TIMOTHÉE DE FOMBELLE

I. KÖTET
ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Móra Könyvkiadó
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Timothée de Fombelle: Vango
© Gallimard Jeunesse, 2010

Fordította:
PACSKOVSZKY ZSOLT

A borítót PAPP BEATRIX készítette

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely

részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása,
másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása - beleértve a
kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését,
nyilvánossághoz közvetítését - szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel

megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

Látogass el a könyv honlapjára: www.vango.hu

Hungárián translation © Pacskovszky Zsolt, 2011

Hungárián edition © Móra Könyvkiadó, 2011
Kötelet feszítettem toronytól toronyig;
virágfüzért ablaktól ablakig;
aranyláncot csillagtól csillagig, és járom a táncom.

Arthur Rimbaud
(Rónay György fordítása)
ELSŐRÉSZ
 1.

Párizs, 1934 áprilisa

Negyven fehér ruhás férfi feküdt a kövezeten.

Mintha egy hómező tárult volna az ember szeme elé. A fecskék
csivitelve súrolták a testeket. Ezrek bámulták a látványosságot.
A párizsi Notre-Dame árnyéka az összeverődött tömegre vetült.
Hirtelen mintha áhítatba merült volna a katedrális körül a vá-
ros.
Vango a kövezetre tapasztotta homlokát. Saját lélegzetét hall-
gatta.
Az életre gondolt, amely ide sodorta. Ez egyszer nem érzett fé-
lelmet.
A tengerre gondolt, a sós szélre, néhány hangra, néhány arcra,
annak az asszonynak a forró könnyeire, aki felnevelte.
A templomteret immár eső verte, de Vango észre sem vette.
Csak hevert a földön társai között, nem figyelte a sorban kinyíló
esernyőket.
Vango nem látta az egybegyűlt párizsiak tömegét, az ünneplő-
be öltözött családokat, az áhítatosan bámuló idős hölgyeket, a lá-
bak alatt átsurranó gyermekeket, a dermedt galambokat, a cikázó
fecskéket, a bérkocsikon álló bámészkodókat, ahogy nem látta azt
a zöld szempárt sem, amely mindegyre őt figyelte a tömeg széléről.
Könnyekkel szegélyezett, fátyol rejtette zöld szem.
Vango csukva tartotta a szemét. Még nem volt húszéves. Ez
volt élete nagy napja. Gyomrából súlyos boldogság áramlott felfelé.
Még egy pillanat, és pap lesz.
- Szelíd őrület!
A Notre-Dame harangozója a foga között mormolta el oda-
fenn e szavakat, s közben lepillantott a térre. Várt. Egy bizonyos
kis Clarát hívott meg a tornyába lágy tojásos reggelire.
Tudta, hogy nem jön el, miként a többiek sem jöttek el. És
miközben a hatalmas harang alatt víz sustorgott a lábasban, a
harangozó az ifjakat nézte, akiket mindjárt pappá szentelnek.
Néhány percig még fekve maradnak a földön, aztán örökre elkö-
telezik magukat. E pillanatban nem a mélységtől kezdett szédül-
ni a tömeg fölött ötven méter magasan álló Simon, a harangozó,
hanem inkább ezektől a földön fekvő, felkínált életektől, amelyek
az ismeretlenbe készültek vetni magukat.
- Őrület! - mondta újra. - Őrület!
Biztos, ami biztos, keresztet vetett, majd visszatért a tojá-
sokhoz.

A zöld szempár kitartóan bámulta Vangót.

Egy hamuszürke velúrkabátot viselő, tizenhat-tizenhét éves lány
volt. Keze a zsebében matatott, de aztán kihúzta onnét - a zseb-
kendő nélkül, amely után kutatott. így aztán nem átallott fehér
kezével benyúlni a fátyol alá, és kézfejével törölgetni le orcájáról
a könnycseppeket. Kabátja kezdett átnedvesedni az esőtől.
A lány megborzongott, és tekintetét végigjártatta a templom-
tér túlsó felén.
Egy férfi gyorsan félrefordította a fejét. Őt tartotta szemmel.
A lány biztos volt benne. Már másodszor figyelt fel rá aznap reg-
gel, de egészen távoli emlékeiből tudta, hogy azelőtt is látta már
valahol. Viaszarc, ősz haj, keskeny bajusz és apró, drótkeretes
szemüveg. Valahol összeakadt már vele, de hol?
Az orgona felharsanó hangja visszatérítette Vangóhoz.
Most következett az ünnepélyes pillanat. Az agg bíboros fel-
állt, és lefelé indult a fehérbe öltözött férfiakhoz. Félretolta az ol-
talmazásképpen felé nyújtott esernyőt, ahogy félrelökött minden
kezet is, amely le akarta segíteni a lépcsőn.
- Engedjenek!
Súlyos pásztorbotját markolta, és minden megtett lépése apró
csodának tetszett.

Q®
 Az angyalok útja

A bíboros öreg volt, és beteg. Az orvosa, Esquirol meg is til-

totta neki reggel, hogy ő celebrálja a misét. De a bíboros csak ne-
vetett, mindenkit kiküldött, és kikelt az ágyból, hogy felöltözzön.
Amint egyedül maradt, minden egyes mozdulat közben megen-
gedett magának egy nyögést. A nyilvánosság előtt azonban olyan
kemény volt, mint a kőszikla.
Most lefelé lépkedett a lépcsőn az esőben.
Két órával korábban, amikor látták, hogy az égen sötét felhők
gyülekeznek, könyörögve kérték, hogy odabent, a székesegyház-
ban tartsa meg a ceremóniát. De ő ennek a kérésnek is keményen
ellenállt. Azt akarta, hogy odakint kerüljön rá sor, annak a világ-
nak a szeme előtt, amelybe ezek az ifjak hamarosan egy életre
elmerülnek.
- Ha félnek a megfázástól, akkor keressenek maguknak más
vesződséget. Nagyobb viharokat is átélnek majd.
A bíboros megállt az alsó lépcsőfokon.
Elsőként ő észlelte az izgatottságot a téren.
Odafenn Simon, a harangozó mit sem sejtett. A vízbe dobta
a tojásokat, és számolni kezdett.
Ki mondhatta volna meg előre, hogy mi minden fog történ-
ni pontosan annyi idő alatt, amíg egy lágy tojás megfő?
Három perc, és megbillen a sors.
Miközben a víz ismét forrásba jött, a hátsó sorok felől indul-
va egyazon borzongás futott végig az egész tömegen. A fiatal lány
megint összerezzent. Valami történt a templomtéren. A bíboros
felkapta a fejét.
Vagy húsz alak tört magának utat az egybegyűltek sorain át.
A moraj erősödött. Kiáltások hallatszottak.
- Utat!
A negyven papnövendék nem moccant. Csupán Vango fordí-
totta oldalra a fejét, hogy orcáját-fülét a földre tapassza, mint az
apacsok. Ide-oda surranó árnyakat látott az első sor mögött.
A hangok tisztábbá váltak.
- Mi történt?
- Félre!
Az emberek tele voltak gyanakvással. A két hónappal korábbi

S fl
zavargások során halottak maradtak a földön, és százak sebesül-
tek meg a Concorde téren.
— Csak a rendőrség... - kiáltotta egy asszony, hogy megnyug-
tassa a tömeget.
Valakit kerestek. Néhány hívő igyekezett csitítani a lármá-
zókat.
— Pszt... Hallgassanak!
Ötvenkilenc másodperc.
A harangozó még mindig számolt a harang alatt. A kis Clara
járt az eszében, aki azt ígérte neki, hogy eljön. A két terítéket bá-
multa egy ládán. Hallotta a víz fortyogását a lábasban, a rezsón.
Egy fehér ruhás egyházi személy lépett a bíboroshoz, és a fü-
lébe súgott valamit. Közvetlenül mögöttük egy pufók emberke
állt, kalapját a kezében tartva. Boulard felügyelő volt az. Felis-
merték szemhéjáról, amely úgy megereszkedett, mint egy öreg
kutyáé, krumpliorráról és rózsaszín orcájáról, és kiváltképp élén-
ken csillogó szembogaráról. Auguste Boulard. Rendíthetetlenül
leste az áprilisi záporban a földön heverő ifjak minden kis rez-
dülését.
Egy perc húsz másodperc.
Az egyikük ekkor felállt. Nem volt túl magas. Ruhája elne-
hezült az esőtől. Arcáról csurgott a víz. Megpördült a tengelye
körül a még mindig mozdulatlan testek között. A sorokból min-
denfelől civil ruhás rendőrök léptek ki, és kissé közelebb ara-
szoltak hozzá. Az ifjú összekulcsolta a kezét, majd leejtette maga
mellé. Tekintetén átsuhant az ég összes felhője.
A felügyelő elkiáltotta magát:
— Vango Romano?
A fiú bólintott.
Valahol a tömegben egy zöld szempár ugrált ide-oda, mint a
hálóban vergődő lepke. Mit akarhatnak Vangótól?
Az ifjú ekkor megmozdult. Átlépett a társain, és a felügyelő
felé indult. A rendőrök lassan közeledtek.
Vango előrehaladtában leszedte magáról fehér ruhadarabját,
és immár talpig feketében volt. Megállt a bíboros előtt, majd térd-
re ereszkedett.

I 21
 @űt angyalok útja

— Bocsásson meg, atyám.

— Mit követtél el, Vango?
— Nem tudom, eminenciás uram, könyörögve kérem, higgyen
nekem! Nem tudom.
Egy perc ötven másodperc.
Az agg bíboros két kézzel kapaszkodott pásztorbotjába. Teljes
súlyával ránehezedett, karja úgy fonódott az aranyozott botra,
mint borostyán a fára. Szomorúan tekingetett körbe. Név szerint
ismerte a negyven ifjú mindegyikét.
— Hiszek neked, fiam, de félek, hogy ezzel egyedül vagyok itt.
— Már az sem kevés, ha valóban hisz nekem.
— Az nem lesz elég - motyogta a bíboros.
Igaza volt. Boulard és a társai már csak pár lépésre voltak.
— Bocsásson meg nekem! — mondta ismét könyörgő hangon
Vango.
— De hát mit bocsássak meg, ha nem követtél el semmit?
Vango éppen akkor válaszolt a bíborosnak, amikor a mögé
lépő Boulard felügyelő a vállára tette a kezét.
— Szeretném, ha megbocsátaná nekem ezt...
Azzal keményen megragadta a felügyelő kezét, felállt, és hát-
racsavarta a karját. Egyik embere felé lökte.
Vango néhány ugrással elszökött két rárontó rendőr elől. Egy
harmadik ráfogta a fegyverét.
— Ne lőjön! - üvöltötte fektében Boulard.
Izgatott lárma futott végig a tömegen, de a bíboros elhallgat-
tatta pusztán azzal, hogy felemelte a tenyerét.
Vango közben felrohant az emelvényre vezető pár lépcsőfo-
kon. Útjából ministránsok siserahada ugrott félre hangos kiál-
tozással. A rendőrök úgy érezték magukat, mintha egy iskolaud-
varon vágnának át. Minden lépésnél megbotlottak egy gyerek-
ben, vagy gyomrukba fúródott egy szőke fej. Boulard ráüvöltött
a bíborosra:
— Mondja meg nekik, hogy álljanak félre az útból! Ki paran-
csol nekik?
A bíboros elragadtatottan emelte fel az ujját.
— Egyedül a Teremtő, felügyelő úr.

• 3
 Két perc harminc másodperc.
Vango a székesegyház főkapujához ért. Egy kissé pufók, falfe-
hér kis nőt látott eltűnni az ajtószárny mögött, amit az behajtott
maga mögött. A faajtónak ütközött.
A túloldalon kattant a retesz.
- Nyissa ki! - kiáltotta Vango. - Nyissa ki nekem!
Remegő hang válaszolt:
- Tudtam, hogy nem lenne szabad. Sajnálom. Nem akartam
semmi rosszat. A harangozó hívott meg magához.
A nő pityergett az ajtó mögött.
- Nyissa ki! - mondta újra Vango. - Fogalmam sincs, hogy
miről beszél. Csak annyit kérek, hogy nyissa ki az ajtót.
- Kedves embernek tűnt... Nagyon kérem... Clarának hív-
nak. Nem vagyok én rossz lány.
Vango hallotta a háta mögül a rendőrök hangját. Erezte, hogy
a lába elgyengül.
- Kisasszony, én nem vetek semmit a maga szemére. Szük-
ségem van a segítségére. Nyissa ki nekem az ajtót!
- Nem... Nem tehetem... Félek.
Vango hátrafordult.
Tíz férfi állt félkörben a faragott kapuzat körül.
- Ne mozdulj! - mondta az egyikük.
Vango a réztől vöröslő ajtónak vetette a hátát.
- Most már késő, kisasszony - motyogta. - Nehogy kinyissa!
Semmi szín alatt. Más utat választok.
Tett egy lépést a férfiak felé, majd megfordult, és tekintetét a
magasba emelte. Az Utolsó ítélet kapuja volt az. Úgy ismerte,
mint a tenyerét. A kapu körül faragott kőcsipke. Jobbra a pokol-
ra taszítottak képe látható. Balra a paradicsom és angyalai.
Vangónak jobban tetszett az angyalok útja.
Boulard felügyelő ebben a pillanatban ért oda. Szinte ájul-
dozva figyelte mindazt, ami ezután történt.
Vango Romanónak egy pillanat sem kellett, fel is mászott az
alul sorakozó szobrokon. Már öt méterre volt a talajtól.
Három perc.

14}
 Az angyalok útja

Simon, a harangozó, aki mindebből semmit sem látott, ki-

vette a tojásokat egy habszedő kanállal.
Vango mintha nem is mászott, hanem inkább lassan siklott
volna felfelé a homlokzaton. Ujjaival megkapaszkodott minden
kis dudorban. Minden erőlködés nélkül mozgatta a végtagjait. Az
embernek az volt az érzése, hogy felfelé úszik.
A tömeg tátott szájjal bámulta. Egy úriasszony elájult, és úgy
csúszott le a székéről, mint egy darab vászon.
A fal tövében ide-oda rohangáltak a rendőrök. A felügyelő
csak állt kővé váltan.
Aztán eldördült az első lövés. Boulard még bírta annyira szuf-
lával, hogy elkiáltsa magát:
- Abbahagyni! Mondtam, hogy ne lőjenek.
De egyik rendőr sem rántott fegyvert. Egyikük létrát tartott a
társának, de nem sokra ment vele. Szegény ördögök csak nyolc-
van centiméterre voltak a kövezettől. A többiek a kéttonnás
kaput próbálták kinyitni a tíz körmükkel.
Ujabb dörrenés.
- Ki tüzelt? — kiáltotta Boulard, és a gallérjánál fogva megra-
gadta egyik emberét. - Ahelyett hogy ezzel a kapuval bajlódnak,
inkább hozzák ide nekem azt az embert, aki lövöldözik. Minek
akarnak bemenni? Hogy gyertyát gyújtsanak?
- Gondoltuk, fent a tornyokban majd nyakon csípjük, fel-
ügyelő úr.
- Van egy lépcső az északi oldalon - bökött idegesen balra
Boulard. - Rémit és Avignont magam mellett tartom. Tudni
akarom, hogy ki lődöz erre a jómadárra.
Vango már a királyok szobrainál járt. Kiegyenesedett, és meg-
kapaszkodott egy oszlopban. Nyugodtan lélegzett. Arcáról épp-
annyi eltökéltséget lehetett leolvasni, mint amennyi kétségbe-
esést. Lebámult a templomtérre. Tágra nyílt szemek ezrei me-
redtek rá. Egy golyó szétforgácsolt egy kőkoszorút közvetlenül a
füle mellett, s arcára fehér por szitált. Látta, hogy a felügyelő
odalenn úgy fordul meg a tengelye körül, mint aki megkergült.
- Ki volt az? - üvöltötte Boulard.

8$
 Nem a rendőrség lövöldözött rá. Vango számára ez nagyon
hamar világossá vált.
Más ellenségei is voltak a téren.
Továbbmászott felfelé, pár mozdulattal a rózsaablak aljához ért.
Úgy kúszott fel a világ legszebb rózsaablakán, ahogy a pók su-
han a hálóján.
Odalent elnémult a tömeg. Csak álltak ott csendben, a
Notre-Dame nyugati rózsaablakába kapaszkodó fiú látványától
lenyűgözve.
A fecskék szoros kis rajban röpködtek Vango körül, mintha
védelmezni akarnák tollas kis testükkel.

A harangja alatt Simon könnyes szemmel pucolta meg késével az

első tojást. Ez a lány sem jön el.
- Szomorú a világ — mondta csendesen.
Amikor hallotta, hogy a haranghoz vezető falépcső meg-
nyikordul, megállt, és azt hebegte:
- Kisasszony?
A második tojást bámulta. Zavarodottságában egy pillanatig
azt hitte, hogy a boldogság karnyújtásnyira van tőle.
- Clara? Maga az?
- Odalent várja magát.
Vango volt az, Vango, akinek az utolsó golyó horzsolta az ol-
dalát, amikor sikerült letennie a lábát a kimérák kőszobrainál.
- Szüksége van magára - mondta a harangozónak.
Simon valami ujjongást érzett a mellkasában. Még soha sen-
kinek nem volt szüksége rá.
- Na és te? Te ki vagy? Mit keresel itt?
- Nem tudom. Sejtelmem sincs. Nekem is szükségem van
magára.

A téren a másik, zöld szemű, hamuszürke kabátos fiatal lány a tö-

megen próbált átvergődni. Amikor Vango menekülőre fogta a
dolgot, észrevette, hogy a viaszarcú férfi fegyvert húz elő a kabát-

8©
 Az angyalok útja

ja alól. Szedte a lábát, de a nézősereg kavargó hullámzásában csak

nehezen tudott előbbre jutni. Mire átért a túloldalra, a férfinak
már hűlt helye volt.
A lány korábbi, mélabús ázottmacska-ábrázatának nyoma
sem maradt. Szökött oroszlán volt, aki mindent feldöntött, ami
az útjába került.
Ekkor hallotta meg az első lövést. Különös módon egyből
tudta, hogy Vangóra lőnek. A második lövés eldördülésekor a tér
északi oldalát szegélyező Hőtel-Dieu Kórház felé kapta a szemét.
És meglátta a férfit. Az első emeleten állt lesben. A pisztoly csöve
egy törött ablaküvegen lógott ki, és az árnyékban látni lehetett a
gyilkos dermesztő tükörképét. O volt az.
A lány felfelé pillantott. Vango nem veszítette el az egyensú-
lyát. Az ég az utolsó pillanatban kiragadta az általa választott sors
karmai közül. A lány számára viszont újra lehetségessé vált min-
den. Feltéve, hogy Vango életben van.
A zöld szemű lány a kórház irányába szökkent.

A Notre-Dame felett az égen hirtelen egy hatalmas szörny buk-

kant fel, s a tömeg szinte meg is feledkezett mindarról, ami lent
a földön történt. A zeppelin tűnt fel esőtől csillogó testével -
hosszúsága és fenségessége a katedráliséval vetekedett.
Betöltötte az eget.
Az üvegezett fülke elején Hugó Eckener, a Gráf Zeppelin idős
parancsnoka messzelátójával a barátja alakját kereste a templom-
téren. Brazíliából visszatérőben, útban a Boden-tóhoz Párizs felé
került a léghajóval, hogy a zeppelin simogató árnyékával ked-
veskedjen Vangónak élete e nagy pillanatában.
A harmadik lövésnél felfogta, hogy valami nincs rendben.
- Nem maradhatunk itt, parancsnok - mondta Lehmann, a
zeppelin navigációs tisztje.
Félő volt, hogy egy eltévedt lövedék lyukat üt a léghajó borí-
tásán, amelynek csillámló testében hatvan utas és legénységi tag
tartózkodott.
Lent a földön még egy utolsó dörrenés visszhangzott.
ti ,
p 'b
 VANGQ

- Igyekezzünk, parancsnok...
Eckener leengedte a távcsövét, és szomorúan így szólt:
- Igen, menjünk.

Odalenn egy kimúlt fecske pottyant Boulard lába elé.

És felzúgtak a Notre-Dame harangjai.

8©
 2.

A Gőzölgő Vadkan

Párizs, aznap este

Boulard felügyelő kockás asztalkendővel a mellén ült egy szelet

marhahús előtt, egysége tagjai pedig körülötte álltak a füstös he-
lyiségben. Ezernyi nyájas szóval illette az embereit, akik nézték,
hogyan eszik.
— Ha a hús nem lenne finom, csak szólnom kellene, hogy
hozzanak másikat. De ti a nyakamon maradtok, gerinctelen ban-
da, benneteket nem cserélnek le. Ha valamitől elmegy az étvá-
gyam, hát ettől...
Valójában jóízűen falatozott. A pályán eltöltött negyvenhá-
rom év alatt megtanulta, hogy nem szabad elcsüggednie a nehéz
pillanatokban.
A Gőzölgő Vadkanban, a Les Halles negyed híres sörözőjének
emeleti termében ült.
— Az orrotoknál fogva vezetett benneteket! Egy suhanc lerá-
zott titeket kétezer ember szeme láttára!
Boulard felszúrt a villájára egy vajas krumplit, mozdulatlanná
merevedett, a szemét forgatta, és tömören összefoglalta a té-
nyeket:
— Egytől egyig balfékek vagytok.
A legelképesztőbb az, hogy a felsorakozott marcona legények
egyikének sem jutott volna eszébe kétségbe vonni ezt az állítást.
Ha Boulard mond valamit, az úgy is van. Ha azt mondja: „baleri-
nák vagytok", akkor a karjukat magasra nyújtva mind lábujj-
hegyre állnak.
Boulard felügyelőt bálványozták az emberei. Hagyta, hogy ki-
sírják magukat a vállán, ha maguk alatt voltak, tudta a gyerme-

1®
keik nevét, virággal kedveskedett feleségeiknek a születésnapju-
kon, de ha csalódott volt, ha igazán csalódott volt, akkor fel sem
ismerte őket az utcán, és úgy tért ki előlük, mintha kóbor kutyák
lennének.
A Gőzölgő Vadkan emeletét lezárták a többi vendég elől,
hogy sort keríthessenek erre a rögtönzött megbeszélésre. Csak két
villanykörtét hagytak égve egy nagy vadkanfej két oldalán, köz-
vetlenül Boulard felett. A terem végéből nyílt a konyha. Szaka-
datlanul pincérek haladtak el mellettük tányérokkal megrakodva.
A felügyelő embereitől kissé távolabb, egy különálló asztalnál
egy alkalmazott ült, és éppen zöldséget pucolt.
Boulard jobban kedvelte az itteni légkört az Orfevres rakpar-
ténál. Ha csak alkalma nyílt rá, itt tartott eligazítást. Imádta a
mártások illatát és a konyhaajtó csapódását. Egy aveyroni foga-
dóban nőtt fel.
- Na és a zeppelin? - kiáltotta Boulard. - Tudja valaki, hogy
mit keresett ott? Csak azt ne mondjátok nekem, hogy véletlenül
tévedt oda!
Senki sem felelt.
Egy férfi lépett be. A felügyelő füléhez hajolt, aki felhúzott
szemöldökkel válaszolt neki:
- Ki az?
Az illető nem tudta.
- Jól van. Engedjék fel.
A küldönc eltűnt.
Boulard tört magának egy darab kenyeret, hogy kitunkolja tá-
nyérjából a szaftot. Bizonytalan mozdulatot tett a fiú irányába,
aki nekik háttal zöldséget pucolt a félreeső zugban.
- Ilyen embereket akarok magamnak - morogta. - Kérnek
tőle valamit, ő pedig szépen megcsinálja. Ti huszonötén vagytok,
és hagyjátok meglógni azt a kölyköt. Ha az a jómadár itt lenne
ebben a helyiségben, még az ablakot is kinyitná neki valamelyi-
kőtök.
- Felügyelő úr...
Boulard a feleselni merészelő rendőrre nézett. Augustin
Avignon volt az, hű hadnagya immár húsz éve. Boulard hunyo-

§2®
 A Gőzölg© Vadkan

rogva bámult rá, mintha homályosan derengeni kezdett volna

neki, hogy honnan ismeri ezt az arcot.
- Felügyelő úr, nincs magyarázat arra, ami történt. Még a ha-
rangozó is azt mondja odafenn, hogy nem látta. Valóságos ördög
az a fiú. Esküszöm, minden tőlünk telhetőt megtettünk.
Boulard lassan dörzsölgette a fülcimpáját. Ha ezt a mozdula-
tot tette, jobb volt óvatosnak lenni. Szelíd hangon válaszolt
Avignonnak:
- Már megbocsásson... Fogalmam sincs, mit keres itt, uram,
és hogy pontosan kicsoda. Csak annyit tudok, hogy még az a
fickó is jobban ellátná az ön feladatát, aki csigát árul itt az utca
végén, balra.
Boulard újra a mártást kezdte tunkolgatni. Avignon orra egy
cseppet megnyúlt. Könnyezett a szeme. Elfordult, hogy észrevét-
lenül megdörzsölgesse ruhája ujjával.
Szerencsére senki sem figyelte.
Mintha egy reszkető antilop termett volna a Gőzölgő Vadkan
emeletén, az egység tagjai egyazon mozdulattal a fiatal lány felé
fordultak, aki a lépcső tetején tűnt fel.
A zöld szemű lány volt.
Boulard megtörölgette a száját egy asztalkendő sarkával, fino-
man odébb tolta az asztalt, majd felállt.
- Kisasszony.
A kisasszony lesütötte a szemét ennyi sok rendőr előtt.
- Beszélni kívánt velem? - kérdezte Boulard.
Tett pár lépést felé, lekapta egyik hadnagya fejéről a sapkát,
aki elfelejtette levenni, és feltűnés nélkül egy félig üres levesestál-
ba süllyesztette, amit egy felszolgáló gyorsan magával vitt. A sap-
ka eltűnt a konyha irányába.
A kisasszony felemelte a fejét. Mintha nem tudta volna eldön-
teni, hogy beszélhet-e ez előtt a gyülekezet előtt.
- Vegye úgy, hogy ezek az emberek nincsenek is itt - mond-
ta Boulard. - Számomra nem léteznek többé.
- Ott voltam ma reggel - mondta a lány.
Minden férfi enyhén kihúzta magát. A lánynak egészen finom
angol akcentusa volt, a hangjában némi fátyolossággal, ami min-

2I
 VANGO

denkiben felébresztette a vágyat, hogy a legjobb arcát mutassa.

A végén még a zöldséges fiú is abbahagyta a pucolást, bár nem
fordult hátra. A lány hozzáfűzte az iméntiekhez:
- Láttam valamit.
- Nem ön az egyetlen - mondta Boulard. - Ezek az urak iga-
zán szép látványossággal szolgáltak nekünk.
- De én mást láttam, biztos úr.
Némi diszkrét somolygás támadt. A fiatal lány úgy beszélt a
felügyelővel, mintha egy közlekedési rendőrrel lenne dolga.
- Láttam, hogy ki lőtt.
A mosolyok tovatűntek. Boulard az öklében szorongatta az
asztalkendőjét.
- Az Hőtel-Dieu ablakában állt - folytatta a lány. - De mire
odaértem, már elment. Ez minden, amit tudok.
Átnyújtott egy félbehajtott papírlapot. A felügyelő szétnyitot-
ta. Egy grafittal rajzolt portré volt. Bajusz és vékony keretes szem-
üveg.
- íme a férfi arca - mondta a lány. - Próbálják meg előkerí-
teni.
Boulard igyekezett elrejteni a csodálkozását. Most már akadt
egy nyom, amelyen elindulhatott. Az, hogy ki adta le a lövéseket,
éppoly fontossággal bírt számára, mint a szökevény személye.
- Szeretném, ha követne bennünket, kisasszony. Pontosabb
információra lenne szükségünk.
- Nincsenek pontosabb információk. Minden itt van.
Azzal a nagy palatáblához lépett, amelyen a menü állt, és kö-
nyökével letörölte róla a véres hurkát és a disznólábat. Krétával
felírt rá egy címet.
- Holnap reggel ötkor indul a hajóm Calais-ból - mondta
közben. — Egész éjszaka vezetni fogok. A kocsim az utcában áll.
De odaát felkereshetnek, ha kedvük tartja.
Az összes férfi szája bárgyú mosolyra húzódott. Hirtelen el-
fogta őket a vágy, hogy tengerre szálljanak.
Boulard felügyelő szemügyre vette a felírt címet. A lány a ke-
resztnevét és családneve kezdőbetűit is feltüntette felette.

22
 A Gőzölgő Vasdlkaim

EthelB. H.
Everland Manor
Inverness

Bouiard felügyelő először meg sem tudott szólalni. És zavar-

ta, hogy zavarban van az emberei előtt.
- Jól van - mondta. - Ez Angliában található.
Ezúttal minden szavát jól megfontolta, nehogy melléfogjon.
- Nem. Dehogy. Nem Angliában.
A lány válasz közben egy hajlékony bőrsapka alá bújtatta a ha-
ját, a homlokrészén széles motoros szemüveggel.
- Hanem...
- Hanem Skóciában, biztos úr.
- Hát hogyne - mondta élénken Boulard, aki ösztönös kö-
nyökmozdulatot tett, a skót dudát imitálva.
Habozott, hogy ne fűzzön-e még hozzá pár rövid turisztikai
megjegyzést is, amelyekkel biztosítaná az ifjú hölgyet arról, hogy
tisztában van Skócia létezésével, nagyon is jól ismeri a whiskyjeit
és a skót szoknyáit. De a lány állt elő egy kérdéssel:
- Mit követett el ez a Vango, hogy így üldözik?
- Nem áll jogomban elárulni önnek - felelte Boulard boldo-
gan, amiért újra ő kerekedett felül, nemcsak a lány, hanem ön-
maga felett is győzedelmeskedve. - Érdekli kegyedet a személye?
- Tetszik a gondolat, hogy egy pap székesegyházakra mászik
fel a rendőrség elől.
- Még nem volt pap - pontosított Boulard.
- Hála az égnek!
A lány ezt még fátyolosabb hangon és rejtélyesebben mondta.
A felügyelő felfigyelt a szavak kétértelműségére. A lányt látha-
tólag mintha megnyugtatta volna, hogy nem egy felszentelt pap
cselekedett így. De más is volt itt... Boulard érezte, hogy a lány
titkos örömet érez, amiért az ifjú, különösen ez az ifjú, végül
mégsem lett pap.
- Ismeri őt? - kérdezte Boulard, és közelebb lépett hozzá.
- Nem.
Boulard ezúttal némi leplezett szomorúságot hallott kicsen-
dűlni a hangjából. És a felügyelő, aki nem bírta megállni, hogy
ne elemezgessen mindent, látta, hogy a lány igazat mond. Nem
ismerte a székesegyházra felmászó papnövendéket, idegen volt szá-
mára az a Vango, akit ezen a napon látott maga előtt, de Boulard
kitalálta, hogy valamikor a múltban bizonyára ismerte őt.
A felügyelő arra is ráébredt, hogy a lány a keresztnevén nevez-
te az ifjút. Szinte biztos volt benne. Honnan tudhatja, hogy
Vangónak hívják? O csak egyszer ejtette ki a száján a nevét a
templomtéren, a kavarodásban. Az esti lapok nem említettek
nevet. Megpróbálta egy kicsit még tartóztatni.
- Ön mit keresett ott reggel?
- Kedvelem a romantikus szertartásokat.
A lány kesztyűt húzott, ám a keze így is ugyanolyan kecsesnek
hatott.
Boulard reflexei újra a régiek voltak.
— Megkérjem az egyik emberemet, hogy elkísérje?
— Nem szorulok kíséretre, uram. Jó éjszakát!
Azzal lerohant a lépcsőn.
Boulard látta, hogy valamennyi embere az ablakokhoz tódul.
Nézték, ahogy Ethel egy sár borította parányi Napier-Railtonhoz
lép, ehhez az ultraerős autócsodához, ami nemrég került ki a
brooklandsi Thomson&Taylor műhelyből. Valódi repülőgép-
motor edzett acélban.
A lány beindította az autót, szemére húzta a szemüveget, és
eltűnt az éjszakában.

A Gőzölgő Vadkan termében mintha egy csapásra oldottabbá

vált volna a hangulat. Mind nevetni kezdtek, meg egymás hátát
csapkodták, mintha mindannyian szerencsésen túlélték volna egy
földrengés utórezgését.
Boulard ott maradt az ablaknál. Egy fiút figyelt, aki magában
álldogált a lámpaoszlop alatt feszes, bordó kötényben. Látta,
hogy közvetlenül az autó elindulása után az úttestre lép, egy
darabig a kocsi után fut, majd megáll, és a kandelábernek támasz-
kodik.
 A Gőzölgő Vadlkan

Az elhajtó autó füstjében nem tudta kivenni az arcát. De ami-

kor a füst eloszlott, Boulard felkiáltott, és leszáguldott a lépcsőn.
Öt másodperccel később a felügyelő már a szemközti járdán
volt.
Senki.
Boulard belerúgott a lámpaoszlopba, és bicegve a söröző felé
iramodott. Visszament az emeletre, belépett a konyhába, ahol
galléron ragadta a séfet, kirángatta a terembe, és megmutatta neki
az asztalra rakott, hibátlanul megpucolt krumplihalmot.
A séf megigazította szakácssapkáját, majd hüvelyk- és mutató-
ujja közé csippentett egy burgonyát, és hosszasan, hozzáértő szem-
mel vizsgálgatta, valami kifogásolnivalót keresve rajta, de semmit
sem talált.
- Bámulatos. Nyolc lapja van, szép, oktaéder formájúra vágott
krumpli. Ügyesebben nem is csinálhatta volna. Igazi tehetség.
- Hol van, aki csinálta? - kérdezte Boulard.
- A z t . . . Azt nem tudom. De örülnék, ha előkerülne. Ne
izguljon, nem engedem el addig, amíg ki nem fizettem a jussát.
Majd maga is elmondhatja neki, hogy mit gondol ezekről a
krump...
Boulard kényszeredetten elmosolyodott.
- Hogyne. Mondja csak, régóta ismeri ezt a művészt?
- Nem. Szombatonként, ha sok a munka, alkalmi kisegítőket
veszünk fel egy napra a Les Halles negyedben, a Saint Eustache-
templom előtti piacon. Ott találtam rá ma este kilenckor. A ne-
vét nem tudom.
Boulard felborította az asztalt az oktaéder formájúra vágott
krumplik becses piramisával együtt.
- Majd én megmondom a nevét. Vango Romanónak hívják.
És múlt éjszaka megölt egy embert.

25
 3.

Szocsi, a Fekete-tenger partján,

1934 áprilisa, aznap este

A nagy ház falának támaszkodó, fénylő melegház olyan, mint egy

kristálylámpás. Minden mást sötétség borít. A tetőn és a fákon
posztoló fegyveres őrök nem látszanak. A völgy mélyéről a tenger
fuvallata száll felfelé.
A melegházban három, orchideák között függő borszeszlám-
pa világít meg egy férfit. Kertésznek gondolná az ember. A csere-
pekbe ültetett narancsfákat metszegeti.
- Menj, feküdj le, Szetanka, Szetanocska drágám.
A hang kedves. Szetanka úgy tesz, mintha süket volna. Nyolc-
éves. Hálóingben ül a földön, és hosszú magokat úsztat egy öntö-
zőkanna vizében, mintha pirogok lennének.
Odakint egy lámpás imbolyog. Nyugtalan arc tűnik fel az ajtó
üvegtáblája mögött. Megkocogtatják az üveget. A kertész bajusza
kissé felkunkorodik. Nem reagál, tovább tevékenykedik.
A látogató benyit, és közelebb lép a narancsfákhoz.
- Hírek érkeztek Párizsból - mondja.
A kertész még csak a fejét sem fordítja felé. Szemráncaiban
mosoly bujkál.
- Nem valami jó hírek - teszi hozzá a férfi.
Amaz ezúttal mélyen a szemébe néz, tekintete olyan kék,
mint a Bajkál-tó jege.
- A Madárka... - mondja a hírnök hátrább lépve - a Madár-
ka tovaröppent. Érthetetlen.
A kertész megszívja az ujját, amely vérzik egy kicsit. Megvágta
magát a rézollóval.

2©
 Paranoia

A lábánál a kislány abbahagyta a játékot. Fülel.

Immár évek óta beszédtéma körülötte a Madárka.
Itt jár-kel ezek között az emberek között, akik az apjával akar-
nak beszélni, de az összes megfejthetetlen beszélgetésből csak ez a
Madárka keltette fel az érdeklődését.
Történeteket fabrikált magának köré. Esténként arról képze-
leg, hogy a madár a szobájában röpköd, ő pedig a kezébe vagy a
takarója alá rejti.
- Borisz elvétette a lövést — szolgál magyarázattal a férfi. - De
azt mondja, előkeríti. Mielőtt még a francia rendőrség kezébe ke-
rülne...
A férfi csak áll ott némán. Hideg huzatot érez a hátán. És
amikor a kertész végre elfordítja a tekintetét, a hírnök krétafehér
arccal kimegy, gondosan becsukja maga mögött a vastag üveg-
táblás ajtót, és továbbáll.
A lámpás eltűnik az éjszakában.
Egy vékonyka hang azt kérdi:
- Miféle madárról beszélt?
A kertész továbbra sem mozdul.
- Feküdj le, Szetanka!
A lányka erre már feláll, s mint minden este, megcsókolja apja
sűrű bajszát. És valamit a fülébe súg.
Távolodni kezd fehér hálóingében, karját széttárva, mintha
szárnya lenne.
A kertész az asztalba döfi az ollóját. Gondolatban egészen
máshol jár.
Már ki is ment a fejéből, hogy a lánya mit mondott neki az
imént.
„Nem szabad a madarakra lövöldözni."
Ezt mondta.
Ha tudná szegény...

Párizs, ezzel egy időben

Vango a párizsi tetőkön lépked. Jól ismeri a szeminárium és a

Luxembourg-kert közötti légi út minden egyes centiméterét. Ké-

227
 VANG®

pes úgy megtenni, hogy a lába szinte nem is éri a talajt. Tudja,
hogy a rendőrség lesben áll a papnevelde előtt, és csak rá vár.
Vango cink borította felületeken vág át, palatetőn siklik, ké-
mények között szökken át. Ismeri a kifeszített kábeleket, ame-
lyeken átjuthat az utcák túloldalára. Még az ereszekben turbékoló
áprilisi szerelmes galambokat sem zavarja meg. A padlásszobák
lakói — egyetemisták, cselédek, művészek — felett surran el. Nem
ébreszti fel a macskákat, még csak nem is súrolja a teraszokon
száradó fehérneműket. Olykor egy-egy nyitott ablakban takaró-
ba burkolózott nő lélegzi be a tavaszi éjszaka levegőjét.
Vango tetőről tetőre ugorva, közvetlenül felette suhan el nesz-
telen.

Néhány nappal korábban még a másik irányban tette meg ugyan-

ezt az utat, amikor az éjszaka közepén kiszökött a papneveldéből,
hogy a hóborította parkba menjen.
Az utolsó ereszcsatornáról egy öreg vadgesztenyefára ugrott,
amelynek az ágai a park hegyes végű kerítése fölé nyúltak, majd
lecsúszott a törzsön.
Az első áprilisi napokon havazott. Vango hajnalig gyalogolt a
hóba süppedve pázsitok és néptelen kis utak között. A medencék
jegét bámulta, majd ismét csak a tetőkön át visszatért a szemi-
nárium kápolnájához a reggeli misére.
Mivel késett pár másodpercet, Jean atya enyhén megdorgálta.
— Túl sokat alszol, fiam.
A szavai közben Vango hótól és sártól nedves cipőjét bámul-
ta. Jean atya előtt semmi sem maradt rejtve.

De ezúttal, ahogy a párizsi tetőkön lépkedett, Vango sejtette,

hogy a papneveldében nem Jean atya szelíd szidalmai várják, és
nem is az öreg Bastide, a papnevelde vezetőjének dühöngése, aki
úgy igazgatta a házat, mint egy kaszárnyát...
Nem vár rá más, mint a rendőrség, a kezére kattanó bilincs,
talán a börtön.

28}
 Paranoia

Miért menekült el reggel a Notre-Dame-nál? Miért menekült

el, ha nem volt miért szemrehányást tennie magának? Azzal,
hogy így tett, váddal illette önmagát. De Vango nem tudott sza-
badulni attól az emberfeletti erőtől, ami arra késztette, hogy min-
denre gyanakvással tekintsen, és mindenféle ellenség céltáblájá-
nak érezze magát.
Vango azt hitte, veszély fenyegeti. Tizennégy éves kora óta azt
mondták, egy bizonyos betegségben szenved, amelynek a nevét
egy elmegyógyász nagybetűkkel a dossziéjára írta: PARANOIA.
E miatt a nyolc betű miatt majdnem kitették a szűrét a papne-
veldéből. Ám Jean atya minden erejét latba vetve kiállt mellette.
Kezeskedett Vango szellemi épségéért.
- Kockázatot vállal - mondta Bastide kanonok Jean atyának. -
Meg fogja még bánni.
Jean atya nap mint nap vállalta a kockázatot, és egyszer sem
bánta meg.
Ezúttal azonban nyugtalan volt.
A lelke mélyén felelősnek érezte magát azért, ami Vangóval
történt. Megsértette a gyónási titkot, és felfedte Bastide kanonok
előtt Vango félelmeit.
Mert az ifjú papnövendék mindent elmesélt neki. Azt hitte,
üldözik: kocsik követték az utcán, a távollétében átkutatták a szo-
báját, egy állványzat közvetlenül mögötte dőlt össze, mintha pusz-
ta véletlen lett volna, egy éjszaka pedig egy kést rántó árnnyal
birkózott a szeminárium kerengőjében.
Valaki az életére tört.
Paranoid zavar, üldözési mánia. Jean atya ismerte ezt. A világ-
háborúban tábori orvos volt. Tisztában volt vele, milyen követ-
kezményei lehetnek e betegségnek, amely őrülethez vezethet.
Kezdetben még csak azt hiszi az ember, hogy figyelik vagy zak-
latják, aztán már a közeli hozzátartozóit is gyanúsnak találja, és
kezd veszélyt jelenteni rájuk.

Vango könnybe lábadt szemmel megállt. Egy acélgerendán

egyensúlyozott, amely két, szinte egymáshoz tapadó lakóépületet

26
 m5\Ga@©

kötött össze. Hallotta, hogy a papnevelde kápolnájában hármat

harangoznak. A harangok kongásában benne volt az egész élete.
Más, távolabbi harangok kondultak meg Párizs-szerte és az em-
lékezetében.
Mire a harangszó elhallgatott, Vangóban megszületett az el-
határozás. Elverekedi magát Jean atya szobájához, és feladja a
bujkálást.
Az atya a rendőrségre kíséri, és a védőügyvédje lesz. Megma-
gyarázza a szökését. Együtt végre megtudják, hogy mit hánytor-
gatnak fel neki. íme erre a döntésre jutott. Képes lesz kimagya-
rázkodni, hisz nem követett el semmi rosszat.
Pár perccel később megpillantotta a karmelita papnevelde te-
tőzetét. Már csak egyetlen utca túloldalára kellett átjutnia. A jár-
da mentén fekete Citroen Rosalie parkolt. Cigaretták vöröslöttek
fel újra meg újra a belsejében. Nem lehetett könnyű lélegezni
odabenn. Alighanem egy egész rendőrőrs volt abban a füstös ko-
csiban, két-három rétegbe rendeződve.
És még a karosszéria is olyan érzést keltett az emberben,
mintha köhögés rázná.
Mindennek láttán Vango arcára visszatért a mosoly. Támadt
egy ötlete.
Vango tehát az utca túloldalán, a papneveldével szemközti
bérház tetején állt. Hátában egy kémény melegét érezte, és felette
füstpamacsok gomolyogtak az ég felé.
Kirángatott a falból pár rosszul rögzített téglát, és befedte ve-
lük a tető összes égetettagyag kéményjáratát. A füst bennük re-
kedt. Vango az eresz mellé húzódott, és várt.
Nem kellett sokáig várakoznia.
Először azt lehetett látni, hogy világosság gyúl a lakásokban,
aztán kinyílnak az ablakok, és emberek jönnek, ki az erkélyekre
levegőt szippantani. Felhangzottak az első kiáltások, majd hallani
lehetett, hogy ribillió támad a lépcsőházban. A felül távozni kép-
telen füst elárasztotta a lakásokat.
Vango becsusszant egy tetőablakon, amelyen át a zsúfolt lép-
csőházba jutott, majd nekilátott, hogy tüzetesen átvizsgálja a füs-
tös lakásokat. Nem akarta, hogy bárki is veszélybe kerüljön miat-

27}
 Paranoia

ta. Ellenőrizte, hogy senki sem maradt az épületben. Közben be-

nyúlt egy kandallóba, és korommal bemázolta az arcát. Képte-
lenség volt felismerni őt a lépcsőházban tülekedő, füsttől fekete
arcú árnyak között.
A második emeleten egy asszonyhoz lépett, aki két gyereket
cipelt. Megragadta a kisebbik, síró csecsemőt.
- Hadd segítsek!
Tömegnyi pizsamás ember között bukkant fel az utcán. A rend-
őrök közben kiszálltak a kocsijukból. Egyik-másik lakónál is
rémültebbek voltak.
Vango átvágott az úttesten, hogy a szemközti járdán vára-
kozók csoportjához csatlakozzon. Már csak pár lépésre volt a pap-
nevelde kapujától. Egy rendőr felé fordult, és karjába adta a ke-
zében cipelt üvöltő csecsemőt.
- Maga a rendőrségtől van itt?
-Igen...
- Akkor szóljon a barátainak, hogy a nagyanyám fent van a
legfelső emeleten. A macskáját keresi. Nélküle nem akar kijönni.
A rendőr úgy tartotta karjában a csecsemőt, mint egy bom-
bát, amely mindjárt robban. A legközelebb álló ember gondjaira
bízta, majd intett a kollégáinak, és a lakóépülethez szaladt. Egyre
közelebbről hallatszott a tűzoltók által kongatott harang.
- Egy nagymama van az ötödiken!
Vango elvegyült a tömegben.
A nagy csapásokat apró csodák kísérik. Vango világéletében
így gondolta. A fontos, hogy az ember ne veszítse el a reményét.
A papnevelde kapujához ért, és be akarta nyomni a vállával.
Sajnálatos módon zárva volt. Hátralépett egyet, de ideje sem volt
újból megérinteni a kaput. Csodával határos módon az nyomban
kinyílt. Ám sajnálatos módon Weber, a papnevelde kapusa előtt
vált szabaddá az út. Csodával határos módon... Nem. Weber
megdermedt.
Egy pillanatig csak bámulták egymást.
Lehet, hogy nem ismerte fel őt? Vango a másodperceket szá-
molta, a következő csodára várva. Weber arca lángba borult.
Nagyra tátotta a száját, de megállta, hogy felkiáltson.

i 1
 Vango lélegzet-visszafojtva állt.
- Nina Bienvenue - mondta Weber.
- Tessék? - dörmögte a foga közt Vango.
- Nina Bienvenue az.
- Kicsoda?
- Egy lány vagyok a külvárosból...
- Hogyan?!
- Nézd az arcom, hogyan lángol...
Egy hálóköntöst viselő kapucinus barát szájából igencsak
meglepően hangzottak e szavak. Orcája izzó vörösre színeződött.
- Szoríts, ölelj, szép gavallér, szoríts, fiú, ölelj még...
Weber valóban kitárta a karját. Vango oldalra lépett előle.
- Nézze - mondta ünnepélyes hangon a kapus. - Nina
Bienvenue, a Vörös Hold énekesnője!
Vango hátrafordult. A szemközti járdán bájosan, mezítláb, a
térdét szabadon hagyó, felül rózsaszín szőrméből varrt kis hajtó-
kával, csípőnél pedig rózsaszín flanelkötőkkel díszített hálóing-
ben és mindehhez illő arccal Nina Bienvenue, a Montmartre-on
lévő kabaré, a Vörös Hold énekesnője tűnt fel. Huszonöt éves
volt, és minden párizsi szívet megdobogtatott.
O volt az utolsó kis csoda. Az ideális elterelő hadművelet.
Nina Bienvenue úgy megfüstölődött első emeleti nagy lakásában,
mint a hering.
Weber szemében csillagok gyúltak. Az összes dalát ismerte.
Tudni kell, hogy Raimundo Weber egy perpignani kapuci-
nus barát volt, akinek megengedték, hogy a fővárosban élje le
nyugdíjas éveit, és éjszakánként foxtrottot játszott a kápolna
orgonáján. Alig egy méter ötvenöt centi magas volt, de mindkét
kezével két oktávot is átfogott.
Hátrafeszítette a derekát, kibújt a köntöséből, és megpörgette
maga körül, mint egy matador. Kockás pizsamát viselt. Az éne-
kesnő felé lépett egyet, majd még egyet, mintha utcai tangózásra
kérné fel. Végül előrehajolt, amitől a termeténél fogva szinte a
kövezetet súrolta. Aztán a köntösével újabb torreádormozdulatot
tett, és betakarta a szépséges hölgy csupasz vállát.
- Engedje meg, kisasszony. Csodálatom jeléül.

32}
 Paranoia

Nina Bienvenue mosolygott.

Vango már odabent volt. Elindult egy hosszú folyosón, át-
ment egy másik udvarra. Közeledő hangokat hallott, beugrott
egy sötét zugba, felmászott, mint a gyík egy hosszú, a falba erő-
sített csövön. Újfent a tetőn találta magát. Mélyeket lélegzett.
Világéletében jobban érezte magát az ég közelében. Ösztö-
nösen a magaslatok vonzották. Talán nem akkor történt meg vele
az előző napi szerencsétlenség, amely könnyen derékba törhette
az életét, amikor első ízben a földre feküdt?
Egész gyermekkorát a tenger fölé magasló szirtfalakon élte, a
függőlegesség jegyében, a madarak között. A meredélyek barátja
lett.
Vango tett pár lépést a keskeny párkányon. Jean atya szobája
éppen a tető fölé nyúló kis épületrészben volt, a kövezett udvar
végében.
Jean atya - az egyedüli reménye.
Két álldogáló férfi tartotta szemmel az ajtót a lépcsőfeljáróról.
Ezek az őrök nem zavarták a tervét, mert Vangótól távol állt,
hogy ostoba módon ajtókon át közlekedjen, de a jelenlétük így is
nyugtalanította. Remélte, hogy nem kínozták meg miatta Jean
atyát. S kiváltképp abban reménykedett, hogy nem vélik úgy,
Jean atya segített neki megszökni, vagy bűntársa volt abban a vé-
tekben, amivel vádolják. Vétekkel... Miféle vétekkel?
Amikor besurrant a Gőzölgő Vadkan nevű vendéglőbe, ahová
az utolsó pillanatban felvették alkalmi krumplipucolónak, Vango
pontosan a bűnét akarta megtudni. Rábukkant a felügyelő búvó-
helyére, kihallgatta, hogy miket mondott, de megtudnia semmit
sem sikerült. Az egyedüli felfedezés egy másik hangtól eredt,
mely olyan lágy volt, mint a nyári eső, de benne hullámokat tá-
masztott, és úgy felkavarta, hogy a szeme is könnybe lábadt.
Ethel.
Öt év óta most először hallotta Ethel hangját.
Hát eljött.
Az étteremben még csak hátra sem fordulhatott, hogy lássa.
De a hangja világosan elárulta, hogy mit sem változott. Vango
1929-ben ismerkedett meg Ethellel, amikor a lány tizenkét éves

SS
volt, ő pedig tizennégy. Ez a találkozás nagy változásokat hozott
az életében. Attól a naptól fogva a világ sokkal szebbnek és kissé
bonyolultabbnak tűnt számára.

Egy gyertya fénye világított Jean atya ablakában. Bizonyára ott-

hon van. Vango felmászott a csatornán, a mélység felett lógott,
majd a legfelső emeleti ablak párkányára ugrott, és hasonló akro-
batamutatvánnyal lejjebb ereszkedett egy emeletet. Közvetlenül
alatta, a lépcsőfeljáró fokain az őrök cigarettára gyújtottak.
Vango az ablaküvegnek tapasztotta az arcát. A helyiséget egyet-
len, csaknem teljesen leégett gyertya világította meg. Látta, hogy
Jean atya az ágyán alszik.
Az esti meditálás közben szundíthatott el. Vango elmosolyo-
dott. Ez rá vallott. Jean atya teljesen fel volt öltözve, és még a ke-
zében tartotta a rózsafüzérét.
Az ablak nem volt zárva. Vangónak csak be kellett nyomnia.
Bemászott.
Szinte túl volt a veszélyen. Oldalán az atyával már semmi baja
nem eshetett.
Vango félt, hogy megrémíti. Egészen halkan kezdte szólon-
gatni.
— Én vagyok az, atyám. Vango.
A félig nyitva maradt ablak miatt fagyos hangulatot árasztott
a szoba. Vango nem mert közelebb menni az ágyhoz. Ügy dön-
tött, megvárja, hogy a pap felébredjen.
Ahogy széket keresett, feltűnt neki, hogy a szoba egy részét
kifeszített zsinór zárja le a padló felett egy méterrel.
Vango átbújt alatta, és a kicsi íróasztalhoz lépett, amelynél
annyi órát eltöltött már öreg barátja oldalán.
- Az íróasztal olyan, mint a hajó - mondta neki egy nap Jean
atya, miközben a székére telepedett. — így kell dolgozni. A köny-
ved fölé hajolsz, és felvonod a vitorlákat.
A folyosón ajtó csapódott. Vango hosszú pillanatokig várt,
mielőtt újabb lépést tett volna.
Az íróasztal lapján jókora rendetlenség honolt. Irótollak he-
 Paranoia

vertek egy tintatócsában, amit félig magába szívott a fa. Az asz-

tallapon nyitva volt egy nagy füzet. A legkülönösebb az volt,
hogy az összes tárgyat körberajzolták fehér krétával, mintegy
megjelölve a helyét.
Vango megborzongott, és a füzet fölé hajolt. A lapon egy sö-
tét foltot és mindössze két sebesen odafirkantott, Jean atya kezé-
től származó latin szót fedezett fel:

FUGERE VANGO

Egy pillanattal sem kellett több.

Vango mindent megértett. A folt vérfolt. A szobában min-
dent úgy hagytak, ahogy volt. Az ágyon fekvő férfi halott.
Vango most már tudta, hogy mi a bűne.
Jean atya meghalt.
Es a füzetben azok a latin szavak őt vádolták: MENEKÜLNI
VANGO ELŐL!

Mindenki szemében ő volt Jean atya gyilkosa.

E miatt az előző éjszaka elkövetett bűntény miatt keresték köz-
vetlenül a pappá szentelés előtt.
Vango térdre rogyott barátja ágyánál. Megfogta jéghideg ke-
zét, hogy a homlokához szorítsa.
A legrosszabb. A legrosszabb történik meg vele. Mintha egy
szöges golyót forgattak volna meg benne. Erezte, hogy kifordul a
szíve és a bőre, mint amikor a vadászok belezték ki a nyulakat
gyermekkorában a szicíliai napfényben.
De egy pillanattal később, ahogy felállt, Vango már biztos volt
benne, hogy a Jean atya által leírt két szó nem vád akart lenni.
A veszélyre figyelmeztető, hozzá intézett felszólítás volt ez.
Mert azt a két latin szót így is lehet fordítani: Menekülj,
Vango!

35
 4.

Salina, Lipari-szigetek, Szicília;

tizenhat évvel korábban, 1918 októbere

Belökték az ajtót, és a vihar bezúdult velük.

Négyen voltak. Négy férfi, akik egy vörös hajóvitorlába csavart,
élettelennek látszó nőt cipeltek. Mindenki felállt. Tonino, a fo-
gadós szabaddá tett egy asztalt a kenyérsütő kemence előtt, és a
lányaiért kiáltott. A deszkára fektették a testet.
- Életben van? - kérdezte Tonino.
Nagyobbik leánya letekerte a vörös szövetet, széttépte az át-
ázott ruhát, és fülét az asszony szívére tapasztotta. A fogadó ven-
dégei, a fogadós, a halászok, akik a testet idecipelték - a terem-
ben mindenki csak várt.
Carla hosszasan fülelt.
- Na? Carlotta! - kiáltotta türelmetlenül Tonino.
- Pszt... - felelte a lány.
Nem volt biztos a dolgában. Odakint süvített a szél. Murva-
fürtág csapódott a zsalugáternek. Aligha létezik a szívdobogásnál
lágyabb hang. A viharral szemben olyan, mint mikor egy csen-
gettyű rézfúvós zenekarral kel csatára.
Carla végül felegyenesedett, és elmosolyodott.
-Él.
A húga máris takarókért szaladt, hogy szárazra töröljék a testet.
Fogott párat a tűznél melegedő nagy, gömbölyű kavicsok közül, és
egy szövetdarabba bugyolálva a nedves bőrhöz csúsztatta őket,
akárha ágymelegítők volnának. A lányok széles kézmozdulatokkal
odébb hessegették a csupasz vállaktól bűvöletbe eső férfiakat.
- Ciao, signoril Ciaol
 A világ kezdete

Kifeszítettek egy lepedőt, hogy elszeparálják magukat, és le-

vetkőztessék a nőt.
Tonino mindenkinek töltött a poharába.
- Honnan vetődhetett ide? - kérdezte.
Úgy húszan voltak a maifai fogadóban.
„Ha rossz az idő, jól megy a bolt." Ezt mondogatta a fogadós
reggelente, ha az ég elsötétedett. Es csakugyan, ezen a reggelen
megtelt a terem.
Pedig a sziget már nem számlált sok lelket. A lakosság pár év-
tized alatt a hatódj ára fogyatkozott. Az emberek egész hajókkal
indultak el szerencsét próbálni Amerikába vagy Ausztráliába.
Szellemfalvakat hagytak maguk mögött.
- A scariói part fölötti kőúton találtak rá.
Pippo Troisi volt az. O nem halászatból élt. Kapricserjét ter-
mesztett, meg volt egy kis szőlője is, de az erősen szeles napokon
felfogadták a halászok, hogy a súlyától biztonságosabb legyen a
bárkák süllyedése.
O vette észre először az asszonyt, és az egészből személyes
ügyet csinált. Mintha erre a cselekedetére volna a legbüszkébb
egész életéből. Ügy pillantott időnként a lepedő mögött zajló kis
árnyjátékra, mint egy tulajdonos.
- De hát honnan vetődhetett ide? - tette fel újra a kérdést
Tonino.
- Senki sem ismeri — felelte Pippo.
A kijelentés nyomában hosszú, mély hallgatás támadt. Egy
szigeten mindenkit ismer az ember. Es ha elő is fordult, hogy ta-
lálkoztak pár idegen matrózzal a kikötőkben, még soha nem buk-
kantak egyetlen ismeretlen szépségre sem valamelyik szirttetőn
vezető úton.
- Csavarni lehetett belőle a vizet - tette hozzá Pippo. - So-
káig ázhatott az esőben.
- De hát honnan vetődhetett ide? - szajkózta egyre a fogadós
a poharát bámulva.
A szél most fuvolázni kezdett a kandallóban.
- A tenger vetette ide - válaszolta egy hang a lepedő mögül.
Carla volt az. Kidugta a fejét, hogy megjegyezze:
 - Ez az asszony olyan sós, mint egy hordónyi a kapribogyóid-
ból, Pippo Troisi.
Némán bámultak egymásra. A tenger adományozott nekik
mindent, belőle éltek, benne lelték olykor a halálukat, meglepe-
tésekkel szolgált a számukra, egy partra sodródott bálnafiókával,
hajóroncsokról származó tárgyakkal vagy éppen előző nyáron hét
láda banánnal, amelyek egy hajóról pottyantak le, de soha nem
dobott még ki magából repülőhalként egy asszonyt a scariói part
feletti szirtre, középmagasságban.
- Mindjárt kinyitja a szemét!
Odarohantak. Carla és a húga tisztes távolságban tartotta
őket, pedig aligha mertek volna közelebb menni.
A nőt most vállkendők és takarók súlyos rétege takarta. A lá-
nyok alapos munkát végeztek. Teste illendőbben volt elfedve,
mint egy apácáé. Egy darabka sem látszott a bőréből. Még a haját
is szövetbe bugyolálták. Csak az arcát, a gyapjúvánkosnak nyo-
mott nyakszirtjét lehetett látni.
Jóval fiatalabb volt, mint amilyennek előzőleg tűnt a számuk-
ra. A hideg azonban mintha báli sminket rakott volna az arcára:
fakó arcszín, sötét ajak, a szemhéjakon púder. Orcáját rózsaszín
pirosító kezdte belepni, ahogy felmelegedett. Sokáig csukva tar-
totta a szemét, majd egyetlen szót mondott:
- Vango.

A kisfiúra egy órával később találtak rá a parton, két szikla között.

Két-három éves volt. Vangónak hívták. Kék selyempizsamát vi-
selt. Szemébe hajfürtök lógtak. Nem tűnt rémültnek. Kezében
egy gombóccá gyűrt hímzett kendőt tartott. Megbámulta mind-
azokat, akik körülállták.
Vango. A nő pontosan leírta, hogy hol rejtőzik.
Elszalasztottak valakit a doktorért, mert nem értették, mit
magyaráz.
A doktor fölébe hajolt, hallgatta, ahogy elsuttog pár szót.
- Franciául beszél - mondta aztán komor hangon, mintha
tüszős mandulagyulladást diagnosztizált volna.
 A világ kezdete

Elégedett mormogás hallatszott. Mindenki tudta, hogy a

doktor, aki előszeretettel fecsegett múltbeli utazásairól, a végte-
lenségig tudna mesélni Franciaországról.
— Miről kuruttyol?
Ügy tűnt, Basilio doktor enyhe zavarban van. Az igazság az,
hogy soha nem jutott még Nápolynál messzebbre. Francia nyelv-
ismerete meglehetősen kezdetleges szinten állt, még ha mindig az
Aurore, vagyis a „Hajnal" című újság egy régi számával járt-kelt is,
és a divatfotókat nézegetve azt mondogatta: „O, Párizs, Párizs..."
— Más nyelveket is használ. Amolyan keveréknyelven beszél,
mint a Bábel tornya után.
Ezúttal nem füllentett. A nő végtelen nagy fáradtságában
több nyelvet kevert egyszerre, néha szavanként váltogatta őket.
— Ez most görög — mondta a doktor.
— Na de mit akar közölni?
— Azt, hogy görögül beszél.
Mindenki elámult ezen az érvelésen.
A végén kiderült, hogy olaszul is beszél. A megkönnyebbült
doktor maga faggatta ki. Végül nemes egyszerűséggel elismételte
szicíliai nyeljárásban azt, amit a nő szinte tökéletes, mindannyiuk
által értett olasz nyelven motyogott el.
A nőt és a gyermeket a köves partra vetették a hullámok egy
deszkák és gerendák alkotta négyszögletes tákolmányon. Védett
helyre rakta a fiúcskát, majd segítségért indult, felfelé a kis öböl-
től balra vezető ösvényen. Útközben összerogyott.
Most egy karosszékben ült, Vango pedig szorosan hozzábújt.
— Magáé a gyermek? — kérdezte a doktor tagoltan.
Az asszony mosolyogni próbált. Korosabb ő már annál, hogy
hároméves gyereke legyen.
A doktor bólintott, kissé pironkodott a kérdés miatt. Világ-
életében nőtlennek ismerték, de föltehetőleg mestersége gyakor-
lása során betekintést nyerhetett a testek nagy kalendáriumába.
Amikor az asszony már mindent elmondott, amit sikerült
emlékezetébe idéznie, a doktor időnyerés céljából azt a két szót
kezdte ismételgetni, amit franciául tudott:
— Próbáljon emlékezni, próbáljon emlékezni...

3®
 wz^cas®

Úgy mondta ezt, mintha esdekelve kérné, fölé hajolva.

A mások nyelve különös ének, amelynek először a dallamát
utánozza az ember, még mielőtt a szavakat értené. A kis közön-
ség jól szórakozott a franciául kimondott szavakon. Nem tudták,
mit jelentenek, de mindahányan egymás felé fordultak, és olyan
hangon mondogatták a többieknek, hogy „próbáljon emlékezni",
mint a vén banyák.
A fogadóban mindenkit ábrándozásra késztetett ez a két szó.
- Próbáljon emlékezni! — mondta egy asszony az urának sűrű
szempillaverdesés közepette.
- Próbáljon emlékezni!
A duruzsolás erősödött.
- Próbáljon emlékezni! - kiáltotta Pippo Troisi, és felemelte
a poharát.
A doktor hirtelen félbeszakította a játékot.
- Csönd legyen!
Akkora csend lett, mint egy osztályteremben.
A doktor ismételten szicíliaira fordította, amit mindenki vilá-
gosan megértett:
- Nem tud semmit. Sem azt, honnan jött, sem azt, hogy hová
tart. Azt mondja, Mademoiselle-nek hívják, és csak annyit tud,
hogy a fiúnak Vango a neve. Ez minden. O a fiúcska dadája.
A „Mademoiselle" szót franciásan ejtette.
- Mihez akar most kezdeni? - kérdezte a fogadós egyik lánya.
A szerencsétlenségből megmenekült asszony válasz gyanánt
fátyolos tekintettel rebegett el néhány szót.
A doktor elismételte őket:
- Nem tudja. Itt akar maradni. Fél.
- De hát mihez tud itt kezdeni? Ennek a kisfiúnak valahol
szülei vannak. Haza kell hajóznia!
- No de melyik országba? - kérdezte idegessé váltan a doktor.
- Nem azt mondta, hogy franciául beszél?
- Meg angolul is. Utána meg görögül mond egy mondatot.
Akkor melyik a hazája?
Az asszony, mintha még jobban össze akarná kuszálni a nyo-
mokat, pár hangot ejtett ki a száján.
 A világ kezdete

- Ez németül van - mondta a doktor.

Az asszony még valamit megformált az ajkával.
- Ez meg oroszul.
A fiúcska a kendőt szorongatta az ujjai között. Az éjkék szö-
veten egy arannyal hímzett nagy „V" volt kivehető.
V mint Vango.
A doktor finoman a kezébe vette a kis kezet, és sikerült pár
pillanatra megszereznie a becses kendőt.
Az aranyszínű „V" felett egy név volt olvasható, alighanem a
kisfiú családneve: ROMANO.
- Ez itteni név - mondta Carla.
- Vango Romano - mondta a húga.
Es feljebb, a kendő rojtos szegélyén a doktor pirossal hímzett,
apró betűs szavakat betűzött ki, francia szavakat, amelyeknek a
jelentése ismeretlen volt számára: „Hány országban nem is tud-
nak rólunk!"
Újra elolvasta őket, olyan lassan, mint egy gyerek, aki most
tanulja az ábécét:
- Hány... országban... nem tudnak rólunk...
A fogadóban csend volt.
Vango keze, mint valami aprócska ragadozó madár, lecsapott
a kendőre, és eltüntette.
- Istenem - sóhajtotta egy asszony.
- Nem lettünk okosabbak — vonta le a végkövetkeztetést
Tonino.

Egy férfi lépett be. Az egyik sarokba telepedett, levette teljesen

átázott nyersbőr kabátját, és malváziabort meg süteményt kért.
Hátul összefogott hosszú haja összetapadt az esőtől.
- Előre kérem a pénzt - felelte neki a fogadós bizalmatlanul.
A férfit Mazzettának hívták. Mindenki ismerte. A szamarával
élt, és amilyen kevés pénze volt, legfeljebb karácsonykor és hús-
vétkor engedhette meg magának, hogy bort és süteményt rendel-
jen. Tonino bizalmatlan volt.
- Előre kérem a pénzt!
 A férfi ránézett. Egy újdonatúj ezüstpénzt csusszantott a tálcára.
A fogadós az ujjai közé csippentette, és szemügyre vette az
érmét.
- Mi az, eladtad a szamaradat, Mazzetta?
Mazzettától kitelhetett volna, hogy széttöri az asztalt. Hogy a
konyha gerendájára akasztja Toninót, a fokhagyma és a sonkák
közé.
De meglátta a kék pizsamás kisfiút.
A kisfiú őt bámulta. Arca megnyomódott a dajkája vállán, és
úgy bámulta, mintha ismerné.
Mazzetta hagyta, hogy a fogadós odébb menjen. Nem sokáig
állta Vango tekintetét. Homlokát előredöntötte, majd lassan fel-
emelte. Ekkor vette észre Mademoiselle-t.
Amikor Mazzetta meglátta Mademoiselle-t, és véreres sze-
mével mélyen az asszony kék szemébe nézett, megdermedt.
Kővé vált.
Akár a Stromboli tengerbe hulló lávája.
Mióta idehozták, Mademoiselle most először sírta el magát.
Mazzetta hátratolta a székét, és a fal felé fordult.
Vangón kívül senkinek sem tűnt fel ez a különös tekintet-
váltás. Csak a könnyeket látták Mademoiselle arcán. Mit kezd-
jenek ezzel az asszonnyal és a gyerekkel? Ez volt az egyetlen
kérdés, ami megfogalmazódott bennük.
- Nem alhatnának nálad, Pippo Troisi?
Pippo éppen egy jókora sült raviolit eszegetett, olyan vasta-
got, mint a keze - egy szalvétából csomagolta ki. Kis híján meg-
fulladt.
- Nálam?
- Csak amíg kitalálunk valamit...
Pippo szíve szerint igent mondott volna. Rá várna ez a szerep,
rá, aki elsőként látta meg őket. Büszkeségében egy pillanatig még
fel is csillant a szeme. De aztán nyomban eszébe jutott minden.
Otthon nem Pippo Troisi parancsolt.
- Az a gond, hogy...
Giuseppina. Be sem kellett fejeznie a mondatot. Mindenki
tudta, hogy a felesége jelenti a gondot.

4>2
 A világ kezdete

Giuseppina úgy elnyomta a férjét, hogy abba bele lehetett ful-

ladni. A vendégeket annyira szerette, mint a tojását védelmező
liba. Soha nem engedne egy eltévedt hölgyet és gyermeket a fé-
szek közelébe.
Talán a felesége volt az oka, hogy a földműves Pippo a tenge-
részhivatásról álmodozott. Vannak olyan emberek a szárazföl-
dön, akiktől az embernek kedve lenne jó messzire elhajózni, és
főleg jó hosszú időre.

Senki sem emlékszik pontosan, hogy Vango és Mademoiselle vé-

gül hogyan költözött be a morc képű Mazzetta házába.
Pedig amikor Mazzetta felállt, hogy közölje: „Nálam ellakhat-
nak", igencsak meglepett arcot vágott mindenki. Mademoiselle
szorosan magához ölelte a kisfiút. Egy hang se jött ki a torkán,
csak a fejével intett nemet.
Mazzetta házát két fehér, kocka alakú építmény alkotta, ame-
lyek a tenger felől beomlott pollarai kráterben álltak. A kettő kö-
zött egy olajfa nőtt. A Pollara szélén elszórtan álló többi ház rég
elhagyatva állt.
Vango és Mademoiselle ide költözött be.
Mazzetta áttelepült a szamara száz méterrel távolabb álló ka-
lyibájába. Igazából csak egy szalmával bélelt, kőfallal lezárt üreg
volt a sziklában. Mintha ki akarta volna fejezni a köszönetét a
szamarának, amiért a kedvéért az összébb húzta magát egy kicsit,
Mazzetta fából és bőrből csinos nyakszíjat fabrikált neki, amely-
nek a súlyától az állat alig tudta egyenesen tartani a fejét.
Attól a naptól fogva Mazzetta a haláláig be sem tette többé a
lábát a régi házába. Attól a naptól fogva a nincstelen Mazzettának
biztosítania sikerült két pártfogoltja megélhetését: minden új-
holdkor egy ezüstpénzt tett a küszöbükre. Attól a naptól fogva a
goromba Mazzetta kezesebb lett, mint Kincsemnek elnevezett
szamara, és többen is rajtakapták a férfit, amint a tenger felé for-
dulva sír.
Az ezt követő évek során Mademoiselle egyetlen szóra, egyet-
len pillantásra sem méltatta őt.
 A két embert érthetetlen megállapodás kötötte egymáshoz.
Olyan megállapodás, amit egyetlen szóval sem pecsételtek meg.
Egy néma szerződés.

Vango a kialudt vulkán oldalában nőtt fel.

Meglelt itt mindent, amire csak szüksége volt.
Három dajka mellett cseperedett fel: a szabadság, a magány és
Mademoiselle mellett. Ok hárman nevelték. Megkapta tőlük
mindazt, amit elsajátíthatónak vélt.
Ötéves korában öt nyelven értett, de senkihez sem beszélt.
Hétévesen a lába segítsége nélkül kapaszkodott fel a parti szikla-
falakra. Kilencéves korában a sólymokat táplálta, amelyek felé
ereszkedtek, hogy a tenyeréből egyenek. Csupasz felsőtesttel
aludt a sziklákon, mellén egy gyíkkal. Füttyszóval hívogatta ma-
gához a fecskéket. Francia regényeket olvasgatott, amelyeket a
dajkája vásárolt Lipari városában. Felmászott a vulkán tetejére,
hogy haja átnedvesedjen a felhőkben. Orosz altatódalokat éne-
kelgetett a galacsinhajtó bogaraknak. Nézte, hogyan vágja Made-
moiselle hibátlan lapokra a zöldségeket, akár a gyémántcsiszolók
a gyémántot. Aztán befalta fantasztikus főztjét.

Vango hét éven át abban a hitben élt, hogy Mademoiselle ked-

vességén, a sziget vadonján, a napfényen és vulkánja árnyékán kí-
vül semmi másra nincs szüksége.
De az, ami tízéves kora tájékán történt, örökre megváltoztat-
ta az életét. E felfedezés miatt egyszerre csak aprócskának kezdte
érezni a maga szigetdarabkáját. Mintha tenger alatti tűzvész tom-
bolt volna benne.
A világ új színben tűnt fel előtte.
Amikor újra kis paradicsoma földjére lépett, többé nem tudta
megállni, hogy ne a láthatárt és az eget bámulja túl a szirteken és
a legtávolabbi sziklán.

4}
 5.

A ködfalon túl

Lipari-szigetek, 1925 szeptembere

A kaland ezen az éjszakán kezdődött.

A kiáltásokat előbb meghallotta, mint a tenger hangját.
Pedig a tenger zúgása minden másnál erősebb volt. Hulláma olyan
vadul csapódott a szirt tövének, mint a mennykő. Visszavonult,
körben táncolt, más oldalakról támadott, újból robbant. Vango
kinyitotta a szemét, és ráébredt, hogy elaludt egy üregben. Tíz-
éves volt éppen. Már nem is emlékezett rá, hogy este minek jött
ide a szirtfal tetejére.
Most már jócskán benne jártak az éjszakában.
A fülét hegyezte, és újabb kiáltást hallott. Jól kell ismerni a
tengert, hogy valaki meghalljon egy ilyen erőtlen segélykiáltást
a dúló viharban.
Vango felállt, és előrehajolt az oltalmat nyújtó üreg peremén.
Az éjszaka ellenére halovány derengés maradt a levegőben. Talán
nem is olyan távoli az este, vagy közel a hajnal. Látszódtak a hul-
lámtaréjok, amint seregnyi szuronyként a sziget ostromára indul-
nak. És úgy vélte, hogy a vihar lármájába olykor harangszó ve-
gyül. És mindezeken túl hallani lehetett a hullámokat felkorbá-
csoló szelet is.
Vangónak most már eszébe jutott, azért jött ide, hogy meg-
lesse az esti szürkületben lebegő sólymokat. Ahogy nemegyszer
megtörtént már, elnyomta itt az álom. Semmi sem kényszerítette
arra, hogy hazamenjen. Mademoiselle nem fog nyugtalankodni.
Megbeszélték, hogy csak akkor kell aggódnia miatta, ha két egy-
mást követő éjszakán nem kerül elő.
Alig tízévesen elképzelhetetlen, esztelen szabadság volt ez,

4}5
Vango számára azonban a szigete olyan méretekkel bírt, mint egy
gyerekszoba. Akkora biztonságban érezte itt magát, amekkorában
egy másik kisfiú lett volna az ágy, a komód és a játéktároló láda
között.
A kiáltozás abbamaradt. Vango habozott egy pillanatig, majd
úgy döntött, közelebbről is körülnéz. Hason csúszva kimászott
sziklaüregéből.
Lefelé kezdett ereszkedni.
Valamivel kevesebb mint százméternyi utat jelentett ez a sima
és függőleges falon a dühöngő tenger felett, s a fiú csillagszerűen
kitárt karral és széttárt lábbal, biztos mozdulatokkal mozgott
odafenn. E sajátos életforma során lassan rendellenes kapcsolat
alakult ki Vango testsúlya és ereje között. Megesett, hogy per-
cekig lógott a levegőben, csupán három-négy ujjal kapaszkodott
egy mélyedésbe, hogy másik kezével megérintsen egy pelyhes ma-
dárfészket a sziklán.
A tenger vízszintességétől viszont szédülés fogta el. Egyszer
sem szállt még hajóra, és a lábával is képtelen volt a tengerbe
lépni.
Ősztől kezdve a szirt zöld színben pompázott, ha az ég nem
mérte szűkmarkúan az esőket. De ez a szirtfal e pillanatban telje-
sen csupasz volt, és fehérségével mintha megvilágította volna a
tengert. Vango megállt tizenöt méterrel a hullámok felett. Fülelt.
A kiáltozás most már végleg abbamaradt. Vango megnyugo-
dott, magában arra a gondolatra jutott, hogy csak egy költöző
madár hangját hallotta az imént. Ismerte a sziget összes madará-
nak kiáltozását, de előfordult, hogy pár vonuló madár irányt vál-
tott, és egy éjszaka erejéig különös dalolást hallatott.
Vangót már semmi sem lepte meg: az Afrikába vezető út Szi-
cílián haladt át, és még rajokban szálló elefántokat is látni lehetett
volna, ha azok repülni tudnának.
Mindaddig, amíg a sziklába kapaszkodott és teste a levegőben
himbálódzott, a szélrohamok nem keltettek félelmet Vangóban.
A közel kerülő víz azonban megállásra késztette.
A tenger hullámzása rémülettel töltötte el.
Visszafelé kezdett mászni, fel a szirtfalon, és immár
 A Scödfaion túl

Mademoiselle fehér kenyerének emléke vitte előre, szippantotta

felfelé. Ha tempósan halad, egy negyedóra sem kell, és ott ül az
asztalnál.

Valamivel lejjebb a kövér Pippo Troisi sírdogált a bárkája alján.

A kapribogyó-termesztő Pippo Troisi, az a férfi, aki évekkel az-
előtt rábukkant Vangóra és dajkájára a scariói kavicsos parton.
Most a bőröndjét tartotta a karjában, mint valami mentő-
övet. A hajótest minden egyes reccsenésére még erősebben és
erősebben szorította magához.
A hajócska két fekete szikla közé szorult a habok felett. A férfi
háromszor-négyszer segítségért kiáltott — reménytelenül. Ez a
sziget lakatlan oldala volt. Senki sem hallhatta meg. Röviddel ez-
előtt mindent otthagyott élete nagy kalandja kedvéért, és tessék,
már vége is volt az egésznek.
Pippo Troisinak épp csak annyi ideje volt, hogy a nyílt tenger
felé lökje a bárkát, benne az egész életével.
A vitorlája egy pillanat alatt szétszakadt. Egyik evezője eltö-
rött. Elemózsiászsákja a vízbe pottyant. Pár óráig a part mentén
sodródott, a szikláknak csapódva. Végül pedig beszorult a keze a
hajótest és a kő leözé, ahogy megkísérelte újra ellökni a bárkát.
Könyöktől lefelé semmit sem érzett, és ujjai úgy fityegtek, mint
egy véres kendő cafatjai.
Már azelőtt vége volt mindennek, hogy bármi elkezdődhetett
volna.
Elmenekülni az élete elől, elmenni... Az éjszaka negyedrésze
alatt darabokra hullt minden álma, amit tíz évig szövögetett a
szökéséről.
Pippo Troisi már csak az utolsó hullámot várta.
Könyörögve várta.
Es ha a keze nem sebesül meg, akkor hüvelykujját lefelé fordí-
totta volna, jelezve, hogy végezhetnek vele. De semmi sem tör-
tént. A partra csapódó hullámok hűvös közömbösséggel kerülték
meg a bárkát, elfordították a tekintetüket, mint a járókelők egy
haldokló láttán.
 A lázadás mentette meg Pippót. Csupán annyit kért, hogy
gyorsan legyen vége az egésznek. Semmi mást. Hát ennyi sem
adatik meg neki? Csak egy hullámot! Egyetlenegyet, amely élete
tajtékos könyvének végére lapozna!
Ekkor egy utolsó kiáltás tört elő belőle.

Pár pillanattal később egy gyermek tűnt fel közvetlenül felette, a

sötétben. Hosszan bámulta a bárkát meg a férfit, aki nem látta őt.
- Signor...
A hang hallatán Pippo Troisi még erősebben a bőröndjébe
kapaszkodott.
- Signor Troisi...
A férfi megpördült, és meglátta a gyermeket a szirt nagy, lapos
falán.
Azonnal felismerte Vangót, a pollarai vad fiút.
- Nem érzem a kezem — mondta Troisi.
Vango számára ekkor vált világossá, hogy kénytelen lesz meg-
tenni azt, amitől irtózik. Bele kell ugrania abba a hajóba. Segí-
tenie kell Pippo Troisinak, hogy megmentse a haláltól.
- Menj, szólj valakinek, fiú!
Vango tudta, hogy nem lenne ideje segítséget hívni. Ki kellett
szabadítani a bárkát, mielőtt még valamelyik hullám porrá zúzza.
Pippo a fiút bámulta, aki úgy függeszkedett a viharban a zord
szirtfalon, mint egy denevér. Hogy tévedhetett ide éppen most?
Vango elengedte ujjaival a sziklát. A mozdulat sorsdöntőnek
bizonyult. Azzal, hogy Pippo Troisi lélekvesztőjébe ugrott, Vango
számára egy viharos élet vette kezdetét.

Amikor Pippo Troisi felébredt, érzékelte, hogy a tenger lecsen-

desedett. Vangót a hajó faránál pillantotta meg, kezében az
egyetlen evezőlapáttal. A szelet köd váltotta fel. A víztükör olyan
sima volt, akár egy tóé. A ködpamacs alatt csak nem akart kivilá-
gosodni.
- Köszönöm - mondta Vangónak.

48}
 A ködfaQon túl

A fiú sötét pillantást vetett rá. A bárka a semmi felé haladt.

Képtelenség volt a vizet hasító hajótest ovális rajzolatánál mesz-
szebbre ellátni. Az evező lapátja eltűnt a levegőben, mielőtt elérte
a felszínt.
Hideg volt. Vango nem vacogott. Egész éjjel keményen küz-
dött.
Két órájába telt, mire a megmaradt evezőt emelőként használ-
va kiszabadította a hajót a csapdából. Egy újabb órába, mire
eltávolodott a parttól az örvénylő habok között. A vihar elnyelte
a part keskeny vonalát. Egyetlen helyen sem lehetett kijutni a szá-
razföldre.
Aztán felszállt a köd.
- El akartam menni. Mindent előkészítettem - mondta
Pippo Troisi. - Ismerem a tengert.
A tengert Pippo csak távolról ismerte, de tiszta szívéből szeret-
te. Ez idáig csak fedélzeti súlynak használták a salinai halászok, ha
rossz idő volt, a természetes közege azonban inkább a szőlője meg
a kapricserjékkel teleültetett köves termőföldje volt. Ott élt, gyer-
mektelenül, basáskodó feleségével.
Csak hosszú idő után vallotta be megmentőjének, hogy mire
készült. Vango semmit sem kérdezett. Rá se nézett, miközben
hallgatta.
Pippo Troisi hosszasan készítgette elő a szökését. Lipariba
akart eljutni, felszállni a milazzói hajóra, onnan pedig átmenni
Palermóba. Tudta, hogy Palermóból tengerjáró hajók indulnak
Egyiptomba, és onnan eljuthatna Port-Szaídba, a Szuezi-csator-
nához, majd a Vörös-tengerhez. Alma három szó tagból állt: Zan-
zibár. A nevet egy tengerész énekében hallotta egy rinellai kocs-
mában.
Zanzibár.
Nem emlékezett pontosan a dal teljes szövegére, de az állt
benne, hogy Zanzibárban a tengeri levegő édes ízt hagy az ember
nyelvén.
Ennyi elég is volt, hogy összecsomagoljon.
- Nem akarok hazamenni - mondta Pippo Troisi.
Vango tekintetével a láthatár után kutatott. Már utasa halk

4}®
 wi^ea©®

zokogását sem hallotta. Fáradt volt, de újra elfogta az ismeretlen

világok iránti öröme. Az öröm, amit akkor érzett, amikor először
kóborolta be a szigetét és fedezett fel egy gesztenyeerdőt a déli
vulkán mélyén, amikor rábukkant egy meleg vizű forrásra egy
szikla alatt...
Mindenekfölött a félelmén hajózott most át. A tenger úttá
változott. Büszke volt erre a győzelemre.
Amikor Vango megpillantotta a szárazföldet, valami sajnálko-
zásszerű kis érzés fogta el, amiért az út máris véget ér. Már vissza
is tértek. A köd csupán darabokat fedett fel a partból. Pippo a bal
karjával felkönyökölt, és egyre azt hajtogatta:
- Nem akarok hazamenni.
Tudta, hogy a felesége, Giuseppina hangos kárálással fogadja,
és megvonásokkal sújtja, de legjobban attól volt kétségbeesve,
hogy többé nem él majd benne ott, valahol a mélyben az álom,
ami ez idáig tartotta benne a lelket. Zanzibár...
Zanzibárt egyetlen éjszaka leforgása alatt elnyelték a habok
pálmafáival és cukros ízével együtt.

Vango nem ismerte fel a partot, amely felé a bárkát terelte, és

ahol az végül megfeneklett. Az első nagy, kerek kavicsokat súrol-
va a hajótest még egyszer, utoljára megcsikordult, majd teljes
hosszában kettéhasadt. Ideje volt cselekedni. A karjuk is kifért
volna a repedésen.
Vango fel akarta segíteni Pippo Troisit, de a férfi finoman
eltolta magától.
- Hagyj még egy kicsit, nekem már nincs vesztenivalóm...
- Signor Troisi...
- Kérlek, fiú. Hadd maradjak egy kicsit a hajómban. Aztán
hazamegyek.
Vango habozott. De ahogy felidéződött benne Giuseppina
szörnyűséges alakja, megszánta Pippót. Pár órát még üldögélhet
a hajóroncsában. Minden veszély elmúlt. Mozdulatlan kis utazás
Zanzibárba. Vango leguggolt, és a szemébe nézett.
- Esküszöm, hogy nem csinálok ostobaságot - mondta Pippo.

47}
 A Océdfalon túl

Pippo látta, hogy Vango odébb sétál. Egész éjszaka alig hal-
lotta a hangját.
Igazán különös fiú.
Mióta Vango Salinára érkezett - hét évvel korábban -, senki
sem közeledett hozzá. Esténként olykor látták az árnyát a sziget
hegygerincein. Némelyek azt hangoztatták, hogy karját kinyújtva
a fecskéket eteti a tenyeréből. Ám ez csak mendemonda lehetett.

A kicsi öböl fölé meredek fal magasodott. A köd még mindig

nem szállt fel. Vango képtelen volt rájönni, hogy hol ért partot.
Még a napot sem sikerült betájolnia a ködfüggönyön át. Ezért
aztán töprengés nélkül kaptatott felfelé, az előtte nyíló utak közül
mindig a legmeredekebbet választotta. Mint mindig, fentről tisz-
tábban fog látni.
Minél magasabbra ért, annál sűrűbb lett a levegő, arca pedig
egyre nedvesebb. Újra eszébe jutott Mademoiselle reggelije,
amely ott várja valahol a felhőkön túl.

Mademoiselle bűvös szakácsnő volt.

Kis kőtűzhelyén nap mint nap olyan csodákat vitt véghez ezen a
Földközi-tengerbe vesző szigeten, hogy még a legnagyobb fő-
városok ínyenceinek is kicsordultak volna a könnyei. Mély ser-
penyőiben boszorkányos táncot jártak a zöldségek a mártások-
ban, amelyeknek az illatától az ember feje-lelke elbódult. Egy
egyszerű kakukkfüves vajas kenyér is varázsszőnyeggé változott.
A csőben sült ételek már azelőtt könnyeket csaltak az ember sze-
mébe, hogy átlépte volna a küszöböt. És a szuflék... Istenem!
A szuflék olyan könnyűek, illékonyak, légiesek voltak, hogy a
plafonig fúvódtak, odatapadtak. De Vango mohón nekik esett,
mielőtt még szertefoszlottak volna.
Mademoiselle elképesztő leveseket és leveles tésztákat készí-
tett. A haboknak, amiket kézzel vert fel, meghökkentő illatuk
volt. A halat fekete lében tálalta, amelyből a kövek között talált
ismeretlen füvek zamata áradt.

58
 ÜZiXKl©®

Vango hosszú időn át abban a hiszemben élt, hogy minden

házban ilyen étkeket esznek. Igaz, soha nem kóstolta más főztjét.
De attól a naptól fogva, hogy elhívatták a doktort a kisfiú tüdő-
gyulladása miatt - öt-hat éves volt akkor -, lassanként ráeszmélt,
hogy Mademoiselle nem mindennapi szakácsnő.
Basilio doktor meghívatta magát ebédre. Szószátyár létére a
szava is elállt az ételektől. Csukott szemmel evett. Távozáskor
kétszer megcsókolta Mademoiselle mindkét orcáját.
Este, vacsoraidőben merő véletlenségből visszajött, hogy meg-
mérje Vango pulzusát. És másnap délben is. Majd este ismét.
Merő véletlenségből. Minden alkalommal az asztalhoz telepe-
dett, eleinte még kissé zavartan, aztán már egyre fesztelenebbül.
Amikor Vango teljesen talpra állt, a doktor olyan bánatosnak
tűnt a felgyógyulásától, hogy Mademoiselle felajánlotta, hétfőn-
ként ebédeljen nála.
Amolyan szokássá vált ez. A doktor volt az egyetlen idegen,
aki bejáratos volt a pollarai házba.
Mazzetta a közelből, a szamara kalyibájából figyelte jövés-
menését.
— Ez az ön hivatása — jegyezte meg egyik alkalommal a dok-
tor Mademoiselle-nek.
— Tessék?
Ujjai közé csippentett egy vékony, áttetsző krumpliszeletet,
amely egy zsályalevelet tartott fogva.
— Azelőtt szakácsnő volt...
— Azelőtt? Az „azelőtt"-ről nekem már fogalmam sincs.
— Szakácsnő volt?
— Úgy hiszi?
Mademoiselle arcán szomorúság ült.
— Hogy csinálja? - kérdezte a doktor a fátyolvékony, ropogós
burgonyába harapva.
— Csak úgy jön magától - felelte Mademoiselle franciául.
Egyik reggel, amikor a doktor megint nem engedte kifizetni
a kezelési díjat, Mademoiselle megvallotta Vangónak:
— Azt hiszem, a doktor udvarol nekem.
Úgy látszott, zavarban van.
 A ködfalon túl

Udvarolni... Vango pontosan soha nem értette, hogy miben

is áll ez a ténykedés, de különböző helyzetekből azt szűrte le,
hogy azt jelenti: segíteni, szívességet tenni. Igen, a doktor való-
ban udvarol nekik.
De ez még nem magyarázta meg azt, hogy miért bámul olyan
furcsán Mademoiselle-re, és ha az asszony rámosolyog, miért lesz
hol falfehér, hol meg olyan vörös, mint a nyaksála. Egyszóval
miért villódzik.

Vangónak Mademoiselle főztje járt a fejében, miközben szabá-

lyos mozdulatokkal kapaszkodott felfelé a ködben.
Eljött a pillanat, amikor már nem juthatott feljebb. Megállt,
lehajolt egy kicsi virágért, amely a lába előtt kéklett. Merően
bámulta, majd megpördült a tengelye körül. Még mindig ez a
ködfal. De a virágtól tudatára ébredt annak, hogy milyen sejtel-
mei vannak azóta, hogy a szárazföldre lépett.
Ezt a virágot nem ismeri.
Ez nem az ő szigete.

— Későbbre vártalak. Melyik irányból jöttél?

Vango nem látta a közvetlenül mögötte megszólaló illetőt.
— Nyílegyenesen jöttem - felelte gépiesen. - Nem is tudom.
— Gyorsan mászol felfelé.
Vango közel járt ahhoz, hogy mentegetőzni kezdjen, amiért a
rejtélyes időpontnál korábban érkezett.
— Jó napot!
Egy kéz nyúlt felé, és egy arc bukkant elő a ködből.
Vango megszorította a kezet.
— Gyere velem! Megkértek, hogy jöjjek eléd.
Egy aggastyán volt az hosszú kecskebőr kabátban és puskával.
Vango nem törte tovább a fejét. Vakon követte, szétrobbant
sziklák labirintusában. Meglepte a körülöttük terjengő virágillat.
Lágy csobogás is hallatszott. Hol járhatnak? Pár perc múltán egy
ajtóhoz értek. Mielőtt benyitott volna, a férfi levette a kabátját.

SS
Alatta fekete köpenyt viselt, a derekán pedig kötélövet. A falnak
támasztotta a puskát.
Hosszúkás és alacsony helyiségbe léptek, amelyet alig világí-
tott meg a benne rakott tűz. Hátul egy sámlin ülő kövér ember
alakja rajzolódott ki a lángok hátteréből. A férfi szeméből sütött
a boldogság, ahogy Vangóra emelte a tekintetét, bal kezével pedig
meglóbált egy olívaolajtól csöpögő kenyérdarabot.
- Majd meglátod - mondta -, ők aztán tudják, hogyan kell
fogadni a vendéget!
Miként lehet, hogy Pippo Troisi már ott volt? Kezét ellátták.
Olyan volt, mintha kicserélték volna.
Vango a puskás aggastyán felé fordult. Az öreg egészen kedves
hangon így szólt:
- A fogadásukkal nincs gond. A probléma inkább az, hogy
elhagyhatják-e majd Arkudahot. Erről Zefirót kell megkérdezni.
Arkudah. Vango már hallotta ezt a nevet a szigeten mesélt
régi kalóztörténetekben.
- Ideje mennünk — mondta valaki.
Vango egyszer csak azt látta, hogy a terem sötétje megélénkül.
Körülötte árnyak egyenesedtek fel. Addig észre sem vette őket.
Pedig mióta belépett, több tucat fekete ruhás, kőpadokon ülő
férfi bámulta kitartóan.
 6.

A rejtélyes sziget

Másnap, ugyanott

Vango azt hitte, a föld mélyén aludt el, de amikor felébredt, egé-
szen közel volt hozzá a nap. Arcára oldalirányból olyan sűrű nap-
sugár ömlött, mint a forró olaj.
— Nem tudom, mihez kezdjek veled, fiam.
A férfi, aki beszélt, az ablakpárkánynál állt. Egy fekvő téglalap
alakú ablak előtt, amit nem takart el teljesen. Az ellenfényben
nem látszott az arca, a válla felett betűző napsugár pedig elvakí-
totta Vangót.
— Hogyan is hívják a barátodat?
— Pippo Troisinak - mondta Vango. - De nem a barátom.
— Igen, Troisi. Ez az. O itt marad. Te viszont... Hány éves is
vagy?
— Mademoiselle vár rám.
— Mademoiselle?
Vango nem válaszolt. Nem tudta, hogy pontosan kivel beszél.
Nem szerette az efféle helyzeteket.
— Már nem vagyok képes megállapítani a gyerekek korát -
mondta a férfi. — Egy méhét vagy egy szőlőtőkéét pontosan meg
tudom mondani. De gyerekekkel rég nem volt dolgom.
— Tizenöt éves vagyok — mondta Vango, élve a lehetőséggel,
hogy egy szuszra öt évet öregedhet.
Eletében először hazudott. Soha eszébe sem jutott, vagy nem
nyílt rá alkalma. Pedig nem is érezte most magát kellemetlenül, sőt.
— Igyál egy kortyot!
Vango mellett egy ivóedény állt. A fiú felegyenesedett, hogy
igyon.

SS
 A férfi nézte, ahogy Vango leteszi a poharat. Az ajtó felé in-
dult az ablaktól.
Vango különös ízt érzett a nyelvén. Mit ihatott? Egy kicsit
szédült.
- Ha tízéves lennél, akkor hagytalak volna szépen elmenni.
Egy tízéves gyerek nem jelent veszélyt. De egy tizenöt éves...
Becsapta az ajtót, és bereteszelte. Vango eszméletét vesztette.

Vango ezúttal általa jól ismert illatfelhőben ébredt.

A kék ónmázas cserepekkel díszített padon hevert, közel az asz-
talhoz, amelynél Basilio és Mademoiselle ült. A doktor mandulás
kekszet eszegetett, csokoládéba mártogatva. Mademoiselle rámo-
solygott Vangóra.
- Hol vannak? - formálta meg a szavakat Vango száraz ajak-
kal.
- Itt - nyújtotta oda a doktor az aprósüteményes kosarat. -
Jut neked is.
Vango megrázta a fejét. O nem a süteményekről beszélt.
- Az emberek hol vannak?
- Miféle emberek? - kérdezte Mademoiselle kedvesen.
- A kalózok.
Basilio doktor elmosolyodott, nyugalomra intette Made-
moiselle-t, majd közölte Vangóval:
- Mazzetta, a szomszéd talált rád. Leeshettél, és elájulhattál a
lakatlan partszakaszon.
- Nem szoktam leesni - mondta Vango.
- Véletlenül talált rád. Derék ember.
Egyikük sem tudhatta hármuk közül, hogy Mazzetta nem
véletlenül talált rá Vangóra, hanem Mademoiselle nyugtalansága
láttán éjt nappallá téve tűvé tette érte a sziget minden kis zugát.
Végül eszméletlenül pillantotta meg egy olyan helyen, amely
mellett mintha már háromszor is elment volna. Mazzetta évek
óta felelősnek érezte magát Vangóért.
- Hajóra szálltam - mondta Vango -, a fekete ruhás férfiak
szigetén jártam.

56}
 A rejtéflyes sziget

— Igen, messze jártál - mondta a doktor széles mosollyal. -

De nem hajóval, Vango. Leestél. Most már jobban vagy.
— Nem szoktam leesni - mondta újra a fiú.
— Tapintsd meg a dudort a tarkód felett... Hagylak pihenni,
aztán este visszajövök - mondta a doktor, aki majd megőrült a
boldogságtól, hogy a szokásos hétfőkön túl is Mademoiselle mel-
lett lehet. Megszorította a dajka kezét.
— Köszönöm, doktor - mondta az asszony.
Mademoiselle tudta, a férfi azért könyörög, hogy szólítsa a ke-
resztnevén, Basiliónak, de ő nem akart közeledni felé, nehogy
bármiféle reményt ébresszen benne. A doktor a kelleténél vala-
mivel hosszabban tartotta az asszony kezét a kezében.
Mademoiselle kiszabadította magát, hogy kinyissa az ajtót.
— És kegyed? Kegyed nem árulja el nekem a keresztnevét,
Mademoiselle? — kérdezte a doktor.
— Sajnálom, de én magam sem tudom.
Egészen rövid vállkendőt viselt a nyaka köré és a vállára te-
rítve. Mielőtt becsukta volna az ajtót, megpillantotta Mazzettát,
aki a távolból figyelte őket.
A doktor is észrevette a férfit, és odaszólt Mademoiselle-nek:
— Megmondom neki, hogy Vango jobban van. Mazzetta
megmentette az életét azzal, hogy időben felfedezte.
— Azt mond neki, amit akar.
— Miért ilyen ellenséges vele, Mademoiselle? Ez az ember
mindenét maguknak adta.
Mademoiselle nem válaszolt.
— Tudja, hogy Kincsemnek hívja a szamarát? — kérdezte ne-
vetve a doktor.
— Nem tudom.
Becsukta az ajtót.
Nem tudom. Nem emlékszem. Mindig ugyanazok a monda-
tok.
Mademoiselle tisztában volt vele, hogy egy napon majd nem
menekülhet mindaz elől, amit pontosan tud, aminek az emléke
minden pillanatban ott él benne.
Odatérdelt Vango mellé. A fiúnak csukva volt a szeme.

527
 E fiúcska miatt döntött úgy, hogy mindent elfelejt. Hogy
Vango élhessen.

Vango félálomban megpróbálta felidézni magában, hogy mi tör-

tént vele az utolsó órákban.
Az emlékei nem voltak valami pontosak. Fejében összekeve-
redett az események sorrendje. Emlékezett a bárkára, a hajóútra
a ködben, pár fekete ruhás férfira, de azt már nem tudta, hogy
többen voltak-e, vagy csak egyvalaki, hogy éjszaka történt-e
mindez, vagy fényes nappal. Az összemosódó képek felett csupán
egy hang zengett tisztán kivehetően. Egy komor hang a fényben.
Egy hang, amely ezt a különös mondatot mondta: „gyerekek-
kel rég nem volt dolgom".
Pár órával később azonban, amikor sikerült felkelnie és asz-
talhoz ülnie Mademoiselle-lel, úgy döntött, hogy kiveri a fejéből
az egészet. A kalandja túlságosan is álomszerű volt, melynek kör-
vonalai már kezdtek elhalványulni.
Csak egy nagy dudor meg valami különös sóvárgás maradt
belőle.
Élvezettel evett. Már a desszertnél tartottak, amikor a doktor
betoppant. Először megtapogatta hátul Vango fejét.
— Szinte már el is múlt.
Igen, Vango számára szinte már el is múlt az egész.
— Megkóstolja a levesemet? — kérdezte Mademoiselle, nem
mintha nem tudta volna a választ. - Maradt még egy nagy bög-
rényi.
— Nem akarok visszaélni a helyzettel - mondta a doktor, mi-
közben nyakába kötötte az asztalkendőt -, igazán nem fogadha-
tom el.
A doktor leült. Nem lehetett tudni, hogy a leves illatától vagy
Mademoiselle mosolyától csillog-e fényesebben a szeme.
És a végén aztán, amikor már túl voltak a narancsboron,
amelyből épp csak egy nyalintást engedélyezett Vangónak, ami-
kor már jó sokat nevettek azokon a történeteken, amikből Basilió-
nak mint orvosnak mindig akadt néhány a tarsolyában, amikor

58}
 A rejtélyes sziget

Vango már-már végleg megfeledkezett mellékes kalandjáról, az

orvos elejtett egy mondatocskát, ami mindent megváltoztatott.
— Azért szomorú, hogy Pippo Troisi, tudják, az a férfi, akinek
a kapricserjéi vannak, eltűnt.
Vango azt hitte, nem jól hall.
— Hogy mondta?
— Pippo Troisi. A felesége, Giuseppina három napja sír. A fér-
je eltűnt.
Vango lehunyta a szemét.
— Soha nem gondoltam volna, hogy Giuseppinája ennyire
szenvedni fog — folytatta a doktor. — Szó, mi szó, olyan rettenetes
az a nő, hogy eleinte az a szóbeszéd járta, ő falta fel...
A doktor elmosolyodott. Vango felpattant, és kisurrant a
házból.
Tett pár lépést a lenyugvó nap fényében, és a távolba bámult.
Az első, hosszúkás, púpszerűen kiemelkedő sziget mögött, amely
úgy nyúlt el a víz színén, mint egy terhes asszony, egy másik
szigetet is ki lehetett venni. Ennek a szigetnek Alicudi volt a neve.
Utolsó lakói is elhagyták. Úgy hírlett, legalább húsz éve lakatlan.
— Vango?
A nyugtalankodó doktor kijött a gyermek után.
— Egy-két napot még pihenned kell.
— Rendben. Pihenni fogok. Mindjárt megyek...
A doktor visszaindult a házhoz.
— Doktor úr...
— Igen?
— Hogy hívják azt a távolabbi szigetet ott?
A doktor hunyorogva bámulta a tengert.
— Alicudi.
— Csak így?
— Igen, csak így.
— Korábban, régen még más neve volt... A kalózok idején...
— így igaz. Arab neve volt.
— Hogy hívták akkoriban?
— Arkudahnak.

S®
 Arkudah, egy héttel később

Vango megmászta az utolsó tíz métert.

A hegy innenső oldala felől nem számítanak rá. Szép csendben
körülszaglászhat.
A fecskék körülötte cikáztak, utoljára a nagy költözés előtt.
Vango mágnesként vonzotta a fecskéket és az összes madarat.
Hat-hét éves korában egy télen magánál tartott egy fecskét,
amely összetörte magát, ahogy nekirepült egy elhagyatott ház
ablakának. Fél éven át óvta-védelmezte, szőlővessző sínbe tette a
szárnyát. A madár utazás nélkül töltötte a telet, és Vango össze-
nyomkodott kis rovarokkal meg vajjal táplálta. Áprilisban repült
el, amikor társai visszatértek a száműzetésből.
Attól fogva a faj összes egyede rejtélyes hálával viseltetett
Vango iránt. Táncoló hálával, amely száz kilométeres sebességgel
súrolta, és légáramlatokat lökött felé.
Vango néha túlságosan is bizalmaskodónak találta őket. „Jól
van, jól van" - mondogatta nekik, amikor átrepültek a lába kö-
zött. A fecskék magas életkort érnek meg, és Vango iránti ragasz-
kodásuk nem akart szűnni.
Vango újra a tenger felé fordult. A végtelen víz közepén kive-
hető volt egy távolodó vitorla. A Palermóba tartó nagy kereskedő-
hajó, amely kirakta Arkudahnál, ahogy elhaladt a sziget mellett.
Vango akkor ugrott a fedélzetre, amikor a hajó éppen kifutott
a maifai kis kikötőből. Francia kapitánya volt. Igencsak meg-
lepődött a fiún, aki az anyanyelvén szólt hozzá, akcentus nélkül,
mi több, letűnt idők választékosságával. Vango elmondta, hogy a
bácsikája az amott látható szigeten él, és elszalasztotta a halászt,
aki át szokta vinni vasárnaponként.
- No de ma nem vasárnap van - javította ki a kapitány -,
hanem szerda.
Vango fölöttébb magabiztosan nézett rá.
- A szerdát itt vasárnapnak hívják - közölte nagy komo-
lyan. - Ne feledje, kapitány, hogy nem Franciaországban van.
Vango pár nap alatt jócskán behozta a hazudozás terén való
elmaradását. Az újdonság erejével hatott rá.
 A rejtélyes sziget

Az átkelés néhány óráját azzal töltötte, hogy a bácsikájáról

mesélt a legénységnek, aki egy medvével és egy kis majommal él
a szigeten. Vangóból még soha életében nem dőlt így a szó. Egy
orosz matróznak, aki megkérdezte tőle, hogyan került oda a ma-
jom, oroszul adta elő, hogy az állatra egy hordóban bukkantak,
amely a kavicsos partra vetődött.
- Te beszélsz oroszul?
Vango nem felelt, mert már azt fejtegette, hogy a medve vi-
szont úszva érkezett.
Nehezen tudott ellenállni a handabandázás élvezetének.
Hagyott egy pár soros üzenetet Mademoiselle-nek, tudatta
vele, hogy néhány napig távol lesz, mondván, „udvarolni készül".
Meg volt győződve róla, hogy ez azt jelenti, segítséget akar nyúj-
tani valakinek, amiben ez egyszer volt is némi igazság. Pippo
Troisi veszélyben volt.
Vango elsősorban azt akarta kideríteni, hogy valóban létezik-e,
amit azon a szigeten látni vélt.
De amikor felért, nem volt ott semmi.
Körbetekintett, és nyomát sem látta emberi életnek. Úgy hit-
te, egy undorító táborhelyet talál majd ott, pár barlangot: a kaló-
zok búvóhelyét, ahogy az Arkudah nevet ismételgetve maga elé
képzelte.
A férfi, akivel a reggeli vakító fényben beszélt, ezeknek a kaló-
zoknak a vezére volt a szemében, Pippo Troisi pedig a foglyuk.
De a szigeten nyoma sem volt háromszögletű kalózkalapok-
nak vagy kalózkapitánynak, halálfejes fekete zászlónak, szemte-
lenül fecsegő papagájnak, hamutartóvá alakított emberi kopo-
nyának.
Csak kövek és bozótok.
Vango, anélkül hogy bevallotta volna magának, némi csaló-
dottságot érzett.
— De hát tudtam én ezt.
Most, ahogy a mondatot ismételgette, olyan volt, mint bár-
mely tízéves fiú.
Levágtatott a lankásabb hegyoldalon. A sziklák között egyet-
lenegy fa nőtt. Úgy döntött, ott táborozik le, amíg kitalálja,

©I
hogyan hagyja el a szigetet, és hogyan jusson vissza Made-
moiselle-hez. Leült, hátát a fa törzsének támasztotta, és a tenger
irányába tekintett.
A zöld, természetes terasz, ahol ült, élesen elvált a tenger fehér
tükrétől. De a füvet a víztől elválasztó vonal mentén Vango egy
színes foltot pillantott meg. Azt hitte, egy újabb vitorlás hajót lát
a habokban. De ahogy hunyorogni kezdett, felismerte a virágot.
Egy ugyanolyan kék virágot, mint amilyet előzőleg leszakított, és
amely bizonyítékul szolgált számára, hogy nem a saját szigetén
jár. Felállt, odament az ötlépésnyire lévő virághoz, majd lehajolt.
És ahogy ott térdelt, jóval nagyobb felfedezést tett, mint ami-
re számított.

59}
 7.

Zefiro

Nem kalózok búvóhelye volt ez, hanem egy kert. Egy varázslatos
kert a sziget sivatagában.
A közvetlenül Vango alatt húzódó kis völgy olyan volt, mint
egy tenyér. A burjánzó növényzetet rejtélyes kőépítmények hatá-
rolták. A rejtett paradicsomot kékes pára vette körül. A kert föld-
je gőzölgött a nap melegétől.
Vango még soha, még álmában sem látott efféle helyet. Az
volt az érzése, hogy két kődarab között jött a világra, és a rekety-
tyebokrokon, az elszáradt füveken és a fügekaktuszok tüskéin kí-
vül semmi mást nem ismert. Itt viszont dús sövények váltakoztak
szabályos négyzet alakú virágágyásokkal, a fekete földön tarkálló
konyhakertekkel és a pálmaágak alatt félig rejtve maradó, szinte
láthatatlan épületekkel. Két alacsony torony olyan volt, mintha
úgy raktak volna egymásra sziklákat, hogy ne inogjanak.
Embert azonban egyet sem lehetett látni a kert utacskáin, sehol
egy teremtett lélek, sehol semmi hang. Nyoma sem volt a kertbarát
kalózoknak, akik képesek voltak virágba borítani a köveket.
Vango úgy döntött, kihasználja a távollétüket, és lemegy,
hogy közelebbről is megnézze a helyet.
Vajon hol tarthatják fogva Pippo Troisit?
Nyomban felismerte a jázmin illatát és a víz csobogását. Ide,
erre a helyre hozták különös, mellékesnek ítélt kalandja során.
Akkor semmit sem láthatott, de egy illat és egy hang örökre nyo-
mot hagy az ember emlékezetében.
Citromfák alatt surrant előre, kétrét görnyedve kései paradi-
csomok ágyása mentén haladt el. A kert utacskáit rendkívüli
frissesség járta át. Mindenütt jelen volt a víz. Üreges facsövekben
keringett, kőmedencékben állt meg, varázslatos szerkezetek jut-
tatták fel egy nádból készült keréken, majd több, egyre keske-
nyebb, sustorgó kis csatorna formájában folyt tovább.
Vango nem hitt a szemének. Alicudi szigetét azért hagyták el
az emberek, mert nem volt rajta forrás, nem volt védett kikötője,
nem termett meg rajta semmi, és még az öszvérek is kimúltak itt
a hőségtől és az unalomtól. És erre fel Vango most egy olyan
helyet fedez fel, amelynél kellemesebbet, vízben gazdagabbat és
burjánzóbbat elképzelni sem tudott volna.

Pippo Troisi magában ült egy széken, és azon buzgólkodott ép-

pen, hogy szorosabbra húzza egy nagy háló csomóit, amely telje-
sen beborította a testét. Vango a napon, egy gömbölyű kavicsok-
kal kirakott teraszon lepte meg. Troisi erősen a munkájára kon-
centrált, és olykor a fogait is használta.
Vango a földön fekve nézte, és lelombozta a férfi sorsa, aki
Zanzibár szabadságáról álmodozott, és egy halászhálóban végez-
te, amelyben úgy kell élnie, mint egy kalitkába zárt madárnak.
Kúszni kezdett a rozmaringok között, majd hasmánt maradva
előbújt a kőúton.
— Signor Troisi...
A férfi nem hallotta. Vango tovább kúszott. Pippo Troisi
majdhogynem hátat fordított neki.
Vango másodszor kísérelte meg, hogy megmentse az életét.
A kertből továbbra sem hallatszott egy árva hang sem, de Vango
résen volt. Tudta, hogy nem hagyják túl sokáig magára a foglyot.
A kalózok hamarosan visszajönnek. Gyorsan kell cselekedni.
Troisi először csak azt érezte, hogy a háló kicsúszik a kezéből.
Kétszer is vissza akarta húzni, de túl erőteljesen mozgott.
-Hé!
Végül bedugta a lábát a háló egyik szemébe, hogy meg-
akassza. A kenderszál engedett egy hirtelen rántásnak, és a háló
kiszakadt.
- Erre! Erre jöjjön... - suttogta egy hang.
Pippo Troisi hátrafordult, és megpillantotta a lábánál hasaló
Vangót.

©4}
 Zefir®

- Ne féljen, együtt odébbállunk...

- Mit keresel te itt?
- Segítek magának.
- Nem, Vango.
- Jöjjön, Signor Troisi, jöjjön!
Troisi úgy vonaglott a székén, mintha segítség után kutatna.
- Menj innen, Vango!
- Bátorság, magáért jöttem.
Vango elkapta a csuklóját, és többé nem eresztette.
- Engedj el! Menj haza! - mondta Pippo. Arca eltorzult a fé-
lelemtől. — Hagyd abba, Vango!
De Vango elhatározta, hogy Pippo Troisit akarata ellenére is
megmenti. Teljes erejéből húzta.
- Soha — kiáltotta Pippo soha!
Szabad kezével Pippo ekkor megragadta a széke támláját, saj-
nálkozó arccal habozott egy másodpercig, majd lehunyta a sze-
mét, hogy ne lássa a továbbiakat, és Vangónak hajította a széket.
- Bocsáss meg, fiú. Megmondtam. Előre figyelmeztettelek.
Pippo felállította a széket. Remegve visszaült rá, és pár pilla-
natig Vangót bámulta, aki eszméletlenül elterült a teraszon.
- Soha... - mondta újra. — Engem innen soha nem rángat el
senki.
Minden aggodalma az volt, hogy egy nap majd kénytelen lesz
elhagyni ezt a helyet.
Pippo összehajtogatta a hálót, amelynek a javításával volt el-
foglalva. Fekvőhelyet készített belőle, és ráemelte Vango testét.
Övéből rongyot húzott elő, belemártotta egy kútba, amelyből
nagyra nyúlt papírsások nőttek, majd visszament a gyermekhez,
hogy a homlokára terítse.
- Nem akartalak bántani.
Éppen Vango fölé hajolt, amikor megérezte, hogy valaki ott
áll mögötte.
Pippo Troisi megfordult, és szinte sírva szólalt meg:
- Padre... Ó, padre! Bocsásson meg, azt hiszem, fájdalmat
okoztam neki. Fejbe vágtam. De ő kezdte... Kérem, hadd ma-
radjak itt. Megmondja majd neki, hogy itt akarok maradni?

65
 VANG6

Padre Zefiro nem kalóz volt.

Hanem egy negyvenhét éves szerzetes.
Százkilencven centiméter magas volt, és jobban mutatott rajta
a szerzetesruha, mint egy filmszínészen. Négy másik, napbarní-
tott arcú barát kísérte, fejükbe húzott kámzsával. Hátukra ficán-
koló halakkal teli vesszővarsákat kötöztek.
- Visszajött - mondta a padre Vangót bámulva.
- Mirniksz-dirniksz- felelte Pippo, aki Zefiro szájából hallot-
ta ezt a fordulatot, és rákapott arra, hogy odaadása jeleként, ame-
lyet e kiváló személy iránt érzett, napjában tízszer is használja.
- Visszajött... - mondta újra csak a padre. Arcáról erőteljes
kíváncsiságot lehetett leolvasni. - Vidd Marco testvérhez, a kony-
hába - mondta Pippónak. - Kenje be olajjal a fejét.
Pippo Troisi megborzongott.
- Meg fogják... meg fogják...
- Mi a baj, fratello? - kérdezte Zefiro már indulóban.
- Meg fogják őt enni?
Zefiro megállt. Zefiro atya ritkán mosolygott.
Ha ez váratlanul mégis megtörtént, akkor valóban sugárzó
volt a mosolya.
- Igen - felelte. - Mirniksz-dirniksz.
Valójában Marco barát, a szakács valamelyest az orvosláshoz
is konyított. Kámforolajjal kezelte Vango fejét, és meleg helyen,
a kemencéje közelében vackolta el.
Zefiro immár a szobájában állt. A barátok aprócska cellákban
laktak a kert mentén. Nem volt a helyiségekben semmi, csupán
egyszerű összegöngyölt szalmazsák az egyik sarokban, egyetlen
nyílásuk pedig egy ablakként szolgáló vízszintes rés volt az egyik
fal teljes hosszában. Zefiro ezen a szemmagasságban húzódó ré-
sen bámult ki.
Azon tépelődött, hogy mihez kezdjen ezzel a kis látogatóval,
aki felbolydította a monostor életét.
Arkudah Zefiro műve volt.
Az ő láthatatlan monostorának hívta.
Harminc szerzetes élt itt öt éve a padre körül, a világ tudta
nélkül. A kezdeti időkben saját kezűleg megépítették az épülete-
 Zeffir©

ket és kialakították a kerteket, kitalálták, hogyan tudnak folya-

matosan gondoskodni maguknak vízről és táplálékról... És aztán
a közösség élete felvette azt a ritmust, amely az összes monostor-
nak a sajátja. A munka, a halászat, az imádkozás, az olvásás, a
kertészkedés, az étkezések, az alvás szigorú rend szerint igazodott
a nappal és az éjszaka óráihoz. Békés emberi óramű volt ez, és úgy
tűnt, soha meg nem állhat.
Vango homokszem volt a gépezetben.
A láthatatlan monostor létezéséről csupán a pápa tudott, aki
bátorította Zefirót a megalapítására, meg még mindössze talán tíz
személy, akikkel érintkezésben álltak a kontinensen és a világ
egyéb pontjain.
Ez a titok élet-halál kérdése volt Zefiro és a szerzetesei számára.
Már Pippo Troisi érkezése is aggodalomra adhatott volna
okot, de hosszas vallomása után a közösség úgy döntött, hogy a
körükben maradhat. A feleségéről, a rettenetes Giuseppináról
festett jellemrajztól remegtető félelem és kacaj fogta el a láthatat-
lan szerzetesek gyülekezetét.
A „házasság hajótöröttje" címet adományozták Pippónak, és
úgy tekintettek rá, mint valami nagy szerencsétlenség túlélőjére.
Amikor megtudta, hogy maradhat, Pippo ugrándozni kezdett
örömében. Ügy érezte, hogy a paradicsomba érkezett. Mirniksz-
dirniksz.
De Pippo Troisi helyzete első nap kis híján rosszra fordult.
Súlyos vétséget kockáztatott azzal, hogy nem jelent meg a misén.
Még javában aludt reggel fél hétkor, amikor Zefiro kilépett a
kápolnából, hogy egy vödör vizet vegyen az esővíztartályból, és a
szegény zöldfülű fejére zúdítsa.
- Lustálkodunk, fratello Pippo?
Pippo, aki azelőtt be sem tette a lábát a templomba, már más-
naptól fogva öt óra előtt az imazsámolyán térdelt áhítatos arccal,
összekulcsolt kézzel. Zefiro nagyon kedvelte őt. Jókat szórako-
zott, amikor látta, hogy úgy mozgatja az ajkát a latin énekek köz-
ben, mintha ismerné azokat. Nem éppen templomba való ten-
gerésznótákat motyogott a szakállába. „Van mit fogni Graziellán,
trallalalla..."
 Vango, az új jövevény már jobban aggasztotta a padrét.
Zefiro három napja figyelte.
Vango kezdett talpra állni, és egyre többször jött elő a kony-
hából. A szerzetesek életét leste, figyelte minden mozdulatukat.
Rajtakapták, hogy a kápolna tetején hallgatja az esti közös imád-
ság énekeit.
Pippo Troisi elbeszéléséből Zefiro ismerte Vango történetét,
tudott rejtélyes származásáról és a dajkája létezéséről. Mindez
érdeklődéssel töltötte el.
Nem tehette meg, hogy egy gyereket ott tartson a monostor-
ban.
De hogyan érje el, hogy a gyerek ne árulja el Arkudah titkát
annak falain kívül?

Zefiro nem hallotta a kopogást. Marco, a szakács barát nyitott be

és lépett oda hozzá.
— Padre.
Zefiro, aki addig a gondolataiba merült, hirtelen magához tért.
— Igen?
A két egyházi ember között zajló beszélgetésbe alighanem fü-
lig pirultak őrangyalaik.
— Találtam magának egy királynőt - mondta a szakács barát.
— Királynőt...
Zefiro gondosan behajtotta az ajtót.
— Komolyan beszél? Talált nekem királynőt?
— Azt hiszem, igen, padre.
Zefiro kezével a falnak támaszkodott. Úgy tűnt, megszédült.
— Azt hiszi? Csak hiszi?
A szakács durván megdörzsölgette már igencsak viharvert
szemüvegét, és azt hebegte:
— Azt hiszem...
— Nem elég hinni! - mondta Zefiro.
A mondat elképesztően hangzott egy olyan ember szájából,
aki a hit mesterségét választotta. Zefiro észbe kapott. Megpróbált
lehiggadni, mielőtt még felfortyan a háta mögött az őrangyala.

68
 Zefir@

- Megérthet, Marco testvér... - folytatta.

Szinte fojtott hangon beszélgettek.
- Már olyan régóta keresek királynőt magamnak...
- Megértem önt, padre. Ezért is hoztam szóba. Azt hiszem...
Úgy vélem, hogy pár napon belül itt lehet közöttünk, ha ön is
úgy akarja.
Zefiro egészen belesápadt. Mosolygott.
- Pár napon belül... A királynőm, te jó ég! A királynőm!
- De van ennek egy feltétele.
-ó...
- Meg kell engednie a fiúnak, hogy elmehessen.
Zefiro merően bámult Marco testvérre és kaján majomábrá-
zatára.
- A fiúnak?
- Igen, a kis Vangónak. Már ma.
Zefiro úgy tett, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy be-
leegyezzen. Igazából azonban bármire hajlandó volt.
- Mi ez, zsarolás?
- Majdnem.
- Hát jó. A fiú elmehet.
- Azonkívül... Meg kell engednie neki, hogy visszajöjjön.
Padre Zefiro összerezzent.
- Tessék?! Maga megőrült!
- Vango nélkül királynő sincs.
- Megőrült, testvérem?
- Nem őrültem meg. Vango az, aki tudja, merre kell keresni
a királynőt. O fogja elhozni.

A két szerzetes között zajló beszélgetés e pontján egyetlen módon

lehetett volna csak talpra állítani megbotránkozott, a földön ájul-
tan heverő, félrecsúszott glóriájú őrangyalaikat.
Csak úgy, ha némi magyarázattal szolgáltak volna nekik.
Zefirónak, aki minden téren megfontolttá vált, azért maradt
egy rejtett gyengéje, egyetlen őrült és féktelen szenvedélye. Évek
óta egy fiatal és életerős martalóchölgyekből álló sereg állt a szol-
 WMÜ@®

gálatában, akiket a szigetcsoport többi szigetére küldött foszto-

gatni.
Esténként zümmögve tértek vissza, arannyal és édességekkel
felpakolva, a megtett kilométerektől kimerülten, és zsákmányu-
kat a gazdájuk elé öntötték.
Ezek a kalózhölgyek méhek voltak.
Zefiro méheket tenyésztett.
Már a szigetre érkezése első napján felállított öt kaptárat.
A kóbor méhek titkos vigaszt jelentettek számára, amiért ő maga
nem kelhet többé útra, amióta egy titok következtében arra kény-
szerült, hogy létrehozza ezt a láthatatlan monostort, és itt éljen,
amíg ki nem leheli a lelkét.
így aztán Zefiro éveken át, szerzetesi életével párhuzamosan
bandavezér is volt, aki találkozott a méheivel reggelente és estén-
ként, amikor visszatértek küldetésükből. De pár hónapja mind
egy szálig elpusztultak, amikor elkapta őket egy nyár végi zivatar.
Zefiro titkolta mély lesújtottságát, sőt ő vert lelket a szakács frá-
terbe, aki megkönnyezte, hogy nem lesz több vízfehér lóhereméz
és mézeskalács.
Zefiro e katasztrófa óta keresett királynőt. Szüksége volt egy
méhkirálynőre,-hogy új méhrajt csalogasson oda, és a kaptárai
újra a régiek legyenek.
A konyhában elvackolt Vango hallotta Marco testvér sirá-
mait. Elárulta a szakácsnak, hogy legalább három-négy méhcsa-
ládot ismer Salina szigetének szirtfalain. Könnyedén kerítene egy
királynőt, hogy újjáéledjen az arkudahi méhtenyészet.
Vango igazság szerint azt is szívesen megígérte volna, hogy
hoz egy kengurut vagy egy kókuszdiót, ha azt kérik tőle. Ezúttal
azonban nem hazudott. A méhekkel éppúgy bizalmas viszonyban
volt, mint szigete összes lényével.
Gyerekjátéknak tűnt neki a feladat.
Már másnap kölcsönkapott egy bárkát a szerzetesektől, akik
több csónakot is rejtegettek egy barlang mélyén, amelynek nyí-
lása a víz magasságában tátongott a sziget nyugati szirtfalán. Vango
négy napig volt távol, és két királynővel, gyufákkal, sütemények-

7®
 Zefir®

kel és marhahússal tért vissza. A szerzetesek szívélyesebb fogad-

tatásban részesítették, mint egy prófétát.
Aznap este fogta csak fel, miközben a monostor számára
Mademoiselle-módra elkészített ragu körül ültek, hogy vissza-
kapta a szabadságát. Hogy szabadon elmehet és visszajöhet, észre-
vétlenül a láthatatlanok között.

Ettől kezdve az idő egy részében a szigetén élte a maga vad életét,
a hőségben, Mademoiselle szakácstudományát élvezve, az idő
többi részét pedig az oly rejtélyes láthatatlan monostorban töl-
tötte, ahol egyre többet tartózkodott. Úgy élt a két sziget között,
mint egy csempész, ellátta Zefirót azzal, amiben hiányt szenve-
dett, feladta kósza leveleit a salinai postahivatalban, cserébe pedig
a közösség meleg fogadtatásában részesült.
Vango tanulmányozta a szerzetesek életét, igyekezett megér-
teni őket. Megfejteni, hogy mi az életük éltető eleme. Zefirót
még kíváncsibban figyelte.
A szerzetes és a gyerek keveset beszélgetett. Csiszolatlan jelle-
mük jól összeillett. A legkeményebb kövek egymáshoz csapódá-
sától tűzszikrák keletkeznek. Mély barátság szövődött kettejük
között.

Nehéz megmondani, miként lehetséges, hogy senki sem látta

előre Arkudah szigetén, mit jelent majd be ünnepélyesen Vango
Zefiro atyának egy nyári reggelen, miután betöltötte a tizenhar-
madik életévét.
— Padre, gondolkodtam...
— Ennek örülök.
— Nagy elhatározásra készülök.
Zefiro éppen egy nyulat próbált elcsípni a kápolna mögötti
körülkerített területen.
— Nagy elhatározásra?
A padre nevetett magában. Vango arcán gyakran jelent meg

W0
ez a kifejezés, amelytől olyan lett, mint egy vén indián törzsfő-
nök.
Zefiro a hátbőrénél fogva megragadott egy fekete nyulat.
Vangóra tekintett. Örömmel látta, hogy a fiú egyre nagyobbra
cseperedik. Szép ajándéknak tartotta az élettől, hogy három ősz-
szel azelőtt partra vetődött a szigetén. Zefirónak az volt az érzése,
hogy az életükbe csöppenő Vango egy negyednyit elforgatta a
földet, hogy az a nap irányába nézzen.
- Hallgatlak - mondta a szerzetes.
- Ne itt.
- Igaz, a végén még meghallják a nyulak - suttogta cinkos
hangon Zefiro. - Ne félj, ez itt senkinek sem adja tovább.
Magához szorítva tartotta a nyulat.
- Halljuk, miféle elhatározásra jutottál.
- Ne itt. Fontos dologról van szó.
- Beszélj, fiam!
Vango nyelt egyet, majd kijelentette:
- Szerzetes akarok lenni.
Vango nem látta a kitörni készülő vihart.
Zefiróból dühödt, mennydörgő kiáltás tört elő. A kerítéshez
vágta a nyulat. Trágár szavakat hebegett, és nagyot rúgott egy
kupac szállítórekeszbe. Megbotlott, elterült a földön. Aztán ököl-
be szorult kezét ellazítva megpróbált lecsillapodni. Tenyerébe te-
mette a homlokát, megmerevedett, vett pár mély levegőt, majd
így szólt:
- Van fogalmad neked erről az egészről?
- Tessék?
- Van fogalmad róla, hogy mire vállalkozol? Semmit de sem-
mit nem tudsz.
- Tudom, hogy...
- Hallgass!
Vango lesütötte a szemét. A nyulak egy szikla alatt vinnyogtak.
- Mondom, hogy semmit sem tudsz!
- Három éve járok ide - lihegte Vango.
-És?
A harag tovább nőtt.

J2
 Zefiro

- És? Ha cirkuszba jártál volna három évig, akkor most bo-

hóc akarnál lenni! Ha három évig nyúlketrecben laktál volna, ak-
kor most nyúl szeretnél lenni! Nem tudsz te semmit, Vango!
Semmit! Semmit! Semmit!
- Ismerem a maguk...
- Na és a világot? A világot talán ismered? Mit láttál te az élet-
ből? Szigeteket! Két kis konfettit a tengerben! Egy dajkát, pár
kámzsás férfit, napon sütkérező gyíkokat... Ezt ismered te,
Vango, a napon sütkérező gyíkok életét! Egy vagy a napon süt-
kérező gyíkok közül.
Vango elfordult. Szemében könnyek duzzadoztak. Azt hitte,
hogy a padre ölelésre tárja majd a karját.
Egy aprócska madár egészen közel repült hozzá, hogy megvi-
gasztalja.
Zefiro leült egy kőre. Hosszú percekig egyikük sem mozdult,
aztán Vango odalépett a padréhoz. Hallotta, hogy Zefiro így szól
hozzá:
- El kell búcsúznunk egymástól.
Ujabb csend állt be közöttük.
- Most szépen elmész, Vango. Nemcsak innen, hanem a szi-
getedről is. Elmész egy évre, jó messzire. És egy év múlva, ha aka-
rod, újra megkeresel.
- Hová megyek? — kérdezte Vango zokogva.
Zefiro bűnösnek érezte magát.
Már régen ki kellett volna tennie ennek a fiúnak a szűrét.
- Megadok neked egy nevet. Valakiét, akit rám hivatkozva
felkeresel.
- Palermóban?
- Messzebb.
- Nápolyban lakik az a valaki? — kérdezte Vango szipogva.
- Jóval messzebb, Vango.
- Egy másik országban?
Zefiro Vango vállára tette a kezét, és magához szorította.
- Egy másik országban? - kérdezte ismét Vango.
- Az ő hazája az egész földkerekség.

27 S
 8.

Légellenállás

A Boden-tó partján, Németország,

hat évvel később, 1934 áprilisa

A talajhoz rögzített zeppelin olyan volt óriási hangárjában, mint

egy rab sárkány. A rögzítőkötelek csikorogtak. Oldalait lámpafü-
zérek világították meg. Már majdnem éjfélre járt az idő. A föl-
dön, málhák és postazsákok között Duke Ellington dzsesszzené-
je szólt egy rádióból.
- Herr doktor Eckener!
Az ordítás kintről jött.
A kötelek között megmoccant a léghajó. Ezüstös alakjából
még utolsó útjainak sós illata áradt. Olyan volt, mintha aludna.
- Kerítsék elő nekem!
A férfi üvöltve lépett be a hangárba. Három fiatal, egyenruhás
katona követte, akik megtorpantak a zeppelin láttán.
A Gráf Zeppelin kétszázötven méter hosszú és negyven méter
széles léghajó volt, olyan magas, mint egy tízemeletes lakóépület,
és mellette aprócska féregnek tűnt mindenki. A jövevény azon-
ban e nélkül a léptékkülönbség nélkül is nevetséges volt.
- Doktor Eckener! Kerítsék elő nekem doktor Eckenert!
A hangárba lépő, nem éppen rá szabott, bő egyenruhájában
elvesző férfi nem más volt, mint a Kreisleiter, a friedrichshafeni
náci parancsnok. Két, a gallérjára hímzett tölgyfalevél emlékez-
tette szükségtelenül a rangfokozatára azokat, akik azt hihették
volna, hogy egy pattanásos kamasz áll előttük, akit az anyja öltöz-
tetett fel, hogy látogatóba induljanak idős nénikéjéhez.
- Kerítsék elő nekem!
A katonák továbbindultak - a káprázatos léghajó jobban
 Légellenállás

megfélemlítette őket, mint a parancsnokuk hadonászása. Szinte

lábujjhegyen lépkedtek, nehogy felébresszék az alvó szörnyeteget.
A három katona alig volt húszéves.
Mind ezen a vidéken nőttek fel. Es a közelükben nőttek mind
nagyobbra ezek a léghajók, amelyeket még von Zeppelin gróf ál-
modott meg a századelő előtt. Tetszett nekik és tiszteletet keltett
bennük a tavuk partján megvalósuló őrült kaland, amelyet a gróf
halála után Hugó Eckener parancsnok folytatott.
Különösen ennek a legújabb léghajónak, a Grafnak legendás
történetét kísérték figyelemmel, a Gráfét, amely most a világot
járta, és diadalünnep fogadta minden egyes városban, ahol leszállt.
Tizenhárom-tizennégy éves korukban, a felavatásakor mind a
hárman megtekinthették lent a földön a zeppelint, és remegő
ujjal érintették meg az asztalokon a kék és aranyszegélyes, már-
már áttetszően könnyű porcelánból készült étkészleteket.
Amikor benyitottak a kéjes élvezetet nyújtó fekhelyekkel és
égre néző ablakokkal ellátott tíz kabinba, mind arról álmodoztak,
hogy amikor majd menyasszonyt találnak maguknak, kézen fog-
va idevezetik.
Később örömükben ők is felkurjantottak a többiekkel együtt,
amikor látták, hogy felbukkan a fenyők felett a napfényben, 1929-
ben, miután húsz nap és néhány óra alatt megkerülte a földet.
S végül amikor a rövidnadrágos korból épphogy kinőve a
fegyverforgatás tudományával ismerkedtek, és vigyázzállásban
álltak kaszárnyájuk udvarán, nem bírtak ellenállni a kísértésnek,
hogy lopva ne emeljék tekintetüket az égre, ha pirkadatkor elre-
pült felettük a zeppelin. Es ilyenkor a súlyos sisakok alól kétszáz
csillogó szempár nézett gyermekkori ábrándjaik tárgyára.
Most meg itt álltak zavartan, amiért felfegyverezve, az éjszaka
közepén állítottak be, olyankor, amikor a kormányozható légha-
jó szendereg.
Maga a parancsnok sem mert szembenézni a bestiával. Azt
próbálta lázasan megfejteni, hogy honnan szól ez az elviselhe-
tetlen, dekadens zene, amitől táncolhatnékja támad az embernek.
Amikor észrevette a jókora rádiókészüléket, odarohant, és
belerúgott egyet a csizmájával.

WS
 WZ^DS©®

Ez kevés volt ahhoz, hogy elhallgattassa a Cotton Club mu-

zsikusait.
A második rúgástól csak növekedett a hangerő, és az ifjú ka-
tonák rázogatni kezdték fejüket a ritmusra. Három-négy rúgással
később Duke Ellington zongorája halkulni kezdett, de a csizma
sem volt az igazi, és a parancsnokocska eltörte a nagylábujját,
amikor a végső rohamra indult. A zene elhallgatott, hogy nyö-
szörgésnek adja át a helyét.
Miután bajor módra fél lábon ugrált egy kicsit, a parancs-
nokocska visszafojtotta a fájdalmát, és a fülét hegyezte.
A dallam újra felhangzott.
Nem jöhetett a ripityára tört rádióból.
Úgy fütyörészte valaki.
A négy férfi egyszerre emelte fel a tekintetét.
A függőleges vezérsíkon, köteleken és csigákon egy férfi ló-
gott, aki egy doboz festéket rögzített az övéhez. Kezében ecsetet
tartott, és nagy műgonddal a zeppelin külső burkolatát festegette.
- Herr doktor Hugó Eckener?
A festő a dzsesszdallamot fütyülgetve tovább dolgozott.
- Doktor Hugó Eckenerrel akarok beszélni!
- Igen?
A férfi feléjük fordította a fejét.
A tizenöt méterrel a talaj felett lógó férfi maga Hugó Eckener
volt, a Zeppelin Vállalat hetvenéves feje, a század egyik legna-
gyobb kalandora.
- Heil Hitler! - mondta a parancsnokocska, és összeütötte a
bokáját.
Eckener parancsnok nem viszonozta a köszöntést. A katonák
alig mertek hinni a szemüknek. Mit csinál ott ez a Németország-
szerte imádott ember, ez az ősz bozontú, testes vén medve, szo-
bafestőnek álcázva magát?
- Nem hallotta, amit mondtam, herr doktor?
- Valami azt súgja nekem, hogy maga nem szereti a zenét,
herr Kreisleiter.
- Ez nem zene! - felelte a férfi, aki némi élvezettel reccsen-
tette szét talpával a már halott rádió egy darabját.

27©
 Légellenállás

- Ne haragudjon, hogy nem megyek le, de be kell fejeznem

ez t a kis munkát.
- Nem tudja valamelyik munkásával elvégeztetni?
A hevedereitől csak korlátozott mozdulatokra képes Hugó
Eckener elmosolyodott.
- A helyzet az, hogy... ez meglehetősen veszélyes. Voltak,
akik ehhez hasonló dolgok miatt vesztették életüket. Ha már ott
van, feldobná nekem azt az új pemzlit a lába elől?
A parancsnokocska habozott. A helyzet kínos volt. Nem azért
jött, hogy a festőinast játssza. Végül mégis felvette az ecsetet, és
ügyetlenül felfelé, Eckener irányába dobta.
- Nem talált — mondta a festő.
A második és harmadik kísérlet sem talált célba, mígnem a
negyediknél Eckener végül ügyesen meglazította a köteleit, és si-
került elkapnia az ecsetet.
- Kezd fejlődni, herr Kreisleiter — mondta mosolyogva.
A parancsnok tisztában volt vele, hogy a katonái előtt éppen
most tette magát nevetség tárgyává.
- Szóval, mint mondottam - folytatta Eckener -, ez veszélyes
munka. Ezért végzem el inkább én magam szép nyugodtan es-
ténként, zenehallgatás közben.
- Ez nem zene! — bömbölte a férfi.
- Én is azt gondoltam, mint maga, de van egy fiatal amerikai
barátom, aki pár napja itt dolgozik, Harold G. Dick. Összebarát-
kozott a fiammal, Knuttal. És kezd megváltozni a véleményem
erről a zenéről.
- Csak a könnyen befolyásolható szellemek változtatgatják a
véleményüket.
Hugó Eckener kacagásban tört ki. Kedvelte az ostoba fajan-
kókat. Legalábbis volt egy időszak, amikor jókat mulatott rajtuk.
- Tudja, herr Kreisleiter, azért sikerült meghódítanunk az
eget, mert megváltozott a véleményünk. Fogadjon meg egy sze-
rény tanácsot egy tapasztalt embertől: soha nem fog magasra jut-
ni, ha nem változik a véleménye.
- Magasabbra fogok jutni, mint maga, herr doktor - riká-
csolta a parancsnokocska.

ww
 - Igen, csakugyan, jó magasra fog jutni... a fáján... De én az
égről beszéltem magának.
A három katona visszafojtotta a lélegzetét. A mitugrász kez-
dett apróra töpörödni a csizmájában.
- Maga majomnak titulált engem, doktor Eckener?
Eckener parancsnok abbahagyta a festést, áttette a bal kezébe
az ecsetet, majd felemelte a jobbat.
- A mesterem, a drága jó von Zeppelin gróf emlékére eskü-
szöm, hogy nem egy majomra gondoltam.
Nem hazudott. Eckener túlságosan is tisztelte a majmokat.
Igazság szerint inkább egy tetűre gondolt, talán a gallért dí-
szítő tölgyfalevelek miatt.
A parancsnokocska igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Már nem is tudta, mit mondjon. A katonák felé fordult, meg-
próbálta emlékezetébe idézni, hogy mi szél hozta ide. Hirtelen
eszébe jutott, és felvidulva újra Eckener felé lépett.
- Doktor Eckener, ön le van tartóztatva.
-Ó...
Eckener úgy válaszolt, mintha pusztán arra figyelmeztették
volna, hogy egy madártoll tévedt rövid, ősz hajába.
- Engedély nélkül átrepült Párizs felett.
- Párizs! - sóhajtotta Eckener. - Ki tud ellenállni Párizsnak?
Igen, átrepültem Párizs felett.
- Berlinben nem örülnek egyesek. Világosan a tudtomra ad-
ták. Arra kérnek, hogy tartóztassam le magát.
- Túl kedves „egyesektől", hogy gondolnak rám, de a párizsi
Notre-Dame felett elsuhanó felhőket még ők sem tartóztathatják
fel és le. Ezt tudniuk kellene „egyeseknek" Berlinben. Nem gon-
dolja?
Megszakította a festést.
- Egy barátomat akartam látni Párizsban. De elkéstem.
- Doktor Eckener, parancsolom, hogy jöjjön le!
- Szívesen meginnék magával egy egész üveg bort, de nem
érek rá, be kell fejeznem ezt a kis munkát. Remélem, hogy „egye-
sek" elnézik nekem Berlinben ezt a késedelmet, ha nem csak üres
fejet rejt a katonasapkájuk.

I£3
 Légellenállás

Kockázatos volt, amit Eckener művelt. Tisztában volt vele.

A szóban forgó „egyeseknek" postai bélyeg alakú kis bajszuk volt,
és Adolf Hitlernek hívták „őket".
Az ecset lassan ezüstszínű festékkel vonta be az utolsó, még
feketén maradt sarkot.
- így ni! Most pedig hagyjanak! Számomra fontos ez a munka.
A Kreisleiter hátrább lépett.
Elkerekedett a szeme.
Csak most vált világossá számára, hogy miben is áll ez a nagy
munka. Beszélgetésük közben Hugó Eckener javarészt azzal töl-
tötte a perceket, hogy a szeme láttára ezüstös festékkel fedje el a
zeppelin függőleges vezérsíkjára mázolt óriási horogkeresztet.
Nyoma sem maradt.
A mitugrász megszólalni sem bírt. Az imént vele együtt a ka-
tonák is hátrább léptek.
Hitler és náci pártja hatalomra kerülése, vagyis az előző év óta
a horogkereszt kötelező volt a repülőgépek és az irányítható lég-
hajók függőleges vezérsíkjának bal felén.
Eckener kezdettől fogva küzdött e szimbólum ellen, amely
mindazt jelképezte, amitől hányni tudott volna. Fél évvel koráb-
ban, Chicagóban, a világkiállítás alkalmából az óramutató járásá-
val megegyező irányban repülte körbe a várost, hogy Amerika ne
lássa meg baloldalt a szégyentetoválást.
Igen, egy horogkereszt eltüntetése meglehetősen veszélyes kis
munka volt Németországban 1934 tavaszán. Egyetlen munkása
sem tehette volna meg úgy, hogy ne kerüljön kötél a nyakára.
Eckener a festékesdobozba rakta az ecsetet.
- így ni! Most már jobban tetszik. Csinosabb.
A mitugrász előrántotta övéből a pisztolyát.
- Jöjjön le! Magának annyi.
Eckener valódi kacagásban tört ki. Abban a megkapó nevetés-
ben, amely jellemző volt rá. A homlokával, az orcájával és a sze-
mével nevetett. Az ostoba fajankók végül még ezekben a zavaros
időkben is újra meg újra megnevettették.
A mitugrász pisztolyát a mennyezet irányába fordította, és a
levegőbe lőtt.

I®
 Eckener hirtelen megmerevedett. Arca megváltozott. Olyan
volt, mint azok a vihar istenét ábrázoló szobrok, amelyek a par-
kok szökő kútjait díszítik. Félelmet ébresztett.
— Ezt meg ne próbálja még egyszer!
Egészen halkan beszélt. Az ostobaságot Eckener csak kis ada-
gokban méltányolta. Egy ideje túlzott, őrült, ijesztő méreteket
öltött körülötte. Stadionokat vagy a berlini Potsdamer Platzot is
meg lehetett volna tölteni az ostobákkal. Még legközelebbi bará-
tain is mutatkozni kezdtek bizonyos tünetek.
— Meg ne próbálja ezt még egyszer itt, az én hangáromban -
mondta Eckener.
Hogyan beszélhetett ilyen erélyes hangon a náci párt egyik
vezető pozícióban lévő képviselőjével ez az ember, aki néhány
kötélen lógott egy zeppelin farkán, és az orra festéktől csillogott?
— Most pedig legyen szíves, távozzon!
A parancsnokocska még jobban felszegte az állát, és fenye-
getőzni kezdett:
— Doktor Eckener, ne akarja, hogy erősítést hívjak.
A mostani erősítés nem igazán volt ijesztő. A három katona
fehér volt, mint a meszelt fal, a szájukat nyitva felejtették, és a
legfiatalabb a térdét vakargatta a géppisztolyával.
— Mit fog mondani az erősítésnek?
— Megmondom nekik, hogy meggyalázta a horogkeresztet.
Eckener összehúzta a szemöldökét.
— Hogy meggyaláztuk?
— Tessék?!
— Elmondja nekik, hogy közösen meggyaláztuk?
— Közösen?
— Ez a három ifjú aligha tagadhatja, hogy maga adott nekem
új ecsetet... - Hugó Eckener látta, hogy a látogatója megmere-
vedik. Folytatta: - Csak nem felejtette el, hogy milyen makacsul
próbálta meg háromszor is feldobni nekem? Talán nem magától
kaptam a bűnös fegyvert? Rövid az emlékezete, öregem. Talán
nem bámulta bő húsz percen át, a kisujját sem mozdítva, hogyan
dolgozom? Feleljen, herr Kreisleiter! Feleljen!
A hangár csak úgy zengett a rémisztő hangtól.
 Légellenállás

A friedrichshafeni Kreisleitert rosszullét környékezte. Hirte-

len vágyat érzett, hogy elrágcsálja a gallérját díszítő tölgyfaleve-
leket. Először válaszolni sem tudott, aztán valami maszatos szó-
egyveleget hebegett, ami azt akarta jelenteni:
— A végén úgyis elkaplak.
Néhány rövid parancsot üvöltött az embereinek, majd két-
szer-háromszor minden irányban „Heil Hitler!"-re lendítette a
karját. Még egy ott kallódó régi, pályaudvari órának is köszönt,
elhagyta a sapkáját, lába beleakadt a rádióba, amit korábban ő
maga rúgott oda. Es léptei úgy dobogtak távozás közben, mint a
szamár patái a hídon.
A katonák követték.
Eckener utánuk bámult.
Pillanatnyi szánalom fogta el a fiúk iránt, akiket lábtörlőnek
fog használni ez a marha, majd ugródeszkának egy jóval de jóval
nagyobb fenyegetést jelentő személy.
Újra csend támadt.
Hugó Eckener lassan leengedte a kötelet, hogy a talajra eresz-
kedjen. Letette a festékesdobozt, és visszafordult a műve felé.
Jó nagy ostobaság volt a részéről. Tudta, hogy ezt a harcot
már elvesztette, hogy hamarosan ugyanoda vissza kell festenie egy
ugyanolyan keresztet. Tudta, hogy a vállalat és a léghajó jövőjét
veszélyezteti, amelyek nélkül fabatkát sem ér az élete, és bajba so-
dorja a mellette dolgozó embereket is. De nem tehetett mást.
Hiába élt az idő nagy részében a levegőben, lába nem tudott
elszakadni a földtől, az ő szülőföldjétől. Féltette a hazáját.
Lassú és tragikus eltévelyedés.
Valamit tenni kell. Apró gesztusokat. Szinte jelentékteleneket.
Csak egy kis ellenállás, könnyed súrlódás, hogy fékezze a zuhanást.
Ezt hívta ő légellenállásnak.

Hugó Eckener levette a festőköpenyt. Felkaptatott a feljárón,

majd a néptelen zeppelin belsejébe lépett. Jobb kéz felé nyitva
volt a léghajó konyhája. Ottó, a szakács sapkája egy széken he-
vert. Jobbra indult, átvágott a szép étkezőn, amelynek a függö-
nyein alig szűrődött át a hangár bálhangulatot árasztó fénye. Ki-
nyitotta az utasfolyosó ajtaját. A léghajó szobái kétoldalt sorakoz-
tak. Az egyik kabin előtt lassabbra fogta a lépteit, de végül nem
állt meg.
Elment a leghátsó ajtóig, benyitott rajta. A férfimosdó ajtaja
volt. Nekilátott kezet mosni.
Felnézett, hogy megnézze magát a tükörben.
„Milyen komikus arc" - gondolta magában.
Aztán fennhangon beszélni kezdett.
- Hallottál mindent? Akkor látod, hogy Eckener parancsnok
mit sem változott.
Jó hangosan beszélt, mintha azt akarta volna, hogy a szom-
széd helyiségben is hallják.
- Tudod, folyton ravaszkodni kell. Én ugyanott állok, mint
eddig. A bosszantó csak az, hogy a világ viszont mozog. A végén
még bajba kerülök. A feleségem mondja ezt.
Röviden felnevetett.
Különös monológ volt ez.
Elzárta a csapot, megtörölgette a kezét.
- Gondolom, te már bajban is vagy.
Eckener kiment, visszafelé indult a folyosón, megállt az előb-
bi kabin előtt, kezét a kilincsre tette.
- Tudom, hogy ébren vagy, Jónás.
Kinyitotta az ajtót. Az a valaki, akit Eckener a Jónás névvel
illetett, a félhomályban állt. A zeppelin parancsnoka folytatta:
- Nemrég érkeztem, és te aludtál a heverőn. Mint aki az ég-
ből pottyant ide! Eddig festegettem kicsit. Meg látogatóm is volt,
ne haragudj. De most már magunkban vagyunk. Jónás! Négy év
után. Mi történt? Gyere, hadd öleljelek meg.
Vango a karjaiba vetette magát, és sírva fakadt.

82
 9.

A cethal gyomrában

Pár perc múltán Eckener lazított az ölelésen, és elnevette magát.

Kissé félrefordult, két hüvelykujját mellénye zsebeibe csúsztatta.
— Emlékszem, amikor először jártál itt, Vango. Akkor sem
voltál jobb állapotban, mint most. Honnan jössz?
Figyelmesen szemügyre vette a barátját. Vango kimerültnek
látszott. A rendőrség elől menekült, keresztülvágott Franciaor-
szágon, Svájcon és Németországon.
— Van annak már öt éve is, ugye? - folytatta Eckener. - Es egy
kerek esztendőt töltöttél velünk.
Eckener lehunyta a szemét.
— Igen, 1929-ben... A sötét év, a nagy válság... A világ kez-
dett összeomlani. Miért marad számomra feledhetetlen az az év?
Nagyon szerettelek, piccolo. Kedvtelve hajtogattam neked, hogy
nincs rád szükségem itt a zeppelinen... De ha egyszer az én öreg
Zefiro barátom küldött...
Mind a ketten elmosolyodtak.
— Egy év a fedélzeten velünk. Egy különös és csodás esztendő.
Es aztán egyik napról a másikra, szó nélkül elmentél.
— Sajnálom, parancsnok - mondta Vango.
— Olyan sokat mondogattam neked, hogy nincs szükségem
rád... hogy a végén meglepett, mennyire hiányzol.
-Én...
— Hallgass, piccolo...

Vango a lelke mélyén őrizgette annak a szigetétől távol töltött el-

ső évnek az összes pillanatát.
Amikor alig tizennégy éves korában padre Zefiro kidobta, visz-

33
 ÜZ5\K]<§©

szament a pollarai házacskába. Minden szót jól megfontolva el-

magyarázta Mademoiselle-nek, hogy el kell utaznia egy teljes esz-
tendőre, de vissza fog jönni.
Mademoiselle a fiú vállán tartotta a kezét. „Igen", „nagysze-
rű", „izgalmas kaland" - efféléket próbált mondani, de egy hang
sem jött ki a torkán.
Pár nappal később, amikor Vango partra szállt Nápolyban,
mindössze egy matrózzsák volt a vállán, a zsebében pedig egy lepe-
csételt levél, amelyen a friedrichshafeni illetőségű doktor Hugó
Eckener neve volt olvasható. A címet saját kezűleg írta rá a padre.
Vango emlékeiben leginkább úgy élt az a nap, mint amikor
a szíve majd megszakadt a belenyilalló érzéstől, hogy immár mi-
lyen széles tenger választja el Mademoiselle-től, a szigetétől és
láthatatlan barátaitól. Úgy érezte, soha nem heveri ki az elszaka-
dást.
Biztos volt benne, hogy képtelen lesz távol élni attól a kis vi-
lágtól, amely nélküle forog majd tovább.
A nagy pályaudvar peronján Vango már arról ábrándozgatott
magában, hogy pár nap múlva visszatér, és újra ott áll majd a
szirteken, fejét hátravetve, mint egy búvármadár, amely már-már
fuldokolva jön ki végre a vízből.
Érezte annak az első szippantásnyi levegőnek az erejét, ami
majd megtölti a tüdejét, ahogy kitárja a szárnyát. Ügy hitte, hogy
ha egyszer visszatér az ő szigeteire, élete végéig ott is marad.
De ahogy kihajolt a Nápolyból kigördülő, észak felé induló
vonat ablakán, már az arcokat bámulta, a füstben lengedező zseb-
kendőket, a könnyes búcsúzásokat, a vonat mellett szaladó gye-
rekeket.
A tömeget bámulta, mindazt, ami egy peronon történni szo-
kott.
És máris úgy érezte, hogy kinyílik benne egy ablak.
Emberek. Kezdte felfedezni őket.
Ismert bizonyos személyeket, ismert egynéhányat, otthon.
Mademoiselle-t és még pár másikat, akiknek tudta a nevét.
Basilio doktor, Mazzetta, Zefiro vagy Pippo. De az emberek, ez
valami más volt. Olyasvalakik, akiket nem ismer az ember. Ele-

34}
 A cethal gy@mrálban

tek, amelyek teljes sebességgel suhannak el mellettünk, mint a

távírópóznák a vonat ablakában.
Mellette, a fülkében egy ifjú hölgy ült egy egészen aprócska
kutyával.
Amikor a pályaudvar eltűnt a gőzben, és Vango visszaült a
helyére, a hölgy megkérdezte:
— Megtenné, hogy pár pillanatig vigyáz a kutyámra?
Vango elvette a kutyát, amely elfért a két tenyerében. A hölgy
kiment.
Egy pillanat alatt megértette, hogy miről is beszélt neki a
padre. Mindenekelőtt világot kell látnia. Megérezte, hogy a talál-
kozás ereje ebben a gyorsaságban rejlik. Eletek, amelyek erőseb-
ben érintik egymást, ha csak összekoccannak, mert lendületük
van. A hölgy virágillatot árasztott, amikor visszajött.
— Köszönöm — mondta, ahogy elvette a kutyát. — Igazán ked-
ves magától.
Ennyi. A következő állomáson leszállt.
Emberek.
Vango napokon-éjszakákon át utazott tovább Rómába, Ve-
lencébe, Münchenbe, és csak azért szállt le a vonatról, hogy fel-
ugorjon egy másikra. Aztán egy kicsi, a Boden-tó felé tartó mo-
torvonatra ült fel.
Öt év telt el azóta, de Vango még mindig nem tért vissza
egyetlen alkalommal sem a szigeteire.

- Ügy szerettem a zeppelinjét - suttogta.

Hugó Eckener a kabin ablakához lépett, és leült a székre.
- Egy hónapja, amikor megkaptam a leveledet a párizsi
Notre-Dame rajzával meg egy áprilisi dátummal - mondta az
öreg —, azt a levelet, amiben közölted, hogy hamarosan pappá
szentelnek, még csak meg sem lepődtem. Már régóta tudom,
hogy szerettél volna találni magadnak valamit.
Vangónak inkább olyan érzése volt immár hosszú ideje, hogy
őt szeretnék megtalálni...
Egy pillanatig csendben voltak. Aztán Eckener megkérdezte:
 - Most pedig halljuk, mit tehetek érted.
Vango a székesegyház előtti tömegre gondolt, a rendőrök
kiáltásaira, Jean atya holttestére az ágyon, a menekülésre Német-
ország irányába, a zeppelinhez. Az egész alig néhány óra, alig
néhány nap leforgása alatt történt.
Minderről semmit sem mesélt, csak annyit mondott:
- Tartson itt maga mellett. Semmi másra nincs szükségem.
Pár hónapig magával repülök. Dolgozni fogok. Épp csak egy kis
időre van szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat. Tegye
meg ezt nekem.
Eckener egy pillanatra összeroskadt a székén.
- Ah... Hát erről van szó...
Tekintete elhomályosult.
- Nem azért tenném meg, hogy szívességet tegyek neked,
Vango. Magam miatt tenném...
Elhallgatott, kezével lesöpört egy láthatatlan porszemet az
asztalkáról.
- De a zeppelin már nem az, ami volt... Már nem én válasz-
tom meg az embereimet. Minden egyes repüléskor teljes körű
ellenőrzést kapok. A legénység német. Kizárólag németekből áll.
Az utolsó szavak fájdalmat okoztak Eckener parancsnoknak.
A zeppelinje a német felségterület részét képezte. Az új náci re-
zsim törvénye vonatkozott rá. Hónapokig tartó egyezkedések
után vehette csak fel Dicket, egy Akronból, Ohióból jött ame-
rikait, akit a hatalom máris úgy tartott szemmel, mint valami
kémet. Képtelenség kitárni a Gráf Zeppelin keskeny ajtaját egy
újabb külföldi előtt.
- Olasz papírjaid vannak? — kérdezte Eckener.
- Franciák - mondta Vango. - Pár napja kaptam meg őket.
Eckener grimaszt vágott.
- Jobban örültem volna, ha olasz vagy. Úgy könnyebb lenne.
Mussolini, Olaszország ura már kezdett rokonszenvvel tekin-
teni Hitlerre.
- Soha nem voltak olasz papírjaim - mondta Vango.
A parancsnok arcán szomorú mosoly futott át. Eszébe jutott
 A cethal gyomrában

Vango, a múlt nélküli, a származásáról mit sem tudó kis hajótö-

rött esete.
- Megfeledkeztem a történetedről, Jónásról, akit Szicília part-
jainál köpött ki magából a cethal...
Régen Jónásnak keresztelte el, a bibliai történet emlékére,
amelyben egy kis próféta egy cethal gyomrába kerül, majd az ki-
köpi őt.
Eckener sokat vitorlázott, mielőtt a zeppelinek szerelmese
lett. Tudta, hogy a Jónás nevet ragasztják azokra a matrózokra,
akik bajt hoznak a hajókra... De mindenféle babonára fittyet
hányva Eckener átvette ezt a becenevet.
Hirtelen támadt gondolatától egyszeriben lehervadt a mosoly
a parancsnok arcáról.
- Nagyon... nagyon örültem volna, ha segíthetek neked.
Hirtelen felkelt, és a vallomástól zavartan álldogált.
- íme. Ez a helyzet. Ég áldjon!
Vango hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem ismert rá a párt-
fogójára.
- Ertem, doktor Eckener. Holnap reggel elmegyek. Sajná-
lom, hogy zavartam. Épp csak alszom itt egy kicsit, ha...
- Nem! — A válasz ellentmondást nem tűrő volt. — Nem,
Vango, nem aludhatsz itt. Pár órán belül megérkezik a legénység.
Hajnalban Dél-Amerikába indulunk. Most kell távoznod!
Vango Hugó Eckenert bámulta. A zeppelin parancsnoka a fiú
tekintetét sem állta.
- Most! — ismételte meg Eckener.
- Értem, igen, értem. Máris... megyek.
Vango tett egy lépést az ajtó felé.
- Nincs csomagod?
- Nincs.
Kimerült volt. Kinyitotta a kabin ajtaját, vállával a falat súrol-
va végigment a folyosón.
- Ég áldjon, Jónás! - vetette utána Eckener.
- Ég áldja! — felelte Vango erőltetetten, ahogy lassú tempó-
ban átvágott a szunnyadozó étkezőhelyiségen.

87
 Itt, ezen a vörös padlószőnyegen szolgált fel egy éven át,
1929-ben.
A piramisok csúcsánál magasabban, a mauritániai sivatag és a
brazíliai őserdő felett, New York füstjében, az Egyenlítőt vagy az
Urál hegységet átszelve ételkülönlegességeket szolgált fel. Es a
vendégek szalvétával a kézben néha felálltak, ha egy rénszarvas-
csorda vágtatott közvetlenül alattuk a szibériai sztyeppén, vagy ha
vadlibák vették üldözőbe ezt a fura ezüstös madarat.
Vango tudta, hogy az 1929-es esztendő, amikor betöltötte a
tizennegyedik életévét, még nem tárta fel előtte minden titkát.
Itt, ennek a léghajónak az árnyékában rejlett az egyik kulcsa an-
nak, hogy miért fordult fel fenekestül az élete.
És most úgy döntött, hogy először idejön, amikor maga mö-
gött hagyta Párizst és a meggyilkolt Jean atya holttestét.
Lement a Gráf Zeppelin feljáróján. Amott, a hangár bejára-
tánál még mindig emberek őrködtek. Nem látták meg. Vango
tudta, hogyan kerülje ki őket. A műhely felé indult.
Hugó Eckener közben a vezérlőpulthoz ült, két ökölbe szorított
kezét a bőrborításra fektette. Remegett a dühtől. Az imént megta-
gadta a vendégszeretetét egy húszéves fiútól, akit fiaként szeretett.
Az imént engedett a megfélemlítésnek.

Rudolf Diels, a Gestapo fiatal és jóképű főnöke meghívta ebédel-

ni Hugó Eckenert az előző év júniusában. A beszélgetés eleinte
jelentéktelen témákról folyt.
- Nagy csodálója vagyok önnek, doktor Eckener.
Eckener csendben kanalazgatta a levesét. Azon tűnődött, mit
akarhat tőle ez a sebhelyes arcú és hibátlanul hátranyalt hajú férfi.
A desszert közben a politikai rendőrség főnöke lesöpörte ujjaival
a morzsákat az abroszról, és egy vaskos dossziét tett a parancsnok
elé. A borítóra nagybetűkkel az Eckener név volt ráírva.
Eckener parancsnok megjegyezte, miközben átfutotta az ol-
dalak százait:
- No de barátom, magában több mint csodálat van irántam:
ez már szerelem!

88
 A cethal gy@mrálban

A dosszié rémisztő volt. Mindent tudtak. A rendőrség min-

dent tudott Hugó Eckenerről és a Zeppelin Vállalatról. Minden
kis helyváltoztatást, minden kis érintkezést valakivel, minden kis
telefonhívást feljegyeztek ebben a nyilvántartásban. Félelmetes
nyomásgyakorló eszköz volt.
Az ebédet követő napon a parancsnok kénytelen-kelletlen fel-
festette a horogkeresztet a zeppelinjére.
A megfélemlítés nem merült ki ennyiben.
Két hónappal később, egy perzselő napon Eckenert magához
rendelte Hitler kancellár a hegyvidéki, berchtesgadeni házába.
A rákövetkező éjszakákon lidérces álmai voltak az apró férfi-
ról, aki az íróasztala mögött ült, és lábfejével egy fekete kutyát si-
mogatott abban az ausztriai völgy fölötti, virágos kis nyaraló-
házban. A parancsnok életében először érezte, hogy mindkét keze
remeg, amikor Göring, a légügyi miniszter, aki ugyanúgy gyű-
lölte őt, mint a zeppelinjét, kikísérte.
És attól a naptól fogva provokatív viselkedése és mogorvasága
mögött, a tarkója redőiben Hugó Eckener egy állatkát rejtegetett,
amely a bőrébe csimpaszkodott: a félelmet.
Valami megroppant benne. Büszkeségéből elszállt egy kicsi.
Hugó Eckener hirtelen felállt.
Tudta, csak annyi kellene ennek a zavaró helyen lévő állatká-
nak az eltiprásához, hogy felszegje a fejét.

Pár pillanattal később, amikor a zeppelin hangárja előtti szabad

térség füvében lépkedett, Vango egy kiáltást hallott maga mögül.
Hátrafordult.
Hugó Eckener közeledett felé. Lihegett.
— Emlékszem, egyszer elbújt egy potyautas a zeppelin belse-
jében. A tengerentúli utaknál ez olykor megesik. Ha a léghajó
már a levegőbe emelkedett, nem lehet mit tenni egy potyautassal.
Az ember csak nem hajítja le a fedélzetről...
Vango várta a folytatást.
— Ez minden — mondta Eckener zihálva. - Ezt akartam elmon-
dani neked. Most hazamegyek, alszom egy kicsit. Vár a feleségem.
 WZSill©®

Eckener összehúzta a kabátja gallérját, és hátat fordított Van-

gónak. Ez utóbbi még csak egy kézmozdulatot sem tett. Eckener
pár lépés után hátrafordult:
— Még valami, Jónás: nem láttalak ma este. Öt éve nem látta-
lak. Alig emlékszem rád. Értjük egymást?
Vango bólintott.
Eckener távolodni kezdett az árnyékban. Kihúzta magát. A han-
gár fényei ósz hajába vegyültek.

Éjjel háromkor, a még sötét éjszakában a zeppelin méhkasában

zsongás támadt.
Mindenfelé a földi személyzet tagjai döngicséltek. Lassan be-
futott a legénység. Pilóták, tisztek, szerelők - mind feszes bőrka-
bátban érkeztek, a rájuk váró feladatra összpontosítva.
Bár évek óta rendszeresek voltak e repülések, mindegyikük
számára szokatlan kaland volt: továbbra is valószerűtlennek talál-
ták. Úgy készültek rá, akár egy találkára. Kellemes kölni- és szap-
panillatot árasztottak. Sapkájuk alatt szépen hátranyalt hajuk
lapult, a cipőjük pedig fényesen csillogott.
Egy félreeső helyen, az egyik műhelyben osztogatták a kávét,
hogy ne használják a gyorsforralók lángját a zeppelint felduzzasz-
tó gyúlékony gáz közelében. De az embereket hajtotta a vágy,
hogy visszamenjenek a hangárba, két kézzel fogva a gőzölgő po-
harat ott igyák meg a kávéjukat, nem bírták ki, hogy ne falják fel
tekintetükkel ezt az alvó óriást, amelynek a felébresztése az ő fel-
adatuk volt. Mosolyogva szemlélgették, és elérzékenyültek a gon-
dolattól, hogy abba a maroknyi csoportba tartoznak, amely szűk
egy évtized alatt a lehetetlen részese volt, annak a részese, hogy
egy léghajó három nap és két éjszaka alatt tette meg az Európa és
Brazília vagy más úti cél közötti utat, fényűző és egyszerű körül-
mények között.

Ezen az éjszakán azonban egy kövér férfi nem osztozott ebben az

örömben.

®®
 A cethaB gyomrában

Ottó Manznak hívták. Ö volt a kormányozható léghajó sza-

kácsa.
A zeppelinhez vezető falépcső legalsó fokán ült. Hordárok
serege állt előtte rekeszekkel és zsákokkal, a parancsaira vártak.
- Várhatnak, ameddig akarnak! A Gráf Zeppelinnek már
nincs szakácsa.
- Nincs szakácsa? — ismételte meg az egyik férfi, aki három
súlyos rekesznyi sárgarépát és káposztát tartott a kezében.
- Felmondok.
Ottó Manz minden egyes repülés előtt felmondott, hogy az-
tán egy órával később már péksüteményeket süssön a hegyek fe-
lett az utasoknak reggeli gyanánt. Ezen a reggelen azonban
aggasztóbb volt a helyzet.
- Nem indulok útnak a szakácsinasom nélkül.
A szakácsinast Ernst Fischbachnak hívták. Röviddel ezelőtt
nevezték ki a kormányozható léghajó egyik navigátor posztjára.
Már régóta ez volt az álma, azóta, hogy tizennégy éves korában
felvették kisegítő fiúnak.
Ottó ott állt hát kukta nélkül.
- Főnök, mit csináljunk a zöldségekkel?
- Én nem vagyok a főnöke senkinek. Beszéljék meg Lehmann
kapitánnyal.
Megkeresték a kapitányt, aki a léghajó alsó részében kialakí-
tott éléskamrákba és jégkamrákba pakoltatta be az élelmiszereket.
Lehmann Eckener egyik legjobb embere volt. A tengerentúli
utak során soha nem vált meg a tangóharmonikájától.
Lehmann éppoly kiváló diplomáciai érzékkel rendelkezett,
mint amilyen kiváló navigátor volt. Letelepedett Ottó mellé. A han-
gár nyüzsgése dacára egy darabig csak ült mellette csendben.
- Csalódott lesz - sóhajtott fel a kapitány.
Ottó feléje fordult.
- Tessék?
- Úgy vélem, csalódott lesz - mondta Lehmann.
- Kicsoda?
A kapitány levette a sapkáját.
- ízlett neki a maga tejszínben úszó fehérrépája.

®0
 - De hát kiről beszél, az isten szerelmére?
- Nem szóltak magának?
- Miről, kapitány?
- Lady Drummond Hay este a Hotel Kurgartenbe érkezett.
A főszakács felállt, és kidüllesztett mellel lesimította köténye
ráncait.
- Lady?
- Szerepel a neve az utaslistán.
- Lady!
Ottó Ladynek hívta, mintha ez lett volna a keresztneve.
- Lady...
A hölgy angol arisztokrata volt, híres újságírónő, a legna-
gyobb amerikai lapok tudósítója, harmincegy éves korára özvegy,
prémbundás, bársonyszemű kalandor. Már a zeppelin nem egy
híres útján az utasok között volt.
- Lady, te jó ég! - mondta újra csak Otto.
Őrülten szerelmes volt a nőbe. Az asszony némileg ki is hasz-
nálta ezt a szenvedélyt, bejárt a konyhába kekszet eszegetni. Otto
ebben a viszonzott szerelem jeleit látta. Máris terveket dédelgetett
magában.
Szegény mit sem tudott a nő léghajón kívüli életéről, kérői
százairól, hollywoodi, Buenos Aires-i, madridi vagy éppen pári-
zsi, Montparnasse negyedbeli barátairól.
Csak annyit tudott, hogy egy napon a kezét fogta Tokió
felett, amikor megtanította béarni mártást készíteni. Es a legéde-
sebb emlék volt számára, ahogy a kezében az a fehér kis kéz hab-
verővel keveri az illatozó tárkonyt és turbolyát.
- Istenem, Lady! - mondta Otto Manz még egyszer, utoljára,
majd eltűnt a zeppelinben.
Hugó Eckener valamivel reggel öt után érkezett meg. A ka-
pitány nem várt az üdvözlésével.
- Parancsnok, találni kell valakit Ernst Fischbach, a szakács-
inas helyére.
- Majd kerítünk valakit.
- Attól tartok, hogy a felhők között nem találjuk meg azt a
valakit, parancsnok.
 A eethaí gyomrában

— Honnan veszi ezt, kapitány?

— Van valami ötlete?
— Lehet.
Lehmann nem erősködött. Eckener magabiztosnak tűnt.
— A jobb első hajtóművet megjavították — folytatta a kapi-
tány.
— Nagyszerű. Más?
— Igen... Bátorkodtam szólni, hogy végezzenek el pár sürgős
munkát hátul.
— Megbízom magában. Az időjárás?
— Rádiótávírón megérkezett a hamburgi időjárás-jelentés.
Hátszelünk lesz, és szabad a Rajna légi folyosója.
— Remek. Kapitány, legyen szíves, várja az utasokat a hangár
előtt a főpincérrel. Mentsen ki. Mondja meg nekik, hogy majd a
fedélzeten üdvözlöm őket.
Lehmann engedelmeskedett. Eckener meglehetősen hossza-
san bámulta mozdulatlanul a zeppelint. Aztán a lépcső felé in-
dult. Valamit ellenőrizni akart odabenn. Gépészek, a legénység
tagjai, tisztek - mind lassabbra fogták a lépteiket, és kissé megha-
joltak, amerre elment. Úgy elrévedt, hogy nem viszonozta az
üdvözlésüket.
De amikor belépett a kormányozható léghajó gondolájának
ajtaján, Eckener hallotta, hogy valaki megszólítja.
— Parancsnok úr!
Kubis volt az, a főpincér. Gondterheltnek tűnt.
— Itt vannak a vámosok meg a rendőrség, parancsnok. A ka-
pitány megkérte őket, hogy kint várjanak.
— Helyes. Az utasok majd kicsit később esnek át a vámellen-
őrzésen. Ha a rendőr a legénység tagjainak listáját akarja, akkor
adják oda neki.
— Ha jól számoltam, nem csak egy rendőr van.
— Ketten vannak? — kérdezte Eckener, akit már meg sem le-
pett a túlzott rendőri jelenlét.
— Nem, parancsnok úr, harmincötén. Azt hiszem, valami
gond van.

@3
 10.

Valóban, nagyjából mindenféle uniformisból akadt a bejárat

előtt, ami csak tíz kilométeres körzetben előfordult. De amikor
Eckener odaért, csak a két Gestapo-esőköpenyt viselő férfira
figyelt. Lehmann kapitány, akinek az arcán verejtékcseppek
gyöngyöztek, miközben velük beszélt, megkönnyebbült a köze-
ledő parancsnok láttán.
- Uraim, íme Eckener parancsnok. O választ tud adni a kér-
déseikre.
Eckener szélesen mosolygott. A rendőrök seregére mutatva
erőteljes hangján így szólt:
- Nem láttam az utaslistát. Biztonságban fogjuk érezni ma-
gunkat: valóságos repülő kaszárnya! Csak azt sajnálom, hogy le-
késsük Rióban a nagy karnevált.
A Gestapo egyik embere halványan elmosolyodott.
- Maga már korán reggel humoros kedvében van, parancs-
nok. Én éjszaka vagyok vidámabb. Valamelyik este talán alkal-
mam kínálkozik majd megnevettetni magát.
- Örömömre szolgálna, uram.
- Max Gründ. A Boden-tó környéki Geheime Staatspolizei
főnöke vagyok.
A parancsnoknak feltűnt, hogy a férfi a Gestapo teljes nevét
használta, mintha már egy évvel a testület létrehozása után meg-
hűlt volna az ember ereiben a vér a név aranyos kis rövidített
alakjától, és szerencsésebb volt a bővebb változattal előállni, hogy
felhíguljon.
De a férfi hűvössége fölöttébb udvarias volt. Bemutatta a
kollégáját, Franz Heinert, akivel Eckener még soha nem találko-
zott.
 — Újabban igencsak gyorsan cserélődnek a fejek a rendőrség-
nél — jegyezte meg a parancsnok.
— Jó munkához új szerszámok kellenek — mondta a férfi.
Eckener jó mesteremberként az ellenkezőjét gondolta. Ahhoz,
hogy egy szerszám jó legyen, hosszan be kell járatni. De inkább
hallgatott.
— Nem akarom késleltetni az indulásukat - mondta Gründ. -
De nem hagyhatjuk, hogy szabadon terjedjenek mindenféle
pletykák. Azt akarják bebeszélni nekem, hogy nemrégiben itt pár
festési munkálat került elvégzésre.
— Pletykák? — ismételte utána Eckener.
Max Gründ beleszippantott a levegőbe. Még most is átható
terpentinszag terjengett.
— Igen. A hazánk becsületét sértő festési munkálatok.
Eckener elmosolyodott.
— Nem sok maradt abból a becsületből, ha egy doboz festék
is veszélyt jelenthet számára.
— Engedje meg, hogy a saját szememmel győződjek meg róla.
A mozdulatlan Eckener útját állta a testével.
— Elnézést.
A férfi megkerülte Heiner hadnaggyal.
Beléptek a hangárba, és közelebb mentek a zeppelinhez.
Eckener parancsnok távolról követte őket. A látogatók a lég-
hajó függőleges vezérsíkját nézegették.
— Úgy látszik, igaz a szóbeszéd, parancsnok úr.
Eckener csak némi idő múltán válaszolt:
— Majd ne feledje el megmondani annak a szóbeszédnek,
hogy itt felejtette a sapkáját.
Felvette a sapkát, ami a Kreisleiter fejéről esett le előző nap,
pánikszerű távozása közben.
Odanyújtotta Max Gründnek, aki visszakézből elhajította.
— Kövessen bennünket, Eckener úr.
— Már megbocsásson, de van egy háromszáz tonnás léghajóm,
ami félóra múlva felszáll innen. Egy pillanattal sem tudok több
időt szánni önre.
A Gestapo két embere kuncogva nézett össze.
 V A N 6©

- Nem ért világosan, parancsnok úr. Új szelek fújdogálnak.

Maga régi vágású ember. Ami megható... de ennek vége. Jöjjön!
Eckener vetett egy pillantást a léghajóra. Most először való-
ban olyan érzése volt, hogy vége. A kaland itt véget ér. Észre sem
vette a közeledő Lehmann kapitányt.
- Valami gond van, parancsnok?
A parancsnok már hallani sem hallott.
- Valami gond van?
Max Gründ megmutatta Lehmann-nak az ezüstös festékkel
lekent függőleges vezérsíkot.
Lehmann értetlen arcot vágott.
- Nem látja, hogy hiányzik róla valami? - kérdezte a tiszt.
- Nem.
- Valóban?
- Valóban.
- Vigyázzon, mit mond, kapitány.
- Biztosítom, hogy...
Az arcán fény gyúlt. Lehmann a Gestapo-tisztek felé fordult.
- Á, azt hiszem, tudom már, hogy mit keresnek, uraim! Nem
mást, mint a...
A levegőbe rajzolta a horogkeresztet.
- Azt a valamit... ami...
Karját náci köszöntésre lendítette.
- Ez az, amit keresnek?
A két férfit kezdte elönteni a harag. De Lehmann folytatta:
- Most már világos számomra, hogy maguk még kezdők ezen
a téren, uraim. A tévedésük súlyos, de teljesen megbocsátható. Az
a valami... ami...
Széles mozdulatokkal megint hadonászni kezdett.
- A n n a k a valaminek... ami... aminek a helye egészen pon-
tosan. ..
Hatásszünetet tartott. Eckener magához tért, és nyugtalanul
hallgatta.
- .. .a másik oldalon van.
- Parancsol?!
Gründ azt hitte, álmodik.
 Az urak a Gestapétól

— Ismétlem, igazán mulatságos, ugyanakkor természetes is,

hogy nem tudják, de a Légügyi Minisztérium rendelete világosan
kimondja, hogy azt a nagy kétágú jelet, amit keresnek, a vezérsík
bal felére kell felfesteni.
Eckener figyelmeztetni akarta a kezével Lehmann kapitányt.
Felesleges volt súlyosbítani a helyzetüket. Lehmann szemláto-
mást nem tudott róla, hogy mit művelt előző este a parancsnoka
egy öthüvelykes ecsettel.
— Jöjjenek utánam, uraim — mondta a kapitány, aki nem
akarta észrevenni Hugó Eckener fejvesztett jelzéseit. - Jöjjenek
utánam, meg fognak lepődni.
„Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy nem ő lepődik-e meg
legjobban hármójuk közül..." - gondolta magában Eckener,
ahogy utánuk bámult. Átmentek a másik oldalra, és a tekin-
tetüket felemelve szemügyre vették a kormányozható léghajó bal
oldalát.
Eckener félrefordult. Szapora, visszhangzó léptek közeledtek
felé.
— Herr doktor Eckener?
— Igen?
Az SS-tiszt, Max Gründ állt előtte, feldúltabban, mint valaha.
Egy szót sem szólt, csak a kollégáját hívta oda magához.
— Heil Hitler! — mondták egyszerre, maguk elé nyújtott kar-
ral.
Értelmetlen volt minden ellenkezés. Eckener közelebb lépett
hozzájuk.
— Vezessenek, uraim.
— Elnézzük magának az ironizálását, parancsnok. Biztosítom,
hogy az informátorunkat fellógatjuk.
Eckener összerezzent.
— Viszontlátásra, parancsnok! - mondta Gründ.
— Viszontlátásra! — mondta a parancsnok.
Távolodni kezdtek a hangárban. Hugó Eckener, aki képtelen
volt felfogni, hogy mi történt, Lehmann felé fordult.
— Kapitány...
A kapitány első válasza a zavart mosoly volt. Hugó Eckener

©27
 VANGO

figyelmesen méregette. Már kezdte kapiskálni a dolgot. Lehmann

kapitány grimaszolva, mintegy mentegetőzésképpen megje-
gyezte:
— Szóltam magának reggel, hogy elvégeztettem pár javítást
hátul.
Eckener lassan lesütötte a szemét, majd a kapitány szemébe
meredt.
— Igen. így igaz. Elfelejtettem. Köszönöm, kapitány. Vissza-
térhet az utasokhoz. A Kurgartenből bizonyára megérkezett már
az autóbusz.
A kapitány biccentett a fejével, és távozott.
— Lehmann kapitány!
— Igen?
— Mennyi az idő?
— Öt perc múlva fél hat.
— Öt perc múlva?
— Igen, parancsnok úr.
— Kapitány...
— Igen?
— Nem kellene túl sokat fecsegni a történtekről.
Lehmann összehúzta a szemöldökét.
-A történtekről? De hát... Történt egyáltalán valami, pa-
rancsnok?
Eckener érezte, hogy mindjárt elérzékenyül. Az emberiesség
ilyen megnyilvánulásait szerette.

A Gráf Zeppelin egy-egy útja előtt olyan volt a beszállás, mint

egy berlini, párizsi vagy New York-i napilap társasági rovata. Pár
pillanat leforgása alatt illusztris személyek páratlan gyűjteményét
lehetett látni, amint felmentek a lépcsőn, és egy-egy sikamlós új-
ságcikket mindegyikük inspirálhatott volna valós vagy színlelt
fontossága okán.
A londoni Christy'snél vásárolt kalapok nemezből voltak, a
ruhákat Jean Patou jegyezte, a poggyászok a wisconsini

98
 Az urak a Gestapétéü

Oshkoshból származtak, a mosolyokat a Pathé Cinémából köl-

csönözték.
Diplomaták, gyárosok, írók, különcök, politikusok, tudósok,
milliárdosok vagy színésznőcskék — mindegyikükben közös volt,
hogy félig álomvilágban éltek, vagy be akartak kerülni a történe-
lemkönyvekbe. Ezen a reggelen tizennyolcan voltak. Mindegyi-
küket megmérték poggyászostul, hogy lássák, nem lépik-e túl a
megengedett súlyt. Amolyan vidám állatvásár volt ez, amely má-
jusi rózsa és lakkbőr illatát árasztotta.
Egy jó húsban lévő német üzletembernél csak egy kicsi vá-
szontáska volt, és lábujjhegyre állt a papucsában, mintha úgy ke-
vesebbet nyomna a mérlegen. Be nem állt a szája, elmondta, hogy
Párizsban él, a Le Bourget repülőtéren ült repülőre, majd a Luft-
hansa egy hárommotoros gépével utazott Saarbrückenből Fried-
richshafenbe. Rettegett a gondolattól, hogy túlsúlyos lesz, és fel-
sorolta, milyen harapnivalókat kínálgattak neki a zeppelinig
megtett hosszú repülőút során:
- Töltött káposzta, rántott sajt, teasütemény, levelestészta-
kosárka - mindent visszautasítottam. Mindent.
A szemét szinte elfutották a könnyek ettől a soványító kú-
rától.
A vámosok nevettek. Felengedték a fedélzetre.
Ami azt jelentette, hogy amint belépett, a szakács, Ottó kar-
jába hullt, és esdekelve arra kérte, hogy kerítsen neki egy egész
báránycombot reggelire. Ottó megígérte neki, csak hogy megsza-
baduljon tőle, mert a szakácsnak máshol járt az esze: fejébe
nyomta szakácssapkáját, és a társalgó felé indult.

Lady Drummond Hay már ott ült az egyik asztalnál.

Ottó hátulról, elérzékenyülve közeledett felé, és szakácskabátja
legalsó gombját igyekezett begombolni. Eljött a viszontlátás nagy
pillanata.
Az ifjú hölgy egy kicsi jegyzetfüzetbe már azt az úti beszámolót
írta, amit a chicagói újságja rendelt tőle a legközelebbi lapszámba.

99
 - Lady?
A nő odébb fordult egy kicsit a székén, és megpillantotta a
szakácsot.
- Köszönöm. Nem kérek semmit. A szállodában már kávéz-
tam.
- Lady...
- Komolyan mondom. Igazán kedves, uram. De fölösleges
tovább próbálkoznia.
Ottó már szólásra nyitotta volna a száját, de a zeppelin ekkor
mozgásba lendült, kifelé húzták a hangárból egy csörlővel. Grace
Drummond Hay felállt, hogy kinézzen az ablakon. Emberek
százai kísérték a kifelé guruló, kötelekkel tartott, kormányozható
léghajót.
Ottó nem érzett magában elég erőt, hogy egy lépést is tegyen
a konyhája irányába.
A nő nem ismerte meg.
Az utasok előjöttek kabinjaikból, és mindannyian a társalgó-
ba tódultak. Az ablakokhoz siettek, pillantásra sem méltatták a
szakácsot, aki sóbálvánnyá dermedve állt az asztalok között.

A zeppelin gondolájának elején Eckener széthajtogatta az üze-

netet, amit az imént kapott a távírdász.

A Gráf Zeppelin D-LZ 127-nek

A parancs visszavonásáig tilos átrepülni Franciaország felett

Az egyik pilóta, két kezét a kormánykeréken tartva, odahívta

magához Eckenert. A zeppelin most már teljesen előbújt rejtek-
helyéről.
- Szólok, hogy oldozzák el a csörlő kötelét, parancsnok. Fel-
szállás két perc múlva.
- Lásson hozzá.
Eckener intett Lehmann-nak.
- Kapitány, jöjjön velem!
 Átmentek a navigációs és térképszobába. Az asztalnál két tiszt
dolgozott.
- Uraim — mondta a parancsnok —, változott a program.
Tilos átrepülnünk Franciaország felett.
- Leállíttatom a manővert - mondta higgadtan Ernst
Lehmann.
- Ne, ne. Azt senki sem tiltotta meg, hogy repüljünk, úgy-
hogy felszállunk. Rajzoljanak új útvonalat. Svájcon, Olaszorszá-
gon át kell mennünk. Keressék ki az archívumból, hogyan repül-
tünk három évvel ezelőtt Kairóba. Ugyanazt az útvonalat követ-
jük. 1931 áprilisa. Aztán Szardínia magasságában forduljanak
nyugat felé, hogy visszakerüljünk a Brazília felé vezető útra.
- Nem tudjuk, milyen az időjárás az Alpokban.
- Kérdezzék meg. És értesítsék a földi irányítókat, hogy így is
útnak indulunk.

Vango huszonöt méterrel feljebb, egy gerendaerdőben, egy fém-

lapon hasalva várakozott.
A zeppelin csak nem akart útnak indulni. Vango úgy tervezte,
csupán néhány órányi repülés után mutatkozik. A legénység jó
része ismerte öt évvel korábbról. Hugó Eckenernek csak úgy kell
tennie, mintha leszidná, aztán talál neki valami feladatot a fedél-
zeten. Az utasoknak fel sem tűnik majd egy újabb legénységi tag
jelenléte.
Vangónak eszébe jutott a bortárolóhoz közeli, közvetlenül a
zeppelin vászonmennyezete alatti búvóhely. Nem kellett látoga-
tóktól tartania. Egyetlen manőver sem tette szükségessé, hogy
idáig feljöjjön valaki a létrák és feljárók labirintusában. Minden
kis zaj, minden kis szag a fedélzeten töltött káprázatos esztendőt
juttatta eszébe, a kis Ethel arcát, akit Manhattan felett, az égben
pillantott meg először.
A gyomra összeszorult az emlékektől.
Az az utolsó út mindössze három hétig tartott. De minden ott
kezdődött. A boldogság és vele együtt a félelem. ígéreteket tettek
egymásnak, és Vango életében egyedül ezeket az ígéreteket nem
tartotta meg. Azóta sem hegedt be a seb, ami ekkor keletkezett
benne.
Most már éppoly távolinak tűnt számára mindez, akár a szi-
gete emléke. A hazájában körözött bűnöző volt, itt, e cethal
gyomrában pedig, ahonnan senki sem fogja kidobni, menekült.
Vango szégyellte magát, amiért nem vallotta be Eckenernek,
hogy mi késztette menekülésre. Attól, hogy eltitkolta érkezése
okát, olyan érzése támadt, hogy becsapta a férfit, és visszaélt a jó-
indulatával.
De tudta, hogy nincs az az ember, aki akár titokban is felen-
gedte volna a fedélzetre, ha tudja, miféle bűncselekmény elköve-
tésével vádolják.

Eckener elfoglalta a szokásos helyét: a nagy pilótafülke jobb ol-

dali ablakánál.
Úgy tíz autófényszórót bámult a távolban, amelyek az éjsza-
kában a repülőtér széles, kihalt területén közeledtek. A kormá-
nyos pár pillanatnyi türelmet kért még az imént, hogy megold-
jon egy stabilitási problémát. Eckener engedélyezte neki, mert
örömmel gondolt arra, hogy így legalább annak a néhány késve
érkező autónak az utasai is szemtanúi lehetnek a felszállásnak.
Eckener parancsnok tele volt hálával, amiért ez a szenvedély
emberek százait ugrasztotta ki hajnal előtt az ágyból, annak a
puszta reményében, hogy látják az útnak induló híres Gráf Zep-
pelint.
Beleült kicsi fa karosszékébe, kikönyökölt a nyitott ablakon,
majd zsebéből észrevétlenül előhúzott egy összegyűrt papirost, és
ismét megnézte. Egy francia lapból kivágott újságcikk volt. Vé-
letlenül olvasta el egy asztalnál, a Hotel Kurgarten egyik vendége
felejtette ott. Az azóta eltelt három nap során senkinek sem mu-
tatta meg. A cikk egy Párizsban elkövetett bűntényről számolt
be. Egy gyilkosságról. A három hasábot Vango fényképe illuszt-
rálta.
Eckenernek nem állt szándékában sokáig a fedélzeten tartania

S©2
 Az urak a <Sestap@t®§

kis utasát. Amikor meglátta, ahogy a kabinja heverőjén aludt,

mint valami angyalka, egyértelműen úgy érezte, hogy ez a gyer-
mek nem lehet bűnös.
Meg volt győződve Vango ártatlanságáról, az igazságszolgál-
tatás szerveiben azonban kevésbé bízott. Vango nem mindennapi
fiú volt. Az élete csupa rejtély. Meglátnák benne azt az árnyol-
dalt, amit az emberi igazságszolgáltatás nem kedvel.
Félő volt, hogy vérpadra küldik.
Eckener ezért úgy tervezte, hogy az út végén kirakja Latin-
Amerikában, ahol új életet kezdhet. Utazás az ismeretlenbe - re-
túrjegy nélkül.
„Különös sors... - gondolta magában. - Vannak emberek a
földön, akikről soha nem fogjuk megtudni sem azt, hogy honnan
jönnek, sem azt, hogy hová tartanak."
A kocsik már csak kétszáz méterre voltak. Hallani lehetett a
dudálásukat. A parancsnok összehajtogatta az újságcikket, felállt,
és szólt a kapitánynak, hogy adjon jelt az indulásra.
- Örülnék, ha délelőtt tízig átjutnánk a hegyeken. Nem tud-
ni, hogy utána milyen kockázatok várnak ránk. Nincs kedvem
havasi gyopárokat legeltetni a Gráf Zeppelinnel.
- Értettem, parancsnok. A kormányos majd felszállás után
befejezi a léghajó kiegyensúlyozását a ballaszttal. Készen állunk.
A pilótafülkéből zsinórok segítségével értesíthették az öt haj-
tómű gépészeit.
Hátul, az utasok részlegében az összes ablak foglalt volt.
A földön tömeg vette körül a kormányozható léghajót.
A tömlőkből kezdték kiüríteni a vizet, hogy a zeppelin köny-
nyebbé váljon. A kötelektől megfeszültek a karok, amelyek a föl-
dön tartották a léghajót. A kieresztett víz a bámészkodókra locs-
csant, akikből meglepetésükben hangos kiáltások törtek elő.
Hugó Eckener felvette a megfelelő pozíciót, hogy elordítsa a híres
„Juhé!"-t, ami azt jelentette: „Mindent eloldozni!", és jelt adott az
ünnepélyes pillanatra.
Éppen ekkor, egyszerre fékezett le a négy kocsi. Tizenöt fel-
fegyverzett férfi szállt ki belőlük. Csapódtak az ajtók, és egy szó-
csőből kiáltás harsant:
 VJ&NGO

- Állj! Ne emelkedjen fel a földről, Eckener parancsnok!

A Belügyminisztérium parancsa. Ne mozduljon!
Eckener összeszorította a fogát.
Neki nem volt szüksége szócsőre ahhoz, hogy elbődüljön:
- Minden szükséges engedélyem megvan! Most kaptuk meg
Svájc és Olaszország jóváhagyását rádión.
- A repülés nincs lefújva - biztosította az orrhang -, de igény-
be veszünk két helyet felügyeleti és biztonsági okokból. Nyissa ki
az ajtót! Parancsolom!
Eckener parancsnok megeresztett néhány nyomdafestéket
nem tűrő káromkodást, majd mélyet lélegzett, és így szólt:
- Nyissák ki nekik az ajtót. Majd elszállásoljuk őket a szenny-
víztárolóknál.
Kihozatott egy létrát a hangárból.
Amikor a két rendőr felmászott, Eckener felismerte Max
Gründ SS-tisztet és a társát, Heinert. A művelet után újra be-
csukták az ajtót.
- Mindent eloldozni! - adta ki a parancsot Eckener.
És a léghajó hangos éljenzés közepette a levegőbe emelkedett.
A hajtóművek sorban beindultak, de hangjukat elnyelte a zeppe-
lin hatalmas teste. Csak elöl voltak világosak a gondola ablakai.
A léghajó többi része olyan volt az éjszakában, mint egy lila fel-
leg.
E pillanatban Lady Drummond Hay csinos kézírásával ezt
jegyezte fel a noteszébe: „Minden távolodik. Kezdetét veszi az
álom. A Boden-tó már csak egy tükör egy sötét szobában. Indu-
lunk."
Otto, a szakács homlokát a konyha ablaküvegének tapasztva
sírdogált.
Lehmann kapitány nyugtalanul bámult a távolodó rendőr-
autók után, amelyek már csak apró, fénylő pontok voltak az éj-
szakában.
A kövér üzletember teli torokból operaáriákat énekelt a fo-
lyosón, a konyha közelében, a sülő zsemlék illatát szaglászgatva:
- „Tombolj, te drága, te déli szél — a leánykám úgy vágyik
rám..."
 Az urak a (SestapétóO

Hirtelen elhallgatott. Eckener parancsnok szólalt meg a háta

mögül, aki a két rendőr elé jött.
— Beszélni kívánnak velem, uraim?
— Igen, parancsnok. Nem csupán azért vagyunk itt, hogy az
útvonalukat felügyeljük. Bizalmas információhoz jutottunk.
Eckener nem mozdult. Max Gründ dermesztő pillantással
nézett rá.
— Eckener parancsnok, egy potyautas szökött fel a zeppelinre.
 11.

- Csak egy? Inkább kettőt látok, uraim! - mondta Eckener pa-

rancsnok, ahogy sorban szemügyre vette őket. — Kubis úr majd
megmutatja, hol alhatnak. Már csak ott van szabad hely. Bocsás-
sanak meg a szagért, zsákokban tároljuk a szemetet meg a szenny-
vizet, hogy a léghajó kellően súlyos maradjon... Semmit sem do-
bunk ki. Ez az egyetlen oka annak, hogy itt maradhatnak!
Hugó Eckener rossz tréfái hamisan csengtek. Nem álltak jól
neki. Túl sokat beszélt, és ezzel tisztában is volt.
Ki szerezhetett tudomást Vango jelenlétéről? Hogyan volt ez
lehetséges? Eckener már semmit sem értett. Max Gründ figyel-
mesen méregette, mintha olvasott volna a gondolataiban.
- Eckener úr...
Az SS-tiszt nem fejezte be a mondatot. A kedélyes üzletember
a közvetlen közelükben haladt el, újfent Wagner A bolygó hol-
landiját dúdolgatva.
- Papam, papaaaaaaam!
Az énekes abbahagyta a danolászást.
- Maguk nem éhesek?
Heiner hadnagyhoz intézte a kérdést, aki hűvös hangon arra
kérte, hogy menjen be a társalgóba.
- Titokzatoskodunk? - kérdezte a férfi kacsingatva.
Es harsány nevetéssel benyitott a társalgóba.
Gründ összeszorított foggal a parancsnokhoz fordult.
- Teljes szabadságot kérek a zeppelin átkutatására. Kérünk
magától egy embert vezetőnek.
- Miért engedélyezték a felszállást? - kérdezte Hugó Eckener.
- Háromszázötven méteres magasságban nehezebb megszök-
ni, parancsnok. Es időnk is van, úgy hiszem...

I®@
 A potyautas

Gründ az órájára nézett.

- Még hetvenkét óránk van, mielőtt földet érnénk a brazil
partokon.
E pillanatban Kubis, a főpincér tűnt fel.
- Mutassa meg az uraknak a szobájukat — mondta Eckener.
Közölte, hogy melyik részlegre gondol.
- Komolyan beszél?
Minthogy Eckener megerősítette a dolgot, Kubis egy ruhacsi-
peszt húzott elő a mellényzsebéből, és az orrára csíptette.
- Odakísérem önöket, uraim — mondta széles mosollyal.

Gründ és Heiner küldetése bonyolultabb volt, mint amilyennek

látszott.
A fő problémát az jelentette, hogy ott volt a fedélzeten a ti-
zenhét utas és a legénység harminckilenc tagja. Hogyan ismerje-
nek fel egy potyautast a tucatnyi és tucatnyi személy között,
akikbe lépten-nyomon belebotlottak a léghajón? De Gründ
rendkívüli intelligenciával volt megáldva, az arcmemóriája pedig
hibátlannak bizonyult. Pár óra alatt azonosította a léghajón lévő
ötvenhat személy arcát. Számmal jelölte meg őket, hogy ne ter-
helje magát nevekkel. Az l-es Eckener volt, az 56-os pedig Lady
Drummond Hay. Max Gründnek az alatt a tíz év alatt is a má-
niája maradt mindent számokkal megjelölni, hogy a hatalom
csúcsára és a rémületkeltés mélységébe jutott.
Ha az ember megszabadul a nevektől, minden egyszerűbbé
válik. Nincs érzelgés.
A leglenyűgözőbb az volt, hogy Gründnek sikerült olyan zök-
kenőmentesen megszerveznie a haj tó vadászatot, hogy az utasok
életét cseppet sem zavarta. Udvariasan elmagyarázta nekik, hogy
küldetése nem más, mint a biztonsági szabályok tanulmányozása
a leendő nagy zeppelin, az LZ 129-es számára, amely most épül
Friedrichshafenben.
A legénység tagjai tisztában voltak valódi céljával.
A Gestapo felügyelője egyikükkel sem kivételezett.
Egy gépész arra hívta fel a figyelmet, hogy Gründ és Heiner

É®^
magukat nem látták el számmal. Ezért aztán a hátuk mögött
Nullának és Nulla-Nullának nevezték őket.
Először a kabinokat és a léghajó elején található parancsnoki
helyiségeket fésülték át módszeresen, majd a törzs alsó részébe ve-
zették őket.
Az utasok és a pilóták gondolája a zeppelinnek csak egy jelen-
téktelen hányadát tette ki. A léghajó többi részén több száz mé-
ternyi sétára nyílt lehetőség a zeppelin gyomrában futó pallókon.
Itt, ebben a hatalmas térségben voltak a legénység számára felál-
lított sátrak, az öttonnányi víztartalék és a hidrogénnel töltött
tizenkilenc, marhabélből készült kis tartály, amelyek a levegőben
tartották a zeppelint.
Max Gründnek a birtokában volt a léghajó alaprajza. Gondo-
san megszervezte a kutatást. Azonnal felfogta, hogyan épül fel a
léghajó, kiszúrta a lehetséges búvóhelyeket.
A két rendőrt Ernst Fischbach, a kormányostanonc kalauzol-
gatta. Ernst kabinosfiúként kezdte pályafutását a Gráfon. Csak
egyetlen évet töltött a zeppelinjétől távol, hogy megtanuljon an-
golul Middlesex grófságban egy bizonyos Master of Sempilltől,
aki repülőgép-pilóta volt, és esetenként a léghajón utazott.
- Ha valóban a fedélzeten van, meg fogják találni a potya-
utast.
Ernst némi sajnálkozással mondogatta ezt. Nem volt semmi
kifogása a potyautasok ellen. Tudta, hogy ha nem engedték volna
fel a léghajóra, akkor ő is kitalált volna valami trükköt, hogy fel-
surranjon. Túl erős volt a repülésvágy, túl szép a zeppelin.
- Pontosan mi a problémájuk vele?
- Kivel? — kérdezte Heiner.
- A potyautassal.
- Hallgasson! - mondta Gründ.
A rendőrök a hajtóművekhez értek. Azok gondolákként ka-
paszkodtak a léghajó oldalához. Meglehetősen bajosan, egy létrán
lehetett lejutni minden egyes hajtóműhöz. A semmi felett kellett
áthaladni. És ezen a jeges hajnalon, a svájci Alpok felett a semmi
hegycsúcsokból és gleccserekből állt, amelyek úgy meredeztek,
mint a szögek a fakírok ágyán.
 WM M@©

Griindnek az a pompás ötlete támadt, hogy Nulla-Nullát

küldi oda.
- Biztos benne? - kérdezte Heiner hadnagy nagyot nyelve.
- Hallgasson! — mondta Gründ.
Heiner felnyitotta a csapóajtót, és a szabad levegőn mászni
kezdett lefelé a létrán. Gründ és Ernst figyelte. Alighogy a hajtó-
műhöz ért, Heiner lenézett a lába alá, majd hanyatt-homlok fel-
mászott.
- Van ott valaki - üvöltötte.
Max Gründ diadalmasan fordult az ifjú Ernst felé.
- Akkor nem hiába vesztegettük az időnket!
A hajtómű ilyen közelről lármásnak bizonyult.
- Nem hallom, amit mond - kiáltotta Ernst.
- Felfedezett valakit!
- Hát persze.
- Mondom, valaki elbújt a hajtóműben!
- Erre mondom én, hogy hát persze!
- Tessék?
- Még szerencse, hogy van ott valaki. Csak nem akarja, hogy
a hajtóművek ellenőrizetlenül járjanak?
Max Gründ arckifejezése megváltozott. Ernst elmagyarázta a
dolgot:
- Két gépész váltja egymást éjjel-nappal mind az öt hajtómű
gondolájában. Vagyis tíz gépészt hozunk magunkkal erre a mun-
kára. Az már egy falka potyautas. A főnökei elégedettek lesznek!
Nulla dühösen kiáltotta oda Nulla-Nullának:
- Kutassa át a hajtóművet, és mondja meg annak az ember-
nek, hogy lépjen elő!
Heiner ismét lement, belépett a burokba, és pár pillanattal
később a hadnagy előtt felbukkant a 47-es számú egyén mosoly-
gós képe, Eugen Benteléé, aki hajdan a Maybach gyárban dolgo-
zott, és 1931 óta volt fedélzeti gépész. Senki mást nem találtak
sem ebben a hajtóműben, sem a többi négyben, a hangos zajtól
viszont Heiner hadnagynak erőfeszítése jutalmául még órákig
hordozható kis motorok zúgtak a fülében.

0 I®
Az utasok társalgójában nyugodt és csendes hangulat uralkodott.
Egyesek olvasgattak. Sokan kihajoltak az ablakokon. Mások kár-
tyáztak. A kövér énekes egy karosszékben horkolt. A társalgó
kellemesen fűtve volt. A nők épp csak egy úti nyaksállal egészítet-
ték ki öltözetüket. Egy félsüket francia panaszkodott, amiért kár-
tyapartnerei szüntelenül felállnak, hogy a kilátásban gyönyörköd-
jenek.
- A turista mindeneteket! — zsörtölődött.
Meg kell hagyni, hogy a táj rendkívüli volt. A léghajótól jobb-
ra zúzmarásan kelt felt a nap. A hófedte hegyekből rózsaszín pára
áradt. A zeppelin apró bakugrásokkal haladt a hágók és csúcsok
felett. A távolban kivehető volt a Mont Blanc, amint ezt a maku-
látlan tisztaságú nyájat őrzi.
- Istenem! - mondta elbűvölten egy apró kis szakállat viselő,
az ablakban könyöklő öregúr. - Nem hiszek a szememnek.
Mögötte a dalos kedvű férfi kinyitotta a szemét, és ásított
egyet. Felállt, ő is kinézett az ablakon, de szemét a léghajó fara
felé fordította, annak az országnak az irányába, ahonnan a zeppe-
lin felszállt. Egy kicsivel később, amikor az öreg elfogta a pillan-
tását, azt hitte, hogy az üzletember sír.
- Nincs... Nincs szüksége valamire?
A férfi összerezzent.
- Nekem?
- Könnyes a szeme.
A dalos kedvű férfi kacagásban tört ki.
- Úgy aludtam, mint a mormota! Ez minden! Hadd térjek
egy kicsit magamhoz.
Megdörzsölte a szemét, majd így szólt:
- Ha már a mormotánál tartunk, tudja, hogy a berlini állat-
kertben. ..
A dalos kedvű, kövér férfi egy pingvinről és egy fókáról szóló
vicces történettel folytatta, egy jó hangosan mesélt történettel,
hogy még a süket bridzselőt is megnevettesse, de hallgatóságából
csak csüggedt sóhajokat váltott ki.

0D2
 A poíyaiateas

Délben a kormányozható léghajó már Firenze városa felett re-

pült át.
Eckener belépett a társalgóba.
Kubis ebédhez terített. Odalent csillogott a tetőkön a toszkán
napfény. A főpincér előzőleg kinyitotta az ablakokat, és egy dal-
lamosan lágy valcert tett fel a gramofonra. Az utasok szinte mind
a szobájukban voltak.
Mióta elhagyta a hegyeket, a zeppelin az utazási magasságá-
ban repült: háromszáz méter magasan. Elég alacsonyan ahhoz,
hogy hallják a tereken kiáltozó gyerekeket vagy a megkonduló
harangokat, hogy lássák a firenzeieket, amint kijönnek az udva-
rokra, hogy megbámulják az elhaladó léghajót.
A látvány a gramofonról szóló zene hangjaival keveredett.
Eckener a társalgó ajtajában állt. Megdöbbentette, mennyire
nincs összhangban ez a tökéletes pillanat azzal a szorongással, ami
reggel óta gyötörte. Szentül meg volt győződve róla, hogy rá fog-
nak bukkanni Vangóra. Semmi módon nem figyelmeztethette a
potyautast.
— Kubis.
— Igen, parancsnok.
— Szóljon a két rendőrnek, hogy az utasokkal ebédelhetnek.
A főpincér bólintott.
Eckener időt akart nyerni. O sugalmazta azt Vangónak, hogy
szálljon be a zeppelinbe. Az ötlet végzetesnek bizonyulhat a fiatal-
ember számára. Ha ráakadnak, átadják a francia rendőrségnek,
azok pedig egyből felismerik.
Ki értesíthette a német hatóságokat? Ez volt az, amit még
mindig nem értett.
Mintha maga az ördög üldözné ezt a gyereket.

Két órával később az utasok az asztalok körül ültek, és már az utol-

só falatokat fogyasztották. Kacsát és Jura-vidéki fehérbort szol-
gáltak fel. Max Gründ hallgatagon ült az egyik asztalnál. A he-
lyettesének nem engedte meg, hogy részt vegyen az étkezésen,
nehogy ellenőrizetlenül lehessen járni-kelni a közlekedőfolyosón.

0 I £
 Eckener ki akarta használni az ebédidőt, hogy megpróbáljon
odajutni Vangóhoz, de amikor észrevette, hogy Gründ egyedül
van az asztalnál, kénytelen volt elállni a tervétől. így aztán a pa-
rancsnok az egyik sarokban ült egy csésze kávéval, és kedvesen
válaszolgatott az utasok kérdéseire.
Elmesélte például, hogy 1915-ben, a háború alatt hogyan lőt-
tek le egy katonai célokra használt zeppelint Gentben, Belgium-
ban, az apácák által fenntartott árvaház felett. Alfréd Muellernek
hívták azt a katonát, aki a tetőn át egyenesen egy fiatal apáca
ágyára pottyant.
- Atyaisten! - kiáltotta nevetve Lady Drummond.
— Az apáca röviddel azelőtt kelt ki az ágyból. De Mueller ka-
tona váltig esküdözött, hogy az ágynemű még meleg volt.
Egyedül Max Gründ nem nevetett.
— Ezért nem tartunk ejtőernyőket a fedélzeten — fejezte be a
parancsnok. - Jobban hiszek a gondviselésben.
- így legalább lehetőség nyílik találkozásokra - tette hozzá az
operaáriákat dalolgató férfi kajánul.
Lady Drummond Hay az ég felé fordította a tekintetét.
Utálta a férfi közönségességét. A repülés első óráitól kezdve min-
denki kerülte az üzletember társaságát.
Az egyetlen, aki le nem vette róla a szemét, és igyekezett a bo-
hócálarc mögé látni, a szakállkás öreg volt, aki biztos volt benne,
hogy könnyezni látta.
Kubis ismét kávét készült tölteni, amikor elölről kiáltás
harsant.
Gründ felállt.
A következő pillanatban kivágódott a társalgó ajtaja.
Nulla-Nulla hadnagy volt az. A ruhája elszakadt, és vérzett a
jobb füle. Nem volt tudatában zilált külsejének, miközben igye-
kezett minél fesztelenebbnek és a lehető legtermészetesebbnek
látszani. Egyik kezét zsebre dugva bárgyún mosolygott, a másik
kezével pedig a levegőbe körözgetett, hogy jelezze az utasoknak,
ne törődjenek vele.
A lábát húzva Max Gründhöz ment, majd mondott neki
valamit, amit senki más nem hallott. Max Gründ finoman az ajtó

0 04}
 A potyautas

felé tolta, és kiment vele. Eckener szabadkozva otthagyta a ven-

dégeket. Nyomban utánuk sietett a folyosóra.
- Mi történt? - kérdezte.
- Megvan. Heiner hadnagy megtalálta.
- Észrevettem valakit, aki felfelé mászott egy létrán a sötét-
ben. Többször is szóltam hozzá, de nem válaszolt. Megpróbált
kisurranni egy fenti csapóajtón.
- Van odafent kijárat? - kérdezte Max Gründ.
- Igen - mondta komoran Eckener. - Arra szolgál, hogy szük-
ség esetén javításokat tudjunk végezni a zeppelin külső burkolatán.
- Az a csapóajtó nem szerepel a rajzomon.
- Érdekel is engem a maga rajza! Én egy kormányozható lég-
hajót irányítok. Nem a maga papirosát.
Eckener Heiner felé fordult.
- Hol van most?
- Leütöttem, egy kis beugróban fekszik a bortároló közelében.
- Védekezett?
- Sikerült elcsípnem a lábánál fogva, amikor épp kimászott
volna. Azt mondta, inkább a halált választja. Verekedtünk.
„Szegény fiú" - gondolta magában a parancsnok.
- Látni akarom — mondta fennhangon.
- Majd akkor látja, ha én úgy döntök - szólt közbe Gründ.
- Akkor azonnal kirakom magukat.
- A Birodalom politikai rendőrségének képviselője vagyok.
- Csakhogy Olaszországban vagyunk, uram. A Birodalom
idáig azért nem terjed. Legalábbis egyelőre nem.
Max Gründ érezte, hogy vigyáznia kell ezzel a vén bolonddal,
aki képes beváltani az ígéreteit. Habozott egy pillanatig.
- Ügy látom, nagyon aggódik azért az emberért - mondta
végül. — Remélem, magának nincs része abban, hogy az illető itt
van ezen a léghajón, parancsnok. Gyerünk, Heiner. Követjük.

Egy perccel később egy keskeny pallón át a peronhoz értek. Az

árnyékban jól kivehető volt a hason fekvő test. Eckener utolsó-
ként tűnt fel a létra tetején.

I 85
 WZ^IÜ©®

- Ismeri? - kérdezte Gründ.

Igen, Eckener parancsnok még világítás híján is felismerte ezt
az alakot.
- Ismeri ezt az embert? - ordította Gründ.
- Igen - vallotta be Eckener. - Ismerem.
- Ki ez?
Eckener megtörölgette a homlokát egy zsebkendővel.
- A szakácsom. Ottó Manz. Maga a szakácsomat ütötte le.
Max Gründ megfordította a testet.
Valóban a 39-es számú személy volt az, a zeppelin főszakácsa.
Eckener parancsnok galléron ragadta Franz Heinert.
- Tűnjön innen! Hívja ide Andersen doktort meg még négy
férfit, akik leviszik!
Nulla-Nulla engedelmeskedett, még a főnökétől sem kért
megerősítést.
- Maga pedig - fordult a parancsnok Gründ felé -, maga pe-
dig most szépen azt teszi, amit mondok. Az én zeppelinemen van!
Max Gründ halkan válaszolt:
- A Gráf Zeppelin a Führer és a Harmadik Birodalom tulaj-
dona. Maga semminek sem a birtokosa. Ugyanúgy eltaposha-
tom, mint egy kivénhedt kutyát az út szélén.
Eckenert mellbe vágta ez a durvaság. A civilizált emberek
ezentúl legfeljebb csak haladékot kapnak, mint az útszéli állatok.
- Maga... - A parancsnok nem tudta, mit feleljen. - Maga...
Képtelen volt védekezni. Nem ismerte ezt a nyelvezetet. Most
először látta, hogy Max Gründ nevet, majd odalép hozzá, és meg-
paskolgatja az arcát.
- Jól van. Úgy látom, felfogtad.
Az SS-tiszt hátat fordított neki, és lefelé indult, vissza az uta-
sok gondolájába.

Ottó Manz lassan magához tért.

Eckener nagy levegőt vett, és fölé hajolt.
- Minden rendben lesz, Otto. Levisszük magát a tiszti étkezdébe.
De mit keresett itt?

IQ©
 A potyautas

- Lady...
Eckener a fülét hegyezte.
- Meg akartam halni. Felmenni oda, és az égbe vetni magam.
- Már vége, öreg cimbora — mondta a parancsnok.
- Lady - mondta ismét Otto. - Lady nem ismert fel.
Eckener az arcát dörzsölgetve elmosolyodott.
- Szóval ezért...
- Lady...
- Fáj magának?
Mivel Otto nem felelt, folytatta:
- Túlhajszolja magát. Volt egy ötletem arra, hogy mi segít-
hetne. De attól tartok, hogy ez végül nem lesz lehetséges.
Halk nyöszörgés hallatszott, majd Otto így szólt:
- Nem ismert fel.
A parancsnok felsóhajtott.
- Tudja, öreg cimbora, a nők... A nők...
Különös módon pillanatnyi nyugalom támadt. A két megseb-
zett, földre került férfi úgy társalgott, mint két barát, akik a csil-
lagok alatt táboroznak, és jelentéktelen dolgokról beszélgetnek.
A banalitás olykor jótékony hatású.
- Ó, a nők...
Eckener a feje alá tette a kezét, és a szakács mellé heveredett.
- En a szárazföldön ismertem meg a feleségemet - mondta. -
Az jobb. A levegőben semmi sem igazi. Ez az egész csak mese: a
léghajónk, Afrika, Amazónia, a Fekete-erdő felett fújdogáló ta-
vaszi szelek, amelyek meghozzák a madarakat. Maga hisz ebben
az egészben?
Otto csukott szemmel hallgatta.
- Mindez csak mese habbal, öreg cimbora. Azt mondjuk,
repülünk, bejárjuk a világot. Ezt mondjuk. Tetszik nekünk a
gondolat. De egy napon minden befejeződik. A történet véget ér.
Kinyitjuk a szemünket. Es a tábortűz csak emlék lesz. Háza-
sodjon meg odalent, Otto. Keressen magának egy igazi hölgyet,
aki két lábbal áll a földön. Keressen magának valakit!
Otto elmosolyodott a homályban.
- Keressen magának valakit! - ismételte meg Hugó Eckener. -

a a 27
Valakit, aki a mesék múltán is megmarad, és nem röppen tova,
ha ráfújunk. Nos, barátom? Észben tartja, amit mondtam?
- Észben fogom tartani, parancsnok.
Ottó megpróbált az oldalára fordulni, hogy a főnöke tudo-
mására hozzon valamit.
-Parancsnok... - mondta. - El akartam mondani... Hal-
lottam, hogyan beszélt magával az a rendőr. Ezt nem tűrheti.
Eckener felemelte a fejét. Érezte, hogy valaki ott van mellette.
Szemével végigpásztázta a félhomályt, várt egy ideig, de hallani
lehetett, hogy a férfiak már felfelé tartanak. Suttogva szólalt meg:
- Te pedig ne mozdulj. Egy lépést se tegyél, amíg nem szó-
lok.
Szelíd erélyességgel mondta ezt.
- Hozzám beszél, parancsnok? - kérdezte Otto.
- Nem... csak... csak magamban beszélek.
- Tessék?!
- A rendőrrel kapcsolatban, akit maga is hallott... Az önérze-
temhez, a büszkeségemhez beszélek... Azt mondom nekik, hogy
maradjanak nyugton. Eljön majd a megfelelő pillanat.
Az árnyékban Vango tudta, hogy neki szól az üzenet.
 12.

Everland, Skócia, ezzel egy időben

Esett.
Három ló vágtatott a nyírfák között. Egy férfi ülte meg az elsőt,
a másik kettőt pedig egy kötélen vezette.
Szoros közelségben haladtak. Minden kanyarban attól kellett
tartani, hogy a paták összeakadnak, vagy a kötőfék beleakad az
ágakba.
De a férfi könnyedén irányította a kötőféken tartott állatokat
az erdőben. A lovak engedelmeskedtek csendes parancsainak. Sze-
rették, ahogy az oldaluk súrolja a papírszerű kérgeket. Az eső alig
érte őket. Csak a fiatalember haja volt vizes, és időnként pislogott,
hogy szempilláiról lerázza a vízcseppeket, amelyektől nem látott.
A nagy vágtázás közben átugrottak egy patakot, kidőlt fák
felett suhantak át. A nyírfaerdő után vörhenyes földhát terült el,
mintha a szürke égnek támaszkodna. A lovak még sebesebb üge-
tésbe fogtak a hangával benőtt terepen, hogy feljussanak a föld-
hát tetejére, ahol aztán hátrarúgtak, mind a három egyszerre,
amikor megpillantották a távolban otthonuk nedves tetőit, egy
fekete, elmosódott kastélyt, amely olyan volt, mint valami esőben
kint felejtett metszet.
A lovas pár másodpercre megállította az állatokat. Azok már
indultak is volna tovább. A férfi egy rövid, fehér csíkot vett észre
az egyik torony előtt. Valami megváltozott virradat óta, amikor
eljött a kastélyból, hogy hozzon két lovat a Loch Ness túlpart-
járól.
Fehér kis csík egy hangafüves pusztaságban, és olyan évszak-
ban, amikor semmi sem fehér.
 VAÜ@®

A lovak toporzékoltak. A férfi meglazította a kanca kantárját,

és a kis csoport hármas vágtával újra nekiindult.
A lépcsőfeljárón közben lejött két lovász, akik észrevették az
alacsony kőfalak között közeledő lovast. De ő nem feléjük kanya-
rodott, hanem annak a toronynak az irányába hajtotta a lovakat,
amely előtt az új alakzat kivehető volt.
Miközben továbbra is vágtatott, eleresztette a két másik lovat,
és egyedül haladt tovább.
Közeledett ahhoz a valamihez, ami egy fehér szemfedélre ha-
sonlított. És mikor a kancájával odavágtatott, egyetlen mozdu-
lattal lerántotta a vásznat, amely a fényesen csillogó Railton autót
takarta.
- Ethel! - kiáltotta a lépcsőfeljárat felé száguldva.
Ethel visszatért.
- Ethel!
Leugrott a lóról, odébb tolta a felé siető cselédek kis csapatát.
A kastély ajtaja mintegy varázsütésre kinyílt. A férfi föld és sáros
fű alkotta nyomot hagyott maga után az előcsarnok kövén.
- Megkaphatom a fiatalúr kabátját? - kérdezte az ajtónálló,
de válasz nélkül maradt.
- Hol van? - kérdezte a férfi már felfelé kaptatva a lépcsőn.
- A nagyságos úr és a nagyságos asszony szobájában — felelte
az ajtónálló, aki már le is hajolt, hogy felszedegesse a földdara-
bokat, mintha értékes holmik volnának.
Az ifjú lovag végigment az utolsó folyosón, majd benyitott
egy ajtón. Ethel ott állt neki háttal, éppen egy széles férfinadrá-
got gombolt be magán. Csíkos sárga inget viselt. A haja nedves
volt.
- Ethel?
A lány meglátta a férfit a tükörben, odaszaladt hozzá, és a
nyakába ugrott.
- Paul.
A férfi csak állt meredten, karját lógatva, érzéketlen arccal.
- Két órája érkeztem - mondta Ethel tekintetét a férfi nyaká-
ba fúrva —, azóta várlak.
Paul valósággal hátrahajlott, távolságtartóan, felszegett állal,

I 2®
 Veterán hősök

mintha egy lekvártól maszatos gyerek vetette volna a karjába

magát.
- Azóta várlak - ismételte meg Ethel.
- Vártál?
- Igen. Hosszúnak tűnt.
- Vártál? - kérdezte Paul, aki azt hitte, álmodik.
A lány apró grimaszt vágott, amit ő nem látott.
Ethel közvetlenül azelőtt érkezett, hogy az eső eleredt volna,
de tudta, hogy Paul haragjának cseppjei között nem fog tudni át-
surranni.
- Vártál? Azt mondod, vártál, miközben fogtad magad, és szó
nélkül elmentél tizenhét napja?
Paul gondosan lefejtette magáról a nyakára kulcsolódó két ke-
zet, és távol lökte magától.
- Felfogod, hogy mit művelsz, Ethel? Tizenhét napja!
A lány a meglepettet játszotta a szám hallatán, és nagyjából
utánaszámolt az ujjain.
- Es tizenhét napig állhatok az ablakban a láthatárt kémlelve,
kutathatom az erdőket, hallgathatom Scott, Mary meg a szaká-
csok vigasztaló szavait. Egyedül vacsorázhatok odalenn, miköz-
ben azt sem tudom, hogy visszajössz-e.
- Visszajövök. Láthatod, hogy mindig visszajövök.
A férfi toppantott egyet a sarkával a parkettán, és megfordult.
Ethel egy lépéssel közelebb ment hozzá. Szerette Pault. Hara-
gudott magára, ha a másik szenvedett.
-Paul...
- Tegnap este itt járt Thomas Cameron az apjával. Azt hiszem,
egy hónapja hívtad meg őket. Kocsikázást ígértél nekik tegnapra.
Ujabb zavart grimasz Etheltől. Valóban volt valami halvány
emléke a dologról.
- Az út végénél tetették ki magukat. Azt sem tudtam, mit
mondjak nekik, amikor láttam, hogy beállítanak.
- Cameronék? Azt mondtam nekik, hogy „talán" - mormog-
ta a foga közt Ethel.
- Nálad minden csak „talán", Ethel. így kellene hívni: „Talán".
- Sajnálom, Paul.

12 2 S
 - Kölcsönadtam nekik két lovat, hogy haza tudjanak menni.
Nem értették, hol vagy.
- Fütyülök rá, hogy Cameronék mit gondolnak magukban -
mondta Ethel.
- Én viszont szégyelltem magam. Igazából azt sem tudtam,
hogy éppen javában táncolsz-e valamelyik mulatóban Edinburgh-
ban, Londonban, vagy akárhol máshol, vagy pedig félholtan fek-
szel egy árokban a domb mögött.
- Ezúttal nem táncolni voltam.
- Hanem?
Nedves haja kezdett begöndörödni a szeme körül.
- Párizsban voltam.
- Tudom.
- Az hogy lehet? - rezzent össze Ethel.
- Úgy, hogy éjszaka egy francia keresett téged telefonon. Ma
reggel egy távirat is jött tőle.
A férfi most a lányt fürkészgette.
- Nem árulta el a nevét? - kérdezte Ethel felélénkülve.
Paul nem felelt.
- Hol a távirat?
- A zsebemben — mondta Paul.
- Kinyitottad?
Csend.
- Úgy gondoltam, hogy ma este kinyitom, ha nem kerülsz
addig elő.
- Kérem.
A férfi lassan engedelmeskedett.
Ethel fehér, remegő kezével elvette a táviratot, s a papírlapot
két tenyere közé szorítva az ablakhoz ment. Hátat fordított Paul-
nak, de ő a válla mozgásából látta, hogy mélyeket lélegzik.
Vango, Vango, Vango.
Ezt a nevet ismételgette, hátha ettől kék tintával odanyom-
tatódik a lap aljára, amit összehajtva tartott az ujjai között. Vajon
Vango emlékszik még rá?
Felbontotta a táviratot, átfutotta, és Paul látta, hogy Ethel
háta meggörnyed.

0 22
 Veterán hősök

- Legalább jóképű? - kérdezte.

A lány megfordult, és a szája tehetetlen, csalódott mosolyba
rándult. Paul végül hagyta, hogy megfogja a két kezét.
- Egy skót terrier fejű öregúr az - felelte Ethel. - Boulard
felügyelőnek hívják. Arról értesít, hogy holnap ideérkezik.
Paul ránézett. Már semmin sem lepődött meg. Az ágyat és a
szobát bámulta.
Az ablakokon esőcseppek csordogáltak.
Kis ideig csendben voltak.
Ethel piszkos ruhadarabjai egy bőrfotelen hevertek. Három-
négy, az őseiket ábrázoló portré figyelte őket észrevétlenül, a
szemük sarkában könnycseppel.
- Itt semmi sem változott.
- Nem — mondta Paul. - Mary mindennap friss virágot rak a
vázákba.
- Sőt az ágyneműt is kicseréli.
- Azt mondja: „Rendet raktam a nagyságos úr és a nagysá-
gos asszony szobájában." Nem tudom, mi elpakolnivalót talál
itt!
Összenevettek.
- Igen — mondta Ethel.
- És a nagyságos úr és a nagyságos asszony már tíz éve nin-
csenek itt. Senki sem jön ebbe a szobába. - Fürkésző pillantást
vetett Ethelre, majd hozzátette: - Téged leszámítva, aki folyton a
papa szekrényéből húzkodsz elő magadnak ruhát.
Mindketten a tükörbe néztek.
És már semmi kedvük nem volt nevetni. Látták magukat
négy és tizenkét évesen, amint napkeltekor belépnek a szüleik
szobájába, megrohamozzák a széles ágyat, mint az útszéli rablók.
Az apjuk résnyire nyitott szemmel egy képzeletbeli kocsisnak kia-
bál, hogy hajtson gyorsabban, karddal védelmezi feleségét, aki a
párna alá bújt. A kis haramiák a szőnyegen hemperegnek.
És amikor Mary, a szobalány teljesen elhúzta a függönyöket,
ilyenkor azt látta, hogy ez a sült bolondokból álló család kimerül-
ten hever az ágyon, a földön, a kislány pedig a komód alá má-
szott, lábán az apja nagy csizmájával.

0 2S
 — Bolondok. Istenemre mondom, bolondok - hajtogatta
ilyenkor egyre.
Az ágyában éjszaka azonban azért imádkozott, hogy még so-
káig azok maradjanak.

Ethel és Paul halkan becsukta a szüleik szobájának ajtaját. Oda-

lent már várta őket a vacsora. Minden egyes helyiségben égett a
tűz. Mind a ketten leültek, egymás mellé, a kandalló közelébe, a
hatalmas asztal sarkához - akkora volt, hogy a vége a skót ködbe
veszett.
Körülöttük hárman foglalatoskodtak a kiszolgálásukkal, és
még két szolga állt az ajtókban.
A karos gyertyatartók lángja hosszabbra nyújtotta a tűz fé-
nyét.
— Tudom, hogy kivel akartál találkozni Párizsban — mondta
Paul.
Ethel lesütötte a szemét.
A bátyja egy V betűt rajzolt késével a tányérjába.

A Földközi-tenger felett, aznap este

Hat óra tájban a zeppelin fedélzetén valaki egy nyaláb kötelet tett
Vango mellé a sötétben. Vango már felugrani készült, amikor
meghallotta Eckener parancsnok elfúló hangját, amint azt mo-
tyogja:
— Keresnek téged. Amikor jelt adok, kimászol a zeppelin tete-
jére. Ereszkedj a földig a kötélen. Nagyon alacsonyan fogunk re-
pülni. Bátorság, Jónás!
„Miféle jelet? Miféle földig?" - kérdezte volna Vango, ekkor
azonban egy hang hallatszott a közelből, a létráról.
— Maga az, parancsnok? Keres valamit?
A parancsnok arcára fénynyaláb szegeződött. Egy akkora
elemhez rögzített villanykörte fénye volt, mint egy kekszesdoboz.
A hang ismét csak Max Gründé volt.
— Maga aztán jó eldugott helyeken kószálgat esténként...

Ű
 Veterán hősök

Ottóval, a szakáccsal történt incidens óta a Gestapo két em-

bere időlegesen felhagyott a keresgéléssel. Úgy tervezték, hogy
másnap reggel folytatják tíz legénységi tag igénybevételével.
Biztosak voltak benne, hogy pár óra alatt megtalálják a potya-
utast.
- Segíthetek? — kérdezte Gründ.
Hugó Eckener a kezével védte magát a fénytől.
- Nem hinném, hogy tehetne valamit értem.
- Talán problémája akadt?
- Igen.
- Mindenkinek megvannak a maga kis titkai, parancsnok.
Még a hősöknek is.
- Én nem vagyok hős — mondta Eckener.
- Mindenesetre nem sokáig lesz már az a nép szemében, az az
érzésem...
Gründ indulás óta érezte, hogy Eckener parancsnok is érin-
tett a potyautasügyben. A rendőr megfogadta magában, hogy
egyszerre két fogást csinál, a védencével együtt Eckenert is lelep-
lezi.
- Akkor lássuk, hogy mi takargatnivalója van, parancsnok.
- Én nem vagyok hős — hebegte Eckener.
A hangja remegett.
Összetörő üveg csörrenése hallatszott a lába felől.
Max Gründ lefelé irányította a fényt.
Egy palack törött össze. Bor csordogált a földön, és átitatta
Eckener cipőjének a talpát, aki a nyakánál fogva egy másik palac-
kot tartott a kezében. Úgy tűnt, nehezen bír megállni a lábán.
A borszag terjengeni kezdett.
Gründ arcára undor ült ki.
- Szép kis hősök ezek a veteránok...
- Én nem vagyok...
Max Gründ a szavába vágott:
- Szóval ez a maga kis titka. Még szerencse, hogy az új Né-
metország, amelynek a napja hamarosan felvirrad, nem vén része-
geseket bálványoz majd, akik titokban isznák!
A villanykörte fényével végigpásztázta a borraktárat. Vango

8
közvetlenül mögötte rejtőzött, láthatatlanul. Gründ a földre kö-
pött, és elfordult.
Lemászott a létrán, bosszúsan, amiért nem tartja kezében a
zsákmányát, de a felfedezésétől elégedetten. Az Eckener-dosszié-
ban napról napra gyarapodtak a terhelő adatok.
- Én nem vagyok hős - mondta ismét a parancsnok, ahogy
botladozva utánaindult.
Hugó Eckener a becsületével fizetett Vango szabadságáért.

Két órával később a potyautas még mindig ott várt a rejtélyes

jelre. A kötelet magára tekerte. A zeppelin csendes volt.
Vango nem hagyta el a rejtekhelyét. Még a hajtóművek zú-
gása sem hallatszott. A hidrogéntartályok finoman kifeszítették a
kormányozható léghajó vászonburkát, és a varrások nyikorogtak.
Éjfélre járhatott az idő.

Odalent, hosszas félrevonulása után Eckener a társalgóba ment,

ahol pár utas még ezen a kései órán is ébren volt. Lehmann kapi-
tány mellette állt.
- Parancsnok, sok időt veszítettünk azzal, hogy megkerültük
Franciaországot. Nem értem ezt az újabb kitérőt.
- Már megmondtam, kapitány, azért teszem ezt a kitérőt,
hogy kifejezzem a köszönetemet Andersen doktornak, amiért
megmentette a szakácsunk életét.
- Sajnálom - mondta Andersen -, én nem akartam...
Andersen doktor az a szakállkás öreg volt, aki világos szemé-
vel mindent alaposan szemügyre vett.
- Az álma, hogy lássa a Strombolit: hát látni fogja!
-Én...
- Doktor, talán nem az az álma, hogy lássa a Strombolit?
- Dehogynem, parancsnok, csak...
- Hallhatja, kapitány, ez az álma.
Andersen doktornak valójában mindenféle álma volt, és min-
den elképzelhető dologra kíváncsi volt: egy élet is kevés lett volna
beteljesíteni őket. Ha ezen az éjszakán felajánlották volna neki,
hogy megnézheti, mennyire sík a két sarkvidék, arra is igent
mondott volna.
Lehmann kapitány viszont kezdte nem érteni a főnökét.
Este tízkor, amikor a kormányozható léghajónak egyenesen
nyugat felé kellett volna fordulnia Szardínia felett, Hugó Eckener
úgy döntött, hogy tartja a déli irányt, és közelebb repül a Strom-
boli vulkánhoz. Az effajta szeszélyesség olyannyira nem vallott
doktor Eckenerre, hogy Lehmann gondolkodóba esett. Már rö-
viddel azelőtt elcsodálkozott a parancsnokon, amikor az lemosta
a cipője talpát. És még azután is nyugtalanító borszag terjengett
körülötte, hogy kiment a legénységi mosdóba.
- Nyolc óra késéssel érkezünk Brazíliába! - siránkozott a ka-
pitány.
- Lehmann, nem kérek mást, mint hogy engedelmeskedjen.
A zeppelin már jó ideje ebbe az új irányba haladt, amikor az
egyik pilóta lépett a társalgóba.
- A Stromboli, parancsnok.
A még ébren lévő utasokat az első hídra engedték, hogy lássák
a természeti tüneményt.
A Földközi-tenger világítótornyának nevezték. Évezredek óta
óránként egyszer-kétszer villant fel. A közel ezer méter magas
Stromboli vulkán vörös fénye egészen messzire ellátszott az éjsza-
kában.
Négy évvel korábban egy óriási kitörés gyilkos hatásúnak bi-
zonyult, mostanra azonban a Stromboli visszanyerte ártatlan rit-
musát. Egy vulkánsziget volt a tenger közepén, a lankáin néhány
merész házzal, amelyekben halászok laktak.
- Káprázatos — mondta Andersen doktor, amikor a narancsos
csillogás szertefoszlott.
- Ha akarja... - felelte Eckener.
- Tessék?
- Ha akarja, megtehetjük.
- Ha mit akarok, parancsnok?
- A doktor szeretne közelebb menni a vulkánhoz — szólt oda
Eckener a pilótának.
 VANGO

Andersen olyan volt, mint aki mindjárt megfullad.

Lehmann kapitány is odajött.
- Parancsnok, most már ideje jobbra fordulni.
- Még nem - mondta Eckener.
- Nem szabad közel mennünk a vulkánhoz, nagyon sok a
robbanékony gáz a fedélzeten.
- Pontosan tudom, hogy mi van a fedélzeten, jobban, mint
maga. Menjen, feküdjön le, kapitány.
Húsz perccel később Eckener elrendelte, hogy állítsák le a
hajtóműveket.
Kérésére háromszor megszólalt a léghajó dudája.
Vango talpra ugrott.
A jel.
Az utasok a köntösükbe bújva előjöttek a kabinokból. A le-
génység tagjai is megérkeztek a hálótermekből. Ahogy egymásba
botlottak a folyosókon, mind azt kérdezgették egymástól, hogy
mi történt. Eckener parancsnok jókedvétől gyorsan megnyugod-
tak. Cirkuszi porondmesterré változott, és kiáltozva csapkodta a
tenyerét.
- Mindenki a bal oldali ablakokhoz. Gyerünk! Kezdődik az
előadás!
Lady Drummond Hay nem találta meg a selyempapucsát.
Mezítláb kuporgott egy karosszékben az üvegablak előtt.
- A bal oldalra! Kezdődik az előadás!
Mindenki az éjszakát fürkészte, de a leghaloványabb fény sem
törte meg a sötétséget. Az üzletember cirkuszi zenét dudorászott.
Mellette Andersen doktor egészen zavarban volt, amiért ek-
kora felfordulást okozott.
- De hát én semmit sem kértem - ismételgette szemüvege
lencséje mögött elkerekedő szemmel.
Ottó, a szakács arcán kék foltokkal, egy kosárral járt körbe,
meleg brióst kínálgatott az utasoknak. Ottó még az első világ-
háborús lövészárkokban haldokolva is képes lett volna tejes zsem-
lét és rétest sütni.
Ahogy elhaladt Lady mellett, szándékosan kerülte a pillantá-
sát. Lesütötte a szemét, amikor elé nyújtotta a kosarat. Tekintete

I
 Veterán hősök

a két csupasz kis lábra tévedt, és heves szívdobogása éreztén rá-

ébredt, hogy még nem gyógyult ki a betegségéből.
- Tetszeni fog magának — mondta Eckener, ahogy elhaladt
fvíax Gründ mellett, aki indulásuk óta le sem vette fekete eső-
kabátját. Nem sokat aludt bűzös szobájában.
Lehmann kapitány valamelyest megnyugodott. Eckener vé-
gül is a vulkántól kellő távolságban állíttatta meg a léghajót. Nem
fenyegetett közvetlen veszély.
Most, hogy a hajtóműveket leállították és lekapcsolták a vilá-
gítást, a zeppelint tökéletes csend vette körül. Várták az ese-
ményt. Néhány percig sötétben voltak, és ezeket a perceket alig
rontották el a kövér énekes tréfálkozásai.
Amikor végül felvillant a vulkán tüze, és az egész léghajón egy
nagy „Ooooó!" zengett fel, odafent, a zeppelin tetején Vango
vörös fénnyel megvilágított alakját lehetett volna látni, feje felett
a csillagos éggel.
Fecskék izzó alakjai röpködtek körülötte, mint a szikrák.
A levegő langyos volt.
Vango rájött, hogy hol van.
A kötél végét egy rugós kapocshoz kötötte a léghajó vázán. A kö-
telet legöngyölítve lecsúszott a megfeszülő vásznon.
Odalent, a társalgóban a főkormányos Eckenerhez lépett.
- A léghajó ereszkedik. Föld van alattunk. Be kell indítani a
hajtóműveket, parancsnok.
- Nyugalom, semmi sem sürget bennünket.
- Száz méterre sem vagyunk a talajtól.
- Ereszkedjen huszonöt méter magasságba — mondta a pa-
rancsnok. — Huszonöt méternél beindíthatja a hajtóműveket.
- Úgy túlságosan korlátozott lesz a mozgásterünk - mondta
Lehmann.
- Inkább maga tűnik korlátoltnak ma este, kapitány.
Miközben ezt mondta, Eckener megtántorodott egy kicsit.
A kapitány feléje kapott, de Eckener magától kiegyenese-
dett.
- Elnézést. Csak egy kis fáradtság. Ne haragudjon, kapitány,
hogy ilyen durva voltam.

02®
 VANGO

Eckener valójában Vango árnyát látta lefelé suhanni az ablak

előtt.
Vango a jobb oldalon ereszkedett le. Senki más nem vette
észre.
Egy perccel később a magasságmérő műszer jelezte, hogy hu-
szonöt méterre vannak a talajtól. A hajtóművek újra felbúgtak.
Felkapcsolták a társalgó lámpáit. Pezsgőt szolgáltak fel. Elöl is-
mét megszólalt a duda. A léghajó Gibraltár irányába siklott,
útban a tágas Amerika felé.

Vango eközben összegömbölyödve-gurulva talajt ért a száraz-

földön.

Délnyugati irányban, néhány kilométerrel odébb, egy másik szi-

geten egy asszony lépett ki a házából lámpással a kezében. Kö-
penyt terített magára. Hajókürt hangját vélte hallani.
Később csak egy villanást látott, amint elsuhan a csillagok kö-
zött, a láthatár felett.
Az út végéről Mazzetta nézte, ahogy Mademoiselle vissza-
megy a házba. A nő legalább öt éve egyedül élt, azóta, hogy a
fiúcska elment.

A keleti szél gyorsan röpítette előre a zeppelint. Másnap, amikor

az utasok éppen teáztak, a léghajó átrepült az Egyenlítőn. Har-
madnap reggel, amikor a forró csokoládét szolgálták fel, már látni
lehetett a brazil partokat. Egyetlen percet sem késve repült át
Pernambuco állam felett, és folytatta az útját Rio de Janeiróig. Az
utasokat a szállodájukba, a városközponttól kissé kijjebb, a par-
ton álló Copacabana Palace-ba szállították. Max Gründ szinte át
sem haladt még a forgóajtón, amikor máris a telefonhoz szaladt.
Berlint hívatta fel.
-Halló...
A vonal rossz volt, de a túlsó végéről így is tisztán hallotta az

I S®
 Veterán hősök

ordítozást, amikor kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy senkit

sem talált a zeppelinen. Gründ esküdözött, hogy nem érti, ho-
gyan lehetséges ez. Tudta, hogy a keresett személy kiemelt fon-
tosságú a rendszer számára, és hogy a szökését egy nagyon közeli
és nagyon megbízható forrás jelezte. Hogy a küldetés elhibáz-
hatatlan volt.
- Elhibázhatatlan! - rikoltotta a hang a telefonban.
Max Gründről csorgott a verejték a trópusi hőségben. Az ujjai
között tartott telefonkagylóról csepegett a víz. A mennyezeten
hasztalan forgott egy nagy ventilátor.
A csupán méterekre lévő férfimosdóban a dalos kedvű kövér
férfi komor arccal állt a tükör előtt. A hajába túrt, tar fejéről le-
csusszantotta a parókát. Ujjait a szájába dugta, és kihúzta az ínyét
és az orcáját felduzzasztó, az arcát elváltoztató gumit. Aztán le-
oldotta a nadrágtartóját, és kigombolta az ingét, hogy kiszedje azt
a széles gumibetétet, ami pocakként szolgált számára.
Begombolta az ingét, majd a csap alá tartotta a fejét.
A tükörben feltűnő arc Walter Frederick színészé, a berlini
Deutsches Theater ünnepelt sztárjáé, a náci uralom heves ellen-
zőjéé volt, akit tizennyolc hónapja fenyegetett a halál réme, és
akinek sebtében kellett elhagynia Németországot, hogy Brazílián
át eljusson Kaliforniába.
Azt hitte, hogy színészi pályafutása ezzel véget ért. Nem sej-
tette, hogy pár évvel később meghódítja Hollywoodot, és az útja
ismét keresztezni fogja Vangóét.
Kiment a hallba, és mintegy a színpadtól búcsúzva szteppelt
párat Max Gründ háta mögött, aki dühösen csapta le a kagylót.
O volt a potyautas, akit Gründnek nem sikerült elkapnia.
MÁSODIK RÉSZ
 13.

A lány és a felügyelő

Everland, Skócia, 1934. május 1.

A felügyelő délben érkezett a kastélyba.

Három napig utazott. Már túl volt két vonat- és egy hajóúton,
amikor a bőröndjét ellopták Londonban, a Victoria és a King's
Cross pályaudvar között. Menten fortyogni kezdett magában, az
angolokat átkozta, majd Napóleont, amiért elveszítette a Water-
looi csatát.
Az utasok megbámulták, miközben olyan vörösen toporzé-
kolt a járdán, mint a mérges gomba kucsmája.
Nem volt más választása, mint mindezek dacára felugrani a
Flying Scotsmanre, erre az új vonatra, ami hét-nyolc óra alatt tet-
te meg a London-Edinburgh távolságot. Ott aztán a felügyelő át-
adta magát a hosszú utazás nyújtotta kényelemnek, a fél utat ebé-
deléssel töltötte, mi több, még egy borbélyt is talált a vonaton,
akivel rendbe szedethette magát a másnapi találkozáshoz.
Miután megérkezett, az éjszaka egy részét egy zsúfolt hotel-
ban töltötte az edinburghi pályaudvar környékén, ahol egy vörös
hajú, álmatlanságban szenvedő óriással volt kénytelen megoszta-
ni a szobát. Reggel ötkor, amikor az ágyszomszédja végre elaludt,
Boulard már elszelelt.
Végül egy kétkerekű lovas kocsit hajtó ácsmester tette ki az út
végén. A felügyelő csak bámulta a kastélyt, meglehetősen hosz-
szan, elhűlve.
- Biztos, hogy nem téved?
Többször is elismételte a címet a bakon ülő férfinak, aki intett
neki, hogy megérkezett.
- Everland Manor - mondta az ácsmester.

0 SS
 Boulard csapnivaló angolsággal köszönetet mondott. Hagyta,
hogy a lovas kocsi tovadöcögjön.
— Hát, csibém...
Lesimította a haját a kalapja alatt.
— Hát, csibém, te aztán nem egy viskóban laksz... — mondta
a fiatal, törékeny lányra gondolva, akit pár pillanatig látott Pá-
rizsban, a Gőzölgő Vadkan emeletén.
Egy takaros kis udvarházra számított a dombok között. Ez
meg valóságos erőd volt, amely Mordachust, a skót királyt is
megrémítette volna.
Egyelőre távol állt a külseje egy olyan emberétől, aki e kastély
ostromára indulhat. Szívesen vette volna, ha van egy páncélinge,
egy sisakja és két fegyverhordozója, de még csak egy váltás alsó-
nadrágja sem volt.
Bebújt egy fa mögé, hogy rendbe szedje az öltözékét. Az eser-
nyője szerencsére megmaradt. Eleganciája az esernyőjén állt vagy
bukott. Eszébe jutott idős anyja, aki becsomagolt a bőröndjébe
Párizsban: „Elpakolom neked a flanelruhácskádat, hátha valame-
lyik este ki kell egy kicsit csípned magad..."
A londoni tolvaját bizonyára hercegnek nézik, miközben az
egészségére iszik csinos estélyi öltönyében. A felügyelőt kivált-
képp az bosszantotta, hogy ellopták a noteszét is, benne a jegyze-
tekkel, amiket hű társa, Avignon készített sovány eredményekkel
járó párizsi nyomozásuk során.
- Útra fel, Boulard!
Megindult a kastély irányába. Esernyőjét használta sétapálca-
ként. Még száz méterre volt, amikor a dupla szárnyú ajtó kitárult.
Boulard lovagot már várták.
Egy férfi betessékelte, és tökéletes franciasággal így szólt:
- Isten hozta nálunk, felügyelő úr.
Lesegítette a kabátját, és elvette az esernyőjét.
Boulard, akit ez meglepetésszerűen ért, erre még szorosabban
markolta meg a nyelet.
Az esernyő. Az esernyőjét nem szabad elengednie.
A férfi erősködött, maga felé húzta az ernyőt, de Boulard két
kézzel csimpaszkodott bele.

8
 A lány és a felügyel®

Merően bámultak egymás szemébe, miközben finoman a kő-

padlónak nyomott csukott esernyő körül keringtek. Különös sza-
murájpárbaj volt ez egy skót udvarmester és egy francia rendőr
között.
- Engedje meg, hogy elvegyem az esernyőjét — szólalt meg
végül a majordómusz.
- Inkább magamnál tartanám — felelte Boulard, mint aki futó
záportól tart a szalonokban.
A férfi nagyvonalúan engedett.
Boulard megkönnyebbült. Csak ennyi maradt számára. Az
anyja úgy találta, hogy az esernyőjével előkelően fest. Nélküle
anyaszült meztelennek érezte volna magát ebben a fellegvárban.
A vendéget a tűz közelében kínálták hellyel, abban a helyiség-
ben, amit kis vadászszalonnak hívtak, noha két-három postagép
is elfért volna benne.
Megkínálták egy pohár itallal. Elfogadta a másodikat is.
A felügyelő lába átmelegedett a lángoknál. Szép csendben le-
húzta a cipőjét, hogy megszárítgassa a lábujjainál átnedvesedett
zokniját.
A felügyelő általában utált várakozni, és ha csak egy percre
magára hagyták, már olyan feszültté vált, mint egy fogorvosi vá-
rószobában. Ez alkalommal azonban pompásan érezte magát a
kandalló sarkánál, a szőnyegek és festmények között. Nem kellett
volna sok, hogy dorombolni kezdjen.
Ráébredt, hogy soha nem várakozott még kastélyban fiatal lá-
nyokra. Egészen csodás érzés volt. Hatvankilenc évvel a háta mö-
gött éppen ideje volt már, hogy megtapasztalja, milyen is mese-
beli hercegnek lenni.
De Boulard nyugtalankodni kezdett értelmi képességeit ille-
tően, amikor azt látta, hogy félig kinyílik az ajtó, és egy fehér
foltos fiatal őzsuta csusszan be rajta.
Igen, egy őzsuta.
Egy őzsuta.
Felváltva bámulta a poharát, majd az állatot, majd megint a
poharát, majd az állatot.
- Boulard fiam, kezdesz fáradni - mondta.

Ű 327
 A tűzbe löttyintette maradék italát, s a magasra csapó láng egy
pillanatra megrémisztette a fiatal állatot.
Egy őzsutát.
Boulard hirtelen talpra ugrott.
Az őzsuta a felügyelő felé közeledett.
- Nanana! - rázogatta meg az ujjait a felügyelő, hogy elker-
gesse.
Az őzsutának nagyon tetszett ez a játék. Szökdécselt egy ki-
csikét a helyiségben, majd visszajött új barátjához.
- Nanana! - mondta ismét Boulard, aki rádöbbent, hogy a
karosszéknél hagyta az esernyőjét és a cipőjét.
Az őzsuta el volt ragadtatva. Egy helyben táncolt.
- Nana!
Az állat ezúttal átugrott egy széles asztalt, szűken bevette a ka-
nyart egy párnázott bőrpad mentén, majd a felügyelő felé len-
dült.

Amikor Ethel a kis vadászszalonba lépett, mindjárt látta, hogy

valami nincs rendjén.
A felügyelő a komódon állt, lábán zoknival, kezében egy ka-
ros gyertyatartóval. Az őzsuta hosszú szempilláit verdesve, szerel-
mesen nézte.
- Idehozná az esernyőmet, kisasszony?
Ethel csettintett az ujjával, mire az őzsuta durcásan, puha
léptekkel az ajtóhoz ment.
- Sajnálom. Lillyvel találkozott - mondta Ethel, ahogy át-
nyújtotta neki az esernyőjét és a cipőjét.
A felügyelő addig nem mászott le a komódról, amíg meg nem
kötötte a cipőfűzőjét: fél szemmel azt leste, hogy Ethel jól be-
csukta-e az ajtót Lilly mögött.
- Önök... Önökkel lakik?
- Nem. Az erdőből jön, de amint nyitva marad egy ajtó vagy
egy ablak, besurran a házba.
A felügyelő el volt képedve. Párizsban még a galambok sem
mertek az ablaka közelébe repülni.

I
 A láüuy és a felügyelő

— Egyéves koráig cumisüvegből etettem Lillyt - mondta a

lány enyhe akcentussal. — Nagyon... ragaszkodóvá vált.
Ethelnek mindig szüksége volt egy kis időre, hogy visszará-
zódjon a francia nyelvbe.
Meg kell hagyni, ő, Boulard soha nem etetett cumisüvegből
galambot. Talán ezért is nem merészkednek be hozzá.
Amikor a férfi lelépett a parkettára, és megkaparintotta az
esernyőjét, másodperceken belül visszanyerte régi énjét, Auguste
Boulard-ét, a párizsi rendőrség rettegett felügyelőjéét, aki a szá-
zad kezdete óta a legrejtélyesebb ügyeket oldotta meg.
— Gondolom, nem csupán az állatok iránti szeretete hozta ide -
mondta Ethel.
— Valóban nem, kisasszony. így igaz.

Boulard alig két nap alatt, a Notre-Dame-nál történt eseménye-

ket követő két nap alatt rájött, hogy Párizsban semmit sem fog
megtudni erről a Vango Romanóról. Igazából még soha nem ta-
lálkozott ilyen esettel: van egy fiú, aki négy évig élt egy papnevel-
dében, több tucat hasonszőrű társa között, akik becsülték, ese-
tenként csodálták, egy összekovácsolódott közösség oszlopos tag-
ja, közben azonban senki sem tud az égvilágon semmit mondani
róla. Semmit.
Boulard időnként utcai tragédiák ügyében nyomozott, és elő-
fordult, hogy valamelyik tanú még a saját nevét sem tudta meg-
mondani: „Itt Szúnyognak hívnak — felelte —, de a nevemet nem
tudom." Vango azonban nem egy csavargó volt, hanem a karme-
lita papnevelde növendéke immár négy éve!
Boulard megpróbálta kideríttetni a kollégáival a születési he-
lyét, valamely családtagja nevét, a szülei címét, bármiféle infor-
mációt, amelynek a segítségével sikerül elhelyezni Vango Roma-
nót valahol a földön. Tudni szerette volna, hogy miféle dolgok
érdeklik, hol nyaral, kik látogatják, kitől kap leveleket...
Semmi. Szó szerint semmi.
Semmi. Semmi. Semmi.

Ü
 vang®

- De hát maguk mind a bolondját járatják velem, kanonok

Boulard a házfőnök, Bastide kanonok irodájában kötött ki,

aki nagy szemet meresztett, és miközben a reverendáj árnak övére
csomókat kötött, válaszolt a fenti kérdésekre.
- Semmi - mondta végül, amivel bősz haragra gerjesztette
Boulard-t.
- Ne szórakozzon velem! Ne mondja nekem, hogy nem isme-
ri a születési idejét!
Bastide arca erre felderült.
- De, de... A születési idejét illetően segíthetek.
Boulard háta mögött Avignon hadnagy izgatottan kapta elő a
noteszét.
- 1915 táján - mondta Bastide. - Vagy esetleg 1916-ban.
Boulard összeszorította a fogát.
- Vagy '14-ben — tette hozzá félve Bastide kanonok.
Augustin Avignon feljegyezte a három évszámot a noteszébe.
- Ez legalább olyan pontos, mint Ábrahám születési ideje -
mondta a felügyelő.
- Igazából úgy hiszem - mondta a kanonok -, hogy Vango
kissé idősebbnek adta ki magát a koránál, hogy korábban pappá
válhasson. Gyerek volt még. Kérvénnyel fordult Rómához, hogy
tegyenek vele kivételt. Nem tudom, hogyan kapta meg az enge-
délyt. Beszélt olaszul, kapcsolatai voltak.
Kapcsolatai! A probléma éppen az volt, hogy Vangót senkihez
sem fűzte kapcsolat.
A kanonok azért mondott pár szót arról, hogy Vango para-
noiában szenvedett.
- Paranoiában?
- Igen — mondta a kanonok. - Törékeny fiú volt. A vád saj-
nos világos. Ott áll leírva az áldozat asztalán.
Boulard tudott annyira latinul, hogy tisztában legyen a
„Fugere Vango" jelentésével, de gyanakodva tekintett mindenre,
ami egyértelműnek látszott. Világosan érezte, hogy Bastide nem
kedveli Vangót. Témát váltott.
- Megvan itt magánál a kérvényezés anyaga?

14}®
 A Dáuuy és a felügyel©

- Semmi - dörmögte a kanonok immár ötvenedszer.

Boulard a karosszékébe süppedt. Hátranézett Avignonra.
- Fiam, van még valami kérdése a tisztelendő atyához?
- Nincs — felelte a főhadnagy.
- Jól van! — mormolta a foga közt Boulard, majd a zsebórájára
pillantott.
A felügyelő felállt, és az ajtóhoz indult. A gondolatai már egy
kiskocsma körül forogtak, amely a Saint Sulpice-templom mö-
gött található. Egy kiskocsma körül, ahol olyan finom borjúfej-
húst készítenek, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja utána.
Boulard éhes volt.
Amikor már a kilincsért nyúlt volna, hallotta, hogy a kano-
nok így szól:
- Végül is csak egyvalaki segíthetne magának. O, gondolom,
mindent tudott. Kezdettől fogva kezeskedett a fiúért.
Avignon előszedte a noteszét.
- Ez a férfi volt az - mondta Bastide -, aki bemutatta nekem
Vangót. Akinek a révén bekerült ide.
- Név szerint?
- Jean atya. És Vango péntek este megölte őt.
- Majd akkor szóljon, atyám, ha valamikor egy élő tanút talál.
Boulard becsapta az ajtót. Beleremegett a fal, és a feszület kör-
befordult.

Most, hogy Ethellel állt szemben, a felügyelő egészen mást mon-

dott.
- Igen, a nyomozás halad előre, semmi kétség. Nem vagyunk
messze a titok nyitjától. Szorul a hurok. Zsebünkben van az ügy.
Nem ússza meg szárazon.
A legsemmitmondóbb fordulatokat fűzte egymáshoz, hogy
időt nyerjen, és eldöntse, hogyan fogjon hozzá Ethel kifaggatá-
sához.
Boulard soha nem készült a kihallgatásokra.
A mestere, Jacques Aristophane, aki akkoriban állt a párizsi
rendőrség élén, amikor Boulard odakerült, vagyis 1891-ben,

0 4JS
mindig azt mondogatta neki, hogy ha a kérdéseket sikerül fel-
tenni, akkor a válaszok is meglesznek.
Aristophane sebtében sorolta a példákat a Ménilmontant
negyedi akcentusával, hogy elmagyarázza a módszerét.
- Tudod, Boulard, ha azt kérdezed a tej árustól, hogy látta-e
múlt éjszaka Michel anyó macskáját, akkor máris elárultad neki,
hogy Michel anyónak van egy macskája, hogy valami történt az-
zal a macskával, és az a valami múlt éjszaka történt. De, tudod,
Boulard, ha csak annyit mondasz, hogy „Jó napot!", akkor esé-
lyed van arra, hogy meg is tudj valamit.
A tejfölösszájú Boulard áhítattal hallgatta.
- A tejárus azt mondja majd neked: „Ez a nap is rosszul kez-
dődik, drága uram. Kiborították az összes tejemet. Biztosan a
szomszéd fia volt az, ő szokott az udvaron labdázni." Látod, ezt
soha nem mondta volna el neked, Boulard. Azt felelte volna:
„nem, nem láttam a macskát". Ennyit. Nem hozta volna kapcso-
latba a kiborult tejjel, a büszkesége nem engedte volna, hogy a
szomszédot vádolja...
Jacques Aristophane mindenre megtanította Auguste
Boulard-t.
Egy pisztolylövés végzett vele 1902-ben, amikor egy gengsz-
terek közötti leszámolásnak próbált véget vetni a Planchat utca
végén, Párizs kapuinál. Utolsó szavait a föléje hajoló ifjú Boulard-
hoz intézte: „A bordám alatt fúródott belém a golyó, vagyis vilá-
gos, hogy a legkisebb lőtt."
Még az utolsó leheletével is egy bűnügyet oldott meg.

Boulard-nak eszébe jutott mindez, de látta, hogy a kis Ethel

ravasz teremtés, és nem egykönnyen fogja kihúzni belőle, amit
tud.
- Szóval, ahogy mondtam, egészen közel járunk a célhoz...
Elhallgatott, hogy a fiatal lányra nézzen, majd hozzátette:
- A bűnös, Vango Romano mindenesetre lakat alatt van.
Vaktában mondta ezt, ahogy az ember teniszezéskor üt éppen
a háló mögé egy labdát. Kísérlet volt.
T A Sásny és a tfeBügyei®

Az eredmény nem sokat váratott magára. Ethel ökölbe szorí-

totta a kezét, és rövid vadászzekéje alá rejtette, mintha fázna.
Boulard figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat, az átlagos
megfigyelő azonban csupán a fiatal lány szembeötlő közömbössé-
gére lett volna figyelmes. Egyébiránt éppen hogy elérte a labdát.
- Ön aztán hatékony, gratulálok, felügyelő. De nem igazán
értem, minek jött el idáig, hogy ezt közölje velem.
- Mert valaki azt mondta, hogy egyedül ön tud felvilágosítás-
sal szolgálni nekem.
-Ki?
-Ön.
- De ki mondta ezt magának?
- Vango.

143
 14.

Két tojássárgája egyetlen tojásban

Ez már talált. Az Aristophane-módszer működött.

A lány egy karosszékbe telepedett, közel a tűzhöz.
Hosszú percek múltak el. Ethel tudta, hogy felesleges tagadnia.
Ha Vango megadta a nevét, akkor hiába is próbálna cáfolni.
A lelke mélyén még örömet is érzett, ahogy maga elé képzelte,
hogyan formálja meg a nevét Vango az ajkával.
Ethel.
„Kérdezze Ethelt."
Ezt mondhatta.
Boulard színlelt közönnyel nagybőgőzött az esernyője bor-
dáin.
- Láthatnám őt? - kérdezte végül Ethel.
-Kit?
-Őt.
Boulard sajnálkozó kis ajakbiggyesztés kíséretében vállat
vont, ami azt akarta jelenteni: „Az attól függ, hogy mit tudok
meg öntől."
Ethel a lábával visszatolt a lángokba egy kikandikáló faha-
sábot.
- Csak egy kicsit ismertem őt. Épp csak pár napig. Nagyon
fiatalok voltunk.
A felügyelő is leült. A lány mulattatta. Alig valamivel több
mint tizenhat évesen úgy fejezte ki magát, mint egy tisztes öreg
hölgy, aki egy fiatalkori szerelméről beszél.
- A bátyámmal, Paullal utazgattam. O is ott volt. Összeba-
rátkoztunk.
- Ez régen történt?
-ó...
 A lány olyan kézmozdulatot tett a válla felett, mintha egy tá-
voli időszakról beszélne, egy olyan időről, amit az öreg felügyelő
n em ismerhet.
- A szüleik hagyják, hogy csak úgy utazgassanak?
Ethel elmosolyodott.
- A szüleink kissé túlzottan is békén hagynak bennünket, fel-
ügyelő úr. A szüleink nem igazán...
- Ragaszkodók? — kockáztatta meg Boulard.
- Igen... Vagy nincs ilyen szó, hogy „ragaszkodó"?
Boulard ismét vállat vont.
- Szóval a szüleink - ismételte meg a lány — egy kicsit sem
ragaszkodók.
A szeme könnyes volt, de mosolyogni igyekezett, és folytatni
próbálta.
- Szóval, ahogy mondtam, a bátyámmal utazgattunk éppen,
ő pedig ott volt, ennyi az egész.
- Mit tud róla? Mit mesélt önnek Vango magáról?
- Vajmi keveset. Vajmi keveset árult el.
Legalább a híres-nevezetes „semmit" kerülte, amit az emberek
egyfolytában szajkóztak, ha Vangóról beszéltek.
- És mi az a kevés?
- Tudom, hogy egy szigeten nőtt fel. Vagy inkább néhány
szigeten.
- Merrefelé?
- Nem tudom - mondta Ethel. - „A szigeteimen" - mindig
ezt mondogatta. Mivel jól beszélt oroszul, sokszor az északi ten-
gereken vagy az Amur folyó közepén fekvő szigeteket képzeltem
magam elé.
Az Amur folyó. Csaknem visszavonta, amit mondott.
- Én... Igazából csak...
Olyan volt, mint aki mentegetőzik a száján kibukott túlsá-
gosan is romantikus név miatt.
- Oroszul beszélt? - vágott közbe Boulard.
Összehúzta a szemöldökét.
Párizsban azt mondta egy német papnövendék, hogy azért áll
olyan közel hozzá Vango, mert ugyanolyan folyékonyan beszél
németül, mint ő. Bastide kanonok szerint pedig Vango beszél
olaszul. Vajon egy és ugyanazon fiúról van szó?
- Igen, beszélt oroszul, oroszul beszélgetett egy...
Ethel arcán valami fény gyúlt. Láthatólag zavarban volt.
- Egy kivel? - kérdezte Boulard, aki most már nem tágított.
- Egy orosz férfival, aki szintén velünk utazott.
Ethel egy pillanatra elhallgatott.
Az orosz férfi.
A férfi arca most megjelent az emlékezetében, az arc, amit na-
pok óta keresett, a férfié, aki fegyvert rántott a Notre-Dame előt-
ti téren. A viaszarcú férfival, akiről tudta, hogy valahol korábban
is látta már, valóban 1929-ben akadt össze, azon a hosszú úton,
amelyen Vango is ott volt. Jobbnak látta, ha erről mélyen hallgat.
Boulard hirtelen felállt.
- De hát hogy lehet az, hogy beszél oroszul? En talán beszélek
oroszul? Orosz volt?
- Nem - mondta Ethel -, úgy gondolom, hogy az apja vagy
az anyja brit, esetleg amerikai lehetett.
- Miből gondolja?
- Mert tökéletesen beszélte a nyelvemet.
Boulard már semmit sem értett. Mint a rossz napokon, a fülét
masszírozgatta. Információk híján egy hete kissé homályos, min-
den feltűnő jegyet nélkülöző kép élt benne Vangóról, és most
egyszer csak olyan benyomása támadt, hogy egy világutazó kamé-
leont üldöz, aki hol ilyen, hol olyan színű nyelvet ölt rá.
- Ha a fene fenét eszik, akkor is elkapom a végén!
Ethel feléje fordult. Boulard későn kapott észbe.
A lány szeme most olyan zölden csillogott, mint a fényesre
csiszolt bronz.
- Szóval még nem csípte el... - mondta tagoltan a lány. -
Csak engem akart szólásra bírni.
Boulard az ajkát harapdálta.
- Elmagyarázom, kisasszony...
Ethel felállt.
- Nem. Nem magyaráz el nekem semmit. Szívesen látott
vendég itt, felügyelő úr. Legalább holnapig maradjon.

a
 BCét tojássárgája egyetlen tojásban

Egyszer sem akadt meg beszéd közben, a hangja kérlelhetetlen

volt.
- Mary majd megmutatja a szobáját. Már várja ott az ebédje.
Meg ruhák, mert ahogy látom, híján van mindennek. Sétáljon
egyet ma délután. Megmutathatom magának a kilátást a fenti
dombról. Este későn vacsorázunk. A bátyám, Paul is velünk
eszik, de csak kilenckor ér haza. Vidám esténk lesz, mind a hár-
munknak van mit mesélnünk.
A hangja zavartabbá vált, amikor ellentmondást nem tűrően
és szomorúan hozzátette:
- De ezekről a témákról, amikről most beszéltünk, Vangóról
meg a többiről egy szót sem akarok hallani. Világos? Egy szót
sem, különben akár az éjszaka közepén is kidobom, nem érdekel
se Lilly, se a felvidéken kószáló fenevadak. Hamarosan látjuk egy-
mást, felügyelő úr. Egy szót se többet!
Ethel enyhén meghajolt, és méltóságteljesen kiment.

Boulard számára emlékezetes lett ez a nap.

Beköltözött egy akkora szobába, mint egy vidéki nagyváros állo-
másának előcsarnoka. Mary, a szobalány azonnal beleszeretett, és
a konyhában már csak úgy emlegette a vendéget: „az a fess fran-
cia", s a többiek csak nehezen jöttek rá, hogy az alacsony kis fel-
ügyelőre gondol.
Boulard járt egyet a dombok között, a sétához olyan nadrágot
húzott, amilyet a skót úriemberek hordanak - maga Mary haj-
totta fel neki sebtében, amíg ő fürdött.
Este a vacsora, ahogy Ethel beharangozta, vidám hangulatban
telt. Paul fel nem foghatta, hogy mit keres ez az ember az aszta-
lánál, de olyan szívélyesen viselkedett vele, mintha egy idős ba-
rátjáról lett volna szó. Éjfélkor Mary, kezében a gyertyát tartva, a
szobájához kísérte a felügyelőt.
Mielőtt benyitott volna a szobájába és megpróbálta volna a
folyosón tartóztatni Maryt, Boulard megkérdezte:
- Mondja csak, kedves gyermekem, hol vannak most ezeknek
a fiataloknak a szülei? Valahol távol?

0 4> 27
 VANG©

- Ó, dehogy! Itt vannak a közelben mindig, Bulvár úr. Nem

is lehetne másképp! Úgy szeretik egymást ők négyen...
A folyosó ablakához vonta a felügyelőt, és egy száz méterre
sem lévő fényfoltra mutatott.
- Csak ott vannak, látja, a fa alatti kis temetőben.
A felügyelő kis híján elájult.
- Á, most már értem... Megnyugodtam. És mióta vannak
ott?
- Tíz éve. Négy nap múlva lesz tíz éve.

Másnap Ethel felajánlotta Boulard-nak, hogy elviszi az invernes-

si állomásra. Mary telezsúfolt egy táskát emléktárgyakkal a fess
francia számára. A felügyelő mentegetőzött, amiért nem viszi ma-
gával azt a szarvasfejet, amit a nő neki akart ajándékozni.
Mary alighanem azt gondolta, hogy a versailles-i vagy a cham-
bord-i kastélyban lakik. A felügyelő lelki szeme előtt azonban
inkább az anyja elevenedett meg, az, hogy a nagy szarvasfej láttán
ő maga milyen fejet vágna, amikor ajtót nyitna háromszobás,
Jacob utcai lakásukban.
- Te jó isten, Auguste!
Hisz már a játékkatona-gyűjteményét is a matraca alá rejtette,
mert Boulard asszony szerint azok csak porfogók voltak...
- A felügyelő úr már így is tele van csomaggal - mondta Ethel
Marynek. - Majd elküldjük neki.
Mindketten becsusszantak a fiatal lány tizenkét hengeres
Railtonjába. A versenyautót nem két személyre tervezték, de
Ethel nagyon karcsú volt. Boulard behúzta a hasát.
A fiatal lány meg a felügyelő furcsán festett, ahogy egymáshoz
préselődött, mint két tojássárgája egyetlen tojásban, még egy bő-
rönddel is kiegészülve.
Az autó távolodni kezdett a kastélytól. Bevett egy balkanyart,
és hangos bőgéssel lassan eltűnt a láthatáron.
Mary mélabúsan, karjában a szarvasfejjel visszament a kas-
télyba.

tQ®
 BCét tojássárgája egyetlen tojásban

A felügyelő teljesen elveszetten ült a lány mellett, szorosan hoz-

zátapadva, miközben százhússzal száguldottak a rossz úton.
- A brooklandsi versenypályán kétszázhatvannal repesztek
vele - kiáltotta Ethel.
- Látatlanban is elhiszem.
- Tessék?
- Mondom, nem szükséges megmutatnia!
- Tessék?
- Ne ilyen gyorsan! — üvöltötte a felügyelő.
Mire Ethel szája olyan tündöklő mosolyra húzódott, amilyet
Boulard addig egyszer sem látott az arcán.
A lány meg akart állni egy kanyarban, hogy megmutassa neki
a kilátást. A gumiabroncsok visszaereszkedtek a talajra, és csiko-
rogni kezdtek.
Boulard még mindig remegő lábbal lépkedett Ethel mögött a
fűben.
Pár lépés után feltűnt a távolban a Loch Ness.
- Szép — mondta elismerően Boulard.
Ethel leült egy sziklára, és hallgatásba burkolózott.
A felügyelő állva maradt. A táj a saját szülőföldjét, Aubracot
idézte fel benne. A magas fennsíkokat, ahol felnőtt, Aveyron,
Lozére és Cantal megyék között, a talpa alatt öt hónapig hóval.
- Hány országban nem is tudnak rólunk! — szólalt meg fél-
hangosan Ethel.
Boulard összevonta a szemöldökét.
A lány szeme csukva volt.
Nyugat felől kezdett elsötétedni az ég.
- Ez a mondat volt ráhímezve egy vászondarabra, amitől soha
meg nem vált volna - szolgált magyarázattal Ethel. — „Hány or-
szágban nem is tudnak rólunk!"
Amikor észbe kapott, szárazabb hangon hozzátette:
- Csak azért mondom el ezt magának, mert úgysem tud vele
mit kezdeni.
- Köszönöm — mondta ironikusan Boulard.
Amolyan akadálytúra-feladvány volt ez, aminek csakugyan
nincs más értelme a bűnügyi könyvekben, mint hogy jól mutat.

0 4}®
 vang©

- Ezt Blaise Pascal írta, a Gondolatokban - mondta Boulard,

aki nem csak bűnügyi regényeket olvasott.
Majd témát váltott:
- Inkább arról meséljen nekem, hogy mond-e magának va-
lamit a Vakond név.
Ethel hallgatott.
- Ez az egyetlen nyom, amit találtam - ismerte be a felügye-
lő. - Az egyetlen. Egy nappal azután, hogy elszökött, valaki ke-
reste Vango Romanót a papneveldében. Egy tizennégy éves lány.
Megkérte a kapust, mondja meg neki, hogy Vakond várja. Mire
odaértünk két emberemmel, a lány már nem volt ott.
- Mi az a vakond?
Boulard röviden elmutogatta, hogy miféle állat.
Ethel megenyhülten nézte.
- Nos - mondta a felügyelő -, mond ez magának valamit?
- Ideje indulni, felügyelő úr. Ne bosszantson tovább, mert itt
hagyom magát.
Az autóhoz szaladt.
Nem volt ínyére a gondolat, hogy egy másik lány kereste
Vangót.

Húsz perccel később az állomásra értek. A vonat már bent állt,

indulásra készen, és a peronon egy teremtett lélek sem volt a fel-
ügyelőn és a lányon kívül.
- Soha nem hallottam azt a nevet, amit említett - mondta az
utóbbi kelletlenül, ahogy kezet szorított Boulard-ral. - De majd
értesít, ha megtalálta.
Boulard már mindkét lábával a vonat lépcsőjén állt.
- Vakondról beszél? — kérdezte.
Ethel bólintott.
Egy simléderes sapkás fiatalember lépett ki az állomás épü-
letéből, és az indulás pillanatában felugrott a vonatra. Két sípszó
hasított a májusi reggel hidegébe.
Amikor a vonat elment, és a kis Ethel egyedül maradt az állo-
más peronján, azt gondolta magában: minden vágya az lett volna,

0 5®
 Két tojássárgája egyetlen t@jásban

hogy egész éjszaka Vangóról beszéljen, elmesélje, amit tud, vagyis

mindazt, amit a zeppelinen átélt.
Vangót. Azt, hogy hogyan nyitja ki és csukja be a szemét,
milyen a járásmódja, hogyan mesél történeteket, hogyan ejt ki
bizonyos szavakat, példának okáért azt, hogy „Brasil", hogyan
vágja a krumplit tökéletes oktaéder alakúra, hogyan bámulja a
hullámokat odalenn, hogyan szaval kis költeményeket furcsa táj-
nyelveken, hogyan süt éjjel kettőkor a Csendes-óceán felett cuk-
rozott bundás kenyeret, amely olyan érzést kelt az emberben,
hogy egy emlékbe harap bele.
Semmi mást nem tudott volna mondani, csak ezeket az apró-
ságokat, mert Vangóval annak az alig néhány hétnek a során soha
nem élt meg mást, mint a jelent, és aznap, amikor hirtelen a
múltra és még inkább a jövőre gondolt, aznap már késő volt.

A felügyelő viszont rejtélyes módon elégedetten gondolt az itt-

tartózkodására, miközben a peronon egyre kisebbre zsugorodó
lányt nézte.
Megkapta, amit akart, az eddig hiányzó nyomot, amelyen el-
indulhatott.
Kényelmesen elhelyezkedett az ülésén.
Még reggel, reggeli közben, amikor Mary behozta a teáját,
sikerült megtudakolnia a fekete áfonyás süteményekre tett két
dicséret között, amit meg akart tudni.
Az utazásra, amely olyan mély nyomot hagyott Ethelben és
Paulban, 1929. augusztus 10-e és szeptember 9-e között került
sor.
- Igen, Bulvár úr, mind a ketten elutaztak szegény gyerekek.
Ügy emlékszem, mintha ma lett volna. Ethel olyan rossz állapot-
ban volt. Olyan törékeny a szülei halála óta. Teljesen kicseré-
lődve jött vissza.
- Jobb állapotban?
- Gyógyultan, Bulvár úr! Gyógyultan!
Mary kifújta az orrát. A felügyelő figyelt minden szóra.
- A kormányozható zeppelinen utaztak, öt éve. Tudja, a nagy

isi
világ körüli út 1929-ben! Még az újságban is benne voltak. Sze-
gény gyerekek...
- Szegény gyerekek - ismételte utána Boulard jókedvűen.
Ugyanez a zeppelin átrepült a párizsi Notre-Dame felett a
gyilkosság másnapján, amikor Vango elszökött.
Mindez nem tűnt soknak. De egy olyan ember számára,
mint Boulard, az effajta véletlen a megoldás kiindulópontjával
ért fel.
 15.
A kerge lovacska

Párizs, Vendo me tér, Hotel Ritz, három nappal később

Borisz Petrovics Antonov leborotválta a bajszát.

Dühöngött egy sort miatta, de a parancs olyan magas helyről
jött, hogy szó sem lehetett holmi tetszeni vágyásból való ellensze-
gülésről.
Úgy nézett most ki, mint egy ősz hajú csecsemő.
- Ez minden, amivel szolgálni tudsz?
Borisz egy apró noteszt lapozgatott — az asztal túloldalán egy
diák a simléderes sapkáját gyűrögette tintafoltos ujjaival. A szál-
loda bárjában ültek, ahol három idős hölgy teázgatott, akik fehér-
liliom- és bergamottillatot árasztottak.
- Hol a többi? - nyaggatta a diákot Borisz.
- A Temzében.
Borisz a homlokára ütött.
- A vízbe dobtad, ami még a bőröndben volt?
- így szólt a parancs.
Hallani lehetett a kiejtésükön, hogy mind a ketten oroszok,
de franciául beszélgettek, nehogy felhívják magukra a figyelmet.
A szomszédos teremben lassú dallamokat játszott egy zongorista.
Cipők kopogtak az előcsarnokban.
Borisz arca sápadtabb és viasszerűbb lett, mint valaha, amikor
megállt a jegyzetfüzet egyik lapjánál, amelyen egy portré volt lát-
ható.
- Meglepően hasonlít, ugye? — mondta a diák, aki végül az
asztalra rakta a sapkáját.
Borisz majd felnyársalta a tekintetével. Az Ethel által rajzolt és
Augustin Avignon által a jegyzetfüzetbe másolt arckép őt magát,
Borisz Petrovics Antonovot ábrázolta.
A Notre-Dame-nál tüzelő rejtélyes alak arcképe ott volt vala-
mennyi rendőrőrsön.
Borisz hevesen továbblapozott, abban a dühödt reményben,
hogy legalább papíron megleli a bajuszt, amelytől kénytelen volt
megválni e miatt a kis csitri miatt, nehogy felismerjék.
- Legalább láttad a lányt?
- Csak távolból. Képtelenség a kastély közelébe jutni. Szol-
gálói vannak meg kertészei, akik mindenfelé ott nyüzsögnek. Ha
elmegy otthonról, akkor autóval vagy lovon távozik. Mindenfelé
úgy zúg el, mint valami porfelhő. De másnap elvitte a felügyelőt
az invernessi állomásra, és őt Párizsig követtem.
- Ki az?
- Boulard.
- Hol lakik?
- A Saint-Germain des Prés mögött.
- Egyedül?
- Az anyjával.
Borisz megragadott egy elhaladó pincért, és még két kávét
rendelt. Mellettük egy kislány hatalmas adag, nála egy gombóc-
cal magasabb fagylaltot eszegetett egy pohárból.
- Igazából semmit sem találtál.
- Azért nem, mert ők sem tudnak semmit - magyarázta a
diák.
- Semmit sem találtál - ismételte meg Borisz.
- Mondom, hogy...
- Hallgass! Túl korán vetted el a bőröndöt. Akkor kellett vol-
na ellopnod, amikor eljött a lánytól, és visszautazott Londonba.
A lány talán mondott neki ezt-azt. És az benne lenne a füzetben.
- Akkor vettem el a bőröndöt, amikor alkalom nyílt rá, Bo-
risz Petrovics.
Borisz dühödten az asztalra csapott az öklével. A bajusza felál-
dozása után most már a karrierjével és az életével játszott. Meg-
próbálta összefoglalni a dolgokat.
- A portréról már tudtunk. A többiről nincs semmi. így van?
 A kerge lovacska

- Ig en -
- Csalódtam benned, Andrej.
- Teljesítettem a küldetésem.
- A papokhoz legalább elmentél?
- Igen. Ma reggel eltemették Jean atyát. Sokan voltak. Múlt
éjszaka belopóztam a szobájába. Mindent feltakarítottak. Üre-
sen áll.
A kislány felborította a vizespoharát, és csaknem eláztatta a
noteszt. Andrej megmentette a sapkáját, de Borisz érezte, hogy a
nadrágja csuromvíz lett. Mind a ketten egyszerre néztek a lányra.
Az szabadkozott — szőke volt és bájos, az arcán széles mosollyal —,
majd tovább mászott felfelé fagylaltján, az északi oldalon.
Borisz összeszorította a fogát. Hogyan hagyhatnak magára
egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy luxusszálloda előcsar-
nokában? Egy zsebkendőbe köpte az itteni civilizáció iránti un-
dorát.
- Szóval nem tudsz semmivel előrukkolni — tért vissza a
tárgyra.
- Megtettem, amit kért. Azt mondta, talált egy címet a pap-
nál... Az talán segít előbbre jutni.
- Az a cím messze van. Valahol a tenger közepén. De vannak
embereink, akik odamentek, hogy utánanézzenek.
- Azonkívül itt ez a név is a füzetben, látja?
Andrej kivette a noteszt Borisz kezéből, és az egyik lapra mu-
tatott.
- Igen - mondta Borisz ezt láttam. Vakond.
Gúnyosan nevetett.
- Hálás köszönet ezért a nagy felfedezésért! Vakond! Gra-
tulálok, uram. Végre egy gyanús személy!
A tenyerét halkan összeverve felállt, majd kezet szorított And-
rejjel. Az ujjai jéghidegek voltak.
- Már megy is? - kérdezte a diák szorongva.
- Igen. Speciális küldetés. - Borisz a fülébe súgta: - Elnézek
a vincennes-i állatkertbe, hogy megkeressem a Vakondot.
Andrej szája merev mosolyra húzódott.
- Te ezt viccesnek találod? - hördült fel Borisz.

155
 WMKiS®

Andrej megdermedt. A férfi megragadta a fülét.

- Hol talállak, ha szükségem van rád?
A diák nem válaszolt, a sapkáját gyűrögette a kezében.
- Hol? - nyüstölte Borisz, készen arra, hogy letépje a fülét.
- Borisz Petrovics Antonov, azt akartam mondani, hogy...
Azt hiszem, hogy...
- Igen? - kérdezte amaz.
- Azt hiszem, kénytelen leszek ezt abbahagyni...
- Abbahagyni?
- Hogy magának dolgozom.
A férfi arca ellágyult.
- Igen? Azt hiszed?
- Gondolkodtam. Arra jutottam, hogy abbahagyom.
- y a g y úgy.
Borisz Antonov elengedte a fülét, majd megtörölgette drót-
keretes szemüvegét az abrosszal. Rövidlátó szemével Andrej arcát
vizslatta.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Fiatal vagy, Andrej.
- Pontosan. Át kell gondolnom ezt az egészet. Én hegedűs
vagyok.
Borisz akaratlanul elmosolyodott. Átgondolni... Ez a fiú még
most is azt hiszi, hogy van választási lehetősége. Pár pénzdarabot
tett az asztalra.
- Most megyek. Igyál még egy pohárkával az egészségemre.
És nehogy köddé válj nekem, barátocskám. Számítok rád. Ahogy
rád is számít a családod.
- Mondom, hogy befejezem ezt az egészet.
Borisz Petrovics a kezével pisztolyt formált, és nevetve a fiú
homlokának nyomta középső és mutatóujját.
- Mit fejezel be? Az életedet? Vannak dolgok, amiket nem
hagy abba az ember, Andrej.
Az arcába csípett, majd újabb nevetéssel kifelé indult.
A diák hosszú ideig ült még a helyén, két kézzel a sapkájába
kapaszkodva, nehogy leessen a székről.
Moszkvában élő családjára gondolt.
Azért jött Párizsba, hogy zenét tanuljon. Meglepődött, mi-

0 5©
 A kerge lovacska

lyen könnyen engedélyt kapott rá, hogy elhagyhassa a hazáját. De

minden egészen világossá vált, amikor Borisz Petrovics érintke-
zésbe lépett vele. Eleinte a családjáról beszélt neki, amelyet nem
szívesen látnak Moszkvában. Aztán szívességeket kért tőle. Amíg
engedelmeskedik, a családjának nincs félnivalója.
Hogyan vethetne véget ennek? Hogyan?
- Kéri a maradékot?
Összerezzent.
A szomszédos asztalnál ülő lány feléje tolta a fagylaltját.
- Túl nagy — mondta -, nem bírom megenni.
Andrej ránézett. Valójában talán nem is olyan fiatal. Legalább
tizennégy éves.
- Köszönöm, nem. Mennem kell.
Felállt, és távozott.

A lány pénzérméket rakott egymásra az asztalon, hogy kifizesse a

fagylaltját, olyan magas tornyot épített belőlük, mint a Vendőme
téri oszlop, majd ő is távozott.
Átvágott az előcsarnokon.
A gondnoknő biccentett a fejével.
- Jó estét, Atlas kisasszony.
A főrecepciós üdvözölte, mikor előtte elhaladt.
Az ajtónál a hordár lendített egyet a forgóajtón.
- A mielőbbi viszontlátásra, Atlas kisasszony!
Kint ugyanezt mondta a parkolófiú is.
Egyiküknek sem válaszolt.
Makacsul mind Atlas kisasszonynak hívták kiskora óta, de ő
ezt badarságnak találta.
Távolodni kezdett a téren.
Vakond volt az igazi neve.

Vakond másfél évvel korábban, 1932. december 25-én, éjjel há-

romkor ismerkedett meg Vangóval, az Eiffel-torony második és
harmadik szintje között.

£57?
 Szó, mi szó, nem ez volt a legkedvezőbb hely, naptári nap és
időpont ahhoz, hogy a találkozásra sor kerüljön. Az Eiffel-torony
utolsó méterein, karácsony napján, éjjel háromkor. Statisztikailag
azonban jóval nagyobb az esélye annak, hogy az ember ezen a
szinten akadjon össze egy felfelé mászó egyénnel, ahol csak egyet-
len út kínálkozik, mint lejjebb, ahol a torony négy lába megsok-
szorozza a lehetséges útirányokat.
- Szia!
- Jó napot! - felelte Vango. - Minden rendben?
- Ühüm.
Vango nem az a fajta fiú volt, aki társas eseményeken vesz
részt éjszakai kiruccanásai során, és azon ritka alkalmakkor, ami-
kor emberekkel akadt össze az Opera tetején, a Lyoni pályaudvar
óratornyában vagy - évekkel korábban - a Brooklyn híd kábe-
lein, még azelőtt elrejtőzött, hogy meglátták volna.
Azon az éjszakán leginkább Vakond kora döbbentette meg.
Úgy festett, mint valami nyilvános parkban hintázgató kislány.
Csakhogy kétszázötven méter magasan ült lovagló ülésben egy
fém íven.
Vakond a hideg ellenére nem viselt kesztyűt.
Csak hosszas kérlelés után vallotta be, hogy tizenhárom éves.
- Gyakran jár ide? - kérdezte Vango.
- Meglehetősen - mondta a lány, le sem véve róla a szemét.
A válasz azt jelentette, hogy most van itt először.
- Akarja, hogy együtt másszunk tovább?
- Jól vagyok, csak szusszanok egyet.
Lihegve, kerek kis felhők formájában fehér párát fújt a jeges
levegőbe.
- Hát jó.
Vango úgy tett, mintha továbbmászna felfelé. A festés ebben
a magasságban kissé lepattogzott a zúzmara alatt. Minden egyes
fogásnál ellenőrizte, nem mozognak-e a keresztvasak, nehogy le-
csússzon. Újra hátrafordult.
- Biztosan jól van?
Vango utálta magát, amiért ilyen kitartó, de a lány nem tűnt
valami nyugodtnak. Nem válaszolt. Vango visszaereszkedett hoz-
 A kerge lovacska

zá, újra ránézett. Túl hosszú, ötször-hatszor vékonyka kis nyakára

tekert selyemsálat viselt. Az acél keresztvasak rosszul voltak meg-
világítva körülöttük.
- Fáj a bal lába - mondta Vango.
- Nem.
De a lány akaratlanul hozzátette:
- Honnan tudod?
- Megnézhetem?
Vango a lábfejéhez nyúlt, mire a lány feljajdult.
- Kificamodott a lába.
- Na és aztán.
- Lesegíthetem innen?
A lány a távoli fényeket bámulta, és vállat vont, mint egy ud-
varias gyerek, akit cukorkával kínálnak.
- Igen, szeretném.
Vango óvatosan a hátára vette. Egészen közelről bagolyhu-
hogás hallatszott. Vango abból, ahogy a lány a vállába csimpasz-
kodott, érezte, hogy olyan, mint ő, mint azok, akik előbb tanul-
tak meg tárgyakra felmászni, mint járni.
- Gondolom, nem akar lépcsőzni — mondta.
- Nem.
Mind a ketten tudták, hogy a lépcsőt időnként őr vigyázza
egy félelmetes fekete kutyával, amelynek a fogai világítanak a sö-
tétben.
- Rendben.
Vango felfelé indult.
- Hová mész?
- Nem a legtetejére akart felmenni?
A lánynak tetszett, hogy Vango magázza.
- De igen...
- Akkor felmegyünk.
- Jó. Ahogy akarod.
Napkeltéig a torony tetején maradtak.
Vango előszedett egy darab kenyeret, és megosztoztak rajta.
Sirályok kiáltoztak körülöttük. Játszottak Vangóval.
- Ismered őket? - kérdezte Vakond elbűvölten.

IS®
 V A N 6®

Vango figyelmesen szemügyre vette a madarakat.

A napkelte pirosságában bizonyára látni lehetett lentről ezt a
tollglóriát a torony csúcsánál.
Vango az egyik, közvetlenül felettük lebegő sirályra mutatott.
- Igen, ezt már láttam otthon, messze-messze innen.
A lányka igyekezett eltitkolni a meglepetését.
Már elláttak a külvárosi kerületeken túl, földekig és erdőkig,
mi több, Vakond azt állította, hogy a tengert is ki tudja venni.
- Elképzelhető - mondta Vango.
- Arrafelé, nézd!
A láthatáron felhők nyúltak el hosszan.
A lánynak vakond létére jó szeme volt.
Az életükről nem árultak el semmi többet egymásnak.

Vango reggel hazakísérte.

- Miért hívják magát Vakondnak?
- Mert ha a mennyezet nincs legalább öt méter magas, akkor
légszomjam van.
Vango elmosolyodott.
- Ne nevess, valóban légszomjam van.
- A z o n nevetek, hogy emiatt rákapott a fényűzésre... Jó
nagynak látszik az otthonuk.
Egy szép ház előtt álltak a Champs-Elysées alján.
- Megjárja. Átmehetek a szobákon, de odafenn lakom.
Felemelte a tekintetét. A lakóház tetején egy függőágy lát-
szott, két villámhárító közé kifeszítve.
- Klausztrofóbiám van.
- Akkor örvendek. Mert én meg paranoiás vagyok.
Összemosolyogtak, megszorították egymás kezét, aztán a lány
bebicegett a házba.
Attól a naptól fogva jó néhány éjszakát töltöttek együtt a pá-
rizsi égben.
Vakond megmutatta Vangónak, hogyan kell a Chátelet Szín-
ház tetején csúszkálni, és hogyan merészkedhetnek előadás köz-
ben a zsinórpadlásra, a táncosok fölé.

Q@®
 A kerge lovacska

Vango a tőszomszédságban álló Szent Jakab-tornyot mutatta

meg Vakondnak. Egész éjszaka egy mániákus őr járkált körülöt-
te. Kitaláltak egy játékot maguknak. Hetvenhét méter magasra
kellett felmászni kevesebb mint másfél perc alatt. Ennyi idő alatt
ért körbe az őr. Odafentről látni lehetett a Szajna kanyarulatait
és szigeteit, látszott a Notre-Dame hajója a szürke tetők tenge-
rében.
Úgy lettek barátok, hogy semmit sem tudtak egymásról.
Olykor valamelyikük hazakísérte a másikat. Mindegyikük csak a
kapuját ismerte annak a helynek, ahol a másik lakott. Mert az a
kapu becsukódott anélkül, hogy az ajtónyíláson át egy darabka is
feltárult volna a másik valódi életéből.

Egy áprilisi napon Vango nem jött el a találkára. Vakond pár nap
múltán megjelent annak az épületnek a bejáratánál, ahol barátja
a tudomása szerint lakott. „Szólna Vango úrnak, hogy Vakond
várja?" — mondta a kapusnak, de a férfi arckifejezése láttán azon-
nal tudta, hogy valami történt. Épphogy meg tudott lógni a
rendőrség elől.
A következő órákban és napokon próbálta megfejteni, hogy
mi történhetett.
Megfigyelőállásba helyezkedett a közelben, hallgatózott a
nyomozók találkozásául szolgáló kávézók ajtajánál, és sikerült
rekonstruálnia a történteket.
Az első meglepetés az a felfedezés volt számára, hogy Vango
papnak készült. Egyetlen papot sem ismert személyesen, alig
tudta, miben is áll ez, de nehezen tudta elképzelni, hogy bárme-
lyik fejjel lefelé lógjon az Eiffel-tornyon, vagy a parkok fáin alud-
jon, ahogy azt ők oly gyakran megtették.
Szigorúan nézve kevésbé döbbent meg azon, hogy emberölés-
sel vádolják. Talán megvolt az oka. Ez nem tartozik rá. Most már
értette, hogy Vango miért nem jött el, ő pedig csak ennyit akart
tudni.
Ügy hitte, hogy a megszokott kerékvágásban megy majd to-
vább az élete.

I©0
 WMSIG©

Egyik éjszaka azonban, ahogy a függőágyán hevert, valami kis

nem-tudta-mit kezdett érezni a bordái között.
Nem konkrét fájdalom volt, hanem inkább valami felfelé ára-
dó dolog, ami a melléig és a válláig kúszott.
Az oldalára fordult, aztán meg a másik oldalára.
Sóhajtott egyet.
Járkált egy kicsit a tetőn az éjszakában.
A remegő lángot bámulta a sugárút egyik lámpaoszlopának
tetején.
Egy hosszú pillanat múltán, karba tett kézzel, a vállát fogva is-
mét felsóhajtott. Talán ezt nevezik a könyvekben magánynak.
Még soha nem fogta el ez az érzés.

Vakond egyedül nőtt fel.

Három, nála jóval idősebb bátyja volt. A legfiatalabb röviddel a
születése előtt költözött el hazulról. Most már mind elmúltak
harmincöt évesek, és ez a kor Vakond szemében a festményeken
látható ősökével volt egyenlő.
Az apja második házasságából született. A szülei nagyon el-
foglaltak voltak. Egyszerre három városban éltek, soha nem pa-
koltak ki az útipoggyászukból, sőt a prémbundájukat sem vették
le, ha hazajöttek megcsókolni őt.
Huszonkét nevelőnőt fogyasztott el idáig, akiknek az a nem
éppen szerencsés ötletük támadt, hogy Atlas kisasszonynak ne-
vezik, és a ház négy fala között tartják. Az utolsó leesett egy fáról,
amikor megpróbálta elcsípni.
Vakond végül kisajátította magának az állást. Önmaga neve-
lőnője lett. A huszonharmadik.
Tizennégy életéve során soha nem volt még része magányban.
Még akkor sem, amikor a hetedik nevelőnő egész éjszakára egy
faliszekrénybe zárta, hogy ne aludhasson fent a tetőn, és még ak-
kor sem, amikor egy hegyi szanatóriumban töltött egy esztendőt,
mert beteg volt - soha nem érezte igazán egyedül magát.
És tessék, most e miatt a hólyag Vango miatt hangos csöröm-
pöléssel nem lehullt róla a páncél?
 A kerge lovacska

Vakond elhatározta, hogy előkeríti, és számon kéri ezt rajta.

Ezért aztán takarókkal felszerelkezve befészkelte magát a kar-
melita papnevelde kicsi harangtornyába, és várt. Nem szabad egy
tapodtat sem mozdulni a tragédia helyszínéről. Biztos volt benne,
hogy egyedül ott deríthet ki valamit.
Három napig semmi sem történt.
A gyilkosság emléke lassan halványulni kezdett.
A negyedik éjszakán valaki foxtrottot kezdett játszani alatta az
orgonán. Nem tudta, hogy Fernando Weber az, a kapucinus ka-
pus, aki pár napnyi gyászolás után folytatta éjszakai koncertjeit.
Az élet ment tovább.
Másnap a rendőrség kiürítette az áldozat szobáját. Egy fur-
gonnal egy asztalt, egy széket, néhány láda könyvet és füzetet
szállítottak el. Öt papnövendék bő vízzel felmosta a padlót, majd
ablakot nyitottak, hogy Jean atya emlékét is kiszellőztessék.
Vakond már kezdte azt gondolni, hogy elkésett, amikor eljött
az ötödik éjszaka.
Nagyon enyhe idő volt, mindenekelőtt azért, mert a májusi
szellő cseresznyefák illatát sodorta a városba, de talán azért is,
mert Weber a szokásosnál nyugodtabb dallamot játszott az orgo-
náján. Csak négy hangból állt, de minden zenei frázisnál más és
más, varázslatos sorrendben játszotta el őket.
Vakond a fülét hegyezte.
Valaki a csengőt nyomta a papnevelde rácsos kapujánál.
Weber úgy átadta magát a zenének, hogy semmit sem hallott.
A kapu előtt várakozó személy külsejéből Vakond kitalálta,
hogy nem szokványos látogatásról van szó. Az előző napokon
csak papokat, ápolónővéreket, egy püspököt, papnövendékeket
és csendőröket látott bemenni. De annak, aki most várakozott
ott, jókora simléderes sapka volt a fején, olyan, amilyet a párizsi
suhancok viselnek. Karja alatt egy fekete tokot cipelt, meg egy
bőr irattáskát, mint a Latin negyed diákjai.
Vakond szemmel tartotta. Ha senki sem jön ki a csengetései-
re, a végén még elmegy, ez pedig őt bosszantaná.
Ezért aztán lement a tető széléig, és egy kerek kis ablakon be-
nézett a kápolnába. Weber úgy nézett ki, mint aki csak félig van

1(53
magánál. Apró testével mozdulatlanul hajolt a hangszer fölé, két
lapátkeze viszont denevérszerűen nyílt szét és táncolt a billentyű-
kön. Most már felhagyott a kezdeti négy hanggal. A legmélyebb-
től a legmagasabbig egyetlen billentyűt sem akart kifelejteni.
Vakond a mélybe eresztette a takaróját, mintha halászhálót
vetne ki. A takaró lebegett egy kicsit a boltozat alatt, majd az or-
gonasípokra hullt, és a hangszer nyöszörögni kezdett, mint egy
beteg elefánt. A zenétől eksztázisba került Weber abban a pil-
lanatban magához tért. Meghallotta a csöngetést. Leugrott a zon-
goraszékről, és kifelé indult a kápolnából.
- Megyek már, megyek...
Köntöse alja az udvar kövezetét verdeste.
Kinézett a kapurácson, és megpillantotta az ifjút.
- Eltévedt, fiam?
- Jó estét! A szomszédos kollégiumban lakom, a Madame
utcában. Kizártak. Kulcsra van zárva a kollégium kapuja. Elalhat-
nék itt valami zugban?
- Hogy elalhatna-e...? - ismételte utána ajkát harapdálva a
kapucinus barát.
Weber megtapogatta a kulcsokat a zsebében, bosszúsnak
tűnt.
-Normális körülmények között beengedném, de... - Kör-
benézett, majd azt motyogta: - Megkértek, hogy legyek óvatos.
Történt egy s más...
- Korán elmegyek - mondta a fiatalember, akinek oroszos
akcentusa volt.
- Elhiszem, fiam, de parancsom van.
A fiú bólintott.
- Ha nem így lenne... - szólalt meg ismét Weber.
- Megértettem, elnézést a zavarásért.
A fiú távolodni kezdett a járdán.
-Hé!
Fernando Weber visszahívta. Az ifjú visszajött a kapuhoz.
- Mi van abban a tokban?
- Miféle tokban?
- Abban, amit a bal kezében tart.
 A kerge lovacska

— Semmi. Egy hegedű.

Weber a zárba dugta a kulcsot. Kinyitotta a kaput.
— Hegedű? - Kezet szorított a fiúval. - Tud hegedülni? - tette
hozzá.
— igen.
— Zing-zang-zang-zaaaaaang.
Weber dudorászott és hegedülést mímelt a járdán.
— Ziiiing...
Kérdő pillantást vetett a másikra.
— Zaaaaang-zooing... Felismeri?
— Sosztakovics — mondta a fiú.
Weber meglapogatta a hátát.
— Maga orosz? — kérdezte.
— Igen.
-Jöjjön.
Vakond látta, hogy beengedi a fiút, és a kápolnába vezeti.
Weber visszamászott az orgonájára. Játszani kezdett egy dallamot.
— Vegye elő a hegedűjét!
Egy órán át zenéltek együtt.
Olyan volt az egész, mint valami falusi ünnep a szibériai
Sztromoszkijban. Még az imazsámolyoknak is kedvük támadt
táncra perdülni. Weber végül holtfáradtan az orgona pedáljai kö-
zé csúszott.
Vakond le sem vette a szemét a fiatalemberről.
Az elrakta a hegedűt a tokjába, meggyőződött róla, hogy
Weber valóban alszik, elszedte a kulcsait, és kiment a kápolnából.
A hátsó udvaron álló, különálló kis épülethez ment, kinyitotta az
ajtót a legnagyobb kulccsal, majd felment az emeletre.
Vakond a tetőn követte.
A fiú csakhamar le is jött, és a kapuhoz indult. Kilépett az
utcára.
Vakond hazáig, egy diákotthonig követte, majd követte más-
nap is Jean atya temetésére, a montmartre-i temetőbe, végül pe-
dig, késő délután a Ritz Szállóig.
Ott megtudta, hogy Andrejnek hívják, hogy egy bizonyos
Borisz Petrovics Antonovnak dolgozik, és ő is Vangót keresi.
 vango

Vakond fölöttébb elégedetten tért haza, a tetőjére. Volt egy

nyom, amin elindulhatott. A nyomot úgy hívták: Andrej, a hege-
dűs növendék. Vakond ismerte a hangját, a címét, a megbízója
nevét...
Aznap este még nem merte bevallani magának, hogy a hege-
dűjével meg a kócos hajával, a szomorú szemével és a hidegből
jött szép arcával ez a nyom a szívét is megdobogtatja, olyan sebe-
sen kezd verni tőle, ahogy egy kerge lovacska vágtat a tajgán.
 16.

Lipari-szigetek, 1934. május 1.

Vangót Basiluzzo szigetecskéjén rakták ki. Azonnal felismerte a

vulkán és a Panarea-sziget között a tengerből kiálló lankás kő-
tömböt.
Hajnalban kiáltozni kezdett a halászoknak, akik a víz színén
ütögették a sziklákat, hogy kikergessék belőlük a halakat és po-
lipokat.
A férfiak meg sem kérdezték, hogy mit keres ott. Hagyták,
hadd csusszanjon be a halaskosarak közé.
Az egyikük énekelt a hajó orrában.
A beszélgetésüket hallva, a bárka imbolygását és a hajótestből
áradó sós faszagot érezve Vango ráébredt, hogy valóban otthon
van.
A halászok Lipariról jöttek. A nagy szigetre vitték.
Onnan átment a menetrendszerűen közlekedő hajóval Sali-
nára. Egyetlen szabad hely sem akadt már. Vango bepréselte ma-
gát egy úr mögé, aki a bőröndjén aludt. Szigete két csúcsa lassan
egyre közelebbről látszott. A hajófenéken kuporgott, az egyetlen
poggyász nélküli utasként, miközben a többieknél hatalmas ba-
tyuk voltak, bennük élelmiszerek és bádogból készült holmik.
Egyesek őszig a szigetükön maradnak. Addig ki kell húzniuk ott.
A hajó megkerülte a lipari habkőbányákat. Az áramlattal
szemben haladtak. Vango szörnyen hosszúnak érezte az utat.
Pedig a szigete ott volt mindjárt a szelet szemből kapó nagy,
négyzet alakú vitorla mögött.
Vango átkulcsolta a térdét. A bokájára kötve ott kéklett a
kendő, amelytől soha nem vált meg.

I ©27
 Volt ideje többször is elképzelni, hogy milyen lesz a találkozás
Mademoiselle-lel.
Tudta, hogy az asszony egyetlen szemrehányó megjegyzést
sem fog tenni, könnyes orcával megcsókolja, egy kicsit hátrább
lép, hogy lássa, mekkorát nőtt, fél kézzel a hajába túr, szabadko-
zik az öltözéke miatt, tányért és poharat rak az asztalra, merő vé-
letlenségből éppen maradt valami csőben sült étel a még langyos
kemencében, mondja, meg cukros sütemény, és egy kedves kis
szót is hozzáfűz még az általa kedvelt nyelvek egyikén, de aztán
nyomban hangos szemrehányást tesz magának, hisz Vango már
nem gyerek.
Mindent el fog követni, hogy neki ne legyen ideje elnézést
kérni, amiért azóta sem tért vissza, amiért csupán négy levelet írt
öt év alatt, négy levelet, amelyeken nem tüntetett fel címet, és
mindössze ennyi állt bennük:

Sokat gondolok magára,,

Mademoiselle, jól vagyok,
ölelem

Négy olyan száraz stílusban íródott levél, mint amilyeneket a

frontról szoktak írni. Fő az egészség.
Vango eltüntette maga mögött a nyomokat, ahogy haladt elő-
re az életben. O nem paranoiának hívta ezt, hanem túlélésnek.
Olyan volt, mint a Nagy Síkság sziú indiánjai, akik öt sor fa-
levelet és füvet húznak maguk mögött, hogy ne maradjanak utá-
nuk lábnyomok.
Úgy vélte, Mademoiselle-t óvja azzal, ha semmit sem mond
neki.
E hallgatásnak köszönhetően nem jutnak el hozzá.
Azok, akik öt éve leselkednek utána.
Azok, akik a halálát akarják.
Azok, akiket Jean atya „a betegséged" névvel illetett, de akik
kioltották Jean atya életét.
A Notre-Dame-nál azonban minden megváltozott. Emberek
ezrei látták a körülötte becsapódó golyókat.
 (Mademoiselle

És Vangónak kedve lett volna elordítani magát: „Látjátok?

Látjátok? Hát bolond vagyok én? Léteznek! Itt vannak!"
Egészen fent egy pillanatra még a karját is kitárta, az sem za-
varta, ha egyenesen a szívébe fúródik egy golyó, csak legyen vala-
mi nyom a bőrén, egy bizonyíték, amit egy sebész majd kiszed a
csipeszével, és az asztalra tesz. De ekkor valami képtelen dolog
történt. Látta, hogy egy fecske lassú repüléssel elé száll, és gyen-
gén verdes a szárnyaival, szinte egy helyben maradva, amire
egyetlen más fecske sem képes.
Lövés dördült, és a fecske keresztüllőtt testtel megállt, mielőtt
szabadesésben a mélybe zuhant volna a katedrális mentén.
A golyó röppályája megváltozott, és a szíve helyett csak Van-
go oldalát súrolta.

Salinán Vango a maifai kikötőben szállt partra.

Már sötétedni kezdett. Emberek vártak a hajóra.
A szigetlakók esti sétája... Megnézni a legénységet, segíteni kipa-
kolni a csomagokat, nézni a fedélzeten maradó embereket, akik
továbbhajóznak egy másik szigetre, új arcokról álmodozni. Van-
go világosan látta, hogy senki sem ismerte fel. Üldögélő párok
lógázták a lábukat a víz fölött. Egy idős úr még egyszer megszá-
molta a halakat a kosarában.
Vango tett pár lépést a rakparton, és érezte, hogy valóban
milyen sokat változott. Már másvalaki volt. A szigete lakóit né-
zegette, miközben gyerekkorában mást sem tett, mint hogy nyak-
ra-főre kerülte őket.
— Segítenél nekem, fiam?
Egy férfi a vállára tette a kezét.
— Fel kell cipelnem a postát. Egy zsákot te viszel, egyet én.
Vango fogta az egyik zsákot, és a hátára emelte.
Felismerte a férfit, Bongiornót, aki a postával meg hajóje-
gyekkel foglalkozott, zöldséget, cipőt árult, és kicserélte a törött
ablaküvegeket. Egy férfi, aki egyszerre öt-hat másikat pótolt,
mert azok elmentek szerencsét próbálni a világ végére.
— Máskor — mondta Bongiorno — itt szokott lenni az a fickó

Q@®
a szamarával, de ma nem jött. Épp csak ide a térre kell felvinni.
Fizetek neked valamit.
- Nem kell - mondta Vango amúgy is arra megyek.
Vango néhány gyereket figyelt, akik fejest ugrottak egy szik-
láról. El-eltűntek a sötét vízben. Az út kanyarulatában egy férfi
meg egy nő szaladt lefelé a hajóhoz. Kiáltoztak, rimánkodtak,
hogy várják meg őket. Valaki a hajókolompot ütögette, mintha a
hajó már indulóban volna, hogy megfuttassa őket. Ládákon ülő
fiatal lányok nevettek. Egy fiú fejest ugrott a hajóorról. Vango
azon tűnődött, hogy miért nem úszkált soha együtt a szigeten la-
kó gyerekekkel.
Egy csavargó kinézetű asszonyra lett figyelmes, aki a kikötői
gáton kuporgott egy viskó deszkából tákolt fedele alatt.
- Ki ez az asszony?
- Te nem idevalósi vagy! - mondta Bongiorno.
- Nem.
- Pedig egy kicsit olyan a kiejtésed, mint az itteni szigetla-
kóknak.
- Jártam itt régen.
Bongiorno Vango előtt lépkedett.
- Az az asszony bolond. A férjét várja... már nem is tudom...
évek óta. Azért költözködött ide, hogy lássa, amikor megérkezik.
- Hová ment a férje?
- Én azt mondom, meghalt. De sajnálom ezt az asszonyt.
Odadobott neki egy pénzdarabot, és odakiáltotta:
- Ne felejtsen el enni, Giuseppina asszony!
Vango lassabbra fogta a lépteit, ahogy elhaladtak mellette.
Felismerte Pippo Troisi feleségét, Giuseppinát.
- Csak ül itt - mondta a férfi -, csak ül itt, és folynak a sze-
méből a könnyek.
Vango nem bírta levenni róla a tekintetét.
- Na és te? Te hová készülsz?
- Én? — kérdezte Vango kissé zavartan.
- Igen. Utána hová készülsz?
- Oda fel. Elzarándokolok a Madonna del Terzitóhoz.
Aprócska, elfeledett szentély volt ez a hágón, a hegyek között.

SF®
 (Mademoiselle

Vango hirtelenjében nem tudott jobbat kitalálni, hogy kielégítse

Bongiorno kíváncsiságát.
Az nem is kérdezett többet, míg fel nem értek a maifai térre.
Ott aztán Vango otthagyta a zsákjaival, mondván, hogy még
sötétedés előtt fel akar érni.
— Fogd ezt a kis pénzt — mondta a férfi. S mivel Vango nem
volt hajlandó elvenni, hozzátette: — Gyújts pár gyertyát a nevem-
ben a Szűzanyának. Nem leszel egyedül, két idegen már oda in-
dult reggel.
Vango elvette az érméket. Nyugati irányban hagyta el a falut.
Szinte szaladt. Egy óra sem telt bele, a pollarai kráter fölé ért.
Több száz méterrel alatta fény csillogott a faluban.

Ugyanazokban a pillanatokban, a pollarai házban Mademoiselle

egy kicsi karosszékben ült: még Vango eszkábálta össze tizenkét
éves korában uszadék fából, amely hosszasan hányódott a tenge-
ren, hogy aztán végül simára csiszolódjon, kifehéredjen a gömbö-
lyű kavicsok között. A karosszék spárgával összekötözött fada-
rabokból készült fészek volt. Nagyon kényelmesen esett benne az
üldögélés. Mademoiselle ebbe telepedve olvasgatott vagy var-
rogatott esténként, egyszer-máskor benne ébredt reggel, ölében a
könyvével.
Ezen az estén a földre csúszott a könyv, de Mademoiselle nem
aludt. Csak bámulta azt a két férfit, akik éppen feldúlták a házat.
Szótlanul jöttek be, halvány, udvarias mosolyt intézve hozzá.
Olyan kevés tárgy akadt a négy fal között, hogy szinte csaló-
dottság fogta el őket. Mademoiselle kővé dermedt. Moccanni
sem bírt. A férfiak körbejártak egy kicsit, majd azzal kezdték,
hogy kitépdesték a kis könyvespolcon sorakozó könyvek lapjait.
Találtak egy köteg papírt egy vastag kartonfedeles iratgyűjtőben,
s a papírlapokat a magukkal hozott útitáskába borították. Beleha-
jítottak egy varrott füzetet is, amelybe Mademoiselle hevenyészve
feljegyezte a kiadásait, és költeményeket másolgatott bele.
Aztán összetörtek pár tányért. Es mintha ez még kevés lett
volna ahhoz, hogy jól érezzék magukat, elkezdték összetörni a

Q7/Q
falakat borító kék fajanszcsempéket. A csempedarabok nem po-
tyogtak le, csak fent a falon keletkezett rajtuk ezernyi hasadás.
A szoba szédítő kaleidoszkóppá kezdett változni.
Mindezt egyetlen szó nélkül tették, mintha áhítatot kívánó
gondos munkát végeznének. Fegyvereiket előzőleg az asztalra
rakták, hogy szabad legyen a kezük. Két Tokarev TT-33-as ön-
töltő pisztolyt meg egy ikerdugattyús, gyorstüzelésű puskát,
amely hat-hét kilót nyomhatott.
Amikor beléptek, Mademoiselle nem igazán tűnt meglepett-
nek.
Oroszul közölte, hogy tizenöt éve várja őket.

Vango lefelé robogott az úton az éjszakában. Már csak a pillanat

eufóriáját érezte, semmi mást. Visszatér a szeretett helyhez, a ház-
hoz, amely az otthona, az asszonyhoz, aki a családja, itt rohan a
májusi éjszakában öt év száműzetés után. Minden másról
megfeledkezett.
Levágta az utat bal kéz felé. Most már tisztán látta a ház tete-
jének fehérségét, majd ahogy még közelebb ért, a világosságot az
ablakban. Mademoiselle otthon van.
Vango nem akarta meglepni. Kopogni szándékozott, az ajtón
át jelezni jövetelét. Tett egy kis kitérőt az olajfa irányába, amely-
nek levelei megzörrentek a közeledtére.
A kéregre tapasztotta a tenyerét, majd nekinyomta a hom-
lokát.
A házban egy alak jött-ment, az aprócska ablakokon át moz-
gást lehetett látni. Mademoiselle nem alszik.
Mademoiselle.
Annyi mindent köszönhet neki. Mademoiselle egymaga egy
egész világot jelent.
Úgy tűnt, az élet összes titkát ismeri, de csak szép sorban,
mintegy észrevétlenül fedte fel őket. Mint ez az olajfa, amely
egész évben hullatja lombját, ám az embernek még sincs soha
olyan érzése, hogy egy levél is hiányozna róla.
Ha Vango túl sokáig szomorú volt valami miatt, efféle mon-

a fs
 MademoiseQDe

Játokat mondogatott neki: „Minden fájdalomra elég egy nap."

A bölcsességeit ő maga találta ki.
Vango pár pillanatra megállt, mielőtt kilépett volna a fa taka-
rásából.
Hátulról egy hatalmas árny közeledett felé. Azt lehetett hinni,
hogy Vango szántszándékkal húzza az időt, mert be akarja várni.
De semmit sem látott, épp csak hosszabbra akarta nyújtani ezt a
kellemes pillanatot ott a fának dőlve.
„Mindjárt itt vagyok, Mademoiselle" — gondolta magában.
Amikor újabb lépést tett a ház irányába, érezte, hogy egy kéz
ragadja meg az állkapcsát, és valaki derékon kapva a levegőbe
emeli. Evek óta most először fordult elő, hogy Vango figyelme
igazán lankadni kezdett. Ez volt az első pillanat, amikor lanyhult
az elővigyázatossága.
De ez a pillanatnyi kihagyás is elég volt.
Mademoiselle látta, hogy a két férfi a fegyvere után kap. O is
hallott valami zajt kintről. Bizonyára volt odakint egy harmadik
társuk is, aki őrködött. Az egyik férfi kiment. Aztán nyomban
vissza is jött, és a fejével jelezte, hogy semmi ok az aggodalomra.
Folytatták pokoli feladatukat. Mademoiselle közben becsukta a
szemét.
Vangót magával cipelte valaki az éjszakában. Rendkívüli erő
tartotta fogva. Nem kapálódzott.
Egy adott pillanatban érezte, hogy a földre fektetik. Egy láva-
kő aljú üregszerűségben volt. A helyiséget kicsi tűzhely lángjai vi-
lágították meg. Vango felegyenesedett. Puskacső szegeződött rá.
— Ne moccanj!
A férfi szicíliai nyelvjárásban beszélt.
— Esélyed sincs velük szemben.
Vango felismerte Mazzettát.
— Nagyobb munícióval rendelkeznek, mint a szigetek összes
csendőre egészen Milazzóig.
Mazzetta nem tévedett. A Mademoiselle asztalára tett billenő
csövű puska úgynevezett 600 Nitro kaliberű lövedékekkel volt
megtöltve, azzal a lőszerrel, amely egy negyedszázada az elefánt-
vadászat ideális lőszereként volt ismert. Es a két férfi egyikének, a

I 73
 wz^ esd®

magasabbiknak a két Tokarev mellett még egy csinos angol gép-

pisztolya is volt, amely úgy lógott az inge alatt, mint egy keresz-
telőérme.
Vango talpra állt.
- Ülj le - parancsolt rá Mazzetta. - Térdkalácson lőlek, ha
megpróbálsz kereket oldani. Nem akarom, hogy a kezükbe
kerülj.
Mazzetta a belépő férfiak láttán kis híján megrohamozta a házat.
De aztán az ablakon át megpillantotta a fegyverkészletet. Tisz-
tában volt a fegyverek erejével. Nem a saját életét féltette, azt már
rég odaajándékozta. Mademoiselle-t féltette. Azért választotta a
halál helyett inkább az életet, hogy fél szemmel vigyázhasson rá.
- Engedjen oda.
- Nem. Végül úgyis elmennek. Nem fogják bántani. Ügy hi-
szem, téged keresnek.
Toporgás hallatszott közvetlenül Mazzetta kuckója elől. Va-
laki le-letiporta az elszáradt füvet. Vango visszafojtotta a léleg-
zetét.
- Ki ez? — motyogta.
Mazzetta a szája elé tette az ujját.
Igen, valaki hangosan szedte a levegőt tőlük alig két méterre.
- Ki ez? — kérdezte újra Vango.
A medveképű Mazzetta lassan ingatta a fejét.
- Csak a szamaram - suttogta végül. - Figyelmeztet bennün-
ket, hogy elmennek.
Kincsem, a szamár bedugta a fejét az ajtón, nyakán a jókora,
szeggel kivert bőrnyakszíjjal. Mazzetta megsimogatta a két szeme
között.
Még hosszú percekig vártak, majd Mazzetta kiment. Vango
nem mozdult.
Mazzetta végül visszajött, és leült Vango mellé.
- Elmentek.
- Es Mademoiselle?
- Még jó ideig a környéken maradnak. Jobb, ha elmész.
- Mademoiselle?
- Kint van a ház előtt. Nem esett bántódása.

I J®
 (Mademoiselle

- Beszélni akarok vele.

- Szemmel tartják. Ha beszélsz vele, meghal.
Vango a kezébe temette az arcát.
- Istenem! — mondta.
- Indulj!
Mazzetta közben letette a vadászpuskáját. Vango igazából
most először elegyedett szóba vele.
- Na és Mademoiselle? Gondját viseli majd?
- Nem fog kérni a segítségemből. De tudok valakit, aki majd
idejön.
- Tegye meg érte, amit kell. Könyörögve kérem.
Vango kiment az odúból, és kúszni kezdett a bozótok között.
Amikor már kellő távolságba ért, a tengerhez szaladt, és le-
mászott a szirtfalon. Találomra a vízbe tolta a köves partra kihú-
zott egyik bárkát, és egyenesen a nyílt tenger felé vette az irányt.

Éjjel kettőkor Basilio doktor hallotta, hogy valaki az ajtaján dö-

römböl.
Ismerős volt számára ez a fajta férfikiáltozás az otthona előtt.
Tapasztalata szerint pár órával mindig megelőzte a vajúdó feleség
meg a napvilágot hamarosan meglátó gyermek kiáltozását.
- Egy bizonyos pillanatban a férfinak is szabad ordítania.
Jogában áll.
A doktor féléber állapotban maga elé motyogta ezt a néhány
szót, nadrágot húzott, aztán az orvosi táskájáért nyúlt, és ajtót
nyitott.
De másról volt szó, mint amire számított.
Mazzetta állt előtte lihegve.
- A . . . a...
A doktor kiolvasta Mazzetta szeméből, hogy súlyos dolog
történt.
- Mademoiselle?
Szaladni kezdett Mazzetta után az éjszakában.

D 275
 WMÜ@®

Arkudah, másnap

Zefirónak semmi érzéke nem volt a hosszú idő utáni találkozá-

sokhoz.
Valódi tehetsége volt a búcsúzkodáshoz, az áldások lelkes osz-
togatásához, az útra kelők keblére öleléséhez. De a viszontlátá-
sukkor azt sem tudta, hogy a karját tárja-e ölelésre, vagy a fejét
biccentse-e meg, netán kezet nyújtson. Es többnyire egyszerre
mindhármat tette, ami sajnálatos összekoccanásokat eredménye-
zett.
Zefirónak fogalma sem volt róla, mit is kellene először mon-
dania, hogyan is kellene szóba hoznia a külön töltött hosszú idő
kényes témáját.
Az idő, amelyet egymástól távol töltöttek, olyan volt számára,
mint valami jégfüggöny.
Ezért aztán amikor szembe találta magát Vangóval, arról kez-
dett hebegni, hogy milyen rövid lett a haja, hogy milyen meleg
van, és biztosan szomjas.
Végül egy különös üdvözlési formulát kockáztatott meg:
- Új nyulaim vannak.
Vango holtfáradtan, cafatokban lógó öltözékben állt előtte a
láthatatlan monostor bejáratánál. A szeme vörös volt és kopogott
az éhségtől.
De emlékezett rá, hogy Zefiro már csak ilyen. Utánaindult.
A jég akkor olvadt el, amikor a nyúlketrecek felé lépkedtek.
Amikor Vango remegve odanyújtott Zefirónak egy általa elcsí-
pett szürke nyulat, Zefiro félretolta a kis állatot, inkább a fiú fejét
fogta meg és szorította erősen a vállgödrébe. Öt év telt el.
- Milyen hosszan elmaradtál.
Vango fel akarta emelni a fejét, de Zefiro nem volt hajlandó
engedni a szorításból, nehogy a fiú meglássa a könnyeit.
- Maga mondta, hogy menjek el - nyögte Vango.
- Egy évre! Azt mondtam, egy év után visszatérhetsz...
Vango ránézett.
- Gondjaim támadtak, padre.

I W@
 (Mademoiselle

Moszkva, a Kremlben, aznap este, 1934. május 2.

Szetanka nyolc és fél éves volt. Ha éjszaka átment a moziterem-

mé átalakított hajdani télikertbe, hogy megnézzen egy filmet,
mindig egy sor páncélozott autó és több tucat őr követte.
O előttük tipegett.
Ezen az estén az apja, aki közvetlenül mögötte lépkedett, egy
férfit hallgatott, aki éppen jelentést tett neki.
— Megtaláltuk a házát meg az asszonyt, aki felnevelte. De neki
nyoma sincs. Úgy tűnik, rég nem lakik már ott.
— Kerítsék elő.
Szetanka a fülét hegyezte. A Madárkáról beszéltek.
Szetanka hosszú időn át azt hitte az apjáról, hogy kertész.
A szocsi, a Krím félszigeti vagy a Moszkva környéki nyaralókban
az apja szerette megérinteni a virágokat és fákat. Szetanka látta,
ahogy szép bajsza megremeg a rózsák illatától.
Egy évvel az anyja halála után, amikor iskolába kezdett járni,
abba az iskolába, aminek Huszonötödik mintaiskola volt a neve,
és a Gorkij utcára nyíló átjáróban állt, elcsodálkozott, hogy az ösz-
szes falon az apja portréja látható. Akkor ébredt rá, hogy az apja
nem kertész.
Egy hatalmas, Mongóliától a Csendes-óceánig terjedő ország
korlátlan hatalmú ura volt.
Joszif Sztálinnak hívták.
Szetanka hallotta, hogy az apja megismétli:
— Kerítsék elő. És ne háborgassanak engem.
És ahogy hátrafordult, Szetanka látta, hogy az apja eltolja ma-
gától beszélgetőtársát a kézfejével, ahogy az ember egy legyet hes-
seget el ujjaival a húsételről.
A férfi kézen fogta a kislányt.
— Nos? Örül az én kis úrnőm, hogy moziba mehet?
De Szetankának nem akaródzott válaszolnia. Egy csillagot
bámult a télikert teteje felett. A Madárkára gondolt, aki egy má-
sik égen szálldos, és repülés közben bármely pillanatban eltalál-
hatják.

fl 27 27
 A találka
17.

Friedrichshafen, Németország, egy évvel később, 1935 májusa

Az étterem pincérei jól ismerik ezeket a vacsoravendégeket, akik

két személyre foglalnak asztalt, de egyedül érkeznek. Kicsípik
magukat a romantikus vacsorához. Az órájukat nézegetik, szem-
ügyre veszik a tükörképüket a poharukon vagy a kanalukban,
hogy megigazítsák a frizurájukat.
Senki sem jön.
Felajánlják nekik, hogy elviszik a másik terítéket, de ők nem
engedik.
„Nem. Az illető most már nem késik sokat. Mindjárt itt lesz.
Nem szokott pontos lenni." Egy órával később a ház ajándéka-
ként, vigasztalásképpen egy kis aperitifet szolgálnak fel. Közben
szánakozva bámulnak az emberek.
Ezen az estén a Kurgartenben két személyre terítették meg az
asztalt a vízpart szélén. Az étterem tele volt. Hugó Eckener már
háromnegyed órája várakozott, de nem tűnt nyugtalannak.
A főpincér, aki felismerte, újra meg újra felbukkant, hogy
felajánlja neki a szolgálatait.
Eckenertől három lépésre fák hajoltak a víz fölé. Látta a közeli
város fényeit a tó túlpartján. A szomszédos asztaloknál párok ül-
tek, akiknek a lába egymásba kulcsolódott az abrosz alatt.
- Egy újságot, herr doktor?
A pincér egy rakás aznapi lapot nyújtott elé.
Eckener eltolta őket.
— Azt már nem.
Ha Hugó Eckener belelapozott az újságba, nyomban be is
csukta, mint valami kígyókkal teli kosarat. Németországban a

o wm
 A találka

sajtó már semmiről sem írhatott szabadon, és ha a véletlen foly-

tán sikerült valódi információkat megjelentetni, azoktól lúdbőrös
lett az ember háta.
Tíz hónappal azelőtt, 1934 júliusában Eckener egy szörnyű-
séges éjszakát úszott meg, amely alatt Hitler az útjában lévő be-
folyásos személyek tucatjait gyilkoltatta meg: a hosszú kések
éjszakáját.
Hugó Eckener csak hajszál híján, egy miniszter pártfogásának
köszönhetően menekült meg.
A másnapi lapokat böngészve egyetlen olyan újságot sem ta-
lált, amely be mert volna számolni erről a mészárlásról...
Kezdtek gyakorivá válni az efféle bűntettek. Minek fárasszák
magukat a meggyőzéssel, ha a megsemmisítés is lehetséges? A vál-
ság évei alatt annyian lettek munkanélküliek, hogy az emberek a
Hitler által üvöltözött összes ígéretet készek voltak elhinni, ké-
szek lecsapni minden bűnösre, akire csak rámutatott.
Eckener egy bárkát vett észre, amely átszelte a tavat az éjsza-
kában.
A pincér egy pohár bort hozott tálcán.
- Mondtam, hogy egyelőre semmit sem kérek - mondta
Eckener.
- A főnök úr küldi önnek.
Eckener az elé rakott poharat bámulta. A felesége járt a fejé-
ben. Azt mondta neki, hogy egy hajdani egyetemi társával vacso-
rázik, egy bizonyos Moritzcal, aki pszichológus lett München-
ben.
- Állítólag már egy szál haj sincs a kobakján! - tréfálkozott a
parancsnok frau Eckener előtt, hogy a hitelesség látszatát keltse.
A pincér lábujjhegyen eloldalgott.

- Örülök, hogy megvárt az itallal.

Eckener felállt. Az ifjú hölgy ott állt előtte. Eckener nagyon szép-
nek találta. Az étterem összes vendége elhallgatott, és a különös
párt figyelte.
Kezet szorítottak.

I y@
 vango
— Jól megnőtt, Ethel - mondta Hugó Eckener.
Nem éppen a legromantikusabb mondat volt ez egy hölgy-
vendég fogadására egy efféle étteremben, de Eckener ismerte
Ethelt, amikor még tizenkét éves volt. Most majdhogynem a
tizennyolcadikban járt. Igazából valaki más volt már.
— Elnézését kérem, doktor Eckener. Megvárakoztattam.
— Örömmel vártam magára.
— Tegnap óta két hódoló van a sarkamban. Gondoltam, el-
csalom őket kocsikázni az erdőbe. Az autóm jóval gyorsabb, mint
az övék. Most nyugtom van tőlük.
— Gondolja, hogy sikerült leráznia őket?
Ethel igent bólintott.
Mióta átlépte Németország határát, minden lépését követték.
Nem éppen tikos ügynökök. Végül százharmincöttel végigre-
pesztett egy erdei úton. Kicsike Napier-Railtonja suhant előre a
fenyők között. Képtelenség volt követni.
Pár asztallal odébb zenélni kezdett egy tangóharmonikás.
— Látja ott azt a bárkát? - kérdezte Eckener, miközben hellyel
kínálta a fiatal lányt.
— Igen, látom.
Ethel érezte a Boden-tó kissé émelyítő szagát, meg a bazsaró-
zsák illatát az asztalon, a gyertyák között. Emlékezett, hogy
évekkel korábban bárkába ültek a bátyjával, és hajókáztak egyet
itt a tavon, mielőtt felszálltak volna a zeppelinre. Itt, a szálloda
előtt történt. Pontosan itt. Levert, a szülei halála miatt összetört
kislány volt akkoriban, már négy éve. Nem volt hajlandó meg-
szólalni.
A léghajón tett utazás mindent megváltoztatott.
Még mindig az evezőket húzogató alakokat bámulta, akik
bizonyára látták a parton a kivilágított éttermet.
— Miért kérdezi? El akar vinni csónakázni, Eckener úr?
— A hódolói ülnek abban a bárkában.
Ethel elhűlten nézett Eckenerre.
— Nem fogja tudni lerázni őket — tette hozzá a férfi. - Az
enyémek egy éve követnek.
— Hol vannak a magáéi?
G 28®
A tiaűáflka
— Az egyik az étterem pultjánál ül, odabent. A másik nyeker-
geti ezt a dallamot a tangóharmonikáján.
Ethel a zenész felé fordult, aki merően bámulta őket.
— Ezért javasoltam azt, hogy itt találkozzunk, kedves Ethel.
Mindig a leginkább szem előtt lévő helyet választom, nehogy azt
gondolhassák, hogy valami takargatnivalóm van.
A lány arcát fürkészte, majd hozzátette:
— Kiváltképp, ha olyasvalakivel töltöm az estét, aki a fiatal an-
gol kémnő kiköpött mása, már ahogy azt az ember elképzeli.
— Skót.
— Igen. Skót. Igaz. Hogy van a bátyja? Még mindig pilóta?
— Igen, most van egy repülőgépe.
— És kegyed?
— Nem hajlandó kölcsönadni nekem - mondta Ethel.
Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mint egy hétéves kislány.
— És maga nem ellenzi, hogy repülgessen?
Megrendelték az ételt. Az idő vidáman telt. Gépekről, felhőkről,
a skót és a német káposzta különbségeiről beszélgettek, legfőkép-
pen pedig az emlékeikről: a világ körüli útról, amit együtt tettek
meg a zeppelinen.
Ethel jellemzett pár utast. Eckenert megdöbbentette, hogy
milyen pontosak az emlékei. Minden egyes pillanat Ethel emlé-
kezetébe vésődött. Pontosan leírta az egyik utas bőr nadrágtartó-
ját vagy Japánban a Kaszumigaura reptéri hangárt, ahol útközben
megálltak.
Ethel farkasétvággyal evett. Nagyon szép volt.
A ruhában, amit viselt, az anyja charlestont táncolhatott
Amerikában a háború után, a zene ritmusára felváltva kapkod-
hatta felfelé bal és jobb sarkát, hogy megérintse velük a kezét.
Ethel hallgatta Eckenert, amint az Északi-sarkhoz indított felfe-
dezőútjáról mesél. A Gráf Zeppelinnek sikerült leszállnia a Jeges-
tengeren a Hooker-sziget közelében. Ethel megborzongott, és ne-
vetve követelte, hogy a férfi inkább a trópusibb utakról beszéljen.
Eckener erre a piramisokról és Jeruzsálemről kezdett mesélni neki.
0880
 Ethel közben levette a cipőjét.
Az emberek pusmogtak körülöttük. Talán ódivatúnak találták
a húszas évekbeli ruhájában. Túl harsányan nevet, suttogták. De
a nők éppúgy nem tudták levenni róla a szemüket, mint a férfiak.
Mintha nyakferdülést okozó ragály terjengett volna a leve-
gőben.
Hugó Eckener jókat mulatott mindezen.
Közben azonban egy név járt a fejében, amit még egyikük
sem mondott ki. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy mind a ket-
tejüknek egyre csak ő járt a fejében.
— Eszembe jutott valami — mondta Ethel.
Hugó Eckener letette a poharát. Eljött a pillanat.
- Emlékszik - kérdezte - arra a fiúra... Vangóra?
Eckener elmosolyodott. Ethel összehúzott szemmel mondta
ki a nevet, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól emlékszik
rá, jóllehet az imént még a zeppelinen dolgozó, legutolsó gépész
cipőjének a színét is képes volt megmondani.
Mindez hamisan csengett, és Eckener pár hónapon belül im-
már harmadszor élte át ezt a jelenetet.
Először ott volt az a francia, aki konzerváru-kereskedőnek
adta ki magát, és felkereste. Egy bizonyos Auguste Boulard.
Miután konzervdobozba zárt kolbászokról és spenótokról be-
szélt, amelyeket csak ajánlani tudott a Gráf Zeppelin élelem-
készletének feltöltéséhez, miután ítéletet mondott a száraz- és a
konzervbab ügyében, miután lélekbe markoló szavakkal lefestette
a friss bab agóniáját, ahogy már háromnapnyi út után petyhüdt-
té válik, siralmas kinézetű lesz, sárgulni kezd, végül feltette
ugyanezt a kérdést.
- Emlékszik arra a fiúra... Vangóra... Van valami híre róla?
Aztán ott volt az az utas az egyik tengerentúli úton, amelynek
az úti célja a New York melletti Lakehurst légikikötője volt. Egy
orosz, akit már ismert, és aki azt kérdezte tőle:
— Emlékszik arra a fiúra...?
Hugó Eckener valamennyiüknek azt válaszolta, hogy nagyon
is jól emlékszik rá, igen, kristálytisztán, valóban elragadó fiú, de
öt éve nem tud róla semmit.

BS32
 A találka

— Drága Ethel, merő véletlenségből nem e miatt az utolsó

kérdés miatt van szerencsém önnel vacsorázni ma este? Kedves
Ethel, véletlenül nem érte dobog inkább a szíve, mint értem?
Ethel zavartan forgatta a vizespoharát.
— Tudja, hogy nem ön az egyetlen, aki szeretné megtalálni? —
kérdezte Eckener.
— Bizonyára felkereste önt egy pufók, alacsony kis úr eser-
nyővel - mondta Ethel.
— Igen - ismerte el Eckener -, esernyővel.
— Meg talán egy szemüveges, bajszos szovjet is, akinek olyan
az arca, mint a viasz.
— Talán — ismerte el Eckener —, de bajusz nélkül.
— Az az orosz, aki velünk utazott 1929-ben a zeppelinen?
— Igen, ő. Pontosan... Csak bajusz nélkül.
Miattuk döntött úgy a parancsnok, hogy semmit sem mond
a fiatal nőnek. Félelmet ébresztettek benne. Eckener ismerte haj-
dan Ohióban Ethel apját. A barátja emlékére hívta meg az árván
maradt kislányt a bátyjával együtt a zeppelinre, az 1929 szeptem-
berében tett világ körüli útra. Némileg felelősnek érezte magát
érte.
— „Ne kívánd a skorpió zsákmányát" - mondta Eckener ün-
nepélyes hangon.
— Ez a Bibliában áll?
— Éppenséggel nem ártana, ha benne állna!
Eckener nem igazán ismerte a Bibliát. Gyanakvással tekintett
a vallásra, és amikor megházasodott, nem kért a templomi eskü-
vőből.
— Ne kívánd a skorpió zsákmányát - ismételte meg borúsabb
hangon.
— Ez mit jelent? — kérdezte Ethel.
— Azt, hogy ha Vangót üldözi, akkor előbb az üldözőivel fog
összekerülni.
— Nem félek.
— Veszélyesek.
— De én nem félek.
Eckener megsimogatta a szakállát.
 - Hol van? - kérdezte halkan Ethel.
- Nem tudom.
- Biztos vagyok benne, hogy felkereste magát.
- Igen, járt itt a tó partján. Öt-hat éve. De ezt már úgyis
tudja, hisz ön is itt volt.
Ethel megemelte a hangját.
- Nincs joga nekem is ugyanazt válaszolnia, mint a többiek-
nek, herr doktor. Ök el akarják intézni, én viszont...
Képtelen volt befejezni a mondatot. Ö miért keresi Vangót?
- Azt nyilván tudja, hogy pappá szentelték Párizsban - mond-
ta Eckener higgadtan.
- Nem!
Ethel időközben az asztalra eresztette az öklét. Vango nem
pap. Valóban csak három-négy percen múlt, de nem lett az.
Eckener érezte, hogy Ethelt úgysem fogja megállítani semmi.
Hátradőlt a széken.
Végtére is miért ne fedhetné fel Zefiro láthatatlan monosto-
rának a létét? Vango bizonyára ott van, mióta kitették a zeppe-
linből a Stromboli vulkánnál.
A földön maréknyi ember tud e monostor létezéséről. Ö is
közéjük tartozik. Mind meghalnának inkább, mintsem hogy
felfedjék a titkát. De Ethel akarata mindennél erősebbnek tűnik.
„Igen - gondolta magában -, elmondom neki, hogy hol van.
Kevesebb veszélynek teszi ki magát, ha gyorsan eljut mindannyi-
ukhoz. Es talán segíteni tud Vangónak."
Körbepillantott. A szomszédos asztalok időközben kiürültek.
Eloltották az asztalterítők közepén álló gyertyákat, és csak a víz
menti asztalon, az övéken maradt ott a fehér szigetecske.
Ethel várt. Eckener gondosan összehajtogatta az asztalken-
dőjét. Alaposan meghányta-vetette magában, hogy mennyire cse-
lekszik felelőtlenül. Hogy mennyire sodorja veszélybe a barátját,
Zefirót. De azt sem akarta, hogy a lánynak baja essék.
- Tudja, Ethel...
Valaki Hugó Eckener felé közeledett.
- Uram — mondta a parancsnok felé hajolva.
Egy pincér volt az.

184
 A találka

_ Később - dörmögte a foga közt Eckener.

„De uram...
_ jylondom: később.
/V pincér vette magának a bátorságot, hogy hozzátegye:
_ Frau Eckener keresi...
_ Az ördögbe - mondta Eckener a feleségem! Merre van a
lefon?
_ Nem telefonon keresi, uram.
- Hanem?
- Személyesen... Itt áll a háta mögött.

t®§
 18.

Johanna Eckener valóban ott állt az árnyékba húzódva, és derűs

arccal bámulta Hugót.
— Sajnálom - mondta. — Bocsásson meg, kisasszony, de na-
gyon sürgős üzenetet kell átadnom a férjemnek.
Eckener bénultan ült.
— Szervusz, Hugo.
A férfi egy hangot sem bírt kinyögni.
— Mondd csak, ő volna az egyetemi társad, Moritz, akit szem
elől vesztettél, aki pszichológus lett... és megkopaszodott?
Ethel szeme elkerekedett.
Hugo Eckener annyira nem volt hozzászokva az efféle bohó-
zatba illő jelenetekhez, hogy kis híján megerősítette mindezt:
igen, Moritz csakugyan nagyon megváltozott, az igazság az, hogy
elsőre meg sem ismerte stb. De elöntötte a józanság hulláma, és
inkább magyarázkodni kezdett:
— Johanna...
Az asszony szándékosan hallgatott, hagyta, férje hadd gaba-
lyodjon bele a mondanivalójába.
-Johanna, nem is tudom, hogy miért...
Valójában nagyon is jól tudta, hogy miért füllentett neki.
Azért, mert jó hét-nyolc éve nem vacsorázott kettesben vele
étteremben, azért, mert tudta, hogy az asszonynak ez minden vá-
gya, azért, mert a léghajója és a legénysége között tölti az egész
életét, és azért, mert nem akarta elárulni, hogy egy fiatal lánnyá!
fog vacsorázni, akinek mindössze három sort kellett küldenie ne-
ki, és ő máris sietősen lefoglalta a legszebb gyertyafénnyel megvi-
lágított asztalt a legjobb étteremben.
— Esküszöm, hogy...
 A három fürdőző

Johanna szája szomorú mosolyra görbült. Tudta, hogy mi-

,en betegesen hűséges a férje, és nem hitte, hogy más bűn is
Hornná a lelkiismeretét ezen a vacsorán kívül. De ez a vacsora is
pp elég nagy bűn volt.
Ő, aki azt hitte, némi érettségre tett szert az idők során, kény-
ben volt bevallani magának, hogy féltékeny. Nem Ethelre, ha-
íríi ezekre a pillanatokra, a csillagokra, a kettejük között illatozó
jzsarózsákra, az olvadt viaszra az abroszon.
Sok mindent megadott volna azért, hogy Hugó kettesben
jltsön vele egy estét, csak egyetlenegyet, a tóparton, végre itt áll—
in a földön, és egymás szemébe nézzenek.
- Bocsásson meg, kisasszony, tudom, hogy ön semmiről sem
:ehet - mondta Ethelnek enyhén reszkető hangon. - Ezt a fér-
őmmel kell majd megbeszélnünk. Kérem, bocsásson meg, amiért
,;n is a tanúja lett mindennek.
- Nem, én vagyok a hibás — mondta Ethel, és közben felállt. —
Nem gondoltam bele, hogy...
- Üljön csak vissza, nagyon kérem. Csak egy perc az egész. -
Eckener felé fordult, és félhangosan így szólt: - Hugó, csak azt
•kartam mondani neked, hogy járt valaki nálunk. Sürgősen, bi-
ilmasan beszélnie kell veled.
- Ki az?
- Nem tudom.
Johanna habozott, vetett egy pillantást Ethelre.
- Előtte beszélhetsz.
- A Violette nevet említette...
A szó áramütésként érte Eckenert.
- Hol van?
- Azt mondtam neki, hogy a szigettel szemben, a fürdőkabin
•'lőtt várjon rád a parton.
- És ezekkel mit tegyek itt?
Arra a három-négy árnyalakra mutatott, akik egy padon vára-
ttak, készen arra, hogy nyomon kövessék őket, amint meg-
mozdulnak. Csak annyira voltak feltűnőek, mint a kacsák egy
•aszalonban.
~ Velük majd én foglalkozom - mondta Ethel.

(87
 - És én is - mondta Johanna.
Eckener kétkedő arcot vágott.
- Menj a kocsiddal - rendelkezett Johanna. — Kisasszony, ha
zavisz engem?
- Szíves örömest.
Azzal Johanna a fiatal lányba karolt.
Eckener azon tűnődött, miféle merényletre készülhetnek elle-
ne. De ismerte a két nő jellemét. Arra jutott, hogy inkább meg-
bízik bennük.
Úgy tettek, mintha mindhárman egyszerre távoznának az ét-
teremből, mindannyian elköszöntek a főpincértől. Eckener meg-
kérte az egyik pincért, hogy másnap küldjék majd el neki a szám-
lát.
Pár autó állt még az udvaron. Eckener beült a sajátjába, a fe-
lesége pedig becsusszant Ethel mellé a falnál leparkírozott kicsi
Railtonba. Váltottak egymással néhány szót. Már berregett két
másik kocsi motorja is, a követésükre készen.
- Menjen maga előre - ordította Ethel Eckenernek, amikor
hangos robajjal elindultak.
A parancsnok kiintett négyajtós fekete autójából.
Az udvarról két hatalmas, virágzó rododendron között, egy
szűk úton lehetett kijutni, ahol egyszerre csak egy autó fért el.
Elsőként tehát Eckener hajtott el. Őt követte Ethel és frau
Eckener.
- Várjon...
A keskeny kis út közepén Johanna Eckener megállíttatta
Ethellel a kocsit.
- O! Ezt nézze...
Kiszállt, és letépte az egyik nagy, húsvörös virágot a sövény-
ről. Ethel leállította a motort, majd csatlakozott hozzá. Kertész-
kedésről, tápsókról és dugványokról kezdtek beszélgetni. Mögöt-
tük hangosan bőgött a megállásra kényszerült kocsik motorja.
Tülkölés és kiáltozás hallatszott.
- Milyen szép - mondta Ethel önfeledten simogatva a virág-
szirmokat, mintha életében nem látott volna még hozzájuk fos-
hatókat.
 Doktor Eckener kocsijának lámpái már a távolban fénylettek.
A két nő mögött dühödten csapódtak az ajtók.
__ Tudja, a rododendron bujtással is kiválóan szaporítható -
árulta el Johanna Ethelnek.
_ Ne mondja!
Ethel olyan hüledező arcot vágott, mint aki most értesült ró-
la, hogy a nap egyszer és mindenkorra eltűnt az égboltról.
- De bizony!
Egy férfi termett ott közöttük.
- Na és a hibiszkusz? - kérdezte hamarjában Ethel
- Ó, a hibiszkusz! Ne is említse! Idén tavasszal az enyémek
nem valami szépek...
- Elállnának innen a kocsijukkal? - parancsolt rájuk a férfi
tajtékozva.
- Igen, igen - mondta Johanna —, a hibiszkusz folyton csak
gondot okoz nekem.
- Álljanak félre az útból!
- Pedig trágyázgatom is őket, hogy erőre kapjanak...
Még mindig a virágjairól beszélt, a jóember azonban a lábát
nézte.
-Engedjenek kihajtani bennünket - üvöltötte egy másik,
idarohanó alak.
- Parancsol?
A két nő olyan arcot vágott, mintha csak most vennék észre a
vét férfit.
- Talán sietnek? - kérdezte negédesen Ethel.
Töprengő arckifejezést öltött magára, és mutatóujjával a fér-
fira bökött.
- Pedig mintha magát láttam volna a tóparton, ahogy egész
íte úgy bandukolgatott, mint egy sóvárgó szerelmes.
Németül beszélt, dallamos akcentussal.
-Álljanak félre a kocsijukkal - mondta a férfi -, különben
-resztülhajtok rajta.
- Olyan megindító volt, ahogy romantikusan sétálgatott a
holdfényben a kis barátaival. Kedvem lett volna rózsaszirmokat
rárni maguk elé.
 — Jöjjön, kisasszony - húzta magával a karjánál fogva Johartn,
Eckener. - Az úrnak igaza van. Útban van a kocsink.
Ethel hagyta, hogy magával vonja.
Teljesítették a küldetést.
A kellemes pillanatokat nem szabad túlzásba vinni.

Hugó Eckener leparkolt a kocsijával az út szélén, a tó mellett

Szinte minden sötétségbe borult. A part néptelen volt. Egy lelket
sem talált a fürdőkabin előtt. Az Atlanti-óceán menti plázsok
divatját követő fehér kis kunyhó volt alacsony cölöpökkel mee
egy kicsi lépcsővel. Eckener percekig várt a lépcsőn. Szivarra
gyújtott. Könnyű szél támadt.
A parancsnok végül közelebb ment pár lépéssel a tóhoz,
ahonnan loccsanások hallatszottak. Megállt.
Valamin megakadt a szeme.
Levette a nadrágját, a zakóját és az összes többi ruhadarabját.
Csak egy hosszú, fehér pamut alsónadrágot hagyott magán. Be-
felé lépkedett a tóban.
Nyakig vízbe merülve egy férfi várta.
— Egyedül vagy? - kérdezte Eckener. — Szájában még mindig
ott volt a szivar.
— Nem - felelte amaz -, velem van a láthatatlan ember is.
Eckener felismerte benne Esquirolt, a neves párizsi orvost.
A parancsnok egy negyed évszázaddal idősebb volt nála, de
ugyanolyan kölcsönös ragaszkodást éreztek egymás iránt, mint a
kollégiumi barátok vagy a katonatársak. Sajnálták, hogy csak
nagy ritkán és mindig olyankor látják egymást, amikor valami sú-
lyos dologról van szó.
Eckener egyszerre azt érezte, hogy kezéből kirántják a szivart.
— Mi az ördög?!
A vöröslő szivar átrepült a fejük felett, majd négy-öt méterrei
távolabb elaludt a vízben.
— Ki van itt?
A meglepetéstől Eckener kis híján megtántorodott. Esquiro
mindeközben meg sem moccant.
 - Mondtam, hogy velem van a láthatatlan ember is - emlé-
keztetett rá az orvos.
Valóban, halk kuncogás hallatszott a félhomályból, és Hugó
-ckener érezte, hogy egy kéz fogja meg a vállát.
- Üdv, doktor Eckener!
Joseph Jacques Puppet volt az, egy alacsony kis férfi, akit kép-
-elenség volt észrevenni az éjszakában. Fekete bőrével megegyező
íínű, egyrészes kötött fürdőruhát viselt, ez volt a legújabb
rionte-carlói tengerparti férfidivat.
Grand-Bassamban, Nyugat-Afrikában született, a háború
Jatt csaknem otthagyta a fogát Verdunnél, majd a Vélodrome
vagy a Holborn stadion bokszringjeiben, amelyekbe nehézsúlyú
jldözőként, J. J. Puppet néven lépett. A csúcson hagyta abba a
zokszót, és most ő volt Joseph, a monacói fodrász, akihez az egész
\zúr-partról jártak vendégek.
Eckener, bár boldog volt, hogy újra látja barátait, sejtette,
hogy aggasztó ügyben keresték fel. Eljöttek egy veszélyes ország-
ba a parancs ellenére, amely megtiltotta, hogy találkozzanak egy-
mással.
Vagy hármasban csak a lehető legritkábban, és ügyelve arra,
aogy még véletlenül se legyenek tanúk.
Nyilván komoly az ügy.
A nyílt víz felé úsztak.
- Hallgatlak benneteket — szólalt meg Eckener.
- Szükségünk van Zefiróra — felelte Esquirol elővigyázatosan
:ekingetve körbe.
- Miért?
- Viktor miatt.
- Viktor miatt?
- A párizsi rendőrség úgy hiszi, hogy megtalálta Viktor Vol-
int. Azt akarják, hogy Zefiro azonosítsa.
Eckener a hátára feküdt a vízben.
Megkönnyebbült. Egy pillanatig azt hitte, hogy megint Van-
$ról lesz szó. Némi hallgatás után megkérdezte:
- Hogy találták meg Viktort?
- Véletlenül, amikor ellenőrizték az iratait a spanyol határon.
 - Lehetetlen - mondta Eckener.
Hogy lehetne elhinni, hogy Európa egyik legveszedelmesebb
és legnehezebben elkapható bűnözője csak úgy véletlenül horogé
akad?
- Szinte biztosra veszik, hogy ő az. De ha valaki nem azono-
sítja teljes biztonsággal, akkor elengedik. Nyomás nehezedik rá-
juk felülről.
- És ti hajlandóak lennétek Zefiro életét kockáztatni egy ilyen
csip-csup ügy miatt?
- Igen.
- Éppen elégszer kockáztatta már ő maga is. Hagyjátok őt
békén!
- Még egyszer, utoljára szükségünk van rá. Aztán befejeztük,
de egyedül ő képes azonosítani Viktort. Rá kell beszélni. Árulja
el nekünk, hogy hol van.
Mindhárman háton fekve, mozdulatlanul, némán lebegtek.
Joseph Puppet, aki eddig ki se nagyon nyitotta a száját, Hugo
Eckener felé fordult.
- 1935-öt írunk, a háború alig tizenhét éve fejeződött be, és
bármelyik nap újra kitörhet. Maga is tudja, hogy merrefelé tart a
világ, doktor Eckener. Ha valakinek, magának aztán tudnia kell.
- Nem fogom elárulni nektek, hogy merre van Zefiro monos-
tora.
Elhallgattak. Az úton egy autó haladt el. Megvárták, amíg a
motor zaja elhalkul, majd Eckener megismételte:
- Semmit sem mondok nektek.
- Szokás szerint, ugye, Eckener? - dünnyögte Esquirol.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Elég legyen, Esquirol! — szólt közbe Joseph.
- Csak annyit - folytatta Esquirol hogy maga a kisujját
sem mozdította, hogy a dolgok megváltozzanak.
- Nem tudom, miről beszélsz - mondta Eckener remegő
hangon.
Mind a hárman pontosan tudták, hogy Esquirol miről beszél
Hitler hatalomra kerülése előtt a baloldali és centrista néme;
politikusok közül sokan hangot adtak a kérésüknek, hogy Hugo
 A hár@m tfürdfe®

Eckener induljon el a választásokon. Ő elállt ettől, nehogy meg-

sértődjön az öreg Hindenburg tábornok, aki szintén jelöltette
magát.
A tábornokot választották meg. O pedig nem tudta meggá-
tolni a nácik térnyerését.
Hindenburg előző év augusztusában halt meg, és Hitler gyor-
san a székébe fészkelte magát.
Hugó Eckener talán e miatt az epizód miatt érezte a legkín-
zóbb lelkifurdalást.
A sötétből a barátja, Esquirol hangját hallotta:
— Most már jobban megértem, miért viselik a maga zeppelin-
jei a náci színeket...
Eckener a vizet hasítva az orvosra akarta vetni magát, de
Joseph közéjük ugrott. Kis termete ellenére senkinek sem volt
kedve ujjat húzni a monacói bokszoló-fodrásszal.
— Elég legyen!
Mind a hárman egymásra meredtek.

Virradatkor, amikor Hugó Eckener csuromvizesen hazaért, még

ébren találta a feleségét.
— Fürödtél egyet, Hugó? - kérdezte az asszony törülközőért
nyúlva, hogy szárazra törölgesse a férfit.
A férje egy ideje úgy viselkedett, mint aki újra kamaszkorát
éli...
— Hol van Ethel? - kérdezte ellilult szájjal a parancsnok.
— Felajánlottam neki egy szobát, de inkább folytatta az útját.
Nagyon tetszik nekem az a lányka.
— Igen - mondta Eckener nekem is.
Pizsamát húzott, és befeküdt az ágyba.
Becsukta a szemét, de egy szemernyit sem aludt.
Eckener már bánni kezdte, amit tett. Reggelig egyre csak Ze-
firo és Vango járt a fejében. Milyen különös játéka a sorsnak,
hogy ugyanarra a szigetre sodorta ezt a két üldözött életet.
Eckener elárulta a barátainak, hogy hol található pontosan az
Arkudah-sziget.
 19.

Arkudah, két héttel később, 1935júniusa

Az arcát nedves kis felhők simogatták.

Vango egy hatalmas gyapothálóban lógott a sziget csúcsán. Reg-
gelente szokott ide felmászni, mielőtt feloszlott a köd, és Made-
moiselle házát bámulta a távolban, az apró fehér pontot néhány
másik között Salina szigetén.
Tudta, hogy a dajkája látszólag szinte normális életet él újra
azután, hogy egy évvel ezelőtt két fegyveres férfi hatolt be a házá-
ba. A jó Basilio doktor helyrepofozta a kék csempés falakat, pár
szökkenésnyire pedig ott őrködött Mazzetta a szamarával.
Mióta ismét a monostor életét élte, Vango minden hónap
első napján előzetes bejelentés nélkül kölcsönvett egy bárkát, ki-
kötötte a pollarai szirtek lábánál, és kóborlásra indult Made-
moiselle házának környékén. A továbbra is lesben álló Mazzetta
ilyenkor ott termett, és kis híján agyonütötte.
- Én vagyok az! - suttogta Vango.
Mazzetta morgott egy sort, majd leengedte a karját.
-Te?
Amikor végre felismerte Vangót, Mazzetta magával vitte az
odújába, nesztelenül, nehogy Mademoiselle felfigyeljen rájuk.
A dajka csak hosszú idő után kapott újra erőre azután, hogy
felforgatták a házát. Biztos volt benne, hogy a támadói Vangót
üldözik. De a doktornak inkább azt mondta, hogy bizonyára a
megtakarított pénzét akarták ellopni, abban a hiszemben, hogy
az idegenből jött, egyedülálló asszony egy halom aranyat rejteget-
het a fehérneműje között.
A látogatók pár napig még a környéken kószáltak, majd
 Áruló a kaptáraik között

odébbálltak. Mazzetta lopva a lipari kikötőig kísérte őket, hogy

meggyőződjön róla, valóban elhagyják a Lipari-szigeteket.
— Hadd beszéljek Mademoiselle-lel most, hogy nincsenek
már itt — kérlelte Vango Mazzettát.
A férfinak azonban mindig sikerült eltántorítania.
Hallgatni, rejtőzködni, kerülni a találkozást. Csak így védhe-
tik meg. Ha a két férfi visszajönne, nem válogatnának az esz-
közökben, hogy szóra bírják. Jobb, ha Mademoiselle nem tud
semmit. így aztán Vango ellenállt a kísértésnek, hogy a fehér
házba rohanjon, és dajkája ölelő karjába vesse magát.

Minden reggel megindultan bámulta Salina szigetét fentről, a

hálójából, a ködfelhőkbe vesző fejjel. Aztán lábát a háló szemeibe
akasztva a talaj szintjéig ereszkedett, hogy elvégezze a feladatát.
Vango nekilátott kibogozni az árbockötelek csomóit. Öt óri-
ási hálóját minden éjjelre felhúzta a monostor szigetének csúcsá-
ra. Zefiro találmánya volt ez. Varázslatos kertjeinek titka.
Egy nap, amikor Vango még csak ismerkedett a szigettel, a
dús levelű citromfákat nézegetve megkérdezte tőle:
- Hol a forrás, ami mindezt táplálja, padre?
Zefiro ujjával az égre mutatott, és Vango először azt hitte, ez
csak afféle homályos metafizikus magyarázat akar lenni. De aztán
hamar rájött, hogy Zefiro egész egyszerűen a felhőkre mutat.
A szigeten nem volt forrás.
A csúcson fennakadt felhők vize éjjelente lassan beleivódott a
hálók pamutjába, és a föld alatti ciszternákat tápláló csővezeté-
kekbe csurgott.
Hálónként napi kétezer liter. A hatalmas mennyiségű tisz-
tavíz-készletet még a féltő gonddal felfogott téli és tavaszi esők is
kiegészítették.
Egy száz tehénből álló csorda sem halt volna szomjan ebben a
pusztaságban.
Reggelente, amikor kijött a kápolnából, Vangónak az volt te-
hát az első dolga, hogy leengedje a hálókat a sziget csúcsáról,
mintha egy hajó vitorláit vonná be.
 Vangónak elég volt tizenkét hónap, hogy egy láthatatlan szer-
zetes bőrébe bújjon. Mindannyian ámuldoztak ezen a gyors al-
kalmazkodáson.
Úgy szemlélődött és imádkozott, mint ők. Alkalmazkodott
ennek az életnek a rendjéhez, minden napszakban az ő fogla-
latosságukat követte.
A kápolnában hangja a többiekébe vegyült, amikor magasz-
taló és dicsőítő énekeket zengtek.
Ha munkáról volt szó, nem kímélte magát.
„Mert akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából él-
nek" — idézgette Marco testvér a regulát.
Vango mindent elkövetett annak érdekében, hogy felvegye
ezt a ritmust.
A kora középkor óta eltelt évszázadok munkája olyan finom
egyensúlyt teremtett a monostorok életében, hogy az ember úgy
érezte, egy szépségesen sima és gömbölyű kavicsot bámul, ame-
lyet ezer évig mostak a hullámok.
Vango hőn áhítozott a békesség után, és mások úgy hitték,
meg is lelte.
De tudta, hogy az élete illúzió. Minden erőlködése ellenére
Vango forgószélben élt. Múltja rejtélyei reggeltől estig, estétől
reggelig nem hagyták nyugodni. Honnan származik? Kik a ro-
konai?
Nem aludt, éjszaka is a szobája kövén térdepelt. Próbálta
megérteni a dolgokat. Imája néma kiáltás volt.
Pedig tíz éven át álmodozott erről az életről. A papneveldé-
ben, Párizsban, bár falak vették körül, nap mint nap bizonyságot
nyert róla, hogy választása nem csupán gyermekkori álom volt.
Zefiro fenntartásai ellenére is tudta, hogy ez az ő útja.
Határok nélküli életet akart élni. Számára pedig az itt volt.
A döntés szinte magától született meg benne tizenkét éves
korában, egy esős napon. Olyan volt az egész, mintha rábíztak
volna valamit, mintha azt mondták volna neki: „Vigyázz rá, majd
visszajövök érte."
De most ott állt egyes-egyedül, kezében ezzel a valamivel, a
körülötte zajló élettel, a rejtéllyel és a szorongással. Még csak meg
 Áruló a kaptáraik között

sem válhatott attól a valamitől, el sem temethette, nem mehetett

el, át sem adhatta az első útjába akadó embernek. Mert igazán
hitt benne.
Azonkívül ott volt Ethel is, egy múlhatatlan másik égbolt.
Bizonyos estéken, amikor e vágyak és félelmek között hányó-
dott, fejest ugrott a monostor mögötti szirtek tetejéről. Vango
immár nem félt a tengertől. Úgy vetette magát a mélybe, mint
egy madár. Aztán kijött a vízből, s bőre felszínét fehérre festette
a hold.

Vango elindult lefelé, vissza a monostorhoz. A kertekhez köze-

ledve a levegőben valódi frissesség lebegett. Pedig az év legfor-
róbb hónapjaiba léptek. Vango a veteményeskertbe lépett, amely
dél felől nyúlt a kerengő fölé. A víz itt a méternyi magas falnak
támaszkodó égetettagyag vízelvezetőkben keringett. Erezni lehe-
tett a földön sorakozó, napon felrepedő sárgadinnyék illatát.
Sövényszulákok csavarodtak az alacsony gesztenyefa kerítésre. Az
ember várta, hogy mikor tűnik fel Ádám és Éva ebben az éden-
kertben, de ezen a reggelen az első ember egy jó szorosan magára
kötött fekete kötényt viselő férfi volt, aki éppen salátákat váloga-
tott.
Pippo Troisi volt az.
- Eh, Vango, ez kész háború! Vidd ezt be nekem a konyhába.
A padre nyulai éjszaka támadást intéztek a saláták ellen. Kész
háború ez, Vango. Alagutakat ásnak! Az én tyúkjaim biztosan
nem tennének ilyet. Zefiro igazán a tengerbe hajíthatná már a
nyulait...
Amint az hallható volt, Pippo Troisi nem tett némasági fo-
gadalmat. Minél több szerzetes hallgatott körülötte, ő annál töb-
bet jártatta a száját, és mindenfélét összehordott. Monológjai
mulattatták a közösséget. így aztán, ha a szegény nyulakat nem
számítjuk, negyven pár fül kizárólag az ő hallgatóságát jelentette,
s ezt látva bármely nagy fecsegő sárga lett volna az irigységtől.
Vango észrevette a vadászpuskát Pippo mellett.
— Különben sem szokás nyulakat telepíteni egy szigetre. Ez
 VANG®

elvi kérdés. Mikor érti már meg ezt Zefiro? Meglátod, ha még
egyszer a salátáim közelébe merészkednek, akkor gondoskodom
róla, hogy ólom kerüljön a nyúlpörköltjükbe. Mirniksz-dirniksz.
Vango lehajolt a salátával teli szállítórekeszért.
- Különben meg - folytatta Pippo - a padrénak nincs ki a
négy kereke... Látogatója érkezett ma reggel! Látogatója! Ha
mindenféle embert elkezdenek idehívogatni, akkor a monostor
nem lesz többé láthatatlan. Mondhatnak, amit akarnak, az elején
csak egy látogató jön, a végén meg már többhajónyi zarándok.
Mirniksz-dirniksz. Én mindig mondom, hogy úgy van ez, mint
a nyulaknál: nemhogy nem láthatatlanok, de a következmények
is beláthatatlanok!
Elhallgatott, hogy Vangónak legyen ideje ízlelgetni az afo-
rizmát.
Vango már továbbindult. Hallotta, hogy Pippo tovább válo-
gatja a salátáit.
- Láthatatlan, láthatatlan... Hát hogyne...
Az egészben az volt a legmulatságosabb, hogy a szigeten maga
Pippo Troisi volt az egyetlen igazi betolakodó.
Vangónak már csak a gyümölcsöskertbe kellett átmennie,
hogy pár gyümölcsöt is tegyen még a rekeszébe. Aztán az ebéd-
lőbe megy, hogy munkához lássanak Marco testvérrel, a szakács-
csal.
Vango hetente két napot töltött a konyhán, és az összes szer-
zetes úgy várta ezeket a napokat, mint a húsvéti ünnepeket. Van-
go tehetsége és tudása, amire Mademoiselle mellett tett szert,
tovább finomodott, mialatt a zeppelinen szakácskodott egy évig,
majd mialatt a papneveldében élt.
Párizsban egy ízben még húshagyókeddi vacsorát is főzött há-
rom püspöknek. Igazi mesterszakáccsá nőtte ki magát.
Azokon a napokon, amikor Vango szakácskodott, a szerzete-
sek reggelente furcsa módon a konyha környékén tévelyegve me-
rültek vallási tárgyú olvasmányaikba, és teli tüdőből lélegeztek.
A nap derekán sorra kerülő ájtatosság alatt látni lehetett, hogy
orrcimpáik újra és újra megremegnek, mint a lepkeszárnyak. És
negyed egykor Zefiro gyorsabban hadarta el az asztali áldást,
 Áruló a kaptáraik között

mint bármikor, majd leültek, teljes létszámban, asztalkendőjüket

a nyakukba gyűrték, orcájuk már pirulni kezdett, és áhítattal ha-
raptak az évszaknak megfelelően a kucsmagombával megbolon-
dított gyümölcstortába vagy a szalonnával spékelt almába.
Mosogatáskor nem volt hiány segítő kezekben, ha az odakoz-
mált ételdarabokat kellett lekapargatni a lábasok aljáról.
Nagyböjt idején, a böjt és önmegtartóztatás időszakában
Vango nem tette be a lábát a konyhába.
Marco testvértől távol állt a féltékenység. Kedvére volt a cso-
dálat öröme. Csak ült egy karosszékben, Vangótól nem messze,
és egyszerűen figyelt, mint két évszázaddal korábban a nagy bécsi
muzsikusok, amikor a kis Mozart mögé telepedtek, hogy a kezét
figyeljék a zongora billentyűin.
Vango belépett a gyümölcsöskertbe. A fák fiatalok voltak, de
roskadásig tele gyümölccsel. A szerzetesek nem győzték feldol-
gozni. Hiába minden gyümölcsmártás, kompót, gyümölcssajt,
gyümölcsíz, torta, selyemcukor, lekvár és mandulás-kandírozott
gyümölcsös csemege, hiába minden befőtt, cukorka vagy likőr,
annyi gyümölcs termett, hogy nem tudták mindet felhasználni.
Vango titokban két ízben is teli kosarat hagyott Mademoiselle
házának küszöbén. Másnap a keskeny tengersávon át, amely elvá-
lasztotta Mademoiselle-től, megpróbálta kiszimatolni a szörpök
illatát, amelyeket az asszony már hosszú ideje kakukkfűvel íze-
sített.
Vango nekilátott a cseresznyeszedésnek. A szemek kifértek a
szállítórekesz résein, ezért széles leveleket keresett, hogy az aljára
terítse őket. Mikor a fügefacsoporthoz közeledett, hangok ütöt-
ték meg a fülét.
Zefiro a kaptárjainál volt, a fa mögött. Vango meglátta az
ágak között. Beszélt. Hangját eltompította az arcán viselt mé-
hészsisak. A rostéllyal ellátott sisak a méhektől védte. Egy hason-
lóképpen felszerelkezett férfi volt vele, ám alacsony termete
folytán a rostély alja a mellét verdeste.
- A z igazságszolgáltatásnak még egyszer, utoljára szüksége
van magára. Ha az illető lakat alá került, ígérjük, nem háborgat-
juk többé.
 ÜZ^DÜS®

Vango lehasalt a fűbe. Felismerte ezt a franciául beszélő han-

got. Képtelenségnek tűnt az egész.
— Gondolkodjon ésszerűen - tette még hozzá tanácsképpen a
kis ember.
— Tudod jól, hogy nincs más választásom, mint engedelmes-
kedni - mondta Zefiro. — Hatalmadban tartasz a vadembermód-
szereiddel...
— Ne idegeskedjen, atyám - felelte amaz higgadtan.
— Utoljára, Párizsban még elkapni sem voltál képes.
Boulard felügyelő nem felelt. Izzadt a védőmaszkjában. Uta-
zóöltözéke túl vastag volt az itteni klímához.
— Kérjetek meg rá valaki mást — mondta Zefiro.
— Senki sem ismeri úgy, mint maga. Szavamat adom, hogy az
élete nem forog majd veszélyben.
Zefiro ideges volt.
— Jóval többet kockáztatok az életemnél — kiáltotta. - Az éle-
temre fütyülök.
Boulard tudta, hogy nem hazudik.
— Nos? - kérdezte. — Megteszi nekem?
Zefiro levette a sisakját, és a méhek táncba fogtak gazdájuk
arca körül. Boulard hátrább lépett.
— Faragatlan egy alak vagy te, felügyelő — mondta Zefiro.
— A válasza igen?
És Vango ezúttal tisztán és határozottan hallotta a választ.
— Igen.
— Akkor minden szükségeset tud — mondta Boulard távolo-
dóban. - Most elmegyek. Ott találkozunk. Ne feledje: a hónap
vége előtt. Sok szerencsét, atyám!
Zefiro egyedül maradt.
Kaptárjai mellé kuporodott, figyelte a kiröppenő dolgozó méhe-
ket, amelyek a levegőt szaglászták a kijáratuknál, mielőtt munkába
indultak volna, mindegyik a maga irányába. Mások éppen most
tértek vissza, kissé mámoros állapotban, mint azok a munkások,
akik hajnalban fejezik be a napot, akkor, amikor mások elkezdik.
Zefiro órákig el tudott volna itt elmélkedni, de amikor fel-
nézett, egy rászegeződő puskacsövet pillantott meg.

2®@
 Áruló a kaptáraik között

- Mit csinálsz, Vango?

- Ne moccanjon! Nem leszek irgalmas magához.
- Tedd le azt a fegyvert!
- Mit tud rólam? Mondjon el mindent, amit tud!
- Miről beszélsz?

Zefiro „igen"-jét hallva Vango visszaszaladt a veteményeskerthez.

Pippo Troisi háttal állt neki. Előregörnyedt, orrát szinte a földbe
nyomta. Gazokat húzkodott ki az articsókák körül, és tovább
mormogott maga elé:
- Láthatatlan, láthatatlan... Az ülepem talán láthatatlan?
Igazából csak őt lehetett látni a saláták és káposzták között.
Vango elvette a puskát anélkül, hogy Pippo észrevette volna,
majd visszaindult a gyümölcsöskerthez.
Mielőtt Zefiróra szegezte volna a fegyvert, ellenőrizte, hogy
töltve van-e.
- Mondja el, amit tud, aztán már itt sem vagyok.
- Semmit sem tudok rólad - felelte ismét a padre. - Szívesen
segítenék neked, de nem tudok semmit. Soha semmit nem
mondtál magadról.
- Hazudik. A felügyelő azt mondta, hogy mindent tud az
életemről.
Zefiro felegyenesedett. Vango kibiztosította a puskát.
- Ne moccanjon! — mondta.
- Itt voltál, amikor a felügyelővel beszéltem? - Zefiro Vango
felé indult, de az nem hátrált. - Tévedésben vagy, Vango, félre-
értetted a dolgot.
- Figyelmeztetem, hogy meg fogom húzni a ravaszt.
- Ha kihallgattad a beszélgetésünket, akkor most már tudod,
hogy fütyülök az életemre.
- Azt mondtam, ne moccanjon! - parancsolt rá ismét Vango.
- A tiédre viszont nem fütyülök, Vango. Úgyhogy tedd le azt
a fegyvert, nem tudod, hová fajul az ember élete, ha kiolt egy má-
sik életet.
- De igen. Tudom.

2@1
 w^ne®

Merően bámultak egymásra.

- Tedd le azt a fegyvert!
- Az életemet védem - mondta Vango, és a vadászpuska má-
sik kakasát is felhúzta.
Hallani lehetett a méhek nyugtalan döngicsélését.
- Ne jöjjön közelebb! - mondta újra Vango.
Ujja remegett a ravaszon.
Egy pillanat sem kellett, hogy a fegyver egyik kézből a másik-
ba kerüljön.
Zefiro karja a puska csövére fonódott, hirtelen mozdulattal
kirántotta Vango kezéből a fegyvert, és megfordította. Ugyan-
abban a pillanatban széles mozdulattal elgáncsolta a fiút, aki elte-
rült a porban.
 20.

Zefiro kiszedte a puskából a golyókat, barna csuhája zsebébe

csúsztatta, majd a fűbe dobta a fegyvert.
Vango még mindig a földön hevert előtte. Felkönyökölt, és
próbálta megemelni a fejét. A nap merőlegesen tűzött rá, parányi
árnyék sem volt.
A szerzetes rá se nézett. Leszedett egy fügét maga mögül, majd
a fa tövébe telepedett, és két hüvelykujját a gyümölcs piros húsá-
ba nyomva beszélni kezdett.

- Hallgass meg, Vango! Elmesélek neked egy történetet.

Mindent megértesz, ha végighallgatod.
Harmincéves koromban beálltam tábori lelkésznek a francia had-
seregbe.
Kissé véletlenszerűen történt.
Már szerzetes voltam Nyugat-Franciaországban, 1914-ben,
amikor kitört a háború, és két éve gondoztam egy apátság kertjét
egy sziget csücskében, a tenger közepén. Kiebrudalt két olasz mo-
nostor, és a végén ott kötöttem ki. Külön helyet biztosítottak szá-
momra abban az ötven apácából álló közösségben. Az egyedüli
férfinak a kedvesnővérek között. Boldognak éreztem magam a
kertemben.
Zabolátlan szerzetes voltam, de mégiscsak szerzetes, és nem
vágytam más életre. Sokat dolgoztam együtt a lápvidéki parasz-
tokkal. A molnárokat, a sóbányászokat, a kikötőbeli összes tenge-
részt a barátomnak tudhattam. Enyém volt a legszebb kert az At-
lanti-óceánon.
1914 szeptemberének elején az összes fiatal elhagyta a szige-

2@3
 v a n 6®

tet, hogy a frontra induljon. Németország megszállta Belgiumot.

Franciaország hadba lépett.
Egykorú voltam velük, követni akartam őket.
A zárdafőnöknőt Elisabeth anyának hívták. Beleegyezését ad-
ta. Úgy hitte, ettől majd megjön az eszem.
Challans-ban vonatra szálltam. Párizsban felkerestem a püs-
pököt. Figyelmeztettem, hogy olasz vagyok. Azt felelte, hogy ez
nem bűn.
Emberekre volt szüksége, ezért aztán felfogadott.
Gyors háborúra számítottunk, és úgy gondoltam, a következő
nyáron már Rómában leszek, hogy pihenjek pár napot, felkapasz-
kodjak a dombokra, a Villa Bonaparte narancsfái között sétálgas-
sak, ahol barátaim voltak. Reméltem, hogy utána pedig vissza-
térhetek a Blanche-ba, az óceánra néző monostoromba, a zöldel-
lő tölgyek közé, az imádsághoz, a krumpliföldekhez.
De két évvel később állóháború alakult ki a Verdun térségé-
ben lévő lövészárkokban. Es több holttestet áldottam meg, mint
harcost. A föld alatt éltünk, a sárba záporozó lövedékek, a gyor-
san terjedő járványok közepette, szakállas, száz évet öregedett
férfiakkal, akik úgy sírtak, mint a gyerekek.
A patkányok tábori lelkésze voltam.
Ha misét mondtam a lövészárkunkban, nem tudtam, nem
tépi-e le egy gránát valamelyik hívem karját még az utolsó ke-
resztvetés előtt.
A háború már csak ilyen, Vango.
Augusztus 15-én a mi lövészárkunkat betemették a lövedé-
kek. Betemették, érted, Vango? A zászlóaljam eltűnt. Nekem
megkegyelmezett a halál. Útnak indultam egy fiatal orvossal, akit
nagyon kedveltem. Esquirolnak hívták. Egy sötét bőrű katonát
cipelt a vállán, Josephet, egy lövészt, akinek a gyomrát feltépte
egy repesz. A háború már csak ilyen, Vango.
A Falbas nevű falu mellett van egy kis erdő. A közepén tisztás-
sal, egy magas, ötszáz éves tölgyfával.
Mind a hárman megálltunk.
A tölgy ágain fennakadt egy repülőgép, mint valami játék re-
pülő. Egy német gép. Még a vászon sem szakadt szét a szárnya-
 Paradis utca

kon. Felmásztam a fára, hogy megnézzem, életben van-e még a

pilóta. Nem volt ott, de a motor még meleg volt.
A doktor a fűbe fektette Josephet, a lövészt, akit a vállán ci-
pelt. Nagyon szép idő volt. A robbanások távolinak tűntek.
Esquirol előszedte a felszerelését, hogy összevarrja a katona sebét.
Egy félórával később Joseph eszméletét vesztve feküdt a lá-
bunknál. De megmenekült. Bevittük az árnyékba. Húszlépés-
nyire tőle leheveredtünk aludni.
Egy férfi ébresztett fel bennünket. Repülős egyenruhát viselő
német tiszt volt, a magas fán fennakadt gép pilótája. Ránk szegez-
te a pisztolyát. Josephet nem vette észre. A németet sebesülés ér-
te. A combja szétnyílt közvetlenül a térde fölött.
- Te orvos vagy - mondta Esquirolnak franciául. - Lásd el a
sebemet!
- Dobd el a fegyveredet!
- Nem.
Esquirol megtisztogatta az eszközeit. Megoperálta a német
lábát, közben a homlokán érezte a pisztoly csövét. Lám, ilyen a
háború, Vango.
De Esquirolnak köszönhetően a német nyomban talpra tu-
dott állni.
Este a hátulról érkező Joseph fegyverezte le a németet puszta
kézzel. Ennek a srácnak, Joseph Puppet-nek olyan kemény az
ökle, mint a gránát feje, a háború után használta is. A legna-
gyobbak ellen lépett szorítóba.
Hát így találtunk egymásra mi négyen, egy német, egy ele-
fántcsontparti afrikai, egy csatatéri reverendát viselő olasz meg
egy francia orvos, ostobán, kimerülten, félnyomorékan heverve
egy tölgyfa alatt, és nem tudtuk, hogy kerültünk oda és mihez
kezdjünk.
Amikor leszállt az éj, egyikünk vette magának a bátorságot, és
megtörte a csendet. A német tiszt volt az. Mann-nak hívták.
Werner Mann-nak. Folyékonyan beszélt franciául.
- Tudják, egy párizsi utca nevét próbálom kideríteni, ami a
Szent Dénes-kapu után van.
Egyikünk sem válaszolt.
 vango

- Egy olyan utcáét, amelyikben van egy Chez Jojo nevű kis
kávézó.
A kérdés mintha egy másik bolygóról pottyant volna oda. Egy
olyan bolygóról, ahol rézborítású pultok vannak, csillogóak,
amelyekből őrölt kávé illata árad, egy olyan bolygóról, ahol egy
bizonyos Jojo a kellemes időjárásról beszélgethet a vendégekkel,
miközben a csészéket törölgeti.
- Chez Jojo. Paradis utca - vetette oda Esquirol.
- Igen, ez az. Paradis utca.
Már nem hallottuk a harcok zaját. Mann és Esquirol hosszú
időre elhallgatott. Ám mivel négyünk közül senki sem aludt,
Werner Mann folytatta:
- Van abban az utcában egy virágárus lány. Amikor Párizsban
tanultam, a szomszédban, a Bleue utcában béreltem szobát, és
nagyon szerettem azt a lányt. Ismeri itt valaki őt?
Az emberek már csak ilyenek. Ha New Yorkban születtél, és
messzire utazol, azt kérdezik tőled, hogy ismersz-e egy bizonyos
Mike-ot, aki szőke, és szintén New Yorkban él. Es megkérdezik
tőled, hogy mi újság vele...
Esquirol arcán látszott, hogy ismét mondani akar valamit. Azt
hiszem, nem tudta eldönteni, megengedi-e a törvény, hogy egy
némettel beszélgessen egy lányról, aki virágokat árul Jojo kávé-
zójában.
Kevesebbért is agyonlőttek már embereket. Az ellenséggel va-
ló barátkozás - így hívták ezt. Bűnnek számított.
Megkísérelte hát befogni a száját, de egy félóra múltán
Esquirol nem tudta magában tartani és nem elsuttogni e sza-
vakat:
- Violette, így hívják a lányt.
Az egész ezeknek a szavaknak, Violette-nek köszönhetően
kezdődött. A háború abszurd volta egy pillanat alatt megmutat-
kozott mind a négyünk előtt. Ha néhány harcos egymásra talál-
hat egy csatamező szélén, amely úgy fel van túrva, mint egy te-
mető, és egy olyan bizonytalan, olyan mulandó közös emlékük
lehet, mint egy lány arca, akkor minden lehetséges.
Akkor a háború nem sorsszerű, nem elkerülhetetlen.
 Paradis utca

Átbeszélgettük az egész éjszakát.

És reggelre megszületett a Violette-terv.
Mind visszatértünk a saját vonalainkhoz. Mann a német ol-
dalra, mi a franciára. Katonaként fejeztük be a háborút anélkül,
hogy újra összeakadtunk volna egymással. És amikor - 1918.
november 11-én - aláírták a fegyverszüneti egyezményt, vissza-
mentem a Blanche-monostorba, a Noirmoutier-szigetre.
A fronton töltött évektől úgy legyengültem, Vango, olyan
sokkos állapotba kerültem tőlük, hogy éjjelente akkora rettegés-
sel töltött el az apátság mögött csapkodó hullámok hangja, mint
az ágyúdörrenések. Szép lassan jöttem csak helyre. A kis apácák
sós vajas diótortát sütögettek nekem.
1918 karácsonya előtt, kissé még ingatag állapotban három
nap eltávozást kértem, hogy Párizsba menjek. Elisabeth anya
elengedett.
így történt, hogy december 25-én este a Paradis utcában lép-
kedtem a hóban. Valamivel a megbeszélt időpont előtt érkeztem
Jojo kávézójába.
Két évvel korábban, a verduni tisztásunkon ide beszéltük meg
a találkozót. A háború után az első karácsonyon - az évet még
nem tudtuk -, a kávézóba, amelynek köszönhetően minden kez-
dődött.
A Chez Jojóba, a Paradis utcába.
Joseph Puppet már várt bennünket: úgy volt felöltözve, mint
egy herceg, a zakója alatt selyemmellénnyel.
Füttyentettem neki. Szemügyre vette a középkori öltözé-
kemet. Hangosan nevetett, és tudtomra adta, hogy ha esetleg le
akarom cserélni a ruhatáramat, akkor ő Michelnél készítteti a
ruháit, a Carreau du Temple vásárcsarnok mellett.
Hevesen megöleltük egymást.
Egy férfi újságot lobogtatott mellettünk.
- Ez maga?
Egy fotóra mutatott a címoldal alján.
Valóban ő volt az, J. J. Puppet, aki előző nap a hetedik me-
netben kiütötte és legyőzte Kid Jacksont, a liverpooli bajnokot.
Joseph nevetve dedikálta a fotót.

v a®zi
 Esquirol is befutott. Megölelt bennünket. Alig ismertem meg
feltűrt gallérú gyapjúkabátjában, szürke kalapjában.
És ki-ki elmondta, hogyan élte meg a háború utolsó hónap-
jait.
Esquirol sűrűn nézegette az óráját. Mann csak nem akart
megérkezni. Joseph viccelődni próbált:
- Biztosan a kis Violette karjaiban van, itt a szomszédos ut-
cában. Gondolta, benéz hozzá, de mindjárt itt lesz.
De mindannyian tudtuk, hogy mit jelent mindez.
Nem jött el.
Helyette egy férfi jelent meg. Negyvenöt éves lehetett. O volt
Mann kiképzőtisztje.
Mann gépe a háború utolsó napján kigyulladt. Másnap a tiszt
karjában halt meg, belehalt az égési sérüléseibe.
A hírtől összeomlottunk. A barátunk halott volt.
A háború alatt a Violette-terv tartotta bennem a lelket. Az
egész értelmét vesztette, ha nincs a csapatban egy német is.
- Werner megkért, hogy lépjek a helyébe — mondta a férfi. -
Ha gondolják, én szívesen betársulok maguk közé. Hugo Ecke-
nernek hívnak.
Némi gyanakvás lengte körül az asztalt.
Eckenerre néztem, aki nem vette le hóval pettyezett sapkáját.
Elsőként Esquirol szorított vele kezet.
- Wilkommen... - mondta. - Isten hozta a körünkben!
Estig Jojónál ültünk.
Távozás után, ahogy egymagam lépkedtem az utcán, Mann járt
a fejemben. Be akartam nézni Violette boltjába. A redőny le volt
eresztve. Megkérdeztem a házmestert, mi lett a virágáruslánnyal.
Azt a választ kaptam, hogy ősz előtt meghalt tuberkulózisban.
Igen, Josephnek tényleg igaza volt. Mann valóban Violette
karjaiban volt már valahol...

Vango hallgatta a történetet. Lassan a fügefa alá kúszott, hogy az

árnyékban felegyenesedhessen.
Nem látta, mi kapcsolat lehet az elmondottak és aközött,
 Paradis utca

hogy egy francia felügyelő jön Arkudah szigetére több mint

tizenöt évvel az események után. De megrendült. Hirtelen job-
ban megértette, mi az a háború. O csak a virágoktól tarkálló em-
lékműveket ismerte belőle, a kitüntetéseket, az asszonyokat, akik
elveszítették egyetlen fiukat, az évente egyszer feldübörgő do-
bokat, a férfiakat, akiknek hiányzott az egyik karjuk vagy lábuk.
A háború... Zefiro emlékeitől a szó hús-vér valósággal telt
meg.

- Két hónappal később újra találkoztunk.

Az egész nagyon rosszul indult a Violette-terv szempontjából.
Gyerekes ötlet volt, egyszerű és naiv terv... Két szóban össze
lehetett foglalni: leszámolni vele. Legyőzni a háborút, mielőtt
elkezdődne. A gyökerei ellen intézni támadást, hogy ne bújhas-
son ki a földből. Már csak a megvalósítás volt hátra.
De éppen készülőben volt valami. A sárkány feje pontosan
ott kezdett újra kinőni, ahol levágták. A fegyverkereskedők meg
még néhányan a kezüket dörzsölték. Már 1919 elejétől láttuk
magunk előtt a majdani háborúkat. A békeszerződés, amit
Versailles-ban készültek aláírni, mintegy felhívást jelentett az
újabb összecsapásokra. Németország büntetése olyan szigorú
volt, hogy a nyomában nem is támadhatott más, mint gyűlölet
és bosszúvágy.
Mindabból, amit Hugó Eckener mesélt, felmérhettük ezt.
Térképeken mutatta meg nekünk, hogy hol húzódnak majd az új
országhatárok, amelyek egytől egyig mind valóságos akname-
zőnek tűntek. Időnk sem volt reagálni. Ugyan mit tehetett négy
egyszerű ember ezzel a hadigépezettel szemben?
A Violette-terv megsemmisülőben volt anélkül, hogy egy per-
cet is élt volna.
Leveleket vagy éppen olvasói hozzászólásokat írtunk az újsá-
gokba, képviselőkkel találkoztunk, akik csak mosolyogtak, és ve-
szélyes békeharcosoknak néztek bennünket.
Emlékszem, Puppet beszédet akart intézni a nézőkhöz egy
megnyert bokszmeccs után, de a tömeg kiáltozása elnyomta a
hangját. Esquirol odaszólt neki az első sorból, hogy hagyja abba.
Ahogy az lenni szokott, a közönség vállára kapta és körbehor-
dozta a bajnokot anélkül, hogy az egy árva szót szólhatott volna.
Az aznapi újságok fotóit nézegetve mindenki azt hitte, hogy
örömében sír.

Zefiro megszakította egy pillanatra az elbeszélését. Ki ne emlé-

kezne arra a napra, amikor letett a legszebb álmáról? A következő
szavai úgy hangzottak, mint valami gyászjelentés.

- 1 9 1 9 karácsonyán, miközben forró csokoládét iszogattunk Jojó-

nál, három igen szavazattal, egy nem ellenében búcsút mondtunk
a Violette-tervnek.
Jeges szél fújt Párizsban. Hugo Eckener olyan volt a prémes
sapkájában, mint egy párnázott padra tévedt sarkvidéki medve.
Pár percig még küzdöttem, mondván, hogy én még hiszek a do-
logban, van egy tervem.
Alig mertünk egymásra nézni aznap. Esquirol röviddel azelőtt
nyitott egy nagyon szép rendelőt Párizsban. Eckener a Boden-tó
partján telepedett le. J. J. Puppet akkor törte be mesteri módon
Joe Beckett orrát. Én pedig azzá a szelíd szerzetessé váltam, ami-
lyennek mások látni szerettek volna, és a nevemet megemlítették
Rómában a szentatyának.
Mind a csokoládénkba bámultunk. Joseph a faliórát néze-
gette. Elköszöntünk egymástól. Azon tűnődtem, hogy mit gon-
dolna Mann négyünkről. Egy darabig még együtt baktattunk a
Paradis utcán. És ahogy elhaladtunk a vaskereskedés előtt, amely
a csinos Violette virágboltja helyén nyílt, láttam, hogy Esquirol
szégyenében átmegy az utca túloldalára.
Talán ezt látva döntöttem úgy, hogy nem hagyok fel teljesen
a dologgal. Magányosan ügyködtem tovább. Feltárult előttem
egy út, elindultam rajta, és tizenegy hónappal később Viktor
Volkin gyóntatója lettem, egy fegyverkereskedőé, aki a legundo-
rítóbb hadiszállítóknak dolgozott.

SS®
 Paradis utca

Európa és az egész világ úgy tett, mintha körözné, közben

pedig szerződéseket kötöttek vele.
Háromhavonta személyazonosságot váltott, átmaszkírozta az
arcát, és új állampolgárságot választott magának. Volt angol lord,
spanyol kereskedő, cirkuszigazgató, sőt állítólag még egy isztam-
buli kabaré énekesnője, csillaga is. Sokan azt mondták, hogy nem
is létezik.
Viktor csak egyvalamitől félt: attól, hogy halála után a pokol
tüzében fog égni. Gyóntatót keresett hát magának, aki megsza-
badítja a félelemtől. Felajánlottam a szolgálataimat, gondolván,
hogy így újra meg újra a közelébe férkőzhetek.
Elhagyatott templomokba hívott találkozóra, mindig más-
hová, egy olaszországi hegyen álló harangtoronyba, egy alpilles-
beli kápolnába. Egyedül jött.
Viktor Volkin akkoriban alig huszonöt-harminc éves lehetett.
Szinte mindig felismerhetetlen volt. Olyan hangon beszélt, mint
egy illedelmes gyerek. Panaszkodott egy nagyfőnökre, akit az
Öregként emlegetett. Azt mondta, az Öreg túl durván bánik vele,
fél tőle. Fantáziált.
Csak a legparányibb bűneit fedte fel nekem: hogy mézbe ful-
lasztott egy legyet reggeli közben, hogy káromkodás szaladt ki a
száján.
- Ö, atyám, hogy én milyen gonosz vagyok! — mondta a mel-
lét verve.
Elsírta magát, ujjaival a gyóntatószék rácsába kapaszkodott.
Miközben hallgattam, elnéző arckifejezést öltöttem magamra, de
egyre csak gyűlt bennem a féktelen harag.
A tervemet készítgettem elő.
1920 novemberében írtam Esquirolnak. Megkértem, értesítse
Boulard felügyelőt az Orfevres rakparton, hogy Viktor Volkin öt
nappal később, délután háromkor a Szent Antal negyedbeli Szent
Margit-templomban lesz.
Egyszerűen ki sem csúszhatott a markukból.
Száz embert vettek igénybe. Az utcákat a Bastille térig ellen-
őrzés alatt tartotta a rendőrség. Még mesterlövészek is voltak a
tetőkön.

2 I 0
 Negyed négykor feloldoztam Viktor Volkint, ő pedig kiment.
Minden egyes oszlop mögött egy rendőr rejtőzött. A templomot
körülvették. És kicsúszott a markukból. Igen, Vango, hagyták
meglépni.
Viktor Volkin aznap vérdíjat tűzött ki a fejemre. A kereske-
dők a halálomat kívánták. Készek voltak busás pénzt fizetni érte.
Esélyem sem volt a menekvésre.
Gyalog átkeltem a hegyeken, Rómába mentem, audienciát
kértem a szentatyától.
És másnap egy fekete négyzetben az a gyászhír jelent meg a
francia és olasz lapokban, hogy harminchét éves korában elhunyt
padre Zefiro, pap, szerzetes, kertész és méhész. Szűk családi kör-
ben helyezik majd végső nyugalomra. Kéretik a virágokat és ko-
szorúkat mellőzni.
A temetés napján, miközben Puppet, Esquirol és Eckener egy
meglehetősen könnyű koporsót vitt pár szerzetessel, én partra
szálltam itt, Alicudi apró szigetén, és átkereszteltem az arab ne-
vére: Arkudahra.
Megalapítottam a monostort, hogy éljem tovább az életemet.
Miközben a világ szemében halott voltam.
Még Joseph és Esquirol sem tudták, hogy merre található a
monostor. Csak Eckenernek árultam el. Nyilvánvalóan ő küldte
ide hozzám Boulard-t...

- Na és a többiek?
-Kik?
- John testvér, Marco testvér, Pierre meg a monostor többi
szerzetese? — kérdezte Vango. - Ok hogy kerültek ide?
- Olyan szerzetesek vannak itt velünk, akiknek jó okuk van
arra, hogy itt legyenek. A világ négy sarkából jöttek.
Zefiro mesélni kezdte a történetüket. A férfiak sorsában, akik-
kel Vango nap mint nap együtt élt, benne volt a saját évszázaduk
történelme.
Egyik-másik barát Mussolini fasiszta uralma elől menekült el,
mások Hitleré elől, vagy Moszkvából, Sztálin önkénye elől. Né-

2 El 2
 Paradlis naíca

melyikük a bűnszövetkezet ellenségének számított, voltak közöt-

tük beépített emberek és bűnbánók. Még két ortodox szerzetes is
akadt, akiknek a szibériai farkasokkal kellett szembenézniük, mi-
után megszöktek a Gulagból. Egy remetelak közelében érkeztek
a finn erdőségbe, és elmesélték a történetüket. Meghallgatták,
majd útnak indították őket Zefiro kicsi paradicsoma felé, ahol a
többi szerzetes életét élve gyakorolják a maguk vallását.
Egyesek a lipari „tüzes" büntetőtáborból szöktek meg, a
szomszédos szigetről, ahol a fasiszták tartották fogva azokat, akik
ellenezték a hatalmukat.
Egy másik, John Mulligan ír pap volt, ő keresztelte meg a
chicagói maffiavezér, A1 Capone fiát. A1 Capone dolgozószobá-
jában Mulligannek a szemébe tűnt két apróság, amit nem lett
volna szabad meglátnia: két, piros-fehér kockás éttermi abroszba
csavart hulla. Kénytelen volt eltűnni.
- Az itteni testvéreim egyike sem létezik a sziget határain túl —
foglalta össze Zefiro. — Mind halottak, vagy eltűntnek nyilvání-
tották őket. Ezért hívjuk a monostort láthatatlannak. Szellem-
tanya.

A padrét megindultság kerítette hatalmába. Finoman ingatta a

fejét.
- Igen, szellemek.
Vangóra nézett.
Es ő? O kicsoda valójában? O mi elől menekül?
A nap egészen magasan járt. A fügefa cukorillatot árasztott
felettük.
- Na és Boulard, ma reggel? - kérdezte végül Vango.
- Boulard azért jött, hogy elmondja, őrizetbe vett egy bizo-
nyos Viktor Volkint, akit a spanyol határon tartóztattak le. Párizs-
ba kell mennem, hogy azonosítsam. Fotók alapján képtelenség
leleplezni azt az embert. Valóságos kaméleon. De én a legapróbb
mozdulatából is felismerem. Húsz centire volt tőlem, amikor a
templomokban találkozgattam vele.
- Elmegy Párizsba? — kérdezte Vango.

2 El £
 - Igen. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az. - Vango Zefiro
felé fordult. - Ez csak csapda, hogy kiugrasszanak az odúmból -
világított rá a padre. - Viktor meg akar bizonyosodni róla, hogy
életben vagyok. A halálomat kívánja.
- .Akkor minek megy oda?
- Mert Boulard megesküdött, hogy ha nem megyek el, akkor
eljön értem az embereivel, és letartóztat bűncselekmény elhall-
gatása, gonosztevőkkel való összejátszás és fegyverkereskedelem-
ben való bűnrészesség vádjával mint olyan személyt, aki Viktor
barátja és gyóntatója volt az 1919-es és 1920-as évben. Ha ide-
jön a rendőrség, akkor velem együtt az összes testvérem sorsa is
megpecsételődik.
Mind a ketten hallgatásba merültek, ahogy a méhek is elcsön-
desedtek.
- És te, Vango? Te honnan ismered Boulard felügyelőt? Ne-
ked mi félnivalód van tőle?
Vango örült volna, ha ő is elmesélheti az életét, ahogy Zefiro
tette. Egy hősies életet, amelyben minden megállja a helyét,
amelynek még a sötét foltjai is megvilágíthatok pár szóval.
De ha beszélni tudott volna, akkor Vango szavai fáklyákként
hulltak volna egy feneketlen kútba.
Zefiro odanyújtotta neki a kezét, hogy felsegítse.
- Ég áldjon, Vango! Indulok. Hamarosan visszajövök.
- Elkísérem.
 21.

Párizs, 1935júliusa

- Azért szeretsz egy kicsit?

Thomas Cameron Ethel mellett ült egy vörös bársonnyal bélelt
páholyban. A színházat megtöltő nézők zajongtak. Meleg volt.
Odalenn, a földszinten suhogtak a legyezők.
Perzselő nyár köszöntött Párizsra. A teremben a férfiak fel-
tűrték az ingük ujját, és kigombolták mellényüket. A nők fedet-
lenül hagyták a vállukat. Az ember azt hitte, nem is egy fenséges
színházban ül, hanem inkább a Marne partján, a fűzfák alatt.
Ethel kihajolt az erkélypáholyból, hogy az előadás egyetlen
szavát se mulassza el.
Pár méterrel távolabb egy külföldi delegáció csapott némi
zajt. A túloldalon, a zavartalan megfigyeléshez ügyesen megvá-
lasztott páholyukban Cameron úr és felesége egymás kezéből
kapkodta ki a látcsövet, hogy megpróbálják kifigyelni a fiatal
párt.
- Odanézz, Thomas beszél hozzá! Ethel elfogadta a virágot! -
mondta az izgatottságtól kipirulva Lady Cameron.
Ethel volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy mi történik a szín-
padon.
A Rómeó és Júlia második felvonása zajlott.
Rómeó most lépett az ellenséges család, Júliáék kertjébe. A szép
Rómeónak csak a szeme látszott az árnyékban. Tücskök ciripel-
tek a kulisszák mögé aggatott apró ketrecekben. És Júliát ez
egyszer nem egy idős, harmincéves színésznő játszotta. A haja
fekete volt, és az ablak alatti jázminbokorra lógott.
- Egy kicsit azért szeretsz? - súgta bele újra a kérdést Ethel
fülébe Thomas, enyhén megváltoztatva a szórendet, hátha így
több sikerrel jár.
Ethel a szája elé tette egyik ujját, hogy halkabban beszéljen.
De szegény Tom már így is egészen halkan beszélt, remegő han-
gon.
Már-már alig hallhatóan újra csak elismételte:
- Nos, Ethel?
- Igen, Tom - suttogta Ethel, csak hogy nyugta legyen tőle.
A figyelmét inkább Rómeó kötötte le, amint felfelé mászott
Júlia ablakához.
Ugyan mi mást mondhatott volna valakinek, akit kezdetektől
fogva ismert, aki tőle nem messze, egy szomszédos birtokon nőtt
fel Skóciában? Szerette Tom Cameront, ahogy minden mást is, ami
gyermekkora tájának a része volt. Ügy szerette, mint az ég fehérségét
a skót felvidéken, a Paullal közösen játszott játékok emlékét, egy
bárka alakját a Loch Nessen vagy éppen a Mary által készített
töltött birkagyomor illatát. Sem nem jobban, sem nem kevésbé.
Tudta, hogy Tom pár éve jóval többet remél tőle.
Ethel számára szakasztott olyan volt ez, mintha az everlandi
kastély mögötti girbegurba bükkfák valamelyike kopogott volna
be hozzá egyik reggel, és kérte volna meg a kezét. Mit feleljen?
Igen, szerette azokat a kis fákat, amelyek alatt kunyhókat alakí-
tott ki magának, gyöngéden szerette őket... De hozzájuk menni
csak nem akar...
A színpadon Júlia Rómeóhoz intézett sóhaja hallatszott: „Ki
vagy te, ki az éjbe burkolózva megloptad az én titkomat?"
Ethel hiába fújta kívülről a darabot, olyan érzése támadt,
hogy most fedezi fel magának.
A szomszédos páholyban a külföldiek csoportja oroszul be-
szélt. Az előadást csak egyetlen férfi bámulta hipnotizálva. Magas
volt és szőke. Úgy tűnt, a többiek üzleti ügyekről beszélgetnek,
komolyabb dolgokról, mint egy veronai olasz lányka szerelme.
A szemüket a látcsőre tapasztó Cameron szülők is hasonló-
képpen fütyültek Júliára. A reakciókat lesték Ethel arcán.
- Célba talált - rikácsolta az apa. - Most célba talált.
Olyan volt, mintha galamblövészetet közvetített volna.

52Ű©
 [Réme® és Júlia

Igen. Ethel valóban feldúlt volt. Ujjaival a Thomastól kapott

kis margaréták szirmait tépdeste. De a szemébe azért szöktek
könnyek, mert a színpadon Júlia ezt mondta Rómeónak:
„De hogyha észrevesznek itt, megölnek."
Ethel szerette a reménytelen szerelmeket.
Ronald és Beth Cameron még mindig úgy hitte, hogy Ethel
hozzámegy az ő Thomasukhoz. Ideális házasság lenne ez két
család, két földbirtok, a Loch Ness két partja között. Ethel és
Paul szüleinek halálában Cameronék a sors egyfajta jelét látták.
Nagy-nagy együttérzést tanúsítottak a két árva iránt. És semmi
sem jogosítja fel úgy az embert arra, hogy némileg ő rendelkez-
zék mások felett, mint az együttérzés...
Egyébként nem is volt olyan nagy baj, hogy így történt.
Cameronék mindig is különös mód tartottak Ethel apjától és
anyjától. Kissé vadnak találták őket. Egymás közt meg is egyeztek
abban, hogy azok tartózkodók, feltűnősködők, sőt: „Ó, igen,
Ronald, mondjuk ki nyíltan: fennhéjázok."
A temetésükön Lady Cameron valami effélét súgott a férje
fülébe: „Várható volt, hogy ez bekövetkezik", mintha az elhuny-
taktól felettébb óvatlan dolog lett volna túl szép és túl nagyúri
életet élni.
Hirtelen haláluk mit sem változtatott hát Cameronék tervén,
hogy összeházasítsák Tomot és Ethelt. Épp ellenkezőleg.
A vagyont tizenkét évesen megöröklő Ethel hirtelen dúsgaz-
dag lett, ami éppenséggel nem volt Cameronék ellenére.
Tom anyja a páholyában a sok kis Cameronra gondolt éppen,
akikkel majd ez a bájos pár megajándékozza. Ahogy becsukta a
szemét, képzeletben kilencet-tízet látott maga előtt. Mind kikö-
pött apjuk voltak. Még a lányok is.
Sir Cameron a maga részéről áldotta az eszét, amiért úgy dön-
tött, hogy júliusra meghívja Ethelt Párizsba. A nyári hónapokat
sokszor más és más városokban töltötték, Bécsben, Madridban
vagy Bostonban. Ebben az évben az Eiffel-toronnyal szemközt
béreltek lakást, és napjaik a nagy üzletek, az Opera és a
longchamp-i lóversenypályák között teltek, mintha képeslapok
fotóin sétálgattak volna.

2G I
 Ethelnek kapóra jött ez a meghívás. Párizsban lesz, Camero-
nék gardírozásában, egyszóval úgy kutathat tovább Vango után,
hogy közben a bátyja, Paul sem fog aggódni miatta.
Paul egyébként igencsak elcsodálkozott, hogy a húga nagy
lelkesedéssel hagyja el Skóciát, mert Ethel kezdett két lépés távol-
ságot tartani Tom Camerontól, és nyíltan utálta a szüleit.
Ethel nem a vendéglátóival együtt utazott. Azt mondta, in-
kább a saját kocsijával szeretne menni, valójában azonban a
németországi kis útját akarta megejteni, hogy kifaggassa Hugo
Eckenert.
A Boden-tó partján elfogyasztott vacsora közben Eckener
semmit sem árult el neki, semmilyen információt sem arról,
hogy merrefelé van Vango, még ha ő egy rövidke pillanatra ki
is szimatolta, hogy tud valamit. Két nappal később Párizsba ér-
kezett.
Színház, múzeumok és lóversenyek - Ethel számára lassan
már a harmadik párizsi hét ért véget. Bálokba cipelte el Thomast,
aki aztán egész este nem is látta. Július 14-e éjszakáján egész Pá-
rizst bebarangolhatta úgy, hogy mindenüvé elkísérte a tangóhar-
monika hangja. Minden utcára jutott egy bál. Hajnalban szedte
össze Thomast, aki elaludt egy padon.
Kezdtek felfigyelni rá és írni róla a lapokban. A társasági élet
egyik tudósítójának szokásává vált efféle fordulatokkal befejezni
a nyár folyamán írt napi rövid beszámolóit: „Es a teremben ismét
feltűnt a rejtélyes fiatal lány." Vagy: „De üsse kő, hogy a zenekar
hamisan játszott, hisz ő ott volt."
Cameron úr, aki olvasta a francia lapokat, burkoltan azt ta-
nácsolta a fiának, hogy hívja párbajra az újságírót. Úgy tűnt,
hogy a fiú és az anya nem találja ezt olyan sürgetőnek.
Ethel még csak nem is értesült erről az epizódról. Túl sok
dolga volt.

Már otthon, Felső-Skóciában előre figyelmeztette Cameronékat,

hogy nem mindig lesz majd velük, időnként meglátogatja egy
nénikéjét, aki Párizs központjában, az Ile de la Citén lakik. Az

2 a es
 Rómeó és Júlia

eleinte még bosszús Cameron szülők bátorították ezt a kezde-

ményezést, amikor megtudták, hogy a nagynéni vagyonos, egé-
szen öreg, és nincsenek gyerekei.
Ethel autóbuszra szállt hát, és megjelent az Orfevres rakpar-
ton, a Notre-Dame-tól egy ugrásra.
Az idős nagynénit Auguste Boulard-nak hívták.
Ethel meg akarta tőle tudni, hogyan halad a Vango-üggyel.
A felügyelő irodájában csak Avignon hadnaggyal sikerült
találkoznia. Boulard házon kívül volt.
— Holnap itt lesz?
— Nem, kisasszony.
Avignon felismerte Ethelt. Hellyel kínálta Boulard irodájá-
ban. De Ethel nyomban fel is állt. A dossziékat, a papírokat és a
falakra kiragasztott képeket nézegetve végigsétált a szobán.
— Hová ment?
— Nem árulhatom el önnek.
— Mikor utazott el?
— Tegnap.
— De hová?
— Már mondtam, hogy...
A megszeppent Avignon odanyúlt, hogy becsukjon egy dosz-
sziét, amit Ethel éppen átlapozni készült.
— Kisasszony, legyen szíves...
— Uram?
Avignon kisujja véletlenül Ethel kisujj ára tévedt. A lány nem
mozdult. Avignon fülig vörösödött. Ethel elhúzta a kezét, a férfit
pedig zavarában ájulás környékezte.
— Szóval Boulard úr folyton csak nyaral. Azt hiszem, láttam
őt most télen csíkos fürdőruhában a Boden-tónál.
— Mindig csak a munkáját végzi - hebegte Avignon, akinek
már annak a puszta felidézésétől is elkerekedett a szeme, hogy a
főnöke fürdőruhában volt.
— Es mit mond, ez alkalommal hová ment?
— Már mondtam, hogy nem árulhatom el önnek.
— De hiszen elárulta.
Avignon összerezzent. De hát mit árult el?

21®
 - Csak tréfálok - mondta Ethel, és kihúzta a gombostűket
egy parafa táblára tűzött rajzból.
- Ezt maga másolta le?
- Igen.
- Egész jó.
A gyilkos portréja volt, amit Ethel tizenöt hónappal korábban
rajzolt meg a Gőzölgő Vadkan termében.
- Láthatom a felügyelőt a közeljövőben?
- Két hét múlva.
Ethel döbbenetében kiejtette kezéből a portrét.
- Két hét múlva! És ha halaszthatatlan dologról van szó?
- A válasz akkor is ugyanaz. Jöjjön vissza két-három hét múl-
va, kisasszony.
Boulard azért utazott el, hogy előkerítse az egyetlen tanút, aki
képes lenne teljes bizonyossággal felismerni Viktor Volkint. Szá-
mára nem volt ennél halaszthatatlanabb feladat. Egyedül indult
útnak, és senki előtt nem kívánta felfedni az úti célját. Még a hű
Avignon előtt sem.
Ethel felvette a földről a gyilkos arcát ábrázoló rajzot. Három
darabból volt összerakva. Kérdő pillantást vetett Avignonra.
- Igen - felelte a hadnagy -, a bajuszt és a hajat külön lapokra
szoktam rajzolni. Ez az a két dolog, amit elsőként megváltoz-
tathat egy körözött személy. Levághatja a haját vagy a bajszát.
Nagy büszkén előhúzott egy dobozt, benne különféle formájú
frizurákkal, szakállakkal vagy éppen pofaszakállakkal, amelyeket
kombinálgatni lehetett a fantomképen.
- Ilyen pofonegyszerű az egész, látja? Mindig így csinálom.
Az íróasztalra rakosgatta a papírdarabokat, és pár másodper-
cig eljátszogatott azzal, hogy visszahelyezte-levette a kis bajuszt az
oroszról.
- Maga aztán nagy ravasz, hadnagy úr - mondta Ethel.
Avignon megint elvörösödött. Ethel az ajtóhoz indult.
- Üzen valamit a felügyelő úrnak? - kérdezte Avignon, ahogy
kikísérte.
- Nem. Visszajövök. Köszönöm.
A lány erőteljesen megszorította a kezét.
 Róraieé és Júlia

Amikor Avignon visszaült az íróasztalához, és látta, hogy Ethel

hosszú elzászi hajfonatokkal és egy olyan szakállkával egészítette
ki a gyilkos arcképét, amilyet a kínai öregek viselnek, elmosolyo-
dott.
Kis ideig elábrándozott. Olyan ez a lány, mintha egy regény
lapjairól lépett volna elő. Még a parfümje is valószínűtlennek tet-
szett.
Ethel, aki a Grands-Augustins rakparton felült az autóbuszra,
a táskájából egy egészen könnyű, barna kis dossziét húzott elő -
az egyik polcon akadt rá Boulard irodájában. Egy dossziét, amely-
nek a fedelén egyetlen szó állt: VAKOND.
Es alatta még két másik, piros tintával aláhúzva: „Követhe-
tetlen nyom."
Ez volt az egyetlen dosszié, ami érdekesnek tűnt számára.
Mintegy merő véletlenségből éppen egy olyan lányé, aki erős ér-
deklődést mutatott Vango iránt.
Kinyitotta. Üres volt.

A színházban végéhez közeledett a harmadik felvonás. Ethel Júlia

apját hallgatta, amint megesküszik a lányának, hogy erőszakkal
hozzáadja ahhoz, akit ő választott számára. Júlia ellenkezett. A szí-
ve Rómeóé volt.
Ethel úgy csusszant ki Tom ujjai közül, aki meg akarta fogni
a kezét, mint az angolna. Az apja előtt álló Júliát nézte.
Cameron úr a maga részéről elégedett kézjeleket küldött a fiá-
nak. Thomas Cameron mosolyogni próbált, de a székébe kapasz-
kodott, nehogy levesse magát a zenekari árokba. Ethel nem
szereti. Hogyan éli ezt túl? Hogyan fogja elmondani a szüleinek?
„De szedd a lábacskád csütörtökön, menj Párisszal Szent
Péter templomába, vagy gúzsba kötve húzlak el odáig!" - üvöl-
tötte a színpadon Júlia apja.
Az Ethelékével szomszédos páholy újra elcsendesedett. A sző-
ke férfi továbbra is elmélyülten figyelte az előadást.
Szergej Prokofjevnek hívták. Ez év, vagyis 1935 nyarán egy
balettzenén dolgozott, amit a Rómeó és Júlia inspirált. Hallott a

22 Q
darab párizsi előadásáról. Engedélyt kapott rá, hogy ideutazzon
és megnézze.
De erősen őrizték, és már másnap visszakísérik a Szovjet-
unióba.
A függöny legördült. Felgyulladtak a csillárok fényei. A szü-
net következett.
A színház háromnegyede úgy ugrott talpra hirtelen, mintha
csak erre a pillanatra várt volna. Sok néző csupán a szünet miatt
jár színházba.
— Nem jössz ki inni valamit, Ethel?
— Köszönöm, nem. Itt maradok.
Thomas felállt, és már előre remegett attól, amit kénytelen
lesz az apja tudomására hozni.
Ethel vetett egy pillantást a szőke férfira. Az ülve maradt a
helyén. Úgy bámulta a függönyt, mintha még most is mozgó ár-
nyakat lehetett volna érzékelni mögötte. Valaki odahajolt hozzá,
és a fülébe súgott valamit. Ethel ezt a másik férfit csak hátulról
látta. Amikor az illető megfordult, érezte, hogy heves szívdobo-
gása támad.
Az a férfi állt előtte, aki a Notre-Dame-nál elsütötte a fegy-
vert.
A bajszát leborotválta, de az Orfevres rakparti irodában pár
nappal korábban látott portré emléke olyan élesen megmaradt
Ethel emlékezetében, hogy kétség sem férhetett a dologhoz.
Megtörténhetett volna, hogy Borisz Petrovics Antonov nem
látja meg Ethelt.
Azért volt ott, hogy elkísérje Prokofjev elvtársat, a zeneszer-
zőt. Velük volt még két személy a nagykövetségről, valamint ma-
ga Potyemkin úr, a nagykövet. Mindössze négy ember vigyázott
a biztonságukra. Hatalmas felelősség nyomta a vállukat.
Megtörténhetett volna hát, hogy nem látja meg Ethelt, de a
zeneszerző tekintete éppen abban a szent pillanatban találkozott
a fiatal lányéval, amikor Borisz a zeneszerzőt figyelte. Olyan volt
ez az egész, mint amikor ide-oda pattog egy labda. Ethel dermedt
pillantása kíváncsiságot ébresztett a zeneszerzőben. És az, ami a
férfi tekintetében tükröződött, Boriszt arra késztette, hogy oldal-
 Rómeó és Júlia

ra fordítsa a fejét, így észrevette Ethelt, amint ott ül pár méterre

tőle a szinte kiürült színházban, kezében a kis virágcsokorral.
Egymásra meredtek.
Ethel egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi menekülőre fogja
a dolgot. Kész volt üldözőbe venni. Már bánni is kezdte, hogy
olyan ruhát választott, amely akadályozni fogja a futásban. Ez a
ruha is az anyjáé volt. Egy fekete ruha, amelyet Ethel maska-
raként öltött magára a szobájában a gyász évei alatt, amikor
még kislány volt, és a ruha hosszú, tragikus uszályként lógott
rajta.
Ethel már neki is látott, hogy kigombolja csípőig érő kiska-
bátját, amelyben nem tudott kényelmesen mozogni. Tudta, hogy
másodszor már nem fogja szökni hagyni a férfit. Hirtelen azon-
ban mozdulatlanná merevedett.
A szerepek felcserélődtek.
Nem, a férfi nem fog elmenekülni. Borisz Petrovics Antonov
erősen a szemébe bámult. Felmérte Ethel elszántságát. Tudta,
hogy a lány folyton a nyomában liheg majd, akadályozni fogja a
munkában. Ezért úgy döntött, hogy végez vele.
— Bocsásson meg egy pillanatra, Prokofjev elvtárs — mondta
udvarias mosollyal.
Az immár teljesen kiürült teremben a zeneszerzőhöz intézte a
szavait, aki látta, hogy nyomban ki is megy a páholyból.

-Nos?
Két emelettel lejjebb, a színház társalgójában, a nézők tömegében
Thomas falfehéren állt a szülei előtt. Sir Ronald Cameron pezs-
gőt töltött a poharakba a kezében tartott üvegből.
— Halljam, mire koccintunk, Junior?
Tom utálta, ha az apja Juniornak hívta.
Lady Cameron egészen kivörösödött az izgatottságtól, kíván-
csian várta a nagy hírt, amit a fia mindjárt elújságol.
— Nos? - kérdezte ő is.
— Nos, beszéltem vele.
— És...? - nógatta az apa izgalomtól összeránduló arccal.
 - Azt mondta nekem...
Hirtelen kialudt a fény. Az emberek rémüldözve sikoltozni
kezdtek körülöttük.

Egy pillanattal azelőtt Borisz tűnt fel Ethel páholyában. A lány

ott állt vele szemben. Borisz egy kést tartott a kezében, a pengét
zakója ujjába rejtve.
- Maga aztán lerázhatatlan, kisasszony. De már nem sokáig
lesz az.
Éppen felé lépett, amikor kialudtak a fények.
Borisz nem hagyta magát eltántorítani céljától, az utcai har-
cosok pontosságával döfött késével az áldozata irányába.
Tíz másodperccel később, amikor a fény újra felgyúlt, Borisz
Petrovicsból dühödt kiáltás tört elő, amelyet elnyelt a folyosók
zsibongása. Csak a karosszék vörös bársonyát hasította fel. Ethel
köddé vált.

A színház büféjében megkönnyebbült sóhaj nyugtázta a fény visz-

szatérését. A pezsgős- és borospoharak nyomban összekoccantak.
Cameronék tovább faggatóztak.
- Hol is tartottam? - kérdezte Tom.
- Hogy azt mondta neked... - válaszolták egyszerre a szülők.
- Azt mondta nekem...
Tom a szemét becsukva mély levegőt vett. Eszébe idéződtek
Ethel lázadozó ujjai, amint kicsusszannak a kezéből.
- Igent mondott - hazudta Tom. - Ethel azt válaszolta, áll
elébe, de szüksége van egy kis időre, hogy közölje a hírt a bátyjá-
val. A fivére nagyon egyedül van. Az a kívánsága, hogy addig ne
beszéljünk a dologról, még őelőtte sem.
A szülők bőgve ugrottak egymás nyakába. Nézni is szörnyű
volt. Észre sem vették, hogy a poharukból mindketten a másik
hátára öntik a pezsgőjüket. Szinte dagadtak a büszkeségtől. Még
csak nem is mozdultak a fiuk felé.
Ez kettejük diadala volt.
 Romé® és Júlia

Ethel a páholya alatti karzatra ugrott, majd leszáguldott a lép-

csőn. Ki kapcsolhatta le az áramot abban a szent pillanatban?
Vaktában rohant a folyosókon, ráakadt az előcsarnokra, de Bo-
risz Petrovics már kint állt az ajtók előtt, és parancsokat osztoga-
tott az embereinek. Ethel hátrálni kezdett, jegyszedőnőket taszi-
gált odébb.
Egy vörös szőnyeggel borított folyosó végén ajtó nyílt, ame-
lyet portás őrzött. Ethel rendbe szedte a ruházatát, és merészen e
kijárat felé indult. Ez az egyetlen ajtó vezetett a színfalak mögé.
— Rómeó urat szeretném látni - mondta a portásnak bájos
akcentusával.
— A szünetben szó sem lehet róla. Majd előadás végén jöjjön
vissza. A színészek az öltözőjükben fogadják a vendégeket.
— Észak-Skóciából jöttem idáig, hogy lássam Rómeó urat,
virágot hoztam neki.
A férfi a szánalmas margarétacsokor felé hajolt.
— Látszik, hogy sokat utazott - vigyorodott el gúnyosan. -
Már mondtam, utána jöjjön vissza!
Ethel zajt hallott a háta mögül, a folyosóról. Üldözői mind-
járt ideérnek.
Hevesen dobogott a szíve.
A színfalak mögül ekkor kiszólt egy hang:
— Engedje be, ismerem őt.
A portás félreállt. Ethel továbbhaladt. Egy kopasz emberke
bámult rá, vállával a folyosó falának támaszkodott.
— Sajnálom, hogy nem én vagyok az ön Rómeója, kisasszony.
A lány nem ismerte az illetőt. Albert Desmaisons volt az, a
kritikus, aki napok óta dicshimnuszokat zengett róla a sajtóban.
Ethel habozott.
— Igyekezzen, kis Lady. Ha nem tévedek, látnia kell valakit.
Mindjárt vége a szünetnek.
Ethel a kezébe nyomta a csokrot, és csókot nyomott bal or-
cájára.
— Köszönöm, uram. Köszönöm.
A kritikus a könnyű cipősarkak távolodó kopogását hallgatva
csak állt ott sugárzó arccal, az ég felé fordított szemmel, és észre

522S
 vango

sem vette a három felbőszült férfit, akik, miután a portást fél-

relökték, dühödten elrohantak mellette, miközben a lábára és a
virágokra tapostak.

Az utolsó felvonások alatt Borisz és segítői fenekestül felforgattak

mindent a színfalak mögött. Semmit sem találtak. Két órával
később, amikor véget ért az előadás, visszakísérték Prokofjevet, a
zeneszerzőt a Grenelle utcai nagykövetségre.

Ethel a színház tetején állt. A hold fehér hamuval borította be

lába alatt Párizst.
Ethel szinte elszenderedett ezekben a pillanatokban.
A kulisszák mögött egy tizenöt éves lány füttyentett oda neki,
aki úgy gubbasztott a zsinórpadláson, mint valami angyal.
- Erre! Gyere!
Rávette, hogy felmásszon egy sor létrán, majd hogy lecsúsz-
szon egy láthatatlan föld alatti járatban. A lány megmentette az
életét.
Most egymáshoz simultak két cink borítású fal között a nyári
égbolt alatt.
- Ki vagy te? - kérdezte Ethel.
— Én kapcsoltam ki az áramot.
-Te?
— Majd egy éve figyelem az orosz minden lépését.
— Hogy hívnak?
- Vakondnak.
 22.

Párizs, egy héttel később

Viktor Volkin egy földhöz rögzített acélszékben ült. A szemét

csukva tartotta.
Kezét és lábát bőrszíjakkal a karosszékhez kötözték. Egy széles
fémöv nem engedte, hogy megmozdítsa a felsőtestét.
Az arca nyugodt és magabiztos volt, meglehetősen szép, szinte
közönyös a függőlegesen ráirányított vakító fényben.
Közvetlenül a feje felett reflektor lógott egy zsinóron. Viktor
Volkin nyugodtan lélegzett. A reflektor egészen finoman him-
bálódzott a zsinór végén, és vonásaira nyugtalanító árnyékokat
festett. A helyiség többi részében teljes volt a sötét.
Mindez az Orfévres rakparton, az alagsorban történt.
Az árnyékban, egy üvegablak mögül Boulard figyelte a jele-
netet. Öt napja jött vissza Párizsba. Kurta lábán állva vajas baget-
tet mártogatott egy akkora kávéscsészébe, mint egy éjjeliedény.
Uzsonnaidő volt.
Boulard Zefirót várta. Tisztában volt vele, hogy milyen ve-
szélynek teszi ki a szerzetest, aki már így is olyan sokat tett Viktor
kézre kerítéséért. Tudta, hogy a rakparton, a főkapitányság előtt
bármely járókelő, a legártatlanabb fagylaltárus is Viktor Volkin
embere lehet, aki arra vár, hogy Zefiro előbújjon az odújából, ő
pedig felismerje és üldözőbe vegye.
A bűnügyi rendőrség felajánlotta, hogy páncélozott teher-
autón elhozzák Párizsba a marseille-i kikötőből, Zefiro azonban
visszautasította az ajánlatot, és tudatta, hogy majd ő maga dönti
el, hogyan jön. Nem lehetett tudni sem a napot, sem az órát: csak
annyit garantált, hogy július utolsó napjáig megjelenik.
 wzand®

Márpedig július hóból már csak órák voltak hátra.

- Nincs hír Z.-ről?
Boulard a társát kérdezte, aki nem bírta levenni a szemét a fel-
tételezett Viktorról.
- Nincs - felelte Avignon.
- Nem tudom, mihez kezdek, ha nem jön el.
- Azt mondta, megbízik ebben a Z. úrban.
A felügyelő bólintott.
- Mindenesetre nem tarthatjuk tovább őrizetben Viktort -
mondta Boulard. - Ha Z. nem jön el, hogy azonosítsa, akkor vé-
ge. Holnap szabad lesz. Már túl nagy nyomás nehezedik ránk,
hogy engedjük szabadon.
- A miniszter ma reggel is idetelefonáltatott a tanácsosával.
- Tudom. Mind félnek Viktor Volkintól.
Avignon a precizitás kedvéért hozzátette:
- A miniszteri tanácsos egészen pontosan azt mondta, tudja,
hogy Gaston Balivert hódprémkereskedőt tévedésből tartóztatták
le a spanyol határon, és a kanadai hatóságok az állampolgáruk
szabadon engedését követelik.
Dühében Boulard majdnem félrenyelte a vajas bagettjét.
- Nem Balivert-nek hívják! Viktornak hívják! És Kanada az
égvilágon semmit nem kért. Bizonyítékom van rá, hogy az útle-
vele hamis. Az igazi Gaston Balivert tizenkét éve halt meg, ami-
kor elcsúszott a fürdőszobában. Szent meggyőződésem, hogy ez a
férfi itt előttünk Viktor Volkin. A miniszter éppoly biztos benne,
mint én. Ám mivel Viktor antwerpeni smaragdokkal és rubinok-
kal fizet a világot irányító emberek felének, most mind nyugta-
lankodnak. Jövőre nem mennek nyaralni...
A tripla üveg mögött Viktor Volkin nem hallhatta őket. Még-
is félmosoly ült az arcán, és pontosan a sötétben hadonászó
Boulard irányába bámult.

A főkapitányság nagy várószobájában Ethel ölbe tett kézzel ült.

Sokan voltak, és nagy volt a fejetlenség. Viktor Volkin
épületen belüli jelenléte miatt számos ellenőrzésen kellett át-

21®
 A kelepce

esni. Az emberek idegeskedtek. Az összes találkozó időpontja

csúszott.
Ethel nézelődött.
Ebben a zsibvásárban megannyi más személy mellett többek
között egy asszonyt lehetett látni a három gyermekével, egy őszi-
barackmagot szopogató ügyvédet, egy metrójegykezelőt, egy vö-
rös hajú férfit, aki bedugaszolt füllel olvasott, hogy ne zavarja a
zajongás, egy kőművest, aki egy rózsaszín idézést tartott a kezé-
ben, és mindenkivel felolvastatta magának, kirabolt turistákat,
polgárokat, akiknek kifosztották a lakását, gyilkosok özvegyeit,
merev arcú öregurakat, akik mintha már egy évszázada ott vára-
koztak volna, meg egy fess, öltönyös férfit is, lábánál egy bőrönd-
del, amelyen ez a felirat állt: Higiénia és rágcsálóirtás, avagy: volt
patkány, nincs patkány.
Ethel a faliórára nézett. Vendéglátóinak ismét csak azt mond-
ta, hogy idős nagynénjét látogatja meg az íle de la Citén.
Cameronék nagyon megváltoztak a színházban töltött neve-
zetes este óta. Még csak szóvá sem tették, hogy hirtelen eltűnt a
Rómeó és Júlia szünetében. Bőven beérték azzal a magyarázattal,
hogy nem érezte jól magát, és innia kellett egy nagy pohár cukros
limonádét a sarkon.
Amikor a rossz közérzetét említette, a Cameron szülők a
fiukra kacsintottak:
- Talán az erős izgatottságtól.
Tom Cameron meg csak állt krétafehér arccal Ethel mellett,
és kedve lett volna örökre eltűnni a föld színéről.

Ethel bejelentkezett a pultnál. Tudta, hogy Boulard visszajött.

A pult mögött ülő rendőr is megerősítette ezt neki.
Az utóbbi egyébként éppen egy nevet kiáltott most. Vala-
hányszor valakit szólítottak, az Ethellel szemben ülő vörös hajú
férfi lelkiismeretesen kihúzta a füldugóit, felállt, a székére tette
nyitva hagyott könyvét, nehogy elfoglalják a helyét, és nehogy
keresgélnie kelljen, hogy hol tart az olvasásban, majd a rendőr
felé indult.

22®
 - Milyen nevet mondott?
- Madame Poirette-et!
- Ah... Akkor nem én jövök. Köszönöm.
Azzal visszaült a helyére, és visszadugta fülébe a viaszdu-
gókat.
A patkányirtó ládás férfi közvetlenül Ethel mellett ült. Mint-
ha bábszínházban lennének, összemosolyogtak az iménti jelenet
láttán.
A férfi nem igazán úgy festett, mint egy patkányirtó.
Egy másik rendőr lépett be, és valaki után kutatva körbejárt a
nagy teremben. Pont Ethel szomszédja előtt állt meg.
- Maga jött a Volt patkány, nincs patkány cégtől?
- Igen, én.
- Tíz perc múlva magáért jönnek. A felügyelő úr nem örül.
Azt mondja, nem ez a legalkalmasabb nap, és őt nem is értesítet-
ték a dologról. Én annál inkább örülök, hogy itt van.
Lehajtotta a fejét, hogy suttogva hozzátegye:
- Ha tudná, hogy hemzsegnek odalenn! Nyaranta a Szajna
összes patkánya hozzánk jár hűsölni. Mondtam a felügyelőnek,
hogy nem fog senkit zavarni. Majd én foglalkozom magával.
- Igen. Alig pár pillanat az egész. Ez egy új szer, villámgyor-
san hat.
Ethel kihasználta az alkalmat, hogy intsen a rendőrnek.
- Nem tudja, Boulard úr fogad most látogatókat? Kértem,
hogy szóljanak neki, várom. De semmi hír.
- Jelenleg nincs az irodájában. Majd szólunk önnek.
Ethel már legalább egy órája várakozott. A rendőr távozott.
- Jobban tenném, ha patkányokra vadásznék - mondta Ethel
a patkányirtónak. — Úgy hamarabb sorra kerül az ember.
- Igen, attól tartok, hogy előbb bejutok, mint ön. Igazán saj-
nálom.
A férfi elbűvölő volt. Természetes elegancia áradt belőle.
Csupán parasztias keze árulkodott arról, hogy nem szalonok-
ban töltötte az életét, és sokfelé megfordulhatott, mielőtt pat-
kányirtással kezdett foglalkozni.
A sarokban az ablaknál ülő asszony egyik gyermeke játszani
 A keBepee

kezdett egy öregúr botjával, egy Charlie Chaplin-filmet utánoz-

va, amelyet most vetítettek a mozik.
— Ne bohóckodj!
Chaplint fülön ragadta az anyja. A fiú visszaadta a botot, és
jól nevelten az anyja szoknyájába fújta az orrát.
A jelenetet Ethel szomszédja is érdeklődve figyelte. Csaló-
dottak voltak, amiért az előadás máris véget ért.
Ethel aprókat rúgott a férfi ládájába.
— Ugye, maga igazából nem is patkányirtó?
A férfi elnevette magát, majd mintegy bizalmasan közölte:
— Persze hogy nem, gyermekem, ez csak álca... Az igazat
megvallva, a világtól elvonultan élő szerzetes vagyok, aki fegyver-
kereskedőkre vadászik!
Összenevettek. Ethel alaposan szemügyre vette.
— Igen. Igen, lehet, hogy maga nem az, aminek látszik — mo-
tyogta. — Ki maga?
Úgy tűnt, a férfi zavarban van.
— Ki maga? — ismételte meg incselkedve a kérdést Ethel. - Ki
maga?
A férfi hallgatott.

Zefiro mindenre figyelt. Vigyázott, hogy a kíváncsiságtól ne lan-

kadjon az ébersége. Pedig a helyzet merőben szokatlan volt szá-
mára. Tizenöt év után most először mozdult ki egy, a Földközi-
tengerbe vesző kis szigetről.
De túl sokat beszélgetett ezzel a lánnyal. Mindenre gondolnia
kellett. A láthatatlanok élete múlt ezen.
A legjobb az lett volna, ha Vango kíséretében lép be az
Orfevres rakpart 36.-ba. Kettesben nem lettek volna olyan fel-
tűnőek. A patkányirtó meg a segédje. Viktor kémei nyilván egy
magányos férfit kerestek.
Zefiro hiába magyarázgatta a bejáratnál, hogy segítő nélkül
nem tudja elvégezni a munkáját, a biztonsági tiszt hajthatatlan
volt: a segédnek kint kellett maradnia.
Zefiro végül azt mondta Vangónak, hogy várjon a szomszéd-

I
ban, a madárpiacnál, az autójukban, amelyen fekete alapon arany-
színű betűkkel ott virított a Volt patkány, nincs patkány felirat.
Örült, hogy magával hozta ezt a fiút. Nem sokáig állt ellen
Vango nógatásának. Ha egy szerencsétlenség folytán történne
valami, egyedül Vango értesítheti a monostort, aki ott van mel-
lette. Mert ha Viktor elkapja a padrét, akkor haladéktalanul fel
kell számolni a láthatatlan monostort.
A hajón Zefiro azt mondta Vangónak:
- Ki tudja, talán sikerülne szóra bírniuk. Nem tudom, meny-
nyire vagyok képes ellenállni. Lehet, hogy a végén felfedném
Arkudah létét.
Ez volt az oka annak, hogy az Orfevres rakparti váróban
semmi sem kerülte el Zefiro figyelmét.
Különösen a füldugós olvasót figyelte. Gyanúsnak találta. Ta-
lán kényelmes módja volt ez a férfi számára annak, hogy a váró-
ban maradhasson, és figyelemmel kísérhesse, mi történik körü-
lötte.
Ami a jobbján ülő fiatal lányt illeti, nem tudta elhinni, hogy
az ellenséghez tartozna. Még egy, a fogadalmához harminc éve
hű szerzetes is, aki ellenállt ötven apáca bájainak a Noirmoutier-
szigeti Blanche-apátságban, kénytelen volt elismerni, hogy ez a
fiatal nő igen bájos.
Mellesleg érezte, hogy a könyökük összeér.
- Azt hiszem, most maga jön - mondta a lány.
De ő került sorra.
- Látja, gyermekem. Maga az első.
A távolból, mielőtt bement volna az ajtón, a fiatal lány feléje
fordulva, az ajkát némán mozgatva megismételte: „Ki maga?"
Aztán elmosolyodott.
Zefiro előzőleg nem értette a nevét, de most, hogy a rendőr
franciásan kimondta, tisztán hallotta. Ethel.
Először „étel"-t értett, és az a gondolat futott át a fején, hogy
az embereknek alighanem kedvük volna megzabálni, amikor be-
lép valahova!

232
 A kelepce

- Csak nagyon röviden érek rá - mondta Boulard, amikor Ethel

leült vele szemben. - Várok valakit. Bármelyik pillanatban hív-
hatnak.
Idegesnek tűnt.
- Nagyobb úriembernek ismertem meg önt, felügyelő úr.
A szobalányunk, Mary egyébként üdvözletét küldi.
Boulard nem válaszolt.
Próbált valamiféle pozíciót találni a lábának az asztal alatt.
Mary, a szobalány, akivel Everlandben találkozott, leveleket
írt neki angolul. Nagyítóval és szótár segítségével olvasgatta éjsza-
kánként, és a függöny bélésébe dugta el, ha az anyja rendet rakott
a szobájában.
Szemérmességből nem válaszolt rájuk.
Boulard-né asszonyság megállította a házmesternőt, Dussac-
né asszonyt, ha az felhozta a postát. Órákig értekeztek egymással
a lépcsőházban. Amikor ezek az angol pecsétes, hervadtrózsa-
illatú levelek érkeztek, Marie-Antoinette Boulard a házmesternő
tudtára adta, hogy a fia a Scotland Yardról levelez valakivel, a brit
rendőrség gyöngyszemével.
Ezt mondta neki Boulard, hogy magyarázatot adjon a sűrűn
érkező levelekre.
így aztán az anya és a házmesternő áhítatosan nézegették a
borítékot, és maguk elé képzelték Sherlock Holmes délceg alak-
ját, amint az asztal fölé hajolva, a pipafüstben éppen rányomja a
pecsétjét.
- Nagy ember a fia — jelentette ki summásan Dussacné asz-
szony.
És ha egy szívecske volt a boríték hátoldalára rajzolva, nem
látott ebben egyebet, mint a legendás angol érzelgősség jelét.
- Van valami híre számomra? - kérdezte Boulard Etheltől.
- Igen, Mary jól van, és...
- A Vango Romano-ügyről beszélek - szakította félbe a fel-
ügyelő vörösre vált arccal.
- És önnek? — kérdezte Ethel. - Önnek van valami híre?
- Nem sok. Úgy hiszem, most már árkon-bokron túl jár.

2S3
 WMESd®

Boulard tévedett. Vango még soha nem volt ennyire közel.

Most ugrott fel éppen a tetőre, pár méterrel feljebb.
- Ne mondja nekem, hogy egy év nyomozás semmi ered-
ményt nem hozott - mondta Ethel.
Boulard megdörzsölgette az arcát.
- Bevallom, van most néhány komoly ügyem.
- És az, hogy egy tizenkilenc éves ifjú megöl egy idős papot
egy nappal azelőtt, hogy őt magát is pappá szentelnék, majd em-
berek ezrei előtt rálőnek Párizs kellős közepén, az nem komoly ügy?
- Nem, kisasszony, a legkevésbé sem az - mondta vehe-
mensen a felügyelő, miközben felállt -, az igazi kérdés nem ez! Ez
a gyilkosság éppannyira nem érdekel, mint hogy jól áll-e az új
kalapom. Fütyülök erre a gyilkosságra és a párizsi bűntények há-
romnegyedére. Az igazi kérdés nem ez, kedves kisasszony! Az
igazi kérdés, ami megválaszolásra vár, az, hogy honnan jön ez a
fiú, akiről senki sem tud semmit, és aki mindenkit ismer.
Széles kézmozdulatokkal hadonászott, és a dossziékat meg a
bútorokat csapkodta, miközben fel-alá járkált a helyiségben.
- Az igazi kérdés nem más, mint Vango Romano kiléte. Ez az
a rejtély, ami engem érdekel. Ez a rejtély az oka annak, hogy nem
hagyok fel ezzel a régi nyomozással, ami már kezd büdös lenni.
Éppen elég gyilkosság jutna minden napra ebben a városban
harminchat Boulard felügyelőnek is. Érti, kedves kisasszony?
Harminchat Boulard felügyelőnek is! De Vango Romanókkal
még soha nem volt dolgom.
- Én önnek nem vagyok kedves kisasszony - mondta Ethel a
könnyeivel küszködve.
- Ne haragudjon, egy kicsit...
Boulard a karosszékébe rogyott, és összelapította maga alatt a
kalapját.
- Egy kicsit túlhajszolt vagyok - folytatta. - Nem akartam...
A felügyelő Ethelt nézte. Mályvaszínű könnycseppjei rozma-
ringokat rajzoltak a szeme sarkába. Ethel valóban sírt.
- Ha harminchat lenne magából, én nyomban kiugranék az
ablakon - mondta két zokogás között.
Mindketten elhallgattak.
 A kelepce

Boulard kihúzott egy fiókot, és előszedett belőle egy nagy,

fehér, makulátlanul tiszta pamut zsebkendőt. Mindig készenlét-
ben tartott párat, vasárnap délutánonként vasalta ki őket az anyja
azok számára, akik az irodájában kötnek ki.
Mennyi de mennyi könny folyt már ebben a szobában negy-
ven év alatt. Boulard foglalkozása mások bánatán alapult.
Olykor az volt az érzése, hogy élete másból sem áll, mint hogy
egyre-másra ússza a hosszokat ebben a nagy könnytóban. Es a
legszörnyűbb az volt, hogy e tragédiák, gyászok, tönkretett sor-
sok nélkül Boulard élete üres lett volna, és nélkülük egyes-egye-
dül találta volna magát, amint háton fekve kapálózik a parkettán.
Ethel elvette a zsebkendőt.
E pillanatban robbanásszerű hang hallatszott.
Boulard ajtaja kivágódott egy jól irányzott rúgástól.
 23.

Avignon hadnagy rontott be az irodába.

Amikor meglátta Ethelt, igyekezett higgadtságot erőltetni ma-
gára. Boulard felé fordult.
- Felügyelő úr... Felügyelő úr, odalent van...
- Kicsoda?
- A... a... a patkányirtó.
Ethel felkapta a fejét.
Boulard próbálta megfejteni a dolgot. Hunyorgott.
- A patkányirtó?
- Az, aki... akit vár.
Avignon meredten bámult a felügyelőre. Csak nem akarja
megérteni...
- Igen, akit vár... Az illető, akit megkért, hogy...
- Te jó ég! - ugrott talpra Boulard. - Máris megyek.
Az ajtóhoz indult. Ethel meg volt döbbenve. A patkányirtó
nem csak rá tett mély benyomást.
- Ez nem várhat. Sajnálom, kisasszony. Ég önnel!
Boulard megkérte Avignont, hogy menjen vele. Azzal eltűnt.
Amikor kilépett az épületből, Ethel elsétált a rakparton a
Pont Neufig, majd a Samaritaine Áruház felőli oldalon megállt a
híd közepén egy lámpa alatt. Felmászott a mellvédre, és a Szajna
vize fölé nyúló kis peremre lépett.
Leguggolt.
Ethel szomorúan nézte az alatta folydogáló vizet. Kissé
odább, a Pont des Arts-nál emberek fürödtek.
- Elmeséled, mi volt? - kérdezte Vakond, aki itt várta.
- Nincs mit elmesélni.

2S©
 ¥©114 patkány, nincs patkány

Az Orfevres rakpart alagsorában a patkányirtót egy pinceablak

által megvilágított kis helyiségbe terelték.
Boulard belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egymásra néztek.
- Köszönöm, hogy eljött, padre Zefiro.
- Nem magáért teszem.
- Tudom.
- Hol van?
- Itt a folyosó végén, kövessen.
- Várjon. Szeretném, ha előbb mindent tisztáznánk. Magán
kívül van még itt bárki, aki tudja, hogy ki vagyok?
- Augustin Avignon. Benne teljesen megbízom.
- Ez már a kelleténél eggyel több ember.
Boulard szemügyre vette a Volt patkány, nincs patkány feliratú
ládát.
- Csak nem fogja eltávolítani mellőlem az én Avignonomat? -
hebegte.
- Nem. De nem akarok több tanút. Senkit. Mindenki más
számára továbbra is a patkányirtó vagyok.
- Rendben.
- Sötét van azon a helyen, ahol leszünk?
- Ig en -
- Viktor Volkin nem tudhatja meg, hogy élek.
- A gyanúsított szemét elvakítja egy reflektor. A kockázat a
nullával egyenlő. Ez az én felelősségem.
- Nem. Az enyém. Több tucat ember sorsa van a kezemben.
Ha Viktor meglát, az egyenlő a monostorom halálos ítéletével.
- Nem fogja meglátni.
- Egyszerűen közlöm magával, hogy Viktor-e az illető. Aztán
olvashatatlan aláírással aláfirkantom az elismervényt, és távozom
ugyanúgy, ahogy jöttem.
- Merrefelé?
- Az ajtón át, felügyelő úr. A patkányirtók talán az ablakon
szoktak kirepülni?
- Igaza van, bocsánat.
- Azt szeretném, ha minden a szokott rendben történne.

243
Küldje el a számlát is a patkányirtásról a Volt patkány, nincs pat-
kány cégnek, a Maison Aurouze-ba, az Halles utcába. Mit lehet
tudni? Az emberek, akik ellen harcolunk, mindent tudnak, min-
denre figyelnek, minden iratot átböngésznek.
- Rendben.
Zefiro megragadta Boulard-t a zakójánál fogva, és komoly
hangon így szólt:
- Idehallgasson, felügyelő úr. Zefiro atya soha nem járt itt,
értjük egymást? Azért nem járt itt soha, mert meghalt, és eltemet-
ték a Blanche-apátság zöld tölgyfái alá az óceánnal szemben.
A síromban a bizonyság kedvéért még csontok is vannak, az Em-
bertani Múzeumban vásároltam őket. Semmit sem bízok a vé-
letlenre.
- Megértettem - mondta Boulard, aki kezdte felfogni az ügy
komolyságát.
Ez idáig nem volt fogalma róla, milyen bonyolult dolog ha-
lottnak lenni.
A padre kinyitotta a ládáját, és bűzös port szórt a falakra.
- Mit művel? — kérdezte Boulard.
- Patkányirtást végzek, felügyelő úr. Hát semmit sem ért?
- Dehogynem, elnézést.
Zefiro elpakolta a felszerelését.
- Indulhatunk. Mindenekelőtt győződjön meg róla, hogy
nincs senki a folyosón. Aztán ellenőrizze a fülkét, ahol leszünk.
Utána jöjjön vissza értem.
Zefiro egyedül maradt egy pillanatra. Mélyeket lélegzett.
Eszébe jutottak a Viktor Volkinnal való találkozásai. Fél éven át
sikerült becsapnia. De valahányszor a gyóntatószék kis ketrecében
találta magát egy kápolnában a Dolomitokban vagy Bretagne-
ban, és a gyónni kívánó szörnyű embert várta, felkészült arra,
hogy a rácson át egyszer csak egy nyílvessző fúródik a szívébe.
Minden pillanatban az életével játszott.
Azt hitte, nem kell ezt többé megtapasztalnia, és ezentúl már
csak az arkudahi szőke méhei fullánkos nyílvesszői fenyegetik.
- Jöjjön, szabad az út - mondta az ajtót kinyitva Boulard.
Zefiro fogta a ládáját, és a felügyelő után indult. Amikor az
 üveg mögé lépett, rögtön meglátta a székhez szíjazott férfit. Úgy
érezte, mintha jéghideg golyók sora csapódott volna a hátába.
Arra számított, hogy csak egy csalimadarat talál itt, egy férfit,
aki azért adta ki magát Viktornak, hogy idecsalja őt.
De ő volt az. Személyesen.
Viktor Volkin úgy döntött, hogy ő maga lesz a csalétek.
A teljes sötétségben Auguste Boulard mit sem láthatott a
padre reakciójából.
- O az? — kérdezte suttogva.
A székén ülő Viktor arcán továbbra is nyugtalanító mosoly
látszott.
— Igen, ő — felelte Zefiro.
Hét-nyolc másodpercig még ott álltak mozdulatlanul. Pár
másodpercig, amelyeket Zefiro egy életre megbánt. Ha azonnal
sarkon fordul, és kimegy, minden más lett volna.
Mielőtt még a szerzetesnek és a felügyelőnek ideje lett volna
bármiféle mozdulatot tenni, Viktor Volkin az egész testét meg-
feszítette, hátrabillentette a tarkóját, majd emberfeletti erőfeszí-
téssel belefejelt a haját súroló reflektor fényellenzőjébe. A fény-
sugár függőleges irányban előrelendült előtte, mint valami hinta,
és véletlenszerűen végigpásztázta a sötétséget. Aztán hátralendült,
majd újra előre, és a villanykörte ekkor egy fényképezőgép vaku-
jának pontosságával megvilágította Zefiro arcát.
A fénytől elvakított arc képe Viktor Volkin szemébe vésődött.
Megmerevedett. A haja tövéből némi vér csordogált.
Viktor ajka mozogni kezdett. És ha a reflektor fénye ráirá-
nyult volna, akkor az ajkáról egy dal sorait lehetett volna leolvas-
ni, egy dalét, amit Nina Bienvenue énekelt a Montmartre-on, és
amit mindenki vele fújt abban az évben:

Üdvözöl Párizsban Nina...

De jó életben látnia...

A dal egy szeretett, a frontról visszatérő katonáról szólt,

Viktor szájából azonban a Zefiróra kimondott halálos ítéletként
hangzott.
 Zefiro atya felkiáltott, galléron ragadta Boulard-t, és kirán-
cigálta a folyosóra.
Feldúltan a téglafalnak kente:
- Megesküdött nekem... Megesküdött nekem, hogy semmi-
féle kockázatnak nem tesz ki...
Boulard falfehér volt.
- Nem értem, hogyan történhetett ez meg. Szavamra.
Avignon mindent ellenőrzött.
Zefiro eleresztette.
- Menjen! - mondta Boulard elfúló hangon. - Ne nyugta-
lankodjon. A markunkban van. Nem engedjük szabadon. Senki
sem fog beszélni vele. Senki sem fogja megtudni, hogy maga élet-
ben van.
- Mondja maga.
- Élete végéig egy sötétzárkában fog senyvedni, maga pe-
dig...
Fülsértő csengőszó harsant fel.
- Ez mi? - kérdezte Zefiro.
- A riadójelzés. Én... Már semmit sem értek. Valaki nyilván
engedély nélkül besurrant a főkapitányság épületébe. Minden
kijáratot lezárnak.
Zefiro tajtékzó dühvel rúgott bele a Volt patkány, nincs pat-
kány feliratú bőröndbe, majd így szólt Boulard-hoz:
- Melegen ajánlom, hogy ne engedje elmenni Viktort.
Különben egy életre megkeserüli.
Elrohant. Már nem a méltóságteljes kis mesterember volt, aki
a főkapun készült távozni. Újra a bujdosó Zefiro volt.
Úgy kellett távoznia innen, mint egy patkánynak.

Ethel és Vakond megállt, miközben a madárpiac mellett halad-

tak el. Ethel most pillantotta meg a patkányirtó cég fekete kis
autóját, rajta a Volt patkány, nincs patkány — alapítva 1872-ben
felirattal. Közelebb ment, benézett a csukott ablakon. Nem ült
benne senki.
Pedig szívesen találkozott volna újra a férfival a várószobából.

24}®
 V@It patkány, nincs patkány

- Mit csinálsz? - kérdezte Vakond.

— Üdvözölni akartam egy barátomat.
A kicsi furgon némileg zavarta a forgalmat. Pár áruszállító egy
cetlit hagyott a szélvédőn gyalázkodó szavak egész sorával, ha már
szóban nem közölhették őket... Amolyan régi párizsi szokás ez,
egyidős az út feltalálásával.
Ethel levette a cetlit, egy vonással áthúzta az irományt, és ar-
cára visszatért a mosoly, ahogy egymás után háromszor ráírt egy
kérdést: „Ki vagy te?"
Aztán odakanyarította alá a nevét: „Ethel".
Vakond nézte, ahogy visszateszi helyére a cetlit.
Végre találkozott valakivel, aki éppoly kiszámíthatatlan volt,
mint ő maga. Ethel minden pillanatban meglepetést okozott
neki. így, hogy sülve-főve együtt volt a skót lánnyal, egyszer csak
egészen józannak találta magát hozzá képest. Ez a benyomás pe-
dig jóleső érzéssel töltött el. Vakond úgy érezte, ő a kis csapatuk
megfontoltabb tagja. Szemlátomást felnőttebbé vált ettől.
Még azt is elmesélte Ethelnek, hogy van egy André nevű je-
gyese. Többet nem árult el róla, nehogy kénytelen legyen azt is
bevallani, hogy az nem is tud az ő létezéséről, igazából Andrejnek
hívják, és Borisz Petrovics parancsol neki.
A két fiatal nő elhatározta, hogy megpróbálják egyesült erővel
megtalálni azt a valakit, aki mindkettejük útját keresztezte:
Vangót.

Avignon hadnagy az ideg-összeroppanás határán találta a fő-

nökét.
Boulard szitkokat szórva vágott át az udvaron.
— Ki szólaltatta meg a riasztócsengőt?
A várószobabeli látogatókat mind egy fedett folyosóra terelték
újabb ellenőrzések céljából. Senki sem hagyhatta el az épületet.
Még azok a szemetesek is ott ragadtak, akik éppen az étkező
kukáiból készültek elvinni a hulladékot. A rothadt szag szétáradt
a kövezeten, beszivárgott az irodákba. Dögletes bűz terjengett.
- Azt kérdem, ki nyomta meg a riasztót.
 - Én boltam - mondta Avignon.
- Maga, Avignon?!
- Bolt valaki az ön irodájában - folytatta a hadnagy befogott
orral. — Darbon kizsasszon látta meg.
- Kicsoda?
- Darbon kizsasszon.
- Ne fogja már be az orrát, maga idióta!
- Darmon kisasszony.
- Elvitt valamit az illető?
Tíz nappal korábban megmagyarázhatatlan módon eltűnt egy
érdektelen, a Vango Romano-üggyel kapcsolatos dosszié. A Va-
kond nevű tanúra vonatkozó akta volt.
- Azt hiszem, semmit sem vitt magával.
- Még Darmont sem?
- Még őt sem - mondta Avignon, de nem mert moso-
lyogni.
- Kár. Mondja meg Darmon kisasszonynak, hogy az irodám-
ban várom.

Darmon kisasszonynak már csak három hónapja volt hátra a

nyugdíjazásig. A felügyelő titkárnője volt, aki nélkül negyven-
négy éve nagyszerűen elboldogult. Egyszerűen nem tudta, miféle
munkát adjon neki. így aztán Darmon kisasszony keresztrejt-
vényt fejtett, szirupos regényeket és szerelmes leveleket olvasott
negyvennégy éve, és még folytatni fogja pár hétig.
A hölgy belépett az irodába a négyemeletes kontyával és vég-
telenül magas cipősarkaival.
Leült a felügyelővel szemben.
- Hogy nézett ki? - süvöltötte a felügyelő.
- Nagyon jóképű volt - felelte az asszony sűrű szempillaver-
desés közepette. - Nagyon fiatal.
- Azonkívül?
- Jól nevelt.
- Nem bántotta magát?
- Nem - mondta az asszony egy árnyalatnyi sajnálkozással.

•2 4} 2
 ¥©114 patkány, nincs patkány

- Merrefelé távozott?
- Arra.
Az asszony az egyik ablakra mutatott. Kicsi oldalablak volt,
egy aprócska udvarra nézett, amely fényaknaként szolgált a leg-
alul található üvegfal számára. Az udvar négy falán egyetlen ablak
volt csupán, Boulard irodájáé. A falakon a legkisebb kidudorodás
sem látszott.
- Volt nála kötél? — kérdezte a felügyelő.
- Nem. Átugrott a szemközti falra, és felmászott rajta.
Avignon és Boulard a szóban forgó falra pillantott, amely
olyan sima volt, mint a szappan, és három-négy méter választot-
ta el az ablaktól, tizenöt a talajtól.
Avignon a kint terjengő szemétszagtól émelyegve becsukta az
ablakot.
- J ó l van, jól van, jól van, jól van... - mondta szelíden
Boulard.
Osszepillantott Avignonnal. Darmon kisasszonynak igencsak
élénk a fantáziája. Egyszer azt mesélte, hogy Clark Gable, a szí-
nész ellátogatott az aperitif idején a bagnolet-i kertecskéjébe kro-
kettezni egyet.
Boulard fel-alá járkált a helyiségben. A dossziék közül egyik-
nek sem kelt lába. Szemlátomást mindegyik rendben sorakozott.
Mézesmázos hangon így szólt a társához:
- Avignon úr pedig képes az egész házat riadóztatni, csak
mert Darmon kisasszonynak találkája van az irodámban egy
szépséges ifjúval, aki tud a falon járni. Igaz?
- Azt hittem, hogy...
- Kifelé! - üvöltötte a felügyelő. — Kifelé, de gyorsan!
Avignon és Darmon már majdnem elhagyta a szobát, amikor
Boulard dörmögve hozzátette:
- Kisasszony, majd ne felejtsen el szólni, ha a falmászó betö-
rője ír magának a bagnolet-i nyugdíjas éveiben...
Darmon kisasszony megállt.
- Jaj, majd elfelejtettem! Van itt valami a maga számára.
Ujjaival benyúlt a blúzába, és kelletlenül egy nyolcrét hajtott
papírlapot húzott elő.

243
 — Ezt magának hagyta nálam.
Boulard odasietett, és kihajtogatta.
A levél alján Vango Romano aláírása szerepelt.

Vangónak alig gyűrődött meg a ruhája.

Az imént jutott ki az Igazságügyi Palota tetőzetén át, és leeresz-
kedett a Sainte-Chapelle falán.
Egy ifjú bíró látta, hogy lefelé elhalad az ablaka előtt, egy má-
siknak pedig még egy apró, mentegetőző intés is jutott Vangótól,
amiért zavarni merészeli. Mivel szégyellték magukat e miatt a
hallucináció miatt, egyikük sem említette soha senkinek.
Vango egy pillanattal azután jött ki a madárpiac épületéből,
hogy Ethel eltűnt az utcasarkon.
Egy tökéletes világban az ember segítő kézről álmodozott
volna, amely gondoskodik arról, hogy az egyikük elidőzzön még
egy kicsit, a másik pedig jobban igyekezzen, és ugyanabban a pil-
lanatban, egyszerre érjenek a Volt patkány, nincs patkány cég fe-
kete kis furgonja elé. Egy tökéletes világban a távolból zene szólt
volna, és napfényben fürdött volna a járda.
De vajon még egy tökéletes világban is terelgetni kellett volna
ezt a két életet, úgy kellett volna bánni velük, mint két gyaloggal,
amelyeket az ember előre- vagy hátratologat a sakktáblán, azért az
örömért, hogy az egymásra találás jelenete egyre később követ-
kezzék be?
Vango tehát egyedül ült be az autóba.
A dolgok nem a várt módon történtek. Vango hazudott Zefi-
rónak. Mióta elindult a Lipari-szigetekről, volt egy titkos terve.
Úgy döntött, beszél Boulard-ral, hogy elmondjon neki mindent,
amit tud, és a saját személyén kívül más nyomokra is felhívja a
figyelmét. Zefiro jelenlétében semmitől sem félt. Boulard fel-
ügyelő meg fogja hallgatni.
De nem engedték be a kapun. Úgy tett, mint aki beletörődött
a dologba. A homlokzaton és a tetőn át jutott be.
Boulard és Zefiro azonban nem volt az irodában.
Végül kénytelen volt hamarjában megírni egy levelet, és a

24} 4}
 WoQt patkány, nemes patkány

titkárnőre bízni, aki szerelmes pillantásokat vetett rá, mielőtt se-

gítségért kiáltott volna.
Vango beindította a kocsit.
A parancs úgy szólt, hogy ne várja meg Zefirót, ha a dolgok
kedvezőtlen fordulatot vennének. Ügy beszélték meg, hogy ké-
sőbb, egy pályaudvaron találkoznak.
A kocsi szélvédőjén egy papírdarab hevert. Vango kiszállt,
hogy leszedje. A volánnál ülve, a járó motor lármájában átfutotta.
Olyan volt az egész, mintha a Gráf Zeppelin tizenhat hidro-
géntartálya szép sorban felrobbant volna a mellkasában.
Vango három többször ismétlődő szót olvashatott, meg egy
nevet. Szavakat, amelyek megváltoztatják majd az életét. A név
tizennégy éves kora óta benne élt. Egy a milliárdhoz volt annak
az esélye, hogy éppen ezek a szavak és éppen ez a név álljon azon
a cetlin, ott és abban a pillanatban.

Ki vagy te?
Ki vagy te?
Ki vagy te?
Ethel

Aznap este, a már teljes sötétségben egy szeméthegyre borította

taligájáról a hulladékot egy szemetes a sainte-escobille-i szemét-
telepen, Párizs kapuinál. Egy munkás vasvillával felhányta a ma-
radékot.
- Maguk az utolsók - mondta a taligát toló sapkás öregnek.
- Négy órán át a rendőrségen rekedtünk. Minden kijáratot
bezártak. Fogalmam sincs, mi történt. Megyek, kialszom ma-
gam.
A munkás segített neki beállítani a taligát a többi közé.
-Üdv!
-Üdv!
 Ü^MCO

Újra csend lett.

Csak a patkányok neszezése hallatszott.
Egy pillanattal később mozogni kezdett a bűzös halom. Egy férfi
bújt elő belőle, és felegyenesedett. Belerúgott az egyik rágcsálóba,
ragacsos arcát a kezébe temette.
— Istenem! — mondta.
Pár órával korábban még a „higiénia és rágcsálóirtás" szavakat
cipelte a bőröndjén... Zefirónak sikerült kijutnia.
Megkereste az óráját a kabátja zsebében. Még éppen odaérhet
az Austerlitz pályaudvarra a Vangóval megbeszélt találkozóra.
Amikor kiment, és elhaladt a szemétlerakó fala mellett, meg
sem fordult a fejében, hogy a sapkás öreg esetleg huszonöt méter
távolságból követi az éjszaka sötétjében.
HARMADIK RÉSZ
 24.

Szocsi, pár nappal később, 1935 augusztusa

— Szetanka! Nem akarok tovább játszani.

Szetanka nem válaszolt. A magas fűben lapult, egy dűnén, köz-
vetlenül a többiek felett.
A kisfiú lassan már egy órája kereste. Közel állt a síráshoz.
- Áruld el, hol vagy!
Miért szerette Szetanka egyre kevésbé a nyári piknikeket a
Fekete-tenger partján? A vége-hossza nincs bújócskázások során
elengedte maga mellett kis unokaöccsét, aki súrolta ugyan, de
nem látta meg.
- Szetanka, Szetanocska...
Ahogy elnyúlva, ábrándozva feküdt, érezte, hogy szöcskék
ugrálnak a bőrére. A napon ülő alakok kis csoportját bámulta.
Sokan voltak, mint régen. Nagyapa, nagyanya, Pavlusa bácsi,
a Redensz házaspár meg a gyerekeik, Aljosa Szvanidze bácsi és
Maruszja néni, aki operaáriákat énekelgetett... Szetankának csak
odébb kellett fordulnia kicsit, hogy lássa az apját, amint egy el-
száradt fa tövében, félig fekve egy férfival beszélget, akit ő nem is-
mert. Körben egy maréknyi őr vigyázott erre a kis társaságra, bo-
káig a kákák között, vagy a vízben állva.
Hatéves koráig, addig, amíg az anyja még ott volt közöttük, a
fűben elköltött ebédek a határtalan boldogságot jelentették Sze-
tanka számára. A dalok vidámabban szóltak, a nap fényesebbnek
tűnt, és a kedves szavakat, amelyeket Pavlusa bácsi súgott a fülé-
be, miközben elébe térdelt, még nem hatotta át az a szomorúság,
ami ma. Augusztus végén, amikor az évkezdés miatt vissza kellett

24}®
térni Moszkvába, a szíve szakadt meg, amiért itt kell hagynia a
szocsi dácsát.
Most, a nagyszülők örökös civódását fogadó kacagások és
Maruszja néni hajnali szerenádjai ellenére volt a nyári levegőben
valami félelem, amit semmi sem csillapított.
Az alig kilencéves Szetanka a maga eszével nem tudhatta,
hogy honnan ered ez a félelem, de mindenütt érezte, ragadósabb
volt, mint izzadt vállán a ruha.
Néha eszébe jutottak mindazok, akik egyszer csak nem jöttek
többé látogatóba hozzájuk, és akik soha többé nem kerültek szó-
ba. Hová lettek, a jóképű Kirov meg a többiek? Hová lettek?
Nem sejtette, hogy az apja, Joszif Sztálin, aki a rettegést tette
uralkodóvá a hazájában, aki nemrégiben szándékosan idézett elő
éhínséget Ukrajnában, a családját sem fogja kímélni. Még pár
hónap, és letartóztatják A1 jósát és Maruszját, Pavlusa bácsival kü-
lönös szívroham végez a dolgozószobájában, aztán Redensz bácsi
kerül sorra, kivégzik a következő évben, a feleségét pedig depor-
tálják...

- Miért nem bújtál elő, már egy órája kereslek.

A kisfiú végre megtalálta Szetankát. Takargatni próbálta az arcára
száradt könnycsíkokat.
Szetanka a kezénél fogva lehúzta magához. A kisfiú lekupo-
rodott mellé.
- Bátor vagy? — suttogta a kislány.
- Igen — felelte a fiúcska kissé nyugtalanul.
- Akkor gyere velem — mondta Szetanka.
Kúszni kezdtek a fűben. Szetanka haladt elöl. O volt az idő-
sebb kettejük közül. Ügyet sem vetett senki a dűnén araszolgató
két kis kígyóra. A nagy csúszás-mászásban zöld lett a kisfiú térde-
könyöke.
- Ne olyan gyorsan — mondogatta.
- Pszt, ne beszélj... Mindjárt ott vagyunk.
A gyerekek egy kidőlt fa mögé siklottak. A túloldaláról han-
gok hallatszottak.

IS®
 A túlélő

Annak az elszáradt fának a magasságába értek, amelyhez elő-

zőleg Szetanka apja telepedett. Hallgatózni kezdtek.
Valaki egy „jó hír"-ről beszélt, és Szetanka ezt követően egé-
szen hamar meghallotta a várva várt szót.
- A Madárka...
A szíve nagyot dobbant.
- A Madárka Párizsban bukkant fel - mondta a férfi. - Egy
levelet adott át a rendőrségnek.
Szetanka a földre fektette az arcát. Hallotta, hogy az apja
mond pár szót, de nem értette, hogy mit.
- Nem — felelte a férfi. — Nem kapták el.
Súlyos csend támadt.
- Ezt nevezi maga jó hírnek, elvtárs?
- A szökevény arról beszél a rendőrségnek írt üzenetében,
hogy üldözik, de nem tudja, hogy ki és miért...
Újabb csend. Maruszja néni énekelgetett a víz szélén.
Szetanka még kisebbre húzta magát az apja jeges dühe hallatán:
- És maga megint hagyja, hogy az orránál fogva vezessék?
A férfi hebegve válaszolt:
- Elvtárs, az egész levelet el tudtam olvasni...
- Az a levél hazudik, maga ostoba!
-De...
- Ég áldja!
Szetanka ruhasuhogást hallott, még jobban összegörnyedt,
unokatestvére fejét lenyomta a fűbe.
- Találják meg!
A látogató időközben felállt.
- Elnézést a zavarásért, elvtárs.
Sztálin hagyta, hogy tegyen pár lépést. Aztán füttyentett
egyet, hogy visszahívja.
- Beszélt nekem arról az asszonyról, aki felnevelte. Hogyan is
szokta maga nevezni?
- Kotlósnak. Nem veszélyes. Ott Olaszországban mindenki
azt mondja róla, hogy nem emlékszik semmire.
- Vigyék valami olyan helyre, ahol többé nem jelent kocká-
zatot számunkra.

isi
 - Azt akarja, hogy...
- Igen, azt.
- Mármint hogy...
- Vigyék el! És tartsák nyitva a szemüket! A Madárka talán
ezt a pillanatot választja, hogy előbújjon. Az efféle asszonyokhoz
nagyon ragaszkodni szoktak az emberek.
Szetanka a saját dadusára, Alexandra Andrejevnára gondolt,
aki születése óta végtelen jósággal viselte gondját. Az anyja ha-
lálakor Szetankát Alexandra gyengédsége mentette meg.
- Egy efféle akció külföldön... - vetette ellen félénken a férfi.
- Járjanak el körültekintően.
- Azt hittem, hogy...
- Tüntesse el azt az asszonyt, és ne zavarjon engem még egy-
szer vasárnap.

Szetanka és az unokatestvére percekig kushadt még a néma

csendben. Félig nyitott szemmel már-már elaludtak a fűben,
amikor egy hatalmas árnyékot éreztek magukon, és egy medve
szörnyű bőgését hallották.
Üvöltve oldalra hengeredtek.
A medvének dohányszaga volt. A szeme Pavlusa bácsi barna
szeme. Meg az ő hosszú lába, az ő homokszínű, egy kiváló berli-
ni szabóval varratott öltönye és az ő melankolikus nevetése.
A két gyerek a bácsira vetette magát, aki így megrémisztette
őket.
A játék itt véget is ért. Csupán bátortalan kísérlet volt ez Pav-
lusa részéről, hogy a gyerekek emlékezetébe idézze a hajdani nya-
rakat, amikor nagyapamedvét játszott, vagy vidáman a vízbe dob-
ta Szetanka anyját. S
Az elszáradt fa túloldalán Sztálin a földön elnyúlva figyelte
Pavlusát és a gyerekeket.
Pár órán belül kiadják a parancsot, hogy rabolják el és vigyék
egyszer és mindenkorra valami biztos helyre Vango dajkáját.
 A túEél©

Salina, Lipari-szigetek, ugyanebben az időben

Mademoiselle belépett a házba, és azonnal tudta, hogy járt ott

valaki. Ha az ember egyedül él, a tárgyak nagy fontosságot kap-
nak. A szem megszokja őket. Azon a helyen vannak, amit az em-
ber választott számukra, és a legapróbb változás is olyan döb-
benetes hatással bír, mint egy lábnyom a holdon.
Az asztalra tett csésze nem állt a helyén. Nemcsak hogy
elmozdították legalább egyujjnyival, de félig még el is forgatták.
Leginkább ez az elforgatás tűnt fel Mademoiselle-nek. Attól,
hogy egy csészét kicsikét elfordítottak, úgy rezzent össze, ahogy
akkor tette volna, ha riadókürt harsan fel a sziget csendjében.
A legfurcsább az volt, hogy a csésze egyetlen fülét jobbra for-
gatták el. Apróságnak gondolhatja ezt az ember, Mademoiselle
számára azonban valóságos földrengéssel ért fel. Balkezes volt,
soha nem fogta meg két kézzel a csészéket, vagyis elképzelhetet-
len volt, hogy a csésze ebbe a helyzetbe kerülhetett egy idegen
kéz érintése nélkül... Egy jobbkezes érintése nélkül, vagy leg-
rosszabb esetben egy olyan balkezes egyén érintése nélkül, aki
nem volt annyira jól nevelt, hogy a fülénél fogva ragadjon meg
egy csészét.
Elővigyázatosságból szemernyit sem akarta kimutatni a cso-
dálkozását. Egyszerűen a kőmosogató felé indult friss kapribo-
gyóval teleszedett kosarával.
Mademoiselle sejtette, hogy egyszer még visszajönnek. A múlt-
kor nem találták meg, amit kerestek. Ezúttal nem adnak majd
neki esélyt.
Nekilátott szétválogatni a kapribogyókat. A nagyokat sze-
rette, és ezeket különrakta, ráadásul a kisebbeket jobb áron lehe-
tett eladni.
A kapribogyó a kapricserje virágának rügye. Mademoiselle
két kupacba halmozta a bogyókat egy sótól kifehéredett deszkán.
Ideje volt leszedni őket. De mindig hagyott a dombon egy sor
cserjét, amelyeken meghagyta a bogyókat, hogy lássa a kinyíló
nagy fehér virágokat. Csak egy napig virágoztak. Az egyik ilyen
virág a hajába volt tűzve ezen a napon.

253
 Mademoiselle háttal ült az ajtónak. Nem volt kedve elme-
nekülni.
Amikor hazaért, látta, hogy Mazzetta nincs a kuckójában.
Még meg is szaporázta a lépteit, nehogy a férfi rajtakapja, hogy
kacéran virágot tűzött a hajába.
A doktor nemegyszer azt javasolta, hogy költözzön hozzá, ha
újabb kellemetlen látogatóktól tart. Mademoiselle azt felelte,
hogy nem fél semmitől.
Való igaz, mindig is csak Vangót féltette. És most, hogy Van-
go elillant, Mademoiselle fájdalmas nyugalmat érzett.
Vango távollétének, hallgatásának rejtélye néha álmatlan éj-
szakákat okozott neki. Beszélt hozzá egy keveset, mintha még
most is ott feküdne a szoba sarkában, a kicsi ágyban. Történe-
teket mesélt neki, egy fényesen csillogó, nagy, fehér hajóról,
amely a tengereket járta. A delfinek tízesével követték.
Hangja elcsuklott a mondatok végén.
Sokszor nem sikerült a történetek végére érnie.
De évente egyszer Vango tudatta vele, hogy él, és jól van.
A levél mindig a húsvét utáni napon érkezett meg.
Pár betű azzal az ügyetlen, azonnal felismerhető kézírással.
Csak ennyit kért.
Mademoiselle becsúsztatta a kezét a mosogató alá.
Nem tévedett. Valamit tükröződni látott az imént a csempe
fehérségében. Valaki állt mögötte. Egy sötét alak jött át a szo-
bából ebbe a helyiségbe.
A mosogató köve alatt egy kicsi pásztorkést tartott eldugva.
A kezébe fogta. A pengéje vékony és éles volt, mint a fűszál.
Mademoiselle összeszedte a maradék bátorságát. Bal kezével
tovább válogatta a kapribogyókat, a jobban pedig a kést szoron-
gatta.
A férfi nem mozdult. Mademoiselle dudorászott. Csak egy
elmosódott alakzat volt a csempén, de látta, hogy az illető nem
túl magas.
A tükröződő forma a keskeny váll miatt olyan volt, mint a
tussal húzott vonal. Talán egészen fiatal férfi lehet, vagy enyhén
profilból látszik.
 A túlél®

Elbírhat vele.
El kell bírnia vele. Vagy előbb száll el belőle az élet, mint eb-
ből a virágból.
Mademoiselle várt. Egy kicsit közelebb kellett még engednie
a férfit.
Ügy döntött, beszélni kezd hozzá anélkül, hogy megfordulna,
és így odacsalogatja magához. Oroszul szólította meg.
— Ügysem kapják el — mondta. - Tudom, hogy miken ment át.
Még ezeket a különös szavakat is hozzátette:
— A túlélők erejével bír.
Az alak kissé megmozdult mögötte, és a falnak támaszkodott,
mintha nehezen állna a lábán.
— Nem fogják elkapni! - kiáltotta Mademoiselle.
A férfi odaugrott hozzá.
Mademoiselle szabaddá tette a jobb karját, ahogy hirtelen
megfordult. Hajából kirepült a fehér virág. A késpenge a levegő-
be hasított, de nem találta el a látogatót, akinek éppen csak sike-
rült félreugrania, és elüvöltötte magát:
— Mademoiselle!
A dajka ujjai elernyedtek. A kés a vastag asztalba állt, és át-
döfte a kapricserje virágát.
Az asszony kinyitotta a szemét.
O volt az. A túlélő.
— Vango! Evangelisto! Vango!
Vango térdre hullt előtte.
— Mademoiselle.
Karjával átölelte az asszony derekát.

2S5
 25.

Mademoiselle szeméből úgy záporoztak a könnyek, hogy szinte

már nem is látott tőlük. Vango fejét szorította, és meg-megérin-
tette az arcát, hogy meggyőződjön róla, csakugyan ő az.
— Evangelisto, hát itt vagy - mondta.
Vangóban újjászületett ez a hang, az Evangelisto név, amit
szinte már el is felejtett. Mademoiselle mindig Vangónak hívta,
de a fontos pillanatokban a teljes neve bukott ki belőle, mintha
több hangra lett volna szüksége ahhoz, hogy belezsúfoljon min-
dent, ami számára fontos.
— Menj innen, Vango!
- Kit várt, Mademoiselle? Kihez beszélt?
— Keresnek téged.
-Kik?
- Nem tudom. Menj innen!
- Nem maradok sokáig. Csak azért jöttem, hogy kérdezzek
magától valamit.
Vango megérintette a zsebében Ethel cetlijét. Az üzenetet egy
test nélküli lehelet sodorta a kezébe. Az a kérdés állt rajta, ami
most már minduntalan gyötörni fogja: „Ki vagy te?"
Vango előtt lepergett az élete a maga rejtélyeivel.
Vannak csukott ajtók, amelyek nem is látszanak, annyira fél
kinyitni őket az ember. Bútorokat tol elé, gumit nyom a kulcs-
lyukba. Talán csak a gyerekek bámulják négykézláb azt a vörös
fénycsíkot, amely az ajtó alól szűrődik ki, azon töprengve, hogy
mi lehet mögötte. De Vangót mindig is rémülettel töltötte el az
a fény. Inkább a kinti napfényben fürdött.
Most viszont egyre csak ez a titok lebegett a szeme előtt. Alig
öt nap alatt idesietett Párizsból, hogy választ kapjon a dajkájától.

25©
 Fény a hulBáim@k@n

— Mademoiselle, mondjon el mindent, amit tud. Mondja el,

hogy ki vagyok!
A nő felnézett.
— Mire gondolsz?
Nagyon is jól tudta, hogy Vango mire gondol.
— Mondja el, hogy ki vagyok!
— Az én kicsikém - suttogta bele az asszony Vango hajába -,
te az én kicsikém vagy.
Vango felállt, és Mademoiselle szemébe fúrta a tekintetét.
Könyörgött:
— Mondja el nekem!
Mademoiselle érezte, hogy kezd meginogni.
Hosszú percekig bámulták egymást. Az asszony közben leült.
Az arca szinte felismerhetetlenné vált. Emlékek egész sora suhant
át rajta, egyik a másik után. Áramló, szavak nélküli képek. Akár
a zászló a szélben, megfeszülő, hullámzó zászló, amelyet az em-
lékképek lobogtatnak. Az emlékezet szele egy egész életet sodort
magával. Zokogások és nevetések kavarogtak szüntelen, akár a
homokszemek, melyeket a sirokkó görget magával.
Mademoiselle még egy árva szót sem szólt, de Vango már rá-
ismert arra a sorsra, amely csendben idéződött fel azon az arcon:
az ő élete volt.
— Egy nap nem elég, hogy mindent elmeséljek. Már nem iga-
zán tudom eldönteni, mi az, amit tudok, és mi az, amit csak kép-
zeltem. Egy kis időre lesz szükségem.
— Nincs időm! — kiáltotta Vango.
Mademoiselle az ujjával megmozgatta maga előtt az üres csészét.
Azt az elfordult kis csészét, amelyből kitalálta, hogy Vango itt van.
— Hadd kezdjem a végén — tette hozzá. - Az utolsó éjszaká-
val. Engedd meg, hogy az utolsó éjszakával kezdjem.
Vango előhúzta az övéből a selyemkendőt, amelytől soha nem
vált meg, a négyzet alakú kék kendőt a nagy „V"-vel és a nevével.
És azzal a pár gyűrött szóval: „Hány országban nem is tudnak
rólunk!"
Mademoiselle felállt, és elvette a kendőt. Két kezébe szorítot-
ta, egészen közel tartotta a szájához, majd beszélni kezdett.

2S27
 - Szép idő volt egész nap.
Megismételte, hogy belelendüljön.
- Szép idő volt egész nap... Szép időben a hajó afféle kis pa-
radicsom volt. A nádfonatú napernyők árnyékot adtak, köröket
rajzoltak a padlóra. A három árboc lassan himbálózott. Keleti
szőnyegeket terítettünk le a fedélzetre. A gőzmotort kikapcsol-
tuk. Meleg volt. Fejest ugrottunk a vízbe a hajó tetejéről.
A hangja lágy volt, a száján mosoly.
- Még most is magam előtt látlak, Vango. Egy majdhogynem
fekete fa nyugágyon fekszel. A napfény apró cseppekben ömlik
szét körülötted. Egy énekhangra emlékszem.
Egy görög altatódal első soraira, mely olyan szívbe markoló
volt, mint a szirének éneke.
- Ki énekelt? — vágott közbe Vango könnybe lábadt szem-
mel.
Mademoiselle úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- Este is szép idő volt. A nyugágyon hevertél a kék pizsamád-
ban.
- Ki énekelt? - kérdezte ismét Vango.
- Kérlek, ne sürgess, Vango!
Összekulcsolta a kezét az asztalon.
- Éjszaka a hajó úgy csillogott, mint egy aranypénz. Lámpa-
füzérek lógtak az árboc rögzítőkötelei között, fáklyák világítottak
végig a fedélzeten. Nagy, csaknem kétszáz láb hosszú hajó volt,
mindössze hat matrózzal. Az éjszaka beálltával feltámadt a szél.
A nappali forróság után kellemesen esett a légmozgás. Hullá-
mokat vetett tőle a tenger. Az eső első cseppjei a fedélzet szőnye-
geire hulltak. Behúzódtunk a kabinba.
- Ki húzódott be, Mademoiselle?
- Te, én...
Az asszony lehunyta a szemét, gondolatban megszólaltatta a
szirének énekét, hogy bátorságot merítsen.
- És az édesanyád... - mondta végül.
Zizegésszerű hang hallatszott Vango mellől. A huzat szárított
füvet sodort a földre. Mademoiselle suttogva tette hozzá:
- És az édesapád...
 Fény a hullámokén

A szembogara fényesen csillogott, ahogy az utolsó szavakat ki-

mondta. Tovább mesélt:
- Abban a kis társalgóban voltunk a hajófenéken. A tenger
mindegyre háborgott a viharban. De mi nem féltünk. Nem volt
a világon biztonságosabb hajó annál. Azelőtt dühöngő vizeken
hajózott Dániában. Nem volt nála biztonságosabb hajó. Apád
váltig ezt hangoztatta.
Ismét elmosolyodott.
- Bizonyára igaza is volt. Anyád újra énekelni kezdett, hogy
álomba ringasson. Apád is elaludt, fejét a felesége ölébe hajtotta.
Szerette a feleségét. A hajóorról eltüntette a hajó régi nevét. És
egy csillagot festett a helyére, egy ötágú, aprócska csillagot, ami-
lyet az égen látni, mert az asszonyt Nellnek hívták, napragyogá-
súnak. Csodáltam apádat. Úgy beszélt velem, mint egy úrinővel,
pedig csak a kis francia dajka voltam, benne meg minden meg-
volt, aminek egy hercegben meg kell lennie.
A pollarai ház lassan sötétbe borult. Vango gondolatban egé-
szen máshol járt. Visszatalált abba a múltba, amelyről semmi
emléke nem volt. Újra érezte a gyomrában a hajó imbolygását
azon az 1918. októberi éjszakán.
- A matrózok bejöttek megszárítkozni. Hallottuk a beszélge-
tésüket a hajóorr felől, a kabinjukból. Ezért történhetett meg az
egész. Anyád nem akarta, hogy kint maradjanak az esőben. Szólt,
hogy menjenek le a kabinjukba. Forró vizet vitt nekik.
Vango két kézre gondolt, amely a vízforraló kannát vitte. Az
anyjára. Milyen édes ezt a tiltott szót hallania... Az anyját Nell-
nek hívták. Ragyogónak, mint a csillag.
Vango csukva tartotta a szemét.
- Az egyik ablaknál ültem - mesélte Mademoiselle. — Egye-
dül nekem tűnt fel valami különös. Egyszer csak így szóltam:
„Valamit fényt látok odakint, a hullámokon." Apád felment egy
pillanatra. Aztán visszajött, és megnyugtatott. Semmit sem látott.
Azt mondta, a tengernek ezen a pontján nagyon kicsi a kockáza-
ta annak, hogy nekünk ütközzön egy viharban eltévedt hajó. Egy
pontra bökött a térképen. „Itt vagyunk" — mondta. Jól emlék-
szem erre.

25®
 WANG®

Ujját a maga elé terített kék kendőre fektette.

Vango érezte a katasztrófa előszelét, de görcsösen kapaszko-
dott a térképre mutató ujjak látványába, a kabin melegébe, az
anyja énekébe.
„Csak még egy kicsit - gondolta magában. - Csak még egy
kis kellemes nyugalmat, mielőtt vége lesz a világnak..."
- Anyáddal együtt te is elaludtál. Az ablakon át a hullámokat
felsebző esőt bámultam, meg a vágtató fehér habokat. Aztán fel-
hangzott az első dörrenés.
Vango kinyitotta a szemét.
- Apád felállt. Azt hiszem, azonnal megértett mindent. A ha-
jó nem rázkódott meg. Csak egy dörrenés hallatszott, elölről.
Aztán egy újabb követte. Majd még sok másik. Anyád közben
felkelt, és megkérdezte: „Mi ez, egy szikla? Vagy hajó?" Apád nem
felelt. Egy fiókhoz lépett, és kutatgatni kezdett benne. Anyád
megkérdezte, hogy mit keres. „Fegyvert - mondta apád. - Fegy-
vert keresek." Egy sem akadt. Te még a karomban voltál. Alud-
tál. Anyád újra magához akart venni, de ekkor kinyílt az ajtó.
Mademoiselle olyan pontosan festette le őket, mintha még
most, tizenhét év múltán is előtte állnának.
- Hárman voltak, vadászpuskákkal felfegyverkezve. Három
izgatott férfi. Olasz-szicíliai keveréknyelven beszéltek, azt kér-
dezgették, hogy hol a pénz. Lefordítottam a szüleidnek. Az egyik
tébolyodottnak látszott. Egy másik próbálta valamelyest lecsil-
lapítani. A harmadik meg csak hallgatott. Apád mondta nekik,
hogy nincs semmiféle pénz. Azzal átnyújtotta a karóráját, az
arany nyakláncát, és lehúzta az ujjairól a négy gyűrűjét. A tébo-
lyodott elvette, és nevetve a földre dobta őket. Aztán...
Mademoiselle sírva fakadt.
- Igen? - kérdezte Vango.
- Els...
- Mit csinált? - suttogta Vango.
- Elsütötte a fegyverét.
Mademoiselle szeméből tovább folytak a könnyek.
- Elsütötte a puskáját. Tudta, hogy mit csinál. Nem akarta
addig megölni apádat, amíg meg nem kapta, amit akart. Mivel
 Fény a hulBám@k®n

én a karomban tartottalak, nem is engem vett célba... Nem...

Elsütötte a fegyvert... Es anyád a földre zuhant.
Vango Mademoiselle-hez lépett, leguggolt, és arcát a dajkája
arcához nyomta.
— Még csak fel sem ébredtél - mondta az asszony. - Aludtál
a karomban. Én tehetek az egészről. Ha anyád karjában lettél vol-
na, akkor talán életben marad... Egy gyereknek az anyjánál a
helye. Miért is nem vett magához? Miért?
— De akkor most maga nem lenne itt.
Mademoiselle összehajtogatta a kék kendőt az asztalon. Le
sem vette róla a szemét. Remegett.
Vango megfogta a kezét.
— Apádat felcibálták a felesége holttestéről. Mind a hármun-
kat kizavartak...
Mademoiselle eszméletét vesztette.

Lipari-szigetek, 1918 októbere

A hajó elejébe taszították őket.

Újra meg újra sós eső zúdult a nyakukba.
A három kalóz fel sem fogta, hogy mit csinál. Előző nap még
egyikük sem sejtette, hogy ebbe az őrületbe esik. Parasztok vagy
halászok voltak. Az egyiknek felesége és három lánya volt Santa
Marinában. Egy másiknak idős apja, aki a szárazföldön várta,
Salina túlsó felén.
Ki hitte volna, hogy ilyen kockázatos lépésre szánják el magu-
kat, hogy megtámadnak egy hajót megfeketedett vadászpuskáik-
kal, vérfürdőt rendeznek, hidegvérrel lemészárolják a legénységet,
és kifosztják az utasokat?
Még csak abban sem voltak biztosak, hogy akad-e egyetlen
darab pénz is a hajó mélyén, a csomagok között.
Egyedül Gióból, a csoport vezetőjéből bújt elő az igazi ter-
mészete.
A puskaportól eszét vesztette. Olyan volt, mint aki szerepet
játszik, izgatottan beszélt, összevissza lövöldözött.
A másik kettő már nem volt ura a cselekedeteinek. Gio bele-

2©Q
 VANGO

rángatta őket ebbe a kétségbeesett kísérletbe, hogy erőszakkal

vegyék el azt a pénzt, amiből elhagyhatják ezt az isten háta mö-
götti szigetet, és másokhoz hasonlóan ők is elmehetnek Ame-
rikába. Amerikába! Leveleket és fotókat kaptak. Ott az igazi élet.
De az első lövéssel egy olyan rémálom vette kezdetét, amelyből
soha nem lesz ébredés.
- Mutasd meg nekünk, hogy hol a pénz - mondta Gio.
Beszéd közben közelebb nyomta a fáklyát a férfi arcához. Az
esőcseppek sercegtek, ahogy a lánghoz értek.
A gyermek apja még mindig otthoni öltözéket viselt. Mezít-
lábasán, egy régi vörös kozák kendővel a nyakán, csuromvizes
hajjal szorította magához alvó fiát.
Magát a kisfiút mintha valami bűvös erő tartotta volna biztos
helyen, az álom fellegvárában. Kezében egy kék kendőt szoron-
gatva mosolygott.
A férfi néhány szót mondott.
Az asszony lefordította:
- Odakíséri magukat, ha sem neki, sem a gyereknek, sem ne-
kem nem esik bántódásunk. Esküdjenek meg!
A kalózok egymásra néztek.
- Esküdjenek meg! - ismételte az asszony.
Gio esküdött meg először, és a nyakában hordott medálra kö-
pött. A szeme vérben forgott.
A férfi elgondolkodott egy pillanatra. Mennyit ér egy tébo-
lyult ember szava?
A másik kettő keresztet vetett.
A férfi végül óvatosan átnyújtotta az asszonynak a gyermeket.
Megcsókolta a fia haját. Hátrafelé lépkedve indult el, hogy
minél tovább lássa. Kezével finoman még felé nyúlt. A lámpák
fényében csillogott átázott, aranyhímzéses mellénye. Szájáról a
„mindjárt jövök" szavakat lehetett leolvasni, ahogy egyfolytában
ismételgette őket. Végül eltűnt a sötétben a hátsó híd végén, nyo-
mában Gióval és egyik társával.
 Fény a hulSánn@k©n

Az asszonyt és a gyermeket a harmadik társuk gondjaira bízták,

aki kezdettől fogva egy árva szót sem szólt. Tagbaszakadt ember
volt, durva, disznóbőrből készült zubbonyban: a bőr alól fekete
selyemcsíkok látszottak ki. A vállán átvetve ott volt a kötél, amely-
lyel megcsáklyázta a hajót.
A gyermek ekkor ébredt fel. A férfira nézett, aki elfordította
róla a szemét.
— Aludj még egy kicsit - mondta az asszony. - Aludj, angya-
lom.
Múltak a percek.
Mind a ketten nyalábba kötött evezőkön és léceken ültek.
Az asszony rá-rásandított a magas alakra, akinek a haja a vál-
lát verdeste, és akinek a kezében volt az élete.
O jelentette az egyedüli reményt.
— A barátod meg fog ölni bennünket — mondta. — Te is tu-
dod, hogy a barátod meg fog ölni bennünket.
A férfi az asszony felé fordította a puskája csövét, aki az észa-
ki olasz városokra jellemző kiejtéssel beszélte a nyelvet.
— Megesküdött — rikoltotta a férfi.
— A Szűzanyára esküdött meg - felelte az asszony -, de a ke-
zén közben még meg sem száradt egy anya vére.
A férfi kővé dermedt.
— Ha megkapta, amit akart - folytatta az asszony -, megöli
ennek a gyermeknek az apját. Hallani fogod hátulról a lövést, de
akkor már késő lesz. Aztán mi is sorra kerülünk.
— Elég legyen!
— Úgy lesz, ahogy mondom.
— Fogd be a szád!
A gyermek hallgatta, hogy mit beszélnek. Kihúzta magát. Aj-
kát összeszorította, nehogy meghallják, hogy vacog a foga.
Az előtte ülő férfi úgy nézett ki, mint egy emberevő óriás.
Verejtéke az esővel keveredett. A fülét hegyezte.
— Hallgasd csak! — mondta az asszony.
A szél ereje csökkenni kezdett.
Hosszú pillanat múltán lövés dördült.
A kalóz felbődülve ugrott talpra.
 ÜZ^BO©®

Félretolta az asszonyt és a gyermeket, lehajolt, sikerült fel-

emelnie a kötegnyi egymáshoz kötözött lécet, a hajóhíd széléhez
lépett, és a tengerbe hajította ezt a tutajszerűséget. A fa a hajótest-
nek verődött.
Az óriás leengedte az asszonyt a kötélen. Aztán karjába emelte
a kisfiút, és a hullámok közé ejtette. A dajkája megragadta a ke-
zénél fogva, mielőtt még elsüllyedt volna a sötét vízben. Másik
karjával a fatutajba csimpaszkodott.
Az óriás kettejüket figyelte.
Egy hullám magával sodorta őket.
Ugyanabban a pillanatban réveteg szemmel előbukkant a két
másik alak. Gio egy csaknem színültig teli tengerészzsákot cipelt.
Testét görcsös remegések rázták. Nevetett. Mind a ketten sza-
kasztott úgy néztek ki, mintha részegek volnának, pedig egy kor-
tyot sem ittak. Megszólalni sem bírtak.
Gio az óriás ruhájába kapaszkodott, nehogy elessen.
— Ezt nézd!
Kinyitotta a zsákot, és belevilágított a fáklyájával.
— Nézd! - üvöltötte újra.
Mindhárman hátrahőköltek.
A zsák csillogott az aranyaktól és drágakövektől. Az eső tűz-
gyöngyökkel egészítette ki.
— Nézd! Nézd!
Kincs. Kincs, mint a mesében.
Gio göcögött a látványtól.
Vállig belenyúlt a karjával.
— És a fickó? - kérdezte az óriás. - A fickó hol van?
Gio egyszerűen a kendőre mutatott, a kozák lovasok visele-
tére, amit a nyakára kötött, a bíborszínű kendőre ezüstszínű roj-
tokkal.
— Neki már nem volt rá szüksége - mondta a fejét rázogatva,
mint egy elmeháborodott.
Gio kacagásban tört ki. Félrebeszélt, és tántorogva a bárka
felé indult — azt sem kérdezte meg, hová lett a két túsz. Vállán a
zsákkal öklét rázta az ég felé.
Gio álmai már valahol a távoli messzeségben lebegtek.
 Fény a hiulfiáimi®lk®n

Arról beszélt, hogy akkora, gyémántokkal kirakott hidat ver,

hogy a maifai kikötőtől a manhattaniig fog érni.
Immár a kis halászbárkában Gio lehiggadt valamelyest, és
odavetette az óriásnak, aki evezni kezdett mellette:
- Te még csak nem is látszol boldognak!
Aztán a hajóra dobott egy olajjal teli lámpást, amely a kender-
ből sodort, vastag kötélzetnek csapódva széttört. Athajította a
fáklyáját.
A tűz elborította a hátsó hidat.
Gio a kezével Isten áldását kérte. Egy marék aranyat szórt a
tomboló tűz irányába, mintha egy indulóban lévő hajótól bú-
csúzna.
- Jó utat!
A másik két férfi vele ellentétben rémülten bámult.
Csak a hajó egy kis darabjának volt ideje leégni. A hajótest-
ben hamarosan megnyílt az út a víz számára. Utoljára a hajó or-
rára festett csillag tűnt el. A tenger és a vihar könyörületesen még
idejében elnyelte a lángok és emlékek csillogását.
Gio tovább nevetgélt. Mielőtt minden fény kihunyt volna a
tengeren, még egyszer, utoljára kieresztette a hangját, hogy oda-
kiáltsa az evezősnek:
- Hát te? Te miért nem vagy boldog? Most majd megváltozik
az életed, a tiéd meg a szamaradé is!
 26.

Arkudah, 1935. szeptember 20.

Egy napon, ahogy az őserdő felett repült, amely a tengerbe nyúlt

Rio de Janeiróban, Brazíliában, a zeppelin olyan közel került a
fák csúcsához, hogy Vangónak sikerült berántania a léghajóba az
egyik kis galléros páviánt, amely értetlenül bámult rá. A farkánál
fogva e szürke felhőig húzott majom nem értette, hogy hol van.
Ottó, a szakács lábasai között keresett menedéket. Pár órára a le-
génység és az utasok dédelgetett kedvencévé vált.
Visszafelé jövet, amikor ismét átrepültek Rio felett, Vango
szabadon engedte az öböl fölé nyúló Cukorsüveg-hegyen, a liá-
nokkal átfont ágak között.
Marco testvér, a láthatatlan monostor szakácsa kiköpött mása
volt ennek a majomnak. Ide-oda ugrándozott a tűzhelyei között,
tekintetében megjátszott aggodalommal, ami valójában meg-
annyi kajánságot takart.
Tizenegy óra volt.
Marco a monostor konyhájában beszélgetett Vangóval.
Marco testvér köténye olyan viaszosvászonból készült, mint
amilyen az apja trattoriájának asztalait borította Mantovában.
A konyhai ugrabugráláshoz passzoló rózsaszín balettcipő-féle-
séget viselt. Ujjai mindig tarkák voltak a fűszerektől. Ruhája
ujját feltűrte, és csipesszerűen meggörbített kiskanalakkal rög-
zítette.
Végezetül pedig a homlokába tolva egy matricákkal telera-
gasztott szemüveg volt, amelyen spárgadarabok lógtak, egy repe-
dezett, viharvert, ütött-kopott szemüveg, amely legalább olyan
toldozott-foldozott volt, mint amilyen egy bicikli lenne, ha a cso-

266
 Belzebub pletykái

magtartón egy fejőstehénnel kísérelne meg végigmenni a Tour de

France-on.
- Szóval Zefiro nem volt ott a megbeszélt időpontban az
Austerlitz pályaudvaron? — kérdezte a szemét Vango felé fordítva.
Marco soha nem beszélgetett úgy, hogy közben ne járt volna
a keze.
A pillanat súlyossága ellenére most éppen egy halat ütögetett,
hogy megpuhítsa a húsát.
— Zefiro ott volt — mondta Vango.
- Akkor hol van? Hol?
A hang elkínzott volt. Zefiro távozása óta Marco testvér felelt
azért, hogy a láthatatlan monostorban rendben menjenek a dolgok.
Türelmetlenül várta, hogy visszaadhassa a kulcsokat a főnöknek.
— Hová ment? - kérdezte újra.
Szegény hal kellemetlen negyedórának nézett elébe a keze kö-
zött.
Vango most érkezett a monostorba. Mademoiselle-t a pollarai
házban hagyta. Az asszony lelkileg összetört, mielőtt az utolsó éj-
szakáról szóló történet végére ért volna. Vango az ágyba fektette.
Az asszony a kegyelméért esedezett, és megígérte, hogy más-
nap befejezi a történetet.
- Nagyon kérlek, drága Vangóm. Elmondok neked mindent,
amit tudok.
— Es apám? Csak ezt az egyet árulja el. O is...
Mademoiselle csukott, könnyektől nedves szemmel bólintott.
Vango hosszasan ott maradt még, homlokát a párnába fúrva,
mire képes volt felállni. Most már tudta.
Végre kinyílt előtte a múlt kapuja. Megkönnyebbülés és fáj-
dalom elegye tárult fel mögötte. Számára minden gyötrelem töb-
bet ért a bizonytalanságnál.
Vango most már valamennyire fogalmat alkothatott magának
arról, hogy miféle világból csöppent ide.
Már csak a lényeget kellett megtudnia: a mindezeket meg-
előző napokat és éveket. Azt, hogy mi történt a szüleivel az előtt
a viharos éjszaka előtt. Honnan jöttek? Hová tartottak? Made-
moiselle nyilván tudja mindezt.
 VANG®

Az asszony semmit sem árult el neki a három kalózról, a há-

rom férfiról, akik minden bizonnyal a szigetvilágban nőttek fel.
Vajon mit értek el a bűntettükkel? Zsákmányolhattak valamit
arról a hajóról? Tizenhét év telt el. Mostanra talán már halottak.
De az is lehet, hogy nem.
„Ne hagyj időt magadnak a bosszúra!"
Vango számára immár semmit sem jelentett a regulának ez a
parancsa.
Megrendülten megígérte Mademoiselle-nek, hogy másnap éj-
szaka visszatér, aztán eljött a pollarai házból. Kellemetlen hírt
kellett vinnie a láthatatlan monostorba.

- Elmondom magának az igazat, Marco testvér. Láttam Zefirót

az Austerlitz pályaudvaron, de nem együtt indultunk haza.
- De miért nem? — mondta Marco, miközben kinyitotta a
fatüzeléses kemencét. — Hogy követhettetek el ekkora butaságot?
A helyiségben hatalmas kosárnyi friss fűszernövény illatozott.
Marco testvér felemelte a halat két kis makákómajom-kezével.
Vangónak feltűnt, hogy a szakács mindig belenéz az állatok
szemébe, mielőtt betenné őket a kemencébe. Lopva így fejezte ki
mély tiszteletét valamennyi pikkelyes, szőrös vagy tollas testvére
előtt, akikkel aztán nem bánt csínján, amikor megsütötte őket.
— Különös dolog történt - folytatta Vango.
— Ideadnád a sót?
Vango szó nélkül odanyújtotta. Ahogy találkozott a tekinte-
tük, Marco felkiáltott:
— Mi az? Tudom, hogy szerinted túlságosan megsózom! Na és
aztán! Én nem vagyok kis zseni! Nem vagyok éttermi szakács!
Marco már nem tudott higgadt maradni.
- Egy szót sem szóltam, Marco testvér — felelte Vango.
- Akkor túl erősen gondoltad magadban! Hol a padre? Hol
van?
És két fahasábot dobott még a tűzre, hogy ezzel is jelezze elke-
seredettségét Vangónak, aki mindig lassú tűzön sütötte meg a
kardhalat.
 iBeSsebtmtb pfletykás

— Nem tudom - magyarázta Vango. - Amikor megláttam

Zefirót... nem ismert meg.
A szakács feljajdult.
Megégette magát.
— Mit beszélsz?
— Zefiro... Zefiro nem ismert meg.
Marco elsápadt.
— Istenem!

Pár száz méterrel távolabb Mulligan testvér nem hitt a szemének,

amikor észrevett valamit.
Mint minden vasárnap, most is John Mulligan volt a déli kar-
dinális.
Szakadatlanul négy kardinális volt a szigeten. A szerzetesek
egymást váltották ezeken a posztokon. Felváltva húzták fejükre a
piros bíborosi fejfedőjüket. Azért nevezték kardinálisnak őket,
mert kardinális fontosságú pontokat kellett szemmel tartaniuk:
északot, délt, keletet és nyugatot.
Mindenkinek megvolt a maga napja, és egyfajta türelmetlen-
séggel várták, hogy magányosan tölthessenek egy teljes napot,
szemben a végtelenséggel. Akadtak ábrándos, misztikus vagy el-
bóbiskolgató kardinálisok. Mulligan a horgászgatók közé tartozott.
John Mulligan napkeltekor kapaszkodott fel egy sziklára,
hogy elfoglalja őrhelyét, ölében a breviáriumával, lába között a
horgászbottal. Harminc másodpercenként, mintegy a recitálga-
tott zsoltárok refrénjeként végigpásztázta a láthatárt, majd meg-
mozgatta a horgászzsinórral az úszót.
Először egy fekete vonalat látott meg puszta szemmel, amint
teljes sebességgel halad a nyílt tengeren, mögötte fehéren tajtékzó
barázdával.
A távcsőért nyúlt, és akaratlan kiáltás tört elő belőle.
Három kormányüléses motoros vízi jármű volt, egy olyan gyors
motorcsónak, mint a Hackercraftok, amelyeket New-England-
ben, a Cape Cod-i vagy a nantucketi fürdőhelyeken látott, ami-
kor fel-felkereste a nyaraló A1 Caponét és a maffiát.
 vang®

A motorcsónak a víz felett siklott, tökéletes csíkot húzva maga

után.
Európában csak a velencei lagúnákban vagy a nagy svájci és
lombardiai tavakon akadtak efféle vízi járművek. Mindig széltől
lobogó hajú nőket lehetett látni bennük a bőrüléseken, meg bril-
lantintól csillogó hajú, fehér nadrágos, ujjatlan trikós úriembe-
reket.
A motorcsónakban látható négy férfi azonban nem olyannak
tűnt, mint akik élvezetből hajózgatnak fényűző járművükön.
Mindegyik egy dobtáras Thompson géppisztolyt viselt, amit
Mulligan testvér jól ismert, mert nem egyet látott chicagói hívői
ruhásszekrényeiben a szesztilalom idején.
Ezenkívül a négy férfinak olyan bérgyilkos képe volt, hogy az
még A1 Capone legfélelmetesebb társait is megfutamodásra kész-
tette volna.
Amikor megállapította, hogy a vízi jármű lassítás nélkül
továbbhalad, és a hosszan elnyúló Filicudi-szigetet megkerülve
Salina és a pollarai kráter felé veszi az irányt, Mulligan testvér
nem aggódott tovább váratlan felbukkanása miatt.
Előző hónapban egy ámbráscetet is látott tovaúszni, sőt
hosszú-hosszú idővel ezelőtt egy kormányozható léghajót is éjsza-
ka közepén.
„Az Úr csodát tett velem..."
John Mulligan figyelmét újra a breviáriuma és a horgászzsi-
nórjának úszója kötötte le.

Egy órával később, a reggeli ájtatosság alatt Marco testvér beszé-

det intézett az összegyűlt szerzetesekhez.
El kellett magyarázni, hogy Zefiro atyát egy időre Francia-
országban tartóztatják az ügyei. Marco olyan érvekkel hozako-
dott elő, mint egy vasutas. Zefiro akaratától független késésről,
sajnálatos incidensről beszélt... Összekuszálta a nyomokat.
A bejelentést csalódott moraj fogadta.
— Amint tud, máris itt lesz újra közöttünk. Gondol rátok.
Testvéri ölelését küldi.
 [Belzebub pletykái

Marco a szemüvege repedt üvegéhez nyúlt, miközben beszélt.

Kissé bepárásodott. Vangóra sandított. Nem akarta még felfedni,
hogy a padre talán egyikük arcára sem emlékszik, és hogy eszét
vesztve bolyong valahol a nagyvilágban.
Marco bemenekült Zefiro cellájába, és megkérte, hogy ne
zavarják. A falnak támaszkodott, lassan levette a szemüvegét.
Marco testvér nem érzett elég erőt magában ehhez az új kül-
detéshez. Tekintete végigsiklott a helyiségen. Három könyv. Egy
matrac. Ennyi maradt Zefiróból. Mihez kezdenek nélküle?
Marco megpillantotta a monostor nagyharangjának egy kam-
póra akasztott nyelvét. A harang a kápolna alatt volt, egy kivájt
sziklában, de a harangnyelv, ez a vízcsepp alakú bronzdarab az
apát úr cellájában lógott. Hozzányúlni sem volt szabad.
A vigíliától a kompletóriumig nap mint nap egy néma ha-
rangot kongattak meg, nehogy felfigyeljenek rájuk a szomszédos
szigeteken.
Meglendítette a bronzdarabot, amely a néma és láthatatlan
monostor jelképe lett.
„Harminc szerzetes..." - gondolta magában Marco.
Nem érezte elég szélesnek a vállát ahhoz, hogy ekkora nagy
családot cipeljen rajta.
Eszébe jutott az a viharos éjszaka, amikor Zefiro néhány órára
rábízta a harangnyelvet. Marco aznap este értesült a húga, Giulia
haláláról, akit tíz éve nem látott. A temetésre sem mehetett el.
Odafenn, Mantovában a családja azt hitte, hogy Marco örökre
eltűnt.
Zefiro átjött a szakács szerzeteshez a viharos szélben. Átnyúj-
totta neki a tárgyat.
- Menj. Kongasd meg a harangot. Hogy a városodban is
hallják.
Az összes szerzetes hallott róla, hogy padre Zefiro olyankor te-
szi ezt, amikor a vihar elég hangosan tombol ahhoz, hogy elnyom-
ja a harangok hangját, és valamelyik testvért éppen csapás érte.
így aztán aznap éjjel Marco saját kezűleg akasztotta be a nyel-
vet a hatalmas harangba. Es a villámlás, a szél zúgása közepette
két órán át harangozott, mint egy őrült. A kötélen függeszkedve

227S
két-három méter magasba emelkedett minden egyes rántás után.
A harang érte szólt.
Olyan emlék ez, amit soha nem fog elfelejteni.
Marco feltette a szemüvegét. Úgy hiányzott neki az 6 Zefiró-
ja, mint egy apa, de meg kellett kísérelnie a lehetetlent: neki kel-
lett rögtönzött családapává válnia, miközben árvának érezte ma-
gát. Kiment, és a konyha felé vette az irányt.

Marco bejelentése után Vango kilépett a kápolnából, és Pippo

Troisi után indult a nyúlketrecekhez.
Pippo sopánkodott.
Zefiro távollétében az ő feladata lett a nyulak gondozása.
Valóságos kínszenvedés. O, aki éveken át gyűlölte őket, most
kénytelen volt nyolcvan tengeri nyulat ellátni. Szemlátomást kez-
dett lesoványodni. Éjszaka rémálmok gyötörték, mint egy aszt-
mást, akit ejtőernyővel egy tyúkketrecbe dobtak le.
— Nyavalyás rágcsálók — mondta, miközben kinyitotta az
egyik ketrecet. — Már megint született néhány. Miért nem in-
kább a kaptárakat bízták rám? Én nem félek a méhektől!
Vango segített neki kivenni az újszülötteket, és a fűbe tették
őket.
Két kisnyúl megkísérelt felmászni Pippo nadrágszárán.
— Az ember azt hinné,, szeretik magát... — mondta Vango
mosolyogva.
Pippo pár érthetetlen hangot dünnyögött, miközben meg-
próbálta leszedni az egyik nyulat a combjáról.
Vango nem tévedett... Örült szerelem volt ez.
A nyulak már messziről érezték Pippo Troisi közeledtét. Vé-
geszakadatlan nyiszogtak, és rávetették magukat, amint odaért.
Látni lehetett, hogyan esik egymásnak néhány hím, hogy a kö-
zelébe férkőzzön. Heves összecsapások dúltak. A nyulak fürtök-
ben lógtak Pippón. A legkisebbek az anyjuknak nézték, és szen-
vedélyesen a bokájához dörgölőztek.
A rúgásai hatástalanok maradtak. Szerették őt!

2 2/2
 [Belzebub pletykái

A két férfi becsukta a ketrec ajtaját. Lementek a vízzel teli

vödrökért, amelyek egy kő mellett maradtak.
De Pippo előbb még kezet mosott.
Vango figyelte. Erezte, hogy itt a megfelelő pillanat.
Mintegy mellékesen megkérdezte:
— Pippo, maga ugye ott volt akkor, amikor hároméves ko-
romban rám találtak Scarióban, Maifában?
Pippo felegyenesedett.
— Mi az, hogy ott voltam, fiacskám... egyenesen én találtam
rád!
Dölyfösen felszegte az állát, és ujjait a ruhaujjába törölte. Már
nem gondolt a nyulakra.
— Én, Pippo Troisi — verte a mellét. — Először a dajkádra talál-
tam rá. Szóltam a többieknek. És téged egy kicsivel később húz-
tunk ki a sziklák közül.
Vango bólintott.
Már Arkudahra való visszatérése óta szándékában állt kifag-
gatni Pippót.
Többet akart tudni erről az egészről, mielőtt visszamenne
Mademoiselle-hez.
— Soha nem derült ki számomra, hogyan kerültél oda — mond-
ta szelíd hangon Pippo. - De mióta itt vagyunk, olybá tűnik
nekem, hogy egyenesen az égből pottyantál le nekem. Mirniksz-
dirniksz. Szavamra, nem tudok ennél többet.
Vango nem hagyta annyiban a dolgot:
— Nem történt semmi a szigeten, valamivel előtte vagy utána?
Nem tűnt fel magának valami?
— Semmi.
— Próbáljon meg visszaemlékezni, legyen szíves!
— Minek kellett volna történnie?
— Valaminek, tudom is én...
— Na de mégis?
— Valami változásnak... Balesetnek...
— Nyúlinváziónak? — tréfálkozott Pippo.
— Csak megfordult a fejemben, hogy...

227S
 — Mondom neked, hogy semmi. Nem tudok semmit. Meg-
értetted?
A hangszín túl éles volt ahhoz, hogy őszinte legyen. Vissza-
mentek a kerítéshez.
Pippo dologhoz látott, ráloccsantotta az egyik vödör vizet egy
nyúlketrecre, hogy megtisztogassa.
— Akkoriban nem nagyon történt velem semmi - szólalt meg
végül bocsánatkérően.
Visszatették a kisnyulakat az anyjukkal együtt. Pippo gorom-
bán bánt egy szerencsétlen állattal, amelyik az ujjait nyalogatta,
majd egy másikkal, amelyik meg akart lapulni a zsebében. Egy
sarokba halmozta a konyhából kapott héjakat. Távozáskor Pippo
megtorpant, és a szavait mintegy önmagához intézve így szólt:
— Talán egyvalami. Azt hiszem, ez volt az az emlékezetes ősz,
amikor Bartolomeo meghalt.
— Tessék?
— Akkor, amikor idekerültél...
— Ki halt meg?
— Bartolomeo. Egy fiú, akinek nagyon csinos felesége meg
három kislánya volt Santa Marinában. Puskagolyó végzett vele.
A feleségem mondott róla egy s mást.
— Mit mondott?
— Egy s mást. - Megint keresztet vetett. - Mindenkiről min-
denféléket pletykált. - Pippo a monostor felé indult.
— De Bartolomeóról miket mondott?
— Azt, hogy csúnya dolgot művelt...
Vonakodott, hogy előbányássza a múltból felesége régi plety-
káit.
— Meséld el!
Pippo sóhajtott egyet.
— Egy bűntettet egy bandával... Állítólag az egyik cinkostár-
sa puffantotta le, amiért ellopta a jussát.
Vango ellenzőt formált a kezéből, hogy a szemből tűző nap
fényében is lássa a barátját.
— Egy bandával?
— Igen, egy bandával. Három fickó. A nevekben már nem

2 274}
 [Belzebub pletykái

vagyok biztos. El akartak vándorolni, de nem volt semmijük.

Talán egy fűszerboltot raboltak ki a kontinensen. Mindenesetre
nem zsákmányoltak sokat...
- Elköltöztek a szigetről?
- Bartolomeo szegény meghalt, de az egyikük azért nyomban
elment Amerikába. Mirniksz-dirniksz. Neki nem tudom a ne-
vét... A másik meg itt maradt, tudod, az a hórihorgas, akit te is
ismersz.
- Kicsoda?
- Tudod, az a nagy fickó, az a hórihorgas...
- Kicsoda?
- Az a hórihorgas, aki kölcsönadta a házát.
- Kicsoda? — kérdezte Vango, aki képtelen volt ezt elhinni.
- Az a hórihorgas .a szamárral.
- Mazzetta?
- Az, az, Mazzetta.
Vango megállt. Pippo Troisi az arcát vizslatta.
- Szükségem van a puskádra - mondta szűkszavúan Vango.

227S
 27.
A bosszú

Salina, a pollarai kráter, a rákövetkező é j j e l

Vango egy szamócabokorban rejtőzött, a puskát a melléhez szorí-

totta. Mazzetta vacka ötven méterre volt. Még a szamár sem vette
észre, ahogy közelebb osont. Sötét éjszaka volt. Se felhők, se szél,
se hold.
Megállt az idő ezen az utolsó nyári éjszakán.
Vango nem akarta most felkeresni Mademoiselle-t, hogy az
asszony megerősítse neki mindazt, amit Pippo Troisi mondott.
Majd később találkozik vele.
Mademoiselle kezdettől fogva mindent tudott. Soha egy ne-
vet sem árult el. Nem felelős azért, amire ő készül. Ez az ő tör-
ténete. Az ő bosszúja.
Még csak nem is szégyellte a szót. Bosszú.
Arra tanították, hogy tartsa oda a bal orcáját, ha megütik a
jobbat. De nem az arcát érte ütés. Két ártatlan szívet lyuggattak
ki golyókkal.
Élet-halál kérdése volt ez. A színtiszta gépiesség törvénye.
Vango úgy hitte, hogy a tettével egy kis életet lehel a szüleibe.
Aztán már csak az utolsó bűnöst kell megtalálnia.
Mazzetta.
Már a legkorábbi gyerekkori emlékeiben is jelen volt.
Az alak a hegygerincen, az árnyék a kuckójában, az a kihűlt
lávából gyúrt teremtmény pár lépésnyire a házuktól. Évekig egy
szó sem hangzott el közöttük. De Vango tudta, hogy Mazzetta
nap mint nap vigyázott rájuk pollarai életük során.
Az aprócska aranypénz, ami minden új holdkor biztosította a
megélhetésüket, tőle származott. A viharok után csodával határos
 A b@s$sú

módon felegyenesedő szőlők — neki voltak köszönhetők. Az arcá-

tól tíz centiméterre megölt skorpió, amikor Vango ötéves volt, és
egy fügekaktusz alatt sziesztázott. Az egyedüli szőlőtőkék a szige-
ten, amelyeket soha semmi betegség nem támadott meg - mind
az ő keze műve volt. Sőt még Mademoiselle szalmakalapja is,
amelyben mindig vadonatújra cserélődött a szalma, ha Made-
moiselle kint felejtette éjszakára. E tettek egyikét sem látta el kéz-
jegyével az elkövetőjük. A pénzdarab, a skorpió, a szőlőtőkék, az
újjá varázsolódott kalap és az összes többi... Az őrangyalok nem
hagynak nyomot.
De Vango mindig felismerte Mazzetta árnyát.
Es három perc múlva ott áll majd vele szemben, puskával a
kézben.

Vango kétrét görnyedve előrenyomult a kőfalig, amellyel

Mazzetta elbarikádozta a vacka nyílását, ahol közel húsz éve la-
kott. Látta, hogy világít egy lámpa. Az öreg alighanem bevitte
magához a szamarát, mint télen.
— Mazzetta, bújj elő!
Vango nem akart meglepetésszerűen rátörni.
— Én vagyok az, Vango. Bújj elő, Mazzetta!
Hallotta, hogy valami megmozdul a félhomályban.
— Tudom, hogy itt vagy. Gyere. Minden mást is tudok. Most
már mutasd magad.
Percek múltak el.
A sziklaüregből továbbra is az a halk neszezés hallatszott.
Kaparászás a földön, és sóhajok.
— Tudom, hogy mit tettél, Mazzetta.
Vango úgy döntött, hogy bemegy. A nyíláshoz lépett, leha-
jolt, és bepillantott.
A szamár tetemét látta meg először a földön. Hatalmas bőr
nyakszíja fekete volt a vértől. Aztán meglátta Mazzettát keresztbe
font karral, fejét az állat farára döntve. Haldoklott. Vango leros-
kadt mellé a földre.
-El...
 Mazzetta valamit nyökögött.
- El... vitték...
Vango közelebb tartotta a fülét.
— Mademoiselle...

Vango kifelé vágtatott a puskájával.

Mademoiselle.
A házhoz rohant.
A tövisek felhorzsolták a lábát. Nem érzett semmit.
A nyugati homlokzat felől érkezett, ahol két ablak nyílt. Az első
a nagyobbik szobáé volt. Nem habozott, kibiztosította a puskát,
aztán fejjel előre nekilendült az ablaküvegnek. Odabent a kék
padlóra gurult, majd nyomban talpra is ugrott, miközben meg-
pördült a tengelye körül a puskával.
Rémisztő volt a csend és az üresség.
A tűzhelynél az utolsókat pislákolta egy éjjeli mécses. Az asz-
tal örök darabja, a csésze ripityára tört, porrá zúzódott, csak egy
hókupac maradt belőle.
Vango a hálószobához szaladt. Semmi.
Elkiáltotta magát:
— Mademoiselle!
Kiment a teraszra az éjszaka sötétjében.
- Mademoiselle!
Hangja visszaverődött a kráter mélyéről. Átfésülte az olajfa
mögötti másik kis házat. Aztán visszarohant Mazzettához, aki
még lélegzett.
Vango a haldokló homlokának nyomta a puska csövét.
- Hol van Mademoiselle?
— Égy... férfi...
Mazzetta megmozdította a kezét, hüvelykujját behajlította,
hogy négyet mutasson.
— Négy? — kérdezte Vango. - Négy férfi?
Mazzetta minden erejét összeszedve lehunyta a szemhéját,
hogy jelezze, igen.
- Megölték?

2 263}
 A bosszú

- Nem.
- Magukkal vitték?
Mazzetta bólintott, és a teste megemelkedett egy görcsös rán-
gástól. Fulladozott. Kinyújtotta a karját, hogy a szamár ólmozott
nyakszíjába kapaszkodjon. Vango lefejtette az ujjakat a bőrbék-
lyóról.
- Hová? Hová vitték?
Mazzetta ezúttal csak az ajkát mozgatta. Vango leeresztette a
puskát, és a férfi szájára tapasztotta a fülét. Háromszor elismétel-
tette vele, amit mondott.
A szamaram. Ezt mondta: a szamaram.
A férfi egy pillanattal később Vango ölében halt meg, aki sírva
fakadt.

Pár órával korábban, amikor még világos nappal volt, John

Mulligan testvér, aki levenni készült déli kardinális fejfedőjét,
ismét látta a motorcsónakot, amint elhalad a másik irányba. De
távcsövének lencséjében ez alkalommal egy asszonyt pillantott
meg, aki hátul állt, és minduntalan visszafordult Salina felé.
A hölgy vonásait, arcához tapadó ősz haját és a rászegeződő fegy-
vereket kémlelgetve megértette, hogy nem szokványos dolog
történik éppen.

Mielőtt véget ért volna az éjszaka, Vango két mély gödröt ásott a
szirtfal tetején.
Az elsőbe Mazzettát, a másodikba a szamarat temette.
A nyakszíjat nem sikerült leszednie a szamárról. így azzal
együtt földelte el.
Vadkaporvirágokból két keresztet rakott ki a földön.
Vango hosszan elidőzött a szirtfalon a két friss földhányás
előtt. Tudta, hogy Mazzetta Mademoiselle védelmére kelve lelte
halálát.
Az iránta érzett gyűlölete azonban így sem csillapodott.
Egyszerűen csak ösztönös tisztelet támadt benne mindig az

2 J®
 VANGO

elhunytak teste előtt, az a különös tisztelet, ami minden kultú-

rában megnyilvánul az emberi lény iránt, feltéve, ha nem lélegzik
többé.
Hajdan, a karmelita papneveldében Jean atya azt mondogat-
ta neki, hogy ha az emberiség történetében létezett volna egy
olyan vidék, egyetlenegy olyan hely, ahol akkora tisztelettel te-
kintettek volna az élőkre, mint amekkora tisztelet a halottaknak
jutott, akkor fölöttébb kellemes lett volna ott az élet!

Virradatkor Vango újra Mademoiselle háza felé került. A hajnal

segítő fényében átfésülte a környéket, a rablók nyomai után ku-
tatva. Egyet sem talált. Valamivel feljebb, Mazzetta vackában
még a szamár és gazdája életét kioltó golyóknak is hűlt helye volt.
Tökéletes munkát végeztek.
Vango bezárta a házat, mintha lakója nyaralni készülne. A zár-
ban kissé nehezen forgott a kulcs. A múltban soha nem használ-
ták. A kulcsot az olajfa odújába rejtette. A fa lombjába túrt, hogy
érezze, mennyire tömöttek az olajbogyók.
A földön, a gyökereknél ekkor megpillantotta a kék kis se-
lyemgombócot. Felvette. Es ujjai között gyermekkori kendője
nyílt szét. A kék kendő, amely mindent tudott, de semmit sem
árult el, csupán rejtélyes országokról regélt.
Vango észrevette a csillagot. A nagy „V" emelkedő szára fölé
hímezték. Előző nap még nem volt ott. A munka befejezetlennek
tűnt. A csillag ötödik ága nem készült el teljesen. Még lógott
belőle a sáfrányszínű cérna.
Mademoiselle Vango anyjának emlékét akarta belehímezni a
selyembe: Nell emlékét.
A férfiak érkezése miatt kénytelen volt félbehagyni a munkát.
A kendő a földre hullt, a tekergő gyökerek közé.
Vango felkaptatott a kanyargós úton, és átment a túloldalra,
ahol az öreg maifai szőlőtőkék sorakoztak. A horizonton feltűnt
előtte a Stromboli fekete füstje, Alicudi szigete, Filicudi körvo-
nalai, még távolabb, egy hatalmas kődarab csúcsán pedig ott volt
láthatatlanul a monostor. Nem állt készen a visszatérésre.

52S®
 A Ü2)®SSZÚ

Abban az órában ért a kikötőbe, amikor a férfiak visszatérnek

a halászatból. Átsiklott a kifeszített hálók, a bámészkodók és a
tengerészek között. Egyenesen egy rozsdás bádoggal borított ka-
lyiba felé indult.
Vango megkocogtatta az egyik deszkát, mintha egy szalma-
fedeles kunyhó ajtaján kopogtatna.
Egy rongyokba öltözött asszony éppen tojáshéjat törögetett
apró darabokra.
— Jó lesz a levesbe — mondta. — Jobb, mint a semmi. Van mit
ropogtatnia az embernek a fogaival.
— Giuseppina asszonyhoz van szerencsém?
— Pippo Troisinéhoz — javította ki az asszony.
— Ismertem régen a férjét. Jó ember volt.
— Igen.
Az asszony nagy kedvesen válaszolt. Aztán megkérdezte:
— És én ismerem magát?
— Nem - mondta gyorsan Vango, hogy az asszony ne firtassa
tovább a dolgot. - Most jöttem, és a következő hajóval már el is
megyek.
— Négy perc múlva! - mondta Giuseppina, aki az összes olyan
hajó indulási és érkezési időpontját ismerte, amelyek visszaadhat-
ták neki a szerelmét.
Mivel Vango nem szólt semmit, pontosított:
— Három perc negyvenöt másodperc múlva.
A nyakában egy szép óra lógott, a doktortól kapta ajándékba.
— Egy nagyon régi históriáról akarok beszélni magával - mond-
ta Vango.
— Akkor jó helyen kopogtat.
— Merthogy?
— Mást se szeretek, mint a régi históriákat.
— Bizonyára emlékszik 1918 kora őszére.
— Igen — mondta az asszony. — Volt pár csúnya vihar.
— Egy férfit meggyilkoltak akkoriban.
— Bartolomeo Viaggit, huszonkilenc éves korában. Három
lánya volt. Ma már csak egy él közülük. És a felesége is meghalt
nagyon gyorsan utána.
 v a n 69

— Szomorú.
— Igen. Szomorú, ha valaki eltávozik.
— Azt mondják, hogy maga tud valamit Bartolomeóról.
— Ki? Ki mondta ezt neked?
Giuseppina szeme csillogott. Az idők során csak egyvalakinek
beszélt erről.
— Tudni akarom, hogy ki ölte meg - mondta Vango.
— Ki beszélt neked erről?
— Legyen szíves, válaszoljon!
Az asszony figyelmesen méregette Vangót.
— Megmondom én neked, mi történt Bartolomeóval. Nem
Mazzetta ölte meg, még ha benne is volt a dologban. Hanem a
másik, a harmadik.
— A nevét...
— Ki beszélt neked rólam? Én ismerlek téged...
— Mondja meg nekem a harmadik nevét.
— Cafarellónak hívták, Giovanni Cafarellónak. Elment Ame-
rikába, New Yorkba. Magára hagyta az apját odafenn a hegyek-
ben. Az apját, aki magányosan halt meg múlt tavasszal, százéves
korában.
Giovanni Cafarello. A név örökre bevésődött Vango emlé-
kezetébe.
Az asszonyra nézett, aki a testét megfeszítve hajolt felé. Kö-
szönetet mondott neki.
— Ne menj még el — mondta az asszony. — Mondd meg, hogy
ki vagy. Valld be, hogy találkoztál mostanában Pippo Troisival.
Vango távolodni kezdett. A hajó már ott volt. Tömegnyi em-
ber tolongott a rakparton. Giuseppina a földre térdelt, mint egy
sivataglakó asszony a sátra előtt. Könyörgött:
— Kérlek! Mondd meg nekem. Pippo életben van? Felismer-
telek. Tudom, hogy ki vagy. Vango!
Vango megállt. Visszament hozzá, és halkan ennyit mondott:
-Él.
Giuseppina szemébe erre valódi örömkönnyek szöktek.
Vango felugrott a hajóra.
Egy férfi felsegítette az asszonyt.
— Kapaszkodjon belém, Giuseppina. Nyugodjon meg...
Most szállt partra, éppen arról a hajóról. Lipari szigetéről jött.
Mosolygott.
Hétfő volt. A boldogság napja. A hét legszebb napja. Kicsípte
magát, a piros nyakkendőjét kötötte fel. Táncikált.
Basilio doktor Mademoiselle-hez készült ebédre.
— Ej... Valami baj van, Giuseppina? - kérdezte.
— Pippo életben van - mondta az asszony.
A doktor elmosolyodott. Ez az asszony, Giuseppina Troisi
volt az egyetlen nő, akit teljesen megértett. Mind a ketten elérhe-
tetlen szerelmet választottak maguknak. Giuseppina egy eltűnt
férfit szeretett. O meg egy ismeretlen asszonyt.
- Ki mondta magának, hogy a férje életben van?
— Vango, a pollarai vad fiú.
- Merre van? - kérdezte a doktor hirtelen felegyenesedve.
- Most megy el.
A jó Basilio doktor a fekete kőmólóra szaladt.
A hajó már messze járt.
Látta Vangót a fedélzeten. És Vango is látta őt.
De még inteni sem volt erejük.
Kicsivel később a doktor zárva találta Mademoiselle ajtaját.
Minden remény elszállt.
 28.

A lótolvaj

Everland, Skócia, 1935 októbere

A kicsi repülőgép másodszor is a torony közvetlen közelében

repült el. A pilóta ezúttal azonban tisztán látta az istálló felé szala-
dó férfit. Egy nő üldözte. Fehér hálóinget viselt, combig felgyűr-
ve, hogy könnyebben tudjon loholni.
- Mondd, hogy csak álmodom - motyogta maga elé a férfi.
Nem álmodott. Mary volt az, a szobalány.
Paul feljebb emelkedett a gépével, és szélesebb kört kezdett
leírni vele, hogy azt higgyék, továbbrepül.
A repülőgép egy Sirius típusú egymotoros kis gép volt, ami-
lyennel Lindbergh rekordokat döntött meg a Csendes-óceán fö-
lött. Paul birtokában volt a valaha létezett tizenöt példány egyike.
A Loch Ness vize felé tartott. Időközben csökkentette a sebes-
séget. Egy már sárgába borult erdőszélt és a dombokon elszige-
telten álló juhaklokat látott.
Paul derűs is volt, meg zavarodott is.
- Mary! Mary! - ismételgette tágra nyílt szemmel.
Fejben magyarázatokat gyártott a jelenetre, amelynek vélet-
lenül a szemtanúja lett. Kettős, hármas, négyes életet kezdett el-
képzelni Marynek, akinek kissé ábrándos vénlány külseje mögött
talán a skót felvidék legbujább asszonya bújik meg.
Mary Paul születésekor került a házhoz, vagyis huszonhat éve.
Paul nehezen tudta elképzelni, hogy az asszonynak ilyen hosszú
időn át sikerült volna iruló-piruló orcája, anyai gyengédsége és
vastag gyapjúharisnyái mögé rejteni ledérségét.
- Nem... Ez képtelenség.
Éles ívben megfordult, hidroplánná alakított kicsi gépe szár-

2S4}
 A OétoD^aJ

nyát függőleges irányba állítva. Újra a kastély felé vette az irányt.

Másodpercek alatt átrepült az alacsony kőfalakkal kockázott
rétek felett, és a központi fasor fölé ért.
Már csak Mary állt az istálló előtt. Széttárt karral fejvesztve
integetett a repülőnek.
Amint éppen feljebb készült emelkedni, hogy átrepüljön a
kastély fekete tetőzete felett, Paul látta, hogy az istálló ajtaja egy-
szer csak kinyílik, és kiszáguld rajta egy vágtára fogott fekete ló.
A férfinak nem volt ideje felnyergelni. A szőrén ülte meg, egy-
szerűen a kötőfékbe kapaszkodott, és durván rugdosta a hor-
paszát, hogy gyorsabb futásra sarkallja.
A pilóta és a lovas útja keresztezte egymást.
Néhány méterrel távolabb, ahogy a géppel megfordult, Paul
látta, hogy a férfi átugrat az első falon.
Aligha lehetett Mary hódolója.
Leginkább azért jött, hogy elkössön egy lovat.
Paul felhúzta a gép orrát a kastély felett.
Úgy döntött, hogy üldözőbe veszi a férfit.
Mary a csodálattól eszét vesztve, alsószoknyáitól övezve térdre
hullt, úgy figyelte hőse bravúros mutatványait.
Paul először egyenesen az ég felé emelkedett, jó magasra. Már
csak egy füsttel körülvett fekete pontot lehetett látni. A motor
hangja észlelhetetlenné vált. Paul a szaltóbukfencet folytatva há-
tára fektette a gépet, majd engedte, hogy átbukjon a föld irányá-
ba, és tökéletes kört írt le. A föld közelébe érve a repülő lassan
egyenesbe állt.
Mary visszafojtotta a lélegzetét. Úgy tett, mintha kezével elta-
karná az arcát, miközben a félelemtől kiáltozott, de az ujjai kö-
zötti résen büszkén bámulta az ifjú vadászpilóta virtuozitását.
A szaltóbukfenc szinte a hangacserjéket súrolva ért véget,
mályvaszínű felhőt vert fel, ahogy lenyírta őket. Most a lovassal
szemben suhant, a talajhoz egészen közel, a lovas pedig felé vág-
tatott. Egyikük sem tért ki oldalra.
Paul az utolsó pillanatban végül gázt adott, s a ló áthaladt a
két úszótalp között. A pilóta nem ismerte fel a férfit, aki arcát a
ló sörényébe mélyesztette.
 Amikor ismét szembekerült a kastéllyal, Paul végre felfogta,
hogy semmi értelme annak, amit csinál.
Sem az általa imádott lovat nem állt szándékában feláldozni,
sem a férfit lenyakazni, akiről mit sem tudott, és még kevésbé a
földre lerakni egy hidroplánt, amely csak a vízfelszínt viseli szí-
vesen.
Paul kénytelen volt bevallani magának, hogy a célja nem volt
más, mint elkápráztatni egy hetvenéves asszonyt, aki a fűben ülve
buzdítóan emelte karját a gép és az ég felé.
Ha a megfoghatatlan Ethelt nem számítja, aki oly sűrűn van
távol, akkor már csak Mary az egyetlen, akit még bámulatba ejt-
het. Még aznap este is egyedül vacsorázott nagy kastélyában, ami-
kor a brit Királyi Légierő legfiatalabb alezredese lett.
A lovas eltűnt az erdőben.
A repülő tett még egy utolsó kört, hogy fogadja a közönség
ovációját.
Amikor leszállt a tóra, egy kicsi bárka úszott elé. Mary állt az
orrában.
Jóleső ölelésébe zárta Pault. Már nem hálóingben volt. Azt az
öltözékét viselte, amit ünneplőnek hívott, vagyis a több mint fél
évszázaddal azelőtt ünnepelt tizenharmadik születésnapja óta nap
mint nap magára öltött fekete ruhát és kötényt. Csak éppen fehér
csipkegallérral egészítette ki, ami — ő úgy látta szobája aprócska
tükrében - ünnepi külsőt kölcsönzött neki.
— Bámulatos volt! Úgy féltem.
Azt lehetett hinni, hogy a légtornászhoz beszél egy cirkusz ki-
járatánál. Arcon csókolta Pault.
— Bravó... Bravó...
— Na, meséljen - mondta Paul.
Marynek hirtelen eszébe jutottak saját kalandjai.
— Ó, rettenetes - mondta.
— Hallgatom.
— Azért én jöttem Peter helyett maga elé, mert most már elő-
vigyázatosak vagyunk. Örködnek a fiával.
Vasárnap nehéz volt személyzetet találni a birtokon. Paul kö-
telező szabadnapot adott mindenkinek a hét utolsó napján. A sze-
 A lótolvaj

mélyzet ilyenkor bújócskázott a kastélyban, hogy ne mutatkoz-

zon. Mary pedig sokáig heverészett az ágyban.
— Szóval? Ki volt az? — kérdezte Paul.
— Az ablakon mászott be, amikor a második emeleti folyosón
voltam. Ha tudná, mennyire megijedtem! Lenge öltözet volt raj-
tam éppen... Csak ki akartam menni a...
— De mit akart a fickó? - szakította félbe Paul, hogy ne kell-
jen részletesen végighallgatnia, hogyan végezte el Mary a kisdol-
gát.
Mary a füléhez hajolt, és belesúgta:
— Egy tolvaj volt.
Úgy sugdolózott a tó közepén, mintha bizalmas közléseit ki-
hallgathatták volna a vén pontyok, vagy a Loch Ness-i szörny.
— Hadd halljam, mit lopott el?
Az asszony balra nézett, majd jobbra, aztán mély levegőt vett,
és még halkabban válaszolt:
— Semmit.

A következő éjszaka nyugodtan telt. Este Paul kószált egyet az

erdő körül. Talált pár patanyomot, de a bozótosban megszakadt
a sor.
Másnap reggel, amikor felébredtek, a fekete ló a kastély pá-
zsitját legelte.
— Ezt nézze meg! — mondta Mary, ahogy elhúzta Paul szo-
bájának függönyeit.
A lótolvaj ezek szerint még lovat sem lopott.
Mary kissé csalódott volt. Az első kérdése így hangzott:
— Es ha nem is igazi?
— A tolvaj? — kérdezte Paul jókorát nyújtózkodva a nagy ablak
előtt.
— Nem, a ló.
-Aló?
— Igen. Mi van, ha nem az igazi?
Paul a feje búbját vakargatta.
— Egy álló?
 - Kicserélhette az igazit, a maga lovát egy másikra.
- Minek?
- Hogy ellopja a magáét.
Paul kihajolt az ablakon. Igyekezett megőrizni a komolysá-
gát.
- Mindenesetre szép munka ahhoz, hogy hamisítvány legyen.
Mary fél szemmel egész nap a lépcsőfeljáró mellé kikötött
állatot figyelte. Még este is maradt. Úgy érezte, hogy a trójai faló
áll előtte, amely éjnek évadján mindjárt szétnyílik, és szabaddá
válik az út a betolakodó előtt.
Szörnyű volt ez a bizonytalan várakozás. De az éjszaka múltán
megállapították, hogy a ló csak egy-két lapátnyi friss lócitromtól
szabadult meg.

Szinte meg is feledkeztek már a történtekről, amikor a következő

héten Paul elkapta a tolvajt.
- Igen, ő az - mondta Mary egészen izgatottan.
Paul akkor ütött rajta, amikor az illető éppen a kastély pincéit
kutatta át. Egészen fiatal fiú volt, és alig beszélt angolul. Paul fel-
vitte az étkezőhelyiségbe, és bezárkózott vele.
Vagy tízen sétáltak el délelőtt az ajtó előtt, kíváncsian várták,
hogy milyen állapotban kerül ki Paul úr keze közül a tolvaj, aki
semmit sem lopott el.
Mary máris szánta a fiúcskát.
- Remélem, hogy Paul nem lesz túl kegyetlen. Ez a kölyök
csak egy csavargó. Nem tudta, mit csinál. Tudják, Paul nagyon
szigorú azóta, hogy tisztté avatták.
De majdhogynem bosszús lett, amikor Paul egyedül jött ki, és
átvágott a folyosón összeverődött kis tömegen, hogy közölje
Maryvel:
- Adjon neki munkaruhát. Itt marad a kastélyban, hogy gon-
dozza a lovakat.
- Na de... Paul...
- És adjon neki enni, Mary. Két hete az erdőben alszik.
Paul elment.
 A Q飮Qvaj

Mary pár pillanattal később már a tolvaj előtt állt. A nézőkö-

zönség szétoszlott.
— Hogy hívnak? — kérdezte az asszony nyers hangon.
A fiú válaszképpen két szó tagot mondott, majd lefordította
egy olyan névre, amely ismerősebben csengett Mary fülében.
— Andrew. Jól van. Akkor gyere, Andrew. Es maradj nekem
veszteg.
Megállt, hogy megtapogassa az ifjú vállát.
— Nem valami széles a vállad. Paulnak van pár levetett ruhá-
ja, ami jó lesz rád, csak fel kell hajtanom az ujjukat. Vedd le ezt
a cipőt. Még összepiszkolod itt nekem a parkettát.
A fiú sietve engedelmeskedett. Mary undor nélkül fogta a ke-
zébe a sáros cipőket, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
mások piszkos fehérneműjét mossák. Az ujjai tisztaságához nem
ragaszkodott úgy, mint a fényesre vikszelt parketta csillogásához.
Elindultak egy végtelen hosszú folyosón. Az ifjú mögötte lép-
kedett zokniban.
— Honnan jössz?
— Keletről - felelte.
Mary kinézett az ablakon a mondott irányba. Onnan, Nethy
Bridge-ből vagy Grantownból jöhet... Máskülönben is mélysé-
ges szánalommal töltötte el mindenki, aki nem a birtokon nőtt fel.
— A, keletről...
— Igen, keletről — ismételte meg a fiú.
— Na és arrafelé szeretik a marhasültet?
Kellemes illat csiklandozta meg az orrukat. Mary betolta a
konyha ajtaját.
Nem volt nehéz meglágyítani a szívét, ha valaki szomorú te-
kintettel és piszkos cipőben mutatkozott be neki.

Ethel két héttel később, az éjszaka közepén érkezett haza.

A fényszórók lassú tempóban pásztázták végig az alvó kastélyhoz
vezető utat. Egészen alacsonyan egy bagoly repült el előtte.
Párizsi időzése, vagyis a nyár dereka óta csak pár napot töltött
Everlandben. Paul letett arról, hogy számon kérje rajta távolléteit.

289
Túl kevés időt töltöttek együtt ahhoz, hogy ne élvezzék ki min-
den pillanatát.
Ethel beállt a kocsijával az istálló melletti garázsba. Halkan
gurult be, nehogy felébresszen valakit.
A kocsi megállt.
Ethel észrevett egy alakot a garázs végében, a fényszórók fé-
nyében.
A fiatalember eltakarta a szemét. Időközben kimászott a fek-
helyéül szolgáló vályúból. A század elején az autók számára át-
alakított lóistállórekeszek sorát hívták ők garázsnak.
Ethel leállította a motort, de a fényszórókat nem kapcsolta le.
Kinyitotta az ajtót.
— Jó estét! - mondta.
— Jó estét!
— Mit keresel te itt?
— Andrew-nak hívnak. A lovakat gondozom.
Andrej azzal a két mondattal rukkolt elő, amit akcentus nél-
kül el tudott mondani.
— Orosz vagy.
— Igen. Moszkvából.
Most az alkarjával takarta el a szemét. Ügy elvakította a
reflektorok fénye, mint egy nyulat az országúton.
— Vedd el a karodat. Hadd lássalak.
A fiú engedelmeskedett.
— Paul kért meg rá, hogy tartsd rendben a kocsikat?
— Nem. A lovakat.
Andrej nem tudta, hogyan néz ki a fiatal lány, de biztos volt
benne, hogy ő az.
Ethel. Egy hónapja várta.
— Ha a lovakat gondozod, akkor miért néz ki így a kezed?
Andrej kocsikenőcstől maszatos ujjaira nézett. Ethel végül le-
kapcsolta a fényszórókat.
Andrej nem válaszolt.
Ethel tett pár lépést a kőpadlón, és felkapcsolt egy villany-
körtét a munkapad felett.
Andrej végre meglátta őt.
 A lótoBvaj

Tengerészkék kosztümöt viselt fehér csíkokkal, rövid felsővel,

bő szárú nadrággal, meg gabardinkabátot a hónalj részen bőrbe-
toldással.
A haja össze volt fogva. Nagyon fáradtnak tűnt.
Ethel tizenkét órát vezetett Londontól idáig, és az utolsó há-
rom éjszakát olyan helyeken töltötte, ahol többet táncolnak,
mint alszanak.
Félig csukott szemmel bámulta Andrejt, ujját a villanykap-
csolón tartva.
- Szóval? Miért ilyen szutykosak az ujjaid?
Andrej nyugtalan volt. Ez a lány mindent észrevesz.
Sejt valamit. Biztos volt benne.
- Szeretem a gépeket — mondta.
- Hogyhogy Paul felvett?
- Elkötöttem egy lovat.
Mary ezt a mondatot is begyakoroltatta vele, ahogy egy ta-
nítónő íratja le újra meg újra a tanulóval, hogy milyen vétséget
követett el. Elkötöttem egy lovat. Elkötöttem egy lovat. Andrew
elkötött egy lovat.
- Úgy érzed, ez kielégítő magyarázat? — kérdezte Ethel.
Andrej nem tudott mit felelni. A lány egy fekete vászonnal
letakart nagy valamihez sétált. Andrej kissé remegett, de Paul bő,
Mary által kipofozott ruháiban ez nem látszott.
Ethel egy bűvésznő mozdulatával lerántotta a fekete leplet.
- Remélem, nem apám kocsijával szórakozol.
- Szeretem a gépeket — mondta újra Andrej.
Ethel apjának kocsija egy 1907-es, fehér Rolls-Royce Silver
Ghost volt. A világ legszebb autója. A kocsi az utolsó tíz évben itt
porosodott. És Andrej azzal töltötte az éjszakáit, hogy újdonatúj
állapotba hozta. A motor minden egyes alkatrészét megtisztogat-
ta. Ethel reakciója heves volt.
- Ki kért meg erre?
- Senki.
- Működik?
- igen.
Andrej közelebb lépett az autóhoz. Meg akarta mutatni
Ethelnek, hogy mit végzett. Ezért csinálta az egészet. Marytől
hallotta, hogy Ethel mennyire ragaszkodik ehhez az autóhoz.
Andrej pedig munkához látott.
Borisz Petrovics kérésére tartotta szemmel Everlandet, hátha
Vango egy nap felbukkan itt.
A küldetése csak akkor járhatott sikerrel, ha elnyeri Ethel bi-
zalmát. A motorháztetőre tette a kezét.
- Állj! - parancsolt rá Ethel. - Vidd onnan a mocskos man-
csodat!
A szeme szinte csukva volt. A torka elszorult.
- Figyelmeztetlek, ha még egyszer hozzáérsz ehhez a kocsi-
hoz, repülsz innen.

Ethel Paul szobájába lépett, és dobott egy farönköt a tűzre, hogy

felszítsa. Paul aludt.
Ethel leült egy karosszékbe.
Egyszer majd nem lesz már szabad éjszaka közepén benyitnia
ide. Tisztában volt ezzel. Sőt türelmetlenül várta, hogy eljöjjön az
a nap. Paulnak családja lesz. Kopogtatni kell az ajtókon, magán-
lakosztályokat kialakítani a kastélyban, megváltoztatni a játék-
szabályokat.
Végre lesz valami változás.
Kinyújtotta a lábát, egészen közel rakta a lángokhoz.
Kettejük számára megdermedt a világ aznap, amikor a szüleik
meghaltak.
Körülöttük egyre idősebbé váltak az emberek, de ők nem en-
gedtek be ide semmit, senkit. Sötét lepel borította a világukat,
akár a Rolls-Royce Silver Ghostot. Tilos volt hozzányúlni.
Minden mozdulatlanná merevedett. Paul repülőgépe annak a
modellnek a mása volt, amivel gyerekkorában játszogatott. A kis
Ethel pedig már egészen régen is autót vezetett az apja ölében ülve.
Nem volt semmi új a nap alatt.
Ezen a hosszú jégkorszakon egyetlen meteor száguldott át szá-
mára. Vango. Ethel szerette. Amennyire csak tudta.
Ha hajnalig füstös kávéházakban ült, ha megmámorosodott
 A 0©t@8vaJ

bizonyos arcoktól, a zenétől, a sebességtől, tudta, hogy valakinek

a hiánya miatt menekül mindebbe.
Vango túl gyorsan haladt ahhoz, hogy ő el tudja kapni, és a
világ végre felmelegedjen körülötte.

Amikor Paul felébredt, észrevette a karosszékben Ethelt. Fino-

man megemelte és egy zsámolyra helyezte húga lábát.
Ethel kisvártatva kinyitotta a szemét.
Paul rámosolygott. Időközben zenét tett fel a szomszédos kis
dolgozószobában.
— Nem akartalak felébreszteni - mondta.
— Én sem téged.
Ethel az ujjaival megérintette Paul homlokát.
— Találkoztam a pilóta barátaiddal Londonban - mondta.
— Nagyon szerencsések, hogy ők sűrűn látnak téged, Ethel.
— Nem értik, mit csinálsz.
— Amint látod, semmit. Nem csinálok semmit. És te?
— Próbálok élni.
— Szomorúnak látszol, Ethel. O jár a fejedben?
— Kicsoda?
Hallgatásba burkolóztak, majd Ethel témát váltott.
— A pilóta barátaid azt mondják, hogy nem szeretsz kirúgni a
hámból.
A zene elhallgatott. Paul vállat vont.
— Mindenki a maga módján rúg ki a hámból - mondta.
Felállt, hogy a dolgozószobába menjen, és megfordítsa a lemezt.
A vadkacsák között szállni a gépével, átrepülni a szirtek híd-
szerű boltívei alatt a Duncansby-foki világítótorony irányából,
lóháton ülve mély folyókon átgázolni... Számára ez jelentette
azt, hogy kirúg a hámból.
Ethel hangját hallotta a szobából.
— Ki ez az orosz, aki a lovakat gondozza?
— Egy csavargó - mondta, ahogy mosolyogva kilépett a kicsi
dolgozószobából.
Ethel Paulra nézett.
 — Egy csavargó?
— Egy csavargó, aki munkát keresett.
— Téged nem lep meg, hogy idetéved egy orosz csavargó?
Paul elnevette magát.
— Már megint kezded... Biztosan kém! Egy tizenhét éves
kém, aki idejött a hidegből, hogy szemmel tartson két árvát.
Egy hónappal korábban Ethelnek már támadtak efféle gya-
núi. Azt állította, hogy valaki a távollétét kihasználva átkutatta
éjszaka az edinburghi hotelszobáját. A bátyja erre azzal vágott visz-
sza, hogy miért nem volt éjszaka a szobájában.
— Nem létező embereket látsz, Ethel, miközben észre sem ve-
szed azokat, akik itt vannak. Nézd meg Tom Cameront, aki körü-
lötted forgolódik!
Ethel mosolyogva mormogta:
— O csak ne forgolódjon tovább, mert lassan kezd elszédülni.
Cameronék utolsó látogatásai valóban képtelen jeleneteket
eredményeztek. A szülők igencsak izgatott állapotban érkeztek.
Az arckifejezésük folyton olyan volt, mintha palástolnának vala-
mit. Zavarosan beszéltek, tücsköt-bogarat összehordtak arról,
„amit elvileg nem szabad tudniuk", vagy arról, „amivel kapcso-
latban úgy kell még tenniük, mintha nem tudnának róla". Minél
csapongóbbak lettek a szülők, a fiuk annál jobban elzöldült,
összegörnyedt, a kalapja mögé bújt.
Ethel többnyire nem volt ott. Paul kénytelen volt egymaga
boldogulni. John, a főkomornyik rákapott arra, hogy rögtönzött
látogatásaikkor tisztán artikulálva így jelentse be neki Camero-
nékat: „Megjöttek a túlparti bolondokházából."
Bejöttek.
Paul minden alkalommal talált valami elfogadható magya-
rázatot arra, hogy a húga éppen merre jár. Lady Cameron válasza
mindig egy „Hogyne, hát persze! Hadd élvezze még egy kicsit a
szabadságot!" volt, ahogy azt egy fazékba szánt tyúk rugdalózása
láttán mondaná az ember. Leakasztotta a falról a festményeket,
hogy közelről megnézze az aláírást, a kristálycsillárokat számol-
gatta, és az ezüstnemű súlyát méregette.
 A Ió4®0va|

Ethel kényelmesen elnyúlt a tűz előtt a karosszékben.

- Komolyan kérdem - fogta meg Paul a húga kezét nincs va-
lami fontos bejelentenivalód nekem Tómmal kapcsolatban?
Nem beszéltetek meg valamit egymással?
Ethel elmosolyodott.
— Nem. Esküszöm neked.
- A k k o r azt hiszem, valami félreértésről lehet szó... Szegény
Tom...
— Ne aggódj miatta.
Kopogtattak.
Mary teát hozott. Ethel felállt, hogy megölelje, és szorosan
hozzásimulva keringőzni akart vele egyet. Paul kitárta a dolgozó-
szoba ajtaját, hogy jobban lehessen hallani a gramofont.
John, a tiszteletre méltó főkomornyik lépett be, és megdöb-
bent a jelenet láttán.
Marynek a tálcáját sem volt ideje letenni. Halk sikkantások-
kal keringett a helyiségben. Ethel nem eresztette. Együtt kerin-
gőztek. Paul röptében elkapta az első csészét, majd a másodikat
és végül a teáskannát is. John felé Ethel cipője repült.
A cukortartó a kandallóban végezte, karamellillatot árasztva.
A zene már szédítően hangosan szólt.
Ethel végül hagyta, hogy Mary kicsusszanjon a kezéből.
— Bolondok - nyögte az eksztázisba esett szobalány, ahogy
Paul karjába hullt.
 29.

Valahol Franciaországban, egy hónappal később,

1935 novembere

Fehér gőzcsík tekergett a hegyszorosokban. A vonat sebesen pö-

fögött a feketefenyő-erdők mélyén, hegyi patakokon és kőomla-
dékokon haladt át.
Viktor Volkin egy keskeny nyíláson keresztül bámulta az el-
suhanó tájat.
A szerelvény öt páncélozott vagonból állt. Nem lehetett tud-
ni, hogy a vonat elején, közepén vagy végén van-e a fogoly.
A többi vagonban többszakasznyi katona utazott.
Pár perces eltéréssel több ugyanilyen szerelvény gördült ki Pá-
rizsból, hasonló számú katonával, de fogoly nélkül.
Boulard felügyelő mindennel számolt.
A fogolynak a fogadására felkészült három börtönerőd egyi-
kébe kellett megérkeznie. Az egyik az Alpokban volt, egy hegy-
csúcson. A második Ré szigetén, a tenger közepén. A harmadik a
közép-franciaországi mocsárvidéken. Csupán Boulard tudta,
hogy az utolsó pillanatban végül melyik mellett döntöttek.
A cél az volt, hogy meghiúsítsanak minden szökési kísérletet.
Viktor Volkin beszippantotta a hegyi levegőt. Kedvére való-
nak találta a hideget. Szép idő volt. Viktor alig érezte meggém-
beredett tagjait.
Összekötözött csuklóját egy öntöttvas tömbhöz, lábát pedig a
kasznija padlójához láncolták. A vastag rácsokból álló kalickát a
Banque de France-tól elkért páncélozott falú vagonok egyikébe
helyezték. A vonatnak egy harckocsi vagy egy légiflotta támadá-
sát is ki kellett bírnia.

2®©
 M a d a m e ¥ó<3t®ö"öa

Boulard a La Rochelle-i pályaudvar peronján állt. Vele volt hű

társa, Avignon is, valamint kétosztagnyi fegyőr meg egy kovács,
hogy le tudják majd szedni a láncokat Viktorról.
A pályaudvart körülvette a katonaság.
Úgy tűnt, minden a terv szerint halad. Boulard zsebre dugott
kézzel álldogált a kabátjában. Új Mossant kalap volt a fején.
A vonatnak perceken belül be kellett futnia. Jelezték, hogy
nemrég haladt át egy vasúti átjárón Marans-nál.
— Van valami hír a két másikról? — kérdezte aggodalmaskod-
va Avignon.
Boulard egy kézmozdulattal az állomásfőnöknek továbbította
a kérdést.
— Igen — mondta a férfi. — Minden rendben. A vonatoknak
egyszerre kell megérkezniük a saját állomásukra, percre pontosan,
így állapították meg előre a sebességüket.
Boulard elégedetten mosolygott.
Hosszú ideje készítette elő ezt a napot. Tartozott ezzel Zefiró-
nak. Megígérte, hogy Viktor Volkint élete végéig hűvösre teszi.
Ez volt az egyetlen megoldás, hogy a padrét és szerzeteseit fenye-
gető veszély csökkenjen.
Füttyszó harsant. Boulard szeme felcsillant.
— Itt van — mondta Avignon.
A mozdony szép lassan begördült az állomásra. Az öt vagon
ott sorakozott a szinte üres peron mellett. Nyomban gyalogsági
katonák vették körül.
— Most mi jövünk - mondta Boulard. — Négyes kocsi.
A kis sereg a vonat hátulja felé indult. Avignon izzadt.
— Ez volna az — mondta.
— Akkor nyissák ki nekem! — kiáltotta Boulard.
A sorból két férfi lépett ki egy kulcskészlettel. Több zárat
kinyitottak. Boulard megadott nekik egy öt számjegyű kódot,
hogy az utolsó lakat is lekerüljön az ajtóról. Aztán így szólt:
— Bemehet, Avignon.
A kovács már a hegesztőpisztolyát készítette elő.
Avignon három őr segítségével eltolta az ajtót. Lázas pillantást
vetett Boulard-ra.
 — Rajta, mire vár? - mondta a felügyelő.
Avignon belépett. Kiáltás hallatszott. A hadnagy újra felbuk-
kant az ajtóban.
— Nincs bent senki!
Boulard elüvöltötte magát:
— Akkor keressék a többiben, marhák!
Átkutatták a másik négy vagont is. Csak az ott posztoló több-
szakasznyi katonát találták bennük.
Avignon rogyadozó térddel jött vissza Boulard-hoz.
— Nincs itt.
Boulard a pályaudvar órája felé fordult.
— Akkor azt hiszem, rendben megérkezett. — A felügyelő
Avignon vállára tette a kezét. — Fiacskám, csak nem hiszi, hogy
fogadó bizottsággal várom őt az igazi pályaudvaron? Kinek néz
engem? Hívja fel Rémi hadnagyot a bourges-i állomáson.
Avignon már rohant is a vasúti vendéglőbe telefonálni.
— Elnézést, uram...
Valaki félénken keringett a felügyelő körül, aki a cukorkás-
dobozát próbálta kinyitni.
— Felügyelő úr...
— Igen? — mondta Boulard.
A kovács volt az. Hirtelen feleslegesnek érezte magát.
— Elmehetek? - kérdezte.
— Maga szerint?
A férfi nem tudta, mit kellene felelnie.
— I... Igen?
— Hacsak nem akarja újra leplombálni nekem a vagonokat -
kiáltotta Boulard.
Az állomásfőnök lopva intett a férfinak, hogy elmehet.
Avignon hadnagy nagyon hamar előkerült, még mindig
ugyanolyan sápadtan.
— Nem, felügyelő úr, nincs ott. Nincs senki a Bourges-ba ér-
kezett vonaton.
Boulard a meglepettet játszotta.
— Döbbenetes! Valóban? Nincs Bourges-ban?

298}
 Madame Víctoria

Olyan testtartást vett fel, mint egy tragikus hősnő, majd azt
mondta:
— Akkor nekem végem.
Miután szíven szúrta magát egy képzeletbeli tőrrel, újabb pil-
lantást vetett a nagy órára.
— Hívja fel Chambéryt, fiacskám.
Avignon lógó nyelvvel visszaindult. A kis sereg értetlenül bá-
mult a felügyelőre.
Boulard most már nem volt teljesen fesztelen. Idegesen szo-
pogatta a cukorkáit.
Tudta, hogy a játszma még mindig nem lefutott, és már bán-
ni kezdte kis előadását. Viktor Volkin sem nem bohózatba, sem
nem tragédiába illő figura. Hanem egy csavaros eszű férfi, aki
bárhová képes besurranni, mint a fáraók háromezer éve lezárt sír-
jaiban élve talált nagy legyek.
A mozdony már minden gőzt kipöffentett magából.
Avignon csak nem akart előkerülni.
Az állomáson síri csend volt.
Boulard megkísérelte a pályaudvari órához igazítani a karórá-
ját, hogy elüsse valamivel az időt. A gomb a kezében maradt.
— Kerítsék elő nekem! - kiáltotta végül.
Avignont ájultan találták a vasúti vendéglőben.
Valaki a menetrenddel legyezgetve próbálta magához téríteni.
— Félre az útból! — mondta Boulard.
A felügyelő ráült a hadnagyra, és jobbról is, balról is lekevert
neki egy pofont.
— Hadnagy!
— Cukrot, cukrot adjanak neki — mondta a vendéglő tulaj-
donosnője, és egy üveg szörpöt hozott.
— Köszönöm, asszonyom - mondta udvariasan Boulard.
— Kér egy szívószálat?
— Köszönöm, nem.
Boulard jó magasra tartotta az üveget, és tartalmát az utolsó
cseppig Avignon arcába öntötte.
Az végre kinyitotta a szemét.

199
 — Nem érkezett meg a vonat Chambérybe? — kérdezte Boulard.
— Dehogynem. A vonat percre pontosan befutott.
— Hát akkor?
— Viktor nincs a chambéryi vonaton.

Viktor Volkin minden kis zajra figyelt. Nehezen tudta megál-

lapítani, pontosan hol is járnak. A vonat megállt. A keskeny
nyíláson át egy sárga falat látott. Némi mozgolódás, zajongás hal-
latszott a vagon körül. Kutyaugatás.
Zefiro járt a fejében.
Mindig is kételkedett ennek az embernek a halálában.
Természetes halál... Ezt mondták neki. Nem szerette, ha va-
laki természetes halállal hal meg. Nem hitt benne.
Szakmai ártalom volt ez nála, hogy soha nem dőlt be a ter-
mészetes haláleseteknek. Akkor érezte jól magát, ha hallotta a
fegyverropogást, és szemügyre vette az előtte heverő élettelen
testeket.
A kutya megint ugatni kezdett, valamivel közelebbről.

— Kérem, árulja el nekem, hogy melyik vonaton volt!

Boulard közel járt a gutaütéshez. Párizzsal beszélt.
— Nem tudom - felelte a hang a vonal túlsó végén. - Fogalmam
sincs róla. Olyan egyformák ezek a maguk vonatai!
— Na de mégis! - mondta a felügyelő. - Az elsőn volt?
A bourges-in?
— Hogy az első vonaton-e? - mondta a férfi. — Megkérdezem
a kollégámat... Nem. Nem az elsőn.
— Akkor a másodikon? A La Rochelle-in?
— Várjon.
Hallani lehetett, hogy megint beszél valakivel. A telefon tor-
zításában a férfinak tücsökszerű volt a hangja.
— Nos? — kiáltotta Boulard másodpercek múltán. - A máso-
dikon volt?
— Hogy a másodikon-e?
 Madame ¥óe£®iróa

- Igen, maga szárítottmorzsa-agyú! - fortyant fel Boulard. -

A másodikon! Azt kérdeztem, hogy a másodikon-e. Kettes! Ket-
tes! Kettes!
- Ó, nem, biztos, hogy nem a másodikon.
- Akkor nyilván a harmadikon! - bömbölte Boulard. — Erő-
sítse meg nekem, hogy a chambéryi vonaton volt!
- Parancsol?
- A harmadikon! Hármas! Hármas! Kettő meg egy!
- Nem, a chambéryin, a harmadik Chambérybe ment.
- Igen — nyögte Boulard. - A harmadikon, a chambéryin!
- A harmadikon? Megkérdezem a kollégámat...
- Adja nekem a kollégáját, maga telefonanalfabéta! Adja ne-
kem, különben gondoskodom róla, hogy Cayenne-ben hűsöljön
élete végéig!
- Halló!
- Halló! Maga az analfabéta kollégája?
- Nem, ez még mindig én vagyok.
Boulard majdnem felkötötte magát a telefonzsinórral.
Avignon finoman kivette a kezéből a kagylót.
- Pusztán csak annyit akarunk tudni, hogy a fogoly a harma-
dik vonaton volt-e - mondta Avignon hadnagy a lehető leghig-
gadtabb hangon.
Boulard olyan tekintettel bámult rá, mint aki legszívesebben
beleharapna.
- Most csak tréfál, ugye? - kérdezte Avignon pár pillanatnyi
hallgatás után. - Biz... Biztos benne? Rendben. Majd vissza-
hívjuk.
Letette a telefont, aztán Boulard felé fordult.
- Azt mondják, hogy Viktor a negyedik vonaton volt.
Boulard felügyelő a semmibe bámult. Nyelvét az ajka közé
harapva egy ötéves gyerek hangján szólalt meg:
- A... negyediken. Jól van, hadnagy. Köszönöm. Végeztünk.
Csak ennyit akartam tudni.
A pultra támaszkodott, és kért egy frissítő italt.
- Van valami kedvence? - kérdezte a tulajdonosnő.
- Igen. Ez itt...

3®Q
 Azzal fennkölt mozdulattal az aperitifes üvegek első sorára
mutatott, az egyik végétől a másikig.
Soha nem volt szó semmiféle negyedik vonatról.

Viktor Volkin a keskeny nyíláson át futólag megpillantott egy

sziklafalon lezúduló, csillogó vízesést. Már jó sok idő eltelt el
azóta, hogy a vonat továbbindult.
A Pireneusok. Hamarosan megérkeznek.
A negyedik vonat most haladt át a határon Cerbére és Port-
Bou között, a Földközi-tenger partján.
Egyetlen állomáson sem állították meg, egyetlen sorompó
miatt sem kényszerült várakozásra. Épp csak szenet és vizet vé-
telezett valahol a nyílt mezőn. De nyomban tovább is indult,
mert ugatni kezdett egy kutya. Valaki a környéken kószálhatott.
Viktor érezte, hogy a szerelvény végre fékez, ahogy áthalad
egy érintetlen völgyön átívelő, nagyon magas hídon. Most csen-
desen siklott a síneken, majd egy alagútba ért. Az alagút közepén
vágányt váltott, és egy másik alagútba gördült be. Végül egy
hatalmas, hegybe vájt csarnokba hatolt, amelyet erős reflektorok
világítottak meg.
A vonat megállt egy peronon, ahol mintegy tízen várakoztak.
Nyílt az ajtó.
Két alak tűnt fel. Arcukat hegesztőmaszk fedte. A kék láng
fényében percek alatt szabaddá tették őt. Viktor feltápászkodott,
és a világosság felé indult.
- Na, ezzel is megvolnánk - mondta.
A vakító fénytől hunyorogva lelépett a peronra, és kinyújtóz-
tatta a tagjait.
- Minden rendben? - kérdezte tőle egy férfi.
- Elkaptátok a padrét?
- Nem.
Viktor gyilkos tekintettel nézett rá. Közben leültették egy karos-
székbe a peron közepén, és most hárman serénykedtek körülötte.
- Akkor semmi nincs rendben, Dorgelés. Hogy hagyhattátok
meglógni?

3®2
 Madame Victoria

— Követtük a főkapitányság kijáratától az Austerlitz pályaud-

varig.
— Bámulatos. Tizenöt perc metróval! A követés valóságos kis
zsenijei vagytok! És utána?
— Láttuk, hogy bemegy a botanikus kertbe.
Viktor tapsolni kezdett.
— Gratulálok, Dorgelés. Egy nyilvános kertben nyomon kö-
vetni egy embert... Micsoda szemetek van!
A Viktor Volkin körül álló férfiak és nők együtt mosolyogtak
vele, ha mosolyogni kellett. Az ördög udvaroncaira emlékeztet-
tek. Kezük tele volt ceruzával és álhajjal. Éppen kifestették
Viktort. Már most nem lehetett felismerni.
- A Természettudományi Múzeumban vesztettük nyomát
Zefirónak — magyarázta a bizonyítványát Dorgelés.
- Milyen kár...
Viktor hangjában már nem volt irónia.
— Ismerte a helyet, Viktor úr. Ismerte minden négyzetcenti-
méterét. Lerázott bennünket.
- Az ember csak azt rázhatja le magáról, akit a markában tart,
Dorgelés... A markában voltatok! Honnan tudta, hogy követi-
tek? He? Honnan, Dorgelés úr?
— Zefiro elővigyázatos.
- Ti meg nem vagytok eléggé azok.
Dorgelés eszelte ki teljes egészében Viktor szökését. Előké-
szítette a negyedik vonatot, egy egész sereg embert álruhába búj-
tatott és felfegyverzett, megvesztegette a váltóőröket, lefizetett tíz
másik személyt, de Viktor még csak hálás sem volt neki.
- Mást nem tudsz mondani nekem? - kérdezte Viktor
Volkin.
A sminkesek viharos sebességgel dolgoztak az arcán. Még a
hangja is kezdett megváltozni.
- Nem akarsz még valamit mondani nekem, Dorgelés?
— Van egy komoly nyom, amin elindulhatok. Egy fotó, amit
az Austerlitz pályaudvaron készítettünk.
Viktor kitépte a kezéből a fotót, majd azt mondta:
- Azt kérdeztem: nem felejtettél el valamit, Dorgelés?

£®2
 Viktor Volkin félretolta a körülötte állókat. Már valaki más
volt. A hangja is megváltozott.
Dorgelés hátrább lépett egyet.
Immár egy negyvenöt éves, szőke nő állt előtte, aki azt a be-
nyomást keltette, hogy alig sminkeli magát.
- Kérdeztem valamit, Dorgelés.
Az utóbbi végre rájött, hogy Viktor mit vár tőle.
- Igen. Bocsánat. Elnézést szeretnék kérni öntől... asszonyom.
Viktor nem válaszolt.
Dorgelés távolabb ment. Tudta, hogy a percei meg vannak
számlálva.
- Na és ez a fotó? - szólt utána Viktor.
- Az illető beszélni próbált vele az Austerlitz pályaudvaron.
Zefiro eltaszította magától, de biztos vagyok benne, hogy ismeri.
- És ezt a valakit elkaptátok?
- Most bukkantunk a nyomára Londonban. Hetekre eltűnt.
Nem veszítjük szem elől.
- Ki ez?
- Egy bűnöző, akit egy pap meggyilkolása miatt keres a maga
jó öreg Boulard cimborája. O ártatlannak vallja magát, és azt
állítja, hogy gyilkosok üldözik.
- Elsőként őt csípjétek el, és szedjetek ki belőle mindent,
amit Zefiróról tud. Ne okozzatok csalódást nekem. Ez az utolsó
esélyed, hogy jóvátedd a hibádat, Dorgelés.
- Már ráállítottam tíz emberemet.
Viktor Volkin egyedül maradt a peronon. Mostantól Madame
Victoriának fogják hívni. Sikeresen alakítja ezt a szerepet. A múlt-
ban soha nem ismerték fel, amikor ezen az álnéven bujkált.
Hideg volt a föld mélyén. Madame Victoria szaténkabátot
viselt a vállára terítve. Egyik kezében a magas sarkú cipőjét, a
másikban a fényképet tartotta, s az utóbbit közelebb emelte
hosszú szempillás szeméhez.
A fotó egy pályaudvar füstjében készült.
A fotópapír egyik szélén padre Zefiro volt látható, amint az
objektívbe mered. A másik szélén egy fiatalember, amint moso-
lyogva lépked Zefiro felé.
 30.

London, a következő éjszaka

Esett. Vango a hídon rohant. Három férfi még mindig a sarká-

ban volt. A szemközti irányból érkező vonat fényében újra meg-
látta őket. Kora éjszaka óta nem tágítottak mögüle.
A hidat teljes szélességében, tízesével kusza vágányok borítot-
ták. Vango menet közben szállt le, közvetlenül a Cannon Street
pályaudvar előtt. Üldözői pillanatokon belül leugrottak utána.
Vango most a Temze feletti vasúti hídon találta magát, ott ro-
hant a vágányok között. A távolban látta a dokkok fénygyűrűjét.

Háromszor is azt hitte, hogy sikerült leráznia üldözőit.

Először a fogadóban látta meg őket, ahol röviddel azután tűntek
fel, hogy munkába állt.
Vango előtte egész Európát keresztülszelte délről északi irány-
ban, elveszetten bolyongott, éjszaka élte az életét. Hosszú ideje
egy vasa sem volt, bérházak hátsó udvarain turkált élelem után.
Itt, London külvárosában történt, hogy miközben a kidobott
zöldséghulladékokban kotorászott, a Blue Fisherman tulajdonosa
mosogatói munkát kínált neki.
— Értesz hozzá?
— Igen.
— Akkor várlak holnap.
Vango elfogadta az ajánlatot. Ha mindennap keres pár pennyt,
a végén csak összegyűlik a szükséges vonatjegyre való, hogy to-
vábbutazhasson észak felé.
Már harmadik este bejöttek az étterembe. Bizonyára követték
az utcán, és kiszúrták, hogy hol dolgozik. Öt-hat vendég ült az
étterem asztalainál. A látogatók egyenesen a konyha felé indul-
tak.
A tulajdonos fel akarta tartóztatni őket az ajtóban.
- Elnézést, de ide tilos a bemenet.
Kapott egy ütést a halántékára, és a földre rogyott.
Amikor beléptek, a szakács mindkét kezét feltartotta, mind-
egyikben egy-egy répát szorongatott.
- Megadom magam! Megadom magam!
- Fogd be!
- Ertem jöttek?
- Nem. A társadért.
- Akkor vigyék! Én azt sem tudom, kicsoda!
Egy jókora fehérrépát dugtak a szájába, hogy elhallgattassák.
„Ezúttal értem jöttek" - gondolta magában Vango.
Csapdába került a konyha végében, a hosszú, hátsó kijárat
nélküli helyiségben. Négyen voltak. Egymás után hozzájuk haji-
gálta a piszkos tányérokat és vastálakat, amelyek kupacokban áll-
tak mellette. A szakács közben behengeredett egy élelmiszer-táro-
ló szekrény alá.
Amikor nem volt már mivel megfékeznie az előrenyomulá-
sukat, Vango a földre loccsantotta a forró, zsíros mosogatóvizet.
Felborított egy asztalt, és sikerült bezárkóznia a raktárba.
Miközben hallotta, hogy azok négyen a konyha kövén kor-
csolyáznak, felmászott a szekrény tetejére, könyökével kitörte
egy tetőablak üvegét, és kipréselte magát az udvarra, a szabad
levegőre.
Pár mozdulattal felmászott a falon egy másik ablakhoz, amely
egy emelettel feljebb volt. A zsalut csukva találta. Feljebb ment
még egy emelettel, majd még eggyel. Úgy tűnt, az összes ablak
zárva van. Az épület elhagyatottan állt.
Ahogy karjával megtörölgette az arcát, érezte, hogy valami
meleg folyadék csordogál a nyakába. A könyöke, amellyel kitörte
az ablaküveget, erősen vérzett. Lassan már mozgatni sem tudta a
jobb kezét. Zsebre dugta, és utána végig ott is tartotta.
Lentről, a konyha felől zaj hallatszott.
 A hópelyhek röppályája

Vango úgy tette meg az utolsó métereket felfelé, mint egy

nyomorék pók, csak éppen rendkívüli sebességgel.
A legfelső emeleten megkapaszkodott az ablak egyik széles
zsaluszárnyában. Fel akart jutni a tetőre.
Mozdulatlanná merevedett. Két hang szólalt meg alatta:
— Itt kell lennie. Az udvarról nem juthatott ki.
— Hol vannak az angoljaink?
Azokkal ellentétben, akik a konyhába rontottak be, ez a két
férfi franciául beszélt.
— A felsőbb szinteken keresik - felelte a másik. - Meglátod,
megtalálják.
Vango érezte, hogy a zsaluszárny, amelybe fogódzkodott, ek-
kor elfordul a tengelyén.
— Heyl — szólalt meg egy hang közvetlen közelről.
A két férfi felnézett arra az illetőre, aki egy pillanattal azelőtt
kihajtotta a legfelső ablak két zsaluszárnyát.
— Lemegyünk. Itt nincs senki.
— Kis szemét! Ezért még megfizet.
Vango láthatatlanul, laposra préselődve lapult a bal oldali
zsaluszárny mögött.
Négy órával később, amikor már rég elült minden zaj, végre
lemerészkedett lassan az udvarra.
Még az éjszaka közepén hallotta, hogy kiszáll a rendőrség, és
jegyzőkönyvet vesz fel a megostromlott étteremben okozott kár-
ról.
A tulajdonos már kórházban volt.
Vango a zsalu mögül még a hősies cselekedeteiről beszámoló
szakács vallomásának is fültanúja lehetett. A szakács elmesélte,
hogyan kelt az ifjú alkalmazott védelmére egy nyárstű és egy hen-
teskés segítségével.
— Hajthatatlan voltam, amíg térden állva kegyelemért nem
könyörögtek és el nem mentek!
Már majdnem hajnalodott hát, amikor Vango kisurrant az
utcára. Minden nyugodtnak tűnt. Jéghideg eső esett. Sehol sem-
mi fény. Csak a zsebében lapuló kevéske aprópénz csörgése hal-
latszott, meg ócska cipője cuppogása a tócsákban.

3©7
 De amikor éppen befordult volna a következő bérház utáni
sarkon, beindult egy kocsi motorja, és üldözőbe vették őt.
Soha nem lesz vége.
Közel volt a végkimerüléshez, ahogy a döngölt földű utcán
rohant az éjszakában. Az utca szélén húzódó vízelvezető árkok
kiöntötték, az esőlé az úttestet is elárasztotta.
Bokáig tocsogott a vízben. Mögötte hangosan zúgott a kocsi
motorja.
A zajt valami robaj nyomta el. Vango azt hitte, lövöldözés tá-
madt. De ahogy menekülés közben oldalra fordította a fejét,
rájött, hogy honnan ered a zaj. Jobb kéz felől egy vasúti vágány
futott a palánk mögött.
Vonat érkezett.
Vango hirtelen abbahagyta a futást, és ezzel csikorgásra kény-
szerítette maga mögött a kocsi kerekeit. Nekilendült, oroszlán-
ként vetette magát a magas palánkra, és boszorkányos ügyes-
séggel átmászott rajta.
- Ne lőjetek - kiáltozta az egyik üldöző. - Ne lőjetek!
Vango közben már felugrott a vonatra.
Az első reggeli vonat volt. London belvárosa felé tartott. A fa-
üléseken csak páran szunyókáltak. Szemet sem szúrt nekik, hogy
egyszer csak felbukkant ez a fiú, jóllehet a szerelvény meg sem
állt.
Csupán egy idős hölgy mosolygott rá, mint aki mindennel
tisztában van. Vango nem viszonozta a mosolyt. Minden félel-
met ébresztett benne.
Közelebb ment az ajtóhoz.
Már semmiben és senkiben nem bízott.
Még egy újszülöttől is óvakodott volna.
Lerogyott egy sarokba, az ablak mellé. Fájt a karja.
Az eső közben havazásba ment át. Szürke, hamar elolvadó
hóba.
Miféle mély nyomot hagy az utcakövön vagy a homokban,
bármerre is jár, hogy mindig megtalálják?
Hogyan bukkannak a nyomára, ha már semmi súly nem tart-
ja a földön?
 A hépeSylhielk r ö p p á l y á j a

Már semmi. A szülei, Jean atya, Mademoiselle, Zefiro... Min-

den eltűnt. Lebeg a mindenség felett.
Talán Ethel. Vele még összeköti egy selyemszalag, Ethel még
fogja a végét.
Figyelmesen bámulta a szállongó, hópelyheket.
A szemhéja elnehezült.
Üres telkeken túl magas gyárkémények füstöltek.
A vágány mentén immár számosan gyalogoltak. Nagyon
gyorsan suhantak el a szeme előtt.
Ahogy lepergett előtte hosszadalmasan hanyatló élete is.
Ha az ember egy pontra meredve figyeli a hópelyheket, akkor
elönti az unalom, de ha csak egy hópelyhet követ a pillantásával,
egyetlenegyet, egészen fentről, ha követi a tekintetével akrobata-
mutatványait, akkor az kalandszámba megy, mámorító hatással
bír.

Vango felébredt az első állomáson. Csak pár percet aludt. Ami-

kor kinyitotta a szemét, éppen továbbindultak, és meglátta a pe-
ronon szaladó, majd a vonatra felugró férfiakat.
— Nem...
Felállt. Az üldözői autója gyorsabb volt nála.
Az idős hölgy még mindig ott ült.
Vango lehúzta az ablakot, és kidugta rajta a fejét. A hó ned-
ves, szinte langyos volt. Bal karjával kinyúlt, hogy valami kapasz-
kodót keressen a tetőn, és fél karral felhúzta magát.
A hölgy szeme elől éppen akkor tűnt el, mint akit magába
szippantott a külvilág, amikor a férfiak beléptek. Egy szót sem
szólt. Azok lihegtek, lehajoltak, hogy benézzenek az ülések alá.
Egyikük a nyitott ablakhoz sietett, és kinézett rajta.
— Beragadt az az ablak, uram - mondta a hölgy. - Minden-
kivel jót tenne, ha magának sikerülne felhúznia.
A férfi egy ujjal feltolta - az ablak tökéletesen zárt.
— Nagyon köszönöm — mondta a hölgy.
Megbiccentette a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
— Miért mondta azt, hogy beragadt?
 vango

A hölgy kinyitotta a szemét. A férfi fenyegetően közelebb

hajolt.
- Nos? Remélem, nem hallgat el előlünk valamit...
A többi utas alvást színlelt.

Egy perccel később, ahogy a Cannon Street vasúti hídja felé

robogó vonat tetején hasalt, Vango egy férfit látott feltűnni a
szélben. Ugyanazon az ablakon át mászott ki, mint ő.
- Gyere ide!
— Ki maga?
— Gyere ide, kölyök. Gyere ide szépen.
A férfi a pisztolyával fenyegette.
Vango elindult felé. A vonat villanyoszlopok között robogott.
A férfi minden apró mozdulatát leste. A fiú már csak egy mé-
terre volt tőle. Szófogadóan kúszott. A férfi mindjárt eléri a kezét.
Amikor a vonat egy átjáró alatt haladt el, Vango hirtelen talpra
szökkent, és felugrott, megkapaszkodott egy fém boltívben.
Nyomban el is nyelte az éjszaka.
Lövés dördült a levegőbe. Ez volt a jel néhány férfi számára,
hogy ugorjon le a vonatról.
így történt, hogy Vango a Temze fölött találta magát, amint
a Cannon Street vasúti hídjának vágányain rohan. Üldözői elő-
ször áthaladtak a boltív alatt anélkül, hogy bármit észrevettek
volna. De egy másik vonat éleseket sípolt a síneken feltűnő fiú
láttán. A férfiak sarkon fordultak, és tovább üldözték.
Vango a Cannon Street pályaudvarra akart eljutni, amely már
reggel tele volt emberekkel. Ott beleolvadhat a tömegbe.
Rendelkezett némi előnnyel. Volt esélye, hogy elmeneküljön
előlük.
Mostanra eső váltotta fel a havat.
Vango hirtelen megállt. Néhány mozgó árnyra lett figyelmes
maga előtt. Szemből támadtak rá.
Felismerte a franciát és két másik gonosztevőt, akik minden
bizonnyal a következő állomáson szálltak le.
Vango satuba szorult.

3fl®
 A hópelyhek röppályája

Eszébe idéződtek a Szentírás siralmai:

Újra támadást indítasz ellenem,

mindig friss csapatok szállnak velem harcba.

A férfiak egyre közelebb értek. Ott voltak.

Még beszélni is tudtak egymással.
— Nem bántunk - mondogatta a francia.
Vonatok haladtak el, mit sem törődve az előttük zajló drámá-
val. Az ablakokban megvilágított arcok látszottak.

Testvéreim megcsaltak, mint a patak,

úgy, mint a hűtlen patakok medre.

Vango a mellvédnek dőlt, és hagyta, hogy a csapda lassan be-

záruljon körülötte.
Zsebéből előhúzta fájós kezét, majd finoman a másikba he-
lyezte.
Erősen összpontosított.
— Ne mozdulj! - ismételgette a francia.
Az ellenség már csak két méterre volt.
Vango ekkor az ég felé lendítette két összekulcsolt kezét,
hátrahajló testtel magasra ugrott, hogy a levegőben megpördülve
végül átlendüljön a korláton, és a folyóba vesse magát.

Friedrichshafen, Boden-tó, aznap este

Lehmann kapitány belépett a Gráf Zeppelin térképszobájába.

Eckener ott dolgozgatott, az orrán cvikkerrel.
A kormányozható léghajó a hangárban állt.
— Az imént érkezett meg az ön jó barátja, Paolo Marini.
— Tessék?
— Egy bizonyos Paolo Marini. Azt mondja, ő az ön legjobb
barátja.
Eckener összecsukta a cvikkerét. Habozott egy pillanatig, mi-
előtt felkiáltott volna:

sa0
 - Paolo! A vén cserkész! Mondja meg neki, hogy máris megyek.
- Nincs jegye, parancsnok. Éppen az SS-tisztnek magyaráz-
kodik.
- És nekem? — egyenesedett fel az asztal mögött idegesen
Eckener. - Nekem talán van jegyem? Semmiben sem különbö-
zöm Paolótól, Paolo Murini a barátom, a testvérem...
- Marini. Marinit mondott.
- Marini, igen, én is ezt mondtam. Az én öreg cimborám a
cserkészcsapatunkból... Havazik, kapitány?
- Nem. Egyelőre nem.
Lehmann kapitány kiment. Kezdett már hozzászokni ezekhez
a hirtelen megszaporodott barátokhoz, akiket a parancsnok soha
nem tagadott meg.
Eckener visszaült az íróasztalához, és tekintete végigsiklott a
térképen.
Fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az a Paolo.
Csak annyit tudott, hogy egy idő óta ismeretlen barátok ér-
keztek hozzá az egész országból. A személye menedék volt, baráti
földdarab mindazok számára, akiket a nácik üldöztek. Akadtak
köztük a hadseregből kilépett katonák, művészek, és mind több
zsidó. Az utóbbiak ellen hozott törvények száma egyre csak nőtt.
Nem lehettek sem ügyvédek, sem hivatalnokok... És két hónap-
ja tilos volt a házasság és mindennemű kapcsolat zsidó és nem
zsidó között.
Eckener érvényesíteni igyekezett a befolyását. Minden tőle
telhetőt megtett.
Hugo Eckener robusztus és érinthetetlen alakjának árnyé-
kában most még sokan oltalomra találhattak azok közül, akiknek
erre volt szükségük.

Eckener végigment a zeppelinen.

Már sötét éjszaka volt. Két óra múlva felszállnak.
A Grafnak talán ez az utolsó dicsőséges pillanata. Tesz egy rövid
utat New Yorkba, aztán visszatér, hogy a téli holt idényt a
Boden-tó partján töltse.

S 0 2
 A hópelyhek ir®ppáDyáia

Következő tavasszal már a Hindenburgon, a valaha épített

legnagyobb zeppelinen lesz az egész világ szeme.
A monstrum már ott toporzékolt a hangárban, közvetlenül
mellettük. Kétszázötven méter, huszonöt kabin, ötven utas.
Hugó Eckener legfényesebb győzelme.
De amikor kilépett a Gráfból, és visszafordult a léghajó kar-
csú alakja felé, a parancsnok valami kis szúrásszerűséget érzett a
szívében. Sóhajtott egyet.
Némi hószállingózást jeleztek. Örömmel vette volna, ha az
előrejelzés igaznak bizonyul. Egy hosszú idővel ezelőtti napon
innen, ezeknek az ablakoknak az egyikéből magyarázta el Vangó-
nak, hogyan kell nézni a hóesést.

Ha Lehmann kapitányban volt is némi kétely azt illetően, hogy

valódi kapcsolat fűzi-e egymáshoz Hugó Eckenert és Paolo Ma-
rinit, ez a kétely nyomban eloszlott benne, amikor a két férfi
találkozott.
A felkiáltások és a könnyek őszinték voltak. Hosszan meg-
ölelték egymást.
Eckenert borzongató öröm fogta el, amikor a hangár ajtajá-
ban felismerte nagy barátját.
- Mi újság veled... Paolo? Mi újság veled, vén cserkész?
— Gondoltam, a karjaidba röppenek egy kicsit, parancsno-
kom!
Kis csoport gyűlt köréjük. Mindenekelőtt katonák, azonkívül
néhány német utas, valamint az SS-tiszt, aki az utasok ellenőr-
zését végezte.
Eckener a barátja fülébe súgta:
- Örült vagy. Engedélyek tucatjaira van szükség. Menj el,
Zefiro.
Zefiro - mert valóban ő volt az — kibontakozott az ölelésből,
és tanúul hívta a körülötte álló személyeket:
— Tudják, mit mondott nekem az imént az én Hugó Eckener
barátom?
Eckener ereiben meghűlt a vér.

sa§
 - Őrültnek nevezett! Értik? Azt mondja, nem szállhatok fel.
Az egyenruhás tiszt szája bárgyú mosolyra húzódott.
A parancsnok rémült ábrázatát látva Zefiro a vállára tette a
kezét.
- Csak tréfálok... Az én hibám. Soha nem adok hírt magam-
ról, te meg bizonyára nem olvasol újságot.
Intett a tisztnek.
- Mutassa meg neki a levelet.
Eckener a kezébe vette, és elolvasta.
Németül és olaszul íródott. A római Fasiszta Nagytanácstól
származott. Speciális küldetéssel bízta meg Paolo Marini urat, a
Fusillini hadikeresztjének és a Minestrone parancsnoki kereszt-
jének tulajdonosát, s e küldetést a Reich és a nagy fasiszta Olasz-
ország közötti barátságra való tekintettel a Gráf Zeppelin, a
nemzetiszocializmus hatalmi jelképének fedélzetén tett utazás
segítségével kellett teljesítenie. A levélben szerepelt „a két ország
dicső szövetsége", a „végtelen reménység" és a „gyermekei her-
vadhatatlan tisztasága" kifejezés is, amelyektől hangos hahotára
fakadhatott volna az ember, ha nem csak a divatos beszédek min-
táját követték volna roppant hűen.
A levél alján tollal odafirkantott, cikornyás aláírás állt, amely-
ben felismerhető volt a „Bibi" szó. Közvetlenül alatta pedig
nyomtatott betűkkel tüntették fel a Benito Mussolini nevet.
Eckener összehajtogatta a levelet.
Kezet szorított Zefiróval.
- Akkor légy üdvözölve, Paolo Marini! Éppen van egy szabad
kabinunk a számodra. Egy óra múlva felszállunk.
Együtt indultak a parancsnoki dolgozószoba felé. Futólag hal-
lani lehetett, hogy Marini vidám hangon ámuldozik a léghajó
szépségén.
Amikor Eckener becsukta maguk mögött az ajtót, és végre
kettesben voltak, Zefiro elnézést kért tőle. Azzal letette kicsi bő-
röndjét, és behúzott neki egyet.
Eckener megtántorodott kissé, majd keményen Zefiro gyom-
rába öklözött. Zefiro megroggyant, aztán viszonozta az ütést.
Úgy ütlegelték egymást, mintha az iskolaudvaron lennének.

S Q®
 A hópelyhek röppályája

Eckener került előbb a földre, vonagló testtel, köhögve. Ze-

firo tajtékozva, levegő után kapkodva bámulta.
— Mit ártottam neked? — kérdezte Eckener.
— Tudod te azt nagyon jól.
— Nem.
— Elárultad a rendőrségnek, hogy merre van a monostor.
— Esquirolnak és Josephnek mondtam el azért, hogy elmenj
és azonosítsd Viktort.
— Viktor tegnap megszökött.
Eckener nem bírt megszólalni.
— El kell hagynom Európát — mondta Zefiro. — Az a monos-
tor jelenti számomra az életet. Nem veszélyeztethetem a létét.
— Én sem érzem már otthon magam sehol, padre. Már rá sem
ismerek a hazámra.
Zefiro lehajolt, hogy felsegítse.
— Minden tőlem telhetőt megteszek — folytatta Eckener. —
A szememben Németország már hadban áll — saját magával.
Tegnap reggel a rendőrség a barátunk, Werner Mann München
melletti szülőfalujába vonult, hogy levakarják a nevét a hősi em-
lékműről. Mann nevét, érted? Hitler három napja adta ezt pa-
rancsba. Hogy egyetlen zsidó név se maradjon a világháborús
hősi emlékműveken.
Werner Mannt, a harcban elesett hőst, aki megkötötte a
Violette-egyezményt Zefiróval és barátaival, kitörölték a törté-
nelemből.
A két bajtárs egymás segítségével leporolta a ruháját.
Zefiro a zsebkendőjével letörölt egy kis vért Eckener ajkáról.
— Nem leszek sokáig a nyakadon, Hugo. Tél végéig New
Yorkban maradok. E pillanatban lehetetlen visszatérnem a mo-
nostorba. De vannak terveim.
— Sebesen útnak kell indulnunk — mondta Eckener. — A ha-
mis leveled valóságos fércmű. Nem is értem, hogyan dőlhetett
be neki az SS. Könnyen lehet, hogy ez csak időlegesen marad
fgy-

Zefiro végre elmosolyodott.

— Pedig igyekeztem nem összecsapni. Láttad, hogy a hetedik

3 I S
 wango

sorban kitüntettem magam a kedvenc sonkámról elnevezett ér-

demrenddel?
Kacajra fakadtak, és ismét megfogták egymás kezét.
— Na és Vango? - kérdezte Eckener némi szünet után.
Zefiro továbbra is hallgatott.
— Történt vele valami? — nyaggatta Eckener.
— Félek, hogy piszkos ügybe keveredett miattam. — Zefiro
megpróbálta helyrepofozgatni belapult kalapját. — Találkozóm
volt Vangóval - mesélte —, amikor észrevettem, hogy követnek.
Mindez egy párizsi pályaudvaron történt. Kiszúrtam a fényké-
pészt a tömegben, Viktor egyik emberét. A gép redőnyzára mö-
gött egy puska lapult.
— Továbbmentél?
— Már késő volt. Láttam, hogy Vango felém tart. Úgy kellett
tennem, mintha nem ismerném.
— Senki sem tudhatta, hogy veled van.
— De igen. Vango beszélni akart velem. Odalépett hozzám.
Örült, hogy lát.
— Úgysem találják meg — mondta erre hevesen Eckener.
— Láttam a vaku villanását. Van egy fotójuk.

A zeppelin egy félórával később a levegőbe emelkedett. Az SS fel-

hívta az olasz nagykövetséget, hogy jelezze, a híres-neves Paolo
Marini a friedrichshafeni légikikötőben felejtette a kabátját.
A követségen egyáltalán nem tűnt híresnek a név. Senkinek
sem mondott semmit. Ám amikor a tiszt részletesen felsorolta az
illető kitüntetéseit, hallotta, hogy a vonal túlsó végén vonyítanak
a nevetéstől. A kitüntetéseiből egy komplett vacsorát össze lehe-
tett volna állítani Olaszországban, a kolbásztól a desszertként fel-
szolgált panna cottáig.

B3Ű©
 31.
A vércsík

Moszkva, egy hónappal később, 1935 decembere

A kisfiú a hóban hempergett. Talán hétéves lehetett.

— Kosztya, Kosztya!
Az asszony, aki szólongatta, az utacska túlfelén ült egy padon,
térdén egy kislánnyal - a két gyerek közül 6 lehetett az idősebb.
— Tyotenka, mit gondolsz, eljönnek?
— Ne aggódj. Mindig eljönnek — felelte az asszony.
A tyotenka nagyon kedves volt. A kislány nagyon megszerette
ezt a hölgyet, aki alig öt-hat hete érkezett a házhoz.
Honnan kerülhetett oda? Egy férfi hozta el hozzájuk egy ok-
tóberi napon. Tyotenka furcsa akcentussal beszélte az orosz nyel-
vet. A szüleiknek azt mondták, hogy ezentúl náluk fog lakni, és
hogy a szomszédok ne csodálkozzanak, Tyotenkának, vagyis né-
nikének kell szólítani.
A szülők felajánlották neki a fogadószobában álló nagy ágyu-
kat, de az asszony nemet mondott, és az előtérből nyíló sufniba
költözött be, ahol régen mindig a báty aludt.
A család minden tagja letett arról, hogy díszvendégként te-
kintsen rá. Az elvártnál jóval erősebben kivette a részét az otthoni
feladatokból. Alig lehetett visszafogni. A tenyérnyi szobán kívül
Tyotenka a báty két télikabátját is megörökölte. Mindig megin-
dító látvány volt, amint ott lógnak az ajtó kampóján, mint régen.
Kosztya csuromvizesen jött vissza a padhoz.
— Fázom - mondta.
— Én is — csatlakozott hozzá a nővére, Zoja.
Az asszony kigombolta a kabátját, ők pedig alábújtak.
— Ma este is sütsz fehér tortát? - kérdezte Kosztya.

S Q 27
 Már előre összefutott a nyál a szájában a cukorból készült
mályvaszínű kis virágtól, ami majd a felvert krémre kerül.
Mert Tyotenka bámulatos szakácsnő volt, mintha a meséből
lépett volna elő.
Hetente kétszer, amikor elment otthonról a Szokolnyiki park-
ba, Mademoiselle a két túl bő kabátba bújt bele. A prémrétegek
melegen tartották a jeges szélben. Az egyiket befelé, a pamut
alsóruhája felé fordítva viselte, a másikat meg kifelé fordítva, és
ezt fehérre festette a zúzmara. A ház két gyermekével, Konsztan-
tyinnal és Zojával indult sétára.
Mademoiselle tudta, hogy odakint minden lépését figyelik.
Mindig próbált rájönni, hogy melyik járókelő lehet az őr-
szeme.
Amikor elrabolták Salináról, attól félt, hogy egy táborba kül-
dik, a sarkkörön túlra, de Moszkva kellős közepén találta magát.
Egy családi fészekben volt fogságban, tenyérnyi lakásban, egy
széntüzelésű kályha és ikonokkal fedett falak között.
— Itt vannak! — kiáltotta Zoja szőrmefészkéből előbújva.
Egy kislány elé szaladt, aki éppen elengedte kísérője, egy hölgy
kezét.
A gyerekek és a dajkák összeölelkeztek, majd helyet szorítot-
tak egymásnak a padon.
A jelenet egy hónapja hetente kétszer megismétlődött. Két
kislány és két asszony közötti szerdai-vasárnapi barátság volt ez,
amit Kosztya jóindulatúan elfogadott.
A kislányt Szvetlánának hívták, de Szetankának becézték.
Dajkája semmit sem mondott Szetanka családjáról. Szíveseb-
ben beszélt a forradalom előtti régmúlt időkről, amikor még
szentpétervári családoknál szolgált. Hercegnők, színházi emberek
szolgálatában állt... Kis híján még Párizsba is eljutott!
Mademoiselle alig szólalt meg. Hallgatott. Közben néha köny-
nyek szöktek a szemébe. Szerette ezeket a régi időkről szóló törté-
neteket.
Zoja és Szetanka mindeközben halkan diskurált. Egyikük a
bátyjáról beszélt, aki elutazott, a másik egy fiúról, akit Madárká-
nak hívnak, és akit még soha nem látott.

3 0®
 A véresík

— Miről sutyorognak ezek ketten? — kérdezte olykor suttogva

Szetanka dajkája, ahogy odasandított rájuk.
A lányok nem figyeltek. Szenvedélyesen hallgatták egymást.
A szerdák és vasárnapok során szép lassan kisajátították maguk-
nak a másik titkát. Szetanka egy kicsit beleszeretett Zoja bátyjá-
ba, Zoja pedig Szetanka Madárkájába.
Sötétedni kezdett.
A park kijáratánál különváltak. Szetankát és dajkáját mindig
egy fekete autó várta a kerítés mellett.
A többiek lementek a metróba a Szokolnyiki állomáson.
Imádták a metrót. Tavasszal adták át az első vonalat.
— Nézd, Tyotenka! Nézd!
Kosztya úgy szaladgált az állomáson, mint valami szürke már-
ványból épült palotában.
Aznap este, amikor hazaértek az olvadtviasz- és tömjénszagú
lakásba, a gyerekek egészen izgatott állapotban találták az anyju-
kat.
— Levél jött a bátyátoktól — mondta színtelen hangon. — Csó-
kol benneteket.
— Elolvashatom? — kérdezte Zoja.
— Kész a vacsora.
Ugyanúgy nem engedte meg később sem a gyermekeinek,
hogy elolvassák.
Ez volt az első levél. Szomszédokon át érkezett, hogy a poli-
tikai rendőrség ne tehesse rá a kezét. A család házi őrizet alatt állt.
Különös módon a levélen nagy-britanniai bélyegző volt.
Éjszaka közepén, amikor az apa hazaért a munkából, a már
ágyban fekvő Mademoiselle hallotta a sufni ajtaján át az anya
sietős lépteit az előtérben.
— Levél jött a fiunktól, drágám. Levél Andrejtől.
Súlyos, zokogással felérő csend támadt.
— Nincs jól a mi Andrejünk...
Mademoiselle a falon lógó három kis hegedűt bámulta az
ágya felett.

3 I®
 Párizs, aznap éjszaka

Egy kávézóban történt, a Montmartre tövében, kevéssel virradat

előtt. A vendégek sokat ittak. Vakond volt az egyetlen, aki in-
kább gránátalmaszörpöt rendelt.
A mellette ülő Borisz Petrovics Antonov levette drótkeretes
szemüvegét. Kezével viaszarcához nyúlt, és megdörzsölgette apró
sárga szemét. Másik kezét gyöngéden Vakondén tartotta.
Nem akarta elengedni.
Az egész két órával korábban kezdődött.
Vakond a Liége utcai orosz kabaré fölött, a tetőcsatornában
várakozott. Két macska várt türelmesen vele a hóesésben.
Röviddel azelőtt aludt ki a „Sherazade" neonfelirat. Hajnali négy
óra volt. Az embere még mindig odabent tartózkodott.
Vakond abban a reményben követte Borisz Petrovics Anto-
novot, hogy a férfi majd elvezeti Andrejhez vagy Vangóhoz.
Egy nem várt látogatás miatt ugyanis több hete nyomát vesz-
tette Andrejnek. A szülei Vakonddal töltöttek pár órát, ami
megzavarta a nyomkövetésben.
Vakond furcsának, nyugtalannak találta az apját. A férfi leült
vele szemben. Még a kabátját és a kalapját is levette. Arról beszélt,
hogy megválik minden üzletrészétől, és elmegy Amerikába.
Frankfurtból, Németországból jön éppen, mondta. A nevét le-
szedték a gyárai téglafalairól, és egy másik, megfelelően hangzó
nevet írtak rájuk.
Mindent elveszített abban az országban.
- Franciaország még mindig itt van neked! Meg a belgiumi
gyárak is - kiáltott ki a felesége a fürdőszobából.
A férfi elhúzta a száját. Franciaországban nem olyan könnyű
a helyzet.
Kivételesen perceket szánt tehát arra, hogy elbeszélgessen a
lányával. Meglepetten nézegette, mintha most látná először.
— Na és te, Emilie? Te jól vagy?
Vakond válaszra sem méltatta. Egy keresztnév, három rövid
pillantás és két kérdés kevés volt ahhoz, hogy valaki újra meg-
nyerje magának.

305}
 A véresík

— Ha mindenemet elveszik — mondta az apa —, akkor mind a

hárman elmegyünk.
A felesége harsányan nevetgélt a tükör előtt, és betojinak ne-
vezte. Rózsa- és jázminillat terjengett körülötte, amikor kijött.
Még a gyapjúsapkáját sem vette le, mondván, hogy vacsorára
hivatalosak a városban.
Épp csak púderezett kesztyűjével érintette meg a lánya arcát.
- Hamarosan látjuk egymást, angyalom.
Vakond egy órával később megállapította, hogy Andrej nem
ment haza a Vale-de-Gráce utcai, kollégiumi szobájába.

Az egyik macska nyávogott egyet Vakond mellett.

A Sherazade kabaréból már egy teremtett lélek sem jött ki. De
akkor hová lett a szörnyű kis Borisz Petrovics Antonov? Pedig
látta, hogy kevéssel éjfél után újra bement.
Vakond emlékezett arra az időre, amikor a „magány" szónak
még a jelentésével sem volt tisztában. Arra az időre, amikor a vá-
ros és az emberek felett függeszkedve élt, és semmitől sem szen-
vedett. Immár jó régen maga mögött hagyta azt a korszakot.
Vango eltűnése, Ethel Skóciába való visszatérése és különösen
a szép Andrej távolléte az egyedüllét szakavatott ismerőjévé, a
magány világbajnokává tette Vakondot. A hiányérzet nem múlt
belőle.
De magában újra átélt mindent. Még az elszakadt kötelékek
is megmaradnak. Még most is a bokáján, a csuklóján érezte.
S mindezek a kötelékek jó érzéssel töltötték el. Az az érzet kerítet-
te hatalmába, hogy most ébredezik egy végeérhetetlen álomból.
Szerette Ethelt, szerette Vangót. De mindenekfölött Andrejt
szerette most, még ha a fiú nem is tudott a létezéséről.
Vakond jó éjszakát kívánt a két macskának, majd leereszke-
dett egy bádogcsövön.
Közelebbről is körül kell néznie.
Az utca néptelen volt. Talajt ért, pár lépéssel közelebb ment a
hóban a kabaréhoz. Az utca közepén járt éppen, amikor az ajtó
hirtelen kivágódott.

sai
 WAMGO

Ott álltak szemtől szemben.

Borisz Petrovics Antonov egy másik férfival volt.
Elhallgattak, amikor meglátták őt.
Vakond éppen abban a bizonytalan korban volt, amikor
azoknak a férfiaknak a fele, akikkel szembetalálkozott, azt kér-
dezte tőle: „Elveszítetted a szüléidét, kislány?", a másik fele pedig
azt: „Meghívhatlak egy italra, csibém?" Épp csak leheletnyit vál-
toztatnia kellett a testtartásán vagy az ajkán bujkáló mosolyon.
Egyik kezét csípőre tette, hogy a két férfi az utóbbiak közé
tartozzon.
Borisz Petrovics Antonov reszketve bámult a fiatal lányra.
Az úttesten imitt-amott lábnyomok sötétlettek a hóban.
A hideg vagy a félelem. Borisz már nem is tudta, melyiktől
remeg a válla. Mögötte a férfi egy megtöltött pisztolyt tartott a
zsebében. Vladnak hívták. Borisz jól ismerte. Az emberi kapcso-
latokban annyira volt finom és civilizált, mint egy keselyű lak-
mározás közben.
Azért küldték Boriszhoz, hogy megkérje, fejezze be, amivel
megbízták.
Borisz Petrovics Antonov hónapok óta teljesen eredményte-
lenül üldözte Vangót. Vlad, a keselyű alighanem végez vele egy
utcasarkon, majd átveszi a küldetését.
A Sherazade kabaré egyik zugában Vlad két órán keresztül
próbálta kiszedni belőle az ügy részleteit. Minden nyomot is-
merni akart, mielőtt megszabadul tőle. De Borisz nem volt köz-
lékeny. Tudta, hogy mi vár rá a beszélgetés végén.
Amikor az immár sötét teremben az utolsó táncosnők is utcai
kabátot húztak drágakövekkel ékesített piros bolerójukra, távo-
zásra szólították fel a kabaré maradék vendégeit.

Most mind a hárman ott álltak a járdán, az utcai lámpa alatt. Ki

ez a lány?
— Nem iszik velünk egy utolsó italt, kisasszony?
Borisz számára ez volt az egyetlen esély az életben maradásra.
Vlad, a keselyű nem fogja egy tanú szeme láttára meggyilkolni.

ü l
 A vércsíic

Bizonyára a lelkére kötötték, hogy minél körültekintőbben járjon

el. Ha a lány igent mond, akkor tudtán kívül a testőre lesz nap-
keltéig.
— Hagyd! - mondta a keselyű.
Csak oroszul tudott.
— Párizsban vagyunk — felelte Borisz. — Az ember nem enge-
di, hogy egy csinos lány magányosan csatangoljon...
— Hallgass! Mondd meg neki, hogy menjen az útjára!
A lány elragadtatottnak tűnt az ötlettől.
— Épp csak egy pohárkával — mondta. — Fáradt vagyok, de
nem szeretek egyedül kószálni éjszaka.
Vladnak nem volt ideje közbelépni. A lány a karját nyújtotta
Borisznak, ő pedig a kétségbeesés erejével kapaszkodott bele.
— Igaza van — mondta —, nem biztonságos egyedül az utcán.
így aztán hosszasan kutatgattak nyitva tartó bisztró után.
Végül találtak is egyet a Sacré Cceur lejtős utcáin.
Vakond elszédült egy pillanatra, amikor leült. A terem kicsi
volt, és füstös. A vendégek lármásak. Érezte, hogy rátör a klauszt-
rofóbiája.
— Ki kell mennem - állt fel.
— Tessék?!
A két férfira nézett, és egy pillantással felmérte Borisz rémü-
letét és Vlad elégedettségét. Félig csukott szemmel, lassan fújt
egyet.
— Egy dupla gránátalmaszörpöt — mondta.
Vakond merészen visszarogyott a székére.
Csak a keselyű örvendező képe láttán gondolta meg magát.
Vlad dühödten próbálta összegyűjteni a még hiányzó, utolsó
információkat. Aztán meg kell találnia Andrejt. Az a fiú haszna-
vehetetlen, és túl sokat tud.
Vlad azt a parancsot kapta, hogy mind a kettejüket vonja ki a
forgalomból.
— Hová lett az a fiúcska, akit felfogadtál? A hegedűs... Vele is
beszélnem kell.
— Andrej?
A két férfi oroszul beszélgetett, de Vakond felismerte Andrej

sas
nevét. Letette a gránátalmaszörpös poharát. Megfeledkezett a
klausztrofóbiájáról. Andrej szürke szemének emlékétől mintha
üvegtető nyílt volna felette.
Borisz néhány szóval felelt, s az egyik - hallotta — a „randevú"
volt.
Borisz bizonyára azt közölte a másikkal, hogy hol és mikor
kell találkoznia a hegedűs fiúval. Vakond pontosan emiatt követ-
te őket. Megsejtette, milyen veszély leselkedik éppen Andrej re.
A keselyű számára világossá vált, hogy ennél többet már nem
tud kiszedni Boriszból. Felállt, és pár kézmozdulattal megtuda-
kolta, merre találja a telefont. Egy kicsi lépcsőt mutattak neki,
amely az alagsorba vezetett.
Vakond egy pillanat múltán észrevette, hogy Borisz Petrovics
viaszarcát izzadságcseppek lepték el.
— Mindjárt jövök.
Vakond látta, hogy ő is a keskeny csigalépcső felé indul.
Lement rajta. A konyha felé kerülve felkapott egy henteskést.

Vakond visszafojtotta a lélegzetét.

A pultnál emberek nevetgéltek. A negyed sötét helyeiről jöttek át
ide. A Fekete Golyó pincehelyiségéből vagy a Vörös Angyalból, a
Fontaine utcában nemrég megnyílt zenés szórakozóhelyről, ahol
tangóharmonika hangjára ropták a táncot a vendégek. Vakond
csak a tetőn keresztül ismerte ezeket a helyeket, figyelemmel
kísérte a bandák közötti leszámolásokat a környező utcákban.
Két évvel ezelőtt végignézte a korzikaiak és a párizsiak közötti
háborúskodást.
A teremben lassan kávéillat kezdett terjengeni. Az egyik sa-
rokban kéményseprő beszélgetett egy posztókereskedővel - ezen
a korai órán még makulátlanul tiszta volt. Semmiben sem külön-
bözött ez más párizsi hajnaltól.
Álmodott volna? Elbóbiskolhatott?
Egyszer csak a keselyű tűnt fel fintorba rándult arccal a lépcső
tetején. A hasát fogta, mintha megsebesült volna. Még csak egy
pillantást sem vetett Vakondra, kisietett az utcára.

324}
 A vércsík

Egyik-másik vendég rikoltozni kezdett.

Az alagsorban holtan találtak egy férfit.
A teremben pánik tört ki.
Vakond már odakint szaladt a hóban, a keskeny vércsíkot
követve, amit a keselyű hagyott maga mögött.

S2S
 32.
Vadászat Skóciában

A Skót-felföldön, pár nappal 1935 karácsonya előtt

A csupasz fennsíkokat erdők váltották fel, de az esőtől, a sártól, a

ködtől minden egymásba folyt. A kutyák vért kívántak. Innen is,
onnan is felharsantak a vadászkürtök, egymásnak ellentmondó
jelzéseket adtak.
A vadászat hét órával korábban vette kezdetét. Es a kutyafal-
ka hét órán át egyetlen vadat üldözött. Egy ördögi, elkaphatatlan
állatot, amely lassan őrületbe kergette a harminc lovast és az öt-
ven kopót.
Ethel a falkavadászat közepén találta magát, jóllehet ő csak
egy elkóborolt anyajuhot keresett, amely után már három napja
sírt egy szegény bárány.
Mary aznap reggel óbégatva lépett a szobájába, karjában a
másfél éves, testes báránnyal, és könyörögve kérte úrnőjét, hogy
kerítse elő az anyaállatot.
Ethel Everland határában terelgette a lovát a ködben. A vadá-
szok ügyet sem vetettek rá.
Időnként nyeregben ülő lovaglóruhás hölgyeket, fejvesztett
madarakat, egy csapat, a vízből előrontó kutyát látott felbukkan-
ni a fák között. Öt mintha senki sem hallotta vagy látta volna.
Egy darabig egy férfi mellett vágtatott, aki lassan már nem
bírta ülő helyzetben... Feljajdult, ahányszor csak a nyereghez ért
az ülepe.
- Nem látott véletlenül egy juhot errefelé? - kérdezte Ethel.
A férfi úgy nézett rá, mint egy elmeháborodottra. De végül
mégis válaszra méltatta.
— Itt egy fia juh sincs, kisasszony! - rikoltotta. — Elhiheti ne-

£2©
 Vadászat Skóciában

kem... Hacsak nem egy olyan, amelyik tud repülni, tud fára
mászni... amelyik az idegeinkkel játszik, meg a... uh... a hátsóm!
Ethel köszönetet mondott neki, majd otthagyta a fájdalmá-
val. Tett egy kitérőt a lovával, átvágott egy erdőn. Jobbról egyre
közelebbi kutyaugatás hallatszott. Balról két vadász bukkant elő,
de nem vették őt észre. Lova idegesen ugrott át egy sor kidőlt fán.
Nem volt hozzászokva a kutyák és vadászkürtök lármájához.
A ló és lovasa úgy érezte, egy ütemre ver a szívük, mintha ők
lettek volna az üldözött vad. De Ethel most már nem akart
odébbállni.
Vágtában átlovagolt egy ingoványos részen, az üvöltöző
kutyafalka irányába. Hová csatangolhatott el az az állat? Ethel
elbűvölten gondolt a vadra, amely hajnal óta egy egész csapatnyi
emberrel dacolt.
Felhangzó csaholás késztette lassításra. A fák között egy szik-
lahalom állt ezen a helyen. Az emberek a Káosz nevet ragasztot-
ták rá. Ethel mindig azt hallotta, hogy éjjelente különös jelen-
ségek színhelye. Egy kutya állt ott magányosan. A szájából fekete
szövetcafat lógott ki. Izgatottnak tűnt, őrjöngve szaglászta a föl-
det, majd fejét az ég felé fordítva vonyítani kezdett. Ethel leszállt
a lóról.
— Gyere! Add ide azt - mondta a kutya felé lépkedve.
Kantárjánál fogva vezette a lovát. Kivette a szövetet a kutya
szájából.
Csatakossága, lihegése, habzó szája láttán imádkozni kezdett,
nehogy Lilly, az őzsuta a kastély biztonságos ligetecskéinél mesz-
szebbre kódorogjon.
A kutya felemelte vaskos orrát.
Egy távoli füttyentés visszahívta a kutyafalka többi tagjához.
Felszívódott.
Ethel a zsebébe csúsztatta a szövetdarabot. Madárraj repült el
felette. Felült a lóra, és háta mögött hagyta a Káoszt.
A vadászat kezdett egy helyben topogni. Több nyom is téves-
nek bizonyult. A kutyafalka szétszéledt. Ethel egy adott pillanat-
ban szorosan egy fekete kancán ülő vadász mellé került. Egy sor
tüskebokor mellett lovagoltak el.
 vang®

— Nem értem — vallotta be neki a férfi. — Eletemben nem lát-

tam még ilyet. Pedig negyvenöt éve vadászom. Ilyet még nem
pipáltam.
— Néha a szarvasnak kell nyernie — motyogta Ethel.
A lovas vállon átvetve hordta a vadászkürtjét. Úgy lovagolt,
mint egy zsoké.
— Ez nem szarvas — mondta.
— Hanem micsoda?
— Azt én is szeretném tudni.
A férfi a kancára csapott lovaglóostorával, átvágott a tüske-
bokrok között, és faképnél hagyta Ethelt.

Ethel úgy döntött, tesz még egy utolsó kört, mielőtt hazatérne.
Nem mintha a kíváncsisága csillapodott volna, de a ló kezdett
kifáradni. Elszokott az ilyen hosszú vágtázásoktól. Az everlandi
lovakat senki sem lovagolta rendszeresen, mióta Andrew Szent
Miklós napján elment.
Azt mondta, áprilisban visszajön. Paul érthetetlen módon
elengedte, pedig Ethel többször is értésére adta, hogy egy lovász-
nak csak télen látni hasznát. Tavasztól a lovak kint a szabadban
éltek. Ethel gyanakvással viseltetett a túl kedves, túl jóképű orosz
csavargó iránt, aki évente öt hónapig távol van, és úgy hegedül a
garázsban, mint valami csodagyerek.
Hirtelen, ahogy átugratott egy árkon, egy irtás helyén húzódó
ösvény homokján ért földet. Éles tülkölés harsant. A ló egészen
magasra ágaskodott. Egy autó elhaladtában csaknem elgázolta
őket. A kocsi csak utólag, közvetlenül utána fékezett le. Hallani
lehetett a sofőr káromkodását.
Zuhogott, mintha dézsából öntenék. A kocsi nyitott típusú
jármű volt.
Ethel lecsillapította a lovát. Az állat nyakát simogatta. Az út
autózásra alkalmatlan volt. Érthetetlennek tűnt, hogy miért akar
itt valaki kocsival áthaladni.
A hátsó ülésről egy nő is sértegetni kezdte.

3
 ¥a<áá$zat Skéeiáfeami

Ethel a lovát rövid ügetéssel a járműhöz irányította, amely

időközben megállt.
A sofőr nyitott esernyőt tartott a kezében, és nagyítóval vizs-
gálgatott egy friss karcolást a karosszérián.
— Ó, hogy az a jó büdös...
— Vandái! — ordibálta a nő. - Vandái!
— Maga megkarcolta a kocsimat a lovával.
— Uramatyám! - mondta az asszony. — Nézd már, Ronald,
hiszen ez Ethel!
Ethel csak most ismerte fel a teljes létszámban megjelent
Cameron családot. Olyanok voltak, mint egy kis kupac felmosó-
rongy. Lady Cameron kontya szétfolyt egy krepp-papír fejkendő
alatt. Az apa rövid szárú csizmája minden lépésnél gyanúsan cup-
pogott.
A hátsó ülésen gubbasztó Tom arca lassan éppoly halványbézs
színűvé vált, mint a kocsi ülése. Ez volt a kedvenc álcája.
— Jó napot! — mondta Ethel. - Kocsikázunk, kocsikázunk?
— Nem, kedvesem - igazította ki Ronald Cameron. - Vadá-
zunk.
— Vadásznak? — csodálkozott Ethel, és mosolyogva bámulta a
hátul úszkáló két piknikes kosarat.
— Igen, Galich'h gróf vendégei vagyunk. A barátunk. Még
egy mezőt is kölcsönadtam a lovainak estére.
— Bizalmas jó barátunk - pontosított Lady Cameron.
— Kocsival vadászunk. így sportosabb — mondta Cameron.
Az anya vette át a szót:
— Örülök, hogy látom, Ethel. Amúgy is beszélni akartam
magával a terveiről. Most már elég legyen ebből a históriából!
— Ne itt beszéljük ezt meg - mondta az apa.
— Hallgass, te nyúlszívű! - mordult rá az anya.
A fiú eddig meg sem szólalt. De most kihúzta magát az
ülésen.
— Te is — kiáltott rá az anya, mielőtt egy árva szót is szólhatott
volna.
Tómnak azért sikerült eldadognia:
 - Odanézzetek!
Ujjával a látóhatárra bökött.
Ethel erre megfordult, és felverődő sárfelhőt pillantott meg
maga mögött az út végén. A harminc lovas és az ötven kutya
közelgett feléjük nagy sebesen.
- Uramatyám! - mondta Lady Cameron.
- Én... Talán nem ártana félreállnom.
- Talán nem — ismételte a férje után az asszony.
Már hallani lehetett a patkók mennydörgő robaját a felázott
erdei úton.
Ronald Cameron beindította a motort, és a volánhoz ült.
Lenyomta a gázpedált. A kerekek a semmiben forogtak, marék-
számra szórva szét a nedves homokot.
- Uramatyám! - mondta ismét Lady Cameron.
A kutyák és lovak forgataga mind közelebb ért.
Cameron megint lenyomta a pedált. Felesége hátravágódott a
hátsó ülésen.
- Ronald, ne tedd ezt velem... Ne tedd ezt velem!
- Ha szabad megjegyeznem - bátorkodott közbeszólni Ethel -,
azt tanácsolom, hagyják az autójukat, és álljanak inkább maguk
félre. Segítek.
- Azt már nem! - kiáltotta a férj. - Nem kapitulálok!
- Azt már nem! — ismételte utána ronggyá ázott felesége, aki
reszketett, mint a kocsonya.
- Tom - mondta Ethel. - Kérlek. Gyere, húzódj velem félre.
Tom az apjára és az anyjára pillantott.
- Tom, ha megfutamodsz, többé szóba sem állok veled -
mondta az anya.
- Asszonyom - kiáltotta Ethel -, már csak méterekre vannak,
mindjárt ideérnek!
- Bennünket, Cameronokat nem ilyen fából faragtak.
- Különben is mindjárt elindul. Vadonatúj kocsi.
Tom nem mozdult.
Ethel az utolsó pillanatban félreugrott a lovával.
Az ötven kutya és a harminc lovas átgázolt a Cameron csalá-
don és új autójukon.

33}
 Vadászat Skóciában

Az egész pillanatok műve volt. De a kocsiból nem sok min-

dent lehetett megmenteni.
A Cameron család viszont pár karcolással megúszta a dolgot,
és makacsul - immár gyalogosan - folytatta a vadászatot.

Egy órával később, amikor a csapat már-már felhagyott volna a

hajkurászással, az a szóbeszéd kezdte járni, hogy végre megtalál-
ták az állatot.
A vadászok és a kutyák egy kicsi pocsolya köré gyűltek,
amelyben valami szürke alak izgett-mozgott. Tom és az anyja a
parton állt, siralmas állapotban.
— Megvan! Elkapta! - rikoltotta Lady Cameron, miközben
egy férfi elé indult, aki leszállt a lováról.
Ethel a kutyafalka csaholása közepette felismerte benne azt a
férfit, aki a tövisbokroknál elegyedett szóba vele. A fekete kancás
férfit.
— Gróf úr, drága grófom! — rikoltozta Lady Cameron.
— Ki maga? — kérdezte a férfi.
— Lady Cameron vagyok.
— Nem hiszem, hogy van szerencsém ismerni magát — mond-
ta Galich'h gróf, a hangjában némi sajnálkozással.
Biztos volt benne, hogy korábban soha nem látta még ezt a
sáros valamit.
— Én adtam kölcsön a mezőt a lovainak.
— A mezőt... A, igen. Hallottam róla. Hálásan köszönöm.
— Nézzék! Fújják meg a kürtöt! A férjem az. Puszta kézzel
kapta el a szarvast.
Azzal ismét a pocsolyában buzgólkodó teremtményre muta-
tott.
Egy pillanattal később az alak diadalmasan felállt, és a zuhogó
esőben Ethel megállapította, hogy Cameron csakugyan egy ele-
ven állatot tart a karjában.
— Egy birka — mondta a gróf csendesen, hunyorogva.
— Uramatyám! — mondta Lady Cameron. — Egy birka.
„Az anyajuhom" - gondolta magában Ethel.

33 Q
 WAHSO

Az anyajuhnak eltörött az egyik lába. Két nappal korábban

rekedt ebben a posványban. A vadászokat sajnos nem ő futtatta
meg.
— Különös nap - mondta a gróf.
Galich'h tapintatosan hátat fordított Cameronéknak. A jelenet
még a kutyákban is szánalmat ébresztett. Abbahagyták az ugatást.
A bégető állat lábait spárgával összekötözték. Ethel magához
rögzítette a lován, és elnyargalt.
A csapat nyomban szétszéledt a ködben.
Tom Cameron még soha nem érzett ekkora szégyent.

Most először fordult elő, hogy Paul nem töltötte otthon a kará-
csonyt. Alakulatuk az esős évszak beköszöntéig Indiában állomá-
sozott.
így aztán este Ethel elment a falu templomába, hagyta, hogy
Mary magával cipelje. Már csak azért is el akart menni, hogy
örömet okozzon a lelkésznek, akit nagyon kedvelt azóta, hogy
tetten érte, amint Cameronék erdeiben gombászik. A reverendá-
ja alá, tarisznyákba dugta a gombákat.
A templom megtelt. Meleg volt. A karácsonyi énekek a falu
végéig hallatszottak.
A lelkész felfigyelt Ethelre a leghátsó padban. Szószékéről az
eltévedt bárányokról is ejtett néhány szót.
Ethel időnként elvitte a lelkészt egy darabon a Railtonjával.
Metafizikus kérdéseket intézett hozzá, miközben százharminccal
száguldott lefelé egy lejtőn:
— Nem érez néha vágyat magában, hogy nadrágot húzzon?
A lelkész nevetésben tört ki. Ethel mosolygott. Nem sikerült
megbotránkoztatnia.
— És nem fordul meg a fejében a kérdés, hogy mit fog szólni,
ha a végén kiderül, hogy nem is létezik az egész?
— Miféle egész? - kiáltotta a fiatal lelkész, és a tenyeréből töl-
csért formált a füle előtt.
— Az egész! Amiket összehord! Amikben hisz! Az ég meg a
többi... Ha nem léteznek!
 Vadászat Skóciában

A lelkész ismét nevetett, és vállat vont.

— Ne adja tovább senkinek, de nem rázna meg különösebben!
— Hogyhogy? - üvöltötte Ethel a férfinak, aki kis híján az
árokba repült az autóból.
— Azt kérdezném magamtól: vajon valóban jobban örültem
volna, ha nem hiszek benne?
Ethel kérdőn nézett rá.
— A fontos az - kiáltotta a lelkész a zötykölődés közepette -,
a fontos az, hogy válaszolni tudok erre a kérdésre. Vajon boldo-
gabb lettem volna, ha nem hiszek benne?
Ethel összevonta a szemöldökét. Egy darabig némán vezetett,
hogy elgondolkodhasson a férfi szavain. Aztán felháborodottan
túlkiabálta a kocsi zúgását:
— Na és a szüleim? A szüleim?
A lelkész hallgatott. Ethel nem hagyta annyiban a dolgot.
— Feleljen! Feleljen nekem!
A férfi a visszapillantó tükör felé fordult. Ethel időközben a
hajába tolta motoros szemüvegét. A lelkész a szél és a sebesség
által tovaragadott könnycseppeket bámulta a lány arcán. Nem
tudott mondani semmit mást, ami a légáramláson kívül elűzhette
volna őket.

Odakint, amikor a hívők üdvözölték egymást a hidegben, Mary

váltott pár szót egy asszonnyal, akinek a lányát felvetette har-
madik fehérneműmosónak Everlandbe. Aztán visszament Ethel-
hez, hogy közölje vele, a karácsonyi vacsorát a pártfogoltja család-
jának körében tölti.
— Nem zavarja, hogy egyedül lesz? - kérdezte egészen felvil-
lanyozódva.
Ethel elmosolyodott, és megrázta a fejét.
— Majd meghívatja magát Justinnal, ugye? - mondta Mary. -
Itt a családja.
— Ne aggódjon miattam.
— Biztos? Egészen biztos? - kérdezte Mary, aki már előre ug-
rándozott örömében.
 wz^cacg®

- Boldog karácsonyt! - mondta neki Ethel.

Gyalog indult haza a kastélyba. Rogyadozó léptekkel po-
roszkált végig az úton.
Látta, hogy a konyhában ég a villany. Lárma és énekszó hal-
latszott.
Justin Scott, a szakács családja teljes létszámban eljött
Glasgow-ból, és az volt a kérésük, hogy az étkezőben ünnepel-
hessék a karácsonyt. Negyvenketten voltak.
Ethel nem mutatkozott. Felkecmergett a szobájába, levetkő-
zött, és lefeküdt. Az eső a kőlapokat verte. A kastély túlsó szár-
nyából nevetés hallatszott.
Sokáig bámulta ágya sátorszerű mennyezetét.
Egyedül volt. Még soha nem volt ennyire egyedül. A másik
oldalára fordult, és fejét a párnába fúrta. A fehér lenvászon suso-
gott a homloka alatt.
Ethel abban reménykedett, hogy egy karácsonyi mese része-
sévé válik ezen az éjszakán. Némán, szégyenlősen kérte ezt a
templom gyertyái előtt. Egy karácsonyi mesét. Semmi mást.
Tudta, hogy nevetséges az egész. Lénye józanabbik fele csak ne-
vetett rajta. A másik könnyekkel borította összekulcsolt kezét és
az ágyneműt.
Még az elveszített anyajuh is meglelte az övéit az akolban.
Ethel viszont egyedül volt.
Amikor végre elnyomta az álom, kínzó rémlátomása támadt.
Foszlányokban eljutottak hozzá az üldözött vad szívdobbanásai.
Kiáltásokat hallott. Az volt az érzése, hogy a bozótos sűrűjében
csatázik. A lova nyerítését és patkóinak dobogását vélte hallani az
istállóból. Hirtelen egy gőzölgő testű kutya vonszolta oda hozzá
egy férfi testét.

Ethel zihálva kinyitotta a szemét.

Felkelt, és az egyik sarokban lógó kiskabátjához lépett.
Előhúzta a kabát zsebéből a kutya által letépett fekete szövet-
darabot. Hosszú ideig nézegette, és belélegezte a szagát. Aztán
kinyitott egy szekrényt, és kiemelt belőle egy vadászpuskát.
 Vadászat Skóciában

Öt perccel később már lóháton volt. Ruháját a hálóingére

húzta fel. Fel sem fogta, hogy mit csinál. Lova sebesen suhant a
pusztán. Időközben elállt az eső.
Erdőkön, patakokon, dombokon kelt át, és a Káosz szikláinak
közelébe ért. Szinte teljes volt a sötét. Az ég halovány fénye csak
résnyire jutott át a fák tetején. Leszállt a lóról, kikötötte az álla-
tot egy ághoz. Rajokban szálló madarak kísérték az éjszaka lük-
tetését.
Ethel elindult a fák között.
Kezével sorban megérintette a fatörzseket. A puska a hátán
lógott. Közelebb ment a sziklákhoz. Az ágak finoman mozogtak
felette, mintha könnyű szél támadt volna, az arcán azonban a
legkisebb fuvallatot sem érezte.
Biztos volt a dolgában. A sziklaüregben tűz fénye tükrö-
ződött.
Kezével hátranyúlt a válla felett a puskáért. A fegyvert maga
elé tartotta, apró lépésekkel araszolt előre.
Az ágak tovább mozogtak felette.
Közelebb ment a tűzhöz. Sehol senki.
Az illető nem lehet messze. Látja őt.
Ethel nem tévedett. A vad, amelyet a falkavadászat során
egész nap üldöztek, ember volt. Látta őt lidérces álmában.
Megkerülte a fák között halomba rakott sziklákat. Erezte,
hogy a csizmája a sárba süllyed. Megállt, visszafelé indult. Ethel
megborzongott. A lába elnehezült.
Ekkor éles reccsenést hallott az ágak között.
Felnézett. Felette egy árnyék cikázott sebesen a fán.
Ethel futásnak eredt. Az árny vele együtt mozgott.
Az erdő sűrűbb lett. Ethel nem látta, hogy hová lép. Neki-
nekiütközött a fatörzseknek.
Végül elterült a földön.
Kezében remegettt a puska. Csövét az ég felé emelte, és elsü-
tötte egyszer. Az árny megállt, és közvetlenül felette a mélybe
vetette magát.
- Ne! - kiáltotta Ethel.
Vaktában ismét elsütötte a fegyvert.

SIS
 Az árny feljajdult, és félig rázuhant.
Ethel lihegve, nyögve próbálta letolni a melléről a túl súlyos
testet. Karja elzsibbadt. Egy elgyötört hangot hallott, amint köz-
vetlenül a fülénél azt rebegi:
- Ethel.
Azt hitte, meghalt, a másvilágra került, mert a hang Vangóé
volt.
- Itt vannak, Ethel?
- Vango?!
- Itt vannak?
- Nincs itt senki rajtam kívül, Vango.
Ethel átölelte, homlokon és szemen csókolta.
- Ki lövöldözött? - kérdezte Vango.
- Én voltam. Csak én.
Ethel egyszerre zokogott és mosolygott. Erősen magához szo-
rította Vangót.
- Honnan pottyantál ide, édes, drága Vango? Még a hold
sem világít.
- Visszajönnek — mondta a fiú.
- Nem. Itt maradsz velem.
- Üldöznek. Egy pillanatra sem hagynak fel az üldözésem-
mel.
- Itt nem fognak megtalálni.
- Még kutyáik is vannak. Fáradt vagyok.
- Ne félj.
- Megsebesítettél - mondta Vango.
- Te okoztál nekem sebet. Hat éve várok.
- Idejöttem hozzád, Ethel. Gyalog jöttem Londontól idáig.
Sőt jóval messzebbről...
- Gyere.
- Nem eresztenek. Sokan vannak. Kutyáik vannak.
- Maradj velem.
- Nem vagyok bolond, Ethel. Mindenütt a sarkamban van-
nak.
- Tudom, hogy nem vagy bolond. Tudom, hogy kézre akar-
nak keríteni.

33}
 Vadászat SkéciábairD

-Ethel...
— ígéretet tettél nekem, Vango. Megígértél valamit a légha-
jón.. .
— Megsebesítettél, Ethel.
— Ha valaki szenved, akkor az én vagyok. Szeretlek. Itt va-
gyok. Szeretlek.
— Átlőtted a karomat - mondta halkan Vango.
Ethel felkiáltott. Erezte a vért a kezén.
— Vango!
Az első golyó áthatolt a fiú karján, közvetlenül a Londonban
szerzett sérülése felett. A másodiknak csak a szelét érezte, ahogy a
haját súrolta.
Amikor Ethel kénytelen volt a földre fektetni őt, hogy elmen-
jen a lováért, úgy érezte magát, mintha a gyökereitől fosztották
volna meg.
Többé semmi sem választhatta el őket, még az éjszaka és az
erdő sűrű sötétsége sem. Miután gyengéden felsegítette Vangót a
lóra, és sarkával finoman indulásra ösztökélte az állatot, azt hitte,
csak álmában érzi úgy, hogy Vango ott ül mögötte, és karjával
átfogja a derekát.
 33.

Elsüllyedt világ

Hajnali háromkor a ló bekocogott a konyhába.

A karácsonyt ünneplő Scott család még javában mulatozott.
Justin épp most tett az asztalra egy nyársat, rajta négy csirkével,
amelyeknek a megpirult bőre mintha forró, tocsogó zsírban pi-
hegett volna.
A ló felbukkanására csodálkozó kiabálással ugrott talpra az
egész család.
- Kötszert és orvost! - kiáltotta le sem szállva Ethel. - Justin,
hozzon vizet és alkoholt a szobámba.
Vango elájult a háta mögött. Ethel a folyosó irányába fordí-
totta a lovát. Aztán felkaptatott vele a díszlépcsőn a szobájáig.
Mary nem sokkal később ért haza. Mindenfelé emberek sza-
ladgáltak. Szép lassan a kastély többtucatnyi ablakának mind-
egyikében fény gyúlt.
— Leszedjem a lovat az emeleti zongoráról? - kérdezte tőle
rezzenéstelen arccal Peter.
Mary azonnal tudta, hogy valami történt.
A szobába lépve rögtön a lázasan tevékenykedő kis csoport
felé indult, és meg sem kérdezte, hogy ki az a fiú, aki Ethel ágyán
fekszik. Segédkezni kezdett az orvosnak.
Az utóbbi autóval jött, és magával hozott egy vörös szőrű kis-
kutyát is. Elfintorodott, amikor meglátta, hogy milyen állapot-
ban van Vango karja.
Először is leszedte a kötést, amit még Vango tekert korábbi
sérülésére. A seb elfertőződött, amikor a Temzében úszott, átvá-
gott az országon, pajtákban vagy éppen marhavagonokban aludt.
A bőrében üvegszilánkok maradtak. Es a puskalövés korántsem
javított a helyzetén.

3 £8B
 Elsüllyedd vüBág

Ethel egy edénybe dobta a kötést. Amikor a vér szétáradt a

forró vízben, felismerte a kék kendőt. A hímzés lassan megújho-
dott. A csillag fényesen ragyogott a Vango „V"-je fölött.
„Hány országban nem is tudnak rólunk!"
Mielőtt dologhoz látott volna, az orvos kitolta a szobából
Ethelt, és megkérte a kutyáját, hogy őrködjön az ajtó előtt.
A lánynak tilos volt belépnie.
Ethel a szőnyegre heveredett. Aludni azonban továbbra sem
tudott. Túl izgatott állapotba került. Olyan volt ez, mint az eső
hatása egy hegyi patakra. Először nem is látni, hogy az örvénylő
vízbe hull. De aztán lassan felduzzasztja a patakot, és az egy szép
napon kilép a medréből, és mindent eláraszt.

Reggel az orvos komikus ábrázattal jött ki a szobából. Kócos volt,

a homloka egészen sápadt, beesett szeme körül holdfogyatkozást
idéző karikák sötétlettek.
Ethel odasietett hozzá.
— Ha azt akarja, hogy életben maradjon - mondta az orvos
komoran —, akkor...
Éppen a vérfoltos ingét gombolta ki a folyosón. Ethel nézte,
ahogy a férfi félmeztelenül járkál előtte.
— Ha valóban azt akarja, hogy életben maradjon, kisasszony,
akkor...
Az orvos tiszta inget szedett elő a táskájából, és felhúzta.
— ...nos, akkor először is nem ártana, ha nem lőne rá több-
ször.
Ethel elmosolyodott.
— Jobban van?
Az orvos bólintott, miközben szorosabbra húzta a nyakken-
dőjét. Ethel sugárzó arccal nyúlt az ajtókilincs felé. A kutya rá-
mordult.
— Nem — mondta a doktor. — Huszonnégy órán át hagynia
kell aludni. Nem bízom önben, Ethel kisasszony. Majd csak ak-
kor menjen be hozzá, amikor már meg tudja védeni magát.
E pillanatban Mary tűnt fel.

13®
 VUNGO

— Én majd vigyázok a fiatalúrra - mondta.

— Inkább ezt a lánykát tartsa távol, asszonyom.
Füttyentett a kutyájának, és lefelé indult a lépcsőn.
— Holnap visszajövök.

Vango nem huszonnégy órát aludt. Huszonnégy napon és hu-

szonnégy éjszakán át aludt. Száz évet is átaludt volna, mint a
mesebeli hercegnő, ha nem pillantotta volna meg Ethelt, amint
az ágya mellett ül vagy az ablaknál áll, valahányszor kinyitotta
egyik szemét.
Almában még egy leheletet is érzett az arcán.
Éjjelente, ha a mécses kanóca kezdett leégni, elsőre észre sem
vette az ágynál térdelő lányt. Azt hitte, egyedül van, de aztán las-
san ki tudta venni a sötétben Ethel elefántcsont színű szemfehér-
jét, amint lentről rá bámul.
Vango evett pár falatot, karját egy egész lepedőbe bugyolálva
megpróbálkozott néhány lépéssel. Aztán visszaheveredett az
ágyba.
Egyszóval csak a következő évben ébredt, 1936 januárjának
harmadik hetében.
És attól a naptól fogva beszélgetni kezdtek.
Lassan, szemérmesen, hosszú szünetekkel kezdődött. Aztán
amikor már el tudtak sétálni az ablakig, a lépcsőfeljáróig, a fákig,
a lépésekkel együtt a szavak száma is megszaporodott.
Hétről hétre szavakkal töltötték meg a hallgatás éveit.
Ethel elmesélte, hogy hét évvel korábban, a zeppelinen tett
nagy föld körüli utazás után hogyan élte meg hirtelen felbukka-
násait és eltűnéseit. Fagyosan mesélt arról, hogyan éltek az azt
követő években a bátyjával Everlandben. Majd a tizenötödik
születésnapját követő időről, amikor eljárt táncolni, társaságban
forgolódott Edinburghban és Londonban, hátha sikerül meg-
őriznie az elevenségét, és elfelejtenie őt. És aztán a kétségbeesé-
séről aznap, amikor kapott egy pár soros levelet, amely a Notre-
Dame-ba invitálta, és amelyet esküvői meghívónak vélt, a cso-
dálkozásáról, amikor megérkezett Párizsba az esküvőre, ehelyett

34}®
 Elsüllyedt viliág

azonban a templomtéren fekve pillantotta meg Vangót. Elme-

sélte, hogyan vette észre a megbúvó, orvul tüzelő férfit, a nyomo-
zást, a kóborlásait, hogy beszéljen Eckenerrel vagy éppen
Boulard-ral, a Vakonddal való találkozást...
Vango is elmesélte eszeveszett menekülését, azt, hogy kik hal-
tak meg vagy tűntek el körülötte, Jean atyát, Mademoiselle-t,
Zefirót, sőt még Mazzettát és a szamarát is. Mesélt a gyermekko-
ráról, a szirtekről, a monostorról, a homályos titokról, amit végül
felfedezett: a nagy hajóról, amelyre egy csillag volt festve, az anyja
énekéről, a kalózokról, a halálról, a partra vetődésről. Arról, hogy
mennyi kérdőjel maradt még... Mesélt Mazzetta bűnösségéről, a
második kalóz haláláról, a harmadik Amerikába távozásáról. És
arról, hogy talán zsákmányt is vitt magával...
- Kincset! - kiáltott fel Ethel.
— Miért ölte meg Cafarello a barátját? Ez az a kérdés, ami azt
mondatja velem, hogy talán volt valami, amin meg kellett osz-
tozniuk.
Vango mesélt az Ethel által aláírt üzenetről is, amelyen az állt:
„Ki vagy te?", és amely hirtelen felnyitotta a szemét. És hogy foly-
ton a sarkában vannak azok az árnyalakok, akik, bármit tesz, újra
meg újra a nyomára bukkannak, és akik miatt kénytelen volt zep-
pelinek vagy vonatok tetején rohangálni, folyókba ugrálni...
Aztán mindketten magyarázatokat kerestek a rejtélyek e lán-
colatára.
Március közepe táján, amikor Paul éppen közeli visszatérését
jelezte Indiából, egy kis csend támadt közöttük. Ezek a hallgatá-
sok még beszédesebbek voltak. Olykor a Loch Ness túlpartjáig
sodorták őket.
És most? Ez a kérdés motoszkált ezekben a hallgatásokban. És
most?
Egymásra néztek, majd elfordították a tekintetüket. Ethel
olyan megfontoltnak érezte magát, mint egy öregember. Kará-
csony éjjele óta egyszer sem mondta ki a „szeretlek" szót.
Vártak.
Egyik reggel, ahogy a tó szélén, az egyik partra fektetett lapos
kövön üldögélt, Ethel így szólt Vangóhoz:
 — Mit is mondtál, hogy hívták a szamarat?
— Miféle szamarat?
— Mazzettáét.
Vangónak válaszolnia sem kellett. A keze ökölbe szorult.
Minden világos lett.
Másnap útnak indultak.

Salina, Lipari-szigetek, 1936 első tavaszi napja

Basilio doktor látta a kavicsos part közelében a tengervízre eresz-

kedő kicsi repülőgépet. Egy lány és egy fiú szállt ki belőle. Elevic-
kéltek a szirtfalba vájt, elhagyatott kis kikötőhöz, majd felkaptat-
tak a pollarai kráterhez. A repülőgép közben már vissza is indult.
A fiú és a lány heves integetéssel búcsúzott tőle.
Elhaladtak az olajfa melletti, csukott zsalujú ház előtt. A dok-
tor az arcukat nem tudta kivenni a lenyugvó nap ellenfényében.
Csak annyit látott, hogy nekivágnak a rekettyebokrok és az
édeskömény között vezető útnak. Aztán szem elől vesztette őket.
Basilio doktor leült az uszadék fából eszkábált kis karosszékre.
Minden reggel és minden este itt ült. Mademoiselle-t várta.

Párizs, 1936 első tavaszi napja

Este nyolckor megkondult a Saint Germain-templom harangja.

Boulard felügyelő apró szigeteket fújt a fürdőhabból.
Az ablakon át két galamb figyelte.
Megkocogtatták a fürdőszoba ajtaját.
— Mi az, mama?
Korai kamaszkora, vagyis 1878 óta Boulard felügyelő egyszer
sem fürödhetett nyugodtan. Most, hetvenévesen kezdett betelni
nála a pohár.
— Valaki beszélni akar veled.
— Fürdők, mama.
— Az úrnak meglehetősen sürgős. A fogadószobában vár. Ügy
láttam, nincs jókedvében.
— Ki az?

£4} 52
 Elsüllyedt viliág

Boulard-né kedélyesen megkérdezte:

— Szíveskedne elismételni még egyszer a nevét?
Boulard négy hangot hallott, ami elárulta, hogy tulajdonosa a
sztyeppékról jött.
-VLAD.
Az ajtó mögött, kezében egy vasrúddal a keselyű állt.

New York, 1936 első tavaszi napja

Zefiro felemelte a tekintetét.

Az Empire State Building tövében állt.
A világ legmagasabb felhőkarcolójának magassága elérte a há-
romszáznyolcvan métert.
A tetején álló, 1931-ben elkészült oszlopot eredetileg léghajó-
kikötő céljára tervezték, ehhez kötötték volna ki a kormányoz-
ható zeppelineket. De aztán közbeszólt a válság, és a tervet egye-
lőre elvetették. Ennek ellenére volt egy beszállóhely a százkette-
dik emeleten, lejjebb pedig a hozzá tartozó vámhelyiség és az üre-
sen álló terminál.
A torony többi részét irodák foglalták el, és akadt benne egy
luxusszálloda is.
Kezében a bőröndjével Zefiro belépett a Sky Plaza előcsarno-
kába. Nem volt hajlandó átadni a bőröndöt a portásnak. A pult-
hoz indult, és megkérdezte, hányas szobában lakik Madame
Victoria. A recepciós beszédes mosolyt eresztett meg felé.
- Kit jelenthetek be?
— Mondja meg, hogy Dorgelés úr keresi - felelte Zefiro.
- Azt hiszem, vannak már Madame Victoriánál.
A recepciós a telefonkagylóért nyúlt, mondott néhány szót,
majd várt.
A pult mögött öt falióra mutatta az időt a világ nagyvárosai-
ban. Los Angeles, Róma, London, Párizs, Tokió. Zefiro számára
nagyon hosszúnak tűnt a várakozás. Az utcán egy kis koldus állt
meg az üveg mögött. Két tenyerét az üveglapra tapasztva mereven
bámulta a padrét. A két tenyérre három angol szó volt írva: God
blessyou. Isten óvja!
 Egy frakkos parkolófiú nyomban elkergette.
- Szemét kölyke - mondta a recepciós, aki a telefont a füléhez
nyomva figyelemmel kísérte a jelenetet.
Láthatólag szívesen vette volna Zefiro helyeslését.
Az utóbbi válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Kezdett nyug-
talanítóvá válni a várakozás.
Zefiro az igazi Dorgelés-re gondolt, akit megkötözött, és a
kocsija csomagtartójába tuszkolt a Central Parktól kétutcányira.
A férfi hirtelen letette a kagylót. Zefiróra nézett.
— Várja önt, Dorgelés úr. Nyolcvanötödik emelet.
Zefiro atya besurrant a liftbe, és megnyomta az emelet gomb-
ját, mielőtt még felfigyelt volna rá egy liftkezelő. Az ajtó becsu-
kódott. Egyedül volt.
A fülke elindult felfelé. Kinyitotta a bőröndjét, és előszedett
belőle egy kampót, hogy beakassza a rácsba. A lift menten meg-
állt. Egy szövetdarabból két bebugyolált tárgyat vett ki. Auto-
mata pisztolyok voltak. A bőröndöt, benne a többi holmival a
bársonyülés alá csúsztatta. Ellenőrizte a fegyvereket, betárazta
őket, két másik tárat pedig a zsebébe rakott. Az óráját a kezében
tartotta, és várt.
Épp csak szusszant egyet, és a Verdun melletti, falbas-i tisztás-
ra gondolt, Werner Mann fára zuhant repülőgépére, a Blanche-
apátság zöld tölgyeire, szerzetes testvéreire, Vangóra, a láthatatlan
monostor méheire... És aztán Viktor Volkinra, aki ott van né-
hány méterrel felette. Az oly közeli végjátékra. Amikor az órája
mutatója függőleges helyzetbe került, kihúzta a fémkampót.
A lift továbbindult.
Még negyven másodperc, és az ajtó kinyílik.

Salina, Lipari-szigetek, 1936 első tavaszi napja

A fecskék arabeszkeket rajzoltak a levegőbe Vango körül. Centi-

méterekre repültek el tőle. Kezével védte a szemét.
Ethel óvatosan a szirtfal szélére ült, óvatosan, nehogy leessen.
A nap lenyugodni készült a sziget mögött. Vango ásni kezdett.
A fecskék velük egy időben érkeztek a szigetre. A Szaharából

SÍK}
 E l s ü l l y e d t viliág

jöttek, és mámorosnak érezték magukat, amiért körülöttük újra

kellemesen langyos a levegő.
Ethel, Vango és Paul több hosszú szakaszban tették meg az
utat idáig, útközben háromszor szálltak le, hogy teletöltsék a tan-
kot, Orléans-ban, Salon-de-Provence-ban és a szardíniai Caglia-
riban. Épp az ellenkező utat járták be, mint a fecskék. Azok más-
nap már a Notre-Dame-nál lesznek.
A repülőgép mostanra eltűnt a horizonton. Paul nem marad-
hatott velük. Várták Spanyolországban, ahol alig megválasztott
köztársaságpárti barátai egy államcsínykísérlettől tartottak.
A mészkőfennsíkot virágok borították. Ethel magába szívta az
illatokat, amelyek körüllengték Vango gyerekkorát. Salinára gon-
dolt, Everlandre, a megannyi elveszett paradicsomra, ahol az em-
berek felnőnek.
Vangónak nem volt ásószerszáma. Körmei letörtek egy kőke-
mény tárgytól. Rögtön meglátta a szamár nyakörvének acélsze-
gecseit. Az állat teteme már az enyészeté lett, szinte egészen le-
csupaszodott csontváz maradt utána. Vango teljesen kiszabadí-
totta a hatalmas nyakszíjat.
„A szamaram" — ezek voltak Mazzetta utolsó szavai.
Vango egy kicsi sziklához húzta a szíjat.
A fecskék szorosabbra fonták körülötte gyűrűjüket. Feljebb a
sólymok is felismerték Vangót. Lefelé zúgtak, mint a kő, majd
lebegve szálltak tovább a szirtfal mentén.
Vango minden erejét összeszedve a feje fölé emelte a nyakszí-
jat. A sziklához vágta. A bőrpáncél felhasadt, és sugárban arany és
gyémánt ömlött a virágok közé.
— Ethel... Ezt nézd meg, gyere!
Ethel odaszaladt.
Mazzetta Kincsemnek hívta a szamarát.
Mind a ketten a drágakövekkel telehintett földet bámulták.
Felbecsülhetetlen értékű kincs volt.
Fényben fürdő hajóján egy férfi és egy nő lelte halálát. És a
bűntett elkövetőjének valahol kétszer ennyi kincs volt a birto-
kában.
Kétszer ennyi aranyhegy egy gyilkos birtokában.
 wz^ea@©

Vango a mélység felé fordult. Hol lehet most ez a férfi?

Kik voltak azok a szülők, akik ekkora vagyonnal hajóztak a
tengereken?
Ki kívánja az ő halálát?
Most először olyan érzése támadt, hogy őrült rohanásának
forrása valahol a századok és a történelem mélyén rejlik.
Vango nem csak egy egyszerű árva volt. Hanem egy elsüllyedt
világ örököse.
Ethelhez lépett.
Egy fecske zuhanórepülésben közeledett feléjük, majd felfelé
kanyarodott.
Ha át akart volna repülni a testük között, nem fért volna el.
 A regény
A hazátlan herceg című résszel
folytatódik