Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

A kiégésről röviden
© MÁTHÉ Borbála
Budapesti Gazdasági Főiskola, Nyelvvizsga és Továbbképző Központ,
Budapest
bori.mathe@gmail.com

„Burnout (kiégés) szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek

nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a
reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár,
s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív
attitűdök jellemeznek.” (Herbert J. Freudenberger, 1980)

„… mégsem lehet igaz, hogy a munka szükségszerűen kellemetlen. Lehet,

hogy nehéz, legalábbis nehezebb, mint semmit sem csinálni, de bőséges
bizonyítékaink vannak arra, hogy a munka örömteli tevékenység, gyakran
életünk legélvezetesebb része is lehet.” (Csíkszentmihályi, 2001)

A két idézet értelmezve az ember elgondolkozik, hol is az igazság. Az egyik véglet

maga a reménytelen pokol, a másik a kiteljesedés. Miért jut az egyiknek a kiégés, a
másiknak a személyiség kiteljesedése és a boldogság? Csinálhatnánk jól is?
Kiégés, burnout, depresszió – a XX. század vége és az új évezred kihívásokkal és
feszültséggel teli világának jelensége? Vagy már Hamlet is kiégés áldozata volt, nem
is beszélve az Aranyemberről, Tímár Mihályról? Esetleg régebbi a kórkép? Lehet,
hogy Hippokratész „fekete epéje” tényleg a depresszió és kiégés korabeli
megfelelője?
Közhely, hogy minden kornak megvannak a maga kihívásai. Érdekes
elgondolkozni azon, hogy a mai viszonylag kényelmesen berendezett világunkban
milyen nagy szerepet kapnak a lelki betegségek, pedig a háborúk, járványok,
éhínség korában talán jogosabban omolhatott össze a személyiség, mint manapság,
amikor az előbb említett borzalmakat a világ „jobbik” felén csak a hírekből ismerjük.
Ennek ellenére több lelki problémával küzdő embert termel ki a jóléti társadalom,
mint azok a vidékek, ahol a mai napig meg kell küzdeni az életben maradásért.
Sajnos manapság a globalizáció sikerrel exportálja a munkahelyi stresszorokat a
fejlődő világba.

Mit ír a jelenségről a szakirodalom?

A fent idézett Herbert Freudenberger (1980) német születésű amerikai pszichológus
valamikor az 1970-es években egy bizonyos típusú tünetegyüttest elnevezett
kiégésnek. Saját bevallása szerint egy kiégett ház képe jellemezheti legjobban a
jelenséget, ami kívülről épnek tűnik, belül azonban romhalmaz (Carter, 2011).
Leginkább a segítő foglalkozásúak körét tartotta veszélyeztetett csoportnak.
Pines és Aronson a „Kiégve – az unalomtól az önfejlesztésig” című 1990-ben
kiadott könyvükben egyenesen azt a következtetést vonják, hogy azok, akik segítő
típusú foglalkozást választanak, rendelkezhetnek bizonyos személyiségjegyekkel,
amelyek később kiégéshez vezethetnek (Ónody, 2001).

449
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

Altruista személyiség, vagy helfer szindróma? Az utóbbit Schmidtbauer írta le

először, mint a segítő foglalkozásúak kóros pszichés tüneteit, amikor a segítő
kihasználja a rászorulót és saját kóros pszichés szükségleteit kívánja kielégíteni
azzal, hogy másokon segít (Ónody, 2001). Természetesen sokféle tényező játszik
közre a kiégés kialakulásában. A szakirodalom a növekvő stresszt helyezi az első
helyre és ehhez jöhet még a nem megfelelő vezetési stílus, a rossz munkahelyi
légkör, a pozitív visszacsatolás hiánya és a túlzott kihívások, a nagy munkaterhelés a
mindenáron megfelelni akarás, szakadék az egyéni kompetenciák és a feladatok
között, vagy éppen a rutin unalma.
Az egészséges lélekkel bíró ember boldogulni szeretne az életben. Mindenkiben
ott a vágy, hogy fontos dolgokat vigyen véghez és így önmaga is fontossá váljon
(Malach-Pines & Yafe-Yanai, 2001). A fiatal felnőtt nagy lelkesedéssel és
várakozással tekint a jövő elé, aztán sokuknak valamikor kezd elszürkülni a világ.
Szétnézünk és keressük, kit is lehetne hibáztatni. Christina Maslach (2003) szerint
szinte bárkit okolhatunk a főnöktől a kollégákon át addig a személyig, akinek mi,
„elkötelezettek” minden energiánkat bevetve próbálunk segíteni, mégis valahol
elromlik az egész.
Ma már nem csak a segítő foglalkozásúaknál figyelhető meg a jelenség, hanem
olyan munkákban, ahol magas a stressz faktor, de külön irodalma van a magánéleti
kiégésnek is. A helyzet fokozatosan alakul ki, tetten érhető a különböző fázisokban.
Freundenberger (1980) szerint a kiégésnek 12 stációja van, amelyek lelki és fizikai
betegségtünetekben mutatkoznak meg.
1. A bizonyítási akarástól a bizonyítási kényszerig.
2. Fokozott erőfeszítés.
3. A személyes igények elhanyagolása.
4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása.
5. Az értékrend megváltozása.
6. A fellépő problémák tagadása.
7. Visszahúzódás.
8. Magatartás és viselkedésváltozás (külső vélemény kritikaként hat).
9. Deperszonalizáció.
10. Belső üresség.
11. Depresszió.
12. Teljes kiégettség (Petróczi, 2007a:39).

Elméletben lenne tér és idő felülkerekedni a jelentkező problémán. Tény, hogy

nem mindenki válik a kiégés áldozatává. Ugyanazt a feladatot valaki könnyedén
elvégzi, míg a másik kudarcot vall. A megfelelő önértékeléssel és önbizalommal bíró
emberek magasabb célokat tűznek ki maguk elé, megpróbálják azokat
megvalósítani, de nem esnek kétségbe akkor sem, ha esetenként kudarcot vallanak.
Ennek ellenére azt észben kell tartani, hogy ez első sorban nem az egyén maga
okozta probléma, hanem nagy a munkakörnyezet szerepe, beleértve a fentebb már
említett vezetést, a kollégákat, az elvégzendő feladatot és a másik szereplőt, aki
segítségre szorul. Mi van, ha a másik (beteg, tanítvány stb.) nem szimpatikus, teszi
fel a kérdést Maslach (2003). A megoldás megtalálásához azt ajánlja, vizsgáljuk meg
más szemszögből a problémát és fogalmazzuk át a kérdést. A KI a hibás? helyett
fogalmazzunk így: MI a hibás? Így nem embereket, hanem helyzeteket kell
vizsgálnunk a válasz megtalálásához és innentől különféle megoldási minták
léteznek.

450
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

A már többször idézett Christina Maslach, a Berkeley Egyetem professzora a 80-

as években kezdett el foglalkozni a jelenséggel és több könyvet írt a témában. Susan
Jacksonnal elkészítették a kiégés mérésére szolgáló leggyakrabban használt
kérdőívet a Maslach Burnout Inventory-t. „A jelenség négy komponensét teszteli a
kérdőív:
- emocionális kimerültség („Kifacsartnak érzem magam munka után”).
- deperszonalizáció, személytelenség a kapcsolatokban (Mióta ezt a munkát
végzem, érzéketlenebb vagyok az emberek irányában”).
- személyes hatékonyság és a teljesítmény csökkenése (…).
- a mások életébe való személyes bevonódás („Személyesen is érintve érzem
magam klienseim problémájában”) (Petróczi, 2007a:57).

A The Truth about Burnout című könyvében Maslach kifejti, hogy ha a munkahely
nem veszi figyelembe, emberi lényeket foglalkoztat, az arra hajlamosaknak egyenes
az út a kiégésig. Ez tragikus és nem utolsó sorban költséges következményekkel jár.
Az egyedüli megoldás az elkötelezettség megteremtése, mind a foglalkoztatói, mind
a munkavállalói oldalon. Ennek többféle módja létezik, melyek a kritikus pontokon
elejét veszik a túlzott stresszből és egyéb körülményekből eredő munkahelyi
frusztrációnak. Az ideális munkahelyen megfelelő a munkaterhelés, a dolgozó úgy
érzi, van választási lehetősége és ura a helyzetnek, hasznos munkát végez és őt
magát valamint munkáját elismerik és jutalmazzák, közösséghez tartozik, korrekt
bánásmódban részesül és a munkahelyi légkör igazságos. Ezek a tényezők segítik
elő, hogy az ember harmóniában éljen a munkájával és ez megváltozott
munkakörülményeket és dolgozókat jelent, de ebben munkahelynek és egyénnek
közös erőfeszítéssel együtt kell működnie (Maslach & Leiter, 1997:148-149).
Maslach (2003) három fázisát említi a kiégésnek. Az elsőt a kimerültség jellemzi, a
szervezet így reagál a stresszre. Ez az állapotot fokozatosan felváltja a cinizmus, e
szakasz jellemzője a munkához és a kollégákhoz való negatív, sokszor ellenséges
hozzáállás. Ezt az a kettősség eredményezi, hogy egyrészről az egyén nem biztos
önmagában, abban, hogy a munkájában adódó feladatokat el tudja látni, kialakul a
negatív önértékelés, amit cinizmussal próbál a külvilág felé leplezni. A harmadik
fázisban csökken a teljesítmény, ennek következménye a negatív önértékelés
kialakulása (mea culpa). A kiégés a legjellemzőbb az úgynevezett segítő
szakmákban, az egészségügyben, a pedagógusoknál. Itt mindig két személy
kapcsolata adja a munkavégzés alapját, ráadásul az egyik fél segítségre,
támogatásra, irányításra szorul.
Sok interjúrészletet idéz könyvében, egy szociális munkás teáskannához
hasonlítja a jelenséget, amiből már elforrt a víz, de még mindig ég alatta a láng. Egy
nyomozó azt mondja, megváltozott, amikor rendőr lett, a munkaszerep elvárásainak
megfelelően változott a személyisége, tipikus esete a deperszonalizációnak. Magas
a stresszfaktor a külképviseletek konzuli osztályán is, el kell dönteni, kinek jár a
vízum, kit kell elutasítani, vagy a idézi a pszichológust, aki úgy tekint a
munkahelyére, mintha gyárban dolgozna (Maslach, 2003:1-7).
Összefoglalva a szakirodalomban olvasottakat, láthatjuk, hogy a kiégést jelenség
sokrétű, okozhatják munkahelyi, de magánéleti körülmények is. Lehet jellemző a
nagy szellemi igénybevételt követelő vagy a segítő típusú foglalkozásoknak, de a
monoton fizikai munkát végzők körében is előfordul.

451
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

Tanári kiégés
Évtizedek távlatából előhívott emlék egy olvasói levél valamelyik újság, valószínűleg
„A pszichológus válaszol” rovatából, amit egy férj írt. Gondolattöredékekre
emlékszem csak, mégis összeáll a teljes kép. Ilyenek voltak a levélben, hogy
„feleségem őnagysága művelt, okos… magyart tanít egy jó nevű gimnáziumban…
lenézi a világot… olvassa imádott könyveit… egy-két liter bort iszik meg mosogatás
és takarítás helyett…” Mennyire világos és tiszta a kép még így töredékesen is,
hosszú idő távlatából. Két embert, és ha voltak, gyerekeiket gyötört, a feleség
munkahelyi, (magánéleti?) kiégése. Nem emlékszem, milyen választ kapott az
úriember. Ma már tengernyi irodalma van a jelenségnek. Mégsem vagyok
meggyőződve arról, ha a környezetünkben merülne fel a probléma, megfelelő módon
tudnánk azt kezelni.
Ha a pedagógus pályát és a közoktatást vesszük példának, a 6-18 éves korig
terjedő korosztályra a tanár hatása nagyon meghatározó, bár a különböző
életszakaszokban minőségében eltér. Milyen mintát adhat egy kiégett pedagógus az
őt tanító diákoknak és ez vajon mennyire hat a diák személyiségére? Ráadásul az
iskola világa sokszereplős. Sokfelé kell megfelelnie a tanárnak szaktárgyában és
emberileg; a diákok, a kollégák, az iskolavezetés, a szülők és nem utolsó sorban
önmaga felé. Elég, ha az egyik nem működik megfelelően és a frusztrációt
feldolgozni képtelen személyiség fokozatosan romba dönti a többit is.
Barry Farber (1999) képzeletben kísérletet végzett szakemberek egy csoportjával,
főleg nőkkel. A körülmények a következők: kevés fizetés, munkanapjuk nagy
részében nincs kapcsolatuk kollégáikkal, nem telefonálhatnak, mindig közönség előtt
állnak. Sok tanuló intellektuális, szociális és érzelmi fejlődésért felelnek. A
társadalom szükségesnek, de nem túlzottan rátermettnek ítéli őket és nem kapnak
kellő elismerést. Az elvárásoknak megfelelően még azoknál a tanulóknál is fejlődést
kell elérniük, akikkel a saját szüleik kudarcot vallottak és olyanok kritizálják
rendszeresen a munkájukat, akik nem is képzettek a szakmában…
Ebből a perspektívából nézve nem nagyon vonzó a kép. Ki is akarna tanár lenni?
Azt tudjuk, hogy a szakma kontraszelektált és elnőiesedett. Többféle forgatókönyv
létezhet, adva lehet egy mindig is tanárnak készülő fiatal, aki nagy lelkesedéssel
kezdi pályafutását, vagy egy olyan, akit már többedszerre nem vettek fel a jogra és
mivel valamit kezdeni kell magával, elmegy magyar vagy történelem szakos
tanárnak. Mindketten fényes pályát futhatnak be pedagógusként lelkes diákok
generációit bocsátva az életbe, vagy végezhetik kiégve, csak azért ragaszkodva a
munkájukhoz, mert nem ismernek más alternatívát. Ez esetben pedig nem
beszélhetünk lelkes diákok generációiról…
Ha újra megnézzük Christina Maslach megoldási javaslatait, valljuk be, a magyar
valóságra, a magyar iskolákra vetítve a kép utópisztikusnak tűnik (még?). Melyik
kolléga fog odamenni igazgatójához azzal a javaslattal, hogy vegyen fel még egy
nyelvtanárt, hogy enyhítse kollégái túlterheltségét, vagy, hogy bocsássa el X Y-t,
mert nem való tanárnak, máshol talán boldog lenne, de itt csak mérgezi a
munkahelyi légkört. Viszont, ha sokan ismerik és felismerik a problémát és tudják a
kivezető utakat is, talán idővel kialakul olyan „kritikus tömeg”, ami önmagától elindítja
a változást.
Ezért tartottam fontosnak megkérdezni kollégáimat, mennyit tudnak a jelenségről,
milyen hitek, tévhitek élnek a köztudatban. A kérdés boncolgatása azért is érdekes,
mert mindannyian megtapasztalhatjuk mindkét oldal jellemzőit. A nővér gyereke
iskolába jár, a tanár pedig betegség esetén orvoshoz fordul. A másikban pedig

452
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

mindig élesen látjuk a hibákat. Kérdőívben mértem fel, kollégáim mennyit tudnak ma
a kiégés jelenségéről. Ez a kérdőív egy tervezett kutatási folyamat első lépése.

Kutatás és eredményei
A kérdőíves kutatás eredményei. A kérdőív megalkotására kizárólag abból a célból
került sor, hogy megtudjam a válaszadók mennyire tájékozottak a kiégés
jelenségéről.
Módszer. A kérdőívet a kerdoivem.hu oldalon szerkesztettem és online került
kitöltésre. Először kollégáimnak és tanár ismerőseimnek küldtem el a linket, és aki
arra érdemesnek tartotta továbbküldte másoknak. Így kerültek be gyógypedagógusok
is a válaszadók közé.
A válaszadók. A kérdőív demográfiai adatokra vonatkozó kérdésekkel kezdődik.
Összesen 71 választ kaptam 11 férfitől és 60 nőtől. A válaszadók átlagéletkora 45,5
év. Többségük a felsőoktatásban dolgozik (45,7%), a többiek általános iskolában
(20%), középiskolában (18,6%), gyógypedagógiai, szociális intézményekben vagy
nevelési tanácsadókban dolgoznak (15,7%). A válaszadók többsége már régen van
a pályán (20-39 éve tanít 39 százalékuk), de válaszoltak a kérdésekre kezdők is, akik
kevesebb, mint 10 éve vannak a pályán (15%) és a megkérdezettek 22,5% tanít 10-
19 éve.
A kérdőív. A kérdőív összesen 16 kérdést tartalmaz. Arra kerestem a választ,
hogy: mennyire ítélik fontosnak a kiégés problémáját? (1-5-ig terjedő skálán a
legkisebb érték 2, a legnagyobb 5, átlag: 4,44). Nyitott kérdéseket tettem, fel a
következőkről:
• milyen szakmákban fordul elő a jelenség a leggyakrabban,
• mennyire jellemző inkább a jelenség a férfiakra vagy a nőkre és miért,
• lehet-e a jelenségnek pozitív oldala,
• mit lehetne tanácsolni egy feltehetően kiégéssel küzdő kollégának,
• példák a kiégés tüneteire,
• melyik korcsoport a legveszélyeztetettebb.

A megkérdezettek legnagyobb számban az egészségügyben dolgozókat tekintik a

kiégés lehetséges áldozataiként. Mivel nyitott kérdésre adtak választ, az azonos
kategóriába tartozó munkaköröket összevontam (pl. az egészségügyhöz tartozónak
vettem az orvost, a nővért, az ápolót stb.); így egyszer-egyszer említették a
következő szakmákat: ablaknál dolgozó, bróker, buszvezető, eladó, IT szakember,
pap, tervező, ügynök, vállalkozó. Néhányan nem szakmákat, inkább gondolatokat
írtak le:
„Szerintem nem annyira szakmafüggő, mint inkább a szakmához való
hozzáállás függvénye, hogy szereti az a szakmabeli a szakmát, amiben
dolgozik vagy nem.”
„Bármilyen szakmában előfordulhat, amit az ember több ideig csinál, mint
amennyiben jól érzi magát, amennyiben még kreatív tud lenni, és a szakma
felkelti az érdeklődését.” „akik megunják mindig ugyanazt csinálni” „… ott, ahol
nagy feszültség alatt kell dolgozni, nagy odaadással, ahol a munkaidő nem 8
óra” „emberekkel kell foglalkozni” „… bármelyikben, ahol nincs olyan
sikerélménye az embernek, amilyenre szüksége lenne” „általában nem
sikerorientált” „rossz munkahelyi légkör” „nem szívügy”.

453
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

„Szerintem minden szakmában előfordulhat, mert elsősorban személyiség

kérdése.”

A válaszadók (69 fő) 26,5%-a gondolja úgy, hogy nem meghatározható különösen
veszélyeztetett korcsoport. A maradék 73,9% többsége 40 évtől felfelé határozza
meg azt a korcsoportot, amelyik fokozottabban ki van téve a kiégés veszélyének,
illetve a pályán eltöltött 15-25 évet vette mérvadónak. Csak néhány esetben említik a
fiatalokat, mint lehetséges veszélyeztetett korcsoportot:
„… középkorúak, amikor többfelé kell megfelelni, idősek, amikor túllépnek
rajtuk, fiatalok, amikor túlzott intenzitással és elvárással próbálnak világot
megváltani”
„35-40-45 évesek, akik gyerekeket nevelnek és esetleg az idősödő szüleik is
különleges figyelmet igényelnének. Néha korcsoporthoz kötés nélkül is
előfordulhat a jelenség, ha "összesűrűsödnek a dolgok", bármikor kialakulhat,
bárkinél.”
„Szerintem 50 év körül, amikor már 25-30 évet lehúzott az ember, de a nyugdíj
még viszonylag messze van. És sokan ekkor jönnek rá, hogy vagy esélyük sem
volt arra, hogy elérjék céljaikat, tehát tkp. felesleges volt a nagy hajtás, vagy
elérték a korábbi céljaikat, de azóta változtak a prioritások.”
„Épp az, amelyik esetében már nem szívesen váltanak pályát vagy munkát az
emberek, azaz a 45-55 évesek köre. Hogy miért nem váltanak szívesen, az
többtényezős kérdés.”

Elgondolkodtató, hogy a válaszadók többsége a 40 év feletti korosztályhoz kötötte

a kiégés megjelenésének jellemző időszakát, illetve összefüggésbe hozta a
munkában, vagy ugyanazon a munkahelyen eltöltött idő hosszával. „Pines és
munkatársai azon fáradoztak, hogy az átlag egyetemistákról gyűjtsenek
információkat. … A legnagyobb meglepetésre az egyetemisták körében a kiégési
értékek magasabbak voltak, mint a többi érintett foglalkozási csoportnál…” (Petróczi
2007b:11).
Viszonylag kevesen, a válaszadók 31,9 %-a gondolja, hogy a nők jobban ki
vannak téve a kiégés veszélyének. Ez a tény és jellemzően veszélyeztetett
életkornak gondolt 40 év feletti korhatár figyelmen kívül hagyja a munkába visszatérő
40 év alatti kisgyermekes anyukákat, akiknek két helyen, otthon és a munkahelyen, a
magánéletben partnerként és édesanyaként a munkában pedig jó munkaerőként kell
teljesíteni, a társadalom elvárásai szerint a legjobban, leginkább a maximumon. Akik
szeretnének megfelelni a társadalom és sokszor a szűkebb környezet elvárásainak
könnyen belekerülhetnek abba a kilátástalan helyzetbe, hogy otthon lelkiismeret
furdalásuk van a nem 100 %-osan elvégzett munka miatt, a munkahelyen pedig
lelkiismeret furdalás gyötri őket a bölcsődében hagyott vagy éppen beteg gyermek
miatt. A nők aránya nagyon magas az egészségügyben, az oktatásban és a legtöbb
segítő szakmában.
Azok, akik úgy vélték, a nők jobban ki vannak téve a kiégés veszélyének a
következőképpen indokoltak:
„Otthon és a munkában is meg kell felelniük, és ez gyakran okoz konfliktust.”
„A nők érzékenyebbek, és többfelé kell megosztani a figyelmüket. (pl. család,
munka, magánélet) A többféle szerep megfelelő végzése maximalizmusra
hajlamosít, így jobban kihat az egyénre és megterhelőbb.”
„Nemük sajátosságaiból kifolyólag... pl. az érzelmi bevonódás erősebb lehet,
tehát a kiégés is erősebben érzékelhető... ez csupán feltételezés.”

454
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

„A nők az élet több területén kell, hogy helyt álljanak, hamarabb elfáradnak,
kiégnek, és kevesebb lehetőségük,idejük,energiájuk van a megújulásra,
regenerálódásra.”

Ketten érezték úgy, hogy a probléma jobban jellemző a férfiakra. A jelenséget

egyértelműen negatívnak értékelte a 71 válaszadó 78,9 %-a. Csupán 15-en (21,1%)
látott pozitívumot is a jelenségben. A 15 válaszadóból 3 férfi és 11-en 44 és 59 éves
kor között vannak. 4-en harmincasok. Érdekesnek tartom az indoklásaikat:
„Lehet valami újnak a kezdete.”
„A kiégés ugyan nem pozitív sem szakmailag, sem pedig az egyén
szempontjából, mégis új dimenziókat tárhat fel, hosszú távon akár további
fejlődést is eredményezhet.”
„A kiégés tünetei megújulásra, változásra, változtatásra sarkallhatnak.”
„Azért, mert felhívja a figyelmet egy olyan körülményre, amelyet mindenki
érdekében orvosolni kell.”
„Mert néha meg kell újulni. A kiégés, ha idejében észreveszi és megfelelően
foglakozik vele az érintett személy, segíthet a szakmai és magánéleti
továbbfejlődésben is.”
„Mert bizonyos életkorban (fiatalabb évjáratok) váltásra (munka, életmód stb.)
késztet. A rossz pályaválasztás is szerepet játszhat, vagy a "kiábrándultság".”
„rávilágíthat arra, hogy mással kell foglalkoznunk”
„Ha egy olyan mélypontra jutsz, akkor újra fel lehet állni belőle.”
„Mert egy váltás jó hatással is lehet az életedre.”
„Természetes folyamat” „figyelmeztet és elgondolkodtat” „segíthet pályát
módosítani”
„Mert sokszor szüksége van az embernek változásra.”
„Mert tudni kell róla, illetve szerintem lehet kezelni, időnként változtatni kell a
munkánkon, a rutinjainkon, stb.”

Ha megnézzük az 5. szófelhőt, szembeötlő szavak a változtatás, váltson,

keressen, próbáljon, új, munkahelyet és a sport. Többször szerepelt még a forduljon
pszichológushoz/szakemberhez „nem kellene, szégyen legyen”. Pedig sajnos
Magyarországon még a mai napig nem esik ugyanolyan megítélés alá, ha orvoshoz
fordulunk testi bajainkkal vagy, ha lelki problémáinkkal fordulunk szakemberhez.
Tehát elméletben tudjuk, mit is kellene tenni, de míg egy új hobbi vagy sport
elkezdése kivitelezhető, addig nem tűnik olyan egyszerűnek a pályamódosítás vagy
az újrakezdés.

Konklúzió
A megkérdezettek tájékozattak a kérdést illetően, de tetten érhetők a témakörben
kialakult sztereotip meglátások. Azt nem sikerült a kérdőívvel kiderítenem, hogy az
elméleti ismeretek valóban elegendőek-e arra, hogy a gyakorlatban fel is ismerjük azt
másokon, vagy önmagunkon, illetve gyanú esetén tudjuk-e, hogy mi a teendő.
Érdekes lenne megvizsgálni azt is, hogy a mai magyar viszonyok között mik a
lehetséges megoldások. Talán el kellene gondolkoznunk azon, hogyan érhető tetten
a jelenség és a fenti ötleteket figyelembe véve megoldási mintákat ajánlani.
Van megoldás? – Simone Weil szavai a múlt század elejéről üzennek: „Meg kell
tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” A szakirodalomban felsorolt, és a

455
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

kérdőívben válaszként túlnyomó többségben javasolt megoldási módok a

gyakorlatban nem biztos, hogy megvalósíthatóak, főleg a tünetek jelentkezésének
kezdetén. Saját tapasztalataim alapján hiszek Csíkszentmihályi Mihálynak: „Az hogy
az áramlat-tevékenységként megélt munka a legjobb módszer az emberi
képességek kibontakoztatására már régóta ismert bizonyos vallásos és filozófiai
tanok követői számára.” „Ha valaki megtalálja az áramlatot a munkájában és az
emberekkel való kapcsolataiban, akkor egész élete kedvezőbb irányt vehet.
(Csíkszentmihályi, 2001:212 és 205). Úgy gondolom, hogy a probléma felismerése
és a hagyományos kezelési módok mellett fontos lenne tudatosítani a kiégés
veszélyének fokozottan kitett szakmákban dolgozókban, hogy aktív önfejlesztéssel is
felül lehet kerekedni a problémán. A jövőben járható útnak tekintem önfejlesztő
tréningek szervezését az érintetteknek, mert: „Az ember az áramlatélmény átélése
után egyre különlegesebbé, megismerhetetlenebbé válik, ritka képességek
birtokosává lesz.” (Csíkszentmihályi 2001:73)

Függelék
1. szófelhő. Milyen szakmákban fordul elő a jelenség a leggyakrabban?

Saját szerkesztés (worditout.com)

2. szófelhő. Egyértelműen negatív jelenség a kiégés vagy van pozitív oldala is? Miért?

Saját szerkesztés (worditout.com)

456
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

3. szófelhő. Azok az indoklások, akik szerint a nőkre jellemzőbb a jelenség

Saját szerkesztés (worditout.com)

4. szófelhő. Példák a kiégés tüneteire

Saját szerkesztés (worditout.com)

457
 Vzdelávanie, výskum a metodológia, ISBN 978-80-971251-1-0

5. szófelhő. Milyen tanácsot lehetne adni annak aki a kiégés problémájával küzd:

Saját szerkesztés (worditout.com)

Irodalomjegyzék
CARTER, Sherrie Bourg (2011): How superachievers can avoid burnout When Life Loses Its
Meaning: The Heavy Price of High Achievement High Octane Women.
http://www.psychologytoday.com/blog/high-octane-women/201109/when-life-loses-its-
meaning-the-heavy-price-high-achievement [2012.12.14.]
CSÍKSZENTMIHÁLYI, Mihály (2001): Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája.
Budapest: Akadémiai.
FARBER, Barry A. (1999): Inconsequentiality – The Key to Understanding Teacher Burnout.
In Vandenberghe, R., & Huberman, A. Michael (Eds.), Understanding and Preventing
Teacher Burnout A Sourcebook of International Research and Practice (pp. 159-165).
Cambridge: Cambridge University Press.
FREUDENBERGER, Herbert J. (1980): The High Cost of High Achievement. New York,
Anchor Press.
FREUNDENBERGER, Herbert J. (1974): Staff burnout. Journal of Social Issues, 30,
159-165.
MALACH-Pines, Ayala, & YAFE-YANAI, Oreniya (2001): Unconscious determinants of
career choice and burnout: theoretical model and counseling strategy. Journal of
Employment Counseling, 38 (4), 170-184.
MASLACH, Christina (2003): Burnout The Cost of Caring. Cambridge, MA: Malor Book.
MASLACH, Christina, & LEITER, Michael P. (1997): The Truth about Burnout How
Organisations Cause Personal Stress and What to do about it. San Francisco: Jossey-Bass
Inc. Publishers.
ÓNODY Sarolta (2001): Kiégési tünetek (burnout szindróma) keletkezése és megoldási
lehetőségei. Új Pedagógiai Szemle, 51 (5), 80-85.
PETRÓCZI Erzsébet (2007a): Kiégés – elkerülhetetlen? Budapest: Eötvös József
Könyvkiadó.
PETRÓCZI Erzsébet (2007b): Amit a hallgatónak tudni illik a kiégésről. Szeged: SZEK;
Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó.

458