A párkányon álló nő hálóingben volt.

Még csak délután fél négy felé járt, de ő már felvette a hálóingét, mintha le
akarna feküdni. Az élénk tavaszi szél a testéhez tapasztotta az áttetsző nylonanyagot, s ahogy ott állt mozdulatlanul
az épület párkányán, tizenkét emelettel a város utcája felett, olyan volt, mint egy kőbe faragott görög mitológiai alak.
A rendőrség és a tűzoltóság már kivonult. A rendőrök és a tűzoltók már legalább ezerszer láttak efféle kisdrámákat
a moziban meg a televízió képernyőjén. Ha volt valami, ami határozottan untatta a közszolgálat eme alkalmazottait,
akkor az a szórakoztató ipar elnyütt kliséinek a valóságos életben való ilyetén megjelenítése volt. Így aztán a
tűzoltók lent az utcán közömbösen kifeszítették a ponyváikat, a rendőrök meg körülzárták a háztömböt, és felküldtek
két detektívet az ablakhoz, amelyik mellett a tavaszi szélben az épület falához lapult a nő.
Szép nő volt, úgy húsz év körüli, fiatal lány, hosszú szőke haját elkapta az áprilisi szellő, dühösen az arcába
csapta, és meglobogtatta a feje körül. Andy Parker, a 87-es körzet egyik mézesmázas beszédű tagja azért szerette
volna, hogy a lány bejöjjön a párkányról, mert nagyon szívesen megnézte volna közelebbről is a lány telt keblét az
áttetsző hálóing alatt. A másik detektív, Steve Carella egyszerűen csak képtelen volt elhinni, hogy akadhat ember, aki
egy ilyen szép tavaszi napon meg akar halni.
A lánynak észrevehetőleg sejtelme sem volt róla, hogy a két detektív ott van. Miután elmozdult az ablaktól,
amelyen kimászott a párkányra, óvatosan araszolva elindult az épület sarka felé, és most ott állt, két karjával a falnak
támaszkodva, szétterpesztett ujjakkal markolászta az épület rozsdavörös falát. A párkány körülbelül harminc centi
széles lehetett, körülfutotta az egész tizenkettedik emeletet, csak az épület sarkán törte meg egy groteszk pofájú
vízköpő, amilyen a város sok régebbi épületét díszíti. A lány nem tudott a vigyorgó kőfejről, mint ahogy nem tudott a
két detektívről sem, aki kihajolt a tőle körülbelül két méterre levő ablakon. Egyenesen maga elé meredt, vállára
leomló hosszú szőke haja ragyogó aranyszögben csapódott az épület vörös téglafalának. Csak néha nézett le az alatta
levő utcára. Az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, nem volt azon se elhatározás, se elszántság, se félelem.
Szépséges arc volt, de kifejezéstelen, mintha a szél mosta volna tisztára, s vékony lepelbe burkolt, szélsimogatta
érzéki teste mintha része lett volna az épületnek.
- Kisasszony! - szólította meg az ablakon kihajoló Carella.
Alány nem fordult feléje. Csak nézett tovább mereven maga elé.
- Kisasszony!
A lány megint csak nem vett tudomást róla, hanem ismét lenézett az utcára. Aztán hirtelen az eszébe jutott, hogy
milyen csinos teremtés, hirtelen az eszébe jutott, hogy sok száz szempár tapad majdnem mezítelen testére, és hirtelen
maga elé kapta az egyik karját, hogy eltakarja a keblét. Majdnem elvesztette az egyensúlyát. Megingott egy
pillanatra, aztán gyorsan lekapta a kezét a hálóinge elejéről, és ismét megérintette a rozsdavörös téglafalat, hogy
biztonságban érezze magát. Carella, aki figyelte, hirtelen rájött, hogy a lány tulajdonképpen nem is akar meghalni.
- Hall engem, kisasszony? - kérdezte Carella.
- Hallom - felelte a lány, de még mindig nem fordult Carella felé. - Menjen innen. - Színtelen volt a hangja.
- Mennék én szívesen, de nem mehetek. - Hiába várt, nem kapott választ. - Itt kell maradnom, amíg maga be nem
jön arról a párkányról.
Alány kurtán bólintott egyet. Most sem fordult meg, csak azt mondta: - Menjen haza. Csak az idejét vesztegeti.
- Haza · semmi esetre se mehetek - mondta Carella. Csak háromnegyed hatkor váltanak fel. - Szünetet tartott. - Mit
gondol, most hány óra van?
- Nincs órám - mondta a lány.
- Mégis, mit gondol, hány óra?
- Fogalmam, sincs róla, és nem is érdekel. Azt hiszi, nen tudom, miben töri a fejét? Megpróbál társalgásba
bocsátkozni velem. Csakhogy nekem semmi kedvem társalogni magával. Menjen innen.
- Hogy őszinte legyek, nekem sincs nagy kedvem társalogni magával - mondta Carella. - De a hadnagy rám
parancsolt: “Menjen, és beszéljen azzal az őrülttel azon a párkányon.” Így kerültem ide, és ...
- Nem vagyok őrült! - mondta dühösen a lány, és első izben fordult Carella felé.
- Ezt nem én mondtam. A hadnagy mondta.
- Hát akkor menjen vissza, és mondja meg a hadnagynak, hogy menjen a fenébe.
- Miért nem jön velem, és mondja meg neki maga? A lány nem felelt. Ismét elfordult Carellától, és lenézett a utcára,
mintha abban a pillanatban le akarna ugrani. Carella gyorsan megszólalt: - Mi a neve?
- Nincs nevem.
- Neve mindenkinek van.
- A nevem Nagy Katalin.
- Ugyan már!
- Akkor Marie Antoinette. Vagy Kleopátra· Nem maga mondta, hogy őrült vagyok? Rendben van, őrült vagyok, és
ez a nevem.
- Melyik a három közül?
- Amelyik tetszik. Vagy mind a három. Menjen innen, jó?
- Fogadni mernék, hogy Blanche a neve - mondta Carella.
- Ki mondta?
 - A háztulajdonosnő.
- És még mit mondott?
- Azt, hogy a maga neve Blanche Mattfield, hogy Kansas Cityböl jött fel, és hogy hat hónapja lakik a házban. Így
van?
- Menjen, és kérdezze meg tőle, attól a minden lében kanál boszorkánytól.
- Tényleg Blanche a neve?
- Tényleg Blanche a nevem. Az isten szerelmére, muszáj ezt végigcsinálnnnk? Hát nem érti meg, hogy átlátok
magán, miszter, olyan tisztán átlátok, mintha üvegből volna? Lenne szíves elmenni innen, és békén hagyni engem?
- Miért? Hogy levethesse magát az utcára?
- Úgy van, pontosan azért. Hogy levethessem magam az utcára.
- Miért?
A lány nem felelt.
- Mondja, nem fázik egy kicsit abban az egy szál hálóingben? - kérdezte Carella.
- Nem.
- Pedig erős szél fúj.
- Nem érzem.
- Kerítsek magának egy pulóvert?
- Nem kell.
- Miért nem jön be onnan, Blanche? Értse meg, még meg talál fázni azon a párkányon.
Alány hirtelen várátlanul felkacagott. Carella, aki nem talált semmi mulatságosat abban, amit mondott,
meglepődött.
- Én meg akarom ölni magam - mondta a lány -, maga meg amiatt aggódik, hogy megfázom.
- Fogadni mernék, hogy nagyobb esélye van annak, hogy megfázik, mint annak, hogy megöli magát - mondta
halkan Carella.
- Tényleg?
- Tényleg - mondta Carella.
- Nono - mondta a lány.
- Pedig így van.
- Akkor marhára meg fog lepődni.
- Igazán? - kérdezte Carella.
- Garantálom.
- Igazán meg akarja ölni magát, Blanche?
- Mondja, muszáj ezt végighallgatnom? - kérdezte a lány. - Hiába kérem, hogy legyen szíves elmenni innen?
- Nem megyek. Nem hiszem, hogy meg akar halni. Attól félek, hogy leesik arról a párkányról, megüti magát, és
néhány embert is megsebez az odalenn álldogálók közül.
- Meg akarok halni - mondta halkan a lány.
- Miért?
- Igazán kíváncsi rá, hogy miért?
- Igen. Igazán kíváncsi vagyok.
- Azért - mondta a lány lassan, tagoltan -, mert magányos vagyok, mert nem szeretnek, és nem kellek senkinek. Még
bólintott is hozzá, aztán gyorsan elfordította a fejét, mert a szeme hirtelen megtelt könnyel, és nem akarta, hogy
Carella észrevegye.
- Egy ilyen szép lány, mint maga? Magányos, nem szeretik, és nem kell senkinek? Hány éves maga, Blanche?
- Huszonkettő.
- És nem szeretne huszonhárom lenni?
- Nem. Nem szeretnék huszonhárom lenni - ismételte meg színtelen hangon a lány. - Egy perccel sem szeretnék idő-
sebb lenni. Egy másodperccel sem. Meg akarok halni. Nem hagyna békén, hogy meghalhassak?
- Elég legyen ebből! - mondta dorgáló hangon Carella.
- Nem szeretem hallani az efféle beszédet: Meg akar halni, meghalni huszonkét évesen! Amikor még maga előtt van
az egész élet!
- Semmi sincs előttem - mondta a lány.
- Minden!
- Semmi. Ö elment, és nincs előttem semmi. Elment.
- Kicsoda?
- Senki. Akárki. Nem érdekes. Jaj, istenem! - Hirtelen az arca elé kapta az egyik kezét, és elkezdett sírni. Belesírt a
tenyerébe. A másik kezével még mindig az épületbe kapaszkodott, de megingott. Carella még jobban kihajolt az
ablakon. A lány hirtelen feléje fordult, és rákiáltott: - Ne merjen a közelembe jönni!
- Nem akartam ...
- Nehogy utánam másszon!
 - Legyen nyugodt. Még akkor se másznék ki arra a párkányra, ha egymillió dollárt ígérne érte.
- Akkor jó. Maradjon, ahol van. Ha a közelembe jön, leugrom!
- Na és kit érdekel, ha leugrik, Blanche?
- Tessék?
- Gondolja, hogy érdekelni fog valakit, ha leugrik és meghal?
- Nem. Tudom, hogy senkit sem fog érdekelni. Amiatt ... amiatt nem aggódom.
- Egy kétsoros hír lesz az újságok negyedik oldalán, aztán semmi. Minden csoda csak három napig tart.
- Nem érdekel. Nagyon szépen kérem, hagyjon békén! Hát nem tud megérteni?
- Nem. Nem tudom. Szeretném, ha megmagyarázná. A lány nyelt egyet, bólintott, aztán Carella felé fordult, és
lassan, türelmesen megismételte: - Nem érti, hogy elment?
- Ki ment el?
- Hát nem mindegy? Ö. Egy férfi. És elment. Isten veled, Blanche, remekül szórakoztunk. Semmi több. Csak ...
szórakoztunk. És én ... - Hirtelen fellángolt a szeme. - A fenébe is, nem akarok élni! Nem akarok nélküle élni!
- Vannak még férfiak a világon.
- Nem. - A lány a fejét rázta. - Nincsenek. Én őt szerettem. És őt szeretem. Nem kell más férfi. Meg akarok ...
- Jöjjön be - mondta Carella. - Megiszunk egy csésze kávét, és megpróbálunk ...
- Nem!
- Ugyan már. Maga úgyse fog leugrani arról a nyavalyás párkányról. Csak az időnket vesztegeti. Ennyi ember
idejét. No, jöjjön be szépen.
- Le fogok ugrani.
- Persze, de nem most, igaz? Majd máskor. Majd talán a jövő héten. Vagy jövőre. Ide figyeljen, ma rengeteg a dol-
gunk. A srácok városszerte a tűzcsapokat nyitogatják. Itt a tavasz, Blanche. Tegye meg nekem azt a szívességet,
hogy máskor ugrik le, jó?
- Menjen a fenébe - mondta a lány, és ismét lenézett az utcára.
- Blanche!
A lány nem felelt.
- Blanche! - Carella sóhajtott egyet, és Parkerhez fordult. Súgott valamit a fülébe, mire Parker bólintott, és elment az
ablaktól.
- Maga egy kicsit a feleségemre emlékeztet - szólt oda Carella ismét a lánynak. A lány nem felelt. - Komolyan, a fe-
leségemre. Teddyre. Ö süketnéma. És ...
- Micsoda?
- Süketnéma. Süketnémán született. - Carella elmosolyodott. - Azt hiszi, csak magának vannak problémái? Mi len-
ne, ha süketnéma volna, és ráadásul egy hekus lenne a férje?
- Tényleg ... süketnéma a felesége?
- Tényleg.
- Sajnálom.
- Sose sajnálja. Neki soha még csak az eszébe se jutna, hogy levesse magát egy épület tizenkettedik emeletéről.
-Én ... én sem így akartam öngyilkos lenni - mondta a lány. - Altatót akartam bevenni. Ezért is vettem fel a háló-
ínget. De ... nem voltam biztos benne, hogy elég altatóm van. Csak félig van a fiola. Vagy az is elég lett volna?
- Ahhoz elég, hogy rosszul legyen. tőle - mondta Carella.
- Jöjjön be, Blanche. Elmesélem, hogy is volt, amikor majdnem felvágtam az ereimet.
- De nem vágta fel.
- Esküszöm az élő Istenre, hogy majdnem megtettem. Legalább egyszer mindenkivel előfordul, hogy azt hiszi,
nincs értelme többé az életnek. Mi történt? Ma jött meg a mensese?
- Mi ...? Ho ... honnan tudja?
- Gondoltam. Jöjjön.
- Nem.
- Jöjjön szépen, Blanche!
- Nem! Ne merjen közeledni hozzám!
A lakásban váratlanul élesen csöngeni kezdett a telefon. A csöngést a lány is tisztán hallotta. Egy pillanatra az
ablak felé fordította a fejét, aztán mintha lélekben befogta volna a fülét, hogy ne hallja a telefoncsöngést. Carella úgy
tett, mintha meglepődne. Ő küldte el Parkert, hogy hivja fel valahonnan a lány számát, most mégis úgy tett, mintha a
csengetés meglepetésszerüen érné. Csendesen megszólalt: - Cseng a telefon.
- Nem vagyok otthon.
- Lehet, hogy fontos.
- Nem fontos.
- Lehet, hogy ... ő az.
- Ö Kaliforniában van. Nem ő az. És nem érdekel, hogy ki más telefonál. - Egy kis szünet után megismételte: - Ö
Kaliforniában van.
 - Kaliforniában is van telefon - mondta Carella.
- Nem ... ez nem ő.
- Miért nem veszi fel a kagylót, és bizonyosodik meg róla?
- Tudom, hogy nem ő az! Hagyjon békén!
- Felvegyük a kagylót? - kiáltotta valaki a lakásban.
- Majd bejön a kisasszony, és felveszi - kiáltotta vissza Carella. Odanyújtotta a kezét a lánynak. A háta mögött to-
vább csengett a telefon. - Fogja meg a kezem, Blanche - mondta.
- Nem. Leugrom.
- Dehogy fog leugrani. Szépen bejön, és felveszi a kagylót.
- Nem! Már mondtam, hogy nem!
- Jöjjön he, mert megharagszom! - kiáltotta Carella. Hát mi maga? Ostoba liba? Szét akarja loccsantani az agyát
azon a nyavalyás járdán? Az a járda cementből van, Blanche! És nincs rajta matrac.
- Nem érdekel. Leugrom.
- Hát akkor ugorjon már, az isten szerelmére! - mondta mérgesen Carella. Az olyan apa hangján beszélt, aki végül is
elvesztette a türelmét a gyereke iránt. - Ha le akar ugrani, akkor csak rajta. Legalább mindnyájan hazamehetünk.
Rajta, ugorjon!
- Tényleg le fogok ugrani - mondta a lány.
- Akkor ugorjon. Vagy ugorjon, vagy fogja meg a kézem! Ne vesztegessük hiába az időt.
A háta mögött a telefon még mindig veszettül csengett. Egyéb hang nem hallatszott sem a lakásban, sem az épület
homlokzatán, csak a telefon csengése meg a szél panaszos sóhaja.
- Le fogok ugrani - mondta halkan a lány.
- Tessék - mondta Carella. - Itt a kezem. Fogja meg. Elakadt a szava, egy döbbenetes pillanatig szinte nem is
érzékelte igazán, hogy mi történik. Aztán tágra nyílt a szeme a rémülettöl, és valósággal kővé meredt, ahogy ott állt
az ablakban, kinyújtott keze megdermedt a levegőben. A lány hirtelen ellökte magát a faltól, és leugrott.
Hallotta a sikolyát, hallotta, hogy hal el gyorsan a tizenkét emelet mélységben, elhal, de még mindig elnyomja a
telefon eszeveszett csengését. És aztán hallotta, hogy puffan a lány teste odalenn a járdán. Szinte vakon elfordult az
ablaktól, és azt mondta, de nem intézte senkihez a szavait: - Úristen! Leugrott.

Az ügynöknek még öt perc volt hátra az életéből. Körülbelül húsz háztömbnyire onnan fordult be az egyik, a
Tavasszal flörtölő utcába, ahol Blanche a halálba vetette magát. Egy mintakollekciót tartalmazó súlyos böröndöt
cipelt a jobb kezében, és úgy érezte, hogy a Tavasz nőnemű. Igen, az ügynök szemében a Tavasz nő volt, nő, aki
táncolva szökellt át a Harb folyón, átröppent a víz színén hányódó szemét felett, kacéran megmutatta bokáit a folyón,
tülkölve tovahúzó vontatógőzösöknek, pajzánul rákacsintott a parton randévúzó szerelmesekre, megvillantotta húsos
combjait a Silvermine Road és a park felett, aztán könnyedén átugrotta a bérkaszárnyák tetejét, és pontosan az utca
közepén ért földet kecsesen. Az emberek kitódultak az utcára, hogy üdvözöljék. Mosolyogtak, a nőkön virágmintás
háziruha, volt, a férfiakon kihajott gallérú sporting, tornacipő, atlétatrikó és sortnadrág. És mindnyájan mosolyogtak.
Boldog mosollyal ölelték a karjaikba a Tavaszt, magukhoz szorították, megcsókolták a nyakát, és megkérdezték: hol
voltál ilyen sokáig, bébi?
Az ügynök természetesen nem tudta, hogy öt perc múlva halott lesz. Ha tudta volna, valószínűleg nem azzal tölti
földi életének utolsó néhány percét, hogv egy hajkefékkel teli nehéz bőröndöt cipel végig a város egyik utcáján,
amelyik éppen a Tavasszal szerelmeskedik. Ha tudta volna, hogy meg fog halni, lehet, hogy tisztelgett volna a
halálnak vagy valami. Vagy legalábbis a levegőbe hajította volna a mintakollekcióját, és gondolatban elrepült volna
Bora Borába. Amióta olvasta a Hawaii címü útikönyvet, gondolatban sokszor elrepült Bora Borába. Néha, amikor
különösen nehéz volt hajkeféket eladni, napjában legalább tízszer vagy tizenkétszer is elrepült Bora Borába. És
mihelyt Bora Borába ért, azonnal szeretkezni kezdett a barna bőrű tizenöt éves lányokkal. Itt és most is volt ugyan
néhány barna bőrű tizenöt éves lány az utcán, de nem nagyon sok. Meg aztán az ügynök nem is tudta, hogy meg fog
halni.
Nehézkesen vágott neki az utcának, úgy érezte magát, mint Matuzsálem plusz egy mintakollekció: Azon tünödött,
vajon el tud-e ma még adni néhány hajkefét. Még legalább hármat kellett volna eladnia, hogy teljesítse napi kvótáját,
de hát ki a fene akar hajkefét vásárolni, amikor a Tavasz ropja a táncot az utcán? Nagyot sóhajtott, felmászott a
legelső bérkaszárnya tornácának a Iépcsőjén, elhaladt egy pattanásos arcú, tizenhat éves lány mellett, akin
farmernadrág és fehér blúz volt, és azon tűnődött, vajon tud-e a lány hula-hulázni. Belépett a félhomályos, rossz
szagú külső előtérbe, elbaktatott a levélszekrények mellett, amelyeken fel volt törve a zár és lógott a fedél, aztán
belépett a belső előtér természetesen nyitott ajtaján, amelyen csodálatosképpen épségben maradt a tejüveg. A
földszinten szemeteskannák sorakoztak a lépcsőház fala mellett. Üresek voltak ugyan, mégis bűzlött tőlük az egész
lépcsőház. Utálkozva szimatolt a levegőbe, aztán elindult a lépcsőn a világítóudvar első emeleti ablakán behatoló
természetes világosság felé.
Még három perc volt hátra az életéből.
A mintakollekció mindig nehezebb, ha lépcsőt mászik vele az ember. Minél magasabbra mászik, annál nehezebb. Az
ügynök különlegesen okos embernek tartotta magát, és valóban intelligens volt és jó megfigyelő, és az évek
folyamán természetesen megfigyelte, hogy egyenes összefüggés van a lépcsőmászás ténye és a mintakollekció
súlyának a mászás közben történő állandó növekedése között. Órült, amikor felért az első emeleti pihenőre. Letette a
mintakollekciót tartalmazó bőröndöt, elővette a zsebkendőjét, és megtörölte verítékes homlokát.
Még másfél perc volt hátra az életéböl.
Gondosan összehajtogatta a zsebkendőt, és visszadugta a zsebébe. Aztán felnézett az elötte levő ajtóra szögezett
fémbetükre.1/A lakás. Az A betü kicsit csáléra állt.
Megkereste az ajtófélfán a csengő gombját. Kinyújtotta a mutatóujját.
Három másodperc.
Megnyomta a gombot.
A váratlan, nagy erejű robbanás kiszakította a lakás elülső falát, darabokra tépte az ügynököt, és hajkefékböl és
emberi húscafatokból álló zuhatagot zúdított bömbölve a levegőbe és le a lépcsőn.
Valóban megérkezett a tavasz.

Cotton Hawes második fokozatú detektív a demokráciáért viselt utolsó nagy háborúban egy torpedó-őrnaszád
fedélzetén teljesített szolgálatot, ennélfogva harci tapasztalatai csupán a tengeri ütközetekre korlátozódtak. Hogy
pontosak legyünk, egyszer ugyan részt vett egy parányi csendes-óceáni sziget partjának a bombázásában, de sohasem
volt alkalma látni, milyen pusztításokat végeztek hajójának a torpedói a japánok dokkberendezéseiben. Ha
gyalogosként szolgált volna Olaszországban, a bérkaszárnya lépcsőházában uralkodó káosz valószínűleg nem lepte
volna meg annyira. De hát ő mindig tiszta ágyban alhatott, és ahogy a szólás mondja, napjában háromszor terített
asztalnál ehetett, így aztán az előtér ajtaján belül eléje táruló pusztítás meglehetősen megdöbbentette.
Az előtér és a lépcsőház tele volt vakolatdarabokkal, tapétafoszlányokkal, gerendákkal, konyhaedényekkel,
hajkefékkel, törött cserepekkel, emberi húscafatokkal, vérrel, hajjál és szeméttel. Sűrű felhőként lebegett a levegőben
a vakolatpor, csak a világítóudvar ablakán behatoló délutáni napfény sugarai hasítottak bele ferde csíkokat. Magát az
ablakot betörte a robbanás, csak csontváza volt hajdani önmagának, az első emeleti pihenőt üvegszilánkok borították.
Az ablak körül és a lépcsőházban megfeketedtek és felhólyagzottak a falak. A pihenőn levő másik két lakás ajtaja elé
kitett tejesüvegeket is összetörte a robbanás. Az emelet többi lakóját szerencsére már előbb kicsalta az utcára a nagy
csábító, a Tavasz, így aztán ezen az áprilisi délutánon emberéletben csak a lépcsőházban és az 1/A számú lakásban
esett kár.
Hawes egy köhögő, fulladozó rendőr nyomában sietett fel a törmelékkel teleszórt lépcsőn, eltakarta a
zsebkendőjével az arcát, és megpróbált nem venni tudomást arról, hogy amik mellett elhalad, egy emberi lény
véráztatta, lekvárszerű maradványai. A hajkefék kijelölte ösvényen eljutott a lakás kidőlt faláig és szétrombolt
ajtajáig. Hajkefeeső esett itt ezen az áprilisi napon, hajkefe- és véreső. Belépett a lakásba. A konyhában még mindig
gomolygott a füst, és a levegőben érezni lehetett a félreismerhetetlen gázszagot. Hawes nem gondolta, hogy szüksége
lehet a gázálarcra, amelyet a földszinten nyomott a kezébe a rendőr, de egyetlen szippantás kellett csak, és a bűz
máris meggyőzte az ellenkezőjéról. A fejére húzta az álarcot, ellenőrizte a szűrőbetéthez kapcsolódó csővet, és a
rendőr nyomában belépett a konyhába. Káromkodott egyet, mert a gázálarc szemlencséje máris kezdett bepárásodni.
A konyhában egy overallos férfi serénykedett szorgosan a tönkrement gáztűzhely mögött: a világítógáznak a lakásba
való további beáramlását próbálta elállítani. A robbanás kiszakította a falból a gáztűzhelyet, eltörte a csöveket,
amelyek összekötötték a fővezetékkel, és a lakásba ekként már akadálytalanul beáramló gáz azzal fenyegetett, hogy
újból felhalmozódik, és ennek újabb robbanás lesz a következménye. Az overallos férfi - minden bizonnyal a
Közművek vagy a Gázművek küldte ki - még csak fel se nézett, mikor Hawes meg a rendőr belépett a helyiségbe.
Gyorsan és szorgalmasan dolgozott. Egy robbanás már volt, és ő az istennek se óhajtott még egyet, legalábbis addig
nem, amíg ő a helyszínen van. Tudta, hogy ha bizonyos mennyiségü szénmonoxid feleannyi oxigénnel vagy két és
félszer annyi levegővel keveredik, nemcsak egy láng, hanem egy szikra is elég ahhoz, hogy robbanást okozzon.
Amikor a lakásba érkezett, minden ablakot kinyitott, még a hálószoba ablakát is, pedig az, amit ott az ágyon látott,
nem nagyon felelt meg az esztétikai érzékének. Aztán azonnal munkához látott, dolgozni kezdett az eltört és
elgörbült csöveken, hogy elállítsa a gázömlést. Hivő katolikus volt ugyan, de munkáját még akkor se hagyta volna
abba, ha maga a pápa sétál be a konyhába. Hawest meg a rendőrt még egy fejbólintásra se méltatta.
Hawes gázálarca bepárásodott szemlencséin keresztül szemügyre vette a csöveken dolgozó férfit, aztán körülpillan-
tott a szétrombolt konyhában. Nem kellett lángésznek lennie hozzá, hogy megállapítsa: a robbanás ebben a
helyiségben történt. Ezt még akkor is tudta volna, ha nem lett volna ott a felfordult gáztűzhely és a világítógáz bűze,
mert az egész helyiség egyetlen romhalmaz volt: a robbanás központja csakis itt lehetett. Valamennyi ablaktábla
kitört, minden lábas és fazék a levegőbe repült, elformátlanodott és kilyukadt. A függöny egy szempillantás alatt
lángra lobbant és elégett - nagyobb tűz szerencsére nem keletkezett. Az asztal meg a székek berepültek a konyhából
nyíló nappaliba, ahol a robbanás a díványt is kiröpitette a helyéből: az egyik, ugyancsak sérült fal mellett feküdt, és
mind a négy lába égnek állt.
 A hálószoba - a többi helyiséggel ellentétben - szinte érintetlen maradt. A gázszerelő ott is kinyitotta az ablakot, és
a tavaszi szél meg-meglibegtette a függönyt, lustán játszadozva vele. Az ágytakaró vissza volt hatjva az ágy lábához.
A hófehér lepedőn két ember feküdt. Az egyik egy férfi volt, a másik egy nő, ahogy az már lenni szokott tavasszal. A
férfin nem volt semmi egyéb, csak egy kék csíkos alsónadrág, a nőn meg csak egy bugyi.
Mind a ketten halottak voltak.
Hawes nem sokat értett a kórtanhoz, de az ágyon fekvő férfinak meg nőnek - még a bepárásodott szemlencsén ke-
resztül nézve is - egyformán élénk cseresznyepiros színe volt, és Hawes hajlandó lett volna akár a jelvényébe is
lefogadni, hogy mind a ketten heveny szénmonoxid-mérgezésben haltak meg. Továbbá azt is hajlandó volt
feltételezni, hogy a halálukat baleset okozta, vagy öngyilkosok lettek. Túlságosan jó detektív volt ahhoz, hogy a
gyilkosság lehetőségét azonnal ki zárja, mégis egy búcsúlevél után kezdett módszeresen kutatni.
Nem kellett sokáig kutatnia.
A búcsúlevél az ággyal szemközt álló komódon hevert. Gondosan kisimítva helyezték el a komód tetején, aztán
nehezékül rátettek egy férfi karórát. Hawes nem nyúlt se a karórához, se a levélhez, csak a komód fölé hajolt, hogy
elolvassa, mi áll a levélben.
A levelet írógépen írták. Hawes automatikusan körülnézett a szobában, hogy van-e valahol írógép, és meg is
pillantotta: az ágy mellett állt egy kis asztalkán. Aztán újból a levelet vette szemügyre.

Édes Istenem, bocsásd meg nekünk ezt a szörnyűséget. Nagyon szeretjük egymást, és az egész világ elenünk van. Nincs más
kiut. Így legalább vége a szenvedéseinknek, meg a mások szenvedéséinek is. Talán érthető, amit tettünk.
Tommy és Irene

Hawes némán, megértően bólintott egyet, aztán feljegyezte magának, hogy a levelet is meg a karórát is magához
kell vennie, mihelyt a fényképészek végeztek a szobával. Az ablakhoz sétált, és kitöltött egy címkét, amelyet majd az
írógépre erősít, mielőtt elszállítják a laborba, ahol Sam Grossmann hadnagy emberei elvégzik vele az általuk
szükségesnek vélt összehasonlító próbákat.
Aztán visszatért az ágyhoz.
Úgy látta, hogy se a férfi, se a nő nem lehet sokkal több húszévesnél. A férfi akaratlanul összecsinálta magát,
valószínűleg az után, hogy teljesen önkívületi állapotba került, azaz mihelyt eszméletét vesztette a gáztól. A nő meg
összeokádta a párnáját. Hawes megállt az ágy lábánál, és elkezdett tűnődni, vajon mit gondoltak, milyen lesz a
haláluk. Szép, csöndes, békés? Valami olyanféle, mintha elaludnának? Azon is eltűnődött, vajon mit érezhettek,
amikor megfájdult a fejük, kezdtek elálmosodni és annyira elgyengülni, hogy még akkor se tudtak volna felkelni
arról az ágyról, ha meggondolták volna magukat, hogy mégse halnak meg együtt. Eltűnődött, hogy vajon mit
érezhettek, mikor rángatózni kezdett a testük, mielőtt végleg kábulatba estek, amikor már nem tudtak uralkodni
magukon, és összeokádták, illetve összecsinálták magukat. Elnézte ezt a húszévesnél alig idősebb halott férfit és nőt
- Tommyt és Irenét -, megcsóválta a fejét, és azt gondolta magában: Ó, ti szerencsétlen ostoba szamarak! Mit re-
méltetek? Mi késztetett rá, hogy azt higgyétek: a gyötrelmes halál a válasz a gyötrelmes életre?
Elfordította tekintetét az ágyról.
Két üres whiskysüveget pillantott meg a padlón. Az egyik felborult, és a whisky kiömlött belőle az asszony ágya
mellett heverő kis szőnyegre. Nem tudta, hogy csakugyan eszméletlenre itták-e le magukat, miután kinyitották a
gáztűzhelyen a csapokat, de ez látszott a legvalószínűbbnek, mert a gázzal történt öngyilkosságok esetén szinte
mindig ez volt a gyakorlat. Tisztában volt vele, hogy az öngyilkosság egyesek szerint rendkívüli bátorságra valló
cselekedet, de ő mindig csak mérhetetlen gyávaságnak tudta tekinteni. Az üres whiskysüvegek csak megerősítették
ebben a meggyőződésében. Kiállította mind a két címkét az üvegek számára, de a címkéknek az üvegekre erősítését
megint csak elhalasztotta az utánra, amikor majd a fotósok végeztek.
A nő ruhadarabjai egy egyenes hátú szék hátára akasztva, illetve az ülésre helyezve hevertek a nő ágya mellett. A
blúza volt a szék hátára akasztva, azon feküdt összehajtogatva a melltartója. Az űlésen a szoknyája, a harisnyatartója,
a nylonharisnyája meg a bőröve hevert, ugyancsak gondosan összehajtogatva. Magas sarkú fekete körömcipője
takarosan a szék lába elé volt helyezve.
A férfi ruhadarabjai a szoba másik végében hevertek egy fotel karján, illetve az ülésén. Nadrág, ing, alsóing,
nyakkendő, zokni és derékszíj. A cipője a fotel mellé volt téve. Hawes feljegyezte, hogy a laborosokkal majd össze
kell szedetni a ruhadarabokat; műanyag zsákokba téve szállítják majd ezeket is a laborba. Feljegyezte a férfi
irattárcáját, nyakkendőcsiptetőjét és a komód tetején heverő aprópénzt is, a nő fülbevalójával és hamisgyöngy
nyakláncával együtt.
Mire végzett a lakás átkutatásával, megszüntették a gázömlést, és megérkeztek a laborosok meg a rendőrségi
fényképészek is, a helyettes rendőrségi orvosszakértővel együtt, és Hawesnak nem maradt egyéb tennivalója, mint
hogy ismét lemenjen a földszintre, és beszéljen a rendőrrel, aki a robbanást jelentette a körzetnék. A rendőr újonc
volt, még tapasztalatlan, és halálra volt rémülve. De azért sikerült annyira összeszednie magát, hogy a lépcsőházi
törmelékből kikotorjon egy ütött-kopott, félig elszenesedett irattárcát, és ezt most sürgősen átadta Hawesnak, mintha
minél hamarabb meg akarna szabadulni tőle. Hawes majdnemhogy azt kívánta, hogy a rendőr bárcsak ne találta
volna meg a tárcát. Az irati tárcából kiderült, ki volt az az emberi lény, akinek a maradványai szétfröcskölödtek a
lépcsőn meg a falakon.
Később, de még aznap - miután beszélt a laborral -, felkereste az ügynök feleségét. Az ügynök felesége azt
kérdezte: - Miért éppen Harryvel kellett ilyesminek történnie? Hawes elmagyarázta, hogy a labor jelentése szerint a
férje valószínűleg megállt az 1/A számú lakás ajtaja előtt, megnyomta a csengőt, mire abból elektromos szikra
pattant ki, és ez idézte elő a robbanást.
- Miért éppen Harryvel kellett történnie? - kérdezte ismét az ügynök felesége.
Hawes erre megpróbálta elmagyarázni, hogy ilyesmi néha bizony előfordul, hogy senki se hibás, és hogy a férje
csak a munkáját végezte, és sejtelme sem volt arról, hogy a lakás, amelynek az ajtaján megnyomja a csengőt, tele van
világítógázzal. De az asszony csak kifejezéstelenül meredt rá, és megint csak azt kérdezte: - Miért éppen Harryvel
kellett történnie?
Hawes fáradtan - tért vissza a kapitányságra, úgy érezte, hogy mindene fáj belül. Carellának, aki az íróasztalánál
ült és jelentést gépelt, éppen csak odavetett egy hellót. A két detektív aznap este negyed kilenckor hagyta el az
osztagszobát, két és fél órával az után, hogy hivatalosan felváltották őket. Carella rohadt hangulatban volt. Hideg
vacsorát evett, utálatosan ráförmedt a feleségére, még a gyerekszobába se ment be, hogy megnézze az alvó ikreket,
hanem egyenesen lefeküdt, és egész éjjel nyugtalanul forgolódott az ágyában. Hawes felhívta Christine Maxwellt, azt
a lányt, aki már régóta a barátnője volt, és megkérte, hogy menjen vele moziba: Egyre növekvő bosszúsággal nézte a
filmvásznat, mert piszkálta valami a körül a nyilvánvaló öngyilkosság körül, és képtelen volt rájönni, hogy micsoda.

A halottak nem izzadnak.

A hullaházban nagyon meleg volt, Carella és Hawes arcát könnyű, csillogó fátyolként borította a veríték, veríték
gyöngyözött a velük levő férfi orra alatt is, a teremszolgának pedig, aki egy pillanatig barátságtalanul nézett a három
emberre, aztán kihúzta a rekeszből a tepsit, a hónaljában fekete volt az izzadságtól a fehér köpeny. ·
A tepsi szinte hangtalanul gördült a kerekein. A nő - Irene - holtan és teljesen meztelenül feküdt a tepsin. Bugyi
volt ugyan rajta, amikor megtalálták, de a bugyit azonnal beszállították a laborba, és a nő most teljesen meztelenül és
közömbösen feküdt a teremszolga és a három férfi előtt, akik lenéztek rá. Ő nem izzadt. Azt sem tudta, hogy
rövidesen átszállítják a kórház egy másik részébe, ahol fel fogják boncolni. Most még érintetlen volt a teste. Csak
élet nem volt benne.

- Ő az? - kérdezte Carella.

A két detektív közt álló férfi bólintott. Magas, sovány ember volt, a szeme halványkék, a haja szőke. Szürke
gabardin öltönyéhez fehér inget és csíkos nyakkendőt viselt. Szólni nem szólt. Csak bólintott, de még a bólintása is
kurta volt, mintha takarékoskodni akarna a mozdulataival.
- Vagyis a maga felesége, uram? - kérdezte Hawes.
A férfi megint csak bólintott.
- Megadná nekünk a felesége teljes nevét, uram?
- Irene - mondta a férfi.
- A második keresztneve?
- Ez a második keresztneve.
- Hogyhogy?
- Margaret Irene Thayer volt a neve. - A férfi egy kis szünetet tartott. - De a Margaret nevet nem szerette, ezért
aztán a második keresztnevét használta.
- Tehát Irenének szólíttatta magát?
- Igen.
- Megtudhatnánk a címét, Mr. Thayer?
- Bailey Avenue ezeregyszárharmincnégy.
- A feleségével lakott ott? ·
- Vele.
Carella és Hawes egy pillanatra összenézett. A legenyhébb kifejezéssel élve is “felmerült” a gyilkosság lehetősége,
mert minden földi halandó életében van egy titkos kis szekrény, amelyet a legszívesebben zárva tart, és a gyilkos
bizony csak a legritkább esetben kopog, mielőtt belépne. Ezt a Margaret Irene Thayer nevű nőt egy ágyon találták,
csak a bugyija volt rajta, és egy férfi mellett feküdt, akin csak alsónadrág volt. És a férfinak, aki az imént a
leghatározottabban azonosította, Michael Thayer volt a neve, és a férje volt a nőnek. Vagyis egy titkos kis szekrény
feltárult, és aki csak akart, belenézhetett. Carella köszörült egyet a torkán.
- És ... hogy is mondjam ... maga meg a felesége külön éltek, vagy ...?
- Dehogy - felelte Thayer.
- Értem - mondta Carella. Ismét tartott egy kis szünetet.
- Ugyebár tudja, Mr. Thayer, hogy ezt a ... hogy a feleségét egy férfi mellett találták?
 - Tudom. Benne volt a fényképük az újságban. Ezért is hívtam fel a rendőrséget. Mármint amikor megláttam Irene
fényképét az újságban. Azt hittem, csak valami félreértés lehet. Ugyanis én úgy tudtam ... vagyis ő azt mondta
nekem, hogy az anyjához megy látogatóba, és én sohasem gyanakodtam ... szóval értik, azt hittem, valami
félreértésröl van szó. Tudiillik úgy volt, hogy Irene az anyjánál fogja tölteni az éjszakát. Rögtön fel is hívtam az
anyját, és az anyja azt mondta, hogy nem, Irene nem volt nála, így aztán azt gondoltam ... nem is tudom, hogy mit
gondoltam. Ezért hívtam fel a rendörséget, és kérdeztem meg, hogy ... hogy megengedik ... hogy megnézhetném-e
annak a nőnek a holttestét, akit az ágyban találtak.
- És ez a nő csakugyan a maga felesége, Mr. Thayer? Semmi kétsége nincs felőle?
- Semmi. A ... a feleségem - mondta Thayer.
- Mr. Thayer, az imént azt mondta, hogy látta a fényképüket az újságban. Vagyis nem csak a feleségéét, hanem a
férfiét is ...
- Igen.
- Nem ismerte fel véletlenül a férfit is?
- Nem. - Thayer szünetet tartott. - Ő ... a férfi is itt van?
- Igen, uram.
- Szeretném megnézni.
- Ha nem ismerte fel, nem szükséges.
- Szeretném megnézni - ismételte meg Thayer.
Carella vállat vont, aztán intett a fejével a teremszolgának. Az végigvezette őket a hosszú, magas mennyezetű
helyiségen. Lépteik visszhangot vertek a csempézett padlón. A teremszolga megnézett egy gépelt névsort az egyik
faliszekrényen, lehúzta a szekrényen a rolót, aztán lehajolt, és megint kihúzott egy tepsit. Thayer belebámult a férfi
arcába, akit a felesége mellett találtak.
- Halott - mondta, de megállapítását észrevehetőleg nem szánta senkinek.
- Az - mondta Carella.
Thayer bólintott. Aztán ismét bólintott. - Szeretném minél tovább nézni. Furcsának találják, ugye? Csak arra
szeretnék rájönni, hogy mi volt benne olyan ... olyan más.
- Még mindig nem ismeri fel? - kérdezte Hawes.
- Nem. Ki ez?
- Nem tudjuk. Nem volt az irattárcájában se jogosítvány, se egyéb személyazonossági igazolvány. De a
búcsúlevélen az egyik név Tommy. Nem említett magának a felesége egy Tommy nevű férfit?
- Nem.
- És még sohase látta ezt az embert?
- Soha. - Thayer szünetet tartott. - Van valami, amit nem értek. A lakás. Ahol ... ahol megtalálták őket. Nem kérdez-
ték ... nem kérdezhették volna meg a háztulajdonosnőt? Ö nem tudja a nevét?
- Tudni éppenséggel tudhatná. Csakhogy az a lakás nem Tommy lakása volt.
- Ezt meg hogy érti?
- A háztulajdonosnő azt mondta nekünk, hogy azt a lakást egy Fred Hassler nevü ember bérli.
- Hát talán álnéven vette ki - vetette fel Thayer. Carella a fejét rázta. - Nem. Idehoztuk a háztulajdonosnőt, hogy
vessen egy pillantást a halottra. Ez az ember nem Fred Hassler. - Intett a fejével a teremszolgának, mire az
visszatolta a rekeszbe a tepsit.
- Már próbáljuk kideríteni Hassler hollétét, de eddig még nem jártunk eredménnyel. Carella egy kis szünetet tartott.
Megtörölte verítékes homlokát, aztán azt mondta: - Ha nincs kifogása ellene, Mr. Thayer, szeretnénk minél
hamarább kikerülni innen. Még fel kell tennünk magának néhány kérdést, de szívesebben tennénk fel egy csésze
kávé mellett. Ha nincs kifogása ellene.
- Már hogy volna? - felelte Thayer.
- Szükségük van még rám? - kérdezte a teremszolga.
- Nincs. Köszönjük a fáradságát, Charlie.
- Nincs mit - mondta Charlie, azzal visszatért a helyére, hogy tovább tanulmányozza a Playboy-t.

A kórháztól a harmadik sarokra találtak egy vendéglőt, és beültek az egyik ablak melletti bokszba, ahonnan láthatták
az odakint könnyű tavaszi ruhákban járkáló nőket. Carella és Thayer kávét rendelt. Hawes - mint mindig - teát ivott.
Ültek, szürcsölgették a forró italt, és hallgatták a fejük felett zümmögő ventillátort. Tavasz volt, csinos nők
haladtak el az ablak előtt, és egyik detektívnek sem volt kedve házastársi hűtlenségről és hirtelen halálról
beszélgetni. De hát a hirtelen halál bekövetkezett, két emberé is, és az egyik Michael Thayer felesége volt, akit
kétségtelenül házastársi hűtlenségre valló, kompromittáló helyzetben találtak, a kérdéseket tehát bizony fel kellett
tenni.
- Ugye, azt mondta, Mr. Thayer, hogy a felesége azt mondta magának, hogy az anyjánál fogja tölteni az éjszakát?
- Igen.
- Mi a neve a felesége anyjának?
 - Mary Tomlinson. A feleségem leánykori neve Margaret Irene Tomlinson volt.
- Hol lakik az anyósa, Mr. Thayer?
- Kint Sands Spitben.
- Gyakran meglátogatta őt a felesége?
- Igen.
- Milyen gyakran, Mr. Thayer?
- Legalább kéthetenként egyszer. Néha többször is.
- Egyedül, Mr. Thayer?
- Mi?
- Egyedül látogatta meg? Maga nélkül?
- Igen. Az anyósom meg én nem vagyunk jóban.
- Szóval maga nem szokta meglátogatni az anyósát?
- Nem.
- De ma reggel mégis felhívta, miután meglátta Irene fényképét az újságban.
- Igen. Felhívtam.
- Tehát beszélő viszonyban van vele.
- Beszélő viszonyban vagyok vele, de jóban nem vagyunk. Megmondtam Irenének, hogy ha látni akarja az anyját,
nincs mese, nélkülem kell elmennie hozzá.
- Amit a felesége meg is tett - mondta Hawes - átlagban kéthetenként egyszer, néha többször is.
- Igen.
- És tegnap azt mondta magának, hogy az anyjához megy, és nála fogja tölteni az éjszakát?
- Igen.
- Gyakran töltötte az anyjánál az éjszakát?
- Igen. Ugyanis az anyja özvegy, és Irene úgy érezte, hogy az asszony nagyon magányos, és ezért töltötte nála az ...
Thayer elbizonytalanodott. Beleszürcsölt a kávéjába, letette a csészét, aztán felnézett. - De most ... most igazán nem
tudom. Tényleg nem tudom.
- Mit nem tud, Mr. Thayer?
- Hát ... én mindig azt gondoltam ... ugyanis az az asszony tényleg nagyon magányos, és még ha én nem is szeretem,
úgy gondoltam, nem szabad megakadályoznom, hogy néha vele legyen a lánya ... Mármint Irene.
- Értjük.
- De most ... az után ... az után, ami történt ... igazán nem tudom. Úgy értem, hogy nem tudom, vajon Irene
csakugyan az anyjánál volt-e olyankor, vagy nem a ... vagy nem azzal a ... - Thayer megrázta a fejét. Gyorsan
felkapta a csészéjét, és belekortyolt a gőzölgő kávéba.
- Vagy nem azzal a Tommy nevű férfival - egészítette ki a mondatot Carella.
Thayer bólintott.
- Hánykor ment el hazulról tegnap a felesége, Mr. Thayer? - kérdezte Hawes.
- Nem tudom. Én nyolckor indultam munkába. Amikor eljöttem hazulról, Irene még otthon volt.
- Mi a foglalkozása?
- Üdvözlő kártyákra való verseket írok.
- Szabadúszóként vagy valamelyik cégnek?
- Szabadúszóként.
- De hát azt mondta, hogy tegnap munkába indult hazulról. Ez azt jelenti, hogy nem otthon dolgozik?
- Úgy van - mondta Thayer. - Van egy kis irodám a belvárosban.
- A belvárosban hol?
-A Brio Buildingben. Csak egy egészen kicsi iroda. Egy íróasztal, egy írógép, egy iratszekrény meg két szék van
benne. Egyébre nincs szükségem.
- Minden reggel nyolckor megy az irodájába? - kérdezte Hawes.
- Igen. Kivéve a hétvégeket. Hét végén általában nem szoktam dolgozni, Néha-néha az is előfordul, de általában
nem szoktam.
- De hétfőtől péntekig minden reggel nyolckor ér az irodájába, ugye?
- Nyolckor nem odaérek. Nyolckor hazulról jövök el. Beugrom valahová reggelizni, és utána megyek az irodámba.
- Hánykor ér oda?
- Kilenc körül.
- És hánykor jön el onnan?
- Négy körül.
- És olyankor egyenesen hazamegy? - kérdezte Carella.
- Nem. Rendszerint betérek még valahová egy pohár italra azzal az emberrel, akinek az enyémmel szemközt van a
folyosón az irodája. Dalszerző. A Brio Buildingben rengeteg a dalszerző.
- Mi a neve annak az embernek?
 - Howard Levin.
- Tegnap délután is betért vele valahová egy italra?
- Igen.
- Négykor?
- Akörül. Azt hiszem, inkább fél öt volt.
- Megengedi, hogy összefoglaljam, Mr. Thayer? - kérdezte Hawes. - Tegnap reggel nyolckor jött el hazolról,
beugrott reggelizni ...
- Hová? - kérdezte Carella.
- Az RN étterembe. Két sarokra van a lakásomtól.
- Szóval megreggelizett az RN-ben - mondta Hawes -, és kilenckor ért a Brio Buildingben levő irodájába. A
felesége még otthon volt, amikor eljött hazulról, de maga tudta, hogy meg akarja látogatni az anyját Sands Spitben.
Magának legalábbis ezt mondta.
- Igen, azt.
- Beszélt a feleségével a nap folyamán?
- Nem - mondta Thayer.
- Van telefon az irodájában?
- Természetesen. - Thayer összeráncolta a homlokát. Mintha hirtelen bosszantani kezdte volna valami. Azt nem
mondta meg, hogy mi, legalább is nem rögtön, de a szemöldökét összevonta, és a szája vonala megkeményedett.
- De maga nem hívta fel a feleségét, és ő sem hívta fel magát.
- Nem - mondta Thayer, és furcsamód védekező tónust vett fel a hangja. - Tudtam, hogy az anyjához készül. Miért
hívtam volna fel?
- Hánykor ment ebédelni, Mr. Thayer? - kérdezte Carella.
- Egykor. Legalábbis azt hiszem, egy óra volt. Igen, akörül lehetett. Mi ez? - kérdezte hirtelen.
- Micsoda, Mr. Thayer?
- Nem fontos.
- Hol ebédelt, Mr. Thayer?
- Egy olasz étteremben, az irodám közelében.
- Az étterem neve?
- Ide figyeljenek ... - kezdte Thayer, aztán megrázta a fejét.
- Nos?
- Mi akar ez lenni?
- Mr. Thayer - mondta ki kertelés nélkül Hawes -, a maga feleségének viszonya volt egy másik férfival. És úgy
látszik, mintha közös megegyezéssel öngyilkosságot követtek volna el. Csakhogy sok minden nern mindig az,
aminek látszik.
- Értern.
- Tehát szeretnénk megbizonyosodni.
- Értem - mondta ismét Thayer. - Maguk azt hiszik, hogy valami közöm van a dologhoz, ugye?
- Nem feltétlenül - mondta Carella. - Csak azt próbáljuk kideríteni, hol és hogyan töltötte tegnap az idejét.
- Értem.
Egy darabig csend volt.
- Tehát hol ebédelt, Mr. Thayer?
- Le vagyok tartóztatva? - kérdezte Thayer.
- Nem, uram.
- Az az érzésem, hogy bajba keverhetnek - móndta. Thayer. - Azt hiszem, nem fogok több kérdésükre válaszolni.
- Miért nem?
- Mert semmi közöm a feleségem halálához, és maguk mégis rnegpróbálják olyan színben tüntetni fel a dolgot,
mintha ... mintha ... A szentségit neki, mit gondolnak maguk, mit érzek? - kiáltott fel váratlanul. - Meglátom a
feleségem fényképét az újságban, és alatta az áll, hogy meghalt, és ... és hogy ... hogy ... a szentségit, mit gondolnak,
rnit érzek?
Letette a kávéscsészéjét, és az egyik kezével eltakarta az arcát. Nem tudták volna megmondani, hogy nem sír-e a
tenyere mögött. Csak ült csendesen, és nem szólt egy szót sem.
- Mr. Thayer - szólalt meg végül barátságosan Carella -, a mi rendőrségünk pontosan úgy vizsgál ki minden öngyil-
kosságot, mintha gyilkosság lenne. Ugyanazokat a személyeket értesítjük, ugyanazokat a jelentéseket ...
- Ördög vigye magukat is meg a rendőrségüket is,- mondta Thayer a tenyere mögül. - A feleségem meghalt.
- Igen, uram, ezt mi is tudjuk.
- Akkor miért nem hagynak békén? Én azt hittem ... Maguk azt mondták, hogy csak egy csésze kávét iszunk, és ...
és most ... kínvallatásnak vetnek alá.
- Nem, uram, ez nem kínvallatás.
 - Hát mi a fene? - kiáltotta Thayer. Hirtelen levette az arcáról a kezét. A szeme villogott. - A feleségem meghalt! -
kiáltotta. - Egy másik férfival feküdt egy ágyban! Mi a fenét akarnak tőlem?
- Csak azt szeretnénk tudni, hogyan töltötte a tegnapi napját - mondta Hawes. - Semmi egyebet.
- A Nino's nevü étteremben ebédeltem. Ez a Stemen van , két sarokra az irodámtól. Kettö és fél három között értem
vissza az irodámba. Ott dolgoztam egészen ...
- Egyedül ebédelt?
- Nem. Howard is velem volt.
- Tovább.
- Körülbelül fél ötig dolgoztam. Akkor bejött Howard, és azt mondta, hogy fájront, megyünk-e inni egyet? Én meg
azt mondtam, hogy megyünk. A sarkon levő bárba mentünk, Dinty’s a neve. Megittam két Rob Royt, aztán
Howarddal együtt a földalattihoz sétáltunk. Egyenesen hazamentem.
- Hány órakor?
- Fél hat körül.
- Aztán mit csinált?
- Elolvastam az újságokat, megnéztem a híradót a televízióban, aztán készítettem magamnak egy kis szalonnás to-
jást, utána pizsamába bújtam, olvastam egy darabig, aztán lefekiüdtem. Ma reggel fél nyolckor keltem. Nyolckor
jöttem el hazulról. Az RN-be menet vettem egy újságot. Reggelizés közben megláttam Irene fényképét. Még az
étteremből felhívtam az anyósomat, aztán felhívtam a rendőrséget. - Thayer egy kis szünetet tartott, aztán csípősen
hozzátette: - És a rendőrség volt szíves éppen magukat rám szabadítani.
- Rendben van, Mr. Thayer - mondta Hawes.
- Végeztünk?
- Végeztünk. Sajnálom, hogy felizgattuk, de hát vannak kérdések, amelyeket kötelességünk feltenni, és ...
- Elmehetek?
- E1, uram.
- Köszönöm. - Thayer szünetet tartott. - Megtennének nekem egy szívességet?
- Mi lenne az?
- Ha kiderítik, ki volt az a férfi ... az a Tommy, akivel a feleségem ... ágyban volt ... tudatnák velem?
- Ha óhajtja.
- Igen. Nagyon szeretném.
- Rendben van. Majd felhívjúk.
- Köszönöm.
Elnézték, ahogy eltávolodik a boksztól, aztán kilép az utcára. A magas, sovány férfi kicsit lehajtott fejjel, esetlenül
lépkedett.
- A fenébe is - szólalt rneg Hawes -, bizonyos kérdéseket tényleg kötelességünk feltenni.
- Az - felelte Carella.
- És el kell ismernie, Steve, hogy a pasas olyan átkozottul ártatlannak látszik, hogy az egyszerűen hihetetlen.
- Ezt meg hogy érti?
- Hogy értem? Az isten szerelmére, hát hogy érthetném?
A felesége minden két hétben egyszer elmegy meglátogatni az anyját, és az éjszakát is ott tölti, a pasasnak meg
még csak eszébe se jut felhívni az asszonyt az anyjánál, hogy ellenőrizze. Én ezt nem veszem be!
- Mert maga nem nős - mondta egyszerüen Carella.
- Én sem követelem meg Teddytöl, hogy adjon írásbeli bejelentést arról, hogy hol tölti az idejét. Az ember vagy
bízik valakiben, vagy nem.
- És ez a pasas bízott a feleségében, ugye?
- Szerintem igen.
- Mondhatom, érdemes volt bíznia benne.
- Több dolgok vannak poklon és egen, Horatio - idézte Hamletet hibásan Carella - mintsem bölcselmetek álmodni
képes.
- Például mi? - kérdezte Hawes.
- Például a szerelem - felelte Carella.
- Pontosan erről van szó. Maga azt hiszi, hogy azok a szerencsétlenek a szerelmüket pecsételték meg azzal az
öngyilkossággal, ugye?
- Nem tudom.
- Hacsak nem gyilkolták meg őket, ugye?
- Nem tudom. Nem tudom, hogy mit higgyek, vagy mit ne higgyek. Én csak azt tudom, hogy állati rosszul érzem
magam, ha egy fájdalomtól sújtott emberrel kell beszélnem, amikor valójában nem vagyok biztos benne, hogy ...
- Ha valóban fájdalomtól sújtott - mondta Hawes. - Ha véletlenül nem éppen ő nyitotta ki azt a gázcsapot.
- Nem tudjuk.
- Éppen ezért kell feltennünk a kérdéseket.
 - Igen. És néha megadnunk a feleleteket. - Carella elhallgatott, s hirtelen nagyon komoly lett az arca. - Én tegnap
megadtam a feleletet egy lánynak, Cotton. Egy ijedt, tanácstalan kislány állt ott azon a párkányon, élete nagy
kérdésére kereste a feleletet, és én megadtam neki. Azt mondtam neki, hogy ugorjon.
- Azt isten szerelmére ...
- Azt mondtam neki, hogy ugorjon, Cotton.
- Leugrott volna, bármit mond neki. Ha egy lány képes kimászni a tizenkettedik emeleten a párkányra ...
- Velünk dolgozott tavaly áprilisban, Cotton? Emlékszik Meyer heccelődőjére, arra a pasasra, akit “A Süketnek”
neveztünk? Emlékszik a kombinációkra meg a permutációkra? A valószínüség törvényére? Emlékszik?
- Na és ha emlékszem?
- Szeretném tudni, mi történt volna, ha valami egyebet mondok annak a lánynak. Ha például ahelyett, hogy azt mon-
dom neki: “Rajta, ugorjon!”, ránézek, és azt mondom: “Maga a legszebb lány a világon, és én szeretem magát.
Jöjjön be, könyörgöm.” Gondolja, hogy akkor is leugrott volna, Cotton?
- Ha egyszer le akart ugrani, akkor teljesen mindegy, hogy ...
- Vagy például mi történt volrla akkor, ha nem én állok annál az ablaknál, hanem maga. Vagy Pete, vagy Bert, vagy
Meyer, vagy akárki a csoportból - csak nem én. Vajon jobban tetszett volna a lánynak a maguk hangja, mint az
enyém? Hátha Pete rá tudta volna beszélni, hogy jöjjön be? Hátha ...
- Steve, Steve, miket beszél? Mi van magával?
- Nem tudom. Azt hiszem, csak Michael Thayer kihallgatásában nem telt nagy örömöm.
- Nekem se.
- Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy öngyilkosság történt, Cotton.
- Tudom.
- Igen - bólintott Carella. - Csak persze nem lehetünk benne biztosak, igaz? Tehát kénytelenek vagyunk erőszakos-
kodni, szélhámoskodni, blöffölni és ...
- Ugyan már! - szólalt meg hirtelen élesen Hawes, és a következő pillanatban majdnem hozzátette: “Mi a fenének
nem megy vissza a kapitányságra, és nyújtja be a lemondását?” De ránézett az asztal másik oldalán Carellára, észre-
vette, hogy zavart a tekintete, és eszébe jutott, mi történt csak egy nappal előbb, amikor Carella mérgében azt mondta
egy lánynak, hogy ugorjon. Lenyelte a mondatot, mielőtt kiszaladt volna a száján: nem mondta Carellának, hogy adja
be a lemondását, nem mondta neki, hogy “ugorjon”. Ehelyett nagy erőfeszítéssel elmosolyodott, és azt mondta: - Van
egy ötletem. Raboljunk ki egy bankot, aztán utazzunk Dél-Amerikába, telepedjünk le valahol a tengerparton, és
éljünk úgy, ahogy a milliomosok. Oké? Akkor majd nem fog fájni a fejünk, hogy kérdéseket kell feltennünk, csak
felelnünk kell a nekünk feltett kérdésekre. Oké?
- Majd megkérdem Teddyt - mondta Carella, és halványan elmosolyodott.
- Gondolkozzék a dolgon - mondta Hawes. - Én addig felhívom a csoportot.
Felállt az asztaltól, és a vendéglő másik végében levő telefonfülkéhez ballagott. Amikor visszatért, azt mondta: -
Jó hírem van.
- Micsoda? - kérdezte Carella.
- Elcsípték Fred Hasslert.

Fred Hassler azt se tudta, hová legyen örömében. Gömbölyded kis emberke volt, kockás zakóban és világoskék olasz
sportingben. Világoskék volt a szeme is, és csak úgy villogott a nem is leplezett örömtől, amikor körülnézett a
csoport szobájában. Izgalmában szinte dzsigget járt a lába.
- Életemben most vagyok először rendőrőrszobán - magyarázta. - Úristen, micsoda couleur locale! Micsoda
atmoszféra!
Miből is állt pillanatnyilag ez a couleur Iocale és ez az atmoszféra? Állt először is egy férfiből, akinek késsel
felhasított bal karjából csak úgy ömlött a vér, és Meyer Meyer detektív próbálta türelmesen bekötözni a sebét,
miközben Bert Kling detektív mentőkért telefonált. Á0llt továbbá egy hatvan év körüli másik férfiúból, aki a kalitka -
vagyis a szoba egyik sarkában levő kulcsra zárható, ráccsal elkerített kis helyiség - rácsát markolászta, és torka
szakadtából üvöltött: - Megölöm azt a disznót! Engedjenek ki, megölöm! - de ha valaki a közelébe került a
kalitkának, leköpte. A couleur 1ocale és az atmoszféra alkotóeleme volt rajtuk kívül még egy kövér nő is, akin
virágmintás háziruha volt, és arról panaszkodott Hal Willisnek, hogy földszinti lakásának az ablakai alatt métáznak a
gyerekek, és alkotóeleme volt még több egyszerre csörgő telefon, néhány egyszerre kattogó írógép, valamint az
osztagszobának az a jellegzetes, fojtó szaga, amely hetven százalékban emberi verítékszagból, tíz százalékban ká-
véillatból, tíz százalékban a kalitkában örzött öregemberből áradó húgyszagból s végül tíz százalékban a virágmintás
ruhájú kövér hölgy olcsó parfümjének illatából tevődött össze.
Ebbe az atmoszférába, ebbe a couleur locale-ba lépett be Garella és Hawes, miután felmászott az öreg épület
földszintjéről az emeletre vezető vaslépcsőn, elhaladt a folyosón a kihallgatószoba, a férfivécé és az Iktató előtt, és
beliökte a léc válaszfal ajtaját. Azonnal észrevették, hogy Andy Parker egy egyenes hátú széken űlő emberkével
beszélget, s mivel feltételezték, hogy ez az emberke Fred Hassler, egyenesen feléje indultak.
- Büdös van itt. - Ezek voltak Carella első szavai. - Nem nyithatna valaki ablakot?
 - Minden ablak nyitva van már - mondta Meyer. Véres volt mind a két keze. Aztán Klinghez fordult, és
megkérdezte: - Jönnek már?
- Aha - felelte Kling. - Miért nem egy rendőrrel kötözteti be azt a sebet, Meyer? Az őrszemes rendőrnek mindjárt a
helyszínen mentőkocsit kellett volna hívnia. Mi a fenét képzelt, mi ez itt? Elsősegélyhely?
- Engem ugyan hiába kérdez az őrszemes rendőrök gondolkodásmódja felől - mondta Meyer. - Soha az életben nem
fogom megérteni őket.
- Képes volt idehozni a rendőr egy pasast, akinek csontíg fel van hasítva a karja - mondta Kling méltatlankodva
Carellának. - Valakinek igazán beszélnie kellene a dologról a századossal. Van elég bajunk anélkül is, ha nem csupa
vér a padló.
- Mi történt? - kérdezte Carella.
- Az a vén majom szúrta meg, aki ott üvöltözik a kalitkában - válaszolta Meyer.
- Miért?
- Kártyáztak. És az öreg azt állítja, hogy ez az ember csalt.
- Engedjenek ki innen! - rikoltott fel újból az öregember a kalitkában. - Meg akarom ölni azt a disznót!
- Nem volna szabad éppen az ablakom alatt labdázniuk - lamentált a kövér hölgy Willisnek.
- Tökéletesen igaza van, asszonyom - nyugtatta meg Willis. - Rögtön odaküldök egy rendőrt. Az majd elzavarja
őket egy játszótérre.
- Nincs játszótér a környéken! - protestált a kövér hölgy.
- Akkor elzavarja öket a parkba. Legyen nyugodt, asszonyom, elintézzük.
- A múltkor is azt ígérték, hogy elintézik. És azok a kölykök még mindig ott métáznak az ablakom alatt. És milyen
csúnyán beszélnek!
- Hol a nyavalyában van az a mentőkocsi? - kérdezte Meyer.
- Azt mondták, hogy rögtön itt lesz - válaszolta Kling.
- Bekapcsolná azt a ventillátort, Cotton? - kérdezte Carella.
- Olyan büdös van itt, mint egy kínai kuplerájban, igaz? - mondta Parker. - Az öreg összepisálta magát, mikor Ge-
nero elkapta a gallérját. Tudja, hogy hatvanéves? Ahhoz képest alaposan elintézte ennek a pasasnak a karját.
- Csak arra vagyok kiváncsi, ki fogja a vén szivart kihallgatni - mondta Hawes. - Olyan büdös az a kalitka, mint az
állatkert.
- Genero hozta be - mondta Parker. - Hallgattassuk ki Generóval. - Ő maga is elröhögte magát képtelen ötletén,
aztán hirtelen témát váltott. - Ez az úr Fred Hassler. Mr. Hassler, engedje meg, hogy bemutassam a kollégáimat.
Carella és Meyer detektívek. Ók foglalkoznak azzal az öngyilkossággal.
-Jó napot - mondta Hassler, - aki azonnal felugrott, és szorongatni kezdte Carella kezét. - Csodálatos itt maguknál -
mondta -, egyszerüen csodálatos!
- De még milyen csodálatos - mondta Parker. - Én megyek is ebből az örültekházából. Ha a főnök keresne, mondják
meg neki, hogy a cukrászdában vagyok, a Culver és a Hatodik utca sarkán.
- Mit csinál ott? - kérdezte Carella.
- Eszem a sarokházat habbal - felelte Parker.
- Miért nem marad itt legalább addig, amíg megjönnek a mentők? - kérdezte Kling. - Azt se tudjuk, hol áll a fejünk.
- Több a zsaru ebben a szobában, mint a rendőrakadémián - mondta Parker, azzal már ment is. A kövér hölgy
követte, s miközben végighaladt a folyosón, dünnyögött valamit “erről a nyavalyás városról meg a nyavalyás
rendőrségről”. A földszintről feljött egy rendőr a kalitkában levő öregemberért, hogy levigye az őrizetes cellába.
Amikor kinyitotta a kalitka ajtaját, az öreg abban a pillanatban nekitámadt, mire a rendőr nyomban főbe kólintotta a
gumibotjával, s az öreg ernyedten, tiltakozás nélkül engedte magát kivonszolni az osztagszobából. Nem egészen öt
perc múlva megérkeztek a mentők. A pasas, akinek fel volt hasítva a karja, hiába magyarázta a mentősöknek, hogy le
tud ő menni magától is a lépcsőn a kapu előtt várakozó mentőkocsihoz, a mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy
ráfektessék a hordágyra. Meyer kezet mosott a sarokban levő mosdókagylóban, aztán fáradtan leült az íróasztalához.
Kling töltött magának egy csésze kávét. Carella lecsatolta a pisztolytáskáját, betette az íróasztala középső fiókjába,
aztán leült Hassler mellé. Hawes az íróasztal sarkára telepedett.
- Itt mindig ilyen? - kérdezte csillogó szemmel Hassler.
- Nem mindig - mondta Carella.
- Állati izgalmas!
- Ühüm - dünnyögött Carella. - Hol volt, Mr. Hassler?
- Vidéken. Sejtelmem se volt róla, hogy maguk keresnek. Amikor ma reggel hazaértem a lakásomra, égnek állt a ha-
jam! Micsoda felfordulás. A háztulajdonosnő azt mondta, hogy a legokosabb, ha felhívom magukat. Fel is hívtam.
- Van valami fogalma arról, hogy mi történt a távollétében abban a lakásban? - kérdezte Hawes.
- Hát annyit tudok, hogy felrobbant.
- És tudja, hogy kik voltak a lakásában, amikor felrobbant?
- A pasast ismertem. A csajt nem.
- Ki volt a pasas?
 - Tommy Barlow.
- Ez a teljes neve? - kérdezte Hawes, aki máris írni kezdett.
- Egen. Thomas Barlow.
- A címe?
- Az öccsével lakik valahol Riverheadben. A pontos címet nem tudom.
- Az utcát tudja?
- Nem. Azt sem tudom. Sohase jártam ott.
- Honnan ismeri Tommyt, Mr. Hassler?
- Egy helyen dolgozunk.
- Hol?
- A Magányos Csillag Fényképészeti Műteremben.
- Az ebben a városban van?
- Egen. Az Északi Nyolcvannyolcadik utca négyszáztizenhét alatt. - Hassler egy kis szünetet tartott. - Ja persze, a
Magányos Csillag elnevezés miatt kérdik. A pasas, aki a céget alapította, a Magányos Csillag államából való.
Texasból.
- Értem. Mióta dolgozik ott, Mr. Hassler?
- Hat éve.
- Ennyi ideje ismeri Tommy Barlow-ot?
- Nem, uram. Tommy csak két éve került a céghez.
- Jó barátok voltak?
- Nagyon jók.
- Tommy nős?
- Dehogy. Már mondtam. Az öccsével lakik. Az öccse nyomorék. Egyszer találkoztam vele a cégnél. Bottal jár.
- Tudja a nevét?
- Egen. Egy pillanat ... Andy? Nem is, egy pillanat ... Angelo? ... Valami ilyesmi. Egy pillanat! Amos? Ez az,
Amos! Amos Barlow. Egen.
- Rendben van. Mondja, Mr. Hassler, mit csinált Tommy Barlow a maga lakásán?
Hassler buján elvigyorodott. - Na, mit gondolnak, mit csinált?
- Úgy értem, hogy ...
- Egy meztelen csajjal találták együtt. Mit gondolnak, mit csinálhatott?
- Azt akartam kérdezni, Mr. Hassler, hogy hogyan került oda.
- Ja. Elkérte tőlem a kulcsot. Tudta, hogy vidékre készülök utazni, és megkérdezte, hogy igénybe vehetné-e a
lakásomat. Mondtam neki, hogy természetesen. Miért ne vehetné? Nincs abban semmi rossz.
- Maga tudta, hogy egy férjes asszonnyal akar odamenni?
- Nem én.
- Tudta, hogy nővel akar odamenni?
- Azt gondoltam.
- Talán meg is mondta Barlow?
- Dehogy. De hát mi másért kellett volna neki a kulcs?
- Azt mondja, hogy jó barátok voltak, Mr. Hassler?
- Egen. Nagyon jók. Sokszor kugliztunk együtt. Meg aztán ő segített nekem a filmjeimnél is.
- A filmjeinél?
- Egen. Bolondja vagyok a filmezésnek. Tudják, ahol dolgozom, nem csinálunk mozgófilmeket. Csak Kodakkal,
Nikonnal meg ilyesmivel készítünk felvételeket, aztán előhívjuk őket, másolatokat készítünk róluk meg ilyesmi.
Fekete-fehérben, meg színesben is, de mozgófílmeket nem csinálunk. Én meg imádok mozgófilmeket csinálni.
Szóval mindig filmezek, aztán megvágom, illetve megszerkesztem a filmeket. És Tommy szokott néha segíteni.
Ugyanis van egy japán filmfelvevő gépem, és ...
- Miben segített? A filmezésben vagy a szerkesztésben?
- Mind a kettőben. Meg játszott is. Van egy majdnern száz méter hosszú tekercsem, amelyen tulajdonképpen mind-
végig Tommy szerepel. Látniuk kellene, micsoda anyagom van! Nagyon értek a filmezéshez. Ezért is ragadtatott így
el, amikor beléptem ide. Micsoda couleur localel Micsoda atmoszféra! Egyszerüen csodálatos! Csodálatos! - Hassler
egy kis szünetet tartott. - Mit gondolnak, bejöhetnék néha ide, hogy készitsek egy-két filmet?
- Nemigen hiszem - mondta Carella.
- Nagy kár - mondta Hassler. - E1 tudják képzelni például annak a pasasnak a vérző karját színesben?
- Visszatérhetnénk egy percre Tommyra, Mr. Hassler?
- Ja, persze, persze. Igazán sajnálom, hogy eltértem a tárgytól. De hát, tudják, bolondja vagyok a filmezésnek. Úgy
is mondhatnám, hogy rnozibuzi.
- Igen, ezt értjük - mondta Hawes. - Mondja csak, Mr. Hassler, nem látszott Tommy rosszkedvűnek, levertnek, vagy
...?
 - Kicsoda? Tommy? - Hasslerből kitört a röhögés. Ugyan kérem! Ő volt a legjobb kedvü fickó a világon. Mindig
vidám, mindig nevetős.
- Nem látszott szomorúnak, amikor elkérte magától a kulcsot?
- Most mondtam, hogy mindig nevetett.
- Igen, de amikor elkérte rnagától a kulcsot ...
- Amikor elkérte ... Mikor is? Egy pillanat! Úgy három napja lehetett. Ugyanis megtudta, hogy vidékre kell utaz-
nom. Azért kellett vidékre utaznom, mert az állam északi részében él egy öreg nagynéném, aki remélem, hogy rám
hagyja a házát, ha egyszer majd beadja a kulcsot. Nem örvend túlságosan jó egészségnek, és van egy unokaöcsém is,
aki szintén szemet vetett arra a házra. Így aztán gondoltam, nem árt, ha odautazom, és fogom egy kicsit a nagynéném
kezét, mielőtt még az unokaöcsémre hagyná a házat. Ezért aztán tegnap szabadnapot vettem ki, és odautaztam. Ma
szombat van, ugye?
- Maguk szombaton is dolgoznak?
- Próbálunk, Mr. Hassler - mondta Carella. - Visszatérhetnénk egy percre Tommyra?
- Ja, persze, persze. Igazán sajnálom, hogy megint eltértem a tárgytól. De tudják, az a ház nagyon fontos nekem.
Nem mintha azt kívánnám, hogy az öreg hölgy beadja a kulcsot vagy valami, de az biztos, hogy nagyon szeretném,
ha én tehetném a kezem arra a házra. Tudják, olyan szép nagy öreg ház. Körös-körül orgonabokrokkal meg ...
- Térjünk vissza Tommyra - vágott a szavába Carella.
- Ha jól értem, amikor elkérte magától a kulcsot, pontosan olyannak látszott, mint máskor. Vidámnak és
nevetősnek. Így van?
- Pontosan.
- Mikor látta őt utoljára?
- Csütörtökön. A munkahelyünkön.
- Ö is szabadságot vett ki péntekre?
- Biz'isten nem tudom. Miért kérdi?
- Csak arra lennénk kíváncsiak, hogy hánykor találkozott Tommy a nővel. Ezt nem említette véletlenül?
-Nem. Talán a főnöktől kellene megkérdezniük. Mármint hogy Tommy is szabadságot vett-e ki péntekre. Én ezt
tenném a maguk helyében.
- Köszönjük a tippet - mondta Carella.
- Szóval férjes asszony volt a csaj?
- Igen.
- Öreg hiba. Mármint hogy férjes asszony volt. Nekem van egy elvem, amitől sose térek el. Sohase kezdek ki férjes
asszonyokkal. Szerintem bőven akad egyedülálló lány is ebben a városban, aki bármikor hajlandó egy kis ...
- Nagyon köszönjük, Mr. Hassler. Hol érhetjük el, ha szükségünk lenne magára?
- Hát a lakásomon. Hol érhetnének el máshol?
- Ott akar maradni? - kérdezte hitetlenkedve Hawes.
- Persze. A hálószoba kifogástalan állapotban van. Ott az ember nem is hinné, hogy történt valami a lakásban. A
nappali se ment túlságosan tönkre. Ott tartom valamennyi filmemet. Úristen, mi lett volna, ha a konyhában tartom!
Még rágondolni is rossz!
- Hát még egyszer köszönjük, Mr. Hassler.
- Kérem. Nincs mit - mondta Hassler. Kezet rázott a két detektívvel, búcsúzóul odaintett Meyer-nek is - aki fanyar
fejbólintással nyugtázta a köszönést -, aztán kisétált az osztagszobából, és végigsétált a folyosón.
- Mi a fenének nyájong ez a pasas? - kérdezte Meyer. Polgármesternek akarja jelöltetni magát?
- Ráférne a városra egy használható polgármester - jegyezte meg Kling.
- Nos, mi a véleménye? - kérdezte Carella Hawestól.
- Egyvalamit nem értek - mondta Hawes. - Ha Tommy Barlow azt tervezte, hogy öngyilkos lesz, miért kellett neki
hozzá a barátja lakása? A barátainak nem szokott szántszándékkal kellemetlenséget okozni az ember. Főleg akkor
nem, ha öngyilkosságra készül.
- Nem bizony - mondta Carella. - És mióta szaladgálnak öngyilkosjelöltek vidáman nevetgélve? - Megrázta a fe-
jét. - A dolog egyáltalán nem úgy hangzik, mintha Tommy Barlow öngyilkosságot tervezett volna.
- De nem ám - mondta Hawes. - Inkább úgy, mintha házibulit akart volna rendezni.

A legegyszerűbb az lett volna, ha öngyilkosságnak minősítik az esetet, és hagyják az egészet a fenébe. Se Carella, se
Hawes nem vágyott rá különösebben, hogy hiábavaló erőfeszítéseket végezzen, és kétségkívül éppen elég bizonyíték
mutatott arra, hogy Tommy Barlow és Irene Thayer önként dobta el magától az életet. Először is ott volt a
búcsúlevél, és ott volt a kinyitott gázcsap: annyi gáz volt abban a lakásban, hogy egyetlen elektromos szikra is elég
volt ahhoz, hogy robbanást okozzon. Aztán ott volt abban a szobában az a két üres whiskysüveg és a két holttest az
ágyon, majdnem teljesen meztelen, ami ígencsak arra vallott, hogy Tommy Barlow és Irene Thayer szerelmes volt
egymásba, és a két halálra szánt szerelmes valószínüleg még egyszer és utoljára kétségbeesetten összeölelkezett,
mielőtt eszméletét vesztette a gáztól és meghalt. Mindezeket összevéve nagyon könnyű volt bizonyos
következtetéshez jutni. És ez a következtetés természetesen csakis az lehetett, hogy öngyilkosság történt.
Csakhogy Carella és Hawes nagyon lelkiismeretes detektívek voltak, az évek folyamán rengeteget tapasztaltak, és
tapasztalataik alapján megtanulták, hogy minden egyes eset megoldásában szerepe van bizonyos érzéknek. Ez az
érzék olyasmi, mint valami sugallat, semmi köze a logikához és a józan észhez. Közel áll az intuícióhoz, és nagyon
közel az áldozattal és a gyilkossal való teljes azonosuláshoz. És ha ez az érzék súg valamit, hallgatni kell rá. Találhat
az ember üres whiskysüvegeket a padlón, gondosan és takarosan összehajtogatott és egymásra rakott ruhadarabokat a
székeken, találhat egy géppel írt búcsúlevelet és egy világítógázzal teli la~ kást, és mindezeket a részleteket, illetve
bizonyítékot összeadva eljuthat a logikus következtetéshez, hogy nyilvánvalóan öngyilkosság történt. És akkor ez a
bizonyos érzék megszólal, és azt súgja, hogy: nem! Vagyis nem is olyan egyszerű a dolog.
A rendőrségi orvosszakértői hivatal toxikalógusa is egyszerüen eljuthatott volna a maga következtetéseihez. Pedig
dr. Milt Anderson nem volt lusta ember, és nem is volt különösebben felületes. Hogy pontosak legyünk, Milt
Anderson több mint harminc éve volt már gyakorló rendőrségi taxikológus, sőt professzora is volt a törvényszéki
toxikológiának a város egyik legjobb egyetemén. Vagyis igazi szakértője volt a hivatásának, és gyorsan és pontosan
végezte a munkáját.
A 87. körzet detektívjei csak három dologra voltak kíváncsiak:
l. Mi volt a halál oka?
2. Részeg volt-e a pár a halála előtt?
3. Közösült-e a pár közvetlenül a halála előtt?
Azt senki sem kérte tőle, hogy azt is próbálja megállapítani, baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság volt-e a haláluk
oka. Anderson csak azt csinátta, amit kértek tőle. Megvizsgálta az áldozatokat, és kötelességszerüen jelentést
készitett a három dologról, ami a detektíveket érdekelte. De mivel az áldozatok halálának körülményeiről is
tájékoztatták, ezeket sem hagyta egyetlen pillanatra sem figyelmen kívül vizsgálódásai során.
Anderson tehát tudta, hogy adott esetben világítógáz-robbanás történt. Tudta, hogy Fred Hassler lakásában
nemcsak kinyitották, hanem nyitva is hagyták a gáztűzhely rózsáit. Látta az áldozatok bőrének, vérének és
belsőségeinek élénk cseresznyepiros elszíneződését, tehát azon nyomban hajlandó lett volna kijelenteni, hogy a
halálukat heveny szénmonoxidmérgezés okozta. De hát őt azért fizették, hogy dolgozzon, és tudta, hogy annak
megállapítására, hogy csakugyan van-e a vérben szénmonoxid, a legmegbízhatóbb és legegyszerübb eljárás a Van
Slyke-féle manométerrel történő vizsgálat. S mivel laboratóriumának a felszereléséhez hozzátartozott a Van Slyke-
készülék is, azonnal munkához látott, és megvizsgálta mindkét áldozat vérét. Mind a kettőnek az esetében megálla-
pította, hogy a vérük szénmonoxiddal való telítettsége majdnem hatvan százalékos, és tudta, hogy már harminc
százalékos telítettség is halálos kimenetelü mérgezést okozhat. Levonta tehát a következtetést. Következtetése
vitathatatlanul pontos volt. Mind Irene Thayer, mind Tommy Barlow heveny szénxnonoxid-mérgezésben halt meg. -
Anderson azt is tudta, hogy a lakás hálószobájában üres whiskysüvegeket találtak. Ebből arra a következtetésre jutott
- és tudta, hogy a detektívek is valószínűleg erre a következtetésre jutottak -, hogy a pár ivott, rnielőtt kinyitotta a
gázcsapot. ·Csakhogy a detektívek kifejezetten arra voltak kíváncsiak, hogy részeg volt-e a pár, és Anderson
kifejezetten hálás volt azért, hogy a két holttestet kellő gyorsasággal szállították hozzá. Az alkohol ravasz méreg.
Jólesik meginni, és nagyon jókedvűvé és boldoggá is képes tenni az em'bert - de a szervezetben nagyon gyorsan
oxidálódik, és huszonnégy órával az elfogyasztása után képes teljességgel eltünni a testböl. Anderson mind a két
holttestet szinte közvetlenül az után megkapta, hogy Michael Thayer azonosította a feleségét, vagyis még húsz óra
sem telt el Tommy Barlow és Irene Thayer halálának a beállta után. Anderson tisztában volt vele, hogy az alkohol
eltünésének legvégső határideje így is veszedelmesen közel van, de azt is biztosan tudta, hogy ha a pár valóban
részeg volt, még mindig jelentős százalékban fog találni alkoholt az agyukban. Szerencsére mindkét áldozat
agyszövete sértetlen volt, alávethette a szükséges vizsgálatoknak. Ha van a toxikológiának olyan része (és bizony
van, nem is egy), amely mindig heves vitákat vált ki az alkalmazandó módszereket és az elért eredményeket illetően,
az alkoholnak a holttestben való kimutatása feltétlenül az. A vitás kérdéseket A-tól Z-ig sorolhatnánk, kezdve azzal,
hogy a test melyik része vagy részei a legalkalmasabbak a vizsgálat céljára. Anderson az agy híve volt. Tudta, hogy
vannak toxikológusok, akik az izomszöveteket, vagy a májat, vagy a vesét, vagy éppenséggel a lépet részesítik
előnyben, de ő - ha módja volt rá - a legszívesebben az agyszövettel dolgozott. Irene Thayer és Tommy Barlow
holtteste esetében két sértetlen agy állt a rendelkezésére, tehát ezekből vett mintát, és a mintákat rutinszerűen
mindenekelőtt abból a szempontból vizsgálta meg desztillációval, hogy nem talál-e bennük egyéb illékony mérgeket.
Nem talált. Aztán, mivel az alkohol jelenlétét már a desztillációs eljárás is kimutatta, már csak az alkohol
mennyiségét illető vizsgálatokat kellett elvégeznie. Az agyban talált alkohol százalékával kapcsolatban számtalan
táblázat állt a rendelkezésére. Ezek a táblázatok mutatták ki, hány százalék alkoholtól lesz valaki spicces, hány
százaléktól szédülős, hány százaléktól kezd tántorogni, hánytól kezd mozgásképtelenné válni, hánytól veszti el
teljesen az eszméletét, a látását, a hallási érzékét satöbbi, és végül hány százaléktól lesz holtrészeg. Anderson mind a
két agyban csak elenyésző mennyiségű alkoholt talált, és azonnal tudta, hogy bármelyik táblázatot használja, az
áldozatok egyike se kerülhet még csak a közelébe se a ,;részeg" vagy akár csak az “ittas” meghatározásnak. De
Anderson a legszívesebben a Gettler és Tiber vizsgálatain alapuló táblázatot használta, akik hatezer alkoholista
hullájának a szerveit vizsgálták meg, hogy az ittasság fokozatairól táblázatot készítsének. Most tehát természetesen
ezt a táblázatot nézte meg:

Minösités Alkoholszázalék Fiziológiai

az agyban tünet
1. Elenyészö
mennyiség 0,005-0,02 Nincs tünet
2. + 0,02 -0,10 Nincs tünet
3. ++ 0,10-0,25 Csökkent ítélőképesség
4. +++ 0,25-0,40 Csökkent egyensúlyérzék
5. ++++ 0,40-0,60 Zavarodottság, részegség

A táblázat alapján természetesen úgy döntött, hogy a detektívek által másodiknak feltett kérdésre csakis egyértelmü,
határozott NEM lehet a válasz. A pár nem volt részeg a halála elött.
Akármilyen lelkiismeretes ember volt is Anderson, még csak meg sem próbálta abból a szempontból is analizálni a
testnedveket és a szerveket, hogy nincs-e bennük nyoma valamilyen nem illékony méregnek. A halál okát - heveny
szénmonoxid-mérgezés - már tudta, és a két holttestben más, méghozzá ismeretlen mérget megkeresni, izolálni és
azonosítani mérhetetlenül nagy vállalkozás lett volna. Még ha történt volna is utalás a detektívek részéről arra (de
nem történt), hogy az áldozatok halálát esetleg valamilyen nem illékony méreg okozta, Andersonnak (akármilyen
kitünö toxikológus volt) ugyancsak sokáig kellett volna bújnia a szakkönyveit, hogy eldöntse, melyik a legjobb
módszer egy ismeretlen méreg izolálására. A kábítószerek például, sajnos, nincsenek kimutathatóságuk módszere
szerint megbízhatóan katalogizálva. Vagyis ha ismeretlen kábítószer van egy hullában, és a toxikológus a halál
körülményeiből vagy a már megtörtént boncolás jegyzökönyvéből nem tud a kábítószer jellegére következtetni,
kénytelen minden elképzelhető kísérletet végigcsinálni az illető kábítószer-izolálására. Márpedig kábítószer
végtelenül sok van, kezdve a ... egyszóval végtelenül sok van, és Andersont nem kérték fel, hogy végezzen el ennyi
kimerítő kísérletet. De nem is látta szükségét. Csak három kérdésre kértek tőle feleletet, és az első kettőre már
megtalálta. Haladéktalanul dolgozni kezdett a harmadikon.
Anderson egyszerűen képtelen volt megérteni, miért kíváncsiak a 87. körzet hekusai arra, hogy szeretkezett-e a két
áldozat közvetlenül a halála elött. Arra gyanakodott, hogy talán van köztük egy perverz disznó, aki titokban nekrofil.
Mindegy, a hekusok választ akartak kapni a kérdésükre, és ezt a választ nem volt túlságosan nehéz megadni. A
helyzet ebben az esetben is más lett volna, ha a két holttest később kerül hozzá, mint ahogy odakerült. Az ondó,
akárcsak az alkohol, huszonnégy órával a halál után már egyszerüen nem található meg a testben. Arra természetesen
még így sem számított, hogy csak egyetlen mozgó sejtet is talál Irene Thayer hüvelyében, mert ez ennyi órával a
halála után egyszerüen lehetetlenség volt. De abban még reménykedhetett, hogy néhány mozdulatlan ondószálat még
most is talál. Mintát vett Irene hüvelyének tartalmából, tárgylemezre kente, erős nagyítású mikroszkóp alatt
megvizsgálta, és ondószálaknak nyomát sem találta benne. Mivel nem elégedett meg ennyivel (voltak bizonyos
körülmények - méghozzá elég gyakoriak -, amelyek lehetővé tették, hogy a hüvelyböl rögtön a közösülés után el-
tünjenek az ondószálak); Tommy Barlow testével folytatta a vizsgálatot. Sóoldatot fecskendezett a húgycsövébe,
aztán a folyadékot visszaszippantotta egy másik fecskendőbe, és megtanulmányozta a mikroszkópja alatt, van-e
benne nyoma ondónak. Nem volt.
Elégedett lévén a kapott eredményekkel, megírta a jelentését, megkérte, hogy gépeljék le, aztán átküldte a 87-
esnek.
Ajelentés orvosi szaknyelven volt fogalmazva, és pontosan el volt magyarázva benne, hogy miért felelte Anderson
a detektívek kérdéseire azt, amit felelt, és pontosan fel voltak sorolva benne a bizonyítékok is, amelyek a véleményét
alátámasztották. A 87-es hekusai nagynehezen lefordították hétköznapi nyelvre a jelentést, és arra a megállapításra
jutottak, hogy kérdéseikre - sorrendben - a következő feleletet kapták:
1. Gázmérgezés.
2. Nem voltak részegek.
3. Nem közösültek.
A jelentés birtokában a detektívek tűnődni kezdtek, hogy vajon hová lett az a rengeteg whisky, ha egyszer egyik
áldozat se itta meg. A jelentés birtokában az is gondolkodóba ejtette őket, hogy vajon miért vetkőzött le Irene és
Tommy, ha nem azért, hogy még egyszer és utoljára - szépítő kifejezéssel élve - “egyesüljön”. Eddig ésszerűnek
látszott a feltételezés, hogy a pár szeretkezett, aztán mind a ketten magukra vettek valamit, és kinyitották a
gázcsapot. Ha nem szeretkeztek, akkor miért vetkőztek le?
A 87. körzet hekusai a végén már-már azt kívánták, bár sohase kapták volna meg Andersontól ezt a nyavalyás
jelentést.

Van valami a tagbaszakadt nőkben, ami egy kicsit mindig ijesztő. Mintha nem felelnének meg a természet
törvényeinek, söt, egyenesen felborítanák azokat. A köztudatban úgy él, hogy a nők finomak és törékenyek. A
köztudatban úgy él, hogy a nők gyengék, “ennivalók”, kicsit gyámoltalanok és alárendeltek. A köztudatban úgy él,
hogy a nőknek szükségük van az erős, határozott, éles eszű férfiak támogatására és becézgetésére.

Az a két férfi, aki becsengetett Mary Tomlinson Sands Spitben levő házába, kétségtelenül erős volt, határozott és
éles eszű.
Steve Carella száznyolcvankét centiméter magas volt, a válla széles, a csípője keskeny, a csuklója vastag és a keze
nagy. Mégsem keltette esetlen, tagbaszakadt férfi benyomását, mert olyan könnyedén és kecsesen mozgott, mint egy
született atléta, aki minden izmának játszi könnyedséggel tud parancsolni, és éppen ezért nem is látszik rajta, hogy
milyen erős. Barna szeme sajátságosan ferde vágású volt, és ez meg kiálló pofacsontja furcsán mongolos kifejezést
kölcsönzött az arcának. Egyáltalán nem volt ijesztő külsejű férfi, de azért aki ajtót nyitott neki, rögtön tudta: nem
azért jött, hogy biztosítási kötvényt sózzon a nyakába.
Cotton Hawesnak nyolcvanhat kiló volt a súlya. Száznyolcvanhét centiméter magas volt, és nagy csontú teste
ugyancsak ki volt párnázva izmokkal. A szeme acélkék volt, az orra egyenes, a szája formás, az alsó ajka vastag. A
bal halántéka felett - ahol egyszer megszúrták, amikor egy betörési ügyben nyomozott - fehér csík volt a hajában.
Olyan ember benyomását keltette, akit senkinek sem tanácsos kihívni maga ellen - még egy sakkpartira se.
Tehát mind a két férfi nagydarab ember volt, mind a két férfi erős. Ráadásul mind a ketten töltött fegyvert viseltek
a derekukon. És mégis: amikor Mary Tomlinson kinyitotta nekik a családi ház ajtaját, mind a ketten kicsit úgy
érezték, hogy nem egyenlő féllel állnak szemben, és szinte szemmel láthatólag összezsugorodtak a küszöbön.
Mrs. Tomlinsonnak lángvörös haja és villogó zöld szeme volt. Ez már egymagában is elég lett volna ahhoz, hogy
erőteljes nőszemély benyomását keltse, és ezt a benyomást csak fokozta a magassága, a derékbősége és szinte
gránitból faragott, határozottan értelmes arca. Legalább százhetvenöt centi magas volt, a keble hatalmas, a karja
vastag, és a lábát úgy vetette meg a padlón, ahogy ott állt az ajtóban, mint egy birkózó, aki ellenfele támadására vár.
Virágmintás hawaii muu-muu volt rajta, de a lábán nem volt semmi. Gyanakodva nézett a detektívekre, amikor azok
kisebbrendűségük tudatában szinte félénken megmutatták neki a jelvényüket.

- Jöjjenek be - mondta. - Már vártam magukat. Láthatólag sejtelme sem volt róla, hogy a mondat sablonos.
Láthatólag nem tudta, hogy számtalan regénybeli “nehéz fiú” ezzel a “Már vártam magukat”-tal fogadta a zsarukat,
amikor ő még nem is volt a világon, és valószínű, hogy ezzel is fogja fogadni, amíg nehéz fiúk lesznek a világon. Ő
inkább úgy mondta ki ezt a mondatot, mintha legalábbis a General Motors elnöke lenne, aki összehívta az igazgató
tanácsot, és ingerült, mert a meghívottak közül néhány kicsit késve érkezett. Számított rá, hogy a rendőrség elöbb-
utóbb megkeresi, és a mondata tulajdonképpen kérdés volt. Tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy miért jöttek
ilyen későn.
Mezítlábas talpával becsattogott a házba, Hawesra hagyva, hogy csukja be maga mögött az ajtót. A ház tipikus
Sand Spit-i családi ház volt, a parányi előszobából balra nyílt a konyha, jobbra a nappali, s a ház hátsó traktusában
volt a három hálószoba meg a fürdőszoba. Mrs. Tomlinson ízlése egy miniatúragyűjtő ízlésére vallott, legalábbis úgy
rendezte be a házat. Kicsik voltak a bútorok, kicsik voltak a képek a falakon, kicsik voltak a lámpák, minden olyan
volt, mintha egy apró termetű nő számára tervezték volna.
- Üljenek le - mondta az asszony, és Hawes meg Carella helyet is foglalt a nappaliban két parányi fonott karosszék-
ben, amelyben már az első pillanatban kényelmetlenül érezték magukat. Mrs. Tomlinson velük szemben tette le
hatalmas fenekét az ugyancsak parányi díványra. Úgy ült, mint egy férfi, szétterpesztett lábbal, a muu-muu redőivel
a térde között, hatalmas talpát szilárdan megvetve a padlón. Ijesztően vastagok voltak a lábujjai. Mosolytalanul,
várakozásteljesen nézett a látogatóira. Carella köszörült egyet a torkán.
- Néhány kérdést szeretnénk feltenni, Mrs. Tomlinson - mondta.
- Gondolom, hogy azért vannak itt - felelte az asszony.
- Azért - mondta Carella. - Először is ...
- Elöször is - vágott a szavába Mrs. Tomlinson - szeretném közölni, hogy a lányom temetése előkészületeinek a kel-
lős közepén vagyok. Remélem hát, hogy rövidre fogják a kérdeznivalójukat. Mert valakinek csak el kell intézni
azokat a nyavalyás elintéznivalókat.
- Úgy érti, hogy mindent maga intéz? - kérdezte Hawes.
- Hát ki intézné? - kérdezte az asszony, és gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. - Az a hülye, akivel élt?
- A vejére gondol?
- Arra. A vőmre - ismételte meg az asszony, és sikerült olyan hangsúllyal ejtenie ki a szót, hogy Michael Thayer
azonnal olyan kétbalkezes alaknak tűnt fel, aki legfeljebb a cipőfűzőjét tudja megkötni, és ennél nehezebb feladat
megoldására nem képes. - Szép kis vő. Költő! “Piros rózsa, zöld a levél, kívánom hogy sokáig élj” meg effélék. Szép
kis vő. - Megcsóválta hatalmas fejét.
- Úgy veszem észre, nem nagyon szereti - mondta Carella.
- Ő se engem. Nem beszéltek vele?
- De igen, beszéltünk.
- Hát akkor tudják. - Szünetet tartott. - Vagy nem? Ha Michael valami szépet mondott rólam, hazudott.
 - Azt mondta, hogy nincsenek jóban, Mrs. Tomlinson.
- Enyhe kifejezés. Szívböl utáljuk egymást. Zsarnok.
- Zsarnok? - mondta Hawes. Elképedve bámult Mrs. Tomlinsonra, mert ez a szó egy férfival kapcsolatban ennek az
asszonynak a szájára egyáltalán nern illett.
- Az hát. Mindig basáskodik. Ki nem állhatom az olyan férfiakat, akik kihasználnak minket.
- Kihasználják? - ismételte meg Hawes még mindig elképedt ábrázattal.
- Igen. A nőkkel tisztelettel kellene bánni - jelentette ki Mrs. Tomlinson. - És gyöngédséggel meg szerető
gondoskodással. - Megrázta a fejét. - De a vőmnek ez eszébe se jut. Közönséges zsarnok. - Egy kis szünet után
hozzátette: A nők kényes teremtmények.
Hawes és Carella néhány pillanatig szótlanul bámult rá.
- A veje ... hogy is mondjam csak ... basáskodott a lányával, Mrs. Tomlinson? - kérdezte meg végül Hawes.
- Igen.
- Milyen értelemben?
- Parancsolgatott neki. Úgy viselkedett vele, mintha a föőnöke lenne. Ki nem állhatom az olyan férfiakat, akik főnö-
köt játszanak. - Hawesra nézett. - Maga nős?
- Nem, asszonyom.
- És maga? - fordult az asszony azonnal Carella felé.
- Igen, én nős vagyok.
- És maga is basáskodik a feleségével?
- Én ... nem, nem hinném.
- Akkor jó. Úgy látszik, maga rendes ember. - Egy kis szünetet tartott. - Michael nem az. Ő mindig főnököt játszik.
Kifizetted a villanyszámlát? Bevásároltál? Megcsináltad ezt? Megcsináltad azt? Így aztán nem csoda.
Ismét csend lett a szobában.
- Mi nem csoda? - kérdezte Carella.
- Nem csoda, hogy Margaret el akarta hagyni.
- Margaret?
- A lányom.
- Ó. Ja persze - mondta Carella. - Maga Margaretnek hívta?
- Ezt a nevet kapta a születésekor.
- Igen, de a legtöbben Irenének hívták, nem?
- Mi a Margaret nevet adtuk neki, és Margaretnek is hívtuk. Miért? Valami baj van a Margaret névvel?
- Dehogy. Semmi - mondta gyorsan Carella. - Nagyon szép név.
- Ha Anglia királyi hercegnőjének megfelel, megfelelhet másnak is - mondta Mrs. Tomlinson.
- De mennyire - mondta Carella.
- De még mennyire - bólintott erélyesen Mrs. Tomlinson.
- A lánya el akarta hagyni a férjét? - kérdezte Hawes.
- Igen.
- Úgy érti, hogy el akart válni tőle?
- Úgy.
- Honnan tudja?
- Tőle magától. Mit gondol, honnan tudnám? Az anyáknak meg a lányaiknak nem szoktak titkaik lenni egymás
előtt.
- Én mindent elmondtam Margaretnek, amire kíváncsi volt, és ő is mindent elmondott nekem.
- Mikor akarta a lánya elhagyni a férjét, Mrs. Tomlinson?
- A jövő hónapban.
- A jövő hónapban mikor?
- Tizenhatodikán.
- Miért éppen tizenhatodikán?
Mrs. Tomlinson vállat vont. - Miért? Valami baj van tizenhatodikával?
- Dehogy, szó sincs róla. De volt a lányának valami különös oka rá, hogy éppen tizenhatodikát válassza?
- Sohasem ütöttem az orrom a lányom dolgaiba - mondta váratlanul Mrs. Tomlinson. Carella és Hawes váltott egy
gyors pillantást.
- De a dátumban mégis biztos - mondta Hawes.
- Igen. Nekem azt mondta, hogy tizenhatodikán fog elválni töle.
- De azt nem tudja, hogy miért éppen tizenhatodikán?
- Nem - mondta Mrs. Tomlinson. Hirtelen elmosolyodott. - Mi az, maguk is basáskodni akarnak velem? - kérdezte.
Carella viszonozta a mosolyt. Udvariasan felelt: - Nem, Mrs. Tomlinson, szó sincs róla. Mi csak a tényeket próbál-
juk megtudni.
 - A tényeket tőlem valóban megtudhatják - jelentette ki Mrs. Tomlinson. - A legelső az, hogy a lányom nem lett
öngyilkos. Erre mérget vehetnek.
- Honnan tudja?
- Onnan, hogy ismertem a lányomat. Éppen olyan volt, mint én. Imádott élni. És aki így szeret élni, az biztos, hogy
nem dobja el magától önként az életet.
- Hát pedig - mondta Carella - minden jel arra ...
- Fütyülök a jelekre! Nem érdekelnek! Az én lányom tele volt életkedvvel és energiával! Az ilyen emberek nem
szoktak öngyilkosságot elkövetni. Ha nem tudnák, ez nálunk családi vonás.
- Az energia? - kérdezte Hawes.
- Igenis, az energia! Nekem például egész nap mozognom kell. Még most is, ahogy itt ülök, kezd viszketni minden
porcikám, akár hiszik, akár nem. Ugyanis vannak ideges alkatú nők. Én is az vagyok.
- És a lánya is az volt?
- De még mennyire! Nem volt egy perc nyugta sem. Csupa élet volt. Csupa energia! Csupa tűz! Eláruljak valamit?
Akarják tudni, milyen vagyok az ágyban?
Carella kényelmetlen pillantást vetett Hawesra.
- Csupa tűz! Este, ha lefekszem, nem tudok elaludni. Annyi bennem az energia. Bizsereg a kezem, a lábam, egy-
szerűen képtelen vagyok elaludni. Minden este altatót veszek be. Csak így tudok lazítani. Olyan vagyok, mint egy
motor.
- És ilyen volt a lánya is?
- Pontosan! Miért dobta volna el magától önként az életet? Képtelenség. És különben is el akart válni attól a zsar-
noktól. Új életet akart kezdeni. - Megrázta a fejét. - Ezért bűzlik nekem ez az egész. Nem tudom, ki nyitotta ki azt a ·
gázcsapot, de hogy nem Margaret volt, arra mérget vehetnek.
- Lehet, hogy Barlow - vetette fel Hawes.
- Tommy? Nevetséges.
- Miért?
- Mert össze akartak házasodni; azért! Tehát miért nyitotta volna ki akármelyikük is azt a gázcsapot? Miért hagyott
volna hátra egy olyan ostoba búcsúlevelet abban a lakásban? Még hogy “nincs más kiút”! Hülyeség! Hiszen már
megtalálták. Már el is határozták, hogy azt választják.
- Engedje meg, Mrs. Tomlinson, hogy tisztázzak valamit - szólt közbe Carella. - Maga tudta, hogy a lánya Tommy
Barlowval jár?
- Persze hogy tudtam.
- És nem próbálta lebeszélni róla?
- Lebeszélni? Mi a fenének próbáltam volna?
- Hát ... a lánya férjes asszony volt, Mrs. Tomlinson. Házasságban élt.
- Házasságban? Azzal a zsarnokkal? Azt nevezik maguk házasságnak? - Mrs. Tomlinson a fejét rázta. - A lányom
tizennyolc éves korában ment férjhez Michaelhoz. Mit tud egy tizénnyolc éves lány a szerelemről?
- Hány éves volt most a lánya, Mrs. Tomlinson?
- Majdnem huszonegy. Érett nő. Érett nő, aki már maga képes dönteni afelől, hogy mi jó neki. - Mrs. Tomlipson
nyomatékosan bólintott. - És úgy döntött, hogy elválik Michaeltól, és hozzámegy Tommyhoz. Ez csak egyszerű.
Tehát miért ölte volna meg magát?
- Tud róla, Mrs. Tomlinson, hogy a lánya aznap, amikor meghalt, azt mondta a férjének, hogy
- Tud róla, Mrs. Tomlinson, hogy a lánya aznap, amikor meghalt, azt mondta a férjének, hogy magához jön látoga-
tóba?
- Tudok.
- Gyakran csinált ilyesmit?
- Gyakran.
- Tehát tulajdonképpen maga falazott neki.
- Mi az, hogy falaztam? Én ezt nem így mondanám.
- Hát hogy mondaná?
- Én úgy mondanám, hogy két gyenge nő összefogott egy zsarnok ellen.
- Maga állandóan zsarnokként emlegeti Mr: Thayert. Miért, mit csinált? Verte a lányát?
- Verte? Csak azt próbálta volna meg! Össze is törtem volna a csontjait.
- Akkor talán megfenyegette, hogy megveri?
- Nem. Csak basáskodott felette. Ez nem elég? Mit mondjak? Örültem, hogy a lányom ott akarja hagyni. Hogy
elválik tőle.
Carella köszörült egyet a torkán. Kényelmetlenül érezte magát ennek a tagbaszakadt nőnek a társaságában, aki
gyenge nőnek tartotta magát. És kényelmetlenül érezte magát ennek az anyának a társaságában, aki helyeselte a lánya
házasságtörését.
- Kíváncsi lennék valamire, Mrs. Tomlinson.
 - Mire?
- Michael Thayer azt mondta nekünk, hogy miután meglátta a felesége fényképét az újságban, felhívta magát ...
- Úgy van.
- ... és megkérdezte, hogy nincs-e a felesége magánál.
- Úgy van.
- Mrs. Tomlinson, ha maga helyeselte a lánya kapcsolatát Barlow-val, és ha olyan nagyon nem szerette Michaelt,
miért mondta meg neki, hogy a felesége nincs itt?
- Mert nem volt itt.
- De maga tudta, hogy Barlow-val van.
- Na és?
- Mrs. Tomlinson, maga szerette volna, hogy Michael megtudja, mi történik a háta mögött?
- Természetesen nem.
- Akkor miért mondta meg neki az igazat?
- Hát mit kellett volna tennem? Hazudnom, és azt mondanom, hogy Margaret itt van? És ha beszélni akart volna
vele?
- Kitalálhatott volna valami kifogást is: Mondhatta volna például azt, hogy a lánya egy pillanatra elment valahová.
- Miért hazudtam volna annak a tetűnek? Csak azt kapta, amit megérdemelt.
- Mire gondol?
- A válásra. Arra, hogy Margaret azt tervezte, hogy elhagyja.
- Tudta Thayer, hogy mit tervez a felesége?
- Nem.
- Beszélt a lánya magán kívül mással is a válási tervéröl, Mrs. Tomlinson?
- Hát persze. Ügyvédhez fordult az ügyben.
- Kihez?
- Szerintem ez csak a lányomra tartozik.
- A lánya halott - mondta Carella.
- Igen, tudom - mondta Mrs. Tomlinson.
Carella - látszólag minden ok nélkül - megismételte: A lánya halott.
Egy szívverésnyi időre csend borult a szobára. Eddig a pillanatig - annak ellenére, hogy Mrs. Tomlinson a temetés
előkészületeinek kellős közepén volt, amikor megérkeztek, és annak ellenére, hogy a beszélgetés folyamán egy
pillanatra sem tértek el a tárgytól - Carellának mindvégig az a rendkívül furcsa érzése volt, hogy Mrs. Tomlinson,
Hawes és ő tulajdonképpen nem olyan valakiról beszélnek, aki véglegesen és visszavonhatatlanul halott. Az érzés
kényelmetlen volt, gyötrelmes érzés, hogy hiába használnak múlt időt, hiába hangzanak el utalások az
öngyilkosságra, mind a hárman úgy gondolnak Margaret Irene Thayerre, mintha élne, mintha csakugyan a jövő
hónapban készülne elhagyni a férjét, hogy új életet kezdjen.
Ezért ismételte meg halk hangon Carella, hogy “A lánya halott”, mire csend borult a szobára, és hirtelen távlatot
kapott a dolog.
- Az egyetlen gyermekem volt - mondta Mrs. Tomlinson. Ott ült az óriási nő a díványon, amely túlságosan kicsi
volt a számára, ott ült meztelen talpával a padlón, ott ült lapátkezével, fénytelen zöld szemével és fakuló vörös
hajával, és Carella hirtelen rádöbbent, hogy ez a nő igazában nem is óriási, hanem kicsi, rádöbbent, hogy a
bútorokat, amelyekkel körülvette magát, tulajdonképpen annak a kicsi és ijedt nőnek vásárolta, aki ott rejtőzik
valahol abban az óriási testben, s akinek valóban szíves szóra és gyöngédségre van szüksége.
- Őszintén sajnáljuk - rnondta Carella. - Nagyon kérem, higgye el, hogy őszintén sajnáljuk.,
- Igen. Igen, tudom, hogy sajnálnak. De visszaadni nem tudják őt nekem, ugye? Ez az egyetlen, amit még maguk se
tehetnek meg.
- Nem, Mrs. Tomlinson, ezt tényleg nem tehetjük meg.
- Tegnap egész nap a róla készült régi fényképeimet nézegettem - folytatta az asszony. - Bárcsak volna néhány
fényképem Tommyról is. Margaretről sok van, de arról az emberről, akihez férjhez akart menni, egyetlenegy sincs.
Nagyot sóhajtott. - Kíváncsi vagyok, hány altatót kell bevennem ma este - tette hozzá. - Hogy el tudjak aludni.
Nagyon kíváncsi vagyok.
A csendes nappaliban ütni kezdett egy óra. Apró, finoman megmunkált porcelán óra volt, egy intarziás kis
asztalkán állt. Carella némán számolta magában az ütéseket. Egy, kettő, három, négy. Aztán az ütések visszhangja is
elhalt, és megint csend lett a szobában. Hawes feszengett a kényelmetlen fonott karosszékben.
- Összeírtam az elintéznivalóimat - mondta Mrs. Tomlinson. - Milliónyi van. És Michael nem segít. Semmiben sem
segít. Teljesen egyedül kell intéznem mindent. Csak élne Margaret, hogy ... - Hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent,
milyen képtelenség, amit mondani akart. Az volt az agyában és szinte már a nyelvén is, hogy “Csak élne Margaret,
hogy segíthessen a temetése előkészületeiben”, de még idejében lenyelte a szavakat, mert a halál jelenléte hirtelen
elviselhetetlenül nyomasztóan nagy lett az aprócska szobában. Megborzongott. Rámeredt Carellára és Hawesra a
szoba egyre mélyülő csendjében. Odakint az utcán valahol egy asszony kiabálva hívta a gyermekét. A csend egyre
hosszabb lett.
- Ugye ... azt akarta tudni, mi a neve az ügyvédnek? - szólalt meg végül Mrs. Tomlinson.
- Igen.
- Arthur Patterson. A címét nem tudom.
- Ebben a városban lakik?
- Igen. - Mrs. Tomlinson ismét megborzongott. - Ugyanis igazat beszélek. Margaret tényleg el akarta hagyni a
férjét.
- Én hiszek magának, Mrs. Tomlinson - mondta Carella. Hirtelen felállt, és a díványhoz lépett. Kedvesen, gyengé-
den, két kézzel megszorította az asszony hatalmas kezét, és azt mondta: Nagyon köszönjük a segítségét. Ha tehetünk
magáért valamit, hívjon csak fel nyugodtan minket.
Mrs. Tomlinson felnézett a dívány előtt álló magas férfi arcába.
- Köszönöm - mondta erőtlen hangon.

Arthur Patterson a harmincas évei derekán járt, és csak nemrég borotválta le a bajuszát. Se Carella, se Hawes nem
tudta, hogy Patterson csak két napja hajtotta végre a bajuszműtétet, de ha éberebb detektívek lettek volna, bizonyára
felfigyeltek volna rá, hogy Patterson kicsit túlságosan gyakran tapogatja meg arcának a felső ajka feletti területét. Ez
a terület pontosan olyan volt, mint bármelyik férfi felső ajka feletti bőrdarab, de Patterson nem olyannak érezte.
Patterson úgy érezte, hogy az a kis bőrdarab nagyon nagy és nagyon meztelen. Minduntalan megtapogatta, hogy
megnyugtassa magát: nem lett se nagyobb, se meztelenebb. Úgy érezte, mintha nem is ő ülne és tárgyalna ott Irene
Margaret Thayerröl a rendőrség két emberével. Ha lesandított az orra mellett, úgy látta, hogy a felső ajka elöreugrik,
dagadt és meztelen. Úgy érezte, hogy nagyon hülyén néz ki, és meg volt győzödve róla, hogy a detektívek
mosolyognak magukban a meztelenségén. Ujra megtapogatta a bőrét a szája felett, aztán gyorsan visszahúzta a kezét.
- Igen - mondta -, Irene Thayer valóban hozzám fordult a válása ügyében.
- Előzőleg is végzett Mrs. Thayernek ügyvédi munkát, Mr. Patterson? - kérdezte Carella.
- Csak a végrendeletét készítettem el. Egyebet semmit.
- Végrendeletet készített Mrs. Thayernek?
- Hát tulajdonképpen mind a kettőjüknek. Ahogy az már szokás.
- Hogy szokás, Mr. Patterson?
- Hát hogy csak egy példát említsek: “Úgy rendelkezem, hogy végakaratom végrehajtója adósságaimat és temetési
költségeimet lehetőleg közvetlenül a halálom után fizesse ki. E kifizetések teljesítése után megmaradt vagyonomat,
legyen az akár ingatlan, akár ingóság, teljes egészében a feleségemnek adom, ajándékozom és hagyományozom.”
Satöbbi, satöbbi.
- Tehát Michael Thayer halála esetén az egész vagyonát Irene Thayer örökölte volna?
- Ahogy mondja. Persze ennek a fordítottja is érvényes.
- Hogyhogy a fordítottja?
- Hát úgy, hogy ha Michaei Thayer éli túl a feleségét, annak minden vagyona őrá száll. Ez a végrendelet egyik ki-
kötése.
- Értem - mondta Carella. Szünetet tartott. Arthur Patterson megtapogatta a bajusza helyét. - Volt vagyona Irene
Thayernek? - kérdezte Carella.
- Nem tudom. Nem tartom valószínűnek. Úgy vettem észre, hogy még a válási költségek is gondot okoznak neki.
- Ezt mondta is?
- Igen. - Patterson vállat vont. - Ami azt illeti, elég különös helyzetbe kerültem. Ugyanis elsőnek Thayer kért fel
annak idején, hogy készítsem el a végrendeletet. És most én adtam tanácsot a feleségének a válókeresete ügyében.
Furcsa érzés volt.
- Úgy érti, hogy maga tulajdonképpen Michael Thayer ügyvédjének érzi magát?
- Hát ... nem egészen. Talán mondjuk úgy, hogy a Thayer család jogi tanácsadójának érzem magam. Értik? Vagyis
nem csak Irene ügyvédjének.
- De ő mégis magához fordult?
- Igen.
- És azt mondta, hogy válni akar?
- Igen. A jövö hónapban akart Renóba utazni.
- Az ezzel járó költségek ellenére?
- Hát ez komoly mérlegelés eredménye volt. Először azért fordult hozzám, hogy megtudja, milyenek a válási
törvények Alabamában. Úgy hallotta, hogy ott simán és gyorsan megy az ilyesmi. De én azt tanácsoltam neki, hogy
ne Alabamában próbáljon elválni.
- Miért?
- Mert ott mostanában egy kicsit nehézkesen megy a dolog. Sok esetben még az is előfordul, hogy ha kiderül, hogy
egy házaspár csak azért fordult az ottani bírósághoz, hogy elváljon, de nem akar ott bona fide letelepedni, az állam
minden további nélkül érvényteleníti a válást. Gondoltam, hogy ezt Mrs. Thayer nem akarja megkockáztatni.
Mexikót ajánlottam neki. Ott huszonnégy óra alatt elérhettük volna, hogy kimondják a válást. Neki azonban nem
tetszett a javaslatom.
- Miért nem?
- Azt nem tudom biztosan. Egy mexikói válás pontosan olyan érvényes, mint az akárhol kimondott. De a
laikusokban az a tévhit él, hogy a mexikói válás nem törvényes, illetve könnyen érvényteleníthető. Mindenesetre nem
lelkesedett a javaslatomért. Így aztán természetesen Nevadát ajánlottam neki. Ismerik a nevadai válási törvényeket?
- Nem - mondta Carella.
- Nos, Nevadában csak hatheti ott-tartózkodást követelnek meg, és a válás alapja is lehet ... nos, hát hogy csak
néhány példát említsek: házasságtörés, impotencia, hűtlen elhagyás, el nem tartás, lelki gyötrelem okozása, testi
bántalmazás, megrögzött alkoholizmus ... Folytathatnám, de ennyiből is fogalmat alkothatnak maguknak a nevadai
válási törvényekröl.
- És Mrs. Thayer milyen alapon akarta kimondani a válást?
- Azon az alapon, hogy a házassága neki lelki gyötrelmet okoz.
- Nem házasságtörés miatt?
- Nem. - Patterson egy kis szünetet tartott. - Csak nem gondolják, hogy ha házasságtörés miatt akart volna beadni
válókeresetet, olyan messzire kellett volna utaznia, mint Reno? Elvégre ... - Ismét habozott egy darabig. - Nem is
tudom, mennyit szabad elárulnom maguknak. Én ugyanis azt a lehetőséget is felvetetteni, hogy a férjével együtt
forduljanak házassági tanácsadóhoz. Ő azonban ilyesmiröl hallani se akart.
- Vagyis mindenképpen válni akart.
- Igen. A válást illetően hajthatatlan volt: - Patterson megsimogatta az ajkát, látszott rajta, hogy töpreng, elmondjon-
e mindent, amit tud. Végül is sóhajtott egyet, és folytatta:
- Ugyanis egy másik férfi is volt a dologban.
- Ez igazán nyilvánvaló, Mr. Patterson - mondta Hawes. Vagy talán nem az? Hiszen egy másik férfi mellett találták
holtan.
Patterson rámeredt Hawesra, aztán azon a hangon válaszolt, amelyet rendszerint csak a bírósági tárgyalóteremben
szokott használni.
- Abból, hogy holtan együtt találták őket, még nem következik szükségszerűen az, hogy azt tervezték, hogy a
jövőben együtt fognak élni. Lehet, hogy nem Mr. Barlow ... Ha jól tudom, ez a férfi neve? ...
- Igen. Mr. Barlow.
- Lehet, hogy egyáltalán nem Mr. Barlow volt az a férfi, akihez férjhez szándékozott menni.
- Irene anyja szerint ő volt az.
- Hát akkor úgy látszik, maguk tájékozottabbak, mint én.
- Irene magának sohase említette a férfi nevét?
- Nem. Nekem csak annyit mondott, hogy szerelmes valakibe, és hogy a lehető leggyorsabban el akar válni, hogy
férjhez mehessen az illetőhöz.
- Szó szerint így mondta?
- Igen. - Patterson elejtette a tárgyalótermi hangot, és azzal a bölcselkedő hanghordozással kezdett beszélni, amely a
baráti körben politizálgató kisvárosi ügyvédekre jellemző.
- Mindamellett meg kell mondanom, hogy tapasztalataim szerint a válni szándékozó nők, sőt a férfiak közül is
sokan nem mindig tudják biztosan, hogy miért akarnak válni. Vagyis lehet, hogy Irene Thayer csak azt hitte, hogy
szerelmes ebbe a Barlow nevű férfiba, és ezt használta fel ürügyül arra, hogy menekülhessen egy számára
elviselhetetlen helyzetből.
- Ő nevezte elviselhetetlennek? - kérdezte Hawes.
- Igen. Pontosabban célzott rá, hogy Michael Thayer mellett az élet valóságos megpróbáltatás.
- Miért?
- Azt nem mondta.
- És hogy érzett Mr. Thayer a válással kapcsolatban? - kérdezte Carella.
- Nem beszéltem vele róla.
- Miért nem?
- Mrs. Thayer nem akarta. Azt mondta, hogy a férjével ő maga akarja közölni a dolgot.
- Azt nem mondta, hogy miért?
- Csak annyit mondott, hogy ő maga akarja közölni. Hogy pontos legyek, levélben akarta közölni vele, mihelyt Ne-
vadába ért és benyújtotta a válókeresetet.
- Miért éppen így akarta csinálni?
Patterson vállat vont. - Elő szokott fordulni az ilyesmi. Csak még meg akarta várni a jövő hónapot. Tekintettel
arra, hogy ott volt az a másik férfi, alig hiszem, hogy ...
- A jövő hónap hanyadikát akarta megvárni? - kérdezte Hawes.
 - Úgy emlékszem, a hónap második felét. - Patterson kétségbeesetten próbálta az ölében tartani ökölbe szorított ke-
zét, de nem sikerült. Az ujjai megint csak a szájához tévedtek, és megsimogatta a kopár bőrdarabot, aztán szemmel
láthatólag bosszús lett önmagára, és nyomban zsebre is dugta a kezét.
- De arra, hogy a jövő hónapban akart Renóba utazni, nem csak “úgy emlékszik”, hanem biztos benne, ugye? - kér-
dezte Carella.
- Abban biztos. - Patterson hallgatott egy darabig, aztán elgondolkozva hozzátette: - Többször is járt nálam. E1 is
láttam a kellő tanácsokkal. De a történtek után alig hinném, hogy megfizeti valaki a fáradságom.
- Hát nem áll valami abban a végrendeletben az adósságok rendezéséről és a temetési költségek kifizetéséről? -
kérdezte Carella.
- Dehogynem - válaszolta Patterson. - Áll bizony. Azt hiszem, tényleg benyújthatnék egy számlát Mr. Thayernek.
Csakhogy ... - Elfelhősödött a tekintete. - Csakhogy van a dolognak egy morális oldala is, nem? Vagy gondolják,
hogy nincs?
- Mire gondol, Mr. Patterson?
- Hát arra, hogy az ő ügyvédje is én vagyok. Lehet, hogy nem fogja megérteni, miért hallgattam el előtte egy olyan
fontos dolgot, mint a kilátásban levő válás. Kényes a dolog. Töprengett egy darabig. - Na de hát én végül is tényleg
dolgoztam. Mit gondolnak, benyújthatom a számlát?
- A maga dolga, Mr. Patterson. - Carella gondolkozott egy pillanatig, aztán megkérdezte: - Nem tudna visszaem-
lékezni rá, hogy pontosan mikor akart Mrs. Thayer elutazni?
- Nem emlékszem - mondta Patterson. - Ha biztos lennék benne, hogy Mr. Thayer nem fog megharagudni, benyúj-
tanék neki egy számlát. Komolyan benyújtanék. Végeredményben irodai költségeim is vannak, és tényleg rengeteg
időt áldoztam arra az asszonyra.
- Kérem, Mr. Patterson, próbáljon meg gondolkozni.
- Min?
- Hogy mikor akart Mrs. Thayer Renóba utazni.
- Nem tudom biztosan. Tizenötödikén, huszadikán. Valamikor akkortájt.
- Talán éppen tizenötödikén?
- Lehetséges. Tizenötödike keddre esik? Úgy emlékszem, keddet mondott.
Carella elővett az irattárcájából egy kis celluloid naptárt.
- Nem - mondta. - Tizenötödike hétfő.
- Valami olyasmit mondott, hogy a víkend miatt nem utazhat el korábban. Hogy pontosan miért, arra nem emlék-
szem. De hogy keddet mondott, arra határozottan emlékszem. Huszadika keddre esik?
- Nem. Huszadika szombat. Nem tizenhatodikát mondott? Az esik keddre.
- Igen, igen, azt hiszem, tizenhatodikát.
- Volt valami különleges oka rá, hogy megvárja a keddet? Esetleg maga tudott volna csak keddre elkészülni a pa-
pírokkal?
- Nem. A papírokat a renói ügyvédje készítette volna el.
- Tehát. akkor az ő elhatározása volt, hogy tizenhatodikán utazik el? Nem magán múlott?
- Nem rajtam. Ugyanis az itteni ügyvédek nem szoktak a papírmunkával .foglalkozni, ha a válásért nem ebben az ál-
lamban folyamodik valaki. Így aztán nem én ...
- Hogy mondta az előbb?
- Azt mondtarn, hogy rengeteg időt áldoztam a dologra. Még akkor is, ha a papírmunkát nem én végeztem.
- Azon mit értett, Mr. Patterson, hogy Mrs. Thayer a víkend miatt nem utazhatott el korábban? - kérdezte Hawes.
- Ja. Valami olyasmit mondott, hogy kénytelen megvárni a hétfőt.
- Az előbb mintha keddet mondott volna.
- Igen, elutazni kedden akart, de úgy látszik, előbb még hétfőn el kellett valamit intéznie. Sajnálom, hogy nem ad-
hatok pontosabb felvilágosítást, de erre Mrs. Thayer részéről csak úgy mellékesen történt utalás, az is csak
meglehetősen homályosan, mintha csak hangosan gondolkozna. De hogy tizenhatodikán akart elutazni, abban
teljesen biztos vagyok. És én csakugyan rengeteg időt áldoztam rá. Amikor csak akarta, a rendelkezésére álltarn.
- Bennünket nem kell meggyőznie, Mr. Patterson - jegyezte meg Carella.
- Miről?
- Hogy tényleg rengeteg időt és fáradságot áldozott Mrs. Thayerre.
Patterson önkéntelenül megsimogatta a felső ajkát. Meg volt győzödve róla, hogy senki a világon nem merészelne
így beszélni vele, ha még megvolna a bajusza.
- Nem akarok én meggyőzni senkit - mondta sértődötten, de nagyon igyekezett nem árulni el, hogy megsértődött.
- Én igenis dolgoztam, és igenis be fogom nyújtani a számlát. - Mintegy önmagának helyeselve erélyesen bólintott.
Nem hiszem, hogy Mr. Thayer megharagszik. Végeredményben az újságok is épp eléggé kiteregették a felesége
félrelépését.
- Mondja, Mr. Patterson, mi a véleménye arról a búcsúlevélről? - kérdezte Hawes.
Patterson vállat vont.
 - Arról, hogy az újságok is közölték? Szenzációhajhászás.
- Igen, igen, de összeegyeztethetőnek tartja azzal, amit Mrs. Thayer tervezett?
-Ez csakugyan döntő kérdés - mondta Patterson. - Természetesen nem tartom összeegyeztethetőnek. Miért lett volna
Mrs. Thayer öngyilkos, miután annyit fáradozott, hogy előkészítse a válását? Feltéve, hogy csakugyan Barlow volt az
a férfi, akihez férjhez akart menni ...
- Úgy látom, magának még mindig kétségei vannak - szólt közbe Carella.
- Csak a lehetőségeket vetem fel. Ha csakugyan Barlow volt az a férfi, és nem egy másik ...
- Mr. Patterson - állította meg ismét Carella -, az eddig felmerült lehetőségek is éppen eléggé zavarba ejtők. Nem
hinném, hogy okvetlenül még több gondot kell csinálnunk magunknak, mint amennyi máris van.
Patterson halványan elmosolyodott. - Azt hittem - felelte -, a rendőrségnek az a dolga, hogy minden lehetőséget
megvizsgáljon. Főleg egy állítólagos öngyilkosság esetében, amelynek gyilkosságszaga van.
- Maga tehát azt hiszi, hogy gyilkosság történt?
- Maga talán nem? - kérdezte Patterson.
Carella elmosolyodott. - Maga mondta, Mr. Patterson, hogy az a dolgunk, hogy minden lehetőséget
megvizsgáljunk.

Ha valaki történetesen egy nagyváros rendőrségi laboratóriumának a vezetője, nagyon-nagyon sok lehetőséget kell
megvizsgálnia. A Főkapitányság épületében, a belvárosi High Streeten, Sam Grossman detektív hadnagy vezette a
laboratóriumot, és akkor is nagyon sok lett volna a dolga, ha a 87-es körzet időnként nem kéri fel egy-két lehetőség
megvizsgálására. Sam Grossman nem bánta, hogy sok a dolga. Egy régi arab szólásra szeretett hivatkozni, miszerint
“a tétlenség az ördög párnája”, vagyis a semmittevés elöbb-utóbb bűnre visz, és ő aztán igazán nem óhajtott a bűn
útjára lépni. Néha azonban voltak napok, amikor nem bánta volna, ha hat vagy hét keze van, azaz nemcsak annyi,
amennyivel a természet megajándékozta. Talán más lett volna a helyzet, ha Grossman trehány ember. A trehány
emberek képesek egyszerre százféle dolgot is végezni, egyforma könnyedséggel intézve el mind a százat, mondván,
hogy - ismét egy régi arab szólással élve “ahogy esik, úgy puffan”. De Grossman lelkiismeretes rendőr volt és
igényes tudós, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a rendőrségi laboratórium arra való, hogy segítse a kinn a
terepen dolgozó rendőrök munkáját, akik megpróbálják megoldani a bűntényeket. Grossman fizetést kapott a város-
tól, és szentül hitte, hogy ezt a fizetést csak azzal érdemelheti ki, ha a legjobb tudása szerint, alaposan és főleg
eredményesen végzi a munkáját.
A rendőrségi laboratóriumok élén ritkán áll olyan ember, mint Grossman. Grossman ugyanis nemcsak gyakorlott
detektív, hanem átkozottul jó vegyész is volt. A rendőrségi laboratóriumokat az esetek többségében egy olyan
detektív vezeti, akinek nincs semmiféle tudományos képzettsége, viszont a rendelkezésére áll egy sereg jól képzett
vegyész, fizikus, biológus s a többi. Ez a sereg Grossmannak is a rendelkezésére állt, de neki ugyanakkor
tudományos képzettsége is volt, és olyan rendőri gyakorlata, amilyen csak lehet valakinek, aki hosszú évekig
bajlódott betörésekkel, útonállásokkal, rablógyilkosságokkal, egyszóval mindazzal, amivel egy körzeti detektívnek
mindennapi munkája során dolga akadhat. Voltak napok, amikor Grossman még vissza is kívánkozott valamelyik
barátságos osztagszobába,. ahol elviccelődhet a fáradt kollégákkal. És voltak napok - mint például ez a mai is -, ami-
kor Grossman a legszívesebben otthon ült, illetve heverészett volna az ágyban.
Sohase tudott rájönni, miféle valószínűségi törvény okozhatja, hogy a labor néha el van halmozva munkával, néha
meg jóformán nincs semmi dolga. Sohase tudott rájönni, hogy a hold változása vagy a legutóbbi nukleáris kísérlet
okozza-e a bűncselekmények és balesetek számának hirtelen megnövekedését. Mint ahogy arra se, hogy az emberek
nevezik-e ki a hónap vagy az év egy bizonyos napját az erőszak piros betüs ünnepének, vagy valamilyen Marsbeli
lángész dönti el, hogy ez vagy az a nap a legalkalmasabb Grossman és szakemberei bosszantására, akik azt se tudják,
mihez kapjanak. Csak azt tudta, hogy vannak napok - mint például ez a mai is -, amikor túl sok a munka, és túl kevés
az ember, aki elvégezze.
Egy mükedvelő betörő felfeszítette a zárat a Déli Tizenötödik utca egyik üzletének hátsó ajtaján, és behatolt az
üzletbe. Grossman embereinek most össze kellett hasonlítaniuk a záron talált nyomokat egy olyan véső nyomaival - a
nyomokat a laborban állították elö -, amelyet az ügyben vizsgálatot folytató detektívek az egyik gyanúsított személy
lakásán találtak.
Egy nőt megfojtottak a hálószobájában a Culver Avenue-n. Grossman emberei szőrszálakat találtak a párnáján, és
ezeket ·most először is a nő saját hajával és szőrzetével kellett összehasonlítaniuk, aztán -, mivel a szőrszálak
minden valószínüség szerint nem tőle származtak - el kellett végezniük egy egész sor kísérletet, hogy megállapítsák,
a szőr állati-e vagy emberi, és ha emberi, akkor a test melyik részéről való, és nőé-e vagy férfié. Továbbá meg kellett
állapítaniuk, hogy a szőr - amennyiben emberi, illetve női haj - nem festett vagy szőkített-e, aztán, hogy a személy,
aki gondatlanul ott hagyta a párnán, hány éves és mikor vágatott hajat, továbbá; hogy nem fedezhető-e fel a
szőrszálakon deformálódás, amelyet.lövés, égés vagy forrázás okozott.
Egy gengszter, aki fejvesztve elmenekült, amikor meghallotta egy közeledő riadóautó szirénáját, menekülése előtt
három golyót eresztett egy benzintöltő állomás falába. Grossman embereinek a falból kiszedett golyókat most össze
kellett hasonlítaniuk a laborban tárolt igencsak nagyszámú, fegyverből kilőtt golyókkal, hogy megpróbálják
megállapítani, milyen márkájú tűzfegyvert használt a bűnöző, és a 71. körzet hekusai utánanézhessenek a bűnözők
modus operandijáról felfektetett nyilvántartásukban, hogy nem találnak-e a gengszter nyomára.
Egy tízéves lány azzal vádolta az épület házmesterét, amelyben lakott, hogy becsalta őt alagsori szobájába, és arra
kényszerítette, hogy engedjen szexuális vágyainak. Most megvizsgálták a kislány ruhadarabjait, hogy van-e rajtuk
nyoma ondónak vagy vérnek.

Egy negyvenöt éves férfit holtan találtak az egyik föútvonalon, nyilvánvaló volt, hogy elgázolták, és a gázoló cser-
benhagyta. Most összehasonlították a ruhájába akadt üvegszilánkokat egy lopott és elhagyott kocsi összetört bal
oldali fényszórójának üvegszilánkjaival, hogy megpróbálják megállapítani, nem ez az autó ütötte-e el az áldozatot.
Ujjlenyomat, tenyérlenyomat, verítéknyom, meztelen lábnyom, cipőtalpnyom, harisnyás lábnyom, összetört üveg,
felfeszített zár, állati lábnyom, gumiabroncsnyom, por, rozsda, szőr és bőr, lőpor- és kötélnyom, festék-, vizelet- és
olajfolt - egyszóval minden akadt ezen a mai napon, és mind arra várt, hogy megvizsgálják, összehasonlítsák,
azonosítsák és nyilvántartásba vegyék.
És mindennek a tetejébe ott volt az az állítólagos öngyilkossági eset, amellyel a 87-es hekusai “lepték meg”.

Grossman nagyot sóhajtott, és még egyszer szemügyre vette a műalkotást, amelyet a labor rajzolómüvésze a
helyszínen, vagyis a felrobbant lakás hálószobájában készült vázlat alapján készített.
Öngyilkosság esetén, akárcsak a baseball-meccseken - néha nehéz megállapítani, hogy ki kicsoda és mi micsoda,
ha nincs az ember kezében “program”. Grossman megfordította a műanyag tokba tett rajzot, és szemügyre vette a
hátára ragasztott gépírásos tájékoztatót:

Déli Ötödik utca 1516.

Az 1/ A számu lakás hálószobája

1. Szék, rajta nő ruhadarabok.

2. Egy pár női cipő.
3. Ágyelő.
4. Whiskyfolt.
5. Felborult whiskysüveg.
6. Álló whiskysüveg.
7. Ágy, rajta az áldozatok.
8. Kis asztal, rajta irógép.
9. Egy pár férfi cipő.
lo. Fotel, rajta férfiruha-darabok.
11. Kis asztal, rajta lámpa.
12. Géppel írt búcsúlevél, rajta egy férfikaróra.
13. Irattárca, nyakkendőcsíptető és aprópénz.
14. Gyöngysor és fülbevalók.
15. Komód.

Az A, B, C, D és E betüket tartalmazó kis körökről Grossman tudta, hogy azt jelentik, milyen gépállásból vették
fel a hálószobában készült fényképeket, amelyek a kezében tartott dossziéban voltak. A rendőrségi fényképész - az
ábécé sorrendjében - a következő felvételeket készítette:
A. Közelkép a komód tetején heverő búcsúlevélről és a rajta levő karóráról.
B. Félközelkép Tommy Barlownak a fotelon heverő ruhadarabjairól és a fotel mellett heverő cipőiről.
C. Totálkép az ágyról és Irene Thayernek, valamint Tommy Barlownak az ágyon heverő holttestéről.
D. Félközépkép az ágyelőről, a két whiskysüvegről, valamint a székről, amelyen Irene Thayer ruhadarabjai
hevertek, s a szék előtt heverő cipőiről.
E. Közelkép az ágy mellett álló kis asztalról és a rajta levő írógépről.
Grossman többször is megtanulmányozta a rajzot és a fényképeket, újra elolvasta a jelentést, amelyet az egyik
laboros készített, aztán leült a laborban álló hosszú fehér pult mellé, leakasztotta a telefonkagylót a falikarról, és
feltárcsázta a Frederick 7-8024-et. A telefont az eligazítóban űlő őrmester vette fel, és azonnal kapcsolta az emeleti
osztagszobában Carellát.
- Nálam van az egész cucc arról az öngyilkossági esetről - mondta Grossman. - Akarja hallani a véleményemet?
- Persze hogy akarom - mondta Carella.
- Nagyon sok a dolguk?
- Kibírjuk.
- Atyaisten, nálunk micsoda nap ez a mai! - mondta Grossman, és fáradtan sóhajtott egyet. Aztán megkérdezte:
- Mondja, az orvosszakértők szerint mi a halál oka?
 - Heveny szénmonoxid-mérgezés. Grossman kétkedően hümmögött.
- Miért? - kérdezte Carella. - Talán találtak néhány kilőtt töltényhüvelyt?
- Ilyen mázlink nem volt. Annak az anyagnak az alapján, ami itt van előttem, a látszat szerint kétségtelenül öngyil-
kosság történt, de ugyanakkor ... nem is tudom. Valami nem kóser a dologban.
- Például mi?
- Maguk öngyilkosságnak tártják, ugye? - kérdezte óvatosan Grossman. - Whiskysüvegek, kinyitott gázcsapok, rob-
banás. Mindent összeadva, öngyilkosságnak látszik, igaz? A számok is ezt igazolják.
- Miféle számok?
- A városban előforduló szénmonoxid-mérgezés okozta halálesetek évi átlágának a számai. Itt is van elöttem a
kimutatás. Akarja, hogy beolvassam?
- Olvassa - válaszolta mosolyogva Carella.
- Évi nyolcszáznegyven szénmonoxid-mérgezéses haláleset, ebből négyszáznegyven öngyilkosság. A
négyszáznegyvenből négyszázharmincötöt világítógáz okoz. Vagyis ez stimmel, igaz? És ott vannak még a
whiskysüvegek. Az efféle öngyilkosok gyakran isszák le magukat az eszméletlenségig, miután kinyitották a
gázcsapot. Vagy néha az is előfordul, hogy altatót vesznek be. Bármit, ami könnyűvé és kellemessé teszi számukra a
halált. Érti?
- Egen - mondta Carella. - Könnyűvé és kellemessé ...
- Egen. Csakhogy ebben a felállásban valami gyanús egy kicsit, Steve. Hogy őszinte legyek, egyszerűen nem értem.
- Mit nem ért, Sam?
- Hát először is: azokat a whiskysüvegeket ott a padlón. Nem az ágy feje, hanem az ágy lába mellett hevernek.
Miért vannak azok az üvegek az ágy lába mellett, ahol nem érhették el őket? Már tudniillik, ha ez a pár tényleg ivott.
- Nem voltak ittasok, Sam - mondta Carella. - Legalábbis a toxikológusunk szerint nem.
- Akkor hová lett az a sok whisky? - kérdezte Grossman. - És még valami, Steve. Hol vannak a poharak?
- Nem tudom. Hol vannak?
- A konyhában, a mosogatóban. Gondosan elmosva. Két pohár csücsült a mosogatóban, ragyogó tiszta mind a kettő.
Nem furcsa?
- Nagyon furcsa - mondta Carella. - Ha valaki kinyitja a gázcsapot, aztán megpróbálja eszméletlenre inni magát,
miért kel ki az ágyból, hogy elmossa a poharakat?
- De hát az ágyból mindenképpen ki kellett kelniük, nem? Hogy felvegyék az alsónemüjüket.
- Ezt meg honnan veszi?
- Nézze, Steve, ebben az egészben minden jel arra mutat, ho,gy a haláluk előtt még kettyintettek is egyet. Mármost
megvizsgáltuk a ruhadarabjaikat, hogy van-e rajtuk ondófolt, és nincs. Tehát ha kettyintettek, csakis meztelenül
tehették, és utána ...
- Nem kettyintettek - mondta Caretla.
- Honnan tudja?
- A boncolási jegyzőkönyvből. Közösülésnek semmi nyoma.
- Ejha - mondta Grossmaa. - Akkor miért vetették le majdnem minden ruhadarabjukat?
- Tippelhetek?
- Rajta.
- Valószinüleg meztelenül akartak meghalni, hogy szép látványt nyújtsanak, ha megtalálják őket. Elkezdtek vetkőz-
ni, közben kinyitották a gázcsapot, aztán mielőtt még az utolsó ruhadarabjukat is levethették volna, elvesztették az
eszméletüket. Mit szól hozzá?
- Steve, maga nem normális - mondta Grossman. - Fekve vetkőztek?
- Na, jó. Akkor exhibicionisták voltak - mondta Carella.
- Félmeztelenül akarták mutogatni magukat az újságban.
- Ostobaság. Hülye tippjei vannak.
- Mondjon jobbat.
- Egy harmadik személy is volt abban a lakásban - mondta Grossman.
- Ez jobb? Haha.
- Sokkal jobb - jelentette ki Grossman. - Tekintve, hogy három poharat használtak.
- Micsodát?
- Három poharat.
- Az előbb csak kettőt mondott.
- Kettő volt a mosogatóban. Csakhogy mi megnéztük a falikredencet is a mosogató felett, és megvizsgáltuk a benne
levő üvegedényeket. Csak mert nem volt egyéb dolgunk. A poharak többségét széttörte a robbanás, de! ...
- Jó, jó, tovább!
- Valamennyi pohár kicsit poros volt, egy kivételével. És ezt az egyet is nemrég mosták el, aztán szárazra törölték
egy konyharuhával, amit meg is találtunk a mosogató alatt az akasztón. A poháron maradt foszlány kétségtelenül a
konyharuhából származik. Ehhez mit szól?
 - Lehet, hogy tényleg három poharat használtak, Sam.
- Természetesen. Csakhogy akkor miért hagytak kettőt a mosogatóban, és miért tették vissza a harmadikat a fali-
kredencbe?
- Nem tudom, mi lehet a magyarázat.
- Egy harmadik személy - szögezte le Grossman. - Sőt, ha tekintetbe vesszük az utolsó és meg kell mondanom,
rendkívül szokatlan jelenséget, szinte százszázalékos biztonsággal merem állítani, hogy az a harmadik személy
sokkal több mint tipp.
- Mi az a jelenség, Sam?
- Egyetlen ujjlenyomatot sem találtunk a szobában.
- Hogy érti?
- Úgy, ahogy mondom. Nem találtunk sehol egyetlen ujjlenyomatot sem.
- Úgy érti, hogy harmadik személyét?
- Úgy értem, hogy senkiét.
- Nem értem.
- Megmagyarázom - mondta Grossman. - Sehol semmin nem volt ujjlenyomat. Se a poharakon, se a
whiskysüvegeken, se az írógépen, még a cipőkön se, Steve. Mármost kérdem én: hogy a fenébe lehet úgy legépelni
egy búcsúlevelet, hogy egyetlen billentyűt. sem érintünk meg? Hogy lehet úgy levetni a cipőt - ami ráadásul még
kenőccsel szépen ki is van fényesítve -, hogy sehol egy ujjlenyomat ne maradjon rajta? Hogy lehet úgy tölteni egy
üvegböl, hogy a tenyerünk nyomát ne hagyjuk rajta? Én mondom, Steve, hogy itt éktelenül bűzlik valami.
- Mi lehet a magyarázat?
- Szerintem az, hogy valaki minden felületet és minden tárgyat gondosan letörölt abban a szobában, mindent, amiről
úgy gondolta, hogy valaki - elsősorban a pasas magahozzányúlt.
- Egy férfi?
- Azt nem mondtam.
- Azt mondta, hogy “maga a pasas”.
- Költői szabadság. Lehet, hogy férfi volt, lehet, hogy nő, de az is lehet, hogy egy idomított csimpánz. A lényeg az,
hogy egyetlen ujjlenyomat sem volt az egész lakásban! Egyetlenegy sem. És én ezért mondom azt, hogy ebben a
históriában éktelenül bűzlik valami. Akárki is az, aki abban a lakásban törölgetett, egészen biztosan nagyon sok
olyan törvényszéki tudósítást olvasott, amelyben a riporter megírta, hogy némelyik veszedelmes gengsztert csak azért
sikerült lefülelnünk, mert árulkodó ujjlenyomatokat hagyott maga után.
- Ezentúl ne mondjuk meg a riportereknek az igazat?
- Nem hát. Találják ki maguktól. - Grossman egy kis szünetet tartott. - Na, maga szerint mi történhetett abban a
lakásban?
- Nyilván orgiát ültek - mondta mosolyogva Carella.
- Komolyan beszél?
- Hát ha egyszer volt pia, volt meztelen csaj - ki tudhatja, talán nem is egy -, mi egyéb lehetett?
- Az is lehet, hogy valaki együtt találta a párt az ágyban, agyonverte őket, aztán úgy rendezte el a dolgokat, hogy
öngyilkosság látszatát keltse.
- Külsérelmi nyomokat egyikükön sem találtak, Sam.
- Én esak azt mondom, hogy mit gondolok. Én azt gondolom, hogy mindenképpen volt egy harmadik személy is ab-
ban a szobában. Hogy ki volt az, és mit keresett ott, annak a kitalálását már magára bízom.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Hogy van a felesége? Meg a gyerekek?
- Jól. Mondja, Sam ...
- Tessék.
- Tényleg egyetlen ujjlenyomatot sem találtak abban a lakásban? Egyetlenegyet sem?
- Már mondtam. Egyetlenegyet sem.
Carella gondolkozott egy pillanatig, aztán azt mondta: Lehet, hogy ők maguk törölgettek le.
- Miért? - kérdezte Grossman.
- Rendszeretetből. Biztosan olvasta a jelentésben: A búcsúlevél gondosan le volt gépelve, a ruhák gondosan össze
voltak hajtogatva és takarosan egymásra voltak rakva, a cipők is gondosan a szék mellé voltak állítva. Talán nagyon
rendszerető emberek voltak.
- Igen. Szóval elöbb gondosan port törülgettek, s csak aztán mondták be az unalmast. Erre gondol?
- Erre.
- Nahát! - mondta Grossman. - Maga képes lenne ilyesmire?
- Én? - kérdezte Carella. - Én nem vagyok rendszerető ember.

Furcsa, de Michael Thayer mellett még Bert Klinggel is együtt lenni valóságos megpróbáltatás volt. Pedig Hawes
nagyon szerette Klinget. Jobban mondva azt a Bert Klinget szerette, akit tavaly októberig ismert. A mostani Bert
Kling olyanvalaki volt, akit egyáltalán nem ismert. Hosszabb ideig együtt lenni vele idegesítő volt és kiábrándító.
Pedig külsőre ugyanaz a Bert Kling volt: ugyanaz a tiszta, fiatal arc, ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a hang. Ha
belépett az osztagszobába vagy szembejött az utcán, az embernek kedve támadt kinyújtott kézzel elébe menni:
“Helló, Bert, hogy van?” Az embernek kedve támadt egy-két viccet elsütni a társaságában, vagy megbeszélni vele
egy bonyolult ügy részleteit. Vagy olyan napokon, amikor odakint esik az eső, leülni vele az osztagszobában egy
csésze kávé mellé. Az ember szívesen éreztette volna ezzel a fickóval, aki Bert Kling arcát viselte, hogy szereti,
szívesen biztosította volna róla, hogy a barátjának érzi, és szívesen felszólította volna: “Hé, Bert, lumpoljunk egyet
ma este!” Igen, mindezt szívesen megtette és kimondta volna az ember, mert az arc isrnerős volt, és ismerős volt a
járás és ismerős a hang is - aztán valami hirtelen megakadályozta, hogy megtegye vagy kimondja, mert az az érzése
támadt, hogy csak Bert Kling viaszból készült mását látja maga előtt, hogy csak Bert Kling lemezre vett hangjával
beszél, hogy ebben az ismerős testben meghalt valami. És az ember persze azt is tudta, hogy mi okozta ennek a belső
valaminek a halálát, tudta, hogy Claire Townsendet tavaly októberben meggyilkolták.
Gyászolni sokféleképpen lehet.
Ha valakinek a menyasszonya brutális, értelmetlen tömeggyilkosság áldozata lesz egy könyvesboltban,
sokféleképpen reagálhat rá, és mindegyik reakció jogos, mindegyiket el kell fogadni. Előfordulhat például, hogy az
illető egy álló hétig vagy akár egy álló hónapig sír, aztán beletörődik a halálba, beletörődik, hogy az élet megy
tovább, tekintet nélkül arra, hogy él vagy nem él-e a lány, akit egy szép napon feleségül akart venni, mert az élet
folyamat, az élet örökös előrehaladás, a halál meg végleges megtorpanás. Tehát Bert Kling is beletörődhetett volna,
hogy körülötte az élet megy tovább, hogy a halál természetes velejárója az életnek.
De reagálhatott volna a dologra másképp is. Kereken viszszautasíthatta volna, hogy tudomásul vegye
menyasszonya halálának a tényét. Élhetett volna tovább azzal az elképzeléssel, hogy Claire Townsend él valahol és
egészséges, s hogy azok az események, amelyek tavaly október 13-án azzal kezdődtek, hogy az osztagszobába
befutott egy telefonhívás, aztán azzal a megdöbbentő felfedezéssel folytatódtak, hogy Claire Townsend is az
áldozatok közt van abban a könyvesboltban, és végül a gyilkos véresre verésében kulmináltak, egyszerűen nem
történtek meg. Ezzel is áltathatta volna magát, sőt el is hihette volna, hogy továbbra is minden pontosan úgy van,
ahogy addig volt. Várhatta volna, hogy Claire egy szép napon visszatér, hogy ő boldogan nevetve fogadja, a karjaiba
szorítja, és ísmét lefekszik vele, és egy szép napon igenis összeházasodnak. Igen, ilyen reményekbe is ringathatta
volna magát.
De beletörődhetett volna a lány halálába egyetlen könny nélkül is, hagyva, hogy a gyász lassan, kövenként
hatalmas emlékművé épüljön benne, és örökké mosolygó arca végül is csupán egy hatalmas, fekete, szélfútta,
omladozó sírkő díszes homlokzatává legyen.
Egy könyvelő talán képes lett volna rá, hogy a fent leírt módok valamelyikén tegye túl magát menyasszonya
meggyilkolásán, képes lett volna a hagyományos módokon meggyászolni a lány halálát, aztán az élet és halál elemi
tényeibe bölcsen beletörődve dédelgetni magában a lány emlékét. Egy könyvelő csak számoszlopokat ad össze, és
kiszámítja, mennyi jövedelmi adóval tartozik az ügyfél Uncle Samnek. Egy könyvelő tulajdonképpen matematikus.
Bert Kling azonban hekus volt. És lévén hekus, akinek napi munkája során állandóan bűncselekményekkel van
dolga, minduntalan olyan helyzetekkel találta szemben magát, amelyek a szeretett lány halálára és halálának
körülményeire emlékeztették. Más dolog őrszemes rendőrként koptatni a körzet utcáinak járdáit és átvezetni az
úttesten az utca másik oldalára egy tízéves srácot, aki egy utcasarkon állva lesi, hogy mikor mehet végre át, és megint
más betörések, rablások, verekedések és eltűnések ügyében nyomozni. És kiváltképpen más gyilkossági ügyekben
nyomozni.
A 87. körzetben az élet tényei túlságosan gyakran a halál tényeit jelentik. Amióta Bert Kling tavaly október l3-án
belenézett Claire Townsend élettelen szemeibc, legalább három tucat élettelen férfi és női szempárba nézett még
bele, és ezek a szemek mindig egyformák voltak. Ezeknek a szemeknek mindig mintha esdeklő lett volna a tekintete,
mintha erőszakkal vettek volna el tőlük valamit, amivel még nem készültek el, mintha könyörögtek volna, hogy
kaphassák vissza ezt a valamit, igen, ezekben a szemekben ott volt a néma kérés: “Kérem szépen vissza, még nem
készültem el vele.” A halál körülményei mindig mások voltak - besétált például egy szobába, és ott talált egy férfit
fejszével a koponyájában, lenézett egy gázolás cserbenhagyott áldozatára, és látta, hogy valósággal kizsigerelték,
kinyitott egy szekrényajtót, és felfedezett egy fiatal lányt, aki kötéllel a nyakában lógott a ruhaakasztó rúdon, vagy
egy kupleráj küszöbén talált egy alkoholistát, aki halálra itta magát -, igén, a halál körülményei mindig mások voltak,
de - a szemek mindig egyformák.
- Kérem szépen vissza - mondták -, még nem készültem el vele.
És valahányszor Kling belenézett egy új szempárba, gyorsan elfordította a tekintetét, mert mindig Claire
Townsend képe merült fel előtte, amint ott fekszik a könyvesbolt padlóján, a blúza vértől piros, egy kinyitott könyv
sátorként borul az arcára, és ő felemeli a könyvet, és belenéz a lány halott, merev szemeibe, igen, mindig ez a kép
merült fel előtte, és ő mindig megdermedt és érzéketlenné vált. llyenkor hosszú percekig szinte gondolkozni se tudott
világosan, csak elfordította a tekintetét a hulláról, és úgy meredt a falra, mintha egy horrorfilm peregne rajta, amelyet
agya vetítőkamrája vetít oda. Egyik tekercs a másik után pergett, míg végül a legszívesebben hangosan felsikoltott
volna, s csak úgy tudta megtartóztatni magát, hogy görcsösen ökölbe szorította a kezét.
 Kling számára a halál csak egy dolgot jelentett. Kling számára a halál Claire Townsendet jelentette. És mivel
szinte mindennap találkozott a halállal, szinte mindennap eszébe jutott Claire Townsend. És ilyenkor úgy megfeszült,
mint egy görcsösen ökölbe szorult kéz, és ez az ököl képtelen volt kinyílni: Kling képtelen volt elengedni magát.
Inkább visszahúzódott és magába zárkózott, elmerülve a nyomasztó emlékekbe, nem érezve se sajnálatot, se
rokonszenvet, feladva minden reményt, éppoly sivárnak és kilátástalannak látva a jövőt, amilyen sivár és kilátástalan
volt számára a jelen. Kling tavaly október óta egy egyenlet bűvkörében élt: halál = Claire Townsend.
Ez az egyenlet érezhetően ott volt Michael Thayer parányi irodájának a levegőjében is a Brio Building ötödik
emeletén. Hawes ezért érezte megpróbáltatásnak Michael Thayer melIett Bert Kling jelenlétét is. Érezte, tudta, hogy
Kling szerint Irene Thayer = halál = Claire Townsend. Ettől az egyenlettől telt meg szinte elektromos feszültséggel a
parányi irodában a levegő.
Az iroda, miként már említettük, az épület ötödik emeletén volt. Egyetlen ablaka nyitva, szabadon fújt be rajta az
áprilisi szél. A szobában csak egy íróasztal, egy iratszekrény, egy telefon, egy falinaptár meg két szék volt. Az egyik
széken Michael Thayer ült az íróasztal mögött, a másikon Hawes az íróasztal előtt. Kling úgy állt Hawes mellett,
mint egy megfeszült rugó, amely bármelyik pillanatban kész felpattanni és keresztülvetni magát az íróasztalon, ha
Thayer valami ellentmondásba talál keveredni. Thayer írógépe mellett egy egész halom üdvözlőkártyára való rigmus
hevert az írógépasztalon, az írógépben levő papírlapon a költemény még nem volt befejezve.
- Jó előre dolgozunk - mondta T hayer. - Ez az anyag már mind jövő február 14-ére készült, hogy Valentine-napkor
a szerelmesek kedveskedhessenek egymásnak.
- Nem találja kicsit nehéznek máris dolgozni? - kérdezte Kling. - Hiszen csak most temették el a feleségét.
A kérdést Hawes olyan kegyetlennek, olyan szándékosan kíméletlennek érezte, hogy a legszívesebben oldalba
bökte vagy szájon vágta volna Klinget. Látta, hogy Thayer szeme egy pillanatra fájdalmasan megrebben, és szinte ő
maga is érezte a másik ember fájdalmát. Aztán Thayer halkan azt mondta: - De igen, elég nehéz.
- Mr. Thayer - szólalt meg gyorsan Hawes -, higgye el nekem, hogy nem szívesen zavarjuk ilyenkor, de van egy-két
dolog, amit feltétlenül meg kell tudnunk.
- Igen, ezt már a legutóbbi alkalommal is mondta.
- Akkor is komolyan mondtam, és most is.
- Igen, ebben nem is kételkedem.
- Tudott róla, hogy a felesége válókeresetet készül beadni? - tette fel a kérdést váratlanul Kling.
Thayer szemmel láthatóan meglepődött. – Ezt meg honnan veszi?
- Beszéltünk az ügyvédjével - mondta Hawes.
- Az ügyvédjével? Art Pattersonra gondol?
- Igen, uram.
- Art nekem erről egy szót sem szólt.
- Nem szólt, uram, mert a felesége megkérte, hogy ne szóljon.
- Miért?
- Ezt esak ő tudná megmondani, Mr. Thayer.
- Mondja, Mr. Thayer - szólalt meg ismét Kling -, biztos, hogy sejtelme se volt róla, hogy a felesége el akar válni
magától?
- A leghalványabb sejtelmem sem.
- Kicsit furcsa, nem? A felesége azt tervezte, hogy a jövő hónapban elhagyja, és maga egyáltalán nem fogott gyanút,
hogy valami készül.
- Úgy látszott, hogy Irene boldog mellettem - mondta Thayer.
- Az anyja nem ezt mondta.
- Hát mit mondott az anyja?
- Ha jól emlékszem a jelentésre - válaszolta Kling -, Mrs. Tomlinson csak úgy emlegette magát, hogy “az a
zsarnok”. Meg hogy rnindig basáskodik. - Kling szünetet tartott. Gyakran veszekedett a feleségével?
- Jóformán soha.
- Előfordult, hogy megverte?
- Micsoda?
- Hogy megverte? Vagy megütötte? Előfordult?
- Soha! Még mit nem képzel?
- Bert ...
- Egy pillanat, Cotton, jó? Csak egy pillanat! - emelte Hawesra türelmetlen tekintetét Kling. Aztán ismét Thayerhez
fordult. - Mr. Thayer, csak nem akarja elhitetni velünk, hogy nem volt súrlódás maguk közt, amikor a felesége már
régóta egy másik férfival ...
- Azt nem mondom, hogy súrlódás nem volt!
- ... egy másik férfival randevúzott, és azt tervezte, hogy elválik magától? Mert ha így van, akkor maga vagy fütyült
a feleségére, vagy ...
- Szerettem a feleségemet!
 - ... vagy pedig egész egyszerűen hülye volt, és nem vette észre, mi történik az orra előtt. Mármost melyiket higgyük
el, Mr. Thayer?
- Szerettem Irenét, és bíztam benne.
- És ő is szexette magát? - csattant fel Kling.
- Én azt hittem, hogy szeret.
- Akkor miért akart elválni magától?
- Nem tudom. Ezt most hallom először. És nem is tudom, hogy igaz-e. Honnan tudhatnám, hogy igaz?
- Onnan, hogy mi mondjuk. A felesége azt tervezte, hogy május tizenhatodikán Renóba utazik. Jelent magának
valamit ez a dátum, Mr. Thayer?
- Nem.
- Tudott róla, hogy a felesége rendszeresen találkozik Tommy Barlowval?
- Bert ...
- Tudott?
- Nem - mondta Thayer.
- Akkor mit gondolt, hová jár a felesége minden héten, illetve minden második héten? - kérdezte Kling.
- Az anyjához.
- Miért nevezi magát zsarnoknak az anyósa?
- Nem tudom. Nem tetszem neki. Egyebet is mondhatott volna rám.
- Hány éves maga, Mr. Thayer?
- Harminchárom.
- És hány éves volt a felesége, amikor meghalt?
- Húsz. Azazhogy majdnem huszonegy.
- Mióta voltak házasok?
- Majdnem három éve.
- Tehát tizennyolc éves volt, amikor feleségül ment magához?
- Igen. Pontosan tizennyolc.
- És maga hány éves volt akkor?
- Harminc.
- Ez elég nagy korkülönbség, nem, Mr. Thayer?
- Ha két ember szereti egymást, akkor nem.
- És maguk szerették egymást?
- Igen.
- És azt állítja, hogy semmit sem tudott a felesége szeretőjéröl és arról se, hogy a felesége a jövő hónapban el akarja
hagyni magát?
- Ahogy mondja. Ha tudtam volna ...
- Nos, Mr. Thayer? Mit csinált volna, ha tudta volna?
- Megbeszéltem volna vele a dolgot.
- Csak megbeszélte volna?
- Megpróbáltam volna lebeszélni róla.
- És ha nem sikerült volna?
- Elengedtem volna.
- Nem basáskodott volna vele? Nem próbált volna parancsolgatni neki?
- Sohasem basáskodtam vele. És nem is parancsolgattam ... Én mindig rendes voltam Irenéhez. Én ... én tisztában
voltam vele, hogy sokkal fiatalabb nálam. Nagyon szerettem ... Nagyon.
- És most hogy érez vele kapcsolatban, Mr. Thayer? Most, hogy már mindent tud?
Thayer sokáig habozott.
- Bárcsak beszélt volna velem a dologról - szólalt meg végül. - Ez nem volt tisztességes eljárás a részéről. Beszélnie
kellett volna velem a dologról.
- Iszákos ember maga, Mr. Thayer? - tette fel váratlanul a kérdést Kling.
- Nem ... azazhogy ... néha iszom egy-két pohárral. De ez még nem nevezhető iszákosságnak.
- A felesége ivott?
- Társaságban. Néha egy-egy Martinit.
- Scotchot nem?
- Néha azt is.
Két scotchos üveget találtunk mellette a szobában. Mind a kettő üres volt. Az egyik felborult, de a másiknak a
tartalmát, úgy látszik, megitták. Mennyi volt a legtöbb, amennyit a félesége megivott?
- Négy pohár. Esetleg öt. Mármint egy egész este. Ha például vendégségben voltunk, vagy valami.
- Milyen hatást gyakorolt rá az ital.
- Hát ... két-három pohár után rendszerint egy kicsit spicces lett.
 - És ha megivott volna egy fél üveg Scotchot?
- Azt hiszem, öntudatlan állapotba került volna.
- Rosszul lett volna tőle?
- Valószínüleg.
- Előfordult, hogy rosszul lett italtól?
- Egyszer-kétszer. De tényleg nem ivott olyan sokat, így aztán nehéz pontosan megmondani.
- A boncolási jegyzőkönyv szerint a felesége nem volt ittas, Mr. Thayer. Mégis egy egész üveg Scotch, vagy tán
még több is elfogyott abban a lakásban aznap, amikor a felesége meghalt. Vagy megitták, vagy beöntötték a
vízvezetékbe. Maga szerint melyik történhetett a kettő közül?
- Nem tudom - mondta Thayer.
- Az előbb azt mondta, hogy a felesége nem ivott sokat. Gondolja, hogy képes lett volna meginni egy üveg
Scotchot?
- Nem tudom. - Thayer ismét megrázta a fejét. - Szerintem Irene öngyilkosságot elkövetni se lett volna képes ... Se
megcsalni ... Se elválni ... Hát akkor honnan tudnám, hogy még mire lett volna képes? Én nem ismerem ezt a nőt, aki
állítólag öngyilkos lett, akinek szeretője volt, aki Renóba készült menni. Egyszerűen nem ismerem! Miért faggatnak
hát felőle? Az a nő nem Irene! Az a nő valaki ... valami ...
- Valami micsoda, Mr. 'Thayer?
- Valami idegen - mondta halkan Thayer. - Nem a feleségem. Valami idegen. - Megrázta a fejét, és megismételte: -
Valami idegen.

A Brio Building előcsarnokában nyüzsögtek a zenészek, az énekesnők, a táncosnők, a rendezők, a dalszerzők meg az
ügynökök, s a levegőben csak úgy röpködtek a hipzsargon színesnél színesebb kifejezései, amikor a két detektív
kilépett a liftből. Voltak ott szép számban szőkített hajú, csillogó szemű, keskeny csípőjű lányok, akiknek máris -
vagy még mindig - táncra állt a lábuk; hosszú karú, kecskeszakállas puzónosok; szúrós szemű, csontkeretes
szemüvegű ügynökök, akik “számokra” vadásztak; énekesnők, akiknek a szemükbe hullt a hajuk, a tömeg szélén egy
magányos kászeres nepper álldogált, egy zongoristával volt ott találkozója, aki tizennégy éves kora óta a kábítószer
rabja volt, egy tizenhét éves, Kleopátra-frizurás lány egy trombitásra várt, aki meghallgatásra volt berendelve a
zenekarával együtt, mindenki beszélt, nevetgélt, ordítozott vagy fütyörészett, de a bábeli hangzavarból semmi sem
jutott el Bert Kling füléhez. Nem vett tudomást a túlságosan is kisminkelt, tüzesen villogó szemű lányokról sem,
pedig némelyiknek ugyancsak ingerlően feszült a farmernadrág a fenekén, és nem voltak kevésbé kívánatosak a
könnyű tavaszi kelmékbe öltözött tinédzserbábák sem. Az újságos pavilon előtt kirakott újságok óriási fekete betűs
szalagcímei már nem Irene Thayer és Tommy Barlow halálának a hírét kürtölték világgá, hanem az ENSZ Biztonsági
Tanácsa ülésének legújabb szenzációit, a két detektív közömbösen haladt el mellettük, és tört utat vállával a
tömegben a kijárat felé, mint két üzletember, aki éppen befejezett egy fárasztó üzleti tárgyalást, és most igyekszik
minél hamarább kijutni az április végi délután rohamosan gyengülő világosságába.
- Túlságosan kíméletlenül bánt Thayerrel - szólalt meg Hawes. A megjegyzés váratlan volt és ugyancsak velős.
Nem fordult Kling felé, hogy ránézzen.
- Lehet, hogy ő ölte meg öket - felelte fakó hangon Kling.
- De az is lehet, hogy nem ő. Mi a fenének képzeli magát, Bert? Állami ítéletvégrehajtónak?
- Veszekedni akar velem, Cotton? - kérdezte Kling.
- Nem. Csak meg szeretnék értetni magával valamit.
- Mit akar velem megértetni?
- Azt, hogy vannak rendes hekusok, és vannak kiállhatatlan hekusok, és én nem szeretem nézni, hogy maga egyre
kiállhatatlanabb lesz.
- Köszönöm.
- Inkább ügyeljen a viselkedésére, Bert.
- Köszönöm a jó tanácsot.
Egy pillanatig csak álltak a járdán, a hazafelé siető hivatalnokok tömegében. Úgy látszott, pillanatnyilag nincs
egymás számára ennél több mondanivalójuk. Csak álltak egyxnás mellett a járdán, mint két udvarias idegen, a
nagykabátjuk nem volt begombolva, de a kezüket mind a ketten zsebre dugták.
- Visszamegy a kapitányságra? - kérdezte Kling.
- Én azt hittem, talán maga akarja megírni a jelentést - válaszolta Hawes. Egy kis szünet után csípősen hozzátette: -
Hiszen a kérdéseket majdnem mind maga tette fel.
- Az igaz.
- Akkor a jelentést is írja meg maga.
- Haragszik?
- Igen.
 - Le van szarva - mondta Kling, és eltűnt a tömegben. Hawes utánabámult egy pillanatig, aztán megcsóválta a fejét.
Kivette a kezét a zsebéből, habozott egy darabig, aztán ismét zsebre dugta, és határozott léptekkel elindult a
földalatti sarki megállója felé.

Örült, hogy megszabadult Klingtöl, és örült, hogy nem ment vissza a kapitányságra. Örült; hogy Christine Maxwell
lakásán van, Christine Maxwellén, aki éppen bejött a konyhából, tálcával a kezében, amelyen egy Martini-shaker volt
meg két pohár, jéggel. Elnézte, hogyan közeledik feléje. A lány megismerkedésük óta hosszúra megnövesztette
szőke haját, amely most lágyan omlott le ovális arca körül, meg-megcsillantak rajta a napnak az ablakon beszűrődő
utolsó sugarai. A cipőjét abban a pillanatban levetette, amint hazaért a munkából, de a harisnya még rajta volt.
Harisnyás lábával nesztelenül jött végig a szobán, ingerlően kecses és természetesen nőies volt a járása, egyenes
szabású fekete szoknyája minden egyes lépésénél megfeszült a combján. Egyik kezében. a koktélos tálcát
egyensúlyozta, a másikkal lesöpört az arcáról egy ráhullott szempillát. Kék selyemblúza mintha csak szemének orgo-
nakékjét verte volna vissza, s lazán tapadt lágyan ívelt keblére. Letette a tálcát, megérezte Hawes tekintetét,
elmosolyodott és megszólalt:
- Hagyd ezt abba. Idegesít.
- Mit hagyjak abba?
- Azt, hogy így nézel rám. - Gyorsan színültig töltötte mind a két poharat.
- Hogy nézek?
- Levetkőztetsz. - Christine Hawes kezébe adta az egyik pohár Martinit, és gyorsan hozzátette: - Mármint a tekinte-
teddel.
- Nem sokat érnék vele, ha csak úgy vetkőztetnélek le - mondta Hawes. - Mármint csak a tekintetemmel.
- Az igaz, de akkor is hagyd abba.
- De hiszen csak nézlek. Imádlak nézni. - Felemelte a poharát. - Arra, amit látok! - mondta, és hatalmasat kortyot
a gines vermutból.
Christine leült szemközt vele a fotelba, maga alá húzta a lábát, és beleszürcsölt az italába. A pohár pereme felett
Hawesra lesett, és azt mondta: - Azt hiszem, feleségül kéne venned. Akkor egész nap nézhetnél.
- Nem vehetlek feleségül - mondta Hawes.
- Miért nem?
- Mert a jó hekusok fiatalon halnak meg.
- Akkor neked nincs mitől tartanod.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy nem vagyok jó hekus?
- Szerintem kitűnő hekus vagy. De fiatalnak őszintén szólva már nem vagy fiatal.
- Az igaz. Már kezdenek egy kicsit recsegni az ízületeim. - Egy kis szünetet tartott, aztán azt mondta: - De a jó he-
kusok közt is akad, aki öregen hal meg. Ami azt illeti, minden hekus előbb-utóbb meghal. A jók is meg a rosszak is,
a becsületesek is meg a becstelenek is ...
- Kiket tartasz becstelen hekusoknak? Azokat, akiket meg lehet vesztegetni?
- Igen. Azok is meghalnak.
Christine a fejét rázta, kaján mosollyal az ajkán.
- A becstelen hekusok sose halnak meg - mondta.
- Nem?
- Nem. Azokat csak elviszi az ördög.
Hawes összerezzent, és kiitta a poharát. - Azt hiszem, ezzel egy kicsit túl messze mentél.
- Szerintem te mentél túl messze, csak hogy ne kelljen a házasságunk veszélyére gondolnod.
- Talán úgy akartad mondani, hogy a házasságunk esélyére?
- Én ugyan veszélyt mondtam, de te még az esélyére is rettegsz gondolni.
- Biz'isten úgy érzem, hogy részeg vagyok - mondta Hawes -, pedig még csak egyetlen pohárral ittam.
- Én vagyok részegítő - mondta Christine.
- Akkor gyere ide, és részegíts meg még jobban. Christine a fejét rázta. - Nem. Előbb még egy pohárral akarok inni.
- Kiitta a poharát, és újra töltött mindkettőjüknek. - Különben is a házasságunkról beszéltünk. Mondd, te tisztességes
hekus vagy?
- Abszolúte - mondta Hawes, és a kezébe vette a poharát.
- Nem gondolod, hogy egy tisztességes hekusnak tisztességes asszonyt kell keresnie magának?
- Dehogynem.
- Akkor miért nem csinálsz tisztességes asszonyt belőlem?
- Az vagy te. Ilyen Martinit csakis egy tisztességes asszony tud keverni.
- Mi az, talán nem ízlik, vagy csak megint témát akarsz változtatni?
- Eszembe jutott a lábad - mondta Hawes.
- Azt hittem, a Martiniról beszélsz.
- Ezért hangzott úgy, mintha témát változtatnék.
 - Most meg én érzem kicsit részegnek magam - mondta Christine, és megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy
kitisztuljon. - Ismételd csak meg még egyszer?
- Mi az? - kérdezte Hawes. - Te nem olvasol Ionescót?
- Nemcsak hogy nem olvasok, de nem is értem.
- Gyere ide mellém a díványra, és megmagyarázom neked Ionescót.
- Nem - mondta Christine. - Te szerelmeskedni akarsz.
- Eltaláltad.
- Szerintem egy férfinak meg egy nőnek csak akkor lenne szabad szerelmeskednie, ha a férfi már elvette a nőt.
- Ne mondd.
- De mondom.
- Hát csak mondd.
- Mit gondoltál a lábamról? - kérdezte Christine.
- Azt, hogy szép.
- Szép? Csak ennyit tudsz mondani egy nő lábáról?
- Formás.
- Igazán?
- Szépen ívelt.
- Ez már jobb. Tovább!
- Óriási.
- Óriási? Az én lábam?
- Ühüm. Szeretném lehúzni róla a harisnyát - mondta Hawes.
- Miért?
- Hogy hozzáérhessek icinyke-picinyke lábadhoz.
- Nem szerelmeskedünk - mondta Christine. - Már elfelejtetted, mit mondtam?
- E1 én. Azért szeretném lehúzni rólad a harisnyát, hogy jobban láthassam icinyke-picinyke lábadat.
- Azért szeretnéd te lehúzni, hogy benyúlhass a szoknyám alá - mondta Christine. - Mert hogy lehúzhasd, ahhoz
elöbb le kell kapcsolnod a harisnyatartómról.
- Erre nem is gondoltam. De most, hogy felhoztad ...
- Te hoztad fel.
- Nem harisnyakötőt viselsz?
- Nem én.
- Hát mit? Harisnyatartót?
- Persze.
- Imádom a harisnyatartókat.
- Minden férfi imádja.
- Már miért imádná minden férfi? És honnan tudnd te , hogy minden férfi imádja?
- Féltékeny vagy?
- Nem én - mondta Hawes.
- Ha házasok lennénk, nem lenne alkalmam megtudni, hogy mit imád minden férfi - mondta Christine. - Te lennél
az egyetlen férfi az életemben.
- Tehát most más férfiak is vannak az életedben? Christine vállat vont.
- Kik azok? - kérdezte Hawes. - Letartóztatom őket.
- Milyen alapon?
- Azon az alapon, hogy egy igaz szerelmest akadályoznak a kötelessége teljesítésében.
- Te tényle.g szerelmes vagy belém? - kérdezte Christine. - Akkor miért nem veszel feleségül?
- Gyere ide, és mindent elárulok.

Christine hirtelen felállt. Hawest meglepte a váratlan mozdulat. A lány arca is hirtelen elkomolyodott, mintha
valami különös célja lenne annak, hogy ilyen hirtelen felállt. Úgy, ahogy volt, harisnyában az ablakhoz lépett, és egy
pillanatra megállt előtte. Odakint már sötétedett az égbolt, s a lemenő nap rozsdabarnára festette az arcát. Aztán
Christine lehúzta a rolót, és Hawes felé fordult, még mindig ugyanazzal a komoly kifejezéssel az arcán, mintha
sírhatnékja lenne. Hawes csak nézte, és nem értette, miért lett egyszerre ilyen komoly. Vagy talán eddig is az volt?
Hawes nem tudta volna biztosra megmondani. A lány lépett egyet feléje, aztán megállt, és hosszan, mélyen a
szemébe nézett, mintha valamilyen döntő fontosságú elhatározás előtt állna, aztán csendesen sóhajtott egyet, vett egy
rövid lélegzetet, és kigombolta a blúzát. Hawes csak nézte, hogyan vetkőzik a lány az egyre jobban sötétedő
szobában. A blúzát a szék hátára akasztotta, aztán kikapcsolta a melltartóját, és a szék ülésére tette. Kibújt a
szoknyájából, és lekapcsolta a harisnyáját. Hawes a lány lábait nézte, miközben az letűrte rajtuk a harisnyát a
lábikráján és a bokáján keresztül, aztán kiegyenesedett, és a szék hátára tette a harisnyát. Már csak a bugyi meg a
harisnyatartó volt rajta. Aztán levetette a bugyiját is, és azt is a szék ülésére tette.
 Aztán elindult Hawes felé a csendes, félhomályos szobában, csak a fekete harisnyatartó volt rajta, s amikor a dívá-
nyon ülő Hawes elé ért, megállt és megszólalt: - Szeretlek, Cotton. Ugye, tudod, hogy szeretlek?
Tenyere közé fogta a férfi fejét, és félrebillent fejjel az arcába nézett. Úgy nézett rá, mintha most látná először.
Nézte egy darabig, aztán az egyik kezével szelíden megérintette a fehér csíkot a férfi vörös hajában, aztán
végigsimította az arcát, és a sötétben kutatóan megérintette az ujjával a férfi száját.
- Nincs semmi mondanivalód? - kérdezte. - Nincs semmi mondanivalód, drágám?
És csak állt a dívány előtt, amelyen a férfi ült, és furcsán szomorkás mosollyal a szája körül nézett le rá. Hawes
átkarolta a derekát, és szelíden magához szorította. A keblére fektette a fejét, hallotta, hogy hirtelen milyen vadul
kezd dobogni a lány szíve, eszébe jutott, hogy valóban nincs semmi mondanivalója, és egyszerre csak tűnődni
kezdett, hogy vajon mi is az a szerelem. Úgy érezte, hogy már nagyon régóta ismeri a lányt, nagyon sokszor nézte
végig ugyanígy, mint ma, hogy hogyan vetkőzik, nagyon sokszor szorította már pontosan ugyanígy magához, és
nagyon sokszor hallotta már ugyanígy dobogni a szívét telt keble alatt. Ő volt a szépséges, okos, szenvedélyes és
izgató Christine Maxwell, ő volt az, akivel a világon mindenkinél jobban szeretett együtt lenni. És miközben
magához szorította, hallgatva, hogyan ver a szíve, érezve, hogy a szája körül még mindig ott lebeg az a szomorkás
mosoly, és tudva azt, hogy a szemében is még mindig ott van az a komoly kifejezés, azon kezdett tűnődni, vajon
melyiknek mi köze lehet a szerelemhez, és hirtelen az eszébe jutott Irene Thayer és Tommy Barlow ott az ágyon
abban a világítógázzal teli lakásban.
Hirtelen megfeszült a tenyere Christine hátán.
Hirtelen kétségbeesett vágy fogta el, hogy még közelebb szorítsa magához.
Christine hirtelen szájon csókolta Hawest, aztán leroskadt melléje a díványra. Kinyújtotta hosszú lábait, még
egyszer nagyon komolyan a férfira nézett, aztán az egész arcát elöntötte a szomorkás mosoly, és megszólalt: - Ez
teszi franciássá a dolgot.
- Micsoda? - kérdezte zavartan Hawes.
- A harisnyatartó - magyarázta Christine. - Ezért szeretik a férfiak.

Tommy Barlow száznyolcvanöt centi magas, keménykötésű, izmos fickó volt, a súlya hetvennyolc kiló, a homloka
magas, az álla szögletes, egész alkatából csak úgy sugárzott az erő. Ezt a sugárzást a halál persze ugyancsak
lecsökkentette - semmi sem lehet erőtlenebb egy hullánál -, de Tommy Barlow még holtában is alig hasonlított az
öccséhez.
Az öcs négy nappal Barlow temetése után nyitott ajtót Carellának és Meyernek. Mind a két detektíven viharkabát
volt, de nem azért, mert detektíveknek akarták érezni magukat, hanem csak azért, mert könnyű áprilisi eső
szemerkélt.
- Amos Barlow? - kérdezte Meyer.
- Mit óhajtanak?
Meyer megvillantotta a jelvényét. - Detektívek vagyunk. Carella és Meyer. Néhány kérdést szeretnénk feltenni
magának.
- Megnézhetném még egyszer azt az izét? - kérdezte Barlow.
Meyer, aki a legtürelmesebb hekus volt a körzetben - ha ugyan nem az egész városban -, még egyszer Barlow orra
alá tartotta a jelvényét. Meyer türelmessége nem vele született tulajdonság volt, mégis az apjának, Max Meyernek
köszönhette, aki a maga idején nagy tréfacsináló volt. Amikor Meyer anyja odaállt Max elé, és közölte vele, hogy
isrnét teherbe esett; az öreg Max egyszerűen nem akarta elhinni. Ö azt gondolta, hogy már elmúlt az az idő, amikor
ilyen istencsodája történhetik a feleségével, aki már rég klimaxos volt. Nem méltányolta, hogy a sors megengedte
magának, hogy ilyen pornpás tréfát űzzön a hírhedt tréfacsinálóval, és bosszút fogadott - a maga módján. Amikor a
gyermek megszületett, elnevezte Meyernek. A Meyer név önmagában nagyon jó név, és tökéletesen rneg is felelt
volna a fiúcskának, ha a vezetékneve mondjuk Schwartz, Goldblatt vagy Lipschitz lett volna. Csakhogy a gyermek
vezetékneve - sajnos Meyer volt, és a keresztnevével együtt úgy hangzott, mintha a tulajdonosa da-da-dadogna:
Meyer Meyer. De még így se lett volna olyan rossz név, ha a család történetesen nem ortodox zsidó, és nem főleg
árják lakta környéken élnek. Ha valamelyik srácnak kedve támadt valamilyen ürüggyel elverni egy zsidót - és
sokszor nem is kellett hozzá a srácoknak ürügy -, a legegyszerűbb volt megkeresni azt a zsidót, akinek ilyen
röhögséges dupla neve van. Így tanulta meg Meyer Meyer, hogy türelmesnek kell lenni: türelrnesnek, egyrészt az
apja iránt, aki ilyen szépséges névvel ajándékozta meg, másrészt a srácok iránt, akiknek a kezéből rendszerint kékre,
zöldre verve került haza. Türelmesen várta azt az időt, amikor ő nevezheti el Max-Maxnek az apját - ez az idő sose
jött el -, és türelmesen várta azt a napot, amikor elkaphat egyet-egyet a gojok közül, amikor az éppen egyedül van, és
hülyére verheti anélkül, hogy őt nyomná el a túlerő. (Ilyen nap ritkán fordult elő.) Így aztán a türelem lett Meyer
Meyer életformája, és sikerült is alkalmazkodnia apja kisded tréfájához és a névhez, amelyet élete végéig viselnie
kell. Csakhogy valamit valamiért, mert az élet semmit sem ad ingyen. Meyer Meyer harminchét éves volt, de már
teljesen kopasz.
Egyszóval türelmesen Barlow orra alá tartotta a jelvényét.
 - Van valami igazolványa is?
Meyer Meyer türelmesen előkotorta levéltárcájából a műanyag tokba dugott fényképes személyazonossági
kártyát, és felmutatta.
- Nem valami sikerült kép - jegyezte meg Barlow.
- Bizony nem - ismerte el türelmesen Meyer.
- De azt hiszem, magát ábrázolja. Mit akarnak kérdezni tőlem?
- Bemehetnénk? - kérdezte Meyer. A kétszintes riverheadi favázas családi ház tornácán álltak, és igaz, hogy az eső
csak szemerkélt, de így is kellernetlen volt és csípős.
Barlow még tanulmányozta őket egy darabig, aztán azt mondta: - Persze - és szélesre tárta az ajtót. Bementek
utána a házba.
Amos Barlow alacsony, vézna férfi volt, legfeljebb százhetven centi magas és körülbelül hatvan kiló. Carella becs-
lése szerint nemigen lehetett idősebb huszonkét-huszonhárom évesnél, de hátul a feje búbján máris kezdett
kopaszodni. Kicsit ferde volt a tartása, és határozottan sántított. A jobb kezében bot volt, és úgy használta, hogy
látszott rajta: már régóta megszokta, hogy bottal járjon.. A kampós fejű bot fekete volt és nehéz, s Carella észrevette,
hogy ezüsttel vagy ónötvözettel van gazdagon díszítve a kampója. Azt már nehéz lett volna rnegmondani, hogy a
kettő közül melyikkel.
- Maguk nyomoznak a bátyám meggyilkolása ügyében? - szólt vissza Barlow a válla felett, miközben a nappali felé
vezette a detektíveket.
- Miért nevezi gyilkosságnak, Mr. Barlow? - kérdezte Meyer.
- Azért, mert az volt - felelte Barlow.
Belépett a nappaliba, elbicegett pontosan a közepéig, ott megállt és egyenesen szembefordult a detektívekkel. A
szoba ha nem is fényűzően, de ízlésesen volt berendezve. Barlow az egészséges lábára nehezedett a testsúlyával,
felemelte a botját, és a dívány felé mutatott vele. Carella és Meyer leült. Meyer elővett egy kis fekete noteszt meg
egy ceruzát.
- Miből gondolja, hogy gyilkosság volt? - kérdezte.
- Tudom, hogy az volt.
- Honnan tudja?
-- Onnan, hogy a bátyám egy világért sem követett volna el öngyilkosságot - válaszolta Barlow. Nyomatékosan
bólintott is hozzá, halványkék szemével még mindig a detektíveket tanulmányozva. - Az én bátyám soha. -
Előrehajolt, a botjára nehezedett, aztán mintha hirtelen bele-fáradt volna az álldogálásba. A dívánnyal szemközt álló
fotelhoz sántikált, leült, és megismételte: - Az én bátyám soha!
- Mire alapozza ezt? - kérdezte Carella.
- Ismertem Tommyt - rázta a fejét Barlow. - Vidám és megelégedett ember volt. Nemcsak élvezte, de tudta is,
hogyan kell élvezni az életet. Mind mondhatják nekem, hogy Tommy nyitotta ki azt a gázcsapot. Nem! Sok mindent
elhiszek, de ezt soha!
- Talán a nő beszélte rá - vetette fel Carella.
- Nem hinném - mondta Barlow. - Egy olcsó kurva? Miért hagyta volna magát a bátyám ilyesmire rábeszélni egy
...?
- Egy pillanat, Mr. Barlow - vágott a szavába Meyer. - Az a nő a mi tudomásunk szerint nem alkalmi ismeretség
volt.
- Nem?
- Nem. A bátyja meg az a nő azt tervezték, hogy összeházasodnak.
- Ki mondja ezt?
- A nő anyja mondja. Meg az ügyvédje.
- Csakhogy Tommy nem mondta.
- Sohasem említette, hogy házasodni készül? - kérdezte Carella.
- Soha! Sőt még erről az Irene Thayerről se tett soha említést. Innen tudom, hogy hazugság az egész. A búcsúlevél
meg minden. Valószínű, hogy a bátyám aznap délután csípte fel valahol azt a nőt. Még hogy feleségül akarta venni!
És öngyilkos lett! Kinek akarják ezt bemesélni?
- Kikre gondol, Mr. Barlow?
- Mi az, hogy kikre?
- Azt mondta, hogy “kinek akarják ezt bemesélni?” Kicsodák?
- Ó, ezt csak úgy általánosságban mondtazn. Úgy értve, hogy valaki ... vagy az is lehet, hogy valakik ... - Megrázta
a fejét, mintha a nyelvét akarná megoldani. - Szerintem Tommy nem tervezett semmiféle házasságot, és nem lett
öngyilkos. Szerintem valaki más gépelte le azt a búcsúlevelet, aztán kinyitotta a gázcsapot, aztán ott hagyta a bátyá-
mat, hogy meghaljon. Hogy megölje. Nekem ez a véleményem.
- Értem - mondta Meyer. - Van valami elképzelése arról, hogy ki lehet ez a “valaki”?
- Nincs. De azt hiszem, nem kell túlságosan messze keresniük.
- Tényleg?
 - Biztos vagyok benne, hogy egy olyan nő után, mint az volt; sok férfi koslatott.
- És maga szerint alighanem ezek közül a férfiak közül felelős valamelyik a történtekért, ugye?
- Igen.
- Tudja, hogy Irene Thayer férjes asszony volt, Mr. Barlow?
- Olvastam az újságokban.
- És az a benyomása, hogy a maga bátyján kívül más férfiakkal is járt, ugye?
- Az a nő nem járt a bátyámmal, hát hiába próbálom megértetni magukkal? A bátyám valószínűleg csak felcsípte
valahol.
- Mr. Barlow, alapos okunk van azt hinni, hogy a bátyja rendszeresen találkozott vele.
- Miféle?
- Micsoda miféle?
- Miféle okuk? Miféle okuk van azt hinni ...
- Már mondtuk, Mr. Barlow. A nő anyja meg a nő ...
- A nő, a nő, folyton csak a nő! De ha Tommy tényleg járt volna vele, nem mondta volna meg nekem? Nem mondta
volna meg a tulajdon öccsének?
- Bizalmas viszonyban voltak, Mr. Barlow?
- De még mennyire. - Barlow szünetet tartott. - A szüleink meghaltak, amikor még mind a ketten nagyon fiatalok
voltunk. Autóbaleset áldozatai lettek. Éppen egy esküvőről jöttek haza Bethtownból. Sok-sok évvel ezelőtt történt.
Tommy akkor tizenkét éves volt, én meg tíz. Egy darabig egyik nagynénénknél laktunk. Aztán amikor elég nagyok
lettünk, elköltöztünk tőle.
- Ebbe a házba?
- Nem. Ezt a házat csak tavaly vettük. Ugyanis mind a ketten dolgozni kezdtünk attól a pillanattól fogva, hogy mint
fiatalkorúak munkavállalási engedélyt kaphattunk. Nagyon sokáig takarékoskodtunk. Egy bérházban laktunk,
körülbelül tíz háztömbnyire innen. De tavaly aztán megvettük ezt a házat. Szép ház, nem?
- Nagyon szép - mondta Carella.
- Még mindig egy vagyonnal tartozunk érte. Úgy is mondhatnám, hogy inkább a banké, mint a miénk. De nagyon
szép kis ház. Pontosan kettőnknek való, se nem túl nagy, se nem túl kicsi.
- Meg fogja tartani a házat, most, hogy a bátyja meghalt? - kérdezte Meyer.
- Nem tudom. Még nem is nagyon gondolkoztam rajta. Ugyanis kicsit nehéz megszokni a gondolatot, hogy a
bátyám halott. Amióta meghalt, folyton csak a bátyám nyomait kutatom a házban. A régi leveleit, a róla
készült fényképeket,. bármit, ami Tommy volt. Ugyanis gyerekkorunk óta mindig együtt voltunk. Tommy úgy viselte
a gondomat, mintha az apám lett volna. Komolyan mondom. Én tudniillik nem voltam egészséges gyerek.
Paralízisem volt. Gyermekparalízis.
- Értem.
- Igen, paralízisern volt. Furcsa, nem, hogy a gyermekparalízis ma már úgyszólván a múlté, igaz? A gyerekek ma
már jóformán alig kapnak paralízist, a védőoltások miatt. De én még megkaptam. Azt hiszem, szerencsésnek
mondhatom magam. Elég könnyen megúsztam. Csak egy kicsit sántítok, ennyi maradt utána. Észrevették, hogy
sántítok egy kicsit?
- Igazán csak egy kicsit - mondta tapintatosan Carella.
- Egen, nem nagyon lehet észrevenni - mondta Barlow. Megvonta a vállát. - A munkában mindenesetre nem aka-
dályoz. Meg egyébben sem. Tizenhat éves korom óta dolgozom. Akárcsak Tommy. Ő is abban a pillanatban dolgoz-
ni kezdett, mihelyt elég idős lett hozzá, hogy munkavállalási engedélyt kapjon. Tommy sírt, amikor megkaptam a
paralízist. Ugyanis magas lázam volt, és még csak hétéves voltam, és amikor Tommy bejött a hálószobába, ki volt
bőgve a szeme. Klassz fiú volt a bátyám. Furcsa lesz nélküle élni ebben a házban.
- Mondja, Mr. Barlow, biztos benne, hogy a bátyja sohase tett említést magának Irene Thayerről?
- Egészen biztos.
- Lehetséges, hogy szándékosan hallgatta el maga előtt a dolgot?
- Miért hallgatta volna el?
- Nem tudom, Mr. Barlow. Talán azt gondolta, hogy maga esetleg nem helyeselné, hogy egy férjes asszonnyal jár
együtt.
- Nem járt vele együtt, már mondtam maguknak. Különben is, miért lett volna szüksége Tommynak arra, hogy én
bármit is helyeseljek? - Barlow kurtán, boldogtalanul felnevetett. - Tommy a maga útját járta, én meg a magamét.
Még csak társaságba se jártunk soha együtt.
- Akkor mégiscsak lehetséges, hogy a bátyja együtt járt azzal a nővel, csak maga ...
- Nem.
- ... csak maga nem jött rá. Talán csak sohasem adódott alkalom, hogy beszéljenek róla.
- Nem!
 - Én mondom maguknak, hogy hazudnak! Leplezni próbálják, hogy valójában mi történt abban a szobában. Azt
állítják, hogy a bátyámnak viszonya volt azzal a növel, de ez nem igaz. A bátyám sokkal okosabb volt annál, hogy
ilyesmibe ... - Barlow szeme hirtelen megvillant. - Meg aztán ott van az a másik dolog is! Ott van bizony!
- Micsoda? - kérdezte Carella.
- Az én bátyám nem volt műveletlen. De nem ám! Igaz, hogy kimaradt a középiskolából, hogy munkába álljon, de
aztán beiratkozott az esti iskolába és megszerezte az érettségi bizonyítványt. Vagyis nem volt műveletlen.
- Mire akar kilyukadni, Mr. Barlow?
- Látták azt az állítólagos búcsúlevelet, nem?
- Láttuk.
- Látták, hogy írták benne az “ellenünk” szót?
- Hogy írtsk, Mr. Barlow?
- E-L-E-N-Ü-N-K! Egy 1-lel! - Barlow a fejét rázta. Ezt nem a bátyám írta. Az én bátyám tisztában volt a helyes-
írással.
- Lehet, hogy a nő gépelte - vetette fel Meyer.
- A bátyám nem engedte volna, hogy hibásan gépeljen. Értsék meg, hogy a bátyám semmi esetre sem lett öngyilkos!
Ez biztos! Hát hiába próbálom a fejükbe verni?
- Vagyis maga azt hiszi, hogy megölte valaki? - kérdezte Carella.
- Persze hogy azt hiszem! - Barlow egy kis szünetet tartott, aztán gúnyos pillantást vetett a detektívekre. - Miért,
maguk talán nem ugyanezt hiszik?
- Biztosra nem vehetjük, Mr. Barlow.
- Nem? Hát akkor miért vannak itt? Ha valóban azt hiszik, hogy öngyilkosság történt, miért mászkálnak és kérde-
zősködnek még mindig? Miért nem teszik minden további nélkül ad acta az ügyet?
- Már mondtuk, Mr. Barlow. Még nem vagyunk biztosak semmiben.
- Szóval mégiscsak maguk szerint is van valami gyanús a doIogban, mi? Különben hagynák az egészet a fenébe,
igaz? Hiszen nyilván enélkül is rengeteg öngyilkossággal van dolguk.
- Az igaz, Mr. Barlow.
- Persze hogy igaz. Csakhogy maguk éppen olyan jól tudják, mint én, hogy ez az öngyilkosság egyáltalán nem
öngyilkosság. Ezért nyomoznak még mindig az ügyben.
- Minden öngyilkosság ügyében szoktunk nyomozni - mondta Meyer.
- Ez gyilkosság! - jelentette ki kereken Barlow. - Minek kertelünk? Nyilvánvalóan közönséges. gyilkosság. Valaki
megölte a bátyámat, és maguk átkozottul jól tudják, hogy erről van szó. - Felkapta a botját, és a nyomaték kedvéért
mindannyiszor a levegőbe bökött, valóságos lyukat döfött a levegőbe, valahányszor kiejtette a “gyilkosság” meg a
“megölte” szót. Aztán megint letette a botot, bólintott még egyet, és várt. Várta, hogy Carella vagy Meyer erősítse
vagy cáfolja meg a vádat. De a két detektív közül egyik sem szólalt meg.
- Vagy nem az? - tette fel a kérdést végül is Barlow. Nem gyilkosság?
- Talán - mondta Carella.
- Nincs a dologban semmi “talán”! Maguk nem ismerték a bátyámat. Én egész életemben ismertem. Nem volt
ember a földön, aki nála jobban örült volna az életnek. És az olyan ember, akiben ennyi ... akiben ennyi ... életkedv,
igen életkedv van, az nem öli meg magát! - Megrázta a fejét. -
- Hát ... egy gyilkosságot bizonyítani kell - jegyezte meg Meyer.
- Az a dolguk. Bizonyítsák. Keressenek valamit, ami bizonyítja!
- Például mit, Mr. Barlow?
-Nem tudom. Valaminek csak kell lennie abban a lakásban. Kell lennie ott valahol valaminek, ami nyomra vezet.
- De hiszen - jegyezte meg diplomatikusan Meyer - éppen azon dolgozunk.
- Ha a segítségükre tudok lenni valamiben ...
- Itt hagyunk egy névjegyet - mondta Carella. - Ha esetleg mégis eszébe jutna valami, amit a bátyja említett, bármi,
ami esetleg nyomra vezethet, nagyon hálásak leszünk, ha közli velünk.
- Minek a nyomára? - kérdezte gyorsan Barlow. - Szóval mégis azt hiszik, hogy gyilkosság történt, ugye?
- Mondjuk úgy, hogy rutinvizsgálatot folytatunk, jó? - kérdezte mosolyogva Carella. - Hol érhetjük el, ha szüksé-
günk lenne magára, Mr. Barlow?
- Minden este hat órától itthon vagyok - felelte Barlow. - Napközben meg elérhetnek a munkahelyemen.
- Az hol van? - kérdezte Meyer.
- Az Anderson és Loebnél. A cég Isolán van, a belvárosban. A Mayfair nyolcszázkilencvenegy alatt. A Dock Street
sarkán.
- Miféle cég az, Mr. Barlow?
- Látszerészeti.
- És maga mit csinál ott?
- A postázóban dolgozom.
 - Oké - mondta Catella. - Nagyon köszönjük, hogy ennyi időt áldozott ránk. Ha valamilyen fejlemény történik,
természetesen értesítjük.
- Előre is köszönöm - mondta Barlow. Felállt, és sántikálva elindult az ajtó felé a detektívekkel. A küszöbröl utánuk
szólt: - Keressék meg a gyilkost, jó? - aztán becsukta az ajtót.
A két detektív csak akkor kezdett el beszélgetni, amikor már bent ültek a szedánban. Némán mentek végig az
áprilisi eső mosta járdán, némán szálltak be a kocsiba, Carella indítani is némán indított, s miután működésbe hozta
az ablaktörlőt is, elhajtott a járda mellől.
Akkor szólalt meg Meyer: - Nos, Steve, mi a véleménye?
- Magának mi a véleménye?
Meyer megvakarta kopasz kobakját. - Egy biztos - állapította meg óvatosan. - Senki se hiszi, hogy öngyilkosság
történt.
Carella hümmögött.
- Muris lenne, mi?
- Micsoda?
- Ha kiderülne, hogy amiről mindenki szentül meg van győzödve, hogy gyilkosság, mégiscsak öngyilkosság. Hát
nem lenne muris?
- Dehogynem. Röhögni lehetne rajta.
- Magának nincs semmi humorérzéke - mondta Meyer. - Ez a baj magával. Nem akarok személyeskedni, Steve, de
maga tulajdonképpcn nagyon morózus alak.
- Az már igaz.
- Nem mondanám, ha nem lenne igaz - felelte Meyer, s kék szeme huncutul megcsillant. Maga szerint mi okozza,
hogy mindig ilyen morózus?
- Azt hiszem, a munkatársaim.
- Nyomasztónak találja őket? - kérdezte Meyer látszólag aggodalmasan.
- Elviselhetetlennek találom őket - vallotta be Carella. - Áruljon el még valamit - folytatta nyájasan Meyer. Maga is
utálta az apját gyerekkorában?
- Ki nem állhattam. És még most se állhatom - válaszolta Carella. - És tudja, miért?
- Miért? - kérdezte Meyer.
- Mert ő is morózus alak - mondta Carella, mire Meyerböl kitört a röhögés.

A rendőrségi munkában a “rutinvizsgálat” nagyon gyakran olyasmi, amit csak nehezen lehet rutinnak tekinteni.
Például amikor két detektív berúgja egy lakás ajtaját, és egy hisztérikusan sikoltozó háziasszony fogadja őket, akin
csak alsónemű van, és tudni akarja, mi a fenét akar jelenteni, hogy így törnek be hozzá, mire ők azt felelik: - Csak
rutinvizsgálat, asszonyom. - Vagy amikor egy rendőr elhalad egy bérkaszárnya előtt, váratlanul sorba állítja a
tornácon ártatlanul lézengő tinédzsereket, rájuk parancsol, hogy tenyerüket az épület falánák támasztva hajoljanak
csak szépen előre, amíg megmotozza őket, s mikor azok a jogaikra hivatkozva tiltakoznak ellene, rájuk förmed: -
Kuss, taknyosok! Csak rutinvizsgálat. - Vagy amikor a kábítószeres csoport hekusa csak azért ragaszkodik hozzá,
hogy megvizsgálja egy prostituált combjait, nincsenek-e rajta injekcióstű-nyomok - még akkor is, ha tudja, hogy a
hölgy valószínúleg nem kászeres -, mert ő “rutinvizsgálatot” folytat.
A rutinvizsgálat néha csak ürügyet szolgáltat és alibit biztosít a rendőrnek arra, hogy azt csináljon a nyomozás
során - vagy éppenséggel a nyomozáson kívül is -, amihez éppen kedve támad. De vannak bona fide rutinvizsgálatok
is, főleg amikor öngyilkosságról és gyilkosságról van szó, és Carella pontosan egy ilyen rutinvizsgálatot folytatott
azon a napon, amikor rájött, hogy Mary Tomlinson - hazudott.
Carella nem szokott detektívregényeket olvasni, mert unalmasnak találta őket, meg aztán nagyon régóta volt már
hekus, és tudta, hogy az Eszközök, az Indíték és az Alkalom csak három üres szólam, és igazában egyik se jelent
semmit, ha egy hulla bámul fel - vagy néha le, esete válogatja - üveges szemekkel az emberre. Nyomozott már olyan
ügyekben, amikor az indíték egyáltalán nem volt indíték. Egy férj a folyóba lökheti a feleségét, csak azért, mert azt
hiszi, hogy meg akarja tanítani úszni, és aztán faggathatja az ember addig, amíg bele nem kékül, a férj mindvégig
makacsul azt fogja állítani, hogy azóta szereti a feleségét, amióta együtt jártak óvodába, és egyáltalán nem volt
semmi indítéka arra, hogy megölje. A gyilkosság eszközei mindig eléggé nyilvánvalóak, és Carella el sem tudta
képzelni, hogy - a filmbeli zsarukon kívül, akik rendszerint egzotikus és ezoterikus esetekkel találják szemben
magukat, amelyekben pigmeus törzsektől szerzett kideríthetetlen mérgek szerepelnek - melyik hekusnak lehet
kétsége afelől, hogy mivel öltek meg valakit. Ha egy olyan pasast találtak, akinek golyóütötte lyuk volt a homloka
közepén, azt is kitalálták, hogy löfegyver ölte meg. Igaz, hogy a halál oka néha egészen más, mint ami a látszat -
például mikor egy nőt késsel a szívében találnak, és magától értetődően azt feltételezik, hogy leszúrták; amíg a
laboratóriumi vizsgálat meg nem állapítja, hogy előbb belefojtották a fürdőkádba. De ha egy férfin minden jel arra
mutat, hogy lelőtték, akkor rendszerint csakugyan lelőtték, és ha egy nő esetében a jelek arra mutatnak, hogy
megfojtották, akkor rendszerint csakugyan megfojtották. Az eszköz és az indíték tehát szinte semmit se jelent a
detektiv számára. De a három közül a legkevesebbet az alkalom jelenti, mert nincs ember se az Egyesült
Államokban, se Madagaszkáron, se Japánban, se Tasmániában, se Szicíliában, se Grönlandban, se Wight szigetén,
akinek élete szinte minden pillanatában ne lenne alkalma gyilkosságot elkövetni. Az alkalom kérdését fontolgatni
csak akkor érdemes, ha egy ártatlant kell megvédelznezni. Annak a nápolyi embernek, aki éppen akkor mászta meg a
Mount Everestet, amikor Nápolyban gyilkosságot követtek el, nyilván nem lehetett alkalma ezt a gyilkosságot
elkövetni. A bökkenő csak az, legalábbis Carella így látta, hogy egymilliókétszázhetven-négyezerki-
lencszázkilencvenkilenc másik nápolyinak igenis volt alkalma azon a napon gyilkosságot elkövetni, és az az ember,
aki elkövette, egészen biztosan nem fogja bevallani, hogy ő éppen együtt volt a halottal, amikor azt megölték. Az
eszközök, az indíték, az alkalom: mind süket duma, gondolta Carella, de azért csak felhívott minden egyes biztosító
társaságot a városban, hogy megpróbálja kideríteni, volt-e életbiztosítása Tommy Barlownak vagy Irene Thayernek.
Vagyis: lehetett-e ilyen indíték a meggyilkolásukra?

A délelőtt folyamán tizenkét biztosító társasággal beszélt, s amikor már teljesen berekedt, és az ujja is kezdett már
elzsibbadni a tárcsázástól, elment ebédelni. Egy órakor ért vissza a nyomozók szobájába, és azóta felhívott további
hat biztosító társaságot. Éppen a tizenkilencedik biztosító társaságot tárcsázta fel, amikor Meyer megkérdezte: - Ki a
fenének telefonálgat egész nap?
- A biztosító társaságokat hívom fel.
- Hohó, maga hekus! Tegyen le róla, hogy életbiztosítást kössön. Túl magas a biztosítási díj.
- Nem rólam van szó. Azt próbálom kideríteni ... - Carella intett a kezével Meyernek, hogy hallgasson, és beleszólt
a kagylóba: - Helló, itt Carella detektív a 87-es körzetböl. Bizonyos információra volna szükségem.
- Milyen természetű információra, uram?
- Hogy biztosítva van-e bizonyos személy vagy sem.
- Egy pillanat, uram. Kapcsolom az illetékest.
- Köszönöm. - Carella eltakarta a tenyerével a kagylót, és odaszólt Meyernek: - Azt próbálom kideríteni, hogy volt-
e biztosítva Barlow vagy a nő.
Meyer bólintott - láthatólag nem érdekelte különösebben a dolog -, és tovább gépelt. Carella meg várt. Néhány
másodperc múlva egy férfihang jelentkezett a vonalban. - A nevem Kapistan. Miben lehetek a segítségére?
- Mr. Kapistan, én Carella detektív vagyok a 87-es körzetből. Egy öngyilkossági ügyben nyomozunk, és rutinvizs-
gálatot végzünk a város valamennyi biztosító társaságánál.
- Állok rendelkezésére, uram.
- Az öngyilkosságnak két áldozata volt. Azt szeretném tudni, volt-e valamelyikük biztosítva az önök vállalatánál.
Meg tudná mondani?
- Mi a nevük, uram?
Kapistan azonnal megnyerte Carella tetszését. Volt valami a hangjában, ami arra vallott, hogy értelmes ember.
Érezte, hogy azonnal megért mindent, amit mondanak neki, és szinte maga előtt látta, amint ceruzával a kezében
várja, hogy Carella bemondja neki az áldozatok nevét, és ő felírhassa a neveket a blokkjára.
- Irene Thayer és Thomas Barlow - mondta Carella.
- Miss Irene Thayer? - kérdezte Kapistan.
- Nem, hanem Mrs. Tulajdonképpeti Mrs. Michael Thayer. De nem árt, ha a leányneve alatt is megnézi. Csak né-
hány éve ment férjhez.
- És mi a leányneve, uram?
- Irene Tomlinson.
- A vonalban tudna maradni egy pillanatig, Mr. Carella?
-Természetesen - mondta Carella, és Kapistan iránt érzett rokonszenve csak még jobban megerősödött. Túlságosan
sok olyan emberrel volt már dolga, aki szinte automatikusan belezavarodott, ha magánhangzóval végződő névvel
találkozott: egyszerüen nem tudta kiejteni. Biztos volt benne, hogy az ilyen emberekkel lélektanilag valami baj van.
Lehetett az a név egészen egyszerű is, mint például a Bruno vagy a Di Luca, annak a végső magánhangzónak az
ottléte néha szinte a pánikkal határos zavarodottságot okozott. Sokszor keresték telefonon az osztagszobában, és
zavarodottságukban végül is így kérték a telefonhoz: - Hát azzal az olasz hekussal szeretnék beszélni. - Kapistan
csak egyszer hallotta a Carella nevet, akkor is csak telefonon, és mégis pontosan ejtette ki, még egy kis firenzei
hangsúlyt is adott bele. Derék ember ez a Kapistan, gondolta Carella, miközben várakozott.
- Mr. Carella? - szólalt meg Kapistan.
- Itt vagyok.
- Mind a két névnek utánanéztem. Nem találtam semmi nyomát, hogy Thomas Barlow biztosítva lenne nálunk. És
nincs biztosítva Irene Thayer vagy Mrs. Michael Thayer sem.
- És Irene Tomlinson?
- Ez a pontos név? Ugyanis nyilván van tartva nálunk bizonyos Mrs. Charles Tomlinson nevű kötvénytulajdonos,
aki Margaret Irene Tomlinson nevü leányát biztosította be, de ...
- Ő az! Margaret Irene Tomlinson. Mit mondott, ki a kötvény tulajdonosa?
- Mrs. Charles Tomlinson.
 - Fel van tüntetve a nyilvántartásukban a keresztneve is?
- Egy pillanat. - Kapistan valószínűleg megnézte a nyilvántartást. - Igen, itt van. Mary Tomlinson.
- És miféle biztosításról van szó?
- Annak, akinek a kötvény a nevére szól, csak a huszonegyedik életéve betöltése után lehet kifizetni az összeget.
- És a kötvény Margaret Irene Tomlinson nevére szól?
- Igen. Mary Tomlinson fizeti a biztosítási díjakat, a kifizetésig tehát ő a kötvény tulajdonosa.
- Mekkora összegről van szó? - kérdezte Carella.
- Tízezer dollárról.
- Nem túl nagy összeg.
- Csak akkor ennyi, ha a határidő lejárta előtt kéri a biztosítás kifizetését. Ha utána, akkor a felgyülemlett kama-
tokkal együtt körülbelül tizenegyezer dollár. Egy pillanat. Amikor Kapistan újból beleszólt a kagylóba, azt mondta: -
Egészen pontosan: tizenegyezer-ötszázötven dollár.
- Tehát ha a biztosított betölti huszonegyedik életévét, a társaság tizenegyezer-ötszázötven dollárt fizet ki neki.
- Úgy van.
- És ha a biztosított előbb hal meg, mielőtt betöltené a huszonegyedik életévét, a pénzt a kötvény tulajdonosának fi-
zetik ki, ugye?
- Igen. De nem ennyit. Csak a kötvény névértékét. Tízezer dollárt.
- Kinek?
- Adott esetben annak, aki a biztosítási díjakat fizeti. Mary Tomlinsonnak. Természetesen az a lehetőség is fennáll,
hogy ha egy gyermek betölti a tizenötödik életévét, a kötvény tulajdonjoga rá is átruházható. Adott esetben ez nem
történt meg. Nem kérték a kötvény átruházását. Tulajdonképpen így is van rendjén. Amilyenek a mai gyerekek ... -
Kapistan nem fejezte be a mondatot.
- Tehát ha jól értem, Mr. Kapistan, a biztosított személy Margaret Irene Tomlinson, vagyis Mrs. Michael Thayer
volt, a biztosítás névértéke pedig tízezer dollár, és a társaság személy szerint neki tizenegyezer-ötszázötven dollárt fi-
zetett volna ki, ha betölti a huszonegyedik életévét, de most, hogy a biztosított meghalt, a kötvény tulajdonosának,
vagyis az anyjának fog fizetni kereken tízezret.
- Úgy van, uram. - Kapistan hallgatott egy darabig.
- Mr. Carella, eszem ágában sincs feltételezni, de ...
- Folytassa csak, Mr. Kapistan.
- Bizonyára tudja, hogy természetesen egyetlen állam sincs az Unióban, ahol egy biztosító társaság akár csak egy
árva centet is fizetne a kötvény tulajdonosának, amennyiben az megöli a biztosítottat?
- Igen, tudom.
- Akkor bocsánat. Gondoltam, nem árt, ha megemlítem.
- Természetesen. Nagyon köszönöm. Meg tudná nekem mondani, Mr. Kapistan, hogy mikor vált volna a biztosított
számára kifizethetővé az a kötvény?
- Csak egy pillanat türelmet kérek, uram.
Újabb szünet következett.
- Mr. Carella?
- Itt vagyok, Mr. Kapistan.
- A gyermek biztosítását az első születésnapján kötötték meg. A kötvény pontosan húsz év múlva, vagyis a huszon-
egyedik születésnapján vált volna kifizethetővé.
- És ez valamikor a jövő hónapban lett volna, ugye?
- Igen, uram.
- A jövő hónap hányadikán?
- Május tizenharmadikán.
Carella már elővette és kinyitotta a levéltárcáját, és kivette belőle a celluloid naptárt. - Az egy szombati nap -
állapította meg.
- Úgy van, uram, szombat.
Carella hümmögött egyet, hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte:
- Általában hogy szokta a biztosított felvenni a biztosítás összegét, ha már felveheti?
- Rendszerint ír a biztosító társaságnak, mellékeli a kötvényt, és hozzácsatol valamilyen személyazonosságát
igazoló iratot, rendszerint a születési bizonyítvány fotókópiáját.
- És mennyi időt vesz igénybe, amíg a társaságtól megkapja a csekket?
- Hát úgy általában egy hetet, maximum tíz napot. Csak papírmunka kérdése a dolog, feltéve, hogy a
személyazonosságot igazoló irat kielégítő.
-Tegyük fel, hogy a biztosítottnak sürgős. Gyorsabban is el lehet intézni?
- Feltétlenül.
- Hogyan?
 - Hát például úgy, hogy a biztosított személyesen bejön az irodánkba, és magával hozza a kötvényt meg a szüksé-
ges, személyazonosságot igazoló iratot. Ezzel rendkívüli mértékben meg lehet gyorsítani az ügymenetet.
- Feltételezhető, hogy a társaság még aznap kiadja az illetőnek a csekket?
- Hogyne. Feltéve, hogy minden körülmény·rendben van.
- Önök szombati napokon is nyitva tartanak, Mr. Kapistan?
- Nem, uram, szombaton sose vagyunk nyitva.
- Ha tehát a biztosított kötvényének a kifizetése éppen egy szombati napon vált volna lehetségessé, kénytelen lett
volna megvárni legalábbis a hétfőt - ami adott esetben tizenötödike lett volna -, és csak akkor mehetett volna be az
irodájukba, hogy elkérje a csekkjét?
- Ahogy mondja, uram.
- Akkor hát ez a magyarázat arra, hogy a víkend miatt nem utazhatott el korábban - szögezte le Carella, csak úgy
magának.
- Parancsol?
- Csak hangosan gondolkoztam. Hálásan köszönöm, Mr. Kapistan. Nagyon sokat segített.
- Bármikor állok rendelkezésére - válaszolta Kapistan.
- Örülök, hogy beszélhettem önnel. A viszonthallásra.
- A viszonthallásra - mondta Carella, és letette a kagylót. Egy pillanatig csak ült, mosolygott és bólogatott, aztán
Meyerhez fordult: - Volna kedve vidékre kocsikázni? - kérdezte.
- Vidékre? Hová?
- Sands Spitbe.
- Minek?
- Szeretnék beszélni Mary Tomlinsonnal.
- Minek?
- Szeretném közölni vele, hogy hamarosan gazdagabb lesz tízezer dollárral. Szeretném látni, hogyan reagál rá.

Hogyan reagálhat egy gyönge nő arra - még akkor is, ha látszatra óriás -, ha bemasírozik a nappalijába két detektív,
azt mondja neki, hogy mindent tud halott leánya biztosítási kötvényéről, és megkérdezi, hogy miért nem beszélt ne-
kik erröl? Hogyan reagálhat arra, ha ugyanez a két hekus azt mondja neki, hogy gyanújuk szerint a leánya azért nem
utazhatott május tizenhatodika elött Renóba, mert a biztosítás összegét legkorábban csak május tizenötödikén vehette
volna fel?
Mit tehet ilyenkor egy gyenge nő?
Például - sírhat.
Mary Tomlinson is sírva fakadt.
Meyer és Carella ott állt a miniatür nappali közepén, és csak nézte a nagydarab nőt, aki egész testében remegett,
csak úgy rázta a meg-megújuló görcsös zokogás.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson - mondta Carella.
- Nem akartam hazudni - mondta zokogva az asszony.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. Hagyja abba már a bőgést, jó? Rengeteg kérdést kell feltennünk, és nem szeretnénk,
ha ...
- Nem akartam hazudni.
- Igen, de mégis hazudott.
- Tudom.
- Miért hazudott, Mrs. Tomlinson?
- Mert tudtam, hogy mit gondolnának.
- Miért? Mit gondoltunk volna?
- Azt gondolták volna, hogy én tettem.
- Mit?
- Hogy én öltem meg a saját lányomat. Ugye, most azt gondolják, hogy én öltem meg?
- Nem tudom, Mrs. Tomlinson. Talán mondja meg maga.
- Nem én voltam.
- De a lánya be volt biztosítva tízezer dollárra.
- Igen. Csak nem képzelik, hogy tízezer dollárért képes lettem volna megölni a saját lányomat?
- Vannak, akik tíz centért is képesek lennének megölni a saját lányukat, Mrs. Tomlinson.
- Nem, nem - mondta fejét rázva az asszony. Patakokban folyt a könny az arcán. - Én azt a pénzt neki szántam.
- Akkor miért nem íratta át rá a kötvényt?
- Átírattam volna, ha megkért volna rá. De ő csak mostanában határozta el magát végleg a válásra, és úgy gondol-
tuk, egyszerűbb megvárni a jövő hónap tizenharmadikát, amikor úgyis felveheti a biztosítás összegét. Én neki
szántam azt a pénzt, csak nem képzelik, hogy nem neki szántam? Pontosan egyéves volt, amikor megkötöttem azt a
biztosítást, a férjem nem is tudott róla, Isten nyugosztalja szegényt. Ajándékba adtam a lányomnak az első
születésnapjára, gondoltam, hasznát fogja venni, lesz miből fizesse a tanulmányi költségeit vagy akármi. Gondoltam,
hogy majd azt csinál vele, amit akar, ha már felnőtt korba ér. Csak nem képzelik, hogy nem neki szántam? Évi
négyszázhatvankét dollár hetven centet fizettem. Azt hiszik, könnyű volt összekuporgatni annyi pénzt, különösen
miután szegény férjem meghalt?
- Úgy látszik, azért csak sikerült, Mrs. Tomlinson.
- Nem mindig volt könnyű. De megtettem érte, mindent megtettem volna az én kis Margaretemért. És maguk most
azt hiszik, hogy én öltem meg, hogy én kapjam meg a pénzt? Nem, nem, nem és nem, higgyék el nekem, hogy nem!
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. - Carella szünetet tartott.
- Mindjárt az elején meg kellett volna mondania nekünk az igazat.
- Akkor is azt gondolták volna, amit most. Azt gondolták volna, hogy én öltem meg az én kis Margaretemet.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. Szóval ezért halasztotta a lánya a jövő hónapra a renói utazást? Hogy felvehesse a
biztosítási összeget?
- Igen - bólintott szipogva Mrs. Tomlinson.
- Előfordulhatott volna, hogy a lánya esetleg nem kapja meg azt a pénzt?
- Hogy érti?
- Mrs. Tomlinson, nem tudjuk biztosan, de lehetséges, hogy a lánya öngyilkos lett. És ha az lett, akkor nyilván oka
is kellett legyen rá. A búcsúlevélben, amit abban a szobában találtunk, az áll, hogy “nincs más kiút”, márpedig ő
minden jel szerint igenis talált más kiutat, és fel akart venni tízezeregynéhány dollárt, hogy ezen a másik kiúton
elindulhasson. Csak azt szeretnénk tudni, nem történt-e valami, nem mondott-e valamit, vagy nem ejtett-e el egy
olyan utalást, amiből arra lehetne következtetni, hogy azt hitte, nem kapja meg azt a pénzt.
- Nem.
- Érti, mire célzok?
- Értem. Ha azt gondolta volna, hogy nem kapja meg azt a pénzt, lehetséges, hogy tényleg úgy érezte volna, nincs
más kiút. Nem. Margaret tudta, hogy az a pénz az övé. Megmondtam neki abban a pillanatban, amikor elég idős lett
hozzá, hogy megértse.
- Mrs. Tomlinson - mondta váratlanul Carella. Szeretnék benézni az orvosságos szekrényébe.
- Miért?
- Mert a laborosunk mellékesen megemlítette, hogy a lányát meg Tommy Barlowot esetleg elaltatták, és ha jól em-
lékszem, maga valami olyasmit mondott, hogy minden este altatót vesz be. Ezért szeretném megnézni, hogy miféle
altatókat tart abban a ...
- Nem követtem el semmit! Boldogult férjemre esküszöm, boldogult leányomra, a szemem világára esküszöm, hogy
nem követtem el semmit! Isten a tanúm rá! Esküszöm! Esküszöm!
- Ez mind rendben van, Mrs. Tomlinson, de azért mégis szeretnénk átnézni azt az orvosságos szekrényt.
Az orvosságos szekrény a ház hátsó részében levő fürdőszobában volt. Meyer lehajtotta a vécécsésze ülőkéjét meg
a fedelét, ráült, keresztbe vetette a lábát, kinyitotta a noteszét, és felkészült az írásra, Carella meg kinyitotta a
szekrényt.
- Atyaisten! - mondta Carella.
- Mi baj?
- Dugig van.
- Én felkészültem - mondta Meyer. - Kezdheti.
- Mrs. Charles (Mary) Tomlinson (lakik: Sands Spit, Frederico Drive 1635.) orvosságos szekrényének a tartalma.
Felső polc: egy doboz aszpixin, egy üveg jódtinktúra, egy fiola Librium, egy tekercs ragtapasz, egy köteg hullámcsat,
egy doboz szódabikarbóna, egy tubus hidrokortizon, egy levél hashajtó. Megvan?
- Meg - mondta Meyer írás közben. - Tovább.
- Második polc: egy fiola Esidrix, egy tubus vazelin, egy üveg szunyogriasztó, egy darab levélgyufa, egy üveg
napolaj, egy fiola Seconal, egy darab fogkefe, egy férfi borotvakészlet, hat darab új borotvapenge, két darab használt
borotvapenge, egy trylonkötésű fekete címjegyzék, a fedelén domború aranynyomással, egy fiola Demerol ...
- Eszembe jutott valami - szólalt meg Meyer.
- Ne mondja. Micsoda?
- Ha én volnék J. D. Salinger, és felsorolnám ezt a sok szarságot, ami abban az orvosságos szekrényben van,
kimagasló irodalmi teljesítménynek tekintenék.
- Kár, hogy nem Salinger, csak Meyer Meyer - felelte Carella. - Alsó polc: egy fiola Nytol, három darab
golyóstollbetét, egy fiola Fiorinal ...

- Ki mondta, hogy altatót vettek be? - kérdezte Sam Grossman detektív hadnagy.
- Maga mondta, hogy elképzelhető - felelte Carella. Maga mondta, hogy az efféle öngyilkosok néha altatót vesznek
be, hogy könnyebbé és kellemesebbé tegye számukra a halált. Vagy nem ezt mondta?
- Igen, igen, tényleg ezt mondtam - felelte türelmetlenül Grossman -, de azt nem kértem, hogy ide küldjön nekem
tizennégy fiola nyavalyás altatót. Vagy kértem?
 - Nem, de ...
- Steve, én itt a fejem búbjáig tele vagyok munkával, és maga ide küldi nekem ezt a rengeteg altatót. Mit vár tőlem,
mit csináljak vele?
- Csak azt szeretném tudni, hogy ...
- Mi áll a boncolási jegyzőkönyvben, Steve? Van benne szó altatáról?
- Nincs, de gondoltam, hogy ... - Akkor meg mi a fenét csináljunk ezzel a tizennégy fiola altatóval, nem mondaná
meg? Mit akar, mit mondjak róluk? Hogy el tudnak-e altatni valakit? Igen, el tudnak. Vagy hogy ha túladagolják
valamelyiket, megölheti-e az embert? Igen, van köztük olyan, amelyikböl túl nagy mennyiség könnyen halálos lehet.
Meg van elégedve? Mi kell még?
- Nem is tudom, mi kellene még - mondta zavartan Carella.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatnak, mikor az ügy még csak
egyhetes?
- De igen, ez az utolsó szalmaszál. Ne felejtse el, Sam, hogy maga volt az, aki a fejembe ültette a bogarat, hogy
gyilkosság történt.
- Kicsoda? Én? Azt akarja mondani, hogy maga azt gondolta, hogy öngyilkosság?
- Nem tudom, mit gondoltam, de miért ne gondolhattam volna azt? Miért ne lehetett volna öngyilkosság?
- Ne dühítsen, Steve!
- Nem dühítem.
- Mit vár tőlem? Varázslatot? Oké! Abrakadabra, bimbam-bum! Úgy látom ... egy pillanat ... a kristálygömb már
kezd tisztulni ...
- Menjen a fenébe, Sam.
- Értse meg, hogy nincs semmim, amivel ezeket a nyavalyás altatókat összehasonlíthatnám! - üvöltötte Grossman.
- Ki a fenének jutott volna az eszébe, hogy nem illékony mérgeket keressen, amikor egy nyilvánvaló szénmonoxid-
mérgezéssel volt dolguk? Tudja, hány hulla vár boncolásra a hullaházban? Ugyan, kérem!
- Valakinek azért eszébe juthatott volna! - üvöltötte Carella.
- Nem az én asztalom! - válaszolta ugyancsak üvöltve Grossman. - És ha tudni akarja, nincs is igaza! Senkinek se
lett volna kötelessége, hogy eszébe jusson, mert egy ilyen vizsgálat heteket vett volna igénybe, de különben is, mit
ért volna vele, ha megállapítják, hogy az áldozatok altatót vettek be?
- Ez arra mutatott volna, hogy esetleg gyilkosság történt.
- A nyavalyát mutatott volna arra! Tudja, mire mutatott volna? Arra, hogy bementek egy drugstore-ba, vásároltak
néhány tabletta altatót, és bevették. Semmi egyébre nem mutatott volna. Ne dühítsen, Steve.
- Maga ne dühítsen engem! - ordította Carella. - Valaki eltolta a kalapácsnyelet a kórházban, és ezt maga is tudja!
- Senki nem tolt el semmit, és különben is szálljon le rólam! Hívja fel azt a nyavalyás kórházat! Ha veszekedni akar,
hívja fel őket. Azért hívott fel, hogy veszekedjen?
- Azért hívtam fel, mert átküldtem magához tizennégy fiola altatót, és azt gondoltam, hogy esetleg segíteni tud ne-
kem velük kapcsolatban. De úgy látszik, nem tud segíteni, így hát csak annyit mondok, hogy isten vele, menjen csak
vissza aludni.
- Ide figyeljen, Steve ...
- Ide figyeljen, Sam ...
- Ó, hogy a fene enné meg. A fene enné meg, hogy egy hekussal nem lehet értelmesen beszélni. Úgy látszik, sohase
tanulom meg. Mind csak csodákat várnak. Csodákat, hogy a fene enné meg!
Mind a ketten hallgattak egy darabig.
Végül is Grossman kérdezte meg: - Mit akar, mit csináljak ezekkel az altatókkal?
- Maga tudja, hogy mit lehet csinálni velük - felelte Carella.
Újabb szünet következett, aztán Grossman elnevette magát. A vonal másik végén Carella se tudta megállni, hogy
el ne vigyorodjon.
- Adok egy tanácsot - mondta Grossman. - Felejtse el, amit a kórházról mondtam. Ne hívja fel őket. Elvégezték,
amit el kell végezniük, Steve.
Carella sóhajtott egyet.
- Steve?
- Itt vagyok.
- Felejtse el az ide küldött altatókat is. Majdnem mind közismert márka. Némelyiknek a megvásárlásához még csak
orvosi recept se kell. Még ha elvégezték volna is a hullaházban a maga által kívánt vizsgálatokat, és kimutattak volna
valamit, még akkor is valószínűleg csak egy olyan altatóval lenne dolga, amilyenhez a városban bárki hozzájuthat.
Felejtse el. Fogadja meg a tanácsomat, és felejtse el az egészet.
- Rendben van - mondta Carella. - Sajnálom, hogy indulatba jöttem.
- Nehéz eset, mi?
- Nagyon. - Carella szünetet tartott. - Már azon vagyok, hogy abbahagyom az egészet.
- Öngyilkosságnak könyveli el?
 - Majd elkönyvelem közönséges kihágásnak.
- Ezt nem hiszem el magáról - jelentette ki kereken Grossman.
- Ne is higgye - felelte Carella. - Csökönyös vagyok. Az anyám annak idején csökönyös digónak nevezett. - Szü-
netet tartott. - Ugyan már, Sam, segítsen nekem azokkal az altatókkal. Adjon valami feleletet.
- Nem tudok semmiféle feleletet adni, Steve.
- Akkor egálban vagyunk - mondta Carella, és sóhajtott egyet. - Azt hiszi, hogy gyilkosság volt? Még mindig azt
hiszi?
Grossman sokáig nem válaszolt. Aztán azt mondta: - Ki tudja? Sorolja be a nyitva maradt ügyek közé. Térjen
vissza rá néhány hónap múlva. Vagy egy év múlva.
- Maga a nyitva maradt ügyek közé sorolná? - kérdezte Carella.
- Én? Én csökönyös vagyok - felelte Grossman. - Engem annak idején csökönyös biboldónak szokott nevezni az
anyám. - Megint hallgatott egy darabig. - Igen, még mindig azt hiszem, hogy gyilkosság volt.
- Én is - mondta Carella.

Mire Carella aznap este háromnegyed hatkor elhagyta a csoport szobáját, a listáján még hátralevő valamennyi
biztosító társaságot felhívta, hogy megpróbálja megtudni, volt-e biztosítva Tommy Barlow. Valamennyi társaságtól
nemleges választ kapott. Miközben az utcának a kapitánysággal szemközti oldalán parkoló kocsijához sétált (a
lehajtott napellenzőre oda volt csíptetve a kézzel írt cédula, miszerint ez a rozoga automobil egy hekusé, biztos úr, ne
tessék megbírságolni), azon tűnődött, vajon nem volt-e Tommy Barlow valamelyik olyan biztosító társaságnál
biztosítva, amelyik nem ebben a városban müködik. Aztán meg ismét azon, hogy tulajdonképpen vajon miért is nem
zárták le ezt az ügyet már az első napon azzal, hogy igenis öngyilkosság történt.
Sebességbe kapcsolt, és elindult Riverhead felé. Nagyon lassan hajtott, mert közben újból átgondolta az esettel
kapcsolatos tényeket. A kocsi ablakait nyitva hagyta, mert április volt, és Carella néha - különösen áprilisban - újból
tizenhét évesnek érezte magát. Úristen, gondolta, áprilisban meghalni! Kíváncsi vagyok, vajon hány öngyilkosság
szokott előfordulni áprilisban.
Vegyük csak alaposan vizsgálat alá ezt az esetet, gondolta. Vegyük csak vizsgálat alá abból kiindulva, aminek
látszik: hogy öngyilkosság történt. Egyelőre ne is gondoljunk olyasmire, hogy gyilkosság. Induljunk ki egyelőre
abból, hogy van két ember, aki elhatározza, hogy eldobja magától az életet, oké? És próbáljuk meg belőlük kiindulva
összerakni, hogy tulajdonképpen mi is történt, mert úgy látszik, másféleképpen nem lehet kideríteni.

Először is: el kellett határozniuk, hogy megölik magukat, ami bizony elég furcsa elhatározásnak látszik, mivel
előzőleg már azt tervezték, hogy ...
Nem, nem, figyelmeztette önmagát, ne siessünk, ez így nem lesz jó. Próbáljuk megállapítani, hogy volt-e
elfogadható okuk az öngyilkosságra, oké? Próbáljuk kitalálni, hogy mi késztethette Tommy Barlow-t és Irene
Thayert arra, hogy öngyilkosok legyenek, és ne arra gondoljunk, hogy az öngyilkosság körül bűzlik valami, mert már
úgyis épp elég dolog van, ami úgy bűzlik, hogy az ember majd megfullad tőle. Úristen, bárcsak tudtam volna venni
egy mély lélegzetet! Bárcsak ne ugrasztottam volna le a tizenkettedik emeletről azt a szegény lányt, bárcsak ne úgy
történt volna, ahogy történt, bárcsak elérhettem volna a kezemmel, hogy behúzzam az ablakon, a karomba szorítsam,
és azt mondjam neki: “Nagyon kérlek, ne ugorj le, nagyon kérlek, de dobd el magadtól az életet!”
Megállt egy piros lámpa előtt.
Sokáig meredt a lámpára, és közben az a fiatal lány járt az eszében, ott az épület tizenkettedik emeleti párkányán,
és szinte ismét hallotta a mélységben elhaló sikolyt, és ismét hallotta a tompa puffanást, mikor a lány teste a járdához
csapódott.
A lámpa zöldre váltott.
A halott lány képe csak nem ment ki az agyából. Igen, gondolta, az öngyilkosság volt. Az valóban öngyilkosság
volt. A lányt elhagyta a férfi, akit szeretett, úgy látta, nincs értelme, hogy tovább éljen, ·és leugrott. Neki valóban
volt oka rá, hogy feketének lássa maga körül a világot. Ö valóban úgy érézhette, hogy ebből az átkozott feketeségből
nincs más kiút, ő valóban úgy érezhette, hogy a halál jobb, mint az élet, amely az ő számára teljesen sivár és teljesen
reménytelen, ő valóban mondhatta azt, amit abban a lakásban talált búcsúlevélben írtak: nincs más kiút.
Térjünk tehát csak vissza az elhatározásra. Az a két ember, Tommy és Irene, valamilyen okból - de mi volt az az
ok? - úgy látta, hogy nincs más kiút, és hogy véget kell vetniük ... hogy is volt abban a búcsúlevélben? ... “Így
legalább vége a szenvedéseinknek meg a mások szenvedéseinek is.” Na jó, tehát elhatározták, hogy véget vetnek a
szenvedéseknek. De ·mijéle szenvedéseknek? Ezt senki se tudja, a szentségit neki! Michael Thayer akár az év első
számú felszarvazottjának a címére is pályázhatna, hagyta, hogy a felesége kedve szerint eljárjon hazulról, fogalma se
volt róla, hogy az asszony megcsalja, tehát akkor kik voltak azok a mások, akik szenvedtek? A helyzet az, hogy
senki. Tommy Barlow az öccsével, Amosszal lakott, és Amos egyáltalán nem tudott Irenéröl, ő tehát semmi esetre se
szenvedett. Különben is: miért kellett volna szenvednie, még ha tudott volna is bátyja barátnőjéről? Mary Tomlinson
meg egyenesen helyeselte lánya viszonyát, tehát ő sem szenvedett. Vagyis senki se szenvedett, tehát ott vagyunk,
ahol voltunk.
 Senki se szenvedett.
A búcsúlevélben mégis az áll, hogy vége a szenvedéseinknek ... Igaz is, abban a búcsúlevélben helyesírási hiba
volt, talán nem ártana utánanézni, hogy Tommy és Irene tisztában volt-e a helyesírással, talán nem ártana megnézni
néhány levelüket ... Mindegy, abban a levélben mégis az állt, hogy vége a szenvedéseinknek meg a mások
szenvedéseinek. Csakhogy Tommy és Irene nem szenvedett, hiszen minden héten - vagy talán gyakrabban is -
találkoztak és szerelmeskedhettek, és más se szenvedett. Tehát annak a búcsúlevélnek semmi értelme.
Hacsak nem hazudott valaki.
Hacsak - például - nem az az igazság, hogy Thayer mégiscsak tudott a felesége és Tommy viszonyáról, a dolog
rendkívül megviselte, s talán nem volt hajlandó elválni, talán csakugyan szenvedett egy kicsit. Ebben az esetben a
búcsúlevél helytálló, nincs más kiút, szenvedünk, rendben van, kinyitjuk a gázcsapot.
Vagy például az is lehet, hogy a fiatal Amos Barlow tudta, hogy a bátyja együtt jár Irenével, nem tetszett neki a
dolog, és megmondta a bátyjának, hogy tartózkodjon attól a férjes asszonytól, azt mondta neki, hogy megszakad a
szíve, amikor látja, hogy Tommy egy ilyen teljesen reménytelen és kilátástalan kapcsolatot ápol. A búcsúlevél ebben
az esetben is helytálló, Amos nyilván szenved, nincs más kiút, rendben van, jöjjön a konyha meg a gáztűzhely.
Vagy az is lehet, hogy a derék Mary Tomlinsonnak, aki nemeslelkűen és megértően elnézte leánya viszonyát - ő
legalábbis ezt állítja -, talán mégsem tetszett a dolog, talán megmondta a leányának, hogy elválni ronda dolog, még
akkor is, ha Thayer zsarnok és basáskodik, lehet, hogy azt mondta neki: drága kislányom, hagyd ezt abba, oldd meg
valahogy másképpen a dolgot, ennek semmi értelme, csak a szívem szakad meg miatta. Ebben az esetben megint
csak helytálló a búcsúlevél, a szenvedés, jöhet a gáz.
Vagyis mind a. hármukról feltételezhető, hogy hazudnak. Igen ám, csakhogy a hazugságnak egyikük esetében
sincs semmi értelme.
Miért hazudnának, ha egyszer nincs semmi titkolnivaló? Miért állítanák makacsul mind a hárman, hogy gyilkosság
történt, ha egyszer mind a hárman tudják, hogy Tommynak és Irenének alapos oka volt megölni magát? Csak nem
hazudik valaki azért, hogy egy öngyilkosságot leplezzen?
Na nem, várjunk csak, azért az is elképzelhető. Elképzelhető, hogy valaki például úgy érzi, hogy az öngyilkosság
foltot ejtene a család jó hírnevén, tehát le kell tagadni, mert esetleg kellemetlenül érintené a rokonokat meg a
barátokat. Valaki talán túlságosan megszégyenítőnek tartja az öngyilkosságot, tehát igenis hazudik, hogy megcáfolja.
Talán azt hiszi, hogy egy gyilkosság társadalmi szempontból sokkal elfogadhatóbb, illetve különb státusszimbólum.
“Igen, szegény lányomat és a szeretöjét meggyilkolták, nem is tudja?” “Igen ,szegény feleségemet, akinek más
férfival volt viszonya, meggyilkolták, nem hallotta?” “Igen, szeretett bátyámat meggyilkolták, amikor éppen együtt
hált a barátnőjével.” Igy sikkesebb. Hogy meggyilkolták őket, az dicsőség. Hogy öngyilkosok lettek, az szégyen.
Szóval lehet, hogy mégiscsak öngyilkosság volt, gondolta Carella. Lehet, hogy szépen felrnentek arra a lakásra,
szépen levetkőztek ... nem, nem vetkőztek le teljesen, az alsónadrágjukat mind a ketten magukon hagyták.
Illendőségből. Hogy ne találják őket holtan meztelenül, illetve anyaszült meztelenül. Tehát majdnem minden
ruhadarabjukat levetették, nagyon gondosan vetették le, és természetesen nagyon gondosan hajtogatták össze és
rakták le maguk mellé a székekre, illetve akasztották a szék hátára. Két rendszerető ember. Kétségtelenül nem
akarták, hogy meztelenül találják őket. Kétségtelenül nem. Ezért aztán illendőségböl magukon hagyták legutolsó
ruhadarabjukat. Úristen, egészen beteg vagyok bele, ha Tommy és Irene halálára gondolok, mint ahogy mindig
valósággal belebetegszem, ha lenyomjuk a kilincset egy szoba ajtaján, ahol öngyilkosság történt, ha kinyitjuk azt a
rohadt ajtót, és odabenn elénk tárul, aminek elénk kell tárulnia. Igen, valósággal belebetegszem. Miért nem tudták
úgy csinálni, hogy senki se találja meg őket? Miért kellett holtukban mutogatniuk magukat, elárulva mindenkinek,
aki csak látja őket, hogy csak két szánalmasan zavart lelkületű emberi lény voltak, akik még azt sem tudták
megtanulni, hogyan kell egymás oldalán élni? Miért kellett megmutatniuk a világnak és önmaguknak, hogy csak azt
tudják, hogyan lehet meghalni egymás oldalán? Miért nem zárkóztak be a szobába, miért nem szeretkeztek és
hagytak bennünket békén? Miért kellett a világítógáz, miért kellett a robbanás, miért kellett vérret bemocskolni, a
más vérével is bemocskolni azt, ami a legszemélyesebb magánügyük?
Újabb piros lámpához érkezett, megállt, és egy pillanatra behunyta a szemét.
Mire kinyitotta, egy kattanással helyrerázódott az agyában minden.
Ismét Stephen Louis Carella második fokozatú detektív volt, a jelvénye száma 714-56-32.
Szóval Tommy kölcsönkérte a lakást?
Szóval felmentek a lakásra, és magukkal vittek két üveg whiskyt?
Szóval valamelyikük leült az írógép elé, és írt egy búcsúlevelet?
Szóval kinyitották a gázcsapokat?
Szóval majdnem teljesen levetkőztek?
Szóval megpróbálták leinni magukat, és megpróbáltak szeretkezni?
Szóval egyik sem sikerült, mert a gáz már előbb elkábította őket?
Szóval meghaltak?
Egy nyavalyát!
 - Nyavalyát volt ez öngyilkosság! - jelentette ki fennhangon Carella. Meghökkent a saját hangjától. Nem volt ez
öngyilkosság, ismételte meg magában.
Bólintott egyet a csukott szedánban, amelyben már majdnem sötét volt.
Ez nem öngyilkosság volt.
Meg kell tudnom, hogy volt-e biztositva Tommy Barlow, gondolta, azzal hirtelen balra fordította a kormányt, és el-
indult a riverheadi családi ház felé, ahol Tommy Barlow lakott az öccsével. Amíg élt.

A ház sötét volt és elhagyatott, amikor a járda mellé kanyarodott előtte a kocsival. Furcsának találta a dolgot, hiszen
Barlow azt mondta nekik, hogy minden este hat órára hazaér a munkából, most pedig már fél hét volt, és a ház mégis
üresnek és élettelennek látszott. Kiszállt a kocsiból. Az utca csendes volt. Egy fájdalmas és mégis édes emlék villant
hirtelen az agyába: annak az utcának az emléke, amelyben gyermekkorában az apja háza állt, s amely csak
közvetlenül a vacsoraidő előtt vált ilyen csendessé és elhagyatottá. Szinte látta a kisfiút, amint az apja háza felé
ballag, mert az anyja kikiabált az emeleti ablakból: - Stevie! Vacsora! -, mire ő mosolyogva bólintott, és lassan
elindult. Április. Már nyílnak a bimbók, kezd újraéledni a természet. Eszébe jutott, hogy egyszer látott egy macskát,
amelyet elgázolt egy autó, kifordult belekkel feküdt a kanális mellett, és ő borzadva elfordította a fejét. Akkor is
április volt, nyíltak a bimbók, és egy döglött macska hevert a kanális mellett, a szőre csupa vér volt, és körülötte
minden zöldült, bimbózott, és ugyanilyen tavaszillat volt a levegőben.
Barlow utcája csendes volt és elhagyatott. Csak valahonnan egy másik utcából hallatszott egy fagylaltoskocsi
jellegzetes csengettyűje. Túl korán van még a fagylaltozáshoz, gondolta. Túl korán van még a vacsora utáni esti
sétákhoz is. Barlow háza előtt a pázsit már kizöldült. A fű nedves volt. Hirtelen kedve támadt lehajolni és
megérinteni a nedves füvet. Hallotta, hogy az utca végén befordul egy autó. Felment a bejárathoz vezető lépcsőn, és
megnyomta az ajtón a csengőt. Semmi válasz. Még egyszer megnyomta. Hallotta, hogy valahol mélyen bent a
csendes házban mintha harangjáték szólna. Aztán hallotta, hogy az utca végén becsapódik egy kocsi ajtaja. Sóhajtott
egyet, és harmadszor is megnyomta a csengőt. Hiába.

Lejött a lépcsőn, elhátrált néhány lépésnyire a háztól, és felnézett az emeleti ablakokra. Aztán eszébe jutott, hogy
Barlow talán egyenesen a fürdőszobába ment, amikor hazaért a munkából. Elindult hát a ház oldala felé, hátha talál
valahol az emeleten egy világos fürdőszobaablakot. Rátért a ház mögött levő garázshoz vezető kanyargós,
aszfaltozott kocsifelhajtóra. A kocsifelhajtót jobb kéz felől magas élősövény szegélyezte, amely egészen a szomszéd
ház kerítéséig húzódott. Elment egészen a ház hátsó oldaláig, és ott is szemügyre vette az emeleti ablakokat. Egyik
sem volt világos. Bölcs belenyugvással vállat vont, és megfordult, hogy visszatérjen a kocsijához.
Az élősövény most a bal keze felé esett, eltakarta előle a kilátást az utcára. És nem látott be a szomszédos ház ud-
varára sem.
Alig indult el a sövény mellett, megütötték.
Az ütés váratlanul jött, de szakértőre valló precizitással. Azt tudta, hogy nem ököllel ütötték meg, hanem valami
hosszú és kemény tárggyal, de nem sok ideje volt találgatni, hogy pontosan mi lehet az, mert az ütés éppen
orrcsonton találta. Hátratántorodott a sövénynek, aztán valaki lökött rajta egyet, úgyhogy majdnem átesett a
sövényen, miközben egyik kezével az arcát próbálta eltakarni, a másikkal meg a revolvere után próbált nyúlni. Aztán
még egyszer megütötték. Az ütést élesen suhogó hang előzte meg, mintha egy tőrrel, sétabottal vagy baseballütővel
suhintottak volna a kora esti levegöben. A kegyetlen ütés ezúttal a jobb vállán találta, aztán az ismeretlen fegyver
ismét a levegőbe emelkedett, ismét hallotta azt az élesen suhogó hangot, s már érezte is a bal vállába nyilalló éles
fájdalmat, és a jobb keze hirtelen megbénult. Elejtette a revolverét. Most a gyomrába böktek a fegyver végével, mint
valami faltörő kossal, aztán ismét többször is az arcába ütöttek. Bal kezével vaktában a levegőbe csapott, szemét
elöntötte a vér, és iszonyú fájdalmat érzett az orrában. Érezte, hogy eltalál valakit az ökle, hallotta, hogy valaki
felordít, aztán hallotta, hogy támadója elszalad, csak úgy csattog a cipőtalpa a kocsifelhajtón, aztán a járdán. Carella
hallotta, hogy valahol az utca végén kocsiajtó csapódik, aztán felbőg egy motor, aztán felsivítanak az abroncsok,
ahogy a kocsi kilő a járda mellöl.
A rendszámtábla! - villant az agyába.
Gyorsan az élősövény másik oldalára került. A kocsi éppen akkor húzott el mellette. Nem sikerült leolvasnia a
rendszámtábláját. Viszont elvesztette az egyensúlyát, és arcra bukott.

Amos Barlowot este tízkor kapták el, akkor ért haza riverheadi házába. Carellát addigra már beszállították a
kórházba, ahol az ügyeletes bennlakó orvos bekötözte a sebeit, és minden tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá,
hogy töltse az éjszakát a kórházban.
Barlow észrevehetőleg meglepődött, hogy a rendőrség várja. A letartóztatást foganatosító rendőrök egyike sem
árulta el neki, hogy miért akarják a 87-es körzet detektívjei kihallgatni. Készségesen, sőt örömmel ment a két
rendőrrel, szemmel láthatólag abban a hiszemben, hogy a bátyjával kapcsolatban merült fel valami.
A nyomozók szobájában Cotton Hawes fogadta, aki bevezette a folyosóról nyíló kis kihallgatószobába. Meyer és
Kling már ott ült és kávézott. Megkérdezték Barlowot is, hogy kér-e egy csészével, de nem kért.
 - Inkább egy kis teát inna? - kérdezte Hawes.
- Köszönöm, azt sem kérek - mondta Barlow. Feszülten figyelte a három detektívet, várta, hogy szólaljon meg már
valamelyikük, és mondjon valamit, ami fontos, de azok szemmel láthatólag elmerültek a szertartásban, amelyet nem
óhajtottak félbeszakítani. Az időjárásról beszélgettek, elsütöttek néhány viccet is, de figyelmüket elsősorban az
előttük levö italra fordították. Hawes előbb végzett a teájával, mint a másik két detektív a kávéjával. Letette a
csészéjét, felvette a csészealjról a kis teástasakot, gondosan beletette a csészébe, aztán megkérdezte:
- Hol volt egész este, Mr. Barlow?
- Megpróbáltak elérni?
- Igen - mondta nyájasan Hawes. - Meyer és Carella kollégáimnak azt mondta, hogy este hattól rendszerint otthon
van. De úgy látszik, ma este egy kicsit később ment haza.
- Valóban - mondta Barlow.
-A munkahelyét is felhívtuk - szólt közbe Meyer. - Anderson és Loeb, ugyebár? Mayfair nyolcszázkilencvenegy?
- Úgy van.
- Egy takarítónő vette fel a telefont - folytatta Meyer. Azt mondta, hogy már mindenki elment.
- Igen. Én fél hat körül jöttem el - mondta Barlow.
- Hová ment? - kérdezte Kling.
- Randevúm volt.
- Kivel?
- Egy Martha Tamid nevú fiatal hölggyel. Érte kellett mennem a lakására.
- Mi a hölgy címe?
- Yarley Street ezerkétszáztizenegy. Ez Riverheadben van, közel a Herbert Alexander Ovalhoz.
- Hány órakor ért a hölgy lakására, Mr. Baxlow?
- Hat körül. Miért?
- Maga kocsival közlekedik, Mr. Barlow?
- Igen.
- Nincs problémája a vezetéssel? - kérdezte Kling. - Úgy látom, bottal jár.
- Vezetni azért tudok - mondta Barlow. Felvette a botját, és úgy nézett rá, mintha először látná. Elmosolyodott. - A
rossz lábam nem jelent akadályt. A vezetésben semmi esetre se.
- Megnézhetném azt a botot, uram? - kérdezte Hawes. Barlow odaadta neki.
- Szép bot - állapította meg Hawes.
- Az.
- Jó nehéz.
- Igen.
- Hazament ma este valamikor, Mr. Barlow? - kérdezte Meyer.
- Hát hogyne.
- Hánykor?
- Tízkor. A rendőreik ott voltak. Ők igazolhatják, hogy tíz óra volt. - Barlow hirtelen zavart képet vágott. -
Bocsánat, de nem értem ...
- Tíz előtt nem járt otthon? - kérdezte Meyer.
- Nem én.
- Mondjuk fél hétkor? - kérdezte Kling.
- Mondom, hogy nem. Csak tízkor mentem haza. A munkahelyemröl egyenesen Martháért mentem.
- Mit csináltak, Mr. Barlow? Vacsorázni mentek? Vagy moziba?
- Vacsorázni.
- Moziban nem voltak?
- Nem. Vacsora után visszamentünk Martha lakására.
- Hol vacsoráztak, Mr. Barlow?
- Isolán, egy japán étteremben. Tamayukinak vagy minek hívják. Martha javasolta, hogy menjünk oda.
- Régóta ismeri ezt a Martha Tamidot?
- Csak nemrég ismerkedtünk meg.
- És azt mondja, hogy vacsora után visszamentek Miss Tamid lakására?
- Igen.
- Hány órakor értek vissza?
- Nyolc után, fél kilenc körül.
- És hánykor jött el onnan?
- Fél tíz körül.
- Vagyis egy teljes óra hosszat Miss Tamidnál tartózkodott, Mr. Barlow?
- Igen, körülbelül egy óra hosszat.
- És onnan egyenesen hazament?
 - Úgy van - mondta Barlow.
-És az este folyamán előzőleg nem járt otthon. Nem ment haza, hogy utánanézzen valaminek, például hogy nem
felejtette-e nyitva a gázcsapot ...
- Ezt viccnek szánta? - fordult dühösen Barlow Kling felé.
- Miért szántam volna viccnek?
- Maga nagyon jól tudja, hogyan halt meg a bátyám. Ha azt hiszi, hogy a gázzal viccelődni ...
- Bocsánat - mondta Kling. - Eszem ágában sem volt viccelődni.
- Nem jártam otthon tíz elött - mondta Barlow. - Nem tudom, mire megy ki ez az egész. Ha nekem nem hisznek,
hívják fel Marthát, és kérdezzék meg tőle. Ö majd mindent megmond, amire kíváncsiak. Mi történt? Megint
megöltek valakit?
- Nem, Mr. Barlow.
- Hát akkor?
- Van telefonja Miss Tamidnak? - kérdezte Meyer.
- Van.
- Megkaphatnánk a számát? - kérdezte Hawes.

Miss Martha Tamid Riverheadben öt sarokra lakott a Herbert Alexander Ovaltól. Ez egy kis füves térség, amelynek
pontosan a közepén áll Alexander tábornok lovas szobra, aki acélosan átható tekintettel, dacosan felszegett állal,
marcona arckifejezéssel mered a szélbe. Hawes elhajtott a szobor mellett, aztán befordult a Yarley Street nevü
egyirányú utcába, menet közben a házszámokat figyelte, és végül megállt az 1211. előtt. Majdnem éjfél volt már, de
Miss Martha Tamid, akit felhívtak a kapitányságról, azt mondta, hogy még nem feküdt le, szívesen a rendelkezésükre
áll, és elmond mindent, amire csak kíváncsiak. Barlowval közölték, hogy elmehet, de Hawes odaintett a fejével
Klingnek, és Kling abban a pillanatban Barlow nyomába szegődött, mihelyt az kitette a lábát a nyomozók
szobájából. Hawes meg a derekára csatolta a revolvertáskáját, kocsiba ült, és elindult Riverhead felé.

Miss Tamid egy ötemeletes bérházban lakott az utca végén. A lakása számát már a telefonbeszélgetés során
megadta, így aztán Hawes keresés nélkül nyomta meg a külső előtérben a 6/C berregőjét, és várta a visszaberregést.
Szinte azonnal felhangzott. Hawes belépett a belső előtérbe, és elindult a lift felé. Az előtér kicsi volt és csendes.
Úgy látszott, hogy már az egész épület alszik. Hawes felment a lifttel az ötödik emeletre, megkereste a folyosó
közepén a 6/C számú lakást, és megnyomta az ajtón a csengőt. Csak egyet csengetett, és azt is nagyon röviden. Az
ajtó azonnal kinyílt.
Martha Tamid apró termetű lány volt, és olyan, mint egy egyiptomi hastáncosnő. Hawes nem bánta volna, ha
magándetektív lenne, mert akkor Miss Tamid bizonyára valami testhez állóbb vagy - esetleg és - csábítóbb öltözéket
vett volna magára. A helyzet az volt, hogy Miss Tamid blúzt és pantallót viselt, de ez se volt rossz, mert túlságosan
egyik sem rejtette el ingerlő idomait.
- Miss Tamid? - kérdezte Hawes.
- Igen. Hawes detektív?
- Igen.
- Tessék, fáradjon be. Már vártam.
- Elnézést, hogy ilyen későn alkalmatlankodom, de hát szerettünk volna minél sürgősebben végére járni a dolognak.
- Semmi vész. Televiziót néztem. Greta Garbót. Klassz csaj. Vagy magának nem ez a véleménye?
- De igen.
Martha Tamid becsukta Hawes mögött az ajtót, aztán bevezette a detektívet a nappaliba. A televízióban egy régi
Greta Garbo - John Gilbert filmet adtak, Miss Garbo éppen egy szőlőfürtöt harapdált csábosan a képernyőn.
- Nagyon klassz csaj - mondta ismét Martha, és kikapcsolta a készüléket. A szobában hirtelen nagy csend lett.
- Nos, állok a rendelkezésére - mondta Martha, és elmosolyodott.
Széles volt a mosolya, felragyogott tőle az egész arca, és felizzott sötétbarna szeme is. Fekete haját hosszúra
leeresztve viselte, egészen a háta közepéig lelógott. A szája sarka mellett parányi anyajegy volt, s a bőre olyan
cigányosan barnán csillogott, amilyennek Hawes a mediterrán népek bőrét képzelte. Volt ebben az arcban, ebben a
mosolyban, ezekben a tüzes barna szemekben, a félrebillentett fejben, sőt még az anyajegyben is valami pajzán
dévajság. És volt ebben az arcban, ebben a buja testben még valami egyéb is: nyílt kihívás és felajánlkozás. Nem,
gondolta Hawes, ez ostobaság. Megszólalt. - Bocsánat a kérdésemért, de nem hastáncosnő maga véletlenül?
Martha elnevette magát. - Nem - felelte -, titkárnő vagyok. Úgy nézek ki, mint egy hastáncosnő?
Hawes elmosolyodott. - Hát igen - felelte.
- De hiszen nem is látta a hasamat - mondta Martha még mindig nevetve, - de félreérthetetlenül kihívóan - húzva
fel egyik ívelt szemöldökét, mintha csak azt mondta volna: - De hiszen még nem is látta a hasamat.
Hawes köszörült egyet a torkán. - Hol dolgozik, Miss Tamid?
- Az Anderson és Loebnél.
- Ott ismerkedett meg Amos Barlowval?
 - Ott.
- Mióta ismeri?
- Csak nemrég kerültem a céghez - mondta Martha.
- Nem tudom hová tenni az akcentusát - mondta mosolyogva Hawes.
- Nem csoda: keverék - mondta Martha. - Törökországban születtem, aztán Párizsban éltem és onnan Bécsbe kerül-
tem a szüleimmel. Amerikában még csak fél éve élek.
- Értem. Mikor kezdett az Anderson és Loebnél dolgozni?
- A múlt hónapban. Előbb tanfolyamra jártam, meg kellett tanulnom a gép- és gyorsírást. Most, hogy már elsajátí-
tottam mindkét tudományt, titkárnő vagyok.
- A szüleivel lakik itt, Miss Tamid?
- Nem. Huszonhárom éves vagyok. Egy huszonhárom éves nő elég idős ahhoz, hogy egyedül éljen és azt csináljon,
amit akar, n'est-ce pas?
- Hát persze - mondta Hawes.
- Maga aztán jó nagydarab ember - mondta Martha. Nem érzi magát kényelmetlenül a társaságomban?
- Nem. Miért kellene kényelmetlenül éreznem magam?
- Amiért én ilyen kicsi vagyok - mondta a lány. Az arcán ismét megjelent az a kihívó kifejezés. - Persze azért nem
olyan nagyon kicsi - tette hozzá.
Hawes szórakozottan bólintott. - Szóval ... izé ... Mr. Barlowval csak a múlt hónapban ismerkedett meg, amikor
dolgozni kezdett az Anderson és Loebnél.
- Igen. - Martha szünetet tartott. - Nem inna valamit?
- Nem. Köszönöm, de nem kérek. Szolgálatban nem szabad innunk.
- Kár - mondta a lány.
- Kár bizony.
A lány kurtán, várakozó arckifejezéssel elmosolyodott.
- Találkozott ma este Mr. Barlowval? - kérdezte Hawes.
- Igen.
- Hánykor?
- Hát úgy hat körül jöhetett értem. Miért, valami baj történt Mr. Barlowval?
- Nem, dehogy. Ezek csak rutinkérdések - mondta Hawes.
- Maga hánykor jött el a munkahelyéröl, Miss Tamid
- Ötkor.
- De Mr. Barlow csak fél hatkor, ugye?
- Hogy ő mikor, azt nem tudom. Mindenesetre még ott volt, amikor én eljöttem, és hat körül ért ide.
- És innen hová mentek?
- Egy belvárosi étterembe.
- Maga miért jött elöbb haza, ilyen messzire? Hiszen a cégtől egyenesen is odamehetett volna.
- Hát csak át kellett öltöznöm, nem?
- Ja persze - mondta Hawes, és elmosolyodott.
- Elég gyakran öltözöm át - mondta Martha. - A cégnél például kosztümben voltam, aztán a vacsorához ruhába öl-
töztem, és amikor Amos elment, blúzt vettem fel meg pantallót, mert csak későn szoktam lefeküdni.
- Értem. - Hawes várt. E1 volt készülve rá, hogy a lány megkérdezi: - Nem haragszik, ha most átöltözöm valami ké-
nyelmesebb ruhába? - De nem kérdezte meg, és Hawes persze tudta, hogy nem is kérdezheti meg, hiszen ő csak egy
városi szolgálatban álló hekus és nem maszek dekás.
- Hánykor értek vissza az étteremből?
- Fél kilenc vagy kilenc lehetett. Nem tudom pontosan.
- És Mr. Barlow hánykor ment el?
- Fél vagy háromnegyed tíz körül. - Martha szünetet tartott. - Maga sem talál vonzónak?
- Tessék?
- Nagyon visszataszító jelenség vagyok?
- Hogyhogy visszataszító?
- Úgy értem, hogy nem elég szép.
- Ugyan, dehogy. Szó sincs róla. Maga nagyon is szép.
- Mert azt hiszem, Amos Barlow nem talált elég szépnek.
- Ezt meg honnan veszi?
- Alig várta, hogy elmehessen tőlem.
- Miből gondolja?
- Megkínáltam egy pohár itállal, de nem kért. Aztán megkérdeztem, szeret-e táncolni, és arra is nemet mondott. -
Egy kis szünetet tartott. Aztán elgondolkozva megjegyezte: - Néha egyszerűen nem értem az amerikai férfiakat.
- Hát ... sokféle van belőlük - állapította meg bölcsen Hawes.
 - Maga szeret táncolni?
- Igen.
- Csakhogy persze már túl késő van ahhoz, hogy táncoljunk - vigyorodott el Martha. - Panaszt emelnének az alat-
tunk lakók.
- Magam is azt hiszem.
Martha sóhajtott egyet, azaz mély lélegzetet vett, aztán hangosan kiengedte a levegőt. - Egész biztos, hogy Amos
Barlow nem talált vonzónak - szögezte le.
- Talán nem maga az esete - mondta Hawes. - Mondja, magán kívül sok lánnyal randevúzik még a cégtől Mr. Bar-
low?
- Nem tudom. Nagyon hallgatag ember. - Elbüvölően értetlen arccal megrázta a fejét. - Nagyot csalódtam benne.
- Nos, mi tulajdonképpen csak azt akartuk tudni - mondta Hawes -, hogy tényleg magával volt-e Mr. Barlow ma
este hattól körülbelül fél tízig. És azt hiszem, tényleg együtt voltak.
- Hát hogy együtt voltunk, az igaz - mondta Martha -, de hogy velem volt-e, az más kérdés. - Vállat vont. - Ó ,az
amerikai férfiak - sóhajtotta szomorúan.
- Nagyon köszönöm a segítségét - mondta Hawes, és felállt. - Azt hiszem, ideje mennem. Nagyon későre jár.
- Későnek sohase késő - jegyezte meg sokat sejtetően Martha Tamid, és olyan kihívó pillantást vetett Hawesra,
hogy az majd elolvadt. De Hawes csak egy pillanatig habozott, mint aki nem tudja, mitévő legyen, aztán elindult az
ajtó felé. Jó éjszakát, Miss Tamid - mondta. - Még egyszer nagyon köszönöm.
- Ó, ti amerikai férfiak! - sóhajtott fel ismét Martha Tamid, amikor becsukta Hawes az ajtót.

BERTRAM KLING 3/O DETEKTÍV JELENTÉSE AMOS BARLOW MEGFIGYELÉSÉRŐL:

Április 12.
Követtem Barlowot a kapitányságtól Riverheadben lévő házáig. Odaért 23 óra o8 perckor. Barlow a kocsiját /1959-
ea Ford szedán/ a ház mögött levö garázsba állitotta be, és a hátsó konyhaajtón ment be a házba, A konyhában kö-
rülbelül tizenöt percig égett a villany. 23,25-kor az emeleten gyúlt villany, Barlow az elülső fronton lévő ablakhoz
lépett, kinézett az utcára, és lehuzta a rolót. 23.35-kor az emeleten ia kialudt a villany. A posztomon maradtam 0.23-
ig, amikor feltevésem szerint Barlow már aludt. Felhívtam a riverheadi 64-es körzetet, és kérésemre felváltott David
Schwartz rendőr.

Április 13.
Schwartzot 6.00-kor váltottam fel a posztján. A Wagner éa a Tizennegyedik utca sarkán parkoltam le a kocsimmal,
ahol a sarokház sövénykerítése eltakart. Barlow házában 7.30-ig semminemű mozgáat nem észleltem. 7.30-kor Bar-
low a hátsó ajtón kijött a házból, a garázshoz ment és kihozta a kocsiját. Követtem a közeli Pike Avenue-n levő
étteremig /az étterem neve Családi Falatozó/. Az étteremmel szemközt parkoltam le az utca másik oldalán, ahonnan
Barlow majdnem teljes alakjában látható volt a kirakat üvegén keresztül. Egyedül ült egy asztalnál, kényelmesen
megreggelizett, és 8.22-kor hagyta el a falatozót. Riverheaden az Addison River Parkwayn hajtott keresztül, amelyre
a Cannon Road és az Avenue /Dover Plains Avenue/ közt tért rá, aztán a River Harb Highwayn hajtott tovább a
Dock Street felé. A Highwayről a Land's Endnél tért le nyugati irányban a Mayfair Avenue-ra, leparkolt a Mayfair és
a Pickett sarkán lévő üres telken, és bement a Mayfair 891. sz. alatti irodaépületbe. Mivel nem volt módom a
megfigyelést az irodájában folytatni, ellenőriztem, van-e az épületnek hátsó kijárata, és miután megállapitottam,
hogy nincs, az épület előcsarnokában a felvonók közelében helyezkedtem el figyelőállásban. l0.l5-kor ittam egy
kávét, de az előcsarnokban lévő drugstore-ból is szemmel tudtam tartani a f elvonókat. Barlow 12.34-kor jött le
először, követtem a Pickett Streeten levő Fannie's nevű étteremig, ahol egyedül ülve egy asztalnál megebédelt, aztán
körülbelül tizenöt percig a MacCauleyn levő Törvényszéki Épület kis parkjában sétált, egy percig sem tévesztettem
azem elöl. 13.25-kor visszatért az irodájába, én ismét az előcsarnokban helyezkedtem el. Barlow csak l7.l0-kor jött
le ismét az egyik felvonón. A szivaros pultnál vásárolt egy esti ujságot, a telekhez sétált, ahol leparkolt, kiváltotta a
kocsiját, egyenesen a River Harb Highwayre hajtott, onnan a Cannon Roadnál az Addison River Parkwayre és onnan
haza. Beállitotta a kocsiját a garázsba, bement a házba, és egész este nem jött ki. l8.50-kor, miután a 64-esből felvál-
tott Gordley rendőr, elmentem vacsorázni 19.45-kor foglaltam el ismét a posztomat, ahol éjfélkor ismét f elváltott
Gordley.

Április 14.
Barlow a mai napját rutinszerűen ugyanúgy töltötte el, mint a tegnapit. Szerintem egyáltalán semmi gyanús nincs a
viselkedésében. A szokásai megállapodottnak látszanak. Nem hinném, hogy bármi köze lenne Carella megveréséhez.
Április 15.
Szombat délelőtt. Ma a szokottnál korábban /5.30-kor/ érkeztem a házhoz, mert úgy gondoltam, hogy Barlow a
szombati napot esetleg a szokásostól eltérően tölti. Kávét és fánkot is vittem magammal a kocsiban és ismét a
Wagner és a Tizennegyedik utca sarkán parkoltam le, ahol a sövénykerítés fedez. Sokáig kellett várnom. Úgy látszik,
Barlow szombatonként későig alszik. Már majdnem déli tizenkét óra volt, mire kijött a házból, addigra én már
nagyon éhes lettem a reggeli után. Reméltem, hogy betér valahová ebédelni, de nem tette. Ehelyett ismét a Cannon
Roadra hajtott, és azon egyenest északi irányba ment tovább. Egy darabig azt hittem, hogy észrevette, hogy követem,
tudniillik a nagy forgalomban szem elől tévesztettem. De sikerült megint kiszúrnom, éppen amikor a magasvasút
építménye alatt befordult kelet felé. A Martinra. Öt háztömbnyit követhettem keleti iránnyban, amikor megállt egy
virágüzlét előtt /Konstantinos Testvérek, Martin Avenue 3451./, ahonnan egy kis virágkoszorúval jött ki. Még tiz
háztömbnyit hajtott keleti irányban, és befordult a Cedarcrest nevezetű temető kapuján. Leparkolt a temető irodája
előtt, be-ment, bent maradt néhány percig, aztán kijött, és gyalog ment be a temetőbe, kezében a koszorúval. Kö-
vettem a sírok közt kanyargó ösvényen. Az egyik sírkőnél megállt, és nagyon sokáig ott állt, lehajtott fejjel, csak a
sírkövet nézve. Aztán letérdelt, letette a koszorút a sirra, összekulcsolta a kezét, és térden állva összekulcsolt kézzel
imádkozott legalább félóra hosszat. Aztán felállt, megdörzsölte a szemét, mintha sírt volna, aztán visszatért a kocsijá-
hoz. A Cannon Roadon ebédelt meg egy vendéglőben /Magasvasút Vendéglő, Cannon 867./, aztán a Dover Plaina
Avenue-n hazahajtott Riverheadbe. Felhívtam a 64-est, és váltást kértem, hogy megebédelhessek, s ezúttal egy
Gleason nevű rendőrt küldtek ki. Amikor l4.35-kor visszatértem a házhoz, Gleason nem volt ott, és Barlow se volt
otthon. A garázsa ajtaja tárva-nyitva állt.
Barlow 15.17-kor tért vissza. Pár perc mulva megjött Gleason is, egy jelöletlen szedánban. Elmondta, hogy
Barlow csak heti bevásárlásait intézte el, volt a fűszeresnél, hentesnél italmérésekben stb. Köszönetet mondtam
Gleasonnak, és ismét elfoglaltam őrhelyemet.
Nem tudom, mit csinál Barlow a vikendeken, de úgy látszik, nem jár sehova. Szombat este volt, de aznap már nem
hagyta el még egyszer a házat, 23.00-kor minden helyiségben kialudt a villany, A ház körül csellengtem éjfél után
egyig, aztán felhívtam a 64-est, hogy váltsanak fel.

Április 16.
Későig aludtam, aztán felhivtam Carellát a lakásán, és megkérdeztem, hol van Barlow bátyja, Tommy Barlow
eltemetve. Közölte, hogy a Cedarcrest nevű temetőben. Gordley rendőrt 12,15-kor váltottam fel a posztján, Gordley
azt mondta, hogy Barlow egész délelőtt nem tette ki a lábát a házból. Barlow csak 13,30-kor jött ki, nadrágban és
pulóverben, bottal a kezében. A garázshoz ment, kihozott egy elektromos fűnyirót és bekapcsolta, megnyírta a ház
előtt a pázsitot, visszavitte a fűnyirót a garázsba, és ismét bement a házba. l5.00-kor egy kis csukott piros Chevy II,
állt meg Barlow háza előtt. Egy húsz év körüli, hosszú fekete hajú lány szállt ki belőle, felment a lépcsőn és
becsengetett. Tudtam, hogy Barlow otthon van, mert a fűnyírás óta nem hagyta el a házat, de a lány hiába állt az ajtó
előtt és nyomta a csengőt, Barlow nem nyitott ajtót. Végül is feladta, visszaült a kocsijába, dühösen becsapta az
ajtaját, és elrobogott. Azonnal felhívtam Hawest, hogy adja meg Martha Tamid személyleírását, az eredmény pozitív
volt. Váltást kértem a 64-estől, és Miss Tamidnak az Oval közelében levő lakásához hajtottam. A kis piros kocsi ott
állt a ház előtt, de amikor beszéltem Miss Tamiddal, tagadta, hogy elment volna hazulról, azt mondta, hogy egész
nap otthon volt, és egész biztosan nem járt Barlow házánál. Itallal kínált, de nem fogadtam el. Azt is megkérdezte,
hogy mi a véleményem, nem olyan-e, mint egy egyiptomi hastáncosnő. Nagyon agresszív és nagyon nőies
teremtésnek látszik. Nem értem, miért hazudta azt, hogy nem járt Barlownál.
Vacsora után, 18.12-kor foglaltam el ismét a posztomat. A leváltott rendőr azt mondta, hogy Barlow kocsival nem
ment sehova. Eszembe jutott, hogy Barlow talán gyalog ment el valahova, a hátsó ajtón osont ki és a kocsit a
garázsban hagyta. Felhívtam a házat a második sarkon levő drugstore-bó1, de amikor Barlow jelentkezett, letettem a
kagylót és ismét elfoglaltam őrhelyemet. 18,45-kor gyújtott villanyt. Az utolsó villany 23.00-kor aludt el.
Hajnali kettőkor jöttem el, ezuttal ismét Schwartz váltott fel. Schwartz megkérdezte, miért figyeljük ezt a pasast. A
legszivesebben megmondtam volna neki.

Április 17.
Hétfő.
Barlow 7.30-kor kelt fel, illetve jött ki a házból. A napja ugyanúgy telt el, mint más hétköznapokon. Reggeli, iroda,
ebéd megint iroda, aztán haza stb., villanyoltás, és lefeküdt. Most éjfél után 1 óra 30 perc van. A Barlow házat l,00-
kor hagytam el, miután megkértem a 64-est, hogy váltsanak fel. Ismét Gleason jött váltani. Ö is megkérdezte, hogy
miért tartjuk megfigyelés alatt Barlow-t.
Kérek engedélyt a megfigyelés befejezésére.

Bertram Kling 3.o. detektív.

Április 18-án reggel - ragyogó, napsütéses áprilisi kedd volt, a hőmérséklet tizennyolc fok (Celsius), a nyugati szél
sebessége három kilométer/óra - Steve Carella detektív elhagyta riverheadi házát, és gyalogosan indult a magasvasút
néhány saroknyira levő állomása felé. Április tizenkettedikén támadták meg, de ahogy a régi arab szólás tartja, az idő
minden sebet begyógyít. Nem vette könnyedén hogy megverték, hiszen egy épeszű ember az ilyesmit sohasem veheti
könnyedén. A verés fáj. Egyáltalán nem nevezhető kellemesnek, ha valakit fejbe vágnak, sőt egyéb testrészeit is
megpróbálják összetörni egy husánggal, sétabottal vagy baseballütővel. És az sem kellemes, ha valakit beszállítanak
a kórházba, ahol a bennlakó segédorvos szenvtelen pillantást vet vérző arcára, szenvtelenül lemossa a sebeit, aztán
nemcsak hogy szenvtelenül, hanem szinte lekicsinylően bekötözi öket, mintha mindennap látna ilyesmit, mintha
számára az egész csak úgyszólván elemi iskolai feladat lenne, amilyennel már elsőéves medikus korában találkozott,
s mintha nehezebb feladatra - mondjuk legalábbis egy sürgősen ellátandó nyombélfekélyre - számított volna. És ami
még ennél is rosszabb: hazamenni, és azzal a rengeteg ragtapasszal, pólyával és kötéssel a fején meg az arcán
odaállni az asszony elé, aki süketnéma, nem tud sikítani, de a sikoly ott van a szemében, és az ember szeretné
elnémítani azt a néma, de iszonyatos sikolyt, és azt kívánja, hogy bárcsak ne támadta volna meg orvul egy nyavalyás
csirkefogó, és ne verte volna szinte péppé az arcát, mielőtt neki sikerült volna legalább megmarkolnia a fegyverét.
Önkéntelenül is tűnődni kezd, hogyan fogja a dolgot reggel megmagyarázni a gyerekeknek. Nem szeretné, ha máris
rettegéssel töltené el őket a tudat, hogy az apjuk hekus, nem szeretné, ha máris neurotikusokká kezdenének válni,
amikor jóformán még alig kerültek ki a pelenkából.
De hát az idő minden sebet begyógyít - azok az arabok ugyancsak értették a módját, hogyan kell aranyigazságokat
tömören megfogalmazni -, és Carella ismert még egy másik szólást is - ez ugyan nem arab volt -, miszerint addig jár
a korsó a kútra, amíg el nem törik. Fogalma sem volt róla, hogy ki támadta meg Barlow házának kocsifelhajtóján, de
szentűl meg volt győződve róla, hogy a törvény őrei, az emberiség elszánt védelmezői, az ártatlanok rendíthetetlen
pártfogói, az eltűnt személyek fáradhatatlan kutatói, az igazság és a közerkölcs védőbástyái, egyszóval a 87. körzet
hekusai egy szép napon mindenképpen elkapnak egy nyavalyás csirkefogót, aki azon kívül, hogy bevall minden
bűncselekményt, amelyet az elmúlt tíz év folyamán elkövetett, csak úgy mellékesen megemlíti, hogy április
tizenkettedike estéjén megvert egy Carella nevű hekust. Egyszóval Carella nem türelmetlenkedett, bízott benne, hogy
a szerencse az ő pártján áll. A bűnözés nem fizetődik ki. Ezt mindenki tudja. Mint ahogy azt is, hogy az idő
megállíthatatlan.
Az idő ezen a gyönyörű áprilisi reggelen a szokottnál is gyorsabban rohant, akár egy megáradt folyó. De ezt
Carella még nem tudta. Munkába ment, a teendőit vette számba gondolatban, miközben a magasvasút állomása felé
haladt, és halvány sejtelme se volt róla, hogy úgyszólván pillanatokon belűl újabb néhány ütést kap a fejére és egyéb
testrészeire. Ki számít olyasmire, hogy egy ilyen gyönyörű áprilisi reggelen megverik?
A verés akkor következett be, amikor éppen felfelé igyekezett a magasvasút állomásának a lépcsőjén. Az első ütést
hátulról kapta, a tarkóján találták el, és ő arcra bukott a lépcsőn. Váratlanul érte az ütés, érezte, hogy elsötétedik a
szeme előtt a világ, s miközben arcra bukott, csak az villant az agyába, hogy: Úristen, fényes nappal!, aztán
kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni valahogy a lépcsőn. Támadója, aki husánggal, sétabottal, baseballütővel
vagy a fene tudja mivel ütötte le, úgy látszik, elhatározta, hogy össze is rugdalja Carellát, mivel mi sem
kézenfekvőbb, mint összerugdalni egy embert, aki egy lépcsőn arcra bukott, illetve már térden áll, és kétségbeesetten
igyekszik megkapaszkodni a lépcsőfokokban. Így aztán arcba rúgta, felszakítva rajta az egyik sebet, mire Carella
arcát elborította a vér, végigfolyt az arcán, és befolyt hófehér inge nyakába. Egy nő, aki éppen lefelé jött a lépcsőn,
felsikoltott, aztán egyfolytában sikoltozva elkezdett visszafelé rohanni, ismét fel a lépcsőn, a pénztárfülke felé, ahol a
magasvasút alkalmazottja próbálta megnyugtatni és megtudni tőle, hogy mi baja, közben meg a lépcsőn az az ember
a husánggal, sétabottal vagy baseballütővel egyik ütést a másik után mérte Carella fejére meg a tarkójára, szemmel
láthatólag minden tőle telhetőt elkövetve, hogy megölje őt. Carella hallotta, hogy a nő sikoltozik; hallotta a rohanó
lépteket is, és azt is hallotta, hogy egy férfihang ordít: - Hagyja abba! Nem hallja, hogy hagyja abba? -, de főleg azt
érezte, hogy vakító villámok lobbannak a fejében, valahányszor az a husáng lesújt, érezte, hogy szédül, miközben a
revolvere után tapogatózik, de nem találja meg, érezte, hogy a derekán ott van a töltényőv, aztán ismét a revolvere
után tapogatózott, érezte, hogy ujjai végre éppen ráfonódnak a revolver diófa agyára, amikor támadója ismét
lecsapott az, orrcsontjára. Még egy ilyen ütés, és megölsz, te csirkefogó, villant az agyába, még egy ilyen ütés, és itt
döglöm meg a lábad előtt!, és a revolvere kiszabadult a revolvertáskából.
Fél kezével a lépcsőfokba kapaszkodva, nagy lendülettel, kinyújtott karral, vaktában sújtott a háta mögé arra az
emberre, aki ott volt. Az ütés talált. Csodálatosképpen érezte, hogy a fegyvere emberi testet ér, hallotta, hogy valaki
fájdalmasan felnyög, azonnal villámgyorsan hanyattfordult, és háttal fekve a Iépcsőn, mindkét térdét ösztönösen
felhúzta, hogy előrerúgjon, előre is lendült a lába, mint a rugó, és egyenesen a rekeszizmába talpalt támadójának, aki
hanyatt esett és kapálódzva legurult a lépcsőn. Carellának viszketett az ujja a ravaszon, és ellenállhatatlan vágy
keritette a hatalmába, hogy megölje ezt a rohadt gazembert, aki hekusok megverésére specializálta magát. Talpra
állt. Támadója legurult egészen a lépcső aljáig, és éppen megpróbált négykézlábra állni, amikor Carella megcélozta a
38-asával, rákiáltott, hogy: - Állj vagy lövök! -, közben azt gondolta: Rajta, menekülj! Menekülj és meghalsz!
 De a férfi nem próbált elmenekülni. Csak ült ott a lépcső aljában, ahová legurult, miközben a lépcső tetején a nő
még mindig sikoltozott, és a pénztárfülkéből kirohant pénztáros egyre csak azt kérdezte: - Mi van? Valami baja
történt?
Carella lerohant a lépcsőn.
Megragadta a férfi állát, a mellének szegezte a revolvere csövét, aztán felemelte a férfi fejét, és belenézett az
arcába.
Még soha életében nem látta.

- Nem megyek kórházba! - jelentette ki Carella, és a mentőkocsi sofőrje a hátul ülő mentőorvos felé fordult, aki
ránézett Carellára, és azt mondta: - De uram, hiszen ömlik az arcából a vér! - Carella olyan szigorú pillantást vetett
rá, amilyet csak tudott mint a törvény elszánt őre, és megismételte: - Nem megyek kórházba, a szentségit neki! -,
mire az orvosnak az a határozott benyomása támadt, hogy ha mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy kórházba
kerüljön valaki, a végén ő maga lesz az, aki odakerül. Így aztán inkább szó nélkül vállat vont, nyugodtan,
méltóságteljesen, ahogy az orvosok nagykönyvében meg van írva, és azt kívánta, hogy egy ilyen szép reggelen
inkább egy kedves, beijedt öreg hölgyhöz hívták volna ki, akinek gyomorvérzése van, mint ehhez a vérző
vademberhez, akinek revolver van a markában, és úgy látszik, lőni is kész vele, de hát ilyen az ő szerencséje, és ő
különben is még csak elsőéves medikus. Még mindig jobb egy mentőkocsi személyzetének egyik tagjaként kórházba
kerülni, mint a mentőkocsi ápoltjaként. Így aztán szépen elment a mentőkocsival együtt.
A férfi, aki ott ült a lépcső aljában és meglehetősen gyámoltalanul tapogatta a gyomra tájékát, ahová Carella
bizony belerúgott, nem szólt semmit. Fegyvere, amelyről kiderült, hogy nem más, mint egy elfürészelt seprünyél,
vele együtt gurult le a lépcsőn. Carella felvette a seprünyelet a földről, aztán foglyával együtt beült a járőrkocsiba,
amelyet - akárcsak a mentőket - a segítőkész pénztáros hívott ki telefonon. A rendőr a 87. körzet előtt tette le Carellát
és a foglyát. Carella - még mindig revolverrel a kezében - keresztüllökdöste a férfit a járdán, fel a bejárati lépcsőn,
aztán az eligazító asztala előtt elhaladva még feljebb a Nyomozócsoport emeleti helyiségéhez vezető vaslépcsőn,
végigtaszigálta a folyosón, keresztül a léc válaszfal ajtaján, aztán rálökte egy egyenes hátú székre, amelyet szinte
abban a pillanatban körülvett néhány detektív.
- Úristen, maga vérzik - mondta Meyer Carellának. - Tud róla?
- Tudok hát - mondta Carella. Aztán odafordult a széken lehajtott fejjel ülő férfihoz: - Mi a neve, miszter?
A férfi nem válaszolt.
Carella fél kézzel megmarkolta a férfi állát, keményen megszorította, aztán felemelte a férfi fejét, és keményen a
szemébe nézett.
- A nevét akarom hallani, miszter - ismételte meg. A férfi megint nem válaszolt.
- Álljon fel.
A férfi nem mozdult.
- Felállni! - ordította dühösen Carella, megmarkolta a férfi könnyű zakójának a mellét, felrántotta a székről, és
akkorát lökött rajta, hogy az valósággal keresztülrepült a szobán, és az iratszekrények mellett vágódott neki a
falnak.
- Nyugalom, Steve - intette Meyer.
Carella a pisztolytáskájába dugta a fegyverét, és átkutatta a férfi valamennyi zsebét. Az egyikben talált egy
irattárcát, megint megmarkolta a férfi zakóját, ismét rálökte a székre, aztán felült az asztal sarkára, és átkutatta az
irattárcát. Hawes és Meyer várakozva állt kétoldalt a fogoly széke mellett. Meyer Carellára pillantott, és megcsóválta
a fejét.
- Miscolo! - ordította.
- Hallom! - ordított vissza Miscolo az Iktatóból.
- Hozzon egy kis jódot meg egy kis kötszert!
- Hozom! - válaszolta Miscoló.
Carella felnézett az irattárcáról. - Richard Bandler - mondta. A férfi nézett. - Ez a maga neve?
- A kezében tartja a jogosítványomat. Mit gondol, ki a fenének a neve van rajta?
Carella az íróasztalra hajította a jogosítványt, lassan odasétált Bandlerhez, és nagyon lassan, nagyon tagoltan azt
mondta neki: - Bandler, maga nekem nagyon nem tetszik. Már az első alkalommal se tetszett, amikor orvul leütött, és
semmivel se tetszik jobban most, hogy másodszor is meg merte csinálni. Alig tudom visszatartani magam, Bandler,
hogy ne rugdaljam egyfolytában akár vasárnapig, tehát okosabban teszi, ha vigyáz a szájára, érti? Okosabban teszi,
ha szép engedelmesen felel mindenre, amit kérdezek, különben szavamra mondom, hogy nyomorékká verem, mielőtt
még a dutyiba kerül. Értette, Bandler?
- Eléggé érthetően hangzik - válaszolta Bandler.
- Szeretném, ha teljesen érthető lenne - figyelmeztette Carella. - A maga neve Richard Bandler?
- Az enyém.
- Ne ilyen hangsúllyal feleljen! - ordította Carella.
- Mi baja a hangsúlyommal?
 - Nyugalom, Steve - mondta ezúttal Hawes.
Carellának ökölbe szorult a keze, aztán kinyitotta az öklét, visszament az íróasztalához, és ismét a kezébe vette a
jogosítványt. - Ez a lakcíme? Isola, Déli Hatvanötödik utca négyszáztizenhárom?
- Nem. Azóta elköltöztem onnan.
- Hová?
- A belvárosban, a Hotel Culbertsonban lakom.
- Mióta lakik ott?
- Kábé tíz napja.
- Tíz napja költözött el a Hatvanötödik utcából?
- Nem. A Hatvanötödik utcából a múlt hónapban költöztem el.
- Hová?
Bandler nem válaszolt.
- Hová, Bandler?
- A nyugati partra. Kaliforniába.
- Mikor utazott oda?
- Március huszonhetedikén.
- Miért? Talán körözték ebben a városban?
- Nem.
- Másutt körözték?
- Nem.
- Figyelmeztetem, hogy utánanézünk. Ha körözték valahol ...
- Nem köröztek. Nem vagyok bűnöző.
- Lehetséges, hogy nem volt bűnöző, miszter - szólt közbe Hawes -, de most az. Egy hatósági közeg elleni erőszak
nem is akármilyen bűncselekmény.
Bandler erre nem szólt semmit. Miscolo kijött az Iktatóból, hozta a kötszert meg a jódot. Ránézett Carella arcára,
megcsóválta a fejét, csettintett egyet a nyelvével, aztán megkérdezte: - Úristen, mi történt magával? - Még egyszer
megnézte Carellát, aztán azt mondta: - Menjen szépen oda a mosdóhoz, és mossa meg az arcát.
- Semmi baja az arcomnak, Alf - mondta Carella.
- Menjen és mossa meg az arcát! - szólt rá szigorúan Miscolo. Carella sóhajtott egyet, és a sarokban levő mosdó-
hoz lépett.
- Van priusza, Bandler? - kérdezte Hawes.
- Nincs. Mondtam már, hogy nem vagyok bűnöző.
- Na jó. Miért ment Kaliforniába?
- Mert ott kaptam munkát.
- Miféle munkát?
- A televíziónak dolgoztam.
- Mit dolgozott?
- Segédrendező vagyok.
- Mit rendez? - szólt oda Carella a mosdótól. Éppen a rácson lógó fehér törülköző után nyúlt, de Miscolo ráordított:
- Teljesen összevérezi! Használjon papírtörülközőt!
- A segédrendező tulajdonképpen nemigen rendez - mondta Bandler. - Mi inkább csak felügyelünk a stábra,
felvevőgép elé szólítjuk a színészeket, meg ...
- Nem érdekelnek az ilyen gyakorlati részletek - vágott a szavába Hawes. - Milyen műsorban dolgozik?
- Hát ... hogy őszinte legyek, tulajdonképpen semelyik műsorba se vagyok állandóan beosztva.
- Akkor miért ment Kaliforniába? - kérdezte Hawes. Az előbb azt mondta, hogy ott kapott munkát.
- Igen.
- Miféle munkát?
- Egy kilencvenperces dokumentumfilmet forgattak. Az egyik barátom rendezte, és ő szólt, hogy menjek oda, és
nézzem meg, van-e kedvem vele dolgozni. Mint segédrendező. Ezért mentem Kaliforniába.
Carella visszatért az íróasztalához, és leült a székére. Miscolo fogta a jódos üveget, és kenegetni kezdte a sebeit. -
Itt össze kéne varrni - mondta.
- Nem kell.
- Az egyik múlt heti sérülés újból felszakadt - magyarázta Miscolo.
- Miért jött vissza Kaliforniából? - kérdezte Carella.
-A forgatást befejeztük. Körülnéztem egy kicsit, hátha akad valahol valami állandó munka, de nem akadt. Így aztán
visszajöttem.
- És most dolgozik valahol?
- Nem. Még csak tíz napja értem vissza.
 - Hányadikán, Bandler?
- Nyolcadikán.
- Au! - jajdult fel Carella, mikor Miscolo rányomott az egyik sebre egy darab ragtapaszt. - Miért akart mindenáron
agyonverni, Bandler?
- Mert ... megtudtam, hogy mit művelt.
- Ne mondja! Mit műveltem? Jaj! Az isten szerelmére, Alf ...
- Bocsánat, nem akartam - mondta Miscolo. - Tudja jól, hogy nem vagyok orvos - tette hozzá zsörtölődve Csak egy
nyavalyás írnok. Legközelebb menjen kórházba, ahelyett hogy ezt az egész nyavalyás szobát összevérezné.
- Mit műveltem? - tette fel a kérdést ismét Carella.
- Megölte a barátnőmet - mondta Bandler.
- Micsoda?
- Megölte a barátnömet.
A szobában levők közül egy pillanatig senki sem értette az összefüggést. Némán, elképedve bámultak Bandlerre,
aztán Bandler megszólalt: - Blanche-ot. Blanche Mattfieldet - de Carellán kívül még ez a név se jelentett a
többieknek semmit.
Carella bólintott. - Önként ugrott le, Bandler - mondta. - Én nem tehetek róla, hogy leugrott.
- Maga mondta neki, hogy ugorjon.
- Én csak megpróbáltam becsalni arról a párkányról.
- Csalta a fenét. Azt mondta neki, hogy ugorjon.
- Honnan tudja, hogy mit mondtam neki?
- A háztulajdonosnőtől. Ő egész idő alatt ott volt a szobában a maga háta mögött, és hallotta, hogy azt mondta neki,
ugorjon. - Bandler hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: - Miért nem Iökte le minden teketória nélkül arról a
párkányról? Az eredmény ugyanaz lett volna.
- Először is: van magának fogalma arról, hogy miért mászott ki a lány arra a párkányra? - kérdezte Carella.
- Mit számít az? Ha maga nincs, nem ugrott volna le!
- Ha maga nincs, nem mászott volna ki arra a párkányra! - mondta Carella.
- Ne mondja!
- Miért hagyta el?
- Ki hagyta el?
- Maga, Bandler, maga. Ide figyeljen, Bandler, ne dühítsen fel ismét! Az a lány azért akart meghalni, mert maga
elhagyta. “Isten veled, Blanche, remekül szórakoztunk.” Szó szerint ezt mondta neki.
- Én szerettem azt a lányt - tiltakozott Bandler. - Tudta, hogy visszajövök. Tudta, hogy csak ideiglenesen kaptam
munkát. Megmondtam neki, hogy ...
- Maga egyszerűen faképnél hagyta őt, Bandler.
- Mondom, hogy nem! Hát nem érti, hogy szerettem? Tudta, hogy vissza fogok jönni. Megmondtam neki. Honnan
tudnám, hogy miért ... hogy miért akarta megölni magát?
- Azért ölte meg magát, mert tudta, hogy maga végzett vele. Mondja, most könnyebb a lelke?
- Hogy? ... Nem értem, mire gondol.
- Könnyebb a lelke, hogy megvert? Könnyebb a lelke, hogy minden felelősséget rám hárít?
- Maga ölte meg! - ordította Bandler, és dühösen felugrott a székröl, de Carella a vállánál fogva két kézzel vissza-
nyomta.
- Hogy hívják a kaliforniai barátját
- Kit? ... Miféle barátomat?
- Azt a rendezőt. Aki azt a kilencvenperces dokumentumfilmet forgatta.
- Azt ... izé ...
Csend lett a szobában.
- Vagy nincs is ott semmiféle barátja?
- Kérdezzenek meg akárkit a szakmában. Közel s távolban az egyik legjobb segédrendező vagyok!
- Csakugyan dolgozni ment oda, Bandler? Nem egy nőve1 ment oda?
- Mi?
- Egy nővel - bólintott nyomatékosan Meyer.
- Mondom maguknak, hogy szerettem Blanche-ot. Miért mentem volna Kaliforniába egy másik nővel?
- Miért ment, Bandler? - kérdezte Hawes.
- Én ...
- Miért, Bandler?
- Én ... nagyon szerettem Blanche-ot. Én ... a fenébe is, mi rossz van abban, ha ... Mi rossz van egy kis ártatlan szó-
rakozásban egy másik nővel? Blanche ... Blanche tudta, hogy úgyis visszajövök hozzá. Tudta, hogy az a lány nem
jelent nekem semmit. Pontosan tudta.
- Úgy látszik, nem tudta.
 Bandler sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: - Az újságban olvastam, még odaát Kaliforniában. Csak egy kis hír
volt. Arról ... arról, hogy Blanche kiugrott ... azaz leugrott, arról az épületről. Már másnap benne volt az újságban.
Én ... én azt a másik lányt csakugyan faképnél hagytam, és visszajöttem az első repülővel, amellyel csak jöhettem.
Szombaton. Korábbi gépre már nem kaptam helyet. De mire ideértem, Blanche-ot már eltemették, és ... és amikor
beszéltem a háztulajdonosnővel, és az elmondta, hogy hallotta ... hallotta, hogy maga mit mondott Blanche-nak,
aztán ... szóval azt hittem, hogy maga a felelős azért, ami történt. Hogy maga ölte meg a lányt, akit szerettem.
- Higgye csak továbbra is ezt - mondta Carella.
- Mi?
- Legalább gyorsabban fog múlni az idő.
- Hogy érti?
- Tíz évet is kaphat hatósági közeg elleni erőszakért. Carella egy kis szünet után hozzátette: - Na, mi rossz van egy
kis ártatlan szórakozásban, Bandler?

Aznap, amikor Fred Hassler másodszor is megjelent a 87. körzet nyomozóinak szobájában, és újból eszeveszett
mozgásba hozta a ringlispilt, ott éppen egy nagy szerelmi jelenet játszódott le. Fred Hasslernek persze sejtelme se
volt róla, hogy ő kapcsolja rá újból a körhinta motorját, mivel azt sem tudta, hogy az éppen lejáróban van, azaz
Tommy Barlow és Irene Thayer öngyilkossági ügyét az a veszély fenyegeti, hogy a nyitva maradt ügyek
papírkosarába kerül. Ugyanis a rendőrségi munka mindig versenyfutás az idővel, különösen egy olyan körzetben,
mint a 87-es. Ha elkövetnek egy bűncselekményt, a hekusok tudják, hogy minél gyorsabban munkához kell
látniuk, hogy eredményt érhessenek el, mert vagy azonnal elérik ezt az eredményt, vagy alighanem soha. Ezért aztán
igen rövid idön belül százszor is felteszik maguknak ugyanazokat a kérdéseket, és felteszik másoknak is, abban a
reményben, hogy valahol és valakitől olyan választ kapnak a kérdéseikre, amely nyomra vezet. Csak az a baj, hogy
akármilyen gyorsan dolgoznak, a nyomok gyorsan kihűlnek, és egy olyan körzetben, mint a 87-es, mindig újabb
esetek adódnak, a bűnözés úgyszólván folyamatos, mindig akad egy új keletü bűncselekmény, amely azonnali
kivizsgálást igényel, és bizonyos ügyek épp ezért mindig nyitva maradnak. A nyitva maradt ügyek papírkosara afféle
megalkuvás: lehetővé teszi a hekusoknak, hogy egy ügyet lezárjanak és mégse zárjanak le. Ha egyszer egy ügyet
ebbe a papírkosárba hajítanak, nem kell többé törni rajta a fejüket, hanem arra a másik három tucat esetre
koncentrálhatnak, amely mindennapi munkájuk során csodálatosképpen mindig adódik. A nyitva maradt ügyek
papírkosarába került eset hivatalosan nincs lezárva, mivel hivatalosan nem oldódott meg: nem történt az ügyben se
letartóztatás, se ítélet. De annak ellenére, hogy hivatalosan nincs lezárva, igazában nem is foglalkoztatja már a
hekusokat: úgy hever a papírkosárban, mint egy tetszhalott. A Tommy Barlow-Irene Thayer-ügy úgyszólván
elvesztette már minden jelentőségét, és a 87-es hekusai szinte már hajlandók voltak a nyitva maradt ügyek
papírkosarába hajítani, éppen aznap, amikor Fred Hassler újból megjelent az osztag- szoba léc válaszfalánál, vagyis
aznap, amikor az osztagszobában éppen egy nagy szerelmi jelenet játszódott le két szerelmes között.
A szerelmesek közül az egyik ötvennyolc, a másik ötvenötéves volt. Meyer detektív íróasztala előtt álltak és dühösen
vitatkoztak. A férfin sportzakó volt, amelyet az alsóingként hordott atlétatrikóra vett fel, amikor a rendőr, aki behozta
őket, kopogott az ajtajukon. A nő virágmintás háziruhát vi selt.
- Halljam, melyikük akar feljelentést tenni - kérdezte Meyer.
- Én - mondta egyszerre a férfi meg a nő.
- Egyszerre csak egyikük beszéljen.
- Én teszek feljelentést - jelentette ki a nő.
Hassler, aki a léc válaszfalnál állt, hiába próbálta magára vonni az osztagszobában tartózkodó detektívek
valamelyikének a figyelmét: valamennyien szemmel láthatóan buzgón gépeltek vagy tanulmányozták a kartotékokat,
kivéve Meyert, aki a szerelmesekkel foglalkozott.
- Melyikük hívta ki a rendőrséget? - kérdezte Meyer.
- A rendőrséget én hívtam ki - jelentette ki a nő.
- Igaz ez, uram?
- Persze - mondta a férfi. - A rendőrséget ez a nagypofájú hívta ki.
- Nos, asszonyom, miért hívta ki a rendőrséget?
- Azért, mert ez az ember megcsípett - válaszolta a nő.
- Nagypofájú - mondta a férfi.
- Mi? - kérdezte türelmesen Meyer. - Azért, mert megcsípte? Hát nem házasok maguk?
- De igen, házasok vagyunk - mondta a férfi. - És ez a nagypófájú nem tudja elviselni, ha a férje egy kicsit megcsípi.
Azonnal rendőrért kell kiabálnia.
- Pofa be, te ronda állat! - mondta a nő. - Akkorát csíptél belém, hogy azt hittem, kilyukad a bőröm.
- Csak kedveskedni akartam.
- Szép kis kedveskedés.
- Nekem kellett volna kihívnom a zsarukat - tiltakozott a férfi. - De én nem vagyok olyan nagypofájú.
- Megcsíptél! - állította makacsul a nő.
 - Úgy, te csak teregesd ki a szennyesünket - dörmögte a férfi. - Kihívtad a zsarukat. Miért nem mindjárt az FBI-t
hívtad ki?
- Próbáljanak meg csillapodni - mondta Meyer. - Aszszonyom, ha a férje megcsipte ...
- Mert fejbe vágott a palacsintasütővel - szólt közbe gyorsan a férfi.
- Ugyan! - kiáltotta a nő. - Hallja, miket beszél?
- Igenis, fejbe vágott a ...
- Hallja? És még ő nevez engem nagypofájúnak!
- Az az igazság, Helen, hogy megütöttél!
- Az az igazság, hogy megcsíptél!
- Azért csíptelek meg, mert megütöttél!
- Azért ütöttelek meg, mert megcsíptél!
- Mondtam már, hogy egyszerre csak egyikük beszéljen - figyelmeztette őket Meyer. - Tehát tulajdonképpen mi
történt?
- Én mosogattam - mondta a nő. - Ő meg odaállt a hátam mögé, és megcsípett.
- Beszélj csak, beszélj - mondta a fejét csóválva a férfi.
- Szóval egy férj és feleség közt semmi sem szent? Fecsegj csak ki szépen mindent a rendőrségnek!
- Aztán mi történt? - kérdezte Meyer.
- Aztán kikaptam a mosogatóból a palacsintasütőt, és megütöttem vele.
- Fejbe vágott - mondta a férfi. - Akarja látni, mit múűvelt? Tessék, tapogassa csak ki ezt a tiplit. Itt ni!
- Csak rajta, tálalj ki mindent - mondta a nő.
- Te hívtad ki a rendőrséget! - ordította a férfi.
- Mert megfenyegettél, hogy megölsz!
- Talán nem vágtál fejbe azzal a nyavalyás palacsintasütővel?
- Csak azért, mert feldühítettél.
- Azzal, hogy egy kicsit megcsíptelek?
- Csúnyán megcsíptél. Megmaradt a nyoma. Akarja látni a nyomát, biztos úr?
- Naná. Csak rajta, mutasd meg neki - mondta a férfi.
- Hadd higgyék azt, hogy kabaréban vannak. Rajta, mutasd csak meg neki!
- Mióta házasok maguk? - kérdezte türelmesen Meyer.
- Huszonöt éve - mondta a férfi.
- Csak huszonhárom - javította ki a nő.
- Legalább ötvennek tűnik - mondta ·a férfi, és röhögni kezdett a saját szellemességén.
- Látja? - mondta a nő. - Nemcsak hogy veri a feleségét, hanem még bohóckodik is.
- Nem vertelek. Csak megcsiptelek!
- Miért nem mennek szépen haza és békülnek ki? - kérdezte Meyer.
- Vele? Ezzel a ronda állattal?
- Vele? Ezzel a nagypofájúval?
- Ugyan, ugyan. Itt a tavasz, nyílnak a virágok, menjenek szépen haza, csókolják meg egymást, és béküljenek ki-
mondta Meyer. - Van itt nekünk elég bajunk maguk nélkül is. Különben kénytelenek leszünk mind a kettőjüket
bezárni.
- Bezárni? - kérdezte felháborodva a férfi. - Miért? Mert az asszony csupa szeretetböl meglapogatott egy kicsit a p-
alacsintasütővel?
- Csak azért, mert a férjem kedveskedésből megcsípett egy kicsit? - kérdezte a nő.
- Mi szeretjük egymást - jelentette ki a férfi.
- Tudom, hogy szeretik. Akkor menjenek szépen haza jó? - Meyer a férfira kacsintott. - Oké?
- Hát ...
- Menjenek csak haza - mondta Meyer. Felállt, megfogta, a vállukat, és tuszkolni kezdte őket a válaszfal ajtaja felé.
- Egy ilyen szép fiatal pár, mint maguk, ne vesztegesse veszekedéssel az idejét. Menjenek szépen haza, gyönyörű
tavaszi nap van ... Jó napot, uram, miben lehetek a segítségére?
- A nevem Fred Hassler - mondta Hassler. Már voltam itt egyszer, de ...
- Komolyan mondja, hogy elmehetünk?
- Komolyan - mondta Meyer -, csak menjenek már. Mielőtt még meggondolom magam. Na, egy-kettő, tünés! -
Hasslerhez fordult. - Igen, uram emlékszem magára. Fáradjon be. Maga meg ne csipkedje többet a feleségét, miszter!
Maga meg hagyja a fenébe azt a palacsintasütőt! Foglaljon helyet, Mr. Hassler.
- Köszönöm - mondta Hassler. Ezúttal észrevehetően nem nagyon érdekelte az osztagszoba couleur Iocale-ja meg
az atmoszférája. Nagyon komoly volt az arca, s mintha egykicsit dühös is lett volna, Meyer alig várta, hogy
megtudja, minek köszönhetik a látogatását, és azonnal odaszólt Carellának, aki a szoba másik végében az
íróasztalánál ült és gépelt.
 - Steve, Mr. Hassler van itt! Emlékszik még rá? Carella felállt az íróasztala mellől, odajött Hasslerhez, aki már ült
és kezet nyújtott neki. - Helló Mr. Hassler! Hogy van? - kérdezte.
- Köszönöm, jól - mondta Hassler meglehetősen ridegen.
- Mit tehetünk magáért? - kérdezte Meyer.
- Visszaadhatják az anyagomat - válaszolta Hassler.
- Miféle anyagot?
- Nem tudom, hogy maguk vitték-e el vagy a Negyven Rabló, de valaki elvitte, és én vissza szeretném kapni.
- Eltünt valami lakásából, Mr. Hassler? - kérdezte Carella.
- Igenis, eltűnt valami a lakásomból. Nem állítom hogy a rendőrség vitte el. Lehet, hogy a tűzoltók. De ...
- Gondolja, hogy a tűzoltók elloptak valamit?
- Csak azt mondtam, hogy lehetséges. Ha azok bejutnak egy lakásba, az biztos, hogy minden az ujjukhoz ragad.
Csakhogy ezúttal egy állampolgár panaszt emel. Vagy talán nincs joga egy állampolgárnak panaszt emelni?
- Már hogyne volna, Mr, Hassler. Mi tűnt e1?
- Kezdem először is azzal, hogy én jó alvó vagyok.
- Nagyszerű, uram.
- Az bizony. Rendszerint nagyon könnyen elalszom. Csakhogy most építkezni kezdtek a környékünkön, és az este
olyan borzasztó lármát csaptak, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Felkeltem hát, és kinyitottam az orvosságos
szekrényemet, hogy bevegyek egyet azokból az altatókból, amik még abból az időből maradtak meg, amikor
influenzás voltam. Ezerkilencszázötvenkilencben lehetett.
- Eddig világos, uram,
- Irtó magas lázam volt, amikor influenzás voltam, harminckilene-egy, sőt harminckilenc-kettő, és nern tudtam alud-
ni. Ezért aztán altatót szedtem. Barbinált. Csak egyet kell bevenni belőle, azonnaI elalszik tőle az ember, és alszik
egész éjszaka. Négy tabletta Barbinálom maradt az üvegben abból az időből, amikor influenzás voltam. Vagyis
ezerkilencszázötvenkilencből.
- És bevett egyet, uram?
- Csak szerettem volna bevenni, mert sehogy se tudtam elaludni. Kinyitottam hát az orvosságos szekrényemet,
gondolva, hogy beveszek egy Barbinált. És az üveget meg is találtam, de üres volt.
- Csak nem tűntek el a tabletták?
- De igen. Mind a négy. És mivel tudtam, hogy a robbanáskor a lakásban jártak a tűzoltók, meg átkutatta a rend-
őrség is, mindjárt gondoltam, hogy ők vihették el. Mármint vagy a tűzoltók, vagy a rendőrség. De ez még nem
minden.
- Csak nem tűnt el valami egyéb is, Mr. Hassler? Hassler zordan hümmögött egyet. - Amikor ma reggel felkeltem,
eszembe jutott, hogy nem árt, ha átnézem a lakást ,hadd lássam, mit loptak még el. Nos, egy egész tekercs film
eltűnt.
- Milyen film?
- Mozgófilm. Meséltem már maguknak, hogy bolondja vagyok a filmezésnek. A filmtekercseket a nappaliban
tartom. Tudják, olyan kerek fémdobozokban. És mindegyik doboz fedelére ragasztottam egy darab ragtapaszt. Arra
van ráírva, hogy mikor vettem fel a tekercset és hogy mit ábrázol. Nos, az egyik tekercs eltűnt.
- Talán máshová tette, Mr. Hassler.
- Nem tettem máshová. A tekercsek mind felvételük időrendjében vannak egy faládában, amelyet külön erre a célra
magam készítettem, mindegyik tekercsnek külön rekesze van, és az egyik rekesz most üres. Szóval ne haragudjanak,
szeretném visszakapni az altatómat, meg a filmemet is.
- Egyik sincs nálunk, Mr. Hassler - mondta Carella. Egy kis szünet után hozzátette. - Lehetséges, hogy az altatókat
Tommy meg Irene vette be. Hogy elaludjanak.
- Én azt hittem, leitták magukat, hogy elaludjanak.
- Lehetséges, hogy az altatót vették be, Mr. Hassler.
- Talán a filmemet is ők nyelték le? Mind a ketten félmeztelenül hevertek azon az ágyon, és a filmem nem volt mel-
lettük. Különben Tommy nem is szerette azt a tekercset.
- Tommy látta azt a tekercset?
- Hogy látta-e? Rajta volt.
- Ezt meg hogy érti, Mr. Hassler?
- Már meséltem, amikor először voltam itt, hogy Tommy szokott segíteni nekem a filmjeimnél. Hát tehetek én róla,
hogy bolondja vagyok a filmezésnek? Az ezen a tekercsen levő történet arról szólt, hogy van egy pasas, aki teljesen
le van égve, sétára indul a parkban, és talál egy százdolláros bankjegyet. Tehát Tommy meg én egy délután
kimentünk a Grover Parkba, és leforgattuk a filmet, majdnem száz métert elhasználtunk egyetlen délután. A filmen
csak Tommy van, azazhogy nem, van rajta egy kis srác is, akivel a parkban ismerkedtünk rneg, és megkértük, hogy
játsszon ő is a filmen. Ugyanis a cselekmény az volt, hogy Tommy megtalálja azt a bankjegyet, és aztán el kell
döntenie, hogy ...
- Tehát Tommy játszott azon a filmen, Mr. Hassler?
 - Ahogy mondja. - Hassler kis szünetet tartott. Persze, ő nem volt hivatásos színész, de attól még játszhatott. Hiszen
szórakozásból csináltuk. És egészen jól sikerült.Megvonta a vállát. - Csak éppen Tommynak nem tetszett. Azt
mondta, hogy nagyon keskenynek látszik rajta az arca, tudniillik kénytelen volt hajat vágatni. Nekem azonban tetszett
az a film, és vissza akarom kapni.
- De hát értse meg, hogy nincs nálunk - mondta Carella.
- Akkor nyilván a tűzoltók vitték el.
- Mondja, Mr. Hassler, mi volt arra a tekercsre írva?
- Hát ami lenni szokott.
- Mi?
-Először is a legfelső sorban a dátum. Aztán a következőben a tekercs címe, ami ebben az esetben az volt, hogy “A
százdolláros bankjegy”. Végül a legalsóban a szereplők, vagyis “Tommy Barlow és Sammy La Paloma”. Sammy La
Paloma annak a srácnak a neve volt, akivel a parkban ismerkedtünk meg. Ez volt ráírva a dobozra.
- Tehát aki megnézte annak a doboznak a fedelét, tudhatta, hogy a benne levő filmtekercsen Tommy Barlow lát-
ható.
- Úgy van.
- Nagyon köszönjük, Mr. Hassler - mondta Carella. Mindent el fogunk követni, hogy visszakapja a filmjét.
- A Negyven Rabló vitte el - jelentette ki Hassler. - Azok a nyavalyások még a mosogatót is ellopnák, ha nem lenne
a falhoz erősítve.
De Carella egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy Fred Hassler filmjének az eltűnéséért a tűzoltók a
felelősek. Carella emlékezett rá, mit mondott Mary Tomlinson. “Bárcsak volna néhány fényképem Tommyról is.
Margaretröl sok van, de arról az emberröl, akihez férjhez akart menni, egyetlenegy sincs.” És arra is emlékezett, amit
Michael Thayer mondott: “Szeretném minél tovább nézni. Furcsának találják, ugye? Csak arra szeretnék rájönni,
hogy mi volt benne olyan ... olyan más.” És végül arra is emlékezett, amit Amos Barlow mondott: “Amióta meghalt,
folyton csak a bátyám nyomait kutatom a házban. A régi leveleit, a róla készült fényképeket, bármit, ami Tommy
volt.” Carella elképzelhetőnek tartotta, hogy a tűzoltók csakugyan rászolgáltak a gúnynevükre, de ugyanakkor azt is
tudta, hogy egyik tűzoltó se lehet olyan őrült, hogy ellopjon egy számára érdektelen filmtekercset. Vagyis a
körhintazene hirtelen újból megszólalt, a falovak ismét mozgásba jöttek, a ringlispil forogni kezdett.
Azaz Carella bement a belvárosba, és kikönyörgött három házkutatási engedélyt.

Közben Hawes - talán attól indíttatva, hogy váratlanul újból forogni kezdett a ringlispil - elhatározta, hogy még egy-
szer felkeresi Miss Martha Tamidot, és elbeszélget vele. Se Carella, se Hawes nem határozta ugyan el, hogy utolsó
leheletéig ezen az ügyön fog dolgozni, de egykönnyen feladni se akarta a próbálkozást. Hawes egy pillanatig se hitte,
hogy Martha Tamidnak valami köze lehet ahhoz az öngyilkossághoz vagy gyilkossághoz, de mégiscsak piszkálta a
tény, hogy Martha Tamid hazudott, amikor Klingnek azt mondta, hogy április 16-án délután nem járt Amos Barlow
házánál. Hawes látogatásának a célja egyszerűen csak az volt, hogy kiderítse, miért hazudott a lány. Martha Tamid
habozás nélkül megmondta.
- Mert szégyelltem magam.
- Szégyellte? Miért, Miss Tamid?
- Képzelje csak el, maga mit érzett volna a helyemben. Tudtam, hogy Barlow otthon van. Hiszen láttam a kocsiját a
garázsban. És hiába csengettem, nem nyitott ajtót. Na de mindegy. Nem érdekes. Be van fejezve.
- Mit ért azon, hogy be van fejezve? Nem, erre most még ne feleljen, Miss Tamid. Majd visszatérünk rá. Előbb
szeretnék másvalamit tisztázni. Azt mondja, hogy azért hazudott a rendőrségnek, mert megsértődött. Vagy nem ezt
akarta az előbbiekkel mondani?
- De igen.
- Akkor talán mindenekelött azt árulja el nekem, hogy tulajdonképpen miért ment oda, de ezúttal ne hazudjon, Miss
Tamid!
- Maga egy kicsit gorombán beszél velem - mondta Martha. A szeme tágra nyílt, és mintha egy kicsit könnyes is lett
volna.
- Borzasztóan sajnálom, Miss Tamid, nem akartam goromba lenni - felelte Hawes. - Miért ment oda?
Martha Tamid vállat vont. - Mert nem szeretem, ha nem vesznek tudomást rólam - mondta. - Ha nem veszik tu-
domásul, hogy nő vagyok.
- Miért ment oda, Miss Tamid?
- Szeretkezni - hangzott a kertelés nélküli felelet.
- Hawes néhány pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta: De Amos nem nyitott ajtót.
- Nem nyitott. Persze, nem tudhatta, hogy miért mentem oda.
- Ha tudta volna, biztos, hogy beengedte volna, ugye?
- Nem. Akkor sem engedett volna be. Most már tudom.
De gondoltam, azért mindenesetre megemlítem magának, hogy nem tudta, miért mentem oda.
- Maga szerelmes Amos Barlowba? - kérdezte Hawes.
 - Ne nevettesse ki magát!
- Akkor szerelmes volt bele?
- Dehogy voltam!
- És mégis azért ment oda azon a vasárnapon, hogy ... elcsábítsa?
- Igen.
- Miért?
- Mert nő vagyok.
- Igen, ezt már mondta.
- És nem szeretem, ha ezt nem veszik tudomásul.
- Ezt is mondta már.
- Hát akkor? Egyszerü, n'est-ce pas? - Nyomatékosan bólintott egyet. - Különben már be van fejezve. Nem érdekel
többé.
- Miért van befejezve, Miss Tamid? Miért nem érdekli többé?
- Mert azóta Barlow itt volt, és most már mindent értek, és többé nem érzem magam visszataszítónak.
- Mikor volt itt Barlow?
- Négy vagy öt nappal ezelőtt egy este. Nem emlékszem pontosan.
- Magától jött ide?
- Én hívtam meg.
- És? Mi történt?
- Semmi.
- Semmi?
- Semmi - bólintott Martha. - Nézze, én nagyon türelmes nő vagyok. Mit mondjak? Végtelenül türelmes. Csakhogy
... Nézze, én minden alkalmat megadtam neki. De ő csak ... Szóval ... tapasztalatlan. Fogalma sincs a dolgokról.
Halvány fogalma sincs. És az én türelmemnek is van határa.
- Tartok tőle, hogy nem tudom követni a gondolatmenetét, Miss Tamid - mondta Hawes.
- Azért nem lehet hibáztatni egy férfit, mert tapasztalatlan. Ez nem ugyanaz, mint ha nemtörődöm lenne. Így aztán
mikor megpróbálkoztam és rájöttem, hogy ... comment diton? Hogy is mondják? ... simple, naif, ingénu? ... mit te-
hettem? Nem ért hozzá. Egyszerűen nem ért.
- Mihez nem ért, Miss Tamid?
- Hogy mit és hogyan kell csinálni! Fogalma se volt róla. - Martha Tamid hirtelen előrehajolt. - Lehetek bizalmas
magához? Ugye, maga olyan mint egy confesseur? Mint egy pap, akinek a fülébe gyónnak? Beszélhetek őszintén?
- Persze - mondta Hawes.
- A blúzomat én magam vetettem le - mondta Martha -, mert ... olyan ügyetlenül babrált a gombokkal. De aztán ...
fogalma se volt róla, hogyan vetkőztessen tovább. Egyszerűen nem tudta. Ugyanis még sohasem volt nővel. Érti?
Ártatlan. - Martha Tamid hátradőlt a székén. - És azon nem lehet megsértődni, hogy valaki ártatlan.

A rendőrök, akik azt a rengeteg helyiséget átkutatták, határozottan megsértődtek, hogy a három házkutatás alanya
ilyen égbekiáltóan ártatlan. Ákutatták Mary Tomlinson házát a pincétől a padlásig, négyzetcentiméterenként kutatták
át Michael Thayer egész lakását, és Amos Barlow házát úgy lepték el, mint a termeszek, de a Fred Hasslertöl ellopot
filmnek egyetlen kockája sem került elő. Aztán átkutatták Mary Tomlinson aprócska Volkswagenjét, Michael Thayer
kék Oldsmobile szedánját és Amos Barlow rozsdabarna Chevroletjét, de egyikben sem találtak semmit. Végül
átkutatták Thayer kis irodáját is a Brio Buildingben, meg átkutatták Barlow hivatali szobáját is a Mayfair 891. alatt -
de a film csak nem került elő. A ringlispil egyre lassabban forgott, és végül meg is állt.
A detektívek másnap - anélkül hogy tudták volna, milyen közel jutottak a megoldáshoz - tanácskozásra ültek össze
az osztagszobában.
- Van valamelyiküknek még valamilyen ötlete? - kérdezte Hawes.
- Nekem nincs - mondta Carella.
- Magának, Meyer?
Meyer csak a fejét rázta.
- Hát magának, Bert?
Kling habozott egy pillanatig aztán, kimondta: - Nekem sincs.
- Szóval tekintsük öngyilkosságnak és zárjuk le az ügyet? - kérdezte Hawes.
- Mi a fenét tehetnénk egyebet? - kérdezte Meyer.
- Talán kérjük meg Pete-et, engedélyezze, hogy soroljuk a nyitva maradt ügyek közé - vetette fel Carella.
- Az ugyanaz, mintha lezárnánk - mondta Hawes.
Carella vállat vont.
- Hátha egy szép napon felmerül valami.
- Mikor?
- Ki tudja? Jelenleg, legalábbis úgy látszik, zátonyra futottunk vele. Mi mást tehetünk?
 Hawes habozott. Nem akart ő lenni az, aki hivatalosan lezárja az ügyet.
- Szavazzunk? - kérdezte.
A detektívek bólintottak.
- Ki van amellett, hogy kérjünk Pete-től engedélyt az ügy lezárására?
Egyikük sem emelte fel a kezét.
- Meyer?
- Hagyjuk nyitva - mondta Meyer.
- Bert?
- Hagyjuk nyitva.
- Steve?
Carella sokáig hallgatott. Aztán kelletlenül bólintott: - Hagyjuk nyitva. Csak azért is hagyjuk nyitva.
Javaslatukat még aznap délután letették Peter Byrnes hadnagy íróasztalára. Byrnes átfutotta a javaslatot, aztán
fogta a töltőtollát és aláírta. Vagyis jóváhagyta a javaslatot. Alf Miscolo, aki este iktatta és irattárba helyezte az
osztagszoba íróasztalain talált papírokat - egész halom gyűlt össze -, odalépett NYITVA MARADT ÜGYEK feliratú
iratszekrényhez, kihúzta az egyik fiókját, és beletette az Irene Thayer-Tommy Barlow-üggyel kapcsolatos
valamennyi iratot tartalmazó manilaborítékot.
Ezzel az ügy tulajdonképpen le volt zárva.

A férfi a hátán feküdt a Grover Parkban.

Mire Carella és Hawes megérkezett, a nyirkos füvön már kirajzolták a teste körvonalait. Szinte komikus látvány volt:
a férfi mintha bekeretezve feküdt volna a földön, a fehér krétapor még hangsúlyosabbá tette a groteszk pozitúrát,
amelyben halálba dermedt. A holttest körül most járta a halotti táncot a rendőrségi fényképész, egyre újabb és újabb
gépállásból villantva fel a vakuját. A hullának a villanásokra a szeme se rebbent, egyik lába lehetetlen szögben a
teste alá csuklott, a másik egyenesen ki volt nyújtva. A nap sütött. Május volt, a parkban érezni lehetett a frissen nyírt
fü nehéz szagát, amely a magnóliafák, somfák és birsalmafák virágainak illatával keveredett. A férfinak kés volt a
szívében.
A holttestet azok állták körül kölcsönös udvariaskodások közepette, akik rendszerint csak akkor szoktak így
összejönni, ha a Halál rendez összejövetelt. Ott voltak a laborosak, ott volt a fényképész, ott volt a helyettes
rendőrségi orvosszakértő, ott volt a két hekus az Északi Gyilkossági Csoporttól és a kettő a 87-esből; körülállták a
férfit, akinek kés állt ki a melléböl, udvariasan érdeklődtek egymás hogyléte felől; megkérdezték, ki hallotta, mi
történt az előző este a 33-as körzetben (egy betörő lelőtte Manulust, az egyik rendőrt) meg hogy mit szólnak az efféle
éjszakai terrorcselekményekhez, s vajon hajlandó-e erélyes intézkedéseket hozni a rendőrfőkapitány;
megállapították, hogy szép napra virradtak, s hogy ezen a tavaszon igazán gyönyörű az idő, eddig jóformán alig esett
az eső. Még néhány viccet is elsütöttek - a fényképész arról az asztronautáról tudott egyet, aki elsőnek tette a lábát a
Holdra -, aztán ki-ki végezte a maga dolgát, közömbös ábrázattal, mint megannyi szorgos üzletember, hiszen csak
egy halott férfi feküdt a füvön. Tudomásul vették, hogy ott van, de már nem ember volt a szemükben, csak egy
megoldásra váró probléma.
Miután a helyettes rendőrségi orvosszakértő és a fényképész végzett a hullával, Carella kihúzta a kést a halott férfi
melléböl, óvatosan, zsebkendővel fogva meg a kés nyelét, nehogy elkenje az esetleg rajta levö ujjlenyomatokat.
- A cédulát is kitölti? - kérdezte tőle az egyik labortechnikus.
- Persze - válaszolta kurtán Carella.
Előhúzott a farzsebéböl három-négy, gumiszalaggal összefogott címkét, amilyet a tárgyi bizonyítékokra szoktak
erősíteni, kihúzott egyet a kötegböl, a többit meg visszadugta a zsebébe, aztán lecsavarta a töltőtollának a kupakját,
és írni kezdett. A címke egyik oldalára ráírta, hogy a kés lelőhelye a Grover Park, hogy az áldozat, akit leszúrtak
vele, fehér férfi, hogy a címkét Stephen Louis Carella detektív töltötte ki, Cotton Hawes detektív jelenlétében, hogy a
tárgyat a rendőrségi laborba szállítják, s hogy a dátum május 11-e, aztán gondosan aláírta, azaz ráírta a nevét és a
jelvénye számát.
Aztán automatikusan megfordította a címkét, és kitöltötte a másik oldalát is. Csak a tárgyi bizonyíték mibenlétét
kellett leírni: Ezüst berakásos gyöngyháznyelű rugós kés, s ezzel készen is volt. A címkéről lelógó madzagot a kés
nyelére, illetve odakötözte, ahol a penge és a nyél találkozott, aztán a kést most már a cédulánál fogva - odavitte a
labortechnikusnak, aki éppen a test helyzetéről készített vázlatot.
- Már viheti is - mondta Carella.
- Kösz - mondta a technikus, átvette a kést, és a kocsijához ballagott vele, amely felerészben a füvön, felerészben a
kanyargós ösvényen parkolt. Közben már megérkezett egy mentőkocsi is, és a mentősök várták, hogy mindenki
végezzen a hullával, hordágyra fektethessék és betolhassák a kocsiba, hogy elszállítsák a hullaházba, ahol majd
felboncolják.
Hawes, aki körülbelül három méterre állt a várakozó mentőktől, egy férfit faggatott, aki azt állította, hogy látta, mi
történt. Carella minden különösebb cél nélkül hozzájuk lépett.
- Hány órakor történt? - kérdezte éppen Hawes a férfitól.
 - Körülbelül félórával ezelőtt - válaszolta a férfi. Sovány öregember volt, a szeme kék és csipás, és csöpögött az
orra. Beszéd közben folyton az orrát törölgette a keze fejével, amely már egészen kérges volt a rászáradt váladéktól.
- Maga hol ült, Mr. Coluzzi? - tette fel a következö kérdést Hawes.
- Ott fent, azon a magas sziklán. Éppen a tóról készítettem egy rajzot. Minden délelőtt kiülök oda, és rajzolgatok
egy kicsit. Tudniillik nem dolgozom, mert már nyugdíjas vagyok. A lányommal meg a vőmmel lakom együtt a
Grover Avenue-n, pontosan szemközt a parkkal.
- El tudná mondani nekem, hogy pontosan mi történt, Mr. Coluzzi? - kérdezte Hawes. Aztán észrevette, hogy már
ott áll mellette Carella is, és gyorsan bemutatta neki az öreget: - Steve, ez az úr itt Mr. Dominick Coluzzi.
Szemtanúja volt a gyilkosságnak. Mr. Coluzzi, engedje meg, hogy bemutassam a kollégámat, Carella detektívet.
- Jó napot - mondta Coluzzi, aztán rögtön megkérdezte: - Lei é italiano, no?
- Igen - felelte Carella.
- Va bene - mondta mosolyogva Coluzzi. - Dicevo a questo suo amico ...
- Tartok tőle, hogy a kollégám nem ért olaszul - mondta Carella. - Vagy ért, Cotton?
- Nem én - felelte Hawes.
- Mi scuzi - mondta Coluzzi. - Azt mondtam a barátjának, hogy minden délelőtt kijövök ide rajzolgatni. És hogy ott
fent ültem, amikor megállt itt az a kocsi.
- Milyen kocsi volt, Mr. Coluzzi? - kérdezte Carella.
- Egy Cadillac kabriolet - vágta rá habozás nélkül Coluzzi.
- Milyen színű?
- Kék.
- Fel volt hajtva a teteje?
- Fel.
- Nem figyelte meg véletlenül a rendszámtábláját?
- De igen - mondta Coluzzi, és megtörölte az orrát a keze fejével. - Fel is írtam a számát a vázlattömbömbe.
- Hát maga aztán kitűnő megfigyelő, Mr. Coluzzi - mondta Hawes, elismerően húzva fel a szemöldökét.
Coluzzi vállat vont, és ismét megtörölte az orrát a keze fejével. - Nem mindennap szúrnak le valakit az ember sze-
me láttára - mondta. Látni lehetett rajta, hogy élvezi a szerepét. Körülbelül hatvannyolc-hetven éves lehetett, sovány
volt, de a karja még izmos, csak a keze remegett egy kicsit. A sovány öregembert minden délelőtt kicsapták
legelészni, illetve minden délelőtt kijött a parkba rajzolgatni. Ma délelőtt - pedig az ő számára ez a délelőtt is
ugyanolyannak igérkezett, mint a többi - valami új és szenzációs dolog történt az életében. A tavat nézegette csipás
szemeivel, és a stég mellett szabálytalan egyhangúsággal ringatózó evezős csónakokat és azok környékét próbálta
lerajzolni, amikor váratlanul egy Cadillac kabriolet állt meg a szikla alatt kanyargó ösvényen és ugyancsak váratlanul
egy gyilkosság történt. És az öregúr, akit lentről nem lehetett észrevenni a tóra és a gyilkosság színhelyére néző
magas szikla tetején, látta a jelenetet és éberen és gyorsan cselekedett Ráordított a gyilkosra, és amikor a kocsi
elhajtott, felírta a rendszámát. Hosszú idő óta először végzett ismét hasznos munkát az öreg, és most élvezte, hogy
hasznát veszik annak, amit végzett, élvezte, hogy az a két ember, akivel beszél, megcsodálja gyors gondolkodását,
sőt, úgy beszél vele, mintha magávaI egyenrangúval beszélne, mint férfi a férfival, és nem úgy, mint egy gyerekkel,
akit minden délelőtt kiengednek a napsütésre.
- Mi volt az a rendszám, Mr. Coluzzi? -kérdezte Carella.
Coluzzi kinyitotta a vázlattömbjét. Szénnel rajzolt, és a lap egyik felét egy finoman árnyalt rajz töltötte ki, a stéget
és a mellette ringatózó csónakokat ábrázolta. A lap egyik sarkába - ugyancsak szénnel - ezt írta fel: IS-7146
Carella észrevette, hogy a hetest az öreg áthúzta, ahogy az Európában szokás. Kurtán, de elismerően bólintott,
aztán bemásolta a számot a noteszébe.
- EI tudná mondani nekünk, hogy pontosan mi történt, Mr. Coluzzi? - kérdezte.
- Egyszerre csak megállt ott ni az a kocsi. - Coluzzi mutatta is, hogy hol. - Rögtön felfigyeltem rá, mert éktelen
lármával érkezett, csak úgy sivítottak az abroncsai aztán kivágódott az ajtaja. A következő pillanatban már rohant is
egy férfi, egyenesen a pad felé, ahol az a másik férfi ült. Ott ni. A másik férfi azonnal felugrott a padról, és
megpróbált elszaladni, de az a pasas, aki a kocsiból szállt ki, sokkal gyorsabb volt nála, utolérte, elkapta a karját,
maga felé penderítette, aztán meglendítette a jobb öklét. Először azt hittem, csak meg akarja ütni a másikat, mármint
a jobb öklével, de nem, leszúrta. Én felálltam ott a sziklán, és ráordítottam, és akkor történt, hogy a pasas
megfordult, rám nézett, és gyorsan szaladni kezdett a kocsija felé. Azt hiszem, megijedt. Szerintem nem hagyta volna
a kését abban a másik emberben, ha nem ijedt volna meg.
- Maga nem ijedt meg, Mr. Coluzzi?
- Én? Mitől ijedtem volna meg?
- Most sem fél, hogy mindezt elmondja nekünk? Nem fé1 az esetleges megtorlástól?
- Megtorlástól? Mi az?
- Vendetta - válaszolta olaszul Carella.
- Ma ache cosa? kérdezte az öreg. - Vendetta? Che importa? Öregember vagyok. Mit tudnak velem csinálni, ha
bosszút akarnak állni? Megölnek? Ha az a legrosszabb, ami történhetik még velem, csak öljenek. Örülni fogok neki.
 - Nagyon hálásan köszönjük a segítségét, Mr. Coluzzi.
- Szerintem ebben az országban minden embernek joga van kijönni a parkba és elüldögélni a padon, ha éppen
ahhoz van kedve. És senkinek sincs joga meggyilkolni, amikor csak békésen üldögél a padon, és semmi mással nem
törödik.
- Még egyszer nagyon köszönjük - mondta Carella.
- Prego - válaszolta az öregúr, és visszamászott a sziklára, hogy tovább rajzolja a tavon ringatózó csónakokat. Az
öregember szeme jónak bizonyult, pedig már legalább hatvannyolc éves lehetett. Csak fel kellett hívni a Gépkocsi-
nyilvántartót, és megtudták, hogy csakugyan létezik egy IS-7146 rendszámú kék Cadillac kabriolet, és bizonyos Mr.
Frank Dumas nevén van nyilvántartva, aki a Fairview 1137. alatt lakik, természetesen Isolán. A rendszámtáblán levő
IS nyilvánvalóvá tette, hogy a kocsi isolai. Carella megköszönte a felvilágosítást, letette a kagylót, és Haweshoz
fordult. - A fenébe is, ez aztán könnyü eset. Mondhatnám, túlságosan is könnyű.
Hawes vállat vont, és azt felelte: - Még nem kaptuk el a pasast.
Beültek egy szedánba, és a belvárosi Fairview Streetre hajtottak. Carellának eszébe jutott, hogy másnap ő a soros
a központi Szemlén, és ez azt jelenti, hogy egy órával korábban kell felkelnie, ha időben be akar érni a belvárosba.
Hawesnak meg az jutott az eszébe, hogy hétfőn tanúskodnia kell a bíróságon egy betörési ügyben. A kocsinak nyitva
voltak az ablakai. Öreg Buick volt, de fel volt szerelve rendőrségi adóvevővel, és újak voltak rajta az abroncsok. Jó
kocsi lehetett a maga idején, de Carella azon tűnődött, vajon mi lenne, ha egy idei, korszerű teljesítményű modellt
kellene űzőbe venniük vele.
A Fairview Streeten csak úgy nyüzsögtek az emberek. Azért jöttek ki az utcára, hogy egy kicsit elbeszélgessenek,
és szippantsanak egyet az üde tavaszi levegőből. A detektívek megálltak a kocsival az 1137. előtt, kiszálltak belőle,
és elindultak az épület felé. A tornácon tartózkodó emberek rögtön tudták róluk, hogy hekusok. A szedán jelöletlen
volt, és Carella meg Hawes utcai ruhát, inget és nyakkendőt viselt, a bérkaszárnya tornácán üldögelő emberek mégis
tudták róluk, hogy hekusok, és ezt még akkor is tudták volna, ha Carella és Hawes bermudasortban és teniszcipőben
sétál fel a lépcsőn. A hekusnak szaga van. Ha valaki elég ideig él egy olyan környéken, ahol nyüzsögnek a hekusok,
megtanulja felismerni ezt a szagot. És megtanul félni is a hekusoktól , mert a hekusok kiszámíthatatlanok. Az egyik
pillanatban segítenek az emberen, a másikban meg nekitámadnak. A tornácon üldögélő emberek látták, hogy Carella
és Hawes, két idegen, felsétál a lépcsőn, és belép az előcsarnokba. A tornác rögtön kiürült. Az ott álldogáló két
fiatalember jobbnak látta ha bemegy a szomszédos édességboltba, és eszik egy vaníliakrémet. A szomszédos
épületből való öregember elhatározta, hogy felmegy a tetőre, és megnézi a galambjait. Az öreg hölgy, aki a
földszinten lakott, összeszedte a kötését, felkapta az összehajtható széket, és bement a lakásába televíziót nézni. A
zsaruk majdnem mindig bajt jelentenek, és a legnagyob bajt a detektívek jelentik.
Carella és Hawes, akik tudatában voltak a hátuk mögött végbemenő folyamatnak, megtanulmányozták a
levélszekrényeket, és a 44. számú lakás levélszekrényén meg is találták Mr. Frank Dumas nevét. Keresztülvágtak az
előcsarnokon, és elindultak felfelé a lépcsőn. Az első emeleti pihenőn egy kislány ült a lépcsőn, és a görkorcsolyáját
csatolta fel a lábára egy korcsolyakulccsal.
- Szia - köszönt rájuk a kislány, amikor elhaladtak mellette.
- Szia - felelte Hawes.
- Ki jön a házamba? - kántálta játékosan a kislány.
- Melyik a te házad?
- A huszonegyes.
- Sajnos, nem oda megyünk - mondta mosolyogva Carella.
- Azt hittem, a biztosítótól vagytok - mondta a kislány, és tovább kínlódott a korcsolyakulccsal.
A harmadik emeleti pihenőre érve mind a ketten előhúzták a revolverüket. A 44. számú lakás a folyosó közepén
volt. Nesztelenül az ajtóhoz lopakodtak, hallgatóztak egy pillanatig, aztán félreálltak. Carella bólintott Hawesnak, aki
erre nekikészülödött, hogy berúgja a talpával az ajtót.
Hawes éppen hátrahúzta a térdét, amikor odabent a lakásban eldördültek a lövések. Ijesztően nagyokat dörrentek, s
szinte szilánkokra zúzták az ajtót.
Hawes abban a pillanatban hasra vetette magát, mihelyt az első lövés eldördült és a faajtón megjelent a lyuk. A
golyó a füle mellett repült el, amikor ő még nem is ért a földre, aztán gellert kapott a háta mögött a falon, furcsa
szögben belevágódott a lépcsőház falába, és már el is dördült a második lövés. Csak úgy röpködtek a faszilánkok, és
Carella összerezzent, amikor a golyó keresztülrepült a keskeny folyosón, csak néhány centire az arcától. Ő az ajtótól
balra állt, fegyverét a melléhez szorítva, és behúzta a nyakát. Hawes a padlón éppen az ajtótól jobbra igyekezett
kúszni, amikor eldördült a harmadik lövés, és szinte nyomban utána még négy. Az ajtó szilánkokra hasadt, a golyók
gellert kaptak a fejük felett a repedezett mennyezeten. Carella összesen hét lövést számolt, ami azt jelentette, hogy az
odabent lövöldözőnek a revolverében nincs több golyó, feltéve, hogy olyan típusú 45-öst használ. Szünet
következett. Feltételezhető volt, hogy az illető újra tölt, de az is, hogy egy másik típusú revolverrel tüzel, amelyben
kilenc golyó van, vagy egy ugyanilyen kapacitású 22-es Harrington and Richardsonnal, vagy ... De nem volt idő
végigvenni a lehetőségeket. Elképzelhető volt, hogy az illető újra tölt, vagy egyszerűen csak vár, vagy az is, hogy két
fegyver van nála - de az is elképzelhető volt, hogy éppen ebben a pillanatban mászik ki az ablakon. Carella mély
lélegzetet vett, átugrott a folyosó másik oldalára, nekivetette a hátát a falnak, ellökte magát tőle, s a talpával
beletaposott a zárba.
Azár felpattant, az ajtó bevágódott, és a vele együtt szinte berepülő Carellát az ablak felől valóságos golyózápor
fogadta. Szerencsére egyik golyó sem találta el sem őt, sem az utána berohanó Hawest. Mind a ketten hasra vágták
magukat a kopott linóleumpadlón, és azonnal tüzelni kezdtek az ablakra, amelyben egy pillanatra megjelent egy férfi
alakja, aztán el is tűnt. Talpra ugrottak, és keresztülrohantak a szobán. Carella kidugta a fejét az ablakon, de
nyomban be is húzta, mert valahol a feje felett lövés dördült, és egy vörös téglaszilánk pattant az arcának.
- A tetőre igyekszik! - ordított vissza Hawesnak, de nem fordult hátra, mert tudta, hogy Hawes máris rohan a
lépcsőhöz, és tudta, hogy ő maga pillanatokon belül kimászik a tűzlépcsőre, hogy üldözőbe vegye a pasast. Újra töI-
tötte fegyverét a derekán levő tölténytartó ővből, aztán kilépett az ablakon a tűzlépcsőre. Gyorsan leadott egy lövést
a már két emelettel feljebb levő alakra, aztán elkezdett gyorsan felfelé mászni a vaslemez lépcsőfokokon. A feje
felett levő férfi nem tüzelt többször, hanem mászás közben minden vacakot lehajigált Carellára, amit a lépcsőn talált.
Virágcserepek, rossz vasalók, kidobott játékautók valóságos sortüze árasztotta el Carellát - még egy ócska, ütött-
kopott bőrönd is puffant valahol a lába mellett -, de ő rendíthetetlenül kapaszkodott felfelé az egymást követő
létrákon. Amikor a férfi feljutott a tetőre, a sortűz abbamaradt. Aztán három lövés keltett visszhangot a csendes
tavaszi levegőben: Hawes is felért a tetőre.
Mire Carella csatlakozott hozzá, a férfi már átugrott a két épület közti világítóakna felett, és eltűnt a szemük elől.
- Meglépett, amíg újratöltöttem - mondta Hawes. Carella rábólintott, azután visszadugta a pisztolytáskájába a 38-
ast.
Mire visszaértek az osztagszobába, Meyer Meyer már várta őket a jelentéssel Frank Dumasról.
- Nincs priusza - mondta. - Legalábbis itt a városban nincs. Az FBI-tól most várom a jelentést.
- Elég baj, hogy nincs priusza - mondta Carella. - Ez a gyilkosság profi munkának látszik.
- Lehet, hogy a pasas tényleg profi.
- Most mondta, hogy nincs priusza.
- Honnan tudjuk, hogy a Dumas a valódi neve?
- A Gépkocsinyilvántartóban ezen a néven ...
- Azóta még egyszer beszéltem a Gépkocsinyilvántartóval - mondta Meyer. - A kocsit csak a múlt hónapban vették
nyilvántartásba. Lehet, hogy álnevet használt.
- Az nem egyezett volna a jogosítványon levő névvel.
- Mióta izgatja az ilyesmi a kocsitolvajokat?
- A kocsitolvajok ügyelnek a világon a legjobban arra, hogy a jogosítványukkal ne legyen semmi hiba - mondta
Carella.
- A telefonkönyveket is átnéztem. Csak az isolaiban hat Frank Dumas szerepel. Fogadni mernék a jövő hónapi fize-
tésembe, akár egy lyukas mogyoró ellenében is, hogy a Dumas csak álnév, és a telefonkönyvből nézte ki.
- Lehetséges.
- Nem árt, ha utánanézünk - mondta Meyer.
Egyúttal azt is közölte Carellával és Hawesszal, hogy aznap este pontban 19 órakor lecsapnak a kábítószeres
bűnbarlangra, amelyet Andy Parker detektív három hétig megfigyelés alatt tartott, és hogy a hadnagynak öt emberre
van szüksége a razziához. A vállalkozásra kijelöltek listáján Carella és Meyer is rajta van. - Találkozunk fél hétkor,
itt - tette hozzá Meyer.
- Én úgy tervezlem, hogy hatkor hazamegyek - mondta Carella.
- Ember tervez, Byrnes végez - mondta Meyer. - És az ő végzésén az isten se változtathat.
- Az már igaz. - Carella megvakarta a fejét. - Mit csináljunk most, Cotton? Menjünk vissza a Fairviewra, és
beszéljünk valakivel?
- A háztulajdonosnőnek tudnia kell, ki a lakás bérlője - mondta Hawes.
- Ebédeltek már? - kérdezte Meyer.
- Nem.
- Akkor előbb együnk valamit. A háztulajdonosnő megvárja magukat.
A kapitányság közelében ebédeltek meg egy vendéglőben. Carella kíváncsi volt, vajon a labor elő tud-e állni
valami pozitívummal azzal a rugós késsel kapcsolatban. No meg azt is nagyon szerette volna tudni, vajon miért
használt a gyilkos rugós kést ott a parkban, amikor nyilvánvaló, hogy legalábbis egy revolvere volt.
- Gondolja, hogy a pasas észrevett minket, amikor megálltunk a ház elött? - kérdezte Carella Hawestól.
- Nyilván észrevett. Hülyének kellett volna lennie, hogy abból, ahogy az a tornác kiürült, ne találja ki, hogy hekusok
vagyunk.
- Ez a fánk nem friss - mondta Carella. - A magáé milyen?
- Az enyémnek semmi baja. Tessék, vegye el a felét.
- Csak nem képzeli, hogy eleszem maga elől?
- Úgyse tudnám az egészet megenni.
 - Akkor kösz - mondta Carella. Félbevágta Hawes fánkját, és majszolni kezdte a maga részét. - Ez tényleg frissebb -
állapította meg. Az órájára nézett. - Jó lesz, ha indulunk. A pasasnak már úgyis jókora előnye van. Ha legalább azt ki
tudnánk deríteni, hogy a Dumas a valódi neve-e ...
- Hadd igyam meg előbb a teámat - mondta Hawes.

A Fairview Street 1137. számú bérház tulajdonosnője egyáltalán nem örült a hekusoknak, és ezt rögtön a tudtukra is
adta.
- Folyton csak a hekusok! - mondta felháborodva.Torkig vagyok a hekusokkal.
- Sajnáljuk, asszonyom - mondta Hawes -, akkor is kénytelenek vagyunk feltenni magának néhány kérdést.
- Maguk előbb mindig lövöldöznek, és a kérdéseket csak utána teszik fel? - kérdezte még dühösebben a háztulajdo-
nosnő.
- Asszonyom, a lövöldözést a férfi kezdte a negyvennégyes számú lakásban - válaszolta Hawes.
- Mondják maguk.
- Meg tudná mondani, ki volt az?
- Maguk meg tudnák mondani, ki téríti meg a káromat? Tönkretették az egész folyosót.
- Mi semmi esetre sem, - válaszolta kereken Hawes. Mi a neve annak az embernek?
- John D. Rockefeller.
- Ugyan már, asszonyom, ne vicceljen.
- Márpedig ez a neve. Ezen a néven bérelte ki a lakást.
- Mióta lakik itt?
- Két hónapja.
- Készpénzzel vagy csekkel fizette a lakbért?
- Készpénzzel.
- Nem gyanakodott, hogy a John D. Rockefeller esetleg nem az igazi neve? Különös tekintettel arra, hogy a
levélszekrényén a Frank Dumas név szerepel.
- Én nem vagyok hekus - mondta a háztulajdonosnő.
- Nekem nem kötelességem gyanakodni senkire, aki idejön, hogy kibéreljen egy lakást. Egy hónapot előre kifizetett,
nem háborgott, hogy többet kell fizetnie, mint az előző lakónak, és nem zúgolódott a tévéantennáért felszámított
plusz négy dollár miatt sem. Hát akkor miért gyanakodtam volna? Felőlem hívhatják a lakómat akár John D.
Rockefellernek, akár A1 Caponénak, csak fizesse rendesen a lakbért, és ne csináljon semmi zűrt.
- De ő csinált egy kicsit, nem?
- A zűrt maguk csinálták - jelentette ki a háztulajdonosnő. - Csak úgy idejönnek a stukkereikkel, és elkezdenek lö-
völdözni a folyosómon. Tudják maguk, hogy egy kislány ült a lépcsőn, miközben maguk lövöldöztek? Tudják?
- Az a kislány az első emeleten ült, asszonyom - mondta Carella. - És különben sem számítottunk rá, hogy lövöldö-
zésre kerül sor.
- Akkor én jobban ismerem a hekusokat, mint maguk. Ahol egy hekus megjelenik, ott nyomban megkezdődik a lö-
völdözés.
- Szeretnénk átvizsgálni Mr. Rockefeller lakását - mondta Carella.
- Akkor jó lesz, ha előbb házkutatási engedélyt szereznek.
- Ugyan már asszonyom, ne mondjon ilyet - mondta Hawes. - Csak nem kívánja tőlünk, hogy bemenjünk innen a
belvárosba?
- Nem érdekel, hová mennek. Ha át akarják kutatni azt a lakást, akkor fel kell mutatniuk a házkutatási engedélyt.
Ezt írja elő a törvény.
- Ugye, tudja, hogy a szemeteskannái még mindig kinn vannak a járdán? - kérdezte váratlanul Carella.
- Mi?
- A szemeteskannái. A törvény szerint délig be kell őket venni. És már fél kettő van.
- Azonnal beveszem őket - mondta a háztulajdonosnő. - Azok a nyavalyás kukások sose érnek ide délig.
- Őszintén sajnáljuk - mondta Carella -, de ha most beveszi is őket, az semmit sem változtat a tényen, hogy kihágást
követett el. Szép kis bírságot fog fizetni.
- Mi ez? Zsarolás?
- Nevezze, aminek akarja, asszonyom - válaszolta Hawes.
- Tényleg azt kívánja tőlünk, hogy bemenjünk a belvárosba házkutatási engedélyért?
- Hekusok! - dünnyögte megvetően a háztulajdonosnő, és hátat fordított nekik. - Tessék, kutassák csak át azt a ro-
hadt lakást. De nehogy el merjenek lopni valamit!
- Dehogy merünk - mondta Carella. - Mit merünk mi csinálni a maga engedélye nélkül?
Elindultak a lépcsőn a harmadík emeletre. Az első emeleti pihenőn most is ott ült a kislány, s még mindig a gör-
korcsolyával rneg a korcsolyakulccsal bajlódott.
- Szia - köszönt rájuk.
- Szia - felelte Carella.
 - Ki jön a házamba?
- A huszonegyesbe? - kérdezte Carella.
- Ühüm.
- Sajnos, nem oda megyünk.
- Azt hittem, a biztosítótól vagytok - mondta a kislány, és tovább bajlódott a korcsolyakulccsal.
A 44. számú lakás ajtaja nem volt bezárva, amikor felértek a harmadik emeleti pihenőre. Carella rúgása
kiszakította a zárat, s az ajtó most résnyire nyitva állt. A résen kiszűrődő napfény vakító éket hasított a folyosó
sötétjébe. A detektívek odasétáltak, és hanyag mozdulattal belökték az ajtót.
Egy fiatal lány fordult gyorsan az ajtó felé a komód elött, amelynek éppen a fiókjaiban kutatott. Körülbelül
tizennyolc éves lehetett, csavarókba volt fogva a haja, az arcán nyoma se volt sminknek, és a szája se volt
kirúzsozva. Csak pizsama volt rajta, meg egy hanyagul a vállára dobott, kifakult rózsaszínü pongyola.
- Ni csak - mondta Carella. - Jó napot.
A lány vágott egy grimaszt. A négyéves kislányok szoktak ilyen grimaszt vágni, ha olyasmin kapják rajta öket, amit
a szüleik szigorúan megtiltottak. nekik.
- Ugye, maguk hekusok? - kérdezte.
- Eltalálta - felelte Hawes. - Mit keres maga itt, kisasszony?
- Csak körülnézek.
- Csak egy kicsit böngészik, mi? - kérdezte Carella.
- Igen ... így is lehetne mondani.
- Mi a neve?
- Cynthia.
- A vezetéknevét is, Cynthia!
- Nem vettem el semmit, miszter - mondta Cynthia. Csak bejöttem körülnézni egy kicsit. Lent lakom a földszinten.
Akárkitől megkérdezhetik.
- Mit kérdezhetünk meg?
- Hát hogy tényleg lent lakom-e a földszinten - válaszolta, Cynthia. De hiába vont vállat, az arca egyre bátorta-
lanabb lett, s szinte szemmel láthatóan összezsugorodott, mint a kisgyereké a felnőttek kérdéseinek a súlya alatt. Úgy
látszott, hogy mindjárt elpityeredik.
- Mi a vezetékneve, Cynthia?
- Reilly - válaszolta a lány.
- Mit keres itt, Cynthia?
Cynthia megint csak vállat vont.
- Lopni akart?
- Nem! - kiáltotta a lány. - Bizony isten nem!
- Hát akkor?
- Mondom, hogy csak körül akartam nézni.
- Ismeri azt az embert, aki ebben a lakásban lakik?
- Nem. Csak egyszer vagy kétszer találkoztam vele a földszinten.
- Tudja a nevét?
- Nem. - Cynthia hallgatott egy darabig. - Beteg vagyok - szólalt meg aztán hirtelen. - Csúnyán megfáztam. Ezért is
vagyok pizsamában. Nem mehettem be dolgozni, mert harmincnyolc-öt volt a lázam.
- De azért gondolta, hogy nem árt, ha sétál egy kicsit, ugye?
- Igen, úgy, ahogy mondja - válaszolta megkönnyebbülten Cynthia, és elmosolyodott, mert azt hitte, a detektívek
kezdik végre megérteni, hogy mit keres ebben a lakásban. De a detektívek nem mosolyogtak vissza rá, és a lány arca
kezdett ismét összezsugorodni, mintha bármelyik pillanatban sírva akarna fakadni.
- És pont itt akart sétálni, ugye?
- Csak mert kíváncsi voltam.
- Mire?
- A lövöldözésre. - A lány vállat vont. - Le fognak tartóztatni? Nem loptam el semmit! Meghalok, ha börtönbe
dugnak. - Egy kis szünetet tartott, aztán kifakadt. - Lázas vagyok!
- Akkor jobban teszi, ha szépen visszabújik az ágyba - mondta Carella.
- Elengednek?
- Mars ki innen, de gyorsan!
- Köszönöm - mondta gyorsan Cynthia, és már el is tűnt, mielőtt még a detektívek meggondolhatták volna magukat.
Carella sóhajtott egyet. - Átkutatná ezt a szobát? Addig én átkutatom a másikat.
- Oké - mondta Hawes. Carella bement a másik szobába. Hawes nekilátott átkutatni a komódot, amelyet Cynthia
már átkutatott. Éppen a második fióknál tartott, amikor görkorcsolya kerekeinek a csattogása hangzott fel a folyosón.
Felnézett. Az első emeleti kislány korcsolyázott be a szobába.
- Szia - mondta a kislány.
 - Szia - felelte Hawes.
- Most költöztél be, bácsi?
- Nem én.
- Utazol valahová?
- Dehogy.
- Akkor miért szedted ki a ruháidat a szekrényböl?
- Ezek nem az én ruháim - mondta Hawes.
- Akkor nem lett volna szabad kiszedned őket.
- Nem bizony.
- Akkor miért csináltad?
- Mert keresek valamit.
- Mit keresel?
- Annak a bácsinak a nevét próbálom megkeresni, aki ebben a lakásban lakik.
- Ja - mondta a kislány. A szoba másik végébe korcsolyázott, aztán vissza, és megkérdezte: - És annak a bácsinak a
neve a szekrényben van?
- Még nem találtam meg - mondta Hawes.
- Azok számok - mondta a kislány. - Én már tudok tízesével százig számolni. Akarod hallani, bácsi?
- Most inkább nem - mondta Hawes. - Ezek a számok mosodai jelzések - folytatta. - Ezeknek az alapján talán meg
tudjuk állapítani annak a bácsinak a nevét.
- Jé - mondta a kislány, aztán már kezdte is: - Tíz , húsz, harminc, ötven. . .
- Negyven - javította ki Hawes.
- ... negyven, ötven, hatvan, harminc ...
- Hetven.
- Inkább kezdem előlről. Tíz, húsz ... - Abbahagyta, és egy pillanatig figyelmesen szemügyre vette Hawest. Aztán
mégkérdezte: - Ugye, nem itt laksz, bácsi?
- Nem.
- Először azt hittem, hogy itt laksz. Azt hittem, hogy talán most költöztél be.
- Nem.
- Azt hittem, hogy Petie talán elköltözött.
- Nem - mondta Hawes. A komód tetejére tett egy halom inget, aztán benyúlt a farzsebébe, hogy elővegyen egy
címkét.
- Miért kell neked mosodai jelzés ahhoz, hogy megtudd, mi a neve Petie-nek? - kérdezte a kislány.
- Azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ... Hawes hirtelen abbahagyta a mondatot. Mit mondtál, aranyom?
- Nem tudom. Mit mondtam?
- Valami Petie-t emlegettél.
- Ja igen. Tényleg Petie-t emlegettem.
- Ez a neve?
- Kinek?
- Annak a bácsinak, aki itt lakik - mondta Hawes.
- Nem tudom. Mi van az ingébe írva?
- Ne törődj most az ingeivel, aranyom. Ha meg tudod mondani a nevét, rengeteg időt megspórolsz vele nekünk.
- A bácsi hekus? - kérdezte a kislány.
- Ezt meg miért kérdezed?
- A papám azt szokta mondani, hogy a hekusokat messziről meg lehet ismerni a szagukról.
- Petie a papád?
A kislány felkacagott. - Petie? Az én papám Dave, neki az a neve. Az bizony.
- Hát akkor ... mit tudsz Petie-ről?
- Mit kellene tudnom Petie-ről?
- Úgy hívják azt a bácsit, aki itt lakik? Vagy nem az ő neve Petie?
- Azt hiszem, az övé. Ha ez van az ingébe írva, akkor biztosan az övé.
- Milyen Petie?
- Hogyhogy milyen Petie?
- Mi a másik neve? Milyen Petie?
- Pufók Petie pofikája piros pörsenéses - mondta a kislány, és elkezdett vihogni. - Bácsi, te tudsz görkorcsolyázni?
- Tudok. Mi a másik neve Petie-nek, aranyom?
- Nem tudom. Az én másik nevem Jane. Alice Jane Horowitz vagyok.
- A bácsi sohasem mondta meg neked a másik nevét?
- Ne-e-e-m - mondta a kislány, bizalmatlanul elnyújtva a szót.
- A keresztnevét honnan tudod?
 - Onnan, hogy ő rnutatta meg, hogy kell használni a korcsolyakulcsot.
- Tényleg? Mikor?
- Egyszer. A lépcsőn ültem, és a korcsolya sehogy se akart kinyílni. Ö meg éppen akkor jött lefelé, és azt mondta:
“Add csak ide, Petie majd felcsatolja neked.” És aztán fel is csatolta. Innen tudom, hogy Petie a neve.
- Kösz - mondta Hawes.
A kislány egy pillanatig nagy komolyan tanulmányozta Hawest, aztán megkérdezte: - Ugye, bácsi, te tényleg hekus
vagy?

A hat hekusnak, aki aznap este vacsora után összegyűlt az osztagszobában, tulajdonképpen semmi kedve nem volt
lecsapni egy kábítószeres bűnbarlangra. Carella és Meyer szeretett volna hazamenni a feleségéhez meg a
gyerekeihez. Andy Parker már hetek óta szeretett volna megnézni egy filmet, de nem tehette, mert a bűnbarlangot
kellett megfigyelés alatt tartania. Bert Kling szerette volna végre befejezni a regényt, amelyet hetek óta olvasott.
Cotton Hawes Christine Maxwelllel szeretett volna lenni. Byrnes hadnagy meg azt ígérte a feleségének, hogy elmegy
vele Bethtownba látogatóba az asszony unokahúgához. A hat hekus ennek ellenére összegyűlt az osztagszobában, és
Andy Parker röviden beszámolt róla, hol van a bűnbarlang, és milyen a lakás fekvése, amelyet három héten át
megfigyelés alatt tartott.
- Hogy abban a lakásban rendszeresen kábítószert élveznek, az biztos - magyarázta Parker. - De tegnap este valami
szokatlan is történt. Megjelent egy pasas, akit még sose láttam, amióta megfigyelés alatt tartom azt a lakást, és egy
nagy bőrönd volt nála. És amikor elment, nem volt nála a bőrönd. Szerintem egy nagyobb szállítás történt, és ha ma
este lecsapunk rájuk, alighanem a szállítmányra is lecsaphatunk.
- Mindenesetre érdemes megpróbálni - vélekedett Byrnes. - A legrosszabb esetben is elcsípünk néhány doppost.
- Akik holnap ismét szabadlábra kerülnek - jegyezte meg Carella.
- Attól függ, hogy mennyi kábítószer van náluk - mondta Hawes.
- Ideje volna, hogy végre ebben a városban is szigorúbb törvényeket hozzanak a narkósok ellen - jegyezte meg Ca-
rella.
- Ámen - tette hozzá Meyer.
- Indulás! - mondta Byrnes.
Egy szedánba ültek mind a hatan, mert egyszerre akartak odaérni, hogy egyszerre ugorhassanak ki a kocsiból, és
rajtaüthessenek: a lakáson, mielőtt még a benne tartózkodók megneszelnék, hogy hekusok vannak a közelben. Az
ilyesminek gyorsan híre terjed. De még így is majdnem megneszelték. Ugyanis abban a pillanatban, amikor a
detektívek kocsija megállt a bérház előtt, egy férfi, aki a tornácon üldögélt, felugrott és berohant a kapun. Andy
Parker utánarohant, és a földszinti folyosón el is csípte a pasast, amikor az éppen bekopogott az egyik lakás ajtaján.
Parker csak egyszer ütötte meg, de akkor habozás nélkül, kíméletlenül tarkón vágta. A pasas nyikkanás nélkül
elterült a földön.
- Ki az? - kérdezte valaki a lakásból.
- Én - válaszolta Parker, de akkor már az öt másik detektív is ott állt mögötte.
- Ki az az én? - kérdezte a hang a lakásból, mire Parker szó nélkül berúgta az ajtót.
Ezen az estén élvezni senki se élvezett kábítószert abban a lakásban. Lehet, hogy a többi estén, amikor Parker
megfigyelés alatt tartotta, dugig volt narkósokkal, de ezen az estén csak hárman voltak benne. Egy kövér öregember
trikóingben, egy kövér öregasszony pongyolában meg egy fiatal srác, akin atlétatrikó és farmernadrág volt. Mind a
hárman a konyhaasztal mellett álltak és dolgoztak. Legalább húsz kiló tiszta heroin volt előttük, azt keverték össze
cukorral és osztották aprócska adagokra, hogy a nepperek továbbadhassák a kábítószer rabjainak innen San
Franciscóig és vissza. Amikor az ajtó beszakadt, az öregember azonnal benyúlt az asztalfiókba a Lugerért, de
meggondolta magát, és nem lőtt, mivel egy egész ármádia hekussal találta magát szemben, akiknél a szolgálati
fegyverektöl kezdve a Thompsonokig minden volt.
- Razzia! - kiáltotta Parker, mire az öregember ezt válaszolta: - Dögölj meg, rohadt zsaru!
Parker természetesen szájon vágta.
A detektívek fél kilenc körül értek vissza a kapitányságra. Az osztagszobában mind a hatan megittak egy csésze
kávét, aztán Cotton Hawes beült a kocsijába, és Christine Maxwell lakására hajtott.

Imádta nézni, mikor vetkőzik. Megpróbálta ugyan elhitetni magával, hogy ő tulajdonképpen csak egy fáradt
üzletember, aki szerény jövedelméből nem engedheti meg magának, hogy jegyet váltson egy musicalbe, és a színpadi
kóristalányok helyett nézi inkább Christine Maxwellt, de tudta, hogy igazában nem erröl van szó. Tudta, hogy ő nem
közönséges voyeur, nem csak úgy általában szereti nézni a vetkőző lányokat, hanem van a gyönyörűségében valami,
amit csakis Christine Maxwell személye okozhat. Igaz, hogy valóban fáradt volt, és az is lehet, hogy valóban csak
egy üzletember volt, akinek a szakmája történetesen a bűn és a bűnüldözés, de ahogy ott ült a lánnyal szemben a
díványon, hatalmas markában egy pohár Scotchcsal, meztelen lábát egy díványpárnán pihentetve, valami többet
érzett egyszerű kíváncsiságnál. Arra vágyott ugyan, hogy a lány meztelen testét minél előbb magához ölelhesse, hogy
minél előbb lefektethesse, ez a lány mégis sokkal többet jelentett a számára, mint egy ígéretes partnert az ágyban. Ez
a lány jelentette számára a biztos révet, ahová egy hosszú, nehéz, fárasztó nap után mindig megtérhet, ő volt az,
akinek mindig újra és újra tudott örülni, és aki őt is mindig örömmel fogadta, akiről érezte, hogy szívesen látja őt ma-
gánál. Sőt mindig várja és kívánja is.
Christine most éppen hátranyúlt és kikapcsolta a melltartóját, szabaddá téve telt, gömbölyű keblét, aztán rátette a
melltartót a székre, amelynek a hátára a blúzát akasztotta. A melltartót kétrét hajtva fektette a blúzra, aztán lehúzta a
cipzárat a szoknyáján, kilépett a szoknyából, összehajtogatta, és a szék ülésére tette, aztán kilépett az
alsószoknyájából is, s azt meg a szoknyára tette. Levetette magas sarkú fekete körömcipőjét, a szék mellé állította,
aztán lekapcsolta a harisnyatartóról a harisnyáját, letekerte a lábszárán, és a harisnyát is a székre tette. Fesztelenül
rámosolygott Hawesra a félhomályos szobában, levetette a bugyiját is, a székre dobta, aztán odasétált a díványhoz,
amelyen Hawes már feküdt. Csak a harisnyatartó volt rajta.
- Azt is vedd le - mondta Hawes.
- Nem - mondtá a leány. - Szeretem, ha neked is marad valami.
- Miért?
- Nem is tudom. - Christine elvigyorodott, és szájon csókolta Hawest. - Nem szeretem túl könnyüvé tenni számodra
a dolgot. - Még egyszer szájon csókolta. - Mit csináltál máma?
- Tűzpárbajt vívtam egy gyilkossal - felelte Hawes.
- Elkaptad?
- Nem.
- Aztán még mit csináltál?
- Aztán visszamentem, hogy beszéljek a háztulajdonosnővel.
- Értél vele valamit?
- Nem sokat. De egy kislánytól megtudtam a pasas keresztnevét.
- Az is valami.
- Petie-nek hívják - mondta Hawes. - Mit gondolsz, hány Petie lehet ebben a városban?
- Gondolom, körülbelül kétmillió.
- Nagyon édes a szád ma este - mondta Hawes, és ismét megcsókolta a lányt.
- Mmmm.
- Aztán mielőtt idejöttem, rajtaütöttünk egy kábítószeres bűnbarlangon. Egy egész bőrönd heroint találtunk,
körülbelül húsz kilót, megér legalább tizenkétmillió dolcsit.
- Hoztál magaddal egy kicsit belőle?
- Nem tudtam, hogy narkós vagy - dünnyögte Hawes.
- Titokban az vagyok - suttogta a fülébe Christine. Az ilyen narkós a legrosszabb.
- Tudom - vigyorodott el Hawes a sötétben. Aztán hozzátette: - Van néhány spangli marihuánás cigaretta a hiva-
talban az íróasztalom fiókjában. Majd legközelebb elhozom.
- Marihuána - mondta lekicsinylően Christine. - Az gyerekeknek való.
- Csak nem heroinon élsz?
- Csakis azon. - Pajkosan beleharapott Hawes fülébe. - Talán azt is tudsz hozni nekem, ha akarsz. Nyilván sokszor
razziáztok narkósoknál, nem?
- Ritkán. Az ilyesmit rendszerint a Narkós csoportra bízzuk.
- De azért egy kis heroinhoz csak hozzájutsz, nem?
- De igen - mondta Hawes.
- Akkor igazán hozhatsz egy kicsit nekem is - ugratta tovább Christine.
- Majd meglátom. - Megcsókolta a lány nyakát, és azt mondta: - Vesd le a bugyid.
- A bugyimat már levetettem - válaszolta Christine.
- Akkor ezt az izét. A harisnyatartódat.
- Azt vedd le te.
Hawes magához húzta a lányt, és a háta mögé nyúlt, hogy megkeresse a lenge ruhadarab kapcsát. Hirtelen
összeráncolta a homlokát. - Nafene!
- Mi baj?
- Eszembe jutott valami.
- Mi?
- Nem tudom. Az agyamba villant, aztán rögtön el is felejtettem. Hát nem furcsa?
- Segítsek kikapcsolni a harisnyatartót?
- Nem kell, én is ki tudorn. - Megint összeráncolta a homlokát. - Fura, de én még ... tulajdonképpen, hogy csinálod
a dolgot ezzel az izével?
- Mivel? - kérdezte zavartan Christine.
- Hát hogy hogyan? ... - Megrázta a fejét. - Nem érdekes - mondta, azzal kikapcsolta a harisnyatartót, és a székre
dobta. Azaz csak akarta a székre dobni, mert nem találta el a széket.
- Leesett a padlóra - állapította meg Christine.
 - Akarod, hogy felkeljek és felvegyem?
- Nem. Maradj csak itt.
A lány szájon csókolta Hawest, de a férfi ajka össze volt szorítva. A lány erre megtapogatta a sötétben az arcát, és
érezte, hogy még mindig ott van rajta az a különös, töprengö kifejezés, mint valami álarc.
- Mi baj? - kérdezte ismét Christine.
- Azzal a mai pasassal kapcsolatban juthatott valami az eszembe. Azzal a Petie-vel kapcsolatban, akinek nem
tudom, mi a vezetékneve.
- Mi?
- Nem tudom. - Hawes habozott. - Valami ... Én csak ... De lehet, hogy mégse vele kapcsolatban. De hogy eszembe
jutott valami, az biztos.
- Miről?
- Nem tudom. Csak valami az agyamba villant az előbb, és én rögtön azt gondoltam: Hát persze! De aztán rögtön el
is felejtettem, hogy mi volt az a valami ... Valami a munkámmal kapcsolatban. ... A gyilkossággal kapcsolatban.
- Akkor nyilván az a mai pasas jutott az eszedbe. Az , akivel tűzpárbajt vívtál.
- Persze, nyilván. Csakhogy ... - Hawes a fejét rázta.
- A fene enné meg, hogy kiszaladt a fejemből! - Közelebb húzta magához a lányt, megcsókolta a nyakát, aztán a
derekára tévedt a keze, hirtelen felült, és dadogni kezdett: - Ez a ... ezta ...
- Mit? - kérdezte a lány. - Miről beszélsz?
- Hogy veszed le? - bökte ki Hawes.
- Mit?
- Ugyan már, Christine! - mondta dühösen Hawes. Azt hitte, hogy a lány azonnal megérti, és dühös lett, hogy nem
értette meg.
- Mit hogy veszek le?
- Először! - kiáltotta Hawes. - Mit vetsz le először?
- Mikor? Miről beszélsz?
- Van olyan nő, aki a bugyija felett viseli a harisnyatartót?
- Már hogy lenne?
- Akkor hogy a fenébe lehet? ...
- Hacsak nem ...
- Hacsak nem micsoda?
- Hacsak nem nagyon rövid a bugyi. De még akkor is nagyon kényelmetlen lenne, Cotton. Nem értem, hogy miért
viselné egy nő a ...
- Nem volt az!
- Mi nem volt micsoda?
- Nem volt rövid! Nem volt rövid a bugyi! És a szentségit neki, a harisnyatartó mégis ott hevert a széken!
- Miféle harisnyatartó? Hiszen az a padlón hever, Cotton. Te magad dobtad oda néhány másodperccel eze ...
- Nem a tiéd! Irenéé! - ordította Hawes, és hirtelen felugrott a díványról.
- Kié?
- Irene Thayeré! A harisnyatartója ott hevert a széken a többi ruhadarabjával együtt, de a bugyija rajta volt, Chris-
tine! Ezt hogy a fenébe csinálta?
- Arra az öngyilkossági esetre gondolsz? Amelyiken a múlt hónapban dolgoztál?
- Egy nyavalyát volt az öngyilkosság! Nem mondanád meg nekem, hogy vehette le magáról az a nő azta harisnya-
tartót, ha egyszer nem vetette le előbb a bugyiját?
- Én ... nem tudom - mondta Christine. - Lehet, hogy levetkőzött, és aztán ... aztán fázni kezdett vagy valami, és
visszavette a bugyiját. Igazán elképzelhető, hogy ...
- Vagy lehet, hogy valaki ráadta a bugyit! Valaki, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit kell először ráadni egy
nőre vagy levetni róla! - Hawes szinte eszeIősen nézett Christine-re, aztán bólintott és az öklével a tenyerébe csapott.
- Hol a cipőm? - kiáltotta.

Túl sokat összeírtak már az amerikai népben élő bűntudatról. Túl sokat összeírtak már a hagyományos puritán
erkölcsről, amely szinte készakarva fejleszti ki az emberekben a bűntudatot. Hawesnak fogalma sem volt róla, hogy
csakugyan minden amerikai átlagemberben benne él-e a bűntudat, és különben is fütyült ő az átlagemberekre ezen az
estén, amikor elindult, hogy foganatosítson egy letartóztatást. Ö csak azt tudta, hogy van egy bűnöző, aki amerikai
és akiben egészen biztosan benne él a bűntudat, és azt is tudta, hogy soha többé nem lesz alkalma megoldani egy
esetet, amely már a nyitva maradt ügyek papírkosarába került, ha most azonnal nem használja ki ezt a bűntudatot.
Valószínűleg könnyű lett volna talán százféle magyarázatot is adni arra, hogy miért találták a halott Irene Thayert
bugyiban, amikor a harisnyatartóját már levetette. Christine például kapásból adott rá egyet, és egy okos gyilkos
valószínűleg még egy tucat magyarázatot tudott volna rá adni, ha csak egy kicsikét is megszorongatják. Ezért aztán
Hawes nem azzal a gondolattal ment abba a riverheadi házba, hogy a női alsónemük levetésének helyes sorrendjét
vitassa meg, hanem azért, hogy hazudjon. Azért ment oda, hogy akkorát hazudjon, mint egy ház, és ezzel a
hazugsággal azonnal felkeltse a bűnözőben a bűntudatot. Azért ment oda, hogy egy letartóztatást foganatosítson, és a
viselkedésében minden arra mutatott, hogy mindennel száz százalékig tisztában van, és nem hajlandó bevenni
semmiféle maszlagot. Erre mutatott az is, hogy a revolverével kopogtatta meg az ajtót.
Aztán várt a sötétben. Elhatározta, hogy vár még két percig, aztán szétlövi a zárat az ajtón. De nem kellett olyan
sokáig várnia. Máris hallotta, hogy léptek közelednek az ajtóhoz, aztán az ajtó kinyílt, és Amos Barlow megszólalt: -
Tessék. - Hawes ráfogta a fegyvert, és azt mondta: - Vegye a kalapját, Mr. Barlow! A játszmának vége.
- Micsoda? - kérdezte Barlow. Teljes elképedést tükrözött az arca. Tágra nyílt szemmel bámult Hawesra.
- Hallotta, mit mondtam. Vége a játszmának. Végre megkaptuk a jelentést a laborból.
- A laborból? Miféle jelentést? Miről beszél?
- Az azon a poháron levö ujjlenyomatokról beszélek, amelyet elmosott és visszatett a konyhakredencbe - hazudta
Hawes. - A bátyja és Irene Thayer meggyilkolásáról beszélek. Most pedig vegye a nyavalyás kalapját, mert hosszú
napom volt, fáradt vagyok és képes vagyok lőni, azaz itt és most pontot tenni az egésznek a végére!
És tovább várt a sötétben, a fegyverrel a kezében, várt, és az izgalomtól csak úgy kalapált a szíve a mellkasában,
hiszen nem tudhatta, hogy Barlow beveszi-e, amit hazudott neki. Tudta, hogy ha nem veszi be, ha azt mondja, hogy
nem tudja, miről beszél Hawes - miféle pohárról? miféle konyhakredencröl? miféle ujjlenyomatról? -, tudta, hogy ha
nem veszi be, soha többé nem lesz esélyük arra, hogy megoldják ezt az ügyet. Örökre ott fog rohadni a nyitva maradt
ügyak közt.
Barlow megszólalt. Nagyon halk volt a hangja. - Én azt hittem, hogy lemostam az ujjlenyomatokat arról a
pohárról.
Igen, lemosta - mondta gyorsan Hawes. - De egy ujjlenyomatot rajta felejtett a feneke körül.
Barlow bólintott, aztán felsóhajtott.
- Azt hittem, hogy körültekintően jártam el - mondta.
- Gondosan végigtörülgettem az egész lakást. - Megcsóválta a fejét. - Maga ezt már ... maguk ezt már rég tudják?
- A labor el volt halmozva munkával. Csak ma este kaptuk meg a jelentést.
- Én ugyanis azt hittem ... már a múltkor azt hittem, amikor itt jártak, és azt a filmet keresték, azt hittem, hogy ezzel
vége is az egésznek. Azt hittem, lezárják az ügyet, miután nem találták meg a filmet.
- Mit csinált a filmmel, Mr. Barlow?
- Elégettem. Rájöttem, hogy hiba volt ellopni, de nagyon sokáig nem tudtam elszánni rá magam, hogy
megszabaduljak tőle. Ugyanis szerettem volna, ha marad valamim Tommyról ... Szerettem volna, ha marad
valamim, ami felidézi elöttem Tommyt. - Ismét megcsóválta a fejét. - Csak két nappal azelőtt égettem el, hogy
idejöttek és keresték. De azt hittem, hogy ezzel vége is az egésznek. Mármint azzal, hogy nem találták meg. Azt
hittem, hogy lezárták végre az ügyet.
- Miért csinálta, Mr. Barlow? - kérdezte Hawes. Miért ölte meg őket?
Barlow egy pillanatig némán meredt rá. Alacsony, vézna, ferde tartású férfi volt, bottal a jobb kezében. És Hawes
egy pillanatig határtalan rokonszenvet érzett iránta. Csak nézte Barlowot, aki ott állt a ház ajtajában, amelyet a
bátyjával együtt vásárolt, és megpróbálta megérteni, mi késztette ezt az embert arra, hogy gyilkoljon.
- Miért csinálta? - tette fel végül is ismét a kérdést. És Barlow, aki nem is Hawesra meredt, hanem keresztülnézett
rajta, vissza egy régmúlt áprilisi napra, csak ennyit válaszolt: - Hirtelen támadt bennem az ötlet - és Hawes a
csuklójára csatolta a bilincset.
-Hirtelen támadt bennem az ötlet. Higgyék el, hogy nem azzal a szándékkal mentem el oda, hogy megölöm őket.
Higgyék el, hogy még csak nem is tudtam róla, hogy Irene Thayer létezik, hát hogy tervezhettem volna, hogy
megölöm öket? Majd mindjárt megmagyarázom. Tommy aznap reggel szólt, hogy egy meglepetést tartogat a
számomra, megadott egy címet, és azt mondta, hogy az ebédidőmben menjek el oda. Én mindennap fél egykor szok-
tam lejönni ebédelni. Alig vártam, hogy megtudjam, milyen meglepetést tartogat számomra Tommy. Alig tudtam
kivárni aznap az ebédidőt.
Szóval fél egykor lejöttem az irodából, taxiba ültem, éa a megadott cimre hajtottam. Déli Ötödik utca 1516. Ez
volt a cím. 1/A számú lakás. Szóval odahajtattam. Felmentem a lépcsőn, megnyomtam a csengőt, és Tommy nyitott
ajtót, széles mosollyal az arcán, ugyanis ő mindig jókedvű volt, mindig nevetett, ajtót nyitott, és felszólitott, hogy
lépjek be, aztán bevezetett a nappaliba, és ott volt a nő.
Irene.
Irene Thayer.
Tommy rám nézett, és azt mondta: “Irene, ez itt az öcsém, Amos”, nekem meg még mindig azzal a mosollyal az
arcán, azt mondta: “Amos, bemutatom neked Irene Thayert”, én meg éppen a nő keze után nyúltam, hogy
megszoritsam, mikor Tommy folytatta: “A jövő hónapban összeházasodunk.”
E1 tudják képzelni, hogy alig hittem a fülemnek? Soha még csak nem is hallottam erről a nőről, és most Tommy
meghív ebbe az idegen lakásba a Déli Ötödiken, bemutat neki, és azt mondja nekem, hogy a jövő hónapban feleségül
veszi, és mindezt teszi anélkül, hogy előzőleg egy szóval is emlitette volna, hogy komolyan foglalkozik valakivel.
Végül is az öccse voltam. Legalább megemlithette volna.
 Még ... még két üveg whiskyjük is volt. Tommy azt mondta, azért vette, hogy megünnepeljük a nagy eseményt.
Töltött is mindhármunknak egy kis whiskyt, és ittunk is a házasságukra, én meg közben folyton azon gondolkoztam,
hogy vajon miért nem szólt nekem erről eddig Tommy, miért nem szólt a saját öccsének. Ugyanis nagyon jó
viszonyban va ... voltunk. Tommy volt az, aki a gondomat viselte, miután az anyám meg az apám meghalt,
esküszöm, olyan volt hozzám, mintha az apám lenne, őszintén szerettük egymást, igazán őszintén. És miközben
ittunk, nekem meg folyton azon járt az eszem, hogy vajon miért nem beszélt nekem Tommy soha erről az Irene
Thayerről, elkezdték magyarázni, hogy Irene férjes asszony, és hogy Renóba fog utazni, és hogy mihelyt kimondták
a válását, Tommy is oda fog utazni, úgy tervezik, hogy ott nyugaton töltik a mézesheteiket, és aztán Tommy
valószinűleg ott vállal munkát is valahol, még nem biztos ugyan, de úgy hallotta, hogy Kaliforniában nagyon sok
munkaalkalom adódik. Lehet, mondta Tommy, hogy megpróbál elhelyezkedni a filmszakmában. Ugyanis Tommy
mindig a filmmel vacakolt, ő is meg az a másik pasas is, akivel együtt dolgoztak a pasas lakásán.
Szóval ittunk, én meg kezdtem ráeszmélni, hogy Tommy nemcsak elvenni akarja ezt az idegen nőt, akivel én most
találkoztam először, hanem azt is tervezi, hogy elköltözik a városból, és talán végleg letelepedik Kaliforniában,
amikor pedig csak most vettünk magunknak egy házat, vagyis ha nem is éppen most, akkor is még csak nem egészen
egy éve lakunk az új házban, és ő itt most arról beszél, hogy itthagyja ezt a házat, és Kaliforniában, az ország másik
végében akar letelepedni. Kezdtem egy kicsit rosszúl érezni magam, elnézést kértem, és kimentem a fürdőszobába,
ugyanis felfordult a gyomrom és hányingerem volt, és benéztem az orvosságos szekrénybe, hátha van benne egy kis
Selters-víz vagy valami, akármi, amitől elmúlik a hányingerem, és akkor láttam meg az altatókat, és azt hiszem,
akkor támadt bennem az ötlet.
De csak azt hiszem, biztos nem vagyok benne. Úgy értem, nem valószínű, hogy már akkor tudtan, hogy ki fogom
nyitni a gázcsapot, vagy valami, csak azt tudtam, hogy bele fogom tenni az altatót az italukba, talán azt hittem, hogy
attól fognak meghalni, mármint a túl nagy adag altatótól. Amikor visszamentem, a zsebemben volt az üveg az
altatóval. Négy tabletta volt az üvegben. Tommy újra töltött, én meg kimentem a konyhába az italokkal, hogy vizet
töltsek hozzájuk, ugyanis mi vízzel szoktuk inni a Schotchot, és akkor tettem a poharaikba az altatót, mind a
kettőjükébe kettőt, gondoltam, ennyi bizonyára elég lesz, hogy elaltassa őket, vagy talán hogy megölje őket, nem is
tudom, mit gondoltam. Az altató nagyon gyorsan hatott, örültem, hogy ilyen gyorsan hatott, mert az ebédidőm már
majdnem lejárt, és én még sohase késtem a munkából, amióta az Anderson és Loebnél dolgozom, nem szoktam
reggel se késni, amikor munkába kell állni, és az ebédről se tértém vissza későn soha. Körülbelül tizenöt perc mulva
már mind a ketten aludtak, és amikor megnéztem őket, rájöttem, hogy nem haltak meg, csak alszanak, és azt hiszem,
igen, csakis akkor történhetett, igen, azt hiszem, akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy megölom öket, mert ...
nem is tudom ... mert nem akartam, hogy Tommy feleségül vegye azt a nőt, és elmenjen vele Kaliforniába, és ott
éljen, igen, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy kinyitom a gázcsapot.
Becipeltem őket a hálószobába, és lefektettem őket az ágyra, és aztán megláttam az irógépet ott az ágy mellett az
asztalon, legépeltem rajta a búcsúlevelet, és rátettem a komódra. Nem tudom, miért írtam hibásan az “ellene” szót.
Azt hiszem, csak véletlenül, mert nem tudok jól gépelni, csak két ujjal pötyögtettem le a levelet, de nem találtam
radírt a szobában, meg különben is úgy gondoltam, hogy a hibától csak valódibbnak fog látszani a levél, ezért aztán
ugy hagytam. Lecsatoltam Tommy karóráját, hogy rátegyem a komódon heverő levélre, és akkor támadt az az
ötletem, hogy levetkőztetem őket. Azt hiszem, azt a látszatot akartam kelteni, hogy az a lakás valami találkahely, és
ők azért mentek oda, hogy ... nyilván értik, hogy miért, És hogy tényleg azt csinálták. Mielőtt kinyitották volna a
gázcsapot. Szóval levetkőztettem őket, és a ruhadarabjaikat gondosan összehajtogatva rátettem a székekre, hogy az
legyen a látszat, hogy tényleg ők vetkőztek le mielőtt ... mielőtt összefeküdtek. Aztán körbejártam az egész lakást, és
mindent letöröltem a zsebkendőmmel, amihez emlékezetem szerint hozzáértem, de nem emlékeztem pontosan, hogy
mihez értem hozzá és mihez nem, így aztán mindent letöröltem. A filmet akkor találtam meg, amikor a nappaliban
törölgettem. A dobozon rajta volt Tommy neve, és eszembe jutott, hogy egyszer találkoztam a filmes barátjával, meg
arra is emlékeztem, hogy csináltak is együtt néhány filmet, ezért aztán zsebre vágtam a filmtekercset. A zakóm
zsebébe tettem.
Aztán bevittem a whiskysüvegeket a hálószobába, és felbontottam a második üveget is, hogy azt a látszatot
keltsem, mintha sokat ittak volna, és kiöntöttem a whiskyt az ágyelőre, hogy azt a látszatot keltsem mintha tényleg
részegre itták volna magukat, mielőtt kinyitották a gázcsapot, de én akkor még nem nyitottam ki, pedig egész idő a-
latt foglalkoztatott a gondolat, hogy kinyitom, de még nem nyitottam ki. Amikor a hálószobában voltam a
whiskysüvegekkel, rájuk néztem ott az ágyon, és akkor kezdett zavarni, hogy mind a ketten úgy fekszenek ott, ahogy
fekszenek Egész idő alatt rájuk gondoltam, miközben a konyhában elmostam a poharakat. Mind a három poharat
elmostam és eltöröltem, és kettőt a mosogatóban hagytam, hogy úgy nézzen ki, hogy csak kettesben ittak, a
harmadikát meg visszatettem a kredencbe, a többi pohár mellé. Én azt hittem, hogy mind a hármat tisztára töröltem.
Gondolhattam volna, hogy a maguk laborosai rájönnek, hogy hárman ittak a whiskyből, megvannak hozzá az
eszközeik, a mikroszkópjaik meg minden, ostobaaág volt tőlem, hogy nem gondoltam rá. De hát mosogatás közben
egész idő alatt csak ők jártak a fejemben, ahogy ott fekszenek az ágyon, és egyre jobban zavarni kezdett a gondolat,
hogy teljesen meztelenül találják majd őket, még akkor is, ha azt a látszatot akartam kelteni, hogy ... hogy sze-
relmeskedtek. Ezért aztán visszamentem a hálószobába, és rájuk adtam az alsónadrágjukat, mármint Tommyra a
nadrágot, a nőre meg a bugyiját. A nőre rá akartam adni a melltartóját is, de ... nem tudtam, hogy kell. Ezért aztán
csak ... azt adtam rá, amit tudtam. Mielőtt kijöttem a hálószobából, még egy pillanatra megálltam az ajtóban, és még
egyszer az ágyra néztem, hogy vajon igy is azt a látszatot keltik-e, hogy szerelmeskedtek. Úgy láttam, hogy igen, és
akkor mentem ki a konyhába, hogy kinyissam a gázcsapot. Ki is nyitottam, aztán elhagytam a lakást.

Amikor a gyorsíró legépelte és behozta Amos Barlow vallomását, Barlow aláírta, aztán egy rendőr kíséretében kisán-
tikált a szobából. A rendőr a földszintre kísérte le, hogy az egyik ottani őrizetes cellában töltse az éjszakát, s aztán
majd másnap délelőtt vádat emeljenek ellene. A detektívek elnézték, ahogy kisántikált a szobából, aztán hallgatták,
hogy kopog a botja a földszintre vezető vaslépcsőn. Hallgatták, de nem töltötte el őket se diadalérzet, se
elégedettség, hogy mégiscsak jó munkát végeztek.
- Kérnek egy kis kávét, fiúk? - kérdezte Miscolo az Iktató ajtajából.
- Köszönöm, én nem kérek - mondta Carella.
- És maga, Cotton? Talán egy kis teát?
- Köszönöm, Alf, azt se kérek.
A két detektív hallgatott egy darabig. A falióra tíz perc múlva egyet mutatott.
Carella nagyot sóhajtott, és felvette a zakóját. - Miközben itt ültem, folyton azon tünődtem, hogy vajon hányan kö-
vetnek el gyilkosságot a pillanat hatása alatt, és vajon hányan ússzák meg büntetés nélkül? Hányan lehetnek?
- Sokan - mondta Hawes.
Carella megint sóhajtott. - Magának van fiútestvére, Cotton?
- Nincs.
- Nekem sincs. Hogy képes valaki megölni a saját bátyját?
- Nem akarta elveszíteni - mondta Hawes.
- Inkább elveszejtette - válaszolt rá fakó hangon Carella, azután megint sóhajtott egyet, és azt mondta: - Jöjjön,
fizetek magának egy sört. Oké?
- Oké - mondta Hawes.
Együtt mentek végig a folyosón. Az Iktató előtt megálltak, hogy éjszakát kívánjanak Miscolónak. Amikor leértek a
vaslépcsőn a földszintre, Carella megszólalt: - Hánykor jön be holnap?
- Azt hiszem, kicsit korábban fogok bejönni a szokottnál - felelte Hawes.
- A miatt a “Petie” miatt? Nehogy végleg kihüljenek a nyomok?
- Őt is csak el kell fognunk. Ő is gyilkolt.
- Tudom. Egyébként Bert is említette, hogy alighanem a nyomára jutott annak a tiltott lottóbanknak. Lehet, hogy
már holnap lecsaphatunk rá, és arra rámegy az egész délutánunk. Tényleg jó lesz korábban bejönni.
- Talán nem ártana, ha ezúttal kihagynánk a sörözést - vetette fel Hawes.
- Már én is mondani akartam - válaszolta Carella -, csak féltem, hogy megharagszik.
Mire kiértek az utcára, erösebben kezdett esni az eső.