Dr.

Márkus Eszter

Az érzékelés-észlelés fejlesztésének lehetőségei

Napjainkban egyre kedveltebb szó a terápia, mintha minden gondunkra, bajunkra egy-egy
terápiás megoldás azonnali gyógyírt hozna. Ha citromolajat csepegtetünk a radiátor
párologtatójába: aromaterápiáról beszélünk, ha beveszünk néhány gyógynövény-cseppet, az
fitoterápia, ha egy kiskutyát beviszünk egy fogyatékos gyermekekből álló csoportba: állat-
asszisztált terápiát emlegetünk, ha valakit felültetünk egy lóra: máris lovasterápiát végzünk,
ha színes égőt csavarunk a foglalatba, és azzal világítunk: fényterápiát alkalmazunk, ha
megforgatunk valakit a kerekesszékében: táncterápiában részesítjük.
Ilyen értelemben minden édesanya, aki gondoskodik gyermekéről, neveli: folyamatosan
terápiát végez (?). Ugyanis a mindennapos gondozási és egyéb tevékenységek (tisztálkodás,
öltözés-vetkőzés, evés, ivás, séta, játék, stb.) során folyamatosan hatást gyakorol a gyermekre,
hiszen mozgatja, megérinti, különböző anyagokkal simítja (törölköző), vagy borítja (ruházat)
testét, beszél hozzá, változatos ingereket közvetít számára. Az étkezés során számtalan szag-
és íz-ingert közvetít, de ott is megjelennek a vizuálisan érzékelhető-észlelhető színek, a
tapintható formák, a hőmérséklet – stb. melyek mind-mind számtalan információt
közvetítenek a gyermek számára az őt körülvevő szűkebb és tágabb világról.
A terápiák divatját éljük, bármilyen nehézségre, funkciózavarra, fogyatékosságra számtalan
terápiát dolgoztak ki, kicsit mintha „sikk” lenne a sérült, akadályozott, fogyatékos
gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket ilyen vagy olyan terápiára hordani. A fogyatékosság
okozta fejlődési elmaradások és funkciózavarok leküzdésére, azonban nem lehet olyan
terápiát kitalálni, ami úgy működik, mint egy gyógyszer: ha egy megadott ideig „beveszek”
belőle napi meghatározott mennyiséget, akkor bizonyos idő eltelte után biztosan előre
meghatározható változás, javulás tapasztalható az állapotban. A gyermeki fejlődés, a funkciók
kialakulása – akár ép akár sérült gyermek esetében – mindig egyedi, komplex és nehezen
általánosítható folyamat. Nagyon sokszor nem tudjuk, hogy egy-egy fejlődési előrelépés
milyen hatások összességére jelenik meg, a szakemberek sok-sok kutatómunka után vélnek
felfedezni egy-egy jelentősnek vélt hatásmechanizmust, és arra építik fel koncepciójukat.
Szóval célszerű a hangzatos, vagy időnként rejtélyes nevet viselő terápiákat némi
fenntartással szemlélni, hiszen a terápiát végző szakember nyilvánvalóan messzemenően hisz
a tevékenységében, csak nem biztos, hogy minden terápia ugyanúgy működik minden
gyermek esetében. Szemléletes példa lehet a gyógyszerek példája: az egyik epilepsziás
gyermek esetében az egyik gyógyszer lesz hatásos, míg egy másik epilepsziás gyermeknek
egészen másmilyen gyógyszerre van szüksége. Így kellene néznünk a terápiákat is.
Ugyanakkor teljesen természetes, hogy a szülők mindent szeretnének megismerni, kipróbálni,
amiről akár csak sejthető, hogy gyermekük sorsa jobbra fordul.
A terápia elengedhetetlen „tartozéka” az azt végző szakember. Ha azt tapasztaljuk, hogy a
terapeuta a módszer vagy eljárás elé helyezi gyermekünk szükségleteit, igényeit, aktuális
állapotát, akkor jó kezekben tudhatjuk a gyermeket.
„Az igényes terápiás megközelítések közül tehát azoknak lehet leginkább létjogosultságuk,
amelyek nem elszigetelt tüneteket kívánnak befolyásolni, hanem egy holisztikus szemlélet
alapján az egész személyiséget támogatják, hogy az képessé váljon saját harmóniáját
kialakítani önmagán belül és az őt körülvevő világgal szemben egyaránt. A cél a gyermek
kreatív erőinek felébresztése, hogy aktív, örömteli interakciók sorozatán keresztül érlelhesse
azokat a neurofiziológiai, pszichoszociális háttérfunkciókat, amelyek az őt ért pszichés
és/vagy organikus behatások – sérülések, hiányállapotok – eredményeképpen nem működnek
megfelelően.” (Szvatkó, 2008)
A gyógypedagógiai segítségnyújtás ilyen holisztikus szemlélettel mindig a sérült,
akadályozott, fogyatékos gyermek szükségleteit, érdeklődését, állapotát valamint az
egészséges fejlődés törvényszerűségeit veszi alapul, és a fejlesztés során ezeket tartja szem
előtt. A fejlődés elején járó gyermekek esetében az érzékelés-észlelés és a mozgás együttesen
jelenti a fejlődés alapját, a kettőt nem lehet elválasztani egymástól.

Súlyos-halmozott fogyatékosság – sajátos nevelési igény – gyógypedagógiai

segítségnyújtás
A súlyos-halmozott fogyatékosság olyan állapot, melynek hátterében rendszerint a korai
életszakaszban (méhen belüli életben vagy a születés körül), ritkábban a későbbi életkorban
bekövetkező súlyos, átható, komplex sérülés áll, ami rendszerint a központi idegrendszert
(elsősorban a fejlődésben és érésben lévő agyat) is érinti. A komplex károsodás
következményeként rendkívül változatos formában megjelenő, összetett tünet-együttes alakul
ki, ami a személyiség fejlődésében jelentős eltéréseket, a tevékenységben (aktivitásban)
súlyos akadályozottságot, és a társadalmi életben való részvételben (participáció) súlyos
hátrányokat okozhat. A fejlődés eltérése és a tevékenység akadályozottsága a motoros és a
kommunikációs funkciók, továbbá e kettővel szoros kapcsolatban álló értelmi funkciók
területén a legszembetűnőbb.
A motoros (mozgás) funkciók területén a fejkontroll és a tekintés kontrolljának hiánya, a
felegyenesedés, állás, helyváltoztatás képességének súlyos nehézségei, vagy hiánya, a
végtagok (kar, kéz, láb) működésének súlyos zavarai, a komplex mozgásminták
koordinációjának zavarai és a beszédszervek funkciózavarai fordulnak elő. A motoros
funkciózavarok következtében minden mozgásaktivitást feltételező tevékenység területén
akadályozottság figyelhető meg.
A kommunikációs funkciók területén a kifejező (hangzó) beszéd hiánya, a nonverbális és/vagy
metakommunikatív jelzések alkalmazásának bizonytalanságai, a beszédértés nehezen
megítélhető szintje a kölcsönös kommunikációs megértés zavarát, akadályozottságát vagy
hiányát okozzák. Ebből következően a környezettel való kapcsolatfelvétel és az
együttműködés nehezített, ami a társadalmi beilleszkedés szempontjából jelent hátrányt.
Mivel a súlyos és halmozódó károsodások miatt a súlyosan-halmozottan fogyatékos
személyek aktivitásukban a fejlődés kezdeti (gyakran a szenzomotoros vagy pszichomotoros
fejlődési szakasznak megfelelő) szintjét mutatják, az értelmi funkciók eltéréseit elsősorban a
szenzoros (érzékelési-észlelési) vagy szenzomotoros, és az emocionális-szociális funkciók
területén észlelhetjük.
A szenzoros funkciók területén az érzékelés-észlelés érzékszervi (organikus) és/vagy pszichés
jellegű kiesései, az ingerek felfogásának és feldolgozásának alacsony szintű képessége, az
érzékletek és a mozgásminták, illetve viselkedésformák összehangolásának hiányos
képessége, a túlérzékenység, vagy az alacsony ingerküszöb okozhat nehézséget.
Az emocionális-szociális funkciók területén külön megfogalmazást nyer több feltűnő
magatartásforma (sztereotípiák, önkárosító viselkedés, öningerlés stb.), a túlérzékenység, a
személyektől és tárgyaktól való elvonatkoztatás képességének hiánya vagy zavara, a hangulati
labilitás, és az inadekvát érzelmi kitörések (pl. nevetés/sírás).
Mindezekhez az eltérésekhez társulhatnak még különböző krónikus betegségek, fokozott
görcskészség (epilepszia), tartós gyógyszerszedés és egészségügyi terápiás szükséglet,
megnövekedett balesetveszély és halálozási rizikó. Ezek további súlyosbító,
személyiségfejlődést nehezítő feltételeket teremthetnek.

Mozgás és érzékelés kölcsönhatásai a gyermeki fejlődésben

Az élet első éveiben a fejlődés egész folyamatát jelentősen meghatározza a mozgás és az
érzékelés-észlelés. Az aktivitás kialakulásához a test uralásához nagyon fontos a külvilág
ingereinek megfelelő felvétele és feldolgozása. Ha nem tudjuk a külvilág felől érkező
ingereket feldolgozni, úgy érezhetjük, hogy a minket körülvevő világ egy hatalmas káosz,
amiben nem tudunk eligazodni. Ebből a szempontból tehát elengedhetetlen az érzékelés-
észlelés biztosítása a gyermek számára az optimális fejlődés érdekében.
Az első nagymozgásbeli jelenség a fej és nyak területén megjelenő feszítő-nyújtó működés,
vagyis a fej megemelése (pl. ha az arcára fektetjük a babát, akkor fejét elfordítja) - ez az első
kontrollált mozgás. Hasonfekvésben a fejemelést követően fej- és vállemelést tapasztalunk,
melyben a nyakizmok mellett a hátizmok felső szakasza is aktívan részt vesz. Hátonfekvésben
javul a testhelyzet szimmetriája, hiszen elkezd kialakulni a hajlító mozgás, a fej középre
kerül, a karok már többször találhatók lazán a törzs mellett. A fejemelés, illetve a fejkontroll
stabilizálódása lehetővé teszi a baba számára, hogy ha felültetjük, fejét meg tudja tartani,
előrenéz, könnyebben tudja tekintetét fixálni, szívesen nézi a mozgást, és megpróbálja a
mozgó személyeket, tárgyakat szemével követni. Ha valamilyen ok miatt nem alakul ki vagy
nem elég stabil a fejemelés, vagyis a fejtartás kontrolljának hiánya figyelhető meg, ez
befolyásolja és nehezíti a vizuális képességek optimális fejlődését, s a későbbiekben a
mozgásfejlődésben nem számíthat a baba a látás támogató szerepére sem. Beindul tehát az az
„ördögi kör”, mely a mozgásfejlődés lelassulásának következtében alakul ki és hatással van az
egész személyiségre. Az érzékelési-észlelési funkciók nem tudnak optimális szintet elérni, s
nem tudnak a további mozgásfejlődés szolgálatába állni.
A mozgássorban ezután párhuzamosan jelenik meg a feszítés, nyújtás illetve a hajlítás, a
szimmetria egyre javul, a törzs izomzatában kialakul a feszítő és hajlító izomzat dinamikus
erőegyensúlya. Nem sokáig marad meg a szimmetrikus helyzet, hiszen az alkartámasz
javulásával egyidőben az aszimmetria is teret kap: egy kézzel nyúlni kezd a baba, miközben
súlypontját a másikra helyezi - ebből következik aztán az első (még véletlenszerű) átfordulás
hátonfekvésbe - az első helyzetváltoztató mozgás.
A törzskontroll javulása teszi lehetővé az egyre biztonságosabb ülést. A függőleges
testhelyzet miatt tágul a látótér, szemével hosszabb ideig tudja követni a mozgást, a fixáció
javul és nagyobb távolságban is működik, a hallási ingereket is fejfordítással, fordulással
tudja követni. A mozgásfejlődés így segíti az érzékelés-észlelés (szenzoros funkciók)
kialakulását és fejlődését.
A hajlítás már hátonfekvésben a gravitációval szemben is elég erős, így kezeit arca elé emeli,
azokkal vagy tárgyakkal játszik. Amennyiben a fejkontrollt nem követi a törzskontroll
optimális megjelenése, a gyermek jelentősen akadályozottá válik az érzékszervi - vizuális,
akusztikus, taktilis, stb. - ingerek felvételében, az ingerforrások keresésében, a környezetében
bekövetkező jelenségek, események ok-okozati összefüggéseinek felismerésében, vagyis a
megismerő képességek (kognitív funkciók) fejlődésében komoly akadályok jelentkezhetnek.
Az aktív helyváltoztatás megjelenésétől kezdve a gyermek legtöbb energiáját a tágabb
környezet megismerésére. Egyértelmű, hogy ha valami miatt nem tud kialakulni az önálló
helyváltoztatás, akkor a környezet megismeréséhez elsősorban a látási és hallási érzékletekre
kell támaszkodnia, ezek segítségével tudja megismerni szűkebb és tágabb környezetét. Ám
nem lehet mindent megismerni csupán a látás és hallás útján, így a szerzett tapasztalatok és
ismeretek hiányosak lesznek.
Amikor a nagymozgások elérik az aktív helyváltoztatás szintjét, a mozgásfejlődés kissé
lelassul. Az eddig megszerzett mozgásképességet ugyan tovább csiszolja a gyermek, ám
sokkal inkább a személyiségfejlődés különböző területein állítja azt a fejlődés szolgálatába. A
biztonságos testhelyzetek - ülés, állás - jó alátámasztást biztosítanak az önálló étkezés, a
beszéd, a játék és manipuláció feladatainak elvégzéséhez, energiáit nem a mozgás
végrehajtása köti le, hanem koncentráltan tud az adott tevékenységgel foglalatoskodni.
Szociális kapcsolatai is harmonikusabban alakulnak, ha a mozgásfejlődés eléri az aktív
helyváltoztatás szintjét, hiszen ebben az esetben már a kisgyermek is képes lesz
kezdeményezőként részt venni a szociális kapcsolatokban, s ez a kölcsönösség egyik
alapfeltétele.
Természetesen nem lehet a mozgás mindenhatóságát hangsúlyozni, hiszen számos külső
(szenzoros, kommunikációs, szociális stb.) hatás is kell ahhoz, hogy a mozgásfejlődés a
megfelelő „kerékvágásban” haladhasson. Miután a gyermek fejlődése komplex és bonyolult
folyamat, így nem is lehet egyik vagy másik területet mesterségesen kiemelni. A többi terület
nélkül értelmezhetetlen lenne bármelyik funkció fejlődése.
A mozgás számos esetben megteremti egy-egy funkció feltételeit - például: hasonfekvésben a
gyermek előre tud tekinteni, ha képes fejét megemelni, vagy megtapasztalja a távolság
fogalmát, ha tud aktívan helyet változtatni. Emellett számos külső inger és motiváció
szükséges ahhoz, hogy a gyermek mozgása optimálisan fejlődhessen - például: ha egy
játéktárgy kerül a látóterébe, gyakorolni fogja az utánnyúlást, vagy ha a nevén szólítják,
hívják, arra törekszik, hogy fej- és törzsfordítással keresse a hangforrást.
A fentieket összefoglalva láthatjuk, hogy a gyermek harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen
a mozgás, hiszen mozgás nélkül a többi funkció sem tud optimálisan fejlődni, s ezzel további
nehézségek várnak a mozgásfejlődésre is. A mozgás fejlődéséhez viszont szükség van az
érzékelés-észlelés fejlődésének megfelelő alakulására, hogy kellő feltételeket teremtsen az
aktivitáshoz, mozgáshoz. A funkciók egymástól való kölcsönös függőségi viszonyaként kell
tehát ezt a folyamatot elképzelni.

A fejlődés komplex támogatása: a gyógypedagógiai segítségnyújtás kiemelt területei

A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek, tanulók sajátosságai, nevelési és fejlesztési
szükségletei alapján körvonalazhatók a gyógypedagógiai nevelés fő területei, melyek a
komplexitás alapján, csak mesterségesen választhatók szét:
‰ Fejlesztő gondozás;
‰ Érzékelés-észlelés fejlesztése;
‰ Kommunikáció és interakció;
‰ Mozgásnevelés.
Fejlesztő gondozás
A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek akadályozottsága miatt az önálló életvitel
korlátozott, egész életükön át külső személyek segítségét igénylik. A gyógypedagógiai
megsegítésnek ki kell terjednie az alapvető biológiai, létfenntartó szükségletek kielégítésére, s
e tevékenységek során jól lehet érvényesíteni az érzékelés-észlelés fejlesztésének
szempontjait.
A megfelelően és személyre szabottan szervezett mindennapos tevékenységek mindamellett,
hogy biztonságérzetet adnak, sok tanulási lehetőséget biztosítanak a súlyosan-halmozottan
fogyatékos emberek számára. Az ápolás-gondozás tevékenységeit naponta többször el kell
végezni, és sok időt vesznek igénybe. Ilyenkor közvetlen testi kontaktusba kerülünk a
súlyosan-halmozottan fogyatékos személlyel, kommunikálunk egymással, szenzoros ingereket
közvetítünk számukra.
A mindennapos tevékenységekben az önellátás szintjének emelése a cél, ennek
megvalósításában a fejlesztő gondozás hatásai játszanak jelentős szerepet. Ilyenkor ugyanis a
fogyatékos személy élményhorizontját fokozatosan tágítjuk, stabilizáljuk szociális
kapcsolatait, a mindennapos események megfelelő kis lépésekre bontásával és
strukturálásával lehetővé tesszük számára a szituációhoz kapcsolt tevékenységtanulást és
gyakorlást.
Érzékelés-észlelés fejlesztése
A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek fejlődésbeli eltéréseinek és tevékenységbeli
akadályozottságának hátterében az aktivitás csökkenése áll. A csökkent aktivitás miatt
csökken az önmegélés, ennek következtében kevésbé ismeri a testét, és kevésbé képes azt
célzottan és kontrolláltan „bevetni” bizonyos célok elérésére. Így lényegesen később
jelentkezik önmaga elhatárolása a környezet tárgyaitól és személyeitől.
A súlyosan-halmozottan fogyatékos személy csökkent aktivitása megnehezíti az ingerfelvétel
és -feldolgozás, vagyis az érzékelés-észlelés folyamatát. Az ingerek felvételének és
feldolgozásának megváltozása miatt gondoskodni kell számukra a megfelelően strukturált
ingerek biztosításáról, hogy el tudjanak igazodni az őket körülvevő tárgyi és személyi
környezetben. Az érzékelés-észlelés fejlesztésére fokozott figyelmet kell fordítani a nevelés és
fejlesztés során, hogy sikeresen megelőzzük a fejlődés további elmaradását, illetve
megteremtsük a képességekhez mért optimális fejlődés lehetőségét.
Az érzékelés-észlelés fejlesztésének több eljárása ismert, például a bazális stimuláció
(Fröhlich 1996); az AST-koncepció egyes tartalmi területei (Schäffer 1998); a Snoezelen
(Bartholy 2003). Lényegében minden testorientált fejlesztő eljárás ide sorolható (Fikar 1996),
beleértve a fejlesztő gondozás elemeit is.
Kommunikáció és interakció fejlesztése
„Súlyosan-halmozottan fogyatékos személyekkel való foglalkozás során a kommunikáció
nem elsősorban cél, hanem az egyénnel közösen végzett valamennyi tevékenység során
eszközként használt interakciós folyamat. Cél lehet azonban a súlyosan-halmozottan
fogyatékos emberrel közösen kialakítani a kommunikációnak azt a hatékony módját, mellyel
az együttműködés megalapozható”. (Farkas 2003, 73).
Az érintett csoportok tagjainak - kommunikációs akadályozottságuk miatt - számtalan
helytelen feltételezéssel és félreértéssel kell szembesülniük mindennapjaik során, akár a
legegyszerűbb élethelyzetekben is, amikor nem tudják mások számára érthetővé tenni
gondolataikat, érzéseiket, kívánságaikat; amikor nem tudják hatékonyan befolyásolni az őket
körülvevő világ eseményeit és történéseit.
Súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek és segítőik között olyan kommunikációs
stratégiákat kell kialakítani, melyben létrejöhet a kölcsönös megértés, szavak nélkül is
értelmezni kell tudni az érintett személy testnyelvének közvetített üzeneteit, s adekvátan kell
azokra válaszolni.
A kommunikáció kialakítására és fejlesztésére több ismert eljárás létezik:
‰ Bazális kommunikáció.
‰ Az individuális kommunikáció a súlyosan-halmozottan fogyatékos személy és segítője
között kialakuló párbeszéd. A kölcsönösségen alapuló párbeszéd kialakulásához vezető
utat, vagyis a közös kommunikációs szint keresésének útját nevezzük orientációs
kommunikációnak.
‰ A bazális, orientációs, individuális kommunikáció és interakció folyamatának
kialakításáról és fejlesztéséről részletes leírások találhatók a szakirodalomban.
‰ Feltétlenül meg kell említeni a súlyosan-halmozottan fogyatékos, beszédben súlyosan
akadályozott emberek nyelvi és kommunikációs fejlesztésének további lehetőségét: a
segítő kommunikációt (augmentatív és alternatív kommunikáció). A segítő
kommunikációról szintén bőséges szakirodalom áll rendelkezésre.
Mozgásnevelés
Az élet első éveiben a fejlődés egész folyamatát jelentősen meghatározza a mozgás ép, vagy
megváltozott fejlődés, a mozgásos akadályozottság okozta hátrányok következtében az ép
fejlődéstől való egyre nagyobb elmaradás tapasztalható, különösen akkor, ha nem avatkozunk
be kellő időben.
A súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek többsége súlyos mozgászavarral is küzd, és
gyakran az életkortól függetlenül a fejlődés kezdeti (elemi) szintjét mutatják. Ha a fejlődés
elemi szintet mutat, figyelembe kell venni a fejlődés korai szakaszának – pszichomotoros
vagy szenzomotoros szakasz – legfontosabb jellegzetességét, a mozgásba ágyazottságot. A
fogyatékos személy funkcióinak és képességeinek harmonikus alakulásához elengedhetetlen a
mozgás, hiszen ellenkező esetben a többi funkció sem tud optimálisan fejlődni, s ezzel
további nehézségek várnak a mozgásfejlődésre is. A funkciók egymástól való kölcsönös
függőségi viszonyaként kell tehát ezt a folyamatot elképzelni, melynek alappontjában a
mozgás áll.
A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek mozgásnevelésének előfeltétele a megfelelő
szenzoros ingerek felvétele, feldolgozása és integrálása (ld. érzékelés-észlelés fejlesztése),
folyamata passzív, vezetett aktív illetve Segítséggel kiváltott (facilitált) mozdulatok,
mozgások formájában megvalósuló közös tevékenység.
A mozgásnevelés feladata: a motoros aktivitás csökkenése miatt kialakult szenzomotoros
depriváció csökkentése, a szenzomotoros területen kialakult fejlődési elmaradások pótlása
célzott ingerléssel, passzív mozgatással (mozgásérzékelés) és facilitált mozgások kiváltásával.
Optimális feltételek megteremtése a saját test megéléséhez (testkép, testséma,
mozgáskoordináció). A spontán fejlődés feltételeinek megteremtése a fiziológiás
mozgássornak megfelelően (kóros mozgásmintákat gátló kiinduló helyzetek megtalálása,
megfelelő tér és idő biztosítása az aktív mozgások gyakorlásához a fejkontrolltól a felállásig).
A mozgásnevelés összekapcsolása az érzékelés-észleléssel, a mindennapos tevékenységekhez
szükséges mozgásokkal, a fejlesztő gondozással.
A mozgásnevelés kiindulása: a pozicionálás (helyes és biztonságos testhelyzetek kialakítása),
mert ennek jelentős szerepe van az általános testi funkciók működésében (pl. légzés,
emésztés, stb.), a következményes tünetek megelőzésében (pl. decubitus, kontraktúrák,
deformitások, stb.), és a mindennapos tevékenységek lehető legönállóbb kivitelezésében.

Az érzékelés-észlelés fejlesztésének lehetőségei

Az érzékelés-észlelés fejlesztésének több eljárása ismert, a két legismertebb a bazális
stimuláció, a Snoezelen-terápia, a szenzoros integrációs terápia (Ayres-terápia), lényegében
minden testorientált fejlesztő eljárás ide sorolható (Fikar 1996), beleértve a fejlesztő
gondozás elemeit is.

A bazális stimuláció (Cseh – Kelemenné, 2003 alapján)

A bazális stimulációt 1975-1982 között Andreas Fröhlich és Ursula Haupt dolgozta ki,
halmozottan sérült, súlyosan mozgáskorlátozott gyermekek számára. A koncepció célja az
érzékelés-észlelés aktivizálása, a szenzomotoros funkciók minél szélesebb körű megélése,
fejlesztése. A megszerzett tapasztalatok, információk segítik a környezet megismerését,
megkönnyítik az alkalmazkodást, lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy a mindennapok
tevékenységeiben az összegyűjtött információk segítségével aktívan részt vegyenek, önálló
döntéseket hozzanak. A fejlesztés a gyermek saját világából indul, a számára érdekes
élethelyzeteket használja, és nagy súllyal van jelen a mindennapi szituációkban.
A bazális stimuláció során a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek meglévő
képességeiből indulunk ki, arra építünk, nem pedig a hiányzó képességeket kívánjuk pótolni.
A koncepció alapját a segítő személy és a gyermekek, fiatalok közötti gyengéd, szeretetteljes
kapcsolat biztosítja. A biztonságérzetet adó testi kapcsolat, a folyamatos odafigyelés, a
beszéd, a legapróbb aktivitásra adott pozitív reakció teszi lehetővé, hogy a folyamat
középpontjában a gyermek álljon.
Nagyon lényeges, hogy a bazális stimuláció során a gyermek aktívan részt vegyen a
tevékenységben, de ha nincsen előzetes tapasztalata, akkor ez nehezen megvalósítható. A
bazális stimuláció az anyaméhben szerzett tapasztalatokhoz nyúl vissza, azokra épít. Az
anyaméhben való mozgás, a különböző hullámok, rezgések, szívverések észlelése a test
helyzet- és helyváltoztatása a magzat számára szomatikus, vibratorikus és vesztibuláris
tapasztalást nyújt. Ezek a tapasztalatok később továbbfejlődnek, differenciálódnak. A
hullámok, rezgések megtapasztalásából, a vibratorikus észlelésből például a hallás fejlődik ki,
míg a szomatikus tapasztalatokból az orális, taktilis érzékelés.
A bazális stimuláció feladata a különböző anyagok, eszközök segítségével testi ingerek
biztosítása, a bőr, a látás, a hallás, az egyensúly, az íz, az illatok érzékelése terén.
A szomatikus stimuláció során azok az ingerek a legcélravezetőbbek, amelyeket közvetlen
testi kontaktusban biztosítunk a gyermekek számára. A gondozási szituációkban, az ölbeli
játékok alkalmával kialakuló meghitt kapcsolat az izom-spazmus oldódásához, hangulati
változáshoz vezet. A legsúlyosabban sérült gyermekek esetében a testi ingerekkel tudjuk a
legintenzívebb reakciót kiváltani. A pezsgőfürdő, a terápiás-fürdő, a masszírozás, a testfelület
különböző anyagokkal történő ingerlése a gyermekek bevonásával, aktív részvételével
történik, és az esetek nagy többségében pozitív reakciót vált ki.
A vesztibuláris ingerek segítségével újabb tájékozódási pontokat sajátít el testével
kapcsolatban. Érzékelhetővé válik a mozgások iránya, ereje. A hintáztatás, a ringatás szinte
minden esetben örömérzést vált ki akár ölben, akár valamilyen eszközzel történik.
Megfigyelhető, hogy a vesztibuláris ingerek hatására megszűnnek a sztereotip mozgások. A
gyermekek körében legkedveltebb a gimnasztikai labda és a zselé labda. Használatuk
alkalmával a fokozott izomtónus csökken, különböző mozgások válthatók ki (pl.: fej emelése,
támaszreakció, stb.).
A vibratorikus érzékelés már a méhen belül reakciót vált ki a gyermekből. Az anya és a
környezet hangjai rezgések formájában jutnak el a magzathoz. A közvetlen testi kapcsolatban
a test rezgéseit érzékeli, amit a beszédhang okoz, de ugyanakkor a légzés ritmusa és a
szívverés is érzékelhető. A vibratorikus stimuláció ily módon az együttlét erőteljes érzését
közvetíti. Megtanulja, hogy a beszédbeli odafordulás, egy személyes közlés, a hang a szülő,
nevelő része. A dúdolt dallamokra a gyermekek intenzívebb reakciót adtak. A legtöbb
gyermeknek van kedvenc dallama, amit felismer, mosolyog.
A rezgések érzékelése szorosan kapcsolódik a hangok érzékeléséhez. Az akusztikus
ingerekkel lehetőséget biztosítunk annak megtapasztaltatására, hogy a hangok, zajok
információt hordoznak, jelentésük van. Megpróbálja a zajokat elhelyezni a térben, rájön, hogy
a hangoknak forrása van, és ő maga is képes zajokat előállítani. Amikor erre rájön, kialakul
egy új kommunikációs lehetőség a gyermek és környezete között.
A taktilis-haptikus ingerlés tapintásos tapasztalatokat nyújt a tárgyak tulajdonságairól. A
kezet képessé kell tenni az érzékelésre, ennek érdekében ki kell alakítani a nyúlás, fogás,
elengedés képességét. A cél érdekében szinte minden, a környezetünkben fellelhető tárgy
használható. Különösen nagy hangsúlyt helyezhetünk azokra a tárgyakra, amelyekkel a
gyermek a mindennapok során gyakran találkozik. Igyekezzünk a tárgyak használatába is
bevonni a gyermekeket.
A vizuális ingerekkel a fény-árnyék, formák, színek, alakok felé irányítjuk a gyermekek
figyelmét. A különböző színes fények, hangulatos lámpák, különösen, ha azokhoz zene és
finom illat is társul, komplex inger-együttest nyújtanak a gyermek számára, s egyben meghitt,
nyugodt hangulatot teremtenek.
A bazális stimuláció fontos területét képezik az illatok és az ízek. Az íz és illatingerek
kiegészítik egymást. A legtöbb esetben határozott mimikával jelzik nem-tetszésüket, fokozott
nyálelválasztással, szopómozgással reagálnak a számukra kedves ízekre, illatokra. A közös
süteménysütések jó alkalmat biztosítanak e terület aktivizálására. Az illatok és ízek
kiemelkedő szerepet kapnak étkezés közben. Célja a száj körüli terület túlérzékenységének
leépítése, az evés élménnyé tétele, új ízek megismertetése.
A bazális stimuláció fent említett területei nem választhatóak el egymástól, átszövik egymást.
Legnagyobb súllyal a mindennapos tevékenységek szituációiban vannak jelen.

A Snoezelen-terápia (Bartholy, 2003 nyomán)

A snoezelen-terápia gondolata egy fogyatékos személyeket ápoló-gondozó holland otthonban
született az 1970-es években. Felismerték, hogy a fejlődés egyik fontos motorja az érzékelés-
észlelés, ami ezeknél az embereknél nehezítetten működik. A snoezelen lehetőséget teremt
arra, hogy a súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek célzott pozitív ingerekhez jussanak,
képesek legyenek azokat érzékelni és észlelni egyaránt. Maga a snoezelen: egy szobasarok,
kicsi kuckó, vagy egy külön helyiség, ahol fényekkel, hangokkal, illatokkal, anyagokkal és
sok különlegességgel könnyen felismerhető és feldolgozható ingereket közvetíthetünk a
súlyosan halmozottan fogyatékos személyek számára, segítve egyúttal fejlődésüket is.
A snoezelen egyszerre szolgálja a kikapcsolódást és pihenést, valamint a tanulást és fejlődést.
Oldja a feszültségeket, segíti a felfedezést, fejlődést, a figyelem, a koncentráció kialakulását,
fenntartását és irányítását, mivel egyszerre csak annyi ingert közvetít, ami az érzékelési
nehézségekkel küzdő emberek számára még „elviselhető”, felfogható. A snoezelen terápia
során fejleszthető a látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, szem-kéz koordináció, ok-okozati
összefüggések felismerése, kommunikáció, környezetre való hatás felismerése, szabadidős és
játéktevékenység. A snoezelen terápia leggyakrabban alkalmazott „eszközei”: élénk színek,
vetített mozgó képek, tükrök, spot-lámpák, diszkógömb, UV-lámpák, színes fények,
kényelmes matracok, párnák, esetleg vízágy, labdakád, tüllök, festett gézek, finom textíliák,
színes szalagok, illatgyertyák, illóolajok, buborékhengerek, mini-vízesés, hangkeltő eszközök,
zenei és természeti hangfelvételek, stb.
A snoezelen terápia akkor a leghatékonyabb, ha szoros személyi kapcsolatban lehet gyermek
és nevelője, s ha a nevelő (szülő, gyógypedagógus, terapeuta, gondozó) előre megtervezi a
foglalkozásokat, diszkréten a háttérből figyelve adagolja a különböző érzékelhető-észlelhető
ingereket, rugalmasan alkalmazkodik a gyermek reakcióihoz.
A szenzoros integrációs terápia (Ayres terápia) (Károlyfalvi Mária és Szvatkó Anna
2008 nyomán)
Az Ayres terápia néven ismertté vált eljárást, a szenzoros integrációs terápiát Anna Jean
Ayres kaliforniai agykutató és pszichológus dolgozta ki az 1970-es évek elején. Ayres
eredetileg a tanulási nehézséggel, zavarral küzdő gyermekek számára dolgozta ki a
koncepcióját, de elemei jól használhatók a különböző gyermekkori fejlődési problémák,
zavarok, fogyatékosságok esetén is (pl. figyelemzavar, hiperaktivitás, motoros fejlődési zavar,
látássérülés, hallássérülés, értelmi akadályozottság, érzelmi zavarok, mutizmus, autizmus stb.)
A terápia elméleti hátterét az adja, hogy az idegrendszer érettsége, integratív funkciói az
egyensúlyi és más érzékszervi ingerek adásával növelhető. A testséma, a praxis, az érzékelés-
mozgás kapcsolatának mibenléte, a korai mozgástanulás azok a fogalmak, amelyek Ayres
érdeklődésének előterében álltak. A vesztibuláris ingerlés, melynek terápiás célú felhasználási
lehetősége már a harmincas évektől rendelkezésre állt, az elmélet központi elemévé vált.
A kisgyermek 1-10 éves korában szereti és keresi az olyan mozgásformákat, amelyek fokozott
ingerlést (stimulálást) jelentenek az egyensúlyi- kisagyi rendszernek (pl. hinta, hintaló, forgó,
bicikli, stb.), de még a csecsemő is legjobban ringatással nyugtatható meg. Tehát a
fejlődéshez szükségesek ezek az ingerek, amennyiben a fejlődés valamilyen ok miatt elakadt,
ezek az ingerek nem jutnak el a megfelelő agyi területekre.
Az Ayres terápia pszichoterápiás beállítottságú. A terápia során a mozgás kivitelezése a
terapeuta számára annyiban fontos, hogy megítélje, hogy a gyermek a változatos ingereket
hogyan integrálja és hogyan szervezi a válaszreakcióit. A változatos érzékszervi és egyensúlyi
ingerek adásával normalizálódik az egyensúlyi rendszer, leépülnek a primitív reflexek, a
szemmozgások megfelelővé válnak, a test két oldalának integrációja jobban szerveződik, az
idegrendszer integritása fokozódik.
A terápia hely- és eszközigényes. A szenzoros és vesztibuláris ingerléshez nélkülözhetetlenek
bizonyos speciális eszközök, mint például: függőháló, lengő nyújtó, gyűrű, gumikötél hinta,
óriáslabda, füles labdák, henger, tér-hágcsó kötélből, fából, tornaszivacsok használata
hatékony. A későbbi szakaszban gördeszkák, lejtő, egylábú szék, rácsos billenő, taposó pedál,
doboz gólyaláb, függő-billenő hinta, parafa-lapok egyensúlyfejlesztéshez, rugós deszka,
hullahopp karikák, gerenda, forgó-egyensúlyozó korong, spirál ruhahengerek, zsámoly,
kétlábú mászó-létra, bordásfalak, nagyméretű tükör, hegymászó kötelek karabinerrel, stb.
használata jellemző. Hasznát vehetjük egyszerűbb hangszereknek (cintányér, furulya, dob) és
zenés, dalos magnókazettáknak is (hallási ingerlés).
Az eszközök egy része megtalálható a játszótereken. Napjainkban egyre több nevelési,
oktatási intézmény óvoda, iskola) szerez be ilyen eszközöket, nagy részük játszóházakban is
megtalálható.
A szakszerűen tervezett és végrehajtott szenzoros integrációs terápia első lépése mindig a
részletes felmérés (diagnosztika), mely kiterjed a látási érzékelés-észlelésre, mozgás-
észlelésre valamint az aktuális mozgásos teljesítményre. A különböző életkorú és különböző
fejlődési elmaradással küzdő gyermekek részére eltérő felmérő-eljárásokat (teszteket)
dolgoztak ki, melyek használatára csak az arra kiképzett szakemberek jogosultak.
Természetesen a vizsgálat során részletes információkat is gyűjtenek a gyermek fejlődésének
minden területéről.
A szenzoros integrációs terápia módszere kerüli a közvetlen irányítást, és legfőbb hatóereje a
képzeletet és a mozgást egyaránt nagy fordulatszámra kapcsoló játék. „A terápiás folyamat
leghatékonyabb eleme a játék. A szenzoros integrációs terápiában részt vevő gyerek hintázik,
pörög, egyensúlyozik, szédítő iramban lendül egyik játékról a másikra, vagy éppen
ellenkezőleg, csendben van, egy hálóban ringatózik, álmodozik. A kívülállók ezt tapasztalva
meg szokták jegyezni: „Ugyan, hiszen itt csak játszanak!” De éppen ez az a momentum, ami a
terápia leghatékonyabb eleme”. (Szvatkó 2008, 10).
A szenzoros integrációs terápia hatására a fogyatékos gyermekek esetében csökkenthetők a
feltűnő viselkedési formák, optimalizálható a sérült tanulási folyamat. Halmozottan sérült
gyerekeknél a világra való fokozottabb nyitottságot tapasztalható. Korai agykárosodás
következtében fogyatékossá vált gyermekeknél jó hatású az olyan körültekintő, az egyéni
szükségleteket jól ismerő szenzoros integrációs terápia, amely az izomtónus normalizálását, a
felegyenesedési és egyensúlyi reakciókat serkenti.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Bartholy Judit (2003): A terápiás fejlesztés módszerei. In Maléth Anett (szerk.): Kézikönyv a
kiscsoportos lakóotthonokban dolgozó segítő részére, Kézenfogva Alapítvány, Budapest,
125-154
Benczúr Miklósné – Bernolák Béláné (1991): Felelős vagyok érte. Mozgásfogyatékos
kisgyermekek irányított családi nevelése. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző
Főiskola, Budapest
Cseh Magdolna – Kelemenné Dávid Katalin (2003) Bazális stimuláció a gondozásban és a
kompenzációs ápolás. In Márkus E. (szerk.): IME Ismerkedés – Megértés – Együttlét.
Súlyos-halmozott fogyatékossággal élő emberek életének kísérése. Kézenfogva
Alapítvány, Budapest, 129-133
Farkas 2003 Farkas Vanda (2003): Kommunikációs és interakció – bevezetés. In Márkus E.
(szerk.): IME Ismerkedés – Megértés – Együttlét. Súlyos-halmozott fogyatékossággal élő
 emberek életének kísérése. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 73-75
Fikar, H. (1996): Testorientált fejlesztő eljárások a súlyosan értelmi fogyatékos emberek
fejlesztésében. In Márkus E. (szerk.): Halmozottan sérült, súlyosan mozgáskorlátozott
gyermekek nevelése, fejlesztése. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola,
Budapest, 71-92
Fótiné Hoffmann Éva (szerk.) (1994): Szemelvénygyűjtemény a mozgásfogyatékos
gyermekek nyelvi fejlődése és kommunikációja köréből. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest
Fröhlich, A. (1996): Bazális stimuláció a gyakorlatban. In Márkus E. (szerk.): Halmozottan
sérült, súlyosan mozgáskorlátozott gyermekek nevelése, fejlesztése. Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest, 227-322
Kálmán Zsófia (2006) Mással-hangzók. Az augmentatív és alternatív kommunikáció alapjai.
Bliss Alapítvány, Budapest
Károlyfalvi Mária (2008): A szenzoros integrációs terápia (Ayres-terápia) http://terapia.lap.hu
Márkus Eszter (szerk.) (1996): Halmozottan sérült, súlyosan mozgáskorlátozott gyermekek
nevelése, fejlesztése. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest
Márkus Eszter (1997): Képességfejlesztő eszközök a súlyosan-halmozottan sérült
mozgásfogyatékos gyermekek nevelésében. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző
Főiskola, Budapest
Márkus Eszter (szerk.) (2003d): IME Ismerkedés – Megértés – Együttlét. Súlyos-halmozott
fogyatékossággal élő emberek életének kísérése. Kézenfogva Alapítvány, Budapest
Márkus Eszter (2005): Súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek nevelésének elméleti és
gyakorlati problémái. Doktori értekezés (kézirat) ELTE PPK Neveléstudományi Doktori
Iskola, Budapest
Schäffer, F. (ford. és szerk.: Márkus E.) (1998a): Munka - szórakozás - fejlesztés. Koncepció
súlyosan-halmozottan akadályozott emberek és segítőik életének és munkájának
alakításához. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest
Szvatkó Anna (2008): Hiszen ez játék! Szenzoros integrációs terápiák a fejlesztésben
http://terapia.lap.hu
www.autista.info.hu

Dr. Márkus Eszter

gyógypedagógiai tanár, főiskolai docens
ELTE BGGYFK
Szomatopedagógiai Tanszék