, szótlanul fölemeli a bejárat előtt függő sátorlapot,
és int, hogy lépjek be.
A sátor belsejét mintás selyemszőttesek díszítik, és egymást
átfedő szőnyegek borítják a földet. Átható, fűszeres illat érződik,
valami füstölő; később megtudom, hogy mirha. A sátor közepén
egy alacsony asztal áll, két oldalán két trónszerű ülőke.
– Üdvözöllek, Robert.
A bég egy másik fülkéből jön elő. Átöltözött, és most lobogó
pamutnadrágot visel, ugyanabból az anyagból készült inggel és
mintás selyemből szőtt mellénnyel. Mozgása meghazudtolja
nehéztestűségét, ahogy fürgén hozzám lép, és üdvözlésképpen
megragadja mindkét vállam.
– Szeretettel üdvözöllek – ismétli. – Samuel írt nekem a
vállalkozásodról, hozzátehetném, kalandos vállalkozásodról. És a
kalauzról is. Nagyon szeretném én is megismerni azt a csodálatos
rendszert. De először is – először mindig}– egy kis kávé. Volt
már szerencséd az abesszíniai kávészertartáshoz?
– Nem.
Elmosolyodik. – Mulu! Fikre!
A néger bejön a sátorba, és váltanak néhány arab szót. A bég
az egyik ülőkére mutat. – Kérlek, foglalj helyet – mondja nekem.
Ő maga leül a másik ülőkére, közben engem figyel. Rövid idő
elteltével bejön a lány. Egy pillanatra szó szerint megszédülök,
olyan hatással van rám. Most sötétebb, majdnem barna
pamutköntös van rajta, ami csak a csípőjéig ér. Alatta halovány
selyemből készült, igazgyöngyökkel hímzett nadrág; karját
hosszú, réz karperec fonja körbe, mint egy kígyó. Eddig még nem
is láttam rendesen a szemeit. Hihetetlenül világosak, az egyetlen
ilyen színfolt abban a finom ércszínű arcban: talán volt az ősei
között valami európai tengerész. Sápadt, majdnem szürke
szemek. Tekintete egy pillanatra – egy végtelen pillanatra –
összefonódik az enyémmel, jelentése kiolvashatatlan, de aztán a
földre szegeződik, ahogy letérdel, hogy begyújtsa a vízforralót.
Illatos füst száll fel a sátor levegőjébe. A lány ajkai sötétlilák,
majdnem feketék, mint a gránátalma színe.
– A kávészertartás – hallom a bég hangját – három csésze
kávéból áll. Abol, tona és baraka, amelyeket egymás után kell
elfogyasztani. Az elsőt az élvezet miatt isszuk. A második
elmélkedésre ösztönöz, a harmadik pedig áldást hoz. A három így
együtt – az abesszíniaiak hite szerint – bizonyos lelki átalakulást
idéz elő.
 A néger réztálcával a kezében tér vissza. A tálcán különféle
eszközök: csészék, egy fekete agyagedény, egy zsineggel
összehúzott tasak, egy törlőkendő és egy rózsaszínű folyadékkal
teli tál. A lány belemártja a kendőt a tálba, és elém térdel. Már az
arcának a látványától is legszívesebben elragadtatott sóhajban
törnék ki.
Aztán, meglepetésemre, előrenyúl, és a nedves, illatos
kendővel megtörli az arcomat. Hozzáér a homlokomhoz,
lecsukott szemhéjamhoz, végigsimítja az orcámat. A rózsavíz
illata megtölti az orromat, édes és erős. Érzem az ujjait a kendőn
át is. Tapintása érzéki, könnyed, de furcsán személytelen.
Tökéletes arca egészen közel van hozzám, majd újra eltávolodik,
Kibontja a tasakot összezáró zsineget, és két kezével felém nyújtja
a zsákocskát.
– Most meg kell szagolnod a kávészemeket, Robert – hallom a
bég hangját.
Elveszem tőle és az orromhoz emelem a zsákocskát. Rögtön
érzem, hogy már találkoztam ezzel a fajta kávéval, Londonban –
vagy egy ehhez igencsak hasonlóval. Loncvirág... édesgyökér...
fafüst... alma.
– Már ittam ilyen kávét – mondom. – Adott el belőle
Pinkernek.
A bég elmosolyodik. – Jól kitanított téged. Ez a kávé a Harár
mögötti területeken terem. Az ültetvényed számára célba vett
területeken.
– És van neki neve?
– Több is vagy egy sem, attól függően, hogy éppen hol vagy. A
világ mokkának hívja, bár, ahogyan észrevetted, meglehetősen
különbözik az én hazám mokkáitól. Ugyanazon az Ősi
rabszolgaúton érkezik Harárból, amelyen mi is megyünk. –
Meglepetten nézek rá. – Nem tudtad? Igen, az útvonal, amit a
sivatagon keresztül követni fogunk, ugyanaz, amit évszázadokon
keresztül a rabszolga-kereskedők is használtak. Nem csupán a
kávénak, hanem az ő tevékenységüknek is köszönhető Harár
gazdagsága, és ez is az oka annak, hogy nem szívesen látták
errefelé az idegeneket. De a két iparág, a rabszolga- és a
kávékereskedelem más módon is összefügg.
 Egy pillanatig csendben ül. A kávészemek sisteregnek, ahogy
pörkölődnek az edényben. A lány egy fakanállal kavargatja;
ritmikus, szertartásos mozdulatok. Ujjai karcsúak, hosszúak; a
kézfeje mély, egyenletes fekete, de a tenyere és az ujjai vége
majdnem olyan világos, mint egy európaié.
– Hogyan? – kérdezem.
– Hogy az éjszakai utazás során ébren tudjanak maradni, a
rabszolga-kereskedők a kaffa cserje termését fogyasztották, egy
kis vajjal keverve. Az enyhébb klímájú területeken a babszemeket
néha eldobálták – elszórták az út mentén, amikor megállt a
rabszolgakaraván. Ahol a szemek gyökeret vertek, új
kávétermesztő terület született.
– Akkor szerencse, hogy néha megálltak ezek a karavánok.
– A foglyaik számára nem igazán. Az ilyen megállásokkor
herélték ki a fiú foglyokat. Aztán derékig betemették őket a forró
homokba, hogy kiégessék a sebet. Néhány szerencsétlennek
elfertőződött a sebe, ezeket aztán otthagyták a sivatagban, hogy
kínhalált haljanak.
A nagy meleg ellenére is megborzongok. – De ez most már
mind a múlté – mondom reménykedve.
A bég nem válaszol. A babszemek elérték azt a pontot, amit a
pörkölök első pattanásnak hívnak – ugrálnak, pattognak az
agyagedényben. A lány egy tálra borítja a pörkölt kávét. A szag
egyre erőteljesebb lesz. Égő szurok, hamu, tőzegfüst – de
mindezek fölött az a diadalmas, mézédes, virágillatú aroma.
Felém nyújtja a tálat, és én beszívom a mély, égetett szagot. –
Nagyon jó – mondom neki udvariasan. Gyönyörű arca olyan
kifejezéstelen, mint egy maszk.
– Látom, nem érti, amit mondok – jegyzem meg a bégnek,
ahogy feléje nyújtom a tálat.
– Hát, ebben most tévedsz, Robert. Fikre hét nyelven beszél,
beleértve a franciát, az angolt, az amhárt és az arabot. De
egyetlen szót sem fog szólni semmilyen nyelven, az én
engedélyem nélkül. – Ő is az arcához emeli a tálat, és mélyet
szippant belőle. – Ah!
Belenézek a lány szemébe. Egyetlen röpke pillanatra feltűnik
benne valami – egy bólintás, és még valami: egyfajta
elkeseredettség. Egy fohász. Csendes, végletekig kétségbeesett
esdeklés.
Egy kicsit összehúzom a homlokomat, mintha azt akarnám
mondani, nem értem.
Egy pillanatra mintha tétovázna. Aztán alig-alig észrevehetően
megvonja a vállát. Nem tudom elmondani.
A bég felé fordítom a szememet. Miért? Őmiatta?
Újabb apró, szinte észrevehetetlen bólintás. Igen.
Csészéket vesz elő, lefelé fordítva a füstölgő mirha fölé tartja,
ide-oda forgatja, hogy beillatosítsa őket. Aztán egy mozsárban
összezúzza a kávészemeket – gyorsan, könnyedén. Egy ezüst
kávéskannába tölti az Őrölt kávét, majd ráönti a forró vizet. Gőz
csap a levegőbe. Az illat, mint egy harsonaszó: mámorító, ujjongó
– loncvirág és fűszerek, liliomok és zöldcitrom kavalkádja.
A kannának hosszú, hajlított kiöntője van, akár egy kolibri
csőre. A lány vékony, egyenletes sugárban tölti két csészébe a
kávét. Ahogy átadja nekem az enyémet, előrehajol, hogy
szándékosan eltakarja a bég tekintete elől a kezünket. Érzem,
hogy lopva a tenyerembe nyom valamit - valami kicsi, keményet.
Feltűnés nélkül, ahogy a számhoz emelem a csészémet,
lepillantok.
Tenyeremben egyetlen kávészem.
Mit jelenthet? Próbálom elkapni pillantását, de még mindig
kerüli a tekintetemet. Megiszom a kávét. Igen. Ugyanolyan jó,
mint legutóbb, amikor Limehouse-ban ittam – talán még jobb is:
ezúttal az orrlyukaim a mirha és rózsavíz illatával teltek,
érzékeim kellemesen bizseregnek a hőségtől, a füstölőtől és a
lány jelenlététől.
A második csésze árnyalatnyival más – a kávé kicsit hosszabb
ideig ázott: az ízek mélyebbek, a szájérzet töményebb. Figyelem,
ahogy a lány mozog; ahogy rásimul a bő pamutruha, miközben
leguggol. Csípője keskeny, akár a gepárdé, és mozgására is
jellemző ugyanaz a könnyed, gördülő járás. Nyilvánvalóan úgy
döntött, már így is túl sokat kockáztatott. Akkor is kerüli a
tekintetemet, amikor újra meg kell mártania a kendőt, és
megmosnia az arcom, a következő csészére való
előkészületképpen. De érzek valamit a mozdulatában – mintha
kicsit hosszabban elidőzne a keze, ahogy végigsimítja a nedves
kendőt az arcomon.
Leejti a kendőt. Egyszerre nyúlunk érte. Ujjaink összeérnek.
Szeme riadtan tágra nyílik.
Kérlek. Légy óvatos.
Egyetlen mozdulattal, biztatóan megszorítom az ujjait. Ne félj.
Bízz bennem. Várj.

A bég ezalatt a kávéról beszél. Megvitatjuk a különböző füstölési

eljárásokat – a szárazát és a vizeset.
– Robert, a lehető leggyorsabban térj át a vizes módszerre.
Egységesebb lesz az eredmény, és a termésből kevesebb vész
kárba. – Aztán Határról beszél. – Nehéz a kávét kijuttatni, de
egyre könnyebb lesz. Menelik vasutat akar építtetni a
partvidéktől Dire Dawáig. Éppen a legjobbkor érkeztél.
Hamarosan egy vagyont lehet itt keresni.
A harmadik csésze a baraka. Mostanra már egy picikét sós a
kávé: a párolgás miatt sűrűbbé vált. A lány gyömbéres ízű
fűszerszállal frissíti fel egy kicsit.
– Tudod, mi ez, Robert? – kérdi a bég, kezébe véve és
megszagolva a fűszerszálat.
Megrázom a fejem.
– Tena adam. Az abesszíniaiak szerelmi báj erőt
tulajdonítanak neki. Látod, a kávéceremóniának sok jelentése
van. Barátok között baráti gesztus; a magunkfajta kereskedők
között a bizalmat szimbolizálja. De szerelmesek között egészen
másfajta rituáléról van szó. Amikor egy nő kávét ad egy férfinak,
az iránta érzett vágyát mutatja ki vele.
Bal kezemben, ujjaim között forgatom a kávészemet. Kicsi,
kemény, kerek. Ezt jelentené?
– Ez tehát a kávészertartás. És most már tudom, hogy
sohasem fogsz elárulni engem. Haha! – harsogó nevetése betölti
a sátrat.
Fikre fogja az üres csészéket, és óvatosan a tálcára helyezi
őket. A sátor bejáratától, ahol a bég már nem láthatja,
visszapillant rám. Villanásnyi fehér fogak, gránátalmaszínű
ajkak, fekete bőr. És már el is tűnt.
 – Mióta van Fikre a szolgálatában? – kérdem olyan könnyed
természetességgel, ahogyan csak bírom.
A bég vizslatva néz rám. – Ugye milyen szép?
Megvonom a vállam. – Valóban az. Meg kell hagyni.
Az arab egy pillanatig hallgat, majd keresetlenül így szól:
– Fikre nincs a szolgálatomban, Robert. A tulajdonom. Rabnő.

Tulajdonképpen sejtettem is. De még így is megdöbbentő –

felháborító. – Azért mondom ezt el neked – mondja a bég, vad
tekintetét reám szegezve –, mert előbb-utóbb úgyis megtudtad
volna. És mert nem fogok hazudni neked. De arról biztosíthatlak,
hogy nem olyan a dolog, mint amilyennek hangzik. Egyszer majd
elmesélem, hogyan vásároltam meg. De nem ma.
- És Mulu?
Az arab bólint.
– Vele is ez a helyzet. Ő Fikre lalája, szobalánya, védelmezője,
szolgája.
– Ezek szerint Mulu ... ?
– Igen, eunuch. Gyerek volt, amikor elragadták a törzsétől, és
útközben a sivatagban herélték ki, pont úgy, ahogy meséltem
neked.
Megborzongok. Most már értem, mi zavart annyira Mulu
kinézetével kapcsolatban. Férfias magasság, de szőrtelen, fiús
ábrázat...
A bég szelíden folytatja. – Nektek, angoloknak a rabszolgaság
egyet jelent a legfőbb gonosszal. De itt más a helyzet. Itt nem
lehet egyszerűen csak azt mondani valakinek, hogy „Mostantól
szabad vagy, menj haza.” Hová mennének? Még ha tudnák is, kik
a saját törzsük, nem fogadnák be őket – nincs semmilyen
rangjuk. Nálam jobb életük van, mint amit bárhol máshol
remélhetnek.
Bólintok. Egyfelől elképeszt és felháborít az, amit mond.
Másfelől azonban szörnyen, dühödten irigylem őt.
 Huszonhét

– No de igazán – mondja Ada mérgesen. – Tudom, hogy Robert

a vőlegényed, Emily, de attól még nem kellene olyan lekezelően
írnia rólam.
Emily sóhajt egyet.
– Arról beszélsz, amit a Békának írt a bennszülöttekről meg
Wagnerről?
– Igen. És arra gondoltam, hogy vissza is írok neki.
– Mostanra már Abesszíniában kell lennie. Nem tudom, mikor
jut el hozzá a posta – az én leveleimre mindenesetre nem
válaszol. Amúgy meg, Ada, azt hiszem, Robert csupán
szórakoztató akart lenni. így tudja tartani magában a lelket.
– Robertben már amúgy is eléggé felfuvalkodott az a lélek,
ahogy én látom.
– Akkor is. Nem lehet könnyű neki. A legkevesebb, amit
tehetünk, hogy kicsit elnézőbbek vagyunk vele szemben.
– Ezt te könnyen mondhatod. Hisz neked csak édes
semmiségeket meg szerelmes leveleket ír.
– Az az igazság – mondja Emily kényszeredetten mosolyogva
–, hogy Robertnek nem nagyon mennek a szerelmes levelek. Azt
hiszem, művészete lealacsonyításának tartja őket.
Ada horkant egyet.
– Te ugye nem igazán kedveled őt? – kérdi Emily halkan.
– Egyszerűen csak nem látok benne semmi fantáziát. És... –
egy pillanatra elbizonytalanodik, hiszen nővéri illojalitásának is
van határa – kissé meglep, hogy te annyira kedveled.
– Azt hiszem, azért van, mert megnevettet.
– Ami engem illet – mondja Ada kimérten –, én nem
szeretném, ha a férjem állandóan vicceskedne.
Ebben a pillanatban apjuk ront be a szobába. Kezében két láb
hosszúságú papírcsík az irodai árfolyamjelzőből.
– Drágáim! – kiáltja. – Szeretnétek valami csodálatosat látni?
– Mi az, apám?
 – Vegyétek a kabátotokat. Megyünk a tőzsdére. Lyle kísérletet
tesz a cukormonopólium megtörésére!
– De hogyan érint ez bennünket? – kérdi Ada homlokát
ráncolva.
– Közvetlenül sehogy. De ha ők meg tudják tenni a cukorral,
akkor mi is meg tudjuk majd tenni a kávéval. Bármi történjék is,
érdemes megnézni!
Egyik lány sem lelkesedik annyira, mint az apjuk, de azért
hagyják, hogy rájuk tuszkolják kabátjukat, kalapjukat. Pinker
közben egy bérkocsinak integet, és már indulnak is a City felé.
– Lyle éveken keresztül volt hozzánk hasonló helyzetben –
magyarázza a kávékereskedő. – Úgy állnak ők Tate-tel, mint mi
Howell-lel. De nem hagyják magukat! Azzal, hogy elkezdték a
cukrukat szirup formájában árusítani, nevet szereztek maguknak
a piacon. Most pedig elkezdték a saját kelet-angliai
cukorrépaföldjeikről származó cukrot használni: abban
reménykednek, hogy ezzel megtörhetik a cukormonopóliumot.
– Még mindig nem értem, hogyan lehetséges ez – ráncolja
még mindig a homlokát Ada.
– Lyle hatalmas mennyiségű cukrot fog egyszerre piacra dobni
– magyarázza Emily. – Taté szindikátusa kénytelen lesz azt
felvásárolni, ha meg akarják tartani áraik mesterséges szintjét.
Aztán már csak az a kérdés, hogy kinek erősebbek az idegei. Ha
Lyle-nak le kell állítania az eladást, vesztettek, és magasak
maradnak az árak. Ha Tate-nek le kell állnia a vásárlással, ők
veszítenek, és az árak zuhanni fognak.
– Pontosan. -- Az apa mosollyal jutalmazza lányát. – Taté már
így is nagy nyomás alatt van a betakarítás miatt. Lyle-nak pedig
jó tartalékai vannak... Izgalmas küzdelem lesz.
A tőzsdén a nyilvános lelátóra irányítják őket. Egy kicsit olyan,
mint a színház, gondolja Emily, ahogy letekint az alatta elterülő
térségre. Nagy, visszhangos termet lát, benne elszórtan fél tucat
nyolcszögletű, mahagóniból és rézből készült, platformszerű
dobogó.
– Azok a bokszok – magyarázza az apja. – Norfolk boksza itt
van, pont alattunk. – Több tucat ember nyüzsög lent abban a
bokszban, amelyikre az apja mutatott. Egy fekete táblát
figyelnek. Emilyt arra emlékezteti a látvány, amikor a vásárban a
bábos bódéja előtt Paprikajancsi megjelenésére várakozik a
gyereksereg. Csak egy piros keménykalapos férfi csinál valami
észrevehetőt: számokat ír a táblára. Amikor leér a tábla aljára,
egy ronggyal letörli az egészet, és kezdi elölről.
– Ó! Itt van Neate – kiált fel az apja. – És Brewer is. – Emily
felnéz. A parlamenti képviselő, akivel korábban apjánál
találkozott, feléjük tart egy öltönyös fiatalember társaságában.
Arthur Brewer mosolyogva biccent Emily felé, aztán helyet foglal.
Pinker közben izgatottan sutyorog valamit Neate fülébe, vállon
veregetve a fiatalembert, ahogy az elfordul.
– A brókerünk – magyarázza, visszaülve a helyére. – Tettem
egy kisebb összeget Lyle-ra.
– Fogadást? – kérdi Emily.
– Lényegében igen. Eladási megbízást adtam. Ha az ár esik,
ahogy remélem, akkor bezsebelem a különbözetet.
Emily bólint, de nyilvánvalóan nem érti olyan jól ezt a
tőzsdézést, mint az apja. Aki itt most új, Emily által eddig még
nem ismert oldaláról mutatkozott meg. Régebben, amikor az apja
a kávészsákjairól mint gyalogságról meg lovasságról beszélt,
Emily egészen másfajta csatát képzelt el.
Lent megszólal egy csengő. Abban a pillanatban halk morajlás
hallatszik a boksz felől. Egyesek a karjukat lengetve valamiféle
jelbeszéddel kommunikálnak egymással, mások papírlapokra
írogatnak, és azokat adogatják oda-vissza a pulton át. Emily nem
tudja, hogy pontosan mi is folyik itt, de érzi, hogy nagy dráma
játszódik le. Mintha a nyolcszög ellentétes oldalán álló két ember
körül összpontosulna itt minden...
– Lyle brókere. Az pedig ott Tate-é – mondja az apja. – Ó! És
ha nem tévedek, itt vannak a megbízóik. Jöttek megnézni.
Két külön csoport érkezik a lelátóra. Körülbelül hat-hat férfi.
Feltűnően nem vesznek tudomást egymásról. A korláthoz lépnek,
és feszülten figyelik a lent zajló eseményeket.
– A Lyle fivérek. Az pedig ott, ha nem tévedek, Joseph Tate,
Sir Henry fia. – Pinker újra a terem felé fordul, próbálja
kisilabizálni a táblán váltakozó számokat. – Ha jól látom, Lyle
még mindig vásárol. Bizonyára fel akarják duzzasztani a
készleteiket.
– Még akkor is, ha abban bíznak, hogy esni fog az ár?
 – Gesztus. Meg akarják mutatni a tőzsdének, mennyire
elkötelezettek.
Vagy húsz percen át semmi érdekes nem történik. Ada elkapja
Emily pillantását, és unott grimaszt vág. Emily azonban
egyáltalán nem unatkozik, sőt. El van képedve. Nem
mondhatnánk, hogy tetszik neki ez az egész – igazság szerint
nagyon nem tetszik neki, hogy mindaz, amit Pinker és
vállalkozása tesz, ennyibe sűríthető: darab papírfecnik
vándorlása ide-oda a mahagónipult fölött. Van valami falkaszerű
a bokszban tülekedő emberek viselkedésében, ami szintén nem
tetszik neki: elképzeli, ahogy egyik pillanatról a másikra
nekiesnek a két bróker közül az egyiknek, és szétmarcangolják,
mint a vadak.
– Ez már figyelemre méltó – mormogja Pinker.
A lelátó oldala felé néz, ahol egy nagyon idős úriember
közeledik, botra támaszkodva, Taté csoportja felé. Áll mellette
egy fiatalabb férfi, készenlétben, ha segítséget kellene nyújtani...
– Sir Henry Taté személyesen – mondja Pinker halkan. ~ Már
rég elmúlt hetvenéves.
Mintha csak az idős úr megjelenése lett volna a jel, odalent a
teremben megváltozik a zajszint. Az emberek Lyle brókerének
kiabálnak, hadonásznak az orra előtt azzal a furcsa jelbeszéddel,
és papírfecniket nyomnak a kezébe. A bróker egykedvűen gyűjti a
cetliket, mellbe böködi a jelentkezőket, hogy mutassa, elfogadta
az ajánlatukat, közben másfelé bólogat, aláírja a szelvényeket,
továbbítja Őket.
– Lyle elad – mondja az apja. – Megkezdődött.
Körülbelül öt percig folytatódik még az Őrület. Pinker oldalt
pillant, ahol Sir Henry ül a fia, Joseph mellett, kezét sétapálcája
fogantyúján nyugtatva. A két férfi csendben, rezzenéstelen arccal
figyeli a lent zajló eseményeket.
– Hamarosan meg kell törniük – mormogja Pinker. – Már így
is egy vagyont költöttek.
Hirtelen csend támad odalent. Hosszú, várakozásteli csend.
Aztán Lyle brókere megrázza a fejét.
A körülötte álló tömeg egy emberként fordul el tőle Tate
brókere felé.
Emily apja sóhajt egyet. – Kész. Vége – mondja. – Tate nyert.
 – De miért, apám?
– Ki tudja... – válaszolja komoran. – Talán Lyle rosszul
számította ki az alkalmas pillanatot. Vagy nem volt annyi
tartalékuk, amennyit el akartak hitetni másokkal. És az is lehet,
hogy az Öregnek egyszerűen jobbak voltak az idegei. – Feláll. –
Menjünk haza.
A lelátó máris kezd kiürülni. Lyle csoportja távozik elsőnek:
Taté emberei között halk kézfogások zajlanak. Nehéz elhinni,
hogy a szemük láttára egész vagyon forgott kockán és veszett el.
– Legközelebb már nem fognak nyerni – mondja az apja, lefelé
bámulva a terembe. – Hosszú távon semmiképpen sem. A piac
szabad akar lenni, és nincs ember, akinek a piacnál nagyobb ereje
lenne. – Arthur Brewerhez fordul. – Ne feledje azt a vacsorát,
Brewer. Tanulnunk kell a mai napból, ha nem akarunk ugyanerre
a sorsra jutni.

Huszonnyolc

„Füst” – az illékonyság legfőbb jelképe. Bizonyos típusú

fáknak és gyantáknak magában az égés közben kibocsátott
szaga.
Lenoir: Le Nez du Café

Négy nappal később elindulunk Zeilából. Harminc tevéből álló

karavánunkkal nemcsak mi ketten és Ibrahim bég utazunk,
hanem Hammond és Tatt is, akik kapva kaptak az alkalmon,
hogy minél messzebb eljuthassanak csoportunk biztonságában.
Fikre és Mulu mögöttünk gyalogolnak, a többi szolgálóval együtt.
Néha, egy-egy útszakasz vége felé észreveszem, hogy Fikre
megtántorodik, és az eunuchba kapaszkodik támaszért. Az
eunuch gyengéden átöleli, s próbálja a lányt állva tartani.
Tocochánál megállunk vízért. Megtöltjük a gherbéinket – a
kecskebőrből készült tömlőket, amelyek úgy lógnak párosával a
tevékről, mint valami hatalmas futball-labdák. A víznek avas
állatszaga van – kifejezetten bakszaga –, és estére már, az egész
napos forróságban lötykölődés után egészen katasztrofális lesz az
íze. Tíz mérföld megtétele után, Warumbotnál a kontinens
belseje felé fordulunk. Ez a sivatag legeslegszéle: a falu úgy
gubbaszt a forró homok peremén, mint egy kis kikötőfalu a nagy
tenger partján. A holdfényben – késő délutántól hajnalig utazunk
– olyan színe van a homoknak, mint a sónak: fényes, csillogó,
ragyogó, mint egy hatalmas kvarcsíkság. Ha az ember megnyalja
a száját, rájön, hogy kiült rá a só. A fekete arcokon
kristályszemcsék ragyognak. Hammond szerint most
tulajdonképpen a tenger szintje alatt vagyunk. A jellegtelen,
sziklás tájon néha látunk egy-egy gázt-gőzt fúvó talajrepedést,
fumarolát; máskor csak a végtelen, megkövült
homokhullámokat. Egész éjszaka egyeden élőlénnyel
találkozunk, egy tüskebokorral, amely azonban a levelei
számából ítélve akár halott is lehetett.
Azon veszem észre magamat, hogy Emilyről álmodozom,
képzeletemben újra lejátszom udvarlásunk egy-egy jelenetét –
ahogy toppantott a lábával, amikor az utcán vitatkoztunk; a
Narrow Street-i kocsmában elköltött ebéd... De aztán
megpillantom Fikrét... A holdfény megvillan palaszürke bőrén,
én pedig azonnal szédítő vágyra gerjedek. A teve ritmusa, ha
egyszer hozzászokik az ember, hipnotikus, majdhogynem érzéki,
folyamatosan ingerlő, ringató érzés, ami nem segít az agyamat
átjáró fantáziaképek szétoszlatásában.
Amikor a nap felkel, és hőlégballonként a homoktenger fölé
emelkedik, még mindig ugyanabban a kietlen sivatagban
vagyunk. Vezetőink között riadalom támad. Itt kint maradni a
tűző napon, az a biztos halál. A gherbék majdnem üresek, és
senki nem tudja, pontosan hol is kellene lennünk. Némi vita után
folytatjuk az eredeti irány szerint az utat. Nagy sokára újabb apró
falu jelenik meg a láthatáron. Az alaktalan kunyhókat alig lehet
kivenni az alaktalan sziklák között, amelyek elszórtan hevernek a
sivatagban, és az optikai csalódás miatt néha egy hajónál is
nagyobbnak, máskor meg egy porszemnél is kisebbnek látszanak.
Ez Ensa, napi célállomásunk. Mindenki megkönnyebbül. Van itt
vagy egy tucat rozoga viskó, néhány, a kövek között füvet
keresgélő kecske, egy gyermekét szoptató néger nő, akinek lapos,
szürke melle már így is olyan üres, mint egy kifacsart narancs.
Széles vállá keselyűk lépegetnek a kunyhók között, veszekednek-
huzakodnak egy tevetetem bűzlő maradékán, de van egy kút is,
ahol megtölthetjük kulacsainkat. Negyven mérföldet jöttünk.
A következő éjszaka kissé szégyenkezve ülök a tevén – nem
érzem helyesnek, hogy én tevegelhetek, míg egy nőnek
gyalogolnia kell. De egyértelműen megvannak az itteni
szabályok: ugyanúgy nem ajánlhatom fel a tevémet a bég
rabnőjének, mint ahogy otthon sem adhatnám át a helyemet egy
szolgálónak az omnibuszon.
Ibrahim bég látja, hogy Fikre felé pillantgatok, és mellém
kormányozza a tevéjét.
– Azt mondtam, egyszer elmesélem, hogyan találtam.
– Igen.
– Szeretnéd most hallani?
Itt ülök egy tevén a sivatag közepén, gondolom. A hold
fölöttem olyan nagy és olyan tiszta, hogy szinte felnyúlhatok és
megérinthetem márványos felszínét. Napok óta alig aludtam.
Olyan helyre tartok, ahol a civilizációnak a leghalványabb nyoma
sincs. Ezek a tevék bűzlenek. Egy arab kereskedő a rabnőjéről
akar mesélni nekem. Ez csakis valami rossz álom lehet.
– Legyen szíves – mondom.

Huszonkilenc

A bég majd egy órán át beszél, halk, monoton hangon. A

történetből az derül ki, hogy véletlenül alakultak így a dolgok –
egy rabszolgavásár Konstantinápolyban; meg egy kíváncsi barát,
aki mindenáron el akart menni; a béget pedig akarata ellenére
magával vonszolta, nézőnek.
– Kérlek, értsd meg, Robert, ez nem afféle mocskos, poros
bazár volt, ahol az ültetvényeken dolgozó rabszolgák egész
csordáit adják-veszik. Ez a legértékesebb példányok vására volt.
Olyan lányoké, akiket gyerekkorukban válogattak ki szépségük
miatt, aztán egy jó nevű kereskedő háremében nevelkedtek, s
matematikát, zenét, nyelveket és sakkot tanítottak nekik.
Némelyek a keleti vidékekről származtak – Grúziából, Cserkesz-
földről vagy az Osztrák-Magyar Monarchia területeiről –, őket
világos bőrszínük miatt tartották sokra, mások pedig a kereskedő
saját családjából valók voltak.
Az ilyen lányokat, magyarázza a bég, sok esetben nem is a
jövendő tulajdonosuk vásárolja meg: ügynöktől ügynökig adják
őket, amíg ezen a láncon keresztül a legkívánatosabbak eljutnak
akár az uralkodó háreméig is. Természetesen minden ügynök
ráteszi az árra a maga hasznát, így mire egy lány a szultán
háreméig jut, ára a csillagos egekben van, több, mint amennyit a
bég egész élete során keresni tud. De ezekből nagyon kevés van.
Ilyen magasságokba csak az igazán különleges lányok juthatnak
el.
A bég a sötétségbe bámul. – A kereskedő fogadott minket,
frissítőket kínált – sörbetet, kávét, süteményeket és a többit –,
aztán minden vendégét odavezette a rangja szerint őt megillető
helyére. Alig húszán lehettünk, de világos volt, hogy egyesek ma
délután kisebb vagyonokat is hajlandóak elkölteni.
A szoba egyik végét paravánnal leválasztották, és a paraván
mögül néha elővillant egy-egy izgatott arc, leselkedő szempár,
kihallatszott a lányos sürgés-forgás, a nevetés hangja... Ott
várakozott az árukészlet. Külön asztalnál ült egy írnok,
készenlétben tartva tollait és nyilvántartó könyveit, hogy
följegyezhesse, ki mennyit kínál. A kereskedő anyja, a hanim,
legdíszesebb ruhájába öltözve ide-oda repdesett, még az utolsó
simításokat végezve. A kereskedő röviden üdvözölt bennünket.
Aztán ismertette az első lányt, ékes szavakkal ecsetelve erényeit.
Ez mind rendben is volt, de mi látni akartuk az árut. Végül
előjött, szégyenlősen annyi férfi előtt, de elégedetten is
önmagával – megtiszteltetésnek számított, hogy őt választották
nyitószámnak. Születése szerint orosz volt, elég csinoska, de
szinte még gyerek. Öltözete egy gomlekből, a nyaknál nyitott,
csillogó, ékszerekkel díszített kabátból állt, hozzá selyemnadrág,
puha kiscsizma. Néztük, és igen megnyerőnek találtuk.
Természetesen senki nem nyúlt hozzá. Az esetleges kételkedők
megnyugtatására a lányokhoz járt ugyan egy bábaasszony által
kiállított szüzességi bizonyítvány, de az egész bemutató
tulajdonképpen azt kívánta hangsúlyozni, hogy ezek itt
háremhölgyek, nem pedig közönséges prostituáltak.
Kinyitom a számat, hogy kérdezzek valamit. Aztán becsukom,
mert nem akarom félbeszakítani a béget, de már észrevette
szándékomat.
– Amikor azt hallod, hárem, Robert, talán valami bordélyfélét
képzelsz el. De egy szerájnak semmi köze nincs a kuplerájokhoz.
Senki nem adna pénzt olyan lányért, akit más vevők már
összefogdostak, mondhatni bemocskoltak. Olyan ez, mint amikor
könyvet vesz az ember – te szereted a szép könyveket, ugye?
Bólintok, bár nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettem
volna vele erről.
– Ha az ember vesz egy könyvet, először is föl kell vágnia a
lapokat. Vajon miért? Hiszen ezt a könyvárus vagy a nyomdász is
könnyen elvégezhetné helyettünk. De az az igazság, hogy
mindannyian bizonyosak akarunk lenni benne, hogy mi olvassuk
először azokat a szavakat. S ahogy a könyvekkel, úgy van ez a
nőkkel is.
Sziklás omladékhoz érkeztünk. A karaván lelassul, az állatok
egymás után kerülgetik az utunkban heverő hatalmas
kőtömböket. Hátrapillantok. Mulu segít Fikrének átkelni a
sziklákon, egyik kőről a másikra emelve a lányt. Fikre bőre úgy
csillog, mint egy ezüstpénz – ragyogó holdfény a tökéletes
feketén.
– Elkezdődött a licitálás – folytatja a bég halkan. – Szinte
azonnal megdőlt valami rekord, de már nem emlékszem a
részletekre. Tulajdonképpen alig emlékszem valamire.
Természetesen nem volt kellemes érzés azt látni, hogy embereket
árvereznek el. De a lányok többsége gyerekes örömöt mutatott.
Nyilván soha nem öltöztették őket még olyan finom ruhákba:
büszkén léptek ki a paraván mögül, szédült boldogságban, s
valósággal szökelltek puha selyemcsizmáikban a szoba közepén
álló székhez. Engem azonban valami más háborított föl. Ne
feledd, kereskedő vagyok. A véremben van az üzlet. Sok vásáron
voltam már, de ilyesmit még sehol nem láttam. Az árverést
vezető ember nagyon ügyes volt. Sosem emelte meg a hangját, de
mindent látott, és bólintással jelezte, hogy tudomásul vett egy
fölemelt kezet, vagy halovány mosollyal bátorította az
alulmaradó licitálót, hogy ne adja föl. A helyiségben nagy volt az
izgatottság és a feszültség. Ilyen lányok csak nagyon ritkán
kerülnek vásárra, és e férfiak számára talán a még a vagyonuknál
is fontosabb volt az, hogy most szerezhetnek egyet maguknak. És
hajtotta őket a versenyzés izgalma is. Én persze ha akartam
volna, akkor sem szállhattam volna be a licitálásba. Ott már túl
nagy összegekkel dobálóztak. Én csak egy egyszerű
kávékereskedő voltam, egy néző, aki jog szerint nem is lehetett
volna ott, hogy lássa gazdagék eme játékát.
Amikor már vagy fél tucat lány elkelt, egy kis szünetet
tartottak; látszólag abból a célból, hogy frissítőket kínáljanak
körbe, de igazából csak azért, hogy a csúcspont előtt még tovább
fokozzák a várakozást. Kávézás közben a hanim és a fia ügyesen
gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Nem volt ott semmi
ízléstelenség: annyi történt csupán, hogy a lányok előjöttek a
paraván mögül, és valamilyen hangszeren kezdtek játszani, vagy
leültek egymással sakkozni.
A férfiak felálltak és körbesétáltak, színleg, hogy
beszélgethessenek egymással, vagy hogy jobban
megcsodálhassák az oszlopok díszes csempeborítását, de
tulajdonképpen csak azért, hogy közelebbről is szemügyre
vehessék a még el nem adott lányokat. Ekkor a teremben
körbefutó sustorgásra lettem figyelmes. A jelenlévők között volt
egy fiatalember, akinek díszes ruházata arra engedett
következtetni, hogy gazdag udvaronc lehet. Azt sutyorogták, hogy
a legeslegjobb lányt szándékozza megvásárolni, majd
odaajándékozni a szultánnak, abban a reményben, hogy
viszonzásképpen a szultán kinevezi őt valamelyik tartomány
kormányzójává – ő nagyon vágyott erre a tisztségre, melynek
odaítélése kizárólag a szultán jóindulatától függött. A többi vevő
azt kezdte találgatni, vajon melyik lehet az a lány.
Körbetekintettem, s próbáltam az udvaronc szemével nézni az
„árukészletet”. A világos bőrű lányok, mint említettem,
különösen keresettek voltak. Talán a magyar lány fog tetszeni
neki, az, amelyiknek olyan hosszú, szőke haja van? A kereskedő
anyja is így gondolhatta: a hanim ott legyeskedett a lány körül,
igazgatta a ruháját, mintha oltár elé lépni készülő menyasszony
lett volna.
Aztán észrevettem egy másik lányt. Az egyik sakkasztalka
mellett ült, sötét bőrű volt és nagyon szép. Afrikai volt –
legalábbis születése szerint, de látszott rajta, hogy már évek óta a
hárem lakója. Fénylő vörös selyemből készült, finom kabátkát
viselt, és komor arckifejezéssel mozgatta a figurákat a táblán.
Erre fölfigyeltem: ő nem csak színlelésből játszott, mint a többi
lány, akik közben folyton a férfiak felé pillantgattak. Ő a játékra
koncentrált, vad elszántsággal. Látszott rajta, hogy nem mindegy
neki, nyer-e vagy veszít.
Ő így reagált a vásárra, a vevőkre, az egész megalázó cirkuszra:
egyszerűen kizárta mindezt a tudatából, és arra az egyetlen
dologra koncentrált, amiben még esélye volt a győzelemre.
Csodáltam ezért.
Megálltam egy pillanatra az asztala mellett. Ellenfele nagyon
gyenge játékos volt, és amúgy sem a sakkfigurákkal törődött –
jobban érdekelte, mi zajlik körülötte a teremben. Amikor alig hat
lépésben kikapott, megszólaltam,
– Megtisztelne egy játszmával? – kérdeztem.
Az afrikai nő megvonta a vállát, és újra felállította a figurákat.
Néhány egyszerű nyitólépéssel kezdtem. Kíváncsi voltam, hogy
játszik. A hárem etikettje megkövetelte, hogy hagyjon engem
nyerni, így hízelegve a hiúságomnak. Néhány lépés erejéig ehhez
is tartotta magát. De aztán a szemében hirtelen megvillant az
elszántság, és elkezdett nyerésre játszani.
Játék közben tanulmányoztam az arcát. Nem nézett a
szemembe – az szégyentelen merészség lett volna, legalábbis
abban a helyzetben. A szépségét azonban így is jól láthattam.
Láttad te is, nem kell elmondanom, hogy néz ki. De azt talán el
kell mondanom, hogy milyen a lelke. Ez a lány senkinek nem
engedte, hogy birtokolja – hogy legyőzze. Minden porcikáján
látszott, hogy feszíti a düh attól, ami itt történik, hogy őt áruba
bocsátották. Csak úgy állhatott bosszút, hogy megver engem.
Kicsinyke bosszú volt ez, de mégis kifejezte vele az ellenkezését.
Észrevettem, hogy valaki más is az asztalunkhoz lépett. Az
udvaronc volt az. Figyelt minket, és mozdulatlanságából azt
olvastam ki, hogy ő is észrevett valamit ebben az afrikai lányban
– valami különlegeset.
Felnéztem, remélve, hogy egy szigorú pillantással
elijeszthetem, de már tovább is állt.
Miután mindenki visszatért a helyére, a kereskedő bejelentette
a soron következőket. A legvilágosabb bőrű lány kerül majd
utolsónak a kalapács alá, mint a legfőbb műsorszám. Először az
afrikai jött. A kereskedő felsorolta az erényeit: nyelvek, zene,
íjászat, futás. Úgy mutatták be, mint valami egzotikumot, afféle
újdonságot – mint egy kitanított majmot. Két férfi licitált egymás
ellen ötletszerűen, elég tisztességes összegig tornázva fel az árat.
A versengés épp megakadt, amikor karjának unott lendítésével a
gazdag udvaronc is beszállt a küzdelembe.
Azonnal átláttam, mire játszik. Úgy akarta feltüntetni, hogy ez
csak amolyan kósza ötlet: ő most éppen úgy döntött, hogy nem
csak egy vásárt csinál ma, és bár igazából nem is Fikre érdekli,
nincs ellenére őt is megszerezni egy kalap alatt. A viselkedése
másokat talán megtévesztett, de engem nem. Mert a
rabszolgákhoz nem nagyon értettem, de az árverésekhez annál
többet. És volt még egy ok, amiért olyan jól megértettem a
fiatalember érzéseit: engem is ugyanazok vezéreltek.
A sakktábla felett eltöltött rövid idő alatt... Nos, azt azért nem
mondom, hogy beleszerettem, de hogy bűvöletbe ejtett, az biztos.
Lenyűgöző volt – fizikai, zsigeri, mindent felemésztő érzés:
egyszerűen tudtam., hogy nem engedhetem, hogy az az ember
vagy bárki más elvegye őt tőlem, és megtörje a lelkét.
Rövid ideig újból fellángolt a licitálás. A fiatal udvaronc
megvonta a vállát, és bemondott egy hatalmas összeget. A másik
kettő fejet hajtott és visszavonult. A kalapács egyet koppant.
Aztán – izgatott, illetve inkább döbbent mormogás támadt.
Újabb vevő lépett be a licitbe. Valaki volt olyan vakmerő, hogy
megpróbálta elcsaklizni ezt a különleges portékát egy udvaronc
orra elől. Meglepetten konstatáltam, hogy én voltam az. A kezem
a levegőben volt. Az udvaronc felvonta a szemöldökét, és
fölemelte a kezét, jelezve, hogy beszállt a küzdelembe.
Csettintettem az ujjaimmal – durva gesztus volt, de ekkor már
semmi nem érdekelt. A nézők fölegyenesedtek a székükben. Az
udvaronc homlokát ráncolva megduplázta ajánlatát. Most már
felhagyott mindenféle tettetéssel, hogy csupán mellékes üzletről
lenne szó. Kellett neki a lány. És nekem is – de a megnevezett ár
már több volt, mint egész évi jövedelmem. Megint fölemeltem a
kezem. A másik megint megduplázta az árat. Tudtam, hogy ha
most nyerek, minden tulajdonomat el kell zálogosítanom, a lányt
is beleértve. Ennek ellenére folytattam. Fölemeltem az ujjamat, a
kikiáltóra mutattam, és bemondtam egy elképzelhetetlenül nagy
összeget. Fejbólintással tudomásul vette ajánlatomat, és a másik
licitáló felé fordult. Újból megduplázódott az ár. Újból ellenem
szólt a licit, míg pillanatnyi habozás nélkül én is megdupláztam.
Az udvaronc híreién pislantott egyet, vállat vont és megrázta a
fejét. Ennyi volt. A jelenlévők elkezdtek tapsolni, de aztán
gyorsan rájöttek, hogy nem túl okos dolog azt ünnepelni, ha egy
szegény kereskedő legyőzi a befolyásos udvari embert. Az árverés
folytatódott.
Fikre eközben ott ült a szoba közepén, és mereven bámulta a
padlót. Most fölemelte a fejét és rám nézett. Sosem felejtem el azt
a pillantást. Csak úgy sütött belőle a megvetés.
Mindenemet kockára tettem, hogy a tulajdonosa lehessek – a
tulajdonosa, aki az élete fölött is rendelkezhet, és ő nem mutatott
több félelmet vagy érdeklődést az ügy iránt, mintha csak egy
bolondos ficsúr lettem volna, aki bókokat kiabál utána az utcán.
Valahol mögöttünk az ezüstös sötétben egy teve bőg,
reszketeg, csattanós hangot hallatva cuppogtatva ajkait. Hajcsára
nyugtatgatja, halk beduin nyelven.
– Igen, a tulajdonosa lettem – motyogja a bég, szinte csak
magának. – Gondolj bele, mit jelentett ez. A felelősség... A
döntések... Gondolj csak bele, micsoda dilemma állt előttem.
– Miért? – kérdeztem.
A bég meglepődik. – Mit miért?
– Miért volt akkora dilemma?
Az az érzésem, hogy legalább annyira magának mesélte el a
történetet, mint nekem. Mindenesetre nagyon meglepődött a
kérdésemen.
– Az, barátom, már másik történet része – mondta kurtán, s a
tevéjét oldalba ütögetve a karaván elejére ügetett.
 Harminc

Újabb megálló, újabb kísérlet a nappali forróságban való alvásra.

Amikor a nap végre nagy nehezen, mint valami gyümölcs,
sötétpirosra érik, felmálházzuk a tevéket. Lábunk alatt a homok
már nem kvarcszínű, hanem fekete – mintha apró
szurokgyöngyök volnának. Vulkáni területre értünk, úgy hívják,
szamadu.
Desmond Hammond mellettem tevegel. Nyaka koré beduin
kendőt tekert a szálló homok ellen. Cserzett, napégette arcával
maga is szinte úgy néz ki, mint egy afrikai. Sokáig meg sem
mukkan.
– Bocsásson meg, Wallis – szólal meg aztán. – De maga
valahogy nem tűnik igazi ültetvényesnek.
– Két hónappal ezelőtt ezt komoly dicséretnek vettem volna.
Mordul egyet. – Ezek szerint volt valami különös oka, hogy ide
jöjjön?
– Ügy is mondhatnánk.
– Nem sok európai lesz ott, ahova tart. Angolokról nem is
beszélve. Ha valami problémája támadna... Megpróbálhat üzenni
nekünk a beduinokon keresztül. Meglepően megbízhatóak, bár
kissé lassúak...
– Köszönöm – mondom, őszinte hálával.
– Üzletelhetünk is, ha akarja. Úgy hallom, van odafönt ébenfa,
arany, gyémánt. Ha árucsere címén bármire szüksége van, csak
értesítsen.
– Azt hiszem, a bég lesz a legközelebbi szomszédom.
Harárban.
– A bég... – Hammond majdnem mond valamit, de aztán
mintha meggondolná magát. Arrafelé biccent, ahol Fikre gyalogol
a bég tevéje mellett, fél kézzel a teve kengyelébe kapaszkodva. –
Hallotta a rabnőjének a történetét?
– Igen. Ő maga mesélte el nekem tegnap este. Hogy egy
vásáron vette.
Hammond megint csak mordul egyet. – Legalábbis ezt
mondja.
 – Maga nem hisz neki?
– Nem hiszem, hogy csak ennyi volna az egész történet. Az
araboknál nincs kiismerhetetlenebb fajta, és az arab kereskedő
mindenek közül a legkiismerhetetlenebb.
– A megbízóm cége évek óta üzletel vele. Én magam is
kóstoltam a kávéját. Az áruja mindig különlegesen jó minőségű.
– Ahogy ezt kimondom, rájövök, hogy erről lehetett szó Fikre és a
rabszolgaárverés esetében is: Ibrahim bég egyszerűen nem tud
ellenállni a legjobb árunak – legyen az kávé vagy rabszolga.
– Tudja, mit beszélnek a beduinok a bégről?
Megrázom a fejem.
– Azt mondják, hogy szentimentális, érzelgős ember.
Szerintük a lehető legrosszabb okból vette meg a lányt: mert
beleszeretett.
– És ez olyan nagy baj?
– Az üzletet és az élvezetet jobb nem összekeverni. Gondoljon
csak bele. Megveszi a lányt. És, aztán mi van?
Én már réges-régen, élénk részletességgel elképzeltem az ilyen
bevásárlás után nagy valószínűséggel bekövetkező eksztatikus,
önkívületi nyögésekkel aláfestett liliomtiprást. De Hammond
folytatja.
– Ez nem olyan, mint amikor egy kurvát vesz az ember. Az ő
kultúrájukban egy ilyen lány nagyon is különbözik egy kurvától,
és sokkal, de sokkal drágább. De az ára két tényezőtől függ. Az
egyik a szüzessége – és ne feledd, a bég egy kisebb vagyont
fizetett érte. Abban a pillanatban, hogy a magáévá teszi, a lány
elveszíti értékét. Így működik ez a piac. Csak addig ér annyit,
amennyit fizettek érte, amíg érintetlen marad, és nem „nyúl
hozzá” sem a bég, sem más férfi.
– És mi a másik tényező?
– A fiatalsága – mondja Hammond keresetlenül. – A gazdag
arabok serdülőkorú vagy nem sokkal idősebb lányok közül
vásárolnak maguknak feleséget. Mire egy nő betölti a
tizennyolcat, értéke nagy részét már elveszítette. Huszonöt
évesen pedig már semmit sem ér – legalábbis nagy ember
háremébe biztosan nem kerülhet be.
Úgyhogy gondoljon bele, milyen lehet most Ibrahim bég
helyzete. Fizetett egy vagyont ezért a lányért – minden vagyonát
beléje fektette. Ő a tulajdonosa, azt csinálhat vele, amit csak akar.
És álmodozik is azokról a dolgokról, hát persze, hogy álmodozik.
Elég csak ránézni a lányra. Melyik férfi ne álmodozna? De
kereskedőként azt is tudja, hogy a lány abban a pillanatban
értéktelenné válik, amikor az ő álma beteljesül. A pénze, a
befektetése úgy tűnik el a semmiben, mint a sivatag homokjára
öntött víz.
Megbassza vagy eladja? Visszavonhatatlan döntés. így tehát
vár, bénultan, míg döntést nem tud hozni. De – és ez a dolog
szörnyű iróniája – miközben vár, akkor is folyamatosan, napról
napra csökken a lány értéke. És még mindig nem tud dönteni.
Eltelik egy év. Mostanra már mindenki előtt ismert a helyzet.
Nevetség tárgyává válik, és egy kereskedő számára az rettenetes.
Az emberek nem szívesen kötnek vele üzletet, vagy ha igen,
megpróbálják átverni. Hiteit nem kap – hogyan is kaphatna,
amikor mindenki tudja, hogy képtelen rászánni magát, hogy
egyetlen vagyontárgyát eladja. Vetélytársai gúnyolódnak rajta a
háta mögött. Közben maga a lány is egyre kényesebb, egyre
makrancosabb lesz. A bég tudja, hogy nincs számára más kiút: rá
kell szánnia magát, és el kell adnia a lányt. De van valami, ami
megakadályozza ebben... Az érzelem.
– Említett valami dilemmát – mondom. – Biztosan erre
gondolhatott.
Hammond bólint, – Elég régóta járom már Kelet-Afrikát.
Ennyi idő alatt ki lehet ismerni a különböző fajokat: az arabokat,
a négereket és az európaiakat. Mi, európaiak eldöntjük, hogy mit
akarunk, aztán meg is csináljuk a dolgot. Ez a mi erősségünk. A
négereknek más a mentalitásuk: ők kivárják, hogy mi történik.
Nem tudj ált irányítani az életük alakulását. Nekik ez az
erősségük – bizonyos szempontból. A szívósságuk. De az
arabok...! Ők aztán igazán érdekesek. Sohasem lehet tudni,
hányadán áll velük az ember. Döntéseiket mindig befolyásolja
valami megfoghatatlan, külső tényező: vallás, hiúság vagy
büszkeség. – Egy pillanatra elhallgat. – Ezzel csalt azt akarom
mondani, hogy fenntartásokkal kezelje a béget. Lényeg a lényeg:
se őközéjük, se miközénk nem tartozik.
Egész éjjel gázolunk a süppedős, fekete kavicsgörgelékben. Néha
meleg, száraz szél támad, amitől sustorogni és mocorogni kezd a
gyaloglók bokája körül a feketeség. Néha úgy képzelem, hogy
pörkölt kávészemek végtelen sivatagán gázolunk keresztül.
Fogytán a vizünk. A tevehajcsárok vizét fejadagokban mérik:
mindenkinek két kortyintásnyi jut. Senki nem meri fölvetni, hogy
a fehér emberek adagját is korlátozzák, de azért próbálom én is
az ő rendszerükhöz tartani magamat.
Amikor Mulun a sor, hogy igyon, épp hogy csak megnedvesíti
az ajkát, aztán odanyújtja a bögréjét Fikrének.
Ma hold tálán az éjszaka. Csak lassan haladhatunk.
Fokozatosan valami remegésre leszünk figyelmesek a levegőben:
vibrálásra, ami később hanggá áll össze, mint valami távoli
mennydörgés. De nem az ég dörög. Dobok hangja szól.
A tökéletes sötétségben lehetetlen kideríteni, hogy merről jön
a hang. Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy körös-körül,
mindenhonnan – előlünk és két oldalról mellőlünk, magának
felel a sötétség, a hang úgy visszhangzik az üres sivatagban,
ahogy a mennydörgés az égben. Elhallgatunk. Senki nem tudja,
mit jelentenek a dobok.
– Bizonyára valami galla vadászportya – mondja Hammond.
Folytatjuk utunkat, de óvatosan. Aztán a sötétségből hirtelen
kántálás tör fel. Nagyon közelről jön, de nem látunk senkit.
Összezárunk, és négyes sorokban haladunk tovább, kívül vezetve
a tevéket. A beduinok idegesen meglazítják tőreik szíját.
Hammond ellenőrzi a puskáját.
– Mit énekelnek? – kérdem.
Hammond megrántja a vállát.
– Galla nyelven van.
Hirtelen megszólal Fikre. – Harci dal. Azt éneklik, hogy „Csók
nélkül nem szerelem a szerelem. Vér nélkül nem dárda a dárda.”
Most hallom először angolul beszélni. Erős francia akcentusa
van, de nyelvtanilag hibátlan, amit mond. Mély hangon, enyhén
szibiláns, sziszegő kiejtéssel beszél, mintha a fogai útjában
volnának a nyelvének.
– Rájuk ijesztek. – Hammond fölemeli a puskáját, és négyszer
a levegőbe lő. A tevék megriadnak, ügetésre váltanak, aztán
lelassulnak.
 A kántálás félbeszakad. Már csak a fekete homok sóhajtozó
sustorgása hallatszik a talpunk alatt.

Hajnalban egy halom csontvázba botlunk. Először a keselyűket

vesszük észre, ahogy lustán köröznek valami fölött előttünk a
homokban. Aztán meglátjuk egy teve púpos körvonalait. Egy
madár ül a hátán, és tépdesi módszeresen a csőrével.
Ahogy közelebb érünk, meglátunk még egy tevét, majd egy
harmadikat. Már majdnem a közvetlen közelükben vagyunk, de
mást még nem látunk. A keselyűk arrébb ugrálnak, és várják,
hogy békén hagyjuk őket, hadd folytassák a táplálkozást.
A tevék között négy ember maradványai hevernek. A testek
már oszlásnak indultak – megfeketedett húson át meredező
csontok, melyeket már lecsupaszítottak a madarak. Mellettük
más csontok is hevernek, a végük összemarcangolva, mintha
elcibálták és marakodtak volna fölöttük.
– Hiénák – állapítja meg Hammond tömören. – De nem a
hiénák ölték meg őket.
Kényszerítem magamat, hogy odanézzek. A dögevők a lágy
szövetekkel kezdik: ilyen a szem, az arc és a has. Az egyik
összemarcangolt arc mintha női lenne. Állkapcsáról a fogai
kivételével minden húst leettek.
– Valószínűleg beduinok – mondja Hector. – Szerencsétlenek.
– Lehettek európaiak is – mondja Hammond kurtán. –
Megrohadva minden hús fekete.
– Haladnunk kellene – mondja a bég. – Biokobobo még
egyórányira van.
Megyünk tovább. Senki nem veti föl, hogy el kellene
temetnünk a holttesteket. A nap már így is magasan jár az égen.
A homokra rogyott tevék szem nélküli arccal bámulnak utánunk.
 Harmincegy

„Fűszeres” – ezt az ízleíró szót legjellemzőbben az édeskés

fűszerek, például a szegfűszeg, fahéj vagy szegfűbors
illatának jellemzésére használják. Külön felhívjuk a kóstolók
figyelmét, hogy ne használják ezt a kifejezést az olyan pikáns,
de nem édeskés fűszerek jellemzésére, mint például a bors, az
oregánó vagy a különféle indiai fűszerek.
Nemzetközi Kávészövetkezet: A kávé érzeti értékelése

Biokobobo a pihenőhely. Minden értelemben oázis: pálmafák

gyűrűjében fészkelő, apró, homokszínű házakból épült falu.
Mellette három kicsi, ragyogó kobaltkék vizű tó található. Az
egyik oldalon a sivatagra nézünk, a másik oldal fölfelé kúszik, a
hegyoldalra.
Több napig maradunk itt. Egyrészt azért, hogy kicsit
Összeszedjük magunkat, másrészt azért, hogy elengedjük a gallák
harci csapatát. Van itt egy kis piac; datolyát, mogyorót,
kókuszdiót, kenyérlepényt és tevetej bol készült sajtot eszünk.
Hectorral úszunk egyet az egyik tavacskában, és kipakolunk
néhány nélkülözhetetlen holmit a ládákból. Döbbenetes, hogy
néhány napi viszontagságos utazás után egy ragyogó vizű
tavacska és a tábori ágy felállítására alkalmas darabka föld
micsoda luxusnak számít!
Írni próbálok. Kedves Emilyl A sivatag közepéről írom Neked
ezeket a sorokat. Vacsoránk nyárson forog a tűz felett– megint
egy kecske: kezdek már kecskeínyenccé válni... De nem tudom
befejezni a levelet, és nem a hőség miatt. Nem tudom őt
pontosan felidézni. Előszedem a poggyászból a kalauzt, és az
egyik ház árnyékában óvatosan kidugaszolok egy-két illatot.
Haloványnak, erőtlennek tűnik mind. Vagy csak egyszerűen nem
érzem már – túl régóta van tele az orrom a mosatlan tevék
áporodott bűzével.
 A sült kecskehúst berberivel megszórva esszük. A berberi
egyfajta csilipaprika-őrlemény: ha egyszer ráérez az ember az
ízére, egészen rá lehet kapni. Fikre és Mulu nem esznek velünk,
ők kicsit arrébb ülnek. Az eunuch néha egy fémfésűvel segít
Fikrének fésülködni. Ilyenkor számomra ismeretlen nyelven,
halkan, de élénken beszélgetnek. Látom, ahogy Fikre fölnevet –
szaporán, könnyedén. Ilyenkor szándékosan Mulu vállához löki a
vállát, mint az iskolás lányok. Mulu csak szégyenlősen mosolyog.
Egyszer-kétszer látom, hogy felém pillant, de a tekintete üres.
Most nyoma sincs annak a sürgető, elfojtott kétségbeesésnek,
amit annak idején a bég sátrában éreztem. Azon veszem észre
magam, hogy azt fontolgatom, nem értettem-e félre talán... De
aztán eszembe jut a markomba nyomott kávészem.

A Biokobobóban töltött második reggelen korán ébredek. Fáradt

sóhajjal fölkelek, nyújtózok egyet és kilépek a szabadba.
A reggeli szürkeségben látom, hogy egy karcsú, kék kendőbe
burkolózó alak siet az egyik tó felé.
Fikre.
Besurran a pálmafák közé, és eltűnik szem elől. Hát persze:
tegnap ő nem tudott fürdeni, hiszen a férfiak mind ott voltak a
tónál. így hát most jött, egyedül. Habozás nélkül a tó túloldala
felé veszem az irányt, és épp időben érkezem, hogy lássam, amint
letekeri magáról a kendőt.
A sápadt fényben ércszínű bőre úgy csillog, mintha politúrozva
lenne. Ahogy belép a vízbe, megpillantom a lába közt a szőrzetét
– mint egy tenyérnyi, sötét szegfűszeg. Apró, izmos mellein a
bimbók szinte feketék.
Úgy nyelem látványát, mohón, szomjazón, mintha egyik kávét
hajtanám fel a másik után. Aztán elfordul tőlem. A háta vékony,
keskeny, olyan hajlékony, mint egy kígyóé, ahogy lehajol, hogy
vizet merítsen a tenyerébe és megmossa az arcát. A hajnali
napfény úgy verődik vissza a víz-cseppekről, mint valami
gyémántzuhatagról. Lebukik a víz alá; prüszkölve újból
felbukkan, és egyenesen felém úszik.
 Visszahúzódom, mielőtt meglátna. Aztán valamiért
meggondolom magam. Előrelépek, határozottan, hogy láthassa,
hogy nézem őt.
Ugyanilyen határozottan ő is felegyenesedik. A tavacska
derékig ér. A víz legördül róla, kifényesítve a fekete bőrt.
Melleiről ékszerek hullanak.
Nyaki ütőeremben érzem szívem lüktetését.
Egy hosszú pillanatig bámulunk egymásra. Aztán a reggeli
csendben kecskék kolompja hangzik.
Fikre megfordul és visszagázol oda, ahol a kendőjét hagyta.
Lába lassan mozog a kristálytiszta vízben.

Csók nélkül nem szerelem a szerelem:

Vér nélkül nem dárda a dárda.

Még mindig nem hallottam tőle más angol szót. És most újra
hallom – azt a furcsa, franciás kiejtést, ahogyan beszél –, és
tudom, hogy kezdek reménytelenül a megszállottja lenni.

Harminckettő

Beszélnem kéne a lánnyal, négyszemközt, de ebben

megakadályoz Hector, aki a pihenőnket arra akarja kihasználni,
hogy lapról lapra átvegye velem A kávé termesztése és a haszon
című opuszt, valamint Ibrahim, aki viszont a költészetről
szeretne diskurálni.
– Jövendő apósod azt mondta nekem, hogy te író vagy,
Robert. Ismered Háfiz munkásságát?
– Sajnos nem.
– De Szaid Akl verseivel csak találkoztál már.
– Tudomásom szerint nem.
– És Shakespeare szonettjeivel?
– Hát persze. – Kissé bosszant az a sejtetés, hogy teljesen
bunkónak tart, csak azért, mert nem olvastam egy-két arabnak az
irományait.
 – Egyszer majd szavalok neked a shirazi Háfiz soraiból. Perzsa
volt, de gondolatai igencsak mélyenszántóak. „Megvizsgáltam az
értelem befolyását a szerelemre, és úgy találtam, hogy annyi az,
mint egyeden esőcsepp a tengerben, amely egy picike nyomot
hagy a felszínen, majd eltűnik egészen...”
– Nagyon érdekes volna.
– Robber? – mennydörög egy másik hang mellettem. – Ezt
hallgasd meg: „Az író a Kilimandzsáró-hegyen ültetett kávét, és
hat hónap múlva azt tapasztalta, hogy a palánták gyönyörűen
növekednek.”
– Ez nagyon megnyugtató, Hector.
– Mint Háfiz: „idd borodat a hárfák hangjaira, mert magában
a szívben is selyemhúrok feszülnek.” Mennyire irigylem az
elhivatottságodat, Robert. A költő az herceg az emberek között.
– Úgy van, Ibrahim.
– „Alkalmanként, ha szorított az idő, helyenként csak durván
kiegyengetett és feszítőrudakkal fellazított talajba palántáztunk,
de ez trehány és nem túl sikeres módszer. Mélyítsd el a
palántaágyásokat, amennyire csak a pénzed és türelmed engedi.”
– Köszönöm, Hector. Ezt mindenképpen észben tartom majd.
Képtelenség ez az egész. A bég szerelemről szóló cseveje és
Hector karókról, palántaágyásokról, árnyas csemetekertről és
talajtakaró fakéregről szóló előadásai mellett semmit nem
tehetek, csak várhatom, hogy induljon tovább a karaván.
Elraktározom emlékezetemben egy kecses fekete test képét,
amint meztelenül egy sivatagi tóba lép. Hetek óta nem voltam
nővel.

– Kérsz egy kis kávét, Robert?

Fölnézek. A bég közeledik, hogy mellém telepedjen. Egy
novellát próbáltam olvasni a Yellow Bookból – valami
szalonbohózatot Meredith tollából. De igazából már akkor sem
tudtam koncentrálni, amikor a bég még nem zavart meg.
– Hozott magával?
– Hát persze. Sosem utazom kávé nélkül. Egy zsákkal mindig
van nálam. – Összecsapja a kezét. – Fikre! Mulu! Egy kis kávét,
ha lennétek szívesek.
 Sietve érkeznek. Egy pillanat múlva már tüzet is raktak,
kipakolták a kávét, megtalálták az agyagedényt és a csészéket,
megdarálták a kávészemeket. A tüzet meggyújtják, és kellő
hőfokúra legyezik. Valahonnan előkerül egy kis tálka rózsavíz.
Mindez csak azért, hogy ihassunk egy kávét, gondolom,
– Hector? – szól oda a bég.
– Hát, ha már főztök, csatlakozom hozzátok.
Mire odáig ér, hogy megmossa az arcunkat a rózsavízzel, Fikre
már izzad – apró, ezüstös gyöngyszemek a fekete bőrén. A
szemébe bámulok. Pillantása üres, kifürkészhetetlen.
Aztán érzem: egy kávészem, a tenyerembe nyomva.
Lenyúlok, és megérintem az egyetlen helyen, ahol sem a bég,
sem Hector nem láthatja: ujjaimat a bokája köré csúsztatom és
egy pillanatra megszorítom.
Továbbra sem látszik semmi a szemében. Egyáltalán semmi.
De hirtelen észreveszem, hogy remeg, mintha hihetetlen
erőfeszítésébe kerülne megőriznie ezt a higgadtságot.

Biokobobóból áthágunk a sík Dahelimale medencén, és a hegyek

felé tartunk. Néha megművelt földterületek mellett haladunk el –
hosszú, keskeny földcsíkok, szemmel láthatólag véletlenszerűen
elszórva a bozótos talajon. Magas négerek sétálgatnak a tájban,
mindig ugyanabban a testtartásban: vállukon keresztben vékony
rúd, mindkét karjuk ráfűzve, kézfejük szabadon lóg. A nők vörös,
türkiz és kék színű, gézszerű anyagokból készült kendőket,
köntösöket tekernek magukra. Homlokukat piaszterek díszítik. A
gyerekek mezítelenek. Kunyhóik rongyokból és bőrökből rakott
kis púpok. Az ember azt érzi, itt semmi állandó és maradandó
nincsen.
Kezd fárasztó lenni ez a végtelen utazás. Már elmúlt az a
veszélyérzet, amit a sivatag átszelése keltett, és egy-egy éjszakán
át tartó menetelés után a hegyek még mindig ugyanolyan
távolinak tűnnek, mint előtte.

Kedves Emily!
Bámulom az üres lapot. Olyan, mint a sósivatag – fénylő
fehérség, amely visszaveri a napot és megszédít. Úgy látszik,
hűtlenül elhagytak engem a szavak, ahogyan minden más is.
 Becsukom a szemem. Felmerül előttem az arca. Homlokát
ráncolja. „Robert, figyelj oda” – mondja. Elmosolyodok, kinyitom
a szemem. De előttem a lap még mindig üres és kérlelhetetlen.
A bég hangja szól.
– Kávé!
Ahogy a pörkölődő kávé illata belengi a tábort, összehajtom a
papírlapot, és az egyik belső zsebembe csúsztatom.
– Jövök.
Képzelődöm csupán, vagy a bég tényleg jobban figyel engem és
Fikrét, amikor a lány a kávét készíti? A nehéz szemhéjak alatt
méltóságteljes és kifürkészhetetlen a tekintete. Fikre megmossa
az arcunkat, majd odanyújtja nekünk a csészéket. Képtelenség
bármi mást is átadni.
De a csésze aljában, ahogy a kávét megiszom, megtalálom.
Egyetlen kávészem, a zacc között.

Hosszú órákon keresztül próbálom megfejteni, mit jelenthetnek

ezek az ajándékok. Talán a kávészemek fajtája jelent valamit? De
amikor jobban megvizsgálom őket, látom, hogy mindegyik csak
harári mokka, ugyanaz, mint amiből az összes többi kávét is főzi.
Aztán rádöbbenek. Nem a kávészemekben rejlik az üzenet.
Maga a titkos átadásuk a lényeg. Azt mondja ezzel, hogy
megajándékoz a bizalmával – az egyetlen dologgal, ami az övé
ezen a világon, az egyetlen dologgal, amit odaajándékozhat.

Végre-valahára, a Biokobobóból való elindulás utáni második

éjszaka a bég figyelmét leköti egy Hectorral folytatott
végeláthatatlan diskurzus az előlegezett munkaszerződés előnyeit
és hátrányait illetően. Lemaradok, és feltűnés nélkül a karaván
végéhez csatlakozom, ahol Fikre gyalogol. Körbetekint, aztán ő is
lemarad. Mintha csak a véletlen tenné, a beduinok között találjuk
magunkat, tevéik elrejtenek minket a többiek szeme elől.
Persze bármikor kihallgathatnak. Rejtjelekkel beszélgetünk
vagy inkább közhelyekkel, csacskaságokkal.
– Nagyon jól beszélsz angolul – mormogom.
– Franciául jobban.
– Je suis Robert. Robert Wallis.
 – Oui. Je sais. Je m’appelle Fikre. Abesszíniaiul a nevem azt
jelenti, „szerelem”.
– Az én nevem, attól tartok, semmit nem jelent.
– De legalább a valódi neved – mondja görbe, mérges
mosollyal.
– Oh. Tehát a Fikre név...
– A gazdám ötlete volt. Akár egy kutya – semmim sincs, még a
nevem sem az enyém.
Most először érzem az erejét annak a – hogy is mondta a bég?
Ellenállás? Talán jobb szó volna rá a szenvedély. Ez az apró lány
olyan, mint egy méreggel és harciassággal edzett, feszesre húzott
rugó.
Hirtelen előrerohan. A bég összehúzott szemmel néz végig a
karaván hosszán. Pár pillanat, és már harminc láb választ el
minket egymástól.
Most már értem, mit jelentettek még azok a kávészemek.
Félreértettem őt, amikor a félelemnek tulajdonítottam azt a
remegést, azt a feszültséget. Nem, ennek a lánynak az életét nem
rettegés vezérli, hanem mélységes mély, mindent felemésztő
harag. Ahogyan más nőt elvakíthat a szerelem, ezt a lányt
elvakítja a megvásárlója iránt érzett gyűlölet. És ami hozzám
vonzza őt, az, részben, a bosszú édes lehetősége.
 Harminchárom

„Édes” – egy kellemes, tiszta, lágy kávé, amiben nem érezhető

semmi erőteljes.
L. K. Smith: A kávékóstolás terminológiája

A vacsora remekül sikerül. Arthur Breweren kívül Pinker

meghívta még az idősebb Lyle-t, aki most már tiszteletbeli
szövetségese a Howell ellen vívott harcban, valamint még néhány
hívét a szabad piacnak. Emily azon kapja magát, hogy reméli, a
képviselő mellé szól majd a helye a vacsoránál. És így is van –
amikor az ebédlőbe lépnek, látja, hogy közvetlenül a politikus bal
oldalán ül, ami örömmel tölti el. Meg egy kis aggodalommal is.
Nem azért aggódik, mert szórakoztatnia kell a vendéget – nem
kétli, hogy képes lesz egy egész vacsorán át politikáról beszélgetni
– hanem azért, mert tudja, apja nem rendelkezett volna így az
ülésrend felől, ha nem gondolná azt, hogy ezzel mindkettőjüknek
a kedvében jár.
És valóban, ahogy leszedték a levesestányérokat, Brewer
figyelmét a másik oldalán ülő nőtől Emilyre fordítja.
– Nos – mondja mosolyogva –, mit szólt Lyle kísérletéhez,
hogy megtörje a cukormonopóliumot?
– Nagyon drámai volt – válaszolja Emily. – De mondja csak,
mint liberális politikus, nem lát valamilyen belső ellentmondást a
szabad kereskedelem ügyében?
Brewer felvonja a szemöldökét.
– Milyen értelemben?
– Ha, mondjuk, a cukor árát mesterségesen magasan tartják,
az nem segíti az olyanokat, mint például Sir Henry Taté abban,
hogy jobb feltételeket biztosítsanak a munkásaiknak?
– De igen – ért egyet Brewer bár nem kötelezi rá.
– Míg ha a piac akarata érvényesül, a munkások mindig csak a
minimumot kapják.
– Így igaz.
 – Így hát a szabad kereskedelem tulajdonképpen a munkások
egyéni szabadságjogait gátolhatja – folytatja Emily –, mert
megakadályozza őket abban, hogy élvezhessék a szabadságuk
által elvileg felkínált lehetőségeket. Nem fognak megszabadulni
sem a betegségektől, sem a szegénységtől, sem az erkölcsi
zülléstől, és nem lesz rá sem lehetőségük, sem hajlandóságuk,
hogy jelenlegi állapotukon változtassanak.
Brewer elragadtatással néz Emilyre.
– Miss Pinker – Emily –, ékesszólóan és dióhéjban
összefoglalta a problémát, amely pillanatnyilag a pártunkat
foglalkoztatja.
– Tényleg? – Emilyt nevetséges büszkeséggel tölti el a bók.
– Gladstone persze úgy gondolta, ha mindent hagyunk úgy,
ahogy van – laissez-faire –, akkor minden a lehető legjobban
alakul majd magától is. De mostanra már kezdenek látszani
ennek az elméletnek a hátrányai. Tudta, hogy a búrok elleni
háborúba behívott emberek felét vissza kellett küldeni a
gyárakba? Egyszerűen alkalmatlanok voltak katonának.
Közöttünk egyesek már az úgynevezett konstruktív
liberalizmusról vagy pozitív szabadságról beszélnek – egy
gondoskodó államról, amely óvja az egyén jólétét és
szabadságjogait.
– És ez mit jelentene a gyakorlatban?
Brewer széttárja a karját.
– Nem kevesebbet, mint az állam szerepének teljes
megváltoztatását. Tulajdonképpen magunkra vállalnánk a
felvilágosult munkaadó felelősségeinek nagy részét. Például,
miért ne lennének a munkások valamiféle orvosi ellátásra
jogosultak? Betegszabadságra? Esetleg nyugdíjra is?
Emilynek össze kell szednie magát, hogy el ne tátsa a száját.
– És ez mind benne lesz a programjukban?
– Igen.
– És miből fogják ezt finanszírozni?
– Hát, nyilván nem a teát és kávét terhelő vámokból – azokat
eltökélt szándékunk csökkenteni. Egy országos szintű biztosítási
rendszer kidolgozásáról beszélünk, amelybe minden dolgozó
fizetne a maga lehetőségei szerint. – Elmosolyodik. –
Hangsúlyoznom kell, hogy odáig még nagyon hosszú az út. Még a
párton belül is, Gladstone messzire nyúló árnyékot hagyott maga
után. És – végigpillant az asztalon – néhányakat azok közül,
akiknek a támogatására feltétlenül szükségünk volna, még nem
sikerült teljesen meggyőznünk.
– Hogyan segíthetnék?
– Komolyan gondolja?
– Ennél komolyabban még soha semmit nem gondoltam. –
Pontosan ez az, amiben mindig is hitt: valami középút a
felvilágosult toryk paternalizmusa és a szabad piac
könyörtelensége között. De radikális... izgalmas... nem valami
bágyadt kompromisszum, hanem teljesen új, jövőbe mutató út.
Máris gyorsabban ver a szíve.
– Esetleg még a választókerületben is vállalna munkát? –
kérdezte Brewer hitetlenkedve. – A saját körzetemben,
Ealingben, rendkívül nagy szükségünk volna...
– Szíves örömest! Bármit!
– Miről van szó? – kérdi Pinker kedélyesen az asztalfőről. –
Brewer, miben mesterkedik a lányommal?
Brewer Emilyn tartja a tekintetét, úgy válaszol.
– Miss Pinker önkéntesnek ajánlkozik, Samuel. Nem tudtam,
hogy ennyire érdekli őt a politika. Természetesen, mindenekelőtt
az ön hozzájárulását kértem volna...
Pinker engedékenyen mosolyog.
– Hogy Emily mit csinál a szabad idejében, abba én nem
szólok bele. Ha hasznosnak bizonyulhat számodra, Arthur, hát
akkor fogd csak be.
 Harmincnégy

„Gazdag” – azt jelenti, hogy a gázok és gőzök különlegesen

nagy arányban vannak jelen.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Másnap délután, amikor szundítani próbálunk, nagy jövés-

menés támad. Puskalövések hangjára ébredek kábultan. Az egyik
beduint három másik tartja lefogva. A fogoly könyörög, végtelen
folyamként ömlenek szájából a szavak. Felállítják, majd újra a
földre lökik, durván belerúgnak, s közben ő szünet nélkül
tiltakozik. Kiderül, hogy rajtakapták, amint a bég árukészletéből
próbált valamivel meglépni.
Rögtönzött bíróságot állítanak fel – körben guggoló beduinok,
középen egy szék a bég számára, kissé oldalra két másik szék
Hectornak és nekem. Sejtem, hogy valami kellemetlen dolog van
készülőben, ezért próbálok lemondani a helyemről, de a
beduinok nem örülnek ennek.
– Végig kell nézned, Robert – mondja a bég monoton hangon.
– Ami őket illeti, úgy tartják, nagy szolgálatot tesznek nekünk
azzal, hogy törvényt ülnek a fickó fölött.
Vonakodva ülök le. A férfit bevonszolják a kör közepébe, és
térdre kényszerítik a bég előtt. Váltanak néhány szót. Pár
mondatnál több nem esik. Előkerül egy kard, amit a kereskedő
kezébe adnak.
Két beduin talpra állítja a vádlottat. Kifeszítik, mindkét karját
egy-egy ember húzza. Folyamatos tiltakozása sikításba megy át. A
bég odalép hozzá. Lendül a penge. A rabot lefogó egyik ember
hátraesik, majd egy pillanat múlva a rab is lezuhan az ellenkező
irányba.
Az, aki a rab bal kezét fogta, még mindig fogja azt. A rab pedig
sokkoltan bámulja a vérző csonkot. A vér szörnyű, bugyogó
forrásként ömlik.
 Az egyik tevehajcsár odalép, különösebb sietség nélkül
szorítókötést csavar a vérző csuklóra, és elvezeti a rabot. A
levágott kezet a bég elé lökik a porba, aki nem vesz róla
tudomást. Kezéből kiejti a kardot, és határozott léptekkel
elhagyja a kört. A beduinok, akik eddig némán figyelték az
eseményeket, most egymáshoz fordulnak, és udvarias társalgásba
kezdenek, mintha csak valami magánestélyen vennének részt.

Később látom a béget, aki mogorván áll a poggyász mellett. Nem

akarom megzavarni, de odajön hozzám.
– Gondolom, elítéled az iménti dolgot – mondja nyersen.
– Nem ítélkezem.
– Ha nem hajtom végre azt az ítéletet – amit egyébként az ő
törvényeik írnak elő –, akkor megölték volna a szerencsétlent.
Azonkívül meg úgy tekintettek volna rám, meg rád, meg az összes
ferengire, mint gyenge, impotens emberekre. Az pedig idekint a
sivatagban mindannyiunk számára veszélyes lehet.
– Értem.
– Tényleg? – Vizslatva nézi arcomat, mintha szavaim
értelmével ellentétes reakciót kutatna rajta. De úgy látszik, meg
van elégedve, mert csak mordul egyet. – Ha az emberek ott
Londonban tudnák – teszi még hozzá –, hogy valójában mibe is
kerül a kávé, amit isznak... Igaz, Robert?

Most már elértük a hegyeket. Megközelíthetetlen sziklákon várak

állnak, elég romos állapotban, mellvédjeiket sasok és kányáit
vigyázzák. Szarvas-marhát is látunk – apró, sovány jószágok,
fejüket hosszú, lant formájú szarvak ékesítik. Még a falvak is
megváltoztak. A nomádok púpszerű kunyhói helyett fából és
szalmából épült településeket találunk. Lakóik kerek arcú, lapos
orrú emberek, kicsit olyanok, mint az ausztráliai bennszülöttek.
A középkor és az őskor furcsa keveréke ez: ha a következő sarkon
felbukkanna egy keresztes lovag a paripáján, nem is nagyon
lepődnék meg.
Pelikánoktól nyüzsgő hegyi tó partján ütünk tábort, és egy
falubelitől halat vásárolunk. A fénylő, vakító pikkelyek olyanok,
mintha fémből verték volna őket. Tüzek gyúlnak: nyársra tűzik és
megsütik a halakat. A beduinok evés közben halk mormogással
társalognak, majd egymás után mind elalszanak.
A föld kemény, az éjszaka hideg. Föltápászkodom, és közelebb
húzódok a tűzhöz. A hirtelen fellobbanó láng fénye egy arcot
világít meg a tűz másik oldalán. A parazsat bámulja. Ragyogó bőr
és fényes, harcias szemek verik vissza a tűz fényét. A fejkendő
alatt tündéri szépségű arc. Londonban bármelyik lány ölni volna
képes egy ilyen arcformáért.
– Csak rád tudok gondolni, semmi másra – súgom.
Egy pillanatig azt hiszem, talán nem értette. Aztán élesen
megszólal dallamos akcentusával:
– Ne mondd ezt. Ő is mindig csak ezt mondja.
– Talán mert igaz.
Megvető hangot hallat.
– Elmondta neked, hogyan szerzett meg?
– El.
– Szereti azt a történetet. De nem hiszem, hogy fölmerül
benne, hogy talán jobban örültem volna, ha az a másik vesz meg.
– És, jobban örültél volna?
Megvonja a vállát.
– A vásár előtt össze kellett szednünk a holminkat. Már
korábban fölfedeztem a falon egy repedt üvegcsempét. Addig
vájtam, amíg ki nem bontottam a törött üvegdarabot. Aztán
becsomagoltam a ruháim közé. Azt terveztem, hogy amikor az új
tulajdonosom el akarja venni, amiért fizetett, elvágom vele
először az ő torkát, aztán az enyémet.
Tekintete újra a kialvó tűzbe mered.
– Éjszakáról éjszakára vártam. De a bég csak nem jött. Ez
csakis azt jelenthette, hogy el akar adni. De azt sem tette. Nem
értettem a dolgot... Aztán kezdtem rájönni. Azt akarta, hogy az
övé legyek, de meg is akart őrizni, mint valami értéktárgyat, amit
csakis ő vehet elő a dobozából, hogy gyönyörködjön benne,
azután visszategye.
Felém fordul, fölemeli az állát. A félhomályban látom,
mennyire fehérek a fogai a nyitott ajkai mögött.
 Feléje hajolok. Egy pillanatnyi habozás, majd ajkaimmal
hozzáérek az Övéhez. Két keze közé fogja a fejemet, és elfúló
hangon így szól:
– Adhatják-vehetik a testemet. De a szívem csakis az enyém.
Újabb csók, ezúttal mélyebb. Körbenéz, az alvó alakokra.
– Óvatosnak kell lennünk. Kevesebbért is haltak már emberek,
– Fogja a takaróinkat, és a fejünkre húzza, hogy eltakarjanak.
És ott, a sötétben – a takarókból készült barlangban, akár
valami gyerekjátékban – ott van leheletének illata: mirha,
szegfűszeg, ibolya és pézsma... És a bőrének, a nyelvének az íze, a
csók édes melege, a hangok, amiket hallat, az elakadó lélegzete.
És a szavak, amiket súg, miközben ajkaimat ízlelgeti:
– Egész életemben terád vártam.

Harmincöt

„Cserzett” – a jól kikészített bőr erőteljes, állatias szaga.

Lenoir: Le Nez du Café

Így hát Emily tevékenységi köre kiegészül a liberális politikai

irányzat számára végzett munkával. Hetente háromszor vonatra
száll a Waterloo pályaudvaron, és elmegy Ealingbe, hogy
segédkezzék Arthur körzeti választási irodájában. Az önkéntesek
között van több más női választójogi aktivista is. A munka
érdekes – sőt, több mint érdekes: izgalmas. Az elvtársiasságnak
és igyekezetnek az a légköre... Az a sokféle ember, akik sokféle
háttérrel és különböző motivációktól vezérelten, de mind
egyazon cél, egyazon ideál szolgálatában fog össze.
Mert az ideálok mind összefüggenek. Ezt most már látja. Látja,
hogy a világ két részre oszlik: vannak, akik csak kihasználni
akarják, önös érdekből, és vannak, akik megváltoztatni szeretnék,
a közjó érdekében. Ha az ember a változás oldalán áll,
csatlakoznia kell a többi idealistához. Függetlenül attól, hogy a
női választójog, a börtönök megreformálása, a szegénytörvények
vagy a nyugdíj a szíve ügye, mind ugyanazon az oldalon állnak, és
össze kell fogniuk a hatalom megszerzése érdekében.
És itt van Arthur – ő a kis csoportjuk vezetője, de könnyedén
mozog ebben a szerepében, és mindig ügyel arra, hogy
megköszönje az önkéntesek munkáját. Néha meghív egy-egy
kisebb csoportot teára az Alsóházba. Amikor Emily is a
meghívottak közé kerül, duplán örül, mert tudja, hogy Arthur
nem kezeli őt megkülönböztetett figyelemmel. Felvezeti őt a
hölgyek karzatára, ahonnan, kovácsoltvasból készült elválasztó
mögé rejtve, a nők is figyelemmel kísérhetik a parlamenti
munkát. A vita a háborúról szól – a liberálisok azt követelik a
kormánytól, hogy garantálják a külföldi harcterekről visszatérő
katonák munkahelyét. Emilyt megdöbbenti a pezsgő hangulat. A
Ház leginkább a tőzsdén látott cukorbokszra emlékezteti. De az
agresszió, a harc itt még annál is rituálisabb. Látja, amint a
képviselők üvöltve vágnak sértéseket egymás fejéhez, majd öt
perc múlva egymás vállát lazán átkarolva távoznak az
ülésteremből.
Arthur kérdést intéz a Házhoz. Elszánt udvariassággal küzd,
míg meg nem hallgatják, és végül úgy tűnik, egy apróbb
napirendi pontban győzelmet könyvelhet el magának. „Úgy van!”
„Úgy van!” zengik kórusban a képviselők, amikor leül. Később,
amikor Emily az előcsarnokban találkozik vele, csak úgy árad
belőle a büszkeség.
– Látta, hogy megpiszkáltam a haditengerészetet? – kiabálja.
– Ennek nem örülnek majd. – Emily gratulál neki. Egy csapat
férfi siet el mellettük. Egyikük megáll.
– Szép munka volt, Brewer – mondja kedélyesen, és
megveregeti a vállát.
– Köszönöm, uram – mondja Arthur büszkén. A férfi
pillantása – kedves, ragyogó pillantása – Emily felé fordul.
– És ő kicsoda? – kérdi.
– Miss Emily Pinker, Sir Henry Campbell-Bannerman. Nagy
reformer – teszi hozzá Arthur, Emily kedvéért.
– És mit szól a mi parlamentünkhöz, Miss Pinker?
– Csodálatos – válaszolja Emily őszintén. – Oly sokan vannak,
akik tényleg tenni akarnak valamit. Előremozdítani a dolgokat.
 – Valóban, bár legalább ugyanannyian vannak, akik épp az
ellenkezőjét akarják – mondja Sir Henry, viccesen rázva a fejét. A
körülötte levő férfiak szolgálatkészen nevetnek. Emilyt egy
pillanatra átjárja ennek az okos, energikus, rátermett
elvtársiasságnak a melege – mintha ő maga is a csoportjukhoz
tartozna.
– Miss Pinkert különösen érdekli a női választójog ügye –
mondja Brewer.
– Ah! És ahogy bizonyára észrevette – mondja Sir Henry a
körülötte álló fiatalemberek felé intve –, mi itt mind férfiak
vagyunk. Intézményünket a parlamentek anyjának tartjuk, de
azokat, akik valóban anyák lehetnének, kizárjuk az
üléstermekből. Talán megérjük azt a napot, Miss Pinker, amikor
ön nemcsak szavazni tud majd, de önre is szavazhatnak.
– Tényleg így gondolja?
Sir Henry elmosolyodik, mintha azt kérdezné, hogyan is lehet
ilyesmiben kételkedni. Aztán egy biccentéssel már tovább is áll,
egyik segédjével mély beszélgetésbe merülve. Kísérete a nyomába
szegődik. Emily érzi, hogy a nagy reformer optimizmusa fényt
gyújt benne, mint egy villanyégő.
Arthur elkísérte őt a Westminster híd melletti földalatti-
állomásra, hogy föltegye egy Limehouse felé tartó vonatra.
Miután a férfi elköszön tőle, Emilyt furcsa gyász fogja el – mintha
egy kedves, de szigorú angyal épp most zárta volna ki őt az
Édenkertből.

Harminchat

Még egy utazással töltött nap. De most már megváltozott

körülöttünk a táj. A hegyoldalakon teraszokat alakítottak ki
mezőgazdasági művelésre. A magas hágókról lenézve olyan,
mintha valaki hatalmas fésűvel szántotta volna fel a földet. Néha
megpillantok egy-két sötét, viaszos levelű bokrot. Hector
megbökdös és elégedetten morog.
– Látod? Kávé.
 Kíváncsiságból az egyik ilyen bokor mellé kormányozom
tevémet, és közelebbről is megvizsgálom. Az egész bokor tele van
apró, fehér virágokkal, szirmaik édes, erőteljes illatot árasztanak,
amikor összemorzsolom az ujjaimmal; tömzsi, pufók kis virágok,
majdnem mint a kaktuszé, tele illatos lével. Illatuk egyértelműen
a kávéé, de keveredik bele árnyalatnyi jázmin és lőne is, ami még
az én agyonizzadt útiruhám bűze mellett is érezhető.
Az ágakról sárga, cseresznyeszerű termések lógnak, kövérek,
gyümölcshússal teltek. Egyet leszedek, és kísérletképpen
beleharapok. De az íze keserű, szájat összehúzó, mint a citrom.
Az illat, mint később fölfedezem, este a legerősebb. Ahogy
leszáll az éjszaka, a sötétséget belengő, jellegzetes
kávécserjeillatot a szájpadlásomon is érzem. Néha beléje
ütközöm; mint a pókhálót, úgy szakítom át ezeket a levegőben
ökörnyálként úszó illatfoszlányokat.

Fikre minden egyes pihenőnél készít nekünk kávét – erőset,

illatosat. Amikor megtörli arcomat a kendővel, érzem ujjai enyhe
nyomását. Lassan, finoman simít végig, hosszan kényeztetve az
ajkaimat, a szemhéjamat és az orrcimpámat. Alig kapok levegőt.
Örökkévalóságnak tűnnek ezek a simítások, bár gyanítom, hogy a
lány ugyanennyi időt szán Hectorra és a bégre is.
Mielőtt ellép tőlem, mindig odanyom a markomba egy
kávészemet. Vagy, ha oda éppen nem teheti, akkor máshová – a
galléromba, ingem gombjai közé. Néha csak menet közben
találom meg – apró, könnyed érintés valahol a testemen, jelezve
ottlétüket, mint az a picike szemcse a gyöngykagyló szívében. És
néha egy pillantás is, egy felragyogó mosoly, csakis az én
kedvemért, aztán elfordul gyorsan; fogak és szemek fehérjének
villanása a fejkendője mélyén.

A nappalok hosszúak, fullasztóak, szélcsendesek. Szemem

állandóan le akar csukódni, mintha kábítószer hatása alatt
lennék. A teve ringása eléri a fejemet is; hosszú, szüntelen,
szexuális ritmussá válik.
Obszcén, buja fantáziaképek táncolnak szédült fejem körül,
mint a legyek. Elhessegethetném őket, de tudom, hogy
pillanatokon belül visszatérnek.
Újabb megálló. Csak egyetlenegyszer sikerül Fikrével szót
váltanom. Miközben lemálházzuk az állatokat, egy pillanatra a
tevék takarásába kerülünk.
– Harárban van egy raktárépület, amihez a bég bérlőt keres –
mondja sietősen. – Egy francia kávékereskedőé volt. Mondd
neki, hogy te kiveszed.
– Rendben.
A tevék forgolódnak, de mielőtt bárki megláthatna minket, a
lány már el is tűnt.

A menetoszlop vége felé tevegelek, így eleinte nem látom, miért

állt meg a karaván. Előresietek a többiekhez, akik fölértek egy
hegygerincre.
Alattunk, a termékeny magasfennsík ölében hatalmas tó
csillog. A tó túlsó partján egy város emelkedik. Még ilyen
messziről is jól kivehetőek a várost körülvevő falak és
erődítmények; a háztetőkön lobogó hosszú, tépett zászlók; a
barna vályogházak és a fehér, hagymakupolás minaretek – és
persze a ragadozó madarak, amelyek állandóan ott köröznek a
város fölött, mint legyek a rothadó gyümölcs körül.
– Harár – mondja a bég fölöslegesen. – Megérkeztünk.

Harminchét

„Szegfűszeg” – ez az ínycsiklandó, összetett illat leginkább a

szegfűszegre, a török szegfűre, az orvosságosszekrény
szagára, valamint vaníliára és füstölt termékekre emlékeztet.
Különösen értékelik finom, fűszeres komplexitása miatt,
amely elmélyíti a kávé ízét.
Lenoir: Le Nez du Café

Azonnal érezni lehet, ahogy a fából készült kapukon át a városba

lépünk: a pörkölődő kávé átható, földszerű illata tucatnyi
ablakból árad felénk. Kávéárusok járják az utcákat, hónuk alatt
ezüstkannák. A bazárban a standokon hegyekben állnak a
jutazsákok, csak úgy ontják magukból a politúrozott gyöngyöket.
Ez a kávék városa.
Ibrahim elvisz a francia kereskedő raktárába: piacra néző,
szép, kétemeletes épület. Előző tulajdonosának néhány
személyes tárgyát leszámítva teljesen üres. Van benne egy
franciául vezetett főkönyv, néhány levél, egy könyvekkel teli
fémláda és egy tábori ágy. Az egész hely azt sugallja, hogy sietve
hagyták el. A bég szerint szerencsétlen történet volt. A kereskedő
fiatalemberként érkezett Afrikába; elszánt lelkesedéssel vetette
bele magát a kávéüzletbe, ebből akart meggazdagodni, de aztán
belekeveredett valami kétes ügyletbe. Végül az egyik lába is
teljesen lebénult. Visszament Marseille-be, de később a nővére
levélben tudatta, hogy meghalt. A bég nem titkolja örömét,
amikor közlöm vele, hogy szeretném kibérelni az épületet.
Eközben Hector felbérel egy munkavezetőt, Jimót, akinek van
kávétermesztési gyakorlata. Útitársam egyetlen perccel sem
hajlandó tovább Harárban maradni, mint az feltétlenül
szükséges.
– Holnap indulunk. Amint megvásároltuk a vetőmagnak valót.
– Néhány napon már biztosan nem múlik.
– Ebben nagyon tévedsz, Robert. Most már igazi ültetvényes
vagy, meg kell tanulnod az évszakok ütemével dolgozni. Az
esőzések...
– Ja, az esőzések. Valahogy mindig elfelejtem ezeket az
esőzéseket.
Orra alatt mormog valami cifrát, ahogy elfordul.

A piacon nemcsak kávét találok, hanem sáfrányt, indigót,

cibetmacskától származó illatanyagot és elefántcsontot is, meg
vagy tucatnyi olyan gyümölcsöt, amilyet még nem is láttam. És
megtalálom Fikrét is. Éppen élelmiszert vásárol.
Sötétvörös köntöst visel, a köntös felső részét a hajára borítva.
Elfordítja a fejét, és ereimben felgyorsul a vér annak a tökéletes
arcélnek a láttán.
– Nem szabad, hogy együtt lássanak – súgja, kézbe véve egy
mangót, és megnyomkodva azt vékony, sötét ujjaival, mintha
kizárólag a gyümölcs érettsége érdekelné.
 – Kibéreltem a francia kereskedő házát – motyogom. –
Találkozhatnánk ott?
Fikre átnyújt az árusnak néhány pénzérmét.
– Megpróbálok eljönni alkonyaikor.
Azzal el is tűnik – egy sötétvörös köntös az árnyak között.

Alkonyatkor várok rá.

Körbejárok a házban. Több apró darázsfészket találok a szobák
sarkaiban. Az egyik mennyezet alá befészkelt egy papagáj, alatta
a padló tele van az ürülékével. Hogy múljon az idő, a francia
kereskedő papírjait nézegetem.

Tétel: 1 göngyöleg festett gyapjú. A kék merinói jó minőségű,

csakúgy, mint a vörös flanel. Az általam kínált ár mellett
önnek nincs mitől tartania, csak a férgektől, ha túl sokáig
tárolják, de jelenleg kitűnő állapotban van.

Valami hang. Fölnézek. Itt van, sietve jön felém, mezítláb a

deszkapadlón. Vörös csuklyája alatt szeme fényesen ragyog.
Megáll. Egy pillanatig csak bámuljuk egymást. Ha vissza akarunk
lépni a szakadék széléről, most kell megtennünk. Aztán kitárom a
karomat, és a lány egy feltörő sóhajjal a karjaimba fiit. A bőrének
kávéíze van – egész nap a bég zsákjai között dolgozott, és ajkán,
nyakán még mindig ott van a pörkölődő kávészemek füstös,
pirított íze. És még valami: fűszerek és illatok keveréke –
kardamon, rózsavíz és mirha.
Nagy sokára aztán kicsit elhúzódik tőlem.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz – súgja, egyik kezét az
arcomhoz emelve.
– Milyen?
– Hogy ennyire foglak akarni. Olyan, mint az éhség.
Érzem, ahogy ujjai becsúsznak az ingem alá, hűvös érintésüket
meztelen bőrömön, ahogy újra csókolózunk.
– Nem maradhatok – mondja. – Csak pár percem van, de látni
akartalak.
Hozzám simul. Hozzányomom testemet a testéhez, tüzesen.
– Várnunk kell – mondja, szinte önmagának.
– Mire kell várnunk? – lihegem.
 Minden mondat egy évszázadig tart, csókok közé csempésszük
be a szavakat.
– Hogy elmenjen. Vissza a partra a kávészállítmányával.
– És akkor mi lesz?
– Hát nem érted? Odaadom magam neked. Ez az egyetlen
megoldás.

Arckifejezése diadalmas. Mindent kigondolt. Lefekszik velem –

hogy elveszítse értékes szüzességét. A bég befektetése elszáll,
mintha csak a sivatagban szórta volna szét. Ez lesz az ő nagy
bosszúja megvásárlója fölött,
– Ha megtudja, iszonyú dühös lesz.
– Igen – mondja. – Meg fog ölni. De így is megöl, azzal, hogy
így tart. És ha csak egyetlen éjszakát együtt tölthetünk... –
Mélyen a szemembe néz. – Meg fogja érni. Legalább úgy halok
meg, hogy tudom, mi a szerelem.
Szinte rosszul leszek a baljós előérzettől.
– Kell, hogy legyen más megoldás is. Ami kevésbé veszélyes.
Megrázza a fejét.
– Ne félj, sosem tudja meg, hogy te voltál az. Még ha meg is
kínoznak a halálom előtt.
– Nem kell meghalnod – mondom szaporán. – Figyelj rám,
Fikre. Senkinek nem kell meghalnia.
– Nem számít – súgja. – Egyetlen szerelmes éjszaka, s aztán a
halál. Az elég.
– Nem, Fikre. Megígérem, hogy kitalálok valamit...
– Csókolj meg – mondja. Megteszem. – Készen állok, bármit
is tesz majd velem. Csak ki kell vámunk, hogy elmenjen. Ennyi az
egész.
Fájdalmas nyögéssel engedem el. Hátralép tőlem, megfordul,
tétovázik egy pillanatig, még egyszer, utoljára visszanéz rám.
Aztán már csak az illata marad utána – kávé, rózsavíz és
fűszerek.
 Harmincnyolc

Yamara
Augusztus

Kedves Hunt barátom!

Most már magunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó nyomait

is, és mélyen az erdő sűrűjében járunk, a megművelendő terület
után kutatva. Olyan, mintha a kőkorszakba érkeztünk volna –
nincsenek épületek, csak nádkunyhók, nincsenek utak, csak
vadcsapások, és olyan sűrű a fejünk fölött a lombsátor, hogy
csak annyit látunk a napból, mint egy giliszta a virágágyás
mélyéről. Néha egy-egy tisztásra bukkanunk, ahol hatalmas,
embermagasságú, csiricsáré díszekkel pingált falloszok állnak.
Úgy gondoljuk, valami dzsu-dzsuk vagy bálványok lehetnek.
Furcsa bennszülöttekkel találkozunk. Úgy látszik, minden
völgy más és más törzsnek ad otthont. A legények elefántcsont
karkötőkkel és réz fülbevalókkal ékesítik magukat, a lányok
pedig vörösre festik a hajukat vagy fehérre meszelik az arcukat.
Mindenki – nők, férfiak, gyerekek – hatalmas, dohánylevelekből
csavart szivarokat szív, és senki nem fárasztja agyon magát a
munkával, Tegnap elcseréltem egy horgászhorgot egy
oroszlánfog nyakláncért. A szagból ítélve ez az oroszlán tényleg
húsevő volt, a fogkeféjét pedig régen elveszíthette. De már előre
elképzelem, micsoda hatást fog ez kelteni, amikor majd
megjelenek vele a Café Rayalban.
De történt velem valami más is – olyan furcsa dolog hogy tán
le sem merem írni, nehogy azt hidd, teljesen megörültem. De
valakinek el kell mondanom, és ez a valaki természetesen nem
lehet Hector. Íme hát, barátom: azt hiszem, szerelmes vagyok.
Igen: bármilyen hihetetlenül is hangzik, itt a vadon közepén
hatalmas szenvedély kerített hatalmába. Imádatom tárgya egy
Fikre nevű afrikai leány. S ami talán még hihetetlenebbé teszi a
dolgot: ez egy szolgáló, vagy afféle. De igen művelt, és egészen
különleges élete volt. Nyilván kitaláltad, hogy a helyzet
igencsak kényes. A hölgy ugyanis másvalakihez tartozik, aki
iránt semmiféle vonzalmat nem érez. Bármi történjék is, nem
látok semmi esélyt arra, hogy elvehessem feleségül, és igencsak
kínos volna felbontanom az eljegyzésemet Emilyvel miközben az
apjának az ültetvényét igazgatom. Úgyhogy csiklandós a dolog
minden szempontból. Csak azt tudom, hogy soha senki iránt így
még nem éreztem – és azt hiszem, ő is így érez irántam. Szédült,
édes bódulatban ülök a tevenyeregben, kába mosollyal idézve
fel újra és újra emlékezetemben a legutóbbi találkozásunkat.
Hector már azzal gyanúsított, hogy khatot rágtam, ez egy
errefelé elterjedt narkotikum. De egyáltalán nem vagyok
eltompulva, sőt! Hónapok óta nem éreztem magam ennyire
elevennek.
Fogalmam sincs, mikor tudom ezt postázni – remélem, oda
tudom adni valakinek, aki a partvidékre tart. A sűrű vadon
nyiladékai között kitekintve a végtelen, zölddel teli völgyekre
néha olyan érzésem támad, mintha átlépnék valami küszöböt,
mintha átnyomakodni készülnék egy hatalmas sövényen, és
teljesen eltűnnék az emberek szeme elől.

Üdvözlettel,
Robert
 HARMADIK RÉSZ

A dzsungel törvénye
A tőke és a vállalkozások számára friss termőterületeket
kínálva új körzetek nyíltak meg, amelyek felvirágzásukkal
megváltoztatták a környező vidék arculatát is. Az egykori
sűrű dzsungelek helyén most az iparágra jellemző, szép zöld
ültetvények virítanak, melyek között az európai gazdatisztek
bungalói fehérlenek. A Természet kezéből az Ember kezébe
kerülnek át a dolgok, és ha végigpillantunk egy ilyen, nemrég
tulajdonost váltott területen, akkor nem mindennapi
élményben lehet részünk. A barbár őslakosoktól elvett földek
csinos és termékeny ültetvényeit itt-ott még irdatlan, vad
hegyoldalak veszik körül, amelyeket ellep az őserdők
burjánzó növényzete. De ezek is csak a favágó fejszéjére
várnak...
Edwin Lester Arnold: A kávé: termesztése és a haszon, 1886

Időnként elérkezik egy-egy pillanat, amikor valamely új ötlet

vagy benyomás hatására az emberi elme kitágul, és soha
többé nem zsugorodik vissza előző méreteire.
Oliver Wendell Holmes: A reggelizőasztal kényura
 Harminckilenc

„Kávévirág” – ez a kávécserje szép fehér virágjának édes

illata, amelyet a XVII. században arab jázminnak neveztek,
mert a két növény annyira hasonló. A kávé ezt a kellemes,
vidám árnyalatot a Jasminium grandiflorum illóolajától kapja,
amely gyümölcsösebb és illatosabb, mint az arab vagy
sambac jázminé.
Lenoir: Le Nez du Café

Hajnalodott a dzsungel fölött, és a lombsátoron egyszerre

szivárgott át fény és hang: a nap első sugarait, mint mindig,
csivitelés, kiáltozás, ordítás, zajongás és csörgés-zörgés követte,
ami aztán lassan a reggel fáradt neszezésévé csendesült. Fent a
hegyen a fehér emberek horkoltak tábori ágyukon. A
bennszülöttek falvában a nők fát raktak a közös tűzre, kávét
őröltek a mozsárban, és kimentek a szurdokba kakálni, aztán
visszajöttek, és fölébresztették a férjeiket. Hűvös volt a hajnal – a
reggelit a tűz köré guggolva, színes takarókba burkolózva
költötték el.
Egyetlenegy beszédtéma volt csupán: az újabb jövevények.
Járt már itt fehér ember őelőttük is, átvágtak a völgyön hosszú
karavánjaikkal és felszereléseikkel. De ezek itt mások voltak:
házat építettek. Igaz, nagyon rossz házat, túl közel a patakhoz,
úgyhogy ellepik majd a hangyák, amikor beállnak az esőzések, és
túl közel a szurdokhoz is, így állataik előbb-utóbb kitörik majd a
lábukat, de mégiscsak házat. Mit akarhatnak? Senki sem tudta.
Egyvalaki különösen nyugtalan volt a helybéliek között: Kiku,
a javas-asszony. Csak ült egymagában, mélyen a gondolataiba
merülve. Mert az igaz, hogy a fehérek egyelőre nem viselkedtek
ellenségesen, de Kiku attól félt, hogy az ideköltözésük még az
ellenségeskedésnél is rosszabb valamit idéz majd elő. Kiku nem
tudta, mi lehet ez a valami, vagy hogy honnan jön ez a rossz
előérzet. Arra gondolt, talán az ayyanaa beszél hozzá, az erdő
szelleme, aki néha olyasmiket mondott el neki, amit egyébként
nem tudhatna senki. így hát külön ült a többiektől, és próbált az
erdőre figyelni, ahogy más megpróbálná egy zajos szoba minden
hangját kiiktatni, hogy hallhassa a szomszéd szobából jövő
suttogást.
Tudta már, mitől fél az erdő: a változástól. Kiku ezen
elcsodálkozott, mert bár az emberi természethez hozzátartozott a
változástól való félelem, a változás eddig nem érintette az erdőt.
Akárcsak a vizet, az erdőt is meg lehet zavarni, föl lehet forgatni,
de a vízhez hasonlóan az erdő is mindig visszatér, visszafoglalja
mindazt, ami az övé volt, és nyomtalanul eltünteti, amit az ember
egy életen át vele művelt.
– Megmondom én nektek, miről van szó – mondta egy
Bayanna névre hallgató fiatalember. – Azért jöttek, hogy
megöljék a leopárdot.
Általános bólogatás tört ki. Hát persze – a leopárd. Az utóbbi
hónapokban többször is láttak egy leopárdot a völgyben, és ez
komoly aggodalommal töltötte el a kisgyermekes szülőket. Ha a
fehér ember azért jött, hogy levadássza, az mindenkinek jó volna
– vagyis hát a leopárdon kívül mindenki másnak. A bőréből a
fehér ember csinálhat magának valami ruhát, a falubeliek pedig
nagyobb biztonságban élhetnének. Falujukban eddig egyetlenegy
ember ölt csak leopárdot – Tahomen, a törzsfőnökük, de annak is
van már vagy húsz éve, amikor még fiatal volt. Alkalmanként
még felöltötte az állat bőrét, de azt már igencsak kikezdték a
molyok és egyéb rovarok, úgyhogy mostanra már a szó minden
értelmében nyúzottan nézett ki.
Nagyon szerették volna, ha tényleg a leopárd hozta volna ide a
fehér embert, ezért általános volt a reménykedés, hogy így is van.
A reményből gyorsan egyetértés lett, az egyetértésből
bizonyosság, úgyhogy hamarosan mindenben megegyeztek. Csak
abban nem, hogy ki fogja megmutatni az idegeneknek a legjobb
leopárdleső helyeket.
Az erdő azt mondta Kikunak, hogy a fehér embert nem
érdeklik a leopárdok, de azt nem mondta meg neki, hogy mi
érdekli. Talán nem jól hallotta az erdőt, vagy talán az erdő sem
tudta, hogy mit mondjon. Vagy talán a fehér ember erdeje van
olyan messzire, hogy időbe telik, míg ideér az üzenet, ahogy egy-
egy széllöketnek is időre van szüksége, hogy a völgy egyik
oldaláról a másikra átérjen. így hát Kiku egyelőre megtartotta a
véleményét magának.

Ekkor hirtelen nagy csattogás és csörtetés hallatszott, melyet

egyenetlen léptek dobogása követett az ösvényen, ahogy két
csizmás és egy csizma nélküli, de az erdei gyalogláshoz ugyanúgy
edzetlen férfi közeledett a falu felé. A falubeliek döbbenten
néztek, volt, aki meg is riadt. Néhány asszony fogta gyermekeit,
és a kunyhók biztonságába sietett velük. Mások viszont a
gyerekeikkel együtt kiszaladtak, hogy jobban lássák, mi történik.
A csörtetés mellé most már hangok is társultak, zengő
torokhangok, és a falubeliek számára érthetetlen szavak.
– Itt kell lennie valahol, száh – mondta az egyik hang.
– Valószínűleg úgyis bemenekültek a fák közé – mondta egy
másik magabiztosan. – A bennszülöttek agya, Wallis, nem úgy
működik, mint az otthoni munkásoké. Bizonyított tény, hogy a
vérük jóval ritkább, s ettől az egész viselkedésük és mozgásuk
sokkal letargikusabb. Nézd csak, mi az ott?
– Ha jól látom, megtaláltuk a lakhelyüket, Hector.
A falubeliek elképedve nézték, ahogy három ember masírozott
be a tisztásra. Kettő közülük rendkívül magas volt, fehér bőrű,
különös ruházatban – egyiküknek, ha lehet, még félelmetesebbé
tette a külsejét az a bozontos vörös szakáll, míg a másikukon zöld
alpakaöltöny és fehér háncskalap volt. A harmadik, egy sötét
bőrű adári, mintás köntöst viselt, kezében hosszú botot tartott, és
rátartian nézett szét maga körül.
– Berrah well – mondta, megvetően mérve végig a
falubelieket. – Ki főnöke ennek a vad településnek??
– Egy pillanat, Jimo – mondta a vörös hajú. Előrelépett. – Na,
most figyeljetek ide, mind! – ordította el magát. – Azért jöttünk
ide – mutatott a földre hogy kávét termesszünk – mutatott a
kávéra, amit az egyik meglepett falubeli ivott egy fabögréből. –
Ha dolgoztok nekünk, és jól dolgoztok, akkor jó fizetést adunk.
Rövid csend következett. Aztán Bayanna így szólt:
– Azt hiszem, kávét akar, mielőtt megy, hogy lelője a
leopárdot. – A falubeliek megkönnyebbülten bólogattak. Hát
persze! Bayanna segítőkészen válaszolt a látogatóknak:
 – Odavezetlek a vadállathoz. – Tudta, hogy nem értik, mit
mond, ezért Tahomen leopárdgúnyájára mutatott, és
dárdahajítást imitált. – Bumm-bumm? – kérdezte reménykedve.
– Bumm-bumm, hát persze – kuncogott Hector. – Nagyszerű.
Tudtam, hogy meg tudunk majd egyezni ezekkel a fickókkal.
Mondd meg nekik, holnap kivágjuk az erdőt. – Fakivágást utánzó
mozdulatokat tett, vagy talán azt mutatta, hogyan fogja ő a
halálra sebzett leopárdot agyonverni egy bunkóval.
Egy másik fiatalemberben felmerült, hogy Bayanna helyett
inkább neki volna joga a leopárdhoz vezetni a fehér embert.
– Én! Én! Majd én elviszlek a leopárdhoz! – vágott közbe
talpra ugorva. Magára mutatott, majd lelkes leopárd-agyonverő
mozdulatokat tett.
– Nagyszerű – zengte a vörös hajú. – Úgy látszik, megvan az
első favágónk. És maga, uram? Igen? Meg maga is?
Egyre több fiatalember nyomakodott előre lelkesen, hogy
bekerüljenek abba a népes csapatba, amelynek tagjai busás
jutalmat fognak kapni csak azért, mert elvezették a fehér embert
a leopárdhoz.
– Látod, Wallis? – fordult a vörös hajú a társához. – Figyeld
meg egy egyszerű munkaszerződés hatását a vadember agyára!
Figyeld csak meg, hogyan törli el a kereskedelem univerzális
nyelvezete egy pillanat alatt a fajok közötti határokat! Csodás
látvány, nem igaz?
– A legteljesebb mértékben – mondta a másik kétkedve. –
Ööö... nem kellene elmagyaráznunk nekik, hogy megvettük ezt a
földet? Hogy mi tulajdonképpen a földesuraik vagyunk?
– Nem hiszem, hogy a primitív agyukkal képesek volnának
fölfogni ezt a tényt. – Hector mindkét kezével az erdőre mutatott.
– Erdő – mindet – bumm-bumm! – kiáltotta.
A vadászok pontosan értették, hogy azt kérdik tőlük, vajon
abban a keleti irányban kelbe keresni a leopárdot. Sokan
egyetértettek, és bólogatva, mosolyogva bátorították Hectort.
Mások szerint a leopárdot inkább nyugat felé lehet megtalálni,
ezért érdemesebb volna mindjárt arra menni. Hiszen, érveltek az
első csoportnak, nem valószínű, hogy a fehér ember örülne egy
több mérföldes, értelmetlen kerülő útnak.
 A keleti frakció hívei azzal vágtak vissza, hogy mélységes sértés
lenne mindjárt az első alkalommal megmondani a fehér
embernek, hogy ő egy tudatlan barom. A helyes eljárás
egyetérteni vele, még akkor is, ha nyilvánvalóan téved. Élénk vita
kerekedett, miközben a keleti pártban támadhatatlan érv merült
fel: ha a fehér embert nyugatra vezetik, és ott tényleg megtalálja a
leopárdot, akkor dolga végeztével hamarosan vissza is megy oda,
ahonnan jött. De ha keleti irányba indulnak, ahogyan ők kérték,
később, mivel arra nem jártak sikerrel, újabb portyára kell majd
őket vinni nyugat felé is, aminek következtében további busás
jutalmakra lehet számítani.
Jimo a fiatalemberek között járkált és kártyákat osztogatott
nekik. Minden kártya, magyarázta, harminc napra van felosztva.
Minden favágással töltött nap után kapnak egy jelet a
kártyájukra, és amikor összegyűlt egy egész hónapnyi jel,
megkapják a munkabérüket. A vadászok csapata tökéletesen
értette, miről van szó. Ezek a jegyek jelentették, hogy élenjáró
leopárdnyom-követőnek választották őket. A kiválasztottak közül
néhányan táncra perdültek, vad ugrálásba kezdtek, és
eljátszották a leopárd halálát.
– Aha! – kiáltott fel a vörös hajú. – Csak pár perce vagyunk itt,
és nézze, máris hogy felvillanyoztuk őket! Meglátja, egy pillanat
alatt tarra vágják nekünk a völgyet!
– Hát, tényleg úgy tűnik – értett vele egyet a társa.
Kiku egyre növekvő nyugtalansággal figyelte ezeket az
előkészületeket. Neki úgy tűnt, hogy a fehér ember a fák
kivágásáról beszélt, nem pedig leopárdvadászatról. De nem ez
zavarta őt – a falubeliek is gyakran vágtak ki fát, ha lombos ágak
kellettek nekik a kunyhók építéséhez. Nem. Kikut leginkább az
zavarta, hogy ha figyelmesen vizsgálta a két fehér embert,
láthatta, hogy mindketten, igaz, más és más módon, de el voltak
varázsolva. És legalább az egyikük esetében az ellenállhatatlan
varázserő, minden valószínűség szerint, a szerelem volt.

Aznap este a falubeli fiatalok táncmulatságot rendeztek, hogy jó

szerencséjük legyen a másnapi leopárdvadászaton. Minél
nagyobb zajt csapnak, annál nagyobb az esélye, hogy az ayyanaa
meghallja őket, és megáldja a vállalkozásukat. Üvöltöztek és
ordítoztak tehát, ahogy csak tudtak. S hogy jobban menjen az
ordítozás, vedelték nyakló nélkül a kölesből erjesztett sört.
– Jesszusom, micsoda lárma! – morgott Hector fél mérfölddel
odébb a tábori ágyában. – Nem fogják föl, hogy holnap
dolgozniuk kell?
– Mit csinálunk, ha nem jönnek?
– Jönni fognak. Láttad, mennyire tetszett nekik a pénzkereseti
lehetőség ötlete.
– Igaz. – Robert egy pillanatig csendben feküdt a maga tábori
ágyán. – Furcsa, hogy ők maguk sosem próbálták termeszteni ezt
a kávét.
– Furcsa? Nem éppen. Miért is próbálták volna? Nem járt itt
előttünk senki, hogy megmutatta volna nekik.
– De annak, amit ők csinálnak, semmi köze sincs az
ültetvényszerű gazdálkodáshoz – folytatta Robert. – Legalábbis
az olyan gazdálkodáshoz, ahogyan mi csináljuk. Semmilyen
késztetésük nincs arra, hogy... Hogy megszelídítsék a dzsungelt.
Csak azt nem értem, hogy miért nem. Lehet, hogy már
megpróbálták, és rájöttek, hogy nem megy. Érted, ugye? Lehet,
hogy van itt valami, amit ők tudnak, és mi nem.
Hector horkantott egyet.
– Szokás szerint már megint rossz irányból közelíted meg a
dolgot, Wallis. Mi tudunk valami olyat, amit ők nem. – Kinyúlt a
közöttük lévő útiládán haloványan pislákoló petróleumlámpa
felé. – Ideje aludnunk.
A lámpa halk sziszegése megszűnt; a szoba sötétbe borult. A
bennszülöttek falujából, ha lehet, még hangosabban hallatszott a
dobok és kiáltozások zaja.
– Jó éjszakát, Hector.
– Jóccakát.

Robert Fikréről álmodott: ahogy fölé hajlik a karcsú, fekete teste,

ahogy a sápadt tekintete a szemébe fúródik, s közben ágyékaik
táján kimondhatatlan élvezetek áramlanak oda-vissza.
„Hamarosan” súgta azzal a dallamos akcentusával. „Most már
hamarosan. Amikor a bég elhagyja Harárt ” Félig felébredt
álmából. A sötétben valami állat nevetett rajta. Lent a faluban a
dobok szüntelen dübögése olyan volt, mint egy új szívnek a
verése, mely ágyéka lüktetését visszhangozta.
A falubeliek kezdtek lerészegedni, és az ő gondolataik is a
szexen jártak. A fiatal férfiak nekivadultan járták a leopárdölő
táncot, de igazából a fiatal nők kedvéért táncoltak, akik a maguk
részéről eltáncolták a zajos boldogságot, amit a faluba
visszahozott leopárdtetem látványa kelt majd, bár igazából ez a
tánc is a férfiak lelkesítését szolgálta.
Kiku oldalt ült és figyelt. Úgy vélte, jobb a táncot a fiatalokra
hagyni. Mert ha egy nőnek a mellei már csak lötyögnek, s nem
hívogatóan rázkódnak, akkor jobb, ha az illető nem nagyon
ugrabugrál. Különben is, tudta már jól, ki fogja aznap este
kunyhója előtt hagyni a dárdáját. Bayanna épp eleget sürgött-
forgott körülötte, ennivalót hozott neki, értésére adva az összes
bámészkodónak, hogy van közöttük valami. Kiku ezt nem is
bánta. Egyrészt azért, mert Bayanna lelkes szerető volt, bár egy
kicsit beképzelt; másrészt pedig voltak Kikunak más okai is, hogy
Bayannát az ágyába engedje.
Ebben a pillanatban az egyik ilyen ok odajött és leült melléje.
– Nem táncolsz – mondta Tahomen.
– Öreg vagyok már a tánchoz – válaszolta Kiku őszintén.
Hanghordozásából a válasznak nem tulajdoníthatnánk nagyobb
jelentőséget, mint Tahomen kijelentésének. Valójában azonban
épp a nézeteltérés lényegét emelte ki ez a hanghordozás.
Tahomen mordult egyet. – Dehogy vagy öreg. Ki mondta ezt
neked? Nevetséges.
Te magad mondtad akarta válaszolni Kiku. Nem szavakkal,
hanem tettel amikor Alayát a házadhoz hoztad második
feleségnek. A tűz felé nézett, ahol a lány a többi fiatal nő között
táncolt. Az a bestia! A mellei olyanok, mint egy-egy kisdinnye, és
szinte meg sem mozdultak, amikor ugrott.
– Alaya jól táncol – mondta Kiku.
– Igen – hagyta rá Tahomen mogorván. Ő is jól tudta, mi a
baja Kikunak. Miért viselkedsz így? szerette volna kérdezni. Hát
persze hogy hoztam még egy feleséget. Miért is ne hoztam
volna? Először is, mert én vagyok a törzsfőnök, és ki hallott már
olyan törzsfőnökröl, akinek csak egy felesége van? Másodszor
pedig, mert gyerekek kellenek, és te nem ajándékoztál meg
eggyel sem. De semmi ilyet nem mondott, mert tudta, hogy
mindezt Kiku is tudja. Engedékenyebben folytatta.
– Mostanában gyakran van a kunyhód előtt Bayanna dárdája.
Kiku cikcakkot rajzolt a porba. – Sok dolga van annak a
dárdának.
– És Bayanna nagyon jól bánik vele – Tahomen leheletnyi
szünetet tartott –, legalábbis ő azt mondja.
Kiku nem akarta, hogy Tahomen azt higgye, a szeretője kárára
tett néhány szellemes megjegyzéssel kárpótolhatja őt a neki
okozott sérelmekért, ezért a mosolyát elrejtve továbbra is csak
rajzolgatott maga előtt a porba.
– És így te sem értél rá eljönni az én kunyhómba – jegyezte
meg Tahomen.
– Ahogyan te sem jöttél az enyémbe.
– Még ha akartam volna is menni, Bayanna dárdája mindig ott
volt.
– De nem jöttél, úgyhogy mindegy.
– Honnan tudod, hogy nem jöttem?
Mert füleltem, hogy hallak-e, akarta mondani Kiku. – Mert
túlságosan is el voltál foglalva Alayával, természetesen.
– „Egy új feleség olyan, mint a kávécserje: gyorsan le kell
szüretelni” – idézte Tahomen.
– Pontosan, – És aztán, mert csak nem tudta megállni, ő is
idézett neki egy közmondást: – „Egy férfinak lehet sok felesége,
egy nőnek meg sok szeretője.”
Tahomen bólintott. Mint oly sok közmondásuk, az, amit Kiku
most említett, a saafu, más szóval az egyensúly és a kölcsönösség
fontosságát fejezte ki.
– De tudod, hogy úgy kezdődik a mondás: „egy férfinak lehet
sok felesége”.
Érezve, hogy csapdába esett, Kiku tüskésen válaszolt.
– Hát persze. Senki nem mondja, hogy ne legyen több
feleséged. Legyen három. Legyen négy! Legyen annyi, amennyit
csak akarsz!
Tahomen sóhajtott egyet.
– Csak azért, mert Alayát is feleségül vettem, nem változott
meg rólad a véleményem. Még mindig te vagy az első feleség.
 – Hogy érted azt, hogy „még mindig”? Ezelőtt sosem voltam
első feleség. Csak a feleség.
– Úgy értettem, mindig tisztelni foglak.
Tisztelni. Mire megy egy nő a tisztelettel, gondolta Kiku,
amikor mellekre és kisbabákra vágyik, meg arra, hogy csodálják?
Mire jó az elsőség, ha csak annyit jelent, hogy egy nő már túl öreg
ahhoz, hogy szeressék?
Tahomen még egyet sóhajtott.
– Talán, majd ha máshová viszi Bayanna a dárdáját, akkor.
Egy darabig csendben ültek. Végül Tahomen megszólalt:
– Itt ez a leopárd...
– Mi van vele?
– Te tényleg elhiszed, hogy csakis azért jött el ilyen messzire a
fehér ember, hogy segítsen nekünk leteríteni?
Kiku szótlanul csak vállat vont.
– Én sem hiszem – mondta Tahomen. Beleköpött a tűzbe. –
De nem is baj. Örülök, hogy nem kell nekik a leopárd. Szeretném
azt magam elintézni.
– Te?
– Igen. Miért is ne?
– A te korodban már jobb, ha a vadászatot a fiatalokra bízzák.
– Túl öregnek tartasz? – kérdezte Tahomen tettetett
megrökönyödéssel. – Ezt beszélik az emberek? Hogy túl öreg
vagyok már ahhoz, hogy elejtsek még egy leopárdot?
Kiku felsóhajtott. Tahomen nagyon értett ahhoz, hogy
kiforgassa és visszadobja az ember szavait. Látod – mondta –, én
is öregszem. Es talán szomorkodom miatta? Es – bár ezt soha
nem mondta volna ki hangosan – az egymással szavak nélkül
folytatott vitában most kiabálhatnékja támadt. Nem! De a te
helyzeted más! Te vehetsz új feleséget!
Kifelé azonban csak morgott egyet.
Tahomen szakszerűen újra a tűzbe köpött.
– Különben is, nem csak egyféleképpen lehet elkapni egy
leopárdot – mondta elgondolkodva.
– Ez igaz. De az én tapasztalataim szerint mindegyik módszer
a kísérletező vadász halálával végződik,
– No, majd meglátjuk.
 Negyven

Kuma, a szakács jóval napkelte előtt erős feketekávéval

ébresztette a két fehér embert. Kint Jimo várta őket egy sor kába,
másnapos falubelivel. Többen az alkalom kedvéért varázserejű
mintákat pingáltak magukra, voltak, akik még arcukat is
kifestették az elejtendő fenevad pöttyeit és bajuszát utánozva, bár
néhányuk esetében a festék ledörzsölődött az egyéb éjszakai
tevékenységek során. Kezükben fejsze, bunkó, dárda volt.
– Mint a gyerekek – sóhajtotta Hector. – Dárdákkal akarják
kivágni a fákat! Na, ehhez mit szólsz! Jimo, hozzál még néhány
fejszét a raktárból!
Amikor mindenkit kellően fölszereltek, a favágócsapat,
Hectorral az élen, libasorban elindult a dzsungelbe* A skót
egészen a hegytetőig vezette őket. Ott megállt, és a fákra
mutatott.
– Itt! Ezeket kell kivágni!
A falubeliek értetlenül álltak.
– Bwana mondja vágni fát! – kiabálta Jimo. – Egy-kettő, egy-
kettő! Most!
A falubeliek egymásra néztek. Ha most nekiállnak itt fát vágni,
ma már semmiképpen sem találják meg a leopárdot,
– Gyerünk, fiú! – mondta Jimo, és az egyik fiatalabb vadászt
durván egy fa felé taszította. A férfi kelletlenül fölemelte a
fejszéjét, és vágni kezdte a fát.
– Jó! Következő! Vágni! – kiabálta Jimo, a szomszéd fához
vezetve a következő férfit. Hamarosan egy sor döbbent falubeli
vágta keményen a fákat.
Amikor a fák törzsét majdnem teljesen átvágták, Hector
utasította Jimót, hogy vigye a favágókat egy sorral lejjebb, és
kezdjék ott a vágást. Megint dolgoztak, amíg a törzseket
majdnem átvágták, de leálltak, mielőtt a fák kidőltek volna. A
falubeliek morcosán dolgoztak – mostanra már megértették,
hogy nem lesz itt semmiféle leopárdvadászat, de azért még
mindig ott volt a jutalom ígérete. Munka közben kérdéseket
morogtak egymáshoz: mire kellhet nekik ennyi fa? Ezek az
idegenek bizonyára hatalmas kunyhót építenek, vagy az is lehet,
hogy egy egész sor kunyhót. De miért nem vágják ki rendesen a
fákat, miért hagyják őket így, félig átvágva? A fehér ember
biztosan így szokta, de vajon miért?
Folytatták a munkát, amíg újabb sorral lejjebb nem haladtak.
Itt az utukba kerülő egyik fa egy quiltu, szikomorfa volt. A
falubeliek automatikusan, jobbról-balról kikerülték a fát, nem
kezdték el vágni.
– Hé, ott! – kiáltotta Hector. – Egyet kihagytak.
Jimo vállon ragadta az egyik favágót, és visszavezette a
szikomorfához.
– Vágni! – parancsolta.
A férfi először értetlen, majd meglepett, majd riadt képet
vágott. A többiek abbahagyták a munkát, hogy elmagyarázzák a
látogatóknak, mi a baj. Ez a fa, mondták, az asszonyok szent fája.
Ennek ágaiból készülnek a nők varázsvesszői, a siqquee-k.
– Elég ebből a fecsegésből! – szólt oda Hector Jimónak, aki
visszavezette a tiltakozó falubelieket a fáikhoz. – Robert! Ideje
megmutatnunk nekik, hogy nem kérünk mi tőlük semmi olyat,
amit ne lennénk hajlandók magunk is elvégezni.– A fa törzsére
mutatott. – A tiéd az az oldal.
A falubeliek néma döbbenettel nézték, ahogy a fehér emberek
fejszecsapásai nyomán csak úgy repült a forgács. Kemény munka
volt; mindketten csuromvizesre izzadták magukat, mire
elkészültek – azaz majdnem elkészültek: mert a fa szívében ismét
ott hagytak egy keskeny kúpot.

Kora délután volt, mire Hector végre megálljt parancsolt.

Mostanra már vagy harminc-negyven fa állt félig kivágva.
Mindannyian visszacaplattak a hegytetőre, ahol Hector most
kivágatta az emberekkel a legelső fát, amivel a munkát kezdték. A
fa nagy recsegés-ropogással kidőlt, de elakadt az alatta álló fában,
amely valahogyan megtartotta a súlyát. Azt a fát is kivágták, az is
rádőlt alsó szomszédjára. A két fa egyesített súlyát már csak a
hegyoldalt borító összefüggő lombsátor tartotta.
A harmadik fa óriási volt. Magas, nehéz koronájú. Ahogy
recsegve ledőlt, törzse széthasadt: az emberek ijedten ugrottak
félre, ahogy hatalmas tömege a levegőbe lendült. Ágai az alatta
lévő fába csapódtak. Hirtelen reccsenéssel az alsó fa megadta
magát a súlynak – és aztán ezt tette a következő, meg a következő
is, dőlő fatörzsek és ropogó, recsegő gallyak zuhatagává
változtatva az egész hegyoldalt. A lavina mindent magával sodort
– még a fejszéktől érintetlen fák is dominóként dőltek ki végig a
lejtőn. Mintha egy mindenható óriás felpuffasztotta volna
orcáját, és egyetlen fújással a földdel tette volna egyenlővé az
egész dzsungelt. A hang mennydörgésként távolodott a
favágóktól, majd újra vissza feléjük, ide és oda, a völgy minden
oldalából visszhangzott a robaj. Madarak röppentek, por lökődött
a fák zuhanó ágai között a levegőbe, mint egy robbantás után:
minden a levegőbe repült, majd lassított felvételként ülepedett le
újra.
– Na, ennél– mondta Hector, ahogy elégedetten szemlélte a
lecsupaszított hegyoldalt – nincs is szebb látvány az egész rohadt
világon.

A faluban Kiku hallotta a robajt, és kővé dermedt. Körülötte

minden csupa sikoly, mert a nők földrengést gyanítva a
gyermekeiket keresték kétségbeesetten. Kiku rögtön rájött, hogy
nem földrengés volt az, de hogy mi lehetett, meg nem tudta volna
mondani. Valami olyasmi, amilyet még soha nem tapasztalt:
mintha magától széthasadt volna az erdő, ahogy a bőr reped,
amikor sziklába akad. A hatalmas, friss sebhelyen, a törött
fatörzsek és ágak rengetegében embereket látott, ilyen távolról
apró figuráknak tűntek, ahogy a hegyoldalban továbbvonultak.

Aznap este a falubeliek a tűz körül ültek, és a nap eseményeit

taglalták. Most már mindenki számára világos volt, mit akar a
fehér ember. Nem volt itt szó leopárdvadászatról. A jövevények
magát az erdőt akarják kiirtani. De mi történik akkor, ha egy
egész erdőt, ami a fákon kívül a különböző szellemeknek is
otthont ad, így elpusztítanak? Ha valaki meghalt, a szelleme
beköltözött egy fába. Ha egy fát kivágtak, a benne lakó szellemek
csatlakoztak a környező fák szellemeihez. De mi történik most a
több száz, több ezer szellemmel, amelyeket ma délután a fehér
ember szabadon engedett? Senki nem tudta, mert senki nem élt
még meg ehhez hasonló helyzetet.
Az öregebbek közül néhányan úgy vélték, a fiataloknak meg
kellene tagadniuk a munkát. A fiatalokat azonban kevésbé
érdekelte az erdőben okozott kár, mint az a tény, hogy a fehér
ember jutalmat ígért nekik a munkájukért. Ezek a fiatalok
érezték, hogy hamarosan minden megváltozik körülöttük, s hogy
ezek a változások talán a javukat szolgálják majd. Ahelyett, hogy
ki lennének szolgáltatva a dzsungel kényének-kedvének, mint a
múltban, most ők maguk válhatnának sorsuk irányítójává,
akárcsak a fehér emberek. Néhányan, főleg a fiatalabbak közül,
nagyszerűnek és izgalmasnak találták a módszert, ahogyan a
fehér ember lecsupaszította a hegyoldalt. Újra és újra felidézték a
dőlő fatörzsek robaját – ott kellett lenni ahhoz, hogy igazán
átérezze az ember, biztosították a többieket: olyan volt, mint a
legeslegnagyobb vihar, amit valaha is átéltek – és mindezt ember
idézte elő! Hogy ilyen hatalmas erőkkel rendelkező embereknek
dolgozhatnak, és mellette még meg is gazdagodhatnak,
hihetetlenül nagy szerencsének tűnt.

Negyvenegy

– Találkozom ma valakikkel – mondja Pinker bátortalanul – és

arra gondoltam, nem volna-e kedved csatlakozni hozzám?
Emily felnéz. – Igen? És kikkel találkozik, apám?
– Egy amerikai cégnek dolgoznak. Egy bizonyos Mr. J. Walter
Thompson cégének. – Vág egy grimaszt. – De hogy miért kell az
amerikaiaknak a dátumokat is és a nevek kezdőbetűit is rossz
sorrendben írniuk, azt én sohasem fogom megérteni. Na,
mindegy. Ők irányították odaát Arbuckle reklámkampányát.
Most pedig nyitottak itt is egy irodát, írtak nekem, hogy van egy-
két ötletük a női vásárlók megnyerésére. Gondoltam, te jobban
meg tudnád ítélni, mint én, hogy igazuk van-e.
– Nagyon érdekelne a dolog.
– Jó. – Pinker megnézi az óráját. – Tizenegyre jönnek.
 Emily csalódottan konstatálja, hogy csak az egyik hirdetési
tanácsadó amerikai. A neve Randolph Cairns, és pontosan az
ellenkezője annak, amit Emily várt – a kellemes, rámenős
ügynök helyett Mr. Cairns udvariaskodó és körülményes, akár
egy tanító vagy egy mérnök.
– Jelenleg hogyan pozícionálja a márkát, Mr. Pinker? –
érdeklődik szívélyesen.
– A maguk amerikai módszereivel – válaszolja Pinker habozás
nélkül. – Minden csomag Castle kávén van egy kupon, amivel a
következő csomag vásárlásakor fél penny árengedmény kapható.
– Ez így mind nagyon szép és jó, uram, de azt hiszem,
félreértette a kérdésemet. Nem azt kérdeztem, hogyan árusítja a
terméket, hanem hogyan pozícionálja a márkái!
Az apja zavarodottan néz.
– Maga terméket ad el – magyarázza Mr. Cairns. – De az
emberek márkát vesznek.
Pinker bólint, de Emily látja, hogy őhozzá hasonlóan az apja
sem ért egy kukkot sem ebből az egészből.
– Másképpen fogalmazva – mondja Cairns, fensőbbséges
pillantással mérve végig őket –, a maga márkája képviseli a vevők
elvárásait a maga termékei iránt. Még talán odáig is el mernék
menni, hogy maga a termék vajmi kevés szerepet játszik
mindebben. – Hátradől a székében. – Nos. A kérdés így hangzik:
Hogyan teremtsük meg az elsőrendű minőség iránti elvárást?
Cairns elégedetten hagyja a kérdést lógni a levegőben. Emily
már azt hiszi, hogy tőle vagy az apjától várja rá a választ.
– Uram? – hajol előre Cairns egyik kollégája. Emily rögtön
észreveszi, hogy milyen szimpatikus és lelkes ez a fiatalember.
Cairns bólint. – Tessék, Philips.
– A pszichológia segítségével, uram?
– Pontosan! – Cairns újra Pinker felé fordul. – Pszichológia!
Eljön majd az idő, uram, amikor a kereskedők rájönnek, hogy a
vásárló nem más, mint egy csomó agyi kötelék, és hogy az elme
maga is mechanizmus, amit ugyanolyan hatékonyan lehet
irányítani, mint a gépeket a gyártósoron. Tudósok vagyunk mi,
Mr. Pinker – az eladás tudósai. Nem légből kapott ötletekkel
próbálkozunk. Azt alkalmazzuk, ami működik,
Emily látja, hogy apjának mindez rettenetesen imponál.
 – És mit jelent mindez a Castle számára? – szól közbe kissé
kételkedve. – Hogyan változtatná ez meg a jelenlegi gyakorlatot?
– Először is, nem kell több kupon – mondja Cairns
határozottan. – Jó benyomást kell keltenünk. Hangulatot.
Csalogatni próbáljuk a vevőt, nem pedig megvesztegetni. –
Fejével int Philipsnek, aki néhány újságot vesz elő egy mappából.
Cairns összekulcsolja kezét az asztalon.
– Először is meg kell szabadulniuk attól a téveszmétől, hogy
maguk kávét árulnak – jelenti ki. – A maguk terméke, amit egy
háziasszony megvesz, az nem más, mint szeretet.
– Szeretet? – Pinker és lánya egyaránt döbbent képet vág.
– Szeretet – ismétli Cairns határozottan. – Csodás kávét
készíteni a férjnek: van-e ennél jobb módja annak, hogy a feleség
kimutassa a férje iránt érzett szeretetét?
A kérdés megint a levegőben lóg. De ezúttal Philips nem
jelentkezik a válasszal. Emily érzi, hogy csupán retorikai
fordulatnak szánták.
– A kávé illata egyenlő a boldogság illatával – folytatja Cairns
álmodozón. – Hiszen amikor kávét készít nekem a feleségem, ő is
boldog, mert tudja, hogy örömet fog nekem szerezni vele. És –
emeli fel az ujját – abban a megnyugtató tudatban teszi, hogy
nincs jobb módja odaadó szeretetének kimutatására, mint a
Castle kávé.
– És miért olyan biztos ebben? – kérdi Emily. Nem tudja
eldönteni, hogy ez a tetszetős szöveg zseniális-e vagy badarság,
vagy a kettőnek valami kusza ötvözete.
– Hát onnan, természetesen, hogy megmondjuk neki. – Cairns
Philipshez fordul, aki lendületes mozdulattal szétteríti az első
újságot.
Az oldal, amit mutat, be van ragasztva: Emily látja, hogy egy
általuk javasolt hirdetés mintája az. A képen egy férfi ül
ingujjban, és kávét iszik. Arcán elégedett vigyor. Mögötte ott áll,
kezében egy kávéskannával, a mosolygó feleség. Valami
perspektivikus trükk folytán olyan, mintha csak a férje derekáig
érne. A kép felirata pedig a következő: Minden férjnek joga –
minden asszonynak kötelessége. Kisebb betűkkel, a lap alján
pedig: Ne okozzon neki csalódást! Válasszon helyesen – válassza
a Castle-t!
 – Hát... tényleg más, az egyszer bizonyos – mondja Pinker.
Segélykérőén néz a lányára. – Emily? Te mit mondasz?
– Nekem valahogy... negatívnak tűnik.
Cairns komolyan bólogat.
– Az szándékos. Bizonyított tény, hogy az eladásban a negatív
elmélet jobban működik, mint a pozitív.
– Nos, ha bizonyított tény... – mondja Pinker
megkönnyebbülten.
Cairns int Philipsnek, aki feltart egy második hirdetést.
– Ha szereti, mutassa ki! Válassza a Castle-t, és ő tudni fogja!
– olvassa fennhangon. – Minden étkezésből lakoma lesz, ha egy
kedves asszony áll az asztal mögött, kezében egy kanna forró
Castle kávéval!
– Hmm – mondja Pinker. Még mindig zavartan néz.
Philips felmutatja a harmadik hirdetést. A feleség a férje
mellett áll, a férj ül. Kávéscsészéje mögül vigyorog az olvasóra. A
férj elégedettsége – az asszony öröme! Most, hogy tudja, hogy
Castle-t iszik, BIZTOS benne, hogy a legjobbat kapja!
– De hát ebben egy szó sem esik a minőségről! – mondja
Emily kétségbeesetten. – A nyersanyagokról. A mokka arányáról.
Arról, hogy Bourbon kávét használunk-e vagy tipikát...
– A háziasszonyokat nem érdekli az ilyesmi – mondja Cairns
elutasítóan. – Őket az érdekli, hogy a férjük kedvében járjanak.
– Nos, engem érdekel – mondja Emily. – És én csak a magam
véleményét mondhatom...
– Pontosan – mondja Cairns. – De minket nem érdekel a
vélemény, kedveském. Sem az enyém, sem a magáé. A vélemény
szubjektív. Ezeket az elképzeléseket teszteltük. Valódi nőkkel. –
Emily egy pillanatra elgondolkodik, hogy ezt vajon úgy kell-e
érteni, hogy ő maga nem tartozik ebbe a kategóriába. – Mi itt
nem akármiben, hanem egy jól összehangolt katonai hadjáratban
gondolkodunk. Kijelöljük a célpontokat; kiszámítjuk, hogyan
lehet a legnagyobb csapást mérni rájuk, aztán megtervezzük a
stratégiát. Ez az új, előremutató hozzáállás a reklámozáshoz.
Ezektől a hirdetésektől menni fog a termék.
Az amerikaiak távoztával Pinker a lányához fordul.
– Úgy érzem, téged nem győztek meg.
– Épp ellenkezőleg, apám. Nagyon is erős a meggyőződésem.
Van ugyanis valami mélységesen visszataszító abban, hogy
ennyire nyíltan rájátszanak a nők kiszolgáltatott helyzetére.
– Ugyan már, Emily. – Pinker gyengéden néz a lányára. –
Nem a politikai nézeteid beszélnek belőled véletlenül?
– Hát persze hogy nem!
– Sosem kritizáltam a női választójogi mozgalomban végzett
tevékenységedet. De el kell fogadnod, hogy ettől talán kevésbé...
– itt elgondolkodik egy pillanatra –, szóval, hogy kevésbé érted
meg a... hogy is mondjam, az átlagasszonyok álláspontját.
– Apám! Micsoda badarság ez?
– Ahogyan Mr. Cairns mondja, ezeket az elméleteket
tesztelték: tudjuk, hogy működni fog. És ha nem követjük ezt az
új, pszichológiai módszert, félek, Howell majd megteszi. És akkor
lemaradunk. – Bólint egyet. – Muszáj valahogy lépéselőnybe
kerülnünk Howell-lal szemben, és ez lehet az egyik módja.
Megmondom Mr. Cairnsnek, hogy lásson munkához.

Negyvenkettő

Az árnyat adó nagy fák védelme nélkül a talajszint gyenge

hajtásai és a pillangókkal és orchideákkal tarkított
kúszónövények gyorsan elfonnyadtak a napon. Ilyen
körülmények között a kivágott fákat szinte azonnal el lehetett
égetni. Amint a szél a megfelelő irányból fújt, Hector
irányításával a favágók nagy tüzeket raktak a völgy északi
peremén.
Az égetés is legalább olyan látványos volt, mint a hegyoldal
letárolása. A tűz ide-oda futkosott a lecsupaszított területen, új
élettel töltve meg azt, ami majdnem olyan magas volt, mint az
eredeti lombkorona: lobogó, ropogó lángerdő, amely kihajtott,
elhalt, majd megint és megint újraéledt az elkövetkező hét
folyamán. A tűz néha lelassult, hogy élvezettel fogyasszon el egy-
egy kidőlt fát, máskor egybefüggő, izzó parázspázsittal borította
be a tisztást. A lángok néha szinte láthatatlanná váltak a ragyogó
napsütésben, mintha maga a levegő vált volna cseppfolyóssá az
izzó hőségben.
A bennszülöttek természetesen ismerték a tüzet, de ekkora
méretekben babonás félelemérzettel töltötte el őket, és egyre
nagyobb ellenállással hajtották végre utasításainkat. Hector
esküdözött, hogy ilyen fegyelmezetlen munkásokkal még nem
volt dolga. Ennek valószínűleg az az oka, hogy mi vagyunk itt az
első, úttörő felfedezők. Bármi volt is a magánvéleményem
Hectorról, tulajdonképpen csak örülhettem, hogy itt van velem.
Nélküle képtelen lettem volna leküzdeni a több száz akadályt,
mely napi szinten elénk került.
Az égetés után a letarolt hegyoldal füstölgő, szürke hóval
borított holdbéli tájra emlékeztetett. Itt-ott néhány elszenesedett
fatörzs feketéllett a szürkeségben; és csak egy-két faóriás
meredezett ebben a pusztaságban – ezek valahogyan túlélték az
irtást és a tűzvészt is. Alsó ágaik összepöndörödtek, mint a
csipke.
– A legjobb trágya a világon – mondta Hector, belemarkolva a
térdig érő hamuba, és összedörzsölve egy kicsit az ujjai között. Én
is ugyanezt tettem. Hintőporszerű volt, hihetetlenül puha, és még
mindig meleg, napokkal az égetés után. Ahogy porrá oszlott a
kezemben, kormos, égett szagot árasztott.
– A kávé még a legjobb talajt is kimeríti, Robert. Szerencséd
van, hogy ekkora terület áll a rendelkezésedre. Na, gyerünk,
menjünk haza.

A „haza” a Wallis Kastély volt, egy gyarmati földbirtokon, ami

azután illette meg az embert, hogy végigküzdötte magát
Abesszínia és Szudán területein. Volt ebben a „kastélyban”
előcsarnok, ebédlő, nappali, könyvtár, és számtalan hálószoba a
hozzájuk tartozó gardróbokkal, és azzal a szokatlan megoldással,
hogy mindezt egyetlen kerek, körülbelül tizennégy láb átmérőjű
helyiségben kombinálták össze. Vagyis Hector és én most úgy
éltünk, mint a cigányok egy koszos kis zsúptetős
vályogkunyhóban. A zsúptetőben egész éjjel neszezett valami, és
időnként apró, mérgező, ficánkoló valamik hullottak ki belőle
(ebből a szempontból emlékeztetett ez az egész az oxfordi
lakhelyem lépcsőjére). A döngölt földpadlóra szőnyeg gyanánt
letettünk két, a helyiektől beszerzett zebrabőrt. Jimo eléggé
meglepődött, hogy ezt a szállást nem óhajtjuk megosztani egy
kecskével – mint kiderült, a bőséges mennyiségű kecskehúgy
távol tartja a dzsiggákat, bármik legyenek is azok. De mi úgy
döntöttünk, hogy mindent figyelembe véve, maradunk a
szőnyegnél és a papucsnál.
Legfőbb ellenségünk az unalom volt. A trópuson korán
sötétedik, és noha voltak petróleumlámpáink, csak napi egy-két
órányi használatra volt elegendő petróleumunk. Hector azzal a
kéréssel lepett meg, hogy olvassak fel neki szerény
könyvtáramból: kísérletképpen felütöttem a Jó, ha Szilárd az
embere és Hector jókat derült a nyitó sorokon:

Algernon: Hallotta, mit játszottam, Lane?

Lane: Ügy gondoltam, udvariatlan dolog hallgatózni, uram,
Algernon: Ezt sajnálom, már csak maga miatt is. Nem
játszom pontosan – pontosan bárki tud játszani –, de csodálatos
érzéssel játszom. Ami a zongorát illeti, az érzelmek az erősségem.
A tudományt meghagyom az Életnek.
Lane: Igen, uram.
Algernon: És, ha már az Élet tudományáról beszélünk,
mondja csak, elkészültek az uborkás szendvicsek Lady Bracknell
számára?

Így hát folytattam; és végül átvette tőlem a könyvet, és fejhangon

egészen kiváló Gwendolen-alakítást nyújtott – „Kérem, ne
beszéljen nekem az időjárásról, Mr. Worthing. Amikor az
időjárásról beszélnek hozzám a férfiak, mindig bizonyos vagyok
benne, hogy valami egészen másra gondolnak. És ettől olyan
ideges leszek.” Isten tudja, mit gondolhatott minderről Jimo és
Kuma, a bennszülöttekről nem is beszélve; a kunyhónkból
kihallatszó furcsa skót fejhang, a felharsanó esti nevetések, és az
elragadtatott taps, amivel Hector az én Lady Bracknell-
alakításomat jutalmazta. A végén már akkor is Szilárdnak
szólított, amikor az ültetvényt jártuk.
 De az egész valószerűtlen volt – mint valami álom vagy
látomás. Részt vettem az ültetvény napi munkálataiban, de az
igazi életem a viharlámpa eloltása után kezdődött, amikor Hector
horkolása felszabadított a karók, palánták és a munka világából.
Akkor, ahogy a sötétség beáramlott a kunyhóba és megtöltötte
azt az éjszakai dzsungel ellenpontozott muzsikájával – ami jóval
zajosabb, mint a nappali dzsungelé –, Fikre lépett oda
hangtalanul az ágyam mellé. „Hamarosan”, súgta. Majd: „Most”–
és lovaglóülésben rám ereszkedett, úgy, hogy csak ki kellett
nyújtanom a kezemet, és érezhettem csípőjének, derekának,
fölém lógó melleinek alakját az ujjaim között,..
Volt, hogy más nőket is felidéztem az ismeretségi körömből –
néha még Emilyt is. De az ő arcán mindig finnyás kifejezés ült,
mintha ilyen fantáziaképekhez kölcsönadni a testét mindössze
ízléstelen kötelesség lenne, ami csak hátráltatja őt egyéb,
fontosabb otthoni ügyek intézésében. Emily most már – szó
szerint – távoli emlékkép volt csupán, kevésbé valódi, mint
azoknak a kurváknak a teste, akikkel valamikor régen közelebbi
kapcsolatba kerültem.
Olyan volt, mint az Ingersoll óra, amit Pinkertől kaptam
elindulásom előtt, és amin az európai időt próbáltam követni.
Amikor ez az óra egyszer megállt Zeilában, nehéz volt újra
beállítani. Egyszerűbb volt a helyi időhöz alkalmazkodni, majd
végül teljesen felhagyni az „európai” óra használatával. Mert az
óra is olyan, mint a kalauz: csak akkor van értelme, ha az, akivel
éppen beszélünk róla, ugyanolyan felszerelést használ. És így
történt ez Emilyvel is. Nem mondom azt, hogy hirtelen
kiszerettem belőle, de szívemnek az a része, mely őrá gondolva
tovább kellett volna hogy ketyegjen, egyszer csak megállt, és
valahogy sosem sikerült újraindítani.

Csak egyetlenegyszer idéztem őt fel más körülmények között. A

falubeliek hamar rájöttek, hogy ha a nekünk végzett munka során
kisebb baleset éri őket, mondjuk elvágják ujjúkat a baltával, vagy
átszúrja talpukat egy levágott faág, mi hatékonyabban kezeljük és
ügyesebben kötjük be a sebet, mint a saját javasasszonyuk. A
diakilonról, ami eleinte csak egy volt a gyógyszeresládában
található furcsa eszközök közül, kiderült, hogy igazából zseniális
találmány; lenvászon és fertőtlenítő kenőcs keveréke, amely
rászilárdul a sebre, és megvédi a fizikai ártalmaktól és a
fertőzéstől is.
Egy napon az egyik bennszülött asszony elhozta hozzánk a
beteg gyermekét. A kicsi rendkívüli levertséget mutatott, szörnyű
magas volt a láza, de a pulzusa ijesztően lassan vert. Még a fekete
bőrön is jól kivehető volt a sárgaság jele.
– Ez nem a mi ügyünk – mondta Hector kurtán. – A nő még
csak nem is dolgozik nekünk.
– Pinker is azt kívánná, hogy tegyük meg, ami tőlünk telik.
– Pinker azt kívánná, hogy tartsuk meg az orvosságokat a saját
embereink számára. És intézzük el a gyerek megkeresztelését,
hogy legalább a lelkét megmentsük.
De Pinker lánya nem értene vele egyet – gondoltam. Előástam
a Galton-féle könyvet, és megállapítottam, hogy a gyerek
sárgalázban szenved. Galton szerint a gyerekkori eseteknek
legalább a fele halálos, de azért adtam neki egy keveset az
ópiumtinktúrából. Utána kicsit könnyebben aludt, de másnapra
elkezdett az orrán és a szemén át vérezni, és tudtam, hogy
reménytelen a helyzet.
Hectornak állandóan célozgattam arra, hogy hamarosan be
kellene mennem Harárba, de soha nem vette a lapot. Aztán egyik
este, nem sokkal az után, hogy lefeküdtünk, nagy mozgolódást
hallottunk kívülről. Jimo rohant be a kunyhóba, és a futástól
elfúló hangon darálta:
– Masszah, masszah, jönni, egy-kettő, egy-kettő! Marrano eszi
kávébébiket.
Fogtuk a puskáinkat, és indultunk kifelé. Volt némi holdfény,
így láttuk, hogy valamilyen alakok dórnak a fiatal csemeték
között. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy egész csorda
varacskos disznó csámcsog nagy élvezettel a kitúrt, drága
palánták között.
Elüldöztük őket, és odaállítottuk Jimót őrnek. Reggel
megállapíthattuk, hogy teljesen tönkretettek mindent.
Katasztrófa volt. Hector önmagát hibáztatta.
– Kerítést kellett volna csinálnom. Sosem gondoltam volna,
hogy ennyi kárt tudnak tenni a vadak. – Sóhajtott egyet. – Úgy
látszik, mégiscsak bemehetsz Harárba, Ernest. Ezek helyett
újakat kell vásárolni.
– Hát, ez nagy kár – mondtam, bár magamban ujjongtam. –
Akkor holnap bemegyek.

Holnap. Holnap. Holnap és holnap... Aznap éjjel alig aludtam. Az

agyamat a legszemérmetlenebb erotikus fantáziák fűtötték.
Amikor másnap elindultam a táborból, Hector megint égette
az erdőt a munkásokkal. Még jóval az után is, hogy magam
mögött hagytam a völgyünket, meg tudtam állapítani, hogy hol
található, azok között az egymásba érő, hullámzó zöld hegyek
között. Jól megmutatta a fölötte emelkedő fustoszlop, melynek
óriási, fekete csápjai úgy nyújtóztak az ég felé, mint valami
hatalmas, újfajta fa ágai.

Negyvenhárom

„Méz” – ez az édeskés aroma leginkább a virágillatú mézeket

idézi. Emlékeztet még a méhviasz, gyömbéres kalács, nugát és
bizonyos dohányfajták illatára is. A kávéban elkülöníthető
fenil-etilaldehid nagyon jól felidézi ezt a szagot.
Lenoir: Le Nez du Cafe

Ahogy beértem Harárba, azonnal értesítettem Fikrét, hogy ott

vagyok: küldtem neki egy levélkét, azzal az ürüggyel, hogy a
segítségét kérem valami fordítással kapcsolatban. Egy szolgáló
hozta meg válaszát, ami hasonlóképpen ártalmatlan és óvatos
volt. Nem tartalmazott semmilyen utalást a bégre: ez azt
jelentette, hogy nincs itt. Az istenek kedveztek nekünk.
Vártam. És csak vártam... Ez a felfokozott várakozás már
szinte elviselhetetlen volt – érzékeim érezhetően feszesebbre
hangolódtak, mint ahogy a zenészek is ^'/hangolják
hangszereiket a koncertek előtt. A nagy tétlenkedés közben
kávészsákokból ágyat rögtönöztem, amit aztán selyemkendőkkel
terítettem le. Meglepően kényelmes volt. Súlyom alatt
elmocorogtak a kávészemek, és puha, a testhez alkalmazkodó
mélyedés alakult ki ezen az érdekes fekvőhelyen.
Aztán egyszer csak – olyan halkan, hogy alig hallottam meg –
kinyílt a földszinten a bejárati ajtó. Sietős léptek surrantak a
lépcsőn.
Szépsége, akárhányszor csak megláttam, mindig
elkápráztatott: a sötét, szögletes arc; a világos, átható szemek; a
sáfránysárga köntösbe burkolt karcsú test.
Most, hogy végre együtt lehettünk, mintha mindketten
késleltetni akartuk volna a pillanatot. Fikre a vidék finom, illatos
terméséből kávét készített nekem, ahogyan a sivatagban is tette,
és komoly arckifejezéssel figyelte, ahogy megittam az első
csészével. Eszembe jutott, amit a bég az első találkozásunkkor,
ott a sátrában mondott nekem a kávéceremóniáról: hogy
szerelmi ceremónia is egyben.
Aztán hirtelen elragadott a vágy, és nem bírtam tovább
uralkodni magamon. Türelmetlenül lerángattam-letekertem róla
a kendőt. Végre ott állt előttem meztelenül. Vagyis majdnem
meztelenül: karcsú fekete csípőjén vékony láncot viselt. A láncon
arany piaszterek lógtak, amelyek táncoltak és ragyogtak a bőrén,
ahogy felém lépett.
Én elég sok nővel szeretkeztem már – volt köztük készséges,
felületes, neheztelő, vagy aki csak lopva jött el velem, de
mindegyik a maga módján azon igyekezett, hogy minél előbb túl
legyen az egészen. A mostanihoz hasonló élményben azonban
még sohasem volt részem – hogy milyen érzés olyasvalakit
szeretni, akiben ugyanolyan szenvedély tombol, mint bennem;
akinek minden érintésemre eláll a lélegzete; és akinek az
élvezettől reszket, remeg az egész teste. Kávéillata volt: minden
csókban benne volt a kávé íze, a pörkölőüstök szaga a hajában...
Kávé volt a keze, kávé az ajka. Erezni lehetett a bőrén és a szeme
sarkában megcsillanó kristálytiszta folyadékban. És – igen – a
sötét combok között, ahol szirmokként nyíltak szét az egymásra
boruló ajkak, hogy megmutassák lonc-virágillatú, rózsás
belsejüket, találtam egy apró „kávészemet”, egy kicsiny, duzzadt,
kávéízű húsdarabot. A számba vettem, és nagyon óvatosan rágni
kezdtem; és mintha varázslat történt volna, amikor már azt
hittem, jóllaktam, ott volt megint.
Eltökélt szándékom volt, hogy ne okozzak neki fájdalmat, hogy
lassú és gyengéd legyek. Végül Fikre volt az, aki elveszítette a
türelmét. Felülre kerekedett, majd óvatosan rám ereszkedett,
amíg enyhe ellenállást nem érzett; aztán, előrehajolva, hogy
egyenesen a szemembe nézhessen, lenyomta magát. Alig
hallhatóan felszisszent, ahogy valami ott benne utat engedett, és
végre teljesen a magaménak mondhattam. Kis bíbor pókháló
kenődött szét a hasunkon, de hamarosan azt is eltüntette
csípőjének ütemes, körkörös mozgása.
Szemeiben haraggal vegyes diadal ragyogott.
– Bármi történjék is – súgta –, most már én nyertem.
Aztán valami olyasmi történt, amiről olvastam már, de látni
még sohasem láttam: szeretkezésünk közben, mélyen a testében
időnként szinte fájdalmasan erőteljes, görcsös rángások
kerítették a hatalmukba. Hullámaik az egész testét bejárták, sőt,
még a bőrén is láthatóak voltak, ahogyan egy víz alatti robbanás
is fölkavarja a felszínt. Egy-egy ilyen görcs után elernyedt testtel
borult rám, összevissza csókolgatta az arcomat, és kéjesen
mormogott, amíg újra ívbe nem feszült a háta, és lihegve
rángatózott, ahogy ismét hatalmába kerítette az élvezet. Éreztem,
ahogy izmai belül megfeszülnek, és minden egyes görccsel egyre
erősebben szorítanak. Ekkor jöttem rá, hogy az összes kurva, aki
eddig lihegve nyögdécselt a karjaim között, ennek az érzésnek
csak az ócska utánzatát adta elő nekem. Az is lehet, hogy soha
egyikük sem tapasztalta még meg igazából ezt a dolgot – bár
nekem sem fordult meg soha a fejemben, hogy a pénzen kívül
bármi más is jó lehetne nekik ebben a tevékenységben.

Később újabb kávék és újabb szeretkezések következtek, aztán

Fikre csak elnyúlt a karjaimban. Beszélgettünk. De nem kezdtük
azonnal a béggel vagy bármilyen más komoly dologgal – a
külvilágnak ezektől a részeitől most igyekeztünk elzárni
magunkat. Fikre inkább arról a francia kereskedőről mesélt
nekem, aki előttem lakott ebben a házban.
– Nagyon szomorú történet. Fiatal korában igen jóképű fiú
volt, és őstehetség: verseit nagy írók és költők dicsőítették.
Egyikük, egy másik költő, tanítványául fogadta. De arra is
kényszerítette, hogy a szeretője legyen. Odáig fajult a dolog, hogy
végül meglőtte egy pisztollyal. De a nagy költővel való kapcsolata
volt az ifjú tehetségének a forrása is. Miután vége lett, a fiú nem
írt többé egy sort sem. Inkább eljött ide, a világ végére, és úgy élte
az életét, mintha már meg is halt volna.
– Ki mesélte ezt neked?
– Ibrahim. Miért?
– Jó történet. De ha tényleg lett volna egy ilyen francia
csodagyerek, akkor arról hallanom kellett volna.
– Gondolod, hogy a bég találta ki az egészet?
– Csak azt gondolom, hogy a bég túloz egy kicsit.
A lány elmosolyodott.
– Mi az?
– Ha ezt megtudja, nem kell majd túloznia.
– De hát nem szabad megtudnia! – kaptam föl ijedten a fejem.
Most, hogy a szerelmeskedési őrület kissé alábbhagyott, nehéz
volt elfojtani a félelmemet. Amit csináltunk, az nem egyszerűen
bűn volt. Magamévá tettem egy másik férfi nőjét, eloroztam a
tulajdonát, és tönkretettem a befektetését. S mindezt néhány
perc alatt. Fogalmam sem volt, milyen jogi rendszer uralkodik
Harárban, de sejtettem, hogy az én brit állampolgárságom vajmi
kevés védelmet nyújtana. Mivel már így is mindenki nevetett
rajta a Fikrével kapcsolatos döntésképtelensége miatt, a bég
tisztában lesz vele, hogy csak egyetlen módon nyerheti vissza
hitelének valami formáját: ha olyan válogatott kegyetlenséggel
bosszulja meg a rajta esett sérelmet, hogy még az ellenségei is
tisztelettel néznek rá azután.
– Mi van? ~ könyökölt föl Fikre, hogy bele tudjon nézni a
szemembe.
– Semmi.
– Azon tűnődsz, hogy mit fog csinálni veled – olvasott a
gondolataimban.
– Hogy találtad ki?
Megfogta a farkamat.
– Behúztad a szarvadat, mint egy csiga.
– Ah.
 Most tudatosult bennem, hogy amit tettünk, azt nem lehet
visszacsinálni. Semmi értelme nem lett volna azt mondani, hogy
„soha többé nem szabad találkoznunk” vagy hogy „most kell
abbahagynunk, amíg még nem késő”. Máris késő volt. Elkövettük
azt a szörnyű dolgot, amely mindkettőnk vesztét jelentheti. De
különös módon az érzés felszabadító is volt: semmi értelme
visszafordulni.
A harmadik csésze kávéval Fikre hozott egy szál
fűszernövényt. Tena adom. Lassan, szinte megfontoltan
szeretkeztünk; nem volt már annyira sürgős semmi. Eszembe
jutott még valami, amit a bég a kávéceremóniával kapcsolatban
mondott: hogy a harmadik csésze az áldás, amely megpecsételi a
lélek átváltozását. De ez velem tulajdonképpen már régen
megtörtént.

Később együtt aludtunk, majd amikor felébredtünk, szótlanul,

csöndes, mosolygó egyetértésben feküdtünk egymás karjaiban.
– Majd kitalálunk valamit – mondta Fikre, megint a
gondolataimban olvasva. Ujjainak tetejével a hasamat simogatta
könnyedén. – Amikor először megláttalak, bevallom, csak az járt
a fejemben, milyen tökéletes bosszú volna ez Ibrahim felett.
Egyébként is meg akartam halni, és addig is annyi
kellemetlenséget okozni neki, amennyi csak lehetséges. De
most... – Egyik ujjával a köldököm körül körözött finoman,
mintha egy pohár peremét simította volna körbe. – Most már
nem akarom, hogy ennek vége legyen.
– Én sem. De nem tudom, mit tehetnénk.
– Talán elcsábíthatnám. És akkor azt hihetné, hogy ő volt a
liliomtipró.
– Képes lennél rá?
– Hát persze. Ha ez azt jelenti, hogy néha veled, lehetek.
Elképzeltem a bég ziháló, dagadt testét a lányon... Azt a
nyálas, csöpögő száját az övén, ahol az előbb még az enyém volt.
– Rájönne, hogy nem vagy szűz.
– Megvan annak a módja. Birkavérrel teli kis tasakok, amik
„akció közben” kidurrannak. Orvost nem lehetne becsapni vele,
de egy vágytól elvakult férfit talán igen, aki azt hisz, amit hinni
akar.
 – Túl kockázatos. És képzeld el, mi van akkor, ha nem
működik ez a stratégia. Mi lesz, ha visszautasít? Gyanakodni kezd
majd, hogy valami nem stimmel.
– Akkor mit csináljunk?
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. – Olyan volt ez a
mondat, mint egy refrén: valamelyikünk mindig ezt hajtogatta.
Majd kitalálok valamit. A szavak megnyugtattak, mint egy anya
csitító suttogása. Ne félj. Aludj csak nyugodtan. Minden rendben
lesz. Természetesen semmi sem lesz rendben – el voltunk veszve
–, de a szavak mágikus ereje így is hatott.
– Mennem kell. – Fikre felült, és a ruhájáért nyúlt.
– Még ne.
– Muszáj. A szolgálók gyanút foghatnak. Vigyáztam, hogy ne
kövessenek idáig, de még így sem lehetünk teljesen biztosak
benne.
– Ne menj – vettem a tenyerembe a melleit.
– Nincs már idő. – De gyönyörteli borzongás futott végig rajta,
és visszafeküdt mégis. – Siess – lehelte, felhúzva térdét, hogy
széttárja combjait.
Alattam feküdt, hanyatt, arcomat kétoldalt közrefogva a
kezében tartotta, szeme elszántan az enyémen. Ezúttal nem
ragadták el a görcsök, da ahogy gyorsult a tempóm, egyre
magasabbra húzta a lábait, rózsaszínű talpa szinte a fülemet érte.
Igen, igen, igen, zihálta halkan, amíg ki nem lövelltem. Aztán
megcsókolt, fölkelt, egy kicsit sem zavartatva magát megmosdott
a vízben, amit a kávéhoz hoztam, és már el is tűnt.

Kevesen tudják, mennyire sós a kávé. Amikor friss a főzet, a só

rejtve marad benne: a többi íz támfalaként szolgál, és neki
köszönhető az a futó, kesernyés utóíz, ami az ital egyik fő élvezeti
értéke. De ha egy-két órát állni hagyjuk, és a folyadékból
valamennyi elpárolog, a sós íz annyira fölerősödik, hogy a kávé
szinte ihatatlanná válik. Ezért áll csak három csészéből a
kávéceremónia: a harmadik csésze tartalma az utolsó adag,
amelyet még ki lehet tölteni, mielőtt a kávé olyan sóssá válna,
mint a könny.
De meg lehet inni negyedik csészével is: ennek a csészének
már nincsen neve. Ezt a negyedik kávét, bármennyire is keserű, a
szerető issza, egyedül az ágyában, miközben maga elé képzeli
szerelmét, ahogy sáfránysárga köntösében oson a sötét utcákon
vissza, annak az embernek a házába, aki birtokolja őt.

Negyvennégy

„Vad” – vadhúsra emlékeztető íz, mely gyakran megtalálható

az etiópiai kávékban.
Smith: A kávékóstolás terminológiája

Hetek múltak el. Mint egy téli álmát alvó állat, emlékeim
raktárából táplálkoztam, felidézve Fikre bőrének hűvös, sima,
selymes fűszerességét, mellbimbóinak ízét...
– Meg kell mondanom – jegyezte meg Hector egyik reggel,
amikor a munkások csoportjai között gyalogoltunk –, hogy
igazán nagyszerűen viseled mindezt, Robert. Bevallom, azt
hittem, mostanra már elemészt a honvágy a Regent Street-i
törzshelyeid iránt.
– A Regent Street iránt? Furcsa, de egyáltalán nem hiányzik
nekem a Regent Street. Az az igazság, hogy a régi, londoni életem
nagyon is unalmasnak tűnik ahhoz képest, ami itt van.
– Valóban? – lepődött meg Hector. – A végén még nagy utazót
faragunk belőled, Robert.
– Erről jut eszembe – mondtam mellékesen hamarosan
megint be kell majd mennem Harárba.
Hector összeráncolta a homlokát. – Megint?
– Arról van szó, hogy ha te már elutaztál innen, akkor nekem
sokkal nehezebb lesz majd eljönnöm az ültetvényről, Hector –
próbáltam meggyőzni őt. – Éppen ezért kellene minél több
üzletet lebonyolítanom most, amíg még te is itt vagy. Nem jól
mondom?
– Lehetséges – értett egyet vonakodva.
– Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Vasárnap bemegyek.
 Elértük a hegygerincet. Alattunk a munkások csoportjai a
palántaágyásokat ásták, egymástól hat láb távolságra, az általunk
kifeszített fehér szalagok mentén. Hector elgondolkodva bámult
lefelé.
– Nézd azokat a sorokat, Robert. Mindent egybevetve a
civilizáció nem más, mint egyenes sorok és némi takaros fehér
festék.

Valami hangot hallottunk a dzsungel felől – halk, rendezetlen

kántálást. Azok énekelnek így, akik nem a dallam kedvéért teszik,
hanem azért, hogy a menetelés ütemét tartsák. Mindenki
abbahagyta a munkát, Hectort és jómagamat is beleértve, és
várakozásteljesen tekintettünk a párától csöpögő fák felé.
– Nem megáll! – kiabálta Jimo. A napokban szerzett magának
egy vékony botot, egy hosszú, ostorszerű ágat, amit a levegőben
suhogtatott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a kiabálásának. –
Nem megáll! – A falubeliek vonakodva folytatták a munkát.
A fák közül két hosszú menetoszlop masírozott felénk. Nem
csak férfiak, nők is voltak köztük, főzőedényekkel,
kukoricászsákokkal felmálházva, néhányuk hátára kendőben még
apró gyermekek is föl voltak kötve. Feketék voltak, de nem
annyira, mint a mi falunk feketéi. Zömök testalkatúak, füstös
képűek, hullámos hajúak és nagy, vastag szemöldökűek.
– A kulik – mondta Hector elégedetten. – Már vártam, mikor
érkeznek meg.
A menetoszlopok élén álló férfiak vezényszavára mögöttük a
többiek megálltak, ledobálták cókmókjaikat a földre, és
leguggoltak melléjük.
– Ezek honnan kerültek ide? – kérdeztem csodálkozva.
– Ceylonból. Indiaiak. Pontosabban tamilok. Kiváló
munkaerők.
Nem úgy, mint ezek az afrikaiak.
– De hogyan kerültek ide?
– Mi rendeltük őket, természetesen. – Hectort láthatóan
idegesítették a kérdéseim. Odamasírozott a tamilok vezetőjéhez,
aki a fejét tisztelettudóan lehajtva, állva várt minket.
– Ideszállíttattad Őket hajóval?
 Hector kinyújtotta a kezét a tamilok vezetője felé, mire az egy
halom gyűrött papírlapot adott át neki.
– Toboroztattam őket. Az útiköltséget ők maguk fizetik.
– Csodálom, hogy ki tudták fizetni.
– Nem tudták – sóhajtott Hector, mintha szellemi
fogyatékosnak kellene magyaráznia. – Ceylonban nincs munka
számukra. Így egy toborzóval szerződtek, hogy áthajóznak ide. Az
útiköltségüket majd levonjuk a bérükből. Mi most megvásároljuk
a munkaszerződésüket a toborzótól, hogy az ő költségei
megtérüljenek, a tamilok pedig kapnak munkát és ellátást, és
mindenki elégedett lesz.
– Értem – mondtam, bár még mindig nem igazán értettem,
hogyan tudta a gazdaság gépezete ezeket az embereket az
otthonuktól több ezer mérföld távolságra idevarázsolni.

A tamilok barátságtalan népség voltak. Általában mogorva

ábrázattal közlekedtek, ellentétben a helybéliekkel, akik
állandóan vigyorogtak. De az biztos, hogy kitűnően dolgoztak.
Napokon belül összetákoltak három nagy faépületet: egyet a
férfiak hálóterméül, egyet a nőknek, egy harmadikat pedig –
ahogy Hector elmagyarázta nekem – a kávé osztályozására.
Amikor a palántaágyásokat ásták, ők háromszáz yardnyit
haladtak, míg a helyiek hatvanat.
– Ez azért van, mert előlegezett munkaszerződés köti őket –
magyarázta Hector. – Keményen dolgoznak, mert adósságuk van.

Hector néhány nap múlva összehívta a táborunkban az afrikai

munkások csoportját. A szerszámos ládából kivett két európai
készítésű fejszét.
– Ezek jó fejszék, és nagyon drágák – mondta Hector,
felmutatva a fejszéket. – Több száz rúpiába kerülnek. A dolgok
rendes állása szerint egyikőtök sem tudna ilyet megfizetni.
Jimo fordított: általános bólogatás következett.
– De a mi munkásaink számára ez másként lesz. Ha
megegyezünk, hogy addig dolgoztok nekünk, amíg el nem érkezik
a kávészüret ideje, mindannyian kaptok tőlünk egy-egy saját
fejszét, a nők pedig egy kapát.
Jimo megint fordított. Ezúttal értetlen csend volt a válasz.
 – Most, előre, nem kell semennyit sem fizetnetek –
magyarázta Hector. – Majd fokozatosan visszafizetitek nekünk a
béretekből, heti egy rúpiát.
Jimo fordított. Erre izgatott lárma tört ki. Akik megértették,
hogy miről van szó, magyarázni kezdték lassúbb felfogású
szomszédaiknak. Mások felpattantak, hogy megvizsgálják a
fejszét, végigfuttatták kezüket a csiszolt, keményfa nyélen,
megérintették a tükörfényes fejet, a zsírozott vágóéit, és
ámulattal mormogtak.
– Van más is! – próbálta Hector túlkiabálni a zajt. – Nézzetek
ide! – Odament az árucserekészletünket tartalmazó ládához. –
Horgászhorgok! Tükrök! Ez mind megkapható hitelre annak, aki
szerződést köt! – Felemelt egy üveggyöngyökből fűzött
nyakláncot és megrázta. – Látjátok? – A láncot azonnal kitépte a
kezéből egy álmélkodó falubeli.
– Mind belemennek majd. De hát miért is ne? Ennél jobb
ajánlatot még sosem kaptak.
– De ha egyszer kifizették adósságaikat, nem lehet, hogy úgy
döntenek, inkább a saját földjüket művelik majd ezekkel a
szerszámokkal?
– De igen, elméletileg. De majd meglátod, nagyon kevesen
lesznek arra képesek. – Elégedetten dörzsölte össze a kezét. – Az
egészben a legszebb, hogy úgyis szükségünk lett volna még több
szerszámra. így aztán mindenki nyer.

Aznap este a faluban bőven akadt beszédtéma. Kiku, az ilyen

viták veteránja jól tudta, hogy nem az a legjobb taktika, ha az
ember azonnal kifejti az álláspontját. Érdemes előbb megvárni,
hogy mit mond a többi asszony, s aztán a saját tekintélyét
kihasználva rávezetni őket az egyetértésre. De most nehéz dolga
volt, mert emlékezete szerint az még sohasem fordult elq, hogy
senki semmiben nem értett vele egyet.
– Mi történik majd az erdővel, ha mindannyiunknak meglesz a
maga fejszéje? – kérdezte gyászosan. – Mi történik majd a
fákkal?
– De nagyon sok fa van, és mi olyan kevesen vagyunk. Az csak
jó, ha ki tudjuk vágni őket. Akkor nem kevesebb, hanem több lesz
a saafu, mert az arányok kiegyenlítődnek – mondta valaki. Alaya
volt az, Tahomen új felesége, és Kiku bosszúsan nyugtázta, hogy
a többieket meggyőzte Alaya érvelése.
– Azt mondani, hogy a fejszéket nem szabad favágásra
használni, az nem olyan, mintha azt mondanánk, hogy a vízhordó
edényekkel nem szabad vizet hordani? – vetette föl valaki más. –
Van elég munkánk így is, kár volna tovább nehezíteni az
életünket.
– Én pedig nem bánom, ha kapálhatok – tette hozzá Alaya –,
ha jó az a kapa. Bár valószínűleg abba kell majd hagynom, ha
már terhes leszek.
A többi asszony bólogatott. Ha Alaya Tahomen gyermekét
hordja majd a szíve alatt, akkor érthető lesz, hogy nem dolgozik.
De tetszett nekik, hogy addig is hajlandó volt keményen dolgozni.
Nem minden törzsfőnökfeleség volt ilyen szorgalmas.
Kiku szinte hallotta, ahogy ezek a gondolatok kattognak a
fejükben, és amikor az asszonyok a válaszát várva feléje
fordultak, szinte látta a szemükben a formálódó kérdést: És
Kiku? Ő nem hordja Tahomen gyermekét a szíve alatt, de
kapálni sem akar! Ezért nem akarja, hogy kapáink meg
fejszéink legyenek – mert még a végén, egyszer az életben, neki
is dolgoznia kellene!
– És ezért a kapáért... – kezd bele Kiku.
– Igen? – vigyorog rá Alaya.
– Ezért a kapáért hogyan fogsz fizetni, ha majd terhes leszel?
Alaya elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. Nyilvánvaló
volt, hogy ez eddig nem merült föl benne. Aztán kisimult a
homloka.
– Ha Tahomennek is van fejszéje – jelentette ki –, akkor ő a
favágással kifizetheti az én kapámat meg az ő fejszéjét is.
Egységes sóhajtás hallatszott, s aztán a nők mind nagyot
lélegeztek. Hogy a törzsfőnök maga is fát vágjon? Úgy, mint
akármelyik közrangú a törzsből? De aztán – és Kiku szinte újból
hallotta, amint fejükben alakot öltött a gondolat – miért is ne?
Miért kellene a törzsfőnököt felmenteni a fizikai munka alól?
Hadd dolgozzon csak a meddő feleségével együtt!
Kiku fölfogta, hogy Alaya túljárt az eszén, s ezért merész
kijelentésre szánta el magát.
– Hát, én nem értek ezzel egyet.
 – De neked nem is kell egyetértened, Kiku – mondta Alaya. –
Akik hajlandóak megdolgozni érte, hadd legyen fejszéjük. Meg
kapájuk. Mindenki maga döntheti el, hogy mit akar.
Újabb döbbent csend. Senki nem volt hozzászokva afféle
újdonságokhoz, hogy nem a törzshöz és a többiekhez kell
igazodnia, hanem magának kell döntenie. Kiku látta, ahogy a nők
összenéznek, mérlegelik a dolgot – aztán bólintanak. Alayának
igaza van, gondolták; miért is kellene nekünk mások után
mennünk? Akiknek fiatal, erős férjük van, és hajlandóak
dolgozni, hadd keressék meg fejszéik árát! Néhányan
meggazdagodnak majd – persze, nem mindenki. Az öregek, a
gyerekek és a betegek nem; de hát ők amúgy sem dolgoznának,
fejszék nélkül sem.
Ebben a pillanatban Kiku felismerte, hogy mindennek vége.
Ezeket a változásokat nem lehet megakadályozni, ahogy a
hegyoldalon lezúduló vizet sem lehet megállítani. De nyugtalan
volt. Nem tudta, mi következik, és hová vezet mindez.
Másnap mindannyian leszerződtek a szerszámokért. Még
Tahomen is. De ahogy a nők nyakát díszítő, vadonatúj
gyöngyöket elnézte, Kiku csak arra tudott gondolni, hogy ezek a
nyakékek sokkal inkább hasonlítanak a rabszolgák láncaihoz,
mint bármihez, amit ők eddig az erdő fáiból készítettek.

Negyvenöt

Emily bosszúságára Mr. Cairns nőket lekezelő reklámkampánya

hatalmas siker lett. Hogy az üzenete miatt-e, vagy pusztán azért,
mert ezzel a nagyméretű kampánnyal Pinker felhívta magára a
figyelmet, azt nem látja még világosan. Csak az biztos, hogy a
Castle kávé pillanatnyilag a legjobban fogyó csomagolt kávé a
fűszerüzletekben. Mivel ez a szektor jelenleg rendkívül
dinamikusan terjeszkedik – Thomas Lipton vagy John James
Sainsbury legalább olyan agresszívan nyitják egymás után a
boltjaikat, ahogy azt Pinker teszi a kávéiparban az újfajta
marketing minden fél igényének megfelel. Sainsbury azzal a
biztos tudattal rendelheti Pinkertől a Castle kávét, hogy minden
egyes boltjába ugyanazt a terméket fogják kiszállítani, és Pinker
is tudja,.hogy a hirdetések által felkeltett óriási keresletet csak a
megfelelő kereskedelmi hálózatok révén képes kielégíteni. Lipton
szinte üzleti partnerré vált; amikor azt javasolja, hogy
árusítsanak őrölt kávét is, a saját forradalmi találmánya, a kis,
porózus tasakokba csomagolt tea mellett, Pinker azonnal
belemegy a dologba.
– De az előre megőrölt kávé nem lesz olyan tartós és olyan
finom sem, mint a frissen őrölt babkávé – jegyzi meg Emily.
– Lehet, hogy van egy kis különbség, de nem minden
asszonynak van manapság ideje kávédarálással bajlódni. Ma már
nagyon sok nő dolgozik, Emily. Most még büntessük is őket
azért, mert dolgoznak?
Emily természetesen nem akar senkit „büntetni”, ezért ejti a
kifogásait. Bár sejti, hogy az apját amúgy sem érdekli
különösebben az ő véleménye. Most már tanácsadók egész serege
veszi őt körül, titkárok és tótumfaktumok, meg egy egészen új faj
egyedei, akiket úgy hívnak, hogy ügyvezetők. Az üzleti élet
nyelvezete az üzleti élettel együtt változik. Emily észrevette, hogy
a raktárakat apja néha depot-nak, a Castle kávét pedig
terméknek hívja. A könyvelésből látja, hogy nem vesznek több jó
minőségű kávét, mint korábban; a terjeszkedés mögött az egyre
növekvő mennyiségű olcsó alapanyag áll, amelyet egy kis arabica
hozzáadásával javítanak fel. Igaz, a termék is olcsóbb lett – épp
annyival, hogy Howell alá vágjanak –, de a nyersanyagon
megspórolt pénz nagy részét elviszik a hirdetések. Vagyis
egyelőre a növekedés, a terjeszkedés lett a cél, nem pedig a profit.
Egyik nap az apja kiviszi őt az utcára, hogy valami csodálatos
dolgot mutasson neki. A járda mellett három nagy automobil áll,
a Castle színeire, feketére és aranyra festve. Járó motorjuk olajos
füsttel tölti meg az utcát. Mindegyik jármű oldalán ugyanannak a
várnak a képe látható, ami a kávéscsomagokon is díszeleg, fölötte
szöveg: Castle kávé – az igényes feleség választása.
– Cairns ötlete volt. Ahogy a teherautók áruszállítás közben a
várost járják, az emberek látják a feliratot, és ez eszükbe juttatja,
hogy Castle-t rendeljenek.
 – Azt hiszem, hálásak lehetünk, hogy nem írt ide valamit még
a szeretetről is – mormogja Emily.

Birodalmuk egyetlen ágazata, amely még nem virágzik, az a

Józan Kocsmák hálózata. Emily néha elkíséri apját egy-egy ilyen
intézmény meglátogatására, és próbálják megfejteni az okot.
– Nem a koncepcióval lehet a baj – mondja Pinker, szétnézve a
majdnem üres kávéházban. – Vegyük például Lyons esetét. Ők is
árusítják teáikat az élelmiszerboltokban, mégis, szinte mindig
tele vannak a teaházaik.
– Lehet, hogy a helyszín a probléma. Lyons teaházai forgalmas
utcákon vannak, ahova bevásárlás közben néhány percre
betérhetnek az asszonyok. A mi Józan Kocsmáink pedig
lakóövezetekben találhatók.
– Azért, mert igazi kocsmákból alakítottuk át őket. – Pinker
sóhajt egyet. – Azt hiszem, ebben az esetben rosszul ítéltem meg
a vevőközönséget, Emily. És ha a Józan Kocsmák nem
nyereségesek, be kell őket zárnunk.
– De hát azt hittem, ez volt a fő cél, mindennek a célja –
mondja Emily csodálkozva. – Vagy már nem olyan fontos a józan
mértékletesség?
– A józanság természetesen továbbra is cél – biggyeszt egyet
Pinker. – De valószínűleg más módon kell eljutnunk odáig.
Lehet, hogy a csomagolt kávé fogja megváltoztatni a
munkásember szokásait.
– Amíg vannak kocsmák, amíg van alkohol, addig részegek is
lesznek – jegyzi meg Emily.
Pinker megvonja a vállát.
– Talán. De veszteséges üzlettel nem lehet változást előidézni.
Azért várunk még egy kicsit. Talán változik a piac.
 Negyvenhat

Fikre karjaiban feküdtem, eltelten, kielégülten. Ha

valamelyikünk megmozdult, új illatok kezdtek terjengem.
Találkozásunk előtt a lány mirha-füsttel illatosította be magát:
meztelenül a füstölőedény fölé állt, ahogy a beduin nők szokták,
és az illat most szeretkezésünk nedveivel, a rögtönzött ágyunkat
alkotó zsákok, valamint a babkávé szagával keveredett.
Hirtelen fölnevettem, mert eszembe jutott a kalauz: az a sok
tudományos kategória – miközben az embert úgyis az ösztönei
vezérlik: igen, most ez kell nekem; ez a jó, más nem érdekel.
– Mire gondolsz? – kérdezte Fikre, és megmozdult a karjaim
között.
– Egy ostoba kísérletre, amit idejövetelem előtt folytattam. –
Elmeséltem neki a kalauzt, Pinkert, a szagmintákat...
– De én azt látni szeretném! – És fel is ugrott; energiája nem
hagyta sokáig nyugodni: percekkel szeretkezés után is már többet
akart: még több szexet, még több beszélgetést, még több
szenvedélyt, még több tervezgetést. – Itt van?
– Igen, valahol.
Előkerestem az illatmintás dobozt, és odavittem hozzá.
– Melyik a kedvenced?
– Talán ez. – Kidugaszoltam az „alma” feliratú üvegcsét. Egy
pillanatra azt hittem, hogy a tartalma elpárolgott, mert szinte
semmit nem éreztem. Aztán haloványan meglegyintett valami
jellegtelen, érdektelen szag, olyan érődén, mint a tejé. – De most
elég rémesnek tűnik. – Odanyújtottam neki.
Beleszagolt és megvonta a vállát.
– Olyan halovány.
– Megváltoztattad a szaglásomat.
– Afrika tette.
– Te és Afrika.
Visszamentem az ágyhoz. Fikre is követett.
– Megtaláltam az egyik versét – mondta.
– Kiét?
 – A franciáét, aki itt élt. Akarod hallani?
– Ha muszáj.
Törökülésben ült a kávészsákokon, meztelen-fesztelen, és
hangosan olvasni kezdett.
– Elég – mondtam pár pillanat múlva. – Fikre, állj. Ezek csak
jelentés nélküli hangok.
– Olyan, mintha megrészegítették volna a szavak – védte a
maga igazát Fikre. – Hát nem hallod? Fölugrott, és körbe-körbe
járkált a szobában, szabad kezével a ritmust verve, ahogyan
szavalt:
– Est-ce en ces nuits sans fond que tu dors et t’exiles
Million d’oiseaux d’or, o future Vigueur...

Akaratlanul is elmosolyodtam. Energiája olyan volt, mint egy

gyereké, és ajkairól a francia kifejezések, bármennyire
értelmetlenek is, élvezetesen erotikusán hangzottak.
– Gyere vissza az ágyba.
– Mais, vrai, fai trop pleuré! Les Aubes sont navrante,..
– Dugni akarok megint.
– Én meg nem. Én ezt a költeményt akarom világgá kiabálni!
Bokán ragadtam, és az ágyra rántottam őt. Küzdött ellenem,
kapart és karmolt és nevetett, és próbálta a versét zengeni,
miközben magamévá tettem. Még amikor benne voltam, akkor
sem hagyott alább az a különös, démoni energia – addig
ficánkolt, amíg felülre kerekedett, és amikor én már elélveztem, ő
még akkor sem hagyta abba, hanem lanyhuló férfiasságomon
lovagolva köpködte az arcomba a szavakat:
– O que ma quille éclate! O que j’aille á la mer!– vájta körmeit
vadul a hasamba.

Badarság volt, hát persze, de mégis szólt valami az ütemében,

ritmusának egyszerű, vad dobogásában, amely tovább
visszhangzott és lüktetett a véremben.
Nem vagyok én ültetvényigazgató, gondoltam. Sem
kávékereskedő. És egészen bizonyosan férj sem vagyok.
Amikor ennek az egésznek vége lesz, ígértem meg magamnak,
írni fogok megint. Újra fölfedezem azt az ujjongó, szenvedélyes,
vad démont, aki bennem lakozott. Verseket fogok írni!
 – Van egy ötletem – hallottam Fikre hangját.
– Hmm? – épp kezdtem álomba merülni.
Valami könnyű, kemény dolog nyomódott a fogaim közé.
Köpködve nyitottam ki a szememet. Fikre a tenyeréből
kávészemeket öntött a számba; Vigyorgott, és a többit ő maga
ette meg – bekapta a babkávét a kezéből, és gyors, erős
rágómozdulatokkal elropogtatta, mint macska a vékony csontot.
– Darálatlan kávét eszel? – csodálkoztam.
Bólintott.
– Finom.
Kísérletképpen én is elrágtam egyet. Igaza volt – tényleg
finom: tiszta, tömény kávéíz, hígítatlanul.
– Amúgy meg föl akartalak ébreszteni. – Egy pillanatra
elhallgatott.
– Van egy ötletem. Arra a belátásra jutottam, hogy meg kell
ölnünk Ibrahimot. Más megoldás nincs,
– Hogyan tudnánk ilyesmit kivitelezni?
– Föl kell bérelni egy bashibazuk-bandát. Bérgyilkosokat. Ők
majd elintézik. Megölik Ibrahimot, s akkor mi együtt lehetünk,
– Csakhogy, sajnos, jelzálog van rajtad. Ő maga mondta el
nekem a sivatagban. Ha ő meghal, a hitelezői elvisznek téged,
adósságai fedezetéül,
A szeme villant egyet.
– Ó, de gyűlölöm! – Visszadobta magát az ágyra. – Ha ennek
egyszer vége lesz, mindent el kell követnünk, hogy többé ilyesmi
ne fordulhasson elő a világban.
Mordultam egyet. – Az legyen a mi legnagyobb bajunk.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat.
– Most, hogy itt vagy nekem – most, hogy itt van ez nekem –,
élni akarok. Hogy veled lehessek.
– Majd kitalálok valamit – ígértem.
A megnyugtató hazugság, már megint.
 Negyvenhét

„Maró, égető” – ez az érzés akkor keletkezik, amikor az édes

alapízt felváltja a keserű.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Sikítás hasított bele az éjszaka csendjébe.

Kiku azonnal tudta, hogy nem azért sikított valaki, mert kígyóra
lépett, vagy mert rácsapott a kezére a mozsárverővel. Nem is
fizikai fájdalom miatt tört fel ez a sikoly. Valaki olyannak a
sikolya volt ez, aki kétségbeesetten, szavak nélkül próbálta a
többiek tudtára adni, hogy valami nagyon nagy baj van.
Kiszaladt a kunyhója elé. A fehér ember táborába vezető
ösvényen Alaya botladozott feléje, egyik keze keresztben a
mellkasa előtt, a másikat a szája elé tartva, mintha öklendezne,
Kiku és még néhány asszony, akik hallották a zajt,
betámogatták Alayát az egyik kunyhóba, és apránként összeállt a
történet. Egy férfi környékezte meg őt, de Alaya nem mutatott
érdeklődést, pontosabban csak annyit, hogy beleegyezett, elmegy
a kunyhójához. A férfi azt mondta, ajándékot szeretne neki adni.
És adott is neki egy nyakláncot. De Alaya nem akarta megadni
azt, amit a nyakláncért cserébe kértek tőle, így hát a férfi
megütötte őt, a földre teperte, és elvette erővel azt, amit akart.
– Ki volt ez a férfi? – kérdezte Kiku. – Ki tette ezt veled?
– Vanyata Ananthan – suttogta Alaya.
A tamilok vezetője. Ez, ha lehet, még bonyolultabbá tette a
helyzetet. A munkások sokkal jobban féltek a brigádvezetőktől,
mint Masszah Crannachtól vagy Masszah Wallistól. A
brigádvezetőkön múlott, hogy valakit könnyű vagy nehéz
munkára osztanak be: kapálni vagy rönköket vonszolni. A
brigádvezetők voltak azok, akik a botjukkal feltűnés nélkül
rávertek a lábára annak, aki szerintük nem dolgozott elég
keményen, és megnyirbálták a bérét annak, aki nem követte
pontosan az utasításaikat.
 Kiku tudta, hogy ha a falubeliek most nem fognak össze, az
életük elviselhetetlenné válik. Bement a kunyhójába, és
előkereste siqquee pálcáját.
Minden nőnek volt siqquee pálcája. Az anyjuktól kapták,
amikor kislányból nővé váltak. Szikomorfából faragják ezt, a nők
szent fájából, és az összetartozást jelképezi. Amikor Kiku
szülésnél segédkezett vagy lázcsillapító gyógyfüveket forralt,
pálcájával megérintette a beteg homlokát, hogy jelezze, nemcsak
saját tudását veti be, hanem segítségül hívja a siqquee erejét is,
amelyben egyesült az őelőtte élt összes nő ereje. A pálca
különleges erőt ajándékozott annak, aki a kezébe fogta. Nem
sziklákat elgördítő vagy ellenfelet lebirkózó férfias erőt, hanem a
nők erejét, a kitartás erejét, a nehézségek elviseléséhez szükséges
szívósságot. Ezzel az erővel azonban felelősség is járt. Ha egy
nőnek vészhelyzet esetén segítségre volt szüksége, csak fognia
kellett a pálcáját, kiállni a kunyhója elé és kiabálni. Ez amolyan
riasztás volt; minden nőnek, aki csak hallotta, azonnal abba
kellett hagynia, amit éppen csinált, és a kiabálóhoz sietnie.
Kiku a homlokához érintette a pálcáját, hogy átáramoljon a
testébe annak az ereje. Aztán kiment, és elkiáltotta magát:
– Intala Aayyaa dhageettee? Asszony lánya, hallasz-e?
Egy pillanatig csend volt. Aztán az egyik kunyhóból
felhangzott a válaszkiáltás:
– Oduun na gahee! Én hallak!
– Én is hallak! – kiáltott egy másik hang.
Futva érkeztek a nők, minden irányból. Mind azt kiáltotta,
hogy hallotta a siqquee segélyhívását. Odagyűltek Kiku és Alaya
köré, és kifelé fordulva, pálcáikat magasba tartva kántálták
ugyanazt a kérdést: „Intala Aayyaa. dhageettee? Intala Aayyaa
dhageette?”, amíg a falu minden asszonya oda nem ért. A férfiak
köréjük gyűltek, és a fejüket csóválták.
Elcsendesedtek, és várták Kikut, hogy megszólaljon. A
javasasszony összeszedte a gondolatait: nagyon fontos volt, hogy
az egész falu megértse, milyen fontos ügyről van szó.
– Megszűnt a saafu – jelentette ki. – Először az erdő esett
áldozatul. Hallhattátok, hogy a tűz körül néhányan azt beszélték,
ez jó dolog, hogy a fehér ember megmutatja nekünk, hogyan kell
az ő fejszéjükkel az erdő fölött uralkodni. De hogyan tudja ez
helyreállítani a saafut. A saafu azt jelenti, hogy mi és az erdő
együtt élünk, és egyikünk sem uralkodik a másikon.
Néhányan bólogattak, de Kiku látta, hogy az őt körülvevő
asszonyok mögött álldogáló fiatalabb férfiakat nem sikerült
meggyőznie.
– Most a húgomat, Alayát is megtámadták – folytatta. – Ma
Alaya volt az áldozat, holnap talán a ti feleségeiteken,
lányaitokon lesz a sor. És ez az, amiért meg kell mondanotok a
fehér embernek, hogy nem dolgoztok neki többé. Ne ő tanítson
rosszra minket; hanem mi tanítsuk meg neki a saafuhoz való
alkalmazkodást. A nők pedig addig is átkelnek a vízen.
,Átkelni a vízen” – rituális mondás volt. Azt jelentette, hogy a
nők kivonják magukat a falu életéből. Nem lesz
gyermekgondozás, főzés és családi élet addig, amíg helyre nem
áll a béke és a rend.
Kiku elvezette az asszonyokat, be a dzsungelbe. Ahogy
elhaladtak a férfiak mellett, Tahomen felállt és ünnepélyesen így
szólt:
– A nők nélkül kialszik a tűzünk. Mi, férfiak megtesszük, amit
kell, hogy visszaállítsuk a saafut.

Amikor visszaértem Harárból, az ültetvényt felbolydult

állapotban találtam. Az afrikaiak valami sztrájkfélét
kezdeményeztek. A tamilokat ez nem érintette, így az ültetvény
zökkenőmentes üzemeltetését sem veszélyeztette különösebben,
de Hector igyekezett minél előbb helyreállítani a rendet.
– Természetesen nem volt helyes, amit az az ember tett, de
tulajdonképpen kapóra jött nekünk. Meg kell mutatnunk ezeknek
az embereknek, hogy a kötelezettségük előrébb való, mint a
személyes érzelmeik.
Bíróságot hívtak össze. Egy szégyenkező tamilt vezettek eléje,
aki az összes falubeli szeme láttára készséggel beismerte, mit tett.
Ezért tíz rúpia büntetést kapott.
– Nos – szólt Hector, körbenézve a falubelieken –, az ügy ezzel
el is van intézve. Mehettek vissza dolgozni.
Amikor ezt lefordították nekik, a falubeliek meg sem
mozdultak.
– Most meg mi bajuk van, Jimo? – kérdezte Hector.
 Rövid tanácskozás után Jimo közölte, hogy a falubeliek azt
kívánják, hogy a bírságot közvetlenül nekik fizesse meg a tamil,
ne pedig a bíróságnak.
– Erről szó sem lehet – mondta Hector a fejét rázva. – Nem
így működik az igazságszolgáltatás.
– És még azt is követelik – mondta Jimo halkan –, hogy azt az
embert küldjék el.
– Micsoda? Szó sem lehet róla. Kifizette a büntetést. Hát nem
értik, hogy ezzel kész, vége?
A jelek szerint tényleg nem értették. A falubeliek még akkor
sem voltak hajlandóak felvenni a munkát, amikor Hector
dühösen feloszlatta a bíróságot.
– Kerítsétek elő a lányt! – mondta Hector türelmetlenül.
Alayát nagy nehezen előkerítették és Hector elé vezették, aki
megparancsolta, hogy fogjon kezet a tamillal, hogy jelezze, szent
a béke. A lány csak állt, szemét a földre sütve, és nem
engedelmeskedett. A tamil megfogta és megrázta a lány ernyedt
kezét, de a falubeliek ettől csak még jobban fölháborodtak.
– Ebből most már elég. – Hector felállt, és mérgesen
odamasírozott a csoportban álldogáló emberekhez. – Igazságot
szolgáltattunk – mondta, majdnem kiabálva. – Ha nem
dolgoztok, megszegitek a munkaszerződéseteket. – Fölemelt egy
kapát, és a lány markába nyomta. – Tessék, fogd. – A lány, a
szemét még mindig lesütve, megfogta a kapát. – És most
menjetek. Menjetek dolgozni.
Senki nem mozdult.
– Jimo, verd meg – mordult oda Hector.
– Hogy érti, száh?
– Tizenkét botütés. Aztán válassz ki egyet a férfiak közül, és
adjál annak is ugyanannyit.
Jimo intett két tamilnak, akik odajöttek, és lefogták Alayát, ő
pedig megvesszőzte a lány vállát és hátát. Alaya kiabált, de nem
mozdult. Amikor elengedték, térdre rogyott. A tamilok aztán
megragadtak egy férfit a nézők közül, csuklójánál fogva a kör
közepébe húzták, mintha csak egy vonakodó táncost akarnának
berángatni a mulatozók közé. Ő is kapott egy tucat botütést.
Aztán egy másik falubelit is megragadtak...
 – Hector – mondtam iszonyodva –, az isten szerelmére, nem
veretheted meg az egész felüt.
– Dehogynem. – Hector felém fordult. – Robert, ez a te
ültetvényed. Ha nem tudsz rendet tartani, akár haza is mehetsz.
Hogyan fogod őket kordában tartani, ha már nem leszek itt, ha
nem mutatod meg nekik, ki a főnök?
Jimo, érzékelve a közöttünk kialakult nézetkülönbséget,
egyikünkről a másikunkra pillantgatott, utasítást várva.
– Nos, Robert? Mi lesz? Megvered őket? Vagy van valami jobb
ötleted? – tudakolta parancsolón Hector.
Tétováztam. Tudom, hogy Emily azt mondta volna, neki van
jobb ötlete, akár a verőlegény és áldozata közé is vetette volna
magát, ha úgy látta volna jónak. De mit tudtam én az ültetvényes
munkájáról? Hector nyilván úgy gondolta, vonakodásomnak
egyedül a kényeskedésem az oka. És az az igazság, hogy Hector
tanácsai nélkül én itt nem boldogultam volna.
– Hát, legyen – mondtam ki nagy nehezen. – Ha meg kell
vernünk a szerencsétleneket, akkor verjük meg őket.
– Folytasd, Jimo.
Jimo felemelte a botját, és rávágott a kiszemelt ember hátára,
kifejezéstelen arccal verve őt, amíg le nem számolta mint a
tizenkettőt. Amikor a következőhöz lépett, az megadóan
fölemelte a kezét, és mormolt valamit.
– Azt mondja, hajlandó dolgozni – jelentette a
munkafelügyelő.
Hallható döbbenet futott végig a nézők között – furcsa, inkább
szörnyülködő, mintsem haragos hang.
– Rendben. – Hector a többiekhez fordult. – Ki a következő?
Te? Fogsz dolgozni? Igen? És te? Te is? Nagyszerű.
Nem volt több ellenállás, A falubelieket mintha megrázta
volna a tény, hogy bátortalan lázadásukat Hector ilyen elszántan
és ilyen könnyedén el tudta fojtani. Már szinte sajnáltam őket.
Két hét, gondoltam, és újra Harárban leszek. Csak ez járt a
fejemben. Fikre.

A sztrájk leverése után Hector bevezetett néhány változtatást. A

falubeliek kerek kunyhóit lebontatta, és azon a lapos területen
szárítóudvart alakított ki. A falubelieket a tamilokéhoz hasonló
hosszúkás faépületekben helyezte el, külön a férfiakat és külön a
nőket. Így aztán, ahogy Hector mondta, nem voltak többé
afrikaiak meg indiaiak, hanem csak ültetvényi munkások.
Pár nappal később a kunyhónkban egy kis, fűből készült
figurát találtam. Azokra a csuhébabákra hasonlított, amiket
gyerekkoromban a napszámosok fonogattak otthon,
betakarításkor. De ebbe a figurába bele volt fonva Hector egyik
cipőfűzője, és a test közepét egy vékony fadarabbal bökték át.
Mintha annak a botnak az egyik szilánkja lett volna...

Negyvennyolc

Amint tudtam, visszatértem Harárba. De amikor Fikre

megérkezett a kereskedő házába, arcán a félelem árnyéka ült.
– A bég itt van – mondta, ahogy beosont az ajtón.
– Azért tudsz maradni?
– Nem. Túl veszélyes. De látnom kellett téged. El akar adni.
– Micsoda?
– Az utolsó kávészállítmányán sok pénzt veszített. Most nem
tudja kifizetni a legutóbb vásárolt kávét. A sivatagi út alatt végig
ezen gondolkodott. Ezen gondolkodott, és sírt. Akkor is sírt,
amikor ezt közölte velem. Azt mondta, hogy szeret engem, hogy
nem bírja elviselni, hogy el kell adnia, de nincs más választása.
– És te mit mondtál?
– Azt, hogy nem érdekel, kinek a tulajdona vagyok – mondta
megvetően. – A rabszolga az rabszolga.
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog volna épp most felbőszíteni
őt, Fikre.
– Abban a tévhitben akar tetszelegni, hogy ő nem rossz ember.
Miért adjam meg neki ezt az elégtételt?
– De ez azt jelenti, hogy elküldenek máshová...
Fikre üresen felnevetett. – Nem jelenti azt.
– Csakis azt jelentheti.
 – Figyelj rám, Robert – kezdte, mintha egy gyereknek
magyarázna. – Eladás előtt egy bábaasszonnyal
megvizsgáltatnak. Ehhez minden vevő ragaszkodik. Így aztán
lelepleződöm majd. És akkor egészen biztosan megölnek, hacsak
nem sikerül megelőznöm őket.
– Nem ölheted meg magad.
– Jobb, mint a másik lehetőség. Legalább szabadon
választhatom meg a halálom pillanatát. De most mennem kell.
Megcsókolsz?
– Nem halhatsz meg– mondtam a csók végeztével, még
mindig a karjaimban tartva őt. – Senkinek nem kell meghalnia.
Megígérem, hogy kitalálok valamit.

Negyvenkilenc

„Iszapos” – jellegtelen, meghatározhatatlan, kellemetlen

ízhatás. A felkeveredett zacc eredményezheti.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Hector nesztelenül lépked a dzsungelben, vadászpuskáját lövésre

készen tartva. Előtte Bayanna fölemeli a kezét. Mindketten
mozdulatlanná dermednek.
– Ott, száh – leheli Bayanna.
Hector mereszti a szemét. A fák között a ragyogó napfény és a
mély árnyékok játéka pont olyan hatást kelt, mint a leopárd
bundája – olyannyira, hogy tulajdonképpen el sem lehet dönteni,
tényleg van-e ott valami. Hector mintha látna valamit
megvillanni, de az is lehet, hogy csak a szellő mozdított meg egy
falevelet.
– Erre, száh – súgja Bayanna, hangtalan léptekkel haladva
előre.
Hector még nem vallotta be Wallisnak, hogy amíg amaz
Harárban jár az ügyeit intézni, addig ő itt, a dzsungelben
leopárdra vadászik. Nagyon jól el tudja képzelni Wallis gunyoros
megjegyzéseit, ha esetleg nem járna sikerrel. A helyes, a férfias
eljárás ugyanis az, hogy az ember elejti a zsákmányt, aztán
kiteríti az állat bőrét a kunyhójuk padlóján, és úgy várja Wallis
visszatértét – a fenevad csodálatos fejéhez és vicsorgó pofájához
úgysem kell már több kommentár.
– Ja, igen – veti majd oda félvállról. – Gondoltam,
vadászgatok is egy kicsit, ha már itt vagyok.
Mögöttük most faág reccsen. Kuma, a szakács felzárkózik
Hector mellé. Nála van a második puska, meg egy doboz töltény.
– Nem hiszem, hogy ott van, száh – mondja, előremeresztve a
szemét.
– Csendben légy, Kuma.
– Igen, száh. Bocsánat, száh.
Kár, hogy ennyire sötét van itt, a lombsátor alatt. A három
férfi továbblopakodik. Kis patak húzódik előttük, a túloldalon
sziklacsoport. Ha leopárd volnék, gondolja Hector, pont ilyen
helyet választanék, hogy...
Valami hangot hallanak, mintha hatalmas lánc csördült volna.
Egy alak vetődik feléjük, íveken a levegőben, csapásra emelt
karmokkal. Hector a vállához emeli fegyverét, és határozott,
gyakorlott mozdulattal lő. A leopárd vonagló teste a földre zuhan.
Hector figyeli. Csodálatos példány, és minél kevesebbet lőnek
belé, annál kevésbé rongálódik a bundája.
Végül az állat megmerevedik, és mozdulatlanul elnyúlik.
– Istenem – közeledik feléje Hector óvatosan –, óriási
példány! – Hirtelen elönti az izgalom. A vadállat halott, és ő ölte
meg. Wallis gúnyolódhat, amennyit csak akar, de ez a dicsőség és
a zsákmány egyedül az övé. Még az is lehet, hogy...
Egy sivítás, újabb üvöltés, és valami más is repül a levegőben.
A második leopárd kisebb, de harciasabb is. Hector nyúl ugyan a
tartalék puskáért, de Kuma önkéntelenül hátraugrott, így Hector
csak az üres levegőt markolja. A fenevad ráveti magát. A
hatalmas állkapocs nyakon ragadja. Valaki kiabál. Bayanna a
botjával veri az állatot, Kuma puskatussal. Ahogy a vad kitátja a
száját, hogy feléjük kapjon, Hectornak sikerül kiszabadítania
magát. A leopárd még kétszer az arcába kap, és Hector előtt
gyakorlatilag elsötétül a világ.
Amikor visszatértem, Hectort a kunyhónkban találtam, még
mindig vadászöltözékben. A tábori ágyat átáztatta a vére. Kuma
lehámozta róla a kötéseket, én pedig elővettem a gyógyszeres
ládánkat.
– Kész vagyok, száh – mondta Kuma csöndesen.
Megfordultam. Hector fél arca úgy nézett ki, mintha felnyitották
volna egy filézőkéssel. Bal orcájából szinte semmi nem maradt:
kilátszottak a fogai; a másik oldalt pedig mélyen felszántotta az
állat karma, a véres fülétől le egészen a nyakáig. Szörnyen nézett
ki, és valószínűleg reménytelen is volt az állapota.
Ahogy a sérüléseket vizsgáltam, Hector felnézett. Az egyik
szeme vérben úszott.
– Ó, Robber. Te vagy az.
– Itt vagyok, Hector. Befoltozlak, és szerzek egy orvost.
Göcögött, legalábbis próbált, de csak erőtlen sípoló hang
hagyta el a száját.
– Miféle orvost, ember? A legközelebbi orvos Adenben van.
– Majd kitalálok valamit.
– Ja. – Becsukta a szemét. – Ne engedd, hogy megegyenek.
– Micsoda?
– Ha meghaltam. Ígérd meg. Gondoskodjál róla, hogy...
rendesen eltemessenek.
– Temetésről rendelkezni még kissé korai – mondtam –, mivel
nem fogsz meghalni.
Mosolyogni próbált.
– Azt mondod?
– Azt.
– Ökör kölök vagy te, Wallis.
– Hector, egészen különleges dolognak tartom, hogy még a –
majdnem azt mondtam, „halálos ágyadon”, de még időben
rajtakaptam magam – betegágyadon is van erőd sértegetni
engem. Pedig tudhatnád, hogy a sebészorvost nem illik
felidegesíteni.
– Sebészt mondtál?
– A sérüléseid sebészeti beavatkozást igényelnek, és a Harley
Streeten rendelő professzorok hiányában bizonyos doktor R.
Wallis fogja elvégezni a műtétet.
Bágyadt sóhaj hagyja el az ajkát.
 – Olyan jól összevarrlak, ahogyan csak tudlak – tettem hozzá.
– Aztán beviszünk Harárba. Kell hogy legyen ott valaki, aki tud
segíteni, – Jimóhoz fordultam, és magamra erőltetett
önbizalommal rendelkeztem:
– Forralt vízre lesz szükségem, Jimo, és a viaszos fonálra meg
a tűkre.
Lenyomtam a torkán négy kanál klorodint és munkához
láttam. Gyorsan kiderült, hogy még az erős morfium, a
kannabis–, kloroform- és alkoholtinktúra sem elegendő ahhoz,
hogy tompítsa a kézimunkámmal okozott fájdalmat. Meg kellett
hát kérnem Jimót és Kumát, hogy fogják le Hectort, egyikük a
vállánál, másikuk a lábánál. Az üvöltéstől nehéz volt
koncentrálni, és a végeredményre sem lehettem különösebben
büszke. Amikor elkészültem, Hector egész feje egy rosszul
bestoppolt nadrághoz hasonlított, orcáját a dugóhúzószerű,
cakkos, vörös viaszos sebcérna tartotta össze, de legalább túl
voltunk rajta.
Nem szégyellem bevallani, hogy utána én magam is nagyot
húztam a klorodinból. Ettől azonnal elaludtam. Színes
álmaimban újra Limehouse-ban voltam, és kávét elemezgettem
Emilyvel, Adával és a Békával. Emily Adához fordult, és így szólt:
„Milyen folyadék következik kóstolásra?” Mire a húga így
válaszolt: „Oh, azt hiszem, vér.” Ekkor elém tettek három apró,
sötétvörös folyadékkal teli porceláncsészét, amelyeket egy
kiskanállal kecsesen végigkóstoltam. Amint megneveztem a
fölfedezett ízeket – húsleves, réz, zöld növény –, Emily hozzám
fordult, és Ibrahim bég hangján így szólt: „Most már tudom, hogy
sohasem fogsz elárulni engem.”

Estefelé Hector egy kicsit jobban lett, még egy kis húslevest is
evett, amit Kuma kanalazott a szájába, de másnap reggelre
felszökött a láza. Adtam neki a Dover-féle izzasztóporból meg a
Warburg cseppekbol, de hamarosan csak úgy patakzott róla a
verejték, s az arca szinte a felismerhetetlenségig fölpuffadt.
– Kuma – mondtam –, hozd el a javasasszonyt, hátha ő tud
segíteni. És szólj a fiúknak, hogy készítsenek egy hordágyat.
A javasasszony gyógyfüveket és kérgeket hozott, amiből főzetet
készített. Bekente vele Hector sebeit, majd elkezdett magas
hangon kántálni és rituális kézmozdulatokkal integetni fölötte.
Egy darabig megint úgy tűnt, hogy ez hatott: késő este Hector
visszanyerte az eszméletét. De csak az egyik szemét tudta
kinyitni: a másik teljesen be volt dagadva.
– Robber?
– Itt vagyok.
– Ültesd el a magokat.
– Miről beszélsz, Hector?
– Az új vetőmagról. Megvetted Harárban, nem?
– De igen, megvettem. De most ne erőltesd magad...
– A palántákat árnyékold le banánlevelekkel. És kapáltassad.
De ne a Vörös Csapattal. Azok lusta semmirekellők.
– Rendben van, Hector.
– Jó munkát végeztünk. Ígéretes kezdet. Egyszer majd...
egyszer majd civilizált lesz itt minden, ha így folytatod. Ez a
fontos. A civilizáció. Nem mi. Mi pótolhatók vagyunk.
Hosszú csend következett, amit csak a javasasszony
mormogása és Hector lélegzésének fájdalmas szortyogása tört
meg.
– Mondd meg Emilynek, hogy sajnálom.
– Emilynek?
– Igen. Viseld gondját neki, Wallis. Jó lyány.
– Hát persze – mondtam zavarodottan.
– Ne engedd, hogy megegyenek.
– Senki sem akar megenni téged, Hector. Kivéve talán az az
átkozott leopárd.
– Ha meghaltam, égesd el a testem. Ígérd meg. Most.
– Hát hiába mondom neked, Hector, hogy nem fogsz
meghalni? – Felálltam, és a kunyhó ajtajához léptem. – Kuma!
Mi a fene van már azzal a hordággyal? Indulunk Határba, amint
Masszah Crannach elég jó állapotban lesz az úthoz.
Visszafordultam az ágyhoz. A javasasszony Hector hátravetett
feje fölé hajolt, és valamit gesztikulált, mintha kötelet húzott
volna ki Hector szájából, kezeit felváltva egymás fölé helyezve.
Amikor elérte képzeletbeli kötele végét, úgy tett, mintha
leakasztott volna róla valamit, és azt a valamit a levegőbe dobta.
Hector sóhajtott egyet.
– Köszönöm.
 Valami remegés futott végig rajta – szinte érezni lehetett a test
harcát az életért, az életerő szörnyű tusáját, ami bármi áron, a
legutolsó pillanatig is küzd a halál ellen. A javasasszony újból
előadta a kihúzást és feldobást. Ezúttal Hector csak bólintott,
erőtlenül, majd egy hirtelen, vad nyögéssel elhallgatott.
A faluból feljött még néhány asszony, hogy segédkezzenek
előkészíteni a holttestet. A férfiakkal közben sírt ásattam. Én a
kunyhó előtt álltam, és időnként nagyokat húztam a klorodinból.
A javasasszony előjött Hector véres ruháival. A tűz felé
intettem.
– Égessétek el.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd kivett valamit az egyik
zsebből, és átnyújtotta nekem. Kisebb papírköteg volt az –
valószínűleg levelek, igen régi, kifakult szalaggal átkötve.
– Köszönöm. Talán valami olyasmi, amit vissza kell majd
küldenünk a rokonainak. – Lehúztam a szalagot, és
rápillantottam a legfölső levélre. Egy pillanatra azt hittem,
megint hallucinálok. Ráismertem a feladó címére. Pinker háza
volt az.
Drága Hectorom...
Megfordítottam a levelet. A végén az aláírás: „Szerető Emilyd”
Tétováztam – de csak egy nagyon kicsit. Hector halott, Emily
pedig több ezer mérföld távolságra van. Ilyen körülmények
között nincs sok helye az illemnek.

Drága Hectorom!

Mire ezt megkapod, gondolom, már Ceylonban leszel! Milyen

izgalmas – el nem mondhatom, mennyire irigyellek, és
mennyire szeretnék veled lenni. Négy év – örökkévalóságnak
tűnik –, de tudom, hogy olyan sikeres leszel, és az ültetvényed
olyan jól fog működni, hogy apám bizonyosan felhagy majd az
ellenérveivel, már jóval azelőtt, hogy letelne az időd ott a
távolban. De közben, ugye, írsz majd nekem, és beszámolsz
mindenről, amit látsz, hogy a te szemeiden keresztül én is
megtapasztaljak mindent, és veled együtt élhessek át minden
pillanatot? Úgy vágyom már arra, hogy rendesen össze legyünk
házasodva, hogy ott lehessek melletted, ne pedig így „papíron”
kelljen élnünk a közös életünket; Van egy atlaszom, és
mindennap kiszámítom, mekkora utat tehetett meg a hajód
(amikor ezt írom, te éppen Zanzibár partjai mentén haladsz), és
próbálom elképzelni, hogy mit látsz...

Volt még más is – sok minden más, de semmi sem számított. Az

első pár sorban benne volt minden: Az apám bizonyosan felhagy
majd az ellenérveivel... Hector és Emily. Jegyességben.
Hihetetlennek tűnt, de a bizonyíték ott volt előttem. Nem elég,
hogy szerette valamikor Hectort, de testileg is és fenntartások
nélkül, mély átéléssel szerette őt. Mindenekelőtt ez derült ki
ezekből a szerelmes levelekből – a szenvedély, amivel
kapcsolatukat leírta, a vágy, amellyel a viszontlátást várta. Ó,
mennyire különbözött ez az egész azoktól a barátságos, de
visszafogott hangú levelektől, melyeket nekem írt!
A leveleken nem volt évszám, de azt ki lehetett következtetni.
Hector akkor ment el Ceylonba, amikor Emily tizennyolc éves
volt. Még figyelmesebben olvasva a sorok között az is kiderül,
hogy valami botrányféle is volt. Le akartam utazni
Southamptonba, hogy elbúcsúzhassak tőled, de apám úgy
gondolja, minél kevesebbet látnak most minket együtt, annál
jobb...

Átlapoztam a leveleket, és megtaláltam, amit kerestem.

Ha meggondolatlanok is voltunk, azt csak a túlzott érzelem

tette: nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók, akik
kicsit előre hozták a dolgot – legalábbis egy kicsi lett volna
csak, ha apám nem lép közbe, és nem változtat néhány hetet
négy hosszú évvé...

Szóval lefeküdt vele. A finomkodások mögött egyértelmű volt a

nyers igazság. Miss Emily Pinker, aki a modern stílusban
nevelkedett – túlságosan is modern, állapíthatta meg utólag
Pinker; bár az is lehet, hogy a beható anyai irányítás hiányának
tudta be a dolgot –, odadobta magát ennek a savanyú,
ellenszenves skótnak.
Így már jobban értettem bizonyos dolgokat. Amikor például egy
különlegesen finom kávét a szűz leány leheletéhez hasonlítottam,
akkor Pinker nem véletlenül engedte el a füle mellett a
megjegyzést – Emily viszont nem véletlenül pirult bele. És
amikor Pinker megtudta, mit akarok a lányától, nem azt mondta,
hogy el kell kerülniük a botrányt, hanem azt, hogy el kell
kerülniük még egy botrányt. Nekem ez föl sem tűnt akkor, de
Pinker bizonyára úgy gondolta, hogy lánya hírneve nem állna ki
még egy ilyen próbát.
Olvastam tovább a leveleket. Fokozatosan megváltozott a
hangnemük. Emily a maga részéről már nem volt olyan
kislányosan áradozó; gyakrabban reagált a Hector által
megfogalmazott megjegyzésekre vagy ellenvetésekre. Végül
aztán, több mint egy év elteltével jött, amit vártam:

Nem tudom, hogyan mondhatod, hogy „feloldasz” engem,

hiszen nem köt hozzád más, mint szerelem – szerelem,
amelyről azt hittem, kölcsönös. Sosem gondoltam, hogy
valamiféle kötelezettség vagy elvárás terhelne velem
kapcsolatban, és remélem, te sem ilyen fényben láttál engem.
De ha az utazás és a kaland vonzereje szerinted tényleg
annyival erősebb, mint a házasság és a családi élet, akkor
természetesen nem szabad összeházasodnunk. En a magam
részéről nem tudnék borzalmasabbat elképzelni, mint
olyasvalakivel házasságra lépni, aki teljes szívéből nem
kívánja azt – vagy engem.

Furcsa, hogy egy pillanat alatt mennyire átfordulhat minden,

mint az iránytű, amikor hirtelen kanyarodik az ember. Kezdetben
nem szerettem Hectort, valahogy mégis a barátommá lett. Ő volt
az egyetlen társam, az egyetlen fehér ember több száz mérföldes
körzetben, mégis kiderül, hogy alig ismertem. Emilyt még
kevésbé értettem. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy többet
tudtam meg róla most, háromezer mérföld távolságból, mint ott
helyben, Londonban.
Volt egy másik levél is – kevésbé kifakult, mint a többi.
 Kedves Hector!

Alig tudom, miként válaszoljak legutóbbi leveledre:

Természetesen örvendek, hogy arra gondolsz, ideje
megállapodnod, és hízelgő, hogy ennyi idő után még mindig
rám gondoltál, de meg kell mondanom, ilyen hosszú,
egymástól távol töltött idő után nem várhatod el, hogy
férjjelöltként tekintsek Rád. Az az igazság – ha keresetlenül
fogalmazhatok –, hogy elválásunk mikéntje és az érzelmek,
melyeket annak idején kifejezésre juttattál, nem kis fájdalmat
okoztak nekem, és ha következésképpen megpróbáltam többé
nem olyan nagy szeretettel viseltetni irántad, melyet azodáig
éreztem, annak legfőbb oka az volt, hogy te magad
bátorítottál arra, hogy így tegyek. Mindenesetre nem
akadályozhatlak meg abban, hogy Angliába gyere, és apám
kétségkívül meg akar majd hívni a házhoz, úgyhogy
próbáljunk meg barátok maradni legalább...

Ennek a levélnek a keltezése február 7-e volt. Nyolc héttel azelőtt,

hogy elkezdett volna velem dolgozni a kalauzon. Mennyi bánat és
gyötrelem, és nekem fogalmam sem volt az egészről.

Aznap este megszólaltak a faluban a dobok. Amikor másnap

indultunk Hectort eltemetni, észrevettem, hogy a szemgolyók és
herék hiányoztak a holttestről: nagy, vértelen sebhelyek
tátongtak a helyükön.
– Kell ju-juniak. – mondta Jimo szomorúan. – Fehér ember
teste tele nagy varázserővel. – Evést imitált.
Kitámolyogtam, és hányni kezdtem, nagy, száraz
öklendezésekkel, ami csak szörnyű, rángó kínt eredményezett a
gyomromban. A történtek következtében meggondoltam magam
a temetést illetően, és megparancsoltam, hogy szórják tele a
sírgödröt rőzsével. Néztem, ahogy Hector húsa összefonnyad és
elég, mint valami túlsütött pecsenye: a kipergő zsírtól sercegtek
és zöldes színűre változtak a lángok. A bennszülöttek közül
néhányan mintha sajnálkozva figyelték volna a dolgot... Mintha
azt akarták volna mondani, hogy micsoda pocsékolás ez az egész.
 Aztán rám tört a rettegés tompult kábulata. A klorodin mellett
állt még rendelkezésemre egyéb kábító hatású szer is, no meg ott
volt a veszély esetére tartalékolt whisky. Még Jimo khatját is
kipróbáltam. Keserű, a szájat kissé összehúzó, savas jellege volt,
egészen olyan, mintha faleveleket rágtam volna.; Először azt
hittem, semmiféle hatása nincsen, de aztán fokozatosan enyhén;
bizsergő érzésre lettem figyelmes. Mintha kinőttem volna a
testemet, és valahogyan szivárognék kifelé a pórusaimon át, mint
valami gáz. Sikerült körülbelül egy héten át fenntartanom ezt a
gázos kábaságot, mindig kicsivel többet rágva, amikor múlni
kezdett a hatás, míg végül aztán álomba zuhantam, amiből
rettenetes fejfájással ébredtem.
És aztán rájöttem, hogy ezeknek a kábult, földöntúli, ködös
állapotoknak a sorozatában valamikor döntésre jutottam.

Kedves Emily!

Igen sajnálom, de tragikus hírt kell közölnöm. Szegény

Hector meghalt. Megtámadta egy leopárd, és bár én minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy megmentsem őt, a sebei szinte
másnapra elfertőződtek.
Azt kérte, hogy hamvasszuk őt el, amit közvetlenül a halála
után meg is tettem. Személyes tárgyai között kerültek a
kezembe a tőled származó, csatolt levelek. Elolvastam őket –
valószínűleg nem lett volna szabad, de mit tegyek, ez van.
Figyelembe véve a levelek tartalmát, talán nem fogsz
túlságosan meglepődni azon, hogy mégsem akarlak ezek
után feleségül venni. Mindenesetre tisztáznom kell, hogy ez a
döntés már e levelezés elolvasása előtt kezdett
megfogalmazódni bennem. Hogy rövid legyek, beleszerettem
valaki másba.
További életedhez sok boldogságot kívánok.
Azt akartam írni, „hűséges”, de talán a pontosság kedvéért
jobb, ha úgy mondom:

Őszinte híved,
Robert Wallis
Így tehát szabad lettem.
 Ötven

„Adstringens, csípősen fanyar, szájat összehúzó” – száraz

érzet a szájban, kávéban egyáltalán nem kívánatos.
Nemzetközi Kávészövetkezet: A kávé érzeti értékelése

– Lássuk csak, hogy biztosan jól értettem-e – mondta Ibrahim

bég a homlokát ráncolva. – Meg szeretnéd tőlem vásároni Fikrét?
– Igen.
– De miért?
– Mert szeretem.
– Egy rabszolgát nem lehet szeretni, Robert. Ezt magam is
keserű tapasztalatok árán tanultam meg.
– Akkor is meg szeretném venni – mondtam csökönyösen.
– Robert, Robert... – tapsolt egyet. – Igyunk egy kávét, és
megpróbálom neked elmagyarázni, miért ostobaság az, amire
készülsz.
A bég házában voltunk, egy szőnyegekkel és finom, áttört
ötvös mintázatú lampionokkal teli szobában. Harárban a házak
fogadószobái az első emeleten voltak, hogy érje őket a hegyek
felől délutánonként érkező hűvös szellő. Díszes, faragott
paravánok nyújtottak az utca felől takarást, bár időnként, ha az
ember letekintett, épp egy szemét forgató teve pillantásába
ütközhetett, alig néhány lábnyival lejjebb.
– A legkomolyabban beszélek, Ibrahim – mondtam. – És
biztosíthatlak, nem fogom meggondolni magam. De a kávét
természetesen elfogadom, ha gondolod.
Mulu apró csészékben sűrű, illatos arabica kávét szolgált fel
nekünk. A loncvirág mézédes illata Fikrére emlékeztetett,
testének édes kávéízére. Becsuktam a szememet. Hamarosan az
enyém leszel
– Szóval – mondta bég az asztalra helyezve a csészéjét. – Van
valami köze ennek a furcsa ötletnek szegény Hector halálához?
Megráztam a fejemet.
– De ha élne, nem engedné meg, ugye?
 – Nem volt a gardedámom.
– Te kávéval kereskedsz, Robert. Nem rabszolgákkal.
– Ez nem üzleti ügy, Ibrahim. Hallottam az eladási
szándékodról. Nekem vételi szándékom van. Ennyi az egész.
– Sajnos, valóban igaz, hogy el kell őt adnom. Szomorú
vagyok. De tudod-e, hogy te már nem adhatod el őt? Az uralkodó
elnézi a rabszolgák vásárlását, de csakis az araboknak
engedélyezi, hogy árulják őket.
– Nem számít. Nem szándékozom őt eladni.
Aggódó pillantást vetett rám.
– Leendő apósod magánkívül lenne a méregtől, ha megtudná,
miről beszélgetünk.
– Mr. Pinker – mondtam óvatosan – ezt sohasem fogja
megtudni.
– Robert, Robert... Azt hiszem, említettem neked, hogy
mindenemet el kellett zálogosítanom, hogy megvehessem őt.
Pillanatnyi őrültségből tettem, és azóta is bánom mélységesen.
Ha meg tudnám akadályozni, hogy te is elkövesd ezt a hibát,
megtenném. – Elhallgatott egy pillanatra. – És talán el sem
tudod képzelni, valójában mennyire drága egy ilyen lány.
– Nevezd meg az összeget.
– Egyezer font – mondta halkan.
Megtántorodtam.
– Bevallom, nem gondoltam, hogy ennyi...
– Mondtam neked, hogy elképesztő összeg. És nem
szándékozom nyerni az üzleten. A lelkiismeretem és a
barátságunk azt nem engedné meg. Egyezer font. Én is ennyit
fizettem érte.
– De most már kevesebbet ér.
A bég összeráncolta a szemöldökét.
– Hogyhogy?
Nem gyanakszik, őrizd mega hidegvéred.
– Hiszen idősebb lett azóta.
– Ez igaz. Szerinted mennyi volna a méltányos ár?
Semmit nem ér, akartam az arcába vágni. Hiszen már nem
érintetlen.
– Nyolcszáz. Ennyim van.
 – Egyszer már alkudtam érte – mondta meggyötörten –, és
azóta is bánom. Most nem fogok alkudozni. Elfogadom az
ajánlatodat, bár komoly veszteséget jelent a számomra. Akarod,
hogy megvizsgáltassam?
– Dehogy akarom. Kettőnk közül nem te vagy egyedül
tisztességes.
– Kérlek, Robert. Ne tedd ezt. Elvihetem Arábiába, és
eladhatom őt ott. Gondolkodj a dolgon egy-két napig.
– Elfogadsz osztrák-magyar tallért?
Tehetetlenül bólintott. – Természetesen.
– Holnapra idehozatom a pénzt.
– Én pedig szólok az ügyvédemnek, hogy készítse elő a
szükséges papírokat. – Megrázta a fejét. – Attól félek, hogy
amikor majd valahogyan észhez térsz, engem fogsz majd
mindezért hibáztatni. És amikor eljön az az idő, nem leszel többé
a barátom.
Agyonkeféltem már a hátad mögött, te dagadt majom!
– Biztosíthatlak, hogy nyitott szemmel megyek bele az üzletbe.
– Kinyújtottam a kezemet.
A bég még mindig tétovázott.
– Azt mondják, ha kezet rázunk egy angollal, már nem lehet
megmásítani az egyezséget.
– Ez így igaz.
Mindkét kezével megfogta a kezemet.
– Akkor kezet rázok veled, Robert, de őszintén meg kell
mondanom, nehéz szívvel teszem.

Nyolcszáz font. Ahogy a bég is mondta, ez elképesztő mennyiségű

pénz volt. Nemcsak a Pinker által rendelkezésemre bocsátott
előleget emésztette fel, hanem az ültetvény minden kiadására
elkülönített összeget is, plusz azt a keveset, amit a saját
üzleteimmel kerestem.
Ez volt az a pénz, ami, ha másképp alakultak volna a dolgok,
lehetővé tette volna számomra, hogy feleségül vegyem Emily
Pinkert.
De még így is maradt körülbelül ötven fontom. Nem volt sok,
de a magnak való kávét kifizettük és elültettük, és volt még annyi,
hogy kifizessem a falubelieket, másra pedig nemigen kellett
nekem a pénz. Ha már nőni kezd a termés, vehetek fel rá előleget.
Kihúzzuk valahogy. Aztán, ha már jövedelmezni fog az ültetvény,
odébbállhatunk. Természetesen nem mehetünk vissza Angliába,
de valahová máshová Európában: Olaszországba talán vagy Dél-
Franciaországba. A társadalmon kívül fogunk létezni, mint a
művészek vagy a lázadók: fölszabadultan a konvencionális
erkölcs kötelmei alól.

A pénzesláda túl nehéz volt egy ember számára, ezért kimentem

a piacra és felbéreltem két katonát, hogy vigyék. Magamhoz
vettem a pisztolyomat, esetleges rablótámadástól tartva, és így
tettük meg az utat a barna sikátorok útvesztőjében.
Úgy emelkedett körülöttünk a sötétség, mintha valami óriási
üstből öntötték volna a városra. De a bég háza, amikor végre
odaértünk, fényárban úszott – az áttört mintázatú
rézlámpásokban apró gyertyák ragyogtak, mint a csillagok.
Az ügyvéd, egy hallgatag adari, az első emeleti fogadószobában
várakozott. Föltett nekem néhány kérdést, hogy
megbizonyosodjon, tudom, mit csinálok. Türelmesen
válaszolgattam neki, egyfolytában az ajtó felé pillant-gatva, hogy
lássam, jön-e Fikre. A bég azonban nem akart jelenetet: azt hitte,
hogy Fikre ezt a fejleményt is a tőle megszokott dühöngéssel
fogadja majd.
Az ügyvéd átadott nekem egy arab nyelven írt dokumentumot.
– Ez a származáslevele – az adásvételi szerződés attól a háztól,
amelyiktől a bég vette. Kívánja ellenőriztetni a saját jogászával?
– Szükségtelen.
Megvonta a vállát.
– Ez a dokumentum pedig azt igazolja, hogy eladása
pillanatában szűz volt. – Egy másik arab nyelvű iratot helyezett
elém. – Jól értem, hogy nem kívánja őt megvizsgáltatni?
– Szükségtelen – ismételtem.
– Rendben. – Egy harmadik iratot tett az asztalra. – Ezt alá
kell írnia. Az áll benne, hogy elfogadja őt úgy, ahogy van.
Aláírtam. Ezúttal fordítás is szerepelt a lapon, hibás, de
elfogadható angolsággal: En, alulírott ezennel elfogadom a Fikre
néven szereplő rabnőt, amelynek ellenértékeként... Átfutottam,
és azt is aláírtam.
 – És végül, az adásvételi szerződés. – Az ügyvéd a bégre
pillantott. – Óhajtja megszámolni a pénzt?
– Robert sosem csapna be engem – mondta a bég
határozottan.
Ismét aláírtam a nevemet, a bég pedig aláírta az átvételi
elismervényt.
– A lány az öné – közölte velem az ügyvéd. Az ajtó felé
pillantottam, de a jogász még egy utolsó papírlapot adott a
kezembe, egy egyszerű tanúsítványt, pár soros arab szöveggel. –
A tulajdonjogát ez a papír igazolja. Ha valaha is szabadon
bocsátja, ezt össze kell tépnie.
– Értem.
Fikre még mindig nem jött.
Az ügyvéddel ittunk még egy utolsó csésze kávét. A bég legjobb
kávéja volt, legalábbis azt mondta. Ami engem illet, semmit nem
éreztem, csak olyan intenzív vágyat Fikre után, amely telítette
minden érzékemet és mézként áradt szét az ereimben.
Az ügyvéd aztán magunkra hagyott bennünket.
– Robert – szólalt meg a bég –, komolyan tudod, hogy
szerintem ezt nagyon meg fogod még bánni. Amikor eljön az a
nap, szeretném, ha emlékeznél rá, hogy te ragaszkodtál
mindenáron a vételhez, nem pedig fordítva.
– Értem.
Végre megjelent Fikre, duzzogó arckifejezéssel. Mulu mögötte
lépkedett, kezében egy kávészsák.
– Adtam vele néhány ruhát meg ilyesmit – magyarázta a bég.
– Rabszolgaként neki semmilyen tulajdona nem lehet, de ezek
vele járnak.
– Köszönöm. – Elvettem a zsákot. Mulu szemében könnyek
csillogtak, de egy szót sem szólt, ahogy átadta nekem.
Odanyújtottam Fikrének a kezem.
– Fikre, velem jössz?
– Van más választásom? – vágta oda dühösen.
– Nincs.

Az első sarokig fenntartottuk a színlelést. Aztán nem bírtam

tovább. Behúztam őt egy kapualjba, csókoltam, kezemmel
végigsimítottam a derekát, fel a fejéig, az ajkaimhoz szorítottam
és faltam őt.
Nagy sokára szétváltak ajkaink.
– Szóval, most már a tiéd vagyok – mondta vigyorogva.
– Pontosan így van.
– És tudod már, mit szándékozol velem tenni?
– Nos – mondtam –, bármi legyen is az, azt hiszem, a szex
nagyon fontos szerepet fog benne játszani.

Ötvenegy

„Karamell” – a kávékóstolóknak ügyelniük kell arra, hogy ne

használják ezt a jelzőt égető íz leírására.
Nemzetközi Kávészövetkezet: A kávé érzeti értékelése

Az ezt követő napokról nagyon keveset tudok írni. Szavakba

tudom önteni az indiai malabár kávé nehezen megfogalmazható
aromáját; meg tudom találni a megfelelő kifejezést a trinidadi és
a tanganyikai kávék közötti különbség leírására; képes vagyok
meghatározni a különféle jávai fajták közötti árnyalatnyi
eltéréseket. Mégis, a tucatokban számolható – sőt, annál is több
– dugás közül, melyekben Fikrével élvezkedtünk, az azt követő
időszakban, hogy a bégtől megvásároltam őt, melyek egész
életem legmámorítóbb szeretkezései voltak, alig tudok kettőre
vagy háromra részletesebben visszaemlékezni, nemhogy szavakat
találni rájuk. És mégis mindegyik más volt, ahogy a kávék is
mind különbözőek – vagy, ha lehet, még annál is jobban eltértek
egymástól, hiszen végigpróbáltunk minden lehetséges pozíciót,
ami két testből összekombinálható.
Amire emlékszem – de még így is nehezen tudom leírni –, az a
szüntelen fizikai élvezet állapota, az a játékos megrészegülés,
ahogyan az egy szoba, két test, egy ágy világában éltünk, és
szeretkezéseinket csak egy-egy, a piacra tett kirándulás erejéig
szakítottuk meg, hogy némi élelem után nézzünk. De még az is
meglepően ritkán fordult elő. Ha éhesek voltunk, marokszám
rágtuk a kávészemeket rögtönzött matracunkból, és új erőre
kapva folytattuk a kölcsönös gyönyörszerzést. Vagy néha
kimentünk a piacra, mert úgy gondoltuk, elemészt az éhség,
aztán végül virággal megrakodva tértünk vissza, mintha nem is
kellett volna nekünk más táplálék, csak a virágok bódító illata, a
kávé és egymás teste.
Lába köze volt az oltár, mely előtt térdepeltem, a kehely,
melynél áldoztam. Én voltam Ali baba, aki azt súgta a barlang
bejárata előtt, hogy Szezám, tárulj! A nyelvem pedig
kunkorodott, mint a kalifa papucsa. Kolibri voltam, aki csőrét a
harmattal teli virágkehelybe mártja. És ő válaszképpen elém
térdelt, és szájával imádott engem, le nem véve rólam a szemét,
még akkor sem, amikor elárasztottam ajkát, arcát kilövellő
magommal, opálos fényű ondózuhataggal borítva tökéletes,
fekete vállát. Még annak is kávéíze van, mondta, ahogy lenyalta
ujjait: átvette a kávé – szenvedélyünk és állandó táplálékunk –
ízét.
Semmiféle szégyenérzet nem volt benne, és őt szeretve én is
felszabadultam. Nem volt olyan, amit nem lett volna hajlandó
kipróbálni, amikor azt mondta volna, „elég”. Ha már nagyon
érzékennyé vált, megkért, hogy vegyek neki ópiumot a piacon:
arab módon szívtuk el, bugyogó nargiléból. A khat, kávé, ópium
és szex keverékétől a napok érzéki élvezetek ködös sorozatává
mosódtak össze. „Ilyen vad, elemi lánggal égni, és fenntartani ezt
a mámort – írta Walter Páter, az esztéta ez a siker az életben.”
Tapasztalatból tudom, mennyire igaz ez: intenzívebben éltem
abban a szobában, mint valaha is előtte, vagy fogok ezek után.
Néha, amikor aludtam, félig arra ébredtem, hogy Fikre a
golyóimmal játszik, elragadtatottan bámulja, forgatja őket ujjai
között. Körbe-körbe jártak a tenyerében, böködték az ujjai...
Egyszer megkérdeztem tőle, mit talál bennük annyira
érdekfeszítőnek. A révület hangján válaszolt:
– Mert ez mindennek a közepe. Nélkülük nincsen semmi sem.
Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de nem is nagyon
törtem magam. Tudtam, hogy különös vonzalmat érez a
miszticizmus iránt. A birizgálás mindenesetre jól felizgatott, és
hamarosan készen álltam, hogy ismét beléje csusszanjak.
Aztán, végül, ez az érzékek lakomája elérkezett az utolsó
fogáshoz. Elteltünk, és noha még mindig dugtunk, a legkisebb
alkalmat is kihasználva, olyan volt, mintha majdnem teli
borospohárra töltenénk rá; nem kell az utolsó cseppig kiinni.
Lassan elkezdtünk a jövővel foglalkozni.

– Mit szándékozol tenni?

– Vissza kell mennem az ültetvényre. A palántákat ki kell ültetni.
Nem helyes egyedül Jimóra hagyni az egészet, meg már amúgy is
nagyon elhanyagoltam ott mindent.
– Veled menjek?
– Jöhetsz, de ott aztán nincs semmi kényelem. Nem nőnek
való az.
– Nincs szükségem kényelemre.
– Akkor gyere.
– Robert... ? – szólt.
– Tessék.
– Van valami terved velem kapcsolatban?
Az ágyra mutattam.
– Eddig jutottam a tervezésben.
– Ügy értettem... a státuszommal kapcsolatban.
Elnevettem magam.
– Azt akarod, hogy elvegyelek feleségül? Fehér ruha, templom,
meg az összes burzsoá ceremónia?
Megrázta a fejét.
– Nem feleség akarok lenni. Szabad akarok lenni.
– Szabadok vagyunk.
Elszántan nézett rám.
– Robert, amit veled teszek, azt önszántamból teszem, nem
azért, mert egy darab papír kötelez.
Tudtam, azt várja, hogy kimondjam, összetépem a papírokat.
Miért nem tettem? Bizonyítottam volna vele a szerelmemet. És
mégis, valami visszatartott. Elvégre is visszacsinálhatatlan dolog
lett volna. És azt hiszem, mélyen legbelül még mindig éreznem
kellett, hogy megvan az a hatalmam fölötte – mintha a szerelem
és a tulajdonosság valahogy összekapcsolódott volna.
 Próbáltam tréfává! elütni a dolgot.
– Hiszen eltökélt szándékom eladni téged, amint találok valaki
jobbat – mondtam valami ilyesmit vagy talán még esetlenebbet,
most már nem emlékszem. Bármi volt is az, azt hiszem, láttam,
hogy egy pillanatra valami megkeményedik a tekintetében. Aztán
bólintott, szelíden, és nem feszegettük tovább a témát.

Csupán még egyszer hozta szóba a dolgot. Ágyban voltunk,

testünk együtt mozgott a ráérő szerelmesek lassú, kényelmes
táncában. Ahogy egy pillangó mozgatja szárnyait a napfényben.
– Igen, most! – súgta, aztán hirtelen kezébe vette a fejemet, és
tüzesen így szólt: – Ha megajándékozol a szabadságommal, én
viszonzásképpen odaajándékozom magam neked. Mindenemet.
Teljes egészében a tiéd leszek.
Felnyögtem, és csak annyit mondtam: – Szeretlek.
Ez azért nem egészen ugyanaz.
Pár nappal azelőtt, hogy elindultunk volna az ültetvényre, a
piacról visszatérve Mulut találtuk az ajtó előtt ülve, Fikre olyan
boldogan ölelte magához, hogy eltelt néhány pillanat, amíg át
tudta nyújtani a bég levelét.

Kedves Robert!
Mulu annyira búsul Fikre után, és a házamban most nincs
számára munka, így bátorkodtam őt elküldeni hozzád. Nem
igényel fizetséget, csak ellátást és szállást. Meglátod, jó
szolgálód lesz, amíg engeded neki, hogy melletted Fikréről is
gondoskodjon. Ha nem kell neked, küldd vissza. Ha
megtartod, nem kell érte fizetned – Fikrével ellentétben az ő
értéke igen kevés, bár én magam sajnálni fogom, hogy már
nem lesz mellettem.

Barátod,
Ibrahim

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy visszaküldjem.

Fikre magánkívül volt a boldogságtól, annyira örült neki, és Mulu
nemkülönben. Azt hiszem, kissé nyomasztotta őt a magány,
nőtársaság nélkül. Én viszont nem voltam hozzászokva ahhoz,
hogy egy eunuch szolgáljon a házamban – igazság szerint zavarba
ejtett, ahogyan ők ketten egymással viselkedtek, majdnem mint
két lány, számomra érthetetlen nyelven csacsogva. Mulu néha
segített Fikrének öltözködni vagy fürdeni, és nekem ez is furcsa
volt. A kettejük közötti intimitás inkább emlékeztetett úrnő és
cselédlány viszonyára, mintsem férfi és nő kapcsolatára.
Egyszer éjszaka fölkeltem vizelni, és Mulut ugyanilyen
elfoglaltság közben találtam. Félig elfordulva állt, de azért
láthattam a kegyetlen csonkítás után visszamaradt szörnyű
hegeket, a megkínzott hús fényes cikcakkjait, melyek
rózsaszínűen világítottak a fekete bőrön. Egyébként olyan volt a
nemi szerve, mint egy gyermeké.
Zavartan kiáltott fel, és elfordult, kezével takarva magát. Nem
szóltam semmit – mit is mondhattam volna? Szörnyű volt –
rettenetes –, de nem volt mit tennem.

Ötvenkettő

„Fanyar” – égetett íz, csípős, kesernyés, valószínűleg

kellemetlen.
Sivetz: Kávétechnológia

Harárból lassú, a posta, így jó néhány hétbe beletelik, mire

Robert számtalan országban lepecsételt levele megérkezik
Londonba. A Béka hozza, lihegve rohan be a folyosóról, hogy
Emily kezébe adja becses kincsét.
– Elolvashatom? – könyörög. – El? Kérlek.
– Még magam sem olvastam. Azonkívül Robert hozzám
címzett levelei csak nekem szólnak.
– Akkor megkaphatom a borítékot és a bélyegeket? Légy
szíves...! És felolvasod nekem azokat a részeket, amik nem csak
neked szólnak? – kérdi a Béka reménykedve. – Nézd, van benne
valami. Gondolod, hogy ajándékot küldött neked?
 Emily nem válaszol. Már kinyitotta a levelet, amely inkább
csomaghoz hasonlít, mivel benne vannak a Hectorhoz írott régi
levelei. Egy pillanatig nem érti, aztán elsápad. Átfutja az
üzenetet.
– Mi az? – akarja tudni a Béka. – Minden rendben van?
– Nem, nincsen – mondja Emily. Feláll. – Jobb, ha
megkeresem apánkat. Nagyon rossz híreket kaptunk Hectorról.
És Robert... Robert pedig... – Cserbenhagyják a szavak, és a
Békának nem mindennapi látványban lesz része: a nővére, az ő
mindig cselekvőképes, határozott, mindenható nővére
könnyekben tör ki.
Valamivel később Pinker az irodájából kifele jövet az ott
várakozó Békába botlik.
– Philomena – mondja, mellé telepedve attól tartok, a
nővéredet sokk érte.
– Tudom. Robert ejtette őt.
– Én... – Pinker szigorúan néz a legkisebb lányára. – Hát ezt
meg honnan tudod?
– Megkérdeztem Adát, miért sír Emily, és ő elmondta nekem.
– Értem, Szóval, most különösen szépen kell viselkedned
Emilyvel. Kezdheted mindjárt azzal, például, hogy nem használsz
olyan kifejezéseket, mint „ejtette”. Egyszerűen csak úgy
döntöttek, hogy külön utakon folytatják tovább az életüket.
– De ha nem ejtette őt Robert, akkor miért sír?
– A másik rossz hír – folytatja az apja –, hogy Hector nagyon
megbetegedett a dzsungelben. Sajnálatos módon... el is
halálozott.
– Eltemették?
– Igen.
– Nem ették meg a kannibálok?
– Nem. Volt egy rövid, méltóságteljes szertartás, koporsóval és
szentbeszéddel, és az összes bennszülött imádkozott érte.
A Béka elgondolkodik ezen.
– Afrikából valószínűleg gyorsabban feljutott a
mennyországba, mint innen tette volna. Mert Afrika középen
van.
– Pontosan – áll fel Pinker.
 – Akkor most kihez fog Emily hozzámenni, ha nem megy
hozzá Roberthez?
– Nos, idővel majd találkozik valakivel, akit megkedvel, és
ahhoz fog majd hozzámenni.
A Békának hirtelen eszébe ötlik valami. Valami olyan rémes
dolog, hogy táskás, békaszerű szemei egészen tágra nyílnak tőle.
– De azért nekem fog még írni Robert, ugye? – kérdi
aggodalmasan.
– Nagyon kétlem – mondja az apja a fejét rázva.
És erre, Pinker legnagyobb döbbenetére, már nem egy lánya
zokog vigasztalhatatlanul, hanem kettő.

Ötvenhárom

Az ültetvényt rossz állapotban találtuk. Délelőtt közepén

érkeztünk – munkások mégsem voltak sehol. A palántaágyások
ásása az elutazásom előtt napi körülbelül ötven láb sebességgel
haladt – most viszont annak alig a tizedére lassult le. És bár
Hectorral annak idején fehér szalaggal kijelöltük a vonalat,
amelyet az ásócsapatoknak követniük kellett volna, az új árkok
összevissza kanyarogtak a hegyoldalban, mintha egy óriás
vakondok túrta volna őket. Hector vasfegyelme nélkül az
ültetvény a jelek szerint nem tud működni. De a legrosszabb
állapotban a palántákat találtuk. Az új hajtások leveleit
rozsdaszínű foltok lepték el, mint amikor egy régi könyv lapjai
elszíneződnek.
Valami gombaféle volt. Nem értettem. Hectorral alaposan
megvizsgáltuk az összes vadon nőtt kávébokrot a környéken, és
egyiken sem találtuk nyomát semmiféle betegségnek. Hirtelen
belém hasított a hiányérzet. Hector bezzeg tudná, mit kell
tennünk! Így viszont csak Lester Arnold könyvéhez fordulhattam,
aki azt tanácsolta, hogy a fertőzött palántákat erős kávé- és
szappanoldattal mossuk le.
 Amikor világossá vált, hogy a kávépalánták így is, úgy is
elpusztulnak, el kellett döntenünk, mi legyen a következő lépés.
Még volt annyi pénzünk, hogy vegyünk egy adag vetőmagnak
valót, de már csak egyetlenegy adagra futotta. Azután nem volna
miből fizetni a munkásokat.
Este, vacsora közben elmagyaráztam ezt Fikrének.
– Ideges vagy – mondta.
– Hát persze hogy ideges vagyok. Ha a következő adag is
elpusztul, nincs több – egyszerűen nincs többre pénzem. –
Erőteljesebben beszéltem, mint szándékoztam: az idegesség
megtette hatását.
Egy pillanatig hallgatott.
– Engem vádolsz?
– Dehogyis.
– De ha nem vásároltál volna meg, most lenne több pénzed.
– Nincs értelme ezen elmélkedni. Ami megtörtént,
megtörtént.
Nem volt túl tapintatos dolog ezt mondanom.
– Szóval, mégis bánod – szívóskodott Fikre.
– Fikre, nem maradhatnánk a témánál? El kell döntenem, mit
tegyünk.
Egy pillanatra megint villant valami a szemében. Aztán mintha
észrevette volna magát.
– És arra nem gondoltál, hogy úgy termeszd a kávét, ahogy a
helyiek?
– A helyiek nem termesztik a kávét. Ők csak összegyűjtik a
vadon nőtt bogyókat.
– Erről van szó. Lehet, hogy nincs is szükség minderre. –
Karjával körbeintett a leégetett domboldalon, a csemetéken, a
sorokban húzódó palántaágyásokon. – Azokat, akik most ásnak,
befoghatnád gyűjtögetni. Idehozhatnák neked a vadkávét, te
fizetnél nekik érte, és eladnád a piacon haszonért.
– De Lester Arnold nem ezt mondja.
– Lester Arnold nincs itt.
– Az lehet, de az ő könyve az egyetlen útmutatóm, amim van.
Nem hagyhatom figyelmen kívül a bevált gazdálkodási
módszereit a dzsungelben összevissza nőtt kávé kedvéért –
sóhajtottam. – Van még valami, amit megpróbálhatok. Lakik
Zeilában egy fehér ember, egy elefántcsontkereskedő.
Hammondnak hívják. Azt mondta, ha valaha is segítségre van
szükségem, üzenjek neki.
– És hogy tudna ez a kereskedő segíteni neked?
– Az uralkodónak fegyverek kellenek. Mindenki ezt mondja.
Felvásárol minden létező puskát, ami eljut Harárba. A fehér
emberek, olyanok, mint Hammond, hozathatnak Adenből. A
haszonból, amit a puskákon keresnék, helyrepofozhatnám az
ültetvényt.
– És mit csinál majd az uralkodó azokkal a puskákkal?
– Hector úgy gondolja – gondolta –, hogy a belső területek
felé akar terjeszkedni.
– Vagyis, más szóval, a bennszülöttek ellen fordítja őket.
– Amíg csak feketéket mészárol le, nem a mi ügyünk.
Rám pillantott. Egy pillanatra elfelejtettem, milyen is a bőre
színe.
– Tudod, hogyan értem – mondtam türelmetlenül.
– Rizikós ügylet.
– Nem hiszem, hogy van más választásom. Mindenesetre
alszom rá egyet.
– Értem. – Elfordult. – Azért majd mondd el, hogyan
döntötték
– Hát persze. Hiszen téged is érint.

Kedves Hammond!

Szívességet szeretnék kérni öntől. Annak idején azt mondta,

hajlandó volna kereskedni velem. Ha ez még mindig így van,
be tudna nekem szerezni a legújabb Remingtonokból annyit,
amennyit egy angol úriember hitek ér, és fel tudná küldetni a
szállítmányt Harárba? Ha bárki kérdezősködne, mondja,
hogy a dobozokban az ültetvényre szánt szerszámok vannak.
Bizonyos okokból, melyekre most nem térnék ki, sürgős
bevételi forrásra van szükségem, és ilyen jellegű árukra most
nagyon nagy a kereslet.
Előlegként csatolok húsz osztrák-magyar tallért.
Üdvözlettel,
Wallis
 A levelet odaadtam egy ügynöknek, akinek útjába esett a
partvidék, de tudtam, hogy hetekbe, sőt hónapokba is beletelhet,
mire választ kapok.
Időközben akadt elfoglaltságom bőven – még túlzottan is.
Mintha átok ült volna az ültetvényen. A még egészséges
palántákat hangyák támadták meg. Egy varacskos disznó bejutott
a fiatal csemeték közé, és rettenetes felfordulást csinált. A
munkások egyre erőszakosabbak lettek. A lábamat ellepték a
dzsiggák, melyeket tűvel kellett kioperálni. A rozsdakor elterjedt
a többi palánta között is, és bár nem pusztította el őket teljesen,
növekedni sem tudtak. A beteg palántákat tágasabb ágyásokba
ültettem, friss talajt forgattam a fiatal csemeték ágyásaiba, és
friss magokat vetettem oda, ahol a régi elpusztult. Volt olyan nap,
hogy este csizmástul aludtam el, de ez legalább megakadályozta,
hogy további dzsiggák lepjék el a lábamat.
És mégis, és mégis... Minden este, ahogy leszállt az éjszaka –
az a nevetségesen korai, Egyenlítő menti éjszaka, amikor
takaróként borul a dzsungelre a sötétség jégmadarak és
papagájok villantak ide-oda a félhomályban, fekete-fehér colobus
majmok lendültek a fejünk fölött könnyedén ágról ágra, és
szentjánosbogarak bukfenceztek a sötétben, mint valami
varázslat. Fikre és én együtt vacsoráztunk, a sercegő lámpa volt
egyetlen társunk. Ezekben a pillanatokban, mindennek ellenére,
mély elégedettség töltött el. Bármit gondoltam is a jövőmről,
amikor Oxfordból eltanácsoltak, soha, még legmerészebb
álmomban sem képzeltem semmi ehhez foghatót.

Ötvennégy

Ha a fájdalom kávé volna, gondolja néha Emily, képes volna

felsorolni számtalan összetevőjét. Szerelmi csalódás,
természetesen, de a csalódás csak egyeden része annak, amit ő
most érez. Ott van még a megaláztatás – a tudat, hogy immár
életében másodszor, bolondot csinált magából. Apja és Ada
túlságosan is szeretik őt ahhoz, hogy az orra alá dörgöljék: „Én
megmondtam”, de tényleg megmondták, és ő nem hallgatott
rájuk. És most kiderült, hogy mindvégig igazuk volt Roberttel
kapcsolatban. Teljes kudarc – hülyének, hasznavehetetlennek,
szerencsétlennek érzi magát. Hogyan gondolhatja, hogy valaha is
sikerül megváltoztatnia a világot, amikor még férjet sem tud
választani magának? Aztán a düh – hogy képzeli?! így elárulni őt,
néhány odavetett sorral, mintha csak valami újság-előfizetést
mondana le? De a levél elegáns, jeges tömörsége, most már látja,
maga is üzenetértékű volt. Magány – hiányzik neki Robert,
bármit megadna, hogy újra itt lehessen vele. Eszébe jutnak az
apja irodájában kávékóstolással töltött délutánok, ahogy oda-
vissza táncoltak közöttük a leíró kifejezések, akár a zenei
frázisok; egy duett, kettejük közös, érzéki nyelvezete, mellyel
annyival többet ki lehetett fejezni, mint csupán a kávék ízet... És
van még egy érzelem, melyre nincs is szó, legalábbis neki nem jut
ilyen eszébe. A most már soha be nem teljesülő testi vágy
szörnyű, fájdalmas hasítása. Úgy érzi magát, mint egy alaktalan,
elsatnyult, groteszk figura, mint egy egész életén át várakozó
vénlány. A franc essen beléd, Robert Wallis, gondolja, miközben
a női választójogért gyűjt aláírásokat. A franc essen beléd,
gondolja, miközben Arthur választási gyűléseinek jegyzőkönyveit
írja. A franc essen beléd, gondolja, amikor éjszaka felébred, és
hirtelen eszébe jut, mi is történt, miért is van kisírva a szeme, és
miért van feldagadva az orra, és várja, hogy ismét jöjjenek a
könnyek, elkerülhetetlenül, akár egy lázroham.
 Ötvenöt

„Csavaros” – olyan kávé, melynek tulajdonságai kétségesek

megbízhatóságát illetően,
J. Aron & Co.: A kávékereskedő kézikönyve

– Be kell mennem Harárba – mondtam Fikrének. – Új

vetőmagot kell vennem.
– Hát persze – mondta. – Veled menjek?
Tétováztam.
– Itt tudnál maradni? A fiúk rendesebben dolgoznak, ha van
valaki, aki szemmel tartja őket.
– Rendben. Néhány dolgot viszont beszerezhetnél itthonra.
Összeírom neked, ha gondolod.
– Az nagyszerű volna. – Ránéztem. – Tudod, ugye, hogy
szeretlek?
– Igen, tudom. Siess vissza.

Harárban gyorsan elintéztem, amit akartam, így elhatároztam,

hogy beugróm a béghez, hátha hallott valamit Hammond felől.
Valahogy másképpen nézett ki a háza, mint emlékeztem. Aztán
rájöttem – eltűntek az erkélyéről az áttört mintázatú lampionok.
Bekopogtam. Számomra ismeretlen ember nyitott ajtót.
– Mit óhajt? – kérdezte franciául.
– Ibrahim béget keresem.
Zordan elvigyorodott.
– Ahogyan mi is, mind. A bég elment.
– Elment? Hová?
A férfi vállat vont.
– Talán Arábiába. Sietősen távozott, hogy elkerülje a
hitelezőit.
Ez az egész nem stimmelt.
– Biztos benne?
Mogorván nevetett.
 – Hát persze. Én is közéjük tartozom. De én legalább
szerencsés vagyok – nekem ez a ház volt a biztosítékom. A
gazfickó készült már erre egy ideje – semmi eladhatót nem
hagyott hátra.
Hirtelen eszembe villant egy gondolat. Egy olyan szörnyű
gondolat, hogy szinte végig sem mertem gondolni.
– Nem tud véletlenül arabul olvasni? – kérdeztem lassan.
– De igen, egy kicsit – bólintott.
– Megmutathatnék magának néhány iratot?
– Ha gondolja.
Visszamentem a francia kereskedő házába, és előkotortam az
iratokat, melyeket Fikre megvásárlásakor írtam alá. Aztán
megtettem visszafelé ugyanazt az utat, és ismét bekopogtattam a
díszes, faragott ajtón a házba, melyben korábban a bég lakott.
A férfi szétterítette az iratokat az ablak előtt, és
áttanulmányozta őket.
– Ez egy adásvételi szerződés – mondta.
Hála istennek...
– Egy átvételi elismervény, tíz rekesz elsőosztályú kairói
pisztáciáról. Ez pedig – mutatott ujjával egy másik
dokumentumra – egy szállítmány kávé rakodási jegyzéke. Ez
pedig – tartotta fel a tulajdonjogot igazoló papírt – egy levél, sőt
inkább üzenet. Úgy látom, magának címezték.
„Ha valaha is szabadon bocsátja, ezt össze kell tépnie. ”
– Jól van? – érdeklődött a férfi előzékenyen. – Talán egy kis
kávé jót tenne. – Szólt néhány szót adari nyelven, és
kávéskannával a kezében belépett egy szolgáló.
– Nem, köszönöm. Kérem – mi van a levélben?
– Azt mondja: „Barátom, ne ítélj meg bennünket túlságosan.
Meglepően nehéz manapság a kávéból pénzt csinálni, és
adósságaim évek óta csak nőnek. Amikor már kevésbé leszel
mérges, remélem, emlékezni fogsz, hogy csak annyit fizettél,
amennyit te akartál. Ami a lányt illeti – bocsáss meg neki.
Szerelmes, és ez volt az egyetlen megoldás.”
Nem értettem. Mit akart ezzel mondani? Mi volt az egyetlen
megoldás? Miért kellene megbocsátanom Fikrének? Honnan
tudta, hogy szerelmes volt belém?
Hacsak...
 Valami más is átcikázott az agyamon. Különálló
emlékfoszlányok, melyek hirtelen értelmes gondolattá
kapcsolódtak össze.
„Egy orvost nem lehetne becsapni vele, de egy vágytól
elvakult férfit talán igen, aki azt hisz, amit hinni akar. ”
Vissza kellett jutnom az ültetvényre.
Lehetetlen dolog volt azt az utat gyorsan megtenni. A dzsungel
az emberbe markol, elkapja a lábát, indákat tekerít a bokája köré,
ágakkal és levelekkel akaszkodik beléje, a mellkasára helyezi a
tenyerét, és így szól: várj. Kiszívja az erőt, és kimeríti az akaratot.
Azonkívül pontosan tudtam, mi vár rám.
Fikre sehol. Mulu sehol. A tábori ágyon egy üzenetet lebegtet a
szél.
Ne keress minket.
Aztán, kicsit más írással, mintha az utolsó pillanatban még
visszafordult volna, mintha e nélkül a végső, sebtében odavetett
magyarázat nélkül nem tudott volna távozni: Ő az egyetlen férfi,
akit valaha is igazán szerettem.

Nem próbálom meg leírni, mit éreztem. Talán el tudják képzelni.

Nem csak kétségbeesést; fájdalmat – mindent átjáró, összetörő,
fojtó bánatot, mintha az egész világ összeomlott volna
körülöttem. Mintha odaveszett volna mindenem.
De hát értik, ugye, így is történt.
Ha jól belegondolunk, a mesék, amiket elhitetünk magunkkal,
azok az igazán veszélyesek: vagy az életünkbe kerülnek, vagy
megmentenek minket, vagy éppenséggel ott hagynak egy szál
magunkban a dzsungel közepén, háromezer mérföld távolságra
az otthontól.
Már jóval azelőtt eltervezhették, hogy találkoztak velem.
Lehet, hogy ezzel foglalatoskodtak, amíg mi Hectorral Zeilában
toporogtunk. Végigvették a részleteket, kidolgozták a legapróbb
nüanszokat is, olyan tökéletesre, csábítóvá csiszolva az egész
csomagot – a csalit –, hogy nekem nem is volt más választásom,
mint bekapni azt.
Vajon kifejezetten nekem állították fel a csapdát? Egy angol
ember jövetele bizonyára felvillanyozta őket. Méghozzá micsoda
angol ember: fiatal, naiv, zabolátlan, akit semmi más nem
érdekel, csak az ereiben száguldó életerő...
Sivatagban mondott mesék. Ékkövekkel szőtt pókháló, egy
gyanútlan légy foglyul ejtésére. Lehet, hogy valami igaz is volt
belőle. Fikre, például, valószínűleg tényleg háremben
nevelkedett, ahogyan ő maga is elmesélte – különben mivel
magyarázhatta volna a nyelvtudását, a műveltségét? Nem
hiszem, hogy szűz lehetett, amikor megismertem – nagyon is jól
tudta, hogyan kell jó teljesítményt nyújtani az ágyban. Ezért is
kellett persze elcsábítania engem – hogy ne akarjam őt
megvizsgáltatni.
Egy dolog azonban vitathatatlan volt: mindannyiuknak pénzre
volt szüksége. A bégnek, hogy kifizethesse adósságait, Fikrének
és Mulunak pedig, hogy új, közös életet kezdhessenek. És nekem
volt pénzem. Egy egész ládányi. Fizettem én már a szexért
korábban is – ezzel tisztában voltak. De az az összeg, amit
olyasmiért fizet egy férfi, eltörpült amellett, amit ők igazából
akartak.
Tudták, hogy a főnyeremény az lesz, ha a szerelemért
fizettetnek velem.

Nem tudhattam pontosan, miként is alakultak a dolgok. De

elkezdhettem összekötni a szálakat, összefűzni a lehetőségeket.
Összeállítottam az események különböző variációit, és aztán
összehasonlítottam őket a hihetőség szempontjából – ahogy
valaki összeüt két pénzérmét, és a pengésükből megállapítja,
melyik a hamis, melyik a valódi.
Így hát apránként magam is mesemondóvá váltam.

A háremben kezdődött, valahol az Oszmán Birodalom mélyén.

Egy rabszolgavásár. Egy fiatal kereskedő, akinek jog szerint nem
is lett volna ott helye, a sok gazdag udvaronc között. És egy
sakkjátszma. Egy játszma, melyben ez a kereskedő kikapott egy
dühös, sértett, fiatal rabnőtől.
Látnia kellett, mennyire okos az a lány, milyen fürgén jár az
esze még ekkora nyomás alatt is. És mindkettőjüknek látniuk
kellett a gazdag udvaroncot, aki a lány végzetét jelentette volna.
 Kinek az ötlete lehetett? Fikréé, gondolom. Elvégre is, neki
nem volt vesztenivalója. Lehet, hogy már a sakkjátszma alatt
sutyorogta a bégnek, miközben megverte:
Ha segítesz rajtam, én is segítek rajtad.
Mit akarsz?
Szabad lenni.
Hogyan segíthetnék én neked abban?
Vegyél meg.
Miből? Ez a másik könnyedén túllicitál engem,
Bármennyibe is kerüljön, gondoskodom róla, hogy nyerjél az
üzleten.
És ekkor talán ránézett, nem könyörgően, hanem azzal a
kimért pillantásával, amelyet én is olyan jól megismertem. De
még nem tudhatta, hogy sikerült-e a terve, egészen addig nem,
amíg a bég, az utolsó pillanatban, be nem szállt a licitbe,
izgatottan lengetve karját, mint egy hirtelen megrészegült ember.
És aztán többévi tervezgetés. Mulu, gondolom, később
csatlakozott hozzájuk, bár az is lehet, hogy ugyanattól a háztól
jött, a lányok tartozékaként.

Csók nélkül nem szerelem a szerelem.

Vér nélkül nem dárda a dárda...

Mulu és Fikre. Tökéletes szerelemmel szerették egymást –

most már értettem. Hogyan nem vettem ezt eddig észre? Olyan
szerelem volt ez férfi és nő között, melyet én, tudatlanságomban,
fel sem foghattam. Olyan szerelem, melynek semmi köze nem
volt a szexhez.
És mégis, és mégis.,. Feltételezhetjük, hogy a bég megígérte a
rabszolgáinak a szabadságot, ha rá tudnak venni engem arra,
hogy megváljak a pénzem egy részétől. De ez nem magyarázza
azokat a heteket, melyek alatt Fikre és én szünet nélkül
szeretkeztünk, amikor Fikre érintésére ébredtem álmomból, arra,
ahogy golyóimat a tenyerében forgatja... Ha Mulu volt az, akit
szeretett, miért adta oda magát nekem olyan lelkesen?
Ő az egyetlen férfi, akit valaha is igazán szerettem...
De Mulu, ugyebár, nem volt férfi... Egy bizonyos értelemben
nem. Tehát lehet, hogy Fikre egyszerűen csak tudni akarta,
milyen is igazából a szerelem, vagyis pontosabban a szex, mielőtt
elkötelezi magát egy életre nélküle. Még az is lehet, hogy
reménykedett benne, hogy így is működni fog a dolog – mi
hárman, úr, szolga és rabszolga; egyikünké a teste, másikunké a
szíve; együtt, egy fedél alatt, míg én otrombaságomban, azzal,
hogy nem hallgattam rá, el nem rontottam az egészet. Míg rá
nem jött, hogy ilyen szokatlan felállás velem mégsem lehetséges.
Vagy talán – gondolataim előreszaladtak, és újabb
magyarázatra leltek. Szerették volna elvetni, de nem tudták –
talán nem csak a szex érdekelte.
Volt még valami, amit egy eunuch nem adhatott meg neki.
Eszembe jutottak szavai, ahogy megbabonázva a tenyerében
tartott golyóimat vizsgálta. Nélkülük nincsen semmi sem.
Ezért dugott hát velem olyan telhetetlenül.
Gyermeket akart.
Én meg sosem húzódtam ki belőle. Ez is mutatja, mennyire
nem törődtem a jövővel. Mégis, elég, ha az ember elolvassa
Darwint, hogy ráébredjen, hogy mindez – a vágy, mely egyik
katasztrófától a másikig repített vakon – nem más, mint
ugyanannak az erőnek a kifejezésre juttatása, mely a
kávébokrokat is virágba borítja.
Mekkora nagy bolond voltam.
Nem csak egyszerűen belesétáltam a csapdájukba; kitárt
karokkal fogadtam azt, és örömrivalgással kötöztem magamra a
béklyóit. A vágy elvakított, bilincsbe vert, és mintegy farkamra
kötött láncon húzva vezetett a koponyák útján át Harárba, és
aztán ide.
Isten nem óraműves. Csak egy nyavalyás kerítő.
 Ötvenhat

„Lágy” – legfőbb jellemzője a nyelven érezhető karakteres

ízhatások hiánya, talán egy enyhe fokú száraz jelleg
kivételével.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Arthur Brewer, kezében egy levéllel, belép választókerületi

irodájába.
– Attól tartok, erre válaszolnunk kell. Valami szegényügyi
előadó, akinek szent meggyőződése, hogy az ő kerületében aki
nem dolgozik, az mind hitvány lógós... – hirtelen elhallgat. –
Emily. Jól van?
– Hmmm? – Emily már majdnem feléje fordul, de aztán rájön,
hogy akkor Arthur észrevenné kivörösödött szemét. – Igen,
persze – mondja, visszafordulva az írógépéhez.
– Talán fogalmazhatna erre gyorsan valamit. Valami békítő,
teljességgel semleges választ. – A levelet Emily mellé helyezi az
asztalra. – Egészen biztos, hogy jól van?
A férfi döbbenetére Emilyből mély zihálás tör ki. Kezét a szája
elé kapja, mintha éppen csuklóit volna, vagy valami más kínos
tapintatlanságot követett volna el.
– Bocsánat. Egy pillanat, és – de nem tudja folytatni.
Erőteljes zokogás rázza a testét.
– Ó, istenem – mondja Arthur rémülten. Varázslatszerűen
máris a kezében egy zsebkendő. Emilynek nyújtja. A zsebkendő
puha és vastag és fehér, valami meleg, fahéjas kölnivel illatosítva.
Trumpers, gondolja Emily automatikusan – az apja is ezt
használja. Beletemeti arcát mély, megnyugtató hajtásaiba. Egy
kéz ér a vállához, majd lejjebb csúszik a háta közepére, csitító
mozdulatokkal lapogatva őt, aki sír.
Amikor Emily lecsillapodott annyira, hogy újra beszélni
tudjon, Arthur gyengéden kérdi:
– Mi a baj?
 Emily a legszívesebben kitálalna neki mindent, de nem akarja
elárulni butaságát, túlzott bizalmát és szégyenletes, női
hiszékenységét.
– Semmi. Csalódás ért, ennyi az egész.
– De hiszen egészen fel van dúlva. A nap hátralévő részében
pihennie kell. – Felderül az arca. – Tudom már! Elmegyünk egy
mozgóképszínházba. Volt már?
Emily megrázza a fejét.
– Na látja! – kiált fel Arthur lelkesen. – Egész Londonban már
csak mi nem voltunk. Túlságosan is agyondolgoztatom magát.
Emily megszárogatja a szemét, és sikerül kipréselnie egy
mosolyt.
– Inkább mi dolgoztatjuk agyon magát.
– Akárhogy is, kezünkben a megoldás. – Emily vissza akarja
adni a zsebkendőt. – Tartsa csak meg.
Ahogy Arthur az ajtó felé kíséri, karjával a vállát még mindig
féltőn átfogva, Emily rájön, hogy szinte elfelejtette, milyen
kellemes érzés az, ha így gondoskodnak az emberről.

Ötvenkét

„Nyers” – elsődleges ízérzet, keserű ízhatású összetevők

jelenlétének betudhatóan.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Tahomen a fák között lapult, mozdulatlanul. A mellére és vállára

rajzolt sárcsíkok tökéletesen utánozták a falevelek között áttörő
napsugarak mintázatát, így szinte láthatatlanná vált. Ujjal
könnyedén fonódtak a fejsze nyele köré. A szerszám fejét sárral
kente be, nehogy a fémen megcsillanó napfény elárulja őt, és a
nyél hosszának is levágta a felét, így most már ugyanolyan jól
lehetett vele hajítani, mint fát vágni.
 Már három órája várakozott így, nem messze onnan, ahol
Masszah Crannachot megtámadták. Lehetséges persze, hogy a
leopárd megijedt és odébbállt, de Tahomen nem gondolta volna.
Rovarok szálltak a bőrére. A karjára száradt sár töredezni kezdett
és viszketett. Egy gongololo, óriási, narancsszínű ezerlábú
végigmászott egy ágon, lehullott a lábára, majd onnan az őserdő
talaját borító többrétegű száraz levélre fordult, és eltűnt.
Tahomen figyelme egy pillanatra elkalandozott. Amikor újra
felnézett, körülbelül húszlábnyira a fák között valami árny
rózsaszínes-fehéren villant, ahogy egy leopárd ásítás közben
megmutatta a fogait.
Tahomen igyekezett nem megmerevedni, bár ujjai akaratlanul
is szorosabban fogták a fejsze nyelét. Esküdni mert volna, hogy
semmilyen zajt nem csapott, de a leopárd így is felkapta a fejét,
kitágította orrlyukait.
Az állat túl messze volt ahhoz, hogy érdemes lett volna
dobással kísérletezni. Hosszú percekig mindketten csak vártak.
Aztán a leopárd könnyed mozdulattal talpra állt, és óvatosan
lépkedni kezdett a törött gallyak és fiatal hajtások között.
Bundája úgy ragyogott az erdő zöldes sötétjében, mint az izzó
parázs. Tahomen mozdulatlanságot erőltetett magára. Most már
alig tíz láb választotta el őket egymástól. Még néhány láb, és
támadhat.
A leopárd halkan nyavintott egyet. Valahonnan mögüle két
kölyök bukdácsolt elő. Nem voltak nagyobbak egy nyúlnál.
Amikor odaértek az anyjukhoz, az egyikük azonnal a hasa alá
bukott és szopni kezdett. A másik, a bátrabb, egy arra szálló, kék
pillangó után vetette magát, és megpróbálta elkapni a hatalmas
mancsaival.
Ezért támadta meg hát a leopárd Masszah Crannachot.
Tahomen ezt már korábban is sejtette, de most
megbizonyosodott. A kölykeit védte, nem pedig a társát bosszulta
meg.
A leopárd közben az oldalára feküdt, és ellökdöste a szopni
próbálkozó kölyköt. Az megfordult, a testvérét figyelte, és nekiállt
utánozni. Nyitott szájjal ugrott a pillangó után. Szerencséje volt –
nem is vághatott volna meglepettebb képet, ahogy a pillangó
kikötött a szájában. Egy pillanatig élénk kék színű volt a nyelve,
majd kitátotta a száját, és a pillangó szédülten tovarebbent.
Tahomen azon vette észre magát, hogy Kikura gondol, meg a
gyermekeikre, akik csecsemőkorukban mind meghaltak. Vajon az
erdő melyik részében lakik most a lelkük?
Az anya újabb hangot adott, és a három leopárd továbbvonult
az erdőben. Alig pár lábnyira Tahomen előtt haladtak el, de az
anyát még mindig annyira lekötötték kölykei, hogy észre sem
vette őt.
Ha támadni akarok, gondolta Tahomen, most volna itt a
pillanat.
Amikor az állatok eltűntek, felállt. Tagjai elgémberedtek a
hosszan tartó lesben lapulástól: ez is jelzi, gondolta bánatosan,
hogy ő már nem olyan fiatal. .. Valószínűleg ez volt az utolsó
alkalom, hogy leopárdot ölhetett volna.
Vissza, a falu felé haladtában leakasztotta a nyakából a
bőrszíjat, melyen Masszah Crannach here- és szemgolyói
díszelegtek, és behajította a fák közé. Nem volt már szüksége a
dzsu-dzsu-jukra..

Ahogy közeledett a faluhoz, furcsa hangokra lett figyelmes. A

tüskés bokrok sűrűjéből jöttek azok a hangok. Fejszéje nyelével
Tahomen óvatosan széthajtogatta az ágakat, és belesett.
Az összekuszálódott tüskés ágak között Masszah Wallis feküdt.
Ruhája szakadt és koszos volt, hajába gazok tapadtak, és... sírt.
Tahomen utat vágott magának a bozótban, és kihúzta Masszah
Wal-list. Aki nyilvánvalóan nem a bozót tüskéitől szenvedett.
Összefüggéstelenül motyogott magában, s a szemei homályosak
voltak.
Fejszéjét az övébe akasztva, Tahomen átkarolta a fehér
embert, és segített neki a falu felé botorkálni.
 Ötvennyolc

„Finoman ízletes” – ezt a karaktert egy halovány, édeskés íz

adja, melyet a nyelv hegyén érezhetünk, amikor a főzetet
először kóstoljuk meg.
Lingle: A kávékóstolók kézikönyve

Samuel Pinker és Arthur a kereskedő klubjában találkoznak.

Megvitatnak néhány, mindkettejüket érintő témát: a Független
Munkáspárt előretörését – vajon milyen következményei lesznek
ennek a két hagyományos párt számára? Aztán ott van a dél-
afrikai háború, melynek eseményeit mostanában az újságok
szalagcímei harsogják– vajon milyen hatással lesz ez a Brit
Birodalomra?
Pinkert egyre inkább foglalkoztatják a nemzetközi ügyek. A
Lever testvérek a Sunlight szappanjukkal bebizonyították, hogy
lehetséges Britanniában gyártott terméket külföldön árusítani.
Sőt, végső soron külföldön is gyártják őket, a kanadai és brazil
leányvállalatoknál! Miért ne tehetné meg ugyanezt a Casde?
Hiszen a hollandok és a franciák még az angoloknál is több kávét
isznak, és a Castle kávé emblémája szerencsére nagyon is
egyetemes jelkép. Pinker figyelmesen tanulmányozta a Lever
testvérek módszerét: itt nyitnak egy gyárat, ott egy
feldolgozóüzemet, megosztva a költségeket, ahol csak lehet, de
mindig mindent az ellenőrzésük alatt tartva. Ez az előremutató
irány, Pinker ezt biztosra veszi. Ahogyan a különböző országok
komplex együttműködési szerződéseket hoznak tető alá a
külpolitikában, ugyanúgy kell viselkedniük az ezekhez az
országokhoz tartozó vállalatoknak is.
Van persze némi nehézség is: a politika. Néhány újság szerint
ezek a szövetségek nem a vásárlók érdekeit szolgálják – azt
állítják, valójában nem sokkal jobbak a kartelleknél. Mindez
természetesen badarság: óriási a különbség, ha például két
vállalat megegyezik, hogy bizonyos területeken nem lépnek éles
versenybe egymással – vagy ha kávészindikátust hoznak létre,
amelyben kisszámú iparmágnás meg néhány kormány és gazdag
ültetvényes összefog, hogy megakadályozza a többi vállalat
számára a nyersanyaghoz jutást. Pinker bízik benne, hogy előbb-
utóbb győzni fog a szabad kereskedelem, de ennek az ügyét
megfelelő módon kell képviselni, és a megfelelő kormányzók
fülébe eljuttatni... így hát neki és Arthur Brewernek igencsak sok
megbeszélnivalójuk akad.
Végül aztán elfogynak a témák, s ők csak ülnek a szivarjukkal
pöfékelve, amíg kitart az ital. De Pinker látja, hogy van még
valami, ami nyugtalanítja fiatalabb társát.
– Mr. Pinker... – kezd bele Arthur.
– Szólíts csak Samuelnek, kérlek.
– Samuel... Van valami, amit már régebben meg szerettem
volna kérdezni.
Pinker bátorítóan int a szivarjával.
– Emilyről lenne szó – mondja Arthur félszeg mosollyal.
Pinker szeme összeszűkül, de nem szól semmit.
– Neki természetesen még semmit sem szóltam, és az
engedélyed nélkül nem is tenném. De úgy vélem, sok közös vonás
köt össze bennünket, és Emily olyan nagyszerű társ és barát tud
lenni – büszke lehetsz rá, ahogyan nevelted, ha szabad ilyet
mondanom.
Pinker felvonja a szemöldökét.
– Egyszóval, arra gondoltam, vajon megengednéd-e, hogy egy
kicsit jobban is megismerkedjek vele – magyarázza Arthur.
– Megengedném-e? – visszhangozza a kérdést Pinker,
szivarfüstöt köpve, mint valami felbőszült sárkány. –
Megengedném-e? Az engedélyemet kéred, hogy udvarolhass a
lányomnak?
Arthur, hidegvérét megőrizve, bólint.
– Így van.
Pinker arcán hirtelen mosoly terül szét.
– Kedves barátom, hisz reméltem, hogy már régen azt teszed.
 Ötvenkilenc

Végre beköszöntött az esős évszak – szürke zuhatag ömlött az

égből, szakadatlanul, mint egy hatalmas vízesés.
A falubeliek közben azt tárgyalták, hogy mit kezdjenek
Masszah Wallisszal. A tamilok nem nagyon vettek részt ezeken a
megbeszéléseken. Most, hogy az ültetvénynek nem volt tényleges
gazdája, és nem lehettek bizonyosak abban, hogy megkapják
fizetségüket, egyesével-kettesével eltünedeztek az őserdőben,
más gazdaságok után nézve.
A víz utat talált az ültetvényen emelt épületekbe, így hát a
falubeliek szétszedték azokat, s a bontott fából kerek, zsdpfedeles
és beázásmentes kunyhókat építettek. A víz felpuhította a talajt,
így hát kihúzkodták a beteg kávépalántákat, s kukoricát és
jamgumót ültettek a helyükbe. Elvégre kávé termett amúgy is
bőven a dzsungelben – és csak kávén élni nem lehetett.
Egyvalaki azonban mégis megpróbálta. Masszah Wallis
továbbra is Kiku kunyhójában maradt, és kizárólag kávét és
khatot fogyasztott. Néha aludt pár órát, majd zokogva fölébredt,
s őrületében a fejét verte a kunyhó padlójába.
– A varázslat lassan múlik – magyarázta Kiku a többieknek. –
Nem siettethetjük. Tőlem akár rághat is, ha az enyhíti a
fájdalmát.
Csak egyetlenegyszer sikerült felrázni Masszah Wallist a
kábultságból, amikor egy kereskedő érkezett az ültetvényre, az
egyik új, a dzsengelbe különféle árukat szállító vállalkozás
ügynöke. Két öszvér kísérte, hátukon egy-egy méretes faládával.
Szomáliái kereskedő, fehér ember ruháiba öltözve. A falubeliek
ilyet még sohasem láttak.
– A Mister WaJlis által rendelt árut hozom – közölte a
döbbent Tahomennel. – Hol van?
Tahomen még jobban megdöbbent, amikor Masszah Wallis
ragyogó szemekkel előbújt Kiku kunyhójából.
– A fegyvereim! – kiáltotta. – Megérkeztek a fegyvereim!
 Az öszvérekről leemelték a ládákat, és Jimo megkapta a
parancsot, hogy egy fejsze élével feszítse föl a tetejüket. Volt
valami levélféle is, amit Wallis kinyitott és gyorsan átfutott.

Wallis,
Kérésének megfelelően itt küldők tizenkettőt a legújabb
Remingtonból
Ha úgy gondolja, hogy többet is el tud adni, küldjön még
pénzt.
Üdv,
Hammond

– Hogy el tudok-e adni többet? – motyogta Wallis. – Hát persze,

hogy el tudok adni többet. Nyisd ki, Jimo. Végre...
Előrelépett, és kihúzott a ládából valami nehezet. Gyorsan
letekerte róla a viaszosvászon borítást.
A falubeliek ilyen szerkentyűt sem láttak még soha életükben:
négy sorban karokra ültetett gombok, és fölöttük fogak széles
félköre, amitől úgy nézett ki a masina, mintha egy vigyorgó
állkapocs koronázná. Wallis döbbenten bámult egy pillanatig.
Aztán letette a gépet, és nevetésben tört ki. Hosszú percekig
röhögött, kétrét görnyedve, mintha kínban fet-rengene, szeméből
csak úgy potyogtak a könnyek. A falubeliek egymásra
pillantgattak, udvariasan mosolyogtak, mint akik nem egészen
értik a vigasság okát, de azért készen állnak jót szórakozni.
– Hammond, te átkozott idióta! – kapkodott levegő után
Wallis, Tahomenre nézve mondott valamit, de abból a törzsfőnök
egy kukkot sem értett. – Csak az történt, hogy küldött nekem egy
tucat istenverte írógépet!
A ládák megérkezése után a fehér ember ismét visszavonult
Kiku konyhójába. Mintha újra halálos átok ült volna rajta:
egyszerűen a fal felé fordította az arcát.
– Meg fog halni? – kérdezte Tahomen a feleségét.
– Lehet, ha úgy akarja. Ez nem olyan, mint amikor egy gonosz
varázsló elátkoz valakit. Masszah Wallis maga átkozta el
önmagát, és egyedül csak ő döntheti el, hogy meg akar-e
szabadulni az átoktól.
 Kiku reggelente sűrű, sötét kávét készített a fehér embernek.
Miközben a kávét darálta, a régi imát mormolta magában:

Kávéskanna, adj nekünk békét,

Kávéskanna, engedd felnőni a gyerekeinket,
Védj meg minket a gonosztól,
Adj nekünk esőt és zöld füvet.

De Masszah Wallis hozzá sem nyúlt a kávéhoz, csak még több

khatot rágott.
Megkérdem az erdőt, mit tegyek, döntötte el magában Kiku.
Kiment a dzsungelbe, és teljes mozdulatlanságban ült, az
ayyanna miriád suttogását hallgatva. A kávéültetvény számára
lecsupaszított földterület máris vastagon elgazosodott.
Hamarosan a dzsungel fai is elkezdenek az irtás közepe felé
terjeszkedni, és végül az irtás újra bezárul és eltűnik majd, ahogy
a bor is visszanő a gyógyuló sebre.
Az erdő, szokása szerint, most sem adott egyenes választ a
kérdésre. De hagyta, hogy Kiku lelke megnyugodjon. S hogy ettől
felismerhetővé váljon a válasz, az a megoldás, amely
tulajdonképpen egész idő alatt ott lebegett előtte.

Hatvan

„Orvosságíz” – másodlagos kávéíz, amely a „nyers” ízhez

kapcsolódik.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Becipelték Masszah Wallist a gyógyításra fenntartott

kunyhóba, és lefektették a padlóra. A kunyhóban volt egy tűzrakó
hely, de a tetőn nem volt nyílás, amin a füst távozhatott volna. A
tűzrakó helyre Kiku már előre odakészített egy nagy rakás
ibogabokor-levelet és -kérget. Volt persze kávé is, mert a kávé
felerősíti az iboga hatását, meg valami pép, ami az iboga
összezúzott gyökeréből készült.
Ahogy a szúrós ibogafiist megtöltötte a kunyhót, Kiku levágta
Masszah Waílisról a ruhát, és testét befestette a törzsi
korosztályának megfelelő mintákkal. Fogta a pépet, és óvatosan
bekente vele a fehér ember ajkát és ínyét, majd tett a saját ajkára
és ínyére is.
– Mit csinálsz? – mormogta a fehér ember.
– Ahová megyünk, együtt megyünk – válaszolta neki a
javasasszony galla nyelven. Aztán leült melléje és várt, kezét
lazán Wallís csuklóján nyugtatva, nehogy a zár szellemek nélküle
repüljenek el a fehér emberrel.

Az álomkunyhóban mindig lassabban múlott az idő, mint

odakint, de még így is szokatlanul sokáig kellett várni, mire Kiku
meghallotta az érkező szellemek kopogtatását a tetőn. Masszah
Wallís megmerevedett, és egy kisarasznyira elemelkedett a
földtől, ahogy a zár szellemek megpróbálták a váilukra vetni, de
Kiku keményen tartotta a férfit, amíg a szellemek méltóztattak őt
is észrevenni.
– Ki vagy te? – kérdezte az egyik szellem fenyegetően.
– A kísérője vagyok, hogy vigyázzak rá.
– Miért? Nem a rokonod.
– Látogatóba jött hozzánk, és vigyáznom kell rá.
Kiku hallotta, ahogy a zárok megvitatják maguk közt a dolgot.
– Mi nem a ti zárjaitok vagyunk – mondták végül. – Messziről
jöttünk el ezért az emberért. Ez nem a ti ügyetek.
– Valóban nem a mi zárjaink vagytok. De ez itt a mi kunyhónk,
és a fehér ember a mi vendégszeretetünket élvezi. Magán viseli a
jeleinket.
– Messzire kell mennünk, és nem tudsz majd visszafordulni.
– Akkor is, készen állok az útra – válaszolta Kiku.
Fölemelkedtek, föl a völgy fölé. Kiku most először lenézhetett,
és láthatta, hogy milyen változásokat okozott a fehér ember –
nemcsak fizikai értelemben, például az erdő kiirtásával, hanem
az emberi kapcsolatok és törzsi kötelékek kusza hálójában is,
amelyet az ibogapép most jól láthatóvá tett, és amelyet, ha lehet,
még jobban megtépáztak, mint a fákat. Az erdő meg tudja
gyógyítani magát, de a törzs társadalmi szerkezetének
tartósságában Kiku már nem bízott annyira.
Egyre messzebb repültek, el Harár felett, át a sivatagon, át a
nagy tengeren és a hófödte hegyeken. Olyan helyre repültek,
mely még az ibogautazások sorában is furcsának számított. Ez a
hely jó nagy, szürke kőládákkal és sok egyenes vonallal volt tele,
és Kiku megértette, hogy ez a fehér ember faluja.
A zárok megpróbálták szétválasztani őket, de Kiku erős
akarattal kapaszkodott Masszah Wallisba, és zuhanás közben
átfordult úgy, hogy a fehér ember most az 6 hátán lovagolt, és
ami következett, azt Kiku az ő szemével látta.
Középkorú nő áll egy asztalnál. Hatalmas kupac papírlap
tornyosodik előtte; egyesével hajtogatja és rendezi oszlopba őket.
Amikor az oszlop már éppen le akar dőlni, egy másik, jóval
fiatalabb nő jön be a szobába, és egy másik asztalhoz viszi az
összehajtogatott papírlapokat, ahol borítékokba kerülnek.
Nyilvánvaló, hogy már jó ideje dolgoznak így együtt.
Mindkét nőnek elmosódott, szivárványszínű körvonalai
vannak, ahogy az az iboga fogyasztása után lenni szokott, de azért
látszik, hogy ez a fiatalabbik nő csinos. Abból, ahogy Masszah
Walíis összerezzen a látványától, BCiku rájön, hogy ez a nő fontos
a számára. Így hát közelebb mennek a második asztalhoz, és
figyelik, hogyan rakja a borítékba a papírokat.
A nő nem láthatja őket, de finom orrlikai kitágulnak. Arcán
meglepett kifejezéssel feléjük fordul. Egy pillanatra mintha a
levegőbe szagolna.
– Mary? – szól,
A másik nő felnéz.
– Nem érzel kávéillatot?
– Nem. Csak nyomdafestékszagot. És már harmadszor vágják
meg az ujjamat ezek a nyamvadt szórólapok. Ne tartsunk
teaszünetet?
– De. Feltétlenül szünetet kell tartaniuk – mondja egy férfi a
szobába lépve. – Ez lesz az első számú rendelkezésünk: senki
nem hajtogathat választási brosúrákat két óránál hosszabb ideig
teaszünet nélkül.
 – Ebben az esetben még folytatnunk kell a munkát. Merr még
csak negyven perce hajtogatunk – mondja a fiatalabbik nő
szárazon. De azért rámosolyog az újonnan érkezettre.
– Felteszem a teavizet – mondja Mary. Ahogy elhalad a
fiatalabbik nő mellett, odasúgja neki: – Lehet, hogy eltart egy
ideig. Nagyon lassú az a kanna.
Amikor elmegy, csend tölti meg a szobát. Lehet, hogy Kiku
nem érti a fehér emberek beszédét, de a csendjeikkel merőben
más a helyzet.
A galla nyelv sokféle csendet ismer, a kellemetlen némaságtól
a megértő hallgatásig, és Kiku azonnal látja, hogy ez a bizonyos
csend flörtölős várakozással van tele.
– Lesz ma este egy gyűlés – szólal meg a férfi. – Nekem oda
mindenképpen el kell mennem, és az jutott eszembe, hogy ha
nem túl fáradt, vendégként eljöhetne velem.
– Miről lesz szó?
– Az ír helyzetről. – Arthur széttárja karját. – Valahogy át kell
vernünk egy törvénytervezetet a Felsőházon. Csakhogy a
földbirtokosok egyértelműen kijelentették, hogy az ír rendezésre
irányuló minden kísérletet meg fognak akadályozni.
– Nagyon szívesen elmegyek, Arthur.
– Igazán? Nem fogja halálra unni magát?
– Épp ellenkezőleg – biztosítja a nő. – Sir Henry is ott lesz?
A férfi bólint.
– Ő az első számú előadó.
– Akkor örömmel megyek. Azt mondják, nagyszerű szónok, és
különben is, szívesen töltöm magával az estét.
Kiku hátán Masszah Wallis torkából szörnyű zokogás tör fel.
Masszah Wallis egyre nehezebb, és a szobában látható
emberek körvonalai egyre színesebbek lesznek. Ideje menni.
Kiku érezte, hogy a zár szellemek erős kezekkel nyúlnak a hóna
alá, emelik őt fölfelé. De túl mesz-szire jöttek, és túl sokáig
maradtak. Masszah Wallis annyira nehéz, és Kiku annyira fáradt,
hogy a zárok nem tudják fölemelni őket. Egy pillanatra ágy tűnik,
nem tudnak továbbmenni. Kiku tudja, hogy történt már ilyen:
voltak olyanok, akik valamilyen okból soha többé nem tudtak
visz-szatérni az ibogakábulatból, és lelkük örök bolyongásra
kárhoztatva járta a földet, hontalanul, láthatatlanul. Kiku egy
végső, hatalmas erőfeszítéssel a levegőbe rugaszkodott. Érezte,
hogy húzzák Őt a zárok, és repültek ismét, először lassan
vitorlázva a zsibongó hangyaboly fölött, mely a fehér ember
faluja, majd egyre nagyobb sebességgel, át a tenger fölött.
Amikor visszaértek a gyógyítókunyhóba, Masszah Wallis mély
álomba zuhant. Kiku elmormogta a varázsigéket, melyekkel
köszönetét mondott a zaroknak a segítségükért, és jó utat kívánt
nekik vissza oda, ahonnan jöttek. Aztán fogta a kihegyezett
tarajossül-tüskét, és óvatosan belemártotta először a tűzhelyen
maradt ibogahamuba, majd a Masszah Wallis mellkasán lévő
törzsi jelekbe. Az éles tüske átszúrta a bőrt. A szürke, még mindig
enyhén mérgező hamutól majd kihegesedik a bőr, és megőrzi azt
a pöttyös mintát, amely igazolja, hogy Robert Wallist beavatták
az ő saját törzsi korosztályába.
Amíg Masszah Wallis aludt, Kiku megkereste Tahoment.
– Kigondoltam valamit – mondta félszegen.
Tahomen túlságosan is jól ismerte őt ahhoz, hogy elhiggye,
tényleg csak egy kósza ötletről van szó.
– Halljuk.
– Arra gondoltam, hogy oda kellene adnunk Alayát Masszah
Wallisnak. Legyen a szolgálója.
Tahomen próbálta ezt megemészteni.
– Miért pont Alayát?
– Mert ő a Iegcsinosabb fiatal nő.
– Azt akarod, hogy együtt is háljanak?
Kiku megrázta a fejét.
– Szerintem Masszah Wallis még túl gyenge az ilyesmihez. De
egy csinos arc jót tesz majd neki. És legalább Alayának is lesz
valami elfoglaltsága.
Tahomen a távolba bámult, és keményen törte a fejét. Mert ez
a felvetés, még Kiku egyéb ötleteihez képest is, tényleg nehezen
emészthető volt.
– Ha Alayát odaadjuk a fehér embernek, hogy legyen a
szolgálója -mondta –, akkor majd nem lesz ott a kunyhójában,
amikor meg akarom látogatni.
– De szerencsére van neked másik feleséged is.
– Azt akarod mondani, hogy nem lesz többé a kunyhód előtt
Bayanna dárdája?
 – Bayanna dárdája... – mondta Kiku elgondolkodva. – Az nem
mindig repül olyan egyenesen vagy olyan messzire, ahogyan ő azt
hiszi.
Tahomen elnevette magát.
– Tényleg ilyen egyszerű lelkek lennének a férfiak? Hogy nekik
egy csinos arc elegendő az átok megtöréséhez?
– Csak nem azt mondod, hogy túlságosan is egyértelmű a
javaslatom? – kérdezte sértődötten Kiku.
– Persze hogy nem – válaszolta gyorsan Tahomen. – Csak
egyszerű, ami egészen más dolog.
– Hmm – mondta Kiku kiengesztelődve. – Na igen. A férfiak
egyszerű lelkek. De a nők is, ha már itt tartunk.
– Miért? Mit akarnak a nők?
– Hogy mit akarnak a nők? – Kiku elgondolkodott egy
pillanatra. – Hogy ne kérdezgessék tőlük állandóan, hogy mit
akarnak.
– Jaj, hagyd már a találós kérdéseidet, vénasszony – morgott
Tahomen.
Kiku keményen vállon lökte.
– Te csak ne vénasszonyozzál nekem – mondta. – Nem
lehetek még olyan vén, mert ha eljössz megint a kunyhómba...
– Vagyis?
Kiku megrázta a fejét.
– Annyit mondok csak, hogy ígért nekem valamit az erdő.
– Óh! – mondta Tahomen. Kiku látta, hogy a férfi megértette
őt, és azt is látta, hogy nem fog mindent elrontani azzal, hogy
kimondja. Rájött, hogy ez az egyik ok, ami miatt szereti ezt a
férfit: mert általában tudja, hogy mi az, amit nem kell kimondani.

Hatvanegy

Furcsán zajlik az udvarlás, nem utolsósorban azért, mert

legnagyobb része az általános választásokat megelőző időszakra
esik. Nagy a politikai kampányolással együtt járó sürgés-forgás:
röplapok írása, röplapok nyomtatása, röplapok hajtogatása,
röplapok postaládákba kézbesítése; gyűlésekre járás, viták
szervezése, lobbizás, a választókörzet bejárása... Izgalmas
élmény, de néhány percnél többet alig tudnak együtt tölteni:
Arthur a tábornok, Emily pedig a gyalogságnál szolgál. Arthur
érzelmeinek úgy ad hangot, hogy hol gyengéden érdeklődik, nem
dolgozza-e agyon magát Emily, hol közli a többi önkéntessel,
hogy most pedig ragaszkodik hozzá, hogy Emily szünetet tartson
és azt az Ő társaságában töltse el. Törékenysége kényelmes
ürügyként szolgál mindkettejüknek. Ki nem mondott utalás a
könnyekre, arra a bizonyos irodai esetre és a Trumper s
kölnijével illatosított zsebkendő dolgára...
A többiek számára világossá válik, hogy különleges kapocs van
közöttük. Arthur lovagiassága, gálánssága egyértelműen Emilyre
összpontosul. Amikor egy-egy nyilvános gyűlésen a társadalmilag
kiszolgáltatottakról beszél, a szemével mindig megkeresi őt a
hallgatóság körében.
Amikor a nők szerepéről szónokol, egy bizonyos nőt tüntet ki a
mosolyával. Amikor a Liberális Pártról mint a család pártjáról
beszél, elkapja Emily pillantását, és olyan komolyan néz, hogy
Emily önkéntelenül is elmosolyodik, de aztán a padlót kell
bámulnia, nehogy véletlenül ragadós legyen a nevetés, és Arthur
is elvigyorogja magát.
Nem gondol Robert Wallisra. Vagy ha mégis – mert
bármennyire is próbálkozik, néha lehetetlen megparancsolnia az
eszének, hogy mire ne gondoljon a sok-sok régi érzelem közül
mostanában már csak a harag jelentkezik. Ilyenkor egyáltalán
nem érzi magát olyan törékeny teremtésnek, mint amilyennek
Arthur hiszi. Ilyenkor még mindig legszívesebben megkeresné
azt a pimasz, felelőtlen, öntelt fiatalembert, és behúzna neki az
orrába egy jó nagyot.
A választások egybeesnek a dél-afrikai búr háborúból hazatérő
több ezer katona érkezésével. A konzervatív kormány egyik
győzelmi felvonulást rendezi a másik után. Néha alig lehet
különbséget tenni választási kampány és ünnepi felvonulás
között.
A konzervatívok megnyugtató fölénnyel maradnak hatalmon.
Később Pinker dühödten szerez tudomást arról, hogy William
Howellt, a Howells kávécég tulajdonosát lovaggá ütötték.
Állítólag jótékonysági cselekedeteivel érdemelte ki az elismerést,
de igazából mindenki tudja, hogy a Konzervatív Pártnak nyújtott
anyagi támogatást jutalmazták meg így.
Vezető liberálisok panaszkodnak, hogy többek között azért
nem kerülnek hatalomra, mert a nők választójogáért emelnek
szót. Inkább a tényleges választókat kellene megnyerni,
hangsúlyozzák, nem pedig azokat, akik jelenleg még egyetlen
szavazattal sem tudják őket támogatni. Táppénz, nyugdíj,
munkanélküli-segély – ezeken keresztül lehet a dolgozó
embereket megszólítani.
Londonban a Női Választójogi Egyesület megkétszerezi az
erőfeszítéseit, hogy nagyobb befolyásra tegyen szert. Emily
legalább olyan keményen dolgozik nekik, mint ahogy azt tette
Arthur választási irodájában. Most tényleg törékenynek látszik –
rettenetesen vékony, de a szemei ragyognak. De minél
vékonyabb, minél törékenyebb, Arthur a jelek szerint annál
inkább odavan érte.

Arthur számára a választások elvesztésével járó csalódást

enyhítette az a tény, hogy a saját választókerületében a rá adott
szavazatok száma megnövekedett. Most már fontos embernek
számít a liberálisok között, még miniszterként is számba jöhet.
Majd...
Ideje rendeznie a családi életét. Szerencsére rátalált a tökéletes
miniszterfeleségre: szorgalmas, helyesen goldolkodó, és az apja
ügyleteinek köszönhetően gazdag is. Mi sem természetesebb,
mint hogy házassági ajánlatot tegyen.
– Összefoglalva tehát – mondja –, szeretném a beleegyezését
kérni, hogy beszéljek az apjával, és megkérjem a kezét.
– Ó, Arthur – mondja Emily. Az ajánlat nem éri őt teljesen
váratlanul, mivel az utóbbi hetekben Arthur többször is
nyilvánvalóvá tette az iránta táplált érzelmeit. – A válaszom igen.
Hát persze hogy igen.
Hát persze hogy igen. Mi más is lehetne? Ez az, amire mindig
is vágyott. Hiszen ő racionális személyiség: és hátat fordítani
mindennek -mindannak, amit valaha is elképzelt magának –
mélységesen irracionális volna.
 Ha az elkövetkező napok, hetek alatt mégis kételyei
támadnának – mert bizony, vannak még kételyei az is csak
természetes. Nagy lépésre készülnek; mindkettejük élete
jelentősen megváltozik majd. Arthur gyakran beszél a
házasságról. S ha időnként úgy tűnik, hogy ő valami mást, valami
elvontabb, talán nemesebb dolgot ért rajta, mint Emily maga,
hát, az is érthető. Hiszen Arthur idealista. Ez az egyik legvonzóbb
tulajdonsága.
Nem a szerelem fogja éltetni a házasságukat. Inkább a
házasság fogja éltetni a szerelmüket. Emily elszántan hisz ebben,
de azért néha önkéntelenül is elfogja a bizonytalanság: mi lesz,
ha téved?

Pinker belátja, hogy tévedett, amikor a politikusokra bízta magát.

Ha valamit el kell érni, akkor az üzleti világ fogja azt elérni. A
Castle kávék eladási számai minden korábbi csúcsot
megdöntötték, és Pinkernek tele a pénztárcája. Igaz, Howell
lemásolta a stratégiáját, és Howells Planters Prémium név alatt
piacra dobta saját csomagolt kávéját, de Pinker magabiztosan egy
lépéssel előtte jár. Más csomagolási egységeket is bevezet: a
félfontos, negyedfontos csomagot, sőt, egy újfajta fémdobozt is, a
vákuumdobozt, melyben hetekig is eláll az őrölt kávé. J. Walter
Thompson londoni irodájának reklámszövegírói „örökké tartó
kávénak” hívják. Szorgalmasan gyártják a heti egy tucat
hirdetést, melyeknek egyértelmű üzenete azt sulykolja, hogy a
Castle kávé a boldog házasság nélkülözhetetlen eleme. („Amikor
készít az urának egy csészével abból a különleges Castle
kávéból... igazi otthont teremt!”)
Pinker hosszú órákat tölt az irodájában. Tervezget, fontolgat,
gondolkodik.
 Hatvankettő

Mindent összevetve, gondolta Kiku, jól alakulnak a dolgok. Alaya

elégedett volt, hogy olyan fontos és kiemelkedő személyiségről
gondoskodhat, mint Masszah Wallis. Masszah Wallis, bár még
mindig nem nagyon beszélt, újra enni kezdett, és mindennap
kijárt az erdőbe dolgozni: kávét szedett. Tahomen és Kíku pedig
hetente több éjszakát is együtt töltöttek. De nem mindig azért,
hogy szeretkezzenek – mert Kiku a gyerekszüléshez még elég
fiatal volt, ám ahhoz már egészen biztosan túl öreg, hogy ily
módon kifárassza magát. Így aztán néha csak beszélgettek,
kitárgyalták az aktuális dolgokat, megosztották egymással a
falubéli pletykákat, majd befészkelodve egymás testének ismerős
hajlataiba, elaludtak. És bár nem lehetett még tudni, hogy ad-e
Kikunak a természet még egy gyermeket, azt pedig egyáltalán
nem lehetett megjósolni, hogy ez a gyermek velük marad-e, vagy
Őt is elszólítja majd az erdő, a fák közül érkező suttogás így is
megnyugtató volt.
Masszah Wallis kérdése azonban még mindig nem oldódott
meg, s Kiku végül úgy döntött, elérkezett az idő. Megvárta, míg
összegyűlt a törzsi korosztályok tanácsa, hogy megvitassák a falu
aktuális ügyeit, majd felemelte siqquee pálcáját, hogy jelezze,
mondanivalója van.
– Asszonyok fiai, asszonyok lányai... – kezdte.
Tahomen feléje intett a fejével.
– Beszélj, és mi hallgatunk.
– Emlékeztek rá – mondta Kiku –, hogy amikor idejött a fehér
ember, megtört a saaju. Az erdő boldogtalan volt. De az erdő
tudta, hogyan kell várni. Most a lecsupaszított mezők tele vannak
gyommal és bokrokkal, és nemsokára visszanőnek a fák is. De ne
gondoljátok, hogy minden visszaváltozik olyanná, amilyen azelőtt
volt. Már elértek hozzánk más fehér ültetvényesekről szóló hírek,
akik más völgyekbe érkeztek. Már kereskedők járják a vidéket,
ládáik tele vannak eladó holmikkal, és csereárut, megvásárolható
dolgokat keresnek. Az erdő visszanőhet, de nem \ tudja
megvédeni magát a következő fehér embertől, aki megint csak ki
akarja irtani, hogy egyenes sorokat ültethessen. Megmondhatjuk
a fehér embernek, hogy a csemetéi elpusztulnak majd, hogy a
varacskos disznó megeszi a magot, és a nap sugarai
elfonnyasztják a palánták leveleit, de a fehér ember nem hallgat
majd ránk, mert ilyen az ő természete.
– Mit javasolsz? – kérdezte valaki. – Vagy te is olyan vagy,
mint a kutya, aki csak akkor ugat, amikor már elment a hiéna?
Kiku megrázta a fejét.
– Én olyan vagyok, mint a pók, aki azt mondja: egyetlen
pókhálót könnyű átszakítani, de ezer pókháló lekörözhet egy
oroszlánt. Javaslatom a következő. A fehér ember fizetett
nekünk. Pénzt kaptunk tőle a munkánkért. De ezt a pénzt ne
költsük el, hanem adjuk vissza neki.
Hosszú csend állt be. A falubeliek fontolóra vették ezt a
szokatlan javaslatot.
– Masszah Wallis nem maradhat itt – magyarázta Kiku. –
Amíg el nem megy, nem áll helyre a saafu. Ahhoz, hogy
visszajusson a saját völgyébe, pénzre van szüksége. Nagyon sok
pénzre. Ha visszaadjuk a pénzt, amit kerestünk, az elég lesz neki.
– De akkor nekünk nem lesz pénzünk, hogy ruhát vehessünk,
meg élelmet a gyerekeinknek. Kárba vész minden munka, amit a
fehér embernek végeztünk – ellenkezett valaki a hallgatóságból.
– Ez igaz. De ha ő elment, mi még mindig tudunk kávét szedni
az erdőben a vadon növő cserjékről, és amit gyűjtöttünk,
eladhatjuk Harárban. Többet fogunk érte kapni, mint ezelőtt,
mert a fehér ember megmutatta nekünk, hogyan kell lemosni a
gyümölcshúst, és kiszárítani a szemeket a napon. És aztán
elosztjuk a pénzt, amit kerestünk. És, ami a legfontosabb, nem
jöhet ide más fehér ember azzal, hogy ez most már az én földem.
Mert ez már nem lehetséges. Először is meg kell találniuk
Masszah Wallist, és megvásárolniuk tőle a földet. Masszah Wallis
pedig nagyon messze lesz.
– De hát az erdő mégiscsak a miénk! – vetette föl valaki.
– A mienk kellene hogy legyen, de nem így van. És ez ellen
most már semmit sem tehetünk. Ezért mondtam azt, hogy
megváltoztak a dolgok.
 – És miért kellene nekünk segítenünk ezen az emberen? Mivel
érdemelte ki a nagylelkűségünket? .
– Azért kell segítenünk ezen az emberen – mondta Kiku mert
ember. Asszony fia, ugyanúgy, ahogy mi is asszonyok fiai és
lányai vagyunk.
Hosszú csend következett. Aztán Tahomen megköszörülte a
torkát.
– Köszönjük, Kiku – mondta. – Sok gondolkodnivalóval
szolgáltál.
Napokig rágódtak ezen. Ők így szokták. Ami céltalan
csevegésnek tűnt, az valójában az egyetértésre jutás lassú
folyamata volt. Ennek során minden szempontból megvizsgálták
az ügyet, összevetették szólásaikkal, melyek számukra a szerzett
bölcsességet jelentették, s végül egyezségre jutottak. Ez a
döntéshozatali eljárás nagyban eltér a fehér ember módszerétől,
amely abból indul ki, hogy mindig a sebesség a kulcsfontosságú
tényező, nem pedig az egyetértés. Ezért a fegyelem nevében
ráerőszakolja döntéseit a vonakodó félre. A falubeliek nem voltak
fegyelmezettek, de volt valamijük, ami még a fegyelemnél is
sokkal erőteljesebb: a saaju iránti igényük.

Hatvanhárom

„Karamellás” – ez a csodás illat a karamella, kávé, roston

pirított ananász és az eper illatát idézi, ami nem meglepő,
hiszen mind a négy tartalmaz furaneolt. Ez az illat erőteljes
ízfokozó, és a kávé aromájának fontos összetevője.
Lenoir: Le Nez du Café

Alkonyatkor a kunyhómnál ülök. Ez a nap legjobb része, amikor

a Fikre hiánya miatti fájdalmat tompítja a közeledő éjszaka
ígérete. Alattam a völgyben felhők gyülekeznek és dagadnak.
Trópusi madarak rebbennek hirtelen ide-oda a fák lombjai
között, felvillanó, ragyogó színek a borongós sötétben.
Megdöbbent, milyen cifrák, ficsúrosak. Egyikük hosszú,
narancssárga, uszályszerű, farkával ki-kibukkan a kúszónövények
közül, a másik ragyogó kék tolikabátban türelmetlenül ugrál
egyik lábáról a másikra, a harmadik pedig fontoskodva felfújja
vörös nyaktollait, s közben csicsereg. Komolyan mondom, mint
három jampec a kávéházban.
Tahomen bukkan fel, lassan kapaszkodik irányomban fölfelé a
domboldalon. Törzsfőnöki díszruhája van rajta: régi
alpakazakóm, amelyet az ágyéka köré tekert rongydarabhoz vett
fel. Mögötte Kiku ballag. A javas-asszony haja pirosra van festve,
nyakán ébenfa gyöngyökből fűzött nyaklánc. Mögötte pedig
Alaya, s utánuk a falubeliek hosszú sora. De nyoma sincs a
szokásos, kedélyes komolytalanságuknak: most kísérteties, éber
csendben vonulnak.
Tahomen megáll előttem.
– Masszah, menj haza – mondja. Méltóságteljesen két
pénzérmét, tallért helyez a földre a lábam elé. Aztán kicsit arrébb
lép és leguggol, onnan figyel.
Kiku mond valamit galla nyelven. Ő is letesz a lábam elé
néhány pénzérmét.
Alaya rám mosolyog, és ad nekem egy tallért. A mögötte jövő
ember ugyanezt teszi, meg az őmögötte jövő is... Azok, akiknek
nincs pénzük, tükröt adnak vagy üveggolyókból készült
nyakláncot vagy valami más kacatot, amit Hectortól meg tőlem
kaptak. Egy idősebb úriember addig kotorászik az
ágyékkötőjében, amíg elő nem kerít egy félig szítt szivart, amit a
kupac tetejére helyez. Akiknek semmi egyebük nincsen, egy-két
marék kávészemet tesznek a lábam elé.
Külső szemlélő úgy gondolhatná, hódolatukat fejezik ki
előttem – én ott ülök tábori székemen, mint király a trónján, ők
meg bókolva vonulnak el egyenként előttem. De én vagyok az, aki
alázatos, aki minden elhaladónak fejet hajt, aki kezemet
összeszorítva, könnyes szemmel ismételgeti: Galatoomi.
Galatoomi.
Köszönöm.
Másnap Jimo, Kuma és jómagam felpakoljuk kevéske
holmimat egy öszvérre. Csak azt viszem magammal, amit
Harárban el tudok adni, a többit otthagyom a falubelieknek. Fent
valahol, Afrika magas hegyei között mind a mai napig van talán
egy falu, mely élvezi egy újratölthető szó-dásszifon, egy fa
vécéülőke, a The Yellow Book 1897. áprilisi száma, egy csorba
Wedgwood kávéscsésze, egy tucat Remington írógép és a
civilizáció más különféle alkalmatosságai által nyújtott előnyöket.
Legutolsónak egy zömök, üvegcsébe zárt szagmintákat és egy
könyvecskét tartalmazó mahagónidoboz altad a kezembe. A
könyvecske a következő címet viseli: A kávék különböző ízeinek
meghatározására és osztályozására kifejlesztett Wallis– Pinker-
módszer. Jegyzetekkel, kóstolást táblázatokkal és
illusztrációkkal ellátva. London, 1897. Túl nehéz ahhoz, hogy
felpakoljam az Öszvérre, és különben is, teljesen haszontalan, de
engem mégis elégedettséggel tölt el, hogy Hector jóslatával
dacolva mind a szagminták, mind a nyomtatott szöveg
sértetlenül átvészelte a szörnyű trópusi hőséget.
NEGYEDIK RÉSZ

Tej
 Hatvannégy

„Utóíz” – a lefőzött kávé kigőzölgésének érzete, mely a

szenestől a csokoládén és fűszeresen át egészen a terpentines
ízig terjedhet, és melyet a szájban maradt kávérészecskék
bocsátanak ki magukból.
Lingle: A kávékéstoló kézikönyve

– Azt mondják, a kávé ára hamarosan a duplája lesz a tavalyinak.

– Arthur Brewer a feleségére pillantott az újságja mögül. – New
Yorkban állítólag azok a befektetők, akik az ellenkezőjére
spekuláltak, inkább leugrálnak a felhőkarcolókról, mintsem
kifizessék az adósságaikat.
– Úgy beszélsz, mintha az öngyilkosság gazdasági megoldás
lenne – mondta Emily élesen, tányérja szélére tolva a tojást, és
melléje fektetve kését és villáját. – A szerencsétlenek nyilván úgy
vélték, nincs számukra más megoldás.
Arthur összeráncolta a homlokát. Nem igazán állt
szándékában megvitatni a napi híreket, időnkénti
megjegyzéseivel inkább csak meg akarta törni a reggelizőasztal
körüli nagy-nagy csendet. S főként azért tette, hogy jelezze,
újságolvasás közben sem hanyagolja a feleségét– sőt, most, hogy
jobban belegondolt, olyan ez, mintha mindkettejük számára
olvasna, kiválogatva azokat a részeket, amelyeket az asszony is
képes felfogni. Ebből is látszik, hogy igazságtalan az a néma,
szemrehányó pillantás, amellyel a felesége minden reggel illette,
amikor evés közben a kezébe vette a The Times friss számát. Meg
az a feltűnő köhécselés is, minden alkalommal, amikor ő pipára
gyújt...
Ismét az újságot kezdte nézegetni. Keresett valamit, amivel
témát válthatnának.
– Úgy látom, indult valamilyen kezdeményezés, hogy Oscar
Wilde földi maradványait vigyék át a Pére-Lachaise temetőbe.
Még valami emlékműféléről is beszélnek.
 – Szegény ember. Szégyen, hogy egyáltalán börtönbe került.
Amikor egyetlen bűne az volt, hogy...
– Kedvesem – mondta Artúr finoman –, pas devant les
domestiques. – Fejével arrafelé intett, ahol fiatalabbik
szolgálójuk, Annie pakolt le a tálalóról.
Emily mintha sóhajtott volna egy picikét, de aztán nem szólt
semmit. Arthur kortyolt egyet a teájából, és továbblapozott.
Megszólalt a bejárati csengő, és a cselédlány elindult ajtót
nyitni. Feltűnés nélkül mindketten azt figyelték, vajon ki lehet az.
– Dr. Mayhews a szalonban várakozik – jelentette be Annié.
Arthur azonnal talpra ugrott, ajkát szalvétájával törölgetve.
– Megyek, és először elmagyarázom neki én, hogy miről van
szó – mondta. Nem tette hozzá, hogy „mint férfi a férfinak”, de
világos volt, mire gondol. – Ha lennél szíves itt várakozni addig,
drágám, és majd érted küldöm Annie-t, ha már a doktor készen
áll a vizsgálatra.
Emily várt. A szomszédos szalonból néha átszűrődtek a
mormogó férfihangok, de az egyes szavakat már nem tudta
kivenni. Amúgy sem számított ez. Tudta pontosan, hogy Arthur
mit fog mondani.
Töltött magának még egy csésze kávét. A Wedgwood csészéket
apjától kapta nászajándékba. A kávé azonban nem Pinkeré volt.
Miután a Castle kávé erőteljes reklámhadjárattal a középosztályt
vette célba, már nem számított elég jónak ahhoz, hogy Arthur és
a hozzá hasonlók asztalánál felszolgálják. Valójában a kávé, amit
Arthur vásárolt – pontosabban, amit a házvezetőnője vásárolt
neki –, alig volt jobb Pinkerénél. Olcsó brazil fajta, amit jávai
keveréknek álcázva árusítottak, de Emily egyszerre csak egy
csatát vívott, és a házvezetőnő őszintesége miatt egyelőre nem
szándékozott komolyabban harcba bocsátkozni.
– Majdnem két éve vagyunk házasok – magyarázta Arthur. –
És a feleségem.. . – Elhallgatott. – Ez kissé kellemetlen
számomra.
– Biztos lehet abban – sóhajtott az ötvenes éveinek elején járó,
csontos alkatú dr. Mayhews –, hogy nem tud nekem olyat
mondani, amit már ne hallottam volna számtalanszor ezelőtt is.
– Igen, igen. Persze. – De mégis. Arthur még mindig
bizonytalankodott.
 – Házasságkötésünk után a feleségem mintha megváltozott
volna. A nászutunkon csodálatos volt, de azóta egyre inkább...
Hogy is mondjam... Önfejű lett. Akár házsártosnak is
mondhatná, aki keményebben ítélkezik. Könnyen lehangolódik.
Küzd a házasélet korlátái ellen – bár ez talán természetes, hiszen
jóval szabadabb életet élt korábban. Véleményem szerint az apja
túlságosan elkapatta. Mindig szenvedélyes lelkületű volt, s ezzel
nincs is bajom. De ez a mostani viselkedése... Néha egy egész
órán át egyetlen szót sem szól, majd olyan ádáz szónoklatokba
kezd, hogy meg sem lehet közben mukkanni. És nem csak nőies
fecsegésről van itt szó: olyan szenvedéllyel beszél a különféle
radikális eszmékről és a politikáról, mint valami sans-culotte.
Néha alig lehet kihámozni, mit is akar mondani.
– Arthur elhallgatott, belátva, hogy a gyógyászati tünetek közé
talán bekeveri saját sérelmeit is. De Mayhews doktor csak
komoran bólogatott.
– Fennáll esetleg a házastársi összeférhetetlenség esete? –
érdeklődött tapintatosan.
– Hát persze, természetesen.., Óh. – Arthur rájött, mit
kérdezett dr. Mayhews, és elpirult, – A nászúton nem. De később,
utána.
– Túlzott érzékiségre való hajlam?
– Néha igen.
– És ilyenkor féktelen, szemérmetlen?
– Na de kérem, doktor. A feleségemről van szó.
– Értem, persze. De akkor is, tisztában kell lennem a
tényekkel.
Arthur kelletlenül bólintott.
– Előfordul. Néha egészen megdöbbentő mértékben.
– És közösülés után megkönnyebbül? Szellemileg, úgy értem...
– Igen, többnyire. De lehet éppen az ellenkezője is. Néha
olyankor a legnehezebb vele. – Megköszörülte a torkát. – Van
még valami. Amikor összeházasodtunk, a feleségem nem volt
érintetlen.
Az orvos felhúzta szemöldökét.
– Egészen bizonyos ebben?
– Igen. Komoly megrázkódtatást jelentett számomra. Arra
gondoltam, hogy nem lehet-e ez a tény valamilyen hatással a
jelenlegi állapotára. Hogy nem érte-e valamilyen kellemetlen
élmény a múltban.
– Ez egyáltalán nem kizárt. Nem szenved idegi elégtelenségtől,
esetleg kimerültségtől?
– De, azt hiszem, igen. Néha.
– És sohasem gyanakodott hisztériára? – kérdezte halkan az
orvos.
– Hát, nem szokott eszeveszetten kiabálni, társaságban
elájulni vagy hálóingben az utcán rohangálni, ha ilyesmire
gondol.
Dr. Mayhews megrázta a fejét.
– A „hisztéria” szó orvosi diagnózis, nem pedig egyfajta
viselkedés leírása. A női szervekből eredő kórokra használják –
innen az elnevezés is, a görög hystaros szóból, melynek jelentése
anyaméh. A hisztériának is különböző fokozatai vannak,
ugyanúgy, ahogy különböző súlyossági fokai lehetnek az
influenzának, a leprának vagy bármely más betegségnek.
– És úgy gondolja, ebben az esetben hisztériával állunk
szemben?
– A leírása alapján majdnem bizonyos vagyok benne. Nem
viszi túlzásba a felesége a kávéfogyasztást?
Arthur meglepetten bámult az orvosra.
– De igen. Az apja kávékereskedő. Mindig is sok kávét ivott.
Dr. Mayhews ismét a fejét ingatta,
– Egy nő szervezete egészen más, mint egy férfié – jelentette
ki. – A szaporodási ösztön olyan erős, hogy áthatja a test minden
porcikáját. Ha a szervezet egyensúlya felborul, ami nagyon
könnyen megeshet, akár valami olyan, egyszerű dolog hatására
is, mint például a túl sok kávé, akkor a szervezet kivetítheti ezt a
zavart az összes többi területre, még az agy legrejtettebb részeibe
is. Ismeri Freud doktor munkásságát?
– Hallottam mar róla.
– Freud doktor bebizonyította, hogy ezeket a panaszokat
többnyire hiszteroneuraszténia, azaz hisztériás ideggyengeség
okozza. Ha egyszer túlságosan sok vér tolul a medencetájékra...
Nem vett észre szokatlan duzzadtságot? Alhasi nedvességet?
Arthur szánalmas képpel bólintott.
 – Azt hittem, hogy csak... Hogy csak ilyen. Hogy ez a
szenvedélyes természetének a jele.
– A szenvedély és a hisztéria nagyon közeli rokonok – mondta
sötéten az orvos.
– Gyógyítható?
– Ó, igen. Pontosabban kezelhető. És idővel csökken az
intenzitása. Gyermekszülés után általában már kevésbé vannak
kitéve ilyen problémáknak a nők, hiszen a test betöltötte
természetadta funkcióját.
– Szóval, mit kell tennünk?
– Megvizsgálom a feleségét, de szinte biztosra mondhatom,
hogy specialistához kell küldenem. Ne aggódjon, Mr. Brewer.
Számos kitűnő szakember foglalkozik ezzel a problémával.

Három nappal később egy autó elvitte Emilyt a Harley Streetre, a

specialistához. Előkelő környék volt, a rendelők nagyobbak,
elegánsabbak, mint a Savile Row melletti régi, zsúfolt orvosi
negyed. Az úttest szélén egy sor jármű várakozott, és az utca
megtelt a tekintélyes bejáratokon ki-be áramló emberekkel.
Legtöbbjük, figyelte meg Emily, nő volt.
– Várjon meg, kérem – mondta Biílitnek, a sofőrnek.
A sofőr bólintott, és lehajtotta a kocsi lépcsőjét, hogy Emily
leléphessen a járdára.
– Igenis, naccsága.
A 27-es szám bejárata volt mind közül a legszélesebb,
legimpozánsabb. Emily belépett, és bemondta a nevét egy
egyenruhás ajtónállónak.
– Kérem, foglaljon helyet – mutatott a portás egy sor székre. –
Dr. Richards hamarosan fogadja önt.
Emily leült, és várakozás közben lehunyta a szemét. Istenem,
menynyire fáradt. Kimerítő volt ez a folytonos hadakozás
Arthurral. Nem mintha veszekedtek volna, nem ez a megfelelő
szó rá. Inkább horzsolódtak, küzdöttek a járom ellen, melyet
magukra vettek a házasságukkal, mintha a házasság egy szekér
lenne, ők pedig a lovak, akik nincsenek hozzászokva a feladathoz,
és így különböző irányba húznak. Oly nagyon próbált eleinte
olyan feleség lenni, akire Arthur vágyott. Tudta, hogy azt várják
tőle, hogy finom célzásokkal, javaslatokkal irányítsa a férjét, hogy
okosan mutassa meg, mivel lehet neki örömet szerezni, ne pedig
akadékoskodjon és piszkálódjon. De az az igazság, hogy szeretett
vitatkozni. Ez mindig is így volt. Két barát között a vita, ahogy
Emily gondolta, nem más, mint gyors és hatékony
véleménycsere. De Arthur számára egy vitatkozó feleség veszélyt
jelentett férji autoritására. Mint kiderült, Arthur rendre, csendre,
engedelmességre vágyott, míg Emily... Nem tudta pontosan, ő
maga mire is vágyott, de abban biztos volt, hogy nem az Eaton
Square-en álló ház fojtó unalmára, a végtelen, egymásba nyíló,
magas szobákra, melyekben, mint megannyi mechanikus szív,
ketyegnek az órák, és amivé a világa zsugorodott, minden fontos
kérdésével együtt: „a női szféra”. Pár yardnyi terület otthon, és
még azt is csak férje hűbéreseként kaphatja.
A probléma nem magában a házasságban, inkább a hozzá
fűzött elvárásokban rejlett. Mert egyedülálló nőként nyugodtan
terjeszthette a brosúrákat és kóstolgathatta a kávémintákat.
Parlamenti képviselő feleségeként azonban a szerepe hirtelen
szimbolikussá vált. Elvárták tőle, hogy a férje oldalán
megjelenjen a társasági összejöveteleken, a teadélutánokon és a
vitákon – no nem azért, hogy ő is megszólaljon, hanem csak
azért, hogy mosolyogva tapsoljon neki mint a női elfogadás
szemmel látható megtestesítője.
Arthur ugyanakkor cserbenhagyta őt. Ez a kifejezés elég
drámaian hangzik, de jobb nem jutott eszébe. A Liberális Párt,
amelynek javára ő és a többi, sok-sok szüfrazsist éveken át
fáradhatatlanul dolgozott, hirtelen úgy döntött, hogy ejti a női
szavazati jog kérdését. Maga Campbell-Bannermann – az a
joviális, kedves úriember, akivel annak idején az Alsóház
folyosóján találkozott – jelentette ki, hogy a kérdés „elvonja az
erőket”. És Arthur, akinek ő ekkor már a jegyese volt,
engedelmesen -nem is, inkább lelkesen – támogatta pártjának új
irányvonalát. „Ez politika, drágám. És a politika nem más, mint a
prioritások kérdése. Tényleg előrébb valónak tartanád a női
szavazójogot, mint a bányászok nyugdíjának az ügyét?”
Hangjából világossá vált, hogy az előbbit most már csak amolyan
hóbortnak tartja. „Ugyan már – tette hozzá ettől semminek sem
szabad megváltoznia közöttünk. A férj és feleség közötti
köteléknek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy kibírjon némi
politikai nézetkülönbséget.” Azt nem érzékelte, hogy Emily iránta
tanúsított vonzalma és politikai nézetei ugyanabból a tőből
fakadtak. Nem politikai stratégiáról volt itt szó, hanem
bizalomról.
Arthur nem volt kegyetlen ember, csak ragaszkodott a
konvenciókhoz, és ha a konvenciók kegyedének voltak, akkor
bizony ő is az volt, számára föl nem ismert módon és
szándéktalanul. Emily későn fedezte föl, hogy nem minden
idealista radikális is egyben. Arthur a Parlamentben az
intézmény működési rendjéhez és ezernyi szabályához való
fanatikus ragaszkodással tudta megjeleníteni a maga politikai
személyiségét – otthon viszont a folytonos kötözködéssel és a
gúnyos megjegyzéseivel. És most itt van ez a nevetséges ügylet,
Mayhews doktorral...
Amióta viszont azt mondták, hogy ő beteg, azóta Arthur,
furcsa mód, eddig ismeretlen gyengédséggel viseltetik iránta.
Most végre rájött, milyen szerepet kell alakítania: a védelmező
férj szerepét. Lehet, hogy egy kis bűntudatot is érzett, hiszen
kiderült, hogy betegségről, nem pedig jellemhibáról van szó.
Arthur tehát elkezdett neki teákat hordozni, a szakácstól
egészségjavító ételeket rendelt, és minden adandó alkalommal
udvariasan érdeklődött az egészsége felől. Emily majd megőrült
tőle. És ha bármivel kapcsolatban a legártatlanabb megjegyzést is
tette, Arthur aggódó képet vágott, és figyelmeztette, hogy dr.
Mayhews utasításai szerint most az a legjobb, ha egyelőre
tartózkodnak a felfokozott, a szenvedélyes érzelmektől.
Szenvedélyes érzelmek! Épp a szenvedélyes érzelmek teljes
hiánya okozta a problémát, nem pedig túlzott jelenlétük. Isten a
tanúja, ő megpróbálta bebizonyítani ezt a férjének. Miután oly
sokáig élt a hajadon nők viselkedését meghatározó, ugyan
másmilyen, de nem kevésbé korlátozó társadalmi szabályok által
behatároltan, eljegyzésük alatt már izgalommal tekintett a hitvesi
ágy ígérte szabadság elébe, ő legalábbis így gondolkodott.
Azokból a férfiakból kiindulva, akik eddig csodálták és szerették
őt, úgy vélte, jár neki némi jogos csodálat. De a valóság egészen
más volt. A kezdeti kellemeden ügyetlenkedés után – ami, úgy
gondolta, természetes is, két, itt és most élő intelligens ember
esetében –, épp kezdett volna belejönni a dologba, amikor véget
ért a nászút, és vele együtt Arthur minden további hajlama a
megízlelt örömök folytatására. Éltek ugyan még házaséletet, de
az aktus kötelességszerűen, közömbösen zajlott, és ha származott
is belőle valami kis öröme, az teljesen esetleges volt. Sőt, ha ő
maga a jelét adta valamilyen fokú élvezetnek, az mintha inkább
elkedvetlenítette volna a férjét: néha még az is előfordult, hogy az
ő lelkesedése egyszerűen taszította és lebénította Arthurt.
Nyilvánvalóvá vált, hogy férjének az otthonra vonatkozó
rendszeretete a hálószobára is kiterjedt. Így hát Emily elfogadta,
hogy ebben a tekintetben is kielégítetlen marad. Nem volt ez
annyira nehéz – hiszen így élte le felnőttéletének nagy részét –,
de azért csalódás volt.
Azt persze tudta jól, hogy semmiféle gyógykezelés nem fog
változtatni a helyzeten, de ha dr. Mayhews diagnózisa ellenére
nem lett volna hajlandó a vizsgálatnak és a kezelésnek alávetni
magát, az rosszul sülhetett volna el. Dr. Mayhews még egy
ideggyógyintézetbe is bezsuppolhatta volna – volt már ilyesmire
példa. Úgyhogy eljött.
– Megmondaná a sofőrömnek, hogy álljon a kapuhoz a
kocsival? Annyi van már belőlük. Néha nem tudom, melyik az
enyém.
Emily felnézett. A portáshoz beszélő nő ismerőse volt –
Georgina Dorson, Arthur egyik barátjának a felesége.
– Hello, Georgina! – szóit oda Emily.
A másik nő hátrafordult.
– Óh, Emily. Nem is láttalak. Ezek szerint te is Richards
doktor páciense vagy? Csodálatos orvos, nem igaz?
– Nem tudom. Most jövök először a rendelésére.
– Ah – mondta erre Mrs. Dorson álmodozó hangon. – Egészen
vérpezsdítő ez a kúra. Egy-egy kezelés után mintha kicseréltek
volna. Mintha több lenne bennem az élet.
– Örömmel hallom. – Pedig nem látszol valami élettelinek,
gondolta magában Emily. A másik nő továbbra is furcsa,
üdvözölt mosollyal szemlélte őt, mintha elkábították volna. Emily
elhatározta, hogy semmilyen, Richards doktor által felírt
gyógyszert nem fog beszedni.
– Na, már itt is a kocsink. Meg a sofőrünk. Istenem, azt
hiszem, egész úton hazáig aludni fogok. Teljesen kimerültem. De
ez az orvos egy csoda, kedveském. Ez egy csoda. Nem is tudom,
hogyan bírtuk ki ezelőtt ilyen orvosok nélkül! – Georgina a
biztonság kedvéért megkapaszkodott a korlátban, ahogy lefelé
indult a lépcsőn.
– Mrs. Brewer?
Emily megfordult. Jóképű fiatalember szólt hozzá. Modern,
divatos szabású öltönye, gondosan ápolt frizurája és széles
mosolya volt. Mellényének lapos első részén ezüst óralánc
húzódott keresztbe, mint egy második, még szélesebb mosoly.
Emily jómódú fiatal bankárnak nézte volna, esedeg
államminiszteri titkárnak vagy ilyesminek, de nem orvosnak.
– Doktor Richards vagyok – mondta, kezet rázva Emilyvel. –
Kérem, kövessen.
Szaporán lépkedett az épület hátsó része felé.
– Erre – mondta, kinyitva maga előtt egy ajtót.
A rendelőben volt egy íróasztal, egy paraván és két szék. Az
orvos megmutatta Emilynek, hová üljön, aztán ő is leült melléje a
másik székre.
– Nos – nézett rá vidáman –, mi a panaszunk?
– Azt hiszem, én magam.
Az orvos felvonta a szemöldökét.
– Nocsak.
Emilynek tetszett az orvos. Vagyis szimpatikus volt, ami talán
azért nem ugyanaz.
– Azt hiszem, folyton csak csalódást okozok a férjemnek.
Dr. Richards még nyájasabban mosolygott.
– Nos, olvastam dr. Mayhews levelét, amelyben valóban utal
valami ilyesmire – intett a fejével az asztalon heverő néhány
papírlap felé. – Most azonban inkább az érdekelne, hogy vajon
önnek is csalódást okoz-e a férje.
– Ezt hogy érti? – kérdezte, és azon gondolkodott, be merje-e
vallani ennek a fiatalembernek az igazságot. Az is lehet, hogy
csapda az egész: dr, Richards visszamondja a hallottakat dr.
Mayhewsnak, dr. Mayhews pedig Arthurnak... – Én teljes
mértékben lojális vagyok Arthurhoz.
– Természetesen. De talán csak úgy érzi, hogy lojálisnak kell
lennie – érdeklődött tovább az orvos, Emilyn tartva fürge, nyílt
tekintetét. – Lojalitás... Ez kötelességre épülő kapcsolatra utal,
Mrs. Brewer, nem pedig olyanra, mint ami a szerelemből ered.
– A szerelemből ered? – ismételte Emily, még mindig nem
tudva, hogyan is válaszoljon.
– Talán nem azt kapta a szerelemtől, amit várt.
– Ez igaz – mondta Emily. Nevetséges volt, de ellenállhatatlan
erővel kerítette hatalmába a késztetés, hogy kitálaljon valakinek.
Érezte, hogy felgyorsul még a pulzusa is. – A szerelemtől nem
egészen azt kaptam, amit vártam.
Az orvos fölvett az asztaláról egy sztetoszkópot, és még
közelebb húzta a székét Emilyhez, térde szinte már Emily térdei
között volt.
– Csak meghallgatom a szívverését – mondta, a sztetoszkóp
hallgatóját Emily mellei közé helyezve. Az orvos érintésére Emily
érezte, hogy fölerősödik mellkasában a lüktetés.
– Egy kissé szapora – mondta, kiakasztva fiiléből a
sztetoszkóp szárait. – Jól alszik?
– Nem mindig.
– Nyugtalan?
– Néha.
– És tudja, hogy dr. Mayhews véleménye szerint mi okozza
mindezt?
– Úgy tudom, a férjemnek valami hisztériát emlegetett.
Az orvos megint felvonta szemöldökét.
– A hangjából azt sejtem, nem ért ezzel egyet.
Emily elbizonytalanodott.
– Beszélhetek őszintén?
– Hát persze.
– Nehéz elhinnem, hogy valamiféle betegségben szenvedek,
amikor a körülmények, melyek ezt a nehézséget okozzák,
egyértelműek. Nevezetesen arról van szó, hogy olyan férfival élek
házasságban, akiről kiderült, hogy nem különösebben vonzódik
hozzám.
Dr. Richards bólintott.
– Ez érthető reakció.
– Köszönöm – mondta Emily, hálásan azért, hogy végre talált
valakit, aki nem őt tartotta hibásnak.
 – Mindazonáltal – folytatta dr Richards szaporán –, mivel
nem áll módunkban változtatni a körülményeken, a reakciót kell
megmásítanunk. Kezelni fogjuk magát, Mrs. Brewer, és meglátja,
milyen elégedett lesz. Hallott már az egészségügyi
hullámelméletről?
Emily megrázta a fejét. Valahogy úgy érezte, túl sokat elárult,
és ezért most mérges volt magára.
– A tudomány megállapította, hogy minden létezés rezgésen
alapul – magyarázta az orvos ujjait egymásba fűzve, vidám
tekintetét Emilyn nyugtatva. – A sejtekben, melyek az élő
szövetet alkotják, a rezgési sebességek apró eltérései határozzák
meg, hogy a sejtekből csiga lesz-e vagy csigolya, tigris vagy
fejőlány. Az egész' természetben szó szerint lüktet az életerő! És a
nő esetében, aki nem más, mint az élet forrása, az tekinthető
egészséges példánynak, akinek a vére a létezés természeti
törvényeivel összhangban lüktet. Ha megteremtjük ezt a
harmóniát, azonnal érezni fogja a kedvező változást. Minden
idegszála felfrissül, minden porciká-jában érezni fogja a
megújuló életerő bizsergését. Friss, sűrű, vörös vér áramlik majd
az ereiben. Felpezsdül, vitalizálódik és energizálódik majd. Sok
páciensem olyan emelkedett hangulatban hagyja el ezt a
helyiséget, mintha pezsgőt ivott volna.
– Akkor miért nem azt teszik?
– Miért nem tesznek mit?
– Miért nem isznak akkor pezsgőt? Gondolom, az jóval
olcsóbb lenne. Dr. Richards összevonta a szemöldökét.
– Mrs. Brewer, azt hiszem, nem egészen értette meg, amit
mondtam önnek. Helyreállítjuk teljes szervezetének a rendes
feszültségi állapotát, feltöltjük az eredeti életerővel. Újraélesztjük
önben a női energiákat.
– És pontosan hogyan szándékozik ezt megtenni?
– Ritmusterápiával. Vagy, hogy egészen pontosan
fogalmazzak, a rázóelméletet fogjuk alkalmazni az érintett
szövetekre. Az érzet kellemes, efelől biztosíthatom, viszont
gyorsan kihajtja a hisztériát. A paraván mögött talál egy köntöst.
Vegye fel, kérem, és átmegyünk a kezelőhelyiségbe.
Emily felvette a köntöst, egy vékony pamutból készült,
hálóingszerű ruhadarabot, melyet elöl kellett összekötni. A
szomszédos szobában volt egy bőrrel párnázott, lepedővel
letakart asztal. Az asztal alá valamilyen szerkezet volt beépítve –
Emily látott egy villanymotort, amelyből különféle vezetékek
számos rejtélyes, gumiféíe anyagból készült tárgyhoz
kapcsolódtak. Olyanok voltak, mint az ugrókötél vége.
– Parancsoljon – mutatott dr. Richards az asztalra.
Elfordított egy kapcsolót, és ahogy Emily felmászott a
heverore, a motor zúgni kezdett.

Emily a kezelés után reszkető ujjakkal felöltözött, és elgyengülve

ült az orvos székében, miközben az újra megvizsgálta a reflexeit
és a pulzusát.
– A szívverése máris jobb – jegyezte meg.
– Ezt örömmel hallom.
– És a medencetájéki vértolulás, amiről dr. Mayhews ír – nem
érzi, hogy jobb lett egy kicsit?
– Hát, az biztos, hogy másképpen érzem magam – válaszolta
Emily kábultan.
Az orvos mosolyogva pillantott rá.
– Majdnem úgy, mintha pezsgőt ivott volna? – Visszafordult
az asztalához; és elkezdett jegyzetelni. – Pihenjen egy pár percet,
Mrs. Brewer. Sok páciensem érez ernyedtséget a kezelés után. Ez
teljesen természetes. Azt jelzi, hogy a hisztériát leküzdöttük,
legalábbis egy időre.
– Egy időre?
– A hiszteroklorózisos rendellenességek nagy részénél nincs
végső gyógymód. A legjobb megoldás a rendszeres kezelés.
– És milyen gyakran kellene ezt tennem?
– Pácienseim többsége úgy találja, a heti egy alkalom
körülbelül megfelelő. Hozzá kell tennem, hogy az én eljárásomat
sokan kiegészítik más kollégák által kínált kezelésekkel is.
Mindjárt ebben az épületben itt van dr. Farrar, aki a fokozatosan
erősödő vízsugár terápiát alkalmazza – az érintett területet
nagyobb nyomású vízsugárral kezelni igen megbízható módszer.
Aztán itt van még dr. Hardy is, akinek az elektroterápia a
szakterülete, melynek során enyhe, farádos áramot alkalmaznak;
Mr. Thorn, aki a svéd masszázs kiváló művelője, és dr. Clayton,
aki áramütéssel kezeli a méhet. Még a bécsi beszélőkúrának is
van nálunk képviselője, dr. Eisenbaum, az alagsorban pedig
tökéletesen, különböző hidraulikai berendezésekkel is felszerelt
fürdő működik.
– És hogyan fizetünk mindezért?
– Számlát vezetünk, amit havonta elküldünk a férjének.
– És drága ez a kezelés?
Az orvos meglepettnek tűnt, hogy Emily ilyet kérdez.
– Ezek az épületek nem olcsók, Mrs. Brewer. Aztán ott van
még a berendezés is, a gépek... Ilyen hatékony kezelést nem lehet
olcsón kínálni.

Amikor Emily elment, dr. Richards megnézte az óráját. A

következő be-tegig még maradt tizenöt perce.
Kezébe vette a tollát, és átolvasta, amit már leírt, helyenként
belejavítva a szövegbe. Aztán hozzátette:
A rázószerkezet átható eredményét szinte azonnal érzékelni
lehet. Néhány perc múltán a test erőteljesen rázkódni kezd, ezzel
jelezve a hisztérikus paroxizmus kitörését. A beteg felkiált; teste
ívbe feszül, és több másodpercig is ebben a pózban marad. Ezek
után a medence enyhe mozgása figyelhető meg. Röviddel ezt
követően a beteg felemelkedik, majd újra lefekszik, örömteli
kiáltásokat hallat, felnevet, érzéki mozdulatokat tesz, majd jobb
csípőjére nehezedik. Mindezek után a beteg teljesen átalakul: a
kezelés előtt mutatott szapora, ideges türelmetlenséget
kedvesség, kiegyensúlyozottság váltja fel, a homlokredöket elűzi
a mosoly, a hisztériában szenvedő betegre jellemző elnyomott
düh helyébe nyugalom és szeretette méltó józanság lép. A
statuminálási elmélet felfedezése lesz majd minden bizonnyal a
pszichiátriai orvostudományt átalakító alapkő az elkövetkező
században.
Összeráncolta a homlokát. Épp tegnap olvasott egy dolgozatot
bizonyos Maiser nevű ember tollából, aki azt állította, hogy ezek
a nők házilag is kezelhetők lennének, a saját férjeik által, és hogy
„az, amit mi jelenleg kezelésnek hívunk, semmiben nem
különbözik attól, amit egy figyelmes férj tesz a feleségével”.
Nevetséges képtelenség, természetesen. Minden mástól
eltekintve, a hisztériában szenvedők nagyszerű betegek voltak:
állapotuk se nem javult, se nem romlott, és a legtöbb esetben
évekig jártak rendszeres kezelésre. Újra felvette a tollát, és még
ezt is odaírta:
A kezelés sikerének kulcsa kétségkívül a gépesítésben van.
Ugyanakkor a kezelőorvos anatómiai ismerete és sok éven át
elsajátított manuális ügyessége az, ami végső soron
eredményes.
Valaki megkopogtatta az ajtót. Dr. Richards letette a tollát.
Megérkezett a következő páciens.

Hatvanöt

Dr. Mayhews-nek igaza volt. Arthur azonnal észrevette feleségén

a változást. A specialistánál tett látogatás után majdnem az egész
délutánt át-aludta, de másnap reggelre mintha kicserélték volna.
Olyan... Arthur hirtelen nem is találta a megfelelő kifejezést.
Békésebb volt, ez a jó szó. Valami olyan nyugalom szállta meg,
amilyet eljegyzésük óta nem látott. És már nem reklamált,
amikor a férje a reggelinél az újságot olvasta. Ügy tűnt, hogy
egyedül a tüdeje nem javult – még mindig köhécselt, amikor
étkezések után Arthur pipára gyújtott, de hát ne legyünk
telhetetlenek.
Pár nappal később békés csendességben reggeliztek, amikor
Arthur hangosan felnevetett valamin az újságban.
– Ez az író – mondta. – Igazán szórakoztató. Hogy miket látott
ő Afrikában...
– Nem olvasnál föl belőle valamit?
– Hagyjuk. Úgyis értened kellene hozzá a kontextust. –
Egyenesre rá-zogatta és kicsit magasabbra emelte az
újsagíapokat. – Tudod, a franciákról szól. Terudánál – jött az
újság mögül a hang.
– Nahát.
 – Valami Wallis. Robert Wallis. – Letette az újságot, hogy a
pipájáért nyúljon. – Jól vagy, drágám? Mintha egy kicsit
eísápadtál volna.
– Valóban, egy kicsit gyengén érzem magam. És elég fülledt
idebent a levegő is.
Arthur a pipájára nézett.
– Ne gyújtsak rá még pár percig?
– Megköszönném.
– Vagy át is mehetsz a nappaliba.
– Igen, drágám – mondta Emily felállva az asztaltól. – Talán
jót tesz, ha az ablak mellé ülök.
– Vigyázz, nehogy elkapj valami betegséget.
– Ha el is kapok egyet, ígérem, majd azonnal eleresztem.
Arthur értetlenül bámult rá.
– Mi?
– Csak vicceltem, Arthur, Nem is tudom, miért. Valami más
járt az eszemben.
– Jaj, istenem.,. – csóválta a fejét a férje, és folytatta az
újságolvasást.
Később, vacsorakor megint adódott egy kisebb incidens.
Arthur éppen azt magyarázta a Franciaországból érkezett
vendégüknek, hogy a liberálisok kormánya hajtotta végre az
ország történelme során a legtöbb reformot, s hogy szinte a
felismerhetetlenségig megváltoztatták a munkásosztálybéliek
életét...
– Már ha férfi az illető – vetette közbe a felesége. – A nők
számára nincsen változás.
A vendég elmosolyodott. Arthur aggódva pillantott a
feleségére, attól tartva, hogy mindjárt előhozakodik a kedvenc
vesszőparipájával.
– Ne feledd az állapotodat, drágám – súgta neki oda,
miközben Annie párolt zöldséget pakolt a vendég tányérjára.
A felesége ránézett, aztán kissé meglepő módon csak jámboran
bólintott egyet, és a vacsora hátralévő részében már nem szólt
egy szót sem. Fantasztikus, gondolta magában Arthur, mennyit
számít egy jó orvosi diagnózis.
 Hatvanhat

Emily kíváncsi volt, vajon a második alkalommal más lesz-e dr.

Richards oszcillátorának a hatása. Első reakciójának az
intenzitása valószínűleg többévi – az orvos terminusával élve –
medencetájéki vértolulásnak volt az eredménye, és most talán
már nem lesz olyan megrázó, mindent elsöprő erejű a
hisztériatávozási élménye. De épp az ellenkezője történt. Alig
kellett hozzá néhány perc, és már érezte, ahogy a rezgések
hullámokká dagadnak, jelezve a roham fékezhetetlen, ijesztő
kitörését.
Utána megint csak ült ott a székben, és figyelte, ahogy az orvos
jegyzetel. Tetszett neki, ahogy az orvos írt: gyorsan és ügyesen, a
tollat apró, szapora mozdulatokkal fölfelé kapva, majd nagy
ívben lefelé húzva, ahogy megformálta a betűket és a szavakat.
Föl... és föl... Volt ebben valami hipnotizáló.
– Mi érdekeset tud rólam írni?
Az orvos föl sem nézett,
– Nagy része szakmai jellegű...
Mintha látott volna egy kúpos ékezetet.
– Franciául ír?
Az orvos kelletlenül válaszolt.
– Bizonyos részeket. Akutatómunkát a párizsi Salpétriére
Institute-ben végezték. A francia orvosi kifejezések használata az
elfogadott. Azonkívül pedig – itt elbizonytalanodott egy kicsit –
ezzel is védjük a bizalmas információt.
– Úgy érti, a páciens számára? – De az orvos nem úgy értette,
ezt Emily azonnal észrevette. Úgy értette, magának az orvosnak a
számára; ha esetleg más valaki kezébe kerülnének a feljegyzések,
és az a valaki úgy gondolná, amit az orvos csinál, az erkölcstelen.
Emily előrehajolt. Trop humide... La crise vénérienne...
Látva, hogy Emily olvasni próbálja, karjával eltakarta a lapot.
– Az orvosi feljegyzések bizalmas jellegűek.
– Még a beteg előtt is?
Az orvos nem válaszolt.
 – Azt hittem – mondta Emily óvatosan –, hogy az ilyen
körülményeskedésekre már nincs szükség, tekintettel mindarra,
amit mi itt a kezelés alatt csinálunk...
Az orvos letette a tollat, és elgondolkodva Emilyre nézett.
Szürkéskék, gondtalan, szépnek is mondható szemeivel...
– Épp ellenkezőleg, Mrs. Brewer. Éppen ezért még inkább
szükség van rájuk.
– Sok páciense van?
– Több mint ötven.
– Ötven! Ilyen sok?
– Az apparátus gépesítése teszi lehetővé.
– De ez a maga dolgát meg is nehezíti.
Az orvos értetlenül ráncolta homlokát.
– Hogyan?
– Talán bizonyos betegeket jobban kedvel, mint másokat.
– És az mit számít?
Emily bókokra vadászott, ezt most már érezte, de valahogy
nem tudott elhallgatni.
– Könnyebb lehet azokkal, akiket szimpatikusnak talál. Vagy
akik csinosak. Úgy értem, akik tetszenek magának.
Az orvos értetlenkedő ráncai elmélyültek.
– De miért lenne annak köze mindehhez?
Emily kétségbeesetten kibökte:
– Maga nős, dr. Richards?
– Na de igazán, Mrs. Brewer. Kérem, ne tegyen fel nekem ilyen
kérdéseket. Ha beszélgetni kíván, jelentkezzen be dr.
Eisenbaumhoz a beszélőkúrára.
– Hát persze – mondta Emily visszarettenve. Hirtelen
megmagyarázhatatlan sírhatnékja támadt. Igazuk van, gondolta:
egyszerűen csak egy hisztérikus, bolond nő vagyok.

A kocsi kint várta, de megkérte Billitet, hogy menjen haza

nélküle.
– Elsétálok a John Lewis áruházba – mondta neki.
Ahogy a Harley Streeten déli irányba gyalogolt, meglepetten
vette észre, milyen sok nő járkál ki-be az épületekből. Vajon
hányán voltak ott ugyanolyan okokból, mint ő?
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindegyüket beterelték egy-egy
elegáns, magas mennyezetű szobába, ahol „hisztérikus
rohamokba” repítették őket.
Továbbsétált a Cavendish Square-re, aztán a Regent Street
irányába fordult. Ez volt az elfogadható London határa: innen
keletre feküdt a Fitzrovia nyomornegyed, délre pedig a Soho.
Végigpillantva a Mortimer Streeten kerítéseknek támaszkodó
utcalányok csoportját látta. Összetéveszthetetlenek voltak
viseltes, ódivatú ruháikban, arcukra mázolt olcsó és ordenáré
sminkjükben. Volt idő, amikor Emily odament volna hozzájuk,
hogy beszélgessen velük, a megmentésükre irányuló lelkes
eszméktől felbátorodva, de most már nem volt annyira biztos a
dolgában.
Nem ment be a John Lewisba – csak a sétára volt szüksége,
hogy kijárja magából azt a tompultságot, amit dr. Richards
kezelése után érzett. Es, ha igazán őszinte önmagához, azt a
kellemetlen, zavarba ejtő érzést is, hogy az orvos nem táplált
irányába több érzelmet, mint ha egy bütyköt vagy egy törött
csontot kellett volna megoperálnia. Milyen könnyű is
összekeverni a figyelmet a vonzalommal! Ugyanez volt a helyzet
Arthurral is. Nem lehet mondani, hogy ezek a férfiak nem
szeretik a nőket. Nem egészen erről van szó. De létezik a fejükben
egy kép arról, hogy milyennek is kell lennie egy nőnek, és
bármilyen eltérés ettől a képtől beavatkozást igényelt, mintha a
nő egy óra volna, amit mindig vissza kell állítani a pontos időre.
S mintha csak őt akarnák bosszantani, egy Castle kávét
reklámozó óriásplakát alatt vitt el az útja. Menyasszony és
vőlegény, még mindig az esküvői ruhában, egy-egy csésze Castle
kávéval köszöntötték egymást. A szöveg pedig így szólt:
FOGADOM, hogy... Castle kávét adok neki. Hiszen minden férj
erre vágyik!
Bárcsak ilyen egyszerű volna a házasság, gondolta Emily.
Az utca túloldalán valami zajra lett figyelmes. A járdán nők
kisebb csoportja állt. Egyikük kezében piakát: TETTEKET, NEM
SZAVAKAT! Olyan pontosan fogalmazta meg azt, amire Emily
éppen akkor gondolt, mintha kifejezetten neki írták volna azt a
plakátot. Aztán látta, hogy szüfrazsettek jöttek ott össze. Ketten
éppen egy hosszú transzparenst hajtogattak ki, amelyre fekete
festékkel a következő volt ráírva: Szavazatot a nőknek! A csoport
bátortalan kiabálásba kezdett, mire néhány járókelő megfordult,
és megbámulta őket. Emily nem szeretett volna bámészkodónak
tűnni, ezért diszkréten elfordult, és egy tükröződő kirakatüvegből
figyelte a kis csapatot.
– Vásárolni szándékozol itt, testvérem? – A kérdés egy
mellette álló nőtől érkezett.
– Én? Nem, nem... Éppen hazafelé tartok.
– Akkor téged ez nem fog zavarni... Kérlek, lépj hátra. – A nő
fölemelte a kezét, és döfő mozdulatot tett a kirakatüveg felé.
Emily hátraug-rott, de aztán látta, hogy a nő csak egy hatalmas
SZ betű. kanyarját húzza az ablakra a kezében rejtve tartott
rúzsával. Pár pillanat múlva a transzparensen látható szlogen ott
díszelgett a kirakatüvegen, három láb magas, vérvörös betűkkel.
Az utcán innen is, onnan is felháborodott kiáltások
hangzottak, ahogy a többi üzlet kirakatai is hasonló sorsra
jutottak. Törő üvegcserepek hangja hallatszott. Aztán egy rendőr
sípja. A közelben valaki felkiáltott:
– Biztos úr! Erre! – mutatott az irányukba egy férfi. – Itt van
egy!
A nőt hirtelen pánik fogta el.
– Gyorsan, karoljon belém – mondta Emily. Előrelépett, és
karját a nő karjába kulcsolta. Aztán gyorsan megfordította, hogy
az utca felé nézzen. – Nézzen maga is arrafelé, mintha észrevett
volna ott valamit – biztatta a társát. – De bármi történjék is, meg
ne mozduljon. – Kisvártatva négy férfi rohant el mellettük abba
az irányba, amelybe a két nő bámult. Csak úgy dobogtak lépteik a
járdán. Emily érezte, hogy a másik nő teste megfeszül, majd
ellazul.
– Azt hiszem, elmentek – mondta Emily.
– Köszönöm. – A másik nő szemei győzelemittasan ragyogtak.
– Odacsaptunk nekik egyet a szabadságért.
– De mi közük a kirakatoknak a szavazati joghoz?
– Elegünk van már az üres beszédből. Új csoportot hoztunk
létre. És kellemetlenségeket fogunk okozni nekik. Mert különben
nem jutunk semmire.
– De ha kellemetlenkedünk, azzal csak annyira
felbosszanthatjuk a férfiakat, hogy tényleg soha semmit nem
fognak megadni nekünk.
 – Megadni? – Mostanra már elindultak a Piccadilly felé. A nő
magabiztosan lépkedett előre, mint aki tudja, hová megy.
Valahogyan azonban egyikük sem engedte el a másik karját. –
Úgy beszélsz, mintha az egyenlőség valami jutalom vagy ajándék
volna, mint egy csokor rózsa vagy egy új kalap. De nem az. Ez jog,
ami jár nekünk, és ha továbbra is szépen és illedelmesen kérjük,
akkor csak elhitetjük a férfiakkal, hogy módjukban állhat
megtagadni azt. Keresel pénzt?
– Férjnél vagyok.
– De volt saját pénzed, még előtte? Mert akkor adót is fizetsz.
Nincs olyan politikus a világon, aki hisz a képviselet nélküli
adóztatásban – kivéve, ha a nőkről van szó. Miért hagyjuk, hogy
elszedjék a pénzünket, ha nem mondhatjuk meg nekik, mire
költsék?
– Hidd el – mondta Emily – én igazán lelkes támogatója
vagyok a női szavazójognak. Évek óta aktív tagja vagyok az
egyesületnek. Csak a kellemetlenkedés dolgában nem vagyok
biztos.
– Akkor gyere el az egyik gyűlésünkre, hadd győzzünk meg
téged is. Ha lehet, még ma este.
Emily bizonytalankodott. A másik nő türelmetlenül folytatta:
– Tessék, itt a cím. – Valamit ráfirkantott egy kártyára, és
átnyújtotta Emilynek. – Felébresztjük a női erőt!
Majdnem ugyanazok a szavak, gondolta Emily, amiket dr.
Richards is használt. És aztán még valami feltűnt neki. Ezt a nőt
jobban felpezsdítette az elkövetett vandalizmus, mint őt dr.
Richards rezgőterápiás kezelése.
Egy pillanat alatt elöntötte az izgalom.
– Rendben! – mondta hirtelen és ösztönösen. – Elmegyek.
 Hatvanhét

„Tüzes” – kesernyés, égetett, faszénre emlékeztető íz, amit

többnyire a túlpörkölés okoz.
Smith: A kávékóstolás technológiája

Két évbe tellett, hogy hazajussak. Talán szerencsémnek is

nevezhetem, de éppen akkor robbant ki egy kisebb angol-francia
katonai konfliktus – ez volt a híres terudai incidens amikor
megpróbáltam átvágni Szudánon. Rájöttem, hogy
hasznosíthatom magamat külföldi tudósítóként, így az éhezést
elkerültem, legalábbis egy ideig. Egyiptomból aztán feljutottam
Olaszországba. A nyarat a Comói-tó partján töltöttem. Ez alatt az
idő alatt megírtam és el is tüzeltem egy regényt, melynek főhőse
beleszeret egy rabszolgalányba. Szörnyen rossz regény sikeredett
belőle, de maga a megírása volt fontos: ez volt a soron következő
lépés a feledés irányába vezető úton, és amikor a lángok a kézirat
utolsó lapját is elemésztették, tudtam, hogy végre
megszabadultam tőle.
Mert fölfedeztem valami fontosat ez alatt a hosszú, hazáig
vezető út alatt. Szerettem Fikrét. Talán nem úgy, ahogyan ő azt
megérdemelte volna, de tökéletes testi szenvedéllyel, sőt, azon túl
még valami többel is. És rájöttem, hogy a történtek ellenére
remélem, hogy boldog. Lehet, hogy a Viktória-tó fölfedezéséhez
vagy a Nílus forrásának megtalálásához képest ezt nem tűnik
valami nagy dolognak. De számomra ez új terület volt, amit
szépen be lehetett színezni szívem atlaszának mind ez idáig üres
lapjain.
Az alatt az idő alatt, amíg távol voltam, London – mint már oly
sokszor azelőtt – ismét új arcot öltött. Alig néhány hónap
leforgása alatt, épp ahogyan a vége felé közeledett az évszázad,
Oscar Wilde, John Ruskin és Viktória királynő mind távoztak az
élők sorából – a rettenthetetlen viktoriánus dámák egymást
kísérték a sírba. Most Walter Páter és Tennyson helyett mindenki
J. M. Barrie-ről és H. G. Wellsről beszélt. Az utcák tele voltak a
Pinker által egykor autokinetiknek, most gépkocsinak nevezett
járművekkel. Az elektrofonból telefon lett, és az országban
bárhova lehetett hívást kezdeményezni rajta, sőt, még Amerikába
is. És a hangulat – ami egy város megfoghatatlan atmoszféráját
jelenti –, hát, az is megváltozott, London jól kivilágított, jól
irányított, rendezett várossá vált. A bohémok, a dekadens
elemek, a dendik mind eltűntek: kiűzettek a homályból a
villanylámpák által, és helyüket elfoglalta a tiszteletre méltó
középosztály.
Nem szándékoztam a Covent Garden környékét felkeresni. De
a régi szokásoknak nehéz ellenállni, és amúgy is arrafelé jártam,
hiszen a Fleet Streeten volt dolgom: sikerült néhány rövidebb, az
utazásaim során írott cikket elhelyeznem egy lapban. A Daily
Telegraph szerkesztőségéből egy tizenkét fontos csekkel a
zsebemben távoztam. Szinte öntudatlanul a Wellington Streetre
vitt a lábam. Itt is sok minden megváltozott – üzletek és boltok
sorakoztak ott, ahol valamikor kizárólag bordélyok működtek. A
18-as szám azonban továbbra is olyan volt, mint régen. Még az
első emeleti fogadószoba berendezése is ugyanolyannak tűnt, és
ha a madám nem ismert fel, nos, annál jobb – én sem
mondhattam biztosra, hogy felismertem őt.
Kiválasztottam egy lányt, és felmentem vele az emeletre. Ő is
új volt, de már tett szert annyi tapasztalatra a szakmájában, hogy
látta, nincs szükség üres csevejre, és miután csodálkozva
felkiáltott a mellkasomat díszítő furcsa tetoválások láttán,
hagyta, hogy dologhoz lássak. De valami nem stimmelt. Először
azt hittem, egyszerűen kijöttem a gyakorlatból. Aztán rájöttem,
mi zavart. Valahogy furcsának tűnt úgy végrehajtani a szexuális
aktust, hogy közben ne akarjak a másiknak örömet szerezni vele.
Próbáltam felidézni, hogyan is csináltam évekkel azelőtt. Vagy
egyszerűen csak készpénznek vettem, hogy azok a sóhajok és
nyögések azt jelentették, jól csinálom?
Előrenyúltam, és elkezdtem a lány különböző testrészeit
simogatni. Kötelességtudóan nyögdécselt, de láttam, hogy csak
színlel. Erősebben dörzsöltem és simogattam, de úgy tűnt,
mintha csak türelmetlenül sóhajtott volna.
Abbahagytam.
 – Megtennél nekem valamit?
– Hát persze, uram. Bármit. De lehet, hogy egy kicsit többe fog
kerülni...
– Nem... szolgáltatásra gondoltam. Pontosabban nem olyanra,
amit rendszerint kínálsz. Szeretném, ha megmutatnád, hogyan
tudok örömet szerezni neked.
Felült, mosolyogva, kezeivel többször végigsimította a
karomat, és puha melleit a mellkasomhoz dörgölte.
– A nagy, kemény farkával, azzal szerez nekem örömet, uram
– lihegte. – Amikor ad egyet nekem, keményen, erősen.
– Bárcsak'így lenne. De ha megérintelek, itt... Finoman, és
mozgatom az ujjaimat, így... Ez jó?
– Óóó! Csodás, uram. Ne hagyja abba! Ne hagyja abba!
Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak.
– Nem. Mondd meg őszintén.
Zavartnak látszott. Szegény lány, gondoltam. Ezt a játékot nem
ismeri. Most próbálja kitalálni, mit is mondjon.
Végül bizonytalanul így szólt:
– Minden nagyon jó, amit csinál.
– Van barátod? Vagy szeretőd? Ő mit csinál veled?
A lány vállat vont.
– Feküdj le – mondtam. – Meg foglak érinteni, és szóljál,
amikor jó lesz.
A lány, még mindig értetlenkedve, lefeküdt és hagyta, hogy az
ujjaimmal birizgáljam.
– De uram... – szólalt meg egy idő után. – Miért akarja ezt
csinálni?
– Tudni akarom, mi okoz örömet egy nőnek.
Szünet. Aztán hirtelen, egészen más hangon, megszólalt:
– Tényleg tudni akarja?
– Hát persze. Különben nem kérdezném.
– Akkor adjon nekem még egy fontot, és megmondom.
– Rendben. – Odaadtam neki a pénzt.
Eldugta valami biztonságos helyre, majd amikor visszamászott
az ágyra, így szólt:
– Így ni. Most megtette.
– Hogyan? Ja! – mosolyodtam el. – A pénz.
– Úgy van, uram. Most olyan boldog vagyok, hogy csak na.
 – Úgy értettem, az ágyban.
Megvonta a vállát.
– Az ugyanaz.
De én nem hagytam magam.
– De ha tegyük fel, te is azt akarnád érezni, amit... a
vendégeid. Akkor mit kellene tennem?
Megrázta a fejét.
– De hisz nem úgy működik ez a dolog! Különben nem volna
munkám. Ha a nőknek is szükségük volna arra, amire a
férfiaknak, akkor nem volnának ilyen helyek.
– Tudod mit? Igazad van – mondtam, elámulva azon a mély
igazságon, amit megfogalmazott.
– Hát, csak azt mondom, ami egyértelmű – mutatott a
farkamra. -Akkor megdug? Fizetett érte.
Szeretném azt mondani, hogy a jelenet azzal végződött, hogy
én nemesen visszautasítottam az ajánlatát, és hogy a
beszélgetésünk többet ért számomra, mint egy dugás. De sajnos,
akkor hazudnék.
Még valami: ahogy távozni készültem, utánam szólt:
– Tudja, jó volt magával beszélgetni. Visszajöhet, ha akar.
– És fizethetek még?
Elnevette magát.
– Hát igen. Az is benne van.
Megkedveltem. Soha többé nem találkoztam vele, de
megkedveltem. Egy napfényes délután néhány percet őszinte
beszélgetéssel töltöttünk, és jól kijöttünk egymással. Majd
lebonyolítottuk az ügyletünket, és ki-ki ment a maga útjára.
Talán, gondoltam, ennél többet nem is várhatunk a civilizált
élettől.
Megjelentek a cikkeim, és néhány hétig megtapasztalhattam,
milyen az, amikor felkapják az embert. Meghívtak
magánházakhoz – estélyekre, ahol vérszomjas vademberekről
szóló történetekkel kellett volna elkápráztatnom a vendégsereget,
meg Afrika egzotikus furcsaságairól mesélnem, az egészet azzal
az elcsépelt körítéssel tálalva, hogy egy szép napon a
világkereskedelem majd egy másik Európát varázsol belőle.
Csalódást okoztam. A cikkeimben kénytelen voltam kicsit
tompítani a véleményemet, különben nem jelenhettek volna meg,
de az elegáns mayfairi és westminsteri szalonokban nem voltam
ilyen körültekintő. Kifejtettem, hogy a vérszomjas vademberek,
akikkel találkoztam, egytől egyig fehér bőrszínt és khaki
egyenruhát viseltek; hogy amit mi most világkereskedelemnek
hívunk, az nem más, mint a rabszolgaság intézményének
fenntartása, csak még kegyetlenebb módszerekkel; hogy a
bennszülöttek társadalma, amelyben éltem, legalább olyan fejlett
volt, mint bármilyen más, például európai társadalom. Az
emberek udvariasan meghallgattak, néha mélyértelmű
pillantásokat vetettek egymásra, majd ilyesmiket mondtak:
– De hát akkor, Mr. Wallis, ön szerint mit kell tennünk
Afrikával?
Mire én így válaszoltam:
– Természetesen semmit. Ki kell takarodnunk onnan,
beismernünk, hogy ott semmi nem a mi tulajdonunk, és
egyszerűen el kell jönnünk onnan. Ha afrikai kávéra vágyunk,
meg kell fizetni az afrikaiakat, hogy termesszék nekünk. Lehet,
hogy eleinte egy kicsit többet kell érte fizetnünk, hogy be tudják
indítani a termelést. Hosszú távon hasznunkra válna.
Nem ezt a választ várták. Londont akkoriban éppen furcsa
kávémánia kerítette hatalmába. A brazil kormány belépett a
kávétermesztők karteliébe, és a világpiaci árat a Londoni
Tőzsdére bocsátott állampapírokból szerzett hatalmas
kölcsönökkel támogatta. Ezeket a kötvényeket többnyire már
órákkal a kibocsátásuk után túljegyezték, és mivel az árak egyre
magasabbra kúsztak, az emberek igyekeztek befektetni, amennyit
csak tudtak. Senki sem akarta hallani, hogy ez a gazdasági csoda
szenvedésen és nyomorúságon alapszik, és akik az este elején
még áhítatosan csüggtek minden szavamon, többnyire már jóval
az est vége előtt elfordultak tőlem. De én ezt cseppet sem
bántam. Nem azért voltam ott, hogy népszerűsítsem magamat.
Néha észrevettem azonban mást is: oldalpillantásokat,
gyakran még mielőtt kifejthettem volna a véleményemet. Idősebb
hölgyek gyorsan elterelték a közelemből hajadon lányaikat, férjek
a szoba másik végébe kormányozták feleségeiket. Úgy látszott,
elítélnek, és nemcsak az Afrikáról vallott nézeteim miatt.
Az egyik ilyen alkalommal véletlenül összefutottam George
Hunttal. Régi barátom hájas és nyájas lett: saját folyóiratot
szerkesztett, egy irodalmi újságot, The Modem View vagy valami
ilyesmi címmel. Miután saját modern nézeteimmel elriasztottam
a környezetemből a hallgatóságomat, elsétáltunk a klubjába, és
az első emeleten letelepedtünk egy kellemes szalonban, ahol
aztán szivart és konyakot rendeltünk.
Egy darabig erről-arról beszélgettünk, majd hirtelen így szólt:
– Találkoztál Rimbaud-val?
– Kivel?
– Arthur Rimbaud-val, a francia költővel. Ne mondd, hogy
nem is hallottál róla! – Megvontam a vállam. – De hát ez
hihetetlen. Harárban élt, mint te is. Ő is kávéval kereskedett, bár
nyilván valami francia cégnek dolgozott. A versei egészen
különlegesek, bár úgy tudom, akkor már egyáltalán nem írt. A
legtöbb versét fiatalon írta, amíg annak a vén trotty Verlaine-nek
volt a szeretője, itt, Londonban... – Hirtelen elhallgatott. – Te
erről tényleg semmit nem tudsz?
– Valaki beszélt nekem róla – mondtam kurtán. – De be kell
vallanom, egy szavát sem hittem. És nem, nem találkoztunk. Már
elment Harárból, még az odaérkezésem előtt. Én béreltem ki a
házát.
– Hihetetlen. – Hunt még két konyakért intett a
felszolgálónak. – Persze, az Afrikában töltött időszakát is botrány
övezte. Szóbeszéd járta valami bennszülött ágyasról is – valami
rabszolgalányról, akit egy arab kereskedőtől vásárolt meg, aztán
otthagyott, amikor visszament Franciaországba. De azt mondják,
addigra már teljesen összetört a fickó.
Lassan bólintottam. Valami kattant halkan az agyamban, és az
én történetem hirtelen ismét átíródott, teljesen. A lánynak erős
francia akcentusa volt... Mi mást taníthatott neki egy ilyen
ember? Hogy vannak, akik bármit képesek bebeszélni maguknak
a szerelemért? De ezen más alkalommal, magamban kell majd.
elmerengenem.
Hunt szívott egyet a szivarjából.
– Bár, gondolom, arrafelé az ilyen dolgok egyáltalán nem
szokatlanok. Biztos vagyok benne, hogy neked is voltak hasonló
kalandjaid. – Mohó pillantással méregetett.
– És jók a versei? – kérdeztem, válasz nélkül hagyva Hunt
kérdését.
 Hunt vállat vont.
– Forradalmiak, és manapság ez számít. Verse libre,
szabadvers, most mindenki ilyeneket ír. Az ír költők elég
érdekesek, aztán persze ott vannak az amerikaiak is. Mindenki
Whitman akar lenni. Az angol költészetnek meg annyi. –
Belehamuzott egy csészealjba. – De épp a kalandjaidról akartál
mesélni.
– Tényleg? – kérdeztem szűkszavúan.
– Annak idején írtál nekem valamit, ha jól emlékszem...
Valami olyasmit, hogy beleszerettél egy bennszülöttbe? –
noszogatott kitartóan. Körbepillantott. – Na, gyerünk, cimbora.
Nem hallhat minket senki. És természetesen nem adok tovább
semmi... bizalmas információt.
Hirtelen megértettem, miért is voltam kitéve azoknak a
rosszalló tekinteteknek.
– Tehát van valami szóbeszéd?
Elsomolyodott, aztán hirtelen visszakozott. Nyilván rájött,
hogy ha van is, az csakis tőle eredhet.
– Találgatások, Robert, találgatások, semmi más. De azért
tényleg volt valami bennszülött lány, nem igaz? Egy hottentotta
Vénusz?
– Tényleg volt egy lány – mondtam. – És egy ideig valóban azt
hittem, szerelmes vagyok belé.
– Értem. – Újra pöfékelni kezdett, és a puha, vastag, szürke
füstgomolyagon keresztül szemlélt engem, mintha gyapjúfüggöny
mögött ülne. – Talán olyan történet ez, amit érdemes volna
megörökíteni írásban is. Mindig szükségem van jó szerzőkre, ezt
tudod.
– Már felhagytam a költészettel.
– Nem feltétlenül versre gondoltam. – Fölemelte
konyakospoharát, és a borostyánszínű mélységhez beszélt. –
Nem a Modern View az egyetlen lapom. Vannak kifinomult
ízlésű úriemberek számára készülő kiadványaim is. Azokat
Párizsban nyomtatják.
– Úgy érted, pornográfia?
– Hívd, aminek akarod. Gondoltam, talán most, hogy író
lettél, és feltételezhetően valami kis jövedelemre van szükséged...
És az afrikai téma fantasztikus volna. Úgy hallottam, hogy azok a
nők, a forróbb vérükkel, egészen különlegesek. Mit szólnál a
Fanny Hill néger változatához vagy a Titkos életem
bennszülöttek között játszódó újabb epizódjához? Biztosan
rengeteget tudnánk eladni belőle.
– Kétségkívül – mondtam, letéve a poharamat. – De nem én
vagyok az, aki meg fogja írni. – Hirtelen émelygés fogott el.
Szivarjának keserű füstje megült a torkomban, epés ízzel töltve
meg a számat. Felálltam. – Jó éjszakát, George. Keress
magadnak más balekot, akinek a történeteire a nyáladat
csorgathatod.
– Várj – mondta gyorsan. – Ne siesd el a dolgot, Robert. Hisz
tudhatod, hogy Terudából nem lehet örökké megélni. Én
gondjukat viselem az íróimnak. Egy cikk itt, egy vers ott... És te
épp olyasvalaki vagy, akinek használna a mi oldalainkon való
megjelenés. Azt tudod-e, hogy Ford Madox Fordtól is
jelentettünk meg írásokat?
– Menj a francba, George.
Unottan vigyorgott.
– Ne légy már ilyen rohadtul konvencionális.
Kifelé haladtamban utánam szólt:
– Szoktam néha találkozni Pinker lányával, Emilyvel.
Megtorpantam az ajtóban.
– Sikerült elég jól férjhez mennie. Valami halálosan unalmas
faszfejhez. Örülhetsz, hogy onnan megszabadultál.
Nem fordultam vissza. Mentem tovább.

Hatvannyolc

Emily olyan fejezet volt az életemben, amely nyilvánvalóan

végleg lezárult, de az apjával merőben más volt a helyzet. Végül
már nem halogathattam tovább a dolgot. Lementem Limehouse-
ba, és felküldtem vizitkártyámat az irodájába.
Természetesen megvárakoztatott. Amíg az előszobában ültem,
a rakodómunkások végtelen sorát figyeltem, ahogy jutazsákokkal
a vállukon elhaladtak előttem, nem is haladtak, inkább
masíroztak, szapora ütemben kifelé, az utcán sorakozó
teherautók irányába. Felmerült bennem, hogy miért nem tárolják
a zsákokat a raktárban, de most már talán másra használják az
épületet.
Aztán megpillantottam egy ismerős arcot. Jenks, a titkár, bár
most már szemmel láthatólag jóval több volt, mint titkár: két
asszisztens szaladgált utána, ahogy ide-oda sietett a rakodást
irányítva.
– Jenks! – szóltam oda neki.
– Ah, jó napot, Wallis. Hallottuk, hogy visszatért. És levágatta
a haját. – Ez furcsa megjegyzés volt. Több tucat hajvágáson
estem át legutolsó találkozásunk óta. Beszéd közben sem állt
meg, így nekem is, csakúgy, mint asszisztenseinek, fel kellett
állnom és a nyomába szegődnöm. – Ott – mondta egyiküknek. –
Fent, a második emeleten. Látja? Ott legalább ötszáznak van még
hely.
Megtorpantam, elnémulva attól, amit magam előtt láttam.
A raktár nem egyszerűen csak tele volt: zsúfolásig volt tömve.
Minden oldalon kávészsákokból rakott falak emelkedtek a
mennyezet felé. Nem voltak ablakok, csak néhány keskeny rés a
végtelen magasságokban, ahol a zsákokat az ablakok elé
tornyozták, és egy-két fénynyalábnak sikerült átszűrődnie. A
hatalmas rakások között keskeny ösvények és tekergő folyosók
húzódtak, itt-ott zsákokból rakott lépcsők, féreglyukak... legalább
ötvenezer zsák lehetett itt, csak ebben a raktárban egyedül.
Nem messze onnan, ahol álltunk, volt egy nyitott zsák.
Belenyúltam, kivettem néhány szemet, és megszagoltam,
– Indiai typica, ha nem tévedek.
Jenks bólintott.
– Az ön szaglása és ízlelése mindig is pontos volt.
Felnéztem oda, ahol a zsákokból épített tornyok eltűntek a
félhomályban.
– Mind ugyanolyan? Minek?
– Menjünk inkább föl – mondta Jenks.
Pinker az asztalánál ült. Az árfolyamjelző gép csendesen
kopogott magában; Pinker a tenyerében tartotta a szalagot,
elolvasta a jeleket, majd leejtette, szinte csak azért, hogy azonnal
újra fölvegye, és elolvassa az újabb jeleket. Mint amikor valaki
egy sebes folyású patakból iszik.
– Ah, hát itt van, Wallis. Visszajött végre – mondta, mintha
csak a West Endre ugrottam volna le ebédelni. – Milyen volt
Afrika?
– Afrika nem volt sikeres.
– Hát igen. Én is erre a következtetésre jutottam. – Még
mindig alig nézett rám, hüvelykujjaival egyfolytában a gép által
kiköpdösött furcsa rubrikákat simogatta.
– Nagyon tele van a raktár – jegyeztem meg, amikor még
mindig nem mondott semmit.
– Az? – Meglepettnek látszott. – Az semmi. Látnia kellene a
vámraktárakat. Van már nekem belőlük négy. Mind nagyobb,
mint ez. Mind dugig teli. Kisegítő raktárakat kell bérelnem, amíg
le nem cseng ez a dolog.
– Milyen dolog?
Ekkor rám nézett. Megdöbbentem, hogy mennyire hasonlít
Emilyre. De a szemeiben furcsa fény ragyogott, egyfajta ideges
izgatottság.
– Majdnem készen áll a hadseregem, Wallis – mondta. – Már
csak egy kevéske idő kell, és erőnk teljében leszünk.

Zseniális meglátása támadt, magyarázta Pinker. Megértette

végre, hogy a kávépiac ciklikus működésű. Ha emelkedik az ár, az
ültetvényesek többet ültetnek, de mivel a csemetéknek négy év
kell, hogy termőre forduljanak, a piacon addig nincs érezhető
hatás. Az áremelkedést követő negyedik évben azonban telítődik
a piac, mivel egyre nagyobb mennyiségben érkezik a hiány
éveiben ültetett kávé. A túlkínálat elkerülhetetlen
következményeként ekkor elkezd csökkenni az ár, és az
ültetvényesek vagy tönkremennek, vagy mást kezdenek
termeszteni. Ez négy év múlva újabb áruhiányt eredményez, az
árak újra emelkedni kezdenek, és az ültetvényesek újra
terjeszkednek.
– Ez egy nyolcéves ciklus, Wallis. Olyan megmásíthatatlan és
feltartóztathatatlan, mint a hold változása. A kartell
elkendőzheti, de meg nem szüntetheti. És amikor erre rájöttem,
tudtam, hogy a markomban van.
 – Kicsoda?
– Hát Howell, természetesen. – Pinker megeresztett egy feszes
mosolyt.
– Nemsokára vonyítani fog erre a holdra. – Elhallgatott, és
szinte meglepett képet vágott. – Egészen szellemes embert
csináltál belőlem, Robert.
Évek óta várta a pillanatot, magyarázta, amikor a ciklus arra a
pontra ér, ahol az árra a piac természetes ritmusa folytán nyomás
nehezedik.
– És most érkezett el az a pillanat? Én úgy hallottam,
Londonban az az általános vélekedés, hogy emelkedni fog az ár.
Megvonta a vállát.
– A brazil kormány azt állítja, így is lesz. Van valami új
elképzelésük – valorizációnak vagy árstabilizációnak hívják.
Hatalmas kölcsönöket vesznek fel, hogy felvásárolják a
termelőiktől a kávét, és így biztosítsák annak útját a piacra. De ez
nem tarthat örökké. A piac olyan, mint egy folyó. Lehet neki gátat
szabni, de csak egy ideig. És ha végül átszakítja a gátat, akkor
mindent magával sodor.
Odalépett egy világtérképhez, ami elborított egy egész falat.
– Már megtettem az előkészületeket, Robert. Ezeknek egy
részét láthattad lent. De azok csak a látható dolgok. A lényeg
azonban a nem látható dolgokon múlik majd. Hálózatok,
szövetségesek, megállapodások. A nyugati parton Arbuckle.
Hollandiában Egbert. Milánóban Lavazza. Ha cselekedni kell,
együtt cselekszünk.
– Kartellt alakított?
– Dehogy! – Megpördült. – Épp a kartell ellenkezőjét hoztuk
létre. Olyan cégek szövetségét, amelyek hisznek a szabadságban,
a tőke szabad áramlásában. A legjobb pillanatot választottad,
hogy újra belépjél hozzánk.
– Ah. De én nem a régi állásomért jöttem. Csak azért, hogy
bocsánatot kérjek.
– Bocsánatot?
– Amiért cserbenhagytam.
Összeráncolta a homlokát.
– De hiszen minden rendben van. Emily nagyon jó házasságot
kötött. Hector halála természetesen szörnyű tragédia volt – de
baleset történt, melynek ő maga volt az előidézője: megesik az
ilyesmi. Nekem pedig, Robert, szükségem van valakire, aki úgy
ért a kávékhoz, mint te.
– De ami a raktárakban van, az már szinte nem is kávé.
– Ez így igaz. És tudod, mi az érdekes? Reklámhadjáratunknak
köszönhetően a vevők azt hiszik, hogy finomabb, mint a legjobb
arabica. Ha összehasonlíttatsz velük egy csésze harári mokkát és
egy csésze Castle-t, a Castle-t fogják választani. Egy háziasszonyt
a jelek szerint még könnyebb az orránál fogva vezetni, mint téged
annál fogva, amit a nadrágodban hordasz.
– De hiszen maga lenézi a vásárlóit – mondtam meglepetten.
Megrázta a fejét.
– Nem nézem le őket. Az égvilágon semmiféle érzelmet nem
táplálok irántuk. Sikeres üzletnél nincs helyük az érzelmeknek.
– Bárhogy legyen is, nekem itt már nincs keresnivalóm.
Mostantól a toliamból szándékozom megélni.
– Na persze. Olvastam én is azokat a cikkeket. Szórakoztatóak
voltak, még ha egy kicsit tévesek is. De Robert, miért ne írhatnál
továbbra is az újságoknak, amellett, hogy nekem is dolgozol? Sőt,
ez még hasznunkra is válhatna. Javasolhatnék egy-két
felderítendő irányt, a helyes útra téríthetnélek bizonyos
dolgokkal kapcsolatban...
– Ez azért nem így működik.
– Akkor viszont, jobb, ha elszámolsz. – A hangja alig változott,
de a szemében megvillant valami veszedelmes fény, ami eddig
nem volt ott. – Évi háromszáz, ebben állapodtunk meg, nem
igaz? És mennyit sikerült kihúznod? Hat hónapot? Mondjuk,
hogy ezerrel tartozol, és ne vesződjünk az aprópénzzel. –
Nyújtotta a kezét. – Csekk is megfelel.
– Nem tudok fizetni – mondtam halkan.
Összezárt ajkakkal elmosolyodott.
– Akkor jobb, ha velünk maradsz, amíg majd tudsz.

Kifele menet ismét összefutottam Jenksszel. Az volt az érzésem,

várt rám.
– Nos? – kérdezte.
– Úgy tűnik, ismét foglalkoztatni akar.
– Ezt örömmel hallom, Wallis.
 – Tényleg?
– Igen. – Sóhajtott egyet.– Az öreg... Néha azt hiszem, nincs
minden rendben nála. Együtt talán sikerül... lenyugtatnunk egy
kicsit.

Hatvankilenc

A legfurcsább az volt, hogy Pinker igazából nem tudott feladatot

adni nekem. Néha megkeresett, és tartott egy-egy előadást a
mesterséges ár-szabályozás ördögi mivoltáról meg a tőzsde
romlottságáról. Néha újságkivágásokat küldött nekem Jenksszel,
amelyek a brazil megoldás sikerét magasztalták. Ahogy egy
bizonyos újságíró mondta, „a virágzó jövő modellje; olyan példa,
melyet bizonyára hamarosan követnek majd a cukor–, gumi–,
pálmaolaj- és egyéb világpiaci ágazatok stabilitását óhajtó
közreműködők”. A margóra Pinker egyetlen szót firkantott:
HÜLYÉK.
Egyszer, amikor különösen maró kritikával illette az
ellenfeleit, rám pillantott, és így szólt:
– Ezt jegyezd fel, Robert. Különben nem fogsz majd rá
pontosan emlékezni.
– Nem hiszem, hogy különösebb okom volna emlékezni rá.
– Írd csak le – erősködött. – Így aztán, amikor majd idáig érsz
a történetben, nem kell semmit kitalálnod, meglesz mindenre a
tényadat és a bizonyíték.
– A történetben? – mondtam, eszemmel még mindig arra
koncentrálva, vajon melyik zsebembe dughattam a tollamat.
Aztán rájöttem, mire gondol, és miért akar engem újra
alkalmazni.
– Azt akarja, hogy az életrajzírója legyek – mondtam
Jenksnek, amikor kettesben voltunk.
A titkár bólintott.
 – Úgy gondolja, történelmet csinál. Mindig is így gondolta.
Emilynek kellett lejegyeznie a mondásait. De amióta ő férjhez
ment, nincs, aki jegyzeteljen.
– Erről jut eszembe, szokott hallani Emilyről valamit? –
kérdeztem hanyagul.
Egy pillanatig csak bámult rám, és hangjába visszatért valami
a régi ellenségeskedésből.
– Miért hallanék? – mondta hidegen. – Férjhez ment, megvan
a maga dolga. Nincs szüksége arra, hogy a magunkfajtákkal
foglalkozzon.

Ezek után azt tettem, amit kívántak tőlem, és szorgalmasan

leírtam a munkaadóm kijelentéseit a jegyzetfüzetembe –
ugyanabba a füzetbe, amelybe régebben a saját költői
próbálkozásaimat írtam.
De azért néhány hírmorzsát mégiscsak összeszedtem a Pinker
családban történtekről. Ada Oxfordban maradt, és férjhez ment
egy professzorhoz. Philomenát „bevezették” a társasági életbe,
ahogy azt akkoriban szokás volt mondani, és most estélyekre jár,
és művészlelkekkel találkozgat Bloomsburyben. Már nem volt
miért apjuk irodájába járkálniuk.
Ami pedig Emilyt illeti, a házasságkötése óta gyakorlatilag
megtiltották neki, hogy részt vegyen a vállalkozásban.
– Most már az a feladata, hogy feleség legyen, ráadásul
politikusfeleség – mondta Pinker haragosan az egyetlen
alkalommal, amikor említést tettem Emilyről. – Minden
bizonnyal hamarosan saját családja lesz, amivel foglalkozhat.
Nekünk pedig közben egy üzleti vállalkozást kell vezetnünk.
Ezt az üzleti vállalkozást pedig egyre szokatlanabb
módszerekkel vezette. Példának okáért, egyszer minden
figyelmeztetés nélkül kikötői sztrájk tört ki, amely megbénította a
kávé ki- és befelé áramlását London kikötőjében. Ez önmagában
még nem lett volna szokatlan, akkoriban elég gyakoriak voltak a
sztrájkok – csakhogy most, pontosan ugyanabban az időpontban
Antwerpenben és New Yorkban is sztrájkoltak a
kikötőmunkások.
A közönséges kiskereskedők számára ennek megfelelően
megemelkedett a kávé ára. De a tőzsdén merőben más volt a
helyzet. A kávé a kikötők előtt sorakozó, kirakodásra váró
hajókon vesztegelt. A Temzén, a Hudsonon és a Scheldten
feltorlódtak a vízi járművek, akár egy meghibásodott
futószalagon. A konfliktus rendeződéséig senki nem tudott
többet vásárolni, és az ár mélyre zuhant – amíg a brazil kormány
közbe nem lépett ártámogatásával.
Azok számára azonban, akik a londoni kikötőn kívül is tároltak
kávét, nem okozott különösebb nehézséget a helyzet: csinos
haszonnal adtak túl árujukon. Eszembe jutott a Pinker
raktárépületéből kifelé masírozó rakodómunkások végtelen sora,
és csodálattal állapítottam meg, mennyire előrelátóan tervezett.

Azon a héten egy vagyont nyert – de nem lett tőle elégedettebb.

Nem pénzre, hanem győzelemre vágyott.
– Ez csak egy kisebb összecsapás volt, Robert. Próbára tettük
az erejüket. Az igazi csata még csak ezután jön.
Elkezdte Jenkset és engem a tőzsde dolgaira okítgatni.
Korábban Emdytől megtanultam kávét kóstolni, aztán Hectortól
gazdálkodni, most pedig Samuel Pinker beavatott azokba a
titokzatos módszerekbe, melyek segítségével a Cityben
vagyonokat lehetett keresni.
– Ebben a hónapban félmillió zsák kávét adtunk el, és minden
egyes zsákon két shilling hasznunk volt. Namármost. Mi lett
volna, ha tízmillió zsákra kaptunk volna megrendelést?
– Annyi kávé nincs az egész beszállítói rendszerben – mondta
Jenks döbbenten.
– Így igaz. De most feltételezzük, hogy van. Mi lett volna
akkor?
– Akkor hússzor annyi nyereséget termeltünk volna –
mondtam.
– Pontosan – bólintott Pinker. – És mindezt néhány nulla
hozzáadásával a kiinduló pozíciónkhoz. Tehát. Kell nekünk az a
tízmillió zsák. Honnan tudnánk beszerezni?
Jenks tehetetlenül lökte a magasba a két karját.
– Ennek semmi értelme. Ez csak találósdi. Annyi kávé nem
létezik, és ezen, bármit is mondjunk, nem tudunk változtatni.
 – De a jövőben létezni fog – kötötte az ebet a karóhoz Pinker.
– Mi volna, ha ide tudnánk varázsolni, a jelenbe, ahol jobban a
hasznunkra lehet?
Jenks hallatott valami hangot, melyből arra lehetett
következtetni, hogy már nevetségesnek tartja ezt az egész
beszélgetést. Én lassan így szóltam:
– Ha valaki szerződne arra, hogy egy későbbi időpontban
leszállítja azt a kávémennyiséget...
– Ugye? – bólogatott Pinker lelkesen. – Folytasd, Robert.
– És ha azt a szerződést meg lehetne vásárolni – nos, akkor
annak a szerződésnek az értéke aszerint változna, hogy az
aktuális ár profitot vagy veszteséget mutat-e.
– Pontosan – mosolygott Pinker elégedetten.
– De mi értelme van mindennek? – érdeklődött Jenks.
– Arra volna jó, például – mondtam –, hogy a kávétermelő
biztosítsa a nyereségét egy esetleges árzuhanás ellen.
Megvásárolhat egy olyan szerződést, mely árcsökkentést
feltételez, és az ezen hozott nyereséggel csökkenti a terményen
keletkezett veszteségét.
– Pontosan – mondta Pinker. – De van ezenkívül még más
haszna is, Robert. Jóval több. Képzeld az egészet egy határidős
ügyletnek. Egy négydimenziós szerződésnek. Olyan ember is
köthet ilyen szerződést, aki soha életében egyetlen zsák kávét
sem termesztett. Bármikor megvásárolhatja a termést, hogy
teljesíthesse a szerződést, ha úgy hozza a szükség, de nem fogja
úgy hozni a szükség, hiszen ha eljön az ideje, az egyik szerződést
egyszerűen helyettesítheti egy másikkal. Ily módon igazából nem
is kávét termel, hanem... – egy pillanatra szünetet tartott, a
megfelelő kifejezés után kutatva.
– Hanem tőkét – mondtam,
– De mi köze van ennek mihozzánk? – kérdezte Jenks
siránkozó hangon. – Nekünk van kávénk – a Castle kávé. Az
emberek vásárolják, isszák. Ezt választják a versenytársaink
termékei helyett. Nekünk arról kell gondoskodnunk, hogy ott
legyen a polcokon, valóságosan is, nem pedig csak holmi elvont
értelemben.
 – Igen – sóhajtotta Pinker. – Van egy kávénk. És igaza van,
Simon. Nem szabad, hogy túlságosan elvonja figyelmünket ez a
határidős ügylet, bármilyen izgalmas lehetőségeket is rejt.

Jenks meg volt győződve, hogy a munkaadónk egy kissé

meghibbant. Meg kell hagyni, tényleg voltak furcsa ötletei.
Egyszer berontott az irodába, amin most Jenksszel ketten
osztoztunk, és bejelentette, hogy mi a következő feladatunk:
járjunk utána, hogyan lehetne befolyásolni az időjárást.
– Micsoda? – kérdezte Jenks elképedve.
– Különös tekintettel a fagyokra. Brazíliában több millió
kávécserje esik áldozatul a fagyoknak, melyek állítólag teljesen
kiszámíthatatlanok. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mi van akkor,
ha megállapítható valamilyen rendszeresség? Esedeg egyfajta
körforgás is? Mert mi van akkor, például, ha egy rendkívül száraz
ausztráliai nyár vagy egy jamaicai tájfun után nagyobb a
valószínűsége a fagy bekövetkezésének a brazil hegyvidékeken?
– Sosem hallottam ilyesmiről.
– Hát épp ezért nézzenek utána. Nekem jó orrom van az
ilyesmihez.
Így aztán több meteorológiai társasággal is kapcsolatba
léptünk, aminek következtében egy darabig egymást váltották a
furcsábbnál furcsább emberek és a még náluk is furcsább
alkalmatosságok a Narrow Streeten. Egyikük hozott egy
szerkezetet, amely egy tucat, vékony drótszállal még élő piócákra
akasztott kis csengettyűkből állt. Amikor a légköri viszonyok
kedvezőtlenek – mely körülményre, magyarázta nekünk a
meteorológus, a piócák rendkívül érzékenyek a piócák
összehúzódnak, és így meghúzzák harangzsinegüket. Egy másik
szakember kifejtette, hogy az időjárást, a horoszkópokhoz
hasonlóan, a bolygók állása határozza meg; egy harmadik szerint
a Csendes-óceán fölött lehullott nyári csapadékmennyiség a
biztos előrejelzője a téli fagyoknak Brazíliában. Pinker
mindegyiküket nagy lelkesen hallgatta végig. De aztán kifakadt.
– Nekem bizonyíték kell! Bizonyíték! – motyogta minden
alkalommal, és azonnal hozzáfogott, hogy felkutassa a következő
szélhámost, aki majd megpróbál átejteni bennünket.
A részvényeket, kötvényeket és más, elvontabb
szerződésformákat néha fiskális hangszereknek nevezte. Találó
hasonlat volt: ő maga is leginkább zenészhez, sőt karmesterhez
hasonlított, aki pálcájának egyetlen jól időzített lendítésével
hatalmas pénzösszegek szimfonikus áramlását irányította.
Jenks nem hallotta ezeket a láthatatlan zenekarokat. Azt
hiszem, ő inkább a gyakorlatias munkatársat látta magában, a
szorgalmas szolgálót, aki gondoskodik arról, hogy különc
gazdájának mindig legyen tiszta inge és zoknija. Jenks volt az, aki
a reklámügynökséggel tartotta a kapcsolatot, aki Sainsburyvel és
Liptonnal az üzleti feltételekről tárgyalt. A józan hétköznapi
világban, melyben a nők azért vettek kávét, mert valaki azt
mondta nekik, hogy attól ők jobb feleségek lesznek, a boltosok
meg azért, mert magasabb nyereséget kínáltak nekik – Jenks
minden szempontból otthon volt. A tőzsde elvontabb, képletes
világától viszont teljesen zavarba jött.
Pinker egy nap így szólt hozzám:
– Jó érzéked van a pénzügyekhez, Robert.
– Ez elég valószínűtlennek tűnik. Főleg, ha figyelembe
vesszük, hogy egész életemben két napnál tovább még sohasem
sikerült meglennem adósságcsinálás nélkül.
– Nem a pénzről beszélek, Robert, hanem a pénzügyekről. Az
egészen más műfaj. És azt gyanítom, hogy ennek pontosan az
adóssághoz való hozzáállásod az oka. Simon nem tud elszakadni
attól a földhözragadt gondolattól, hogy kölcsönvenni rossz dolog;
hogy a pénzt meg kell keresni, és az adósságokat ki kell fizetni.
De ebben a képzeletbeli kávéból és határidős ügyletekből álló új
világban az adósságokat ugyanolyan jól lehet adni-venni, mint a
babkávét. – Ujjaival az asztalon dobolva bámult rám.
– Érted ugye, Robert? Többé már nem zsákokkal és kávéval
kereskedünk. Kötelezettségeket adunk-veszünk.
 Hetven

Ugyanaz a kávé, ugyanakkor felszolgálva, különböző

embereknek különböző jelleget mutathat. Hasonlóképpen
ugyanazok a kávék, ugyanannak az embernek, de más-más
időpontokban felszolgálva, mutathatnak jellegükben kisebb
eltéréseket.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Mostanra már, ahogyan azt Hunt is megjósolta, a cikkírási

lehetőségek és a meghívások is szinte teljesen elapadtak. De volt
még egy pimlicói házi rendezvény, amelyre elmentem; nem
mintha annyira el akartam volna mesélni ismét Teruda
történetét, inkább csak a szendvicsek meg az ital kedvéért.
És ezen az estélyen ő is ott volt.
Háttal állt nekem, de azonnal felismertem. Amikor elfordult
attól, akivel addig beszélgetett, és profilból megláttam az arcát,
láttam, hogy megváltozott. Nyúzottabbnak tűnt, és a haja, bár a
legújabb divat szerint volt vágva, nem ragyogott annyira. Ő maga
nem tartozott azok közé, akik körém csoportosulva tátott szájjal
hallgatták a meséimet, de a férje igen, és – amilyen marha –
odahívta őt is.
– Bemutatom a feleségemet – mondta. – Emily különös
érdeklődést mutat az afrikai témák iránt, Mr. Wallis.
Kézfogása rövid, arckifejezése kiolvashatatlan volt.
– Igazság szerint – mondtam –, Miss Pinkerrel mi már régóta
ismerjük egymást. Együtt dolgoztunk az apjánál.
Ettől a megjegyzéstől a figura elvörösödött.
– Most már nem Miss Pinker a neve.
– Hát persze. Elnézését kérem, Mrs..
– Brewer. Mrs. Arthur Brewer.
– És szeretném egyértelműen tisztázni, hogy Emily sohasem
dolgozott az apja alkalmazottjaként – mondta Brewer, idegesen
nézegetve körbe, nem hallotta-e valaki. – A házasságkötése előtt
besegített néha a papírmunkába meg hasonlók, de most már
bőséges elfoglaltságot jelent neki az, hogy a feleségem.
– Értem – mondtam. – Bár igazából nincs abban semmi rossz,
ha alkalmazásban áll az ember.
Erre, épp csak egy hajszálnyit, Emily felvonta a szemöldökét.
– Magát is alkalmazzák, Mr. Wallis?
– Nem annyira, amennyire szeretném.
– Szóval, megint a boulevard-okat rója? – mondta Emily, és
egy pillanatra megvillant benne a régi keménység.
– Úgy értettem, nem annyira, hogy kitöltse minden időmet. Az
apja továbbra is az alkalmazásában tart, de mostanában nincs
sok feladatom.
– De hiszen maga író – mondta Brewer. – Több cikkét is
olvastam Afrikáról – rendkívül életszerű leírások, szinte érezni
lehetett a por szagát.,.- és csak mondta és mondta és mondta, én
pedig le nem vettem a tekintetemet a feleségéről.
Igen, megváltozott. Orcáján kevesebb volt a pír, és élesebbek
lettek a vonásai. Szemének enyhén megtört a fénye, mintha nem
aludna elég jól. De volt a tekintetében valami agresszivitás is, ami
korábban nem volt rá jellemző.
Brewer még mindig kelepelt. Nyilvánvalóan fogalma sem volt
arról, hogy Emily és én valamikor jegyben jártunk. Ezen
elcsodálkoztam. Emily vajon miért nem mondta el neki? Bár,
gondoltam, érthető, ha egy nő titokban akarja tartani azt, ahogy
én viselkedtem vele.
Reménytelen volt a helyzet. A férje jelenlétében nem
beszélhettem vele, és különben is, kezdtünk feltűnést kelteni:
lehet, hogy a férje nem tudott korábbi kapcsolatunkról, de mások
a szobában igen, és a szemem sarkából láttam, hogy egy-két nő
már összesúg a tenyere mögött. így szóltam hát Brewerhez:
– Uram, mindennel egyetértek, amit eddig mondott, és mivel
ez arra enged következtetni, hogy nagy valószínűséggel egyet
fogok érteni azzal is, amit ezután mondani fog, nem sok értelmét
látom, hogy folytassuk a beszélgetésünket. – A felesége felé
biccentettem. – Mrs. Brewer. Örültem, hogy újra találkoztunk.
Átmentem a szalon túlsó felébe.
 – Még ilyet! – hallottam a hátam mögött Brewer
méltatlankodását. Nem érdekelt, hogy megsértettem. Csak az
érdekelt, vajon utánam jön-e a felesége.
Nem jött, legalábbis nem azonnal. Nem is tudott volna, a sok
bámuló szempár előtt. Erre számítottam is. Járkáltam körbe a
szalonban, röviden elcsevegtem ezzel, majd azzal, közben,
mintegy véletlenül, hagytam, hogy csendes sarkokba, intim,
félreeső helyekre terelődjek.
De még mindig nem jött. Végül azonban, amikor már oszlani
kezdett a vendégsereg, egyszer csak megfordultam, és ott állt
mögöttem – éppen egy üres poharat akart visszatenni egy
tálcára.
– Csak egy dolgot hadd kérdezzek – mondtam neki halkan. –
Boldog a házasságod?
Megmerevedett.
– Nem sokat teketóriázol.
– Nincs idő az udvariaskodásra. Boldog vagy azzal az
emberrel?
Hátranézett oda, ahol Arthur szónokolt valakinek.
– A boldogság volna a házasság célja?
– Akkor ezt nemnek veszem. Találkozhatnánk?
Egy pillanatig hallgatott.
– Hol?
– Mondd meg te.
– Gyere el a Castle Streetre, holnap négykor. – Letette a
poharat. – Hát, tudod, Robert, te egészen heves lettél –
mormolta távozóban.

Heves: így is lehetett mondani. Mert amit éreztem, amikor

megpillantottam a profilját abban a szobában – még jóval azelőtt,
hogy láttam volna fáradt, vádló pillantását az heves érzelem volt,
valóban. De nem csak az.
Életem során sok nő iránt éreztem vágyat. Gyengédséget már
kevesebb, szeretetet és csodálatot pedig egészen kevés iránt.
Voltak, akiket kihívásnak tekintettem, voltak, akiket
szórakozásnak. És voltak, akik iránt csak maga a vágy számított
édes, mámorító gyötrelemnek.
 De csak egyetlenegy olyan nőt ismertem, aki iránt azt a
szörnyű fájdalmat, azt a torokszorító, epekedő ürességet és
kétségbeesést éreztem. Es ezt, ha lehet, még elviselhetetlenebbé
tette a tudat, hogy ennek egyáltalán nem kellett volna így
történnie. Hogy a beteljesedés egyszer már szinte a markomban
volt, és én egyszerűen elhajítottam azt. Vadul és kegyetlenül
összezúztam, mint egy gyerek kővel a diót.
Csók nélkül nem szerelem a szerelem, énekelték a galla
harcosok. Hanem akkor mi? Mi ez a dolog, ami megmarad,
miután a puszta vágy tovaszállt? Mi a neve ennek a csók nélküli
dolognak, ami jobban éget, mint a csók – ami szörnyűbb a
szerelemnél is?
Nélküle üres vagyok, kongó edény, mely feltöltésre vár.
Nélküle semmi vagyok, mint a könyv szavak nélkül.

Másnap négykor ott voltam a megbeszélt helyen, de nem jött. A

kávézó zárva volt, ablakai betáblázva, és a pusztulás jól látható
jeleiből nyilvánvaló volt, hogy így áll már egy ideje. Észrevettem,
hogy Pinker kicserélte ugyan a cégért, melyen eredetileg a
Pinker-féle Józan Kocsma felirat állt, de nem tudott ellenállni
annak a késztetésnek, hogy valamilyen módon mégiscsak jelezze
intézményének emberbaráti célját. Az ablakok alatt a fekete fán
még mindig ott virított a felírás: Mert nagy lesz majd az Úr
szemében, ki nem iszik se bort; se tömény italokat. Nem csoda,
hogy nem virágzott az üzlet.
Várakozás közben fel-alá sétálgattam. Már öt óra is elmúlt,
mire Emily végre megjelent, céltudatosan lépkedve felém az
utcán.
– Erre – mondta, előszedve egy kulcsot.
Beléptem mögötte a kávézóba. A márványasztalokat porlepel
borította, de a pulton álló kávégép tisztának látszott. Emily az
egyik szekrényhez lépett, és elővett egy doboz kávét.
– Ez friss babkávé.
– Honnan tudod?
– Én magam hoztam a múlt héten.
Ezt nem értettem.
– Miért?
 – Néha eljövök ide magamban, hogy igyák egy jó kávét. Ami
otthon van, az szörnyű. És néha kell egy nyugodt hely, ahol...
találkozhatok bizonyos emberekkel. Amiről nem tud a férjem.
– Értem.
Élesen rám pillantott. – Tényleg?
– Emily, én nem foglak elítélni azért, hogy szeretőket tartasz.
Isten a tanúm, volt nekem is bennük részem bőven.
Emily megdarálta a kávét, és az illat megtöltötte a helyiséget.
– Van most valakid? – kérdeztem.
Emily elmosolyodott. – Szeretőre gondolsz?
– Mi ebben olyan mulatságos?
– Csak az, hogy mostanság ilyen nyíltan beszélsz. Nem, most
nincs szeretőm. Nem igazán jutna időm rá.
Figyeltem egy darabig.
– Milyen kávé ez?
– Azt hittem, kitalálod magadtól is.
Odaléptem hozzá, és megszagoltam a kávét, amit darált.
Illatos volt, de nem olyan virágos, mint az Afrikában megismert
kávék. Áradt belőle valami üdeség is, citromos fanyarság...
– Jamaicai – mondtam.
– Nem. Kenyai. A nagyszemű bogyó. Csak nemrég jelent meg a
piacon. Egy spitalfieldsi importőrtől veszem.
– Hát, úgy látszik, ezt sem találtam el.
Amikor a kávé elkészült, odavitte az egyik asztalhoz.
Fölemeltem a csészémet: a citromos és illatos jegyekhez társult
még egy dús, feketeribiziis mélység is.
– Régen nem ittam már ilyen jó kávét – mondtam végül. –
Igazság szerint meglep, hogy megtartottátok ezeket a kávézókat.
– Nem tartottuk meg. Veszteségesek voltak, és el kellett adni
őket. De amikor megtudtam, hogy az új tulajdonosok ismét
kocsmaként akarják üzemeltetni, ragaszkodtam hozzá, hogy ezt
az egyet tartsuk meg. Szerintem Arthur nem is tudja, hogy létezik
– csak a kötvények meg a részvények érdeklik, az, ami pénzt hoz.
– Sóhajtott egyet. – De hát ez a dzsungel törvénye, nem igaz?
Győz az erősebb, a többi pedig el van veszve.
– Mivel volt szerencsém némi időt eltölteni a dzsungelben –
mondtam –, tájékoztathatlak, hogy a törvényei jóval
bonyolultabbak, mint azt egyesek elképzelik.
 Emily letette a csészéjét.
– Robert...
– Tessék.
– Hector hogyan halt meg?
Elmeséltem neki az egészet. A szem- és heregolyókra
vonatkozó részletektől eltekintve semmit sem hagytam ki. Sírt,
mialatt meséltem, a könnyek csendesen folytak végig az arcán.
Nem próbálta letörölni őket, és bár szívesen lecsókoltam volna
azokat a könnyeket a sápadt bőréről, én sem próbáltam közeledni
feléje.
– Köszönöm – mondta csöndesen, amikor a történetem végére
értem. – Köszönöm, hogy elmondtad, és azt is, amit tettél.
Tudom, hogy nem kedvelted túlságosan Hectort, de örülök, hogy
ott voltál vele a végén. Biztosan megkönnyebbülést jelentett
számára.
– Szeretted őt...
– Nagyon fiatal voltam még.
– De... – most rajtam volt a sor, hogy elbizonytalanodjak. –
Teljes odaadással szeretted őt, nem úgy, mint engem.
Elfordította a fejét.
– Ezt meg hogy érted?
– Ahogy akkor reggel apád irodájában is megmondtad,
közöttünk barátság volt. Nem szerelem.
Odakint hirtelen ricsaj támadt: egy csapatnyi gyerek rohan
végig az utcán, botjaikat a korlátokon végighúzva. Kiabálás,
izgatott gyerekhangok mindenfelől – és a csapat már el is tűnt.
– Az apám kérdésére akkor reggel azt válaszoltam – mondta
Emily –, hogy feleségül akarok menni hozzád. Ez elég elég
egyértelmű volt, nem?
– De te Hectorba voltál szerelmes.
– Addigra annak már régen vége volt. Ezzel nyilván te magad
is tisztában vagy, hiszen elolvastad a leveleimet. Hector az
agglegény szabad életét választotta. Te pedig – vádló tekintettel
most végre felém fordult –, te pedig elég hamar beleszerettél
valaki másba.
– Igen.
– Ki volt ő?
Vállat vontam. – Fikrének hívták.
 – És... – itt kissé gúnyos mozdulatot tett –, teljes odaadással
szeretted őt?
– Úgy is mondhatjuk. Igen.
– Értem.
– Emily... Én sokat gondolkodtam az elmúlt években. Azért
akartam ma találkozni veled, mert bocsánatot szeretnék kérni.
– Bocsánatot!
– Igen. A levelem miatt. Faragatlan dolog volt.
– Faragatlan!
– Sokat jelentene számomra, ha meg tudnál bocsátani.
– Tisztázzunk valamit, Robert – tette vissza határozott
mozdulattal a csészéjét a csészealjra. – Csak azért akarsz
bocsánatot kérni, ahogyan felbontottad a jegyességünket, és
semmi másért?
– Tudom, hogy valószínűleg van még egyéb is...
– Nos, akkor vegyük csak végig, mik lehetnek azok az egyebek
– folytatta Emily. – Először is, megkérted az apámtól a kezemet,
anélkül, hogy egyetlen szóval is említetted volna nekem, hogy
ilyesmire készülsz. Az együtt töltött délutánjaink után minden
este a Covent Garden-i kuplerájokban kötöttél ki. Azt hitted, nem
tudom? Jenks többször is látott téged ott, és elhiheted, hogy
milyen örömmel tájékoztatott engem a dologról. Aztán szörnyű
nagy duzzogások közepette elvonultál Afrikába, ahonnan azokat
a rémes leveleket küldözgetted nekem, amikben egyértelműen
tudtomra adtad, mennyire csapdában érzed magadat, még
azelőtt is, hogy beleszerettél volna valaki másba...
A csészémbe bámultam.
– Hidd el, bármire hajlandó volnék, hogy jóvátegyem a
vétkeimet.
Gúnyos hangot hallatott.
– Már késő? – kérdeztem.
– Mi késő?
– Hogy mindezt elfelejtsük. Hogy újrakezdjük.
– Úgy érted, hogy legyek a ... Hogy legyek az neked, mint az a
nő volt ott, Afrikában? – kérdezte hitetlenkedve.
Rápillantottam. Két foltban kiszínesedett az orcája. Lassan
szólaltam meg. – Addig, amíg azt meg nem tesszük, amíg a
testünk nem egyesül – olyan az egész, mint a szaglás ízlelés
nélkül. Akár telefonon keresztül is beszélgethetnénk. A
karjaimban akarlak tartani, benned akarok lenni, hogy
mindketten érezzük... Hát, ezt a részt nem nagyon tudom
szavakkal elmagyarázni, de talán te is tudod már, miről beszélek.
Csak annyit mondhatok, hogy megtanulni érezni a gyönyört, a
szerelem gyönyörét, az ugyanolyan, mint megtanulni az ízlelést.
Megváltoznak az ember érzékei, éppen úgy, mint a kávé
kóstolásánál is.
– És neked ezt sikerült megtanulnod az utazásaid során? –
fakadt ki dühösen. – Hogy miképpen kell sértegetni a nőket?
– Én inkább azt gondoltam volna, hogy bóknak veszed, hogy
még ennyi idő után is megmaradtak az irántad érzett érzelmeim
– motyogtam.
– Különben is, lehetetlen,
– Arthur miatt?
– Nem úgy, ahogy gondolod.
– Talán idővel...
– Nem. Nem érted, Robert. Először is, mert én nem vagyok
olyan nő. Ne is tiltakozz, Robert, ezen egyikünk sem tud
változtatni. Másodszor pedig, nem engedhetek meg egy botrányt
magamnak.
– És mi van a többiekkel? Azokkal a férfiakkal, akikkel itt
találkozol?
– Akikkel itt találkozom, azok nők.
– Oh... – mondtam értetlenül. – De hát miért?
A szemembe nézett.
– Szükségünk van valami eldugott helyre, ahol törvénybe
ütköző akcióinkat megtervezhetjük.
Még mindig nem értettem.
– Úgynevezett szüfrazsett vagyok – magyarázta. – Bár ki nem
állhatjuk ezt az elnevezést. Az újságok így próbálnak buta, gyenge
nőknek feltüntetni bennünket.
– Ah. – Belegondoltam. – Valóban volt a közelmúltban
néhány törvénybe ütköző akció, nem igaz? Falra festett jelszavak,
tüntetni próbáló nők az Alsóházban...
– Mi voltunk azok. Legalábbis néhány esetben.
– De mi lesz, ha elkapnak?
– Börtönbe kerülünk. És nem „ha”, hanem „amikor”.
 – Lehet, hogy megússzátok.
Megrázta a fejét.
– Eljön majd az idő, amikor a mozgalomnak áldozatokra lesz
szüksége. Úgy is mondhatjuk, mártírokra. Képzeld el, Robert.
Ezek a „bolond fruskák”, ezek a „szüfrazsettek” még a börtönt is
vállalják az ügy érdekében. Akkor majd nem mondhatják többé,
hogy mi vagyunk a gyengébbik nem.
– És a férjed?
– Nem tud róla. Bár előbb-utóbb úgyis megtudja. Már
felkészültem rá.
– Lehet, hogy elválik tőled.
– Ő aztán nem. Az rosszul venné ki magát.
– És miért olyan fontos ez az egész? Úgy értem... hogy
parlamenti képviselőt választhassatok, hogy valami Arthurhoz
hasonló, felfúvalkodott pojácát bejuttassatok a Parlamentbe.
Tényleg megéri ezért a börtönt kockáztatni?
Pillantása teljes bizonyosságot tükrözött.
– Nincs más megoldás. Olyan sokszor megígérték már
nekünk, és mindannyiszor hazudtak. Számít-e egyetlen
parlamenti képviselő? Talán nem. De az igenis számít, hogy ezt
megtagadják tőlünk. Hogy nem hajlandóak elismerni, hogy mi is
emberek vagyunk, és ugyanolyan jogok illetnek meg minket,
mint bármelyik férfit. Amikor egy sereg előrenyomul, nem ők
választják meg a csata helyszínét, Robert, hanem azok, akik meg
akarják állítani őket. A szavazati jog és a képviselet kérdése
pontosan az a hely, ahol az ellenfeleink kialakították állásaikat.
Az Alsóház az erődítményük. így hát be kell azt vennünk, mert
különben örökre el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk velük
egyenlőek.
– Értem,
– Segítesz nekünk?
– Én? – kérdeztem megrökönyödve. – De hát hogyan?
– Itt van ez a kávézó. Ha azt akarjuk, hogy a csoportunk
növekedjen, szükségünk van ilyen helyekre. Ahol üzeneteket
lehet hagyni egymásnak, ahol gyűléseket lehet tartani, és ahova
az érdeklődők információért jöhetnek. Már régóta keresek
valakit, aki vihetné itt a boltot. Tegnap, amikor azt mondtad,
ráérsz, felmerült bennem, hogy te nagyon jól tudnád ezt csinálni.
Megkérhetném az apámat, hogy engedjen el téged, legalább
délutánonként. Biztos vagyok benne, hogy beleegyezne. És
lakhatnál az emeleten, van fönt két teljesen üres szint.
Megspórolnád a lakbért.
Megráztam a fejemet.
– Nagyon hízelgő az ajánlat, Emily, de meg kell értened, hogy
lehetetlen, amit tőlem kérsz. Már cikkeim jelennek meg,
kezdenek beindulni számomra a dolgok. Nem adhatom fel még
jobban a szabadságomat.
– Hát persze. Nagyon is jól értem– mondta hirtelen feltörő
haraggal. – Amikor az imént azt mondtad, hogy bármit
megtennél, hogy helyrehozd a vétked, az megint csak póz volt,
nem igaz? Amikor azt kérted, feküdjek le veled, az is csak üres
szólam volt? Könnyedén szónokolsz itt nekem a szex nyújtotta
élvezetekről – egészen addig, míg ezekhez az élvezetekhez nem
társul valami felelősség is, amíg mindez csak újabb „magával
ragadó érzéki öröm”. Emlékszel erre a kifejezésre, Robert? Így
írtad le egyszer, milyen érzés megcsókolni engem. Sokáig tartott,
mire rájöttem ennek szörnyűségére. Hogy mit árul el ez arról,
ahogyan engem látsz. – Mérgesen bámult rám. – Jobb, ha most
elmész.
Hosszú szünet következett.
– Na jó, rendben – bólintottam.
– Akkor mire vársz még? Menj már – fordított hátat nekem,
mintha már ott sem volnék.
– Nem. Úgy értettem, „na jó, rendben, csinálni fogom a
nyavalyás kávézódat”.
– Tényleg? – Meglepettnek látszott.
– Azt mondtam vagy nem? Ne kérdezd, miért. Valahogy
nevetségesen képtelen vagyok a családodból bárkinek is nemet
mondani.
– Ez komoly vállalást jelent majd. Ha egyszer kiderülne, hogy
ez a gyűléshelyünk... Azt is mondhatnám, hogy legjobb, ha
tartasz egy bányászcsákányt a pult alatt.
– Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogunk.
Összehúzta a szemét.
– De azt fölfogtad, ugye, hogy soha nem fogok lefeküdni
veled?
 – Igen, Emily. Ezt fölfogtam.
– És a béred sem lesz túl magas. Nem telik majd belőle
utcalányok és ágyasok megszokott hadára. Min mosolyogsz?
– Csak eszembe jutott egy másik Pinkerrel folytatott korábbi
tárgyalás az alkalmazásom feltételeit illetően. Biztosra veszem,
hogy bármennyi a bér, fedezni fogja szerény szükségleteimet.
– A szerénység nem az a szó, mely veled kapcsolatban azonnal
az eszembe jut.
– Ebben az esetben talán meglepetéssel tudok szolgálni. Van
azonban néhány feltételem.
– Éspedig?
– El kell tüntetni azokat a nevetséges feliratokat. Elég nehéz
lesz becsábítani ide az embereket anélkül is, hogy azt gondolnák,
az önmegtartóztatás örömeiről fogok papolni nekik.
– Rendben. Mi más?
– Nem vagyok hajlandó keverékeket árulni. Kutya legyek, ha
csak azért vásárolok össze kávékat a világ minden részéről, hogy
aztán egy névtelen kotyvalékot keverjek belőlük.
– És tényleg azt hiszed, nyereséges leszel így?
– Fogalmam sincs – mondtam. – De számít ez? Inkább csak
abban bízom, hogy nem leszek veszteséges.
Kezet nyújtott.
– Akkor hát megegyeztünk, Robert.
 Hetvenegy

Egy teljes ízleíró nyelvezet kialakításához és a kávéként

ismert ital általános illata és különleges íze mögött rejlő
számtalan, árnyalatnyi ízvariáns megértéséhez
elkerülhetetlenül szükséges a széles körű tapasztalat. Ennek
a tapasztalatnak a megszerzése hosszú időbe telik. Ezt az utat
nem lehet lerövidíteni.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Emily tévedett. Pinker eleinte elutasítással reagált a

javaslatunkra. Úgy gondoltam, leginkább a dolog helytelensége
zavarta őt – az, hogy az ő férjezett lánya olyasvalakit alkalmaz,
akivel régebben mégiscsak volt valami közük egymáshoz. De én
hangsúlyoztam, hogy szerepem leginkább a kávéház beindítására
korlátozódik majd, így végül engedett a kérésünknek.
– Egyvalamit azonban hadd mondjak, Robert. Tartsd észben,
hogy az órát nem lehet visszafordítani. Kudarcainkat jobb
elfelejteni. Sikereink azok, amelyeket magunkkal viszünk a
jövőbe.
Akkor nem voltam biztos benne, hogy afrikai kudarcomra
gondol-e vagy a lányával kudarcba fulladt eljegyzésünkre. Hogy
egy harmadik lehetőség is szóba jöhet, csak sok évvel később
merült fel bennem: hogy elképzelhető, hogy nem is rám gondolt,
hanem saját magára és Emilyvel való saját kapcsolatára.
Az elkövetkező néhány hét alatt akadt tennivalóm bőven.
Építőmunkásokat kellett felügyelnem, személyzetet felvennem,
jogászokkal huzakodni – akadt ugyanis egy kis jogi csetepaté,
amikor kiderült, többé nem hívhatjuk a kávézót Castle-nak. A
végén átneveztük Castle Street-i Kávéházzá, és mindenki
elégedett volt. Találkoztam Frederick Furbankkal, az importőrrel,
akitől Emily a kenyai kávét vásárolta. Teljes meglepetésemre ez
az ember hallott már rólam. Sőt, kifejezett megtiszteltetésnek
vette, hogy megismerhetett.
 – Robert Wallis? – kiáltotta, ahogy hevesen rázogatta a
kezemet. – Az a Robert Wallis, aki a Wallis–Pinker-féle kalauzt
készítette? Meg kell mondanom önnek, uram, ma már minden
kisebb kereskedő annak a rendszernek a módosított változatát
használja. Hú, mit fognak szólni, ha elmondom másoknak is,
hogy magának Wallisnak vásárolok kávét!
Furcsa volt elképzelni, hogy valami olyasmit teremtettem,
aminek saját, külön élete van. Nem éreztem különösebb szerzői
büszkeséget. Hiszen igazság szerint az egész mögött Pinker
koncepciója állt, nem az enyém.
Furbankkal végigkóstoltunk néhány kávét, és összeállítottunk
egy bevezető kínálatot. Érdekes volt látni, milyen gyorsan
szorítják ki a jobb minőségű afrikai kávék a dél-amerikaiakat,
hogyan előzik meg a vizes eljárással pörkölt kávék a száraz
eljárásúakat... Több órán át beszélgettünk kedélyesen a
kávékereskedők szaknyelvén, és a végén biztosra vehettem, hogy
Emily olyan beszállítót talált, aki nem fogja őt becsapni.
A kávéház megnyitása után más jellegű teendőim is akadtak:
pincéreket felügyelni, a Toselli-gépet kezelni, néha még
mosogatni is, ha a helyzet úgy kívánta. És szinte az első
pillanattól fogva állandóan érkeztek a különféle nők, akik mind
információért jöttek. Azonnal fel lehetett ismerni őket – elszánt,
de egyben ideges arckifejezéssel surrantak be az ajtón, mintha
külön bátorságot kellett volna gyűjteniük ehhez a
visszavonhatatlan lépéshez.

A választójogért harcoló nők militáns mozgalma – az Ügy,

ahogyan ők nevezték – gyorsan terjeszkedett, már csak a
manchesteri és liverpooli eseményekről beszámoló, feltüzelő
újságcikkek hatására is. Emily és társai hosszú órákat töltöttek el
a hátsó teremben, ahol mindent megvitattak – az
alapszabályzatukat, az etikai kódexüket, hogy mi volt legitim
akció és mi nem, hogyan képviselhetnék legjobban az ügyüket...
Egy olyan mozgalomhoz képest, mely a „Tetteket, nem szavakat”
szlogent választotta jelszavául, úgy tűnt, rémesen sokat cséplik az
utóbbiakat. Egész London megmozgatásáról beszéltek, de sosem
volt elég postai bélyegük.
 Akadt olyan időszak, amikor jómagam is úgy gondoltam, futó
lelkesedés csak az egész, nem több, mint kislányos kaland. De
aztán, végeér-heteden gyűléseik befejeztével feltűzték kalapjukat,
befűzték cipőjüket, és ahelyett, hogy omnibuszra szálltak volna,
hogy hazamenjenek, elindultak egyesével-kettesével,
meszesvödrökkel felszerelkezve, hogy jelszavakat mázoljanak a
kormányépületekre, vagy hogy teleragasszák a falakat a
kiáltványukkal. Molly, Mary, Emily, Edwina, Geraldine és a
többiek már nem „házitündérek”, hanem bosszúálló angyalok.
Ezek az éjszakai kalandok, be kell vallanom, nyugtalansággal
töltöttek el. Kora gyerekkoromtól azt táplálták belém, hogy a nők
gyönge teremtések, és nehezen tudtam ettől a gondolattól
megszabadulni;
– Nem kell ilyen szikrázó tekintettel nézned – szólt Emily,
amikor egyik este a Chelsea híd kiplakatírozására készült. – Ha
annyira aggódsz, gyere velem.
– Miből gondolod, hogy aggódom?
– Talán abból, hogy olyan alaposan törölgeted azt a csészét,
hogy már majdnem kilyukad. Semmi bajom nem lesz, de gyere,
ha akarsz. Még hasznodat is tudnám venni: tarthatnád a vödröt,
amíg felkenem a csirizt.
– Rendben. Ha szükséged van rám, megyek.
– Nem azt mondtam, hogy szükségem van rád, Robert, azt
mondtam, hogy éppenséggel hasznodat vehetném.
– Van a kettő között különbség?
– Ahogy az apám mondaná, van. Eltérés.

Az utcán kocsikat fogtunk. Öt hölgy, mindegyiknek Összetekert

kiáltványok a hóna alatt, mindegyiknél egy kis vödör
tapétaragasztó és ecset, és jómagam. Ha a kormány egyszer úgy
dönt, hogy tényleg elsöpri ezt a lázadást, gondoltam akaratlanul
is, nem lesz túl nehéz a dolguk.
Emilyvel kiszálltunk a rakparton. Elkezdte kigöngyölíteni a
plakátokat, de a köd ellenére elég erős szél fújt, és nem volt
könnyű rájuk kenni a csirizt.
– Sosem boldogultál volna ezzel egyedül – mondtam, ahogy az
egyik poszter már negyedszer gurult át a hídon. Utánaugrottam.
 – Jó, rendben. Most elégedett lehetsz, hogy mégiscsak szükség
van rád – mondta mérgesen, a kalapját fogva.
– Most mérges vagy!
– Hát persze, hogy mérges vagyok! Nem bírom ezeket a
nyavalyás plakátokat felragasztani a téglára. – Odanyomott
hozzám egy kazal posztert. – Ha olyan nagyon hasznos vagy, rakd
fel őket magad!
– Örömmel.
Én ragasztottam, ő meg őrt állt.
– Ká, vé – mondta hirtelen.
– Micsoda?
– Ká, vé. Ezt mondják, ha jön a rendőrség, nem?
– Ja, úgy érted, cave, a latin szóból. – Átpilíantottam a híd
túlvégére. A lambeth-i oldalról épp felénk közeledett két rendőr.
– De igazából azt mondják, hogy „Fuss!”
Sípszó hangzott, aztán léptek dübögése a hídon át.
– Gyorsabban! – sürgettem, könyéken ragadva Emilyt.
A Parlament felé haladtunk tovább, menet közben
felplakatírozva minden utunkba kerülő középületet. Aztán a
Westminster hídnál megpillantottunk egy gépjárművet. Az út
szélén parkolt, sofőrje bizonyára elment bekapni egy falatot. A
motorháztetőn állami zászló díszelgett.
– Az a belügyminiszter kocsija – mondta Emily.
– Biztos vagy benne?
– Határozottan. Arthur ismeri. Gyerünk, plakátozzuk fel!
– Micsoda?!
– Hisz ez nagyszerű lehetőség – mondta türelmetlenül. –
Sokkal valószínűbb, hogy elolvassa a posztert, ha a saját autójára
van ragasztva, mint ha csak a hídra. És hogy biztosra menjünk,
belülre is ragasztunk belőlük.
– De Emily, ezt nem teheted.
– Már miért ne? – Már ki is göngyölített vagy fél tucat
posztert.
– Mert... mert ez egy autó. Egy csodás gép. Egyszerűen szép.
– Szóval – nézett rám gunyorosan –, járkáljunk addig körbe-
körbe, amíg nem találunk valami rondát, amit
felplakatírozhatunk helyette? Robert, nem tehetek arról, hogy a
belügyminiszter egy különlegesen szép gépet választott arra,
hogy körbefurikáztassa magát benne. Az üzenet a lényeg.
– De gondolj csak a szerencsétlen sofőrre. Hogy micsoda bajba
kerülhet.
– Sajnálatos, de ez van – mondta, ragacsot kenve négy vagy öt
poszter hátuljára, -Te csak figyelj, nem jön-e valaki, rendben?
– Ez így nem tisztességes játszma – tiltakoztam, de csináltam,
amit mondott.
– Rólunk, nőkről azt kell tudni, Robert – mondta, ahogy
odanyomta az első plakát csirizes hátulját a gépkocsi makulátlan
karosszériájára –, hogy mi nem vagyunk úriemberek. És nem
játékot játszunk, hanem csatát vívunk.
– Állj! – harsam egy kiáltás. Barátaink, a rendőrök ismét
észrevették minket.
Számos mellékutcán iszkoltunk végig, míg aztán behúztam őt
egy csendes, sötét kapualjba, valami előkelő ház bejáratához.
Vártunk, hallgatóztunk. Az utcákon csend volt.
– Azt hiszem, sikerült leráznunk őket – mondtam. – De
várjunk még öt percet, a biztonság kedvéért.
– Hát nem csodás ez? – mondta. A szemei ragyogtak.
– Csodás? – ismételtem kételkedve.
– Mindig is lázadó akartál lenni. És tessék, most az vagy.
– És te vagy a segítőtársam.
– Épp fordítva, nem? Te vagy az én segítőtársam, és nagyon is
jól csinálod.
Nem tudtam megállni – azok a ragyogó szemek; a ziháló
ajkak; az emelkedő és süllyedő kebel, ahogy levegő után
kapkodott... Pont olyan volt, mint amikor valaki csókra vágyik.
Meg is csókoltam.
Visszacsókolt. Ebben biztos voltam. Mélyen, elnyújtottam
örömteli sóhajjal. De amikor másodszor is meg akartam csókolni,
mellkasomra helyezett tenyerével megállított.
– Találnunk kell neked egy feleséget, Robert – mondta
csendesen.
– Hogy érted ezt?
– Mi ketten most már barátok vagyunk, nem igaz? Elvetettük
a románc trivialitását az elvtársiasság mélyebb kötelékei
kedvéért.
 – Ne gúnyolódj velem, Emily.
– Bocsánat. Csak próbáltam a viccesebb végéről megközelíteni
a dolgot... De komolyan gondoltam, amit mondtam. Mi ketten
barátok vagyunk. Ha ennél többet akarsz, keresned kell valaki
mást.
– Nem akarok senki mást – mondtam. De azért elengedtem a
vállát.

Hetvenkettő

A kávézóban fokozatosan további változtatásokat vezettem be:

megnöveltem az asztalok számát, színes hirdetéseket
akasztottam ki, olyanokat, mint amilyeneket az olasz és a francia
kávézókban láttam, és a bárpult mögött kialakítottam egy hosszú
polcot az abszint és más aperitifek számára. Emily mindezt
megjegyzés nélkül tűrte, de amikor egy egész heti bevételt
elköltöttem egy hatalmas pávatollkölteményre, megállított.
– Mi a csuda ez, Robert?
– Volt valami ilyesmi a Café Royalban is. Különleges
hangulatot ad a helynek, nem gondolod?
– Épp a különleges hangulat az, amit nem akarunk.
– Hogyhogy?
– A különleges hangulat... – biggyesztett egyet. – Ezen te
nyilván egy párizsi bordély dekadens légkörét érted. Nem, hadd
mondjam végig..,! – emelte föl az ujját. – Szóval, ez amolyan
felszínesség. Nekünk értelmes beszélgetésre és eszmecserére van
szükségünk, nem pedig pávatoliakra és sallangokra. Én inkább
egy metodista imateremhez hasonló dolgot képzeltem el: legyen
tiszta, egyszerű, funkcionális.
– De miért jönnének be az emberek egy ilyen helyre?
- Robert, azt hiszem, elkerülte a figyelmedet, hogy
tömeglázadást szervezünk. A politika fogja idevonzani őket, nem
pedig a pávatollak. Ami pedig az abszintodat illeti – rendelt már
valaki belőle?
 – Még nem – ismertem be. – Nagy önmegtartóztatók vagytok
ti, szüfrazsettek.
– Hála istennek. Akkor árusítsunk csalt kávét, és elég legyen
ebből.
Azt tettem, amit kértek tőlem, de kénytelen voltam
megállapítani, hogy a szüfrazsetteknek a tea, sőt még a víz is
ugyanúgy megfelelt volna. Az a kevéske szakértelmem, amivel
büszkélkedhettem, ezen a helyen semmit sem ért.
A kormány tanult a manchesteri szüfrazsettek sikeréből, és
úgy döntött, hogy Londonban más eszközökhöz folyamodik.
Megpróbálta bagatellizálni a militánsok tevékenységét. Északon
még a természetes világrendet felborítani akaró, veszedelmes
erőnek tüntette fel őket – itt viszont már csak hibbant, túlhevült
nőszemélyeknek, akiknek nincs jobb dolguk, mint zavargásokat
szítani.

KABINETDESSZERT

Vegyünk egy friss, fiatal szüfrazsettet, adjunk hozzá egy nagy

adagot önnön fontosságából, és annyi körítést, amennyi csak
tetszik. A miniszteri hivatal előtt állni hagyjuk, amíg fehérre
nem izzik; tetszés szerint összekeverjük egy-két rendőrrel,
sárban jól megforgatjuk, és amíg forró, szaladjunk vele
gyorsan az őrszobára; hagyjuk forrni egy kicsit, majd öntsük le
mártírmártással. Költség – egy kevéske önbecsülés.

– Ez olyan dühítő – dobta az asztalra Emily a Daily Mail. –

Annyit érünk, mint szúnyogok az orrszarvú ellen.
– Felhőben még a szúnyogok is tudnak kellemetlenséget
okozni – mondta Geraldine Manners. – Tiltakozó menetet kell
szerveznünk.
Edwina Colé felsóhajtott.
– A Daily Mail nyilván tájékoztatni fogja olvasóit arról, hogy
hölgyeknek nem illik menetelniük...
– Akkor nem mondjuk, hogy menetelünk. Azt mondjuk,
vonulunk. Ebbe már nehezebb lesz belekötniük.
A felvonulást húsvéthétfőre tervezték. Az újságok a „Valkürök
sétalovaglásának” és az „alsószoknyás katonák rohamának”
nevezték az eseményt, de addigra már úgy leperegtek EmilyrŐl
ezek a sértések, mint kacsa tolláról a víz.
– Akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem.
– Gyere csak.
– Hozzam a csákányt?
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Ez csak egy felvonulás
lesz. A szabályos ütközetre majd máskor kerül sor.

Úgy tervezték, hogy a Trafalgar Square-től Westminsterig

menetelnek, pontosabban vonulnak, s ott a nők majd benyújtják
petíciójukat az Alsóháznak. Emilynek fogalma sem volt, hányán
jönnek el. Kétszázan, írta a Daily Mail. Hogy honnan vették ezt a
számot, el nem tudtam képzelni. Gondoltam, próbáltak egy olyan
számot keresni, melynek nagysága igazolja az olvasóik előtt, hogy
miért is került bele a tüntetés a lapba, ugyanakkor szánalmasan
kicsi is, és így ne lehessen azt állítani, hogy a felvonulók a
lakosság jelentős részét képviselik.
Jóval a meghirdetett idő előtt érkeztünk a kiindulási pontra.
Első gondolatom az volt, hogy Emily jó munkát végzett, hisz a
téren már most is sokan voltak. De aztán összeszoruló szívvel
vettem észre, hogy a környéken sétálgatok többsége férfi. A tér
közepén zöldellő kis füves részen körülbelül ötven nő és néhány
férfi szimpatizáns gyámoltalannak látszó kis csoportja várakozott
idegesen.
Ahogy elindultunk feléjük a téren keresztül, egy rendőr
megállított bennünket.
– Ha írt marad, eszközölni fogom a letartóztatását, a járdán
való akadályképzés vádjával – mondta Emilynek. Az eseményt
figyelő néhány férfi járókelő lelkesen tapsolni kezdett.
– Nem vagyok a járdán – válaszolta Emily nyugodtan.
– Ó, dehogynem, szivi – mondta a rendőr, és két kézzel
fölkapta Emilyt, és átemelte a járdára. Emily szóhoz sem tudott
jutni. Aztán a mögöttem álló férfiak felől kiáltást hallottam:
– Lökd vissza! – A férfitestek tömege előretolult, és Emilyt az
úttestre lökte.
Döbbenten fordultam a rendőrhöz.
– És maga csak így engedi, hogy ezt tegyék ezzel a hölggyel?
Kifejezéstelen arccal bámult rám.
 – Miféle hölgyről lenne szó?
Nem lehettünk hatvannál többen, amikor végre elindultunk,
mindkét oldalon körülbelül kétszáz fős tömeg kíséretében.
Néhányan az öklüket rázták, mások durva sértéseket kiabáltak,
de legtöbbjük csak leplezetlen szexuális érdeklődéssel
mustrálgatta a nőket. Az ellenségeskedés néha erőszakká fajult.
Két nő egy transzparenst vitt kifeszítve, rajta gyönyörű hímzéssel
a felirat, „Chesire-i Női Textilmunkások Képviselő Bizottsága”.
Láttam, amint három férfi megrohamozza őket. Kitépték a
transzparenst a nők kezéből, és addig húzták, szaggatták, amíg
nem maradt belőle más, mint néhány törött nyél és pocsolyába
taposott rongydarab. Alig húsz láb távolságra több rendőr is ott
állt és nézte az eseményt.
A felvonulók között kevesen voltunk férfiak, de így is külön
célpontot képeztünk. Eleinte nem értettem, miért hallom azt a
furcsa, klaffogást utánzó hangot, de aztán meghallottam a
kiabálást is hozzá:
– Pa-pucs! Pa-pucs! – Meg aztán – Irány mosogatni!
Éreztem, hogy menet közben Emily belém karol.
– Csak engedd el a füled mellett.
– Ellenkezőleg – mondtam. – Épp az járt az eszemben, milyen
jó érzés, hogy a férjednek gondolnak.
Ahogy elértük a Westminstert, a csőcselék köpködni kezdett.
Egyesek meglepően bő nyállal tették. Hatalmas, csillogó
slejmgöbök repkedtek körülöttünk a levegőben. Az egyik Emily
kabátján landolt, és úgy lógott a hajtókáján, mint valami nyálkás,
áttetsző bross.
– Ennél azért jobban össze kell szedniük magukat – mondta
Emily zordan, és elővett egy zsebkendőt.
Ahogy beértünk a Westminster Square-re, a tömeg mögénk
nyomult. Előttünk, lezárva az utat a Parlamenthez, egy sor lovas
rendőr állt. Ügy tűnt, mégsem sikerül majd átadni a petíciónkat,
de vissza sem mehettünk.
Körülöttünk erősödött az ellenséges kiabálás, és a nézők,
elakadásunkat kihasználva, tovább gúnyolódtak rajtunk. Aztán,
minden előzetes jel nélkül, tőlünk jobbra valami dulakodásféle
tört ki. Egy csoport férfi berontott a felvonulók közé,
megragadták és a földre teperték a nőket.
 – Miért nem csinál valamit a rendőrség?
– Most már mozdulnak végre. Nézd.
A rendőrök valóban elővették a gumibotjaikat. De
összeszoruló gyomorral láttam, hogy nem a támadókat próbálták
visszaverni: a szüfrazsetteket vették célba. Női sikoltozás töltötte
meg a teret. Nem tudtunk elmenekülni – kitört a pánik, a rémült
tömeg szorosan összezárt körülöttünk, és bár ide-oda
nyomódtunk, mint a sziklák közé szorult hínár, végül mindig
visszasodródtunk ugyanarra a helyre. A kék egyenruhák és
botjaik ott voltak húszlábnyira ... tízre ... kartávolságnyira.
Láttam az izzadságot a hozzám legközelebb eső rendőr vörös
arcán, ahogy a földre lökött egy nőt. A nő a rendőr felé rúgott,
mire az botjával verni kezdte a nő sípcsontját.
– Húzódj mögém – mondtam Emilynek.
– Úgysem számít.
– Akkor is.
Megfordultam, és magamhoz szorítottam őt, háttal fordulva a
rajtunk áttörni készülő kék hullám felé.

Órákig várakoztam egy cellában, kéken-zölden, véresen,

elgondolkodva.
Furcsa dolog az elvhűség. Lehet intellektuális – de lehet
zsigeri, az események hatására kialakult döntés is. Igazából nem
volt okom arra, hogy a nők ügyét támogassam. De ott álltam
mellettük, amikor megtámadták őket, és hirtelen megértettem
cselekedeteik természetadta jogosságát. Ha követeléseik tényleg
annyira jelentéktelenek, mint amilyennek az újságok próbálják
azt beállítani, akkor miért kell ilyen végletekbe menőleg mindent
megtenni azért, hogy szembeszálljanak velük? Ha a nők tényleg
annyira finom, törékeny teremtések, hogy be kell őket kísérni az
ajtón, óvni kell őket az utcai forgalomtól, akkor miért kell őket a
legkisebb nézeteltérés felmerülésekor durungokkal agyba-főbe
verni? Ha már gyengébbik nemnek nevezik őket. Vagy ez csupán
a férfiak kitalációja, mert az felel meg jobban az érdekeiknek?
Ahogy ezeken a megválaszolhatatlan kérdéseken töprengtem,
kinyílt a cellaajtó. Egy rendőr nézett be.
. – Jöjjön – mondta.
 Még mindig bilincsben voltam. Végigvezettek a folyosón egy
barátságtalan szobába, melynek falát fehér csempék borították.
Olyan volt, mint egy fürdőszoba. Egy fémasztalnál ott ült Emily
férje, mellette pedig valami savanyú kinézetű figura fekete
öltönyben.
– Wall is – mondta Brewer, megvetően mérve végig a
tekintetével. – Hiszen tudhattam volna.
– Mit?
Hátradőlt, hüvelykujját mellényének órazsebébe akasztva.
– Amikor közölték velem, hogy a feleségemet és engem
letartóztattak, természetesen aggódni kezdtem. Egyszerre két
helyen lenni önmagában is nehéz, de polgári zavargásokban részt
venni a Parlament előtt, és szimultán bent a Házban azt elítélő
beszédet tartani, egészen különleges teljesítmény volna.
– Ez nem az én hibám, erről biztosíthatom.
– Igaza van, az enyém. Már régen fel kellett volna ismernem,
hogy valaki vagy valami megfertőzte a feleségemet ezzel a
szennyel.
Az elképzelés olyan röhejes volt, hogy hangosan felnevettem.
Savanyú pofával mért végig.
– Mi olyan vicces?
– Hol van Emily?
– Egészségügyi okokból szabadon bocsátják.
– Miért? Megsebesült?
– Semmi köze hozzá – mordult a fekete öltönyös ember.
– Hisztériában szenved – mondta Brewer nyugodtan. –
Tisztában volt ezzel, amikor elcipelte egy lázadásra?
– Hisztériában? Hát ezt meg ki mondta?
– Én – mondta a feketébe öltözött figura.
– Dr. Mayhews a feleségem kezelőorvosa. Mint megtudtuk,
egy ideje már nem jár el a szakrendelésre. – Brewer undorodva
méregetett. – Mindenesetre, mostantól majd megkapja a
szükséges kezelést.
Ha bántani merészelte...
– Egy vidéki magánszanatóriumba küldöm – vágott közbe. – A
friss levegő és a nyugalom majd jót tesz neki. Mdga pedig soha
többé nem találkozik vele. Érthetően beszéltem?
 – Pontos beszámolót fogok készíteni a mai felvonuláson
történtekről. A törvénytelen rendőri intézkedéseket is beleértve.
És leadom egy újságnak – mondtam.
– Csak tegye. Majd meglátja, nincs az országban olyan
szerkesztő, aki lehozná. Vigyék vissza a cellába – szólt a
rendőrnek.
Szándékos arcátlansággal így szóltam:
– Nagyon kétlem, hogy szeretné, ha a nyilvánosság
tudomására jutna a feleségének a hozzám fűződő kapcsolata,
Brewer. – A kapcsolat szót jelentőségteljesen megnyomtam.
Tudtam, hogyan fogja értelmezni.
Megdermedt az arca.
– Ha bezáratja valami intézetbe, London minden klubjában és
kávéházában terjeszteni fogom a kapcsolatunk hírét.
Brewer összeszedte magát.
– A szüfrazsettek nem engedhetnek meg maguknak ilyen
botrányt.
– Lehet. De én nem vagyok a szüfrazsettek. És én mindent
megteszek, ismétlem: mindent, hogy Emilyt elengedjék.
– És ha elengedem? – kérdezte lassan. – Akkor mit kapok?
– A diszkréciómat.
Hitetlenül horkantott egyet.
Megvontam a vállam.
– Csak ezt garantálhatom.
Hosszú csend következett.
– Dobják ki ezt az embert – mondta végül. – Doktor úr, a
feleségem számára más megoldást keresünk majd itt,
Londonban.

Hetvenhárom

– Hogy mit mondtál?! – kiáltott fel Emily.

– Azt, hogy hallgatok a viszonyunkról, ha elenged téged.
– Épp most találkoztam vele – mondta Emily elképedve és még
csak nem is említette.
 – Talán zavarban volt.
– Nem – mondta Emily. – Azt hiszem, alábecsüljük az
olyanokat, mint Arthur. Nem számolunk azzal, hogy milyen jól el
tudják rejteni valódi érzelmeiket. Ezért nem akarnak nekünk
hatalmat adni, csak ha kényszerítjük őket. – Rám nézett. –
Szóval megalkudtatok rajtam.
– Nem így történt.
– Nem volt jogod ezt tenni. Még ha igaz volna is, akkor sem
lett volna jogod hozzá.
– Sajnálom. Más megoldás nem jutott eszembe.
– És nekem ezek után mindennap szembe kell néznem
Arthurral, és ő soha semmit nem fog mondani, és közben azt
hiszi, tud valamit...
– Felsóhajtott. – így most elveszítettem a morális fölényt, de
ez az én hibám. Lehet, hogy jót is tesz nekem egy kevéske alázat.
– Persze – mondtam lehetséges egyfajta kompenzáció...
– Igen? És mi lenne az?
– Ha a férjed úgyis azt hiszi, hogy viszonyunk van egymással,
akár el is követhetnénk a bűnt, amivel vádolnak.
– „Akár”? Hogy te milyen romantikus vagy, Robert! Még soha
ilyen bájos ajánlatot nem kaptam.
– De érted, amit mondok, nem? Most már mi akadálya van a
dolognak?
– Attól az apróságtól eltekintve, hogy a szavadat adtad, meg
hogy nekem mindennap szembe kell néznem Arthurral a
reggelinél, más tényleg nincs is. Ja, és az egészen enyhe hajlamod
arra, hogy hipp-hopp beleszeretsz másokba. Sajnálom, Robert.
Bármilyen ellenállhatatlan is az ajánlatod, azt hiszem, lesz erőm
visszautasítani.
 Hetvennégy

„Riói íz” – a brazíliai Rio térségben termelt kávékra jellemző

erőteljes, fanyar íz, ami néha még az előkelő, finom kávékban
is megtalálható.
Uker kávévásárlási kalauza

Ahogy az ár egyre feljebb kúszott, úgy duzzadt egyre

bőségesebbre a Brazíliából és más dél-amerikai országokból
származó kávék áradata is. Most újabb árny magasodott
fenyegetően a láthatáron: a túltermelés. Ki issza majd meg ezt a
rengeteg kávét? Igaz, az egységesített csomagolás miatt az
élelmiszerüzletekben továbbra is alacsony maradt a késztermék
ára, de azért csak nem lehetett a keresletet a végtelenségig
növelni. Az ár egy rövid időre megingott, de a kínálat még mindig
növekedett, a négyöt évvel korábban meghozott termesztési
döntések eredményeképpen. Pinker úgy leste a piacot, mint egy
karvaly, várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon.
A brazil kormány bejelentette, hogy a túltermelés kérdését úgy
oldja meg, hogy megsemmisíti az árufelesleget, még mielőtt az
eljutna a piacra. A tőzsdék jóváhagyták a döntést, és a kávé,
valamint a hozzá kapcsolódó dél-amerikai kötvények és valuták
árának növekedése zavartalanul folyt tovább.
– El kell hogy küldjelek Brazíliába, Robert – mondta Pinker.
Bizonytalanul pislogtam rá. Elnevette magát.
– Ne izgulj. Ezúttal nem kell ültetvényt irányítanod. Van egy-
két dolog, aminek utána kell járnom, és olyasvalakit kell
küldenem, akiben megbízom. Aki tovább lát az orránál.
Azt akarta, hogy vizsgálódjak, hogyan zajlik a kávé
megsemmisítése, és hogy tényleg mindén úgy van-e, ahogyan azt
feltüntetik.
– Magával az elmélettel nincs különösebb baj. Csökkentsd a
kínálatot, és akkor irányíthatod a keresletet. Na de az egy dolog,
hogy a kormány kiad egy ilyen rendelkezést. A termelők számára
a kávé elégetése felér a pénzégetéssel. És az én tapasztalataim
szerint a termelők ritkán tanúsítanak a szükségesnél nagyobb
önzetlenséget.
Nem mondhattam nemet. Liverpoolból indult egy hajó, amely
tizenhat nap alatt Sáo Paulóba ért, így hát megváltottam rá a
jegyemet.
Az út egészen más volt, mint az afrikai utazásom. Legelőször
is, nem voltak misszionáriusok a fedélzeten, sem szentbeszédek a
külsőségek fenntartásáról meg a sötétség megvilágításáról.
Utitársaimat egyetlenegy ok késztette tengerre szállni: a kávé.
Ilyen vagy olyan módon mindany-nyian kapcsolódtunk ahhoz az
iparághoz, ami Dél-Amerika egyetlen iparágának tűnt.
Nem tájékoztattam őket arról, hogy az én utamnak volt egy
másodlagos célja is. Indulásom előtt Pinker rám bízott egy
üzenetet, amit személyesen kellett átadnom.
– Nem egy titkárnak vagy munkafelügyelőnek, de még csak
nem is valamelyik családtagjának. Közvetlenül neki add át, és ha
lehetséges, maradj mellette, amíg elolvassa. Szeretném, ha majd
beszámolnál a reakciójáról.
Egy levelet nyomott a kezembe. A boríték le volt zárva, de a
rajta álló név megdöbbentett.
Sir William Howell
– Senki másnak, Robert – mondta, rajtam tartva a szemét. –
Add a levelet Sir William kezébe, és senki másnak ne szólj a
létezéséről.

Sáo Paulo semmilyen más, általam látott helyhez nem volt

fogható – tomboló energiával telt nagyváros; mindenütt új
épületek szöktek a magasba: kő- és márványpaloták, amelyeken
rongyokba öltözött, mezítlábas emberek dolgoztak, szinte
pálcikákból tákolt állványokon. Arra gondoltam, valószínűleg ez
válik majd Afrikából is, de nem nagyon tudtam elhinni.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy azok a vad, afrikai egek
eltűrjenek ilyen brutális becsvágyat, ilyen könyörtelen,
szenvedélyes iramot.
Pinker ellátott a mezőgazdasági miniszternek címzett
ajánlólevelekkel, s a miniszter boldogan szervezte meg nekem,
hogy saját szemeimmel tekinthessem meg a kávé
megsemmisítését. Kivittek a santosi teherkikötőbe, ahol uszályok
hadába rakodták be a zsákokat.
– Ezeket mind bedobják majd a tengerbe – mutatott körbe a
vezetőm. – Es a jövő héten is ugyanennyit, meg az azt követő
héten is. Mint látja, fegyveres őrök vigyázzák a rakodást, nehogy
valaki kedvet kapjon kiszolgálni magát.
– Megtekinthetem a zsákokat? – kérdeztem.
– Ha óhajtja.
Odasétáltam az őrök mellett a halomba rakott zsákokhoz, és
kinyitottam egyet. Beleszagoltam. A babszemek pörköletlenek és
hántolatlanok voltak, de így is egyértelműen meg tudtam
állapítani, hogy ez nyers brazil arabica volt, ugyanaz a kávé, amit
tonnaszámra exportáltak San Franciscóba és Amszterdamba.
Kivettem egy marokkal és összedörzsöltem az ujjaim között, hogy
teljesen megbizonyosodjak, majd egy másik zsákhoz léptem,
hogy ellenőrizzem, ugyanaz-e a tartalma.
– Nos? Elégedett? – kérdezte a vezetőm kissé türelmetlenül.
– Igen.
– Jó. Akkor megmondhatja a munkáltatójának, hogy a brazil
kormány, ha azt ígéri, megtesz valamit, akkor azt meg is teszi.

Pinker rám bízta, hogyan lépjek kapcsolatba Sir Williammel,

Végül úgy döntöttem, egyszerűen írok neki, és közlöm vele, hogy
van nálam valami, amit át kell neki adnom. Megadtam neki a
szállodai címemet, de azt is világosan megírtam, hogy mire
levelem eléri őt, én már úton leszek hozzá.
Volt egy vasút, ami a tengerparttól felvitt egészen a hegyekbe -
ugyanaz a vasút, ami lehozta az exportálandó kávét a kikötőbe. A
mozdony az egyik legújabb amerikai modell volt, csúcsos
marharáccsal az elején. Három napon át zakatoltunk végtelen
völgyeken át és számtalan hegyoldalon le-föl. De egész úton az
volt a legcsodálatosabb, hogy a fülke ablakán túl elém táruló
látvány sohasem változott. Abban az országban minden hegy,
minden völgy és minden látkép egyforma. Ameddig csak a szem
ellát, mint a gramofonlemezen a barázdák, nem volt semmi más,
csak fénylő, sötétzöld kávécserjék sorai. A bokrokat
embermagasságúra metszették, hogy könnyítsék a szedést, és
néha-néha látni lehetett egy-két földművest, aki a cserjéket
gondozta, de a hatalmas ültetvények többsége olyan kísértetiesen
néptelen volt, mint valami sivatag – egy kávésivatag. A területet
eredetileg beborító buja dzsungelt visszaszorították néhány
környező szakadékba, művelésre alkalmatlan, nehezen
megközelíthető szegletbe, a talaj pedig, ahogy egyre magasabbra
kaptattunk, sötét téglavörössé változott, és olyan puha, porszerű
volt, hogy a legenyhébb szellőtől is a levegőbe szállt, és úgy
lengedezett az ültetvények fölött, mint valami színes fiistfelleg. A
kávésorok olyan egyenesek voltak, és olyan távolságokba nyúltak,
hogy a mellettük elhaladó vonatból szemlélve az ember furcsa
optikai csalódásnak eshetett áldozatul: néha vibráltak és
ugráltak, mintha maguk a bokrok mozogtak volna, katonai
rendben menetelve az ország belseje félé.
Amikor megálltunk vízért és szénért, beszélgettem egy kicsit a
mozdonyvezetővel.
– Ez még semmi – mutatott az egyenes sorokba, valóságos
hadrendekbe fésült ültetvényekre, fél szemét lehunyva, a szájából
lógó cigarettára koncentrálva. – Ott, ahová megy, odafönt
Dupontban, na, az már tényleg egy fazenda. Ötmillió fa.
Képzelje! Nekem magamnak van húsz fám, és gazdag embernek
tartom magamat. Képzeljen el ötmilliót!
– Hogy jön egy mozdonyvezető a kávétermesztéshez? –
kérdeztem döbbenten.
Elnevette magát.
– Brazíliában mindenki kávét termeszt. A fizetésemből tudok
egy darabka földet bérelni. Kiirtottam róla a kukoricát, és
elültettem néhány kávébabot. A nyereség feléből kukoricát
veszek, a többiből még több földet, s amibe további cserjéket
ültetek. Csak így lehet egy kis pénzt keresni.
– És nem fél attól, hogy a kormány megsemmisíti a termést?
– Nem, mert akkor fizetnek kártalanítást. Akkor meg nekem
teljesen mindegy

Végül aztán elértünk az állomásra, mely Howell ültetvényeinek a

szélét jelezte. Volt egy kis peron, melynek a túloldalán egy másik,
kisebb vonat várakozott.
– Howellé– mondta a mozdonyvezetőm. – Biztosan leküldte
magáért.
 Beszálltam egy luxuskialakítású pullmankocsiba, melynek
gyönyörűen csiszolt ablaküvegei bármely hotelnek díszére
válnának a West Enden. A hordárok berakodták bőröndjeimet a
csomagszállító kocsiba, sípszó hangzott, és a vonat elindult a
hegyekbe.
A táj még mindig végtelen, egyenes kávésorokból állt. De a
kávé mellett itt már egyéb emberi tevékenység jeleit is észre
lehetett venni. A kávémezőket utak szelték át, melyeken
traktorok és kocsik gördültek végig, fölkeverve maguk mögött a
már említett színes port. Emberek masíroztak csoportokban –
munkások brigádjai; de az útközben, az alacsonyabb hegyek
között időnként megpillantott magányos földművesektől eltérően
ezeken munkaruha volt, minden csoportnak más-más színű, míg
a munkafelügyelők fehér homlokpántot viseltek a fejükön.
Öntözőcsatornákban víz csillogott, s időnként a megmosott
kávészemek kiszárítására használt hatalmas teraszok mellett
haladtunk el. Az jutott eszembe, hogyan is kelhetnének versenyre
az egyszerű farmgazdaságok, de még az olyan ültetvények is,
mint amilyet mi próbáltunk meg Hectorral Afrikában létrehozni,
egy olyan nagyüzemmel, mint ez itt.
A vonat újabb állomáshoz érkezett. Egy kisebbfajta teret
néhány raktár- és irodaépület vett körbe. A hordárok már
elkezdték kirakodni a poggyászomat, így én is kiszálltam, és
követtem őket egy hosszú, alacsony kúria felé, mely a birtokra
nézett.
– Mr. Wallis?
Apró, füstös képű ember szólt hozzám. A hőség ellenére egy
angol banktisztviselő teljes uniformisában díszelgett: keményített
gallér, sötét öltöny, szemüveg, cvikker.
– Igen – válaszoltam.,
– Sir William azt üzeni, ügyével hozzám kell fordulnia.
– Sajnálom, de az üzenetem csakis és kizárólag sir Williamnak
szól.
– Sir William nincs itt.
– Akkor meg kell várnom.
Az ember összeráncolta a homlokát.
– Azt nem biztos, hogy megengedi.
 – Nos, nem nagyon kérdezheti meg tőle, hogy megengedi-e, ha
nincs itt, nem igaz? – mondtam kissé fennhéjazóan. – Jobb, ha
keres nekem valami szállásfélét, ahol kivárhatom, míg
megérkezik.
– Ezt hagyja csak rám, Novelli – szólt közbe kurtán egy
udvariatlan hang.
Megfordultam. Egy fiatalember közeledett felénk. Jóval
lazábban volt öltözve, mint a férfi, akihez beszélt, de Novelli
engedelmesen bólintott és visszavonult.
– Jock Howell – mutatkozott be a fiatalember. –
Megmondaná, mi az ördögöt akar itt?
– Üzenetet hoztam az apjának.
– Majd én átadom neki.
Megráztam a fejemet.
– Megmondhatja neki, hogy az üzenet Samuel Pinkertől van.
De csakis neki adhatom át, személyesen.
A fiatalember morcos képet vágott, és elvonult. Vagy fél óra
hosszat várakoztam a helyemen, amíg vissza nem jött.
– Kövessen.
Követtem őt a kúriába. Az előcsarnokon belül – amit hűvös
márványnyal burkoltak, és ablaktábláit zárva tartották a kinti
párásság miatt – bekopogtatott egy ajtón.
– Tessék – válaszolt egy hang.
Azonnal felismertem Sir William Howellt a minden egyes
csomag Howell’s Planters Prémium kávén díszelgő arcképéről.
Életben kisebb volt, mint amilyennek képzeltem; szikárabb,
félelmet parancsolóbb.
– Mr. Wallis – mondta. – Kérem, csukja be az ajtót.
Megfordultam, hogy úgy tegyek, ahogyan kérte, és
szembetaláltam magamat a fiával, aki láthatóan nem tudta
eldönteni, a zárt ajtó melyik oldalán óhajtja őt az apja.
– Majd szólok, ha szükségem lesz rád – szólt oda neki az
öregember nyersen.
Amikor magunkra maradtunk, Sir William alaposan
végigmért.
– Remélem, nem csak azért tette meg ezt a nagy utat, hogy
megnézze magának, milyen is egy rendes ültetvény – mondta
rosszindulatúan. – Attól tartok, magának ez már amúgy is késő.
 Nyilvánvalóan tudott az én szerencsétlen kávétermesztési
kísérleteimről.
– Levelet hoztam önnek.
– A Narrow Street-i Mr. Pinkertől? – kérdezte derűsen.
– Igen.
Kinyújtotta a kezét, és én átadtam neki a levelet. Felvett
asztaláról egy papírvágó kést, felvágta a borítékot, és kihúzta
belőle tartalmát – a Pinker takaros kézírásával teleírt két
papírlapot.
Átolvasta, és kissé talán meglepetten mordult egyet. Aztán
rám pillantott, és elolvasta még egyszer. De ezúttal mintha
alaposabban mérlegelte volna az olvasottakat.
Letette a levelet, és kinézett az ablakon. Követtem pillantását.
Hatalmas ültetvény nyúlt a messzeségbe előttünk, körülbelül
húsz-harminc mérföldnyi területen.
– És maga tényleg semmit sem tud ennek a levélnek a
tartalmáról? – Ezt bizonyára Pinker említette a levélben, én
ugyanis nem mondtam ilyet.
– Tényleg semmit – erősítettem meg.
– Milyen ember? – kérdezte hirtelen. – Pinker, úgy értem.
– Okos – mondtam. – De különös módon okos. Szeret
nagyokat álmodni. Olyan lehetőségekkel eljátszadozni, amit nem
lát meg senki más. És aztán többnyire kiderül, hogy igaza van.
Howell lassan bólintott.
– Maradjon itt néhány napig. Jock majd eligazítja. A
munkáltatójának küldendő válaszom némi megfontolást igényel.

Betartották a szavukat. Három napig figyelhettem-

tanulmányozhattam az ültetvény működtetésének minden
vetületét, a hatalmas, önmagukban is több mint száz hold
területet elfoglaló csemeteágyásoktól kezdve az óriási
hangárokig, melyekben a babszemeket hántolták és kezelték.
Betonból készültek még a teraszok is, amelyeken szétterítették a
kávészemeket a napon száradni, hogy a vörös por ne szennyezze
a kész terméket. Az emberek, akik a teraszok között járkáltak, és
a kávészemeket hatalmas gereblyékkel forgatták, mezítláb
dolgoztak, testüket lakkrétegként borította az izzadság.
 Kétfajta munkás volt: négerek és olaszok. A négerek, Jock
elmondása szerint, volt rabszolgák, de a rabszolgaság eltörlése
óta a cég csak olasz emigránsokat vett fel. Az olaszok
keményebben dolgoznak, mondta, részben azért, mert vissza kell
fizetniük az ideszállításuk költségét, részben pedig azért, mert
jobbak a faji jellemzőik – ami alatt szerintem azt érthette, hogy
bőrük színe közelebb állt az övéhez.
– És mi történt azokkal a négerekkel, akiknek a helyére
felvették az olaszokat? – kérdeztem.
Megvonta a vállát. Tökéletesen értettem: ha már nem voltak
többé rabszolgák, nem tartozott rá, mi van velük.
A munkásokat kifejezetten erre a célra épített falvakban,
colonókban szállásolták el. Mindegyikben volt egy sütöde meg
egy bolt, ahol elkölthették a bérüket. Még tantermet is
biztosítottak, ahol a gyerekeket számolni tanították – mivel,
tájékoztatott erről Jock Howell, a számolás a leghasznosabb
készség, amit egy dél-amerikai földműves elsajátíthat. Minden
gyermeket, korára való tekintet nélkül, elengedtek az iskolából,
amikor a szüleik szüretre voltak beosztva, hiszen a
legalacsonyabb ágakon lévő bogyókat, melyeket apró kezeikkel
ők elérhettek, már szinte rutinszerűen meghagyták nekik.
Nemegyszer láttam magam is a sötétben a falujukba fáradtan
visszatérő családokat, leszedett bogyókkal teli, hatalmas
kosarakkal a fejükön, a nők csípőjén pedig a kendőben
odakötözött, apró, szunnyadó gyermekkel.
– Nagyon sok itt a gyerek – jegyeztem meg.
– Hát persze. Az apám mindig is támogatta a családokat.
– Szereti a gyerekeket?
Jock vetett rám egy oldalpillantást.
– Úgy is mondhatjuk. Ezekből a gyermekekből lesznek a mi
jövendő munkásaink. És a munkások számára nincs nagyobb
ösztönző erő, mint néhány éhes száj.
– És mi van, ha nem tudják azokat az éhes szájakat etetni?
– Azt nem hagyjuk, hogy bárki is éhezzen – nyugtatott meg. –
Bármelyik paraszt vehet fel előleget a családja jövőbeli
keresetének terhére.
Eszembe jutott Pinker, meg az ő határidős szerződései.
– És hogyan fizetik vissza ezeket az adósságokat?
 – Maguk a gyerekek fizetik vissza, ha kell, a bérükből.
– Szóval megöröklik a szüleik adósságát? És már eleve
adósként kezdik a munkáséletet?
Jock vállat vont.
– Jobb, mint a rabszolgaság. És a munkások boldognak
látszanak. Nézd meg magad.
Az igaz, hogy a munkások elégedettnek tűntek a sorsukkal, de
észrevettem, hogy akárhová mentünk Jockkal, úgynevezett
campangák, puskával és macsétával felfegyverzett őrök követtek
bennünket.

Bent a kúriában több fehér nő is volt, akik cselédként és

szobalányként dolgoztak. Csodálkozva kérdeztem, hogy
miképpen sikerült őket idecsábítani a birtokra, ilyen messze a
várostól.
Jock összeráncolta a homlokát.
– Azok a nők nem fehérek, Robert, hanem feketék.
– Határozottan láttam egy fehér arcot ma reggel, ahogy
elmentünk a konyha mellett...
– Az Hettie volt. És ő aztán egész biztosan nem fehér. Hettie
ugyanis musztifino.
Nem ismertem ezt a kifejezést, így elmagyarázta a kedvemért.
A kevert fajú gyerekek a mulattok; egy mulatt és egy fehér
kapcsolatából származó utódot kvadronnak neveznek; egy
kvadron és egy fehér ember gyermeke volt a musztí, és így
tovább, a mustifinókon, kvintronokon és oktaronokon keresztül.
– Na de honnan... – kezdtem, majd elhallgattam. Csak
egyedenegy angol család élt Dupontban. A kérdés, amit fel
akartam tenni, fölösleges volt.

– Gyere, ez biztosan érdekelni fog – mondta Jock, és az egyik

hatalmas feldolgozóhangárhoz vezetett. – Itt szortírozzuk a
kávét.
Belül egy hosszú, asztal kígyózott végig a termen. Az asztal
mögött volt egy vályúszerű nyitott láda. Az asztal mellett több
mint száz, tíz és húsz év közötti olasz lány ült. A lányok benyúltak
a dobozba, és kivettek belőle egy-egy maroknyi zöld kávébabot,
amit mindenki szétterített maga előtt az asztalon. Aztán alaposan
megvizsgálták, kiválogatták a rosszakat, melyeket a hátuk mögött
egy másik dobozba dobtak, ugyanakkor a jókat egy lyukon
keresztül az asztal alatt álló zsákba söpörték. A lányok közül
sokan igen csinosak voltak, az olasz parasztokra jellemző dús
szempiílákkal és sötét bőrrel. Ahogy Jockkal beléptünk a
hangárba, felnéztek ránk. Csupasz, rózsaszín lábujjaikat a
zsákokba mélyesztették, és úgy tűnt, nagyon is tudatában voltak
pillantásainknak, ahogy folytatták munkájukat.
– Bármelyikük szívesen elkapná a tekintetedet – mormogta
Jock a fülembe –, ha véletlenül akadna egy szabad pillanatod itt-
tartózkodásod alatt...

Elég hamar akadt is szabad pillanatom, történetesen. De

bármennyire is igyekeztem élvezni csinos sötét bőrű
partneremet, soha nem tudtam teljesen megszabadulni Fikre
emlékképétől, ahogy tettetett eksztázisban vonaglott fölöttem. És
nem tudtam lerázni azt a zavaró érzést sem, hogy bármit is
teszek, nem bújhatok el Emily hűvösen gúnyos tekintete elől:
szóval ezt csinálod a kurváiddal meg az ágyasaiddal.

Esténként együtt vacsoráztunk Sir Williammel és feleségével.

Bőséges vacsorákat szolgáltak fel az egyenruhás inasok, akik
lesték minden kívánságunkat, és szorgalmasan töltögettek a
Howell monogramjával, egy elegáns H betűvel ellátott
kristálykelyhekbe, miközben Sir William a választott országa,
Brazília előtt álló nehézségekről szónokolt.
– Látja ezeket az ételeket, Wallis? – mondta, az előttünk fekvő
ennivalókra mutatva. – Ebből jóformán egyetlen falatot sem
termesztettek Brazíliában. A mi földműveseink szerint ugyanis az
élelem valami olyasmi, ami csak hajón érkezhet.
– És persze igazuk is van – fűzte hozzá a fia. – Jobb, ha a
kávéért jövő hajók gabonát hoznak idefelé, mint ha üresen
érkeznének.
– Így hát ez az ország egyre nagyobb mértékben függ a kávétól
– mondta az apja. – Minden paraszt ültet egy pár bokrot. Ha
túltermelésünk van, az nem az olyan hatékony birtokok miatt
van, mint a miénk, hanem a sok kistermelő miatt, akiket véd a
versenytől a kormány árstabilizációs politikája. – Letette a
villáját. – Lehet, hogy mégis igaza van neki.
Lehet, hogy le kell rombolnunk azt, ami gyenge, hogy
felépíthessük azt, ami erős. – Nem kellett megkérdeznem, kit ért
a „neki” alatt.
Egy másik alkalommal így szólt:
– Tudja, Wallis, én is az itteni rabszolga-felszabadítás
támogatói közé tartoztam.
Ezt nem tudtam, és meg is mondtam.
– A rabszolgaság végső soron nem túl hatékony
birtoküzemeltetési módszer. Olyan, mintha öszvérek helyett
szamarakkal próbálnánk meg munkát végeztetni. A jelenlegi
rendszer jóval olcsóbb.
– Hogy lehetséges az? – kérdeztem.
– Ha az ember tulajdonában van egy rabszolga, le van benne
kötve a tőke. Etetni kell akkor is, amikor beteg, megfizetni
valakit, aki megveri, ha lusta, és etetni kell a gyerekeit is, még
jóval mielőtt elérik azt a kort, amikor már hasznosak lehetnek...
A rabszolgaság eltörlése óriási változás volt, és éppen emiatt
sokan ellenezték, de aztán kiderült, hogy ez volt a
legszerencsésebb fejlemény, ami Brazíliával valaha is megtörtént.
– Pár pillanatig a tányérjába bámult. – A maga munkaadója, azt
hiszem, nagyon jól érti a változások lényegét.
– Valóban – mondtam. – Ezzel szeret a legjobban foglalkozni.
Sir William dobolt egy kicsit ujjaival az asztalterítőn.
– Holnap megírom neki a válaszomat. Dél körül már el tud
majd indulni. Szólok Novellinek, hogy rendelje föl a vonatot.

Másnap reggel átadott nekem egy Samuel Pinkernek címzett

borítékot.
– Tudja, mit kell ezzel tennie.
– Természetesen – bólintottam, átvéve a küldeményt.
– Van valami más is... Úgy tudom, mutattak önnek néhány
rakomány kávét, amelyről azt állították, hogy a tengerbe öntik. –
Bólintottam megint. – Tudnia kell, hogy a mi kormányunk
túlságosan is korrupt és mohó ahhoz, hogy megsemmisítsen
valamit, aminek pénzbeli értéke van. Nézzen körül egy kicsit
jobban, Mr. Wallis, és mondja el Mr. Pinkernek, amit megtudott.
Amikor visszaértem Sáo Paulóba, újra lementem a kikötőbe,
ezúttal a kormány embere nélkül, s körülnéztem és érdeklődtem
egy kicsit. Volt egy uszálykonvoj, melynek aznap este kellett
volna a tengerbe öntenie a rakományát. Találtam egy halászt, aki
csónakjával, busás fizetség ellenében, hajlandó volt kivinni
engem utánuk.
És valóban, körülbelül kétmérföldnyire kint a tengeren az
uszályok egy teherhajó mellé álltak, és megkezdték átpakolni
rakományukat a nagyobb hajóra. Amikor megvoltak vele, a
teherhajó elindult délnek, az üres uszályok pedig visszatértek a
kikötőbe. Sikerült elég közel jutnom a teherhajóhoz, és így
kiolvashattam a nevét – SS Nastor. Angol gőzhajó tehát. Kint a
parton megpróbáltam kideríteni róla, amit csak lehet.
Egy hajózási szindikátus jegyezte; méghozzá egy olyan
szindikátus, amelynek tagja volt a mezőgazdasági miniszter fia is.
De még ennél is érdekesebb volt az, hogy a hajó Nagy-
Britanniába tartott, Arábia érintésével.
Nem tudtam elképzelni, hogy miért megy egy kávészállító hajó
az egyik kávétermesztő országból a másikba. Ennek legföljebb az
lehetett az oka, hogy...
Táviratoztam Jenksnek, aki kinyomozott egy szállítmányt,
mely a Nastor egyik korábbi útjáról származott. Ügy volt, ahogy
gyanítottuk: a zsákokra mokka címkét nyomtak, a tartalmuk
azonban brazil volt. A Nastor nevű gőzös Arábiába vitte a kávét,
ahol aztán rövid pihenő után újra hajóra rakták, és
továbbküldték Angliába. Ott eladták, olyan áron, ami a mokkáért
alacsony volt ugyan, de a brazil kávéért meglehetősen szép
összegnek számított.
Amikor expedícióm végeztével visszatértem Angliába, Pinker
győzelemtől mámoros hangulatban fogadott: újból beigazolódtak
ösztönös megérzései.
– Ezt el kell híresztelned a világban, Robert. A Fleet Street-i
kapcsolataidnak. Menj el néhányukkal ebédelni, és meséld el
szépen nekik, hogyan tartja be a brazil kormány az ígéreteit. De
finoman tedd, nem szabad, hogy úgy nézzen ki, tőlünk származik
az információ, mert még azt mondják majd, érdekeltek vagyunk a
dologban. Mi pedig nem engedhetjük, hogy az ilyenek cinizmusa
miatt ne derüljön ki az igazság.
 Úgy tettem, ahogyan kérte, és amikor kezdtek megjelenni az
árstabilizációs programot kritizáló újságcikkek, Pinker nagyon
meg volt elégedve. A piac megingott, és ebből az ingadozásból
megint szép hasznot húztunk.
Pinker azonban a Howelltől érkezett válaszlevélnek örült a
legjobban. Ezt láttam is rajta. Nem tudom, mit lehetett abban a
levélben, de nyilván tele volt jó hírekkel.
– Pontosan azt érted el, amit reméltem, Robert – mondta. –
Howell gyanakodott volna, ha valami ékesszóló követet küldtem
volna. Te egyszerűen megmondtad neki az igazat, és ez volt a
lényeg.

Hetvenöt

Ha a kávét menet közben valamilyen szennyeződés vagy

károsodás éri, az ízben jelentkező kellemetlen hatást először
a frissen főzött kávé illatában lehet felfedezni.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Távollétem alatt a szüfrazsettek új taktikát alakítottak ki, és most

nyilvános gyűléseken keltettek zavart a politikusoknak bekiabált
kellemetlen kérdéseikkel.
Kabátjuk alá eldugták a feltekert transzparenseiket – hamar
rájöttek, hogy ezekből több is kell, mert általában maguk a
transzparensek voltak az első áldozatok –, és elszórtan beültek az
előadóterembe. Aztán egyikük felállt, bekiabált egy kérdést, és
közben kibontotta transzparensét. S míg a teremőrök kifelé
tuszkolták a bekiabálót, felállt a következő társa a terem másik
részén, és megismételte a kérdést.
Egyszer elkísértem Emilyt egy ilyen akcióra, amelynek az volt
a célja, hogy megzavarják a kormány egyik miniszterének a
beszédét. A miniszter valószínűleg megsejtette, hogy valami
készül – mindenesetre félórás várakozás után a szóvivő
bejelentette, hogy halaszthatatlan parlamenti ügyek miatt a Nagy
Ember nem tud megjelenni, és a helyét Mr. Arthur Brewer
parlamenti képviselő veszi át.
Emilyre pillantottam. Egészen elsápadt.
– Ne csinálj semmit – mondtam neki. – Vannak itt elegen
mások, akik cirkuszolhatnak.
Megrázta a fejét.
– Az elv nem nevezhető elvnek, ha az első nehézség láttán
hűtlenek leszünk hozzá. A többiek elvárják, hogy én is kivegyem a
részem.
Megkezdődött a vita. Arthur jól beszélt – az író bennem
észrevette a jó szófordulatokat, ahogy kérdéseket tett fel, majd
azonnal meg is válaszolta őket; ahogy fokozatosan egyre jobban
hangsúlyozott bizonyos témákat, az egy-kettő-három visszatérő
ismétlés elve alapján. Ismerte és jól alkalmazta a műfaj minden
csínját-bínját. Témája a szabadság és a biztonság volt, és hogy
meg kell őrizni a kettő közötti egyensúlyt; hogy mennyire kell
vigyázni, hogy Nagy-Britannia nehéz verejtékkel kivívott
szabadság-jogai ne kerüljenek veszélybe, és hogy a liberális
politikus első számú kötelessége ezeknek a jogoknak emígyen
való védelmezése...
Tőlem jobbra felemelkedett székéből egy csinos, zöld ruhát
viselő apró teremtés. A mindig rettenthetetlen Molly Allén.
– Ha maga olyan nagyra tartja ezeket a szabadságjogokat –
kiáltotta magas, éles hangon –, akkor ne tartogassa csak a férfiak
számára! – Elővette transzparensét, és megrázta. – Szavazatot a
nőknek!
Felmorajlott a terem. Azonnal elindult feléje három teremőr,
de Molly szándékosan a sor közepére ült. Egy mögötte ülő,
felbőszült lelkész kitépte a kezéből a transzparenst.
– Nem bánom, azt körbeadhatja– mondta neki Molly, újabb
transzparenst véve elő. – Van még nálam, ha más is kér.– Aztán
odaértek hozzá a teremőrök, és szép kis dulakodás alakult ki,
mire eldőlt, melyik irányba is húzzák.
Arthur az emelvényről mindezt derűs nyugalommal szemlélte.
– Úgy látom, a hölgyek is megtiszteltek minket a jelenlétükkel
– mondta mosolyogva. – De ahogy mondtam...
 Ekkor talpra állt Geraldine Manners. Geraldine törékeny,
szenvedélyes, majdnem ötvenéves nő volt. ő az, aki Emilyt a
militánsok közé toborozta, a Regent Streeten történt incidens
után.
– Válaszoljon a kérdésre! – kiabálta. – Megadja-e a liberális
kormány a szavazatot a nőknek?
A teremőrök olyan dühödten támadtak rá arra az ártalmatlan
kis hölgyre, mintha bizony rögbilabdával a hóna alatt akart volna
áttörni közöttük. Alig tudta kibontani első transzparensét, és már
ki is vonszolta őt hátrafelé a teremből egy őr.
Fent az emelvényen Arthur még mindig fegyelmezetten állt.
Csodálattal kellett adóznom neki: elég ártalmatlannak tűnt, de
makacsul, eltökélten volt ártalmatlan. Ahogy elcsitult annyira a
zaj, hogy újra hallani lehessen, amit mond, fölemelte a kezét, és
így szólt:
– A hölgynek sajnos sürgősen távoznia kellett – nevetés –, de
távollétében is megválaszolom a kérdését. A válaszom: nem. –
Tapsvihar. – Es most térjünk vissza a nap eredeti témájához,
amely nagyon sokak szívéhez közel áll ebben a teremben: a
foglalkoztatás kérdéséhez...
A terem végéből meghallottam Edwina Cole hangját:
– Miért szednek a nőktől adót, ha nem engedik meg, hogy
szavazzanak? – Megvárta, míg mindannyian rá figyeltek, és csak
akkor állt fel, transzparensével a kezében. – Szavazatot a nőknek!
Igyekezetükben, hogy minél előbb hozzáférjenek, a teremőrök
a székeken átmászva próbálták őt megközelíteni.
– Ne tiszteletlenkedjen itt a Parlament magát is képviselő
tagjával! – kiabált mérgesen egy férfihang.
– Ő nem az én képviselő tagom! – vágott vissza Edwina. –
Különben is, én nő vagyok, nekem nincs semmiféle tagom! –
Néhányan nevettek ezen, bár mások felszisszentek az éle
durvaságán. Aztán lerángatták. Sikoly hallatszott... Mintha valaki
megütötte volna.
Emily még mindig holtsápadt volt.
– Ne csináld – szóltam rá halkan.
Nem nézett rám, és nem is válaszolt. Felállt. Remegett – úgy
remegett, mint a nyárfalevél. Elővett egy transzparenst. Egy
hosszú, kínos pillanatig azt hittem, nem jön ki hang a torkán.
 – Es mi lesz a nőkkel? – szólalt meg. – Mi miért nem
szavazhatunk?
Brewer ránézett – és az arcára fagyott a mosoly. Újabb, az
Edwina Cole utáni versenyfutásban lemaradt teremőrök
nyomultak felénk.
– Rendben – mondta Arthur lassan. – Én a szólásszabadság
támogatója vagyok: megválaszolom ezt a kérdést. – Tapshullám
szaladt végig a termen, egy-két fújoló bekiabálással vegyítve. A
teremőrök továbbra is próbáltak áttörni felénk a tömegen.
Arthur mellényzsebébe akasztotta hüvelykujját.
– Asszonyom, az ön barátai ma igen nagy szolgálatot tettek
nekünk – mondta megvetően. – Nálam sokkal jobban
bebizonyították, milyen veszélyes volna, ha szavazati joggal
rendelkeznének a magukhoz hasonlók. Az olyanok, akik
mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül képesek visszaélni a
demokratikus lehetőségekkel. – Taps és éljenzés a közönség
soraiból. – Ezzel csak azt bizonyították, hogy a nők, ha a
szavazati jog megszerzése céljából nem riadnak vissza még az
ilyen eszközöktől sem, akkor sikerük esetén ugyanilyen
módszereket alkalmaznak majd egyéb politikai céljaik elérésére
is. Akik nem hajlandóak az állampolgároktól elvárt módon
viselkedni, nem várhatják el, hogy állampolgári jogaik legyenek.
Újabb tapsvihar, amiből alig lehetett kihallani Emily
kiabálását.
– Mert a többi módszer mind sikertelennek bizonyult!
Pontosan azért, mert...
De Brewer most már elemében volt, és a tömeg csak őrá
figyelt.
– Nem elég, hogy hisztérikus módszerekkel próbálják elérni
céljaikat. De ezt a hisztériát állandósítani akarják az ország
politikai életében. A nők szavazati jogáért küzdenek, és mégis
készek megtagadni női mivoltukat és nemük minden szép
erényét a cél érdekében. Mit árul el mindez nekünk ezekről a
nőkről? Miféle példát mutatnak a gyermekeiknek? Milyen
üzenetet továbbít ez külföldi ellenségeinknek?
És így, ügyesen, visszatért oda, ahova mindig is ki akart
lyukadni. A terem állva tapsolta őt, miközben az őrök durván
megragadták a feleségét.
 – Engedjenek el! – kiabálta Emily a teremőröknek, ahogy a
székek közötti folyosón húzták-vonták őt kifelé, de elengedésről
most már persze szó sem lehetett.
Transzparensét leejtette maga mögött a székre. Egy pillanatig
sem haboztam. Felálltam. Először senki sem figyelt rám –
mindannyian álltunk, szabadságjogaink dicső védelmezőjét
tapsolva, és egy férfi a többi férfi között aligha volt feltűnő.
– Szavazatot a nőknek! – kiáltottam el magam, hogy rám
figyeljenek. Ahogy elcsendesedett egy kicsit a zaj, így szóltam: –
Mit árul el a házasságáról, Brewer, hogy a saját felesége is harcias
aktivista?
Csend lett. Az emberek hol rám, hol Brewerre néztek. Egy
pillanatig úgy tűnt, mintha Brewer elbizonytalanodott volna, mit
is válaszoljon erre. Majd egykedvűen így szólt:
– Azt hiszem, már így is jóval több időt szántam erre a
kérdésre, mint amennyit megérdemel. A nőkről akarunk most
beszélgetni vagy a munkáról?
– A munkáról! – visszhangozta a terem, de addigra már
engem is tuszkoltak kifelé az őrök, egy-két erőteljes rúgást is
mérve a vesém tájékára, ha már úgyis ilyesmivel voltak
elfoglalva.

Emilynek aznap este természetesen szembe kellett néznie a

férjével – ahogy akkoriban mondták, egy mauvais quart d’heure
(kellemetlen negyedóra) erejéig. Arthur már előre elhelyezkedett
a nappalijukban, körülvette magát papírjaival, és várta, hogy a
felesége hazaérjen – úr a birodalmában.
Hogy csináljon valamit, Emily felvette és átnézte a kis
asztalkán heverő leveleit. Férje eléggé higgadtnak látszott, de
tudta, hogy Arthurnál ez nem jelent semmit a valódi érzelmeit
illetően.
Arthur végül megszólalt:
– Meglepett, hogy ott voltál a ma délutáni gyűlésen.
Emily mély levegőt vett. Szóval mégis beszélni fognak róla. És
el fogja neki mondani, miért tette azt, amit tett, s hogy miért nem
fog felhagyni ezekkel az akciókkal. Nehéz volt, sokkal nehezebb,
mint a gyűlésen. Mert egy dolog a tömeg közepén felállni és
jelszavakat kiabálni – de egy nőnek saját otthonában a férjével
szembeszállni... Ez szinte elképzelhetetlen volt.
Sikerült megőriznie a férjéhez hasonló higgadt hangot.
– Azt hiszem, már ezelőtt is tisztában voltál politikai
nézeteimmel.
– Azzal tisztában voltam, hogy támogatod a szélsőségeket. De
azt nem tudtam, hogy most már aktív részese is vagy a
demokratikus viszonyok ellen intézett támadásoknak.
– Itt szó sincs demokratikus viszonyokról. A demokrácia azt
kívánja, hogy az egész népesség rendelkezzen szavazati joggal, s
ne csak a férfiak.
– Kérlek – vágott a szavába Arthur élesen. – Azt hiszem, ma
már mindketten elég beszédet hallottunk. – Emily az ajkába
harapott.
– Csak azt felejted el – folytatta Arthur –, hogy amikor így
viselkedsz, az én nevemet taposod sárba.
– Nem hinném...
– Először is, mert most már az én nevemet viseled. És mint
Brewer, te is felelősséggel tartozol a család hírnevéért.
Másodsorban pedig, mivel a feleségem vagy, cselekedeteid
kihatnak rám is. Ha nyilvános támadást intézel ellenem, az
emberek azt hiszik majd, rosszul bánok veled a magánéletben.
– Ez nevetséges.
– Tényleg? Nem voltál ott, azt hiszem, amikor a barátod,
Wallis pont ezt vágta a fejemhez több száz választókerületi tag
előtt.
– Robertnek nem volt joga ezt tenni – motyogta Emily. – Nem
kértem meg rá.
– Talán kevésbé tudod őt irányítani, mint gondolnád. A hozzá
hasonlók szívesen használják ki a mozgalmatokat saját céljaik
eléréséhez. Ugyanúgy, ahogy ő is kihasznál téged a maga kedvére.
– Arthur, félreértetted. Nincs közöttünk semmi.
– Nos, ez már úgysem számít, Emily. Döntöttem ezzel a
kérdéssel kapcsolatban. Úgy döntöttem, hogy teljesen fel kell
számolnod a kapcsolatodat Wallisszal. És a női választójogi
mozgalommal is.
– Hogy érted azt, hogy fel kell számolnom?
 – Úgy, ahogy mondom. Többé nem vehetsz részt ebben az
izében. Semmilyen formában.
– Arthur, én ezt nem fogadhatom el.
– Már nem érdekel, hogy elfogadod-e vagy sem. Utasítalak. Ez
a döntésem, és mint a férjed elvárom, hogy ennek megfelelően
cselekedj.
– És ha nem teszem?
– De hiszen a feleségem vagy...
– De nem úgy bánsz velem, mint egy feleséggel. Úgy bánsz
velem, mint egy utolsó szolgálóval...
– Szeretnélek emlékeztetni a házassági fogadalmadra...
– Hát erről van itt szó? – kiáltotta Emily. – Mintha
megszegtem volna egy szerződést, és neked most kártérítés
járna?
– Ami engem illet – mondta Arthur csendesen –, én annak a
fogadalomnak minden szavát komolyan gondoltam. Isten előtt
tettem, és halálom napjáig tiszteletben fogom tartani.
Olyan nyilvánvaló volt, hogy őszintén beszél, hogy Emily egy
pillanatra elbizonytalanodott.
– Ez nem látszott, amikor olyan rémesen beszéltél hozzám
azok előtt az emberek előtt.
– A helyet és az időt nem én választottam meg – válaszolta
Arthur szárazon. – És különben is, csak védeni próbáltalak.
– Védeni?!
– Ha nem beszélek hozzád akkor, amikor tettem, az őrök
sokkal durvábban bántak volna veled, így viszont várniuk kellett,
amíg a mondanivalóm végére értem. Ezalatt lenyugodtak egy
kicsit.
Emily nem tudta, higgyen-e neki, vagy ez is csak egy politikusi
trükk. Amivel mindent a maga számára kedvező színben tüntet
föl.
– Különben pedig – mondta Arthur –, van még valami, amiről
beszélni szerettem volna veled.
– És mi lenne az, Arthur?
– Amit Wallis bekiabált... Azt kérdezte, mit árul el a
házasságomról, hogy a feleségem militáns. Sértő volt és
személyeskedő. Jellemző rá. De beismerem, hogy lehet benne
valami igazság. Kettőnk kapcsolata... Talán nem szenteltem
annyi figyelmet a házastársi ügyeinknek, mint kellene.
Emily hirtelen megértette, hova akarhat Arthur mindezzel
kilyukadni.
– Dr. Mayhews azon a véleményen van, hogy javulhat a
hisztériád, ha beteljesíted a szerepet, amit a természet szánt
neked. Azt mindenesetre észrevettem, hogy feltűnően kevés fiatal
anya van ezek között a militánsok között.
– Ez azért van, mert a fiatal anyák nem hagyhatják otthon a
gyermekeiket. ..

– Bárhogy legyen is – szünetet tartott. – Arra az elhatározásra

jutottam, hogy legfőbb ideje, hogy mi is családot alapítsunk.
– Micsoda?!

– Dr. Mayhews is tökéletesen egyetért ezzel. Bár egy kissé

törékeny az állapotod, megjegyezte, hogy a természet gyakorta
megerősíti a nők alkatát a terhesség alatt, és ez jótékony hatással
van a mentális stabilitásra is.
– Van ennek valami köze a politikához? – kérdezte Emily
döbbenten. – Csak nem azzal állt elő valaki, hogy a pártod most
már a család pártja?
– Minden párt a család pártja. A család elősegíti a stabilitást.
Ahogy arra nyilván magad is rájössz majd, amikor meglesz a saját
családod.
– Arthur, én most nem érek rá gyereket szülni.
– De rá fogsz érni, mert a többi dolgot mind abba fogod hagyni
– válaszolta Arthur logikusan. – Azonnal hozzá is kezdünk.
– Mi? Itt? Most rögtön? – kérdezte Emily kétségbeesetten.
– Vulgárisnak azért nem kell lenni. – Arthur elhallgatott egy
pillanatra. – Ezt azért nem akarod megtagadni tőlem?
– Persze hogy nem – mondta Emily tompán. – Ha
megbocsátasz, megyek, megkérem Annie-t, hogy készítsen
nekem egy fürdőt.
– És én is mindjárt felmegyek, – A papírjaira mutatott. – Van
még egy kis befejezni való munkám, de nem tart sokáig.
Hogy mi történt ezután, azt próbálom részleteiben nem
elképzelni. Emily amúgy sem beszélt volna velem ilyesmiről. Az a
kevés, amit elmondott, csak véletlenül csúszott ki a száján,
amikor Arthur reakciójáról faggattam.
Végül egy nevetésnek szánt sóhajjal így szólt:
– Gyerekkel próbálkozunk.
– Ez komoly?
– Arthur igen. Ő nagyon komoly. El nem tudod képzelni,
mennyire komolyan... mindegy, ne is törődj vele – sóhajtotta. –
Nem tudom, hogy büntetni kíván-e ezzel a terhességgel, vagy
tényleg azt hiszi, ez kigyógyít majd az Ügyből
– De te hagyod?
– Nincs más választásom. Ahogyan ő is emlékeztetett rá,
tettem bizonyos fogadalmakat.
– Amikor ezeket a fogadalmakat tetted, akkor nem volt más
választásod. Elvégre is nem lehet a házassági fogadalmat az
ügyvédeinkkel sorról sorra átíratni.
– Valóban. Talán jobb volna, ha lehetne, bár azt hiszem, úgy is
ugyanannyi bonyodalomba keverednénk. És egyébként sem
olyan egyszerű a dolog, ahogyan azt te beállítod.
– Miért nem? – kérdeztem, aztán megértettem, mire gondol. –
Te is akarsz gyereket?
– Családot, azt igen. Miért nézel ilyen meglepetten? A legtöbb
nő ezt akarja. És mivel Arthur a férjem, egyedül ő segíthet, hogy
ezt elérjem. Ha másban nem is, legalább ebben szükségem van az
együttműködésére.
– De nem lehetsz egyszerre anya is, meg harcos aktivista is.
Két piros folt jelent meg az orcáján. Megérthettem volna a
dolog üzenetét, hiszen ekkor már elég jól ismertem őt ehhez.
– És egészen pontosan miért nem? – tudakolta.
– Hát, vegyük például a tegnapot. Amikor az a két teremőr
kidobott. Képzeld el, ha terhes lettél volna...
– Talán, ha terhes lettem volna, jobban feltűnt volna nekik,
milyen embertelenül viselkednek.
– És ha nem?
Megvillant a szeme.
– Ha a férfiakban nem lehet megbízni, akkor eleve nincs
joguk, hogy kidobáljanak minket a gyűléseikről.
 – Elvben teljesen igazad van, Emily. De mire mész az
elveiddel, amikor majd kórházba kerülsz?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a gyermekeim iránti
kötelességem fontosabb, mint az elveim?
– Hát, igen. Azt hiszem...
– Mikor jött be ide a férjem? – kiáltotta. – És mikor érted már
meg végre azzal a kemény, önző fafejeddel, Robert, hogy az
elveket nem lehet csak úgy föl-le venni és cserélgetni, mint a te
hülye kabátjaidat?
– Igazság szerint – mondtam –, manapság elég kevés kabátom
van, ami egyenes következménye az alacsony munkabéremnek. A
munkaadóm nem túl...
– Az egész a te hibád! – vágott dühösen a szavamba.
– Az enyém? – kérdeztem megrökönyödve.
– Ezt az egészet eleve az robbantotta ki, hogy sértegetted
Arthurt!
– Ah.
– Valóban ah... Bár egy kissé gyászosabb „ah”-ot is el tudnék
viselni, tekintettel az árra, amit fizetnem kell érte,
– Emily. Rettenetesen sajnálom.
– Sajnálod! És mire megyek én a sajnálatoddal?
Őrjítő tudott lenni, amikor bedühödött.
– Nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam. Csak ki
akartam hozni a sodrából. Amikor láttam, hogyan bánik veled,
ráadásul éppen ő... Azt hiszem, ez válthatta ki.
Emily sóhajtott egyet, majd más hangon folytatta.
– És föl kell veled számolnom minden kapcsolatot. Veled is,
meg az Üggyel is. Ehhez ragaszkodik a férjem.
– Értem. Hát, ez tényleg komoly. Sőt, még a másik dolognál is
komolyabb. – Könnyedén beszéltem, de a szívem összeszorult. –
És mit szándékozol tenni?
– Az Ügyet nem adhatom fel – mondta szaporán, kerülve a
tekintetemet. – Rólad talán le tudnék mondani, de mivel most
már te és az Ügy összetartoztok, és mivel már elhatároztam, hogy
a politikai kérdésben nem engedek neki, azt hiszem, te is
maradsz.
– És ez azt jelenti, hogy...
– Nem, Robert, azt nem jelenti.
 – Honnan tudod, hogy mit akartam kérdezni?
– Mert mindig ezt kérdezed. És a válasz mindig nem.
Volt a gyűlésen történteknek még egy következménye. Egyik
reggel a kávéházban dolgoztam, amikor egy kissé szakadt külsejű
egyén jelent meg, kezében jegyzetfüzettel.
– Robert Wallis? – érdeklődött,
– Igen?
– Henry Harris vagyok a Daily Telegraph-tól. Szánna rám öt
percet? Beszélgettünk az Ügyről, és szokás szerint őt is az
érdekelte, hogy férfi létemre miképpen keveredtem bele ebbe az
egészbe.
– Úgy tudom, maga is benne volt a Wigmore Hall-i
kavarodásban – mondta aztán.
– Igen, én is ott voltam.
Belepillantott a jegyzetfüzetébe.
– Igaz, hogy kérdést tett fel Arthur Brewernek a házasságával
kapcsolatban?
– Igen.
– És tényleg a saját felesége volt az, akit éppen akkor dobtak
ki?
– Tényleg ő volt – mondtam. Ezt felírta a jegyzetfüzetébe. –
Ezt lehozza majd az újság?
– Valószínűleg nem – vallotta be. – Mivel képviselőről van
szó. De vannak barátaim más lapoknál, ahol kevésbé
tisztelettudóak. Megvan annak a módja, hogy kiderüljenek ezek a
dolgok.

Hetvenhat

Az újságírónak igaza lett. Ha nem is a híroldalakon, de a

társasági rovatokban, a parlamenti rajzokon, a képregényekben
fokozatosan teret nyert egy név nélküli, nevetséges figura, a
parlamenti képviselő, aki ellenzi a női választójogot, miközben a
felesége harcos szavazatjogi aktivista. A Punch, amely korábban
olyan szívesen figurázta ki a szüfrazsetteket, most ugyanolyan
lelkesen kezdte csipkedni az uralkodó elitet. Az egyik számban
például megjelent egy karikatúra: házaspár ül a
reggelizőasztalnál...

Képviselő Úr: Megkaphatnám a sót, drágám?

Képviselőné Asszony: Megkaphatnám a szavazati jogot?

Hát, legalábbis akkor, ez viccesnek tűnt.

Emily számára ez az egész természetesen egyáltalán nem volt

vicces. Eszembe jutott, mit mondott nekem évekkel ezelőtt a
házasságról, mint egyfajta törvényesített nemi erőszakról. A
legjobb, ami elmondható arról, amit neki most ki kellett állnia, az
az, hogy valószínűleg Arthurnak sem tellett több öröme abban az
egészben, mint Emilynek. Biztos vagyok benne, hogy úgy
gondolta, csak a kötelességének tesz eleget, nem pedig megalázza
feleségét a saját élvezete céljából.
Emily nem volt hajlandó erről beszélni velem. Egyszer-kétszer
megpróbáltam tapintatosan rákérdezni, hogy van-e már
valamilyen terhességre utaló jel – de ilyenkor vállalnom kellett a
kockázatot, hogy leharapja a fejemet.
– Olyan vagy, mint valami falusi vénasszony, aki állandóan
csak a lepedőket vizslatja! – volt az egyik, leginkább
nyomdaképes válasza.

Hetvenhét

A Nastorral kapcsolatos hírek hatására bekövetkezett

ármozgásokból Pinker nagyobb hasznot húzott, mint a Castle
kávé hathavi forgalmából. A Narrow Street-i birodalom csöndes
diadalmámorban úszott, de ugyanakkor meg is döbbent: azt
hiszem, mindannyiunkat meglepett, milyen könnyen lehetett
ezzel az új módszerrel vagyonokhoz jutni. Nem kellettek hozzá
raktárépületek, gépek, rakodók, de a kávét osztályozó, hántoló és
pörkölő munkások sem, csupán néhány aláírás egy-két határidős
szerződésen. Költség nélküli profit volt; profit, mely szinte a
Pinker fejében megszülető gondolatból vált kézzelfogható
összeggé a bankszámláján, mindenféle köztes ügylet és
ügynökség nélkül, csakis az ő szabad akaratára.
Az alkalmazottaival is nagylelkű volt. Mindenki kapott
prémiumot, a nála letöltött szolgálati idő függvényében. Az
olyanok, mint Jenks, akik sok éve dolgoztak már neki, mostanra
vagyonos emberek lettek.
Irántam is sokkal több jóindulattal viseltetett, mint szükséges
lett volna. Egyik nap, amikor behívatott az irodájába, néhány
főkönyv előtt találtam.
– Ah, Robert. Épp a könyvelést nézegettem. Van itt egy-két
visz-szásság, amit rendbe kell hozni. – Elmosolyodott. – Milyen
nagyszerű dolog is ez, hogy egyetlen tollvonással el tudjuk
tüntetni a régi hibákat.
Bólintottam, bár nem egészen értettem, mire is gondol.
– Leírom az etiópiai vállalkozást – magyarázta. – Ideje
magunk mögött hagyni azt az egészet, és ismét a jövőre
koncentrálni. Üres, tiszta lapot nyitunk, amire az új
kalandjainkat vezetjük majd. – Félretolta a főkönyveket. – Többé
nem tartozol nekem semmivel, Robert. Az adósságaidat
eltöröltük.
– Köszönöm – mondtam. – De...
– Mostantól ugyanolyan fizetést kapsz, mint Jenks vagy
bármely más vezető beosztású emberem. És hozzájuk hasonlóan
te is kapsz majd minden évben prémiumot, attól függően, hogy
milyen évet zárunk.
– Ez igazán nagylelkű. De...
Feltartotta a kezét.
– Azt akarod mondani, de te művész vagy. Tudom. És éppen
ez az, Robert, amiért olyan nagyra értékellek, és amiért azt
szeretném, hogy nálunk maradj. A többiek közül néhányan... –
elbiggyesztette az ajkát – Néhányan nem látják át az egész képet.
Vagy ha át is látják, nem értik a szépségét. Jenks, Latham,
Barlow... Néha kétlem, hogy megvan bennük az a képzelőerő,
ami egy ilyen cég előreviteléhez kell. Te és én, Robert, mi kerten
értjük, hogy az nem elég, ha van egy termék. Jövőkép is kell
hozzá.
– A politikai célokról van szó? A józanságról, a társadalmi
reformokról meg ilyesmikről?
Türelmetlen mozdulatot tett, mintha valami legyet akarna
elhessegetni.
– Részben. De azok apróhalak, Robert, túlságosan is aprók. A
művészet, az se nem erkölcsös, se nem erkölcstelen: önmagáért
létezik. így gondolod, nem? Na hát akkor. Ugyanez a helyzet az
üzlettel is. Üzlet magáért az üzletért! Miért is ne? Miért ne
lehetne egy vállalkozás célja a puszta léte, csak az, hogy
önmagában nagyszerű legyen; hogy örökké fennálljon, és
csodálják. S hogy ezen keresztül hasson az emberekre, a
gondolkodásukra, a munkájukra, az életükre... Idővel majd
meglátod, Robert. Meglátod, milyen csodás lehet ez a mi
vállalatunk.
Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit.
– Valóban – bólogattam udvariasan.
– Hadd fogalmazzak egyértelműen, Robert. Olyan pozíciót
ajánlok neked, melyben te lennél az egyik jobbkezem. Erre
igennel vagy nemmel szoktak felelni.
Egy pillanatig tétováztam, de igazából nem volt min
gondolkodni. Még mindig szükségem volt állásra, és nem volt
senki más, aki felvett volna, Pinker csodás jövőképeivel
kapcsolatban nem voltak illúzióim. Tulajdonképpen már semmi
mással kapcsolatban sem voltak illúzióim. Ez az ember egy
Napóleon volt, de piszok tehetséges, és igen jól fizetett.
– Örömmel elfogadom az ajánlatot – mondtam.
– Jó. Hát akkor ezt meg is beszéltük. És, Robert... Most már
igazán kiköltözhetnél a Castle Streetről. Abból, amit fizetek
neked, jobb szállásra is futja. És a lányomnak, úgy hallom,
hamarosan egyéb elfoglaltságai is lesznek, nem csak a kávé.

Ha Pinker úgy gondolta, arra kényszeríthet, hogy válasszak

őközötte és a lánya között, hát tévedett: Nem állt szándékomban
kiköltözni a Castle StreetrŐl addig, amíg az nem volt feltétlenül
szükséges, de mostanában alig találkoztam Emilyvel. Politikai
tevékenysége minden energiáját lekötötte.
 Ahogy a szüfrazsettek küzdelme egyre erőteljesebbé vált,
szervezetük is kezdett egyre autokratikusabb jelleget ölteni.
Korábban még volt alap-szabályzatuk és választott
tisztségviselőik, és kézfeltartásos szavazattal hoztak döntéseket.
Most az alapszabályzatot széttépték. „A vezetőknek vezetniük
kell, a közkatonáknak pedig parancsot végrehajtani – írta Mrs.
Pankhurst, az elnökük, vagy ahogyan újabban nevezte magát, »a
szüfrazsettsereg főparancsnoka«. – Nem kötelező csatlakozni
hozzánk, de akik csatlakoznak, azoknak katonaként kell jönniük,
készen arra, hogy hadrendben meneteljenek.”
– De ez nem pont az ellenkezője annak, amiben hiszel? –
kérdeztem Emilyt azon ritka alkalmak egyikén, amikor sikerült
leülnünk egy csésze kávé mellé. – Hogyan küzdhetsz a
demokráciáért egy olyan szervezetben, mely maga is kitiltja a
demokráciát a saját sorai közül?
– Az eredmény az, ami számít, nem a módszer. És különben is,
ahogyan Mrs. Pankhurst is mondta, én saját akaratomból
csatlakoztam.
Én úgy láttam, hogy a mozgalom céljai már fontosabbakká
váltak, mint az elvei. De hát ki voltam én, hogy ezt szóvá tegyem?
Mivel nekem sosem volt túl sok egyikből sem, nem voltam abban
a helyzetben, hogy ítélkezzem.
Ha Emily parancsot kapott, hogy egy bizonyos miniszternek
jelszavakat kiabáljon, akkor ő azt a parancsot végrehajtotta. Ha
parancsot kapott, hogy egy bizonyos körzetben röplapokat
kézbesítsen – végrehajtotta. Ha arra kapott parancsot, hogy az
East End munkásnegyedben egy gyár előtt beszédet tartson – azt
is végrehajtotta, bár a fáradozását záptojásesővel jutalmazták.
Ellenfeleik egyik módszere az volt, hogy egereket és
patkányokat engedtek az emelvényre, amikor egy szüfrazsett
beszélt, abban a reményben, hogy kislányos sikoltozást váltanak
ki belőle, és így a közönség majd hangos röhögésben tör ki. Ott
voltam az Exeter Hallban, amikor megpróbálták ezt a trükköt
eljátszani Emilyvel is. Ő azonban a zavar legkisebb jele nélkül
lehajolt, felemelte a körbe futkározó egeret, és magasra tartva,
hogy jól láthassa a közönség, így szólt:
– Valamikor én is ilyen kis egérke voltam. De most a
miniszterelnökünk, Asquith az egér. És nézzék! – mutatott a
színpadon keresztülszaladó nagy, szürke patkányra. – Ott szalad
Mr. Churchill! – Erre megéljenezték.
De aztán néhány perc múlva láttam, hogy megtántorodik.
Először a hőségnek tudtam be – zsúfolásig telve volt a terem;
minden gyűlésre zsúfolásig megteltek a termek azokban a
szenvedély fűtötte időkben. Emily a szervezőhöz fordult:
– Kaphatnék egy pohár vizet?
Nagyon elsápadt. Hoztak neki vizet, de ahogy átvette a
poharat, ismét megtántorodott, s egy kicsit le is öntötte a ruháját,
– Rosszul érzi magát? Nagyon sápadt... – suttogta neki aggódó
hangon a szervező.
– Egy kicsit szédülök...
Alighogy ezt kimondta, összeesett.
Lesegítették a színpadról. Körberohantam az oldalbejárathoz,
és egy széken ülve találtam rá – éppen legyezték.
– Csak a hőség tette – mondta, figyelmeztető pillantást
lövellve felém.
– Nagyon fülledt odabenn a levegő.
Nem vitatkoztam vele, de mindketten tudtuk, hogy terhes.

– Abbahagyod?
Megrázta a fejét.
– Nem tehetem.
– Ha így folytatod, még a végén kárt teszel magadban.
– Micsoda képtelenség, Robert. Több millió éve szülnek a nők,
és sokkal megerőltetőbb dolgokat is végig kellett csinálniuk a
terhesség alatt, mint egy-két beszéd megtartása. Ez csak egy ilyen
időszak. Azt mondják, pár hét után általában elmúlnak a
rosszullétek.
– Megmondtad már Arthurnak?
– Még nem. Dr. Mayhews-zal szinte biztos, hogy
megpróbálnak majd kórházba dugni. Így hát egyelőre nem kötöm
az orrukra.
– Egyáltalán nem örülök ennek.
– Nem hagyhatom most abba, Robert. Sorsdöntő fázisban
vagyunk. Még egy kis nyomás, és őszintén hiszem, hogy megtörik
a kormány ellenállása.
 Személy szerint én épp ellenkezőleg láttam – még egy kis
nyomás, és kifullad a szüfrazsettek mozgalma. De erről
hallgattam.
Tartózkodásomnak részben önző okai is voltak: tudtam, hogy
ha fény derül a terhességre, tiltakozása ellenére is kényszeríteni
fogják, hogy vonuljon vissza a politikától. És ha ez megtörténik,
akkor minden megváltozik. A Castle Street bezár majd, és ha
Emily egyszer anyává válik, akkor elkerülhetetlen, hogy feleség is
legyen. Olyan feleség, amilyenre a férje vágyik.

Újonnan szerzett vagyonommal bevonultam a Sothebys-hez, és

vettem néhány szép rajzot egy reneszánsz mester alkotásai közül,
többek között egy olasz lány portréját, ami Fikrére emlékeztetett,
Castle Street-i szállásomat török szőnyegekkel borítottam, az
asztalomat gyönyörű, ezüst gyertyatartókkal ékesítettem, és
ismét törzsvevője lettem a Liberty áruház drágább részlegeinek.
Úgy tűnt, végre beállt a rendes kerékvágásba az életem.
Kávékereskedő voltam, bérmunkás, London legnagyobb
vállalkozásának alkalmazottja. Vigaszt a művészetek és az
élvezetek nyújthattak.

Azt is észrevettem, hogy akkoriban sötétebb hangszínre váltottak

a Castle kávé hirdetései. A korábbi poszterek mosolygó,
készséges női figurái mellett egyre gyakrabban ábrázoltak egy
újfajta feleségtípust: a lázadozó nőt, aki megkapja jogos jutalmát.
A képeken azokat a nőket, akik valamiért nem Castle kávét
szolgáltak fel a férjüknek, megdorgálták, testileg megfenyítették,
és egyszer olyat is láttam, hogy a férj, aki a kávé kiválasztásában,
csakúgy, mint minden másban, teljes engedelmességet kívánt, a
nem megfelelő folyadékot a vétket elkövető feleség fejére öntötte.
Az olyan szövegeket, mint „A jó kávé a férj joga: a feleség
kötelessége azt felszolgálni. Ne hagyja, hogy a női garasoskodás
áldozatává váljék!”, egy új szlogen követte: „A férj háza az ő
vára – Castle!” Sőt, olyan poszter is volt, amely a kezében egy
táblát tartó nőt ábrázolt – egyértelműen egy szüfrazsettet, aki a
férjét hátrahagyva felvonulni készül –, a következő felirattal: „Ki
az úr a házban? Férjek, ne hagyjátok magatokat! Ha nem
kaptok Castle kávét, biztos, hogy más hordja ott a nadrágot!”
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nagy ütközet van itt készülőben.

Hetvennyolc

Keserű – ez az íz csak bizonyos fokig kívánatos.

Nemzetközi Kávészövetkezet: A kávé érzékszervi értékelése

Megkezdődött az éves brazil termésjelentést megelőző

találgatások időszaka. Képtelen szóbeszédek röpködtek a tőzsdén
– hogy a számok katasztrofálisak lesznek, hogy a számok
döbbenetesek lesznek, hogy fagy, betegség, politika vagy háború
fogja befolyásolni a termést. Egyszer kitört a hirtelen pánik, mert
az a hír érkezett, hogy Brazília elnöke szívrohamot kapott:
azonnal két centtel nőtt zsákonként az ár, ami közbelépésre
kényszerítette a brazilokat, még mielőtt kiderült volna, hogy a
híresztelés megalapozatlan.
Pinker mindezt derűsen szemlélte.
– Ezek csak kapálódzások, Robert. A kereskedők jól tudják,
hogy tarthatatlan a helyzet, csak arra várnak, hogy megmondják
nekik, merre szaladjanak. És ez mind csak a mi malmunkra
hajtja a vizet.
– Néhány újságíró barátom azt kérdezi, vajon fordulni fog-e a
piac?
– Valóban? – Pinker elgondolkodott. – Nos, mondd meg
nekik... Mondd meg, hogy úgy gondolod, esni fog az ár, de
egyelőre nem árulhatod el, miért. És Robert... esetleg
elmagyarázhatnád nekik, hogyan működik a rövid pozíció a
tőzsdén.
– De ha ezt teszem, nem arra ösztönözzük őket, hogy saját
kockázatra befektessenek? Mi van, ha tévedünk?
– Nem fogunk tévedni. Amúgy pedig nem árt, ha személyes
érdek is vezeti őket.
 Pinker egyre több időt töltött a bankáraival bezárkózva, de
most már egy új embertípussal is találkozgatott: divatos szabású,
kockás öltönyöket viselő, nagyhangú, magabiztos
fiatalemberekkel.
– Spekulánsok – jelentette ki Jenks rosszalló szippantással, –
Felismertem az egyiket. A Walkert. Azt mondják, nagyon befutott
ember a Cityben. Úgy tudom, valutákkal kereskedik.
– És ez mit jelent?
Jenks megvonta a vállát.
– Majd megmondja az öreg, ha jónak tartja.
Pinker az időjárás-jelentéseket és egyéb rejtélyes irományokat
is nagy figyelemmel bújta. Egyik nap az asztalán Moore
Almanachját láttam. A margók tele voltak furcsa
megjegyzésekkel és firkálmányokkal, amik ugyanolyan könnyen
lehettek algebrai rövidítések, mint csillagászati jelek.
– Tervezünk még egy felvonulást – mondta Emily. – Ez
minden eddiginél nagyobb lesz, mert az összes választójogi
szervezet összefog a szervezésben. Egymillió embert kívánnak
megmozgatni, hogy megtöltsük az utcákat a Hyde Parktól
egészen Westminsterig.
– És nyilván te is el akarsz menni, függetlenül az állapotodtól.
– Természetesen.
– Észre sem fogják venni, ha egy ember nincs ott.
– Ha mindenki így gondolkodna, nem lenne az Ügy. Robert,
sokan hihetetlen áldozatot hoznak, hogy ott lehessenek a
felvonuláson: szolgálók, akik elveszíthetik állásukat, feleségek,
akikre verés vár otthon. A legkevesebb, amit tehetek, hogy
mellettük megyek.
– Akkor hadd menjek el helyetted.
– Micsoda?!
– Ha beleegyezel, hogy biztonságban otthon maradsz,
elmegyek én a felvonulásra. És ha ragaszkodsz hozzá, hogy
menjél, akkor én nem megyek. így a létszám mindig ugyanaz.
– Hát tényleg nem érted, miért nem lenne a dolog ugyanaz? –
kérdezte.
Megvontam a vállam. – Nem igazán.
– Mi nem egyszerűen bábuk vagyunk, akiknek csak a létszáma
a fontos. Hangok vagyunk, emberek, akiket meg kell hallani. –
Egy pillanatig kétségbeesetten bámult rám. – Robert, ez így nem
mehet tovább.
– Miről beszélsz?
Halkan folytatta. – Amióta visszajöttél Afrikából,
megváltoztál.
– Felnőttem.
– Lehet. De cinikus is lettél, meg keserű. Mi történt azzal a
vidám, bohókás, nagyszájú fiúval, akit az apám a Café Royalban
talált?
– Szerelmes lett – mondtam. – Kétszer. És mind a kétszer
későn vette észre, hogy mekkora hülyét csinált magából.
Emily visszafojtotta a lélegzetét.
– Lehet, hogy igaza van a férjemnek. Talán mégis jobb, ha
nem találkozunk ennyit. Nem lehet könnyű neked sem.
– Nem tudok lemondani rólad – mondtam tömören. – A
másiktól már megszabadultam, de tőled sohasem szabadulhatok
meg. Bosszant, hogy így van, de nem tudok változtatni rajta.
– Ha tényleg ennyire boldogtalanná teszlek, akkor jobb, ha
elmégy. – Valahogy elmélyült a hangja. Ránéztem, A szeme
sarkában csillogott valami. – Biztosan a gyerek – szipogta. –
Könnyen elsírom magam tőle.
Tényleg sírt. Nem vitatkozhattam vele. De úgy sem
maradhatott minden, ahogy volt. Emilynek igaza volt: a helyzet
kezdett lehetedenné válni.

A Narrow Streeten a raktárból zsákokat kihordó

rakodómunkások látványa fogadott.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Jenkset.
– Eladjuk a készleteinket – mondta szárazon.
– Micsoda? Az összeset? Miért?
– Nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy erről
tájékoztassanak. Talán neked többet is elmond majd.
– Ah, Robert! – kiáltott oda Pinker, miután észrevett. – Gyere,
indulunk Plymouth-ba. Csak mi ketten. Egy óra múlva megy a
vonat.
– Rendben. De miért Plymouth-ba?
– Találkozunk egy barátunkkal. Ne aggódj, idővel mindenre
fény derül.
Az első osztályon ültünk, és figyeltük az ablakon túl elsuhanó
tájat. Pinker szokatlanul hallgatag volt. Azokban az időkben már
kevesebb volt a rögtönzött előadás, és azt is megfigyeltem, hogy
nyugodtabban viselkedett, amikor mozgásban volt – mintha a
vonat száguldó tempója valahogy csillapította volna saját
nyughatatlan tettvágyát.
Elővettem egy könyvet.
– Mit olvasol?
– Freudot. Elég érdekes, bár néha nem lehet tudni, hogy hová
akar kilyukadni.
– És mi a témája?
– Leginkább az álmok. – De aztán, valamiért, rosszmájúan
hozzátettem: – Bár ebben a fejezetben éppen apa és leánya
kapcsolatával foglalkozik.
Pinker halványan elmosolyodott.
– Meglep, hogy egyetlen fejezetben össze tudja foglalni.

– A birkákat figyelem, Robert – mondta egy kicsivel később,

kifelé nézve az ablakon. – Nagyon érdekes: amikor elmegy
mellettük a vonat, megijednek, de mindig ugyanabba az irányba
futnak, amerre a vonat is megy, bár logikusabb volna az
ellenkező irányba szaladni. Onnan futnak ugyanis, ahol a vonat
volt, nem pedig oda, ahová megy. Képtelenek a vonat mozgását
figyelembe venni.
– Hát, elvégre csak birkák – mondtam, nem egészen értve, mit
is akar ezzel mondani.
– Mindannyian birkák vagyunk. Kivéve, akik úgy döntenek,
hogy nem lesznek azok – motyogta az ablaküvegnek.

Bizonyára elszunyókáltam egy kicsit. Amikor kinyitottam a

szememet, éppen rám bámult.
– Amikor üzletet kötünk a tőzsdén, minden alkalommal
haszonra teszünk szert – mondta halkan, mintha csak folytatna
egy beszélgetést, aminek lemaradtam az elejéről. – De nemcsak
erről van szó. Minden alkalommal, amikor a brazilok kénytelenek
közbelépni, és még több kávét felvásárolni, el kell raktározniuk az
árut, ami költséggel jár. így hát minél több a mi hasznunk, annál
nagyobb a rájuk nehezedő nyomás. Most aztán végképp nem
hiányzik nekik egy jó termés, hiszen nem tudják tárolni már az
előző évek során felhalmozódott felesleget sem. Egy jó kiadós
fagy megmenthette volna őket, de hát nem voltak fagyok. –
Megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy ez véletlenül alakult
így. Tényleg nem. De mi ennek a neve? Mi rá a megfelelő szó?
Bólogattam, de Pinker nem mondott többet, én meg
hamarosan visz-szaaludtam.

Buckley-nál, egy Plymouth melletti kis állomáson autó várt

bennünket. Az ajtókon kis monogram díszelgett, egy címerszerű
H betű. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hol is láttam korábban.
Aztán rájöttem. Ugyanaz a jel volt, amit a fazendán láttam
Brazíliában.
– Ez Howell monogramja – mondtam meglepődve.
Pinker bólintott.
– Az ő angliai házába megyünk. Mindketten úgy gondoltuk,
nem akkora feltűnés itt találkoznunk, mint Londonban.
Howell angliai otthona egy Erzsébet királynő korából
származó urasági kastély volt. A hosszú kocsifelhajtó mindkét
oldalán birkák legelésztek; a házat körülvevő parkos terület fáin
át a távolban néha fel-fel-villant a tenger. Kertészek
szorgoskodtak, éppen a sövényt nyírták, és egy vadőr, zsebében
kis terrierrel, hóna alatt puskával, lekapta fejéről a sapkáját,
ahogy elrobogtunk mellette.
– Szép birtok – jegyezte meg Pinker. – Sir William sokra vitte.
– Magának még nem jutott eszébe, hogy szerezzen valahol egy
ilyet? – Azt már nem kellett megkérdeznem, hogy vajon volna-e
rá elég pénze.
– Ez nem az én ízlésvilágom. Óh! Itt is van a házigazdánk.
Kijött elénk.
Vagy fél óra hosszára bezárkóztak a szalonba, és engem csak
azután hívtak be. Körülöttük papírok hevertek; ahogy néztem,
különféle jogi dokumentumok.
– Gyere be, Robert, ülj le ide te is. Sir William ajándékot
hozott nekünk. – Pinker feltartott egy nagy borítékot. – Nézd
meg közelebbről.
 Kicsúsztattam a borítékból a papírlapokat, és átfutottam őket.
Először nem nagyon értettem, mi az. Idegen nevek listája,
mellettük egy szám, a lap alján pedig különböző összegek.
– Ezek az idei év termésjelentései Brazília ötven legnagyobb
ültetvényéről – magyarázta Sir William.
– Hogy a csudában szerezte meg ezeket?
– Ezt a kérdést jobb nem firtatni – mondta mosolyogva. – És
semmi esetre sem szabad megválaszolni.
Még egyszer megnéztem a számokat.
– De hát csak ez itt több, mint Brazília egész évi termése.
– Ötvenmillió zsák – erősítette meg Pinker. – Miközben a
brazil kormány csak harmincmilliót vall be.
– És mi történt a többivel? Megsemmisítették?
Sir William megrázta a fejét.
– Ez egy könyvelési trükk. Pontosabban trükksorozat. Hamis
adatokat építettek be a selejtet illetően, néhány birtokot
leminősítettek, olyan veszteségeket kreáltak, amelyek a
valóságban nem következtek be – röviden, mindent megtettek,
hogy úgy nézzen ki, kevesebb kávét termesztenek, mint amennyit
valójában.
Nem kellett rákérdeznem, miért is csinálják ezt.
– Ha ez kiderülne a tőzsdén...
– Pontosan – mondta Pinker. – Robert, azt hiszem, ideje
megint elmenned ebédelni egy-két újságíró barátoddal.
Vigyáznunk kell az időzítéssel: a híreknek a jövő hét elejétől kell
megjelenniük. De nem egyszerre ám, csak csöpögtetve. Pánikot
akarunk kelteni, és a befektetők mindig jobban pánikolnak,
amikor tudják, hogy nincs minden tényadat a birtokukban.
– És pontosak ezek a számok?
Howell megvonta a vállát.
– A mi céljainknak megfelelnek. De még egy alaposabb
vizsgálatot is elbírnak.
– Csak annyit szabad mondanod, Robert, hogy nagy botrány
készül – folytatta Pinker. – Aztán, amikor az Alsóházban
megszületik az állásfoglalás jövő szerdán...
– Honnan lehet tudni, hogy akkor állásfoglalás fog születni?
– Mert tudom, hogy ki fogja megtenni, és miért. De ez még
csak a kezdet. A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium vizsgálatot
fog kezdeményezni, és a monopóliumügyi bizottság szankciókat
fog indítványozni Brazília ellen...
Az agyam most már gyorsan forgott.
– A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium... Ez Arthur Brewer
minisztériuma, igaz? És annak a bizottságnak ő az elnöke,
Pinker szeme csillogott. – Mit ér, ha van egy kormánytag
vejem, de nem tudom őt ellátni a nemzeti érdekeket érintő
információkkal? De még így sem fogjuk nyilvánosságra hozni a
számokat – legalábbis nem mindet. Az egyes újságoknak más és
más részleteket kell beadagolnod, hogy senki se lássa át teljesen
az egészet. Mindenki találgatni, spekulálni fog, és a spekuláció
spekulációt szül majd...
– A piac meg fog bolondulni.
– A piac fel fogja ismerni az igazságot. Például azt, hogy
túlságosan bizakodó volt. Csütörtökön a brazilok is
nyilvánosságra hozzák majd a számaikat. És azok a számok,
ebben biztosak lehetünk, megint csak kitalációk lesznek, A
valóság durva alulbecslése. A különbség most csak az, hogy
ezúttal ezt az emberek is átlátják. – Keresztbe rakta a lábát, és
hátradőlt a székében. – Eljött a pillanat, Robert. Hét éve várok
erre.
Teljesen nyugodt volt; mindketten azok voltak. Ekkor értettem
meg, hogy minden, amit eddig tett – a spekulációk, az új
pénzügyi technikák elsajátítása, Howell megkeresése, de még az
én újságíró barátaim beoltása is mind egy körültekintő
tervezésnek az eredménye, és mind ezt az egy célt szolgálta. Amit
a piac és jómagam is irányváltoztatásnak véltünk, az valójában
nem volt más, mint a legszörnyűbb, kérlelhetetlen türelem.
Sir Williamhez fordultam. – Ha a piac összeomlik, akkor maga
is tönkremegy.
– Régebben én is így gondoltam – mondta csendesen. – Mint
az összes többi idióta termelő a világon, én is azt hittem, hogy
szükségünk van az ártámogatásra. De ez nem így van. A többiek,
a kevésbé termelékeny termelők fognak először a falnak menni.
Amikor véget ér ez az egész, és újra beáll az ár, az én ültetvényem
továbbra is nyereséges lesz. Hektáronként számítva talán
valamivel kisebb lesz a haszon, de még mindig komoly összeg, ha
az egész vállalkozást nézzük. – Pinker felé intett a fejével. – A
munkáltatója volt az, aki kiszámította az egészet.
– Ezt küldte hát önnek – mondtam. – Ez volt abban a
levélben. Számítások.
– Miért kellene Sir William erőfeszítéseiből a nála
sikertelenebb gazdáknak profitálniuk? – tette föl a nagy kérdést
Pinker.
Howell bólintott.
– Sokkal egyszerűbb lesz az élet, ha csak a nagy fazendák
maradnak. Mi üzletelhetünk egymás között, és a Sáo Paulóban
ülő piócák, akik csak a vérünket szívják, gondoskodhatnak
magukról a változatosság kedvéért.
– Kevesebb számú nagyobb cég jelenti a jövőt – tette hozzá
Pinker. – Ebben biztos vagyok.
– És mi lesz a kisebb termelőkkel? – kérdeztem lassan. – Mi
lesz a legkisebbekkel? Akiket húsz éven át arra biztattak, hogy
ültessenek kávét, s hogy kiirtsák a földjeikről a
tápláléknövényeket annak a cserjének a kedvéért, amelynek
termését csak eladással hasznosíthatják? Ilyenek nyilván több
millióan vannak világszerte. Mi lesz velük?
Mindketten üres tekintettel bámultak rám.
– Éhezni fognak – folytattam. – Lesz, aki meg is hal.
– Robert – mondta Pinker könnyedén. – Ez egy... ez egy nagy
vállalkozás, amit beindítottunk. Ahogy egy generációval ezelőtt a
haladó jövőképpel rendelkező, tettrekész britek felszabadították a
rabszolgákat, most nekünk adatik meg a lehetőség, hogy
felszabadítsuk a piacot az idegen befolyás fojtogató kényszerei
alól. Azok az emberek, akikről te beszélsz, jobb
haszonnövényeket találnak majd, hatékonyabb megélhetési
módot. Jól fognak élni, virágozni fog a gazdaságuk. Egy
mesterséges piac lehetetlen megszorításai alól felszabadulva új
ágazatok, új vállalkozások felé fordulnak majd, melyek közül lesz,
amelyik elbukik, de lesz olyan is, amelyik oly mértékben fogja
átalakítani és gazdagítani országukat, amilyenre a kávé sohasem
lenne képes. Gondolj csak arra, mit mondott Darwin: a fejlődés
elkerülheteden. És mi – mi hárman, most, ebben a szobában –
abban a megtiszteltetésben részesülünk, hogy ennek a
fejlődésnek az eszközei lehetünk.
 – Volt idő, amikor talán bevettem volna ezt a sületlenséget –
mondtam. – De most már nem.
Pinker sóhajtott egyet.
– Egy vagyont kereshet, amikor végbemegy ez a piacigazítás –
vetette oda Sir Wiíliam foghegyről. „Piacigazítás”... Feltűnt a
szóválasztása, amivel nagyon ügyesen utalt az általuk eltervezett
lépések elvitathatatlan helyességére. – Az egész világon csak egy
maroknyi ember tudja azt, amit most már maga is tud. Ha
holnap jegyezne néhány rövid pozíciót...
Pinker figyelmeztető pillantást vetett feléje.
– Nem csak a pénzről van szó. Gondolj bele, Robert, micsoda
lehetőséget jelenthet ez számodra. Gondolj bele, micsoda
tiszteletet vívhatnál ki magadnak ezzel a Cityben! Sir William és
én... Szóval, mi már öregek vagyunk. A mi időnk hamarosan
lejár, és új generációk törnek majd előre. Miért ne lehetnél te is
közöttük? Megvan hozzá a képességed, ezt tudom jól. Olyan vagy,
mint mi ketten: átlátod, hogy néha szükség van merész
húzásokra, nagy döntésekre. Persze, fiatal vagy, és néha
tévedhesz bizonyos dolgokat illetően, de mi ott állnánk mögötted,
hogy a helyes irányba tereljünk; kihasználhatnád a mi irányító
kezünk nyújtotta lehetőségeket, de te magad hoznád meg
döntéseidet, indulnál új kalandokra...
– És ott vannak még a befektetők – mondtam. – Az a sok
ember, aki megtakarításait kávékötvényekbe fektette. Ők is
elveszítenék mindenüket.
– A spekuláció kockázattal jár. Elég jól kerestek rajtunk a
múltban – vonta meg a vállát Pinker. – Most nem ők a fontosak
számomra, hanem te.
Várakozástelin néztek rám. Egy pillanatra eszembe ötlött,
hogy pont olyanok, mint két fogait vicsorító, vén eb, akik csak azt
várják, hogy a hátamra forduljak, és felkínáljam nekik a
nyakamat.
Eszembe jutott Emily, aki kész volt szembeszállni a saját
férjével is, hogy azt cselekedhesse, ami szerinte helyes. Eszembe
jutott Fikre, akit úgy adtak-vettek, mint egy zsák babot, pusztán
csalt az alapján, hogy hol és minek született. És eszembe jutottak
az afrikai falum lakói – az én „törzsi korosztályom” –, akik
óvatosan, maréknyi mennyiségekben szedik a kávébogyókat az
abesszíniái magasföldek felhőburkolta erdőiben. Azt a kávét, ami
nemsokára szinte teljesen értéktelen lesz.
– Nem tudok segíteni – mondtam.
– Nem tud megakadályozni bennünket – mondta Sir William.
– Talán nem. De közreműködő sem leszek. – Azzal felálltam és
kimentem a szobából.

Hetvenkilenc

Visszagyalogoltam az állomásra, végig azon a hosszú, elegáns

kocsifelhajtón, el a legelésző juhok, a kertészek és a vadőrök
mellett – át azon az idilli angol tájon, melyért százezernyi dél-
amerikai paraszt fizetett a véres verejtékével. A visszajegyem
Pinkernél maradt: harmadosztályon utaztam vissza Londonba,
olcsó cigarettát szívó emberek között, olyan üléseken, melyektől
szénporos lett a finom öltönyöm.

Pinker nagyon egyszerűen megvalósítható tervet eszelt ki. A

tőzsde nyelvén szólva rövid pozíciókat vett fel. Nemcsak a
tulajdonában lévő kávét adja majd el, hanem azt a kávét is, ami
még nem is az övé – jövőbeli szállításokra vonatkozó
szerződéseket kötve, abban a reményben, hogy addigra
csökkenni fog az ár, és jóval olcsóbban visszavásárolhatja majd a
kávét, mint amennyiért eladta.
De a rövid pozíció nem egyszerű találgatás a piac
mozgásirányát illetően. Megfelelően nagy mennyiségben a rövid
pozíciós eladás maga is túlkínálatot eredményez, aminek
következtében további nyomás nehezedik az árra. A túlkínálat
természetesen nem valós – inkább a túlkínálatra való
számításról van itt szó: nincs több kávé a világon, de hirtelen
többen kívánják azt eladni, mint megvásárolni, és a kereskedők,
akik elvégre maguk is tartoznak, elfogadnak bármilyen ajánlatot,
csak hogy lezárják üzleteiket, azaz egyenesbe hozzák a
főkönyveiket.
 Ha ehhez a nyomáshoz más is társul – például a tőzsdei pánik,
amikor az egyszerű befektetők is eladni igyekeznek –, akkor még
a kormány sem tud annyit felvásárolni, hogy képes legyen
fenntartani az árszintet. Pinker tönkreteszi a brazil gazdaságot,
meg minden más olyan országét, amely kellően bolond volt
ahhoz, hogy Brazíliához csatlakozzon. A világpiaci ár pedig,
vagyis az az ár, amennyiért a kávét Ausztráliától Amszterdamig
árusítják, a padlóig fog zuhanni.
Sejtettem, hogy volt itt ezenkívül még más is. Azok a
valutaspekulánsok és a többiek a Cityben mind benne lesznek
valahogyan: kétségkívül voltak itt még származékok, úgynevezett
swap6ky más határidős befektetések, kölcsönök és egyéb
áttételes szerződések – a modern pénzügyi világ teljes arzenálja
felvonult erre a kis csatatérre –, de lényegében olyan szépségesen
egyszerű volt az egész, mint egy pókerjátszma. Pinker és
szövetségesei olyan kávét fognak árusítani, ami nincs a
tulajdonukban. A brazil kormány olyan kávét fog vásárolni, ami
nem kell neki. A végén az nyer, akinek vastagabb kötélből fonták
az idegeit.

A Castle Streeten ott találtam Emilyt, amint éppen egy

transzparenst készített.
– Az apád a piac bedöntésén munkálkodik – közöltem vele
kurtán. – Összefogott Sir William Howell-lel. A férjed is benne
van. Arra szövetkeztek, hogy pánikot keltenek a tőzsdén.
– Ugyan miért tennének ilyesmit? – kérdezte nyugodtan, a
transzparenst a tartórudhoz kötözve.
– Egy vagyont fognak keresni. Mindegyikük. De hogy őszinte
legyek, szerintem ez csak az egyik ok. Az apádnak az a
rögeszméje, hogy nyomot akar hagyni a történelemben: nem
érdekli, hogyan, csak ez sikerüljön neki. Olyan ez, mint valami
megszállottság. Hogy rombol-e vagy teremt, jót tesz-e vagy
rosszat, nyer-e vagy veszít – nem hiszem, hogy számit neki,
addig, amíg elmondhatja, hogy Pinker áll a dolog mögött.
Elkezdett kiabálni velem. – Ez nem lehet igaz! Ez teljes
képtelenség!
– Valóban? Amikor téged megismertelek, az apád a józanság
és az önmegtartóztatás mellett szónokolt. De hogyan fogja az ár
összeomlása segíteni azt az ügyet? Utána meg Afrikáról beszélt,
arról, hogy miképpen vezeti majd el a kávé a vadakat Istenhez.
De mikor hallottál tőle ilyesmit utoljára? Ezek mind csak légből
kapott, habókos ötletek voltak, amik csak addig kellettek, amíg
valamiféle lendületet tudott meríteni belőlük. Az apád mindig
csak önmagában hitt, semmi másban.
– Ne vetítsd ki rá a saját bűneidet, Robert – mondta dühösen.
Sóhajtottam egyet.
– Emily, tudom, hogy nem voltam nagy hasznára a világnak.
De én nem is ártottam neki. Amit apádék most terveznek, az egy
szörnyűség. Elképesztő, sosem látott nyomort és szenvedést fog
előidézni.
– A piacnak szabadnak kell lennie – mondta csökönyösen. –
Ha nem az apám, akkor majd megteszi valaki más.
– A szabadságba belefér mások életének a tönkretétele is?
Vagy éppen másoknak a kihasználása?
– Hogy merészeled, Robert? – vágott oda. – Csak azért, mert
te magad nem értél el semmit, most megpróbálod rossz fényben
feltüntetni őt. Tudom, hogy miben mesterkedsz. Hogy miért
próbálod őt előttem befeketíteni.
– Miről beszélsz?
– Mindig is féltékeny voltál arra, hogy én milyen nagyra
tartom az apámat...
Veszekedni kezdtünk. Nem vitatkozni, hanem veszekedni:
mindketten olyanokat mondtunk, amellyel bántani akartuk a
másikat. Én a fejéhez vágtam, hogy csak azért tudja ezt a politikai
kampányolást csinálni, mert a mások szenvedésén keresett pénze
lehetővé teszi számára az efféle passziókat is. Ő erre azzal vágott
vissza, hogy én tulajdonképpen még az apja cipőpucolója sem
lehetnék. Aztán Freudnak a nőkre vonatkozó egyes
megállapításaival is sértegettem őt. De valószínűleg az bántotta a
legjobban, hogy az apját erkölcstelenséggel vádoltam. Hogy azt
állítottam, mindenféle morális megfontolás és gátlás nélkül
cselekszik.
– Ilyet hallani sem akarok, megértetted? Az apám nagyszerű
ember, zseniális...
– Nem tagadom a zsenialitását...
 – És igenis van benne emberség. Tudom, hogy van. Mert ha
nem volna... – azzal kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót.
Majd visszajön, gondoltam.
De nem számoltam a makacsságával.

Pinker, ahogy Jenkstől később megtudtam, kivonulásom után

visszament a Narrow Streetre, mintha mi sem történt volna.
Átadta Howell számadatait Jenksnek, és utasította őt, hogy hívja
fel az újságokat helyettem. Az újságírók örömmel tettek eleget a
kérésének; sok esetben vásároltak már ők maguk is, épp az én
tanácsomra, rövid pozíciókat, és most szívesen vettek részt a piac
összeomlását elősegítő információk megszellőz-tetősében. Hogy
valósak voltak-e Howell számadatai? Minél többet gondolkodtam
róla, annál jobban kételkedtem benne – de ahogyan ő maga
mondta, annyi vizsgálatot, amennyire feltétlenül szükség volt,
elbírtak.
Jenks azt is elmondta, hogy amikor Pinker végzett az
irodában, lement a raktárba. A raktár addigra már teljesen üres
volt – minden egyes zsák, a legutolsó kávészemig be volt már
vetve a csatába. Belépett a hatalmas, kongó terembe, és
elkiáltotta magát: – Jenks!
– Itt vagyok, uram.
– Adja el ezeket, jó? Adja el mindet!
– De hát mit adjak el, uram?
– Ezt itt, mind! – Pinker széttárta karját, és forgó
mozdulatával felölelt minden egyes üres sarkot.
– De hát itt semmi sincs, uram.
– Hát nem látja őket? A láthatatlan áru! A feltételezett készlet!
Minden szerződést és kötvényt, a legutolsó kölcsönvett centet is,
minden kötelezettséget, amit bevállaltunk. Adja el mindet!

A felvonulás napján esett. Nem könnyű tavaszi eső, hanem

özönvízszerű áradat, ami nagyon ritkán fordul elő Angliában.
Olyan erőteljes zuhatag, mintha az istenek öntöttek volna
dézsaszám üveggolyókat a londoni utcákra. Az egész
Westminster bűzös, saras ingovánnyá változott. Az ázott nők
ennek ellenére elindultak, hosszú, tömött sorokban, de mindenki
behúzott nyakkal, lehajtott fejjel caplatott. Ilyen körülmények
között a barátok hamar elveszítették egymást, és az eső zajától
még kiáltásaik sem hallatszottak. Nem törődtek a felvonulók
semmivel, csak a tocsogó, cuppogó sárral a lábuk alatt.
Fél háromkor az Alsóházban felállt Arthur Brewer, hogy
kérdést tegyen fel. A kezében tartotta Sir William termésadatait.
Állítólag még a Parlament üléstermébe is annyira behallatszott az
eső zaja, hogy Brewernek kiabálva kellett beszélnie, mert
különben nem értették volna meg. Amikor az előcsarnokban
tanyázó újságírók rájöttek, miről beszél, hogy a kósza híreket
megerősítették, a telefonokhoz rohantak, utána pedig kifelé, az
utcára... A képviselő urak közül azok, akik kávékötvényekbe
fektettek, szintén igyekeztek elérni brókerjeiket; amikor ez nem
sikerült nekik, ők is csatlakoztak a kifelé áramló tömeghez.
Pinker pánikot akart előidézni, de azt még ő maga sem sejthette,
hogy ez a pánik ilyen futótűzként fog terjedni.
Emilynek nem lett volna szabad elmennie a demonstrációra.
Ezzel mindenki egyetértett – utólag. Amikor összeesett, eleinte
senki nem vette észre: a felvonulók mind bukdácsoltak, csúsztak,
botladoztak a sáros cipőikben és alsószoknyáikban, és az utcákon
torlódások alakultak ki. Nagy volt a fejetlenség.
Ha jobban vigyáz, talán nem veszítette volna el a gyereket. De
hát ezt nem tudhatjuk...

A Castle Streeten figyeltem, hogyan változik az idő naposról

viharosra – figyeltem a város fölött gyülekező fekete felhőket:
színük a sötétebb pörköléséi kávéhoz hasonlított. Lehet, hogy ez
most túlzásnak hangzik, de amikor megindult a zuhatag, először
az volt a benyomásom, hogy nem is eső, hanem kávészemek
hullanak az égből, elárasztva mindannyiunkat.
Nem kívántam szemtanúja lenni Pinker diadalának a tőzsdén,
de az importőrünk, Furbank elment. Később elmesélte nekem,
hogy amikor az egész véget ért, amikor a brazil kormány végül
beismerte a vereségét, és az árakat jelző számok szabadesésbe
kezdtek, ő erősen figyelte Pinker arcát. Arra számított, hogy a
kereskedő ujjongani fog. De Pinker arcán nem látszott semmi,
mondta Furbank, csak hipnotikus, csendes koncentráció, ahogy a
számok zuhanását konstatálta – mintha egyfajta révületbe esett
volna.
 A karzaton valami hang szaladt végig. Akik vagyonokat
kerestek, nem pedig veszítettek, vagyis azok, akik jól látták előre,
hogy merre mozdul majd az ár, tapsoltak. Állva ünnepelték
Pinker nagy húzását. De Ő mintha ezt sem hallotta volna.
Intenzív, vibráló figyelmét a földszinti táblákra összpontosította.

Nyolcvan

„Kátrányos” – ízhiba, mely a kávénak kellemetlen, égett

jelleget kölcsönöz.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Elállt az eső. Amikor Furbankkal átkeltünk a Tower hídon,

láttuk, hogy a Hays mólóknál kirakodnak a hajókból. De a
rakodómunkások furcsa módon most nem vitték be a
kávészsákokat a raktárba, hanem óriási hegyeket raktak belőlük
az épületek előtt.
– Ezek mit csinálnak? – bámult Furbank meglepetten.
– Nem tudom biztosan. – Miközben néztük, füstcsíkot láttunk
emelkedni a halom túlsó oldala felől.
– Felgyújtják. Nézze! – A zsákhegyet valószínűleg
petróleummal locsolták le: a lángok pillanatok alatt
körbefútottak rajta, mint valami óriási karácsonyi pudingon. –
De miért égetik el?
A hányinger kerülgetett, amikor rádöbbentem, hogy mi
történt.
– Az új ár... Nem éri meg a raktározási költséget. Olcsóbb
elégetni, és a hajókat más áruk számára felszabadítani. –
Végignéztem a folyó mentén. A többi rakpart, a Butlers, a St.
Katharines Dock, a Bramah, de még a Canary irányából is
hasonló füstoszlopok kanyarogtak az ég felé. A szél kávészagot
hozott: az a kesernyés, szédítő aroma, amiről mindig Pinker
raktárának pörkölőüstjei jutottak eszembe, most vékony, illatos
ködtakaróként terült el London fölött.
 – El fogják égetni az egészet – mondtam álmélkodva.
De nem csak Londonban történt így. Hasonló máglyákat
gyújtottak Európa-szerte. És Dél-Amerikában is, ahogy a
kormányok meghódoltak az elkerülhetetlen előtt, és tömeges
kávéégetést rendeltek el az olyan ültetvényeken, amelyek
nyilvánvalóan veszteségesek voltak. A parasztok csak álltak és
néztek tehetedenül.
Brazíliában egy újságíró egy repülőgép belsejében is érezte az
égő kávé szagát, majdnem fél mérfölddel a föld felett. A
kávémáglyák füstje hatalmas felhőkké állt össze, mely beszorult a
hegyek közé, és amikor végül eleredt az eső, az égből hulló víznek
még mindig kávéíze volt.

Sohasem fogom elfelejteni azt a szagot, azokat a napokat.

Órákon keresztül Kelet-London utcáit róttam – képtelen voltam
elszakadni onnan. Olyan volt, mint valami rémálom. Csodálatos
gyümölcsös és citrusaromák, faföst és cserzett bőrszag töltötte
meg a levegőt. A tüdőm annyira megtelt vele, hogy egy idő után
már nem is éreztem. Aztán a szél megtréfált, egy újabb fuvallat
elhessentette a szagot, kitisztította a szájpadlásomat, majd újra
elárasztotta minden érzékszervemet a pörkölődő kávé szagával.
És az illat mögött ott húzódott valami sötétebb és keserűbb,
ahogy a kávészemek pörköltről égettre, égettről szenesre
változtak – ropogtak, izzottak, összeolvadtak, mint a forró
parázs.
Éreztem brazil, venezuelai, kenyai, jamaicai kávét, sőt még
mokkát is füstté válni azokban a tüzekben. Millió csésze kávé,
elégetve, mintha valami szörnyű, újfajta istennek felajánlott
áldozat volna.

Etiópiában, amikor próbáltam egy keveset gallául tanulni, a

falubeli gyerekek tanítottak nekem néhány mesét. Az egyik a
kávé eredetéről szólt – nem az a kényelmes arab legenda a
kecskepásztorról, aki észrevette, hogy mennyire élénkek a
bizonyos fajta cserjéket rágcsáló kecskéi, hanem valami sokkal
régibb annál.
Sok évszázaddal ezelőtt élt egyszer egy nagy varázsló, aki
beszélni tudott a zárakkal, a szellemekkel, akik irányítják,
pontosabban félreirányítják a világot. Amikor ez a varázsló
meghalt, az Ég Istene nagyon elszomorodott, mert most már nem
maradt senki, akinek kellő ereje lett volna visszafogni a
szellemeket. Isten keserű könnyeket hullatott a varázsló sírjára,
és ahová ezek a könnyek lehullottak, ott kinőtt az első kávébokor.
Néha, amikor a falubeliek kávét készítettek egymásnak,
mondták is, amolyan pohárköszöntőként: „Tessék, mindjárt forr
a víz. Igyunk Isten keserű könnyeiből.”

Nyolcvanegy

Nem mentem vissza Pinkerhez, de két héttel később, épp amikor

bezárni készültem a kávézót, kopogtattak. A csukott ajtón
keresztül kikiabáltam:
– Zárva vagyunk!
– Én vagyok az – mondta egy fáradt női hang.
Beengedtem. Kabát volt rajta. A lába mellett, a járdán egy
utazótáska.
– Bérkocsin jöttem – mondta –, de már elküldtem. Bejöhetek?
– Hát persze. – A táskájára néztem. – Hová készülsz?
– Ide. Már ha befogadsz, természetesen.
Kávét készítettem, ő pedig elmondta, mi történt.
– Veszekedtünk Arthurral. Mindenfélét vágtunk egymás
fejéhez... És hát te tudod, mennyire fel tudok dühödni.
Megmondtam neki, hogy ő egy senki, egyszerűen csak az apám
teremtménye. És ezúttal el is veszítette az önuralmát.
– Megütött?
Emily bólintott.
– Nem is volt különösebben nagy ütés, de ezek után nem
tudnék mellette maradni.
Milyen érdekes, gondoltam. Ez a nő eddig mindent elviselt: a
sértegetéseket, a rendőrök ütlegeit, a teremőrök durvaságait, a
házasságon belüli sorozatos nemi erőszakot és a hasonlókat – és
most itt, ez az egyszerű, hirtelen felindulásból elcsattant pofon
az, amitől elszakadt a cérna.
Mintha a gondolataimban olvasott volna, így szólt:
– Megszegte ugyanis a saját szabályait. Vagyis, pontosabban,
én szegtem meg neki.
– És most mit fogsz csinálni?
– Itt maradok. Ha nem zavarok...
– Dehogy zavarsz! Nagyon is örülök neki.
– De érted, ugye, Robert... Semmiféle helytelen dolog nem
történhet. Az emberek mondhatnak, amit akarnak, de nekünk
tudnunk kell, hogy tiszta maradt a lelkiismeretünk.
– Rendben – sóhajtottam.
– Jaj, ne nézz már így. Különben is, Arthur, a gyerek meg dr.
Mayhews már túlságosan is megviselt engem ahhoz, hogy
alkalmas legyek most olyasmire.
– Rendbe fogsz jönni. És akkor talán...
– Nem, Robert. Nem akarok benned hamis reményeket
kelteni. Ha nehéz elviselned, hogy csak a barátom légy, mondd
meg, és keresek másik szállást magamnak.
– Mit értettél azon – kérdeztem tőle később hogy dr. Mayhews
is?
– Tessék?
– Azt mondtad, hogy Arthur, a gyerek meg még dr. Mayhews
is elvette a kedvedet a szexuális élettől. Az első kettő világos. De a
harmadikat nem értem.
– Óh. – Nem tudott a szemembe nézni, de a hangja elég
határozott volt. – Nem mondták neked, hogy hisztériát
állapítottak meg nálam?
– De igen. Persze, marhaság az egész. Életemben nem
találkoztam nálad kevésbé hisztérikus emberrel.
– Nem, Robert. Az az igazság, hogy igazuk volt. Még egy
specialistához is jártam, kezelésre.
– Miféle kezelésre?
Először nem volt hajlandó válaszolni. Végül csak belekezdett:
– Van nekik egy elektromos gépük... Egy amolyan oszcilláló,
vibráló berendezés. Kihajtja a hisztériát. Az emberből olyan...
görcsös rángást vált ki. Paroxizmusnak nevezik. Az az igazság,
hogy egészen... elementáris érzés. És innen tudják, hogy valóban
hisztériáról van szó. Maga a paroxizmus a bizonyíték.
Tovább faggattam, és lassacskán kezdtem megérteni, mit is
csináltak vele.
– Emily, hiszen ez nem hisztéria – mondtam neki, amikor a
beszámoló végére ért. – Ez csupán az, amit minden nőnek
éreznie kellene, amikor szeretkezik.
– Ezt nem tudom elhinni.
– Jaj, Emily. Figyelj ide...
– Nem, Robert. Nem is akarok erről többet beszélni.
Emily szigorú utasítása és az orvosok eljárása iránt érzett
dühöm ellenére furcsa remény ébredt bennem. Remény, hogy
egyszer talán, amikor mindezt már maga mögött tudja, talán
másképpen gondol majd eddigi élményeire, és így esetleg más
fényben lát majd engem is.
Az éjszaka közepén egyszer csak sírásra-szipogásra ébredtem.
A kávézóba vezető lépcsőn ült, összekuporodva, a fehér
hálóingében.
Ott jutott csak eszembe, hogy azelőtt még sohasem láttam a
haját leengedve. Leültem mellé a lépcsőre, és átkaroltam. Olyan
kicsike volt, hogy szinte alig lehetett érezni valamit abban a
hálóingben.
– Kudarcot vallottam – szipogott. – Mindenben kudarcot
vallottam. Nem vagyok jó feleségnek, nem vagyok jó anyának, és
nem vagyok jó szüfrazsettnek sem.
– Csitt... – mondtam. – Minden rendbe jön. – És
mozdulatlanul, átölelve tartottam egészen reggelig, amíg kisírta
szegény a szíve bánatát.
 Nyolcvankettő

„Erőteljes” – különösen a brazil fajtákról mondható el.

J. Aron & Co.: A kávékereskedő kézikönyve

Négy héttel később Pinker rendkívüli közgyűlést hív össze. Mivel

az igazgatótanácsot ő maga, Emily, Ada és Philomena alkotják, a
közgyűlést családi ebéd formájában ejtik meg. Méghozzá
díszebéd formájában, gondolják a lányok, hogy megünnepeljék
apjuk figyelemre méltó tőzsdei sikereit.
A testvérek már régóta nem találkoztak, és sok
megbeszélnivalójuk akad. Csak Emily hallgatag egy kicsikét, de a
többiek erről tapintatosan nem vesznek tudomást.
Csak amikor már a kávéra kerül a sor – nem Pinker-féle,
történetesen, hanem egy különlegesen finom, kenyai longberry
fajta, amit Pinker kedvenc Wedgwood készletében szolgálnak fel
–, nos, csak akkor hozakodik elő apjuk a közgyűlés témájával,
figyelemfelkeltésként finoman megkocogtatva csészéjét egy apró
kanállal.
– Kedveseim – mondja, szemét körbejáratva az asztalon. –
Családi összejövetel ez, s ugyanakkor közgyűlés is, és van egy-két
dolog, amit meg kell beszélnünk. Felkértem Jenkst, hogy vezesse
a jegyzőkönyvet. Formalitás az egész, de be kell tartanunk.
Igyekszem rövid lenni. – A titkár bejön és helyet foglal oldalt,
mosollyal üdvözölve a nővéreket. Térdére irattartót fektet, és
elővesz egy tollat.
– Családi vállalkozás vagyunk – kezdi Pinker. – Ezért tudjuk
így megtartani ezeket az értekezleteket. Ez ma már persze
divatjamúlt módszernek számít. Sajnos. A jövő a tőzsdén jegyzett
nyílt részvénytársaságoké. Amelyekben bárki részvényes lehet, s
amelyek ki tudják használni a piac erejét és lehetőségeit. Ezek
azok a vállalatok, amelyek elég erősek és rugalmasak a globális
terjeszkedéshez.
 – Azt akarja mondani, apám, hogy tőzsdére viszi a Pinker
céget? -kérdezi Ada. Magabiztos fiatal nő vált belőle. Boldog
házasságban él egy olyan emberrel, akit imád, s ez meglágyította
a vonásait, és csillogóvá varázsolta a tekintetét.
– Csak hallgass végig, Ada – feleli Pinker elnézően. – Ezek a
cégek, ahogyan talán már megfigyeltétek, egymást is adhatják-
vehetik. Amerikában máris érzékelhető az úgynevezett
konglomerátumok előretörése: ezek olyan vállalatok, melyeknek
egy vagy akár több leányvállalatuk is van. Itt, Angliában is
láthatjuk, ahogy régi ellenfelek új szövetségekre kényszerülnek.
Lyle és Tate, például. Két régi vetélytárs, akik most közös
vállalkozásban egyesülnek.
Tart egy kis szünetet.
– Tárgyalásokat folytattam az egyik versenytársunkkal –
folytatja. – Egy dúsgazdag ültetvénytulajdonossal. Érdekeink
egyesítése mindkettőnk javát szolgálná: a Castle-é az erősebb
márkanév és a nagyobb piaci részesedés, neki viszont olyan
nyersanyag-termelői tapasztalata van, amit mi szegény Hector
halála óta nélkülözni kényszerülünk. Neki megvannak a
termelőeszközei, nekünk pedig a szükséges tőkénk. Együtt, úgy
vélem, létre tudnánk hozni egy olyan vállalatot, amellyel
meghódíthatjuk a világot.
– És ki ez az ember, apám? – kérdezi Ada.
– Howell – válaszolja Pínker. – Sir William Howell.
Rövid, döbbent szünet következik. Majd Philomena megszólal:
– De hát tudnának együtt dolgozni? Hiszen gyűlölik egymást.
Pinker nagy-nagy nyugalommal néz rájuk. Sőt, elmosolyodik.
– Minket is meglepetésként ért a felismerés, hogy a
legfontosabb dolgokat illetően sok bennünk a közös vonás. Azt
persze kétlem, hogy valaha is barátok leszünk, de az üzlettársi
viszonynak semmi akadálya.
– Át fogja vágni magát – jegyzi meg Emily.
Pinker megrázza a fejét.
– Neki még nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk őrá. És
ne feledd, ezt a céget jegyezni fogják a tőzsdén. Lesznek
részvényeseink, akik majd megtartják a hatalmi egyensúlyt.
Ezúttal még hosszabb hallgatás következik.
 – Holnap reggel, a tőzsde nyitásakor tesszük meg a
bejelentést. De azzal tisztában kell lennetek, hogy ez egyúttal a
Pinker cégnek mint családi vállalkozásnak a végét is jelenti. Az új
céget másképpen kell majd vezetni. A tőzsdei szabályoknak
megfelelően. Például minden részvényesnek joga lesz majd részt
venni a közgyűléseken. – Körbenéz a szobában. – Nem hiszem,
hogy mind beférnének ide, a mi kis ebédlőnkbe.
Nem mosolyog senki.
– Mi is részvényesek leszünk? – kérdi Ada.
– Igen, nektek is lesznek részvényeitek. De nem lesz szavazati
értékük.
– Akkor tehát, gyakorlatilag kivásárolnak minket? – Ez
Philomena hangja.
– Igen. Mindannyian pénzt kaptok majd. Nagyon sok pénzt.
Részvényeitek eladásából az új vállalat számára.
– Nem is tudom... – motyogja Emily.
– Nagyon sokáig és nagyon sokat töprengtem ezen – mondja
határozottan Pinker. – Ha nem akarjuk, hogy bekebelezzen
minket valamelyik nagy amerikai cég, akkor nekünk is nagy
céggé kell válnunk. – Szünetet tart. – Van valami más is, ami
befolyásolta a döntésemet. Sir Williamnek van egy fia.
Csak bámulnak rá szótlanul.
– Jock Howellt kitanították apja üzletének minden csínjára-
bínjára. Miután létrehoztuk a vállalatunkat, át kell jönnie, és
vinnie kell itt is a dolgokat egy kis ideig, az én felügyeletem alatt
természetesen, hogy teljes képet kapjon. Aztán, bizonyos idő
elteltével, amikor Sir William és én visszavonulunk az üzleti
életből, Jock már nagyon is alkalmas lesz arra, hogy vezesse a
teljes, egyesített céget.
– Képes volna átadni a vállalatát Howell fiának?– kérdezi
elképedve Emily.
– Van más választásom? – kérdez vissza Pinker csöndesen. –
Neki van egy fia. Nekem nincs.
Míg ennek a kijelentésnek az üzenete mindenkinek elér a
tudatáig, Pinker komótosan fölemeli a csészéjét. – Én
mindenesetre kérnék még abból a kávéból. Jut még egy adag?
– Vagyis, ha valamelyikünk fiúnak születik... – fakad ki Emily
hirtelen indulattal.
 – Nem, nem, nem – mondja Pinker csitítóan. – Egyáltalán
nem erről van szó. De te férjnél vagy, ráadásul egy parlamenti
képviselő a férjed. Adának és Richardnak ott van Oxford, Philt
pedig túlságosan is lekötik az estélyek és a bálok. Egyértelmű,
hogy egyikőtök sem tudná elvállalni.
– Én szívesen árvettem volna, ha megkért volna rá – mondja
erre Emily. – Inkább nem is mentem volna férjhez, ha az kellett
volna hozzá...
– Most már elég ebből! – csattan föl az apja. – És nem akarok
a férjedről semmiféle bírálatot hallani. Volt már elég botrány így
is.
– Akkor, úgy látszik, elég sok minden van, amit nem akar
hallani – sóhajt Emily keserűen.
– Emily! Ne merészelj így beszélni velem.
Emily az ajkába harap.
– És most kérem azt a kávét – int Pinker az asztal felé. –
Köszönöm, Jenks, maga elmehet. – Jenks becsukja az irattartóját
és feláll.
– Várjon! – szólal meg Emily.
– Mit akarsz, Emily? Menjen csak, Jenks.
– Szavaznunk kellene – mondja Emily. Körbenéz a húgaira. –
Ha mindannyian részvényesek vagyunk, akkor szavaznunk
kellene erről.
– Ne légy nevetséges – mondja az apja.
– De elvégre is az a helyes eljárás, nem? – Jenkshez fordul. –
Igazam van, Jenks?
Jenks kényszeredetten bólint. – Eljárásjogilag még kötelező
is...
– És ha ellene szavazunk – folytatja Emily a húgaihoz beszélve
–, akkor nem történhet meg ez a dolog. Mi vagyunk többségben.
– Mi az atyaúristen ütött beléd? – mennydörög az apja. –
Szentséges isten, ez az én vállalatom, nem pedig valami
szüfrazsett-összejövetel!
– A mi vállalatunk.
– Az én vállalatom! – ismétli meg sziklaszilárdan az apja.
– A részvényeseivel majd nem fog tudni így vitatkozni, ha már
bekerül a tőzsdére – jegyzi meg Emily. – Lehet, hogy nem fog
nekik tetszeni a maga Jock Howellja. Sőt, még az is lehet, hogy
magát is kiszavazzák. Gondolt erre egyáltalán?
Pinker dühösen bámul a lányára.
– Tegye fel a kezét, aki ellenzi a javaslatot – mondja Emily, a
magasba emelve a kezét.
– Elég! – csattan fel Pinker, visszanyerve az önuralmát. –
Jenks, maga távozhat. Jegyezze fel, kérem, hogy a javaslatot
ellenszavazat nélkül elfogadtuk.
– Igen, uram – mondja Jenks. Elhagyja a szobát. Hosszú,
vészterhes csend következik, majd egy hirtelen kiáltással Emily is
fölugrik, és kirohan a helyiségből.

Nyolcvanhárom

Emily berendezett magának egy szobát a Castle Streeten, s ahogy

az elégedetlenségi hullám egyre nagyobb méreteket öltött, egyre
több időt töltött ott. Az alatt az idő alatt egyszer sem hallottam,
hogy akár az apjáról, akár a férjéről egyetlen rossz szót is szólt
volna – tulajdonképpen egyáltalán nem is beszélt róluk. Mi
ketten szinte egy háztartást képeztünk, még ha egy kissé
szokatlan fajtát is.

– Robert!
Felnéztem. A pulton egy mahagónidoboz állt. Emily felnyitotta. A
dobozban több sor üvegfiola és számos, kóstoláshoz való csésze
és kiskanál volt.
A kalauz.
Négy kisebb csomagot helyezett az asztalra, és elkezdte
kibontani őket.
– Mit csinálsz?
– Az egyetlen dolgot, amit tehetünk – mondta. – Ezek
Furbank legjobb és legújabb kávéi. Kettő Guatemalából, kettő
pedig Kenyából. – Óvatosan leöntötte az első adag őrölt kávét
forró vízzel, és rám nézett.
 – Nos?
– Semmi értelme – sóhajtottam.
– Épp ellenkezőleg, Robert. Nagyon is van értelme. Ezek jó és
különleges kávék. Furbank mondta. Akik ezt a kávét termesztik,
azoknak nem szabad csődbe menniük pusztán azért, mert
ugyanannyiért kényszerülnek eladni a kávéjukat, mint Howell a
maga tömegtermékét. Maradtak még azért olyanok a világon,
akiket érdekel a kávé. Egyszerűen csak tudniuk kell, hogyan lehet
megkülönböztetni a jót a rossztól. És a kalauz csak akkor lehet a
segítségükre, ha naprakészen tartjuk. – Felém tolta az egyik
csészét.
Felnyögtem.
– Most mit akarsz tőlem?
– Természetesen azt, hogy kóstold meg. Beszívjuk,
meglevegőztetjük, és végül kiköpjük. Készen vagy?
Lenyomtuk a zaccot a csésze aljára, és felszürcsöítünk egy
keveset a kávéból a szánkba.
– Érdekes – mondta elgondolkodva.
Bólintottam. – Banáníz,
– És a nyelven egy kevéske természetes nyerseség.
– Meg egy leheletnyi muskotályos szőlő.
Ugyanazok az ízek, mindkettőnk szájában, mindkettőnk
nyelvén, az ajkunkon. Az érzetek úgy jártak oda-vissza közöttünk,
mint a csókok.

– Fekete szeder vagy őszibarack?

– Szerintem inkább szilva. Vagy esetleg ringló.
– És még valami melegséget sugárzó íz... Sült hús, talán, vagy
pipadohány.
– Sült hús? Az nem lehet. Attól sós lenne. Kóstold meg újra.
– Akkor azt mondanám inkább, hogy a frissen sült kenyér
héja.
– Rendben. Felírom. Hoznál új csészéket?

Egyik nap így szóltam:

– Tudod, megkérhetnénk Furbankot, hogy a nagy ültetvények
helyett kisebb afrikai gazdaságoktól szerezze be nekünk a kávét,
amit itt árulunk. Ez önmagában még nem sokat fog jelenteni, de
ha elég sokan követik a példánkat, talán néhány kistermelőnek
alternatívát szolgáltathatunk, ahelyett, hogy csak a fehér
embernek dolgoznának.
– Remek ötlet.
– Persze, ez meg is drágítja majd a kávét.
– Veszteségesek leszünk?
– Fogalmam sincs.
– Drága Robert, neked tényleg fogalmad sincs arról, hogyan
kell egy üzletet irányítani.
– Éppen ellenkezőleg. Tapasztalataim szerint éppen az
üzletemberek azok, akiknek fogalmuk sincs erről a mesterségről.
– Na jó, rendben. Mi is az az afrikai közmondás, amit annyira
szeretsz emlegetni?
– „Egyetlen pókhálót könnyű átszakítani, de ezer pókháló
lekötözhet egy oroszlánt.”
– Pontosan. Legyünk hát pókok, és lássunk hozzá a
hálószövéshez.

– Na, ez... – mondtam –, ez Afrikára emlékeztet. Áfonya, agyag

és az a fűszeres, barna föld, amin a kávészemeket szárították.
– Hát, én nem voltam ott, ezért ezt nem tudom megítélni. De a
fűszereket érzem. Babér talán, meg kurkuma. És van még
valami.,. Valami nagyon halovány...
– És? Mi az?
– Nem vagyok benne biztos. De valami édes dolog.
Azoknak a tüzeknek a hamvaiból egy halovány kis füstfoszlány
emelkedett – valami, ami megőrzésre érdemes: nem remény,
még csak nem is szerelem; de valami törékeny, légies dolog, akár
a pára. Valami, amiben mi ketten osztoztunk abban a szobában,
és amit aztán megosztottunk másokkal is – Furbankkal és más
importőrökkel, meg néhány szenvedélyes vásárlónkkal, aztán
még néhánnyal; ez a valami apránként növekedni kezdett, s mint
megannyi kis jelzőtűz pislákolt szerte a világon.
 Nyolcvannégy

És aztán, pontosan ahogyan azt Emily korábban megjósolta,

eljött az idő, amikor a mozgalomnak mártírokra volt már
szüksége.

A szüfrazsetteknek az a döntése, hogy a börtönökben

éhségsztrájkba kezdenek, megváltoztatta a lázadás egész jellegét.
Felmerült az a szörnyű lehetőség, hogy néhányan komoly
sérüléseket szenvedhetnek el, sőt meg is halhatnak: hogy a
kormány megöli azokat, akiket a gyengébb nemnek tart.
A legelső éhségsztráj kólókat egészségi okokra hivatkozva
suttyomban kiengedték a börtönökből, de mostanság, mivel az
újságok rajta voltak az ügyön, már leheteden volt bármit is
suttyomban csinálni. így hát a kormány – bizonyos állítások
szerint magának a királynak az ösztönzésére – úgy döntött, hogy
azokat, akik visszautasítják az ételt, és nem hajlandóak enni,
„kórházi kezelésnek” vetik alá. Egyszerűbben szólva:
kényszertáplálásnak.
A döntés általános visszatetszést váltott ki. Azok a nők, akik
eddig nem támogatták a militáns aktivistákat, most csodálattal
szemlélték az éhségsztráj kólók hősiességét, és elborzadtak attól,
hogy mire is képesek a férfiak a hatalmuk megtartása érdekében.
Ami a szüfrazsetteket illeti, az ellenük elkövetett erőszak csak
további erőszakot szült.
A kormány tudta, hogy ha most meghátrál, azt gyengeségnek
fogják értelmezni. Azt is tudta, hogy a szüfrazsettek győzelme
most egyenlő lenne egymillió új szavazat tálcán odakínálásával az
ellenzéki pártoknak. Nem engedhették meg maguknak, hogy
elveszítsék ezt a küzdelmet.
Így nézett ki a helyzet, amikor Emily azt a megbízatást kapta,
hogy menjen, és dobjon be egy követ az Alsóház ablakán.

– Nem kell odamenned.

– Persze hogy nem keli. De én oda akarok menni.
 – Nyilván volnának mások is, akik...
– És mit gondolsz, hogy érezném magamat, ha más venné át a
helyemet? – Megrázta a fejét. – Te ezt nem érted, Robert. Ha az
van megírva a sors nagykönyvében, hogy engem bebörtönöznek,
akkor az nem lesz részemről áldozat. Inkább... – a megfelelő szót
kereste – kiváltság lesz, beteljesedése mindannak, amiért eddig
dolgoztam.
– Napról napra jobban hasonlítasz apádhoz, tudod-e? –
mondtam neki bátortalanul. – Ha egyszer eltökélted magadat
valami mellett, akkor leheteden téged visszakozásra bírni.
Egy pillanatra mérgesen villantak a szemei. Aztán nyugodtan
csak így szólt:
– Igen, Robert. Hát persze hogy olyan vagyok, mint ő. És
éppen ezért kell nekem odamennem, és nem valaki másnak.
A legelső kísérleténél letartóztatták. Később elgondolkodtam
rajta, hogy vajon nem szándékosan intézte-e így. Hogy nem várt-
e addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy figyeli egy
rendőr.
A tárgyalása rendkívül gyorsan zajlott. Mivel nem tagadta a
vádakat, nem voltak védőbeszédek. A letartóztatást eszközölő
tiszt felovasta a jegyzeteit; az ügyész mondott néhány szót; a
rendőrbíró kihirdette az ítéletet: tíz shilling bírság vagy három
hét börtön.
– Börtön – válaszolta Emily nyugodtan.
Hangos tapsvihar zúgott fel a karzatról, amely tele volt
szüfrazsettekkel. A bíró a pulpitusra ütött a kalapácsával, hogy
elhallgattassa őket.
– Nem hajlandó megfizetni a bírságot?
– Nem vagyok hajlandó elismerni ennek a bíróságnak az
illetékességét, melyet az én adómból, az én beleegyezésem nélkül
tartanak fenn.
– Rendben. Vigyék.

Próbáltam őt meglátogatni a fogdában, de nem engedtek be

hozzá. Így hát kint várakoztam én is a sokaságban, reménykedve,
hogy megpillanthatom, mikor átszállítják a hoílowayi börtönbe.
Észrevettem Brewert, aki mintha temetésre öltözött volna. Felém
nyomakodott a tömegben, és elkezdett ordítozni:
 – Most boldog, Wallis? Vagy még további megaláztatásoknak
is ki akarja tenni a feleségemet?
– Én ugyanúgy nem szeretném őt börtönben látni, mint maga
– válaszoltam gyászosan.
Ebben a pillanatban a rabszállító kocsi kigördült a bíróság
épületéből. Csak lassan haladhatott a tömegen keresztül, folyton
csengetve, hogy engedjenek utat neki. A hátul ülő Emilyből
semmit sem láthattunk, de így is lelkesen tapsoltunk és teli
torokból éljeneztünk, hogy bátorítsuk őt. Önkéntelenül is a
helyébe képzeltem magam, és próbáltam elgondolni, mit érezhet.
Aztán megpillantottam még egy ismerős arcot. Előresiettem,
hogy utolérjem.
– Ada? – kiáltottam. – Ada Pinker?
Megfordult.
– Nahát! Robert... – Megállt az a nő is, aki vele volt. – Nem
tudtam, hogy itt találom.
– Én sem magát. Lejött Oxfordból? Emily mesélte, hogy egy
professzorhoz ment férjhez.
– Igen. A mozgalom nagyon erős ott fent, és nem volt annyi
atrocitás, mint itt, Londonban. – Ada felsóhajtott. – Nagyon
aggasztanak engem ezek az itteni események.
– Engem is. Emily nagyon makacs. Félek, hogy ő is
éhségsztrájkolni akar.
– Reméljük, hogy sikerül majd meglátogatnunk őt. Elvégre
családtagok vagyunk – intett Ada a társa felé.
A másik nő felé fordultam.
– Azt hiszem, még nem volt szerencsém önnel...
– Ó, dehogynem, Mr. Wallis! – válaszolta egy valahonnan
ismerős hang. – Bár kétlem, hogy szerencse lett volna. Félek,
hogy nem éppen hízelgő emlékképei vannak rólam...
Döbbenetem bizonyára kiült az arcomra, mert Ada így szólt:
– Philomena bizony sokat nőtt, mióta utoljára találkoztak.
– Te jó ég! A Béka?
A fiatal nő bólintott.
– Bár manapság már nem sokan hívnak így.
Most, hogy figyelmesebben megnéztem, mintha felfedezni
véltem volna az emlékeimben élő gyermeki arcvonások halvány
nyomait. De a táskás, békaszerű szemek megváltoztak,
pontosabban az arca változott meg körülöttük. Most inkább
szokatlan megjelenést kölcsönöztek neki, mintha valaki éppen
most ébredt volna álmából.
– Az összes levelét megőriztem – tette hozzá. – Megőrjítettem
a nővéreimet, mert állandóan csak arról faggattam őket, mikor
érkezik majd a következő. Mindegyiket megtanultam kívülről.
– Nem hiszem, hogy az egyszeri elolvasásnál többre is
érdemesek lettek volna – mondtam. Most már ballagtunk lefelé a
dombról, elfelé a bíróságtól, a maradék tömeggel együtt.
„Megmondhatod Adának, hogy egyáltalán nem jól teszi, hogy
hátratűzi a haját, ha kelendőbbé akarja magát tenni. Az itteni
szokások szerint ki kell üttetni egy pár elülső fogat, a fejbőrt be
kell kenni okkersárgára, és a homlokba forró késsel cikcakkos
mintát vágni. Ettől aztán különleges szépségnek számít majd az
ember.” Csak nem felejtette el?
– Te jó ég! – mondtam ismét. Adára pillantottam. – Tényleg
ennyire nyegle lettem volna? Őszintén sajnálom.
– Semmi gond – mondta Ada szárazon. – A férjem
antropológus, így már megszoktam, hogy számomra előnytelen
összehasonlításokban szerepelek okkersárgára festett fejű
egyedekkel szemben. – Elértük a földalatti állomását, és Ada
megállt. – Mi a nyugati irányba megyünk. Üzenjek magának, ha
megtudok valamit Emilyről?
– Legyen szíves. – Átadtam nekik a névjegyemet. – És nagy
öröm volt mindkettőjüket újra látni, a körülmények ellenére is.
– Magát is – mondta Ada őszintén, és mindannyian kezet
ráztunk. Ahogy megfogtam Philomena kesztyűs kezét, így szólt:
– Mindig is kíváncsi voltam, Mr. Wallis, hogy vajon írt-e még
több olyan bolondos verset.
Megráztam a fejem. – Nem. És éppen azt remélem, hogy
sikerül végérvényesen leszoknom a bolondozásról. Bár manapság
jut nekünk belőle bőven a kormány jóvoltából.
– Igen – mondta Ada idegesen. – Nagyon eltökélték, hogy
nem engednek, Őszintén remélem, hogy Emilynek nem lesz
semmi baja.

A cellája tizenkétszer nyolc láb alapterületű volt, a falakat

szürkére festették, mint egy hajó belsejét. Volt benne egy
gázlámpa, egy kis ablak (túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen
látni rajta), egy deszkapriccs és egy szék. A csupasz deszkán két
összehajtott lepedő meg egy párnahuzat. A sarokban egy polc
alatt két fémfedeles vödör állt. A polcon volt egy imakönyv, egy
kartonlap, melyen a börtönszabályzat volt olvasható, egy
palatábla és egy kréta. Az ajtóban volt egy kis tolóablak.
Ezenkívül nem volt semmi más.
Emily leterítette a lepedőket az ágyra, és megszemlélte a
vödröket. Az egyikben víz volt, a másikat egyértelműen
éjjeliedénynek használták. A párnahuzat szalmával volt tömve;
hegyes, aranysárga szálak szúrták át a vásznat.
A végtelen folyosókon minden hang üregesen kongott,
dübögött és visszhangzott. A távolból dörgésszerű, görgő hangot
hallott, ami egyre közeledett: ajtók, kiabálások, lépések. Az ajtón
kinyílt a tolóablak. Beszólt egy testetlen hang:
– Itt a vacsora.
– Nem eszem – jelentette ki Emily.
A tolóablaknál megjelent egy bádog levesescsésze. Emily nem
mozdult. Egy idő után eltűnt a csésze, enyhe, zsíros, meleg
zöldségszagot hagyva maga után. A dörgés tovagörgött. Egy idő
után a gázlámpa fénye elhalványodott – biztosan van kívül
valamilyen szabályozó, jött rá, hogy a börtönőr lecsavarhassa a
lángot: még ezt a kis szabadságot sem hagyták meg neki.
Másnap reggel a nyomtatott szabályzattal dacolva az ágyán
feküdt. Kinyílt a tolóajtó.
– Még nem kelt föl? – mordult rá valaki. – Itt a reggelije.
– Éhségsztrájkot kezdtem.
A toíóablak újra bezárult.
Aztán megindult a „látogatók” áradata. A börtönkáplán, a
felügyelőnő, a munkafelügyelőnő... Mind abban a reményben
jöttek, hogy vigaszt tudnak nyújtani. – Reménykedünk –
magyarázta a káplán –, hogy ezt az időt az önmaga
tökéletesítésére irányuló elmélkedésre tudja majd felhasználni,
Mrs. Brewer.
– De én nem önmagamat akarom tökéletesíteni. Abban
reménykedem, hogy a miniszterelnököt sikerül majd bizonyos
értelemben tökéletesíteni. – A káplán megrökönyödött ezen a
megjegyzésen, és figyelmeztette, hogy ne viselkedjen ilyen
tiszteletlenül.
Elvitték fürdeni. A fülkét két láb magas ajtó zárta le
keresztben, és az őrző matróna percenként jött őt ellenőrizni.
Volt ott egy vécé is, de az ajtó megint csak félmagasságig ért, és a
lánc az ajtón kívül lógott, úgyhogy nem a rab, hanem az őr
húzhatta csak le.
Amikor visszavitték a cellájába, meglátogatta őt a
börtönparancsnok, egy magas, elgyötört kinézetű úriember, aki a
megjelenése alapján akár banktisztviselőnek is tűnhetett volna.
– Ne képzelje, hogy idebent majd bármiféle cirkuszt is
csinálhat – figyelmeztette. – Gyilkosokkal és agresszív rablókkal
is volt már dolgunk. Mi tudjuk a dolgunkat, de ha nem
kellemetlenkedik, akkor hamarosan visszanyerheti a
szabadságát.
– Kiengedhetnek innen – válaszolta erre Emily –, de
szabadságot maguk nem adhatnak nekem. En csak akkor leszek
szabad, ha a nők is megkapják a szavazójogot.
A börtönigazgató felsóhajtott.
– Amíg maga itt őrizetes, addig köteles „uram”-nak szólítani
engem. – Végigmustrálta. – A férje, ugyebár, parlamenti
képviselő...
Emily bólintott.
– Ha van esetleg valami apróbb kényelmi cikk, amire szüksége
volna, csak szóljon. Szappan például, vagy jobb párna,..
– Ragaszkodom hozzá, hogy ugyanúgy bánjanak velem, mint
az összes többi rabbal.
– Rendben. – A börtönparancsnok megfordult, hogy távozzon,
de valami eszébe jutott. – Van itt még valami, Mrs. Brewer, amit
nem értek – mondta hirtelen, visszalépve a cellába. – Ha maguk
sikeresek lesznek, és a nők megkapják a szavazati jogot, az tönkre
fogja tenni a nemek közötti lovagiasságot. Erre nem gondoltak?
Miért kellene attól kezdve a férfiaknak udvariasan bánniuk a
nőkkel?
– Úgynevezett lovagiasságból ajánlotta föl nekem az imént a
szappant is? – kérdezett vissza Emily csöndesen. – Vagy a férjem
pozíciója miatt?
 Hozták az ebédet. Megint valami levest, bár a konyhás, aki
felszolgálta, pörköltnek nevezte. Emily nem fogadta el. Bejött egy
orvos, és megkérdezte tőle, mikor evett utoljára. Megmondta
neki.
– Ma este meg kell ennie a vacsoráját – mondta.
Emily megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor viszont jön a kényszertáplálás.
– Engem maguk akkor sem érdekelnek.
– Nos, majd meglátjuk. Tapasztalatom szerint az
éhségsztrájkkal meg ilyesmikkel fenyegetőzők közül sokan csak
pár napig bírják. Utána a testük abbahagyatja velük ezt az
őrültséget.
Az orvos is magára hagyta. Hosszú várakozás következett.
Azután pedig egyórányi testmozgás: a börtön udvarán sétáltak
körbe-körbe, libasorban, egy órán át, néma csöndben.
Vacsoraidőben – ami igazából még jócskán délután volt –
kérdezte tőle a smasszernő, hogy hajlandó-e enni. Emily azt
válaszolta, hogy nem.
Alkonyatkor lecsavarták a lámpákat. Emily csak feküdt az
ágyán. Most már szédült az éhségtől.
A börtön visszhangzó morajlásán keresztül énekhangok
jutottak el hozzá. Az épület valamelyik részében John Brown
dalát, a rabszolgaságellenes szabadságindulót énekelték, csak
más szöveggel. Emily ismerte ezt a változatot: a szüfrazsetteknek
is ez volt az egyik indulójuk. Hirtelen lelkesedéssel a
tolóablakhoz lépett. Letérdelt mellé, és a folyosó irányába
fordítva fejét ő is rázendített:

„Asszonyok és lányok, gyertek mind velünk,

Jöjjetek el ezren, zengve énekünk.
Győz majd az igazság, erőt ad nekünk,
Nem veszhet el szent Ügyünk!?

A többi szüfrazsett nagyon távolinak tűnt, de az ő éneke

erőteljesen visszhangzott a szűk kis cellában. Végül aztán egy
közelebbi hang rákiáltott:
– Hagyd mán abba! – És Emily elhallgatott.
Aludni próbált, de az ismétlődő éhségrohamok néhány percnél
hosszabb ideig nem hagyták pihenni. Másnap elutasította a
reggelit. Mostanra mintha csökkent volna a fájdalom. Néha
kétségbeesés kerítette hatalmába, máskor meg, minden átmenet
nélkül, a lelkesültség hullámai ragadták el. Fog ez menni, mondta
magában. Bírni fogom az éhezést. Minden másban
parancsolhatnak nekem, de a testem fölött én rendelkezem.
Később a délelőtt folyamán becsúsztattak a cellájába egy
tálcát. Rajta friss, még kemencemeleg, illatozó süteménnyel.
Nem börtönkoszt volt – nyilván kifejezetten neki hozatták. A
gyomrára szorította a karját, hogy enyhítse a fájdalmat, és
igyekezett tudomást sem venni róla.
Estére már szédült az éhségtől. Könnyebb vagyok a levegőnél,
állapította meg, és a kifejezés mintha ott rezonált volna körbe-
körbe üres testében. Könnyebb vagyok a levegőnél.. könnyebb
vagyok a levegőnél...
Néha úgy képzelte, kávéillatot érez, mely a mennyezeten lévő
szellőzőből áradt, de amikor megpróbálta megállapítani, milyen
fajta is lehet, az illat megváltozott, elillant, akárcsak a lidércfény.
Bejött az orvos.
– Hajlandó enni? – kérdezte tömören.
– Nem. – Furcsán, üresen kongott a hangja is.
– Maga már kezd bűzleni, tudja? Ez a ketózis szaga. Amikor a
test már önmagát emészti. Ha így folytatja, visszafordíthatatlan
kárt tesz a szervezetében, s először is a szaporodási szerveiben.
Nem kizárt, hogy soha nem lehet majd gyereke,
– Tudom, hogy mire vannak a szaporodási szervek, doktor úr.
– Tönkreteszi a haját, a kinézetét, a bőrét. Mindazt, ami olyan
vonzóvá teszi.
– Ha ezt bóknak szánta, akkor találjon ki valami jobbat.
– Aztán kárt tehet az emésztőrendszerében, a tüdejében...
– Nem fogom meggondolni magam.
Az orvos bólintott. – Rendben. Akkor kénytelenek leszünk önt
megmenteni saját magától.

Az érzékei most már egészen – szinte természetfölöttien –

kitisztultak. Különbséget tudott tenni a távoli szagok között. SŐt,
még fel is tudta őket idézni. Friss kenyai kávé lengedező, nehezen
megfogható illatfoszlányát kapta el – olyan volt, mint a
feketeribizli-bokor illata. Pár pillanat múlva tarlón érezhette
magát, egy éppen akkor learatott árpaföldön. Aztán jött valami
gyümölcsös aroma – sárgabarack. A baracklekvár intenzív illata...
Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett, és úgy érezte, mintha
enyhült volna a fájdalma.

Végül aztán négy smasszernő lépett a cellájába. A legnagyobb

darab nőket választották erre a feladatra: az ellenállás lehetetlen
volt.
– Hajlandó eljönni az orvoshoz?
– Nem.
– Rendben. Fogjátok. – Ketten mögéje kerültek, és megfogták
a karját. Ahogy fölemelték, egy harmadik megfogta a lábát. Emily
küzdött, de hiába. Kicipelték a folyosóra.
– Talán most már hajlandó lesz jönni – mondta az egyik
banya.
Éles fájdalom hasított a hónaljába. Az egyik nő belecsípett a
puha húsba. Emily feljajdult.
– Gyere csak, kedveském – mondták neki.
Végigvonszolták a börtönszárnyon. Látta, hogy az etetőajtók
mögül arcok leselkednek. Amikor elhaladtak mellettük, a többi
rab a cellaajtókat verte és kiabált. Nem értette, mit mondanak:
mindent elnyelt a visszhang. Végre elérték a gyengélkedőt. Ott
volt az orvos, akivel már korábban is találkozott, és egy másik,
fiatalabb férfi. Mindketten gumikötényt viseltek az öltönyük
felett. Az asztalon volt egy gumicső, egy tölcsér és egy kancsó,
amiben valami híg zabkásaszerűség volt. Meg még egy pohár tej
is. Az annyira furcsán nézett ott ki, hogy rettegése ellenére Emily
majdnem elnevette magát.
– Hajlandó meginni ezt a tejet? – kérdezte az orvos.
– Nem.
– Ültessék a székbe.
A nők némi dulakodás árán betuszkolták őt egy nagy
karosszékbe. Két karját és két térdét egy-egy őr fogta, és nyomta
lefelé. A fiatalabbik orvos mögéje állt, és hátrafogta a fejét. A
másik fogta a gumicsövet, és egy glicerinestégelybe nyomogatva
az ujját bekente síkosítóval a végét.
 – Most fogják le erősen – mondta.
Emily becsukta a száját, és minden erejével összeszorította a
fogát. De az orvos nem a száját vette célba, hanem az egyik
orrlyukába dugta a csövet. Az érzés olyan visszataszító volt, hogy
Emily sikítozni próbált, de egy artikulálatlan nyögésen kívül
semmilyen hang nem tudta elhagyni a torkát.
A csövet tovább nyomták, aztán még tovább. Már a garatán
érezte a tömlőt, amitől fuldokolni kezdett. Próbálta ide-oda
rángatni a fejét, de a fiatalabbik orvos nagyon erősen tartotta. Az
arcán könnyek folytak végig; éles fájdalom hasított a légcsövébe,
majd egy végső émelyítő csusszanással a cső végre teljesen benne
volt.
– Így ni – mondta az idősebbik férfi hátralépve. Szuszogva
lélegzett.
A tömlő végére ráerősítette a tölcsért. Fogta a zabkásás
kancsót, és az egész alkalmatosságot magasra tartva elkezdte
önteni tartalmát a tölcsérbe. Meleg, fullasztó folyadék töltötte
meg a légcsövét. Köhögött és öklendezett, de a forró, sűrű
folyadék nem mozdult. Úgy érezte, mindjárt szétdurran a feje –
nyomást érzett a szemgolyója mögött, a füle dobolt, olyan volt az
egész, mintha vízbe akarna fulladni.
– Na, ez felért egy komplett étkezéssel – mondta az orvos.
A csövet kihúzták az orrából – még egy hosszadalmas, gyötrő
folyamat. Ahogy végre a tömlő kicsússzam, Emily elhányta
magát.
– Ezt bizony pótolnunk kell – mondta az orvos. – Tartsák
erősen.
Így hát megismételték elölről az egész szörnyűséget. Ezúttal
vártak egy kicsit, mielőtt kihúzták volna a csövet. Majd a doktor
odavitte a szerkezetet egy mosogatótálhoz, mialatt Emily
köhögött, öklendezett és köpködött.
– Vigyék vissza a cellájába.
– Magamtól is tudok menni – mondta Emily. – Maga pedig
egy gyalázatos féreg, hogy így bánik egy nővel.
– Ahá, szóval most már más bánásmódot érdemelnek a nők? –
mondta az orvos gúnyosan.
– Ha valóban férfi volna, nem működne közre ilyesmiben.
 – Úgy érti, nem menteném meg az életét? – Az orvos intett az
őröknek, bogy vigyék.

Emily aznap este fölgyújtotta a celláját. Szétszaggatta a párnáját,

és több marék szalmát nyomott a gázlámpa égőjére. Aztán
elbarikádozta magát, a priccsel kitámasztva az ajtó kilincsét,
hogy ne tudják kinyitni. Le kellett vésniük a zsanérokat, hogy
hozzá tudjanak férkőzni.
Ezek után levetkőztették, és egy olyan cellába költöztették,
melyben csak egy padlóhoz csavarozott vaságy volt.
Aznap éjjel, meg másnap egész nap, tízpercenként benéztek rá.
Először azt hitte, hogy csak bámészkodni jönnek, és rájuk kiabált.
– Szoros megfigyelés alatt áll – válaszolt egy hang hidegen. –
Ellenőriznünk kell, hogy nem akar-e kárt tenni magában.
Ebédidőben a főfelügyelőnő hozott neki egy pohár tejet, amit
Emily elutasított.
– Próbáljon enni egy keveset – noszogatta a főfelügyelő
asszony. Emily csak a fejét rázta.
Most, hogy már tudta, milyen az, rettegett a
kényszertáplálástól. Amikor újra eljöttek érte, hogy az orvoshoz
vigyék, majdnem rosszul volt a félelemtől. De semmit nem
tehetett: az orvosok tudták, mit csinálnak, és a csövet egykettőre
lenyomták a torkán. Sírt, miközben ezt tették vele – a könnyek, a
hányás és a zabkása savanyú szaga, mind összekeveredett benne.
Aztán elájult.
Amikor magához tért, az orvos aggódva nézegette.
– Jobban tenné, ha abbahagyná ezt az egészet. Maga törékeny
nő, nem alkalmas az ilyesmire.
– Miért, ki alkalmas? – kérdezte Emily keserűen.
– Maga nincs az ilyen durva bánásmódhoz szokva. Még baja is
származhat belőle.
– Maga pedig orvos. Nem volna szabad ilyesmit művelnie.
– De amit maga csinál, az senkit nem érdekel – váltott át
hirtelen gyozködésre az orvos. – Én ezt egyszerűen nem értem.
Maga itt van bent, és ezt teszi magával, miközben odakint az
embereknek fogalmuk sincs az egészről. így mi a fene értelme
van ennek?
 – Be akarjuk bizonyítani, hogy csak a kormányzottak
beleegyezésével lehet kormányozni...
– Kíméljen meg a jelszavaitól. – Az orvos intett a
smasszernőknek. – Vigyék.
Miközben visszakísérték a cellájába, csendesen megszólalt az
egyik smasszernő. – Adót vonnak a béremből, így hát nem értem,
mi jogon mondják, hogy nem szavazhatok. – Oldalvást Emilyre
pillantott. – Egyébként maga nagyon bátran viselkedett odabent.
– Köszönöm – sikerült Emilynek kinyögnie.
– És amúgy sem igaz, amit az orvos mondott. Benne van
minden újságban. Ha a részleteket nem is, de azért az emberek
nagyjából tudják, mi történik idebenn.
Aznap este nem kapott rendesen levegőt – volt valami a
légcsövében, mintha beszorult volna egy ételdarab, és nem akart
volna kimozdulni. Azután ismét hányt, és a hányásában véres
csíkok voltak.
Másnap nem merte vállalni a „megtömlőzést”. A
felügyelőnőtől elfogadott egy pohár tejet, majd egy kevéske
levest. De azután folytatta az éhségsztrájkot.

Nyolcvanöt

A kávézóban voltam, és a kávégépet tisztítottam, amikor belépett

a férje. Délelőtt. Nem volt még nagy forgalom. Gondolom, éppen
ezért választotta ezt az időpontot.
– Szóval itt terjeszti a mérgét, Wallis – mondta egy hang.
Felnéztem.
– Ha a kávémra gondol, biztosíthatom, hogy a létező legjobb
minőség,
– Nem a kávéjára gondoltam, – Letette a kalapját a pultra. – A
feleségemről szeretnék beszélni magával.
Tovább foglalatoskodtam a kávégéppel.
– Nocsak.
– Azt mondják az orvosok, ha így folytatja, belehal.
 – És ezek netán ugyanazok az orvosok, akik kijelentették róla,
hogy hisztérikus?
– Most másról van szó. – Szünetet tartott. – Megsérült. Az
egyik kényszertáplálási kísérletnél hiba történt. Úgy látszik,
valahogy megsértették a tüdejét.
Döbbenten bámultam rá.
– Ki kell juttatnunk őt a börtönből – mondta. – Vagy
legalábbis meg kell szüntetnünk a veszélyt.
Végre megtaláltam a hangom.
– Akkor hasson a kormányára, hogy adják meg a nőknek a
szavazati jogot.
– Maga is tudja, hogy ez nem fog bekövetkezni. – Kesztyűs
kezével végigsimította a haját. Észrevettem, mennyire össze van
törve. – Ez a kormányzat sosem fog meghódolni. És egyébként is,
rossz üzenetet továbbítana az ellenségeinknek. Lehet, hogy a
Birodalom legyőzhetet-lennek látszik, de vannak olyanok
Európában, akik szívesen kihasználnának egy belpolitikai
válságot... Amit Emily csinál, az mindannyiunk számára
veszélyes lehet.
– És most miért mondja ezt el nekem?
– Mert magára talán hallgat, ha rám már nem is.
Megfordult bennem, hogy kellett ehhez némi bátorság vagy
legalábbis acélidegzet, hogy ilyesmivel hozzám forduljon.
– Kétlem – ingattam a fejem.
– De meg kell próbálnia.
– Ha jól értem, Emily nem kívánja, hogy bárki is lebeszélje őt.
– Szereti?
Furcsa dolog volt erről beszélni, ráadásul éppen ővele. De hát
furcsa időket éltünk. Bólintottam.
– Igen.
– Akkor segítsen nekem megmenteni őt. Írjon neki –
sürgetett. – Mondja meg neki, hogy ő már megtette a magáét, s
hogy innen most már másoknak kell folytatniuk a harcot. Mondja
meg neki, hogy maga sem szeretné, ha ő így eldobná az életét.
– Ha írnék neki, és megingatnám az elszántságát, azt talán
sohasem bocsátana meg nekem.
– Akkor is meg kell tennie. Miatta. Nem a mi kedvünkért. –
Fölvette a kalapját. – És tudnia kell még valamit. A kormány új
intézkedés bevezetését fontolgatja. Ez lehetővé tenné, hogy
különleges engedéllyel szabadon bocsássák az
éhségsztrájkotokat.
– Miért találnak ki ilyesmit? – kérdeztem értetlenül.
– Hát csak azért, hogy ne a börtönben haljanak meg.
– De ha kiengedik őket, tovább szítják az elégedetlenséget.
– Csak ha elég jó egészségi állapotban vannak hozzá. És ha
elég jól vannak, akkor újra letartóztatják Őket, és visszakerülnek
a börtönbe. így aztán, ha meghalnak, nem a börtönben,
mártírként teszik azt, hanem a kórházban, egyszerű betegként.
Következésképpen, érti, ugye, a feleségem tiltakozása majd se
nem oszt, se nem szoroz, még a saját ügyét tekintve sem. Meg
kell hát írnia azt a levelet. Megteszi?
– Nem ígérek semmit. Este még elgondolkodom rajta...
– És még valami – vágott a szavamba, – Ha el tudja érni, hogy
hagyjon fel mindezzel, hajlandó leszek elválni tőle.
– Nem hiszem, hogy Emily válni szeretne – mondtam lassan.
– Nem, nem szeretne. De most nem őhozzá beszélek, hanem
magához. – A szemembe nézett, hosszú pillanatokig. – Ha rá
tudja bírni, hogy maradjon életben, akkor a magáé lehet, Wallís.
Én leveszem róla a kezemet.
Miután elment, végiggondoltam, amit mondott. Nem voltak
illúzióim az indítékai felől: a maga módján nyilvánvalóan szerette
Emilyt, de ez az Arthur olyan ember volt, aki a szerelmet sem
tudta elválasztani az önös érdekeitől. Ha igaz, amit mondott
nekem, és Emily meghal, az rossz fényt vetne rá. Az emberek
ugyanazt mondanák, amit tőlem is hallhatott: hagyta, hogy a
saját kormánya megölje a feleségét, és ő csak állt és nézte. Az ő
szempontjából tényleg az a jobb, ha elválik tőle.
Brewer politikus volt. Tudta, hogyan kell a legalkalmasabb
módon benyújtania hozzám a folyamodványát. De ez nem
változtatott azon a tényen, hogy igaza volt. Egy jól megírt levéllel
én talán el tudnám érni, hogy Emily meggondolja magát. Mert az
igaz, hogy Emily borzasztóan makacs tud lenni, viszont én is elég
jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, hogyan lehet meggyőzni.
Számomra elképzelhetetlen volt egy olyan világ, melyben ő
nincs jelen. Szerettem őt, és azt akartam, hogy éljen. Hogy aztán
hozzám jönne-e feleségül...? Ezt egyáltalán nem vehettem
biztosra, de reménykedni még reménykedhettem.
Végre, oly sok idő után, van egy kis esélyünk a boldogságra...
Sokáig fenn maradtam; egyik csésze kávét ittam a másik után.
Végül elővettem egy papírt és egy tollat, és mire hajnalodni
kezdett, elkészültem a levelemmel.

Nyolcvanhat

Emily négy héttel később, a Paddington Kórházban halt meg.

Ahogyan Brewer megjósolta, a kormány inkább kiengedte őt,
egészségi okokra hivatkozva, és nem várták meg, hogy a
börtönben haljon meg. Volt némi remény, hogy tisztességes
orvosi ellátás mellett talán javul az állapota. De már késő volt.
Halála idejére a nők szavazati jogáért küzdő mozgalom, a
kormány minden erőfeszítése ellenére, elérte az
elképzelhetetlent: elfogadtak egy egyeztető törvényjavaslatot,
melyet a parlamenti képviselők többsége támogatott. A militáns
aktivisták fegyverszünetet hirdettek. De hiába volt már csak
kartávolságnyira a győzelem – Emily állapota egyre romlott.
Sikerült őt néhányszor meglátogatnom a kórházban. Nagyon
rossz bőrben volt már szegény. A börtönben rettenetesen
lesoványodott. Korábban oly üde és szenvedéllyel teli, gyönyörű
arca most szögletessé vált, mintha elnagyolva, baltával faragták
volna ki. Haja elveszítette a ragyogását, és a bőre is megszürkült.
Közelebbről látszott, hogy apró kis ráncok hálózzák be, mint
valami régi muszlinszövetet. Még a szeme fénye is megtört, és a
hangja, mely alig volt több suttogásnál, megakadt a torkában,
mintha volna ott valami, ami elállja az útját.
A szelleme azonban ugyanolyan élénk volt, mint mindig.
Virágot hoztam neki.
– Köszönöm – mondta rekedten, ahogy az arcához tartottam a
csokrot, hogy megszagolhassa. – Nagyon szép, Robert, de
legközelebb, ígérd meg, hogy valami mást hozol. A vágott virágok
olyan gyorsan elhervadnak. És csak a halált juttatják az eszembe.
 – Mit hozzak neked?
– Hozz egy kevés babkávét, meg egy darálót, hogy
megdarálhassuk.
– Engedik az orvosok?
– Nem inni gondoltam. De érezni fogom az őrölt kávé illatát,
te meg talán ihatsz is helyettem egy csészével.
Elnevettem magam.
– Ennél furcsább rendelést még sosem kaptam.
– Mindig a kávé illata jut rólad eszembe. Valahogy olyan rossz
érzés volt, amikor Afrika után a Casde Streeten találkoztunk, és
nem éreztem rajtad a kávészagot. De most már újra kávészagod
van, úgyhogy minden rendben.
– Tényleg? – A szag annyira mindent átható volt a Castle
Streeten, hogy már észre sem vettem.
– Hogy megy a kávézó? – kérdezte.
– Jól. Az új kenyai nagyon jó. Ahogy azt meg is jósoltad.
Becsukta a szemét. Aztán egy kicsit erősebb hangon
megszólalt:
– Megkaptam a leveledet. Köszönöm,
– Segített valamit?
Bólintott.
– Akkor örülök.
Kezével az enyém után nyúlt.
– Nem lehetett könnyű megírni.
– Gyerekjáték volt.
– Hazudós vagy. – Sóhajtott egyet. – Válaszul én is írtam
neked egy levelet. Majd megkapod, amikor meghaltam.
– Emily, szó sincs...
– Kérlek, Robert. Tisztelj meg azzal, hogy nem hitegetsz. Az
orvosok elég őszintén beszéltek. A tüdőmnek gyakorlatilag vége.
A fájdalom tompítására morfiumot adnak, de az az agyamat is
eltompítja. így hát, ha látogatóm van, nem veszem be. Akkor
aztán fájdalmaim lesznek, és ha fájdalmaim vannak, nem tudok
látogatókat fogadni.
– Most is fájdalmaid vannak?
– Egy kicsit. Majd beadják a cseppeket, amikor elmész.
– Akkor mindjárt megyek.
– Lehet, hogy jobb is. Kicsit fáradt vagyok.
 – De visszajövök. És legközelebb hozom azt a kávét.
Aznap éjszaka, álmában halt meg.

Nyolcvanhét

A csomag pár héttel a temetés után érkezett – egy kisebbfajta

láda. Néhány jogi dokumentum volt benne, a kávézót illetően.
Mellette egy ügyvéd levele, részletezve, hogy neki mint az
elhunyt, Mrs. Emily Brewer hagyatékának teljes jogú
végrehajtójának, kötelessége tájékoztatni engem... satöbbi,
satöbbi. Aztán egy levél az ő kézírásával. A betűk kicsik és
határozottak voltak, mintha a legutolsó csepp erejét is össze
kellett volna szednie az íráshoz.

Kedves Robert!
Tudatni szeretném Veled, hogy a kávézót a húgaimra
hagyom. Nem valami nagy örökség, figyelembe véve, milyen
kevés hasznot termel, de én sosem tudtam olyan érzéketlenül
kezelni az üzleti ügyeket, mint az apám, és én egyszerűen
boldog voltam ott. Remélem, úgy döntesz, hogy maradsz,
legalábbis egy ideig. Az Ügynek szüksége van a Castle
Streetre, és a Castle Streetnek szüksége van Rád.
Robert, én szentül hiszek abban, hogy férfiak és nők csak
akkor tudnak megfelelően kommunikálni egymással, ha
egyenlőek. Mondhatod, hogy ennek semmi köze a
szavazatokhoz, de az egyenlő jogok jelentik a szükséges első
lépést afelé, ami igazából számít.
Van valami, amit ezért el kell mondanom Neked, bármilyen
nehéz is feketén-fehéren megfogalmaznom... Talán emlékszel
még arra a délelőttre, amikor az apám kérdésére azt
feleltem, hogy feleségül akarok menni hozzád, és azt is
megmondtam, hogy miért. S talán azt is hiszed, hogy az
általam felsorolt indokok valós indokok voltak. Pedig nem.
Csak azt mondtam neki, amiről úgy véltem, hogy a leginkább
meggyőző érvek a számára. Hectorral kapcsolatban egyszer
már majdnem botrányba keveredtem... Hogyan állhattam
volna elé, és vallhattam volna be, mennyire kívánlak? De ez
az igazság. Hogy mennyire vágytam arra, hogy a testemmel
érezzem a testedet. .. Olyan sokszar elképzeltem... Minden
porcikádat csókjaimmal borítottam, elképzeltem, milyen
lehet Veled az ágyban. Tessék – kimondtam. Borzasztóan
vágytam arra, hogy megoszthassam Veled azt az élményt. És
utána reggel felébredni, és a hátamon érezni bőröd melegét,
a nyakamon a leheletedet, és tudni, hogy elég csak
hátranyúlnom, és ott leszel...
Szégyelltem ezt az érzést. Nekünk, nőknek ugyebár nem illik
ilyen szenvedélyesnek lennünk. Hector után megesküdtem az
apámnak, hogy megváltoztam, hogy ura vagyok már az
érzelmeimnek, de ez nem volt igaz. Ezért aztán elhallgattam
egy csomó dolgot. Később pedig Arthurral, amikor talán már
mondhattam volna valamit... nos, bizonyos okokkal Te is
tisztában vagy, hogy miért nem tettem, de addigra már talán
a saját elveimnek is túlságosan a rabja lettem.
Leszel még újra szerelmes – hát persze hogy leszel, ez így
természetes. És ha így lesz, ígérd meg, hogy valamit még
megteszel nekem. Mondj el neki mindent – rólam és rólad, és
hogy mi történt Afrikában. Mondd el neki az igazi
érzelmeidet, és viszonzásul egy napon talán ő is képes lesz
neked beszélni a vágyairól.
Van még valami, amit megtehetnél a kedvemért: szeretném,
ha mindezt leírnád a történetünket. Tudom, hogy bárki
másnál jobban meg tudod csinálni. Biztos vagyok benne,
hogy mindenki úgy véli, nagy történelmi fordulóponton élte
életét– ez talán az élet egyik csodája, hogy tulajdonképpen
nem más, mint nagy fordulópontok végeién sorozata, de úgy
érzem, hogy ez a történet, ez a pillanat semmiképpen sem
felejtődhet el.
Mondd el az igazat, Robert, és légy kedves. Végül is, ennél
többet egyikünk sem tehet.
Néha, amikor már szinte elviselhetetlenül kínzott irántad a
vágy, arra gondoltam, hogy évezredek óta hálnak együtt a
férfiak és a nők, hogy több millióan teszik ezt nap mint nap,
 ebben az országban is. De egy férfi és egy nő közötti barátság
még mindig ritka és értékes dolog. Szeretlek, Robert– de
mindenekfelett boldog vagyok, hogy a barátod lehettem.
Szerető Emilyd

A ládában ezenkívül csak még egy levél volt, meg egy kis
mahagónidoboz. A dobozt azonnal felismertem: az eredeti
Wallis-Pinker-féle kalauz valószínűleg utolsó fennmaradt
példánya.
A levél pedig utolsó levelem, amit Emilyhez írtam, az ügyvéd
megjegyzésével: Mr. Brewer kérte, hogy ezt juttassuk vissza
önnek.

Nyolcvannyolc

Castle Street,
április 28.

Drága Emily!
Itt járt nálam a férjed. Aggódik az egészséged miatt– mint mi
is, mindannyian. De ez nem meglepő számodra. Amin
azonban meglepődhetsz, az az, hogy tett nekem egy ajánlatot
Téged illetően.
Azt mondta, hogy ha felhagysz az éhségsztrájkkal, cserébe
elenged Téged – félreáll, és beleegyezik, hogy elválj tőle.
Mindezt természetesen abban a tévhitben teszi, hogy mi
ketten már amúgy is szeretők vagyunk, és hogy ha szabad
leszel, összeházasodunk. Azt akarja, hogy vegyelek rá, hogy
így cselekedj.
Drága Emilym, néha elgondolom, hogy micsoda boldogság
volna Veled házasságban élni. És valóban: ennél
csodálatosabb dolgot én el sem tudnék képzelni. Mégsem
próbállak rábeszélni Téged semmilyen döntésre sem. Nem
mondom Neked sem azt, hogy hagyd abba, sem azt, hogy
folytasd az éhségsztrájkot. Csak annyit mondok, hogy
 nagyszerű dolog, amit tettél, és bárhogyan döntesz is, büszke
leszek Rád. És mindig szeretni foglak.
A döntés a Tiéd.
Sohasem múló szerelemmel,

Robert

Nyolcvankilenc

Az utóízben található összetevőknek lehet csokoládéra

emlékeztető, édeskés jellegük; felidézhetik a tábortűz vagy a
pipadohány füstjét; hasonlíthatnak valami átható fűszer,
például a szegfűszeg illatára; elképzelhető, hogy fenyőt idéző,
gyantás jelleg érződik bennük; de az is lehet, hogy mindezen
jellemzők valamiféle kombinációját mutatják.
Lingle: A kávékóstoló kézikönyve

Amíg tartott a kormány és a militáns aktivisták közötti tűzszünet,

egyik félnek sem állt érdekében Emily halálából tőkét kovácsolni.
Ahogy Brewer is érzékeltette, önfeláldozása hosszú távon nem
sokat számított. A kormány az utolsó pillanatban kihátrált az
egyeztető törvényjavaslat mögül. A feldühödött militánsok
válaszképpen az ország megbénítására szólítottak fel.
Az akciók teljes káoszt eredményeztek. Égő rongyokat
tömködtek a levélládákba, kormányépületek és üzletek ablakait
törték be, krikettjátékcsarnokokat, sőt templomokat gyújtottak
fel. Évekkel később a szüfrazsettek szerették azt mondogatni,
hogy békés lázadás volt az övék, de akkoriban ez nem egészen így
nézett ki. A liberális miniszterelnök, Asquith kiemelt célpont volt.
Egyszer golfozás közben megpróbálták leszaggatni róla a ruhát,
és csak a lánya, Violet mentette meg, puszta kézzel verve vissza a
támadókat. Egy másik alkalommal, amikor a miniszterelnök
gépkocsija lelassított, hogy kikerüljön egy, az út közepén fekvő
nőt, a semmiből hirtelen ott termett egy militáns csoport, és
kutyakorbáccsal ütlegelni kezdte a kormányfőt. Akit csak a
cilindere védett meg a súlyosabb fejsérülésektől. A Euston
állomáson egyszer valakit a miniszterelnöknek néztek, és jól
elverték; más alkalommal az ír ügyekért felelős miniszternek
roncsolódott össze a térdkalácsa, amikor egy whitehalli
támadáskor a testével védelmezte a kormányfőt. Egy ír
parlamenti képviselőt pedig, aki a kocsijában ült vele, kisbabával
fiilön vágtak. S közben majdnem kétszáz nő folytatott
éhségsztrájkot.
Eleinte, mint oly sokan mások is, úgy gondoltam, hogy a
kormány csak azt kapja, amit megérdemel. Mi, férfi
szimpatizánsok mostanra már külön csoportba szerveződtünk.
Én magam is betörtem néhány kirakatot, felgyújtottam néhány
üres épületet, és minden alkalommal elégedettség töltött el, hogy
mindezt Emilyért teszem. De aztán – megint csak mint oly sokan
mások is – rájöttem, hogy nincs bennem akkora harci kedv, mint
a mozgalom vezetőiben.

Bennem akkor derengett föl ez a felismerés, amikor egy szép

napon azt a feladatot kaptuk, hogy támadjuk meg a Nemzeti
Galériát. Menjünk be ketten, mintha csak a képeket szeretnénk
megnézni, majd a megfelelő pillanatban hentesbárdot rántsunk
elő, és vagdaljuk össze a festményeket. A támadás egyik legfőbb
célpontjául a „Vénusz tükörrel” című festményt jelölték ki, azt a
híres aktot, melyre nemrégiben tett szert a Galéria. Mostanra
már minden középületet rendőrök vigyáztak – megbízóink éppen
ezért tartották fontosnak, hogy egy férfit és egy nőt küldjenek a
feladatra, mivel így kevésbé voltunk feltűnőek.
Ezt a Vénuszt azelőtt még nem láttam. Díszhelyen állították ki,
a hátsó galériában, egy tetőablak alatt. A nőalak egy díványon
feküdt, és tükörben nézte önmagát. Bőre szinte tapinthatóan élő-
eleven volt, s hátának íve is minden részletében olyan éíethű volt,
hogy szinte azt éreztük, ő is itt van velünk a teremben.
Ez a nő már halott, gondoltam. Több évszázada az. De
tekintetének érzéki ereje, az, ahogyan Velázquez férfiként és
festőként reagált rá, ez örökké megmarad.
Eszembe jutott egy sor Emily utolsó leveléből – a levélből,
melyet akkor is a kabátóm belső zsebében hordtam: ... reggel
felébredni, és a hátamon érezni bőröd melegét, és a nyakamon a
leheletedet, és tudni, hogy elég csak hátranyúlnom, és ott
leszel..,
Álltam a kép előtt, és amikor a szomszédos St. Martin-in-the-
Fields templom órája négyet ütött – ami a támadásra megbeszélt
jel volt azon vettem észre magamat, hogy képtelen vagyok
mozdulni. A mellettem álló nő volt az, aki felemelte
hentesbárdját, és egy kétségbeesett kiáltással válltól derékig
végighasította a hosszú, fehér hátat, úgy, hogy a vászon ernyedt
cafatokban lógott, és hirtelen láthatóvá vált, ami előtte nem volt
nyilvánvaló: hogy a Vénusz csak festmény, nem más, mint
sebezhető illúzió.
A szüfrazsettet azonnal leteperték az őrök. Én még pár percig
néztem a tönkretett mesterművet, a szemembe könnyek szöktek,
majd megfordultam és kisétáltam a Galériából, A Trafalgar
Square-en beleejtettem hentesbárdomat a szökőkút
medencéjébe, és mentem tovább. Ez volt az utolsó eset, hogy
bármi közöm is volt a szüfrazsettek Ügyéhez.
ÖTÖDIK RÉSZ

Cukor
 Kilencven

„Új termés” – friss, könnyű kávéíz és aroma, mely kiemeli egy

kávékeverék természetes tulajdonságait, különös tekintettel
annak ízére és savasságára.
Sivetz: Kávétechnológia

Eltelt egy év. Kijártam Emily sírjához; vezettem a kávézót, és

naprakészen tartottam a kalauzt; nem foglalkoztam a politikával,
még kevésbé a művészetekkel. Igazság szerint a kávézóval sem
nagyon foglalkoztam. Mostanra már alig maradtak vendégek – a
militáns aktivistáknak már nem volt szükségük találkozóhelyre,
és mivel én amúgy is jobban kedveltem a magányt, nem nagyon
törődtem azzal a néhánnyal, aki még be-bené-zett.
Aztán egy szép napon meglátogatott Ada és Philomena. Későn
érkeztem az üzletbe – már ott találtam őket. Enyhén hökkent
arckifejezéssel nézelődtek körbe a helyiségben. Ada végighúzta
kesztyűs kezét a pultokon, finnyás képpel vizsgálgatva az
eredményt.
– Segíthetek? – kérdeztem savanyúan.
– Ah, Robert! Hát itt vagy végre – mondta Ada. – Esetleg
készíthetnél nekünk egy kávét..,
Sóhajtottam.
– Hozok egy kis jávait. A mokka már avas.
Összenéztek, de nem szóltak egy szót sem, amíg a kávét
készítettem. A temetés óta nem találkoztunk. Akkor,
természetesen, feketében voltak. Most rakott, nyomott mintás
selyemruha volt rajtuk, magas, lebegő gallérral és a derekukon
széles selyemövvel. A ragtime-féle táncok, például a „pulykatánc”
ilyen laza ruházatot kívántak, bár a hosszan slicceit fazonok az
idősebb generációk megbotránkoztatására is kiválóan alkalmasak
voltak.
– Azt tudod, ugye, hogy most már a miénk ez a kávézó? –
kérdezte Ada.
 Bólintottam.
– És abból az elhanyagolt könyvelésből, amit találtunk, úgy
tűnik, veszteséges is.
– Nagyon rossz helyen van ez az üzlet – mondtam nyersen. –
Ez lakónegyed. Mindenki utálja az ilyen üzleteket a közvetlen
lakókörnyezetében.
A két nő megint összenézett.
– De azért kár volna bezárni – sóhajtott Philomena.
Nem válaszoltam erre semmit. Én is így gondoltam, de
semmilyen érvet nem tudtam felhozni a nyitva tartása mellett
sem.
– Philnek van egy-két ötlete – mondta Ada. – Érdekel?
– Azt hiszem, kénytelen leszek meghallgatni – rándítottam
meg a vállam.
Odahúztam egy széket.
– Azt hiszem, igazad van – kezdte Philomena. – Ez nem
valami ideális hely egy kávézó számára. De az emberek nemcsak
kávézókban isznak kávét. Nem szabad számításon kívül
hagynunk az otthonokat sem.
Horkantottam egyet.
– Amennyire én látom, otthon senki sem iszik kávét, csak
csomagolt szemetet. Mint például a Castle. Olcsó, előre pörkölt és
előre darált keverék, mely aztán annyi ideig áll
papírcsomagokban Lipton és Sainsbury urak polcain, hogy az a
kevéske íz is elpárolog belőle, ami eredetileg volt neki.
– Nos, igen – mondta Philomena. Rám nézett azokkal az
álmos, épp-most-ébredtem szemekkel. Mintha valami rejtett
derű bujkált volna bennük.
– Arra gondoltunk – mondta Ada –, hogy miért is ne
árulhatnánk mi az embereknek jó minőségű kávét.
Zavarodottan néztem rájuk.
– Tudod, Robert, mi kávéval nőttünk fel. Jó kávéval –
magyarázta. – Olyan kávéval, amilyet manapság szinte lehetetlen
beszerezni. – Megvonta a vállát. – Felmerült bennünk, hogy ha
nekünk hiányzik a jó kávé, mások is lehetnek hasonló helyzetben.
Lehet, hogy nem sokan, de – körbejáratta a szemét az üres és
letagadhatatlanul lepusztult kávézón – talán elegen ahhoz, hogy
lehessen rájuk üzletet alapozni.
 – Szóval, amit javasoltok...
– Az egy kisvállalkozás. Hasonlóan ahhoz, mint amilyen a
Pinker cég volt eleinte – fejezte be a mondatot Philomena a
nővére helyett. – Lényegében egy kávékereskedés lehetne,
néhány pörkölőüsttel. A pörkölőket nem dugnánk el, hanem
büszkén közszemlére tennénk. – Finom ujjával szinte
önkéntelenül a hátsó falra mutatott, ahol, most már láttam, pont
elfért volna két kisebb pörkölőüst egymás mellett. – Maga a
pörkölés folyamata lesz az, ami különlegessé teszi majd a helyet.
– Meg az illat... – tette hozzá Ada.
– Meg az illat. – Philomena mélyet lélegzett. – A frissen
pörkölt mokka illata! Képzeld csak el!
– Tisztában vagyok vele – mondtam szárazon –, hogy milyen a
pörkölődő kávé illata.
– És a kémény– mondta Ada, tudomást sem véve rólam. Egy
sarokba mutatott, ahol jelenleg nem volt kémény.
Philomena bólintott.
– Melyből ez a bizonyos aroma árad, végig az utcán...
– ...úgyhogy, ha még nem is akarnál hazavinni egy font
bogotai kávét...
– ...akkor is dönthetsz úgy, hogy betérsz, és veszel helyette egy
csészével...
– .. .vagy egy kancsóval...
– Egy kancsóval? – mondtam megint zavarodottan.
Philomena rám emelte a szemét. Az álmosság, most már
láttam, csak illúzió volt. A pillantása éles volt, ravasz és fürge.
– Mint amikor vesz az ember egy kancsó sört a vacsorájához.
Miért ne venne egy kancsó kávét a reggelijéhez?
– Afrikában csinálnak valami ilyesmit – ismertem el. –
Harárban hajnalonként az utcát járják a kávéárusok, és az
emberek kiállnak az ajtóba, hogy vásároljanak tőlük.
Philomena Ada kézfejére csapta a kezét.
– Látod? Robert máris érti, hogyan tudna működni a dolog. –
Rám vigyorgott.
– Szóval friss kávét pörkölnénk és árulnánk – mondtam. – De
ez nem azt jelentené, hogy közvetlen versenytársai lennénk a ...
nos, az előrecsomagolt kávéknak? Az olyanoknak, mint a Castle,
például?
 Ada bólintott.
– De mivel a Castle már nem a mi tulajdonunk, ez nem
jelenthet problémát. És, mondjuk ki nyíltan, ha nem tudunk a
Castle-nál jobb kávét előállítani, akkor valahol valami nagy baj
van.
– És mi nem fogunk hirdetésre költeni – tette hozzá
Philomena. – Csak jó kávéra. Afrikai kávéra, ha akarod. –
Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle néhány rajzot meg
fényképet. – De azért megcsináljuk szépre. – Elém helyezte a
képeket. – Ez néhány glasgow-i teaház, amelyekben mostanában
jártam. A stílus art nouveau, méghozzá nagyon is az. Valami
ilyesmire gondoltam itt is. – Körbeintett kesztyűs kezével. – A te
ízléseddel és a mi befektetésünkkel nem látom, miért ne lehetne
ez a hely sikeres.
– Be kellene zárnunk – mondtam a rajzokat tanulmányozva. –
Ez az átépítés hónapokba is telhet.
– Három hétbe – javított ki Philomena. – Holnapután
kezdünk.
– Te jó ég. Oöö... „kezdünk”?
Philomena eltette a rajzokat.
– Mi nagyon is kézivezérlést alkalmazó munkaadók leszünk.
Remélem, ez nem okoz majd neked nehézséget. Mármint hogy
egy nőnek kell dolgoznod, úgy értem.
– De hát – nem hiszem, hogy ez Samuel Pinker lányaihoz illő
munka lenne. Hiszen most már mindketten vagyonos nők
vagytok.
– Na de igazán, Robert, semmit nem tanultál a nővéreimtől?
Majd mi magunk eldöntjük, mi hozzánk illő és mi nem.
– Az apátok nem fog örülni ennek.
– Épp ellenkezőleg. Alábecsülöd őt, Robert. Az okozza neki a
legnagyobb örömet, ha látja, hogy sikeresek a lányai. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Egyébként pedig az üdvözletét küldi.
Mordultam egyet.
– Manapság egyetlen szem kávé sincsen a Narrow Streeten –
mondta Ada. – A raktárból hatalmas irodaépület lett, a zsákok
helyét íróasztalok vették át. De azt hiszem, apámnak hiányoznak
a régi idők. Elmehetnél hozzá egyszer.
– És tényleg azt hiszitek, hogy segíteni fog nektek?
 A két testvér egymásra nézett.
– Miért kellene nekünk az ő segítsége? – kérdezte Philomena.
– Hiszen ez üzlet.
Távozóban Philomena visszafordult az ajtóból.
– Írsz valamit Emilyről?
– Ezt meg miből gondolod?
– Mert megkért téged rá. Tudom, mert elmondta nekem.
Megvontam a vadamat,
– Ez azért nem olyan egyszerű.
– De attól még próbálkozol, nem? – erősködött.
– Talán. Miért?
– Mert nagyon szeretném elolvasni, Robert – mondta
keresetlenül. – Úgyhogy igyekezz, jó?
Odaléptem az ablakhoz, és figyeltem, ahogy távolodnak.
Philomenának egyértelműen voltak még további ötletei; az
utcasarok felé mutatott, aztán újra a kávézóra, és élénken
magyarázott valamit a nővérének, ahogy megfordult. Egy
pillanatra elkaptam az arcát profilból, annak az álmos mosolynak
a szegletét...
És hirtelen éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Valami,
amire nem számítottam.
Jaj ne, gondoltam. Kérlek, ne. Csak azt ne. Nehogy már
megint...

Kilencvenegy

Megnyitottuk a kereskedést; egymásba szerettünk. De ez már egy

másik történet része – egy másik történeté, mely annyira
különbözik az iménti történettől, mint ég a földtől. Mégis, a maga
módján ez is ugyanolyan érdekes: megvan a saját cselekménye, a
maga meglepő fordulatai, bevezetői, refrénjei és sorscsapásai.
Olyan történet ez, melyet nem lehet elmesélni, mert az Emilyről
szóló történetemmel ellentétben ennek még nincsen vége.
„Egy művésztől erkölcsi tanulságot követelni, az annyi, mint
tönkretétetni vele a munkáját” – mondta Goethe. Volt idő,
amikor úgy védtem volna ezt az állítást, mint valami vallási
ereklyét, de most, saját rövidke emlékiratom végére érve, úgy
találom, hogy a bennem lakozó viktoriánus úriember nem lehet
elégedett megfogalmazott tanulság – vagy talán jobb, ha azt
mondjuk, levont következtetések nélkül. És mivel ezt az egészet
nem másért, mint a magam örömére írom, levonom a
következtetést, ha a fene fenét eszik is.
Hogy mit tanultam?
Megtanultam azt, amit mindenkinek meg kell tanulnia, de
senkinek nem lehet megtanítani – hogy ellentétben azzal, amit
esetleg a költők mondanak, léteznek különböző fajta szerelmek.
És ezt nem csak úgy értem, hogy minden szerelmi kapcsolat
különbözik egymástól. Ügy értem, hogy maga a szerelem sem
csak egy érzelemből áll, hanem nagyon is sokból. Pontosan úgy,
ahogy egy jó kávénak is lehet egyszerre például cserzettbőr–,
dohány- és nektárillata, ugyanúgy a szerelem is többféle érzelem
keverékéből áll össze: rajongás, idealizmus, gyengédség, kéjvágy,
védelmezni vágyás, vágy, hogy védelmezzenek, vágy, hogy
magunkévá tegyük a másikat, bajtársiasság, barátság, esztétikai
vonzalom, és ezenkívül még vagy ezer más.
Nincs táblázat vagy szabályzat, mely ezek között a rejtélyek
között utat mutathat. Az egyikért a világ végére kell utaznunk, a
másikat azonban fellelhetjük egy idegen pillantásában is. Van,
amit a hálószobában találunk meg, van, amit a zsúfolt utcán.
Van, amelyik lángjával megéget, miht éjjeli lepkét a lámpa, és
van, ami gyengéd izzásával melegít majd. Van, amelyik gyönyört
ad, van, amelyik boldogságot, és olyan is van – ha szerencsés az
ember –, amelyik mindkettőt.
Egy asszony nevetése, egy gyermek illata, egy jó kávé – ezek a
szerelem különféle ízei.
 Kilencvenkettő

Én a magam részéről ennyiben hagytam volna, de Philnek,

miután átolvasta ezeket az oldalakat, van néhány megjegyzése.
Ezért baj az, ha az ember felesége egyúttal a munkaadója is:
kétszeresen is a papucsa alatt tart, és tudom, hogy úgysem lesz
nyugtom addig, amíg bele nem egyezem.
Szóval, a pontosság kedvéért, állítólag nem igaz az, hogy
valamikor „nagyon kedvező ajánlatot kaptam – három békén
hagyást két versért”. Azt is állítja továbbá, hogy a vers, amit
akkor neki írtam, sokkal rövidebb volt, mint amit itt közlök, és
nem is annyira jó: állítólag még nem is rímelt rendesen.
Azt is mondja még, hogy Hector jóval szimpatikusabb karakter
volt, mint amilyennek én itt lefestettem – „egy meglehetősen
fess, jóképű, romantikus típus, amolyan nyughatatlan hős-
kalandor, hihetedenül olvasott, több nyelvet is folyékonyan
beszélő, igazi antropológus, még magának a szakszónak a
kitalálása előtti időkből”. Úgyhogy lehet, hogy nem voltam vele
kapcsolatban teljesen hiteles – de ha figyelembe vesz-szük, hogy
– ahogyan Oscar Wilde írta – minden portré pontosan tükrözi,
nem tárgyának, hanem a készítőjének a lelkét, feljogosítva érzem
magamat, hogy fenntartsam eredeti, elfogult ábrázolásomat.
Philomena azt is megjegyezte, hogy úgy érzi, Emily ábrázolása
sem teljesen objektív, de épp ellenkező okokból: a szerelem talán
elvakított bizonyos hibáit illetően, „Nővérem sok szempontból
volt csodálatra méltó – firkantotta Phil az egyik margóra –,
ugyanakkor merev és szigorú is tudott lenni. Egészen bizonyos,
hogy sohasem fingott volna előttem, attól tartva, hogy csak
tovább erősítené bennem úgynevezett vadságomat, bár Ada
emlékszik valamiféle versenyre, amit ebben a sportágban
rendeztek tizenéves korukban. Szerintem Emily részben azért is
vonzódott a mili-táns aktivistákhoz, mert csodálta abszolút
autokratikus rendszerüket – de nekem attól, ahogy azok a
szüfrazsettek Emmeline Pankhurstöt csak mint »A Vezért«
emlegették, mindig is felfordult egy kicsit a gyomrom. Azt nem
írod, hogy végül a mérsékelteknek, nem pedig a miütánsoknak
köszönhetően nyertük el a szavazati jogot, és azt is csak évekkel
az itt leírt események után.”
Ami a Fikréről szóló részt illeti, Phil – aki természetesen ott
sem volt – mindenféle felkiáltójelekkel és egyéb
macskakaparásokkal dekorálta tele a margót. Írásjeleinek teljes
arzenálját azonban arra a jelenetre tartogatta, amelyben először
szeretkezünk Fikrével a francia kereskedő házában, és amikor
Fikre kávét szolgált fel nekem a szerelem ceremóniájának keretei
között. Annak a résznek a vége felé a margón a következő
megjegyzés áll: „Micsoda?!!! Ha jól számolom, ez négy (!) menet
– csak nem egy másik Robert Wallis szerepel itt???” Nos, nem
kell hinnie nekem, ha nem akar – de hogy megválaszoljam a
kérdését: de igen, az egy másik Robert Wallis; akkor fiatalember
voltam, és az érettebb kor előnyeivel, sajnos, együtt járnak annak
bizonyos hátrányai is.
„Mesélj nekik Arthurról is”, írta az utolsó lap aljára.
Tulajdonképpen szándékoztam is, de valahogyan sehová sem
illett. Emily halála után Arthur Brewer parlamenti képviselőnél
egészen különleges pálfordulás állt be, és beszédeiben elkezdte a
női szavazati jogot támogatni. Könnyű lenne cinikusan csak
annyit mondani, hogy végre meglátta, merre visz az események
sodra; vagy egyszerű lenne megbocsátóbban csak azt írni, hogy
Emily halála és annak körülményei felnyitották a szemét, és
felismerte, hogy nagy hibát követett el a feleségével szemben. A
saját nyilvános megjegyzései mindkét feltételezést
alátámaszthatnák. A Daily Telegrapk-nak adott interjújában
csak annyit volt hajlandó mondani, hogy „az én feladatom
választókerületem polgárainak a képviselete a Parlamentben.
Világossá vált számomra, hogy többségük most már támogatja a
női szavazati jogot, még akkor is, ha elítélik a módszereket,
melyek annyi kárt okoztak a nők ügyének.”
A Castle Kávé egy ideig az ország legsikeresebb előrecsomagolt
kávéja volt. De amikor Jock Howell átvette az üzletet, hozott
néhány rossz döntést. A legnagyobb hiba az volt, hogy nem mérte
fel, mennyire át fogja alakítani a piacot az instant kávé
megjelenése a háború után. A Castle nevet végül eladták egy
másik nagyvállalatnak, amelyik agresszív árháborúba lépett egyik
versenytársával, amely aztán mindkettejüket tönkretette.
Ezalatt sok kis importőr fejlesztette ki a saját kóstolási
kalauzát, pontosítva és fejlesztve azt, amit mi Emilyvel
elkezdtünk. A Wallis– Pinker-féle kalauz többé már nem egyedi,
sőt, nem is tartozik az ilyen rendszerek közül a legátfogóbbak
közé. De szeretem azt képzelni, hogy ha soha nem is létezett
volna, akkor azok a későbbi változatok sem lettek volna egészen
olyanok, mint amilyenekké így váltak.
A kávékereskedés, mondanom sem kell, napról napra
sikeresebb lett. Első látogatásuk alkalmával a Pinker nővérek
nem voltak teljesen őszinték hozzám: itt visszautalnék egy apró,
de fontos elszólásra, melyet Phil ejtett meg, amikor azt kérdezte
tőlem, nem fog-e nehézséget jelenteni, hogy egy nőnek kell
dolgoznom – figyeljék meg az egyes szám használatát. Később
azonban gyorsan kiderült, hogy a tervek és a megvalósításuk
iránti késztetés egyaránt Philtől eredtek. Adát csak mint
támogatót kérte meg aznap, hogy vele jöjjön, meg azért is – most
már beismeri –, mert ő már sejtette, hogy a hozzám fűződő
kapcsolatába az üzletin kívül talán más érzelmek is vegyülnek
majd.
Két év múlva megnyitottunk egy második üzletet, aztán még
egyet, majd még egyet – aztán rájöttünk, hogy hacsak nem
vigyázunk, a végén pont olyanná válik majd a vállalkozásunk,
amelytől mindketten irtózunk, amelyben egyre inkább csak a
számokból lehet majd megtudni, mi is történik valójában, nem
pedig a pörkölődő jávai illatából vagy egy jó kenyai szájérzetéből
vagy egy frissen főtt guatemalai élénk, tiszta ízéből... így hát
leálltunk, és újabb boltok nyitása jelenleg nem szerepel a terveink
között.
Be kell vallanom, hogy továbbra is megőriztem a keverékek
elleni sznob elfogultságomat. Én úgy gondolom, hogy egy
dolognak legyen olyan íze, amilyen, nem pedig amilyen lenni
szeretne: egy kávéhoz ugyanúgy hozzátartoznak a hibái, mint az
erényei, és ami engem illet, én nem szeretném elfedni ezeket. De
Phil ragaszkodott hozzá, és én hajlottam annyit a szavára, hogy
beszereztem néhányat: a legnépszerűbb fajtáink közé tartoznak.
 És aztán, öt évvel az itt leírt eseményeket követően Phil és én
létrehoztunk egy saját keveréket. Illatában erőteljesen jelen volt a
vanília és a habcsók, az odakozmált tejszín és a ropogós
kenyérhéj, valamint a szexnek az a távoli, de jól meghatározható
szaga, mely minden újszülött bőrén érezhető, amikor előbújik az
anyaméhből. Minden szempontból tökéletes, és büszkén viseli a
Geraldine Emily Wallis nevet.
 Köszönetnyilvánítás

A Wallis-Pinker-féle kalauz több, régi és új kávékóstolási

szakkönyvnek köszönheti létét, különösképpen a Ted R. Lingle
által jegyzett A kávékóstoló kézikönyve című kiadványnak,
melyet a Specialty Coffee Society of America jelentetett meg.
Sokat köszönhetek még a Le Nez du Cafénak is, mely egy Jean
Lenoir által összeállított szagminta-kollekció, a hozzá tartozó
érzékszervi leírásokat tartalmazó füzettel együtt, szerzőpárosa
Jean Lenoir és David Guermonprez, franciáról angolra pedig
Sharon Sutcliffe fordította.
A regény megírásához sok kávéról szóló szakkönyvet
használtam fel. Ezek között volt az Uncommon Grounds (Ritka
őrölt kávék) Mark Prendergast tollából, a Black Gold (Fekete
arany) Anthony Wildtól, a The Devils Cup (Az ördög csészéje)
Stewart Lee AllentŐl, és a Coffee: the Epic of a Commodity (A
kávé – egy árucikk eposza) Heinrich Jacobtól. Azt a keveset,
amit a viktoriánus korszakban elterjedt kávétermesztési
módszerekről tudok, Lester Arnold 1886-ban kiadott A kávé:
termesztése és a haszon című művéből merítettem.
Ami a női választójogért vívott küzdelmet illeti, egy-két
dátumot megváltoztattam, hogy jobban illeszkedjen történetem
menetébe, de maguk az események többnyire úgy történtek,
ahogyan azt itt leírtam. Különleges hálával tartozom a Joyce
Marlow által szerkesztett Votesfor Women: the Virago Book of
Suffragettes (Szavazatot a nőknek: a szüfrazsettmozgalom
leírása – Virago kiadvány) történelmi forrásmunkának,
melyben korbéli, hiteles beszámolókat olvashatunk a
szüfrazsettek bebörtönzéséről és az éhségsztrájkokról; valamint a
Carolyn Christensen Nelson által szerkesztett Literature
ofWomens Suffragette Campaign in England (Az angliai női
választójogi mozgalom irodalma) című munkának.
A „hisztéria” kezelésére irányuló századfordulós orvosi
eljárások leírását Rachel P. Maines The Technology ofOrgasm:
‘Hysterid, the Vibrátor, and Womens Sexual Satisfaction (Az
orgazmus technológiája: a „hisztéria”, a vibrátor és a nők
szexuális kielégítése) című munkájából vettem. A szerzőnő a
modem fülek számára olyan furcsán hangzó dolgokról számol be,
hogy bátorkodtam néhány általa közzétett korabeli idézetet szó
szerint képzeletbeli orvoskaraktereim szájába adni.
A századvégi London, valamint az étlapok, menüsorok,
étkezési szokások és egyéb megfigyelések leírásához korabéli
beszámolókhoz fordultam segítségül, többek között Henry
Mayhew és John Binney Scenes of London Life (Londoni
életképek), valamint Newnham–Davis alezredes Dinners and
Dinen (Vacsorák és vendégek) című munkáihoz, mely mindkettő
megtalálható a kitűnő www.victorianlondon.org internetes
oldalon.
Robert Wallis afrikai utazásai során írt levelei több olyan késő
viktoriánus kori utazó leírásain alapulnak, mint például Gustave
Flaubert vagy Mary Kingsley, akik mindketten sokkal lelkesebb
felfedezői voltak az említett kontinensnek, mint Robert. Külön
köszönettel tartozom Charles Nicholl Somebody Else: Arthur
Rimbaud in Africa 1880-91 (Valaki más: Arthur Rimbaud
Afrikában 1880-91) című munkájának, különös tekintettel arra a
részre, ahol a szerző Alfréd Bardey kávékereskedő és kalandor
feljegyzései alapján rekonstruálja a költő Adenből Harárba vezető
útját.
A viktoriánus kori rabszolgavásár leírásához Pat Shipman
Heart of the Nile (A Nílus szíve) című könyve volt segítségemre.
Ez a könyv Lady Flo-rence Baker életrajza, akit éppen egy ilyen
rabszolgavásáron vett észre és vásárolt meg Samuel Baker
felfedező, akinek a hölgy később a felesége lett.
Őszinte köszönetem azoknak, akik a regény korai
változatainak olvasói voltak, különösen Tim Riley-nak, Judith
Evansnek és Elinor Coopernek: mindhárman szenvedélyes
tanácsadók, fáradhatatlan olvasók és kemény kritikusok; Peter
Souternek elejétől fogva lelkes támogatásáért; és ügynökeimnek,
Caradoc Kingnek és Linda Shaughnessy-nek szüntelen
segítségükért és támogatásukért. És, természetesen, Jo
Dickinsonnak és Kate Miciaknak, a Little, Brown, valamint a
Random House kiadóknál dolgozó szerkesztőimnek, akik nélkül
A kávék költője egészen biztosan más ízűre sikeredett volna.
 A kávék költőjét nővéreimnek, Clare-nek, Carolynnak és Jane-
nek ajánlom.