NICOLE WILLIAMS

z u h a n á s

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

 Írta: Nicole WilIiams
A mű eredeti címe: Crash

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Szerkesztette: Leléné Nagy Márta

A művet eredetileg kiadta:

Harper, an imprint of HarperCoIlins Publishers

Crash Copyright © 2012 by Nicole Williams Published by

arrangement with HarperCoIlins Publishers.

Translation Copyright © 2014 by Sándor Alexandra Valéria

Cover art © 2012 by plainpicture/Hollandse
Hogte/Rutger Van der Bent Cover design by Erin Fitzsimmons

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 399 017 9

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: infb@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Matejka György

Korrektorok: Tóth Eszter, Budai Zita
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Ez a könyv a képzelet szüleménye. A nevek, a szereplők, a helyek és az események a
szerző fejéből pattantak ki. Minden valós — akár élő, akár elhunyt — személlyel vagy
történéssel való hasonlóság a véletlen műve.

A nagyszerű és csodálatos csajoknak a Free Pressnéll Nem telik el úgy nap, hogy ne
mondanék mindegyikőtökért külön köszönetet. Ti inspiráltok, hogy még jobb író és
még jobb ember legyek. Bátorítotok, hagytok kiteljesedni, és nem féltek a szemembe
mondani, hogy kössem fél a gatyát. Hogy írjak, amíg csak van mondanivalóm. És
még utána is egy kicsit. Imádat és konfettieső nektek!
 ELSŐ FEJEZET

N
yáron mindig lúzer leszek. Ezért örülök, hogy a mostaninak mindjárt vége.
Kiskamasz korom óta biztos vagyok benne, hogy idén június közepétől
szeptember elejéig végre találkozom a szőke herceg hús-vér megfelelőjével.
Nyugodtan tarts emiatt régimódinak vagy reménytelenül romantikus alkatnak - sőt
akár bolondnak is. De legyek akármi is, a végeredmény már világos: megszívom. A
mai napig nem sikerült megtalálnom azt, aki felvehetné a versenyt a szőke herceggel.
Nem túl meglepő, hogy nyárról nyárra szembesültem vele: egy srác csak púp a
hátamon. Most viszont miközben éppen a barnulásra gyúrok a Zafír-tó partján,
néhány héttel azelőtt, hogy megkezdeném az utolsó tanévet az új gimiben találtam
magamnak egy állati helyes herceget.
Egy egész fiúkompániával érkezett, akikkel ide-oda passzolgatta a focilabdát. Az
efféle példányok létezése alátámasztotta az isteni szikrát a teremtésben, mert a
természet önmagában nem hozhatott létre ilyet. A teste valami felsőbbrendű hatalom
keze munkája lehetett.
Magas termetű, széles vállú - olyan sötét karikás és fekete pillájú szempárral,
amivel képes elvenni egy nő józan eszét. Nem lúzer kifejezéssel élve: pont a
zsánerem. Csakúgy, mint minden angolul beszélő nőnek az északi féltekén.
Szegény hupikék törpikés jégkásám fel sem vehette a versenyt a figyelmemért, így
minden vágyakozó pillantással egyre hígabb trutyivá alakult. Még csak a nevét sem
tudtam. Azt sem, hogy van-e barátnője, vagy hogy egyáltalán akar-e. Csak azt
tudtam, hogy bajban vagyok.
Mondjuk miután a cselezgetés, a szerelés és a sprintelés alábbhagyott, amikor
felém pillantott, már azt is tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
A pillantás mindössze egy árnyalatnyival tartott tovább, mint amelyet egy
idegenre vet az ember. A röpke összekapcsolódás azonban olyan üzenetet hordozott,
amitől ez az idegen belopta magát a szívembe. Átéltem már párszor ezt, amikor egy
szemkontaktus hatására összegabalyodok egy idegennel: ilyenkor úgy érzem, a
lelkemben hurrikán támad, és azt követeli, vegyem tudomásul az illetőt, és abban a
szent pillanatban menjek utána.
A mai napig nem engedelmeskedtem neki. Legutóbb is hagytam tovaröppenni ezt
a pillanatot, amikor tavaly ősszel, egy családi utazás alkalmával a pincérfiú kihozta a
pizzát az asztalunkhoz. Letette elénk, jó étvágyat kívánt, és mielőtt elfordult volna,
rám nézett. A szívem kalapálni kezdett, a fejem elködösödött - a zsigereim pedig
fájtak, amikor tényleg elfordult és elsétált. Mintha magához erősített volna egy
kötéllel. Egészen pontosan négy ilyen hurrikánt hagytam elszáguldani, de alkut
kötöttem a legfelsőbb önvalómmal: az ötödiket nem hagyom veszni.
Sosem tudtam, hogy a pillantás másik végén leledző személy is ugyanolyan
felkavaró érzéseket él-e át, mint én. Így amikor Állati Helyes herceg elfordult, hogy
elgáncsoljon valakit a homokban, tisztában voltam vele: megkockáztatom, hogy
olyan lánynak gondoljon, aki művészi szintre fejlesztette a beképzelt szépfiúk bámu-
lását. Nem érdekelt, mert nem hagyhattam, hogy a pillanat elmúljon. Az élet rövid,
én pedig mindig is hittem abban, hogy a jelenben érdemes élni.
 Aztán megint megállt, mintha a tekintetem sóbálvánnyá változtatná, mielőtt
visszanézett volna. Ez már nem pillantás volt, hanem jó ötmásodperces bámulás,
miközben a szeme ugyanazt az elkerekedést produkálta, mint az enyém. A szája
sarkában bujkáló mosoly épp csak elindult felfelé, amikor egy focilabda jobbról az
arcának csapódott. Olyan pillanat volt, amilyeneket a filmekben lát az ember: a tágra
nyílt szemű fiú fixírozza a lányt, és ügyet sem vet a külvilágra, amíg egy labda
közelebbi kapcsolatba nem kerül a homlokával.
- Ne bámuld már, Jude! - kiáltott a kölyök, aki dobta. - Túl jó nő, még neked is. És
mivel könyv van nála, valószínűleg tud olvasni, szóval van annyi esze, hogy elkerülje
a magadfajtákat.
Visszatoltam a szemüvegemet a helyére, amint heuréka-fiú üldözőbe vette a
földszintes élcelődőt, és az előttem nyitva heverő könyvre fordítottam a figyelmemet.
Megnyugodtam, hogy nem kell levadásznom, hogy megtudjam, több is lehet-e
köztünk a sokatmondó pillantásoknál.
Láttam a viszonzást a tekintetében, sőt. Csak idő kérdése, meddig akarja játszani a
lazát, amíg idejön hozzám. Egész nap ráérek.
Ezzel nyugtattam magam, miközben a vállára kapta a szemtelen kölyköt, és
beszaladt vele a tóba. Addig mártogatta a vízbe, míg az visítani nem kezdett a
nevetéstől. Ismét megnyugtattam magam, amikor ők ketten kievickéltek a vízből, és
visszatértek a fiúcsapathoz focizni. Ő is ott folytatta, ahol abbahagyta. Rám sem
hederített, mintha láthatatlan volnék.
Már a második óra telt el így, ezért úgy döntöttem, kezembe veszem az ügyet. Ha
ő nem jön ide hozzám, és én sem állok teljesen készen arra, hogy odamenjek hozzá,
akkor egyszerűen rá kell vennem a lépésre. Rájöttem már, hogy a pasik elég könnyen
megfejthető teremtmények, legalábbis ösztönszinten - mert tudat, szív és lélek
szintjén legalább annyira rejtélyesek voltak számomra, mint a termodinamika. Mivel
az ösztönszint csak egy szebb kifejezés a tomboló hormonokra, úgy döntöttem, éppen
a tinédzser fiúkban túláradó mennyiségből fogok előnyt kovácsolni.
Elővettem egy literes üveget a strandtáskámból, és a lehető leglassabb
mozdulatokkal felálltam. Mármint anélkül, hogy nevetségesnek tűnjek. Az ő szeme
nem szegeződött rám, amint ebben a tempóban megigazítottam a bikinimet, de
néhány másik hímé igen. Ez jó jel volt, mert tényleg azt csináltam, amit kell, de
egyben rossz is, mert észre sem vett, holott csak neki szántam az attrakciót. Kihúztam
a csatot a hajamból, így az egész a hátamra omlott. Jól megráztam, hogy a helyére
kerüljön. Fojtott hangon szó szerint elkáromkodtam magam, miután
megkockáztattam felé még egy pillantást, és teljes tudatlanságban találtam. Mégis
mit kell manapság tennie egy lánynak, hogy felkeltse egy fiú érdeklődését?
Visszasétáltam a piknikasztalhoz, ahol a családunk legújabb tagja - a szőrösebb
fajtából - még mindig vigyorgott lihegés közben. - Van ott egy jó srác - térdeltem az
asztal árnyékában hűsölő jószág mellé. - Bár a te fajtádat sok egyéb területen
ígéretesebbnek tartom, de tekintve, hogy egyezik a nemetek, van valami
elképzelésed, hogyan szerezhetném meg? - kérdeztem tőle, és töltöttem a tálkájába
még egy kis vizet. Jude eközben megszerezte a labdát a levegőben. A srác piszok jól
strandfocizott: ilyen élvezetes látványban még sosem volt részem.
 Szőrös cimborám néhány karnyalással tudott szolgálni, majd nedves orrával
megbökte a lábamat. A bökdösést elkönyvelhettem volna akár egy kis bátorításnak is,
de amikor kutyaszeme Jude-ra tévedt, és kutyamosolya még szélesebbre húzódott,
elnevettem magam.
- Igen, igen... Tudom, hogy emancipáció meg minden, de van, amiben a
régimódiságot szeretem - vakargattam meg a csapzott fülét. - Például hogy a fiú
kezdeményezzen. Ne adj ki a feministáknak, különben ma este
lemondhatsz a marhasültről!
Megpaskoltam a fejét miután csaholva megesküdött a hallgatásra,
aztán visszamentem a napon aszalódó törülközőmhöz. Előreszegeztem a fejem, de a
szemem sarkából, amennyire csak lehetett, oldalra lestem. Éppen átpasszolta a labdát
egy másik kissrácnak. Ha a felállás, a nyújtózkodás és a fürdőruha-igazgatás nem
működött, drasztikus (vagy kétségbeesett) lépésre van szükség, hiszen már egy óra
sincs vacsoráig. Pont annyira vagyok makacs, mint lúzer. Ha már ennyit vártam rá,
hogy idejöjjön hozzám, most végképp nem fogom feladni. Az nem vallana rám.
Hason fekve elnyújtóztam a törülközőn, és a hátam mögé csavartam a karomat,
hogy kikössem a csomót. Tizenhét évnyi tapasztalatom során - amelybe hétévnyi
melltartóviselést igénylő kebelbirtoklás tartozott - rájöttem, hogy a hátam közepén
lévő aprócska masni kioldása nagyjából kilencvenöt százalékos találati arányban kelti
fel a férfiak érdeklődését, mégpedig öt strandtörülközőnyi sugarú körben. Jude talán
pont ennek a határán lehetett, de nekem már csak ennyi maradt. Az utolsó trükk a
tarsolyomban.
Párnát gyúrtam a ruhámból, és úgy tettem, mintha csak a fehér csíkjaim
tompításán fáradoznék - de közben gyors felmérést végeztem a körzetben: valóban
minden férfiszem rám szegeződött öttörülközőnyi távon belül. Csak az övé nem.
Még néhány játékostársa el is füttyentette magát. Velük nem foglalkoztam, ő
pedig továbbra sem vetett rám egyetlen röpke pillantást sem. Egy volt osztálytársam
úgy fogalmazott, hogy ha eljön a nap, amikor a kiszemelt hímcélpont erre a végső
próbálkozásra sem reagál, itt lesz az ideje megüzenni a pápának, hogy itt egy
szemlére váró csoda.
Halló, Rómát kérném, mert a csoda éppen az orrom előtt zajlik - egyedül annak a
srácnak a figyelmét nem sikerül felkeltenem, akiét szeretném! Cseszd meg,
lélekhurrikán és heuréka-pillanat!
Öt percet szándékoztam adni neki, mielőtt büszkeségemet félretéve, megtettem
volna az első lépést. Tudtam, hogy ha nekem kell megközelítenem, jó eséllyel
visszautasít, de nem szalaszthattam el még egy ilyen alkalmat. Carpe diem, csajszi!
A szemem sarkából láttam, hogy valami felem süvít, de nem tulajdonítottam neki
különösebb jelentőséget - amíg az a bizonyos test, ami után a nyálamat csorgattam, el
nem kapta a levegőben, hogy aztán az elismerésre méltó vetődés megkoronázásaként
lezuhanjon a földre. Vagy inkább rám.
Nem valami nagy erővel zuhant rám, amiből feltételeztem, hogy szándékos
lehetett. Mégis úgy felvisítottam, akár egy csitri. Visszakötöttem a bikinifelsőt, ő
pedig feltápászkodott.
- Jude Rydernek hívnak, ha már úgy nyáladzol utánam, mint egy veszett kutya.
Nálam nincs barátnő, nincs párkapcsolat, virágok meg rendszeres telefonhívások. Ha
ez így okés, szerintem összedughatnánk, amink van.
 Hat ez volt az a heuréka-pillanat, amiért végigidegeskedtem egy csodaszép nyári
délutánt? Micsoda időpocsékolás! A sokatmondó pillantás semmi többet nem ígért
egy nyári... khm... kalandnál. Te jó isten, még a végén apáca lesz belőlem ha a
hímradarom nem hajlandó leállni a két lábon járó farkakról!
- Én is elárulnám a nevem, ha tényleg többet akarnék tőled, mint megmondani,
hogy kopj le - válaszoltam a hátamra fordulva, miután meggyőződtem róla, hogy
melltájékon minden takarásban van. A megfordulásom - vagy az ő kifordított
gondolkodása - azonban azt eredményezte, hogy a lába beleakadt a csípőmbe a
mozdulat közben. Szuper, a srác most konkrétan lovagló ülésben helyezkedett el
rajtam. S annak ellenére, hogy csillapíthatatlan dühöt éreztem, úgy elkezdett
kalapálni a szívem, mint még sosem.
Rám mosolygott. Vagyis inkább vigyorgott. A vigyora merő mesterkeltség és egó
volt. Egy picit szexi is, az igaz, sőt oltári szexi is lehetett volna - ha nem döntöttem
volna el, hogy nem esem a csapdájába.
- Gondolkodtam rajta, mennyi idő alatt tudlak vízszintbe helyezni - jelentette ki,
és végigmért a köldökömig. - Bár nem vagyok az a misszionárius pózos fajta.
A lovagiasságról és az első szerelemről alkotott romantikus képem maradványai
ekkor foszlottak semmivé. Sosem vallottam be nyilvánosan, hogy romantikus volnék.
A sok titok egyike volt ez, amelyeket megtartottam magamnak. De élt bennem egy
álomkép, és most egy pasi elragadta tőlem annak az utolsó darabját is, amibe még
kapaszkodhattam.
Próbáltam eltolni magamtól a mellkasát, ám egy tankot is könnyebb lett volna.
Aztán levettem a szemüvegem, hogy lássa lesújtó pillantásomat. - Azért nem vagy az
a fajta, mert akkor igazi, élő, lélegző nőegyedre lenne szükséged, hogy szexeljen
veled a képzeletbeli és a felfújható fajták helyett?
Úgy nevetett ezen, mintha valami cuki kiscicás dolgot mondtam volna. - Nem, a
lánykínálattal sosincs probléma. De ha sorban állnak az ajtóm előtt, miért vállalnám
magamra az összes melót?
A rossz íz a számban akár hányásé is lehetett volna. – Disznó! - löktem meg még
egyszer. Durvábban, hogy hangosan nekicsapódjon a tenyerem, viszont mintha csak
a szellő legyintette volna meg.
- Sosem állítottam az ellenkezőjét. - Emelte magasba a kezét megadóan, amikor
megint eltaszítottam. - Azt is tudtam, hogy nem hagyod abba a bámulást, amíg
tisztában nem vagy a csúf igazsággal. Tehát vedd úgy, hogy figyelmeztettelek. Nem
vagyok az a fajta srác, aki tankönyvet olvas a strandon... - pillantott a nyitott kötetre. -
De akad annyi eszem, hogy tudjam: a magadfajta lányok jobb, ha távol maradnak az
én fajtámtól. Szóval maradj távol!
A tekintetem most már hivatalosan is megsemmisítő volt. - Ezzel nem lesz gond,
ha méltóztatsz leszállni rólam – biztosítottam. Megtette, még mindig azzal a pimasz
vigyorral. Gyűlöltem az ilyen vigyort. - Te pedig vedd úgy, hogy figyelmeztettelek,
amiért engedély nélkül behatoltál a személyes terembe - markoltam meg a rózsaszín
strandtörülközőmet magyarázatképpen, miközben mögöttem ugatás harsant fel.
Tudtam, hogy ez az eb rokon lélek. - És vigyázz a kutyával! - néztem Jude-ra
megvetően, miközben mellém csusszant, még mindig lovagló helyzetben. - Most
pedig mehetsz!
Ez letörölte a vigyort az arcáról. - Mi? - értetlenkedett, és a homlokán megjelenő
ráncoktól lejjebb csúszott az antracitszürke, laza kötött sapka a fején. Mégis ki az, aki
ilyet vesz fel a vízpartra ekkora kánikulában? Leginkább az elmebajosak, akiktől
távol kell maradnom.
- Tűnés! - intettem neki. - Nem akarom továbbra is rád pazarolni ennek a
gyönyörű nyári délutánnak az utolsó perceit. Köszi a szép látványt, de most már
tudom, hogy nincs mögötte semmi. Ja, és a feneked közel sem olyan dögös ilyen
közelről.
Nem volt idő átkozni magamat az utolsóként kicsúszott mondat miatt, mert tátva
maradt a szája. Pont ilyen reakciót reméltem. - Ti, lányok olyan nyelvet beszéltek,
amit sosem fogok megérteni. De azt mondod, amire gondolok?
- Amennyiben arra gondolsz, hogy feltápászkodsz, aztán kisétálsz az életemből,
és nem takarod el előlem az idők végezetéig a napfényt, akkor egy hullámhosszon
vagyunk - vágtam rá. Lejjebb csúsztam a törülközőn, hogy süttessem az arcomat.
Úgy tettem, mintha az ábrázata nem adna okot a mocskos gondolatokra. A bal
járomcsontján végigfutó, hosszú heg nélkül tulajdonképpen észbontóan tökéletes
lehetett volna.
Abszolút nem a zsánerem - kellett emlékeztetnem magamat. És győzködnöm is!
A szemöldöke még mindig egybeforrt, mintha a világ legtalálósabb találós
kérdésén agyalna.
- Mi ez a meghökkent fizimiska? - érdeklődtem.
- Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki elküldött volna-nézett rám valahogy
másképp.
- Rettentően sajnálom, hogy a feje tetejére állítottam a hímsoviniszta világodat.
Ezzel le is zárult a küldetésem - ültem fel, hogy a táskámba dobjam a könyvemet.
- Milyen kutya ez? - kérdezte hirtelenjében. Eltűntek a beszédéből a búgó hangok.
Vetettem rá egy pillantást, miközben összepakoltam a strandcuccomat, hogy
felmérjem, ez most komoly-e. Az előbb nyilvánosan meglovagolt, most meg
hétköznapi beszélgetésre váltott. Van benne egy csomó fajta - kezdtem bele lassan. A
szemem sarkából figyeltem, hogy ez nem valamiféle újsütetű csapda-e.
- Szóval korcs - állapította meg.
- Nem - néztem a borzas szőrcsomóra, amely még mindig Jude felé vicsorgott. -
Csak kellően változatos.
- Ez a legjobb próbálkozás, amit valaha is hallottam, hogy kevésbé szarnak tűnjön
egy darab szar - pörgette meg a labdát a mutatóujján.
- Nem. Én tényleg olyannak látom a dolgokat, amilyenek - közöltem sokkal
inkább védekező hangsúllyal, mint szerettem volna. - Csak szólok, hogy ezt a „darab
szart” ütötték-verték, éheztették és felgyújtották, a korábbi gazdái menhelyre
száműzték, miután volt mersze elfogyasztani egy őrizetlenül hagyott tonhalas
szendvicset. Ezt a „darab szart” ma altatták volna el, csupán azért, mert nem húzott
nyerő sorsjegyet.
Jude leemelte rólam a tekintetét, és megint a kutyára nézett. - Ma szerezted ezt a
kis izét? - kérdezte egy grimasz kíséretében. - Az összes kutya közül képes voltál
kiválasztani azt, amelyik mellett a legszomorúbb érv szól, amit eddig hallottam.
- Nem hagyhattam, hogy megöljék, csak mert kikészítette a söpredék -
válaszoltam kis híján összerezzenve, mert eszembe jutott, vajon mit szólnak majd
hozzá a szüleim. - Nézz csak rá! Emberek kínozták, és most mégis csak az érdekli,
hogy megvédjen engem. Hát hogyne mentettem volna meg?
- Mert a világ legrondább kutyája - vélekedett Jude. - Alig van szőre, és nem
akarok a közelébe menni, mert félek, hogy letépi a golyóimat. De így is biztos vagyok
benne, hogy belőle árad ez az orrfacsaró szag. Ha csak... - hajolt fölém. A vállam
mögé söpörte a hajamat, az orra pedig kis híján hozzáért a nyakamhoz. Azonnal
libakőrös lettem. Ez a srác tudta, mitől döglik a légy! Tudta, hogy ujjainak legapróbb
érintése vagy egy forró lehelet a megfelelő bőrfelületen még a csajok leghatározottabb
ellenállását is derékba töri. Én viszont leküzdöttem a borzongást. Nem akartam
beállni azoknak a sorába, akik összevissza borzonganak a jelenlétében. Nincs
szüksége még egy ilyenre, hogy az egóját fényezze.
- Á, innen csak édes és ártatlan illat árad - suttogta a nyakamba, mielőtt ismét a
kutyára nézett volna. Rám vigyorgott, mert tudta, mit csinál, és azt is, hogy én mit
próbálok nem csinálni.
- Szerintem párszor végig kéne küldeni ezt a bolhazsákot valami kutyáknak való
autómosón - kacagott, amikor az eb megint ugatni kezdett a közelembe férkőző
idegen láttán, úgyhogy elhajolt tőlem. - Mit szóltak a szüleid, amikor hazaállítottál
Cujóval?
Erre elfintorodtam.
- Ó, hadd válaszoljam meg a saját kérdésemet, mert ismerem ezt a fejet.
Fogalmuk sincs róla, hogy a drága kislányuk miben sántikál a hátuk mögött, és be
akarja csempészni ezt a kérdéses múltú állatot az életükbe.
Még jobban elfintorodtam, ahogy megfogalmazta, amit szerettem volna szebben
tálalni.
- És miután annyira belejöttem, hadd áruljam el, hogyan fognak reagálni -
dörzsölte meg az állát, az ég felé révedve. - Azt fogják mondani, hogy szabadulj meg
tőle, mint valami kosztól a cipődön, és vidd vissza oda, ahonnan hoztad.
Gyorsan kifújtam a levegőt. - Valószínű.
Próbáltam valamiféle cáfolatot fogalmazni, amivel meggyőzhetném a szüleimet.
Azt már tudtam, hogy apa az én oldalamra fog állni. De anya már más tészta, apa
pedig a hosszú évek során megtanulta, hogy nem érdemes vele szembeszegülni.
- Akkor meg miért csináltad? - kérdezte Jude, és úgy nézett a kutyára, mintha
kirakójáték volna. - Mert nem annak a fajtának tűnsz nekem, aki bármiben is lázadna
a szülei akarata ellen.
- Nem is vagyok az a fajta - válaszoltam. - De nemrég nagy fordulatot vett az
életünk, és ezt nem voltam képes feladni. - Három éve fogadok örökbe és
rehabilitálok kutyákat. A menhely minden alkalmazottja és önkéntese oda-vissza
fújja a nevemet. Ez a „jócselekedet” állt a legközelebb a szívemhez, de korántsem ez
volt az egyetlen, amit magamra vállaltam.
Az előző sulimban én voltam a környezetvédő csoport elnöke, három egymást
követő évben felügyeltem a rászoruló kisgyerekek megsegítésére szervezett
játékgyűjtő akciót, hetente korrepetáltam önként a közeli általános iskolában, és
kiharcoltam egy negyedévenkénti süteményvásárt a külföldön szolgáló katonák
családjáért. Az utolsó évemet egy új iskolában kezdem, és nem tudom, mire szá-
míthatok - ha számíthatok valamire egyáltalán. Vajon itt is meglesznek a szokásos
segítő csoportok, és ha igen, vajon befogadnak egy magánsuliból érkező újoncot?
- Fordulatot? Feladni? - ismételte. - Hát az érdeklődésem a tetőfokára hágott,
amikor leráztál, most pedig teljesen le vagyok sújtva, miután gaztettként tünteted fel
egy kutya örökbefogadását - vigyorgott rám oldalról, és esküszöm, hogy éreztem,
amint bukfencezik egyet a gyomrom. - Szóval milyen nagy fordulat rejtőzik azok
mögött a szép kék szemek mögött?
Visszatoltam a napszemüvegemet a helyére, csak úgy a miheztartás végett. Ha
leereszkedő stílusban óhajt megnyilvánulni a szememről, hát akkor nem fog
belenézni. - Eladtuk a házat, ahol felnőttem, és a tóparti nyaralóba költöztünk -
kezdtem bele a lehető leggondtalanabb hangnemben. - A környékre pedig a világ
legnevetségesebb, legkorlátoltabb szabályai érvényesek. Egyedül arra megy ki a
játék, hogy ne lehessen szabadon tartani egy kutyát - gurultam be már a puszta
gondolattól, és gesztikulálni kezdtem. - Nincs nálunk kennel, a házban nem
tarthatom, mert apa allergiás, ráadásul ha megpróbálsz pórázt adni erre a jószágra,
tasmán ördöggé változik - pillantottam hátra az ebre, amely még mindig
gondterhelten méregette Jude-ot. - Mintha a kikötözés ötletétől is megőrülne.
- Ismerős érzés - jelentette ki újfajta árnyalattal a tekintetében, miközben a kutyát
mustrálta. Talán sorstársra lelt benne?
- Hát igen - nyúltam az olvadt jégkása után. - Már eljutott az agyamig a szöveg,
hogy például nem szeretsz barátnőkhöz kötődni. Nem kell folyton hajtogatnod.
Miközben egy hosszú kortyolással kiittam a hupikék törpikés kását, Jude olyan
érzelmes pillantással férkőzött a tekintetembe, ami túl sok egy magafajta sekélyes
fickótól. - Másfajta kötöttség is létezik. Sőt tulajdonképpen úgy fogalmaznék, hogy
szinte mindentől függök, egy barátnőt leszámítva.
Na, hát nem vártam volna, hogy ilyen bensőséges kitárulkozás bukik ki egy
srácból, aki szerint a romantikus első randi a kocsija hátsó ülésén történik. - Óhajtod
elmagyarázni? - tettem le a kiürült poharat a homokba.
- A legkevésbé sem - bámult bele a vízbe, - De kösz, hogy megkérdezted.
- Jude! - rikkantotta valaki a távolból.
Egy középkorú, finoman szólva gömbölyded, igazából pedig szörnyen elhízott
fickó volt az. Jude intett neki. - Megyek, Joe bácsi!
- Ő nagybátyád? - Egyikről a másikra bámultam, de nem találtam közöttük
hasonlóságot a nemüktől eltekintve.
- Joe bácsi - bólintott egyet Jude.
- És ők az unokatestvéreid? - Ismét szemügyre vettem a csapatnyi fiút, akik között
ovistól a középiskolásig mindenféle korú akadt. Megállapítottam, hogy egyetlen
közös vonásuk sincs.
Jude még egyszer bólintott, miközben felpattant.
- Mindegyikük más anyától? - érdeklődtem félig ugratva.
Úgy felkacagott, hogy tetőtől talpig beleborzongtam. - Lehet benne valami.
Belenyugodtam, hogy közel a vég, ezért inkább a korábbi lezárás mellett
döntöttem. - Nos, hát... - kerestem a megfelelő szót, de nem találtam -, hogy
megismerhettelek.
Rám villantotta szögletes mosolyát a kimaradt szó miatt.
- Minden jót! - tettem hozzá.
- Neked is! - vonta össze a szemöldökét, mintha próbálna kifürkészni.
- Lucy - közöltem, fogalmam sem volt, miért. Milliószor és ugyanannyiféleképpen
kimondtam már a nevemet, de furcsán bizalmasnak tűnt megosztani vele.
 - Lucy - ismételte, mintegy ízlelgetve a szót. Újabb pimasz mosoly után
megfordult, és elindult a strandtól búcsúzó fiúk nyomában.
- Te jó ég, Lucy! - korholtam magamat, a törülközőmre huppanva. - Mégis mit
gondoltál? Súlyos szívfajdalom elhárítva.
Noha igyekeztem a lehető legnagyobb meggyőződéssel kimondani a szavakat,
képtelen voltam levenni a szememet róla, amint a parton végigporoszkálva a kezében
forgatta a focilabdát.
Hirtelen megállt, hátrafordult, és újra megjelent az arcán a mosoly, amikor
meglátta, hogy bámulom. - Szóval, Lucy... - kiabálta, a labdát a hóna alá csapva. -
Milyen messzire kell még távolodnom, mielőtt megadod a telefonszámod?
Az előérzetem, miszerint Jude és a szívfájdalom kéz a kézben jár, hamar kirepült
az ablakon. Úgy izgalomba jöttem, hogy legszívesebben felkeltem volna, hogy táncra
perdüljek.
Minden nő nevében azonban még tartottam magamat a büszkeségemhez. -
Milyen messze van szerinted a világ széle? - szóltam vissza az oldalamra fordulva.
Jude halkan kuncogva megrázta a fejét. - Játszod a megközelíthetetlent?
- Nem, Jude! - vontam fel az egyik szemöldökömet. - Én tényleg az vagyok.
Szemenszedett hazugság, de neki ezt nem kellett tudnia. - Jude! - ordította megint
Joe bácsi, a düh egy különös árnyalatával a hangjában. - Most rögtön!
Jude megfeszült, és leolvadt róla a vigyor. - Jövök! - kiáltott hátra a válla fölött,
mielőtt felém ügetett volna. Mellém térdelt, hogy mélyen a szemembe nézzen. -
Telefonszám?
- Nem. - Annyira közel voltam, hogy beadjam a derekamat, hogy megtettem
volna, ha még egyszer kérdezi.
- Miért?
- Mert ennél az olcsó próbálkozásnál több kell, hogy megszerezd -válaszoltam. A
lelkiismeretem pedig kérdőre vont, hogy mi a fenét művelek. Az ilyen pasik teljesen
romlottnak tűntek a felszínen, ám az alatt valami több lapult. Valami, amit abban a
sérülékeny pillanatban láttam, és ami magával ragadott.
Olyan közel hajolt, hogy az orra szinte az enyémhez ért. - Menynyivel több?
Mély lélegzetet vettem, és reméltem, hogy a válaszom nem árulja el, hogy
kapkodom a levegőt. - Legalább erre használd az agyadat, ha már nyilvánvalóvá
tetted, hogy a tanulmányaidra nem szoktad!
Néhány másodpercig várt. Talán arra, hogy feladjam a
„megközelíthetetlenségemet”. Még jobban összeszorítottam az ajkam.
- Kitalálok valami jót - jelentette ki, a helyére tolva a napszemüvegemet. - Nagyon
jót.
- Ha tényleg valami nagyon jót találsz ki, nemcsak a számomat kapod meg, de
még randira is elhívhatsz - vágtam rá, s örültem, hogy takarásban van a szemem,
mert így nem látta a pupillám helyén megjelenő szívecskét. Éreztem, hogy a felszínre
tör a gátlástalan énem, amit minden erőmmel próbáltam elnyomni. Az az énem,
amelyikről igyekeztem meggyőzni magamat, hogy rossz, gonosz, helytelen meg
minden ilyesmi, ugyanakkor az is, amelyiknek nem tűnt szélmalomharcnak
ellenszegülni.
- Miből gondolod, hogy randizni akarok veled? - kérdezte komolyabb képpel,
mint amilyet egy tinédzser fiú vághat.
 Magamban szitkozódtam, és jólesett volna utat engedni egy újabb
káromkodásnak, amikor Jude arckifejezése megdermedt. Már majdnem rávágtam,
hogy „semmiből”, és azt is fontolgattam, hogy fülemet-farkamat behúzva felkapjam a
törülközőmet és elkullogjak, amikor hatalmas vigyor terült szét az ábrázatán.
- Elég szép vagy, amikor gyötrődsz, tudod? - kacagott, és újból megpörgette a
labdát. - Még jó, hogy el akarlak hívni randizni. Bár nem szokásom, de szerintem egy
olyan lánnyal kivételt tehetek, aki gazfickókat ment.
Erre morgás hallatszott a pad alól.
- És kvantumfizikát olvas a strandon - tette hozzá Jude.
Kijavíthattam volna, hogy éppen a biológiatudásomat igyekeztem feleleveníteni -
hiszen azt kezdem ősszel emelt szinten, nem pedig a kvantumfizikát -, de nem
nagyon érdekelte volna, meg amúgy sem tudná a kettő között a különbséget.
- És ragaszkodik hozzá, hogy európai módon, azaz topless napozzon, ami amúgy
a kedvenc napozási módom - húzódott még szélesebb vigyorra a szája, és
sokatmondóan felszegte az állát.
- Ahhoz képest te magad nem ragaszkodsz hozzá - mértem végig a hosszú ujjú
pamutpólót, ami a verejtéktől, a víztől vagy a kettő elegyétől a mellkasára tapadt. A
ragyogó napsütés meg a 35 fok szemlátomást kevés volt ahhoz, hogy ledobja a textilt.
Vállat vont. - Egy műalkotás, egy igazi mestermunka rejtőzik e póló alatt
-feszítette meg az izmait, hogy nyomatékosítsa. Nem mintha meg kellett volna
győznie róla. - Nem tehetem közszemlére ingyen.
Ha eddig nem lett volna nagyjából háromtucatnyi okom arra, hogy távol
maradjak ettől a vigyorgó, kigyúrt testű, tetőtől talpig beöltözött, „vigyázat!”
felirattal ellátott fiútól, most húzhatnék egy újabb strigulát. Mihez kezdhettem?
Pontosan ahhoz, amiről tudtam, hogy nem kellett volna kezdenem.
- Mennyi is a belépő a Jude Múzeumba?
Mosolya semmivé foszlott, a tekintete is elkomorodott. - Az olyan csajoknak,
akiknek az a jövőjük, hogy megváltsák a világot, elég drága. Túl drága.
Még egy pillanatnyi sebezhetőség. Képtelen voltam eldönteni, hogy súlyos
hangulatingadozásoktól szenvedett-e, vagy esetleg ott lapult benne valahol mélyen
egy érzékeny pasas, aki az ajtón dörömbölve vár a szabadon engedésre. De rá
akartam jönni, mi a helyzet. - Most véletlenül arra céloztál, hogy tartsam távol
magam tőled?
- Nem - nézett a szemembe. - Nyíltan kijelentettem, hogy hallgass a józan eszedre,
meg arra, amit éppen a képedbe ordít.
- Miből gondolod, hogy tudod, mit mond a józan eszem?
- Ordít - helyesbített. - És tapasztalatból.
Ha Jude azt hitte, hogy a tapasztalata használati útmutatót biztosít Lucy
Larsonhoz, még sosem tévedett ekkorát. - Szóval akkor összefutunk még?
Megrázta a fejét, és ismét elvigyorodott. - Szóval össze.
 MÁSODIK FEJEZET

M
iután kikönyörögtem, hogy Darcyék, akiknél bébiszitterkedni szoktam a
folyó túlsó partján, vigyázzanak egy éjszakát a vakarcsra, míg kitalálom,
mihez kezdjek vele, a józan eszem mondanivalója végül gyökeret vert és
szerteágazott a gondtalan, szabadon szárnyaló tudatomban.
Jude Ryder nemcsak bajt jelentett, hanem köretként veszélyt, desszertnek meg
szívfájdalmat. Sosem voltam az előítéletek híve, de tudtam: a mi útjaink csakis akkor
találkozhatnak, ha az egyikünk feláldozza a sajátját, hogy csatlakozzon a másikéhoz.
Túl sokáig és túl keményen dolgoztam az enyémért, hogy hagyjam hirtelen véget
érni.
Mire lekanyarodtam a Sunrise Drive-ról, hogy végigzötykölődjek az egykori
második és jelenlegi elsődleges otthonunk felé vezető földúton, egyre nagyobb
halomba gyűltek a Jude elfelejtése mellett szóló érvek. Akkorába, amekkorát képtelen
voltam megmászni. Tudtam, miért nem kellene kezdenem vele, hiszen logikus volt.
De valamilyen egyáltalán nem logikus oknál fogva le sem tojtam, amit tudtam.
A lényem egy darabja visszavágott, és azt mondta a józan eszemnek, hogy vágjon
neki a túrának. A lényem egy darabja azt akarta, hogy Jude Ryder az életem része
legyen, mégpedig a következményektől függetlenül,
És akármi vezérelte is ezt a darabkát, bírtam.
A garázs előtt leállítottam a kis Mazdám motorját, hiszen a helyiség telis-tele volt
dobozokkal meg bútorokkal a régi, négyszer akkora házunkból. Régen nem kellett
aggódnunk a pénz miatt, ám miután apa cégbirodalma összeomlott, elfogytak a
tartalékaink. A nyaralók és az európai vakációk múltbéli luxussá váltak. Anya építész
állása éppen elég volt, hogy életben tartson egy háromtagú családot - arra viszont
nem, hogy dúskáljunk. Ha lenne is annyi pénzünk, mint annak idején, az „élünk, de
nem dúskálunk” kifejezés ugyanúgy illene a Larson családra. Már öt éve nem
dúskáltunk.
Magamra húztam a nyári ruhámat a fürdőruha fölé, hogy ne kelljen
meghallgatnom anya várható és mindig oly változatos kioktatását arról, hogy nem
szabad tejet adni valakinek addig, amíg meg nem veszi a tehenet, aztán felkocogtam
a bejárathoz vezető rozoga lépcsőn.
- Szia, apa! - köszöntem, miközben kinyitottam a szúnyoghálós ajtót. Öt év után
már oda sem pillantottam az elnyűtt, kék fotelre, hogy meggyőződjek róla, tényleg
ott tévézik vagy rejtvényezik-e. Este hét előtt mindig ott volt. Hét után ínyenc séffé
változott, aki olyan ösztönösen bánt a francia konyhával, mintha nem is norvégnak
született volna.
- Helló, my Lucy in the sky - hangzott az évek óta kiszámítható válasz. Apa igazi
Beatles-rajongó volt, így másodszülöttje arról a dalról kapta a nevét, ami az örök
kedvence. Anya legnagyobb bosszúságára, mivel ő igazi anti-Beatle, már ha létezik ez
a fogalom. Fogalmam sincs, apa hogyan vitte keresztül, hogy nemcsak egy, hanem
mindkét gyermeke nevét generációja legmeghatározóbb zenekara ihlesse - ahogy ő
jellemezte az együttest. A szüleim kapcsolatát illetően viszont egyébként is jó pár
dolog akadt, ami nem fért a fejembe.
- Milyen napod volt? - kérdeztem csak úgy megszokásból. Apukám napjai teljesen
ugyanúgy teltek manapság. A változatosságot az jelentette, milyen színű ingben
pompázott, vagy milyen mártást készített a vacsorához.
Éppen válaszra nyitotta a száját, amikor felharsant a Mindent vagy semmit
vetélkedő főcímdalának első pár taktusa, mire ő gépiesen felpattant, és úgy menetelt
a konyhába, mintha háborús övezetté készülne nyilvánítani. - Félórán belül kész a
vacsora - jelentette be ünnepélyesen, megragadva a kötényét.
- Rendben - vágtam rá. Eltöprengtem rajta, hogy ennyi idő után vajon miért
gyászoltam még mindig az apával való kapcsolatomat. - Letusolok és jövök
megteríteni - vetettem magam a lépcső felé, amikor meghallottam a cipősarkak
kopogását a murván. De már késő volt.
- Lucille! - tárult ki nyikorogva a szúnyoghálós ajtó, hogy belépjen rajta az
elkerülhetetlen hidegfront, azaz az anyám. - Hová sietsz annyira?
- A cirkuszba - válaszoltam.
A jégkirálynő sarkvidéki hőmérséklet alá dermedt. - A hiányos öltözékedet és az
elmúlt években hanyatló tanulmányi átlagodat figyelembe véve nem mondanám,
hogy olyan messze áll tőled a trapézzsonglőr-karrier.
Már nem fájtak a szavai, legalábbis nem jobban, mint egy apró horzsolás. - Jó
tudni, hogy megfelelek az elvárásaidnak - vágtam vissza. - Biztos küldök majd
képeslapot, amikor a csúcsra érek a Cirque du Soleil-jel.
Az utolsó szó örökös birtokosaként sarkon fordultam, és felszáguldottam a
lépcsőn, mielőtt tényleg összekaptunk volna. Mondjuk ezzel csak halogattam az
elkerülhetetlent. Félórán belül úgyis ugyanott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk -
amikor apa megszólaltatja a konyhában a csengőt. A vacsora érdekesnek ígérkezik.
Becsaptam a szobám ajtaját, nekidőltem, és rávettem magamat, hogy mélyeket
lélegezzek. Ez sosem nyugtatott meg annyira, amennyire a légzőgyakorlatoknak
kellett volna, de legalább eléggé visszahúzott a szakadék széléről ahhoz, hogy a
következő tennivalómra koncentráljak. Lehetőleg valami olyanra, amiben nem
szerepel anya.
Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb tinilány azt hiszi: utálja őt az anyukája,
akinek az a legfőbb célja, hogy tönkretegye csemetéje életét. Hát az én anyukámmal
kapcsolatban tényleg ez a helyzet. Valóban utál, és azt kívánja, hogy egyszer majd
úgy tönkremenjen az életem, ahogy az övé miattam. Nem mindig volt ő ilyen
megkeseredett, gyenge pontra célzó, gyerekgyűlölő karrierista. Tulajdonképpen
aznap veszítettem el a nőt, aki „  Anya” üzenetet firkantott az ebédem mellé a
szalvétára, amikor apa súlyos problémákkal küszködő, elszigetelt idegronccsá vált.
Az az anya már sosem jön vissza. Olykor viszont még mindig azon kapom
magam, hogy reménykedve állok sorban az ebédlőben, mielőtt belemarkolnék a
szalvétatartóba.
 HARMADIK FEJEZET

V
an, akinek kakas jut. Másnak ébresztőóra.
Nekem a Beatles.
Apa éppolyan pontos volt, mint ahogy az várható tőle.
Ezen a reggelen a Come Together bömbölt a maximum hangerő háromnegyedével,
ami azt jelentette, hogy már hét óra van. Egy nyári vakációját töltő tinédzsernek ez
pont annyira hiányzott, mint egy légvédelmi sziréna hajnalhasadtakor.
Morogva kikászálódtam az ágyból, aztán belebújtam az első összeillő pár
szandálba, amit találtam. Végigfutottam a számon az ajakápolóval, a hajamon az
ujjaimmal, és készen is voltam az előttem álló napra. A jóganadrág feltalálása, illetve
ujjatlan toppal való párosítása vezette az életemet megkönnyítő dolgok toplistáját. A
rugalmas kétrészes alvó-, edző- és mindennapi ruhaként is szolgált számomra,
ráadásul tökéletes szettet jelentett egy reggelhez a táncstúdióban.
Elég sok dolog nélkül elvagyok - sampon, béka alakú gumicukor, piros
körömlakk, alvás és a fenébe, fiúk nélkül is -, de tánc nélkül nem bírom, Egészen
pontosan balett nélkül, de más műfajt is beleértve. Így hát minden adandó alkalmat
megragadtam a táncolásra. Végigbreakeltem, hiphopoztam, keringőztem, tangóztam
és piruetteztem az életemet hároméves koromtól fogva.
Amikor a szüleim bejelentették, hogy egyszerűsítünk - azaz összehúzzuk a
nadrágszíjat, mert fogyatkozik a pénzünk -, egyetlen kérésem volt. Vagyis inkább
követelésem.
Az óráim megszakítás nélkül folytatódtak Madame Fontaine Táncakadémiáján.
Vagy anyagi forrás hiányában elmaradtak olykor.
Nem érdekel, ha nem hordhatok többé márkás ruhákat, ha féláras akcióban kell
vásárolnom a helyi szupermarketben, ha a kocsimat tömegközlekedésre kell
cserélnem, vagy hogy egyáltalán van-e fedél a fejünk fölött. Továbbra is táncolnom
kellett.
Ez az egy dolog tartotta kint a fejemet a vízből, amikor úgy éreztem, megfulladok.
Ez az egy dolog segített át a sötét időszakon. Ez az egy dolog, ami még mindig tárt
karokkal és kölcsönös rajongással fogadott. Az egyetlen dolog, ami nem változott
meg az életemben.
Egyik vállamra kaptam a balettcipőmet, a másikra meg a táskámat, és kinyitottam
a szobám nyikorgó ajtaját. Régi, rozzant faház volt ez, rengeteg jellegzetességgel -
ahogy a szüleim fogalmaztak, amikor megvették egy évtizede. Kedves
megfogalmazása volt ez annak, hogy már csak a szentlélek tartja össze a romhalmazt.
Két nyárral ezelőtt viszont már megtanultam megolajozni a zsanérokat, és pont
eléggé felfelé nyomni a kilincset ahhoz, hogy hangtalanul nyíljon ki a felévszázados
ajtó.
Vártam, hogy milyen zajt hallok a Come Together kórus részén kívül. Csak akkor
adtam zöld utat magamnak, miután egy egész perc eltelt cipősarkak kopogása és
tripla sóhajok nélkül.
Anya már elindult vagy meg is érkezett a munkahelyére, úgyhogy tiszta volt a
levegő. A tegnap esti vacsora, pontosabban az elmúlt öt év vacsorái után majdnem
annyira fontos volt számomra elkerülni a társaságát, mint a tánc.
 A lépcsőn leszökellve beugrott egy kép. Egy kép, amelyet próbáltam kitörölni.
Egy kép, amely ellen minden akaratom ellenére sem tehettem semmit.
Jude Ryder, ahogy egy lélegzetvételnyire guggol mellettem a homokban, és úgy
vigyorog rám, mintha ismerné minden sötét titkomat, és én a legkevésbé sem
tiltakozom ellene. Jude Ryder aranybarnára sülve a parton töltött nyártól, folyékony
ezüstfényű szemekkel, a pólója alatt kirajzolódó, kidolgozott izmokkal...
A lábujjam beakadt az utolsó előtti lépcsőfokba, és ha a tánccal töltött évek nem
adtak volna kellő rutint, biztosan arccal landolok az őskori - a repedések között ki
tudja, milyen titkokat rejtő - hajópadlón.
Egyenesbe hoztam magamat, meggyőződtem róla, hogy a cipőm, a táskám és a
büszkeségem ép maradt, rávettem magam a szent eskütételre, hogy sosem
álmodozom, elmélkedem, tépelődöm vagy töprengek Jude Ryderről, és nem is
vágyakozom utána.
Nem volt hozzá szükség a számtalan lány által aláírt petícióra, akiket
megszédített és faképnél hagyott, hogy tudjam: ez a srác egyenes utat jelent
valamihez, ami legrosszabb esetben nem kívánt terhességgel, legjobb esetben pedig
összetört szívvel végződik.
- Szia, apa! - kiáltottam, és felmarkoltam egy almát a gyümölcsöstálból. -
Elmentem táncórára, valamikor vacsora előtt itthon leszek.
Kivettem egy üveg ásványvizet a hűtőből, és két másodpercen belül már kint is
voltam a házból.
Nem számít, mennyit időztem odabent, úgysem jött volna válasz apától. Még csak
egy tudomásulvételre utaló bólintás sem. Akár szobornak is elmenne ott a székében
ülve, ahogy kibámul az ablakon, a semmibe révedve.
Az sem érdekelte volna, ha a világ népességének felével dugok a konyhapulton.
Sőt valószínűleg észre sem vette volna.
Emlékeztettem rá magamat, hogy a családom elcseszettségén való agyalás nem
változtat semmin, inkább másra gondolok. Bármire, ami nincs összefüggésben a
családommal.
És merre tévedt a tudatom?
Jude Ryderre.
Valamiféle beteg, önpusztító gondolatfolyamba keveredtem.
A Mazdám felé sétálva megakadt valamin a szemem. Valami kimagasló dolgon,
amin megcsillant a kora reggeli napfény. Valamin, ami tegnap még nem volt ott.
A part felé fordulva megláttam, mitől gyökerezett földbe a lábam reggel hét óra
kettő perckor.
Drótkerítés volt. Négyszögletű alakban kifeszítve, benne egy kis házikóval, két
műanyag tállal és egy kötéllel. Egy kutyakennel. Megoldás az életemet sújtó
megszámlálhatatlan problémák egyikére. Egy néma fohász megtestesülése.
A part mentén lépdelve beleharaptam az ajkamba, hogy a fantomkönnyek még
csak össze se gyűlhessenek a szememben. Észrevettem, hogy a kennel lelakatolt
ajtaján piros masni virít, alatta egy üzenettel.
Szerintem a tinilányok kilencvenkilenc egész kilenctized százalékának úgy
hiányzott egy kutyakennel ajándék gyanánt, mint szénaboglya hajjal ébredni a
szalagavató reggelén. De számomra - egy olyan csajnak, aki akkor sem olvadhatott
volna be a „normálisak” tömegébe, ha az örökkévalóságig próbálkozik vele - olyan
volt, mintha ott találtam volna a legújabb hollywoodi szívtiprót a karácsonyfa alatt,
„jó szórakozást” felirattal.
Úgy vigyorogtam, mint a diáklányok, akiket látva csak forgatni szoktam a
szememet. Letéptem a cetlit a masniról, és még csak nem is érdekelt, ki építette a
kennelt. Ez azt jelentette, hogy a kis Cujo velem maradhat, amíg rendbe nem szedem
annyira, hogy egy másik család örökbe fogadja.
A mosoly, amiről úgy éreztem, soha nem olvad le az arcomról, elég gyorsan
eltűnt, amikor megláttam a szavakat.

SZÓVAL... MI LESZ A RANDIVAL?

Aláírásként csak egy „J” szerepelt, ám szükségtelen lett volna a tökéletes

központozás vagy a hiányzó három betű, hogy tudjam, ki írta. Pont az az ember, akit
nem bírtam kiverni a fejemből, pedig muszáj lett volna. Pont az, akit soha többé nem
kellett volna látnom. És pont az, akit most rögtön látni akartam.
Ha az előző, megfeneklett párkapcsolataim nem bizonyították volna már
korábban, hát most már tuti, hogy savanyú vénasszony leszek.
Gyorsan körbenéztem, de nyoma sem volt a pasinak, akinek az arca, a teste és az
önelégült vigyora bűnbe vitte az angyalokat. Mérges voltam magamra a
csalódottságomért.
Biztosra vettem, hogy egy ilyen srác, mint Jude, pontosan tudja, mit csinál, és mi
lesz a következő lépése. Még egy mosolyt vetettem a kennel felé, mielőtt a kocsimhoz
kocogtam volna. Hívogatott a tükörfal meg a parketta, s mint már említettem, a tánc
előbbre való, mint a fiúk.
Talán egy kivételével.
Megráztam a fejemet, és félig lehunyt szemmel korholva a bennem lakó felelőtlen
ikertestvéremet, elfordítottam a slusszkulcsot, aztán olyan hangerőre tekertem a
zenét, hogy majd’ szétrobbantak a hangszórók.
De még mindig nem tudtam Jude Rydert száműzni a fejemből.

Kidőltem. Olyan erővel estem seggre, hogy a tüdőmből kiszorult a levegő. Legutóbb
tizenkét évesen estem el, amikor a második nap gyakoroltam a spiccet.
Mérges voltam, amiért az esés rövidre szabta a gyakorlásomat. Még mérgesebb
voltam Becky Sandersonra, aki általános iskolás korunk óta azzal dicsekedett, hogy
tuti befutó a Juilliardra, és most soron kívül felvették. De az bőszített fel a legjobban,
hogy egy Ázsia méretű folt fog díszelegni a hátsó felemen egészen a téli szünetig,
mert egy bizonyos valakire gondoltam, akire határozottan nem kellett volna.
Akárhogyan és akármilyen okból kifolyólag, Jude kézigránátot dobott az
életembe, ami kevesebb mint huszonnégy óra alatt megkérdőjelezett mindent, amit
szentnek tartottam.
Átkozni akartam a teremtőt, amiért nem egészítette ki a női nemet egy azonnali
törlés gombbal, ha férfiakról volt szó, de ehhez túl babonás voltam. Meg voltam róla
győződve, hogy az istenkáromlás jutalma egy „csak oda” jegy a pokolba. Nem a
másvilágra, hanem a sátán és a démonok lakta pokolba. A földi pokolba.
Lássuk be, ehhez olyan közel voltam, hogy a nap minden másodpercében meg
kellett emberelnem magam.
A kocsifelhajtóra állva bevertem a fejem a kormányba, miközben próbáltam rájönni
az időutazás működő modelljére, amivel egy évvel előreforgathattam volna az idő
kerekét.
Mivel a kutyák a világ legérzékenyebb teremtményei, egy forró, nedves nyelv
kúszott végig az arcomon.
- Miért nem tudsz egy tinédzser fiúvá változni, Rambo? - vakartam meg a füle
tövét.
Csaholás és kutyavigyor volt a válasz. A legújabb kiskedvenc- projektem - már ha
értitek a viccet - nevet is kapott tegnap este Darcyéknál. Egész este Rambo-maraton
ment a tévében, és Mr. Darcy valahányszor megpróbálta kikapcsolni, ez a kölyök
nekiment, úgyhogy a családfő inkább bekapcsolva hagyta a készüléket, így hát
hajnalra új neve lett ennek az ivartalanított kannak, akit aznap akartak elaltatni,
amikor örökbe fogadtam.
- Jól van, kutyus - vontam meg a szemöldököm a part menti ház felé. - Gyere,
tudjuk le!
Rambo mind a kilenc kilóját felnyalábolva igyekeztem a kennel felé, mintha az
lenne a ház a fogócskában. Mintha megtarthatnám, hogy ha bebizonyítom, tudok
helyet biztosítani neki.
- Ez az új házad, Rambo - suttogtam, miközben befelé tereltem a cipőmmel. -
Legyél jó fiú, és ne áss, ne ugass, és ne aprítsd miszlikbe a házikódat, oké?
Rögtön elkezdte felmérni a terepet, és morgott egy sort a sarkokban, ahol
valószínűleg bizonyos kezek időztek, amíg összecsavarozták, amit kellett.
- Nem rajongsz túlzottan Jude-ért, mi? - kérdeztem letérdelve a kennelajtó előtt. -
Miért van ez?
- Talán mert a kutyáknak szuper megérzéseik vannak.
Annyira megijesztett a hátam mögül érkező hang és a nyakamat cirógató lehelet,
hogy hátratántorodva a fenekemre huppantam. Ma már másodjára. Ha ez így megy
tovább, primadonna helyett prímakeljfeljancsi leszek.
- Baszki, Jude! - méltatlankodtam, Rambo pedig tirádába kezdett. - Léteznek olyan
nagyszerű rövid kifejezések, amelyeket köszönésnek hívnak, és arra szolgálnak, hogy
felhívják a másik figyelmét, mielőtt...
- Seggre esnének? - fejezte be a mondatot ugyanazzal a vigyorral, ami a vesztem
volt tegnap, és mint a görcsbe rándult belső szerveim elárulták, ma is.
- Megijednének - fejeztem be a saját verziómmal. Fel akartam tápászkodni, amikor
a kezemért nyúlt, és felhúzott. Próbáltam elhinni, hogy a melegségnek, a zsigereimen
végigáramló forróságnak semmi köze az érintéséhez - sokkal inkább a pokoli
kánikula számlájára írható. De még a leginkább tekintélyt parancsoló belső hangom
sem volt valami meggyőző.
Még szélesebben elvigyorodott. A szeme megcsillant. Pontosan tudta, mit indít el
bennem az érintése. És én utáltam ezt.
- Bocs, hogy megijesztettelek - engedte el a kezem.
- Mármint bocsánatot kérsz, amiért miattad seggre ültem? - grimaszoltam, s azt
kívántam, bárcsak ne úgy nézne rám, mintha mindent látna és hallana, ami a bőröm
alatt történik.
Az ég felé forgatta a szemét. - Elnézést kérek minden korábbi, jelenlegi és jövőbeni
vétekért, amit elkövetek a társaságodban!
Hátulról hallottam, ahogy Rambo vizet kezd lefetyelni a tányérjából. - Minden
viccet és ugratást félretéve... köszönöm. Valószínűleg ez a legkedvesebb dolog, amit
valaki valaha is megtett értem.
Zsebre vágta a kezét, úgy bámult rám. - Nem nagy cucc.
- De, az-vágtam rá, mert nem hagyhattam, hogy elbagatellizálja. - Bár kíváncsi
vagyok, hogyan építhetted fel ezt az egészet anélkül, hogy bárki is meghallotta vagy
észrevette volna.
- Sokat segített, hogy kerítésépítő nindzsa vagyok - válaszolta huncut mosollyal.
-Meg az is sokat segített, hogy a szomszédban élek - biccentett állával a mellettünk
lévő faház felé, felvonta a fél szemöldökét, és kivárt.
- Ti vettétek meg azt a házat Chadwickéktől múlt ősszel? - meredtem az A-alakú
építményre a telken. Azt hittem, még mindig lakatlan.
- Aha, bizony ám.
- A szomszédom vagy?
Minden tinilány legszebb álma, hogy egy Jude-féle szomszédja legyen. De akkor
miért reagált úgy a gyomrom, mintha épp egy téglát nyeltem volna le?
- Nem - dörzsölte meg a száját, hogy elrejtse a vigyorát. - Te vagy az én
szomszédom.
- Nos... - sóhajtottam fel. - Ez aztán a szomszédság!
Bólintott egyet. Szürke szeme ma nikkel árnyalatban tündökölt.- Ez hát.
Két szó. Két szó, azzal a tekintettel és azzal a nézéssel, ettől a pasitól. Még
szerencse, hogy nem csuklott össze a térdem, úgy elaléltam tőle.
- Szóval - mért végig Jude. - A péntek este hogy hangzik, szomszéd?
- Leginkább péntek estének - vágtam vissza, hála az erős, alélatlan részeimnek,
amelyek kezdtek újból összeállni. Nincs az a srác és nincs az a félisten, aki engem
sóhajtozó, szempilla-rebegtető, epekedő eszelőssé változtatna.
- Gyenge volt, Luce - ciccegett. - Muszáj lesz dolgoznunk a visszavágásaid
sebességén és élességén, ha sok időt fogunk együtt tölteni. Nehéz velem lépést
tartani.
- Ezt könnyen megoldhatjuk - fontam keresztbe a karomat, és nekidőltem a
kennelnek. - Nem fogunk sok időt együtt tölteni.
- Akkor végre megjött a jobbik eszed, és távol tartod magad tőlem? - kérdezte
halkabban.
- Hogy Lucynek megjöjjön az esze? - vágott közbe egy hang olyan fagyosan, ami
elképesztő profizmust és önfegyelmet igényelt ebben a kánikulában. - Erre annyi
esély van, mint hogy én három nap szabadságot vegyek ki az elkövetkező
évtizedben.
Esküszöm, ha kutya lettem volna, teljes erőből vicsorgok, és a lábam közé húzom
a farkam. Anyával szemben nem tudtam, hogy visszavágjak-e vagy megfutamodjak
inkább, és megadjam magam.
- Nem tudom, asszonyom - szólalt meg Jude, s mellém lépett úgy, hogy sejtésem
szerint eltakarjon a becsmérlő pillantástól. - Luce elég okosnak tűnik. Olyannak,
akinek egyenes a gerince.
Anya hármat ciccegett. - A hízelgés nem tartozik az erények közé, fiatalember.
Főleg akkor nem, amikor az élet játékának ezen a pontján arra használja egy férfiú,
hogy bebocsájtást nyerjen egy leányzó bugyijába.
- Anya! - sziszegtem megpördülve a tengelyem körül.
- Ki az új barátod, Lucy? - kérdezte a feje búbjától a lábujja hegyéig végigmérve őt,
mintha olyan hasznos tárgy lenne, mint eszkimóéknál a hűtőszekrény.
- Jude - válaszoltam tömören, mert amikor így viselkedett, célszerű volt
egyszavasokra szorítkozni.
- És feltételezem, hogy Jude-nak vezetékneve is akad - fintorgott, mintha citromba
harapott volna.
- Ryder - mutatkozott be az érintett, és előrenyújtotta a kezét. Olyan
fogadtatásban részesült, mintha egy rossz helyre tett tartóoszlop lenne anya
valamelyik építkezésénél.
- Ryder - visszhangozta, mintha azt jelentené be, hogy hágd meg.
- Hát persze.
Hihetetlen. Bizonyára anya az első olyan nő, aki Jude arcára nézve nem érzett
semmiféle bizsergést. Még egy srácot - akár egy heteró srácot - is jobban lenyűgözött
volna, mint anyát.
- Még egy kutya - sóhajtotta anya. - Hanyadik már? Azt hiszem, az ötödik után
elvesztettem a fonalat - s úgy pásztázta végig a kennelt a benne lévő dolgokkal
együtt, mintha fel akarná tenni a következő vonatra. - Ennyit arról, hogy megjött az
eszed. Mikor jössz már rá végre, hogy nem mentheted meg a világ minden egyes el-
veszett lelkét? - kérdezte, s eltűnt a keménység a hangjából. Csak a szomorúság
maradt... az anyukám maga.
Bár nem várt választ, és már félúton volt a bejárati ajtó felé, hallótávolságon kívül,
mégis megszólaltam.
- Amikor már nem lesz több elveszett lélek, akit megmentsek.
- Fantasztikus teremtésnek tűnik - jelentette ki mögöttem Jude. Éreztem a széles
mosolyt a hangjában.
- Fogalmad sincs, mennyire - fordultam felé. Bárcsak ne zuhantam volna
szakadékba, valahányszor ránéztem! - Szóval okosnak gondolsz, mi?
- Csak mert úgy döntöttél, hogy távol tartod magad tőlem.
A kennelre pillantva elképzeltem, mennyi időbe, pénzbe és gondos tervezésbe
kerülhetett észrevétlenül felépíteni. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy
igazából milyen fából faragták Jude Rydert. - Ki mondta, hogy távol tartom magam?
- Te - vágta koptatott csőfarmere zsebére a kezét.
- Nem, nem mondtam ilyet. És ha mondtam volna, fenntartom a jogot, hogy
bármikor meggondoljam magam.
- Amennyiben ez a helyzet, akkor én meg fenntartom a jogot, hogy visszavonjam
az iménti megjegyzésemet.
- Annyi volt belőlük... melyikről is beszélsz?
Felemelte a kezét, és végigfuttatta az ujjait a vállamon lógó balettcipő fűzőjén,
mintha elszakíthatná, ha nem lenne elég óvatos. Arról, hogy okos vagy.
Lehet, hogy valami mást is akart még mondani. Lehet, hogy valami mást is akart
még csinálni. De ez örök rejtély marad, mert abban a pillanatban a Beatles Eight Days a
Week száma dübörgött fel az ablakokból. Félórán belül vacsora.
- Éhes vagy?
Utoljára végigsimította a rózsaszín masnikat - sokkal gyengédebben, mint ahogy
azt a kezéből kinéztem volna -, s visszanézett a faházra. - Talán.
- Talán? - vetettem rá szúrós pillantást. - Tinédzser fiú vagy, mégpedig
emberfeletti méretű. Mindig éhesnek kell lenned.
Megtorpant, a belső vívódás az arcára volt írva.
- Gyere már! - győzködtem, és megfogtam a kezét, hogy megrántsam. - Apukám a
világ legjobb szakácsa, anyukámmal meg most találkoztál. Ne akard, hogy egyedül
kelljen bemennem oda!
Kifújta a levegőt, és a szemembe nézett. - Biztos vagy benne?
- Abszolút, teljes mértékben, minden kétséget kizáróan, határozottan - vontam fel
a szemöldökömet. - Folytassam még?
- Inkább ne! - fogta be a fülét.
- Gyere, te drámaszaurusz rex - biztattam, és búcsút intettem Rambónak, aki
igencsak boldogan csócsálta a csontot, amit kapott. Odavezettem Jude-ot a kövezett
járdához.
- Még egy nagggyon gyenge humorbonbon, Luce - fonta össze ujjait az
enyéimmel. - Annyira gyenge...
- Bocsáss meg nekem, ó, a komédia legfőbb istene!
Oldalba bökött a lépcsőn felmenet, és olyan selymán vigyorgott rám, hogy
egyszerre a torkomban kezdett dobogni a szívem. - Jó tudni, hogy beismered: isten
vagyok.
- Jaj, istenem... - ráztam meg a fejem.
- Pontosan - nyugtázta tárgyilagosan. - Így kell hivatkoznod rám,
A lehető legunottabb képpel löktem be a szúnyoghálós ajtót. Az elkerülhetetlen
csak eddig váratott magára.
A családi vacsorák nem szerepeltek a kedvenc teendőim toplistáján. Főleg, mivel
mostanság csend és még több csend jellemezte őket. Leszámítva a dühös
pillantásokat, amelyeket anya pingpong- labdaként pattogtatott apa és köztem. De
egy családi vacsora Jude- dal - egy olyan fiúval, akiről alig tudtam valamit azon
kívül, hogy veszélyesen magával ragadott, és a felszínen olyannak tűnt, akit épeszű
szülő nem enged a lánya közelébe. Tehát ez a vacsora óriásinak ígérkezett. Biztos
voltam benne, hogy az lesz.
Óriási katasztrófa.
- Valaminek átkozottul jó illata van - közölte a citrom- és vajillatú levegőbe
szimatolva Jude.
A szavait nemcsak én hallottam, mint ahogy azt a pánikszerű hátrafordulás után
mereven bámuló szüleim nyilvánvalóvá tették.
Anya szemöldöke harmadik próbálkozásra kúszott a lehető legmagasabbra, száját
pedig összeszorította. Apa mosolygott. Igen, amíg anya mindenben a rosszat látta, az
egész rohadt életben is, apa inkább a jót - legalábbis régen mindig, és este hét és
kilenc között továbbra is.
Jude először anyához szólt. - Elnézést a szóhasználatért, asszonyom - vágta zsebre
a kezét. - Olyan házban nőttem fel, ahol természetes volt a káromkodás. Magától jön,
észre sem veszem. De megígérem, hogy az önök házában
megpróbálom moderálni magamat.
Anya hátradőlt a székén, és keresztbe fonta a karját. - Mindig is úgy vélekedtem,
hogy a szitkozódás az intelligencia hiányának leplezése.
 Leesett az állam. Ez még anyától is a gonoszság új dimenzióját jelentette.
Jude-nak szeme sem rebbent. - Az én esetemben egyet kell értenem önnel. A
bizonyítványommal szülőket lehet ijesztgetni.
- A vigyorodból ítélve pedig arra következtetek, hogy büszke is vagy erre?!
Most pedig a padlóig zuhanó állkapcsomhoz csatlakozva szerettem volna helyben
elsüllyedni. Akármi rejtőzött is egy Jude-féle emberben, semmiféle titok,
bűncselekmény vagy vétek nem érdemelt ilyen szintű aljasságot.
Ránéztem és láttam, hogy olyan nyugodt az arca, mintha éppen „om” mantra
kíséretében jógázna.
- Nem, asszonyom - vont vállat.
- Nem, büszke vagy, vagy nem, nem vagy büszke?
Jude keze kicsusszant az enyémből, miközben egyenesen anya szemébe nézett. -
-Nem vagyok, mert elég kevés dologra lehetek büszke az életben.
Anya hirtelen nem tudott mit mondani erre. Még az ő feketére mázolt világában is
szokatlan volt az ilyen fajta őszinteség. - Pont olyan ambiciózus fiatalember, aki
mellett szívesen látom a lányomat.
- Anya - sziszegtem vészjósló hangon. Nem mintha bármit is értem volna vele.
- Én is ezt mondtam neki - hagyta rá Jude. - De a Lucyvel töltött néhány órából
már sikerült rájönnöm, hogy ő nem az a fajta, aki hagyja, hogy más döntsön helyette.
A mobil, amit anya mindig a keze ügyében tartott, rezegve hívta fel magára a
figyelmet. A jó ég tudja, mióta, most először kinyomta. - És mi másra jöttél még rá
Lucyvel kapcsolatban, ha már ilyen szakértő vagy?
Megint a kezem köré fonta a kezét, majd rám mosolygott.-Arra, hogy okos.
Kivéve, amikor nem.
A telefon megint rezgett, anya pedig a füléhez emelte. - Micsoda felismerés! -
vetette oda Jude-nak, mielőtt felállt volna, hogy kimasírozzon a konyhából. Röviden
üdvözölte a másik felet a vonal végén, majd sóhajtott egy három másodperceset.
- Bocsi - tátogtam Jude-nak.
- Miért? - kérdezte halkan. - Nem lehet nagyobb hatalmad az anyukád
cselekedetei fölött, mint amennyi neki van a tieid fölött.
- Ó...- rángattam előre. Egy szülő megvolt, egy még hátravan.
- Milyen éleslátás szállt meg!
- Ezt a kifejezést se használta még soha senki velem kapcsolatban
- igazította a sapkáját éppen a szemöldöke fölé. Hosszú ujjú felsője, csöves sapkája
miatt eltöprengtem rajta, hogy a vérkeringése vajon megközelíti-e egy nyolcvanéves
néniét.
- Apa! - tettem vállára a kezem. Semmi válasz. - Föld hívja Larsont - próbálkoztam
újra.
Fel sem nézett a gáztűzhelyen sistergő és bugyborékoló fazekakból
és a serpenyőkből. - Helló, my Lucy in the Sky!
- Ő itt Jude - szakítottam félbe, mert nem akartam, hogy Jude olyan kislánynak
lásson apa jelenlétében, amilyennek máris éreztem magamat.
Apa egyik ujját a magasba emelve még egyszer megkavarta a citromos vajszószt,
és elzárta az összes gázrózsát. Fogalmam sincs, hogy volt képes egy egész menüt
ugyanabban a másodpercben befejezni, viszont biztos voltam benne, hogy ez
a jelenség nálam átugrott egy generációt, ha öröklődik.
 Apa megfordult, és megtörölte a kezét a kötényében.
Te jó isten, hogyan is feledkezhettem meg a kötényről? Jude szeme kidülledt, de
olyan gyorsan magához tért, hogy igazából nem is tudtam, egyáltalán észrevette-e.
Nem mintha apát zavarta volna, ha igen. A kötény egy ajándék Olaszországból,
pontosabban Rómából, és a Dávid-szobrot testesíti meg a maga valójában. A teljes
valójában, a megfelelő helyeken lelógva.
- Hey, Jude! - üdvözölte apa, aki szemlátomást elégedett volt a helyzettel.
- Mr. Larson! - nyújtott neki kezet a srác. - Szép kötény.
Apa áttette a másik kezébe a fakanalat, és megrázta Jude-ét.
Máris bírlak - jelentette ki, s letörölt egy lisztcsíkot az arcáról. - Nagyszerű név,
kifinomult ízlés a konyhaöltözékek terén... - folytatta, aztán észrevette, hogy a srác
másik keze még mindig körülöleli az enyémet. - És a lányomat is kedveled. Okos pasas
vagy te, Jude - kacsintott rá apa, aztán visszafordult a tűzhelyhez, hogy őrült
habverésben, forgatásban és kevergetésben törjön ki.
- Nem nehéz észrevenni a különlegeset, ha sok szart hajigált az utunkba az élet -
válaszolta Jude.
- Ezt aláírom - bólintott apa, miközben azon fáradoztam, hogy továbbra is két
lábbal álljak a földön. Igencsak hatással volt rám, hogy a tekintete ellágyult, amikor
rám nézett, és azt mondta: „különlegeset”. - Lucy in the sky - szólt hátra apa. -
Előretekernéd a lemezt pár számmal, hogy megmutassuk Jude-nak az ő főcímdalát?
- Ne! - vágott közbe az említett, mire apával mindketten ránéztünk. - Anyukám
istenítette a Beatlest, innen a nevem - tette hozzá immáron nyugodt hangon. -
Annyiszor hallottam azt a számot, hogy három életre is elég lenne.
Apa alaposan szemügyre vette Jude-ot, mielőtt vállat vont. - Hát akkor én nem
kínozlak vele tovább. De nagyszerű erről a dalról elkeresztelni valakit. Talán a
második legjobb alternatíva - nézett rám mosolyogva - ...a Lucy in the Sky with Diamonds
után.
- Arról szól, hogy szerekkel hogyan lehet elhomályosítani az élet fájdalmát -
válaszolta Jude. - Szerintem anya még kába volt a szüléstől, amikor elnevezett.
Apa megint ráemelte a tekintetét, mintha próbálna összerakni valamit, amiről
még ő sem igazán tudta, micsoda. - A szeretetről is szól - tette hozzá apa. - És a felénk
áradó szeretet elfogadásáról, amikor a legjobban szükségünk van rá.
Jude elhallgatott. Olyan erős érzés kerítette hatalmába, ami kiült az arcára. Végül
vállat vont. - Hát akárhogy is, ez csak egy név.
- Egy jó név - intett felé apa a fakanállal. - Mi a vezetékneved, Jude? - kérdezte,
miközben tálalni kezdte a csirkét.
- Ryder, uram.
- Hmm - ráncolta apa a homlokát. - A név nem ismerős, de az arcodat már
biztosan láttam valahol.
Jude keze megfeszült. - Gyakran mondják ezt nekem.
- Errefelé nőttél fel?
- Mindenfelé nőttem fel - szorultak az enyémre még jobban az ujjai.
- Jude családja vette meg Chadwickékét - vetettem közbe, bár nem tudtam, hogy a
srác kezének kedvéért, vagy a sajátoméért. - Talán onnan ismerős neked.
Apa eltöprengett ezen, míg a mártást kanalazta. - Talán - mormolta magában. -
Vagy nem.
 - Segítsek, apa? - húztam magam után Jude-ot. Biztos voltam benne, hogy ha
elengedem a kezét, ez lesz az utolsó alkalom, amikor összefontam a sajátommal.
- Ez a kettő már mehet is az asztalra - válaszolta, és befejezte a másik két adag
szószozását. - Egy dolog biztos, fiam - paskolta meg Jude arcát. - Akár láttam már,
akár nem, jóféle fizimiska ez.
Hozzászoktam már, hogy zavarban vagyok a szüleim miatt. Teljesen átlagosnak
számít az ilyesmi, ha az ember apja rossz értelemben zakkant, az anyja pedig a
jégkirálynők mintapéldánya... de ez most mindenen túltett. Ahogy apa Jude pofiját
cirógatja, miközben egy történelmi jelentőségű meztelen szobrot visel magán, és úgy
vigyorog, mint egy sültbolond.
Ha Jude továbbra is látni akar a mai megpróbáltatások után, minden más piskóta
lesz neki, amit rázúdítok. Legalábbis ebben reménykedtem.
Ránéztem, és rajtakaptam, hogy engem bámul, mintha képtelen lenne másfelé
irányítani a tekintetét. Talán azért, mert fehérről sikerült rákvörösre változtatnom a
színemet.
Hátrapislogtam az ajtó felé, majd várakozva figyeltem őt. Egyáltalán nem
hibáztattam volna. A család vérrokonaként is naponta legalább tucatszor akartam
kimenekülni rajta.
Csak megrázta a fejét, aztán olyan mélyen lehajtotta, hogy forró leheletét éreztem
a nyakamon.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
-Affene - sikerült kinyögnöm az egész testemre kiterjedő bizsergéssel
megküzdve.
- Mags! - rikkantotta fel apa a lépcsőn a porcelánedények között matatva, amivel
sikerült halálra ijesztenie. - Kész a vacsora!Megállt a lépcső alján, úgy várta a választ,
amiről én már rég tudtam, hogy úgysem fogja megkapni. Apa volt az egyetlen ember,
akivel anya még kevésbé törődött, mint velem. Újabb másodperc telt el, mielőtt
elfordult volna, hogy visszajöjjön az asztalhoz, aminél éppen helyet foglaltunk
Jude-dal.
- Remélem, ízleni fog - tette a srác elé a csirkés tálat.
- Máris ízlik - pillantott rám ismét sokatmondó tekintettel Jude.
 NEGYEDIK FEJEZET

M
indig is imádtam a tábortüzet. De egy esti tábortűz, amely mellett egy
takarón osztoztam a mellém préselődő Jude-dal, és egy éppen lefekvéshez
készülődő szülővel... túlment az imádaton.
Ez volt minden idők legjobb tábortüze.
- Jó éjt, srácok! - nyújtózott nagyot apa, miután feltápászkodott. A vacsora
kellemes volt, mivel anya bezárkózott a dolgozószobájába, hogy valakit jól
legorombítson. Apa pedig a maga furcsa valójában meghitt társaságot jelent, ha az
ember megbarátkozik azzal, hogy a valóság hidegen hagyja őt. Nekem sikerült ezt
alapvető tényként elfogadnom, és mintha Jude-nak sem lett volna vele gondja.
- Jó éjt, apa!
Máris kalapált a szívem. Tudtam, hogy ha kettesben maradunk, valami történni fog.
Az elmúlt egy órában csak úgy szikrázott körülöttünk a levegő a várakozó
pillantások, az összekulcsolt ujjak, az egymáshoz simuló lábak és a kimondottaknál is
hangosabban dübörgő néma szavak közepette.
- Jó éjszakát, Mr. Larson! Még egyszer köszönöm a vacsorát szólt utána Jude,
tenyerét pecsét módjára odanyomva a térdem fölé.
- Bírom az apukádat - rajzolt kört hüvelykujjával a lábam belső oldalára.
Nem tudtam más válasszal szolgálni, mint mosolyogva bólintani.
- Az anyukáddal kapcsolatban még nem döntöttem - kuncogott.
Még egy mosoly és bólintás.
- És téged is bírlak - tette hozzá búgó hangon. - Sőt nagyon bírlak.
Elvette a kezét a lábamról, és az arcomhoz emelte. Aztán a másikat is. Olyan
határozottan tartott, hogy nem nézhettem másfelé, csak rá. De olyan gyengéden is,
hogy ha próbálkozom vele, biztosan elenged.
- Én is téged.
Felvonta a szemöldökét.
- Nagyon bírlak - pontosítottam, és éreztem a bármelyik pillanatban
robbanásveszélyes szikrákat. - Ugye tudod, hogy nem adom meg csak úgy
mindenféle alaknak a számomat?
Elvigyorodott, s hüvelykujja a számra tévedt. Végigsimította az alsó ajkam
vonalát, és úgy méregetett, mintha megkóstolhatna.
Abszolút az emancipáció híve vagyok, meg minden, de az érintés hevében arra
vágytam, hogy minden értelemben az övé legyek.
Amikor az elveszett időérzékem ellenére már biztos voltam benne, hogy több
mint egy perc eltelt, kinyitottam a szemem. Az övé a leghalványabb szürke színben
pompázott, amit eddig láttam tőle, - Megcsókolhatsz, Jude.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy erre elsötétülő tekintettel összeráncolja a
homlokát. - Tudom - felelte kimért hangon. - Csak azt nem, hogy helyes volna-e.
A lényem belsejéből áradó fájdalom elkezdett szétterjedni. Csupán egyféleképpen
lehetett csillapítani. - Helyes volna, Jude.
A szeme még egy árnyalatnyival sötétebb lett, de mindvégig az enyémet figyelte. -
Nem volna - kezét a tarkómra csúsztatva egyik ujját bedugta a pólóm alá. - De most
magasról teszek rá.
 Szavai el sem kúsztak a tudatomig, amikor megcsókolt. Ajka olyan erős volt, mint
a keze, és egyszerre gyengéd is. Kinyílt a szája, s mordulása a mellkasomban
morajlott. Egy pillanatig sem gondolkodtam, megtegyem-e: az ölébe pattantam, mert
valamilyen ésszerűtlen oknál fogva nem lehettem elég közel hozzá.
Miközben összefonódott a nyelvünk, összepréselődött a mellkasunk, és olyan
mohó kezekkel ölelt magához, mint ahogy én őt, eszembe jutott, hogy ez vajon egy
lehet-e a pillanatok közül, amelyekre mosolyogva emlékezhet vissza az ember a
legborúsabb napokon. Én nemcsak mosolyognék - én cigánykerekeznék tőle a halá-
lom napjáig.
Kezem a pólója alá csúszott, végigkalandozott a hasán, ahonnan már nem volt
más út, csak lefelé.
- Luce - lehelte, amikor ujjaim megpihentek az övén. - Állj! - fogta meg
határozottan a csípőmet, de a szája ismét felvette a ritmust az enyémmel.
- Majd abbahagyom, amikor te - suttogtam az ajkára.
- Francba! - sóhajtott fel. Eltolt magától, de továbbra is odaadóan csókolt.
- Ha végeztél vele, jöhetek én egy körre? - kiáltotta felénk egy hang a partról.
- Picsába! - sziszegte, s egyetlen mozdulattal talpra állított.
- Mi az? - suttogtam, és megigazítottam az összekócolódott hajamat.
- Menj be, Luce! — lépett elém. — Most azonnal!
- Miért?
Nem akartam menni sehova. Semmiképp, amikor valaki ezt tudta velem művelni
idekint. - Kik azok? - kérdeztem, amikor néhány sötét sziluett felénk sétált a tó felől.
Jude olyan zavart tekintettel pördült felém, hogy nem bírtam eldönteni, hogy
őrült vagy mániákus. - Ne miértezz itt nekem, Lucy Larson! Máris húzd be a csíkot a
házba! - ragadta meg a vállamat, megfordított, és a faépület felé lökött. - Most,
rohadtul rögtön!
Elég heves a vérmérséklete, nem jó jel. Mert az enyém is az.
Visszafordultam felé, és szúrós pillantást vetettem rá. - Meg ne próbálj még
egyszer meglökni! - ordítottam. - És meg ne próbáld még egyszer megmondani, mit
csináljak!
Jude arckifejezése kisimult, mielőtt kétségbeesést tükrözött volna. - Kérlek, Luce!
Csak menj be...
Olyan leplezetlenül, olyan gyámoltalan tekintettel könyörgött, hogy majdnem
engedelmeskedtem. De a három figura utolért minket.
- Titkolózol előttünk, Jude? - lépett egyikük a tűz fénykörébe. Nem volt annyira
magas, mint Jude, de zömök alkatú. Úgy nézett végig rajtam, mintha ugyanazzal a
mozdulattal lehámozná rólam a ruhát. - Friss husit szereztél? Nem szép dolog, hogy
nem osztod meg a testvéreiddel!
- Testvéreiddel? - suttogtam. Hagytam, hogy Jude elém lépjen, és ott maradjon.
- Átvitt értelemben, bébi - válaszolta a zömök fiú. - A testvérek mindenen
megosztoznak - tette hozzá. Csak Jude széles háta mentett meg az újabb szemmel
erőszakolástól. - Mindent - sűrített egy durva történetet egyetlen kifejezésbe.
- Vince - szólalt meg Jude síri hangon. - Takarodj innen, mielőtt rákényszerítelek.
A srác felkacagott. - Tudom, hogy szereted a jó kis picsákat, akár rugdosva, akár
baszva, de kétlem, hogy leterítenél hármunkat, mielőtt mi terítünk le téged.
A két másik fiú - szemlátomást higiéniai problémákkal küszködő ikerpár - szintén
belépett a tűz fénykörébe. - Mielőtt mi terítjük le a csajodat. Mindhárman leterítjük a
csajodat.
Meg kellett volna rémülnöm. A túlélési ösztönöm azt súgta, teljes erőből meg
kéne iramodnom. A tinilányok rémálma egy ilyen szitu.
De nem az enyém. Akár Jude ökölbe szorított kezei láttán, akár a belőle áradó düh
miatt, akár a túlélési ösztönöm teljes hiánya miatt olyan nyugodt voltam, amennyire
csak lehet.
Lássuk, mire vagytok képesek! - jelentette ki Jude megfeszült állkapoccsal. - Rajta,
szarháziak! Melyikőtök jön először nekem? - intett egyenként feléjük, és várt.
Egy ideig várakoztunk. Egyikük sem tűnt úgy, mint aki élve, pláne a saját lábán
távozna, miután összekap Jude-dal - főleg a büdös ikrek látszottak esélytelennek.
Úgy néztek rá, mintha valami halálosztó lenne, akinek az öklében iszonyatos ütések
ereje rejtőzne.
- Békén hagyunk - szólalt meg végül Vince. - Hagyjuk, hogy befejezd, amiért
jöttél. Egy utolsó nyári dugásért.
Jude olyan hangot adott, ami inkább állatias volt, mintsem emberi. - Bölcs döntés,
de ez nem fog megvédeni a gyepálástól, amire a következő találkozásunkkor
számíthatsz.
- Egy élmény volt, Jude. Mint mindig - búcsúzott Vince, s az ikrek után
indult, akik máris félúton voltak a part felé. - És fogadj meg egy
tanácsot, kislány - lépett oldalra, hogy rám tudjon nézni Amikor megtalált a
tekintetével, olyan vigyor terült szét az arcán, ami ocsmány volt a szó minden
értelmében. - Figyelj rá, hogy gumit húzzon! Ne akard elkapni, amit ez a hímringyó
odalent tenyészt.
Jude egész testével előrelendült. El akarta kapni őket, és ki tudja, mit csinált volna
velük... De megállt. Amikor visszapillantott rám, leengedte a vállát, és mindkét karja
ellazult az oldalán.
Ezt a srácot úgy megsértették, hogy egy embert ennél jobban már nem lehet.
Megfenyegették, kigúnyolták, élcelődtek rajta, mégis itt maradt. Egy lépéssel előttem.
Miközben biztos voltam benne, hogy tíz másodperc alatt végezne mindhármukkal,
legalábbis a szemében tükröződő dühből és magabiztosságból ítélve.
És itt maradt velem. Vajon azért, hogy megvédjen, ha a három csicska
visszajönne? Vagy azért, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk? Nem érdekelt.
- Hé, faszkalap! - kiáltottam a part felé haladó trió bármelyik és összes tagjának.
Nem nagyon látszottak, úgyhogy csak sejtettem, hogy megállnak, és felém fordulnak.
A tűz fénykörébe léptem, hogy biztosan fogják az üzenetemet. Felemeltem a középső
ujjamat, és felkiáltottam:
- Ebből bőven jut nektek is!
- Mi a fenét művelsz, Luce? - sziszegte Jude, majd megint maga mögé húzott.
Nem tartottam valami lovagias alkatnak, de tetszett a dolog. Jobban, mint amennyire
egy huszonegyedik századi nőnek tetszenie kellene.
- A töredékét sem annak, amit szeretnék - válaszoltam, mire azok ott kórusban
kiröhögtek.
- Nézd, én csípem a bátorságodat meg a harciasságodat, tényleg - nézett rám Jude.
- De ilyen emberekkel inkább ne akarj ujjat húzni.
- Ilyen emberekkel vagy ilyen testvérekkel? - pirítottam rá. Annyi feszültség
bukott ki belőlem az elmúlt tíz perc érzelmi hullámvasútja után, hogy nem tudtam
mit kezdeni vele.
Jude felsóhajtott.
- Ezek a testvéreid? - kérdeztem, és szó szerint imádkoztam a nemleges válaszért.
- Bizonyos értelemben - csukta be a szemét.
- Milyen értelemben?
Kinyitotta a szemét, és a kezemért nyúlt. - Olyan értelemben, ami nem számít.
- Akkor csesszék meg! - nyugtáztam, s engedtem, hogy megfogja a kezem. Pedig
tudtam volna, hogy nem kéne, mielőtt nem kapok pontosabb magyarázatot. - Megint
be kellett volna mutatnom nekik. Csak ugatnak mind.
- Nem-vágta rá határozottan Jude. - Kérlek, Luce... Ezek olyan gazfickók, akik
nem csak ugatnak. Minden figyelmeztetés nélkül beléd mélyesztik az átkozott
fogukat.
Megfogta a karomat, magához húzott, és úgy nézett rám, mintha el tudná érni
vele, hogy a tudatomig hatoljanak a szavai. - Ne húzz velük ujjat! Ha meglátod őket
az utcán, menj át a másik oldalra!
Ezzel kiérdemelt tőlem egy szemforgatást. Világos, hogy túlzott. Nem
kételkedtem benne, hogy a barlanglakó trió tagjai elszívták a maguk füvét, és kivették
a részüket a közvagyonrongálásból is, de ahhoz nem tűntek elég tökösnek, hogy
olyasmit tegyenek, ami miatt nagyon rosszul járnának, ha elkapnák őket. Ott virított
a homlokukon a „gyáva” bélyeg.
- Baszki, Luce! - kulcsolta össze a kezét a tarkóján Jude, és a tó felé pördült. -
Pontosan ezért mondtam, hogy tartsd magad távol tőlem. Akkor nem kéne nyakig
merülnöd a szaros életemben.
Most már kezdtek értelmet nyerni korábbi figyelmeztető szavai. Hogy miért ne
menjek a közelébe, ha van eszem.
Az az igazság, hogy ha a velemaradás esztelenné tett, akkor soha többé nem
vágytam az eszemre.
- Jude... - bújtattam az ujjamat az övtartójába.
Megfordult és gondterhelt tekintettel rám nézett. - Igen?
- Csókolj meg!
Egy másodpercnyi habozás után megtette.

Fogalmam sem volt, mennyire járt az idő, amikor Jude meg én végre lehámoztuk
magunkat egymásról. De amikor bemásztam az ágyba, tudtam, hogy néhány órán
belül felkel a nap. Ez azt jelentette, hogy egy gyilkos háromórás balettet kell
átvészelnem kétórányi pihenéssel.
Nem érdekelt. Minden percnyi alvásveszteségért cserébe én veszhettem el Jude
karjaiban.
Rávettem magam, hogy lehunyjam a szemem, és kikapcsoljam a túlhevült
elmémet, ám egy másodperc múlva kipattant a szemem. Rambo úgy beindult, akár
egy légvédelmi sziréna.
Kipattantam az ágyból, és az ablakhoz rohantam. Nem volt az az ugatós típus:
morgott, vigyorgott, néha pedig csaholt egyet, de ilyet még sohasem hallottam tőle.
Vagy neki törtek az életére, vagy valaki másnak a közelében.
Csak a kennel kerítésének csillanását tudtam kivenni a sötétben,
 meg valami árnyakat, amelyek a szélénél mozogtak. Felhúztam az ablakot, hogy
jobban lássak - és abban a pillanatban lángba borult az egész kennel.
Egy pillanatig sem gondolkodtam. Tisztán ösztönből cselekedtem. Kimásztam az
ablakon, hogy leiszkoljak a tetőn. Csak az járt a fejemben, hogy megmentsem Rambót
az újabb tűztől. Egy olyantól, amelyiktől tényleg én menthetem meg.
Fel sem merült bennem, hogy ki és miért gyújtotta a tüzet. Egyszerűen oda kellett
jutnom hozzá. Megmenteni őt.
Átlendítettem a lábam a tető szélén, és a tornác kerítésén landoltam, ahonnan már
csak egyetlen ugrás volt a talaj. Tucatszor megcsináltam már, de a mostani más volt,
mint az eddigi szökések.
Az ugatás abbamaradt a tűz fellobbanásakor. Nem tudtam, hogy az ijedség miatt,
vagy pedig azért, mert meghalt. Valahogy reménytelennek tűnt az előbbiben hinni.
Felkaptam a ház mellett heverő slagot, gyorsan kinyitottam a csapját, és
végigiszkoltam az udvaron. Az a kilencven méter a partig egy örökkévalóságnak
tűnt. A slag elé tartott hüvelykujjal először a kennel ajtajára céloztam, mert
reménykedtem benne, hogy sikerül ott eloltani a tüzet, és akkor kinyithatom, hogy
kiszabadítsam Rambót. Amint sikerült eloltani a lángokat, a még mindig parázsló
forrósággal mit sem törődve félrehúztam a tolózárat. Kitártam az ajtót és beléptem
rajta.
- Rambo! - kiabáltam eszeveszetten. - Gyere ide, kiskutyám!
Marta a füst a szememet és a torkomat, de tettem még egy lépést befelé.
Fojtogattak a könnyek is. Biztosra vettem, hogy élettelenül találom a loncsos kis testet
a földön, amikor a kis szőrgombolyag a karomba ugrott, és vakkantott egyet.
Felkiáltottam a megkönnyebbüléstől. Hagytam, hogy teljesen körbenyalja az
arcomat.
- Jól megijesztettél, kisöreg! - szipogtam, miközben kioldalogtam a kennelből.
Rambo őrült nyelvcsapásai hirtelen abbamaradtak. Mély morgás rázta meg
mindenét.
Nem tudom, hogy épp akkor harsant-e fel a nevetés mögöttem, vagy már tartott
egy ideje. Akkor vettem észre, amikor már taps is kísérte.
Rambót a földre téve hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Vince meg az
ikrek felém baktatnak. Jude tekintélyes alakjának hiánya, s az arcukon tükröződő
gyűlölet megrémisztett.
- Szóval ismét összefutottunk - lépett ki Vince a másik kettő mellől.
Úgy éreztem, menten elhányom magam. De ettől még tudtam válaszolni. -
Reméltem is, hogy fogunk, mert nem voltam biztos benne, hogy elég jól láttátok a
búcsúüzenetemet.
Azzal felemeltem az egyik kezemet, és ismét feltartottam a középső ujjamat.
Tudtam, hogy ez gyerekes. Tudtam, hogy a gesztusnak itt nincs helye. És tudtam,
hogy haszontalan három fiú ellen, aki ki tudja, hogy akar elbánni velem - viszont
pokolian jólesett.
Vince-nek leesett az álla, mintha nem akarná elhinni, hogy bemutatok neki,
miközben valószínűleg lángol a kutyám, és három háborgó suhanc úgy néz rám,
mintha én lennék a következő lépcső a bűnözővé válásuk útján.
- Élvezni fogom a látványt, ahogy égsz, te ribanc - köpött oldalra. - Kapjátok el ezt
a kurvát, tanítsunk neki egy kis jó modort!
 Kiabálnom kellett volna. Futnom kellett volna. Legalább el kellett volna dobnom a
slagot, hogy mindkét kezemet használhassam, amikor az ikrek megindultak felém.
De sosem voltam az a fajta lány, aki azt tette, amit kellett volna.
Jude-ék háza felé pillantva vártam, hogy bármelyik pillanatban kirontson az ajtón,
és megmentsen. Ekkor két pár kar megragadott, és olyan erővel fordított meg, hogy
felsikoltottam a fájdalomtól.
- Jobb, ha most rögtön leszálltok rólam! - ordítottam kettejükre, s vergődni
kezdtem a szorításukban. - Hacsak nem akartok egy horpadást a homlokotokra. -
Még egyszer hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Jude-nak nyoma sincs. Még
csak fény sem szűrődik ki az épületből.
- Nem fog a segítségedre sietni, szivi - lépett előre Vince. - Jude nem az a fajta, aki
szeret hőst játszani. Inkább olyan antihős típus, ha érted, mire gondolok.
Ezzel kiérdemelt néhány nyihogást mindkét oldalamról.
- Pfúj! - horkantam fel. - Mondja ezt az, aki felgyújt egy gyámoltalan kutyát, hogy
kicsaljon egy lányt az ágyából, és megpróbálja megfélemlíteni. Ez úgy hangzik,
mintha az illető képes lenne fel ismerni egy hőst, hogy ha esetleg szembejön vele? -
Anyukám hároméves korom óta mondogatja, hogy a nagy szám lesz a vesztem, és
a Vince arcára kiülő gyilkos indulatból ítélve nem tévedett nagyot.
- Minek tartasz te engem? - kérdezte.
Összeszűkült tekintettel a talajba süllyesztettem a sarkamat. Gyávának.
Fizikai lehetetlenségnek tűnt, hogy egy ilyen gömbölyű fazon ilyen gyorsan
mozduljon.
- Életben akartalak hagyni - sziszegte a fülembe, miközben ujjai
a nyakam köré fonódtak. - De az még a kis beszólásod előtt volt.
- Ujjai eltűntek a nyakamról, és a fejemre vándoroltak. Máris tudtam, mit tervez,
úgyhogy felkészültem rá. Ez azonban semmivel sem enyhítette a fájdalmat, amikor
olyan durván megrántotta a hajamat, hogy szerintem kitépte a felét.
Becsuktam a szemem, azt az imát suttogtam, amit kiskorom óta lefekvéskor
elmormolok. Vártam, hogy halljam a testemen felkúszó tűz sikolyát... De aztán
másfajta sikolyt hallottam. Olyat, ami annyira kétségbeesett és haragos volt
egyszerre, mintha magából az ördögből szakadt volna fel - aki úgy döntött, tesz egy
kirándulást a Zafír-tónál.
Amikor kinyitottam a szemem, először azt láttam, hogy Vince képén az uralkodó
kifejezés helyét rettegés veszi át. Pont mielőtt valami eltalálná a két szeme között.
Hátratántorodott, fejéhez kapta a kezét, majd hanyatt esett.
És ott termett rajta Jude, egyszer csak a semmiből. Egymás után mérte az
ökölcsapásokat Vince-re, ahol csak érte. - Jobban le kell kötöznöd legközelebb, te
beteg állat, a kurva anyádat! - Minden szónak egy újabb mennydörgésszerű ütés
adott nyomatékot.
Ott álltam, még mindig sokkos állapotban a halál közelségétől, még mindig
sokkos állapotban attól, hogy egyáltalán szembesültem a halál lehetőségével, és most
már sokkos állapotban attól is, hogy Jude olyan utálattal vert valakit, mintha nem is
érdekelné, hogy megöli-e.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek-e, amiért mellettem van, vagy inkább
féljek, mert ilyen ember létezik.
Jude abbahagyta a püfölést, és hátranézett rám. - Luce! - szólított meg nyugodt
hangon. Azt vártam, hogy hallani lehet majd a belőle áradó indulatot. - Menj be, és
hívd a 911-et!
Mivel még mindig jéggé dermedve álltam ott, hozzátette: - Ura vagyok a
helyzetnek. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak téged.
- A Gyávafalvy ikrek épp akkor döntöttek úgy, hogy közös erővel Jude-nak
mennek. Vagy nekem, nem tudtam eldönteni. - Menj, Luce! - könyörgött, és a faház
felé intett. - Én majd megvédelek.
Ezúttal sikerrel jártam, amikor megpróbáltam egyik lábamat a másik után tenni.
Olyan érzés volt végigcaplatni a parton, mintha kevesebb, mint egy óra alatt akarnám
lefutni a maratont. Szörnyen elfáradt a tüdőm és az egész testem, de tartottam a
tempót. Minden második lépésnél hátranéztem, hogy Jude állja-e még a sarat a trió
ellen.
Az „állja a sarat” gyenge kifejezés arra, amit művelt. Nem akartam tudni, hol és
hogyan tanult meg így küzdeni, de ma éjjel kénytelen voltam hálásnak lenni érte.
Pont a sarkon fordultam be botladozva, amikor észrevettem a piros-kék fényeket,
amelyeket egy rendőr arcomba világító elemlámpája követett.
- Bejelentés érkezett hozzánk, hogy valaki a tó túlpartjáról nagy tüzet látott ezen a
környéken - sétált felém nyomában a társával. Ön észlelt valamit, kisasszony?
- Itt - lihegtem a tóparti sétától kimerülten. - Itt van a tűz—mutattam arrafelé. A
felügyelő megint rám nézett, ezúttal úgy, mintha most látna meg valójában.
Elkerekedett a szeme.
- Kisasszony, orvosi segítségre van szüksége? - indult meg felém lassan, mintha
zavart lenne a tudatállapotom. Ami akkor és ott nem is állt olyan messze a
valóságtól...
- Talán? - válaszoltam bizonytalanul. Még mindig úgy buzgott bennem az
adrenalin, hogy nem éreztem sérülést, és azt sem tudtam megállapítani, van-e rajtam
akár egy is.
- Hal, hívj egy mentőt!
Társa bólintott, aztán visszakocogott a rendőrautóhoz.
- Rendben, kisasszony - lépett elém, amelyik megszólított.
Murphy felügyelő vagyok. Hogy hívják?
- Lucy - köszörültem meg a torkom. - Lucy Larson.
- Jól van, Miss Larson - mért végig Murphy felügyelő, és próbált úgy tenni, mintha
nem venné észre, hogy valami nagyon nincs velem rendben. Sikertelenül. - Valaki
más is van odalent?
- Igen - ragadtam meg az alkarját, és a part felé vonszoltam.- Négyen vannak.
- Mi a nevük? - kérdezte Murphy elém sietve.
- Csak kettőnek tudom a nevét. Az egyikük Vince.
- És a másik? - torpant meg Murphy, hogy hátranézzen rám.
Nyeltem egyet. - Jude. Jude Ryder.
- Várjunk csak! - változott meg a rendőr arckifejezése. - Jude Ryder odalent van?
Összeráncolt homlokkal bólintottam.
- A picsába! - káromkodta el magát halkan, mielőtt előrántotta volna az
adóvevőjét. - Hal! - sóhajtott bele a készülékbe. - Hívj erősítést! Jude Ryder itt van.
Hal is megeresztett egy-két cifra kifejezést, mielőtt reagált volna.
- Vettem. Máris hívok erősítést.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A
veranda fedett része az egyik kedvenc helyem volt a házban. Szerettem a
fonott rattanszékben összekuporodva, takaróba csavarva csodálni a tájat.
Ez ma éjjel megváltozott.
Végignézni, ahogy bilincsben elviszik a srácot, akitől azt reméltem, hogy az
örökkévalóságig hátralévő minden áldott este ájultra csókol; nyomában azzal a
három másikkal, akik Jude keze munkájának köszönhetően inkább botladoztak, mint
jártak... És mindeközben látni, hogy csak hamu maradt a kennelből... Hát, mindez
lényegében seggre ültette a világképemet.
A mentősök elmentek, mert a tarkómon lévő égési sérülések bekenésén kívül
semmi dolguk nem akadt velem. A szüleim akkor keltek fel, amikor három másik
szirénázó osztag kiérkezett. Anya még mindig kába volt a dupla adag altatótól, apa
pedig annyira kikészült, amikor megtudta a történteket, hogy nyugtatót kellett neki
adni. Úgyhogy a két ősöm most a lehető legtávolabb ült egymástól a rattankanapén,
üveges tekintettel hol a partra, hol rám, hol pedig a rendőrautókra meredve - mintha
próbálnák eldönteni, hogy ez az egész valóságos-e.
- Mr. és Mrs. Larson? - koppantott egyet Murphy felügyelő a szúnyoghálós ajtón,
mielőtt kilépett a verandára. - Mi végeztünk. Itt a névjegyem, ha bármilyen kérdésük
lenne - csúsztatta a kártyát anya kezébe, s úgy nézett végig rajtunk, mintha ez lenne
az este legszomorúbb jelenete. Bizonyára így is volt. - Egyébként tájékoztatni fogom
önöket a fejleményekről. Most pedig, Lucy - fordult felém arra kérnélek, hogy reggel
az legyen az első dolgod, hogy bejössz az őrsre vallomást tenni. Küldjünk érted
kocsit, vagy odajutsz magadtól?
- Tudok vezetni - válaszoltam halvány mosoly kíséretében, miközben tovább
simogattam Rambót, aki összekuporodva ült az ölemben, mintha soha többé nem
akarna onnan előbújni.
Viszonozta a mosolyt, és leguggolt mellém, - Jól vagy, Lucy? - kérdezte a karomra
téve a kezét. - Szükséged van bármire? - pillantott a szüleim felé, mintha nem értené,
hogy ők miért vannak ott, amikor én meg itt vagyok.
- Aha - próbáltam nem hátratekinteni a harmadik rendőrautó felé, amelyikből egy
lehajtott sapkás fej látszott. - Jól vagyok.
- Oké - egyenesedett fel Murphy felügyelő. - Reggel találkozunk.
- Felügyelő úr? - köszörülte meg a torkát anya, s a hangja már már kedvesen
csengett. Biztos az altató. - Csak hogy tisztázzuk: Mr. Ryder ugye nem a
szomszédban lakik?
- Nem, Mrs. Larson. Hacsak nem nevezzünk annak, hogy önkényesen elfoglalta a
csónakházat néhány éjszakára.
- Önkényesen elfoglalta? - ismételte anya úgy a kifejezést, mintha még sosem
hallotta volna.
- Betörésnek vagy behatolásnak is nevezik az én szakmámban. Vagy akár
mindennapos esetnek is, amennyiben Jude Ryderről van szó.
- Nem ez az első eset, hogy letartóztatták? - bámult rám anya miközben feltette a
kérdést.
 Murphy felügyelő felkuncogott.
- Közel sem - jelentette ki. - Általános iskolás koruk óta ismerjük Jude-ot és a
másik három delikvenst. Kutyaütők, egytől egyig - pillantott felém úgy, mintha
üzenetet próbálna kézbesíteni. - Az apák imádkozni szoktak azért, hogy a lányuk
sose legyen olyan szerencsétlen, hogy összefusson egy effélével! Belőlük kerülnek ki
azok, akik az egész életüket rács mögött töltik.
Anya sóhajtott egyet és megrázta a fejét, apa pedig továbbra is a saját kis
világában leledzett.
- De Jude megmentett a másik háromtól - jelentettem ki. Fogalmam sem volt,
miért. Ahogy az várható volt, semmit sem tudtam róla. Úgy éreztem, elárult, átvert és
baleknak nézett. Mégis fontosnak éreztem, hogy melléálljak - a bűnlajstrom ellenére.
- Megöltek volna, ha ő nem lép közbe - néztem anya szemébe, hogy
nyomatékosítsam: Jude volt az egyetlen, aki képesnek bizonyult erre, mivel a szüleim
a gyógyszerek által életre hívott álomországban hortyogtak órákon át.
- Nem mintha kételkednék a szavaidban, Lucy... De a Jude Ryderrel fűszerezett
éveim során egyszer sem vettem észre, hogy mással is törődött volna - közölte velem
Murphy felügyelő együttérző mosollyal. - Az ilyen suhancok képtelenek mással is
foglalkozni saját magukon kívül.
- Ezt nem hiszem el - válaszoltam.
- Tudom, Lucy. Tudom, hogy nem hiszed - nyitotta ki Murphy a szúnyoghálós
ajtót. - Jude nem lehetne ilyen ügyes és sikeres bűnöző, ha nem volna elbűvölő és
manipulatív. De tudod mit? Amikor Jude szabadlábra kerül, remélhetőleg három
héten belül, sőt: inkább néhány napon belül, értesíts, ha hallasz róla, rendben?
Amennyiben megkeres, hogy magyarázkodjon, és a bocsánatodért esedezzen vagy
ilyesmi, vagy csak üdvözölni akar, tudasd velem, és visszaszívom az állításomat
arról, hogy senkivel sem törődik saját magán kívül. Ha viszont nem hív, megtennéd
nekem a szívességet, hogy elfelejted, hogy valaha is találkoztál vele?
Nem tudom, megráztam-e a fejemet, vagy pedig bólintottam, de Murphy
felügyelőnek igaza volt.
Napok, sőt hetek múlva sem kellett felhívnom.
 HATODIK FEJEZET

E
lső nap az iskolában. Vadonatúj iskola. Utolsó év. Nagyot tévednek, akik
szerint nem létezik a pokol. A Southpointe High mindent megtestesít, amiről
azt hittem, csupán valóságshow-kban létezik. A lányok kétszer olyan csinosak,
mint az átlagos tinik, a fiúk akár főiskolásnak is elmennének, az úgynevezett
strébereket a kukába nyomják, egyes tanárnők úgy rámoccannak a srácokra, hogy
még a vak is látja, a szünetekben pedig legalább tucatnyi drogügylet
lebonyolításának voltam tanúja.
És hol volt még az ebédszünet!
A tanár éppen a féléves menetrendet ismertette - melyben olyan könyvek olvasása
és elemzése szerepelt, amiket már letudtam hetedikben -, amikor egy légvédelmi
sziréna hangerejével megszólalt a csengő. Új lány létemre mindenki az ajtóhoz
legközelebbi székhez terelgetett, én meg azt hittem, milyen udvariasak! Hamarosan
észrevettem: én ülök legközelebb a csengőhöz, ami egy hangrobbanással felér.
A negyedik óra végén - az előző hárommal egyetemben - szintén gúnyos vihogás
kísérte, amikor szinte kiugrottam miatta a bőrömből. Úgy éreztem, muszáj lesz
bespájzolni aszpirinből, mivel négyóránként kell majd bevennem a június
harmadikán esedékes érettségiig. Igen, már elkezdtem a visszaszámlálást.
- Szóval te vagy az új lány, akire már fogadnak a srácok, ki fogja először
megfektetni - mondta egy lány, aki annyira ki volt csípve, s annyira gyönyörűen
festett, akár egy szobor. - Azt hiszem, Luke Morrisont tartják esélyesnek, hogy
leghamarabb gerincre vág.
-Tessék? - Igyekeztem barátságosnak tűnni, különösen mivel egyetlen barátom
sem volt itt. De nem voltam az a típus, aki a hátára fordulva kínálja a nyakát
átharapásra.
A szoborlány gyorsan felmérte, hogy nem leszek a külön bejáratú lábtörlője,
amire rákenheti a sarat a Valentinójáról. Mosolyogva legyintett.
- Ne hagyd, hogy a hímegyedek szavai vagy cselekedetei felháborítsanak. Tudom,
hogy az általános közvélekedés szerint a majmok leszármazottai, de véleményem
szerint ez sértés a majmokra nézve.
- Okkké - suttogtam, és a vállamra kaptam a könyvekkel teli táskámat.
- Taylor vagyok - kapott a hajához, miközben egy fiú olyan pillantás kíséretében
haladt el mellette, amit a hálószobán kívül be kéne tiltani.
- Lucy vagyok - válaszoltam. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy éppen most
szerzem az első barátot a Pokolfalvy Gimiben, vagy a mottómnak megfelelően
igyekszem közelebb tartani magamhoz az ellenségeimet.
- Van valami terved az ebédszünetre? - érdeklődött Taylor, és belém karolva
kivonszolt az ajtón.
Esélyem sem volt reagálni.
- Velem és a csapatommal kell ülnöd. Nem fogadok el nemleges választ - vezetett
végig a folyosón, mintha az egész az ő birodalma volna. Esküszöm, minden fej úgy
fordult felé, mintha a kifutón masírozna végig. A srácok kacsingattak,füttyögtek és
bámultak. Leginkább bámultak. A lányok úgy tettek, mintha észre sem vennék, de
oldalról gyilkos pillantásokat lövelltek felé.
- Köszi? - szólaltam meg, mert fogalmam sem volt, hálásnak kell-e lennem.
Eszembe jutott a bátyám, mint minden áldott nap. Olyan természetesen viselkedett
ilyen helyzetekben! Mindig tudott barátokat szerezni, ha új helyre került. Nekem
viszont soha sem ment könnyen a barátkozás, és úgy tűnt, hogy a Southpointe
sem lesz kivétel ezalól.
- Az első benyomáson múlik minden, a másodikon pedig semmi - magyarázta,
amikor berobbantunk az ebédlőbe. Itt is ugyanaz történt, ami a folyosón. Akármi volt
is Taylor birtokában, erősnek bizonyult. - Most van mit helyrehozni, de szerintem
rendben leszünk, ha jól keverjük a kártyákat.
Kavarogtak a gondolataim.
- Azért van mit helyrehozni, mert a fiúk már arról pletykálnak, hogy ki fog
engem meghágni először, vagy a leghamarabb, vagy a legkeményebben, vagy mi a
fene?
Hát milyen naiv lehettem, hogy azt hittem: az iskola elsősorban tanulásra
szolgál?
- A fiúk? Természetesen nem az a baj - intett Taylor a távolab bi sarokban lévő
asztal felé. - Ez tőlük a bók leghízelgőbb formája. A lányok viszont gondot jelentenek.
Főleg azoknak a srácoknak a barátnői, akik fogadást kötnek az új húsra. Ráadásul a
ruhatárad sem nagyon cáfolja a kurvás imázst.
Elfintorodtam. Ez a lány számomra ismeretlen nyelven beszélt , és éppen most
döfött tőrt a gardróbomba. A szoknyám egy icipicit rövid volt, igen - de kardigánt
húztam hozzá lapos talpú cipővel, az isten szerelmére.
- Ők támadásba lendülnek, méghozzá nem kispályán.
- És ez mit jelent? - tudakoltam. Eltöprengtem, hogy legalább néhány szúrós
pillantás nekem szólt-e. Tulajdonképpen az a sötét hajú lány, akinek sejtelme sem
volt róla, hogy a kevesebb több, ha szempillaspirálról van szó, határozottan úgy
nézett rám, mint a véres rongyra, miközben a mellette lévő fazon vállára tette a
kezét.
- Beskatulyáztak ribancnak - vont vállat Taylor. - Már két mosdótükrön is láttam
tavalyi rúzsok trendárnyalatával felfestve, és legalább ötvenszer hallottam a folyosón
suttogva.
Lehet még jobban utálni a gimit? A válasz mindig: igen.
- Fan-tassssz-tikusss - húztam ki magam. - És mit követtem, vagy nem követtem
el, hogy a Southpointe seggfejei fogadásokat kössenek a megdugásomra, és hogy a
csajaik lekurvázzanak?
Persze tudtam, hogy a világ nem igazságos. Nincs mindennek értelme, és nem
minden folyik logikus, kiegyensúlyozott mederben. De legalább magyarázatot
akartam kapni, miért ennyire szar - már ha létezik magyarázat.
- Ez - állított meg Taylor, hogy megpördítsen, és szembenézzünk az ebédért
sorban állókkal. Belém szorult a levegő, s kegyetlenül megszédültem. - Ez a
magyarázat.
Kötött sapkával takart tarkója alatt megfeszült a válla, amitől megállt a kezében a
tálca. Megfordult, és úgy nézett rám, mintha előre tudta volna, hogy pontosan hol
vagyok. Jude szeme egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt szénfeketéről olvadt ezüstre
változott. Alig látható, de őszinte mosoly ült ki az arcára, a világom pedig ismét a feje
tetejére állt.
- A hülye vigyorodból látom, hogy igaz a szóbeszéd - állapította meg Taylor.
Próbált továbbkormányozni, ám nem moccantam. Az igazat megvallva képtelen
voltam megmozdulni, amikor Jude úgy nézett rám, ahogy.
- Az első számú szabály itt a Southpointe gimiben, hogy ha viszonylag jó hírnévre
vágysz, ne nézegess olyan pasikat, mint Jude Ryder. És ne is beszélj, vagy urambocsá’
randizz velük.
Jude otthagyta a tálcáját, s amikor megindult felém, megnyílt előtte egy ösvény a
zsúfolt ebédlőben. Mindenki arrébb ment, aki látta közeledni - inkább félretolakodott,
akit nem ráncigáltak el a barátai.
- Idejön? — kérdezte Taylor olyan hangon, mintha itt lenne a világvége.
- Aha. - Nekem nem tűnt annyira katasztrofálisnak.
Taylor megrázta a fejét, mintha reménytelen eset volnék. - Jude soha, soha az
életben nem koslat egy nő után. Utána koslatnak, nem pedig ő koslat.
Most rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak. - Csak azért jön ide, hogy köszönjön.
- Hát pont ez az! Jude nem jön oda köszönni senkihez - bizonygatta türelmetlenül.
- Megismétlem: utána koslatnak.
Olyan volt, mintha valamennyi tekintet az ebédlőben Jude és közöttem pattogna
pingponglabda módjára. Igazi középiskolai bulvár dráma volt kibontakozóban. —
Azt hittem, azt mondod, hogy ha egy lány törődik a saját hírnevével, akkor nem lóg
Jude-félékkel. Hát ezért számítok ordas kurvának a Southpointe gimi igazságos,
elfogulatlan, az ártatlanság vélelmét előtérbe helyező népének körében?
- Ja, azt mondtam - bólintott Taylor, és úgy méregette Jude-ot, hogy hirtelen úgy
éreztem, meg kell védenem, ami az enyém. – De nem vetted még észre, hogy az ilyen
pasik oldalán, mint Jude, egyszerűen senki sem törődik a saját hírnevével?
Erre nem tudtam megfelelő válasszal szolgálni, úgyhogy
kibontakoztam Taylor kezei közül, és Jude felé vettem az irányt.
- Mit csinálsz? - szólt utánam.
- Köszönök neki.
- Nem tehetsz ilyet! - sziszegte, és előrelendült, hogy megragadja a karomat.
Nem tudtam eldönteni, hogy a csaj szereken volt, vagy éppenséggel elfelejtette
bevenni őket, de kezdett felidegesíteni.
- Idefigyelj, Taylor - pördültem meg, hogy szembenézzek vele. - Ha a
hírnevemnek sikerül még ribancosabbá romlania csak azért, mert köszönök
valakinek, hát legyen, a fenébe is!
Egy rántással kiszabadítottam a karomat, és még sikerült elkapnom a felém vetett
sértett pillantását.
Ennyit a barátszerzésről.
- Cső, Luce!
Ha lett volna még szőr a hátamon, biztosan égnek áll. - Cső, Jude!
Megpróbáltam összeszedni magamat, és felé fordultam. Még mindig úgy
vigyorgott, mintha ez lenne a legjobb dolog, ami a héten történt vele. A szemöldökét
keresztező friss sebhelyet leszámítva pontosan ugyanúgy nézett ki: sötét ruha, sötét
sapka, sötét titkok.
- Nem gondoltam volna, hogy itt látlak - vágta zsebre a kezét.
 - Tényleg? - igyekeztem úgy tenni, mintha nem egy színpadon állnánk, ahol az
egész iskola a közönség. - Én sem gondoltam volna, hogy itt látlak. Főleg miután
legutóbbi találkozásunkkor éppen betuszkoltak téged egy rendőrautóba.
Megvonaglott az arca, miközben megdörzsölte a tarkóját.
- Ja, hogy az. Azt hiszem, van némi magyaráznivalóm.
- Némi? Inkább úgy fogalmaznék, hogy gyártottál magadnak egy szakajtónyi
magyaráznivalót.
- Tudom - sötétült el az ábrázata. - Tudom.
- Szóval mikor engedtek ki? - kérdeztem halkan, és körbenéztem.
- Semmi gáz, már mindenki tudja, milyen SEMMIREKELLŐ SZARHÁZI
VAGYOK! - kiabálta Jude. Hangja visszaverődött az ebédlő falai között, és tálcára
hanyatló kanalak zaja követte. - Néhány héttel ezelőtt - tette hozzá normál
hangerővel, vállat vonva.
Próbáltam nem kiborulni. - És nem tudtál felhívni?
- Persze, hogy fel tudtalak volna hívni — közölte kimérten.
- Ezért inkább nem hívtál.
- Erre most választ vársz, vagy csak azt akarod, hogy még szarabbul érezzem
magam?
- Szarul érzed magad? - léptem előre. - Te érzed szarul magad?- ismételtem meg,
mert jólesett. - A hajamat csaknem teljesen kitépte néhány ismerősöd, akikkel a
közbenjárásod nélkül az életben nem lett volna alkalmam találkozni. A kutyámból
meg majdnem lacipecsenye lett. Hivatalosan én vagyok a Southpointe gimi kurvája,
mert mindenki tudja, hogy ismerlek, ami azt jelenti, hogy bizonyára hetvenszer
lefeküdtem veled.
Megadtam a közönségnek, amit akart: a kicseszett show-t. Egyetlen izgalmas
percről sem kellett lemaradniuk.
- Tessék, itt van. Ez a válasz - feszült meg Jude állkapcsa. - Ezért nem hívtalak.
Ezért nem toporogtam a küszöbödön abban a pillanatban, amikor kiengedtek a
sittről. Pedig szerettem volna. Én egy rákos daganat vagyok, Luce. És nem az a fajta,
amelyiken segít a sugárkezelés. Hanem az, amelyik megöl a végén.
A sebezhetőség, amit korábban már megpillanthattam, ismét ott
honolt a szemében.
Túl dühös voltam, vagy túlzottan megbántott ahhoz, hogy ha tással legyen rám a
tekintete.
- Nos, kösz a semmit. Legyen szép életed!
Minden valószínűség szerint ez volt a legnehezebb dolog, amit addig a napig
tettem. Hogy hátat fordítottam neki az ebédlő tágra nyílt szemű közönsége előtt, és
elsétáltam.
Nem tudtam, hová menjek. Nem róhattam viszont mérges köröket a helyiségben,
hacsak nem akartam, hogy a dilinyós jelző is a hízelgő címkéim listájára kerüljön.
Úgyhogy a büszkeségemet félretéve - meg azt, hogy Taylor valószínűleg a
legmanipulatívabb nőstény, akit valaha látott a föld - egyenesen az ő asztala felé
cipeltem a hátsó felem.
- Nem gondoltam volna, hogy megint találkozunk - harapott bele egy
sárgarépacsíkba, s olyan pillantást vetett felém, amellyel egy gyengébb csajt
megsemmisített volna.
 - Miért? - érdeklődtem a lehető leginkább csevegő hangon. - Mondtam, hogy csak
köszönni akarok egy régi barátnak.
- Hát nem semmi köszönés volt - tette hozzá fellengzősen, mi előtt belekortyolt
volna a diétás üdítőjébe. A mellette ülő lányok, akikkel korántsem bánt annyira
bőkezűen a természet, de még mindig elég csinosak voltak ahhoz, hogy a sebészkés
formálta orrukat felhúzzák a jelenlétemben, belekuncogtak a saját cukormentes kó-
lájukba.
-Jobban mondva, Taylor... - húztam ki egy széket, hogy leüljek. Nem volt
szükségem meghívóra, mivel egyébként sem óhajtottak küldeni. - ... ez egy nem
semmi búcsúzás volt.
- Nem úgy tűnik - bámult át a vállam fölött.
A széken megfordulva észrevettem, hogy Jude éppen ott áll, ahol hagytam. És
olyan parázsló tekintettel néz, amilyet még az életben nem láttam. Ügyet sem vetett
rá, mit gondolnak mások arról, hogy így bámul.
Visszafordultam, és Taylorra meresztettem a szememet. - nem is tudom. Biztos
vagyok benne, hogy te jobban tudod mindenkinél, hogy az ilyen pillantás
megtévesztő.
Elővettem egy almát a táskámból, belemélyesztettem a fogamat, és kihívóan
rámosolyogtam.
- Vagyis? - hajolt előre.
Nem a megfelelő emberrel akasztottam össze a bajszomat ezzel tisztában voltam.
De eleget láttam már ahhoz, hogy felismerjem a kicsinyes dumát. És ez a liba a
kicsinyesség királynőjének bizonyult.
- Vegyünk például téged. Egy olyan lány, mint te, aki a szó klasszikus, sebészi,
összerakott értelmében szép, és olyan szavakat használ, mint például a csillapít... -
tartottam hatásszünetet, hadd fogja fel, miután a sebészi kifejezésnél úgyis elállt a
többiek lélegzete.
- Nos, egy ilyen lányról senki sem hinné, hogy igazából egy kibír hatatlan,
mocskos ku...
- Üdv a hölgyeknek — szólt közbe egy újonnan érkező, kizökkentve a tátott szájú
csajok némelyikét. A mellettem lévő üres szék mögött állt meg. - Foglalt a hely?
Megráztam a fejem. Tetőtől talpig végigmértem, aztán elővettem egy üveg vizet.
Túlságosan ragyogó mosoly, túlságosan szőke tincsek, túlságosan mű barnaság, és
túlságosan ropogósra vasalt ing.
A szó legegyszerűbb módján jóképű - de nem az én szótáramban.
- Bizonyára te vagy az a lány, akiről mindenki beszél - ült le mellém.
Gúnyos nevetgélés az asztal körül.
A jövevény rájött, hogy hibázott. Elvörösödött. - Mármint ágy értem, hogy
mindenki rólad beszél mint új lányról - pontosított, amivel kiérdemelt egy
újabb kör kacajt.
- Hát persze, hogy úgy érted sziszegte Taylor.
A fiú „hagyjál békén” pillantást vetett felé, aztán felém fordult. - Sawyer vagyok -
villantotta rám a fogkrémreklámba illő mosolyát. - Sawyer Diamond.
Atyaég! Még a neve is olyan... bosszantó. Ha apa rájönne, hogy együtt járok
iskolába egy Diamond vezetéknevű fiúval, még a vé gén kényszerházasságot varrna
a nyakamba. Lucy in the sky... és egy Diamond.
 - Lucy - kortyoltam bele a vízbe. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy a düh
árnyékában hozott hirtelen döntések sosem vezetnek jóra. Ha legközelebb
elmasírozok valaki elől, inkább caplatok száz kört, mielőtt ehhez az asztalhoz ülök.
- Lucy - húzott elő egy szendvicset a táskájából - Szép név egy szép lánynak.
Éppen a szemforgatás kellős közepén tartottam, amikor éreztem, hogy fölém
magasodik egy baljós alak.
- A helyemen ülsz, Diamond.
Nem néztem hátra. Nem volt rá szükség. Ezt a hangot ezer közül is felismerném.
- Nem tudtam, hogy ez nyilvánvaló - fészkelődött Sawyer, a nyakát behúzva.
- A te hibád - ragadta meg Jude a támláját. - Elég gyakran melléfogsz, nem igaz?
Sawyer felállt, és szembefordult vele. Nem volt olyan magas, mint ő, de majdnem,
ám korántsem volt annyira kigyúrt.
- Óhajtod bővebben kifejteni, Ryder? - fonta keresztbe a karját.
- Nem nagyon - méregette jelentőségteljes pillantással Sawyert. - Mindketten
tudjuk, miről beszélek.
Olyan előérzetem támadt, hogy már csak egy ebédlői verekedés hiányzik arról a
listáról, aminek csak egy valóságshow-ban szabadna megtörténnie. S akár
menthetetlenül dühös voltam Jude-ra, akár nem, nem nézhettem végig, hogy megint
bilincsbe verve vigyék el.
Felpattantam, hogy közéjük csusszanjak.
- Én megyek. Ülj a helyemre, ha szeretnél!
Nem néztem a szemébe. Nem akartam ismét szembesülni azzal, hogy minek
fordítottam hátat.
További szó nélkül arrébb léptem, majd sietve elhúztam a csíkot az ebédlőből.
Fogalmam sem volt, mik az otthoni tanulás követelményei, de szívesen vállaltam
volna tíz órát a hét minden napján, mosdó- és ebédszünet nélkül, hogy ne
kelljen ebbe a pöcegödörbe visszatér nem.
A diákok között szlalomozva meg sem álltam az első üres folyosóig. A
legközelebbi szekrénymélyedésbe bújva lerogytam a sarokban, és a térdemre
hajtottam a fejemet. Iszonyatosan bőgni akartam. Azt akartam, hogy minden egyes
könnycsepp kicsorduljon, amit évekig visszatartottam. De valamiért egy sem gyűlt a
szemembe. Valamilyen tudati gát nem hagyta, hogy úrrá legyen rajtam a vágyott
megkönnyebbülés.
- A francba! - suttogtam, és belebokszoltam az egyik szekrénybe.
- Luce?
Épp erre nem volt most szükségem. Épp erre volt most szükségem.
Hogy lehetett ő, amit egyszerre akartam és nem akartam den áldott pillanatban?
- Hogy találtál rám? - kérdeztem behúzott nyakkal.
- Könnyű volt - huppant mellém. - Csak követtem a káromkodást
Felnevettem. Hangosan. Mindig labilis voltam érzelmileg ilyen kor, amikor
sírnom kellett volna, de nem tudtam. Sőt, az „érzelmileg labilis” kifejezés elég jól
leírta azt az embert, akivé lettem. Többnyire képes voltam mélyre ásni a
bizonytalanságomat és a szörnyű múltamat, a hozzáállásommal és a
vérmérsékletemmel együtt. Az ilyen napok, mint a mai, eszembe juttatták, mennyire
törékeny vagyok. Hogy a vastagnak hitt bőrömet milyen könnyedén átszúrhatják egy
rossz ember jól forgatott szavai.
 Érzelmi roncs voltam egy olyan srác mellett, aki a roncslét iskolapéldáját jelentette
- s ugyanolyanná tehet, ha beengedem az életembe. Közelebb fészkelődött hozzám, a
nyakam köré fonta a karját, és magához húzott. Tiltakoznom kellett volna, vagy
legalábbis ellenkeznem egy keveset, hiszen még mindig nem voltam képben Jude
múltját, jelenét és jövőjét illetően - mégsem tettem.
- Szóval? - kérdezte a hajamba hajolva.
- Szóval - ismételtem, amint egy falkányi fiú elporoszkált mellettünk. Egy szót
sem szóltak, amíg Jude látószögében voltak, de a folyosón továbbhaladva úgy
bökdösték egymást oldalba, hogy hallottam. Egyedül itt ülni, Jude-hoz bújva... ez
valószínűleg csodát tesz majd a patinás hírnevemmel.
- Ideje elmagyarázni - sóhajtott fel, mintha nem lenne más választása.
- Ideje elmagyarázni - visszhangoztam ezt is. Jobb most túlesni rajta, bár
hamarabb még jobb lett volna. Hát jó, Jude mellett kénytelen vagyok beérni azzal,
amit kapok.
- Készen állok rá, ha te is - biztatott.
Semmi sem jutott eszembe. Mintha egyetlen kérdés vagy válasz sem tudná
megváltoztatni, amit iránta érzek, Őrült következtetés ez egy lánytól, ha
olyasvalakiről van szó, mint Jude.
Bebizonyosodott, hogy hiányzik az egyik kerekem - ha eddig nem lett volna
egyértelmű.
- Na! - bökött meg. - Bármit kérdezhetsz, aztán vagy válaszolok, vagy nem.
- Milyen készséges vagy - mosolyogtam a pólójába.
- Néhány perc múlva becsengetnek, tehát jobb, ha belevágsz. Nem vagyok az
fajta, akit zavar, ha elkésik, de azt hiszem, te másképp vagy ezzel.
Tulajdonképpen én is kivettem a részem a késésekből annak idején. A régi rövid
pórázas, kékvérű magániskolámban valami lázadóféle voltam, mert nem átallottam
miniszoknyát húzni, élénkebb rúzst használni, s olykor ellógni. Itt, a Gyehenna
Gimiben viszont szentté avattak volna az egykori hitszegésem miatt.
Ja, bocs! Elfelejtettem, hogy a diáksereg máris kurvának bélyegzett.
Jude megint megbökött, így belevágtam. Nem volt könnyű.
- Voltál már börtönben. - Tudtam, hogy ez nem kérdés, de talán vártam a
megerősítést.
- Aha - vágta rá velősen.
- Hányszor?
- Tizenegyszer? Tizenkétszer? Már nem számolom.
Tisztában voltam vele, hogy jól ismerik a rendőrségi körzetben, ám így is
alábecsültem, mennyire.
- Miért? - próbáltam rezzenéstelen hangon érdeklődni. Felemeltem a fejem, Jude
pedig vállat vont. - Többnyire azért, mert verekedésbe keveredtem, egyszer meg
kábszer volt nálam.
Bakker!
- Milyen kábszer?
Nem habozott a válasszal.
- Kati.
Hú, a francba!
- Használtad?
 Vajon mennyire volt helytelen azért imádkozni, hogy másnak akarta elpasszolni?
- Á... Próbáltam eladni. Buta és mohó faszkalap voltam tizenhárom évesen. Nem
jött be a biznisz, úgyhogy abbahagytam. Már négy éve nem árulok drogot.
- És onnan ismered a másik három fiút, hogy mindannyian ugyanabban az
otthonban laktok?
A szörnyű éjszakát követő reggelt leszámítva nem beszéltem róluk. Igyekeztem
nem is gondolni rájuk, de szerettem volna berúgni a zárt ajtót, ami mögött a valódi
Jude rejtőzött.
A kérdezz-felelek kezdete óta most először feszült meg. - Ühüm - húzta lejjebb a
sapkáját.
- És Joe bácsi ott dolgozik?
Jude mély és rövid kacajt hallatott. - Ha annak nevezhetjük, hogy a kanapén
pihenteti a hájas seggét, miközben néhány tucat kölyök kifordul magából, akkor ja,
ott dolgozik.
- Mióta élsz ott? - egyenesedtem fel, és rápillantva láttam, hogy máshol jár az esze.
Egy sötét helyen.
Mintha hirtelen megnyomtak volna rajta egy gombot, összerezzent. Gyorsan
megrázta a fejét és megköszörülte a torkát. - A zsaruk nem osztották meg veled
ezeket az infókat? - feszült meg az állkapcsa. - Általában élvezettel csacsognak róla,
milyen elbaszott egy ember vagyok.
Valóságos aknamezőn egyensúlyoztam lábujjhegyen, így nem tudtam, meddig
mehetek még, mielőtt felrepülök a levegőbe.
- Végig abban bíztam, hogy tőled hallom majd. De egyesek mintha elfelejtették
volna a számomat. És a címemet - mosolyogtam rá, amitől végre megenyhült.
- Öt éve.
- Szereted?
- Megvagyok.
Újabb rövidre szabott, „nincs erről mondanivalóm” szagú válasz. Ami azt jelezte
számomra, hogy milliónyi sötét titok lappang a megpiszkált felszín alatt.
- Miért kötöttél ki ott?
Noha kétségbeesetten szerettem volna feltenni ezeket a kérdéseket, amikor végre
alkalmam nyílt rájuk, mindegyiktől kényelmetlenül fészkelődnöm kellett.
- Anyám lelépett. Apám börtönbe került.
- Sajnálom - suttogtam. Úristen, szörnyű embernek éreztem magam azért, mert
rosszat gondoltam róla. - Apukádat kiengedik valamikor a közeljövőben?
- Dehogy.
Vártam, hogy a szemközti fal lángba boruljon a pillantásától, annyira fikszírozta.
- Miért került börtönbe?
- Olyan bűnért, amilyenért a börtönt kitalálták.
Végigfutott a hátamon a hideg.
- És az anyukád? Miért ment el?
- Mert utált feleség lenni, de anya még jobban - húzta össze Jude a szemét. - Mert
önző volt, szabad akart lenni, és nem volt benne semmi felelősségérzet.
Felemeltem a kezem, hogy összekulcsoljam az övéivel az ujjaimat.
- Szerinted visszatérhet valaha?
Jude felhorkant.
 - Nem. Anya nagyon régen lelépett. De kaptam tőle egy szép búcsúajándékot,
amit magamnál hordok a zsebemben - húzott elő egy darab gyűrött, régi papírt. - Na,
hát ezt hagyta itt nekem, meg ezt az ósdi vacak sapkát a fejemen, amit ő kötött,
horgolt vagy mi a szart csinált vele, és ami mindig is három számmal nagyobb volt
rám.
Nem tudtam, el akarom-e olvasni. Sőt biztos voltam benne, hogy nem akarom.
Mégsem tudtam nemet mondani, amikor Jude ideadta. Nem tudtam nemet mondani,
amikor valaki a kezembe nyomta az utolsó dolgot, ami egy szerettéből maradt neki.
Mély lélegzetet vettem, és kihajtottam a papírt.
- Ez a Hey, Jude szövege - állapítottam meg összezavarodva.
- Bizony ám - nyugtázta elfúló hangon.
- Ezt adta neked az anyukád, mielőtt elment?
- Hát nem a kezembe adta, hanem otthagyta az éjjeliszekrényen, mielőtt világgá
ment volna az éjszaka közepén. De ja, volt olyan gondoskodó, hogy leírja valami
vacak dalnak a szövegét. Sehol egy "szeretlek", vagy egy „puszi, anya”. Jó, mi?
Ismét összehajtogattam a papírt, és visszanyújtottam neki. - Miért hordod
magaddal?
- Mert tisztára lökött vagyok. Az éjjeliszekrényemen tartom egy keretben, de ma
egy gyenge pillanatomban kivettem belőle.
- Az éjjeliszekrényeden tartod? - ismételtem, miközben a szívem egy darabkája
mintha összetört volna.
- Igen, így minden este láthatom. - Az állkapcsán megfeszültek az izmok.
- Hogy emlékeztessen az anyukádra - találgattam.
Az állkapcsa még jobban megfeszült. - Hogy emlékeztessem magam, mi
történhet, ha megengeded magadnak, hogy szeress valakit - vágta zsebre a levelet,
aztán hangosan belefejek a mögöttünk lévő szekrénybe.
Alighanem ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam.
- És a sapka?
Most már értettem, mitől volt annyira kopott és viseltes. Az elmúlt öt évben
mindennap felvette.
- Ugyanazért - húzta mélyen a szemöldökére.
- Hát ez elég lehangoló-jelentettem ki, s azon agyaltam, hogyan lehetne a
beszélgetést más irányba terelni. - Van tesód?
Jézusom, reméltem, hogy erre nem valami szívszaggató válasszal fog szolgálni.
Megrázta a fejét. - Egyke vagyok. A szüleim hála istennek megálltak egynél. És
neked?
Megdermedtem. Nem akartam, hogy a társalgás ebbe a sötét verembe süllyedjen.
Nem álltam készen arra, hogy a múltamtól meséljek Jude-nak - még akkor sem, ha ő
ilyen készségesen megosztotta velem az övét. Szerettem azt hinni magamról, hogy
nyitott könyv vagyok. Azt akartam, hogy mások erre a következtetésre jussanak. Mi
közben minden voltam, csak nyitott könyv nem. Sokkal inkább egy olyan kötethez
hasonlítottam, amelyik olyan sokáig hevert becsukva, hogy porfelhő szállt volna fel
belőle, ha valaki nagy nehezen kinyitja. - Volt egy bátyám.
- Volt?
Becsuktam a szemem, és próbáltam olyan tárgyilagosan megszólalni, ahogy csak
lehetett. - Néhány éve meghalt.
 Jude megdöbbent. - Mi történt?
Az ajkamba haraptam, és felnéztem rá. - Nem állok készen arra, hogy
belemerüljek a témába - igyekeztem kevésbé szomorúnak hangzani, mint amilyennek
éreztem magam. - Főleg az „anyukád lelépett, apukádat meg lecsukták” dolog után.
Hivatalosan is sikerült elérnem a depresszió határát - próbáltam mosolyogni, de nem
illett a helyzethez.
- Sajnálom, Luce. Az élet néha szar - szorított magához. - Biztos vagyok benne,
hogy jó fej volt.
- A legjobb - vizslattam Jude-ot. - Tudod, néha rá emlékeztetsz.
Rám villantotta őszinte vigyorát. - Akkor meg tuti, hogy fenomenális arc volt.
Megint mosolyogni akartam, ezúttal sikerült. - Igen, az.
- Most, hogy már eltakarítottuk az útból a fos múltunkat, van még valami, amit
epedsz megkérdezni?
Hangjában remény csilingelt. Remélte, hogy valószínűleg végeztem a vallatással.
Nem volt akkora mázlija.
- Mondd el a valódi okát annak, hogy nem hívtál - babráltam a szoknyám
szegélyével. - Van barátnőd?
Elképzelésem sem volt, ki lehet vagy lehetett a csaj, de máris gyűlöltem.
Valamennyi arcvonására kiült a megkönnyebbülés az irányváltástól.
- Basszus, dehogy! - vigyorgott rám.
- Mert nem akarsz barátnőt - idéztem a legelső beszélgetésünkből.
- Ez volt a működési irányelvem - bámulta az ajkamat olyan hosszan, hogy
éreztem, remegni kezd. - De most már nem vagyok biztos benne.
- Oké, szóval nem hívtál, és nem azért, mert van barátnőd - húztam ki
gondolatban az első számú magyarázatot, és átnyergeltem a másodikra. - Akkor úgy
döntöttél, hogy mégsem vagy annyira oda értem? - Nyeltem egy nagyot, miközben
minden válaszlehetőségre felkészültem.
- Luce... Hiába annyira intelligens a női faj, ha néha ilyen ostoba bír lenni -
nevetett, és mutatóujját az államhoz tette, hogy maga felé fordítsa a fejemet. - Azért
nem hívtalak, mert megmondtam: semmi jó sem sül ki abból, ha velem vagy. Lehet,
hogy nem akarom, de a dolgok mégis mindig elcsesződnek körülöttem.
- Mert egy rákos daganat vagy - ismételtem a szavait hitetlen- kedve.
- Pontosan. .
Tehetetlenségemben hosszan kifújtam a levegőt. - Ki mondta ezt?
Újabb távolba révedő tekintet. - Valaki, aki fontos volt nekem.
Mintha minden egyes válasz gyarapította volna a kérdések sorát ahelyett, hogy
kihúzta volna őket.
- Az a helyzet, Jude, hogy máris mindenki azt gondolja rólam miattad, hogy egy
ribanc vagyok. Hát ronthat-e ezen, ha továbbra is együtt lógunk?
- Sokat ronthat - suttogta, mielőtt megint felém kapta volna a fejét. Ismét
zabolátlan düh parázslott a szemében. - Várj... azt mondod, hogy lekurváznak?
- Ööö.. . - visszakoztam Jude temperamentumát ismerve. - Úgy tűnik.
Olyan erővel bokszolt a legközelebbi szekrénybe, hogy a fém behorpadt az ökle
alatt. - Előítéletes aljadékok - sziszegte felugorva.
- Nemsokára találkozunk, Luce! - nézett vissza rám. - Valamit el kell intéznem.
- Jude! Nem éri meg! - figyelmeztettem. Mert tényleg nem. Sosem hagytam, hogy
mások véleménye határozza meg, ki vagyok. És ezen most sem szándékozom változtatni.
- A francokat nem — masírozott végig máris a folyosón.
Néhány fiú menet közben köszönt neki. Válasz helyett megint lesújtott az öklével
egy szekrényre.
Az ötödik órám tesi volt, és szinte fantasztikusan indult, miután Ramstein tanár úr
közölte, hogy nem kell átöltöznünk, mert valami első napi iskolagyűlés van.
Emelkedett hangulatom azonban zuhanórepülésbe kezdett, amint a tornaterem
fényes padlójára léptem. Tudtam, hogy nem engem bámul mindenki, mégis úgy
éreztem. A tömött sorokban egymás után villantak rám a sokatmondó pillantások és
vigyorok. Páran elég szemtelenek voltak hozzá, hogy jól hallhatóan suttogják a „k”
betűs szót.
Fenébe, most már tényleg kezdtem felkapni a vizet! Nem akartam, hogy mindenki
az ellenségem legyen a Southpointe-ban, de nem zárhattam ki ennek a lehetőségét, ha
nem voltak hajlandók befogni a pofájukat. Igazságtalanul húzták rám ezt a skatulyát
- főleg, mivel nem is részesültem olyan örömökben, amilyenekkel kiérdemelhettem
volna.
A tornaterem végébe sétáltam, és a lelátó legutolsó szektorának leghátsó sorában
foglaltam helyet. Csak én ültem a padon.
Kihúztam magamat, felnéztem, és igyekeztem minden egyes rám irányuló
pillantást viszonozni.
- Figyelmet kérek! - darálta egy fáradt hang a mikrofonba. Az évtizedes
öltönyéből és a szeme alatti karikákból ítélve bizonyára ő volt az igazgató. A
tornaterem morajlása egyetlen decibellel sem enyhült. - Figyelmet kérek! - ismételte
még elcsigázottabb hangon. Szegény csóka fárasztó év elé néz, ha már az első napon
ilyen kimerült...
Szemlátomást én voltam az egyetlen diák, aki odafigyelt, így amikor valaki
hirtelen felbukkant az igazgató mögött és kitépte a kezéből a mikrofont, válogatott
káromkodással csodálkozhattam iá az eseményekre, mielőtt bárki másnak feltűnt
volna, mi történik.
- Kussoljatok, faszfejek! - visszhangzott Jude felszólítása a teremben, és mindenki
engedelmeskedett.
Az igazgató megkísérelte visszaszerezni a mikrofont, de Jude a feje fölé emelte -
így az eszköz csaknem egy méterrel a szerencsétlen vörös fejű igazgató fölé került.
Jude egyszerre rázta meg a fejét, és vonta fel a szemöldökét. Az igazgató vette az
adást, és hátrébb lépett.
Jude leeresztette a mikrofont, és rám nézett. Megint pontosan tudta, hol vagyok a
többezres tömegben. Tekintete még egy másodpercre elidőzött rajtam, mielőtt
másfelé fordította a figyelmét.
- Én elvisellek benneteket, ti köcsögök, mert magasról tojok rá, mit gondoltok
rólam - sétált végig a pódiumon. - De egy pillanatig sem fogom elviselni, hogy
aláássátok egy ártatlan lány hírnevét.
Körbe akartam nézni a termen, hogy lássam az elkerekedett szemeket és a leesett
állakat, ám képtelen voltam levenni a szememet Jude-ról. Megvédte a becsületemet.
Akár jó, akár rossz módot választott erre, rohadtul ez volt a legszexibb,
legromantikusabb dolog, ami valaha is történt velem.
- Lucy Larson a barátom. Egy barátom, akit megvédek. Szerintem mindenki tudja,
hogy ha csak egy random lány lenne, akit megdugtam, nem állnék most itt kint.
Szünetet tartott, mintha várná, hogy bárki fel mer-e állni vagy ellentmondani
neki.
Őszintén szólva, Jude tekintetéből ítélve úgy véltem, hogy aki tiltakozott volna,
hullazsákban távozik a mai iskolagyűlésről.
- Ha meghallom, hogy akár csak sutyorogtok róla, hogy kurva lenne... - feszült
meg az ökle, miközben szemkontaktust teremtett mindenkivel -... jobb, ha
elköszöntök a lábatoktól, mert eltöröm mindkettőt.
Az állam most mindenki máséhoz csatlakozva leesett.
- Ha bárkinek további felvilágosításra lenne szüksége a témával kapcsolatban,
elintézhetjük a parkolóban.
Jude hagyta, hogy a nem túl burkolt fenyegetés visszhangozzon a falak között,
aztán átnyújtotta a mikrofont az igazgatónak.
A diri intett egy másik tisztségviselőnek, hogy folytassa, aztán várakozó pillantást
vetett Jude-ra - aki kuncogva követte őt a pódiumról lefelé vezető lépcsőn.
- Nem is lenne igazi az első nap, ha nem hívatnám az irodámba már az ötödik óra
előtt, Mr. Ryder - sóhajtotta az igazgató.
- Igen, de ez nemes cél érdekében történt, Rudolph úr—válaszolta Jude, majd rám
kacsintott, és kiment a még mindig néma tornateremből.
 HETEDIK FEJEZET

I
tt van anya kocsija — ez volt az első dolog, amit megállapítottam, amikor az
iskolából a házunkhoz leparkoltam. Sosem jött haza ilyen korán. Halálos bűnt
jelentett számára öt előtt elhagyni az irodát.
Természetesen a szabály megszegésére épp azt a napot sikerült kiválasztania,
amelyik évek óta az egyik legrosszabb napom volt. Rükvercbe kapcsoltam volna a
Mazdámat, ha nem figyel a konyhaablakból. Várt rám.
Pont, amikor azt hinné az ember, hogy ennél már csak jobb lehet.
Kikapcsoltam a biztonsági övét, megragadtam a hátizsákomat, és felkészültem,
hogy szembenézzek az elkerülhetetlennel. Kinyitottam a szúnyoghálós ajtót, vettem
egy mély lélegzetet, aztán beléptem. Másra sem vágytam, csak arra, hogy
felmarkoljak egy almát, felrohanjak a lépcsőn, és magamhoz öleljem Rambót—hiszen
ez volt az utolsó esténk együtt. Darcyék ugyanis beleszerettek a kis szőrgombócba,
amikor megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. A gyerekek addig nyaggatták a
szülőket, amíg azok rá nem bólintottak az örökbefogadásra. Pokolian fájni fog, hogy
amikor holnap este hazajövök, üresen fogom találni a babzsákfotelt. Rambó az első
kutya, akit anya és apa beengedett a házba — talán azért, mert bűntudatuk támadt
amiatt az éjszaka miatt, amikor végighorkolták a tüzet az udvaron. Tudtam viszont,
hogy Jeanne D’Arc-i hőstett volna újabb négylábút becsempészni az orruk előtt.
Anya az asztalnál ült, két bögre tea gőzölgött előtte. A létező legszélesebb mosoly
ült ki az arcára, amire fizikailag képes volt.
- Milyen volt az első napod?
Szörnyen borzasztó. Minden idők legrosszabb iskolai első napja. Megalázó.
- Elég jó — válaszoltam, és megfogtam a felém nyújtott bögrét.
- Történt valami érdekes? - kérdezte kíváncsian.
Az első óra végére kiérdemeltem a „kurva” címet.
- Nem nagyon — vontam vállat.
- Szereztél barátokat? - kortyolt bele a teájába, miközben még mindig azzal a
szellemmosollyal vizslatott.
Szereztem egy csomó ellenséget.
- Párat.
Nem szabadna ennyire könnyedén hazudnom.
- Láttál ismerős arcokat?
A szüleim megalapíthatták volna a Jude Antifanklubot. Ha megtudják, komolyan
megfontolnák, hogy kivesznek a Southpointe-ból, és másik iskolakörzetbe
buszoztatnak, esetleg eladják a belső szerveiket a feketepiacon, hogy visszaküldjenek
a magánsuliba, csak hogy megbizonyosodjanak róla: nem fogok belebotlani a
folyosón. Noha a Southpointe minden más szempontból szívás volt, egy lényeges
aspektusból mégsem. Tény, hogy egyáltalán nincsenek és valószínűleg nem is
lesznek itt barátaim, az órai követelmény olyan volt, amilyennel általánosban
találkoztam, az épület pedig olyan régi, hogy minden folyosó, terem és fal egy ősrégi
tornazsák szagát árasztotta.
 De ott volt Jude. És valahogy semmi más nem számított, csak ez.
- Á-á — fúlt el a hangom, amire anya rögtön felfigyelt. Oké, mégsem annyira
könnyű hazudni. Nem mintha szerettem volna füllenteni nekik. Inkább olyan túlélési
ösztönféleség volt. Mindössze azt mondtam, amit hallani akartak, ők meg
viszonzásképpen többnyire békén hagytak. - Mármint ez egy nagy iskola. Biztos,
hogy végül összefutok pár ismerőssel.
- Hm... - hümmögött a teájába. Készült valamire. Nem tudtam, mire, de amikor
bármelyik ősöm „készül valamire”, sosem jelent jót. — Meg mertem volna esküdni
rá, hogy munkába menet a Southpointe buszát láttam megállni a Utolsó Esély
Fiúotthon előtt.
Nem hagyhattam, hogy eltakarja előlem az egyetlen napsugarat abban a pokolban.
- Ez az a rész, ahol arra vársz, hogy biztosítsalak róla: tényleg nem bánom, hogy az
utolsó évre kivettetek a magánsuliból, mert le vagyunk égve, és hogy valami
megaiskolába küldtetek, ahol minden bejáratnál fémdetektor áll? Sőt, hogy valószínűleg
ez a lehető leg jobb nekem? — Csaptam le a teát az asztalra. — Mert akkor
hagyhatjuk a mellédumálást, és egyszer végre őszinték lehetünk egymással.
Anya is letette a teát, és megdörzsölte a homlokát. Évek óta ez volt az első eset,
hogy leengedte a védőpajzsát. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet.
- Kaptál már választ azoktól a tánciskoláktól, ahová jelentkeztél? — kérdezte
fáradtan.
Felsóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak ne is jelentkeztem volna első helyen
művészeti sulikba. Az önbizalmamnak tényleg nem hiányzott egy újabb
visszautasítás.
- Nem — próbáltam úgy mondani, mintha nem érdekelne. De a fenébe is,
érdekelt.
Már azelőtt tánciskolába akartam járni, hogy le tudtam volna írni a nevem. Táncos
voltam, ez határozta meg az életemet, amióta csak belebújtam az első saját tütümbe.
El sem tudtam képzelni tartalmasabb életet, mint végiglejteni a színpadon a közönség
előtt, amíg meg nem öregszem, vagy amíg a lábam bírja — és az ország egyik első
számú művészeti iskolája megadta volna nekem ezt a lehetőséget.
- Még van idő, Lucy — bátorított, mert átlátott a szitán.
- Meglátjuk - vontam vállat.
Elegem volt a szívhez szóló beszélgetésekből mára, úgyhogy a lépcső felé vettem
az irányt.
- Lucy?
Megálltam az első lépcsőfokon, és hátranéztem. Anya úgy bámult rám, mintha én
lennék a világ legtörékenyebb teremtménye. Nem is lőtt annyira mellé. - Hogy vagy?
Most tényleg!
Öt év után egy csésze túlázott teánál és néhány majdnem érdeklődő kérdésnél
jobban meg kellett dolgoznia az őszinte válaszomért.
- Jól - néztem a szemébe.
- Igazán?
Persze, hogy nem igazán. Az egész családomat elveszítettem egyetlen nap leforgása alatt, és sohasem
kaptam vissza őket. És ez csak az első láncszemet jelentette...
- Igazán - indultam el gyorsabban a lépcsőn, de nem elég gyorsan.
- Tudod, Lucy... ha bármikor beszélni szeretnél valakivel... — hallatszott fel anya
hangja. - Tudom, hogy valószínűleg az utolsó utáni lennék a listádon, de itt találsz, ha
szükséged van rám.
Az sem döbbentett volna meg jobban, ha lenézek, és látom, hogy a lábam
sellőuszonnyá változott.
- Ööö — nyögtem a megfelelő szavakat keresve. — Köszi, anya!
Mielőtt további túlvilági eszmecsere következtetett volna, feliszkoltam a
hátralévő lépcsőfokokon, bebújtam a takaró alá, s egy fiúról álmodtam - akinek szép a
szeme és ocsmány a múltja.

Másnap már kevésbé volt szokatlan átsétálni a fémdetektorok között. A rám eső
pillantások mosollyá változtak, néhányan még integettek is. A második óra végére
eltöprengtem rajta, hogy ez ugyanaz a diáksereg-e, mint tegnap. Mindenki rám
köszönt a folyosón, matekórán öten ajánlották fel a tollukat, amikor kölcsönkértem
egyet, Taylor egyik nagykövete pedig megdicsérte a ruhaválasztásomat.
Olyan száznyolcvan fokos fordulat következett be, amihez az összes nebulónak
homloklebenymetszésen kellett átesnie, vagy pedig Jude ennyire kulcsszereplő volt a
Southpointe életében. Olyan kulcsszereplő, akinek hatalma van.
A harmadik óra után megkaptam a választ. Kiszúrtam, hogy Jude előttem sétál
végig a folyosón, ahol a többiek úgy összezsúfolódtak, mint a heringek. De ő
akármerre ment, szétvált a tömeg.
Annyira elkábított a látvány, ahogy kettéválasztotta a tengert, hogy nem vettem
észre, amikor valaki, akit egész reggel igyekeztem elkerülni, mellém férkőzött.
- Szia, szépségem! - kacsintott rám Sawyer.
Ó, egek! A srácok még mindig ezzel az ősrégi dumával fektetnek? Ha igen, akkor
legszívesebben pofon vagdosnék minden egyes lányt, aki bedől neki - egészen addig,
amíg nem sikerül egy kis józan észt verni beléjük.
- Sawyer ... - néztem rá, amitől még vakítóbban tündökölt a mosolya. -
Megtennéd, hogy nyugdíjazod ezt a dumát? Elég szar.
Egy nyúlfarknyi pillanatig elkomorult az arca, aztán visszatért rá a sawyeri
dicsőség.
- Nem semmi iskolagyűlés volt tegnap. Biztos bekerül a Southpointe történelmébe
- tartotta velem a tempót, amikor gyorsítottam. Ismertem a fajtáját. Akadt belőlük egy
szakajtónyi a régi sulimban. Nem jöttek be, mert inkább fiúk voltak, mint férfiak.
Többet beszéltek, mint amennyit cselekedtek. Én inkább a tevékeny pasikat szeretem.
- Ja, a harsonaszólótól tényleg leszakadt a plafon — játszottam a hülyét, mert nem
érdekelt, ráadásul vicces is volt.
Sawyer megtorpant. Szinte láttam, ahogy kattognak a fogaskerekei. - Szóval te
meg Ryder, mi?
Tökösebb volt, mint hittem. Ő az első, aki a jelenlétemben felvetette, hogy Jude
meg én összetartozunk. Merész, tekintve a tegnapi halálos fenyegetést.
- Barátok vagyunk — válaszoltam, miközben próbáltam közénk csempészni némi
levegőt, hogy a válla ne érjen az enyémhez minden lépésnél.
- Barátok? Annál többnek tűnik. Úgy tűnik, mintha lenne köztetek valami.
Az ajkamba haraptam, mielőtt kimondtam volna, ami elsőként eszembe jutott.
Csak azért, mert könnyen elfutott a pulykaméreg, még nem kellett hagynom, hogy a
vérmérsékletem irányítsa az életemet —noha ez pont azon pillanatok egyike volt,
amikor szívesen szabadjára engedtem volna az indulataimat.
- Nincs semmi- férkőztem át néhány diák között, hogy a szekrényemhez jussak.
Sawyer mellém surrant.
- Helyes - dőlt a szomszéd szekrénynek. - Ez megkönnyíti dolgot, hogy velem
gyere az évfolyambuliba, amin öregdiákok is részt vesznek.
Nem tudom, hányszor pörgettem végig a számzáras lakatom tárcsáját, de tíznél
többször és száznál kevesebbszer. Csak egy rosszabb lehetőség kínálkozott annál,
mint hogy partner nélkül menjek a bálra: hogy Sawyerral menjek. Az a fajta srác volt,
aki már a virágcsokor-választás előtt kivette a hotelszobát, és homárvacsorával
alapozta meg az egész éjszakás szexmaratont.
- Mit szólnál, ha jövő szombaton nyolcra érted mennék?
A lakattal való babrálást feladva mély lélegzetet vettem.
- Sawyer — vágtam bele, és megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Olyan
átkozottul magabiztos volt a képe, hogy kísértést éreztem a francba elküldős
verzióra.
- Luce-nak már van partnere a bálra.
Jude ballagott oda hozzánk, és kihúzta magát Sawyer előtt.
- Menj, keress magadnak másik csajt, Diamond! Ő nem szabad préda, de ha az
lenne, akkor is átlátna a szarságaidon.
Sawyer száz megawattos mosolya odalett. Feltápászkodott a szekrénytől,
amelynek dőlt, és felegyenesedett Jude-dal szemben.
- Azt hittem, csak barátok vagytok.
- Hát akkor tévedtél.
- Rájöttem — közölte Sawyer ahelyett, hogy sarkon fordult és elrohant volna, mint
a legtöbben, amikor Jude-dal összetűzésbe keverednek. — Te nem az a fajta vagy, aki
csajokkal barátkozik. Bocsáss meg, hogy azt hittem, Lucy szabad. Nem tudtam, hogy
köztetek barátság extrákkal a téma.
Jude minden figyelmeztetés nélkül olyan durván hátralökte, hogy az órára
igyekvő diákhordára esett.
- Jude! Dobtam le a táskámat, hogy karon ragadjam. Próbáltam visszahúzni, ami
sikerült volna, ha képes vagyok fekve kinyomni egy kisebbfajta furgont.
- Luce! - lehelte, s hátranézett a karja köré fonódó kezemre. - Engedj el, rendben
vagyok!
Megtettem, amit kért - csak mert úgysem akadályozhattam volna meg, hogy
bokszzsákká változtassa Sawyer arcát, ha azt tervezte.
Jude a homlokán kidagadó erekkel masírozott előre, ahol Sawyer igyekezett
visszanyerni az egyensúlyát, és föléje tornyosult.
- Idefigyelj, te felfuvalkodott kis faszkalap, figyelj nagyon. Soha... - köpött egyet —
SOHA többé ne merj ilyen tiszteletlen lenni Luce-szal, különben abban a
másodpercben fog utoljára dobbanni a szíved. Isten engem úgy segéljen, folyton a
nyomodban leszek, és fogalmad sem lesz róla, mi történik veled, amíg észre nem
veszed, hogy az ördög kipipálta a listán a nevedet!
Mindenki megállt, hogy a triónkat bámulja - én viszont csak Jude-ra figyeltem.
Olyan düh tombolt benne, hogy minden porcikája remegett tőle, mégis képes volt
visszafojtani.
- Most pedig hadd tisztázzam a dolgot, mivel te vagy a legostobább szardarab,
akivel valaha is találkoztam. Luce és én barátok vagyunk. Én viszem az
évfolyambuliba. És neked nem lesznek tiszteletlen célozgatásaid, szavaid vagy akár
gondolataid vele kapcsolatban. Megértettél?
Jude vörös arca néhány centivel Sawyeré fölött magasodott, az erek pedig szinte
robbanásig feszültek rajta. Sawyer tényleg pöcs volt, de Jude reakciójából ítélve azt
lehetett hinni, hogy éppen most követett el egy gyilkosságot. Be kellett vallanom:
akármennyire is megbíztam benne, megijesztett.
Sawyer felküzdötte magát a padlóról, és Jude szemébe nézett. - Megértettelek.
- Ez a beszéd, kisköcsög — paskolta meg az arcát válaszként Jude. - Most pedig
takarodj innen! Nem épp seggrepacsit kéne játszanod a fiúöltözőben a
kispajtásaiddal?
Még egy pillanatig farkasszemet néztek, mielőtt Sawyer visszanézett volna rám.
Még mindig a szekrényajtóhoz tapadva álltam.
- Később összefutunk, Lucy.
- Kivéve, ha én futok előbb össze veled — mormolta utána Jude, és figyelte, ahogy
befordul a sarkon.
A bámészkodó tömeg szertefoszlott, bár néhányan azért továbbra is körülöttünk
ácsorogtak az utójátékra várva.
- Oszolj! — adta ki az utasítást Jude, és a kíváncsiskodók felé intett.
Olimpikonokat sem láttam még ilyen gyorsan mozogni.
- Szóval akkor veled megyek az évfolyambuliba? — érdeklődtem, miközben
világrekord lassúsággal végre sikerült kinyitnom a szekrényemet.
- Úgy van - pördült felém. A szeme csillogott, és minden arcvonása
magabiztosságról árulkodott. Oltári szexi volt, de nem tudhatta, hogy annak látom.
- Nem gondolod, hogy előbb talán el kellene hívnod? - összpontosítottam a
harmadik és a negyedik óra közötti könyvcsere kivitelezésére, de a szemem sarkából
kis híján tengelyferdülésig őt figyeltem.
Mellém lépett — olyan közel, hogy éreztem a testéből áradó forróságot.
- Luce, eljönnél velem az évfolyambuliba? — kérdezte mély, búgó hangon. Olyan
érzéseket ébresztett bennem, amilyeneket nem kellett volna, hogy a negyedik órát
nyugodtan kibírjam.
- Azt hittem, fenn akarod tartani a barátság látszatát.
Nem kérettem magamat, csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg
tudja, mit akar. Egy olyan fazon, aki az anyukája üzenetét bekeretezve tartja az
éjjeliszekrényén, hogy emlékeztesse magát, mi történhet, ha megengedi magának,
hogy megszeressen valakit. Nem ijedtem meg az üzenettől, mert tudtam, hogy én is
magamnál tartanám a múltra való emlékeztető gyanánt, ha esetleg meglegyintene
egy mélyebb emberi kapcsolat szele. Ráadásul két olyan ember, aki ennyire elcseszett
módon tekint a szeretetre, nem szabad, hogy egymás mellett kössön ki — sem ebben
az életben, sem pedig a következőben.
- Magasról teszek a látszatra. Arra viszont nem, hogy mások tisztelettel bánnak-e
veled - jelentette ki parázsló szavakkal. - Na, akarsz járni velem?
- Azt hittem, nem vagy a virág, a randi, meg a párkapcsolat híve - húztam be a
hátizsákom cipzárját, aztán becsaptam a szekrényajtót.
- Nem is voltam - jelentette ki olyan vigyorral, ami csakis azt jelentette, hogy átlát
rajtam. - De szerintem lehet, hogy megváltoztattad a véleményemet erről az egészről.
 Megállt a szívem, utána pedig cigánykerekezett egyet.
- Ezt bóknak vehetem?
A plafonra emelte a tekintetét.
- Tőlem akárminek veheted, csak gyere el velem a bálba!
- Jude - forgattam a szemem. — Bármelyik nőt vagy topmodellt megkaphatod, ha
akarod. Miért pont én? - tettem fel a magamban rengetegszer ismételgetett kérdést.
- Engem semmiféle lány, nő vagy topmodell nem érdekel rajtad kívül. Téged
akarlak. — Francba, ez a beszélgetés nem tesz jót a szívemnek! - Te nem úgy nézel
rám, mint a többi csaj. Te nem próbálsz olyan távol maradni tőlem, ahogy csak a
folyosó engedi, és nem is próbálsz az ágyadba rángatni, hogy dicsekedhess a patinás
egyetemre menő barátnőidnek, amiért megdöntötted a hírhedt rosszfiút. Te rám
nézel, és az igazi énemet látod — vallotta be bujkáló mosollyal.
- Nem is emlékszem, mikor látott így valaki utoljára.
Annyira megtörte az ellenállásomat, hogy még egy félmosoly, és beadom a
derekam. Tisztában volt ezzel, úgyhogy ki is használta.
Hozzám préselte magát, egyik keze a csípőmre vándorolt. A szekrényajtókkal
borított falnak döntött, másik keze pedig felkúszott a karomon, majd oldalt
megpihent a nyakamon. Nagyjából ártatlan, táncolni szerető fiatal lányból hirtelen
olyan nővé váltam,, aki csak egyvalamire tudott gondolni. Sajgott az egész testem, és
amikor ajka súrolta az enyémet, robbanni készültem.
- Gyere velem! — suttogta az alsó ajkamat szívogatva.
A lépemet is kérhette volna, szerintem abba is hasonló gyorsasággal egyezem
bele.
- Oké — bólintottam. Úgy remegett a hangom, akárcsak én magam.
Győzedelmes arccal hátrahajolt.
- Ezt igennek vehetem?
- Jude — kapkodtam levegő után. — Ez egy oltári nagy igen volt.
Röpke csókot nyomott az arcomra, aztán elindult a folyosón.
- Oltári nagy este lesz, Luce. Örülök, hogy veled tölthetem.
Évfolyambál Jude Ryderrel.
Ez annyira nem stimmelt, hogy muszáj volt jónak lennie.
 NYOLCADIK FEJEZET

A
hét további része meglepően zökkenőmentesen alakult, és kialakult nálam
egy napirend. Odaértem az iskolához, ahol Jude már várt. Átsétáltam a fém-
detektorok között, Jude pedig elkísért az osztályteremig. Próbáltam
valamennyire ösztönzőnek tartani az általános iskolai szintű anyagot, Jude pedig
több mint ösztönzővé varázsolta a termek közötti ötperces sétákat. Taylorral és a
barátaival ebédeltem, miután ő milliószor a bocsánatomért esedezett — de közben
mindvégig Jude-ra figyeltem, aki olykor többet mondott a hallgatásával, mint a
szavaival.
Nem próbált újból megcsókolni, de éreztem, amikor szerette volna. Én nagyjából
mindig szerettem volna, ám ő szemlátomást eldöntötte: tartja a távolságot. Nem
tudtam, hogy ez csak afféle színjáték a Southpointe népe előtt, vagy mégis inkább a
barátjának tartott, mintsem barátnőféleségnek. Én bárminek elfogadtam volna, csak
az enyém lehessen valahogy — persze, előnyben részesítettem volna, ha bármikor
megcsókolhatom, amikor csak akarom.
Rambo immáron végleg az új családjához költözött. Mrs. Darcy máris kétszer
hívott, hogy elmesélje, milyen zökkenőmentesen sikerült megszoknia az új helyet.
Örültem az eb és a család boldogságának is, ugyanakkor hazudnék, hogy nem sírtam
tele a párnámat az első rambómentes éjszakán. Ez a munkával járó kockázat, ha
kutyákat rehabilitál az ember. De még így is megéri a dolog.

- Hihetetlen egy időjárás, mi? - Üdvözölt Jude, miután elhessegette a mellettem ülő
nebulót a lelátó padjáról. Felizzott a tekintete, amikor rám nézett, aztán hirtelen
elfordult.
- Aha - csicseregtem. — Valaki lenne szíves közölni az időjárással, hogy még
mindig nyár van?
Először elkezdett esni az eső, utána jött a szél, végül a négyfokos hőmérséklet.
Ebben az országrészben a plusz négy már mínusznak számított.
A közönség egyszer csak dühösen felmorajlott, és pattogatott kukoricát meg üres
italos dobozokat kezdett dobálni a focipálya felé Éppen az öregdiákok
rendezvénysorozatának mérkőzése zajlott, és a „vesztésre álltunk” kifejezés csúfot
űzött volna a világ összes veszteséből. Egy hatalmas nulla szerepelt a nevünk mellett
a kijelzőtáblán, az ellenfélnél pedig a negyvenkettes szám díszelgett. Mindössze a
második negyed elején...
- Ez a kis szemerkélő eső? — fonta körém a karját Jude, hogy magához húzzon.
Valamiért minden porcikámat bizsergető melegség járta át. — Ez pont jó idő.
Elég hosszan néztem fel rá ahhoz, hogy kiosszak egy szúrós pillantást. - Mondja
ezt valaki, aki csak szürkében hajlandó járni.
- Ezzel célozgatsz valamire, Luce? - dörzsölte meg a karomat.
- Ki, én? — rebegtettem ártatlanul a pilláimat. — De miért pont szürke? Miért nem
fekete? Az jobban passzolna hozzád... jobban átadja az „úgy szétrúgom a segged,
hogy puzzle-ként rakhatod össze” üzenetet.
Beleharapott az ajkába - valószínűleg azért, hogy ne röhögje el magát.
- A fekete elnyel minden színt, befogadja és magába szívja őket. Hagyja, hogy
azok határozzák meg. A szürke meg semmi más, mint szürke. Csak saját magát
fogadja be.
Nyilvánvaló, hogy ezt már korábban kigondolta. Nem azért hordott szürkét, mert
az a kedvenc színe — hanem mélyfilozófiai okból. A héten rájöttem, hogy Jude
megtestesíti mindazt a rejtélyt, ami vonzó lehet egy nőnek, és mindazt, amit egy nő
sohasem leplezhet le. Ő jelentette az összes talányt, amire tudni akarom a választ. Egy
durva széllökés után Jude mellkasába fúrtam a fejem.
- Nem hallgattad meg az időjárás-jelentést? - rikkantotta túl Jude a szelet.
- Miért, úgy nézek én ki? - kacagtam. Hosszú farmerből vágott sort, szandál és
beépített melltartós ujjatlan top volt rajtam. Egy fehér top...
- Még jó, hogy én igen - jelentette ki Jude, és egy régi takarót terített rám.
Felsóhajtottam, a megkönnyebbüléstől és a szégyenérzettől egyszerre. Annyira
rohadtul fáztam, hogy nem akadt elég agysejtem, hogy emlékeztessen: fehér anyagot
viselek a szakadó esőben. A körülöttem lévő fiú osztálytársak széles vigyora most
már értelmet nyert.
- Köszönöm — sóhajtottam megint, és újból a karja alá fészkeltem magam; immár
takaróba csavart múmiaként.
- Ezt én is mondhatnám - vigyorgott, mint pék kutyája a meleg kiflire.
Oldalba könyököltem, és megpróbáltam kibújni az öleléséből. Nem sikerült,
utána csak még szorosabban tartott.
- Csak vicceltem, Luce - kacagta. - De most komolyan, egye csapatnyi tahóval
vagy körülvéve, akiknek folyton ugyanaz jár a fejükben. Ilyen bepillantást nyerni...
- járatta végig a szemét a nyakamtól lefelé — ... nem tesz jót a szívünknek meg a
hormonjainknak.
Fogalmam sincs, voltam-e már valaha ennyire elvörösödve, mint ebben a
pillanatban.
- A tahó kategóriába magadat is beleérted?
- Miután így láttalak... - csorogtak végig az arcán a vízcseppek az átázott
sapkából — abszolút beleértem.
Szerettem volna oldalba bökni a takarón keresztül, de olyan erősen tartott, hogy nem
bírtam moccanni. Tehetetlen voltam mellette.
- Az uralkodóknak nem odalent kéne lenniük, elöl? Odasandítottam, ahol nyolc
fiú és hét lány ült nedves krepppapírral dekorált székeken, koronával a fejükön, meg
varázspálcával, karmesteri bottal vagy valami förtelemmel a kezükben. Amikor
Taylor odaszökdécselt hozzám a második óra után, hogy bejelentse: engem szavaztak
meg az öregdiákos cécó egyik végzős királynőjének a kettőből, nem tudom, hogy
sokk vagy megsemmisülés volt-e az első reakcióm. Először is azért, mert biztos
voltam benne, hogy Jude végtagvesztést helyezett kilátásba a másra voksolóknak,
másodszor pedig mindig is elleneztem, hogy még jobban sztárolják az amúgy is
menőket. Az öregdiákhét uralkodói, a szalagavató királya és királynője, a
diákönkormányzat elnöke, jó tanuló — jó sportoló, a legígéretesebb tehetség...
hánynom kell tőlük. Ilyen címek sosem járhattak senki másnak, csak a
legmenőbbeknek, akiknek a szülei, a nagyszülei meg azoknak a felmenői is
birtokolták ugyanezeket a címeket annak idején.
Én egészen a mai napig nem voltam népszerű, s a témával kapcsolatos
véleményemet tekintve helytelennek éreztem, hogy nevetséges koronával a fejemen
és varázspálcaszerű dologgal a farzsebemben mászkáljak.
 - Jude Ryder, tudom, hogy benne van a kezed a dologban — vetettem rá a
legáthatóbb pillantásomat. - És ne hidd, hogy ez olyasvalami, amit megbocsátok és
elfelejtek.
Vesztes csatát vívott, hogy visszafojtsa a mosolyát.
- Nem tudom, miről beszélsz. Nem tehetek róla, hogy a Southpointe gimiben
téged választottak a legjobb csajnak.
Kísértést éreztem, hogy letépjem és kettétörjem a koronát az orra előtt, amikor
Taylor hátraintett nekem. Az ő koronája büszkén csillogott az ázott uszkárra
emlékeztető frizuráján. Végül békén hagytam a koronát, de amint vége a félidőnek,
tuti, hogy a legközelebbi szemetesben fog landolni.
- Hé, Pinokkió! - vizslattam Jade képét. - Nőtt is az orrod néhány centit.
- Felőlem, hercegnő...
Hatásosnak szánt fenyegető pillantást mértem rá, a tömeg pedig újabb
káromkodás- és hulladékesőt zúdított a pályára. Aztán valaki mögöttünk egy félig
kiürült fantás dobozt vágott a halántékomhoz.
Engem leginkább meglepett a dolog, de Jude-ból előhozta Mr. Hyde-ot. Máris
kidagadtak az erek az ábrázatán, amikor hátrafordult a padon, majd gyilkos
tekintetét fel-le járatva végül megakadt valakin a szeme.
- Te seggfej! — kurjantotta a mögöttünk lévő soron átfurakodva. - Mégis hová
mész?
Megráztam a fejem, és ismét a meccsre irányítottam a figyelmem. Igyekeztem
kizárni Jude káromkodását és fenyegetéseit, ahogy átpréselte magát a tömegen. A
hátvédet abban a pillanatban nagyon durván szerelték, a labda pedig az ellenfél
kezébe került.
Még egy gól, és a hátvédünk nem kel fel többet. A nézősereg elcsendesült, amikor
néhány khaki melegítőnadrágos fazon rohant be a pályára. Leguggoltak mellé, és
mozgolódtak-forgolódtak, mielőtt felültették. A sérült játékos levette a sisakját, aztán
a vállukra tette a kezét.
Sawyer volt az. Mármint persze, hogy Sawyer volt az.
Annyira tipikus hátvéd! Már-már átálltam a másik csapat szurkolótáborához,
amikor a mellette lévő férfiakat mankóként használva lesántikált a pályáról.
Megbeszéltem magammal, hogy rendes leszek, elvégre nem tehet róla, hogy seggfej.
Ez úgyis a férfiléttel jár bizonyos mértékben.
- OMG, Lucy! - sikkantott fel a semmiből hirtelen mellettem termett Taylor.
Piros-arany szurkolói ruhája és csillogó pomponjai a tiarájával meg a
pálca-málcájával együtt megtestesítették mindazt, amit utáltam a középiskolai
népszerűségi versenyekben.
- Taylor, a funkcionális rövidítések szerelmére... — villantottam felé angyali
mosolyomat - ... soha többé ne mondd ki, hogy OMG!
Kérésemet figyelmen kívül hagyva ismét kifakadt.
- OMG, Sawyernak annyi. Mármint valószínűleg az egész szezonra annyi,
legalábbis abból, amit Arcadia edző mondott Jasonnek, aki elmondta Jacksonnak,
aki elmondta nekem.
- Várj! - ragadtam karon. - Arcadia edző? Azaz Bili Arcadia?
Hátulról nem tudtam kivenni, hogy A. edző baktat-e a partvonalnál, de nem
adtam sok esélyt annak, hogy egy másik Arcadia nevű ember is futballtrénerként
tevékenykedjen a környéken.
-Aha, szerintem az a keresztneve - válaszolta Taylor szenzációéhes arckifejezéssel.
- Néhány éve helyezték át valami puccos magánsuliból. Biztos volt rá valami szaftos
ok, de még nem sikerült kiderítenem. Ismered?
Újból felsóhajtottam. Valahogy mindig ez tűnt kézenfekvő reakciónak Taylor
közelében.
- Ő volt a tréner a régi iskolámban. A. edzőt mindenki ismerte - magyaráztam, ám
nem óhajtottam ennél jobban kifejteni. Haverok voltunk Taylorral, ugyanakkor
sosem bíztam volna rá olyan információt, amit nem osztanék meg szívesen az egész
iskolával.
- Te abba a suliba jártál? - meredt rám úgy, mintha ez abszolút lehetetlen volna.
- Ühüm.
- És miért iratkoztál át a Southpointe-ba?
- A minőségi oktatás miatt - válaszoltam rezzenéstelen arccal. Taylor nem vette az
iróniát. Vagy pedig Jude-nak volt igaza, s a humorom reménytelenül fekete.
Mindenesetre Taylor megint megragadta a karomat, és homlokát ráncolva a
partvonal felé pillantott.
- Így, hogy Sawyer kidőlt, Lucas tanulmányait pedig felfüggesztették, cseszhetjük.
Rábámultam az eredményjelzőre.
- Még jobban cseszhetjük — fintorodott el Taylor a pillantásomat követve.
A vállam fölött hátralesve azt kívántam, Jude bárcsak végezne az
embervadászattal, és megmentene Taylortól meg ettől a véget nem érő
drámamaratontól. Láttam, hogy felmasírozík a betonlépcsőn, és egy előtte minden
erejével felfelé botladozó fiúra céloz egy üres vizes palackkal. Jude hátralendítette a
karját, és egyetlen jól irányzott mozdulattal a srác fejéhez vágta a palackot.
Harmincméteres távolságból.
Megvolt a válasz mindenkinek a bajára.
- Ne haragudj, Taylor - kerültem meg. - Valamit el kell intéznem.
- Ne maradj sokáig! - kiáltotta utánam. - Az öregdiákhét uralkodói félidőben
mutatkoznak be.
Feltartottam félé a hüvelykujjamat, és lekocogtam a lépcsőn. A játék még mindig
állt, mert a Southpointe edzőszemélyzete próbálta eldönteni, melyik padmelegítőből
faragjon hátvédet - ekkor szökkentem át a kerítésen. A töküket és fejüket vakaró
focisták között átfurakodva. A. edző mögé léptem, hogy megkocogtassam a vállát.
Először nem fordult meg, annyira belemerült a kollégáival a döntéshozatalba.
Úgyhogy megint megkocogtattam.
-A. edző! - kiabáltam túl a zajt.
-Mi az? - pördült meg. Bosszús arca azonnal megenyhült, amikor észrevett
engem. - Lucy?
- Helló! - Üdvözöltem. Úgy éreztem, meg kellene ölelnem. Csakhogy akkor újabb
pletykára adnék okot, én lennék a nagy tanárcsábító, vagy valami hasonló kattant
tyúk. A. edző a bátyám trénere volt hetedik osztálytól kezdve, szinte már a családhoz
tartozott.
- Lucy? ismételte, mintha nem hinne a szemének. — Mit csinálsz itt?
- Diák vagyok - válaszoltam. Éreztem, hogy megint felszakad az összehegedt seb.
- Idén iratkoztam át.
 - Ez nagyszerű - rázta le egy intéssel az egyik asszisztensét. - De úgy értem, mit
csinálsz itt? - mutatott a focipálya felé, aminek a szélén ácsorogtunk.
- Ó... - vetettem egy pillantást a felpolcolt lábú Sawyerra. Engem figyelt a
jellegzetes mosolyával, és integetett. Sérülés ide vagy oda, nem viszonoztam. - Azért
jöttem, mert tudom a megoldást a hátvédhelyzetre.
A. edző derűsen elmosolyodott.
- Hát persze, hogy tudod, Lucy. Még mindig próbálod megmenteni a világot?
- Mindig. És ha nem vette volna észre, működik a dolog. A világ még mindig
megvan.
Továbbra is mosolyogva megrázta a fejét.
- Szóval mi a megoldásod a hátvédproblémámra?
- Ismeri Jude Rydert? - néztem fel a lelátóra, ahol Jude már visszatért a
helyünkre, s engem keresett.
- Mindenki ismeri - méregetett úgy A. edző, mintha megzakkantam volna.
-Tényleg fenomenális játékos volt addig, amíg zűrös ügyekbe nem keveredett, és ki
nem rúgatta magát a csapatból még az első évben. Szóval hogyan oldhatná meg a
problémámat Jude Ryder?
Egy pillanatig sem haboztam.
- Legyen ő a hátvéd.
Nem hagytam, hogy A. edző elakadó lélegzete megállítson. — Egymaga erősebb,
mint a két legjobb játékosa, olyan karja van, amit még Manningék is megirigyelnének,
ráadásul úgy céloz, akár egy mesterlövész.
A. edző arckifejezése mit sem változott.
- Láttam őt, igazi nagyágyú - tettem hozzá.
Egy darabig csendben fontolgatta a szavaimat. Tudta, hogy nem blöffölök, ha
fociról van szó. Totyogós korom óta legalább húsz meccsre járok évente — nem ez
okozott neki fejtörést. Sokkal inkább az, hogy Jude-ról volt szó.
- Adjon neki egy esélyt! - könyörögtem. — Nincs veszítenivalónk.
- Már adtam neki egy esélyt, Lucy - vágta rá egyre türelmetlenebbül. — És
elcseszte. Sőt idén adtam neki még egyet. Bevettem a csapatba, miután megígérte,
hogy kimarad a balhékból és megjelenik az edzéseken. Fogalmazzunk úgy, hogy
egyik elváru l nak sem felelt meg.
Nyeltem egyet.
- Adjon neki egy újabb esélyt! Ennyi mindenkinek jár...

A. edző motyogott valamit.

- El fogom veszíteni emiatt az engedélyemet, de a fenébe is - húzta le a sapkáját. -
Ha az ellenfél edzője beleegyezik, hogy az utolsó pillanatban kibővítsem a csapatot,
mert látja, milyen csehül állunk... ugyan miért is ellenkezne? Felőlem pályára léphet -
fújta ki a levegőt, és felvonta a szemöldökét. — Szóval hol a Southpointe gimi
legújabb hátvédje?
Elvigyorodtam, ő pedig viszonozta.
- Mindjárt... - kezdtem a padokat vizslatva. Egy széles mellkas azonban eltakarta
előlem a kilátást. — Itt van — fejeztem be. Az olvadásérzet ugyanott folytatódott,
ahol abbamaradt.
- Két másodpercre hátat fordítok, erre eltűnsz itt nekem - ráncolta a homlokát
 Jude. — Hogy vigyázzak rád, ha nem tudom, merre vagy?
- Vigyázni rám? Jude, egy középiskolai focimeccsen vagyunk...
Ez az egész védelmi dolog egészen új szintre lépett.
- Pontosan. Legalább egy tucatnyi mód van arra, hogy egy ilyen lánynak, mint te,
baja essen itt. Ha el akarsz menni, legközelebb inkább várj meg, és veled tartok.
Aggodalom ült ki az arcára, amitől én kezdtem aggódni, Ez a fajta kisajátítás egy
kicsit túl sok volt nekem. Híve vagyok annak, hogy egy férfi védje meg a párját, meg
minden ilyesmi. De annak már kevésbé, hogy nem mehetek sehová, nem csinálhatok
semmit és nem lehetnek meg a saját gondolataim az ő jóváhagyása nélkül.
- Jude - fogtam meg oldalt a karját. - Nyugi! Csak összefutottam A. edzővel.
- Ez talán nem a legmegfelelőbb időpont, hogy elcsevegj vele, Luce - állapította
meg Jude a még mindig minket figyelő Sawyerra pillantva. Ördögi mosolyt villantott
a padon fekvő exhátvéd felé. - Úgy látszik, megvan most a maga baja.
- A baját már sikerült megoldani — fontam keresztbe a takaróval fedett karjaimat.
A. edző felnézett az írótáblájáról, és döntését valószínűleg megkérdőjelezve mérte
végig Jude-ot.
- Mezbe, fiam! - utasította az öltözők felé biccentve. - Szerintem még néhány
percig feltarthatom a bírókat, de nem sokkal tovább. Ők is haza akarnak menni
megszárítkozni, mint mi mindannyian.
- Várjunk csak, edző bá’ - emelte fel a kezét Jude. - Miért utasít, hogy öltözzek át?
Nem tartozom a seggrepacsizós játékosai közé.
A. edző rám sandított.
- Most már de.
Jude-nak gyorsan leesett a tantusz.
- Luce?
Ebben ott lapult egy tucatnyi kérdés. A srác mesterien bánt a szavakkal.
Felvontam a szemöldökömet, és meglengettem a képzeletbeli pompont a
kezemben.
-Hajrá, Southpointe!
 KILENCEDIK FEJEZET

C
supán öt centi szabad hely volt az első sorban. Elég lesz.
Semmiképpen sem akartam elmulasztani, amint Jude kikocog abból az
öltözőből.
Ha megteszi.
Nem tudtam megállapítani, mennyire dühös rám a legújabb világmegmentő
húzásom miatt, de úgy tippeltem volna, hogy nagyjából egy dühöngő indián és egy
veszett borz közé pozícionálta magát a skálán.
Két félmeztelen, vérvörös „Hajrá, spártaiak!” hasfestést villantó srác közé
préselődtem. Miközben a festéket folyamatosan belemosta az eső a nadrágjukba,
annyi levegőt szívtam be, amit csak beszívhattam, és reméltem, hogy két és fél
negyeden keresztül képes leszek visszatartani a lélegzetem.
- Lucy! - kiabálta valaki előttem. - Lucy!
Hiába próbáltam elmenekülni a Taylor Donovan nevű fojtogató ködtől. - Gyere
ide! - intett egy üres helyre ott, ahol állva tapsolt, rugdosott és trallalázott az
apostolaival.
Nem tartozott az álmaim közé, hogy legelöl, középen és szurkolókkal körülvéve
ücsörögjek, mégis kedvezőbbnek tűnt a jelenlegi helyzetemnél. A tőlem jobbra lévő
félmeztelen srác „hajrá, spártaiak!” felkiáltással a magasba emelte a karját, és rögtön
nyilvánvalóvá vált hogy nem használt elég dezodort - már ha tudta egyáltalán, mire
való.
Piros-aranyra lehet engem pingálni, és Jön, Lát, Győz Jolánnak becézni - még így
sem tudtam elég gyorsan a szurkolókhoz érni.
- Mégis mit műveltél odafent Dumb és Dumber közé szorulva? - karolt belém
Taylor. - Jobb, ha tudod, hogy szerintem éppen most alapoztad meg az éjszakájukat,
mert biztos vagyok benne, hogy életükben nem kerültek még ilyen közel egy nőhöz.
- Uhh - borzongtam bele. - Taylor, légyszi’ kímélj meg képi tartalomtól. Totál kiráz
a hideg.
- Hát szerencséd van, hogy megmentettelek - intett oda két szurkolólánynak,
Samanthának és Lexie-nek. - Amúgy meg egy ilyen lány, mint te, ide tartozik. A
héten láttam a bukfencedet tesin, és a vak is látja, hogy csináltad már ezt.
Nyilván éppen Taylor volt az, aki meglátta a rögtönzött táncgyakorlatomat a
szőnyegen, amíg arra vártam, hogy a többiek átöltözzenek.
- Szurkoltam a volt sulimban. De csak azért, mert nem volt tánccsapatuk.
- Nos, nekünk van tánccsapatunk, viszont oda csak azok mennek, akik túl
dagadtak, vagy csúnyák a szurkoláshoz - vázolta föl a megbánás leghalványabb jele
nélkül. - Te ne akarj odamenni. Közénk tartozol.
Pár másik lány bólogatva körülállt minket.
- Mivel Holly idén nem jött vissza, van egy extra egyenruhánk, és tizedik
csapattag nélkül nem tudunk normális piramist csinálni.
- Köszönöm a felajánlást, Taylor, de én tényleg inkább az a tánccsapatos fajta
vagyok. Ráadásul hallottam, hogy a Southpointe megnyert néhány állami bajnok...
Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.
- Te szurkolónak való vagy. Jól nézel ki, van tapasztalatod, és a hímnemű diákok
kilencven százaléka már úgyis rád veri a lompost - osztott meg velem egy újabb

c* 115
képet, ami nélkül nem lett volna teljes az életem. - A fennmaradó tíz százalék még
gondolkodik a szexuális irányultságán - tette hozzá suttogva.
- Ez aztán az indokok Kánaánja - motyogtam, és eltöprengtem, hogy vajon jobb
lenne-e büdös hónaljakat szagolgatni, és egész este „véletlen” taperolással
küszködni.
Ekkor kocogott ki Jude a pályára. Megfeledkeztem Taylorról, a hónaljakról meg
az egész átkozott világról. Semmi sem létezett, csak ő. Plusz az aranyszínű spandex,
ami rásimult a megfeszülő és elernyedő testrészeire. Elfelejtettem, hogyan kell
pislogni.
- Ki a szentséges atyaúristen ez? - hajolt át Taylor a kerítésen. - Ez nem...
Jude ebben a pillanatban nézett felém, egyenesen a szemembe, és az arcán
szétterülő mosolyt még a sisak arcvédője sem rejtette el. Karját kinyújtva oda
mutatott, ahol a Southpointe csapatának többi játékosa toporgott a tizennyolc
méteres vonalnál.
- Ez, Taylor... — intettem a kerítésen túlra - ez Jude Ryder.
- Tudtam, hogy van isten - rebegte.
- Igen - helyeseltem, miközben a spandexét igazgatta. - Bizonyára van.
- Szóval akkor ti...
- Taylor - fordultam felé fenyegetően. Bár nem szívesen láttam be, de Taylor nem
volt annyira rossz fej. A sznob dolgai ellenére sem tudtam elfelejteni, hogy ő volt az
első, aki manikűrözött baráti jobbot nyújtott nekem. Márpedig a lelketlen emberek
nem szokták elsőként üdvözölni az új lányt.
- Mi az? - igazította meg a koronát a fején. - Valami kétségtelenül van köztetek, és
az biztos nem csak barátság.
- Barátok vagyunk - jelentettem ki, mert nem volt jobb címkém a kapcsolatunkra.
- Úgy csókolóztunk, ahogy azt negyvenöt államban törvény tiltja, minden percet
együtt töltöttünk az iskolában, vigyázott rám, én figyeltem rá, de legjobb tudomásom
szerint semmiképpen sem voltunk párrá nyilvánítva. Nem formáltam rá kizárólagos
igényt, bár szerettem volna. Vajon ő is ugyanezt akarta?
- Szívem, egy nő nem tarthat ilyen férfit barátként. Szerető vagy ex, de sosem
barát. Az ilyen pasikat nem arra találták ki, hogy a csajok barátai legyenek. Hanem
arra, hogy elérjék, hogy egymás után háromszor sikítsd a magas cét.
Újabb érzékletes kép Taylor Donovantől, noha ezt nem is bántam annyira.
- Bocs, Taylor. Nem tudom, mit mondjak. Fontos nekem. En is fontos vagyok neki.
Ha ez neked nem barátság, hát nyugodtan nevezd, aminek akarod.
Az egekbe kúszott a szemöldöke.
- Csak annak ne - pontosítottam.
A sípszó után mindkét csapat felsorakozott. Jude úgy festett a hátvéd helyén,
mintha egy óriás játszana egy rakás töpszlivel. Kitéptem egy pompont Taylor
kezéből, a levegőbe emeltem, és ráztam, ahogy bírtam.
- Hajrá, spártaiak! - rikkantottam. - Hajrá, Ryder! Lássuk, mit tudsz!
Messze állt tőlem, előregörnyedve, de a viseltes balettcipőmre fogadni mertem
volna, hogy büszke vigyor ült ki a képére.
- Egy, két, há’! - ordította a középpályás, és hátradobta a labdát Jude-nak. Hallani
lehetett a mély lélegzetet, amit minden Southpointe-drukker egyszerre vett a lelátón.
Jude könnyedén elkapta, s ahelyett, hogy jó huszonhárom méterre eldobta volna
az első gólunk megszerzéséhez, az oldalához szorította, majd rohanni kezdett vele.
Tulajdonképpen sprintek - úgy, mintha a démonai elől menekülne.
Elég hiúnak tűnt a remény, hogy hazafusson a labdával hetvenvalahány méteren
keresztül, de szemlátomást ő volt az egyetlen, aki nem aggódott emiatt. Úgy futott,
mintha nem érhetne máshová, csak célba. Úgy futott, mintha senki sem állíthatná
meg.
És senki nem is tudta.
Sorra próbálták szerelni és elállni az útját a Cascade gimi játékosai. Néhányan
még az elgáncsolásával vagy a leterítésével is megpróbálkoztak a maszkjánál fogva.
Egyiküknek sem sikerült. A Jude erős karját elkerülők egyszerűen csak leperegtek
róla, mintha nem is válogatott középiskolás focisták lennének.
Az ötvenes vonalnál felbolydult a tömeg. Mindenki huhogott, kiáltozott és a
célzóna felé lengette a karját. Jude tempója a fizika összes törvényének ellentmondva
tovább gyorsult.
Mire elérte a húszast, már nem maradt ellenfél, aki megállítsa. Úgy hevertek a
műfüvön, mint egy doboz kiborult fogpiszkáló. Jude az utolsó néhány méteren szinte
betáncolt a célba - úgy rázta a csípőjét az aranyszínű spandexnadrágban, hogy a női
sikoltozás a tetőfokára hágott.
A végzónába érve lecsapta a labdát, és megfordult, hogy szembenézzen a
tömeggel. Mindenki megőrült, mintha épp most nézte volna végig Jézus születését és
az áram feltalálását, mégpedig egyszerre. Jude volt a rocksztár, a megváltó - és
mindannyian megadták neki, ami jár.
A hetvenhárom méteres haza futás után nem élvezte ki a győzelmi mámorban
sütkérezés pillanatait, amikor ezernyi ember kántálta a nevét. A partvonal felé
ügetett. El A. edző előtt, aki még mindig jéggé dermedve állt ott, el a játékostársai
előtt, akik a magasba emelték a kezüket, aztán egyetlen ügyes mozdulattal átugrott a
szögesdrótkerítésen.
Meg sem állt, amíg izzadva és vigyorogva előttem nem termett.
- Szia! - lihegte, miközben levette a sisakját. Csak úgy gőzölögtek a verejtékben
úszó homlokára hulló esőcseppek.
- Szia! - tettem úgy, mintha nem minket figyelne mindenki.
- Tetszett a kis futás?
Mosolyogtam, amikor a megfelelő pozícióba igazította a sapkáját. Olyan volt neki,
mint valami rohadt védőtakaró.
- Egész jó volt - becsültem alá, s vállat vontam.
- Egész jó, mi? - lépett közelebb. Sőt olyan közel, hogy nem is lehetett volna
közelebb, hacsak nem vetkőzünk anyaszült meztelenre. - Okos lépés volt, Luce.
Bedobni engem a pöcsverő csapatba, cserébe azért, mert megszavaztattalak a
Southpointe hivatalos hercegnőjének… - pöckölte meg a koronámat.
- Okos, ugye?
- Határozottan jó, meg kell hagyni - dörzsölte meg a tarkóját. - De a lényeg, hogy
soha, soha nem hagyom, hogy másé legyen az utolsó szó.
- Ugyan... - grimaszoltam. - Mit fogsz csinálni? Beöltöztetsz tartalék játékosnak a
kispadra?
- Nem - csúsztatta a kezét a csípőmig. Kiszáradt a torkom. - Annál valami sokkal
jobbat fogok csinálni.
 - Ó, valóban? Mi lesz az?
Figyeltem, ahogy a szeme ezüstbe fordul. Maga fölé emelt, és rám kacsintott.
- Ezt - engedett le úgy, hogy ajkam az övén landoljon. Nem számított, hogy
melyikünké kezdett el először mozogni, mert nem úgy tűnt, mintha bármelyikünk is
záros határidőn belül abba akarná hagyni.
Eső. Jude. Én. Smárolás.
Kész voltam, döfjetek belém villát.
- Mr. Ryder! - hatolt át egy unott hang a minket körülvevő morajláson. - Mr.
Ryder!
Jude belemordult az ajkamba, s el sem engedett, amikor A. edző felé fordult.
- Azt hiszed, végeztünk? - vigyorgott rá az gúnyosan. - Meccs van, amit meg kéne
nyernünk.
- Nem hiszem, hogy ezzel valaha is végezni fogok, edző bá’ - feleselt, amivel
kiérdemelt némi röhögést a lelátóról. Elpirultam a fejem búbjától a lábujjam hegyéig.
- Ebben az esetben kapd össze magad, és vonszold vissza a valagad a pályára! -
rikkantotta az edző. - Kezdő hátvédek nem smárolnak a barátnőjükkel, amikor
negyvenpontos hátrányt kell behozni.
- Ez a hátvéd smárol - suttogta Jude újra lábujjhegyre emelve engem, és megint
megcsókolt.
- Várj meg a meccs után! Van egy befejezetlen ügyünk.
Letett, szorosan rám simította a takarót, aztán átszökellt a kerítésen, hogy
visszakocogjon a pályára.
Fogalmam sem volt, hogy képes így ugrálni meg sprintelni, mert én moccanni
sem bírtam. Mi a fene történt az előbb? Akármi is, szívesen ismételgettem volna az
utolsó lélegzetemig.
- MI-A-FENE?
Én is pontosan így éreztem.
Taylor karba font kezekkel és szúrós pillantással baktatott felém. - Barátok, mi?
- A barátság lényeges aspektus a kapcsolatunkban.
Még mindig levegőért kapkodtam, de legalább ki tudtam mondani, hogy
aspektus.
- Igen, de szemlátomást nem a leglényegesebb aspektusa.
Taylor valami rejtélyes okból mérgesnek tűnt. Arra tippeltem, érvényteleníteni
fogja a pompon-privilégiumomat.
- Hm? - hagyatkoztam egyszótagú válaszra.
- Jude Ryder épp most csókolt meg egymillió ember előtt, és nem ellenkezett,
amikor Arcadia edző a barátnőjének nevezett.
Most, hogy a csók utóhatásai kezdtek elülni, végre ismét képessé váltam a logikus
gondolatmenetre. Taylornak igaza volt. Annyian látták a smárolásunkat, hogy Jude
ennyi erővel az interneten is közzétehette volna, és szinte meg sem rezzent, amikor A.
edző azt a bizonyos szót használta.
- A barátnője vagyok? - kérdeztem magamtól, de Taylor nem hagyhatta
megválaszolatlanul.
- Te vagy az első - vizslatott úgy, mintha talány volnék. - Te mázlista ribanc!
 TIZEDIK FEJEZET

M
ásnap este csak erre tudtam gondolni, miközben minden erőmmel az
évfolyambulira kellett készülődnöm - hogy Jude első barátnője vagyok.
Először akkora kitüntetésnek látszott a cím, hogy a fellegekben voltam
miatta, miután viszont egész éjszaka rágódtam rajta, ahogy azt minden önbecsüléssel
rendelkező tinilány tenné, már nem voltam annyira biztos benne, milyen érzés, hogy
én vagyok neki az első.
Mármint barátnője.
Egy ilyen srác, ilyen hírnévvel valószínűleg több tucat nőt vágott gerincre. Szóval
egyik sem volt a barátnője, ami nem nagy ügy - ők viszont olyan intim viszonyba
kerültek vele, aminek én még a közelében sem jártam. Habár határozottan a
közelében akartam járni, a tudat, hogy nem én leszek az első, a tizedik, vagy -
hidegrázás - a századik, valamelyest tompította azt a különleges feelinget, hogy én
lehetek az első barátnője.
Nem voltam annyira naiv, hogy azt higgyem: a barátomnak semmilyen múltja
nem lesz. Az ördögbe is, nekem is megvolt a magam múltja, amitől buktam a
„vadiúj” jelzőt, de Jude „lásd meg és fektesd meg” hírneve három megyén és egy
államhatáron átívelt.
Most teljes mellszélességgel kiálltam a második esély mellett. Én vagyok a
második esélyek bajnoka, úgyhogy ezzel semmi gond. Viszont aggódtam a lányok
miatt, akik sokatmondó mosolyt villantanak Jude-ra vagy alaposan végigmérik őt:
vajon ők is az egyszeri játszótársak táborába sorakoznak? Jude követhetett el hibákat,
és akár meg is bánhatta őket - de én képes volnék együtt élni ezekkel, meg a
következményeikkel?
Miközben kivettem az utolsó csavarót a hajamból rájöttem: csak egyféleképpen
kaphatok választ a kérdésre. Csak egyféleképpen tudhatom meg, hogy elbírom-e
mindazt, ami Jude-dal együtt jár. A múltját, a tényt, hogy nem tud személyes
dolgokról beszélni, és hogy a hosszú távú tervei nagyjából egy napra terjednek ki.
Csak úgy tudhatom meg, hogy Jude Ryder végül összetöri-e a szívem, ha odaadom
neki.
Ennek a felfedezésnek jobban meg kellett volna ijesztenie. Pokol vagy
szívfájdalom, az egyikből mindig kijutott nekem. Ahogy mondani szoktam, mindent
bele - ez az egyetlen módja annak, hogy egy kapcsolat esélyt kapjon a túlélésre.
A telefonomra pillantva megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még mindig van
tizenöt percem, hogy befejezzem a sminkem, felvegyem a ruhámat, és összekaparjam
a józan eszem, amire egy Jude-dal összebújós estén nagy szükség lesz.
Pont ekkor csengettek.
Hagytam, hogy egy pillanatra úrrá legyen rajtam a pánik, mielőtt felkaptam a
köntösömet és lerohantam a lépcsőn. Apa és anya rendhagyó módon ma este
kimenőt kaptak kettesben - hála nekem. Ajándékutalványt vettem nekik a kedvenc
tóparti francia kávézójukba, meg mozijegyet a tőlünk húszpercnyire lévő
multiplexbe. Még Helyet is foglaltam nekik, hogy biztosan ne legyenek itthon,
amikor Jude megjelenik.
Ez csalás volt részemről, és nem akartam, hogy Jude azt higgye, szégyellem őt. A
szüleim viszont bonyolultak, méghozzá olyan tapasztalatokkal, amelyek nem teszik
lehetővé, hogy bárkinek második esélyt adjanak. Ráadásul egy tinilány szülei, ugye.
Apa egyszer lángvörös fejjel mesélte nekem „a nagy beszélgetés* közepette, hogy egy
fiúgyermekkel az ember csak egy hímtag miatt aggódik, de egy lánnyal viszont
mindenki más hímtagja miatt aggódhat. Ez a gyöngyszem megmaradt bennem.
Valószínűleg azért, mert tizenkét évesen nem bírtam ki röhögőgörcs nélkül a
„hímtag” szót.
Tisztában voltam vele, hogy ha Jude-dal ilyen léptékben folytatjuk, nem
titkolhatom őket egymás elől. Erre az estére viszont ez jelentette a legegyszerűbb
megoldást arra a szituációra, ami tulajdonképpen maga volt Jude.
Ajtót nyitottam. Próbáltam nem gülü szemekkel bámulni, de egyvalami nem
stimmelt Jude Ryderrel, ahogy a veranda lámpájának fényében állt, szmokingban és
virágcsokorral a kezében. A jó öreg sapka a fején. Ha valaki valaha is megújíthatná a
hivatalos események dress code-ját, hát akkor ő lenne az.
- Korábban jöttem - szólalt meg. - Tudom, azzal kéne mentegetőznöm, hogy
teljesen elvesztettem az időérzékemet, de igazából alig vártam, hogy ideérjek.
Ne bámuld, Lucy! Ne bámuld, Lucy! - mantráztam, ám nem ért semmit.
- Figyelj, ne vedd rossz néven, mert élvezem a látványt - emelte a tekintetét a
plafon felé. - Nagyon élvezem, viszont megígértem magamnak, hogy egész este
puccos úriember leszek, és így nem könnyíted meg a dolgomat.
A tudatom ködös volt, és még mindig képtelen voltam megszólalni, de legalább
sikerült magamra ölteni egy értetlen arckifejezést.
- Ó, a fenébe is, Luce - káromkodott, amint futó pillantást vetett rám. - Elfelejtetted
megkötni az átkozott köntösödet.
Lenéztem, és amit láttam, megerősítette a diagnózist. Más sem látszott ki, csak egy
pánt nélküli melltartó, hozzáillő bugyi, meg marha sok bőr. Véletlen hiba? Talán.
Freudi botlás? Abszolút.
- Sajnálom - pördültem meg, hogy rendesen eltakarjam magam.
Hallottam a lépéseit, ahogy bejött mögöttem. Félresimította a hajamat, és szája az
államat cirógatta.
- Én nem - suttogta az érzékeny bőrt szívogatva.
Egyetlen érintés, egyetlen csók, és máris romokban hevertem. Hirtelen semmit
sem akartam jobban, minthogy a karjába kapjon, és addig csókoljon, amíg a bulinak
már rég vége lesz.
Részegítő és ellenállhatatlan volt. Valahol legbelül tudtam, hogy ez szinte már
egészségtelen. Egy lánynak sohasem szabadna úgy éreznie, hogy teljes mértékben
egy férfi tulajdona - velem mégis megtörtént. Egy lánynak, akinek céljai és ambíciói
vannak, nem szabadna megfeledkeznie róluk abban a pillanatban, amikor egy férfi
szája megérinti. Most először éreztem így. Sőt, eddig közelében sem jártam ennek az
érzésnek. És amennyire izgalmas volt, éppen annyira ijesztő is. Az agyam valamilyen
szinten felismerte, hogy ez helytelen, a szívem viszont meggyőzött, hogy még soha
semmi nem volt ennyire helyes. Nálam mindig a szív felé billent a mérleg nyelve,
legalábbis eddig sosem történt másként. Nagyon reméltem, hogy nem Jude Ryder
miatt fog ez megváltozni.
- Menj, öltözz fel, hogy villoghassak veled! - lehelt még egy utolsó csókot a
nyakamra, mielőtt hátralépett.
- Miért nem hagyjuk ki a bált? - fordultam szembe vele a köntösöm megkötőjével
 babrálva.
- Baszki, Lucy! - mordult fel, régóta először használva a keresztnevemet. - Minden
cseppnyi akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne vágjalak hanyatt az asztalon,
és tegyek meg veled mindent, amit képzeletben már ezerszer végigjátszottam - vette
le rólam a kezét, hogy az asztalra, majd az ég felé intsen. - De te ennél jobb vagy.
Ennél többet érdemelsz. Te nem az a fajta vagy, akit a szülei konyhaasztalán dugnak
meg. Ennél sokkal több jár neked - nézett mélyen a szemembe. - Úgyhogy igazítsd
meg azt a köntöst, és ne kísérts meg még egyszer!
Megszégyenülten és visszautasítva éreztem magam, ugyanakkor különlegesnek
és izgatottnak is egyszerre. Eléggé zavarba ejtő érzelmi koktél volt.
- Sajnálom - szabadkoztam megint, aztán esetlenül rámosolyogtam, mielőtt
elindultam felfelé a lépcsőn.
- Hé - fogta meg a kezemet. - Ne magyarázkodj! Minden értelemben akarlak,
ahogy egy férfi akarhat egy nőt. Csak nem akarom elcseszni, oké?
- Oké.
- Járatlan úton haladok, Luce. Némi segítségre van szükségem - kulcsolta össze az
ujjainkat.
- Nekem is.
- Igen, gondoltam - szorította meg a kezem, aztán elengedte. - Akkor majd én is
segítek neked. Most pedig menj, és kapd fel azt a dögös ruhát, hogy egész este
táncolhassak veled!
- Rendben, főnök! - caplattam fel a lépcsőn. - Érezd magad otthon! Öt perc és
jövök.
- Ja, és Luce - szólt utánam egyet csettintve. Visszanéztem rá a lépcső tetejéről. -
Ami a fehérnemű-választást illeti - csillogott a szeme - ötöst kapsz.
Nem mintha további bizonyítékra lett volna szükségem a témában, de a pasik
tényleg lehetetlen teremtmények. Feszengve rámosolyogtam, és szorosabbra húztam
a köntösömet.
- Ami meg a fehérnemű-eltávolítást illeti, elég szar vagy.
- Úúú, Luce... - ragadta meg a korlátot. - Ez erős volt. A társaságom jelentősen
javított a humorodon. Azt hiszem, ozmózis útján tanulsz.
Csípőre tettem a kezemet.
- Hogy lehet, hogy valaki, aki tudja, mi az az ozmózis, minden tárgyból
megbukik?
Jude nem volt üresfejű, de az osztályzatai mást mutattak.
- Páratlanul szikrázó tehetség, bébi - válaszolta ördögi vigyorral.
- Páratlanul szikrázó tehetség.

Éppen betettem a második fülbevalómat, amikor a murván megcsikorduló

gumiabroncs ismerős hangja ütötte meg a fülemet.
- Luce - »szólt fel Jude. - Vársz valakit?
Vintage kardigánomat felkapva kirohantam a szobámból. Most már a nyíló
garázsajtó ugyancsak ismerős hangját hallottam.
- Ezek a szüleim - állapítottam meg a lépcsőn lesietve.
- Nem tudják, hogy velem jössz az évfolyambuliba, ugye? - ráncolta a homlokát
Jude.
 A lépcső alján lefékezve megráztam a fejem.
- És ha már ilyen jól tippelek, még hozzátenném, hogy azt sem tudják, hogy egy
iskolába járunk... igaz? - adta elő csevegő hangon, amit én a legszörnyűbb árulásnak
éreztem.
Ismét megráztam a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni.
- Oké, mi a menekülési tervem? - nézett körbe a szobában. - Bejárati ajtó, hátsó
ajtó vagy ablak?
Nem mosolygott, komolyan beszélt. Megszakadt a szívem. Mintha olyan lány
lennék, aki Jude-ot egy mocskos kis titokként kezelné.
- Nincs menekülési terv - fogtam meg a kezét, hogy végigvezessem a nappalin. -
Be szeretném mutatni a kísérőmet a szüleimnek.
- Ez bizonyára nagyszerű lesz.
- Aha, mint egy atomrobbanás — vágtam rá némi iróniával.
- Valami tanács? — helyezkedett el mellettem a konyhaajtónál.
- Van - válaszoltam a szemközt nyíló garázsajtót figyelve. - Készülj fel!
- Ki a fene kocsija van a...
Anya hirtelen megtorpant az ajtóban. Annyira hirtelen, hogy apa nekiment.
- Apa, anya - köszörültem meg a torkomat, és olyan arckifejezést öltöttem
magamra, mintha minden rendben volna. - Korábban jöttetek.
- Apád nem érezte jól magát - közölte anya kimérten egy átható pillantás
kíséretében.
Megint megköszörültem a torkomat.
- Emlékeztek Jude-ra.
Anya belépett a konyhába, s úgy nézett Jude-ra. Ugyanúgy, mint amikor először
találkozott vele. Mintha vissza akarná küldeni ugyanabba a barlangba, ahonnan érkezett.
- Nehéz elfelejteni egy olyan bűnöző arcát, akit bilincsbe verve szállítottak el a
magánterületedről.
A villanásnyi harag követelte, hogy szabadjára engedjék.
- Mit keresel itt?
- Elviszem Lucyt az évfolyambuliba, asszonyom - lépett előre Jude.
- Nem - jelentette ki anya. - Egészen biztos, hogy nem. Amúgy hol vannak a
barátaid? - nézett át a válla fölött, mintha azt várná, hogy a nappaliban
terpeszkednek. - A hátsó ülésen várják, hogy még egyszer erőszakoskodjanak a
lányommal? Vagy az iskola parkolójában ácsorognak, készen arra, hogy megint
kitépjék a maradék haját?
Jude arca megvonaglott, és lefelé szegezte a tekintetét.
- Anya, azok a fiúk nem Jude barátai - figyelmeztettem. - És hagyd a védelmező
szöveget, egy kicsit elkéstél vele.
- Ne merészelj így beszélni velem, Lucille! - ordította felém mutatva. -
Szobafogságot kapsz addig a napig, amíg el nem költözöl ebből a házból, amiért
hazudtál az apádnak és nekem.
Az a mutatóujj fegyvernek sem lett volna utolsó.
- És igen, azok - nézett Jude-ra - a barátai. Úgy döntöttél, nem nézed meg a
rendőrségi aktákat, amelyeket én láttam. Azok a kölykök Jude-dal együtt követték el
az első bűncselekményüket még évekkel ezelőtt. Drogkereskedelem, igaz? - kérdezte,
de nem várt választ. - Jude-ot meg a társadalom többi mocskát be kéne zárni abba a
fiúotthonba, aztán jól eldobni a kulcsot. Nem érdemlik meg, hogy romlatlan,
keményen dolgozó lányokat vigyenek évfolyambulikba... olyanokat, akiknek jövőjük
van.
Előrelendültem, hogy gonosz és hangos szavak hagyják el a számat, ám Jude
visszahúzott.
- Sohasem állítottam, hogy megérdemlem - nézett anya szemébe. A benne
szétpattanó hajszálerekből tudtam: eléggé feldühítette, hogy ez az ember nem hajlik
meg a felsőbbrendűsége előtt, és nem horgasztja le a fejét
- Azok a srácok meg sosem voltak és sosem lesznek a barátaim. Ha valaha is
kijutnak a börtönből, és összefutok velük, minden fájdalmat megfizettetek velük,
amit Luce-nak okoztak.
- Micsoda változatosság! A bűnöző javaslata alapján az erőszakért erőszak jár.
- Néha ez az egyetlen megoldás - feszültek meg Jude ujjai a kezemben.
Anya arca elsötétült.
- És néha ez Öli meg azt, akit a legjobban szeretsz.
Valaki kilépett anya mögül. Észre sem vettem, hogy ott van, anynyira nem tűnt fel
a jelenléte. Apa ugyanolyan komor arccal kerülte meg őt és minket is. Menet közben a
vállamra tette a kezét.
- Jó éjt mindenkinek!
Meg kellett volna unnom, hogy gyászoljam azt az embert, aki apa egykor volt, és
hogy olykor utáljam azt a bábut, amivé változott. De képtelen voltam rá. Teljesen
eltűnt belőle az élet leghalványabb szikrája is. Hagyta, hogy őrület és kényszer
irányítsa azt a néhány tudatos pillanatát.
Anya a tenyerébe temette az arcát.
- Lucy, ideje elköszönni.
Megfogtam Jude karját, és a bejárati ajtó felé vezettem. Már alig vártam, hogy
kijussak ebből az őrültekházából.
- Jó éjt, anya!
-Lucille Roslyn Larson! - kiabálta utánunk. - Azonnal takarodj felfelé az emeletre!
Mr. Ryder pedig takarodjon az ingatlan területéről, mielőtt hívom a zsarukat!
A hangja most már inkább kétségbeesetten, mintsem mérgesen csengett.
- Nem, anya! - engedtem utat a bennem Forrongó indulatoknak.
- Elmegyek a bálra, és Jude-dal megyek, mert vele vagyok, ő meg velem, és ha ezt
képtelen vagy elviselni, akkor búcsúzz el az egyetlen gyermekedtől!
A gyenge pontjára céloztam, a hatás pedig azonnal látszott rajta.
- Az a fiú kis híján megölt téged, Lucy - suttogta.
Én még mindig a düh összes árnyalatában pompáztam, úgyhogy a hangerőm
messze nem suttogó volt.
- Ez a férfi az életemet is megmentette! - téptem fel az ajtót, és a kezénél fogva szó
szerint lerántottam Jude-ot a lépcsőfokokon.
- Lucy - könyörgött anya a nappaliban.
- Egy órára itthon vagyok - szóltam hátra a vállam fölött. A haragom monoton
morgolódássá tompult most, hogy már biztosan megnyertem a csatát. De tudtam,
hogy a háborút még nem. Keményen megfizetek holnap reggel, tehát igyekeztem
enyhíteni a körülményeket. - Minden rendben lesz - hangsúlyoztam, mielőtt befor-
dultam volna a kocsifeljáró felé vezető sarkon.
 - Amikor azt mondtad, hogy készüljek fel, úgy értetted, hogy egy kicseszett
apokalipszisre - összegezte Jude, miközben elővette a slusszkulcsot a zsebéből.
- Nagyjából - húztam fel az orromat. - Ne haragudj a történtek miatt!
Jude csak legyintett, ám képtelen volt eltitkolni előlem, mennyire megbántották
anya szavai. Pont úgy, ahogy a feladó remélte.
- Nem, ilyen szörnyű, borzalmas dolgokat nem mondhat egyik ember a másiknak.
A szüleim bonyolultak - fogalmaztam finoman, mert nem tudtam, mikor
magyarázzam el, vagy egyáltalán elmagyarázzam-e, hogy a Larson család romokban
hever.
- Luce - szakított félbe Jude. - Felfogtam, milyen szar alak vagyok, úgyhogy nem
igazságtalan vagy téves, ha az emberek hangosan kimondják ezt. De szeretném azt
hinni, hogy változhatunk, és esküszöm neked, hogy megpróbálom majd magam
mögött hagyni a szaralakságomat.
Olyan buzgalommal jelentette ki ezt, mintha térdre akarna ereszkedni előttem.
- Szaralakság? - böktem meg. - Ezzel sem találkoztam még az értelmező
kéziszótárban.
- Még jó! Egyenesen Jude Ryder szlengszótárából szemeltem ki.
- Szép - kacagtam. Lábujjhegyen tipegtem a murván, mert nem akartam orra esni
a nyolc centis sarkakon. — Amúgy bele se férnél Lucy Larcon szar alakokról szóló
könyvébe.
Azt hiszem, ez a legromantikusabb dolog, amit valaha is mondtak nekem -
csiklandozta meg az oldalam. - Van valami izgató abban, amikor egy ellenállhatatlan
ruhába bújt jó nő hazudik arról, hogy nem vagyok szar alak.
- Örülök, hogy...
Mintha falnak ütköztem volna, amikor megláttam a feljárón parkoló autót. - Ez
meg mi?
Nem beszéltem a pasinyelvet, de tudtam, hogy a csillogó ezüst kabrió gyors,
drága és kilométeres körzetben az összes zsarut vonzza.
- Ez egy kocsi - nyitotta ki nekem az ajtót Jude.
- Ne kezelj úgy, mint az egyéjszakás csajaidat - néztem fel rá.
- Úristen, te nő... - hajolt át az ajtó fölött. - Mit tegyen az ember fia, hogy
felkerüljön a toplistádra?
- Nem hiszek a toplistákban - vágtam vissza. - Az őszinteségben hiszek. Régimódi
vagyok ebben a tekintetben.
- 66-os Chevelle - közölte, és rám zárta az ajtót, mielőtt újabb kérdést tehettem
volna fel.
- A tiéd? - érdeklődtem, amikor behuppant a vezetőülésre.
- Nem - fordította el a kulcsot, amitől felmordult a motor. - Az egyik haveromé.
- Egy haverodé a fiúotthonból?
Tudtam, hogy idegessé teszi az ilyen vallatás, amit a megfeszült állkapcsa is
tanúsított... de nem értettem, miért.
- Úgy tűnik, mintha bármelyikünknek is lenne egy marhára szerető családja, egy
marha jól fizető állása, vagy egy marha nagy öröksége, ami lehetővé tenné az ilyen
kocsikázást? - nyújtotta ki a karját az ülésem támlájára, és kitolatott a kocsifeljáróról.
Anya a nappali ablakából bámult minket. Most először éppen olyan elveszettnek
látszott, mint apa. Valami ránehezedett a mellkasomra - valami, amit leginkább
bűntudatnak éreztem.
- Indulatos vagy - motyogtam kibámulva az ablakon.
- A szüleid lényegében a cipőjükre ragadt kutyaszarnak neveztek engem.
Elfelejtetted, vagy inkább nem óhajtottad megemlíteni nekik, hogy velem jössz ma
este?
A Sunrise Drive-ra érve padlógázt adott a Chevelle-nek. - Én vagyok a rosszfiú,
aki lecsapott a jókislányra. Úgyhogy ja, most akad bennem némi indulat.
Még félórája sem tartott az első igazi randink, de máris vitatkoztunk. Csodálatos
precedens lesz ez a továbbiakra nézve, akármilyen út előtt is áll a kapcsolatunk.
Erőt vettem magamon, hogy ne vágjak vissza csípőből. Mély lélegzetet vettem, és
feléje fordultam.
- Figyelj, bocsánatot kérek, amiért nem szóltam rólad a szüleimnek. Tényleg -
tettem hozzá, amikor grimaszt vágott. - Nem azért nem szóltam nekik, mert te olyan
vagy, amilyen, hanem azért, mert ők olyanok, amilyenek.
- Mert olyanok, amilyenek? - ismételte. Nem úgy hangzott, mintha elhinné, pedig ez
volt az igazság.
- Igen.
- És pontosan milyenek, Luce? - állt meg egy piros lámpánál.
- Szomorú és rémült emberek, akik sok mindent elveszítettek már az életben, és
félnek, hogy még többet fognak - piszkáltam a táskám pántját.
Jude, csuklóját a kormánykerék tetején pihentetve, rám pillantott.
- És mi történt a fehér kerítéssel körülvett életükben, amitől annyira szomorúak
és rémültek lettek?
Gúnyt űzött belőlünk, gúnyt űzött a szüleimből. De egyszerűen nem értette, nekem
pedig sosem szottyant kedvem elmagyarázni másoknak azt, amit magam sem
értettem.
- Az élet - ajánlottam fel magyarázatképp.
Fújt egyet. - Milyen szívélyes, mindenre kiterjedő válasz.
Komoly erőfeszítést igényelt, hogy féken tartsam az indulataimat.
-Tőled tanultam - átkoztam a szemembe gyűlő könnyeket. Bőgőmasinává
változtam, amióta megismertem ezt a srácot.
A lámpa zöldre váltott, de Jude továbbra is engem bámult. A szemem sarkához
emelte a hüvelykujját, és hagyta, hogy a könnycsepp végigfolyjon a kezén.
- Picsába, mekkora paraszt vagyok - szabadkozott, miközben valaki ránk dudált
hátulról. Jude felemelte a kezét a visszapillantó előtt, és gázt adott.
- Ne haragudj, Luce. Azt akartam, hogy szuperül sikerüljön a ma este, de úgy
tűnik, csupa rosszat mondok és csinálok. Nem vagyok rád dühös, egyáltalán nem.
Magamra vagyok dühös. Tudom, hogy a szüleid miért nem bírnak engem, és miért
nem beszéltél nekik rólam. Teljesen tisztában vagyok vele - csapott a műszerfiaira. -
Tudom, hogy ez a valóság. Csak azt kívánom, hogy bárcsak szabadságra menne egy
kicsit a valóság... érted?
Újabb dudálás, ez már korántsem az udvarias fajtából. Jude megint a műszerfalra
csapott, lehúzta az ablakot, és újra bemutatott az autósnak.
- Ha még egyszer megnyomod azt a kibaszott dudát, lenyomlak, mint egy
taxiórát, te köcsög! - kiabálta, az arra járók pedig megálltak, hogy megnézzék, mi a
fene folyik itt. Az ülésbe süppedve századjára gondolkodtam el rajta, vajon mi
történhetett Jude-dal, ami ilyenné tette. Ilyen dühössé, ilyen elszigeteltté.
Várt néhány percet, közben megfeszítette a karját, hogy az autós ízelítőt kapjon a
testi fölényéből. Végül odakiáltotta: - Nos, most már tudod, kivel szarakodj!
Néhány autós kidugta a fejét az ablakon, s úgy méregettek bennünket, mintha
veszélyt jelentenénk a társadalomra. Mélyebbre csúsztam az ülésen.
Jude behúzta a fejét, felhúzta az ablakot, majd mindkét irányban szétnézve
áthajtott az ismét piros lámpán.
Nagy levegőt vett, aztán kisimult arccal rám nézett. Mintha nem éppen most
változott volna Hihetetlen Hulkká egy kereszteződésnél.
- Bármit kérdezhetsz tőlem, amit csak akarsz, Luce. Nem ígérhetem, hogy mindre
kedvedre való válasszal tudok szolgálni, de mindig kérdezhetsz.
Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára erős gyógyszert szed, amit elfelejtett
bevenni. De aztán felismertem a „tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna” mintát.
Olyan jól ismertem ezt a stresszkezelési stratégiát, hogy akár pszichológiai könyvet
is írhattam volna róla.
- Mi az ördög volt ez?
Befordult az iskola parkolójába, és elfoglalta a legutolsó helyet a hátsó sarokban.
Felsóhajtva kibámult az ablakon.
- Elvesztettem a fejemet. Gyakran megesik, Luce. Nem úgy gondolom, és
egyáltalán nem is akarom, de az esetek kilencven százalékában képtelen vagyok úrrá
lenni rajta.
Megint megjelent az a pillanatnyi sérülékenység. Az őszinte és fájdalmas válasz
eszembe juttatta, miért vagyok itt és most Jude Ryderrel.
- Szeretnék jobb ember lenni, de nem tudom, lehetséges-e - folytatta támlának
döntött fejjel. - Ezt muszáj tudnod, ha adunk egy esélyt ennek az egésznek, mert...
Ekkor csináltam valamit, ami világnézettől függően iszonyúan felelőtlen és
helytelen, vagy pedig helyzetidegen volt.
Másfél évtizedes táncos múltamnak köszönhetően egyetlen gyors mozdulattal
lovagló ülésben az ölében termettem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, a
szájára tapasztottam a számat.
- Luce...
Ennyit sikerült kinyögnie.
- Fogd be, Ryder - haraptam az alsó ajkába.
A leküzdhetetlen erőnek, azaz nekem engedelmeskedve végigsimította a
derekamat, majd a keze megállapodott a hátsómon.
- Befogom - lehelte, mielőtt viszonozta a makacs és erőszakos szívességet.
 TIZENEGYEDIK
FEJEZET

Ú
risten, te nő!
Olyan nehézkesen vette a levegőt, mintha nem is a saját hangján szólalt volna
meg. - Kegyelmezz!
- Nem hiszek a kegyelemben - futtattam végig az ajkamat a nyakán.
- Oké. Nem foglak egy kocsi elülső ülésén megdugni, és ha így folytatod…
- Megpróbált elhúzódni tőlem, hiába. - Akkor annyi az akaraterőmnek, tehát ideje
egy kis környezetváltozásnak.
Kinyílt az ajtó, s hűvös levegő meg némi közhelyes gimis zenebona áramlott be.
Felmordultam.
Kuncogva ügyeskedett ki az öléből, és ki a párás kocsiból.
- És még azt hittem, hogy mi, pasik vagyunk kanos állatok.
Megigazítottam a kardigánomat, aztán beletúrtam a hajamba.
- Én is - céloztam.
- A csokrod - szólalt meg, mintha az egész félórás smárpartit máris tudata
leghátsó részébe száműzte volna. Én még mindig úgy lihegtem, mint kutya a
hőségben.
Kivette a hátsó ülésről a műanyag dobozt, és kilépett a kocsiból.
- Mivel fekete a ruhád, megkértem a virágkötőt, hogy tegyen néhány fekete és
ezüst szalagot a rózsák közé - csúsztatta a karomra a virágokat. Úgy, mintha ez
lenne élete egyik legbüszkébb pillanata. - Tetszik?
- Na, hát ez... - mosolyogtam le a remekműre. Biztos egy vagyont költött rá. Vörös
rózsák borították az alkaromat. - Ez aztán a csokor. Nagyon szép, Mr. Ryder.
Sugárzott a boldogságtól.
- Részemről a szerencse, Miss Larson - tartotta felém a karját, és a tornaterem felé
nézett. - Szabad?
- Nincs más választásom - sóhajtottam.
A kezét rátette az enyémre, és csókot nyomott a fejem búbjára.
- Nem mintha zavarna vagy reklamálnék, de mi volt ez az előbb?
Hallottam a hangján, hogy kajánul vigyorog.
- Mióta kell megmagyarázni a pasiknak, hogy szintet léptek egy lánynál?
- Amióta az a lány te vagy - emelte rám úgy a tekintetét, mintha elveszítene, ha
másfelé nézne. Még soha nem nézett így rám senki. Egész életemben vártam rá, erre
tessék! Itt van: tizenhét évesen, az új iskolám parkolójában, egy Jude Ryder nevű
srácnak köszönhetően.
Ez most valami hatalmas dolog.
Kinyitotta a tornaterem ajtaját, és előre engedett. Olyan hiphop zene szólt, amit
csak arra találtak ki, hogy a srácok veszett kutya módjára párzó mozdulatokat
végezzenek a lányokkal, és az egész helyiség úgy festett, mintha émelyítő sziruppal
locsoltak volna le.
A pink összes árnyalata képviseltette magát: fukszia a léggömbökön, tulipánszín a
krepp-papíron, pasztell a szív alakú kartonkivágásokon, magenta pedig a plafonról
lelógó szerpentineken.
 Ez a rózsaszínben úszó terület a legszörnyűbb rémálmaim egyike.
- Te jó...
- Pink - fejezte be Jude, amint fintorogva körülnézett.
A terem másik végéből Taylor integetett nekem, miközben egy Batman-sziluettű
srác köré fonódott. Kis híján megint kirázott a hideg, amikor megláttam a világító
rózsaszínben pompázó, strasszokkal gazdagon díszített koktélruháját. Szerintem
letépte egy táncosról a ’80-as évek zenéit játszó klubban. Földig érő, fűzős ruhám
szelídnek bizonyult a többiekéhez képest.
- Na, gyere táncolni, mielőtt elmenekülök innen! - rángattam meg Jude zakóját.
- Boldogan - válaszolta, és érvényesíttette a jegyünket.
A parkettre kísért, aztán lenézett a lábára, majd fel rám.
- Hát akkor még egy infómorzsa rólam, ha már megvádoltál, hogy nem vagyok az
a közlékeny fajta...
Felvont szemöldökkel várakoztam.
- Nem vagyok valami jó táncos - vakargatta a tarkóját.
- Mármint nem tudsz, vagy nem akarsz táncolni?
Mindkét típust ismertem.
- Mármint még sosem táncoltam.
- Komolyan?
- Komolyan.
Most először láttam őt bizonytalannak.
- Akkor mázlid van, hogy olyan csajt hoztál, aki hamarabb tanult meg táncolni,
mint járni.
Körém fonta a karját, és magához húzott.
- Mázlim van.
- Oké, leegyszerűsítem a dolgot - tettem a vállára a kezem. - Csak kövesd a
lépéseimet, és minden rendben lesz.
Aztán profiként sikerült úgy lábujjhegyre helyezkednem, hogy az ajkaink
megfelelő közelségben legyenek.
- Még a végén menni fog nekem ez a tánc dolog - ölelt át még szorosabban.
- Azt majd én eldöntöm - suttogtam, mielőtt a szájára tapasztottam az ajkamat.
Egyszeriben csak mi ketten léteztünk a parketten. És az egész világegyetemben Jude
volt az a betegség, amiből soha nem akartam meggyógyulni, ő volt a bódító szer,
amitől soha nem akartam megtisztulni.
Két tenyere közé fogta az arcomat, hogy még odaadóbban csókoljon.
Legszívesebben üvegbe zártam volna a pillanatot, hogy minden áldott nap minden
órájában belekortyoljak.
- Luce? - simított végig hüvelykujjával az arcomon,
- Igen? - pihentettem meg a fejemet az álla alatt.
- A tűsarkúd rohadtul átszúrja a lábamat.
Lefelé pillantva észrevettem, hogy a cipőink valóban egymáson vannak.
Hátraléptem, hogy szilárd talajra helyezzem a tűsarkakat.
- Upsz...
- Jó táncos vagy - kacagott.
- Bocs, hogy nem vagyok valami tapasztalt a táncoktatásban olyan tanítvánnyal,
aki hülyére csókol közben.
 - Hülyére csókol, mi? - simított egy hajtincset a fülem mögé.
- Mintha nem tudnád, te kárörvendő...
A kutyapárzós zene véget ért, és újabb szám kezdődött. Egyszerre rázott ki
minket a hideg.
- Ez szar - fogta meg a kezem. - Neked meg kéne egy kis puncs, úgy látom.
- Nem tudom, hogy puncs-e, de valami tényleg kéne - járattam fel-le a
szemöldökömet.
- Te... - húzott közelebb, hogy a fülembe suttogjon. - Határozottan megnehezíted,
hogy a lehető legjobban viselkedjek.
Előrenéztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem venné el az eszem minden
egyes érintése.
- Az nem az én bajom.
Átölelt, és még közelebb vont.
- Mindjárt az lesz.
- Jude Ryder - szólalt meg mögöttünk alig érthetően egy borgőzös hang. - Ha nem
lenne itt ilyen rohadt meleg, azt hinném, hogy befagyott a pokol. Jude
„nem-kell-kapcsolat-telefonhívás-vagy- reggeli” Ryder egy gimis bálon!
Jude úgy fordult meg, hogy közel tartott magához.
- Allié! - mondta antiüdvözletképpen.
- Ó, nekem amúgy nem is volt annyira jó. És mivel tudom, hogy éjjel-nappal ezen
rágódsz... - tette csípőre a kezét volt, aki hazavigyen.
Erről a lányról lerítt, hogy az egyéjszakás kalandra alkalmasak táborát gyarapítja.
Szinte már sajnáltam. Csak szinte, mert ujjai Jude mandzsettájára fonódtak.
Kieresztettem a képzeletbeli karmaimat.
- Mit akarsz, Allié? - kérdezte türelmét veszítve Jude. Túl jól ismertem, milyen
gyorsan magával ragadják az indulatai, ha egyszer felpiszkálják.
- Ez aztán a kétértelmű kérdés... - rázta vörös és szőke csíkos sörényét a válla
mögé.
- Jól van, ismerem ezt a dilis érzelmi hullámvasutat... Inkább azonnal kiszállok
belőle - közölte Jude, és elindult velem a másik irányba.
- Menj már, csak viccelek! - kacagott fel a lány, és megragadta a karját. - Csak meg
akartam ismerkedni az új barátoddal - mosolygott rám ártatlan képpel. Ismertem ezt
a játékot, és eszem ágában sem volt részt venni benne.
- Ő Luce - húzta fél gyengéden az államat, és minden idők leggyengédebb csókját
lehelte a számra.
- Biztos jól csinálja, ha vele vagy.
Az édes csók egyetlen gonosz megjegyzéstől semmivé foszlott. Jude lángoló
tekintettel fordult felé.
- Ha nem nő lennél, bár elég szánalmas téged annak nevezni, tanítanék neked
némi tiszteletet, Allié - remegett a hangja a dühtől. Közel volt a kitörés.
- Jude, hagyd! - álltam elé, és próbáltam hátrébb tolni. - Nem tudja, mit beszél.
Részeg.
- Vigyázz, kit hívsz részegnek, ribanc! - vigyorgott gúnyosan.
Annyira meg akartam fordulni, és belevágni a kivakolt képébe, annyira bizsergett
a tenyerem. De most az egyszer nem én voltam a forrófejű szerepében. Próbáltam
visszatartani Jude-ot, aki ismét előrelendült.
 - Nem, nem részeg - járt helyben Jude. - Most az egyszer. Amúgy hogy megy
neked az egész józanság dolog, Al?
Allié fújt egyet. - Mintha érdekelne! Neked nem számított, hogy részeg voltam,
beszívott vagy józan. Legalábbis amíg befogadóan viselkedtem vízszintes helyzetben.
Most már kezdett az idegeimre menni. Nem elég, hogy arra célzott, hogy
könnyűvérű vagyok, most már a tudtomra is adta: intim viszonyban volt Jude-dal,
mégpedig annyira, amennyire én még nem. Szét akartam verni valamit. A
legközelebbi dolog a flegma, csontos kis pofája volt - még épen, de ez nem Jude-on
múlt.
Mély lélegzetet vettem, leemeltem róla a tekintetemet, aztán felnéztem Jude-ra,
- Gyere, menjünk innen! Nem ér annyit - mondtam neki.
- Reggelig megleszel neki, édesem.
Megráztam a fejem, de Jude nem vette az adást. Megpördült a tengelye körül, és
lenéző félmosolyt vetett Allie-re.
- Kétféle csaj létezik, A1 - állapította meg olyan hangosan, hogy a fél tornaterem
hallotta. - Olyan, akit megdugsz, és olyan, akit elveszel feleségül. A világ így
működik, szóval ne Luce-on töltsd ki a haragod, amiért te az első vagy, ő meg a
második.
Allié elpirult. Arca felvette rövid, utcalányos stílusú ruhája színét.
Nem a szégyenkezés árnyalatát, hanem az élénk, „máris kinyírnálak, ha nem
büntetné a törvény” vöröset.
- Menj, és keress magadnak helyettem valaki mást, aki megdug, és akit minden
menet után üldözhetsz.
- Jude - suttogtam a szemébe nézve. A ferde mosoly még a helyén volt, de a szeme
fekete lett. Fogalmam sem volt róla, hogy képes ilyen kegyetlen szavakra. Ha Allié
nem most köpte volna ránk a szarságait, talán még sajnáltam is volna.
- Gyere! - húztam el a dühös expartnere meg néhány tucat kíváncsiskodó
elől. - Menjünk valami csendes helyre!
El sem engedtem a csuklóját, amíg ki nem jutottunk a tornateremből, és félúton
nem jártunk egy sötét folyosón. Kinéztem volna belőle, hogy visszamegy még vagy
ötven környi szópárbajra. Amikor már elég messzire jutottunk a folyosón ahhoz,
hogy halljuk a saját hangunkat a zenétől, megálltam. Egy szót sem tudtam kinyögni,
ő kezdett bele hamarabb.
- Luce... Tudom, hogy az előbb mondtam pár dolgot, amit talán nem kellett volna,
és nem úgy kezeltem egy nőt, ahogy azt egy férfinak illik. De nem tudom és nem is
akarom eltűrni, hogy valaki, legyen az bármilyen nemű, így beszéljen a csajomról –
bámult le rám olyan tekintettel, amely egyszerre esedezett is meg nem is a
bocsánatért.
Csak két szót hallottam meg.
- A csajodról? - ismételtem, mert megerősítésre volt szükségem.
Megfogta az arcomat, és homlokát az enyémhez érintette.
- A csajomról.
- És mi ennek a megnevezésnek a szavatossági ideje? - érdeklődtem, mert muszáj
volt. Ő Jude Ryder. Az asztalon felejtett tej sem romlik olyan gyorsan, mint nála az
ilyesmi.
- Mi lenne, ha napról napra haladnánk? - válaszolta, forró leheleté pedig újból
elködösítette az agyamat.
Annyira nagyon meg akartam csókolni, hogy minden késztetést és zsigeri ösztönt
vissza kellett fognom magamban, hiszen tisztázásra volt szükségem. Válaszokat
akartam.
- Azt hittem, hogy egy olyan lány, mint én, szóval a feleségnek való fajta... -
vetettem rá sokatmondó pillantást -, többet érdemel, mint egyszerre egy nap.
- Te többet - engedte el az arcomat, és a szemközti falig hátrált, hogy nekidőljön.
- De én nem.
Könnyebben ment a logikus gondolkodás, amikor másfél méternyire volt tőlem.
- Ez afféle elterelő duma arra az esetre, ha egy csaj többre vágyik holmi
huszonnégy órás jude-ozásnál?
A falat rugdosta a sarkával, miközben végignézett a folyosón.
- Nem. Ez a válaszom arra az esetre, ha egy lány, akibe beleesek, pontosabban az
egyetlen lány, akibe beleestem, párkapcsolatot szeretne egy magamfajtával.
Ugyanott tartottunk, ahol elkezdtük. Az egész „Jude egy kalap szart érdemel”
szöveg pattanásig feszítette az idegeimet.
- Tudod, Jude, fele olyan kemény vagy, mint hiszed magadról, és kétszer olyan
kedves, mint amennyire reméled, hogy nem vagy az. Szóval ne próbáld velem
megetetni ezt a „rákos daganat vagyok” dumát, mert nem veszem be.
Csillogó szemmel nézett rám.
- Tényleg nem?
- Nem. Az utolsó betűig megfejtettelek, Jude Ryder. És elvárom, hogy egy olyan,
mint te, több mint egy napot adjon nekem.
- És akkor most mi van? Azt akarod, hogy tegyek valami béna megjegyzést, hogy
örökre együtt leszünk? Hogy egymás mellett vesszük majd az utolsó lélegzetet a
halálos ágyunkon? - kérdezte bársonyos hangon.
- Realista vagyok. A hazugság és az örökkévalóság ígérgetése majdnem olyan
rossz, mint egy nap egyszerre.
- Szóval mit vársz tőlem, én édes, gyönyörű, bonyolult Luce-om?
Néztem, és nem voltam biztos benne, hogy az enyém lehet. Nem
tudtam, hogy lehet-e egyáltalán igényt tartani egy olyan emberre, mint Jude.
- Azt nekem kell tudnom, neked meg kitalálnod.
- Jaj, Luce - fintorgott. - Éppen, amikor azt hittem, hogy egyre jobb vagy, bevágsz
egy ilyet.
- Ryder! - szóltam rá. - Ügyes próbálkozás, hogy eltérítsd a vonatot, de én vezetem
a mozdonyt, úgyhogy rajta maradunk az útvonalon, amíg meg nem válaszolod a
kérdésemet.
Néhányszor a falnak verte a fejét.
- Rendben, akkor valahol az egyszerre egy nap és az örökkévalóság között... -
kereste a plafonon a nekem tetsző feleletet. - De őszinte választ is vársz, igaz?
- Csak pontosítanod kellene! - mordultam fel.
Bólintott egyet, és a szemembe nézett.
- Mit szólsz ahhoz, hogy... - mondta, miközben megbabonázott a pillantásával - itt
leszek mostantól mindennap, amíg azt akarod, hogy itt legyek?
Végre felfogtam, miről szól Sting Be Still My Beating Heart című száma.
- És ez az őszinte válasz?
 Jude karba fonta a kezét. - Az őszinte.
- Baromi jó válasz, Ryder - sétáltam oda hozzá. A meghittség és a sérülékenység
pillanata volt ez. Biztos rejlett benne szenvedély is, de semmi mást nem akartam,
mint a karjaiban lenni, összeragadó ajkak, vándorútra indult kezek — semmi
más nem tehette még inkább felemésztővé a pillanatot.
Szorosan magához ölelt; úgy, mintha képtelen volna elengedni.
- Ez is baromi jó válasz, Luce.
Belenevettem az ingébe, s eltöprengtem rajta: egy ilyen hírhedt srácnak hogy lehet
szappan- meg napfényillata, és hogy ejthette ki a legédesebb szavakat, amelyeket
valaha hallottam. Ekkor - ahogy a Southpointe-ban nálam már megszokott volt -
hatalmas felismerésem támadt.
A hírnevünk nem tükrözi, hogy kik vagyunk valójában. Csak azt, hogy mások mit
mondanak rólunk. Néhányan beleesünk ebbe a csapdába, míg mások egész
életükben küzdenek ellene. Jude éppen annyira volt reménytelen jövő előtt álló
rosszfiú, mint én ordas kurva. A különbség mindössze annyi közöttünk, hogy Jude
elfogadta a neki kiosztott címkét, mintha valami büntetés lenne a cselekedeteiért.
- Tehát úgy gondolod, hogy az utolsó betűig megfejtettél? - kérdezte néhány
percnyi csend után.
- Nagyjából.
Éreztem, ahogy bólint fölöttem.
- Jó, akkor mikor van a szülinapom?
Passz.
- Mi a második nevem? - kérdezte. - Hogy hívták az első állatomat? Mennyi az
átlagom? Hány sebemet kellett összevarrni? Hányas cipőt hordok? - zúdította rám a
végtelen kérdéssorozatot. Egyikre sem tudtam a személytelen, egyszavas választ.
- Talán kellene egy kérdezz-felelek nap, hogy kivesézzük az ilyen részletes
dolgokat-válaszoltam. Elcsodálkoztam, hogyan tudhatok ennyire keveset róla,
miközben úgy érzem, még soha senkit nem ismertem ennyire. - De eleget tudok rólad
ahhoz, hogy ne bírj olyat mondani, ami ezen változtathat.
- Sejtelmed sincs, mennyire szeretném, hogy ez igaz legyen - mormolta a hajamba,
fel-le járatva ujjait a nyakamon.
Míg azon agyaltam, hogy erre válaszoljak-e, néhányan végigszaladtak a folyosón.
- Hé, Ryder! - kiáltott a szemöldökét emelgető elülső srác. - Azt hittem, neked
inkább az öltöző fekszik.
- Fussál tovább, pöcsfej! - legyintett izomból Jude. - Morrison!-kapta el a második
arra futó fiút. - Mi a helyzet? Jegygyűrűvel üldöz a partneretek, vagy mi?
- Felbukkant egy bazi nagy rakás rendőr. Átvizsgálják az egész tornatermet, és hát
van nálunk némi cucc - paskolta meg a mellényzsebét. - Neked sem ártana
megkeresni a hátsó kijáratot, ha hasonló problémával küszködsz.
Jude karja megfeszült körülöttem.
- A fenébe! - szitkozódott halkan. Ellökte magát a faltól, elengedte a kezemet, és
elkezdett rohanni a folyosón. - Gyere, Luce! El kell tűnnünk innen.
Kő nehezült a mellkasomra. Ártatlan ember nem fut így a zsaruk elől. Képtelen
voltam elhinni, hogy kábítószer miatt, mert láttam elég füvest a régi iskolámban az
órák közötti szünetekben, tehát felismertem a tüneteket - és Jude nem mutatott
közülük egyet sem. Ahhoz viszont nem volt bátorságom, hogy feltételezzem: valami
súlyosabb bűn sarkallja futásra. Egyszerűen hagytam, hogy magával húzzon, mert
jobb volt vele menekülni a rendőrök dől, mint itt maradni egyedül.
Jude újabb folyosóra kanyarodott be - éppen akkor, amikor az első fiúcsapat útvonalának
végén szirénafény és kiabálás kíséretében kivágódott az ajtó.
- A francba! - sziszegte Jude, még gyorsabban vonszolva engem a folyosón. A
cipőm sarokmagasságát figyelembe véve igazán kijárt volna nekem valamilyen érem.
- Elmondanád, mi folyik itt? - rikkantottam utána, amint belökött egy fémajtót.
Kint voltunk, közel a parkolóhoz.
Jude megpördült, és elgyötört arccal nézett rám. Még sosem láttam ennyire
kiborulva.
- Mennem kell, Luce! És nem vihetlek magammal.
Sok szó ki akart jönni belőlem, de egynek sem sikerült.
A legjobb válasz, amivel elő tudtam állni, ez volt.
- Érted jöttek.
Bólintott, és kapkodta a tekintetét köztem meg a mögöttem lévé ajtó között.
- És ha velem vagy, téged is bevisznek.
Az ajkamba haraptam, mert rájöttem: épp megszabadulnak tőlem a járdán.
- Oké.
Bakker, Luce! Ne haragudj! Valami nagyon-nagyon nagy hülyeséget csináltam -
fogta meg a karomat.
Esküt tettem magamnak, hogy nem fogok sírni. Nagy nehezen felnéztem rá, de
képtelenség volt átható pillantást vetni arra az arcra.
- Akkor jobb, ha mész.
- Luce... - könyörgött valamiért, amire még nem álltam készen, hogy odaadjam
neki.
- Csak menj, Jude! - suttogtam a parkolóba bámulva.
Előrehajolt, hogy megcsókoljon vagy átöleljen, de nem kértem a vigasztalásból.
- Nem - léptem hátra. - Menj!
Az arca megtört, a tekintete szinte azonnal elsötétült. Hátrálva még rajtam tartotta
a szemét egy pillanatig, aztán rohanni kezdett, mint a veszedelem - ami éppen most
érkezett meg a Southpointe gimibe.
 TIZENKETTEDIK
FEJEZET

J ude és a Chevelle körülbelül tíz másodpercnyi egérutat kapott, mielőtt a vijjogó

rendőrautók sora utána eredt. Én csak álltam ott megmerevedve, mint egy kerti
törpe, s úgy néztem az egészet, mintha nem is valóság lenne.
A pasi, akibe azt hittem, hogy beleszerettem, kiszáguldott a parkolóból, és olyan
erővel hajtott rá a fekvőrendőrökre, hogy a Chevelle a levegőbe röppent, miközben
egy seregnyi rendőrautó szirénázott a sarkában - ez egyszerűen nem lehetett igaz.
Egy pillanatra láttam őt, mielőtt kipördült volna a parkolóból. Az arca kísértetiesen
nyugodtnak tűnt. Az ember csak akkor lehet nyugodt egy ilyen helyzetben, ha már
annyiszor átélte, hogy olyan neki, mint ébredés után kikelni az ágyból.
Egy csomó egyenruhás viharzott ki az ajtón, amelyen éppen kijöttünk. Elfutottak
mellettem. Fogalmuk sem volt róla, kivel voltam, vagy hogy közöm lehet Jude-hoz.
- A gyanúsított észak felé tart a Hemlock sugárúton a lopott járművel - jelentette
egy hang az előttem elsiető rendőr távbeszélőjéből.
Lopás. Autólopás.
Ez az információmorzsa volt az utolsó csepp a pohárban. A földre rogytam,
karomat a térdem köré fontam, és lehunytam a szememet az ébredésért fohászkodva.
- Még csak az este végéig sem húztad ki - ciccegett valaki, és megvillant előttem
egy fémes vörös ruha. - Hadd találjam ki! - nézett le rám Allie. - A portás öltözőjében?
Annyira nem hiányzott most ez a hülyeség!
- Nem? Akkor a lányöltözőben? Az Jude kedvence.
Erős csaj vagyok, de a ma estéhez még több erő kellett. Nem volt meg bennem,
amivel átkelhettem volna a méretes szarhegyen.
- Jó, akkor a kanapén az igazgató irodájában.
- Takarodj innen! - motyogtam a karomba.
- Milyen érzés? Itt hagyva az út szélén, mint egy darab szemét... - térdelt mellém. -
Miután velem végzett, legalább néhány percnyi összebújás és meleg ágy kijárt
nekem.
- Allie! - kiabálta valaki mögöttünk. - Morrisonnál pont most kezdődött el a buli.
El akarsz késni?
- Csak nem Sawyer Diamond a fehér lován? - kacagott fel Allie. Sawyer mellém
lépett, a zakója lazán lógott az egyik vállán.
- Ki akarod használni, amíg Jude után még nedves a pálya? Mert fogadni mernék,
hogy máris készen áll egy újabb körre - biccentett felém Allie.
- Cseszd meg, Allie! - fogta meg a könyökét Sawyer, és a rossz bokáján sántikálva
elvonszolta. - Sokkal jobb társaság vagy berúgva, úgyhogy irány az örömteli
piavadászat!
- Nem vagy vicces - próbálta kirángatni Allie a könyökét a szorításából.
- Conner! - kiáltott Sawyer egy kisteherautó után, amelynek a platója tele volt
diákokkal. - Elfér még egy?
- Úgy látszik, Diamond? - kapcsolt hátramenetbe Conner, - Csak ölben van már
ülőhely.
- Tökéletes - válaszolta Sawyer, és átadta Allie-t egy fiúnak a platón, aki felkapta
őt. Egyikük sem tűnt úgy, mintha bánná az ölben üléssel kapcsolatos megállapodást.
 - Találkozunk Morrisonnál? - szólt ki az ablakon Conner, amint a cirkuszba illő
jármű kifelé tartott a parkolóból.
- Talán később - ütögette meg Sawyer a platót, amikor elment mellette.
Odajött hozzám, leguggolt mellém, és a görnyedt vállamra terítette a zakóját.
- Lucy, jól vagy?
Ha választanom kellett, hogy vele vagy Allie-val legyek összezárva, lényegében
végül a kisebbik rossz jutott nekem.
- Fantasztikusan - válaszoltam a térdemnek. - Magamra hagynál egy kicsit,
Sawyer?
- Nem - helyezkedett el mellettem. - Szó sem lehet róla.
- Jó. Először szépen kértem, de másodjára nem úgy fogom - árasztott el az indulat.
- Takarodj innen!
- Az előbb talán nem hallottál. Nem.
Minden olyan pokoli volt ma este, miért pont Sawyer viselkedése ne illett volna a
képbe?
- Ha nedves pályában reménykedsz, azt elfelejtheted. Ha válladat ajánlanád fel,
amin sírhatok, csak mondom, hogy én nem sírok. Ha csak közölni akarod, hogy te
megmondtad, vagy meg akarsz róla győzni, mekkora lúzer Jude, ne pocsékold a
szavakat. Ha...
- Igazából én csak meg akartam győződni róla, hogy biztonságban hazaérsz -
vágott közbe Sawyer.
Síri csend.
- Sawyer, ne haragudj! - szabadkoztam. Pocsék embernek éreztem magam. -
Hisztis vagyok, és rajtad vezetem le, mert csak te vagy a közelemben.
- Három nővérem van - bökött meg. - Hozzászoktam a hisztihez.
Felé fordultam, hogy vessek rá egy pillantást. A szokásos vigyor ült ki az arcára.
Úgy nézett rám, mintha jó barátok lennénk. Szükségem volt egy jó barátra.
- A partnered nem bánja, ha hazaviszel? - kerestem az egyedül ácsorgó lányt a
távolban.
- Egyedül jöttem - vont vállat.
- Ó... - csodálkoztam, miközben felültem. Nem sokat tudtam Sawyer Diamondról,
de azt igen, hogy nem az a fajta, akinek facéran kéne bálba járnia. - Tényleg?
- Reménykedtem benne, hogy ezt a lányt hozhatom - mért végig - de ő végül egy
másik fickóval jött.
Kifújtam a levegőt, és a parkoló hátuljában lévő üres helyre meredtem.
- Egy másik fickóval, aki parlagon hagyta, mert üldözik a zsaruk?
- Valami olyasmi - tápászkodott fel. - Gyere, hadd vigyelek haza, hogy végre
pontot tehess ennek az estének a végére!
Felém nyújtotta a kezét, és valahogy természetesnek tűnt, hogy elfogadjam,
mintha nem kellett volna ennek meg a szomszédos univerzumnak minden erejével
azért küzdenem, hogy megragadjam.
Felálltam, leporoltam magam, és kisimítottam a ruhám ráncait.
- Annyira megkönnyebbültem, hogy jöttél, és lerendezted az Allie-ügyet, hogy a
legszívesebben megcsókolnálak érte - sóhajtottam, mielőtt észbe kaptam volna, mit
mondok és kinek.
Persze, esze ágában sem volt tréfálkozva legyinteni, vagy úgy tenni, mintha meg
sem hallotta volna.
- Leköteleznél vele.
Próbáltam elkacarászni a választ, de elég rosszul sikerült. Leginkább egy örök
szerencsétlen hisztérikus reakciójára hasonlított.
Még néhány másodpercnyi hidegleléses nevetgélés után Sawyer biccentett.
- Itt áll a kocsim a közelben - fogta meg a kezemet, és átsétált velem a parkolón.
Meleg és erős keze volt, de srác létére egy kicsit puha. Összefonódott kezünkre
pillantva megállapítottam, hogy tökéletesen illik az enyém az övébe, de valahogy
olyan helytelennek tűnt az egész.
Egy áramvonalas fehér autó mellé lépve kinyitotta nekem az ajtót. Felvontam a
szemöldökömet.
- Régimódi vagyok. Ne mondd el senkinek - magyarázkodott.
- És három nővéred van - néztem fel rá, miután beültem.
- Pontosan - bólintott, és bezárta az ajtót.
- Hová megyünk? - mászott be mellém, majd elfordította a kulcsot.
- A tónál lakom, a Sunrise Shoresszal szemben - válaszoltam. Próbáltam nem
gondolni arra, mit csináltam egy órával korábban ugyanebben a parkolóban. Nagyot
nyeltem, hogy eltüntessem a torkomban fojtogató gombócot, Sawyer pedig kigurult a
parkolóból, néhány jó és egy rakás rossz emléket magunk mögött hagyva.

- Egy forró karamellás fagylaltkelyhet kérek extra öntettel és két cseresznyével a

tetején - adta le a rendelést Sawyer, majd rám nézett, és felvonta a szemöldökét.
- Hat dollár ötvennyolc cent lesz az első ablaknál - hallatszott a hangszóróból.
- Tényleg nem vagyok éhes - mondtam, miközben Sawyer előrébb hajtott.
Képtelen voltam evésre gondolni.
- Nem kell éhesnek lenned ahhoz, hogy élvezd egy halom fagyi és egy nagy adag
karamellöntet gyógyító hatását - vette elő a pénztárcáját a farzsebéből. Átnyújtott a
pénztárosnak egy százdollárost, az pedig úgy meredt rá, mintha nem létezne ennél
nagyobb bűn a gyorséttermek világában.
- És én még azt hittem, hogy a fagyi hizlal - próbáltam úgy tenni, mintha szívből
örülnék annak, hogy Sawyer próbál felvidítani. Semmi, még egy VIP-jegy
Disneylandbe sem ugrotta volna meg azt a szintet.
- Abszurd - nyújtotta felém a vödörnyi kelyhet. - A fagyi minden élethelyzetet
legalább ötven százalékkal jobbá tesz, főleg az ilyeneket.
A pénztáros átadott neki egy kanalat. Sawyer beleszúrta a tejszínhabhegybe, és
várt. Az autók gyülekeztek mögöttünk, de ő szemlátomást nem mozdult, amíg meg
nem kóstoltam.
A szememet forgatva engedelmeskedtem. Csak egy kanál tejszínhab volt némi
karamellel, de Sawyernak igaza volt. Jobban éreztem magam. Nem ugrottam fel,
hogy az égnek emelt kézzel örömködjek, de tényleg jobban lettem - és ez számított.
- Jobb? - kérdezte.
- Jobb - bólintottam lassan.
- Hát akkor a küldetésem itt teljesítve - kapcsolt egyesbe, és úgy száguldott ki az
autós kajáldából, mintha a Rodeo Drive-on korzóznánk.
Miközben kifaragtam egy kanál fagylaltot a bödönből, rápillantottam. Észrevette.
- Mi jár a fejedben, Larson? - igyekezett úgy kérdezni, mintha a haverja lennék.
csakhogy nem úgy nézett rám, mintha a haverja lennék.
- Nem akarod tudni - feleltem teli szájjal.
- Dehogynem!
Ettem még egy falatot, hogy időt nyerjek valami diplomatikus válaszra. Hát
semmi sem jutott eszembe.
- A nem akarod tudnit úgy értettem, hogy nem akarom elmondani.
Miért kellett ilyen kíméletlenül őszintének lennem?
- Ó - tért le a Sunrise Drive-ra. - Akkor hagyjuk!
Egy-két kilométeren át csendben volt, nem forszírozott semmit. Bárki más a
suliból minden apró részletet tudni akart volna az esti drámáról. Újabb pluszpont
Sawyernak. Elég sokat szerzett belőlük ma este, így kezdtem rájönni, hogy túl
gyorsan ítélkeztem fölötte. Úgy, mint mások fölöttem. Nem az a tipikus tahó focista.
Mármint tényleg sportolt, és sokszor viselt márkás pólót, ugyanakkor figyelmes és
kedves is volt. Segített egy lánynak, amikor senki más nem tette volna.
Sawyer Diamondot az a veszély fenyegette, hogy jófiúnak minősítsem.
Egy perc múlva bekanyarodott a kocsifeljárónkra, én pedig meglepetten
konstatáltam, hogy a fél vödör fagyi elfogyott. Holnap reggel letáncolom a fél
seggemet. Szó szerint.
- Köszi a fuvart, Sawyer! — fordultam felé. - Biztos vagyok benne, hogy ezer más
dolgot szívesebben csináltál volna az évfolyambuli estéjén, de ez most sokat jelentett
nekem.
- Ebben a pillanatban... — kicsatolta a biztonsági övét, és hozzám hajolt. - ... sehol
sem lennék szívesebben.
Próbáltam nem forgatni a szemem. Egy pont mínusz a plusz után Mr.
Diamondnak.
- Jó éjt! - nyúltam a kilincs után.
- Várj, Lucy! - fogta meg a kezemet. - Egész úton azon rágódtam, hogy szóljak-e
neked, de nem lennék túl jó barát, ha nem tenném.
Elvette tőlem az olvadozó fagyimasszát, és letette az ülés mögé a padlóra. -
Tudom, hogy kedveled Jude-ot, és hogy ez a ma este után talán már múltidő.
Megint összeszorult a gyomrom, átkozott fagyi!
- Sawyer - próbáltam leállítani, mert nem tudtam, akarok-e bármit is hallani
Jude-ról. Még a végén semmi indokom nem lenne, hogy vele maradjak.
- Ő nem neked való, Lucy - vágott bele, de a pillantásom vagy a belőlem áradó
düh elhallgattatta.
- Majd én eldöntőm, ki jó nekem, és ki nem, Sawyer - keresgéltem megint a
kilincset.
Nem engedte el a kezemet.
- Ne, Lucy, várj! Ne menj el így - vett mély lélegzetet. - Igazad van. Nem tisztem
megmondani, hogy mit csinálj, vagy kitől tartsd távol magad.
Marhára igazad van - válaszoltam fejben.
- De tegyél meg nekem egy szívességet. Ha legközelebb, már ha lesz legközelebb,
találkozol Ryderrel - torpant meg, mintha vesztes csatát vívna magával - kérdezd
meg Hollyról.
A csiklandós érzés az volt, hogy felállt a hátamon a szőr,
- Milyen Hollyról?
 - Ez Jude története, nem az enyém. Mesélje el ő.
Még hogy a nők viselkednek idegesítően? Ideje újragondolni a tévhitet.
- Akkor miért említetted?
- Mert jogod van tudni, mibe mászol bele.
Tudtam, hogy jogom van hozzá, de nem voltam biztos benne, hogy élni is akarok
vele. Nem maradt mondanivalóm.
- Ismét jó éjt! - szálltam ki a kocsiból. Elengedett. - Még egyszer köszi a fuvart!
- Én köszi, hogy elhozhattalak. Találkozunk hétfőn? - mosolygott fel rám.
Belebújtam a kardigánomba. - Hacsak a nyugati part nem omlik bele az óceánba.
- Minden természeti, magánéleti és gazdasági katasztrófát félretéve, találkozunk
hétfőn?
Kisfiús vigyorától én is elmosolyodtam. Lehetetlen volt ellenállni neki.
- Húzzál már innen, Diamond! - takargattam a mosolyomat, miközben becsaptam
az ajtót.
Szalutálva megfordult a kocsifeljárón, és integetett, amikor az útra hajtott.
Addig néztem a távolodó járgányt, amíg a hátsó lámpáit el nem nyelte az éjszaka.
Próbáltam rájönni, mit is érzek Sawyer iránt. Ami a külsejét illeti, tuti befutó lett
volna a Mr. Universe szépségyersenyen - ugyanakkor valamitől, amit egyelőre nem
tudtam megfogalmazni, felállt tőle a hátamon a szőr, valahányszor a közelében
voltam. Ösztönös sugallat volt csupán, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Rácsodálkoztam, vajon miért ácsorgók a kocsifeljáró kellős közepén éjfélkor,
miközben Sawyer Diamondon agyalok. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a
tudatom, és befelé vettem az irányt.
Egy lámpa még égett a nappaliban. Fintorogva nyitottam ki az ajtót. Persze, csakis
anya lehetett az, a laptopja fölé görnyedve. Felegyenesedett, amikor a szúnyoghálós
ajtó becsapódott mögöttem.
- Szia, anya! - vágtam bele, mert minél hamarabb elkezdem, annál hamarabb
szabadulok.
A székében megpördülve levette a szemüvegét, és rám nézett. Mármint tényleg
rám nézett, ahogy már évek óta nem tette. Mintha próbálta volna az emlékezetébe
vésni a tizenhét esztendős Lucy képét.
- Egy másik fiú hozott haza, mint akivel elmentél? - kérdezte indulat- és
fagymentes hangon, puszta kíváncsiságból.
Bólintottam, kibújtam a magassarkúmból, és félrerúgtam a lábbelit.
- És azért történt így, mert...?
Nem tudtam válasszal szolgálni. Sem neki, sőt még magamnak sem. Ő viszont
kivárt.
- Szerintem még én sem tudom - indultam fel a lépcsőn. Másra sem vágytam, mint
belebújni a pizsamámba, s átaludni az éjszakát.
Anya az ajkába harapott. Látszott rajta, hogy fejben mérlegel valamit.
- Bántott? - nyögte ki. Úgy tűnt, mintha legalább annyira tartott volna a saját
kérdésétől, mint a rá adott válaszomtól.
Erre sem volt egyértelmű válaszom, ám tudtam, hogy pontosan mire gondolt.
- Természetesen nem.
- Lucy... - állt fel.
-Anya, tudom, hogy nagy bajban vagyok - nyugtattam a kezemet a
lépcsőkorláton. - Tudom, hogy szobafogságra ítéltél a tizennyolcadik
születésnapomig, amiért hazudtam neked és elrohantam ma este, de most csak
szeretnék lefeküdni, és elfelejteni, hogy a ma este egyáltalán megtörtént. Oké?
Néhány órán belül harmadszor éreztem, hogy kísértenek a könnyek. Ez
tűrhetetlen!
- Oké - ült vissza. - De komolyan gondoltam, amit mondtam, Lucy. Nekem
mindent elmondhatsz, amit csak akarsz.
- Aha, rendben. Köszi - iszkoltam fel a lépcsőn. Hiányoztak azok a napok, amikor
bekopoghattam a bátyám szobájának ajtaján, hogy bölcs szavakat kapjak, meg egy
vállat, amin sírhatok. Most éppen mindkettőre szükségem volt.
- És Lucy... - szólt utánam anya. - Tényleg szobafogságban vagy, de csak a hét
végéig.
Jó ideje most először éreztem úgy, hogy érdemes volt beszélnünk.
 TIZENHARMADIK
FEJEZET

R
ettegtem attól, hogy belépjek a Southpointe ajtaján hétfő reggel. Vajon milyen
pletykák terjedtek el a hétvégén, milyen tények nyertek megerősítést, és
milyen új hírnév várt rám?
Miután tegnap végig a táncstúdióban voltam, sikerült kitörölnöm a fejemből a
szombat este emlékeit és a mai naptól való szorongásomat. Mármint pirkadattól
alkonyatig, egész napos táncmaratonon. A tánc ismét menedékhelyet nyújtott nekem
a viharok elől, amelyek végigkísérnek az életen. A stúdió azonban nem menthetett
meg a mai naptól. Ebben a pillanatban legalábbis.
Talán ezért maradtam a Mazdám rejtekében, miután leparkoltam, Meggyőztem
magamat, hogy nem futamodom meg, csak meghallgatok néhány dalt az új CD-mről
- viszont a tény, hogy fekete, macskaszemes napszemüvegben görnyedtem az ülésen,
mást mutatott.
Tudtam, hogy hamarosan becsengetnek, mert a parkoló szinte tele volt kocsikkal,
diákok meg sehol... mégsem tudtam kiimádkozni magamat az autóm biztonságából.
Egy egész napon át készültem erre a pillanatra, hogy emelt fővel és önbizalommal
telve kiszálljak mindenki elé, aki tudta, mi történt szombat este... mégsem ment. Elég
nehéz összekaparni az ember önértékelését, miután az ügyeletes rosszfiú épp
faképnél hagyta az út szélén.
Ismét az otthoni iskoláztatás előnyeit fontolgatva újból elfordítottam a kulcsot, és
úgy döntöttem, beteget jelentek mára. Idejét sem tudom, mikor voltam ennyire rossz
hangulatban utoljára.
A visszapillantóba nézve rükvercbe kapcsoltam. Azon kaptam magam, hogy
reménykedem benne: meglátok valakit, akinek a meglátásában nem kéne
reménykednem. Aki valószínűleg épp fel-alá járkál a cellájában. Aztán valami
felvillant a látóterem szélén, amit kopogás követett az ablakomon.
Ott állt Sawyer Diamond. Úgy mosolygott rám, mint bármelyik másik hétfő
reggelen, és egy virágcsokrot tartott a kezében. Integetett.
- Mégis hová mész?
Lehúztam az ablakot.
- Mindegy, csak innen el.
- Indok? - nyújtotta át a virágot az ablakon. Vegyes csokor volt díszpapírba
csomagolva és masnival átkötve. Kétségtelen, hogy valami menő helyen vette. Szép
volt, de nem tudtam, hogy szeretnék-e virágot kapni Sawyertól, vagy egyáltalán az
elfogadás mit jelentene.
- Fontolgatom, hogy nagyratörő leszek, és a középiskolából kimaradva folytatom
a pályafutásomat - bámultam az épületre. - Hallottam, hogy van egy jó kozmetikai
suli a belvárosban.
Sawyer kuncogva nekidőlt az ajtómnak.
- Tényleg van, de azoknak a lányoknak, akiket felkoppintottak, vagy életükben
nem láttak még matekkönyvet.
- Tökéletesnek hangzik - szorítottam meg a kormányt. Igyekeztem bemesélni
magamnak, hogy a mellettünk elsiető lányok nem rólam sutyorognak. Nem volt
könnyű, hiszen legalább négy oldal-pillantást vetettek felém, mire kiértek a képből.
 - Gyere! - hajolt át a lábamon Sawyer, és kivette a slusszkulcsot.
- Ideje órára menni.
- Add ide! - parancsoltam, és próbáltam elvenni tőle a kulcsot.
- A hatodik óra után megkaphatod - vágta zsebre sztoikus nyugalommal. Úgy
csillogott a szeme, hogy nem tudtam eldönteni, melyik lehetőség izgatja jobban: hogy
odanyúlok értük, vagy hogy egész nap itt tarthat túszként.
- Sawyer - mordultam fel, és végiggondoltam, meddig tartana gyalog hazaérnem.
- Nem hiányzik most ez nekem.
- De, szerintem igen - tárta ki az ajtót mellettem. - Túl sok lány életét láttam már
kisiklani egy tisztes állampolgár miatt - ezen a ponton rámeredtem a macskaszemem
mögül -,... akit nem neveznék meg - fogalmazta át a mondandóját, és felém nyújtotta
a kezét.
- Nem akarok még egy ilyet.
- Mindenki rólam fog beszélni, engem fog bámulni, és rólam fog sutyorogni órán.
Jobb mentális állapotban kell lennem ahhoz, hogy ezt a közröhejt kibírjam.
Megfogta a kezem, és megszorította.
- Nem, nem fognak. Nem hagyom - ígérte Sawyer.
- Nem hagyod? - ismételtem az összefonódott kezünkre pillantva. Ha létezett
tökéletes ellentéte annak, hogy milyen érzés, amikor Jude fogja a kezemet, hát ez volt
az.
- Mi vagy te, a Southpointe-maffia keresztapja?
- Az őseim mennoniták voltak, vagy valami olyasmi, szóval nem igazán vagyunk
benne a maffia dologban - nyúlt át megint a lábam fölött, ezúttal a táskámért. - De
higgy már bennem egy kicsit! Szert tettem egy kis befolyásra ebben az iskolában az
évek során - húzta meg a kezemet, az épület felé biccentve.
- Hadd tippeljek: a kisfiús fejed meg a mosolyod miatt - szálltam ki, és csaptam be
az ajtót. Hihetetlen, hogy Sawyer éppen kierőszakolta, hogy órára menjek!
- A családom birtokában van egy szép hely a tónál, és rendeztem már ott néhány
eszement bulit.
- Aha - nyugtáztam, amint néhány fiú üdvözölte őt az udvaron. Integetett nekik,
és folytatja az útját. - Semmi sem emelhet annyira istenné a tinédzserek világában,
mint az alkohol és a gardedámok hiányának csábítása - tettem hozzá.
- Pontosan - nevetett, és kinyitotta előttem az ajtót. Miután végigszlalomoztunk a
fémdetektorok között, Sawyer velem maradt. Együtt fordultunk le a folyosón.
- Azt hittem, diákönkormányzati ülésed lesz az első órában - szólaltam meg,
amint néhányan elmentek mellettünk, belecsapva Sawyer tenyerébe, s alig észrevéve
engem. Olyan volt nekem, mint egy láthatatlanná tévő köpeny.
- Az van.
- Akkor miért jössz velem irodalomra?
- Mert akarok - vágta rá habozás nélkül.
Kicsit furcsa volt, hogy tapadt rám, mint a tépőzár, hogy virágot hozott nekem,
meg minden... De jobban éreztem magam a közelében, biztonságban. És szükségem
volt a biztonságérzetre, hogy átvészeljek egy ilyen napot, mint ez.
- És Mr. Peters megbékél vele, hogy besomfordálsz az órájára, és úgy ülsz ott,
mintha a tiéd lenne az egész iskola?
- Szerintem nem fogja zavarni.
 - Tényleg? - álltam meg a terem ajtaja előtt.
Félénken rám mosolygott.
- Apa benne van a suli vezetőtestületében. Azelőtt meg a nagyapám volt benne. A
családom nyakig benne van ebben az iskolában.
Hihetetlen!
- Jó - intettem az ajtó felé. - Csak utánad.
A küszöbön átlépve felkapta a lógó kezemet, és bevonszolt. A teremben mindenki
felnézett. Úgy járatták közöttünk a tekintetüket, mintha nem egészen értenék, mi
történik. Egyik felük azonban rögtön vállat vont a dologra, a másik felük újabb
másodpercnyi bámulás után visszatért a tankönyvek előásásához. Mégis mi a fene
volt Sawyer titka, hogy ekkora hatással volt a Southpointe népére, s hogyan lehetnék
én is ilyen?
- Üdv, Mr. Peters! - üdvözölte a tanárt, amint egy páros pádhoz vezetett hátul. -
Ma reggel beülök órára.
Mr. Peters olyan pillantást vetett rám, amit már ismertem. Mintha tudta volna, mi
történt az évfolyambulin. Aztán bólintott Sawyernak.
- Remélem, díjazni fogja az irodalom krémjét, Mr. Diamond - azzal a táblához
fordult.
Sawyer csillogó szemmel rám nézett.
- Ó, fogom, Mr. Peters. Mindenképpen fogom.

A következő három óra ugyanígy alakult, bár Sawyer megkapta tőlem, hogy „nincs
az az isten”, amikor megpróbált továbbra is a nyomomban maradni. Nem azért, mert
ne lettem volna neki hálás mindenért, amivel elsimította a pokolinak ígérkező
napomat, hanem mert nem hordhattam magammal egész évben védőpajzsként.
Megadta azt a csöppnyi önbizalmat, amire szükségem volt a nap hátralévő részéhez.
Még egy Roosevelt-idézetet is megeresztett a második emeletre menet: „Senki sem
kelthet bennünk kisebbrendűségi érzést a jóváhagyásunk nélkül.” Majdnem a
plafonra függesztettem a tekintetemet, ám emlékeztettem magamat, hogy csak
segíteni akar.
Nem voltam teljesen immúnis a lopott pillantásokra és a sutyorgásra, viszont
mindez a töredéke volt annak, amit vártam. És tudtam, hogy ezt Sawyernak
köszönhetem. Az adósa lettem, de nem voltam biztos benne, hogy az akartam lenni.
Taylor úgy nézett ki, mint akinek mindjárt szétpukkan a feje, mire odaértem az
asztalunkhoz az ebédlőben. Miután nem válaszoltam az első öt hívására vasárnap
reggel, egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat. De nem kerülgethettem tovább a
kínvallatást.
- Beleesett a telefonod a vécébe, vagy mi? - pirított rám, még mielőtt leültem.
- Lemerültem, és nem találtam a töltőt - mosolyogtam rá ártatlanul. Akkor is
hazugságnak számít a dolog, ha annak érdekében történik, hogy valakinek befogjuk a
lepcses száját?
Megenyhült az arckifejezése. Tényleg elhitte.
- Te szegény! - tette a karomra a kezét. - Mintha nem lett volna amúgy is elég
pocsék a hétvégéd.
Beleühümöztem egy korty narancslébe.
- Na, hol kezdjük? - hajolt közelebb. Lexie és Samantha ledobta a zellerszárat a
tányérra, és szinte keresztülhajolt az asztalon.
Én csak túl akartam lenni ezen. Úgysem nyugodtak volna, amíg ki nem szednek
belőlem mindent, és ha nem kapják meg tőlem, amit akarnak, hazugság fogja
betölteni a hézagokat.
- Mit szeretnél, hol kezdjem? - csavartam vissza a kupakot a narancslevemre.
- Tudtad, hogy lopta a kocsit? - suttogta Taylor, és az összeesküvők pillantásával
nézett körbe az asztalnál.
- Természetesen nem - válaszoltam sértettem, amíg észre nem vettem, hogy
elszontyolodtak a válaszomtól. Ezek a lányok legalább egy-két fokkal feljebb
helyeztek volna a menőségi ranglétrán, ha benne lettem volna vagy megbékélek az
egész járműlopás dologgal.
- Beszéltél vele azóta?
Fájt rágondolni. Még jobban fájt bevallani, hogy semmit sem hallottam felőle.
- Nem.
Taylor és a követei megint csalódottnak tűntek.
- Azt csiripelik a madarak, hogy elmenekült vagy száz rendőrautó dől, visszavitte
a kocsit a tulajdonosnak, aztán besétált a belvárosi kapitányságra, és feladta magát -
duruzsolta Taylor olyan hisztérikusan hadonászva, hogy néhány centit
hátrahajoltam. - Te mit hallottál, Lucy?
- Egy nagy rakás semmit-válaszoltam máris belefáradva a vallatásba, pedig
mindössze három perce tartott az ebédszünet. Ez még csak az eleje...
- Szóval akkor igaz, hogy gyakorlatilag csak úgy otthagyott? - kérdezte Lexie egy
répahasáb végét rágcsálva. Ezek a lányok többet ettek az átkozott nyers zöldségekből,
mint egy nyúlcsalád. Táncosként én is elég nyers zöldséget láttam már, de szerettem
feldobni az étrendemet egy almával, müzliszelettel vagy egyéb ehető dolgokkal.
- Aha - pillantottam hátra a vállam fölött, hátha valami elvonja a figyelmemet. -
Tragikus volt.
- Hogy jutottál haza? - lóbálta meg Lexie a répáját a levegőben.
Már majdnem közöltem, hogy kocsival, amikor Taylor a szemöldökét felhúzva
rám mosolygott.
- Úgy hallottam, hogy egy bizonyos BMW 325i-vel húztad el a csíkot.
- Azt sem tudom, miről van szó - pillantottam megint hátra. Senki sem sietett a
segítségemre. A francba, pedig az inkvizíció ezen pontján azt sem bántam volna, ha
egy maszkos őrült jön értem, láncfűrésszel a kezében.
- Sawyer vitt haza?
A félig megevett répa kiesett Lexie kezéből.
- Aha.
Lexie felpattant, és dühösen rám meredt. - Lucy Larson aztán tényleg tiszteletkört
tett a Southpointe-ban, mi? Egy hét alatt!
Még jobban összeszűkült a szeme, aztán sarkon fordult, és kimasírozott az
ebédlőből.
- Ne aggódj, túllesz rajta - legyintett Taylor. - Az elmúlt két évben hol együtt
voltak Sawyerral, hol nem. Aztán most iskolakezdés előtt elég csúnyán szakítottak.
- Két év?-visszhangoztam, és tisztelet ébredt bennem a fiú iránt. Két évnyi
elkötelezettség egy Lexie Hamilton-féle zsenivel... ezért szentté kéne avatni! — Lexie
utál engem. És utálni is fog még nagyon, nagyon sokáig.
 Taylor hívogató mozdulatot tett, és közelebb hajolt hozzám. Nem moccantam.
- Lexie mindenkit utál. Csak ne mondd meg neki, hogy tőlem tudod.
- Milyen kedves tőle...
- Wow, Lucy Larson - vett elő egy kompakt púdert a táskájából Taylor. - Valahogy
sikerült megszelídítened a megszelídíthetetlen Jude Rydert, még ha rövid időre is,
aztán pedig rögtön a Southpointe legkelendőbb agglegényét és legvágyottabb
férjnekvalóját vetted célba. Most már hivatalosan is te vagy az én hősöm.
- Fogadsz most tanítványokat? - vihogott Samantha.
-Csak erkölcsileg hátrányos helyzetűeket - suttogtam, miközben Taylor
bepúderezte az orrát, Samantha pedig szívószálon keresztül kortyolta a light kólát.
Egy pár kardigán vett körül, barack és krémszínű - a leendő stepfordi féleségek. Mi az
ördögöt kerestem itt? Mindannyiunknak megvolt a maga helye a világban, ami
szuper jó dolog, az én helyem azonban az övék közelében sem volt. Én szeretem a
lényégre törő magatartást, és a francba velem, de az őszinteséget is. Ennél az asztalnál
ezekből nem jutott semmi. Tény, hogy a barátjukká fogadtak, amikor senki más nem
tette volna, viszont korántsem jószívűségből tették. Hanem azért, mert szükségük
volt rám a csúcs felé vezető úton. Egy fok voltam a létrájukon. Egy eszköz, amin
átléphetnek.
- Sawyer Diamond, a fenébe is - kántálta Taylor. - Hihetetlen.
- Az vagyok, nem?
Nem tudom, hármunk közül ki rezzent össze a legjobban, de Taylor púdere
darabokra tört, amikor leesett a földre, úgyhogy járt neki valamiféle díj.
- Te jó ég, Sawyer... - szedegette össze Taylor a púderszilánkokat. - Soha ne próbálj
beosonni egy lányhorda közé, hacsak nem szeretnél egy könyököt a golyóid közé.
- Alaposan megjegyezve - koppintott a homlokára a címzett.
- Mit szeretnél? - érdeklődött Taylor, némileg olvadozva a mosolyától.
- Azért jöttem, hogy kölcsönkérjem Lucyt - tette a vállamra a kezét. - Ugye nem
bánjátok, csajok?
- Attól függ - méregette Taylor Sawyer rajtam nyugvó kezét. A szemem előtt
született a szaftos pletyka.
- Mitől?
Taylor sokatmondó pillantást vetett rám.
- Attól, hogy mire akarod kölcsönkérni.
- Egy igazi férfi megtartja magának az ügyeit - válaszolta, és kihúzta a székemet.
- Kivéve, amikor nem - kommentálta fojtott hangon Taylor, majd tölcsért formált a
kezéből, és a fülembe suttogott. — Részletes beszámolót várok.
Felpattantam, intettem neki és Samanthának, aztán Sawyer felé fordultam.
- Ments ki innen - tátogtam.
Megfogta a kezemet, és kivezetett az ebédlőből. - Gyere!
Ha ilyen érzés, amikor minden fej felém fordul, és megbotránkozó arckifejezéssel
bámul, sohasem leszek politikus. Nem értettem, mi olyan nagy szám abban, hogy
együtt sétálunk Sawyerral, mégis ezt csinálták. Valószínűleg közrejátszhatott benne,
hogy fogta a kezemet, amit el kellett volna vennem, és azoknak a pletykáknak is
szerepe lehetett a dologban, amelyek az évfolyambuli után kaptak szárnyra, illetve
kerültek be a tények nagykönyvébe.
Amint kiszabadultunk az ebédlőből, fellélegeztem.
 - Köszönöm!
- Úgy néztél ki odabent, mint akit kínoznak - kalauzolt egy kihalt folyosóra. -
Muszáj volt megmentenem téged.
- Örülök, hogy megtetted - néztem körbe. Sehol senki. Tudtam, ha valaki
erre járna, és elmenne mellettünk, amint egy üres folyosón szobrozunk, újabb
pletykaáradat indulna. — De miért?
Sawyer nekidőlt a szekrényeknek, és melegítőnadrágja zsebébe csúsztatta a kezét.
- Bocsánatot akartam kérni - lepett meg a válasszal. - Semmit sem szabadott volna
mondanom neked Jude-ról, se jót, se rosszat. Akármilyen kapcsolatban vagytok, nem
az én dolgom. Ne haragudj, amiért azt hittem, hogy mégis.
A bocsánatkéréstől leesett az állam, de Jude neve nagyobb hatással volt rám.
Valahányszor meghallottam, újabb tőr fúródott a szívembe. Már úgy nézett ki, mint
valami tűpárna.
- Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bármiféle kapcsolatban voltunk -
vallottam be fejemet a falnak vetve. - És ha volt is, már nincs többé.
Ezt mondhattam volna azért: mert ellopott egy autót; vagy azért, mert többször
volt letartóztatva, mint ahogy azt a két kezemen meg tudom számolni; vagy azért,
mert egyszerre testesített meg mindent, amiről az általános iskolás kislányoknak is
megtanítják, hogy kerülniük kell.
De én más okból mondtam. Tudtam, hogy semmiféle kapcsolat nincs közöttünk,
mert ha tényleg feladta magát, még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon előtte.
Nem tette, hogy meggyőződjön róla: biztonságban hazaértem, vagy azért, hogy
elmagyarázza, mi a fene történt szombat este. Ha bármilyen kapcsolatféleség lett
volna ez, számítottam volna Jude-nak annyira, hogy keressen. De nem tette.
- Sajnálom, Lucy! - fordította felém a fejét Sawyer.
-Nem, nem sajnálod - nevettem fel a tényen, hogy pont neki nyílok meg a
Jude-témában. Sejtettem, hogy azért, mert mindig barátságos az arca, és sohasem
ítélkező a tekintete.
- Sajnálom, ami veled történt, és a fájdalmat, amit emiatt át kellett élned -
pontosított Sawyer. - De Rydert nem sajnálom. Kinyalhatja a seggem, amikor
legközelebb találkozunk.
Még egy tőr, egyenesen a bal kamrába.
- Azt megnézném.
- Csak várd ki - révedt a távolba. - Lehet, hogy fogod is. Jude Ryder végre kaphat
egy kortyot a saját levéből, mielőtt mindannyian elmegyünk főiskolára, ő meg itt
marad semmirekellőnek.
 TIZENNEGYEDIK
FEJEZET

A
z iskola második hete tizedannyira bizonyult drámainak, mint az első. Sőt,
úgy éreztem, sikerült valamiféle normális ritmust felvennem, amikor péntek
reggel végigsétáltam a fémdetektorok között. Minden órán ötösöket
zsebeltem be - bár elég nehéz lett volna más osztályzatot kapni az olyan nehéz
feladatokért végzősként, mint hogy mennyi egyszer egy, vagy lebetűzni a „talány”
meg a „rejtély” szavakat. Anya imádott a jegyeimen drámázni, de igazából csak a
bátyám egykori csillagos ötöseihez hasonlította a négyeseimet meg az ötöseimet.
Mintha még több bűntudatra lett volna szükségem ...
Beléptem a tánccsapatba. Nem érdekelt Taylor figyelmeztetése, miszerint legalább
ötven százalékot hanyatlani fog a népszerűségem. Beléptem a környezetvédelmi
klubba is, ami szerinte újabb mínusz ötven százalékot jelentett. Most már nulla
százalék volt a népszerűségem. Ám legyen!
Úgy véltem, nem ez a megfelelő időpont, hogy bejelentsem: terveim szerint én
vezetem a nagy gálavacsorát, amelynek az iskola ad otthont minden tavasszal, hogy
adományokat gyűjtsenek a helyi könyvtárnak. Ezért talán száműztek volna az ebédlő
hátsó sarkában lévő asztaltól.
Sikerült meghúzni a vonalat Miss Taylor csapata és köztem - amit ők többnyire
próbáltak is tiszteletben tartani. A józan eszem ellenére - ahogy az nálam lassan már
megszokottá vált az utóbbi időben - egészen megkedveltem Taylort. A máz alatt
olyan lány lapult, akinek több esze volt, mint amennyit látni engedett, gondos-
kodóbbnak bizonyult, mint amennyire ki merte mutatni, őrült humorérzéke pedig
könyörgött, hogy szabadjára engedjék. Azon kaptam magam, hogy alig várom a napi
eszmecseréinket. Talán még a környezetvédelmi klub ülésére is elrángathattam
volna, miután meggyőzöm róla, hogy ez nem eredményez ötven százalékos nép-
szerűség-csökkenést.
Hab a tortán, hogy volt néhány egészen barátságos beszélgetésem anyával.
Egyvalami azonban változatlan maradt: suli után mindennap rohantam a stúdióba,
hogy vacsoráig belefeledkezzem a táncba.
Évek óta nem éreztem ennyire normálisnak az életemet. Olyan sokáig gyászoltam
a normalitást, hogy most lubickolnom kellett volna benne - mégsem sikerült. Tudtam,
hogy ez egy bizonyos illető miatt van, aki felől még mindig nem hallottam, és akit
sírig kerülnöm kellene. De a saját bőrömön már megtanultam, hogy a szív akaratának
nem lehet ellentmondani. És a szívem Jude-ot akarta.
Akárcsak egy szülő, aki nem ad a gyermekének repetát a süteményből, hiszen
tisztában van vele: nem ez a legjobb az édesszájú hiperaktív csemetéjének, nem
hagyhattam, hogy a szívem megkapja, amit a legjobban akar, mert tudtam, hogy abba
belepusztulna.
- Jó reggelt, szépség!
Belekönyököltem Sawyerba, ahogy az a reggeli menetrend részévé lett. - Húzz el
innen, szörnyeteg, és vissza ne gyere, amíg nincs jobb dumád!
- Várd csak ki a végét! Már dolgozom egy páron, és szerintem le foglak nyűgözni
jövő hétfőn - nyújtotta át a reggeli kávémat, amit néhány napja kezdett el nekem
hozni.
 - Nem tartom valószínűnek.
- Az, hogy minden reggel szörnyetegnek hívsz, sebet ejthetne a törékeny
önbecsülésemen, ha nem venném biztosra, hogy csak csipkelődsz - biccentett néhány
mellettünk elhaladó csapattársának.
- Vagy ha nem vennéd biztosra, hogy nem vagy ronda.
- Azt mondod, hogy szerinted jól nézek ki? - villantott rám egy eszelős vigyort.
- Ha így halottad, nem ártana beszerezned egy hallókészüléket - kortyoltam bele a
kávémba. - Csupán megerősítettem, hogy igazából nem vagy ronda.
- Szerintem ez a legrosszabb bók, amelyet valaha kaptam - fonta körém az egyik
karját, és magához húzott.
És ahogy az lenni szokott, rögtön odalett az egyébként felhőtlen hangulat
közöttünk, amikor megpróbált valamiféle esetlen ölelésbe zárni, megérinteni, vagy
úgy nézni rám.
- Hogy van a bokád, Diamond? - szólalt meg mögöttünk egy hang. Egy hang,
amelytől a padlóhoz fagyott a lábam, miközben az összes többi részem cseppfolyóssá
olvadt.
Jude karba font kézzel megkerült minket, és gyilkos pillantást vetett Sawyer
vállamon pihenő karjára, aztán rám nézett. Még sosem bámultak rám úgy, hogy
egyszerre vált tőle szaggatottá és fájdalmassá a légzésem.
Sawyer vállat vont, és letekintett a bekötött bokájára.
- Helyre fog jönni.
Jude tekintete egy másodpercre sem hagyta el az enyémet.
- A másik bokádról beszéltem.
Sawyer láthatóan megdöbbent.
- Az is jól van - válaszolta.
- Azt akarod, hogy úgy is maradjon? - lépett előre Jude még mindig rám meredve.
A járomcsontján éktelenkedő horzsoláson kívül ugyanúgy festett. Nem tudom, mit
vártam, de valamiért nyilvánvalónak tűnt, hogy aki majdnem egy hetet börtönben
tölt, máshogy fog kinézni, amikor kijön. Másoknál talán valóban így működött, de
akit a mostanival együtt összesen már tizenháromszor csuktak le, annak egyenértékű
lehetett egy laza sétával a parkban.
- Rátetted a kezedet valamire, ami az enyém - villant meg Jude szeme, amikor
Sawyerra nézett.
- Szerintem a birtoktárgy tulajdonlása megváltozott, amikor ott hagytad szegényt
az út mentén - húzott volna közelebb magához Sawyer, de kibújtam a karja alól.
Felé fordultam, átható pillantást vetettem rá, aztán megpördültem, és Jude-ra is
ugyanúgy néztem. Nem vagyok az a típus, aki széttanulja az agyát a jó jegyekért,
végigdolgozza a nyarat pincérként, vagy egy olyan tárgy szerepében alapozza meg a
nőiességét, amelyen két féltékeny fiú veszekszik.
- Nem vagyok birtoktárgy - mutattam fenyegetően Sawyena. - Nem vagyok a tiéd -
folytattam, mielőtt Jude szemébe néztem. - És a tiéd sem.
Sokkal könnyebb volt először kimondani, mint másodszor.
- Most pedig mindketten hagyjatok engem békén a fenébe.
A vállammal félrelöktem Sawyert, visszanyomtam a kávéspoharat a kezébe -
semmi sem kellett tőle -, majd átverekedtem magam a zsúfolt folyosón, és próbáltam
csitítani a kalapáló szívemet. A héten most először éreztem melegséget.
 Nem akartam elfogadni, hogy azért, mert a folyosón menet végig éreztem
magamon a tekintetét. Sőt még azután is rajtam lehetett a vigyázó pillantása, miután
befordultam a sarkon.

***

Kísértést éreztem, hogy kihagyjam az első órát, és még nagyobbat, hogy az egész
napot-de nem tettem. Felkötöttem a gatyámat, s emlékeztettem magamat: nem
hagyhatom, hogy két fiú, főleg az egyik, olyan lánnyá degradáljon, aki lehúzza a
vécén a saját életét. Erős voltam. Tudtam, miként emelkedhetem felül ezen, és az
ördögbe is, ennél többet értem. És ha meg is kellett erőltetnem magam az ügy ér-
dekében, kitartottam a „tegyél úgy, mintha” elv mellett.
Az eszem viszont annyira távol járt, hogy akár ki is hagyhattam volna az első órát.
Mire megszólalt a légvédelmi szirénára hasonlító csengő, egyetlen sort sem
jegyzeteltem a Twist Olivértől. Habár már elolvastam két éve, és ötöst kaptam a belőle
írt összegzésre.
Amikor összeszedtem a könyveimet, észrevettem, hogy mindenki visszanéz rám
az ajtó felé menet. Ez elég volt hozzá, hogy kiélezze az idegeimet, és több mint elég,
hogy ne akarjam tudni, mi vár rám annak az ajtónak a másik oldalán.
A tanterem kiürült. Még Mr. Peters is távozott, mielőtt összeszedtem volna a
bátorságomat, hogy a vállamra vegyem a táskámat.
- Szia, Luce! - lépett be Jude, és bezárta maga mögött az ajtót.
Gyűlöltem magamat azért, mert szerettem volna, hogy átöleljen, és azt mondja
nekem, hogy minden rendben, hogy semmi nincs, amit ne tudnánk megoldani mi
ketten, és hogy a múlt hétvége csupán szörnyű félreértés volt.
Légvárat építettem.
- Nem beszélek veled - próbáltam elmenni mellette, de az ajtó elé állt.
- És miért nem?
Ellenségesen felpillantottam rá, és karba fontam a kezemet.
- Ne tegyél úgy, mintha mi sem történt volna! Tudod, miért nem akarok veled
beszélni... sem most, sem máskor!
- Ehh, Luce... - dőlt neki az ajtónak. - Ezt most csak úgy mondod.
Nem voltam abban a hangulatban, hogy évődjek. Még Jude-dal sem.
- Nem csak úgy mondom. Majdnem visítom, és szinte már ordítom, hogy én
lezártam azt az akármit, ami közöttünk volt - jelentettem ki megfelelő szó híján arra,
ami a miénk volt. - Lezártam.
A padlóra horgasztotta a tekintetét. - Lezártad?
- Le - igyekeztem úgy hangzani, mint akit a legkevésbé sem érdekel.
- Ennek van valami köze Diamondhoz? - Ült ki az arcára a harag. - Mert ő nem az
a fájta srác, akire érdemes lenne pocsékolnod az idődet.
- Nincs - próbáltam félrelökni az ajtóból. - Hozzád van köze.
- Hadd magyarázzam meg - ragadta meg a két karomat,
Kirántottam magam a fogásából.
- Addig magyarázhatod magadnak, amíg bele nem kékülsz, de semmi olyat nem
tudsz mondani, amitől meggondolnám magam.
 Nyakizmai megfeszültek és elernyedtek.
- Szóval végre elhatároztad, hogy megfogadod a tanácsomat, és marhára távol
tartod magad tőlem?
- Végre - szorult össze a torkom a szótól.
Bólintott, és a szemébe húzta a sapkáját. - Helyes. Amúgy is így a legjobb.
Pont, amikor kezdtem azt hinni, hogy már nem fájhat ennél jobban.
- Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk - intettem neki, hogy álljon el az
ajtóból.
Meg sem moccant.
- De, de van - pillantott fel rám ónszínű szemével. - Attól még tartozom a
magyarázattal.
- Kösz, nem kérek belőle - igyekeztem kiférkőzni mellette. - Már megyek is.
Jude keze megfeszült a kilincsen.
- Azelőtt nem, hogy megmagyaráznám, mi történt szombaton.
Közel voltam a törésponthoz. Közel ahhoz, hogy visszafogadjam. Nem tudtam
eldönteni, hogy az ő elveszett tekintete vagy a saját elveszettségem miatt, de biztos
voltam benne: nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.
- Nincs szükségem magyarázatra, Jude! - ordítottam a képébe. - Ott
voltam. A saját szememmel láttam mindent. És bármilyen kapcsolatban is álltunk,
részemről vége van. Elegem van abból, hogy beszélek hozzád, kiabálok rád és
hallgatlak téged, úgyhogy kár a gőzért, lepörögnek rólam a szavaid.
Ezúttal nem állt az utamba, amikor átfurakodtam mellette. Bár valahol legbelül
azt kívántam, bárcsak úgy lenne.
Jude árnyékként követett egész nap. Ami azt jelentette, hogy mindenki cirkuszi
mutatványként bámult, és igyekezett kitérni a százkilencven centis, kilencven kilós
árnyékom elől. Nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy akar. És az is, hogy
tőlem várta az első lépést. Reméltem, szívesen vár majd egy életen át.
A hatodik óráról néhány perccel hamarabb lopakodtam ki, és a kocsimhoz
startoltam. Csak akkor vettem mély lélegzetet, amikor már kiértem a parkolóból, és
nem magasodott fölém semmiféle árnyék a visszapillantóból.
Elképesztő halomnyi dolog várt elrendezésre az életemben, de csak egyvalami
zárhatott ki minden mást a fejemből. Mázlim volt: a táncstúdió üresen tátongott,
amikor megérkeztem. Ugyanaz a hely, ahol megtanultam az első lépéseket. Tütüben
totyogó kislányból profi táncos lettem, aki az apjától örökölt munkamorállal, és azzal
a kecsességgel, amire az anyja megesküdött, hogy az ő oldaláról jön, és Madame
Fontaine angyali türelmének köszönhetően az ország legjobb tánciskoláit tűzte ki
célul.
Madame Fontaine harminc éve nyitotta a stúdiót: a történelmi negyed egyik
elhagyatott épületét változtatta a környék legnívósabb táncos műhelyévé. Nem volt
benne semmi hivalkodó, és nem is fogadott sok diákot - a tanárnő mégis több
primadonnát adott a világnak. Legendának számított a táncosok világában. Jól
ismerték a „rágd meg és köpd ki” hozzáállásáról, ám az én szememben szent volt.
Ő volt az egyetlen, akivel beszélgethettem életemnek abban a szakaszában,
amikor senki máshoz nem szólhattam. Amikor öt éve elárultam neki, hogy
fontolgatom a tánc abbahagyását, megfenyegetett, hogy a fejemet veszi. Csak azért
folytattam, csak azért dolgoztam a fajdalom közepette is, mert féltem, hogy
komolyan mondja De hamar rájöttem, hogy a tánc nemcsak elfeledteti a sajgást, ha-
nem gyógyítja is. A tánc mentett meg úgy, ahogy a szüleim, az orvosok és még én
magam sem voltam képes rá.
Bekukucskáltam az irodába, s láttam, hogy a stúdió többi részéhez hasonlóan sötét és
üres. Egy tálca aszalt gyümölcs hevert folpackkal letakarva az asztalán, a tetején
pedig egy rózsaszín cetli Lucy felirattal.
Kivettem egy sárgabarackot a fólia alól, és felkaptam a kis papírt.

Mivel tudom, hogy megfeledkezel az evésről, itt a lehetőség a tápanyag-utánpótlásra. Ne áruld el

senkinek, hogy vénségemre megenyhültem. Dolgozz keményen és táncolj még keményebben!

Hát ez volt Matilda Fontaine, a legenda. Házi aszalt gyümi és olyan kemény
munka, amivel sebesre tipeged a lábujjaidat.
Pont arra volt szükségem, hogy széttáncoljam a lábujjaimat, a lábfejemet, a
lábamat és az agyamat. Nem vettem a fáradságot, hogy átöltözzek. Cicanadrágban és
hosszú kasmírpulcsiban csak hátratűztem a hajamat, és felkötöttem a balettcipőmet.
Betettem egy Csajkovszkij-lemezt a lejátszóba, feltekertem a hangerőt, és éppen egy
grand jeté kellős közepén tartottam, amikor az első hang megremegtette a tükröket.
Baszakodásmentes alapszabály, hogy a táncosok mindig bemelegítenek, mielőtt
lángra lobbantanák a parkettet, A szívem viszont kétszeres tempóval járt reggel
kilenc óta, úgyhogy nemcsak bemelegedtem, hanem ki is.
Addig táncoltam, amíg le nem ment a nap, és el nem szürkült az égbolt. Addig
táncoltam, amíg ugyanaz a lemez végig nem ment háromszor. Addig táncoltam,
amíg be nem nyakaltam két liter vizet. De mindegy, milyen keményen táncoltam,
milyen keményen koncentráltam minden egyes mozdulat tökéletesítésére, egy
pillanatra sem tudtam őt kiverni a fejemből.
Negyedszerre némult el a terem, miután A hattyúk tava fináléja az utolsó
taktusokhoz ért. Verejtékben úsztam, levegőért kapkodtam, és tetőtől talpig
sajogtam. Jó kis táncos nap volt ez.
Éppen újabb liter víz után nyúltam, amikor halk füttyentés hasított végig a
termen. Már a füttyentésből is tudtam, hogy ez ő.
- Úristen, gyönyörű vagy - szólalt meg, amint feléje fordultam.
- Egész életemben el tudnám nézegetni, ahogy táncolsz.
- Kíváncsi voltam, mennyi idő alatt találsz meg - válaszoltam, miközben Jude
kilépett az iroda árnyékából. Hat óra alatt egy évtizedet öregedett. A szeme alatt a
feketénél egy árnyalattal halványabb karikák éktelenkedtek, olívaszínű bőre
elsápadt, de a tekintete volt a legmegviseltebb.
- Csak amennyi alatt idesétáltam a suliból - ereszkedett lovagló ülésben a
küszöbre.
- Jó hat órája itt vagyok - ittam egy hatalmas kortyot, aztán hagytam magam
lerogyni a padlóra, háttal az üvegfalnak.
- Én is majdnem azóta - mondta. - De nem akartalak megzavarni, úgyhogy inkább
leskelődő kandúr módjára bámultalak az ablakon keresztül. - Megpiszkálta csizmája
orrával az ajtóütközőt.
- Ráadásul egy kicsit féltem attól, hogy mit mondasz vagy teszel, ha félbeszakítalak.
- Aha - döntöttem a törzsemet a lábamra, hogy megnyújtsam a szakadni készülő
izmaimat. - Az igazság... végre - motyogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy hallja.
- Sokkal több igazságot kell megosztanom veled, Luce - jelentette ki olyan
elveszett ábrázattal, amilyennek még sohasem láttam. Ez tetszett az amúgy is
Jude-párti érzéseimnek, és mielőtt tudatosult volna bennem, mit teszek,
megpaskoltam magam mellett a parkettát.
- Nekem nyújtanom kell, neked meg úgy hallom, hogy beszélned - tettem hozzá
egy akkora nyújtás közepette, hogy azt hittem, kettérepedek. - Tudjuk le!
Átsétált a termen. A teste megkönnyebbültnek látszott, de az arckifejezése
aggodalmas volt.
- Komolyan mondtam. Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam -
huppant le mellém. - Nem tudtam, hogy ennyire átkozottul tehetséges vagy. Te leszel
a főszereplő valami puccos balettprodukcióban, ahol a milliomosok dollárezreket
fizetnek a legjobb helyekért - bókolt, én pedig próbáltam nem megmosolyogni a hiá-
nyos balettnyelvi tudását. - Vagy valami hasonló elképesztő szarságban.
Felegyenesedve felkacagtam, és oldalra nyújtottam magam előtt a bal káromat.
- Azt hiszem, igazad van. Biztosra veszem, hogy elképesztő szarságokra vagyok
ítélve ebben az életben - böktem oldalba a másik karommal.
- Te is és én is, kölyök - emelte fel a fejét. - De én szó szerint, te meg csak átvitt
értelemben. A te neved fényárban fog tündökölni, az enyémet meg egy szám fogja
felváltani valami rendőrségi nyilvántartásban.
Másik karomat nyújtva kifújtam a levegőt, és próbáltam összeszedni mindazt a
haragot, amit néhány órával azelőtt éreztem iránta. Képtelen voltam.
- Sosem hallottad még a mondást, miszerint a múltad nem kell, hogy
meghatározza a jövődet?
Kinyitotta a száját - egy hang sem jött ki rajta, úgyhogy megint becsukta. A szóhoz
sem jutó Jude látványa mosolyra fakasztott. Ettől valahogy kevésbé volt tekintélyt
parancsoló.
- Ez aztán valami kibaszottul okos szarság - állapította meg végül, és kinyújtotta a
könyökét a térdén. - Ki mondta?
Egyik lábamat a másikra téve vállat vontam.
- Én.
- Okos kis hölgyemény vagy te, Luce, ugye, tudod? - méregetett kedvtelve. -
Nemcsak, hogy fényárban fog úszni a neved, de még vagy három rövidítés is lesz
előtte: Prof. Dr. Lucy Larson, meg még valami eszes cucc a legelejére.
- Elég volt a hízelgésből, Ryder - töröltem le az alkarommal a homlokomat. - Vár
rád némi magyarázkodás. Némi őszinte magyarázkodás - pontosítottam.
-Igen, vár - hajtotta hátra a fejét a tükörnek. - Miért olyan átkozottul nehéz
bevallani az igazat?
- Az őszinteség már csak ilyen.
- Milyen oltári szellemes... - motyogta, s rám sandított.
Ez az ember volt a terelés pápája, császára és istene. Kár, hogy éppen a szarságon
átlátás királynőjével, szentanyjával és császárnőjével került szembe.
- Ryder - fordítottam magam felé az arcát. Ellentmondást nem tűrő pillantást
vetettem rá. - Magyarázatot! - hajoltam közelebb felvont szemöldökkel. - Most!
- És még követelőző is - motyogta.
Mivel a kedvesség nem vezetett sehova, oldalba böktem, és eldöntöttem, hogy
elindítom a beszélgetés fonalát.
- Szóval elloptál egy kocsit?
Hogy tudtam ilyen csevegő hangon társalogni erről? Ennek csak egy oka lehet.
Jude Ryder.
- Jobban tetszik a „kölcsönvettem” kifejezés - csapta össze a kezét.
- Felteszem, a többi bűnözőnek is - haraptam rá a nyelvemre két- szavas késéssel.
- Nem, igazad van - hagyta jóvá pillanatnyi aljasságomat. - Bűnöző vagyok.
Visszaeső bűnöző. És ha már betöltöttem volna a tizennyolcat, egy egész hónapra
rács mögé dugtak volna, nem csak néhány éjszakára. Autólopásként kerül fel az
aktámra, de én úgy gondolom, hogy arra az estére kölcsönvettem a járgányt.
Kilélegeztem egy adag türelmet. Ez teljesen új területet jelentett számomra, és
nem igazán tudtam vele azonosulni.
- Magyarázd el, miért gondolod úgy, hogy kölcsönvetted az ellopott autót.
Fészkelődött egy kicsit.
- A Chevelle egyik haverom garázsában parkok. Damon néhány évvel idősebb
nálam, és a Southpointe-ban érettségizett volna, de még elsőben otthagyta, és
megnyitotta a saját autószerelő műhelyét. Régi autók felújítására szakosodott, mint a
profik, és olyan szépségekké varázsolja őket, amelyekért orvosok meg ügyvédek
százezreket fizetnek - merült bele a témába. - Látnod kellett volna ennek a kicsikének
az El Caminóját, ahogy fémhulladéknak se jó reménytelen tragacsból Damon ...
- Jude - szakítottam félbe. - Lenyűgöz, hogy más szenvedélyed is van az életben a
nőkön kívül, és hogy te vagy az Amerikai Rosszfiúk tiszteletbeli védőszentje, de
nagyjából tizenöt percem van, amíg a szüleim rám nem ordibálnak a telefonon
keresztül, ha nem érek haza.
- Bocs - ropogtatta meg a nyakát. - Szóval időről időre besegítek Damonnak a
munkába. Imádok benézni egy vadító gép motorterébe, és elérni, hogy doromboljon.
Ráharaptam az ajkamra, hogy ne kacagjam el magam, - Arra fogadni mernék.
- Jaj, Luce! - fintorgott rám. - Nagyon-nagyon piszkos a fantáziád. Tudod?
- A legjobbtól tanultam.
- Aú ... Ez kijárt.
- Ki.
-Szóval valaki épp a múlt héten hagyta ott a Chevelle-t teljes
karosszéria-felújításra. Damon elutazott a hétvégére, hogy meglátogassa a barátnőjét,
így rám bízta a műhelyt.
Ezen a ponton rezzentem össze, mert kezdtem összerakni a képet
- Eljött a szombat, Damon a távolban, a tulaj nem várta a kocsiját egészen hétfőig,
a kulcs meg ott volt a helyén - vett mély levegőt Jude. - És én, az elcseszett erkölcsi
értékrendű idióta, megláttam ebben a lehetőséget.
- Ha Damon a barátnőjénél volt, a tulaj pedig még napokig nem számított az
autóra, hogy jöttek rá a zsaruk, hogy elhoztad? - csöpögött vissza az együttérzés a
szívembe.
- Mert nem követtem az elsőszámú szabályomat, hogy mindig a legrosszabbra
kell számítani - dörzsölte meg az alkarját. - Damon csaja épp a szombat estét
választotta, hogy szakítson a szerencsétlen flótással, úgyhogy amikor a srác visszaért,
és látta, hogy nincs ott a Chevelle a garázsban, azt hitte, ellopták, és kihívta a
fakabátokat.
 - Várj! - vágtam közbe kicsit zsibbadtan. - Mit keresett Damon a műhelynél
szombat este tízkor?
Ez azt jelentette volna, hogy minden áldott nap nonstop dolgozik.
- Egy kis lakásban él a műhely fölött - bámult maga elé Jude.
- A zsaruk pedig megtalálták a kocsit, aztán megtaláltak téged is, és letartóztattak.
Túlegyszerűsítés a legrosszabb fajtából, de ebben a pillanatban nem voltam képes
ennél összetettebb gondolkodásra.
- Nagyjából.
- De nem tudtad elmondani nekik a sztorit a te nézőpontodból? - kérdeztem
lassacskán kikötve a balettcipőmet, mert kellett valami, amire koncentrálhatok. -
Nem értették meg, hogy ez tényleg tévedés volt?
- Elvittem egy kocsit, ami nem az enyém, Luce - válaszolta csendesen. - A zsaruk
szemszögéből ez nem tévedés. Ráadásul felhívták a tulajt, a csóka pedig annyira
kivan, hogy perrel fenyegeti Damont. Mindössze azért, mert valaki ment néhány
kilométert az egyik kocsijával a hatból, ami egyébként sosem került volna ki, ha
Damon… - hallgatott el, és öklével a padlóra csapott. - Ha én nem viszem el az autót.
- Tejó ég, Jude!
Megint nem tudtam más szavakkal szolgálni.
- Tudom, tudom. Tehát nemcsak, hogy kockára tettem egy haverom üzletét,
amiért kidolgozta a belét, hogy felfuttassa, még újabb bejegyzéssel is sikerült
gazdagítanom a kétoldalas aktámat, ráadásul valószínűleg lőttek a melómnak.
A problémák egyikét sem tudtam megoldani, pedig én voltam a
problémamegoldás mestere. Mondj egy problémát, és már jövök is a válasszal - de
Jude-nak egy nagy rakás semmivel tudtam előállni.
- Nem lehet másik munkád? - szólaltam meg végül, hogy vérszegény kísérletet
tegyek a gondjai megoldására.
Sötéten felkacagott.
- Egy fiúotthonban lakom és visszaeső bűnöző vagyok. Még egy gyorsétterembe
sem vennének fel. Feketén dolgoztam Damonnak, mert nem igazán mennék át a
munkaügyi ellenőrzéseken, az állam meg azt mondja, hogy az otthonban mindent
biztosítanak a szükségleteink kielégítésére, így elvileg nem lehet fizető munkánk,
amíg el nem költözünk onnan.
Felkapta az egyik balettcipőmet, és az ujjai között tekergetve megcsodálta a
pasztell színű masnit.
- Ha bármikor szükséged lenne bármire, pénzre vagy ilyesmi - köszörültem meg a
torkomat. - Van némi félretett pénzem nyári pincérkedésből. Kaphatsz belőle, amikor
csak...
Jude felemelte a kezét.
- Kösz, nem, Luce! - hunyta le a szemét. - Állati aranyos tőled, hogy felajánlod, de
senkitől sem fogadok el pénzt, tőled meg aztán pláne. Nem vagyok jótékonysági ügy,
nem fogadok el alamizsnát.
- Sosem állítottam, hogy az lennél.
- Nem, te nem - nyitotta ki a szemét, és mélyen az enyémbe nézett. - De mindenki
más igen.
Ettől akkora gombóc támadt a torkomban, amit nem bírtam lenyelni. Megint
megköszörültem a torkomat.
 - Mire kellett neked a pénz? Továbbtanulásra gyűjtesz, vagy kocsira, vagy
ilyesmire?
A továbbtanulás hallatán forgatta a szemét.
- Vagy mindet elköltőd rágógumira? - hajoltam hozzá közelebb.
- Az már inkább az én stílusom, de nem. Vannak kötelezettségeim, tudod?
Dolgok, amikről gondoskodnom kell.
Nem tudtam, mik Jude kötelezettségei, és nem voltam biztos benne, hogy tudni
akarom.
- Dolgok, amelyekről gondoskodnom kell. És mielőtt Damonnak dolgoztam
volna, az egyetlen meló, amire képes voltam, az a drogdílerkedés - pillantott rám, és
várta a reakciómat.
Kívülről semmi sem látszott rajtam. Belül megsemmisültem. Alighanem Jude a
legjobb szívű férfi, akit valaha ismertem. Ráadásul neki volt a leghosszabb bűnügyi
nyilvántartása, amelyhez a kortársaim körében eddig szerencsém volt. A rosszul
megnyilvánuló jó szándék iskolapéldája.
A felhúzott térdemre hajtottam a homlokomat.
- Miért hoztad el a kocsit, Jude?
Nem akartam hangosan kimondani, csak afféle belső vívódás akart lenni arról,
miért ilyen igazságtalan a világ.
- Hagyjuk már, Luce! - legyintett, a tükrök pedig árnyjátékot vetítettek az arcára,
amikor rám nézett. - Nem jelenhettem meg úgy az ajtód előtt a két puszta lábammal,
hogy elvigyelek a bálra.
- Akkor miért nem társultunk be egy másik párhoz? - masszíroztam a brutálisan
kikészült lábfejemet. - Vagy miért nem mentünk az én kocsimmal? Még azt is
megengedtem volna, hogy te vezess.
Mostanra még mérgesebb lettem az egész helyzet miatt.
- Mert unom, hogy élősködőm a társadalmon, meg mindenkin magam körül. Mert
unom, hogy alamizsnát kell elfogadnom, és unom azoknak az arcán a szánalmat,
akiktől kapom. De legfőképp azért, mert a lány, akit elhívtam, a legjobbat érdemelte -
csusszant a lábamhoz, és kivette a kezemből azt, amelyiket masszíroztam.
- Hadd csináljam én - tűnt el teljesen a tenyerében az egész lábfejem, amint
óvatosan kilazította benne az izmokat.
- Jude, én nem az a lány vagyok, aki a legjobbat akarja, vagy akinek a legjobb kell.-
Bőven megelégszem az átlagon felülivel vagy az éppen megfelelővel, amíg a srác,
akivel vagyok, a legjobb.
A lábamra koncentrált. Úgy bánt vele, mint a hímes tojással.
- Hát akkor bizony a rövidebbet húztad.
Csendben maradtam, mert attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, akkor
leplezetlenül feltárom előtte az érzéseimet - annak ellenére, hogy tudtam: nem kéne.
A lényem egy darabja úgy akarta Jude-ot, mint még soha senkit és semmit, a másik
felem viszont biztosra vette, hogy ha hagyom beteljesülni a vágyat, több darabban
végzem, mint amennyiben elkezdtem.
- És a pontosság kedvéért, mivel tudom, hogy a szararcok mind azt mondják,
hogy rád untam, nem akartam, hogy visszafogj, vagy egy tucat másik béna
magyarázattal szolgálnak ... Azért hagytalak ott, mert nem akartam, hogy velem
legyél, amikor elkapnak - feszült meg a válla a szürke polárpulcsi alatt. - Nem
akartam, hogy bűnrészessé nyilvánítsanak vagy ilyesmi - nézett rám azzal a heves
tekintetével. - Szóval ennyi, ez az igazság. Ne hagyd, hogy azok a faszkalapok
kiforgassák, mert azt akarják, hogy rosszul érezd magad, oké?
Jobban kellett volna éreznem magam, miután megtudtam, hogy mégsem dobott
félre úgy, mint a múlt heti szemetet. Mégsem sikerült, hiszen azok közé tartoztam,
akik elhitték, hogy így tett. Jude megérdemelte, hogy legalább egyvalaki mellette
álljon - és annak az egyvalakinek nekem kellett volna lennem.
- Na, Lucel - masszírozta a másik lábamat. - Minden oké?
Utolsó mentsvárként becsuktam a szemem, hogy útját álljam a könnyeknek.
- Aha.
- Luce? - ismételte egy árnyalatnyival magasabb hangon. - Picsába, ne sírj! Nem
érek annyit ... nem érek annyit, hogy egyáltalán eszedbe jusson miattam sírni.
Két mély lélegzetet vettem, mielőtt kinyitottam a szemem.
- Nem sírok - próbáltam meggyőzni mindkettőnket. - Csak tehetetlen vagyok. És
olyankor mindig könnyekkel bajlódom.
Még egy pillanat erejéig vizslatott, aztán megint a lábamra összpontosított.
- Miért vagy tehetetlen?
- Dobj fel egy témát, bármilyet! Elég jó eséllyel abban is találok valamit, ami miatt
tehetetlennek érzem magamat.
- Ügyes próbálkozás volt a balladai homályra, Luce, tényleg...-húzódott
félmosolyra a szája. - De most éppen miért érzed magad annak?
Az őszinte magyarázat többdimenziós, egész napos magyarázatot igényelt volna,
ami átlátszóvá tesz és lemeztelenít, és ez minden nő rémálma. Úgyhogy a legkevésbé
bonyolult, legcélravezetőbb válasz mellett döntöttem, amit itt és most adhattam.
- A szombaton dél és éjfél között történtek miatt vagyok tehetetlen. Az egész
átkozott nap miatt, amikor minden elromlott, ami csak elromolhatott - kezdtem bele,
próbálván megfékezni a kitörést. - Tehetetlen vagyok, mert nem értem, miért romlott
el minden, és tehetetlen vagyok, mert nem értem, hogy egyáltalán miért hoztad el azt
a kocsit.
- Elhoztam azt a kocsit - válaszolta magára vállalva a fék szerepét, amire
szükségem volt. - És elhoztam volna akár száz másikat is, mert bár azt mondtad,
hogy nem akarod a legjobbat, én a legjobbat akarom nyújtani neked.
- Miért, Jude? Miért vagy olyan átkozottul biztos benne, hogy nekem feltétlenül a
legjobb kell? - hajoltam előre.
Lefelé szegezett tekintettel vállat vont.
- Csak, Luce. Csak mert te vagy a legfontosabb ember az életemben.
Ez volt a fordulópont. Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Valaki, akit
csupán néhány hete ismert, aki hátat fordított neki, amikor a legnagyobb szüksége
lett volna egy barátra, aki próbálta és még mindig próbálja meggyőzni magát arról,
hogy nem kéne beleesnie ... Egy ilyen ember a legfontosabb a számára.
- Nem érdemlem meg ezt a címet - babráltam a pulóverem ujjával.
- Miért? - emelte fel az államat, hogy a szemembe nézzen. - Mert végre elfogadtad,
miféle métely vagyok, és bűntudatod van miattam?
- Nem! - villant meg a szemem.
- Akkor miért? - kérdezte ellenszegülés nélkül, puszta kíváncsisággal a hangjában.
- Mert nekünk kettőnknek túl keserves a múltja ahhoz, hogy szép jövőnk legyen.
 - A francba, Luce ... - ráncolta a homlokát. - Nem pont te mondtad, hogy a múltad
nem kell, hogy meghatározza a jövődet?
Még sohasem éreztem magam ennyire álszentnek. A vállam élettelenül lógott
mellettem a testi és szellemi kimerültségtől.
- Vagy az mindenkire igaz, csak rám nem?
Jude-nak így is elég sok szarság volt az életében, nem kellett még tőlem is
megkapnia a magáét. De egyszerűen képtelen voltam ezt csinálni. Teljes
bizonyossággal tudtam, hogy rosszabb állapotban jönnék ki belőle, ha hagynám,
hogy az életem része legyen úgy, ahogy ő akarja.
- Jude - haraptam az ajkamba. - Egyszerűen nem megy. Nem tudom ezt csinálni.
Elsötétült az arca.
- Tudom, hogy nem érdemiek második, harmadik vagy akár- hányadik esélyt, de
köztünk valami különleges van, Luce, és te ezt pontosan tudod. Adj nekem még egy
esélyt, csak egyet ... És olyan jól fogok viselkedni, hogy az emberek azt hiszik majd,
megszállt engem valami.
Te jó ég, el akartam kapni a tekintetem arról a szempárról, de nem ment.
Lehetetlen volt nem törődni velük.
- Még egy esélyt. Nem azért, mert én megérdemlem, hanem mert mi
megérdemeljük.
Ha az évek óta először hullatott krokodilkönnyek a közös jövőnkről árulkodtak,
máris könnyebben kellett volna döntenem.
- Nem megy - suttogtam.
- Miért? Mert nem tudsz, vagy nem akarsz?
A hazugság volt az egyetlen reményem, hogy meggyőzzem: nem harcolok az
ösztöneimmel, amelyek mind azt követelik, hogy vele legyek.
- Mert nem akarok veled lenni, Jude.
A szavak lángra lobbantották a torkomat.
Egy pillanatra megdöbbent, mielőtt összeszedte magát.
- Baromság - rázta a fejét. - Annyi dolgom volt már hazudozókkal, hogy hamarabb
felismerem az ilyesmit, minthogy kijönne az illető száján.
Én voltam a legrosszabb füllentő, Jude pedig a legjobb poligráf, ami azt jelentette,
hogy esélytelen lett volna bármit is beadnom neki. Az ezeregyedik ok, amiért nem
működne közöttünk a dolog.
- Hát nem vagyok a te megszokott mezei bűnöződ, tolvajod vagy dílered. Nem
szoktam hazudni, szóval ideje finomhangolni a baromságdetektorodat.
Pislogás nélkül meredt rám továbbra is.
- Oké. Akkor győzz meg! Győzz meg, hogy nem akarsz úgy engem, ahogy én
téged.
Nem fog leszállni a témáról. Nem fog leszállni rólam ilyen könnyen. Ez
éppannyira volt romantikus, mint amennyire dühítő.
- Elmondtam már mindent ...
- A picsába a szavakkal! - vágott közbe. - Nem hiszem el, amit mondtál. Győzz
meg tettekkel!
Az egész lélegzés dolog megint kezdett nehézkessé válni.
- Akarom tudni, hogy ez mit jelent?
A vádlimnál fogva szó nélkül magához húzott a padion. Fölém hajolt, és rám
szegezte a tekintetét.
- Csókolj meg! - közölte olyan közel a számhoz, hogy szinte már azt csináltuk. -
Győzz meg, hogy nem vagyok több holmi random srácnál, akit magad mögött
hagytál.
Még egyetlen ellenkezésre maradt erőm, aztán rongybabává váltam.
- Nem jó ötlet - állapítottam meg remegő hangon.
Megfeszült az állkapcsa, miközben körém fonta a karját.
- A francba, csókolj már meg, Luce!
Megtettem. Abban a pillanatban, amikor összeértek az ajkaink, a múlt hét
csontjaimban sajgó fájdalma semmivé lett. Csak ennyi kellett.
Jude hozzám simult, leengedte a derekamat a földre, s egy pillanatra sem vált el a
szánk. Rám nehezedett, biztonságot nyújtott, és megvédett a széteséstől. Ettől csak
még hevesebben kellett csókolnom.
- Bakker, Luce... - lehelte, amikor a kezem a pólóján felcsúszva megmarkolta a
hátát.
Aztán az övé a pulcsim alá kúszott. Magasabbra húzta az anyagot, és
felfedezett ott, ahol szükségem volt rá, hogy megtegye. Egy kicsit felültem és
felemeltem a karomat - vártam, hogy levegye rólam. Egy kézzel és nagyjából egyetlen
másodperc alatt sikerült neki, mielőtt megint a parkettához szegezett volna.
Közel voltunk. Egyetlen szavamba került volna, hogy továbbmenjünk az úton. Ő
készen állt, és én is, amióta csak először megláttam. Nem gondoltam a múltunkra,
amikor tenyere a melltartóm alá csússzant. Nem gondoltam a jövőnkre, amikor a
szája vette át a keze helyét. Még csak a jelenre sem gondoltam - csak megéltem azt.
Ajkai a nyakamra vándoroltak, miközben keze a cicanadrágom derekánál
matatott, és lejjebb húzta. Felemeltem a csípőmet, hogy megkönnyítsem a dolgát.
- Biztos vagy benne? - szívogatta a nyakamat.
Még soha nem voltam ennyire biztos semmiben. A valóság azonban befurakodott
a kánaánomba, s nem igényeltem emlékeztetőt, hogy a valóság olykor iszonyatosan
szar.
- Várj! - mondtam két sóhaj között, és azt kívántam, bár beragasztottam volna a
számat.
A teste megfeszült rajtam, a keze pedig azonnal megállt. Az ajka viszont egy kicsit
lassúbb lett. Végül az enyém fölé emelte a fejét, és elgyötörtén rám mosolygott.
- Oké. Várok.
Szinte hallottam a ki nem ejtett kérdéseket, annyira kifejezően ültek ki az arcára.
Miért és meddig?
Háromszoros hurrá Lucy Larsonnak, amiért elvette egy jó útra tért nőcsábász
eszét.
- Nem azért, mert nem akarom, mert akarom - kalapált a szívem még mindig
percenként ezerrel. - Nagyon akarom, de azt nem, hogy az első egy parkettán
történjen meg, amikor büdös és izzadt vagyok, ráadásul szégyenletesen unalmas
fehérnemű van rajtam. Ezért nem szabad az ember lányának gondosan kitervelt,
észbontó és bombasztikus fehérnemű nélkül kilépnie a házból.
Rám vigyorgott, és puszit nyomott az orromra. - Majd máskor - húzta vissza a
nadrágot a derekamra.
- Bármikor máskor - hangsúlyoztam. Időközben rájöttem, hogy igenis sokkal jobb
az izzadt és fülledt légyott Jude-dal azon a padlón, amelyen tizenöt éve táncolok, az
elhalasztott szexnél. Már éppen közölni akartam vele, amikor felült, és magával
húzott.
- Amúgy megbuktál a meggyőzéses teszten - adta rám a pulóveremet.
- Mielőtt vagy miután levettem a felsőmet? - igazítottam meg a szóban forgó
darabot.
Hűvös pillantást vetett rám. - Előtte.
- Csak kíváncsi voltam - tűrtem fel könyökömig a pulóver ujját, mert Jude
Ryderrel smárolni minden értelemben forró volt. Testhőmérséklet tekintetében is. -
Szóval ez volt az első?
- Ezt a kérdést pontosítanod kell, mielőtt válaszba bocsátkozom. .. - felelte még
mindig izgatottan, tág pupillákkal.
- Ez az első eset, hogy egy balettstúdióban voltál egy lánnyal, aki visszautasított? -
mosolyogtam, és belekortyoltam a vizembe.
- Az első - húzott az ölébe.
- Hát legalább valamiben én lehetek nálad az első - csipkelődtem, s karomat az
övére raktam.
Az államhoz tette a kezét, és felemelte. Csak akkor szólalt meg, amikor a szemébe
néztem.
- Nálam mindenben az első vagy. Mindenben, ami igazán számít.
Szájon csókoltam.
- De Luce, meg kell nekem ígérned valamit - húzta össze a szemöldökét. - Ha
valaha is sikerül megint elcsesznem a dolgokat, akár félreértés, akár balszerencse
miatt, vagy egyszerűen a természetemnél fogva, mert amúgy is elcseszek mindent ... -
elhallgatott, és kifújta a levegőt. - Meg kell ígérned nekem, hogy elhagysz. Szokj le
rólam, mint egy káros szenvedélyről, és vissza se nézz ... Mert isten látja lelkemet, én
nem fordíthatok hátat neked, mert képtelen vagyok rá.
Kedves valóság! Ha figyelsz, csípj meg...
- Nem fogod elcseszni.
Akartam vagy kívántam, hogy így legyen, de leginkább mindkettő.
- Tudom. De jobban érzem magam, ha megígéred - simította végig a kézfejével az
arcomat. - Akkor sokkal motiváltabb leszek, hogy ne csesszem el.
- Oké - válaszoltam, amit máris megbántam. - Megígérem.
 TIZENÖTÖDIK
FEJEZET

N
em fogsz bajba kerülni? - suttogtam az anyósülés felé. Nem tudtam, miért
suttogok a saját kocsimban, de az előttünk magasodó sötét, intézményszerű
épület fojtott hangot követelt. - Nincs nektek valamiféle takarodó?
- És neked? - élcelődött Jude, és a sebváltón áthajolva megcsiklandozta az
oldalamat.
- Ja, nekem van - rándultam félre előle. - És lekéstem. Ráadásul szobafogságban
vagyok, és nem nagyon érdekelnek a szobafogság szabályai. Úgyhogy most már
extra szobafogságban lehetek.
- A táncstúdióban voltál - köszörülte meg a torkát, hogy tökéletesítsd a
mozdulataidat. Ezért hogy büntethetnének meg a szüleid?
- Te aztán minden hájjal megkent vagy! - böktem karon, mielőtt ismét az Utolsó
Esély Fiúotthonra pillantottam volna. Egyáltalán nem tűnt olyan barátságos,
családias vagy inspiráló közegnek, ahol a fiatal fiúkból férfit formálnak. Inkább olyan
hely volt, ahová aggódtál, ha a barátaid becsengettek cukorkáért Halloweenkor. -
Biztos, hogy nem lesz ebből bajod? - néztem az órát a műszerfalon. Még nem volt
éjfél, de elég késő volt.
- Nem, amíg a hátsó ablakot használom, és nem kapnak el - nyúlt a kilincs után.
- Jude? - szorítottam meg a kormányt a megfelelő szavakat keresve.
- Igen? - engedte el a kilincset, hogy felém forduljon.
- Csak mert nagyon szeretném, hogy ez az egész működjön közöttünk...
- Én is - tette hozzá.
- Szeretném, ha kiterítenénk a kártyáinkat, mielőtt még jobban belemerülnénk.
Ideges voltam, és amikor ideges vagyok, szörnyen magas lesz a hangom.
- Mit akarsz tudni? - kérdezte sejtve, hogy nem az élettörténetére vagyok kíváncsi,
hanem egy bizonyos dolog érdekel. Igaza volt.
Mély lélegzetet vettem, aztán folytattam.
- Van valaki a múltadban, aki közénk állhat? - pislogtam rá. - Valaki az életedben,
akiről muszáj tudnom?
Jude tanácstalanul oldalra döntötte a fejét.
- Egy lányra gondolsz?
- Nem pont egyre, mert nem ismerem, és nem is akarom ismerni a lányokat a
múltadból. Csak tudnom kell, hogy van-e olyan, akihez még mindig köt valami.
Egész héten próbáltam Holly nevét kitörölni az agyamból. De mivel nő vagyok,
nem sikerült. Mi nem feledkezünk meg a pasink exéről.
- Figyelj - hajtotta le a fejét úgy, hogy szemmagasságban legyen. Nekem te vagy,
Luce. Csak te. És ne hagyd, hogy bárki megpróbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről...
főleg saját magad.
Minden porcikámban felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Rendben, köszi - ernyedtek el az ujjaim a volánon.
- Még valami, amit szeretnél, hogy kiterítsek az asztalra?
Rábámultam, és megnyaltam az ajkamat.
- Rajtam kívül semmit.
Elkerekedett a szeme a döbbenettől, mielőtt rendezte a vonásait.
 - Bármikor, Luce. Csak mondd a helyet és az időpontot. Az asztalról majd én
gondoskodom - kuncogott.
- De először mindenképpen fertőtlenítsd le azt az átkozottat - szóltam utána,
amint kinyitotta az ajtót. - Nem akarok elkapni valamit, bármi volt is előttem rajta.
Keze megakadt az ajtón, majd hirtelen megfordult, és visszahuppant a kocsiba. A
szája az enyémen volt, mielőtt észbe kaptam volna, aztán egy repülőgép sebességével
el is vált tőle.
- Csak te, Luce. Senki más. Soha nem volt más rajta.
- Ez úgy hangzik, mint a szelektív memória iskolapéldája - vontam le a
következtetést, miközben azt kívántam, bárcsak visszajönne, és befejeznénk, amit
korábban elkezdtünk.
- Próbálok csak a szépre emlékezni - szállt ki az autóból. - Ha ez neked szelektív
memória, felőlem oké.
- Én is így vagyok vele - válaszoltam, miután elment. Néztem, ahogy eltűnik a
sötétben.

Már ismerős volt a látvány. Egyetlen lámpa ég az ablakban késő este, mögötte anya
sziluettjével. Nyakig, vagy éppen a fejem búbjáig ültem a trutyiban, miután ilyen
későn értem haza az egyhetes szobafogságom utolsó előtti estéjén. Megfogtam a
táskámat, kimásztam a Mazdából, és felmasíroztam a lépcsőn. Meg sem próbáltam
tompítani a lépéseimet.
Nem tudtam, mire számíthatok, amikor beléptem az ajtón. Anya reakcióit
kiszámítani olyan volt, mint feldobni egy pénzérmét. Előfordult, hogy reggel hidegen
és távolságtartóan viselkedett velem, mintha én volnék az emberiség szégyene, este
pedig süteményt csinált nekem, és megkérdezte, tanultam-e aznap valami érdekeset.
Éveken át kiszámítható volt a viselkedése. Mindig tudtam, mit várhatok, és ennek
megfelelően alakíthattam az életemet. Most már nem. Tinédzserként, aki
természetéből adódóan a szülei napirendjének és szokásainak megváltoztatásában
leli örömét, hogy azok a hedonizmus minden létező formájával megbékéljenek,
vigasztalhatatlanul el kellett volna emiatt keserednem. De nem tettem. Látni, hogy az
anyukám kiskoromból ismert énje előbukkan ... azt a reményt keltette bennem, hogy
mégsem fellegzett be a családunknak. Talán visszakaphatjuk a régi önmagunkat.
Nem feledve, viszont továbblépve a múlton.
Gyerekes óhaj volt ez, de kitartottam mellette.
Kinyitottam az ajtót, és a küszöbön megállva vártam, hogy anya felém forduljon.
Nem tudtam, szidást vagy mosolyt várhatok. Egyikkel sem szolgált. Figyelmét az
előtte heverő laptopra irányította, semmi másra.
- Szia, anya! - üdvözöltem, és ledobtam a táskámat a legközelebbi székre. -
Megyek lefeküdni.
- Lucy? - kérdezte zavartan. Rám pillantott, majd az órára mögöttem. Kiguvadt a
szeme. - Te most jöttél haza?
Szuper. Pont olyanná vált, mint apa. Lövése sincs arról, mi történik körülötte, de
elég szívélyes ahhoz, hogy ne emelje fel a hangját.
- Igen - válaszoltam, és elvettem egy almát a konyhapultról. - A táncstúdióban
voltam, új koreográfiát gyakorolni. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Ne
haragudj!
 Eléggé szégyenkeztem ahhoz, hogy lehorgasszam a fejemet. A hazudozás nem az
a képesség volt, amit a jövőben hangsúlyozni akartam az önéletrajzomban.
- Ó, értem - tolta a szemüvegét anya a feje tetejére. - Semmi baj, csak máskor hívj
fel, hogy ilyen későn jössz, rendben?
- A ha, persze - markoltam fel két banánt a dobozbél, mert egy hét óta először
voltam éhes. - Jó éjt, anya! - iszkoltam fel a lépcsőn.
- Lucy, várj! - emelt fel valamit az asztaláról, és keresztülsétált a szobán. - Ez ma
jött.
Vigyorgott. Vigyorgott! Régen láttam mosolyogni, de idejét sem tudom, mikor
láttam vigyorogni.
A nagy, vaskos manila borítékra pillantva megértettem, miért. Megrogyott a
térdem, és a lépcsőre hanyatlottam.
- Marymount Manhattan - nyújtotta felém két kézzel, mint valami ajánlatot.
Hónapok óta erre vártam. Mármint egész életemben erre vártam. Bénító volt a
tudat: egyetlen levél mondja ki az utolsó szót, hogy megélhetem-e az álmomat, amire
mindig is vágytam.
- Ez elég vastag - nyújtotta közelebb anya. - A jósnői vénám pedig azt mondja,
hogy ez egy üdvözlő csomag. Úgyhogy tépd már fel ezt a szart, és ünnepeljünk!
Marymount Manhattan. Tánc. Álmok. Jövő. Itt volt egyeden borítéktépésnyire. De
én nem álltam rá készen.
- Köszi, anya! - vettem el a csomagot, és felrohantam vele a lépcsőn.
- Nem nyitod ki? - nézett rám úgy, mintha súlyos elmebajban szenvednék.
- Most nem - ásítottam. - Fáradt vagyok, úgyhogy valószínűleg belealudnék az
első bekezdésbe. Holnap megnézem.
- Lucy? - szólt utánam feszült és aggodalmaskodó hangon.
- Minden rendben, anya - néztem le rá a legfelső lépcsőfokról.
- Esküszöm. Csak kivagyok a fáradtságtól. Megígérem, te leszel az első, aki megtudja,
ha kibontottam a kicsikét - intettem felé a borítékkal.
- Akkor jó - nyugtázta egy „ahogy gondolod” pillantással. - Néha egyszerűen nem
értelek.
- Akkor már ketten vagyunk — motyogtam a szobám félé rohanva.

A levél egész hétvégén ott kísértett az asztalomon. Anya nem erőltette a témát, én
pedig nem voltam elég tökös ahhoz, hogy kinyissak egy hülye borítékot. Jude-nak
még csak nem is említettem, amikor szombaton ébredés után felhívott. Este megint
vele akartam lenni, esetleg együtt vacsorázni és megnézni egy filmet, vagy esetleg ott
folytatni, ahol abbahagytuk a balettstúdióban. Csakhogy más ne-
velőintézményekkel szemben egy fiúotthonban a hétvége szemlátomást a munka
szinonimája volt.
A hálószobában vívott belső harcok között tehát sétálgattam, csikorgattam a
fogamat, és kitáncoltam magamból a péntek este fájdalmát. A hétfő reggel nem
jöhetett el elég gyorsan.

***

Leparkoltam a Mazdámmal, és az első óra előtt tíz perccel gond nélkül átsétáltam a
fémdetektorokon. A folyosó, néhány utolsó pillanatban érkező diákot és fáradt
tekintetű tanárt leszámítva, üres volt. Több eszem volt annál, mintsem hogy ilyen
korán keressem Jude- ot, ám attól még elsétáltam a szekrényéhez, hogy
meggyőződjek róla. Éppen elkezdtem ráncolni a homlokomat az üres szekrénye lát-
tán, amikor egy erős kéz megmarkolta az enyémet, és elkezdett végigvezetni a
folyosón. Nem kellett beazonosítanom a szürke pulóvert vagy a kötött sapkát ahhoz,
hogy tudjam, ki fogja a mancsomat.
Jude egy szót sem szólt, még csak rám sem nézett. Csak végigbaktatott a folyosón,
és a végén beslisszolt egy sötét terembe.
- Neked is jó reggelt!
Az üdvözletemet azonban rövidre szabta, hogy a falnak prések, és pont úgy
landolt rajtam a szája meg a keze, ahogy egész hétvégén sóvárogtam utána.
Visszacsókoltam, és a nyaka köré fontam a kezemet. De mivel ez a közelség sem
volt elég, elővettem a tánctudásomat meg a hajlékonyságomat, és felugrottam, hogy a
dereka köré kulcsoljam a lábamat. Felmordult, és még durvábban a falhoz préselt.
Olyan hevesen mozgott a szája az enyémen és az enyémben, hogy nem kaptam le-
vegőt. Nem zavart. Sőt, a Jude Ryder csókja általi halál kifejezetten vonzó életcélnak
tűnt.
Pont akkor, amikor biztos voltam benne, hogy ez az, itt és most fog megtörténni,
az ajka lelassult, és letett engem a földre. Pedig most nem volt idő lassításra, amikor
minden porcikám felgyorsult, és fel is robbant volna, ha nem folytatjuk.
Felsóhajtottam, amikor egy utolsó csókot lehelt a számra.
- Jó reggelt! - vigyorgott, mint egy félnótás.
Még egyet sóhajtottam, mire hátralépett.
- Te is hiányoztál - tette hozzá.
Próbáltam nem csúnyán nézni rá, viszont ez fizikai lehetetlenség, ha valaki, aki
épp az imént csókolt agyon, most az orrod előtt vigyorog.
- Gonosz vagy.
- Tudom - simította hátra a hajam, - De a kép egy egész hétvégén át üldözött.
Ennyi járt.
- Egész hétvégén erről ábrándoztál? - bukfencezett még egyet a gyomrom.
- Csak erre tudtam gondolni.
Dupla bukfenc.
- És megfelelt az elvárásaidnak?
- Felülmúlta őket - hajolt fölém. - Mindössze álmaimban ilyen iskoláslányos
miniszoknyát viseltél, alatta pedig semmit - vigyorgott a nyakamba, amikor
megcsókolta.
- Holnap is lesz nap - suttogtam, és kínomban összeszorítottam a combomat. -
Merj nagyot álmodni!
- Meglesz - suttogta a fülembe, mielőtt belemélyesztette volna a fogát a
fülcimpámba.
- Nehogy lenyeld a fülbevalómat - leheltem elgyötörtén. - Úgy hallottam, a tiszta
ezüst nem tesz jót a gyomornak.
- Itt nincs fülbevaló - állapította meg újabb gyengéd harapás kíséretében.
Megint felsóhajtottam, de most tehetetlenségemben.
- Akkor biztos kiesett, amikor nekidöntöttél a falnak - meresztettem rá szememet,
miközben leereszkedtem a padlóra, s végigfuttattam a kezemet a szőnyegen.
- Biztos, hogy volt rajtad? - vizslatta a padlót fölöttem. - Nem emlékszem, hogy
láttam volna.
- Szerintem te ma négy érzéket figyelmen kívül hagyva csak az érintésre
hagyatkoztál - néztem fel rá, és letérdelve igyekeztem minél jobban szemügyre venni
a szőnyeget. Az óra bármelyik percben elkezdődhetett, és a legszívesebben
kordonnal zártam volna le az egész termet, mielőtt hátrahagyom a kedvenc ezüst
karikafülbevalómat.
Jude közelebb sétálva továbbra is segített nekem a keresésben.
- Véletlenül pont az a kedvenc érzékem. Utcahosszal vezet.
- Nem mondod? - jegyeztem meg szarkasztikusán, és felkészültem, hogy
négykézlábra ereszkedve centiméterről centiméterre szemügyre veszem a padlót.
- Aúúú! - vonyítottam fel, és térdre ugrottam, mert mintha egy maroknyi hajamat
tépték volna ki.
- Luce, várj! Ne mozdulj! - fogta meg a fejem Jude. - A hajad beleakadt valamibe.
Próbáltam másik irányba húzni, de alaposan foglyul esett.
- Az övcsatodba akadt.
- Hagyd abba a mocorgást - tartotta egy helyben a fejemet. - Ettől csak rosszabb
lesz.
Megint meghúztam, mire az arcom eltorzult a fájdalomtól.
- Ne azt hajtogasd folyton, hogy mit csináljak, hanem szedd ki valahogy! -
nevettem kínomban.
Felkacagott. Igyekezett rövidre szabni, de nem tudta abbahagyni.
- Te ezt élvezed, mi? - néztem fel rá egy hajcsomón keresztül.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem ... akkor viszont hazudnék - röhögte.
- Olyan gusztustalan vagy! - ragadtam meg a csípőjét, és felkészültem a
kiszabadító hadműveletre.
Pont, amikor összeszorítottam a fogamat, hogy hátrarántsam a fejem, kinyílt az
ajtó, és fények gyúltak a fejünk felett.
- Ember ... - szólalt meg valaki a küszöbön megtorpanva.
Egy másik fiú is bekukucskált az előző válla fölött. Felemelt egy mobilt, és oda
célzott vele, ahol Jude előtt térdeltem, két kezem a csípőjén, az övé a fejemen... majd
felvillant a vaku.
- Hát ennek a neten a helye!
Közös képünk nagyjából tízezres látogatottságnak örvendett az interneten az
ebédszünet kezdetére. Két másodéves telefonja tört ketté, akik valószínűleg soha
többé nem mertek magányosan összefutni Jude-dal a folyosón. Ettől eltekintve
azonban Jude megvalósította a lehetetlent: sikerült kordában tartania lángoló indu-
latait.
Annyira meglepett és lenyűgözött, hogy nem csapott világméretű balhét, hogy
sztoikus nyugalommal néztem az egész Southpointe szemébe. Meg az ország másik
feléébe, ahol ugyancsak megtekinthették a fotót. Még csak kísértést sem éreztem,
hogy megvédjem magunkat, vagy kimagyarázzam, mi történt, mielőtt térdre eresz-
kedtem volna a csípőjét markolva, a fejemmel a sliccénél ... mert épeszű ember
úgysem hitte volna el nekem az igazat.
Úgyhogy kibírtam még egy környi bámulást és sutyorgást. A csajok úgy néztek
rám, mintha a világot megtizedelő ördög ordas kurvája lennék. A srácok meg kitágult
pupillával és sokatmondó mosollyal üdvözöltek, mintha éppen elképzelnék, hogy
előttük térdelek. A lányokat megértettem: ők csak azért húzták fel magukat, mert ha
egyszer megcsináltam, akkor mi tarthatna vissza attól, hogy leszopjam a pasijukat a
bioszlaborban? Ez a fajta megvetés azért járt ki nekem, mert nőnek születtem. A fiúk
viszont csak kanos kutyák voltak, akik nyáladzva párosodtak bárkivel és bármivel,
amivel csak bírtak. A visszaeső bűnösöket a középső ujjammal köszöntöttem, amikor
elmentek mellettem.
- Hé, Morrison! - férkőzött mellém Jude a sorban, és rákiáltott előttem egy
gyerekre, aki ismerős tekintettel méregetett engem. - Fordítsd másfelé a fejed, ha még
szükséged van rá!
Morrison felszegett állal szólt vissza:
- Ryder, te aztán szerencsés flótás vagy, baszki!
Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy a dobozos joghurtomat egyenesen a srác
beképzelt pofájába hajítsam. Most rögtön.
Jude elém lépett, és az alkarjával maga mögé tolt.
- Ha arra célzol, hogy a barátnőm egy intelligens, kifinomult, aranyos és
tisztességes lány, akkor igazad van - magasodott Morrison fölé. - De ha ennél bármi
alávalóbbra utalsz, érdemes átgondolni a jelentkezésedet, mert az Arizonai Állami
Egyetem szerintem nem tart rád igényt, ha már nem tudsz futni a labdáért.
Morrison szalutált Jude-nak, aztán megfordult. A három haverja felkacagott a
sorban.
- Primitív mocskok - motyogta Jude a tarkójukra meredve. - Ha meghallom, hogy
valamelyikük megint rólad jártatja a száját, vagy rajtad legelteti a szemét,
megmutatom nekik, hogy mennek a dolgok a tápláléklánc alján.
Nagy nehezen megkerültem, és feléje fordultam.
- Ez úgy hangzik, mintha olyasvalaki mondta volna, aki megfogadta, hogy a
törvény jó oldalán marad? - kérdeztem, miközben egy pizzaszeletet csúsztattam a
tányéromra. - Ez úgy hangzik, mintha olyasvalaki mondta volna, aki megígérte a...
- Barátnőjének - fonta körém a karját.
- A barátnőjének, hogy nem cseszi el a dolgokat? Csak mert az emberölés miatti
börtön egyesek szemében elcseszésnek tűnhet.
- Asszony, szétrobbanok tőled - hajtotta a fejét az enyémre. - Minden értelemben.
- Mit is akartál megígérni nekem Morrisonnal és a hasonszőrű társaival
kapcsolatban? - érdeklődtem, amint kifizettem az ebédemet. A hölgy a pult másik
oldalán meg sem próbálta leplezni a szeméből sütő ítéletet. Tehát ő is látta a
képünket.
- Jó - adta be a derekát, és az udvar felé kormányzott. Vagy olvasott a
gondolataimban, vagy pedig ugyanúgy érzett, ahogy én: belefáradt a bámulásba meg
a kérdésekbe. - Nem nyúlok a pöcsverő parasztokhoz - nyitotta ki előttem az ajtót. -
De azt nem ígérhetem, hogy nem fizetek valaki másnak, hogy megtegye - tette hozzá,
amikor elmentem mellette.
Gyomorszájon vágtam.
- Megtaláltam a fülbevalódat - húzta elő az ezüstkarikát a zsebéből.
- Hol volt? - vettem el tőle, hogy visszarakjam a fülembe.
- Az alsógatyámban.
 - Hogy az ördögbe került oda? - olvadtam el az alsógatyája gondolatától.
- Nem t’om - válaszolta, amint kisétáltunk a szinte üres udvarra. - De
fogalmazzunk úgy, hogy majdnem lett egy piercingem odalent.
Nevetve megpaskoltam az előkerült fülbevalómat. Neki jobb reggele volt, mint
nekem. Senki sem nézett ránk, amikor a fiivön átballagva letelepedtünk egy üres
asztalhoz. Hűvös nap volt - olyan, amikor azt kívánja az ember, bárcsak hozott volna
pulóvert -, de Jude derekam körül pihenő karjának köszönhetően bíztam benne, hogy
soha az életben nem lesz már szükségem pulóverre.
- Barátnő, mi? - tettem elé a pizzát.
- Barátnő - jelentette ki. - Nincs kérdőjel.
A tálcámra mosolyogtam. - Hányas sorszámot kapok?
Felsóhajtott.
- Elsőt. És az egyetlent. Már megmondtam, Luce. Te vagy nekem az első, és ha
isten kegyelméből nem cseszem el, akkor az utolsó is.
Még szerencse, hogy nem mélyesztettem a fogamat a kezemben lévő almába, mert
megfulladtam volna. Halálra kellett volna rémülnöm attól, hogy a pasim, aki
háromszor annyi alkalommal ült börtönben, mint ahányszor randizott velem,
felvetette a holtomiglan-holtodiglan lehetőségét egy hétköznapi társalgás során - de
nem rémültem meg. Nem azt mondta, hogy holnap esküdjünk meg, és holnapután
szüljek gyereket. Egyszer talán majd mondani fogja. És ez az egyszer talán sokkal
vonzóbbnak tűnt egy álmokkal teli tizenhét éves lány számára, mint kellett volna.
- Hány lánnyal voltál már, Jude? - tettem fel a kétséget kizáróan legrosszabb
kérdést, amit az ember egy Jude-féle srácnak feltehet, ötvennél kisebb számban
reménykedtem.
Leeresztette a pizzáját, miután beleharapott.
- Eléggel ahhoz, hogy tudjam, mikor hoz az élet valami különlegeset.
- És ha számszerűsítened kellene az eleget, akkor az egyenlő lenne...
Én is letettem az almámat. Az ilyen típusú beszélgetéseknél várt mellékhatás az
étvágycsökkenés.
- Luce, nem akarok többet a múltamról beszélni. Nem akarom megint átrágni
magam azon, hányszor csesztem el a dolgokat - szorította ökölbe a kezét. - Tudom,
hogy ti csajok beteg módon szerettek rácsodálkozni, hogy kivel, mikor és hogyan
dugtunk előttetek, de én nem szolgálok neked ilyen részletekkel. Sokan voltak, talán
még sokkal többen, mint hiszed... - ettől összeszorult a gyomrom -, de egyikükbe sem
voltam szerelmes, és egyikük sem volt szerelmes belém.
- Romantikusan hangzik - motyogtam, és eltoltam magamtól a tálcámat.
- Te akartad tudni - helyezkedett keresztbe mellettem a padon, hogy
szembeforduljon velem. - Nézd, Luce! Egy magamfajta fazontól ne kérdezz olyat,
amire nem akarod tudni a választ. Mert én mindent meg fogok tenni, hogy a lehető
legátkozottabbul őszinte legyek veled. Ne ugorj fejest a múltamba, ha nem akarsz
úgy felbukkanni a túlparton, hogy bár ne tetted volna.
Ezt egy ideje már megtanultam, de hogyan élhet párkapcsolatban olyannal az
ember, akinek nem ismeri a múltját, a jelenét vagy a jövőjét?
- Akkor, ha egyikük sem érdekelt, és egyiküket sem érdekelted, akkor miért... -
kerestem a megfelelő szót, de mind borzasztó volt, ami eszembe jutott. - Miért
csináltad?
 - Tényleg tudni akarod? - vonta fel a szemöldökét. - Tényleg bele akarsz menni
ilyen dolgokba?
Bólintottam egyet, mert hülye vagyok.
Jude is bólintott.
- Ez egy menekülés volt. Egy lehetőség, hogy elfelejtsem, mekkora szarkupac az
életem. A csajoknak pedig... - húzta fel a vállát -ők szerették volna felidegesíteni a
politikus meg orvos szüleiket a ténnyel, hogy a drága kislányuk egy klasszikus
rosszfiúval kefél. Vagy egyszerűen csak rám kattantak, és kíváncsiak voltak, milyen
lehetek az ágyban.
Rövid életű félmosoly ült ki az arcára, mielőtt a hasába könyököltem.
- Nem vicces! - ráncoltam a homlokomat a kerti asztalra, mert rá képtelen voltam
ilyen csúnyán nézni.
-Bocs, bocs - simogatta meg a karomat. - Néha csak humorral tudok
visszaemlékezni a tyúkszaros múltamra - emelte feljebb az arcomat. - De a
humortalan, őszinte igazság, hogy ők nem érdekeltek engem, és én sem érdekeltem
őket.
Egyenesen a szemembe nézett. Ilyen tekintettel nem tehet nem őszintének lenni.
- Rendben - vágtam rá, s megkönnyebbültem, hogy hivatalosan is letudtuk a
témát.
- És ha neked ettől könnyebb, akkor közlöm, hogy a szex nem volt sem jó, sem
kielégítő.
- Nem könnyebb, de köszi a lábjegyzetet - kaptam fel megint az almámat.
- Tudod, olyan, mintha mi folyton vagy szétsmárolnánk egymás agyát, vagy
olyan dolgokról társalognánk, amiket jobb lenne békén hagyni a sírjukban - csócsált
egy falat pizzát. - Miért nincsenek normális, átlagos beszélgetéseink?
Az alma rágása közben a válaszon is rágódtam.
- Igazad van. Hogy is lehetsz a pasim, ha nem vagyok tisztában a politikai
nézeteddel, az időjárásról alkotott véleményeddel, vagy arról, hogy mit gondolsz a
filmről, amit legutóbb láttál a moziban?
- Ott a pont - húzott le egy egész doboz kólát öt másodperc alatt. - Fenébe a
mindennapos szarságokkal. És a mumifikálódott témákkal is. Csak csókolj, vagy
csinálj velem, amit akarsz... - vonogatta meg a szemöldökét - amíg meg nem őrjítesz
annyira, hogy már beszélni se bírjak.
- Kielégítő párkapcsolati filozófia - vetettem át az egyik lábam én is a padon, hogy
szembeforduljak vele. Mivel egyikünk sem volt oda a felületes csevejért, akár bele is
vághattam abba a csöppet sem könnyed témába, ami a leginkább foglalkoztatott.
- Mit szeretsz bennem, Jude? De tényleg... Ami a külsőt illeti, én átlagos vagyok, te
pedig átlagon felüli. Ami a belsőt illeti, az a fajta lány vagyok, aki keménynek akar
látszani, miközben pont annyi bizonytalansággal küzd, mint bármelyik másik. Ami a
jövőt illeti, csak meg akarom váltani a világot a táncolással. Nem ábrándozom arról,
hogy én leszek az első női elnök, vagy megtalálom a gyermekkori cukorbetegség
ellenszerét, esetleg sikerül megfejtenem a fúziós elméletet.
Szóval mit akar egy olyan srác, mint te, egy olyan lánytól, mint én?
Láttam az arcán, hogy nem érti, amit mondok.
- Luce, te most viccelsz? Hogy én mit akarok tőled? Ugyan már... Te mit akarsz
tőlem? - rázta meg a fejét. - És ha éppen tudni akarod, nem bírok egy dolgot kiemelni.
Egy csomó apróság adja ki a csodát.
- Pontosabban? - motyogtam.
Az ég felé emelte a kezét tehetetlenségében.
- Jó, ha azt akarod, hogy kiemeljek egy indokot a sok közül, hogy mit szeretek
benned, tessék, itt van egy - meredt rám. - Rögtön tudtam, hogy ha létezik olyan lány,
aki a defektjeimmel együtt elfogad, akkor az lehet az, aki képes volt elmenni a
menhelyre, hogy örökbe fogadja a legrondább, leggonoszabb kis szarzsákot, akit ott
talált.
Lufi duzzadt a lelkemben az örömtől, el is mosolyodtam.
- Mert ő elhitte, hogy a durva külső mindig szeretetre és elfogadásra vágyó lelket
takar - tette hozzá Jude.
Még mindig mosolyogtam. Valószínűleg a hatodik óra végéig vigyorogni fogok a
szavaitól.
- Jó válasz? - kérdezte, de tudta, hogy az.
- Nem rossz - cukkoltam.
- Akarod, hogy folytassam? Csak mert akkor egész délután itt fogunk ülni, hogy
ódákat zengjek rólad, ha további meggyőzésre van szükséged. Sőt, egész nap!
Közelebb csúsztam hozzá, s a térdére tettem a kezemet.
- Á... mi lenne, ha inkább befognád, és végre megcsókolnál? - érdeklődtem.
- Ez aztán a terv!
Olyan közel volt a szája az enyémhez, hogy már éreztem az ízét, amikor egy
hátizsák vágódott a szemközti asztalra.
- Szia, Lucy!
- Istenem, segíts!
Jude és Sawyer mondata egybeforrt, amint egymás felé fordultak.
- Ryder - nyújtott kezet Sawyer. Egy darabig lógatta a levegőben, aztán zsebre
tette. - Hogy ityeg?
- Fantasztikusan ityegett.
Megböktem a lábát az enyémmel, hogy nyugalomra intsem.
Sawyer eddig korrektül viselkedett.
- Hát persze - nézett egyikünkről a másikunkra Sawyer. - Bocsánat, hogy
megzavartalak titeket. Csak mondani akarok valamit, aztán békén hagylak
benneteket.
- Jó - ölelt át két kézzel Jude. Milyen féltékeny! - Akkor mondj valamit.
Sawyer elmosolyodott.
- Nem akartam, hogy rosszra gondolj annak kapcsán, hogy én vittem haza Lucyt a
bál után. Láttam, hogy egy barátnak segítségre van szüksége, szóval segítettem neki.
Tudom, hogy a te csajod, Jude.
- Akkor ez azt jelenti, hogy már nem fogod bámulni mindig, amikor meglátod a
folyosón? - meredt rá Jude.
- Megpróbálom - nyújtóztatta ki a nyakát Sawyer. - Gyönyörű lány, Ryder.
Szerencsés ember vagy.
- Mintha nem tudnám! - feszült meg Jude karja. - És ha azt gondolod, hogy Lucy
közelébe engedlek azok után, amit műveltél, hat gondold újra!
- Jude - szóltam rá.
- Hé, nyugi, nagyfiú! - emelte a magasba két kezét Sawyer, és hátrálni kezdett. —
Nem azért mondtam, hogy megsértselek, csak el akartam mondani a magamét, aztán
megebédelni.
Rám nézett, és még szélesebben vigyorgott - Ötödik órán találkozunk, Lucy.
Integettem neki, mielőtt megfordult és eltűnt az ajtó mögött.
- Nem hittem, hogy ennél is jobban utálhatom ezt a faszkalapot, de tudnom kellett
volna, hogy az ilyen köcsögökre nincs utálati limit - fixírozta Jude az ajtót utána.
-Mondták már neked, hogy talán indulatkezelési problémáid vannak? -
pillantottam fel rá. A szemében tükröződő gyűlöletből ítélve azt gondolta volna az
ember, hogy senkit sem utált még ennyire.
- Kamaszkorom óta csak néhány tucatszor - enyhült meg egy árnyalatnyit.
Összekulcsoltam a kezünket, és megint beleharaptam az almába.
- Mit követett el Sawyer Diamond, hogy minden alkalommal felhúzod magad,
amikor meglátod? - ropogtattam. - Csak mert a felfuvalkodott egóját meg a
színskáláról is lelógó fehérségű fogait leszámítva nekem nem tűnik annyira rossz
arcnak.
Jude izzó fekete tekintettel felém kapta a fejét.
-Sawyer Diamond az, ami az emberiséggel történik, ha az isten egy pillanatra
másfelé néz. Egy ilyen srác nem érdemel második esélyt, könyörületet vagy
megértést. Főleg nem egy olyan lánytól, mint te, Lucy. Mert úgyis kiforgatja majd
valami olyanná, amit felhasználhat ellened, hogy manipuláljon. - Tenyere a karomra
fonódott, és szorosan fogott. - Azt akarom, hogy tartsd magad távol tőle, Luce! Ne
beszélj vele, ne nézz rá, egyáltalán ne vegyél róla tudomást! Megértettél? Mert
letagadhatja, és eljátszhatja, hogy drukkol nekünk, de annyira akar téged, hogy
valószínűleg éppen kiveri a fiúvécében.
- Jaj, Jude... - fintorodtam el. - Fúj!
- Csak tartsd magad távol tőle, Luce! - ismételte. - Már tíz éve ismerem ezt a faszt,
és látom, amikor készül valamire. Most pedig készül valamire.
Megszólalt a csengő. Mindketten felmordultunk, és kidobtuk a félig megevett
ebédünket a kukába.
- Három közös órám van vele, akkor hogy tartsam magam távol tőle? - kérdeztem,
miközben Jude felkapta mindkettőnk táskáját, és a hátára vette.
- Azt akarom, hogy mindig tökön rúgd, amikor meglátod - felelte fikarcnyi humor
nélkül. - Néhány ilyen alkalom, és ő fogja távol tartani magát tőled.
- Hát hogy ez miért nem jutott eszembe?! - csaptam a homlokomra.
- Mert aranyos vagy és ártatlan, úgyhogy semmit sem tudsz a ferdehajlamú
köcsögök baljós dolgairól - tárta ki előttem az ajtót.
- Hagyd rám a piszkos munkát, Luce! Te csak maradj önmagad!
- A tökön rúgás neked ártatlannak számít?
- Ha Sawyer Diamond tökéről van szó, akkor még jó móka is - vigyorodott el.
 TIZENHATODIKDIK
FEJEZET

N
éhány hét elteltével csillapodott a dráma, amikor is a szóbeszéd a
Southpointe legújabb hátvédjére terelődött, aki egymaga képes volt egy
történelmileg elátkozott csapatot a tabella élére juttatni. Négy győzelemnél
és egy vereségnél tartottunk - utóbbi pedig a szezon első mécsesét jelentette, mielőtt
rákényszerítettem volna Jude-ot, hogy csatlakozzon.
Azt mondtam neki, hogy a bevétele felére igényt tartok, amikor majd az NFL
sztárja lesz. Azt válaszolta, hogy mind az enyém lehet. A poén az egészben, hogy
másnap kapta A. edző a fülest, miszerint a nagy csapatok emberei szemlézni jönnek a
pénteki meccsre. A csapattagok mind erről beszéltek, s azzal dicsekedtek a
barátnőjüknek meg a szüleiknek, hogy innen egyenes út vezet az egyetemi ligába. De
mindenki tudta, hogy a felderítők egyetlen okból kifolyólag foglalnak helyet a
közönség soraiban - és ez az ok Jude Ryder.

- Nem csak egy délibáb vagy arany flitterekbe és vörös sztreccsruhába burkolva? -
szólalt meg mögöttem egy hang, amitől kirázott a hideg, miközben a tánccsapattal
együtt elfoglaltuk a pályát a félidei koreográfiára.
Kifújtam a levegőt, és Jude-ot kerestem a tekintetemmel. Néhány magas,
láthatóan gimis fiú fölé tornyosult, teljesen belefeledkezve a pillanatba.
Úgyhogy válaszoltam.
- Szia, Sawyer!
Lehettem volna lelkesebb is, de okkal kerültem. Ha Jude azt mondta, hogy
tartsam magam távol tőle, az azt jelentette, hogy tényleg jobb távol tartani magam
tőle.
- Mi? - igyekezett felém Sawyer. - Te tényleg hozzám szóltál? Lehetetlen.
- Eszembe juttattad, miért vagyok csendben a közeledben - húztam lejjebb a
táncos felsőmet. A legtöbb középiskolai tánccsapathoz hasonlóan a Southpointe-é is
„a kevesebb több” elvet vallotta az öltözéket illetően. Amíg Sawyer pillantása el nem
időzött rajtam, nem zavart a fedetlenségem.
- Bocs! - Egy lépést tettem oldalra. - A humor jót tesz az egómnak, amikor meg van
sértve - fonta karba a kezét, és nézte, ahogy felsorakoznak a csapatok. Még egyet
léptem oldalra, hátha Jude idenéz a feldobás előtt. Tudtam, hogy akár a mérkőzés
kellős közepén is levágtatna a pályáról, ha meglátná Sawyert közvetlenül mellettem.
- Jude? - kérdezte velősen.
Jelentőségteljes pillantást mértem a farmerjába tűrt mezre. Aztán a helyre, amit
elfoglalt a kispadon. - Tarol.
Sawyer felkacagott, és az eredményjelzőre sandított.
- Azt látom. Úgy tűnik, hogy ha a meccs hátralévő részében is így pusztít, holnap
reggelre húsz fociösztöndíj-ajánlata lesz.
A lelátóra tekintve egy rakás napellenzőt viselő, egyetemi színekbe öltözött
felderítőre fókuszált. Az egy tucatból két tucat lett, és egyikük sem vette le a szemét
Jude-ról ma este. Csorgatták a nyálukat, amiért olyannyira átkozottul büszke voltam
rá, hogy külön készültem a meccs utánra. Legnagyobb bánatomra Jude az elmúlt
hetekben ragaszkodott hozzá, hogy lassítsunk a tempón, de a fehérneművel, amit
kiválasztottam, és a tervvel, amit a fejemben forgattam, sutba fogja dobni a
lassúságot.
Meg is feledkeztem Sawyerról, amíg meg nem köszörülte a torkát.
- Hiányzol, Lucy.
Affene, most pont nincs erre szükségem. A tánccsapat éppen felkészült, hogy
félidőben elfoglalja a pályát, és biztosra vettem, hogy Jude éppen most szúrta ki
Sawyert mellettem. Odaintettem a táncos társaimnak.
- Miért kerülsz engem? - sompolygott megint mellém. - Mit mondott Ryder,
amitől antisawyerista lettél?
Három hétig ellenálltam, de most nagyon közel voltam ahhoz, hogy Jude tanácsát
megfogadva tökön rúgjam.
- Azért kerüllek, mert Jude azt mondta. Úgy fogalmazott, hogy olyasvalaki vagy,
akivel nem kéne együtt lógnom-válaszoltam, pedig nem éreztem szükségét, hogy
magyarázkodjak neki. Jólesett viszont egy kicsit leteremteni.
- Mindent megcsinálsz, amire Ryder utasít?
Oké, most már forrongtam. A célzás, hogy gerinc és agy nélkül megyek a pasim
minden szava után, megnyomta a bekapcs gombot az idegeimen.
Feléje pördültem, és léptem egyet az irányába. Aztán még egyet - egészen addig,
hogy a kerítéshez hátráljon.
- Idefigyelj, te arrogáns seggfej - tettem csípőre a kezem, hogy ne vágjam pofon.
-Azért kerüllek, mert nem bírlak. Nem bírom, ahogy rám nézel, ahogy rám
mosolygsz, vagy ahogy feljogosítva érzed magad az ilyen megjegyzésekre. Nem
bírom, hogy úgy vonulsz végig a folyosón, mintha te lennél a jani, és azt sem, hogy
minden áldott nap kukoricát dobálsz az asztalra. Követelőző vagy, aljas és durva -
pirítottam rá. Készen álltam, hogy még vagy száz sértést vágjak a fejéhez, amikor
bemondták, hogy vége a negyednek. — És ronda—tettem hozzá, mert tudtam, hogy
ez fájhat a legjobban egy Diamond-félének.
- Kérdezted már Hollyról? - szegezte nekem a kérdést hirtelen, miközben elrúgta
magát a kerítéstől, és felém lépett.
Hátráltam egy lépést.
- Nincs rá szükségem - válaszoltam. - Megbízom benne. Tudod, Sawyer: bizalom.
Érdemes lenne megkeresned a szótárban, és egyszer majd kipróbálni.
- A bizalmaddal együtt egyszer utána mehetnél egy lakókocsiból lett kalyibához a
Valley View parkba - poroszkált vissza a pad irányába. - Akkor rájönnél, hogy Jude
az, akinek meg kell keresnie a bizalmat a szótárban.
Megvártam, hogy Sawyer elforduljon, aztán a fűre rogytam. Nem kaptam levegőt.
Nem bírtam moccanni. És három percen belül a tánccsapat élén egy vadiúj
koreográfiát kell bemutatnom. Haragudtam magamra, amiért hagytam, hogy Sawyer
a közelembe férkőzzön, és még jobban haragudtam magamra azért, mert hagytam,
hogy ismét bogarat ültessen a fülembe. Bíznom kellett Jude- ban. Tényleg bíztam
benne.
De akkor miért dobogott a szívem a torkomban? Miért motoszkált olyan érzés a
gyomromban, hogy mindjárt felrobban? Miért utáltam zsigerből a Holly nevet?
A tánccsapat tagjai körülállták, mellém térdeltek, és kérdezték, kérek-e vizet.
Megráztam a fejem, és megkerestem Jude-ot a tekintetemmel, aki éppen levezette a
pályáról a csapatot. Bíztam ebben az emberben. Szerelmes lettem belé.
 Mintha olvasna a gondolataimban, éppen akkor nézett oda. Már mosolygott is, de
aztán meglátta az arckifejezésemet. Hirtelen megtorpant, a játékosok pedig elmentek
mellette. Leolvadt a mosoly az arcáról, úgy kocogott át hozzám a pályán.
Ne most, ne most! — figyelmeztettem magamat. Félidőben, amikor az ország
húsz legjobb edzője figyeli őt... nem a megfelelő időpont arra, hogy megemlítsem
Hollyt. Majd később a meccs után. Akkor majd kicsalogatom a Holly nevű csontvázat
a szekrényből.
- Luce-vette le a sisakját. - Jól vagy? - simította végig az arcomat. A „nem” lett
volna az őszinte válasz, de inkább a helyes mellett kellett döntenem. Talán nekem
kéne átértékelnem a bizalom apró betűs részét.
- Jól - simultam a tenyerébe. - Csak egy kicsit megszédültem. Megint Elejtettem
vacsorázni - forgattam a szemem úgy, mintha reménytelen eset volnék.
- Valaki hozzon nekem egy kis vizet! - kiáltotta Jude. - Meg egy müzliszeletet vagy
valamit!
Visszafordult hozzám, és gyengéden megcsókolt. - Baszki, asszony, túl fontos
vagy nekem. Egyél, oké?
Bólintottam, és elvettem valakitől a felém nyújtott műanyag poharat.
- Még le kell torkollnom egy egész védelmi vonalat, szóval jobb, ha megyek -
puszilta meg az arcomat, és felállt.
- És lenyűgözni néhány felderítőt - tettem hozzá újabb korty előtt.
- Arról már gondoskodtam - vette vissza a sisakját.
Elmosolyodtam.
- Rendben, Beképzelt úr, fuss csak! A játék után várlak. Vannak terveim - húztam
fel a szemöldökömet.
Megállt, és kifürkészhetetlen arccal visszanézett.
- Hé, Luce, ma este kimenőt kérek, oké? Máris úgy fáj mindenem, mint az állat...
Örülök, ha nem négykézláb kell hazamennem. Holnap este?
Agyomorrobbanós érzés elérte a tetőpontját. - Ne vigyelek haza?
- Meyers felajánlotta, hogy elvisz - pillantott a pálya másik oldalára. - Így nem kell
várnod rám, és hallgatni, ahogy egy óriáscsecsemő jégért és fájdalomcsillapítóért sír.
Nem tudtam megszólalni.
- Mennem kell, Luce - indult el hátrafelé kocogva. - Holnap hívlak.
Megfordult, és a Southpointe öltözőfolyosójának bejárata felé vette az irányt. -
Nyomj valami őrült jó táncot a pályán, Luce! - rikkantotta hátra a válla fölött. — Ne
okozz nekem csalódást!
- Te se... - hajtottam a fejemet a térdemre.
 TIZENHETEDIK
FEJEZET

F
ontolgattam, hogy felügyelet alá helyezem a saját pasimat. Ennyit a bizalomról,
amit néhány órája megszavaztam neki.

A Southpointe a várakozásoknak megfelelően lemosta a pályáról a tabella élén

álló csapatot, így történetében először az első helyre került. Jude úgy tért vissza a
szünet után, hogy az amúgy is behozhatatlannak látszó huszonnégy pontos előnyt
újabb huszoneggyel tetézte. Mintha az istenek csapata küzdött volna a halandókéval,
és ő alakította volna Zeuszt.
Nekem sikerült felkötnöm a gatyámat és széttáncolnom a seggemet a félidőben,
mielőtt berohantam volna a lányöltözőbe, hogy ruhát váltsak, így beolvadhattam az
őrjöngő rajongóhordába a lelátón. Tudtam, hogy Jude keres engem, sőt még meg is
van sértve, amiért nem szurkolok neki a partvonalról - de nem voltam szurkolós
hangulatban. Még olyanban sem, hogy kedvem legyen úgy tenni, mintha szurkolnék.
Márpedig nem adhattam neki okot a gyanúra, hogy valami nem stimmel.
Nem hagyhattam, hogy a válla fölött hátrapillantva meglássa, hogy a csaja
felhúzott kapucnival gubbaszt a saját kocsijában. Mert akkor jó és bizakodó barátnő
módjára nem követhettem volna őt oda, ahova ma este valójában ment.
A meccs után kis híján egy óra is eltelt, mire kijött az öltözőből. A többi játékos
kocsija addigra rég eltűnt. Scottie Meyers nem volt vele; egyedül jött.
Prédikálni szoktak az olyan fordulópontot jelentő pillanatokról, mint ez. Amikor
két lehetőséged van, de választásod csak egy. Egy út, amin muszáj elindulnod, és
nem fordulhatsz vissza. Az egyes számú alternatíva, hogy kiugrom a kocsiból,
odaszaladok hozzá, s a nyakába ugrok, aztán meg továbbra is játszom a hülyét.
A kettes pedig, hogy nyugton maradok, követem őt oda, ahová vezet, és
remélhetőleg sikerül leásnom a Holly-ügy mélyére, vagy pedig rájönnöm, hogy
Sawyer egy hazug szarzsák. Ez utóbbi opció egyáltalán nem tetszett nekem, mégis
így kellett cselekednem.
Mert nem vagyok az a fajta lány, aki szemlesütve hagyja, hogy a barátja
megfektesse a fél várost. Mert nem vagyok az a fajta lány, aki szerint a bizalom
feltételes, szabadon értelmezhető dolog. Mert az a fajta lány vagyok, akinek muszáj
tudnia róla, ha a párja az exével kavar a háta mögött. Lehet, hogy így nyomorultul
összetört szívvel végzem, de legalább jól informálva. Asszem.
Jude elkerülte a parkolót, és belegázolt a gazba. Dél felé.
A South View Park irányába.
Akárhová tartott, gyalog tette - ami azt jelentette, hogy a Mazdával nem
maradhattam a nyomában.
Kifordultam tehát a parkolóból, és oda indultam, ahová a legnagyobb
valószínűséggel tartott, és ahol a legkevésbé akartam, hogy felbukkanjon.
Nem ismertem a pontos utat a lakókocsipark felé, mert nem az a hely volt, ahol
gyakran jártam a tóparti nyarak során. De néhány rossz irányba tett
kanyar, kicsivel több jó irányba tett kanyar, meg egy benzinkútkezelő segítségével
végre megérkeztem a South View lakókocsiparkhoz, ahol a felirat szerint „idelenn
jobb a kilátás”.
 Nem volt valami nagy telek, csak két sornyi lakókocsi állt vagy négyszáz méteren
át az út mellett. Semmiféle kilátáshoz nem volt szerencsém, hacsak a szomszéd
rozsdás kocsijának oldalát nem számítottam annak. Egyetlen cserép virág sem hevert
vagy függött sehol. Azért vettem észre, mert ez volt az első évünk, amikor nem rak-
tunk virágokat a bejárati lépcsőre. A villanyszámla miatt aggódó, zacskós levesen élő
emberek nem vesznek ilyesmit.
A park végében álltam meg. Olyan helyen, ahol az utcai lámpák nem világították
meg a kocsimat - reméltem, hogy így nem bukom le. Reméltem, hogy fel sem bukkan
itt, mert ha mégis, és végig kell néznem, hogy csütörtök este besurran valami csaj
lakókocsijába, akkor megtudom az igazat. Megtudom, hogy minden hazugság volt
köztünk, minden, amiben hittem. A jövőben megkérdőjelezném a szerelmet.
A józan eszem ellenére belekapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, hogy tévedek,
és Jude nem fog kopogtatni Holly ajtaján este tizenegy után.
Egy perc sem telt bele: a szalmaszálat el kellett engednem, miután ismerős alak
vágott át a lakókocsisoron, és felém baktatott a gyommal szegélyezett úton. Elhaladt
az utcai lámpák alatt. Fény villant rá, aztán sötétség. Néhány műanyag zacskó lógott
a csuklójáról. Már majdnem az út végén járt - a Mazdám csupán néhány lakókocsinyi
távolságra állt tőle a sötétben -, amikor rájöttem, hogy nem látogatóba jött, hanem
értem. Megpillanthatta, hogy úgy bolyongok a városban, mint akinek fontos teendője
van, és idáig követett, hogy beszéljen a fejemmel. Nem érdekelt, mit fog kérdezni,
vagy hogy miként fogok magyarázkodni. Mert értem jött, miattam volt itt. Sawyer
feldughatja a bizalomról szóló szócikket a seggébe!
Eszembe jutott, hogyan kell mosolyogni, amikor Jude elment az utolsó lakókocsi
mellett. Már majdnem kinyitottam az ajtót, hogy leteperjem a földre, és eszméletlenre
csókoljam, amikor tett egy éles kanyart az utolsó lakókocsi mellett. Az orrom előtt
szökkent fel a rozsdás doboz lépcsőin, és bekopogott az ajtón.
Összetört a szívem.
Visszafojtott lélegzettel vártam a kocsiban, hogy ki van az ajtó másik oldalán.
Nyikorogva kitárult, és tompa, sárgás fénybe vonta Jude-ot. Próbáltam bemesélni
magamnak, hogy ez nem az a srác, akibe beleestem. Aztán egy velem egykorú lány
jelent meg a küszöbön, csinos nyári ruhában és még csinosabb mosollyal. Nagyjából
hasonlított rám, csak a haja rövidebb volt.
Jude nyakába ugrott, aki átölelte és felkapta a földről.
Ez nem történhet meg. Csak egy álom, egy lidércnyomás...
Kezdtem fulladozni az autóban, úgyhogy letekertem az ablakot, és szinte
haraptam a hűvös levegőt.
- Késtél - mondta a lány, akiről a szívem mélyén tudtam, hogy Hollynak hívják,
miután Jude letette.
- Egy esti meccs meg néhány kilométer gyaloglás után nem csoda, hogy elkésik az
ember - válaszolta Jude, és a lépcsőkorlátnak dőlt. - De itt vagyok, nem?
Holly megsimogatta Jude karját, és úgy nézett fel rá, mintha ő lenne a
világmindenség ura. Ismertem ezt a nézést, és a ma este után soha többé nem
hagyom, hogy kiüljön az arcomra.
- Mindig elkésel - vigyorgott félénken Holly. - Hogy sikerült a meccs?
- Jól. Szétrúgtuk a Valley seggét.
- A Valley megérdemli, hogy szétrúgják a seggét - bújt ki a kardigánjából Holly.
Mindkét karját szövevényes tetoválások díszítették, a csuklójától a válláig. Ettől egy
fokkal csúnyábbnak láthattam volna, mégsem tettem. Jól nézett ki. Jobban, mint én. -
Bárcsak ott lehettem volna... De az egy rakás ramazuri, amire még nem állok készen.
- Aha, talán így volt a legjobb.
Ekkor üvöltés hasított odabentről az éjszaka csendjébe. Üvöltés, amitől a
gyomrom öklömnyire szűkült.
- Pillanat - emelte fel a mutatóujját Holly, és eltűnt a lakókocsiban.
Jude ott maradt, ahol volt. Bámulta az éjszakai eget, aztán hirtelen megfeszült.
Ellökte magát a korláttól, s az egyik oldalra nézett, majd a másikra. Már majdnem
megfordult, én meg majdnem elhúztam a csíkot innen, amikor Holly ismét feltűnt az
ajtóban, a karjában valamivel.
Egy kisbabával.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy ki kéne pattannom a kocsiból,
felcaplatni azon a rozzant lépcsőn, elmondani Jude-nak a véleményemet, és
közelebbről megmutatni neki az öklömet. De nem tettem, mert észbe kaptam: Holly
és a kicsi sokkal előbb érkezett, mint én. Ők hamarabb igényt tartottak Jude-ra, mint
ahogy bennem egyáltalán felmerült volna.
- Ennek a kissrácnak nem kéne már aludnia? - grimaszolt Jude viccesen a
csecsemőre, aki örömében felsikkantott, és rázta az apró kezét.
- Jön a foga - sóhajtott fel Holly.
- Add idei - tette le a szatyrokat Jude, és kinyújtotta a karját. Holly átadta neki a
babát, mire az rögtön abbahagyta a sírást, amint a fiú ringatni kezdte, s megpaskolta
a hátát.
- Köszi, hogy hoztál pelenkát és tápszert, Jude - emelte fel Holly a szatyrokat. -
Elég közel jártam ahhoz, hogy széttépjem az ágyneműmet pelenkának.
- Ez csak természetes - puszilta meg Jude a gyerek fejét. - Bármikor.
- Nem tudom, mi lenne velünk nélküled - jegyezte meg szomorúsággal a
hangjában a pici felé tekintve.
- Minden rendben lesz, Holly - grimaszolt megint Jude a babának. - De addig is
örülök, hogy segíthetek.
- Na, idekint akarsz aludni? - tette csípőre a kezét a lány.
- Inkább nem - mosolygott Jude.
- Akkor gyere bel - lépett oldalra Holly. - Terveim vannak veled ma este.
- Hűha, kicsi Jude - tartotta maga elé a srác a csecsemőt. - Milyen követelőző
anyukád van!
Holly felsóhajtott, megfogta Jude karját, és behúzta a lakókocsiba. Rázárta az ajtót
a családra, én pedig egyedül maradtam idekint.
El kellett tűnnöm innen. Haza kellett mennem. El kellett felejtenem Jude-ot.
Alaposan ki kellett sírnom magamból ezt az egészet.
Vártam még egy picit, aztán elfordítottam a slusszkulcsot. Épp akkor aludt el a
lámpa a hátsó szobában. Én már nem akartam látni, amint a lakókocsi elkezd
rázkódni.
Kiszáguldottam a parkból. A hazaút homályos volt, mert nem igazán sikerült
kordában tartani a könnyeimet. Tehát Sawyernak volt igaza, én pedig tévedtem. Nem
bízhattam meg Jude-ban, és sohasem szabadott volna megtennem. Maga Jude is
megpróbált lebeszélni magáról, de nem volt annyi eszem, hogy hallgassak rá.
 A barátomnak, az exbarátomnak - már ha egyáltalán hívhattam annak - van egy
másik élete, egy vacak lakókocsiban elrejtve. A valóságban nem történik ilyesmi.
Remegett a kezem a kormányon, mire hazaértem. A faházban sötét volt, ami az
elmúlt egy óra első jó híre.
Bent termettem az ajtón, és feliszkoltam a lépcsőn - öt másodperc alatt.
Hangtalanul beosontam a szobámba, megfogtam a szatyrot, ami a fehérneműt
rejtette, amit Jude-nak szántam, hogy ma este levegye rólam, és bevágtam az egészet
a kukába. Az ágyra vetődtem, és tudtam, hogy egy hajszálnyira vagyok a könnyek
gátjának átszakadásától, meg a világ összeomlásától. Nem bírtam eldönteni, hogy
hagyjam, vagy inkább tartsam magamat.
Jude az a fajta srác, akinek - egészen ma estig úgy gondoltam - érdemes egy
második esélyt adni. Ám a megismert tények fényében úgy tűnt, mégsem ér annyit.
Tehetetlenségemben felültem, és valamin megakadt a szemem. Még mindig
bontatlan volt az asztalomon a sárga boríték. Egészen ma estig.
Érte nyúltam és feltéptem. Valahogy könnyebbnek tűnt megbékélni a jövőmmel
most, amikor olyan zordnak látszott.
Magam fölé tartottam a legfelső lapot, és átböngésztem a legfontosabb első
bekezdést. Elakadt a lélegzetem, a padlóra csúsztam.
 TIZENNYOLCADIK
FEJEZET

N
éhány óra alvás haraggá változtatta a gyötrelmemet.
Úgy keltem péntek reggel, hogy Jude-ot a sárga földig leteremtem. Az
iskolába készülődve emlékeztetnem kellett magamat, hogy gyűlölöm, ám
reméltem, hogy néhány emlékeztetés után természetessé válik majd. Felkaptam egy
csinos nyári ruhát - olyat, amelyikről később rájöttem, hogy szörnyen emlékeztet
Hollyéra -, és a biztonság kedvéért kirángattam a szekrényből egy kardigánt.
Anya már elment, apa pedig félórája elmerült a Sergeant Pepper’s - ben, tehát
zökkenőmentesen kijutottam a házból. Az iskolába menet elpróbáltam a kocsiban,
mit mondok majd neki. Mi fáj majd neki a legjobban, hogyan fejezhetem ki legjobban
a csillapíthatatlan mérgemet.
Biztos voltam benne, hogy lezsíroztam az egészet. Addig, amíg a megszokott
helyemre parkolva meg nem láttam, hogy valaki ott áll előttem egy fűcsomón, és rám
vár.
Jude vigyorogva integetett. Nem szabadna, hogy egy férfi így tudjon vigyorogni
egy nőre, akit megcsal.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Szemügyre vettem, mit veszítek, ám gyorsan
emlékeztettem magam, hogy igazából sosem volt az enyém.
Nagy levegőt vettem, aztán kivágtam az ajtót.
- Jól nézel ki - üdvözölt Jude.
- Ne nézz így rám! - csaptam be az ajtót. - Mert ezt a ruhát nem fogod lehámozni.
Arca megvonaglott az összezavarodottságtól, mosolya pedig elhalványult.
- Csak nem bal lábbal keltél?
- Én legalább a saját ágyamban keltem - léptem a kocsi elejéhez karba font
kezekkel.
- Luce - torpant meg. - Mi a fenéről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét! És ne próbálj úgy tenni, mintha én lennék az. Egy
ideig hülyítettél, egészségedre, de többet már nem fogsz.
- Hé! - emelte fel a kezét, miközben felém sétált. - Mi a baj? Mitől vagy így
kiborulva?
Próbált átölelni, de eltoltam magamtól.
- Mindkét kérdésre egyetlen szóval tudok válaszolni - meredtem rá. - Holly.
Egy pillanatra elkerekedett a szeme, - Mi van vele?
Fújtam egyet, s igyekeztem elkerülni a tekintetét. Jobban fel tudtam spannolni
magam, ha nem néztem a szemébe.
- Én már levontam magamnak a következtetést Hollyval kapcsolatban, de te miért
nem meséled el a saját verziódat? Biztos érdekes.
A nyaka köré fonta a kezét, és felnézett az égre.
- Holly a barátom.
Felnevettem.
- Egy barát, aki kisbabával a karján meghív a lakókocsijába? Egy barát, aki csinos
kis ruhában vár, aztán meg szétteszi neked a lábát? Persze, csak miután betakarta a
babát.
- Ott voltál tegnap este - motyogta szinte magában, mintha keresztülnézett volna
rajtam. - Éreztem, mintha ott lennél. Erre tessék, tényleg.
- Ja, marhára ott voltam tegnap este. És mindent láttam.
- És miért voltál ott? - érdeklődött nyugodtan. - Miért követtél?
- Mert valaki már hetek óta mondogatja nekem, hogy van ez a dolog veled meg
Hollyval a hátam mögött. De nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, bízhatok
benned - haraptam a nyelvemre, mert túl közel álltam a síráshoz. Nem hagyhattam,
hogy lássa, milyen fájdalmat okozott nekem. - Úristen, még sosem tévedtem ek-
korát életemben!
- Hadd pontosítsák, mert most úgy beszélsz, mint valami kattant nőszemély, és
elég nehéz követni, amit mondasz - fújta ki a levegőt Jude. - Valaki azt mondta neked,
hogy Hollyval a hátad mögött csináljuk? Valaki megmondta neked a címét, és azt,
hogy hol kúrom szét az agyát? - állt egyik lábáról a másikra. - És te hittél neki?
Megremegett a hangja, mintha megbántottam volna, de engem már nem vert át.
Az ő fajtája már tökéletesítette az előadásmódját. Az összes jelenetet, hogy egyszerre
több nőt szédítsen.
- Örülök, hogy hittem neki. Kiderült, hogy jól tettem.
Kezdett megtelni a parkoló, így több figyelmet kaptunk, mint szerettem volna.
- Ki mesélt neked Hollyról?
- Nem számít - néztem csúnyán egy csapatnyi diákra, akik próbáltak
hallótávolságon belül merészkedni.
- Hidd el, ha Hollyról van szó, akkor számít.
Védte őt, előttem! Még dühösebbnek kellett lennem.
- Sawyer mondta, oké?
Jude arca elsötétült, az állkapcsa pedig megfeszült.
- Sawyer Faszféj Diamond azt mondta neked, hogy megcsallak Hollyval - némult
el, és nyelt egyet. - Te pedig hittél neki?
Olyan fájdalmas arcot vágott, mintha a lehető legmélyebb sebet ejtettem volna
rajta.
A szám belsejébe haraptam, és bólintottam.
- Miért nem kérdeztél engem?
Miért nem kérdeztem őt? Ezt a kérdést már magamnak is feltettem, és nem
tudtam rá a választ. Úgyhogy kitaláltam egyet.
- Mert te hazudtál volna.
Behunyt szemmel lehorgasztotta a fejét.
- Szóval jobban bízol Sawyerban, mint bennem?
Tegnap még rávágtam volna, hogy bakker, dehogy. Mára viszont
elbizonytalanodtam, így hagytam, hogy a fejem egy szomorú bólintással feleljen
helyettem.
- Akkor szerintem már nincs mit mondani - jelentette ki.
- Ó, bőven van mit mondani - fontam keresztbe a karomat.
- Úgy tűnik, már csak egyvalamit lehet mondani.
Toporogva bámult rám, mintha fel sem ismerne.
Tudtam, mire megy ki ez az egész, de még nem álltam rá készen. Még képtelen
voltam kimondani.
- Ne aggódj miattam, bébi. Annyi hátat láttam már eltávolodni, hogy meg se
kottyan - vont vállat, mintha neki nem fájna annyira, mint nekem. — Mondd ki! —
kérlelt remegő hangon.
Megint megharaptam a szám belsejét. Válaszokat akartam, magyarázatot.
- Mondd ki! - ordította előrelendülve, miközben a nyakán kidülledtek az ínak.
Nyeltem egyet, és becsuktam a szemem.
- Viszlát, Jude!
Elfordultam, aztán kikocogtam a parkolóból. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy
ne nézzek hátra.
Ritkán hallgattam a saját figyelmeztetéseimre, mint ahogy azt az egész Jude-balhé
bizonyítja.
Hátrapillantva láttam, hogy ugyanott áll dermedtem Aztán megfordult, és elment.

Péntek reggeli izgatott zsivaj visszhangzott a folyosón, amikor végigszlalomoztam a

fémdetektorok között. Mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha a
világom nem éppen most állt volna a feje tetejére.
Ott álltam, moccanni sem bírtam. A diákok folyama elcsörgedezett mellettem -
néhányan átnéztek rajtam, mások pedig úgy pillantottak rám a válluk fölött, mintha
én lennék az állatkert sztárja.
- OMG, Lucy! - termett az oldalamon Taylor. - Mi volt ez odakint Jude-dal?
Csak nem most szakítottatok? Csak nem most lépett le a suliból? Egyszerűen kisétált
az iskola területéről, és meg sem állt. Mi folyik itt? - kérdezte. A karomat rázogatva
zúdította rám az újabb kérdéshalmazt, amit nem voltam képes felfogni sem. - Lucy!
- csettintett az arcom előtt. - Mi van veled?
Fuldokoltam. Szó szerint fuldokoltam. Kiskoromban asztmás voltam, szerencsére
nem túl súlyos eset, és a felső tagozatra ki is nőttem. Legalábbis azt hittem, kinőttem.
A tüdőm most leeresztett léggömbbé változott, amit képtelen voltam levegővel
megtölteni - hiába lélegeztem pánikszerű gyorsasággal kicsiket.
Muszáj volt kijutnom ebből a slamasztikából.
Hátulról megfogta valaki a kezemet, és sarkon pördített.
- Gyere, kivisziek innen! - karolta át a nyakamat Sawyer, hogy kivezessen a hátsó
ajtón.
- Sawyer, mi a fene folyik itt? - kiáltotta utánunk Taylor.
- Fogd be, Taylor! - suttogta, és kitárta az ajtót.
A friss levegő rögtön segített. A légzésem lelassult, amikor a tüdőm fele részt
megtelt. Végre kicsordult egy könnycsepp.
- Majd én segítek - biztatott Sawyer. Megszorította a karomat, és odavezetett a
csillogó fehér kocsijához az első sorba. Beültetett, becsatolta a biztonsági övemet,
aztán hátradöntötte alattam az ülést.
A szemem elé húztam az alkaromat, s hagytam, hogy kiszabaduljon még egy
könnycsepp.
Sawyer beszállt mellém, beindította a motort, majd kiviharzott a parkolóból.
Lehúzta az ablakomat, hogy újabb adag levegő töltse meg a tüdőmet. Szinte már
normálisan lélegeztem.
- Köszönöm hálálkodtam egy idő után. Nem tudtam, hová megyünk. Semmi sem

érdekelt; ez sem, amíg az ellenkező irányba tartottunk a Southpointe-tól.

- Hát... - sóhajtotta. - Ez a legkevesebb, amit érted tehetek, mivel én vagyok a
felelős azért, hogy így érzed magad.
 - Miért vagy felelős azért, hogy szarul lettem?
- Mert én dumáltam neked Hollyról - kanyarodott egy murvás kocsifeljáróra.
Megfeszültem a név hallatán.
- Nem te kúrod - válaszoltam.
- Én sem emlékszem, hogy megtettem volna-kuncogott Sawyer.
Amikor megálltunk, letettem a karomat és felültem.
- Betörsz Bon Jovihoz, vagy mi? - meredtem a kúriára előttünk. A tóparton állt, de
nem olyan volt, mint a többi faház. Hanem inkább olyan, mint egy faház, amelyik
kigyúrta magát.
- Itt lakom - vont vállat, és kinyitotta az ajtót.
Nem mozdultam. Nem számítottam arra, hogy Sawyer elvisz magához. Nem
éreztem helyénvalónak, hogy tanítási időben felbukkanjak egy másik srácnál -
mindössze harminc perccel azután, hogy szakítottam a barátommal, aki megcsalt.
Ha ez kiderül, a szünetben franciázó riherongy címke mellé megkapom a visszaeső
opportunista jelzőt is.
- Ne aggódj, a szüleim nincsenek itthon - értette félre az arcomon tükröződő
nyugtalanságot.
A legkevésbé sem könnyebbültem meg a ténytől, hogy teljesen egyedül vagyunk
ebben a minihotelben. De mivel nem akartam egész nap ebben a kocsiban ücsörögni,
s az iskolába még kevésbé óhajtottam visszamenni, kiszálltam és becsaptam az ajtót.
- Szóval itt laksz? - használtam napellenzőnek a kezemet. - Akkor az apukád Bon
Jovi?
- Nem - kacagott Sawyer. - Apa közel sem olyan menő. Csak van néhány
autókereskedése szerte az államban.
Ez megmagyarázta, honnan a menő kocsi.
- Gyere be! - biccentett a ház felé. - Egy kis fagyiterápia, aztán beszélgetünk.
- Biztosra veheted, ha az egész ház tele van fagyival, engem az sem gyógyít meg -
mentem utána.
- Akkor majd én folytatom, ahol a fagyi abbahagyta - fogta meg a kezemet, és
magával húzott.
Más lehetőség híján követtem.
 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET

E
lolvad a fagyid - nézett le Sawyer a közöttünk heverő tálra.
Mélyebbre túrtam a lábujjammal a homokban, és átkaroltam a
térdemet.
- Már odabent megmondtam, hogy nem vagyok fagyis kedvemben.
- Olyan szörnyű, hogy még a fagyi sem hozza helyre? - dobott egy kavicsot a
vízbe. - Oké, akkor beszélgessünk.
- Nincs kedvem.
- Persze, hogy nincs. Pont azért kell. Jobban leszel, ha kijött belőled.
- Kétlem.
A duma nem változtat azon, amit láttam.
- Próbáljuk ki! Még magamra is vállalom a témavezetést - tolta a napszemüvegét a
feje tetejére, s mély lélegzetet vett. - Hadd tippeljek: köze van hozzá Jude-nak és
Hollynak?
Együtt hallani a nevüket százszor rosszabb volt, mint egyedül a csajét.
- Most jön az a rész, hogy te bezzeg megmondtad? - csattantam fel. - Mert attól
inkább megkíméllek - pillantottam rá. - Ja, igazad volt. Te megmondtad. Jude még
mindig Hollyval kavar.
Visszatért a gombóc a torkomba. Annyira untam, hogy a legszívesebben
lenyúltam volna érte, hogy kiszedjem.
Sawyer felsóhajtott, és megrázta a fejét.
- Hogy jöttél rá?
- Követtem azt az aljadékot a lakókocsiparkba tegnap este. A lánynak kisbabája
van, Sawyer! - ragadtam meg egy kavicsot, hogy kacsáztassam a tó felszínén. - Közös
gyerekük van, és még csak nem is érezte szükségét, hogy erről említést tegyen - fúlt el
a hangom, aztán végre ömleni kezdek a könnyeim. - Van egy aranyos, cukorfalat
kisbabájuk, akinek épp jön a foga, és ezt nem mondta el nekem.
Minden szó különálló mondat lett, mert zokogás közben próbáltam beszélni,
- A francba, Lucy- karolt át Sawyer. - Sajnálom. Pont ezért igyekeztem korábban
szólni róla neked, mielőtt még túl közel kerülsz Jude-hoz. Tudtam, hogy kikészülsz,
amikor megtudod.
- Megbíztam benne, Sawyer - üvöltöttem. - Megbíztam benne, És becsapott.
Milyen elbaszott dolog már ez?
A fülem mögé simította könnyáztatta, lelapult hajamat.
- Vannak, akik abból élnek, hogy manipulálnak másokat, tudod? Kereshetjük a
mélyebb, elfogadhatóbb magyarázatot, de néhányan egyszerűen gyárilag
elcseszettek.
- Hát igazad volt. Én meg tévedtem. És vége van Jude-dal - fontam magam köré a
karomat. - Ez olyan fejezet az életemben, amire legszívesebben rácsuknám a könyvet,
aztán soha többé nem nyitnám ki.
- Úgy hangzik, mintha tiszta lapra lenne szükséged - eresztette le a karját most,
hogy már csak a vöröslő, puffadt arcom árulkodott a hisztériáról.
- Kettőre is - töröltem le a szemfesték miatt valószínűleg fekete könnyeket.
- Tudom, hogy ez korainak tűnhet, de figyelj - fordult felém a homokban ülve. -
Jövő hétvégén lesz a Sadie Hawkins bál, és már három lányt visszautasítottam, mert
azt hazudtam nekik, hogy már elígérkeztem.
Igaza volt, ez a kelleténél háromszáz kilométer per órával gyorsabb tempó.
- Sawyer! - szóltam rá, s fel akartam tápászkodni.
- Várj! - kapta el a térdemet. - Csak hadd mondjam végig, mielőtt bármit is
válaszolsz.
Visszaültem és vártam.
- Szóval most bajban vagyok, mert ha nem megyek, akkor az a három szegény
lány tudni fogja, hogy leráztam őket, és ha valaki mással megyek, akkor meg kiderül,
hogy hazudtam.
- Hé - húztam össze a szememet. - Mégis mit mondtál, kivel mész?
Máris tudtam a választ.
- Veled - felelte.
Legalább úgy tűnt, mint aki szégyelli magát.
- Sawyer! - nyöszörögtem előre-hátra ringatózva a homokban. - Elég bonyolult az
életem anélkül is, hogy megnehezítenéd.
- Tudom és sajnálom, de még most jön a mondandóm második fele.
Nagy levegőt vett, és behúzta a nyakát.
- Kedvellek, Lucy. Jobban, mint kellene, és átkozottul jobban, mint amennyire te
engem. Rászántam az időt, hogy magadhoz térj, és megtapasztald a Jude-féle
szívfájdalmat. Most, hogy már megtetted, tudom, hogy legalább fél tucat fiú fog
sorban állni a szekrényednél holnap reggel.
Elhallgatott, úgy várta a reakciómat. Én viszont nem tudtam mit mondjak.
- Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy adsz egy esélyt? Egyetlen esélyt.
Gyere el velem a bálra! Esküszöm, úgy fogok viselkedni, mintha csak barátok
lennénk, és ha talán te is ugyanígy érzel, akkor majd együtt kitaláljuk, mi lesz.
Semmi elfogadható válasszal nem bírtam előállni.
- A kedvemért, Lucy? Csak most az egyszer... És ha ugyanúgy érzel majd, mint
ahogy most, megígérem, hogy békén hagylak.
Sawyer bronzos bőre most először nem tűnt annyira aranyszínűnek. Sápadt volt,
rémült és sebezhető.
- Nem akarom úgy élni az életemet, hogy megbánjak dolgokat. És tudom, hogy
minden áldott nap megbánnám, ha legalább nem adnánk magunknak egy esélyt.
Az életem hivatalosan is nappal sugárzott szappanoperává változott.
Mivel Sawyer jóbarát volt, és a legelejétől fogva védte a hátsómat, pedig
számtalanszor elzavartam, és mivel az adósának éreztem magamat, rábólintottam.
- Rendben. Együtt megyünk a Sadie-re.
- Szuperül fogjuk érezni magunkat, megígérem. És biztosíthatlak, hogy egyetlen
szerelemgyereket sem titkolok el előled.
Lesújtó pillantást mértem rá.
- Bocs, ez morbid volt.
- Elképesztően.
Megfogta a kezemet, és összefonta az ujjainkat.
- Tegyünk egy próbát ezzel a dologgal, Lucy! Szép lassan meglátjuk, hogy alakul.
- Szép... lassan... - hangsúlyoztam, mert tudtam, hogy Sawyer-nak mindene
megvan. Ő az, akiért a nők hajba kapnak, leisszák magukat, és aki után epekednek.
Jude a csokoládé, ő meg a vanília. Mindene megvan: külső, pénz, személyiség. De
egyvalamije még nincs. És az a szívem.
- Lépésenként haladunk, mielőtt száguldani kezdenénk - mondta, és megszorítot-
ta a kezem.
 HUSZADIK FEJEZET

Á
tlépdeltünk Sawyerral a bálon. Novemberben még mindig sétáltunk,
decemberben pedig egy kilométert már kilenc perc alatt kocogtunk végig.
Tudtam, hogy ő szerinte már készen áll a futásra, akár hosszú távon is, én vi-
szont még közel sem éreztem, hogy itt lenne az ideje.
Nem az első lett volna nekem, de tisztában voltam vele, hogy utolsónak sem
akarom - akkor meg mi értelme? Nem fekhettem le egy sráccal csak azért, mert elérte
a kapcsolatunk azt a szintet. Ahhoz helyénvalónak kellett volna éreznem; látnom
kellett volna magam mellette hónapok, vagy akár évek múlva is.
Lehet, hogy Sawyer barátnőjének számítottam, de valaki mást képzeltem magam
elé, amikor a kanapéra fektetett. Másik arcot láttam magam előtt, amikor közben rá
néztem. Egyelőre.
Jude kihagyott néhány napot a suliból a parkolós jelenet után, aztán megjelent egy
esti focimeccsen, és azóta egyetlen napot sem mulasztott.
Mindennap láttam őt a folyosón, és néhányszor a városban is - de ő nem látott
engem. Egyetlen pillantást sem pazarolt rám, s elképzelésem sem volt róla, hogy az
ilyen fajta visszautasítás mennyire bír fájni. Minden reggel felidéztem, miről
hazudott nekem, mit nem említett nekem egy szóval sem, és minden este feltéptem a
sebet, amikor arra gondoltam, hogyan lágyult el a tekintete, mielőtt megcsókolt.
A szezon összes focimeccsére elmentem. Hazai pályán ott kellett lennem, mert a
tánccsapat úgyis fellépett a félidőben, de elutaztam az ellenfélnél rendezett
mérkőzésekre is. Hagytam, hogy mindenki azt higgye, Sawyert támogatom
lelkiekben, akinek hiába gyógyult meg a bokája, sosem tért vissza a kezdő hátvéd
posztjára, aki figyelt engem, és látta, hogy máshová réved a tekintetem. És nem
éppen a pasim mezszámának örvendeztem csendben.
Jude Ryder beette magát a lelkembe, de fogalmam sem volt róla, hogyan
törölhetném ki belőle.
Úgyhogy fejest ugrottam bármibe és mindenbe, ami elterelhette róla a
figyelmemet. Egyértelműen a tánc bizonyult az elsődleges opciónak, amikor pedig
nem azzal foglalkoztam, kutyákat sétáltattam a közeli menhelyen, vagy annak a
féltucatnyi klubnak az ülései meg a teendői töltötték ki a szabadidőmet, amelyekbe
beiratkoztam. Egyik sem segített. Még a tánc sem törölhette ki Jude-ot a gondolataim
homlokteréből. Mindig ott volt.

Véget ért a dal a rádióban. Az a nyomorult dal, amelyet a műsorvezető szándékosan

játszott agyon, mert a stúdióban tudták, milyen nosztalgikus hangulatba jövök tőle,
és Jude után epekedem, ha hallom.
- Na, majd én megoldom! - pillantottam le a rádióra, hogy kinyomjam.
A filmekben látható lassított felvételektől eltérően hirtelen kiszabadult egy
fadarab valami roncshalmaz teherautó platójáról, majd a sávomban landolt. Időm
sem maradt reagálni: a Mazda átzökkent rajta, és szinte azonnal éreztem.
- A francba! - szitkozódtam, mert nem értettem, hogy egy fél karnyi fadarab
hogyan árthat egy kéttonnás mozgó fémalkalmatosságnak. A természet visszavágott
az iparnak, méghozzá abroncsonként.
 Aztán ismerős zaj visszhangzott az utastérben, amint a gumi a fémnek csattan.
- Pláne a francba!
Tudtam, hogy van hátul egy pótkerekem, de a kerékcseréről összesen ennyi volt a
sejtésem.
A leállósávba húzódva végignéztem az úton, hátha látok valami autós-akármis
boltot. Valószínűleg figyeltek rám odafent, mert alig tizenöt méterre ott díszelgett egy
Premier Autószerelő Műhely tábla egy kék-szürkére festett épület előtt, három szabad
szerelőállással.
- Köszönöm! - hálálkodtam annak, aki esetleg hallja.
Előrébb vánszorogtam a Mazdával, és összerezzentem, amikor a csattogás
hangosabb lett. Szívből reméltem, hogy nem repül le az egész kerekem, de ha mégis,
legalább itt vannak a szakemberek a közelben.
Egy húszas évei közepén járó, galléros inget viselő srác sétált ki az egyik
szerelőállásból. Arcának nagyobb részét takarta gépzsír, mint amennyit szabadon
hagyott. Intett, hogy menjek az üres első állásra.
Egy közeli műhely és egy segítőkész alkalmazott. Mindjárt hívnak a csodaügyi
bizottságtól.
Amikor végre beálltam a Mazdával, kiszálltam, hogy szemügyre vegyem a kárt.
- Hadd találjam ki - törölte meg a homlokát a srác egy ronggyal. Nem mintha
bármit is segített volna. - A másik győzött - guggolt le fejcsóválva a kerekem mellé.
- Az éles alkalmatosságok általában győzni szoktak, ha puha, ember gyártotta
anyagba fúrják magukat - térdeltem mellé.
- Bölcs szavak - ütögette meg az abroncsot, majd felállt. - Na, ezt helyrehozom
neked, szivi.
- Köszönöm - egyenesedtem fel én is. - Nem sietek, de nagyjából meddig tarthat
ez?
A táncstúdióba igyekeztem, mert reméltem, hogy az egész szombatot erre
szánhatom, mielőtt az iskolai tánccsapat adománygyűjtő lasagnevacsoráján
pénztáros leszek, ahol új egyenruhára gyűjtünk majd. Úgy tűnt azonban, hogy
változhatnak a terveim.
- Egy pill és már itt sem vagy, aranyom - intett valakinek az iroda felé. - A legjobb
emberemet állítom rá az ügyre.
Ekkor megmagyarázhatatlan módon libabőrös lett a karom, és hirtelen minden
felmelegedett, kivilágosodott körülöttem.
- Hé, Jude! - rikkantotta a fazon. - Vonszold ide a segged, és segíts ennek a takaros
kis teremtésnek!
A hátsó ablakon keresztül láttam, hogy telefonon beszél valakivel, háttal a
műhelynek. Letette és megfordult. Még sosem láttam ennyire gyorsan eltűnni egy
mosolyt. Világrekord sebesség, nekem köszönhetőén.
Behúzta a nyakát, kibaktatott az irodából, és hátulról megkerülte az autót.
- Mi a baj, Damon? - kérdezte Jude a kocsit bámulva. Nem volt hajlandó rám
nézni.
- A leányzó összetalálkozott valami ócskavassal - kiáltotta oda Damon a
mellettünk álló teherautó motorháztetője alól. - Tedd rendbe, amit kell. A számlát mi
álljuk.
- Ó, ez nem szükséges - rikantottam oda Damonnak.
 A motorháztető mögül kikukkantva jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- De igen.
Futhattam volna még vele néhány kört, de amikor Jude köszönés nélkül viharzott
el mellettem, tudtam, hogy más fronton kell küzdenem.
- Hé, Jude! - tettem félé néhány lépést, ahol nekem háttal vizsgálgatta a gumit.
Felpattant, és összeszorított szájjal, előre bámulva elsétált mellettem. Kinyitotta a
csomagtartót, hogy előszedje a pótkereket.
- Komolyan abba kéne hagynod ezt a némaság dolgot - szóltam utána. - Oké, a
tudtomra adtad, hogy teljesen megvetsz... - a megvetés még enyhe kifejezés is volt
arra, ahogy átnézett rajtam. - De még csak köszönni sem fogsz nekem?
A szerelőállás végében megállva az emelőért nyúlt. - Szia! - vetette oda. - Most
pedig spuri hátra a fenébe, hogy megcsinálhassam a kerekedet, és mehess az utadra.
Hűha! Ez még rosszabb, mint gondoltam. Jude nem megvetett, hanem egyenesen
gyűlölt engem. Én viszont nem gyűlöltem őt, és eszem ágában sem volt úgy tenni,
mintha mégis.
- Hallottam, bármelyik egyetemen állami ösztöndíjjal várnak, ahová csak menni
szeretnél - kiáltottam oda, amikor a Mazda felemelkedett.
A kocsit bámulva vállat vont.
Az emelő megállt, Jude pedig célba vette a defektes kereket. Odapillantott, ahol a
falnak dőlve álltam, és ugyanolyan gyorsan el is kapta a tekintetét.
- Azok csak pletykák meg szenzációhajhász túlzások. Amúgy meg, ha
beválogatnának, a kispadon kötnék ki, vagy lesérülnék az ötven kilóval nehezebb
fickók között.
Nem bírtam elfojtani a mosolyomat. Jude megint szóba állt velem!
- Csak ne egy egész mondattal tiszteltél meg? - tettem a kezemet a fülemhez.
Felkapott egy eszközt a padról, amivel elkezdte meglazítani a csavarokat.
- Tulajdonképpen kettővel.
- És mit tettem azért, hogy két egész mondatot kiérdemeljek tőled?
- A jobbik felemmel beszélsz - nézett rám alig látható mosollyal.
Sosem hittem volna, hogy hálás leszek egy defektért.
- Nem gondoltam, hogy neked van olyanod.
- Nincs is - lazította ki az utolsó csavart. - De olykor előbukkan, fene a pofáját.
Azzal leemelte az abroncs maradékát meg a kereket a tengelyről, és a hatalmas
súlyt a földre fektette.
Bakker, ez volt a legszexibb dolog, amit egy ideje láttam. Vagy valaha is.
- Hogy vagy mostanság?
- Ez aztán a mélyértelmű kérdés - vonta fel a szemöldökét. - Hogy van Diamond? -
érdeklődött olyan érzelemmentesen, amennyire csak tudott, ha Sawyerról volt szó.
- Te most visszakérdeztél válasz helyett?
Odagörgette magához a pótkereket, aztán megint rám nézett. Most már egy egész
másodperccel hosszabban.
- Csak kihúztam a kérdésedet a sajátommal. Te sem akarsz jobban válaszolni erre,
mint én arra. Úgyhogy egálban vagyunk.
Érdekesen értelmezi a fair meg az egál fogalmát.
És mivel címeres ökör vagyok, előhozakodtam azzal a témával, amiről eleve
tudtam, hogy nem fog tetszeni neki.
 - Jude! - tekintettem le a kezemre. - Bocsánatot kérek mindenért, amit mondtam és
tettem.
- Már amúgy is megfeszült a teste, miközben a pótkereket a tengelyhez emelte, de
most legalább ötven százalékkal még jobban.
- Lehetne még ennél is homályosabban?
Nem fogok megsértődni. Nem fogok megsértődni.
- Ez most kérés volt vagy beszólás?
Megsértődtem.
- Ha bizonyos témák felemlegetésére gondolsz - húzott meg úgy egy csavart,
mintha az ártott volna a világnak - akkor mindkettő.
Nyeld le a büszkeséged! Magyarázkodj! — javasolta a belső hang, amelynek muszáj volt
belerángatnia ebbe.
- Sajnálom, hogy követtelek akkor este Hollyhoz - nyeltem egyet, mert valahogy
helytelennek tűnt kimondani a nevet. - És sajnálom, hogy neked estem másnap
reggel.
- Ezek engem egyáltalán nem zavarnak - feszült meg az állkapcsa.
- Nem? - fontam keresztbe a karomat. - Akkor miért vagy még mindig olyan
átkozottul dühös rám, hogy mindjárt felrobbansz?
Heves vérmérsékletű emberként kilométeres távolságból kiszúrom, ha valakinél
betelni készül a pohár.
Jude kifújta a levegőt, és az abroncsnak nyomta a homlokát.
- A fenébe az egésszel! - motyogta, amint a csavarkulcsot a mögötte álló
fémkocsinak csapdosta. - Mert... - emelte rám a tekintetét. - Mert az ő szavát az enyém
elé helyezted.
Szóhoz sem jutottam. Az éjszakai elemezgetések közepette sohasem jutottam erre
a következtetésre.
- És rosszul tettem? - hebegtem. - Csak mert kiderült, hogy Sawyernak igaza volt.
- Miben volt igaza? - tudakolta ijesztően kimért hangon Jude.
- Veled és Hollyval kapcsolatban.
Hú, de utáltam kimondani ezt a nevet! Elegem lett belőle. Mostantól meg nem
nevezett trampliként kéne rá hivatkoznom.
- Velem és Hollyval kapcsolatban, mi?-húzott meg még egy csavart. - Eszedbe
sem jutott engem kérdezni róla, mielőtt úgy döntöttél, hogy jelenetet rendezel? Hát
nem úgy döntöttél, hogy jobban bízol benne, mint bennem? Inkább hittél annak a
nagy rakás szarnak, mint nekem. Egy fickónak, aki hazudik, csal, és aki nem elég jó
neked, Luce!
- Jude... - sóhajtottam fel tehetetlenül. Vagy ő nem értette, vagy én. Valamelyikünk
egyáltalán nem értette a dolgot, így mintha két különböző nyelven beszéltünk volna.
- Kiderült, hogy nem volt okom megbízni benned.
- És mire alapozod ezt a feltételezést? - tette helyre az utolsó csavart. Még nem
álltam készen, hogy elbúcsúzzak tőle. Jobb volt a közelében lenni és vitatkozni vele,
mint elmenni mellette anélkül, hogy rám nézne.
- Mert láttalak, Jude - ismételtem azon töprengve, hogy vajon betűznöm kell-e. -
Láttalak Hollyval, meg a... - nyeltem egyet - meg a babával. Mindent láttam.
- Láttál Hollyval és a babával - visszhangozta minden egyes szónál bólintva. -
Ezért nem tudsz megbízni bennem?
 Ennek nyilvánvalónak kellene lennie, hacsak a megcsalás nem vált erkölcsileg
elfogadható gyakorlattá mostanság.
- Szerintem ebben minden benne van.
Vajon valami elkerülte a figyelmemet? Valami magától értetődő dolog, amit nem
vettem észre?
- Na, tessék - lépdelt a szemközti falhoz. - Megint patthelyzet. Egyikünk sem bízik
a másikban.
Megnyomta az emelő gombját, és a Mazda a földre ereszkedett.
Nem akartam elmenni. Rá akartam jönni, mi a fene zajlik közöttünk. Milyen
hézagokat nem sikerült kitöltenünk.
- Vágom, hogy még mindig haragszol rám, és még én is haragszom rád egy kicsit -
követtem hátra. - De nem tudnánk túllépni ezen, hogy megint barátok legyünk?
Rövid kacajt hallatva becipelte a defektes kereket a csomagtartóba.
- Hiányzol, Jude. Hiányzik egy barát, aki tényleg mellettem áll, és nem döf hátba,
amikor hátat fordítok neki.
Megtorpant, nekem háttal.
- Bocs, Lucy! Mi ketten nem lehetünk barátok.
A vállával utat tört magának mellettem, odament a vezető oldali ajtóhoz, és
kinyitotta nekem.
- Mióta hívsz te engem Lucynek? - kérdeztem a szívfájdalom újonnan felfedezett
mélységeiben fetrengve.
- Amióta már nem vagyunk barátok - biccentett oldalra, hogy szálljak be.
Engem nem fog birkaként terelgetni. Megvetettem a lábamat, és karba fontam a
kezemet.
- Nem dönthetsz így kettőnk nevében - vetettem rá szúrós pillantást. - Nem akarsz
a barátom lenni, oké, ez nagyon kedves tőled. De azt nem mondhatod, hogy én nem
lehetek a barátod. Úgyhogy baszd meg magad, és fogd fel, amit beszélek.
Helló, idegvész! Örülök, hogy ismét felütötted a rút fejedet.
Még csak el sem lágyult az arca, mint régen, amikor letorkoltam.
- Az olyan emberek, mint te meg én, nem lehetnek barátok, Luce - bámult úgy,
ahogy anno. - És ezt te is tudod.
- Mit tudok? - kérdeztem. És vártam. És vártam. - Na? baktattam felé. - Mit tudok?
Mert szokás szerint tippem sem volt.
Elvékonyodott a szája, amikor próbált félresiklani előlem. Nem hagytam. Elálltam
az útját és visszalöktem.
- Gyerünk, Ryder! Mi a francot tudok?
Lángoló tekintettel nézett a szemembe.
- Nem lehetsz a barátja annak, aki mellett az életedet kellene leélned - sötétült el a
pillantása. - Úgyhogy éld az életedet, az enyémet meg rohadtul hagyd békén.
Elslisszolt mellettem, kirohant a műhelyből és meg sem állt.
És amit az elcseszett dolgaim közül a legjobban megbántam, az volt, hogy nem
mentem utána.
 HUSZONEGYEDIK
FEJEZET

A
tanév hátralévő részének minden áldott napján megbántam, hogy hagytam
akkor elfutni a műhelyben. Megbántam, hogy nem rohantam utána, és nem
tartottam fogva, amíg részletesen el nem magyarázza, amit marhára próbált
kinyögni. Tömör, kimerítő mondatok segítségével, amelyeket még a fehérnép is
képes megérteni.
A rejtjelezett társalgásunk utáni hónapokban azt kívántam, bárcsak visszatérne a
némasági fogadalom. Mert amikor Jude elment mellettem a folyosón, már nem
tudatosan nézett a másik irányba. Hanem úgy tett, mintha nem is léteznék.
Megvetett dologból észrevétlenné váltam a számára - mindössze egyetlen
beszélgetés nyomán, ami csak még több kérdést vetett fel.
Tizennyolc lettem múlt hónapban, jövő héten várt rám az érettségi, ősszel pedig a
gólyalét a Marymount Manhattanben. Ünnepelnem kellett volna, leereszteni a hajamat,
nosztalgiával visszatekinteni a múltra, és reményekkel telve előre a jövőbe.
Nehezemre esett elfogadni a tényt, és bár sosem vallottam volna be magamnak,
miért éreztem magam magányos csónaknak a tengeren, valahol legbelül - ahol jó és
rossz, igazság és szerelem is létezett -, tudtam a választ.
- Azt ajánlom, ma este küldd szabadságra az önsajnálatodat, Lucy - ordította túl
Taylor a hangszórót, amiből valami nyárról, barátokról és bulizásról szóló zene
bömbölt. Szörnyen közhelyes dal volt, de biztos kedvcsinálónak rakták be. - A ma
este csakis az önfeledt szórakozásról és a pillanatról szól.
Bölcs szavak egy olyan lánytól, aki főleg a saját szép jövőjéről beszélt.
- Ezalatt azt érted, hogy egy pillanat alatt fel kell csípni az első faszit, aki
szembejön, és smárolni vele?
- És még azt hittem, én vagyok cinikus! - mordult fel Taylor.
Letekertem a hangerőt, belebújtam a Taylor által rám erőszakolt ruhába, és
leráncigáltam az alját. Most már eltakarta a fél mellemet meg nagyjából a seggemet.
- Bocs, magától jön a dolog, amikor éppen munkába készülő olcsó prostinak
öltöztetsz.
- Gyöngy fülbevaló van rajtad, az isten szerelmére, Lucy! Amennyire tudom, a
prostik nem hordanak gyöngyöket.
- Jó - néztem szembe harmadjára a tükörképemmel. Vajon rám bír úgy kenni még
egy réteg spirált, hogy ne törjenek ketté a pilláim?-Akkor templomba készülő
prostinak.
Taylor felnevetett, és felém fordult, amikor egy piros lámpához értünk.
- Ékszer, mi? - vetett rám botrányt szimatoló pillantást. - Valaki biztos nagyon jó,
vagy nagggggyon rossz kislány volt, hogy igazgyöngy fülbevalót kapott a
ballagására.
- Mindig lenyűgöz, mennyire perverz vagy—öltöttem rá a nyelvemet, - A
fülbevaló pedig a szüleim ballagási ajándéka, nem Sawyeré.
Hála az égnek, nem ékszert kaptam tőle, mert az ékszerkapásnál nagyjából három
elkötelezettségi szinttel lejjebb álltam.
Zöldre váltott a lámpa, mire Taylor padlógázt adott a kis Volkswagenjének.
- Csak magadat hibáztathatod érte. A srácok ékszert vesznek a lányoknak, amiért
azok szétteszik a lábukat. Ez az élet rendje.
- Már megint perverz vagy - tekertem le az ablakot. Szívem szerint a stúdióban
lettem volna, hogy felkészüljek a következő négy évre, amit a legjobbak mellett és
ellen táncolva töltök majd. Semmi kedvem nem volt egy apró kocsiba zsúfolódni egy
gimis drámakirálynővel az érettségi bulira menet, ahol sokkal kevesebb gátlás lesz
majd, mint alkohol, ráadásul olyan ruhában, ami egy hollywoodi előkelőséget
kifejezetten prűd színben tüntetett volna fel.
- Mivel nem látok rajtad se gyémánt fülbevalót, se arany karperecet, gondolom, a
halálba akarod punciblokkolni Sawyert.
A francnak kellett előhozakodnia ezzel! Talán még nevetnék is, ha nem volna
annyira szomorú a helyzet.
- Semmi közöd hozzá.
- Szóval ti nem - állapította meg egy földútra hajtva a kocsival.
- Naná, hogy nem! - pontosítottam, mert úgyis levon valamilyen következtetést.
Akár megerősítem, akár nem.
- Miért nem? - zötykölődtünk a hepehupákon. - Már a Sadie bál óta
„randizgattok”, a Téli óta meg hivatalosan is egy pár vagytok. Direkt lassú tempót
diktáltok, vagy valami hasonló hülyeségre adtátok a fejeteket?
- Én diktálok lassú tempót - válaszoltam, amint felbukkant előttünk a buli
helyszíne. Nekem már ismerős volt a tóparti kúria. Sawyer szülei elutaztak valami
autóárverésre, úgyhogy a fejébe vette, hogy megrendezi minden idők
legfenomenálisabb érettségi partiját.
Az ő szavaival élve, nem az enyémekkel. Az utca végéből úgy tűnt, hogy a
Diamond-laknál hangyák hemzsegnek. Részeg hangyák.
- És Sawyer? - érdeklődött Taylor sokatmondó hangsúllyal.
- Sawyer pasi. Mikor akar közülük akár egy is lassú tempót diktálni?
- Soha- felelt Taylor a női nem valószínűleg legrégebbi költői kérdésére.
Keresett egy üres helyet a gyepen, leállította a motort, és felkent egy újabb adag
szájfényt. Még a műholdak is kiszúrják az ajkait, ha felpacsmagol még egy réteget
abból a csillámos, fénylő ragacsból.
- Taylor, nekem most ehhez nincs sok kedvem - fogtam meg a karját. - Csak
nézzünk be, aztán menjünk! Csak elcseszett lúzerek vannak itt, akik dugni akarnak.
Felvonta a szemöldökét, és cuppogott egyet.
- Pontosan.
- Azt hiszem, ezen a ponton kellene megvitatni az alacsony önértékelésű lányok,
illetve az ezt kihasználó fiúk viszonyát - kászálódtam ki a kocsiból, és lejjebb
ráncigáltam a ruhám alját. Minél jobban lehúztam, annál több csöcs buggyant ki felül.
- Mi a véleményed a témában, Miss Pesszimista? - karolt belém Taylor.
- Ne gyarapítsd a statisztikát! - villantottam rá egy mesterkélt mosolyt.
- Én pedig hadd ismertessem azoknak a lányoknak a példáját, akik nem teszik szét
a lábukat a jóképű, gazdag, dél-kaliforniai egyetemre tartó pasijuknak - húzott a
zenétől dübörgő ház felé.
- Az izgalmas lesz - suttogtam.
- Elaszott, megkeseredett vén szatyorként végzik majd egy rakás macska
társaságában, pókhálóval odalent.
Hátraszegett fejjel felmordultam.
 - Add hozzá a leíráshoz, hogy kattant és perverz. Akkor szerintem meglesz Taylor
Donovan életrajzának összegzése.
Még az előkertig sem értünk el, de máris beszólások, füttyentgetés meg dudaszó
kakofóniájával fogadtak minket.
- Egy óra - jelentettem ki nagylelkűen. - És itt sem vagyunk!
- Három óra - szegült ellen Taylor, és úgy mosolygott a bejárati lépcsők fölött
görnyedő srácra, hogy belepirultam. - Ne feledd, hogy ma este te vagy a sofőröm,
szóval ne tűnj el!
Imádtam gardedámot és sofőrt játszani a barátaimnak, hogy egy darabban
átvészeljék a görbe éjszakákat. Most viszont azt kívántam, bárcsak valaki mást
szemelt volna ki Taylor a feladatra, mert háromórányi buliőrület a buliellenes
hangulatomat tekintve vérfürdőt jelentett.
- Épp időben, beindult a buli - harsogta túl nekünk a zenét Morrison, és úgy
járatta rajtunk végig a tekintetét, mintha a kezével tenné.
- Még csak most kezdődik - válaszolta Taylor, aki egyből szépségkirálynőnek
érezte magát a ránk szegeződő pillantásokból. Az efféle bámulás bizonyára magától
értetődik, ha egy rongydarabban és vakolattal az arcodon jelensz meg egy partin,
ahol illuminált állapotú srácok vannak.
- Milyen mérget parancsolnak a hölgyek? - intett Morrison a bár felé, ami Sawyer
anyukájának olasz stílusú konyhapultján kapott helyet. Felrobbanna, ha látná, milyen
állapotok uralkodnak most rajta
- Csinálj nekem egy Sex on the beachet! - rikkantotta vissza Taylor.
Morrison elvigyorodott.
- Azt hiszem, tudom teljesíteni a kérést.
És még két óra ötvenkilenc percet ki kellett bírnom ebből a hedonizmusból. Úgy
tűnt, valaki lent fog időzni a remélhetőleg kihalt parton...
- Lucy? - kérdezte Morrison.
Volt elég eszem ahhoz, hogy ne fogadjak el felnyitott italt egy sráctól, főleg ne
Luke Morrisontól.
- Nem, köszi, így is jól vagyok - tartottam fel a hüvelykujjamat. Odahajoltam
Taylorhoz, és azt mondtam neki:
- Légy oly jó, és hívj, ha valaki megpróbál beadni neked valamit. Szívok egy kis
friss levegőt.
- Remélem, valaki megpróbál nekem beadni valamit - öltötte fel a mosolyát,
miközben Morrison visszafelé lépdelt hozzánk egy itallal a kezében.
- Statisztika... - vettem célba a hátsó ajtót. - Ne legyél egy közülük!
- Ne legyél pókhálós vén szatyor! - ordította utánam.
Átevickéltem a konyhában kialakult emberlabirintuson, és félretoltam egy
smároló párt, hogy kinyissam a hűtő ajtaját. Egy doboz üdítő a sörhalom mögé
szorult, ezt bányászta ki a kijelölt sofőr.
- Szexi cucc, Lucy! - kiabálta valaki a konyha valamelyik pontjárói. Nem
méltattam válaszra.
- Sawyer téged keres. Valami azt súgja, boldog ember lesz, amikor megtalál!
Nem győztem elég gyorsan leérni a partra. Csendes és csaknem teljesen üres volt -
leszámítva egy párt, aki éppen Mrs. Diamond nyugágyán rosszalkodott. A levegő
meleg volt, a víz pedig annyira nyugodt, mintha ráléphettem volna a felszínére
anélkül, hogy elsüllyednék.
Kibújtam Taylor testszínű lábujjvillantó tűsarkújából, és kisétáltam a stég végébe.
Majd elbulizok én itt magamnak. Csak én és Mr. Fanta. Felbontottam a dobozt, aztán
belekortyoltam. Mégis mi az ördög nem stimmelt velem? Én, az egykori partiarc,
mióta váltam olyanná, aki keres magának egy csendes kis zugot, hogy duzzogjon?
A napokban feltett kérdések nagy részéhez hasonlóan erre is ugyanaz volt a
válasz. Ugyanaz a név.
- Nekem se való ez.
Úgy összerezzentem, hogy az üdítő negyedét sikerült Taylor szörnyen
közönséges ruháján végigcsöpögtetnem. Ez lehetett az utolsó alkalom, hogy
kölcsönadott nekem valamit a gardróbjából - bár ettől inkább boldog voltam.
- Ja, nekem se - töröltem le a cseppeket a pezsgőszínű, csillogó anyagról. -
Nyilvánvalóan.
- Veled kapcsolatban semmi sem nyilvánvaló, Lucy Larson.
Ezek a szavak és ez a hang most már eléggé felkeltette a figyelmemet ahhoz, hogy
ne a törölgetéssel legyek elfoglalva. Még a hangja is szexibb volt az enyémnél!
A vállam fölött hátratekintve megláttam Hollyt egy sötét, testhezálló farmerban és
fehér pólóban, ahogy engem néz. Nem tudtam eldönteni, hogy hellyel kínáljam, vagy
vessem magam a tóba, és ússzak át a túlpartra. Nem tudtam, hogy ő mit tud, hogy
tud-e egyáltalán bármit rólam és Jude-ról, és tuti biztos voltam benne: esze ágában
sincs összeboronálni minket.
Végül úgy döntöttem, udvarias leszek.
- Szia, Holly! Foglalj helyet!
Fix, hogy követett. Ez nem holmi véletlen találkozás, úgyhogy mondanivalója
lehetett. Túl kellett lennem ezen ahhoz, hogy továbbra is sikertelenül próbálkozzam a
továbblépéssel.
Leült, maga mellé tette a piros műanyag poharat, és feltűrte a nadrágja szárát.
- Azt hittem, nehéz lesz egyedül elcsípni téged - lógatta a lábát a vízbe, majd
közelebb húzódott hozzám. - Hallom, te lettél Southpointe legkelendőbb csaja idén.
Nem akartam belegondolni, kitől hallhatta.
- Ha „legkelendőbb” alatt azt érted, akiről több pletykát és féligazságot
terjesztenek, mint egy egész hodályra való sztriptíztáncosnőről, akkor ja, asszem,
engem illet idén a cím.
Egy kicsit sértődöttebben csengett a hangom, mint szerettem volna. De hát éppen
azzal a csajjal társalogtam, akinek szerelemgyereket csinált az exbarátom!
Bólintott, és a tó felé révedt.
- Kár, hogy ezt a koronát én magam nem vehettem át. Az uralkodásom tavaly
véget ért, miután otthagytam a sulit.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem bírtam együtt érezni vele, és ezt közölnöm is
kellett volna, ám erre sem akadtak szavaim.
- Jude itt van? - kérdeztem, de legszívesebben pofon vágtam volna magam érte.
Ha eddig nem tartott reménytelen lúzernek, hát majd emiatt fog.
- Nem t’om - kortyolt az italába.
- Otthon maradt a babával?
Őszinte érdeklődés volt, ami valahogy iszonyú rosszindulatúnak hangzott.
- Nem - feszült meg Holly, és megvillant az áthatóan kék szeme.
Ma este anyukám vigyáz rá.
- Holly, bocsáss meg! - szabadkoztam azt kívánva, hogy bárcsak odabent
maradtam volna, mert akkor nem kéne ezt a pokoli beszélgetést átvészelnem. — Nem
akarok úgy viselkedni, mint egy rosszindulatú ribanc...
- Csak ösztönösen jön? - vágott közbe hamiskás mosollyal.
- Ezt megérdemeltem,
- Ja - ivott még egy kortyot.
Egy darabig csendben voltunk. Olyan sokáig, hogy nem tudtam, rám vár-e, hogy
mondjak valamit, vagy pedig éppen rendezi a gondolatait.
Úgyhogy kiböktem valamit, ami mindkettőnket váratlanul ért.
- Jó apa?
Holly pont annyira meglepődött a kérdésemen, mint én magam.
- Majd egyszer biztos az lesz.
Belém hasított a felismerés, és elég csúnya sebet hagyott.
- Várj - fordultam felé. - Azt mondod, hogy majd egyszer, tehát nem most?
Tépelődve beleharapott az ajkába.
- Nem tudom, nekem mennyit szabad erről elmondanom, de...
- Mondj el mindent! - húzódtam közelebb. - Mert senki más nem fogja.
Felnézett rám a szempillái alatt.
- Talán azért, mert levontad a saját következtetéseidet, mielőtt feltetted volna a
kérdéseket.
Egy teljes percig visszatartottam a lélegzetemet.
- Készen állsz most rá? - támaszkodott meg hátul a karján. - Hogy feltedd a
megfelelő kérdéseket?
Bólintottam.
- Akkor hajrá! - biztatott.
Tényleg végig akartam menni ezen az úton? Tényleg azt akartam, hogy a
feltételezéseim megerősítésre vagy megcáfolásra kerüljenek ebben a szituációban?
Amikor egy arc jelent meg előttem lelki szemeim előtt, hosszú heggel és ezüstszürke
szempárral, megvolt a válasz.
- Jude a gyermeked apja?
Jobb először a legfontosabbat tisztázni.
- Nem.
Te jó isten! A bűntudat egyszerre érkezett a megkönnyebbüléssel.
- Te meg Jude valamiféle kapcsolatban vagytok?
- Aha - kortyolt a poharába. - Elsős korunk óta a legjobb barátom.
Megint egyszerre akartam pofon vágni magamat, és örömömben ugrándozva
sikítani.
- És azon az estén követtem hozzád... - emlékeztem vissza lassan, próbálván
mindent felfogni. - Pelenkát és tápszert vitt, ölelkeztetek, te azt mondtad, hogy nagy
terveid vannak vele, és megölelted.
Újraéltem a jelenetet, de immár más szemszögből. Olyanból, amelyik kevésbé
hajlamos a kérdésfeltevés nélküli következtetésekre.
- És én még azt hittem, Jude-nak vannak problémái a bizalommal - nézett rám
úgy, mintha meg akarna fojtani. - Aznap felhívtam, mert elfogyott a pénzem. A
kicsinek pedig még tizenkét órára maradt kajája és pelenkája, szerencsés esetben. A
kezdetektől fogva támogat engem, mert kicsi Jude igazi apja egyáltalán nem kíváncsi
ránk.
Nyeltem egyet. Visszaemlékeztem arra, hogy mit gondoltam, és mit vágtam a
fejéhez másnap reggel. Már értettem, miért néz át rajtam úgy, ahogy most.
- Ölelkeztünk, mert basszus világéletünkben a legjobb bálátok voltunk! - számolta
Holly az ujjain az elhangzottakat, és úgy meredt rám, mintha valami gyerekes játék
lenne az egész. - Az estére vonatkozó terveim között szerepelt egy kiságy
összerakása, amit egy garázsvásáron találtam aznap, és igen, nálam maradt éjszakára
- vonta fel a szemöldökét. - A kanapén, ha a következtetős kis agyad már eljutott
odáig.
Hagytam, hogy tudatosuljanak bennem Holly szavai.
- Miért nem mesélt nekem rólad? - suttogtam. - Miért nem cáfolt meg mindent,
amikor másnap reggel rátámadtam?
Belemártotta a lábujját a vízbe, átsiklott velük a tó rezzenéstelen tükrén.
- Mert megkértem, hogy senkinek se beszéljen kicsi Jude-ról. Tudja, ki az apa, és a
szarházi apa is tudja, hogy ő az, de nem akartam, hogy bárki más is tisztában legyen
az igazi okkal, hogy miért hagytam ott a sulit. Igazán szaftos cupák lett volna a
Southpointe pletykakirályainak - eresztett meg egy gúnyos vigyort az éjszakába. -
Azt pedig csakis Jude mesélheti el, miért nem közölte rólunk az igazat aznap reggel.
Talán mert nem hitted volna el.
Csak azokra a szemekre bírtam gondolni, amelyeket akkor reggel láttam, amikor
leteremtettem. Amikor felvilágosítottam, hogy jobban bízom Sawyerban, mint benne.
A fájdalomra gondoltam és az árulásra, amitől elsötétült az arca.
- Én vagyok a legrosszabb ember a világon - szögeztem le leginkább magamnak.
- Én is azt hittem, amikor Jude hozzám rohant utána elmesélni, és úgy nézett ki,
mintha éppen kitépted volna a szívét - válaszolta Holly rám sem nézve.
- Most már értem. Már értem, miért utál.
Megérdemlem a gyűlöletet. Miután átéltem, hogy a Southpointe népe ítélkezik
fölöttem, és abszurd következtetésekre jut velem kapcsolatban, megtettem ugyanezt
Jude-dal. Azzá váltam, amit utáltam - annak a szemében, akit szeretek.
Holly sötéten és rekedten felkuncogott.
- Te tényleg egy fogalmatlan picsa vagy, Lucy - öntötte az itala maradékát a vízbe.
- Jude nem utál. Az a srác mindannak ellenére, amit tud, és amit mondtam neki, még
mindig szerelmes beléd.
Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges. Átkerültem egy párhuzamos
univerzumba.
- Még mindig szeret? - suttogtam.
- Még mindig, és mindig is fog - rázta a fejét Holly.
Fel kellett állnom, hogy megtaláljam Jude-ot. Magyarázkodnom kellett neki, a
bocsánatáért esedeznem, és kiderítenem, hogy Holly tényleg igazat mondott-e. Mert
annak ellenére, hogy két méter mélyre próbáltam eltemetni a tényt, én is szerelmes
voltam belé.
- Köszönöm, Holly! - néztem a szemébe.
A tavat bámulva vállat vont.
- Nem érted csináltam, hanem érte. Szóval ne érezd úgy, mintha az adósom
lennél.
 Rámosolyogtam. A lányra, akiről azt hittem, hogy Jude szeretője. A lányra, aki
igazából a legjobb barátja. A lányra, aki tisztázta a dolgokat.
- Holly - tettem le magam mellé az üdítőt. - Kicsoda kicsi Jude apukája?
Elakadt a lélegzete, mintha teljesen megdöbbentettem volna. Semmi közöm nem
volt hozzá, úgyhogy vártam, hogy elküldjön a picsába, amikor felsóhajtott.
- Na, hát csak nem a két legelragadóbb hölgyemény, aki valaha is megtisztelte a
Southpointe gimi folyosóit?
Sawyer hangja szánkázott végig a stégen. Én felmordultam tőle, Holly pedig
feszülten elnémult. Recsegtek a lécek a talpa alatt, miközben felénk lépdelt élére
vasalt pantallóban és márkás galléros ingben.
- Szia, szépségem! - hajolt le, hogy megcsókoljon. Alkoholtól és áfonyalétől bűzlött
a lehelete. - És Holly kisasszony... - bámult le rá -, mindig nagy Örömömre szolgál az
ön társaságában lenni. Hogy van a kis fattyú?
Szórakozott tekintettel a szája elé kapta a kezét. - Mármint a baba?
Holly felpattant, és lesújtó pillantást mért rá.
- Ha rajtam múlik, sohasem fogod megtudni - lökte félre Sawyert, leszaladt a
stégről, és eltűnt a tömegben.
- Jobban meg kéne válogatnod, kivel lógsz, Lucy - vágta zsebre Sawyer a szabad
kezét. - Az olyan hírű lányok, mint ő, nem javítanak az olyanok megítélésén, mint te,
akiknek szintén defektes volt a hírneve.
- Sawyer, egy hét múlva megkapjuk az érettségi bizonyítványt. Nem aggódom a
hírem miatt.
Felálltam, mert nem tetszett, ahogy lenéz rám azzal a részeg vigyorával.
- És nagyon paraszt voltál Hollyval. Mégis miért hívtad fattyúnak a kisbabáját?
Felemelte a poharát.
- Ismerem a fajtáját. A kölyök vérében van - emelte fel az italt, belekortyolt, aztán
behajította a tóba.
- Szép - fontam karba a kezemet. - Ma este nem vagy úriember?
- Csak annyira átkozottul fel vagyok húzva... – préselődött hozzám, hogy
magához szorítson és megmarkolja a fenekemet -, hogy megkönnyebbülésre van
szükségem.
A vállam mögé söpörte a hajamat, és végigfuttatta az ajkát a kulcscsontomon. -
Márpedig abból ítélve, ahogy kiöltöztél nekem ma este, valami azt súgja, végre képes
vagy nekem megadni.
- Mi a lófasz? - löktem el magamtól a vártnál erősebben, de nem olyan erősen,
mint ahogy megérdemelte. Nem tudom, hogy a pia alatt, vagy azért, mert
emberfeletti szupererőre tettem szert, de Sawyer hátratántorodott... egyenesen az
éjfekete tóba.
- Bakker, Lucy! - bukkant a felszínre.
- Jó úszást! - masíroztam végig a stégen.
- Lucy! Azonnal gyere vissza! - csapkodott összevissza a vízben.
- És jó életet, pöcsfej! - tettem hozzá magamban. Felmarkoltam Taylor cipőjét, és a
ház felé szaladtam.
A bulizók száma gyarapodott, úgyhogy már csak állóhely volt. Az emberek
elképesztően kreatívak tudnak lenni, amikor már sehol sincs hely. Már majdnem
kirángattam Taylort Morrison öléből, hogy hazavigyem, és tűvé tegyem a várost
Jude-ért, amikor igencsak csábító ötlet jutott eszembe.
Véletlenül megrúgtam, kikerültem és átugrottam a testeket a lépcsőn a második
emeletre menet. Sawyer szobája a folyosó végén volt - talán az egyetlen helyiség a
házban, amelyet nem vettek birtokba a bulizók, mivel Sawyer kulcsos zárral tartotta
távol a szüleit, illetve azzal akadályozta meg a kanos tinédzserek párzását az
ágyában.
Mivel azonban a barátnője voltam, nekem elárulta, hol tartja a pótkulcsot. Talán
azt remélte, hogy egyszer majd bezárkózom hozzá szülinapi meglepetésnek. Még egy
jóképű pasinak sem mondtam ennél boldogabban nemet.
Térdre ereszkedtem, lehajoltam a folyosó végén álló pad alá, s előszedtem a
kulcsot a rejtekhelyéről. Felálltam, elfordítottam a zárban, és kinyitottam az ajtót.
- Azt hittem, már sohasem fogsz megkérni rá - botladozott hozzám egy
szélsőhátvéd.
- Hogyne - slisszoltam be az ajtón. — Nincs az a piamennyiség.
Becsaptam az ajtót, kulcsra zártam, és a szobához tartozó fürdőbe rohantam.
Most, hogy kidobtam a szerencsétlent, ott állva fogalmam sem volt róla, mit láttam
benne. Valaminek eszembe kellett volna jutnia csaknem hat együtt töltött hónap
után, de semmi.
Semmi, csak egy csomó megbánás. És a megkönnyebbülés, hogy inkább előbb
jöttem rá, mint utóbb.
Levettem a kéztörlőt a fémgyűrűről, aztán kihúztam a mosdó alatti alsó fiókot.
Nem kellett a férfi piperecikkek garmadája között matatnom, hogy megtaláljam, amit
keresek. Legfelül volt.
Kicaplattam a fürdőből. Odamentem az asztalához, megfogtam egy tollat és egy
öntapadós jegyzetlapot, majd leírtam a búcsúszavaimat. Meg sem próbáltam elfojtani
a mosolyomat. Feltekertem a törölközőt, letettem az ágya közepére, majd mellé
készítettem a síkosítót. Végül a csaknem üres flakonra ragasztottam a cetlit. Hát-
raléptem, hogy megcsodáljam a művemet.
Sawyer ki fog akadni, amikor kijózanodik annyira, hogy megint képes lesz az
olvasásra. Azt kívántam, bárcsak láthatnám, milyen képet vág majd!
Éppen készültem megfordulni, hogy örökre magam mögött hagyjam a szobát,
amikor hallottam, hogy halkan kinyílik, és legalább olyan gyorsan be is csukódik.
Sarkon pördülve ott találtam Sawyert csuromvizesen, kulccsal a kezében - és olyan
fejjel, mintha épp most sétáltam volna bele a csapdájába.
- Hiányoztam? - kérdezte, miközben kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Leszámítva, hogy egy kanos köcsög volt, Sawyer soha nem tett semmi olyat,
amitől fenyegetve éreztem volna a biztonságomat, vagy megijedtem volna. Most
viszont mindkét eset fennállt.
- Mi ez? - sétált oda az ágyához. - Egy ajándék?
Nem válaszoltam. Minden egyes porcikám ösztönszerűen visította, hogy ki kell
jutnom ebből a szobából. Lassacskán elkezdtem oldalazni az ajtó felé.
Sawyer letépte a fecnit a flakonról, és ráhunyorgott.
- Kellemes megkönnyebbülést! - olvasta hangosan, és lomha vigyorra húzódott a
szája. Leejtette a papírt az ágyra, és felém kapta a fejét, amint éppen az ajtó felé
igyekeztem.
- Ó,bébi… meglesz!
 Az egekbe szökött az adrenalinszintem - inkább az ábrázatától, mint a szavaitól. A
lassúságot sutba vetve az ajtó felé rohantam, de nem voltam elég gyors.
- Hová mész? - kapott el hátulról. Basszus, túl erősnek tűnt ahhoz képest, hogy
matt részeg! A jeges tófürdőzés biztos kijózanította. - Még csak most jöttél.
- Engedj el, Sawyer! - szóltam rá. Próbáltam kiszabadítani a karomat, amit az
oldalamhoz szegezett.
- Mert különben? - gúnyolódott. - Mész sírni a nemtörődöm ribanc anyádnak,
vagy az apádnak, aki azt sem venné észre, ha porig égne körülötte a szoba? Vagy a
barátaidnak, akik igazából az enyémek voltak, mielőtt a tieid lettek?
Az ágy széléhez érve rádobott a matracra, és fölém tornyosult.
- Legyél jó kis kurva, és viselkedj - nézett jelentőségteljesen az éjjeliszekrényére,
ahol tudtam, hogy valamiféle pisztolyt tart. Elmagyarázta, hogy a betolakodók ellen
kell, ám úgy látszik, arra is praktikus, hogy rákényszerítse vele a lányokat bármire,
amit csak szeretne. - Különben majd én ráveszlek.
- Úristen, Sawyer... Ki a fene vagy te? - kaptam fel a flakont a matracról, és
hozzávágtam. - Mindenkit hülyítesz, ugye?
- Majdnem mindenkit - húzta le a vizes pólóját, hogy a sarokba vágja. - Holly és
Jude nagyjából átlát a szitán, de nézd meg, mennyire ártott ez a hírnevüknek. A ma
este után a helyedben nem rohannék sírva a város népéhez azzal, hogy mekkora
szörnyeteg vagyok - vigyorgott le rám izgalomtól tágra nyílt szemmel. - Mert senki
sem fog hinni a szavadnak az enyém ellenében, drágám.
Az ágy szélére húzódtam, s azt számolgattam, vajon mennyi idő alatt juthatok el
az ajtóig. Vajon gyorsabban, mint ahogy Sawyer tenné? Mivel köztem és az ajtó
között állt, nem látszottak túl jónak az esélyeim.
- Miért pont most? Miért azután, hogy hónapokig türelmes barát voltál?
- Mert megtehetem - csatolta ki az övét. - És mert akarom. Nekem ennyi indok
bőven elég.
Meg kellett próbálnom. Muszáj volt megiramodnom, mert Sawyer úgysem fog
leállni.
- Szóval az a briliáns terved, hogy megerőszakolod a lányt, akivel tanúk előtt
vesztél össze az előbb, kétszáz ember szeme láttára? - próbáltam hatni az eszére,
amiből ebben a részeg, kattant állapotban nem sok volt neki.
- Nem. Az a briliáns tervem, hogy közös megegyezéssel szexuális kapcsolatot
létesítek a barátnőmmel, aki ősszel elutazik, és akar még egy utolsó romantikus estét
velem, mielőtt elválnak útjaink - húzta ki az övét, hogy a póló után dobja.
Affene! Ezt aztán kigondolta! Tudtam, hogy a bíróság előtt az ő sztorija állná meg
a helyét. Eljött a futás ideje.
Átmásztam az ágyon, az ajtó felé lódultam, és három lépéssel elértem volna, ha
nem feszül egy szárítókötél a nyakamra. Köhögve a földre zuhantam. Úgy éreztem,
megfulladok.
- Nem ajánlom, hogy megint megpróbáld - tornyosult fölém Sawyer. A hajáról a
tó vizének cseppjei hullottak az arcomba. Elfordulva próbáltam levegőhöz jutni.
- Sawyer Diamond... Egy napon valaki úgy áll majd feletted, mint ahogy te most
velem teszed, és iszonyatosan seggbe fog rúgni. Én pedig az első sorból nézem végig.
Rám vetette magát, a padlónak szegezett a súlyával. Térdével szétfeszítette a
combomat, nyelve pedig végigkúszott a nyakamtól a fülcimpámig.
 - Talán majd holnap - lehelte a fülembe. - De nem ma este. Ma este senki sem siet a
segítségedre.
Rúgkapálva próbáltam kiszabadítani a lábamat a szorításából, és felemeltem a
fejemet.
- Nem, Sawyer - jelentettem ki egy centire a fülétől. - Senki sem siet a te
segítségedre.
Aztán az önvédelmi tanfolyam, amire a szüleim elzavartak tizenhárom éves
koromban, busásan megtérült. Belemélyesztettem a fogamat a fülkagylójába,
kirángattam az egyik lábamat, majd egyszer, kétszer és háromszor ágyékon rúgtam.
Fájdalmasan felordított, egyik kezével a fülét, másikkal pedig kárvallott férfiasságát
markolászta. Kimásztam alóla, és végigcsúsztam a szőnyegen.
Tudtam, hogy ha nem érek oda az ajtóhoz, mielőtt ő odaérne az éjjeliszekrényhez,
akkor nincs az az önvédelmi kunszt, ami kihúz a csávából.
Az ajtó, ami felé kúsztam, egyszer csak kivágódott - de úgy, hogy szálkák
repültek le az ajtófélfáról. A szobába berobbanó Jude egyetlen pillantással felmérte a
földön lejátszódó jelenetet, és dühöngeni kezdett.
Szó nélkül Sawyerra vetette magát, és lesújtott rá az öklével. Jude a hátára
fordította, lovagló ülésbe helyezkedett rajta, majd haragos arccal püfölni kezdte.
Minden ütést reccsenés kísért - és mindig egy kicsivel több vér. Képtelenség volt
eldönteni, hogy Jude felmordulásai vagy Sawyer nyögései hangosabbak. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy Jude nem csupán megleckéztetni akarja, hanem megölni,
feltápászkodtam a padlóról, és odabotladoztam hozzájuk.
- Hagyd abba, Jude! - remegett a hangom majdnem annyira, mint a térdem. -
Hagyd abba - tettem a vállára a kezemet.
Nem állt le, de lassabban ütött és kevesebbet.
- Ja, érdemes lenne hallgatnod rá - köpött vért Sawyer a szőnyegre. - Hacsak nem
akarod megint rács mögött találni magad. Akkor ki fog vigyázni Lucyre, ha sarokba
szorítom egy másik szobában, Ryder? - nézett fel véres vigyorral, mintha tényleg meg
akarna halni.
Jude izmai megfeszültek és elernyedtek a tenyerem alatt, válla minden egyes
lélegzetvétellel tizenöt centit emelkedett és süllyedt.
- Megígértem magamnak, hogy ha meghallom, hogy még egy lánnyal eljátszod
ezt, letépem a faszodat és lenyomom a torkodon. De mivel ez a lány Luce - pillantott
rám hátra mélyen barázdált arccal, majd lehajolt, hogy csak három centire legyen
Sawyerétól az arca - ezért meg foglak ölni.
A ma este történtek legfélelmetesebb pontja ez a fenyegetés volt. Mert nem csupán
fenyegetés volt. Hallottam a hangján, hogy komolyan gondolja.
Ahelyett, hogy odakúsztam volna hozzájuk, inkább az ellenkező irányt
választottam. Sawyer éjjeliszekrénye elé helyezkedtem.
Szerintem Jude nem tudta, hogy fegyver van ott, de tisztában voltam vele, hogy
keresni fogja, s ez lesz az első hely, ahol megnézi. Jude felugrott, és őrjöngve
tornyosult Sawyer fölé.
- Luce - tartotta rajta a szemét. - Lennél szíves arrébb menni, hogy kivégezhessem
ezt a gennyládát?
Nyeltem egyet. Már tudott a pisztolyról.
- Nem - válaszoltam.
 - Luce, ez most a mi dolgunk. Az övé meg az enyém - magyarázta reszkető háttal.
- Tűnés!
Miután azért küzdöttem, hogy Sawyer ne erőszakoljon meg, majd pedig azért,
hogy Jude ne verje ki belőle a szart is, most azért kellett, hogy Jude ne gyilkolja meg.
Nagyjából egy kivágódó ajtóval ezelőtt elértem a végkimerülés határát, de az a fajta
lány vagyok, aki igencsak bír küzdeni.
- Nem - feleltem határozottabban.
- Baszki, Luce! - kiabálta Jude. - Megérdemli!
Felálltam, hogy tegyek egy lépést felé.
- Tudom - merészkedtem közelebb, amíg két kezemmel meg nem tudtam fogni
az övét. Megvártam, hogy hátranézzen rám, és amikor megtette, láttam a tépelődést a
tekintetében. - De te nem. Becsukta a szemét. Még mindig áradt belőle az indulat.
- Úgyis lecsuknak egyszer örökre, és el sem tudok képzelni annál jobb okot, mint
hogy eltegyek láb alól egy ilyen férget. Nem érdekel, Lucy.
Egyik tenyeremet az arcára tettem, és hüvelykujjammal megsimítottam a heget az
arcát.
- De engem igen.
Villámló szemmel rám nézett, aztán le Sawyerra. Megint megfeszült az egész
teste.
- Meg akarom ölni, Luce. Meg akarom ölni, és még soha semmit nem akartam
ennyire - borzongott meg. - Nem tudom, ezek után hogyan hagyhatnám itt.
- Hadd segítsek! - ajánlottam fel, és vártam. Akármeddig vártam volna. Nem
mentem el innen addig, amíg nem mehettem vele együtt.
Sawyer felkuncogott Jude alatt, amivel újabb adag vért spriccelt a padlóra.
- A bűnöző meg a kurva együtt vágtatnak el a naplementében - nevetett. - Itt aztán
nem kell happy endre számítani.
Jude összerezzent, de nem hagytam, hogy ennél többet tegyen.
- Ne vesztegesd el az életedet erre a balfékre - győzködtem Jude- ot. Nem voltam
hajlandó Sawyerra nézni, sőt soha többé nem akartam látni. - Miért nem rám
vesztegeted inkább? - mosolyogtam.
Jude farkasszemet nézett velem, és kisimult az arca. Aztán végre elmosolyodott.
- Áll az alku.
Az ajtó felé biccentve meghúztam a kezét.
- Legalább valakinek jut pina ma este - röhögött megint Sawyer.
Felmordultam: ebben a gyerekben nincs semmi életösztön!
Jude megragadta Sawyert és felemelte.
- Gőzöd sincs, mikor kell csendben maradni - feszítette hátra az öklét. - Hadd
segítsek!
Azzal célba vette Sawyer száját, amitől az újból a földre zuhant.
- Luce! - nézett vissza rám higgadt arckifejezéssel. - Várj meg a folyosón! Nem
fogom kinyírni - tette hozzá, hogy megválaszolja a fel nem tett kérdésemet.
- Jude!
Eszem ágában sem volt egyedül hagyni Sawyerral.
- Nézz rám! Rendben vagyok. Nem fogom megölni - vetett rám jelentőségteljes
pillantást. - Bízz bennem!
Esélyt kaptam. Esélyt kaptam arra, hogy megszavazzam neki azt a bizalmat, amit
korábban megtagadtam tőle. Azt a bizalmat, amit megérdemelt, de én úgy éreztem,
hogy mégsem. Hát hogy mondhattam volna nemet, ha azt akartam, hogy legyen
esélye kettőnknek?
Nem akartam, és nem tetszett a dolog, de nem tehettem mást.
- Oké - egyeztem bele.
A vigyor, amit olyan régóta nem láttam az arcán, hogy azt hittem, örökre eltűnt,
ismét megjelent.
- Rögtön megyek. Beküldenéd Hollyt? Kint vár a folyosón, és ezt szerintem
szívesen megnézné.
Bizalom. Bizalom. Bizalom!
- Oké, kint leszek. Ne várass sokáig! - indultam az ajtó felé, miközben próbáltam
rendbe szedni a ruhámat és a hajamat.
Holly nyilván azért ácsorgott ott a falnak dőlve, hogy biztosítsa: senki sem fogja
megzavarni Jude-ot, miközben péppé veri Sawyert. -Jól vagy? - mért végig
elkomorodva.
- Aha - sétáltam oda hozzá. - Jude azt kéri, menj be.
Holly bólintott, és ellökte magát a faltól. Felém fordult, hogy megfogja a kezemet.
- Jól vagy? - kérdezte ismét, amint szavak nélküli eszmecsere zajlott le közöttünk.
Alapjában véve megértettem. Megértettem őt, és ő is engem. Vértestvérek lehettünk
volna, mert Sawyer mindkettőnkre vadászott. Noha ez nem túl gyakori közös
nevező, mégis olyan kapocs, amire büszkék voltunk.
- Igen - néztem a szemébe.
Megszorította a kezemet, és a szoba felé vette az irányt.
- Erős kiscsaj vagy te, Lucy Larson - szegezte rám a tekintetét az ajtóból. - Már
vágom, mit lát benned Jude.
Hiába akartam annyira visszaszaladni abba a szobába, nem tettem. Korábban nem
bíztam Jude-ban, nem illettem meg az ártatlanság vélelmével. Most megteszem.
Bezsebeltem néhány sanda oldalpillantást a lépcső tetején üldögélő lányoktól, ám
ettől eltekintve a második emelet nagyjából üres volt. Vagy kezdett lanyhulni a parti,
vagy pedig Holly tudta, hogyan kell forgalmat terelni.
A ruhának csúfolt akármim babrálásával igyekeztem múlatni az időt, de
feladtam. Nem volt az a huzigálás és simítgatás, ami varázslatos módon elrejtené
azokat a testrészeimet, amelyeket nem szeretek közszemlére tenni. Ráadásul úgy
tűnt, hogy jövök egy ruhával Taylornak, hiszen Sawyernak köszönhetően elöl is
annyira végighasadt, mint amilyen gyárilag volt a hátulja.
Újabb perc telt el, én pedig azzal biztattam magamat, hogy minden rendben,
mivel egyetlen velőtrázó sikoly vagy lövés sem hallatszott a folyosó végi szobából.
De ettől még ideges voltam, mint az állat. Az energiám egy részét úgy próbáltam
levezetni, hogy ketrecbe zárt oroszlán módjára fel-alá járkáltam.
Ötödszörre fordultam meg a lépcsőnél, amikor Jude és Holly kimasírozott Sawyer
szobájából. Jude arca kifürkészhetetlen volt, de Holly mosolygott magában.
- Minden rendben? - siettem hozzájuk a folyosón.
Jude Hollyra pillantott,
- Most már igen - tárta szét a karját, hogy megöleljen. Hozzá bújtam, és mintha
beleolvadtam volna az érintésébe. A hat hónap, amíg nem éreztem ezt, semmivé
foszlott.
 - Mi történt? - kérdeztem a mellkasától.
- Igazságszolgáltatás - válaszolta Holly, és megpaskolta túlméretezett válltáskáját.
- Én már itt sem vagyok. Elvégeztem, amiért jöttem, anya pedig mérges lesz, ha egész
este kimaradok.
- Mi is megyünk - fonta Jude a karját a nyakam köré, s a lépcső felé kormányozott.
- Haza kell vinnem Luce-t.
- Várj! - torpantam meg. - Taylorral jöttem. Én vagyok ma a sofőrje.
Jude felmordult.
- Hé, Hol, nincs kedved megkeresni Taylor Donovant és hazavinni kocsival?
Holly elfintorodott.
- Ha arra a nőre gondolsz, aki a hülye picsák szótárában előforduló összes
gúnynévvel illetett, akkor nem, nincs kedvem - nézett hátra ránk, miközben
leiramodott a lépcsőn. - De mivel te kérted, előásom magamból az anyáskodó
énemet, és hazafurikázom azt a ribancot. A bejárati ajtóig viszont nem sétálok el vele.
- Te egy szent vagy - állapította meg Jude, amint lefelé baktattunk, és úgy
félrelökött egy srácot, hogy az majdnem rám löttyintette a sörét.
- Látott valaki egy oltári nagy kurvát jó hajjal? - kiáltotta Holly a lépcső alján.
Mindenki más irányba mutatott, aki hallotta.
- Úgy tűnik, ezt egyedül kell megoldanom - vetette bele magát a tömegbe. -
Később találkozunk, skacok!
- Hé, Hol! - rikkantotta utána Jude. Szinte már eltűnt a szemünk elől, de
visszanézett. - Gratulálok a kézimunkádhoz, minden elismerésem!
Holly metálvillát mutatott nekünk, aztán elnyelte a tömeg.
- Gyere! - vont magához Jude. - Húzzunk el innen!
Az ajtón kilépve tudatosult bennem, hogy még sohasem voltam olyan buliban,
ahol egyik szerencsétlenség jött a másik után. De mivel Jude oldalán mentem le a
lépcsőn, megállapítottam: mégis örülök, hogy eljöttem. Kurvasztikus ruha, kínos
megvilágosodás Hollyval, és Sawyer, aki megpróbálta kihasználni az alkalmat...
mindez ide vagy oda, Jude végre mellettem volt, s úgy fogta a kezemet, mintha soha
többé nem akarná elengedni.
Ezért a fogásért sokkal rosszabbat is kibírnék.
- Milyen kézimunkára céloztál? - vettem elő a táskámból Taylor slusszkulcsát.
Nem válaszolt.
- Te jó ég, ennyire durva?
Nem engedtem teret a fantáziámnak.
- Pont annyira, amennyire megérdemelte - nyitotta ki nekem Jude az anyósülés
melletti ajtót, és elvette a kulcsot. - Csak kapott Hollytól egy figyelmeztető címkét —
csapta be az ajtót Jude, és ráérősen megkerülte az autó elejét.
- Miféle figyelmeztető címkét? - kérdeztem, amikor végre kinyílt a másik ajtó.
Jude becsatolta a biztonsági övét, és szégyellős pillantást vetett rám.
- Tulajdonképpen az ágyékára tetoválta a létező vagy nem létező nemi
betegségeinek a listáját.
Majdnem megfulladtam a saját nyálamtól.
- Mi? Csak viccelsz...
Elfordította a kulcsot, és halál komoly arccal felém fordult. - Amennyiben egy
lemoshatatlan filctoll vicces lehet.
 - Te jó isten! - sóhajtottam. - A fenébe, ez tényleg egy valós lista?
Még hálásabb voltam Jude-nak.
Vállat vont. - Hát mondjuk úgy, hogy egy újabb lány már sohasem fogja
megtudni, mert lehetetlen, hogy bárki tíz lépésnél közelebb engedje magához azt a
farkat a gyászos listájával - fordult meg a kocsival, és kihajtott az utcára.
- Még valami? - érdeklődtem a választól előre rettegve.
Jude arcán mosoly bujkált.
- Elképzelhető, hogy a farkára pillanatragasztóztuk az egyik kezét, a másikat
pedig a mutatóujjánál fogva az orrába.
Tárva maradt a szám. Legalább annyira megdöbbentő a dolog, mint amennyire
vicces, úgyhogy elnevettem magam. Elképzeltem az egész akciót, a tetoválástól
kezdve a pillanatragasztóig. Úgy éreztem... igazságot szolgáltattak nekem. Holly a
lehető legjobban fogalmazta meg.
- Nem fogtok emiatt bajba kerülni? - aggódtam, miután sikerült abbahagynom a
röhögést.
- Kerülhetnénk - válaszolta, amikor az ő kacagása is elhalt. - De Sawyer
semmiképpen sem fogja ezt a rendőrségen bejelenteni.
Nekem viszont mindig is úgy tűnt, hogy Sawyer az az árulkodós fajta.
- Miért nem?
- Mert Holly megfenyegette, hogy elmondja a szüleinek, hogy kicsi Jude az ő fia,
amiből aztán garantáltan botrány lenne - fejtette ki Jude kárörvendően. - Egy ilyen
család, mint Diamondék, nem engedhetnek meg maguknak ekkora nyilvános botlást,
ha továbbra is szeretnének túlárazott mikrobuszokat meg hasonló szarokat eladni.
Hollynak nem volt lehetősége elmesélni, viszont magamtól is rájöttem. A néma
eszmecsere a folyosón mindent elárult nekem arról, hogy ki kicsi Jude apja.
- Ti ketten jói kiterveltétek ezt az egészet.
Jude hanyagul vállat vont.
- Hogy vagy? - tette a kezét az enyémre.
- Miután majdnem megerőszakolt a barátom? Vagy miután rájöttem, hogy az
említett ex nemcsak seggfej, hanem még cserbenhagyó apuka is? Vagy miután
megvilágosodtam, hogy végig tévedtem veled kapcsolatban, és egy szót sem szóltál,
hogy igazából mi van?
Szerettem volna valaki mást hibáztatni, vagy legalább a körülményeket, de ha az
egyetlen bűnöst kerestem, akkor csak tükörbe kellett néznem.
- Mit érzel ezzel az egésszel kapcsolatban? - tudakolta olyan lágy hangon, ami
homlokegyenest az ellenkezője volt annak, amire képes. - Halljam az átlagot!
- Szarul érzem magam - válaszoltam, aztán feléje fordultam. Nem tudtam, hogy
ez csak ma estére szól, vagy csupán egy barát-e, aki kihúzott a bajból, vagy akár csak
egy fikarcnyival közelebb állunk-e egymáshoz, mint az elmúlt hat hónapban... de
legalább itt volt. - És azt hiszem, szuperül is egyben. És te?
Visszanézett rám, gondtalan és lelkes szemmel.
- Én is azt hiszem, szuperül vagyok.
A Sunrise Drive-ról lekanyarodva beállt a házunk elé a kocsifeljáróra. Mindketten
várakozva tekintettünk a sötét épületre. Lehet, hogy korai volt, lehet, hogy ízléstelen,
de úgy gondoltam, hogy ez a nő megszerzi, amit akar, és nem néz vissza.
- Bejössz? - nyeltem egyet, és legalább annyira esélyesnek tartottam a bólintást,
mint a visszautasítást.
Elidőzött. Úgy vizslatta az otthonomat, mintha szigorú őrizet alatt állna.
Ismertem ezt a srácokra jellemző aggodalmat.
- Nincsenek itthon a szüleim. Anya. elment valami üzleti útra, és magával
ráncigálta apát is.
Jude kinyitotta az ajtót. A torkomba ugrott a szívem.
- Anyukádnak sikerült kicsalogatnia apukádat a házból? - kérdezte tőlem,
miközben kiszálltam.
- Miután tökön szúrta valami durva gyógyszerrel - sétáltam oda, ahol Jude várt
rám.
Az ajkába harapva megint a faházra bámult. Ismertem ezt az arc- kifejezést is:
habozás.
Nem baj, ha nem akarod - várakoztam mellette. – Megértem.
- Akarom, Luce - pislogott a szobám ablaka felé. - Csak nem tudom, szabad-e.
Az ember, aki bárkinek szétrúgja a seggét, most itt áll hátratett kézzel. Az az
ember, akit nem érdekelne, ha minden southpointe-os diák világgá kürtölné, hogy az
állam összes szingli és nem annyira szingli csaja megvolt neki. Ez az ember
fontolgatta, hogy belépjen-e velem egy szülőmentes házba.
Maga a két lábon járó ellentmondás.
- Na, hát én tudom, úgyhogy az én bizonyosságom felülírja a te
bizonytalanságodat - ragadtam karon, és felvonszoltam a lépcső.
- Erre!
Felsóhajtott, de hagyta, hogy végigvezessem a verandán egyénesen az ajtóig.
Recsegett a fapadló a talpunk alatt, visszhangzott a csendes otthonban.
- Kérsz valamit? - kapcsoltam fel a villanyt a konyhában. Megrázta a fejét, és már a
tekintete is tétovaságról árulkodott. Egy emelettel a legnyilvánvalóbb kijárat fölött
akartam tudni, ezért a lépcső felé húztam, és el sem engedtem a kezét.
- Muszáj átöltöznöm - húztam meg még egyszer a kezét.
Ez működött.
Nem tudtam, mit csinálok, amikor bevezettem Jude-ot a szobámba - de nem azért,
mert erkölcsös vagy erkölcstelen szándékból tettem. Hanem azért, mert semmilyen
szándékom nem volt éppen. Csak tettem, amit jónak láttam.
- Honnan tudtad, mi történik velem ma este? - gyújtottam fel a komódon álló
lámpát.
- Holly látta, hogy veszekszel Diamonddal, és eljött értem. Amikor pedig
Diamond következő lépését kell kiszámítani, csak annyit kell tenned, hogy felteszed
magadnak a kérdést, mit csinálna egy faszkalap az adott helyzetben, aztán
megszorozni tízzel, és ott a válasz - dőlt az ajtófélfának, s úgy nézett körbe a
szobámon, mintha a képzelet szüleménye volna.
Én pedig ugyanúgy néztem őrá.
- Köszönöm, Jude - álltam meg a fürdőszoba felé menet. Szörnyű dolgokat hittem
és feltételeztem róla. Egy újabb ember voltam a sok közül, akik a lehető legszarabb
címkéket aggatta rá. Ettől elszorult a torkom. - És bocsánatot kérek - tettem hozzá
réméire, hogy a szemem elmondja, amit a szám nem képes. - Holly mindent el-
magyarázott, és annyira, de annyira sajnálom...
Ellökte magát az ajtófélfától, hogy tegyen egy lépést befelé.
 - Tudom, Luce - mosolygott rám szomorúan.
Hálóinggel a kezemben és könnyekkel a szememben tűntem el a fürdőszobaajtó
mögött.
- Nem hittem volna, hogy ilyen... csajos a szobád - fintorgott a hangjából ítélve.
A rám feszülő ruhából kibújva kidugtam az ajtón a fejemet.
- Hát nem megtanultuk, hogy nem kéne előítéletesnek lennünk egymással? -
vontam fel mosolyogva a szemöldökömet.
- Remélem, hogy de - kuncogott. - Szóval azt mondod, nem ez a legalkalmasabb
időpont, hogy megemlítsem: öt gyerekem van öt különböző anyától? Vagy már az ő
lakókocsijukhoz is követtél?
Egyenesen a képébe vágtam a ruhám.
Lehámozta az arcáról, aztán összegyűrte. Ha bármi bizonyította, milyen kevés
anyagból készült, hát az, hogy elfért a fél markában, mielőtt a dzsekije zsebébe tömte
volna.
- Ezt megtartom szuvenírnek, Luce. Észbontóan néztél ki benne. - Akárcsak te,
amikor megbámultál benne - kiabáltam ki a hálóruhámba bújva.
- Ha ilyet viselsz, az egy felkiáltójel. A srácok nem az anyagát fogják csodálni.
Minden olyan volt, mint régen. Visszatértek a dolgok a normáis kerékvágásba.
Már amennyire Jude meg én normális lehettem, de mivel rólunk volt szó, ez is bőven
elég. Néhányszor végighúztam a kefét a hajamon, csak hogy ne tűnjek nyominak,
aztán beléptem a szobámba.
Jude az ágyamon könyökölt, a tanulmányi tájékoztatót lapozgatva.
- Hallottam, hogy bekerültél - rakta vissza az éjjeliszekrényre. – A Marymount
Manhattanbe, Luce! Még egy ilyen hülye paraszt is eleget hallott róla ahhoz, hogy
tudja: erre aztán büszkének lehet lenni.
Feltérdeltem az ágyra, és leültem mellé.
- Én meg hallottam, hogy nagyjából bármelyik egyetemen szívesen várnak.
Nekidöntötte a fejét az ágytámlának.
- Aha, asszem’.
- Döntöttél már?
- Még nem - felelte úgy, mintha nem is lenne nagy dolog. Mintha egy fullos
ösztöndíj bármelyik suliba, amelyik csak megtetszik neki, nem lenne nagy
dolog. Nehéz volt elképzelni, mi számít nagy dolognak Jude számára, ha nem ez.
- Jude... - tettem a kezem a hasára. - Miért nem meséltél nekem Sawyerról? Miért
nem mondtad el, hogy nem a tiéd a gyerek?
Ez csupán két kérdés volt azok közül, amelyekre nem is sejtettem a választ.
- Hittél volna nekem? - kérdezett vissza elgyötörtén.
Erre már tudtam a választ, de nem akartam megszellőztetni.
- Azzal is tisztában voltam, hogy ha szerinted én vagyok kicsi Jude apja, és
hazudtam neked róla, akkor ez pont elég ahhoz, hogy örökre végezz velem. Ez volt
az egyetlen módja annak, hogy biztonságos távolságban tartsalak magamtól.
Felemeltem a kezem a hasáról.
- Szóval kitervelted az egészet? Végig, amíg együtt voltunk, azon agyaltál, hogy
istenesen elcseszd, és emiatt békén hagyjalak?
- Nem, Luce - húzta vissza a kezemet. - Hanem hogy én hagyjalak békén téged.
- Azon a reggelen, amikor rád támadtam Holly és a kisbaba miatt, nem tagadtál.
 - De megerősítettem?
- Azzal, hogy nem cáfoltad meg, igen - szűkült össze a tekintetem.
Lejjebb húzta a sapkáját és becsukta a szemét.
- Mert tudtam, hogy ez az egy lehetőség van rá, hogy megmentselek magamtól.
Nem így terveztem, amikor viszont veszekedni kezdtél velem Holly miatt, tudtam,
hogy összeszedem magamat és elengedlek. Ez volt az egyetlen esélyem. Mázli, hogy
volt annyi vér a pucámban, hogy megtegyem.
- Mit? Hogy hazudtál nekem? - kérdeztem némi éllel.
Jude megrázta a fejét.
- Hogy faképnél tudtalak hagyni.
Az egész dolog Jude és köztem egyetlen, nagy műgonddal kivitelezett félreértés
volt. Megbántott és felidegesített, úgyhogy bár értettem az okát, de teljesen elegem
volt belőle.
- És meggondoltad a faképnél hagyást? - vágtam egy párnát az arcába.
- Még nem döntöttem - dobta vissza.
Nem tudtam, miért nem döntött róla, a válasz pedig fájhatott volna.
- Akkor miért vagy most itt?
- Mert itt akarok lenni - vallotta be, mintha bűn lenne.
- És eddig nem akartál itt lenni? - húzódtam közelebb abban reménykedve, hogy
legalább két átkozott percre közös nevezőre jutunk.
- De - bámulta a plafont. - Csak most fáradtam bele, hogy küzdjek ellene.
Ez volt az az áttörés, amire vártam. Váltott a piros lámpa.
- Tégy nekem egy szívességet: soha többé ne küzdj ellene!
Felült és rám nézett. Bénító volt a pillantása.
-Küzdeni fogok, Luce. Küzdeni fogok, mert nem egy ilyen múltú semmirekellőt
érdemelsz, aki csak tönkretenné az életed.
Tehetetlenül a levegőbe bokszoltam a karommal, és kifújtam a levegőt. A
szerénység jó dolog, de a mártírság pont annyira rossz, mintha az isten
kiválasztottjának hinnéd magad. Untam már ezt a szöveget.
- Ha befognád már végre, miért nem kéne akarnom téged, talán meghallanád,
hogy engem nem is érdekelnek a hülye indokaid!- mondtam. Vagyis kiabáltam. -
Ismerem a legrosszabb és a legjobb oldaladat is... - hallgattam el, hogy levegőhöz
jussak. - És így is akarlak.
Valami villant a tekintetében, mielőtt másfelé nézett volna. Megfeszült az
állkapcsa, miközben az ajtót leste, s amikor már éppen fontolgattam, hogy a
testemmel barikádozom el a bejáratot, magához húzott, ajka pedig az enyémre talált.
Úgy csókolt, mintha fel akarna falni, mintha be akarná pótolni az elmúlt fél év
kimaradt érintéseit, mintha befejezte volna a harcot, amiről én úgyis tudtam, hogy
szélmalomharc.
Tenyerébe fogta az arcomat, és még durvábban csókolt. Olyan durván, hogy nem
kaptam levegőt - ám ha az ilyen csókolózás légszomjjal jár, akár örökre búcsút
mondtam volna az oxigénnek.
A pillanat magával ragadott. A múlt, a hazugságok, a fájdalom... semmi sem törhette
át annak a világnak a falát, amit éppen együtt építettünk.
Kirángattam a pólóját a nadrágjából, felhúztam a hátán, és ledobtam a földre. Ez
volt az első alkalom, hogy megengedte, hogy levegyem a felsőjét. Mégsem volt
elég, hogy a bőrén tarthatom a kezemet. A többi részét is akartam a többi részemen.
Mielőtt én tettem volna meg, Jude a hálóingem alá csúsztatta a kezét, felhúzta a
hasamon, a mellemen, és végül teljesen levette rólam. Végigjáratta rajtam a tekintetét.
Úgy vette szemügyre a testemet, mintha minden vonalat, bemélyedést és ívet az
emlékezetébe akarna vésni. Tudom, hogy zavarban kellett volna lennem, hogy
meztelenül és kitárulkozva ülök egy férfi előtt, aki rengeteg nőt látott már, és
bármikor választhatott közülük... De egy ilyen pillantás célkeresztjében képtelen
voltam elbizonytalanodni.
Rám mosolygott, amikor végre a szememhez ért a tekintete. Halvány ezüstszürke
volt a szeme, szaporán lélegzett, és készen állt a teste. Tudtam, hogy soha nem
akarnék így senki mást, ahogy őt akarom most.
- Jude - szólaltam meg. - Én...
Az utolsó két szó elveszett, amint az ajka az enyémnek ütközött, a csípőmbe
markolt, és hátradöntött az ágyon. A bőre melege engem is melegített, verejték
fénylett közöttünk. Szája a nyakamra vándorolt, keze pedig a mellemre - és én közel
álltam a világ végéhez. Mégis többet akartam, többre volt szükségem.
Annyira készen álltam, hogy a lábujjaim hegyéig bizseregtem.
Kettőnk közé csúsztattam a tenyeremet, megfogtam a nadrágját, és kitapintottam
a sliccének a gombját. Megtaláltam, és besiklott a kezem. Felnyögött, homlokát az
enyémhez tapasztotta, miközben együtt mozogtunk. Kivettem a kezemet, és felé
emeltem a csípőmet. Újabb hang szakadt fél a torkából.
- Francba - morogta, mielőtt megint rávetette volna magát a számra. Nyelve
kettéválasztotta az ajkamat, a nyelvem hegyét becézte, ujjai pedig a bugyim alá
kúsztak. Egyetlen gyors mozdulattal lehúzta rólam, miközben végig csókolt.
Egy másik világba kerültem. Olyanba, ami még idegen volt számomra, de az
otthonommá akartam tenni. Szenvedély és forróság uralta. Az a fajta, ami olyan
mélyre hatolt, hogy beléd ivódott. Annyira mélyre, hogy a részeddé vált.
Olyan közel álltam, hogy felrobbanjon bennem minden, ami csak gyülekezett,
hogy tudtam: már nem bírom sokáig, ha így ér hozzám. Ha így felemészt.
Teljesen meztelenül a dereka köré fontam a lábamat, felkínáltam neki a csípőmet,
és fel-le ringatóztam. Elakadt a lélegzete, s az egész teste megfeszült.
- Ne így - lehelte, s mögém rakott egy párnát.
Minden porcikám felvisított.
- Ne hogy? - kérdeztem szaggatott lélegzetvételek közepette, és továbbra is
körülfogtam a lábammal. Eszem ágában sem volt feladni, amikor ilyen közel voltunk.
Behunyta a szemét.
- Ne rögtön azután, hogy Sawyer Diamond majdnem megerőszakolt - hajolt hátra.
A bőre már nem préselődött az enyémhez, így szinte rögtön kirázott a hideg.
- Jól vagyok, Jude - támaszkodtam a könyökömre. Nem akartam elengedni a
pillanatot.
Lelógatta a lábát az ágyról és előregörnyedt.
- De én nem.
- Miért?
- Mert ez most minden létező szempontból rossz - dörzsölte meg az arcát.
Ez fájt.
- Én nem érzem annak-válaszoltam, és próbáltam nem gondolni rá, hogy
valószínűleg én lehetek az egyetlen nő, akivel a legendás Jude Ryder nem ment el a
végsőkig.
Felvette a hálóingemet a földről, s leszegett tekintettel felém nyújtotta.
- Figyelj, az van, hogy én sem érzem annak - folytatta, amint kitéptem a kezéből a
ruhadarabot. Keresztül akartam hajítani a szobán, hogy nyomatékot adjak a
szavaimnak, de inkább mégis felhúztam. - Csak tudom, hogy az.
- Lehetne, hogy reggelre hagyd a fejtörőket? - bújtam bele a hálóingbe. - Most nem
a legjobb a felfogóképességem.
- Elég szarul próbálom megmagyarázni magamnak - piszkálta a sapkáját, és egy
pillanatra elhallgatott. - A jóról és a rosszról alkotott fogalmaim most úgy
összezavarodtak, Luce, hogy ami szerintem rossz, az mindenki szerint jó. És ami
szerintem jó, az mindenki szerint rossz.
Át akartam ölelni, s támogatni abban a zűrzavarban, amelyet éppen átél, ám még
mindig egy kicsit félredobva éreztem magam.
- Tehát azt mondod, hogy amit éppen csináltunk, jó volt neked, tehát csak rossz
dolog lehetett?
Ez aztán az agymenés magasiskolája!
Bólintott, és rám nézett.
- Újra kell értelmeznem a jót és a rosszat, Luce. Amíg nem rendezem a
szarságaimat, óvatosnak kell lennem veled.
Visszahanyatlottam az ágyra, s eltakartam a fejemet egy párnával.
- Hát ma este nem pont óvatosságot vártam - nyüszítettem tompított hangon.
- Tudom - simogatta meg a lábamat. - De ez a jó döntés.
Felemeltem a párnát, és felvontam a szemöldökömet.
- Jude szerint jó, vagy mindenki más szerint? - érdeklődtem ártatlan mosollyal.
Hatástalan maradt a beszólásom.
- Nem tudom - jelentette ki. - És tudnom kell, mielőtt befejezzük... - vetett
jelentőségteljes pillantást az ágyra - amit elkezdtünk.
- Na, hát akkor... - ültem fel, és közelebb húzódtam hozzá. - Siess, és tedd helyre a
hülyeségeidet, Ryder!
Szájon csókoltam, aztán hátrahúzódtam, mert mindenem lángolni kezdett.
- Igenis, kisasszony - futtatta végig a hüvelykujját az arcomon. - Csak azt akarom,
hogy jó legyen, érted? Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
Pompás ötlet lenne, ha tökéletes világban élnénk.
- Ha arra vársz, hogy minden jó és tökéletes legyen, akkor megkíméllek a
strapától, és elárulom, hogy sohasem lesz az - kulcsoltam össze az ujjainkat. - De ha a
szemembe tudsz nézni, és azt mondani, hogy velem akarsz lenni, és én is képes
vagyok a szemedbe nézni, és azt mondani, hogy veled akarok lenni, akkor carpe
diem, bébi. Mert ez annyira tökéletes, amennyire csak lehet.
Bólintott, s megszorította a kezemet.
- Olyan átkozottul okos vagy, Luce - puszilta meg a homlokomat, amint felállt. -
Reggel találkozunk!
Na, ez már abszurd!
- Igen - nyúltam a keze után. - Fogunk.
Megpaskoltam az ágyat magam mellett, és felemeltem róla a takarót.
Jude úgy tanulmányozta a bútordarabot, mintha egy egyenlet volna.
 Sejtettem, hogyan próbálja éppen megoldani.
- Jó vagy rossz?
- Nem tudom - vallotta be egy félmosoly kíséretében.
- Hát én igen - húztam meg a kezét.
Még egy pillanatig habozott, aztán vagy csak beadta a derekát, vagy a saját
döntése volt, de bemászott mellém, és olyan szorosan ölelt magához, hogy nem
kaptam rendesen levegőt.
Legalább öt éve nem aludtam olyan békésen, mint azon az éjszakán.
 HUSZONKETTEDIK
FEJEZET

K
ora reggel volt. Mintha még a nap is csak fontolgatta volna, hogy felkeljen-e
ilyenkor. Vasárnap általában visszaaludtam még három órácskára, de most
nem akartam. Kételkedtem benne, hogy valaha is akarok-e majd.
Ugyanazzal a gyomorgörccsel ébredtem, mint az elmúlt négy év minden áldott
reggelén. Olyan érzés volt, mintha nem tudnám, hogy hányni fogok-e, vagy pedig
menten elájulok. Olyan érzés, hogy az a nap bármikor újra megtörténhet... Aztán
Jude álmában még jobban magához ölelt, és ma valahogy minden könnyebbnek tűnt.
Itt maradt. Egész éjjel. Egyszer sem eresztett el.
Motyogott valamit érthetetlenül álmában, és a nyakamba fúrta a fejét.
Rajta volt a sapkája. Félmeztelenül és álmában is magán tartotta. Ez aztán nem
tehet jót az ember fejének, hiszen néhány évente nem ártana megszellőztetni. Nem
tudom, miért éreztem úgy, mintha tilosban járnék, de hátracsúsztattam a sapkát a
homlokán, és levettem róla.
Annyira rövid és világos volt a haja, hogy úgy nézett ki, mintha majdnem kopasz
volna. Aztán észrevettem a dudorokat és a hegeket a feje búbjától a nyakáig. Ismerős
sérülések. Égési sebhelyek. Végigfuttattam rajtuk az ujjamat, s azt kívántam, bárcsak
eltüntethetném őket a bőréről, és az okukat az emlékezetéből.
A nyaka után végigsimítottam a hátán, és a pirkadati fényben hegek labirintusára
bukkantam. Fehér sebhelyek húzódtak végig rajta - néhány kicsi és sok nagy. Mintha
százszor szétrepedt volna a teste, s valaki olyan varrta volna össze, aki nem tudott
bánni a tűvel meg a cérnával. Egy hullán sincs ennyi sérülés! - gondoltam.
Rosszul lettem. Rosszabbul, mint ébredéskor, amint ujjaimat végighúztam
minden egyes kidudorodó forradáson. Nem bírtam, és nem is akartam elképzelni, mi
történhetett a mellettem fekvő férfival.
Hirtelen felriadt. Egy pillanatig nyugodt volt a tekintete - amíg észre nem vette az
arckifejezésemet, és azt, hogy hol van a kezem. Megragadta az egyik csuklómat,
ellökte magától, aztán kipattant az ágyból, miközben egy mozdulattal magához
húzta szürke, kötött sapkáját.
- Mit csinálsz? - kiáltott fel, amint visszatette a sapkát a fejére. Dühös volt és
sértett.
- Mi történt? - suttogtam, és felültem az ágyban.
Meglódult a szobában, felkapta a hosszú ujjú szürke pulcsiját, majd válasz nélkül
belebújt.
- Ugyanazt csinálták veled - találgattam. Bárcsak ne lett volna ilyen egyszerű
kikövetkeztetni! - Azok a fiúk téged is megégettek.
Jude összekulcsolta a kezét a tarkóján, és megfeszült az állkapcsa.
- Nem ugyanazok, de pont olyanok - bökte ki fojtott hangon.
- Amikor először beköltöztem a fiúotthonba - préselt ki magából minden egyes szót. -
Úgy öt éve.
- Miért? - hajoltam előre, s megpróbáltam megfogni a kezét.
- Üdvözlésképpen - rántotta el.
- Te jó isten! - Suttogtam azon töprengve, vége lesz-e valaha a további
szörnyűségeknek Jude múltjában. - És a hegek?
 Jude rám emelte a tekintetét. Fekete volt a szeme.
Azt nem akarod tudni.
Igaza volt, ugyanakkor tévedett is.
- De, akarom - suttogtam.
- Nem akarom elmondani neked - válaszolta feldúltan.
- Rendben - nyeltem egyet, s elfogadtam, hogy Jude-nak pont annyi belső sebe
van, mint amennyit a testén hord. - Sajnálom...
- Nem kérek a sajnálatodból - jelentette ki. - És nem akarom előásni az egész
gyerekkoromat, hogy a csajos pszichoanalízis dumát nyomasd. Én egy rákos daganat
vagyok, Luce. Megmondtam neked még a legelején. Nem kell ismerni a mocskos
részleteket, hogy ezt valaki elfogadja.
- De, kell! - harcoltam az ösztöneimmel, amelyek azt ordították, hogy menjek oda,
s öleljem meg. - Igenis tudni kell a részleteket ahhoz, hogy megtaláld a gyógyírt.
Hadd segítsek! - nyúltam megint felé.
- Baszki, Luce! - járkált fel-alá a szobában. - Én nem vagyok a menhelyről
kiszabadított kisállatod. Nem vagyok kutya, akit megmentesz az elaltatástól. Engem
nem kell megmenteni, és marhára biztos vagyok benne, hogy nem akarom, hogy
megmentsenek.
Megállt, és végre rám nézett. - Úgyhogy hagyd abba a kétségbeesett próbálkozást!
Tudtam, hogy ez az a pont, amikor meg kéne futamodnom, ám képtelen voltam
rá.
- Nem - közöltem határozottan.
Rám meredt.
- Nem akarom, hogy megments.
Ráharaptam a nyelvemre, hogy elfojtsam a könnyeimet.
- De, akarod.
Lángolt a tekintete.
- Nem - ismételte remegő hangon. - Nem akarom.
Ahogy kihátrált, nekiment a komód szélének, és levert egy dobozt, amit tegnap
hoztam le a padlásról.
Leesett a földre, a tartalma pedig kiborult a szőnyegre. Már kint is voltam az
ágyból, hogy összeszedjem, mielőtt megfordult.
Jude leguggolt mellém, hogy segítsen. A pillantása rászegeződött valamire a
kezemben, amitől elkomorult az arckifejezése. Kitépte a fotót a kezemből, felpattant,
és úgy nézett rá, mintha szellemet látna.
- Honnan ismered ezt a srácot?
Nagy levegőt vettem.
- Ő volt a bátyám.
- John Larson volt a bátyád? - kérdezte pislogás nélkül.
Elsírtam magam. Ez a reggel még egy acélidegzetű nőt is könnyekre fakasztott
volna. Felnéztem a Jude ujjai között lévő képre. A bátyám végzős focicsapatos
portréja. Hét hónappal azelőtt készült, hogy megölték. Ma öt éve.
- Igen - töröltem meg az arcomat.
A fotó kiesett Jude kezéből, és elsápadt.
- Apukád keresztneve pedig Wyatt?
Bólintottam, amint felkaptam a földre zuhant képet.
 Jude megpördült, és öklével a falba vágott. Fehér porfelhő kíséretében hatolt
keresztül a vékony falon.
- Hogy voltál képes ilyesmit eltitkolni előlem? - ordította felém fordulva. Egész
testében remegett.
Annyira Összezavarodtam, és annyira kiakadtam, hogy nem tudtam, melyik
érzés erősebb.
- Mondtam, hogy meghalt a bátyám - tettem John képét az ölembe. - Bocs, ha nem
szolgáltam mocskos részletekkel.
Jude odamasírozott az ablakhoz, és kibámult rajta. Válla minden lélegzetvétellel
láthatóan emelkedett és süllyedt.
- Ilyen helyzetben pedig jól jönnek a részletek - válaszolta elfúló hangon.
- Mi a fenéről beszélsz, Jude? - suttogtam. Minden összeomlott és messzire
sodródott körülöttem, de nem tudtam, miért.
- A teljes nevem Jude Ryder Jamieson - fordult meg, hogy rám nézzen.
A név olyan hatással volt rám, mintha vonat gázolt volna el. Olyan hirtelen és
olyan erővel hatolt a tudatomig, hogy nem bírtam megszólalni.
- Az apám - ragadta meg az ablakpárkányt - azért került börtönbe, mert lelőtt egy
fiatal férfit.
Úgy ráztam a fejemet, hogy ide-oda röpködött a hajam.
- Elég! - fojtogatott egyetlen szó. Kicsúszott a lábam alól a talaj, minden forgott
körülöttem... Ki akartam szállni a körhintából.
- Az apámat Henry Jamiesonnak hívják - révedt ki úgy az ablakon, mintha
egyszerre akarna kiszökni rajta, s áttörni az öklével. - Az apám ölte meg a bátyádat.
Kicsúszott a kezemből a kép, és arccal lefelé a szőnyegre esett. Bőgni akartam. A
testemnek szüksége lett volna a bőgés nyújtotta megkönnyebbülésre, ám túlságosan
elzsibbadtam ahhoz, hogy megmozduljak. Megállás nélkül ismételgettem
magamban, hogy ez nem történik meg, ez nem lehet. Nem lettem szerelmes abba a
fiúba, akinek az apja megölte a testvéremet. Isten nem ennyire kegyetlen!
- Az apád... - kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. - Tönkretette a
családomat.
Jude az ablakpárkányt ütögette.
- Az pedig a te apád hibája, hogy dominó módjára elindította az átkozott
eseményeket! - kiabálta felém fordulva. - Miután az enyém tíz évig dolgozott az apád
egyik cégénél, szúrópróbaszerűen behívták drogtesztre, megbukott rajta, erre a naaagy
Mr. Wyatt Larson megadta a végső lökést. Kirúgta.
- Jude, kokaint és kristálymetet is találtak a szervezetében. Majdnem megölt
valakit az építési területen - sorjáztam minden egyes szóra visszaemlékezve, s
minden egyes képre, amit a tárgyaláson lefestettek. A szüleim nem voltak abban az
állapotban a gyász miatt, hogy felmérjék: a tizenhárom éves lányuknak nincs
feltétlenül helye a bátyja gyilkosságának tárgyalásán, de amúgy sem maradtam volna
otthon. Helytelennek éreztem egy takaró alatt kuksolni, amikor a testvérem gyilkosa
fölött ítélkeznek. John mellett akartam lenni, még holtában is.
- Mert az anyám éppen akkor lépett le! - ordította, miközben kidülledtek a nyakán
az inak és az erek. - Durva időszakon ment keresztül, de kijött volna belőle. De
tízévnyi munka jutalmául az apád kirúgta. A bank két hónappal később elvitte a
házunkat, és hajléktalanok lettünk. Ugyanazon a napon tett ki engem a fiúotthonnál,
amikor lelőtte a bátyádat.
El akartam futni, de nem tudtam. Még mindig azt vártam, hogy felébredjek ebből
a rémálomból, Jude alvó testével magam körül.
- Megölte a bátyámat - ismételtem a fanyar, rosszízű szavakat. -Az apádnak kellett
volna ott lennie... - robbant ki belőle minden keserűséggel. Előregörbült a válla, s
lehanyatlott a feje. - Neki kellett volna ott lennie... - suttogta.
- Nem remegett a hangom. - Hanem nekem.
Jude megdermedt, és égy nézett le rám, mintha az ellensége volnék.
- Ezt meg hogy a francba érted?
A falhoz másztam, mert szükségem volt a támaszra.
- Anya megkért azon a vasárnapon, hogy vigyem el apának az ebédjét.
Éjjel-nappal dolgozott, hogy időben befejezze azt a projektet, de hőbörögtem, és azt
mondtam, hogy nem akarom. Az építési terület közel volt a házunkhoz, így akár
biciklivel is mehettem volna - csuktam be a szememet, miközben fejben
újrajátszottam az eseményeket. - Úgyhogy John azt mondta, ő elviszi, és akkor láttam
őt utoljára. Őbelé eresztett az apád három golyót, amikor felbukkant a
munkaterületen aznap. Nekem kellett volna ott várakoznom apa konténerirodájában,
a forgószékben pörögve, amikor Henry Jamieson, aki annyira be volt állva a
kristálymettől, hogy nem tudta kivenni, ki ül abban a székben, lőtt, és megölte a test-
véremet.
Minden kiüresedett bennem.
- Nekem kellett volna meghalnom.
Csend lett. Olyan dübörgő csend, hogy be akartam fogni a fülemet.
Végül Jude elsétált előttem, és mielőtt kiment volna, megállt.
- Kár, hogy nem úgy alakult - mondta halkan. - Mert simán meglennék enélkül a
szarság nélkül.
Bevágta maga mögött az ajtót, léptei pedig visszhangzottak le a lépcsőn, ki a
bejárati ajtón, és ki az életemből - ezúttal örökre.
Amikor becsapódott a szúnyoghálós ajtó, utat törtek maguknak azok a könnyek,
amelyeket öt éve tartogattam.
 HUSZONHARMADIK
FEJEZET

A
tükör előtt állva, méregettem a lányt, akit benne láttam. Úgy nézett ki, mint
én, mégsem volt ugyanaz, akire emlékeztem. Valami eltört benne,
amikor Jude néhány órája elment, és az a valami bizonyára nélkülözhetetlen
része lehetett annak, aki egykor voltam.
Üresnek éreztem magamat, képtelen voltam bármiféle
érzelem kimutatására. Elveszett voltam, mintha minden, amiért
megdolgoztam, és amit elértem, zsákutcába vezetett volna. Életemben először
töprengtem el azon, hogy a körülöttem lévő világ, amit próbáltam megmenteni,
talán mégsem érte meg a faradságot.
- Lucy in the sky? - hallatszott a halk kopogás az ajtómon. -Kész vagy?
Nem - válaszoltam volna, de más jött ki helyette, hiszen ha a bátyámról volt szó,
sosem mondtam nemet. Akkor sem, amikor arra kértek, hogy mondjak
beszédet a temetésén, és akkor sem, amikor a halálának évfordulóján apával mindig
meglátogattuk a sírját. Csak így mutathattam meg neki, hogy még mindig szeretem,
és mindennap gondolok rá.
Vetettem egy utolsó pillantást a lányra a tükörben, mielőtt elfordulva megráztam
volna a fejemet. Az a lány többé már nem én voltam.
- Szia, apa! - üdvözöltem, amikor kinyitottam az ajtót. Éppúgy, mint az előző négy
évben, apa a fekete öltönyében volt, és még a nyakkendőjét is majdnem sikerült jól
megkötnie. - Megint csak ketten? - néztem végig a folyosón. Anya sosem kísért el
minket John nyughelyéhez, és amennyire tudom, sosem ment ki oda, miután le-
eresztették őt a mélybe.
- Anyukád a maga módján kezeli a helyzetet - törölte meg apa a tenyerét a
zakójában. - Mi pedig a magunk módján kezeljük.
Többnyire azt kívántam, bárcsak anya módjára tudnám kezelni.
- Gyere, kezd késő lenni! - fordult meg apa, s lement a lépcsőn. Felmarkoltam a
táskámat, aztán követtem.
- Te vezetsz - jelentette ki szükségtelenül, amikor bezárta az ajtót. Legutoljára
aznap ült volán mögött, amikor John meghalt.
A temető nagyjából egyórányi autóútra volt a faháztól. De amikor az ember síri
csöndben ül az apja mellett, körülbelül egy napnak tűnik, méghozzá szünet nélkül.
Évente egyszer mentem el a temetőbe, mert így helyes, ám ennél többször képtelen
voltam rá. Ráadásul azalatt a sírkő alatt semmi olyan nincs eltemetve, amit szerettem
Johnban.
Apa kinézett az ablakon, és belemerült a gondolataiba-már amilyen gondolatai
egy olyan embernek vannak, aki megszűnt élni. Én pedig az előttem elterülő útra
meredtem, és próbáltam nem gondolkodni, hiszen a gondolataim csak egyfelé
vezettek.
Mint minden temető, ez is kihalt volt. Leparkoltam, aztán apára pillantottam.
Dermedten ült, még mindig kifelé bámult az ablakon.
- Apa - tettem a vállára a kezemet. - Készen állsz?
 Összerezzent, és kitisztult a tekintete, mintha életre kelne.
- Készen.
Kiszálltam, majd a kocsi elejét megkerülve várakoztam.
És várakoztam.
Olyan türelemjáték volt ez, aminek a szabályait öt éve sajátítottam el. Azóta
tökélyre fejlesztettem.
Apa az ajtó mellett állva fészkelődön, úgy küzdött a démonaival. Belőlem is sokat
kivett, amikor eljöttünk meglátogatni Johnt, de apa olyan kínokat élt át, amelyek
örvénybe sodorták, és szinte összeomlásszerű állapotba taszították. Olyanba,
amilyenről egy csomó, mentális betegségeket taglaló szakkönyv szól.
Sosem mértem az időt, de szerintem átlagosan tizenöt perc lehetett. Ezúttal
mindössze öt perc után engedte le a vállát, és simította végig a zakóját. Odasétált
hozzám, és a temető irányába nézett.
- Menjünk köszönni! - igazította meg a nyakkendőjét tizenötödszörre.
John sírja nem volt messze, tehát úgy ötven lépés után máris ott térdeltünk
mellette. Apa láthatóan közel volt az ájuláshoz, én viszont tudtam, hogy kibírja. Mint
mindig.
Sosem mondtunk semmit, de mindig éreztem, hogy John hallja, amit mondani
akarok neki. Csiripeltek a madarak, sütött a nap. Hagytam a felszínre törni a kedvenc
emlékeimet Johnnal kapcsolatban, és próbáltam minél mélyebbre suvasztani a
jude-osakat. Az élet lassacskán egy óriási katyvasszá vált, én pedig nem tudtam,
hogy vajon azért-e, mert valamiféle átok ül rajtam, vagy csak alapból ennyire szar.
Mindvégig bedőltem annak a szövegnek, hogy egyetlen ember is képes változtatni a
dolgokon - csupán azért, hogy a végén rájöjjek, mennyire fos a világ.
- El szeretnéd mondani, mi a baj? - kérdezte apa halkan, amint a térdemre tette a
kezét.
Elámultam. Nem tudom, hogy az érintésétől, vagy inkább attól, hogy megtörte
a csendet...
- Jól vagyok.
Miért volt olyan nehéz normális hangon megszólalnom?
- Lucy, még egyszer sem hallottam azt a választ tőled, hogy jól vagy. Lehetsz
csodásán, szörnyen, fáradtan, törhetsz-zúzhatsz mérgedben... de jól sohasem vagy -
révedt a horizont félé. - Szenvedélyes ember vagy. Ebben rám ütöttél - állapította meg
alig látható mosollyal. - Vagy legalábbis arra, aki voltam.
Elhallgatott, vett néhány lélegzetet, aztán úgy helyezkedett, hogy a szemembe
nézzen. - Mi a baj?
- Hogy találtad ki? - érdeklődtem arra gondolva, hogy apa az utolsó ember, aki
észreveszi, hogy valami rohad a felszín alatt.
- Ha nem engeded meg magadnak, hogy érzéseid legyenek, több hely jut annak,
hogy másokét érezd. Ez az egyik hátránya annak, ha csendesen éldegél az ember a
saját kis világában.
Öt éve ez volt első mély beszélgetésem apával. A nap és a hely miatt úgy éreztem,
mintha John keze lenne a dologban.
- Jude-ról van szó - babráltam a sírt körülölelő fűszálakat.
- Azt hittem, már nem találkozgattok — köszörülte meg a torkát. Tényleg ezt
csinálta: aggódó szülőként társalgott a tinédzser lányával.
 - Nem is, de tegnap egymásba botlottunk.
Lehet, hogy apa már-már erősnek látszott, mégis attól tartottam, hogy a Jude-dal
való kibékülésemhez vezető események újabb ötévnyi távolságtartást
eredményeznének nála.
- Megbeszéltük a dolgokat, reggel viszont rájöttünk, hogy közénk áll valami, amit
sohasem tudunk megbeszélni.
Tudtam, hogy ez az információ talán lefelé száguldó spirálba taszítja apát, de
olyan átható erőt sugárzott ott mellettem ülve, amilyenre kiskoromból emlékeztem.
Mintha olyan ember lenne, akit senki és semmi sem győz le.
Bólintott egyet.
- És mi az?
Kifújtam a levegőt, John sírkövén pedig elhomályosultak a betűk.
- Jude vezetékneve Jamieson.
Habár kimondtam, még mindig alig bírtam elhinni. Még mindig nem akartam
elhinni.
Apa felsóhajtott és leeresztette a vállát.
- Tudom.
- Micsoda? - kaptam fel a fejemet.
- Tudom, kicsim - ismételte. - Már az elejétől fogva tudtam.
Na, apára rájött az ötperc. Megint megszakadt a kapcsolata a valósággal, ezúttal
úgy, hogy még hazudik is.
- Azt mondod, hogy az első este, amikor hazavittem Jude-ot, te tudtad, hogy az
apja Henry Jamieson? - fogalmaztam egy kicsit világosabban.
- Tudtam. Jude neve olyan ismerősnek tűnt, de mivel a Jamiesont már nem
használja, eltartott egy darabig, mire összeállt a kép. Néhány hónapja jöttem rá,
amikor átnéztem egy dobozt, amiben John holmijai voltak, és találtam egy
újságcikket a gyilkosságról. Abban írták, hogy Henry Jamiesonnak volt egy Jude
nevű fia. Akkor tudtam meg, hogy Henry Jude-ja és a te Jude-od ugyanaz.
Fogalmam sem volt, milyen mélyre süllyedhetek még a gödörben.
- Miért nem szóltál egy szót sem?
- El kellett volna mondanom neked, Lucy, de nem találtam rá módot. Meg
akartalak védeni, de nem akartam fájdalmat okozni neked. A kettőt egyszerre nem
tehettem meg, ezért azt választottam, hogy megkíméllek az újabb szenvedéstől.
Úgyis tudom, hogy öt életre való fájdalmon vagy túl... - válaszolta, s elhallgatott egy
pillanatra. - Talán nem volt jó döntés, hogy titokban tartottam előtted. De szerintem
itt nem is lehetett jó döntésről beszélni. Ráadásul úgy tűnt, hogy már továbbléptél
Sawyerrel. Tudtam, hogy ha együtt maradtok Jude-dal, egyszer úgyis rájöttök.
- Rájöttünk - haraptam a számba.
Apa megpaskolta a lábamat.
- És azt kívánod, bárcsak ne jöttetek volna?
Bólogattam.
- Mert fontos neked, és mert vele akartál maradni?
Még egyet bólintottam, miközben arra összpontosítottam, hogy tartsam magam.
Ez a nap pattanásig feszítette az idegeimet, és felkészültem rá, hogy bármelyik
pillanatban széttépheti őket.
- El kellett volna mondanod nekem.
 - Talán el kellett volna, de nem tettem. Jude-ot nem szabad az alapján megítélni,
hogy ki az apja - fogta meg a kezemet. - Amit Henry Jamieson tett, az
megbocsáthatatlan, de nem jelenti azt, hogy Jude nem érdemli meg a boldogságot. Mi
elvesztettük a mi Johnunkat, ő viszont elvesztette az apukáját - remegett meg a
hangja, de úrrá lett rajta. - Mindenki elveszített aznap valamit, és jó volt látni, hogy
valami a hamvakból életre kel.
Az a valami hamvába is holt. Igazából meg sem született.
- Téged hibáztat.
- Te meg az ő apját - felelte apa, tekintetét köztem és a sír között járatva.
- Igen, mert az apja ölte meg Johnt. Teljes joggal hibáztatom.
A hibáztatás a legkevesebb azért, hogy meggyilkolta a testvéremet.
- De nem számít, ki a hibás és ki nem, amikor rólad meg Jude-ról van szó, szívem.
Csak az számít, hogy ti ketten mit akartok. Mindketten egyszerű kiutat kerestek
ebből a helyzetből, mert megijedtetek tőle - nézett a szemembe olyan érzelmekkel és
jelenléttel, amiről azt hittem, már a múlté. - Ijesztő törődni a másikkal, mert mindket-
ten tudjátok, milyen egy szempillantás alatt elveszíteni valakit. Viszont nem
hagyhatjátok, hogy a félelem irányítsa az életeteket, mert úgy fogjátok végezni, mint
én. Ne éljetek úgy, hogy a múltatok mögé bújtok! Éljetek a pillanatnak! Ha találsz
valakit, akivel örökké együtt szeretnél maradni, ne engedd el! Akár egy nap, egy év
vagy ötven év lesz az az örökké - tette a másik kezét John sírjára. - Ne hagyd, hogy a
veszteségtől való félelem megakadályozza, hogy szeresd!
Wyatt Larson, aki bárkivel tudott beszélni bármiről, s aki az állam legnagyobb
építőipari vállalatát vezette, mielőtt összeomlott körülötte minden, éppen arra
tanított engem, hogy éljek a pillanatnak, és ne hagyjam, hogy a múlt miatt rettegjek a
jövőtől. Tudtam, hogy nem álszent, hogy tényleg így gondolja; csak most képtelen
volt megfogadni a saját iránymutatását.
- Elveszítettem, apa - vallottam be, s eszembe jutott a kérdés, hogy Jude valaha is
az enyém volt-e.
Apa a távolba bámult, és kisimult az arca.
- Mindig rácsodálkozom, hogy amikor biztosak vagyunk benne, hogy valamit
örökre elveszítettünk, az a valami végül ránk talál.
Elmosolyodtam. Szomorúan, de attól még mosolynak számított. Apa
számtalanszor elmondta ugyanezt, amikor kiskoromban elveszítettem a kedvenc
játékomat. Mindig igaza volt. Valahányszor beletörődtem, hogy Teddy mackó rég
eltűnt, ő valahogy előkapta a legnyilvánvalóbb helyek egyikéről.
- Még ha újra is kezdenénk, hogyan reménykedhetnék benne, hogy túl tudunk
lenni ezen? Hogyan hunyhatok szemet afölött, hogy Henry Jamieson az apja? És ő
hogyan hunyhat szemet afölött, hogy a családom miatt veszítette el az apukáját?
Ezekre nem létezett válasz, úgyhogy nem is vártam.
- Eléggé bolond vagyok ahhoz, hogy azt higgyem: a szerelem mindent legyőz -
ismerte be vállat vonva.
Elkacagtam magam, de furcsán hangzott, hiszen igyekeztem visszatartani a sírást.
- Tényleg bolond vagy egy kicsit - néztem rá. A hangja és a szavai rendben voltak,
de a válla és a feje még mindig előregörnyedt. Mintha nyomokban előkerült volna az
az apa, aki régen volt. És nekem ez is elég.
- Mi történt veled, apa?
 Felemelte a fejét, és a felhőket vizslatta. Nem tudom, alakzatokat vagy menekülési
útvonalat keresett-e, de valamit biztosan.
- Amikor egy gyermek meghal, a szülő vele együtt elveszít egy darabot saját
magából. Az egész világ megszűnik létezni, és olyankor már nem vagy több egy
bábnál, amely kívülről rád hasonlít. Anyukád a maga módján kezelte ezt, én a
magamén, te pedig a magadén - emelte fel a kezét John sírkövéről, és felállt. -
Anyukád utálja a világot, én elkerülöm, te pedig próbálod megmenteni.
- Próbáltam, de nem sikerült - suttogtam. Nem akartam megszámolni a
próbálkozásokat.
- Tudom, miért próbálod megmenteni, kicsim – nyújtotta felém a kezét. - Mert
jóvá szeretnéd tenni, ami Johnnal történt. Jóvátenni a bűntudatot, amit amiatt érzel,
hogy nem te jöttél be hozzám aznap.
John életének dátumaira szegeztem a tekintetemet. Rövid élet - csupán azért, mert
hőbörögtem, és a bátyámra bíztam az ebédszállítást.
- Semmit sem mentettem meg.
- Magadat megmentetted, Lucy - ráncolta a homlokát apa. - És engem is. Az első
évben csak miattad keltem ki reggelente az ágyból.
A kinyújtott kezére meredtem, és nem tudtam elfogadni.
- Johnt nem mentettem meg.
- Jaj, szívem! John megmentése nem a te feladatod volt. Az enyém lett volna. Vagy
a jóistené. Hát meddig hagyod még, hogy a múlt bűntudata árnyékot vessen a
jelenre?
Felnéztem rá: megőszült, ráncos lett és szomorú. Öt év alatt harmincat öregedett.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled.
- Tudom - nyújtotta megint a kezét. - De te erősebb vagy nálam, Lucy in the sky.
Erősebb vagy, mint gondolnád.
Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy talpra állítson.
- Te is, apa - hajoltam oda, hogy megpusziljam a halántékát. - Te is.
 HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET

A
z érettségi bizonyítványok átadásáig hátralévő néhány nap tele volt a
végzősök tiszteletére tartott reggelikkel, talár- és kalaposztással, tóparti
kirándulásokkal és évkönyves aláírásokkal. Ügy döntöttem, nem veszek
részt egyiken sem. Az apa és köztem történt „lelkesítő” beszélgetés ellenére nem
tudtam igaznak tekinteni a temetőben elhangzottakat. Az apáknak amúgy is
bátorítaniuk kell a lányukat, akiről elhiszik, hogy tévedhetetlen teremtés. Tisztában
voltam vele, hogy apa őszintén elhitte, amit mondott - de csak azért, mert apaként
képtelen elfogulatlanul szemlélni engem.
Én vagyok az ő kislánya. Lucy in the sky. Csak ezt látta, amikor rám nézett; ám azt
nem, hogy mivé lettem. Egyvalamiben azonban igaza volt. Abban, hogy nem
menthetem meg a világot. Semmi sem változtat azon, ami már megtörtént, és nem
hozhatja vissza Johnt. Ezt elfogadván azonban már nem tudtam, mihez kezdjek
magammal. Az életem mintha kiüresedett és a feje tetejére állt volna - amitől nem
szottyant kedvem együtt bulizni egy rakás emberrel, akit alig egy éve ismertem, és
egy héten belül semmi közöm nem lesz hozzájuk.

Csendben ültem a kijelölt összecsukható fémszékemen. Vártam, hogy letudjam ezt az

egészet, s életemnek, ezt az évét lerakhassam, a polcra,
hogy aztán megfeledkezzem róla. A háromszázvalahány végzős is beszivárgott.
Mindenki ölelgette a másikat, mosolygott, és arról áradozott, hogy örökre barátok
maradnak majd, és soha az életben nem tévesztik egymást szem elől.
Nekem ez túlontúl nyálas szarság volt.
Néhány perc alatt megtelt a legtöbb hely. Ráharaptam a sapkám bojtjára. Tizenöt
perc múlva pedig kezdődik a kétórás bla, bla, bla, szép jövő előtt álltok, bla, bla, bla.
Bla.
Az utolsók végigkígyóztak néhány sorral előttem. Sawyer egy kicsit ügyetlenül
mozgott, mintha valami nem lenne rendben vele, vagy mintha a keze a farkához
lenne ragasztva. Meg sem próbáltam visszatartani a röhögést, ami kibukott belőlem.
Néhány fej odafordult, köztük az övé is. De amint meglátta, hogy én nevettem,
úgy kapta el a fejét, mintha éppen álkapcson vágtam volna. Csókolóztam azzal a
köcsöggel. Még a csókolózásnál tovább is merészkedtem vele. Ez pont elég volt
ahhoz egy lánynak, hogy örökre leírja a pasikat. Főleg egy olyan lánynak, aki
főiskolára ment, ahol úgy hallottam, hogy gimis faszkalapok menő csávókká
változnak, a néhány tűrhető példány pedig őszre már el is kel. Férfitéren pocsék
kilátások elé néztem, tehát inkább úgy tettem, mintha ez a tér nem is létezne.
Jobb úgy, ha boldogan elleszek egyedül, mint párban nyomorultul.
A burgundi függöny mögött megjelent Rudolph igazgató, s a pódium felé vette az
irányt. Ez fájdalmasnak ígérkezett. Szó szerint sajnáltam a szüleimet, akik
mindketten a közönség soraiban ültek, és mindig mosolyogva integettek nekem,
valahányszor feléjük tekintettem.
- Kedves diákok, tisztelt szülők, nagyra becsült kollégák - kezdett bele a baljós
ceremóniába, ami a legkevésbé sem állt jól neki. - Most aztán tényleg itt az ideje, hogy
együtt ünnepeljük a múltat, a jelent és a jövőt.
 Mégis mi van ezekkel a ballagási beszédekkel? Valami törvény írja elő, hogy
ugyanazt a régi, unalmas maszlagot kell előadni?
- Szeretném megragadni az alkalmat, hogy... - folytatta az igazgató, miközben a
tantestület nagy része velem együtt a gondolataiba merült.
A szemem sarkából észrevettem, hogy valami felém közelít. Egy méretes alak,
sapkában és talárban, méghozzá olyan jellegzetes, laza mozgással, amiről még így,
oldalpillantásból is beazonosítható. Kettőt pislogtam, hogy jól látok-e. Jude
egyenesen hozzám tartott. A ballagási ceremónia kellős közepén, ügyet sem vetve az
általa kiváltott sutyorgásra. Vasárnap reggel óta nem láttam őt, és teljesen
megváltozott. Úgy nézett ki, mint aki békében van önmagával és a világgal. Mint aki
megoldotta az élet összes rejtélyét. Mint aki a felfedezések és a szavak ellenére még
mindig megdobogtatta a szívemet.
- Hé, Luce! - állt meg a széksorok között, éppen előttem. - Ne haragudj, hogy itt és
most rád zúdítom ezt. Tudom, hogy utálod az ilyesmit. De valami kikívánkozik
belőlem, úgyhogy megírtam a saját ballagási beszédemet.
Mindenki vagy a szomszédja fülébe suttogott, vagy próbálta felkaparni az állát
padlóról, esetleg a középső széksor felé bámult. És mindenki próbált elcsípni néhány
mondatot abból a beszélgetésből, ami a Southpointe gimi két leggyakrabban kibeszélt
diákja között zajlott. Lucy Larson viszont mosolygott.
- Ez az év nem olyan volt, mint a többi - nézett a közönségre. - Többet tanultam
magamról, az életről, a szeretetről és a szerelemről, mint a korábbi tizenhét alatt
összesen.
Tucatnyi fej felém fordult. Lejjebb csúsztam a széken. Elképzelésem sem volt, mit
fog kihozni ebből az egész ballagási beszédből, amelyben kiönti a lelkét. De azt
tudtam, hogy engem a legjobb esetben is zavarba fog hozni.
- Megtanultam, hogy nem vagyok az a szarcsimbók, akinek mindenki gondol.
Amilyen szarcsimbóknak én gondoltam magamat - Akár a színpadon is állhatott
volna, úgy szónokolt. - Valaki azt mondogatta, hogy nem vagyok az. Újra és újra és
újra. Az év nagy része azzal telt, hogy próbáltam felfogni, de végre hiszek neki.
Egy pillanatra rám emelte a tekintetét.
- Mert nem kell azt hinnem, hogy oda tartok, ahonnan jövök. És nem kell azt
hinnem, hogy egyetlen tragédia meghatározhatja a jövőt.
Elhallgatott, és megköszörülte a torkát.
- Csak én határozhatom meg. Most már látom.
Újabb szünet. Olyan csend honolt a teremben, hogy a légy zümmögését is hallani
lehetett.
- Azt is tudom, hogy a tanulási folyamat során elvesztette bennem a hitét, akitől a
leckét kaptam. Talán saját magában is elvesztette, meg az egész átkozott világban.
Ujjai megfeszültek a mikrofon körül.
- Ha ezerszer börtönbe kerülnék, az sem lenne rosszabb, mint amit vele tettem.
Megtanított szeretni. Újabb és újabb esélyt adott, hogy megmutassam, hogy képes
vagyok rá. És minden alkalommal csalódást okoztam neki.
Félig megvonaglott az arca, de nem kapta el rólam a tekintetét.
- Szeretlek, Lucy Larson. És sajnálom, hogy mindent tönkre kellett tennem
közöttünk, hogy erre rájöjjek. Megértettem, miért veszítettelek el, és miért nem
kaphatlak vissza sohasem.
 Becsuktam a szemem. Ez túl sok volt nekem. A vallomás, a szavak mögötti
érzelmek, hogy a közönség soraiban mindenki engem nézett, és az a sok minden,
amit én éreztem.
- Megmentettél, Lucy, én pedig nem viszonoztam a szívességet. Sajnálom,
bocsánatot kérek - tette hozzá halkan. - Csak akartam, hogy tudd.
Kinyitottam a szemem. Rávettem magam, hogy ránézzek, ahogy kihátrál a
színpadról. Rám mosolygott - olyan mosollyal, amit csak különleges alkalmakra
tartogatott. Én pedig viszonoztam azt a mosolyt.
Miközben minden szörnyű volt, a felszínre tört valami csodálatos. Valami életre
kelt a hamvakból.
Jude felemelte a kezét, és integetett, mielőtt megfordult, és lesétált színpadról.
Maga mögött hagyta a múltját, hogy célba vegye azt a szép jövőt.
 HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET

A
bőrömnek még csak lebarnulni sem volt ideje, mielőtt összepakoltam, és
elköltöztem az ország másik felébe. A nyár röpke heteit azzal töltöttem, hogy
táncoltam, újjáépítettem a kapcsolatot a szüleimmel, és még táncoltam egy
kicsit. Olyan nyár volt, ami szinte már tökéletesnek számít. Egy dolgot leszámítva.
Pontosabban egy embert.
Jude a ballagás másnapján kiköltözött a fiúotthonból, és többé nem hallottak
felőle. Persze szárnyra kapott néhány szóbeszéd, de a pletykalánc korábbi
áldozataként megesküdtem rá, hogy egyiknek sem adok hitelt. Valaki azt mondta,
hogy az ország egyik legjobb egyetemi focicsapatának a nyári táborában van. Más azt
terjesztette, hogy elmenekült az országból, miután valahol délen kirabolt egy bankot,
és lelőtte az egyik ügyintézőt. És akadt, aki szerint Jude visszafordíthatatlanul
megszakította a kapcsolatot a valósággal, mert levetette magát a Highman s
Bridge-ről.
Szerettem hinni abban, hogy akárhol volt is, boldog, és végre megbékélt saját
magával meg a múltjával.
Ezt magamnak is kívántam az érettségi után, és sikerült valamelyest
előrehaladnom benne. A boldogság túlzás, de a boldog-boldogtalan skálán inkább az
előbbi felé hajlottam, ami győzelemnek számított. A múltam még mindig ott volt,
minden reggel és minden este, hogy kísértsen. Többnyire viszont nem hagytam. Úgy
emlékeztem Johnra, ahogy élt, nem pedig arra, ahogy meghalt.
Ami pedig a világ megmentését illeti: nem engedtem el teljesen ezt az undokul
altruista elképzelést. Kezdet gyanánt feliratkoztam oktatónak egy helyi táncstúdióba,
ahová hátrányos helyzetű gyerekek járnak, akik nem tudnak fizetni az órákért. Egy
öregdiák jóvoltából még balettcipőre és harisnyára sem kellett költeniük. Úgyhogy
táncoltam, tanítottam és tanultam.
Ám valami még mindig hiányzott, vagy talán én hiányoltam valamit. Akárhogy
is, üresség tátongott bennem, amit nap mint nap próbáltam leküzdeni. Általában
megnyertem a csatát, mert sikerült elmerülnöm az osztálytermi beszélgetésekben, az
új barátaimra mosolyogni a megfelelő pillanatban... Máskor viszont túlzottan sajog-
tam belül ahhoz, hogy felvegyem az élet ritmusát.
Jó életet éltem. Bűntudatom támadt a gondolat miatt, de tudtam: lehetne jobb is.
- Lucy, beteszed azt a fülbevalót, vagy egész este csak cirógatod?
- kiáltotta felém India, a szobatársam, amint még utoljára végigmérte magát a
tükörben.
- Már megint hová ráncigálsz engem? - kérdeztem, miközben a helyére
illesztettem az ezüst karikát.
Szemforgatva hozzám vágta a táskámat.
- Buliba a Syracuse-ba. Lesznek srácok, pia meg zene. Jó mókának ígérkezik.
India a móka királynője volt, de tényleg. A családja vagy húsz táblajátékot
szabadalmaztatott, amivel vezette a mókás családi esték toplistáját. Élénk
teremtésként eredendő kalandvágy tombolt benne, és még egy kora reggeli
röpdolgozatba is képes volt vidámságot csempészni. Ráadásul az állam Összes
partijára meghívták.
 - És nekem azért kell odamennem, mert...?
Hogy mi a bónusz, ha a vidámság tehetős nagykövete vagy? Sosem kell szólóban
nyomnod, hacsak nem kifejezetten azt akarod.
- Mert túl keményen dolgozol, és túl keveset szórakozol. Ez a puritán
munkamorál kibillenti a szobánk zen egyensúlyát.
Felkaptam a dzsekimet a szék támlájáról, aztán követtem őt kifelé az ajtón.
- Bocsáss meg, amiért összekeverem a főiskolát a kemény munkának nevezett
tabuval - löktem meg a vállammal, amint végigsétáltunk a folyosón. - Hogyan
tudnám helyreállítani a szobánk szent zen egyensúlyát?
Rám vigyorgott.
- Becsíphetsz. Felpattanhatsz az asztalra, hogy rázd a segged. És lefekhetsz a
legjobb, legédesebb pasival, akit isten vakmerőségében teremtett.
- Ja... - legyintettem. - Ha ez minden...
- Komolyan mondom, néha olyan, mintha a mindenható kifelejtette volna belőled
a vidámsággombot - közölte India, amikor kiléptünk a koliból. Megnyomta a
slusszkulcsát, és felvillant a kocsija lámpája. A másik előnye annak, ha milliomos
vállalkozókkal teli családban nősz fel, hogy autóval furikázhatsz mindenhova.
- Belőled meg a szűrőt felejtette ki - nyitottam ki az ajtót, és beszálltam az
anyósülésre.
India felmordult, miközben kiállt a parkolóból.
- Még szerencse, hogy nincs messze a cél, mert neked, drága barátom, hatalmas
szükséged van egy kis alkoholmámorra, asztalon táncolásra és édes
szerelmeskedésre ma este.
- Na... - döntöttem a fejem a támlának. - Taposs bele!
Teljesen fölöslegesnek bizonyult a felszólítás, mert India mindent gyorsan csinált,
főleg a vezetést. Ezen az úton sem okozott csalódást. Ebben a tempóban egy órán
belül Kanadába értünk volna.
- Szóval - pillantottam rá. - Ki az a srác?
Még csak néhány hete ismertem Indiát, de nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ha
mentünk valahova, mindig volt egy srác a dologban. India határozottan hitt benne,
hogy a férfiak jelentik az élet sóját. A pasikból ítélve, akikkel együtt láttam, elég sósán
szereti.
Vállat vont, és úgy bámult ki az ablakon, mintha égne a vágytól, hogy eláruljon
valamit.
- Majd meglátod.
Ez a titokzatoskodás végképp bosszantó volt.
- Hát ha képes vagy kocsikázni, hogy találkozz vele, biztos helyes. Valószínűleg a
leghelyesebb fazon, akire nő valaha is mereszthette a szemét.
Elhúzta a száját és „talán” arcot vágott.
- De te az vagy, aki vagy, úgyhogy nem esel hasra egy csinos pofi előtt. Okosnak
és szellemesnek kell lennie, plusz olyan gazdagnak, mint egy sejk.
- A pénz nem feltétel - emelte fel az ujját, mintha megsértődött volna a puszta
feltételezéstől is. - A pénzt elő lehet teremteni. Az észt és az intelligenciát nem.
- Rendben, Freud - hagytam rá, s begördültünk a Syracusa negyedbe. - És én még
azt hittem, hogy énekszakos vagy...
India lefékezett és megállt egy épület előtt, ami kollégiumnak nézett ki.
 - Csak szállj ki a kocsiból, oké? - nyitotta ki maga mellett az ajtót. - Még mielőtt
hazavágod a zenjét ennek a kicsikének is.
Kiszálltam, és megvártam, hogy India megkerülje az autót.
- Mi ez? - kérdeztem. Néztem, ahogy diákok szállingóznak az épületbe, aminek
neon fények villogtak az első emeleti ablakain.
- Ez afféle tanévkezdő diáktalálkozó - magyarázta, s megfogta a karomat, hogy
magával vonszoljon.
- Te valami idióta diáktalálkozóra hoztál engem? - készültem fel arra, hogy
világgá szaladjak. - Azt hittem, azért ballagtunk el a középiskolából, hogy ne kelljen
ilyenektől szenvednünk többé.
- Ez egy kicsit másképp működik a felsőoktatásban - sétált a bejárathoz.
- Tényleg? Akkor nem lesznek párzani vágyó kutyaként viselkedő fiúk, akik
hozzádörgölőznek bármihez, ami mozog?
India szégyenlősen rám mosolygott.
- És nem lesz olyan agyatlan zene, amiben egy ritmus sincs, amire táncolni lehet?
Még szégyenlősebb mosoly.
- Ó, India! - morgolódtam. - Ha pokolra akarnék jutni, egyszerűen csak szólnék a
sátánnak!
- Miért ilyen marha nehéz eset a szobatársam? - sóhajtott fel, amikor befelé
igyekeztünk a zsúfolt épületbe. - Ez a buli tetszeni fog neked - harsogta túl az igenis
agyatlan zenét, amiben egy ritmus sem volt, amire táncolni lehetne. - Bízz bennem!
Átverekedtünk magunkat a folyosón, ahol igenis párzani vágyó, kutya módjára
viselkedő fiúk simultak hozzám, és félreérthetetlen mozdulatokkal dörgölőztek a
lábamhoz, mielőtt félrelökhettem volna őket.
- Nem tudok bízni benned, ha nem adsz rá okot, Indie!
- Te jó ég, muszáj innom valamit - rántott magával, és sorba állt valaminél, amit
bárpultnak gondoltam.
- Tölts nekem valamit! - címezte az italokat mérő srácnak a zenét túlharsogva. A
gyerek pisztolyt formázott a kezével, aztán kevert valamit, ami túl rózsaszínnek és túl
erősnek látszott.
- És önnek mi lesz, csinos hölgyem? - kérdezte, amikor odaadta Indiának a piát.
- Van bármid, amitől nem állok be két korty után, mint a kapanyél?
A tömeget elnézve ez igencsak kétségesnek tűnt.
Újabb pisztolyos mozdulatot követően kinyitotta a hűtőajtót, és lepattintotta egy
sör kupakját. Az első tucc-tucc zene éppen a közönséges kórus közben némult el
hirtelen, aztán egy lassú, nagyon ismerős dal zengte körbe a helyiséget.
- Hé, cimbora! - szólt valakinek a srác a vállam fölött. - Neked mit hozhatok?
- Nem tudom, kaphatok-e még abból, amit akarok - válaszolta egy ugyancsak
ismerős hang, miközben Paul McCartney éneke visszhangzott a falakról.
Elakadt a lélegzetem. Letettem a sört, és lassan megfordultam.
- Szia, Luce!
Ő volt az. Tényleg ő volt az. Rám mosolygott azzal az ezüst szemével.
- Jude? Te meg mit keresel itt?
Nem voltam a helyzet magaslatán. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem a
nyáron, és ez nem szerepelt közöttük.
Szélesedő vigyorral közelebb lépett.
 - Kábé suliba járok.
A háta mögött India feltartott hüvelykujjal elosont, és sokatmondó mosolyt
villantott rám.
- Syracuse-ba? - léptem közelebb én is. Fel akartam emelni a karomat, hogy
megérintsem. Hogy meggyőződjek róla: tényleg itt van.
- Aha - vágta zsebre a kezét. A kék farmerja zsebére. Semmi szürke nem volt rajta.
Még a régi sapkáját is elhagyta. Teljesen máshogy festett, mégis teljesen ugyanúgy.
- És nem szöktél át a határon, hogy megmenekülj az életfogyttól?
Kuncogva egyik lábáról a másikra állt.
- Á-á A bűnözés egy ideje már nem az én asztalom.
- Akkor miért vagy itt? Nincs egy tucat iskola jobb focicsapattal, ahová
bekerülhettél volna?
- Talán van - vont vállat.
- Akkor miért?
Tudtam, hogy hülye kérdéseket teszek fel, ám képtelen voltam gátat szabni nekik.
A tarkóját dörzsölve a plafonra nézett.
- Reméltem, hogy ez azért nyilvánvaló.
A jelen pillanattal, illetve velem vagy Jude-dal kapcsolatban semmi sem volt
nyilvánvaló.
- Miattad vagyok itt, Luce - vallotta be. – A picsába, ha a Marymount
Manhattannek lenne focicsapata, és tényleg kellettem volna nekik, akkor ott lennék.
Tátva maradt a szám. Cserbenhagytak a szavak.
- Szavad ne feledd!-emelte fel a mutatóujját. Hirtelenjében szinte idegesnek tűnt.
- Egy ideje már gyakoroltam ezt, és ki kell nyögnöm, mielőtt pofon vágnál vagy
faképnél hagynál. Készen állsz?
Leeresztette a vállát, és kifújta a levegőt.
- Helló, Jude Ryder Jamieson vagyok - kezdte, s kezet nyújtott. Megfogtam és
méláztam. Nem engedte el az enyémet, amikor próbáltam elhúzni. - Az anyám
elhagyott tizenhárom éves koromban. Az apám életfogytiglani börtönbüntetését tölti,
amiért megölt egy fiatal srácot. Az elmúlt öt évet egy fiúotthonban töltöttem, ahol
bántalmaztak, megvertek és kihasználtak a többiek, a személyzet és még az istenverte
kutya is. Drogot árultam. Drogoztam. Letartóztattak. Sokszor. Megdugtam egy
csomó arctalan nőt.
Elhallgatott, hogy mély lélegzetet vegyen.
- Aztán találkoztam eggyel, akinek az arcát nem tudtam elfelejteni. Beleszerettem.
Megbántottam, mert szerelmes lettem belé, és féltem, hogy ő is csak elhagy majd,
mint mindenki más.
Felemelte a másik kezét, hogy a kettővel együtt átfogja az enyémet.
- Még mindig szerelmes vagyok belé.
A társalgás ezen pontján képtelen voltam levegőt venni, így kész szerencse, hogy
bármiféle válasszal tudtam szolgálni.
- Jude - suttogtam, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Megvolt a magunk
közös múltja. Méghozzá olyan múlt, ami egy párkapcsolat lehető legrosszabb alapja.
- Szeretlek, Luce - folytatta. Világos volt, hogy nem hagyja abba, amíg el nem
mondja, amit akar. - És bocsánatot kérek, amiért tönkretettem közöttünk mindent,
mielőtt ezt bevallhattam volna neked. Mielőtt bevallhattam volna magamnak. Te
nem tettél jobb emberré, mert erre senki sem képes. De elérted, hogy jobb ember
akarjak lenni. Hittél bennem és kiálltál mellettem. Törődtél velem, amikor senki más
nem tette. Jobb lettem általad, Luce. Igazad van! Egy ember is sokat változtathat. Egy
ember is jobbá teheti egy másiknak az egész világát - jelentette ki lángoló arccal. - Egy
ember tönkretette a világomat, ő volt az apám. Egy pedig megmentette, ez vagy te.
Felemelte mindkét kezét, és megsimogatta az arcomat.
- Ugyanaz a tragédia állította a feje tetejére a világunkat. Ugyanaz a tragédia
hozott ide minket ma. Ne hagyd, hogy szétszakítson bennünket!
- Jude - szólaltam meg azzal az eltökéltséggel, hogy ennél az egy szónál többet is
kipréselek. - Hogyan is próbálhatnánk meg továbblépni, amikor mindig ott lesz a
múltunk, hogy emlékeztessen, mit veszítettünk el a másik családja miatt?
Végigfuttatta hüvelykujját az arcomon.
- Úgy, hogy tudom: soha, senkit sem fogok úgy szeretni, mint téged. Ez fogja
legyőzni a múltat, valahányszor felüti az ocsmány fejét - válaszolta, s közelebb lépett.
- Tehát, vagy te és én, vagy pedig én és én, Luce. És nem nagyon kedvelem saját
magamat, szóval remélem, hogy a te és én opciót fogod választani.
Még egy lépést tettem felé, így már összeért a testünk.
- Én sem kedvellek-fontam a karomat a nyaka köré. - Szeretlek,
Az arcán végigfutó hosszú heg eltűnt a mosolyával.
- Na végre! - hajolt előre. - Soha többé nem engedlek el. Mindörökké téged
akarlak, Luce.
Aztán megcsókolt. Benne volt a jövőt fontolgató férfi türelme, és a mának élő
sietsége is. Kétségtelenül ez volt életem legjobb csókja.
- Táncolj velem! - kérte, és a nyakamat átkarolva magához szorított. Száját a fülem
mellé tapasztva dúdolni kezdte a dallamot.
- Azt hittem, utálod ezt a dalt - ringatóztam vele együtt.
- Utáltam is.
- És mitől gondoltad meg magad?
Elvigyorodott, és mélyen hátradöntött.
- Tőled.
Aztán felemelt, hátrahajtotta a fejét, és kitátotta a száját.
- Once I let Lucy Larson into my heart! I was able to take my sad, shitty song and
make it better!* - kántálta más ritmusra teljes hangerővel. Néhány diák felemelte a
sörösüvegét a tiszteletére, mások röhögni kezdtek a „na, na, na” kórus közben, és
olyanok is voltak, akik úgy néztek Jude-ra, mint egy őrültre.
De én csak nevettem - már rég tudtam, hogy őrült. És ezt szerettem benne.
- Ez aztán a kreatív szabadság, amit a szöveggel műveltél! - mondtam neki.
- Nem érdekel, minek hívják. Mert mindazok után, ami velem történt, veled
bújhatok ágyba minden este.
Hátrahajoltam és végigmértem az arcot, amelybe beleestem tavaly egy forró,
nyári napon. Most pedig szerelembe estem a férfival, aki mögötte van.
- Hogy tud egy ilyen fazon, mint te, örökkévalóságot ígérni tizennyolc évesen?
- Könnyen - lehelt könnyű csókot a szám szélére. - Ha talál egy olyan lányt, mint
te.

VÉGE