A nagy gazdasági világválság közepén láttuk utoljára

Cavendon Hallt, az Inghamek és a Swannok otthonát. Az

elszánt Ingham lányok akkor megesküdtek, hogy sógornőjük,
Cecily Swann segítségével megmentik a kastélyt a régi
ellenségektől és a váratlan, új veszedelmektől. És sikerül is
nekik.
A történelem azonban robog tovább. 1938-ban a német
fenyegetés egyre messzebb nyúló árnya vetül még Yorkshire idilli
világára is. Kérlelhetetlenül közeleg a második világháború, és
az apák nemzedéke után a fiúk bátorságát, hazaszeretetét teszi
próbára.

Cavendon szerencséje meddig védheti a lakóit? A dunquerke-i

mentőakció, amelyben minden vízre bocsátható angol hajó a
francia tengerpartra indult, hogy a csapdába került angol és
francia hadsereget megpróbálja megmenteni, London
bombázása, a kitelepített gyerekek sorsa, a német ellenállás
zsidómentő akciói mind megelevenednek a regény lapjain. És
Emma Harte, az Egy gazdag nő felejthetetlen főszereplője is újra
felbukkan.
BARBARA TAYLOR

BRADFORD
Cavendon
szerencséje
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Barbara Taylor Bradford: The Cavendon Luck
HarperCollins Publishers, London, 2016

Copyright © Barbara Taylor Bradford, 2016

All rights reserved
Originally published in the English language by HarperCollins
Publishers Ltd. under the title The Cavendon Luck

Hungarian translation © Urbán Erika, 2016

Bobnak, örök szerelemmel
 SZEREPLŐK

A LÉPCSŐ FÖLÖTT:

AZ INGHAM CSALÁD 1938-BAN

Charles Ingham, Mowbray hatodik grófja, 69 éves.
Cavendon Hall tulajdonosa és vigyázója.
Lord Mowbraynek szólítják. A felesége a most már 70
éves Charlotte Swann, aki Mowbray hatodik grófnéja.

A GRÓF ÉS AZ ELSŐ – IMMÁR NÉHAI – GRÓFNÉ,

FELICITY GYERMEKEI:
Miles Ingham, a grófi cím várományosa, 39 éves.
Nagyméltóságú Miles Ingham úrnak szólítják, és a 37 éves
Cecily Swann férje. Három gyermekük van: Miles
örököse, a 9 éves David; a 7 éves Walter és az 5 éves
Venetia. Miles irányítja a cavendoni birtokot. Cecily
Cavendon és a londoni ház között ingázik, és a
divatáruüzletet vezeti.
Lady Diedre Ingham Drummond, a legidősebb
lánygyermek, 45 éves. Megözvegyült, és Londonban él a
fiával, a 11 éves Robinnal. Ismét a
Hadügyminisztériumban dolgozik. Hétvégenként járnak
Cavendonba, ahol saját lakosztályuk van.
Lady Daphne Ingham Stanton, a második lány, 42 éves.
Továbbra is az 57 éves Hugo Ingham Stanton felesége. Öt
gyermekükkel állandóan Cavendonban laknak, a déli
szárnyában.
Lady DeLacy Ingham, a harmadik lány, 37 éves.
Hol Londonban, hol Cavendonban él. Nem ment újra
férjhez. Régóta elvált Simon Powerstől, és már évek óta a
lánykori nevét használja.
 Lady Dulcie Ingham Brentwood, a negyedik lány, 30 éves.
Hol Londonban, hol Cavendonban él. A férje Anglia egyik
legnagyobb színésze, a 45 éves Sir James Brentwood, akit
VI. György király lovaggá ütött. Három gyermekük van: a
9 éves ikrek, Rosalind és Juliet, valamint egy fiú, a 6 éves
Henry.
A négy lányt a személyzet tagjai kedveskedve még mindig
csak a „négy D”-nek szokták becézni.
Lady Daphne és Mr. Hugo Stanton gyermekei: a 24 éves
Alicia; a 20 éves Charles; a 17 éves ikrek, Thomas és
Andrew, valamint a 14 éves Annabel.

AZ INGHAM CSALÁD TÖBBI TAGJA:

Lady Vanessa Ingham Bowers, a gróf húga, 56 éves.
A férje Richard Bowers, 58 éves. Londonban élnek,
valamint a cavendoni birtokon található Skelldale House-
ban, amelyet Lady Vanessa a nővérétől, a néhai Lady Lavinia
Ingham Lawsontól örökölt.
Lady Gwendolyn Ingham Baildon, a gróf özvegy nagynénje,
98 éves. A birtokon lakik, Little Skell Manorban.
A néhai Paul Baildon volt a férje.
A nagyméltóságú Hugo Ingham Stanton, a gróf első fokú
unokatestvére, 57 éves. Lady Daphne férje és Lady
Gwendolyn unokaöccse (Hugo néhai édesanyja
Gwendolyn testvére volt).

A KÉT SZINT KÖZÖTT:

A MÁSIK CSALÁD: A SWANNOK

A Swann család már több mint száznyolcvanöt éve szolgálja
az Ingham családot, ennek következtében életük
kibogozhatatlanul összefonódott. A Swann família generációi
laktak – és laknak – a Cavendon Parkkal szomszédos Little Skell
faluban. A ma élő Swannok éppolyan lojálisak és hűségesek az
Inghamekhez, mint őseik, életük árán is megvédenék az Ingham
család bármely tagját. Az Inghamek fenntartás nélkül bíznak
bennük, és ez a bizalom kölcsönös.

A SWANNOK 1938-BAN
Walter Swann, a gróf komornyikja, 60 éves. A Swann család
feje.
Alice Swann, Walter felesége, 57 éves. Helyén van az esze.
Varrónő, még mindig ő varrja Lady Daphne lányainak a
ruhákat.
Harry, a fiuk, 40 éves. Korábban tájkertész-tanonc volt
Cavendon Hallban, de jelenleg Milesszal együtt a birtokot
igazgatja.
Cecily, a lányuk, 37 éves. Miles felesége, és világhírű
divattervező.

A TÖBBI SWANN
Percy, Walter öccse, 57 éves. Fővadőr Cavendonban.
Edna, Percy felesége, 58 éves. Időnként alkalmi munkát
vállal Cavendonban.
Joe, a fiuk, 37 éves. Cavendonban dolgozik az apja mellett,
vadőr.
Bill, Walter első fokú unokatestvére, 52 éves.
Vezető tájkertész Cavendonban. Özvegyemben Ted,
Walter első fokú unokatestvére, 63 éves. A cavendo-ni
karbantartók és ácsok feje. Özvegyember.
Paul, Ted fia, 39 éves.
Az apja mellett dolgozik, belsőépítész és asztalos.
Eric, Ted testvére, Walter első fokú unokatestvére, 58 éves.
 Lord Mowbray londoni házában szolgál komornyikként.
Nőtlen.
Laura, Ted testvére, Walter első fokú unokatestvére, 51 éves.
Lord Mowbray londoni házának házvezetőnője. Hajadon.
Charlotte, Walter és Percy nagynénje, 70 éves.
Most már Mowbray hatodik grófnéja. A Swann és az
Ingham család matriarchája. Mindenki nagy tisztelettel
viseltetik iránta. David Ingham, az ötödik gróf személyi
titkárnője volt, egészen a gróf haláláig. 1926-ban hozzáment
a hatodik grófhoz.
Dorothy Pinkerton – lánykori nevén Swann – Charlotte
unokatestvére. 55 éves. Londonban él, Howard Pinkerton,
hajdani Scotland Yard-i detektív felesége. Cecilyvel
dolgozik a Cecily Swann Couture cégnél.

AZ ALAGSORBAN DOLGOZÓK:
Mr. Henry Hanson, főkomornyik
Mrs. Jean Weir, házvezetőnő
Miss Susie Jackson, szakácsnő
Mr. Gordon Lane, főinas
Mr. Ronald Gorme, inas
Miss Kate Smithers, a szobalányok vezetője
Miss Brenda Caine, második szobalány
Mr. John Goff, sofőr

A TÖBBI ALKALMAZOTT:
Miss Angéla Chambers, Cecily gyermekeinek dadája, akit
általában csak dadusnak hívnak.
Miss Eileen Marks, a nevelőnő, akit rendszerint Miss
Marksnak szólítanak. Nyaranta nem tartózkodik Cavendonban.
A gyerekek nem járnak iskolába.
 A FÖLDEKEN DOLGOZÓK:
Egy olyan hatalmas főúri kastély, mint Cavendon Hall,
amelyhez több ezer holdnyi föld és nyírfajdokkal teli, óriási
fenyér tartozik, sok helybélinek biztosít munkalehetőséget. Ez a
legfontosabb funkciója, amellett hogy otthont nyújt egy előkelő
családnak. A birtok munkát ad a helybéli falusiaknak, valamint
földet a helyi bérlőknek. A Cavendon körül fekvő községeket
Mowbray grófjai építtették, hogy lakóhelyet biztosítsanak a
munkásaiknak; templomokat és iskolákat is emeltek, valamint
postákat és később kisebb boltokat is. A Cavendon körül elterülő
falvak: Little Skell, Mowbray és High Clough.
Sokan dolgoznak a földeken: a fővadőr mellett öt segéd; és a
seregnyi hajtó, akik a nyírfajd szezon kezdetekor állnak
munkába, amikor a Puskások megérkeznek Cavendonba a
vadászatra. Az erdőkerülők is a szabadban dolgoznak, a
környező erdőket gondozzák, hogy az év bizonyos időszakaiban
az alacsonyabban fekvő területeken is lehetőség nyíljon a
vadászatra. A kerteket a vezető tájkertész, valamint az alatta
dolgozó öt kertész gondozza.
A nyírfajd vadászata augusztusban kezdődik, az
úgynevezett dicső tizenkettedikén. Decemberben ér véget. A
fogolyszezon szeptemberben indul. Ilyenkor kacsákat és vad-
madarakat is kilőnek. A fácánvadászat november elsején veszi
kezdetét, és decemberig tart. Azok, akik vadászni jönnek
Cavendonba, többnyire arisztokraták; Puskásoknak becézik őket,
mert olyan emberek, akik puskát használnak.
 ELSŐ RÉSZ

Inghamek & Swannok

1938
 JÓSLATOK

Suszternak nincs jó cipője,

Ácsnak rossz a kerítése,
Lakatosnak fakilincs,
A hunyónak szeme nincs!
Ne less!

Kiszámoló mondóka
 ELSŐ FEJEZET

Cecily Swann Ingham Cavendon Hall előtt állt, az irodaszárny

lépcsőjén, és körülpillantott. Hogy megváltozott az idő, állapította
meg magában. A borongós, felhős délelőtt helyébe napsütésben
fürdőző délután lépett.
Felhőtlen, kék ég, a fák lombkoronáján átszűrődő, ragyogó
napfény. Tökéletes, késő júliusi időjárás. A boldogság röpke
mosolya végigsuhant Cecily arcán.
Lement a lépcsőn, át az istállóudvaron: a Cavendon Parkot
átszelő, Little Skell falu felé vezető földút felé tartott.
Miközben fürgén szaporázta a lépteit, eszébe jutott kisfia
születésnapja, melyet abban a hónapban ültek. Aznap ömlött az
eső, hiába készültek hát a kerti partira, a terveik meghiúsultak.
Végül odabent tartották az ünnepséget. Bárcsak ilyen gyönyörű
idő lett volna, mint most. Igaz, Davidet nem érdekelte az
időjárás. A kilencedik születésnapja volt, minden percét élvezte,
ahogy az öccse, Walter, valamint az ötéves kishúguk, Venetia is.
Vidám esemény volt ez az egész család számára, és ez a lényeg;
maga az ünnep jelentett számukra örömöt, és a „klángyűlés”,
ahogy Miles nevezte.
Aznap késő este, miután ágyba bújtak, Miles közelebb vonta
magához, és megkérdezte, hová tűntek az évek. Nem tudom,
válaszolta ő, és odaduruzsolta a férjének, hogy szinte röpül az
idő, amikor együtt vannak.
Miles erre felnevetett, majd még közelebb húzta, s közben
megsimogatta a haját. Cecily egy percre rá hozzátette, hogy
lekötötte őket a három gyerek nevelése, az ügyes-bajos dolgaik, a
vállalkozásuk, valamint Cavendon fenntartása.
 Most felidézte magában, hogy Miles erre köszönő szavakat
suttogott neki, két karjába zárta, aztán fölébe fordult, miközben
csókokkal árasztotta el és gyengéden simogatta. Pár
másodpercen belül ugyanolyan hévvel és örömmel szeretkeztek,
mint mindig.
Hirtelen, ahogy ilyen élesen felelevenedtek benne annak az
estének az emlékei, eltűnődött: csak nem esett teherbe a fiuk
kilencedik születésnapján? Hiszen annyira kívánták egymást, és
olyan lelkesen szeretkeztek. Szenvedélyek fűtötte éjszaka volt.
Nem tudott megszabadulni ettől a gondolattól. Harminchét
éves. Ha valóban terhes lett, akkor legyen úgy. Isten ajándékának,
kell tekintenem az újabb gyermeket, mert pár év múlva már nem leszek
fogamzóképes. De hát gyereket szülni, amikor háború közeleg?
Milyen nyugtalanító gondolat. Gyorsan elhessegette, és sietve
folytatta útját a falu felé. Közben eszébe jutott, mennyit
fáradoztak Milesszal azon, hogy biztosítsák Cavendon Hall és a
család jövőjét. A bátyja, Harry is belevetette magát a munkába,
ahogy a négy sógornője is. Több szempontból is nehéz,
gyötrelmes évek állnak mögöttük.
Mindnyájan rengeteg áldozatot hoztak, még a saját pénzüket
is többször odaadták, hogy menjen a szekér.
De sikerrel jártak.
Az Inghamek és a Swannok összefogtak, és együtt csodákra
voltak képesek. Cavendont most már nem fenyegeti veszély.
Biztonságban van.
De még most is ott volt a gyomrában az a szörnyű görcs.
Korábban ezt annak tudta be, hogy félti Harryt és sajnálja Gretát,
a titkárnőjét, ám ösztönösen érezte, hogy a szorongásnak más
oka van.
Egészen másról volt szó, és ez a baljós gondolat szüntelenül
gyötörte, nyomasztotta, álmatlan éjszakákat okozott neki.
 A német Harmadik Birodalom réme sötét árnyékot vetett
Angliára, ahogy Közép-Európát már régóta fenyegette. Ez
nyugtalanította annyira. A Birodalomtól nem sok jót lehetett
várni, fenyegető veszélyt jelentett, ott lógott a levegőben a
háború lehetősége. Egy invázió esetén Cavendon bajban lesz…
ahogy az egész ország is. Sőt Európa is. Valójában az egész világ,
és ezt Cecily világosan látta.
Mikor a fallal övezett rózsakerthez ért, megállt, majd belökte
a tölgyfa kaput, és lement a lépcsőn. Menten körülölelte a későn
virágzó nyári rózsák illata. Mély levegőt vett, s leült a vas kerti
partra. Hátradőlt, lehunyta pilláit, pár percig pihenni próbált.
Ez a bájos, régi kert évszázadok óta megőrizte szépségét; a
béke szigete volt Cecily számára, aki már gyerekkora óta ide
menekült a bajok elől. Majdnem minden nap itt üldögélt egy
kicsit, ha csak pár percre is. Imádta a rózsák illatát, a magas
kőfalak mögött rejtőző békét. Ez a hely lecsitította háborgó
lelkét, segített kitisztítani az agyát, itt rendezni tudta gyötrő
aggodalmait.
Ekkor édesanyja felé fordultak a gondolatai. Cecily tudta,
hogy javában készül a háborúra, a három község asszonyaival, a
Nőegylet tagjaival karöltve. Charlotte vezeti a falusi asszonyok
lelkes csapatát, ő a Nőegylet elnöke; különféle praktikákat
eszeltek ki, amelyek segítségével könnyebbé tehetik az életet, ha
a háború valóban eléri Anglia partjait.
Hát persze hogy eléri, motyogta magában Cecily. A
miniszterelnök, Neville Chamberlain azt hitte, hogy
megbékítheti Adolf Hitlert, aki már bekebelezte Ausztriát és
szemet vetett a csehszlovák Szudéta-vidékre is.
Ezzel szemben Winston Churchill világosan látta, hogy a
megbékélési politika dőreség, sőt szörnyű veszélyeket rejt, és
többször is figyelmeztette a kormányt arra, hogy küszöbön áll a
háború. Cecily biztos volt benne, hogy Churchill-nek igaza van,
bármilyen ijesztő is ez a gondolat.
Egy alacsonyan szálló repülőgép zúgása elszakította
gondolatainak fonalát, Cecily felpattant, felkapta fejét, s ahogy a
kék égre nézett, arcán rögtön szertefoszlott az első pillanatban
felvillanó félelem.
A kis repülőgépet nem csúfította el a náci Németország
jelképe, a horogkereszt. A tizenkilenc éves Noel Jollion gépe volt,
a Királyi Haditengerészet fregattkapitányának, Edgar Jollionnak
a fiáé, aki Mowbray falu túlsó oldalán, High Clough közelében
lakott. A fregattkapitány kifutópályát építtetett a földjén,
Bumside Manornál, az egyik hosszan elnyúló mezőn, mert a fia
élt-halt a repülésért.
Cecily visszatért a kerti padhoz, leült, és igyekezett
elfeledkezni arról, mennyire fél a háborútól, ami ezen a
délutánon nehezen ment. Szüntelenül a háború járt a fejében.
Hanson múlt héten lekísérte őt meg Milest a hatalmas
cavendoni pincékbe, és végigmutogatta, milyen előkészületeket
tett a háború esetére.
A pincehelyiségekben mindig ragyogó tisztaság uralkodott, a
falakat fehérre meszelték, a padlót gondosan felsöpörték.
Hanson megmutatta az egymásra halmozott kempingágyakat,
amelyeket a raktárhelyiségből hordott ki. Díványok, karosszékek
és kisasztalok is álltak ott, melyek korábban mind a padláson
porosodtak. A gróf megparancsolta neki, hogy a pincéket
rendezzék be a lehető legkényelmesebben, hátha oda kell
költözniük. Arra is figyelmeztette, hogy az összes festményt és a
műtárgyakat is az alsó páncéltermekben kell elhelyezni, mihelyst
bejelentik, hogy Németország és Nagy-Britannia között kitört a
háború.
Cecily megállapította, hogy Hanson szokás szerint rendkívül
hatékonyan végezte el a munkáját. Még hűtőszekrényről is
gondoskodott: a Harrods áruházban vásárolták, az áruházi
furgon szállította ide. Mi lenne velük Hanson nélkül? Elvileg
decemberben nyugdíjba kellene vonulnia. Hetvenhat éves, már
ötven éve Cavendon Hallban szolgál. Nem Cecily volt az
egyetlen, aki abban reménykedett, hogy Hanson mégsem vonul
vissza, hiszen makkegészségesnek tűnt, és szükségük volt rá.
Cecily vonakodva odahagyta rejtekhelyét, s folytatta útját
szülei falubeli háza felé. Ám előtte még meg kell állnia a
cigánytábornál, a szekérnél, ahol Genevra lakik. Feltétlenül
beszélnie kell vele.
 MÁSODIK FEJEZET

Cecily, ahogy befordult a gyalogút kanyarjában, máris

megpillantotta a szekér létráján üldögélő Genevrát, aki már várt
rá. Most is egy régi Cecily Swann ruhát viselt, melyet Cecily
édesanyjától kapott ajándékba. Piros-fehér csíkos kartonruha
volt, könnyű, nyári viselet. Jól állt rajta.
A cigánylány felemelte a kezét, és integetett.
Cecily mosolyogva visszaintett. Észrevette, hogy
kikészítettek neki egy faszéket. Milyen kedves, hogy gondoltak
rá.
Genevra arcáról lerítt, mennyire izgatott, szinte vibrált
körülötte a levegő. Harminckilenc éves volt, akárcsak Miles, de
nem látszott rajta a kora, sokkal fiatalabbnak tűnt. Még mindig
szemrevaló nő volt – sötét bőrű, egzotikus vonásokkal –, sűrű
haja hollófekete, mint fiatalkorában.
Cecilyt öt évvel ezelőtt hívta meg először egy kis mentateára,
amikor a szekértábor leköltözött a dombok alatti mezőre. Cecily
úgy érezte, hogy nem utasíthatja vissza a meghívást, nehogy
megsértse a cigánylányt, felkapaszkodott hát az ekhós szekérre,
és legnagyobb meglepetésére igazi kincsesbányára talált.
Genevra ugyanis tehetséges festőművész volt. Cecily elámult
a takaros, tiszta lakóteret körülölelő ponyvafalakat díszítő
festmények láttán. A többségük cavendoni tájakat ábrázolt,
melyeket ragyogó, élénk színekkel örökítettek meg. Később
aztán megtudta DeLacytől, hogy ezek a képek a naiv művészet
kategóriájába tartoznak.
Ennek ellenére sajátos stílusuk volt, jellegzetesen egyéni
kifejezésmódjuk, melyet Cecily Genevra stílusának nevezett.
Impozáns, merész festmények voltak, melyeken azonnal
megakadt az ember szeme. Az eleven színek csillogó kavalkádja,
a vászon különös ragyogása már az első pillanatban elvarázsolt
mindenkit.
Hamarosan kiderült, hogy Genevra már kiskora óta fest. A
bátyja, Gervaise buzdította, sőt vásznakat és olajfestéket is vett
neki, ha volt pénze rá. Genevra önmaga mestere volt, született,
istenadta tehetség.
Cecily rögtön megkérdezte, hogy megveheti-e valamelyiket,
de Genevra akkor még visszautasította, viszont felajánlotta,
hogy az egyik képet nekiajándékozza. Cecily végül olyan
festményt választott, amelyik sokat jelentett számára, és
kellemes emlékeket idézett fel benne. A kép a rózsakert magas
falának egyik szegletét ábrázolta, a későn virágzó rózsák sűrű
erdejével: a rózsaszín és a halványpiros ezernyi árnyalata ott
pompázott a kőfal szürke háttere előtt.
Genevra lelépkedett a létrafokokon, Cecily üdvözlésére
sietett, kicsit meghajolt, ahogy szokott, apró pukedlit tett, s
közben megragadta vendége feléje nyújtott kezét.
– Hajde, Miles asszonyság, kitettem neked a széket –
mutatott invitálón a faszék felé.
– Köszönöm – mormolta Cecily, majd helyet foglalt.
Genevra visszaült a létrafokra, a helyére.
Cecily elkomorodva vizsgálgatta: kicsit megnyúlt az arca,
fáradtnak látszik, állapította meg magában. – Csak nem
betegeskedtél már megint? – faggatta nyugtalanul, hiszen már
vagy tíz napja nem látta.
Halovány mosoly volt a válasz. – Nem. Nem vótam beteg.
Lácsó.1
– Kicsit nyúzottnak látlak.

1 Jó. (cigány)
 – Nem vagyok én beteg, kicsi Ceci – tiltakozott Genevra,
ravaszul méregetve Cecilyt. – Há’ én tudnám meg asztat
legelősző. Ászt’ e’mondanám neked, te tudnád meg másodjára.
Nem halok még meg. Még nem.
– Ne haragudj! Annyira féltelek, Genevra.
– Ajaj, tudom én asztat, Miles asszonyság.
– Hétfőn elutazom a férjemmel. Meglátogatjuk Zürichben
Lady Daphnét és Hugó urat. Ha szükséged lesz valamire a
távollétemben, anyám szívesen segít. – Rámosolygott. –
Feltétlenül menj el hozzá!
– E’mégy nyara’ni – bicegtette Genevra a fejét. – Alice
asszony mán mondta nekem.
– Csak két hétre. Milesra ráfér a pihenés… – Cecily hangja
elhalt. Hirtelen olyan furcsa kifejezés ült ki Genevra arcára. – Mi
az? Valami baj van?
– A látás. Há’ tudod, az csak úgy rám gyün eccer.
Cecily bólintott, csendben maradt, hiszen ennyi év után már
tudta: most jobb, ha nyugton marad és hallgat.
– Légy bátor, kicsi Ceci, ahogy ezelőtt is vótá. Sokan
meghónak. Gyün a háború. Nagy háború. Rossz idők gyünnek.
Szörnyű dógok gyünnek. – Elhallgatott, lehunyta szemét, aztán
egy perc múlva felpillantott, s hozzátette: – Te lesze’ az úrnő
Cavendonban. Mindég tudtam én asztat.
– Miért most? – kérdezte Cecily, s elborult az arca.
– Mire gondósz? – meredt rá a létrán ülő Genevra.
– Miért most közlöd ezt velem? Olyan titokzatos szoktál
lenni, ritkán mondod ki ilyen kereken a véleményed.
– Mer’ tudom én asztat, hogy te hisze’ nekem, készpénznek
veszed a jóslataimat… megérted üket.
– Igen, igen, úgy van, Genevra.
– A jövő. A tijéd lesz, Ceci. Te fogsz ottan ura’kodni.
– Milesszal?
 Genevra nem válaszolt, csak bámult, bámult felfelé, a
fölébük magasodó dombon álló Cavendon Halira, a házra, mely
aranylóan tündökölt a szikrázó napsütésben. Áldott hely volt az.
– Nem igazán értem, mire gondolsz, amikor ilyen furcsán
fogalmazol – háborgott Cecily, s bátran állta Genevra kemény
tekintetét.
– Rossz idők gyünnek.
– A háborúra gondolsz?
Genevra lehorgasztotta fejét. – Élet. Nehéz idők. Rossz idők.
Halál, pusztítás, bánat, fájdalom. Sok-sok szenvedés. Mind gyün.
Elfordult, ismét Cavendonra nézett, s szeme hirtelen
teleszaladt könnyekkel. A patina, mely máskor bearanyozta a
falakat, most eltűnt, aranyfénye szertefoszlott. A pompás
kastélyt pusztulásra ítélték; árnyak borították be… árnyak,
melyek egyre sötétebbek és sötétebbek lettek. Genevra
képzeletben látta, hogy hatalmas fekete felhők lebegnek a
háztető körül. Mennydörgést hallott, fehér villámok cikáztak az
égen.
Egy idő után végre kinyitotta szemét, s halkan megszólalt: –
Zűrzavar. Káosz. – Megcsóválta fejét, majd elhallgatott, s
ujjhegyével letörölte arcáról a könnyeket.
Hosszú csönd következett.
Genevra halványan elmosolyodott. – A Swannok
uralkodnak.
– Cavendon az elmúlt években szerencsés volt – szólalt meg
Cecily. – Ugye, kitart mellettünk a szerencse? Semmi sem
változik, igaz?
– Hajde, minden megváltozik. Jó szerencse. Rossz szerencse.
– Fejét rázogatta, majd előrehajolt, és Cecilyre szegezte átható
tekintetét. – Egysze’ gyün. Aztán mén. Senki se tudja… A
szerencse senkihő’ se tartozik… a szerencse csak az élethő’
tartozik. Te semmit se csináhatsz ellene, kicsi Ceci. Értesz te
engemet?
– Igen, Genevra, és köszönöm.
 HARMADIK FEJEZET

A bejárati ajtó hirtelen kivágódott, Alice összerezzent, és

felpattant, ahogy a lánya belépett, arcán széles mosollyal. Cecily
odasietett, megölelte édesanyját, megpuszilgatta,
megszeretgette.
– Ne haragudj a késésért, anya – mentegetődzött, majd
megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Semmi gond, Ceci, csak a papírokkal foglalatoskodtam –
mormogta Alice, aztán anya és lánya együtt besétáltak a
szobába, s leültek két, egymással szemközti karosszékbe.
– Csinos vagy, tündérkém, de neked mindig is jól állt a
rózsaszín.
– Tudom, és köszönöm. Te is jól nézel ki, anya.
– Nem csoda, hisz’ olyan ruhát viselek, amelyet a lányom
készített nekem. Kedvelem, kényelmes, könnyű viselet, pont az
ilyen forró napokra való, mint a mai.
– Másik változatot is terveztem belőle, azt is kartonból –
mesélte Cecily. – Áthajtós, oldalt kötős, kicsit olyan, mint egy
köntös. A téli kollekcióhoz könnyű kasmírból tervezek hasonló
fazont. Majd hozok belőle, ha elkészültek.
– Köszönöm, tündérkém, mindig gondolsz rám!
– Ugyan, ne csacsiskodj! Te vagy az édesanyám, bármit
megkaphatsz tőlem, amit csak akarsz. Amúgy tegnap, amikor
telefonon beszéltünk, említetted, hogy kitaláltál valamit. De
mivel kapcsolatban?
– Remek ötletem támadt. A falunak lesz egy közösségi
veteményeskertje. Egyenesen Charlotte-hoz fordultam, kértem
tőle egy kis földdarabot, mire ő megkérdezte a grófot, aki szintén
helyeselte az elgondolásomat, sőt roppant gyakorlatias ötletnek
tartotta, és azonnal kijelölt számomra egy parcellát.
Apró biccentéssel fejezte be a mondatot, lerítt róla, milyen
elégedett önmagával. – így történt, és ilyen egyszerű volt… csak
kérni kellett.
Felállt, s intett Cecilynek. – Gyere oda az íróasztalomhoz, és
húzz oda egy széket. Meg szeretném mutatni, mire készülök.
Nemsokára már egymás mellett ültek Alice íróasztalánál,
amelyet beborítottak a Nőegylet iratai, valamint a leendő községi
veteményeskert részletes tervei. A kertet az asszonyok önkéntes
alapon vetik majd be és gondozzák.
– Hm, ez valóban praktikus ötlet – fordult Cecily Alice felé. –
Gond lesz az élelmezéssel, ha beköszönt a háború.
– Amikor beköszönt – igazította ki Alice.
– Milyen igaz – helyeselt Cecily, majd kissé furcsa hangon
hozzátette: a férjemtől is kérhettél volna parcellát, sőt akár a
fiadtól is. Elvégre Harry Milesszal együtt igazgatja a birtokot.
– Igazad van, megtehettem volna, Ceci. De kétlem, hogy
illendő lett volna. Egyelőre még a hatodik gróf a birtok ura. Még
nem halt meg, és az ő földjéről van szó. Úgy gondoltam, hogy őt
illik megkeresni Charlotte közvetítésével.
– Á, most már értem, anya – mosolygott rá Cecily kedvesen.
A méretes papírra lepillantva megállapította, milyen
ügyesen kitalálták, hogyan alakítsák ki a veteményeskertet.
Minden parcellarészt külön megjelöltek, és gondosan
bejegyezték, milyen zöldségfélékkel ültetik be. – Krumpli, répa,
petrezselyem – olvasta Cecily fennhangon. – Vöröshagyma,
kelbimbó, káposzta, karfiol… – Elhallgatott, hirtelen felnevetett,
majd megcsóválta a fejét. – Ezt mesterien kitervelted, anya!
Harry bizonyára tőled örökölte a tehetségét, ezért lett olyan
ügyes kertész, sőt tájkertész.
 – Jaj, istenem, te lány, hiszen sokkal ügyesebb nálam –
tiltakozott Alice, majd a lánya felé fordult. A szeme minden
szónál többet mondott. – Beszéltél Harryvel? Tudod… arról a…
bizonyos személyről.
Cecily nemet intett a fejével. – Nem. Úgy volt, hogy ma kora
délután csevegünk egy kicsit – válaszolta halkan.
– Páran már híresztelik, hogy viszonya van azzal a botrányos
nőszeméllyel! – csattant föl Alice dühösre vált hangon. – A
bátyád abban a hitben él, hogy nagy titok, pedig nem az, már
apád is tudja. A haját tépi dühében. Tudod, hogy őlordsága
mennyire irtózik a botránytól. És a bátyád körül nemsokára
felcsap a botrány lángja.
– Teljesen igazad van, anyám, de a bátyám már felnőtt férfi.
Negyvenéves, meglett ember. Úgyis azt fogja mondani, hogy
semmi közöm a magánügyeihez.
– De azért beszélsz vele? – Alice hangjában idegesség bujkált,
szemében aggódó fény csillogott.
– Persze, ígérem. Holnap délelőtt sort kerítek rá – nyugtatta
meg Cecily.
Alice bólintott, majd lepittyesztette a száját. – Több esze is
lehetne – mondta immár sokkal józanabb hangon. – Miért állt
össze vele? Pauline Mallard férjes asszony. Ráadásul előkelő
amerikai, nagy örökség várományosa, a londoni és New York-i
felső tízezer köreiben éli az életét. Most meg házat vett
Harrogate-ben. De gondolom, mindezt te is tudod.
– Igen, hallottam róla, anya.
– Meglátod, a végén még bolondot csinál a bátyádból! És
mindenek tetejébe jóval idősebb, mint a fiam.
– Azt hallottam, hogy egész helyes. Dögös vörös – vetette
közbe Cecily.
– És fűvel-fával összefekszik… én meg azt hallottam – vágott
vissza Alice, hogy mindenképpen övé legyen az utolsó szó.
 – Miután Genevra átadta nekem az üzenetet, egyszer csak
odabökött valamit, csak úgy váratlanul. Olyan furcsa volt.
Figyelmeztetett, hogy egy szóval se említsem Harrynek azt a nőt.
Teljesen elhűltem. Aztán hozzátette, hogy az az asszony ejteni
fogja Harryt, nem ez a nő a végzete, hanem valaki más.
Alice rámeredt. – Genevra honnan értesült Pauline
Mallardról? Gondolod, hogy a bátyád idehozta a házhoz? És
Genevra együtt látta őket?
– Nem, biztos, hogy nem. Mégis döbbenetes volt az, ahogy
erről beszélt. Annyira bízott a látásban, ahogy ő nevezi, hitt
abban, hogy a jövőt látja. Ráadásul a „végzet” szót használta –
mondta Cecily, s hangján érezni lehetett, hogy
elbizonytalanodott.
Aztán megköszörülte a torkát. – Genevrának jellegzetes
beszédstílusa van, anya – folytatta aztán lassan, megfontoltan. –
Akadozva, meglehetősen szaggatottan beszél, a mondatai
többnyire rövid, egyszerű szavakból állnak. Éppen ezért eléggé
furcsállottam, hogy egyáltalán ismeri a „végzet” szót, hiszen
még olvasni sem tud.
– Jaj, dehogynem tud! – kiáltott fel Alice.
– Biztos vagy benne?
– Természetesen. Én tanítottam meg.
Cecily döbbenten bámult az anyjára. – Mikor tanítottad meg,
és miért nem szóltál róla soha?
– Eszembe se jutott. Mondhatni… véletlenül adódott így.
Miután Londonba költöztél Dorothy nénédhez és Howard
bácsihoz, elküldtem neki néhány régi ruhádat. Eljött
megköszönni, és kérdezősködött rólad. Olyan lelkesen
faggatózott, akkor jöttem rá, mennyire kötődik hozzád, Ceci.
Féltett téged és borzasztóan érdekelte, mi van veled, hogy megy
sorod. Megmutattam neki egyet-kettőt a divatlapokban
megjelenő első kis cikkekből, amelyek a ruhaterveidről szóltak.
Akkor vallotta be, hogy nem tud olvasni. Így hát megtanítottam.
Mintha a gyerekem lett volna.
– Milyen rendes volt tőled. – Cecily meghatódott, ami
látszott is rajta.
– Nagyon hálás volt érte. – Alice pár percnyi habozás után
végül kibökte a kérdést: – Észrevetted már, hogy… kötődtök
egymáshoz, Cecily?
– Igen, észre. Ez most is így van. Huszonöt éve megjósolta
nekem, hogy a Swannok uralkodni fognak. Szóval igen, van
köztünk némi összhang.
– Pontosan mit is mondott huszonöt évvel ezelőtt? – firtatta
Alice, akiben hirtelen felébredt a kíváncsiság.
– Valójában nem mondta ki… egyik nap összefutottam vele a
földúton. Felkapott egy hosszú gallyat, és a porba rajzolt egy
négyzetet, rajta egy madárral. Megkérdeztem tőle, hogy mit
jelent, de nem volt hajlandó elárulni. Aztán közölte velem, hogy
semmit, aztán elfutott.
– És ma elárulta, mit jelent?
– Nem. Már évekkel ezelőtt kitaláltam. A négyszög
Cavendon Hallt jelképezte, a madár pedig a hattyút. A rajzzal
azt akarta kifejezni, hogy a Swannok és az Inghamek élete
összekapcsolódik.
Alice egy ideig nem válaszolt. – Akkoriban még nem
tudhatta, hogy ilyen fordulatot vesz az életed – suttogta aztán
csendesen. – Hogy te, egy Swann, hozzámész a gróf fiához.
Tehát lehet némi igazság abban, hogy látnoknak tartja magát, és
azt állítja, hogy képes a jövőbe látni. Ugye, hiszel a jóslataiban?
– Igen. Mindig is hittem bennük, és hinni is fogok. – Cecily
megfogta édesanyja kezét. – Előttem már bizonyított. Az
esküvőnkön átadott nekünk egy papirost. A Swann uralkodik,
ez állt rajta, mellette a rajzzal.
Miután Cecily távozott, Alice kiment a kertbe az öntözőkannával
a kezében. Miközben sorra járta az ágy ásókat, és meglocsolta a
virágokat, még mindig a Swannok és az Inghatnék körül
forogtak a gondolatai.
Vérvonal. Mindhárom unokájában kétfajta vérvonal
keveredett: az Inghamek és a Swannok vére. Akárcsak a
lányában, olykor-olykor benne is felmerült a kérdés, hogy a két
családnak voltak-e még olyan tagjai, akiknek utóduk született.
Vagy utódjaik. Nem tudta a választ.
Kizárólag Charlotte Swann Ingham ennek a megmondhatója.
Nála vannak a több évszázados krónikáskönyvek,
páncélszekrénybe zárva, immár Cavendon Hallban. A széf az
öltözőszobájában van. Mindezt maga Charlotte mondta el neki,
utána pedig átnyújtott egy lepecsételt borítékot, és közölte vele,
hogy abban van a széf új kódja. – Légy szíves, add át Cecilynek,
és mondd meg neki, hogy gondosan zárja el – utasította akkor,
és ő így is cselekedett.
Letette a locsolókannát, letelepedett a kerti padra, egykét
percig ott üldögélt, és kitekintett a mocsaras fennsíkra. Vasárnap
volt, július utolsó napja, hétfőn lesz augusztus elseje. Lassan
virágba borul a hanga; a felláp egy-két héten belül hullámzó,
levendulaszín tengerré változik.
David, Cecily első fiának szeme a felláp színét idézte:
levendulakék szeme volt, mely nagy ritkaság, a Swannokra
jellemző. Máskülönben az apja, Miles kiköpött mása, az ő
jellegzetes vonásaival. Walternek is ugyanilyen szeme volt, ám ő
Cecily színeit és finom metszésű arcvonásait örökölte. Az ötéves
Venetia viszont ízig-vérig Ingham az aranyhajával és a ragyogó
kék szemével. Alice lopva elmosolyodott, ahogy arra gondolt,
mennyire hasonlít Venetia Lady Dulciera, ugyanilyen idős
korában.
 Unokák. Kicsi kincsek. De jó lenne, ha többen lennének!
Harry is családra vágyik, pár hónapja említette. Szívesen
megnősülne, vallotta be, hogy végre gyereke legyen – akár több
is.
Jó apa lesz belőle, ebben Alice nem kételkedett. Pauline
Mallard azonban, aki állítólag negyvennyolc éves, túl van a
fogamzóképes koron. Alice-ben felforrt a düh, de gyorsan
elhessegette. Nem bosszankodik a miatt a nőszemély miatt.
Gyengéd, megértő teremtés volt, a szánalom pár pillanat
alatt legyőzte benne a bosszúságot, már nem haragudott
Harryre. Hirtelen megsajnálta a fiát.
 NEGYEDIK FEJEZET

Greta Chalmers lerakta a telefonkagylót, s egy percre

megpihentette rajta a kezét. Olyan érzése támadt, mintha
vaspánt szorítaná a mellkasát, s zöld szemébe könnyek gyűltek.
Pillogott egyet-kettőt, s lenyelte könnyeit.
Még sohasem hallotta ilyen kétségbeesettnek és mogorvának
az apját. Tudta, miért ilyen: nem lát kiutat a kutyaszorítóból, úgy
gondolja, nincs megoldás. Beszélgetésük végén így kesergett: –
Csapdába kerültem. Mindnyájan abba kerültünk. Itt már semmit
sem lehet tenni, liebling. – Szereti, mondta ezután, mindnyájan
szeretik, és ezzel letette a kagylót.
Ő is szerette őket: az édesapját, a mostohaanyját, Heddyt, és
a két féltestvérét, Elise-t és Kurtot. Berlinben éltek, most viszont
– mivel zsidók – rájöttek, hogy sürgősen távozniuk kell,
menekülniük kell a gyalázatos Harmadik Birodalom elől.
Angliába akarnak jönni, tudják, hogy nála meghúzódhatnak,
míg találnak maguknak egy lakást. Van érvényes útlevelük, de
nincs vízumuk, sem egyéb úti okmányuk. Ott ragadtak, mint azt
az előbb az apja találóan megfogalmazta.
Greta fejében száguldoztak a gondolatok: ötletek százai
tülekedtek a győzelemért. Egy pillantást vetett az órájára:
mindjárt fél négy lesz, Cecily bármelyik pillanatban betoppanhat
az irodába. Greta igyekezett összeszedni magát, elengedte a
telefonkagylót, egyenesebben felült, megigazította a pamutruha
gallérját, s fél kézzel lelapogatta sötétbarna haját.
Megfogta az utolsó levelet, amelyet legépelt, s dossziéba
tette. Meg kell nyugodnia, mire Cecily megérkezik. Tudta, hogy
Cecily félti, és aggasztónak találja apja szorongatott helyzetét, de
eddig még nem talált rá megoldást. Az ismerősei közül senki
sem talált, pedig szép számmal akadnak barátai Londonban. A
munkaadója igaz barátnőnek bizonyult, aki a szívén viselte
titkárnője sorsát.
Ők ketten már találkozásuk első pillanatában
„összeboronálódtak”, ahogy Cecily fogalmazott. Azon nyomban
megkedvelték egymást, és azóta is jól kijönnek egymással.
Egyetlen indulatos szó sem hangzott el közöttük, egyikük sem
tett olyat, amivel megbántotta volna a másikat.
Cecily mulatságosnak találta, hogy olyan jól kiegészítik
egymást, és sokszor egyszerre gondolnak ugyanarra, sokat
viccelődött is rajta. – Azért, mert májusi babák vagyunk –
állapította meg az első, közös munkával töltött év után.
Mindketten május első hetében születtek, de Cecily hat évvel
idősebb volt Gretánál.
Greta imádott Cecily Swann személyi titkárnőjeként
dolgozni, annak ellenére, hogy sok dolga volt, de hát a főnöke
éppolyan keményen dolgozott, mint ő. Mindketten örömöt leltek
a munkájukban. Greta mindig végigborzongott, amikor eszébe
jutott, hogy kis híján nem ment el az interjúra a Burlington
árkádbeli üzletbe. Bizonytalankodott, talán félt is, sőt egy ideig
még a tapasztalatlansága is visszatartotta. Végül aztán
összeszedte a bátorságát, felkereste a híres ruhatervezőt, és
megkapta az állást. Másnap munkába állt a Cecily Swann
Couture-nál.
Elővette retiküljéből a kis jegyzetfüzetet, majd ceruzát fogott.
Megfogadja főnöke tanácsát: listát készít, ahogy Cecily javasolta,
összeírja a teendőit, hogy előkészítse a házat családja fogadására.
Tegnap, amikor megérkezett Cavendonba, Cecily rápirított,
hogy pozitívan kell gondolkodnia a jövőről, és azzal biztatta,
hogy a családja végül úgyis kijut a náci Németországból, tehát be
kell majd fogadnia őket. Greta szívesen meg is tette volna, mert
gondoskodni akart róluk.
 Bárcsak életben lenne még a férje, Roy. Ej, hányszor kívánta
ezt az elmúlt években! Roy pillanatok alatt elrendezte volna ezt
az ügyet, gyorsan elintézett volna mindent. De meghalt, elment
innen. Ennek immár öt éve. Túl fiatal volt ahhoz, hogy
meghaljon.
Greta lehajtotta fejét, s nekilátott összeírni a listát arról, mi
mindent kell még megvennie, hogy a Phene Street-i házát
kényelmesebbé tegye.
– Itt vagyok! – sietett be Cecily Greta irodájába. – Ne
haragudj, hogy elkéstem, mikor te meg szaladsz a vonathoz.
– Még ráérek. Goff azt mondta, ha fél ötkor elindulunk,
bőven elérem a hatórás King’s Cross-i vonatot.
– Akkor szusszanhatunk egyet, és csevegünk egy kicsit.
Aláírom a leveleimet, aztán együtt átnézzük, milyen időpontokat
jegyeztél be a naptáramba. Hétfőn milyen programom lesz
Londonban?
– Alig valami – válaszolta Greta. – Szellősre terveztem azt a
napot, mivel kedden indulsz Zürichbe.
Miután aláírta a leveleket, Cecily a titkárnőjére emelte a
tekintetét. – Elérted édesapádat? – kérdezte óvatosan.
– Igen. Hogy őszinte legyek, hallani lehetett a hangján, hogy
elég rossz hangulatban van. – Greta csodálkozott, hogy nem
remegett a hangja.
– Nem csoda, hiszen nyugtalan és ideges – bólogatott Cecily.
– De nézd, igyekszem segíteni, hogy meg tudjátok oldani a
helyzetet. És tudod, milyen vagyok, ha egyszer rávetem magam
valamire.
Kétségbeesés ide vagy oda, Greta felnevetett. – Nem
ereszted, mint kutya a csontot.
– Így igaz – felelte Cecily. – Ha valami gond van, ha törik, ha
szakad, meg kell oldanom – gyorsan, amíg van rá lehetőség. De
ebben a dologban segítségre van szükségem, Greta. Bizonyára
tudod. Van egy ismerősöm, akihez fordulhatok, és aki talán meg
tudja mutatni a helyes irányt.
Greta némán bólogatott. Hitt a főnökében, nagyon hitt.
Sejtette: ha valaki segíthet neki, akkor az Cecily – ez a szép és
tehetséges asszony, akiben teljes mértékben megbízott.

Cecily kicsit később éppen Cavendon grandiózus bejárati

csarnokán sétált át, mikor kellemes zenét hallott. Megtorpant,
egy percig mozdulatlanul állt és erősen fülelt.
A varázslatos dallam a sárga nappaliból érkezett, Daphne
lánya, Annabel játszott az új szerzeményen, a zongorán. Rajta
kívül senki sem tudott ilyen csodálatos zenét elővarázsolni az
elefántcsontszínű billentyűk segítségével.
A tizennégy éves kislány már kiskora óta zongorázott. Élt-
halt érte, és kiválóan játszott. Cecily sokat dicsérte Daphnénak a
lánya tehetségét. Olyan ügyes, hogy egy nap akár
koncertzongorista is lehet belőle, hangoztatta mindig.
Daphne ilyenkor csak szerényen mosolygott, nyilván azért,
mert ő maga is így gondolta, csak nem akarta beismerni. A bájos
Daphne, akit Cecily odaadóan szeretett, túlságosan kifinomult
volt ahhoz, hogy ráerőltesse gyerekeire a rivaldafényt. Pedig
mind az öten tehetségesek és roppant okosak voltak. Alicia
színésznő szeretne lenni, Charlie újságíró, az ikrek pedig a
pénzvilágban forgolódó apjuk mellé akarnak szegődni.
Cecily folytatta útját a halion át, hiszen tudta, hogy már
megint el fog késni a délutáni teázásról: a nappali felé tartott.
Kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön, s bekukucskált.
Mikor rájött, hogy egyáltalán nem ő az utolsó, apró sóhaj
szállt fel az ajkáról. Végre. Charlotte néni és a gróf már ott
voltak, és Lady Gwendolyn is. Annabel természetesen még
mindig a zongoránál ült, s belefogott egy újabb darabba:
Beethoven Holdfényszonátáját játszotta. Diedre szokás szerint
idejekorán megérkezett Londonból. A nagynénje és tizenegy
éves kisfia, Robin között ült, aki lelkesen mesélt neki, mindenről
részletesen beszámolt. Mint általában, Robin most is
Cavendonban töltötte a nyarat az unokatestvéreivel.
Cecily gyerekei, David, Walter és Venetia körülülték a
nappali túloldalán álló gyerekasztalt. Ez Charlotte újítása volt,
aki úgy gondolta, hogy a gyerekek jobban élvezik majd az
uzsonnát, ha külön asztalhoz ülhetnek. A kicsik kapva kaptak az
ötleten. Most két szék még üresen árválkodott, nyilván Robinra
és Annabelre vártak.
Ahogy Cecily beljebb lépett, apró, örömteljes sikkantás ütötte
meg a fülét, ugyanis Venetia észrevette. Angyali arcocskából,
szőke fürtökből és ragyogó kék szempárból álló vidám förgeteg
viharzott feléje; a kislány arca csupa-csupa mosoly volt.
Cecily leguggolt hozzá, karjába kapta ötéves kislányát, és
megölelgette. – Látod, megtartottam az ígéretemet – susogta
neki. – Ma nem én érkeztem utolsóként.
Venetia kék szeme nevető szikrákat szórt, arcára
gödröcskéket varázsolt a mosoly. – Apuci lesz az utolsó, anyuci.
Utolsó – súgta vissza.
Cecily elfojtotta a nevetést, s a kislányra nézett. – Talán
mégsem, kisvirágom – tiltakozott. – Hol van DeLacy néni? Mit
gondolsz, itt bujkál valahol a szobában?
Venetia kuncogva rázta a fejét. – Ő lesz az utolsó? – suttogta.
– Alighanem – hagyta rá Cecily. Ez volt az ő kis játékuk.
Cecily rendszerint elkésett az uzsonnáról, amiért Miles sokat
csipkedte. A kislányuk ilyenkor megvédte az anyját, és most
szemlátomást majd’ kiugrott a bőréből örömében, mert az
édesanyja ma délután előbb ért ide, mint Miles.
Cecily kézen fogta Venetiát, bekísérte a szobába, s mindenkit
kedves mosollyal, szívélyesen üdvözölt. Odament a gyerekek
asztalához, megpuszilta a fiait, Davidet és Waltert, akik
bólogatva, vigyorogva fogadták. Látszott rajtuk, hogy ők is
örülnek, mert anyjuk az édesapjuk előtt érkezett, amit Cecily
roppant mulatságosnak talált.
Robin felállt, odalépett hozzá, megpuszilta, aztán a
nyomában Annabellel a gyerekek asztalához sietett. Cecily
lehajolt, és arcon csókolta Lady Gwendolynt. – Milyen csinos
vagy ebben a bíborszín ruhában, nénikém. Még mindig jól áll
rajtad – udvarolt neki.
– Köszönöm, Cecily. Mi tagadás, jó pár éve vettem, de hát
tudod te azt – nevetgélt Lady Gwendolyn, majd így folytatta: –
Roppant zsugori vagyok, ha egyszer készítesz nekem egy ruhát,
én azt ki nem dobom! Az a szerencse, hogy a többi kliensed nem
ilyen, különben gyorsan tönkremennél.
Cecily egyetértőn bólogatott, majd leült Lady Gwen és
Diedre közé. Utána az utóbbi felé fordult. – Később beszélhetnék
veled? – kérdezte félhangosan. – Munkaügyben.
Diedre néma biccentéssel jelezte, hogy rendben.
A gróf a szalon túloldaláról Cecilyre nézett. – Köszönöm,
Ceci, hogy ma délelőttre kölcsönadtad Gretát, megírt a
nevemben néhány levelet – mondta kedvesen. – Nagy
könnyebbséget jelentett.
Greta gyakorta kisegítette a családot, Diedre-vel és Robinnal
különösen jó kapcsolata alakult ki, átsegítette őket a Paul
Drummond halálát követő szörnyű hónapokon, amikor Diedre a
férjét, Robin pedig az apját veszítette el.
– Semmi gond, örömmel segített.
Charles Ingham gyöngéd szeretettel nézett a menyére. Most
már úgy viselkedett Cecilyvel, mintha a lánya lenne, sőt
egyenesen rajongott érte. – Sajnálom Gretát. Annyira aggódik a
családja miatt, és tehetetlennek érzi magát. Hallott mostanában
az apja felől?
 – Éppen ma beszélt vele. Steinbrenner professzor szerint
egyelőre Berlinben ragadtak.
– Európában nagyon rossz a helyzet – kezdte a gróf komor
arccal. – Mi meg…
Charlotte azonban sietve félbeszakította. – Ne tárgyaljuk
meg, mi folyik Európában… a gyerekek előtt – mormogta fojtott
hangon. Ugyanis észrevette, hogy David és Robin figyelmesen
hallgatják nagyapjuk szavait. – Jobb, ha lakatot teszünk a
szánkra – fejezte be szinte alig hallhatóan.
Mielőtt Charles válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és
DeLacy berontott a szobába: levegő után kapkodott és arcát pír
festette meg.
– Üdvözlök mindenkit! – rikoltotta, s máris az apjához meg
Charlotte-hoz szaladt, és megpuszilta őket. Utána átviharzott a
szalonon, Lady Gwendolynhoz sietett, leült mellé, megszorította
a kezét, majd odahajolt, és puszit nyomott az arcára. – A
napokban, amikor felhívtál a műkereskedésben, megkérdezted,
hogy mi hírem van Dulcie és James felől. Boldogan
újságolhatom, hogy ma délelőtt levelet kaptam Dulcie-tól…
– Ne haragudj, Charlotte, elnézésedet kérem, apa, a késésért.
Nem tehetek róla. Fontos telefonhívást kaptam – szabadkozott
Miles, aki közvetlenül DeLacy után belépett a szobába.
– Semmi gond, Miles – nyugtatta meg a gróf.
– Megbocsátunk – tette hozzá Charlotte szívélyes, barátságos
hangon. Miles mindig is a szíve csücske volt.
– Elkéstél, elkéstél, elkéstél – kántálta a vidáman csilingelő,
fiatal hangocskákból álló kórus.
Venetia kuncogni kezdett, és Cecily is, s ebben a szent
pillanatban kinyílt az ajtó, és Hanson céltudatosan bemasírozott
a szalonba.
Lord Mowbrayre függesztette a tekintetét. – Szervírozhatjuk
a teát, mylord? – kérdezte.
 – Igen, Hanson, legyenek szívesek. Már mindenki
megérkezett.
Hanson fejet hajtott, sarkon fordult, aztán intett Gordon
Lane-nek, a másodkomornyiknak, hogy behozhatja a
legnagyobb zsúrkocsit, melyre felhalmozták az ezüst
teáskészletet, a csészéket, csészealjakat és tányérokat. Gordont a
két cselédlány követte, akik szendvicsekkel, fánkokkal,
eperlekvárral és krémekkel megrakott zsúrkocsikat toltak be.
Torta is volt, meg rengeteg finom sütemény.
Teletöltötték a csészéket, körbeadták a szendvicsekkel teli
tányérokat, és annak rendje és módja szerint, mint már hosszú
évek óta, most is felszolgálták a délutáni teát. Mindenki élvezte
ezt a rituálét. Miután a cselédek a sárga szalon végébe tolták a
zsúrkocsikat, és mindenki kényelmesen elhelyezkedett, Lady
Gwendolyn megszólalt:
– Na, halljuk, DeLacy, meséld el, milyen hírek érkeztek az
amerikai Hollywoodból!
– Jó, mindjárt elmesélem – tette le DeLacy a csészét a
csészealjba. – Dulcie és James jól vannak, ahogy az ikrek,
Rosalind és Juliet, valamint a kis Henry is. A gyerekek úgy
nőnek, mint a gomba. James az új filmje közepén jár, szeret a
Metro-Goldwyn-Mayernél dolgozni. Ennek ellenére Dulcie is,
James is vissza akar térni Angliába. – Elhallgatott, és beszédes
pillantást vetett Gwendolyn nénire, utána az apjára vándorolt a
tekintete, majd Charlotte-ra és végül a nővéré re, Diedre-re.
– Sejtjük, miért – jegyezte meg Lady Gwendolyn. – Egy igazi
angol hazafi, mint James, bizonyára kötelességének ér zi, hogy a
történelem ezen veszélyes, sorsdöntő pillanatában hazatérjen. És
ahogy Dulcie-t ismerem, egész biztos vagyok benne, hogy ő is
ugyanígy érez.
– Ó, ehhez nem fér kétség – hangsúlyozta Charles, majd
Charlotte-ra pillantva megkérdezte: – Egyetértesz?
 – Nagyon is. Tudod, hogy Dulcie minden porcikájában igazi
angol nő.
– Gondolom, azonnal otthagyják Kaliforniát, amint James
befejezi a filmet – kapcsolódott bele Miles a beszélgetésbe.
– Remélhetőleg – válaszolta neki DeLacy. – Habár Dulcie
szerint ezzel még gond adódhat. Jamest komoly szerződés köti
az MGM-hez. Úgy tűnik, hogy Louis B. Mayer úr, a cég vezetője,
nagy rajongója. James óriási fogás volt neki. Dulcie attól fél, hogy
nem lesznek hajlandók felbontani a férje szerződését.
– Gyanítom, azért, mert még több filmet akarnak forgatni
vele – jelentette ki Diedre. – Mint tudjuk, az aláírt szerződés
komoly kötelezettséggel jár. Emellett James sok pénzt hoz a
filmstúdiónak. Nem csoda, ha nem szívesen engedik el.
– Minden csak tárgyalás kérdése – szólt közbe Cecily.
– Biztosan lehet valami kiutat találni, ha gond adódna.
– DeLacyre pillantott, s legdrágább barátnőjére mosolygott. –
Mi van Felixszel és Constance-szal? Azt hittem, DeLacy, hogy
éppen most Amerikában tartózkodnak.
– Igen, New Yorkban vannak. Jövő héten utaznak Los
Angelesbe. Dulcie azért imádkozik, hogy Félix meg tudja győzni
Louis B. Mayer urat.
Miles kíváncsian DeLacyre nézett. – Miért használod a teljes
nevét? – kérdezte. – Olyan furcsán hangzik.
– Ugye? – nevetett DeLacy. – Dulcie mindig így emlegeti a
leveleiben. Gondolom, onnan ragadt rám, csak megismételtem a
szavajárását.
– Szent igaz, Felix Lambert ravasz róka és Constance-ot sem
kell félteni – jegyezte meg Diedre. – James ezért bízta rájuk a
képviseletét. Hagyjátok rájuk! Majd kitalálnak valamit, elvégre
profik. Már rájöttem, hogy jobban teszi az ember, ha profikra
hagyatkozik.
 – Teljes mértékben egyetértek – helyeselt Cecily. – A
személyes tapasztalataim alapján azt mondom, hogy Felix
biztosan előránt valamit a kalapból.
DeLacy rábólintott, majd az apja felé fordult. – Örvendetes
hírem van: Dulcie teljesen el van ragadtatva attól, ahogy a
műkereskedését vezetem. Elsősorban azért, mert szép nyereséget
hoztam a kasszába, főleg az idén, aminek te is örülhetsz, apa! A
műkereskedés szép kerek összegről szóló csekket fog kiállítani a
Cavendoni Restaurálási Alap részére.
– Örömmel hallom, DeLacy. Ügyes voltál, bogárkám –
dicsérte meg az apja.
– Hű, az angyalát, ez nagyszerű hír! – ujjongott Miles. Felállt,
a húgához lépett, lehajolt hozzá, és megölelgette.
– Való igaz, csodás munkát végeztél.
DeLacy felmosolygott rá. – Neked köszönhetem. Te oktattál
ki arra, hogyan kell egy vállalkozást vezetni. És Ceci-től is sokat
tanultam.
Miles félig elmosolyodott, aztán a gyerekek asztalához
baktatott, de mielőtt megszólalhatott volna, felzendült a kis
kántus: – Késtél, késtél, késtél. Késtél, késtél, késtél.
Miles megborzolgatta Walter haját: ő volt a kórusvezető.
– Kis csibészek vagytok mind! Csintalan kisfiúk, hát nem
tudjátok?
– Én csintalan kislány vagyok? – nézett fel Venetia az apjára
huncut szemekkel.
Miles megkerülte az asztalt, és megállt a kislány széke
mellett. – Bizonyára, de ettől még szeretlek, Venetia – mondta
lágyan, s megsimogatta a tejszőke hajkoronát. – Hiszen a
legkedvesebb lánykám vagy.
– Jaj, apuci, ne butáskodj már! Nincs több lányod.
– Néha az az érzésem támad, hogy több is bujkál errefelé
belőled.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Úgy egyeztek meg, hogy a télikertben találkoznak, közvetlenül

vacsora előtt, de Diedre még nem volt ott, amikor Cecily
megérkezett. Átsétált a terrakotta járólappal kövezett helyiségen,
a teraszajtókhoz ment, ott megállt, kitekintett a fellápra, melynek
hullámzó dombjai egészen az Északi-tengerig nyúltak, s
megcsodálta az elébe táruló látványt. Bár jól ismerte ezt a
vidéket, a táj szépsége mindig magával ragadta.
Az alkony már leterítette szürke fátylát, és az égbolt egyre
sötétebb lett, lassanként magára öltötte mélykék ruháját, ám
messze-messze, a távolban a látóhatár alját eleven színek csíkjai
festették meg: levendulalila, kajszisárga, valamint vérvörösbe
hajló mélyrózsaszín.
„Mikor estveledik, azt mondjátok: Szép idő lesz; mert veres
az ég. Reggel pedig: Ma zivatar lesz; mert az ég borús és veres.”2
Ezek a szavak futottak át az agyán, ahogy visszagondolt arra,
milyen gyakran hallotta gyerekkorában ezt az idézetet az
édesanyjától.
Elfordult az ajtótól, az íróasztalhoz ballagott, egyik keze
szeretettel végigsimogatta az érett, ódon falapot. Hányszor
álldogált itt, Daphnéval fecsegett, aki kisajátította magának a
szekretert, tizenhét éves korában rekvirálta, amikor olyan
fiatalon szörnyű gondokkal kellett megküzdenie.
A télikert hamarosan Daphne búvóhelye lett, ahová
elmenekülhetett. A családból senki sem járt ide, így a sajátjának
tekinthette.

2 Máté evangéliuma 16:2-3. (Károli Gáspár fordítása)

 Itt tervezte meg az örömteli eseményt, a házasságát Hugóval,
később pedig innen irányította a háztartás ügyeit.
Cecily még egy kis ideig az íróasztalnál időzött, majd az
ülőgarnitúrához lépett, az egyik, vesszőből font karosszékhez, és
beleült. Ezután Diedre felé fordultak a gondolatai: ő a
legilletékesebb, feltétlenül vele kell megbeszélnie, milyen nehéz
helyzetbe került Greta családja. Diedre 1914-ben munkába állt a
Hadügyminisztériumban, és a háború után sem hagyta ott az
állását, csak akkor mondott fel, amikor Paul Drummond
eljegyezte.
Mennyire lesújtotta a bánat, mikor Paul olyan hirtelen, egyik
napról a másikra elhunyt. Cecily segíteni próbált, megtett
minden tőle telhetőt, hogy átsegítse az özvegység első,
gyötrelmes évén. Diedre aztán egyik nap, egész váratlanul
bejelentette, hogy visszatér a régi állásába, a
Hadügyminisztériumba, mert a munka enyhíti a gyászt és a
magányt, magyarázta. Ráadásul háború lesz, fejtegette, pusztító
erejű, kegyetlen háború, nagy szükség lesz a munkájára.
Jóllehet Diedre sosem beszélt a hadügyminisztériumbeli
állásáról, Cecily biztos volt benne, hogy a hírszerzésnél dolgozik,
és Miles is osztotta a véleményét. Tehát, ha valaki, akkor Diedre
biztosan tudja, hogyan lehet kimenekíteni valakit egy idegen
országból.
Cecily gondolatai ekkor Greta felé kanyarodtak. Nagyon
megkedvelte, nem hagyta hidegen a sorsa, aggódott miatt és
féltette. Greta roppant őszinte, nyílt teremtés volt, é
mérhetetlenül becsületes és szorgalmas is; Cecily nem tudott már
meglenni nélküle. Mivel belelátott az embere be, főleg azokba,
akikkel törődött, tudta, mennyire szenved a titkárnője a berlini
helyzet miatt.
Greta édesapja jól ismert filozófiaprofesszor volt. Hajdanán
klasszika-filológiát tanult Oxfordban, és Platón-szakértő lett
belőle, azóta tudományterületének egyik legnagyobb
professzorává nőtte ki magát. Greta rajongott érte. A
mostohaanyját, Heddyt is kedvelte. A két féltestvérét, Kurtot és
Elise-t szinte saját gyerekeinek tekintette, s nagyon féltette őket.
Cecily szomorúan látta, mennyire szenved a titkárnője, és
bántotta, hogy nem tud segíteni rajta. Most hátradőlt a fonott
széken, lehunyta pilláit, s agyában vad vágtába kezdtek a
gondolatok.

„Kopp-kopp-kopp” – kopogott a magas sarkú cipő a

járólapokon, mire Cecily riadtan felült: Diedre belibbent a
télikertbe a tengerészkék selyemruhában, amelyet Cecily
tervezett neki.
Ferde szálirányban szabott ruha volt, megnyújtotta viselője
alakját, aki így még karcsúbbnak tűnt. Igaz, köztudomású volt,
hogy Diedre, aki jobbára Londonban töltötte az idejét, jó
érzékkel, csinosan öltözködik.
– Rajtad mindig sokkal jobban állnak a ruháim – áradozott
Cecily, s arca csupa mosoly lett.
– Köszönöm az aranyos bókot, de te is tudod, hogy a ruha a
lényeg – nevetett Diedre. – Ez a kedvencem. – Miután
elhelyezkedett az egyik karosszékben, így folytatta: – Az előbb
olyan ideges volt a hangod. Na, csevegjünk egy kicsit! Mi bánt? –
Mindjárt a lényegre tért, akárcsak Gwendolyn néni.
– Greta zsidó családból származik. Ki kell jutniuk
Németországból. Ha lehetőségem lenne rá, szívesen segítenék
Gretának, de tanácsra van szükségem. Konkrétan a te
tanácsodra.
Diedre megdermedt a széken, amint meghallotta az iménti
szavakat, aztán hevesen megrázta a fejét. – Ez kemény dió.
Nagyon kemény. Nem tudok ezzel kapcsolatban tanácsot adni,
Ceci.
 – Nincsenek érvényes úti okmányaik: sem az apjának, sem a
mostohaanyjának, sem a két gyereknek. Elkeseredettek és
tanácstalanok – panaszolta Cecily, de elhallgatott, amint
észrevette a Diedre arcára kiülő csüggedést és a szemében
vibráló riadalmat.
Diedre-nek soha semmi nem kerülte el a figyelmét, ismerte
az embereket, tudta, mi vezérli őket, így most is világosan látta,
hogy Cecily nem beszél mellé, őszintén segíteni akar Gretának,
de sejtelme sincs róla, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mivel
nem akarta kerek perec elutasítani, így szolt:
– Már akkor is említettél egy-két apróságot Gretáról, amikor
munkába állt nálad. Kérlek, mesélj róla még egy kicsit, mert már
csak nagy vonalakban emlékszem arra, amit mondtál.
– Greta, akárcsak az apja, német állampolgárnak született, az
édesanyja viszont, akit már kisgyermekként elveszített, angol
volt. Antonia Nolannek hívták. Gretát az apja az édesanya korai
halála után az anyai nagyanyjához küldte, Catherine Nolanhez,
aki még most is él, Hampsteadben lakik. Ő nevelte fel Gretát.
– Most már emlékszem – mormogta Diedre. – Ugyebár
Oxfordba járt?
– Igen, az apja nyomdokait követte. Az apja végül megint
megnősült, Greta azonban Londonban maradt, mert ott jobban
érezte magát.
Diedre biccentett egyet. – És még valamire emlékszem: egy
angol építészmérnökhöz ment férjhez.
– Úgy van, Roy Chalmershez. Sajnos úgy hat éve meghalt
leukémiában.
– Csak úgy kíváncsiságból kérdezem: azóta Greta megkapta
a brit állampolgárságot? Gondolom, hogy brit állampolgár lett,
hiszen az anyja és a férje is angol. Az lett?
– Igen, és brit útlevele van.
 – Örömmel hallom. Az az útlevél fontos, nagy szükség van
rá háború idején. Persze a családján nem segít, de könnyebbség,
ha az ember tudja, hogy nem internálhatják meg hasonlók.
– Azt állítod, Diedre, hogy lecsuknák, ha német állampolgár
lenne?
– Igen.
– Nos, nem fenyegeti veszély, a brit állampolgársága
védelmet nyújt neki. Képzeld, már azt is emlegette, hogy
Berlinbe megy, megnézi az apját, és felméri a helyzetet –
panaszolta Cecily.
– Nem utazhat oda! Nem, nem, az túl veszélyes.
– Mi lenne, ha én mennék helyette? Mi a véleményed?
– Szó se lehet róla! Azt nem hagyom! Van itt még valami…
előfordulhat, hogy figyelik az apját. Híres ember, könnyen
megeshet, hogy felkerült az úgynevezett bajkeverők listájára.
Nem is sejti, de szemmel tartják.
– Greta teljesen ki fog borulni, ha ez igaz – jajdult fel Cecily.
– Nehogy eláruld neki, mit mondtam! Nem tudhatja meg. És
semmiképp nem mehet Berlinbe. – Diedre szigorú hangon
folytatta: – Nézd, nagyon sajnálom, hogy ilyen borúlátóan kell
nyilatkoznom, de fogalmad sincs róla, milyen rossz a helyzet
Berlinben. El sem tudod képzelni, milyen. Kockázatos odamenni,
tele van gazemberekkel, külföldiekkel és nácikkal egyaránt,
veszélyes város. Senki sincs ott most biztonságban.
– Értem – adta meg magát Cecily. – Én hallgatok rád. Az
ismerőseim közül te tudod legjobban, mi folyik ott.
– Pár hónapja új törvényt hoztak: a zsidóknak be kellett
szolgáltatniuk az útlevelüket, hogy bepecsételjék a „J” betűt, ami
annyit tesz, mint Jude, vagyis németül „zsidó” – mondta Diedre
csendesen.
Cecily döbbenten rámeredt. – Milyen undorító rendelkezés!
 – Az. Gyomorforgató, mit művelnek. Sőt rémisztő. – Diedre
előrehajolt, közelebb a sógornőjéhez, és szinte suttogva folytatta:
– Hitlert ezerkilencszázharminchárom januárjában birodalmi
kancellárrá nevezték ki. Alig hét hónappal később megépíttette
az első koncentrációs tábort, Dachaut.
– A zsidókat a táborba internálják. Ezért épült?
– Pontosan. De másokat is odaküldenek… katolikusokat,
ellenzéki politikusokat, mindenkit, aki nem ért egyet a náci
krédóval. Az antiszemitizmus egyre jobban terjed. Gyűlöletet
szítanak. Burjánzik az erőszak, és ok nélkül letartóztatják az
embereket. – Diedre hosszan, mélyen Cecily szemébe nézett. –
Hitler ezerkilencszázharminchárom januárjában gyakorlatilag
Németország diktátora lett, és Közép-Európából is minél
nagyobb területet be akar kebelezni.
– Miért? Hataloméhségből? Világuralomra tör?
– Igen. Ugyanakkor földet is akar, az áldott helyet, ahol
kitenyésztheti a tökéletes árja fajt. Lebensraum… így nevezte el az
életteret… ezt az álombéli földet, ahol létrehozhatja a tiszta fajt.
Cecily elsápadt, szeme Diedre-re szegeződött. – Bár nehezen
ijedek meg, mégis aggasztónak találom azt, amit mondasz –
vallotta be halkan.
– Aggódj, ha akarsz, Cecily, csak ne félj! Bátorság kell ide, és
erő. Nem hajthatjuk a nyakunk a német bakancsok alá, mert az
végzetes lenne.
Diedre kis szünetet tartott. – Kérlek, Ceci, ebből egy szót se
mondj el a családnak! Neked sem kellett volna elmondanom.
Remélem, titokban tartod, és nem árulsz el.
– Tudod, hogy bízhatsz bennem. Milesnak azért
elmesélhetem?
– Igen, de ő is kezelje bizalmasan. Ne fecsegjetek Charlotte-
nak meg apának, ezt kösd a lelkére.
 – Rendben. – Némi hezitálás után Cecily megkérdezte: –
Ugye, irodai munkát végzel? Mármint, nem dolgozol terepen?
Nem művelsz… olyasmit?
– Nem. Ööö… mondjuk úgy, hogy a vezetőséghez tartozom.
Mindazonáltal megvannak a saját elveim, amelyeket mindig
szem előtt tartok.
– Miféle elvek? Elárulod nekem, Diedre?
– Senkiben se bízz. Tartsd a szádat. Véss eszedbe mindent.
Járj egymagadban.
 HATODIK FEJEZET

Harry Swann ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben,

mert Pauline nagyon furcsán viselkedett már négy óra óta,
amióta ő megérkezett, elvileg teázni. Valóban ittak egy csésze
teát az asszony elegáns szalonjában, de gyorsan felhajtották.
Pauline mindig sietett a hálószobába, ahol órákon át édes
kettesben lehettek és rendkívüli hévvel szeretkeztek.
Most, miután kielégítették egymás iránti szexuális vágyukat,
és Harry ott feküdt az asszony mellett az ágyban, megpróbálta
kitalálni, miért volt Pauline olyan fura. Nem volt elérhetetlen,
távoli, mint oly sokszor, inkább szétszórt volt. Vagy talán a
„szórakozott" jobban illene rá. Harry ezt már abban a pillanatban
észrevette, amint belépett a házba, és az asszony a bejárati
folyosón hűvösen üdvözölte.
Még akkor sem volt olyan heves, mint szokott, amikor
ölelkezni kezdtek; de miután Harry elkezdte feltüzelni úgy,
ahogy Pauline szerette, már jobban odafigyelt rá. Rendkívül
erotikus, kéjsóvár, érzéki nő volt, szomjazta, sőt mohón kívánta a
szexet, és buja nőiesség áradt belőle. Végtelen szenvedéllyel,
telhetetlenül sóvárgott Harry után; készségesen átadta magát
neki, bármit megcsinált, amit Harry kért tőle. így volt ez már a
viszonyuk kezdete óta, az ágyban mindig feledhetetlen szexuális
élménnyel ajándékozták meg egymást.
Ahogy azon a délutánon is; ám ahelyett, hogy Harry
karjában maradt volna, hogy simogassa, cirógassa, szerelmes
szavakat duruzsoljon neki, Pauline legott az oldalára fordult, és
a hátát mutatta a fiatalembernek.
Harry ezt nem tudta mire vélni, kicsit zokon is vette. – Mi a
baj, szívem? – kérdezte végül. – Elfordultál tőlem, és nagyon
csendes vagy. Máskor agyonajnározol… miután szeretkeztünk.
Pedig pár perce még forrón öleltél.
– Becsaptalak… és most bánt a lelkiismeret – bökte ki Pauline
egy kis csönd után.
Harry feltámaszkodott a fél könyökére, maga felé fordította
Pauline fejét, és lenézett rá. – Miért is bánt a lelkiismereti
– Elhitettem veled, hogy Sheldon holnap jön haza. Déltájban
telefonált, azt mondta, hogy vacsorára hazaér. Menned kell, nem
maradhatsz itt, mint máskor.
Harry őszintén meglepődött, egy pillanatig bambán bámult
az asszonyra, majd felkelt, átrohant a szobán, szaladt a székhez,
ahová a ruháit rakta.
Pauline felpattant az ágyból, utána sietett, két karjába zárta,
és szorosan hozzásimult. – Nem mehetsz el így! Ezt nem bírom
elviselni. Sosem szoktál úgy elmenni, hogy előtte nem
szeretkezünk még egyszer. Sosem. Most is szeretkezzünk, itt,
így, állva! Gyere, nekitámaszkodom az ajtónak. – Felnyúlt, az
arcához húzta Harry arcát, és szenvedélyesen megcsókolta.
Harry viszonozta a csókot, sosem utasította vissza Pauline-t.
Érezte, hogy megkeményedik benne a férfivágy, ám – mikor már
kis híján megadta magát az asszony tűzforró szenvedélyének –
megszólalt benne a józan ész.
– Nem, nem, nem lehet. Túl kockázatos – jelentette ki
határozottan, miközben az órájára pillantott. – Mindjárt negyed
hét. Sheldon bármelyik pillanatban betoppanhat, és így talál
bennünket, in flagranti.
– Biztos vagyok benne, hogy hét előtt nem ér ide – rázta
Pauline a fejét. Az ajtónak dőlt, Harryre szegezte szemét, s máris
fellobbant benne a szenvedély lángja. Perzselte a vágy, mohón
kívánta Harryt, még soha senkit nem kívánt ennyire, még soha
senkit nem szeretett ennyire őelőtte. Pedig tudta, hogy nem lehet
az övé. Kéretlen könnyek buggyantak elő a szeméből; Pauline
hátralépett, aztán Harry karjába rogyott, hogy az ne lássa meg a
könnyeit.
De meglátta. Szorosan magához ölelte az asszonyt, és
megsimogatta hosszú, vörösesbarna haját. – Miért sírsz?
– Azért, mert haragszol rám… mert nem szóltam, hogy már
ma este hazajön – füllentett az asszony. – Mondd, hogy
megbocsátasz, Harry. Kérlek!
Harry mosolyogva lenézett rá, s gyengéden megcirógatta az
arcát. – Nincs mit megbocsátanom, édes Pauline-om, drága
szerelmem. Meglepődtem, ez minden, nem haragudtam rád,
sosem haragudnék.
Ezzel felkapta a ruháit, és máris rohant a fürdőszoba felé.
Pauline ott állt, és figyelte, ahogy átszalad a hálószobán, s
újfent megcsodálta a karcsú, szép férfitestet, mire visszatértek a
könnyei, s végigcsordogáltak az arcán. Erre sietve besurrant az
öltözőszobájába, becsukta az ajtót, aztán megállt, és letörülgette
a könnyeit. Utána felkapott egy törülközőt, s rátette a párnázott
kisszékre, mielőtt ráült.
Aznap délután többször is szeretkeztek, és tele volt Harryvel.
Lehet, hogy terhes lett. Reménykedett benne. De hát
negyvennyolc éves. Túl késő már, nem igaz? Mélyet lélegzett:
érezte magán Harry bőrének és Jicky kölnijének illatát.
Már a parfümért nyúlt, hogy magára permetezze, de
meggondolta magát. Magán akarta tudni Harry illatát. Ekkor
kopogtattak, ment hát ajtót nyitni.
Harry ott állt előtte, s ráfüggesztette a tekintetét. Lomha
mosoly lopakodott át az arcán. – Szép vagy. – Megfogta Pauline
karját, megszorította, s közelebb húzta magához.
– Öltözz fel – szólt rá, majd megkérdezte: – Jövő héten
egyedül leszel?
– Gondolom. – Gyengéden megsimogatta a férfi arcát.
– Amint lehet, telefonálok.
 Harry rábiccentett, elengedte az asszony karját, és már ott
sem volt.
Pauline elfordult az ajtótól, gyorsan felöltözött, megfésül' te a
haját, megigazította a sminkjét. Szeretkezés után általában meg
szokott fürödni, de ma nem. Azt akarta, hogy Harry magja a
testében maradjon, gyereket akart tőle, arra vágyott, hogy
legalább egy darabkáját élete végéig magáénak tudja. A fiát vagy
a lányát. Nem számít, ha az ő gyereke.

Pauline Mallard lement a földszintre, a férjét, Sheldon Faircrosst

várta, hiszen tudta, hogy nemsokára megérkezik. Az italpulthoz
sétált, a könyvtárszoba túloldalára, és teletöltött egy poharat
sherryvel. Egy percig csak állt, a sápadt ital mélyére nézett, még
mindig Harry Swann járt a fejében.
Miért is találkozott vele? Kicsit bánta már, hogy viszonyt
kezdett vele, mivel – bizonyos értelemben – tönkretette a: életét.
Életében először szerelmes lett, ami tilos volt. most már tudta,
hogy el kell engednie. A jövő nem tartogat számára se válást, se
újabb házasságot. Harry sosem lehet az övé. Kelepcébe került.
Tizenöt évvel korábban, amikor hozzáment Sheldonhoz,
beleegyezett abba, hogy a férje diktálja a szabályokat, aki cserébe
rendbe hozza felesége kaotikus pénzügyeit, az előző két férj
hagyatékát. Mindkettő jócskán költött Pauline örökségéből,
melyet apja, a néhai Allan Mallard, Amerika egyik legnagyobb
iparmágnása hagyott rá.
Sheldon segítségével nagyjából rendeződtek a pénzügyei, de
már messze sem volt az a gazdag örökösnő, aki hajdan. No, azért
szegénynek sem nevezhetnénk. Ahogy Sheldon sem, aki
többszörös milliomos volt.
Sheldon, aki önmaga szerencséjének kovácsa volt, egyszerű
szabályokat diktált: Pauline jól csengő nevére, szépségére és
eleganciájára vágyott, kérkedni akart vele és az asztalfőre ültetni
az ünnepi vacsorákon. Mindemellett feltétlen lojalitást követelt
tőle.
Szexuálisan azonban nem érdeklődött iránta, hiszen a fiatal
férfiakat kedvelte, közölte hát vele, hogy nyugodtan tarthat
szeretőt, ha diszkréten intézi az ügyeit. És megeskette Pauline-t,
hogy sosem leplezi le férje szexuális érdeklődését.
Ő akkoriban mindenbe készségesen beleegyezett. Egyrészt
megmentette a saját vagyonát, másrészt törvényes házasságot
kötött egy közismert iparmágnással, a Wall Street csodájával, és
Sheldon hatalmas vagyonából is kedvére költekezhetett. És még
arra is engedélyt kapott, hogy annyi szeretőt tarthat, amennyit
csak akar. Sheldon világosan kijelentette, hogy a többi férfival
folytatott viszonya kizárólag a testi kapcsolatra korlátozódhat.
Ragaszkodott hozzá, hogy érzelmileg ne kösse le magát. Mindez
működött is, egészen addig, amíg Harryt megismerte. Most
hozzá akar menni, a felesége akar lenni, gyereket szülni neki. És
teljes egészében a magáénak akarja tudni Harryt. Még sohasem
volt ilyen jó szeretője. És milyen helyes.
Továbbra is a sherrybe bámulva ezt gondolta: Itt hagyhatnám
Sheldont. Ő kezeli a vagyonomat, az ő kezében van mim minden, de a
pénz mit se számít nekem. Majd Harry gondoskodik rólam.
Ajkához emelte a poharat, ivott pár korty sherryt, és
figyelmeztette magát, hogy a pénz nagyon is számít.
Beleszületett, szívesen költekezett, nem tudna meglenni nélküle.
Ha őszinte akar lenni, a nemzetközi porondon való forgolódás is
hiányozna neki. Harry nem élvezné ezt az életet; lehet, hogy
őszintén szerelmes beléje, de ragaszkodik Cavendonhoz és az
Inghamekhez.
Nincs kiút, merengett, megrekedtem. Azután sarkon pördült,
mert mögötte megszólalt Sheldon:
– Jó estét, Pauline. Amint látom, egyedül vagy.
– Szervusz, Sheldon, természetesen egyedül vagyok.
 – Fogadni mernék, hogy Harry az előbb ment el.
Pauline szótlanul igent intett a fejével, aztán a kandallóhoz
menekült. Sheldon csatlakozott hozzá, arcon puszilta, aztán
otthagyta, töltött magának egy single malt whiskyt, majd
átballagott a szobán.
– Ez a kis románc mostanra már úgyis lecsengőben van –
telepedett le Sheldon a felesége mellé, a pamlagra.
– Valószínűleg… – Csak ennyit bírt kinyögni.
– Harry kétségtelenül beléd szeretett. Mindegyik beléd
habarodik. És te hogy érzel iránta?
– Úriember módjára viselkedik velem, figyelmes. Rendes
ember.
– És ügyesen kufircol, ez nyilvánvaló. Már hamarabb
kidobtad volna, ha nem ugrana azonnal, amikor füttyentesz neki
– röhögött Sheldon.
Pauline néma maradt. Gyűlölte Sheldon furcsa, vulgáris
kitöréseit, és azt, ahogy a szeretőit pocskondiázta. Már többször
is eszébe jutott, hogy talán perverz élvezetet talál abban, ha
csámcsoghat a felesége ügyecskéin. Olyan, mint a kukkolók,
ezen élvezkedik.
– Ma délelőtt beszéltem Tigerrel – mondta Sheldon, miután
nem kapott választ. – Meghívást kaptunk a versailles-i
kastélyába. Nagyszabású nyári partit ad. Meghívott bennünket,
és én mindkettőnk nevében igent mondtam.
Pauline egy pillanatra meghökkent, majd gyorsan rávágta:
– Hát ez nagyszerű, Sheldon! Tiger csodálatos háziasszony.
– És remek ízlése van. Jól válogatja meg a vendégeit. Egy
csapat szívdöglesztő férfi és nő tölti majd ott a hosszú hétvégét.
– Ühüm – hümmögött Pauline, aki ekkor jött rá, miben
mesterkedik a férje. Rövid hallgatás után megkérdezte: – Mi van
az olasz szeretőddel?
 – Ráuntam – vigyorgott rá Sheldon. – Visszaküldtem
Olaszországba. Facér vagyok, szívecském, akárcsak te.
– Mert én facér vagyok? – emelte meg Pauline kérdőn a fél
szemöldökét.
– Hát persze! Harrynek mennie kell, Pauline. Túl régóta tart
ez a románc, és egyre komolyabb lesz. Ne felejtsd el,
megegyeztünk, sosem válunk el! Én vigyázok a pénzedre, te meg
annyi szeretőt tarthatsz, amennyit csak akarsz. Gondolj csak
bele, Tiger biztosan felsorakoztat előtted néhány csábos fickót.
– Mikor lesz ez a versailles-i parti? – kérdezte Pauline elő-
előkívánkozó könnyeit nyeldekelve. – Először Párizsba
megyünk?
– Vasárnap indulunk Harrogate-ből, pár napra
visszamegyünk Londonba. Jövő héten Párizs következik, utána
pedig Versailles.
– Az ég szerelmére, Sheldon, vasárnap nem tudok elutazni.
így csak egy napot adsz nekem arra, hogy becsomagoljak!
– Nem kell más, csak az ékszerek meg néhány ruha. Mrs.
Heath majd utánunk küldi a többit. Egyébként sem számít, mert
úgyis elviszlek vásárolni Chanelhez meg Schiaparellihez. Úgy
tervezem, hogy Cartier-nél is veszünk új ékszereket.
Pauline kényszeredett mosollyal bólogatott. – Milyen remek
ötleteid vannak, Sheldon – jegyezte meg. Rájött, hogy a férje
eltávolítja Harrogate-ből, mielőtt újra találkozhatna Harryvel. A
viszonyuk ma véget ért. Sheldon gondoskodott róla.
Ahogy ott ült, és hallgatta a párizsi útról locsogó férjét,
valahol hátul, a fejében hirtelen megszólalt egy másik hang.
Néhai apja szólt hozzá, Allan Mallard, és azt magyarázta, hogy
soha egy lépést sem tett, ha nem állt egy ügyvéd az oldalán.
Szükség esetén egy egész falka. Ezt annak idején sokat
hangoztatta, valószínűleg figyelmeztetni akarta a lányát.
 Ügyvédre van szükségem, netán egy falka ügyvédre, gondolta
Pauline. Befolyásos, dinamikus, manhattani ügyvédekre. Ők majd
segítenek, hogy visszaszerezzem az irányítást az életem és az örökségem
fölött. Elválok Sheldontól, felkeresem Harryt, és összeházasodunk. Már
a puszta gondolat derűt varázsolt az arcára.
– Ejha, hirtelen milyen vidám lettél – mordult rá Shel dón,
aki szokás szerint figyelmesen vizslatta. – Miért mosolyogsz?
– Csak a jövőn gondolkodom… – Befejezetlenül hagyta a
mondatot, s durcásan nekivetette hátát a díszpárnáknak
– Á, igen. A versailles-i kiruccanásunk is annak a része Tiger
megígérte, hogy jól fogunk szórakozni.
Pauline ráhagyta, de közben agya sebesen dolgozott: már a
New York-i utat tervezgette. Nem hagyja, hogy Sheldon
kijátssza. Nemsokára úgy pofára esik, mint még soha. Újra
boldog mosoly terült szét az arcán, mikor Harry Swannra a
közös jövőjükre gondolt.
 HETEDIK FEJEZET

Harry maga mögött hagyta Harrogate-et, észak felé tartott,

Cavendon irányába; nagy kő esett le a szívéről, miután Pauline
bevallotta neki, miért viselkedett aznap délután olyan furcsán.
Magában jót nevetett. Alig pár hónap után milyen jól
kiismerte őt az asszony: ha ma már az érkezésekor elárulja neki,
hogy a férje úton van Yorkshire felé, azon nyomban sarkon
fordul és elmegy. Pauline azonban nem akart lemondani a
légyottról, így hát hallgatott férje közelgő érkezéséről.
Pauline Mallard. Milyen különleges asszony. Csábítóan szép a
dús, sötét rőtbarna hajával, finom fehér bőrével és
borostyánsárga szemével. Jó ízléssel öltözködött, és volt pénze a
legjobb ruhákra, így mindenki megbámulta, bárhová ment. Elég
nagy feltűnést keltett. A nők irigyelték a szépségét, a férfiak
kétségtelenül megkívánták.
Harry szerette, teljesen odavolt érte, és ha Pauline végre
hajlandó lenne elválni Sheldon Faircrosstól, tüstént feleségül
venné. Nem csak szexuálisan illenek össze, a társaságát is élvezi,
és roppant szellemesnek találja. Ráadásul sok mindenhez ért.
Szórakoztató beszélgetőpartner, és mindig megnevetteti a sajátos
humorával.
Ahogy tovább vezetett, eszébe jutott az a beszélgetés, melyet
nemrégiben az anyjával folytatott: maga is meglepődött, amikor
egyszer csak bevallotta neki, hogy nősülni szeretne, mert
gyereket akar. Nem egyet vagy kettőt, hanem sokat.
Mennyire irigyelte Milest és Cecilyt a kis porontyokért,
Daphnét és Hugót is az öt tündéri gyermekért.
 Ez az élet értelme, nem igaz? Az ember elvesz egy
különleges nőt, és családot alapít, bűbájos családot – akiket
szeret, óv és nagy becsben tart.
Ahogy eszébe jutott, milyen megjegyzést tett az anyja,
miután megsúgta neki, hogy gyerekeket szeretne, megrándult az
arca. Az anyja ugyanis hűvös hangon közölte vele: az aktuális
szeretője túl öreg ahhoz, hogy gyereket szüljön, és azt is a fejéhez
vágta, hogy a titkos viszonyról lassanként mindenki tudomást
szerez.
Ő erre megpróbálta elmagyarázni, miként érez Pauline iránt,
de az anyja lepisszegte, és ezzel befejezettnek tekintette a
diskurzust.
Ennek ellenére Harry nagyon jól tudta, miért akar Cecily is
beszélni vele: megmossa majd a fejét, és felszólítja, hogy
szakítson a férjes asszonnyal. Ugyanis nem nézi jó szemmel ezt a
viszonyt, és az anyjuk is kétségtelenül arra buzdította, hogy
mondja meg őszintén a véleményét a bátyjának.
Nincs más megoldás, Pauline-nak ott kell hagynia a férjét,
állapította meg Harry, miközben lekanyarodott a főútról, rá a
cavendoni birtokra.
Mint mindig, amikor ide visszatért – még akkor is, ha csak
pár órát töltött távol –, átjárta a boldogság, az elégedettség és az
öröm. Ide tartozik, ez a föld az otthona… e föld, amelyet
szeretettel a szívében gondozott és felügyelt. Hazaérkezett.

Harry nem vette észre a kerékpáros kislányt, aki szélsebesen

tekert balról a cavendoni út felé, a keskeny ösvényen: Little Skell
falucskába igyekezett. Csak akkor döbbent rá, hogy elütötte,
mikor meghallotta a reccsenést és az éles sikolyt, aztán két
csupasz lábat látott a levegőben, utána pedig huppanást hallott.
Tüstént rátaposott a fékre, majd rémülten kiugrott az
autóból. Az elgörbült első kerekű bicikli ott hevert a földön, ám a
kislánynak nyoma se volt. Harry tanácstalanul balra nézett, majd
jobbra. Hol lehet?
– Itt vagyok az árokban – cincogta a lánykahang. – Segítene,
kérem? – Harry átrohant az úton, a fűszegélyhez, s ebben a
pillanatban kócos, göndör, vörös hajpamacs bukkant fel az árok
peremén: a lányka a fű- és gazcsomókba kapaszkodva mászott
felfelé.
Hál’ istennek, életben van, hálálkodott Harry magában.
Letérdelt a fűre, s már nyújtotta is a kezét: a kislány először az
egyiket ragadta meg, aztán a másikat. Harry kihúzta az árokból,
a lányka kisvártatva már mellette kuporgott, s erősen zihált.
Harry ránézett, és gyorsan végigmérte. – Megsérültél? Fáj
valamid? – kérdezte aggódva, féltette a kislányt.
– Nem hiszem, hogy eltört valamim – válaszolta a lányka
morcosán. – Bár egy kicsit kavarog a gyomrom,
– Nem lep meg – felelte erre Harry. – Szörnyen sajnálom,
hogy elütöttelek. Sajnos nem vettem észre, hogy az ösvényen
biciklizel. Talán jobb lenne, ha elvinnélek a harrogate-i kórházba,
hogy nézzék meg, nem sérültél-e meg.
A kislány hevesen tiltakozott. – Ne, ne! Kutya bajom, de
azért köszönöm.
– Tényleg el kéne menned orvoshoz – nyilatkozott Harry
kicsit erélyesebben. – Lehet, hogy belső sérüléseid vannak. Igen,
jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz.
A lánykából kipukkadt a nevetés. – Érezném, ha valami
bajom lenne – rázta meg ismét kóchaját. – Nekem elhiheti a
bácsi! A testvéreim szerint csalánba nem üt a ménkű. – Félig
elmosolyodott, aztán tovább csacsogott: – Nekem kell bocsánatot
kérnem. Túl gyorsan tekertem a biciklit. Ne haragudjon érte!
– Én nem ragaszkodom a kórházhoz, ha te biztos vagy
benne, hogy semmi bajod – adta meg magát Harry.
 – Tuti biztos! – A kislány megigazította a színes, virágmintás
ruhát, felhúzta fehér zokniját, majd lesöprögette a port a
kartonszoknyáról. – Még a ruhám sem gyűrődött össze –
jelentette ki huncutul csillogó szemmel, utána jobb kezét nyújtva
így csiripelt: – Köszönöm, hogy ki tetszett húzni az árokból. Igaz
is, Phoebe Bellamy vagyok.
– Harry Swann – mosolygott rá Harry, tetszett neki Phoebe
bájos, fesztelen modora. A kislánynak mogyoróbarna szeme és
szeplők pettyezte, helyes arcocskája volt. Nagyjából tizenkét
éves lehetett, de Harrynek fogalma sem volt, kinek a gyereke.
Vajon mit keres a cavendoni birtokon?
A meglepett Phoebe nagy szemeket meresztett rá. – A bácsi a
híres cavendoni Swannok közül való? – sivította izgatottan. –
Csak nem a világ divatkirálynőjének, Cecil Swann-nak a rokona?
– A húgom – felelte Harry, aki jót mulatott ezen a jelző
– Hű! Azta! Megáll az ész! Micsoda megtiszteltetés, hogy
megismerhetem, Mr. Swann.
Harry mulatságosnak találta a lányka leplezetlen
lelkesedését. – Tehát Phoebe Bellamy vagy – mondta neki. –
Örülök, hogy megismerhettelek, és igazán sajnálom, hogy ily
szerencsétlen körülmények között találkoztunk. Nos, hol lakik
Phoebe Bellamy kisasszony? Gyanítom, hogy valahol a közelben.
– Igen, Mr. Swann. A nagybátyámnál, Jollion
fregattkapitánynál vendégeskedem.
– Jól ismerem, ahogy a fiát, Noelt is, aki minden bizonnyal az
unokabátyád.
– Úgy van. Az egész nyarat Edgar bácsinál töltjük.
Harry felkelt a fűről, kezet nyújtott Phoebe-nek, és
felsegítette. – Lássuk csak, hogy tudsz-e rendesen járni.
Reméljük, minden rendben van. Ha nincsenek fájdalmaid,
kocsival visszaviszlek Burnside Manorba.
 Együtt átballagtak az úton az autóhoz. Harry közben
figyelte, mint szedegeti a kislány a lábát, és megállapította, hogy
ránézésre teljesen rendben van.
Az összeroncsolt kerékpárhoz érve mindketten megálltak,
Phoebe lenézett rá. – Jaj-jaj! Mit csináljak a biciklivel? –
sopánkodott.
– Majd az árok szélére teszem, a fűre – nyugtatta meg Harry,
és így is cselekedett. – Holnap reggel érte küldök valakit. Talán
meg tudjuk javítani. Van egy szerelőműhelyünk.
– Ó, milyen kedves magától! Köszönöm, Mr. Swann. Annyira
sajnálom, hogy ennyi gondot okozok. Nézze, semmi bajom. Akár
gyalog is visszamehetek Mowbraybe.
– Szó sem lehet róla! Elviszlek, és részletesen beszámolok
Jollion fregattkapitánynak a történtekről.
– Jaj, ne törje magát a bácsi! Felesleges elmondani neki –
tiltakozott Phoebe riadt hangon.
– Magamra vállalom a dolgot – bizonygatta Harry. – Most
pedig szállj be a kocsiba, Phoebe!
 NYOLCADIK FEJEZET

Diedre rosszul aludt. Egész éjszaka nyugtalanul forgolódott,

agya nem hagyta abba a munkát, számtalan gondolat járt körbe-
körbe a fejében.
Ezúttal nem apja egészségi állapota miatt emésztette magát,
hiszen a gróf az elmúlt néhány hétvégén már-már a régi önmaga
lett: felélénkült, jó formában volt, visszatért a régi humorérzéke.
Diedre tudta, hogy nem kellene aggódnia miatta. Charlotte
szereti, óvja és odafigyel rá, amiért mindnyájan sokkal tartoznak
neki.
Az éjszaka nagy részében Cecily kérése foglalta le a
gondolatait – valamint Greta Chalmers, főleg Greta aggasztó
helyzete.
Mivel Diedre évek óta a brit hírszerzésnél dolgozott,
tisztában volt vele, hogy vízumokat és egyéb úti okmányokat
többféleképpen is be lehet szerezni, sőt más úton-módon is ki
lehet menteni embereket Németországból. Steinbrennerék
esetében az a legnagyobb baj, hogy az útlevelükre rápecsételték
azt az ocsmány „]” betűt, a zsidó jelölésére. Bajosan lehet négy
vadonatúj útlevelet keríteni. Ugyanez vonatkozik a vízumokra
és menetlevelekre is. A négy túl sok, még kettőt is nehéz
szerezni. Sőt még az is lehet, hogy egyhez sem tudnak
hozzájutni.
Két olyan kapcsolata is volt, akik esetleg segíthetnek. Az volt
a befolyásosabb, akitől már többször is szívességet kért. A
Harmadik Birodalom felső vezetésének tagja, és Diedre rudta,
hogy bármit megtenne őérte, ha van rá lehetőség, mégsem
szívesen fordult hozzá. Már évek óta jóban voltak, drága
barátjának tekintette, tisztelte és becsülte azt a bizonyos
személyt. Nem akart már megint hozzá fordulni, rá-adásul ilyen
hamar.
A függönyökön átszűrődő, halovány, hajnali fényben
pillogva felült az ágyban, feje mögé halmozta a párnákat,
hátratámaszkodott és a másik kapcsolatára összpontosított.
Erről is azonnal le kellett mondania, mivel kapcsolatban állt
a másik illetővel. Ő is befolyásos posztot tölt be a felső
vezetésben, és könnyen lebuktathatja a felettesét, ha elkapják.
Nem számolhat vele. Ráadásul más ügyekben sokkal nagyobb
hasznát veheti.
Rájött, hogy a saját berlini embere a legalkalmasabb a
feladatra. Fiatal kora ellenére gyorsan vág az esze és elég
tapasztalt. Ráadásul nyugodtan felhívhatja.
Mostanában ez volt az egyik legnagyobb gondja. Már évek
óta tudta, hogy Németországban lehallgatják a telefonokat, főleg
a külföldi hívásokat. Nyilvánvaló, hogy ez alól a berlini Brit
Nagykövetség sem kivétel, a Gestapo vélhetőleg belehallgat a
hívásokba, de ő meg az embere sajátos nyelven beszélnek, mely
mindenki más számára csak puszta halandzsának tűnik.
Az órára pillantva megállapította, hogy mindjárt hat óra. A
házban még mindenki alszik. Kiugrott az ágyból, a fürdőszobába
ment, kezet meg arcot mosott, aztán fogat utána megfésülködött.
A hálószobába visszatérve selyempongyolába bújt, papucsot
húzott, és lement a földszintre.
Mindenütt néma csend uralkodott. Senki sem járkált, -semmi
sem neszezett. Csak az előszobái óra tiktakolása hallatszott. Még
túl korán van, de nemsokára megjelenik Hanson, az inasok és a
cselédek. Fél óra múlva a házvezetőnő is munkába áll, és
megindul a nagy sürgés-forgás, előkészítik a reggelit, a
szakácsnő birtokba veszi a konyhát, korán főzőkanalat ragad.
A könyvtárban hűs csend honolt. Diedre leült apja
íróasztalához, kényelmesen hátravetette magát a nagy
bőrszéken, és pár percig elgondolkodott. Apja asztali naptára
pont előtte állt, megnézte hát. Ó, istenem, szombat van, mormolta
magában. Szombat, július harmincadika. A fenébe, gondolta, majd
gyorsan döntött: felemelte a telefonkagylót, tárcsázta az európai
központos számát, és megadta neki a berlini számot, amelyet
hívni akart.
– Halló? – felelte egy mogorva férfihang a negyedik csörgés
után.
– Még mindig ott lakik Toby Jung?
– Az ő kis Nárcisza keresi?
– Igen.
– Milyen jó hallani a hangodat, Nárciszom. Mizújs?
– Toby, nálad hagytam egy bőröndöt, amikor utoljára
meglátogattalak. Nem jár véletlenül valamelyik ismerősöd
errefelé, hogy elhozza nekem? Kifizetem a fáradságát.
– Majd körbekérdezek. Más újság?
– Semmi különös. Milyen Berlinben? Lehet, hogy az egyik
barátnőm odalátogat, érdeklődött az időjárás felől.
– Pokoli hőség van. A levegő fullasztó, bűzlik a város.
Izzadunk, mint a lovak. Jöhetne már egy kis szél, hogy enyhülést
hozzon.
– Az időjárás folyton változik, Toby.
– Tudom, angyalkám. A bőröndre visszatérve: van súlya?
– Sajnos igen.
– Egy ember elbírja?
– Nem hiszem. Még valakire szükség lenne, talán kettőre .
De a vasútállomáson is vannak hordárok, és én adom a
borravalót.
– Meglátom, mit tehetek. Hol vagy most?
– A hangát bámulom.
– Meddig?
– Két napig. Miért?
 – Csak tudni akartam. Majd visszahívlak. Jövő héten. A régi
helyen? Ott leszel?
– Igen. Köszönöm, Toby.
– Nagy puszi, angyalkám – búcsúzott a férfi, és letette a
telefont.
Diedre visszarakta a telefonkagylót a helyére, és hátradőlt az
irodai széken. Még ha kihallgatták is a beszélgetésüket, akkor
sem sokat értettek belőle, Toby viszont most már tudta, hogy ki
akarnak menekíteni néhány embert országból. Mindig
rébuszokban beszéltek. Toby voltaképpen a berlini helyzetről
üzent, amikor az időjárási viszonyokat taglalta. Most már csak
annyit kell tennie, hogy vár, tán majd kiderül, hogy Toby tud-e
segíteni vagy sem.

Amint meghallotta, hogy a nevén szólítják, Cecily balra

fordította a fejét, s ekkor vette észre, hogy a bátyja integet neki.
Harry az istállósoron jött végig, lovaglóruhát viselt, mint minden
szombaton, mert ilyenkor lóháton bejárja a birtokot és mindent
szemügyre vesz az Inghamek földjén.
Cecily elmosolyodott, mikor a bátyja megállt mellette arcon
puszilta. – Szinte ragyogsz ma délelőtt, Ceci – bt Harry.
– Hízelgéssel bármit elérhetsz, Harry, hisz’ tudod – felelte
Cecily nevetve, majd hozzátette: – Te is egész jól nézel ki. Már
végigjártad a birtokot?
– Nem. Először veled akartam találkozni. Menjünk le a
pavilonhoz, jó? Ott hűvös van.
– És kettesben leszünk – hangsúlyozta Cecily, miközben
felvette Harry lépteinek ritmusát.
– Igaz – pillantott rá Harry. – Jól mondod. Ma reggel olyan
meleg volt az irodámban… július van, és erősen tűz a nap.
 – Ne félj, nem foglak kioktatni meg hasonlók. Felnőtt ember
vagy, úgy éled az életedet, ahogy akarod. Jogodban áll. Csak
beszélgetni akartam veled egy kicsit, főleg anya miatt.
– Csak nem beteg? – emelte fel Harry a hangját.
– Persze hogy nem, csak aggódik miattad.
– Tudom. – Harry csak ennyit válaszolt.
Csendben ballagtak tovább, belefeledkeztek a gondolataikba.
Egy idő múlva Cecily megszólalt:
– Meg szeretném köszönni, hogy foglalkozol Walterrel, és
lovagolni tanítod. Te is tudod, hogy mindig is tartott egy kicsit a
lovaktól, de a segítségeddel leküzdötte a félelmet. Szívesen vesz
tőled lovaglóleckéket. Imádja!
– Azt a lovat is szereti, amelyiket neki vettem. Nyugodt kis
kancacsikó. A fiad rohamosan fejlődik, büszke vagyok rá.
– Tegnap azzal dicsekedett, hogy lassanként utoléri Davidet,
és nemsokára jobban fog lovagolni, mint a bátyja.
– Szerintem jó úton halad afelé – nevetett Harry. – Képzeld,
tegnap este egy kis kellemetlenségem támadt. Nekihajtottam egy
biciklis kislánynak.
Cecily döbbenten nézett fel rá. – Biciklisnek? – vonta ssze a
szemöldökét. – Hol? Bizonyára nem itt, a birtokon?
– De itt. Szélsebesen tekert a faluba vezető cavendoni úton.
Nem vettem észre. – Egyenesen, őszintén elmesélte Cecilynek a
történteket, és így fejezte be: – Mint kiderült, Phoebe Bellamy
volt, Jollion fregattkapitány unokahúga. mikor meghallotta,
hogy Swann vagyok, megkérdezte, hogy nem állok-e
rokonságban Cecily Swann-nal, a világ divatkirálynőjével.
Cecily erre nevetésben tört ki, aztán még mindig nagy
vidáman megcsóválta a fejét. – Még egyszer sem találkoztam
Phoebe-vel, de az édesanyja Jollion fregattkapitány nővére,
Adrianna. Elég nagy a család, legalább hét gyerek van.
 – Te jó ég, egy szakajtóra való! Csak a két bátyját emlegette –
mondta Harry, miközben beléptek a kerti pavilonba. Egymással
szemközt foglaltak helyet, és Cecily belekezdett:
– Anya nem haragszik rád, Harry, csak félt…
– Fél, hogy az emberek a szájukra vesznek – szakította félbe
Harry komor arccal.
– Gondolom, hogy ettől tényleg tart egy kicsit, az itteni
pozíciód miatt. De leginkább az nyugtalanítja, hogy „olyan úton
jársz, amelyik sehová sem vezet”. így fogalmazott. Azt mondtad
neki, hogy gyerekeket szeretnél, és attól fél, hogy semmi sem
lesz belőle, mert Pauline Mallard ahhoz már túl öreg.
Harry bólogatott; arcára tűnődő kifejezés kúszott fel.
– Anyának igaza van, Pauline negyvennyolc éves, és ő maga
is ezt gondolja. Nagyon valószínű, hogy nem tud már gyereket
szülni. Ő legalábbis úgy véli.
– Nem néz ki negyvennyolcnak, sokkal fiatalabbnak
gondoltam.
– Én is ugyanezt mondtam, amikor elárulta a korát. Velem
roppant őszinte és egyenes, Ceci. Jólelkű asszony.
– Férjes asszony – jegyezte meg Cecily egész halkan Harry
kezéért nyúlt, mely az asztalon pihent, s miközben megfogta és
megszorította, így folytatta: – Figyelj ide rám, a húgod vagyok,
és mindenkinél jobban ismerlek. Éppen ezért tudom, hogy
őrülten szerelmes lehetsz, ha nem szakítasz vele. – Elhallgatott, s
rosszalló fejmozdulat kíséretében feje be: – De ez a kapcsolat
sehová sem vezet.
Harry hallgatott. – Gondolom, boldogtalan házasságban él,
igaz? – kérdezte ekkor Cecily halkan.
– Igen. Sheldon sokat utazik, és ööö, nincs köztük intim
kapcsolat, legalábbis Pauline így mondta nekem.
Cecily önkéntelenül felsóhajtott. – Ó, Harry, Harry, mind ezt
mondják, ha egyszer házasságtörést követnek el, legyen az akár
férfi, akár nő. Már évszázadok óta ugyanaz az ócska mese megy.
Sőt az idők kezdete óta.
– Szerintem Pauline esetében ez az igazság. A férje másokhoz
vonzódik… más jellegű az irányultsága.
– Mire célzol? – Cecily halkabbra fogta a hangját, mikor
óvatosan megkérdezte: – Úgy érted, hogy homoszexuális?
– Ezt egyszer sem mondta ki, csak annyit említett, hogy nincs
köztük intim kapcsolat – válaszolta Harry félhangosan. – Nem
felel meg a férje ízlésének.
– Nem lep meg, hogy nem árult el többet. Hiszen Angliában
törvény tiltja a homoszexualitást, vád alá helyezik, sőt többnyire
börtönbe csukják azokat a férfiakat, akiket rajtakapnak egy
másik férfival.
Harry helyeselt. – Hiszek neki, Ceci, ennyi az egész. Nagyon
megviselne, ha el kéne hagynom.
– Egyáltalán szóba hozta a válást? – szegezte rá Cecily a
szemét.
– Váltig állítja, hogy a férje sosem egyezne bele a válásba,
ezért meg kell elégednünk a jelenlegi helyzettel.
– Ugyan, miért kellene megelégedned a jelenlegi helyzettel,
hogy Pauline-t idézzem?! Megrekedtél egy nőnél, aki túl öreg
ahhoz, hogy gyereket szüljön neked, és aki valamiért nem
hajlandó elválni a férjétől.
Előrehajolt. – Harry, kérlek, hallgass az eszedre, és gondolj
magadra! És a jövődre – jelentette ki határozottan. –
Negyvenéves vagy. Szakíts vele, és járd a saját utadat. Előbb-
utóbb találkozol valakivel, tudom, hogy így lesz.
– Nagyon mulatságos, hogy pont te mondasz ilyeneket.
Emlékszem, hogy fogadkoztál… esküdöztél, hogy sosem tudnál
mást szeretni, csak Milest. Én is így érzek Pauline iránt.
 – Tudom, hogy nehéz, hidd el, tudom. Anya szerint jó lenne,
ha egy időre elutaznál innen. Menj el nyaralni. Talán az lenne a
legjobb, ha velünk jönnél… Zürichbe.
Harry halványan elmosolyodott. – Ezt a birtokot együtt
irányítom Milesszal, amikor ő elutazik, nekem feltétlenül itt kell
lennem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem nyaralnék szívesen
veletek Zürichben. Szeretek veletek lenni. Csak az a gond, hogy
áz ember magával viszi a problémáit, akárhová menekül is. És
mielőtt még lehurrognál: ezek a te szavaid, egyszer te magad
mondtad nekem a Milesszal kapcsolatos érzéseidről.
Cecily bólintott; nagyon szerette a bátyját, átérezte a
helyzetét, és tudta, miként érez. Szerelmes egy asszonyba, akit
nem vehet feleségül, és aki valószínűleg nem tudja
megajándékozni gyerekekkel. Cecily nem akarta nevelni, sem
kérdőre vonni, csak vigasztalni akarta és továbblépésre
buzdítani. Bárcsak bemutathatná egy tündéri lánynak, de
egyelőre nem volt alkalmas jelöltje. Harry különben sem nézné
jó szemmel, ha közbeavatkozna.
– Rám bármikor számíthatsz, Harry, szólj, ha szükség van
rám, és itt van Miles is – állt fel Cecily.
Harry is felpattant a székről, és gyengéden karon fog húgát.
– Tudom, és köszönöm, hogy törődtök velem.
Kéz a kézben, szótlanul végigballagtak az ösvényen,
istállókhoz érve Harry elengedte húga kezét, s csókot nyomott
az arcára. – Majd vigyázok Davidre és Walterre, amíg távol
vagytok – dörmögte. – Szeretem a fiaidat.
– Tökéletes nagybácsi vagy – biccentett rá Cecily.
Figyelte távozó bátyját. Milyen jóvágású férfi, gondolta.
Ráadásul kedves és gyengéd, és valóban szereti az unokaöccseit,
ami egyértelműen látszott abból, ahogy foglalkozott velük és
annyi mindent megtanított nekik. Csodálatos apa és jó férj lenne
belőle.
 Miközben a terasz felé sétált, Cecily arra gondolt, milyen
szomorú élete van a bátyjának. Imádja Cavendont és a munkáját.
Miles a legjobb barátja, és jól tudnak együtt dolgozni. Itt
mindenki kedveli, csodálják és tisztelik, körülveszik a szerettei.
Mégis magányos; abban a házban lakik, amelyet Charlotte
néni ajándékozott neki. Egyes-egyedül. Valahol legbelül nagy űr
tátonghat benne. Ő főz magának. Néha átmegy az utca
túloldalára, a szülei házába, vagy a falusi pubban eszik, Little
Skell Arms-ban. Nem szereti a nagy társaságot, és többnyire
egyedül van.
Micsoda igazságtalanság, villant fel Cecilyben a gondolat, s
egyúttal a harag is megrohanta. Az a nő kihasználja. Bárcsak
elintézhetném valahogy, hogy szakítsanak. A bátyám jobbat érdemelne.
Majd én gondoskodom róla, hogy megkapja.

Tíz perccel később kopogtattak Cecily hálószobájának ajtaján, és

Diedre megkérdezte:
– Bejöhetek?
– Természetesen – kiabált ki Cecily, és az ajtó felé indult.
Diedre közben mosolyogva belépett, kezében egy ruhával,
melyet nemrég vásárolt a Burlington árkádbeli üzletben.
– Valami baj van vele? – ijedt meg Cecily, és szemügyre vette
a ruhát.
Diedre körülpillantott. – Nos, mintha nem állna jól a
plisszírozás az oldalán. Remélem, nem zavarlak benneteket
Milesszal? A nappaliban van?
– Nincs ott – rázta Cecily a fejét. – A kertbe ment a fiúkkal.
Venetia pedig segít a nörsznek, néhány szál virágot vágnak
nekem. Ugyebár négyszemközt szeretnél beszélni velem? –
kérdezte, s mosolyra fodorodott a szája.
 – Igen. – Diedre az egyik székre fektette a ruhát. –
Tökéletesen áll rajtam, ahogy a többi is. Csak egy kis trükk volt,
kifogás, hogy bejöhessek hozzád.
– Akkor itt üljünk le. Ha Miles korábban jön vissza, mint
gondolom, úgyis a nappaliba megy. Az a szokása.
Diedre leült Cecily mellé a pamlagra. – Nem szeretnék
túlzott reményeket ébreszteni benned, de beszéltem az egyik
ismerősömmel. Ma délelőtt. Berlinben van. Utánajár, hogy
segíthet-e valahogy Greta családján.
– Ó, ez nagyszerű! – derült föl Cecily arca.
– Higgadj le, Ceci, és egy szót se szólj Gretának. És másnak
se. Még Milesnak sem. Van egy óriási probléma Stei-
brennerékkel: az útlevelük. Vadonatúj útlevélre van szükségük,
mint tegnap említettem. Attól tartok, hogy nem lehet egyszerre
ilyen sok útlevelet beszerezni. Előfordulhat, hogy több hónap
leforgása alatt, egyenként kell kihoznunk őket.
– Jaj, ne, az olyan nehéz lenne nekik! – tiltakozott Cecily. –
Greta szomorú lesz.
Diedre Cecilyre szegezte szigorú tekintetét, arca komor lett. –
Meg kell értened, hogy itt nem babra megy a játék. Gyakorlatilag
lehetetlen feladatra vállalkoztunk – magyarázta. – Gretának ebbe
nem lesz beleszólása. Ha egyáltalán egyetlen embert ki tudok
menteni onnan, szerencsés leszek, és az is, akit kihozunk. Ki
legyen az? Mi a véleményed?
– Fogalmam sincs. Abból ítélve, amit a professzorról
hallottam, biztosra veszem, hogy először a gyerekeit szeretné
kimenteni. Ha csak az egyiket lehet kihozni, akkor szerintem
Elise-t, a lányát választaná. De megkérdezhetem Gretát és…
– Nem beszélhetsz erről Gretával! – csattant fel Diedre
élesen. – Az előbb figyelmeztettelek, Cecily! Senki sem tudhat
róla. Az utolsó pillanatban kell kiválasztani a szerencsést.
Kérlek, mondd, hogy megérted, milyen nehéz és kockázatos
dologra vállalkoztunk.
– Igen, megértettem. Ne haragudj, Diedre, ha ostobaságokat
fecsegek.
– Dehogy fecsegsz ostobaságokat, és tudom, hogy nem vagy
tisztában a berlini helyzettel. Mindenütt ott liheg a Gestapo meg
az SS, mindenkire gyanakszanak. Ne haragudj, hogy rád
kiabáltam, de valakinek meg kell tennie nekem ezt a szívességet,
és az életébe kerülhet, ha elkapják.
Cecily elsápadt. Biccentett egyet. – Nem vettem félvállról a
dolgot. Felfogtam, milyen komoly ügyről van szó.
Diedre megfogta, majd megszorította sógornője karját. – A
titoktartás életbevágóan fontos. Ha Zürichbe érsz, semmit sem
árulhatsz el Daphnénak, de másnak se! Tisztában vagy vele?
– Igen. Ez az egész kettőnk között marad. Sosem árullak el. –
Cecily ökölbe szorította a kezét, aztán odanyújtotta a karját. – A
hűség kötelez – zengte.
Diedre ugyanígy cselekedett, és Cecily öklére tette
összeszorított kezét. – A hűség kötelez – visszhangozta.
KÜLFÖLDI INTRIKA

Körbe-körbe jár a labda,

Buta, aki el nem kapja!

Mondóka
 KILENCEDIK FEJEZET

Amikor – immár huszonnégy éve – Daphne először

megpillantotta a Zürichi-tó partján álló Fleurir villát, azonnal
beleszeretett. Hugó Párizsba vitte nászútra, onnan továbbutaztak
Svájcba, és egy ideig ott maradtak.
Tágas villa volt, hatalmas, egybenyíló szobákkal; a
lakberendező lágy, visszafogott színeket használt: krémszíneket,
fehéret, halvány rózsaszínt, barackszínt és a kék legvilágosabb
árnyalatait.
Szellős, otthonos hely volt, barátságosan volt berendezve;
Daphne nem is változtatott rajta semmit, annyira kényelmesnek
és tetszetősnek találta.
A szobák többségében itt-ott patinás, régi bútorokat
helyeztek el, köztük nagy, kényelmes pamlagok és bájos
szövetekkel bevont karosszékek pöffeszkedtek, a falakat pedig
gyönyörű festmények díszítették. Mindez fokozta a szobák
szépségét, barátságos külsőt kölcsönzött nekik, mégsem
mondhatnánk, hogy a villát teljes mértékben konvencionális
ízléssel rendezték be, amit Daphne általában túl merevnek
tartott.
A ház barátságos hangulatának köszönhetően az évek során
egyre kevésbé ragaszkodtak a szertartásos napirendhez,
lezserebbek lettek (főleg azok után, hogy több gyermekük
született), és éppen emiatt mindenki szívesen lakott a villában –
télen, nyáron egyaránt. Cavendon volt az otthonuk, de a nagy
kastéllyal együtt járt a felelősség is, elvárták tőlük, hogy
bizonyos normáknak megfeleljenek. Ahogy teltek-múltak az
évek, a villa Daphne, Hugó és a gyerekek nyaralója lett, sőt a
család többi tagja is rendszeresen idejárt pihenni. Daphne
édesapja, a hatodik gróf itt töltötte a mézesheteit Charlotte
Swann-nal, s elbűvölően szépnek és békésnek találták ezt a
helyet.
A fő fogadószobák egy nagy kertre nyíltak, mely egészen a
tóig vezetett; szemet gyönyörködtető látvány volt. Hugó, aki
még jóval a Daphnéval kötött házassága előtt vásárolta a villát,
nem akarta eladni, még akkoriban is ragaszkodott hozzá, amikor
anyagi problémákkal küszködtek. Tisztában volt vele, hogy a
Fleurir villa tökéletes menedékhely, itt megpihenhetnek,
élvezhetik a házat körülölelő csodálatos környezetet és Zürich
rendkívül bájos, ódon városát.
Daphne csupán egyetlen helyiséget rendezett át: a
könyvtárszobából nyíló, kis nappalit, melyet végül kisajátított
magának. Berakatott egy íróasztalt, és már kész is volt az iroda.
Akkor érezte jól magát, ha volt hová zárnia az iratait, akadt egy
zug, ahová elvonulhatott dolgozni.
Ezen a napsütéses délelőttön, augusztus első hetében ült az
íróasztalhoz, és átnézte a háztartás könyvelését, utána éveken át
ő irányította Cavendont az apja helyet megszokta, hogy mindent
ellenőriz, még azt is, menny pénzt költenek a villában.
Elégedetten konstatálta, ha nem lépte túl a költségvetését,
becsukta hát az utolsó könyvet, és nekitámasztotta hátát a
széktámlának.
Akkoriban, amikor feleségül ment Hugóhoz, még Hans és
Hilde Bauer vezette a háztartást, módfelett ügyesen és
hatékonyan: az egész ház ragyogott, és minden
zökkenőmentesen ment. Miután Hans nyugdíjba vonult, a fia,
Bruno és a felesége, Anna, valamint két szolgálólány, akik
naponta jártak ide, átvették a háztartás irányítását. A fiú még az
apjánál is ügyesebb volt, ha ez egyáltalán lehetséges, de ez
maradjon köztünk, mert Daphne ezt a véleményét megtartotta
magának. Hilda pedig remek szakácsnő volt, de Anna legalább
olyan jól főzött. Bizony, nagy szerencséjük volt, hogy Bauerék
szolgáltak nekik.
Felkelt az íróasztaltól, kiment a folyosóra, átsietett a
szalonon, a kertbe vezető ajtó felé tartott. Megállt a franciaajtó
küszöbén, s ahogy a ragyogó napsütésben ernyőt tartott a szeme
fölé, észrevette a kislányát, Aliciát, aki a pázsit túlsó végében, a
kerti pavilonban üldögélt. Ahogy körüljáratta a pillantását,
rájött, hogy elnémult a ház, szokatlanul nagy a csönd. Alicia
kivételével mindenki eltűnt.
Lesétált a pavilonhoz, s az előtte elterülő tó felé menet
megcsodálta a kerteket, melyeket a színpompás virágok erdeje
az idén álomszéppé varázsolt: minden gyönyörűen virágzott, és
szerencsére pont a megfelelő időben.
Alicia mosolyogva felpillantott, mikor észrevette, hogy
édesanyja megáll mellette.
Daphne lehajolt, puszit nyomott az arcára, majd melléje ült. –
Hová tűntek a többiek, kicsim? Mindenki elment?
– Á, nem. Cecily az emeleten van, a hálószobájában.
Mentegetőzött, hogy sürgős dolga van. Nyilván telefonálgat, a
vállalkozásával foglalkozik. Charlie a szobájában kuporog, ír
valamit. Apa megbeszélésre ment, és Milest is magával vitte.
Megígérte, hogy időben visszajönnek ebédre, ne aggódjunk, nem
késnek el.
– Apád szinte sose késik el, hogy az ég áldja meg! – nevetett
Daphne.
– Olyan jó, hogy Cecily és Miles is itt van, anya – fecsegett
Alicia. – Cecily fáradtnak tűnt. Mindketten annak tűntek, de
Cecily feszültebbnek látszott.
– Tudom, mire gondolsz. Magam is észrevettem, amikor
kedd éjjel megérkeztek. Pár napot itt tölt, és mindjárt fellélegzik
egy kicsit, nem gondolod?
 – A ház tehet róla, itt mindenki elhagyja magát egy kicsit.
Mindjárt kedvesebbek, gondtalanabbak és vidámabbak lesznek.
Jól látom?
– Hát persze! – nevetett Daphne. – Elfelejtik a gondjaikat.
Nos, döntöttél már, Alicia? Csatlakozol az öcséidhez,
Franciaország déli részébe mész, Bowenékhez, vagy sem?
Alicia nemet intett a fejével. – Nem, anya. Jövő hétfőn
hazamegyek Cavendonba. Szeptemberre fel akarok készülni a
munkára, ugyanis akkor tér vissza Felix és Constance. Tegnap
kaptam Felixtől egy üzenetet, megígérte, hogy elvállalják a
képviseletemet.
– Annyira örülök, édesem! – lelkendezett Daphne. – Jól jársz
velük, kiváló ügynökök. Színésznőként egyáltalán nem lesz
hátrányodra, hogy a nagybátyád Anglia egyik legnagyobb
színésze.
Váratlanul neszezés támadt, nevetést és férfihangokat hozott
feléjük a szellő. Daphne elhallgatott, és a háta mögé lesett, Alicia
úgyszintén. – Ez apa, Miles és Charlie – kiáltott fel. – De mi az
ördögöt művelnek?
– Fogalmam sincs – rázta meg Daphne a fejét. – De ha jól
látom, női cipők kandikálnak elő a sok nadrágos férfiláb mögül.
– Ó, az csak Cecily lehet! Incselkednek vele – találgatott
Alicia. – Folyton ugratják egymást.
Charlie, Daphne legnagyobb fia, ekkor elindult feléjük a kerti
ösvényen, felemelte két karját, s kecsesen vezényelni kezdett,
akárcsak egy karmester, aki egy nagy zenekarnak dirigál. – Ta-
ta-ta-tam, ta-ta-ta-tam – énekelte.
Cecily abban a pillanatban megjelent a porondon: kilépett a
franciaajtón a teraszra, majd a férfiak felé indult.
– Ó, valaki mást rejtegetnek, anya. Ki lehet az?
– Sejtelmem sincs – állt fel Daphne, otthagyta a kerti
pavilont, de közben folyton a teraszt figyelte. Nyomban kitalálta,
ki bújt el előlük, s örömmel telt meg a szíve. Egyetlen nő van a
világon, akinek ilyen formás lába van, mely most már teljesen
láthatóvá vált a feltűnően magas sarkú cipőben.
– Hé, te ott! Mit bujkálsz a bohó férfiak mögött? – kiabált
oda. – Tudom, hogy te vagy, megismerem a lábadat meg a
cipődet, Diedre.
Hugó (aki nagyon jól tudta, hogy az ő drága feleségének
nehezen lehet meglepetést okozni) oldalvást lépett, ahogy Miles
is, elengedték Diedre-t, aki végigszaladt az ösvényen, egyenesen
Daphne széttárt két karjába.
Cecily, aki a férje mellett állt, azon tűnődött, mit keres Diedre
Zürichben? Híreket hozott neki? Ezt a gondolatot rögtön
elhessegette. Ilyen rövid idő alatt nem tehettek érdemi lépéseket
az ügyben. Alig egy hete, múlt pénteken említette a
sógornőjének először Greta nagy gondját. Az is lehet, hogy
Diedre csak néhány nap pihenésre vágyik Cavendontól távol,
egy kicsit el akar menekülni a családtól, levegőváltozásra van
szüksége.
Cecily tudta, milyen keményen dolgozik, mennyire lefoglalja
a hadügyminisztériumbeli munkája. Nem mintha emlegetné,
egy szót se szól róla. Nem teheti, gyaníthatóan azért, mert
megkötik a kezét a titoktartási törvények. Már amennyiben a
titkosszolgálatnál dolgozik. Semmit sem tudtak a munkájáról,
egyikük sem; Diedre mindig is hallgatott arról, hogy s mint élt
Londonban, mielőtt Paul felesége lett. Arról sem beszélt, mivel
foglalkozik azóta, hogy 1935-ben visszament dolgozni.
A két nővér egy-két percig egymásba csimpaszkodott. Az
elmúlt kilenc évben még közelebb kerültek egymáshoz, együtt
küzdöttek meg a családot sújtó bajokkal és nehézségekkel, főleg
Paul váratlan halála után. Diedre-t letaglózta a szörnyű
fájdalom, Daphne, Cecily és DeLacy lelki támaszt nyújtottak
neki. Mindenben segítettek, amiben csak tudtak, akkor is
mellette álltak, mikor a bánat óceánja kis híján elnyelte.
Végül hátraléptek, s egymásra mosolyogtak. – Micsoda
boldogság, hogy itt vagy! – örvendezett Daphne. – Isten hozott,
drága Diedre. Annyira örülök, hogy látlak.
– Alig hittem a szememnek, amikor a villához érve Miles
felkiáltott: „Nézd csak, kit fújt ide a szél!”, és ott állt előttünk
Diedre, és éppen kifizette a taxit – szólt közbe Hugó, mielőtt a
sógornője válaszolhatott volna.
– A következő történt, Daphne – fordult Diedre a húga felé. –
Szerda este Genfbe kellett utaznom. Meglepetésemre
csütörtökön úgy ment minden, mint a karikacsapás. Egyszer
csak rájöttem, milyen közel vagyok Zürichhez. Hirtelen elfogott
a vágy, hogy pár napot itt töltsék, veletek. Gondoltam, idejövök,
és megleplek benneteket, nem is telefonálok.
– Örülünk, hogy eljöttél – felelte erre Miles. – Igaz kellemes
meglepetés!
– Jó, hogy itt vagy, Diedre – susogta Cecily kedvese
odalépett, és arcon puszilta sógornőjét.
Diedre egyenesen Cecily szemébe nézett, összefonódon a
tekintetük. Mindennél többet mondott a beszédes pillantás,
amelyet váltottak. Egy szót se szólj!
Daphne Hugó karjába öltötte a karját. – Vonuljunk a teraszra,
igyunk egy kis frissítőt ebéd előtt. Idekint egyre tikkasztóbb
hőség van. – Férjére sandítva hozzátette: – Ugye Anna és Bruno
is értesült Diedre érkezéséről?
– Ó, persze. Bruno már felvitte Diedre bőröndjét a szobájába.
Azt mondta, szól Annának, hogy egy terítékkel te rakjon az
asztalra.
Daphne bólogatott, s férjével az oldalán nekivágott az
ösvénynek, a többiek pedig követték.
 A villa hátulján végigfutó, hosszú terasz, mely a tóra és a
hegyekre nézett, voltaképpen egy loggiaszerű, tetővel ellátott
galéria volt; a tető árnyékot és védelmet nyújtott, két, nyitott
végének köszönhetően pedig szabadon járt a levegő. Még a
legmelegebb napokon is hűvös szokott lenni, a család nyaranta
mindig itt ebédelt, sőt gyakran itt is vacsoráztak.
Mind a heten helyet foglaltak a fehér, vesszőfonatú
székekben, melyek körülvették az üveglapos, fémvázas asztalt.
Miközben elhelyezkedtek, Brúnó megérkezett a tálcával, rajta a
poharakkal és egy nagy kristálykancsóban a limonádéval.
Miután kiszolgálta őket, Daphne felé fordult. – Mikor tálaljunk,
asszonyom? – kérdezte halkan.
– Körülbelül fél óra múlva, Brúnó, köszönöm.
Az inas fejet hajtott, és távozott.
– Gyakran jársz Genfben, Diedre néni? – faggatta Charlie.
– Elvétve jövök ide, Charlie. Miért kérded?
– Csak kíváncsiságból. Gyakrabban is benézhetnél hozzánk,
nem gondolod, anya?
– Igazad van, de a nagynénédnek Robinra is gondolnia kell,
aki nyaranta Cavendonban van, ahol általában Diedre-t is
megtalálhatjuk. Ott van a fia mellett, mert jó anyuka.
– Lehet, hogy megint idehozom egy-két napra – szólt bele
Diedre az ömlengésbe. – Itt olyan jól érzi magát, főleg veled,
Charlie. Köszönöm, hogy foglalkozol vele. Olyan büszke rá, és
ami a legfontosabb, melletted szinte felnőttnek érzi magát.
– Aranyos kisfiú. Amikor beszélgetek vele, a kérdéseimre
adott válaszait hallgatom, és a szemébe nézek, mindig az jut
eszembe, hogy a lelke már járt ezen a földön, olyan érett
gondolkodású.
– Igazad lehet – hagyta rá Diedre, s egy ideig eltűnődött.
Annyira hiányzik neki az édesapja, és te a nyári szünetek idején
pótoltad a hiányát. Felnéz rád, Charlie, és megszerettetted vele a
tollforgatás tudományát. Képzeld, múlt hétvégén bejelentette,
hogy ő is újságíró lesz, akárcsak te, ha befejezed az egyetemet.
– Valóban buzdítottam rá. Remélem, nem haragszol.
– Nem, egyáltalán nem.
Charlie ekkor más témára váltott. – Ha már szóba került az
újságírás, feltűnt, hogy az angol újságok rengeteget cikkeznek
Edwardról és a szerelméről – emelte Milesra a tekintetét. – Úgy
tűnik, hogy a korábbi királyunk keblére ölelte Hitlert és a
nácikat. A minap láttam az újságban egy idéze-1 tét… állítólag
kijelentette valakinek, hogy az ő ereiben csak német vér
csörgedezik. Ha jól emlékszem, Joachim von Ribbentropnak
mondta, aki akkor éppen német nagykövetként szolgált
Londonban, de én…
– Én is olvastam – szakította félbe Miles. – Igazából Diana
Mosley-nak mondta, nem Ribbentropnak. – Rosszallóan
megcsóválta a fejét. – Aki nyilván örömmel hallgatta, hiszen a
férje, Sir Oswald, Hitler nagy csodálója. Diana és a férje
egyfolytában Berlinben lebzsel, akárcsak a húga, Unity, aki
teljesen odavan Hitlerért.
– Ezek a Mitford lányok felháborítóan viselkednek! Megáll
az ész – tajtékzott Hugó. – A Führer szentélyénél hódolnak,
Unity pedig a talpát nyalja. Hitler roppant hízelgőnek találja,
hogy a brit arisztokrácia egyes tagjai olyan nagy figyelemmel
veszik körül. A sok ostoba bolond! Nem csoda, hogy Churchill
füstölög magában, én is azt tenném. Mi tagadás, én is füstölgök,
mert együttérzek vele.
– Tudom, mire gondolsz – kotyogott közbe Daphne. –
Észrevettem viszont, hogy a társadalmi elit is ugyanígy él Hitlert
nagyszerű vezérnek tartják. Azért, mert félnek a
kommunistáktól.
 – De hát a királyi családunk nagy része valóban német
származású, nem igaz, Miles bácsi? – szegezte Alicia Miles-nak a
kérdést.
– Csakugyan. Exuralkodónk igazat mondott, amikor a német
vérét emlegette. Ne felejtsük el, hogy a dédanyja, Viktória
királynő elődei, a Hannover-ház tagjai, németek voltak, ahogy az
édesanyja is. Viktória az egyik német rokonához ment férjhez, a
Szász-Coburg család gothai ágából származó Albert herceghez,
és ezután a királyi család neve hosszú évekig Szász-Coburg-
Gothai-ház lett, mígnem V. György, Edward apja, a Nagy
Háború idején megváltoztatta. A királyi család akkor vette fel a
Windsor-ház nevet.
Miles megköszörülte a torkát, és már folytatni készült, mikor
Daphne felkiáltott:
– Á, itt van Bruno, menjünk ebédelni! És kérlek, Miles, ne
tarts nekünk történelemórákat. Úgy nőttem fel, hogy állandóan a
kiselőadásaidat hallgattam az étkezőasztalnál.
Az öccsének volt annyi humorérzéke, hogy ezen csak
nevetett. – Imádtam a kiselőadásait, és most is imádom –
szögezte le Cecily. – Minden apró részletet megjegyez, ha
történelmi érdekességekről van szó.
Miközben felállt a székről, Daphne kedves pillantást vetett
Cecilyre. – Persze hogy imádod a kiselőadásait – csipkelődött
vele. – Mindent imádsz, amit ő csinál. Még a lába nyomát is
megcsókolnád.
– Így van, és az se érdekel, ki tudja meg – vágta vissza Cecily
nagy vidáman.
– Már tizenkét éves korod óta mindnyájan tudjuk – szúrta
oda Hugó, s megszorongatta Cecily karját, mikor elsétált
mellette. Aztán odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Én pedig
azért imádlak, mert annyira imádod őt.
 TIZEDIK FEJEZET

Diedre természeténél fogva jó megfigyelő volt, és ez a

jellemvonása a Hadügyminisztériumban kapott tréningnek
köszönhetően még tovább fejlődött; izgalmas időtöltésnek
tartotta az emberek megfigyelését, még akkor is, ha a saját
családját vette nagyító alá.
Így hát, miközben a loggia másik végében üldögéltek és
jóízűen ebédeltek, kedvére figyelhette a többieket. Alig szólt
valamit, nagy élvezettel falatozott, de közben nyitva tartotta a
fülét.
Az első fogás alatt – hideg póréhagymakrém-leves volt
apróra vágott snidlinggel a tetején – a család Wallis Simpsonról
pletykált, az amerikai elvált asszonyról, akinek a kedvéért VIII.
Edward lemondott a trónjáról, mert feleségül akarta venni.
Diedre-t nem különösebben érdekelte a zaftos történet, csak
fél füllel hallgatta a csevegést, mert ebben a pillanatban
közvetlen főnökére, William Lawsonra összpontosított, aki még
évekkel azelőtt csatlakozott a „céghez” (ahogy ő nevezte), hogy
Diedre egy évvel Paul tragikus és hirtelen halála után, 1935-ben
visszatért. Szívélyesen, lelkesen fogadta Diedre-t, s nem csinált
titkot abból, hogy csodálja őt, és rendkívül tehetségesnek tartja.
Éppen ezért sokszor szabad kezet adott neki az alatt a három év
alatt, amióta szorosan együtt dolgoztak, és mindig meghallgatta
a felvetéseit.
Diedre most erre gondolt, s tudta: ha kér még pár nap
szabadságot, megkapja. A főnöke azt sem nehezményezte, hogy
ma Zürichbe jött, mert a húgával és a rokonaival akarja tölteni a
hétvégét. Később talán felhívja Willt, és kér még néhány
szabadnapot.
 Alig egy-két órája érkezett meg a villába, s a több hónapos
hajtás után most először fellélegezhetett. Ez elsősorban
Daphnénak volt köszönhető, aki gyengéd szeretettel bánt
mindenkivel, ami alól Diedre sem volt kivétel.
Lopva végignézett a hosszú asztalon, s ahogy a húgára
pillantott, azonnal elfogta a büszkeség. Bár Daphne már
negyvenkét éves, nem látszik rajta. Még mindig ő volt a család
szépsége, a régi bűbájos, hamvas bőrű, barackrózsás arcú
szőkeség. Felszedett néhány kilót, de nem sokat, és csupa báj és
kellem volt. Az odaadó, őszinte jóság aurája lebegi körül,
állapította meg Diedre, aki tudta, milyen sok áldozatot hozott a
húga másokért. Szerető feleség és anya, ám a felszín alatt acélos
elszántság rejtőzik, ennek köszönhető, hogy anyjuk távozását,
majd halálát követően olyan haté konyán tudta irányítani
Cavendon Hall háztartását.
Hugó is hozzájárult Diedre jókedvéhez, talán azért, mert
értett az emberek nyelvén, mindenkivel fesztelenül,
barátságosan viselkedett. Ráadásul közel állt Paulhoz, üzlettársa
és legjobb barátja volt. Diedre-t számtalan boldog, kellemes
élmény fűzte a húgához és a sógorához, ezek az emlékek
megmelengették a szívét, enyhítették egy kicsit a bensőjét
marcangoló fájdalmat.
Felriadt a merengésből, mikor Bruno elébe tette a főfogást, és
Hugó megjegyezte:
– Anna készíti a világ legfinomabb sült farkassügérét.
– Emlékszem – mosolygott rá Diedre. – És Daphne mindig a
legremekebb fogásokból állítja össze az étlapot.
– Anyánál nincs ügyesebb – hízelgett Charlie. – Varázslatos
édesanya. Maga a tökély.
Hugó elvigyorodott és Alicia is bőszen helyeselt.
Miles és Cecily is. Diedre pedig még egy lapáttal rátett:
– És kétségtelenül a legjobb testvér a világon.
 Enyhe pír kúszott fel Daphne nyakáról az arcára, szemében
könnyek csillantak meg, de mindnyájan tudták, hogy ezek az
öröm könnyei. Daphne csak ült és szemlátomást boldogan
mosolygott.
Diedre felhagyott a többiek fürkészésével, ezután a tányérján
gőzölgő étel kötötte le a figyelmét. A sült farkassügért citromos
mártással tálalták, melybe apró citromdarabkákat és kapribogyót
kevertek, melléje pedig apró újburgonya került.
– Hű, de finom! – dicsérte Diedre az ételt Hugónak, azután
megkérdezte: – Jövő héten is itt leszel, Hugó? Vagy Genfbe
mész?
– Ó, itt leszek, persze hogy itt, Diedre. Nem foglalkozom
jövő héten üzlettel. Még néhány hétig élvezni szeretnénk a
Fleurir villa békés nyugalmát, aztán visszamegyünk
Cavendonba.
– Gondoltam, jövő héten esetleg átruccannék Berlinbe –
szólalt meg Charlie, s fél szemöldökét kérdőn megemelve
először az édesanyjára, majd az apjára nézett.
– Berlinbe! – sikoltott fel Daphne, s döbbenten meredt a fiára.
– Minek?
– Hogy megnézzem. Lássam, milyen. Annyit olvastam a
röhejes, operettbe illő egyenruhákban parádézó emberkékről…
– Ami csak akkor lenne mulatságos, ha ezek az emberkék,
ahogy te nevezted őket, nem lennének veszélyes gazemberek –
vágott közbe Diedre, elkomorodva az unokaöccsére nézett, s
hangja szigorú élt kapott. – Nehogy tévedésibe essél. Zsarnokok,
semmi sem állíthatja meg őket céljaik elérsében. Efelől nyugodt
lehetsz, Charlie.
– Nem hagyom, hogy Berlinbe utazzál! – jelentette ki Hugó
határozott hangon. – Kérdezem én, mire mennél vele?
– Történelmi pillanatokat élünk – kezdte Charlie szelíd,
szenvtelen hangon, nehogy maga ellen fordítsa a szüleit, akik
mindig mindenben összefogtak. – Kezdő újságíróként látni
szeretném, mi folyik ott, fotózni akarok a Kodak
fényképezőgépemmel, és körbesétálok egy kicsit. Azt mondják,
hogy az Unter den Linden elképesztően néz ki… náci zászlók,
óriási német sasok magas oszlopokon, reflektorfény. Roppant
látványos.
– Nem igaz! – ripakodott rá Diedre nyersen. – Azt a szép
sugárutat tönkretették azzal a teátrális dekorációval. Senki sem
mehet Berlinbe egyedül, Charlie, főleg egy húszéves fiatal!
– Nemsokára huszonegy éves leszek – vetette közbe Charlie,
továbbra is a lehető legszolidabb hangon.
– Szívesen veled tartanék – jelentkezett Alicia. – De hétfőn
Cavendonba utazom. – Hogy elhárítsa a szülei és az öccse között
kibontakozó vitát, máris hadart tovább: – Ma levelet kaptam
Felixtől, aki éppen Los Angelesben van Dulcie-val és Jamesszel.
Ő és Constance beleegyeztek, hogy képviselnek, az ügynökeim
lesznek. Filmekben szeretnék szerepelni, nem akarok színházban
fellépni.
– Micsoda? Te? Filmsztár leszel? – harsogta Charlie, s
nevetve rázogatta a fejét. – Hiszen te vagy az Inghamek rút
kiskacsája.
– Nem igaz! – pirított rá Cecily. – Kecses, elegáns hattyú.
Elnézést kérek, hogy a saját nevemet emlegetem.
Charlie a nagynénjére vigyorgott. – Úgyis tudjátok, hogy
csak kötözködöm a szépséges Aliciával – mondta neki.
– Igen, tudjuk, édes fiam – szólalt meg Daphne. – Igazán
aranyos képeket készítettél a nővéredről a fényképezőgépeddel,
de akkor is nemet mondunk a berlini útra.
Cecily ekkor Diedre-re pillantott, s habozva megszólalt: –
Netán mindnyájan elmehetnénk Charlie-val… mit gondolsz,
Diedre? – Reszkető lélekkel várta a választ, remélte, hogy a
sógornője nem veszi zokon a kérdést.
 Diedre nem válaszolt azonnal, noha nem lepte meg
különösebben a javaslat. Cecily kereken ki szokta mondani a
véleményét, még soha semmitől nem ijedt meg. Tulajdonképpen
most hangosan kimondta azt, ami abban a pillanatban Diedre
fejében is megfogalmazódott. Akkor személyesen is beszélhetne
Toby Junggal, megtervezhetnék a mentőakciót, ha egyáltalán
lesz olyan. De hogy csinálják? Végül megszólalt.
– Mit gondolok…? Nos, szerintem a magunkforma, előkelő
család tökéletes biztonságban lenne Berlinben. Főleg akkor, ha
magától a nagykövettől, Sir Nevile Hendersontól meghívást
kapnánk a Brit Nagykövetség fogadására…
– Tyű, Diedre néni, el tudod intézni? – szakította félbe
Charlie a kérdésével; áhítat csendült ki a hangjából.
– Jaj, nem, Charlie, nem vagyok én olyan befolyásos, de ha jól
emlékszem, a főnököm valami olyasmit említett, hogy pár nap
múlva tartják az idei fogadást. A fontos berlini látogatók
tiszteletére. Esetleg utánajárhatok, kiderítem, hogy igaz-e.
– Hitler imádja a brit arisztokráciát. Ezt mindnyájan tudjuk
és igen, természetesen biztonságban lennénk – erősítette meg
Miles is. – Értem, mire akarsz kilyukadni, Diedre. A Brit
Nagykövetség vendégeiként nem nézhetnek ránk rossz
szemmel.
– Ó, különben sem! – kiáltott fel Daphne. – Elvégre mi
vagyunk az Ingham klán. Hallottak már rólunk. A magunk
nemében híresek vagyunk.
– És elég szőkék is, az biztos – tette hozzá Charlie. – És
mindenkinek kék szeme van. Na, majdnem. Egyikünk nem kék
szemű.
– Jó, jó, nem vagyok kék szemű szőkeség – szólt közbe Cecily
nevetve. – Viszont magam is egész híres vagyok. Még német
hercegnők is vannak a klientúrámban.
 – Na, látjátok, akkor mehetünk! – ujjongott Charlie. – Ó, apa,
utazzunk oda! A nyakamat rá, hogy érdekes élmény lenne.
Hugó a feleségére sandított, kinek arcát aggodalom felhőzte
be. – Beszéljük meg, Hugó. Mérlegeljük a kockázatokat – mondta
Daphne egész lassan. Aztán Charlie felé fordulva hozzátette: –
Holnap megmondjuk, mire jutunk.

– Nem értem, miért műveled ezt mindig! – zsémbelt Alicia,

miközben az öccse mellé ült, az úszómedence szélére, mely a
kerti pavilon túlsó végében hullámzott, a tó partjánál.
Charlie gyorsan rápillantott. – Mit? – kérdezte, s két szőke
szemöldöke mély barázdába futott össze.
– Mikor nagyban ebédelünk vagy vacsorázunk, csak
bejelentesz valami bosszantó dolgot, amiből semmi jó nem
sülhet ki. Még az a szerencse, hogy legalább meg uzsonna
közben békén maradsz.
– Egyáltalán nem tartom bosszantónak azt, amit közben
mondtam – védekezett Charlie. – Mindig túlzásokba esel, és
szeretsz dirigálni.
– Egyik sem igaz. Igenis, provokáltál, mert olyasmiről
beszéltél, ami felpaprikázza a Szépséget – vágott vissza
gyerekkoruk óta ezzel a becenévvel illették anyjukat.
– Mi a bosszantó abban, ha arról beszélek, hogy szeretnék
utazni? Csak a terveimről meséltem anyának és apának. Sőt ezt
kifejezetten jó ötletnek találtam. Leendő újságíróként
természetesen kíváncsi vagyok, érdekelnek a hírek, események.
Az újságok rengeteget cikkeznek manapság Németországról.
Rendkívüli időket érünk. Most, ebben a pillanatban is nagyot
fordul a világ kereke.
– Nem fognak odaengedni – bizonygatta Alicia. – Ne felejtsd
el, minduntalan összefognak. A Lovag és a Szépség egy húron
pendül.
 – Ó, az ég szerelmére, tudom. De most mit akarsz ezzel?
Nem is bosszankodtak annyira, mint te mondod. – Charlie-t
szemmel láthatóan felbőszítette a nővére.
– Dehogynem! A szemem előtt bontakozott ki az újabb
kellemetlen jelenet. Megmentettem az irhádat azzal, hogy témát
váltottam, és Felixről kezdtem beszélni.
– Szívesen fecsegsz magadról, Alicia Ingham Stanton
kisasszony. Örökké a szépségeddel és a nádszálvékony
alakoddal kérkedsz. Meg a karriereddel.
– Nem is igaz! De komolyan veszem a színészkedést, és
szeretném, ha elindulna a karrierem.
– Én is ugyanígy érzek az újságírással kapcsolatban.
Elhatároztam, hogy haditudósító leszek. A háború
elkerülhetetlen, és én az események kellős közepében akarok
lenni, hogy írjak róla.
– Jaj, istenem, nehogy eláruld nekik! A Szépség hisztit fog
csapni, a Lovag a Ragyogó Páncélban pedig megtiltja. De
nagyon. Felejtsd el Berlint! Nem engednek oda soha.
– Tudod mit, Tudálékos kisasszonyka, fogadok veled öt
shillingbe, hogy azért is elmegyünk Berlinbe. Cecily néni tálcán
kínálta a megoldást.
– Tutira nincs öt shillinged, mivel akarsz fogadni? –
dünnyögte Alicia, és savanyú orcával végigmérte Charlie-t.
– Dehogy nincs! Majd meglátod, hogy csapatostul Berlinbe
megyünk, az lesz a megoldás. Kár, hogy te nem jössz velünk,
mert éppen most fényesítgeted a tündöklő filmcsillagkarrieredet.
Ta-ta-ta-tam, ta-ta-ta-tam!
– Jaj, hagyd már abba! Szörnyen bugyutának tűnsz ilyenkor,
és bosszantó is vagy. – Megint Charlie-ra villant a szeme, aki erre
rámosolygott, átkarolta és közelebb húzta magához. – Na, ne
légy ilyen… te vagy a legjobb barátom és hűséges cimborám.
Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Köszönöm, hogy elejét
vetted az esetleges dühös szócsatának köztük meg köztem. Apa
mindig anya oldalára áll, ebben igazad van.
– Anya sokat emészti magát miattad, Charlie… félti a
gyerekeit. Ezért tűnik néha olyan szigorúnak. Sok esze van, azért
hallgatok rá. Mindig. Józanul gondolkodik. Te viszont láthatólag
csúfot űzöl a véleményéből, és egyik ostoba döntést hozod a
másik után.
– Ez nem igaz. Nem is vagyok ilyen. És, ha véletlenül
elfelejtetted volna, férfi vagyok, tudok vigyázni magamra.
– Én is.
– Cöcöcö – kételkedett Charlie. – Nem igaz. Sajnos a férfiak
irányítják a világot, Pajtikám.
– Ne szólíts így! Anya nem szereti, és én sem.
– Ne veszekedjünk.
– Nem veszekszünk – felelte Alicia, s a hangja megváltozott,
lágyabb lett.
– Csak civódunk – vágott vissza Charlie.
– Egyszerűen csak féltelek, öcskös. Nem szeretném, ha
bántódásod esne, akár testileg, akár lelkileg, és néha egy kicsit
nyers vagy, sőt vakmerő.
– Tudom – nevetett fel Charlie, majd megfogta Alicia kezét. –
Vétkeztem, kedvesem. De majd megpróbálok rendesen
viselkedni. Csak temiattad, hogy a kedvedben járjak.
Mivel Alicia csöndben maradt, még hozzáfűzte:
– Nem haragudhatsz rám ennyire. Eredetileg úszni hívtalak,
azért jöttél ide.
– Nem, azért jöttem ide, hogy megszidjalak.
– Hazudós! – Charlie Alicia szemébe nevetett.
A nővére közelebb hajolt hozzá, arcon puszilta, majd
megölelgette. Attól a naptól kezdve, ahogy az öccse
megszületett, folyton-folyvást anyáskodott fölötte, ahogy most
is. Rettenetesen közel álltak egymáshoz, gyerekkoruktól kezdve
sülve-főve együtt voltak. Bizonyos értelemben olyanok voltak,
mint az ikrek, sokkal inkább, mint Thomas és Andrew, a valódi
ikerpár.
– Győztél, Charlie, tényleg azért jöttem, hogy ússzunk egyet
– adta meg magát Alicia pár perc hallgatás után. – Ugyanakkor
beszélni is akartam veled… meg akartalak kérni rá, hogy ne
mondj olyan dolgokat anyának, amivel ráijesztesz. Annyira fél,
bár leplezni igyekszik. Emlékszel? Guy bácsi a Nagy Háborúban
halt meg.
– Esküszöm, nem fogok. Tudom, hogy csak úgy kicsúszik
minden a számon, ösztönösen kimondom, mielőtt
gondolkodnék. Sajnálom, ezután óvatosabb leszek.
– Kicsit jobban válogasd meg a szavaidat, ez minden. –
Felpattant, és az öccse követte. Beszédes mosollyal összenéztek,
és tökéletes összhangban fejest ugrottak a medencébe.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Ha Daphnéhoz és Hugóhoz jött, a Fleurir villába, Daphne

mindig a rendelkezésére bocsátotta a könyvtárszoba közvetlen
szomszédságában megbújó kis irodahelyiséget. Diedre most
odavonult. A társaság szétoszlott, mindenki ment a dolgára,
egyik emerre, másik amarra, Diedre-nek pedig magányra volt
szüksége, hogy gondolkodjon és elintézzen egykét telefonhívást.
Miközben az íróasztalhoz ült, körülnézett. A szoba jól
tükrözte Daphne ízlését: kajszisárga falak, hozzájuk illő
selyemdrapériák, még a kényelmes pamlagot és a karosszékeket
is baracksárga kartonanyaggal vonták be. A falakon függő, élénk
színű festmények és a pamlagon sorakozó díszpárnák
izgalmassá, elevenné tették a helyiséget.
Diedre beleszagolt a levegőbe és elmosolyodott: a szobát
megtöltötte Daphne kedvenc gyöngyvirág parfümének illata,
melyet Cecily külön neki állíttatott össze.
Diedre felsóhajtott, ahogy Cecilyre és a berlini úttal
kapcsolatos javaslatára gondolt. Elmés megoldás lenne, örömöt
szereznének vele Charlie-nak, és neki is kapóra jönne, ha a
családdal együtt utazhatna, már amennyiben Daphne és Hugó is
beleegyezik. Szólnia kell azonban a közvetlen főnökének,
William Lawsonnak. Úgy gondolta, hogy Lawson nem fog
tiltakozni, nem lehet oka rá, hiszen tökéletes álcát jelent, ha az
Ingham család társaságában utazik. Nem szándékozott közölni
Will-lel azt, hogy esetleges mentőakcióra készülnek. Minek
kötné az orrára? Különben sem valószínű, hogy gyorsan meg
tudják szervezni a dolgot, ha egyáltalán les:zrá lehetőségük.
Szólt a telefonközpontosnak, hogy Angliába akar telefonálni,
kapcsolják neki Will magántelefonszámát. Will azonnal
jelentkezett, és a hangján érződött, hogy örül a hívásnak. Nem is
tiltakozott az út ellen, mikor Diedre beszámolt neki a tervezett
családi kirándulásról. – Hasznosnak bizonyulhat – mondta Will.
– Jövő héten lesz a buli, majd gondoskodom róla, hogy
mindnyájan kapjatok meghívót. Magától a nagyfőnöktől.
– Hű, az csodás lenne! – Diedre észrevette, milyen óvatosan
fogalmaz a főnöke, annak ellenére, hogy biztonságos vonalon
telefonálnak. – Gondoltam, esetleg megnézem a látnivalókat…
remélem, érted, mire célzok.
– A húgod biztos élvezné, ha te is érted, én mire célzok.
– Ühüm. A szóló kizárva.
– Úgy van. Aztán ne feledkezz meg rólam!
– Nem fogok.
Letették a kagylót. Will az utolsó mondatával arra
figyelmeztette, hogy Diedre feltétlenül hívja fel mindennap. Ez
kötelező, amikor külföldre utazik.
Ezután – immár a nemzetközi telefonközpontos segítségével
– Berlinbe telefonált.
– Beszélhetnék Toby Junggal?
– Én vagyok, Nárciszom.
– Jelentkezem, ahogy kérted.
– Ugye, a tegnapi helyen vagy? Vagy hallgattál a szívedre, és
megléptél?
– Hogy találtad ki? – mosolyodott el Diedre. Milyenjól ismeri
őt Toby.
– Olyan komolyan és elszántan csengett a hangod, sem
állhatott volna az utadba.
– Igaz. – Kényelmesen elhelyezkedett az irodai széken,
közben azt a festményt nézegette, amelyet Genevra festett a
cavendoni őszi erdőről. Az aranyló színek és a rozsdavörös
különféle árnyalatai tökéletesen illettek ehhez az
irodahelyiséghez. Diedre nem vette le szemét a festményről,
miközben tovább beszélt: – Gondolom, nem jutottál előbbre.
– Semmi sem változott, Nárciszom. Senki sincs kéznél,
nyaralnak, hazautaznak. Egyesek meg egyszerűen a saját
pecsenyéjüket sütögetik.
– Szóval megcsappant a segítőid száma? – érdeklődött
Diedre.
– Valahogy úgy.
– Talán nálad kéne hagynom a bőröndöt, Toby. Elfelejteni az
egészet.
– Úgy tűnik, kénytelen leszel, Nárciszom.
– Köszönöm, hogy vigyázol rá. Milyen az időjárás?
– Tikkasztó hőség van. Sőt pokoli.
– Nem szeretem a forróságot. – Diedre aztán hozzátette: –
Északon nőttem fel.
– Csak nem az jár a fejedben, hogy ideutazol?
– Ez is számba jöhet – válaszolta Diedre halkan.
– Édes Nárciszom, ezzel nagy örömöt szereznél nekem!
– Saját magamnak is. Akkor talán megszabadulhatok a
bőröndtől.
Toby eleresztette a füle mellett az utóbbi megjegyzést. –
Mikor? – kérdezte.
– Még nem tudom.
– Szabad vagyok, mint a madár… – Elharapta a mondáitól,
majd egy perc elteltével halkra fogott hangon folytatta: – Van
egy illető, aki eljuttathatja hozzád a bőröndöt, de magadnak kell
megkérned rá.
– Nem! Arról szó sem lehet! – emelte fel Diedre a hangját. –
Nem tehetem. Helyesebben szólva, nem vagyok hajlandó rá.
Szóba se jöhet. Nem keverhetem bele ebbe az ügybe.
– Értem. Gyere, látogass meg, Nárciszom. Még az is
megeshet, hogy mulatunk egy jót.
 – Talán. Viszhall. – Letette a kagylót, hátradőlt a széken,
behunyta a szemét. Fejében vadul kavarogtak a gondolatok, s
feltette magában a kérdést: menjen Berlinbe vagy sem?

Még húsz percig üldögélt a kis irodában, s agyában

végigpörgetett minden eshetőséget. A berlini út volt
gondolatainak előterében. Csak akkor működik, ha csoportosan
utaznak, és elég népes csapatot alkotnak: összesen hatan
mennek, mivel Alicia nem tart velük. Ennyi ember nem utazhat
észrevétlenül, feltűnőek lesznek. De hát ők a cavendoni
Inghamek, brit állampolgárságuk és híres nevük védelmet
biztosít nekik.
Milyen igaz az, amit Miles korábban mondott. Adolf Hitler
csakugyan kedveli a brit arisztokráciát, és a két Mitford nővér
erre kiváló példa. Diedre azzal is tisztában volt, hogy számos
rangos születésű ember, valamint egyes politikusok is csodálják
azt a férfit, aki az ő véleménye szerint rövid időn belül Közép-
Európa diktátora lesz.
Nem értette, miért nem látnak át rajta, miért nem látják,
valójában milyen: velejéig gonosz ember, aki világuralomra tör.
Részben az a gond, hogy mindnyájan félnek Oroszországtól. A
kommunizmust fenyegetőbb veszélynek tartják, mint a
fasizmust. Felsóhajtott. Attól félt, hogy sötét jövő elébe néznek,
még a Nagy Háború szörnyűségeinél is nagyobb rémségek
várnak rájuk.
Könnyed ujjak kopogtattak az ajtón, aztán Daphne
bekukucskált a szobába. – Ráérsz? Beszélhetünk egy kicsit?
– Természetesen, Daphne. – Diedre felállt, otthagyta a:
íróasztalt, a pamlaghoz ment, s leült rá.
Daphne a vele szemközti karosszéket választotta. – Az imént
beszélgettünk Hugóval a berlini útról, Charlie felvetéséről. Nem
szeretnénk, ha egyedül utazna, ugyanakkor megértjük, hogy
érdeklődik az ottani események iránt. Mondd csak, neked mi a
véleményed?
– Egyetértek veletek, nem szabad egyedül elengedni –
nyilatkozott Diedre. – A jelenlegi helyzetben senki sincs
biztonságban, aki egymagában látogat el abba a városba.
Daphne helyeselt. – Tudom, hogy egyikünk sem ismeri olyan
jól Németországot, mint te. Évekig tanulmányoztad azt az
országot, és a nyelvet is beszéled. – Hirtelen elmosolyodott, majd
tovább fűzte a szót: – Nem akarok eltérni a tárgytól, de
emlékszem, amikor ezerkilencszáztizennégyben, közvetlenül a
Nagy Háború előtt, európai körútra mentél a barátnőiddel,
Maxine-nal és Laurával. Amikor hazajöttél, egyfolytában a
németek újrafegyverkezését emlegetted. Roppant ideges voltál
miatta.
– Ejha, milyen jó memóriád van! Igen, sok mindent láttam az
utunk során. Sejtettem, hogy háborúra készülnek, és milyen
igazam volt!
– És most is azt teszik. Csak húsz évvel később – mormolta
Daphne elkomorodva.
Diedre bólogatott. – Angliában az emberek még nem
felejtették el a háború borzalmait, a nagy pusztítást és a sok
halottat, azért is emlegetik annyit a megbékélést. De nem fog
működni.
– Miért nem? – hajolt előre Daphne, s nővérére szegezte
szemét.
– Azért, mert Adolf Hitler háborút akar, bár nem feltétlenül
Anglia részvételével. Ezért ösztönzi ő is arra az angolokat, hogy
támogassák a megbékélést.
– Értem már. Charlie-ra visszatérve: voltaképpen miért nem
utazhat egyedül? El kell magyaráznom neki az indokaimat.
– Mert Berlin manapság a világ legveszélyesebb városa.
Bizonyos értelemben folyamatos katonai készültségben él,
egyenruhások ezrei lepték el… ott az SS, a Sicherheitsdienst,3
vagyis az SD, a rohamosztagosok. És a Gestapo. Az emberek
bigottak, gyűlölik a zsidókat, sokan civilizálatlan módon
viselkednek, gyakori a vandál rendbontás. Nemcsak német
csirkefogók garázdálkodnak, hanem külföldiek is. Lengyelek,
csehek, magyarok, szerbek százai árasztották el a várost, Berlin a
nemzetközi söpredék gyűjtőhelye lett.
Szünetet tartott, hogy Daphnénak legyen ideje felfogni a
hallottakat. – Íme, egy eshetőség – kezdett bele egy kicsit később.
– Egy fiatalember, egyes-egyedül, minden rossz szándék nélkül
betér egy bárba vagy italmérésbe, hogy felhajtson egy
pohárkával. Véletlenül meglök valakit, vagy valami hasonló, és
egy pillanat múlva már verekedésbe keveredik, ütik-vágják, jól
elagyabugyálják. Az emberek sokatkötekednek, gyorsan
elcsattan egy-két pofon. Hát ezért van kitéve annyi mindennek
az, aki egyedül van.
– Így már világos, Diedre, szemléletes magyarázat volt
Szívesen megadnánk a fiunknak a szabadságot, szeretnénk, ha
szárnyakat kapna és magára találna. Ha egyedül nem tanácsos
utazni, gondolod, hogy a családi kirándulás ötlete járható út
lenne?
– Ha örömöt szeretnél szerezni a fiadnak, és nyilván
szeretnél, elintézhetem, hogy családostul odautazzunk,
egyeztettem a főnökömmel, jövő héten szabadságra mehetek.
Szívesen veletek tartok.
– Hát az egyszerűen csodálatos lenne, Diedre! Hogy őszinte
legyek, nem hiszem, hogy belevágnánk, ha nem kísérnél el
bennünket.

3 Hírszerzés. (német)
 – Majd én mindent megszervezek. Az Adlon Hotelben
szállunk meg. Ismerem a helyet, a legjobb szálloda. Csak azt
kéne eldöntenünk, hogy mikor indulunk.
– Megkérdezem Hugót, majd megbeszéljük a pontos
dátumot. Esetleg van valami elképzelésed? – puhatolózott
Daphne.
– Igen, van. Legyen jövő kedd. Akkor utazzunk Berlinbe –
rendelkezett Diedre.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Diedre hátralépett a forgatható állótükörtől, s alaposan

szemügyre vette magát: meg volt elégedve a külsejével. Egy-
szerű, sifon estélyi ruhát kapott kölcsön Cecilytől. Méretre
szabott, szarkalábkék ruha volt, hosszú ujjakkal, harang-
szoknyával. A karikagyűrű, egy óra és a gyöngybutton volt
minden ékszere. Végül feltűzte Cecily híres fehér selyemrózsáját
a vállára, és kész is volt.
Ahogy a földszintre ért, rájött, hogy elsőként érkezett.
Körülnézett, s ekkor vette észre Cecilyt, aki a kert végében, a
vízpart közelében álldogált.
– Hé! – kiabált oda, és már sietett is, hogy csatlakozzon a tó
mellett várakozó sógornőjéhez.
– Te is idejekorán érkeztél – fordult feléje Cecily mosolyogva.
– Sejtettem, hogy akkor fogsz lejönni, amikor én.
– Aha! Látom már, hogy beszélni szeretnél velem. – Diedre
megállt előtte, s fürkészve nézte Cecilyt.
– Csak köszönetet szeretnék mondani, mert beleegyeztél,
hogy elkísérjük Charlie-t Berlinbe. Amikor felvetettem az ötletet,
nem voltam biztos benne, hogy ráállsz.
– Nem akartam megfosztani ettől az élménytől, hiszen
mindig olyan őszinte lelkesedéssel beszél az újságíró-
karrierjéről. És elismerem, hogy így legalább személyesen
tárgyalhatok az emberemmel.
– Kaptál híreket? – csapott le Cecily mohón, s felcsillant a
szeme.
~ Igen, de semmi biztatót. Azért még próbálkozik.
Cecily hallgatott, arcán gondfelhő suhant át. – Greta azt
mondja, hogy mások kijutottak.
 – Őket még idejében kimenekítették… jó pár évvel ezelőtt –
magyarázta Diedre csendesen. – A professzor már rég eljöhetett
volna onnan. Úgy vettem ki az ismerősöm szavaiból, hogy Berlin
rohamos változásokon megy keresztül. Már semmi sem a régi, a
helyzet szüntelenül változik. Napról napra. – Elhallgatott. Nem
tűnhet fel olyan színben, mint aki túl sokat tud.
Cecily biccentett egyet, s bánatos arccal a tó felé révedt, sajgó
szívvel gondolt Gretára.
– Most az a legfontosabb, hogy pozitívan gondolkodjunk –
karolta át Diedre a vállát. – Sose lehet tudni, mit hoz a jövő. Az
élet olykor tréfát űz velünk.
– Köszönöm, hogy ilyen segítőkész vagy, Diedre. Igazán
jólesik.
– Egy szót sem szólhatsz Gretának! A legkisebb reménnyel
sem kecsegtetheted, mert az kegyetlenség lenne. És az apját sem
látogathatod meg, amikor Berlinben leszünk. Semmiképpen.
Ehhez tartsd magad! – Résnyire húzott szemmel, hosszan,
szigorúan Cecilyre nézett.
– De hát Greta tudni fogja, hogy Berlinben vagyok, és
egyébként sem egyedül megyek! – mondta Cecily riadtan. –
Furcsállani fogja, ha nem látogatom meg az apját.
– Tisztában vagyok vele. Nemsokára már a fél világ tudni
fogja, mivel a többiek is velünk tartanak, és fűnek-fának
elmesélik. De nagyon valószínű, hogy a professzort is
megfigyelik, ahogy sok más, kiváló szakembert, főleg az
értelmiségieket. A közelébe se mehetsz, mert azzal életveszélybe
sodorhatnád.
– Az ősi eskünkkel fogadtam hűséget neked. Jól tudod, hogy
állom a szavam. A Swannok még sosem szegték m Inghameknek
tett fogadalmukat – méltatlankodott Cecily.
Diedre csak egy fejmozdulattal jelezte, hogy megértette,
aztán kicsit megenyhülve, gyengédebb hangon hozzátette:
 – Mondjuk, véletlenül összefuthatsz a professzorral. Majd
megkérdezem az emberemet, hogy ezt esetleg össze tudja-e
hozni. Maradjunk ennyiben.
– Csak kíváncsiságból kérdezem, az embered szintén a
Hadügyminisztériumnak dolgozik?
– Nem, de nem beszélhetek róla. Bizonyára megérted, miért.
Mondjuk azt, hogy… egyszer csak összehozott bennünket a sors.
Elégedj meg ennyivel.
– Ne haragudj – pittyesztette le Cecily az ajkát. – Minek is
kérdezősködtem? Nem lett volna szabad, rosszul tettem. Ezután
engedelmesen követem az utasításaidat. Látom, hogy kényes, sőt
egyenesen veszélyes dologról van szó.
– Talpraesett nő vagy, Ceci. Bízom benne, hogy tartod a
szádat. Emlékszel, milyen elvekhez tartom magam?
– Senkiben se bízz. Tartsd a szádat. Véss eszedbe mindent.
Járj egymagadban.
– Ezek most már a te irányelveid is, Cecily Swann Ingham –
biccentett Diedre. – Megértetted?
– Igen.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy a család többi tagja a
loggián gyülekezik, mire Diedre karon ragadta Cecilyt, és
félhangosan odasúgta neki:
– Vágj meglepett arcot, amikor Daphne bejelenti, hogy
mindnyájan Berlinbe utazunk Charlie-val.
– Jó. – Elindultak az ösvényen, és Cecily felvette Diedre
lépteinek ritmusát. Most már világosan látta, hogy tehetetlen,
ahogy Diedre is. Milyen igaza volt Charlotte néninek, amikor
egyszer megjegyezte, hogy senki sem irányíthatja az életét. Pont
fordítva van: az élet irányít bennünket, gondolta Cecily.

Diedre egész álló este megőrizte szenvtelenségét. Csak ritkán

szólalt meg. Válaszolt a Berlinnel és a Harmadik Birodalommal
kapcsolatos, érdektelen kérdésekre, de ez minden. Eleresztette a
füle mellett a szélsőséges, politikai jellegű, illetve bonyolult
kérdéseket. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy ehhez ő nem
ért.
A világon senki sem tudta, még a közvetlen rokonai sem,
hogy a brit hírszerzésnél dolgozik. Még a halott szerettei sem
tudtak róla. Gwendolyn néni volt az egyetlen, akinek volt
mersze ahhoz, hogy egyenesen nekiszegezze a kérdést Ám
Diedre még neki sem adott határozott választ, hagyta hadd
találgassa a nagynénje, mi lehet az igazság. Nem fedte fel a
kilétét.
Mikor a barátai vagy a családtagjai feszegetni kezdték
kérdést, mindig szóról szóra ugyanazt válaszolta: ügyintő irodai
munkát végez, akárcsak a többi női alkalmazott. Nem részletezte
tovább, és nem is faggatták. Most is így kell ennek lennie.
Szenvtelen arc, semmitmondó válaszok, érdektelenséget és
unalmat sugalló testtartás és mozdulatok.
Később, miután egyedül lesz a hálószobájában, részletesen
megtervezi a berlini utat. Azért imádkozott, hogy meg tudják
valósítani az elképzeléseit.

Cecily az éjjeliszekrényen álló órára sandított: régen elmúlt már

éjfél, és még mindig nem jött álom a szemére, a gondolatai
zabolátlanul vágtattak ide-oda. Igazán kellemes este volt, pazar
ételekkel és a legjobb borokkal. Természetesen -mindenki
felélénkült, mihelyst Hugó bejelentette, mindnyájan elkísérik
Charlie-t Berlinbe.
Charlie örömteli kurjongatásai megtöltötték a levegőt, még
Alicia is hangosan elgondolkodott: vajon nem lenne-e jobb, ha
csatlakozna hozzájuk, ahelyett, hogy hétfőn utazna Cavendonba.
Könnyed csevegéssel töltött, békés este volt, nem szurkálódtak-
csipkelődtek egymással, egyszer nem voltak viták,
veszekedések.
A Diedre-rel folytatott korábbi beszélgetésük után Cecily is
rájött, hogy nem szabad erőltetnie a professzorral való
találkozást, felesleges kockázatot vállalnának, amit Diedre
kereken közölt is vele, s határozottan ellenezte az ötletet. Cecily
hosszan felsóhajtott, ahogy az immár értelmetlennek tartott
kirándulásra gondolt.
Miles megsimogatta a karját, mire Cecily rájött, hogy a férje
is ébren van. – Szinte hallom, ahogy a fejedben zakatolnak a
fogaskerekek – duruzsolta Miles lágyan. – Mi bánt, szívem?
– Nem igazán tudom, de egy kicsit ideges vagyok, Miles. Tán
a bor miatt lehet, tudod, hogy sokszor nem tudok tőle aludni.
Valahogy feltüzeli a fantáziámat… vagy valami ilyesmi.
– Rám is ilyen hatással szokott lenni – válaszolta Miles. – Én
is csak álmatlanul forgolódok, akárcsak te. Tudod mit? Menjünk
le a konyhába, és kerítsünk magunknak…
– Nem lehetsz éhes az után a fenséges vacsora után – vágott
a szavába Cecily meglepetten csengő hangon.
– Azt akartam mondani, hogy kerítsünk magunknak néhány
banánt – nevetett Miles. – Hát nem emlékszel, amikor gyerekek
voltunk, Charlotte néni azt tanácsolta, hogy együnk meg egy
banánt, ha nem tudunk aludni. Azt mondta, hogy az majd segít,
és így is volt.
– Persze, persze, menjünk, nézzünk körül! – Felkelt az
ágyból, pongyolába és papucsba bújt, és követte Milest.
Pár perc múlva már a tisztaságtól ragyogó konyhában álltak,
amelyet Anna és Bruno a pompás vacsora után alaposan
kitakarított. A konyhapulton gyümölcsöstál állt; Miles fogott két
banánt, aztán kézen ragadta Cecilyt, és kivezette házból.
– Olyan csodálatos éjszaka van, gyere, üljünk ki a tópartra –
suttogta Miles, és a tó felé kísérte feleségét.
 A késő éjjeli mennyboltozat sötétkék tengerén nem úsztak
felhők; a tiszta levegőben a csillagok ezrei szebben tündököltek,
mint valaha. A hegyek csipkés háta kirajzolódott a sötét égbolt
háttere előtt, a hegycsúcsokon fehérlő hósapkák meg-
megcsillantak a holdfényben. A tó vize csendesen aludta álmát,
felülete sima volt, akárcsak az ezüstös üvegtükör.
Alacsony pad szomorkodott a tó partján, Cecily és Miles leült
rá: mindketten megcsodálták a körülöttük elterülő táj káprázatos
szépségét.
– Nézd ott fent a hófödte hegyeket, és a fölöttük átívelő
égboltot a ragyogó csillagokkal… milyen szép ez a hely, Ceci.
– Igen. Olyan békés és nyugodt. – Cecily megcsóválta a fejét.
– Pedig nem messze innen őrület tombol, káosz van, és a közelgő
háborúról sugdosnak az emberek. A föld, ahol élünk,
elképesztően gyönyörű, mégis vannak olyanok, akik el akarják
pusztítani. A Hitlerhez hasonló, hatalomra és befolyásra éhes,
gonosz emberek.
Megborzongott, mire Miles sietve átkarolta. – Értem, mire
gondolsz. Ez ritka békés hely, Hugó ennek köszönheti, hogy
nem bolondult meg azokban a nehézségekkel teli években.
Legalábbis szerintem. – Szünetet tartott. Lenézett a feleségére, s
maga felé fordította az arcát: – Nem akarsz Berlinbe menni, Ceci?
– Menni is akarok meg nem is – hangzott az őszinte válasz. –
Egyrészt látni szeretném, mi folyik ott, ugyanakkor semmit sem
akarok látni. Gondolom azért, mert félek, hogy túl ijesztőnek
találom azt a helyet.
– Meglátod, nem esik bántódásunk, szívem. Köztiszteletben
álló angol család vagyunk, és ez mindentől megvéd bennünket –
nyugtatta meg Miles, és közelebb húzta magához.
– Igen, tudom – rebegte Cecily.
– Diedre intézett valamit? Tud segíteni Greta apjának? –
kérdezte Miles váratlanul.
 – Nem hiszem – felelte Cecily csendesen, bár riadtan
megdobbant a szíve. Most nagyon vigyáznia kell arra, mit mond.
Nem árulhatja el Diedre-t.
– Azt hittem, hogy van valami kapcsolata? – dörmögte Miles.
– Úgy vettem ki a szavaiból, hogy egy… régi barát – vágta ki
magát Cecily. – Diedre szerint az illető nem tud segíteni abban,
hogy a professzorék úti okmányokhoz jussanak. Ritkán adnak ki
kilépővízumot. Gyakorlatilag lehetetlen beszerezni.
Miles bólogatott. – A professzor, sok más zsidóhoz
hasonlóan, azt hitte, hogy semmi sem történhet velük, hiszen
németek. Mekkorát tévedtek! Tragikus hiba volt.
Cecily csöndben maradt.
– Mondott Diedre valamit arról, hogy meglátogathatod-e
Greta családját? – kérdezte Miles tűnődő hangon.
– Tulajdonképpen nem, Miles. Csak egy megjegyzést tett arra
vonatkozóan, hogy figyelik az értelmiségieket. Állítólag az angol
újságokban olvasott róla – hazudott Cecily.
– Én is olvastam róla. A Gestapo mindenkit rettegésben
tart… rengeteg olyan emberre csapnak le, akik teljesen
ártatlanok. – Kis csönd következett, végül Miles hozzátette: –
Talán okosabb lenne, ha nem hívnánk fel a figyelmet a
professzorra azzal, hogy meglátogatjuk.
– Egyetértek. Alkalmasint szívességet teszünk neki azzal, ha
távol tartjuk magunkat tőle. – Cecily habozva, óvatosan
megkérdezte: – Tán arra célzol, hogy a híres Inghameket figyelni
fogják?
– Nagyon valószínű, hogy megfigyelés alatt leszünk,
szívecském. Na és? Csak egy rövid látogatásra ruccanunk oda.
– Rémes gondolat.
– Mindig is rejtély volt számomra, Ceci, milyen funkciót tölt
be Diedre a Hadügyminisztériumban. Soha senkinek nem
beszélt még róla, csak annyit mondott, hogy irodai munkát
végez. Mi a véleményed? Ez az igazság? Vagy gondolod, hogy a
nővérem a hírszerzésnél dolgozik?
– Biztos vagyok benne, hogy irodai alkalmazott, ügyintéző
lehet. Be kell látnod, Miles, ha valóban a hírszerzésnek dolgozna,
akkor meglettek volna az eszközei arra, hogy segítsen Greta
apjának.
– Talán igen, talán nem. De hajlok a véleményedre. Elvégre
Diedre nem az a típus, aki szeret alakoskodni. Ahhoz túl
megfontolt.
– Én is így gondolom – vágta rá Cecily határozottan.
Megkönnyebbült, mert sikerült elaltatnia Miles gyanúját.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Daphne, Diedre és Cecily az első Berlinben töltött délelőttön az

Adlon Hotel éttermében gyűlt össze reggelizni. Hugó és Miles
már jóval korábban városnéző túrára vitte Charlie-t, csak késő
délután térnek vissza.
– Annyira örülök, hogy nem cipeltek magukkal bennünket –
nézett Daphne előbb a nővérére, aztán Cecilyre. – Először is,
nem szívesen keltem volna az első napsugárral, másodszor
pedig egyáltalán nem vágyom arra, hogy túl sokat lássak ebből a
városból, főleg azért, mert annyi egyenruhás van láb alatt.
Diedre felnevetett. – Valóban láb alatt vannak! – helyeselt. –
Mindent elleptek.
– Jártál már a városban? – Cecily leplezetlen kíváncsiságod
fürkészte sógornőjét.
– Nem – felelte Diedre. – De tegnap este, mikor vacsora után
sétálni mentünk, feltűnt, mennyi rohamosztagos vegyül el
köztünk, egyszerű járókelők között. Már ránézésre erőszakos,
kötekedő fickóknak tűnnek.
– Nekem viszont azt tűnt fel tegnap este, mennyi jól öltözött
nő vacsorázik itt. Meg kell hagyni, némelyik roppant elegáns és
feltűnően csinos volt – jegyezte meg Cecily, majd Daphnéhoz
fordulva így folytatta: – Később szívesen körülnéznék a legjobb
üzletekben. Készen állsz rá?
– Nincs ellenemre, Ceci, bár a Tiergartenbe is el szeretnék
menni, még ma délelőtt, vagy esetleg délután, ha neked az
jobban megfelel. Hugó azt mesélte, hogy festői szépségű hely,
erősen emlékeztet az angolparkokra. Még évszázadokkal ezelőtt
a brandenburgi választófejedelmek privát vadászterülete volt.
– Akkor nézzük meg – állt rá Cecily.
 – Téged is szívesen magunkkal viszünk, Diedre – invitálta
Daphne. – Ha nincs más programod.
– De van. Udvariassági látogatást kell tennem a Brit
Nagykövetségen.
– Legalább ebédelj velünk! – kérlelte Daphne.
– Nem tehetem. Azért köszönöm, hogy engem is el akartatok
vinni. Az egyik régi barátom ott dolgozik, és megbeszéltük, hogy
együtt ebédelünk. És az egyik attasét is fel kell keresnem a
holnap esti fogadás miatt. Ha jól tudom, felkerültünk a
vendéglistára.
– Jaj, de jó, hogy meghívtak bennünket! – örvendezett Cecily.
– Szívesen nézegetem az előkelő hölgyek toalettjét.
– Kötelező a fekete csokornyakkendő – figyelmeztet Diedre.
– Szerencsére szóltam nektek, hogy a férfiak hagyják otthon a
szmokingot.
– És mi mit vegyünk fel, Diedre? – rántotta fel Daphne
szemöldökét. – Feltételezem, hogy ki kell csípnünk magunkat.
– Mindenképpen! Ahogy a híres Inghamekhez méltó – felelte
Diedre kuncogva. – Te persze nyugodtan magadra húzhatsz egy
öreg zsákot, még abban is szép leszel. Holnap te leszel a
bálkirálynő, ez nem vitás.
– Nem mernék mérget venni rá, de azért köszönöm a kedves
bókot. Hoztam néhány nyári estélyi ruhát.
– Mennem kell – állt fel Diedre. – Remélem, négyre
visszaérek. Esetleg együtt uzsonnázunk?
– Pompás ötlet – válaszolta Cecily. – Legyen szép napod!
– Remélem, az lesz – mosolyodott el Diedre, és már ment is,
szaladt ki az étteremből.
Miután Daphne megvajazta a pirítós kenyeret, Cecilyre
emelte a tekintetét. – Charlotte mondott neked valamit apáról?
Mármint az egészségi állapotáról? – puhatolódzott.
 A kérdés meglepte Cecilyt. – Nem – ráncolta a szemöldökét.
– Miért kérded? Gondolod, hogy apád netán beteg lehet?
– Nem hiszem. Remekül volt, amikor eljöttünk, de annak
már több hete. Alicia viszont vasárnap bogarat tett a fülembe az
egyik megjegyzésével… El akart jönni velünk Berlinbe,
gondolom azért, mert Charlie olyan lelkesen beszélt róla, és ők
ketten mindig is sülve-főve együtt voltak. Mondtam neki, hogy
nyugodtan velünk tarthat. Erre kijelentette, hogy nem hagyhatja
cserben a nagyapját, aki már nagyon várja, hogy visszatérjen
Cavendonba. Aztán még hozzátette, hogy nagyapja élemedett
korára való tekintettel feltétlenül ott a helye.
– Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lehetett a nagyapja
egészségi állapotához – bizonygatta Cecily. – Ha a gróf
gyengélkedne, Miles mindenképpen tudna róla, és már nekem is
elmondta volna. – Elhallgatott, belekortyolt a teába.
– Apád mindig is odavolt Aliciáért. Igaz, az első unokája.
Kiskorában agyonajnározta, igen közel álltak egymáshoz.
Bizonyára hiányzott neki a lányod. Alicia ezt nyilván megérti.
ezért sem akarja megszegni az ígéretét.
Daphne bólintott, arcán átsuhant a megkönnyebbülés.
– Igazad lehet. Butaság volt megkérdezni. – Ajkán mosoly
rezdült meg. – Az öregembert és a fiatal lányt különleges kötelék
fűzi egymáshoz. Ez tény.
– Alicia kedves teremtés, olyan figyelmes mindenkivel
mutatott rá Cecily. – Anyám egyenesen imádja.
– Ez kölcsönös. Egyébként én is imádom Alice asszonyt. –
Daphne arcán halvány mosoly suhant át; szeme a távolba révedt,
mintha a múltba nézne. Egy hosszúra nyúló perc után szólalt
csak meg: – Édesanyádnak köszönhetem, hogy nem
bolondultam meg. Tizenhét éves koromban megmentette az
életem… de hiszen ismered a történetem.
 – Igen, ismerem. – Cecily csak ennyit mondott; arra a
szörnyű nyárra gondolt, amikor Daphnét meggyalázták. Csak a
Swannok tudtak róla, valamint Daphne szülei.
– Azóta is félek az erőszaktól – vallotta be Daphne, mintha
olvasna Cecily gondolataiban. – Tán azért sem érzem magam
olyan jól itt, Berlinben. Észlelem a felszín alatt lappangó
veszedelmet, a forrongó indulatokat, melyek egyszer csak elemi
erővel kitörnek. Örülök, hogy csak pár napig maradunk itt.
– Az utcákon valóban érezhető a feszültség és a
fenyegetettség. Pontosan tudom, mire célzol, Daphne. A
levegőben ott lebeg a félelem. De nézd, vasárnap visszautazunk
Zürichbe, és különben is, tökéletes biztonságban vagyunk.
– Igen, tudom, Hugó is ezt bizonygatta.
Ahogy befejezték a reggelit, csend telepedett közéjük;
lekötötték őket a gondolataik. Cecily az apósára gondol, s azon
tűnődött, vajon Alicia észrevette-e azt, ami neki nemrégiben
szemet szúrt. Mintha a gróf nem lenne olyan jó erőben.
Mostanában többször is felvetődött benne a gondolat, hogy talán
megrendült Charles egészsége. Egy szóval sem említette ezt a
sejtését Milesnak, másnak se, de az apósa már nem volt a régi. És
ekkor Cecily hirtelen rájött; eltűnt belőle a vidámság, az
életkedv. Milyen elszomorító. Cecily elhatározta, hogy megtartja
magának az apósa kedélyállapotára vonatkozó megállapításait.
Egyelőre senkinek kell tudnia róla.

Diedre elhagyta az Adlon Szállót, kiballagott az Unter der

Linden sugárútra, majd jobbra befordult a Wilhelmstrassére,
ahol a Brit Nagykövetség található. Tony Jenkinsre gondolt,
akihez igyekezett. Micsoda könnyebbség, hogy személyesen
beszélhet vele, nyíltan, egyenesen, nem kell virágnyelven
körülírnia mindent, mint a telefonban. Még így is biztosra vette,
hogy Tony Nárcisznak fogja nevezni, ő viszont elhatározta, hogy
azért sem szólítja Tobynak.
Mert itt, a nagykövetségen egyszerűen Tony Jenkins, az
egyik attasé. Valójában nem a Hadügyminisztériumnak
dolgozott, hanem a brit hírszerzésnek, konkrétan Diedre-nek,
noha a kollégái nem is sejtették. Magabiztos, határozott ember
volt, a természet kellő vonzerővel ajándékozta meg, s
lendületesen, sikeresen játszotta az attasé szerepét. Senki sem
gondolta volna róla, hogy kém.
Diedre megállt a hetvenes szám előtt, és felnézett a Brit
Nagykövetség hatalmas ajtaja fölötti rúdon lengedező Union
Jackre, az angol zászlóra. Az enyhe szellő teljesen kibontotta a
vörös-fehér-kék lobogót, erre a látványra Diedre-ben felbuzdult
a hazaszeretet. Az ő szemében ez a zászló nemcsak a hazát
jelképezte, hanem a demokráciát, igazságot és a szabadságot is.
A Wilhelmstrassén végignézve látta, hogy tőle pár
háztömbnyire, a Birodalmi Kancellária épülete felett lengedező
német zászlón horogkereszt feketéllik. Az az épület Hitlernek és
csatlósainak a székhelye, egy csapat gazemberé, akik a német
kormányon uralkodnak, ott szövögetik gonosz terveiket, ott
találják ki, hogyan hajtsák uralmuk alá Közép-Európát.
Gyomorforgató, ahogy lábbal tiporják a demokráciát. A sors
iróniája, hogy ez a két épület egyazon utcában áll.
Ezután fürge léptekkel felment a lépcsőn, be a nagykövetség
épületébe, s közben büszkén felemelte fejét abban a tudatban,
hogy angol, és eltökélt szándéka megvédeni a hazája által
képviselt értékeket.
Épphogy bemutatkozott a recepciónál ülő, fiatal nőnek,
máris észrevette a feléje siető Tony Jenkinst: ragyogó mosolya
elárulta, mennyire örül, hogy ott látja Diedre-t.
Egy percre rá kezet rázott vele. – Jó napot, Lady Diedre, de
jó, hogy visszatért!
 – Örülök, hogy itt lehetek, Tony – mondta erre Diedre. A
fiatalember ezután elvezette onnan, végig a folyosón, he az
irodájába.
Miután beléptek, Tony lelkesen megölelte. Diedre viszonozta
az ölelést, majd hátrább léptek, és egymásra mosolyogtak.
– El sem mondhatom, micsoda megkönnyebbülés, hogy itt
vagy – sóhajtott fel Tony.
– Tudom, mire gondolsz. Én is ugyanígy érzek.
– Üljünk le a pamlagra, aztán elmehetnénk sétálni. – Közben
sokatmondó pillantást vetett Diedre-re.
– Jó ötlet – helyeselt Diedre. – Minek zárkóznánk be ide,
amikor olyan szép idő van? – Elfordította fejét, szeme a falakat és
a plafont fürkészte, majd Tonyra nézve hangtalanul
megkérdezte: – Ugye, nincsenek poloskák?
Tony megrázta a fejét. – Jobb lenne, ha elmennénk, mielőtt
megzavarnak bennünket. Még a végén betoppan valaki.
– Rendben. De mi lesz Sir Nevile-lel? Tiszteletemet kellene
tennem a nagykövetnél.
– Megkért, hogy mentsem ki. Pillanatnyilag nem elérhető. De
üdvözöl, és holnap estére szeretettel vár téged és a kedves
családodat.
Tony felállt, az íróasztalához ment, és felmarkolt néhány
borítékot. – Íme, a meghívók a vacsorával egybekötött fogadásra,
Diedre. Először arra gondoltam, hogy futárral átküldöm őket az
Adlonba, aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha személyesen adom
át.
– Köszönöm – vette át Diedre a meghívókat, az ő nevére, a
másik Cecily és Miles, a harmadik Daphne, Hugó és Charlie
nevére szólt. – Ezt nem hagyjuk ki! – kuncogott, aztán kinyitotta
a ridiküljét, becsúsztatta a három borítékot, és felállt. – Na, mire
várunk? Induljunk!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Tiergartenstrassénál szálltak ki a taxiból. Miután Tony

kifizette a sofőrt, egyenesen a Tiergartenbe mentek. Diedre jól
ismerte a parkot, régebben sokat sétált benne; most azon kevés
berlini helyek egyike volt, ahol még mindig béke és nyugalom
honolt.
Igazán szép volt, a hagyományos angolparkok mintájára
tervezték, hatalmas, zöld gyep borította területekkel, hársfákkal,
vadgesztenyefákkal és számtalan szomorúfűzzel. De nem csak a
fenséges fák sokaságában lehetett itt gyönyörködni, hiszen
ebben a hónapban a bokrok és az ágyások virágai is teljes
pompájukban kibontották szirmaikat, s a levegőben különféle,
kellemes illatok kergetőztek.
Tony és Diedre az egyik mesterséges tó közelében megbújó,
félreeső zug felé indult, ahol egy- kovácsoltvas pad állt.
– Olyan hallgatag voltál a taxiban, Tony – jegyezte meg
Diedre, miután helyet foglaltak. – Most már nyugodtan
beszélgethetünk! Olyan körülményes rébuszokban beszélni.
– De legalább biztonságos – mosolygott rá Tony. – Az
irodámban nincs poloska, rendszeresen ellenőrzöm. Csak azért
nem akartam a nagykövetségen maradni, mert féltem, hogy nem
hagynak bennünket békén, be-benéznek a kollégák az irodámba.
Ezért hoztalak ki a Tiergartenbe.
– Kellemes hely – válaszolta Diedre. – A húgom, Daphne,
később ki akar jönni ide. Nem szíveli Berlint. Látom rajta:
Bevette, hogy folyton ott vibrál a félelem a levegőben.
– A legtöbben észreveszik, Nárciszom.
 – Tudtam, hogy előbb-utóbb így fogsz szólítani – nevetett
Diedre – De egyszer elég volt! Többször ne szólíts így.
Megértetted?
– Meg. – Tony együtt nevetett vele, majd megjegyezte: – Ha
minden igaz, találtam valakit, aki gondoskodhat az: egyik
bőröndödről.
Diedre egyenesebben felült a kerti pádon, s rászegezte éber
tekintetét. – Azt hittem, hogy cserbenhagytak az embereid.
– Úgy is van. Ez az illető, úgymond, az ölembe pottyant,
egészen váratlanul.
– Ki az?
– Egy nő.
– Mesélj róla!
– Nemesi címe van, jól ismerik Berlinben, mindenütt
fogadják, fiatal, gyors felfogású, okos. Egész véletlenül
tudomásomra jutott, hogy kapcsolatban áll az egyik titkos
földalatti mozgalommal, tudod, azokkal a náciellenes
csoportokkal, amelyek segítenek kijuttatni innen az embereket.
– Mondtál már neki valamit?
– Nem igazán. Holnap megismerkedhetsz vele. Felvettem a
vendéglistára, és elfogadta a meghívást a fogadásra. Néhány
barátjával is találkozni fogsz, gyanítom, hogy hasonló
beállítottságúak – ó, és egy bájos angol hölggyel is, egy német
herceg feleségével. Most, hogy jobban belegondolok, talán
ismered is. Ha jól tudom, yorkshire-i családból származik.
Diedre a homlokát ráncolta, és erősen törte a fejét. Aztán
beugrott neki:
– Arabella von Wittingennek hívják?
– Igen, Rudolf Kurt von Wittingen herceg felesége.
– A lánykori neve Lady Arabella Cunningham. A Langley
grófja, még most is Észak-Yorkshire-ben él, a Langley-
kastélyban. Daphne futólag ismerte is, mikor még fiatal lányok
voltak. Milyen érdekes. Fogadok, hogy Daphne szívesen
elcseveg vele.
– Most pedig, hogy végre biztonságos helyen vagyunk,
mesélj azokról, akiket ki szeretnél menekíteni innen – kérte
Tony. – Hiszen semmit sem tudok, de ezzel te is tisztában vagy.
Olyan nehéz virágnyelven egyeztetni a telefonban.
– Mindjárt mesélek. De előtte még lenne egy kérdésem…
azon tűnődtem, vajon a lakásodon biztonságos-e a telefon?
Biztos, hogy nem hallgatják le?
– Biztos. Megvannak a módszereim és az eszközeim arra,
hogy ellenőrizzem. Van egy ismerősöm, aki érti ennek a csínját-
bínját. Szóval, hány kilépővízumról van szó? Ez nem volt túl
világos.
– Négyről.
– Az túl sok, Diedre. Nemrégiben szigorú korlátozásokat
vezettek be, és az emberek egyre jobban félnek – hervadt le a
mosoly Tony arcáról. – Rettegnek, hogy letartóztatják őket.
– Értem. A sógornőmnek, Cecily Swann-nak van egy Greta
Chalmers nevű titkárnője, az ő családja ragadt itt. Cecily segíteni
szeretne a titkárnőjén.
– Hogy hívják őket? – kérdezte Tony izgatottan.
– Steinbrenner. Greta édesapja filozófiaprofesszor és…
–Helmut Steinbrenner professzor, a híres Platón-szakértő? –
vágott a szavába Tony. – Istenem, milyen különös véletlen. Az
utóbbi napokban most került elő harmadszorra a neve. Ugyebár
róla van szó?
– Valószínűleg. Csakugyan neves Platón-specialista. Miért
emlegettétek a nevét, Tony? Ez egy kicsit kellemetlen, nem?
– Szó sincs róla. Más rangos londoni vendégünk is van,
Diedre, Sir Anthony Parry, a szerző, újságíró, műsorvezető és
cambridge-i professzor. Híres tudós.
 – Tudom, olvastam már néhány cikkét a Daily Telegraph-ban
– mondta erre Diedre. – Ő emlegette Steinbrenner professzort?
– Igen. Hét elején megkérdezte, van-e rá lehetőség, hogy
meghívjuk Steinbrenner professzort a holnapi fogadásra Ezzel
szívességet tennénk neki, mivel régi barátok. Így hát meghívtam
a professzort és a feleségét is. Aztán meg az egyik újságíró, akit
régóta ismerek az itteni sajtósok közül, kérdezősködött róla…
– Steinbrenner professzor elfogadta a meghívást? – szakította
félbe Diedre.
– Utána kell néznem. Nemigen foglalkoztam vele, hiszen
csak Sir Anthony kedvéért hívtam meg.
– Van valami sejtésed, miért érdeklődhet egy újságírói
Steinbrenner professzor iránt? – kérdezte Diedre tűnődő arccal.
– Nincs. De barátságos fickó, tartozik nekem néhány
szívességgel, tehát könnyen kideríthetem. No, de térjünk viasza
arra a bizonyos, égető kérdésre: a kilépővízumok ügyére. Nem
esem túlzásba, amikor azt mondom, hogy nem lehet beszerezni.
Esetleg elmehetnél Valianthez…
– Szó sem lehet róla! Ne is emlegesd a nevét! – vágott közbe
Diedre éles, bosszús hangon.
– Jól van, jól van. Többet nem hozom szóba. Es ist verboten!4
Diedre nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Ne
haragudj, Tony. Szörnyen sajnálom. Nem akartam felemelni a
hangom. No, de folytassuk: sajnos más problémánk is van.
– Mi lenne az? – Tony gyorsan ránézett; világoszöld
szemében aggódó fény csillant meg.
– Az útlevelükre rápecsételték a J betűt, mert zsidók –
világosította fel Diedre.

4 Tilos! (német)
 – Jaj, istenem, ne! Nem tudok új útleveleket szerezni. Már
nem. – Hátrarogyott a kerti padon, mint akit letaglóztak. Úgy is
érezte magát.
Újabb mély sóhaj következett. – Mi a legrosszabb
forgatókönyv? – kérdezte aztán Diedre. – Nyilván az, ha
egyetlen kilépővízumot sem tudunk szerezni. Legalább egyhez
hozzájuthatunk?
– Valószínűleg igen, ha az új összekötőm beválik, és segít
nekem.
– Steinbrenner professzornak van két gyereke. Biztos vagyok
benne, hogy először az egyik gyerekét szeretné kimenteni innen.
Tony behunyta szemét, és nagyot sóhajtott. Utána felült. –
Egy gyerek – hördült fel. – Azt hogy szervezzük meg, Diedre?
Nem utazhat egyedül. Többek között azért, mert túl veszélyes
lenne. Több szempontból is könnyű préda. Ha érted, mire
célzok.
– Ühüm. Mindenki céltáblája. De amikor gyerekről beszélek,
nem kisgyerekre gondolok. Úgy vettem ki Cecily szavaiból, hogy
Elise, a professzor kisebbik lánya, tizenhat-tizenhét éves lehet.
– Az már jobb, úgy könnyebb, bár annak is megvannak a
nehézségei. Egy fiatal lány, aki egyedül utazik a vonaton, miikor
mostanság hemzsegnek rajtuk a katonák, Diedre. Eltávon
vannak, vagy máshová vezényelték őket. A nők, a koruktól
függetlenül sok mindennek ki vannak téve.
– Persze, igazad van. Nézd, Zürichben sokat törtem a fejem,
és kitaláltam valamit arra az esetre, ha csak egy kilépő vizumot
tudsz szerezni. És…
– Téged nem szabad alábecsülni, igaz, Nárciszom?
– Nem, nem szabad,. Toby Jung – vágta vissza Diedre
nevelve. – Úgy gondoltam, hogy a következő megoldás
kivitelezhető lenne: az amerikai hírszerzésnél van egy barátom.
A régi főiskolai szobatársa impresszárió lett. Gyakran jár
Berlinben, a Berlini Filharmonikusokhoz szokott jönni. A legjobb
barátjának bármit szívesen megtesz. Őt felraknám Berlinből
kifelé a vonatra. A lány mellé, hogy vigyázzon rá.
– Ott van a határ menti városka, mielőtt a vonat átmegy
Belgiumba, aztán Franciaországba, mi van akkor, ha ott valami
gond adódik? – firtatta Tony. – Egy civil nem tudná megoldani a
problémás helyzeteket.
– Már utaztam arrafelé, és láttam, hogy szigorúan ellenőrzik
a határt. Az utasokat leszállítják a vonatról, meg kell mutatniuk
az útlevelüket, a kilépővízumukat és a többi úti okmányt, ha
van, a vámosok még a bőröndöket is nyitják. De nem kell mindig
a legrosszabbra számítani. Ki kell oktatnod azt a férfit, mármint
a kísérőt, és ha valami furcsát vesz észre, úgy érzi, hogy
gyanakodnak rájuk, egyszerűen leszáll a vonatról a lánnyal, és
bemegy Aachen városába. Onnan pedig felveszi veled a
kapcsolatot.
– Rendben. És attól kezdve átveszem az irányítást…
Befejezetlenül hagyta a mondatot. Nincs olyan hely Aachenben,
ahol biztonságban meghúzódhatnak.
– Simán fog menni – bizonygatta Diedre.
– És a lány útlevele? A rápecsételt J betűvel? – kérdezte ekkor
Tony.
– Ha retúrjegye van, nem fogják gyanúsnak találni. Nyaralni
megy Párizsba, két hétre rá visszatér Berlinbe.
– És egy férfival utazik, mi? – ingatta Tony a fejét. Ezt
egyesek furcsállhatják, főleg, ha az a férfi jóval idősebb nála.
– Igazad van. A másik változat az, hogy a férfit egyedül
ültetjük be ugyanabba a vasúti kocsiba. Megmondjuk a lánynak,
hogy az az ember vigyáz rá, ne féljen tőle. De úgy fognak
viselkedni, mint két vadidegen, akik még sosem látták egymást.
 Tony hevesen bólogatott. – Ez már sokkal jobban hangzik.
Így már sikerülhet. Honnan szeded, hogy ez a bizonyos fickó
kötélnek áll?
– Sehonnan. Viszont ez a terv egész jó, és keresztülvihető –
bizonygatta Diedre.
– Mi történik akkor, amikor a lány Párizsba ér?
– A férfi elviszi a Brit Nagykövetségre, ahol belépővízumot
kap Angliába. Már készen várja. Azután együtt felszállnak a
londoni vonatra, és onnan már kézbe veszem az ügyet.
– Gondolod, hogy a zsidó származású német állampolgárok,
akiknek az útlevelére rápecsételték a J betűt, rendszeresen
utazgatnak, nyaralni mennek? – biggyesztette le a száját Tony. –
Bennem felvetődik a kérdés, hogy a határőröknek ez szemet
szúrhat. És az is gyakran megesik, hogy gestapósok portyáznak
a vonatokon.
– Értem az aggályodat, de a J betű csak a zsidó voltukra hívja
fel a figyelmet. Ettől még nyugodtan utazhatnak. Az útlevelük
érvényes. Egyelőre még náluk van, nem vették el telük.
– Jó, jó, igazad lehet. Tehát a pecsétes útlevél nem akadály.
De azért megpróbálok újat szerezni. Nem lesz egyszerű, sokba
fog kerülni.
– Köszönöm. És a pénz nem akadály, Tony. Csak szólj,
mennyi kell.
– Mi van akkor, ha két kilépővízumot is tudok keríteni? Ezt
azt jelentené, hogy Steinbrenner asszony is elhagyhatja az
országot, ami megkönnyítené a dolgunkat, nem gondolod?’ –
Tony oldalt biccentett fejjel, kíváncsian fürkészte főnökét.
– Valóban, de szerintem a professzor először a fiát szeretné
kijuttatni az országból. Legalábbis Cecily elmondása alapján. A
részleteket csak az utolsó pillanatban tudjuk megbeszélni.
Tony bólintott. – Most viszont térjünk vissza a problémákra –
folytatta aztán óvatosan. – Mondjuk, az amerikai úriember
Aachenben leszáll a kislánnyal a vonatról. Hová mennek? Nincs
hol meghúzódniuk, mert nincs már meg a korábbi bázisunk.
– De van új – közölte vele Diedre. – Hétfőn kaptam a
visszajelzést, hogy megvan az ottani székhelyünk. Majd később
elmesélem a részleteket. Nos, hogy hívják azt az illetőt, akivel
holnap találkozom? Azt, aki a bőröndcipelésben segíthet?
– Majd ebéd közben elmondom – hangzott a válasz.

Az étterem Berlin kevésbé felkapott részében bújt meg, egy

keskeny sikátorban, a hátsó utcák bonyolult szövevényének
közepén, viszont a legfinomabb bajor házi készítésű ételeket
szolgálták fel, így már évek óta Tony kedvenc helye volt.
Rendszeresen járt ide, s mivel sármos, megnyerő, kellemes
modorú férfi volt – és a borravalóval sem spórolt –, Frau Weber,
a tulajdonosnő és a pincérek is úgy bántak vele, ahogy a
legelőkelőbb urakkal szokás.
Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ült, a bejárati ajtó
közelében, a sarokban, háttal a falnak, így mindenkit látott,
érkezőket, távozókat egyaránt, és – szükség esetén – egy
szempillantás alatt el tudott tűnni onnan.
Diedre-nek is tetszett a kis étterem, és ha Berlinbe jött, Tony
rendszerint elvitte oda. Most is oda igyekeztek, miután
elhagyták a Tiergartent, és a Tiergartenstrassén leintettek egy
taxit.
Miután Frau Weber szívélyesen köszönt nekik, Tony
szokásos asztalához kísérték őket, s pár percen belül már el is
rakták az étlapokat és magas poharakban a limonádét. Munka
közben egyikük sem ivott alkoholt. – Mielőtt rendelünk, be
szeretném mutatni az új összekötőmet – hajolt közelebb Tony
Diedre-hez, miután ittak pár korty limonádét.
– Halljam, halljam – biztatta Diedre –, mindent tudni akarok
róla.
 – Én sem tudok róla túl sokat, de ahhoz elég lesz, hogy
megértsed, honnan származik és milyen viharos élete volt.
– Viharos? – Diedre elkomorodva felrántotta egyik
szemöldökét. Mindig megijedt, ha viharos élettörténetekről
hallott.
– Sajnos, igen, jóllehet a felszínen kiegyensúlyozott nőnek
tűnik: higgadt, nyugodt. No de vágjunk bele! Irina Troubetzkoy
hercegnőnek hívják. Az apját, Igor Trubeckoj herceget
ezerkilencszáztizenhétben gyilkolták meg, Irina akkoriban
nagyjából hatéves lehetett, az édesanyja, Natalie hercegnő pedig
a húszas éveinek elején járt. A herceg halála és a Romanov-
dinasztia bukása miatt elmenekültek Oroszországból. Apropó,
ha jól tudom, Irina édesanyja a néhai cár unokatestvére volt. –
Elhallgatott, s ivott egy kis limonádét.
– Tehát Berlinbe jöttek? – kérdezte Diedre.
– Nem, legalábbis először nem. Különféle országokban
jártak, elég sokáig éltek Lengyelországban, ahol közeli barátaik
voltak a lengyel arisztokrácia körében. Tíz évvel ezelőtt Berlinbe
jöttek, és itt is maradtak. Úgy tűnik, belefáradtak abba, hogy
hontalanok és országról országra vándorolnak.
– Az édesanyja dolgozott? Illetve Irina, ahogy nagyobbacska
lett? Tudod, hogy miből éltek?
Tony megrázta a fejét. – Fene se tudja. Nem hiszem, hogy
Natalie hercegnő dolgozott volna, vagy Irina, miután felnőtt. Az
az ember, aki bemutatott neki, épp nemrégiben célozgatott rá,
hogy rengeteg ékszerrel meg némi készpénzzel került
elmenekülniük Oroszországból, és bizonyos Romanov-rokonok,
akik szintén elmenekültek, anyagilag támogatták őket.
– Sok fehérről hallani hasonló történetet, akik a forradalom
elől menekültek. De bátran ki merem jelenteni, hogy azok,
akikkel találkoztam, roppant életképesnek bizonyultak, ami
dicséretes.
 – Találó megfogalmazás. Szerintem az idő teltével Irina
hercegnő és az édesanyja is fölöttébb életképesnek bizonyult. No
de mindegy. Örömmel újságolhatom, hogy Natalie hercegnő
nemrég hozzáment egy porosz báróhoz, egy özvegyemberhez, és
végre igazi otthonuk van. A báró úrnak van egy háza a
Lützowuferen, úgy tűnik, hogy remekül megvannak, a házasság
állítólag jól sikerült.
– Minden jó, ha vége jó – mormolta Diedre egész halkan. –
Szóval, honnan szeded, hogy Irina hercegnő segíthet nekünk
kilépővízumot vagy vízumokat szerezni?
– Biztos vagyok benne, hogy csak egy lesz belőle, Diedre, a
jelenlegi helyzetben. – Tony hátradőlt a széken, az étterem
belseje felé révedt. Végül halkan megszólalt: – Az egyik jó
barátom, aki hozzám hasonló munkát végez, csak másik ország
itteni nagykövetségén, megsúgta, hogy Irina gyakran
összedolgozik egy földalatti náciellenes csoporttal, amelyik
zsidókat, ellenzékieket és katolikusokat menekít ki
Németországból. De megesketett rá, hogy megőrzöm Irina titkát.
– Rendben van. A te titkod az én titkom. Hány éves a
hercegnő?
– Ha jól sejtem, a húszas évei közepén járhat, ha
ezerkilencszáztizenhétben hatéves volt. Valószínűleg
ezerkilencszáztizenegyben született. Egész csinos, vonzó lány,
egyéni kisugárzása van. Ránézésre azt gondolná az ember, hogy
gondtalan, fényűző életet élt, pedig épp ellenkezőleg. De holnap
úgyis találkozol vele.
– Feltételezem, hogy angol előkelőségként mutattok be neki,
és nem a Hadügyminisztériumban dolgozó nőként.
– Pontosan, ezért is örülök annyira, hogy magaddal hoztad
Lady Daphnét meg a férjét, valamint az öcsédet és a
sógornődet… ez kapóra jön. Fontos brit vendégek vagytok, akik
Berlinbe jöttek nyaralni.
 – Jól mondod – hagyta jóvá Diedre. – Ez azt jelenti, hogy te
kérdezed meg Irina hercegnőt, és te tárgyalsz vele?
– Igen. Emiatt ne fájjon a fejed. Meg kell őrizned az
inkognitódat, ez nem kérdés. Most pedig rendeljünk! Nem
tudom, te hogy vagy vele, de én farkaséhes vagyok.
– Én is, de vigyáznom kell az alakomra – mosolygott rá
Diedre. – Ez az étel olyan csábító. Mindig mindent az utolsó
falatig felfalok, aztán egy hétig koplalhatok. Pedig most egy kilót
sem szedhetek magamra, mert a Daphnétól és Cecilytől
kölcsönzött ruhákban járok. Csak pár holmit vittem magammal a
genfi küldetésre, aztán úgy döntöttem, hogy Zürichben
maradok, Daphnéval meg a többiekkel.
– És a végén hol kötöttél ki? Hát nálam! Ami jó, mert
legalább nyugodtan beszélgethettünk, és nem kellett attól
félnünk, hogy kihallgatnak bennünket. És kész a tervünk.
– Most már minden rajtad múlik, Tony. – Diedre megfogta az
étlapot, nézte, nézegette, de magában már az előttük álló
napokat és a teendőit tervezgette.
– Alighanem a szokásos fogásnál maradok… – tette hozzá az
étlapról felpillantva –, kolbász savanyú káposztával, rösztivel és
almaszósszal.
Tony felnevetett. – Én is ugyanazt eszem. Imádom a bajor
fehérkolbászt. – Majd szemöldökét összerántva megjegyezte: –
Szívesen innék egy korsó hideg sört, de gondolom, nem
tanácsos.
– Veled tartanék, ha tehetném, de nem ihatunk, Tony. Résen
kell lennünk. Egy másodperc alatt megváltozhat a világ. Nem
tudhatjuk, mi fog történni. Főleg, a mi szakmánkban.
– Igazad van. – Intett a pincérnek, aztán megrendelte az ételt,
utána pedig Diedre-hez fordult. Halkan odadörmögte neki: –
Azt hiszem, itt az idő fontos szerepet játszik. Berlinben gyors
változások mennek végbe. Még a hónap vége előtt megpróbálom
kijuttatni innen a bőröndöt.
Diedre ránézett, kék szeme Tony arcát fürkészte. – Tudsz
valamit, amit én nem?
– Nem. De szerintem nagy baj készül. Valamit érezni lehet a
levegőben… várakozásteljes hangulat van… valami nagy
horderejű esemény fog történni. Ezt súgja a hatodik érzékem.
– Akkor légy fürge és okos – felelte erre Diedre. – Most pedig
elmondom neked az aacheni rejtekhellyel kapcsolatos
tudnivalókat.
Beszélt, csak beszélt, Tony pedig hallgatta, megjegyezte a
címet és a többi részletet. – Igaz is, hogy hívják az impresszáriót,
azt az amerikai úriembert, aki gyakran megfordul Berlinben? –
kérdezte Tony pár perccel később.
– Alexander Dubénak hívják, és igazi amerikai. Ott született
és nevelkedett. Az apja francia. Roppant méltóságteljes és
elegáns ember. Franciául és németül is beszél, és minden gyanú
felett áll. És bármit szívesen megtesz az Amerikai
Nagykövetségen dolgozó barátomnak, akinek mindenről
részletesen beszámolok, ha visszamegyek Angliába. Itt viszont
neked kell a szárnyaid alá venned Alexander Dubét.
– Nem probléma, főnök – válaszolta Tony, és rávigyorgott. –
Á, már jön is a mi ínycsiklandozó ebédünk, Nárciszom!
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Jaj, de jó, hogy egyedül találtalak – mondta Diedre, aki követte

Cecilyt az Adlon Szállóban lévő lakosztályába. – Hová lettek a
többiek?
– Úgy döntöttek, hogy megnézik a Tiergartent, mert Charlie
még nem látta, és Daphne is velük tartott. Utána a Horcher
étterembe mennek ebédelni.
– Aha. Nem volt kedved velük menni, Ceci?
– Nem igazán, máris visszatért a munkakedvem… –
Elhallgatott, s félig elmosolyodott. – Miles szerette volna, ha
komolyan veszem ezt a kirándulást, de te is tudod, hogy nem
bírok tétlenül henyélni. Mindenképpen beszélnem kellett Dottie-
val, több dolgot is egyeztettünk. Most, hogy a háború szele fúj,
annyi új tervem van, az egész vállalkozásomat átalakítom, és
sürget az idő.
– Értem. Beszéltél ma délelőtt Gretával?
– Nem. Minek? Nem volt okom rá. Bevallom neked, hogy
nem szívesen beszélek vele. Ugye, milyen gyáva nyuszi vagyok?
– Szó sincs róla – tiltakozott Diedre. – Nem csodálom, ha
kellemetlenül érzed magad. Képzeld, milyen érdekes hírek
jutottak tegnap a fülembe… persze csak a vakszerencsének
köszönhetően. Meglátod, örülni fogsz neki.
Cecily várakozásteljes tekintettel nézett a sógornőjére. –
Steinbrenner professzorral kapcsolatos?
– Gyorsan vág az eszed, Cecily. Igen, vele kapcsolatos, de ne
táplálj vérmes reményeket! A Brit Nagykövetségen dolgozó
barátom, Tony Jenkins mesélte, hogy a ma esti fogadáson több
angol meghívott is lesz. Például Lady Arabella Cunningham, aki
jelenleg egy német herceg felesége. Daphne még lányként
ismerte.
– Hát ez csodálatos! Daphnénak mindjárt nagyobb kedve
lesz menni. Pocsékul érzi itt magát.
Diedre megbiccentette a fejét. – Tudom. Irtózik
Németországtól. A tudós publicista, Sir Anthony Parry is részt
vesz a fogadáson. Képzeld, megkérdezte, hogy magával viheti-e
az egyik régi barátját, Steinbrenner professzort.
– Ó, hála istennek! Akkor minden különösebb feltűnés nélkül
megismerkedhetem vele… véletlenül összefutunk – mondta
Cecily leplezetlen örömmel.
– Úgy van. Igen ám, de amikor közöltem Tonyval, hogy mi is
ismerjük a professzor urat, megtudtam, hogy egyelőre még nem
válaszolt a meghívásra.
Cecily arca erre megnyúlt. – Remélem, hogy eljön. Olyan jó
lenne, ha Londonba visszatérve azt mondhatnám Gretának,
hogy beszéltem az édesapjával. Akkor sokkal jobba érezné
magát. – Rövid hallgatás után halkan megkérdezte – Gondolod,
hogy eljön?
Diedre a fejét rázogatta, és rántott egyet a vállán. – Erre nem
tudok válaszolni. De ha jól vettem ki Tony szavaiból, Sir
Anthony és a professzor már régóta jó barátok. Ezért arra
tippelek, hogy valószínűleg ott lesz a ma esti fogadáson.
– Miért nem szóltál tegnap este? – vonta össze Cecil
szemöldökét.
– Nem volt alkalmam rá. Körülvett bennünket a család, és
Charlie-nak be nem állt a szája. Különben is, négyszemközt
akartam beszélni veled, ez a másik oka annak, hogy ma
délutánig vártam.
– Olyan komoly lett a hangod – fürkészte Cecily a sógornője
arcát. – No, halljuk, ki vele! Csupa fül vagyok.
 – Figyelmeztetni szeretnélek, hogy nagyon vigyázz, hogyan
viselkedsz, amikor Steinbrenner professzorral találkozol.
Válogasd meg a szavaidat! Nem emlegetheted azt, hogy
kimentjük innen a családot meg hasonlók. Inkább Gretáról
fecsegj, dicsérd meg, milyen csodálatos titkárnő, és mennyire
nélkülözhetetlen. Csak a dolgok jó oldalát emlegesd. Ne
keseregj, ne sajnálkozz a professzor nehéz helyzete miatt. –
Diedre kis szünet után folytatta: – Az elmúlt években csak egy-
két követségi fogadáson voltam, de Tony szerint mostanában
nagy sokaság gyűlik ilyenkor össze. Mindenki odacsődül a Brit
Nagykövetség „zsúrjára”, ahogy ő nevezi. Nézd, Ceci, a
társadalmi rangunk miatt a figyelem központjában leszünk. És
sose felejtsd, hogy még a falnak is füle van.
– Sőt még a szőnyegnek is – vágta rá Cecily, mire mindketten
jót nevettek, így megtört a komor hangulat.
– Ígérem, hogy roppant óvatos leszek – fogadkozott aztán
Cecily, igyekezve úrrá lenni a nevetésén. – Gondosan
megválogatom a szavaimat, és minden mozdulatomra
odafigyelek. Hidd el, hogy felfogtam, miről van szó, hiszen elég
világosan elmagyaráztad. És azt is tudom, hogy mással nem
oszthatom meg az értesüléseimet, jól mondom?
– Igen. Jó lenne, ha meglepett arcot vágnál, amikor
bemutatják neked Steinbrenner professzort. Tehát Milesnak se
szólj, és másnak se.
– Nem szólok. Megemlíted Daphnénak, hogy Lady Arabella
is ott lesz?
– Sokat gondolkodtam rajta. Alighanem jobb, ha nem
figyelmeztetem előre. Egyszer csak találkoznak, és kész, de azért
gondoskodom róla, hogy odakísérjék hozzá Arabellát.
– Mivel észrevette, hogy Cecily értetlenül néz rá, sietve
folytatta: – Szeretném, ha az az este fesztelen hangulatban telne,
jobb, ha minden a maga rendjén megy. Érezzük jól magunkat.
Tony szerint rengeteg érdekes ember lesz ott, jól fogunk
szórakozni.
– Szórakozni, he? – fintorgott Cecily. – Ilyen időkben, amikor
a világ a szakadék szélén egyensúlyoz? Nem is értem az
egészet… és azt sem, miért viselkednek egyesek úgy, ahogy
viselkednek. – Megcsóválta a fejét. – Őszintén bevallom, hogy
valahol a lelkem mélyén félek a jövőtől.
– Ahogy én is – válaszolta Diedre halkan. – De nem
mindenki osztja a véleményünket. Sokan nem értik a politikát,
nem látják, mi történik körülöttük, ezért a megszokott módon
élik az életüket. És egyelőre nekünk is azt kell tennünk. Sose
hervadjon le a mosoly az arcunkról, Ceci, ne mutassuk ki a
félelmünket.

– Helyes – mondta Cecily. – Szóval ma este a fekete kreppselyem

ruhámat veszed fel, de ékszerekre is szükséged lesz, hogy egy
kicsit feldobjuk.
– Múlt héten nem vittem ilyesmit magammal Genfbe –
nevetett Diedre. – Csak egy éjszakára utaztam oda. Ki tudsz
segíteni?
– Természetesen – válaszolta Cecily. – Gyere velem a
hálószobába, megmutatom, mit hoztam magammal. Persze csak
néhány bizsu a Cavendoni Kollekcióból.
Diedre rábólintott, aztán átvonultak a hálószobába. Cecily
elővett pár bársonytokot a komódból, az ágyra öntötte a
tartalmukat, majd válogatni kezdett köztük.
Diedre csatlakozott hozzá, s hangos tetszésnyilvánítással
fogadta a mutatós ékszereket. – Olyanok, mintha valódiak
lennének – lelkendezett, s máris a hosszú gyöngysorért nyúlt.
– Szép jó napot, hölgyeim – szólalt meg Miles az ajtóból.
 Mindketten megriadtak: úgy fordultak meg, mintha
megcsípték volna őket, ugyanis nem hallották, hogy Miles bejött
a lakosztályba.
– Hű, de megijedtem! – sikoltott fel Cecily, majd a férjéhez
sietett, és hevesen megölelte. – Nem számítottam rá, hogy ilyen
korán visszaérsz.
Miles rámosolygott, aztán a nővéréhez fordult: – Nagyon
csini vagy ma, Diedre. Tetszik ez a kosztüm… de mintha
ismerős lenne – mondta, s magában jót nevetett.
– A kedves nejedtől kaptam kölcsön, Miles. Milyen volt a
tiergarteni kirándulás? A többiek hol vannak?
– Elvonultak a szobájukba. Szóltam nekik, hogy kicsit később
jöjjenek le teázni. Nem mintha éhes lennék. Degeszre tömtük
magunkat a Horcher étteremben.
Mindhárman visszatértek a nappaliba, s Diedre megmutatta
az öccsének a kezében csillogó gyöngyöket és klipszeket. –
Teljesen el vagyok ájulva ezektől az ékszerektől. Ceci bámulatos!
– áradozott.
– Ó, én azt tudom – vigyorgott rá Miles. – Már ötéves kora
óta tudom.
– Tetszett Charlie-nak a délelőtti városnézés? – kérdezte
Diedre, miközben helyet foglalt.
Miles melléje telepedett a pamlagra, s igent intett a fejével. –
Tetszett neki. Meg kell hagyni, vág az esze, mint a borotva, okos
fiú. Ráadásul roppant kíváncsi természetű. Remek újságíró lesz
belőle. Tökéletes szakmát választott magának. Mindent tudni
akar… mindenről. Szépen, érthetően meg tudja fogalmazni a
véleményét, roppant világosan beszél. És mennyi mindent tud!
Teljesen lenyűgözött az a fiú.
Mosoly terült szét Diedre arcán. – Örülök, hogy észrevetted,
Miles – jegyezte meg –, és remélem, Daphne is rájött már.
 – Azt hiszem, amióta Berlinben vagyunk, sok mindent
megtudott a fiáról.
– Daphne nagyon félti, mert az a fiú olyan lobbanékony tud
lenni – kotyogott közbe Cecily.
– Én inkább kalandvágyónak nevezném – ellenkezett Miles. –
Meg kell hagyni, Hugót ma valóban elkápráztatta a saját fia.
Kíváncsi is lett, honnan tud Charlie annyi mindent Hitlerről, a
Harmadik Birodalomról és a világban zajló eseményekről.
– Onnan, hogy éjjel-nappal a brit újságokat bújja –
nyilatkozott Diedre. – Ahogy én is. Pont a minap mesélte. Jól
mondod, az a fiú tényleg végtelenül sokat tud.
– Az az érzésem, hogy végre Daphne is kezdi megérteni a
saját fiát – mormogta Miles, és kényelmesen hátratámaszkodott a
puha vánkosoknak. – Olyan jó anya. Nem akarja magához kötni
a gyerekeit, de azért sokszor felesleges hűhót csap Charlie körül.
– Tudom – adott igazat neki Diedre. – Noha az összes
gyerekét szereti, mégis Charlie-ra fordítja a legtöbb figyelmet.
Így hát nem csoda, ha időnként összezördülnek. Charlie kereken
ki szokta mondani a véleményét. Nem tudja, mi az, amit
elmondhat a szüleinek, és mi az, amit nem.
– Nézd, Daphne ma együtt volt velünk meg Charlie-val, és
minden este a mi társaságunkban látja, amióta itt vagyunk, és
lassanként rájön, hogy már húszéves, hamarosan huszonegy lesz
– fejtegette Miles. – És én sokszor figyelmeztetem is rá. Azt
hiszem, végre felfogta, hogy Charlie már felnőtt ember…
– Remélem, nem művel valami ostobaságot, mondjuk, nem
áll be haditudósítónak, ha kitör a háború – szólt közbe Cecily.
– Amikor kitör – igazította ki Diedre. – Egyébiránt
egyetértek. De sokkal valószínűbb, hogy be kell vonulnia
katonának, alkalmasint nem lesz más választása.
 – Még sosem láttam ilyen militarista várost – váltott témát
Miles. – Az ember nem is gondolná, hogy ilyen sokféle
egyenruha létezik. A Horcher étterem is tele volt velük.
– Milyen egyenruhát viselnek a gestapósok? – tudakolta
Cecily.
– Nincs egyenruhájuk, civilben járnak. De olyan ijesztően
néznek ki a bőrkabátjukban és keskeny karimájú kalapjukban,
hogy el se lehet téveszteni őket.
– Megyek, elrakom az ékszereket – állt fel Diedre, akinek
hirtelen menekülhetnékje támadt. – Az ő lakosztályukban
teázunk, vagy odalent, Miles?
– Odalent, nagyjából egy óra múlva.
– Akkor addig is, sziasztok – köszönt el Diedre, majd
Cecilyre pillantva hozzátette: – Köszönöm, hogy ilyen szép
toalettet állítottál össze nekem ma estére.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Miles önkéntelenül elmosolyodott, mikor ők hatan átvonultak az

Adlon Szálló előcsarnokán, ugyanis minden fej utánuk fordult.
Nem csoda, hiszen az asszonyok káprázatosan néznek ki, gondolta
magában. Cecily levendulaszín sifonruhát viselt, nyakában több
ametisztfüzérrel; Daphne fehér selyemruhát húzott a zafírokhoz,
míg Diedre a kölcsönkapott fekete ruhában volt a Marmaduke
gyöngyutánzattal. Kecsesek, elegánsak és divatosak voltak.
Miles már jóval korábban, alig tizenkét éves fejjel észrevette,
hogy az Inghamek pusztán a megjelenésükkel elég nagy
feltűnést keltenek, ha csoportosan bukkannak fel, és sejtette,
hogy ugyanez fog történni, amikor a nagykövetségre érnek.
Pár másodperccel később kiléptek a szálloda ajtaján az Unter
den Lindenre. Azon nyomban jobbra kanyarodtak, a
Wilhelmstrasséra, ahol a hetvenes szám alatt a Brit
Nagykövetség található. Diedre korábban említette neki, hogy a
birodalmi kancellária alig pár házzal arrébb áll, s Miles most
végigborzongott arra a gondolatra, hogy Hitler és a többi
gazember ott ül, és szörnyű terveket forral – kegyelmet nem
ismerve, igazi német precizitással, ehhez nem fér kétség.
Diedre váratlanul melléje került, s karjába öltötte karját. –
Mindenkit figyelmeztettem, hogy vegyes társaság lesz, ne
ijedjenek meg a sok náci tiszttől. A legjobb csukaszürke
egyenruhájukban, bokájukat össze-összecsapva, mosolyogva
hajlongnak és smúzolnak majd, mint megannyi ostoba tök-fej.
Persze nekünk hiába hízelegnek. A gestapósokat pedig könnyen
felismerheted a marcona arckifejezésükről meg az olcsó
öltönyükről.
 Miles erre felnevetett. – Semmi kétség, Dulcie-ra tőled ragadt
a cikornyás szóhasználat, te viszont Gwendolyn nénitől
örökölted. – Magához szorította nővére karját. – Már alig várom,
hogy ott legyünk, ahogy az ifjú Charlie is. Daphne viszont
továbbra is húzódozik, ha jól látom. Tartsuk rajta a szemünket,
jó?
– Nem lesz vele gond, Miles. No, meg is érkeztünk a
nagykövetségünkre, és itt, külföldön, mindjárt a saját országunk
területére lépünk, ahol valóban biztonságban érezhetjük
magunkat. És, íme, itt lobog fölöttünk az angol zászló.
Miles felpillantott, majd a nővérére mosolygott, s ez a mosoly
sok mindent elárult; utána megfordult, s intett a többieknek,
hogy igyekezzenek már.
Együtt vonultak be a nagykövetségre, ahol Sir Nevile
Henderson, őfelsége berlini nagykövete fogadta őket.
A nagykövet a széles lépcső tetején terpeszkedő
lépcsőpihenőn állt. Derűs mosoly játszott az arcán, miközben
szokásos elbűvölő, kellemes modorában üdvözölte az érkezőket.
Diedre először Daphnét, Hugót és Charlie-t terelte a
nagykövet elé, utánuk Cecily és Miles következett. Maga Diedre
végül a család utolsó tagjaként állt a nagykövet elé.
Miután kezet fogtak és egy-két udvarias szót váltottak, Sir
Nevile halkan odasúgta neki, hogy később, a fogadást követő
vacsorán még beszélgetnek. Arca nyájas, hangja csupa
kedvesség volt, de Diedre gyorsan továbbment, hiszen ott
sorakozott mögötte a többi vendég.
Csatlakozott a rokonaihoz, aztán a két fogadószoba egyike
felé terelte őket, ahol Tony Jenkins már az ajtóban várakozott,
majd arcán széles mosollyal, sietve feléjük indult.
Arcon csókolta és kedvesen üdvözölte Diedre-t, aki aztán
bemutatta őt a húgának. Bizony, nem kerülte el a figyelmét,
hogy Tonyt elkápráztatta Daphne nagy szépsége, sőt elakadt a
szava. Beletelt egy kis időbe, mire néhány üdvözlő szót el tudott
makogni.
Diedre menten átvette az irányítást: gyorsan bemutatta
Cecilyt, Milest, a sógorát, Hugót, aztán Charlie-t.
– Menjünk be, igyunk egy pohár pezsgőt – javasolta Tony,
miután véget ért a bemutatkozások sora. – A környéken a
legjobb pezsgőt itt szolgálják fel. Utána bemutatlak benneteket
néhány érdekes embernek – mondta hamiskás mosollyal.
– Ma este az egész világ itt illegeti magát, karján a kedves
nejével… illusztris társaság gyűlt össze – tette hozzá. – A berlini
nagykövetségeken mostanában egymás után rendezik a
fogadásokat, de mindenki mondja, hogy a miénk a legjobb. Most
már várólistát vezetünk! – Mindezt göcögve mondta, s látszott
rajta, mennyire örül a sikereiknek.
Beléptek a terembe, s egy pillanatra megálltak a bejáratnál és
szemügyre vették az elébük táruló látványt. Diedre azonnal
megállapította, mennyire tele van a szoba, zsúfolásig megtelt
emberekkel. A nők sikkes, elegáns ruhát viseltek, a férfiak
szmokingban vagy egyenruhában feszítettek.
Tágas helyiség volt, az egyik végében ablakokkal; két óriási
kristálycsillár lógott le a mennyezetről; mindenütt virágok
tömkelegé volt elhelyezve. Igazi pompa és fényűzés jellemezte
az estét. Az egyik sarokban vonósnégyes játszott; fehér kesztyűs,
frakkba öltözött pincérek siklottak ügyesen ide-oda a vendégek
között, ezüsttálcájuk roskadásig megrakva pezsgőspoharakkal,
illetve különféle szendvicsfalatkákkal.
Ahogy Diedre körülnézett, megakadt a szeme VI. György
király életnagyságú olaj portréján, amely a falon lógott. Tavaly
került trónra, amikor a fivére, Edward lemondott, és most ő az
angolok királya. Hála istennek, Edwardot nem koronázták meg,
gondolta ekkor Diedre. Abból még nagyobb zűrzavar kerekedett
volna.
 Ösztönösen érezte, hogy VI. György jó király lesz. Derék,
bátor ember, még a beszédhibáját, a szörnyű dadogását is le
tudta küzdeni. Elbűvölő felesége van, aki most már az ő bájos
királynéjuk, és két kislánya, Elizabeth és Margaret Rose. Él-hal a
családjáért. „Mi négyen”, mondja mindig rájuk, mintha
összefogtak volna a világ ellen. Talán így is van.
Tony, Miles és Charlie leemelt néhány pezsgőspoharat az
arra elhaladó pincérek tálcájáról, és körbeadogatták. Miután
mindenkinek a kezébe jutott pohár, csapatostul beljebb vonultak
a helyiségbe.
A megszokott jelenet következett: a fecsegés alábbhagyott, az
általános zsivaj sokkal halkabb lett, mivel kíváncsi fejek sokasága
fordult a tüneményes, méltóságteljes Inghamek felé.

Charlie és Hugó kisvártatva befurakodott a tumultus kellői

közepébe, a kíváncsiság hajtotta őket előre.
– Sok szerencsét kívánok nekik, ha már így bevetettek
magukat a tömegbe – dünnyögte Diedre.
– Ismersz itt valakit, Diedre? – érdeklődött Cecily.
– Nem, nem igazán. De ott látok néhány ismerős arcot…
azok között a férfiak között. Mindnyájan külföldi tudósítók,
többnyire brit újságoktól. Azt hiszem, az a férfi, akit éppen
hallgatnak, William Shirer, amerikai író. Állítólag ő az etalon, a
szakértők szakértője, ha a Harmadik Birodalomról van szó. Már
évek óta tudósít Berlinből.
– Szeretném, ha mindhárman tudnátok, hogy teljesen el
vagyok ragadtatva Charlie-tól – szólalt meg Daphne. – Látom,
hogy komolyan újságírással szeretne foglalkozni, beletesz apait-
anyait, és rengeteget tud. Csak úgy szívja magába az
információkat.
– Mindenhonnan felcsipegeti a híreket – vetette közbe Cecily.
– Miles szerint megvan hozzá a tehetsége, igaz, drágám?
 – Valóban így gondolom. Jó érzéke van hozzá, Daphne, és
roppant elkötelezett az újságírás iránt. Csak egy kis mozgástérre
és szabadságra van szüksége, úgy, ahogy azt az elmúlt
napokban megadtad neki. – Miles úgy gondolta, ezt még
hozzáteszi, nehogy Daphne azzal védekezzen, hogy ő nem
nyomja el a,fiát.
Tony nemsokára visszatért: impozáns párost kísért feléjük. –
Íme, a régi barátnőd, Lady Arabella Cunningham, akiből azóta
Von Wittingen hercegnő lett, és a férje, Kurt herceg – mondta
Daphnénak.
– Te jó ég! Arabella, mennyire örülök, hogy látlak – nyújtotta
feléjük Daphne a kezét, s arcát széles mosoly ragyogta be.
A hercegnő visszamosolygott rá. – Már évek óta nem láttalak
– csacsogta. – Semmit sem változtál, Daphne. Még mindig
páratlanul szép vagy.

Miután kezet ráztak a Von Wittingen házaspárral, Diedre, ahogy

szokta, figyelni kezdte a többieket, hallgatta, miről csevegnek,
élvezte a lassanként kibontakozó, kedélyes társalgást. Arabellát
és a férjét szemrevaló párosnak tartotta. Úgy vette ki a
szavaikból, hogy rendszeresen eljárnak a Brit Nagykövetségre,
sok barátjukhoz hasonlóan, akik várhatóan hamarosan
megérkeznek a fogadásra.
Hugó pár perc múlva visszatért, így hát bemutatták Von
Wittingenéknek. Miután néhány udvarias szót váltott velük,
közelebb furakodott Diedre-hez és Tonyhoz. – Ez Charlie
életének nagy pillanata: egy szemrevaló orosz lánnyal társalog.
Egy újabb hercegnő – súgta oda fojtott hangon.
– Az csak Irina Troubetzkoy hercegnő lehet – kiáltott fel
Tony. – Beszélnem kell vele. Bocsássatok meg egy pillanatra.
Diedre mosolyogva odabiccentett neki, majd Hugó felé
fordult. – Az biztos, hogy többé nem aggódom Charlie miatt.
Úgy látom, hogy tud vigyázni magára, és ügyesen építgeti a
kapcsolatait. Meg kell hagyni, jó beszélőkéje van.
– Ó, igen, nagy dumás, csak úgy folyik belőle a szó – mondta
Hugó mosolyogva, majd halkabbra fogva hangját suttogni
kezdett: – Micsoda szedett-vedett népség verődött itt össze ma
este! A nagykövetségen dolgozók közül valakinek bizonyára
elment az esze. Véletlenül hallottam, amikor valaki megjegyezte,
hogy még éjszakai pillangók is ideröppentek. Madame Kitty
házából, Berlin legjobb kuplerájából.
– Így igaz – pukkadt ki Diedre-ből a nevetés. – Ott, azok a
hölgyikék a csiricsáré ruhákban meg az ócska smukkban
kétségtelenül Kitty lányai. Teljesen elbájolták a körülöttük
sündörgő SS-tiszteket, nyilván ma éjszaka jó kis hancúrpartit
rendeznek velük.
– Sok szerencsét hozzá – morogta Hugó, majd Tony felé
fordult, aki ekkor bejelentette: – Hugó, Diedre, szíves
engedelmetekkel bemutatom nektek Irina Troubetzkoy
hercegnőt.
Diedre egyszer csak azon kapta magát, hogy egy eleven
arcocskába néz, amely csupa-csupa derű. Óriási, csillogó kék
szempár; bájos, meglehetősen finom arcot keretező, fényes,
barna hajkorona. Az egész jelenséget könnyed gondtalanság
lebegte körül, meghazudtolva a hercegnő nehézségekkel teli,
zűrzavaros gyerekkorát, amelyet Tony korábban részletesen
ecsetelt.
– Annyira örülök, hogy megismerhetem – mondta Irina
Hugónak. Ugyanezt szóról szóra megismételte Diedre-nek, majd
hozzátette: – Tonytól hallottam, hogy Lady Daphne Arabella régi
barátnője. Milyen nagyszerű, hogy annyi év után ismét
találkoztak.
 – A húgom teljesen odavolt az örömtől, ami abból is látható,
hogy olyan élénk társalgást folytatnak. Be nem áll a szájuk –
jegyezte meg Diedre.
– Igen, észrevettem – válaszolta Irina könnyed, dallamos
hangon, csipetnyi akcentussal, de már-már tökéletes angol
kiejtéssel.
Diedre azonnal megkedvelte; tetszett neki ez az eleven,
élettel teli egyéniség, a könnyed, közvetlen stílus. A hercegnő
háromnegyedes hosszúságú, fekete csipkeruhát viselt; a kis
gyöngybutton és a karóra volt minden ékszere. Mégis maga volt
a megtestesült elegancia, különleges aura vette körül.
Charlie, aki követte a hercegnőt és Tonyt, befurakodott a
társaság által formált körbe. Apja mellé állt, fiatal arcán a
hercegnő iránti rajongás tükröződött. Nagyjából huszonötnek
nézte Irinát, de nem érdekelte. Égett a vágytól, hogy jobban
megismerje. Micsoda szépség!
Tony lopva Diedre-re pillantott. – Be akartalak mutatni Irina
hercegnőnek, de most el kell ragadnom tőled – mentegetőzött. –
De csak egy-két percre. Gyorsan váltok vele néhány szót, jó?
– Semmi gond, Tony – nyugtatta meg Diedre, majd elborult a
homloka. Résnyire húzott szemmel Tonyra nézett. – Ha jól
látom, Sir Anthony Parry éppen felénk tart egy másik férfival
együtt.
Tony követte a tekintetét, és határozottan igent intett a
fejével. – Az angyalát, csakugyan ő az! Alighanem az a másik
férfi a társaságában a régi barátja, Steinbrenner professzor.
Máris indult, sietett üdvözölni őket.
Sir Anthony pár perccel később kezet rázott Diedre-rel, majd
mindenkinek bemutatta Steinbrenner professzort.
Diedre először Lady Parry felől érdeklődött, aztán
válaszként Sir Anthony kérdésére kijelentette, hogy Lady
Gwendolyn remekül van, utána pedig a professzor felé fordult:
 – Steinbrenner professzor, az ön lánya, Greta, a sógornőm,
Cecily munkatársa – újságolta neki. – Ő is itt van, és szívesen
megismerkedne önnel.
E szavak hallatán Helmut Steinbrenner arca azonnal
megváltozott. Sötétbarna szeme, mely az előbb még unott és
fásult volt, egyszeriben felcsillant, sőt lelkesen felragyogott. –
Hát az csodálatos lenne, Lady Diedre – mosolyodott el a
professzor.
A tekintetével máris Cecily után kutatott. – Hol van a
zseniális Cecily Swann, akiről az én Gretám mindig ódákat
zeng? – kérdezte közben.
– Mindjárt idehozom – jelentette ki Diedre, és szúrós
pillantást vetett Tonyra, mikor otthagyta a csoportot.
Tony ebből megértette: itt az alkalmas pillanat, hogy elhívja
onnan a hercegnőt, és négyszemközt segítséget kérjen tőle.
Figyelte, ahogy Diedre odamegy Cecilyhez, aki Von Wittingenék
és Daphne társaságában fecserészett. Mikor már javában
beszélgettek, Tony Sir Anthony felé fordult
– Ha megbocsát nekünk egy pillanatra, uram, és ön is,
Steinbrenner professzor, Irina hercegnő és jómagam néhány szót
szeretnénk váltani William Shirerrel. Csak egy-két percre
hagyjuk magukra önöket.
– Csak nyugodtan, Jenkins – felelte a tudós.
– Köszönjük, Sir Anthony.
– Ne aggódj, Tony, majd mi szóval tartjuk Sir Anthonyt és
Steinbrenner professzort – jelentette ki Hugó. – Ugye Charlie?
A fia bólintott, s máris célba vette Sir Anthonyt. –
Rendszeresen olvasom a rovatát a Daily Telegraph-ban, uram. és
nagyon tetszik – mondta a lehető legtiszteletteljesebb stílusban. –
Nagyon remélem, hogy egy nap belőlem is újságíró lesz.
 A híres tudós elnézően mosolygott, és ezzel a négy férfi
között élénk eszmecsere indult a brit sajtóról. Megvitatták annak
jó és rossz oldalait, és részletesen taglalták a szakma szépségeit.
Diedre éppen két beszélgetés között érte Cecilyt és Milest.
– Az imént ismerkedtem meg Steinbrenner professzorral –
újságolta. – Említettem neki, hogy te is itt vagy. Gyere, menjünk
oda hozzá!
Ragyogó mosoly röppent fel Cecily arcára, Miles meg csak
bambán bámult a nővérére, annyira meglepte a bejelentés. –
Ejha, micsoda jó hír – nyögte ki végül, s hangjában meglepetés
bujkált.
– Mesés! – ujjongott Cecily. – Vajon mit keres itt a
nagykövetség fogadásán?
– Ha jól tudom, régóta közeli barátságban áll Sir Anthony
Parryvel, aki ma este szintén eljött közénk – válaszolta Diedre
sietve. – Sir Anthony azért utazott Berlinbe, hogy filozófiai
témájú előadás-sorozatot tartson.
– Odakísérsz bennünket? – kérdezte Miles, és már indult is,
minthogy közben észrevette Sir Anthonyt, aki éppen Hugóval és
Charlie-val vitázott.
Diedre nem hagyta, hogy Cecily a férje után siessen: elkapta
a karját, és visszatartotta. – Tartsd észben: semmiről egy szót se!
És viselkedj természetesen. Miles fürge észjárású, és folyton
rajtad tartja a szemét, Ceci. Vigyázz a szádra!
– ]ó, jó, tudom – bólogatott Cecily. – Ne aggódj, Diedre. Nem
estem a fejemre. Tudom, mi forog kockán.
Nem volt szükség további tanácsokra, mikor Miles és Cecily
Steinbrenner professzorhoz ért. A professzor előrelépett,
megragadta Cecily kezét, és közelebb húzta magához.
– Micsoda meglepetés, hogy magácskát itt találom! Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer találkozunk. Köszönöm, nagyon
köszönöm, hogy olyan jó a lányomhoz. Greta szakadatlan
magácskáról mesél.
– Csodálatos lány, Steinbrenner professzor, a jobbkezem.
Nem tudom, mi lenne velem nélküle – áradozott Cecily.
Diedre eloldalgott onnan, hogy Cecily és Míles nyugodtan
beszélgethessen a professzorral. Bár Hugó, Charlie és Sir
Anthony is tapintatosan arrébb húzódott, együtt maradtak és
folytatták az elmélyült eszmecserét.
Diedre szeme végigpásztázta a helyiséget, hogy felmérje a
helyzetet. Von Wittingenék még mindig Daphnéval társalogtak,
és egy újabb házaspár is csatlakozott hozzájuk, akiket Diedre
nem ismert, de ránézésre németnek tűntek. Tony Irina
hercegnővel az egyik sarokban kucorgott, nyilván most súgta
meg neki, mire készülnek. Cecily és Miles Diedre háta mögött
fecsegett a professzorral. Tehát Diedre pontosan tudta, hol
vannak a rokonai.
Egyszer csak, amikor a terem közepén csoportosuló tömeg
kicsit arrébb húzódott és megritkult, Diedre megpillantotta
Pauline Mallardot, Harry szeretőjét. Még egyszer megnézte
magának, hátha rosszul lát, de nem látott rosszul. Alig hitt a
szemének. Mrs. Mallard egy idősebb férfi és egy nő mellett állt,
aki furcsamód ismerősnek tűnt. És akkor leesett neki a tantusz:
Pauline Mallard az egyik Mitford nővér, Lady Diana Mosley
társaságában bájcsevegett, a férje a brit fasiszta párt elnöke.
Nicsak, nicsak, micsoda meglepetés, gondolta Diedre. Vajon Pauline
Mallard milyen politikai nézeteket vall? Éppúgy csodálja Hitlert,
mint a beszélgetőpartnere?
Ebben a szent pillanatban megpillantotta a feléje közeledő
férfit. Valiant. Jaj, istenem, mit keres itt?
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– Lerí az arcáról, mennyire csodálkozik, hogy itt lát – állt meg

előtte Canaris admirális.
– Csakugyan – válaszolta Diedre. – Bár én inkább azt
mondanám, hogy „megdöbbentem”, az jobban illik rá. Ön szinte
sosem jár társaságba, hogyhogy pont a Brit Nagykövetség
fogadásán mutatkozik emberek között?
Halvány mosoly rebbent meg Canaris szája szögletében.
– Ha körülnéz, láthatja, hogy itt nem én vagyok az egyetlen
német katonatiszt. Ez a terem tele van velünk, sőt még a
gestapósok sem hiányoznak. – Közelebb lépett, megfogta Diedre
kezét, fölé hajolt, és könnyed csókot lehelt rá: a modora
kifogástalan volt, mint mindig.
– Meghívtak. Amint látja, itt van mindenki, aki számít –
folytatta utána. – Amikor meghallottam, hogy kegyed is itt lesz,
gondoltam, jó lenne, ha találkoznánk, Diedre. Kegyed mit keres
Berlinben?
– A rokonsággal jöttem – kezdte Diedre, és igyekezett
szenvtelen arcot vágni. Az Abwehr, a német katonai hírszerzés
fejeként Canaris mindenről tudott. Az elmúlt három évben, á
kinevezése óta kiterjedt és rendkívül hatékony szervezetet
épített ki, amely tele volt hasonszőrű tisztekkel. Diedre úgy
sejtette, hogy – Canarishoz hasonlóan – a többi Abwehr-tiszt is
náciellenes, és titokban igyekeznek aláaknázni a végzetes hitleri
rezsimet.
Diedre megköszörülte a torkát. – Mivel az unokaöcsém,
Charlie, kíváncsi volt Berlinre, úgy döntöttünk, hogy családostul
idejövünk – folytatta aztán. – Ott áll az édesanyja, a húgom,
Daphne, éppen az egyik régi barátnőjével beszélget, akivel
váratlanul összefutott.
Canaris követte a tekintetét. – Áh, igen, Von Wittingen
hercegnő! A férje a nagyiparos Krupp utazó nagykövete…
– Elhallgatott, és szúrós pillantást vetett Diedre-re. – Valaki
egyenesen felénk tart.
– A sógornőm, Cecily Swann, a ruhatervező. – Közben
észrevette, hogy Cecily habozva megtorpan, és kérdőn néz rá.
Diedre tudta, hogy nincs más választása, intett hát neki, hogy
nyugodtan csatlakozhat hozzájuk.
– Semmi gond – mondta Canaris félhangosan, miközben
Cecily közelebb jött.
– Cecily, engedd meg, hogy bemutassam Canaris
admirálist… admirális úr, az öcsém felesége, Cecily Swann
Ingham.
– Örülök, hogy megismerhetem, admirális úr – köszönt
Cecily szenvtelen hangon, ügyesen leplezve meglepetését, s már
nyújtotta is a kezét.
– Igazán megtisztelő, Mrs. Ingham – válaszolta Canaris, s
enyhe főhajtás kíséretében kezet rázott vele. – Épp most
mondtam Diedre-nek, mennyire örülök, hogy összefutottam
vele. Régi kedves ismerősöm. A családom ismerte Maxine Lowe-
ot és az édesapját, aki gyakran járt a Ruhr-vidéken. Amint
hallom, Lady Daphne szintén találkozott ma este egy régi
barátnőjével.
– Igen – felelte Cecily, most már sokkal nyugodtabban,
miután az admirális elmagyarázta, honnan ismerik egymást
– Már évek óta nem látta Arabellát.
– Diedre az előbb említette.
Csönd furakodott közéjük.
Diedre gyorsan átvette az irányítást. – Kérdezni akartál
valamit, Cecily? – tudakolta.
 – Ja, igen. Sir Anthony meghívott bennünket holnapra,
ebédre, a professzorral együtt. Mármint Milest és engem. Nem
ütközik a családi programokkal?
– Jaj, kedvesem, nem is tudom, mit mondjak erre.
Előfordulhat, hogy Daphne közös ebédet tervezett holnapra… –
Elharapta a mondatot, majd megkérdezte: – Mit is mondott
korábban?
– Sir Anthony rendkívül tehetséges ember – jegyezte meg az
admirális. – Úgy hallottam, hogy már nem lehet jegyet kapni az
előadásaira. Feltételezem, hogy rendkívül szórakoztató
asztaltársaság lehet. – Diedre-re mosolygott, majd így folytatta: –
Magam is szívesen ebédelnék vele.
– Ó, ön is csatlakozni szeretne hozzánk? – udvariaskodott
Cecily. – Gondolom, senkinek sem lenne ellenvetése.
– Igazán kedves, de sajnos dolgoznom kell.
– Felőlem nyugodtan velük ebédelhettek, Ceci – mondta
most Diedre, aki azonnal rájött, hogy az admirálisnak nincs
ellenére az ebédmeghívás. – Nekem viszont más terveim vannak
holnapra. Miért nem kérdezed meg Daphnét? Az lenne a
legjobb.
– Jó ötlet, megyek, beszélek vele. Elnézést, hogy
alkalmatlankodtam. Örülök, hogy megismerhettem, Canaris
admirális.
– Részemről a szerencse, Mrs. Ingham – válaszolta Canaris.
Cecily széles mosolyt villantott mindkettőjükre, aztán
elsuhant onnan, a terem túlsó felében beszélgető Daphne felé
indult.
– Miért habozott? – fürkészte az admirális Diedre arcát,
mikor magukra maradtak. – Miért ne ebédelhetnének együtt?
– Mert a professzor lánya Cecilynek dolgozik Londonban, és
szörnyen félti a Berlinben élő rokonait.
– Kilépő? Erről van szó? – szűrte Canaris a szót.
 – Erről – mormolta Diedre éppolyan halkan, mint az
admirális.
– Miért nem jelentkezett? Miért nem fordult hozzám? –
kérdezte Canaris zavartan.
– Mert már így is túl sok szívességet tett nekem.
– Nem tett még lépéseket? – ráncolta Canaris a homlokát. –
Ez nem jellemző magára.
– De, már léptem. Tony épp most egyezkedik. Ott van… –
Elhalkult a hangja. Fejével Tony és az orosz hercegnő fele intett,
akik még ekkor is velük szemközt, a helyiség sarkán bán
trafikáltak.
– Értem már. Akkor rendben van, a hercegnő úgyis hozzám
fog fordulni. Vegye elintézettnek az ügyet. – Mivel Diedre
hallgatott, rászegezte a tekintetét: – Mi van? Mi a gond? Miért
lett nyugtalan?
– Négy vízum – suttogta Diedre. – Nagyon sok. És minden
vadonatúj.
Canaris biccentett. – Vegye úgy, hogy el van intézve, Diedre
– ismételte meg halk, ám határozott hangon.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Roppant hálás vagyok! –
Megcsóválta a fejét. – Meg kellett volna kérdeznem magától, de
ennél fontosabb dolgok is vannak. És annyira féltem magát.
– Mondtam már, hogy ezt hagyja abba! Nem vagyok
veszélyben. Addig is, egy kis segítséget szeretnék kérni
kegyedtől.
– Bármit. Tudja, hogy bármit kérhet tőlem.
– Szánjon rám egy kis időt. Holnap. Egyedül. Az előbb azt
mondta Cecilynek, hogy dolga van. Ez igaz?
– Nem, ráérek, csak igyekszem minden eshetőségre
felkészülni. És tessék, itt is van. – Arcán végre megjelenti
mosoly.
 – Tájékoztatni szeretném valamiről. Kérem, adja át az
üzenetet William Lawsonnak, miután visszatér Londonba.
Találkozzunk egy órakor a szokásos helyünkön. Most pedig
igyunk egy pohár pezsgőt. – Megfordult, lecsapott az éppen arra
járó pincérre, leemelt két pezsgőspoharat a tálcáról, és az egyiket
odanyújtotta Diedre-nek.
Koccintottak. – Ezután mennem kell – jelentette be Canaris.
– Nem marasztalom – mondta erre Diedre. – Holnap ott
leszek.

Figyelte a távozó admirálist, aki határozottan, magabiztosan,

könnyedén áthatolt a tömegen, közben megállt és néhány szót
váltott az egyik SS-tiszttel, aztán az egyik kollégájával a
birodalom felső vezetéséből. Mind az ismerősei, mind a
munkatársai kedvelték és féltették az admirálist. Végtelenül
becsületes, bátor ember volt; születésénél, neveltetésénél,
meggyőződésénél és természeténél fogva is náciellenes érzületű.
Nem lépett be a náci pártba, és tavaly közölte Diedre-vel, hogy
szerinte Hitler romlásba dönti Németországot, és azt is
hozzátette, hogy a Führer a földi pokolba vezeti a szülőhazáját.
Diedre tekintete követte Canaris fekete haditengerészi
egyenruháját, mígnem elnyelte a tömeg, aztán sarkon fordult, és
szeme ezután már Cecily után kutatott. Egyszer csak
megpillantotta: még mindig Miles mellett állt, Sir Anthonyvel és
a professzorral csevegett. Diedre kapta magát, odament, hogy
bekapcsolódjon a beszélgetésbe.
Mikor Cecily észrevette, karon fogta, és gyengéden behúzta a
baráti körbe. – Hol az admirális? – kérdezte fojtott hangon. –
Miért nem hoztad ide, hogy bemutassuk Sir Anthonynek?
– Nem maradhatott tovább. – Közelebb hajolt Cecilyhez, és
odasúgta neki: – Nem fogod elhinni, ki van itt.
 – Ki? – Cecily morcosán nézett a sógornőjére: – Olyan fura a
hangod. Ki az ördög az?
– Pauline Mallard.
– Micsoda? Az lehetetlen. Képtelenség.
– Pedig itt van, ott áll, magával Diana Mosley-val. Nézd csak
meg! Hát nem látod azt a vörös hajú nőt a bíborpiros ruhában?
„Madarat tolláról, embert barátjáról”, nem gondolod, hogy rájuk
illik a mondás?
– Igen, igazad van, csakugyan ő az. Istenem, Harry
elszörnyed, ha ezt elmondom neki. Az az idősebb úr a férje lesz
Sheldon Faircross. – Cecily arcán bosszúság villogott, mikor
hozzátette: – Nyilván a férjével utazgat, tehát a házasságnak
működnie kell. Az a nő csak kihasználja Harryt.
– Egyetértek. Gondolod, hogy ő is a Hitler körül tolongó,
lelkesen ujjongó angolok tömegét szaporítja? – emelte meg
Diedre kérdőn a szemöldökét.
Cecily egy ideig hallgatott, majd ugyanolyan halk, aggódó
hangon válaszolt:
– Nem tudom. Talán. De mindenképpen kiszabadítom
Harryt ennek a némbernek a karmai közül, ezt biztosan tudom.
Miközben halkan sutyorogtak, lassanként eltávolodtak a
csoporttól, és pár lépésre tőlük megálltak. Miles hamarosan
csatlakozott hozzájuk. – Mit sugdolóztok? – szegezte nekik a
kérdést, előbb a feleségére, aztán a nővérére pillantva. – Úgy
néztek ki, mint két összeesküvő.
Diedre halványan elmosolyodott. – Harry szeretője ott áll a
férjével – legalábbis szerintem a férje lehet –, valamint Lady
Mosley-val – magyarázta.
Miles legalább annyira meghökkent, mint az előbb a felesége,
s körüllesett. – Hol? Hol vannak? – kérdezte.
 – Azok mellett a nagy ablakok mellett – felelte Cecily.
Gyertek, sétáljunk le oda, álljunk melléjük. Hadd lássa, hogy mi
is láttuk őt.
Miles furcsa pillantást vetett rá. – Csak abban az esetben, ha
megígéred, hogy nem szólsz be neki, Ceci – figyelmeztette.
– Megígérem. Csak szeretném, ha nem érezné olyan jól
magát.
Kényelmesen végigandalogtak a hosszú báltermen, aztán
lecövekeltek Pauline Mallardék közelében. Az asszony
pillanatokon belül felfigyelt rájuk, hirtelen lángvörös lett, aztán
se szó, se beszéd, hátat fordított nekik.
– Elég hamar elpirult zavarában – jegyezte meg Cecily,
szeme szikrát vetett. Miles rávigyorgott, az ő szeme vidáman
csillogott.
– Egész csinos, nem? – súgta oda Diedre halkan az öccsének.
Cecily majdnem ledöfte a tekintetével. – Nehogy ezt
megismételd anyám előtt – dohogott. – Mert akkor dühösen
visszavágja, hogy nemcsak csinos, hanem csalfa is.
– Mindenki csapodárnak tartja – dörmögte Miles. –
Egyébiránt, igen, Pauline Mallard dögös nő, ahogy Diana
Mosley is az. Sőt az összes Mitford nővér. Bár véleményem
szerint messze sem olyan bűbájosak, mint az Ingham lányok.

– Miért nem figyelmeztettél, hogy Valiant is eljön a fogadásra? –

nézett Diedre az asztal túloldalán ülő Tonyra.
– Én sem tudtam róla… ha tudom, természetesen szóltam
volna – vágta vissza Tony kissé sértődött hangon.
– De hát a vendéglista a te reszortod! – mutatott rá Diedre,
majd ivott egy korty konyakot.
Az Adlon Szálló kis bárjában üldögéltek. Az Ingham család
tagjai a fogadás után aludni tértek, Diedre azonban fenn maradt
egy itókára Tonyval, mert közben ki akarta faggatni Irina
hercegnőről.
– Nem én felelek a teljes névsorért, csak egy részéért! –
tiltakozott Tony. – A nagykövet hívta meg Canarist, de az
visszautasította, ezért sem említettem neked. Mikor láttam, hogy
mégis eljött, legalább annyira meglepődtem, mint te.
– Jól van – hagyta rá Diedre. – Elhiszem. Beszélgessünk
inkább Irina hercegnőről. Mit mondott? És mi a véleményed
róla?
– Szerintem segíteni fog, mondhatni, hogy meg is ígérte.
Célozgatott rá, hogy a földalatti mozgalomhoz tartozik – á, igaz
is, megrögzött antináci, gyilkos brigantik bandájának nevezi a
német kormányt. Elmagyaráztam neki, hány kilépővízumra van
szükségünk, megadtam a szükséges adatokat, semmin sem
akadt fenn. Megígérte, hogy jövő héten jelentkezik. Ami pedig a
véleményemet illeti: teljesen megbízhatónak tartom, mindent el
fog követni annak érdekében, hogy a segítségünkre legyen. A
viharos gyerekkora sok mindenre megtanította. Átérzi mások
szenvedését.
– Valiant közreműködésével fog segíteni nekünk –
kockáztatta meg Diedre.
– Szóval végül mégis megkérted – jegyezte meg Tony, s
rászegezte éber tekintetét; eléggé meglepték Diedre szavai.
– Nem egészen úgy, ahogy gondolod. – Diedre
hátratámaszkodott a bőrhuzatú pádon, hogy lazítson. – Látta,
hogy nyugtalanít valami, rákérdezett, mire nagy nehezen
elmondtam. Erre kijelentette, hogy a hercegnő úgyis hozzá fog
fordulni, majd ő segít neki. Elintézett ügynek nevezte.
Tony egy-két percig hallgatott. – Lehet, hogy rendszere sen
együtt dolgoznak – mondta aztán lassan, vontatottan. – Mit
gondolsz?
 – Nem tudom, és nem is akarom tudni, Tony. De lássuk be,
hogy rengeteg embert ki tudott menteni Berlinből, zsidókat,
katolikusokat és antinácikat egyaránt. – Elhallgatott, egy ideig a
bár homályba vesző részébe révedt, majd végül megszólalt: –
Ezért is féltem annyira, mert letartóztathatják. Ő viszont váltig
állítja, hogy nincs megfigyelés alatt, semmiféle veszély nem
fenyegeti.
– Én sem hiszem, hogy veszélyben lenne. Ahogy egyelőre a
többiek sincsenek. Nem is értem ezeket a tábornokokat…
napközben Hitlernek hízelegnek, éjszaka pedig azt tervezgetik,
hogyan buktathatnák meg.
Diedre megint hallgatásba burkolózott, tudta, hogy Tony
igazat szólt: nyitva tartotta a szemét és a fülét, és ritka jó
informátorai voltak, a legkülönfélébb forrásokból szedegette
össze az értesüléseit.
– Nyugodj meg, kivisszük innen a professzort és a családját,
és Valiantnek a haja szála se görbül meg, kezeskedem róla –
mondta Tony gyengéden, mivel félreértette a nagy hallgatást.
Diedre hosszan, elgondolkodva ránézett, s olyan halkan,
hogy alig lehetett hallani, így suttogott:
– Valiant tavaly azt mondta nekem, hogy ő meg a bajtársai,
mert ő így hívja őket, úgyis akasztófán végzik. Ezt azóta se
bírom elfelejteni.
– Csak viccelődött. Ez biztos – nyugtatta meg Tony. Majd
nevetve folytatta: – Canaris admirális köztiszteletben álló tiszt,
legendás hírű hőstettekkel. Az előző háborúban történelmet írt.
A mi köreinkben mindenki tudja, hogyan nyert egérutat a
Dresden nevű hajó a Királyi Haditengerészet elől Canaris
zsenialitásának köszönhetően. Ő Németország hőse.
– Tudom – felelte erre Diedre. – Én is hősnek tartom, de más
tettei miatt.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az étterem, ahová az admirális rendszeresen járt, nem esett

messze az Abwehr központjától. Bizonyos szempontból
emlékeztetett arra a kis étteremre, ahová Diedre és Tony
járogatott, mivel ez is viszonylag szerény hely volt. Ám a
bútorok szebbek voltak, a stílus is elegánsabb, az étel sem
annyira hétköznapi.
Ami a legfontosabb: a Baumer kávéházat – mert így hívták –
többnyire a német katonai hírszerzésnél dolgozó tisztek és irodai
alkalmazottak látogatták, tehát az admirálist állandóan
körülvették a saját emberei. Nagyon kevés arra tévedő járókelő
jött be ide és ült asztalhoz – kétségtelen, hogy elriasztotta őket a
haditengerészi egyenruhák tömkelege, míg azokkal, akik
telefonon akartak asztalt foglalni, határozottan közölték, hogy
nincs szabad hely. Ez a kávéház az admirális felségterülete volt.
Mikor Diedre pénteken egy órakor megérkezett – ahogy azt
Canarisszal megbeszélték –, az admirális kedvenc asztalához
vezették. A pincér töltött neki egy pohár vizet; miután magára
maradt, felemelte az étlapot és böngészni kezdte, aztán eszébe
jutott, milyen finoman készítik itt a bécsi szeletet.
Ahogy szeme bebarangolta a helyiséget, számtalan
egyenruhás tengerésztisztet látott, valamint néhány nőt, nyilván
titkárnők lehetettek. Kisvártatva megállt az asztala mellett Hans
Oster vezérőrnagy, kezében tartotta kalapját, s lemosolygott rá.
– Örülök, hogy ismét látom, Diedre – ereszkedett le az egyik
székre. – Hamarosan itt lesz, pár percet késik csak.
Hans Oster, akárcsak az admirális, kifogástalanul beszélt
angolul, bár nem azzal a tökéletes cambridge-i akcentussal,
amelyet az admirális még évekkel korábban elsajátított,
minthogy egy hajdani Cambridge-i diák tanította.
– Hans, milyen kellemes meglepetés! Tegnap este láttam
messziről a fogadáson, de mielőtt még odamentem volna
magához, eltűnt, mint a kámfor.
– Jól tudja, Diedre, hogy abban egész jó vagyok – vigyorgott
rá a vezérőrnagy.
A bejárat közelében hirtelen mozgolódás támadt; mindketten
odanéztek, s látták, hogy Canaris admirális megérkezett, és az
étterem tulajdonosai, Alfred Baumer és a felesége, Giselle
szívélyesen üdvözölték.
– Ne haragudjon, Diedre – mentegetőzött Canaris egy kicsit
később, miközben helyet foglalt Diedre másik oldalán. – Nem
tudtam elszabadulni az értekezletről.
– Semmi gond, épp az imént érkeztem – mosolygott rá
Diedre. – És egy pillanatra rá Hans is befutott.
Az admirális bólintott. – Hans velünk ebédel, csak rövid
ideig marad, azután kettesben leszünk, pont annyi időre,
amennyire szükségem van kegyeddel.
– Rendben – felelte Diedre. A két férfi máris felemelte a:
étlapot, és Diedre is így tett. Az admirális nem sokkal később
odaintett a pincérnek, aki tüstént mellette termett.
A pincér Diedre-re nézett, és ő már mondta is:
– Bécsi szeletet kérek. Levest ne hozzon.
– Kolbászt vörös káposztával – rendelt Oster, majd
hozzátette: – Én sem kérek levest.
– Bécsi szeletet – dörmögte az admirális. – És kérem, töltsön
vizet, Günther.
Miután ez megtörtént, és ők hárman magukra maradtak az
admirális közelebb hajolt Diedre-hez, és megkérdezte tőle:
– Kegyed mikor utazik el Berlinből?
 – Holnap, ahogy terveztük. Mindnyájan visszatérünk
Zürichbe, és én vasárnap délután Londonba indulok. Nem
maradhatok tovább szabadságon.
– Egyedül tér vissza Londonba? Vagy a család többi tagja is
kegyeddel utazik?
Diedre nemet intett a fejével. – Charlie velem tart, lassan
készül vissza Oxfordba. Daphne és Hugó néhány napig még
Zürichben marad, aztán visszatérnek Cavendonba, ahogy Cecily
és Miles is.
– Jó, nagyon jó. Sajnos ezen a kontinensen nem lesz olyan
könnyű az élet. – Időközben halkabbra fogta a hangját, s már-
már suttogva hozzátette: – Féltem Csehszlovákiát. Hitler szemet
vetett a Szudéta-vidékre, aminek csak katasztrofális
következményei lehetnek.
Diedre elhűlve bámult rá. Mindenki a Szudéta-vidék
elcsatolásáról beszélt. De már most? Nem is gondolták, hogy
ilyen hamar sor kerül rá, ez az igazság.
Hans Oster komoran összevonta a szemöldökét. – Anglia és
Franciaország úgyis közbeavatkozik, nem? Daladier és
Chamberlain ezt nem hagyná – morogta halkan.
Canaris nagyot sóhajtott. – Attól tartok, hogy ez már kész
tény.
A vezérőrnagy odahajolt az admirálishoz. – Beszélj Keitel
tábornokkal – súgta oda. – Mint Hitler vezérkari főnöke,
bizonyára le tudja beszélni róla.
– Nem tudja. Megpróbálta, de hiába. Igazság szerint, Keitel
szólt, hogy készüljek fel a legrosszabbra. Ez pontosan húsz
perccel ezelőtt történt. Úgy tűnik, hogy a Führert semmi sem
állíthatja meg.
Oster arca szigorú ráncokba rendeződött, szemében dühös
fény lobogott. Mély levegőt vett, s két kezét összekulcsolta az
ölében, nyilván igyekezett megzabolázni háborgó érzelmeit.
 – Uralkodj magadon, Oster – csitította Canaris higgadtan. –
Eljön még a mi időnk. Kettős játékot űzünk: kényszerűségből
egyelőre az ő játékát játsszuk, de valójában csak a sajátunkat.
– Angliát is le fogja rohanni? – kérdezte Diedre csendesen.
Az admirális kis vállrándítással válaszolt. – Őszintén
remélem, hogy nem áll szándékában. Azt hiszem, hogy
mindenképpen el szeretné kerülni. Kedveli az angolokat. Imádja
a brit arisztokráciát, csodálja a Királyi Haditengerészetet, és azt
szeretné, ha olyan katonai hírszerző szolgálatot hoznék létre,
amely felér Angliáéval, mert azt tartja a világon a legjobbnak.
– Azt állítja, hogy Hitler, Chamberlainnel karöltve,
megbékélésre vágyik? – kérdezte Diedre, miközben még
közelebb húzódott Canarishoz.
– Pillanatnyilag igen. Ámbátor… – Itt elhallgatott, és
megcsóválta a fejét. – Sosem lehet tudni, legközelebb mivel áll
elő. Épp ez az ijesztő. És őszintén hiszem, hogy a brit kor mány
egy bizonyos ponton túl nem fog engedni.
– Bárcsak Churchill hatalmon lenne, és nem a kispadon ülne
– mordult fel Oster, arcán az őszinte csüggedés és csalódás
elegyével.

Oster vezérőrnagy negyven perccel később meleg szavakkal

búcsút vett Diedre-től, s távozott. Végre kettesben maradtak az
admirálissal. Miután rendelt még egy adag kávét. Canaris
kényelembe helyezkedett a széken, s belekezdett:
– Szeretném, ha átadna William Lawsonnak egy üzenetet,
Diedre. Egyszerű, de roppant fontos.
– Tudja, hogy szó szerint fogom idézni.
– Igen, tudom.
Miután a pincér kihozta a kávét, Canaris továbbra is
visszafogott hangon folytatta, elmondta Diedre-nek, mit kell
közölnie a főnökével. Elég sokáig tartott, mire befejezte.
 LUTRI

Bölcsesség, erő, szépség a lélek;

Bennünk isteni hatalom magvai;
Bárdok, szentek és hősök vagyunk mi.

Matthew Arnold:
Emerson esszéiben elrejtve
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Harry Swann dühös volt. Már napok óta tombolt. Most már
világosan látta, hogy Pauline Mallard ejtette, és nem értette,
miért. Csak azt tudta, hogy kidobták. Pauline nem szerette,
legalábbis nem annyira, hogy feladja a gondtalan, fényűző,
anyagi biztonságot nyújtó életet.
Mélyről fakadó sóhaj szállt fel az ajkáról, mikor felhajtotta a
fehér ing gallérját, nyaka köré tekerte a selyem nyakkendőt, és
megkötötte. A hálószobabeli nagy állótükör előtt öltözködött,
olyan találkára ment, amelyet voltaképpen terhesnek tartott.
Egyáltalán nem fűlt a foga hozzá.
Mégis elfogadta a meghívást, aztán addig halogatta-
halasztotta, mígnem késő lett volna lemondani, el kell hát
mennie. Legszívesebben fát vágni rohant volna, hogy levezesse a
dühét. Vagy kereshetne egy edzőtermet Leedsben, hogy pár órán
át- egy bokszzsákot püföljön, mígnem teljesen kimerül és
elpárolog a mérge.
Miután zakóba bújt, leült az ablak előtt álló íróasztalhoz,
megnézte a határidőnaplóját: aznap augusztus 12. volt, péntek.
Pauline 6-án, szombaton, az éjszaka közepén felhívta,
szabadkozott, hogy vasárnap kora reggel Londonba utazik.
Nincs más választása, suttogta, mert a férjének dolga van
Párizsban, és ragaszkodik a társaságához. Esküdözött, hogy
örökké szeretni fogja, és megígérte, hogy mindennap telefonál.
Üres fogadkozás volt. Azóta se hallott felőle. Charlotte
szerdán megkérte, hogy vigye el a kis Robint, Diedre fiát,
Harrogate-be a fogorvoshoz. El is vitte. Miközben arra várt, hogy
kihúzzák a kisfiú fogát, ment egy kört az autóval,
odakanyarodott Pauline házához, mely a város központjában
terpeszkedő, üde zöld közpark mellett állt.
Leesett az álla, amikor megpillantotta a ház elé tűzött
„ELADÓ” táblát. Leparkolta az autót, felment a lépcsőn, és
becsöngetett, jóllehet tudta, hogy csak a szolgálókat találja ott.
Mrs. Ladlow, a szakácsnő nyitott ajtót, s amint meglátta őt,
rögtön széles mosoly terült szét az arcán.
A szakácsnő barátságosan betessékelte, és megerősítette,
hogy a gazdái valóban távoztak Harrogate-ből. Örökre. Még azt
is elpletykálta, hogy Párizsban akarnak házat venni.
Harry uralkodott magán, nem engedte szabadjára az
indulatait, köszönetét mondott a szószátyár asszonyságnak,
sarkon fordult, és elment. Már a lépcsőn járt, amikor Mrs.
Ladlow utána szólt, hogy munkát keres, ha esetleg ismer valakit,
akinek ügyes szakácsnőre van szüksége, mire Harry megígérte,
hogy körbekérdez.
A döbbenet és a kétkedés azóta haragba fordult, mára pedig
mérhetetlen düh lett belőle. Harry megcsóválta a lejét. Az
anyjának és a húgának igaza volt, Pauline Mallard csak
kihasználta őt. Csupán játékszer volt, amellyel Pauline
kielégíthette felfokozott szexuális vágyait. Miles már jó pór
hónapja felvetette, hogy nimfomán, bármelyik férfi megfelelne
neki, ha elég jóképű és már attól feláll neki, ha Pauline csábosán
rámosolyog.
Ostoba voltam, morgolódott magában Harry. Lapozott egyet,
megállapította, hogy Diedre és Charlie pár nap múlva visszajön
Londonba, ahogy Miles és Cecily is. Daphne és Hugó pedig
huszonegyedikén, vasárnap uzsonnára már itt lesznek
Cavendonban.
Becsukta a határidőnaplót, egy pillanatra hátradőlt a székén,
lehunyta szemét. Mennyire hiányoztak neki – mindnyájan. A
családot, az egész világot jelentették neki, Cavendon is. Igen, az
egész világot, s egyszeriben mintegy megvilágosodott –, hogy
ide tartozik.
Sosem tudná elhagyni ezt a birtokot, hogy sorra járja a világ
nyaralóhelyeit egy afféle nővel, mint Pauline Mallard. Akkor
csak egy selyemfiúnak tartanák, Pauline játékszerének.
Különben is, gyereket szeretne. Többet is. És Pauline túl öreg.
Mindig is családra vágyott, feleségre és gyerekekre, akiket
szerethet. Ez az élet értelme, ezért érdemes élni.
Odalent a nagy ingaóra hármat ütött: nem üldögélhet itt
tovább, azonnal indulnia kell. Először átnéz az anyjához, mielőtt
autóba ül és átmegy Burnside Manorba. Felnyögött magában.
Nem volt kedve Jollion fregattkapitánynál teázni, de a kis
Phoebe Bellamy addig könyörgött, míg végül megígérte, hogy
átmegy és megnézi a kislány családját.

Alice Swann az éléskamrában állt, a polcokon sorakozó, pompás

befőttesüvegeket nézegette, s arcát örömteli mosoly ragyogta be.
Milyen szépek… kéklő szilvák, hófehér körték, zöld egresek és
pirosas rebarbarák. És alattuk, a másik polcon a vérvörös céklák,
krémbarna gombák, vörös káposzták, savanyított hagymák,
ecetes uborkák, valamint a specialitása, az élénksárga színű,
fűszeres zöldségkeverék, a piccalilli.
Elégedetten bólogatott, örült az egyre szaporodó kincseknek,
eloltotta a villanyt, s a konyhába visszatérve egy pillantást vetett
a kandallópárkányon álló órára.
Evelyne Bourne negyedórán belül megérkezik: trécselni jön,
közben elkortyolgat egy csésze teát. Alice már nagyon várta.
Születése óta ismerte, s a köztük lévő csaknem húsz év
korkülönbség ellenére az elmúlt tizenöt évben szoros barátságot
kötöttek. Akkor kerültek közel egymáshoz, amikor Evelyne
belépett Little Skell falu Nőegyletébe, melynek éppolyan lelkes
tagja lett, mint Alice.
 Miközben megtöltötte a vízforraló kannát és a gázrózsára
tette, a Nőegylet járt a fejében, és az, mekkora változást hozott
sok vidéki asszony életében. Mindenképpen szebbé tette,
elsősorban ezért is hozták létre. A mozgalom az 1800-as évek
vége felé, Kanadában indult, aztán az 1900-as években,
Amerikában is megjelentek a nőegyletek, végül pedig Angliában
is.
Egy előkelő angol hölgy, Lady Denman 1915-ben alapította
az ország első nőegyletét. Mostanra már országszerte számtalan
faluban elterjedtek, és több ezer tagjuk volt. Micsoda áldás lesz
az országnak ez a sok vidéki asszony, amikor beköszönt a
háború. Alice a lelke mélyén érezte, hogy ők lesznek az ország
gerince: zöldségeket termesztenek a kiskertekben, elrakják a
gyümölcsöt, lekvárt főznek, sálakat és zoknikat kötnek, ruhákat
varrnak, gondoskodnak róla, hogy megfelelő ellátásban
részesüljenek a betegek ő a szükségben szenvedők.
Csészéket és alátéteket vett ki a konyhaszekrényből, a
konyhaasztalra rakta őket, aztán nagyot ugrott meglepetésében,
mivel váratlanul kivágódott az ajtó, és Harry vad tör-getegként
beviharzott.
– Szent egek, Harry, de rám ijesztettél! – sikoltotta Alice, és a
fiára meredt: vajon mi bosszanthatta fel? – Valami baj van?
– Nem, nem, nem igazán, anya. – Immár sokkal
csendesebben becsukta maga mögött az ajtót, Alice-hez ment,
karjába kapta, és alaposan megölelgette. – Ne haragudj, hogy így
rád rontottam – duruzsolta a hajába. – Sietős a dolgom ennyi az
egész.
Ezzel elengedte Alice-t, és somolyogva lenézett rá. – Milyen
csini vagy, anya. Jól áll neked a piros.
– Csak viccelődsz velem, Harry. Még hogy csinos, az én
koromban!
– Pedig az vagy.
 – Te pedig a legkedvesebb fiam vagy.
Ezt már évek óta mondogatta neki, és szokás szerint
megnevettette vele Harryt. – Most viszont te viccelődsz velem.
Gyere, üljünk le egy percre, mondani szeretnék valamit,
édesanyám.
– Olyan komoly lett a hangod. Miről van szó? – kérdezte
Alice, szeme elkeskenyedett, tekintete fia arcára tapadt.
– Már nem vagyok együtt Pauline Mallarddal. Elmúlt. Vége.
Örökre. Az utolsó szikra is kialudt, és most facér vagyok.
Alice egy ideig szótlanul meredt a fiára, megkönnyebbült a
bejelentés hallatán. Attól félt, hogy sohasem hallja ezeket a
szavakat a szájából. És most végre bekövetkezett. Hála az égnek.
Végül megtalálta a hangját, és megkérdezte a fiától:
– Beszélgessünk róla?
– Felőlem beszélgethetünk. Jobb, ha tudjátok a részleteket, te
is meg Cecily is, hiszen mindketten annyira aggódtatok, és már
jó ideje.
Rövid csönd következett, közben Harry elterpeszkedett a
széken, s tűnődő tekintettel a levegőbe meredt.
– Nem kell most azonnal elmesélned: bizonyára friss az
élmény, nem tisztult még le benned – susogta Alice lágyan, mert
hirtelen rájött, hogy a fia szenved.
– Kibírom – mondta Harry erőltetett mosollyal. – Nagyfiú
vagyok már.
– Szóval mi történt? – puhatolódzott Alice óvatosan; majd’
szétvetette a kíváncsiság, mivel tudta, hogy a fia őszintén
szerelmes volt, tiszta szívből szerette Pauline Mallardot, és nem
volt hajlandó véget vetni ennek a románcnak.
Harry (gondosan megválogatva a szavakat, nehogy
édesanyja szemérmetlennek gondolja) szép lassan beszámolt a:
utolsó légyottról Pauline-nal… azon a végzetes pénteki napon,
amikor a férj kis híján betoppant és egymás karjában találta őket.
 Alice nem szakította félbe. Csak ült és hallgatott, teljesen a
fiának szentelte a figyelmét. Harry elpanaszolta neki, hogy
Pauline azóta se jelentkezett, s végezetül beszámolt a harrogate-i
háznál tett szerdai látogatásról.
– Faképnél hagyott. Hirtelen rádöbbentem, hogy csakugyan
kihasznált, ahogy mondtad is, anyám. Többé nem jönnek vissza
ide. Eladják a házat, Párizsban fognak élni. Legalábbis a
szakácsnő, Mrs. Ladlow szerint. Ezek mán, még ha fel is hív,
vagy megkeres, szóba se állok vele. – Felállt, és sokkal
határozottabb hangon fejezte be: – Végül is, mint oly sokszor
hangoztattad, túl öreg hozzám. És ahhoz is öreg, az biztos, hogy
gyereket szüljön nekem.
Alice felpattant, odarohant, fia nyaka köré fonta a karjára és
sírdogálni kezdett. – Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztak
neked, Harry – szipogta a fia válla felett. – Mégis örülök, boldog
vagyok, mert megszabadultál tőle. Most új életet kezdhetsz.
Tudom, hogy valahol a nagyvilágban él egy nő, akit neked
teremtettek. Meglátod, majd akkor, amikor a legkevésbé
számítasz rá, egyszer csak összehoz vele a sors.
– Talán – felelte Harry, s arcon csókolta édesanyját – Ne ejts
több könnyet, édesanyám.
– Ezek a boldogság könnyei – mentegetőzött Alicc.
– Tudom.
Harry már a bejárat felé menet visszaszólt:
– Jollion fregattkapitányhoz megyek uzsonnázni. Mikor
szóltak, megpróbáltam kibújni a meghívás alól, de kis Phoebe
Bellamy lerázhatatlan egy fruska. Ha egyszer a körmei közé
kaparint valamit, nem ereszti. Még csak tizenkét éves, de
makacs, mint az öszvér. Attól tartok, ha idősebb lenne, el akarná
csavarni a fejem. Persze most nincsenek ilyen tervei. Ne nézz így
rám! Tizenkét éves kis csitri.
 – Tudom, te butus! Tündéri kislány, és rendkívül meggyőző
tud lenni. Megszokta, hogy ő dirigál, teljesen elkényeztették.
Harry erre összerántotta a szemöldökét, s habozva megállt
az ajtóban. – Ismered Phoebe-t, anya?
– Nem. A nagynénje, Mrs. Jollion, a fregattkapitány felesége
nőegyleti tag. Amikor Adrianna látogatóban van nála, ő is el
szokott jönni az ülésekre. Igaz is, ő Pboebe édesanyja.
– Akinek egy szakajtóra való gyereke van, amint hallom.
Phoebe-n kívül több fiú is.
– Úgy van – hagyta rá Alice, s közben ezt gondolta: négy
másik lánya is van, de erre majd magadtól is rájössz-

Nem sokkal Harry távozása után könnyed ujjak kopogtattak az

ajtón. Evelyne benyitott, aztán bedugta a fejét. – Én vagyok az,
Alice.
--Szervusz, angyalom. Gyere be, gyere, ne ácsorogj ott! –
invitálta Alice szívélyes mosollyal. Örült, hogy látja a barátnőjét.
Itt van egy furikra való lekvár meg befőtt. Behozhatom? –
kérdezte Evelyne.
– Persze, persze. Hadd segítsek!
Odasietett, át a konyhán, közben Evelyne betolta a
kézikocsit. – Ajaj, főhet a fejünk, főhet, mert nagy gondban
vagyunk – siránkozott Evelyne, miközben kiszedte a
befőttesüvegeket a kézikocsiból, és egyenként odaadogatta
Alice-nek.
Alice szépen az asztalra sorakoztatta az üvegeket, majd
morcosán hátrafordult. – Miféle gondban? – kérdezte, s
hangjában nyugtalanság bujkált.
– Sajnos elfogytak a befőttesüvegek. Nálam alig egy tucat
maradt. Van felesleges üveged?
 – Tíz darab, ez minden. Hajaj, igazad van, ez nagy gond.
Honnan szerezhetnénk még egypárat? Tán kérdezzük meg a
falubeli asszonyokat?
– Nekik sincs. Látod, látod, milyen dolgosak voltunk. –
Evelyne mély, öblös hangon felnevetett. – Most nekiállhatunk
kuncsorogni, vagy kérjünk kölcsön, esetleg csenjünk néhányat
valahonnan, nincs más megoldás.
Alice bólintott, arcára tűnődő kifejezés telepedett. – Nyissuk
ki a pénztárcánkat és vegyünk néhányat! – nyilatkozta utána
harsányan. – Nincs más választásunk.
– Borsos áruk van.
– Igen, tudom. Megpróbálok tarhálni párat a kastély
szakácsnőtől, de mostanában ő is sok befőttet rak el. Majd szólok
Cecilynek, hogy vegyen néhány üveget Londonban, jövő héten
jön vissza. Valahogy megoldjuk. Segítesz behordani ezt a holmit
a spájzba? Utána leülünk egy kicsit, megteázunk és trécselünk
egyet.
Bevitték a befőtteket az éléskamrába; miután végeztek
Evelyne a tűzhelyhez lépett, bekapcsolta a gázt, Alice pedig leült
az asztalhoz.
– Egyszer már felforraltam a vizet – magyarázta Alice –
Harry itt járt, akkor feltettem a vízforralót, de nem körítettem el
a teát.
– Láttam, úgy elhajtott, mint akit kergetnek – jegyezte meg
Evelyne. – Nagyon sietett.
– Azt mondta, hogy késésben van, Jollion fregattkapitánynál
várják uzsonnára. Hát nem emlékszel? Elütötte Phoebe Bellamyt,
az egyik itteni legény javította meg a kislány biciklijét.
Gondolom, hogy a kapitány meg akarja köszönni. Ilyesmiről
lehet szó.
 – Drága, aranyos ember a te Harryd – billegtette Evelyne a
fejét. – Bárcsak találna a szentem egy neki való leányt, aztán
megállapodna és boldogan élne a családjával.
– Szívemből szóltál – morogta Alice, aztán még halkabban
odasúgta: – Most már facér, hogy őt idézzem. Az a zűrös helyzet
hirtelen tisztázódott. – Elhallgatott, beszédesen a barátnőjére
mosolygott, majd így fejezte be: – Volt, nincs.
– A minap Harrogate-ben jártam. Láttam az „Eladó” táblát
annak a háznak az előkertjében. Örültem neki, Alice, mert
tudtam: ez azt jelenti, hogy elmentek. Remélhetőleg örökre.
– Bízom benne.
Evelyne forró vizet töltött a teáskannába, aztán az asztalvitte
a tálcát. – Ismered azt az asszonyt, aki a harrogate-i Nőegylet új
elnöke lett? – kérdezte.
– Nem hiszem. Valami hosszú neve van… mit is mondtál,
hogy hívják?
– Margaret Howell Johnson. A Sétányon van egy puccos
ékszerboltjuk, neki meg a férjének, Stephennek. Szóval,
Turnbulltól hallottam, hogy a harrogate-i Nőegylet vett egy
konzervgyártó gépet. Arra gondoltam, hogy esetleg
kölcsönkérhetnénk… segítene megoldani a befőttesüveg-hiányt,
így átvészelhetnénk a nehéz helyzetet.
– Igazad van. Lehet, hogy Charlotte néném ismeri. A
nőegyleti elnökök össze-összejárnak.
– Megkérdeznéd a grófhét? – Evelyne felemelte a teásnál, s
mindkét bögrét teletöltötte. – A nénikéd tán még u hajlandó
lenne, hogy felkeresse Mrs. Johnsont, és megkérje erre a
szívességre. Mit gondolsz?
– Mindenképpen megemlítem neki. Holnap úgyis
meglátogatom. De ha nem hajlandó rá, én szívesen bemegyek
Harrogate-be. Sőt akár együtt is mehetnénk.
– Ó, az nagyon jó lenne – csillant fel Evelyne szeme.
 – Aztán megebédelhetnénk Betty Kávéházában. A vendégem
vagy.
– Benne vagyok – válaszolta Alice a teát szürcsölgetve.
– Már ezer éve nem jártam Betty Kávéházában,
 HUSZADIK FEJEZET

Burnside Manor nem volt messze High Clough falutól, és Harry

sokkal korábban odaért, mint gondolta, elsősorban azért, mert
egyetlen autó sem járt arrafelé. Végighajtott az autóbejárón, majd
befordult az Erzsébet-kori épület udvarára, s máris
megpillantotta az elülső lépcsőkön üldögélő Phoebe-t.
Mihelyst megállt az autó, a kislány felpattant, és odaszaladt.
Harry elfordította a slusszkulcsot, s abban a pillanatban, amint
kiszállt, Phoebe már nyújtotta is a kezét, szeplős arcocskáján
óriási mosoly futott szét. – Üdvözlöm, Mr. Swann. Annyira
örülök, hogy eljött!
Harry visszamosolygott rá, s kezet rázott vele. – Már nagyon
vártam, hogy itt legyek, Phoebe – felelte, s maga is meglepődött
a kegyes hazugság hallatán, azonban volt valami különleges
ebben a kislányban, amitől mindjárt jókedvre derült. Talán az
arcát pöttyöző tengernyi szeplő tehetett róla, vagy a kócos,
rőtbarna haj, a pimasz vigyor. De nem számít, mi volt az oka.
Egész egyszerűen megnyerő jelenségnek találta.
– Jobban tenné, ha kivenné a slusszkulcsot – figyelmeztette a
kislány, s furcsa pillantást vetett rá.
– Miért? – kérdezte Harry tanácstalanul.
– Azért, mert az ikrek imádják az autókat. Egyszer csak
kiosonnak, és elviszik egy körre a tragacsát. Ne nézzen rám így,
Mr. Swann, nem füllentek! Már műveltek ilyesmit. Nyugodjon
meg, egyszer se karamboloztak. Eddig.
Harry jót nevetett, kinyitotta az autó ajtaját, zsebre vágta a
slusszkulcsot. – Így már jobban érzed magad? – fordult a kislány
felé.
 A kislány igent intett a fejével, majd elvigyorodott. – Kiesett
a fogam. – Ezzel a szájában, oldalt tátongó lyukra bökött. –
Elestem és kitörött. Sabrina szerint csukva kellene tartanom a
számat, de képtelen vagyok rá. Különben is, anya jövő héten
elvisz a fogorvoshoz, ezért nem idegeskedem.
– Egyébként sem kellene idegeskedned, túl fiatal vagy ahhoz.
– Pedig annyi minden miatt idegeskedem. De hagyjuk!
Inkább mesélek egy kicsit a testvéreimről.
– Ne menjünk be teázni? Négy óra van – pillantott Harry az
órájára.
– Nálunk fél ötkor kezdődik az uzsonna. Az inas olyankor
megkongatja a hajókolompot. A bácsikám jobban szereti, mint a
gongszót, mert ettől otthon érzi magát. Mintha egy hajón lenne.
– Ühüm – hümmögött Harry, s igyekezett megőrizni arca
szenvtelenségét. – Akkor mesélj a testvéreidről, mert ezek szerint
van még időnk. Talán az is kiderül, mire számíthatok még.
– Ó, imádni fogják magát, Mr. Swann, az tuti! És maga is
odalesz tőlük. Hm, nem is biztos. Na, de gondoljon arra, hogy
velem ellentétben nem kell együtt élnie velük.
– Üljünk le a ház elé, a lépcsőre, jó? – javasolta Harry. – Vagy
be akarsz menni?
Phoebe hevesen megrázta a fejét. – Inkább maradiunk kint,
mert egyesek hallgatózni szoktak. Tudja, kémkednek.
Miután elhelyezkedtek egymás mellett a lépcsőn, Phoebe
halkan megkérdezte:
– Nem is vette észre az új frizurámat? Pár napja levágtam a
hajam.
– Igazán különleges – mondta Harry biztató mosollyal. –
Nagyon egyedi – tette hozzá; nem tudta eldönteni, miként
dicsérje meg a tépett kócfrizurát, mely nem igazán állt jól a
kislánynak.
 – Ó, nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszik magának. A
többieknek nem tetszik. Sabrina azt mondta, hogy szerezzek be
egy parókát a színházi kellékboltból, amíg megint megnő a
hajam.
– Sokat emlegeted Sabrinát. Kezdjük vele? – javasolta Harry;
szívesen fecsegett ezzel a koraérett, tizenkét éves, egész
mulatságos kislánnyal. Egy kicsit Dulcie-ra emlékeztette, mert ő
is mindig megnevettette.
– Sabrina tizenöt éves, és azt hiszi, hogy neki van a legjobb
ízlése a családban. Egyfolytában kritizál engem. És a többieket is.
Ő bezzeg gyönyörű szép. A család szépének hívjuk… ahogy
Lady Daphne is az Ingham család szépsége. És ő az igazi
testvérem.
– Hogy érted azt, hogy az igazi? – ráncolta Harry a
homlokát.
– Szent egek, maga nem hallott még anyámról meg a
férjeiről, igaz? Sabrina az édestestvérem. Egy apától születtünk,
Gregory Chancellor Bellamytól. Az ikrek, Gregg és Chance is
tőle vannak. Vörösesszőke hajunk van, akárcsak apánknak. A
többiek répafejnek csúfolnak bennünket, de mi rá se rántunk, és
összetartunk. Főleg akkor, amikor meg kell védenünk magunkat.
Harry hosszan, elgondolkodva ránézett. – Minek kéne
megvédenetek magatokat?
– Három másik nővérem is van. Claudia harmincegy éves,
még egyszer sem volt férjnél. Angelica huszonkilenc, és nemrég
vált el. Ők anyám lányai Alan Robertsontól, tehát féltestvéreim.
Szeretnek parancsolgatni. Úgy irányítanak bennünket, mintha
tudnák, hogy kell bennünket nevelni.
– Értem. De az előbb azt mondtad, hogy még három nővéred
van, Phoebe, de csak kettőről beszéltél.
– Palomát sosem emlegetem a többiekkel együtt, mert ő
nagyon, de nagyon különleges. Ő is a féltestvérem, de nagyon
szeret engem, és szerintem ő egyszerűen… csodálatos.
Huszonhét éves, és még ő sem volt férjnél.
– És az ő édesapja kicsoda? – tudakolta Harry, aki fölöttébb
érdekesnek találta ezt a sok lány- és fiútestvért és a különféle
apákat, nem is beszélve Adriannáról, ennek a népes
pereputtynak az édesanyjáról.
Phoebe közelebb hajolt, és suttogva válaszolt:
– Edward Glendenning, a színész. Anya azt állítja, hogy ő
volt élete nagy szerelme, és el sem tudja képzelni, miért hagyta,
hogy megszökjön tőle.
Harry halkan göcögött. – És most hol van ez a sok férj? –
kérdezte kíváncsian.
– Csuda tudja – vonogatta Phoebe a vállát. – Gondolom,
valahol szerte a világban. No, induljunk befelé! Gaston mindjárt
megkongatja a hajókolompot.

Phoebe épp abban a pillanatban terelte be Harryt a kastélyba,

amikor megszólalt a hajókolomp. Végigballagtak a hosszú
nappalin, mely visszhangzott a kolomp gyászos kongásától.
Phoebe színpadiasan forgatta a szemét, és Harry is nevetett a
kislány mókás arckifejezésén.
A nappali hosszú és széles volt, hangulata és elrendezése
jellegzetesen Tudor-kori; Harrynek eszébe jutott, hogy mindig is
kedvelte ezt az épületet. Bár ritkán járt errefelé amikor nagy
néha átjött Jollionékhoz, mindig megcsodálta ezt a szép,
Erzsébet-kori házat.
Körülpillantott: tetszett neki a magas üvegvázában pompázó
virágerdő, a tájképek és általában az egész dekoráció. Mindenütt
sápadt kárpittal bevont, jókora pamlagok és karosszékek
terpeszkedtek, melyeket teleraktak díszpárnákkal, így
kényelmes ülőhellyel csalogatták a látogatót. Harry több elegáns,
antik komódra is felfigyelt, és megállapította, milyen jól
mutatnak a mahagónibútorok a világos lambériával borított
falak előtt.
Ekkor Phoebe hangja behatolt Harry gondolatai közé: –
Mindig a kerti szobában szoktunk teázni. Itt is vagyunk! – Ezzel
egy nehéz tölgyfa ajtóra mutatott, melyet fekete vaspántok
fogtak át. Az ajtó nyitva volt, Phoebe meglökte, és betessékelte a
vendéget.
A helyiségbe belépő Harrynek először is az osztott
ablakokon át beáradó, ragyogó fény tűnt fel. A szellős és tágas
szoba tele volt cserepes virágokkal, köztük különféle
orchideákkal, melyek között egzotikus, színpompás fajták is
akadtak.
Sylvia Jollion, a fregattkapitány felesége, azonnal odavetett,
bájos arcát mosoly ragyogta be. – Üdvözlöm, Harry – köszönt. –
Annyira örülünk, hogy velünk uzsonnázik. Már nagyon vártuk.
– Köszönöm, hogy meghívtak – rázta meg Harry az asszony
kezét.
A fregattkapitány, aki feleségét követve a vendég fogadására
sietett, most előlépett és szívélyesen üdvözölte Harryt.
– Örülök, hogy látom, Swann.
Tipikus tengerész, ami a tartásán is látszott: fejét felemelte, s
peckesen kihúzta magát, mintha nyársat nyelt volna. Arca kissé
zord és szigorú volt, Harry azonban tudta, hogy ez nem tükrözi
valódi természetét. Edgár Jollion, a Királyi Haditengerészet
fregattkapitánya valójában könyörületes, gyöngéd ember volt,
készségesen segített a szükségben szenvedőknek.
– Nagyon örülök, hogy látom, fregattkapitány úr – üdvözölte
Harry. – A minap összefutottam Noellel, tőle hallottam, hogy ön
nemsokára átveszi egy új hadihajó irányítását. Gratulálok, uram.
– Köszönöm, Swann, és azt is, hogy gondját viselte Phoebe-
nek, amikor a kis bitang a cavendoni birtok területére tévedt.
 – A kislány nem igazán volt hibás, én viszont óvatlan
voltam… nem figyeltem eléggé.
A fregattkapitány fejet hajtott. – Azt is meg kell köszönnöm
magának, hogy szárazdokkba helyezte a kerékpárt. Tökéletesen
rendbe hozott fartőkével érkezett haza.
– Vadonatújnak néz ki – jelentette ki egy szelíd, derűs női
hang.
Mindkét férfi hátrafordult. – Á, Adrianna, hadd mutassalak
be Harry Swann-nak – mondta a fregattkapitány – …íme, a
nővérem, Adrianna Bellamy, Phoebe édesanyja.
Hosszú ujjú, kecses, makulátlan kéz nyúlt feléje, Harry
megfogta: milyen kellemes az érintése, a bőre bársonyosan puha,
mint a selyem. – El vagyok ragadtatva, hogy megismerhetem,
Mrs. Bellamy. Phoebe már mesélt kegyedről.
– Meghiszem azt! – kacagott Adrianna, s világoszöld szeme
felcsillant. – Igazán megható, hogy a baleset estéjén volt olyan
kedves és hazahozta a lányomat, Mr. Swann. Az emberek
többsége nem törte volna magát. Köszönöm, uram.
– Nem hagyhattam, hogy egyedül idáig gyalogoljon, és
abban sem voltam biztos, hogy nem sérült-e meg. Erősködött
hogy nem esett baja, de gondoltam, jobb, ha hazahozom.
– És haza is hozott – rikkantotta Phoebe, aki akkor
csatlakozott hozzájuk. – Gyere, üljünk oda, anyuka,
helyezkedjünk el, mielőtt a „falka” beözönlik.
– Jó elgondolás, Phoebe! Te mindig a kötélzet tetején
csimpaszkodsz, és éberen figyelsz, hogy nem közeleg-e veszély –
nevetett a fregattkapitány.
– Igen, Edgar bácsi, ahogy magától tanultam. Ugye, milyen
jó hadapród voltam?
– Csakugyan.
 Erre mindenki nagyon vidám lett, jót nevettek, aztán helyet
foglaltak a csokorba rakott, két hatalmas pamlagon és a méretes
karosszékekben.
– Ha Noel megérkezik, azonnal csöngetek Gastonnak –
szólalt meg Mrs. Jollion. – Nem várjuk meg a többieket. Újabban
sose lehet tudni, mikor jelennek meg.
– Jó ötlet, Sylvia – hagyta jóvá Adrianna. – Már évek óta
ilyen szeszélyesek. Minek bosszankodnánk miatta? Említésre se
méltó. Akkor jönnek-mennek, amikor akarnak, és most már én is
így állok hozzájuk. Ha ők nem foglalkoznak vele, akkor én sem.
Jollionék jót nevettek, Phoebe pedig Harryre kacsintott, aki
erre elmosolyodott, mert rájött, milyen kedves, szerető családba
csöppent. Már az első pillanatban megkedvelte Adriannát.
Nyitott, társaságkedvelő és a maga visszafogott módján igazán
helyes nő volt. Csöppet sem volt hivalkodó. Csak egy bájos, jó
alakú, finom bőrű nő, derékig érő, fényes, mézszőke hajjal.
Meglepően fiatalnak látszott. Legfeljebb harmincötnek
gondolná az ember, pedig sokkal idősebbnek kell lennie, hiszen
a legnagyobb lánya, Claudia, harmincegy éves. Lehet, hogy
közel jár az ötvenhez? Nem, az lehetetlen. De igen, legalább
annyinak kell lennie, döntötte el Harry.
Adrianna vele szemben ült, s ahogy visszanézett rá, szemét
résnyire húzta. Harry erre félszegen rámosolygott, majd
félrekapta a tekintetét, mert rájött, hogy megbámulta az
asszonyt. Adrianna kuncogott egyet, s mintha olvasott volna
Harry gondolataiban, megjegyezte:
– Igen, van egy harmincegy éves lányom, Mr. Swann.
Ötvenegy éves vagyok.
Harry érezte, hogy elvörösödik, ennek ellenére elő tudta
varázsolni legsármosabb mosolyát. – Azon tűnődtem, kegyed
milyen bájos, nem azon, hány éves lehet, Mrs. Bellamy.
 – Pedig a legtöbben elgondolkodnak rajta. És az én cserfes
Phoebe-met ismerve, akinek be nem áll a szája, biztosra veszem,
hogy sok mindent elfecsegett rólam.
– Nem, anya, nem is igaz! – sipította Phoebe, s
belecsimpaszkodott édesanyja karjába. – Csak a többiekről
beszéltem. Palomát kivéve. Ő szent és sérthetetlen.
– Valóban az – hagyta rá Mrs. Jollion, majd az ajtó felé
pillantott, mivel Noel éppen akkor toppant be. – Ó, hát
megjöttél, fiam! – lelkendezett. – Légy oly kedves, csöngess
Gastonnak. Teázzunk!
Noel Jollion eleget tett anyja kérésének, utána csatlakozott a
kis csoporthoz, mindenkit üdvözölt, aztán leült Harry mellé a
másik kanapéra. – No, végre mégis sikerült idecsábítanunk,
Harry. Örülök, hogy látom. Hogy van Miles és Cecily? Már
visszajöttek?
– Nem, de hamarosan visszatérnek. Holnap indulnak
Berlinből – fejtegette Harry. – Lady Daphne és Mr. Stanton csak
pár nappal később jön vissza.
– Berlinben jártak, he? – kérdezte a fregattkapitány, és
Harryre függesztette a tekintetét. – Hallom, micsoda militarista
város lett belőle. Sokszor eltűnődöm, vajon a Német Birodalmi
Haditengerészet miként reagál a Harmadik Birodalom
politikájára? A náci ideológiát nem lehet összeegyeztetni a
haditengerészet alapelveivel. A mi Királyi Haditengerészetünk
mintájára szerveződtek, amely több mint négyszáz éves
hagyományokon alapul. Nálunk kötelező úriemberként
viselkedni, ahogy a német haditengerészetnél is.
– A húgom, Cecily, azt mesélte, hogy a város tele van
egyenruhásokkal. Olyan színpadias az egész – felelte Harry.
– És túlságosan kozmopolita lett.
 Mielőtt a fregattkapitány válaszolhatott volna, mozgolódás
támadt az ajtónál. Gaston, az inas megjelent két cselédlány
kíséretében: behozták a délutáni teát.
Az ablak közelében, az ülőgarnitúra mellett jókora, kerek
asztal állt. Az inas és a cselédek mindent kiraktak rá, aztán
szépen megterítettek.
Ahogy Harry figyelte őket, megállapította, hogy ugyanolyan
szendvicseket, scone-okat, tejszínhabot, eperlekvárt és
süteményeket tálalnak fel, mint Cavendonban. A délutáni teázás
szertartása valószínűleg az összes kastélyban egyformán zajlik.
Swannként a két társadalmi réteg között nőtt fel: bár ismerte az
Inghamek szokásait, nem tartozott a köreikbe, ugyanakkor
cseléd sem volt – a Swannok helyzete, vazallusokként, egyedi
volt.
Phoebe felugrott, Harryhez szaladt, és lehuppant a mellette
álló székre. – A Falka bármelyik pillanatban megérkezhet, és én
maga mellett akarok ülni. Végül is, maga az én barátom, nem az
övék.
– Hát persze, Phoebe – felelte Harry, aki rájött, hogy a
kislány nem szeretné, ha félretennék. Közben elkapta Adrianna
tekintetét, aki kíváncsian figyelte őket, erre elmosolyodott, és a
szeme sokáig az asszonyén időzött.
Adrianna visszamosolygott rá, és Harry ekkor jött rá, hogy
abban a nőben rendkívüli vonzerő és megértő lelkület rejlik.
Tudta, hogyan kell bánni az emberekkel, főleg a férfiakkal.
Módfelett megnyerő volt szolid, visszafogott szépsége, melyet a
barackrózsaszín sifonruha még jobban kihangsúlyozott. A
habkönnyű ruha viszonylag hosszú és roppant nőies volt.
Csábító, gondolta Harry. Erről van szó. Rendkívüli csáberő lakozik
benne.
– Megterítettünk az uzsonnához – jelentette be a lakáj.
 – Köszönjük, Gaston – válaszolta Mrs. Jollion, majd sarkon
pördült, mert két rőt hajú fiú betrappolt a helyiségbe, a
nyomukban náluk sokkal higgadtabb lány érkezett, ugyanolyan
lángszínű hajkoronával.
– A két bátyám és a nővérem, Sabrina – csipogta Phoebe.
– Á, értem már, miért emlegetted a répafejeket – paskolta
meg Harry a kislány kezét. – Maradj csak ülve. Szeretném, ha
mellettem lennél, amikor a Falka ideér.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Harry hamarosan egy ritka vidám, jó kedélyű család kellős

közepén találta magát, legalábbis ami Adrianna Bellamyt és a
gyereksereget illeti.
Attól eltekintve, hogy Adrianna mind magasságában, mind
szőkeségében hasonlított a fivérére, egyébiránt sok szempontból
pont az ellenkezője volt, legalábbis Harry megítélése szerint.
A fregattkapitány meg a felesége átlagos, gyakorlatias
emberek voltak: kedvesek, barátságosak és meglehetősen
visszafogottak. Ennek ellenére szemlátomást élvezték Adrianna
népes famíliájának jelenlétét. Érthető, miért. Adrianna családja
mókás, kedélyes, vidám csapat volt, életet hoztak a társaságba.
De más oka is lehetett annak, hogy Jollionék megtűrték a
gyerekzsivajt, sőt szívesen vették, ha Bellamyék önmagukat
adják. Ugyanis elvesztették első gyermeküket, Kay-t, aki most
huszonkét éves lenne, ha még élne. Hétéves korában halt meg, a
rák valamelyik ritka változata vitte el. Harry a nagynénjétől,
Charlotte-tól hallotta, hogy szörnyű veszteség volt ez a
családnak, nagy csapás érte őket. Szerencsére ott volt a fiuk,
Noel, akin mindketten majomszeretettel csüngtek.
Harrynek azonban el kellett ismernie, hogy Adrianna
gyerekei valószínűleg színesebbé és vidámabbá tették Jollionék
életét, ahogy Noelét is. Kétségtelen, hogy a fregattkapitány
nővérét szívesen látták itt, nyilván a sok jókedv és szeretet miatt,
melyet a porontyaival együtt ebbe a házba hozott, javában folyt
a teadélután, Harryt harsány nevetés és zsongás vette körül.
Láthatólag mindenki jól szórakozott, maga Harry is érezte, hogy
felszabadul, mert közöttük lehet, és fenntartás nélkül elfogadják.
 Phoebe nővére, Sabrina, és az ikerfiúk, Gregg és Chance
érkezése után pár perccel a három idősebb nővér is betoppant.
Ahogy egy csokorban beléptek a helyiségbe, Harry azonnal
látta, melyik a két idősebbik. Claudia és Angelica erősen
emlékeztetett egymásra és az édesanyjukra: porcelánfehér bőrük,
mézszőke bajuk és világoszöld szemük volt.
A harmadik lány egyáltalán nem hasonlított Adrianna többi
gyerekére. Az apja, Edward Glendenning ismert filmszínész
volt, s Harry látta is a vonásait visszatükröződni a lányában, aki
apja fekete haját is megörökölte, valamint ragyogó kék szemét,
melyet fekete szempillák szegélyeztek.
Harry hozzászokott az „Ingham kékhez”, ahogy ő nevezte,
ám Paloma szeme még annál is kékebbnek tűnt, már-már
ibolyakékbe játszott. De az is lehet, hogy csak a fekete hajkorona
mellett kéklett ennyire. Mindenesetre szemrevaló fiatal nő volt,
magas arccsonttal és az apjáéhoz hasonló, finom metszésű orral,
viszont Adrianna magasságát és sudár termetét örökölte.
Harrynek leginkább a lány csendessége tűnt fel. Paloma is
odament hozzá bemutatkozni, akárcsak a testvérei, aztán –
Phoebe unszolására – vele szemközt, a pamlagon telepedett le.
Harry hamar észrevette, milyen békés, kiegyensúlyozott
teremtés: derűs nyugalom áradt belőle. Mennyire más, mint a
testvérei, nyilván ezért is olyan szembetűnő a higgadt, szolid
viselkedése.
Phoebe széttépte Harry elkalandozó gondolatainak
jövevényét, mikor suttogva megkérdezte:
– Mit gondol erről a bandáról? Igazi egyéniségek, mi?
Harry lenyelte az előkívánkozó nevetést. – Ahogy te is az
vagy, Phoebe kisasszony, talán a legnagyobb egyéniség köztük.
El kell ismernem, hogy különleges vagy, ők pedig nagyon
aranyosak… belopják magukat az ember szívébe.
 Phoebe, aki imádta, ha hízelegnek neki és odafigyelnek rá,
ekkor sugárzó mosolyt villantott Harryre. – Hát nem örül, hogy
ledöntött a bicikliről? Ha nem üt el, nem találkozik velünk.
– Milyen igaz. Nem is értem, miért nem futottunk össze
korábban? Hogyhogy nem hallottam felőled?
– Apa sose akart Yorkshire-be jönni, és azt sem akarta, hogy
anya egyedül idehozzon bennünket – hajolt közelebb a kislány. –
Ezért anya a kenti házában látta vendégül Sylvia nénit, Edgar
bácsit és Noelt. Apa oda se akart menni, mert az anyuka háza,
nem apáé. Anya sokat panaszkodott, hogy apa nem szíveli anya
előző férjeit, sem az öccsét, ami rosszulesett anyának. Ezért végül
elváltak egymástól, és utána elkezdtünk idejárni. De csak
augusztusban szoktunk itt lenni, mert a fiúknak vissza kell
menniük az etoni középiskolába.
– Vagyis nemsokára elmész innen?
~ Két hét múlva. Addig még egyszer eljöhetne teázni –
javasolta Phoebe, aztán hirtelen eszébe jutott valami. –
Londonban is meglátogathatna bennünket, amikor ott vagyunk.
Kensingtonban lakunk, és anya imádja a társaságot, olyankor ő
főz mindenkire. Velünk vacsorázhatna.
– Majd meglátjuk – mormogta Harry óvatosan, mert tudta,
hogy a kislány még csak tizenkét éves, és az édesanyja engedélye
nélkül nem hívhatja meg vacsorára.
Kínos csönd furakodott közéjük, és amikor Harry észrevette
a furcsa, csalódott kifejezést Phoebe arcán, mosolygósan,
könnyed hangon megkérdezte:
– Ne mondd, hogy mindnyájan együtt laktok.
– Nem, csak a Bellamyk – fintorgott Phoebe. – Claudiának,
Angelicának és Palomának saját lakása van, de sokat járnak
hozzánk. – Vihorászni kezdett: – Hiányzunk nekik mi, kis
csibészek.
 – Biztos vagyok benne, hogy édesanyánk szívesen meghívná
magát, Mr. Swann, és mi is ott lennénk a nővéreimmel – szólt
közbe Paloma, aki kihallgatta a beszélgetésüket. – Remek
szakács, és szereti a nagy vendégjárást. – Egy kis szünet
következett, aztán Paloma, mielőtt még megfékezhette volna a
nyelvét, hadarva folytatta: – De addig is, rneghívathatom
magam Cavendonba? Illetve, helyesbítek: megnézhetném a
cavendoni kerteket? Ugyanis fényképész vagyok. Tudom, hogy
a nénikém jóban van a grófnéval, és könnyen elintézheti a
meghívást. Maga viszont a birtok jószágigazgatója és…
– Mr. Swann tervezte őket – kotyogott közbe Phoebe. –
Sylvia néni azt mondja, hogy varázslatos, különleges kertek.
– Valóban? – szólalt meg Harry, hangjában csodálkozás
bujkált.
– Szó szerint így mondta, Mr. Swann, és a nénikém sosem
túloz – vetette közbe Paloma, s Harryre emelte a szemét.
Hirtelen olyan erős vonzalmat érzett iránta, hogy nem bírta
elfordítani a fejét. Harry szemébe fúrta a tekintetét.
Harry viszonozta a pillantást; elbűvölte a rátapadó,
ibolyakék szempár. Alig kapott levegőt, izgatott borzongás futott
végig rajta, s torkára forrt a szó, ahogy megrohanták érzések.
Noha sejtelme sem volt róla, maga Paloma is legalább
ennyire meglepődött. Még soha életében egyetlen férfi sem
keltett benne ilyen érzéseket, főleg nem egyik pillanatról a
másikra. Ellenállhatatlan vonzódást érzett, vágyat arra, hogy
jobban megismerje Harryt. Sokkal jobban. Összezavarodott… ez
nem volt jellemző rá.
Phoebe, aki mindennek szemtanúja volt, titokban
megmosolyogta őket. Nem akarta megtörni a bűvöletet, melynek
varázsa alá kerültek, így hát csendben maradt. Azok ketten
mindenki másról megfeledkeztek, csak egymást látták. Phoebe
hamar rájött, hogy közbe kell avatkoznia, mert valaki még
észreveszi. – Veled mehetek, Paloma? A segéded lehetek? –
csipogta. – Kérlek!
Paloma riadtan kihúzta magát ültében, majd megköszörülte
a torkát. – Természetesen, te viheted a filmet – válaszolta.
– Miss Glendenning, nem kell megkérnie a nagynénjét, hogy
kérje meg az enyémet – mondta Harry gyorsan, miközben
összeszedte magát. – Bármikor lefényképezheti a kerteket,
amikor csak óhajtja. Szíves örömest körbevezetem.
– Holnap mehetünk? – csapott le Phoebe.
– Vasárnap jobb lenne. Vasárnap délelőtt, Miss Glendenning
– felelte Harry egyenesen Palomára nézve.
– Köszönöm. Kérem, szólítson Palomának, errefelé nem
szeretjük a túlzott udvariaskodást.
Harry csak biccenteni bírt, mert ismét rabul ejtette az
ibolyakék szempár, mely oly határozottan rászegeződött. –
Harry – nyögte ki végül. – Szólítson a keresztnevemen. A lány
rámosolygott, amit ő viszonzott.
Phoebe pedig kedves mosollyal ajándékozta meg
mindkettőjüket.

Harry lassan, óvatosan vezetett visszafelé, Cavendonba. Teljesen

összezavarodott és elbizonytalanodott: csodálkozott a saját
viselkedésén. Hihetetlen, hogy ilyen készségesen és gyorsan
reagált Paloma átható, sokatmondó nézésére. Sőt még
viszonozta is, és érezte, ahogy a lázas izgatottság végigperzseli a
bensőjét. Hát ilyen sekélyes lenne?
Alig pár órája még tombolt dühében, mert Pauline Mallard
faképnél hagyta, fájt neki, hogy elhagyták, és azon tűnődött,
hogy valaha is el tudja-e felejteni azt az asszonyt, akibe
szerelmes volt.
Vajon komolyan szerelmes volt Pauline-ba? Vagy csak érzéki
vágy fűzte hozzá, ahogy Miles oly gyakran hangoztatta?
Elvakult, féktelen rajongás volt? Nem igaz szerelem? Nem
tudta… abban viszont biztos volt, hogy Paloma ismét találkozni
akar vele. Csak átlátszó trükk az, hogy le szeretné fényképezni a
cavendoni kerteket. Ő meg azonnal ráállt, és ezzel elárulta, hogy
ő is újra találkozni szeretne a lánnyal.
Miközben áthajtott High Clough falun, hirtelen ráeszmélt,
hogy a ravasz, fifikás Phoebe végignézte, ahogy megigézve,
némán bámulják egymást. Megtörte a varázst azzal, hogy
beszélni kezdett hozzájuk. Mielőtt még a többiek észrevették
volna? Ezért szólalt meg? Nem volt biztos benne többé már
semmiben sem volt biztos – már saját magán sem tudott
eligazodni. Az is lehet, hogy nem is az az ember, akinek hitte
magát.
Mikorra Little Skell faluba ért, már megkopott a fény az
égen. Miután leparkolt a ház mellett, egy pillantást vetett az
órájára: csodálkozva látta, hogy már fél nyolc van. Sokáig időzött
Burnside Manorhan.
Amint belépett a házba, megborzongott. Hűvös volt, a
levegő pedig nyirkos. A hallban villanyt gyújtott, aztán a
nappaliba ment, ahol borongós félhomály fogadta, sietve
körbejárt hát, felkattintotta a lámpákat, de hiába ontották
ragyogó fényüket, neki továbbra is komornak tűnt a szoba, s
ahogy leült a pamlagra, rádöbbent, milyen üresen kong ez a
hely.
Egyedül volt. Mindig is egyedül volt.
Mélyről fakadó sóhaj csordogált végig rajta. Harry
hátratámaszkodott a díszpárnáknak, s becsukta szemét. Mihez
kezdjen most magával? Nem volt kedve vacsorát főzni, a
csapszékbe sem akart átmenni egy korsó sörre, holott az sokkal
kellemesebb lenne, mint itt búslakodni.
Negyvenéves vagyok, és magányos. Nincs mellettem asszony, nincs
feleségem, se gyerekeim. Persze van családom és barátaim is. De senki
sem tartozik hozzám, senkivel sem tudom megosztani a
mindennapjaimat. Mindezért csak magamat okolhatom. Néhány futó
szerelem. Soha egyetlen komoly kapcsolat. Aztán hosszú-hosszú
hónapok egy férjes asszonnyal, akinek esze ágában sem volt otthagyni a
férjét énmiattam…
„Kopp-kopp” – hangzott fel, s ahogy kinyílt a bejárati ajtó,
Harry szeme felpattant, és mit lát? A nappaliba belépő
édesanyját. – Hát itt vagy, Harry! – örvendezett Alice. – Mit
ücsörögsz itt egymagádban? Gyerünk, indulás!
Harry felállt, odament hozzá, megölelte. – Hová, anya?
– A házba, ahol felnőttél. Ahol lobogó tűz és meleg étel vár.
Finom vacsorát főztem neked. – Körüljáratta pillantását, és
rosszallóan megcsóválta a fejét. – Olyan lehangoló ez a hely,
rideg és szomorú.
Elhagyták Harry otthonát, átballagtak a főutcán a szülei
házához. Harry menten jobb kedvre derült, amint átlépte a
küszöböt. A kandallóban vidám tűz lobogott, s a tűzhelyen
totyogó étel ínycsiklandozó illata megtöltötte a levegőt. A
háttérben zene szólt a rádióból. A szülői otthon barátságos és
hívogató volt, mint mindig, s Harry boldog volt, hogy a: anyja
átment érte.
Alice kinyitotta a sütő ajtaját, bekukucskált, majd
felegyenesedett. – Menjünk be az elülső szobába, Harry. Igyunk
egy pohárkával, és közben elmesélheted, milyen volt a
teadélután – mondta. – Egész eddig ott voltál?
Harry igent intett a fejével, majd követte édesanyját az elülső
szobába, mely valójában a ház hátsó részében volt, és a kertre
nézett. Tágas helyiség volt, nagy ablakokkal, a távolban látni
lehetett a fennsíkot.
– Sherryt kérsz vagy malátawhiskyt? – fordult Harry az
anyja felé, aki már a tüzet élesztgette, mire a lángok felcsaptak a
kémény felé. Alice utána még egy fatuskót is bedobott a
kandallóba. – Sherryt kérek – válaszolta.
Harry egy percre rá már a karosszékben terpeszkedett, a:
anyjával szemközt, a tűz előtt. – Képzeld, már majdnem hét óra
volt, mire eljöttem – újságolta, miután koccintottak.
Alice csillogó szemmel rámosolygott. – Azok a lányok nem
eresztettek! Igaz?
Harry rosszalló pillantást vetett rá. – Te tudtad, hogy
Adrianna Bellamynak ilyen sok lánya van? Miért nem szóltál
róla?
– Minek? Felnőtt ember vagy, tudsz vigyázni magadra –
somolygott Alice sejtelmesen. – Gondoltam, kellemes meglepetés
lesz. Mindjárt vidámabb leszel. No, találtál köztük kedvedre
valót? Kiszemelted magadnak valamelyik lányt?
Harry nem bírta ki, felnevetett. – Engem szemelt ki egyikük,
édesanyám – szólalt meg, miután jókedve alábbhagyott.
– Csakugyan? – Alice kíváncsian ránézett, rászegezte átható
tekintetét. – Vagy csak ugratsz, Harry Swann?
– Nem ugratlak. – Ivott egy kortyot a házasítatlan
malátawhiskyből, aztán egy hosszúra nyúló perc erejéig csak ült,
és a tűzbe bámult. Végül részletesen beszámolt arról, mi történt a
teadélutánon, és miként reagált rá Paloma. Mindent őszintén
elmondott. Még soha életében nem hazudott az édesanyjának,
nem voltak titkai előtte.
– Nos, kétségtelenül érdeklődik irántad – mondta Alice,
miután figyelmesen végighallgatta Harryt. – Ha te meg olyan
gyorsan reagáltál, és mindjárt meghívtad kertnézőbe, akkor
biztosan megtetszett neked az a lány.
– Bizonyára, de be kell vallanom, hogy azóta is zavarban
vagyok egy kicsit. Még ma délután is, mielőtt odamentem, a
hajamat téptem dühömben Pauline viselkedése miatt. Azt
hittem, hogy szerelmes vagyok belé, mint jól tudod. – Megrázta
a fejét. – Egyszerűen nem értem… nem tudom, mit gondoljak
saját magamról.
– Én bezzeg tudom, mit gondoljak rólad, Harry. Észre tértél,
rájöttél, hogy Pauline Mallard nem az egyetlen nő a világon.
Ami pedig a szerelmet illeti, amondó vagyok, hogy bizonyos
értelemben csakugyan szerelmes voltál. Belebolondultál,
elbűvölt a szépsége, és szexuálisan is vonzódtatok egymáshoz.
Hadd fogalmazzak így: azt hitted, hogy szerelmes vagy, mivel
tombolt benned a szenvedély. Most viszont, izé, kiszerettél
belőle. Nagyon helyes. – Egy kis szünet után hozzátette: – Ceci
délután öt óra körül felhívott. Értesített róla, hogy Milesszal
hétfőn indulnak Zürichből Londonba. Keddig a fővárosban
maradnak, bemegy az üzletbe, utána Cavendonba jönnek. Már
alig várják, hogy lássák a gyerekeket.
Harry bólintott, majd elmosolyodott. – Örülök, hogy
nemsokára visszajönnek. Hiányoztak.
– Tudom. No de mesélj még erről a Paloma nevű lányról!
– Találkoztál már vele, anya?
Alice megrázta a fejét. – Nem. Még nem találkoztam
Adrianna Bellamy gyerekeivel. Csak pár éve járnak ide, és nem
szoktak bejönni a faluba. Igaz, Adrianna járt már Mrs. kllionnal a
Nőegyletben, mint már említettem.
– Huszonhét éves. A kis Phoebe-től hallottam – magyarázta
Harry. – Egészen más, mint a többiek, akik vörösek, illetve
szőkék. Paloma fekete hajú, kék, csaknem ibolyakék eme van, és
nyugodt, sőt kifejezetten csendes lánynak tűnik.
– Szóval tetszett neked?
– Igen.
– Tudod, ki az apja?
– Természetesen. Phoebe kimeríthetetlen információforrás.
Paloma Edward Glendenning filmszínész lánya.
 – Te atyaég! Igen, igen, tudom, ki az. Tehát külsőleg az
apjára ütött?
– Igen. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy profi fotográfus, aki
természetképekre specializálódott. Phoebe szerint saját lakása
van Londonban, akárcsak a nővéreinek. Ennyit tudok róla.
Nagyon élveztem a társaságukat, elragadó família. Bár az az
érzésem, hogy kissé felelőtlenek és komolytalanok.
– Erre már Charlotte néni is célozgatott. Jóban van Mrs.
Jollionnal, aki kedveli a sógornőjét, Adriannát, és szívesen
vendégül látja az egész családját.
– Rendkívül kedvesek voltak. Meg kell hagyni, a kisebbek, a
Bellamy testvérek igazán jól nevelt, udvarias gyerekek. Mindjárt
mindenkivel megtaláltam a hangot, édesanyám. És határozottan
megállapítottam, hogy a fregattkapitány és a felesége őszintén
imádják őket.
– Nagy vidámságot visznek abba a házba – mormolta Alice.
– Nem csodálom, hogy jó nevelést kaptak, a Jollion család
ugyanis arisztokrata származású, Yorkshire-ben híres família.
Talán eddig még nem hallottál róla, de Burnside Manorban
kizárólag csak Jollionok laktak azóta, hogv az Erzsébet-korban
felépítették a kastélyt.
– Nem is tudtam. Eddig csak egyszer-kétszer jártam odabent,
amikor Mrs. Jollion tanácsokat kért a kertészkedéshez.
– Ja, és még valami: Adrianna első férje nemesemben Sir
Alan Robertson, tehát ha másból nem is, nemesi rangból és
méltóságból bőven jutott.
– Ó, itt annál sokkal többről van szó. Sokkal többről.

Harry Swann szombat délelőtt fürge léptekkel, jókedvűen rótta

Cavendon parkot. Lovaglóruhát viselt, mint minden szombaton,
amikor a birtokot járta. Már nagyon várta, hogy végre lóháton
üljön. Boldogan dudorászott, derűs hangulatban volt.
 Ahogy a kerti pavilon felé közeledett, meglepve látta, hogy
egy nő siet lefelé az ösvényen Cavendon Hall felől. Ahogy
közelebb ért, rájött, hogy Paloma Glendenning az. A lány
megpillantotta őt, integetett, aztán még szaporábban kezdte
szedni a lábát, végül már futva jött feléje.
Harry elcsodálkozott, vajon mit keres itt a lány, ezért maga is
szaladni kezdett, aztán szó szerint egymásnak rohantak, amikor
összetalálkoztak. Kevésen múlt, hogy a lány el nem esett: Harry
elkapta a karját, nem hagyta, hogy elveszítse az egyensúlyát,
Paloma pedig belékapaszkodott, hogy megtartsa magát.
– Nem esett baja, Paloma?
A lány egy fejmozdulattal jelezte, hogy nem. – Köszönöm,
hogy megtartott. Már csak az hiányzik, hogy még valaki
csúnyán elessen ebben a családban.
– Mire gondol?
– Azért jöttem, hogy értesítsem apám balesetéről. Leesett a
lóról. Sosem hagyja, hogy a filmekben statiszták lovagoljanak
helyette. Tegnap este szóltak anyámnak telefonon. Apám egy
londoni kórházban fekszik, eltört a válla.
– Sajnálattal hallom, Paloma. A törött váll csúnya sérülés,
szörnyen fájdalmas. Miben lehetek a segítségére?
– Semmiben. Csak személyesen akartam szólni magának,
hogy holnap nem jövök kerteket fényképezni. Londonba kell
mennem édesanyámmal.
– Semmi gond – mondta erre Harry, habár csalódott volt. –
Esetleg találkozhatnánk, amikor Londonban járok? Örülnék, ha
megint láthatnám.
– Az csodálatos lenne! – válaszolta a lány.
– Jövő héten valószínűleg pár napra szabadságra megyek.
Hogy találom meg, Miss Glendenning?
– Felírtam magának a telefonszámomat. – A kosztümkabátka
zsebébe nyúlt, elővett egy papírcetlit, és odaadta.
 – Köszönöm – mondta Harry, s biztonságos helyre dugta a
papirost: zakója belső zsebébe. – Lehet, hogy jövő héten
Londonban leszek. Mit szól hozzá?
– Jól hangzik. Most vissza kell mennem Burnside-ba, még be
kell csomagolnom.
Otthagyta Harryt, de még könnyed, vidám hangon
visszakiabált neki: – Vigyázzon a lovakkal, Harry! – Intett egyet,
és már ott sem volt, visszafutott az ösvényen, amelyen érkezett.
Milyen különleges lány, merengett Harry, s elővette a papirost
a zsebéből. A telefonszám alá a következő sort írták: Fordítsa meg.
Harry így is tett. A papírdarabka másik oldalán rövid üzenet állt:
Nehogy elveszítse! Paloma.
Harry magában jót mosolygott, visszatette a papirost a
zsebébe, hogy biztonságban legyen, s az irodája felé menet
Palomára gondolt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Diedre ragyogó délelőtti napsütésben érkezett meg Whitehallban

a Hadügyminisztérium épületébe. Belökte a nehéz faajtót, aztán
úgy döntött, hogy felgyalogol a lépcsőn. Jólesett neki a mozgás,
és szívesen gyönyörködött a patinás, ódon ház unhatatlan
szépségében, mely a széles lépcsőről teljes pompájában
kibontakozott előtte.
Hét emeleten kanyargó, sok-sok mérföldnyi folyosó adott
otthont az irodák ezreinek, amelyekben a brit hadsereg
igazgatásával és vezetésével foglalkoztak. Díedre-nek semmi
köze se volt hozzájuk. Valójában nem a Hadügyminisztérium
alkalmazásában állt. Ez csak álca volt annak a különleges
ügyosztálynak, amelyhez tartozott, és amelynek már a Nagy
Háború idején is dolgozott.
A Katonai Hírszerzés egyik zseniális, fiatal ezredese 1907-
ben hozta létre Diedre csapatát, mely az évek során egyre
erősebb és erősebb lett. Az ifjú ezredes végül egy rendkívül
sikeres pályafutást követően, az 1920-as években visszavonult,
azok után, hogy a hírszerzők e különleges csapatát jól működő
egységgé kovácsolta.
A kis titkos ügyosztályt most William Lawson vezette, aki
csak a miniszterelnöknek tartozott beszámolási kötelezettséggel.
Ez volt az eredeti megállapodás, és a csoport létezése olyannyira
titkos volt, hogy alig néhányan tudtak csak róla, köztük az MI6-
ként ismert Titkos Hírszerző Szolgálat feje.
A kis irodacsoport az ötödik emeleten bújt meg, egy hosszú
folyosó végében. Az ajtón fénylő réztáblán semmitmondó név
állt: Adminisztrációs iroda. Az ajtót mindig kulcsra zárták.
Igazából Speciális Hírszerző Egység volt a divízió neve. Azok,
akik ennek az ügyosztálynak dolgoztak, egyszerűen csak She-
nek becézték, mely ötletes fedőnévként szolgált.
Mikor Diedre az ajtóhoz ért, kinyitotta, bement, és gondosan
bezárt maga mögött. A belső bejárati ajtót folyamatosan zárva
kellett tartani, még akkor is, ha valaki ott tartózkodott az
irodákban.
Felkattintotta a villanyt a bejárati folyosón, végigballagott a
rövid hallon az irodájáig, kinyitotta az ajtót, aztán a:
íróasztalához lépett. Alighogy leült, máris megcsörrent a telefon.
– Halló? Ki az? – emelte fel a kagylót.
– Ott Nárcisz beszél?
– Igen, Toby. Hol vagy? – kérdezte Diedre. Örült, hogy hallja
a fiatalember hangját.
– A munkahelyemen. Beszéljünk a mi nyelvünkön. Ha érted,
mire gondolok.
– Hát persze. A felszerelés kérdéses? Erről van szó?
– Nem biztos. Egy pompás kaviárról akartam mesélni neked.
– Szívesen meghallgatlak – válaszolta Diedre, aki sejtette,
hogy Toby Irina hercegnőre utal, aki a Kaviár fedőnevet kapta,
míg Valiant fedőneve Forrás lett.
– A kaviár megfelelt az elvárásaidnak. Ha egyszer
megkóstoltad, meglátod, megint enni akarsz majd belőle. És a
forrás megbízható.
– Olyan jó ezt hallani, Toby. Bárcsak ott lehetnék Berlinben.
– Én is azt kívánom, mert jövő héten belekóstolok a kaviárba.
– Nem hiszem, hogy oda tudok menni. Nagyon sajnálom –
szabadkozott Diedre.
– Apropó, a bőrönddel kapcsolatban: nincs gond. Szépen és
egész gyorsan el lehet intézni. Mit tegyek?
– Remek! Minél gyorsabb, annál jobb. Az lenne a legjobb, ha
hamar elintéznéd.
 Egy-két perc csend következett, a vonal berlini végén beszélő
habozott.
– Toby, ott vagy? – nógatta Diedre.
– Minél gyorsabban – egyezett bele Tony. – Itt vagyok.
Valaki bedugta a fejét az ajtón, ennyi történt. Elhessegettem.
Folytasd csak.
– Értem. Akkor minden nagyjából rendben van?
– Nem egészen – felelte Toby halkan, és nyomatékképpen
sóhajtott egyet.
– Ez mit jelent? – kérdezte Diedre, s hangja élesebb lett.
– Szerencsétlen fejleményt – válaszolta Tony.
Diedre szorosabban megmarkolta a telefonkagylót. – Mi a
baj, Toby? Tudom, hogy valami gond van. Érzem a hangodon!
– Attól tartok, hogy vennünk kéne egy éjjeli zoknit… hogy
felhúzzuk valaki lábára, akinek szüksége van rá.
– Kinek kell? – kérdezte Diedre kurtán, mert azonnal rájött,
hogy Steinbrennerék közül valaki fázik a mentőakciótól, vagyis
fél és ideges. Már évek óta így beszélgettek, virágnyelven,
mostanra már teljesen megszokták Tonyval, és ügyesen
csinálták.
– Rózsaszín – szólalt meg végre Tony. – Rózsaszín éjjeli
zokni lenne a legjobb.
– Rendben van, azt veszek. Kicsit, közepeset vagy nagyot?
– Sajnos nagyot.
– Más is beszáll?
– Moi. Csak moi.5 Ennek így kell lennie. Megegyeztünk? I
Csak semmi locsi-fecsi.
– Egyetértek. Szóval, miben segíthetek? Te vagy ott,
Berlinben… mármint a bőrönddel és a problémákkal
kapcsolatban.

5 Én (francia)
 – Egyelőre semmiben. Remélem, az Apamackó tesz néhány
jó lépést – felelte Toby csendesen.
– Meg kell történnie. De nagyon gyorsan. Igaz is, a kaviárt
sem hagyhatjuk ki; megromolhat, és kár lenne érte. Ráadásul
felbosszanthatná – nem is: felbosszantaná a forrást.
– Jól van. Hétvégén hová mész látogatóba? Nyilván oda, ahol
a hanga virágzik és a vörösbegy dalol.
– Pontosan. Képzelheted, mennyire vágyom a vörösbegy
énekére. Csörögjek rád?
– Légy szíves. A szokásos helyen, a szokásos napon és
időben.
– Megegyeztünk.
– Jövő hétig minden feladatot kipipálunk.
Adja Isten, hogy igazad legyen, gondolta Diedre, de csuk ennyit
mondott: – Tartsuk titokban az egészet.
– Feltétlenül, Nárciszom.

Diedre hátradőlt a széken, s közben az íróasztalán álló órán

sandított: pontosan nyolc óra volt, mindig ilyenkor szokott
bejönni, és mint általában, most is elsőként érkezett. Cecilyre
gondolt, tudta, hogy minél hamarabb beszélnie kell vele, aztán
mégis úgy döntött, hogy egy kicsit későbbre halasztja.
A semmibe révedve még egyszer átgondolta Tony szavait.
Irina hercegnő nyilvánvalóan megtartotta az ígéretét, Valiant
pedig beszerezte a szükséges okmányokat. Mrs. Steinbrenner
viszont cidrizik, fél elhagyni Berlint. Feltehetőleg attól tart, hogy
menekülés közben elkapják, és legott kivégzik őket.
De hát egyébként is meghalnak, ha a náci Németországban
maradnak. Rengeteg embert elfogtak, és hidegvérrel lelőttek.
Vagy csak eltűntek, többé nem látták őket soha. Ezreket vittek
koncentrációs táborba, illetve küldtek munkatáborokba.
 Miért hívják koncentrációs tábornak azokat a borzalmas
helyeket? A helyes nevük: haláltábor. Hiszen ott a halál azonnal
tarol.
Múlt héten hallotta Tonytól, milyen szörnyű rendszert
vezettek be: közölték a foglyokkal, hogy vetkőzzenek le, mert
zuhanyozni mennek, utána beterelték őket a zuhanyzótérbe. A
zuhanyrózsákból azonban nem víz, hanem gáz jött ki, és végzett
velük. Aztán azok a barbár fegyőrök kiszedték az aranyfogakat,
eltulajdonították a jegygyűrűket, a karórákat és azt a néhány
értéktárgyat, amelyet a rabok magukkal vittek.
Már a puszta gondolattól is végigfutott Diedre hátán a hideg,
hogy ilyen förtelmes bűnöket követnek el egy úgynevezett
civilizált országban. Szörnyetegek kezébe került az irányítás.
Nem csoda, hogy Valiant olyan undorítónak és dühítőnek találta
ezt az ocsmány kegyetlenkedést… ezért is tett meg mindent,
amit csak lehet, hogy harcoljon a rezsim ellen és életeket
mentsen; és ezért csatlakozott azokhoz a tábornokokhoz, akik
meg akarják dönteni Hitler hatalmát.
Ismét felharsant a telefon éles csörgése, mire Diedre a
kagylóért nyúlt. – Halló, ki az?
– Szervusz, drága Diedre, én vagyok az – jelentkezett 'Cecily.
– Mikor nem vetted fel az otthoni telefonodat, rögtön tudtam,
hogy a munkahelyeden talállak. Ebben a pillanatban én is
idebent vagyok az irodámban.
– Feltételezem, hogy már legalább két órája ott vagy –
nevetett Diedre.
– Tévedsz, de hagyjuk. Szükségem van a tanácsodra. Egy
kukkot sem merek Gretának mondani anélkül, hogy először ne
beszélnék veled. Az apja említette neki, hogy összefutottunk a
nagykövetségen. Ezt a professzor még múlt pénteken mesélte
nekem, amikor együtt ebédeltünk… és most nem szeretnék
valami galibát csinálni.
 – Bármit elmondhatsz neki, ami a nagykövetségen, illetve
azon a bizonyos ebéden történt, hiszen a professzor valószínűleg
részletesen beszámolt róla. De nem kelthetsz benne reményeket,
nem hitegetheted azzal, hogy kijutnak az országból. Ez tilos!
– Rendben van – felelte Cecily még halkabbra fogott hangon.
– Bármilyen reménytelennek tűnt is, annyira bíztam benne, hogy
történik valami, míg Berlinben vagy, de nem történt, igaz?
– Jaj, annyira sajnálom, Ceci, de nem, nem tudtam segítséget
szerezni nekik. Tony saját bevallása szerint kifejezetten örült,
hogy végre elutazunk, mert Berlinben egyre rosszabb a helyzet.
Ki tudja, mi történhet. Tony azt mondta: hallotta, hogy Hitlernek
teljesen elment az esze, a Birodalmi Kancellárián többször is
dühös kirohanásokat rendezett, és összevissza ordibált a
világháborúról.
– Jaj, istenem, ez szörnyen hangzik! Szegény Steinbrennerék.
– Nehogy eláruld Gretának, mit mondott Tony! – intette
Diedre sietve. – Csak megijeszted, Ceci.
– Nem árulom el, ígérem. Ettől mindenki megijedne, akinek
családja van, főleg, ha az a család Németországban rekedt. Ha
kérdez valamit, például, találtunk-e valakit, aki segíthet, mit
mondjak?
– Gondolod, hogy megkérdezi? – tűnődött Diedre hangv san.
– Nem nagyon hiszem. De ha mégis szóba hozná, nyugodtan
hivatkozz rám. Mondd meg neki, hogy a Brit Nagykövetség
egyik attaséjától értesültem róla, hogy nem lehet kilépővízumot
szerezni, és senki sem utazhat ki az országból. Ami igaz is.
Kis csönd következett. – Vajon hogy fogja ezt elviselni? –
kérdezte Ceci bánatosan. – Annyira bízott benne, hogy valami
csoda folytán kijutnak onnan.
– Greta közel áll hozzád, Cecily. Te segíthetsz neki. És én is
szívesen segítek, ha szükséged van a támogatásomra. Minden
tőlem telhetőt megteszek – mondta Diedre fojtott hangon. – Ezt
tudod. Csak szólnod kell!
– Ó, tudom, Diedre. Segítőkész vagy, ezt is tudom. Most
pedig szépen összeszedem magam, és belenyugszom. Rengeteg
dolgom van. Cavendonban töltöd a hétvégét?
– Mindenképpen! Már alig várom, hogy lássam az én
Robinomat.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Miután letette a telefonkagylót, Cecily figyelme az íróasztalán

szétterített iratok felé fordult: főképpen azoknak az üzemeknek a
lajstroma volt, ahol a ruhákat varratták, valamint azoké az
asszonyoké, akik kézzel készítették a Cecily Swann haute
couture ruhákat.
Hátradőlt, agya sebesen dolgozott, tudta, hogy újra kell
gondolnia mindent, a ruhák tervezésétől kezdve egészen a
gyártási folyamatig. Ahogy ott ült és jegyzetelt, hirtelen úgy
érezte, hogy borzasztó meleg van ezen az augusztusi délelőttön,
felállt hát, az ablakhoz lépett, és kitárta.
A szobába beömlőtt a Piccadillyről a zaj, jelezve, hogy
elkezdődött az új munkanap ebben a városban, amelyet Cecily
annyira szeretett. Ahogy lenézett az utcára, megpillantotta
Dorothy nénit, aki éppen e felé az épület felé igyekezett, ahol az
új irodáik elhelyezkedtek. Cecily 1934-ben vette meg ezt a házat,
ami remek befektetésnek bizonyult. A vállalkozás rohamosan
bővült, és itt kényelmesen elfértek az újabb és újabb
alkalmazottak; az egyik szinten kisebb helyiségeket alakítottak
ki, ahol kézzel készítettek bizonyos kiegészítőket, például
anyagvirágokat és selyemsálakat.
Dorothy pár perc múlva besietett Cecily irodájába. – Jó
reggelt, Ceci, ne haragudj, hogy ilyen későn jöttem! – köszönt
harsányan.
– Jó reggelt, Dottie. Nem későn, hanem korán érkeztél. Még
kilenc óra sincs – nevetett Cecily.
– Nagy a forgalom – mentegetőzött Dorothy Pinkerton,
miközben beljebb ment, majd leült az íróasztal másik oldalán
álló székre.
 Az immár ötvenöt éves Dorothy még mindig jó alakú, csinos
asszony volt, akár tizenöt évet is letagadhatott volna.
Továbbra is ő irányította a Cecily Swann Couture-t. a
Burlington árkádbeli üzletben maradt, megtartotta az irodáját,
ahogy Cecily is az ottani stúdióban tervezte a ruhákat, de ide is
átjárt, a Grafton Street-i irodába.
A Grafton Street az árkád közelében található, a két épület
alig pár percre van egymástól, így könnyen ide-oda sétálhattak.
– Térjünk a lényegre: új üzemeket kellene keresnünk
Leedsben a készruhák és egyes kiegészítők gyártására – kezdte
Cecily.
– Sejtettem, hogy így lesz – mondta erre Dottie, s közben
Cecily felé nyújtotta kezét, aki egy nyaláb papirost szorongatott.
– A kormány nemsokára rekvirálni fogja a leedsi
ruhaüzemeinket – folytatta Cecily, miközben átadta a
papírköteget a nagynénjének. – Szükségük lesz rájuk a katonai,
tengerész- és repülős egyenruhák gyártásához. – Felsóhajtott. –
Ezt tegnap már említettem Mike Leigh-nek, aki finoman szólva
kinevetett. Nem akarja elhinni, hogy háború lesz. Hiába beszélek
neki, mindenre csak rálegyint. Homokba dugta a fejét.
– Mit vársz tőle? Sok szempontból elég ostoba, még akkor is,
ha jó termelési vezető. Meg kell hagyni, nem ismerek nálad
okosabbat. Mérföldekkel előttünk jársz. Senki sem bírja követni a
csavaros gondolatmenetedet, bizony isten, senkinek sincsenek
ilyen jó meglátásai.
Cecily somolyogva megcsóválta a fejét. – Ugyan mát. Dottie
néni, elfogult vagy! Anya szerint túl sok eszem van csak a
káromra lesz, jobban tenném, ha befognám a száma;, mert azzal
jobban járok.
– Persze részben igaza van – helyeselt Dorothy. – De azért
csak beszélj nyugodtan, mert hallani szeretnénk a véleményedet.
 Lepillantott, és mindkét iratot gyorsan végigfutotta. –
Egyetértek, ezeket a ruhaüzemeket valóban át fogja venni a
kormány. Howard szerint Nagy Háború lesz. Igazság szerint
világháborúra számít, amelyben hatalmas seregek harcolnak
majd egymással.
Cecily arcára komor árnyék borult. – Hajlok a véleményére –
mondta fakó hangon. – Egy-két napot töltöttem csak Berlinben,
de ez elég volt ahhoz, hogy tisztán lássak. Mindenütt katonák
nyüzsögtek, és abból ítélve, amit hallottam, Németország állig
felfegyverkezett. Már évek óta titokban fegyvereket, lőszereket
és hadihajókat gyártanak. Na meg repülőgépeket.
– Howard szerint óriási hadseregük és légierejük van, sokkal
nagyobb, mint a miénk. Úgy gondolja, hogy a Luftwaffe egy nap
alatt földig rombolná Londont, ha egyszer bombázni kezdené.
– Ezt nem vonom kétségbe. Nekem azt mondták, hogy
hatalmas tartalékaik vannak. Küszöbön áll a háború.
Elmagyaráztam Mike-nak, hogy varróüzemeket kell majd átadni
a kormánynak az egyenruhák gyártásához, de nem hisz nekem.
Cecily látta, hogy Dorothy őszintén bosszankodik,
megbontotta hát a karját, és így biztatta:
– Ne mérgelődj, és ne félj! Oda se figyeltem rá, nem érdekelt,
mit mond. Kitaláltam valamit.
Dorothyn látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbült. – Mit
találtál ki, Ceci? – kérdezte sietve.
– Új ruhagyárakat nyitok.
Dorothy meglepve nézett rá. – Hogyan? És hol?
– Leedsben. A külvárosban, a félreeső helyeken… Upper
Armley-ban, Kirkstallban, Stanningley-ben, Hunsletben és
valahol lent az Aire folyónál, vagy a csatornák közelében. Már rá
is állítottam valakit a feladatra, talált néhány üres raktárépületet
és régi gyárat, amelyeket kibérelhetünk vagy megvehetünk.
Inkább megveszem őket, mert akkor nem leszek kiszolgáltatva
másoknak.
– Felújítod őket? Átalakíttatod őket ruhagyártásra alkalmas
varróüzemekké? – kérdezte Dorothy, és Cecilyre szegezte a
szemét.
– Kettőből ruhaüzem lesz, de a másik hármat is felújíttatom.
Szabóasztalokat és varrógépeket rakatok be, meg a szokásos
felszerelést, aztán felajánlom a kormánynak, hogy ezekben az
üzemekben egyenruhákat gyártunk a hadseregnek.
Biztosíthatlak róla, hogy nem fognak visszautasítani, és
megengedik, hogy a két kisebb helyen konfekciókabátokat és
szoknyákat készítsünk. Bízz bennem!
– Hát eddig nem bíztam rád mindent? – nevetett Dorothv.
– Dehogynem, és csodás segítőtársam voltál. Nélküled nem
tudtam volna létrehozni ezt a vállalkozást, Dottie néni. Ahogy
Charlotte néni nélkül sem.
Miután Dorothyval megtárgyalt még néhány sürgős kérdést,
Cecily otthagyta az irodáját, átment a folyosó túloldalára, hogy
néhány szót váltson Gretával.
Az ajtót résnyire nyitva találta, belökte hát. – Íme, itt vagyok,
épségben, egészségben és egy darabban – jelentette tímár a
küszöbről.
Greta, kinek arcán széles mosoly ragyogott fel, felpattant, s
az íróasztalt megkerülve főnökasszonya üdvözlésére sietett. –
Isten hozott itthon! – örvendezett.
Cecily megölelte. – Ha jól tudom, már értesültél róla, hogy
találkoztam édesapáddal… és az egész családdal – mondta
utána.
Greta továbbra is szélesen mosolyogva igent intett a fejével. –
Mindenről beszámolt. Annyira örültem, hogy összefutottatok, és
csak úgy, véletlenül! Leesett az állam, amikor apa elmesélte.
 – A sors akarta így – válaszolta Cecily. Helyet foglalt az
egyik széken, Greta pedig visszaült az íróasztal mögé.
– Akárminek köszönhetjük is, nagyon örült, hogy
megismerhetett. Mindnyájan örültek neki. Apa rettentő kíváncsi
volt rád, hiszen annyi mindent meséltem rólad. És most teljesült
a kívánsága.
– Igen, említette – mosolygott Cecily. – A gyerekek, Elise és
Kurt, igazán helyesek. Olyan közvetlenek és kedvesek, és a
mostohaanyád is elragadó volt. Bűbájos asszonynak tűnt.
Greta rövid csönd után óvatosan szavakba öntötte a
véleményét:
– Igen, az, bár elég ideges természet. A lelkére vesz mindent,
aztán kiborul. Tán érted, mire gondolok.
Cecilyt egyáltalán nem lepte meg ez a megjegyzés.
Észrevette, hogy Heddy izgulós típus – sőt mélyen a lelkében
gyökerező idegesség van benne, de erről hallgatott. – Másnap
együtt ebédeltünk. Igazán kellemes volt – folytatta. – Abban
reménykedtünk Milesszal, hogy még egyszer találkozunk velük,
mielőtt elutazunk, de Sir Anthony Parry teljesen lekötötte
édesapádat. Jó barátok!
Greta bólogatott, majd az íróasztal fölé hajolt. – Tudom, hegy
nem tudtál segíteni a kimentésükben – mondta félig suttogva. –
Apám számított rá, sejtette, hogy lehetetlen lenne. Sir Anthony
viszont abban reménykedik, hogy tehet valamit. Próbálkozik
ennél-annál. – Erőltetetten elmosolyodott. – Remélem, meg is
teszi.
– Ne add fel a reményt… néha meglepő dolgok történnek –
válaszolta erre Cecily. – Mindenesetre, megállapítottam, hogy jól
néznek ki, egészségesek, édesapád kifejezetten vidám és
optimista volt. Természetesen sokat segített a helyzeten, hogy a
régi jó barátja ott volt Berlinben. Szinte repkedett örömében.
 – Mindig is közel álltak egymáshoz, hosszú éveken át.
Köszönöm, Cecily, hogy olyan kedves voltál a családomhoz.
Igazán hálás vagyok érte. Most pedig lássunk neki a munkának.
Cecily egyetértett vele. – Van itt néhány dolog, amit el
kellene intézned. – Átnyújtott Gretának egy papirost, majd így
folytatta: – Azoknak az asszonyoknak a névsora, akik kézzel
varrnak nekünk. Némelyikük itt, a legfelső emeleten dolgozik,
mások otthon.
– Igen, ők készítik a haute couture ruhákat.
– Mint tudod, a haute couture-t kézzel varrják, különben
nem hívhatnánk couture-nek.
– Franciaországban ez törvényszerű, már említetted –
mormolta Greta.
– Nálunk is íratlan szabály. A couture-t kézzel kell varrni.
Szeretném, ha te meg Dorothy beszélnétek az emeleten dolgozó
nőkkel, Dorothy pedig keresse fel azokat, akik otthon varrnak.
Tudni szeretném, hogy továbbra is számíthatok-e rájuk? Vagy a
fiatalabbak esetleg pusztán hazafias érzületből azon
gondolkodnak, hogy munkába állnak valamelyik lőszergyárban?
– Cecily felkelt, az ajtó felé indult, nujJ megállt és megfordult. –
Körülbelül fél óra múlva átmegyek a Burlington árkádbeli
üzletbe, Greta.
Greta félig elmosolyodott. – Bármikor átszaladhatok, ha
szükséged van rám – bólogatott.
Cecily távozott, Greta pedig csak ült, ült és üres szemmel
bámulta az ajtót, s közben az apjára meg a családjára gondolt. Az
apja annyira bízott benne, hogy Sir Anthony megoldja a
problémájukat, így hát ő is kénytelen volt bizakodó hangot
megütni, amikor vele beszélt. Tegnap, késő este azonban
kétségei támadtak és nyugtalan lett; s ma délelőtt visszatért a
korábbi kétségbeesés.
 Ha Cecily még a Hadügyminisztériumban dolgozó
sógornőjén keresztül sem tudott segíteni, akkor Sir Anthonynek
mi esélye lehet, hiszen csak egy tudós? Már évekkel ezelőtt
könyörgött az apjának, hogy hagyja el Németországot, mégis ott
maradt. Most pedig ott ragadtak.
Visszafojtotta könnyeit, fejét lehajtotta az íróasztalra.
Elrebegett egy imát, aztán mintegy mantraként tíz álló percig
ismételgette. Sokan nem hisznek az imádság erejében, nem úgy,
mint ő. Az imádság csodákra képes.

– Milyen szép napunk van, Charlotte – nézett a gróf a feleségére.

– Remélem, a jó idő kitart a hétvégéig, amikor az egész család
megint együtt lesz.
Charlotte rámosolygott, és megszorította a kezét. – Legalább
annyira örülök, mint te, hogy mindenki idejön. Akárcsak a régi
szép időkben.
– Azt leszámítva, hogy Dulcie és James nem lesz itt – mondta
a gróf csipetnyi szomorúsággal a hangjában. – Mit hallottunk
mostanában róluk, szívem?
– Azt, hogy Félix éppen Los Angelesben van. Pontosabban
szólva, Constance-szal együtt ott tartózkodik, a Bel Air-i házban
laknak Dulcie-val és Jamesszel. Jamesnek jól jön, hogy kéznél
van az ügynöke – azt hiszem, lassan elkezdik a tárgyalásokat az
MGM-mel, fel akarják bontani James szerződését. Abban a
pillanatban, amint szabad lesz, New Yorkba utaznak, néhány
éjszakát ott töltenek, aztán hajóra szállnak, és Angliába jönnek.
Valószínűleg a Queen Elizabeth fedélzetén.
– Nagy megkönnyebbülés lesz, ha visszatérnek. Nem
szívesen gondolok arra, hogy a háború kellős közepén utaznak,
meri a háború immár elkerülhetetlen. Az Atlanti-óceánon
hemzsegni fognak a német hadihajók, veszélyes lesz a hajózás.
 Hirtelen ideges és nyugtalan lett a hangja, mire Charlotte
megfogta a kezét. – Meglátod, minden rendben lesz, Charlie. És
gondolj bele, együtt fogjuk ünnepelni a karácsonyt.
Charles Ingham, Mowbray hatodik grófja nem állta meg
nevetés nélkül. – Még csak augusztus van – csúszott ki a száján,
annyira mulatságosnak találta azt, amit Charlotte mondott.
– Nos, legalább vidámabbá tettelek – válaszolta Charlotte, és
maga is jót kacagott.
– És boldoggá is teszel, nagyon boldoggá, Charlotte. Mit is
mondtál, hová mész ma délelőtt?
– Harrogate-be kell mennem, egy Margaret Howell Johnson
nevű asszonyhoz. Ő az ottani Nőegylet elnöke Alice megkért,
hogy látogassam meg, mert a harrogate-t egyletnek állítólag van
egy konzervgyártó gépe, és a mi Nőegyletünk kölcsön szeretné
kérni.
– Ugye, időben visszaérsz ebédre?
– Természetesen. Még csak tíz óra van. Fél óra oda, fél óra
vissza, és maximum egy óra, amíg beszélek vele – bizonygatta
Charlotte, aztán megkérdezte: – Hozzak valamit Harrogate-ből?
– Nem, csak magadat hozd vissza gyorsan – válaszolta a
gróf, majd rákacsintott. Charlotte nevetve felállt a pamlagról.
– Remélem, Goff visz az autóval? – kérdezte a gróf a
biztonság kedvéért.
– Igen. Ne aggódj annyira, Charles. Hamar visszajövök Alicia
különben is nemsokára bejön és beszélget veled, tehát lesz, aki
elszórakoztat.
– Még a posta is vár, temérdek levelet kell elolvasnom –
dörmögte a gróf. Ő is felállt, felesége nyomában átbaktatott a
könyvtárszobán, aztán helyet foglalt az íróasztalánál.
– Ha jól sejtem, a színésznői karrierjéről szeretne diskurálni
velem… – A gróf elhallgatott, kék szeme boldogan, gyengéden
csillogott. – Annabel pedig megsúgta, hogy koncertzongorista
szeretne lenni. Úgy tűnik, sok művész lesz a családunkban.
Charlotte csókot dobott neki, s elhagyta a könyvtárat.

Nagyjából negyven perccel később Charlotte Swann, Mowbray

grófnéja már a Sétányként ismert boltsor előtt sétált. Mindig is
szerette Harrogate-et a főúri palotáival, elegáns éttermeivel és
szállodáival, és a Strayjel, a városközpontban hosszan elnyúló,
zöld pázsittal borított résszel, melyen tavasszal nárciszok százai
ringatták sárga virágaikat.
Harrogate a XIX. század második felében és a XX. század
elején igazi fürdőváros volt, a világ minden pontjáról érkeztek
ide látogatók, hogy megmártózzanak a földalatti kénes források
vizében. A XX. század elején elsősorban a királyi család tagjai, az
arisztokrácia és a színházak csillagai jártak ide, ezért is épült itt
olyan sok előkelő ház és szálloda, valamint impozáns
gyógyfürdő, ahol a gyógyvízben fürdőzhettek a vendégek.
Charlotte végül megállt a Johnson házaspár tulajdonában
levő' ékszerbolt előtt, s egy ideig a bejárat két oldalán kialakítón
kirakatok egyikét nézegette. Volt ott néhány művészien
kiállított, meseszép darab, s Charlotte megállapította, hogy ezen
a helyen nem árulnak ócska bóvlikat. Híres üzlet volt, Harrogate
legpompásabb ékszerboltja.
Miután a másik oldalon lévő kirakatot is megnézte, és
megcsodált egy mutatós, régi kámeát, végre benyitott, és
belépett a boltba.
Az üzlethelyiség tágas volt, több üvegszekrénnyel, bennük
káprázatos ékszerekkel; jobboldalt mahagóniasztalka állt, két
hozzá illő karosszékkel. Az egyik eladólány mosolygós arccal
elősietett. – Jó napot, asszonyom – köszönt. – Miben lehetek a
szolgálatára?
 – Korábban telefonáltam, megbeszéltem Mrs. Johnsonnal,
hogy találkozunk. Attól tartok, kicsit korán érkeztem.
– Ön bizonyára Lady Mowbray Cavendonból… ugye, nem
tévedek? – érdeklődött az eladó.
– Igen, az vagyok.
– Kérem, mylady, foglaljon helyet! Máris megyek, szólok
Mrs. Johnsonnak. Már várja ladységedet.
Pár másodperc múlva meg is jelent egy magas, karcsúi
asszony. Elegánsan öltözködött, szőke haját hátrafésülte az
arcából, és alul befelé pöndörítve viselte, az apródfrizurák
stílusában. Ahogy közelebb ért, Charlotte hirtelenében úgy
érezte, hogy ismeri, már találkozott vele. Mosolyogva felállt.
Margaret Howell Johnson egy pillanatra rá már nyújtotta is a
kezét. – Jó napot, Lady Mowbray, nagyon örülök, hegy
megismerhetem – üdvözölte Charlotte-ot. – Az külön örömöt
jelent, hogy mindketten a Nőegylet aktív tagjai vigyünk.
Charlotte elámult.
Ez a nő nem azért tűnt olyan ismerősnek, mert már
találkozott vele, hanem azért, mert ez az asszony, akinek a kezét
azóta sem eresztette el, kiköpött Diedre volt, csak kissé idősebb
változatban; a szeme pedig ugyanaz a jellegzetes, füstszürke-
levendulaszín szem, amelyet olyan jól ismert, hiszen a sajátja is
ilyen. A Swannok szeme. Jaj, istenem, nyögött fel magában. Jaj,
istenem.
Kihúzta kezét Mrs. Johnson szorításából, nagyot nyelt, s
belekapaszkodott a karosszék háttámlájába. – Jaj, szörnyen
sajnálom, Mrs. Johnson – szabadkozott. – Hirtelen
megszédültem. Leülhetnék egy pillanatra?
– Természetesen, Lady Mowbray, fáradjon velem. –
Könyökénél fogva az üzlet túlsó sarkába vezette, segített neki
leülni egy kényelmes karosszékbe, majd odahajolt és
megkérdezte: – Hozhatok ladységednek egy pohár vizet? Esetleg
repülősót?
– Ha kérhetném, mindkettőt – felelte Charlotte, s
elcsodálkozott, mert a hangja nem bicsaklott meg.
– Bocsásson meg, kérem, egy pillanatra – mondta Mrs.
Johnson, ezzel távozott. Charlotte szeme továbbra is rátapadt.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Charlotte jól tudott uralkodni magán, meg tudta őrizni

szenvtelen arckifejezését, nem mutatta ki az érzéseit. Mowbray
ötödik grófja, David Ingham annak idején figyelmeztette, hogy
sose mutatkozzon gyengének, ő, mint mindig, ezúttal is
megfogadta a tanácsot és akként cselekedett. Megtanulta
leplezni az érzéseit, és ez azóta is így volt.
Most tudta, hogy nem mutathat szokatlan érdeklődést
Margaret Johnson iránt, és nem is bámulhatja meg. Mrs. Johnson
nemsokára visszatért: kis tálcán hozta a pohár vizet és a
repülősóval teli üvegcsét.
Charlotte azonnal elvette az utóbbit, lecsavarta az üvegcse
tetejét, és beleszippantott: olyan erős ammóniaszag csapta meg
az orrát, hogy levegő után kapkodva hátrahőkölt, szemébe
könny szökött.
– Ugye milyen erős szaga van? – bizonygatta Mrs. Johnson. –
Elveszem ladységedtől, méltóztassék egy-két korty vizet inni.
Segíteni fog.
Charlotte így is tett: felhajtott fél pohár vizet, utána letette a
poharat a tálcára. – Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Johnson.
Nem tudom, mi ütött belém. Azt hittem, menten elájulok.
– Miért nem húzódunk be az irodámba, mylady? – kérdezte
Mrs. Johnson, miután az egyik eladólány kezébe nyomta a tálcát.
– Odabent csend van, és nem zavarnak bennünket a vásárlók,
akik előbb-utóbb úgyis bejönnek az üzletbe.
– Remek ötlet – válaszolta Charlotte. Felállt, és követte Mis
Johnsont, át az üzleten.
– Azért jöttem, hogy szívességet kérjek magától, Mrs.
Johnson – kezdett bele, miután elhelyezkedtek a kandalló előtt
pöffeszkedő, kényelmes karosszékekben. – Egyletünk két tagja
azt hallotta, hogy a harrogate-i Nőegylet tulajdonában van egy
konzervgyártó gép. Nem lenne ellenükre, hogy kölcsönkérjük?
Ugyanis kifogytunk a befőttesüvegekből.
Mrs. Johnson mosolyogva megbiccentette a fejét. – A gép
csakugyan megoldja az említett problémát, Lady Mowbray,
azonban valamelyik asszonynak feltétlenül meg kell mutatnia,
hogyan kell használni. – És ekkor, egész váratlanul, harsányan
felnevetett, aztán egy kis ideig hangosan hahotázott.
Charlotte megdermedt. Margaret Howell Johnson éppúgy
szívből nevetett, ahogy Lady Gwendolyn is. Miközben Mrs.
Johnson próbálta megfékezni széles jókedvét, Charlotte titokban
szemügyre vette, s ekkor látta, hogy ugyanolyan sasorra és
széles homloka van, mint Diedre-nek. Csak a képzelete játszik
vele? Gyorsan félrekapta a pillantását, nehogy ez a szimpatikus
asszony észrevegye, hogy árgus szemmel figyeli.
Mrs. Johnson végül összeszedte magát. – Azért tört ki
belőlem a nevetés, mert hirtelen eszembe jutott, hogy múlt héten
felrobbant az egyik konzervdoboz, és az eperlekvár tetőtől talpig
beborított bennünket – mondta mintegy magyarázatképpen. –
Micsoda felfordulás kerekedett! Óvatosan kell bánni ezekkel a
gépekkel. De szívesen kölcsönadjuk a miénket. Természetesen
nincs ellenünkre, miért is lenne?
Egy ideig még kedélyesen eltársalogtak arról, milyen jót tesz
a vidéki asszonyoknak, hogy nőegyletekbe szerveződtek, és
mindez milyen hasznos lesz a közelgő konfliktus idején. Aztán
megbeszélték, jövő héten melyik nap szállíthatják el a
konzervgyártó gépet az ékszerüzletből.

Miközben az autó Cavendon Hall felé robogott, Charlotte

csendben üldögélt a hátsó ülésen, és azon tűnődött, mennyire
emlékeztet Margaret Johnson Diedre-re. Milyen különös. A haja
kevésbé aranyló, de éppolyan magas, mint Diedre, ugyanolyan
finom ívű orra és széles homloka van, ami azért is feltűnő, mert
hátrafésüli a haját. És Margaret-nek hívják…
Lady Gwendolyn még évekkel korábban olyan titkot árult el
Charlotte-nak, amelyről egyetlen élő léleknek sem volt
tudomása.
Az a gond, hogy Charlotte senkivel sem beszélhetett erről
bizalmasan, kivéve persze magát Lady Gwendolynt, amit a
helyzet jelenlegi állásában nem szívesen tett volna meg. Minek
kavarná fel az idős hölgy érzelmeit egy olyan gyerekkel
kapcsolatban, aki miatt nap mint nap emészti magát, amióta
örökbe adta? És mi van akkor, ha tévedek, tűnődött Charlotte. Bele
se mert gondolni, micsoda csalódást okozna akkor Lady
Gwennek.
Bárcsak Cecilyt is beavathatnám a titokba, merengett, miközben
felment az emeletre, a budoárjába, hogy levegye a kabátját meg a
kalapot, és ebéd előtt felfrissítse magát egy kicsit. De nem merem
megtenni. Senki sem szerezhet tudomást Lady Gwen és Mark
Swann románcáról. Cecily? A név ott motoszkált a fejében. Nem.
Nem szabad.
De hát ő az örökösöd, emlékeztette magát. Egy nap ő veszi át a
krónikáskönyvek őrzését, és ő lesz a Swann klán matriarchája.
Különben is, Cecily tizenkét éves korában letette az esküt.
Megesküdött arra, hogy élete árán is megvédi az Inghameket.
Tehát hallgatni fog, senkinek sem fogja elárulni a pikáns
részleteket.
Mivel tudta, most le kell mennie a földszintre, hogy
megebédeljen Charlesszal és az unokákkal, agyának hátsó
szegletébe rejtette el ezt a dilemmát. Egyelőre.
 – Remélem, nem zavarlak, Diedre – mondta Cecily,
erősebben megmarkolta a telefonkagylót. – De ma délelőtt Greta
említett nekem valamit, és gondoltam, jobb, ha szólok neked.
– Mit mondott? – kérdezte Diedre, s hegyezni kezdte fülét.
Pillanatnyilag minden végtelenül érdekelte, aminek bármi köze
volt Greta Chalmershez, illetve Steinbrennerékhez.
– Greta szerint érthető, hogy nem tudtál segíteni a
családjának, hiszen nincsenek igazi összeköttetéseid Berlinben.
Aztán még hozzátette, hogy Sir Anthony Parry megpróbálja
kihozni a családot Berlinből, próbálkozik ennél-annál. Maga Sir
Anthony fogalmazott így.
Diedre meghökkent a bejelentés hallatán, előredőlt a széken,
és a fülére nyomta a kagylót. – Kinél szándékozik próbálkozni? –
kérdezte kíváncsian, s kissé felemelte a hangját – Tudós ember,
nincsenek politikai kapcsolatai.
– Igen, tudom. Talán csak azért tett ilyen kijelentést hogy
lelket öntsön a professzorba, nem gondolod?
Mivel Diedre hallgatott, Cecily még egyszer rákérdezett:
– Nos, nem gondolod? Mellesleg azt mondtad, hogy nem
adnak már ki több vízumot, és az ismerősöd összeköttetései sem
működnek, nem lehet rájuk számítani.
– Igen, így van. De az élet néha különös meglepetésekkel
szolgál. Persze az is megeshet, hogy Sir Anthony valahogy mégis
segíteni tud a professzoron, bár, hogy őszinte legyek, ezt kétlem.
Nézd, igazán köszönöm, hogy szóltál, Ceci, a berlini
ismerősömet is értesítem róla. Alighanem az lesz az okosabb.
Elvégre nem szeretnénk, ha Sir Anthony valami., ostobaságot
művelne, nem igaz?
– Úgy van, Diedre, nem szeretnénk. Tudod, milyenek férfiak:
azt hiszik, hogy a világ összes problémáját meg tudják oldani.
– Nem is tudtam, hogy a férfiak ezt hiszik magukról –
kuncogott Diedre, aki most az egyszer könnyed hangot ütött
meg. – Én azt hittem, hogy a nők képzelik ezt magukról. És miért
is ne? Hiszen képesek vagyunk rá.
Cecily együtt nevetett a sógornőjével. – Szólj, ha hallasz
valamit. Bármi legyen az – kérte.
Miután letette a kagylót, Diedre egy ideig mélyen
elgondolkodva ült az íróasztalánál, és több mindenen eltűnődött.
Utána ismét felemelte a kagylót, és négy különböző helyre
telefonált.
Az első hívás Valiantnek ment. Diedre az admirális
magánvonalát hívta, egy biztonságos vonalat az Abwehrnél, a
Német Katonai Hírszerzés berlini főhadiszállásán. Alig négy
percet beszélgettek.
Másodszorra Tony Jenkinsnek telefonált a berlini Brit
Nagykövetségre. Öt percig beszélgettek a fiatalember
magánvonalán, amelyet maga Tony biztonságosnak ítélt.
Harmadszorra Lady Gwendolyn következett, a nagynéni, aki
a cavendoni birtokon élt, Little Skell Manorban. Tíz percet
beszélgettek, mert Diedre bevezetésként egy kis pletykálkodásra
fanyalodott, mielőtt a lényegre tért volna.
A negyedik telefonhívás során Cecilyvel értekezett, akit a
Burlington árkádbeli üzlet irodájában ért el. Csupán két percig
társalogtak.
Miután végzett a telefonálással, Diedre felállt, kiment a
hallba, aztán végig a William Lawson irodájához vezető, rövid
folyosón. Beszélt a titkárnővel, Lois Bedforddal, szólt neki, hogy
az öt óra megfelelő lesz, akkor találkozni tud a főnökével.
 EZERARCÚ SZERELEM

Álom, bezárod nehéz napom kapuját,

Sötét éj, becsukod éber szemem,
Lazítsd meg kötelékeimet;
Elhajítom énem ruháját,
S az első ábránddal, mely itt terem,
Futok, futok, átölelem a szívedet.

Alice Meynell: Lemondás

 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

William Lawson bizonyos szempontból hasonlított Wilhelm

Canaris admirálisra: mindketten a haditengerészet tisztjei voltak,
a Nagy Háborúban bátran szolgálták az országukat a
hadihajóikon, bekapcsolódtak a haditengerészeti hírszerzés
titkos munkájába, és rendkívül tehetségeseknek bizonyultak, így
kiváló kém lett belőlük.
Lawson, Canarishoz hasonlóan, a haditengerészeti
hírszerzéstől átkerült a katonai hírszerzéshez, mikor 1930-ban
csatlakozott az MI6-hoz. A becsületes és jólelkű Lawson
feddhetetlen, tisztességes, egyenes ember volt, akárcsak az
admirális. És mindketten igazi úriemberek voltak.
Most, miközben visszabaktatott a Hadügyminisztériumba a
Downing Street 10.-ből, William Lawson már nem azon a
beszélgetésen tűnődött, amelyet az előbb a miniszterelnökkel
folytatott: Diedre járt a fejében, és a késő délutánra megbeszélt
találkozójuk. Nevile Hendersontól, a berlini brit nagykövettől
hallotta, hogy Diedre és Canaris múlt héten csevegett egy kicsit a
fogadáson, tehát nagyon valószínű, hogy Diedre ezért akar vele
találkozni. Hogy jelentést tegyen, ahogy ő maga mondani szokta.
Kedvelte Canarist – sőt egyenesen csodálta. A német
admirális erkölcsös ember volt; ők ketten egyazon becsületkódex
szerint éltek, melyet a tengerészetnél szolgáló emberek
világszerte követtek. Ezért nem dőlt be Hitlernek Canaris.
Kétszer találkoztak, egyszer Portsmouthban, egyszer pedig
Kielben; rögtön megtalálták egymással a hangot, mondhatni,
barátok lettek.
Ezután a Diedre-rel kapcsolatos gondolatok elfeledtették vele
az admirálist. Mit csináljon vele? Semmit. Nem szabad. A
legjobb, legokosabb beosztottja, most, a háború közeledtével
nagy hasznát veheti. Ennek ellenére – legnagyobb meglepetésére
– erős érzéseket táplált iránta, csak nagy ritkán tudott
megfeledkezni róla.
Ki az ördög gondolta volna, hogy ő – pont ő! – beleszeret az
egyik munkatársnőjébe. Hiszen ez tilos. Főleg egy ilyen férfinak,
mint ő, aki éjjel-nappal dolgozik, és szinte tudomást se vesz a
nőkről. Negyvenhét éves volt, és már réges-rég lemondott arról,
hogy újranősüljön. Nora, a felesége házasságuk utolsó éveiben
betegeskedett, aztán tizenöt évvel ezelőtt elhunyt. Sosem volt jó
a kapcsolatuk, boldogtalan házasságban éltek. A munkájában
viszont vigaszt és örömöt talált, és ez még most is így van.
Lopva felsóhajtott, miközben folytatta útját; észre se vette,
milyen elragadtatott pillantásokat vetnek rá a mellette elhaladó
nők. Daliás férfi volt, száznyolcvanöt centi, hollófekete haját
hátrafésülte jóvágású, meglehetősen markáns arcából.
Szokás szerint sötétkék öltönyt, fehér inget és kék-fehér
csíkos nyakkendőt viselt. Ő is, akárcsak hajdanán az apja,
kedvelte a Savile Row öltönyöket, a finom ingeket és a jó
minőségű nyakkendőket. Szerencsére az apja annyi pénzt
hagyott rá, hogy nyugodtan kényeztethette magát.
Sir Roger Lawson több népszerű képes lapnak a tulajdonosa
volt, melyek fölöttébb jövedelmezőek voltak. William édesanyja
pár évvel a férje előtt halt meg, és amikor tavaly William apja is
elhunyt, ő meg az öccse, Ambrose tehetős emberek lettek.
William tisztában volt vele, hogy a munkájára legalább
annyira szüksége van, mint a levegőre, és a fivére, aki idegsebész
volt, ugyanígy érzett. Persze a pénz mindig jól jön, de egyikük
sem változtatott volna az életmódján a vagyon miatt.
Kíváncsi volt, mit akar Diedre mondani Canarisról, bár
egyébként is beszélni akart vele a két új ügynökről, akiket talált.
Bízott benne, hogy Diedre elvállalja őket, és kézbe veszi a
kiképzésüket.
Mikor belépett a Hadügyminisztérium épületébe, titokban
megmosolyogta saját magát: még hogy meghívja Diedre-t
vacsorázni? Micsoda badarság! Hogy jutott ilyesmi eszébe? Ő az
utolsó, akit Diedre valaha is észrevenné, különben is,
gyaníthatóan még mindig Paul Drummondot gyászolja. Vagy
nem? Nem tudta rá a választ.
Miközben felfelé kaptatott az adminisztrációs irodába vezető
lépcsőn, megcsóválta a fejét, nem értette a saját viselkedését.
Lehet, hogy az egyik legjobb kém, de csöppet sem ért a nőkhöz.
Tulajdonképpen semmit sem tud róluk.

Megígérte Lady Gwendolynnak – figyelmeztette Charles

Charlotte-ot –, hogy átmegy érte Little Skell Manorba, és áthozza
teázni.
– Hogy a csudába felejthettem el? – pattant fel Charlotte a
székről. – Máris indulok, szívem, átkísérem a nénikédet. Majd
megpróbálom rábeszélni, hogy üljön tolószékbe, akkor
könnyebb dolgom lesz.
– Akkor könnyíted meg a dolgodat, ha szólsz Goffnak, hogy
hozzon-vigyen benneteket – vágta rá a gróf, s elnézően a
feleségére mosolygott.
– Ha jól sejtem, szereti, ha egy kicsit friss levegőn lehet –
érvelt Charlotte, csókot nyomott Charles arcára, majd
megszokott kecsességével végigsuhant a teraszon. – Egykettőre
itt leszünk.
– Várlak benneteket – felelte a gróf, s újra kezébe vette a
könyvet, amelyet olvasott.
Miközben lefelé lépkedett a terasz kőlépcsőjén, Charlotte
rájött, hogy Margaret Howell Johnson teljesen lekötötte a
gondolatait, emiatt elfeledkezett az ígéretéről, amelyet pár napja
Lady Gwendolynnak tett. Most viszont itt a remek alkalom,
legalább van oka átmenni, aztán már könnyen szóba hozhatja a
múltat. Valahogy a felé a gyermek felé kell terelnie a
beszélgetést, akinek Gwendolyn néni oly sok évvel korábban
életet adott. Meg kell tudnia, pontosan hány éves lenne ma az a
lány.

Mikor Charlotte megérkezett Little Skell Manorba, kopogott az

ajtón, majd benyitott és belépett a bejárati hallba. Mrs. Jasper, a
házvezetőnő abban a pillanatban elősieteti a szalonból.
– Ó, hát megjött, mylady! – csapta össze két kezét a
mosolygós Mrs. Jasper. – Lady Gwendolyn már várja.
– Jó napot, Mrs. Jasper, hogy van őladysége?
– Remekül, egész vidám, és már ég a vágytól, hogy együtt
teázhasson ladységeddel… – Röpke hezitálás után sokkal
halkabban hozzátette: – Bár ezen a héten egyszer-kétszer kicsit
elbúsult szegénykém.
– Mostanság magam is észrevettem egy-két alkalommal –
ráncolta Charlotte a homlokát. – De hát az idősebb emberek
időnként elszomorodnak, talán azért, mert eszükbe jutnak a régi
szép idők.
– Bizony, bizony, Lady Mowbray – helyeselt Mrs. Jasper, s
betessékelte a vendéget a szalonba.
Miközben beljebb ment a szobába, Charlotte vidáman
csilingelő hangon köszöntötte az idős hölgyet: – Szervusz Gwen
néni – majd odament hozzá, a kertre néző ablakfülke közelében
elhelyezett ülőgarnitúrához. Örömmel látta, milyen jól néz ki
Lady Gwendolyn: szépen fésült ősz haja ezüstösen fénylett az
ablakon bekönyöklő napsugarakban. Arcán, mely megőrizte
hajdani szépségének nyomait, most széles mosoly játszott, kék
szeme éppolyan elevenen csillogott, mint régen.
 – Igazán kedves tőled, hogy eljöttél értem, aranyos Charlotte.
Csodásan nézel ki! Szinte ragyogsz.
– Még sosem éreztem ilyen jól magam – mondta erre
Charlotte. Leült vele szemközt, a karosszékbe, s ekkor vette
észre, hogy Lady Gwendolyn egy könyvet szorongat az ölében,
de nem tett rá megjegyzést.
– Van valami újság, Charlotte?
– Igen, van. Cecily és Miles visszatért Londonba, és Diedre is.
Hétvégére a többiek is visszajönnek. Vasárnap mindenki velünk
uzsonnázik.
– Akárcsak a régi szép időkben. Tudtam, hogy Diedre
visszajött. Felhívott, elújságolta, hogy összefutott Sir Anthony
Parryvel, a jó barátnőm, Regina férjével.
Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy egy szóval sem
mondhat többet a Diedre-rel folytatott beszélgetésről. Egy
hosszúra nyúló perc erejéig lenézett a kezében rejtőző könyvre,
aztán Charlotte-ra emelte a tekintetét. – Olyan szomorú vagyok.
Elvesztettem ennek a régi naplónak a kulcsocskáját, és most nem
tudom kinyitni, pedig bele akartam olvasni.
Charlotte felállt, odalépett hozzá. – Megnézhetem? Hátha ki
tudom nyitni.
Lady Gwendolyn átnyújtotta a kopottas, sárgásbarna bőrrel
borított naplót. – Hát nem Daphne a zárfeszítés titkának nagy
tudója? – nevetgélt.
Charlotte meglepve nézett rá, csodálkozott, hogy az idős
hölgy még emlékszik arra a régi esetre, amikor Daphne vissza
akarta lopni anyja széféből az eltulajdonított családi ékszereket.
– Hol szoktad tartani ezt a könyvecskét? – kérdezte most
tőle, közben ide-oda forgatta a naplót, szemügyre vette a
kapcsot, amely a megfelelő kulcs hiányában makacsul zárva
maradt.
 – Ott, abban a kínai ládában – nézett Lady Gwendolyn a
szoba túloldala felé. – Temérdek napló és fényképalbum van
benne, de kulcs egy se. Már megkértem Mrs. Jaspert, hogy nézze
meg. – Megcsóválta a fejét. – Nem jellemző, hogy elveszítek
valamit, főleg azt a kulcsot, ami annyira fontos.
– Esetleg egy drótdarabbal vagy hajtűvel próbálkozhatok.
– Már próbáltam, de nem nyílt ki.
– Akkor csak egyet tehetek: egyszerűen lecsípek a zárból egy
darabot – nyilatkozott Charlotte, miután ismét alaposan
megvizsgálta a naplót. – Könnyen megoldható, de utána
egyáltalán nem tudnád visszapattintani a kapcsot.
– Nem számít, Charlotte. Majd bezárom a páncélszekrénybe.
– Akkor jó. Bocsáss meg egy percre, Gwen néni, kérek egy
ollót Mrs. Jaspertől. – Ezzel Lady Gwendolyn kezébe nyomta a
naplót, és kisietett.
Kisvártatva visszatért, megfogta a naplót, levágta a kapcsot,
majd visszaadta a könyvecskét Lady Gwendolynnak
Az idős hölgyből hosszú, elégedett sóhaj szakadt fel.
Köszönöm, aranyom – mosolygott Charlotte-ra. – Néha olyan
jólesik az embernek, ha a régi időkről olvashat. Ha valaki olyan
vénséges vén lesz, mint én, szívesen él az emlékeiben. Olyan
mulatságos, kristálytisztán emlékszem azokra a dolgokra,
amelyek harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt történtek, de
időnként olyan feledékeny vagyok, ha a jelenről van szó. – Apró
mosoly játszott az ajka körül, miközben ezt mondta. Utána
lapozgatni kezdte a naplót. – Augusztus huszonkilencedikét
keresem – magyarázta, s meg-megnézegette a lapokat, ahogy
átpörgette őket. Kis idő múlva Charlotte-ra emelte a tekintetét.
– Szükségem lenne az okulárémra, alig látok nélküle.
Megkeresnéd azt az oldalt, és elolvasod?
Előrehajolt, s odanyújtotta Charlotte-nak a régi naplót. –
Olyan sokat tudsz a múltamról, Mark Swannról és a
szerelmünkről – folytatta utána. – Pár nappal augusztus
huszonkilencedike előtt született a gyermekünk, aki életben
maradt… – Hangja megremegett, szemébe könnyek szöktek. –
Azóta is mindennap eszembe jut.
Charlotte, már a naplóval a kezében, Lady Gwendolynra
nézett, megsajnálta ezt a kilencvennyolc éves, élemedett korú
asszonyt, elszorult a torka, s egy ideig nem bírt megszólalni.
Arra a másik asszonyra gondolt, akivel Harrogate-ben nemrég
találkozott.
– Melyik nap született az a kislány, Gwen néni? – kérdezte
végül a lehető leggyengédebb hangon.
– Augusztus huszonhatodikán. Csodával határos módon,
hiszen én akkor már negyvennyolc éves voltam. Ha még él,
akkor az idén tölti be az ötvenet.
– Nagyjából egy hét múlva – mormogta Charlotte; agyában
hirtelen számtalan gondolat fordult meg, és lassanként
körvonalazódott benne egy elképzelés.
A napló első oldalán ott díszelgett a dátum: 1888. Charlotte
fellapozta az augusztus huszonhatodikát, mely vasárnapra esett,
de csak egy üres oldalt talált. Három nappal később, augusztus
29-én, szerdán néhány sort jegyeztek be Lady Gwendolyn szép
kézírásával.
Charlotte nagy levegőt vett, nekiveselkedett, és olvasni
kezdte: „A mi kislányunk, Margaret alig három napja jött világra.
Olyan gyönyörű szép! Ma még egyszer a karomban ringathatom.
Olyan boldog vagyok, mert vele tölthettem néhány édes percet. A
nevelőszülei holnap elviszik. Mark és én soha többé látjuk a mi drága
Margaretünket. Reménykedünk, és azért fohászkodunk a jó Istenhez,
hogy szeressék és dédelgessék, és boldog élete legyen. Lassanként
megértettem, hogy az embernek nagyon kell szeretnie egy gyereket
ahhoz, hogy el tudja engedni, ha az a legjobb neki. Mindennap gondolni
fogok az én Margaretemre, amíg meg nem halok. És örökre szívembe
zárom az emlékét.
Charlotte szemébe könnyek gyűltek, pillogva próbálta
elhessegetni őket, ámde hiába. Elővette a retiküljét, kihúzott
belőle egy zsebkendőt, megszárogatta a szemét, majd Lady
Gwendolyn felé fordult, de annyira fojtogatta a sírás, hogy nem
bírt megszólalni, elérzékenyült, nagyon sajnálta Gwen nénit.
– Nem sokkal azután, hogy azokat a sorokat lejegyeztem,
Mark bejött a kórházba egy fotográfussal a leedsi stúdióból –
mondta Lady Gwendolyn enyhén remegő hangon. – Újra
behozták hozzám Margaretet a tündéri keresztelőruhácskában.
Nem emlékszel, Charlotte, még évekkel ezelőtt megmutattam
neked azt a fényképet.
– Persze hogy emlékszem. – Charlotte felkelt a karosszékből,
odasétált a szalon túloldalán barnálló antik íróasztalhoz, ahol
korábban látta Lady Gwendolyn szemüvegét a reggeli posta
mellett heverni. Felkapta, és odavitte az idős asszonyhoz. Átadta
neki a naplót, aztán a szemüveget. – Most már bármikor
elolvashatod, amikor csak akarod, Gwen néni – mondta neki.
– Köszönöm, Charlotte, el fogom. De majd később. – Hova
rakjam a naplót, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe?
– A könyvtárszobában van a páncélszekrény. Oda
bedughatod, mielőtt elmegyünk. Zárd el! De addig is, még
valamit el szeretnék mondani neked. Bár nem lett volna szabad,
írtam egy rövid üzenetet a nevelőszülőknek, és a
keresztelőruhával együtt betettem a dobozba a babaruhák mellé,
amelyeket vásároltam. Egyszerű, sima papirost használtam, nem
írtam alá, egyetlen sor volt az egész…. Margaretnek hívják.
Rosszul tettem?
– Miért tetted volna rosszul? Tudom, miért csináltad. Mert
neked Margaret volt, és mindig is Margaretként akartál gondolni
rá. Bízom benne, hogy megértették valahogy, és megtartották a
nevét.
Lady Gwendolyn arca ekkor megváltozott, hirtelen fogant
mosoly űzte el onnan a bánatot. – Ó, úgy gondolod, Charlotte?
Nagyon remélem, hogy igazad van. Ettől mindjárt boldogabb
lettem… biztos vagy benne?
– Biztos – hebegte Charlotte. Agyában egymást kergették a
gondolatok. Türelmetlen lett, vissza akart menni Harrogate-be:
felkeresi Margaret Howell Johnsont, és remélhetőleg választ kap
néhány rendkívül fontos kérdésre.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Mikor Diedre kopogtatott az ajtón, aztán válaszra se várva

belépett William Lawson irodájába, a főnöke éppen az ablaknál
állt, s letekintett az utcára.
Fürgén megfordult, s máris Diedre üdvözlésére sietett. –
Örülök, hogy visszajöttél – köszöntötte.
– Vissza, ahová tartozom – felelte Diedre.
William Lawson egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon ez
mit jelent, aztán megállapította, hogy a célzás csak az irodára
vonatkozhatott.
– Üljünk le ide! – mutatott a dohányzóasztal mellett álló
kényelmes karosszékekre.
– Ne haragudj, tegnap nem tudtalak fogadni – folytatta,
ahogy elhelyezkedtek a karosszékekben. – Kiküldetésen voltam.
– Ezt a szót gyakran használták az egységnél, azt jelentette, hogy
külföldön.
– Sejtettem – válaszolta Diedre.
William, akárcsak Diedre, nem sokat köntörfalazott, mindig
azonnal a lényegre tért. – Valamiféle akciót indítottál Berlinben?
– kérdezte. – Amiről tudnom kellene?
– Úgy valahogy, de más miatt is sürgősen találkoznom
kellett veled. Valiant megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Most
szeretnéd hallani, vagy a végén?
– Jó vagy rossz hír? – ráncolta William a szemöldökét.
– Véleményem szerint nem pusztán jó, hanem egyenesen
nagyszerű.
– Akkor jobb, ha a végére hagyjuk a nagy újságot. Először az
akcióról szeretnék hallani, Diedre. Gondolom, fel akartál
világosítani? – Ez inkább kérdésnek hangzott, és az egyik fekete
szemöldök is kérdőn felszaladt.
– Hát máskor nem teszem meg? – háborgott Diedre, s lassan
ingatta fejét. – Bonyolult ügyről van szó, ezért a legelején
szeretném kezdeni, ami még nem igazán az akció kezdete, de
azért tudnod kell róla.
– Ott kezded, ahol akarod. Bízom benned, hisz’ tudod.
Egyébként is, a beszámolóid érthetőek és lényegre törőek
szoktak lenni. – Elterpeszkedett a karosszékben, s keresztbe
rakta hosszú lábát. – Hallgatom, kérem, Lady Diedre.
Diedre elmosolyodott, mint általában, mikor William
ladynek szólította és magázta, és még hangsúlyozta is. Felőle a
főnöke úgy szólította, ahogy akarta, bánta is ő.
Mély levegőt vett, s nekiveselkedett:
– Pár hete kezdődött az egész, mikor a sógornőm, Cecily
Swann elpanaszolta, hogy a titkárnője, Greta Chalmers ideges,
mert az apja a második feleségével és a gyerekeivel Berlinben
rekedt, nem tud kijutni onnan, és…
– Zsidók? – szakította félbe Lawson. – A Greta Chalmers a
hangzása alapján nem zsidó név.
– Igen, mindnyájan zsidók. De mindjárt elmondom a
részleteket. Egy kis háttér-információ: Greta néhai édesanyja
angol volt, de zsidó vallású. Miután hozzáment Steinbrenner
professzorhoz, felváltva hol Londonban, hol Berlinben élt. Gretát
nyolcéves korában Angliába küldték iskolába. Mikor az
édesanyja Londonban elhunyt, a professzor úgy döntött, hogy a
lánya maradjon a nagymamájánál, és fejezze be az iskoláit. Be is
fejezte. Aztán beleszeretett egy angol férfiba, Roy Chalmersbe, és
összeházasodtak. Időközben özvegyasszony lett és…
– Minél hamarabb ki szeretné menekíteni az apját meg a
családját Németországból. Jól mondom?
 Diedre bólintott, majd elmesélte az egész történetet, onnantól
kezdve, hogy először Tony Jenkinsnél próbálkozott, de
sikertelenül, egészen addig, hogy Tony a kapcsolatai révén
eljutott Irina hercegnőhöz. Utána arról is beszámolt, hogy a Brit
Nagykövetségen találkoztak az orosz nővel.
– Én lepődtem meg a legjobban, mikor a fogadáson egyszer
csak megpillantottam a felém sétáló admirálist – jelentette ki
Diedre. Elhallgatott, s aprócska, beszédes mosollyal ajándékozta
meg a főnökét. – De a nagykövet úr bizonyára említette, hogy
látta, ahogy elég hosszasan elcsevegek Valianttel.
– Valóban, mire közöltem vele, hogy nem lep meg, mert régi
jó barátok vagytok, közös ismerőseitek mutattak be annak idején
az admirálisnak. Még valamikor a harmincas évek elején.
– Fogadok, hogy leesett az álla – nevetett Diedre.
William nem tudta elfojtani a mosolyt, mely átsuhant a
száján. – Téged senki sem verhet át, igaz? Persze hogy
meglepődött. Nevile általában meghökken, ha a nők fontos
szerepet kapnak a nagy horderejű eseményekben.
– Kétlem, hogy túl sokat tudna a nőkről. Soha nem volt nős.
No, de hogy a történet végére érjek: éppen az admirálissal
beszélgettem, amikor Cecily odajött, hogy megkérdezze, nem
gond-e, ha együtt ebédel a professzorral és Sir Anthony
Parryvel. Elbizonytalanodtam.
– Mert attól féltél, hogy esetleg szóba kerül a professzor
angliai útja. Így volt, igaz?
Diedre bólogatott. – Tudtam, hogy Cecily egy szót sem
szólna róla, de fogalmam sem volt, hogy a professzor vagy Sir
Anthony netán nem hoz-e szóba olyan dolgokat, amelyek bajt
okozhatnak.
– Folytasd csak, Diedre – biztatta William.
– Valiant ekkor kijelentette, hogy nagy csodálója Sir
Anthonynek, aki bizonyára szórakoztató asztaltársaság lehet.
Cecily erre az admirálist is meghívta, de ő visszautasította.
Rájöttem, hogy Valiant nem talál kivetnivalót abban, ha együtt
ebédelnek. Miután magunkra maradtunk, meg is kérdezte, miért
haboztam.
– Mire te elmesélted, milyen kapcsolat van Cecily és Greta
között, és azt is, hogy sürgősen szükség lenne néhány
kilépővízumra.
– Igen. Erre ő megkérdezte, miért nem fordultam hozzá. Azt
válaszoltam, hogy már így is annyi mindent tett értem, és
jeleztem neki, hogy Tony és az orosz hercegnő a sarokba
húzódva beszélget, Tony nagyban egyezkedik vele. Canaris erre
kijelentette, hogy a hercegnő remekül végzi a dolgát, és úgyis
hozzá fog fordulni. Vegyem úgy, hogy az ügy el van intézve.
– És jelenleg mi a helyzet? – érdeklődött William.
– Ma délelőtt beszéltem Tonyval. Azt mondta, hogy többé-
kevésbé készen állnak. A professzor jövő keddig, de legkésőbb
szerdáig mind a négy új útlevelet és a kilépővízumukat is meg
fogja kapni.
– Micsoda megkönnyebbülés! Jó munkát végeztél, Diedre,
– Köszönöm, de Tony végzi tulajdonképpen.
– A te istápolásod alatt.
Diedre fejet hajtott. – Van egy kis gond, Will.
William Lawson kicsit kihúzta magát a széken, fekete, okos
szeme Diedre-re szegeződött. – Meg tudjuk oldani?
– Muszáj. Most rögtön. Szorít bennünket a cipő.
Steinbrenneréknek jövő héten távozniuk kell, már megvették
nekik a jegyeket, lefoglalták a vonaton a helyeket. Nagy
leszámolás lesz Berlinben.
– Halljam, Diedre, miféle probléma adódott?
– Tony ma arra célozgatott, hogy Mrs. Steinbrenner cidrizni
kezdett. Szinte megdermedt a félelemtől. Nem hajlandó elutazni.
Attól fél, hogy elkapják és lelövik őket, miközben Berlinből
menekülnek.
William hosszan felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. –
Bizonyára felfogta, milyen szörnyű helyzet van
Németországban… módszeresen irtják a zsidókat.
– Azt hiszem, tudom, mit tehetünk vele. De sajnos más
megoldandó problémánk is van. Sir Anthony azt mondta a
professzornak, hogy ki tudja menteni onnan, mert befolyásos
ismerősei vannak, köztük politikusok is, és próbálkozik ennél-
annál.
– Jesszus! – jajdult fel William. Aztán rövid tűnődés után
gyorsan megkérdezte: – Tud valamit arról, hogy Tony már
szervezkedik Steinbrennerék érdekében?
– Nem! Nem! Senki sem tud róla. Tony beléjük sulykolta,
mind a négyükbe, hogy hétpecsétes titok, senkinek sem
múlhatják el, még a család többi tagjának sem.
– Tehát a professzor vélhetőleg hallgatott, amikor Sir
Anthony előállt ezzel a fenomenális ötlettel? De miért is
kérdezek ilyesmit? Persze hogy hallgatott, nem ostoba, nem
fecsegi el fűnek-fának, hogy előkészítették már a
Németországból való kimenekítését.
– Úgy van. Kicsit kérdezősködtem… Sir Anthony felől.
– Hogyhogy? – nézett rá William kérdőn.
– Délelőtt felhívtam Gwendolyn nénit. Ismeri Sir Anthony
feleségét. Anélkül, hogy elárultam volna neki a valódi
indokomat, megkértem, hogy mondja el Sir Anthonyról a
véleményét. Jót nevetett, és kijelentette, hogy zseniális, aranyos
ember, de imád dicsekedni, nagy hetvenkedő. Mindig sokkal
fontosabbnak állítja be magát, mint amilyen valójában. A
nénikém szerint olyan dolgokat ígér, amelyeket sosem tud
teljesíteni… például: majd ő elintézi, hogy a királynő meghívja
az illetőt uzsonnára, vagy lovaggá üsse. Sőt valakinek még azt is
megígérte, hogy a miniszterelnökkel kinevezteti parlamenti
képviselővé. Mintha az ilyen egyszerű lenne.
Diedre felkacagott. – El kell ismernem, ahhoz képest, hogy
kilencvennyolc éves, Gwen néni egész jó formában van. Persze
feltette a kézenfekvő kérdést: miért érdeklődöm Sir Anthony
iránt? Erre én suttogva kijelentettem, hogy államtitok, mélyen
hallgasson róla, amit természetesen meg is ígért. Képzeld, azt
hiszi, hogy kém vagyok.
– Tehát kiderült, hogy csak üres ígérgetés a tudós úr részéről
az, hogy próbálkozik. Hála Lady Gwendolynnak – összegezte
William, maga is félig-meddig nevetve.
– Pontosan. Most már kevésbé aggódom Sir Anthonv miatt.
No, de térjünk vissza Mrs. Steinbrennerre. Eléggé nyugtalanított,
ezért beszéltem Cecilyvel. Először ő telefonált rám, mire én
később valami mondvacsinált ürüggyel rácsörögtem, és
megkérdeztem: nem értettem-e félre azt, amit korábban
mondott? Valóban ideges, túlérzékeny nőként jellemezte Mrs.
Steinbrennert? Nem értettem félre, válaszolta, csakugyan így
jellemezte, és rákérdezett, miért érdekel annyira Greta
mostohaanyja.
– Fogadok, hogy erre nem tudtál kapásból felelni – Jiinv-
nyögte William, s résnyire szűkült szemmel, szúrósan nézett rá.
Diedre állta a tekintetét. – Mielőtt felhívtam, előre kitaláltam
a választ – felelte halkan. – Megmondtam neki, hogy valójában
az ő érdekében kérdezem, mármint Cecily érdekében, mert
elgondolkodtam Greta esetén. Azon tűnődtem, vajon Greta
hogyan reagálna, ha rájönne, hogy a családja ott rekedt
Németországban. Figyelmeztettem Cecilvt, hogy ki kell találnia
valamit, ha át akarja segíteni az elkerülhetetlenül bekövetkező
traumán.
– Elhitte?
 – Igen. Remek asszony, és roppant intuitív. Bevallotta, hogy
ezen már ő is töprengett. Azt javasoltam neki, hogy forduljon
pszichiáterhez tanácsért. És kérdezze meg, hogyan kezelhető az
efféle trauma. Felajánlottam, hogy elkísérem, mert akkor,
szükség esetén segíthetek neki megoldani Greta problémáját.
Elhallgatott, krákogott, majd így folytatta: – Cecily is úgy
gondolta, hogy az a legjobb megoldás, ha egy pszichiáter
útmutatásait követjük, aki egyben Gretának is segítséget
nyújthat. Később aztán az is eszembe jutott, hogy a bizonytalan
emberekre csak tekintéllyel lehet hatni, és hogy Mrs.
Steinbrenner Londonba érkezése után pszichiáterhez kellene
fordulnunk. Cecily már korábban felhívta a figyelmemet arra,
hogy az ideges, bizonytalan, túlérzékeny emberek nehezen
kezelhetőek. Greta mostohaanyja új országba kerül, idegen
országba, ahol minden más, még a nyelv is.
William figyelmesen hallgatta. – Nos, alaposan kivesézted
Mrs. Steinbrenner egyéniségét, de ez hogy segít abban, hogy
csökkentsed a félelmét? Azt mondod, hogy egy lépést sem akar
tenni, nem hajlandó elhagyni Berlint.
– Jó kérdés, Will. Cecily megjegyzéseiből azt szűrtem ki,
hogy nem adhatjuk csak úgy át az útleveleket, kilépővízumokat
és vonatjegyeket a professzornak. Egyedül nem indíthatjuk
útnak a családot. Steinbrenneréket kísérettel kell kihozni
Berlinből, Mrs. Steinbrennert akár erőszakkal is, ha szükséges.
Őszinte riadalom futott végig Will arcán. – Erőszakkal? Ki
vállalkozik arra? Azzal nem hívnánk fel rájuk a figyelmet?
– Nem úgy értem az erőszakot, ahogy te gondolod. Tony a
kérésemre bejelenti a professzornak, hogy ő is velük utazik a
vonaton. Csak a biztonság kedvéért. Azt is elhatároztam, hogy
felkeresem Jerry Randellt, az Amerikai Nagykövetség
hírszerzésén dolgozó barátomat. Megkérem, intézze el, hogy az
amerikai impresszárió, Alexander Dubé is elkísérje őket
Berlinből Párizsba. – Rövid szünetet tartott, utána folytatta:
– Tony, ha akar, Aachenben leszállhat a vonatról. Miután
meggyőződött róla, hogy Steinbrennerék átkeltek a határon.
Diedre mély levegőt vett. – Alexander Dubé kedves lesz, de
tekintélyt parancsoló, és Tony is ugyanilyen határozottan fog
viselkedni – fejezte be. – A professzort előre figyelmeztetjük,
hogy adjon meg nekik minden támogatást, és meg is fogja tenni.
Hát ennyi, főnök.
William Lawson egy ideig csak némán ült és Diedre-t
figyelte, s közben az járt a fejében, hogy kétségtelenül az egyik
legtalpraesettebb ügynök, akivel valaha dolgozott.
– Nagyon ügyes, Diedre. Valóban nagyon ügyes. Ezt
rendkívül okosan kieszelted, és mindenre gondoltál, hogy
épségben ki tudjuk hozni Steinbrenneréket. Valiant gondoskodni
fog róla, hogy az úti okmányok tökéletesek legyenek, az biztos.
Senki sem köthet majd beléjük. Ha már szóba került az
admirális, nem hoztál tőle üzenetet?
– De igen, Will. Most pedig, hogy már hat óra van, azt
gondolom, igazán beülhetnénk valahová egy italra. Szívesen
innék legalább egy pohár vizet.
– Szerintem egy pohár pezsgő jobban esne – vigyorgott rá
William. – Ennyi beszéd után biztos kiszáradt a torkod. – Felállt,
odament az íróasztalához, bezárt néhány fiókot, aztán zsebre
vágta a kulcsokat. – Ballagjunk át a Ritz Szállóba. Meglátod, jól
fog esni a séta meg a friss levegő.
– Áll az alku – vágta rá Diedre, aztán még hozzátette:
– Tudom, hogy itt nyugodtan beszélgethetünk, de a szálloda
bárjában még biztonságosabb lesz. Senki sem hallgathat ki
bennünket.
– Szeretném, ha tudnád, hogy teljes mértékben megbízom
Wilhelm Canarisban – szólalt meg Diedre, miután Williammel
kényelmesen elhelyezkedtek a Piccadillyn található Ritz Szálló
bárjában, és rendeltek két pohár rosé pezsgőt. – Az életemet is
rábíznám. Te is így vagy vele?
Noha William meglepőnek, találta a kérdést, nem késlekedett
a válasszal. – Magától értetődik. Abszolúte. Feddhetetlen jellem,
és ugyanazt a becsületkódexet követjük. Nekem már rég
bebizonyította, hogy korrekt.
A pezsgő megérkezett, koccintottak, s egymás egészségére
emelték poharukat. – A mi kedves barátunk közvetlenül a
távozása előtt megkérdezte, hogy másnap együtt ebédelek-e vele
– szólalt meg Diedre, miután ivott egy-két kortyot. – Valóban
találkoztunk, az irodája közelében található étteremben. Hans
Oster is csatlakozott hozzánk. Miután ő elment, a barátunk szóba
hozott téged.
Hátradőlt, az italt hörpölgette, végre megpihenhetett a
hosszúra nyúló irodai beszámoló után.
William is nagy élvezettel kortyolgatta a pezsgőt, sejtette,
hogy Diedre éppen összeszedi magát – bizonyos értelemben
levegőhöz próbál jutni, és közben átgondolja mindazt, amit
Canaris az agyába vésett.
Diedre közelebb húzódott Williamhez, s végre belekezdett:
olyan szépen artikulált, hogy halk hangja ellenére teljesen
érthetően beszélt. – Először is, szeretné, ha tudnád, hogy eddig is
hűségesen betartott mindent, amit utoljára ígért neked, és ez
ezután is így lesz. Hozzátette, hogy sose kételkedj a
becsületességében és a szavahihetőségében. Megkért, hogy
mondjam meg: sosem fog hazudni neked, sosem vezet félre.
William bólogatott, s közelebb hajolt: a fejük összeért az
asztal felett. – Folytasd csak, Diedre.
– Négyféle üzenetet bízott rám. Először is: ha a Vatikánból
bárki kapcsolatba lép veled, tudnod kell, hogy tőle származik az
információ, főleg, ha a hazánkkal kapcsolatos. A második dolog
is hasonló: bármiféle, Spanyolországból érkező hír, szintén az
országunkra vonatkozóan, voltaképpen tőle jön. A harmadik
pedig, hogy gyakran küld majd értesüléseket rajtam keresztül,
néha talán Tony közvetítésével.
– És mi a negyedik üzenet, Diedre? – kérdezte William
csendesen egy kis idő elteltével.
– Hogy megtesz mindent, ami csak hatalmában áll, annak
érdekében, hogy megmaradjon Spanyolország semlegessége.
Megpróbálja megakadályozni, hogy a nácik megszállják
Spanyolországot. A lelkemre kötötte, hogy feltétlenül mondjam
meg neked: szeretné, ha Gibraltár és a Földközi-tenger a mi
érdekszféránkban maradna. Ezek voltak az utolsó szavai:
„Franco a barátom. Erről mindenképpen értesítsd Williamet, és
gondoskodj róla, hogy hitelt adjon a szavaimnak.”
William szájtátva bámult rá, annyira meglepte ez az utolsó
kijelentés. Hogy az ördögbe tudná egyetlen ember, egy német
admirális elérni azt, hogy Spanyolország semleges maradjon?
Abban a pillanatban nem tudott erre válaszolni.
– Egy szót se szóltál. Mi jár a fejedben? – kérdezte Diedre
rövid idő múlva.
– Hogy milyen szép gesztust tett felénk, szinte el se hiszem.
Felbecsülhetetlen információforrást ajánlott tel nekünk: saját
magát. Örülök, természetesen örülök, Diedre Csak azt nem
értem, honnan szedi, hogy meg tudja védeni Spanyolországot
Hitler befolyásától? Hogy érhetné ezt el!
Diedre szemrehányóan nézett vissza rá. – Hiszen az Abwehr,
a Német Katonai Hírszerzés feje! Ha ez nem végtelen hatalom,
akkor nem tudom, mi az.
– Teljes mértékben igazad van – hajtott fejet William.
Bedobta az utolsó néhány korty pezsgőt, és figyelmesen
megnézte Diedre arcát, mely gyönyörű volt. – Innék még egyet.
És te?
 – Hát nem te figyelmeztettél, meg persze Tonyt is, hogy
munka közben nem iszunk? – nevetett Diedre.
– Ez az este kivétel, hiszen nem vagyunk szolgálatban. Igaz
is, velem vacsorázol? – El se hitte, hogy kiejtette a száján ezt a
mondatot, gyorsan intett hát a pincérnek, hogy elrejtse hirtelen
támadt zavarát.
Miután a pincér távozott, hogy újabb pohár pezsgőt hozzon,
William Diedre felé fordult:
– Nos?
– Szívesen vacsoráznék veled, Will.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Egy kis chelsea-i étterembe mentek, ahová William el-

eljárogatott. Le Chat Noir6 volt a neve. Egy félreeső zsákutcában
bújt meg, kevesen jártak arrafelé. Egy francia házaspár vezette,
akiket William már évek óta ismert.
Miután helyet foglaltak és megkapták az étlapokat, Diedre
feléje fordult. – Hát nem különös, hogy az összes kém, akit
ismerek, holmiféle eldugott kis étterembe jár? Csak én nem.
– Akkor keresned kell egy efféle helyet, és a törzshelyeddé
kell tenned. Akár ezt is választhatod… a fekete macska
szerencsét hoz, nem? – mondta élcelődve.
– Nem igazán tudom – felelte Diedre apró vállrándítással, s
megrázta a fejét. – De majd a hétvégén megkérdezem Charlotte-
ot, aki a régi szólások és ősi babonák kimeríthetetlen forrása. –
Egy kis szünet után hozzátette: – Gondolod, hegy Sir Francis
Walsinghamnek is volt egy titkos törzshelyt?
– Valószínűleg. A legnagyobb angol kém és mesterkém
véleményem szerint igazi mágus volt.
– A mi Tudor-királynőnk7 is annak tartotta, Will. Vakon
bízott benne.
– És Walsingham segített neki Anglia kormányzásában,
William Cecillel és Robert Dudley-val együtt, akik szintén a
királynő feltétlen bizalmát élvezték. De most már elég a
történelemből! Rendelünk? – William közben kinyitotta az
étlapot, és végigfutott az ételek listáján.

6 Jelentése: fekete macska. (francia)

7 Utalás I. Erzsébet királynőre. (A fordító.)
 Diedre ugyanígy tett. – Segíts választani, Will. Vannak
kedvenceid? – kérdezte.
– Itt remek marhahátszínt szolgálnak fel, zöldsalátával és
hasábburgonyával, ez az egyik legfinomabb francia
specialitásuk. A báránybordát is szeretem, provence-i módra.
Annyira unom már a halat, azt hiszem, inkább a hátszínszeletet
választom.
– Én is, hasonló okokból.
William intett a tulajdonosnak, Jacques Andrénak, aki egy
pillanat alatt mellettük termett. Miután megrendelték az ételt és
kértek egy üveggel William kedvenc vörösborából, Lawson
Diedre felé fordult, és megkérdezte:
– Innál egy pohár pezsgőt, amíg a vacsorára várunk?
– Ha te iszol egy pohárral, én is veled tartok. Köszönöm.
– Akkor jó. Jacques, hallotta a hölgyet!
Jacques mosolyogva fejet hajtott, majd távozott.
– Feltétlenül fel kell tennem egy fontos kérdést, Diedre,
mielőtt bármi másról beszélgetni kezdünk – jelentette be William
– Kérdezz bátran! – bólintott rá Diedre.
– Korábban megemlítetted, hogy felhívtad Cecilyt, és Mrs.
Steinbrenner egészségi állapota felől érdeklődtél, mire ő
rákérdezett, miért vagy kíváncsi rá. – William összeráncolta a
szemöldökét. – De te nem válaszoltál neki. Legalábbis így vettem
ki a szavaidból.
– Nem, nem válaszoltam, és nem véletlenül. Nem volt okom
kíváncsiskodni, hiszen úgy volt, hogy Mrs. Steinbrenner nem
utazik ide. Ami persze nem igaz, mert valójában elhagyja Berlint,
de ez titok. Ezt azonban nem árulhattam el Cecilynek, ezért
hímeztem-hámoztam egy kicsit. Tulajdonképpen eleresztettem a
fülem mellett a kérdést. Egyszerűen csak hadartam, hadartam
tovább, hosszasan fejtegettem, mennyire féltem Gretát, és azon
keseregtem, vajon szegényke hogy fog megbirkózni azzal a
tudattal, hogy Németországban halál vár az apjára és a
családjára. Azóta ismerem Cecilyt, amióta az eszemet tudom,
ezért sejtettem, hogy úgyis Greta miatt aggódik a legjobban,
hiszen annyira kedveli.
– És a taktikád bevált. Nem faggatózott tovább. Igaz is,
tényleg a legjobb megoldással rukkoltál elő, mármint a
pszichiáterrel kapcsolatban. Jó lenne, ha kéznél lenne egy
pszichiáter, amikor Mrs. Steinbrenner megjön. Sok segítségre
lesz szüksége.
A pincér ekkor megérkezett a pezsgőspoharakkal, s mindjárt
ittak is egymás egészségére. – Most pedig emeljük poharunkat a
híres Valiantre, aki igazán megérdemli a fedőnevet, amelyet
adtál neki, Diedre – javasolta William egészen halkan.
– Valóban megérdemli – mormolta Diedre, miközben
koccintottak.
– A legjobb tehetségünk szerint vigyáznunk kell rá – tette
aztán hozzá William.
Kis csönd állt be, egy-két percig egyikük sem szólalt meg,
ami nem volt szokatlan köztük. Már három éve szorosan együtt
dolgoztak, és remekül kijöttek egymással. Szavak nélkül is
megértették egymást, és a mindennapi munkában is könnyen
megtalálták egymással a hangot.
William törte meg először a némaságot. – Pontosan mit
tudunk Alexander Dubé-ről? – kérdezte.
– Azt, hogy Jerry Randell régi, jó barátja. Együtt jártak a
főiskolára. Alexander komolyzenei impresszárió, és a
Filharmonikusok miatt állandóan Berlinben tartózkodik.
Állítólag szívesen tesz kisebb szívességeket Randellnek, aki nagy
ritkán él is a lehetőséggel. Természetesen csak olyasmiről lehet
szó, ami nem veszélyezteti Dubé testi épségét, ezt Jerry a
lelkemre kötötte.
William ivott egy korty bort, aztán megkérdezte:
 – Tehát a te elképzelésed szerint ő is a Berlinből Párizsba
közlekedő vonaton utazna? Egyfajta őrangyal lenne, aki baj
esetén esetleg megvédené a családot?
– A vonatok zsúfolásig tele vannak német katonákkal,
külföldiekkel, gestapósokkal meg mindenféle szedett-vedett
alakkal. Mivel Mrs. Steinbrenner izgulós természetű, isten tudja,
esetleg miféle ostobaságot művel. Egyik pillanatról a másikra.
Attól tartok, hogy a professzor kicsit naiv lehet, nem olyan
gyakorlatias, mint gondoljuk. Dubé és Tony bármilyen,
esetlegesen felmerülő kellemetlen helyzetet kézben tud tartani. –
Diedre feszülten figyelte Williamet.
– És amikor Párizsba érnek? – kérdezte William kíváncsian.
– Tony a Brit Nagykövetségre viszi őket, ahol kiállítják nekik
a vízumokat. Már intézkedtünk is felőle. Dubé is velük lesz,
egészen Londonig kíséri őket.
Mivel William hallgatott, s tűnődő tekintettel a távolba
révedt, Diedre-ben fölmerült, hogy talán nem tetszik neki az
általa kitalált terv. Hátradőlt a széken és zavartan, süt
nyugtalanul várt. Még sosem látta ilyennek a főnökét… vajon mi
foglalkoztatja? Nem tudta kitalálni. Csak annyit tudott, hogy jól
érzi magát vele így, az irodán kívül. Közel került hozzá, amitől
ismét nőnek érezte magát, s egyszerre rádöbbent, mennyire
vonzza.
– Tetszik a terved, Diedre – szólalt meg végül William. –
Lehet, hogy bedőlök a sztereotípiáknak, ha azt gondolom, hogy
minden professzor szórakozott, de szerintem jobb, ha biztosra
megyünk. Nincs ellenemre, ha valaki vigyáz rájuk. Reméljük,
hogy Alexander Dubé is vállalja a feladatot.
– Szerintem vállalni fogja. Viszonylag egyszerű feladat, és
távolról sem fenyegeti veszély – felelte Diedre, aki még mindig
azon csodálkozott, hogy William Lawson tetszik neki.
 – Egyetértek. No, de lépjünk tovább! Ma találkoztam a
miniszterelnökkel – vallotta be William. – Csalódottan és
bosszúsan jöttem el tőle. Chamberlain nem látja át a helyzetet,
nem érti meg, hogy a megbékélési politika olyan, mintha… fejjel
mennénk a falnak. Lord Halifax sem segít, mert csak buzdítja. –
Megcsóválta a fejét, fekete, okos szeme nyugtalanul csillogott. –
Hát nem fogják fel, hogy Hitler egy mészáros, nyilvánvaló
tömeggyilkos, aki világuralomra tör/! Nem lehetnek ilyen
ostobák. Vagy mégis? – Diedre-re nézett, s felrántotta egyik
fekete szemöldökét.
– Tán valóban ostobák, de az is lehet, hogy csak délibábot
kergetnek. Aztán ott a brit elit azon része, akik úgy gondolják,
hogy Hitler még mindig jobb, mint Sztálin. Félnek a
kommunizmustól.
– Megyek, veszek nekik néhány példányt a Mein Kampf-ból!
Aztán megmondom nekik, hogy minden egyes szavát
nyugodtan készpénznek vehetik – puffogott William.
– Úgyse olvassák el, Will, ne pazarold a pénzed.
– Nos, nem igazán akartam megvenni nekik Hitler könyvét,
csak gúnyolódtam – nevetett William.
– Apám szerint Churchillből kiváló miniszterelnök lenne.
Váltig állítja, hogy ő az egyetlen, aki tisztán lát, és aki
megmenthet bennünket, megmentheti Európát és végül az egész
nyugati civilizációt.
– Teljes mértékben egyetértek vele… ha már édesapád szóba
jött: gondolom, hétvégére Cavendonba mész?
Diedre futó pillantást vetett rá. – Igen, igen. Lassan két hete
nem láttam Robint, és apámra is, úgymond, rá szeretnek nézni
egy kicsit. Elég rossz bőrben volt, amikor Genfbe indultam. De
ha dolgoznom kell, természetesen Londonban maradok.
Amennyiben szükséged van rám.
 William nem válaszolt, csak ült, és nézte, nézte Diedre-t a
gyertyafényben.
Volt valami a szemében, valami, amit Diedre nem egészen
értett, és az arca, mely többnyire olyan eleven és kifejező szokott
lenni, most teljesen nyugodt volt. Szinte szomorúnak tűnt,
állapította meg Diedre magában. Sőt, mintha feldúlt lenne.
– Minden rendben van, Will? – kérdezte végül.
William gyorsan felrázta magát, odahagyta a Diedre körül
forgó, ábrándos gondolatait, az iránta való szerelmét, a
sóvárgást, s bólintott egyet. – Nincs semmi gond. Csak azon a
két ügynökön gondolkodtam, akiket beszerveztem –
improvizált, majd így folytatta: – Egy nő meg egy férfi, akik
kívülről-belülről ismerik Franciaországot. Mindketten félig
franciák és félig angolok, és beépített ügynökként akarnak odaát
működni. Amikor eljön az idő. Mert eljön.
– Szeretnéd, ha találkoznék velük? Londonban vannak?
– Ó, igen, itt élnek. Nem arra kérlek, hogy találkozz velük,
hanem arra, hogy irányítsd őket – válaszolta. – Felügyelned
kellene őket és a különleges kiképzésüket.
– Kapcsolatban állnak egymással? Házasok? –
kíváncsiskodott Diedre.
– Nem, nem. Egyelőre nem is ismerik egymást. Nos, mit
szólsz hozzá?
– Szívesen irányítom őket, Will. Tudod, hogy bármit
megteszek, amire megkérsz.
William csendben maradt, de még mielőtt előállt volna
valami frappáns válasszal, nagy megkönnyebbülésére Jacques
megérkezett az étellel, amelyet korábban rendeltek.

Diedre az éjszaka közepén felébredt, pár másodperc múlva már

ki is pattant az ágyból, és indult a konyha felé. Melegített
magának egy bögre tejet, aztán visszabújt az ágyba: ott feküdt a
sötétbe burkolózó szobában, a tejet hörpölgette és William
Lawsonra gondolt.
Kellemes este volt. William elbűvölő volt, időnként
szórakoztató is, és briliáns, ha a munkájukról volt szó. Hát igen,
a katonai hírszerzés terén zseniális, és a legtöbb dologban
egyetértettek. Pár személyes jellegű témát is érintettek, de ez
minden.
Természetesen egész este tökéletes úriemberként viselkedett,
tapintatos és kedves volt. Miután távoztak az étteremből, leintett
egy taxit, hazahozta, jó éjszakát kívánt, aztán hazament a taxival.
Ő azonban már akkor érezte, hogy aznap este különös dolog
történt vele, ahogy bedugta a kulcsot a bejárati ajtó zárjába. De
valójában mi volt az? Egyszer csak rádöbbent, hogy vonzónak és
rendkívül megnyerőnek találta a főnökét. A felszín alatt azonban
ennél sokkal több lappangott. Az erős fizikai vonzalom.
Erre a gondolatra riadtan felült az ágyban, kis híján kiöntötte
a tejet. Szexuális vonzalom. Ez meg hogy lehet? Paul halála óta
eszébe se jutott a szex. Ó, istenem, mormogta, és az
éjjeliszekrényre tette a tejet, mert hirtelen elfogta a reszketés.
Felkattintotta az ágy melletti kislámpát, felkelt, aztán
pongyoláért és papucsért ment. Úgy érezte, hogy a csontjáig
hatol a hideg.
Immár teljesen ébren leült a kedvenc íróasztalához, amely a
hálószoba ablaka alatt állt. Mivel francia bureau plat volt, amelyet
asztalformájúra terveztek, jól passzolt a hálószoba
dekorációjához. Paul Párizsban vette neki, mert tudta, hogy már
gyerekorra óta imádja az íróasztalokat.
Paul. Diedre balra fordult, megnézte férje ezüstkeretes
fényképét. A szeme megtelt könnyekkel, de pillogva elhessegette
őket. Annyit sírt Paul hirtelen bekövetkezett halála miatt, hogy
már azt hitte, az utolsó cseppig elfogytak a könnyei.
 Mennyit búsult utána… egy teljes éven át. Az egyik
pillanatban már azt gondolta, hogy sosem heveri ki a
veszteséget, annyira hiányzott neki a férje: hiányzott a humora, a
fura amerikai szóhasználata, a szerelme, az iránta való
sóvárgása… mindezt egy pillanat alatt elvesztette.
Daphne egyszer aztán levitte a cavendoni kerti pavilonba, és
alaposan megszidta, mondván, hogy egy év bőven elegendő
ebből a nagy gyászból, inkább a kisfiáról kéne gondoskodnia,
akit szintén lesújtott a fájdalom. Daphne kemény szavai észre
térítették, és megértették vele, hogy bizonyos értelemben
elhanyagolta Robint. Tudta, hogy meg kell változnia, és többet
kell törődnie a kisfiával.
Hugó pár héttel később felkereste, és azt javasolta, hogy
Robin költözzön bentlakásos iskolába. O percekig tiltakozott az
ötlet ellen, de lassanként belátta, hogy van benne némi ráció.
Robin vele egykorú fiúkkal lesz együtt, és tanárok irányítása
alá kerül. Szüksége van arra, hogy férfiak neveljék, e: igaz.
Hugó Colet Courtot javasolta, és elvitte megnézni az iskolát.
Ő utána felvetette Robinnak az ötletet, aki nem mutatott
érdeklődést a dolog iránt, inkább otthon akart maradni ővele.
Hogy meggyőzze, ő erre Paul akcentusát imitálva ezt mondta a
fiának:
– Kössünk egyezséget, Robin.
A fia erre ránézett, és visszavágott: – Mit nyerhetek vele? – Ő
is apja egyik kedvenc szavajárásával élt, melyet Paul az üzleti
életben használt, és hirtelen elmosolyodott, amit már ezer éve
nem tett.
Diedre most visszagondolt rá, milyen örömöt jelentett neki
az a mosolygós arc. – Egy hónap Colet Courtban – válaszolta
akkor a fiának. – Ha nem tetszik, otthagyhatod, aztán
eldöntheted, hová szeretnél járni tizenhárom éves korodig, mert
akkor Etonba kerülsz.
 Robin kezet rázott vele, ezzel fogadta el az ajánlatot, s ismét
apja szokásait követve kijelentette:
– Kézfogással pecsételem meg az egyezséget.
Szerencsére Robin már az első pillanatban megkedvelte Colet
Courtot, és őszintén boldog volt ott. Az iskolai szüneteket és a
nyári hónapokat Cavendonban töltötte. Hét közben ott voltak
neki az unokatestvérei, elsősorban Charlie, aztán a nagyapja meg
Miles, valamint Harry, aki lovagolni tanította. O pedig
hétvégenként rendszeresen meglátogatta.
Miután Robin beköltözött az iskola kollégiumába, egyszerre
rádöbbent, mennyire üres a lakás. Nem volt kötelezettsége. Így
gyorsan rájött, hogy vissza kell mennie dolgozni. Mindig is
szívesen tevékenykedett a hírszerzésnél, és amikor felkereste az
egység új fejét, igazán kellemes meglepetés érte.
William Lawson tárt karokkal, lelkesen fogadta, és mindjárt
kinevezte vezető pozícióba. Sőt, amikor William beteg lett vagy
szabadságra ment, a helyetteseként ő vette át főnöke helyét, és
csak a miniszterelnöknek tartozott beszámolási kötelezettséggel.
Will. Lehunyta szemét, és maga elé képzelte, ahogy tegnap
este együtt üldögéltek az étteremben. Miért volt ez olyan más?
Hiszen már máskor is vacsorázott vele, de akkor sokkal
hivatalosabb volt a légkör, és többnyire más is volt velük.
Kedélyesen elbeszélgettünk és kettesben voltunk. Mindennel meg
volt elégedve, amit Steinbrennerékkel kapcsolatban intéztem, és azoknak
a híreknek is örült, amelyeket Valianttól hoztam. Pezsgőt ittunk,
borozgattunk és finom vacsorát ettünk.
Willből kibújt a férfi, önmagát adta, nem a főnökömet.
És nőként nézett rám, felkeltettem az érdeklődését. Amit bánatnak
véltem a szemében, valójában csak gyengédség volt. Sőt az egyik
pillanatban sóvárgás… társra vágyik? Szerelemre? Rám? Nem tudta
biztosan, de ekkor értette meg: ahogy ő vonzónak találta Willt, az
is annak találta őt.
 Ez a váratlan felismerés meglepte. Meg is ijesztette. Nem
hagyhatja, hogy Will elbűvölje. Együtt dolgoznak, nem
kerülhetnek intim kapcsolatba.
Kinyitotta a szemét, felkelt a székről, levetette a pongyoláját,
és ágyba bújt, hátha elalszik. Ám az álom elkerülte. Ott feküdt a
sötétben, és Paulra gondolt. Nem árulta el a szerelmüket azzal,
hogy vonzónak talált egy másik férfit. Egyáltalán nem. Paul
most már csaknem öt éve halott. Ő sem akarná, hogy a felesége
egyedül maradjon. Azt mondaná, hogy nem a halottakért élünk.
De miért éppen Will? – kérdezte magától Diedre. A világ tele
van férfiakkal. Miért éppen ő, az egyik munkatársa? Ezt a
kérdést soha senki nem tudná megválaszolni. De valószínűleg
azért, mert vonzónak találja, jobban meg akarja ismerni, mint
férfit. Ez a folyamat a kis chelsea-i étteremben kezdődött.
Természetesen szexuális vonzalomról van szó. Minek áltatná
magát, hogy nem? Az már más lapra tartozik, hogy mihez kezd
vele. És Will? O mit fog tenni? Még találgatni sem mert.
Will nem nagyon beszélt saját magáról, de Tony annál többet
pletykált róla. Szegről-végről rokonságban álltak: Tony
unokahúga, Veronica, feleségül ment William öccséhez,
Ambrose Lawsonhoz, ezért rokonoknak tekintették magukat.
Tonytól hallotta, hogy Will felesége nem volt könnyű eset –
féltékeny, idegbeteg nő volt –, s pokollá tette a férje életét. Will
ezért beletemette magát a munkájába, és elvállalt minden
külföldi megbízást, amit csak felajánlottak neki. Aztán az
asszony megbetegedett, majd tizenöt évvel ezelőtt elhunyt. –
Nem voltak gyerekeik – tette hozzá Tony azon az estén, amikor a
főnökéről mesélt Diedre-nek… három évvel ezelőtt.
Diedre-ben felmerült a gondolat, vajon nincs-e barátnő a
háttérben, hiszen nem lenne meglepő, ha Willnek viszonya lenne
valakivel, elvégre jóvágású, meglehetősen sármos férfi, aki
kellemes társaságot jelent a nőknek.
 Ekkor elszabadult a fantáziája, egyre ötletdúsabbak és
szemérmetlenebbek lettek a gondolatai, ami egy pillanatra
meglepte. Aztán szabadjára engedte a képzeletét, és hajnalig
ébren ábrándozott, mire végre, William Lawson képével az
agyába vésődve, álomba szenderült.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Diedre-t rendkívül jó memóriával áldotta meg az ég, még

évekkel korábbi beszélgetéseket is szó szerint tudott idézni, s
emlékezett az értekezleteken és más, fontos eseményeken
elhangzott részletekre is. Éppen ezért sosem jegyzetelt, semmit
sem írt le, mert kockázatosnak tartotta. Ha készített is egy-egy
rövid feljegyzést, az első adandó alkalommal elégette.
Személyesen továbbította az információkat, amilyen gyorsan
csak lehetett. Aztán elraktározta agya távoli szegleteiben, hogy
szükség esetén onnan keresse elő.
Abban a pillanatban, ahogy csütörtök reggel megérkezett az
irodájába, felhívta Tony Jenkinst a berlini Brit Nagykövetségen.
– Én vagyok az, Nárcisz – mutatkozott be, mikor Tony a
harmadik csörrenés után felemelte a kagylót.
– Bíztam benne, hogy te leszel – válaszolta Tony, s érződött a
hangján, hogy megkönnyebbült. – Tegnap este elmentem egy kis
kaviárért. Kár, hogy nem tudtál velem jönni Hat nap múlva,
vagyis jövő szerdán a kezemben lesz az arannyal teli üst.
– Gratulálok. Remélem, finom volt a kaviár.
– Pompás. Tudsz valamit az éjjeli zokniról?
– Igen. Mindjárt elmondom. De előbb hadd dicsérjelek meg.
kiváló munkát végeztél, Tony, és villámgyorsan. Köszönöm.
Nos, ami az éjjeli zoknit illeti: Alexander Dubével, akit már
emlegettem, együtt fogjátok leszállítani.
– Á, értem.
– Értesüléseim szerint az a személy, akinek szüksége van
éjjeli zoknira, rendkívül érzékeny és izgága, néha nehezen
kezelhető. Lehet, hogy segítségre lesz szüksége, mert egyedül
nem tudja felhúzni a zoknit.
 – Bízd csak ránk! – felelte Tony. – De mi van akkor, ha a
vonaton megint le akarja venni, aztán cidrizni fog?
– Te meg Alexander Dubé tudni fogjátok, mit tegyetek vele,
ha érted, mire gondolok. Biztonságos ez a vonal? Beszélhetek?
– Ma reggel ellenőriztem, mint mindennap, nyugodtan
folytathatod. Ezt a telefont nem hallgatják le.
– Dubé Berlinben találkozik veled, erről majd én
gondoskodom. Részletes tájékoztatást fog kapni, érteni fogja a
helyzetet. Elkíséritek az utasokat Aachenbe, onnan pedig
Belgiumba, aztán Franciaországba.
– Tehát egészen Párizsig a vonaton maradok, és
gondoskodom róla, hogy a Brit Nagykövetségen minden rendjén
menjen. Jól mondom?
– Igen. Bár azt hittem, hogy a vízumot már elintéztétek.
– Úgy is van. De a biztonság kedvéért felveszem a
kapcsolatot a vízumrészleggel. Van valami híred a tudós
barátunkról?
– Beszéltem a nagynénémmel, ismeri a feleségét. A
nénikémtől hallottam, hogy rendes ember, kedves, viszont nagy
hetvenkedő. Fűt-fát ígérget, de nem tudja betartani.
– Sejtettem. Hogy hallgattatjuk el? Még a végén világgá
kürtöli, hogy majd ő kiszökteti a professzort Németországból.
Veszélyes fecsegés lenne, felhívná a figyelmet a profra.
– Nem fogjuk, és nem is tudjuk elhallgattatni. Semmi közünk
hozzá, és nem mondhatjuk el neki az igazságot. Viszont
szólhatnál a professzornak, hogy mindent előkészítettünk, jövő
héten utazik. Kösd a lelkére, hogy feltétlenül tartsa titokban.
Tudnia kell, hogy a felesleges fecsegés végzetes
következményekkel járhat.
– Gondom lesz rá.
 – Nem fér a fejembe, hogy egyesek miért nem fogják fel,
milyen horderejű események zajlanak körülöttünk. Nagyot
fordul a világ kereke, és észre se veszik.
– Nem látják a fenyegető veszélyeket – válaszolta Tony.
– Pontosan. Milyen az idő?
– Csapnivaló. Viharos. Nagy dörgés és villámlás lesz.
Örülök, hogy nem vagy itt. Nem szeretném, ha bőrig áznál.
– Délután találkozom Mr. Dubé ügyében az ismerősömmel.
Majd holnap tájékoztatlak róla. És kérlek, döntsd el, végül hol
szeretnél kikötni.
– Már most meg tudom mondani. Párizsban maradok Mr.
Dubéval, egészen addig, amíg elindulnak Londonba. Meg
akarok győződni róla, hogy „minden jó, ha vége jó”, hogy a jó
öreg Willt idézzem… mármint Shakespeare-t.
– Sejtettem, hogy rá gondolsz.
Elbúcsúztak, és letették a kagylót. Diedre hátradőlt a széken,
és Greta Chalmersre gondolt: mit mondjon neki? Mondjon
egyáltalán valamit?
Osztott-szorzott, aztán úgy döntött, hogy egy szót se szól.
Nem avatkozom bele, gondolta. Jobb, ha Greta nem tudja előre,
hátha a határ felé menet félresikerül valami. Régebben is
megesett.
Kopogtattak, aztán Will belépett az ajtón. – Zavarok? Amint
látom, erősen töröd a fejed.
– Éppen hozzád készültem. Az előbb beszéltem Tonyval.
Steinbrennerék jövő szerdán útnak indulnak, elkészültek az úti
okmányok.
– Tehát a kocka el van vetve – ült le Will. – Csak annyit
mondhatok, hogy hálát adhatunk Istennek Valiantért.
Diedre helyeselt. Döbbenten látta, hogy néz ki Will:
fáradtnak tűnt, szeme alatt sötét karikák rajzolódtak.
Elgondolkodott: vajon éppolyan gyötrelmes éjszakája volt, mint
neki? Alig kapott levegőt. Vajon Will is ugyanúgy érez, mint ő?
– Miért bámulsz így rám, Diedre? – szólt rá a főnöke. –
Valami gond van?
– Nem, nincs. Csak fáradtnak tűnsz, ennyi az egész.
– Rosszul aludtam az éjszaka, elsősorban Valiant és az
általad átadott üzenet miatt. Válaszolnom kell? Vegyem fel vele
a kapcsolatot?
– Nem említette, hogy választ várna. Szerintem úgy
gondolja, hogy szükséged van a tőle származó információkra,
nem igaz?
– Magától értetődik. Felbecsülhetetlen segítséget jelent.
Mikor tavaly Kiéiben találkoztunk, valami olyasfélét mormogott,
hogy Németországnak el kell veszítenie a háborút ahhoz, hogy
visszanyerje a becsületét. Olyan halkan beszélt, hogy
elbizonytalanodtam, vajon jól hallottam-e.
– Jól hallottad. Jobb, ha tőlem tudod, hogy többek előtt nem
titok, mennyire ellenzi a nácizmust, ezért is féltem annyira. És
van még valami, amit meg szeretnék említeni. Mikor még a
haditengerészetnél szolgált, Valiantnek volt egy Reinhard
Heydrich nevű pártfogoltja. Könnyen előfordulhat, hogy ebből
az emberből rivális lesz, aki maga is nagyobb hatalomra vágyik.
Legalábbis az én véleményem szerint. Erről sem szabad
elfeledkeznünk, tartsuk szemmel Heydrichet, mert még
meggyűlhet vele a bajunk, veszélybe sodorhatja Valiantet.
– Amint hallom, hataloméhes ember – ismerte el William.
– Másokat is figyelmeztetni fogok. Most pedig beszélgessünk
Tony Jenkinsről!
– Mi van vele?
– El kéne hagynia az országot. Menzies az MI6-tól nemrég
megsúgta, hogy roppant kellemetlen híreket kapnak a berlini
ügynökeiktől… Hitler őrjöng, teljesen megbolondult.
 – Tony már utalt rá, hogy Berlinben egyre veszélyesebb a
helyzet. A közelgő mentőakció során egészen Párizsig jön.
Szóljak neki, hogy onnan utazzon tovább?
– Inkább most hozzuk ki onnan, mint később. Mondd meg
neki, hogy jöjjön haza, mert itt biztonságban lesz.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Charlotte az emeleti budoárjában állt, Cavendon Hallban,

kitekintett az ablakon, s vidáman elmosolyodott, mikor
megpillantotta a két hófehér hattyút, melyek együtt siklottak a tó
vizén: olyan elegánsan, szinte méltóságteljesen úsztak a ragyogó
augusztusi napsütésben. Ekkor eszébe jutott, hogy a hattyúk egy
életre választanak párt maguknak.
Nemsokára Harrogate-be megy, felkeresi Margaret Howell
Johnsont. Szinte állandóan maga előtt látta annak az asszonynak
a képét, aki olyan kísértetiesen hasonlított Diedre-re. Nem
hagyta nyugodni a gondolat. Ismét feltette magában a kérdést:
Mrs. Johnson Lady Gwendolyn lánya lenne? Nem volt biztos
benne, ahhoz több információra lenne szüksége. Ugyanakkor
nagyon valószínű, hogy az az asszony valóban Gwen néni
Margaretje.
Milyen különös, hogy a nőegyleti konzervgyártó gép
kapcsán ismerkedett meg Mrs. Johnsonnal, de hát az ember
sosem tudhatja, mit hoz a sors. Az élet a saját törvényei szerint
működik, filozofált magában Charlotte. Alice Swanntól hallotta
először ezt a bölcsességet, és milyen igaza volt. Neki is megvolt a
maga életfilozófiája: „nem kerülhetjük el a sorsunkat”.
A vízen lebegő hattyúk lassanként bekanyarodtak a tó
sarkánál, és eltűntek szem elől. Hirtelen milyen üres lett a víz
tükörszerű felszíne. Charles sokat hangoztatta, hogy Cavendon
egészen más lenne hattyúk nélkül, ahogy Swann-ok nélkül is.
Mindkettőben igaza volt.
Charlotte elfordult az ablaktól, helyet foglalt az íróasztalánál,
és megnézte a vasárnapi uzsonnához összeállított névsort.
Valószínűleg mindenki jelen lesz, Dulcie-t és Jamest kivéve, akik
még mindig Los Angelesben tartózkodnak. Charlotte örült, hogy
Charles köré gyűlnek majd a gyerekei és az unokái; a gróf már
nagyon várta ezt a vasárnapi összejövetelt, amelyen együtt
lesznek az Inghamek és a Swannok.
A gondolatai elkalandoztak, felidézte magában a család
múltját, s eszébe jutott, hogy több mint száznyolcvan évvel
ezelőtt egy James Swann nevű férfi hűbéresküt tett Humphrey
Inghamnek, a furfangos kereskedőnek, aki bejárta a világot, és
mindenféle portékával üzletelt, Nyugat-India egzotikus
fűszereitől kezdve az indiai aranyig és gyémántokig. Időközben
mérhetetlen gazdagságra és hatalomra tett szert, még a
politikába is belekotnyeleskedett, és sokféleképpen juttatott
bőséges adományokat a szülőhazájának. Végül nemesi címet
kapott, amelyet a király a yorkshire-i szülőföldjén található,
Mowbray nevű földbirtokkal együtt adományozott oda.
Miután Mowbray grófja lett, Humphrey több ezer hektár
földet vásárolt Mowbray környékén, többek között a Little Skell
nevű, zöldellő völgyet, amely a Skell folyó mentén húzódott. A
völgyben volt egy fajdban gazdag, termékeny semlyék is,
amelyet Humphrey James segítségével lelkiismeretesen
gondozott. A süppedékes, ingoványos terület azóta is bőséggel
ontotta gazdag kincseit, § minden évben vadak sokaságát adta.
Humphrey a vazallusa, James Swann segítségével három
községet alapított: Little Skellt, Mowbrayt és High Clough-t. A
Little Skell falu fölé magasodó dombra grandiózus kastélyt
építtetett, Cavendon Hallt; így hát biztos megélhetést és
bizonyos fokú jólétet teremtett a három faluban élő helybéli
lakosok számára.
Micsoda szerencse, hogy az a két ember találkozott, jó barátok lettek
és összefogtak, gondolta Charlotte. Ez volt a Sors akarata.
 Humphrey Ingham elrendelte, hogy a legjobb barátja, James
Swann tiszteletére örökké ringatózzanak hattyúk a cavendoni tó
vizén. Charlotte-nak tetszett ez a hagyomány.
Legyen meg Isten akarata, dünnyögte magában. Felállt,
felkapta retiküljét, s levonult a földszintre. Charles elment
Harryvel megnézni azt a két parcellát, amelyet a nőegyleti tagok
konyhakertté alakítottak. Olyan büszkék voltak rá, ezért Charles
úgy érezte, hogy érdeklődést kell mutatnia a munkájuk iránt. Az
asszonyok keményen dolgoztak, ez nem vitás. Harry pedig
felajánlotta, hogy körbevezeti a grófot.
Goff kinyitotta a kocsi ajtaját, Charlotte beült, kényelmesen
elhelyezkedett, s Margaret Howell Johnsonra gondolt. Mivel
égett a vágytól, hogy megismerje Margaret élet-történetét és
kiderítse az igazságot, tegnap odatelefonált az ékszerüzletbe, és
megkérdezte, nem hozhatná-e el a megbeszéltnél korábban a
konzervgyártó gépet. Mrs. Johnson éppen házon kívül volt, ám
egy órával később az egyik eladó visszatelefonált: Mrs. Johnson
másnap szívesen látja, vagyis a mai napon, augusztus 19-én,
pénteken.
Ha Mrs. Johnson valóban az, akinek Charlotte gondolta,
akkor egy hét múlva, augusztus 26-án, pénteken lesz a
születésnapja. De ez még semmit sem bizonyít – csak egy furcsa
hasonlóság, és még a születési dátum is lehet véletlen egybeesés.
Több információra van szükségem ahhoz, hogy biztos legyek a
dolgomban, gondolta Charlotte. De hogy tudhatna meg többet? Ez
itt a probléma.
Egyetlen épkézláb ötlettel tudott előállni: kitalál egy
képzeletbeli személyt, egy asszonyt, aki még kisgyerekként
ismerte Margaretet, és kíváncsi rá, miként boldogul a tündéri
kislány az életben. Charlotte kreált hát egy fiktív személyt, és
kifundálta a tervét. Ezt egyesek átlátszó trükknek tartanák, ő
mégis hitt a sikerében. Különben is, mit veszíthet? Úgyis el kell
mennie a konzervgyártó gépért, tehát nem fárad hiába.
De mégiscsak feleslegesen fáradt, legalábbis Mrs. Johnson
szerint, aki szívélyesen üdvözölte az üzletbe betoppanó
Charlotte-ot. – Annyira sajnálom, mylady, de nagy hibát
követtem el – szabódott szégyenkezve. – Egyletünk tagjai
hétvégén használni szeretnék a gépet. Sajnos nem tudtam, hogy
ezen a hétvégén ilyen sok gyümölcsöt akarnak elrakni. Nyilván
nem hagyhatják, hogy ennyi minden rájuk romoljon. –
Fejcsóválva fejezte be: – Ne haragudjon, hogy az idejét raboltam,
mylady. – Őszintén sajnálkozott, mert igazán szimpatikusnak
találta Lady Mowbrayt.
Noha Charlotte egy pillanatra meglepődött, mindenképpen
ott akart maradni Mrs. Johnsonnal, hogy egy kicsit
puhatolózzon. Ezért gyorsan kivágta magát. – Nem probléma,
úgyis meg akartam nézni a kámeabrosst, amelyet az utolsó
látogatásom alkalmával a kirakatban láttam. Nagyon
megtetszett.
Nagy megkönnyebbülésére Mrs. Johnson erre szélesen
elmosolyodott. – Jaj, de örülök, hogy nem haragudott meg,
mylady – lelkendezett. – Kérem, fáradjon beljebb, és foglaljon
helyet, máris kihozok néhány szép darabot. Bocsásson meg egy
pillanatra!
Ahogy elsietett, Charlotte megállapította magában, milyen
kedves jelenség. Előzékeny, udvarias, illedelmes, egyáltalán nem
olyan erőszakos, mint egyes kereskedők. Margarcf Johnson
kedves, barátságos személyiség volt, és a modora is kifogástalan.
Mrs. Johnson pár perc múlva visszatért egy lapos,
bársonnyal bélelt tálcával, amelyet letett a kerek asztalra.
– Ezeket a melltűket még valamikor év elején,
Olaszországban találtuk a férjemmel néhány igazán szép
ékszerrel együtt. Nézze csak, itt vannak azzal a brossal együtt,
amely annyira tetszett ladységednek.
– Köszönöm, Mrs. Johnson – mondta Charlotte, és szem-
ügyre vette a tálcán sorakozó ékszereket. Felemelte a brosst,
amelyet Daphnénak szánt, de most elbizonytalanodott. Daphne
ugyanis kedvelte a látványos, szokatlan ékszereket.
Az okos, agyafúrt Margaret Johnson észrevette, hogy
Charlotte habozik, s csendesen megjegyezte:
– Nem tudom, hogy érdekelné-e, Lady Mowbray, de pár hete
vettem Párizsban egy csodálatos kámea nyakláncot. Igazi régiség
és nagy ritkaság. Egyetlen darab készült belőle.
– Ha jól emlékszem, még sosem láttam kámea nyakéket –
mondta erre Charlotte, aki boldog volt, mert így húzhatta az időt
és többet lehetett Margaret Johnsonnal; közben csak az alkalmas
pillanatra várt, amikor előállhat a kitalált mesével. – Szívesen
megnézném.
Mrs. Johnson ismét elnézést kért, és elsietett, Charlotte pedig
hátradőlt, s gyorsan körüllesett az ízlésesen berendezett boltban;
látszott, milyen sok gondot és pénzt fordítottak a kényelmes,
elegáns környezet kialakítására.
Mrs. Johnson nemsokára visszatért az újabb lapos,
bársonnyal bélelt tálcával, melyet letett a másik mellé, az
asztalra.
– Hát ez gyönyörű! – hűlt el Charlotte, mikor megpillantotta
a nyakláncot. – Felemelhetem? Közelebbről is megnézhetem?
– Természetesen, Lady Mowbray. Ha óhajtja, nyugodtan fel
próbálhatja.
– Ó, igen, szívesen felpróbálnám. Köszönöm szépen.
– Szíves engedelmével ladységed nyakába rakom és
becsatolom – ajánlkozott Mrs. Johnson, majd a tükörhöz vezette
Charlotte-ot.
 Ahogy Charlotte megnézte magát a tükörben,
megállapította, hogy az ékszer valóban roppant különleges, csak
nem az ő stílusa. Mivel éppen karácsonyi ajándékot keresett
Diedre-nek, úgy gondolta, hogy ez pont megfelelne a célnak.
– Nagyon tetszik – mondta. – Lenne olyan kedves, és
kikapcsolná, Mrs. Johnson?
Miután Mrs. Johnson eleget tett az aprócska kérésnek.
Charlotte visszatért a székhez, s miközben még egyszer
megnézegette a kámea ékszereket, azon törte a fejét, mint
hozakodjon elő a kifundált mesével.
Nem kellett sokáig gondolkodnia, mert Gillian Hunter. ; két
eladónő közül a fiatalabbik, egyszer csak odament hozzájuk egy
fényképpel és egy üres ezüst képkerettel a kezében.
– Ne haragudjon a zavarásért, mylady, de egy pillanatra
beszélnem kell Mrs. Johnsonnal – szabadkozott.
Charlotte mosolyogva biccentett. – Csak nyugodtan.
– Jól van, Gillian, látom, mit tart a kezében. A
képkeretezőhöz megy, igaz?
– Igen. Azt hiszem, új rámát kell vennie, Mrs. Johnson, és új
üveget hozzá. Ez a ráma csúnyán elgörbült. – Ezzel odamutatta a
keretet Mrs. Johnsonnak, s közben leejtette a fényképet.
A fotó Charlotte lábához esett, aki lehajolt és felvette. Milyen
szép kisbaba! – áradozott kissé lármásan. – És milyen pazar ez a
keresztelőruhácska.
– Sajnos manapság már nem készítenek ilyen díszes
keresztelőruhákat – somolygott Margaret Johnson.
Charlotte nagy egyetértéssel bólogatott. – Ez, ugyebár,
magáról készült? – kíváncsiskodott. – Az a hölgy, aki a babát a
kezében tartja, bizonyára az édesanyja.
– Eltalálta. – Mrs. Johnson az eladónőre nézve így
nyilatkozott: – Igaza van, Gillian. Kérem, ezüstfoglalatot
válasszon, ehhez hasonlót. – Utána Charlotte felé fordult: –
Lenne olyan kedves odaadni a fényképet, Lady Mowbray?
Akkor Gillian már mehet is.
– Természetesen. Tessék. Nem is tudom, miért szorongatom
ennyire. – Ezzel átnyújtotta a fényképet Gilliannek.
Az eladólány elsietett. – Valamikor a napokban lelöktem a
képet, és eltört az üveg – magyarázkodott Mrs. Johnson. – Ne
haragudjon a kis intermezzóért, mylady.
– Arról a fényképről eszembe jutott valami – kezdett bele
Charlotte. – Van egy barátnőm, aki még évekkel ezelőtt
Yorkshire-ben élt. Ha minden igaz, ismerte a kedves édesanyját
és magát is, még csecsemőként. Akkor került elő a neve,
Margaret, amikor megemlítettem, hogy egy ritka szép kámeát
láttam az üzletében. A barátnőmet ugyanis nagyon érdeklik az
ékszerek. – Felnevetett, majd így folytatta: – Mulatságos, de a
konzervgyártó gépről meséltem neki, annak kapcsán került
szóba az üzlete. Azt mondta, hogy akkoriban, amikor Yorkshire-
ben élt, össze-összejárt a kedves édesanyjával, akinek volt egy
ékszerboltja. Áradozott, hogy maga álomszép kisbaba volt. Még
a keresztelőruhácskára is emlékezett. Állítólag még az első
születésnapi zsúrján is részt vett, amikor maga egyéves volt.
– Te jó ég, ki az? Hihetetlen! Valaki, aki emlékszik a
keresztelőruhámra és az első születésnapomra! Csak közeli
barátnő lehetett.
– Azt mondta, hogy maga augusztus huszonhatodikán
született. Nem tévedett? – puhatolódzott Charlotte.
– Nem. Kérem, árulja el a nevét, mylady! Teljesen felcsigázta
a kíváncsiságomat, de sajnos nem emlékszem arra a hölgyre.
– Audrey Finch. Divattervező volt, sokat foglalkozott
ruhákkal és ékszerekkel. Ha jól vettem ki a szavaiból, még
kisgyermekként ismerte magát. Nem emlékszik rá? Bájos, hatna
hajú, világoszöld szemű nő.
 Margaret Johnson nemet intett a fejével. – Hogy őszinte
legyek, nem emlékszem rá. De az semmit sem jelent. Ki
emlékezne annyi év távlatában a gyerekkorára? Jövő pénteken
leszek ötvenéves. Hosszú idő eltelt azóta.
– Bizony, bizony.
– Akkoriban nem Harrogate-ben éltünk – jegyezte meg
Margaret Johnson. – A szüleimnek Yorkban volt ékszerboltja,
egészen húszéves koromig ott laktunk. Azért költöztek el, mert
kedvelték Harrogate-et, és úgy gondolták, hogy itt jobban menne
az üzlet. Mikor ráakadtak erre az üzlethelyiségre, azonnal
megvásárolták. Itt ismerkedtem meg az első férjemmel,
huszonkét éves koromban házasodtunk össze. Sajnos
autóbalesetben elhunyt, akkoriban még csak huszonnégy éves
voltam.
– Sajnálattal hallom. Túl fiatal volt ahhoz, hogy elveszítse a
férjét – mondta Charlotte együttérző hangon.
Margaret Johnson erre csak megbicegtette a fejét.
– Ezek szerint a Howell nem is a lánykori neve? – folytatta
Charlotte egy-két perc múlva.
– Nem, Matheson volt a lánykori nevem – magyarázta Mrs.
Johnson a fejét rázva.
– Milyen jól hangzik… Margaret Matheson. A szülei ügyesen
választották ki a keresztnevét.
Mrs. Johnson félig elmosolyodott. – Mit meséli még rólam a
barátnője? – kérdezte utána. – És anyámról?
– Nagyjából ennyit mondott. Csak azon csodálkozott, milyen
különös véletlen, hogy idejöttem kölcsönkérni a konzervipari
gépet a Little Skell-i Nőegylet számára, és pont magával
akadtam össze. Egészen biztos volt benne, hogy maga az a
gyermek, aki úgy él az emlékezetében, mint a legszebb szőke
baba, akit valaha látott.
 – Mrs. Finch még Yorkban ismerhette anyámat, és bizonyára
ide is ellátogatott néha, ha még akkor is Yorkshire-ben lakott.
– Az nagyon valószínű. Most pedig megveszem a kámea
nyakláncot, Mrs. Johnson. Rendkívül szép.
– Mi is úgy gondoltuk. Egy kiváló párizsi ékszerésztől
vásároltuk. Ő maga egy árverésen vette, ahol több rendkívüli
darabot is áruba bocsátottak. Pauline-é volt, Napóleon húgáé,
aki igen közel állt hozzá, roppant hűséges és szerető testvére
volt. A francia ékszerész szerint még az is lehet, hogy maga
Napóleon ajándékozta a húgának ezt a nyakéket.
– Akkor meglehetősen drága lehet, ha ilyen ritka kincs –
sóhajtott Charlotte. – De nagyon tetszik.
Mrs. Johnson a pulthoz ment, és előkereste a franciaországi
és olaszországi vásárlások listáját. Lejegyezte egy papírra a
nyaklánc árát, visszament, és átnyújtotta Charlotte-nak.
– Jól van, Mrs. Johnson, azért megveszem a nyakéket,
egyrészt az eredete, másrészt a szépsége miatt – nyilatkozott
Charlotte, miután lepillantott a papirosra. – Feltételezem, hogy a
birtokában van a nyakláncra vonatkozó összes tanúsítvány.
– Igen, mylady, természetesen mindegyiket megkapja.
Mindenképpen igazolnunk kell az ékszer eredetét. – Röpke
hezitálás után hozzátette: – Nagyon örülök, hogy megvásárolja,
mylady. Igazán egyedi darab, valódi kincs.
Charlotte figyelte, ahogy Mrs. Johnson viseltes, kerek
bőrtokba rakja a nyakéket, majd egy kis idő múlva csak úgy
félvállról megkérdezte:
– Még él az édesanyja?
– Jaj, istenem, dehogy – csukta be Mrs. Johnson a bőrclo-bozt.
– Apám halála után még öt évig élt, de apám szörnyen hiányzott
neki. Csodálatos szülők voltak, gondosan neveltek, és nagyon
szerettek…
 Elhalt a hangja. Margaret felállt, odavitte a bőr ékszertokot
az eladónőhöz, és megkérte, hogy csomagolja be.
Miután visszatért az asztalhoz, leült, és egész váratlanul
onnan folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta:
– Azért mondom ezt, mert adoptáltak. Némelyik örökbe
fogadott gyermek rossz kezekbe kerül. Nekem szerencsém volt:
a szüleim imádtak, úgy neveltek, mint a saját gyermeküket.
Charlotte meg se moccant. Valami fojtogatta a mellkasát,
nem bírt megszólalni. Végül kicsit összeszedte magát. – Ismerték
a szülőanyját? Találkozott már vele? – hebegte nagy nehezen.
– Nem ismerték. Sosem találkoztunk vele. Viszont mindent
elmondtak nekem, amit csak tudtak, mikor már elég: nagy
voltam ahhoz, hogy megértsem. Egy fiatal lány volt, aki
hajadonként esett teherbe. A szüleim szerint nemesi családból
származott. Nem mehetett hozzá apámhoz, ezért le kellett
mondania rólam. Ladységed bizonyára legalább olyan jól tudja,
mint én, hogy ment ez azokban az időkben mekkora szégyen
volt.
– Sajnos a helyzet azóta se sokat változott – mormogta
Charlotte. – Az emberek még mindig roppant bigottak.
– Egyvalamit biztosan tudok – suttogta Mrs. Johnson
elérzékenyülve. – A fiatal nő, aki világra hozott, nagyon
szerethetett. Gondosan becsomagolta a keresztelőruhámat és a
szép ruhácskáimat, és a dobozt velem együtt a leedsi kórházban
hagyta, ahová a szüleim értem mentek, hogy hazavigyenek.
Charlotte nagyot nyelt, s reszkető kezét összekulcsolta az
ölében. Most már egészen biztos volt benne, hogy ez az asszony
Lady Gwendolyn gyermeke. Mély levegőt vett, és vontatott
hangon megkérdezte:
– Elgondolkodott már rajta, ki lehet a szülőanyja, Mrs.
Johnson? Szeretne vele találkozni?
 – Ó, igen, kíváncsi lennék rá, ahogy a szüleim is azok voltak,
de tízéves koromra, mikor megmondták, hogy örökbe fogadtak,
már mindkét ügyvéd meghalt, aki az ügyemet intézte.
Megcsóválta a fejét. – A szüleim nem tudták, hol kezdjék a
keresést, ezért annyiban hagyták a dolgot. – Elmosolyodott, majd
így fejezte be: – Nyugodtan megmondhatja a barátnőjének,
Audrey Finchnek, hogy a kis szőke gyermek jól boldogult az
életben.
– Jó, megmondom neki – állt fel Charlotte. – Kérem,
értesítsen, ha elhozhatjuk a konzervgyártó gépet. Amikor érte
jövök, még egyszer megnézem a kámeabrossokat, Mrs. Johnson.
Gyönyörű portékája van.
– Köszönöm, Lady Mowbray, nagyon köszönöm.
– Még ki kell fizetnem a kámea nyakéket – indult Charlotte a
pult felé. Kinyitotta a ridiküljét, és elővette a csekkfüzetét.

Később, már Cavendon felé menet Charlotte eltöprengett,

mitévő legyen. Tartsa titokban mindazt, ami a tudomására
jutott? Vagy szóljon mindkét asszonynak? Tépelődött-tétovázott,
két malomkő között őrlődött.
Aznap este, vacsora közben felmerült benne, hogy talán
beszélnie kellene Cecilyvel erről a váratlanul adódott helyzetről.
Nagy jelentőségű felfedezésről volt szó. Most már biztos volt
benne, hogy Margaret Johnson Gwendolyn néni lánya. Külsőleg
annyira hasonlított Diedre Inghamre, és jellegzetes Swann szeme
volt, mint mindenkinek a családban. Aztán ott a doboz a
babaruhákkal meg a keresztelőruhácskával, a leedsi kórház és a
két halott ügyvéd. Ez éppen elég bizonyíték. Charlotte mégis
úgy érezte, hogy egymaga nehezen tudja eldönteni, szóljon-e a
két érintett asszonynak, tanácsra volt szüksége.
Cecily tudott a krónikáskönyvben található, titokzatos
vallomásról, amelyet oly sok évvel korábban Mark Swann
jegyzett be. Charlotte még akkoriban mutatta meg az
unokahúgának, amikor hozzáment Charleshoz, bizonyítandó,
hogy az évek során milyen erősen vonzódtak egymáshoz a két
család férfijai és asszonyai.
Mark Swann Walter édesapja és Cecily nagyapja volt.
Ugyanakkor Margaret Johnson apja is. Margaretben kér család
vére elegyedett: a Swannoké és az Inghameké. A történelem
sokszor ismétli önmagát.
Mi lenne a legjobb megoldás? Charlotte nem tudta. Alszik rá
egyet. Majd holnap eldöntöm, gondolta. És a jó Istenhez
fohászkodott útmutatásért.
 HARMINCADIK FEJEZET

Hanson elemében volt, ami boldoggá tette. A kényelmes széken

üldögélt, a földszinti irodájában, alig pár lépésre a konyhától.
A különféle hétvégi programokra összeállított listák kiterítve
hevertek előtte. Az úti óra mellett álló naptárra pillantott: aznap
volt augusztus 20-a, szombat… a nyárnak lassan vége.
A jövő hónapra már sárgulni kezdenek a falevelek és – a
yorkshire-i időjárást ismerve – szeptemberre várhatóan már
csípős, hideg lesz a levegő.
Hanson hátratámaszkodott a széken, és arra a beszélgetésre
gondolt, amelyet a gróf tegnap kezdeményezett vele, és amely
fölöttébb meglepte.
Lord Mowbray megkérdezte tőle: hajlandó-e lemondani
arról, hogy év végén nyugdíjba vonuljon, nem maradna-e
továbbra is főkomornyikként Cavendonban. Noha
elcsodálkozott, azonnal igennel válaszolt. – Örömmel, mylord –
felelte sietve, mielőtt a gróf meggondolja magát. Utána
udvariasan megkérdezte a kérés okát.
Őlordsága erre elmagyarázta, hogy a háború immár
elkerülhetetlen. Kijelentette, hogy egyetért Winston Churchillel,
aki szüntelenül azt bizonygatja, hogy a megbékélési politika nem
járható út, Németország meg fogja szállni Európa többi részét, és
már Nagy-Britanniára is szemet vetett.
– Az összes fiatal férfit be fogják hívni katonának, Hanson
folytatta őlordsága. – Ez a dolgok rendje. A háborúban
elveszítjük a virágzó ifjúságot, hiszen csak a fiatalok alkalmasak
a harcra. A falvakban csak nők maradnak, ahogy Cavendon
Hallban is. Szükségem lesz magára, Hanson, és a többieknek is, –
Arca komor, hangja halk volt. Mindketten Guyra gondoltak, a
gróf jóvágású, karizmatikus elsőszülött fiára. Lehet, hogy most
megint jön a háború, és elragadja Cavendon fiait és férfiait?
Erről ennyit, mondta magában Hanson, s Gordon Lane-re
gondolt, aki nem alkalmas katonának. Eric Swannt sem fogják
besorozni, aki a testvérével, Laurával együtt Miles és Cecily
londoni házát vezeti. Tehát férfiak is maradnak még az
Inghamek szolgálatában, bár – Hanson véleménye szerint – a
nők legalább olyan jók, sőt néha jobbak.
Lopva elmosolyodott, ahogy visszagondolt az elmúlt kilenc
évre, amikor Cecily Swann a gróf négy lányával karöltve harcba
indult Cavendon megmentésére. Hanson véleménye szerint az a
lány igazi vezéregyéniség volt, született parancsnok. A négy
nővér pedig legalább olyan szorgalmas, igyekvő és elszánt, mint
Cecily. Bár a férfiak is segítenek nekik, valójában a lányok érték
el az eredményeket, állapította meg magában Hanson, miközben
lepillantott az előtte heverő jegyzetekre.
A gróf kiválasztotta a ma esti és a vasárnapi vacsorához a
borokat; a grófné pedig mindkét étkezéshez, valamint a mai és a
holnapi ebédhez is összeállította a menüt. Lady Charlotte
rendszerint őrá meg a szakácsnőre bízta, mit szolgálnak fel
uzsonnára, amit Hanson egyfajta megtiszteltetésnek tartott.
Ebből is látszott, hogy a grófné bízik bennük.
Charlotte Swann, Cecily Swann nagynénje, jelenleg Mowbray
grófhéja, a hatodik gróf felesége. Cecily Swann. a grófi cím
várományosának, Miles Inghamnek a felesége, a hatodik gróf
menye és leendő grófné. A fiuk, David Swann Ingham, az utód,
aki egy nap majd Mowbray nyolcadik grófjaként apja helyébe
lép. Walter Swann, a gróf inasa, a leendő Mowbray grófné
édesapja, a jövendő Mowbray grófjainak apósa, illetve nagyapja.
Mennyi Swann van manapság körülöttük! Hanson
elmosolyodott. Nagyon örült, hogy a Swannok szerencsecsillaga
felmenőben van. Megérdemelték. Mindig nagyra tartotta őket;
rájuk támaszkodott egy előkelő család, amellyel már százötven
éve összefonódott az életük. A hűség kötelezi őket, ez az igazság.
De változnak az idők: még egy évtizeddel korábban is a szájukra
vették őket az emberek, amikor a gróf feleségül vette Charlotte
Swannt, Miles pedig válópert indított.
A kis úti óra hatot ütött, mire Hanson felállt, elhagyta az
irodáját, s az étlapokkal a kezében a konyha felé indult.
Susie Jackson, aki már jó pár éve szakácsnőként dolgozott
Cavendonban, javában sütötte a szalonnát. Hanson orrát
kellemes illatok csiklandozták, s összefutott szájában a nyál. – Jó
reggelt, Susie – üdvözölte a szakácsnőt. – Köszönöm, hogy
tegnap este az íróasztalomra készítette az étlapokat. Tessék, itt
vannak! – Ezzel a konyhaszekrényre tette a papirosokat.
A szakácsnő megpenderedett. – Á, szép jó reggelt, Mr.
Hanson – mondta vidáman. – Kér egy szalonnás zsömlét? Vagy
inkább szalonnás tojásrántottát enne? Melyik legyen?
– Szalonnás szendvicset kérek. És egy csésze jó erős teát. Az
a legjobb ilyenkor, a nap elején.
Hanson helyet foglalt a konyhaasztalnál; tudta, hogy bő
háromnegyed órán belül a cselédlányok és az inasok is
megjelennek. Kilenckor szervírozzák a családnak a reggelit az
ebédlőben.
Tegnap este mindenki megérkezett, kivéve Lady Daphnét,
Hugo urat és Charlie úrfit. Ők ma délután érkeznek kocsival
Londonból.
– Őladysége tegnap este csipetnyit szétszórtnak tűnt, eléggé
szórakozott volt a szentem – jegyezte meg a szakácsnő,
miközben megfordította a serpenyőben a szalonnát.
– Úgy vettem észre, hogy valami erősen foglalkoztatta –
válaszolta Hanson, felkelt, odament a konyhaajtóhoz, és
előrelátóan becsukta. – Hogy őszinte legyek, arra gondoltam,
hogy tán aggódik valami miatt.
 – Remélem, nem őlordsága egészsége miatt emészti magát.
Hanson rámeredt. – De hát makkegészséges! – dörögte. –
Tegnap hosszasan elbeszélgettem vele, remek formában van.
Érdekli a politika, és már a jövőt tervezgeti, azt számolgatja, mi
lesz, ha kitör a háború. – Megcsóválta a fejét, és indulatosan
hozzátette: – Nem, nem. Őladysége nem Lord Mowbray miatt
nyugtalankodik, valami más lehet az oka.
– Bármi is az, Lady Charlotte úgyis megbirkózik vele –
bizakodott Susie. – Erős, talpraesett asszony. – Hangjából érezni
lehetett, hogy Charlotte nagy csodálója.
– Igen, az, hál’ istennek.
A szakácsnő két tányérba készítette, saját magának és
Hansonnak, a szalonnás zsemlét, két jókora bögrét megtol tött
teával, tejet és cukrot rakott bele, aztán az asztalhoz vitte a tálcát.
– Tessék, Mr. Hanson – tette elé a szalonnás szendvicset
– Essen neki!

– Egyszer mutattam neked egy bejegyzést az egyik rég»

krónikában – kezdett bele Charlotte. – Emlékszel rá, Cecily?
– Hát persze. Furán, sőt kicsit titokzatosan fogalmazták meg.
Egy Swann és egy Ingham románcáról szólt. És egy halva
született kisbabáról.
Charlotte az asztal fölé hajolt; a Cavendon parkbeli
pavilonban üldögéltek. – Azok ketten rettentő szerelmesek
voltak – súgta fojtott hangon. – Pár évvel később még egy
gyermekük született, aki életben is maradt.
– Micsoda? – hűlt el Cecily, s a nagynénjére meredt. Szemmel
láthatóan meghökkent. – Ezt honnan szeded?
– Kiderítettem. Helyesebben szólva, a gyermek anyjától
tudom – suttogta Charlotte. Cecily kezéért nyúlt, megfogta,
aztán el se engedte. – Tudom, hogy sokkoló lesz a hír, de
Gwendolyn néni volt a gyermek édesanyja.
 Cecily erre még jobban elképedt; egy szót se bírt kinyögni,
csak szájtátva bámult Charlotte-ra, s próbálta megemészteni a
hallottakat. – Most tudtad meg? – nyöszörögte végül.
– Nem, Cecily. Még évekkel ezelőtt. Még akkoriban, amikor
Dulcie férjhez ment Jameshez. Gwen néni a bizalmába avatott, és
megesketett, hogy megőrzőm a titkát. Meg is őriztem, egészen a
mai napig.
– Akkor most miért mondtad el? Megszegted a szavad. Mi
történt? – Cecily Charlotte-ra meredt, szeme enyhén
elkeskenyedett. – Érzem, hogy történt valami. Sosem szegnéd
meg az esküdet, amelyet egy Inghamnek tettél.
– Nem bizony. – Charlotte hátravetette magát a széken, és
hallgatásba burkolózott, fejében körbe-körbe jártak a gondolatok.
Végül megszólalt: – Nos, természetesen igazad van, Cecily. Vág
az eszed, mint a borotva. Véletlenül találkoztam valakivel. És ez
a nő, ebben egészen biztos vagyok, azonos azzal a gyermekkel,
akiről Lady Gwendolynnak ötven évvel ezelőtt le kellett
mondania.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte Cecily, s szeme
továbbra is Charlotte-ra szegeződött.
– Azért, mert nem tudom, mitévő legyek. Szükségem van a
tanácsodra, Cecily. Csak egy Swannhoz fordulhatok. –
Halványan elmosolyodott, s hozzátette: – És most már
mindketten Inghamek is vagyunk.
– Bennem megbízhatsz, ahogy én is benned – bólogatott
Cecily. – Nyugodtan elmesélheted az egész történetet.
Charlotte így is tett: az évekkel korábban ajándékba kapott
hattyús brossal kezdte, s egészen tegnap délelőttig gombolyította
a történet fonalát, mikor Margaret Howell Johnson bevallotta
neki, hogy örökbe fogadták, mire ő végképp megbizonyosodott
Margaret személyazonosságáról. Egyetlen részletet sem hagyott
ki, hogy Cecily a teljes képet lássa.
 Miután mindent elregélt, közelebb hajolt Cecilyhez. – Nos,
szóljak nekik? – tette fel a kérdést. – Melyikkel kérdjem? Vagy ne
kavarjam fel az állóvizet, ahogy anyád tanácsolná?
– Fogalmam sincs – bizonytalankodott Cecily. – Hű, micsoda
sztori, és milyen furcsa, hogy pont te szereztél tudomást róla! –
Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Tényleg úgy néz ki, mint
Diedre?
– Igen, erősen hasonlít rá, bár nem ugyanaz a szőke szépség,
mint Diedre, nem is olyan sikkes.
– Senki sem olyan sikkes, mint Diedre – jegyezte meg Cecily,
majd hozzátette: – No, mérlegeljük a helyzetet! Ha szólsz Lady
Gwendolynnak, biztos vagyok benne, hogy találkozni akar majd
a lányával, akit ötven éve őriz az emlékeiben. Viszont nagyon ki
fog borulni, ha Margaret látni se akarja, nem gondolod? –
Megemelte egyik fekete szemöldökét, aztán eszébe jutott, hogy
még megkérdezi: – És a szemed? Margaret nem vette észre, hogy
ugyanolyan különös színe van, mint az övének?
– Nem, szerintem nem figyelt fel rá. Azt hiszem, igazad van.
Egy szót sem szólhatok Gwendolyn néninek egészen addig,
amíg nem derítettem ki, milyen érzésekkel viseltet Margaret a
szülőanyja iránt.
– Van itt még valami – figyelmeztette Cecily. – Addig nem
árulhatod el Margaretnek, valójában ki az édesanyja, amíg nem
vagy tisztában az érzéseivel. Semmiképp sem fedheted fel előtte
Gwen néni kilétét!
– Ebben is egyetértek veled. – Hosszú sóhaj hallatszott, majd
Charlotte megkérdezte: – Mi van akkor, ha Margaretnek eljár a
szája? Másoknak is elújságolja, hogy Lady Gwendolyn Ingham
Baildon a rég elveszett szülőanyja, akinek viszonya volt Mark
Swann-nal. Abból bizony óriási botrány kerekedne, a környéken
mindenki erről pletykálna – még most is, a mi felvilágosult
korunkban.
 – És őlordsága utálja a botrányt, Charlotte néni. – Cecily
eltöprengett, majd hirtelen felkiáltott: – Hűségesküt kell tennie…
a hűség kötelez… Elvégre, ha Margaret valóban az, akinek
gondolod, akkor Swann. A nagyapám volt az édesapja.
– De miért tenné le az esküt? Nem úgy nevelték, ahogy
bennünket… az Inghamek iránti lojalitást mi az anyatejjel hívtuk
magunkba. Számunkra ez természetes.
– Milyen a személyisége? Tudom, hogy csak most
ismerkedtél meg vele, de elég éles szemed van. Gondolkodj,
Charlotte néni. Rendes asszony? Megvédené egy idős hölgy
becsületét? Derék, tisztességes nő? Jóindulatú?
Charlotte csak ült, ült, és a fejét ingatta. – Sejtelmem sincs,
Ceci. Honnan tudnám? Kedves asszonynak tűnik, úgy viseli
magát, mint egy úrinő, látszik, hogy volt gyerekszobája. A
modora is kifogástalan.
– Az elmondásod alapján jóravaló asszonynak gondolom, de
hát senkinek se látunk a lelkébe, ugye? Még azokat sem ismerjük
eléggé, akiket szeretünk… mindig rejtve marad élűn link egy
darabka a szívükből. Mindenkinek vannak féltett titkai.
– Bámulatos vagy Cecily – felelte Charlotte, s tüzetesen
szemügyre vette az unokahúgát. – Mert én erre csak az elmúlt
néhány évben jöttem rá, és már elmúltam hetvenéves.
– Kísérjelek el, amikor Harrogate-be mész a konzervgyártó
gépért? Egész héten Yorkshire-ben leszek. Majd én felmérem,
milyen egyéniség. Mit szólsz hozzá?
– Nagy kő esett le a szívemről, Ceci. Köszönöm. Igazán
örülnék, ha megismerkednél Margarettel, mielőtt bármit
mondok neki Gwen néniről. – Charlotte a karórájára pillantott. –
Most pedig menjünk vissza a házba. Lassan itt a: ebédidő.

Aznap, késő délután Diedre éppen átvonult a grandiózus

bejárati hallon, amikor észrevette Hansont, aki a lépcsőn állva
vizsgálgatta az Ingham ősök portréit, melyek a hosszú oldalfalon
sorakoztak.
– Valami baj van a festményekkel, Hanson? – ment oda
Diedre a lépcsőhöz.
– Nem, Lady Diedre, mindegyik jó állapotban van. Csak a
kereteket nézegetem. Némelyik elég régi már. Gondosan be kell
csomagolnunk a festményeket, mielőtt lécládába kerülnek –
válaszolta Hanson, s közben leballagott a lépcsőn Diedre-hez.
– Csak kíváncsiságból kérdezem: hogy fogják tárolni őket? –
érdeklődött Diedre.
– Ted Swann faládákat készít, ezekbe kerülnek a festmények.
De szerintem valamivel körbe kellene párnáznunk a kereteket,
hogy megvédjük őket. Az aranyozás könnyen lepattanhat.
– Maga mindenre gondol, Hanson. Egyébként egyetértek.
Mrs. Milestól hallottam, hogy már előkészítették az itteni
pincehelyiségeket, lehúzódhatunk oda, ha a nácik bombázni
kezdenek bennünket.
– Meg fogják szállni az országot, igaz, Lady Diedre? –
Hanson bízott Diedre véleményében, elvégre őladysége a
Hadügyminisztériumban dolgozott.
– Mr. Churchill szerint igen, és én hajlok rá, hogy igazat
adjak neki… azt is mondhatjuk, hogy követem a vezért.
Őlordsága is Mr. Churchill lelkes híve, mint maga is tudja,
Hanson. Apa szerint ideális miniszterelnök lenne belőle.
– Jól mondja, Lady Diedre. Egy véleményen vagyok
őlordságával.
– Igaz is, Hanson. Annyira örülök, hogy beadta a derekát, és
mégsem megy év végén nyugdíjba. Apa ma délelőtt újságolta,
hogy maga továbbra is a szolgálatunkban marad. Pompás hír.
Mi lenne velünk maga nélkül?
Hansonnak fülig ért a szája. – Én is ugyanígy érzek.
Mármint, azt akartam mondani, mylady, hogy mit csinálnék én e
nélkül a család nélkül? Életem nagy részét Cavendonban
töltöttem… nem tudnám, mihez kezdjek magammal, annyira
hiányoznának mindnyájan… – Felsóhajtott. – Hiányozna a
munkám, annyi szent.
– Meg szeretném köszönni, hogy olyan sokat mesélt a
fiamnak a család történetéről és a házról, Hanson – mondta
Diedre, s kiérződött a hangjából, hogy őszintén beszél.
– Örömmel tettem, Lady Diedre. – Az idős férfi ekkor ismét
az Inghamék generációira gondolt, és magában rövid fohászt
rebegett azért, hogy átvészeljék az előttük álló időket.
– Tudja, Mrs. Miles hová tűnt? Már mindenütt kerestem.
– Azt hiszem, hogy abba az épületszárnyba ment, ahol az
indák vannak. Dolgozik. Legalábbis nagyjából tíz perce ezt
mondta nekem.
– Akkor odamegyek. Köszönöm, Hanson.
A komornyik mosolyogva fejet hajtott.

Diedre a kis irodában találta a sógornőjét, az istállók melletti

épületszámyban. Cecily felpillantott, mikor Diedre belépett, és
kedvesen rámosolygott.
– Beszélni szeretnék veled egy-két percet, Ceci – mosolygott
vissza Diedre. – Van még itt valaki rajtad kívül?
– Nincs. Harry szombatonként nem dolgozik, Miles pedig a
gyerekekkel van. – Összevonta a szemöldökét. – Olyan komoly
arcot vágsz, Diedre. Ugye, nincs semmi baj?
Diedre leült vele szemben. – Nincs. Bár a háború szele
megcsapja az embert, ha azt látja, hogy Hanson szorgalmasan
készülődik, mert apa fél a megszállástól. No, de el kell
magyaráznom neked valamit. Senkinek sem ismételheted el azt,
amit most mondani fogok. Senkinek! Még Milesnak sem. –
Cecily bólintott, arcán kérdő kifejezés ült.
 – Egy másik ismerősömtől azt hallottam, hogy talán még-is
ki lehet hozni Steinbrenneréket Berlinből – mondta Diedre fojtott
hangon. – Már megtették az első lépéseket. Mindössze ennyit
tudok. Greta nem szerezhet tudomást az akcióról, hátha
félresikerül valami. Teljesen letaglózná a hír, ha meghiúsulna a
tervünk. Ami könnyen megeshet, erre fel kell hívnom a
figyelmedet.
– Köszönöm, hogy szóltál, Diedre – bicegtette Cecily a fejét. –
Természetesen megtartom magamnak, de azért jólesik hallani,
hogy végre elkezdődött valami. Így egy kicsit könnyebb.
Őszintén bevallom, hogy eléggé lógattam az orromat. Greta
olyan gondterhelt és ideges, ami természetesen rám is hatással
van, elszomorít.
– Igen, tegnap este észrevettem a vacsoránál. Csendes voltál,
és feszültnek látszottál. Ezért is tájékoztattalak a váratlan
fejleményről. Most pedig szorítsunk a sikerért!
– Szorítsunk az ujjunkkal, a lábunkkal meg minden egyébbel
– vágta rá Cecily. Egy percnyi habozás után félhangosan
megkérdezte: – Mikor esedékes a mentőakció?
– Nem tudom… majd szólok, amikor, illetve, amennyiben
értesülök róla.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Miért tetszik neki annyira?

Mi az, ami mágnesként vonzza? Nyilvánvaló, hogy helyes lány.
Látványosak a színei, olyan kontrasztosak, első pillám tásra
egészen meglepőek: a fényes, fekete haj, a sápadt
elefántcsontszínű bőr és a mélykék, már-már ibolyaszín
szempár.
Megörökölte híres apja finom, klasszikus vonásait, amelyek
olyan fotogénné tették, és amelyeknek köszönhetően romantikus
hős, a nők bálványa és nemzetközi filmsztár lett belőle.
Harry azonban tudta, hogy itt a külsőnél sokkal többről van
szó, ez nem pusztán testi vonzalom. Paloma Glendenningben
volt valami más is, amivel bármelyik férfit elcsábíthatta volna.
Ennek egy része a kedves természete: olyan barátságos és
nyitott. Semmi hamisság sem volt benne. Természetesen
viselkedett, nem alakoskodott, nem játszotta meg magát.
Harry tíz perce érkezett meg a lány Lennox Gardens-i
lakására, most már a nappaliban üldögéltek és élvezettel
kortyolgatták a fehérbort.
Ahogy ott ült és Palomát hallgatta, aki apja törött válláról
beszélt, hirtelen ráeszmélt, hogy ezt a lányt ugyanazért találja
vonzónak, amiért az anyját. A békés, higgadt természete
megnyugtatja az embert. Ezt már akkor is észrevette, amikor
Burnside Manorban uzsonnáztak. Mindaz, aminek ez a lány
birtokában van, hatással van az emberre, gondolta ekkor Harry.
Megvan benne minden, aminek egy nőben meg kell lennie:
szemrevaló, okos és elbűvölő.
Ekkor rájött, hogy Paloma várja a válaszát az utolsó
megjegyzésére. – Szerintem az édesanyádnak igaza van, az
újítások néha beválnak – hadarta sietve. – Még sosem hallottam
a könnyített gipszről, de úgy tűnik, hogy ebben az esetbe»
bevált.
– Úgy van. A váll köré gyakorlatilag nem lehet hagyományos
gipszet tenni. Ezért az ortopéd sebész könnyített gipszet
használt, aztán karfelkötőbe helyezte apám karját.
Paloma fintorgott. – Most a karját fájlalja legjobban, mert
nem tudja kiegyenesíteni, de azért megbirkózik a helyzettel.
Nagy szerencséje van, mert anyám a segítségére sietett. –
Beszédes mosoly kúszott az arcára. – Anya még mindig szereti.
– Korábban már említetted. – Harry elhallgatott, majd
hozzátette: – Már nagyon várom, hogy holnap velük ebédeljek.
Abban a pillanatban megkedveltem az édesanyádat, amint
megismerkedtem vele a nagybátyád otthonában.
– Azt üzeni, hogy olyan finom vasárnapi ebédet főz, még
életedben nem ettél olyat! Báránycombot sült krumplit és még
Yorkshire puding is lesz… a teljes repertoár.
– Milyen mókás kifejezés. Még sosem hallottam – nevetett
Harry.
– Apától ragadt rám…
Telefoncsörgés szakította félbe a mondatot, mire Paloma
felpattant, hogy válaszoljon a hívásra. – Szia, anya. – Türelmesen
végighallgatta az édesanyját, így Harrynek volt egy kis ideje,
hogy alaposan szemügyre vegye.
Tengerészkék, hosszú ujjú sifonruhát viselt, a pliszírozott
szoknyarész körbefodrozta a lábát, ahogy lépkedett. A hosszú
gyöngysor és a lelógó gyöngy fülbevaló volt minden ékessége.
Cecilyhez hasonló a stílusa, merengett Harry, s akkor jött rá, hogy
Paloma Cecily egyik kreációját viseli.
Miután pár szót váltott az édesanyjával, Paloma visszatért
hozzá. – Anya azt üzeni, hogy csak mi ebédelünk nála. Meg
Phoebe. A Bellamy gyerekek az édesapjukkal töltik a hétvégét,
de Phoebe nem hajlandó odamenni. Inkább veled szeretne
találkozni, Harry. Azt hiszem, teljesen beléd habarodott.
Harry erre felnevetett, majd abbahagyta, s felkiáltott:
– Valami ég!
– Jaj! A pitém! – Paloma felpattant, és kiabálva a konyha felé
szaladt: – A pitém! A pitém!
– Ne nyisd ki a sütőajtót! Csak kapcsold ki az áramot! –
figyelmeztette Harry, letette a poharát, és a lány után sietett.
Paloma követte Harry utasításait, aztán csak állt, állt
mellette, és riadt arccal felnézett rá. – Pásztor pitét készítettem
neked, de attól tartok, hogy szénné égett.
– A szagból ítélve nagyon valószínű. – Kinyitotta az ablakot,
és ezt mondta: – Tartsd csukva a sütőt, különben a konyha
megtelik füsttel.
Paloma igazat adott neki, majd sarkon fordult, kézen fogta
Harryt, és visszavezette a nappaliba. – Finom vacsorát akartam
készíteni neked, Harry. Milyen kár, hogy elrontottam!
– Ne mentegetőzz, felesleges! Tudod mit? Menjünk el a
Savoy Szállóba. Ott megvacsorázhatunk. Szeretsz táncolni?
– Imádok! Pompás ötlet. Atyaég, a Savoy és Carroll Gibbons
meg a zenekara! Milyen gáláns meghívás.
Harry rámosolygott, tetszett neki a nagy lelkendezés, és
annak is örült, hogy Paloma nem siránkozott tovább a szénné
égett pite miatt, csak legyintett rá. Megfogta a poharát, s ivott
egy korty bort. – Olyan gyönyörű vagy ma este, Paloma –
udvarolt neki. – És, ha nem tévedek, a húgom egyik ruháját
viseled.
– Így van. Anya vette a Harte-nagyáruházban, a Cecily
Swann Butikban. Imádom a tengerészkéket, nem olyan gyászos,
mint a fekete.
– Cecily is ezt szokta mondani. Kedvelni fogod a húgomat,
Paloma.
 – Meg szeretnék ismerkedni vele, Harry, és a szüleiddel, meg
az egész családoddal. Mit gondolsz, tetszeni fogok nekik?
– Mi az hogy! Hogyne tetszenél? Igazán különleges lány
vagy.
– Tényleg?
Paloma olyan furcsán nézett rá; Harry kissé összerántotta a
szemöldökét, majd letette poharát a kisasztalra, és csatlakozott a
pamlagon ülő lányhoz. Egy hosszú perc erejéig színte falta a
szemével. – Azért jöttem Londonba, hogy meglátogassalak,
Paloma – duruzsolta aztán lágyan. – Bizonyára rájöttél már,
hogy valóban különleges lánynak tartalak.
Paloma bólintott, megfogta Harry kezét, és az arcához
emelte. – Te is különleges vagy, Harry. A legkülönlegesebb férfi,
akivel valaha találkoztam. Irulok-pirulok, olyan izgatott vagyok,
mert eljöttél hozzám.
Harry észrevette, milyen sóvár tekintettel néz rá a lány. s
tudta, hogy őt kívánja, és ő is legalább annyira epekedett utána.
Lehajolt, karjába vonta Palomát, és szenvedélyesen megcsókolta.
Máris felgerjedt benne a férfivágy, ám pillanatokon belül
megszólalt benne a figyelmeztető hang: Állj! Lassan a testtel! A
belső hang megdorgálta, hogy ne siessen, fogja vissza magát.
Ekkor ébredt rá, hogy sokáig meg akarja tartani azt, amit most
megszerez.
Elengedte a lányt, s gyengéden megcirógatta az arcát. – Én is
izgatott vagyok, mert veled lehetek, Paloma. Szeretném, ha
most, a barátságunk kezdetén először rendesen
megismerkednénk egymással. Azt akarom, hogy sokáig tartson a
barátságunk.

Harry és Paloma taxival ment a Stranden található Savoy

Szállóba. A Temze folyóra néző étterem főpincére szívélyesen
fogadta Harryt. Miután helyet foglaltak az egyik asztalnál, az
ablak közelében, Harry pezsgőt rendelt.
Palomán látta, hogy megilletődött, mert ide jöttek: alaposan
körülnézett, mindent tüzetesen szemügyre vett, végül közelebb
hajolt Harryhez. – Eddig csak egyszer jártam ebben az
étteremben – mondta neki. – Apámmal.
– Ez a húgom kedvenc étterme, gyakran jár ide. Ha jövő
héten Londonban lesz, akkor együtt eljövünk. Lenne hozzá
kedved?
– Pompás lenne!
Hamarosan felszolgálták a pezsgőt. Miközben lassan
kortyolgatták, beszélgetni kezdtek, először Paloma testvéreiről
fecsegtek, aztán Harry mesélni kezdett a húgáról meg a
sógoráról, és arról, hogyan telnek Cavendonban a napjai.
Élvezték, hogy együtt lehetnek ebben a kellemes környezetben,
és megtudhatnak egyet s mást egymásról.
Carroll Gibbons, az amerikai zenekarvezető és a Savoy
Orpheans, ahogy az együttesét nevezték, az akkoriban népszerű
dalokat játszották a háttérben. Halványan világító lámpák,
reszkető gyertyafény, párok ropták a parketten, a hangulat
igazán kellemes és andalító volt.
Végül megnézték az étlapot, könnyű vacsorát rendeltek,
aztán Harry a táncparkettre vezette Palomát, aki mindjárt a
karjába simult, s mivel magas sarkú cipőt viselt, majdnem így
magasságban volt az arcuk. Paloma beléje kapaszkodott, majd
közelebb húzódott hozzá, mikor a keringő lassú foxtrottra
váltott. Harry élvezte, hogy a karjában tarthatja a lányt, és a zene
ütemére ringatóznak, közben belélegezheti fekete hajának illatát
és a bőréből áradó rózsaillatot. Már hónapok óta nem érezte
ilyen jól magát – boldog és szabad volt – és örült, hogy
találkozott Palomával. És mindezt egy bicikliző kislánynak
köszönhette.
Már félig elfogyasztották a doveri nyelvhalat, amikor Paloma
váratlanul megkérdezte:
– Ugye, teljesen szabad vagy, Harry? Mármint nincs
barátnőd, nyugodtan udvarolhatsz nekem.
– Igen – válaszolta Harry szenvtelen arccal, noha meglepte a
kérdés. – Miért kérdezed?
– A nővérem, Claudia mesélt arról a harrogate-i nőről. – Félig
nevetve folytatta: – A nővéreim rettenetesen féltenek. Claudia
figyelmeztetett, hogy azonnal szegezzem neked ezt a kérdést.
Meg is tettem. De valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy
úgysem játszadoznál velem… nem vagy az a csélcsap típus.
Harry lenyelte előkívánkozó mosolyát. – Nem, nem vagyok –
felelte. – És már nem járok ahhoz a harrogate-i nőhöz. Egyébként
sem él már Harrogate-ben, végleg elköltözött.
Mivel olyan megnyerőnek találta Palomát, és olyan jól érezte
magát a társaságában, elpanaszolta neki, mi történt és milyen
csúfos véget ért a románc.
– Köszönöm – rebegte Paloma, mikor Harry befejezte a
történetet. – Nem kellett volna elmondanod, de azért örülök,
hogy megtetted. Most pedig bármit kérdezhetsz tőlem, amit csak
akarsz.
– Akkor kezdjük ugyanígy, jó? Szabad vagy, udvarolhatok
neked? – kérdezte Harry kedves, gyengéden duruzsoló hangon,
bár ösztönösen tudta a választ.
– Szabad vagyok, Harry. Mindössze egy-két fiúval jártam
csak, már több mint egy éve annak, hogy szakítottam az előző
udvarlómmal. Nem volt különösebben sikeres kapcsolat, egymás
szöges ellentétei voltunk. – Kis szünetet tartott, s egy kicsit
tétovázott, mielőtt folytatta: – Már az első pillanatban, ahogy
találkoztunk, megtetszettél. És mindjárt megtaláltuk a közös
hangot. Jobban meg akartalak ismerni, veled akartam lenni,
közel kerülni hozzád.
Harry a lány kezéért nyúlt, megfogta, megpuszilgatta az
ujjait. – Én is ugyanígy éreztem. Azóta mindennap rád
gondolok.
– Ahogy én is terád – vallotta be Paloma. – Olyan mókás. Ki
szeretnélek szolgálni, gondoskodni szeretnék rólad. –
Elfintorodott: – Ezért sütöttem azt a félresikerült pitét.
Olyan fancsali arccal mondta ezt, hogy Harryből kitört a
nevetés. – Még lesz alkalmad rá, hogy pásztor pitét süssél
nekem, kezeskedem róla – mormolta. – Addig is, már annak is
örülök, hogy itt lehetek veled, Paloma. És nyugodtan
megmondhatod Claudiának, hogy mostantól átveszem az
őrangyal szerepét.
– Komolyan? – kérdezte Paloma szokásos nyíltságával, s
felcsillant a szeme.
– Igen.
Elfogyasztották a desszertet, ittak még egy kis pezsgőt, aztán
sokáig táncoltak. Végül, kávézás közben Paloma újabb váratlan
kérdést tett fel.
– Ki az az Eric?
– Eric? – ismételte meg Harry homlokráncolva, aztán rájött,
hogy Paloma hallotta, amikor kora este odatelefonált a South
Street-i házba, és megkérte Ericet, hogy foglaljon egy asztalt a
Savoyban.
– Eric vezeti Cecily South Street-i házát, mindig ott szállok
meg, amikor Londonban tartózkodom. Lord Mowbray
komornyikja volt, de a grófnak már nincs Londonban lakása.
Eric is Swann, akárcsak mi – tulajdonképpen a kuzinom.
– Aha.
– Miért kérdezted? – Harry voltaképpen hangosan
gondolkodott, s érdeklődve nézett a lányra.
 – Csak kíváncsiskodtam, Harry. Mindent tudni akarok rólad.
– Attól tartok, hogy az nem megy máról holnapra.
– A South Street-i házban fogsz lakni, amikor legközelebb
Londonba jössz? Vagy nálam alszol?
Harry nem válaszolt. Felállt, felhúzta a lányt a székről, és
kivezette a táncparkettre. Szorosan a karjába zárta, s magához
ölelte. – Nem, még nem, édes lánykám – suttogta bele a hajába. –
Lépésről lépésre akarok haladni, ahogy illik. Sokáig meg akarom
tartani azt, amit megszereztem. Nem szeretem a lutrit. Túl
kockázatos.

Diedre lelépdelt a nagylépcsőn, bement a cavendoni könyvtárba.

Felemelte a telefonkagylót, tárcsázta a nemzetközi
telefonközpontot és megadta Toby Jung számát.
– Hé, Nárcisz, hogy vagy? – kurjantott fel Toby, amint
meghallotta Diedre hangját.
– Jól vagyok. Milyen felétek az időjárás? – tudakolt Diedre.
– Pocsék. Örülök, hogy elügetek. Jövő hét elején. Egy kis
klímaváltozás. Vörösbegy8 Robival vagy?
– Igen. Vidám kismadár. Veled mi van, Toby?
– Boldog vagyok. Finom volt a kaviár. A forrás pedig jobb,
mint valaha.
– Pompás hírek. Korábban, mint gondoltad?
– Ja. Tegnap találkoztam a zenekedvelő barátunkkal. Egy
húron pendülünk.
– Hála az égnek – suttogta Diedre. – Tartsuk a kapcsolatot.
– Akkor hallasz majd rólam, ha már látom a clochard-okat.9
– Ezt örömmel hallom – válaszolta Diedre, aki jót nevetett
ezen a szóhasználaton. Mulattatta az, hogy Toby ilyen érdekes

8 Utalás Robin nevére, melynek jelentése: vörösbegy.

9 Csavargó. (francia)
ötlettel tudatja vele, honnan fog telefonálni – ugyanis tudta,
hogy ezzel a Szajna folyó partjára utalt, ahol a csavargók össze
szoktak gyűlni.
Tony is jót nevetett, miközben Diedre folytatta: – Az az
utasítás, hogy gyere be. Dobj búcsúcsókot annak a helynek.
– Boldogan, Nárciszom.
Elbúcsúztak egymástól. Diedre felállt, elhagyta apja
könyvtárát, s felment az emeletre, miközben a nagy bejárati
előcsarnokban hetet ütött az óra. Túl korán van még a
reggelihez, állapította meg. A hálószobája felé menet óriási
megköny-nyebbülés lett úrrá rajta. Steinbrennerék Tony Jenkins
és Alexander Dubé kíséretében elhagyják Berlint, valószínűleg
kedden indulnak.
Szorítsunk, biztatta magát, miközben ágyba bújt, és magára
húzta a paplant. Szorítsunk.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Cecily nagyon jól tudta, hogy a háború nagy hatással lesz a

vállalkozására. Mivel biztosra vette, hogy a közeljövőben kitör a
háború, ennek megfelelően szövögette a terveit.
Ezen a hűvös hétfő délelőttön, most, augusztus vége felé
Dorothy Pinkertonnal végigballagott egy leedsi gyárépület
nagycsarnokán. Dottie néni Cecily szüleinél töltötte a hétvégét,
Little Skell faluban, ma reggel Goff hozta be kocsival a városba.
Ez a bizonyos épület Leeds központjának közelében feküdt,
tulajdonképpen a Leeds-Liverpool-csatornára nézett. A nagy
üzemcsarnok rendkívül világos volt, hatalmas ablakok
sokaságán ömlött be ide a fény. Az öt gyár közül, amelyeket
Cecily mostanában vásárolt, ez volt a legjobb állapotban.
– Ez igazán jó választás volt, Ceci – állapította meg Dorothy
néni, miután bejárták a csarnokot. – Tetszetős, világos, tágas és
szellős. Ideális munkahely a varrónőknek.
Ezután szembefordult Cecilyvel, majd így folytatta: – Azt
tudom, hogy a többi üzem közül háromban katonaruhákat
akarsz gyártani, ha a kormány szerződést köt veled, de mi lesz
az ötödikkel? Azzal mik a szándékaid?
– Egyelőre semmi, Dottie – válaszolta Cecily az egyik hosszú
munkapadra támaszkodva. – Jó, ha kéznél van szükség esetére.
Ha nem tudom hasznát venni, még mindig eladhatom. Vagy
bérbe adom. Hosszú távon jó befektetés lesz. Annak a gyárnak
meg ennek ugyanaz a tulajdonosa, és mindkét épületet meg kell
vennem. Ez a kikötésük.
– Ha jól saccolom, ezt a varrodát pár hónap alatt be tudod
üzemelni, nem? – számolgatta Dorothy.
 Cecily helyeselt. – A parketta jó állapotban van, és a falak is,
csak ki kell festetni, ennyi az egész. Az ablakok sem vetemedtek
el, és nemrég áthuzalozták a villanyvezetékeket. Tehát nagyjából
rajtra kész. Nos, majdnem. – Kérdő pillantást vetett Dottie-ra. –
Ugye, egyetértesz velem abban, hogy most a női konfekcióruha a
legfontosabb?
– Teljes mértékben egyetértek. A haute couture megsínyli
majd a háborút, az biztos. És gyártanod kell valamit, ha
porondon akarsz maradni. Az biztos, hogy a legjobb helyen
vagy, ebben a városban született a konfekcióipar.
– Igen, tudom. John Barran nyitotta meg az első ruhagyárat,
azok után, hogy Singer feltalálta a varrógépet, és egy zsidó szabó
– Herman Friend – fejéből kipattant a „darabszabászat” ötlete.
Az ehhez hasonló kis varróüzemek, többnyire a North Streeten,
az öltönyöknek csak egy-egy „alkatrészét” készítették el. Más
szóval, egyes varrodák kiszabták és összerakták a hajtókákat
meg az ujjakat; mások a zakó hátát; megint mások az elejének
mindkét részét, aztán ezeket a darabokat Barran gyárába
szállították, ahol összeállították az öltönyöket. Utána mehettek is
az üzletekbe. Zseniális ötlet volt.
– Emlékszem, még évekkel ezelőtt olvastam róla.
Forradalmasította az iparágat. Ezért lett Leeds a világ
legnagyobb konfekcióipari központja. De te nem ezt a módszert
fogjuk használni, igaz, Cecily?
– Nem, nem ezt. Az egész ruha itt készül majd. – A csínok
közepére sétált, és széttárta két karját. – Onnan, a bejárati ajtótól
kezdve egészen a kijáratig, olyan hosszú munkapadok fognak itt
sorakozni, mint amelyik mellett állsz, kényelmes székek
kerülnek a varrógépek elé. Azt akarom, hogy az asszonyok a
legjobb körülmények között dolgozzanak. Korszerű, modern
körülmények között.
 Dorothy egyetértően bólogatott. – Mikor kezded felvenni az
embereket?
– Ha elkészült az üzem, megkérem a vezetőséget, hogy
kezdjék toborozni a nőket, és a férfiakat is, ha lesz még itt
munkaképes férfi. Tudod, Dottie, nem várom meg, míg kitör a
háború, mert ez nyolc-kilenc hónapon belül úgyis bekövetkezik.
Amint lehet, elkezdjük a gyártást. Szeretném, ha mielőbb
boltokba kerülnének a ruhák, hogy a vevők megismerkedjenek
velük. Főbb vonalakban le akarom másolni a couture ruhákat.
Roppant divatos konfekcióáru lesz.
Dorothy elvigyorodott. – Bravó, Cecily. Ez a helyes attitűd…
Mi lesz a készruhák márkaneve?
– Még nem találtam ki, de előbb-utóbb-az is meglesz.
Jelenleg csak Cecily Swann Konfekciónak hívom, de
remélhetőleg előbb-utóbb eszembe jut valami frappánsabb.
Kérlek, te is gondolkozz rajta!
– Feltétlenül. – Dorothy egy pillantást vetett a karórájára. –
Induljunk! Nem szeretném lekésni a londoni vonatot.
– Leraklak a vasútállomáson. És köszönöm, hogy idejöttél
ezen a hétvégén.
– Élveztem a kirándulást, Ceci, és rettenetesen izgulok az új
projekt miatt. Bízom benne, hogy újabb sikeres termékcsaláddal
bővül a kollekciód.

Miközben Cavendon felé robogott az autóval, Cecily gondolatai

Charlotte és a Margaret Howell Johnsonnal kapcsolatos kínos
helyzet felé fordultak. Nagyon vigyázott, nem árulta el, mit
gondol arról, hogy Lady Gwendolyn titokban gyereket szült,
akinek Mark Swann volt az apja. Pedig meglepődött, sőt leesett
az álla, ez kétségtelen, és azt is elszomorítónak találta, hogy
Gwen néninek hosszú éveken át együtt kellett élnie ezzel a fájó
emlékkel.
 Most már azt is megértette, mire célzott Genevra, amikor azt
emlegette, hogy az Ingham és a Swann vér ismét keveredik, sőt
az „ismét” szót hangsúlyozta. Genevra mindig rátapintott a
lényegre.
Cecily is úgy gondolta, hogy minél hamarabb fel kell
keresniük Mrs. Johnsont, elsősorban Gwen néni élemedett
korára való tekintettel. Ahogy Charlotte is mondta: noha Lady
Gwen meg szeretné érni a százat, bármelyik pillanatban
távozhat az élők sorából. Mindketten szerették volna, ha még a
halála előtt találkozna a lányával. Éppen ezért Cecily azt
javasolta Charlotte-nak, hogy jelentkezzen be Mrs. Johnsonhoz
aznap délutánra, és nagyon remélte, hogy a távollétében nyélbe
ütötték a találkozót.
Mikor végre Cavendon Hallba értek, a sofőr lerakta az
irodaszárnynál. Cecily bement az irodájába, s az íróasztalán egy
borítékot talált, melyet gyorsan felbontott. Pár szavas, rövid
üzenet volt, Charlotte-tól: Készen állunk. Ma délután 4 óra. C.
Sietve a retiküljébe dugta a papirost, mert hirtelen kinyílt az
ajtó, Miles belépett és elvigyorodott, amint megpillantotta a
feleségét.
Lehajolt, és arcon csókolta. – Na, hogy ment? Tetszett Dottie-
nak a gyár? – kérdezte utána.
– Igen, tetszett. Arra is megkértem, hogy találjon ki valami
frappáns nevet a ruhamárkámnak.
– Tudod, mit? – telepedett le Miles az íróasztal szélére. –
Nekem tetszik a Cecily Swann Konfekció. Szerintem igazán
impozánsan nézne ki a címkéken, ha a „Konfekció’' szó a neved
alá kerülne. Képzeld csak el! Gyerünk, hunyd le a szemed,
ahogy szoktad, és képzeld magad elé a ruhacímkét.
Cecily így is tett, majd felkiáltott:
 – Miles, igazad van. És a „Konfekció” szót nagybetűvel,
aranyfonállal kell hímezni, ezzel is jelezve, hogy különleges
ruhákról van szó.
Miles jóváhagyta az ötletet, aztán megjegyezte:
– Talán az „exkluzív” szó is jól mutatna. Na mindegy, van
még időnk ezzel játszadozni.
– Igen, van. – Cecily hátradőlt a széken, s ahogy felnézett
élete párjára, érezte, hogy végighömpölyög rajta a szerelem árja.
Miles az övé, a jobbik fele, a férje. Milyen csodálatos gondolat,
ráadásul még nyugodtan ki is mondhatja. Mert így van. Milyen
szerencsések voltak, hogy az élet nekik dolgozott, nem ellenük,
mint hajdanán.
– Miért nézel rám ilyen nagy szemekkel, Ceci? Miféle
gondolatok keringenek abban az okos fejecskédben?
Cecily felállt, közelebb lépett hozzá, vállára tette a kezét, s
továbbra is rendületlenül belemerült Miles kék szemébe. Aztán
odahajolt, és szenvedélyesen szájon csókolta férjét. Miles
viszonozta a csókot, két karja körülfonta Cecilyt, az-tán egy
hosszúra nyúló percig ölelésbe forrtak.
Miles végül kiszabadította magát az ölelő karokból, halkan
felnevetett, aztán felesége arcát látva kérdő pillantást vetett rá,
ugyanis Cecily szinte ragyogott. – Mi van, szívem?
– Csináljunk gyereket – susogta Cecily, s arca már-már férje
arcát súrolta. – Még egy gyereket akarok tőled.
Miles ismét köréje fonta két karját, s magához szorította
Cecilyt. – Pedig nemrég annyira megkönnyebbültél, amikor
kiderült, hogy mégsem vagy terhes. Miért gondoltad meg
magad?
– Érezni akarom, hogy bennem növekszik egy darabka
belőled. Annyira szeretlek. És annyit fogadkoztunk, hogy négy
gyerekünk lesz.
 Miles túlcsorduló szívvel, szerelmesen megsimogatta
felesége haját. – Tudom. Most meg közeleg a háború. Azt
mondtad, hogy nem akarsz több gyereket, nem akarsz új életet
világra hozni, ha háború van.
– Tudom, de hirtelen megváltozott a véleményem. Nem
hagyom, hogy a nácik rám ijesszenek… – Felsóhajtott. – Rettentő
dacos vagyok.
Miles eltartotta magától, s alaposan megnézte, szemében
tűnődő kifejezés bujkált. – Szerencsések voltunk, Ceci, te meg én.
Sok áldásban részesültünk, és hálás a szívem… mindenért, amit
együtt elértünk. Egyetértek veled, vállaljunk még egy gyereket. –
Utána, most már pajzánul csillogó szemmel, hozzátette: – És
tudod, hogy szól a mondás: gyakorlat teszi a mestert.
Cecily olyan boldog volt, lelkesen megölelte hát a férjét
Mikor végre elengedte, így suttogott:
– Áll az alku, és nem kell kézfogással megpecsételnünk a:
egyezséget. Az adott szó kötelez.
– Ahogy engem is. Gyere, menjünk ebédelni, mert apa és
Charlotte már vár bennünket!
– Hallottál valamit Harryről? – kérdezte hirtelen Cecily,
miközben kéz a kézben végigandalogtak az istállóudvaron – Jól
érezte magát a hétvégén Palomával?
– Felhívott. Azt mondta, hogy néhány napig még Londonban
marad, ha nincs kifogásom ellene. Megnyugtattam, hogy nélküle
is boldogulok. Mi tagadás, a hangjából ítélve… eufórikus
hangulatban van. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá.
– Aha! Nagyon jó hír. Reméljük, megtalálta a lelki társát.
– Az bizony nem terem minden bokorban, Mrs. Ingham, és
nehéz megtalálni. Csak annyit mondhatok, hogy hálás vagyok,
mert az enyém itt van, mellettem.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Ki tudja, Margaret Howell Johnson meglepődött-e, amikor a

híres ruhatervező, Cecily Swann egyszer csak betoppant az
üzletébe, mindenesetre nem látszott rajta.
Szokásos higgadt stílusában feléjük indult, s mindkét
asszonyt barátságosan üdvözölte. – Nagy megtiszteltetés, hogy
megismerhetem, Miss Swann – mondta, miután bemutatták
Cecilynek. – Maga hihetetlenül tehetséges, már évek óta
rajongója vagyok.
– Köszönöm, Mrs. Johnson – válaszolta Cecily, s nagyon
igyekezett, nehogy túl feltűnően megbámulja az ékszerüzlet
tulajdonosnőjét. Tulajdonképpen nem is volt szükség rá, mert
Margaret feltűnően hasonlított Diedre-re, és éppolyan magas
volt, mint Diedre és Gwen néni.
– Ladységed azt mondta, hogy valami fontos dologról
szeretne beszélni velem, ezért, gondolom, jobb lenne, ha
befáradnának az irodámba.
– Jó ötlet, Mrs. Johnson – válaszolta Charlotte. – Köszönöm.
Margaret Johnson irodája tágas volt, az ablakfülke a Sétányra
nézett. A György-kori íróasztal az ablakfülkében barnállott, s a
szoba felé fordult; a kandalló előtt pamlagból és karosszékekből
álló ülőgarnitúra terpeszkedett; a falakon látványos festmények
lógtak. Az ízlésesen berendezett iroda inkább nappalinak tűnt,
mintsem munkahelynek.
– Feltételezem, hogy arról az asszonyról szeretnének beszélni
velem, aki Cavendonba megy, hogy megmutassa az egyleti
tagoknak, hogyan kell kezelni a konzervgyártó gépet – fújta egy
szuszra Mrs. Johnson, miután helyet foglaltak.
 – Iris Dowlingot bíztuk meg a feladattal, a harrogate-i
Nőegylet pénztárosát. Rendkívül ügyesen bánik a géppel, és
roppant segítőkész. Meg fogják kedvelni, ebben biztos vagyok.
– Köszönjük, hogy tájékoztatott bennünket. Ezen a héten
bármelyik nap szívesen látjuk, amikor neki megfelel – felelte
Charlotte. – Mondjuk pénteken.
– Ma magukkal viszik a gépet, Lady Mowbray?
– Igen, ha nincs ellenére. Odakint vár az autó meg a sofőr,
majd ő segít nekünk.
Mrs. Johnson biccentett, aztán hol Charlotte-ra, hol meg
Cecilyre nézett, és hirtelen torkán akadt a szó. Nem tudta,
igazából mi célja van ennek a látogatásnak.
Charlotte, aki ügyesen olvasott mások arcáról, tüstént
észrevette, hogy Margaret Johnson szemében ott vibrál a tétova
zavar. – Valami mást is meg kell beszélnem magával – jelentette
ki. – A napokban a gyerekkoráról mesélt nekem, Margaret. Azt
is említette, hogy örökbe fogadtak Később, az itt hallott
részletekből rájöttem, hogy ismerem a szülőanyját.
Mrs. Johnson arcára abban a pillanatban kiült a döbbenet. –
A szülőanyámat? – ismételte meg, s hangja egy ok-távval feljebb
emelkedett.
Charlotte igent intett a fejével. – Maga erősen hasonlít rá és
az egyik rokonára is.
– Tehát még él? Ugye, él? – nyögte ki Margaret a döbbe
nettől kissé kábán.
– Igen – válaszolta Charlotte.
– És ladységed biztos ebben?
– Teljes mértékben.
Cecily gyorsan közbevágott:
– Én csak ma láttam először magát, Mrs. Johnson, de én is
látom azt a hasonlóságot, amelyre őladysége utalt. Elmesélte
nekem a maga történetét, bizony, egybevág azzal, amit Lady
Mowbray a kérdéses hölgyről elmondott nekem.
Margaret Howell Johnson továbbra is megkövülten ült a
széken, és szótlanul a másik két nőre meredt. A legkülönfélébb
érzések lobbantak fel benne: döbbenet, meglepetés, kíváncsiság
és egyfajta félelem.
Ekkor Charlotte-nak eszébe jutott, hogy Margaret talán nem
érti, mit keres itt Cecily, kicsit előrehajolt hát. – Azért kértem
meg Cecilyt, hogy jöjjön velem, mert ő is ismeri azt az asszonyt,
aki szerintem életet adott magának. Épp az imént igazolta, hogy
osztja a véleményemet. – Ezzel az unokahúgára pillantott, és
felrántotta egyik szemöldökét.
– Igen, nekem is ugyanaz a meglátásom, mint neked –
bizonygatta Cecily.
Rövid csönd következett. Egyikük sem szólalt meg.
Cecily ekkor jött rá, hogy kandallópárkányon álló óra
ketyegésén és a másik szobából ideszűrődő telefoncsörgésen
kívül semmi mást nem lehet hallani. Hátratámaszkodott a
széken, hiszen látta, hogy Margaret most próbálja megemészteni
Charlotte bejelentését. Ettől a hírtől mindenki padlóra kerülne,
főleg ötvenéves fejjel.
Charlotte végül megtörte a csendet. – Szeretne találkozni az
édesanyjával, Mrs. Johnson? – kérdezte gyengéd, kedves
hangon.
– Ta-ta-találkozni édesanyámmal? – dadogta Margaret, 5
reszketni kezdett. – Persze hogy találkozni akarok vele! Egész
életemben erre vágytam. Hogy lássam, megöleljem, szeressem,
tudjam, hogy szeretett engem. Mindig úgy éreztem, hogy
hiányzik valami az életemből… ő hiányzott… – A szóáradatnak
hirtelen vége szakadt, Margaret zokogni kezdett: csak görögtek,
görögtek lefelé a könnyek az arcán.
 Cecily elővett egy zsebkendőt, odament hozzá, és leült
melléje a pamlagra. – Lady Mowbray először magát kérdezte
meg, mielőtt szólna az édesanyjának – fejtegette, miután
Margaret reszkető kezébe nyomta a keszkenőt. – Tudja, abban
biztosak vagyunk, hogy ő látni szeretné magát. Nem akartunk
csalódást okozni neki, ha maga netalántán nem lenne kíváncsi
rá.
Margaret erre felkapta a fejét, s megrökönyödve bámult
Cecilyre. – Miért ne akarnám látni azt az asszonyt, akiről egy
életen át ábrándoztam? – kérdezte el-elfúló, remegő hangon.
– Vannak, akik nem akarnák – susogta Cecily gyengéden.
– Igen, gondolom, egyesek haragudnának – válaszolta
Margaret, miután megtörölte a szemét. – De én nem haragszom.
Megmondja neki, hogy rám talált? Összehoz vele egy találkozót,
Lady Mowbray? Kérem! – A könnyek ismét előbuggyantak,
Margaret a szeméhez nyomkodta a zsebkendői, s újból
megpróbált úrrá lenni háborgó érzelmein.
– Persze hogy szólok neki – nyugtatta meg Charlotre.
– Köszönöm – nyöszörögte Margaret, s még egyszer
megtörölte a szemét. Hátrarogyott ültében, próbált egyenletesen
lélegezni, agyában vad vágtába fogtak a gondolatok, tele volt
kérdésekkel. Egyszer csak megszólalt: – Harrogate-ben él?
– Nem – felelte Charlotte.
– Akkor hol?
– Yorkshire másik részében. Valamikor a héten oda
szeretném vinni magát, bármikor, amikor csak óhajtja.
– Holnap? Mehetnénk holnap?
– Lehet, hogy szerda lesz belőle, Mrs. Johnson. Először fel
kell készítenem rá… – Charlotte elhallgatott, tétován Cecilyre
nézett, aki a fejével intett, hogy folytassa csak.
– Tudja, elég idős már, maga valószínűleg nem is sejti,
milyen öreg – magyarázta Charlotte. – Biztosíthatom róla, hogy
legalább annyira meg fog döbbenni a híreim hallatán, mint
maga.
Margaret Johnson szemlátomást zavartan ráncolta a
homlokát. – Hogy érti azt, hogy elég idős? Fiatalon szült engem,
nem? Úri családból való, fiatal nő volt, akit apám valamiért nem
vehetett feleségül?
– Ez tévedés. Özvegyasszony volt, és nem köznemesi, hanem
arisztokrata származású. Csaknem negyvennyolc évesen esett
teherbe magával.
Mrs. Johnson ezúttal is annyira megdöbbent, hogy megint
rázogatni kezdte a fejét, látszott rajta, hogy alig hisz a fülének. –
Az nem lehet! Egyszerűen nem lehet.
– Pedig ez az igazság, Mrs. Johnson – győzködte Cecily. – A
szülőanyja nem számított rá, hogy olyan idősen teherbe eshet.
Mégis így történt. Meg akarta tartani magát, kérem, könyörgöm,
higgye el nekem!
– Elhiszem – suttogta Margaret Johnson. – Valahol a szívem
mélyén mindig is tudtam.
– Nem rohanhatok ajtóstul a házba, Mrs. Johnson, a hölgy
élemedett korára való tekintettel. Engedje meg, hogy először
meséljek egy kicsit magáról. Ígérem, hogy szerdán, amikor
magáért jövök, elárulom, kiről van szó.
– Rendben – egyezett bele Margaret Howell Johnson, aki
még most is csak nehezen tudott megbirkózni a döbbenetes
hírekkel.

Diedre hétfő este még az irodájában kuporgott, Európa térképét

tanulmányozta, amelyet kiterített az íróasztalán. Piros filcet
tartott a kezében, és Aachent kereste a térképen. Mikor
megtalálta, bekarikázta a nevét. A szeme éppen továbbvándorolt
Párizsra, amikor megszólalt a telefon. Diedre menten felkapta a
kagylót, s közben a karórájára pillantott: hét óra volt.
 – Halló? Ki az?
– Én vagyok – szólalt meg Tony, hónapok óta most beszélt
először normális hangon.
– Hol vagy? – tudakolta Diedre.
– A Brit Nagykövetségen, éppen elbúcsúzom az
íróasztalomtól.
– Szóval készen állsz?
– Igen. Eliszkolok. Holnap.
– Tehát korábban?
– Úgy van, Nárcisz. Monsieur D.-nek köszönhetően.
Csodálatos ember. Megnyugtató. – Halkan göcögött. – Ellazítja a
feszült idegeket.
– Vagyis minden jó, ha vége jó? – kérdezte Diedre, véért ő is
nevetve.
– Eddig igen. Boldog leszek, ha már a clochard-okkal
teázgatok.
– Onnan felhívsz?
– Igen. Viszhall, Nárcisz.
– Már alig várom – válaszolta Diedre, s letette a telefon-
kagylót, el se köszönt. Némiképp megkönnyebbült, hogy Tony,
Dubé és Steinbrennerék kedden végre útnak indulnak, mert a
vártnál korábban megkapták Valianttól az úri okmányokat. A kis
csapat holnap reggel elhagyja Németországot, a Schlesischer
pályaudvaron felszállnak a Berlin-Párizs vonatra. Átutaznak
Németország szívén, Aachennél átlépik a belga határt, onnan
továbbmennek Franciaországba és szerda reggel fél hétkor
megérkeznek Párizsba. Diedre egyvalamiben biztos lehetett:
Németországban mindig menetrend szerint közlekednek a
vonatok.
A hosszú, egynapos vonatút során a határátkelés jelentette az
egyetlen, igazán kockázatos momentumot. Aachennél mindig
rengeteg határőr és határrendőr lebzselt, és a gestapósok is ott
szaglásztak, de hát a titkosrendőrség mindenütt jelen volt, ez
már megszokottá vált.
Diedre szeme visszatért a térképre: bekarikázta Párizst, aztán
húzott egy hosszú vonalat, amely Berlinből indulva átvágott
Aachenen, onnan Liége-be, majd a Fény Városába vezetett.
Hátravetette magát a széken, és szabadjára engedte a
gondolatait. Tony szerdán felkeresi a párizsi Brit Nagykövetség
vízumrészlegét, és egy kis szerencsével Steinbrennerék utána
kompra szállnak, és Londonba indulnak. Ha nem töltik
Párizsban az éjszakát, hogy pihenjenek. Mert az is
előfordulhat… lehet, hogy Steinbrenneréknek szükségük lesz rá.
Szombat, állapította meg Diedre. Inkább azzal számolok, hogy
szombaton érkeznek Londonba.
Elhatározta, hogy szól Cecilynek, már nyúlt is a telefonért, de
aztán elbizonytalanodott, és helyére tette a kagylót. Mindig is
óvatos és körültekintő volt, s hirtelen meggondolta magát.
Addig nem lehet igazán nyugodt Steinbrennerék felől, amíg nem
ülnek a londoni vonaton. Csak akkor szólhat Cecilynek, hogy
úton vannak Greta felé. Drukkoljunk nekik.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Cecilyt gyerekkora óta a szabályok tiszteletére nevelték. Az

Inghamek az elsők, aztán jönnek a Swannok és az egész
családjuk. Minden más csak másodlagos. Most, a Milesszal
kötött házasságának köszönhetően, a gyerekeiken keresztül az
Inghamek és a Swannok együtt alkotják majd a jövő
nemzedékeit. Kedd reggel, miközben az irodaszárny felé sétált,
az Inghamekre gondolt, illetve, hogy pontosabban
fogalmazzunk, Lady Gwendolyn Ingham Baildonra, a család
matriarchájára, akit kedveskedve csak Gwen néninek becéztek.
Mindig is tudta, hogy rendkívüli asszony – sőt igazán
egyedi. Mint Miles gyakorta hangoztatta: – Eldobták az
öntőformát, miután őt megformálták. – És igaza volt. Több
jellemvonás elegyedett benne: erős, független, roppant
intelligens, talpraesett, toleráns, szerető és nagylelkű asszony.
Mindezek mellett szókimondó és őszinte is; olyan világosan
fogalmazott, hogy azt bizony nem lehetett félremagyarázni,
mindenki megértette, mit akar mondani.
Éppen ezért Cecily úgy gondolta, hogy Gwendolyn néni a
várakozásoknak megfelelően fog viselkedni, amikor Char-lotte
beszámol neki Margaret Howell Johnsonról. Más szóval: látni
akarja a lányát, akiről a születése után lemondott, és örülni fog a
lehetőségnek. Természetesen záporozni fognak a könnyek, de
azok az öröm könnyei lesznek… és talán a meghatottságé. Mert
biztosan lesz egy kis döbbenet és csodálkozás.
Tegnap, Harrogate-ből hazafelé menet, Charlotte néni
hangot adott a Gwen nénivel kapcsolatos aggodalmainak,
bevallotta, mennyire ideges, mert nem tudja, hogyan reagál majd
az idős hölgy a nagy újságra.
 Cecily szerencsére rá tudta beszélni Charlotte-ot, hogy együtt
menjenek Gwen nénihez, mert akkor kölcsönösen támogathatják
egymást.
– De akkor rájön, hogy megszegtem a szavam, és elárultam a
titkát – tiltakozott Charlotte. Cecily aztán elmagyarázta neki,
hogy ez mit se számít. – Meg fogja érteni, hogy nem akartál
egyedül dönteni az ügyben. Különben is, Swann vagyok,
letettem az esküt, így nem feszélyezheti a dolog.
Charlotte végül megadta magát ezeknek az érveknek, és
abban is egyetértett Cecilyvel, hogy haladéktalanul értesíteniük
kell Gwen nénit arról, hogy megismerkedtek a lányával. – Nem
szabad elfelejtenünk, hány éves – tette hozzá.
– Mindig attól félek, hogy egyik reggel Mrs. Jasper kelt fel, és
közli velem, hogy a nagynéném nem ébredt fel az álmából.
Mindezt könnyed hangon mondta; Charlotte félig
elmosolyodott, maga Cecily pedig hangosan felkacagott. – Én is
így akarok elmenni innen, ha megöregszem… álmomban –
nyilatkozott utána.
Tegnap este, vacsora után volt egy szabad percük,
összedugták hát a fejüket, és megegyeztek, hogy ma délelőtt
felkeresik Lady Gwendolynt.
Miután kinyitotta az épületszárny ajtaját, Cecily belépett, az
összes lámpát felgyújtotta, aztán besietett az irodájába.
Az öt gyárépület adásvételi szerződése az íróasztalán hevert,
még egyszer átfutotta mindegyiket, végigtanulmányozta a
kiegészítő záradékokat, ellátta őket a kézjegyével, aztán aláírta a
szerződéseket.
Lezárták az ügyletet, ami jó érzéssel töltötte el: ez a biztosíték
arra, hogy nem megy csődbe a vállalkozása, ha kitör a háború.
Mert háború lesz, mormogta magában.
Ezután Gretára gondolt. Fájt a szíve érte. Az a szegény
asszony folyton emészti magát, ideges, gondterhelt és lógatja az
orrát, mert semmit sem tehet, hogy segítsen családja szorult
helyzetén. Ahogy én sem, állapította meg Cecily. De talán Diedre
berlini kapcsolatain keresztül mégiscsak történik valami jó is.
Bizakodjunk.
Ha a Berlinben töltött napokra gondolt, mindig eszébe jutott
az admirális, akivel Diedre társaságában találkozott. Majd’
szétvetette a kíváncsiság, vajon honnan ismeri a sógornője azt az
embert, de nem nagyon mert faggatózni. Diedre megismételte
ugyanazt, amit az admirális is mondott, hogy Maxine Lowe-on
keresztül ismerkedett meg az admirális családjával, de nem
bocsátkozott további részletekbe. Akkor is érdekes, hogy
szemlátomást jóban van a német felső vezetés egyik tisztjével.
Cecily elhessegette ezeket a gondolatokat, elővette a legújabb
skicceket, amelyeket a készruha-kollekcióhoz készített, és
szemügyre vette őket. Tetszettek neki a tiszta vonalú kosztümök
és ruhák, volt bennük valami mértékletesség és szigorúság, ami
illett az előttük álló nehéz időkhöz. Bizsukkal egy kicsit fel lehet
dobni őket, például brossokkal és klipszekkel, valamint
selyemvirág kitűzőkkel és színes selyemsálakkal. A sötét színek
jól illettek az egyszerű stílushoz: a mély burgundi vörös,
sötétpiros, sötétkék, királybíbor, szürke és a fekete…
Csörögni kezdett a telefonja, sietve felvette hát a kagylót. –
Halló?
– Harry vagyok, Ceci – mondta a bátyja vidám, derűs
hangon. – Remélem, nem hívlak rosszkor.
– Nem. Milyen jókedvű a hangod, Harry. Bizonyára élvezed
Londont. És Palomát.
– Szóval anya fecsegett neked? – nevetett Harry.
– Csak egy kicsit, de igyekszik diszkréten csinálni. Amint
hallom, te és Miss Glendenning első látásra megkedveltétek
egymást.
 – Annál egy kicsit többről van szó, Ceci. Teljesen
belehabarodtam, és ő is belém.
– Ez csodálatos hír! Látod, sosem lehet tudni, mit tartogat
számunkra az élet, ugye?
– Milyen igaz. Sikerült kitörölnöm Pauline Mallardot az
emlékezetemből. Örökre eltűnt az életemből.
– Egyáltalán hallottál valamit felőle?
– Egy szót se, és nem is bánom. Egész véletlenül találkoztam
egy bájos, őszinte lánnyal, akit vonzónak találok, és akinek én is
szimpatikus vagyok. Azt hiszem, van jövőnk egymás mellett.
– Biztos vagyok benne, hogy van, Harry. Mikor jössz vissza
Yorkshire-be?
– Szóltam Milesnak, hogy ki szeretném venni a hét maradék
részét, és beleegyezett. Pont ezért hívtalak fel, Ceci. Londonban
leszel?
– Nem hiszem. Itt elég sok dolgom van. Mivel én magam is
távol voltam, a gyerekekkel is együtt szeretnék lenni egy kicsit,
foglalkozni szeretnék velük, és a szüleinket is meg akarom
látogatni. Miért kérdezed?
– Be szeretnélek mutatni benneteket Palomának. És ő is
találkozni szeretne veletek, és anyával meg apával is –
magyarázta Harry kissé csalódottan.
– Nagyon örülnék neki, de egész biztos vagyok benne, hogy
nem megyünk be a városba. Miért nem jön ide Yorkshire-be? –
javasolta Cecily.
Csönd következett. – De hol szállna meg? – dörmögte aztán
Harry.
Cecily nem válaszolt azonnal. – A nagynénjénél, Mrs.
Jollionnál – kiáltott fel egy perc múlva. – Napközben pedig
idejönne, és veled meg velünk töltené az időt. Burnside Manor
nincs olyan messze tőlünk.
 – Még gondolkodom rajta – felelte Harry, majd kissé
szégyenlősen hozzátette: – Szívesen megmutatnám neki a
házam. Azt mondta, hogy szeret lakberendezéssel foglalkozni.
– És a kerteket is lefényképezheti – hangsúlyozta Cecily, s
közben jót nevetett. – Nem az volt az ürügy, hogy újra
találkozzon veled?

– Most azonnal fogad bennünket – szólt be Charlotte az ajtón.

Cecily riadtan felült. – Hű, a szívbajt hozod rám, Charlotte
néni! – sikoltott fel.
– Ne haragudj, Ceci. Nem akartam rád ijeszteni. Velem tudsz
jönni, hogy beszéljünk Gwendolyn nénivel?
– Persze – felelte Cecily. Felállt, s így folytatta: – Mavis
asztalára rakom ezeket a szerződéseket, aztán teljesen a tiéd
vagyok.
A két asszony pár perccel később már az istállóudvaron
gyalogolt: Cavendon Park felé, Little Skell Manor irányába
mentek. Napfényes délelőtt volt, a szél csak néhány fehér
bárányfelhőt kergetett át a kék égen. Ám a napsütés ellenére hűs
lehelete volt a levegőnek. Az augusztus véget ért, nemsokára
beköszönt az ősz.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar látlak – jegyezte
meg Cecily sétálás közben. – De hát Gwen néni mindig is korán
kelő volt. Gondolom, nehezen tud lemondani a régi szokásairól.
– Mikor nyolckor odatelefonáltam, már javában teázott és
ette a pirítóst – bólogatott Charlotte. – Megígértem, hogy kilenc
körül ott leszünk. Bejelentettem neki, hogy fontos
mondanivalónk van, és utána el szeretnénk vinni Harrogate-be,
a Gyógyfürdő Szállóba. Ünnepelni.
Ez meglepte Cecilyt. – Miért mondtad neki azt, hogy…
ünnepelni fogunk? – csodálkozott.
 – Azért, mert igenis ünnepelni akarok. Gondoltam, amint
odaérünk, azonnal beszámolunk Margaretről, aztán autóba
ülünk és átruccanunk Harrogate-be. Szerintem most rögtön
értesülnie kell róla, hogy megtaláltuk a lányát. Nem holnap, nem
jövő héten. Idős már, Ceci.
– Igazad lehet. De nem fogja zokon venni, hogy én is ott
vagyok? Végül is, csak téged avatott be a titokba.
– Meggyőztél az ellenkezőjéről. Egyébként is, Swann lány
vagy, szeret téged, és büszke a sikereidre. És el van ragad-tatva
attól, hogy Miles végül is feleségül tudott venni. Nem tudsz
velem jönni Harrogate-be? Sok dolgod van ma? – kérdezte
aggódó hangon. – Szükségem lenne rád.
– Nincs égetően sürgős dolgom, Charlotte néni. Mind az öt
gyár adásvételi szerződését aláírtam, ez volt ma a legfontosabb
feladatom. És igazad van, vágjunk bele!
Mrs. Jasper, a házvezetőnő, Little Skell Manor bejárati
ajtajában üdvözölte őket. – Őladysége elmegy önökkel ebédelni,
Lady Mowbray? – kérdezte utána.
– Igen, Mrs. Jasper. Tudom, hogy maga ma szabadnapos.
Lady Gwendolyn már említette. Nyugodjon meg, egész nap
gondoskodunk őladységéről. Azt is mondta, hogy Sarah, a
cselédlány addig szolgálatban lesz, amíg maga estére visszatér.
– Úgy van, Lady Mowbray.
Charlotte biccentett. – Őladysége viszont ma este velünk
vacsorázik.
– Köszönöm, mylady.
Egy percre rá besiettek a kertre néző szalonba, ahol Lady
Gwendolyn már várt rájuk.
– Milyen csinosak vagytok mind a ketten… elragadóan
bájosak vagytok – jegyezte meg Gwendolyn néni, miután
mindketten megpuszilták.
 – Te is jól nézel ki, nénikém – viszonozta Cecily a bókot. –
Örülök, hogy átalakítottam neked ezt a kék kosztümöt. Nagyon
elegánsan áll rajtad, és a szarkalábkék blúz hangsúlyozza a
szemed színét.
– Ó, tudom, mi jár a fejedben, Ceci – nevetgélt Lady
Gwendolyn. – Mindig azzal szekírozom az Ingham lányokat,
hogy a szemük színéhez választják a ruhát… – Megcsóválta a
fejét. – De hát nagyon jól tudod, hogy magam is így öltözködöm.
Nem tagadhatom.
Ezen Charlotte és Ceci is jót nevetett.
Lady Gwendolyn kissé gyanakvóan vizsgálgatta őket. –
Tudjátok, nem estem a fejem lágyára. Látom rajtatok, hogy
valamiben mesterkedtek – folytatta óvatosan. – Mit ünnepiünk?
Valami különleges új ruhakölteményt készítettél, Ceci? Ugye,
erről van szó?
Cecily nemet intett a fejével, majd leereszkedett a Lady
Gwendolynnal szemközti székre, Charlotte pedig csatlakozott a
pamlagon üldögélő idős matrónához.
– Másról van szó – felelte Cecily. – A minap egész véletlenül,
nyilvánvalóan a sors akaratából történt valami.
– Mi volt az? – hajolt előre Lady Gwendolyn, arcára kiült a
hirtelen támadt kíváncsiság, ám valami más is sejlett rajta.
– Teljesült a kívánságod. Charlotte a Nőegylet megbízásából
kiküldetésen volt, és most átadom neki a szót, mert el szeretne
mondani valamit.
Charlotte megfogta az idős hölgy kezét. – Emlékszel arra,
amikor bevallottad nekem a legnagyobb titkodat? A gyermekről,
a lányodról, akiről le kellett mondanod? – Szünetet tartott. – Azt
hiszem, rátaláltam.
Lady Gwendolyn annyira megdöbbent, hogy tátva maradt a
szája, csak nézett rájuk, bambán. – Megtaláltad a lányomat? –
ismételte aztán hüledezve. Utána Charlotte-hoz intézve szavait,
remegő hangon megkérdezte: – Ez igaz? Megtaláltad…
Margaretet? Ez nem lehet igaz! Hogy lehetne igaz ennyi év után?
– kérdezte zavartan.
– Pedig így van, Gwen néni – válaszolta Charlotte határozott
hangon. Megragadta az idős hölgy kezét. – Még most is
Margaretnek hívják. Megkértem Cecilyt, hogy találkozzon vele,
és ő is egyetért velem abban, hogy valóban ő az.
Az az asszony csakugyan a te lányod. Minden szükséges
bizonyítékom megvan rá.
Lady Gwendolyn érezte, hogy megtelik könnyekkel, melyek
aztán a szemébe tolultak. Annyira fojtogatta a sírás, hogy egy
szót sem bírt kinyögni. Számtalan kérdés viharzott át a fején.
Mindent tudni akart, válaszokat akart kapni. Mégsem szólalt
meg. Nem bírt.
Cecily és Charlotte türelmesen várt, időt adtak neki, tudták,
hogy megrázó híreket hoztak.
– Megtartották a nevét… a nevelőszülei Margaretnek hívták
– suttogta végül Gwendolyn néni. Könnyek gurultak le az arcán,
s ölében pihenő kezére hullottak. – Elmondanád nekem a
részleteket, Charlotte?
– Természetesen. – Charlotte közben átnyújtott egy
zsebkendőt Lady Gwennek, hogy azzal törölje meg a szemét.
Aztán belekezdett: beszámolt arról, hogy a lekvárkészítéshez
feltétlenül szükségük van a konzervgyártó gépre; hogy
felkereste Mrs. Margaret Howell Johnsont, aki annyira hasonlít
Diedre-re; és arról, hogy7 a beszélgetésük alatt Mrs. Johnson
bevallotta neki, hogy örökbe fogadták. Utána folytatásképpen a
többi látogatásról is mesélt, valamint arról, miért ment vissza
Margarethez.
– Mrs. Johnson nagyon megilletődött, amikor közöltem vele,
hogy valószínűleg ismerem a szülőanyját – tette hozzá, miután a
történet végére ért. – Sírt, és teljesen őszintén megkérdezte, hogy
össze tudlak-e hozni benneteket.
Lady Gwendolyn csak ült és mereven nézte Charlotte-ot. a
fejét rázogatta, s arcáról nem akart eltűnni a kétkedés.
– Ez igaz? Ez valóban igaz?
– Esküszöm, hogy igaz, nénikém. Elvihetünk Cecivel, hogy
bemutassunk neki?
– Mikor?
– Most. Ma. Ha biztosan akarod, és ha nem visel meg
túlságosan.
– Menjünk – válaszolta Lady Gwendolyn. – De gyorsan!

Cecily és Charlotte egy órával később betessékelte Lady

Gwendolynt Margaret Howell Johnson harrogate-i
ékszerüzletébe.
Lady Gwendolyn Cavendonból idefelé jövet roppant csendes
volt, beletemetkezett a gondolataiba és az emlékeibe. De végül
összeszedte magát, és készen állt arra, hogy találkozzon a
lányával, akiről ötven évvel korábban le kellett mondania.
Margaret az irodájában várta őket, megfogadta Cecily
tanácsát, aki a telefonban azt javasolta neki, hogy avatatlan
személyek kizárásával találkozzanak először. Az eladólányok
semmiképp nem lehetnek szemtanúi ennek.
Holott már kilencvennyolc éves volt, Lady Gwendolyn
viszonylag egyenesen tartotta magát, nem volt még törékeny és
gyenge, viszont lassan járt, és nagyobb biztonságban érezte
magát, ha Charlotte karjába kapaszkodhatott.
Margaret a kandalló mellett állt. Mikor megpillantotta a
szobába belépő méltóságteljes, elegáns, idős hölgyet, könnyek
szöktek a szemébe. Nem bírta türtőztetni magát, odasietett
hozzá, tudni akarta, hogy ez az asszony valóban az édesanyja-e.
 Egy ideig ott álltak és meredten nézték egymást, mindegyik
a saját vonásait fedezte fel a másikban. Aztán Margaret közelebb
lépett, ahogy Lady Gwendolyn is, és lelkesen megölelték
egymást. Mindketten zokogtak. És tudták az igazságot.
Margaret pár másodperc múlva kicsit hátrébb lépett, de
továbbra se bírta levenni a szemét Lady Gwendolynról.
– Margaret vagyok – mondta fojtott hangon, majd elővett egy
borítékot a zsebéből.
A széleit megsárgította már az idő. – Ezt megtartották… a
keresztelőruhával és a tündéri babaruhákkal együtt érkezett –
mondta Margaret, és átnyújtotta a borítékot Lady
Gwendolynnak. – Tízéves koromban adták oda nekem, mikor
megmondták, hogy örökbe fogadtak.
Lady Gwendolyn kinyitotta a borítékot, kihúzta a benne lévő
papirost, és ráismert a régen írt üzenetre. Ezt írta annak idején:
Margaretnek hívják.
Könnyek csordogáltak végig a ráncok barázdálta arcon. Lady
Gwen nagyot sóhajtott, ahogy megrohanták az emlékek. –
Életem minden napján rád gondoltam – vallotta be. – És azért
imádkoztam, hogy jó sorod legyen, és tisztességesen
felneveljenek.
– Mindig is tudtam, hogy hiányzik valami az életemből… az
édesanyám.
– Margaret, engedje meg, hogy bemutassam az
édesanyjának, Lady Gwendolyn Ingham Baildonnak, az Ingham
család matriarchájának, aki Mowbray hatodik grófjának nővére –
lépett előre Charlotte.
Margaret, aki sápadtabb volt mint valaha, és nyilvánvalóan a
találkozás hatása alatt állt, erre csak némán fejet hajtott. Aztán
váratlanul elmosolyodott, Lady Gwendolyn kezéért nyúlt, és
megfogta. – Kérem, jöjjön, foglaljon helyet! – Hangja meleg és
szeretetteljes volt.
 Charlotte és Cecily követte a másik két asszonyt, s miután
leültek, Lady Gwendolyn odaadta a papirost Charlotte-nak. –
Ötven éve írtam ezeket a szavakat. Ha jól emlékszem, említettem
is neked.
Charlotte elvette tőle a papirost, rápillantott, majd biccentett
egyet. – Igen, említetted, Gwen néni. Ez egy újabb bizonyíték. A
végső bizonyíték.
– Valójában nincs szükségem rá – jegyezte meg Lady
Gwendolyn halvány mosollyal. Majd Margaretet tanulmányozva
ekként suttogott: – Egy kicsit emlékeztetsz rám, ilyen idős
koromban, és Swann szemed van… kékesszürkés-levendulaszín,
akárcsak apádnak.
Margaret viszonozni próbálta a mosolyt, de még most is
kába volt, kicsit megszeppent ettől az előkelő, még mindig
dekoratív, rendkívüli asszonytól. És el is érzékenyült, tomboltak
benne az érzések.
Lady Gwendolyn jól látta, mi zajlik le Margaretben,
megfogta hát a kezét. – Örülök, hogy végre együtt lehetünk…
már meg is halhattam volna.
– Jaj, kérem, ne mondjon ilyeneket, mylady!
Lady Gwendolyn tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Az
édesanyád vagyok, Margaret, és szeretném, ha úgy szólítanál.
Nyugodtan tegezhetsz.
Margaret beleegyezett, s egyszeriben ömleni kezdett belőle a
szó, Lady Gwendolyn pedig csak hallgatta és hallgatta és
válaszolt a kérdéseire.
Charlotte és Cecily kisurrant, magukra hagyták őket, és egy
ideig a városban sétálgattak, időt adtak anyának és lányának,
hogy megismerkedjenek egymással. Miután visszatértek a
vörösre sírt szemekhez és az újfajta boldogságtól sugárzó
arcokhoz, mind a négyen ebédelni mentek a Gyógyfürdő
Szállóba, pezsgőt rendeltek, és koccintottak egymás egészségére.
Pompás nap volt.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Diedre a hadügyminisztériumi íróasztalánál ült, és a vele

szemközt álló úti órára nézett: majdnem fél egy volt itt,
Londonban. Párizsban fél kettő. Az ő szemében ezen a szerda
délelőttön lassan vánszorgott az óramutató. De hát mindig így
érezzük, ha fontos hívást várunk. Valamiért a telefon sohasem
csörren meg akkor, amikor kellene.
Hogy elterelje a figyelmét, félretette a Tonyval és
Steinbrennerékkel kapcsolatos aggodalmait, és elővette a
dossziékat, amelyekben azoknak az ügynököknek az adatlapjai
voltak, akiket Will nemrégiben felfogadott.
Kinyitotta a legfelső dossziét, és átfutotta. És ekkor, pont a
legjobb pillanatban, csörögni kezdett a telefon. Diedre tüstént
felkapta a kagylót. – Halló? Ki az?
– Én vagyok – jelentkezett Tony.
– Már tűkön ültem, annyira vártam a hívásodat – válaszolta
erre Diedre.
– Ne haragudj. Sajnos volt egy kis fennakadás…
– Hol vagy? – szakította félbe Diedre határozottan. – Olyan
furcsa a hangod, mintha egy alagútban lennél.
– Egy telefonfülkében állok, Párizsban, a Montaigne
sugárúton, a Plaza Athénée Hotelben.
– Hű de menő! És mit keresel ott? – tudakolta Diedre, s
hangján érezni lehetett, hogy meglepődött.
– Itt szálltam meg. Alexander Dubé jóvoltából mindnyájan itt
lakunk.
– Te jó ég, mi jön még? Hogy jutott ez eszébe?
– Nem aludtunk valami jól a vonaton, ami – megjegyzem –
zsúfolásig tele volt. Reggel, amikor megérkeztünk Párizsba, Mr.
Dubé megállapította, hogy mindenkinek szüksége van egy kis
pihenésre. Igaza volt.
– Jól értem, Alexander Dubé fizeti nektek a szállodát? –
Diedre hangjából kiérződött, hogy zavarba jött. – Ugye, azt
mondtad, hogy Alexander Dubé jóvoltából vagytok ott?
– Igen, de az én számlámat nem ő fizeti. Ezt már elrendeztem
vele. A professzor is ragaszkodott hozzá, hogy kifizeti a saját
számláját. Úgy értettem, hogy azért szálltunk meg a Plaza
Athénée Hotelben, mert Mr. Dubénak itt vannak összeköttetései,
és az egyik régi barátja is itt dolgozik, a foglalásokat intézi. Így
azonnal kaptunk öt szobát. Nyilván jobb olyan szállodába
menni, ahol Mr. Dubé gyakran megfordul, mint másik után
szaladgálni.
– Persze. Jó ötlet volt. Mi van a vízumokkal?
– Már bevittem a Brit Nagykövetségre az útleveleiket.
Délután négy órakor értük mehetek – válaszolta Tony.
Diedre megnyugodva hátradőlt a széken, nagy kő esett le a
szívéről. – Hála istennek, minden zökkenőmentesen zajlott…
– Hát, nem egészen… – szakította félbe Tony, s hangja
hirtelen feszült lett. – Van egy kis probléma, főnök.
– Miféle probléma? – ült föl Diedre, és szorosabbra markolta
a telefonkagylót. – Csak nem Mrs. Steinbrennerrel? Jaj, istenem,
remélem, nem!
– Sajnos, vele. Eltűnt.
Diedre érezte, hogy végigfut rajta a hideg, dermedte» ült, és
csak arra tudott gondolni, amit Tony az előbb mondott.
– Hogyhogy eltűnt? Úgy érted, hogy meglépett?
– Igen.
– Mesélj! – Közben maga elé húzott egy jegyzetfüzetet. -A
hálószobájukban látták utoljára – kezdte Tony.
 – A professzor lement reggelizni Elise-szel és Kurttal. Ep
órával később, mikor visszatértek a lakosztályukba, mát nem
találták ott az asszonyt.
– Valahol a szállodában kell lennie – morogta Diedre,
megijedve ettől az újabb fejleménytől. Vajon hogy találnak erre
megoldást?
– Nincs a szállodában. Az igazgató kérésére a személyzet
már tűvé tette érte az egész épületet. – Gondterhes sóhaj
hallatszott. – Szépen lelécelt, és most nem tudom, mit tegyek,
Diedre. Mondd meg, mit csináljak?
– Tony, őszintén mondom, hogy fogalmam sincs.
Tulajdonképpen, semmit sem tehetsz… hová mennél? Hol
keresnéd? Várj egy percet, ismeri Párizst? Vannak ott barátai?
– Tudomásom szerint nincsenek. A professzor szerint még
sosem járt itt.
– Tehát nem mehetett el a kedvenc áruházába, vagy a
barátaihoz?
– Biztos vagyok benne, hogy nem, Diedre. Hidd el nekem,
hogy a professzor legalább olyan tanácstalan, mint én.
Alexander sem érti a dolgot.
– Milyen abszurd viselkedés! – fakadt ki Diedre még
bosszúsabban. – Micsoda esztelenség, csak úgy eltűnni! Azok
után, hogy nagy nehezen kihoztuk őket Berlinből, rengeteg
embert megmozgattunk, akik a lelkűket is kitették azért, hogy
segítsenek nekik. – Mély levegőt vett, így próbálta megzabolázni
egyre növekvő dühét. – Hát teljesen elment az esze?
– Nézd, egyetértek veled. Ez hihetetlen. Teljesen
ledöbbentem. Ami pedig az eszét illeti, nem is tudom.
– Tulajdonképpen milyen az a nő? – firtatta Diedre. – Mesélj
róla!
– Ideges természet, amondó vagyok, hogy teljesen kerge,
introvertált, magába forduló. Nehéz elmagyarázni, milyen,
Diedre. De nem szimpatikus, és Alexander Dubének is
fenntartásai vannak vele szemben.
– Emlékezz vissza, hogy már az indulásuk előtt is furcsán
viselkedett – hangsúlyozta Diedre. – Nem akart elutazni. Szóval
azt mondod, hogy egyszerűen otthagyta a lakosztályt, kisétált a
szállodából, és kámforrá vált. És senki nem tud semmit. így van?
– Fortyogott benne a harag.
– Jól mondod – válaszolta Tony. – Nézd, bárhol lehet… akár
úton egy másik város felé, hogy csak egy példát mondajak.
Szerencsére másik országba nem mehet, mert az útlevele a Brit
Nagykövetségen van.
Diedre figyelmesen hallgatta, aztán hirtelen kitört:
– Tony, azt mondod, hogy elszökött… tényleg ezt gondolod?
– Nem is tudom. De miért hagyta el a szállodát? Hol a
pokolban van az az asszony? Hiszen tudja, hogy már előre
megterveztünk mindent.
Diedre egy percig hallgatott, erősen törte a fejét, aztán
megkérdezte:
– Hogy zajlott a napotok, Tony? Mondj el mindent
részletesen!
– Reggel fél hétkor érkeztünk meg a Gare du Nord
vasútállomásra. Onnan taxival a Plaza Athénée Hotelbe
mentünk. Alexander intézkedett, aztán mindnyájan
bejelentkeztünk. Utána felmentünk a szobánkba. Természetesen
nálam voltak az úti okmányaik, mert úgy volt, hogy rögtön
elmegyek a Brit Nagykövetségre. El is mentem. Megmondtam a
professzornak, hogy feltétlenül pihenjenek egy kicsit, bújjanak
ágyba. Nagyon kimerültek, főleg a gyerekek.
– Érthető. Mire visszaértél a szállodába, az asszony eltűnt. Ez
hány órakor volt, Tony?
– Negyed tizenkettő, fél tizenkettő körül. Én éppen az
előcsarnokban voltam, vettem egy újságot, amikor Alexander
észrevett. Már nagyon várt. Elmesélte, mi történt, mire teljesen
elképedtem. Alexander is, sőt kicsit meg is rázta a dolog.
– Meghiszem azt. Tett valami megjegyzést?
– Nem, tulajdonképpen nem. Csak annyit dünnyögött, hogy
még életében nem találkozott ilyen furcsa nővel.
– Ühüm. Lépjünk tovább egy kicsit. Feltételezem, hogy már
foglaltatok jegyet a holnapi kompra? – érdeklődött Diedre.
– Igen. Nem változtattam az eredeti tervünkön. Ma este
pihennünk kell, Párizsban maradunk. Holnap Londonba
indulunk… – Hirtelen elharapta a mondatot, majd felhördült: –
Mi az ördögöt csináljak, Diedre? Van valami ötleted?
– Igen, van egypár. Először is, a professzor jelentse be a
felesége eltűnését a francia rendőrségnek, aztán nézzen körül a
kórházakban. Hátha egyszerűen csak sétálni ment és balesetet
szenvedett…
– Ezt már mind mondtam neki. Mielőtt telefonáltam,
Dubével is megbeszéltem a helyzetet. Úgy gondolja, hogy
tovább kell utaznunk, holnap Londonba kell vinnünk a
gyerekeket Gretához.
– És te? Te mit gondolsz, Tony?
– Egyetértek vele. Sőt ráteszek egy lapáttal: szerintem a
professzornak is el kellene hagynia Párizst, és velünk kellene
tartania.
– Te jó ég, Tony, azt akarod, hogy elhagyja a feleségét? Hát
neked nincs szíved! Viszont gyakorlatias vagy.
– No, no, szerintem az asszony hagyta el a férjét! Angolosan
távozott. A professzor akár hetekig is itt ülhetne és várhatná.
Hallgass ide, Nárcisz, valami gond van azzal a házassággal.
Mintha nem is lennének férj és feleség. Jóban vannak egymással,
nem veszekednek, de a puszta barátságnál nincs több köztük.
– Akkor annak a házasságnak vége – mondta Diedre. – De
miért lépne le az asszony csak úgy? Ez itt a kérdés.
 – Döntenünk kell, főnök. De gyorsan! – emelte fel Tony a
hangját; felszínre tört benne a fáradtság, és türelmetlenné tette.
– Igen, döntenünk kell, Tony. Jó lenne, ha közölnéd a
professzorral, milyen választási lehetőségei vannak. Én
voltaképpen egyetértek veled, Londonba kellene mennie a
gyerekeivel, ne várjon Párizsban arra, hogy egyszer csak
megjelenik a kámforrá vált felesége. A gyerekei az elsők, ott a
helye velük, Greta házában.
– Köszönöm, Diedre, egy véleményen vagyunk. Későid» még
hívlak.
– Kérlek, pihenj egy kicsit! – figyelmeztette Diedre, de Tony
már letette a kagylót.

Pár perc gondolkodás után Diedre felállt, az ablakhoz lépett, s

miközben kinézett, sebesen járt az agya. Többféle
forgatókönyvet is írhatna Frau Steinbrenner különös eltűnéséről,
ám mindegyik történet sántít egy kicsit. De azzal a nővel valami
gond van, ez világos.
Sarkon fordult, gondosan végigsimította szoknyáját,
megigazította a fehér selyemblúz dekoltázsát, felhúzta a
szoknyához való, burgundi vörös kosztümkabátkát, és kilépeti a
folyosóra.
Nem sokkal később bekopogott William Lawson irodájának
ajtaján, s habozás nélkül belépett.
Lawson felpillantott, és széles mosoly terült szét az arcán. –
Olvasol a gondolataimban. Éppen hozzád készültem.
– Hát itt vagyok – ült le Diedre az íróasztal túloldalán álló
székre.
– Rossz híreket hoztál – hajolt az asztalra William, Diedre-re
szegezte a szemét.
– Honnan tudod?
– Az arcodra van írva a csüggedés – válaszolta a főnöke.
 – Belém látsz. Jobban kéne lepleznem az érzéseimet. Keresek
valami bárgyú arckifejezést, és magamra öltöm.
Halovány mosoly jelent meg William szemében, de gyorsan
tovatűnt. – Mesélj – jegyezte meg.
Diedre nem válaszolt. Csak ült, a főnökét nézte és azon
tűnődött, milyen fáradtnak és elgyötörtnek látszik. Önkéntelenül
felmerült benne a kérdés: az egyedül élő férfiak miért nem
törődnek magukkal? Nem tudják, hogy kell, állapította meg.
Mert megszokták, hogy az anyukájuk pátyolgatja őket. Feleségre
van szükségük. Tonynak is, és bizony Willnek is…
– Valami gond van a berlini mentőakcióval – hasított bele
William hangja Diedre gondolataiba. – Találgassunk? Mrs.
Steinbrenner az. Az utolsó fityingemet is felteszem rá.
A helyzet komolysága ellenére mosoly cikázott át Diedre
arcán. Sőt még el is nevette magát. – Ügyes vagy, Will.
Mindnyájan tanulhatunk tőled. És sokat kell tanulnunk.
– Csak jól ismerem az arckifejezéseket. No, ki vele, mondd el
bátran! Tonytól hallottad, igaz?
– Épp az előbb tettem le a telefonkagylót. A következőket
mondta, Will. – Ezzel lassan, megfontoltan mesélni kezdett,
beszámolt a Tony Jenkinsszel folytatott telefonbeszélgetésről,
Tony beszámolójának egyetlen részletét se hagyta ki, egyetlen
apróságot sem felejtett el belőle.
Miután befejezte, Will egy ideig hallgatott. – Tehát közölted
Tonyval, hogy hozza a gyerekeket Gretához, és azt is
helyeselted, hogy a professzor elkísérje őket. Jól mondom?
– Igen.
– Hogy véglegesen itt maradjon? – William szeme enyhén
elkeskenyedett.
– Természetesen. A gyerekeknek szükségük van rá,
mellettük kell lennie.
 – Szóval ne menjen vissza Párizsba megkeresni a feleségét? –
Will hátradőlt a széken, de továbbra se vette le a szemét Diedre-
ről.
– Ne. Őrültség lenne. Az a nő elment. Nem lehet megtalálni,
Will. Kétlem, hogy megengedhetné magának azt, hogy a Plaza
Athénée Hotelben lakjon, hátha a felesége visszatér és ott keresi.
Nagyon drága.
– Tudom. – Will egy-két percig hallgatott, majd tompa
hangon megszólalt: – Nem hiszem, hogy a professzornak túl sok
választási lehetősége lenne. De mindegy is, a jelen körülmények
között szerintem így a legjobb. – Majd egy kis idő múlva
megkérdezte: – Szólsz Greta Chalmersnek, hogy már Anglia felé
tartanak?
– Nem – vágta rá Diedre habozás nélkül. – És Cecilynek sem.
Semmit sem tudok garantálni egészen addig, amíg a professzor
és a gyerekek Anglia földjére nem teszik a lábukat. Greta akkor
majd megtudja. De csak akkor.
– Rendkívül óvatos vagy – ráncolta William a homlokát. –
Csak nem félsz, hogy más baj is adódhat?
– Nem is tudom. Bármi előfordulhat.
William homlokán nem simultak el a barázdák. Egy ideig
Diedre-t tanulmányozta, végül megkérdezte:
– Van valami elképzelésed erről a furcsa eltűnésről, vannak
elméleteid? Mit szűrtél le belőle?
– „Valami bűzlik Dániában”10 – idézte Diedre.
– És Mrs. Steinbrenner miatt bűzlik. Ezt gondolod Diedre?
– Igen. A sógorom, Hugó Stanton évekig New Yorkban élt,
és rengeteg amerikai kifejezést szedett össze. Ha elmondanám
neki ezt a kis történetet, tüstént rávágná, hogy: Itt valami nem
kóser. Hidd el nekem, hogy ezt mondaná.

10 William Shakespeare: Hamlet 1. 4.

 – Nem kóser, he? Ez találó! Miből vontad le ezt a
következtetést?
– Mrs. Steinbrenner viselkedéséből. Berlinben pánikba esik,
nem akar elutazni, attól fél, hogy elkapják és megölik őket. Tony
és Alexander Dubé sikeresen megnyugtatják, és félig-meddig
erőszakkal ráveszik, hogy felszálljon a párizsi vonatra. Abban a
pillanatban, ahogy Párizsban magára hagyják, elszökik. Vajon
hová?
Diedre hosszan, áthatóan William Lawsonra nézett. – Vagy
inkább azt kellene kérdeznünk: kihez?
William barna szemén látszott, hogy vette a lapot. –
Gondolod, hogy másik férfi is van az életében?
– Másik férfi, szeretett rokon vagy egy gyerek? Másik nő?
Nem tudom – vonogatta Diedre a vállát. – Még csak találgatni se
próbálok. De ez az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, mert ez a
viselkedés felfokozott érzelmekről tanúskodik. Gondolj csak
bele: egy zsidó nő, aki a náci Németországban akar maradni, egy
asszony, aki nem beszél franciául, sem angolul, elhagyja a
párizsi szállodát, szeretett férjét és gyermekeit. Kivéve akkor, ha
netalántán egyiküket se szereti. És egy szempillantás alatt
eltűnik. Kell, hogy legyen valami indítéka.
William hallgatott, fürkészve vizsgálgatta Diedre-t, s közben
az járt a fejében, milyen okos. De azért még kötözködött egy
kicsit. – Egyetértek veled – kezdte. – De kissé sántít az a teória,
miszerint lelépett valakivel. Éspedig a következők miatt: hogy
értekezett azzal az illetővel? Mennyi ideje, illetve lehetősége volt
arra, hogy terveket készítsen?
– Igazad van – válaszolta Diedre gyors biccentés után. – A
teóriám csakugyan számtalan sebből vérzik. De egyes nők
meglepően ügyesek és fifikásak tudnak lenni, főleg, ha
szerelemről van szó.
 HARMINDHATODIK FEJEZET

Laure de Bourgevalnak hívták. William Lawson az Étoile11

fedőnevet adta neki, mert – ahogy a Diedre-nek szánt
üzenetében írta – az a lány igazi csillag volt. Francia apa és angol
anya gyermekeként mindkét nyelvet folyékonyan beszélte, így
nézhették angolnak és franciának is. A Sorbonne-on járt
egyetemre. Will egyik párizsi összekötője szívélyes ajánlással
küldte hozzá a huszonhét éves, roppant sportos lányt.
Diedre gondosan végigböngészte, mit írt még neki Will az
üzenetben, aztán felütötte a másik ügynök aktáját: a szintén
huszonhét éves Alain Gilliot, aki Provence-ban született, a szülei
franciák. Ő is Párizsban tanult a Sorbonne-on, és akárcsak Laure,
intelligens, éles eszű, talpraesett és izmos volt.
A sportos testalkat fontos, mert előfordulhat, hogy
ejtőernyővel kell leugraniuk Franciaországba, és az is biztos,
hogy nagy fizikai megterhelésnek lesznek kitéve.
Jövő héten bejönnek, hogy megismerkedjenek vele, és
egyúttal egymásnak is bemutatkoznak. Nem fognak együtt
dolgozni, ennek ellenére Will és Diedre is úgy gondolta, hogy
jobb, ha ismerik egymást. Egyazon országban dolgozó titkos
ügynökök lesznek, megeshet, hogy vészhelyzet esetén
szükségük lesz egymásra. Diedre feladata lesz, hogy végigkísérje
a kiképzésüket, melyre London közvetlen szomszédságában, egy
nemrég megnyílt, speciális központban kerül 1 sor.
Telefoncsörgés zavarta meg a munkában. Mikor meghallotta
Tony hangját, azonnal tudta, hogy újabb probléma adódott.

11 Csillag (francia)
 – Már megint félresikerült valami – mondta, hátradobta
magát a széken, és felkészült a legrosszabbra.
– Nem egészen – felelte Tony. – A professzor még nem akar
elmenni. Azt mondja, hogy a felesége csak reggel tűnt el, és
szerinte még néhány napig Párizsban kellene maradnunk.
– Nos, nem szoríthatunk pisztolyt a fejéhez – válaszolta erre
Diedre. – Talán ott maradhatnátok. Ezek szerint az asszony nem
tért vissza, és egyik kórházban sem találtatok rá, igaz?
– Úgy van. De már kicsit világosabban látom a helyzetet,
Diedre. Beszéltem Elise-szel, aki igazán bájos lány, és rendkívül
komoly ahhoz képest, hogy még csak tizenhét éves. A bizalmába
fogadott. Heddy Steinbrenner egyértelműen depressziós, és már
többször is eltűnt egy-egy éjszakára. Vagy kettőre. Aztán
hazatért, de nem nagyon részletezte, merre járt. Szépen éldegélt
a családjával tovább.
– És meg se magyarázta?
– Nem igazán. Elise szerint az anyja esetleg annyit említett,
hogy a barátnőjénél aludt, vagy egy szállodában, mert egy kicsit
egyedül akart lenni. Akár jól tették, akár nem, úgy tűnik, az évek
során mindnyájan elfogadták ezt a különös hóbortot.
– De hát úgy vettem ki a szavaidból, hogy a professzor
legalább annyira meglepődött, mint te vagy Alexander Dubé!
– Legalábbis látszólag. Erről is megkérdeztem a kislányt, és
azt válaszolta, hogy az apja nem zavartatta magát, különösebben
olyankor, amikor egy időre eltűnt a felesége. Egy szó, mint száz,
Elise úgy gondolja, hogy az anyja elő fog kerülni.
– Egyetértek a kislánnyal, Tony. Nincs oka rá, hogy efféle
meséket kitaláljon. Arra se, hogy hazudozzon. Tehát maradjatok
ott. Azt hiszem, az lesz a legjobb.
– Átrakatom a kompjegyeket. Péntekre vagy szombatra
foglaljak helyet?
 – Attól tartok, hogy vissza kell dobnom a labdát, Tony.
Bevallom, hogy elég rejtélyesnek, sőt kifejezetten furcsának
tartom ezt az esetet. De adjuk meg a szükséges időt a
professzornak.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Jobb lesz így.
– Tartsuk a kapcsolatot, Tony.
– Rendben. Nemsokára találkozunk, Nárcisz.
– Már nagyon várom, Toby Jung.

Diedre visszatért Alain Gilliot aktájához, s végigtanulmányozta a

fiatalember jellemzését, mely roppant imponáló volt. Látta, hogy
Will az Émeraude12 kódnevet adta neki, mert szabadidejében
tájképeket festett, melyeken ritka szép, smaragdzöld fák
sorakoztak.
De hirtelen ostromolni kezdték a Heddy Steinbrennerrel
kapcsolatos gondolatok, becsukta hát a dossziét, a semmibe
révedt, s közben mindenféle furcsa ötletek futottak át az agyán.
Végül bizonyos következtetésekre jutott.
Felvette a telefonkagylót, s kérte, hogy kapcsolják neki a
Plaza Athénée Hotelt. Pár percen belül már Tony köszönését
hallgatta.
– Sokat gondolkodtam azon a problémán, amellyel
küszködsz, és szeretném, ha felkészülnél – mondta Diedre, aki
nyomban észrevette, hogy Tony hangjában idegesség bujkál. –
Nem hiszem, hogy a Frau visszamegy a szállodába. Szerintem
olajra lépett.
– Tudsz valamiről, amiről én nem? – kiáltott fel Tony, s azon
tűnődött, honnan származhatnak Diedre értesülései.
– Nem, voltaképpen semmit sem tudok. Viszont rájöttem
egy-két dologra. Nyilvánvaló, hogy rendszeresen előforduló

12 Smaragd. (francia)
szeszélyről van szó, abból ítélve, amit Elise mondott neked. Az ő
beszámolója alapján a Frau másnap mindig előkerült. Biztos
vagyok benne, hogy más is van az életében, és most azzal az
illetővel van. Legyen az akár férfi, akár nő.
– Hogy lehetsz olyan biztos benne, Diedre?
– Nos, nem vennék mérget rá, de az értesüléseimből azt
szűrtem le, hogy eszeficamodott nő lehet, és néha el kell
menekülnie a családjától. De szerintem itt sok minden lappang a
felszín alatt. Bármi is az, Heddy nem fog Londonba utazni.
Valamiért Párizsban akar maradni. Meglátod, holnap nem megy
vissza uzsonnára, hiába várjátok.
– Pedig nagyon remélem, hogy mégis megjelenik. Szóval
maradjunk Alexander Dubével annál, hogy pénteken felszállunk
a kompra? – kérdezte Tony.
– Holnap nem indulhattok el. Jobb lenne, ha tartanátok az
ütemezést.
– Jól van, akkor legalább lesz egy kis időm – válaszolt Tony
egyre idegesebben.
– Mostantól rád bízom a probléma megoldását, Tony –
jelentette ki Diedre. – Ez már a te gondod, és szeretném, ha a
továbbiakban te intéznél mindent. Nem érek rá ezzel bíbelődni,
halomban áll a munka az asztalomon. Nos, mit szólsz hozzá?
– Jól van, majd én intézkedem. Ki értesíti Greta Chalmerst,
hogy Anglia felé tartanak? Frau Steinbrennerrd vagy nélküle?
– Miért nem kéred meg a professzort, hogy sürgősen hívja fel
a lányát – akár visszatér a Frau a szállodába, akár nem? Akkor
Greta kimehet elétek a londoni vasútállomásra, és hazaviszi
őket. – Egy perc csönd következett, majd Diedre fáradtan
felsóhajtott. Utána megjegyezte: – És remélhetőleg végre
megszabadultok tőlük. „Minden jó, ha vége jó”, ahogy azt
Shakespeare találóan megfogalmazta.
 Tony egyáltalán nem csodálkozott, hogy Diedre mostantól
rábízza az ügyet. A főnöke mindig számíthatott rá. – Remélem,
jövő héten együtt ebédelünk, Diedre. Ugye, szolgálatra kell
jelentkeznem?
– Igen. Will már kijelölte neked a mellettem lévő irodát. Hol
fogsz lakni?
– Egyelőre anyám lakásában a South Audley Streeten. Mint
tudod, többnyire Gloucestershire-ben van. Hamarosan úgyis
találok magamnak saját otthont. Ezen a hétvégén Londonban
leszel?
– Nem, Tony. Holnap Cavendonba megyek. Ez lesz az utolsó
hétvégém Robinnal, mielőtt visszaköltözik a kollégiumba. De
bármikor beszélgethetünk, amikor csak akarod. És légy szíves,
tájékoztass a fejleményekről.
– Rendben.

Másnap reggel, londoni idő szerint hat órakor csörögni kezdett

Diedre telefonja. Szinte még hozzá se ért a telefonkagylóhoz,
máris tudta, ki hívja és miért.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok, Diedre?
– Megéreztem… telepátia volt, valami ilyesmi. Feltételeim,
hogy nem jó hír, ha ilyen korán telefonálsz.
– Igazad volt. A Frau tegnap nem jött vissza uzsonnára. Most
már a professzor elszánta magát az indulásra. Félti a gyerekeit,
ki akarja juttatni őket a kontinensről. Nagyon szeretné, ha végre
Greta londoni házában lennének.
– Szóval nem vár tovább a feleségére? – ült fel Diedre az
ágyban.
– Azt mondja, nem lehet biztosan tudni, mikor jön vissza, és
az is lehet, hogy nem tér vissza. Soha többé. Hirtelen egész
őszinte lett hozzám és Alexander Dubéhoz. A házasság csak
névleges, finoman fogalmazva. Biztos benne, hogy az asszony
együtt lakik valakivel Párizsban. Mint Elise-től tudjuk, Heddy
furcsa módon már korábban is eltűnt egy-egy napra. A lány nem
hazudna. A professzor azt is bevallotta, hogy nem bírja tovább
fizetni a drága szállodát. Nem maradhat a végtelenségig abban a
reményben, hogy a felesége előbb-utóbb felbukkan.
– Értem. Viszont nálad vannak az úti okmányai, nem?
– De igen. Amikor átadtam őket a professzornak, közölte
velem, hogy szerinte a Brit Nagykövetségen kellene hagyni
megőrzésre. Azt mondta, ír egy üzenetet a feleségének,
borítékba teszi egy kis pénzzel együtt, rakjam mellé a
vonatjegyet is, egy darabig úgyis érvényes még. Természetesen
a: útlevelet és a vízumot is mellékeljük.
– Azt javaslom, hogy írjon egy levelet a feleségének, és
magyarázza el benne, hol találja az útlevelét. Ezt hagyja a
szállodaigazgatónál, hátha az asszony visszatér a hotelbe.
Feltételezem, hogy a bőröndjét is megőrzik.
– Igen. Már mindenről gondoskodtunk.
Csönd következett. – Istenem, milyen igazad volt! –
sóhajtotta Tony utána. – Én tényleg azt hittem, hogy velünk jön
Londonba.
– Kár, hogy igazam volt. Mit szóltak a gyerekek? Hogy
reagáltak?
– Úgy tűnik, Elise belenyugodott. Voltaképpen Kurt is. Azt
hiszem, teljesen Steinbrenner professzorra hagyatkoznak.
Tényleg kedves, szerető apa, és odafigyel a gyerekeire. Azok
ketten pedig valószínűleg abban reménykednek, hogy az anyjuk
egy nap felbukkan Londonban.
– Nagyon kétlem. Gyorsan változnak az idők. Nehogy azt
hidd, hogy a Führer nem szemelte ki magának Francia-országot.
A professzor felhívja Gretát?
– Igen, de csak bejelenti neki az érkezésünket, és megkéri,
hogy jöjjön ki elénk a pályaudvarra.
 – Értem.
– Így jobb lesz, Diedre – mormogta Tony.
– Talán. Köszönöm, hogy szóltál, és vasárnap reggel hívj fel!
Tudni szeretném, hogy épségben visszatértél Londonba.
– Felhívlak – ígérte Tony, és letette a kagylót.
Diedre mereven nézte a telefonkészüléket, és hosszú sóhaj
szakadt fel belőle. Milyen furcsa, hogy egy asszony csak úgy
otthagyja a férjét és a gyerekeit, és eltűnik a semmibe. Persze
megeshet, hogy egyesek csak úgy faképnél hagyják a férjüket.
De hát a gyerekeket? Milyen érzéketlen dolog volt ez Heddy
Steinbrenner részéről. De hát ahogy Charlotte néni mondaná:
nagy az Isten állatkertje.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

DeLacy Ingham jókedvűen, gondtalanul üldögélt a Dorc-hester

Szálloda nagy éttermében, a limonádét kortyolgatta, miközben a
nővérére, Diedre-re várt. Bár nem számított rá, délelőtt egész
nagy forgalom volt a műkereskedésben, és most úszott a
boldogságban, mert két roppant jó vásárt csinált. Fontos
üzleteket ütött nyélbe.
Ahogy körülpillantott, látta, hogy az étterem gyorsan
megtelik. Szerencsére már hét elején foglalt magának helyet.
Igaz, ha törik, ha szakad, úgyis kerítenének neki egy asztalt.
Mielőtt Dulcie Amerikába költözött, a Grillterem kettejük
„étkezdéje” lett, ahogy Dulcie nevezte. Imádták az itteni konyhát
és az impozáns környezetet, ráadásul a Dorchester Szálloda a
Mount Street-i műkereskedéstől gyalog mindössze pár percre
volt, ezért kézenfekvő volt, hogy idejárnak. DeLacynek hiányzott
a kishúga – négyük közül a legpimaszabb és legmókásabb –, s
nagyon remélte, hogy nemsokára valóban visszatér.
Lopva elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy Cecily és
Diedre ugyanazon okokból kifolyólag a Ritz Hotelbe járt, míg
Daphne a Brown Hotelben szeretett ebédelni és uzsonnázni,
ahogy Charlotte néni is. Nem mintha lett volna munkahelyük,
amihez közel eső, kellemes étteremre lett volna szükségük,
hanem azért, mert mindketten kedvelték a Brown Hotel csendes,
meglehetősen meghitt légkörét.
Mivel teljesen belefeledkezett a gondolataiba, DeLacy
meglepődött, mikor megszólalt egy ismerős hang:
– Szervusz, szívecském! Leülhetek ide egy pillanatra?
 DeLacy az aktuális barátja, Peter Musgrove felé fordította
tekintetét, aki váratlanul mellette termett. – Peter! – kiáltotta. –
Azt hittem, hogy reggel Párizsba utaztál.
– Nos, leülhetek vagy sem? – kérdezte Peter kurtán-furcsán.
– Persze hogy leülhetsz – válaszolta DeLacy, és intett a
legközelebbi pincérnek. Pétertől pedig megkérdezte: – Mit kérsz
inni?
– Rozé pezsgőt – szólt oda Peter a pincérnek, aki akkor már
az asztaluk mellett állt; utána helyet foglalt DeLacy mellett.
– Az ügyfelem átrakatta az időpontot. Az újabb verzió
szerint együtt vacsorázunk, tehát későbbi vonattal megyek. Épp
most készülök a vasútállomásra.
– Ühüm – ümgetett DeLacy.
– Tudom, hogy nemsokára megérkezik a nővéred, nem
maradok hát sokáig. Csak kérdezni akartam valamit, fontos
dolog – jelentette be Peter.
DeLacy megkönnyebbült, mert Peter most már a szokásos
modorában beszélt. Az elmúlt hónapokban észrevette;, hogy
kissé heves, forróvérű, türelmetlen ember, ami nem volt éppen
ínyére. Eddig valahogy eltűrte ezeket az apró dühkitöréseket,
noha bosszantónak találta őket. – Csupa fül vagyok. – Széles
mosolyt erőltetett az arcára, s ivott egv korty limonádét.
– Azt hallottam, hogy van egy ház Cirencesterben, állítólag
egész takaros házikó. Szeretném, ha elkísérnél, és megnéznénk.
Jövő hétvégén. Kérlek, mondj igent, DeLacy!
– Szívesen veled mennék, de sajnos a következő néhány
hétvégén már foglalt vagyok. Daphnéval egy különleges
projekten dolgozunk, és az most mindennél fontosabb.
A mosoly lehervadt Peter arcáról. – Miért van az, hogy
sosem érsz rá hétvégenként? – fortyant fel ingerülten. – Azért,
hogy velem legyél?
 – Azért, mert Cavendonba utazom, jól tudod, miért. Apám
az elmúlt hónapokban eléggé maga alatt volt, és szereti, ha vele
vagyok – közölte DeLacy, aki közben rájött, hogy már vagy
huszadszorra magyarázza ezt el Peternek. – És ott van a projekt
is, amelyen a nővéremmel dolgozom.
Peter már azon volt, hogy veszekedni kezd vele, amit
imádott, mert szerette felborzolni a higgadt és kimért DeLacy
idegeit. De rögtön meggondolta magát, mikor látta, mennyire
megkeményedett a fiatalasszony állkapcsa, és milyen tüzesen
villog az a babakék szempár. Kemény ellenfél tud lenni. Jobb, ha
nem bosszantja fel túlságosan, mert akkor egy fitying nélkül
kiteheti a szűrét, így hát rávillantotta legkedvesebb mosolyát, a
kezéért nyúlt, és egy pillanatra megszorította.
– Sebaj – mondta neki. – Esetleg valamikor jövő héten meg
tudjuk nézni?
– Az talán jó lesz – felelte DeLacy, hátratámaszkodott, és
alaposan szemügyre vette a fiatalembert.
A hiú, önző és roppant gőgös Peter nem figyelt fel DeLacy
bíráló tekintetére, és azt sem vette észre, hogy a fiatalasszony
elhúzódott mellőle. – Mint tudod, már nagyon vágytam arra,
hogy saját otthonom legyen, és azt hiszem, ez az lehet – fejtegette
Peter immár szenvtelen hangra váltva.
DeLacy erre csak bólintott egyet, s közben azt kívánta,
bárcsak végre megérkezne a nővére. – Azt úgyis érezni fogod –
mondta diplomatikusan, majd így folytatta: – Érdekli az
ügyfeledet a nálad lévő Renoir-kép? Vagy a Sisley?
Peter Musgrove felkapta az elébe rakott pezsgőspoharat. –
Rád, szívecském!
DeLacy némán megemelte a limonádéspoharat, majd
hátradőlt, és hallgatta, ahogy Peter az impresszionista festők
fontosságáról áradozott, és azzal dicsekedett, hogy mindkét
festményt el fogja adni az ügyfelének, aki Franciaország egyik
leggazdagabb embere. Elvégre, mint azt DeLacy is jól tudja, a
műkereskedelem nemzetközi világában senki sem tud nála
magasabb árakat kialkudni, illetve senki sem olyan sikeres, mint
ő.
Még javában hencegett, amikor Diedre jó pár percre rá
megérkezett.
Peter elég jól nevelt volt, és megvolt a magához való esze is,
tüstént felugrott hát. – Kérem, foglaljon helyet a padon, DeLacy
mellett, Lady Diedre – mosolygott Diedre-re.
Mivel sejtette, hogy a nővére nincs elragadtatva attól, hogy
Petert itt látja, DeLacy hosszan, beszédesen ránézett, aztán
elmagyarázta, mit keres ott a barátja: – Peter csak egy pillanatra
ült le. Éppen Párizsba készül – mondta. Az órájára pillantott,
aztán Peterre, és csípősen odaszúrta: – Azt hiszem, indulnod
kéne, Peter. Nem szeretném, ha lekésnéd a vonatot!
Ezután Diedre felé fordult. – Peter a legjobb a szakmában, ha
műkereskedésről van szó – tette hozzá. – Épp egy nagyszabású
üzletre készül. Nem kevesebbről van szó, mim egy Renoir- és
egy Sisley-képről.
Peter ragyogó mosollyal ajándékozta meg, mindig élvezte,
ha hízelegtek neki. Azt is tudta, mikor érkezett el az alkalmas
pillanat, hogy vegye a kalapját és távozzon. Nem akarta
elveszíteni DeLacyt, a tüzes kis kancát, akit egy csettintésre,
könnyedén az ágyba tudott csábítani. Felhajtotta a maradék
pezsgőt, és felállt. – Mi lenne velem nélküled, DeLacy? – A
szeme rátapadt, és a tekintete sok mindent elárult. – Mindig
gondoskodsz rólam… így vagy úgy, igaz, babám?
DeLacy erre csak biccentett, bár egy pillanatra összerándult a
gyomra.
– Jó utat, Mr. Musgrove – búcsúzott Diedre hűvösen,
kétséget nem hagyva afelől, hogy szeretné, ha Peter azonnal
távozna.
 – Köszönöm, Lady Diedre. – Egészen közel hajolt DeLacy
arcához, és odasúgta neki: – Már alig várom a jövő hetet.
Éjszakára is ott maradunk. Ó, igen! – És már ott se volt, tisztában
volt vele, hogy nem szívesen látják.
Miután magukra maradtak, Diedre DeLacyre nézett. – El se
hiszem, hogy még mindig körülötted legyeskedik – sziszegte
halkan. – Azt hittem, hogy már rég megszabadultál tőle.
– Úgy terveztem. Tervezem. Hidd el, mostanában csak hébe-
hóba találkozgatok vele. De hogy őszinte legyek, egész elbűvölő
és szórakoztató tud lenni, és sok ügyfelet küldött hozzám. Nem
volt szívem kegyetlenül bánni vele. Még nem tudtam kidobni,
de megteszem.
Diedre felsóhajtott. – Meg kell hagyni, jóképű, úgy néz ki,
mint egy filmsztár. Mégis olyan… borzalmas fazon. Tudom,
hogy jó középiskolába járt meg miegyéb, ennek ellenére olyan…
közönséges, Lacy.
– Valóban az – hagyta rá DeLacy, de magában ezt gondolta:
az ágyban viszont rendkívül ügyes. Hangosan azonban ezt mondta:
– Megszabadulok tőle, ígérem.
– Nem szeretnélek megfosztani a férfitársaságtól, drága Lacy.
Isten a tanúm, hogy éppen elég bajod volt már a férfiakkal. –
Megcsóválta a fejét. – Tudni fogod, mit mikor tegyél, hiszen okos
lány vagy. Most viszont kérek egy italt.
– Látszik rajtad, hogy szükséged van rá, Diedre. Nehéz heted
lehetett. Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak. – DeLacy hangjában
hirtelen támadt aggodalom csendült.
– Kifáradtam. Ezért is örülök, hogy ma délután mindketten
elvonatozunk Cavendonba. Már alig várom. – Észrevett egy
pincért, odaintette, és rendelt egy vodkát tonikkal.
– Most hétvégén mindenki ott lesz… – kezdte DeLacy, majd
elhallgatott, s elfintorodott. – Nos, nem mindenki. Nekem
annyira hiányzik Dulcie és James, de úgy hallottam, megnyerik a
Mr. Louis B. Mayer ellen vívott csatát.
Diedre jóízűen felnevetett, mint mindig, amikor DeLacy
teljes nevén emlegette a filmgyártulajdonost. – Nekem is
hiányzik, és James is, és nagyon várom, hogy végre
visszatérjenek Londonba. Már nagyon szeretném látni őket.
– Ismerem ezt az érzést. – DeLacy közelebb hajolva folytatta:
– Ma kötöttem néhány remek üzletet, és egész szép összeggel
tudom majd gyarapítani a Cavendoni Restaurálási Alapot. Apa
úgyis annyira aggódik a sok hulló vakolat, tönkrement fal és
kerítés miatt. Milesszal együtt már hónapok óta panaszkodnak
miatta.
Diedre a húgára pillantott, és ezt gondolta: Milyen
csodálatosan szorgalmas és kitartó volt, az elmúlt évek során egyszer
sem panaszkodott. Pontosabban szólva, az elmúlt kilenc év során. –
Hogy fellendítetted a forgalmat a műkereskedésben, drága Lacy!
– dicsérte meg. – Fáradságot nem kímélve dolgoztál. Rengeteg
áldozatot hoztál Cavendonért. Igazán megérdemled, hogy
bármit megkapj, még… – Egy kicsit halkabbra fogta a hangját, s
így fejezte be: – Azt a szörnyű Mr. Musgrove-ot is, aki
kétségtelenül igazi bajnok lehet… bizonyos helyzetekben.
Noha érezte, hogy elpirul, DeLacy felnevetett.

DeLacy a vonaton ült, és figyelte, hogy alszik a nővére. Az arca

sápadt volt, és DeLacy most egyértelműen látta rajta, milyen
elcsigázott. Ebéd közben is olyan volt, mintha valahol messze
járna, elég zaklatottnak tűnt.
Mikor az utaskísérő bekukucskált a fülkébe, hogy teát
kínáljon nekik uzsonnára, DeLacy csak kedvesen mosolygott, és
némán nemet intett neki, majd a nővérére pillantott, hogy az
utaskísérő is értse, miről van szó.
 A férfi visszamosolygott rá, bólintott, hogy érti, s ment a
dolgára.
DeLacyt magukkal sodorták a gondolatai, nem jött álom a
szemére. Végül ismét Peter Musgrove-nál kötött ki: az ember
ránézésre nem gondolta volna, hogy ennyi minden van benne.
Jóképű volt, akár egy filmsztár, habár nem volt olyan magas,
hogy igazán lehengerlő jelenség legyen, és a szeme egy kicsit
kicsi. Viszont elég sármos, jó iskolákba járt, és tisztes családból
származott. Ráadásul sikeres műkereskedő. Ugyanakkor volt
egy furcsa oldala is, és DeLacy egyszeriben rádöbbent, hogy
Diedre-nek igaza van: Peter kissé közönséges.
Nem megyek vele Cirencesterbe, döntötte el. Peter azt mondta,
hogy ott tölti az éjszakát. Azért, mert ágyba akar csábítani. Ennek véget
kell vetnem. Ez a kapcsolat sehová se vezet, nem vagyok szerelmes belé.
Csak kívánom, hasított beléje hirtelen, mivel eszébe jutott, a bátyja
mit mondott Harryről. Igen, erről volt szó. Peter tudta, mint
tüzelje fel, úgy felizgatta és felingerelte az ágyban, ahogy még
senki más, még az ő drága Traverse sem…
Odahagyta ezeket a pajzán gondolatokat, kihúzta magát a
vonatülésen, és elszántan elővett egy magazint. Nem fog Peter
Musgrove-ra gondolni. Majd jövő héten elintézi ezt az ügyet.
Ám hiába fogadkozott, valahol a szíve mélyén tudta, hogy úgyis
elmegy vele Cirencesterbe. Nem tud majd ellenállni neki. Még
egyszer lefekszem vele, döntötte el, aztán tényleg szakítunk. Muszáj.

Cecily meglepve látta, hogy Diedre ott áll a melléképületbeli

iroda ajtajában, s rögtön feltűnt neki, milyen sápadt. Tegnap este
is elég rosszul nézett ki. Ma reggel pedig úgy tűnt, hogy már a
kimerültség határán áll.
Cecily felkelt az íróasztaltól, és megkerülte. – Diedre, jól
vagy? – kérdezte. – Olyan bágyadtnak látszol.
 – Szia, Ceci, kicsit kifáradtam. Beszélnem kell veled. Csak
pár percet. Sétáljunk le a pavilonba! Jó?
– Persze. Gyere, menjünk. – Cecily karon ragadta sógornőjét,
s kivezette a melléképületből. Csak nem történt valami
szörnyűség?, fordult meg a fejében.
Ahogy a pavilon felé gyalogoltak, át a kerten, egyikük sem
szólalt meg. Kellemes, bár kissé hűvös idő volt ezen a délelőttön,
annak ellenére, hogy lemosolygott rájuk a nap és a meténgkék
égbolton nem úsztak felhők.
Diedre lehiggadt, ahogy Cavendon idilli békessége
körülölelte, mélyeket lélegzett, élvezte a friss levegőt. A családi
otthon mindig megnyugtató hatással volt rá.
– Az a szörnyű érzésem támadt, hogy valami rossz hírt
akarsz közölni velem – szólalt meg Cecily, miután helyet
foglaltak a kerti pavilonban. – Ugye, így van? – Szeme Diedre
arcára tapadt.
– Azért látszom ilyen elgyötörtnek, mert mostanában elég
rosszul alszom – panaszolta Diedre. – Borzasztó sok munkánk
van. És, igen, sajnos nem szolgálhatok túl jó hírekkel.
Cecily csendben maradt, várta a folytatást.
Diedre egy ideig tűnődő arccal hallgatott. – Több dolgot is el
szeretnék magyarázni – szólalt meg végül –, és jobban örülnék
neki, ha nem kotyognál közbe, hadd jöjjön ki belőlem. Ha
végeztem, szívesen válaszolok a kérdéseidre. Néni haragszol
érte?
– Nem. Én csak ülök és hallgatok – fogadkozott Cecily.
– Mint tudod, Tony Jenkins talált valakit Berlinben. E: az
illető kapcsolatban áll azokkal, akik segítenek a zsidóknak és az
ellenzékieknek elmenekülni Berlinből. Azt hittem, hogy semmi
se lett az egészből, mert Tony utána nem emlegette ezt az illetőt.
Hétfőn felhívott. Szólt, hogy kedden Párizsba utazik Berlinből,
mert a vártnál korábban befejezi a szolgálati körutat. Másnap,
szerdán, ismét telefonált, ezúttal a Plaza Athénée Hotelből.
Értesített róla, hogy Steinbrenner professzor és a gyerekek
elhagyták Berlint, és ő meg az egyik barátja elkísérték őket.
Épségben megérkeztek Párizsba, és holnap Londonba utaznak.
Greta kimegy eléjük a vonathoz, és elviszi őket a Phene Street-i
házába. – Diedre ajkáról apró sóhaj röppent fel, mikor
hozzátette: – De sajnos Mrs. Steinbrenner egyelőre nem tart
velük. – Hátradőlt, és Cecilyre függesztette a tekintetét.
Noha meglepődött a váratlan jó hír hallatán, Cecily arcát
azonnal beragyogta az öröm. – Ó, milyen csodálatos, Diedre!
Nagyon köszönöm.
– Nekem semmi közöm sem volt hozzá, Ceci, és Tonynak
sem igazán. Steinbrennerék kiutazását egy fiatal, náciellenes,
nemzetközi csoport szervezte meg, ők szerezték be az úti
okmányokat, és ők tették meg a szükséges előkészületeket.
– Értem. Greta most bizonyára repked örömében. Szinte
hihetetlen,… hogy vasárnap már együtt lesz a családjával. Majd’
belebetegedett az idegességbe, annyira féltette őket. De miért
nincs velük Greta mostohaanyja? – Cecily óvatosan tette fel ezt
az utolsó kérdést.
– Hidd el, hogy nem tudom megmondani.
Cecily egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt. – Valami
gond adódott?
Diedre nem válaszolt erre a kérdésre. – Jobb, ha kívülállók
nem ütik bele az orrukat mások családi ügyeibe – mondta
helyette.
Cecily a sógornőjére szegezte a szemét. – Valamit elhallgatsz
előlem, Diedre – jelentette ki halk, aggódó hangon. – Egész
életemben ismertelek, átlátok rajtad. Mit titkolsz előlem?
Diedre nagy levegőt vett, és nekiveselkedett. – Véleményem
szerint valami baj van Steinbrennerék házasságával.
 – Gyorsan elmesélte Cecilynek, hogy Heddy Steinbrenner
nem szívesen hagyta el Berlint; szinte erőszakkal kényszert
tették fel a vonatra; hogy szerdán elillant; hogy Elise mit
mondott Tonynak; és hogy Heddy azóta se került elő.
– Milyen fura – méltatlankodott Cecily. – Hihetetlenül bizarr
viselkedés.
– Jobb, ha elhiszed, mert megtörtént – hangzott a tömör
felelet.
– Ez minden, amit tudsz? – nézett Cecily a sógornőjére.
– Honnan tudhatnék ennél többet? – vágott vissza Diedre,
aztán még hozzátette: – Persze találgathatok, különféle
feltevésekbe bocsátkozhatok, de annak mi haszna van?
– Semmi – morogta Cecily lelombozódva. Egyszer csak
megkérdezte: – Lehet, hogy azért tűnt el egy-egy napra, mert
összejárt valakivel? Mit gondolsz erről, Diedre?
– Azt, hogy félelmetesen sok eszed van, Mrs. Miles Ingham!
– Diedre felnevetett. – Be kell vallanom, hogy én is ugyanerre a
következtetésre jutottam. Mégsem tudom egyértelműen
megmagyarázni, miért tűnt el napokra.
Cecily megcsóválta a fejét. – Akárcsak te, én sem értem a
dolgot, de gyanúsnak találom. Mondjuk, van valakije, akit nem
akar otthagyni. Hogy kerülhet az az illető hirtelen Párizsba?
Diedre összevonta a szemöldökét. – Szerintem itt maga
Heddy Steinbrenner jelenti a problémát, de ez már legyen a
professzor gondja – figyelmeztette a sógornőjét szigorú hangon.
– Nem a te gondod és nem is az enyém. Ebbe nem ütheted bele
az orrod, Cecily. Ígérd meg, hogy nem teszed!
– Ígérem.
– Isten tudja, miért lépett le, illetve miért kockáztat, és miért
marad inkább Európában, ahelyett hogy Angliába jönne a
férjével és a gyerekeivel? Ki tudja, milyen árat fog fizetni ezért –
ingatta Diedre a fejét, de az arcáról semmit sem lehetett
leolvasni.
– A fejemet rá, hogy egy férfi miatt – mondta Cecily fojtott
hangon. – A nők furcsa és őrült dolgokat művelnek a férfiak
miatt. – Előredőlt, Diedre-re nézett, s így folytatta: – Most pedig
elárulnád, miért nem tudsz aludni? Valami más is nyugtalanít?
– Sok minden, Ceci. A munkám, a közelgő háború, Robin
nevelése; sok minden, ami hirtelen óriási jelentőségűvé
növekedett.
– Gondom lesz rá, hogy kellemes, pihentető, mosolygós
hétvégéd legyen, Diedre. Cavendon fel fog vidítani – állt fel
Cecily. – Gyerünk, igyunk egy csésze teát, és keressük meg a
gyerekeket. O, igaz is, Milesnak is elmesélhetem a nagy újságot
Steinbrennerékről?
Diedre igent intett a fejével, s mosolyt erőltetett az arcára. –
Jó ötlet, menjünk, kerítsük elő a gyerekeinket. Mindig olyan jó
itthon lenni! Itt ki tudom pihenni magam.
Valóban így lesz? Ha Steinbrennerék problémája részben
meg is oldódott, bizony a Will Lawson miatti aggodalmától
egyelőre nem tudott megszabadulni. Ugyanis rájött, hogy
szerelmes a főnökébe. De semmit sem tehet. Soha. William
Lawson tiltott gyümölcs az ő számára.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Charles Ingham felkapaszkodott a fellápon magasodó, irdatlan

nagy sziklaóriásokhoz, a furcsa monolitokhoz, melyek története
régmúlt időkre, egészen a jégkorszakra nyúlik vissza, amikor
egész Yorkshire-t gleccserek borították.
Már gyerekkora óta kedvelte ezt a helyet, a monumentális
kőszirteket, gyakran felkapaszkodott ide, amikor higgadtan
akart gondolkodni, illetve rendezni akarta a fejében uralkodó
zűrzavart.
Most viszont Diedre-t kereste. Tudta, hogy korábban feljött
ide, mert Hanson látta, ahogy felgyalogol High Skellre, erre a
hatalmas, üres, ingoványos területre, mely egészen az Északi-
tengerig nyúlt.
Világosan látta a lányán, hogy gyötrődik, bár lehet, hogy
mások nem vették észre. Jól ismerte legidősebb lányát, aki sok
jellemvonását megörökölte, többek között azt is, hogy nem tudja
megosztani a problémáit, sem a család többi tagjával, sem a
barátaival. Diedre egyedül cipelte a terheit, ahogy ő maga is.
Mikor Charles felért a kőszirtek alatt húzódó fennsíkra,
megtalálta a lányát: a kiugró sziklán ült, amelyet a régóta halott
Inghamek hosszú évszázadokon át olykor-olykor felkerestek.
Diedre szemlátomást meglepődött, mikor megpillantotta az
apját, de azért kényszeredetten rámosolygott. A gróf nyomban
észrevette, hogy a lánya sírdogált.
– Apa! – kiáltott fel Diedre. – Ne haragudj, bitorlom a
magánszentélyedet.
– Ugyan már – ült le melléje az édesapja. – Sokszor
felhoztalak ide magammal, mikor még kicsi voltál. Talán azért is
vágysz ide, ha rendezni akarod a gondolataidat. Egyik húgod
sem jár ide, és Miles sem.
Megfogta lánya kezét, és megszorította. – Látom rajtad, hogy
valami miatt rettenetesen emészted magad, Diedre, ne is tagadd!
– Úgy van – ismerte el Diedre. – De furcsa módon, a csönd és
a nyugalom sokat segít, és az is, ha van egy kis időm
gondolkodni. Mostanában annyira lekötött az egyik projekt,
hogy teljesen félretettem miatta a magánjellegű problémáimat.
– Tudom, miről beszélsz, lányom, rám hasonlítasz. Én is
évekig ezt csináltam. Valahogy könnyebb a más dolgával
foglalkozni, mint a saját gondjainkkal.
– Te is így tettél, amikor anya csúnyán viselkedett. Ugye, erre
gondoltál? – jegyezte meg Diedre.
– Igen. – A gróf figyelmesen fürkészte a lányát, az arcát
vizsgálgatta, s mélyen a szemébe nézett, mely most meglepően
kéknek tűnt. Aztán lassan belekezdett: – Csak egyetlen dolog
tehet igazán sebezhetővé egy magadfajta, erős asszonyt. Egy
férfi. – Félig mosolyogva, fejcsóválva folytatta: – Férfiak és nők.
Milyen bonyolult a kapcsolatunk, és mégis szükségünk van
egymásra. Nem tudunk meglenni egymás nélkül. Ennek ellenére
rengeteg fájdalmat és bánatot okozunk egymásnak.
Diedre bólogatott. – Te mindig átlátsz rajtam, apa, és
rátapintasz a lényegre.
– Beszélgessünk róla egy kicsit? Kérlek!
– Persze, persze – susogta Diedre csendesen. – Rájöttem,
hogy szerelmes vagyok egy férfiba, akibe nem lehetek szerelmes.
Tilos. Ettől eltekintve, abban sem vagyok biztos, hogy ő is
hasonlóan érez-e. Az biztos, hogy sosem éreztette velem, hogy
szeretne.
– Tilos? Nős ember? – Charles kérdőn felrántotta egyik
szemöldökét.
 – Ó, nem, arról szó sincs. Nős volt, azt hallottam, hogy nem
volt valami boldog a házassága. A felesége tizenöt évvel ezelőtt
meghalt. Azóta nem nősült újra.
– Talán van valakije?
– Nem tudom – rebegte Diedre.
– Akkor miért nem szeretheted? Nem egészen értem.
Nem kapott választ. – Valami azt súgja, hogy az egyik
munkatársadba vagy szerelmes – folytatta utána a gróf. – A
főnöködbe, ahogy mondani szoktad. Ugye, eltaláltam?
– Igen – suttogta Diedre éppolyan halkan, mint az előbb.
Charles felállt, és felajánlotta a kezét. – Gyere, Diedre!
Menjünk vissza a házba. De gyorsan!
Diedre mogorva arccal felállt, aztán szaporán szedve lábát,
gyorsan átvágott a fennsíkon, az apja után igyekezett. – Miért
kell lesietnünk a házhoz? Olyan sürgető a hangod.
– Nem sürgős a dolog, csak fontos. William Lawson nemrég
telefonált. Mikor Hanson közölte vele, hogy sétálni mentél,
engem kért a telefonhoz. Éppen Jollion fregattkapitánynál van,
mondta, aztán megkérdezte, hogy beugorhat-e hozzád.
Meghívtam ebédre, és megígértem neki, hogy megkereslek.
Ezért jöttem. Gyere, lányom, siess! Már a könyvtárban vár.
Diedre egy pillanatra kővé dermedt, annyira meglepődött,
szájtátva bámult az apjára, szinte sokkolták a szavai. Mikor a
gróf ismét fürgén útnak indult, Diedre utána sietett. – El sem
tudom képzelni, mit keres itt Will – kiáltotta. – Valami fontos
dologról lehet szó. Mit akart Jollion fregattkapitánynál? Nem is
szólt, hogy hétvégén Yorkshire-be jön.
– Mindez mit se számít, Diedre. Bizonyára elmondja az
indokait. Egy bőrönddel érkezett, az az érzésem, hogy készül
vissza, Londonba.
Mikor megérkeztek a bejárati ballba, Diedre a nagylépcső
felé indult, ám az apja visszatartotta. – Nem, nem, nem kell
felmenned a szobádba! Remekül nézel ki, Diedre. Sőt kifejezetten
szép vagy.
– Nem vörös a szemem? – nézett rá a lánya.
– Nem, egyáltalán nem. Ne aggódj! És ha Mr. Lawson a
munkával kapcsolatos dologról szeretne veled beszélni, akkor
azt javaslom, hogy kísérd fel Skelldale House-ba. Vanessa és
Richard nincs itt ezen a hétvégén, ott senki sem tör rátok.
Diedre szeme az apjára villant. – Biztosíthatlak róla, hogy
William Lawson azért jött, mert munkaügyben akar beszélni
velem, apa – nyilatkozott utána. – Igazad van, talán jobb, ha
négyszemközt tanácskozunk. A könyvtárban mindig olyan nagy
a jövés-menés.
– Eléggé – válaszolta az apja, megszorongatta lánya karját, s
elindult a lépcső felé. – Szokás szerint egykor ebédelünk – szólt
hátra a válla felett, aztán felment az emeletre.
Diedre egy percig a hall közepén toporgott, figyelte távozó
apját, aztán nagyot sóhajtott, benyitott a könyvtárszobába és
belépett.
Will a hátát melengette a tűz előtt, arcára mosoly lopakodott
fel, mihelyst megpillantotta Diedre-t. Azonnal elébe sietett: a
szoba közepén találkoztak.
– Micsoda meglepetés – mondta Diedre;
megkönnyebbülésére a hangja szenvtelen maradt. Belül
remegett, s úgy érezte, hogy menten összecsuklik.
– Ne haragudj, hogy alkalmatlankodom, Diedre –
szabadkozott Will. Nem a szokásos, baráti öleléssel üdvözölte
Diedre-t, hanem karon fogta, és a kandallóhoz vezette.
– Fel kellett keresnem Jollion fregattkapitányt, majd később
elmagyarázom, miért. Miután tegnap este beszélgettem vele, úgy
éreztem, hogy feltétlenül át kell jönnöm hozzád. Remélem, nem
haragszol, és…
 – Nem, nem, egyáltalán nem haragszom. Csak szörnyen
meglepődtem. Bár kellemes meglepetés volt. És örülök, hogy apa
meghívott ebédre – hebegte Diedre.
– Roppant kedves ember, és úgy fogadott, mint egy régi
ismerőst – mondta William.
– Nagyon barátságos és figyelmes. Azt ajánlotta, hogy
sétáljunk fel a húga házához. Nincs itt ezen a hétvégén. Apám
ugyanis arra tippelt, hogy talán négyszemközt szeretnél
beszélgetni velem.
– Nekem itt is megfelel, Diedre, de tényleg…
Diedre félbeszakította. – Furcsa módon, a családból szinte
mindenki be-benéz ide, hol ezért, hol azért. – Halvány mosoly
kíséretében magyarázgatta tovább: – Skelldale House itt van a
közelben. Gyere, menjünk át!
– Azt mondtad, hogy Yorkshire-ben állandóan szemerkél az
eső – jegyezte meg William. – Pedig ma nem is esik. Kellemes
idő van, szinte tavaszias.
– Szeptemberben többnyire szép idő van, és néha októberben
is… erre szoktam azt mondani, hogy ez a mi indián nyarunk. –
Diedre felemelte a fejét, és feltekintett az égboltra. – Foltokban
szépen kéklik, tehát egyelőre nem fenyeget eső. Nem fog a
nyakunkba szakadni az ég.
William helyeselt, majd körülnézett, miközben átsétáltak a
parkon. – Hidd el, megértem, miért szeretsz idejönni – szólalt
meg egy kis idő elteltével. – Ez a hely olyan békés, és a park
igazán festői. Főleg ezek a fák. Vénséges vénnek látszanak.
– Azok, még az első gróf ültette őket – mesélte Diedre.
– A park kialakításával pedig Capability Brownt bízta meg.
Óvatosan Williamre mosolygott. Az elmúlt tíz percben
összeszedte magát; nagyon meglepődött, hogy itt látja
Cavendonban William Lawsont, de most már semmi sem érző'
dött a hangján. Először zavarban volt, de a hírszerzésnél kapott,
többéves tréningnek köszönhetően gyorsan magához tért és
szenvtelen arcot tudott vágni.
– Vanessa néném férjét Richard Bowersnek hívják. Holmiféle
vezető pozícióban van a Scotland Yardnál – fecsegett, csak hogy
mondjon valamit. – Nem tudom, találkoztál-e már vele?
– Hallottam már a nevét. Ha jól tudom, elég fontos ember,
nagyon magas pozícióban van. De még nem találkoztam vele. –
William hangja nem remegett meg, holott, mint mindig, most is
hatással volt rá Diedre jelenléte. Rendszerint kellett egy kis idő,
mire megszokta a szépség és elegancia hódító kombinációját.
Diedre hamarosan bejelentette: – Nos, megérkeztünk, itt
vagyunk Skelldale House-nál. – Végigvezette William Lawsont a
kövezett járdán, át a gondosan művelt előkerten. A kastély a
park legnagyobb ösvényétől távolabb feküdt, a fakó kőépület
még szürkébbnek látszott a mögötte magasodó facsoport üde
zöld háttere előtt. Jóval a fák mögött ingoványos terület
húzódott, mely most éppen bíborszínben pompázott, mivel a
hanga ilyenkor virágzott a legszebben.
Diedre kinyitotta az ajtót, és betessékelte a főnökét. Kis
szalon nyílt közvetlenül a bejárati haliból. – Üljünk be ide.
kellemes hely, és itt van, mindjárt az ajtó mellett – javasolta
Diedre. – Nem mintha attól félnék, hogy ilyentájt bárki is
betoppan.
William furcsa pillantást vetett rá, s elkomorodott. – Ugyan,
ki jönne ide a nagynénéd távollétében?
– Valamelyik cseléd, a házvezetőnő vagy a cavendoni
komornyik, Hanson. Egy kis terepszemlére – vonogatta Diedre a
vállát. – Reggel kinyitják az ajtót, körülnéznek, és egészen késő
délutánig nyitva hagyják a házat.
Letelepedett a kandalló elé, az egyik karosszékbe, és intett
Lawsonnak, hogy üljön le vele szemben.
 Miután helyet foglalt, William egy pillanatra elgondolkodott,
teljesen a munkájára akart koncentrálni és nem Diedre-re, ami
nehéznek bizonyult. Krákogott, igyekezett megzabolázni
hevesen tomboló érzelmeit. – Hogy egyenesen a tárgyra térjek:
bizonyára csodálkozol rajta, miért kerestem fel Jollion
fregattkapitányt – nyögte ki végül.
– Valóban. Egyszer sem említetted, és fogalmam sincs róla,
miért jöttél el hozzá – válaszolta Diedre ügyesen leplezve
hirtelen támadt idegességét, melynek oka William cavendoni
látogatása volt. Itt mindenkinek, de főleg Cecilynek éles szeme
van, és mindnyájan roppant kíváncsiak az életére.
– Engedd meg, hogy elmagyarázzam…
– Igen, igen, kérlek, mondd el! – vágott közbe Diedre.
– Ki akartam kérni a véleményét Wilhelm Canarisról, Diedre.
A te Valiant barátod sok fejtörést okoz nekem. Nem azért, mert
furcsa forrásokon keresztül juttat el hozzánk üzeneteket, például
egy vatikáni összekötőn keresztül. Hanem azért, ahogy
Spanyolország jövőjét látja. – Hatásszünetet tartott, és szúrós
pillantást vetett Diedre-re.
Még mielőtt folytathatta volna, Diedre megszólalt:
– Ugye, arra az információjára gondolsz, hogy meg kell
őrizni Spanyolország semlegességét?
– Igen. Az elmúlt héten ezzel a kérdéssel küzdöttem, aztán
hirtelen eszembe jutott, hogy Jollion fregattkapitány részt vett a
Nagy Háborúban, és ezerkilencszáztizennégyben, a falklandi
háború idején, az Atlanti-óceán déli részén szolgált. Azt is
tudtam, hogy Valiant abban a háborúban a németek hőse volt. O
volt a német hírszerzés zseniális fiatal tisztje, aki a Dresden-en
szolgált, és megőrjítette a Királyi Haditengerészetet a kis
bújócskáival.
 – Milyen különös, hogy ismered a fregattkapitányt, a mi
kedves szomszédunkat – mormogta Diedre, s hangjából
kiérződött, mennyire csodálkozik.
– Igen, az – biccentett William. – Nem vagyunk közeli
barátok, erről szó sincs. Nem a munkám kapcsán ismerkedtem
meg vele, hanem a testvéremen, Ambrose-on keresztül, akivel
jóban vannak. No, de folytatom: eszembe jutott, hogy Edgar
Jollion egyszer elmesélte a Dresden elsüllyesztésének történetét,
és akkor jöttem rá, hogy talán többet tud Canarisról, mint te
vagy én. Ezért jöttem Yorkshire-be.
Diedre lehorgasztotta a fejét, de csöndben maradt. Azon
tanakodott, miért nem avatta be William a terveibe, hiszen
könnyen megszervezhette volna a találkozót kettejük között.
Nagyon valószínű, hogy ezzel csak őt védte, nem akarta
leleplezni az álcáját.
– Amikor hét elején felhívtam a fregattkapitányt, azt mondta,
hogy csak péntek este ér rá, mert vasárnap Portsmouthba utazik.
Átveszi az új hajója parancsnokságát. Ragaszkodott hozzá, hogy
vacsorázzak náluk, és töltsem ott az éjszakát. Nem volt más
választásom.
– Bizonyára szöget ütött a fejébe, miért vagy kíváncsi rá,
hogy mit tud az Abwehr fejéről. Azt hiszi, hogy az MI6-nál
vagy?
– Nem, eszébe se jut, hogy kém vagyok. Nem vonja kétségbe,
hogy a Hadügyminisztériumban dolgozom, az
adminisztrációban. Tökéletes álcám van, Diedre, ahogy neked is.
Sőt abban is biztos vagyok, hogy azt hiszi: mindketten globális
haderő-átcsoportosításokkal foglalkozunk.
Diedre felkacagott, s megcsóválta a fejét.
William vele együtt nevetett. – Mikor megkérdeztem tőle,
hogy ismeri-e Canarist, azt mondta, hogy csak egyszer-kétszer
találkozott vele, magánemberként, még a Nagy Háború előtt –
folytatta utána. – De hallotta, hogy Valiant kadétként egy ideig
Chilében élt, chilei akcentussal beszél spanyolul, és az évek
során fontos kapcsolatokat épített ki Spanyolországban,
bankárokkal, pénzemberekkel.
– Ez önmagában is megér egy misét – mormolta Diedre
elgondolkodva. – De ne foglalkozz a megjegyzéseimmel, Will!
Fejezd csak be nyugodtan!
– Szeretném, ha tudnád, mivel magyaráztam meg, miért
érdeklődöm a német katonai hírszerzés feje iránt – folytatta
William. – Azt mondtam Jollionnak, hogy az értesüléseim szerint
Hitlert nem érdekli Spanyolország, mivel Oroszországot és
Nagy-Britanniát szemelte ki magának. Elejtettem egy-két célzást
arra vonatkozóan, hogy maga Canaris juttatta el ezt az
információt az MI6-hoz. És most jön a lényeg… megkérdeztem
Jolliont, hogy szerinte Canaris ismerheti-e Hitler valódi
szándékait.
– Ugyebár, igennel válaszolt? – kiáltott fel Diedre.
– Úgy van. Mert mindenki tudja Németországban, és itthon
is, valójában mekkora hatalomra tett szert Canaris, Hitler
feltétlen bizalmát élvezi, és a Führer hallgat rá. Még valamit
megtudtam a fregattkapitánytól… azt, hogy Canaris bármit
megtehet, ide-oda röpköd Európában, ahhoz látogat el, akihez
akar, és bizonyos országokat rendszeresen felkeres. Azt is
hozzátette, hogy az egész náci kormányban senki sincs tisztában
vele, hogyan kell a titkosszolgálatot vezetni. Nem értenek hozzá,
Canarist kivéve, aki a szakma minden csínját-bínját ismeri, és
megvan a szükséges tapasztalata is. Ezért is tehet meg bármit,
amit akar. Mindenki igazán nagy szakértőnek tartja. Valóban az.
– Jollion kapitány részletesen beszámolt Canaris spanyol
kapcsolatairól?
– Voltaképpen nem, bár egy kicsit elmélkedett róluk.
Állítólag azt beszélik, hogy a német katonai hírszerzés feje
Franco tábornok közeli barátja, már évek óta jóban vannak.
Nagyon jóban. „Egy húron pendülnek”, így fogalmazott a
fregattkapitány.
– Akkor itt a válasz – dünnyögte Diedre, és beszédes
pillantást vetett a főnökére.
William erre hosszan, kérdőn ránézett. – Szerinted Franco
nemsokára megszerzi a teljhatalmat?
– Igen. Egy éven belül biztosan. Képzeld el, milyen lenne, ha
nemcsak Hitlernek súghatna Canaris, hanem Francónak is. –
Diedre harsányan felnevetett. – Azt mondanád erre, hogy: bravó,
Valiant, nem?
– De igen. – William az órájára sandított. – Tíz perc múlva
egy óra. Talán jobb lenne, ha ebédelni mennénk, majd utána
befejezzük ezt az eszmecserét.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Ahogy Diedre és William belépett Cavendon nagy bejárati

halljába, összefutottak Lady Gwendolynnal, aki a széles lépcső
aljánál cseverészett DeLacyvel.
Lady Gwendolyn arca csupa mosoly lett, mikor
megpillantotta Diedre-t, aki tüstént odasietett hozzá: arcon
puszilta nagynénjét, aztán üdvözölte DeLacyt, s intett a
főnökének.
Mikor William csatlakozott hozzájuk, Lady Gwen
szokatlanul szívélyes fogadtatásban részesítette, amin Diedre
lopva elmosolyodott. A nagynénje mindig is kedvelte a jóvágású
férfiakat.
Diedre ezután DeLacynek is bemutatta Williamet, majd
sarkon fordult, mert lépteket hallott.
Egyszeriben körülvette őket a család: Diedre apja és
Charlotte, Cecily és Miles; Daphne és Hugó pedig a nyomukban
érkezett. Miután William mindenkivel megismerkedett,
mindnyájan beözönlöttek az ebédlőbe.
Diedre-t nem csapták be a mosolygós, nyugodt arcok,
sejtette, hogy a húgai roppant kíváncsiak arra, mit keres William
Lawson Cavendonban. Minthogy Inghamek voltak, semleges
arcot öltöttek, és kedvesen, barátságosan viselkedtek. Ahogy
Ceci is.
Mégis, amikor senki sem figyelt oda, Cecily beszédes
pillantást vetett rá, és felrántotta az egyik szemöldökét. Diedre
szenvtelen arccal, tagadólag megrázta a fejét.
Charlotte, aki szokás szerint előadta az elbűvölő háziasszony
szerepét, beljebb vezette a vendéget az étkezőben. Diedre
hátramaradt, mire Cecily közelebb somfordált hozzá, karon
fogta, és visszatartotta. – Hű, micsoda sármos férfi… olyan
helyes. Hogy tudsz vele dolgozni? Nehéz dolgod lehet – szúrta
oda huncut mosollyal.
– Dehogy – válaszolta Diedre fojtott hangon. – Különben is,
sokat utazik. De inkább menjünk be, Ceci.
Diedre a szokásos helyére ült, apja baljára, aki kihúzta a
jobbján álló széket Gwen néninek. Charlotte a jobbján helyezte el
Williamet, DeLacy került a vendég másik oldalára. Diedre
végigpillantott az asztalon, és halvány mosollyal ajándékozta
meg a főnökét, aztán hátradőlt a széken, mert elhatározta, hogy
az ebéd alatt visszafogottan viselkedik.
A gondolatai William körül forogtak, aki váratlanul behatolt
a magánéletébe: igaz, meghívást kapott, de fogalma sincs, mi
várja itt. Az Inghamek és a Swannok néha kíméletlenek tudnak
lenni. Mindenbe beleütik az orrukat, kíváncsiak rokonaik intim
kapcsolataira, folyton próbálkoznak-puhatolóznak. Diedre
mégsem féltette a főnökét. Hiszen felnőtt ember, meg tudja
védeni magát. Ráadásul kém, aki ennél sbkkal nehezebb
helyzetekkel is megküzdött már.
A Williammel kapcsolatos gondolatainak folyama csak
hömpölygött, hömpölygött tovább: vajon miért telefonált ide ma
délelőtt? Ahogy fontolóra vette, mit mondott a főnöke az előbb
Valiantről és a spanyol kapcsolatairól, arra lyukadt ki, hogy az
ügy nem különösebben fontos, William-nek nem igazán volt
szüksége a tanácsára. És döntést sem kellett hozni.
Will fontos értesüléseket szedett össze Jollion
fregattkapitánytól, ez kétségtelen. Jó, ha tudják, hogy Jollionnak
mi a véleménye Valiantről és a Hitlerre gyakorolt befolyásáról.
Ennek ellenére érthetetlen, mit keres itt Will.
A mellette ülő Miles ekkor félbeszakította Diedre
töprengését. – Miért nem szóltál, hogy a főnököd velünk ebédel?
 – Én sem tudtam róla. Megbeszélte Jollion
fregattkapitánnyal, hogy felkeresi, és idecsörgött, hogy
üdvözöljön, legalábbis apa ezt mondta. Én éppen sétálni voltam,
így hát apa meghívta ebédre. Ha jól tudom, délután visszautazik
Londonba.
– Rendes fazonnak tűnik. Miért látogatta meg Jolliont?
– Nem igazán tudom. De gondolom, a fregattkapitány új
hadihajójával és a legénységgel kapcsolatos ügyben. William a
csapatmozgatásokat felügyeli, a szárazföldi egységek, a
haditengerészet és a légierők átcsoportosításával foglalkozik.
Nem mintha pillanatnyilag számottevő légierőnk lenne. Nem
véletlen, hogy Winston Churchill bővíteni szeretné.
Miles helyeselt, de Diedre észrevette a szemében megbújó
kétkedést.
Az öccse ekkor közelebb hajolt hozzá, hangja egész halk volt.
– Úgy értesültem Cecitől, hogy Steinbrenner professzor és a
gyerekei végül mégis kijutottak. Igaz az, hogy a Frau
hátramaradt?
– Úgy hallottam. – Diedre szűkszavú lett. – Én sem tudok
többet, mint Greta. Holnap készül értük menni, akkor érnek ide
Párizsból.
– Nagy mázlija van. Azok után, amit Berlinben láttunk és
hallottunk, kétlem, hogy mostanság túl sok zsidó kijut onnan.
Diedre diplomatikusan válaszolt, bár egyáltalán nem lepték
meg öccse megjegyzései. – Örülök neki, hogy ilyen szerencsések,
Greta is, és azok a gyerekek is.
Hanson egy percre rá belépett az étkezőbe, a nyomában két
inassal és két szobalánnyal. Felszolgálták az első fogást, a füstölt
lazacot; vizet és fehérbort töltöttek a poharakba, aztán kezdetét
vette az ebéd.
 Diedre, az örök megfigyelő, látta, hogy Charlotte és DeLacy
szóval tartják Williamet, nyilván mindketten kérdésekkel
bombázták evés közben.
Diedre nem tudott elfeledkezni arról, hogy Will is ott van,
amin nem csodálkozhatunk, hiszen a főnöke karizmatikus, erős
kisugárzással rendelkező férfi volt. Diedre úgy érezte, hogy
William minden különösebb erőlködés nélkül szinte az összes
oxigént felszippantotta a levegőből. Nemcsak jóképűsége és
könnyed sármja ejtette rabul az embert, hanem valami más is: jól
nevelt, udvarias, roppant magabiztos, céltudatos ember volt.
Egyszer megjegyezte neki: ha egy kém igazi gentlemanként
viselkedik, mindjárt szalonképesebb lesz a szakmájuk.
Gwendolyn néni ekkor elkapta Diedre tekintetét. – Remélem,
hogy hasznát vetted annak, amit nemrégiben mondtam – szólt
oda neki.
– Ó, igen. Nagyon szépen köszönöm.
– Mindig nagy örömömre szolgál, ha segíthetek.
Diedre rámosolygott, s közben az járt a fejében, milyen jól
néz ki a nagynénje, szinte kivirult. Még az is lehet, hogy megéri a
századik születésnapját. Diedre bízott benne, nagyon kedvelte
Lady Gwendolynt.
– Roppant szerencsés vagy, Diedre, hogy ilyen emberrel
dolgozhatsz együtt, mint William Lawson – fordult a gróf a
lánya felé. – Igazi klasszis.
– Csakugyan az – válaszolta Diedre. – Nap mint nap
rengeteget tanulok tőle.
Ekkor Gordon Lane és a két szolgálólány bejött, leszedték a
tányérokat, és perceken belül felszolgálták a főfogást. Charlotte
mára az egész család nagy kedvencét rendelte, báránybordát sült
burgonyával és vegyes zöldséggel.
Diedre titokban végigpillantott az asztalon, s látta, hogy
William fesztelenül fecseg, kétségtelenül elbűvöli Charlorte nénit
és DeLacyt, aki elragadtatva bámul rá. Hű, az angyalát, a főnököm
titokban igazi szívrabló lenne?, gondolta magában. Roppant
mulatságosnak találta ezt az ötletet. Legszívesebben felnevetett
volna, de lenyelte vidámságát, inkább belemélyesztette kését a
bárányhúsba.
Az asztalnál ülők jókat csevegtek és nevetgéltek. Mindenki
remekül érezte magát. Diedre egyszer csak rádöbbent, hogy ő a
legcsendesebb, de túlságosan elmerült a Will-lel kapcsolatos
ábrándjaiban, így egyik beszélgetésbe sem tudott bekapcsolódni.
Látva, hogy William szóval tartja a beszélgetőpartnereit, és
pillanatok alatt meghódította az asztalnál ülőket, Diedre végre
megnyugodott. Meglepve tapasztalta, hogy tulajdonképpen
büszke a főnökére, azért, aki, és azért, ami. Igaz, sosem volt
kétsége afelől, hogy William beleillene a családjába.
Az álmatlan éjszakákon, mikor róla fantáziált, és az után
ácsingózott, hogy maga mellett tudja az ágyban, valahol a szíve
mélyén érezte, hogy William bárhol és bármikor megállná a
helyét. Többé nem kételkedett benne, hogy szerelmes beléje.
Csak az a bökkenő, hogy fogalma sincs, Will miként érez iránta.
Visszautasítás, gondolta. Senki sem szereti, ha visszautasítják.
Vajon kezdeményezhetek1 Megtehetem az első lépést? Ekkor újabb
kérdés hasított beléje: miért telefonált Will ma délelőtt
Cavendonba? Azért, mert itt volt a közelben, alig húszpercnyire
innen? Tulajdonképpen abban reménykedett, hogy meghívják
ebédre? Ő, akinek annyira vágott az esze, ha a munkájáról volt
szó, most nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre.
Meglepetésére az apja megszólította az asztal túlsó végében
ülő Willt. – Remélem, nem alkalmatlankodom a kérdésemmel,
Lawson – kezdte a gróf. – De mit gondol a Szudéta-vidékkel
kapcsolatos, legújabb hírekről, és arról, hogy a szudétanémetek
megszakították a tárgyalásokat a csehszlovák kormánnyal? És
mi van az ottani zavargásokkal? Nem találja aggasztónak?
 – Nagyon is helyénvaló lordságod kérdése, és igen, a helyzet
rendkívül ingatag. Igazság szerint a sajtóban egyre újabb és
újabb cikkek fognak megjelenni az ottani problémákról. Biztos
vagyok benne, hogy Chamberlain megint megpróbál kiegyezni
Hitlerrel, de a megbékélési politika végül úgyis kudarcba fog
fulladni. – Hallgatott egy kicsit, majd lassan szűrve a szót
hozzátette: – Véleményem szerint a Führer az összes szomszédos
országot le fogja rohanni, köztük Lengyelországot. Ez
tulajdonképpen csak idő kérdése.
Az asztalnál ülők elhallgattak. Az egész szoba
elcsendesedett. Mindenki megdöbbent egy kicsit, állapította meg
Diedre magában, majd előrehajolt, és Willre függesztette a
tekintetét.
A főnöke visszanézett rá, s felrántotta a fél szemöldökét.
Diedre igent intett a fejével. Will kisvártatva folytatta:
– A háborúról szóló pletyka nem puszta szóbeszéd, hanem
jövendölés. Senkire sem szeretnék ráijeszteni, de fel kell
készülniük. Jövő szeptemberre vagy októberre Anglia már
háborúban fog állni a náci Németországgal.
– Apa, te hiszel Winston Churchillben, ezt mindnyájan
tudjuk, és mi is hiszünk benne – szólalt meg Diedre. – Csak az a
kár, hogy egyelőre csak közönséges képviselő. De legalább
világosan fel tudja mérni, mi folyik a világban. Nem kerget
délibábokat. Ezért építteti olyan szorgalmasan a hadihajókat és
próbálja megerősíteni a légierőt.
Lord Mowbray bólogatott, arca komor ráncokba
rendeződött.
– Igaza van Lawson, fel kell készülni a háborúra. Mit is
mondott Nelson Trafalgárnál? Sajnos kiment a fejemből.
– Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét –
idézte Miles. – És meg is tesszük.
Pár perccel azután, hogy elfogyasztották a desszertet, Charlotte
felállt, és mindenkit megkért, hogy fáradjanak át a sárga
nappaliba kávézni.
Mikor mindnyájan felálltak és kifelé indultak, Diedre
észrevette, hogy az apja egyenesen Williamhez lép, néhány halk
szót vált vele, aztán ők ketten együtt távoznak. Diedre figyelte,
ahogy bemennek a könyvtárszobába, és becsukják maguk
mögött az ajtót.
Eltűnődött, vajon mi ez az egész, aztán megállapította, hogy
az apja bizonyára beszélgetni szeretne még egy kicsit a
sorozásról. Nagyon jól tudta, mennyire nyomasztja ez a grófot,
Charlie és az ikrek miatt. Alapjában véve attól félt, hogy abban a
pillanatban, amint lehetőség nyílik rá, bevonulnak. Az biztos,
hogy Noel Jollion sokat fecsegett erről, és nagyon jó barátságban
volt a három Stanton fiúval – könnyen előfordulhat, hogy
telebeszélte a fejüket.
– Á, igaz is, a minap találkoztam Alexander Dubéval, Diedre.
Meglátogatta a professzort, és én történetesen hivavalos voltam
Gretához uzsonnára. Szörnyen aranyos! Megtudtam, hogy
nemcsak impresszárió, hanem ifjú tehetségekkel is foglalkozik.
Meséltem neki Annabelről és a rendkívüli adottságáról.
Találkozni szeretne vele, hogy meghallgassa, milyen ügyesen
zongorázik. Azt mondta, hogy gyakran képvisel fiatal
művészeket. Később majd beszélgetek erről Daphnéval.
– Csodálatos lenne, ha elvállalná a képviseletét – mondta erre
Deidre, aztán Cecilyvel együtt bevonult a nappaliba. Mindketten
leültek az ablak közelében, a pamlagra. Hanson perceken belül
bevezényelte a két cselédlányt, akik behozták a kávét, a tejet és a
cukrot.
Diedre meglepetésére nem sokkal ezután az apja Williammel
együtt bejött a nappaliba. Nyilván csak egy-két szót akart váltani
Will-lel. Most a kandalló felé terelte, leültette Charlotte és Lady
Gwendolyn közé. Diedre-ben erre újabb kérdés merült fel: miért
olyan előzékeny az apja William Lawsonnal? Mindig jó
házigazda szokott lenni, de ma különösen figyelmes a
vendégükkel szemben. Talán azért, mert az ő főnöke?
Daphne, DeLacy és Hugó bejött és leült melléjük, aztán Miles
is megérkezett. – Csatlakozhatok hozzátok? – Letelepedett Cecily
mellé és megfogta a kezét, de közben Diedre felé fordult. – Úgy
látom, kedves ember a főnököd, és igen tájékozott. Mindnyájan
reménykedünk benne, hogy a háború mégsem tör ki, és
megpróbáljuk elhessegetni a gondolatot. Erre ő ma kerek perec
kimondta. Én bizony örülök neki. Nem áltathatjuk magunkat
azzal, hogy nem lesz háború. Mert úgyis lesz. Harry már régóta
mondogatja. A három falu fiai be fognak vonulni. Azonnal
beállnak katonának, még a behívót sem fogják megvárni. – Miles
hosszan felsóhajtott, arcán rezignált kifejezés ült.
– Igazad van, Miles – szólalt meg Hugó. – Sajnos a háború a
fiatalemberek játéka.
– Csak ágyútöltelékek – nyilatkozott Diedre fakó hangon. –
Arra valók, hogy lelőjék őket. Húsz évvel ezelőtt milliók haltak
meg, nem is szeretek rágondolni, mennyien.
Miles és Hugó tovább vitatkozott a konfliktusról, amelyet
hirtelen második világháborúként kezdtek emlegetni. Diedre egy
idő múlva felállt, és elnézést kért.
Átlibbent a szobán. – Kellemes ebéd volt – szólította meg
Charlotte-ot. – Nagyon köszönöm, hogy Williamet is vendégül
láttátok. De most már mennünk kell, vár ránk a munka.
Számítok a megértésetekre, Charlotte néni, apa.
– Menjetek csak a dolgotokra, Diedre – mosolygott a gróf
legnagyobb lányára, akit őszintén csodált és nagyon szeretett.
William felkelt. Rendkívül udvariasan köszönetet mondott és
elbúcsúzott, aztán Diedre-rel együtt elhagyta a nappalit.
Átmentek a bejárati hallon, ki az épületből. Miközben Skelldale
House felé sétáltak, William csak ennyit mondott:
– Fontos dologról kell beszélnem veled.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Skelldale House ajtaját még nem zárták be. William benyitott, s

bekísérte Diedre-t, aki egyenesen a kis szalonba ment, és az
ablak közelében megállt.
William egy kis ideig az ajtóban tétovázott, nekidőlt az
ajtófélfának.
Némán néztek egymásra.
– Nem haragszol, ha leveszem a zakómat? – szólalt meg
végül William. – Nagyon melegem van.
– Csak nyugodtan. – Diedre figyelte, ahogy kibújik a
zakóból, és szépen összehajtogatva leteszi az egyik székre. Látta
a karján és a hátán kirajzolódó izmokat, melyek mozgás közben
meg-megfeszültek, és végre úgy mert nézni a főnökére, mint egy
férfira. Többnyire igyekezett nem észrevenni, hogy Will
lehengerlőén vonzó férfi, inkább úgy nézett rá, mintha homályos
üvegen keresztül szemlélné.
Ezen a délutánon azonban tágra nyílt a szeme. Bevallotta
magának, hogy a főnöke valóban szokatlanul sármos. Férfias
kisugárzása volt, mely abban a pillanatban szinte letaglózta
Diedre-t. Markáns, már-már marcona vonásai voltak, s Diedre
hirtelen rádöbbent, hogy erősen emlékeztet arra a színészre,
akiről James annyit áradozott, és aki a legjobb barátja lett, amióta
Dulcie-val Hollywoodban éltek. Clark Gable. Igen, Will őrá
hasonlított. A világ leghíresebb filmsztárjára.
Ugyanolyan sűrű, fekete haja volt, melyet hátrafésülve
Viselt; kemény, karakteres arcvonásai és ragyogó, fehér főtte
Magas volt, szikár, mégis deltás és izmos. Mégsem mozgott
darabosan, nem hiányzott belőle a kellő elegancia.
 Diedre ezt már akkor észrevette, amikor először találkozott
vele az irodájában.
Egyszer csak kilépett a szalonból. Diedre dermedten állt.
Hallotta, hogy William elfordítja a kulcsot, aztán bereteszeli az
ajtót.
Mikor visszatért a szalonba, kék nyakkendője kibontva lógott
a nyakában. Elindult a kandalló felé, s közben kigombolta a
fehér ing felső gombjait.
Diedre csak nézte, nézte, s a meglepetés villáma átcikázott az
arcán. De egy szót se szólt. Elvégre Will azt mondta, hogy
melege van, nem igaz? Ahhoz is hozzászoktak már mindketten,
hogy magukra zárják az ajtót, ez is megszokott rutin volt az ő
szakmájukban.
William nekitámaszkodott a kandallónak, és olyan mohó
tekintettel mérte végig Diedre-t, hogy az belepirult. Gyorsan
megköszörülte a torkát, és megkérdezte:
– Miről akart apám beszélni veled?
William nem felelt. Legszívesebben azt válaszolta volna.,
hogy: Rólad. Rólad akart beszélni. De nem volt mersze hozzá. Egy
kicsit megszeppent Diedre-től. Nem azért, mert egy gróf lánya.
A káprázatos szépsége félemlítette meg, szinte megsemmisítette,
időnként úgy érezte magát mellette, mint egy ostoba mamlasz.
Mindazonáltal kívánta. Mindig is epekedett utána, az első
pillanattól kezdve, ahogy meglátta. De Diedre olyan
káprázatosan gyönyörű volt az aranyszőke hajával, szép
vonásaival, hamvas, barackszín arcbőrével, eleven kék szemével,
hogy még hozzáérni sem mert, néha még a közelébe sem
merészkedett.
Pompás ruhákban járt, melyek különleges eleganciát
kölcsönöztek neki, és félelemmel vegyes tisztelettel töltötték el
őt. Annyira más volt, minden szempontból nagyon más, mint
azok a nők, akikkel az évek során egyszer-kétszer intim
kapcsolatba került. Az ő szemében Diedre volt a tökéletes nő
megtestesítője.
William magában csak Miss Érinthetetlennek nevezte. Mégis
arra vágyott, hogy megérintse. Minden akaraterejére szüksége
volt ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle. Szerelmes volt beléje,
mindig is az volt, már az első pillanattól kezdve. Annyira
vágyott rá, hogy a karjában tartsa, és birtokba vegye. Valljuk be:
szenvedélyesen kívánta, ugyanakkor tiszta szívéből szerette, és
becsülte benne a nőt. Diedre kivételesen szép külsővel,
stílusérzékkel és gráciával megáldott, rendkívüli asszony volt, és
ráadásul rendkívül okos is. Megértő szívű, ezzel William
tisztában volt, nagylelkű és gondoskodó. Will vele akart lenni.
Ha Diedre valaha is odaadja magát neki, soha többé nem lesz
képes elhagyni őt…
– Miért lettél ilyen csendes és réveteg? – tudakolta Diedre.
William erre felhagyott az ábrándozással. – Ne haragudj, egy
pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Apád a sorozásról akart
beszélni velem. Attól fél, hogy az unokaöcséid azonnal beállnak
katonának, amint bejelentik a háborút.
– Sejtettem.
– Valami fontosat kell mondanom. El kell utaznom.
Diedre elkomorodva nézett rá. – Hogyhogy?
– Kiküldetésre megyek. Munkával kapcsolatos.
Diedre azonnal megmerevedett, s ajkáról apró sóhaj röppent
fel. – Hová mész?
– A Szudéta-vidékre és Csehszlovákiába. Tudnom kell, hogy
pontosan mi folyik ott.
– Nem, nem, nem mehetsz oda! Nem hagyom! – sikította
Diedre, nem tudta megállítani az önkényesen megindult
szóáradatot. – Bajod eshet. Túl veszélyes és… – Váratlanul
elhallgatott, mert ráeszmélt, hogy leleplezi az érzéseit.
Belekapaszkodott a közelében álló karosszék háttámlájába,
nehogy összeessen, mert roskadozott a térde.
William szeme Diedre arcára tapadt. – Apádnak más
közlendője is volt – kezdte minden bátorságát összeszedve. –
Tulajdonképpen szemrehányást tett nekem. Közölte velem, hogy
összetörtem a szívedet, mert belém szerettél. Én viszont
kíméletlenül bánok veled. Ő…
– Apa ezt mondta! Hogy tehette! Hogy árulhatta el a
titkomat! – Legszívesebben leharapta volna a nyelvét, hogy
mindez kicsúszott a száján. Érezte, hogy elvörösödik,
szégyenkezett is miatta. Negyvenöt évesen elpirulni. Milyen
nevetséges. Megtántorodott, alig bírta tartani magát.
William pár lépést tett feléje, de látta, hogy Diedre az ablak
felé hátrál, megállt hát. Halvány mosoly játszott ajka körül,
mikor a következőket mondta:
– Apád kijelentette: okos ember létemre ostobán viselkedtem.
… hiszen nem vettem észre azt, ami annyira nyilvánvaló volt.
Még azt is beismerte, hogy évekkel ezelőtt ő is hasonló hibát
követett el. Kíváncsi vagy rá, mit mondott még?
Diedre erejéből csak egy biccentésre tellett.
– Charlotte-tal példálózott. Elmesélte, hogy elment hozzá, és
amikor belépett a nappaliba, ott találta a létra tetején. Annyira
meglepte a gróf váratlan betoppanása, hogy megcsúszott a lába,
mire apád odarohant, és elkapta, mielőtt leesett volna. Apád
bevallotta: csak abban a pillanatban értette meg, hogy szerelmes
Charlotte-ba, és már évek óta szereti.
Diedre annyira meghökkent, hogy az apja ilyen bizalmas
magánügyet kiteregetett William előtt, hogy beléfagyott a szó.
William közelebb lépett. – Szerelmes vagy belém, Diedre.
Nem kapott választ.
– Mikor édesapád megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e
beléd, igennel feleltem. Utána a szándékaim felől érdeklődött,
mire közöltem vele, hogy az tőled függ. Bevallottam, hogy
komoly kapcsolatra vágyom, viszont fogalmam sincs,
viszonzod-e az érzéseimet.
Diedre továbbra se szólalt meg. William az ablakhoz
ballagott, megfogta Diedre kezét, és elhúzta onnan.
Befüggönyözte az ablakot, a szoba közepére vezette az asszonyt,
de máris elengedte a kezét.
Egymással szemben álltak, szinte összeért az arcuk. Noha
Diedre sudár termetű nő volt, nem volt olyan magas, mint
William. Mindketten hallgattak.
Tekintetük egy ideig összefonódott.
– Mondd ki, Diedre – biztatta William. – Végre mondd ki az
igazságot. Szerelmes vagy belém?
Diedre alig kapott levegőt, még a lelke is reszketett. Nagyot
sóhajtott. – Igen.
– Mondd ki! Tégy nekem vallomást. Hallani szeretném, hogy
kimondod!
– Szerelmes vagyok beléd, Will. – Szeme megtelt könnyekkel.
Csak reszketett, reszketett, mert mélyről fakadó érzések törtek
felszínre benne.
Will a tettek mezejére lépett. Fürgén két karjába vonta, és
szorosan magához ölelte, olyan szorosan, hogy Diedre majd’
megfulladt. – Én is szerelmes vagyok beléd, Diedre – búgta bele
teljesen érthetően az asszony hajába. – Azóta szeretlek, amióta
először megpillantottalak.
Diedre szívét elárasztotta a szerelem. Williamhez simult,
rácsimpaszkodott, örült, hogy végre a karjában lehet, és forrón
ölelheti. így már semmi baj sem érheti, mellette biztonságban
van.
Will lehajolt Diedre ajkához, és megcsókolta, ő pedig
viszonozta. Egy ideig csókba forrva álltak, aztán a kanapé felé
botorkáltak, s rázuhantak. William megsimogatta Diedre arcát,
csókokkal árasztotta el a homlokát, és szerelmet vallott neki.
Légy enyém örökre, kérlelte. Utána újra csókolózni kezdtek,
immár sokkal szenvedélyesebben, aztán William kijelentette: –
Keressünk egy ágyat!
Felmentek az emeletre. Diedre bevezette Willt az egyik
vendégszobába, felkattintotta az éjjeli lámpát, majd megfordult.
Mivel William nem számított erre, sötétbarna szeme leplezetlen
szerelemmel nézett rá, s arcán gyöngédség tükröződött. Diedre
odalépett hozzá, s kedvesen megcirógatta az arcát. – Nagyon
szeretlek, William Lawson, és boldog vagyok, hogy komolyak a
szándékaid, mert többé nem eresztelek!
Átkarolták egymást, s egy darabig összeölelkezve álltak,
szívük versenyt dobogott; de Will hamarosan ismét megcsókolta
Diedre-t, s közben a selyem kosztümkabáttal matatott,
megpróbálta levenni, míg Diedre az ő ingét gombolta ki.
William egyszer csak ellépett tőle. – Vetkőzz le!
Végignézte, ahogy Diedre eleget tesz a kérésnek, aztán o is
ledobálta magáról a ruhát, s követte Diedre-t az ágyba. Szótlanul
hevertek egymás mellett, a paplan alatt. William egy kis idő
múlva felkönyökölt, és lenézett az asszonyra.
– Sosem hittem volna, hogy ez egyszer megtörténik.
– Én sem. Pedig folyton ezen járt az eszem, minden este erről
álmodoztam.
Féloldalas, kissé pimasz mosoly játszott William száján.
– Ahogy én is.
Will élvezettel gyönyörködött Diedre testében, gyengéden
cirógatta, megcsodálta selymes bőrét. Hosszú, formás lába volt,
karcsú felsőteste és formás keble. William köréje fonta a karját,
közelebb húzta magához, beszippantotta a: illatát, hallgatta a
szíve fölött dobbanó szívét. Hamarosan egyesülnek, eggyé
lesznek, de ebben a pillanatban élvezni akart mindent, ezt az
asszonyt, aki után már oly régóta oly nagyon epekedett.
 – Simogass meg, Will – susogta Diedre egész halkan. – Azt
akarom, hogy simogass végig. Magamon akarom érezni a kezed,
fedezd fel a testemet!
William így is tett, cirógatta Diedre-t, s átjárta a boldogság.
Miss Érinthetetlen az övé volt. Megérinthette. Szerethette.
Magáévá tehette. Teljesen lázba jött, mikor Diedre keze
végigsiklott a hasán, le a lába közé. Pár pillanatig hagyta, hadd
incselkedjen, aztán hirtelen megálljt parancsolt neki: megfogta a
kezét, lecsendesítette azokat a pajkos ujjakat. Diedre feltüzelte,
tombolt benne a kéjvágy. Elérkezett hát az idő, egyesülniük kell.
Azonnal.
Fölébe fordult, tompora alá csúsztatta kezét, közelebb húzta,
s gyorsan, már-már durván beléje hatolt. Diedre felkiáltott
meglepetésében. Hosszú lába körülfonta William hátát, akit
mennyei gyönyörűség járt át, s tudta, hogy Diedre ugyanezt éli
át, hiszen könyörgött neki, hogy ne hagyja abba. Will nem is
hagyta abba.
Ahogy egy ütemre ringtak, William egyszer csak úgy érezte,
hogy lezuhan egy szakadék széléről, bele az űrbe. Diedre
felsikított a gyönyörtől, és újra meg újra elismételte William
nevét. Will nem fogta vissza magát többé, teljesen átadta magát
Diedre-nek, ahogy ő is neki.
Beletelt egy kis időbe, mire Will összeszedte magát.
Mozdulatlanul feküdt az asszonyon. Végül megszólalt. –
Istenem, édes istenem, mi történt velem? – nyöszörgött, s
szorosan ölelte Diedre-t.
– Szeretkeztél velem, és én viszontszerettelek – mondta neki
Diedre. – Csodálatos volt, hát nem?

Will köréje fonta a karját, így feküdtek egy ideig, élvezték az új

keletű, meghitt közelséget. Diedre örült, hogy Will bőre hozzáér
az övéhez, s izmos teste hozzásimul. Olyan jó volt így együtt
lenni. Sok szempontból nagyon jól ismerte a főnökét, régóta
tisztán látta egyes jellemvonásait. Most viszont megtanulta
értékelni benne a férfit – már nem a főnököt látta benne, hanem
egy érző emberi lényt.
Ami Willt illeti, ő bizony alig tudta elhinni, hogy övé lett a
tökéletes nő, és most már egymáshoz tartoznak. Érdemes volt
várni. Remélhetőleg Diedre is ugyanígy érez. William végül
megtörte a hosszú időre közéjük telepedett csendet.
– Hozzám jössz, Diedre?
– Igen. Mindennél jobban vágyom rá!
William érezte, hogy a mellkasához simuló Diedre beszéd
közben elmosolyodik. – Hamar összeházasodunk? Légy a
feleségem!
– Rendben. Amint lehet, összeházasodunk, Will. De van egy
kérésem: szeretném, ha a húgaim mind jelen lennének az
esküvőnkön. Úgy tudom, hogy Dulcie és James decemberre
visszatér. Dulcie azt mondta, hogy James lassan befejezi a
szerződésével kapcsolatos tárgyalásokat az MGM-mel. Hazafelé
készülnek.
– Legalább valami jó is történik ezekben a nyomorúságos
időkben. Izgatottan várhatjuk a karácsonyi esküvőt.
– Tényleg el kell utaznod Csehszlovákiába?
– El kéne, de majd elküldöm Gareth Jonest. Egy hétre
kivonom Párizsból.
– Tonyt is küldhetnéd – javasolta Diedre kissé bizonytalanul.
– Még nem készült fel. Nem elég tapasztalt. Jól tippeltél,
amikor azt mondtad, hogy veszélyes lehet.
– Mihez kezdünk az irodával, Will?
– Nem bírlak követni. – Látszott rajta, hogy nem érti a
kérdést.
– Arról beszélek, hogy viszonyunk van, és közben együtt
dolgozunk. Ez nem jelent gondot?
 William nem bírta ki, harsányan felnevetett. – Ne csacsiskodj
már! Ez nem számít. A felettesed vagyok. Az egység főnöke,
ahogy folyton mondogatod. Nincs beszámolási kötelezettségem,
persze, a miniszterelnököt kivéve.
Diedre vele együtt kacagott, felszabadultan, ahogy William
már nagyon rég nem hallotta nevetni. – Nem hiszem, hogy
Neville Chamberlaint érdekli a szerelmi életed – jegyezte meg
Diedre.
– Egyetértek. Ahogy mást sem.
– Gondolod, hogy apám azért küldött át bennünket Vanessa
házába, hogy legyen hol szeretkeznünk?
William erre ismét nevetni kezdett. – Csuda tudja. De azt
mondta, hogy vigyelek valami félreeső helyre, és tegyük rendbe
a káoszt az életünkben. Pontosan így fogalmazott.
– Tudom, hogy nagyon szeret engem, Will, ahogy az összes
gyerekét és unokáját. Talán úgy érezte, hogy ideje lesz
közbelépni.
– Ideje volt. Ezt te is tudod. Bolondok voltunk, hát nem?
– Azok voltunk, és rengeteg időt elpazaroltunk. Jaj, a vonat!
Mikor megy vissza a vonatod Londonba? Nem szeretném, ha
elmennél.
– Nem megyek el. Apád azt mondta, hogy aludjak itt ma
este, és nyugodtan maradjak, amíg akarok. Mikor közöltem vele,
hogy nincs több tiszta ingem, azt válaszolta: biztos benne, hogy
az ingei jók lesznek rám.
– Uramatyám, nyilvánvalóan kedvel téged! Képzeld csak,
Will: jöttél, láttál, győztél.
– Nekem csak az számít, hogy nálad győzelmet arattam.
– Még sosem arattál ilyen könnyen győzelmet, mint nálam –
vágta vissza Diedre, odafordult, és felpillantott rá.
– Tudod jól, hogy ez nem igaz. Különben is, nem sok
győzelmet arattam életemben.
 Diedre hosszan, elgondolkodva ránézett, de nem válaszolt.
– A múltnak vége, köddé vált – jelentette ki William. –
Együtt új életet kezdünk. Te, én és Robin. Mit szól majd hozzá?
Elfogad majd engem, Diedre?
– Feltétlenül, efelől nincs kétségem. Ott vannak neki a
bácsikái meg apám, de a szívem mélyén tudom, hogy szeretné,
ha lenne egy férfi a családban, aki csak őhozzá tartozik, és akit
apának szólíthat.
– Jó apja leszek, Diedre. Ígérem. És jó férj. – Kivillantak a
fogai, mikor vigyorogva hozzátette: – És szerető.
Diedre újból rámosolygott, de csak némán biccentett egyet.
William arca megváltozott, komoly lett. – Nehéz idők jönnek,
mint te is tudod. Hamarosan kitör a háború, és Hitler kísérletet
fog tenni hazánk megszállására. Szeretném, ha tudnád, hogy
boldog vagyok, és fellélegeztem, mert együtt vagyunk, Diedre.
Legalább gondoskodhatom rólad és Robinról. Védelmet és
oltalmat nyújthatok nektek az előttünk álló, gyötrelmes évek
során.
 NEM BÚCSÚZUNK

Két nap van a héten, amitől sohasem félek. Két gondtalan nap,
amely mentes minden aggodalomtól és kételytől. Az egyik ilyen
nap a tegnap… És amiért még sohasem aggódom, az a nap: a
holnap.

Robert Jones Burdette: Az aranynap

 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Hollywood, Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia állam.

Imádta, mégis sokszor felidegesítette és felpaprikázta. Maradni
akart, de menni is. Volt benne valami kettősség, valamiféle
ambivalencia, holott valahol a szíve mélyén tudta, hogy mennie
kell. Nem igazán volt más választása.
James Brentwood azokat a dolgokat nem kedvelte
Hollywoodban, amelyeket senki sem: a pletykálkodást,
furkálódást, kérkedést, rosszindulatot, a heves irigységet; a
rajongóknak szóló magazinokat, melyek tele voltak
hazugságokkal, rosszindulatú mocskolódással és
gyanúsítgatással; az iparág óriásait, akik ebben az alapjában
véve iparvárosban kényük-kedvük szerint irányítottak mindent;
azokat az embereket, akik egy csettintéssel tönkretehettek
karriereket, felemelhettek vagy porba sújthattak valakit; és még
sok más dolgot, ami az ócska, vacak, giccses bóvli határát
súrolta. Mégis ez volt a világ egyik legfantasztikusabb helye,
igazán egyedi volt. Egész egyszerűen nem volt hozzá fogható.
James Brentwood a munkát szerette Hollywoodban; a társait,
a színészeket és színésznőket, akik éltek-haltak a szakmájukért, s
nap mint nap mindent beleadva, lelkesen gürcöltek. Szerette a
tehetséges forgatókönyvírókat, akik a szájukba adták a szavakat,
és akik nélkül nem lennének filmek; a zseniális filmrendezőket,
akik kihozták belőlük a legjobbat; a producereket, akik mindezt
lehetővé tették; az operatőröket, akik varázslatos felvételeket
készítettek mindenről.
Szerette azokat a hatalmas, üres termeket, az óriási,
hangszigetelt stúdiókat, ahol a filmeket forgatták. Jupiterlámpák,
kamerák, magnetofonok, a rendező és a színészek – ez mind,
mind kellett ahhoz, hogy létrejöjjön a különleges varázslat,
amelyet celluloidfilmre rögzítettek, hogy az egész világ láthassa.
így készültek a tragédiák, krimik, romantikus filmek és a nagy
hollywoodi musicalek, a specialitásuk.
James magában somolyogva átbaktatott a Culver Cityben
található Metro-Goldwyn-Mayer Filmstúdió hátsó részén, éppen
az egyik hangszigetelt stúdió felé tartott. Még egyszer, utoljára
meg akarta nézni kedvenc színpadát, mielőtt elutazik.
Az 1939-es év még csak nemrég kezdődött; egy hét múlva
már úton lesz Dulcie-val és a kis családjukkal New Yorkba, ott
hajóra szállnak, és visszatérnek Angliába. Nemsokára elhagyja
Hollywoodot; annyi minden hiányozni fog neki, többek között
az időjárás. Mégis örült, hogy hamarosan visszautaznak
Londonba. Aggódva gondolt a háborúra és a következményeire.
Felpillantott a felhőtlen, kék égboltra, melyre ragyogó hálót
szőttek a napsugarak; noha aznap reggel hűs szellők kergetőztek
a levegőben, nem számított, főleg azért, mert a környékbeli
narancsligetek és gyümölcsöskertek édes illata is velük
fogócskázott.
Felix Lambert, aki augusztusban már egy ideig itt
tartózkodott, múlt héten visszajött Los Angelesbe, hogy lezárja a
tárgyalásokat, és James nevében megkösse az egyezséget Louis
B. Mayerrel, az MGM fejével. Végül is mindenki
megelégedésére, korrektül meg tudtak egyezni egymással.
Az aktuális film utolsó munkakópiái is elkészültek. De nem
ez az utolsó hollywoodi filmje. Újabb szerződés köti az MGM-
hez, s négy további filmmel tartozik Mr. Mayernek, amelyeket
majd valamikor később forgatnak le. Kettőt akár Angliában is
elkészíthetnek, de L. B. ragaszkodik hozzá, hogy a másik kettőt
itt vegyék fel. Majd ha véget ér a háború. Mr. Mayer ebbe
beleegyezett, akármikor lesz is az. Mert ezt senki sem tudta
pontosan megmondani.
 A háború. Még nem küldtek hadüzenetet. Eddig. De James
tudta, hogy a háború elkerülhetetlen. Rémisztő forgatagként
közeledik feléjük, mint egy tornádó, és hamarosan felszippantja
őket a tölcsérével.
Ahogy közelebb ért a stúdióhoz, észrevette Patrick Kellyt, a
biztonsági őrt, aki éppen szolgálatban volt. Hórihorgas,
barátságos ember volt, meglepően segítőkész; második
generációs ír-amerikai, aki Los Angelesbe vándorolt New
Yorkból, ahol az apja és a fivérei mind rendőrként dolgoztak. –
Itt sokkal biztonságosabb – mondta egyszer Jamesnek.
Pat intett neki, s vidám mosollyal üdvözölte, ahogy közelebb
ért. – Jó reggelt, Sir James.
– Pálinkás szép jó reggelt magának is – válaszolta James, s
viszonozta Pat mosolyát. – Milyen gyönyörű napunk van. Pat, be
szeretnék menni, hogy egy utolsó pillantást vethessek a kedvenc
díszletemre, ha szabad.
Az őr igent biccentett, kinyitotta az ajtót, és bekísérte Jamest.
Felkattintotta a falba süllyesztett kapcsolótábla kapcsolóit, mire
ragyogó fény árasztotta el a hatalmas stúdiót.
– Milyen csodálatos látvány – mormolta James, beljebb sétált,
megfordult, s boldogságtól ragyogó arccal szemügyre vette a
gigászi teret. – Hiányozni fog ez a díszlet, nagyon fog hiányozni,
Pat.
– Nekem meg maga fog hiányozni, Sir James, ahogy
mindenki másnak is. Maga igazi úriember, bocsásson meg, hogy
ezt kereken kimondom. Egyike azon keveseknek, akik
mostanában megfordultak errefelé. Maga, és természetesen Mr.
Gabié.
– Köszönöm ezeket a kedves szavakat. Nekem is hiányozni
fog maga és az összes itteni barátom. De most haza kell térnem,
hogy harcoljak a háborúban.
 – Ezek szerint csakugyan jön a háború? – kérdezte Pat
hirtelen támadt aggodalommal a hangjában.
– Attól tartok, igen – felelte James komor hangon, nehéz
szívvel. – Bárcsak elkerülhető lenne. De attól félek, Pat, hogy ez
még az előzőnél is rosszabb lesz.
James kihajtott az MGM Stúdió kapuján, s vitte magával a
szép emlékeket. Beverly Hills felé tartott. A Chasen étteremben
fog találkozni Felixszel, ami bizonyos szempontból újabb
búcsúnak mondható.
Leparkolta az autót, s miközben beballagott az étterembe,
rájött, hogy túl korán érkezett, de Felix már ott ült és várta.
– Nos, milyen érzés volt, Jamie? Elköszöntél? – faggatta Felix,
miután üdvözölte.
James nevetve leült melléje a vörös bőrrel bevont padra. –
Nem köszöntem el. Hiszen tudom, hogy egy nap visszatérek ide,
Felix.
– Bizony, fiam, vissza. Azt garantálom! A szerződés is kiköti.
A Brit Hadsereg úgysem fog kiküldeni a harcmezőre. Irodai
munkát fogsz kapni, vagy rávesznek, hogy készíts nekik
propagandafilmeket.
– Ne mondj ilyeneket! – ripakodott rá James, mérgesen nézett
legjobb barátjára, ügynökére és menedzserére, s bosszúsan
ráncolta a homlokát. – Be akarok vonulni.
– Tudom, hogy nem szívesen hallod, de túl öreg vagy ahhoz,
hogy a fronton harcolj. Negyvenöt éves vagy, James, ezt nem
szabad elfelejtened. A tizennyolc éves fiúkat küldik ki a
lövészárkokba, nem a magadfajtákat vagy a hozzám hasonló
vénembereket.
James felsóhajtott. – Tudom, tudom. Igazad viszont épp a
minap említette, hogy Cecily fél, behívót kaphat, sőt talán még
Harry is. Több dolog aggasztja. Attól tart, hogy a gróf
belerokkanna, ha neki kellene igazgatnia a birtokot.
 Felix lebiggyesztette az ajkát, s bólogatott. – Nem csodálom,
hogy idegeskedik, Jamie. De a cavendoni lányok valahogy
mindig megbirkóznak a gondokkal, nem igaz? Az Ingham nők
az elmúlt években nemcsak a szépségükről voltak híresek,
hanem a lelkierejükről is, mindig is állták a sarat.
Beszédes mosoly kúszott fel James arcára. – Ezt nem vitatom,
Félix. Az én Dulcie-m az élő példa erre… gyönyörű, erős,
kedves, találékony és félelmetes. Akárcsak a nővérei meg a
sógornője.
– Mihez kezd Dulcie a londoni műkereskedéssel? Constance
valamiért a fejébe vette, hogy be akarja zárni. Igaz ez? – Felix
voltaképpen hangosan gondolkodott.
– Nem hiszem, hogy háborús időkben lenne más választása,
Felix. Akkor a festmények veszélybe kerülnének. A
légitámadások miatt. Dulcie valami olyasmit említett, hogy
Hanson fenntart neki egy nagy páncéltermet Cavendon
alagsorában, ott a háború végéig mindent elraktározhatnak.
A beszélgetésük félbeszakadt, mikor Dave Chasen odalépett
hozzájuk, és üdvözölte őket. Nyájas, barátságos ember volt,
tökéletes házigazda. Mivel az összes vendégét ismerte, itt
mindig „hamisítatlan kocsmahangulat” volt, legalábbis James
viccesen így mondta. Miután néhány udvarias szót váltottak, az
étteremtulajdonos Nigel Bruce-hoz és Ronald Colmanhez sietett,
két angol színészhez, akik a helyiség túlsó végében ebédeltek
David Nivennel, a harmadik angollal, aki rövidesen hazautazik,
hogy a hazáját szolgálja.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Felix kényelmesen elterpeszkedett az anyósülésen, remekül

érezte magát a Chasen étteremben elfogyasztott, pompás ebéd
után. Miközben James Bel Air felé menet áthajtott Beverly
Hillsen, kilesett a kocsiablakon.
Kedvelte ezt a helyet. Falusias hangulata volt, mivel
narancsligetek, gyümölcsöskertek és perui borsfák vették körül.
A rendezett, fákkal szegélyezett utcák a takaros házakkal és a
szépen gondozott kertekkel fokozták a bukolikus, vidékies
érzetet. Pedig ez igazi iparváros volt, az itt készült termékek az
egész világon rendkívül keresettek: a Filmek. Nagybetűvel.
Újabban a nézők sosem unnak rájuk, szenvedélyesen rajonganak
értük. Sok színészből egyik napról a másikra sztár lesz, az
egekbe magasztalják őket azok a lelkes, sőt sokszor őrjöngő
rajongók, akik nem tudnak betelni kedvenceikkel.
Felix tisztában volt vele, hogy az iparág rohamosan bővül, és
ez még fokozódni fog. Semmi sem foghatja vissza a fejlődést. Az
viszont elképesztő, hogy egy maroknyi fiatal európai zsidó
bevándorlónak köszönheti a létezését. Néhányan közülük még
kisgyerekként, a szüleikkel érkeztek Amerikába, a XX. század
elején, mások egyedül jöttek, tizen- vagy huszonéves fejjel.
Felixnek hirtelen eszébe jutott Louis B. Mayer, az MGM feje,
aki jelenleg az összes iparmágnás közül a legnagyobb és
leghatalmasabb. Hároméves korában jött ide a szüleivel
Oroszországból. Ezek az emigráns zsidók többnyire
mozgóképszínház-tulajdonosként vagy filmforgalmazóként
kezdték a filmszakmában. Jóllehet Mayer New Yorkban egy
moziláncot vezetett (ő így nevezte), hamar rájött, hogy sokkal
nagyobb haszonra tehet szert, ha saját filmeket forgat. Filmeket
akart gyártani, elindult hát Hollywoodba.
Ez a fiatal zsidó férfiakból álló maroknyi csapat az évek
során létrehozta a saját birodalmát. Stúdiókat építettek,
mindenkit és mindent ők irányítottak; olyan iparágnak a
moguljai voltak, amely teljesen az ő tulajdonukban állt: övék volt
az MGM, a Paramount, a Universal és a Warner Brothers
Filmstúdiók, csak hogy párat említsünk.
Milyen érdekes az élet, gondolta Félix, és Jamesre pillantott.
Harminc évvel ezelőtt elmentek Constance-szal egy
gyerekszínházi előadásra, ott fedezték fel a Jimmy Wood nevű,
tizenöt éves fiúcskát, egy East End-i dokkmunkás fiát. Azon a
színpadon, egy koncerten, amelyet Madame Adelia Foster
Gyermekszínjátszó Köre adott elő, szemtanúi voltak annak, mire
képes egy született zseni.
A kis Jimmy Wood nemcsak óriási tehetség volt, hanem már
abban a zsenge korban is ritka jóképű, karizmatikus fiú.
Jimmyből – az ő pártfogásuknak és okításuknak, valamint a fiú
három nővérének köszönhetően – James Brentwood lett,
napjaink angol nyelvű színházának egyik legnagyobb színésze.
Sőt azóta már Sir James, mivel a király lovaggá ütötte, és
világhírű filmcsillag is.
James Brentwood kiment a színpadra, és bármilyen szerepet
el tudott játszani: sosem esett túlzásokba, bizonyos értelemben
egyszerűen csak önmagát adta. A hangja és a külseje volt a
legnagyobb kincse, éppen ezért világszerte rajongtak érte a nők.
– Nagyon csendes vagy, Felix – szólt oda James, de közben
az utat figyelte.
– Csak Hollywoodon gondolkodtam, és azon, hogy működik
ez az egész. Ugye, jól érezted itt magad, Jamie?
 – Igen. A színésztársaim csodálatosak voltak, és rengeteget
tanultam a filmgyártásról. Különleges szakma, sőt inkább
művészetnek nevezném.
– Azt mondod, hogy itt művelik a legmagasabb fokon… ezt a
szakmát? – kérdezte Felix.
– Sőt még annál is jobban, csak szuperlatívuszokban
beszélhetünk róluk. Ezekben a stúdiókban annyi alkotótehetség
és hatékonyság gyűlt össze, akik roppant motiváltak,
ambiciózusak, lelkesek és elszántak is, még sosem láttam ilyet.
Igazán figyelemre méltó.
– Arról a pénzről se feledkezzünk meg, amelyet itt kerestél –
jegyezte meg Felix. – Ez a pár év szépen felduzzasztotta a
bankszámládat.
Pár perccel később rákanyarodtak a Bel Air útra, ahol James,
Dulcie és három gyermekük lakott.
Annie Farrell, James asszisztense és titkárnője a bejárati
hallban fogadta őket, és James azonnal látta rajta, hogy roppant
izgatott, eltűnt a szokásos higgadtsága.
– Mi történt? – érdeklődött, s fürkészve nézett rá. – Valami
gond van? Baj történt?
– Nem, nem, semmi baj. Csak… nem készültem fel rá, ennyi
az egész. Váratlan látogató érkezett.
James alaposan szemügyre vette a titkárnőt, s kipirult arcát
és csillogó szemét látva sejtette már, hogy ki ugrott be hozzá, de
csak ennyit mondott:
– Az ég szerelmére, áruld már el, ki jött hozzánk! Úgy nézel
ki, mint akit mindjárt szétvet az izgalom.
– Mr. Gable – suttogta Annié áhítatos hangon. – Mármint
Clark Gable.
– Miért, van másik Mr. Gable is? – kérdezte Felix tréfálkozva.
Annie megrázta a fejét.
 – Nos, ott az édesapja, Will Gable – jegyezte meg James,
aztán mindkettőjükre vigyorogva megkérdezte: – Hát akkor,
Annie, valld be nekem, hová dugtad el, nehogy ellopja valaki?
Felix ezen jóízűt nevetett.
Annie sértődött pillantást vetett rá. – A teraszon ül, Lady
Dulcie-val beszélget – válaszolta Jamesnek. – Mamie jeges teát
vitt nekik.
James bólintott, s szapora léptekkel átment az előcsarnokon.
– Akkor máris sietek hozzá – mondta közben. – Mióta vár?
– Bő negyedórája – felelte Annie. – Azt mondta, hogy
részéről nem gond, szívesen megvár.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

– Siess csak nyugodtan Clarkhoz! – biztatta Felix. – Addig

felmegyek az emeletre, és szundítok egyet.
– Ne légy ostoba! Megsértődik, ha nem jössz ki a teraszra
köszönni – dörrent rá James. – Nagyon szimpatikusnak talált
tavaly, amikor találkozott veled.
– Jól van, de csak pár percre. Nyilván fontos dologról
szeretne beszélgetni veled.
– Úgy van, Felix. Egész biztos vagyok benne, hogy az Elfújta
a széllel kapcsolatos. Tudom, hogy nemsokára el kell kezdenie a
forgatást, és ideges miatta.
Felixen látszott, hogy meglepődött. – Miért? – kérdezte. – A
világon minden nő azt akarja, hogy ő játssza Rhett Butler
szerepét. Senki más nem felel meg nekik. Tuti nyerő.
– Ő nem úgy gondolja. Persze tudja, hogy nem mondhat
nemet, nehogy csalódást okozzon a közönségnek, a rajongóknak,
illetve nehogy gondot okozzon a stúdiónak. De attól fél, hogy
nem tud megfelelni a hihetetlenül felfokozott elvárásoknak.
Őszintén mondom, hogy teljesen együtt érzek vele. Én is ideges
lennék, ha rám osztanák ezt a szerepet.
– Louis B. azt mondta nekem, hogy tudomása szerint a
filmtörténelem során először fordult elő, hogy a közönség ilyen
fontos szerepet játszott egy film főszereplőjének kiválasztásában.
Senki mást nem hajlandóak elfogadni, csak Clark Gable-t.
– Persze, Rhett Butlert látják benne… és meg is vannak hozzá
a testi adottságai. Magas, fekete hajú és pokoli jóképű –
válaszolta James. – Talpig férfi. Ráadásul van benne egy
csipetnyi pimaszság, huncut fény csillog a szemében, szemtelen,
és ezt a nők izgalmasnak találják.
 Felix bólogatott. – Kétségtelen, hogy manapság a világ
legnagyobb filmcsillaga. Akár a férfiakat, akár a nőket nézzük.
Tömegeket vonz a mozikba. – Karon ragadta Jamest, a nappali
felé indult vele, át a bejárati halion, s közben hozzátette: – Na,
gyere, vidítsuk fel, jó?
– Inkább öntsünk lelket beléje, azzal többet segítenénk neki,
Felix. Buzdítsuk egy kicsit! – javasolta James, miközben
átballagtak a nappalin, majd kiléptek a teraszra, mely végigfutott
a ház hátulján és a burjánzó kertre nézett, s azon túl a medencére
meg a birtokra.
Clark Dulcie társaságában üldögélt odakint; amint
megpillantotta a teraszra kilépő Jamest, Dulcie felpattant és
odasietett hozzá, arca csupa-csupa mosoly volt.
Barackrózsaszín ruhát viselt – férje kedvenc színét –, s ahogy
feléje suhant, James szíve nagyot dobbant, mint mindig, ha pár
óra távollét után ismét megpillantotta feleségét. Dulcie
tizennyolc évesen, amikor először találkoztak, gyönyörű lány
volt. Mostanra, harmincéves korára káprázatosan szép asszony
lett belőle, bearanyozta férje életét, aki úgy gondolt rá, mint a
menny, illetve a város bármely stúdiójának legragyogóbb
csillagára. James szemében Dulcie szebben tündökölt, mint
bármelyik színésznő a mozi égboltján, ha ez lehetséges, akkor
tizenegy évi házasság után minden korábbinál jobban szerette.
Nem volt hozzá fogható, és szerencsére az ő kis kincse volt.
Dulcie megállt előtte, lábujjhegyre emelkedett, és arcon
csókolta. – Pár perc múlva elmegyünk Felixszel. Clarknak
szüksége van rád, négyszemközt szeretne beszélni veled.
– Sejtettem – mormolta bele James Dulcie hajába.
– Ezek szerint én nem kapok puszit, kisasszonyka? –
reklamált Felix.
 Dulcie nevetve ellépett Jamestől, Felixhez libbent, szorosan
megölelte, s puszit nyomott az arcára. – Pár perc múlva magukra
hagyjuk őket, oké? – susogta neki.
– Oké, oké – súgta vissza Felix.
Mindhárman elindultak Clark Gable felé, aki közben felállt
és arcán széles mosollyal várta őket. Miután üdvözölte Felixet és
kezet rázott vele, James felé fordult, és jó alaposan, barátian
többször is összeölelkeztek.
– Lassanként szokásommá válik csak úgy, bejelentés nélkül
betoppanni hozzád – jegyezte meg Clark. – De a szépséges
feleséged azt mondja, hogy nem bánod, Jamie.
– Dehogy bánom! Ugye, kérsz valami erősebbet, mint a jeges
tea, Clark? Pezsgőt, bort, skót whiskyt?
– Köszönöm, ez bőven megteszi.
– Most mennem kell – mosolygott Dulcie Clarkra. – Van egy
kis elintéznivalóm, de még visszajövök, mielőtt elmész.
– Remélem is – válaszolta Clark, s tovább pöfékelt.
– Később én is visszajövök – szólalt meg Felix. – Londonba
kell telefonálnom, mielőtt túl késő lesz odaát. – Dulcie-val
végigsétáltak a teraszon, aztán az erkélyajtón keresztül eltűntek
a nappaliban.
James és Clark egyforma magasak és hasonló alkatúak
voltak, ahogy egymás mellett álltak, szinte összeért a válluk;
együtt cigarettáztak a teraszon, kitekintettek a birtokra, de egy
szót se szóltak, egy kis ideig mindketten belefeledkeztek a
gondolataikba. Két jóképű filmcsillag, aki nem találja a szavakat.
Clark hirtelen megszólalt:
– Valóban szükségem van a segítségedre. Megint beszélnem
kell veled erről a Rhett Butler-dilemmáról.
– Gyere, üljünk le! Hátha találunk valami megoldást –
válaszolta James, s odasétáltak a dohányzóasztal köré rakott
székekhez.
 Leültek egymással szemközt. – Tudom, hogy te igazából nem
akartál szerepelni az Elfújta a szél-ben – kezdte James és az okát
is sejtem. Nők milliói mondták, hogy mindenképpen téged
akarnak látni Rhett szerepében. Igaz? És félsz, hogy csalódást
okozol nekik.
– Rátapintottál a lényegre. Biztos, hogy valahol valakinek
csalódást fogok okozni, és még arra sem jöttem rá, hogyan
játszhatnám el a leghitelesebben.
James bólogatott, de csöndben maradt. Mostanra már
alaposan kiismerte Clarkot, aki nem volt ugyan igazi
entellektüel, de roppant intelligens volt, és rengeteget olvasott.
Jól tudta, hogy Clark többször is olvasta Margaret Mitchell
könyvét, és nagy kihívásnak tartotta Rhett Butler szerepét, és
nem tudta még, miként jelenítse meg a filmvásznon. És akkor,
egyszerre eszébe jutott a megoldás.
Elnyomta a cigarettát a hamutartóban, s előrehajolt.
– Pompás javaslatom van – mondta kissé vehemensen. –
Mégpedig a következő: lépj ki a kamerák elé, és légy önmagad,
Clark! Azok a nők, akik levelet írtak a stúdiónak, Clark Gable-t
akarják látni. TÉGED. Igen, azt akarják, hogy TE játszd Rhett
Butler szerepét. De valójában ki ő? Ki ez a Rhett? Egy fiktív hős,
egy regény szereplője, és az a leírás, amelyet Margaret Mitchell a
könyvében róla ad, rád illik, olyan, mint te, ahogy most itt ülsz
velem szemben. Talpig férfi, markáns, sármos, szexuálisan
potens. Bár téged nem csak a nők imádnak. Csak gondolj vissza
az elmúlt kél évre! 1937 óta az egész nemzet megőrül érted,
annyira népszerű vagy. És a férfiak is kedvelnek. A nézők téged
választottak, és feltétel nélkül szeretnek. A hőst látják benned.
Clark. Láttalak a nyilvánosság előtt szerepelni, az emberek
rajonganak érted, imádnak. TÉGED! Nem Rhett Butlert. Menj és
légy…
James elharapta a szót, s felnevetett, mielőtt folytatta:
 – Légy Blackie Norton a San Francisco-ból, akár így is
fogalmazhatok. Az a film bombasiker volt, és akkor is csak
önmagadat adtad.
Clark megdöbbent, csak ült és kissé zavartan bámult rá.
Aztán hátravetette a fejét, és teli torokból, harsányan felnevetett.
Kisvártatva, még mindig jókedvűen megkérdezte:
– Tehát ennyi? Csak ennyit kell tennem? Legyek önmagam?
– Pontosan.
– Közöltem David Selznickkel, hogy nem tudom utánozni a
déli akcentust – mesélte Gable ismét nevetve. – Egyszerűen
képtelen vagyok rá, csak lejáratnám magamat.
– Egyetértek. Csak légy önmagad. Mondd el Carole-nak, mit
tanácsoltam, kérdezd meg a véleményét.
– Szerintem egyet fog érteni veled – válaszolta Clark. – No,
azt hiszem, ez a hirtelen jött megoldás megérdemli, hogy
koccintsunk rá. Bemegyünk a bárodhoz, és iszunk egyet?
James boldogan felugrott a székről. – Erre pezsgőt kell
bontanunk!
Mindketten beballagtak a teraszról a házba, a dolgozószoba
felé tartottak. Karakteres, férfias jellegű szoba volt, a krémszínek,
a sötét korallszín és a burgundi vörös elegyével. Méretes,
György-kori íróasztal barnállott benne, rajta nagy halmokban
forgatókönyvek; több könyvespolc, rengeteg családi fénykép és
számtalan, nagy becsben tartott emléktárgy is volt itt, melyek azt
jelezték, hogy ez James magánszentélye. A kandalló közelében
krémszín kárpittal bevont, termetes dívány és két karosszék állt;
a bár a helyiség túlsó végében bújt meg.
Ha James és Dulcie partit adott, a férfiak többnyire a bár
körül sündörögtek, s most James is arrafelé indult. – Kérsz egy
pohár pezsgőt? – kérdezte Clarktól. – Vagy valami erősebbet
innál?
– Azt hiszem, inkább egy Jack Daniel’s-t kérek – felelte Clark.
 – Jó ötlet. Én is azt iszom.
Clark az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. – Örülök, hogy
nem adod el a házat, James – jegyezte meg egy kicsit később. –
Ebből azt látom, hogy visszajössz még Hollywoodba.
– Vissza kell jönnöm, mivel szerződés köt az MGM-hez. Már
megint – válaszolta James nevetve.
– Tudom, de az MGM a város legnagyobb, legjobb és
legbefolyásosabb stúdiója. Az egész iparágat uralja, ott a helyed.
A Metrónál, velem. Különben is, ha ilyen rohamosan fejlődik a
filmipar, ennek a háznak az ára csak felfelé mehet.
Clark elfordította a fejét, s Jamesre pillantott. – És Bel Air
kellemes környék. Félreeső, csendes helynek találtam, amikor
tavaly kibéreltem itt azt a házat. Carole is bérelt egyet, mint
tudod, így senki sem zavart bennünket.
James odavitte a poharakat az ablakhoz, és az egyiket átadta
Clarknak. Koccintottak. – Emelem poharamat a zseniális
ötletedre, James – mondta Clark. – Rhett Butlert úgy játszom,
hogy önmagamat adom.
– Csak gondolj arra, milyen sikeresen csináltad ezt a San
Franciscó-ban – vigyorgott James. – A történelem egyik
legnagyobb kasszasikere lett, és csodálatosan játszottad…
önmagadat Blackie Norton szerepében.
– Köszönöm, de Spence végig brillírozott. A film az első
pillanattól az övé volt. Nagyszerűen játszott. A legjobb színész.
– Remekül kiegészítitek egymást Tracyvel, piszok jó páros
vagytok. Az viszont nem fér a fejembe, hogy Jeanette
MacDonald hogy kaphatta meg azt a szerepet. Furcsa választás
volt.
Clark felhördült, majd elhúzta a száját. – Mi tagadás, nem
őrültem meg érte. No, de mindegy, Spence csodálatos volt.
Semmit sem kell csinálnia, csak ott áll, meg se szólal. A szeme és
az arcjátéka mindennél beszédesebb.
 – Tudom, mire gondolsz. – James a karosszékek felé indult, s
leereszkedett az egyikbe. Clark követte a példáját, majd lerakta a
poharát az egyik kisasztalra, elővette arany cigarettatárcáját,
kiemelt egy cigarettát, és rágyújtott.
James egy ideig csak ült, és figyelte, mit csinál, s közben arra
gondolt, milyen rendkívüli ember. Világszerte imádták a nők. A
férfiak pedig csodálták, éppúgy rajongtak érte, ahogy a nők.
Mindenki tisztelte, úgy bántak vele, mint egy királlyal, így is
becézték: „Hollywood királya”. A közönség szinte az egekbe
magasztalta; még soha egyetlen filmsztárt nem dicsőítettek
ennyire – sőt mást sem, legyen az akár sportoló, akár politikus.
James azonban jól tudta, hogy a nagy közönségsiker és a
nyomasztó hírnév ellenére Clark roppant szerény, aggályoskodó
ember. Ugyanakkor józan és gyakorlatias; figyelmes és kedves
az emberekkel. A stábok is imádták; igazi profi volt. Mindig
pontosan érkezett, még soha életében egyetlen forgatásról nem
késett el; kívülről fújta a szövegét, és apait-anyait beleadva
játszott. Rendkívül higgadt volt, sosem mutatkozott
türelmetlennek, csak akkor, ha egy színész vagy színésznő
rendszeresen elkésett, vagy folyton belesült a szerepébe.
Clark észrevette, hogy a barátja figyelmesen nézi. – Nagyon
sasolsz, James. Bárcsak tudnám, mire gondolsz! Hé, öregfiú, mi
van? – Világosszürke szeme Jamesre szegeződött.
– Az járt a fejemben, hogy az egyik legtisztességesebb ember
vagy, akivel valaha találkoztam. A mi környékünkön, Angliában
erre van egy találó kifejezés. Ha valakit őszintén csodálunk a
feddhetetlenségéért, akkor talpig derék embernek nevezzük. És
te az vagy. Talpig derék ember. Annyira örülök, hogy találkoztunk,
és jó barátok lettünk.
– Köszönöm ezeket a kedves szavakat. – Váratlanul vidáman
felnevetett. Miután megfékezte széles jókedvét, így szólt: –
Szerintem a „találkoztunk” nem ideillő szó, a körülményekre
való tekintettel, hiszen szó szerint belém botlottál.
Erre James is felnevetett. – Ó, istenem, igen! Sosem felejtem
el azt a szombat délutánt, Santa Monicában, Rory Gallagher
garázsában. Ott álltam a szerelőműhelyében, és éppen azt
panaszoltam neki, hogy kopogó hangokat hallok a Jaguáromból.
Egyre jobban kikerekedett a szemem, mennyi mindent tud a
motorokról! Aztán megkért, hogy menjek vele a műhely hátsó
részébe… meg akart mutatni valamit. Az egyik kocsi alól
kikandikált két hosszú láb farmerban, fényes texasi csizmában,
és én szerencsétlen béna, megbotlottam bennük, és hasra estem.
Erre felharsant az egyik leghíresebb hollywoodi hang: „Mi az
ördög folyik itt?!" És Clark Gable felsegített a padlóról, és
hangosan lamentált a homlokomon éktelenkedő seb és a
csordogáló vér miatt. Nagyon megijedtél.
– Felismertelek. Tudtam, hogy éppen filmet forgatsz. Naná,
hogy megijedtem! Ezért is vittelek el azonnal az orvosomhoz.
– Amit ismételten köszönök. – James megcsóválta a fejét, és
vidáman felcsillanó szemmel megjegyezte: – Képzelheted,
mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy Clark Gable ott
fekszik egy autó alatt és a belsejében matat.
Clarknak elég jó humorérzéke volt, jót nevetett hát. – A
szabadidőmben szívesen bütykölök autókat.
– Láttam.
– Közénk tartozol, Jamie, jólelkű ember vagy, aki nem játssza
meg magát. Beteljesültek az álmaid, mégsem adtad el a lelkedet
az ördögnek. – Clark elhallgatott, lenyelt egy-két korty whiskyt,
majd témát váltott. – Ha a kezemben lenne a szövegkönyv, akkor
nem főne a fejem annyira, hogyan játsszam Rhett szerepét.
– Értem. Azt hallottam, hogy egy tucat szövegkönyv van,
különféle változatok. Igaz ez?
 – Nem egészen egy tucat, de van bőven. Az az érzésem, hogy
az első a legjobb, amelyet két évvel ezelőtt Sidney Howard írt, de
Selznicknek egyik sem felel meg. No, de azért bízom a
véleményében. Kiváló producer.
– Ugye, a forgatás jövő héten kezdődik? Még nem készült el
hozzá a forgatókönyv?
– Tudomásom szerint nem – válaszolta Clark. – De
szerencsére január harmincegyedike előtt nem kerülök a
kamerák elé. Addigra talán valami csoda történik. Egyelőre a
könyvre hagyatkozom. Mint már többször is említettem, nem
szeretnék csalódást okozni a közönségnek, számomra ez a
legfontosabb.
– Hidd el nekem, Clark, hogy ezt nem lehet elrontani! Hát
hiába mondom, hogy a közönség szemében te vagy a
megtestesült Rhett Butler? Így gondolj rá… Rhett Butler
kapitány, az amerikai polgárháború kellős közepén. Bölcs és
bátor. Igazi úriember, kalandor, szívtipró, imádja a nőket, akik
viszontimádják. A férfiak is kedvelik. Képzeld csak el: egy múlt
századi hazardőr, aki szeret kockáztatni, és máris tökéletesen
fogod játszani a szerepet.
– Isten adja, hogy így legyen – válaszolta Clark. – És
köszönöm a tanácsokat, sokat segítettél velük, James.
– Remek leszel, csak lazíts egy kicsit! Légy lezser.
– Úgy lesz. Hogy őszinte legyek, nem tudtam kibújni a
felkérés alól, hiszen szerződés köt az MGM-hez. Akár egy másik
stúdiónak is kölcsönadhatnak, ha az MGM-nek ahhoz támad
kedve – mondta Clark.
Utána halkan hozzátette: – Persze, bizonyos értelemben
nyertem velük, mivel L. B. és David O. segített elrendezni a
házasságom körüli gondokat, megegyeztek Riával, hogy
csendben, békében váljon el tőlem.
 Mosoly söpört végig Gabié markáns arcán, melyen tüstént
megjelentek a gödröcskék. Közelebb hajolt Jameshez.
– Megsúgom neked, de ez maradjon kettőnk között:
elveszem Carole Lombardot – jelentette be. – Hamarosan.
Tudod, amikor megismerkedtem vele, életemben először
szerelmes lettem. És ő is szerelmes lett belém, az ő Nagy
Mackójának szokott becézni.
Továbbra is Jamesre szegezve szemét, halk hangon folytatta:
– Azonnal összeházasodunk, amint lesz egy szabad percem két
forgatás között. Talán márciusban. Csendes esküvő lesz, csak
Carole, én, két tanú és az anyakönyvvezető. Kár, hogy ti már
nem lesztek itt Dulcie-val, Jamie, ti lehettetek volna a tanúink.
– Valóban kár, viszont gratulálok – ti egymásnak lettetek
teremtve. Érdekes, többek között ezért is kell sürgősen
visszatérnünk Londonba: esküvőre vagyunk hivatalosak.
– James felállt, és hátba veregette a barátját.
– Ki házasodik?
– Dulcie nővére, Diedre, és elhalasztották, hogy mi is jelen
lehessünk.
– Nem csodálom. – Clark fanyarul rámosolygott. – Nemcsak
az esküvőmről maradsz le, hanem a születésnapi partimról is.
Február elsején leszek harmincnyolc éves. – Ő is felállt. – Igyunk
még egy pohárkával indulás előtt, aztán rohannom kell. Carole
már vár rám. És ne felejtsd el, James, semmi Isten veled!
– Semmi Isten veled, Clark, csak egy „Élj boldogul!” és
„Később találkozunk!”.

– Biztos vagyok benne, hogy sokat segítettél Clarknak – mondta

Dulcie. – Már nem volt olyan gondterhelt, amikor elment.
James egyetértett vele. – Mondtam neki, hogy legyen
önmaga, mert azt várják tőle a rajongói. Clark Gable-t akarják
látni. Egyszerű, mint a pofon.
 – Na hát, ő aztán minden, csak nem egyszerű – somolygott
Dulcie. Majd Jameshez törleszkedve így suttogott: – Sok
szempontból hiányozni fog ez a hely, de el se tudom mondani,
micsoda megkönnyebbülés, hogy hazamegyünk.
James átkarolta és magához vonta. A kertre néző teraszon
ültek, nemrég fejezték be a vacsorát. Hűvösebb lett, és a nappal
fénye már rég megkopott, de kellemes este volt; tisztán
látszottak a mélykék égen tündöklő csillagok.
James pontosan tudta, mire gondol a felesége. Neki is sok
minden hiányozni fog innen, Beverly Hillsből. De az, ami
Európában történik, minden mást felülír. Egy Adolf Hitler nevű
diktátor háborút indított a szomszédos országok ellen, és
nemsokára az ő hazájukat is berángatják a konfliktusba. Neville
Chamberlain mindig megbékélésre törekszik azzal az aljas
gazemberrel, de hosszú távon minden igyekezete hiábavaló lesz.
Hitlernek már kész tervei vannak.
– Hallgatsz, mint a sír – mormolta Dulcie, majd vállat vont. –
Nem szívesen gondolok a halálra, de folyton erről olvasunk az
újságokban és erről hallunk a hírekben. Gondolod, hogy
megszállják Angliát, James?
– Szerintem ez nem kérdés. Ezért kell feltétlenül
visszatérnem Londonba. Be kell vonulnom, hogy teljesítsem a
kötelességemet. Rohadtul érzem magam, néha kifejezetten
idegesít, hogy itt vagyok ebben a csodálatos paradicsomban, és a
kisujjamat sem mozdítom, hogy segítsek.
Röpke csönd következett. Végül Dulcie megszólalt: – Felix
szerint túl öreg vagy ahhoz, hogy harcolj. Halálra aggódnám
magam, ha a frontra kerülnél.
– Tisztában vagyok vele, és Felixnek igaza van. Nem hiszem,
hogy kivisznek a frontra, de akkor is tennem kell valami
hasznosat, nem maradhatok itt filmeket forgatni, amikor
mindenki más kiveszi a részét a háborús erőfeszítésekből.
 – Tudom. Az hiszem, a családjainknak jól fog esni, ha
visszamegyünk. Persze sokan azt mondanák, hogy a gyerekek
nagyobb biztonságban vannak Kaliforniában, de szentül hiszem,
hogy Angliában sem leszünk különösebb veszélynek kitéve. És a
gyerekeknek is jó helye lesz ott.
– Neked hiányoznak a nővéreid, Charlotte meg apád, ahogy
nekem is hiányzik az én drága Rubym és a többiek. Éppen ideje,
hogy hazamenjünk. És ha a háború után úgy döntünk, hogy
mégse térünk ide vissza, egyszerűen eladjuk ezt a házat. Emiatt
nem aggódom. De most már utazzunk el minél hamarabb.
– Diedre azt mondta valamelyik nap, hogy a gyerekeknek
Cavendonba kellene költözniük. Sokkal jobb lesz nekik, ha
vidéken laknak, nem Londonban. Robin is ott él.
– Na, akkor apád röpködni fog örömében – felelte James,
majd odahajolt, és arcon csókolta Dulcie-t. – Kicsit nevetségesnek
érzem, hogy Kaliforniában süttetem a hasam, én, aki igazi
hazafinak tartom magam.
– A fejed búbjától a lábad kisujjáig igazi angol vagy, James
Brentwood, és a szülőhazádban a helyed. Hamarosan ott is
leszel. Hagyd már abba, ne tartsd gyávának magad azért, mert
eddig nem rohantál haza!
– Igazad van, túl sokat rágódom ezen. De azt a zűrös ügyet el
kellett simítanom Louis B.-vel. Egy pillanatra meg-ijedtem, hogy
a szerződésem lejártáig itt tartanak.
– Én is féltem tőle, de bíztam Felixben, és elrebegtem egy
imát.
James felnevetett. – Láttam a bőröndöket – mondta aztán. –
Alig hittem a szememnek, annyi van. Rengeteg holmit
összeszedtünk.
– Pedig sok gyerekjátékot itt hagyok, olyan dolgokat,
amelyekre nincs már szükség, és a kinőtt ruhákat is. De igen,
tényleg sok holmit vettünk. Bedobozoltam azokat a könyveket,
amelyeket mindketten szeretünk, majd teherhajóval
hazaszállítjuk őket. Már csak egy-két bőrönd maradt, James.
Befejeztem a csomagolást.
– Jól érezted itt magad? – tudakolta James, aki meglepte
Dulcie-t a kérdésével.
– Miután megszoktam, hogy a nők egyfolytában téged
mustrálgatnak, a férfiak meg engem, és a producerek
filmszerepeket ajánlgatnak nekem, igen, végül is, igen –
válaszolta Dulcie pillanatnyi gondolkodás után, könnyed
nevetéssel. – Többnyire kellemes volt, de azért örülök, hogy
hazatérünk.
– Ahogy én is. – Csókot lehelt Dulcie arcára, majd a nyakára,
s hirtelen fellángolt bennük a szenvedély. James kibontakozott
az ölelésből, felállt, és odanyújtotta a kezét. – Menjünk fel a
szobánkba, jó, szívem? Hozzád szeretnék bújni, de egész közel.
– Én is – rebegte Dulcie.

James teljesen éber volt, a sötétben feküdt és a plafont bámulta,

agyában egymást kergették a gondolatok. Dulcie a szenvedélyes
szeretkezés után mély álomba merült. James rápillantott, s
magában elmosolyodott. Mennyi örömöt szerzett neki ez az
asszony, több szempontból is: csodálatos feleség, jó anya, remek
társ és szórakoztató társaság.
Tudta, időnként mennyire gyötri a honvágy, együtt szeretne
lenni a testvéreivel, az apjával és Charlotte-tal. Természetesen
Cavendon is hiányzott neki. De őelőtte és mások előtt is
gondosan leplezte az érzéseit. James azzal is tisztában volt, hogy
Dulcie-nak sok minden tetszik Hollywoodban, de mostanra
roppant erős lett benne a vágyakozás, napról napra erősebb,
főleg azóta, hogy háború fenyegette Angliát.
Család, gondolta. Életünk fundamentuma. Mindig a családod
legyen az első, mondta neki Ruby még évekkel korábban. Össze
kell tartani a családot. Most már saját családja van: Dulcie és a
három gyermekük.
Ám ott van a tágabb értelemben vett családja is: Ruby és a
testvérei, a házastársaik, a gyerekeik és unokáik. Aztán ott
vannak az Inghamek és a Swannok. Vissza akar menni, nem,
vissza kell mennie hozzájuk. Ezért olyan nyugtalan. Olyan, mint
ők, egyazon értékek és elvek szerint éli az életét.
A Hollywoodban tartózkodó brit színészek mind hasonlóan
gondolkodtak: hazakészültek. Itt viszont nem mindenki fogta
fel, hogy valóban háború fenyeget; azt se hitték el, hogy
világháborúvá eszkalálódhat. Az amerikaiak mindig is az
elszigetelődési politika hívei voltak. Azt gondolták, hogy a
háború Európa határain belül marad, pedig nagyon valószínű,
hogy túlnő rajta. Szerencsére Roosevelt elnök Winston Churchill
mellett állt, amennyire csak tehette. Már elkezdtek
élelmiszereket és lőszereket szállítani Nagy-Britanniába, de
kérdés, hogy később küldenek-e katonákat a frontra.
Clark Gable azok közé tartozott, akik világosan látták, hogy
háború lesz. Még azt is kijelentette, hogy beáll a seregbe, ha
Amerika is hadat üzen, és James tudta, hogy nem csak a
levegőbe beszél.
Hirtelen eszébe jutott a Bow Common köz, az East End és a
dokkok, ahol az apja és a fivérei dolgoztak; valamint az Old Vic
és a többi színház, ahol játszott, és a Rules meg a Garrick Club.
Mégis a család vonzotta legjobban: hiányoztak neki és Dulcie-
nak is. Már alig várták, hogy végre hazaérjenek… oda, ahová
tartoznak.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Dorothy Pinkerton és Cecily az utóbbi irodájában ült, a

Burlington Árkádban. Továbbra is itt dolgozott a legszívesebben,
és a szomszédos stúdióban készítette a ruhaterveket. Ezt a helyet
az is ideálissá tette, hogy Dorothy a földszinten tett-vett, így
mindig kéznél volt, amikor szükség volt rá.
Dorothy tudta, hogy Cecilynek nagy bánata van ezen a hideg
februári reggelen, 1939-ben, s épp azon tűnődött, mivel
vigasztalhatná meg, amikor Cecily megszólalt: – Annyira
sajnálom, Dot, igazán sajnálom.
– Ne emészd magad, Ceci. – Dorothy felállt, a kanapéhoz
ment, leült az unokahúga mellé és átkarolta. – Hagyd már abba,
ne hibáztasd magad! Nem tettél semmi rosszat. Még az orvosok
se tudják, miért vetél el egy két hónapos terhes nő.
Cecily nagyokat nyeldekelve, a szeméből patakzó könnyeket
törölgetve borult Dorothy vállára. – Semmi bajom. Egészséges
vagyok. Az orvosom szerint újra teherbe eshetek. Csak szörnyen
csalódott vagyok, és Miles is. Olyan régóta szeretnénk új
kisbabát.
– Megértelek. De biztos vagyok benne, hogy dr. Denton
igazat mondott – biztatta Dorothy.
– Egy kicsit aggódom, Dotty, a korom miatt. Az idén már
harmincnyolc éves leszek. Nemsokára túl öreg leszek ahhoz,
hogy gyereket szüljek.
Dorothy Cecily álla alá nyúlt, felemelte fejét, és a szemébe
nézett. – Nem vagy túl öreg. És nem mondhatunk
gyermektelennek. Három egészséges gyermekkel ajándékoztad
meg Milest: Daviddel, Walterrel és Venetiával. Ha esetleg
elfelejtetted volna. Tehát nézzük a dolgok napos oldalát,
rendben?
Mindezt olyan szigorú hangon és olyan komoly arccal
mondta, hogy Cecily hirtelen meglehetősen ostobának érezte
magát. – Rendben – bólogatott. – Tudom, hogy sok mindenért
hálás lehetek, ahogy Miles is. Olyan gyorsan felnőnek. David
ezen a nyáron már tízéves lesz. Hogy repül az idő!
Menten összeszedte magát, bosszantotta, hogy elmerült az
önsajnálatban, felállt, az íróasztalához ment, és leült a székre.
Közben az úti órára pillantott. – Te jó ég! – szörnyülködött. –
Pár perc múlva el kell rohannom, mert Dulcie meghívott ebédre.
Gyorsan megbeszélhetnénk néhány dolgot, Dottie?
Dorothy igent biccentett, majd leült az íróasztallal szemközti
székre. Megkönnyebbült, hogy sikerült felráznia Cecilyt a nagy
kesergésből. Felütötte a jegyzetfüzetét. – Lássuk a
legsürgősebbet: Joe Hardy kérdezi Leedsből, mikor szállítunk
nekik fehér pamutszövetet a fehér rózsás melltűkhöz. Lassan
elfogy a készletük.
– Egyeztess a manchesteri gyártóval. Ha nem tudnak
szállítani, selyemmel pótoljuk, de akkor drágább lesz a melltű,
Dot.
– Tudom, hogy drágább lesz. Azonnal felveszem a
kapcsolatot a gyártó céggel. Hétvégén végigböngésztem a múlt
havi kimutatásokat. A kiegészítőket és a parfümöket viszik a
legjobban. Sajnos ruhákból csökkent a forgalmunk.
– A couture-ra gondolsz? – nézett Cecily a nagynénjére.
– Nem. A konfekcióruhára. Alig vásároltak belőle. Az
emberek nem költekeznek… félnek a háborútól. Tudják, hogy
közeleg, és nem tudják, mire számíthatnak. Félreteszik a
pénzüket.
– Osztom a véleményed. Mindenki óvatos. – Cecily homloka
elborult. Sejtette, hogy változásokra lehet számítani. Persze a téli
rosszkedv is hozzájárulhat a forgalom csökkenéséhez: az
időjárás csapnivaló volt. – Megpróbálom még tetszetősebbé
tenni a nyári kollekciót, és hamarabb piacra dobom. A nők
általában nyárra vásárolnak egy-két dolgot. Hétvégén majd
előszedem a terveket.
– Nem hiszem, hogy lesz rá időd, Ceci. Most lesz az esküvő.
– Jaj, hová tettem az eszemet? Egy pillanatra elfeledkeztem
róla. Sebaj, majd jövő héten foglalkozom a nyári kollekcióval. –
Telefoncsörgés szakította félbe a beszélgetésüket. Cecily
felemelte a kagylót. – Halló?
– Daphne, hogy vagy? – kérdezte később, miután pár percig
figyelmesen hallgatott, közben riadtan felült és az arca
látványosan megváltozott.
Dorothy rajta tartotta a szemét, így hamar rájött, hogy valami
baj történt, de nem faggatózott, szótlanul ült és várt.
– Szóval, mikor törte el Charlotte a lábát? – Cecily közben
elkámpicsorodva Dorothyra nézett. Utána így folytatta: – Tehát
Goff bevitte a harrogate-i kórházba, apáddal együtt… – Még egy
kicsit fülelt, majd ismét ő beszélt:
– Igen, értem, Daphne. Csak szólj, mit tehetek még, és ne
idegeskedj annyira! Minden rendben lesz. Viszhall!
Helyére tette a telefonkagylót, s felsóhajtott. – Charlotte ma
reggel megbotlott és elesett. Szerencsére épp a könyvtárban volt,
ahol szőnyeg borítja a padlót. Szegénykém eltörte a bal lábát.
Egyébként jól van, nincs más sérülése. De már hetvenéves! A
gróf bevitte a kórházba, és Daphne pár napra átveszi Cavendon
irányítását. És igen, tényleg ezen a hétvégén lesz Diedre
esküvője, így elég sok teendő van. – Megdörzsölte a homlokát, s
a telefonkagylóért nyúlt. – Megkért, hogy értesítsem Milest és
Hugót is a történtekről, mivel mindketten itt vannak a városban.
Nem tudta elérni őket. Fogalmam sincs, Hugó hol lehet. Miles a
szemészhez ment, kontrollra.
Cecily tengerészkék gyapjúkabátot és hozzá illő kasmírsálat
viselt, jól felöltözött, védekezett a zimankós időjárás ellen. Már a
Burlington Árkád felénél járt, amikor eszébe jutott, hogy nem
szólt a férjének, mégsem fordult vissza. Miles egy irodában
dolgozik Hugóval, mostanra már egyikük biztosan értesült
Charlotte balesetéről.
Zord időjárás volt, fújt a szél, az ónszínű eget komor felhők
borították. Cecily úgy érezte, a csontjáig hatol a hideg, miközben
kisietett a Piccadillyre, s a Ritz Szálloda felé átvágott a forgalmas
téren.
A szálloda előcsarnokában kellemes meleg volt, ami jólesett
Cecilynek a metsző szél után; kibújt a kabátból, és bement a női
ruhatárba. Pár percre rá már a Green Parkra néző, gyönyörű
étteremben járt.
A négy D. közül három már ott várt rá. Dulcie odaintett neki,
mire ő visszaintegetett, s közben mosoly suhant át az arcán. A
család összes tagja örült annak, hogy Dulcie ét James hazatért a
három gyerekkel, Rosalinddel, Juliettel és Henryvel együtt.
Dulcie vidámsága és napsugaras jókedve különösen hiányzott
nekik, ezekben a sötét időkben minden korábbinál jobban
bearanyozta a napjaikat.
Miután mindenkit üdvözölt, Cecily leült Diedre mellé, és
elmesélte nekik, hogy Charlotte elesett. Mindnyájan hangot
adtak aggodalmuknak, és megígérték, hogy besegítenek, ámbár
tudták, hogy Daphne vaskézzel irányítja Cavendont, akárcsak
Nelson admirális hajdanán a brit flottát. Az volt a kedvenc
vezényszava: – Tíz percen belül meglegyen! – Régebben sokat
csipkelődtek vele emiatt, ahogy most is. ha alkalom adódott rá.
– Most, hogy te is megérkeztél, Ceci, ihatunk Diedre
egészségére. – Dulcie közben intett a pincérnek, aki az
asztalukhoz lépett, és rozé pezsgőt töltött a kristálypoharakba.
 – Rád, drága Diedre – emelte fel Dulcie a poharát. – Légy
boldog Williammel, akit Isten is neked teremtett! Éljetek sokáig
együtt boldogságban, békességben.
Koccintottak, és Diedre, aki elpirult örömében, ivott egy
korty pezsgőt, aztán megköszönte az ajándékokat, amelyeket
múlt héten küldtek neki (többnyire selyem hálóingeket és
alsóneműt kapott). – Már nagyon várom, hogy felvehessem őket
– mondta.
– Ó, úgyis csak pár percig lesznek rajtad! – nyugtatta meg
Dulcie. – Aztán le kell vetkőznöd. – Közben Diedre-re kacsintott,
aki azon kapta magát, hogy elvörösödik, amit maga is röstellt.
A többiek jót kuncogtak rajta, aztán DeLacy Dulcie-ra
pillantva megkérdezte:
– William tényleg Clark Gable kiköpött mása? Ha valaki
tudja, akkor az te vagy.
– Ugyanaz a típus – válaszolt Dulcie habozás nélkül. –
Mindketten száznyolcvan centinél magasabbak,
keménykötésűek, mégis nyúlánkak. Az igaz, hogy mindkettőnek
fekete haja és bajsza van, és roppant férfiasak. Abban viszont
különböznek egymástól, hogy Clarknak világosszürke szeme
van, szinte áttetsző, Williamé pedig barna. És Clarknak van egy
hasíték az állán, és gödröcskék jelennek meg az arcán, ha nevet.
Az utóbbi roppant egyedi jellemvonás. Az igazat megvallva,
eddig csak kövér bébiken láttam ilyen gödröcskéket – fejezte be
Dulcie, és vidáman felnevetett.
– Micsoda bébi, mi? – tréfálkozott Cecily. – Clark Gable vagy
sem, szerintem Williamnél nincs szemrevalóbb férfi. Persze,
Milest leszámítva.
Sokat nevetgéltek és viccelődtek, de Diedre fütyült a
csipkelődésükre. Értette a tréfát, sőt maga is csatlakozott a vidám
élcelődéshez. Alig bírta elhinni, hogy többéves özvegység után
újra boldogság vár rá.
Diedre ebéd után a Hadügyminisztériumba taxizott, Dulcie és
DeLacy visszatért a Mount Street-i műkereskedésbe, Cecily
pedig az árkádbeli üzletébe. – Atyaég, éppen elszalasztottad
Lady Gwendolynt! – sopánkodott Dorotby, amint Cecily
betoppant az üzletbe. – Már másodszor telefonált, amióta
ebédelni mentél.
– Mondta, miért keres? – kérdezte Cecily, miközben levette a
kabátját és a sálját.
– Nem, de a szokásos stílusában beszélt, nem fecsegett
összevissza. Remélem, én is ilyen leszek, ha egyáltalán megérem
ezt a kort. Tüneményes!
– Felmegyek az irodába, és visszahívom. Más üzenet is van?
– Milestól. Azt mondta, hogy Hugótól értesült Charlotte
balesetéről. Együtt ebédeltek, aztán Miles ment megnézni a
vontatót. Azt üzeni, hogy majd este otthon találkoztok.
Cecily bólintott, aztán elmesélt Dorothynak egy-két csemegét
az ebéd közben elhangzottakból, majd felszaladt az emeletre.
Leereszkedett a karosszékbe, felemelte a telefon-kagylót, és
tárcsázta Lady Gwendolyn számát.
Legnagyobb meglepetésére az édesanyja válaszolt a hívásra.
– Anya, mit keresel ott? Minden rendben van?
– Hát persze – nyugtatta meg Alice Swann. – Charlotte
megígérte, hogy idejön, és megnéz néhány ruhát, amelyeket
Lady Gwendolyn elővett a szekrényből. Az esküvőre készül. De
őlordsága aggódik Charlotte törött lába miatt, úgyhogy inkább
én jöttem ide.
– Jól van, örülök neki. Biztos vagyok benne, hogy a bíbor
selyem illene leginkább az esküvőre.
– Mi is abban egyeztünk meg. Most átadom a kagylót Lady
Gwendolynnak. Rohannom kell, Ceci. Elkések a nőegyleti
megbeszélésről. Holnap találkozunk, életem.
 – Bizony. – Cecily egy percre rá már Lady Gwendolynnal
társalgott. Miután üdvözölte, megkérdezte tőle: – Meg szeretnél
beszélni velem valamit, Gwen néni? Netán a ruhával
kapcsolatban?
– Nem, nem a ruháról van szó, Cecily. A végrendeletemről
akarok beszélni veled meg Charlotte-tal, de Charles ma délután
nem engedi fel hozzám a nagynénédet, a lába miatt. Be akarok
jelentkezni az ügyvédemhez, remélem, el tudtok kísérni
Charlotte-tal. Persze lehet, hogy Charlotte nem tud, most nem.
– Én szívesen veled megyek. Jövő héten?
– Jaj, istenem, miért nem korábban? – Lady Gwendolyn
hangja riadt volt.
– Az esküvő miatt. Ugye, nem olyan sürgős? – tudakolta
Cecily.
– Az én koromban már nem tanácsos halogatni a dolgokat.
Akár álmomban is meghalhatok. Vagy a vacsoraasztalnál.
– Ó, nem fogsz még meghalni, Gwen néni! Hiszen ott akarsz
lenni a nagy születésnapi partidon… amelyet a századik
születésnapod alkalmából rendezünk. Azt mondtad, hogy már a
legapróbb részletekig megtervezted.
Lady Gwendolyn felnevetett, majd fürgén folytatta:
– Ma délután írok egy záradékot a végrendeletemhez.
Esetleg beugorhatnál hozzám, mihelyst ideérsz. Majd Alice
asszonnyal aláírjátok tanúként. Csak arra az esetre, ha netán
elszenderülnék, mielőtt eljutok az ügyvédhez.
Cecily észrevette a hangjában bujkáló nevetést, így hát jót
kuncogott. – Nem hiszem, hogy éppen most szenderülnél el.
Egyébként, sejtésem szerint, a végrendelethez írt záradék
törvényes, de majd megkérdezem Milest.
– Nagyon köszönöm, Ceci. Tiszteletben tartom a
véleményed, hiszen te vagy a család üzletasszonya. –
Hatásszünetet tartott. – Diedre-re hagyom a házam, mivel a
családban kell maradnia. Eredetileg Hugónak szántam, de
nemrég mondta, hogy nem igazán tart rá igényt. Ez az ingatlan
hitbizományi kötöttség alatt marad. Az ékszereim egy részét,
valamint több kisebb értéktárgyat is… – Ekkor elharapta a
mondatot, lehalkította a hangját, és így suttogott: – Margaretre
hagyom, mert a lányom. Szeretném, ha emlékezne rám, és arra,
hogy annyi éven át szeretettel gondoltam rá. Egyébként azt
mondta, hogy semmit sem kér tőlem. – A hangja megremegett. –
Neki annyi elég, hogy megismerhetett.
– Persze, persze, hagyd csak rá az ékszereket, Gwen néni! Én
megértelek. Holnap feltétlenül felkereslek. Esetleg uzsonna után
átmehetünk Little Skell Manorba.
– Remek ötlet, Cecily. Köszönöm, aranyom. Most megyek,
megírom a záradékot a végrendeletemhez.
Elbúcsúztak egymástól, Cecily letette a kagylót, és
hátratámaszkodott a széken. Büszkeséggel gondolt Lady
Gwendolynra. Milyen csodálatos asszony, mindnyájuk
példaképe. Tisztán tud gondolkodni, ez nyilvánvaló, és
viszonylag jó egészségnek örvend. Eddig. Nem esünk
túlzásokba, ha azt mondjuk: kész csoda, hogy megtalálta rég
elvesztett lányát. Cecily tudta, hogy Lady Gwendolyn élete ezzel
új célt kapott. így van, ami élteti, legalábbis még egy kis ideig.
Igazán megható volt látni, hogy a találkozásuk óta hogyan
fejlődött a kapcsolatuk. Margaret odavolt Gwen néniért, és
rendszeresen felkereste. Charlotte ilyenkor elkísérte, nehogy a
cselédek gyanút fogjanak. De Charlotte és Cecily első benyomása
igaznak bizonyult.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy találkozott vele, Cecily
szimpatikusnak találta Margaretet, kedves, rendes asszonynak
tartotta, s azóta bebizonyosodott, hogy jók a megérzései.
Mindebből egy idős hölgy nyerte a legtöbbet, mert végre
megtalálta a lelki békéjét.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Miles Ingham úgy gondolta, hogy a nővére még sosem volt

olyan szép, mint ezen az estén. Piros selyemruhát viselt,
amelyben karcsú és elegáns volt, és Napóleon húgának, Pauline-
nak a kámea nyaklánca tökéletesen állt rajta.
A sárga szalonban gyűltek össze, hogy egy pohár pezsgővel
koccintsanak Diedre és William egészségére. Péntek volt, az
esküvő előestéje. Diedre a kandalló mellett állt Williammel:
Harryvel és Palomával beszélgettek, aki viselős volt, már az
ötödik hónapban járt. Jól összeillettek, és boldogok voltak együtt
– és a Swannokhoz hasonlóan Miles is örült annak, hogy
egymásra találtak. Régi barátja még soha életében nem nézett ki
ilyen jól.
Cecily közvetlenül a férje előtt állt, aki közelebb húzódott
hozzá, és a dereka köré fonta a karját, mire Cecily megfordult,
felnézett rá, s elmosolyodott. Miles lehajolt, és arcon csókolta. –
Ügyes voltál, szívem, Diedre elbűvölően néz ki, akárcsak te. –
Még szorosabban átkarolta feleségét, s odasúgta neki: – Hidd el
nekem, hogy minden rendben lesz.
Cecily bólintott, s férje testéhez simult, hogy olyan közel
kerüljön hozzá, amilyen közel csak lehet. Korábban gyengének
érezte magát, és egy kicsit lehangolt volt, nyilván a vetélés miatt,
de nagyon igyekezett vidámnak mutatkozni. Jól tudta: Miles
bízik benne, hogy végül úgyis lesz még egy gyermekük, mondta
is Cecilynek: ösztönösen érzi, hogy így lesz. Legyen meg Isten
akarata, gondolta most Cecily, és a férjére mosolygott.
Ahogy Miles lenézett a feleségére, és látta a szeme alatt
kirajzolódó karikákat, eszébe jutott az a szörnyű éjszaka, sok-sok
évvel ezelőtt, amikor elment Cecily kis üzletéhez a South Audley
Streeten. Odaballagott, holott tudta, hogy úgysem találja ott,
mégis érezni akarta a közelségét.
Az ajtón tábla hirdette: KIADÓ, mire ő pánikba esett. Vajon
hová lett Cecily? Akkor döbbent rá, hogy élete végéig szeretni
fogja. Ugyanakkor az is tudatosodott benne, hogy számára nincs
menekvés, mert már eldöntötték a sorsát.
Csak nemrégiben értette meg, hogy az ő sorsa már jóval
korábban eldőlt; mikor Cecily tizenhárom éves volt, ő pedig
tizenöt. Ugyanis akkor ébredtek rá, hogy szerelmesek egymásba,
többé már nem gyerekkori pajtások és már nem csak plátói
szerelem van köztük.
Évekig tartó kínlódás következett, miután
szerencsétlenségére feleségül vette Clarissát; aztán rájött, hogy
vissza kell szereznie a szabadságát, hogy végre együtt lehessen
Cecilyvel, ahogy meg volt írva a Sors könyvében. Örökkön-
örökké.
Az együtt töltött boldog évekre gondolt, és a gyermekeikre, s
a szívét egyszeriben elárasztotta az öröm, ami egy kicsit
ellensúlyozta a sok idegességet, mely az utóbbi napokban
Cavendon, a birtok igazgatása, a közelgő háború és annak
következményei miatt gyötörte. És ott a lehangoló jövő is…
vajon mit tartogat a számukra? Ma este nem gondolok a jövőre,
határozta el Miles. Szeretném, ha ez a hétvége sok vidámságot hozna
mindnyájunk, de főleg Diedre számára. Valószínűleg hosszá ideig ez
lesz az utolsó közös hétvégénk.
Ismét Diedre-re pillantott, és a szíve eltelt büszkeséggel: nem
panaszkodott, évekig sztoikusán tűrt, nem hagyta, hogy a bánat
teljesen eleméssze Paul váratlan halála miatt.
Miles lopva elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Diedre
megőrizte a függetlenségét, kézben akarta tartani a saját sorsát.
Nem mintha bárki is képes lenne rá. Miles rnulatságosnak
találta, hogy apja nem kis bosszúságára Diedre ragaszkodott
hozzá, hogy ő fizesse a mai vacsorapartit. De legalább azt
megengedte az apjának, hogy az esküvői fogadás költségeit
fedezze.
Ekkor Miles körüllesett, s megállapította, hogy mostanra
mindenki megérkezett: az Inghameken és a négy Swannon kívül
ott volt még Edward Glendenning, Paloma apja, és az édesanyja,
Adrianna Bellamy; a Jollion házaspár Noellel; valamint William
öccse, Ambrose és a felesége, Veronica. Mark Stanton is jelen
volt, hiszen családtagnak tekintették; még Diedre berlini barátját,
Tony Jenkinst is meghívták, a menyasszony másik ismerősével,
Alexander Dubéval együtt. Az utóbbi őszintén el volt ragadtatva
attól, hogy Felix és Constance Lambert is felkerült a
vendéglistára.
– Elég sokan vannak – jegyezte meg Miles Cecilynek. – Hát
ennyit arról, hogy Diedre csak szűk körű esküvőt akar.
– Ha vendéglistát írsz, mindig eszedbe jut egy-két újabb
név… – nevetett Cecily. – De nézd csak Gwen nénit! Milyen
méltóságteljesen néz ki a királyi bíbor ruhában. Ő így nevezi ezt
a színárnyalatot. Most igazán jó formában van. Tegnap is
találkoztam vele, akkor is majd’ kicsattant az életkedvtől.
Miles bólintott. – Fogadok, hogy megéri a századik
születésnapját, de tényleg.
– Biztos vagyok benne – vágta rá Cecily.
Constance és Felix nem sokkal később csatlakozott hozzájuk,
Dulcie követte őket. – James talált magának egy barátot –
újságolta. – Pillanatok alatt összebarátkozott Edward
Glendenninggel, Alicia pedig ott áll tátott szájjal és issza a
szavaikat. El se tudja hinni, hogy két híres színész társaságában
van.
– Nem is gondoltam, hogy ebben a családban ilyen sok
gyerek van – pillantott Constance Milesra. – Már tízet
megszámoltam.
 – Akkor kihagytál egypárat – mondta neki Miles. – Apának
összesen tizenkét unokája van, és ma este még két
vendéggyerekünk is van, William unokahúga és unokaöccse.
– Kész hadsereg… – kezdte Cecily, de hirtelen elhallgatott.
Mindjárt lehervadt arcáról a mosoly, mivel elkapta Miles
pillantását. Befejezetlenül hagyta a mondatot. Charlie-t és az
ikreket valószínűleg azonnal behívják, amint kitör a háború.
Felix törte meg a kínos csendet. – Annyira örülök, hogy
Alexander Dubé is meghívást kapott. A fejemet rá, hogy sztárt
csinál Annabelből. Hű, az áldóját, milyen gyönyörűen
zongorázik az a kislány!
Diedre egy pillanatra rá odasuhant hozzájuk, William tüstént
követte. Cecily megkönnyebbült, hogy a beszélgetés másfelé
kanyarodott, más téma került szóba.
Hanson nem sokkal ezután bejött és bejelentette, hogy
tálalták a vacsorát, mire szép kényelmesen átcsődültek a kék
nappaliba, melyet az esküvő idejére szokás szerint bálteremmé
alakítottak. Két asztalt megterítettek a felnőtteknek, kettőt a
gyerekeknek; pompásan néztek ki, telis-tele csillogó ezüstökkel
és tündöklő kristályokkal. Charlotte ismét varázslatos dekorációt
készített: a szobában mindenütt virágfüzérek illatoztak, és az
ablak köré is bőségesen jutott belőlük. A kandallóban vidám tűz
lobogott, és a másik ablak közelében, a sarokban egy trió halk
háttérzenét játszott.
– Milyen bájos – súgta oda Constance Dulcie-nak, ahogy
együtt bevonultak. – Csodálatos este lesz ez Diedre és William
számára.

Cecily és Diedre húgai reggeli után gyorsan felterelték a

menyasszonyt a hálószobájába, ahol a régi hagyomány szerint
négy, szerencsét hozó tárgyat adtak neki: Legyen mostan vett,
legyen régről, legyen kölcsönbe, legyen kéklő.
 – „Legyen régről” – idézte Cecily, s átadott Diedre-nek egy
dobozkát, melyben csipkekeszkenő rejlett, benne kis arany
biztosítótű. – Majd az öved belsejébe tűzzük – magyarázta
Cecily. – Senki se fogja látni. Vékony, nem dudorodik ki.
– Köszönöm, Ceci – mondta Diedre, majd Dulcie-tól is átvett
egy dobozt. Alighogy megemelte a fedelét, felkiáltott: – Te jó ég!
Milyen gyönyörű harisnya.
– Beverly Hillsben vásároltam – csicseregte Dulcie. – Tiszta
selyem. Szép menyasszonynak szép harisnya jár. Tehát tőlem
kaptál mostan vettet, Cecitől pedig valamit régről.
– És most jön valami kölcsönbe – jelentette be Daphne, s
átnyújtott egy bársonytokot. – Ezt ma felveheted.
Diedre kinyitotta a dobozt, és egy pillanatra elállt a szava. –
Rubinos-gyémántos fülbevaló! Hát ez álomszép, Daphne. A
tiéd?
– Nem, a miénk. Apa tegnap levitt a nagy páncélterembe,
hogy keressen neked valamit, amit az esküvőn viselhetsz. Ahogy
ezt megláttam, rögtön megállapítottam, hogy pont neked való.
De holnap vissza kell raknunk a páncélszekrénybe.
Erre nagy vidámság kerekedett, mert eszükbe jutott, hogy
még évekkel korábban lába kélt néhány ékszernek. Aztán
DeLacy előlépett, és odanyújtott Diedre-nek egy kis
selyemzacskót. – Végül „legyen kéklő”.
Diedre kinyitotta az erszény zsinórral összehúzott száját, és
elővett egy csipkével szegélyezett, kék, selyem harisnyakötőt.
– Valami kéklő, amit a térded felett viselhetsz – vigyorgott
DeLacy. – És a rubinokkal ellentétben nem kell visszaadnod. A
tiéd lehet.
– Nagy becsben fogom tartani.
Megint viháncoltak egy kicsit, aztán Diedre gondosan
elrendezte az ajándékokat az ágy tetején. – Köszönöm. Csak
annyit szeretnék hozzátenni, hogy igazán aranyosan
viselkedtetek Williammel, amit nagyon köszönök. Az az
érzésem, hogy teljesen belétek habarodott.
– Ő csak téged szeret! – ölelte meg Dulcie a nővérét. A
többiek is megölelgették a menyasszonyt, aztán elindultak az
ajtó felé.
Egy pillanatra elcsendesedtek. – El se hiszem, hogy ma
férjhez megyek – szólalt meg Diedre hirtelen. – Sose gondoltam
volna, hogy még egyszer szerelmes leszek.
– Pedig szerelmes lettél. Ez is azt bizonyítja, hogy sosem
lehet tudni, mit hoz a jövő. Az élet tele van meglepetésekkel –
bölcselkedett DeLacy.
– Persze nem mindegyik meglepetés olyan kellemes, mint ez.
– Milyen igaz – helyeselt Daphne. – Most pedig egy időre
békén hagyunk.

Cecily egy órakor visszatért, segített Diedre-nek a sminkelésben

és a frizurakészítésben. Utána felsegítette rá a menyasszonyi
ruhát.
Mivel ez már a második esküvője volt, ráadásul tél volt,
Diedre úgy döntött, hogy inkább hosszú szoknyás kosztümben
lesz, nem ruhában, és Cecily egyetértett vele. Nem akartak
fehéret, sem krémszínt, sem kéket, megegyeztek hát a mély
rózsaszínben, amely jól állt a világos bőrű, szőke hajú Diedre-
nek.
Finom, szép esésű gyapjúszövetet választottak a
menyasszonyi kosztümhöz. A hosszú, keskeny szoknya térdtől
lefelé kicsit kibővült és épphogy takarta a bokát; a rövid
kosztümkabátka derékig ért, kerek nyakkivágása volt, hosszú,
keskeny ujja, és az elején kis gombok futottak végig.
Most, ahogy ott állt a hálószobájában lévő, dönthető
állótükör előtt, Diedre elmosolyodott, aztán megfordult, szembe
Cecilyvel. – Imádom ezt a kosztümöt! Köszönöm, Ceci. Olyan
sikkes, és csodálatos színe van. Ritkán hordok rózsaszínt, de
ezután ez lesz a kedvencem.
– Illik hozzád, Diedre, ahogy a piros ruha is. A másik szín,
amelyik jól áll neked. Tedd fel magadnak a Julia sapkát, de a
fejed búbjára rakjad, egyenesen. Ne legyen csálé!
Diedre követte sógornője utasításait, majd elégedetten
bólogatott, mert tetszett neki a végeredmény, aztán felrakta a
rubinokkal és gyémántokkal ékesített fülbevalót. Ezenkívül a
Williamtől kapott gyémánt jegygyűrű és a keskeny, gyémántos
karóra volt minden ékessége. Gyűlölte, ha nem tudta, hány óra
van. Ezt bizony a kiképzésemnek köszönhetem, gondolta, majd még
egyszer megfordult. – Hogy nézek ki, Ceci?
– Mint egymillió dollár, ahogy Dulcie mondaná.
Dulcie egy perc múlva beviharzott. – Jöttem az inspekcióra,
Cecily – rikkantotta. – Édes istenem! Diedre, olyan szép vagy,
mint egymillió dollár.
Cecily és Diedre erre nevetve összenézett. – No, mutasd
magad, Dulcie! Hadd lássam hátulról is a ruhádat – kérte Cecily.
Dulcie előrébb jött, egy pillanatra megnézte magát az ál-
lótükörben, helyére simított egy haj tincset, majd Cecily felé
fordult. – Átmegyek a mustrán?
Halvány mosoly rebbent meg Cecily szemében, s igenelt a
fejével. – Mindenképpen. – Megigazította a ruhavállat, és máris
elégedett volt.
Dulcie-nak egészen halvány rózsaszín, hosszú, karcsúsított
ruhát tervezett, mely bokáig ért, akárcsak Diedre öltözéke;
hosszú ujjú, egyszerű fazonú, mégis elegáns ruha volt. Dulcie a
gyöngybuttonon kívül alig viselt ékszert, a jegygyűrűjét és a
karikagyűrűjét kivéve. Hogy a menyasszony tanúja ne
hasonlítson túlságosan a menyasszonyra, Cecily Julia sapka
helyett halvány rózsaszín, gyapjúszövet fejpántot készített
Dulcie-nak.
 – Egész csinosak vagytok – állapította meg Cecily szélesen
mosolyogva, majd átlibbent a szobán, és felkapta a kabátkáját. Ő
is hosszú szoknyát viselt, mely ezüstszürke gyapjúszövetből
készült. Tetszett neki ez a fazon, amelyet nemrég talált ki. A
hosszú szoknya sikkes és elegáns, ráadásul jó meleg, praktikus a
téli hidegben.
– Indulunk? – kérdezte Dulcie, kinek szemében izgatott fény
táncolt. – Apa a könyvtárban várakozik.

A gróf a kandallónál állt, amikor Diedre és Dulcie belépett.

Zsakettben feszített, fehér rózsabimbóval a gomblyukában, még
hetvenévesen is jóvágásúan; ma szemmel láthatóan fitt és
egészséges volt, a lányai nagy örömére, akik boldogan
összemosolyogtak.
Charles arcon csókolta Diedre-t, aztán Dulcie-t is. – Milyen
szerencsés ember vagyok, mert két ilyen szép lányom van, mint
ti – udvarolt nekik.
– Két másik lányod is van – nevetett Dulcie.
– Milyen igaz! És ott van Cecily is, aki az ötödik lányom lett.
– Gyorsan végigmustrálta őket, majd így folytatta – Bizony,
büszkék lehettek rá! Igazán csinos a ruhátok. Be kell vallanom,
nagyon tetszik rajtad ez a rózsapiros, Diedre, és a te rózsaszín
ruhád is mutatós, Dulcie. Igazán pompás! Némi változatosság,
azok után, hogy éveken keresztül kékben jártatok.
– Gwendolyn néni ma nem csipkelődhet velünk azért, mert a
szemünk színéhez választottuk a ruhát – kuncogott Dulcie.
– Mennünk kell – mosolygott rájuk Charles. – Késésben
vagyunk.
– Előreszaladok! – jelentette be Dulcie. – A templomban
találkozunk.
Charles és Diedre követték, kényelmes tempóban átsétáltak
az istállóudvaron. – Nagyon örülök ennek a házasságnak, Diedre
– mondta Charles, és gyengéden megveregette lánya kezét. –
Abban a pillanatban megkedveltem Williamet, ahogy
megismerkedtem vele. Sejtettem, hogy nemcsak a kollégát látja
benned, hanem a nőt is. Igazán elégedett vagyok. Nem bírtam ki,
elhatároztam, hogy beleütöm az orromat… – Befejezetlenül
hagyta a mondatot, csak megsimogatta lánya kezét, mely a
karján pihent.
– Jól tetted, apa, hogy beavatkoztál, roppant sikeresnek
bizonyult. És köszönöm, hogy többször is elbeszélgettél
Robinnal. Már az első pillanatban szimpatikusnak találta
Williamet, de neked köszönhetjük, hogy teljesen feloldódott és a
bizalmába fogadta.
– Okos, érzékeny fiú. Kicsit koraérett. Meglátod, ma is
számíthatsz rá.
Elhallgattak; közben felgyalogoltak a dombon, s pár
pillanatra rá a kis kápolnához értek. Aztán beléptek az
előcsarnokba, ahol a kísérők köszöntötték őket – mind a négyen
elegánsan festettek a zsakettben, a gomblyukukban fehérlő, friss
rózsabimbóval.
Robin, aki legelöl állt, előlépett, és megpuszilta az
édesanyját. – Gyönyörű menyasszony vagy, anya – mondta
széles mosollyal az arcán.
Charlie és az ikertestvérei, Thomas és Andrew, fülig érő
szájjal vigyorogtak, aztán Robin véleményét visszhangozva ők is
udvariasan bókoltak a menyasszonynak.
A kísérők bevezették őket a kápolnába, ahol Dulcie már várt
rájuk: egy asztalka mellett állt, amelyen bokréták illatoztak. Ő
volt a menyasszony tanúja, Diedre nem akart több
nyoszolyólányt.
Dulcie átadta Diedre-nek a menyasszonyi csokrot, amelyet
mély rózsaszín rózsákból és szegfűkből kötöttek, míg Dulcie kis
bokrétája halvány rózsabimbókból állt, melyek jól illettek a
ruhájához.
Charles a templomhajó felé kísérte Diedre-t, ahol már várták
őket. Diedre orrát megcsapta az ódon templom ismerős illata, a
régi kőfalakból áradó nyirok szaga, bár a dohszag ezen a
délutánon szokatlanul gyenge volt, valószínűleg azért, mert
Harry csodálatos virágkompozíciókkal zsúfolta tele a
templomot. Mivel hideg tél volt, mindenütt petróleumkályhákat
helyeztek el, így a templom belseje kellemesen meleg és
barátságos lett.
Diedre örült, hogy odakint szép napsütéses idő van.
Ragyogó napfény ömlött be a magas, színes ólomüveg
ablakokon, és szivárványszínű fénypászmákkal töltötte meg a
templomot. Diedre szeme egy pillanatra megpihent a sok
ablakon, melyek páncélban ábrázolták vitéz őseit.
A kápolnát Cavendon Hall-lal egy időben építették, már az
első Inghamek is itt imádkoztak, ahogy gyerekkorában ö is.
Generációk óta idejárunk, merengett Diedre.
Ő is az itt férjhez menő számtalan Ingham menyasszony
egyike volt, és örült, hogy a szűk körű esküvő mellett döntüt tek,
mert legalább itt tarthatják a szertartást. Ez a kápolna sokkal
meghittebb volt, mint a Little Skellben található, nagy, falusi
templom, és többet is jelentett neki. A család történelmének
szerves része volt, a múlthoz, az örökségéhez tartozott… és a
jövőhöz. Paullal Londonban tartották az esküvőt, és ennek a
mostaninak egészen más hangulata volt.
Még mindig Mrs. Parkington volt az orgonista; az „Ó,
tökéletes szerelem” című dalt játszotta, és egészen a szarufákig
megtöltötte a templomot orgonaszóval. Diedre mégis hallotta
maga körül a neszezést… a ruhasusogást, köhécselést,
suttogásokat, lábcsoszogást… aztán minden hangot kizárt, és
szabadjára engedte a gondolatait.
 Eszébe jutott Paul, és egy ideig rá összpontosított.
Különleges helyet foglalt el a szívében, és örökké ott fog élni
benne, a szíve mélyére zárva. Tudta, hogy ő sem ellenezné ezt a
házasságot. Neki is és Robinnak is szüksége van valakire, aki
szereti őket és gondjukat viseli. Egy jólelkű emberre, olyanra,
mint William Lawson, aki már bebizonyította, hogy jó férj lesz
belőle, és Robin szerető apja.
Egyszer csak felharsant az esküvői induló, mire Diedre
ugrott egyet, és riadtan az apjára nézett, aki odasúgta neki:
– Mrs. P. mindig ezt csinálja… felrázza vele a menyasszonyt.
Megveregette lánya kezét, s elindult, ahogy Diedre is:
végigvonultak a padsorok közötti folyosón, egy ritmusra,
egymásba karolva, egyenesen előrenézve.
William az oltárnál várta őket az öccsével, Ambrose-zal, aki a
vőlegény tanúja volt.
Mikor a gróf átadta lányát a vőlegénynek és hátralépett,
Diedre Williamre pillantott és rámosolygott, ő pedig
visszamosolygott rá, s Diedre érezte, hogy pattanásig feszülő
idegei megnyugszanak, és béke költözik a lelkébe.

A helyi hagyományokat követve Little Skell, High Clough és

Mowbray község lakói a kápolna körül gyülekeztek,
megéljenezték az ifjú párt, sok boldogságot kívántak nekik, szép
életet együtt, s konfetti- és rózsasziromesőt zúdítottak rájuk.
Diedre és William végigvonult az ösvényen, mosolyogtak,
integettek, köszönetét mondtak; utána átsétáltak az
istállóudvaron, és benyitottak Cavendon Hallba.
A nagy bejárati csarnok csendes volt, csak az ingaóra
ketyegése hallatszott. William átkarolta Diedre-t, és magához
vonta, megcsókolták egymást, majd elléptek egymástól.
William ránézett. – A feleségem vagy… olyan nehéz elhinni.
– Hidd csak el! – búgta Diedre. – Most már nem eresztelek.
 – Nem eresztesz, mert hozzád ragadtam, ezt én mondom
neked – válaszolta William nevetve.
– Gyere! Miles azt mondta, hogy menjünk le a déli szárnyba,
a világoszöld szalonba. Pár perc múlva ott találkozunk vele meg
Cecivel, a fényképészt is magukkal hozzák.
– Szörnyen csendes itt minden – jegyezte meg William.
miközben a kanyargós folyosókat rótták.
– Azért, mert a személyzet tagjai is részt vettek az esküvőn.
De meglátod, nemsokára visszatérnek.
A világoszöld szalon üres volt. Elindultak a székek felé, de
William hirtelen megtorpant, és Diedre felé fordult.
– Biztos, hogy Párizsba akarsz utazni? Töltsük ott a
mézesheteinket?
– Igen.
– Ahogy akarod, drágám – hagyta jóvá William. – Egyébként
is imádom Párizst. Talán ez az utolsó alkalom, hogy
ellátogathatunk a Fény Városába, mielőtt kitör a pokol.
Ekkor Miles és Cecily megérkezett a fényképésszel meg a
segédjével, és pár percre rá a rokonok is bevonultak.
– Remélem, ez nem fog a végtelenségig tartani – súgta oda
Diedre Milesnak.
– Majd gondoskodom róla, hogy ne tartson sokáig –
válaszolta az öccse. – Csak bízd rám.
MÁSODIK RÉSZ

Nők és háború
1939-1945
 AZ ESÉLYTELENEK SZERENCSÉJE

Nem fogunk meginogni, sem elbukni.

Végig ki fogunk tartani. Harcolni fogunk
Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken
és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő
bizalommal és növekvő erővel a levegőben,
megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön,
harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk
a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön
és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben;
sohasem adjuk meg magunkat.13

Winston Churchill a brit parlament alsóházában

elmondott beszédéből – 1940. június 4.

13 Gy. Horváth László fordítása.

 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Alice Swann lement a pincébe, hogy felvigyen néhány üveg

lekvárt, befőttet és savanyúságot a polcokról. Egyenesen az 1939.
június feliratú üvegekhez ment, és megrakta a kosarat.
A konyhába visszatérve szépen sorba rakosgatta az
üvegeket, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Hogy elrepült
egy év. Már 1940 májusa van, és még mindig maradt egy kevés a
tavalyi befőzésből. Akárcsak mindenki más az országban,
mostanában ő is gondosan beosztotta az ennivalót.
Több termék is hiánycikk volt, mivel nem érkezett importáru
külföldről. Abból kellett megélniük, amit a földeken termeltek,
illetve ott gyártottak Nagy-Britanniában.
Alice nedves ruhával letörölgette a befőttesüvegeket, és
közben csendesen sóhajtozott. Lassan egy éve, 1939. szeptember
3-a óta hadban álltak Németországgal, bár azóta nem sok
minden történt. Makacsul folytatták addigi életüket, elvégezték a
mindennapi teendőket és még ezernyi más dolgot, hallgatták a
rádiót, olvasták az újságokat, és kicserélték egymással az
értesüléseiket. Most már mindenki csak „furcsa háborúdnak
nevezte a háborút, amit Alice találó névnek gondolt.
Egy héttel a háború deklarálása után a kormány
élelmiszerjegy-könyveket bocsátott ki; alaposan felkészültek a
háborúra, régóta számítottak rá, hogy ki fog törni. Mindenkinek
volt élelmiszerjegy-könyve, még a gyerekeknek is, és az összes
ennivalót jegyre adták. A halat kivéve. Szerencsére szigeten
éltek, és mindennap fogtak halat. Egyelőre… Isten ments, hogy
abból is hiány legyen. Ez volt az egyetlen igazi
élelmiszerforrásuk. Úgy tartja a mondás, hogy a nyulat
többféleképpen is meg lehet nyúzni; Alice a halat
többféleképpen is el tudta készíteni, és mindig más volt az íze.
Ruhát sem lehetett pénzért vásárolni, azt is jegyre adták; a
benzint is, a szenet és szinte minden mást. A három faluban
minden asszonynak temérdek feladata volt: a háztartást
vezették, a gyerekeket nevelték, ebédet főztek és lekvárt
készítettek. Alice-nek még sosem volt ennyi tennivalója. Lady
Denman és a brit Nőegyletek londoni Nemzeti Szövetsége már
1935-ben, még jóval a háború deklarálása előtt készülni kezdett
az elkövetkező, vészterhes időkre, így jó pár lépéssel más
nőszervezetek előtt jártak a szervezésben.
Charlotte rengeteget segített nekik és sokkal szakszerűbbé
tette a falvakban folyó lekvárkészítést. Mikor tavaly, 1939 nyarán
bőséges gyümölcstermés volt, vásárolt két konzervgyártó gépet
és Cecily is vett kettőt, így többé nem kellett kölcsönkérniük a
harrogate-i Nőegylet gépét.
Ennek köszönhetően Little Skell és High Clough asszonyai
közül öten hamarosan a konzervkészítés nagymestereivé váltak,
sőt egyikük még a forró konzervdobozok hűtésének módszerét
is tökélyre fejlesztette. Gladys Miller hatalmas kádat hozatott a
községházára, ahol a konzervkészítés folyt. Vödörszámra
hordták bele a hideg vizet; a forró konzervdobozokat először egy
nagy lepedőre fektették, aztán négy asszony megfogta a vászon
négy sarkát, és a bádogdobozokkal teli lepedőt beleengedték a
kádba. Miután a konzervdobozok kihűltek, szépen kiszedték
őket, pár nap múlva címkét ragasztottak rájuk, aztán a boltokba
kerültek.
Alice és Charlotte roppant büszkék voltak a lekvárkészítés
terén elért sikereikre, ahogy a többi nőegyleti tag is egész Anglia-
szerte. Hatékonyságuk láttán Lord Woolton, az élelmezésügyi
miniszter, a Nőegyletek által kitalált lekvárkészítési módszerekre
alapozva országszerte államilag finanszírozott vállalkozásokat
hozott létre. Mivel akkoriban már csak jegyre lehetett cukrot
kapni, a kormány az egész országban ellátta a Nőegyleteket vele
a lekvárkészítéshez.
Alice visszarakta a bevásárlókosárba a lekvárosüvegeket,
befőtteket és savanyúságokat, aztán felkapta a kosarat, és
elhagyta a házat.
Átment a Little Skell-i főutca túloldalára, bekopogott
Charlotte házának ajtaján, s belépett.
Paloma elébe sietett, megölelte, arcon puszilta. – Pontosan
érkeztél, Alice – suttogta, majd a bölcsőre mutatott. Alice nem
bírta ki, letette a bevásárlókosarat, ment megnézni az unokáját.
A kisfiú édesdeden aludt, egyik pufók kezecskéjét ökölbe
szorítva rózsás arcocskájához nyomta.
Alice Palomára mosolyogva bicegtette fejét, szeme boldogan
csillogott. A kisfiú már egyéves volt. Két hete, május 10-én
ünnepelték az első születésnapját. Alice élete végéig emlékezni
fog arra az örömteli napra, mert Winston Churchill azon a napon
költözött be a Downing Street 10.-be, mint brit miniszterelnök.
Éppen ezért Alice sosem fogja elfelejteni 1940. május 10-ét.
– Főztem neked egy kis teát, ott van a tálcán – susogta
Paloma egész halkan. – Tettem mellé egy kis csemegét is, néhány
csokis rudat. Mostanában nehéz hozzájutni.
– Köszönöm, életem – mondta Alice, s figyelte, ahogy
Paloma kecsesen átsuhan a szobán, kilép az erkélyajtón, s
kimegy a kertbe. A pázsit végében megbújó, régi fészer felé
tartott, amelyet Harry kibővített, így sötétkamrának is alkalmas,
Paloma ott szokta előhívni a negatívokat. Jelenleg egy fiúcska a
kedvenc témája: Edward Walter Swann, akit a két nagyapja után
neveztek el.
A háború, a nagy aggodalom, a kemény munka és az előttük
álló, lehangoló jövő ellenére Alice mindig felvidult, mikor
belépett ebbe a házba, melyet Paloma szépen kicsinosított, ám az
anyósának mégsem ezért lett itt rózsásabb a kedve.
Hanem Paloma miatt, aki bearanyozta Harry életét, így
Alice-ét és Walterét is. Mindketten szerették fiuk fiatal feleségét,
nem azért, mert szép volt és előkelő családból származott,
hanem azért, mert nyílt és őszinte teremtés volt, aki imádta és
boldoggá tette a fiukat.
Derűs nyugalom áradt belőle. Kedves asszony volt,
ugyanakkor okos és intelligens is. Alice Swann valahol a szíve
mélyén érezte, hogy Paloma mindig hűséges marad Harryhez, jó
feleség és jó anya lesz.
Paloma Isten ajándéka volt, és pont a legjobbkor toppant be
Harry életébe. És a baba is a legjobbkor született. Alice
reménykedett benne, hogy több gyermekük is lesz, és Harry-nek
valóra válik az álma, és nagy családja lesz. Paloma mellett
boldogság vár rá.
Alice titokban felsóhajtott, mert hirtelen eszébe jutott a
háború. A brit Expedíciós Hadsereg Franciaországba ment, hogy
segítsen a németek elleni harcban, akik gyors ütemben
nyomultak előre a francia területeken. A három községből az
összes fiatal férfit behívták katonának. A kötelező besorozás a
tizennyolc és negyvenegy év közötti férfiakra vonatkozott, a
családos embereket kivéve. Egyelőre… Alice nagyon jól tudta,
hogy a háború előrehaladtával egyre több férfi fog meghalni… és
egyre több katonára lesz szükség.
Charlie-t, Lady Daphne fiát is behívták, ahogy a legjobb
barátját, Kenny Bourne-t is, az Alice szomszédságában lakó
Evelyne és Tommy fiát. Kenny együtt járt Oxfordba Charlie-val,
ő volt az egyik diák, akinek Cecily biztosította az ösztöndíjat.
Mindketten huszonkét évesek voltak, meg szinte gyerekek. Alice
bele se mert gondolni abba, hogy Charlie, aki még kisfiúként élt
az emlékezetében, ott harcul a fronton.
 Harry negyvenkét, Miles pedig negyvenegy éves, egyelőre
nem kaptak behívót, ha egyáltalán behívják őket. Nős emberek,
ráadásul mezőgazdasággal foglalkoznak, egy földbirtokot
vezetnek, így mentességet élveznek. Lehet, hogy emiatt
egyáltalán nem fogják besorozni őket. Alice azért imádkozott,
hogy így legyen. Eszébe jutottak azok a fiúk, akik az előző
háborúban meghaltak: az unokaöccsei és Miles bátyja, Guy; s
gyötrő aggodalom kerítette hatalmába.
Ekkor felkapta a fejét, mert halk neszezést hallott.
Meglepetésére Evelyne Bourne ott állt a nappali ajtajában. Olyan
fancsali arcot vágott, hogy Alice menten felpattant és odasietett
hozzá.
Karon ragadta, és odasúgta neki: – A baba alszik, menjünk
ki! – Közben átvezette Evelyne-t az előszobán, ki a kis előkertbe.
– Mi a baj? – kérdezte tőle. – Úgy nézel ki, mint akit nagy
bánat ért.
– Jaj, Alice, mikor délelőtt Harrogate-ben jártam, azt
hallottam, hogy a fiaink kelepcébe kerültek Franciaország
partjain, és ott fognak meghalni. A németek megölik őket!
– Ez erős túlzás – mondta neki Alice. – Az igaz, hogy az
Expedíciós Hadsereg nehéz helyzetben van, és visszavonulnak a
francia tengerpartra, de onnan úgyis kimentik a fiainkat.
– De én mást hallottam! – nyöszörögte Evelyne a könnyeive1
küszködve.
– Nem érdekel, mit hallottál – jelentette ki Alice határozott
hangon. – Most már Winston Churchill a miniszterelnökünk.
Nem fog csalódást okozni nekünk. Jó kezekben vagyunk. Csak
bizakodj, életem! Meg fogja menteni a fiainkat.
Evelyne nekitámaszkodott az ajtókeretnek. – Ne haragudj,
Alice, nem akartalak felzaklatni. De annyira aggódom… féltem
Kennyt és Charlie-t… Lady Daphne is biztosan nekibúsult.
Charlie is odaát van, hiszen tudod. Az öldöklés kellős közepén
az én Kennymmel.
– Meglátod, épségben hazahozzák őket – mondta neki Alice
magabiztos hangon, hogy megnyugtassa a barátnőjét. És tényleg
hitt benne, hogy így lesz… mert már régóta bízott Winston
Churchillben. Hitte, szemernyi kétség nélkül hitte, hogy ő az a
vezér, akinek a segítségével megnyerhetik a háborút. A vezér,
akinek a segítségével a világ… megmentheti a civilizációt.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Mélyen a föld gyomrában, a doveri kastély alatt kígyózó, titkos

alagutakban mindig serény munka folyt. A híres fehér sziklák
mészkövébe vájt járatok valójában bunkerként funkcionáltak, és
olyan embereknek adtak otthont, akik azért voltak ott, hogy
megvédjék Nagy-Britanniát, a Doveri-szorost és a La Manche
csatornát.
Winston Churchill parancsára vájták ki és építették meg
ezeket az alagutakat; tüzércsapatokat szállásoltak el bennük,
hogy lőjenek a Csatornába behatoló náci hajókra, illetve
tengeralattjárókat süllyesszenek el.
Bertram Ramsay altengernagy, a doveri flottafőparancsnok
kezében volt az irányítás; most éppen innen vezényelte le a
Dunkerque partjain rekedt francia és angol katonák evakuálását
is. 1940. május 24-e volt.
Edgar Jollion sorhajókapitány volt az egyik rangidős tiszt.
Ramsay altengernagy kérésére helyezték ide, aki sok jót hallott
róla. Jollion rengeteget tudott a francia partok jellegzetességeiről
és sajátosságairól, ráadásul a La Manche csatornát és az Atlanti-
óceán ezen részét is úgy ismerte, mint a tenyerét.
A sorhajókapitány ivott egy korty teát, hátradőlt, és azon
tűnődött, milyen szerencsés, hogy ebben a pillanatban itt lehet.
1940 márciusában jött ide, hogy Ramsay-vel együtt a La Manche
csatorna védelmén munkálkodjon. Ez az új pozíció egyben
előléptetést is jelentett.
Azt a hajót, ahová 1938-ban kinevezték, később
szárazdokkba küldték, hogy ellenőrizzék a motorokat és
általános karbantartást végezzenek rajta. Nem volt hajója, így
munkája sem. Türelmetlenül várta, hogy új hajót kapjon.
 Ehelyett felajánlották neki az altengernagy melletti pozíciót,
és váratlanul előléptették sorhajókapitánnyá, alig egy-két
lépcsőfokkal az ellentengernagy alatt. Mikor a dunkerque-i
katasztrófa bekövetkezett, Ramsay altengernagyot azonnal
kinevezték a Dinamó-hadművelet élére. Jollion sorhajókapitány,
aki a szorgalmának köszönhette a karrierjét, legalább annyira
imádta a munkáját, mint a tengert. Megtiszteltetést jelentett neki
az, hogy segíthetett a katonák megmentésében, akik közül sokan
a fiával egyidősek voltak.
A fia, Noel, éppolyan hazafias volt, mint az apja, ahogy az
összes Jollion, de a levegőt választotta, nem a tengert. Jelenleg a
Királyi Légierőnél szolgált, vadászpilóta volt, Spitfire
repülőgépeken ült, Franciaországban bombázta az előrenyomuló
német hadsereget. A repülőszázada Biggin Hillnél állomásozott,
mindjárt London mellett, és amikor eltávot kapott, Londonba
utazott, és Edgar nővérénél, Adrianna Bellamynál szállt meg, aki
csatlakozott a Vöröskereszthez, ahogy a lánya, Claudia is.
Jollionnak ekkor eszébe jutott Phoebe, és hirtelen rádöbbent:
elfelejtett írni a nővérének amiatt, hogy vigyék Phoebe-t meg a
testvéreit Burnside-ba. Ott sokkal nagyobb biztonságban
lesznek, ha elkezdődik az ország megszállása. Mert előbb-utóbb
sor kerül rá.
Angol gyerekek ezreit evakuálták már, el kellett hagyniuk a
városokat, falura költöztették őket. Jollion az unokahúgától,
Palomától hallotta, hogy már Little Skell faluba, High Clough-ba
és Mowbraybe is sorra érkeznek a kitelepítettek, elég vegyes
társaság: egyesek gyorsan alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz,
mások azonban szörnyen vágyódtak haza. Egy kis yorkshire-i
falu nagy változás a nagyvárosi forgataghoz képest.
A bájos Paloma, aki megajándékozta őt az első kis
unokaöccsel. Jollion végtelenül örült annak, hogy Paloma
hozzáment Harry Swannhoz, ahhoz a jólelkű, derék emberhez.
 Edgar felállt, kinyújtóztatta a lábát, aztán úgy döntött, hogy
jár egyet az alagutakban. Jelenleg ez jelentette számára a
testedzést. Odahagyta az irodát, végigbaktatott a hosszú
folyosón, amely a távirati irodába vezetett. A keresztalagutakat
vasgerendákkal és fémmennyezettel erősítették meg.
Tulajdonképpen olyan volt az egész, mint egy kisebb város,
hálótermekkel, fürdőszobákkal, konyhákkal és étkezdékkel. A
körülményekhez képest egész elviselhető volt. És
nélkülözhetetlen munkát végeztek. Nagyon fontos volt, hogy
minél több embert megmentsenek; az ország védelmének
érdekében szükség volt a katonákra. Edgar meglepődött, amikor
rájött, milyen kicsi a brit hadsereg, és a légierő még annál is
csekélyebb létszámú. Csak a Királyi Haditengerészet erős, jól
felszerelt és fegyelmezett. Hát igen, a britek szigetlakok, már
évszázadok óta a hadihajók a titkos fegyvereik. Bár nem is olyan
titkosak, somolygott magában Jollion Horatio Nelsonra gondolva.
Éppen meg akart fordulni, hogy visszatérjen az irodájába,
amikor hallotta, hogy a nevén szólítják. Hátranézett a válla
fölött. Az egyik tengerészzászlós a távirdából feléje sietett.
– Éppen önhöz készültem, sorhajókapitány. Ez az üzenet az
imént érkezett – magyarázta.
Edgar biccentett, s átvette a papirost a fiatalembertől.
– Köszönöm, Judson.
A matróz fejet hajtott, majd szalutált és távozott, Edgar pedig
visszatért az irodájába. Leült az íróasztalához, elolvasta a rövid
üzenetet. Nagyot nézett, erősen ráncolta a homlokát, aztán újra
elolvasta.
– Ez meg mi az ördög akar lenni? – dörögte bele az üres
szobába. Nem értette az üzenetet.
Aztán hirtelen megvilágosodott. Felpattant, kirohant, átment
a tőle két irodával arrébb dolgozó Ramsay altengernagyhoz.
Határozottan kopogtatott. Mikor Ramsay kiszólt: – Bejöhet! –
Edgar belépett.
– Valami baj van, Jollion? – nézett rá Ramsay.
– Inkább azt a szót mondanám rá, hogy „elképesztő”. Az
imént kaptam ezt a táviratot a dunkerque-i főhadiszállástól.
Rundstedt tábornok megparancsolta Kleist tábornok páncélos
hadtestének, hogy álljon meg a frontvonalon. Ne menjen tovább
előre. Semmiképp. Más szóval, maradjon ott, ahol van.
Ramsay elképedt. – De hát ott vagyunk az orruk előtt! –
hördült fel. – Attól féltem, hogy tovább nyomulnak előre, és
elfogják a fiainkat azon a zsebkendőnyi területen, ahová a
Panzerek beszorították őket. – Megcsóválta a fejét. – Hát ez
tényleg elképesztő, Jollion. – Az altengernagy hallgatott egy
ideig, majd megkérdezte: – Biztos, hogy ez nem valami tévedés?
– Nem hinném, uram. De a biztonság kedvéért
ellenőrizhetjük. Visszatáviratozunk a franciaországi
főhadiszállásra.
– Azonnal tegye meg! Tudni akarom, honnan értesültünk
hirtelen a Wehrmacht terveiről.

Ramsay és Jollion pár órán belül megkapta a választ a

kontinensen állomásozó lövészdandár alezredesétől, Lord
Bridgemantól, aki a Brit Expedíciós Haderő vezetője, Lord Gort
mellett dolgozott.
A korábban kapott üzenet helytálló információkat
tartalmazott.
Kleist tábornok a Flandria fölötti magaslatokon maradt,
amelyek Dunkerque-re néztek. A páncélos hadtest végül
megmozdult, de nem mentek le a partra, hogy elfoglalják, vagy
megtámadják és megöljék a csapdába szorult brit és francia
katonákat. Inkább visszavonultak.
 Jollion sorhajókapitány ezt azzal magyarázta, hogy a német
tábornok nem merte levinni a tankjait Flandria alacsonyabban
fekvő területeire, amely tele volt kanálisokkal, patakokkal és
ingoványos területekkel. És még egy magyarázattal szolgált
Ramsay számára: tankokkal nehezen lehet sűrűn beépített
helyek, így falvak és városok között manőverezni. Ez lehetett a
másik oka a németek visszavonulásának.
Bármi oka volt is annak, hogy a náci tankok hirtelen
visszafordultak, Lord Gort, a Brit Expedíciós Haderő
parancsnoka, Bridgeman, Ramsay és Jollion kapva kapott a
lehetőségen, nekiálltak, hogy még több katonát kimentsenek
Dunkerque-ből. Jollion sorhajókapitány ezt istenadta
lehetőségnek tartotta.
Az elkövetkező csendes, napsütéses negyvennyolc órában
brit és francia katonák ezrei kapaszkodtak fel a Dunkerque-nél
horgonyzó brit hajókra.
Jollion csüggedt és elkeseredett volt, mivel tudta, hogy szinte
a teljes brit hadsereg Franciaországban rekedt. Nagy-
Britanniában alig maradt katona, nem volt, aki védje az országot
az ellenség ellen. A hazája sebezhető volt, ha a németek úgy
döntenének, hogy betörnek. Hiszen Kleist páncélos hadosztályai
hamarosan ismét támadásba lendültek, és könyörtelenül
lemészárolták a szövetséges csapatokat.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

A Coldstream gárdaezred századosa, Charlie Stanton tudta,

hogy amint lehet, el kell hagyniuk Poperinge városkát. Azonnal
távozniuk kell.
Dunkerque déli védelmi vonalán voltak, ideje, hogy
visszavonuljanak a tengerpart felé. Mögöttük már hallatszott a
német fegyverek ropogása, és Charlie biztos volt benne, hogy
nemsokára lerohanják őket az ellenséges csapatok. A Brit
Expedíciós Haderőt körülvette az ellenség. Halálra voltak ítélve.
A főhadiszállásról tegnap este ideszóltak, hogy vigye vissza
Dunkerque-be azt, ami még megmaradt a szakaszából. Már csak
húsz embere maradt, és legalább annyira el akartak menni innen,
amennyire ő.
Mikor körülpillantott, látta, hogy Kenny Bourne éppen feléje
tart. 1939-ben otthagyták Oxfordot, Sandhurstben átestek a tiszti
kiképzésen, és utána is együtt tudtak maradni, mivel
ugyanahhoz az ezredhez szegődtek. Szerencséjük volt, mert a
Coldstream gárdaezred többnyire Anglia északkeleti részéből
toborozta a katonákat. Kenny főhadnagy volt, Charlie-n kívül az
egyetlen tiszt, aki még életben volt ebben a csapatban.
– Készen állunk az indulásra – jelentette be Kenny, mire
Charlie bólintott. Úgy tervezték, hogy felszállnak két teherautóra
és egy platóskocsira, aztán uzsgyi. Így is tettek. Fellélegeztek,
amikor már Franciaország tengerpartja felé robogtak, ahol az
ezred többi része várakozott a part mentén cirkáló brit
hadihajókkal, torpedórombolókkal és kórházhajókkal együtt.
Nagyszabású mentőakcióra készültek. Május végére az összes
ezredet ki fogják vonni innen.
 A megkönnyebbülés hamarosan türelmetlenséggé változott
át, mikor Charlie rájött, hogy jobban jártak volna, ha gyalog
indulnak neki. Az utat teljesen elárasztották a menekülő
katonák, akik egyenletes tempóban masíroztak, és időnként
elállták az útjukat.
Kenny, aki a Humber Snipe teherautót vezette, a forgalmas
úton tartotta a szemét. Egyszer csak megszólalt:
– A francba! Esni kezdett. Ez még jobban lelassít bennünket.
– Előfordulhat – válaszolta Charlie, aztán elvigyorodott.
– No de az eső a Luftwaffét is távol tartja. Ha verőfényes
napunk lenne, könnyű célpontok lennénk.
– Micsoda megkönnyebbülés! Legalább az esőben
lubickolhatunk, ha már a boldogságban nem tudunk – vágta rá
Kenny nevetve.
Mindketten elhallgattak, miközben csigalassúsággal
vánszorogtak Warhem, a következő városka felé. Az úton
döbbenetesen sok katona gyalogolt. Emberek ezrei rótták az utat,
nemcsak brit és francia katonák, hanem hollandok is. Bár
lélekben még nem adták fel a küzdelmet, a németek bizony
fölényben voltak. A Wehrmacht óriási volt, a világ legnagyobb
hadserege, irdatlan nagy fegyverkészlettel és hatalmas tűzerővel,
a gyilkos Panzer harckocsikról nem is beszélve.
Ahogy még közelebb értek a dunkerque-i főhadiszálláshoz, a
katonai rendőrség hirtelen megállította a teherautóikat. Charlie
letekerte az ablakot, hogy megkérdezze, mi történt.
– Elnézést, százados úr, de itt kell hagynia a teherautókat és
a platóskocsit. Ott, azon a mezőn, a többi otthagyott kocsi
mellett. Gyújtsák fel őket! Szerencsére elállt az eső.
– Miért kell itt hagynunk a járműveket? – kérdezte Charlie.
– Ez a parancs, százados úr. A vezetőség nem akarja, hogy
Dunkerque-nél összetorlódjanak a kocsik. Majd szólok az
embereinek, hogy kövessék magát.
 Charlie intett a fejével, hogy megértette. Utána kiadta az
utasítást Kennynek, hogy hajtson a mezőre. Mikor kiugrottak a
Humberből, látták, hogy az elhagyott kocsik, teherautók és
furgonok jó része még mindig lángokban áll, füstölög, vagy már
teljesen kiégett.
Charlie és Kenny a Humber Snipe belsejében heverő
felszerelésre pillantott, majd fancsali képpel összenéztek. – Nem
szívesen hagyom hátra a holmimat, de nincs más választásom –
dörmögte Charlie, és a zsákja után nyúlt.
– Én sem, de nem cipelhetünk magunkkal felesleges
dolgokat – válaszolta Kenny, és ő is megfogta a zsákját. – A
többit itt hagyom.
Az emberek követték a példájukat. Miután kivették a
zsákokat, Charlie megparancsolta nekik, hogy gyújtsák fel a
járműveket, amit meg is tettek, még ha kissé vonakodva is.
Charlie elfordult. De nem bírta ki, odament az egyik
teherautóhoz, amelyet korábban otthagytak és még nem
gyújtottak fel. Legnagyobb meglepetésére és örömére
fegyvereket és élelmiszert talált a hátuljában. A menekülő brit
katonák nyilván nagy siettükben otthagyták.
Intett Kennynek és az embereknek, és megmondta nekik,
hogy mindenki fogjon egy puskát meg annyi élelmiszert,
amennyit elbírnak. Az emberei így is tettek. Mosolyt csalt az
arcukra az, hogy megint van puskájuk és ennivalójuk.
Hűségesek és bátrak voltak, és szemmel láthatóan
megkönnyebbültek, amikor Charlie átvette az irányítást, miután
Barton őrnagy egy heves légitámadás során meghalt.
Charlie tudta, hogy számíthat rájuk, ezek a gyalogos katonák
derék legények. Azt is nagyon jól tudta, hogy holtfáradtak azok
után, hogy három héten át megállás nélkül harcoktak
Flandriában, a különböző védvonalakon. Elhatározta, hogy
éjszakára mindenképpen szállást keres nekik. Ez életbevágóan
fontos.
A katonák ott álltak és vártak, úgy néztek Charlie-ra, mintha
olvasni akarnának a gondolataiban. Legtöbben azon tűnődtek,
mit keresnek itt, a lángoló járművekkel teli mezőn.
Mivel Charlie-t figyelték és háttal álltak a főútnak, nem
látták, mit néz a parancsnokuk az út túloldalán.
Odaát füst szállt az ég felé. Nem égő teherautókból
gomolygott elő, egészen másfajta füst volt: csigavonalban
emelkedett az ég felé, nyilván egy kéményből jöhetett, amelyet
Charlie nem látott.
– Figyeljetek rám! – szólalt meg. – Nem akarom, hogy bele
vegyüljünk a Dunkerque felé törtető csődületbe. Átmegyünk
arra a mezőre, ott, mögöttetek, aztán meglátjuk, mit találunk ott.
Joe Wortley, az őrmester, rögtön megértette, mit akar. –
Ugye, azt gondolja, uram, hogy arrafelé egy tanya van?
– Nagyon valószínű. Nézzétek, ránk fér a pihenés. Éhesek
vagyunk. Ha lehet, aludnunk is kéne, mielőtt visszamasírozunk
a főhadiszállásra. Az úton gyalogló sok száz katonát elnézve
semmi jóra nem számíthatunk. Ma este borzasztó nagy tömeg
fog összezsúfolódni Dunkerque kikötőjében. Szeretném, ha egy
kicsit visszanyernénk az erőnket, aztán holnap reggel elindulunk
a kikötő felé.
Az őrmester helyeselt. – Jó elgondolás, százados úr.
Feltételezem, hogy beszél franciául, tehát menjünk, keressük
meg azt a tanyát!
– Igen, az iskolában tanultam franciául – nevetett Charlie. –
No, gyerünk, fegyelmezetten vonuljunk át az úton. Ne
lökdösődjetek, ne tolakodjatok a masírozó bajtársak között!
Az emberei az utasításait betartva, kettesével-hármasával
átkeltek az úton, nem egy csapatban csörtettek át. Charlie
utánuk ment Kennyvel. – Bármit megadnék egy cigiért és egy
pofa hideg sörért – sóhajtozott Kenny. – Bár az igazat megvallva,
legszívesebben szundítanék egyet. Többre mennék vele.
– Nekem is jót tenne. Bárcsak most rögtön leheveredhetnék,
mindjárt el is aludnék – felelte Charlie. – Aha! – rikkantotta
utána, és visszaintegetett az őrmesternek, akinek fülig ért a szája,
úgy vigyorgott. A facsoporton át most már tisztán kivehetővé
vált a ház.
Charlie nem sokkal később már a fakapura támaszkodva
beszélgetett a gazdával; az övé volt a tanya, amelyet az útról
nem lehetett látni.
A gazda először bizalmatlanul méregette a fiatal századost és
a katonáit, de Charlie rögtön franciául szólt hozzá. Mondta neki,
hogy angol, és bemutatkozott. Megkérdezte tőle, hogy éjszakára
meghúzódhatnak-e a tanyán, esetleg a csűrben. Hozzátette, hogy
az emberei a végkimerültség határán állnak, mivel a németek
ellen harcoltak a lövészárkokban.
A gazda erre köpött egyet, majd mérgesen felcsattant: – Les
Boches! Merde! – Kinyitotta a kaput, aztán szívélyesen üdvözölte
Charlie-t és az embereit. A tanyaépület mögé vezette őket, és egy
hatalmas, régi csűrre mutatott, amely tele volt szalmabálákkal,
volt benne egy vályú is, a falakon pedig régi lószerszámok
lógtak. – Voilà! – A gazda vigyorogva közölte Charlie-val, hogy
szívesen látja őket, mindjárt hoz nekik pokrócokat, vizet és
kenyeret.
Charlie áradozva hálálkodott; aztán szólt az embereinek,
hogy keressenek maguknak helyet, és üljenek le, itt
meghúzódhatnak éjszakára. A katonák felsóhajtottak, letették a
zsákjukat, és letelepedtek a szalmabálákra; páran szinte abban a
pillanatban elaludtak.
A parasztember állta a szavát. Nemsokára visszatért a
feleségével meg a fiával. A gazda két nagy kancsó vizet hozott, a
felesége és a fia pedig tálcán néhány régi bögrét és poharat. Az
asszony kitöltötte a vizet, aztán ő meg a fia körbeadták a
bögréket meg a poharakat. A férfi közben elment, pár perc
múlva hosszú baguette-ekkel jött vissza, valamint fatálakra
rakott, méretes sajtdarabokkal.
Charlie köszönetet mondott, aztán a katonák nekiestek a
sajtnak meg a kenyérnek, és az elhagyott teherautóból elhozott
ételekből is ettek egy kicsit.
– A gazda azt mondta, hogy még nem láttak német
katonákat. Eddig… – mondta Charlie. – De megígértem neki,
hogy holnap korán reggel elmegyünk innen. Nagyon megértő
volt, átérzi a helyzetünket.
– Láttam rajta – válaszolta Kenny. – Teljesen el volt
ragadtatva… nem is, inkább hízelgőnek találta… azt, hogy tudsz
franciául, Charlie. A franciáknak imponál, ha valaki beszéli a
nyelvüket.
– Úgyis tudod, mire gondolok.
– Jó, ha az ember tud franciául, ha már egyszer
Franciaországban jár – bölcselkedett Charlie, s grimaszt vágott.
– Nehéz ez az átkozott zsák – szólalt meg Kenny később. –
Mindent kidobálok belőle.
– De ne itt! – figyelmeztette Charlie sietve. – Nem
sodorhatjuk veszélybe a gazdát. A Fritzek bármikor
beállíthatnak, és megtalálják a holmidat. Rögtön rájönnek, hogy
Angliából származik, aztán faggatózni kezdenek.

Charlie ébren hevert a szalmabálákon, és az alvó katonák

szuszogását hallgatta. Szinte mindegyik kidőlt órákkal
korábban, mert holtfáradtak voltak; már hetek óta nem aludtak
ilyen jól. A csűrben többnyire csend honolt, bár időnként halk
neszezés – könnyed horkolás és pihegés – hallatszott.
 Holdfény szűrődött be a kis ablakon, amelyet magasan a csűr
falába vágtak. Charlie feltápászkodott, halkan kinyitotta a
hatalmas ajtót, és kisurrant.
Többször is mélyet lélegzett. A levegő hűvös volt ezen a
májusi éjszakán, felfrissítette az embert. Ahogy Charlie
felpillantott a sötét égen függő teliholdra, rájött, milyen tiszta az
égbolt. Megnyugtatta a csendesség, amely körülölelte. Micsoda
megkönnyebbülés, hogy nincs körülötte fegyverropogás,
ágyúdörgés és bombarobbanás.
A csend aranyat ér, gondolta, mert eszébe jutott a régi
mondás, amelyet még gyerekkorában hallott az édesanyjától.
Vigyáznia kell magára, hogy hazamehessen hozzá. Az anyja
sose bocsátaná meg neki, ha nem élné túl. Erre a gondolatra
elmosolyodott. Evelyne Bourne, Kenny édesanyja sem bocsátana
meg neki, ha a fia nem élné túl a háborút. Talán az összes édesanya
ugyanúgy érez, állapította meg magában Charlie.
Elővett egy cigarettát, rágyújtott, mélyen beszippantotta a
füstöt, aztán leült az alacsony kőfalra, és élvezettel dohányzott.
A gazda figyelmeztette őket, hogy eszükbe se jusson rágyújtani a
szénával teli csűrben, és szót fogadtak neki.
A nővérével kapcsolatos gondolatok lopakodtak elő a
fejében. Alicia roppant lelkes és elkötelezett volt, mindenképpen
csatlakozni akart a brit hadsereg önkéntes női alakulatához, de
hirtelen meggondolta magát, és inkább beállt a Vöröskeresztbe.
Szülei nagy rémületére a külföldön tevékenykedő divíziót
választotta.
De egyelőre még Londonban van, most tanul be. Charlie
tudta, miért döntött Alicia a sebesültek ápolása mellett.
Világéletében gondoskodó, könyörületes gyermek volt, féltette a
beteg házi kedvenceiket, és megsajnálta a csapdába került, apró
vadállatokat is. Jó ápolónő lenne belőle, van hozzá affinitása…
bizonyos értelemben elhivatottságot érzett.
 Charlie valami neszt hallott, végigpillantott hát az udvaron.
A holdfényben látta, hogy Kenny kisurran a csűrből; aztán
odaballagott hozzá, és leült melléje, a kőfalra.
– Nem bírok ilyen sokat aludni – mondta Kenny fojtott
hangon, majd rágyújtott. – Gondolom azért, mert az elmúlt
hetekben pár óra alvással is be kellett érnünk.
– Tudom, miről beszélsz. Nekem is ez a gondom, de azért
aludtam egy jót, mélyen aludtam, és az elég is volt – vallotta be
Charlie.
– Hogy tervezed, mikor indulunk el innen? – kérdezte ekkor
Kenny.
– Hajnali öt vagy hat órakor már úton akarok lenni
Dunkerque felé. Minél hamarabb visszaérünk a főhadiszállásra,
annál jobban fogom érezni magam.
– Gondolod, hogy azonnal evakuálnak bennünket? Elvégre a
Coldstream gárdaezred volt az első ezred, amelyik
Franciaország területére lépett. Mi voltunk itt legtovább. Úgy
illene, hogy mi menjünk el először.
Charlie halkan göcögött. – Az is lehet, hogy mi leszünk az
utolsók! De hamarosan megtudjuk. Ha kora reggel elindulunk,
délutánra visszaérünk a tengerpartra.
– Az emberek erőltetett menetben fognak menni, Charlie.
Kenny egy ideig szótlanul ült és cigarettázott, majd halk, ám
szenvedélyes hangon kijelentette:
– Ha bármi történik velem, és mégsem úszom meg, akkor
légy szíves, mondd meg a szüleimnek és a húgomnak, hogy
nagyon szerettem őket.
– Megmondom, ígérem. De ne légy pesszimista, Kenny! Túl
fogod élni. Kemény fickó vagy, akárcsak én. És én nem fogok
elpatkolni.
Kenny eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést, folytatta
előbbi mondókáját:
 – És szeretném, ha köszönetet mondanál Cecilynek, és
megmondanád neki, milyen sokat jelentett az, hogy éveken át
támogatott. A legcsodálatosabb dolog volt az életemben az, hogy
magántanárt fizetett nekem, aztán ösztöndíjat kaptam tőle, hogy
Oxfordba járhassak.
– Jól van. De majd te magad megköszönöd neki.
Negyvennyolc órán belül evakuálnak innen bennünket, Kenny.
– Én is bízom benne – válaszolta Kenny. – De hangosan ki
kellett mondanom azt, ami a szívemet nyomta.
Charlie ráhagyta, és felpillantott az égboltra. Hajnalodott, s
úgy tűnt, hogy szép idő lesz. Kellemes nap, pont arra való, hogy
visszagyalogoljanak Dunkerque-be, ott jelentkeznek a
főhadiszálláson, és megtervezik az evakuálást. Amit
valószínűleg már úgyis előkészítettek nekik. Hazajutunk,
gondolta Charlie. Muszáj.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

A parancsnokhelyettes, Tommy Riley őrnagy kiküldte őket

felderítésre, aminek Charlie kifejezetten örült. Akárcsak az
őrnagy, ő is a folyamatos ellenőrzés híve volt, főleg az aktuális
Dunkerque környéki helyzetre való tekintettel.
Másnapra elérték Dunkerque városát, ahol ezen a délutánon
kicsit kisebb tömeg zsúfolódott össze a partokon, és odakint a
tengeren, a mély vízben angol hadihajókból,
torpedórombolókból és nagyobb vízi járművekből álló, hatalmas
konvoj várakozott. Erősítésként érkeztek, miután az elmúlt
napokban óriási veszteségek érték a Királyi Hadiflottát. Az
utcákon katonák ezrei nyüzsögtek.
Kórházhajók is lebegtek odakint a nyílt vízen, jól látható,
méretes vöröskeresztekkel megjelölve. Nem mintha ez a jelkép
számított volna valamit, a Luftwaffe ettől függetlenül
rendszeresen bombázta őket. A fedélzetükön ápolt betegek
többsége meghalt, az orvosokkal, ápolónőkkel és a legénységgel
együtt. Az angolok mindenütt súlyos veszteségeket szenvedtek.
Milyen sok élet veszett oda, megszakad az ember szíve.
Charlie nagyon jól tudta, hogy a veszteségek nagy részét a
tengeralattjárókról kilőtt torpedók okozták, valamint a
repülőgépekről ledobott bombák és a lövészárkokban folyó
harcok. Sajnálatos módon a Királyi Légierőt csúnyán
megtizedelték. Miután elveszítették az utolsó francia légi
bázisukat is Merville-ben, most már át kell repülniük a La
Manche-on, ami megnövelte a repülési időt. Ennek ellenére a
Stukák méltó ellenfelei voltak.
Sok áldozattal járó háború volt, amelyet szárazföldön,
tengeren és a levegőben is vívtak, egy gonosz, hitvány ember
kegyetlen rezsimje a Harmadik Birodalom ellen. Charlie tudta,
hogy mindenáron győzniük kell.
– Menjünk le a kikötőgáthoz – javasolta Joe. A dunkerque-i
mólóra gondolt. – Ismerek valakit, aki William Wake-Walker
altengernagynak dolgozik, és ilyentájt gyakran arrafelé sétál.
Jack Remmington őrnagynak hívják, és remek információforrás.
– Hallottam már az altengernagyról, de még sosem
találkoztam vele – mondta Charlie. – Ő irányítja a dunkerque-i
hajóforgalmat, Remmington őrnagyról viszont semmit sem
tudok.
– Ha összeakadunk vele, megtudhatunk tőle ezt-azt,
összeszedhetünk néhány hasznos információt – bizonygatta Joe.
– Menjünk, keressük meg! – vágott közbe Kenny. – Kíváncsi
vagyok, hogy ma este tényleg elmegyünk-e innen. Sose lehet
tudni, előfordulhat, hogy összekevertek bennünket a gránátos
gárdaezreddel…
– Ne feledkezzünk meg a mottónkról: Nulli Secundus. Mi
vagyunk az elsők – jegyezte meg Charlie. – Meglátod,
nemsokára ott leszünk egy hajó fedélzetén… ne légy már
hitetlen Tamás, Kenny! Legyél optimista Oliver, mint én.
– Ezt a szólást még sohasem hallottam – dünnyögte Kenny.
Charlie nem válaszolt, csak nevetett.

Joe Wortley-nak igaza volt. Remmington őrnagy a mólón állt,

cigarettázott, és valahová messzire, a tenger felé nézett.
Megfordult, mikor meghallotta, hogy mások is járnak a gáton,
aztán felderült az arca, mihelyst megpillantotta Joe-t.
Miután szívélyesen üdvözölték egymást, Joe bemutatta a
bajtársait. – Charlie Stanton százados és Kenny Bourne
főhadnagy. A Coldstream gárdaezred tagjai, akárcsak jómagam.
Kijöttünk ide, hogy elbúcsúzzunk Dunkerque-től. Remélhetőleg
holnap elhajózunk innen.
 Remmington bólogatott. – Alighanem igen… – Egyszer csak
elharapta a szót, s teljes figyelmével a tenger felé fordult.
– Nem gondoltam, hogy ennek szemtanúja leszek! El sem
hiszem! – kiáltott fel. – Jaj, istenem, micsoda látvány… szemet
gyönyörködtető. Mintha csoda történt volna.
– Miről beszél, uram? – kérdezte Joe zavartan.
– Ott kint. Nézzen a tenger felé, őrmester!
Joe követte az őrnagy tekintetét. Charlie és Kenny is
ugyanígy tett, s elállt a szavuk és fel-felkiáltottak
meglepetésükben és zavarukban.
– Akárcsak egy kisebb armada – jegyezte meg Kenny még
mindig hüledezve.
– Kicsi, de erős armada – igazította ki Charlie.
Remmington őrnagy bólogatott, majd szélesen elvigyorodott.
– Hallgattak Ramsay altengernagy szavára. Segítséget kért tőlük.
Ezt mondta: „Gyertek, segítsetek kimenteni a fiainkat a partokról.
Gyertek, mentsétek meg őket! Dunkerquerknél rekedtek. ” És ők
eljöttek. Hogy elszállítsák a fiúkat a partokról… Anglia
állampolgárai, civilek, egyszerű emberek meghallották az
altengernagy felhívását, és áthajóztak a Csatornán.
Az őrnagy kihúzta magát. – Ők a nagyok… ők teszik naggyá
Nagy-Britanniát… az emberek. A mi népünk. – Tisztelgéssel
üdvözölte a lassan közeledő kishajókat.
– Nem hiszek a szememnek! – szólalt meg Charlie. – Motoros
jachtok, motorcsónakok, halászhajók, gőzhajók, kenuk, kompok,
uszályok a csatornákról, dingik, sőt még mentőcsónakok is. Ez
valóban a kishajók erős armadája. Milyen gyönyörű látvány!
– És idejönnek, a mólóhoz. Könnyedén idehajóznak, a
sekélyebb vizekre, amire a nagyobb hajók nem képesek. Innen
aztán kivihetik a katonákat a nagyobb hajókra, amelyek
biztonságban hazaszállítják őket – fejtegette Remming-tón
őrnagy.
 Miközben a tekintélyes kis armada közelebb ért, Charlie
teljesen elérzékenyült a látványtól, és attól, ami e mögött a
rendkívüli teljesítmény mögött rejlett. Elszorult a torka, elfordult
hát, pár percig nem bírt megszólalni.
– Ezek az egyszerű emberek a hívó szóra elhagyták Angliát,
csak a bátor szívüket hozták magukkal az útra, és valamit, ami
úszik a vízen – mondta végül fojtott hangon. – És nekivágtak.
Egyenesen ebbe a pokolba, amit Dunkerque-nek hívnak.
Eljöttek, hogy megmentsék a partokon rekedt fiúkat. Hősök
lesznek, egytől egyig, mindnyájan! De minden elismerés és
köszönő szó le fog peregni róluk. Szerény mosollyal csak annyit
fognak mondani: megtettük, amit megtehettünk.

Estefelé, hét óra tájt a Coldstream gárdaezred első és második

zászlóalja a dunkerque-i mólóhoz masírozott, ahonnan kiviszik
majd őket a nagy hajókra.
Ahogy elhaladtak az egyik partszakasz mellett, Charlie és
Kenny döbbenten látta, hogy más ezredekből még milyen sok
katona vesztegel a partokon. Csendben, fegyelmezetten,
türelmesen várakoztak. Hosszú sorokban álltak. Csak vártak,
vártak és vártak. Elcsigázva, sebesülten, mégis bizakodva várták,
hogy sorra kerüljenek.
– Az a sor legalább nyolc kilométeres – súgta oda Charlie
Kennynek, aki nem válaszolt. Az járt a fejében, vajon a Királyi
Haditengerészet és a kishajók hogyan fognak kimenteni innen
ennyi embert.

Remmington őrnagy a haditengerészet több tisztjével együtt a

mólón várakozott, gyorsan elmagyarázták az első odaérkező
katonáknak, hogy a terveik szerint miként indul meg az
evakuálás.
 Akkor már a kikötőgátnál dokkolt egy bálnavadászhajó és a
civil armada egyik tagja, egy motorcsónak, melynek legénysége
a tulajdonosból, egy doveri könyvelőből, valamint két barátjából
állt. A motorcsónak neve Bolygó Hollandi volt.
– A következőképpen járunk el – jelentette be Remmington
tiszta, harsány hangon a katonáknak. – A Bolygó Hollandiát
összekapcsolják egy bálnavadászhajóval, amelyet olyan közel
vontat a mólóhoz, amilyen közel csak lehet. Az emberek
felszállnak a bálnavadászhajóra, aztán a Bolygó Hollandi
kivontatja a tengerre a nagy hajókhoz. A motorcsónak utána
visszatér, hogy újabb embereket szedjen fel. De addig is,
miközben az első emberek távoznak innen, újabb kishajó érkezik
az általa vontatott bálnavadászhajóval együtt, és az előbbi
manőver újra lezajlik. Tulajdonképpen váltják egymást. Ez a
rendszer jól működik öt óra óta, amikor elkezdtük a munkát.
Remmington ekkor elhúzta a száját. – Nos, korábban volt
már egy baleset, amikor az egyik bálnavadászhajó felborult, mert
változékony, szeles idő volt. De azóta minden zökkenőmentesen
zajlik. Az idő is szebb lett. Nincs szél, a tenger csendes.
A Coldstream gárdaezred katonái fegyelmezetten távoztak a
motorcsónakon és a bálnavadászhajón, egyik csoport a másik
után, és egy óra múlva Charlie szakasza, Charlie-val és
Kennyvel, szintén csónakba, illetve hajóra szállt. Joe Wortley egy
másik szakasszal azonnal utánuk megy a másik
bálnavadászhajón, amint az beérkezik.
Mikor már eltávolodtak a kikötőgáttól és kint voltak a nyílt
vízen, Charlie visszanézett Dunkerque-re, és szomorú-an
megcsóválta a fejét. A városka házai vadul égtek, a levegődben
fojtó, fanyar füst terjengett; aztán ott volt a gázolaj és a lőpor
bűze, és valami furcsa szag, melyet Charlie nem tudott
azonosítani. Mikor megemlítette Kennynek, aki mellette ült a
motorcsónakban, az odasúgta neki: – Vér. Hektoliternyi a
hullákból és a haldoklókból.
Kenny elfordította a fejét, a vízre nézett a motorcsónak
pereme fölött. – Itt lebegnek körülöttünk. Nézd meg a tengert,
vörös a vértől!
Charlie így is tett, és elborzadt. Ő a lángok mardosta
Dunkerque-re figyelt, előrefelé nézett, nem lefelé, a vízre. Mikor
látta, hogy mindenfelé brit katonák teste sodródik a vízen,
mérhetetlen félelem kerítette hatalmába; most már megértette,
miért halad olyan kényelmes tempóban a csónak, nem megy
olyan gyorsan, mint ahogy ő képzelte. A sebesült és haldokló
emberek panaszos kiáltásai hallatán elfacsarodott a szíve a
szomorúságtól. Milyen kár értük.
Kisvártatva lebukott, mivel megjelentek a Luftwaffe
repülőgépei, géppuskatűz alá vették a kis armada csónakjait, és a
távolabb horgonyzó, nagyobb hajókat is. Charlie hallotta, hogy
pár napja, május 29-én, a németek célba vettek tíz brit hajót, ötöt
a kikötőben. Három nagyobb támadás során hét hajót
elsüllyesztettek. Óriási vérfürdő volt, és hatalmas a kár.
Ahogy a repülőgépek közelebb értek a Bolygó Hollandi-hoz,
Charlie odaordított Kennynek és az embereinek:
– Kuporodjatok le! Az átkozott Fritzek a torpedórombolókat
bombázzák. És a hajók oldalán kifeszített hálókba kapaszkodó
embereinket. Meg bennünket.
Több robbanás rázta meg a bálnavadászhajót és a
motorcsónakot, de a három civil kitartóan, rendíthetetlenül
folytatta az utat, hogy minél több katonát kimentsenek.
Aznap május 31-e volt. Charlie-nak ekkor eszébe jutott, hogy
június elsejére be akarják fejezni a mentést. Vagyis holnapra.
Vajon addigra mindenki kijut innen?
A légitámadásnak váratlanul vége szakadt, a Luftwaffe gépei
elrepültek. A Bolygó Hollandi rögtön megnövelte a sebességét,
messzebbre kiment a nyílt vízre, el a holttestektől, a nagy
roncsoktól és a süllyedő angol hajóktól.
Mikor odaért az egyik torpedórombolóhoz, melynek oldalán
hálókat vetettek át, hogy az emberek fel tudjanak mászni a
fedélzetre, Charlie fellélegzett. A szakasza egész jó kondícióban
volt, még ha kimerültek is. Tudta, hogy minden különösebb
nehézség nélkül fel tudnak kapaszkodni a hálókon.
Elégedetten figyelte, ahogy Kenny és a szakasza felkúszik a
torpedóromboló oldalán. Ő is nekilendült, hogy csatlakozzon
hozzájuk: előreugrott, le a bálnavadászhajóról, rá a hálókra, és
két kézzel megkapaszkodott. Miután visszanyerte az
egyensúlyát, mászni kezdett felfelé a hajó oldalán, gyorsan,
amilyen gyorsan csak bírt; jobb erőben volt, mint gondolta.
És akkor bekövetkezett: a Luftwaffe repülők visszatértek, a
torpedóromboló felé kerültek, és géppuskákkal lőni kezdték a
hálókon csüngő katonákat. Könnyű célpontok voltak.
Charlie érezte, hogy mindkét lábát eltalálták. Hallotta a
golyók tompa hangját, amikor behatoltak a húsába, aztán
fájdalom hasított belé. Kétségbeesetten próbálta felhúzni magát a
kezével a hálókon, a lábát többé nem tudta használni. Egyszer
csak megpillantotta az egyik matróz arcát, aki aggódva nézett le
rá.
– Gondban vagy, pajtás? – ordított le a matróz.
– A lábam. Meglőtték. Nem mozog.
– Próbálj feljebb kapaszkodni. Mindjárt hozok segítséget.
Veled együtt felhúzzuk a hálókat. Tarts ki!
A fölötte csimpaszkodók jó része mostanra már felért a
fedélzetre, így Charlie egyedül maradt a háló ezen részén.
Megpróbált lepillantani, nagy nehezen sikerült is. Szerencsére
nem voltak közvetlenül alatta katonák, ami azt jelentette, hogy
kisebb súly nehezedett a hálókra.
A matróz ekkor visszatért a legénység hét tagjával. – Jó
erősen markoljátok meg a hálót! – üvöltötte. – Ezen az oldalon
felhúzzuk. Van súlya.
Charlie egyre gyengébbnek érezte magát. Sejtette, hogy
veszélyben van, mert leeshet. Vagy elvérzik. Mégsem adta fel,
tovább kapaszkodott, nem engedte el a hálót. Lehunyta a szemét
és imádkozott.
Nyolc erős tengerész markolta meg a hálót, s lassanként
felhúzták a hajókorláthoz. Végül két matróz megragadta
Charlie-t, és felsegítették a fedélzetre.
– Sikerült! – rikkantotta egyikük.
– Köszönöm – nyöszörögte Charlie elhaló hangon, majd nagy
nehezen elhörögte: – Charlie Stanton százados, Coldstream
gárdaezred… – Aztán elveszítette az eszméletét.
Pillanatokon belül körülvették az ápolók, és hordágyra
emelték. – A nadrágját teljesen átáztatta a vér – szólalt meg az
egyik orvos. – Vigyük le a műtőbe.
 REMÉNY ÉS DICSŐSÉG FÖLDJE

Remény s dicsőség földje, szülőanyánk,

Hogy magasztaljunk téged, édes hazánk?
A határaid váljanak tágabbá,
A jó Isten tegyen naggyá, még nagyobbá,
A jó Isten tegyen naggyá, még nagyobbá.

Edward Elgar: Pomp and Circumstance induló

No. 1., A. C. Benson verse
 ÖTVENEDIK FEJEZET

A Dinamó-hadművelet – Dunkerque evakuációját illették ezzel a

fedőnévvel – 1940. június 4-én ért véget.
Csaknem négyszázezer angol és francia katonát mentettek ki
Franciaország partjairól. A hadművelet sikerét elsősorban a
Királyi Haditengerészet kétszázhuszonkét hajójának, valamint a
bátor civilek által vezetett, merész kis armadának köszönhették,
amely több mint nyolcszáz különféle vízi járművet vonultatott
fel. Hamarosan a történelem legnagyobb katonai
mentőakciójaként kezdték emlegetni. Angliában mindenki
ujjongott az örömtől.
Még azon a napon Winston Churchill beszédet intézett a
parlament alsóházához és egyben a nemzethez is. Először is
figyelmeztetett rá, hogy ezt a mentőakciót nem kezelhetik
győzelemként. – A háborút nem lehet evakuálással megnyerni –
szögezte le.
Percekkel később kibontakozott rendkívüli szónoki
képessége, mikor kiejtette a legnemesebb és talán legfennköltebb
szavakat, amelyeket a történelem örök időkig meg fog őrizni.
„Nem fogunk meginogni, sem elbukni. Végig fogunk menni.
Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és az
óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és erővel a
levegőben, megvédjük Szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a
tengerparton, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a
mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk
meg magunkat.”14

14 Gy. Horváth László fordítása.

 Jóllehet Churchill arisztokrata volt – Marlborough
hercegének unokája értett az egyszerű emberek nyelvén. És
ismerte a brit szívek mélyén élő, mindenen győzedelmeskedő
elszántságot is.
Diedre világosan látta, milyen zseniális ember, felismerte
benne a lángészt; és William is osztotta a véleményét. Kizárólag
Churchill menthette meg a nyugati civilizációt a nácik barbár
gonoszságától.
Diedre gondolatai visszakanyarodtak a munkájára,
lepillantott arra a cetlire, amelyet Tony Jenkins épp az imént
adott át neki. Ez állt rajta: A Seelöwe15 is tud repülni. Júniusban.
Ennyi. Diedre Tonyra emelte tekintetét s így szólt: – A Seelöwe
németül az oroszlánfókát jelenti. Az oroszlánfóka is tud repülni.
Júniusban. – Összevonta szemöldökét, majd felkiáltott: – A
németek is tudnak repülni. Júniusban. Ez figyelmeztetés. Most
már bármikor megszállhatnak bennünket. – Erre a gondolatra
végigborzongott. Az íróasztalán álló naptárra sandított. Június 6-
a volt, csütörtök. – Honnan jött az üzenet? – kérdezte végül
Tonyt.
– A vatikáni összekötőnktől. Biztos vagyok benne, hogy
Valiant küldte.
– Én is. – Diedre felállt, s átsuhant az irodáján. – Menjünk,
beszéljünk Williammel!
William egy percre rá már az üzenetet böngészte, és ő is
egyetértett velük. – Azonnal felkeresem a miniszterelnököt. Erről
feltétlenül tudnia kell. Bár, amilyen előrelátó, ő mái biztosan
számít rá, hogy a Wehrmacht bármelyik pillanatban
megtámadhat bennünket. Állandóan hajszolja Lord
Beaverbrookot, hogy gyártsanak több hadihajót és repülőgépet,
és éjjel-nappal azon dolgozik, hogy felkészítse az országot…

15 Utalás az Anglia megszállását előkészítő Oroszlánfóka-hadműveletre. (A fordító.)

 – Beaverbrook tulajdonképpen egész jól végzi a dolgát –
szólt közbe Tony. – Tényleg felgyorsult a repülőgépgyártás.
– Akkor megkérdezem, mikor tud fogadni a miniszterelnök.
– William felemelte a telefonkagylót. Diedre leült az egyik
székre, Tony pedig elnézést kért, és eltűnt.
Miután William beszélt az egyik ismerősével a
miniszterelnöki irodában, felállt. – Mehetek. Most rögtön. –
Diedre-re mosolygott. – Mindig is hősnek fogom tartani
Canarist. Tudom, te is egyetértesz velem abban, hogy bátor
ember.
– Valóban az. Csodálatosan viselkedett. Mindig igyekezett
időt biztosítani arra, hogy rendesen fel tudjunk készülni a
következő csapásra.
Együtt távoztak az irodából. William arcon csókolta Diedre-t,
és elköszönt:
– Nemsokára találkozunk.
Diedre visszatért az irodájába, leült az íróasztalához, és
Wilhelm Canarisra gondolt, az Abwehr, a német katonai
hírszerzés fejére, aki gyűlöli Hitlert és a Harmadik Birodalmat.
Óriási kockázatot vállalt azzal, hogy segít az angoloknak, ahogy
sok kollégája és számos német tábornok is, akik szintén úgy
vélekedtek, hogy Hitler helyrehozhatatlan károkat okoz
Németországnak.
Eszébe jutott Lengyelország lerohanása: tavaly
szeptemberben történt, csaknem egy évvel ezelőtt. A lengyeleket
teljesen váratlanul érte, hogy az égbolt egyszer csak elsötétedett
a Luftwaffe repülőgépeinek százaitól, az utcákat pedig
lerombolták a német páncélos hadtestek. Három hét sem kellett
hozzá, és Lengyelország megszűnt létezni. A lakosság jó részét
lemészárolták, a katolikus egyházat összetűzték, és a papságot
hidegvérrel kivégezték. Gyakorlatilag nem maradt katolikus pap
Lengyelországban. Mikor Hitler kijelentette: – Nem kell nekünk
más Isten, csak Németország! – komolyan beszélt. Eltűnt az
arisztokrácia, az értelmiség és mindenki, aki bármiben is
valamiféle tehetséget mutatott, illetve valamilyen szempontból
kilógott a tömegből.
Ezért üzentünk hadat Németországnak, gondolta ekkor Diedre.
Valamire jó volt. Most ők következnek. Diedre tudta, hogy
Canaris annyira elborzadt, annyira irtózott és annyira
megcsömörlött attól, amit a saját szemével Lengyelországban
látott, hogy szó szerint ágynak esett. És egyre jobban gyűlölte
Hitlert…
Könnyed ujjak kopogtattak az ajtón, aztán Tony belépett. –
Eszembe jutott valami – mondta. – Van egy perced?
Diedre igent bólintott. – Épp azon gondolkodtam, ami tavaly
szeptemberben, Lengyelországban történt. Eszembe jutott, hogy
Hitler az összes katolikus papot megölette, és teljesen
megsemmisítette a katolikus egyházat. Nem csoda, hogy a
Vatikán annyira náciellenes.
– Egyetértek veled. Bár csak kevesen tudnak róla. Mikor
nemrégiben Spanyolországban jártam, Valiant félvállról
odavetett egy megjegyzést. A következőt mondta: mikor a
bíborosok pápává választották Pacellit, arra a jelöltre szavaztak,
aki a legjobb politikus és a legokosabb államférfi.
– Ez nem lep meg. A Vatikánon belül működik egy
titkosszolgálat. Kapcsolatban állunk velük, innen tudjuk.
– Szóval, ez a bizonyos megjegyzés teljesen kiment a
fejemből, csak most jutott eszembe – magyarázta Tony. –
Gondoltam, jobb, ha neked is elmondom.
– Örülök neki. Látszólag csak egy lényegtelen észrevétel, de
én nagyon is fontosnak tartom. Canaris ezzel elárulta nekünk,
hogy állunk XII. Piusz pápával… egy csónakban evezünk.
– A pápa Hitler ellen fog harcolni, de csak közvetett
eszközökkel – vigyorgott Tony.
 – Bizony. Kénytelen lesz rá, ha győzni akar. A nácik az egész
világon el akarják pusztítani a katolikus egyházat. A pápa
minden erejével azon lesz, hogy megvédje az egyházát, bármibe
kerül is.
– Az az érzésem, hogy a szentszék az intrikák melegágya –
állapította meg Tony. – Mindenesetre jól jön nekünk, hogy
közvetítik az üzeneteket.
– Csakugyan. Hallottál Étoile felől? Elintézte az ügyeket?
– Mókás, de alig egy órája telefonált. Kényelmesen
berendezkedett Annecyban, elég közel van a határhoz, ha esetleg
sürgősen távoznia kell. Minden a legnagyobb rendben.
Diedre örömmel hallotta, hogy Étoile, a franciaországi
ügynöke, most már Annecyban van, a svájci határ közelében.
Igaz, ha továbbra is ilyen szerencsétlenül alakul a háború
Franciaországban, mint most, még az is előfordulhat, hogy
délebbre kell költöznie. Majd hétvégén átgondolja a helyzetet. A
Wehrmacht a franciák ellen harcol Dunkerque környékén, és az
angolok csapatokat hagytak hátra, hogy segítsenek a
szövetségesüknek. Nagyon valószínű, hogy Provence jobb hely
lenne Étoile számára.
Émeraude, a másik pártfogolja, Párizsban maradt, mert ott
lakik a családja. Diedre miatta nem aggódott. Egyelőre.

Hirtelen valami egészen más villant Diedre eszébe: vajon

Canaris személyesen is ismeri XII. Piusz pápát? Vagy az a
megjegyzés, amelyet Tonynak tett, valóban csak egy odavetett
mondat volt? Korábban felvetődött benne, hogy ez is neki szóló
üzenet, vagyis a pápa lényegében egy közülük. De ezt Canaris honnan
tudná, ha nem ismeri személyesen a pápát?
Diedre-nek jó memóriája volt, aminek mindig is jó hasznát
vette. Most visszagondolt a tavalyi évre, 1939 tavaszára. Ha nem
téved, Eugenio Pacelli bíborost márciusban vagy áprilisban,
Rómában szentelték pápává. Diedre arról is tudott, hogy
Rómában született, ott is nevelkedett. A Vatikán államtitkára
volt, amikor pápává választották.
Ezzel nagyjából ki is merült a tudománya. Felállt, átment a
szomszédos irodába, Tonyhoz. – Canaris személyesen is ismeri a
pápát? – szegezte neki a kérdést.
– Fogalmam sincs, de kideríthetem. Majd a dolog mélyére
ások – válaszolta Tony, és az egyik székre mutatott.
– Kinek a kertjében akarsz ásni? Csak vigyázz, óvatosan! –
figyelmeztette Diedre, miközben leült.
– Az unokabátyáméban. Apám rokona. Az anyja katolikus,
őt is annak nevelték, sőt mi több, katolikus pap lett.
– Én meg azt hittem, hogy az összes walesi vasárnaponként
nonkonformista templomba jár, és lelkesen, teli tüdőből énekel.
Tony értette a viccet, jót nevetett hát. – Felhívhatom, ha
akarod.
– Jó ötlet.
– Pontosan mit is kérdezzek tőle? Nem hozakodhatom elő
Canaris nevével, igaz?
– Nem, az oktalanság lenne. Mondd meg neki, hogy
beszámolót kell írnod a pápáról a főnöködnek, és kérdezd meg,
tud-e valamit, amiről te nem tudhatsz. Esetleg valami
furcsaságot. Vagy sajátosságot, ami csak rá jellemző. Egy-két
csemegét, hogy egy kicsit izgalmasabbá tedd a beszámolódat.
Gyerünk, vedd fel a kagylót! Hívd fel most! – biztatta Diedre.
Főnöke lelkesedését látva Tony is kíváncsibb lett, eleget tett
hát a kérésnek, és felhívta az unokabátyját. – Á, szervusz, Ivor.
Tony vagyok – mondta neki. – Hogy vagy?
Egy kis fecsegés után a lényegre tért. – Nézd, szükségem
lenne a segítségedre, tulajdonképpen ezért telefonálok, írnom
kell egy beszámolót a főnökömnek. A te főnöködről. Mármint
XII. Piusz pápáról. Némi háttér-információra van szükségem,
valamiféle csemegére, esetleg egy anekdotára, hogy egy kicsit
megfűszerezzem az írásomat.
Végighallgatta az unokatestvérét, aztán felnevetett. – Nos,
tudom, hogy nem tudsz róla semmiféle pikáns történetet. Esetleg
valami furcsaságot… egy érdekes hobbi? Például, járt már
külföldön?
A vonal másik végén, Cardiffban, Ivor felkiáltott: – Persze
hogy járt. Már Amerikában is volt!
– Amerika. Te jó ég, milyen érdekes! És más országokban is
megfordult már?
– Azt tudom, hogy Németországban élt, mert ott különféle
posztokat is betöltött – magyarázta Ivor csipetnyi büszkeséggel a
hangjában.
– Posztokat? Pontosan hol? – kérdezte Tony, és Diedre-re
nézett.
Ivor most sem késlekedett a válasszal. – Münchenben volt,
ha jól emlékszem, nunciusi kinevezést kapott. A húszas évek
vége felé a nunciatúrát áthelyezték Berlinbe… nézd, nagyjából
ennyit tudok.
– Nos, köszönöm. Kezdetnek elég. Ha eszedbe jut még
valami, hétvégén csörögj rám. És még egyszer köszönöm.
– A jelenlegi pápa még Pacelli bíborosként, a húszas évek
második felében berlini nuncius volt – újságolta Tony Diedre-
nek. – Az előbb mondta a kuzinom. Elég érdekes, nem?
– Igen, az. Talán onnan ismeri Valiantet. Berlinből. Az az
érzésem, hogy Pacelli bíboros korábban elég nagy társadalmi
életet élt, mindenféle puccos népeket ismert. Még egy kicsit
mélyebbre áshatnál! Persze csak nagyon óvatosan.
– Megkérdezhetem, miért érdekel annyira ez a dolog? –
rántotta fel Tony a szemöldökét.
– Szeretem tudni, kinek milyen kapcsolatai vannak, kik' kel
barátkozik. Ez sok mindent elárul az emberekről. Ne felejtsd el,
hogy Canaris ismeri Francót! Ráadásul nagyon jól ismeri,
legalábbis a tapasztalataink szerint. Hiszen a barátunk úgy
gondolja, hogy olyan nagy befolyást tud gyakorolni Francóra,
hogy még Spanyolország semlegességét is meg tudja őrizni.
– Nem felejtettem el. Most már El Caudillo16 és a pápa is
Valiantre hallgat… – Nem fejezte be a mondatot, mert
kopogtattak. William Lawson fürgén besietett, s betette maga
mögött az ajtót.
– Hogy van a miniszterelnök? – érdeklődött Diedre.
– Majd’ kicsattan az egészségtől. Köszönetét küldi az
egységemnek… azaz kettőtöknek. Megmutattam neki a papirost,
és elmagyaráztam az elméletünket. Úgy tűnt, hogy osztja a
véleményünket. – Leült a Diedre melletti székre.
– Kíváncsi volt, honnan származik az információ? – Tony
Williamre szegezte fürkésző tekintetét.
– Nem egészen. Megkérdezte: „A forrás megbízható?”, amire
igennel feleltem. Hozzátettem, hogy az üzenet a Vatikánból
érkezett, mire bólintott… és beszédesen rám nézett, mint aki
mindent tud a vatikáni kémekről. Tudni akarta, hogy
továbbadhatja-e az információt C.-nek az MI6-nál, ami
természetesen nem volt ellenemre.
– Tehát felhívta Menziest? – tudakolta Tony.
– Pontosan. Ott, előttem. Közölte C.-vel, hogy ott vagyok
vele, és elmagyarázta neki, miért. Az MI6 egyáltalán nem
értesült az Oroszlánfóka-hadműveletről. C. nyilvánvalóan ezt
válaszolta, viszont azt is hozzátette, hogy majd utánanéz. Azon
nyomban. Mielőtt eljöttem, a miniszterelnök közölte velem, hogy
szerinte a németek körülbelül egy hó-nap múlva megtámadnak
bennünket. Mikor megkérdeztem tőle, hogy hivatalos
értesülésekre alapozza-e a véleményét, nemet intett a fejével, és

16 „A Vezér”, vagyis Franco.

kijelentette, hogy ez csak puszta megérzés. Aztán hozzátette,
hogy Hitlernek először le kell győznie Franciaországot, mielőtt
bennünket megszállhat.
– Ez nagyjából stimmel, Will, mert Valiant általában egy
hónap felkészülési időt szokott adni – mondta Diedre fakó
hangon.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Daphne az íróasztalánál ült, a télikertben, átnézte az aznapi

teendők listáját. Napsütötte júniusi délelőtt volt, és ahogy a
napfény beszűrődött, különös érzés fogta el… megnyugodott.
Igen, ez az volt. Jó érzés töltötte el itt, ebben a helyiségben,
amelyet már évekkel ezelőtt kisajátított magának. Mert ez
megszokott dolog volt, hétköznapi, most, hogy ismét segített
Cavendon irányításában, az íróasztal mellől, amelyet mindig is a
főhadiszállásának nevezett. Ha lekötötte magát, könnyebben
elfelejtette a gondjait, még ha csak rövid időre is…
– Daphne!
Megijedt Hugó hangjától: ugrott egyet, s megfordult a
széken. Aztán gyorsan felpattant, mert a férje feléje sietett. Fehér
volt, mint a fal. Riadt arckifejezése láttán Daphne megrémült.
– Mi történt? – kiáltott fel, s odaszaladt hozzá. – Mi a baj? Jaj,
istenem! Ne, ne, Charlie-t ne! Ugye, nem halt meg? – Közben
reszketni kezdett, keze-lába remegett.
– Nem! – válaszolta Hugó. – Nem halt meg, de megsérült.
Ezt a levelet az előbb kaptuk a hadseregtől. – Megmutatta a
borítékot, majd így folytatta: – Dunkerque-nél megmentették, de
mindkét lábát meglőtték. Csúnyán megsebesült. – Elhallgatott,
nyelt egyet, majd remegő hangon így szólt: – Amputálni kellett a
bal lábát.
– Ó, istenem, ne! Ne, Charlie-t ne! Édes istenem. Tönkretették
az életét.
Hugó átkarolta, és magához vonta. – Tudom, hogy szörnyű.
De még van egy lába, azt mondják, az szépen gyógyul. Ez még
nem teszi tönkre az életét, hidd el nekem! Ahogy Charlie-t
ismerem, úgyis feltalálja magát.
 – De mit fog csinálni? Hogy fog járni? Mankóval, mi? –
Daphne sűrű könnyfátylon keresztül nézett a férjére.
– Először igen – felelte Hugó, vigasztalni próbálta a feleségét,
noha őt magát is módfelett megrázta a hír. – Ha az ép lába
teljesen meggyógyul, műlábat kap. Állítólag remekül beválik.
Ebben a pillanatban kisebbik lányuk, Annabel bejött a
télikertbe, Daphnét kereste. Mikor látta, hogy a szülei
szomorúak, odasietett hozzájuk, és megragadta édesanyja karját.
– Charlie meghalt? – kérdezte könnyek között, ebben a
háborúban mindig a legrosszabbra számított.
Hugó és Daphne rémülten összenéztek, de rögtön
összeszedték magukat, lelket öntött beléjük a tudat, hogy Hugó
határozottan kijelentheti: – Nem! Nem halt meg, Annabel, hála
istennek. Csúnyán megsebesült, de életben van, és e: csodálatos.
Életben van!
Hugó ezután elmagyarázta a lányának, hogy Charlie bal
lábát térd fölött amputálták, mert üszkösödni kezdett, és
gyorsan terjedt a fertőzés. Szerencsére a katonaorvos meg tudta
menteni a jobb lábát; egy katonakórházban lábadozik, ahol
megfelelő orvosi ellátást és ápolást kap.
Annabel figyelmesen hallgatta, aztán megkérdezte: – Mikor
jöhet haza?
– Csak hónapok múlva – válaszolta Hugó. – Az amputált
csonknak be kell hegednie, aztán műlábat kap. Azt hallottam,
hogy kiválóak.
– Ahogy Charlie-t ismerem, hamar meg fogja szokni –
bizakodott Annabel, s előbb az apjára, aztán az anyjára
mosolygott. – Szóljak Lane-nek, hogy főzzön nekünk egy kis
teát?
– Miért is ne, tündérkém – felelte Daphne, aki mostanra
visszanyerte az önuralmát. Majd Hugó felé fordulva így
folytatta: – Gyere, üljünk le a kanapéra, beszélgessünk egy kicsit
Charlie jövőjéről. Elvégre írni azért tud, sőt talán még egy
újságnak is dolgozhat, ahogy mindig is akart.
Hugó rápillantott, s bólintott egyet. Roppant büszke volt a
feleségére: Daphne minden helyzettel megbirkózott, akármi
történt is.

Attól a naptól kezdve, június elejétől, Daphne minden este hálát

adott Istennek azért, mert vigyázott a legnagyobb fiára, és
életben hagyta. Charlie végül írt nekik egy derűs, vidám levelet,
amelyben elújságolta, hogy végre megkapja a műlábat. Ezek az
ügyesen konstruált lábprotézisek kifejezetten könnyűek, írta, és
biztosan megtanul majd rendesen járni, ha a derekára erősítik a
műlábat. Megint tud majd jönni-menni, ígérte a levelében.
Daphne és Hugó tudta, hogy egy végtag elvesztése szörnyű
csapás egy fiatalembernek, ezt nehezen lehet feldolgozni. De
megtörtént, és Charlie lassanként beletörődött. Mindketten
tudták, hogy ettől még nem fog megváltozni fiuk vidám
természete, nem lesz visszafogottabb. Ebben biztosak voltak,
ahogy a család többi tagja is.
Június közepe volt, és még mindig nem támadták meg őket a
nácik, de hamarosan meg fogják. Az ország alaposan felkészült a
védekezésre, és felkészült Cavendon is.
Harry Swann hat hónapja megkapta a behívót, jóllehet már
negyvenkét éves; úgy döntött, hogy beáll a Királyi Légierőhöz.
Nem pilótaként szolgált, hanem a létfontosságú radarokat
kezelte egy reptéren, délen, a Női Kisegítő Légierő tagjaival
együtt, akik nem repülhettek, bár sokan közülük pilóták akartak
lenni. A katonai vezetőség közölte velük, hogy az túl veszélyes
lenne, és ezzel lezárták a kérdést.
Miles mentesült a katonai szolgálat alól, mert mezőgazdasági
birtokot vezetett. A cavendoni fiatalemberek nagy része
bevonult, de a Mezei Sereg17 bájos lányai a helyükbe léptek. Ezek
a fiatal nők segítettek Milesnak, s keményen dolgoztak. A három
község asszonyai szokás szerint kivették részüket a munkából,
és a Nőegylet is szorgosan tevékenykedett: művelték a
veteményeskerteket, gyümölcsöket és zöldségeket tettek el télire,
lekvárt főztek, zoknikat és símaszkokat kötöttek a katonáknak,
és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy mindenkiben tartsák a
lelket.
Szerencsénk van, mert vidéken lakunk, gondolta Daphne
hirtelen. Sokkal könnyebben hozzájutunk az élelemhez, mint a városi
emberek, akik szűkölködnek, mindent jegyre kapnak, és mindenért sorba
kell állniuk. Az idősebb férfiak, akik továbbra is a birtokon
dolgoztak, halásztak, madarakra és nyulakra vadásztak; mások
tyúkokat neveltek, elsősorban a tojás miatt, ám a tyúkok a végén
általában a fazékban kötöttek ki. A gróf már a háború kezdete
óta ragaszkodott hozzá, hogy a három faluban mindenki
egyformán részesüljön a birtokon termelt javakból, így Alice és
Evelyne minden héten szétosztotta, ami jutott.
Apa. Daphne most őrá gondolt: milyen csodálatos, hogy a
gróf hirtelenében annyira megelevenedett. Ez még akkor történt,
amikor Charlotte eltörte a lábát, és Charles úgy érezte, hogy
gondoskodnia kell róla. Daphne most visszagondolt arra, hogy
az apja rögtön összeszedte magát, és kezébe vette az irányítást.
Milyen boldog lesz, ha ezen a hétvégén itt lesz körülötte a
családja. Nem olyan egyszerű utazni, de Diedre és William
estére megjön Londonból; DeLacy és Dulcie már Cavendonban
van, a ládákba rakott festményeket ellenőrzik; James holnap
érkezik Catterick Campből, ahol egy propagandafilmet forgat a
hadsereg számára.

17 Land Army: brit polgári szervezet az első és második világháború alatt. Tagjai nők voltak, akik
a behívott férfiak helyett művelték a földeket.
 Léptek zaja szakította félbe Daphne gondolatait, odafordult
hát: meglepetésére Alice asszonyt pillantotta meg, aki akkor
lépett be a szobába. Daphne felpattant, és az üdvözlésére sietett.
Már évek óta rendkívül közel álltak egymáshoz. Sosem felejti el,
hogy tizenhét éves korában Alice Swann, Cecily édesanyja volt
az, aki megmentette az életét, és akinek köszönhetően nem
vesztette el a józan eszét.
– Csodálatos híreim vannak, Lady Daphne – duruzsolta
Alice, miután szeretettel megölelték egymást. – Evelyne az előbb
mesélte, hogy Kenny már nincs életveszélyben. A hátműtét
sikerült. Tüstént ideszaladtam, hogy elújságoljam ladységednek.
– Hát ez valóban csodálatos hír, Alice asszony. Este megírom
Charlie-nak, hadd örüljön. Boldog lesz, hogy Kenny fel fog
épülni. A fiam nagyon félti azóta, amióta Dunkerque-nél
különváltak az útjaik.
– Adja át Charlie úrfinak a szívélyes üdvözletemet, mylady!
– kérte Alice.
Daphne rábólintott, aztán az íróasztalához lépett, és helyet
foglalt. Intett Alice-nek, hogy üljön le a székre. Alice így is tett,
majd így szólt:
– Van még néhány dolog, amit meg szeretnék említeni
önnek, Lady Daphne. Az első Lady Gwendolyn. Hogy őszinte
legyek, az az érzésem, hogy nem kedveli az új házvezetőnőt,
Mrs. Raymondot. Olyan nehéz mostanában szolgálót találni, de
Lady Gwendolyn nem boldogul cselédség nélkül. Legalábbis
úgy vettem észre rajta. Azon gondolkodtam, hogy talán Peggy
Swiftet érdekelné az állás. Ejnye, inkább Peggy Lane-t kellett
volna mondanom!
– Én is folyton elkövetem ezt a hibát – nevetett Daphne. –
Megkérdezhetem Peggyt, lehet, hogy szívesen besegít. Bár
szerintem ez elsősorban Gordonon múlik. Most, hogy még egy
háztartás gondjait magára vállalta, előfordulhat, hogy nem
nézné jó szemmel, ha a felesége munkába állna.
– Walter is ezt mondta – vallotta be Alice. – De azért
megpróbálhatjuk, nemdebár?
– Hogy van Gwen néni? – érdeklődött Daphne.
– Rajta tartom a szemem. Egész jól van, főleg akkor, amikor
szép az idő. De… – Ekkor elharapta a szót, elbizonytalanodott.
– De mi? – csapott le Daphne elkomorodva. – Még sincs jól?
– Nagyjából változatlan az állapota, de múlt héten
észrevettem valamit, mylady. Mintha sokkal ábrándosabb lenne.
Csak ül a székében, és a távolba mered… valahová messzire.
Nagyon idős már szegénykém.
– Tudom. Igazán hálás vagyok magának, mert minden nap
eljár hozzá. A nénikém mesélte, mennyire élvezi a maga
látogatásait.
– Még valamit el szeretnék mondani ladységednek – kezdett
bele Alice, majd hirtelen elhallgatott, mintha keresné a szavakat.
– Ne habozzon! Nyugodtan elmondhatja, mi nyomja a szívét
– biztatta Daphne. – Látom az arcán, hogy valami gondja van.
– Jaj, nem is tudom, hogy ez gond-e vagy sem. Mint
ladységed is tudja, pár napja megkértek, hogy gondoskodjam
egy kitelepített gyerekről. Az a lányka, aki nálunk lakott,
visszaköltözött Liverpoolba. Ez az új kislány tüneményes
Victoriának hívják, félénk, kicsit bizonytalan, elég csendes is.
Tegnap este először láttam teljesen meztelenül, és
megdöbbentem. A teste tele van ütésnyomokkal, halványlila
foltokkal. Attól félek, mylady, hogy ott, ahol korábban lakott,
rendszeresen verték.
Daphne egyenesen felült a széken, s felkiáltott: – Mondott
neki valamit, Alice asszony?
 – Nem. Észrevette, hogy megláttam az ütésnyomokat, mire
gyorsan maga köré tekerte a törülközőt, és furcsán rám nézett.
Mint aki zavarban van. Éppen fürdött.
– Nehogy mondjon neki valamit! – figyelmeztette Daphne. –
Tegyen úgy, mintha semmit se látott volna, és viselkedjen úgy,
ahogy szokott. El kell érnie, hogy a kislány megmelegedjen
magánál, és érezze, hogy biztonságban van. Ha már nem
feszeng, végül úgyis elpanaszolja magának a bánatát. Őszintén
mondom, hogy szerintem ez a legjobb módszer. Egyelőre meg se
említse a foltokat! Nem szabad.
– Jó, jó, nem beszélek róla – bizonygatta Alice.
Lord Mowbray érkezése véget vetett a beszélgetésüknek.
Alice asszony jó napot kívánt a grófnak, aztán elbúcsúzott.
– Később még beszélgetünk, Alice asszony – mondta neki
Daphne, majd felállt, apja üdvözlésére sietett.
Miután megölelte, bejelentette:
– Jó híreim vannak, apa. Kenny fel fog épülni. Sikeresen
megműtötték a hátát, talpra fog állni és járni fog. Végre… Alice
asszony nemrég hallotta a fiú anyjától.
– Ez csakugyan jó hír – válaszolta Charles Ingham, és karon
fogta a lányát. – Menjünk, sétáljunk egyet! Olyan gyönyörű idő
van.
– Rendben van, apa. – Daphne lopva rásandított, mivel
furcsa felhangot vett észre a hangjában. Szomorú? Szánakozik?
Vagy csalódott? Nem tudta eldönteni.
– Menjünk a tó felé, Daphne – javasolta a gróf, miután
kiléptek az épületből. – Meg kell mozgatnom a lábam, és
szükségem van a friss levegőre. Az angol levegőre. Számomra a
világ többi része ma büdös.
Daphne felpillantott rá. – Mi a baj? – kérdezte gyorsan. –
Olyan csalódott a hangod, sőt kicsit… keserű. – Mivel az apja
nem válaszolt, csendesen hozzáfűzte: – Ez nem rád vall, apa. A
keserűség egyáltalán nem jellemző rád.
A gróf megállt, és feléje fordult. Az ő szépséges Daphnéja,
aki annyi örömöt hozott az életébe, és sokszor a fő támasza volt.
Még mindig gyönyörű volt, ami egyeseket félre is vezetett:
finom, törékeny nőnek vélték, pedig vasakaratú és acélos
gerincű volt. Soha semmi nem győzheti le. Bámulatos, milyen
higgadtan és hősiesen fogadta a hírt, hogy Charlie lába csúnyán
roncsolódott, sőt az egyiket le kellett vágni.
Charles tulajdonképpen nem reagált lánya megjegyzésére,
inkább folytatta korábbi kesergését: – Az angolok olyan
keményen harcoltak, hogy segítsenek a franciáknak visszaverni
és legyőzni a Franciaországot megszálló németeket. Dunkerque-
nél bámulatos mentőakciót hajtottunk végre. Több ezer francia
katonát menekítettünk ki… – Hosszú sóhaj szakadt fel belőle,
utána bevallotta: – Csalódtam a franciákban… – Nem fejezte be a
mondatot.
Daphne meglepve hallgatta apja szavait. – Istenem, nehogy
azt mondd, hogy a franciák megadták magukat! – jajdult fel. –
Ugye, vannak még odaát katonáink?
– Vannak. A Második Brit Expedíciós Hadsereg ismét a
segítségükre sietett. De nem, nem adták meg magukat. Ellenben
hangosan szapulnak bennünket, azt állítják, hogy a tudtuk
nélkül visszavonultunk, míg ők belevetették magukat a harcba,
mi meg otthagytuk a francia katonákat a tengerparton. Ami igaz,
viszont angol katonák is hátramaradtak. Biztos, hogy nem
árultuk el őket, mint ahogy ők mondják.
– Más szemében a szálkát is meglátja, a magáéban a gerendát
sem veszi észre. Hugó azt mondta, hogy sok katonánk, akiket a
tengerpartról mentettünk ki, panaszkodott a francia katonák
viselkedése miatt.
 A gróf váratlanul felnevetett, s közelebb vonta magához a
lányát. – Az én bájos és gyakorlatias lányom. Szóval azt
mondod: felejtsd el, apa! Amilyen az adjonisten, olyan a
fogadjisten.
Daphne együtt nevetett vele, s apja karjába öltötte a karját. –
Pontosan. Sokkal fontosabb dolgokkal kell törődnünk. Többek
között azzal, mi lesz Charlie-val, ha hazajön. Szüksége lesz ránk,
és tudom, hogy nem fog csalódni bennünk.
– Ne félj, az egész család istápolni fogja.
A gróf várt egy kicsit. – Milyen szerencsések vagyunk, hogy
ilyen erős és szerető családunk van: az Inghamek, akiket a
Swannok támogatnak. – Tűnődő arccal folytatta: –
Imádkozzunk, hogy a szerencse még ezekben a szörnyű időkben
is kitartson mellettünk.

Késő délután, közvetlenül vacsora előtt, Daphne az apja

keresésére indult. A délutáni postával levél érkezett Charlie-tól,
azt akarta megmutatni neki.
Végigsietett a hálószobák szintjét átszelő folyosón, s
bekopogott az öltözőszobába. Charlotte azonnal ajtót nyitott, s a
szája elé tette az ujját.
Bevezette Daphnét a szobába, és Charlesra mutatott, aki a
komód mellett állt, a hatórás híreket hallgatta, a BBC bemondó
szavaira figyelt.
– Ma, kora este a német hadsereg bevonult Párizsba.
Egyetlen lövés sem dördült el. Bogislav von Studnitz tábornok
vezetésével jobbára néptelen utcákon át masírozott be a német
87. gyalogos hadosztály. Néhány polgár maradt csak hátra és
siratta Párizst, e tragikus esemény szomorú szemtanúiként. A
többiek elmenekültek Monsieur Paul Reynaud kormányával
együtt.
 Charles kikapcsolta a rádiót. A két asszony látta, milyen
mérges.
Charlotte szólalt meg először. – Ez azt jelenti, Charles, hogy a
franciák megadták magukat?
– Nem hiszem. De meg fogják. Efelől semmi kétségem nincs.
– Egyszerűen elmenekültek? – hüledezett Daphne, s apjára
szegezte szemét. – Ezután gyávának fogják tartani a franciákat?
– Lehet, hogy egyesek így fogják gondolni, Daphne.
Elszomorít, de azért nem tartom őket gyávának. Az is megeshet,
hogy a kormány és sok párizsi is azért ment el, hogy
megmentsék Párizst, a Fény Városát. Azzal, hogy kiürítették a
várost és otthagyták a németeknek, jószerivel megelőzték a
lövöldözést, bombázást és a káoszt, így a világ néhány legszebb
épületének pusztulását.
– Őszintén így gondolod, szívem? – puhatolódzott Charlotte,
leült, s elgondolkodva a férjére nézett, hiszen az előbb látta rajta,
milyen mérges. A gróf arca mindig elárulta az érzéseit.
Hosszú csend következett, végül Charles megszólalt:
– Ezt akarom hinni… sokkal jobb, ha ezzel, és nem mással
magyarázzuk meg azt, hogy hirtelen elmenekültek, elszöktek,
nem gondolod?
Charlotte helyeslőén bólogatott. – Igazad van. Aligha nem
többet fogunk tudni, ha később meghallgatjuk a kilencórás
híreket. Addig is felmehetnénk az emeletre. A te nevedben nem
tudok nyilatkozni, Daphne, de én innék egy koktélt. Életemben
először szükségem van egy kis szíverősítőre.

Vacsora után mindenki bevonult a könyvtárba, hogy

meghallgassák a kilencórás híreket és a miniszterelnök beszédét.
Ez már szokássá vált; egyikük sem hagyta volna ki. Ha
meghallották azt az egyedi hanglejtésű, utánozhatatlan hangot,
mindig vidámabbak és elszántabbak lettek, és jobban hittek a
győzelemben.
Pár nap múlva, estefelé ismét összegyűltek, hogy
meghallgassák a miniszterelnököt, aki rendkívüli szónoklatot
tartott, azután, hogy Franciaország megadta magát a
németeknek.
A szobában hátborzongató csend uralkodott, miközben
Winston Churchill szavait hallgatták. Mikor Churchill a beszéd
vége felé közeledett, Charles közelebb lépett a rádióhoz, így
várta, hogy az utolsó mondatok is elhangozzanak. Általában a
zárómondatokat találta a beszéd legütősebb, legmeghatóbb
részének.
Churchill hangja mélyebb lett, mikor pillanatnyi csönd után
ezt mondta:
– Az, amit Weygand tábornok franciaországi csatának
nevezett, véget ért. Úgy gondolom, most az angliai csata
következik. Ettől a csatától függ a keresztény civilizáció
fennmaradása. Ettől függ a mi brit életformánk, intézményeink
és Birodalmunk hosszú folyamatossága. Az ellenség hamarosan
teljes dühével és erejével ránk ront, Hitler tudja, hogy meg kell
törnie bennünket e Szigeten, különben elveszti a háborút. Ha
megálljuk a helyünket, egész Európa felszabadulhat, és a világ
élete széles, napsütötte fennsíkra ér. De ha elbukunk, az egész
világ, beleértve az Egyesült Államokat, beleértve mindent, amit
ismertünk és szerettünk, egy új középkor örvényébe merül, amit
csak még baljósabbá és alkalmasint hosszan tartóbbá tesz az
erkölcsileg lezüllött tudomány. Gyürkőzzünk hát neki a
feladatnak, és úgy viseljük magunkat, ha a Brit Birodalom és a
Nemzetközössége ezer évig fennmarad is, azt mondhassák az
emberek: „Ez volt legdicsőbb órájuk”.18

18 Gy. Horváth László fordítása.

 Senki sem szólalt meg, és több Ingham és Swann is
csendesen könnyezett, annyira meghatódtak a miniszterelnök
szavaitól. És a beléje vetett hitük és bizodalmuk mélyen a
lelkűkbe vésődött, és ráeszméltek, hogy minden tőlük telhetőt
megtennének azért, hogy övék legyen a győzelem, amelyben
Churchill annyira hisz.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Homokzsákok a Dorchester Szálló bejárata körül, gondolta Cecily, és

alaposan megnézte őket, miközben Hugó kíséretében bement a
szállodába. Ki hitte volna? Hát igen, háború van.
Miközben átsétáltak a szálloda hatalmas előcsarnokán, Hugo
felkiáltott:
– Ejha. Micsoda sürgés-forgás! Én meg azt hittem, hogy
Londonban mindenki a pincékben rejtőzködik. Mekkora tévedés
volt.
Cecily nevetett. Kedvelte Hugót, jólelkű ember volt, s ő volt a
család egyetlen férfi tagja, akire mindig számítani lehetett,
persze Milest kivéve. Drága Miles. Az egyre hevesebben
tomboló háború miatt nem akarta, hogy a felesége ezen a héten
Londonba jöjjön, végül mégis beleegyezett, amikor Cecily
elárulta neki a titkát: három hónapos terhes, és az orvos másnap
délelőttre várja. – De kérlek, egyelőre senkinek se áruld el a
családban! – mondta neki. Miles megértő volt, és megígérte,
hogy mélyen hallgat. De mikor ágyba bújtak, magához vonta
Cecilyt, nem bírta leplezni izgatottságát, és addig beszélgettek,
mígnem elaludtak. Már a vetélés óta tervezgették az újabb
gyereket, és Cecily tudta, hogy a férje legalább annyira örül,
mint ő, hogy végre terhes lett. Már harminckilenc éves, ez az
utolsó esélye. Ő legalábbis így gondolta. Miles nagy nehezen
beleegyezett abba, hogy Londonba utazzon, mivel Hugo
elkísérte. Mindketten a South Street-i házban szállnak meg,
aztán hétvégére visszatérnek Cavendonba. Hugo két nap alatt
több fontos üzleti tárgyalást is lebonyolított.
A szálloda tágas előcsarnokában rengeteg ember nyüzsgött:
egyesek állva cseverésztek, mások a híres grill terem felé
tartottak; a hordárok és londinerek szorgalmasan végezték a
dolgukat, a pultnál álló recepciósokat lekötötték a folyamatosan
csörgő telefonok. Nemcsak a szállodában sürgölődtek ennyire az
emberek, hanem egész Londonban. Cecily ezt már hetekkel
korábban észrevette, amikor Milesszal a városban járt: tele volt
katonákkal, közlegényekkel és tisztekkel, a haditengerészet
matrózaival és sok külföldivel. Egyesek jól öltözöttek voltak,
mások toprongyos menekülteknek tűntek.
Ám a Királyi Légierő egyetlen pilótája sem volt köztük. Ők
odafent repültek az égen, a Luftwaffe ellen harcoltak. Az angliai
csata július 10-én kezdődött, most pedig huszonnegyediké volt, s
odafent, a felhők között már két hete közelharc folyt. A
Luftwaffe reptereket, repülőgépgyárakat és légi bázisokat
bombázott. A légierő London körüli támaszpontjai szintén heves
támadások célpontjaivá váltak. Dornier és Heinkel
bombázógépek süvítettek végig a repterek fölött, de a legendás
hírű Spitfire repülők, Anglia titkos fegyverei – Noel Jollion
annak nevezte őket – felszálltak, hogy kilőjék őket a „ragyogó
kékségben”, ahogy Noel újabban előszeretettel mondogatta.
Az égen cikázó vadászrepülők miatt Cecily néha félt, amikor
Londonban volt, de nem hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta
a félelem. Ettől függetlenül sejtette: Miles ki fogja követelni, hogy
Cavendonból irányítsa a vállalkozását. Méghozzá hamarosan.
A főpincér szívélyesen köszöntötte őket az étterem
bejáratában, majd az egyik csendes sarokban megbújó asztalhoz
vezette őket. Hugo közölte vele, hogy vendégeket várnak, de
addig is kér egy üveg Dóm Pérignon pezsgőt.
Miután kényelmesen elhelyezkedtek, Cecily előrehajolt, és
így szólt:
– Annyira örülök, hogy Daphne rá tudta beszélni
Gwendolyn nénit a szerényebb szülinapi partira. Teljesen
felesleges száz embert meghívni csak azért, mert októberben
százéves lesz.
Hugo nem állta meg nevetés nélkül. – Igazad van, de nem
lehetett olyan könnyen rávenni. A mi jó Gwendolyn nénink még
mindig elég vérmes. Természetesen tipikus Ingham.
– Szóval, Daphne végül mennyire tudta lefaragni a
létszámot? – kíváncsiskodott Cecily.
– Körülbelül húsz vendég lesz és mi, családtagok. Csak egy a
bökkenő: attól tartok, hogy nincs már húsz barátnője. Nagyon
öreg már. Ha belegondolsz, a legtöbb barátnője meghalt már…
régóta nem élnek. Már évek óta mi – mármint a családja és a
Swannok – töltjük ki az életét.
– Tudom. Meg kell hagyni, még mindig csodálatos
egyéniség, a család színfoltja. A mi matriarchánk. Örülök, hogy
megrendezzük neki ezt a partit, Hugó. Annyira ácsingózott
utána.
– Megérdemli.
Hugo megkóstolta a pezsgőt. – Tölthet egy pohárral –
mondta a pincérnek, majd Cecilyre pillantva így folytatta: – Rám
akarta hagyni a házat, és meglepődött, amikor visszautasítottam.
Utána megkérdezte, nem bánom-e, ha Diedre-re hagyja, és nem
valamelyik gyerekemre. Természetesen azt válaszoltam, hogy
felőlem nyugodtan. – Cecily egy kis ideig nem felelt, mire Hugo
kíváncsian ránézett.
– Igen, tudok róla – nyilatkozott végül Cecily.
– Csakugyan? – Hugo őszintén meglepődött, nagy szemeket
meresztett rá, s két szemöldöke összeszaladt.
– Megkért, hogy tanúként írjam alá a végrendeletéhez írt
kiegészítő záradékot – mondta Cecily szélesen mosolyogva. –
Charlotte-ot is megkérte. Megtettük neki ezt a szívességet.
Roppant elfogult a Swannokkal, Hugo, nem vetted még észre?
 – Mindenki észrevette. Már ezer éve ilyen. Ahogy a
családban mondják: az Inghamek teljesen belebolondultak a
Swannokba.
Cecily poharához koccintotta az övét. – Éljen soká ez a bájos
szokás! – mondta. Miután belekortyolt a pezsgőbe, megkérdezte:
– Harry hogy van?
– Egész jól boldogul, bár szörnyen hiányzik neki Paloma.
Hogyne hiányozna neki? Annyira szereti… a legtöbb
egyenruhásunk búsul a kedvese után.
– De nem minden esetben a feleségük után – vágta rá Hugo
vigyorogva. – Csak viccelek, Ceci! Tudom, elveszett ember
lennék az én drága Daphném nélkül.
Röpke csönd telepedett közéjük, miközben a pezsgőt
kortyolgatták, de Hugó egy kis idő múlva meglepett hangon
megszólalt:
– Ki gondolná, hogy háború van? Nézd ezt a sok finom ételt
és a borokat, amelyeket itt felszolgálnak! Elképesztő.
Cecily szólásra nyitotta a száját, de hirtelen elhallgatott
– Á, ott jön Emma! A kedves barátjával, Blackie O’Neill-lel.
Meglátod, tetszeni fognak neked. Emma különösen jó barátnőm
lett.
Hugo felállt, hogy üdvözölje az egyik legszebb nőt, akit
valaha látott. Emmának rövid, rőtbarna haja volt, és a zöldnél is
zöldebb szeme. Ragyogó szempár, mely jól passzolt hihetetlenül
gyönyörű smaragdbrosshoz és a fülbevalókhoz, amelyek Emmát
ékesítették. Milyen elbűvölő arc, gondolta Hugo.

Ők négyen jól elbeszélgettek egymással, kellemes ebéd volt.

Hugót teljesen elvarázsolta Emma Harte, aki nemcsak szép nő
volt, de a legtalpraesettebb is, akivel valaha találkozott. Nem
csoda, hogy Cecilyt annyira lenyűgözte, szívesen üzletelt vele, és
személyes hőseként tekintett rá.
 Hugo azonban tudta, hogy Cecily már jóval azelőtt sikeres
üzletasszony lett, mielőtt Emmával találkozott. Csak az 1920-as
évek vége felé barátkoztak össze egymással. Cecily továbbra is
bérelt néhány ruhabutikot a knightsbridge-i Harte-áruházban, és
a cavendoni ékszerkollekcióban Emma volt az üzlettársa.
Miközben a főfogást, a csirkehúsos pitét ették, Emma az
asztal túloldalán ülő Hugóra emelte a tekintetét. – A fivérem,
Winston, a Nagy Háborúban elveszítette a fél lábát, és több mint
húsz éve műlábat hord – mesélte. – Nyugodtan szóljon, ha a
fiának, Charlie-nak segítségre van szüksége! Winston szívesen
felkeresi és ellátja tanácsokkal.
– Köszönöm, Mrs. Harte, olyan kedves, hogy felajánlotta –
felelte Hugo. – Megeshet, hogy a hazaérkezése után Charlie-nak
szüksége lesz valakire, akivel elbeszélgethet. Olyan valakire, aki
nem családtag. – Elmosolyodott. – Roppant büszke és önálló fiú.
– Értem – válaszolta Emma. – A manapság gyártott, modem
lábprotézisek már sokkal praktikusabbak, mint a korábbi
modellek. Például, speciális csuklószerkezetüknek köszönhetően
térdben és bokában hajlanak. Egészen bámulatos konstrukciók.
Rendkívül könnyű anyagból készülnek. A fiúnak viszont meg
kell tanulnia, hogyan kell helyesen viselni a műlábat, hogy a
lehető legjobban ki tudja használni.
– Ha találkozik Winstonnal, csak annyit fog megállapítani,
hogy egy merev lábú ember, aki egy kicsit biceg, ez minden –
szólalt meg Blackie.
– Igen, ez igaz – kotyogott közbe Cecily. – Ismerem
Winstont, egész ügyesen jár.
– A műláb nem akadályozza meg abban, hogy normális
életet éljen – tette hozzá Emma.
Hugo ismét köszönetét mondott neki, aztán Blackie felé
fordult. – Korábban azt mondta, hogy a Dorch, ahogy
mostanában nevezzük, a legbiztonságosabb londoni szálloda.
Miért?
Blackie arca erre felragyogott, örült, hogy a kedvenc
témájáról beszélhet: az építészetről. – Először is, viszonylag új,
1931 körül épült – kezdte. – És teljesen vasbetonból készült.
Tavaly az utcai bejáratot kívülről homokzsákokkal erősítették
meg, a tetőt pedig bezsindelyezték. Nagyon jól véd. Ismerem azt
az embert, aki építette, Sir Malcolm McAlpine-t. Mindent
részletesen elmagyarázott nekem Egy-két szállodám és más
házak építésénél is hasznosítottam az ötleteit.
– Roppant érdekes. Jó, ha az ember ilyesmiről is tud –
jegyezte meg Hugo, s Cavendon Hallra gondolt, mert a kastély
egyes részeire továbbra is ráfér a tatarozás. Még jól jöhet, hogy
megismerkedett Blackie O’Neill-lel. Arról nem is beszélve, hogy
mostanság aranyat ér, ha az ember biztonságos épületben lakhat.

– Milyen csodálatos asszony ez az Emma Harte – áradozott

Hugó Cecilynek, miközben ebéd után végigsétáltak a South
Audley Streeten. – Bár úgy vettem észre, hogy valamiért
bánatos.
Cecily futó pillantást vetett rá, majd biccentett egye: – Jól
láttad, tényleg szomorú. A szerelme egy évvel ezelőtt meghalt,
ami miatt Emma egy ideig teljesen össze volt törve. Van azonban
egy lányuk, Daisy, és Emma a gyermek miatt összeszedte magát.
De azért félő, hogy sohasem heveri ki Paul McGill halálát.
– Ó, istenem. Hát persze! Emlékszem, olvastam a
gyászjelentést. Milliárdos iparmágnás volt, ausztrál származású.
– De itt élt Londonban, Emmával.
A légvédelmi szirénák hangja belehasított a beszélgetésükbe,
mire Hugo kézen ragadta sógornőjét. – Siess, Ceci! – sürgette. –
Igyekezzünk vissza, a South Streetre.
 – Kérlek, kérlek, Hugó! Nem tudok ilyen gyorsan futni. Ide
úgyse dobnak le bombákat. A Luftwaffe a repterek felé tart. –
Közben felpillantott, és megborzongott: a kék eget elsötétítették
a német repülőgépek százai, melyek alakzatban repültek.
Mivel nem nézett a lába elé, megbotlott és elesett. Estében
elfordította a testét és a bal oldalára zuhant. Dermedten hevert a
járdán, szörnyen megijedt. A baba. Jaj, a baba. Rémülten, aggódó
szívvel feküdt ott, mozdulatlanul, némán.
Hugo riadt arccal föléje hajolt. – Cecily, jól vagy? – kérdezte.
– Felsegítelek.
– Várj egy kicsit! – szólt rá Cecily élesen, és többször is mély
levegőt vett.
Hirtelen elébük toppant egy légvédelmi felügyelő. –
Felsegíthetem, Mrs. Ingham? – kérdezte. Cecily ráismert Mr.
Clewesre, akihez ez a körzet tartozott.
Mielőtt válaszolhatott volna, meghallotta Alicia élénk,
dallamos hangját: – Szent Isten, apuka, engedj oda Cecihez! Majd
én felsegítem. – Föléje hajolt, és így szólt hozzá: – Nyugodj meg,
várj egy kicsit, aztán szépen talpra állítunk. Mr. Clewes majd
megfogja az egyik kezedet, én meg a másikat.
– Köszönöm – suttogta Cecily, aztán hevesen reszketni
kezdett, mert a légvédelmi szirénák másodszor is megszólaltak.
Mennyire félt ettől a hangtól! Olyan volt, mint a lélekharang
szava.

Az utcájukba érve látták, hogy Eric és Laura Swann a South

Street-i ház küszöbén áll; nyilván idegesek voltak, mert Cecily
elment otthonról. Eric azonnal odarohant hozzá, hátha segítségre
van szüksége, de rögtön látta, hogy jó kezekben van.
Miután megköszönték a légvédelmi felügyelőnek a
figyelmességét, bementek a házba, és Alicia az előszobában álló
székek egyikéhez kísérte Cecilyt.
 – Remélem, nem ütötted meg magad – mondta Hugo
aggódó, bűntudatos arccal. – Miért is sürgettelek annyira! Nem
lett volna szabad.
– Semmi gond, Hugo – válaszolta Cecily feszült hangon – Jól
vagyok. Egy csontom sem tört el. – És remélem, nem vetélek el,
gondolta közben. Őszintén haragudott a sógorára, de már rég
megtanulta, hogy a düh merő időpazarlás. Csak felzaklatja az
embert és akadályozza a munkában.
Laura Swann, aki még ekkor is a South Street-i rezidencia
házvezetőnője volt, bejelentette, hogy megy, készít egy csésze
teát, Eric pedig, a komornyik, elnézést kért, és követte testvérét a
konyhába.
Alicia szokásos határozott, magabiztos modorában átvette az
irányítást, és kijelentette:
– Majd én segítek Cecilynek, felkísérem az emeletre, apuka.
Nemsokára találkozunk.
Már odabent, Cecily hálószobájában Alicia levette
vöröskeresztes köpenyét, és segített Cecilynek levetkőzni.
Korábban, mikor még az utcán ballagtak, észrevette, hogy Cecily
az egyik pillanatban védelmezőn hasára teszi a kezét
– Ugye, terhes vagy? – kérdezte most tőle.
– Senki sem tud róla. Egyelőre nem szóltunk a családnak.
Ezért, kérlek, tartsd titokban! Remélem, a babának nem esett
baja.
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Láttam, hogy az oldaladra
estél. Igaz is, egyáltalán nem látszik rajtad, hogy várandós vagy.
Hányadik hónapban vagy? A harmadikban?
– Most töltöttem be. Hoznál nekem egy hálóinget, Alicia?
Ott, a szekrényben találsz néhányat.
– Köszönöm, Alicia – mondta Cecily, mikor már az ágyban
feküdt és megnyugodott egy kicsit. – Sokat segítettél.
Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor meghallottam a
hangodat.
– Az a jó, hogy hazafelé menet éppen arra vitt az utam. El
sem tudom képzelni, hogy Mr. Clewes és apám mit
szerencsétlenkedett volna veled. A férfiak jó szándékúak, de
sokszor olyan ügyefogyottak tudnak lenni.
Cecily ezen jót mosolyodott. Két karját Alicia felé nyújtotta,
mire a lány lehajolt hozzá, és magához ölelte. – Ne idegeskedj a
baba miatt. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van.
Mint kiderült, igaza volt.

Diedre felpillantott, mikor az irodaajtó kinyílt, és William

belépett rajta. Becsukta maga mögött, és nekitámaszkodott. –
Oroszlánfóka-hadművelet – jelentette be. – A németek ezt a
fedőnevet adták Anglia megszállásának.
– Honnan szereztél tudomást róla? – kérdezte Diedre, és
felült a széken.
– Az előbb tettem le a telefonkagylót, C.-vel beszéltem az
MI6-nál. Nagyjából egy hete tudta már a választ, de még utána
akart járni egy-két dolognak, hogy biztos legyen a dolgában.
Mostanra megerősítették az információt. A miniszterelnök is
tudja. És Menzies azt akarta, hogy mi is tudjuk. Igen,
Oroszlánfóka-hadművelet. Valiantnek igaza volt, tényleg
figyelmeztetni akart bennünket.
– De az invázió már elkezdődött… már az angliai csata
közepén vagyunk, nem?
– Odafent az égen, igen. A levegőben már háború folyik.
Szerintem C. úgy véli, hogy az Oroszlánfóka-hadművelet a
szárazföldi megszállást jelenti. Arra számít, hogy először
megszórnak bennünket bombákkal, a városainkat is, nem csak a
reptereket és a lőszergyárakat, ahogy most teszik. Arról beszélt,
hogy a Wehrmacht át fog kelni a Csatornán, mert a szárazföldön
is meg akarnak hódítani bennünket. Én viszont tudom, hogy a
tengerpartokon felkészültünk a védekezésre. Mindent
megerősítettünk. És ne felejtsd el, hogy van egy radar nevű
szerkezetünk is. A németeknek nincs. A radar pedig megvéd
bennünket, annyi szent, mert mindent észrevesz, ami
mozgásban van.
– Churchill azért rágta Beaverbrook fülét, hogy gyártsanak
több repülőgépet, mindenki másnál meg a tengerpart
megerősítése miatt lobbizott. – Diedre lassan elmosolyodott,
aztán megkérdezte: – Emlékszel arra az üzenetre, amelyet egy
hete kaptál?
– Egyetlen német bakancs sem tiporhatja az angol anyaföldet.
Vagy valami ilyesmi. Bizonyára erre gondolsz, ugyebár?
– Igen. Az egyik spanyol összekötőtől származott az üzenet.
– Spanyolországon keresztül érkezett, de Valianttől jött –
javította ki William, beljebb jött az irodába, majd leült a Diedre
íróasztalával szemközti székre. – Teljes mértékben megbízom
benne. Nagyon jól tudja, mit kockáztat azzal, hogy súg nekünk.
Önszántából teszi.
Mivel Diedre néma maradt, megkérdezte: – Mi van? Olyan
gondterhelt az arcod.
– Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy van, aki megvédi.
– Azt hiszem, C. a védőszárnyai alá vette. Illetve, úgy is
mondhatnánk, hogy az M16 valószínűleg támogatja.
– Így mindjárt jobban érzem magam.
– Gyere, sétáljunk egyet a Green parkban. Szívjunk egy kis
friss levegőt! Olyan szép az idő. Hihetetlenül gyönyörű idő van
mostanában. Mosolygós, napsugaras, pedig az egész világ a feje
tetejére állt, vagy éppen arra készül.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Az időjárás páratlanul szép volt. Már hetek óta folyamatosan hét

ágra sütött a nap. A szeplőtlen égbolt ragyogó kék volt. Egyetlen
felhőt sem lehetett látni. Egy csepp eső sem esett. Tökéletes, a
tökéletlen világban, tette hozzá Dulcie magában, miközben kilépett
az épületből: a knightsbridge-i Harte-nagyáruházba igyekezett.
Remek élelmiszerosztályuk volt, és még mindig egész
tűrhető az árukészletük, például a híres húsos és vadhúsos
pitéjük, a csirkehúsos piték és a különféle sült sonkák. Persze
már feltűnt neki, hogy egyes árukból időnként kifogynak,
akárcsak a többi élelmiszerbolt. Mivel Rosalind, Juliet és Henry a
háború idejére Cavendonba költözött, nála maradt az
élelmiszerjegy-könyvük, így több jegyet válthattak be, amikor
Jamesszel Londonban tartózkodtak.
Séta közben körüljáratta a pillantását. Imádta Londont.
Önkéntelenül rácsodálkozott, milyen vidámak és jókedvűek a
lakosok. Átvágott az Eaton Square-en, ahol újabban laktak,
odabiccentett az egyik bejárónőnek, akit látásból ismert, majd
integetett az ablaktisztítónak, aki a tér összes házánál
rendszeresen ablakot mosott, így náluk is. Az ember visszaintett,
majd odasietett hozzá. – Csuda szép napunk van, mylady –
vigyorgott rá. – Oszt micsoda nyarunk van! Még sose láttam
ilyen nyarat. Hű, de fájintos világban élnénk, ha nem lennének
benne nácik.
– Jól mondja, Eddie – nevetett Dulcie. – De majd legyőzzük
őket, meglátja!
– Tudom én asztat. Nem tudják, mibe vágták a fejszéjüket,
amikó’ belénk kötöttek.
– Egyetértek.
 Az ember szokása szerint szalutált neki, pimasz vigyort
villantott rá, aztán visszarohant a kis furgonjához.
Tősgyökeres londoni volt, igazi patrióta és vérbeli optimista,
akárcsak a főváros többi lakója. Hát igen, ezeket a londoniakat,
akikkel Dulcie mindennap összefutott, mind ugyanabból a
jófajta anyagból gyúrták. A postás, a légvédelmi felügyelő, az a
férfi, aki a helyi polgárőrséget vezette, a járőröző rendőrök, az
újságot árusító rikkancsfiúk – mind, mind makacsul folytatták
megszokott életüket, derűsen, viccelődve; nem riadtak meg
senkitől és semmitől. A túlélés ösztöne hajtotta őket…
mindennek az volt a motorja. Ez angol jellemvonás, amelytől
senki nem foszthatta meg őket.
Dulcie végre megérkezett a Harte-nagyáruházba, vett egy
vadhúsos és egy disznóhúsos pitét, fizetett, átadta az
élelmiszerjegyeket, aztán elment. Utána befordult a sarkon,
belépett a henteshez, aki elmosolyodott, mikor megpillantotta a
boltjába betoppanó Dulcie-t. Az üzlet üres volt, most az egyszer
nem kígyózott benne sor.
– Jó reggelt, Lady Brentwood – köszönt a hentes. – Van
valamim ladységed számára. – Gyorsan az ajtóra pillantott,
utána eltűnt a hátsó helyiségben. Kisvártatva előjött egy
papirosba tekert, kis csomaggal. – Ezeket a szeleteket félre
raktam ladységednek. Tegnap kaptam egy kis bárányhúst, és
tudom, hogy Sir James szereti a bárányt.
– Jaj, nagyon köszönöm, Mr. Westin. Igazán kedves magától
– válaszolta Dulcie, majd elővette az élelmiszerjegy-könyvet. –
Remélem, van elég jegyem. – Ezzel mindkét könyvet átnyújtotta
az embernek.
A hentes vidáman biccentett, kivette az élelmiszerjegyüket,
aztán átadta a csomagot. Dulcie fizetett, majd elmosolyodott. –
Ha a férjem szerepet kap egy új darabban, feltétlenül szerzek két
tiszteletjegyet magának meg a feleségének. A legjobb helyekre –
súgta oda.
A hentes arcán széles vigyor jelent meg. – Nemsokára
kinyitnak a színházak? – kérdezte izgatott hangon.
Dulcie lepittyesztette a száját. – Tudomásom szerint nem.
Zárva maradnak, ahogy a filmszínházak is. Mindent bezártak.
Még a műkereskedésemet is, valamint a többi nyilvános helyet,
ahol össze szoktak gyűlni az emberek.
– Nyilván a biztonságunk érdekében. De azért azt kell
mondanom, nagyságos asszonyom, hogy London esténként így
egy kicsit lehangoló, főleg az elsötétítések miatt. Hiányoznak a
városból a fények.
– Tudom, miről beszél, de szükség van az elsötétítésre. A
miniszterelnök nem akarja, hogy akárcsak egy kis résen
kiszűrődjön a fény valamelyik ablakon. Az éjszakai
légitámadások miatt.
– Adjunk hálát Istennek, hogy Mr. Churchill vezeti az
országot! – harsogta a hentes, majd elbúcsúzott Dulcie-tól, mert
három vásárló is bejött az üzletbe, s odafordult, hogy üdvözölje
az asszonyokat, akik az élelmiszerjegy-könyvvel a kezükben
érkeztek.
Miközben Dulcie hazafelé, az Eaton Square felé gyalogolt, a
gondolatai a színház és James felé kanyarodtak, aki hónapok óta
mogorva és rosszkedvű volt. Sőt gyakran egészen ingerlékeny
lett – ami egyébként nem jellemző rá. Elsősorban a tétlenség
tehetett róla. Propagandafilmeket forgatott a kormánynak, a
Tájékoztatási Minisztériumnak, mivel nem voltak más
produkciók. Sem színpadi, sem filmszerepek.
Dulcie-nak szerencsére eszébe jutott egy ötlet, ami segített a
helyzeten. Azt javasolta a férjének, hogy verbuváljon egy kis
csapatot, szedje össze az ismerős színészeket és színésznőket, és
játsszanak a katonák szórakoztatására.
 – Bakaszínháznak nevezhetnéd – mondta neki félig-meddig
tréfásan. James teljesen el volt ragadtatva ettől a névtől, és az
ötlettől is, és amikor Dulcie erősködött, hogy beszéljen már
Edward Glendenninggel, Paloma édesapjával, James habozás
nélkül a telefonhoz ment.
A színtársulat pár héten belül összeállt. Elhatározták, hogy
inkább revüket adnak elő, nem drámai darabokat. A katonák
szórakozni akarnak, humoristák viccein nevetni, és népszerű
énekeseket akarnak hallani, mint Vera Lynn.
Felix Lambert is besegített, és a felesége is, s rövidesen
mindnyájan „készen álltak a turnéra”, hogy Jamest idézzük.
– A mi kis vándortársulatunk először Catterick Campbe
megy – jelentette be James múlt héten. – Akkor pár napig
Cavendonban lehetek veled, Edward pedig Palománál lakhat.
Dulcie gyűlölte, ha James elégedetlen és panaszkodik. A
házasságuk jól sikerült, ritkán civódtak-veszekedtek. De nincs
rosszabb, mint egy unatkozó férj, akinek egész álló nap semmi
dolga.
Ahogy az Eaton Square felé közeledett, visítani kezdtek a
légvédelmi szirénák, mire Dulcie futásnak eredt, noha a
bevásárlószatyrok kicsit hátráltatták. Pillanatok alatt a lakásukra
ért; alighogy besietett a hallba, máris felkapta a kagylót, mert
csörgött a telefon.
James hívta. – Hazaértél, szívem?
– Igen, minden rendben van. Hol vagy? A próbateremben?
– Igen, de lemegyünk az alagsorba. Odalent van egy
légópince. Később találkozunk. Ó, lesz mit ennünk, ha Edwardot
is odaviszem?
– Persze. Képzeld! A hentes tegnap kapott egy kis
bárányhúst, és félrerakott nekem néhány szeletet, mert tudja,
hogy szereted.
 – Hála istennek, hogy Henry Cavendonban van! Mert ha
otthon lenne, lemondhatnál a bárányhúsról – göcögött James. –
Szeretlek. Este találkozunk.
– Én is szeretlek – búcsúzott Dulcie, aztán letették a kagylót.
Dulcie kivitte a konyhába a bevásárlószatyrot, Mrs. Pearl
már nagyon várta. Dulcie átadta neki a szatyrot. – Mit gondol,
menjünk le az alagsorba? – kérdezte utána.
A házvezetőnő rántott egyet a vállán. – Szerintem felesleges,
mylady. A Fritzek úgyse bombázzák Londont. A lőszergyárakat
támadják, ahogy eddig is. De ha ladységed óhajtja, felőlem
lemehetünk.
– Á, felejtsük el! – válaszolta Dulcie. – Nemsokára úgyis
lefújják a légiriadót. O, ma este lesz egy vendégünk, Mrs. Pearl.
Mr. Edward Glendenning nálunk vacsorázik.

Nem volt otthon, amikor megjött a posta, így hát Dulcie most
bevonult a kis dolgozószobájába, hogy felbontsa a leveleket.
Ahogy ott ült és az ezüst papírvágó késsel sorra felvágta a
borítékokat, hirtelen széles jókedve kerekedett, mert eszébe
jutott Henry, a kisfiúk. Most már nyolcéves volt és – noha
kívülről nagyon hasonlított az apjára – az anyja természetét
örökölte, és ugyanolyan ügyesen csűrte-csavarta a szót, mint az
édesanyja.
Dulcie azért lett olyan vidám, mert James korábbi
megjegyzése arra az esetre emlékeztette, amikor pár hónapja
Henry szembeszállt az apjával. Az egyik Mezei Sereg-tag,
Antonia Morgan rábeszélte Milest, hogy vegyen egy birkanyájat,
mert a családban mindenki szereti a bárányhúst. Antonia arra
számított, hogy a nyáj majd ellátja őket bárányhússal, így
kevesebb élelmiszerjegyre lesz szükségük.
Miles úgy gondolta, hogy van némi ráció ebben az ötletben,
és egy nap, a család meglepetésére, két mezőn is legelésző juhok
jelentek meg. Miles nem akarta a nyírfajdos semlyék közelébe
engedni a juhokat, ezért karámba zárták őket, nem messze a
cigányok szekértáborától, ahol Genevra élt a családjával.
Genevrán kívül senki se tudta, hogy Henry odavan az egyik
kisbárányért, amelyről a cigányasszony segítségével
megállapították, hogy „lánybárány” – ahogy Henry mondta.
Elnevezte Opheliának, és mindennap felkereste Genevrát, hogy
egy kicsit megsimogassa Opheliát. Még egy rózsaszín szalagot is
kötött a kisbárány nyakára, bár szalag nélkül is megismerte: a
nyáj legkisebb, legfiatalabb tagja volt.
Sajnos Henry véletlenül meghallotta, amikor Antonia és
Miles a bárányvágásról beszélgetett.
Még aznap közölte az apjával, milyen csúnya dolog levágni a
báránykákat, és nehogy meg merjék ölni az ő Opheliáját. Még
azt is hozzátette, hogy Miles inkább lője le a kutyáját, ha éhes.
Miles megjegyezte a húgának, hogy Henry nemcsak a
szeszélyességét, hanem a vérlázítóan pimasz, szókimondó
természetét is megörökölte. Dulcie nyomatékosan megkérte rá,
hogy ne bántsák a kisfiú báránykáját.
– Nem bántjuk – ígérte meg Miles.
A telefoncsörgés elszakította Dulcie gondolatainak fonalát.
DeLacy hívta. – El akarom mondani, milyen megoldat találtam a
műtárgyak raktározására – kezdte. – Ó, szent egek, ez a
légvédelmi sziréna!
– Várjunk egy kicsit – mondta erre Dulcie.
A légiriadó hamarosan véget ért, így folytathatták a
beszélgetést. Abban is megegyeztek, hogy mindketten ott
lesznek a szokásos, szombat délelőtti, cavendoni kupaktanácson.
– Több problémát is meg kell oldanunk – tette hozzá Dulcie.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

A négy D. és Cecily már évek óta szombatonként összejött a

télikertben, amikor Cavendonban tartózkodtak. Amióta Harry
megnősült, hatra bővült a számuk, mivel Paloma habozás nélkül
igent mondott, amikor megkérdezték, hogy szeretne-e
csatlakozni a kis csapathoz.
Ezen a bizonyos szombaton, július vége felé, összeültek
kávézni, hogy megbeszéljék a birtok helyzetét és az esetleges
problémákat.
Dulcie kijelentette, hogy neki és DeLacynek egyetlen nagy
gondja van, bár úgy érzik, megtalálták rá a megoldást. – Mielőtt
Hanson nyugdíjba vonult, lécládákat csináltatott a családi
festmények tárolására – magyarázta. – Ted Swann és az emberei
jó pár ládát készítettek, ezekben helyezték el a festményeket. Ez
nagyjából hat hónapja volt, még mielőtt bejelentették a
hadiállapotot. A ládák utána lekerültek az alagsori tárolókba. A
többi festményt vastag, steppelt pokrócokba csomagolták, és
azokat is levitték a páncéltermekbe. DeLacyvel rendszeresen
ellenőrizzük a lécládákat, megnézzük, hogy jó állapotban
vannak-e a műtárgyak. Nemrég, alig két hete, úgy döntöttünk,
hogy kivesszük a festményeket a ládákból, mert túl melegnek
találtuk a csomagolást. Egy-két vászon nedvesnek tűnt. Szóval
lehet, hogy nincs is szükség a lécládákra.
Paloma szólalt meg először: – Az is előfordulhat, hogy a
festményeken pont a lécládák miatt kicsapódott a pára. Amondó
vagyok, hogy jól döntöttetek.
– Tudom, hogy te is tanultál művészettörténetet, akárcsak én
– kezdett bele DeLacy. – Kíváncsi vagyok, mit szólsz az
ötletemhez, szerintem a festményeket egyszerűen
nekitámaszthatnánk a páncéltermek falának, ami azt jelentené,
hogy hasonló körülmények között tárolnánk őket, mint a
főépületben levőket.
– Ez tűnik a legjobb megoldásnak – helyeselt Paloma.
– Viszont a ház levegőjének hőmérsékletét össze kellene
hasonlítani a páncéltermekével. Esetleg a légkondicionáló is jó
megoldás lehet, ha nem elég hűvös a levegő. A pincékben van
áram? Üzembe tudtok helyezni egy klímaberendezést?
– Ó, persze – szólt közbe Daphne. – Mindig is hálás voltam
azért, mert már évekkel ezelőtt beszerelték oda az áramot.
– A műkereskedésből idehozott festményeket egyszerűen
nekitámasztottuk az egyik páncélterem falának, és semmi bajuk
– jegyezte meg Dulcie.
– Jó lesz, ha még egyszer egyenként végignézzük őket –
mondta DeLacy Palomának, aki helyeslően bólogatott.
Diedre ekkor mosolyogva Daphnéra emelte a tekintetét.
– Örülök, hogy elengedted Susie Jacksont. Nem érdemes
olyan valakit maradásra buzdítani, aki ég a vágytól, hogy
kivegye a részét a háborús erőfeszítésekből. Előbb-utóbb úgyis
elmegy.
– Nagy mehetnékje volt – mondta erre Daphne. – Végül
megadtam magam. Nehezen tudom elképzelni Susie-t
lőszergyári munkáslányként, de hát ez az ő dolga. Cecily pár
nap alatt úgyis kerített nekünk új szakácsnőt.
– Sokan boldogan otthagyják Londont, mert félnek, hogy
meghalnak egy légitámadás során – fejtegette Cecily. –
Felhívtam a South Street-i házat, és beszéltem Erickkel. Van egy
barátja, akinek a lánya séf. Meggie Tradernek hívják, és kapva
kapott a lehetőségen.
– Yorkshire-be jött, és többször is főzött nekünk – mesélte
tovább Daphne. – Múlt héten. A főztje ízlett apának és Charlotte-
nak, tehát ezzel nincs gond. Charlotte a minap felajánlotta neki
az állást. Pár napig itt lesz, hogy főzzön nekünk. Utána
Londonba megy, elhozza onnan a holmiját. Ő Cavendon új
szakácsnője.
– Már nagyon várom, hogy megkóstoljam a specialitásait –
mondta Diedre, aztán témát váltott. – Most viszont másra
szeretnék áttérni: jó lenne, ha minden faluban lenne egy
légvédelmi felügyelő. Persze mindenki tudja, mit kell tenni
légitámadás esetén: le kell menni a pincékbe vagy az
óvóhelyekre. Mégis az a véleményem, hogy minden faluba kell
egy felügyelő, akihez bárki bízvást fordulhat. A másik dolog:
szeretném, ha létrehoznánk egy elsősegély-állomást, egy képzett
ápolónővel az élén. Vészhelyzetekre.
– Gondolod, hogy bombázni fognak bennünket? –
komorodott el Daphne. – Miért bombáznák a vidéki
településeket? Minek ölnék meg a teheneket?
– Annyira örülök, hogy a bárányokat nem emlegetted –
mormogta Dulcie, s tettetett szomorúsággal a nővérére nézett.
– Jaj! Szent egek, Ophelia – nevetett Daphne. – Egy pillanatra
elfeledkeztem róla.
– Szóval, mi lesz a légvédelmi felügyelőkkel és az elsősegély-
állomással? – emlékeztette őket Diedre.
– Nekem tetszik az ötlet – válaszolta Paloma.
– Nekem is – helyeselt Cecily.
– Akkor vágjunk bele! Később beszélek apával és Charlotte-
tál, valamint Alice asszonnyal. Ó… – Daphne elhallgatott, szeme
az ajtóra szegeződött: Lane ott állt a küszöbön.
– Igen, Lane?
– Ne haragudjon a zavarásért, mylady, de Mrs. Milest kérik a
telefonhoz.
– Köszönöm, Lane – felelte Daphne.
Cecily máris felpattant, elnézést kért, és kisietett. Nagyon
remélte, hogy nem valamelyik leedsi ruhaüzem miatt keresik.
Egyfolytában túlóráztak, már hétvégenként is dolgoztak,
kabátokat varrtak a katonáknak, ami azt mutatta Cecilynek,
hogy az angol kormány elhúzódó háborúra számít.
Ahogy kilépett a bejárati hallba, ott találta Charlotte-ot.
Arcán izgatott kifejezés ült.
– Mi történt? – kérdezte Cecily, és odasietett hozzá.
– Gwendolyn néniről van szó. Peggy az előbb telefonált.
Gwendolyn néni bennünket kéret, téged és engem. Az elmúlt
napokban alig lehetett ráismerni. Alighanem most rögtön át
kéne mennünk hozzá.
Cecily komor arccal bólintott. Elhagyták Cavendont, és
szótlanul nekivágtak a parkot átszelő ösvénynek.

Peggy Swift, Daphne hajdani cselédje, immár Gordon Lane

felesége, az egész családot hűségesen szolgálta. Az ajtóban
fogadta a Little Skell Manorba érkező asszonyokat.
– Mylady, Mrs. Miles, kérem, fáradjanak be. – Szélesebbre
tárta a bejárati ajtót, ők pedig bementek a házba.
– Peggy, hol van Lady Gwendolyn? – kérdezte Charlotte.
– A szalonban, mylady. Ma reggel mindenképpen fel akart
kelni. Szépen felöltöztettem, megfésültem, ő pedig kirúzsozta a
száját, ahogy szokta. Ő maga. Utána megkért, hogy hívjam ide
önöket. Azt mondta, hogy feltétlenül beszélnie kell
mindkettőjükkel.
Cecily Charlotte-ra pillantott, s gyengéden megérintene a
karját, hogy menjen be először ő. Cecily követte, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Lady Gwendolyn a szokott karosszékében ült. Cecily
azonnal észrevette, hogy kedvenc Cecily Swann ruháját viseli.
Bíborszín selyem, habos sifonzsabóval az elején. Azt a gyöngy
fülbevalót is felrakta, amelyikről mindketten tudták, hogy sok-
sok évvel korábban Mark Swanntól kapta ajándékba.
 – Milyen jó, hogy látom a két legdrágább Swannomat –
szólalt meg tisztán csengő, vidám hangon, mikor megpillantotta
őket. – Jaj, mi lett volna az Inghamekkel a Swannok nélkül?
Gyanítom, hogy nem lennének ilyen boldogok. Üljetek le, ide
mellém.
Eleget tettek a kérésnek: egyikük az idős matróna egyik
oldalára ült, másikuk a másikra.
– Hogy vagy, Gwendolyn néni? – érdeklődött Charlotte.
– Jól. De úgy érzem, hogy készen állok, ha érted, mire
gondolok?
Cecily szeretettel ránézett, az idős asszony kezéért nyúlt, és
megfogta. – Készen állsz elmenni? Erre gondoltál? Valóban úgy
nézel ki, mint aki indulni készül, a legszebb bíborvörös ruhádat
viseled, amelyet külön neked terveztem.
– És Mark gyöngy fülbevalóit. – Lady Gwendolyn ekkor
kinyújtotta hal kezét, s hozzátette: – És a jegygyűrűjét. Tudjátok,
házastársaknak tekintettük egymást. Ne hagyd, hogy levegyék
az ujjamról, Charlotte, rendben?
– Nem hagyom – ígérte meg Charlotte nyeldekelve. Nagyon
igyekezett úrrá lenni az érzelmein; elszorult a torka, és a szíve
csordultig megtelt könnyekkel. Mérhetetlenül csodálta Cecilyt,
aki higgadt, nyugodt hangon beszélgetett Gwen nénivel, mintha
lényegtelen semmiségekről csevegnének.
– Ott, azok a bőröndök, Gwen néni… azokat is magaddal
viszed? – tudakolta Cecily, igyekezett egy kicsit könnyedebb
hangot megütni ebben a szívszorongató helyzetben.
– Ugyan, ne bomolj már! Megcímkéztem őket. Az egyiket
Margaretnek szánom. – Közben kiszabadította a kezét, matatni
kezdett az ölében heverő ridiküllel. – Itt vannak a kulcsok –
mondta, s átnyújtott egy borítékot Charlotte-nak.
– Tehát a bőröndöket át kell adnunk a gazdájuknak, többek
között Margaretnek – állapította meg Cecily.
 Lady Gwendolyn biccentett. – Az egyik a tiéd, és neked is
készítettem egyet, Charlotte. – Hátradőlt a széken, és pár percre
lehunyta pilláit. Miután kinyitotta szemét, így folytatta: –
Annyira sajnálom, hogy nem érem meg a születésnapi partimat.
Azért ünnepeljetek, jó? Örülnék neki.
– Rendben. Tósztot mondunk rád, és te odafentről hallgatod
– ígérte Cecily, s hangja hirtelen megremegett.
– Még éneklünk is neked – rebegte Charlotte, maga is elfúló
hangon.
Lady Gwendolyn Cecilyre nézett, majd sokkal áthatóbban
Charlotte-ra, és rámosolygott. – Köszönöm, hogy olyan lelkesen
az Inghameknek szentelted az életedet. – Majd Cecily felé
fordulva így folytatta: – És neked is köszönöm. Megmentetted a
családot, amire csak egy Swann volt képes. Csavaros ész kellett
hozzá. – Arcán továbbra is ott időzött a mosoly. – Ügyes vagy,
Cecily. A legügyesebb. Ha az a gyermek, akit a szíved alatt
hordasz, kislány lesz, megteszed, hogy rólam nevezed el?
– Igen – felelte Cecily, s szeme megtelt könnyekkel. Megfogta
Lady Gwendolyn kezét, Charlotte pedig a másikért nyúlt. Ott
ültek egy ideig, szívük megtelt a család matriatchája iránti
szeretettel. Milyen jó, hogy ebben a pillanatban vele lehetnek.
Lady Gwendolyn váratlanul megmozdult, kihúzta magát. –
Ma reggel szépen felöltöztem, hogy később azt mondhassátok:
úriasszonyhoz méltó halála volt.
– Ugyan, Gwen néni, ne hagyd el magad! – szólt rá Cecily. –
Sokkal jobban nézel ki, a hangod is határozottabb, szinte a régi
önmagad vagy. Kérlek, ne hagyj még itt bennünket! Maradj még
egy kicsit! Próbáld meg!
Lady Gwendolyn arca hirtelen felderült, szeme szinte
ragyogó kék lett. – Mark már vár rám… – A távolba révedt,
mintha látná Markot, és boldogan mosolygott. Aztán halk
torokhang hallatszott, melyet hosszú sóhaj követett.
 Cecily tudta, hogy halálhörgést hallott. – Elment, Charlotte
néni… elment Markhoz, akiről őszintén hiszi, hogy odaát vár rá.
Charlotte egy ideig nem válaszolt, majd reszkető hangon
megszólalt: – Szerintem tényleg várja. Gwen néninek többnyire
igaza van. – Felállt, Lady Gwendolyn fölé hajolt, hátrasimította
ezüstös haját, megpuszilta a homlokát.
Cecily ugyanígy tett, majd óvatosan lecsukta az idős asszony
szemhéját. Közben odasúgta Charlotte-nak:
– Még sosem láttam ilyen kéknek a szemét, sem ilyen
ragyogónak az arcát.
– Boldog volt – susogta Charlotte olyan halkan, hogy Cecily
alig hallotta.

Elhagyták a szalont; Peggyt a hall túloldalán megbújó, kis

könyvtárszobában találták, ott várakozott.
– Lady Gwendolyn az előbb hunyt el, békésen távozott innen
– közölte vele Cecily.
– Számítottam rá – válaszolta Peggy rendkívül bánatos
arccal, szemében könnyek csillogtak. Megköszörülte a torkát,
majd így szólt: – Nem hagyhatjuk őladységét a karosszékben,
Mrs. Miles. Fel kell vinnünk az emeletre, befektetjük az ágyába.
– Gondolja, hogy maga meg én fel tudjuk vinni? – kérdezte
Cecily, és szúrósan Peggyre nézett. – Elbírjuk?
– Azt hiszem. Megyek, kerítek egy lepedőt, majd köréje
tekerjük. – Peggy indulni készült, majd megtorpant. –
Alighanem fel kéne hívnia Alice asszonyt. Kérje meg, hogy
jöjjön, segítsen nekünk.
– Jó ötlet. – Cecily a telefonért nyúlt, és tárcsázta édesanyja
számát.
– Én vagyok az, anya – mondta csendesen, mikor Alice
hangja megszólalt a vonalban. – Charlotte nénivel eljöttünk
Gwen nénihez, mert hívatott bennünket. Nagyon sajnálom, hogy
ezt kell közölnöm veled, de elhunyt. Ide tudsz jönni?
– Máris megyek – válaszolta az anyja, és a vonal elnémult.
– Mindjárt itt lesz – mondta Cecily Peggynek. – Perceken
belül ideér. Hozná a lepedőt, Peggy?
A szolgáló erre némán bólintott és elment.
Cecily átsétált a szobán, s leült Charlotte mellé a pamlagra. –
Rendben vagy? – kérdezte, és fürkészve nézte az arcát. – Tudom,
hogy szomorú vagy, jóllehet számítottunk rá.
– Igen, számítottunk rá – felelte Charlotte határozottabb
hangon. – De olyan jól nézett ki! Mindig sokkolja az embert, ha
egy szerette meghal, még akkor is, ha már jócskán benne van a
korban.
– Kilencvenkilenc éves volt, képzeld csak el. – Cecily ezután
kérdő pillantást vetett a nagynénjére. – Vajon mi lehet azokban a
bőröndökben? Ez olyan furcsa ötlet volt tőle.
Charlotte egy kis ideig hallgatott. – Pár hete említette a
bőröndöket. A négy D. közül mindenkinek készített egyet –
magyarázta. – És neked meg nekem, ahogy már neked is
mondta, valamint Margaretnek. Apádnak is szánt egyet. Kis
bőröndök, Ceci. Nem sok minden fér el bennük.
– Gondolom, csak néhány apróságot hagyott ránk, hogv
legyen, ami emlékeztet rá.
– Egyetértek. Fel kell hívnom Charlest. Megkérem, hogy
jöjjön ide.
– Igen, feltétlenül hívd fel! Én pedig beszélek Milesszal. De
először fel kell vinnünk Gwendolyn néni testét az emeletre.
Helyezzük el szépen az ágyon.
Ekkor a bejárati ajtó kinyílt, mire Cecily lement a hallba.
Ahogy Alice Swann bejött, tüstént átkarolta a lányát, és magához
ölelte. – Sejtettem, hogy ez most már bármelyik nap
bekövetkezhet – zokogta a hirtelen előbuggyanó köny-nyek
között. – Ugye, békésen távozott?
– Igen, anya… boldog volt.
Peggy futva jött lefelé a lépcsőn, fehér vászonlepedőket
hozott. Üdvözölte Alice-t. – Gondoltam, betekerjük ezekbe a
tiszta lepedőkbe, és felvisszük a testét a hálószobájába.
Alice helyeselt, majd Cecilyre nézett. – Hol van Gwen néni?
Látni szeretném, hogy elbúcsúzzak tőle.
– Itt van. – Cecily bevezette édesanyját a szalonba.

Azok a családtagok, akik Londonból jöttek, ott maradtak, nem

tértek vissza a városba. A vonatok késtek, gyakran zsúfolásig
tele voltak katonákkal, és benzinjegyből sem volt elég.
Daphne ikerfiai, az immár húszéves Thomas és Andrew,
nem tudtak hazajönni Sandhurstből, ahol tiszti kiképzést kaptak.
A nővérük, Alicia sem tudott ideutazni. O a londoni
Vöröskeresztnél tevékenykedett, és nagyon sok dolga volt.
Harry Swann nem kapott eltávot a Királyi Légierőtől. El
kellett végeznie a munkáját a manstoni reptéren. Charlie a
sebesülései miatt egyelőre még nem utazhatott.
A három faluban mindenki kedvelte Lady Gwendolyn
Ingham Baildont, az Ingham család matriarcháját. Őket is
meghívták, hogy a családtagokkal együtt vegyenek részt a
temetési szertartáson, amelyet Little Skell község
nagytemplomában tartottak. Mindezt zártkörű temetésnek
nevezték, mert ez volt az elhunyt kívánsága.
Daphne és Dulcie komponálta meg a templom
virágdekorációját, amely igazán mutatós lett. A sápadtkék égbolt
ragyogó napfényben fürdött a gyászszertartás napján, három
nappal Lady Gwendolyn halála után.
Lord Mowbray mondta az első beszédet, utána a gróf
örököse, Miles következett, végül pedig legidősebb lánya,
Diedre, aki kijelentette, hogy nemcsak saját, hanem egyben
húgai nevében is búcsúzik. Miután néhány dicsérő szót mondott,
a huszonharmadik zsoltárt idézte: „Az Úr az én pásztorom.”
A család többségének az volt a kérése, hogy James
Brentwood mondja a gyászbeszédet. Mikor megszólalt, a
templomban halálos csend lett. Egy szót se akartak elszalasztani,
hiszen Anglia legnagyobb színésze állt a szószéken. Gyönyörű,
mézédes hangja kristálytisztán zengett, s egészen a szarufákig
ért. Szeretettel méltatta a páratlan Lady Gwen érdemeit, ahogy
mindenki becézte. Beszélt az elhunyt kedvességéről,
gyengédségéről és bőkezűségéről, még a szellemességét és
szókimondását, sőt fanyar humorát is megemlítette.
James az eulógia végén engedelmet kért a hallgatóságtól,
hogy énekelhessen nekik. – Ez volt a kedvenc dala. Nagyon
aktuális, arról a világról szól, amelyben manapság élünk. A:
unokahúgom, Lady Daphne lánya, Annabel kísér zongorán.
A tizenhat éves kislányra pillantott, és intett a fejével.
Annabel rámosolygott, a billentyűkre nézett, és leütötte az első
akkordot.
James csodálatos hangú tenor volt, és magabiztosan éne kelt.

Remény s dicsőség földje, szülőanyánk,

Hogy magasztaljunk téged, édes hazánk?
A határaid váljanak tágabbá,
A jó Isten tegyen naggyá, még nagyobbá,
A jó Isten tegyen naggyá, még nagyobbá.

Senki sem moccant, egyetlen pisszenést sem lehetett hallani,

miután James befejezte az éneklést. Mintha a kongregáció
mozdulatlanná dermedt volna.
James pedig arra gondolt, hogy Lady Gwen talán most lenéz
rájuk és mosolyog.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

– No, Victoria, hadd nézzelek meg – mosolygott Alice a

kitelepített, tízéves kislányra. – Hu, de csinos vagy ebben a
ruhában! Illik hozzád. De jó, hogy rád igazítottam!
Ritkán látott mosoly rebbent meg a gyermek ajkán. –
Szeretem a sárgát. A kedvenc színem – válaszolta a kislány.
Alice elvette a konyhaasztalról a vászontáskát, és Victoria
vállára rakta, aztán a szíjjal a testére erősítette. – Kész is van, így
sokkal kényelmesebb lesz.
Victoria félve ránézett. – Tényleg magammal kell vinnem a
gázmaszkot, Alice néni? – kérdezte.
– Igen, és én is viszem az enyémet.
– Miért?
– Mert köteleztek rá bennünket, gázmaszk nélkül nem
mehetünk messzire. Mindenki kapott egyet.
Victoria egy-két percig elgondolkodott. – A király és a királynő is
magával viszi a gázmaszkját, amikor elmennek otthonról? –
érdeklődött. – Hát Elizabeth hercegnő és Margaret Rose hercegnő? Ó,
és Churchill úri – Természetesen! – vágta rá Alice magában
mosolyogva, hiszen Victoria azokat az embereket sorolta fel,
akik legjobban érdekelték, és akiket csupán onnan ismert, hogy
gyakran hallott róluk.
– A biztonságunkat szolgálja, megvéd bennünket –
magyarázta Alice. – Várj csak, belekukkantok a táskámba,
megnézem, nálam vannak-e a személyik, élelmiszerjegyek,
ruhajegyek, hátha találunk neked Leedsben egy szép csizmát.
– Leeds! – sikította Victoria, a hangja éles lett, már-már
metsző élt kapott. – Nem, nem, nem! Nem akarok Leedsbe
menni. Nem megyek oda.
 Alice nagyot nézett, annyira meglepte ez a hisztis kifakadás
és a nagy vehemencia. Victoria eddig még egyszer sem emelte
fel a hangját. A kislány olyan hevesen reagált, és annyira félt,
hogy Alice most már tudta: ott bántalmazták. Valaki megverte.
Azért voltak a testén azok a kék-zöld foltok, amelyeket az
ideérkezése után látott rajta.
Victoria váratlanul sírva fakadt. Ott állt, a konyha közepén, a
gázmaszktartó szíját szorongatta, gyámoltalanul nézett Alice-re,
s könnyek csorogtak végig az arcán.
Alice Swann mindig is határozott nő volt, gyorsan a
gyermekhez lépett, levette róla a gázmaszkot, és zsebkendőt
nyomott a kezébe. – Ne sírj, életem, nem kell Leedsbe mennünk.
Felőlem Harrogate-be is mehetünk. Majd jövő héten.
Karjába vonta a kislányt, kedvesen megölelgette,
megsimogatta a haját. – Ugyan, ugyan, nem szabad félni,
Victoria. Nem engedem, hogy bántsanak… – Elhallgatott, mert
észrevette Palomát, aki az ajtóban állt, Edwarddal a karjában.
Alice figyelmeztető pillantást vetett rá. – Szervusz, Paloma –
üdvözölte. – Képzeld, éppen arra gondoltam, hogy benézünk
hozzád. Úgy volt, hogy elmegyünk, veszünk egy cipőt
Victoriának. Csizmát télire. Aztán rájöttem, milyen buta ötlet,
hiszen még nyár van.
Paloma rögtön megérezte, hogy kényes helyzet alakult ki. –
Micsoda véletlen! Azért jöttem, hogy áthívjalak benneteket
Victoriával, ebédeljetek velem. Pásztor pitét sütöttem.
Alice a menyére mosolygott, s közben megnyugtatóan
simogatta a kislány hátát. – Victoria szereti a pásztor pitét, igaz?
– duruzsolta.
Miközben kicsit ellépett tőle, még hozzátette: – És készíthetsz
néhány fényképet az új fényképezőgéppel, amelyet Walter
bácsitól kaptál.
 – Jaj, de jó! – ujjongott Victoria, s mindjárt vidámabb lett. –
Lefényképezhetem Edwardot? – mosolygott Palo-mára.
– Remek! Majd elküldöm az édesapjának. Milyen kedves
gondolat, Victoria.
– Akkor menjünk, jó? – dünnyögte Alice, átkarolta az ő kis
pártfogoltját, és kitessékelte.
– Harry ma délelőtt felhívott, Alice – újságolta Paloma. –
Üdvözöl téged és az apját is. Jól van. Nagyon élvezi, hogy annyi
mindent megtanulhat a radarokról.
Alice bólintott, majd fanyar mosollyal bejelentette:
– Miles szólt, hogy minden háztartásban különítsünk el két
vödröt különféle apró tárgyak gyűjtésére.
Paloma kíváncsi pillantást vetett rá. – Miféle apró tárgyakról
van szó? – tudakolta.
– Fémtárgyakról. Rettentő fontos. Üres konzervdobozok,
üvegkupakok, rozsdás szögek, régi övékről levágott csatok,
ócska kulcsok, bármiféle régi szerszám, hajtűk, képakasztók,
szinte bármi, ami fémből készült. Ted Swann hetente egyszer
házhoz jön, és összeszedi a fémhulladékot.
– Minek kell? – kérdezte Paloma.
– A kormánynak szüksége van rá, kijönnek, és mind a három
faluból begyűjtik. Elszállítják egy gyárba, ahol beolvasztják.
Repülőgépeket, fegyvereket, tankokat, hajókat és lőszereket
készítenek belőle.
Alice jót nevetett Paloma arckifejezésén, miközben átsétáltak
az utcán Charlotte házához. – Nem láttad a plakátokat
Harrogate-ben? Három asszonyt ábrázolnak, kezükben egy
zászlóval, amelyen ez áll: „HARCRA FEL, HÁZIASSZONYOK,
LE VELÜK!” Jót nevettem rajta, mikor nemrégiben felfigyeltem
rá, de Miles szerint fontos felhívás. A kormánynak valóban
szüksége van a segítségünkre.
– Jó, akkor megteszem. És a másik vödör mire kell?
 – A konyhai hulladéknak. Hogy megetessük a csirkéket és a
disznókat… igaz is, Miles is akar venni néhány malacot. –
Gyorsan hozzátette: – Nehogy most faggatni kezdj a malacokról!
Épp elég bajunk volt a bárányokkal.

Mikor már odabent voltak a házban, Paloma betette Edwardot a

gyerekágyba, és erősködött, hogy Alice foglaljon helyet a
karosszékben. Miután az anyósa végre leült, Paloma közelebb
tolta a puffot, hogy Alice felrakhassa a lábát.
– Állandóan talpon vagy – jegyezte meg Paloma. – Még
senkit sem láttam olyan keményen dolgozni, mint téged.
Alice boldogan felsóhajtott, miközben megpihent egy kicsit.
– A kemény munkába még senki sem halt bele, különben is,
hozzászoktam már. Egész életemben fel-alá szaladgáltam azon a
parkon át. Már megszokta a lábam.
Paloma somolygott. – Beteszem a pitét a sütőbe. Már átsült,
de meg kell melegíteni. Felnyitom az egyik üveg borsót, amelyet
adtál. – Victoriára pillantott, aki a gyerekágv közelében ült a
széken, és nagy érdeklődéssel nézegette Edwardot. – Mit szólsz
hozzá?
Victoria odafordította a fejét, és elmosolyodott. – Szeretem a
pásztor pitét. Sosem ettem ilyet, mielőtt Alice nénihez és Walter
bácsihoz költöztem. Ó, a fényképezőgép! – Alice-re nézett. –
Fussak át, és hozzam ide?
– Igen, jó ötlet, mielőtt a kis Edward elalszik. Különben nem
tudod lefényképezni.
– A kislány most már sokkal nyugodtabb, Paloma, nem
olyan riadt és félénk – mondta Alice, miután magukra maradtak.
– Megtudtam a Pied Piper-hadműveletet irányitó ügynökségtől,
amelyik a kitelepítést szervezi, hogy nem lakott evakuáltként
másik családnál, mielőtt idekerült. Nem sokat árul el a korábbi
életéről, ahogy másról sem beszél. Ennek a gyereknek nagyon
nehéz sora volt.
– Úgy tűnik, hogy védőburkot növesztett maga köré. De
észrevettem, hogy nagyon hozzád nőtt. Edwarddal is olyan
aranyos, sokat foglalkozik vele, amikor nálunk van. Egész
választékosan beszél, és tudja, hogy kell viselkedni.
– Ez igaz. Amint látom, jól nevelt kislány. De semmiről sem
faggatom. Nemrég arról tájékoztattak, hogy a családtagok most
már meglátogathatják a kitelepített gyermekeket, de eddig még
senki sem jelentkezett, hogy fel szeretné keresni Victoriát. –
Elhallgatott, és csecsemő unokája felé fordult, mivel a kislány
visszatért a Kodak fényképezőgéppel.
Palorna felemelte Edwardot. – Nos, hol szeretnél
lefényképezni bennünket, Victoria? Itt a kanapén? Vagy
odakint?
– Itt. A váza mellett, hogy a virágok is rajta legyenek a képen.
Victoria gondosan elkészített néhány fényképet, aztán
megkérte Alice-t: jöjjön oda, hogy őt is megörökítsék. Miután ez
a felvétel is elkészült, Palorna azt javasolta, hogy Victoria üljön le
a babával a kezében, ő pedig együtt lencsevégre kapja őket.
Miután végzett, egyszer csak felkiáltott:
– Jaj! A pite! Nem égethetem meg a pitét!
Miközben felszolgálta az ebédet, beszámolt Alice-nek és
Victoriának az első randevújáról Harryvel, és arról, hogy finom
pásztor pitét akart sütni neki, de szénné égette a sütőben.
Ezen mindnyájan jót nevettek, és Alice örömmel látta, hogy
tízéves pártfogoltja jól érzi magát. Akaratlanul is anyáskodott a
félénk, bizalmatlan Victoria fölött. Ami Palomát illeti, ő
egyszerűen imádnivaló volt. De hát ő ilyen: jólelkű, ügyes,
angyali, készséges és kedves. Belépett a Little Skell-i Nőegyletbe,
odakint a kertben felásta és beültette a saját konyhakertjét,
megtanulta a lekvárkészítés és a befőzés minden csínját-bínját, és
remekül beilleszkedett. Mindenki szerető szívvel és tárt karokkal
fogadta. Alice tudta, hogy Harry különleges asszonyt talált
magának.

Alice és Victoria késő délután fogták a könyvüket, és lementek

az alsó lapályhoz, mely nem volt messze Cavendon Halltól, az
északi szárny árnyékában feküdt. Volt ott egy csendes szeglet,
ahol Alice kiskora óta olvasgatni szokott. Most már Victoria
számára is különleges hellyé vált.
Alice észrevette, hogy ez a visszahúzódó emberke szereti a
csendes, védett zugokat. Elgondolkodott ezen, és azon is, hogy a
kislány szívesen van egyedül, távol a tömegtől. Megint eszébe
jutottak azok az ütésnyomok. Egyszer sem hozakodott elő a
dologgal a kislány előtt, megfogadta Lady Daphne tanácsát. Egy
nap úgyis a bizalmába avat és mindent elmond nekem, gondolta.
Hacsak nem történik valami szerencsétlen dolog, Victoria
egészen a háború végéig velük marad, ami Cecily és Miles
véleménye szerint még sokára lesz.
Alice Victoriára pillantott és látta, hogy ki se nyitotta a
könyvét. – Nincs kedved olvasni?
– De igen. Csak elgondolkodtam egy kicsit. Hová kerülünk,
amikor meghalunk? Hol van most Lady Gwendolyn! Odafent, az
égben? – Közben felemelte fejét, aztán felsikított: – jaj, Alice néni,
nézze! Nézze, az a repülőgép egyenesen felénk tart.
Ahogy Alice követte a kislány tekintetét, megpillantotta a
repülőt, amely feléjük szállt; erre felugrott, megragadta Victoria
kezét, magával rángatta, feljebb kapaszkodtak a domboldalon. A
gépen látta a horogkeresztet, a nácik jelképét, és rájött, hogy
voltaképpen Cavendon Hall északi szárnya felé repül. A gép
folyamatosan süllyedt, veszített a magasságából. Alice és
Victoria csak állt, s rémülten nézte, ahogy a repülőgép lever két
kéménysapkát és leborotvál egy jókora darabot a tetőből. Utána
lebukott a ház mögé, és lezuhant az alsó lapályon, annak a
helynek a közelében, ahol ők ketten az előbb üldögéltek.
Victoria reszketve hüppögött, és szemlátomást félve
kapaszkodott Alice asszonyba. Ám Alice, akit szintén erősen
felkavart az eset, kibontakozott a kislány karjaiból, és
megpróbált higgadt hangon beszélni. – Ne mozdulj innen!
Maradj itt! Megnézem a repülőgépet.
Victoria biccentett, de utána meg se moccant, csak állt, állt, és
védelmezőn maga köré fonta két karját.
Alice leszaladt az ingoványhoz, s közelebb lopózott a
repülőgéphez, mígnem a pilótafülke mellé ért. A pilóta a székébe
roskadva ült az összeroncsolódott repülőben, de még életben
volt. Alice-ra bámult, szólni próbált. Mikor Alice elhúzódott, s
hátralépett, a pilóta angolul így hörgött:
– Kérem… segítsen… kérem.
Alice legszívesebben ezt mondta volna: Minek? Hiszen az
ellenségem vagy. Aztán rádöbbent, milyen fiatal, csak egy fiú.
Legfeljebb húsz lehet. A szeme, mely könyörgőn az övére
szegeződött, elevenkék volt.
– Hozok segítséget – mondta neki Alice, és visszafutott
Victoriához. Kézen fogta, és lerángatta a dombról, el a repülőtől.
Már többen is arrafelé jöttek. Alice látta Milest és Lane-t, s
mögöttük a grófot meg Percy Swannt, a fővadőrt. Sőt még
Hanson is ott fújtatott a nyomukban, aggódó arccal, komótosan
felcammogott a dombon.
Miles megállt. – Alice, maga látta, mi történt? – kérdezte
gyorsan, sürgető hangsúllyal.
– Igen. A repülő egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett,
tulajdonképpen zuhant, mintha a pilóta elvesztette volna fölötte
az uralmat. Egyszer csak rádöbbentem, hogy egyenesen az
északi szárny felé tart. Én Victoriával az alsó lapályon
üldögéltem, ott, ni. Épphogy elkerült bennünket.
 Ekkor Cecily is befutott, alig kapott levegőt. – Anya, mi
történt? – kiabálta. – Jól vagy? Hogy vagy, Victoria?
– Nagyon megijedtem. Alice néni kézen fogott, és
elszaladtunk.
Cecily idegesen Milesra pillantott. – Mit gondolsz, fel fog
robbanni a repülőgép?
– Nem hiszem. Abból ítélve, amit anyád mondott,
valószínűleg elfogyott a benzin. A pilóta vélhetőleg eltévedt,
letért a tervezett útvonalról. Bizonyára meghalt.
– Életben van – szólalt meg Alice. – Segítségre van szüksége.
– Amint látom, apám már odafent van Lane-nel és Percy-vel
– mondta Miles. – Megyek, megnézem, miben segíthetek. Ceci, te
meg hívd fel a Légierő topcliffe-i támaszpontját, mondd meg
nekik, mi történt, és kérd meg őket, hogy küldjenek néhány
embert meg egy mentőt a pilótáért. Van egy katonai kórházuk.
– Máris megyek – válaszolta Cecily.
– Á, itt jön Alf Merton és a polgárőrség – jelentette be Alice.

Miles és Lane kiszabadította a Luftwaffe-pilótát a repülő gépből.

Miközben arra vártak, hogy Percy és a két polgárőr idehozza a
hordágyat a pincéből, Miles kikérdezte a pilótát, aki kába volt,
nyilvánvalóan megsebesült, de azért viszonylag összefüggően
tudott beszélni. Elmondta Milesnak: egyszer csak rájött, hogy
letért a kijelölt útvonalról, és eltévedt.
Miles akaratlanul is megsajnálta. Olyan fiatal volt, néni
lehetett húsznál több, akárcsak az ő fiaik, akik odafent az égen
harcolnak az ellenség ellen. Valójában csak egy tejfölösszájú
legényke.
Miles, aki köztudottan humánus és könyörületes ember volt,
letérdelt a földön heverő pilóta mellé, s megérintette a vállát. –
Bizonyára megsérült – mondta neki. – Netán eltört valamije?
 A pilóta arca erre megrándult. – A hátam. A lábam. Annyira
fáj – nyögött fel utána.
– Ne mozogjon, már úton van a mentő.
– Nem akartam lezuhanni. A szárazföldön. A tengert
kerestem. Kifogyni benzin. Csökkenni magasság. Nincs irányítás
– hebegte a pilóta tört angolsággal.
– Nem volt túl messze a tengertől. Talán el is érte volna, ha
van még egy negyedtanknyi benzine – mondta neki Miles.
A fiatal pilóta némán rámeredt, kék szeme egyszeriben
megtelt félelemmel.
– Ne féljen! Nem bántjuk, annak ellenére, hogy ellenséges
országban van – nyugtatta meg Miles. – A mentő nemsokára
ideér, és rendesen ellátják a sebeit. Egy közeli légi támaszpontra
kerül, a katonai kórházba. Néhány tiszt is idejön, mivel maga
mostantól hadifogoly.
A pilóta ettől még jobban megrémült.
– Jól bánunk a hadifoglyokkal – folytatta Miles előbbi,
higgadt hangján.
A pilóta egy pillanatig nem bírt megszólalni, némán
biccentett hát. – Danke schön… köszönöm – mondta aztán elfúló
hangon.

A Királyi Légierő csapata nemsokára megérkezett Topcliffe-ből.

Több főtiszt volt köztük, valamint az orvosi team a mentővel, és
a katonai rendőrség. Miután az ápolók a hordágyon fekvő pilótát
betették a mentőautóba, a két katonai rendőr beszállt melléjük. A
légierő műszaki szakemberei nekiláttak, hogy szétszereljék a
német gépet, és több tiszt is velük maradt.
Percy és Ted már a törmeléket takarította el az északi szárny
körül, amikor a gróf odaért Milesszal és Cecilyvel. Lane elsietett,
hogy megnyugtassa a személyzetet, és gyorsan elfelejtsék a nagy
ijedtséget. A gróf döbbenten és szomorúan látta, mekkora kár
érte az épületet. A német repülőgép ledöntötte az egyik magas
kéményt, és leborotválta a tető egy részét. Az alatta lévő fal
összedőlt a tetőn átfúródó repülőgép erejétől és súlyától, és most
óriási lyuk tátongott ott. Három ablak betört, és a hátsó teraszt
kőtörmelék, üvegszilánkok és tégladarabok borították.
A gróf keserűségére az antik francia bútor egy része is
összetört, pedig egy vagyont ért. – Hála istennek, a festményeket
levittük a páncélterembe – jegyezte meg Milesnak, akinek
feltűnt, milyen sápadt és komor az apja arca.
Ekkor Hanson hirtelen megjelent: szép komótosan
végigvonult a hátsó teraszon, a kezében tálca, rajta kiváló francia
konyak és kispoharak. – Gondoltam, mylord, hogy most
mindenkinek jólesne egy kortyocska a legjobb Napóleon
konyakunkból – mondta Hanson. – Jót tesz ekkora
megrázkódtatás után.
– Kiváló, Hanson! – dörögte a gróf. – Mindenkinek töltsön
egy pohárkával, és hívja ide Tedet és Percyt is, meg a csapatot.
Nekik is szükségük van a szíverősítőre. És magának is, Hanson.
Miközben mindnyájan ott álldogáltak a teraszon és a
konyakot kortyolgatták, Cecilynek eszébe jutott Blackie O’Neill.
Ekkor jött rá, milyen jó hasznát vehetik ennek az ismeretségnek.
Óriási kár érte őket, és Cecilynek feltűi hogy Percy és Ted riadt,
aggódó arccal vizsgálgatta az északi szárny sérült végét.
– Szerintem Emma Harte barátja, Blackie O’Neill segíthet
nekünk – mondta Milesnak. – Építési vállalkozó. Pont a
napokban találkoztam vele, és biztos vagyok benne, hogy
szívesen idejön és megnézi, mekkora a kár. Ha minden igaz, ki
tudok alkudni nála valami tisztességes árat. Nem fog túl sokat
kérni.
– Most fel tudod hívni? – kérdezte a gróf.
– Igen, és Harrogate-ben él. Talán késő délután át tud jönni
hozzánk.
– Minél hamarabb, annál jobb – mondta Miles.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

Daphne a pamlagon üldögélt, az ebédlő melletti kisszalon-bán,

amelyet Cecily irodának használt. Két kezét szorosan egymásba
kulcsolta, mert reszketett; az imént látta, mekkora kár érte az
északi szárnyat, és borzasztóan kétségbeesett.
Charlotte-tal aznap délután Harrogate-ben jártak, pár perccel
azelőtt tértek vissza Cavendonba, mielőtt a Királyi Légierő
tisztjei és a csapatuk távozott.
Cecily kikísérte őket; miután leparkolta az autót, Daphne – a
nyomában Charlotte-tal – odament hozzá, s fél szemöldökét
felrántva megkérdezte tőle, mit kerestek a légierő tisztjei
Cavendonban.
Cecily mindent elmesélt, mire Charlotte rémülten elsietett,
hogy megkeresse Charlest, és megvigasztalja egy kicsit. Cecily
pedig az északi szárnyhoz kísérte sógornőjét: Daphne ott állt, és
szörnyülködve bámulta a romokat, aztán egy fáinak tántorodott,
és nekidőlt. Könnyek gördültek végig az arcán.
Cecily szólt hozzá, de nem kapott választ, mire Cecily (aki
azt hitte, hogy a sógornője sokkot kapott) karon ragadta,
bekísérte a szalonba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Daphne egy-két perc elteltével többször is pillogott, ujjaival
lesöpörte könnyáztatta arcát, majd Cecily felé fordult. Csak
ültek, ültek egymással szemközt, szótlanul.
– Ugye milyen mulatságos – kezdte Daphne –, hogy
mindenki Cavendon szerencséjéről beszél, és azt feltételezi, hogy
csak jó szerencse érhet bennünket. Én azonban sosem
gondolkodtam így. Hát te?
– Én sem – felelte Cecily. – Mindig is tudtam, hogy
balszerencse éppúgy érheti ezt a családot, mint jó szerencse.
 – Honnan tudtad?
– Valószínűleg azért gondoltam így, mert ez a világ rendje.
De Genevra miatt is. Már gyerekkorom óta többször is
figyelmeztetett, hogy óvakodjak a balszerencsétől, mert előbb-
utóbb utolér. Sokszor mondogatta, hogy Cavendon nehéz napok
elé néz, halálesetek, megpróbáltatások és nehézségek várnak a
családra. Mindig lesznek gondok-bajok, bár nem folyamatosan.
– És te hittél neki? Most is hiszel?
– Igen. Régen is, most is. A jövőbe lát. Hiszem, hogy igaza
van.
Daphnéból elnyújtott sóhaj szakadt fel. – De miért az északi
szárny? – kérdezte, s hangja megremegett. – Hány évet
rászántam, hogy megint olyan szép legyen, mint régen.
– Nézzük a dolgok jó oldalát – biztatta Cecily gyengéden. –
Majd újjáépíttetjük.
Daphne erre csak bólintott. Bár újra potyogni kezdtek a
könnyei, azért meg tudott szólalni. – Az egyik fiam kórházban
fekszik, a bal lábát amputálták, magasan, térd fölött; arra vár,
hogy a csonk meggyógyuljon, mert akkor megtanul járni a
műlábbal. Gwen néni, a család matriárchája, nemrég hunyt el. A
nagyobbik lányom, aki jelenleg vöröskeresztes nővér, bele akarja
vetni magát a háborúba, az ikerfiaimat pedig besorozzák
katonának, a seregben fognak harcolni Mindenek tetejébe, a
kisebbik lányom haragszik rám, mert nem hagyom, hogy a
Királyi Zeneakadémián tanuljon, mivel az épület London
központjának kellős közepén áll. Most meg az otthonunkat,
amelynek felújításán szívvel-lélekkel dolgoztam, megrongálta
egy horogkeresztes repülőgép. Kíváncsi vagyok, milyen csapás
ér még bennünket?
Olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy Cecily felpattant, és
odaült melléje a pamlagra. Átkarolta, próbálta csitítani,
vigasztalni, Daphne pedig zokogni kezdett, mint akinek
megszakadt a szíve.
Cecily tudta: a sógornője őszintén kesereg amiatt, hogy ilyen
nagy kár érte az északi szárnyat. Ugyanakkor azzal is tisztában
volt, hogy Daphne teljesen kimerült, holtfáradt. Sok gondja volt
a szakácsnővel, Susie Jacksonnal, aki szokatlanul későn jelentette
be, hogy kilép, és a végén elég bosszantóan viselkedett. Azóta
már a házvezetőnő, Mrs. Weir is felmondott, és a cseléd, Brenda
Caine is távozni készül. Mindketten munkába állnak valamelyik
lőszergyárban.
Aztán ott volt Charlotte, akin – Cecily szerint – lassan
meglátszott a kora. Hetvenkét éves, és tavaly óta, amióta eltörte
a lábát, már nem a régi. A lába meggyógyult, bár valamiért
bicegett egy kicsit. Cecily arra tippelt, hogy reumás lehet, vagy
valami más betegség gyötri. Bizony, nincs már meg benne az a
hatalmas lendület, amely hosszú éveken át vitte, a szívét-lelkét
kitette értük és Cavendonért. Rászolgált a pihenésre, gondolta
Cecily. Ahogy Daphne is. Mindkettőt tehermentesíteni kellene egy
kicsit. Több segítségre van szükségünk. Kérdés, hogy találok-e még
néhány cselédet. De vajon hol találhatna, amikor arra buzdítják a
népet, hogy vegyenek részt a gyárakban és a földeken folyó
munkában?
Meglepve látta, hogy Daphne váratlanul felül, a táskájáért
nyúl, elővesz egy zsebkendőt, megtörli a szemét, és kifújja az
orrát.
– Jaj, de szörnyű vagyok! – szólalt meg egy kicsit később,
miközben szemlátomást igyekezett összeszedni magát. – Olyan
önző vagyok. Csak magamra gondolok. Ugyan, mit számítanak
az én gondjaim Anglia sok ezer asszonyának gondjaihoz képest?
Sokan elvesztették a férjüket és a fiaikat ebben a borzalmas
háborúban, és nincsenek olyan kiváltságaik, mint nekünk.
Szégyellem magam, hogy ilyen gyengének mutatkoztam.
 – Egy cseppnyi önzés sincs benned, Daphne – tiltakozott
Cecily. – Egész életedben csak másokra gondoltál. Nézd, új
szakácsnőt már találtam, majd házvezetőnőt is kerítek
valahonnan.
– Ne törd magad, Cecil Azért köszönöm, de magam is
boldogulok.
– Majd mi intézkedünk. Nekem az a véleményem, hogy ti
ketten Charlotte-tal teljesen kimerültetek. Túl nagy a ház és sok a
gyerek. Lane jó komornyik, de nem olyan jó, mint Hanson. És túl
sokat vállal magára. Igazán hagyhatnánk, hogy Hanson többet
besegítsen. Unja már a nyugdíjas életet. Én bizony örülnék, ha
gyakrabban látnám errefelé a mosolygós arcát.
Daphnét nem kellett sokáig győzködni. – Jól van, találjuk ki,
mit bízhatnánk rá! Jut eszembe, hol van Hugo?
– Atyaég, egy pillanatra teljesen kiment a fejemből! Lent van
a páncéltermek útvesztőjében, a legalsó helyiségben, Azért ment
le, hogy felhívja DeLacyt uzsonnázni.
– Bizonyára a sárga nappaliban várnak bennünket, nem
gondolod? Már rég elmúlt négy óra.
– Valószínűleg – bicegette Cecily a fejét. – Készen állsz,
mehetünk?
– Persze. Ne haragudj, hogy ennyire kiborultam, Ceci,
Ingham vagyok. És egy Ingham lány nem roppanhat össze,
bármit elbír a vállán. Újjáépíttetem az északi szárnyat, szebb
lesz, mint valaha – akár most, akár ez után az átkozott háború
után.

Cecilynek és Milesnak már régóta szokásává vált, hogy fél órát

kettesben töltöttek a hálószobájukkal szomszédos nappaliban.
Esténként odahúzódtak egy kicsit, mielőtt ágyba bújtak, hogy
megbeszéljék a számukra fontos dolgokat. Hozzátartozott a napi
rutinhoz, és a világ minden kincséért sem mulasztották volna el.
 Miután elhelyezkedtek a díványon, a lassanként kihunyó tűz
előtt, Miles megszólalt:
– Nem tudom, hogy csináljátok, ti nők, de az angol
asszonyok igazi hősök. Ha a háború egyszer véget ér, a kormány
igazán adhatna nektek valami érdemérmet. Vagy valami más
kitüntetést.
– Nos, végre egy férfi, aki észreveszi, mire vagyunk képesek
– nevetett Cecily. – Mert egyeseknek nem tűnik fel. Lenézik a
háborúban részt vevő asszonyokat, mert valójában mi is részt
veszünk benne. A minap összefutottam a faluban Joyce Bourne-
nal. Kétnapos eltávot kapott a Női Kisegítő Légierőtől, és pár
napot Evelyne-nél tölt. Azon kesergett, hogy némelyik sorkatona
bizalmatlan velük szemben, úgy bánnak velük, mintha
gyengeelméjűek lennének.
– Nemsokára megtudják, milyen fantasztikusak a Női
Kisegítő Légierő tagjai! – kiáltotta Miles. – Már Harry is mesélt
róluk. Azt mondja, hogy nélkülözhetetlenek. Igazi szakértő lett
belőlük.
– Ma este sokat gondolkodtam Daphnén, Miles – mondta
Cecily. – Keresek ide egy új házvezetőnőt. Daphnénak most túl
sok a dolga, és a mai repülőszerencsétlenség nagyon felzaklatta.
– Tudom – bólogatott Miles –, ennek ellenére egész jól
tartotta magát uzsonna és vacsora közben is. Megállapítottam,
hogy bámulatosan viselkedik. Ez Daphne. Nem akar gyengének
mutatkozni, őt ne sajnálja senki.
– Gondoltam, megkérem Laura Swannt, hogy pár hétre jöjjön
ide Londonból, amíg másik házvezetőnőt találok Cavendonba.
Azt is mondtam Daphnénak, hogy Hansont gyakrabban
idehívhatná. Lehet, hogy öreg már, de jó erőben van. Akár
Daphne személyes szolgálatába is állhatna, nehogy véletlenül
Gordon Lane tyúkszemére lépjen.
 – Pompás ötletnek tartom, hogy ide akarod hozni Laurát.
Erié egyedül is remekül boldogul. Majd ő vezeti a South Street-i
háztartást, Mrs. Wilkinson úgyis mindennap odamegy takarítani
és vasalni. Ráadásul, mostanában elég rit-kán vagyunk ott.
– Örülök, hogy egyetértesz velem, Miles. Van még valami.
Meg akarlak kérdezni… – Elhallgatott, majd kicsit bizonytalanul
folytatta: – Nem állítom, hogy Charlotte néni beteg vagy bármi
komoly baja van, de lelassult, nem gondolod?
– Igazad van, lassabb lett. De tudomásom szerint nem beteg.
Apám mondta volna. Én, személy szerint azt gondolom, hogy a
kora miatt van. Nézd, apa is lelassult. – Elkomorodott. közelebb
húzódott a feleségéhez, és átkarolta a vállát. – Ne aggódj
Charlotte miatt, szerintem semmi baja.
Egy kis ideig hallgattak. Annak ellenére, hogy Daphne olyan
fontos szerepet játszott a cavendoni háztartás irány tásában,
mindketten jól tudták, hogy egy nap elő kell lép ük, mint az új
gróf és grófné.
– Tenni szeretnék valamit annak érdekében, hogy
felvidítsam a társaságot, de főleg Daphnét – szólalt meg Cecil –
Van egy ötletem, amit meg szeretnék osztani veled.
– Te meg az ötleteid – somolygott Miles. – Bár általában jók,
szóval halljuk!
– Daphne és Hugo áprilisban nem jött velünk az Az elfújta a
szél londoni premierjére, pedig mindnyájan megnéztük. Daphne
éppen influenzás volt, ha emlékszel rá. Meg akarom szervezni a
közös filmnézést. Egy-két harrogate-i mozi újból kinyitott, és ma
reggel láttam az újságban, hogy az egyikben műsorra tűzték az
Elfújta a szél című filmet. Gondoltam beszélek az igazgatóval,
hátha tudok szerezni néhány ülőhelyet.
– Tudom, hogy nagyon kíváncsi volt rá – mondta Miles. – De
nekem jobb ötletem van! Miért nem veszed igénybe Dulcie
segítségét? Jamesnek megvannak az összeköttetései. Kérjük meg,
hogy szerezzen be egy kópiát a filmből, ha tud, és béreljünk itt
egy mozigépészt valamelyik filmszínházból, a szükséges
felszereléssel együtt. Vetítsük le a filmet itt, Cavendonban.
– És mindenkit meghívunk? – kiáltotta Cecily izgatottan.
– Hogyhogy mindenkit? Konkrétan kire gondolsz?
– Az egész családra, nem csak Daphnéra és Hugóra. Ha
James el tudja intézni, akkor valamelyik szombaton levetíthetjük
a filmet, amikor mindenki ideutazik Londonból.
Miles magához ölelte, és arcon csókolta. – Nincs hozzád
fogható, Mrs. Ingham… Apropó, Blackie O’Neill a megmentőnk.
Nemcsak az északi szárnynál lesz szükség a szakértelmére,
hanem a ház többi részénél is, amelyekre még mindig ráfér a
tatarozás.
– Örülök, hogy kedveled. Remek megoldásnak tartom azt a
javaslatát, hogy az északi szárnyat fedjük be vízhatlan
ponyvával. Így elszigeteljük azt a szárnyat, és megvédjük az
épület többi részét, egészen addig, amíg a renoválás
elkezdődhet.
– Engem teljesen lenyűgözött az indítványaival.
Mindketten elhallgattak. Cecily a férjéhez törleszkedett,
élvezték azt a néhány percet, amelyet kettesben tölthettek. Bár
Cecilyt sok gond gyötörte, a szíve mélyén mégis boldog volt.
Védelmezőn a hasára tette jobb kezét. A baba biztonságban van.
Minden rendben lesz velük. Valahogy. Valahogy túlélik ezt a
háborút, kerül, amibe kerül. Ahogy Anglia többi lakója is túl
fogja élni. Ezen a kis szigeten olyan nép él, amelyik semmitől
sem retten meg. Németország nem győzheti le őket soha.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Noel Jollion az emeletes ágyon ült, azt a levelet olvasta, amelyet

az unokanővérétől, Palomától kapott; nagyon meglepődött, hogy
egy német repülőgép kárt tett Cavendon Hallban. Micsoda
felfordulás lehetett ott! Paloma jól írt, és mindenről részletesen
beszámolt. Szerencsére a cavendo-niak közül senki sem sérült
meg.
Még a Luftwaffe pilótája is túlélte a balesetet. Bizonyára
eltévedt, letért a megadott útvonalról, kifogyott a benzin és zuhanni
kezdett, gondolta Noel.
Eltépte a levelet, egészen apró cafatokra tépkedte, aztán a
szemétkosárba dobta. Sosem tartotta meg az írott üzeneteket,
főleg a rokonaitól kapott leveleket. Nem akart semmilyen
személyes dolgot hátrahagyni, hátha kinyírják, lezuhan, és többé
nem tér vissza a támaszpontra: a London közvetlen
szomszédságában található Biggin Hillbe.
Kiballagott, és feltekintett az égre, mely sápadtkék volt, s
felhőtlen, így nem volt fedezék. Pillanatnyilag nyoma sem volt a
Luftwaffe gépeinek. De nemsokára megjelennek, és akkor
gyorsan fel kell szállnia. Mindnyájan fel fognak szállni.
Levegőbe emelkednek, hogy harcoljanak a Heinkelek, Stukák és
Messerschmittek ellen, amelyeket azért küldtek ide, hogy
megöljék őket.
Aranyló napfényben fürdőzött a nyári délelőtt. Az időjárás
már napok óta ilyen szép volt. Noel leheveredett a hűs fűbe, az
oldalára fordult, kinyújtotta a lábát, félig elbóbiskolt. Igyekeztek
pihenni egy kicsit, miközben a riadóra vártak.
Kimerült. Az összes vadászpilóta elcsigázott volt, mégsem
adhatták meg magukat a fáradtságnak. Elvégre fittek és fiatalok,
épphogy betöltötték a húszat; nőtlenek, és egyikük sem fejezte
be a felsőbb iskoláit.
Helyette első osztályú vadászpilóta lett belőlük. Ő egy
lépéssel a legtöbbjük előtt járt, hiszen Yorkshire-ben már
megtanult repülni a saját kis repülőgépén. De a többiek is
ügyesek voltak; a Sir Hugh Dowding vezetése alatt álló
vadászrepülő század az angliai csata első védelmi vonala volt. A
főparancsnokukat Stuffynak becézték, a csapatukat pedig
„Dowding kiscsibéi”-ként ismerték.
Akárcsak a Királyi Légierő többi repülőhadnagya, Noel is
imádta a repülőgépeket; a kék egyenruhás fiúk számára az volt a
legnagyobb öröm, ha felszállhattak a Spitfire és Hurricane
gépeiken és legyőzhették a Luftwaffét.
Noel egy Spiten repült, ahogy ők nevezték, és imádta.
Tökéletesen illett hozzá. Baby Dolinák nevezte el a gépet, mert
pontosan az volt: az ő babája. Mikor a repülős overall-ban és a
Mae West19 mentőmellényben beült a pilótafülkébe, felvette az
ejtőernyőt és az oxigénmaszkot, tökéletes biztonságban érezte
magát az ő Baby Dolljában. A jobb keze mellett ott piroslott az
elsütőgomb, amely a két szárnyba szerelt nyolc golyószórót
vezérelte. Csak meg kellett nyomnia, és máris ropogni kezdtek a
puskák.
Igyekezett mindent pontosan elmagyarázni az édesanyjának,
aki rettenetesen féltette; gondolta, hátha nyugodtabb lesz, ha
tájékozottabb. Elmondta neki, hogy egyszemélyes vadászgépet
vezet, amely olyan remek konstrukció, hogy még a németek is
megirigyelték. Hangsúlyozta, hogy az ő szemében ez a
kilencméteres gép bámulatosan szép, szemet gyönyörködtető
idomokkal. 1030 lóerős Merlin motor hajtja, a maximum

19 A második világháborúban a mentőmellényeket Mae Westként emlegették. Mae West

akkoriban dús idomairól ismert, híres amerikai színésznő volt.
sebessége 600 km/óra, a csúcsmagassága pedig 10 300 méter.
Még azzal is eldicsekedett, hogy ez a gép a 4500 méter feletti
magasságokban gyorsabb, mint német ellenfele, és rendívül jól
lehet vele manőverezni, könnyedén eliszkol az ellenséges
repülőgépek elől. Befejezésül ismét kijelentette: ennél jobb gépen
nem is ülhetne, éppen ezért nem kell őt annyira félteni.
Sylvia Jollion azt válaszolta erre, hogy mindig is félteni fogja,
de most írja le ezeket az adatokat, hogy jobban megértse azt,
amit az imént hallott. Igazság szerint, később kívülről
megtanulta az egészet, és élete végéig emlékezett rá.
Noel apja, a sorhajókapitány, megnyugtatta a feleségét, hogy
a fiuk még a Spitfire-ben is biztonságban van – már amennyire
az ember a háború kellős közepén biztonságban lehet.
Mégis, Noel valahol a szíve mélyén érezte, hogy az édesanyja
úgyis emészteni fogja magát miatta. Minden anya aggódott,
hiszen a fiaik nap mint nap kockára tették az életüket a
háborúban. És fiúk százezrei soha többé nem tértek vissza, hogy
ismét megöleljék édesanyjukat.

Noel ezen a délelőttön a repülőoverallt és az elmaradhatatlan

fehér selyemsálat viselte. Harc közben sokat kellett forgatnia a
fejét, és a sál egy kicsit védte a nyakát. Az összes pilóta sálat
hordott. Lehajolt a mentőmellényért, a Mae Westért, és felhúzta.
Ő és a 29. repülőszázad többi tagja készültségben volt, a többi
pilóta már a pilótafülkében ült. Vártak.
Mikor megszólalt a riadó, Noel felugrott. Hallotta, hogy a
századparancsnok hangja hangosan, tisztán felharsan. Az égbolt
a távolban elsötétedett: ellenséges repülőgépek százai közeledtek
Biggin Hill felé.
Noel megigazította sálját, és a gépe felé rohant. Legalább
negyven másik pilóta szaladt a sajátja felé. Noel pár másodperc
múlva már a fülkében ült, és a szerelője átvetette a vállán az
ejtőernyő szíjait, utána következtek az ülés hevederei, a Sutton
hámszíjak. Végül felcsatolták rá az oxigénmaszkot, majd
bekapcsolták az oxigént. Készen állt a felszállásra.
Beindította a motort, beállította a kapcsolókat, aztán jelt
adott a földön várakozó szerelőknek: kétszer felfelé fordította a
hüvelykujját. Most már bármelyik pillanatban kiránthatják az
ékeket, és a Merlin motor, amelyet a Rolls-Royce gyárt, felbődül,
és felemeli a Spitet a végtelen kékségbe.
A repülőszázad akcióba lendült: egymás után emelkedtek fel
a gépek, formációban repültek. A fülhallgatójában egyszer csak
megszólalt a repülőezredes, Gerald Rayne hangja, beszámolt
róla, mi történik odafent. – Banditák közelednek, angyalok egy-nyolc.
– Az ellenséget nevezték banditáknak; az angyalok a magasságot
jelentette. Noel világosan megértette az üzenetet. Gyorsan
reagált is rá.
Hirtelen ellenséges repülők között találta magát.
Körülvették. Stuka bombázókat és Messerschmitt
vadászrepülőket küldtek ma rájuk. A feje folyton ide-oda járt,
ugyanakkor a szemét is nyitva kellett tartania, és az elülső
szélvédőt is figyelnie kellett. A sál megvédte a nyakát, miközben
egyfolytában ide-oda tekingetett, és minden lehetséges irányba
figyelt.
Látta, hogy két Stuka repül feléje; a Spitjével ügyesen az
ellenséges gépek hasa alá került. Elkanyarodott, kicselezte őket
és tovarepült. Elmanőverezte onnan a repülőgépét, amit egy
Spitfire géppel játszva megtehetett. Aztán megnyomta a piros
elsütőgombot, mire mindkét oldalán tüzelni kezdett a nyolc
gépfegyver: golyók záporoztak a közeledő repülőgépekre.
Bólintott, aztán elvigyorodott, mikor látta, hogy eltalálta a
Stukákat: veszítettek a magasságukból, majd csigavonalban
belevesztek az alattuk tátongó semmibe. Lezuhantak.
Jól célzott.
 Ekkor néhány Messerschmitt jött egyenesen feléje,
kötelékben repültek; erre ő újabb manőverbe kezdett. Többször
is lőtt a fegyvereivel, aztán feljebb emelkedett, meredeken fel
kellett húznia a gépet. Felrepült, magasra, a felhőkbe, hogy
fedezékben legyen. De tudta, hogy eltalálta az egyik
Messerschmittet.
Kicsit később lefelé fordult a repülőgéppel, és ahogy egy-egy
futó pillantást vetett jobbra és balra, rájött, hogy a pilótatársai az
összes Spitfíre géppel ügyesen manővereznek. Óriási károkat
okoztak az ellenségnek.
És akkor – ahogy ez újabban néha megesett – a Luftwaffe
repülőgépei megfordultak, visszarepültek a La Manche csatorna
felé. Észrevették talán, hogy a briteknek még mindig rengeteg
gépük van, és a bátorság is megvan bennük, hogy folytassák a
harcot, támadjanak és elpusztítsák őket? Noel elvigyorodott. A
százada ma a mennyekbe emelkedett, ahogy a többi
repülőszázad is.
Micsoda közelharc volt! Ennek ellenére egyetlen gépet sem
veszítettek. Mindnyájan visszarepültek, egyes gépek
megrongálódva, de senki sem zuhant le és egyetlen pilóta sem
halt meg.
Noel minden gond nélkül földet ért a Biggin Hill-i
támaszponton. Az ő Baby Dollja jó szolgálatot tett neki.

Noel Jollion és a barátja, Victor „Tory” Yardley, egy másik

repülőhadnagy, sokszor naponta kétszer is felszállt, mert a
Luftwaffe gyakorta délután és este is visszatért. A délelőtt elért
sikereik miatt a századparancsnok pihenőt engedélyezett nekik.
– Menjenek el Teddy Preston kocsmájába, kapcsolódjanak ki,
igyanak egyet! Holnap nem repülnek. Megérdemlik, és úgyis
magukra fér a pihenés.
 Rájuk is fért. Nem sokkal később beszálltak Tory kétüléses
Austin Sevenjébe, és elhajtottak a Brasted községben található
Fehér Szarvasbikába. Noha az autó kissé zajos volt, azért elvitte
őket a söntéshez.
Ez a kocsma a Biggin Hill-i fiúk kedvenc helye volt. Mikor ők
ketten beléptek, a támaszpontjukon állomásozó repülőszázadok
katonái vidáman üdvözölték őket.
Noel és Tory odaballagott a bárpulthoz, ahol mindketten fél
pint bittér ale-t rendeltek. – Van Gold Flake-ed? – kérdezte Tory.
– Elszívnék egy cigit.
Noel elővett egy csomagot a kedvenc cigarettájából,
megkínálta Toryt, aztán maga is kivett egy szálat. Miután
rágyújtott, körülpillantott.
A hangulatosan megvilágított, cigarettafüstös helyiség meleg
és barátságos volt. A sarokban zongora állt, és az egyik helybéli
fiatal nő a „Fools rush in” című, népszerű dalt játszotta. A kék
egyenruhás fiúk egy része a zongora köré sereglett: fesztelenül,
vidáman együtt énekeltek a lánnyal.
Noel felsóhajtott örömében. Milyen kellemes volt itt a
többiekkel, együtt szórakoztak, élvezték ezt a kis kikapcsolódást,
amelyre már olyan nagy szükségük volt. A repülőszázad-
parancsnok múlt héten közölte vele, hogy nemsokára
negyvennyolc órás eltávra mehet, és Noel úgy tervezte, hogy
Londonba utazik. Kensingtonban bármikor megszállhat a
nagynénjénél, Adrianna Bellamynál, aki akkoriban
vöröskeresztes nővér volt. Cecily és Miles is felajánlott neki egy
szobát a South Street-i házukban. Noelnek tetszett az ötlet, mert
a meghívás Toryra is vonatkozott. A South Street sokkal
közelebb volt a Shepherd’s Markethez, ahol a Shepherd’s Club
található, melyet Noel csak így nevezett: „a vadászrepülő század
nem hivatalos főhadiszállása”. A pilóták kedvelték Oscart, a
svájcit, aki a klubot vezette. Minden pletykát ismert, és
mindegyik pilótáról tudta, hogy éppen hol tartózkodik, és mit
csinál. Az információk kiapadhatatlan tárháza volt, és mindig
lelkesen fogadta őket.
– Eldöntötted már, hol parkolunk le, ha eltávot kapunk a
hétvégére? – fordult Tory Noelhez.
– Olvasol a gondolataimban. Remélhetőleg Milesnál és
Cecilynél leszünk. Persze a nagynénémhez is mehetnénk,
szívesen látna, rengeteg szobája van. Viszont a South Street
Mayfairben van.
– Aha! A Shepherd’s jár az eszedben. De mit szólnál a
Quagshoz? Akár oda is mehetnénk.
– Igaz – hagyta rá Noel. – De a Quaglino’s éttermet kicsit
puccosnak tartom. Különben is, még ráérünk, majd később
eldöntjük.
Tory helyeslőn bólintott, és rendelt még két fél pintest.
– Ma este nem akarok teljesen elázni – vallotta be. – Bár nem
holnap megyünk Londonba, azért nem szeretném összetörni a
Rollst. Mással nem tudunk közlekedni.
Noel hahotában tört ki. – Még ha igazi Rollsról lenne szó –
mondta, majd megfordult, mert a századukból két bajtársuk
melléjük telepedett a bárpulthoz.
– Jesszusom, alig hittem a szememnek, Noel, amikor
megnyomtad a cickót, és tüzelni kezdtek a géppuskák…
fergeteges volt, és jó pár gazfickót leszedtél – áradozott Búrt
Mayfield.
– A többiek is – szerénykedett Noel. – Zúzós küzdelem volt.
– Még sok ilyen lesz… a végén úgyis lenyomjuk a
rohadékokat! Győzni fogunk. Semmi sem állíthat meg
bennünket! – fogadkozott Burt. – Esküszöm rá.

A vadászrepülő század bátran harcolt tovább. A Luftwaffe gépei

folytatták az angol repterek elleni támadásokat, bombázták a
gyárakat és a tengeren közlekedő hajókat. Fárad' hatatlanok,
könyörtelenek és irgalmatlanok voltak.
A kék egyenruhás fiúk védekeztek, és 1940 nyarán lezajlott
az addigi legnagyobb légi csata. Valójában ők akadályozták meg
azt, hogy a nácik a szárazföldön megszállják Nagy-Britanniát.
Eddig még egyetlen német hajó sem mert átkelni a La Manche
csatornán.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Lord Beaverbrook sürgetésére
növelték az újonnan gyártott repülőgépek számát, és a megsérült
repülőket is sokkal gyorsabban megjavították; Winston Churchill
pedig elérte Roosevelt elnöknél, hogy muníciót küldjenek
Amerikából, és hatalmas készletek érkeztek.
Ugyanakkor a helyi gyárakból egyre több puskát,
gépfegyvert és aknát szállítottak a seregnek.
Nagy-Britannia még egyszer sem állított ki ekkora haderőt
háborús időkben. Augusztus tizenötödikén a délen állomásozó
vadászrepülő század is csatába indult, mivel a legnehezebb
időszak következett. Az angol kormány tisztában volt vele, hogy
a németek minden fegyverüket be fogják vetni az ő kis szigetük
ellen.
Winston Churchill augusztus 20-án beszédet mondott az
alsóházban. Hosszú szónoklat volt, amely tájékoztatta a tisztelt
házat – sőt később, amikor aznap este leadták a rádióban, az
embereket is – az ország aktuális helyzetéről. Churchill utolsó
néhány mondata igazán emlékezetes, megérintette az emberek
szívét az egész országban, sőt az egész világon.
– Szigetünkön, Birodalmunkban, sőt az egész világon, kivéve
persze a bűnösök lakhelyeit, minden otthon hálája a brit pilóták
felé árad, akik a túlerőnek fittyet hányva, az állandó próbatétellel
és halálos veszedelemmel mit sem törődve, hősiességükkel és
elszántságukkal megfordítják a világháború menetét. Soha még
az emberi konfliktusok terén nem voltak ily számosan ily sokkal
adósai ily keveseknek.20

20 Gy. Horváth László fordítása.

 BLITZ

Ez ősi trón, e felséges sziget,

E fönség földje, e Mars székhelye,
Ez új Éden, e fél-Paradicsom,
E természet emelte nagy erősség
Ragály és háborúk ellen, e boldog
Törzsek bölcsője, ez a kis világ,
Ezüst tengerbe foglalt drágakő,
Melynek a hullám épít védfalat
És mély sáncárkot az irigykedő
Szegényebb földek háborgása ellen,
E föld, e boldog birtok, Anglia.21

William Shakespeare: II. Richárd

(II. felv. I. szín)21

21 Somlyó György fordítása.

 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Diedre az íróasztalánál ült a Hadügyminisztériumban, a

különleges irodák részlegén. Most sem hevert egyetlen irat sem
az íróasztalon, csak egy kis papiros árválkodott rajta. Felemelte,
újból elolvasta, aztán letette. Igazi talány volt, de előbb-utóbb
úgyis megfejti.
Különös üzenet volt. Az ösztönei azonban azt súgták, hogy
Valianttől érkezett. Nem az ismert források egyikéből
származott, például a Vatikánból vagy Madridból. Lisszabonból
jött. A titkos ügynökök városa – ez volt a véleménye Lisszabonról.
Az ármánykodás melegágya.
Tony belépett az irodába, mire Diedre felemelte a fehér
papírlapot és hangosan felolvasta.
– Az oroszlánfóka megfulladt. Barbarossa a felszínen maradt.
Tony helyet foglalt vele szemközt, és elhúzta a száját.
– Honnan származik ez az episztola?
– Lisszabonból. Reggel érkezett. Nem gondolod, hogy
Valiantre vall?
– De igen. Megfejtetted már?
– Részben. „Az oroszlánfóka megfulladt” egyértelműen arra
utal, hogy nem lesz szárazföldi megszállás, a Fritzek nem kelnek
át hajókkal a La Manche csatornán. Tehát az Oroszlánfóka-
hadműveletnek vége, befulladt. De miért Barbarossa?
– Nem igazán tudom, ki az a Barbarossa, illetve ki volt –
ráncolta Tony a homlokát. – Valamiféle zsarnok?
– Pontosan. I. Frigyes német király volt, a tizenkettedik
században vagy akörül élt, szóval, a Német-római Császárság
idején.
 Ekkor William is bejött az irodába, és leült a Tony melletti
székre. – Újabb üzenetet kaptunk Canaristól?
– Alighanem tőle származik. – Diedre közben átadta férjének
a cetlit.
William elolvasta. – Ez szerintem azt jelenti, hogy valamire
készülnek, aminek Barbarossa-hadművelet a fedőneve, hiszen
mindnyájan tudjuk, hogy az Oroszlánfóka-hadműveletnek vége
– mondta utána. – Valószínűleg egy küszöbönálló támadás
fedőneve lehet. Különben ki az a Barbarossa? – Kérdő szemmel
nézett Diedre-re.
– Német király volt, I. Frigyes, évszázadokkal ezelőtt élt.
– Miért céloznak rá? Van valami elképzelésetek? – tudakolta
William.
– Tudomásom szerint kényúr volt, és sok csatát vívott –
válaszolta Tony. Utána felállt. – Mindjárt megnézem valamelyik
enciklopédiában. Egy pillanat, és visszajövök.
– Milyen volt a miniszterelnök, Will? – kérdezte Diedre,
miután magukra maradtak.
– Dühös. Nem hiszi el, hogy augusztus huszonharmadikán a
Fritzek csak véletlenül dobtak bombákat Londonra, tehát meg
akarja torolni. A Királyi Légierő, amely már eddig is bombázta a
német városokat, átáll az éjszakai légitámadásokra, és Berlin lesz
a célkeresztben.
Diedre egy percig csendben maradt, arcán aggodalom ült. –
Szóval felgyorsulnak a dolgok.
– Bizony.
William elhallgatott, mikor Tony visszajött, és helyet foglalt.
– Barbarossa vitéz ember volt, igazi hadvezér – mesélte. – A
csatatéren halt meg, voltaképpen folyóba fúlt. Az a lényeg, hogy
német nemzeti hős, a legendák szerint a hegyek között temették
el, Berchtesgaden közelében, ahol Hitler alpesi menedékhelye, a
Berghof áll.
 – No, elemezzük egy kicsit a dolgot. Német király. Hős.
Zsarnokoskodó. Hitler házának közelében temették el. Itt több
kapcsolat is van. Tudsz még valamit róla, Tony? – William
hátradőlt, s keresztbe rakta hosszú lábát.
– Nem. Csak annyit, hogy rőt szakálla volt – felelte Tony.
– Mit jelképez a szakáll? Gondolom, semmit – mondta
William kis vállrándítással, és ugyanolyan tanácstalan arcot
vágott, mint Tony.
– Felejtsd el a szakállát! – szólalt meg Diedre. – Csak a
színére koncentrálj: vörös. Mit jelent ez számodra, Will? Tony? –
Felrántotta az egyik szemöldökét. Mivel egyikük sem válaszolt,
így folytatta: – Mikor a „vörös” szóval élek, többnyire a
kommunistákról beszélek.
– Oroszország! – kiáltotta William. – A Barbarossa-
hadművelet akár Hitler Oroszország elleni inváziójának a
fedőneve is lehet.
– Istenem, csak nem vág bele? – kérdezte Diedre ijedten.
– Annyira nem lehet bolond. Ugyanazt a hibát követné el,
mint Napóleon.
– Bizony, ugyanazt – helyeselt William. – De nézd, senki sem
állította, hogy a Führer tévedhetetlen. Sőt nagyon sokszor
melléfog. Szerintem elmebajos. Erről viszont értesítem C.-t is,
kiderítem, hogy az MI6 mit tud.
– Lehet, hogy többet, mint mi – jegyezte meg Diedre és
felállt. – Ne haragudjatok, de most mennem kell, találkozom
Dulcie-val és Cecilyvel, elsősorban azért, hogy egyeztessek velük
Gwendolyn néni hagyatékával kapcsolatban, de néhány más
megbeszélnivalónk is van.
Mindkét férfi felállt. Diedre csókot nyomott William arcára,
Tonyt pedig figyelmeztette:
– Ne felejtsd el, csütörtök estére hivatalos vagy James
koncertjére.
 – Felírtam a naptáramba, bár különben sem szalasztanék el
ilyesmit.

Mikor Diedre megérkezett a Ritz Szállodába és bement az

étterembe, megkönnyebbülten látta, hogy Cecily egyedül van.
Dulcie mostanában sokszor elkésett. Sok mindent intézett
Jamesnek, és beállt önkéntesnek a Vöröskereszthez, hetente több
napot is irodai munkával töltött. Akárcsak a nővérei, úgy érezte,
hogy „ki kell vennie a részét”, ahogy ő mondta.
Diedre arcon puszilta Cecilyt, és leült. – Mizújs? Jól vagy? –
kérdezte utána. – Hát a pici a pociban? Remélem, ő is jól van.
– Köszönöm, a pici a pociban jól van, és az anyuci is –
nevetett Cecily.
– A mai ebédet én fizetem – jelentette be Diedre. – Mindig te
állod a cechet. Tudom, azt hiszed, hogy a Ritz a te éttermed,
pedig az enyém is.
Cecily mosolyogva vállat vont. – Jól van – egyezett bele.
– Különben is, jó, ha osztozunk a költségeken. Fizessünk
felváltva, egyszer egyikünk, máskor másikunk. Apropó, DeLacy
nem jön. Még mindig Cavendonban van, Gwen néni házában
válogatja a festményeket. Leltárt készít, minden képet jegyzékbe
vesz.
– Az rengeteg munka, Ceci! Ha gondolod, megcsinálhatom
Williammel, mielőtt beköltözünk.
– El lesztek foglalva a festéssel. Az egész házat
kitatarozzátok. Rá is fér, bár lehet, hogy némelyik hálószobában
érdemes lenne meghagyni azokat a bájos régi tapétákat. Most,
hogy a ház a tiéd lett, azt csinálsz vele, amit akarsz, nem?
– Gondolom, a festmények lekerülnek a páncéltermekbe.
– Igen, a biztonság kedvéért. Gwen néni a Cavendoni
Restaurálási Alapra hagyta a képeket. DeLacy és Dulcie a háború
után piacra dobja őket, az a pénz jól fog jönni. A bútoraiból
válaszd ki magadnak azt, amit akarsz, a többit pedig eladjuk, a
pénz pedig az alapítványt fogja gyarapítani.
– Jól van. Gwen néni végrendelete egyértelmű. Mellékesen,
úgy gondolom, igazán kedves volt tőle, hogy mindenkire
hagyott egy kis diplomatatáskát, benne néhány ékszerét és az
egyik pompás vállkendőjét. Walter mit örökölt tőle?
– Apámnak és Milesnak gyönyörű arany
mandzsettagombokat adott, és, akárcsak nekünk, keretezett,
dedikált fényképet saját magáról.
Diedre-bol kipukkadt a nevetés. – Mintha valami híresség
lenne! De szerintem roppant bőkezű volt mindenkivel szemben,
és nagy örömöt szerzett apának azzal, hogy a műtárgyait az
alapítványra hagyta.
– Egyetértek. Daphne is röpködött örömében. Az északi
szárny megrongálása nagyon rosszul érintette, teljesen kiborult
tőle azok után, hogy éveken át annyi munkát fektetett a
felújításába.
– De azóta összeszedte magát, nem? – kérdezte Diedre
aggódó hangon.
– A régi önmaga lett. Á, Dulcie megérkezett! Igazán
elbűvölően néz ki.
– Tudod, hogy lázadó természetű, és még nagyobb rebellis
lett azóta, hogy kitört a háború. Mindennap kifesti és szépen
kicsípi magát. Csak azért sem hagyja, hogy a háború elvegye a
jókedvét.
– Üdv mindkettőtöknek! – köszönt Dulcie, miközben leült az
asztalhoz. – Innék egyet! Egy pohár pezsgőt. Az lesz a
szíverősítő. Hű, micsoda reggelem volt Jamesszel és Siddel a
színházban!
– Ó, Sid visszatért a színházhoz? – érdeklődött Diedre.
– Már ezer éve. Nem ment át az orvosi alkalmasságin.
Lúdtalpa van. Hihetetlen, hogy valakit ilyesmi miatt
alkalmatlanná nyilvánítanak, nem? Azt hittem, hogy
szükségünk van a katonákra.
– Miles mesélte, hogy állítólag már több mint kétmillió
katona van a hadseregünkben. Mit szóltok hozzá? És mind
Angliában van.
– Leverjük a „nyavalyás hunokat”, ahogy Sid mondaná –
vigyorodott el Dulcie. – Imádni fogjátok a Bakaszínházat és a
csütörtöki show-t. Olyan mulatságos! Roppant sikeres volt,
bejárták vele az országot, ellátogattak a támaszpontokra, katonai
táborokba és a vidéki színházakba. Micsoda megkönnyebbülés,
hogy a West End többé már nem burkolózik sötétségbe, most,
hogy a kormány megengedte a színházaknak és a moziknak,
hogy újra megnyissák kapuikat. Mindenkinek jót tett, főleg
Jamesnek, akit annyira leköt a színészkedés, hogy már nem ér rá
unatkozni.
– A kormány lassanként rájön, hogy valami programot kell
biztosítani az embereknek, jót tesz nekik, ha izgatottan várhatják
a mozit vagy a színházi előadást. El akarják terelni a
figyelmünket a háborúról, biztosítani akarják nekünk a
szórakozást – fejtegette Diedre. – Aminek kifejezetten örülök.
Úgy hiányzott a mozi!
Ezzel intett a pincérnek, és rendelt egy üveg Pol Roger
pezsgőt.
– Hányan szerepelnek a darabban? – nézett Cecily Dulcie-ra.
– Jamesszel együtt hatan. Miért kérdezed?
– Gondoltam, hogy az előadás után rendezek egy szerény
Vacsorát a South Street-i házban, és azt számolgatom, hányán
lennénk.
Dulcie gyors számadást végzett. – Mi, hatan, Jamest is
beleértve – nyilatkozott. – Öt szereplő. Az tizenegy. Ő, Félix és
Constance, mivel James őket is meghívta az előadásra, az
tizenhárom.
 – És azt mondtad, hogy Tonyt is meghívhatom –
emlékeztette Diedre Dulcie-t.
– Az összesen tizennégy – jelentette ki Cecily. – Azt hiszem,
lesz elég ennivalóm. A South Street-i ház pincéjében vannak még
üvegben elrakott zöldségek, és tegnap este hoztam két tyúkot
Cavendonból. Sütni. Ó, és egy báránycombot is. Nem Opheliáé.
– A vacsora remek ötlet – válaszolta Dulcie vidáman csillogó
szemmel. – De nem kell meghívnod az egész társulatot, csak
Edward Glendenninget. James nem örülne neki, ha őt
kihagynánk. Ő James társa ebben a vállalkozásban.
– Hogy fogsz boldogulni, amikor csak Ericre számíthatsz? –
kérdezte Diedre. – Laura Cavendonban van, Daphnénak segít.
– Ott van az én aranyos bejárónőm, Mrs. Wilkinson.
Felajánlotta, hogy elhozza a húgait, Florrie-t és Gladyst
segítségnek. Svédasztal lesz, abban Eric nagyon jó.
– Majd csináltatok a házvezetőnőmmel, Mrs. Pearllel
krumplipürét, rizst és főtt tésztát – ajánlotta fel Dulcie. – Ericnek
csak annyi dolga lesz, hogy megmelegítse. Ideális köretek a tyúk
vagy a bárány mellé.
– Én pedig elmehetek a hentesemhez – ajánlkozott Diedre.
– Van még néhány élelmiszerjegyem.
– Ne használjátok fel az élelmiszerjegyeteket, egyikőtök se! –
mondta nekik Cecily. – Van elég ennivalónk, és természetesen az
egész szereplőgárdának el kell jönnie. Már ezer éve nem
mulattunk, se ti, se én. Csütörtökön bulit csapunk, és a szereplők
is megérdemlik, hogy megvendégeljük őket.

Az utolsó jegy is elkelt az előadásra, amelyen James Brent-wood

és Edward Glendenning játszották a főszerepet. Egyetlen üres
hely sem maradt. Óriási siker volt attól a pillanattól kezdve,
ahogy a két színész kivonult a színpadra Hamupipőke két rút
testvérének öltözve. Marianne Taft játszotta Hamupipőkét.
Burleszk volt; a nézők hangosan hahotáztak, tapsoltak, a
lábukkal dobogtak, ráadást követeltek.
Az akkoriban népszerű dalokat énekelték, és a közönséget is
bevonták. A humorista vicceket mesélt, régieket és újakat is, és
mindenki a hasát fogta nevettében. Se vége, se hossza nem volt
az egyszerű tréfáknak, melyeken a nézők jót mulattak.
Mindenki élvezte az előadást, mert az emberek nevetni
akartak, és nevettek is. A magas sarkú cipőben botladozó,
nőknek öltözött férfiak mindig derűt visznek a színpadra; s
James és Edward rendkívül ügyesen riszálták magukat a női
szerepben, hogy fokozzák a vidámságot.
Később, már a South Street-i házban, Miles és Cecily
szívélyesen üdvözölte a szereplőgárdát, és hamarosan folyni
kezdett a bor, amelyet odalent találtak a pincében. Elhatározták,
hogy ezen az estén jót mulatnak és jól érzik magukat. Ki tudja,
mikor csapnak legközelebb ekkora bulit?
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

A szirénaszó végre jelezte, hogy elmúlt a légi veszély. James és

Dulcie elhagyták a házuk pincéjében kialakított óvóhelyet,
visszamentek a lakásukba.
A telefon javában csörgött, amikor beléptek az ajtón. James
odament az íróasztalához, és felemelte a kagylót.
– Itt Brentwood beszél – mutatkozott be.
– Szervusz, James. Miles vagyok. Csak azért hívlak, hogy
megkérdezzem: minden rendben van-e veled meg Dulcie-val?
– Jól vagyunk, de ma délután sokáig tartott a légiriadó.
Feltételezem, hogy ti is jól vagytok Cecivel.
– Megúsztuk, James. Azért telefonálok, mert talán még nem
tudod, hogy az East Endet a földdel tették egyenlővé. Csak úgy
záporoztak rá a bombák, ahogy a dokkokra is, amelyek még
most, ebben a pillanatban is égnek. Úgy hallottam, hogy minden
lángokban áll.
James egy kis ideig csendben maradt, amíg felfogta a hírt,
aztán feljajdult: – A dokkok! Az East End romokban! Nem
tudom elhinni. – Forgott vele a világ. Ott nőtt fel, az apja és a
bátyja hajdanán ott dolgozott. – Jaj, istenem, Sid még mindig ott
él. – Ekkor eszmélt rá, hogy remeg, annyira megrendült.
– Ez egyszerűen iszonyú. Feltétlenül értesíteni akartunk róla.
Mi is csak onnan tudjuk, hogy Emma pár perce felhívta Cecit. O
is beszélni szeretne veled, Jamie. Egy pillanat.
Dulcie ebben a minutumban bejött James dolgozószobájába,
megállt, és rámeredt. Látta, hogy krétafehér és reszket, így hát
közelebb lépett, hátha megtudja az okát.
– Szia, Ceci – mondta James a telefonba, közben elfordult az
íróasztaltól, leült, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot.
Dulcie világosan látta rajta, hogy őszintén megdöbbent. Ő is leült
az egyik székre, de nem vette le szemét a férjéről.
– Igen, tudom, Miles mesélte – így James. – Azonnal oda kell
mennem, megkeresem Sidet. Ő nekem olyan, mint egy családtag,
Ceci.
– Most nem mehetsz oda, James – mondta neki Cecily a
vonal másik végén. – Majd holnap. Emma ezért hívott fel az
előbb. Önkénteseket keres vasárnap délelőttre, ételt osztanak
azoknak az embereknek, akiknek lebombázták az otthonát.
Megpróbál összeszedni egy nagyobb csapatot. Miles nem
engedi, hogy odamenjek, mert babát várok. Ő viszont
jelentkezett, ahogy Diedre és William is. Nem vállalkozol rá?
Még az is előfordulhat, hogy megtalálod Sidet.
– Természetesen odamegyek segíteni, és Dulcie is, de én
most akarok menni – erősködött James, mintha nem hallotta
volna, mit mondott az előbb a sógornője.
– Nem fogod megtalálni, James, ma este nem. A rendőrség
még a dokkok közelébe se enged. Most éppen emberek százait
kísérik a metróállomásokra, hogy éjszakára fedél legyen a fejük
fölött, ott fognak aludni. A Vöröskereszt is ott van, és a Szent
János Mentőbrigád is. Más szervezetek is segítenek ebben-abban.
– Remélem, Sid életben van… – James nem bírta befejezni a
mondatot, hangja elbicsaklott.
Fejével intett Dulcie-nak, és átadta neki a telefonkagylót.
Könnyek futottak végig az arcán; zakója zsebébe nyúlt,
zsebkendőt keresett.
– Nagyjából megértettem a lényeget, Ceci – mondta Dulcie. –
Az East Endet lebombázták, ugye, erről van szó?
– Igen, és gondoltuk, hogy feltétlenül értesítenünk kell róla
Jamest, hiszen ott nőtt fel. Most meg Sid miatt aggódik.
Fogalmam sincs, hogyan kereshetné meg… valószínűleg várnia
kell, míg Sid felveszi vele a kapcsolatot.
 – Mesélj nekem a holnapi napról, Cecily. Miről van szó?
– Emma Harte egyik barátnőjének a férje a kormány tagja,
miniszter, és megkérdezte Emmát, hogy fel tud-e ajánlani némi
élelmiszert a Harte-nagyáruház készleteiből. Emma felhívott,
hogy csatlakoznék-e azokhoz az önkéntesekhez, akik holnap az
East Endre mennek, hogy élelmet osszanak szét az áruházból,
valamint innivalót, pokrócokat meg efféléket. Szeretné, ha az
emberek összeszednének minden ennivalót, amit nélkülözni
tudnak, és csatlakoznának a csapathoz. Miles, Diedre és William
vállalkozott rá, és Diedre Tony Jenkinst is fel akarja hívni. Minél
többen vagyunk, annál több ennivalót tudunk kiosztani.
– Számíthatsz ránk. Csak mondd meg, hol és mikor
találkozunk.
– Holnap reggel kilenckor a knightsbridge-i Harte-
nagyáruház utcai bejáratánál.
– Ott leszünk. Ó, istenem, a benzin. Vajon hány jegyem van
még?
– Ó, egy pillanatra kiment a fejemből. Ne hozzátok az
autótokat! Emma bérelt néhány buszt, azok szállítják az élelmet
és az önkénteseket az East Endre.
– Jó ötlet. Megyünk, Ceci. Mondd meg Milesnak, hogy
holnap találkozunk!
Miután letette a kagylót, Dulcie odament Jameshez, és leült
melléje a szék karfájára. Elismételte azt, amit Ceci az előbb
mondott, mire James bólintott egyet, felesége köré fonta két
karját, és az ölébe húzta. Szorosan magához ölelte, és csendesen
zokogott a vállán.
Végül megemberelte magát, és megtörölte a szemét. – Nem
bírom elviselni a gondolatot, hogy az East Endet eltörölték a föld
színéről, és a hozzám hasonló East End-ieket megfosztották az
otthonuktól és a megélhetésüktől. Szörnyű ez az átkozott
háború!
 A telefon csörögni kezdett, Dulcie kibontakozott férje
karjaiból, és a telefonkészülékhez ment: James nővére, Ruby
szólalt meg a vonal másik végén.
– Az öcséd jól van, Ruby, de elég zaklatott. Ahogy bizonyára
te is. Nyilván. Mindjárt átadom neki a kagylót.
– Szia, drága Ruby – köszönt James. – Épp most hallottam a
híreket Milestól. Az East Endet ripityára bombázták, és a
dokknegyedet is. Odavesztek a régi szép emlékek… a Bow
Common köznek vége és a nyugat-indiai dokkoknak is a Bow
közelében…
– Annyira örülök, hogy ti jól vagytok Dulcie-val, és már
évekkel ezelőtt rábeszéltetek bennünket, hogy költözzünk el
onnan.
– Én is örülök neki, Ruby… ugye, a család többi része is jól
van?
– Igen, Jamie, mindnyájan élünk és virulunk. Vigyázz
magadra és Dulcie-ra is! Olyan megnyugtató, hogy a gyerekek
Yorkshire-ben vannak.
– Szerintem is, Ruby. Szeretlek, és add át üdvözletemet a
többieknek. Igaz is, holnap odamegyünk segíteni, ételt fogunk
osztani az embereknek. Adom Dulcie-t, majd ő elmagyarázza a
részleteket.
Mikor Dulcie elmesélte, mire készülnek, Ruby kijelentette,
hogy ő is segít nekik. Dulcie el volt ragadtatva, hogy újabb
embert nyert meg az ügyüknek, és megegyeztek, hogy másnap
találkoznak.
A telefon egy óra múlva ismét megszólalt, és James, aki még
mindig az íróasztalánál kesergett, felvette a kagylót.
– Brentwood.
– Sid vagyok.
– Ó, hála istennek, hogy még élsz! Aggódtam miattad. Hol
vagy?
 – Csak kutyagótam, kutyagótam, míg talátam egy nyamvadt
telefonfülkét, amit nem aprítottak miszlikbe. Tudja a kánya,
hová a csudába kerűtem.
– Miles felhívott, szólt, hogy az East Endet teljesen
lerombolták… és a dokkokat is. Ott voltál, amikor ez történt?
– Ja. Láttam az egészet. Azok a rohadék, szemét hunok
kibombázták alúlam a házat. A dokkoknak is kampec. Ahun a
faterod meg David bátyusod régen dógozott… – Sid szipogni
kezdett, és James tudta, hogy könnyezik.
– Sid, ma este hol alszol? – kérdezte egy perccel később. –
Menj, keress egy taxit, szállj be, és mondd meg a sofőrnek, hogy
hozzon ide. Majd kifizetem a viteldíjat. Nálunk lakhatsz, amíg
Ruby valami más megoldást talál.
– Nem. Kösz, Jamie, majd a metróban buválok a többiekkel.
Azér kösz.
– Dulcie-val holnap az East Endre megyünk, segítünk
kiosztani az ennivalót. Találkozzunk!
– Hun? Mindent lebombáztak. Egy nagy romkupac az egész.
Ottan sose talász meg engemet. Franc se tudja, hun van a Bow
Common köz, mer piszok nagy grimbusz van ám.
– Akkor próbálj megkeresni engem. Ha nem sikerül, hétfőn
találkozunk a próbateremben. Vigyázz magadra, Sid!
– Nem akarok epatkóni a mocskos hunok miatt – dörmögte
Sid. – Kicsit se!

Mikor vasárnap megérkeztek az East End-i bombázások

helyszínére, alig hittek a szemüknek, akkora pusztítást végeztek
a német bombák. Emma egyik buszával mentek.
James, Dulcie, Ruby, Diedre, William, Miles és Tony
csoportosan járták be a terepet, ételt osztottak azoknak az
embereknek, akik a törmelékhalmok között tevékenykedtek,
ahol egykor az otthonuk állt.
 Ezek a férfiak és nők a történtek ellenére derűsek, kedvesek,
udvariasak és hálásak voltak, megköszönték, hogy ételt és forró
italt hoztak nekik; sokan közülük a Fritzeket szidták, becsmérlő
megjegyzéseket tettek rájuk. Csodálatos módon mégis tudtak
mosolyogni és nevetni, szemmel láthatóan igyekeztek a
legjobbat kihozni a helyzetből. Mintha csak ezt mondanák: Mi
mást tehetnénk?
– Istenem, milyen erősek és bátrak! – jegyezte meg James
Milesnak és a többieknek, miközben óvatosan lépkedtek a
kőtörmelék között. – Örömmel mondom: ha rájuk nézek, dagad
a mellem a büszkeségtől, mert angol vagyok.
Ekkor Emma Harte is csatlakozott hozzájuk. – Ez olyan
felkavaró lehet a maga számára, James. Milestól hallottam, hogy
maga itt nőtt fel. Köszönöm, hogy eljött.
– Segíteni szeretnék. – Megcsóválta a fejét. – Hol fognak lakni
ezek az emberek? Egyetlen lakóépület sem maradt épen.
– Leköltöznek a metróba – felelte Emma. – Igaz is, menjen
vissza a nagybuszhoz, ott még rengeteg ennivaló van.
– Visszamegyünk. Mindnyájan, Mrs. Harte – mondta neki
Dulcie.
– Ó, nézd, James… Dulcie! Ott! – kiáltotta hirtelen Ruby. –
Az ott nem Mr. Churchill? Megismerem a nagy kalapjáról meg a
szivarjáról.
– Valóban ő az – válaszolta James. Az emberek
megéljenezték Winstont, tapsoltak, így adtak kifejezést
elismerésüknek. James erre megszólalt: – Menjünk oda, mi is
éljenezzük meg! Annak az embernek szüksége van ma a
támogatásunkra.
Mikor csatlakoztak a tömeghez, a sasszemű Diedre
észrevette, hogy Winston Churchill szemében könnyek
csillognak, mikor beszélni kezdett a körülötte állókhoz. Rá nem
jellemző meghatottsággal szónokolt, és mint mindig, a szavai
most is lelket öntöttek az emberekbe. Diedre felzokogott. Tudta,
hogy Churchill valóban megérti, mit jelent ezeknek a
londoniaknak ez a szörnyű rombolás és pusztítás; a
miniszterelnök csakugyan osztozott az emberek fájdalmában és
szenvedéseiben.
Nem csoda, hogy visszafizette a kölcsönt, és könyörtelen
légitámadásokat rendelt Berlin ellen. Diedre tudomásul vette,
hogy sokáig elhúzódó, szakadatlan küzdelem vár rájuk. De mi
mást tehetne Churchill, mint hogy harcol a népéért? Nemcsak a
Királyi Légierő bombáival, a Királyi Haditengerészettel és a
hadsereggel, hanem a szavaival is. Bátorságot öntött az
emberekbe és reményt adott nekik a felemelő beszédeivel, és
mindenkinél jobban csinálta.
William átkarolta és magához vonta a feleségét. – Ugye
milyen csodálatos ember? – súgta bele a hajába. Diedre erre csak
némán helyeselt.
Egyszer csak felkapta a fejét, mert felharsant James hangja: –
Sid! Sid! Itt vagyunk!
James öltöztetője, aki tősgyökeres londoni volt, akárcsak
James, feléjük szaladt a kőtörmeléken át. Csetlett-botlott,
bukdácsolt, néha elesett, de újra meg újra felállt, és tovább futott,
egyenesen James karjába, aki forrón megölelte, nagy kő esett le a
szívéről.
– Hála az égnek, hogy nem esett bajod, Sid! – nevetett James,
majd kacsintva hozzátette: – Nélkülözhetetlen vagy számomra.
Nem tudok meglenni nélküled.
– Ne mongyá mán nekem ilyeneket, fölesleges. Tudom én
asztat – morogta Sid, de látszott rajta, mennyire örül.
Miután az összes ételt kiosztották, James csapata lassanként
visszaszállingózott a buszokhoz. Ám váratlanul rendőrök
sorfalába ütköztek.
 Perceken belül megértették, miért állnak ott a rendőrök: utat
csináltak egy nagy fekete autónak, amelyből Erzsébet királyné és
VI. György király szállt ki.
A tömeg őrjöngeni kezdett, őszinte lelkesedéssel éljenezték a
királyi párt.
A király és a királyné a nép közé lépett, meg-megszólították
az embereket, kifejezték együttérzésüket és megértésüket a
szörnyű helyzet miatt. Nem mindennapi jelenet volt. A királyné
pasztellszínű, mutatós kosztümöt viselt, a király a Királyi
Haditengerészet egyenruhájában feszített. És a londoniak
magasabbra emelték fejüket, és büszkébbnek tűntek, mert
rájöttek, hogy számítanak az uralkodópárosnak, akik porral,
kőtörmelékkel mit se törődve vigasztalták a népet.

A Blitz, vagyis London bombázása elkezdődött.

Mindenki számított rá, hogy jó ideig nem lesz vége. Nem is lett.
A bombázás hónapokig tartott, és a brit emberek rájöttek, hogy
ez a sorsuk, együtt kell élniük a légitámadásokkal. Máris
rengeteg áldozat volt. Ezrek és ezrek haltak meg, civilek és
katonák egyaránt. A második világháború tovább tartott, mint
bárki gondolta volna.
 EMELT FŐVEL

Hozzatok hát aranylángot

Vágyak íját és nyilait
Mindent átvágó tűz-kardot
Az Úr tüzes szekereit!

Harcom nem adom fel sosem

Küzdelem lesz ez átkos lét
Míg nem épül Jeruzsálem
Anglia zöld és szent földjén!22

William Blake: Jeruzsálem

22 Kántás Balázs fordítása.

 HATVANADIK FEJEZET

Cavendon szerencséje hol árad, hol apad. Cecily megnézte a

szavakat, melyeket az imént a titkos jegyzetkönyvébe írt, és
elégedetten biccentett. Igaz gondolat. Genevra mondta neki
tegnap, amikor benézett hozzá, miután Little Skell faluban
meglátogatta az édesanyját.
– Hajde, a kicsike maga a szerencse – mormogta aztán
Genevra. – A legeslegszerencsésebb a világon… asztán vigyázzá’
rá, mint a szemed fényire. Áldott gyerek ez… van ám esze!
Cecily mindig is hallgatott Genevrára, mindenre odafigyelt,
amit a cigányasszony az évek során mondott neki, és egyszer
sem kellett csalódnia.
Kicsit oldalvást fordította fejét, s a gyermekre nézett, aki a
kandalló közelében álló, kis íróasztalnál ült: barna hajából
rozsdavörös csillámokat varázsolt elő a délutáni napfény. A
kislány lehajtotta fejét, a rajzára összpontosított, s görcsösen
szorította a zsírkrétát. Nem csak kívülről hasonlított az anyjára,
az erős koncentrálóképességét is megörökölte, valamint néhány
más jellemvonását is. Bizonyos szempontból mégis olyan volt,
mint Miles, kicsit makacs, ám ugyanolyan kedves, melegszívű és
jó természetű.
Aznap volt a születésnapja. Karácsonykor félretettek egy kis
cukrot a tortához, és Alice szorgalmasan dolgozott, varrt neki
egy rongybabát. Késő délután zsúrt rendeznek a sárga
nappaliban, az unokatestvérei hivatalosak rá. 1944. január 24-e
volt, a kislány már hároméves volt.
Hogy lehet ez? Olyan gyorsan elszaladtak az évek. Jó idők,
rossz idők, a család mégis túlélte. Eddig. És minden nehézséggel
megbirkóztak.
 Dulcie épp a minap jegyezte meg, hogy bizonyára vasból
kovácsolták őket, mire Cecily felnevetett, és rávágta: ő
szívesebben gondolja azt, hogy fénylő nemesacélból készültek.
Cecily tovább lapozott a kék bőrbe kötött jegyzetkönyvben,
azt a napot kereste, amikor megszületett a késői babájuk, aztán
elidőzött az első éveknél. A könyvecske nem volt igazi napló,
sem dátumokkal ellátott határidőnapló, egyszerű fehér lapjai
voltak, és csak akkor írt rájuk, ha valami különleges és
emlékezetes dolog történt vele, olyasmi, ami fontos volt neki.
Valami jelentőségteljes.
Ott volt az orra előtt egy dátum, amelyet egy nagyon boldog
esemény kapcsán jegyzett be: 1940. december 21., szombat.
Elmosolyodott, mikor elolvasta a címet: Charlie ma két lábon járva
hazajött.
Így volt, hazajött. Senki sem számított rá. Az érkezése
Daphnét és Hugót is meglepetésként érte. Ő és Miles ellenben
tudott róla, mert Charlie odatelefonált neki a Burlington
árkádbeli üzletbe. Elmesélte, hogy egy hétig a Chapel Allerton
Kórházban lesz, közvetlenül Leeds mellett, aztán kiengedik. A
kórház a rehabilitációs osztályáról volt híres, ahol kiváló munkát
végeztek, s különösen sok hadirokkanttal foglalkoztak. Ő meg
Miles megkérték Winston Harte-ot, hogy menjen el Charlie-ért,
hiszen nagyon jól ismerik a kórházban. És Emma is azt
tanácsolta, hogy Charlie ismerkedjen meg Winstonnal, aki a
Nagy Háborúban elvesztette a lábát. Okos asszony volt, előre
látta, hogy az elkövetkező hónapokban lesznek helyzetek,
amikor Charlie-nak szüksége lehet támogatásra, illetve bátorító
szóra.
Cecily hátradőlt, s lehunyta szemét. Könnyen fel tudta idézni
azt a napot: szombat délután volt, közvetlenül karácsony előtt,
Daphnéval a kék nappaliban díszítették a karácsonyfát. Ez a
foglalatosság rendszerint több napig tartott, mert a fenyőfa
nagyon magas volt.
Egy kis ideig csöndben tettek-vettek, mindketten a díszekkel
voltak elfoglalva, amikor egy ismerős hang megszólalt:
– Szervusz, édesanyám. Végre hazatértem.
Daphne menten kiejtette kezéből a karácsonyfadíszt, s
döbbent, meglepett arccal sarkon fordult.
– Charlie! – sóhajtotta, mikor megpillantotta a fiát. – Charlie,
te vagy az! – Már szaladt volna elébe, de Cecily visszatartotta. –
Hagyjad, majd ő idejön, legalább látod, hogy jár – súgta oda.
Daphne szót fogadott, s egymás mellett állva figyelték,
ahogy Charlie feléjük indul: felszegett fejjel, egyenes derékkal,
szinte alig láthatóan bicegve járt. A Coldstream gárdaezred
díszegyenruháját viselte, és Cecily megállapította, milyen fess.
Huszonhárom éves volt, szinte még gyereknek tűnt. Az arcát
nem csúfította el sebhely, a szenvedés sem hagyott rajta nyomot.
Jóvágású volt, mint mindig. Volt benne tartás és elegancia,
ahogy minden bizonytalankodás nélkül lépkedett az édesanyja
felé.
Miles is bejött utána, fülig ért a szája. Örültek a hazatérőnek,
nagy volt a vidámság és a jókedv, annak ellenére, hogy ez volt az
első karácsony, amikor a gyerekek távol voltak, a haza
szolgálatában, és még mindig jegyrendszer volt. Már régóta nem
volt ilyen kellemes karácsonyuk. A családban mindenki roppant
büszke volt Charlie-ra, főleg a szülei. Munkát kapott a Daily
Mailénél. Az elmúlt három évben sokat fejlődött, és most az
elhúzódó háborúval foglalkozó rovatok egyikéhez került. Nem
haditudósító volt, de valami hasonló.
Halál. Túl sokan halnak meg, gondolta Cecily, felült, a
jegyzetkönyvben lapozgatott. Lady Gwendolyn halála óta
többen is elhunytak. Átpörgette a lapokat.
 Megnézte a dátumot, amelyet a kis Gwen születése után írt
be: 1941. január 24. Bizonyos szempontból csodálatos év volt:
akkor született a kislánya, könnyű szülés volt, és gyönyörű
gyermek jött világra.
Churchill megegyezett Roosevelt elnökkel, és abban az évben
életbe lépett a kölcsönbérleti törvény, így az amerikaiak
élelmiszert, hajókat és lőszereket kezdtek szállítani nekik; Cecily
most visszagondolt arra, milyen érzés volt, hogy végre kapnak
egy kis segítséget.
Annak ellenére, hogy továbbra is bombák hullottak
Londonra, és egyes részeit teljesen lerombolták, a nép
emelkedett hangulatban volt. Cecily szerint azért, mert Churchill
lelkesítette őket, a patrióta szónoklataival lelket öntött beléjük.
Az apósa, Mowbray hatodik grófja is elhunyt, de békés
halála volt, amiért Cecily és Miles is hálás volt. A gróf nem
betegeskedett, viszont 1942 nyarán gyenge és feledékeny lett. Az
a nap, amikor távozott, örökre Cecily emlékezetébe vésődött.
Azon a végzetes délutánon Venetia, a kilencéves kislányuk
beszaladt hozzá a melléképületben lévő irodájába: riadt arccal
berontott és szólt, hogy jöjjön gyorsan, mert Charlotte néni
kéreti. Nagyapa mélyen alszik, és Charlotte néni nem bírja
felébreszteni.
Hirtelen átvillant rajta annak a percnek az emléke, és a szeme
megtelt könnyekkel. Ebéd után Charles egy ideig együtt üldögélt
Charlotte-tal, aztán feléje fordult, és közölte vele, hogy szundít
egy kicsit. Charlotte folytatta az olvasást, mígnem furcsa hörgést
hallott. Felállt, a férje fölé hajolt, hátha valami baj van. Charles
rámosolygott, a kezéért nyúlt. Aztán meghalt. Charlotte erre a
könyvtárszoba ajtajához szaladt, Lane-t kereste, de helyette az
emeletre igyekvő Venetiával találkozott, akit aztán Cecilyhez
szalajtott.
 Három nappal később mindnyájan ott álltak fekete
gyászruhában, ám ragyogó napsütésben, és figyelték, ahogy a
birtok kápolnája melletti temetőben leeresztik a sírgödörbe
Charles Ingham koporsóját. A családot nagy veszteség érte, és
nem is csináltak titkot abból, hogy szomorúak és bánatosak.
Miért is ne? Ezt Cecily már a temetés napján is megállapította, és
most is ezt gondolta. Mindnyájan szerették a grófot, rendkívüli
ember volt. Cecily csak akkor eszmélt rá, hogy immár ő
Mowbray hetedik grófnéja, Miles pedig a hetedik gróf, mikor a
plébános „őladységének” szólította.
Halk suhogás hallatszott, egyszer csak ott állt az íróasztala
mellett egy tündéri, hároméves lányka, és odanyújtott neki egy
zsebkendőt. – A tiéd, anyuci. Miért sírsz?
Cecily elmosolyodott, ahogy elvette a zsebkendőt, amelyet
egy maszatos kezecske ajánlott fel neki. – Nem sírok, Gwen.
Boldog vagyok, hiszen ma van a születésnapod.
A kislány bólintott, és átnyújtotta a rajzot, amelyet az előbb
fejezett be. – A tiéd, anyuci.
– Köszönöm, kicsikém. Milyen aranyos vagy! – Átvette a
rajzot, ránézett és elmosolyodott: rogyadozó születésnapi tortát
ábrázolt, sok-sok dülöngélő gyertyával.
Lehajolt, és puszit nyomott a kislány arcára, aki közben így
csicsergett:
– A szülinapodra csináltam.
– Akkor addig elrakom – ígérte Cecily, majd átkarolta a kis
Gwent és megölelgette. Mindegyik gyerekét imádta, de ez a
csöppség valamiért még szívének legszomorúbb zugait is
örömmel töltötte meg.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

Cecily örült, hogy visszatérhetett Londonba, ami ezekben a

napokban egyre nehezebben és nehezebben ment. Tegnap este
utazott ide Yorkshire-ből Milesszal, aki a szemészhez készült.
Cecily kapva kapott a lehetőségen, hogy ő is vele vonatozzon.
Szeles márciusi délelőtt volt, napsütéses, mégis hideg. Cecily
gyalog ment a South Street-i háztól a Burlington Árkádig,
jólesett neki a séta. Alaposan bebugyolálta magát: gyapjúsálat és
nehéz nagykabátot viselt.
Úgy volt, hogy később ott találkozik Dulcie-val, aki fehér
selyemsálat akart vásárolni tőle, mely a vadászpilóták sáljának
pontos mása volt. A nők imádták, folyton elkapkodták a
boltokból. Az élénk színekben pompázó, négyzet alakú sálakból
is szépen fogyott. A nők turbánt kötöttek belőle a fejükre. Még
Clementine Churchill, Winston felesége is kedvelte a sálturbán
viseletét. Cecily összes kiegészítőjéből sokat vásároltak, viszont a
couture ruhákból nem. Nem is számított rá, hogy háborús
időkben ilyesmit vásárolnak. A konfekcióruhái lassanként
nyereséget hoztak, de tudta, hogy nyáron valószínűleg sokkal
többet tud majd eladni belőlük.
Bizakodó hangulat uralkodott. Az emberek már nem látták
olyan sötéten a jövőt, ami Amerikának volt köszönhető. A
japánok 1941. december 7-én bombázták Pearl Harbort. Az
indokolatlan támadásban kétszáz repülőgép megsemmisítette
Amerika csendes-óceáni flottájának nagy részét, katonák és
civilek ezreit ölték meg. Roosevelt elnök azonnal hadat üzent
Japánnak, utána Németország megküldte a hadüzenetet
Amerikának. Erre az elnök Németországnak is hadat üzent, és az
Egyesült Államok belépett a háborúba. 1942-ben sorra érkeztek a
vadászpilóták, pilóták, katonák és tengerészek. A jelenlétük
megváltoztatta London arculatát, ha nem egész Angliáét.
Olybá tűnt Cecilynek, hogy az összes amerikai, akivel ő meg
a férje találkozott, magas, jóképű és csupa természetes sárm.
Tetszett neki, hogy „ma’am”-nak szólítják, még akkor is, ha
kicsit régiesen hangzik.
Ő és a sógornői elég sok amerikai katonával ismerkedtek
meg Emma Harte Fulham Road-i kantinjában. Emma rendkívül
bőkezű volt, mivel a fiai és a veje is a fronton harcoltak; rájött,
hogy szükség van egy helyre, ahol a katonák, tengerészek és
pilóták összejöhetnek beszélgetni, szórakozni,
megismerkedhetnek a helybéli lányokkal és kikapcsolódhatnak
egy kicsit.
Így hát vásárolt egy raktárépületet, amelyet aztán szépen
berendeztek: voltak ott büfék, konyhák, illemhelyek, négy
kényelmes nappali, sőt még egy táncparkett is, ehhez persze
keríteni kellett egy zenekart és egy énekest is, aki elénekli nekik
a kedvenc dalaikat.
Egész London erről a kantinról beszélt; odacsődültek a fiatal
katonák és katonalányok – a helybéli lányokkal együtt. Emma a
külföldieket is szívesen látta, szinte az összes náció képviseltette
itt magát: voltak itt lengyelek, csehek, franciák (akik pár éve
csatlakoztak a Királyi Légierőhöz) és jenkik, ahogy Noel Jollion
az amerikaiakat nevezte. Jó volt a hangulat: szívélyes és baráti.
Emmát hetente több este is ott lehetett látni a katonák között. A
lányai, Daisy és Elizabeth is gyakran besegítettek, szendvicseket
készítettek, kávét főztek, italt töltöttek a poharakba,
gondoskodtak az egyenruhás fiúkról és lányokról.
Hamarosan sorra kerülnek, s Cecily már nagyon várta, hogy
megint a kantinba mehessen. Miles, James és William
rendszerint vele tartott, ugyanis elbűvölőnek találták Emmát,
élvezték a kantint betöltő zsibongást és nyüzsgést, no meg a
férfitársaságot.
Az üzletbe lépve ott találta Dulcie-t, aki már várta. Dottie
néni kisvártatva egy csésze forró teát nyomott a kezébe.
– Pocsék idő van odakint – jegyezte meg Dulcie, miután
megölelte. – Szegény James ma a szabad ég alatt forgat. De miért
lenne „szegény”? Boldog ember, most, hogy filmet forgat. Sir
Alexander Kordának. Elemében van. Szerencsére Sir Alex a
londoni MGM-et vezeti Louis B. megbízásából, tehát ez a film is
James szerződésének része.
– Meg kell mondanom Emmának, mikor megyünk a
kantinba. Mit szólnátok a csütörtökhöz? Milesszal egész héten
Londonban leszünk. Pénteken utazunk vissza Cavendonba.
– Nekem megfelel. Kérdezzük meg Diedre-t és DeLacyt is!
Majd én veled megyek, akkor is, ha ők nem érnek rá.
Miután megitták a teát, felmentek az emeletre, Cecily
irodájába. Dulcie helyet foglalt az egyik karosszékben. – Lehet,
hogy a háború után egy időre visszatérünk Hollywoodba –
vallotta be. – James szeret ott dolgozni, és hiányzik neki Clark
Gable. Azt hiszem, ő is hiányzik Clarknak. Carole Lombard
halála nagyon lesújtotta. Mikor tavaly itt járt, James
megállapította, hogy teljesen kicserélték, és én is egyetértettem
vele. Clark nem tudja kiheverni Carole elvesztését. Sosem fogja
elfelejteni. James kicsit szégyenkezett, mert ő nem vonult be, míg
Clark az amerikai légierő századosa, még a harcokban is részt
vett, lövész volt. Németország felett repült.
– De hát James nem mondta neki, hogy idegkárosodás van az
egyik fülében?
– Clark már hallott róla. De tudod, milyenek a férfiak!
Mindig is bosszantotta Jamest, hogy nem vehet részt a
harcokban.
 – Milest is, de gondjai vannak a szemével. Ezért visel most
szemüveget. Bár el kell ismerni, hogy szükség van rá
Cavendonban. Különben ki irányítaná a birtokot?
– Természetesen Daphne! – vágta rá Dulcie. – Tudod, hogy
bármit szívesen magára vállal, főleg, ha Cavendonnal
kapcsolatos. Lassan glóriát kell vonnunk a feje fölé. Akár kettőt
is.
– Ne légy undok, Dulcie. Tudod, milyen jólelkű.
– Csak viccelek! Daphne egy tündér.

Noel Jollion csütörtökön egyenesen a három D. és Cecily felé

vette az irányt, amint megpillantotta őket Emma kantinjában.
– Hol vannak a férjeitek? – kérdezte, miután mindenkit arcon
puszilt.
– Az egyik nappaliban, Emmával és Blackie-vel
poharazgatnak. Miért? – kérdezett vissza Dulcie.
– Mert magammal hoztam néhány jenkit, és égnek a vágytól,
hogy végre táncolhassanak valakivel. Szvingelni szeretnének.
Mit szóltok hozzá, lányok?
– Abban nem vagyok valami jó, Noel – mentegetőzött Cecily.
– Viszont foxtrottban igen.
– Szívesen szvingelnék velük – szólalt meg DeLacy –, de
nemsokára jön az egyik barátom, és illene megvárnom. –
Káprázatosan nézett ki ezen az estén, törékeny nő, szépsége
teljében. Haja aranylóan fénylett, szemének kékségét kiemelte a
kék blúz és a zafír fülbevaló, amelyet Cecilytől kapott. Szebb
volt, mint körülöttük bármelyik nő.
– Ugyan már, adj egy esélyt valamelyik jenkinek, DeLacy!
Remek srácok. Imádom őket…
– Tetszik az egyenruhájuk – vágott közbe Dulcie, huncut
pillantást vetett Noelre, és rákacsintott. – Én szívesen szvingelek
velük.
 – Melyik jenkire vársz? – kérdezte Noel DeLacytől.
– Azt hittem, hogy találkoztál már vele. Ó, itt is van! –
Gyorsan elnézést kért, s odasietett a magas, jóképű ezredeshez,
aki ide-oda pillantgatott, őt kereste.
Egy perccel később odavezette hozzájuk az ezredest, hogy
bemutassa Noelnek. – íme… Cameron Daniels. Cameron,
bemutatom Noel Jolliont. Vadászpilóta a Biggin Hill-i
támaszpontról, és a yorkshire-i szomszédunk.
A két férfi kezet fogott, és tüstént beszélgetni kezdtek a
repülésről. DeLacy nevetve vonogatta a vállát. – Gyere, kérjünk
egy pohár pezsgőt! – szólt oda Cecilynek. – Cameron órákig nem
fogja abbahagyni. Imádja, ha férfias dolgokról és a pilótaéletről
fecseghet.

Miközben a bárpultnál üldögélt, DeLacyvel cseverészett és

meghallgatta a világ nagy dolgaival kapcsolatos filozofálását.
Cecily csodálattal nézett legjobb barátnőjére, akit már
gyerekkora óta ismert.
DeLacy az utóbbi tíz évben megváltozott, nőtt az önbizalma,
és híres műkincsszakértő lett belőle. Nagy szerelme, Travers
Merton tiszta szívből szerette, és ez a rajongás magabiztosabbá
tette DeLacyt, és meggyógyította az első férje által okozott lelki
sebeket. Talpraesett, okos nő volt, és megérdemelte, hogy újra
boldog legyen.
Cecily megkönnyebbült, amikor DeLacy kiadta Peter
Musgrove útját, s pár éve szakított vele. Peter először sokat
kellemetlenkedett, nem hagyta békén DeLacyt. Aztán behívták
katonának, kivitték a frontra, és Dunkerque-nél meghalt. DeLacy
legalábbis ezt feltételezte, bár a holttest sosem került elő. DeLacy
igazi úrinőként viselkedett, elment Peter szüleihez, és őszinte
részvétét fejezte ki nekik.
 – Hogy tetszik Cameron? – érdeklődött ekkor DeLacy.
Cecilyt meglepte a kérdés, hiszen az előbb még a festészetről
beszélgettek.
– Szimpatikus, és Milesnak is – válaszolta őszintén. – Miért
kérdezed?
DeLacy apró, beszédes mosolyt villantott rá. – Nagyon
komolyan veszi a kapcsolatunkat, Ceci. Mit szólsz hozzá?
– Te hogy érzel iránta? Erre vagyok kíváncsi.
– Komolyan veszem, de azért óvatos vagyok. Igazán aranyos
ember, bizonyos szempontból kicsit emlékeztet Tra-versre: igazi
úriember, figyelmes és szórakoztató. Apropó, azt mesélte, hogy
Clark Polebrooknál állomásozott, amikor ezerkilencszáz-
negyvenháromban Angliában katonáskodott. A társai viccesnek
tartották, hogy egy híres filmsztár a légierőnél szolgál. Cameron
viszont kifejezetten kedvelte és nagyra tartotta. Megállapította,
hogy igazi férfi. Végül a többi pilóta is megbarátkozott vele,
Clark kivívta a megbecsülésüket. Cameron azt mondta róla,
hogy talpig becsületes ember.
– James odavan érte, és be kell vallanom, hogy magam is
kedvelem. Barátságos, nem rátarti. De miért hozakodtál most elő
Clarkkal?
– Mert egyszer azt mondta Cameronnak: az élet megtanította
rá, hogy minden nap úgy éljen, mintha az utolsó napja lenne.
– Talán azért gondolja így, mert a felesége, Carole, olyan
váratlanul halt meg. Repülőszerencsétlenségben hunyt el, éppen
hazafelé tartott, Hollywoodba. Előtte körúton volt, a Roosevelt
elnök által kibocsátott háborús kötvények vásárlására buzdított.
A holtteste… igazából nem találták meg a testét, csak egyes
részeit – borzongott Cecily. – Clark négyszemközt elárulta
Dulcie-nak, hogy mindössze egy törött fülbevaló maradt a
felesége után, egy rubintos-gyémántos fülbevaló. Clark
karácsonykor lepte meg vele. Azóta egy nyitható medálban, a
nyakában viseli azt a fülbevaló-darabkát.
DeLacy mereven nézett rá, a szeme megtelt könnyekkel. –
Milyen szomorú, borzasztó szomorú, hogy így halt meg.
Cameron nem sokkal később odalépett DeLacyhez, és
felkérte. Cecily nézte, ahogy táncolnak. DeLacy teljesen
kivirágzott, szebb volt, mint valaha. Ezen az estén sötétkék
selyemruhát viselt, amelyet Cecily három éve készített neki; tánc
közben a szoknya körülötte örvénylett-kavargott. Milyen formás
lába van, állapította meg Cecily magában. Csodaszép nő. Bármelyik
férfit meg tudná hódítani. Cecilynek tetszett a táncoló páros,
összeillettek… mintha egymásnak teremtették volna őket. Ginger
Rogers és Fred Astaire, ábrándozott magában mosolyogva. Jól
ropták.
Az ő kis társaságuk késő este a zongora köré gyűlt,
csatlakoztak a zongoristával együtt éneklő katonákhoz és
katona-lányokhoz. Az összes kedvencük felhangzott azon az
estén. A „The White Cliffs of Dover”,23 az I’ll Be seeing You”,24 a
„Fools Rush In”25 és sok másik dal, amelyeket Vera Lynn
népszerűvé tett, akit csak így becéztek: „a katonák kedvese”.
Közvetlenül azelőtt, hogy Milesszal hazaindultak, Cecily egy
alkalmas pillanatban odasomfordált DeLacyhez, és félrevonta. –
Cameron megkérte már a kezed, DeLacy?
– Még nem, de arra számítok, hogy megkéri.
– És milyen választ adsz neki?
– Valószínűleg igent mondok.

23 Doveri fehér sziklák.

24 Találkozunk még.
25 Bolond lyukból bolond szél fúj.
 – Jaj, akkor elmész innen és elhagysz bennünket! Azt nem
tudnánk elviselni – mondta Cecily, aztán elmosolyodott. – De ez
a te életed, és meg kell találnod a boldogságot.
– Sosem hagylak el, Ceci. – Odahajolt, puszit nyomott
sógornője arcára. – Köszönöm. Mindig számíthatsz rám.
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

Majdnem ötezer hajó. Több mint kétszázezer katona, tengerész

és a parti őrség tagjai. Olyan nagy armada, hogy ilyet még
sohasem láttak az emberiség történelme során. Hihetetlenül
nagy tűzerő, és győzni akarás, amely olyan mélyen beivódott az
emberekbe, hogy nem bukhattak el.
Ez a hatalmas armada Normandia partjainál várakozott.
1944. június 6-a volt, éjfél után öt perccel elkezdődik az
Overlord-hadművelet: a szövetségesek behatolnak a németek
által megszállt Franciaországba.
Két főparancsnok volt: Dwight D. Eisenhower amerikai
tábornok és egy brit tábornok, Sir Bernard Law Montgomery.
Együtt győzelemre fogják vezetni seregeiket, megdöntik Hitler
hatalmát és a Harmadik Birodalmat. Megesküdtek, hogy
támogatni fogják a szövetségeseiket, és megvédik a civilizációt
egy gonosz diktátortól, aki világuralomra tört.
Az armadával szemközt húzódott a normandiai tengerpart,
amelyet jó természeti adottságai és viszonylag gyenge védelme
miatt választottak ki. A parancsnokok kijelölték a tengerpart öt
részét, melyeket így neveztek el: Utah, Omaha, Gold, Juno és
Sword.
Az amerikaiak az Omaha és Utah területen szállnak partra, a
kanadaiak a Junón, az angolok pedig a Swordon és a Goldon. A
cél a part elfoglalása és megtartása, a németek elűzése és
visszavonulásra kényszerítése volt.
Először a hajókról ágyúzták és a levegőből bombázták a
partot, majd több ezer katona átgázolt a sekély vízen a kijelölt
partszakaszra. A támadás reggel fél hétkor kezdődött.
 Thomas és Andrew Stanton, Lady Daphne és Hugo ikerfiai is
ott voltak az első néhány ezer katona között, akik partra szálltak.
A brit 8. gyalogos dandár tagjai voltak, amelyhez azután
csatlakoztak, miután Sandhurstben, a London melletti katonai
akadémián véget ért a katonai kiképzésük.
Tipikus Inghamek voltak – magasak, szőkék, kék szeműek –
és egypetéjű ikrek. Nehezen bírták ki huzamosabb ideig egymás
nélkül, de sejtették, hogy a most kezdődő, óriási csatában talán
különválnak útjaik.
Pár napja beszélgettek a szüleikkel: viccelődtek, nevetgéltek,
és egy szóval sem emlegették a katonaéletet. Aztán elmentek
vacsorázni, mikor Londonban jártak egy harminchat órás
eltávon. Megegyeztek abban, hogy elsősorban saját magukért és
az adott feladatukért felelősek. Nem vigyáznak egymásra, mert
az csak elvonja a figyelmüket. Vállalniuk kell a kockázatot, aztán
lesz, ami lesz. – Velünk van Cavendon szerencséje – bizonygatta
Thomas.
A tengerparton először elég erős ellenállásba ütköztek. Egyre
több embert veszítettek, és néhány jármű is tönkrement, de a
páncélautók jó része sikeresen partot ért, és a brit csapatok végül
biztosítani tudták a területet.
Fél tízre az utászok a Sword nyolc kijáratából hetet
megtisztítottak, így lehetővé vált az előrenyomulás. A katonák
kiözönlöttek, bemasíroztak Ouistreham tengerparti városkába, a
Sword keleti végében. Ismét kemény ellenállással találkoztak, de
végül meg tudták tisztítani a területet az ellenségtől.
A 8. gyalogos dandár éjszakára összekapcsolódott a 6.
légideszant-hadosztály ejtőernyőseivel, akik elfoglalták és
megtartották az Orne folyó és a Caen-csatorna hídjait. Az
ejtőernyősök korábban, a merville-i éjszakai csatában
tüzérütegeket semmisítettek meg. Mint később kiderült, Caen
környékén a 21. páncélos hadosztály indította az egyetlen
nagyobb német támadást.
Aznap késő éjjel a Stanton ikrek megkeresték egymást, és
elszívtak együtt egy cigit, mielőtt felkészültek a következő
napra. És tudták, hogy ez ettől kezdve így lesz.

Meglepték a németeket, akik a szeszélyes időjárás miatt nem

számítottak támadásra, nem is készültek fel rá. Ezért a
szövetségesek az összes partszakaszon többnyire gyenge
ellenállással találkoztak, így jó ütemben tudtak előrenyomulni.
Június 11-re az Utah, Omaha, Gold, Juno és Sword
partszakaszokat folyamatos frontvonallá kapcsolták össze a
csapatok és páncélautók. Elvégezték a kitűzött feladatot. Szorult
a hurok a Harmadik Birodalom körül.

Angliában mindenki megtapsolta a szövetséges csapatok eme

hatalmas erőfeszítését. Bár ez még nem volt győzelem, az
újságok és a rádiók egyfolytában a jó híreket harsogták, ami
bizony jót tett a közhangulatnak.
Diedre együtt ünnepelt a családdal, pedig titokban borzasztó
balsejtelem gyötörte. A titkos ügynöke, Étoile már csaknem egy
hete eltűnt. Az egyik összekötő ügynök a francia ellenállásnál
figyelmeztette Diedre-t, hogy Étoile-t valószínűleg elfoghatták.
A Gestapo ekkor már Franciaország déli részében is aktívan
tevékenykedett.
Diedre jól tudta, hogy a francia ellenállás tagjai nem nagyon
húzzák hat hónapnál tovább. Étoile azonban nem volt maquisard,
vagyis partizán. A francia partizánok segítettek ugyan neki, ha
szüksége volt valamire, de ez minden.
Pár nappal a D-nap sikerei után, június 15-én, mikor az
irodájában üldögélt, egyszer csak furcsa balsejtelem tört rá.
Étoile-nak biztosan komoly baja esett, de az is lehet, hogy
megtörtént a legrosszabb. Diedre a hét elején felvetette
Williamnek, hogy talán Émeraude-ot is bevonhatnák az ügybe,
de William elvetette az ötletet. Végül megosztotta vele a szörnyű
hírt, amelyet pár nappal korábban kapott: a másik franciaországi
ügynöküket, Émeraude-ot, szélütés érte, és lebénult.
Tony egy percre rá bekopogott, s kezében egy papirossal
belépett Diedre irodájába. – Tudod, Diedre, hol van William?
– A miniszterelnökhöz ment, aki bizonyára valamelyik
földalatti bunkerében van. Ha jól sejtem, Mr. Churchill mondani
akar neki valamit, valószínűleg életbevágóan fontos információ
lehet C.-től, az MI6-ból. Szükséged van rá?
– Nem igazán. Sajnos szörnyű híreim vannak.
– Étoile-ról? – csapott le Diedre, s felült. – Meghalt?
– Nem tudom, de Émeraude meghalt a szélhűdés miatt.
Üzenetet kaptunk a párizsi összekötőnktől. Semmi sincs
Émeraude lakásán, ami gyanúba keverhetné vagy veszélybe
sodorhatná a feleségét. Az emberünk teljesen kipucolta,
megsemmisítette azt, amit kellett, mindent eltávolított.
– Mindent?
– Mindent.
– Jól van. Tartok tőle, hogy még sok csapás vár ránk, Tony.
Ezek a szárnyas bombák halálosak… az a legrosszabb, hogy
senki sem tudja, mikor találnak célba. Szemét szerkezetek.
Tony bólogatott. – A nácik a V-l-es bombákkal bosszulják
meg a D-napot. Pillanatnyilag mással nem tudnak visszavágni.
Nem fogják ideküldeni a Luftwaffét. A legtöbb repülőgépük
megsemmisült a Barbarossa-hadműveletben… azt hiszem, a
sztálingrádi csata betett Hitlernek.
– Bizony. Még nem futnak előlünk, de tudják, hogy a jenki
barátainkban emberükre találtak. Csak annyit mondhatok, hogy
hálát adok Istennek azért, mert az amerikaiak a szövetségeseink.
Feltételezem, hogy a „berregő bomba”, ahogy egyesek nevezik, a
németek titkos fegyvere. Ugye, már egy ideje dolgoztak rajta?
– Valószínűleg. Peenemündében fejlesztették ki. Hidd el
nekem, hogy ez még csak a kezdet! A szövetséges csapatok
franciaországi partraszállása beindította a gépezetet. Fogadok,
hogy meg fognak szórni bennünket szárnyas bombákkal. Még
mindig keményen el akarnak tángálni bennünket.
– Tudom. A háborúnak még messze sincs vége. – Ekkor
eszébe jutott a két unokaöccse, Thomas és Andrew, akik még
mindig odakint vannak a nagy öldöklésben, Francia-országban
harcolnak a szövetséges csapatokkal. Sokat imádkozott értük.

Cecily aggódott Miles miatt, mert már régóta olyan fáradtnak

tűnt. A Burlington árkádbeli üzletben üldögéltek, Cecily
irodájában és kávét ittak. – Látom rajtad, hogy valami aggaszt,
Miles – jegyezte meg Cecily. – Áruld el, mi bánt, szívem.
Mély sóhaj hallatszott. – Semmi olyan, amiben segíteni
tudnál, akkor meg minek panaszkodjak neked?
– Ugyan, Miles, ne butáskodj! Néha már az is segít, ha az
ember beszél a gondjairól.
– Aggódom a földeken dolgozó nők miatt – kezdte Miles,
majd elhallgatott. – Mármint amiatt, hogy megszűnik a Mezei
Sereg. A háború után. Mindnyájan visszatérnek a civil
foglalkozásukhoz, és akkor nem lesz segítségem.
– Harryt visszakapod. Persze érthető, hogy félsz. A
fiatalemberek közül sokan meghaltak a háborúban, High
Clough-ból és Mowbrayből többen, mint Little Skellből, nem
csoda, ha nyugtalankodsz. Attól tartok, hogy nehéz idők jönnek.
Sok mindenből hiány lesz – jegyrendszer meg egyéb gondok.
– A földeken dolgozó lányok és asszonyok tüneményesek
voltak, és így sokkal többet tudtunk termelni. De ha nem lesz,
aki művelje a földet, akkor olyan leszek, mint a szárnyaszegett
madár – rázogatta Miles a fejét. – És igen, nehéz jövő elé nézünk.
– Nos, a háborúnak még nincs vége. A minap beszélgettem
Howard bácsival, azt mondta, hogy a normandiai partraszállás
nagy sikerei ellenére még jócskán van mit tennünk. El kell
foglalnunk Olaszországot és Németországot is. Még egy évet ad
rá.
Miles két szemöldöke újból összeszaladt. – Olyan sokat?
– Nagyjából ennyire saccolja, de az effajta megjegyzéseket
nem szokta csak úgy hasra ütve tenni.
– Meg kell hagyni, többnyire igaza van.
– Megbeszéltem Dulcie-val és Jamesszel, hogy ma este velük
vacsorázunk. A sógornőm csirkés pitét készít.
– Örömmel hallom, hogy nem bárányt süt.
Cecily erre felnevetett. – Tudom. No, mára végeztem az itteni
teendőimmel. Hazagyalogolunk? Olyan kellemes júniusi este
van.

Mikor Miles megpillantotta a tűzoltóautót, a rendőrautókat, a

rendőröket és a polgárőröket a South Audley Streeten, a South
Street közvetlen közelében, ösztönösen érezte, hogy szörnyű
nagy baj van. Cecily is sejtette. Hirtelen megállt, és kézen fogta
férjét. – Valami történt a South Streeten.
– Úgy néz ki. – Közben Miles erősebben megszorította
felesége kezét, és futni kezdtek, olyan gyorsan, amilyen gyorsan
csak tudtak. Mikor befordultak annak az utcának a sarkán, ahol
laktak, megpillantották a kihunyó tűz parazsát, az elszenesedett
gerendákat, a kőtörmeléket és az üvegcserepeket. A tűz fanyar
bűzétől és a füsttől köhögniük kellett.
Cecily kicsit megtántorodott, rátámaszkodott a férjére.
– A házunk! Hol van a házunk? – nyöszörögte elfúló hangon.
 Milesnak egy pillanatra torkára forrt a szó. Reggel, amikor
elment otthonról, még teljesen ép volt a háza, melynek most hűlt
helye, csak egy halom kőtörmelék maradt utána.
– Ó, istenem! – jajdult fel, s ide-oda kapkodta fejét.
Az egyik rendőr feléje sietett, aztán Miles észrevette Mr.
Clewest, a légvédelmi felügyelőt, és intett neki.
Amennyire tudta, megemberelte magát, s remegő hangon
megkérdezte tőle:
– Mi történt, Mr. Clewes? Maga tudja?
A légvédelmi felügyelő bólintott. – Lord Mowbray, sajnos
egy repülőbomba eltalálta az ön házát. Az egyik berregő bomba
volt.
Cecily a férjébe kapaszkodott. Annyira reszketett, hogy Miles
átkarolta, nehogy összerogyjon. – DeLacy! – rebegte a könnyein
keresztül. – DeLacy a házban volt, és Laura is. És Mrs.
Wilkinson… – Nem fejezte be a mondatot, már nem bírt egy
hangot se kimondani.
– Mi értünk ide először, Lord Mowbray, aztán a tűzoltók is
kijöttek – mondta a rendőr. – Csakugyan három személy
tartózkodott az épületben, ahogy Lady Mowbray az előbb
említette. A Middlesex Kórházba vitték őket. Mayfair ahhoz a
sürgősségi osztályhoz tartozik. A Mortimer Streeten található.
Ha óhajtja, odavisszük lordságodat és Lady Mowbrayt. Egyetlen
taxit sem látok errefelé.
– Köszönöm. Igazán kedves magától – válaszolta Miles.
– Nagyon hálás lennék érte.
Miután megérkeztek a kórházba, és beszéltek a recepcióssal,
rögtön betessékelték őket a váróterembe. – Egy pillanat, és
visszajövök, Lord Mowbray – mondta az asszony, és eltűnt.
Amint magukra maradtak, Miles karjába vonta Cecilyt, és
szorosan magához ölelte. Cecily csendesen sírt, ahogy Miles is. A
házukat földig rombolták. Ezt a robbanást senki sem élhette túl.
 Mikor az egyik orvos bejött a váróterembe, mindketten
kihúzták magukat ültükben, és legjobb tehetségük szerint
összeszedték magukat. Miles felállt, ment kezet fogni az
orvossal.
– A rendőrök azt mondták, hogy a testvéremet, Lady DeLacy
Inghamet nemrég ideszállították, Miss Laura Swann-nal és Mrs.
Wilkinsonnal együtt. A South Street-i házunkban voltak… –
Hirtelen elnémult. Látta az orvos arcán, hogy mindnyájan
meghaltak.
– Ugye, nem élték túl? – kérdezte, bár alig bírt beszélni.
Hamuszürke volt az arca.
– Sajnálom, Lord Mowbray. Annyira sajnálom.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

DeLacy és Laura Swann testét is visszavitték Cavendonba. Laura

fivére, Eric volt most a főkomornyik, miután Gordon Lane-nek
pár hónapja szívrohama volt. Egy időre szabadságra ment, amíg
teljesen felépül.
DeLacyt az apja mellé temették, Laurát pedig a családi
sírkert másik oldalán helyezték örök nyugalomra, ahol már több
mint száz éve sok Swann nyugodott. Meggyászolták Laurát, és
vigasztalni próbálták a fivérét, Ericet.
Mindenki számára szomorú nap volt, és az egész család
tudta, hogy sokáig fog tartani, mire kiheverik az ő bájos
DeLacyjük elvesztését. Ha egyáltalán ki tudják heverni. Olyan
hirtelen, olyan váratlanul távozott tőlük, és olyan kegyetlen
módon ölték meg. Charlotte különösen nekibúsult,
rátámaszkodott Charles húgára, Vanessára, aki a férjével,
Richarddal együtt ideutazott Londonból a temetésre. Fiatalkoruk
óta közeli barátságban voltak. De mivel most már ő volt az
Ingham család legidősebb nőtagja, Charlotte – ámbár nehéz volt
a szíve – nagyon igyekezett bátornak mutatkozni és helytállni,
ami sikerült is neki.
DeLacy három lánytestvére és Cecily hosszú hónapokig
vigasztalhatatlan volt. De a háborúnak még nem volt vége, a
szövetségesek Európában harcoltak, ők pedig elfogadták, hogy
kötelezettségeik vannak és folytatták az életüket.
Abban az évben nem volt nagy vidámság karácsonykor.
Mindenki Cavendonba jött, és minden tőlük telhetőt megtettek,
amit csak lehetett, a gyerekek miatt, de még a korábbi éveknél is
nehezebb dolguk volt, mert szigorúan jegyre kapták az
élelmiszert, és a családot ért veszteségek is rontottak a
hangulaton. Daphne ügyesen leplezte, mennyire félti a 8.
gyalogos dandárban harcoló ikerfiait; mindennap hálát adott
azért, hogy még életben vannak.
Alicia szabadságot kapott a Vöröskereszttől, és segített az
édesanyjának igazi ünneppé tenni a karácsonyt, főleg a kisebb
gyerekek miatt. Ám a szomorúság bejárta Cavendont és
mélabúval hintette teli a házat.
Harry közvetlenül az ünnepek után hazajött, leszerelték a
Királyi Légierőtől, mert rokkant lett. Az állomáshelyén komoly
károkat okoztak az önirányítású szárnyas bombák, és az egyik
támadás alatt Harry testének egyik oldala csupa srapnelszilánk
lett. Miután hónapokon át kezelték a katonai kórházban,
hazatérhetett.
Miles, valamint Paloma, Cecily, Alice és Walter is boldog
volt, hogy Harry visszatért; hamarosan munkába állt Miles
mellett, együtt igazgatták a birtokot. Harry lelket öntött beléjük,
ezzel is sokat segített nekik. Charlotte mindig is nagyon
kedvelte, és Harry sokat volt mellette, vigaszt nyújtott neki.
DeLacy halála nagy csapás volt.
Az Inghamek és a Swannok még jobban összetartottak, mint
eddig, védelmezték egymást, gondoskodtak arról, hogy
biztonságban, békességben éljenek, és meglegyen mindenük,
amire szükségük van.
Beköszöntött 1945 januárja, aztán jött a február és a március,
és egyre jobb hírek érkeztek. Az egész ország tudta, hogy
győzelemre állnak, mert a szövetséges csapatok előretörnek.
Arra számítottak, hogy még abban az évben véget ér a háború.
Erősen bizakodtak, hittek benne, hogy ők kerülnek ki
győztesként.
Diedre optimista volt, igyekezett elfeledkezni a Canaris
miatti aggodalmáról. Tudta, mekkora veszélynek van kitéve a
Harmadik Birodalomban. Egyikük sem értette, hová tűnhetett
Étoile – sem ő, sem William, sem Tony. A holtteste nem került
elő. Mindkét férfi igyekezett megvigasztalni Diedre-t, aki
nagyon a szívére vette a dolgot. Nem szerette az olyan
rejtélyeket, amelyeket nem tudott megoldani, és kíváncsi volt
Étoile sorsára. És továbbra is gyászolta DeLacyt, hőn szeretett
húgát.

Daphne egy áprilisi délelőttön a szokásosnál korábban elindult a

télikertbe, mert be akarta pótolni az elmaradást: a háztartás
könyvelésével és számlákkal akart foglalkozni. Szokás szerint
elvett néhány újságot az előszobából, mielőtt bement a
főhadiszállására, ahogy ő nevezte.
Helyet foglalt az íróasztalánál, kinyitotta a Daily Mail-t,
először Charlie rovatát akarta elolvasni. De a címlapnál nem
jutott tovább, mert a szeme megakadt az ordító szalagcímen.
Óriási betűk hirdették: TÖMEGGYILKOSSÁG.
Rémület söpört végig az arcán, miközben a neveket
olvasta… Dachau, Bergen-Belsen, Buchenwald, Ohrdruf.
Haláltáborok szerte Németországban. Zsidók millióit és másokat
is hidegvérrel meggyilkoltak. Szörnyű bűnöket követtek el…
kimondhatatlan kegyetlenséggel és brutalitással.
Ahogy lapozott, lapozott tovább, és látta a képeket, alig bírt
rájuk nézni, mégis erőszakot tett magán. Vad reszketés fogta el,
mikor tovább olvasott. Gigászi méretekben folyt a
tömegmészárlás. Szinte hihetetlen. A fényképek
megdöbbentették, és könnyeket csaltak a szemébe. Beesett
szemű, félmeztelen emberek, élő csontvázak bámultak át a
szögesdrót kerítéseken. A többi napilapban, a Daily Express-ben
és a Daily Telegraph-ban újabb és újabb képeket látott.
Gázkamrák, csontvázszerű holttestek halmokban egymásra
dobálva, tömegsírok, kínzókamrák, kísérleti kórházak. Végre
napvilágra került a náci halálgépezet.
 Ahogy a fotók egyre szemléletesebbek lettek, Daphnénak
felkavarodott a gyomra, émelygett. Hogy mertek ilyesmit
művelni? Azonnal megadta magának a választ: azért merték
megtenni, mert azt hitték, hogy sosem fog kiderülni.
Még mindig remegve az íróasztalra hajtotta fejét, és sírt.
Végül előkeresett egy zsebkendőt, és megtörülte a szemét, s
végre megszűnt a reszketés.
Ismét elővette a Daily Mail-t, és megkereste Charlie cikkét.
Egy teljes oldalt kapott, ő írta meg ennek az iszonyú
felfedezésnek a történetét.
Az országba elsőként behatoló brit és amerikai katonák
Németország nyugati és keleti részeiben találtak rá ezekre a
táborokra. Döbbenet és undor lett úrrá rajtuk, amikor beléptek a
kapukon, sokkolta őket a látvány; mindnyájan elborzadtak a
mérhetetlen kegyetlenség láttán. Egyeseknek felfordult a
gyomra, ahogy Daphnénak is, és elhányták magukat. Férfiak,
nők, sőt kisgyerekek is áldozatul estek ennek a szisztematikus
kínzásnak és öldöklésnek. Sok-sok millió embert öltek meg
minden ok nélkül.
Hugó kicsit később megkereste, de Daphne falfehér arcát és
könnyeit látva megállt az ajtóban, egy ideig onnan figyelte. – Mi
történt? – sietett aztán feléje.
Daphne felállt, odament, a férjéhez simult és átölelte. –
Olvasd el az újságokat, és megérted. Azok a náci szörnyetegek
létrehoztak egy halálgépezetet…
Hugo eltartotta magától, s bólintott. – Nemrégiben hallottam
róla… gázkamrákról meg a táborokban folyó tömegmészárlásról
suttogtak.
– Olvasd el az újságokat – mondta neki Daphne. – Olvasd el
Charlie cikkét!
 Hugo így is tett, majd nyilvánvaló döbbenettel és rémülettel
ránézett. – Ezért felelniük kell! Azokat az átkozott barbárokat
meg kell büntetni!
– Hogyan?
– Ezt bízd csak ránk. Majd a szövetségesek megfizetnek
nekik. Efelől nyugodt lehetsz. Akármibe kerül is, meglakolnak
ezért. Addig is az egész világon szétkürtöljük, és mindenki a
nácik fejét fogja követelni.

1945. május 7-én, hétfőn, pontosan hajnali két óra negyvenegy

perckor Alfred Jodl tábornok a német hadvezetőség
képviseletében, és Dönitz főtengernagy az aláírásával
szentesítette, hogy a német szárazföldi seregek, a
haditengerészet, valamint a légierő feltétel nélkül leteszi a
fegyvert Európában. Véget ért a Németország ellen vívott
háború. A szövetséges hatalmak győztek, ahogy Winston
Churchill előre megjósolta.

1945. május 8-a volt, a győzelem napja Európában. Mindenki

egyetértett abban, hogy még sosem volt ehhez fogható ünnep. Ki
tudja, hogy ez valóban igaz volt-e, de fütyültek rá. Egész Nagy-
Britannia vigadozott, a legészakibb pontjától a legdélebbi
csücskéig odakint az utcákon ünnepeltek.
Minden ablakba kitűzték az angol zászlót; az összes faluban
és városban szóltak a harangok. Az emberek tapsoltak,
énekeltek, sírtak, szabadjára engedték az éveken át felgyülemlett
feszültséget. A szövetséges hatalmak megnyerték a háborút.
Szabadok voltak. Az utcasarkokon örömtüzek égtek,
ellensúlyozandó az évekig tartó elsötétítést. Hitler-bábukat
égettek el, s az örömujjongás és a tánc sosem akart véget érni.
Egymást érték az utcabálok. A kocsmák zsúfolásig
megteltek. Lehet annál jobban ünnepelni, mint a honfiak – és az
asszonynép – társaságában? Nemzeti ünnep volt, és örökre az is
marad. A világtörténelem leggonoszabb rezsimjének, a
Harmadik Birodalom megsemmisítésének emlékünnepe.

Diedre öltözött: arra a vacsorára készült, amelyet Dulcie és

James a győzelem ünnepére rendezett. Nehéz volt a szíve,
duplán gyászolt. Egyrészt DeLacyt, akit annyira hiányoltak és
szerettek, valamint Canarist, az ő bátor Valiantjét, mert
letartóztatták, bezárták a flossenbürgi börtönbe, és áprilisban
felakasztották. A Harmadik Birodalom árulójává kiáltották ki.
Diedre azonban nem tartotta annak. Canaris sosem volt náci.
Igazi német volt, régi vágású ember. Ellenezte a háborút,
amelyet Hitler indított, és elborzadt az atrocitásoktól. Megtette,
amit meg kellett tennie, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, és
Diedre-nek ennyi bőven elég volt.
Winston Churchill „bátor ember”-nek nevezte Canarist, és a
Titkos Hírszerző Szolgálatként is ismert MI6 feje, C.
visszhangozta ezt a véleményt. Diedre őszintén úgy gondolta,
hogy Wilhelm Canaris admirális segített megfordítani a háború
menetét, mégpedig Anglia javára.
Ez a gondolat felvidította; közben befejezte a piperézést, és
felállt a fésülködőasztaltól. Azt a piros ruhát viselte, amelyet
Cecily a lánybúcsújára készített. Mikor William besétált a
hálószobájukba, megjegyezte, hogy nagyon csinos. Az is volt.
Rövidesen elindultak az Eaton Square felé, ahol Cecily és
Miles Dulcie-val és Jamesszel várt rájuk.
Cecily és Diedre nevetve üdvözölték egymást. Cecily
élénkkék, elegáns kosztümöt viselt, Dulcie pedig a legszebb
fehér selyemruháját. Ő is csatlakozott a nagy vidámsághoz. – Te
jó ég, az angol zászló színeiben pompázunk! – hüledezett. –
Miért nem beszéltük meg előre, mit veszünk fel? De ilyesmi már
korábban is előfordult.
 – Én szívesen megyek szórakozni a Union Jack színeivel –
szólalt meg James. – Határozottan a kedvenc lobogóm.
Miután ittak egymás és az egész család egészségére (azokéra
is, akik jelen voltak, és azokéra is, akik már nem), ők hatan
elindultak és elgyalogoltak a Whitehallhoz. Az utcák tele voltak
emberekkel, nem lehetett taxit kapni.
Odamentek az Alsóházhoz, a tömeggel együtt várták a
miniszterelnököt. Churchill délután háromkor már rádió-
szózatot intézett a nemzethez, most mégis epekedve várták,
hogy többet halljanak ettől a nagyszerű vezetőtől, akit imádtak,
és aki nehezen kivívott, ám igazán dicső győzelemre vezette
őket.
Sokáig vártak rá, de végül megjelent a kormányépület
erkélyén. Este fél tizenegy volt. Az imádott kezeslábasát viselte,
s felmutatta a híres V betűt, a győzelem jelképét.
A tömeg elnémult, s a tisztelet csendje telepedett le a
környező utcákra, melyek zsúfolásig megteltek emberekkel.
– Kedves barátaim – kezdte Churchill –, ez a ti órátok. Nem
egyetlen párt vagy egyetlen osztály győzelme ez. A teljes, nagy
brit nemzet győzelme. Mi, ezen az ősi szigeten, mi voltunk az
elsők, akik kardot rántottunk a zsarnokság ellen. Kis idő múltán
egészen magunkra maradtunk a valaha látott legnagyobb
katonai hatalommal szemben. Magunkra maradtunk, egy teljes
esztendeig. Itt álltunk, egyedül. Be akarta-e adni bárki is a
derekát? – Itt elhallgatott, és a tömeg válasz gyanánt felkiáltott: –
Nem! – Elcsüggedtünk-e? – kérdezte a miniszterelnök. – Nem! –
üvöltötték kórusban ezrek meg ezrek.
– Kihunytak a fények, és zuhogni kezdtek a bombák –
mondta a miniszterelnök. – De az országban egyetlen férfinak,
nőnek vagy gyereknek sem jutott eszébe abbahagyni a
küzdelmet. London kibírja. Így hát hosszú hónapok után
visszatértünk a halál állkapcsai közül, a pokol torkából,
miközben ámult a világ. Mikor veszíti el az angol férfiak és nők e
nemzedéke a hírét és bizodalmát? Én azt mondom, az eljövendő
hosszú esztendőkben nemcsak e sziget népe, de az egész világ,
ahol a szabadság madara csicsereg az emberi szívekben, így szól
majd, ha visszatekint arra, amit véghezvittünk: „ne
csüggedjetek, ne hódoljatok be az erőszaknak és a
zsarnokságnak, meneteljetek egyenesen előre, és haljatok meg,
ha kell – legyőzhetetlenül”. Most kikerültünk egy halálos
küzdelemből – rettentő ellenséget sújtottunk földre, amely
ítéletünkre és irgalmunkra vár.26
Miután befejezte a beszédet, a tömeg nem akarta elengedni.
Éljeneztek, tapsoltak és a nevét kiabálták. A „For He’s A Jolly
Good Fellow”-t27 és a „Land of Hope and Glory”-t28 énekelték. A
miniszterelnök végül integetett és bement, az emberek pedig
lassan szétszéledtek.
A hat Ingham visszatért az Eaton Square-i lakásba, ahol
elfogyasztották a késői vacsorát, és csendesen vigadtak
magukban. Másnap reggel valamennyien felszálltak a cavendoni
vonatra, hogy megünnepeljék a győzelem napját Charlotte-tal,
Cecily szüleivel, Harryvel és Palomával, Vanessával, Richarddal,
Daphnével, Hugóval, Charlie-val, Aliciával és a gyerekekkel.
Aznap este bált rendeznek a községházán, ahová a három falu
összes lakóját meghívták. Daphne egy vendéglátósra bízta a
büfét, így a személyzet is együtt ünnepelhet a többiekkel.

Cecily azon az estén csinosan akart kinézni, nemcsak maga és

Miles miatt, hanem a falusiak miatt is. Példát akart mutatni,

26 Gy. Horváth László fordítása.

27 Ő egy vidám fickó.
28 Remény és dicsőség földje.
hogy mindenki lássa: az Inghamek a nehézségek ellenére sem
adják fel.
Részben az ő imádott DeLacyje miatt tette, a legjobb
barátnője miatt, aki egész életében a bizalmasa volt, kivéve azt a
rövidke időt, amikor összevesztek. Annyira hiányzott neki, hogy
időnként alig bírta elviselni, és nehezen tudta elhinni, hogy ez a
szörnyűség valóban megtörtént. Egy pillanat alatt vége lett,
megölte a nácik egyik önirányítású bombája.
Cecily olykor-olykor kisurrant a temetőbe, és leült DeLacy
sírjára. Beszélt az ő drága barátnőjéhez, elmesélte neki, mi
történt itt, Cavendonban, elmondta neki, mennyire szeretik és
mennyire hiányzik nekik; és hogy örökké emlékezni fognak rá.
DeLacy… olyan bájos, olykor sebezhető, mégis erős, büszke és
bátor volt, igazi Ingham lány.
Egy törülközőbe temette az arcát, hogy felitassa vele a
könnyeit. Tudta, hogy fel kell készülnie az estére. Egyszer csak
meghallotta Miles lépteit a hálószobából. – Jaj, szívem, ne! Ne
sírj! – mondta Miles, mikor megpillantotta a feleségét. – Nekem
is hiányzik, de erősnek kell lennünk, és tovább kell lépnünk.
Annyi minden vár még itt ránk.
Gyengéden elvette tőle a törülközőt, s pár percig a karjában
ringatta-csitítgatta Cecilyt. Mikor elléptek egymástól, Miles
elmosolyodott. – Te mindig, minden helyzetben szép vagy.
Cecily az arcába nézett: annak a férfinak az arcába, akit egész
életében szeretett. A hajába már ősz hajszálak vegyültek,
megöregedett, és még mindig fáradtnak tűnt, de fitt és
egészséges volt, és ez a lényeg.
Egy kis idő múlva, immár az egyik kedvenc nyári ruhájában,
melyet mályvaszín sifonból varrt, a nyakában ametiszt-füzérrel,
kézen fogta férjét, és együtt lementek a könyvtárszobába.
 A többiek még az emeleten öltözködtek. Cecily kivezette
Milest a teraszra, ott álltak, egymás mellett, és a parkon túlra, a
tó felé néztek, ahol két hattyú úszott a vízen.
– Egyszer, sok-sok éve, amikor minden összeomlott
körülöttünk, megesküdtünk, hogy újra felépítjük – fordult Cecily
a férje felé. – És ezt most megint meg kell tennünk. Ha egyszer
már képesek voltunk rá, akkor másodszor is képesek leszünk. Be
tudjuk gyógyítani a háború okozta sebeket.
– Úgy van – nevetett Miles. – Az én bájos amazonom. Ki
állíthat meg bennünket?
Cecily vele nevetett. – Senki. Mert senki sem tud megállítani
bennünket. Vasakaratú Inghamek vagyunk, egy csipetnyi
Swannal fűszerezve. Ismét győzni fogunk.
– Erre inni kell! – Miles bement, és hamarosan két pohár
pezsgővel tért vissza.
Átadta feleségének az egyik poharat, s koccintott vele. –
Cavendonra, Ceci. Ismét felvirágoztatjuk, nincs más alternatíva.
– Igen, Miles, addig, amíg számíthatunk egymásra.
– De hát számíthatunk! – vágta rá Miles. – Örökre.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Cavendon sorozat megírását

tervezgettem, nagyon jól tudtam: ahogy haladunk előre a
történetben, a harmadik kötetből nem maradhat ki a második
világháború.
Nem nagyon aggódtam a szükséges búvárkodás miatt,
hiszen olyan szerencsés voltam, hogy írói pályámat egy második
világháborúval foglalkozó történész egyengette, a hajdani
újságíró és haditudósító, Cornelius Ryan. A Berlin elestéről
szóló, Az utolsó csata című könyvének nagy hasznát vettem,
mikor a Levél egy idegentől-t írtam.
Tudtam, hogy ezúttal ismét elő kell vennem Connie könyvét,
A leghosszabb nap-ot, hogy jobban megértsem a normandiai
partraszállás történetét. Rögtön rájöttem, hogy ez a könyv ma is
éppolyan élvezetes és megható olvasmány, mint amikor először
kiadták. A férjem nemrég megvette nekem A leghosszabb nap: a
D-nap 70. évfordulója. Gyűjtői kiadás című kötetet, amely az eredeti
könyv szövege mellett rengeteg új fényképet is tartalmaz. A D-
napról készült fotók egyszerűen döbbenetesek, a szöveg pedig
rendkívül részletes. Nem csoda, hogy a franciák 1970-ben
Becsületrendet adományoztak Connie-nak a háborúról szóló
könyveiért.
Mivel a Cavendon szerencséje a háború mind a hat évét felöleli,
sok más könyvet is el kellett olvasnom. Mérhetetlen hálával
tartozom azoknak a szerzőknek, akik tollat ragadtak, hogy
elmeséljék a konfliktus különféle aspektusait. Ezek közül csak
néhányat sorolok fel: Andrew Roberts: A háború viharai; Az
angliai csata emlékezete Richard Collier és Philip Kaplan tollából;
Hugh Sebag-Montefiore: Dunkerque.
 Természetesen a második világháborúról nem lehet úgy írni,
hogy az ember ne említené meg Winston Churchillt, s jóllehet
rengeteget tudok róla, újra elővettem bizonyos köteteket, hogy
felfrissítsem a memóriámat. Az eddigieknél jobban megértettem
ezt a nagyszerű államférfit azután, hogy újra elolvastam Roy
Jenkins Churchill című könyvének egyes részeit; A Churchill
tényező pedig, amelyet Boris Johnson írt, már mai szemmel nézi a
politikust. A Vér, vesződség, könnyek és verejték: Winston Churchill
beszédei című kötet, amelyet Dávid Cannadine szerkesztett,
érzékletesen szemlélteti Churchill szónoki tehetségét, és
megeleveníti azokat a rendkívüli beszédeket, amelyek annyira
meghatották és fellelkesítették az embereket.
Mindig is érdekelt Wilhelm Canaris admirális, a német
katonai hírszerzés feje, és az a szerep, amelyet a háború
veszélyes évei során Anglia segítésében játszott. Hasznosnak
találtam Ian Colvin: Mesterkém című könyvét (az első könyv,
amelyet Canarisról írtak), és Richard Bassett: Hitler kémfőnöke
című könyvéből is sok újdonságot tudtam meg. Andrew Morton
könyve, a 17 szegfű elkalauzolt az 1930-as évek Berlinjének
társadalmi életébe, és sokat elárult arról, miként viszonyult
Hitler a brit arisztokráciához, és mennyire csodálta az M16-ot.
Meg kell említenem egy megvilágosító erejű könyvet, mely a
Vatikánról és XII. Piusz pápáról szól: a Kémek egyházá-t. A
szerzőjétől, Mark Rieblingtől értesültem arról, hogy a pápa titkos
háborút folytatott Hitler ellen, és arról, hogyan mentette meg a
római zsidókat. Lebilincselő olvasmány volt számomra, részben
azért is, mert Canarist is megemlíti.
Jane Robinson: Olyan erő, amellyel számolni kell: a Nőegyletek
története és Julié Summers: Lekvárvirtuózok – ezek a kötetek
bemutatják azt a hatalmas munkát, amelyet Anglia egyszerű
asszonyai a háború során végeztek. Gyakorlatilag az egész
országot ők etették, több millió üveg lekvárt főztek, gyümölcsöt
és zöldségeket tettek el télire, és ők művelték a
veteményeskerteket, ahol ezeket a zöldségeket termesztették.
A kormány cukrot biztosított a lekvárhoz, amely aztán az
üres boltokba került. Az asszonyok sálakat, símaszkokat és
kesztyűket kötöttek a katonáknak; az úgynevezett Pied Piper-
hadművelet keretein belül evakuált gyerekeket fogadtak be, s
otthont biztosítottak nekik azok után, hogy a nagyvárosbeli
otthonukat lebombázták. A Mezei Sereg tagjai is annyit
dolgoztak, mint a nőegyleti tagok. Remélem, a regényemben
érzékletesen le tudtam írni a szerepüket.
Hollywood a harmincas évek vége felé nagyon más volt,
mint manapság; ahhoz, hogy átérezzem azoknak az éveknek a
hangulatát, hosszasan beszélgettem a barátnőmmel, az
életrajzíró, novellista és forgatókönyvíró Anne Edwardsszal, aki
ott nőtt fel, a nagybátyja volt Dave Chasen, a híres étterem
tulajdonosa.
Vivien Leigh életrajza, amelynek Anne a szerzője, visszavitt
1939-be, amikor az Elfújta a szél című filmet forgatták, ahogy az
Éljen soká a Király! is, a biográfia, amelyet Lyn Tornabene Clark
Gable-ről írt. A David. O. Selznick Hollywoodja, mely Ronald
Haver tollából származik, csodálatos leírást adott azokról az
évekről, ahogy Neal Gabler Birodalomcsinálók című könyve is. Az
utóbbi elmeséli, hogyan hozták létre az Amerikába bevándorló
európai zsidók Hollywoodot, és tele van csodás történetekkel.
A sok búvárkodás eredményeként született meg a mostani
regényem, a Cavendon szerencséje második fele, amelyben leírom
Dunkerque evakuálását, amikor civileket toboroztak, hogy
segítsenek megmenteni a tengerparton rekedt brit katonákat.
Ezek az emberek a legkülönfélébb vízi járművekkel indultak
útnak, bátor szívük és nagy merészségük volt minden
fegyverük. Aztán ott az angliai csata, amelyet fiatal pilóták
vívtak az égen, húsznál aligha idősebbek, nőtlenek, még az
iskoláikat sem járták végig. Róluk mondta Churchill ezt: „Soha
még az emberi konfliktusok terén nem voltak ily számosan ily
sokkal adósai ily keveseknek.” Írtam a Blitzről, London
bombázásáról, valamint a D-napról. Folyton az járt az eszemben,
milyen rettentő hősiesek voltak azok az emberek. Nemcsak a
fegyveres erők tagjai, hanem a civilek is. Azok a szörnyű napok
bátorságot követeltek, és mindenki vitézül szembeszállt az
ellenséggel.
Miután Franciaország megadta magát, Nagy-Britannia egy
évig egyedül harcolt. Aztán Winston Churchill addig könyörgött
Roosevelt elnöknek, mígnem életbe lépett a kölcsönbérleti
törvény, és az amerikaiak élelmiszert és lőszereket kezdtek
szállítani Angliába. Miután Japán megtámadta Pearl Harbort és
tönkretette Amerika csendes-óceáni flottájának háromnegyedét,
Roosevelt elnök hadat üzent Japánnak, aztán Németországnak.
Anglia oldalán beléptek a háborúba, és ha Amerika nem lett
volna Nagy-Britannia szövetségese, nem is tudom, mi történt
volna. Mint tudjuk, együtt megnyertük a háborút.
Számos olyan embernek tartozom köszönettel, akik
hozzájárultak ennek a regénynek a megszületéséhez. A Bradford
Enterprisesnél dolgozó Lonnie Ostrow sok mindenben segít.
Elsősorban komputerzseni, és valahogy az összes változtatást és
javítást jó kedéllyel el tudja végezni a kéziratban, rendszerint
nagy presszió alatt. A WordSmarthoz értő Linda Sullivannek is
meg szeretném köszönni a tökéletesen gépelt kéziratot,
amelyben egyetlen elírás sincs.
Csodálatos szerkesztőm van, Lynne Drew, a HarperCollins
UK kiadási igazgatója. Már számtalan regényen dolgoztunk
együtt, és méltányolom azt, hogy nagyra értékeli az írásaimat,
gyorsan reagál, látja szereplőim jó és rossz oldalát, és elhal-moz
a javaslataival. Nagyon köszönöm neki a folyamatos
támogatását és a munkáját. Köszönet jár a szerkesztőmnek,
Claire Palmernek, és a segédszerkesztőnek, Penny Isaacnak, aki
szintén évek óta dolgozik a könyveimen. Köszönetét szeretnék
mondani Kate Eltonnak, az ügyvezető igazgatónak, Elizabeth
Dawsonnak, a PR-igazgatónak, Roger Cazaletnek, a kiadó
stratégiai igazgatójának és Olivér Wrightnak, az angliai
értékesítési igazgatónak. Nagyszerű csapat, és mindnyájan
hozzájárulnak regényeim kiadásához.
A férjemnek mindig utoljára mondok köszönetet, pedig
voltaképpen vele kellene kezdenem. Bob a fő támaszom, folyton
írásra buzdít, és biztosítja is hozzá a feltételeket. Csodálatos,
hogy együtt tud élni egy olyan asszonnyal, aki állandóan
egyedül kuksol a szobában és ír, és mindezt jó kedéllyel és
szeretettel teszi. Ám amikor szükségesnek érzi, bejön, és rávesz,
hogy fejezzem be, és én le is rakom a tollat. Nagyon szerencsés
vagyok, hogy ilyen aranyos és roppant megértő férjem van.
A barátnőim ezt mindig mondják. Ezennel megköszönöm
nekik, hogy olyan elnézőek velem, amikor elkések, és a
határidők miatt sokszor visszamondom az ebéd- és a vacsora-
meghívást. Mindnyájan tudjátok, kinek szólnak ezek a szavak, és
azt is, hogy szeretlek benneteket.