Professional Documents
Culture Documents
A halálfélelem irodalmának áttekintése (pl. Neimeyer és Van Brunt, 1995; Tomer, 1992)
rávilágított egy átfogó, működőképes és tesztelhető modell megalkotásának szükségességére,
amely összekapcsolja a halálfélelmet annak lehetséges előidézőivel. Egy ilyen modell több
célt szolgálhat. Empirikus megközelítésből egy átfogó modell képes lehet néhány logikátlan
és/vagy paradox eredményt megmagyarázni. Egy egyszerű példa megvilágíthatja ezt: ésszerű,
hogy közvetlen, egyszerű kapcsolatot várunk el a halálnak az egyén életében történő előtérbe
kerülése és a halálfélelem között, tehát azok az emberek, akik „közelebb vannak a halálhoz”,
nagyobb fokú szorongást mutatnak. Empirikus kutatások kimutatták azonban, hogy nincs
egyértelmű és erős kapcsolat az életkor és a halálfélelem közt (pl. Kastenbaum, 1992). Sőt,
néhány felmérés szerint kisebb a halálfélelem az idősebb felnőttek körében, mint a középkorú
vagy a fiatal felnőtteknél (pl. Neimeyer és Van Brunt, 1995; Neimeyer és Moore és Bagley,
1988; Wong, Reker és Gesser, 1994). Néhány kutatási eredmény az évek előrehaladtával a
halálfélelem lineáris csökkenésére utal, egészen a serdülőkortól kezdve (pl. Neimeyer, Moore
és Bagley, 1988; Thorson és Powell, 1994), míg más eredmények inkább haranggörbe-szerű
kapcsolatra utalnak, mely szerint a halálfélelem a középkorban tetőzik (Gesser, Wong és
Reker, 1987). Egyik esetben sem beszélhetünk azonban a halálfélelem egyenletes
növekedéséről a fiatalkortól az időskor felé haladva. Hasonlóképpen a halálfélelem és az
egészségi állapot közötti kapcsolat is összetettnek tűnik, nem általánosítható úgy, hogy a
komolyabb betegség mindig megnövekedett halálfélelemmel jár (pl. Neimeyer és Van Brunt,
1
Adrian Tomer – Grafton Eliason (1996) Toward a Comprehensive Model of Death Anxiety.
Death Studies, (20), 343-365
Megjegyzés: Bár a „death anxiety” „halálszorongás”-ként fordítható, s a szakirodalom valóban különbséget tesz a
halálfélelem és a halállal kapcsolatos szorongás között, ebben a tanulmányban a szerzők a „death anxiety”
fogalmát átfogó értelemben használják, amely nem csak a szorongási, hanem a félelmi elemeket is magában
foglalja. Mivel így bizonyos értelemben „megállapodás kérdése”, hogy a két fogalom közül melyiket használjuk
egyesítőként, a magyar fordításban a közismertebb halálfélelem kifejezést használjuk – hangsúlyozva, hogy
ebben az írásban ez a kifejezés a félelem pszichológiai fogalmánál tágabb értelmű. – a szerk.
1995). Tehát a korral és az egészségi állapottal kapcsolatos eredmények arra utalnak, hogy
mindkét változó (és így a halál előtérbe kerülése is) inkább kerülő úton van kapcsolatban a
halálfélelemmel, amelyet csak egy átfogó, többtényezős modellel lehet leírni.
Egy ilyen átfogó modell azonban nem csupán ezeknek az ellentmondásoknak az
összeegyeztetésére lehet alkalmas, hanem egyúttal lehetővé teszi az elméleti megközelítések
összevethetőségét is. A modell egyes összetevői megfeleltethetők egy vagy több korábbi
elméletnek. Ez azt eredményezheti, hogy az átfogó modell megmutatja, hogy a különféle
teóriák hol közelítenek egymáshoz, és hol egészítik ki egymást (Neimeyer, 1994a; Tomer,
1992). A modell empirikus megerősítése e teóriáknak részleges hitelesítéséül szolgál majd, és
hangsúlyozni fogja az integráció szükségességét.
Keresztülvihető feladat-e egy átfogó modell megalkotása? Az olvasó bizonyára nem fog
meglepődni, ha igenlő választ adunk erre a kérdésre. Először is: máris nagy mennyiségű
vizsgálati adat áll rendelkezésünkre. Annak ellenére, hogy ezek helyenként ellentmondásosak,
az eredmények néhány széleskörű általánosítást is lehetővé tesznek (pl. a halálfélelem és az
önmegvalósítás közötti kapcsolat összefüggései esetében – a témakör rövid áttekintésért ld. pl.
Neimeyer, 1994b). Másodszor: létezik néhány modell, melyek – bár nem átfogóak, és
bizonyítékokkal sincsenek megerősítve – építőelemekként és kiindulási alapként
szolgálhatnak. Ilyen például Wood és Robinson (1982) „járulékos modellje”, mely szerint az
önmegvalósítás (pl. eltérés az én és az ideális én között) és az integráció (az én és a halál
közötti ellentmondás feloldása) együttműködnek a halálfélelem kialakításában. Más,
általánosabb elméleti megközelítések szintén hozzájárulhatnak egy átfogó modellhez
(áttekintésért ld. Tomer, 1992). Végül pedig vannak olyan intuíciók és általános
megfigyelések, melyekre építhetünk. Ilyen Neimeyer (1994a) megfigyeléseken alapuló
megállapítása arról, hogy az emberi élet felfogható egy olyan identitásépítő folyamatként is,
melynek elemei „a múlt visszatükröződései és a jövő előérzetei” (p. 265).
Úgy gondoljuk tehát, hogy egy átfogó modell szükséges és megvalósítható.
Természetesen ezen a ponton egy ilyen modell kísérleti jellegű lesz, megerősítésre és esetleges
módosításokra szorul majd a további vizsgálati adatok fényében.
Fontos, hogy „munka-meghatározást” készítsünk a halálfélelem fogalmáról, mielőtt
belekezdenénk a modell kialakításának feladatába. A halálfélelem fogalma, amiképpen itt
használjuk, egy olyan negatív érzelmi reakció, melyet egy olyan állapot felidézése provokál,
melyben az én nem létezik. Kizárjuk ezért a kapcsolódó nézőpontokat, mint a haldoklástól
való félelmet illetve azt a félelmet, amit mások halála vagy haldoklása miatt érzünk. Bár a
„szorongás” kifejezés használatának szintén megvannak a maga nehézségei (ld. Neimeyer,
1995), ebben a tanulmányban átfogó értelemben alkalmazzuk, amely magában foglalja
például a félelmet is. Először röviden bemutatjuk a modellt, majd igazoljuk alkotóelemeit.
Erre a célra korábbi eredményeket és elméleti alátámasztásokat alkalmazunk. Az írás utolsó
bekezdéseiben a modell továbbfejlesztési lehetőségeiről, gyakorlati következményeiről,
valamint módszertani megfontolásokról lesz szó.
A halálfélelem-modell
A halál jelentése
Énkép
A megbánásról és önmegvalósításról szóló megbeszélésünk nyilvánvalóvá tette a kapcsolatot
az énkép és a halálfélelem között. Elsősorban azt láttuk, hogy a valódi és az ideális én közötti
nagy eltérés nagyobb mértékű halálfélelemmel áll kapcsolatban. Tanulságos volna tekintetbe
venni az én-eltérés elméletet (pl. Higgins, 1987), bár ez az elmélet eleddig nem nyert
alkalmazást a halálfélelem területén (vö. Tomer, 1992). Ezen elmélet szerint a valós és az
ideális énállapot közötti eltérés a „levertséggel kapcsolatos érzelmeknek” tulajdonítható.
Továbbá a valós énállapot és az illendő énállapot (az utóbbi magában foglalja a kötelességek,
felelősségek, stb. felvállalását, melyekről valaki az egyén vagy más úgy gondolja, hogy az
egyénnek meg kell birkóznia velük) közötti eltérés tulajdonítható félelemnek,
fenyegetettségnek, stb. Újabb keletű elméletek (Higgins, Vookles és Tykocinski, 1992)
magukban foglalják a teória kiterjesztését a „jövőbeli-énnel” és a „lehetséges-énnel”
kapcsolatos egyéb én-hiedelmekre is. Például a valós én és az ideális én közötti eltérés
valószínűsíthetően distressz eredetű, ha az ideális én kongruens a jövő-énnel. Ez analóg azzal
a helyzettel, melyben az egyénnek fontos céljai vannak, melyeket el akar érni a jövőben. Ezek
azok a célok, melyeket az „idő előtti” halál meghiúsíthat (jövővel kapcsolatos megbánás). Az
én-hiedelmek és a halálfélelem közötti kapcsolat még alaposabb meghatározásához az én-
eltérés elmélet további fejlődésére van szükség. Az itt leírt modell perspektívájából az én-
hiedelmek és az ezek közti eltérések (vö. Moretti és Higgins, 1990) befolyásolják a múlttal és
a jövővel kapcsolatos megbánás szintjét, csakúgy, mint az egyén önértékelésének mértékét.
Befolyásolhatják a halál megítélését is: a halál értelmes-e vagy nem.
Önértékelés
Az önértékelés és halálfélelem közötti kapcsolatot kísérleti eredményeik alapján Greenberg,
Solomon és munkatársaik. (1992) mutatták be három tanulmányból álló sorozatukban.
Vizsgálataik egyikében a kutatók az önértékelést befolyásolták oly módon, hogy
visszajelzéseket adtak a kísérleti alanyoknak a személyiségükkel kapcsolatban. Azok az
alanyok, akik pozitív visszacsatolásban részesültek, kevésbé tanúsítottak szorongást egy
„halál-videó” hatására. További bizonyítékkal szolgáltak Greenberg és munkatársai. (1993)
ezt követő tanulmányai, melyekből kiderült, hogy a magas önértékeléssel rendelkező emberek
kevésbé érzik szükségét, hogy tagadják a korai haláltól való félelmüket. Ezek az eredmények
összhangban vannak egyéb tanulmányokkal, melyek pozitív korrelációt mutattak ki az
alacsony önértékelés (vagy az élet hiábavalóságának érzete) és a halálfélelem között (pl.
Amenta és Weiner, 1981; Davis, Bremer, Anderson és Tramill, 1983).
Modellünkben az önértékelés az „énnel kapcsolatos meggyőződések” közé tartozik, és
a halálfélelemmel elsősorban a kétféle megbánás befolyásolása révén áll kapcsolatban.
Coping mechanizmusok
Élet-áttekintés
Az élet-áttekintés és az emlékezés (Butler, 1963; Romaniuk, 1981) valamint az
életrajzszerkesztés (Marshall, 1980) fogalmát azon fontos fejlődési folyamatok között
mutattuk be, melyek akkor zajlanak, mikor az egyén megvizsgálja a múltját. Pontosabban
ezeket a halálfélelemmel való megküzdési mechanizmusoknak tekinthetjük. Az élet-áttekintés
Butler (1963, 1974) szerint különlegesen fontos idős korban (vagy halálos beteg esetében),
mikor ezt a „közelítő feloldozás és a halál felismerése sugalmazza” (Butler, 1963, 66. old.).
Az élet-áttekintés elősegítheti a múltbéli konfliktusok integrációját, és ily módon
különösképpen alkalmazható olyan embernél, aki életútjának java részén már túl van, és
tudatában van annak, hol áll térben és időben az „élet évszakai” közt. Az élet áttekintés így
javasolható mechanizmus az én-integritás elérésére a nyolcadik eriksoni szinten (Erikson,
1963). Butler elismeri azt is, hogy az élet-áttekintés válaszként jelentkezhet más élet-krízisek
esetén, különböző életkorokban. Ezzel a felismeréssel összhangban Merriam (1993) 100, 80
és 60 évesek körében végzett tanulmányában úgy találta, hogy nincs jelentős különbség a
három korcsoportbéli alanyok között abban a tekintetben, hogy hány százalékuk végzett élet-
áttekintést. Más tanulmányok azt mutatták ki, hogy az élet-áttekintés nem korlátozódik az idős
korra, és a teljes élettartam alatt megtörténhet (Cameron, 1972; Giambra, 1977; Lieberman és
Tobin, 1983; Lowenthal, Thorner és Chiriboga, 1975; Merriam és Cross, 1982). Vitatható
azonban, hogy az élet-áttekintés a különböző életszakaszokban különböző funkciót tölt-e be.
Ezen álláspont mellett érvel Webster (1993), aki hét faktoros emlékezetfunkció-skálát
szerkesztett és hitelesített. A faktorok egyike a halálra való felkészülés volt. Eredményei
szerint a halálra való felkészülésben az életkor emelkedésével a visszaemlékezés szerepe
egyre nő. Érdekes megfigyelés mindemellett, hogy még tizen-, huszon- és harmincévesek
közül is néhányan alkalmazták az emlékezést erre a célra.
Az élet-áttekintés azonban egy elvesztegetettnek ítélt élet esetében nem biztos, hogy
segít, sőt esetenként a megbánás mértékét még növelheti is, ahelyett, hogy csökkentené.
Bűntudatot és depressziót ébreszthet (Butler, 1963). Ezek szerint az élet-áttekintés és a
halálfélelem közötti kapcsolat igen összetett.
Egyes kísérleti eredmények arra utaltak, hogy az élet-áttekintés-műhelyen résztvevő
emberek haláltagadása csökken (Georgemiller és Maloney, 1984). Ezzel egybehangzóan más
tanulmányok további pozitív hatásokra is felhívták a figyelmet, mint például a megnövekedett
én-integritásra (Taft és Nehrke, 1990), az élettel való elégedettség növekedésére (pl. Merriam
és Cross, 1981), az alacsonyabb depressziós szintre (pl. McMahon és Rhudick, 1967) vagy a
stressz-csökkenésre (pl. Lewis, 1971). Másrészről az idősebb emberek elégedettek lehetnek az
életükkel anélkül, hogy élet-áttekintést végeznének (pl. Merriam, 1993). Az egyén által
folytatott élet-áttekintés típusa szerint is vannak különbségek. Így Wong és Watt (1991) idős
férfiak és nők mintájában azt tapasztalta, hogy a sikeres öregkor integratív emlékezéssel
(amely az élet-áttekintéshez hasonló) és instrumentális emlékezéssel (amely szubjektív
kompetenciaérzet és folytonosság) áll kapcsolatban. A megszállott emlékezés (amely
bűntudatban és az egyén múltjával kapcsolatos keserűségben nyilvánul meg) azonban
fordítottan aránylik a sikeres öregedéshez. Érdemes rámutatni, hogy a szerzők nem mérték
halálfélelmet e vizsgálat során. A sikeres öregedés megítélése egy interjún alapult, melyben
felmérték az alany coping képességeit, fizikai hogylétét, mentális hogylétét és beállítottságát.
Összefoglalásként: a szakirodalom méltatja az élet-áttekintés és emlékezés szerepét,
mint az egyén válaszát a halál fokozott előtérbe kerülésére. Ez modellünkben megfelel annak
az útnak, mely a halálfélelemtől a megküzdési módszerekhez vezet. Az emlékezés kimenetele
lehet pozitív vagy negatív és hathatnak rá változók, mint például a hogylét vagy az
önértékelés, ahelyett, hogy egyenesen a halálfélelemre hatnának (vö. Wong és Watt, 1991). Ez
a folyamat modellünkben úgy jelenik meg, hogy javítja vagy rontja az egyén önmagáról
alkotott képét (önértékelés, én-fogalmak és élet-elégedettség), és – ennek eredményeképpen –
növeli vagy csökkenti a múlttal kapcsolatos megbánást. Valószínűnek tartjuk, hogy az élet-
áttekintés hatással van az egyén világgal kapcsolatos meggyőződéseire is (vallás, kultúra,
stb.). A folyamatok és hiedelemrendszerek közötti összefüggésekről szóló megbeszélés az
azonosulási folyamatokról szóló részben található.
Élettervezés
Míg az élet-áttekintés a múltat veszi figyelembe, az élettervezés a jövőt. Mindkét folyamat
különösen kiemelkedő az átmenet egyes szakaszaiban. Levinson (1978) szerint a fejlődési
átmenet feladata – egyebek között – „áttekinteni és kiértékelni a múltat; eldönteni, hogy a
múlt melyik mozzanata megőrzendő és melyik elvetendő; és átgondolni az egyén kívánalmait
és lehetőségeit a jövőre vonatkozóan” (51. old.). Az egyén fő céljainak átgondolása és
újraértelmezése különösen fontos a halál fokozott előtérbe kerülésének idején. Ezt Taylor
(1983) hangsúlyozta a fenyegető események kognitív adaptációjáról szóló elméletében. Egy
lehetséges halálos betegséggel szembesült ember a jelentés kereséséhez folyamodik, amely
magában foglalja a prioritások újrarendezését.
Számos típusa van az alapvető célok átszerkesztésének.
„Szelektív optimalizálás kompenzációval” – ezt a terminust Baltes és munkatársai
vezették be (pl. Baltes, 1987; Baltes, Dittmann-Kohli és Dixon, 1984), megmagyarázandó a
módot, ahogyan az idős emberek csökkent biológiai, mentális és szociális erőforrásaikkal
gazdálkodnak (az idő, mint erőforrás szintén hozzáadható e listához). A szelektív
optimalizáció lényege néhány olyan célra vagy különlegesen fontos érdeklődési területre való
koncentrálás, melyekbe az egyén különlegesen nagy erőt fektet és/vagy amelyekből
különlegesen nagy elégedettsége származik.
Egy másik lehetőség a realisztikusabb célok kitűzése, az elérhetetlen célokról való
lemondással és/vagy a siker és sikertelenség kritériumainak megváltoztatásával. Levinson
(1978) az életközepi átmenetről szóló tanulmányában érzékletesen írja le annak a
szükségességét, hogy az egyén realisztikusabbá tegye törekvéseit, és így nyomja el „az álom
zsarnokságát” (248. old.). Ezek a változások együtt járnak az egyén halandóságának
fokozottabb felismerésével és a kiábrándulással, mely tartalmazza a halhatatlanság
kimérájának feladását. A külső siker már nem olyan fontos. A sikertelenség, vagy az, amit a
társadalom sikertelenségnek tart, többé már nem tűnik katasztrófának (249. old.). Brantstadter,
Wentura és Greve (1993) fogalmazta meg az alábbi kérdést: hogyan képesek az idős emberek
érintetlenül megőrizni önértékelésüket rendszeres veszteségekkel szembesülve? Válaszuk
szerint olyan alkalmazkodási folyamaton mennek keresztül, mely lehetővé teszi az idős
embernek, hogy szakítson megvalósíthatatlan céljaival és/vagy csökkentse törekvéseit. Az
alkalmazkodás (csakúgy, mint az asszimiláció) alkalmazásával az idős emberek képesek
megőrizni ugyanazt a távolságot valós és vágyott énjük között egész életük során
(Brandstadter és munkatársai, 1993).
Modellünkben az élettervezési folyamatok az élet-áttekintési folyamatokkal együtt az
önértékelésre és én-fogalmakra hatással lévő változókként szerepelnek. Az életcélok
átalakítása segíthet betömni az én és az ideális én közötti rést, ezáltal csökkentve a múlttal és
a jövővel kapcsolatos megbánás intenzitását. Az irreális célok lecserélésével az egyén képessé
válhat a jövővel kapcsolatos megbánás mértékének csökkentésére, melyet a nem túlságosan
távoli halál kilátása keltett. Fő céljainak átdolgozásával az egyén a múlttal kapcsolatos
megbánás mértékét is befolyásolhatja, mely abból ered, hogy nem felelt meg valamely
eszményi szabványnak.
Én-transzcendentáló folyamatok
A transzcendencia kérdését könnyen belátható okokból gyakran tárgyalják a thanatológiában.
Ha a halál az én megsemmisülése, akkor az én egyetlen lehetősége arra, hogy elfogadja a
halált, a transzcendencia. Az én-nélküli én stádiumának feltételezése Dicksteintől (1977)
származik. A feljebb tárgyalt élet-áttekintés és az élettervezési folyamatok én-
transzcendentáló, felszabadító funkciót is betölthetnek. Az én-transzcendenciát előmozdító
egyéb folyamatok a generatív és én-elkülönítő folyamatok. Az előbbivel kapcsolatban
McAdams, de St. Aubin és Logan (1993) életkorbeli különbségeket mutattak ki az
alkotókészség négy kategóriájában: alkotó törődés (a jólét és az elkövetkező generációk
érdekében), alkotó törekvések, alkotó cselekedetek és alkotó elbeszélések (múltbéli emlékek).
Középkorú és idősebb felnőttek növekvő alkotókészséget mutatnak. Ezek az eredmények
alátámasztják Erikson elméletét, aki feltételezett egy alkotás kontra stagnálás állapotot a
középkorú embereknél. Azonban – szemben Erikson modelljével – idősebb emberek a
középkorúakkal megegyező mértékű alkotókészséget mutattak. Az alkotási, értékteremtési
folyamatok tehát – legalábbis részben – a halál fokozott közelségére adott válasznak és a saját
halál kérdésével való megbirkózás módszerének tekinthetők az élet során.
Az én-elkülönítést vagy az éntudatosság elvesztését Csíkszentmihályi (pl. 1990, 1993)
írta le, mint az áramlás (flow)-élmény részét. Ennek lényege az, hogy az én eltűnik az egyén
tudatából, aki másra koncentrál. Az éntudat ilyetén elvesztése vezethet én-transzcendeciához,
egy Másikkal való szoros kapcsolat érzéséhez és a világgal való egyesülés élményéhez
(Csíkszentmihályi, 1990, 64. old.). Az én-transzcendencia egy hasonló megfogalmazását adta
Erikson (1982), mint a bölcsesség egyik oldalát, amely jellemzően időskorban fejlődik ki.
Mind az alkotókészség, mind az én-elkülönítő folyamatok vagy élmények képesek
megváltoztatni az egyén én-fogalmait és világnézetét, azáltal, hogy az ego-t részévé teszik egy
átfogó entitásnak (kozmosz) és azáltal, hogy a világot megtöltik jelentéssel, és – talán –
tudatossággal.
Módszertani megfigyelések
Összefoglalás
Újabb keletű elméleti és tapasztalati fejlesztések lehetővé tették egy átfogó – bár kísérleti –
halálfélelem-modell kifejlesztését. Egy ilyen modell strukturális alapot létesít, melyen lehet
dolgozni és továbbépíteni, amely lehetőséget biztosít a további és szisztematikusabb kutatásra,
és teret nyit a fejlesztési és alkalmazási programok számára. Az e modellen alapuló empirikus
kutatások további módosításokra és tökéletesítésekre adhatnak lehetőséget. Végül pedig
remélhetjük, hogy ez a folyamat nemcsak abbéli képességünket növeli, hogy a rászorulókon
segíthessünk, de lehetővé teszi, hogy mélyebben megérthessük a halálfélelmet és azt, hogy
miképpen kapcsolódik emberi életünkhöz.
Irodalom
Amenta, M. M., & Weiner, a. W. (1981): Death anxiety and purpose in life in hospice workers.
Psychological Reports, 49, 920.
Antonovski, A. (1987): Unraveling the mystery of health. San Francisco, CA: Jossey-Bass.
Baltes, P. B. (1987): Theoretical propositions of life-span developmental psychology: On the
dynamics between growth and decline. Developmental Psychology, 23, 611-626.
Baltes, P. B., Dittmann-Kohli, F., & Dixon, R. A. (1984): New perspectives on the
development of intelligence in adulthood: Toward a dual-process conception and a model
of selective optimization with compensation. In P. B. Baltes & O. G. Brim, Jr. (Eds), Life-
span development and behavior (Vol. 6, pp. 33-76). New York: Academic Press.
Becker, E. (1973): The denial of death. New York: Free Press.
Bentler, P. M. (1989): EQS: A structural equations program manual. Los Angeles: BMDP
Statistical Software Inc.
Bollen, K. A. (1989): Structural equation with latent variables. New York: John Wiley & Sons.
Brandstadter, J., Wentura, D., & Greve, W. (1993): Adaptive resources of the aging self:
Outlines of an emergent perspective. International Journal of Behavioral Development,
16, 323-350.
Butler, R. N. (1963): The life review: An interpretation of reminiscence in the aged.
Psychiatry, 26, 65-76.
Butler, R. N. (1974): Successful aging and the role of the life review. American Geriatric
Society, 22, 529-535.
Cameron, P. (1972): The generation gap: Time orientation. The Gerontologist, 12, Part 1, 117-
119.
Csikszentmihalyi, M. (1990): Flow: The psychology of optimal experience. New York: Harper
& Row.
Csikszentmihalyi, M. (1993): The evolving self. New York: Harper Colins Publishers.
Davis, S. F., Bremer, S. A., Anderson, B. J., & Tramill, J. L. (1983): The interrelationship of
ego strength, self-esteem, death anxiety and gender in undergraduate college students.
Journal of General Psychology, 108, 55-59.
Dickstein, E. (1977): Self and self esteem: Theoretical foundations and their implications for
research. Human Development, 20, 129-140.
Erikson, E. (1963): Childhood and Society (2nd ed.). NY: Norton.
Erikson, E. H. (1982): The life cycle completed. New York: Norton.
Firestone, R. W. (1994): In R. A. Neimeyer (Ed.), Death Anxiety Handbook, (pp. 217-241).
Washington, DC: Taylor and Francis.
Georgemiller, R., & Maloney, H. N. (1984): Group life review and denial of death. Clinical
Gerontologist, 2(4), 37-49.
Gesser, G., Wong, P. T. P., & Reker, G. T. (1987): Death attitudes across the life-span: The
development and validation of the Death Attitude Profile (DAP). Omega, 18, 109-124.
Giambra, L. M. (1977): Daydreaming about the past: The time setting of spontaneous thought
intrusions. The Gerontologist, 17, 35-38.
Goswami, A. (1993): The self-aware universe. New York: G. P. Putnam's Sons.
Greenberg, J., Pyszczynski, T., Solomon, S. (1986): The causes and consequences of a need
for self-esteem: A terror management theory. In R. F. Baumeister (Ed.), Public self and
private self (pp. 189-212). New York: Springer-Verlag.
Greenberg, J., Pyszczynski, T., Solomon, S., Pinel, E., Simon, L., & Jordan, K. (1993): Effects
of self-esteem on vulnerability-denying defensive distortions: Further evidence of an
anxiety-buffering function of self-esteem. Journal of Experimental Social Psychology, 29,
229-251.
Greenberg, J., Pyszczynski, T., Solomon, S., Rosenblatt, A., Veeder, M., Kirkland, S., & Lyon,
D. (1990): Evidence for terror management theory II: The effects of mortality salience on
reactions to those who threaten or bolster the cultural worldview. Journal of Personality
and Social Psychology, 58, 308- 318.
Greenberg, J., Simon, L, Pyszczynski, T., Solomon, S., & Chatel D. (1992): Terror
management and tolerance: Does mortality salience always intensify negative reactions to
others who threaten one's worldview? Journal of Personality and Social Psychology, 63,
212-220.
Greenberg, J., Solomon, S., Pyszczynski, T., Rosenblatt, A., Burling, J., Lyon, D., Simon, L.,
& Pinel, E. (1992): Why do people need self-esteem? Converging evidence that self
esteem serves an anxiety-buffering function. Journal of Personality and Social
Psychology, 63, 913-922.
Higgins, E. T. (1987): Self-discrepancy: A theory relating self and affect. Psychological
Review, 94, 319-340.
Lewis, C. N. (1971): Reminiscing and self-concept in old age. Journal of Gerontology, 26,
240-243.
Higgins, E. T., Vookles, J., & Tyrocinski, O. (1992): Self and health: How „patterns” of self-
beliefs predict types of emotional and physical problems. Social Cognition, 10, 125-150.
Holcomb,L. E., Neimeyer, R. A., & Moore, M. K. (1993): Personal meanings of death: A
content analysis of free-response narratives. Death Studies, 17, 299-318.
Jöreskog, K. G., & Sörbom, D. (1988): LISREL7 : A guide to the program and its application.
Chicago: SPSS Inc.
Kastenbaum, R. (1992): The psychology of death. NY: Springer.
Kohlberg, L. W., Ryncarz (1990): Beyond justice reasoning: Moral development and
consideration of a seventh stage. In C. N. Alexander and E. J. Langer (eds.), Higher stages
of human development (pp. 191-207). NY: Oxford Univ. Press.
Krieger, S. R., Epting, F. R., & Leitner, L. M. (1974): Personal constructs, threat, and attitudes
toward death. Omega, 5, 299-310.
Lerner, M. J. (1970): The desire for justice and reactions to victims. In J. MacCauley &
Berkowitz (eds.), Altruism and helping behavior (pp. 205-2290. New York: Academic
Press.
Levinson, D. (1978): The seasons of a man's life. NY: Balantine.
Lewis, C. N. (1971). Reminiscing and self-concept in old age. Journal of Gerontology, 26,
240-243.
Lieberman, M. A. & Tobin, S. S. (1983): The experience of old age. New York: Basic Books.
Lowenthal, M. F., Thurnher, M., & Chiriboga, D. (1975). Four stages of life. San Francisco:
Josey-Bass.
Marshall, V. W. (1980): Last chapters: A sociology of aging and dying. Monterey, CA:
Brooks/Cole.
Maslow, A. H. (1968): Toward a psychology of being (2nd ed.). New York: Van Nostrand
Reinhold.
McAdams, D. P., de St. Aubin, E., & Logan, R. L. (1993): Generativity among young, midlife
and older adults. Psychology and Aging, 8, 221-230.
McMahon, A. W., & Rhudick, P. J. (1967): Reminiscing in the aged: An adaptational
response. Psychodynamic studies on aging: Creativity, reminiscing and dying. New York:
International Universities Press.
Merriam, S. B. (1993): Butler's life review: How universal is it? International Journal of
Aging and Human Development, 37(3), 163-175.
Merriam, S. & Cross, L. (1982): Adulthood and reminiscence: A descriptive study.
Educational Gerontology, 8, 275-290.
Moretti, M. M, & Higgins, E. T. (1990): Relating self-discrepancy to self-esteem: The
contribution of discrepancy beyond actual-self ratings. Journal of experimental social
Psychology, 26, 108-123.
Neimeyer, R. A. (1985): Actualization, integration and fear of death: A test of the additive
model. Death Studies, 9, 235- 250.
Neimeyer, R. A. (1994a): Death attitudes in adult life: A closing coda. In R. A. Neimeyer
(Ed.), Death Anxiety Handbook, (pp. 263-277). Washington, DC: Taylor and Francis.
Neimeyer, R. A. (1994b): The threat index and related methods. In R. A. Neimeyer (Ed.),
Death Anxiety Handbook, (pp. 61-101). Washington, DC: Taylor and Francis.
Neimeyer, R. A., & Chapman, K. M. (1980): Self/ideal discrepancy and fear of death: testing
an existential hypothesis. Omega, 11, 233-240.
Neimeyer, R. A., Dingemans, P., & Epting, F. R. (1977): Convergent validity, situational
stability, and meaningfulness of the Threat Index. Omega, 8, 251-265.
Neimeyer, R. A., Moore, M. K., & Bagley, K. (1988): A preliminary factor structure for the
Threat Index. Death Studies, 12, 217-225.
Neimeyer, R. A., Van Brunt, D. (1995): Death anxiety. In H. Wass, & R. A. Neimeyer (Eds.),
Dying: Facing the facts (3nd ed., pp. 49-88). Washington, DC: Hemisphere.
Osarchuk, M., & Tatz, S. J. (1973): Effect of induced fear of death on belief in afterlife.
Journal of Personality and Social Psychology, 27, 256-260.
Raykov, T., Tomer, a., & Nesselroade, J. R. (1991): Reporting structural equation modeling
results in Psychology and aging: Some proposed guidelines. Psychology and Aging, 6,
499- 503.
Rigdon, M. A., & Epting, F. R. (1985): Reduction in death threat as a basis for optimal
functioning. Death Studies, 9, 427- 448.
Robinson, P. J., & Wood, K. (1983): The Threat Index: An additive approach. Omega, 14,
139-144.
Rogers, C. R. (1959): A theory of therapy, personality, and interpersonal relationships, as
developed in the client-centered framework. In S. Koch (Ed.), Psychology: A study of a
science (Vol. 3, pp. 184-256). New York: McGraw-Hill.
Rogers, C. R. (1980): A way of being. Boston: Houghton- Mifflin.
Romaniuk, M. (1981): Reminiscence and the second half of life. Experimental Aging
Research, 7, 315-336.
Rosenblatt, A., Greenberg J., Solomon S., Pyszczynski T., & Lyon, D. (1989): Evidence for
terror management theory: I. The effects of mortality salience on reactions to those who
violate or uphold cultural values. Journal of Personality and Social Psychology, 57,, 681-
690.
Sartre, J. P. (1966): Being and nothingness: An essay on phenomenological ontology (H.
Barnes, Trans.). New York: Citadel Press. (Original work published 1943).
Solomon, S., Greenberg J., Pyszczynski T. (1991): A terror management theory of social
behavior: The psychological functions of self-esteem and cultural worldviews. In Mark
Zanna (Ed.), Advances in Experimental Social Psychology, 24, 93-159, Orlando, Fla.:
Academic Press.
Sterling, C. M., & Van Horn, K. R. (1989): Identity and death anxiety. Adolescence, 24, 321-
326.
Taft, L. B., & Nehrke, M. F. (1990): Reminiscence, life review, and ego integrity in nursing
home residents. International Journal of Aging and Human Development, 30, 189- 196.
Taylor, S. E. (1983): Adjustment to threatening events. American Psychologist, 38, 1161-1173.
Templer, D. I. (1970): The construction and validation of a death anxiety scale. Journal of
General Psychology, 82, 165-177.
Thorson, J. A., & Powell, F.C. (1994): A revised death anxiety scale. In R. A. Neimeyer (Ed.),
Death Anxiety Handbook, (pp. 303-381). Washington, DC: Taylor and Francis.
Tomer, A. (1992): Attitudes toward death in adult life--theoretical perspectives. Death Studies,
16, 475-506.
Webster, J. D. (1993): Construction and validation of the reminiscence scale. The Journals of
Gerontology: Psychological Sciences, 48, P256-P262.
Wong, P. T. P., & Watt, L. (1991): What types of reminiscence are associated with successful
aging? Psychology and Aging, 6, 272-279.
Wong, P. T. P., Reker, G. T., & Gesser, T. (1994): Death attitude profile-revisited: A
multidimensional measure of attitudes toward death. In R. A. Neimeyer (Ed.), Death
Anxiety Textbook, (pp. 121-148). Washington, DC: Taylor and Francis.
Wood, K., & Robinson, P. J. (1982): Actualization and fear of death: Retesting an existential
hypothesis. Essence, 5, 235- 243.