VÉRREL ÍRT

ÍGÉRETEK
 Látogasson el honlapunkra:
www.fumax.hu

Előkészületben
a trilógia következő kötete
VÉRREL ÍRT
ÍGÉRETEK

A LŐPORMÁGUS-TRILÓGIA:
I. KÖNYV

BRIAN MCCLELLAN

BUDAPEST, 2014
Copyright © 2013 by Brian McClellan

Brian McClellan: Promise of Blood – Book One of the Powder Mage

Trilogy

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2014

Hungarian translation © Fumax Kft., 2014

Fordította: Rusznyák Csaba

Szerkesztő: Németh Vladimir

Korrektor: Kótai Kata
Tördelő: Oszoli Judit
Műszaki szerkesztő: Benes Attila
Borítóillusztráció: Gene Mollica és Michael Frost
Térképek: Isaac Stewart
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és

kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-615-5514-02-9
 Apának.
Amiért sosem kételkedtél benne, hogy meg tudom csinálni.
Még akkor sem, amikor kellett volna.
 1.
FEJEZET

Adamat szorosan összehúzta magán a kabátját, külső gombjai alkották

a védelmi vonalat a nedves éjszakai levegő ellen, amely mintha meg
akarta volna fojtani. Megrángatta a kabát ujjait, hogy kellő hosszúságot
nyerjen belőlük, és megigazgatta az elejét, ahol túlságosan rátapadt
körben a derekára. Már vagy fél évtizede lehetett, hogy utoljára viselte
ezt a kabátot, de miután ezen a különös órán hívatta a király, nem volt
rá ideje, hogy elhozza a szabótól a jelenlegit. Ez a nyári kabát viszont
nem nyújtott védelmet a hintó ablakán bekígyózó hideg ellen.
A reggel már nem volt messze, de Adamat érezte, hogy a hajnalnak
nehéz dolga lesz a köd eloszlatásával. A levegő még a szokásos
adopesti kora tavaszhoz képest is párás volt, és hidegebb, mint Novi
fagyott lábujjai. A Noman Sikátor jósai szerint ez rossz ómen, de ugyan
ki hallgat a jósokra manapság? Adamat biztos volt benne, hogy meg fog
fázni, és azon tanakodott, miért hívatták ezen a szurokfekete éjszakán.
A hintó megérkezett az Égbolt elülső kapujához, és megállás nélkül
áthajtott rajta. Adamat kipillantott az ablakon. Az őrök nem voltak a
helyükön, és ami még furcsább, nem világított semmi a szökőkutak
közti széles út mentén sem, amelyen haladtak. Az Égboltot annyi
lámpás ragyogta be általában, hogy egészen a városból is látni lehetett,
még a legfelhősebb éjszakán is. De ma éjjel sötét volt a kert.
 Adamatnak ezzel nem volt problémája. Manhouch így is épp eleget
használt az adójukból a saját szórakoztatására. A férfi kibámult a kert
sötétjének közepébe, ahol a sövénylabirintusok kezdődtek, és
elképzelte, ahogy a pázsiton alakok lebbennek előre-hátra. Mi az… á,
csak egy szobor. Adamat hátradőlt, és vett egy mély levegőt. Hallotta
riadtan dörömbölni a saját szívverését, és érezte megfeszülni a gyomrát.
Talán mégis meg kellene gyújtaniuk a kerti lámpásokat.
Egy kis része, amelyik egykor rendőrfelügyelő volt, és éppen efféle
éjszakákon portyázott a sötét sikátorokban, tolvajokra és zsebmetszőkre
lesve, most belülről kinevette. Nyugodj meg, vénember, mondta
magának. Egykor te voltál a szem, amely visszabámult a sötétségből.
A hintó egy rándulással megállt, és Adamat várta, hogy a kocsis
kinyissa neki az ajtót. Akár egész éjjel is várhatott volna. A kocsis
megkopogtatta a tetőt.
– Helyben vagyunk – közölte vele egy zord hang.
Faragatlanság.
Adamat kiszállt a hintóból, és még éppen volt ideje kikapni belőle a
kalapját és a sétapálcáját, mielőtt a kocsis megrántotta a gyeplőt, és már
indult is, hogy elcsattogjon az éjszakába. Adamat elmormolt egy halk
átkot a férfi után, majd megfordult, és az Égboltra nézett.
Az Égbolt Palotát a nemesség „Adró ékkövé”-nek nevezte. Egy
Adopesttől keletre elterülő magas dombon feküdt, így a nap minden
reggel föléje emelkedett. Egy különösen merész újság egy éhező
koldushoz hasonlította, aki gyémántgyűrűt visel az ujján. Találó
hasonlat volt eme ínséges időkben. Egy király büszkesége nem tölti
meg a nép gyomrát.
A főbejáratnál állt, egy márványozott sétányokkal és szökőkutakkal
teli, nappal pompázatos fasor előtt, amely egy hatalmas, ezüstborítású,
kétszárnyú ajtóhoz vezetett, noha az maga is eltörpült Adró legnagyobb
épületének monumentalitásához képest. Adamat a járőröző Csatlósok
puha lépteire hegyezte a fülét. Úgy tartották, hogy a király személyes
testőrségének tagjai mindenhol ott vannak a kertben, figyelnek minden
magányos zugot, muskétáik mindig töltöttek, bajonettjeik mindig
felszegezettek, fehér-szürke vállszalagjaik komor árnyak a zöld-arany
ragyogásban. De nem hallatszottak lépések, és a szökőkutak sem
működtek. Egyszer hallotta, hogy utóbbiak csak a király halálakor
állnak le. De biztosan nem hívatták volna ide, ha Manhouch meghalt.
Kisimította kabátja elejét. Itt, az épület közelében égett néhány lámpás.
Egy alak vált ki a sötétségből. Adamat szorosabban markolta
sétapálcáját, készen rá, hogy egy pillanat alatt előhúzza a benne elrejtett
kardot.
Az alak egy egyenruhás férfi volt, de ilyen rossz fényviszonyok közt
nem sok látszott belőle. Egy puskával vagy egy muskétával célzott
nagyjából Adamat irányába, és egy lapos tetejű, merev ellenzőjű
gyakorlósapkát viselt. Adamat csak egyvalamiben lehetett bizonyos…
Nem egy Csatlóssal állt szemben. Az ő magas, tollas kalapjaikat
könnyen fel lehetett ismerni, márpedig sosem mutatkoztak nélkülük.
– Egyedül van? – kérdezte egy hang.
– Igen – válaszolta Adamat. Feltartotta a kezét, és körbefordult.
– Rendben. Jöjjön.
A katona előrement, és megrántotta az egyik hatalmas ezüst
ajtószárnyat. Az lassan, nehézkesen fordult kifelé, noha a férfi a teljes
súlyával nekiveselkedett. Adamat közelebb lépett, és jól szemügyre
vette a kabátját. Sötétkék anyagát ezüst szegélyek díszítették. Az adrói
hadsereg. Elviekben a királynak jelentett, valójában azonban másvalaki
tartotta a pórázát: Tamás tábornagy.
– Lépjen hátra, pajtás – mondta a katona. Türelmetlenség érződött a
hangján, valamiféle láthatatlan nyugtalanság – de talán csak az ajtó
súlya okozta. Adamat engedelmeskedett, és csak a katona intésére lépett
újra előre, hogy becsusszanjon a bejáraton.
– Menjen csak – instruálta a katona. – Forduljon jobbra a diadémnál,
vágjon át a Gyémántcsarnokon, és haladjon tovább, amíg el nem jut a
Válaszok Szobájába. – Az ajtó araszolva záródni kezdett mögötte, majd
egy tompa puffanással becsukódott.
Adamat egyedül állt a palota előcsarnokában. Szóval az adrói
hadsereg, elmélkedett. Mi dolga lenne egy katonának a kertben,
miközben a Csatlósoknak se híre, se hamva? A legijesztőbb válasz
ötlött fel benne elsőként. Hatalmi viszály. Azért hívták volna be a
hadsereget, hogy leverjen egy lázadást? Jó néhány nagy hatalmú frakció
létezett Adróban: az Adom Szárnyai zsoldosai, a királyi társaság, a
Hegyőrség és a nagy nemesi családok. Bármelyikük problémát
jelenthetett Manhouch-nak – de egyik lehetőségnek sem volt értelme.
Ha hatalmi viszály tört volna ki, a kastély területe most egy csatatér
lenne, már amennyiben nem pusztította volna el teljesen a királyi
társaság.
Adamat elhaladt a diadém, az adrói korona egy óriási hasonmása
mellett, és megjegyezte magában, hogy valóban olyan ízléstelen, mint
ahogy beszélik. Belépett a Gyémántcsarnokba, amelynek mennyezete
egyetlen gyertyatartó fényeitől csillogott, skarlát falait és padlóját pedig
arany levélminták és sok ezernyi apró ékkő díszítették – innen kapta a
terem a nevét. A gyertyatartó apró fényei úgy pislákoltak, mintha szél
fútta volna őket, a levegő hűvös volt.
Adamat nyugtalansága súlyosbodott, ahogy a galéria túlsó vége felé
haladt. Életnek semmi nyoma nem volt, és az egyetlen hangot az ő
visszhangzó léptei jelentették a márvány padlózaton. Egy ablak ki volt
törve, az szolgált magyarázatul a hidegre. A király híres kirohanásai
egyikének eredménye? Vagy másról van szó? A szíve a torkában
dobogott. Ott. Az ott egy csizma az egyik függöny mögött? Adamat
elhúzta kezét a szeme előtt. Csak átverték a fények. Odalépett, hogy
megnyugtassa magát, és félrehúzta a függönyt.
Egy holttest feküdt az árnyékokban. Adamat föléje hajolt, és
megérintette a bőrét. Még meleg volt, de a férfi egész biztosan meghalt.
Szürke nadrágot viselt, fehér csíkkal a szárán, és hozzáillő kabátot. Nem
messze fehér tollazatú, magas kalap hevert a padlón. Egy Csatlós.
Árnyékok játszottak a fiatal, simára borotvált arcon – békesség ült rajta,
leszámítva azt az egyetlen lyukat a koponyája oldalán, és azt a sötét,
nedves foltot a földön.
Igaza volt. Valamilyen konfliktus tört ki. Fellázadtak volna a
Csatlósok, mire behívták a hadsereget, hogy leverje őket? Ennek megint
csak nem volt semmi értelme. A Csatlósok fanatikusan hűek voltak a
királyhoz, és az Égbolt Palotán belüli bármilyen problémával a királyi
társaság bánt volna el.
Adamat halkan káromkodott. Minden kérdés csak komplikálta a
helyzetet. Mégis gyanította, hogy hamarosan megleli a válaszokat.
Otthagyta a holttestet a függöny mögött, majd megemelte és
megcsavarta a sétapálcáját, pár centire kihúzva tokjából az acélt, és
odasétált a két csuklyás, jogart markoló szoborral övezett, magas
átjáróhoz. Megállt az ősi faragványok közt, mélyet lélegzett, és hagyta,
hogy tekintete elkalandozzon a nyílásba vájt misztikus szövegek során.
Aztán belépett.
 A Válaszok Szobájához képest a Gyémántcsarnok egészen eltörpült.
Adamattól jobbra és balra is egy-egy, három hintó széles lépcső vezetett
a felső galériára, amely mindkét oldalt végigfutott a terem teljes
hosszában. A királyon és a Kiváltságos varázslókból álló társaságán
kívül kevesek léptek be valaha is ebbe a helyiségbe.
A terem közepén egyetlen szék állt egy kissé kiemelkedő pódiumon,
szemben egy sor térdeplőpárnával, amelyekről a társaság köszönthette
urukat. A szoba kifejezetten világos volt, bár a fények forrása
kivehetetlennek bizonyult.
Egy férfi ült az Adamattól jobbra elterülő lépcsőn. Idősebb nála: a
hatvanas évei elején járhatott, ősz haja, és egy leheletnyi fekete színt
még mindig őrző, gondosan nyírt bajsza volt. Erős, de nem kifejezetten
nagy állkapocs és markáns arcvonások jellemezték. Napbarnított bőrén
mély ráncok gyűrűztek a szája és a szeme sarkában. Sötétkék katonai
egyenruhát viselt, a szíve fölött egy puskaporos hordó szürke
mintájával, a jobb mellkasára varrva pedig kilenc arany szolgálati
csíkkal, amelyek mindegyike öt évet jelképezett az adrói katonaság
kötelékében. Egyenruháját nem díszítették tiszti váll-lapok, de a barna
szeméből sütő keserű tapasztalat nem hagyott kétséget felőle, hogy
vezetett már hadseregeket a csatatéren. Egy felhúzott pisztoly feküdt
mellette a lépcsőn, ő maga pedig egy kis, hüvelyében lévő kardra
támaszkodott, és figyelte, ahogy egy vékony vércsík csorog le lassan a
lépcső fokain, sötét vonalat rajzolva a sárga-fehér márványra.
– Tamás tábornagy – szólította meg Adamat. Visszatolta kardját a
sétapálcába, és egy kattanással a helyére csavarta.
A férfi felnézett rá.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk.
– De igen – mondta Adamat. – Tizennégy éve, Lord Aumen egy
jótékonysági bálján.
– Borzalmas az arcmemóriám – szabadkozott a tábornagy –
Elnézését kérem.
Adamat képtelen volt levenni a szemét a vérpatakról.
– Uram. Engem ide hívattak, de nem tudom, hogy ki, vagy milyen
okból tette.
– Igen – mondta Tamás. – Én hívattam. Az egyik Különböm
javasolta önt. Cenka. Azt mondta, együtt szolgáltak a tizenkettedik
körzeti rendőrségen.
 Adamat felidézte magában Cenkát. Alacsony, rakoncátlan szakállú
ember volt, a bor és a minőségi ételek iránti szeretettel. Hét éve látta
utoljára.
– Nem tudtam, hogy Cenka lőpormágus.
– Próbálunk a lehető leghamarabb megtalálni mindenkit, akinek van
érzéke a mágiához – mondta Tamás –, de Cenka későn érő típus volt.
Akárhogy is – intett a kezével –, van egy kis problémánk.
Adamat értetlenül pislogott.
– Maga az… az én segítségemet kéri?
A tábornagy felvonta a szemöldökét.
– Ez olyan különös volna? Egykor remek rendőrnyomozó volt, Adró
hű szolgája, és Cenka szerint tökéletes memóriája van.
– Most is az vagyok.
– Hogyan?
– Még mindig nyomozó vagyok. Nem a rendőrségnél, uram, de még
mindig vállalok megbízásokat.
– Kiváló. Akkor hát nem olyan különös, hogy a szolgálatait
igénylem, nem igaz?
– Nos, valóban nem – válaszolta Adamat. – De uram, ez az Égbolt
Palota. A Gyémántcsarnokban egy halott Csatlós hever, és… – A
lépcsőn csorgó vércsíkra mutatott. – Hol van a király?
Tamás oldalra döntötte a fejét.
– Elzárkózott a kápolnában.
– Maga puccsot hajtott végre – állapította meg Adamat. Szeme
sarkában mozgásra lett figyelmes, és látta, hogy egy katona jelenik meg
a lépcső tetején. A férfi egy deliv volt, egy sötét bőrű északi.
Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Tamás, nyolc arany csíkkal a jobb
mellkasán. A bal mellkasát egy ezüst lőporos hordó díszítette, a
Különbök szimbóluma. Még egy lőpormágus.
– Sok holttestet kell elhordanunk – mondta a deliv.
Tamás az alattvalójára pillantott.
– Tudom, Sabon.
– Ki ez? – kérdezte az.
– A nyomozó, akit Cenka javasolt.
– Nem tetszik, hogy itt van – jegyezte meg Sabon. – Mindent
tönkretehet.
– Cenka bízott benne.
 – Maga puccsot hajtott végre – ismételte meg teljes bizonyossággal
Adamat.
– Egy pillanat, és segítek a holttestekkel – mondta Tamás. – Öreg
vagyok, elkél néha egy kis pihenés.
A deliv határozottan biccentett, és eltűnt.
– Uram – szólalt meg Adamat. – Mit tett? – Megszorította sétapálca-
kardját.
Tamás összeszorított az ajkait.
– Egyesek szerint az adrói királyi társaság a Kilencek Nemzetek
leghatalmasabb Kiváltságos varázslóiból áll – mondta halkan. – Mégis
az imént mészároltam le mindnyájukat. Gondolja, hogy egy öreg
felügyelő és a sétapálca-kardja problémát jelentene?
Adamat enyhített a szorításán. Émelyegni kezdett.
– Gondolom, nem.
– Cenka szerint maga gyakorlatias ember. Ha valóban így van, akkor
szeretném igénybe venni a szolgálatait. Ha nem, akkor megölöm, és
más megoldást keresek.
– Maga puccsot hajtott végre – ismételte meg újra Adamat.
Tamás felsóhajtott.
– Muszáj folyton visszatérnünk ehhez? Annyira sokkoló volna?
Mondja, nem tud talán kapásból összeszámolni legalább egy tucat adrói
frakciót, amelynek jó oka van rá, hogy letaszítsa a trónról a királyt?
– Nem hittem volna, hogy bármelyikük képes megtenni – válaszolta
Adamat. – Vagy, hogy merészeli. – Újra a lépcsőn folyó vérre
pillantott, majd az éppen az ágyukban alvó feleségére és a gyermekeire
gondolt. A tábornagyra nézett. Haja zilált volt, kabátját vér pettyezte.
Nem is kevés, most, hogy jobban megnézte magának. Mintha
ráspriccelt volna. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, és olyan
fáradtság sütött belőlük, amely nem csak a korról árulkodott.
– Nem fogok vakon megbízást vállalni – közölte vele Adamat. –
Közölje, hogy mit akar tőlem.
– Álmukban öltük meg őket – jelentette ki Tamás minden bevezető
nélkül. – Egy Kiváltságost sehogy sem könnyű megölni, de így a
legjobb. Azonban hibáztunk, és harcolnunk kellett. – Tamás arcára egy
pillanatra fájdalom ült ki, és Adamat gyanította, hogy a harc nem
egészen úgy alakult, ahogy a tábornagy szerette volna. –
Győzedelmeskedtünk. Ám a haldoklók ajkát még elhagyta egy utolsó
mondat.
Adamat várt.
– ”Nem szegheted meg Kresimir Ígéretét” – folytatta Tamás. – Ezt
mondták nekem a haldokló varázslók. Jelent ez magának valamit?
Adamat lesimította kabátja elejét, és régi emlékek közt kutatott.
– Nem. „Kresimir Ígérete”… „Megszegni”… „Megszegett”…
Várjunk csak – „Kresimir Megszegett Ígérete”. – Felnézett. – Ez egy
utcai banda neve volt. Húsz… huszonöt évvel ezelőtt. Cenka nem
emlékezett rá?
– Ismerősen hangzott neki – válaszolta Tamás. – Biztos volt benne,
hogy maga majd tudja, miről van szó.
– Én semmit nem felejtek el – mondta Adamat. – Kresimir
Megszegett Ígérete egy negyvenhárom tagból álló utcai banda volt.
Fiatalok voltak mind, néhányuk csak gyerek, és a legidősebbek sem
töltötték még be a húszat. El akartuk fogni pár vezetőjüket, hogy véget
vessünk a lopássorozataiknak. Furcsa társaság volt: templomokba törtek
be, és papokat raboltak ki.
– Mi történt velük?
Adamat továbbra is képtelen volt levenni a szemét a lépcsőn folyó
vérről.
– Egy nap mind egy szálig eltűntek, a besúgóinkkal együtt. Pár
nappal később aztán megtaláltuk őket: negyvenhárom holttest,
bezsúfolva egy vízelvezető csőbe, akár a pácolt malaclábak. Nagy erejű
varázslattal, szélsőséges brutalitással mészárolták le őket. A királyi
társaság módszere. Ott véget is ért a nyomozás. – Adamat igyekezett
nem megborzongani. Sosem látott ahhoz foghatót, sem azelőtt, sem
azóta. Tanúja volt kivégzéseknek és lázongásoknak és gyilkosságoknak,
és mind kevésbé rázta meg annál.
A deliv katona ismét megjelent a lépcső tetején.
– Szükségünk van rád – szólt Tamásnak.
– Derítse ki, miért ezeket a szavakat mormolták a varázslók az utolsó
lélegzetükkel – mondta a tábornagy. – Talán van köze a maga utcai
bandájához, talán nincs. Akárhogy is, találjon rá választ. Nem szeretem
a halottak rejtvényeit. – Gyorsan állt talpra, és egy húsz évvel fiatalabb
férfi lendületével kocogott fel a lépcsőn a deliv után. Csizmája vérben
tapicskolt, és vörös nyomokat hagyott maga után. – Még valami – szólt
hátra a válla fölött. – A kivégzésig senkinek se beszéljen arról, amit itt
látott. Délben kezdődik majd.
– De… – kezdte Adamat. – Mégis hol kezdjem a nyomozást?
Beszélhetek Cenkával?
Tamás megállt a lépcsősor teteje előtt, és megfordult.
– Csak rajta, ha tud beszélni a holtakkal.
Adamat a fogait csikorgatta.
– Hogyan ejtették ki azokat a szavakat? – kérdezte. – Parancs volt,
vagy állítás, vagy…?
Tamás elfintorodott.
– Inkább könyörgés. Mintha nem a testükből elfolyó vér lett volna a
legnagyobb problémájuk. Most már mennem kell.
– Még valami.
Tamás láthatólag a türelme végén járt.
– Ha már egyszer segítek magának, árulja el, hogy mi végre volt ez?
– Adamat a lépcsőn folyó vérre mutatott.
– Dolgom van – figyelmeztette Tamás.
Adamat érezte megfeszülni az állkapcsát.
– A hatalomért tette?
– Saját magamért tettem – magyarázta Tamás. – És Adróért tettem.
Azért tettem, hogy Manhouch ne adhasson minket rabszolgasorba a
Keznek az Egyezményekkel. Azért tettem, mert az egyetem zúgolódó
filozófiadiákjai csak úgy tesznek, mintha lázadnának. A királyok kora
lejárt, Adamat, és én fojtottam vérbe. Ez elegendő magyarázat?
Adamat Tamás arcvonásait tanulmányozta. Az Egyezmények egy
aláírásra váró megállapodás volt Kez királyával, amely megállapodás
felmentené Adrót minden tartozása alól, ám cserébe szigorú adókkal és
szabályokkal sújtaná. Ezeknek köszönhetően Adró onnantól kezdve alig
lenne több a Kez hűbérállamánál. A tábornagy nyíltan ellenezte az
Egyezményeket, de ez nem volt meglepő. A Kez végezte ki egykori
feleségét.
– Igen – válaszolta Adamat.
– Akkor találja meg nekem azokat az átkozott válaszokat. – A
tábornagy megpördült, és eltűnt a fönti folyosón.
Adamatnak eszébe jutottak azoknak az utcai bandatagoknak a
holttestei, ahogy kihúzták őket a nedves, sáros csőből, és emlékezett a
halott arcokra rámerevedett borzalomra. Nagyon is lehet, hogy azok a
válaszok vértől csöpögnek majd.
 2.
FEJEZET

– Lajos haldoklik – mondta Sabon.

Tamás belépett az egyik Kiváltságos, Zakary, az Altiszt lakosztályába.
Átvágott a szalonon, és megérkezett a hálószobába, amely nagyobb
volt, mint a legtöbb kereskedő háza. Az indigókék falakat tarka
festmények borították, rajtuk különböző Altisztekkel Adró királyi
társaságának történetéből. Ajtók vezettek az olyan mellékes szobákba,
mint az illemhely és az altiszti konyhák. Az Altiszt privát bordélyába
vezető ajtó darabokra szakadt, egy emberi ujjnál nem nagyobb
szilánkjai az egész helyiségben szétszóródtak.
Az ágyát megfosztották a lepedőitől, magának az Altisztnek a testét
pedig félredobták, hogy helyet biztosítsanak a sérült lőpormágusnak.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Tamás.
Lajos kicsikart magából egy gyenge köhintést. A Különbek
szívósabbak voltak a többségnél, és a lőpornak köszönhetően, amelyet
Lajos lenyelt, és amely most a vérében áramlott, nem sok fájdalmat
érezhetett. Sovány vigasz volt ez Tamásnak, ahogy barátjára nézett.
Lajos jobb karjának fele – hosszában – hiányzott, és egy dinnyeméretű
lyuk éktelenkedett a hasán. Csoda volt, hogy idáig életben maradt. Egy
félszarunyi lőport adtak neki, és már csak attól is meg kellett volna
halnia.
 – Voltam már jobban is – válaszolta Lajos. Ismét felköhögött, és vér
szivárgott a szája sarkából.
Tamás elővette a zsebkendőjét, és letörölte.
– Nem tart már sokáig – mondta.
– Tudom.
Tamás megszorította barátja kezét.
– Köszönöm – formázta a szavakat Lajos.
Tamás vett egy mély levegőt. Hirtelen elhomályosodott a látása, és
tisztára kellett pislognia a szemét. Lajos légzése reszelőssé vált, és
megszűnt. Tamás vissza akarta húzni a kezét, amikor Lajos egyszer
csak megszorította. Kinyílt a szeme.
– Semmi baj, barátom – mondta Lajos. – Megtetted, amit meg kellett
tenni. Lelj békére. – Tekintete valahova máshova fókuszált, majd
megmerevedett. Meghalt.
Tamás az ujjhegyeivel lecsukta barátja szemét, és Sabonhoz fordult.
A deliv a szoba másik végében állt, és a háremhez vezető ajtó
maradékát vizsgálta, ahogy egyetlen zsanér mentén lógott a keretről.
Tamás odament hozzá, és benézett a helyiségbe. Katonái egy órája
összeszedték a nőket, és a Kiváltságosok többi ringyójával együtt
elvitték őket a palota egy másik részébe.
– Egy nő haragja – morogta Sabon.
– Valóban – értett egyet Tamás.
– Erre sehogy sem készülhettünk volna fel.
– Ezt mondd nekik – biccentett Tamás a padlón sorban fekvő négy
holttestre, és az ötödikre, amely hamarosan csatlakozik hozzájuk. Öt
lőpormágus. Öt barát. És mindez azért, mert volt egy Kiváltságos,
akiről nem tudtak. Tamás éppen főbe lőtte az Altisztet, akivel
egyébként rendszeresen kezet rázott és beszélgetett. Különbjei körötte
helyezkedtek el, készen állva arra az esetre, ha a vénemberben még
maradt volna némi harci szellem. De a másik Kiváltságosra, aki a
bordélyban rejtőzött, nem álltak készen. A nő úgy vágott át az ajtón,
mint a guillotine pengéje a dinnyén, kezén a Kiváltságosok kesztyűjével
és táncoló ujjakkal, mágiája pedig darabokra szaggatta Tamás
lőpormágusait.
Egy lőpormágus bő másfél kilométerre el tudott repíteni egy golyót,
és mindig pontosan célba talált vele. Az elméje erejével képes volt
ívelni a golyó útját, hogy sarkokon forduljon be, feketelőport nyelve
pedig erősebb és gyorsabb volt, mint bármilyen normál ember.
Közelharcban azonban nem sokat tehetett a Kiváltságosok mágiájával
szemben.
Csak Tamásnak, Sabonnak és Lajosnak volt ideje reagálni a
támadásra, és alig tudták visszaverni azt. A nő elmenekült, és mágikus
pusztítás visszhangja járt a nyomában, ahogy átvágott a palotán –
valószínűleg csak elrettentő mutatvány volt, nehogy kövessék őt.
Búcsúlövése okozta Lajos halálos sebét, pedig a nő vaktában adta le.
Sabon vagy akár maga Tamás is meghalhatott volna helyette ott az
ágyon az előbb. Erre a gondolatra megfagyott a vér Tamás ereiben.
Elszakította tekintetét az ajtótól.
– Utána kell mennünk. Meg kell találnunk, és meg kell ölnünk. Túl
veszélyes lenne szabadlábon hagyni.
– Egy varázsrontónak való feladat, mi? – mondta Sabon. –
Csodálkoztam is, miért tartod a közeledben.
– A fickó egy biztonsági tartalék, amelyet nem akartam használni –
válaszolta Tamás. – Bárcsak lenne egy mágusom, hogy elküldhessem
vele.
– Egy Kiváltságos a társa – jegyezte meg Sabon. – Egy
varázsrontónak és egy Kiváltságosnak nem jelenthet problémát egyetlen
társasági Kiváltságos. – A szétzúzott ajtó felé intett.
– Nem szeretek tisztességesen harcolni, ha a királyi társaságról van
szó – mondta Tamás. – És ne felejtsd el, hogy van különbség a királyi
társaság egy tagja és egy felbérelt bandita között.
– Mégis ki volt ez a nő? – kérdezte Sabon. Volt valami él a
hangjában, talán szemrehányás.
– Fogalmam sincs – tört ki Tamás. – A király társaságának minden
tagját ismertem. Találkoztam velük, étkeztem velük. Ez egy idegen volt.
Sabon nem fűzött megjegyzést Tamás dühéhez.
– Talán egy másik társaság kémje?
– Nem hinném. A bordélybeli lányokat mind ellenőrzik, és ő nem
tűnt ringyónak. Erősnek és harcedzettnek annál inkább. Talán az Altiszt
szeretője volt. Soha életemben nem láttam ezelőtt.
– Lehetséges volna, hogy az Altiszt titokban képzett valakit?
– A tanítványokat képtelenség titokban tartani – mondta Tamás. – A
Kiváltságosok ahhoz túl gyanakvóak.
 – És a gyanúik gyakran megalapozottak – jegyezte meg Sabon. –
Lennie kell egy magyarázatnak a jelenlétére.
– Tudom. Idővel elintézzük majd.
– Ha a többiek itt lettek volna…
– Akkor még többünk halt volna meg – mondta Tamás. Újra
megszámolta a holttesteket, mintha csak abban reménykedett volna,
hogy ezúttal kevesebb lesz. Öt a tizenhét mágusa közül. – Pontosan ez
okból váltunk ketté. – Elfordult a holttestektől. – Tániel jelentkezett
már?
– A városban van – válaszolta Sabon.
– Tökéletes. Elküldöm őt a varázsrontóval.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? Épphogy visszatért Fatrasztából.
Pihenésre van szüksége, és időt kell töltenie a menyasszonyával is…
– Vlora vele van?
Sabon megvonta a vállát.
– Reméljük, hogy hamar ideér – folytatta Tamás. – Még nem
végeztünk. – Felemelt kézzel vette elejét a tiltakozásnak. – Tániel pedig
pihenhet majd, ha a puccsnak vége.
– Megtesszük, amit meg kell tenni – mondta Sabon halkan.
Mindketten elhallgattak elesett társaik tiszteletére. Pár másodperc
múlva Tamás mosolyt látott szétterjedni Sabon ráncos, fekete arcán. A
deliv fáradt és elgyötört volt, de a visszafogott öröm is ott pislákolt
benne.
– Sikerrel jártunk.
Tamás ismét barátai – katonái – holttestére nézett.
– Igen – mondta. – Sikerrel jártunk. – Kényszerítette magát, hogy
tekintetét elszakítsa a halottakról.
A sarokban egy óriási festmény állt aranyazott keretben és ezüst
állványon, ahogy az a királyi társaság dicsőségét hirdető képhez illik.
Tamás röviden tanulmányozta az alkotást, amely fénykorában ábrázolta
Zakaryt, erős fiatalemberként, széles vállakkal és zord tekintettel.
Messze volt ettől az a sarokban heverő öreg, az a megtört test. A
golyó oly módon hatolt be az agyába, hogy azonnal megölte, élettelen
torkából mégis előtörtek ugyanazok a szavak, amelyek társaiéból is:
„Nem szegheted meg Kresimir Ígéretét”.
Cenka olyan fehér volt, mint egy pantomimos festett arca, miután az
első Kiváltságos felkiáltott, ahogy meghalt. Követelte, hogy Tamás
hívja ide Adamatot a bűntettük helyszínére. Tamás remélte, hogy Cenka
téved, remélte, hogy a nyomozó nem talál majd semmit.
Elhagyta a palota szövetségi szárnyát, Sabon szorosan a nyomában.
– Új testőrre lesz szükségem – mondta menet közben Tamás. Fájt,
hogy erről kell beszélnie, miközben Lajos teste még ki sem hűlt
teljesen.
– Egy Különbre? – kérdezte Sabon.
– Olyat nem nélkülözhetek. Most nem.
– Már figyelek egy ideje egy Fortélyost. Egy Olem nevű férfit.
– Katona? – kérdezte Tamás. Ismerősnek tetszett neki a név. Kezét
kevéssel a szeme alá tartotta. – Nagyjából ilyen magas? Homokszínű
haja van?
– Igen.
– Mi a Fortélya?
– Nincs szüksége alvásra. Soha.
– Az hasznos – állapította meg Tamás.
– Meglehetősen. És erős a harmadik szeme is, úgyhogy ki tudja
szúrni a Kiváltságosokat. Eligazítom, és a kivégzésre már ott lesz
melletted.
Egy Fortélyos nem volt olyan hasznos, mint egy lőpormágus – több
volt belőlük, és képességeiket inkább tehetségnek, mintsem
varázserőnek lehetett nevezni. De ha harmadik szemükkel képesek
voltak észlelni a varázslatot, akkor az növelte a hasznosságukat.
Tamás megközelítette a kápolna lezárt bejáratát. Két katonája
tüzelésre kész muskétákkal vált ki a fal melletti árnyékokból. A
tábornagy odabólintott nekik, és az ajtó felé intett.
Az egyik katona előhúzott az övéből egy hosszú kést, és becsúsztatta
a kápolna ajtószárnyai közé.
– Rázárta a Diocel reteszét – mondta a késével babráló katona –, de
még csak el sem barikádozta az ajtót. Nem valami nagy kihívás,
véleményem szerint. – Felpattintotta a zárat, és társa segítségével
kinyitotta az ajtót.
A kápolna tágas volt, akárcsak a palota összes többi helyisége, de
utóbbiakkal ellentétben ez megmenekült a király rendszeres
időközönkénti átépítési hóbortjaitól, és nagyjából úgy nézett ki, ahogy
kétszáz évvel korábban is kinézhetett. A mennyezet lehetetlenül
magasan ívelt, és a falakon, a terem félmagasságában a királyi
családnak és a nemességnek fenntartott páholyok sorakoztak az
ökrösszekér szélességű pillérek között. A padló különböző formájú és
méretű, bonyolult mozaikokat mintázó márványcsempékből volt
kirakva, a mennyezetpanelek pedig a szenteket ábrázolták, ahogy
Kresimir isten atyai tekintetétől kísérve megalapították a Kilencek
Nemzeteket.
A kápolna elülső részén két oltár állt a fekete fa szószék mellett,
kissé a padok szintje fölé emelve. Az első, kisebb és az emberekhez
közelebbi oltárt Adró alapító szentjének, Adomnak állították, a második
és nagyobb, márványozott oldalú, szaténnal borítottat pedig
Kresimirnek. Eme oltár mellett kuporgott XII. Manhouch, Adró
szuverén ura és felesége, Natalija, Tarony hercegnője. Natalija az oltár
mögé és fölé meredt, ajkai néma imával szóltak Kresimir Köteléhez.
Manhouch sápadt volt, szeme vörös, ajka vékony vonallá keskenyedett.
Kétségbeesetten suttogott a Diocelhez, de ahogy Tamás közeledett,
elhallgatott.
– Várjon – szólalt meg a Diocel, feltartva egyik kezét, ahogy a király
lesietett az oltár lépcsőin, és egyenesen Tamásnak rontott. A Diocel
öreg arcán aggodalom ült, köntöse attól lehetett gyűrött, hogy
fejvesztve sietett a kápolnába korábban.
Tamás figyelte, ahogy Manhouch feléje törtet. Észrevette, hogy
egyik kezét a háta mögött tartja, miközben a düh árnyalatai játszottak
fiatal, arisztokratikus arcán. Az uralkodó, a társasága
csúcsvarázslatainak köszönhetően, alig tizenhétnek tűnt, noha valójában
már bőven a harmincas éveiben járt. Ez a királyság időtlenségét hivatott
jelképezni, de Tamásnak mindig nehezére esett, hogy komolyan vegyen
egy ilyen pelyhedző állú férfit. A tábornagy megállt, hogy bevárja a
királyt, és figyelte, ahogy habozik, mielőtt folytatta a közeledését.
Manhouch öt lépés távolságra volt, amikor felfedte a pisztolyát.
Gyorsan emelte fel, és ezen a távolságon belül biztosan célzott –
elvégre maga Tamás tanította lőni. De csak Manhouch világ iránti
közönyének sajnálatos jele volt, hogy egyáltalán megpróbálkozott ezzel
a fogással. Meghúzta a ravaszt.
Tamás mentálisan kinyúlt, és elszívta a lőpor robbanásának erejét.
Érezte, ahogy az energia átáramlik rajta, és felmelegíti a testét, akár egy
korty egy jó szeszből. A robbanás erejét a padló felé irányította,
felhasítva egy márványdarabot a király alatt. Manhouch eltáncolt a
megrepedt csempétől. A golyó kigurult a pisztolyból, és csörömpölve a
padlóra esett, hogy végül Tamás lábainál álljon meg.
A tábornagy előrelépett, és a csövénél fogva kivette a pisztolyt a
király kezéből. Alig érzékelte, hogy megégette a kezét.
– Hogy merészeli? – fakadt ki Manhouch. Arca lőporos és kipirult
volt. Selyem hálóköntöse gyűrötten, izzadságban ázva lógott rajta. –
Hittünk magában, hogy megvéd minket. – Enyhén megremegett.
Tamás elnézett Manhouch mellett a Diocelre, aki még mindig az
oltár mellett állt. Az öreg pap a falnak támaszkodott, magas, hímzett
hivatali kalapja bizonytalanul imbolygott a fején.
– Ha jól sejtem, ezt magától kapta – rázta meg felé a pisztolyt
Tamás.
– Nem magának szántam – zihált a Diocel. Felszegte az állát. –
Hanem a királynak. Azért, hogy elvehesse a saját életét, és becsülettel
haljon meg, ne istentelen árulók keze által.
Tamás kinyúlt az érzékeivel, hogy még több lőportöltetet keressen,
de nem talált semmit.
– Csak egy pisztolyt hozott, egyetlen golyóval – állapította meg. –
Bölcsebb lett volna kettőt hoznia. – A királynéra pillantott, aki még
mindig Kresimir Köteléhez imádkozott.
– Nem teheti… – mondta a Diocel.
– Nem is fogja! – szakította félbe Manhouch. – Nem fog megölni
minket. Nem teheti. Mi Isten kiválasztottjai vagyunk. – Mély, reszkető
lélegzetet vett.
Tamást elöntötte egy szánalomhullám. Tudta, hogy Manhouch
idősebb, mint amennyinek kinéz, de valójában akkor sem volt több egy
gyereknél. És ez az egész nem pusztán az ő hibája volt. Kapzsi
tanácsosok, ostoba tanítók, elnéző varázslók. Sok okból kifolyólag volt
ő rossz, nem is, egyenesen borzalmas király. De ez nem változtatott
azon, hogy király volt. Tamás elnyomta a szánalmát. Manhouch-nak
viselnie kell a következményeket.
– Tizenkettedik Manhouch – mondta –, letartóztatom népe teljes
körű semmibevételéért. Tárgyalásán árulással, csalással és éheztetés
általi gyilkossággal fogjuk vádolni.
– Tárgyalás? – suttogta Manhouch.
– A tárgyalása most zajlik, én vagyok a vádlója és a bírája. Bűnösnek
találtatott a nép és Kresimir színe előtt.
 – Ne tegyen úgy, mintha Isten nevében beszélne! – szólt közbe a
Diocel. – Manhouch a királyunk, akit Kresimir szentesített fel!
Tamás gúnyosan felnevetett.
– Akkor nem habozik elővenni Kresimirt, amikor az érdeke úgy
kívánja. De vajon akkor is rá gondol, amikor egy ágyasa takarózik a
selyemlepedőibe, vagy amikor annyi ínyencségből lakomázik,
amennyivel ötven paraszt jóllakna? Magának nincs helye Isten jobb
keze mellett, Diocel. Az Egyház szentesítette ezt a puccsot.
A Diocel szeme elkerekedett.
– Arról tudnék.
– Talán a fő-diocelek elmondanak magának mindent? Nem hinném.
Manhouch összeszedte az erejét, és állta Tamás tekintetét.
– Nincs bizonyítéka! Nincsenek szemtanúi! Ez nem tárgyalás.
Tamás oldalra lendítette a kezét.
– A bizonyítékom odakint van! Az embereknek nincs munkájuk, és
éheznek. A maga nemesei kurváznak és vadásznak, és hússal töltik a
tányérjukat, és borral a poharukat, miközben a közember éhezik és
nyomorog. Szemtanúk? Jövő héten az egész országot oda akarja dobni a
Keznek az Egyezményekkel. Mindnyájunkat egy idegen hatalom
hűbéreseivé tenne, csak hogy eltüntesse a tartozásait.
– Egy áruló alaptalan vádjai – suttogta elfúló hangon Manhouch.
Tamás megrázta a fejét.
– Délben kivégezzük magát a tanácsosaival, a királynéjával és több
száz rokonával együtt.
– A társaságom el fogja pusztítani magát!
– Őket már kivégeztük.
A király még jobban elsápadt, erősen reszketni kezdett, és
összerogyott. A Diocel lassan közeledett. Tamás egy pillanatra
Manhouch-ra nézett, és kiűzte magából egy térdén lovagló, talán hat-
vagy hétéves herceg hívatlan képét.
A Diocel odaért Manhouch-hoz, és mellé térdelt, majd felnézett
Tamásra.
– A saját felesége miatt tette?
Igen. De hangosan így válaszolt:
– Nem. Azért tettem, mert Manhouch bebizonyította, hogy egy egész
nemzetet nem szabad kitenni egyetlen beltenyészetű bolond kénye-
kedvének.
 – Letaszítana a trónról egy Isten által szentesített uralkodót,
zsarnokká válna, és még mindig azt állítja, hogy szereti Adrót? –
kérdezte a Diocel.
Tamás Manhouch-ra pillantott.
– Isten ezt már rég nem szentesíti. Ha nem vakítanák el annyira az
aranyozott köntösei és a fiatal ágyasai, akkor maga is így látná.
Manhouch megérdemli a poklot, amiért elhanyagolta Adrót.
– Állítom, hogy találkozik majd ott vele.
– Nem kétlem, Diocel. A társaság bizonyosan minden lesz, csak nem
unalmas. – Tamás Manhouch lábához ejtette az üres pisztolyt. – Délig
van ideje, hogy megbékéljen Istennel.
 3.
FEJEZET

Tániel megállt a Nemesek Házának legfelső lépcsőfokán. Ilyen korai

órán az épület oly sötét és csendes volt, akár egy temető. Katonák álltak
a lépcsőközökben, az utcán és minden ajtónál. Tániel felismerte Tamás
tábornagy sötétkék kabátot viselő embereit. Sokan látásból ismerték
Tánielt, akik pedig nem, azok a szarvasbőr kabátjára tűzött ezüstszínű
lőporos hordóból tudták, hogy kicsoda. Egyikük üdvözlésre emelte a
kezét. Tániel viszonozta a gesztust, aztán elővett egy szelencét, és egy
csík fekete lőport szórt a kezére. Felszippantotta.
A lőpor vibrálóvá, élénkké tette, kiélesítette érzékeit és elméjét. A
szíve gyorsabban vert, elkopott idegei kisimultak tőle. Egy Különb
számára a lőpor maga volt az élet.
Valaki megkocogtatta a vállát, és Tániel megfordult. Társa egy fejjel
alacsonyabb volt nála, női teste olyan vékony, akár egy gyereké. Teljes
hosszúságú utazókabátot viselt, amely csak alig láttatta az alakját, és
melegen tartotta, meg egy széles karimájú kalapot, amely arcvonásai
zömét elrejtette. Kora tavaszi hideg töltötte meg a levegőt, Ka-poel
pedig sokkal melegebb helyről származott ennél.
Kíváncsian felmutatott a felettük lévő épületre, felfedve apró,
szeplős kezét. Tánielnek emlékeztetnie kellett rá magát, hogy a lány
sosem látott a Nemesek Házához fogható építményt. Hatemeletes
magasságával és csatatérnyi szélességével az adrói kormányzat
központja elég nagy volt, hogy magába foglalja az összes nemes és
azok minden segítőinek irodáit.
– Itt vagyunk. – Tániel hangja szokatlanul erősnek tűnt a korai órák
csendjében. – A katonái azt mondták, ide jöjjünk, pedig itt nincs is
irodája. Ma éjjel történt volna meg? Jobb időpontot is el tudtam volna
képzelni… – Azzal elhallgatott.
Észrevette magán, hogy fecsegni kezdett, és ez elárulta idegességét.
Tamás elsápad majd, ha megtudja, mi történt Vlorával, és persze az
egész Tániel hibája lesz. Feltűnt neki, hogy még mindig fogja a
szelencét. Keze remegett. Újabb sötét csíkot húzott a hüvelykujjára,
majd felszippantotta a port, és hátravetette a fejét, ahogy szíve
gyorsabban kezdett verni. A sötétségben bujkáló formák élesebbek, a
zajok hangosabbak lettek, és ő egy sóhajtással nyugtázta a lőportransz
nyújtotta kellemes érzést. Kezét az utcai lámpa fénye alá tartotta. Már
nem remegett.
– Pole – szólította meg a lányt. – Jó ideje nem láttam Tamást. Csak
keveseket enged a közelébe. Sabon. Lajos. Ők a barátai, én csak egy
katona vagyok a sok közül. – Zöld szempár vizsgálta őt a széles
karimájú kalap alól. – Világos? – kérdezte.
Ka-poel kurtán bólintott.
– Nézd – mondta Tániel. Kabátzsebéből elővette vázlatkönyvét.
Megviselt, utazásoktól és használattól kopott, fakó borjúbőrbe kötött
darab volt. Végigpörgette a lapokat, amíg rá nem bukkant Tamás
tábornagy képmására, és átadta a könyvet Ka-poelnak. A kép egy
használattól összemaszatolódott szénrajz volt, de a tábornagy rideg
arcvonásait így sem lehetett eltéveszteni. Ka-poel egy darabig
tanulmányozta a rajzot, majd visszaadta a könyvet Tánielnek.
Az betolta az egyik óriási ajtószárnyat, és belépett a nagy csarnokba.
A helyiség, leszámítva egy fényfoltot a Tánieltől balra lévő lépcső
közelében, szuroksötét volt. Egyetlen lámpás lógott a falról, mögötte
pedig egy fáradt alak szendergett egy szolgálói széken.
– Látom, Tamásnak felvitte az isten a dolgát.
Tániel hallotta saját hangját visszhangozni a nagy csarnokban, és
elégedetten látta, hogy Sabon felugrik a székéből. Ráncok tűntek ki a
deliv sötét arcából, de ezeket a részleteket Tániel csak a lőportransznak
köszönhetően láthatta. Sabon mintha tíz évet öregedett volna azon kettő
alatt, amely során nem találkoztak.
– Nem tetszik – tette hozzá Tániel, lelódítva válláról puskáját és
hátizsákját a vörös plüss-szőnyegre. Lehajolt, hogy húszórányi
kocsiutat követően visszamasszírozza az érzéseket a lábába. – Télen túl
hideg, nyáron túl magányos. És egy ekkora hely csak úgy invitálja a
vendégeket.
Sabon kuncogott, ahogy odalépett hozzá. Megragadta Tániel kezét,
és magához húzta, hogy átölelhesse.
– Mi a helyzet Fatrasztában?
– Hivatalosan? Továbbra is háborúban áll a Kezzel – válaszolta
Tániel. – Nem hivatalosan a Kez békét kért, és szinte az összes ezred
visszatért a Kilencekbe. Fatraszta elnyerte a függetlenségét.
– Megöltél nekem egy-két kez Kiváltságost? – kérdezte Sabon.
Tániel a fénybe emelte puskáját, Sabon pedig végigfuttatta ujjait a
nyelébe vésett rovátkákon, és elismerően füttyentett.
– Még néhány Felügyelőt is – jegyezte meg Tániel.
– Azokat nem könnyű elintézni.
Tániel bólintott.
– Egy golyó nem is volt elég nekik.
– Kétlövetű Tániel – mondta Sabon. – Már egy éve rólad beszélnek a
Kilencek. A királyi társaság be volt tojva, azt akarták, hogy Manhouch
hívjon téged vissza. Rossz példát mutat, ha egy Különb Kiváltságosokat
öl, még akkor is, ha azok kez Kiváltságosok.
– Már késő, ha jól sejtem – mondta Tániel, ahogy körbenézett a sötét
nagycsarnokban. Máskülönben nem lenne itt. Ha minden a tervek
szerint ment, Tamás végzett a királyi társasággal, és elfogta Manhouch-
ot.
– Pár órája megtörtént.
Tániel mintha keménységet látott volna meg az öreg katona
szemében.
– Balul sült el a dolog?
– Öt embert veszítettünk. – Sabon elhadarta a neveket.
– Nyugodjanak Kresimirrel. – De már akkor üresnek tűnt neki az
imája, ahogy kimondta. Megrándult az arca. – És Tamás?
Sabon felsóhajtott.
 – Tamás… fáradt. Manhouch hatalmának megdöntése csak az első
lépés volt. Még végre kell hajtanunk a kivégzést, meg kell alakítanunk
az új kormányt, és foglalkoznunk kell Kez, az éhezés és a szegénység
problémáival. És a lista folytatódik.
– A népharag kitörésére számít Tamás?
– Tamás nagyjából mindenre számít. Akadnak majd királyhűek, mert
egy milliós városban ostobaság volna azt gondolni, hogy nem lesznek.
Csak azt nem tudjuk, hogy hányan, és mennyire bizonyulnak majd jól
szervezettnek. Tamásnak szüksége van rád; rád és Vlorára is. Nem jött
veled?
Tániel Ka-poelra nézett. Ő volt az egyetlen másik ember a
csarnokban. Otthagyta Tániel felszerelését egy kupacban a padlón, és
lassan körbejárta a helyiséget, megbámulva a festményeket, amelyek
alig voltak láthatóak a gyenge fényben. Hátizsákja az egyik válláról
lógott.
Tániel érezte, ahogy összeszorul az állkapcsa.
– Nem.
Sabon tett egy lépést hátrafelé, és fejével Ka-poel felé intett.
– A segédem – mondta Tániel. – Egy daníz.
– Szóval egy barbár, mi? – gondolkodott el Sabon. – A Daníz
Birodalom végre megnyitotta határait? Ez aztán a hír.
– Nem. Néhány daníz törzs Fatraszta nyugati részén él.
– Nem néz ki többnek egy fiúnál.
– Csak óvatosan – figyelmeztette Tániel. – Kissé érzékeny rá, ha
fiúnak nevezik.
– Akkor hát lánynál – mondta Sabon, és kissé ferdén nézett Tánielre.
– Megbízható?
– Többször mentettem meg az életét, mint ő az enyémet. A barbárok
nagyon komolyan veszik az ilyesmit.
– Nem tűnik annyira barbárnak – morogta Sabon. – Tamás tudni
akarja majd, hogy miért nincs itt Vlora.
– Ezt majd én elintézem vele. – Tamás előbb fog Vlora, mint
Fatraszta iránt érdeklődni. Tániel tudta, hogy bolond lenne, ha azt
hinné, hogy két év megváltoztatta a dolgokat. Két év. A pokolba. Hát
ilyen sok idő telt volna el? Két éve ment külföldre, egy rövidnek szánt
körútra Fatrasztába, Kez gyarmatába. Ideje, hogy „lecsillapodjon”,
mondta neki Tamás. Tániel egy héttel azelőtt érkezett, hogy Fatraszta
kinyilvánította függetlenségét Keztől, neki pedig el kellett döntenie,
hogy melyik oldalra áll.
Sabon kurtán biccentett.
– Akkor hát elé viszlek.
Sabon leemelte kampójáról a lámpást, amíg Tániel összeszedte a
holmiját. Ka-poel pár lépéssel lemaradva követte őket a sötét
folyosókon. A Nemesek Háza kísérteties és hatalmas volt. Vastag
szőnyeg nyomta el lépéseik zaját, így szinte szellemekként haladtak.
Tániel nem szerette a csendet. Túlságosan emlékeztette a portyázó
ellenségekkel teli erdőre. Befordultak egy sarkon, ahová a folyosó
végében lévő szobából fény áradt. Hangok is hallatszottak, méghozzá
dühösek.
Tániel megállt egy jól megvilágított nappali bejáratában – egy nemes
irodájának előszobája. Bent két férfi nézett farkasszemet egymással egy
hatalmas kandalló előtt. Egy lépés sem választotta el őket, kezeik
ökölbe szorultak, az idegeik pattanásig feszültek. Egy fenyegető külsejű
és egy bokszoló arcvonásaival bíró testőr zavarodottan állt oldalt, azt
fontolgatva, hogy közbelépjen-e.
– Maga tudta! – kiáltotta a kisebb férfi. Arca vöröslött, és
lábujjhegyen állt, hogy felérjen a másik szemmagasságához. Feltolta
orrnyergén a szemüvegét, csak hogy aztán az újra lecsússzon. – Mondja
meg az igazat, végig ez volt a terve? Tudta, hogy előre kell hoznia az
akciót?
Tániel figyelte, ahogy Tamás tábornagy tenyérrel kifelé maga elé
emeli a kezét.
– Persze hogy nem tudtam – mondta. – Reggel mindent el fogok
magyarázni.
– A kivégzésnél! Miféle puccs… – A kis ember észrevette Tánielt, és
elhallgatott. – Kifelé – ripakodott rá. – Ez egy magánbeszélgetés.
Tániel levette a kalapját, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és lazán
legyezgetni kezdte magát.
– De hiszen épp kezdett érdekessé válni – riposztolta.
– Ki ez a fiú? – kérdezte a kis ember Tamástól.
Fiú? Tániel a tábornagyra nézett. Tamás nem tudhatta, hogy éppen
ezen az éjszakán tér vissza, de egy cseppnyi meglepetés sem látszott
rajta. Nem az a típus volt, aki elárulja az érzelmeit. Tániel néha
elmerengett rajta, hogy vannak-e egyáltalán érzelmei.
 A tábornagy felsóhajtott.
– Tániel, örülök, hogy látlak.
Tényleg örült? Tamás mindennek tűnt, csak boldognak nem. Haja
megritkult az elmúlt két évben, bajszában több volt már az ősz szál,
mint a fekete. Öregedett. Tániel kurtán odabiccentett neki.
– Bocsássanak meg – mondta Tamás egy rövid szünetet követően. –
Tániel, ez itt Ondrausz, az Ispán. Ondrausz, ez itt Különb Tániel, az
egyik mágusom.
– Itt nincs helye fiúknak. – Ondrausz ekkor megpillantotta a Tániel
mögött lézengő Ka-poelt, és rásandított. – …sem barbároknak – fejezte
be a mondatot. Újra odasandított, mintha nem lett volna biztos benne,
hogy mit is látott az előbb. Morgott valamit az orra alatt.
Tamás úgy mutatta be Tánielt, mint a lőpormágusát. Csupán ennyi
lett volna hát a tábornagy számára? Csak egy katona a sok közül?
Tamás szólásra nyitotta a száját, de Tániel megelőzte.
– Uram – kezdte. – A fatrasztai hadsereg századosa vagyok, egy
Adró szolgálatában álló Különb, és mindent tudok a puccsról. Képes
vagyok egyetlen lövéssel megölni két Kiváltságost csaknem két
kilométeres távolságból, és számtalanszor meg is tettem. Aligha vagyok
hát fiú.
Ondrausz szippantott egyet.
– Á, igen. Szóval ez a te híres fiad, Tamás.
Tániel a fogain játszott a nyelvével, és az apját figyelte. Az vagyok,
nem igaz? Kedves magától, hogy emlékezteti rá, Ondrausz. Hajlamos
megfeledkezni róla.
– Tánielnek joga van itt lenni – szólalt meg Tamás.
Ondrausz végignézett Tánielen. Haragját lassan felváltotta a
kalkulálás. Sóhajtott egy nagyot.
– Ígéreteket akarok – mondta Tamásnak. Minden érzelem eltűnt a
hangjából, csupa üzletiesség volt, és olyan veszély bujkált benne, amely
sokkal ijesztőbb volt a korábbi dühénél. – A többiek is épp olyan
dühösek lesznek, mint én, de ha megengedi, hogy a kivégzés előtt
rátehessem a kezem a királyi főkönyvekre, megkapja a támogatásomat.
– Milyen kedves – reagált szárazon Tamás. – Maga a király ispánja,
már magánál vannak a főkönyvek.
– Nem – hangsúlyozott Ondrausz úgy, mintha egy gyereknek
magyarázna. – Én a városi ispán vagyok, de most Manhouch személyi
könyvelését akarom. Tíz éven át úgy költekezett, mint egy ringyó az
ékszerésznél, márpedig nekem szándékomban áll rendbe tenni a
könyveket.
– Megállapodtunk, hogy elosztjuk a ládái tartalmát a szegények
között.
– Miután rendbe tettem a könyveket.
Tamás ezt fontolgatta egy darabig.
– Legyen. A kivégzésig van ideje. Vagyis délig.
– Rendben. – Erősen támaszkodva botjára, Ondrausz átvágott a
szobán, és jelzett a nagydarab férfinak, hogy kövesse. Mindketten
elhaladtak Tániel mellett, és a márványon visszhangzó léptekkel
folytatták útjukat a sötét folyosón.
– És még csak annyit sem mondott, hogy „engedelmeddel” –
jegyezte meg Tániel.
– Ondrausz számára a világ pusztán számokból és kalkulációkból áll
– mondta Tamás egy lesajnáló legyintéssel. Beinvitálta a szobába
Tánielt, és odalépett hozzá. Kezet ráztak. Tániel apja szemét kutatta,
azon tanakodva, hogy megölelje-e, amint az rég látott bajtársakkal
szokás. Tamás a falra fintorgott, valami máson járt az esze, így hát
Tániel elengedte a gondolatot.
– Hol van Vlora? – kérdezte Tamás, kíváncsian nézve Ka-poelra. –
Nem látogattad meg őt Jilemanban az idevezető utadon?
– Másik kocsival jön. – Tániel próbált semleges hangon beszélni.
Hát persze hogy ez Tamás első kérdése.
– Ülj le. Sok mindenről kell beszélnünk. Kezdjük vele. Ki ő?
Ka-poel a sarokba helyezte Tániel hátizsákját és puskáját, és
érdeklődve szemlélte a szobát és a függönyöket. Kevés időt töltött a
Kilencek városaiban, minthogy ő és Tániel egyik kocsiba szálltak a
másik után, és útközben aludtak, hogy mielőbb Adopestbe érhessenek.
– A neve Ka-poel – mondta Tániel. – Daníz, egy Fatraszta nyugati
részén élő törzsből származik. Pole – szólította meg a lányt Tániel –,
vedd le a kalapod. – Elnézést kérően mosolygott apjára. – Még mindig
tanítom őt az adrói illemre. Az ő szokásaik nagyon különböznek a
mieinktől.
– A Daníz Birodalom megnyitotta a határait? – Tamás szkeptikusnak
tűnt.
 – A Fatrasztai Vadon néhány bennszülöttje vérrokonságban áll a
danízokkal, de a Daníz Birodalom és a Fatraszta közti viszony
megmenti őket a rokonaikat sújtó elszigeteltségtől.
– Aggódnak a fatrasztai tábornokok a danízok miatt?
– Hogy aggódnak-e? A puszta gondolatuktól gyomorégést kapnak.
De semmi jelét sem látni, hogy a daníz polgárháború csitulna, így aztán
jó ideig nem fordítják még határaikon kívülre a tekintetüket.
– És a Kez? – kérdezte Tamás.
– Amikor távoztam, már a békeajánlataikat tervezték.
– Nagy kár. Reméltem, hogy Fatraszta még egy darabig elfoglalja
majd őket. – Tamás tetőtől talpig végigmérte Tánielt. – Látom, még
mindig határvidéki ruhát viselsz.
– És az miért baj? Minden pénzemet a hazaútra költöttem. – Tániel
megpaskolta borjúbőr kabátja elejét. – Ezek a legjobb ruhák a
határvidéken. Melegek és tartósak. El is felejtettem, milyen átkozottul
hideg tud lenni Adró. Örülök, hogy ezeket viselem.
– Értem. – Tamás Ka-poelhoz lépett, és alaposan végigmérte. A lány
mindkét kezével fogta a kalapját, és bátran állta Tamás pillantását. Haja
tűzvörös volt, világos bőrét hamuszínű szeplők borították. Efféle
furcsaságot ritkán látni a Kilencekben. Kicsi volt, filigrán alkatú.
Egyáltalán nem az a nagy, barbár harcos, amilyennek a Kilencek népe
elképzelte a danízokat.
– Lenyűgöző – állapította meg Tamás. – Hogyan találtál rá?
– Ő volt az ezredünk felderítője. Segített nekünk levadászni a Kez
Kiváltságosokat a Fatrasztai Vadonban. A megfigyelőm lett, párszor
megmentettem az életét, és azóta nem hagyta el az oldalamat.
– Beszél adrói nyelven?
– Nem, mert néma. De érteni érti.
Tamás előrehajolt, és Ka-poel szemébe nézett. Jól szemügyre vette
az arcát és a fülét is, mintha csak egy versenylovat vizsgálna. Tániel
kíváncsi volt, vajon Tamás eztán a fogait is megnézi-e. Ka-poel azt
harapással jutalmazná, és Tániel szinte remélte, hogy így lesz.
– Ka-poel varázsló, egy Csontszemű – mondta Tániel. – Az a
Kiváltságos daníz megfelelője, bár amennyire tudom, az ő mágiájuk
valamelyest más.
– Barbár varázslók. Már hallottam róluk egy s mást. Nagyon kicsi ez
a lány, hány éves?
 – Tizennégy – válaszolta Tániel. – Azt hiszem. Kis termetű emberek
ők, de valóságos démonok a csatatéren. És a puskával sem bánnak
rosszul. Á – mondta, ahogy hirtelen eszébe jutott valami. – Mutatni
akartam neked valamit.
A puskájára mutatott, mire Ka-poel eloldotta a csomót, amely a
hátitáskájához kötözte, és odahozta neki. Tániel vigyorogva apja felé
nyújtotta a fegyvert.
– Ez… Ez az a puska, amivel azt a lövést adtad le? – kérdezte
Tamás.
– De még mennyire.
Tamás a csövénél fogta meg a puskát, megpördítette, és felsóhajtott.
– Szörnyen hosszú. Jó a súlya. Huzagolt furat és fedett serpenyő a
kovás elsütőszerkezeten. Gyönyörű munka.
– Vess egy pillantást a névre a cső alatt.
– Egy Hrusch. Nagyon szép.
– Nem csak a terv az övé – mondta Tániel. – Ő maga készítette a
puskát. Egy hónapot töltöttem a társaságában Fatrasztában. Hosszú
ideje dolgozott már rajta, és ajándékként adta nekem.
Tamás szeme elkerekedett.
– Valóban? Sosem láttam még ezeknél jobb puskákat. Egy éve
megvettük a jogokat a szabadalomhoz, és azóta rohamtempóban
gyártjuk őket a hadseregnek, de még csak egyetlen olyat láttam,
amelyet maga Hrusch készített.
Tánielt melegség öntötte el apja csodálkozását látva. Végre valami
új. Végre valami, amire Tamás büszke lehet.
– A Kez is próbálta megvásárolni a szabadalmat – mondta Tániel.
– Valóban? Annak ellenére, hogy háborúban álltak Fatrasztával?
– Persze. A Hrusch puskával kicsinálták őket a határvidéken. Szinte
sosem mond csütörtököt, még a legrosszabb időjárásban sem. Hrusch
azonban nem volt hajlandó eladni nekik, még egy láda aranyért és egy
grófságért sem. A Kez fegyverkovácsok pedig nem tudják leutánozni a
munkáját.
– Senki sem tudja, akit nem maga Hrusch képezett ki rá. – Tamás
hosszú percekig tanulmányozta elmélyülten a puskát, mielőtt visszaadta
a fiának.
– Tetszik? – kérdezte az.
 – Figyelemreméltó. – Érdeklődése hirtelen múlóban volt, figyelme
elkalandozott.
Tániel habozott.
– Akkor ez is tetszeni fog. – Kinyújtotta kezét Ka-poel felé. A lány
hozott neki egy alkarnál kissé hosszabb, fényezett mahagóniból készült
faládát.
– Ajándék – mondta Tániel.
Tamás egy asztalra tette a ládát, és felcsapta a fedelét.
– Hihetetlen – sóhajtott fel.
– Fűrészmarkolatú párbajpisztolyok. Hrusch legidősebb fia készítette
ezeket – az, akiről azt mondják, hogy jobb fegyverkovács, mint az apja.
Csiszolt elsütőszerkezet esőálló serpenyővel és az acélrugóra futó
hengerrel. Huzagolatlan, de pontosabb, mint a legtöbb huzagolt
pisztoly. – Tániel érezte visszatérni magába a melegséget, ahogy apja
arca újra felragyogott.
Tamás felemelte a két egyforma pisztoly egyikét, és le-föl futtatta
ujjait a nyolcszögű csövön. A szoba világítása elefántcsont berakásokon
villant meg, a fényezés gyönyörűen ragyogott rajtuk.
– Hihetetlenek. Ki kell provokálnom egy sértést, csak hogy
használhassam ezeket.
Tániel felkuncogott. Ez nagyon is Tamásra vallott volna.
– Ezek… csodálatosak – mondta az apja.
Tániel mintha valamiféle csillogást látott volna az apja szemében.
Büszke volt talán? Vagy hálás? Nem, döntötte el magában, Tamás nem
ismeri ezeknek a szavaknak a jelentését.
– Bárcsak több időnk lenne beszélni – szólalt meg az apja.
– Dolgod van? – Hát persze. Nincs idő csevegni. Nincs idő
élményeket cserélni a hosszú útjáról visszatért fiúval.
– Sajnálatos módon igen – válaszolta Tamás, és vagy nem tűnt fel
neki a szarkazmus, vagy figyelmen kívül hagyta. – Sabon – hívta a
barátját.
A deliv megjelent az ajtóban.
– Hozd a zsoldosokat. – Erre Sabon ismét eltűnt. – És most áruld el,
hol van Vlora? Mindkettőtökre szükségem van. Mesélt Sabon a
veszteségeinkről?
– Mesélt. Szomorú hírek. Ami Vlorát illet, gondolom, előbb-utóbb
felbukkan – mondta vállat vonva. – Nem igazán beszéltem vele.
 Tamás a homlokát ráncolta.
– Azt hittem …
– Egy másik férfi ágyában találtam – vágott a szavába Tániel, és egy
adag elégedettséget érzett a Tamás arcára kiülő sokkot látva. A sokk
haraggá vált, az pedig fájdalommá.
– Miért? Mikor? Mióta? – A szavak a teljes zavarodottság
pillanatában buktak ki belőle, és Tániel azon gondolkodott, látta-e bárki
is így az apját valaha, vagy fogja-e később.
A puskájára támaszkodott, és elfojtott egy gúnyos mosolyt. Miért
érdekli ez Tamást egyáltalán? Nem mintha az ö menyasszonyáról lett
volna szó.
– A pletykákból ítélve hónapok óta. A férfit megfizették, hogy
elcsábítsa. Valami nemes fia, aki a pénzért és a szórakozásért tette.
– Megfizették? – Tamás szeme összeszűkült.
– Egy cselszövés – magyarázta Tániel. – Kicsinyes bosszú. Nyilván
egy gazdag nemes fundálta ki. – Tániel nem fordított rá időt, hogy
megbizonyosodjon a tettes kilétéről, de így sem voltak kétségei. A
nemesség gyűlölte Tamást. Közembernek született, és arra használta
befolyását a királynál, hogy a gazdagok ne vásárolhassanak kinevezést
maguknak a hadseregben. Így csak a rátermettek emelkedhettek a
ranglétrán, ez pedig teljesen ellentétes volt a hagyománnyal.
Ugyanakkor a Kilencek egyik legjobb hadseregét faragta az adróiból. A
nemesek túlságosan féltek Tamástól ahhoz, hogy közvetlenül támadják,
ám minden más lehetséges módon csapást mértek rá, akár a fián
keresztül is.
Tamás vicsorogva összeszorította a fogait.
– A nemesek felét letartóztattam ma éjjel. Holnap a királyukkal
együtt állnak a guillotine alá. Kiderítem, ki fizetett ezért, és akkor…
Tániel hirtelen fáradtnak érezte magát. Évekig harcolt egy
háborúban, amely nem az övé volt, aztán hónapokig utazott
kényelmetlenül, hogy végül árulásra és puccsra érkezzen haza. A
haragja erejét vesztette. A kezére szórt egy csík feketelőport, és
felszippantotta.
– A guillotine elég lesz. Spórolj az embereiddel. – Spórolj a
dühöddel, noha Kresimir tudja, hogy van belőle bőven. Szánalomból
viszont nincs. Még a fiadnak sem, akit elárultak.
Tamás a szemét dörzsölte.
 – Figyeltetnem kellett volna.
– Szabad nő, úgy cselekszik, ahogy akar – mondta Tániel, de
morgásként hangzott.
– És az esküvő?
– Rászögeztem Vlora jegygyűrűjét a rohadékra, aki az ágyát
melegítette. A saját kardjáról kellett levágniuk a fickót.
Sabon újra belépett a szobába. Két nem túl bizalomgerjesztő alak
követte, olyan öltözetben, amilyet nyeregben vagy kocsmapadon alvó
emberek viselnek. Az egyik egy magas, nyurga férfi volt, szinte teljesen
kopasz fejtetővel, noha nem lehetett több harmincévesnél. Akkora övet
viselt, hogy az egész hasát befedte, négy kardot és három pisztolyt
hordott magával különböző formákban és méretekben, és a
Kiváltságosok kesztyűjét viselte – de az övé nem fehér volt színes
rúnákkal, hanem tengerkék arany rúnákkal. Varázsrontó volt: egy
Kiváltságos, aki feladta veleszületett varázsképességét, hogy képes
legyen kioltani a mágiát.
A másik alak egy nő volt. A harmincas évei végén járhatott,
lovaglónadrágot és kabátot viselt. Gyönyörű lett volna, ha nincs az a
régi sebhely, amely megemelte ajkának a sarkát, és egészen a
halántékáig húzódott. Ő is a Kiváltságosok kesztyűjét viselte, így
megérinthette a Mást. Ez a kesztyű fehér volt, vérvörös rúnákkal. Tániel
azon tűnődött, miért nem tagja a nő egy társaságnak. Még a harmadik
szeme nélkül is érezte, hogy igen erős.
Zsoldosok, mondta Tamás. Nem akárhogy néztek ki együtt. Egy
Kiváltságos és egy mágusrontó veszélyes kombinációt alkotnak,
Fortélyosok, Különbök és Kiváltságosok levadászására használják őket.
Tániel kíváncsi volt, mit forgatott fejében az apja.
– Egy Kiváltságos megszökött az égbolti tisztogatásunk elől –
mondta Tamás. – Ugyan nem a királyi társaság egy tagja, mégis nagy
erejű. Azt akarom, hogy ti hárman – itt Ka-poelra pillantott –, ti négyen
kutassátok fel, és öljétek meg.
Tamás belenőtt az embereit utasítgató férfi szerepébe, és Tániel
megértette, hogy hazatérése nem jelentett többet egy eligazításnál és
egy megbízatásnál. Már indulhat is, hogy egy újabb Kiváltságosra
vadásszon. A zsoldosokra pillantott. Rátermettnek tűntek, Fatrasztában
náluk kevesebbel kellett boldogulnia. A Kiváltságos, akit el kellett
kapniuk, egy pillanat alatt megölt öt tapasztalt lőpormágust, vagyis igen
veszélyes, Tániel pedig még nem vadászott egyetlen városban sem. Úgy
döntött, a kihívás eltereli majd a figyelmét az… egyéb dolgokról.
Újra felemelte a szelencét, és kiszórt a kezére egy csíkot, nem
törődve apja rosszalló tekintetével.

Nila megállt egy pillanatra, hogy ránézzen a kandallóba akasztott nagy

vasedény alatt lobogó tűzre. Összedörzsölte kicserepesedett kezeit, és
megmelengette a lángok fölött. A víz hamarosan felforr, és akkor a ház
minden lakójának szennyesét kimoshatja majd. Állt egy kis piszkos
halom a kamra mellett, de a család és a szolgálók legtöbb öltözéke és
egyenruhája már tegnap este óta a meleg vízzel és lúgos szappannal teli
kádakban ázott. Majd felforralja, beáztatja és kiakasztja őket száradni,
de előbb még ki kell vasalnia a herceg díszegyenruháját. Tízkor
találkozója lesz a királlyal, és noha addig még órák vannak hátra,
mindennel, a mosással, öblítéssel és vasalással is kész kell lennie,
mielőtt a szakácsok felkelnek reggelit készíteni.
Kinyílt a mosdó ajtaja, és egy ötéves fiú lépett be a konyhába a
szemét dörzsölve.
– Nem tudsz aludni, ifjú uram? – kérdezte Nila.
– Nem. – Jákob, Eldaminz herceg egyetlen, szőke hajú, sápadt és
vékonyka arcú gyermeke sokat betegeskedett. Korához képest kicsi
volt, de okos és barátságosabb a szolgálókkal, mint amilyennek egy
herceg fiának lennie kellett. Nila tizenhárom éves volt, és mosónőnek
tanult az Eldaminzeknél, amikor megszületett. A fiú, anyja és
nevelőnője nagy bosszúságára azóta kedvelte őt, hogy megtanult járni.
– Ülj csak ide – mondta neki Nila, és kiterített Jákobnak egy tiszta,
száraz lepedőt a tűz mellé. – De csak pár percre, aztán vissza kell
bújnod az ágyadba, mielőtt Ganny felébred.
A fiú leült a lepedőre, és nézte, ahogy Nila felforrósítja a vasalót a
tűzhelyen, és kiteríti apja ruháit. Szeme le-leragadt, és Jákob végül az
oldalára dőlt.
Nila odahúzott a vasedény mellé egy nagy mosdókagylót, és már
éppen megtöltötte volna vízzel, amikor ismét kinyílt az ajtó.
– Nila! – Ganny állt ott csípőre tett kézzel. Huszonhat éves volt, és
szigorú, mint egy vénasszony; tökéletesen illett hozzá egy herceg fiának
nevelőnői szerepe. Kakaószínű haját kontyba fogta össze a feje mögött.
Ganny még a hálóingjében is tisztesebben festett, mint Nila az ő
egyszerű ruháival és rakoncátlan, gesztenyebarna fürtjeivel.
Ajkára helyezte az ujját.
– Tudod, hogy nem lenne szabad itt lennie – mondta Ganny most
már halkabban.
– Mit tehetnék? Mondjak nemet?
– Természetesen!
– Hagyd őt békén, végre elaludt.
– Meg fog fázni idelent.
– Közvetlenül a tűz mellett fekszik.
– Ha a hercegné meglátja itt, nagyon dühös lesz! – Ganny megrázta
az ujját Nila felé. – Én nem állok ki érted, ha majd kihajít az utcára.
– És mégis, mikor álltái te ki értem?
Ganny ajkai összeszorultak.
– Ma éjjel javasolni fogom a hercegnének az elbocsátásodat. Csakis
rossz hatással vagy Jákobra.
– Na, majd… – Nila egyetlen pillantást vetett az alvó fiúra, és
becsukta a száját. Nem volt családja, és nem voltak kapcsolatai sem. A
hercegné már most sem kedvelte, Eldaminz hercegnek pedig szokása
volt ágyba vinni a szolgálókat, és mostanában egyre többet kacsingatott
Nila felé. Nem kerülhetett bajba Gannyvel, még akkor sem, ha a nő egy
zsarnok. – Sajnálom, Ganny. Visszaviszem az ágyába. Vannak esetleg
foltos ruháid, amelyeket kitisztíthatok neked?
– Így már jobb – enyhült meg Ganny. – És most…
Olyan hangos dörömbölés szakította félbe a bejárati ajtón, hogy a
ház másik végében is hallani lehetett.
– Ki lehet az ilyen korai órán? – Ganny szorosan összehúzta magán a
hálóingét, és az előcsarnokba indult. – Felébresztik az urat és a hölgyet!
Nila csípőre tette a kezét, és Jákobra nézett.
– Bajba sodorsz engem, ifjú uram.
Jákob szeme felpattant.
– Bocsánat – mondta.
Nila letérdelt mellé.
– Semmi baj, aludj csak vissza. Majd én ágyba viszlek.
Épphogy felemelte a fiút, amikor meghallotta a ház elejéből jövő
sikoltást. Azt kiáltások, majd a csarnok lépcsőjén felsiető, dübörgő
léptek követték. Nila dühös férfihangokat hallott, amelyek nem a ház
személyzetének tagjaihoz tartoztak.
– Mi történik? – kérdezte Jákob.
Nila letette, hogy a fiú ne érezze a keze remegését.
– Gyorsan – mondta neki. – A mosóteknőbe.
Jákob alsó ajka megremegett.
– Miért, mi történik?
– Bújj el!
A fiú bemászott a mosóteknőbe, Nila pedig ráborította a szennyest,
jó magasra feltornyozta rajta, és a csarnokba sietett.
Egyenesen egy katonába futott, aki visszalökte őt a konyhába. Két
másik férfi is felbukkant, aztán még egy, aki a tarkójánál fogva
vonszolta Gannyt, és letaszította a padlóra. A nevelőnő szemében
felháborodással vegyes félelem ült.
– Ezek ketten megteszik – mondta az egyik katona. Az adrói
hadsereg sötétkékjét viselte, mellkasán két aranyszínű szolgálati csíkkal
és egy ezüstjelvénnyel, amely azt jelentette, hogy a tengerentúl is
szolgálta a koronát. Meglazította az övét, és Nila felé lépett.
A nő felkapta a tűzhelyről a vasalót, és keményen a férfi arcára
csapott vele. Az baj társai kiáltásaitól kísérve összeesett.
Valaki megragadta Nila karját, másvalaki pedig a lábát.
– Tüzes – jegyezte meg az egyik katona.
– Ez bizony nyomot hagy majd – szólt egy másik hang.
– Mit jelentsen ez az egész? – Ganny végre lábra állt. – Tudják
maguk, kinek a háza ez?
– Fogd be. – A katona, akit Nila megütött, és akinek fél arcát duzzadt
égésnyom borította, feltápászkodott, és gyomron vágta Gannyt. – Te is
mindjárt sorra kerülsz. – Azzal Nilához fordult.
A nő próbált kiszabadulni, de túl erősen fogták. A mosdókagylóhoz
fordult, remélve, hogy Jákob nem fogja látni, ami most következik,
aztán behunyta a szemét, és várta az ütést.
– Heathlo! – kiáltott fel valaki.
Nila kinyitotta a szemét, ahogy az őt szorító kezek hirtelen
elengedték.
– Mi az ördögöt csinál, katona? – A felszólaló férfi ugyanazt az
egyenruhát viselte, mint a többiek, csak annyiban különbözött tőlük,
hogy ezüst hajtókájára egy arany háromszöget tűztek. Homokszínű haja
és ápolt szakálla volt, szája széléből egy cigaretta lógott. Nila még
sosem látott szakállas katonát.
– Csak szórakozunk egy kicsit, őrmester. – Heathlo fenyegető
pillantásban részesítette Nilát, majd a tiszt felé fordult.
– Szórakoznak? Mi nem szórakozunk, katona. Ez a hadsereg.
Hallotta a tábornagy parancsait, nem igaz?
– De őrmester…
A tiszt lehajolt, és felvette a földön heverő vasalót. Az aljára nézett,
majd a katona arcán virító égésre.
– Kéri a párját a másik oldalra?
Heathlo tekintete megkeményedett.
– Ez a ribanc tette.
– Ha még egyszer meglátom, hogy meg akar erőszakolni egy adrói
polgárt, tőlem az arcánál szebb helyre kap majd egyet. – Az őrmester
Heathlóra szegezte a cigarettáját. – Most nem Gurlában van.
– Ezt jelenteni fogom a tizedesnek, uram – vicsorgott Heathlo.
Az őrmester megvonta a vállát.
– Heathlo – szólalt meg a két másik katona egyike. – Ne feszítsd túl
a húrt. Bocsánat, őrmester, új fiú még a században, meg minden.
– Tanítsák meg, hol a helye – mondta az őrmester. – Lehet, hogy ő új
fiú, de maguktól többet várok. – Talpra segítette Gannyt, majd Nilához
fordulva a halántékához érintette az ujját. – Asszonyom. Eldaminz
herceg fiát keressük.
Ahogy Ganny ránézett, Nila látta rajta, hogy halálra van rémülve.
– Veled volt – mondta a nevelőnő.
Nila kényszerítette magát, hogy az őrmester kék szemébe nézzen.
– Az előbb vittem fel az ágyába.
– Menjenek – utasította az őrmester a katonáit. – Találják meg. –
Azok gyorsan elhagyták a helyiséget. A tiszt ott maradt, és lassan
körbenézett a konyhában. – Nincs az ágyában.
– Folyton elkószál – mondta Nila. – Az imént fektettem le, de a
zajongás biztos megijesztette. Mi folyik itt? – Ez nem véletlen volt. A
katonák pontosan tudták, hogy kinek a házába jöttek. Az őrmester a
tábornagyot említette, és csak egyvalaki viselte ezt a rangot Adróban:
Tamás tábornagy.
– Eldaminz herceget és családját letartóztatjuk árulásért –
világosította fel az őrmester.
 Ganny elfehéredett, és félő volt, hogy elájul.
Nila érezte megfeszülni a gyomrát. Az efféle vádak az egész
személyzetet bajba sodorhatták. Nem volt menekvés előlük. Egyszer
hallotta egy főherceg történetét, aki a Vaskirály saját unokatestvére volt,
és puccsot forralt ellene. Az egész családját és személyzetének minden
tagját a guillotine alá küldték.
– Maguk szabadon elmehetnek – mondta az őrmester. – Csak a
hercegért és a családjáért jöttünk. – A mosdókagylóhoz fordult, és
grimaszt vágott. – Új munkaadót kell majd találniuk. Ami azt illeti,
jobban tennék, ha legalább néhány napra elhagynák a várost. – Szájába
vette a cigarettát, és felkapott egy nadrágot a mosóteknő tetejéről.
– Olem!
Az őrmester a helyiségbe belépő katonára nézett.
– Megtalálták a fiút? – kérdezte Olem, és el is feledkezett a
mosóteknőről.
– Nem, de hívatnak. Méghozzá a tábornagy.
– Engem? – Olem szkeptikusnak tűnt.
– Haladéktalanul jelentkezzen Sabon parancsnoknál.
– Rendben. – Olem elnyomta cigarettáját a konyhaasztalon. – Tartsa
Heathlón a szemét. Ne hagyja, hogy nőket rontson meg. És ha kell a
fiúknak egy kis fosztogatás, hogy lefoglalják magukat, hadd csinálják.
– De a parancsaink…
– A fiúk így is, úgy is megszegik majd néhány parancsunkat. Jobb
szeretném, ha olyanokat szegnének meg, amilyenek miatt nem
akasztják fel őket.
– Világos.
Olem még egyszer körbenézett a konyhában.
– Fogják minden értéküket, és menjenek innen – mondta. – A herceg
sem fog már visszajönni semmiért… – Ganny és Nila felé fordulva
megérintette a homlokát, és távozott.
Úgyhogy vigyék, amit akarnak. Fejezte be Nila a mondatot a fejében.
Ganny kurtán Nilára sandított, majd elrohant a folyosón. A nő egy
másodperccel később már hallotta a lépteit a szolgálók lépcsőjén.
Nila kihalászta a főkomornyik kulcsát a kandallópárkány fölötti
rejtekhelyéről, és kinyitotta az ezüstkészletes szekrényt. Semmi, amit a
fenti matraca alá rejtett, nem érte a töredékét sem annak az ezüstnek,
amelyet most egy vászonzsákba halmozott.
 Várt, amíg már egyetlen katonát sem hallott a folyosón, és kihúzta
Jákobot a mosóteknőből. Segített levenni a hálóingét, és adott neki egy
piszkos nadrágot meg egy inget, amely az egyik szolgálófiúé volt. Túl
nagyok lesznek rá, de azért megteszik.
– Mit csinálunk? – kérdezte Jákob.
– Elmegyünk egy biztonságos helyre.
– Mi lesz Ganny kisasszonnyal?
– Nem hinném, hogy visszajön.
– És anyával és apával?
– Nem tudom – válaszolta Nila. – Azt hiszem, ők is azt akarnák,
hogy velem gyere. – Felmarkolt egy kis hideg hamut a kandalló
sarkából, és tenyerében összekeverte némi vízzel. – Maradj nyugton –
mondta, és elkente a hamut a fiú haján és arcán. Megfogta a kezét, és az
elemeit ezüsttel a vállán megindult a hátsó kijárat felé.
Két katona tartotta szemmel a ház mögötti sikátort. Nila leszegett
fejjel sétált feléjük.
– Te ott – szólította meg az egyik férfi. – Kinek a gyereke ez?
– Az enyém.
A katona felemelte Jákob állát.
– Nem úgy néz ki, mint egy herceg fia – jegyezte meg.
– Azért itt tartsuk őket, amíg meg nem találják a fiút? – kérdezte a
másik.
– Olem őrmester azt mondta, elmehetünk – mondta Nila.
– Jó, akkor tűnés innen. Sűrű éjszakánk van.
 4.
FEJEZET

Adamat egyenesen hazament Égboltból a Tamás egyik katonája

vezette hintón. Hosszú út volt, és csak az aggodalmai és az
önbizalomhiánya jelentettek társaságot, ahogy a kocsis Adró csendes,
éjszakai utcáin navigált. Halkan azt kívánta, bárcsak gyorsabban
haladnának, de hiába. A keleti ég már kezdett világosodni, amikor
kiugrott a hintóból, hogy átvágjon az öreg kapun és kis kertjén a
bejárati ajtóhoz. Ügyetlenkedett a kulcsaival, egyszer el is ejtette
azokat, mielőtt végre megállt, és nagy levegőt vett.
Volt már ennél rosszabb is, mondta magának. Ez nem lehet olyan
rossz, mint az oktersehni lázongások. Bedugta a kulcsot a zárba,
elfordította, és a rozsdás fém megnyikordult, ahogy Adamat félig
belökte, félig berúgta az ajtót.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat a második emeletre, és minden
ajtón bedörömbölt, ahogy végigfutott a folyosón. Amikor eljutott a saját
szobájához, kivágta az ajtót.
– Faye – szólalt meg.
Felesége felemelte fejét a párnáról, és ránézett a tompán világító
lámpás fényénél. Fekete, göndör hajától elsötétített arcán árnyékok
játszottak.
– Hány óra van? – kérdezte.
 – Öt körül lehet. – Adamat felcsavarta a lámpást, és ledobta a
takarókat. – Kelj fel. El kell mennetek az offendale-i házba.
Faye a mellkasához szorította a takarókat.
– Mi ütött beléd? Miféle offendale-i ház?
– Az, amit akkor vettem, amikor beléptem a seregbe. Arra az esetre,
ha te és a gyerekek valaha is veszélybe kerülnétek.
Faye felült.
– Azt hittem, azt a házat eladtuk. Nem… Adamat. Mi történt? –
Aggodalom költözött a hangjába. – A Lourent családról van szó? Vagy
ez egy új ügy?
A Lourent család azért bérelte fel Adamatot, hogy ellenőrizze
legifjabb lányuk kérőjének színes múltját. Minden balul sült el, amikor
kénytelen volt csalóként leleplezni a férfit.
– Nem, nem a Lourent-ügy. Annál nagyobb. – Adamat az
előszobából hallatszó puha léptek irányába fordult. – Asztrit – mondta
lágyan. Legfiatalabb lánya egy kopott, rongy játékkutyát tartott a karja
alatt. A hálóingét és Faye egy régi papucsát viselte, utóbbi több mérettel
nagyobb volt számára a kelleténél. A tompa fényben úgy festett, mint
anyja miniatűr mása. Kérdőn döntötte oldalra a fejét. – Vedd fel a
kabátodat, kicsim. Utazni mész.
– Muszáj átöltöznöm hozzá? – kérdezte a lány.
Adamat kierőszakolt magából egy mosolyt.
– Nem, drágám, csak vedd az utazókabátot a hálóingedre. Mindjárt
indulnod kell. Ne feledkezz meg a cipődről sem.
Lánya rámosolygott, megfordult, és elszökellt a folyosón, régi
játékkutyáját lóbálva a kezében. Idősebb testvérei furcsán néztek rá,
ahogy felbukkantak a szobáikból.
– Josep – szólította Adamat legidősebb fiát. – Gondoskodj róla, hogy
a fivéreid és nővéreid útra készek legyen. Siess. Mindnyájan pakoljanak
be maguknak néhány hétre.
Josep komoly fiú volt, nem sokkal túl a tizenhatodik életévén, éppen
iskolai szabadságon. Idegesen dörzsölte az ujján lévő gyűrűt; Adamat
apjától kapta ajándékba, mielőtt az öreg meghalt, és a fiú ritkán vált
meg tőle. Josep egy másodpercig magyarázatra várt, és amikor nem
kapott, bólintott, és visszaterelte testvéreit a szobáikba.
Jó fiú. Adamat visszafordult Faye-hez, aki közben felült az ágyon.
Keresztülfuttatta kezét a haján, és kócokat simított ki.
 – Ajánlom, hogy legyen rá jó magyarázatod – mondta. – Mi történt?
Veszélyben vannak a gyerekek? Vagy te? Valami újonnan vállalt
munka miatt van ez az egész? Mondtam neked, hogy ne szimatolj
nemesek felesége körül, és ne üsd bele az orrod mások dolgába.
Adamat lehunyta a szemét.
– Nyomozó vagyok, drágám. Mások dolga az én dolgom.
Lázongások lesznek, ezért azt akarom, hogy te és a gyerekek egy órán
belül kívül legyetek a város határain. Természetesen csak
elővigyázatosságból.
– Miért lesznek lázongások?
Átkozott nő. Mit nem adna egy engedelmes feleségért.
– Puccsot hajtottak végre. Manhouch délben megy a guillotine alá.
Megadatott neki az a rövid elégtétel, hogy lássa leesni a felesége
állát.
Aztán a nő máris talpra ugrott, és a ruhásszekrény felé indult.
Adamat elnézte őt egy darabig. Faye teste már szögletesebb volt, mint
régen; éles könyökök és ráncos bőr váltották fel az egykor finom
hajlatokat és a lágy, imádni való teltséget. A seregből való nyugdíjazása
óta eltelt évek megviselték feleségét, és már nem volt olyan gyönyörű,
mint fiatalon. De ahogy Adamat felidézte saját külsejét, tudta, hogy
aligha ítélkezhet mások fölött. Alacsony volt, kopaszodott, kerek arca
az évek során elvékonyodott, bajsza és szakálla ritkásabb lett. Ő sem
volt már olyan fiatal, mint egykor. Mégis… Az ajkára ráharapva
figyelte Faye-t, és olyan tetteken merengett, amilyeneknek most jó ideig
várniuk kell.
A nő megfordult, és észrevette, hogy őt figyeli.
– Te is velünk jössz, ugye? – kérdezte.
– Nem.
Faye szava elakadt.
– Miért nem?
Hazudnia kellene. Azt kellene mondania, hogy már korábban más
kötelezettségeket vállalt.
– Én is… belekeveredtem.
– Jaj, ne. Adamat, mi az ördögöt műveltél?
A férfi elfojtott egy mosolyt. Imádta, amikor a felesége káromkodott.
– Nem, nem úgy értem. A ma éjszakai hivatásomról van szó. Tamás
tábornagytól kaptam megbízatást.
 Faye tekintete haragossá vált.
– Csak neki lehet töke hozzá, hogy megdöntsön egy királyt. Na,
fejezd be a vigyorgást, ints le egy fogatot, és segíts a gyerekeknek
felhúzni a cipőjüket. – Sürgető mozdulatot tett a kezével. – Indíts!
Húsz perccel később Adamat végignézte, ahogy a családja bemászik
két fogatba. Kifizette a kocsisokat, és megállt a felesége előtt.
– Ha a lázongások esetleg felétek tartanának majd, ne habozz elvinni
a gyerekeket Delivbe. Megtalállak benneteket, miután elült a por.
Faye általában kemény, határozottan helytelenítő arca hirtelen
ellágyult. A szeme ismét fiatal volt, akár egy ijedt lányé, aki szeretője
érkezésére vár az éjféli utcákon. Előrehajolt, és gyöngéden megcsókolta
a férfi ajkát.
– Mit mondjak a gyerekeknek?
– Ne hazudj nekik – válaszolta Adamat. – Már elég idősek.
– Aggódni fognak. Különösen Asztrit.
– Hát persze.
Faye szipogott.
– Nem voltam Offendale-ben azóta, hogy Asztrit születése után
odamentünk pihenni. Rendben van egyáltalán az a ház?
– Kicsi – mondta Adamat. – De kényelmes és biztonságos.
Emlékszel még a kódszavainkra? A posta a szomszédos városban van.
írok Saddie-nek, és megkérem, hogy vigye el neked a leveleket.
– Tényleg szükség van erre? Azt hittem, csak lázongásokról van szó.
– Tamás tábornagy veszélyes ember. Nem tudom… – Adamat
elhallgatott. – Pusztán elővigyázatosságból. A kedvemért.
– Hát persze – mondta Faye. – Vigyázz magadra.
Adamat viszonozta felesége csókját, majd a két fogatban sorban
megcsókolta mind a kilenc gyermekét, az ikreket pedig kétszer-kétszer.
Asztritnál megállt, és a fogat padlójára térdelt, hogy a kislány szemébe
nézhessen.
– Pár hétig távol lesztek, mert a városban lesz egy kis felfordulás.
– Te miért nem jössz?
– Segítenem kell biztonságossá tenni a dolgokat. – Eszébe jutott
Kresimir Megszegett Ígérete. Megborzongott.
– Fázol? – kérdezte Asztrit.
Ujjával végigsimított a lánya arcán.
 – Igen – mondta. – Nagyon hűvös van. Jobb lesz, ha bemegyek,
mielőtt megfázom. Legyen biztonságos utatok.
Becsukat a fogat ajtaját, aztán csak állt az utcán, és nézte elgurulni a
családját, amíg a kocsisok be nem fordultak egy sarkon. Több okból is
hiányozni fog neki Faye. Amikor nyomozott, több volt neki feleségnél.
A társa volt. Hatalmas volt a baráti és ismerősi köre, és úgy tudta
kezelni a pletykákat, hogy olyan információk birtokába jutott,
amilyeneket még maga Adamat sem tudott felhajtani.
Visszaindult a házba, és csak egy pillanatra állt meg, amikor
mozgásra lett figyelmes az utca túloldalán lévő ajtóban. Egy feszes
kabátot viselő fiatal férfi vált ki az árnyékokból, és indult el a hintókkal
ellentétes irányba. Egyetlen pillantást vetett Adamatra, majd
megkettőzte a tempóját.
Adamat figyelte, ahogy elmegy, azt akarta, hogy a férfi érezze
magán a tekintetét. Palágyi egyik zsiványa, semmi kétség. Adamat
nemsokára hallani fog felőle. Visszatért a házba, bezárta maga mögött
az ajtót, és onnan rögtön a dolgozószobájába ment. Végigtúrta
íróasztala fiókjait, amíg rá nem lelt egy halom papírra.
Mire végzett a levelek megírásával, a nap, végigtekintve a házak és a
távoli hegyek fölött, végre besütött dolgozószobája ablakán. Adamat
keze sajgott az írástól, gyertyája csonkká égett. Ásított egyet, és egy
pillanatra hagyta elkalandozni a gondolatait, amikor is halk, fémes
kaparás hangja ütötte meg a fülét.
Az összes levelet betolta egy fiókba, és bezárta. Felkapta a
sétapálcáját, és kattanásig csavarta, majd hangok után kutatva sétált át a
házon. Eljutott egy kicsi és régi hátsó ajtóig, amely a saját házuk és a
szomszédos közti, úgynevezett kertjükben álló, túlburjánzó
növényekkel teli lugasra nyílt. A kertet magából a házból vagy a két
épület közt futó, a zárt kaput is magába foglaló folyosóról lehetett
elérni.
Adamat pálcájával a kezében kirántotta az ajtót. Három férfi bámult
vissza rá. Ketten az utcai munkások kopott kabátját és egyszerű,
karimás kalapját viselték. Az egyik térdén és ingujján fekete foltok
éktelenkedtek – valószínűleg szénlapátolástól –, a másikon, a
zárfeltörőn pedig túl bő ruhák lógtak. Ez a fajta viselet bevett szokás
volt az utcai tolvajoknál, mert így sok mindent elrejthettek magukon. A
harmadik férfi jól öltözött volt, divatos, fekete mellényén szürke
nagykabátot viselt, cipője pedig úgy ki volt fényesítve, hogy az ember a
fogait is megnézhette benne.
A zárfeltörő térden állva bámult fel Adamatra.
– Akkora zajt csapsz, hogy akár az elülső ajtón is kopoghattál volna
– mondta Adamat. Felsóhajtott, leeresztette a sétapálcáját, és
megszólította a legjobban öltözött férfit. – Mit akarsz, Palágyi?
Palágyi meglepettnek tűnt, hogy itt találja. Feljebb tolta kerek,
inkább kövérkés arcán, mintsem vékony orrán ülő szemüvegét. A férfi
furcsa jelenség volt, testalkatával jobban illett volna egy cirkuszba, mint
bárhova máshova. Kerek hasa bőven átlógott az övén, de keze és lába
csak annyira volt vaskos, mint egy facsemete. Úgy nézett ki, akár egy
túlméretezett ágyúgolyó, amelyre botkezeket ragasztottak.
Veterán utcai bandita volt, elég kegyetlenséggel ahhoz, hogy
törvényes üzletet építsen ki magának, és kevés intelligenciával ahhoz,
hogy életének sötét szeletét maga mögött hagyja. Tökéletesen alkalmas
volt bankárnak. Adamat egy pillanat alatt végigvette fejében a
bűnlajstromát.
– Úgy hírlik, eltűntél a városból – mondta Palágyi.
– Mármint az a korcsod híreszteli ezt, aki az utóbbi hetekben itt
szaglászott a házam körül?
– Jó okom van rá, hogy rajtad tartsam a szemem. – Mintha irritálta
volna Palágyit a tény, hogy Adamat még mindig itt van.
Adamat megeresztett egy hosszú, keserves sóhajt, és nézte, ahogy a
másik a fogát csikorgatja. Palágyi gyűlölte, ha nem veszik komolyan.
Nem sokat változott azóta, hogy csak egy részeges uzsorás volt.
– Még van két hónapom, hogy visszafizessem a tartozásomat.
– Teljesen ki van zárva, hogy két hónap alatt össze tudj gyűjteni
hetvenezer kranát, így hát, amikor meghallottam, hogy a családod az
éjszaka közepén lelépett a városból, azt gondoltam, hogy talán a gyávák
útját választottad, és elfutottál.
– Vigyázz, kit nevezel gyávának – sziszegte Adamat, és újra
megszorította a sétapálcáját.
Palágyi megrezzent.
– Jó ideje annak, hogy utoljára megvertél – mondta és már nem
élvezed a rendőrség védelmét. Most már te is csak olyan vagy, mint mi,
egy közönséges csatornapatkány. Nem kellett volna kölcsönt felvenned
tőlem. – Azzal a kongó hanggal nevetett fel, ami Adamat idegeire ment.
 Rajta volt a sor, hogy a fogát csikorgassa. Nem Palágyitól vett fel
kölcsönt, hanem egy barátja bankjától. Az illető igen rossz barátnak
bizonyult, amikor közel százötven százalékos haszonnal eladta ezt a
kölcsönt Palágyinak. Ő aztán rögtön megháromszorozta a kamatot,
majd hátradőlt, és várta, hogy Adamat új kiadói üzlete csődbe menjen.
És csődbe is ment.
Palágyi kitörölt egy vidám könnycseppet a szeméből, és
felhorkantott.
– Amikor azt hallom, hogy az egyik legnagyobb magánadósom két
hónappal a tartozásának lejárta előtt elküldi a városból a családját,
akkor személyesen járok utána a dolognak.
– És betörsz a házába? – kérdezte Adamat. – Nem rabolhatsz ki, és
dobhatsz minket az utcára, amíg nem vagyok késésben.
– Talán kissé kapzsi voltam. – Palágyi halványan elmosolyodott. –
És most szeretném tudni, hol van a családod, hogy őket is
ellenőrizhessem.
Adamat a fogai közt szűrte a válaszát.
– Az unokatestvéremnél vannak, Nafolktól északra. Ellenőrizd csak,
ahogy tetszik.
– Helyes. Úgy teszek. – Palágyi megfordult, hogy távozzon, de aztán
hirtelen megállt. – Mi is a lányod neve? A legfiatalabbé. Azt hiszem,
visszahozatom őt a fiúkkal, biztos, ami biztos, nehogy felslisszolj egy
olyan új gőzösre, és Fatraszta felé vedd az irányt.
Palágyinak épphogy volt ideje összerezzenni, mielőtt Adamat
sétapálcája lesújtott a vállára. Felkiáltott, és betántorgott a kertbe, a
szénlapátoló pedig gyomron vágta Adamatot.
A férfi összegörnyedt a fájdalomtól. Nem számított sem ilyen gyors,
sem ilyen erős ütésre. Majdnem elejtette a pálcáját, és alig tudott talpon
maradni.
– Rád uszítom a rendőrséget! – nyöszörgött Palágyi.
– Próbáld csak meg – zihált Adamat. – Még mindig vannak ott
barátaim. Jót röhögnek majd. – Visszanyerte higgadtságát, és eléggé
kiegyenesedett hozzá, hogy bevághassa az ajtót. – Gyere vissza két
hónap múlva. – Bezárta az ajtót, és a helyére csúsztatta a biztonsági
zárat is.
A hasát fogva vánszorgott vissza az irodájába. Attól az ütéstől egy
hétig emésztési problémái lesznek. Remélte, hogy nincs belső vérzése.
 Pár percig pihent, hogy összeszedje magát, aztán fogta a leveleit, és
elindult az utcára. Érezte, ahogy nő körülötte a feszültség. Szerette
volna a közelgő konfliktusnak tulajdonítani, hiszen biztos volt a
kitörésében – a forradalomban, amely végigsöpör majd a városon,
miután Manhouch-ot halottnak nyilvánítják, és a káoszban, amely azt
követni fogja. Adamat imádkozott, hogy Tamás képes legyen
kontrollálni a dolgokat, de könnyen lehet, hogy ez lehetetlen feladatnak
bizonyul majd. De nem, a feszültség valószínűleg csak Adamat
súlyosbodó fejfájásából és a gyomra mélyén érzett kínból eredt.
Nem messze a postahivataltól megállt egy utcasarkon, hogy kifújja
magát. Lépései akaratlanul is sietősek voltak, nehezen lélegzett, és
veszélyérzet ólálkodott az elméjében.
Egy alig tízéves rikkancs rohant a látóterébe. Megállt az Adamat
melletti sarkon, és nagyokat lélegzett, mielőtt hátravetette a fejét, és
felkiáltott:
– Manhouch elbukott! A király elbukott! Manhouch délben a
guillotine alá megy!
Aztán már tovább is állt a következő sarokra.
Adamat kirántotta magát a döbbent csendből, megfordult, és látta,
hogy mások is így tesznek. Ő már tudta, hogy Manhouch elbukott. Látta
a királyi társaság vérét Tamás kabátján. De attól, hogy mindezt a nyílt
utcán elkiabálva hallotta, megremegett a keze. A király elbukott. Az
országra rákényszerítették a változást, a népre pedig rákényszerítették,
hogy valamiképpen reagáljon rá.
A hír kezdeti sokkja elmúlt. Zavarodottság lett úrrá a környéken,
ahogy az emberek az útjuk közepén irányt változtattak. Egy hintó
hirtelen megfordult az utcán, és a kocsis nem látta a virágárus kislányt.
Adamat odarohant, megragadta a karját, és elhúzta onnan, mielőtt a
lovak eltaposták volna. Virágai a földre hulltak. Egy férfi, aki sietve
átvágott az utcán, meglökött egy másikat, aki cserébe a földre taszította.
Ökölharc kezdődött, amelyet aztán egy gumibotot lóbáló rendőrtiszt
fojtott el gyorsan.
Adamat segített felszedni a virágokat a kislánynak, mielőtt az
elrohant. Felsóhajtott. Elkezdődött. Lehajtott fejjel sietett tovább a
postahivatal felé.
 5.
FEJEZET

Tamás az erkélyen állt, hat emelettel a Királykertnek nevezett

hatalmas tér fölött, szemben a széllel, a gyülekező tömeget figyelve.
Két vadászkutyája a lábánál aludt, ők nem voltak tudatában a nap
jelentőségének. Frissen vasalt díszegyenruháját viselte; sötétkék szövet,
mindkét vállon arany lapokkal, és arany gombokkal – ezek mind apró
puskaporos hordókat mintáztak. Hajtókája, gallérmandzsettái és az
egyenruhája jelvényei vörös bársonyból készültek, öve pedig fekete
bőrből. Segítői ragaszkodtak hozzá, hogy viselje a kitüntetéseit is:
különféle formájú és méretű arany, ezüst és ibolya csillagok, amelyeket
féltucatnyi gurlai sahtól és a Kilencek királyaitól kapott. Kétszögletű
kalapját a hóna alatt tartotta.
A nap épphogy látható volt Adopest háztetői fölött, Tamás mégis
úgy becsülte, hogy máris tizenötezer ember nézi odalent a guillotine-
sorok összeszerelését. Úgy tartották, hogy a Kert képes befogadni
négyszázezer embert, Adopest népességének a felét.
Ma kiderül, hogy tényleg így van-e.
Tekintete a Kert másik végére vándorolt, ahol a torony tüskeként
emelkedett a reggeli égbolt előtt. A Cobolyfogat Manhouch apja, a
Vaskirály építtette, hogy börtönként szolgáljon legveszélyesebb
ellenségeinek, és figyelmeztetésül mindenki másnak. Hatvanéves
uralmának csaknem a felébe telt felhúzni, és az uralkodó annak színéről
kapta a Vaskirály becenevet. Legalább háromszor magasabb volt
Adopest bármely más épületénél, és igen ronda látványt nyújtott: a
hatalmas bazaltszöget mintha egy Kresimir Kora előtti legenda lapjairól
tépték volna ki.
A Cobolyfog jelenleg teljes kapacitással működött, csaknem hatszáz
nemessel, sokuk feleségével és legidősebb fiával, és még ötszáz
udvaronccal és királyi méltósággal, akikben nem lehetett megbízni.
Amikor Tamás becsukta a szemét, mintha hallotta volna a
jajveszékeléseiket, és azon tűnődött, hogy vajon csak a képzelete
játszik-e vele. A nemesek tudták, mi vár rájuk. Már egy évszázada
tudták.
Amikor kinyílt mögötte az ajtó, elfordult a városi látképtől. Egy
katona lépett ki az erkélyre. Ugyanolyan halványkék, ezüstgallérú
egyenruhát viselt, mint Tamás, hajtókáján egy őrmesteri
aranyháromszöggel, mellkasán tíz évet jelző szolgálati csíkokkal.
Harmincas évei közepén járhatott. Ápolt, barna szakálla volt, noha a
hadsereg szabályzata tiltotta az ilyesmit, haját pedig rövidre nyírta a
füle fölött. Tamás biccentett neki.
– Olem vagyok, uram. Szolgálatra jelentkezem.
– Köszönöm, Olem. Tudja, miféle feladatokat kell majd ellátnia?
– Testőr leszek – válaszolta Olem – és inas és lótifuti. Bármi, ami
éppen a tábornagy kedvére van, a fenébe is. Nem tiszteletlenségnek
szántam, uram.
– Felteszem, ezek Sabon szavai voltak?
– Igen, uram.
Tamás elfojtott egy mosolyt. Tetszett neki ez az ember. Bár egy
kicsit talán túl szabadszájú.
Vékony füstcsík szállt az ég felé Olem háta mögül.
– Katona, talán tüzet fogott a háta?
– Nem, uram.
– És a füst?
– A cigarettám, uram.
– Cigaretta?
– A legújabb divat szerinti. Ez a dohány olyan jó, mint a szippantós
por, de feleannyiba kerül. Egyenesen Fatrasztából származik, és én
magam sodrom.
 – Úgy hangzik, akár egy hirdetmény. – Tamást kezdte irritálni a
dolog.
– Az unokatestvérem dohánnyal kereskedik, uram.
– És miért rejtegeti a háta mögött?
Olem vállat vont.
– Ön antialkoholista, és köztudomású, hogy nem szenvedheti a
dohányzást sem.
– Akkor hát miért rejtegeti a háta mögött?
– Arra várok, hogy elforduljon, és beleszívhassak, uram.
Legalább őszinte volt.
– Egyszer megkorbácsoltattam egy őrmestert, amiért a sátramban
dohányzott. Miért gondolja, hogy magát majd más bánásmódban
részesítem? – Ez huszonöt éve történt, és Tamás majdnem elvesztette
miatta a rangját.
– Mert szüksége van rám, hogy megvédjem – válaszolta Olem. –
Logikusnak tűnik, hogy nem fogja megveretni azt az embert, akitől
elvárja, hogy életben tartsa.
– Értem. – Olem még csak el sem mosolyodott. Tamás eldöntötte
magában, hogy tényleg tetszik neki ez az ember. A józan esze ellenére.
Egy darabig vizsgálgatták egymást. Tamás nem tudta levenni a
szemét az Olem háta mögül emelkedő füstcsíkról. Most már a szaga is
elérte. Nem bizonyult olyan rémesnek, kevésbé volt csípős, mint a
legtöbb szivar, de nem volt olyan kellemes, mint a pipadohány
– Enyém a poszt, uram? – kérdezte Olem.
– Tényleg nem kell aludnia?
Olem megkocogtatta a homloka közepét.
– Fortélyos vagyok, uram. Családi örökség. Apám bő egy
kilométerről ki tudta szagolni a hazugokat. Az unokatestvérem többet
eszik, mint száz ember, vagy éppen egyáltalán semmit akár hetekig.
Ami az én Fortélyomat illeti? Nincs szükségem alvásra. És még
harmadik szemem is van, így tudhatja, hogy nem a levegőbe beszélek.
A Fortélyosokat tartották a varázserővel rendelkező emberek
legkevésbé tehetséges típusainak. A Fortély általában egyetlen
rendkívül erős és specifikus tehetségként jelentkezett, bár némelyik
meglehetősen hatásosnak bizonyult. Sokan állították, hogy van
valamilyen Fortélyuk, de csak azok voltak igazán Fortélyosok, akik
rendelkeztek harmadik szemmel – vagyis a mágia és a mágusok
felismerésének képességével.
– Miért nem alkalmazták korábban is testőrként?
– Uram?
– Ezzel a tehetséggel nyugodtan biztonsági főnök lehetne valami kez
hercegnél, és többet keresne egy tucat katonánál. Vagy akár
szolgálhatna a tengerentúlon az Adom Szárnyainál.
– Á, igen. Tengeribeteg vagyok.
– Ennyi?
– A gazdagok testőreinek mindenhova követniük kell a
munkaadójukat, és hajón nekem nem veszik hasznomat.
– Szóval addig képes megvédeni engem, amíg tengerre nem szállok?
– Nagyjából igen, uram.
Tamás még egy darabig elnézte a férfit. Olemet jól ismerték és
szerették a seregben – tudott lőni, nyilazni, bokszolni, lovagolni,
ezenkívül kártyázott és biliárdozott is. A katonák közt úgy járta, hogy
mindenhez ért.
– Van egy bejegyzés a nyilvántartásban magáról – mondta Tamás. –
Egyszer behúzott egyet egy báró örökösének. Eltörte az állkapcsát.
Meséljen erről.
Olem elfintorodott.
– Uram, a hivatalos verzió szerint ellöktem őt egy elszabadult hintó
útjából. Megmentettem az életét. A századom fele tanúja volt az
esetnek.
– Ellökte? Az öklével?
– Igenis.
– És a nem hivatalos verzió szerint?
– A fickó egy barom volt. Lelőtte a kutyámat, mert megriasztotta a
lovát.
– És ha egyszer én is okot találok rá, hogy lelőjem a kutyáját?
– Akkor magának is behúzok.
– Fair figyelmeztetés. Magáé a poszt.
– Ó, rendben. – Olem megkönnyebbültnek tűnt. Elővette a háta
mögött dugdosott cigarettáját, a szájába helyezte, és alaposan
megszívta. A füstöt kifújta az orrán. – Még egy kis idő, és kialudt
volna.
– Á. Meg fogom én ezt bánni; ugye?
 – Dehogyis, uram. Valaki jön.
Tamás mozgást látott odabent.
– Itt az idő.
Az erkélyajtóhoz lépett, és megállt. Vadászkutyái felébredtek, és a
lába köré gyűltek. Tamás Olemre nézett.
– Uram?
– Az is a feladatai közé tartozik, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Hát persze. Bocsánat, uram. Lehet, hogy kell egy kis idő, amíg
hozzászokok.
– Nekem is – mondta Tamás.
Olem tartotta neki az ajtót. A vadászkutyái még Tamás előtt
berohantak, orrukat a padlóra tapasztották. A szobában a Kert egyre
nagyobb hangzavara ellenére szinte teljes csend honolt. Miután napok
óta nem aludt, Tamásra ez nyugtatóan hatott.
Egy nagy irodában állt, már ha egy ekkora helyiséget lehet
egyáltalán annak nevezni – a legtöbb ház teljes egészében elfért volna
benne. A királyé volt, egy csendes zug, amelyben a Nemesek Házának
döntéseit tanulmányozhatta vagy értékelhette. Mint minden, ami
legalább egy hajszálnyi agymunkát vagy egyetlen kranányi
gondoskodást igényelt az ország eligazgatásához, ez a szoba is üres
maradt Manhouch uralkodásának teljes ideje alatt – noha Tamás
megbízható forrásból tudta, hogy tavaly a király kölcsönadta a kedvenc
szeretőjének, amíg a tanácsadói rá nem jöttek.
Ricard Tumblar egy büféasztalnál állt, és éppen egy rakás cukros
sütemény közül válogatott. Magasodó homloka ellenére jóképű férfi
volt, rövid, barna hajjal, telt vonásokkal és a túl sok mosolygás miatti
ráncokkal a szája körül. Valamilyen kelet-gurlai állat szőréből készült
drága öltöny feszült rajta, szakállát hosszan, fatrasztai szokás szerint
hordta. Hasonlóan eklektikus és drága kalapja és sétapálcája az ajtó
mellett pihent.
Ricard vezette Adopest egyetlen munkás szakszervezetét, és Tamás
összes tanácsbeli összeesküvőtársa közül ő volt az egyetlen, aki pár
percnél tovább is kellemes társaságot jelentett neki. Hrusch és
Pokolkacaj addig szagolgatták a férfit, amíg kaptak tőle egy-egy cukros
süteményt. A kutyák visszavonultak a nyereményükkel az ablak
melletti díványhoz.
 Tamás felsóhajtott. Gyűlölte, ha mások etették őket. Most lehet,
hogy egy hétre felborul az emésztésük.
– Szolgálja ki magát – mondta Ricardnak.
Az rávigyorgott.
– Köszönöm, azt csinálom. – Megkínálta magát egy cukros
süteménnyel, és tele szájjal szólalt meg. – Megcsinálta, öregfiú. Nem
akartam elhinni, de tényleg megcsinálta.
– Nem egészen – hűtötte le Tamás. – Még végre kell hajtani a
kivégzéseket, és rendet kell teremteni a városban; lázongások lesznek,
királyhűek lépnek majd elő, és még a Kezzel is foglalkoznom kell.
– Plusz el kell vezetnie egy egész országot – tette hozzá Ricard.
– Nagy szerencsémre azt megteszi helyettem a tanács.
Ricard a szemét forgatta.
– A maga szerencséjére, valóban. A többiekkel való közös munka
gondolatába is beleborzongok. Szükségünk lesz az útmutatására, hogy
ne essünk egymás torkának.
– Egyetértek – szólalt meg Ondrausz.
Az ispán lassan, kezében bottal, hóna alatt egy vastag főkönyvvel
lépett be a helyiségbe. Átvágott a szobán, a könyvet ledobta a király
asztalára, majd belehuppant a mögötte lévő székbe. Tamás elfojtotta
tiltakozását.
Ondrausz kinyitotta a könyvet, és a tábornagy megesküdött volna rá,
hogy por lebbent le róla. Közelebb lépett. A kötet régi darab volt,
fedelére arannyal varrták a betűket – egyetlen szót ódeliv nyelven.
Nyilván a pénzhez lehet köze, tippelte meg Tamás. Maguk a lapok
majdnem feketének tűntek, de a gondosabb megfigyelés felfedte az apró
írásokat – összenyomott betűk és számok, olyan szorosan írva, hogy
csak nagyítóval lehetett rendesen kivenni őket.
– A király kincstára üres – jelentette be Ondrausz. Elővett a zsebéből
egy nagyítót, a lapra helyezte, és találomra átnézett rajta néhány számot.
Ricard hirtelen vett levegőt, és a torkán akadt a cukros sütemény.
Tamás az ispánra meredt.
– Hogy lehetséges ez?
– Nem láttam ezt a könyvet, amióta a Vaskirály meghalt –
tájékoztatta Ondrausz a kötetre mutatva. – Az utolsó kranáig
tartalmazza a korona nevében az utóbbi száz évben lebonyolított összes
tranzakciót. Manhouch személyes könyvelőinek kezében volt, amióta
csak elfoglalta a trónt. Tisztességesen lejegyeztek mindent, de ez a
legtöbb, amit elmondhatok róluk. E könyv szerint egyetlen krana sincs a
királyi kincstárban.
Tamás ökölbe szorította a kezét, hogy megszüntesse a remegését.
Hogyan fogja kifizetni a katonáit? Miből fogja megetetni a szegényeket
és finanszírozni a rendőrséget? Tamásnak több száz millióra volt
szüksége – és legalábbis tízmilliókban reménykedett.
– Adók – mondta Ondrausz, és egy puffanó hang kíséretében
becsukta a főkönyvet. – Minél előbb meg kell emelnünk az adókat.
– Nem – vetette ellen Tamás. – Tudja, hogy ezt nem tehetjük. Ha
még magasabb adókkal és még szigorúbb ellenőrzéssel váltjuk le
Manhouch-ot, egy éven belül a mi fejünk is kosárba kerül.
– Miért emelnénk meg az adókat? – Charlemund fő-diocel suhant be
a szobába, hosszú, lila hivatali palástjait húzva maga után. Magas volt,
erős és atletikus, a legtöbb középkorú férfival ellentétben nem vesztette
el fiatalosságát. Szögletes arca, szimmetrikus szemöldöke volt, és
simára borotválva érkezett. Finom szőrmék és selymek bugyolálták be,
fején díszes kalap ült. Gyűrűiben annyi arany és ékkő volt, hogy
tucatnyi kastélyt lehetett volna venni az árukból, de ez nem számított
szokatlannak a Kresim Egyház fő-dioceleitől.
– Látom, elhozta a teljes ruhatárat – jegyezte meg Ricard.
Tamás enyhén meghajolt.
– Charlemund – köszöntötte.
A fő-diocel felhorkantott.
– A Kötél embere vagyok – mondta. – Rendelkezem címmel,
amelyet használhat, noha nyomasztó, hogy kényszerítenem kell rá.
– Eminenciás uram! – Úgy csinált, mintha levenne a fejéről egy
kalapot, és földig hajolt.
– Nem várom el egy magafajtától, hogy megértse – szólt a fő-diocel
Ricardhoz. – Kihívnám, de túl gyáva a párbajozáshoz.
– Vannak embereim, akik párbajoznak nekem. – Enyhe félelem
költözött Ricard szemébe. A fő-diocelt a Kilencek legjobb
kardforgatójaként ismerték, mielőtt a Kötél szolgálatába állt, és
tudvalevő volt, hogy olykor még manapság is párbajra hív embereket,
hogy aztán annak ellenére, hogy pap, kíméletlenül kibelezze őket.
– Birtokok – mondta Tamás az ispánnak. – Most, hogy minden
nemes és az örököse megízlelni készül a guillotine élét, miénk Adró
fele. Ondrausz, elvárom magától, hogy nagy örömmel lássa el e
feladatot: tegye pénzzé a birtokokat. Lassan, de ahhoz elég gyorsan,
hogy finanszírozni tudjuk belőlük a megbeszélt terveinket. Adja el őket
a határainkon túl, ha kell, de a fenébe is, termeljen nekünk pénzt.
– Azokkal a birtokokkal terveink voltak – szólt közbe a fő-diocel.
– Igen, és…
– Mi van a birtokokkal?
Tamás felsóhajtott. Lady Winceslav lépett be a szobába egy olyan
köntösben, amelynek szövet- és ékszermennyisége könnyen versenyre
kelhetett a fő-diocel palástjaival. A nő nagyjából ötven körül járt,
arccsontja kiugró volt, dereka vékony, fülbevalóját gyémántok
díszítették. Adróinak született, és az övé volt az Adom Szárnyai, a világ
legnevesebb zsoldosserege. Csapatait a puccs előkészítéseként az utóbbi
hónapokban csendben visszahívták külföldi pozícióikból Adróba, és
Tamás tudta, hogy hamarosan nagy szüksége lesz rájuk.
Lady Winceslav nyomában egy nagydarab, kopasz férfi járt,
egyrészes palástban: a Tulajdonos eunuchja. Sorukat Prime Lektor, az
Adopesti Egyetem alkancellárja zárta. Legalább olyan öreg volt, mint az
ispán, és vagy hatvan kilóval többet nyomott nála. Egy székhez
támolygott.
Tamás mind a hat összeesküvőtársa megérkezett: öt férfi és egy nő,
akik segítettek neki kitervelni Manhouch megbuktatását, és akik most
eldöntik majd Adró jövőjét.
– A pokolba, Tamás – szólalt meg az alkancellár, és letörölte az
izzadságot a homlokáról. Lila anyajegy húzódott végig arcának bal alsó
részén, érintve ajkait és egyik szemét is. Volt szakálla, de az anyajegyen
nem nőtt szőr, ez pedig kifejezetten barbár külsőt kölcsönzött a
tudósnak. – Muszáj volt a felső emeletet választania? Megbánja majd
pár év múlva, amikor fáradni kezdnek a csontjai.
– Hölgyem – biccentett Tamás Lady Winceslav, majd az alkancellár,
és végül az eunuch felé. – Prime. Eunuch. Köszönöm, hogy eljöttek.
Az eunuch a sarokba csusszant, és kinézett az ablakon. Úgy mozgott,
akár egy angolna, és olyan szaga volt, mint a déli fűszereknek, de a
Tulajdonos, Adopest alvilágának legnagyobb hatalmú alakja sosem vett
részt személyesen ezeken a gyűléseken – mindig névtelen alvezérét
küldte maga helyett.
 – Nem mintha lett volna választásunk – mondta az eunuch. Hangja
lágy volt, akár egy templomban beszélő gyermeké. – Előrehozta az
akciót.
– Van még más is – szólalt meg Charlemund szükségtelenül
mennydörgő hangon. – Igényt tart a birtokokra, amelyeket lefoglaltunk
a nemességtől.
Tamás felemelte a kezét, hogy csillapítsa a hirtelen kitört lármát. A
fő-diocelre meredt.
– Nem azért vagyunk itt, hogy feldaraboljuk Adrót – csattant fel. –
Azért vagyunk itt, hogy visszaadjuk a népnek. A király kincstára üres.
Ha meg akarjuk tartani a város fölötti irányítás bármiféle látszatát a
következő néhány évben, akkor kétségbeesetten pénzre van szükségünk.
A zsoldosainak kiosztjuk az ígért földjüket, hölgyem, és a maga
szakszervezete is megkapja jussát, Ricard. Mindenkinek jut egy szelet a
tortából.
– Tizenöt százalék az Egyháznak – követelte halkan a fő-diocel,
miközben a körmét tanulmányozta.
– Menjen a pokolba – fakadt ki Ricard.
– Magát küldöm oda – érkezett a válasz, és a fő-diocel Ricard felé
lépett, kezével a palástja alá nyúlva. Ricard hátrálni kezdett.
– Charlemund! – kiáltott rá Tamás.
A fő-diocel megállt, és a tábornagy félé fordult.
– Az Egyház be fogja gyűjteni a szokásos tizenöt százalékos
részesedését. Ez volt a támogatásunk ára.
– Az ára? – kérdezte Tamás. – Azt hittem, az Egyház azért
szentesítette a puccsot, mert Manhouch hagyta, hogy a népe éhezzen.
Vagy talán azért tette, mert megadóztatta az Egyházat, hogy fizetni
tudjon az ágyasai palotájáért? Nem emlékszem, melyik volt. Az Egyház
öt százalékot kap, és legyen boldog vele.
A fő-diocel tett egy lépést Tamás felé.
– Hogy merészeli?
Tamás is közelebb lépett hozzá. Keze a csípőjén lógó kis kard felé
rándult.
– Hívj ki – mondta. – Érdekessé teszem a dolgot, és nem pisztolyt
választok.
A fő-diocel habozott. Önelégült vigyor játszott a szája szélén.
 – Ha eltávolítanám a játékból, az ország káoszba és anarchiába
süllyedne – mondta. – Az első kötelességem az Istenem felé húz. A
második a hazám felé. Beszélek fő-diocel társaimmal, és meglátom, mit
tehetek. – Kihúzta kezét a palástja alól, és széttárta a béke gesztusával.
Tamás színlelt mosollyal jutalmazta Charlemundot.
– Köszönöm. – Kezét kardjának markolatán pihentette meg.
Most az eunuch szólalt fel.
– Ha nincs pénz a királyi kincstárban, Manhouch miből költekezett?
– Az egyház pénzéből – mordult fel a fő-diocel.
– Részben – helyesbítette Ondrausz. – Egy egész sor banktól vett fel
óriási összegű hiteleket, szerte a Kilencekben. A korona csaknem
százmillió kranával tartozik a kez kormánynak.
Ricard kieresztett egy halk füttyentést.
Tamás az ispánhoz fordult.
– A korona nemsokára egy kosárba pottyan. Amint nekiállsz pénzzé
tenni a nemesek birtokait, kezdd el törleszteni az adósságokat a hazai
bankoknak. Ha utána marad még pénz, fizesd ki a szövetségeseinket is.
– Ez főleg Kezt érinti – vont vállat Ondrausz.
– Helyes. Hadd rohadjanak csak meg.
Tamás nevetés hangjára fordult meg. Az eunuchtól jött, aki még
mindig az ablak mellett állt. Szerzett magának egy pohár hideg vizet, és
most a fenekét bámulta.
– A Kez elleni személyes bosszúja miatt mindnyájan egy hóhér
pengéjének rosszabbik oldalán fogjuk találni magunkat – mondta.
– Nincs benne semmi személyes – fortyant föl Tamás, de tisztában
volt vele, hogy senkit nem tesz bolonddá. Mind tudtak a feleségéről. Az
egész Kilencek tudott róla. De ez még nem akadályozta meg abban,
hogy letagadja a dolgot. – A miatt az adósság miatt igyekezett
Manhouch annyira Keznek adni Adrót. – Szünetet tartott. – Olvasta
egyáltalán bármelyikük az Egyezményeket?
– Megnyirbálták volna a szakszervezeteket – mondta Ricard.
– És törvényen kívülivé tették volna az Adom Szárnyait – tette hozzá
Lady Winceslav.
– Olvasta bármelyikük az Egyezmények azon részeit, amelyeknek
nem volt közvetlen közük magukhoz?
A szoba végében ülő alkancellár felemelte a kezét. Mindenki más
kerülte Tamás tekintetét.
 – Adró, ahogy ma ismerjük, megszűnt volna létezni – mondta a
tábornagy. – Kizárólag a nevünkben nem váltunk volna a Kez
rabszolgáivá. Az emberek éheznek, és az ország szenved Manhouch
uralma alatt, a Kez uralma alatt pedig még jobban szenvedne. Ezért
küldjük Manhouch-ot a guillotine alá. – És nem azért, mert Kez
ugyanezt tette Tamás feleségével, és Manhouch tiltakozás nélkül hagyta
nekik.
– Fog mondani valamit? – szólalt fel hirtelen Lady Winceslav.
– Kinek? – kérdezte Tamás.
– A tömegnek. Beszélnie kell az emberekhez. Az uralkodójuk
lefejezés előtt áll. Nem lesz vezetőjük. Tudniuk kell, hogy van valaki,
aki vezetni fogja őket, aki majd átsegíti őket az előttük álló nehéz
időkön.
Úgy értette, hogy a Kezzel való, szinte elkerülhetetlen háborún.
– Nem – válaszolta Tamás. – Ma nem fogok mondani semmit.
Különben is, nem én lépek a király helyére, hanem maguk hatan. Az én
feladatom az, hogy megvédjem az országot, és fenntartsam a békét,
amíg maguk megalakítják a nép érdekeit szem előtt tartó kormányt.
– Bölcs lenne, ha mondana valamit – szólalt meg az alkancellár,
anyajegye furcsán mozgott beszéde közben. – Hogy megmaradjon a
béke.
Tamás egyetlen pillantással végigmérte őket.
– Az emberek most vért akarnak, nem szavakat. Már évek óta
akarják. Tudom, mert éreztem, ahogy maguk is érezték. Ezért fogtunk
össze, hogy letaszítsuk Manhouch-ot a trónról. És én megadom nekik a
vért. Jó sokat. Olyan sokat, hogy belebetegednek, hogy belefulladnak.
Aztán a katonáim elterelik őket a Szamáliai Körzetbe, ahol
kirabolhatják a nemesek házait, megerőszakolhatják a lányaikat, és
megölhetik a legkisebb fiaikat. Azt akarom, hogy akadjon a torkukon az
őrületük. Két nap elteltével pedig elfojtom a lázongásokat.
Kiáltványokat teszek közzé. A katonáim egyik kezükkel leverik majd a
lázongókat, a másikkal pedig ételt és ruhát osztogatnak a szegényeknek,
és akkor helyreállítom a rendet.
Tanácsának hat tagja csendben bámult vissza rá. Lady Winceslav
elsápadt, Ricard pedig csatlakozott az eunuchhoz a pohár fenekének
tanulmányozásában. Tamás hagyta, hadd rágódjanak a hallottakon.
Hadd fontolgassák magukban, hogy mire hajlandó, hogy megvédje a
hazáját, hogy igazságot tegyen, és hogy helyreállítsa a rendet.
– Maga veszélyes ember – jegyezte meg a fő-diocel.
– Úgy beszél, mintha képes lenne irányítani egy csőcseléket –
mondta az eunuch megvetéssel a hangjában.
– Egy csőcseléket nem lehet irányítani – válaszolta Tamás. – De el
lehet szabadítani, és én hajlandó vagyok elfogadni ennek
következményeit. Ha tiltakozniuk kell ez ellen, akkor most tegyék meg,
de én mondom: az emberek vérre szomjaznak.
A többiek csendben maradtak. Pár másodperccel később Tamás
folytatta.
– Sok egyéb dolgot is meg kell beszélnünk.
Leült a sarokban, és inkább figyelt, mint beszélt, ahogy
összeesküvőtársai a következő hónapok részleteit vitatták meg.
Kormányzókat kellett kinevezni, törvényeket kellett újraírni,
munkásokat kellett kifizetni. Hosszú és nehéz út állt előttük. Egy halk
füttyentéssel magához hívta a kutyáit, majd egy-egy kezét a fejükre téve
hallgatta a többieket.
Amikor az erkélyajtó nyílására felemelte a fejét, hirtelen rájött, hogy
elszunyókált.
– Uram – szólította meg Olem. – Itt az idő.
Tamás felállt, és megrázta a fejét, hogy kiűzze magából az
álmosságot. Az ajtóhoz ment, és kitárta azt Lady Winceslav-nak.
– Hölgyem.
Mind kiléptek az erkélyre. Tamás végignézett a Kerten, és a
látványtól elállt a lélegzete. Egyetlen burkolatkő sem látszott az utcán a
testek kavalkádja alatt. Az emberek szorosan álltak, hangjuk morajlása
olyan volt, akár a tengerparti hullámverés. A tömeg túltöltötte a
Királykertet, és kicsordult az öt becsatlakozó utcára. Nem volt vége a
csődületnek, ameddig a szem ellátott.
– Uram – szólalt meg Olem.
Tamás kényszerítette magát, hogy elforduljon a tömegtől. Büszkén
tartotta magáról, hogy ritkán félt bármitől is, de egy ilyen sokaságtól
kicsinek érezte magát. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy nem őrült-e
meg, mert nyilvánvaló, hogy senki sem tud irányítani egy ekkora,
örvénylő csőcseléket. A társai arcán ülő kifejezésből tudta, hogy ők is
osztoznak ámulatában – még a száraz, bosszús Ondrausz is szótlan volt.
 Tamás megigazította kalapját, hogy blokkolja vele a déli napot, és
kezével végigsimított az arcán. Ráébredt, hogy két napja nem
borotválkozott, és sűrű borosta borította az állát. Aligha illő egy
díszegyenruhájában feszítő tábornagyhoz.
Az alattuk morajló hang alig hallható suttogássá szelídült.
Megfordult, és nagyot ugrott a szíve, amikor észrevette, hogy minden
szem rászegeződik.
– Sohasem láttam még ilyen hatalmas tömeget. Ilyen készséges
közönséget – mormolta Tamás. – Minden készen áll? – kérdezte
Olemtől.
– Igen, uram.
Tamás végigpásztázott a környező épületek tetején. Lőpormágusai és
legjobb céllövői sorakoztak rajtuk a tömegbe irányított puskákkal.
Tamás próbálta felidézni a Kiváltságos arcát, aki előző éjjel széttépte a
mágusait. Leharcolt, idősebb, őszes hajú nő. Ráncok a szeme sarkában,
és portól bűzlő palást. Azon merengett, vajon felbukkan-e, hogy
megkísérelje megmenteni a királyt. A keleti horizonton magasodó
Égbolt Palotában Tániel és zsoldosai most is a nyomait keresték.
Tamás az erkélyen álló társaira nézett, és azon gondolkodott, vajon
mit szólnának, ha tudnák, hogy a Kiváltságosnak kivetett csaliként
vannak itt. Érezte, hogy Olem harmadik szeme nyitva van, és a tömeget
vizsgálja vele.
– Adja le a jelet – utasította.
Olem felemelt egy pár vörös jelzőzászlót, és kétszer meglengette.
A Cobolyfog kapui kínzó sikollyal tárultak ki, elhallatszottak egy
kilométerre is. A tömeg elfordult Tamástól: testek csavarodtak hatalmas
hullámokban, ahogy figyelmük a Királykert túlsó végére fókuszálódott.
Tamás előrehajolt, szíve kalapácsként vert a mellkasában.
Lovas katonák özönlöttek ki a Cobolyfog kapuiból, és utat vágtak
maguknak a tömegben. Tamás ki tudta venni Sabon ragyogó, kopasz
fejét az oszlop élén, ahogy a deliv parancsokat kiabált.
Hátrakényszerítették az embereket, és ezzel megnyílt köztük egy
folyosó. A katonákat egy egyszerű börtönszekér követte kifelé a kapun.
A tömeg egy emberként üvöltött fel és lódult előre. Tamás hirtelen
attól tartott, hogy Sabont és embereit lerántják a lovaikról. Eléri
egyáltalán a király a guillotine-t?
 A katonák visszalökték a tömeget, és az előrenyomulókkal
folyamatosan harcolva araszoltak át a téren. A király szekere a
guillotine-ok előtt, éppen Tamás erkélye alatt állt meg. A katonák
szétszóródtak a kocsi mögött, és nem hagyták bezáródni a folyosót,
amely óriási kígyóként húzódott végig a sokaság közepén. Tamás
lenyelt egy gombócot a torkában. A katonák két sora között több mint
ezer összeláncolt lábú ember lépkedett, az utolsók még a Cobolyfognál
jártak. Nemesek és legidősebb fiaik voltak, sokuk a feleségükkel együtt.
Megkopott pompájuk semmit sem jelentett a tömeg állkapcsában,
ahogy köpések és rothadt ételek záporoztak túl Tamás katonáin.
– A hóhér ezután bizonyosan visszavonul – jegyezte meg Olem.
A látvány egyszerre undorította és töltötte el örömmel Tamást.
Évtizedek tervezésének eredménye volt ez. Izgatottan remegett, és
önbizalomhiánytól szenvedett. Ha a történelem bármi okból emlékszik
majd rá, akkor az ez a cselekedete lesz.
Tamástól jobbra, a Floun Királynő úton zűrzavar tört ki. Azonnal
torkába ugrott a szíve.
– Puskát – rendelkezett.
Olem átnyújtott neki egyet.
– Tartalék töltetet.
Tamás azt is elvette, és összetörte az ujjai között. Nyelvéhez érintette
a feketelőport, és rögtön megérezte a sistergést. Borzongás járta át, és
megragadta a korlátot, ahogy a világ eltorzult előtte. Szorosan lezárta a
szemét, és amikor újra kinyitotta, már minden tökéletes fókuszban volt.
Ki tudta venni a hat emelettel lejjebb álló emberek minden egyes
hajszálát, és úgy látta a nyolcszáz méterre a Floun Királynő utcán
kibontakozó jelenetet, mintha ő maga is ott állna.
– Dragonyosok – mondta. – Egy teljes század.
A dragonyosok a király Csatlósainak feldíszített egyenruháit
viselték, és hatalmas csatalovakon nyomultak előre. Úgy törtek át a
tömegen, mintha csak egy üres utcán haladnának, nőket és gyerekeket
tapostak el úgy, hogy még csak rájuk sem néztek. Kivont karddal,
előhúzott pisztollyal rohamoztak előre.
Olem felemelte az egyik jelzőzászlót, szólni sem kellett neki.
Meglengette a feje fölött, majd vízszintesen a Floun Királynő utcára
mutatott vele. Tamás a tömegben csak pontoknak tűnő fekete kabátos
embereket látott a jelzett irányba indulni. Nagy, zord férfiak voltak a
híres Hegyőrségből, akiket csak a tömeg kontrollálására hoztak be. A
Floun Királynő utca feletti tetőkön sorakozó puskások úgy
helyezkedtek el, hogy rálássanak a dragonyosokra. Tamás Olemre
pillantott: Sabon jól felkészítette. Még akkor is professzionális és
rezzenéstelen volt, amikor a Csatlósok a terveik lényegét fenyegették.
– Ne lőjenek, amíg jelt nem adok – mondta Tamás. Olem zászlója
közvetítette a parancsot.
A dragonyosok lelassítottak, ahogy elérték Királykertet, mert az
ottani tömeg még a kilencszáz kilós állataiknak is túl sűrű volt. Még
többen tűntek el a lovaik alatt, minthogy az embereknek nem volt hová
menekülniük. A tömeg a dragonyosok ellen fordult.
A Csatlósok lovai teljesen megálltak. Hogyan is mehettek volna
tovább? Rámászva a csőcselék fejére? A Csatlósok eszelősen sürgették
állataikat, ahogy jajveszékelések harsantak fel mögöttük, barátok és
családok üvöltöttek dühösen, és kétségbeesetten próbáltak segíteni a
sebesültjeiken.
Lerántották lováról az első Csatlóst, eltűnt a tömeg felszíne alatt.
Karok nyúltak társai után, akik pánikszerűen kezdtek vagdalkozni
kardjaikkal. Eldördült egy pisztoly, és a sokaság egy emberként reagált:
dühödt üvöltéssel.
Az egyik Csatlós hosszú percekig húzta, lovát körözésre
kényszerítve, patákkal zúzva, karddal kaszabolva, hogy visszatartsa a
csőcseléket, mielőtt csatlakozott társaihoz: lerántották, és aztán eltűnt.
Tamás hitetlenkedő sóhajt hallott. Lady Winceslav elájult. Egy fej
emelkedett a tömeg fölé. Még mindig egy Csatlós magas, egyenes
kalapját viselte, de a teste egész bizonyosan hiányzott alóla. Vér ömlött
belőle, ahogy kézről kézre járt. Hamarosan más fejek is csatlakoztak
hozzá.
Tamás kényszerítette magát, hogy végignézze. Ez mind az ő keze
munkája volt. Adróért. A népért.
Erikáért.
– Nem valami szép halál, uram – jegyezte meg Olem. Beleszívott a
cigarettájába, és még akkor is nézte a jelenetet Tamással, amikor már
Charlemund is elfordult.
– Nem – értett egyet Tamás.
A királyt és a királynét a guillotine-emelvényre vezették. Hat
guillotine állt szép sorban, készenlétben, kezelőik vigyázzállásban
várakoztak. Manhouch és felesége a tömeggel szemben, rothadt ételek
záporában állt. Tamás megrezzent, ahogy egy darab véres hús találta el
a királyné arcát, vörös foltot hagyva alabástrom bőrén és krémszínű
hálóingén. Elájult, és az emelvény padlójára zuhant. Manhouch mintha
észre sem vette volna.
Tamás visszapillantott a Csatlós fejekre. Haladtak előre a tömegben,
egyre közelebb érve a guillotine-okhoz.
A király felbámult Tamásra, beletúrt a zsebébe, és elővett egy
mocskos papírdarabot. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett,
noha Tamás kételkedett benne, hogy a hóhéron kívül bárki más
hallhatná a szavait. A zaj hangosabbá vált, ahogy Manhouch
megpróbálta elkiabálni a beszédét, amíg végül el nem hallgatott, és
leszegett fejjel feladta. A hóhér megrántotta a láncait. A király
megdermedt, és meg sem mozdult, mire a hóhér lekevert egyet a
tarkójára, és a guillotine-hoz cibálta.
Apró áldás volt a királynak és feleségének, gondolta Tamás, hogy
mindketten eszméletlenek voltak, amikor a penge lezuhant.
Manhouch feje a szerkezet alatti kosárba pottyant, és vér spriccelt a
legközelebb álló bámészkodókra, noha az emelvény előtti tízlépésnyi
területet pont ezt elkerülendő hagyták üresen. A királynét a következő
szerkezetbe fektették, közben a munkások elkezdték felszabadítani az
elsőt. Az ő feje is lehullt: szőke fürtök forgataga.
– Ez eltart majd egész nap – mormolta Ricard.
– Igen – válaszolta Tamás. – És holnap is. Mondtam, hogy elég vért
adok a népnek, hogy belefulladjon. – Lenézett a guillotine alatt gyűlő
vérvörös tócsára, ahogy az egyre terjedt a legközelebb álló férfiak és
nők lábai alatt. – Eláztatja majd Királykertet, és berozsdásítja a köveket.
Tamás még egyszer végignézett a tömegen, és ellépett az erkélytől.
A Kiváltságos nem jött el, és ezzel még egy ellenség marad szabadon.
Nem, helyesbítette magát. Nem marad. Tániel meg fogja találni.
– A lázongások akkor kezdődnek majd, amikor az emberek
megéheznek – mondta anélkül, hogy szavait egy konkrét személyhez
intézte volna. – Holnap kijárási tilalmat rendelünk el. Addig is azt
javaslom, hogy ne menjenek az utcára.
 6.
FEJEZET

Adamat hintóra szállt, hogy elvitesse magát az Adopesti Egyetemre.

Nem kellett volna hosszú útnak lennie, de úgy tűnt, Adopest egész
népessége a város közepe felé tart, míg az egyetem a külvárosban terült
el. Mire elértek Kirkamshire-be, az emberáradat elapadt. Az egyetemi
város kísértetiesen csendes volt.
Az emberek elmentek, hogy tanúi legyenek a kivégzéseknek. Tamás
a leggyorsabb lovasait küldhette a külvárosokba, hogy mindenkinek
legyen esélye végignézni Manhouch halálát. Kockázatos húzás, de a
nép üdvözölte. Adamat is üdvözölte. Csak abban reménykedett, hogy a
zsarnokot nem egy idiótára cserélték le.
Távoli zúgás ütötte meg a fülét, amint az egyetem elhagyott területét
járta. Úgy képzelte, hogy ez egymillió üvöltés hangja, amelyet a király
halála váltott ki. Nemsokára megkezdődnek a fosztogatások, ahogy az
emberek lassan elszivárognak a kivégzés helyszínéről, és ráébrednek,
hogy az ajtaját mindenki nyitva, a boltját mindenki felügyelet nélkül
hagyta. Testvér testvér ellen fordul majd, és a fosztogatásokat
lázongások fogják követni. Adamat addigra hazaér, ha Kresimir is úgy
akarja.
Az üres udvarban visszhangzó léptekkel elhaladt a télikert és a
könyvtár között, majd fel a főadminisztrációs épület lépcsőjén. A
hatalmas, vaspántos tölgyfaajtók nyitva álltak. Bent Adamat elment egy
sor irodaajtó mellett, és megállt a jelenlegi alkancellár festménye előtt.
Prime Lektor már fiatalon is ronda volt, lila anyajegye arcának
harmadát befedte. Páratlan tudósnak tartották. Adamat folytatta útját, túl
az alkancellár irodáján, a következő ajtóhoz.
Kicsi volt, nyitva állt egy faékkel kitámasztva, és a sivárságából
ítélve akár a gondnok kamrája is lehetett volna. Adamat már a
folyosóról hallotta egy ódivatú lúdtoll kaparászását.
Kétszer bekopogott a nyitott ajtón. Fiatalos férfi ült a zsúfolt szoba
sarkában álló, egyszerű asztal mögött. Az ember rendetlenségre
számítana az alkancellár asszisztensének irodájában, de itt minden
darab papír, minden egyes könyv és tekercs a helyén volt, és mindent
naponta letisztítottak. Adamat elmosolyodott. Vannak dolgok, amelyek
sosem változnak.
– Adamat – szólította meg Uszkan. Tartójába tette a tollat, és ráfújt a
tintára, mielőtt félretette a papírt. – Mily kellemes meglepetés.
– Örülök, hogy itt vagy, Uszkan – mondta Adamat –, és nem a
kivégzést nézed.
Árnyék suhant át Uszkan arcán, miközben megkerülte az asztalát, és
előrelépett, hogy megragadja Adamat kezét.
– Az egyik helyettesem nagyon jó tollú. Meghagytam neki, hogy
mindent jegyezzen le az utókornak. – Uszkan arca undorba fintorodott –
Dolgom van. Mi szükségem volna nekem holmi véres látványosságra?
Adamat végignézett rajta. Barátja valóban fiatalnak tűnt, sokkal
fiatalabbnak negyvenöt éves koránál. Az olyan emberek összenyomódó
vonásai ültek az arcán, akik sokat hunyorognak a túl kevés fény mellett
olvasva.
– Pedig ez az évszázad látványossága.
– Vagy az évezredé. – Uszkan visszatért az asztala mögé, és
felajánlotta Adamatnak a szobában lévő egyetlen másik széket. – Soha,
a Kilencek történetében, amióta csak Kresimir és testvérei
megalapították, nem döntötték még meg egy király hatalmát. Egyszer
sem. Nem is tudom… Nem is tudom, mit mondhatnék. – Letörölte
arcáról az aggodalmát, akár egy nemkívánatos porszemcsét. – Hogy van
Faye?
– Szerencsére a városon kívül a gyerekekkel együtt.
– Nagy szerencse.
 – Valóban.
Uszkan felélénkült.
– Hogy működik a nyomdagép? Oly sokáig gázoltam térdig a
munkában, eszembe sem jutott, hogy küldjek neked egy levelet.
Izgalmas lehet látni, ahogy dolgozik. Adró legelső gőzmeghajtású
nyomdája!
– Szóval nem hallottad? – fintorgott Adamat.
Uszkan megrázta a fejét.
– Felrobbant.
Uszkannak leesett az álla.
– Ó, ne.
– Megölt egy tanítványt, és az épület felét elpusztította. Kiléptem
egy csésze teára, és mire visszamentem… – Adamat robbanást utánzott
a kezével. – Az Adamat és Barátai Kiadó nem létezett többé.
– De nyilván be voltál biztosítva.
– Persze, de megtagadták a fizetést. Én bepereltem őket a károkért,
azonban olcsóbbnak találták a bíró lefizetését, mint a költségeim
megtérítését.
Uszkan szája néma hitetlenséggel mozgott.
– Nem tudom elhinni. Ez az egész tele volt a hírnév és a vagyon
potenciáljával. Gazdag ember lennél, ha sikerült volna. Hiszen éppen
most olvastam az újságban, hogy csak Adopestben tizenegy új
könyvesbolt nyílt az utóbbi hat hónapban. Az olvasás egyre inkább
divatba jön. Költemények, regények, történelem. Virágzik az ipar!
– Ne dörgöld az orrom alá.
Uszkan meghajolt előtte.
– Adamat, sajnálom.
A nyomozó legyintett.
– Megesik az ilyesmi. Már csaknem egy éve történt, és egyébként
sem a személyes problémáim miatt jöttem. Dolgozom.
– Nyomozol? Legalább ahhoz visszatérhettél.
– Így van.
– Bármiben szívesen segítek – mondta Uszkan.
– Remélem, nem lesz fáradság. Információt kell szereznem
valamiről, amit úgy hívnak, hogy „Kresimir Megszegett Ígérete” vagy
„Kresimir Ígérete”.
Uszkan hátradőlt, és a homlokát ráncolva nézett a mennyezetre.
 – Úgy hangzik… – kezdte pár másodperccel később. – Valami
dereng az emlékeimben, de nem tudom pontosan felidézni, hogy mi az.
Nem mindenki rendelkezik a te tehetségeddel. – Felállt. – Menjünk,
nézzünk utána.
Kimentek az adminisztrációs épületből, át a könyvtárba. Valaki
gondolt rá, hogy bezárja az óriási épület ősi kapuját, de Uszkannak
megvoltak a maga kulcsai hozzá.
Az előcsarnok pusztán arra volt jó, hogy legyen hol felakasztani a
kabátokat, és letisztítani a cipőket. Utána viszont egy széles, nyílt terem
következett három lépcsőzetes emelettel. Mindenhol lépcsők és létrák
voltak, a kutatási célt szolgáló asztalok pedig a könyvespolcok végén
vagy az ablakok alatt szóródtak szét.
– Remélem, van valami elképzelésed róla, hogy hol kezdjük –
mondta Adamat. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy milyen nagy is
a könyvtár valójában – és Adamat évtizedek óta nem járt benne. –
Máskülönben itt töltjük az egész napot.
Uszkan magabiztosan jobbra indult, és felment a legközelebbi
lépcsősoron.
– Azt hiszem, van – válaszolta. – De így is beletelhet egy kis időbe.
Nemrég alaposan kibővítettük a gyűjteményünket, és nem töltöttem
azóta annyi időt a könyvtárban, mint szerettem volna. De hát nem
panaszkodhatok azért, mert új könyveink vannak. Az ipar ugyan
virágzik, de a könyvek még mindig drágák. – Adamatra sandított. – Egy
gőzhajtású nyomdagép ezt talán megváltoztathatta volna.
Adamat a szemét forgatta. Uszkan nem akart rosszat, de úgy beszélt,
mintha a robbanás Adamat hibája lett volna.
Uszkan számolta a polcsorokat, mígnem befordult az egyikbe, ott
fogott egy csúszó létrát, és tolni kezdte maga előtt. Szavai
visszhangzottak a felettük lévő üres térben.
– Régen a Jileman Egyetem kapta az összes jó könyvtári adományt.
Ami azt illeti, az Adopesti Nyílt Levéltárnak kétszer akkora
gyűjteménye van, mint nekünk. Miért nem ott kezdted?
Adamat megállt, hogy végigfuttassa ujját egy könyv bőrgerincén.
Szerette a könyvtárakat. Szárazak és porosak voltak, azzal a
papírillattal, amelyet leginkább a tudással kötött össze. És egy felügyelő
számára a tudás mindennél fontosabb volt.
 – Mert a városközpont jelenleg kész állatkert. Kivégzések,
emlékszel?
Uszkan megfordult, és rápislogott.
– Ja, persze. – Folytatta a létra eltolását. – Ha itt nem járunk
szerencsével, menj a Levéltárba. Elég rendezett a gyűjteményük, és van
néhány nagyon tehetséges könyvtárosuk. Használj kereszthivatkozást a
„teológiára” és a „történelemre”. Én legalábbis így kezdem a keresést. –
Uszkan megállította a görgő létrát, és felmászott rá. A nehéz
vasszerkezet megzördült alatta, Adamat pedig rátette a kezét, hogy
stabilizálja.
– Inkább sehogy nem hivatkoznék a teológiára.
Uszkan száraz kuncogása három méter magasból jött.
– Ki teszi manapság? – Elhallgatott. – Hát, ez furcsa.
– Mi?
A létra zörgött, ahogy Uszkan lemászott róla.
– Nincsenek itt a könyvek. Valaki kivehette őket. Csak az egyetemi
kar tagjai vihetnek ki könyveket a könyvtárból, és a
teológiaiskolánkban most zűrzavar uralkodik. Három testvér vezeti,
akik az év felét alkotói szabadságon töltik melegebb éghajlaton. Szinte
senki sem tanul már teológiát, minden a matematika és a tudomány
körül forog. Kresimirre mondom, a fizika- és kémiarészlegünk mérete
megnégyszereződött, amióta én idejöttem. – Visszanézett a
könyvespolcon, a létra fölött tátongó üres lyukakra. – Rémlik, mintha…
de nem számít, kutassunk máshol.
Adamat követte barátját a harmadik emeletre, de onnan is hiányoztak
a keresett könyvek. Még két hellyel próbálkoztak, mielőtt Uszkan
nekidőlt egy könyvespolcnak, és letörölte a homlokát.
– Valaki bizonyosan egy teológia disszertáción dolgozik – mondta. –
Azok az átkozott teológus diákok folyton elviszik a könyveket.
Manapság ugyan nincsenek sokan, de azok a kevesek azt hiszik, hogy
övék a hely, mert az ő nagyapáik látták el régen ilyen meg olyan
adományokkal.
Adamat azon tűnődött, mennyit áruljon el Uszkannak a
nyomozásáról. A szavak önmagukban aligha jelentettek veszélyt, de
jobb szerette volna, ha a lehető legkevesebben tudják, hogy miféle
ügyön is dolgozik. Semmi értelme megkockáztatni, hogy árulónak
bélyegezzék, mielőtt Tamás biztosítja hatalmát.
 – Vannak könyveitek a Sötétedés idejéből? Úgy tudom, hogy
akkoriban rengeteget írtak Kresimirről.
– Ezt meg honnan veszed?
– Egy újságból, amelyet három éve, kora tavasszal olvastam.
– Ugyan már, az újságok mindenféle badarságot összehordanak. A
Sötétedés ideje kétségkívül nagyon vallásos volt, ugyanakkor egy
nagyon sötét korszak is, amely híján volt a tudásnak. Kresimir és
testvérei eltűntek, az új királyságok pedig összetűzésbe keveredtek a
Predeii-jel – a Kiváltságosok egy nagy hatalmú, ősi kasztjával. Az
alkancellár egyszer azt mondta, hogy ha csak feleannyit tudnánk a
varázslatokról és a tudományról, mint amennyit Kresimir Kora alatt
tudtunk (amely tudás nagy része elveszett a Sötétedés idején), most
mindenki, a nemesség és a parasztság is egy aranykorban élne.
– Hát akkor próbálj meg egy kereszthivatkozást a teológiára, a
történelemre és a varázslatra.
– Könyvtárost faragok én még belőled – mondta Uszkan.
– Mit tudsz a varázslásról?
– A mágikus filozófia afféle hobbi számomra, noha nekem
magamnak nincs semmiféle varázstehetségem. A nagyapám
Kiváltságos volt, egy gyógyító, ami azt illeti. – Uszkan itt szünetet
tartott, és várakozón nézett Adamatra.
– Igen? – kérdezte az.
Uszkan szemrehányón nézett rá.
– Gyógyító. Ők a legritkább Kiváltságosok. Ezt még a varázslás
bevezető osztályaiba járó diákok is tudják. Úgy tartják, hogy az emberi
test olyan komplex, hogy minden száz Kiváltságosból csak egynek van
a legalapvetőbbnél nagyobb gyógyító képessége.
– Szóval ritka, mi?
– Nagyon ritka, Adamat. Istenem, amilyen érzéked neked van a
részletekhez, azt hinné az ember, hogy tisztában vagy az efféle
dolgokkal. Hát semmit sem tudsz a varázslásról?
– Nem igazán – ismerte el Adamat, aki a városi utcák, a polgárok és
a bűnözők világában élt. Nem volt ideje a mágiára, és őszintén szólva,
idegen is volt számára. Itt-ott néha belebotlott egy Fortélyba, de az
annál erősebb képességek a társaságok fennhatósága alá tartoztak, és
egy felügyelőnek nem volt dolga velük. Amit tudott, az pár órányi
iskolaanyagból származott, még gyermekkorából.
 – De hát te Fortélyos vagy – mondta Uszkan –, vagyis van harmadik
szemed, nem igaz?
– Igen, de nem értem, mi köze ennek bármihez…
– Szóval, amikor használod a látásod, és belenézel abba, amelyet a
Kiváltságosok a Másnak neveznek, látod mindennek az auráját?
Adamat manapság ritkán nyitotta ki a harmadik szemét. Legjobb
esetben is kényelmetlen érzés volt, de emlékezett a ragyogásra, amely
mindent körülvett abban a látásban, mintha a világot vibráló
pasztellszínekkel festették volna meg.
– Igen.
– A Kiváltságosok manipulálják a Mást – mondta Uszkan. –
Mindegyik ujjuk kapcsolatban áll az egyik elemmel: a Tűzzel, a
Földdel, a Vízzel, a Levegővel és az Éterrel.
– De a tűz nem egy elem – vetette ellen Adamat. – Hanem a
gyulladás következménye.
Uszkan felhorkant.
– Csak figyelj. Ezt a magyarázatot ugyan az elmúlt száz év
felfedezéseinek fényében tökéletlennek minősítették, de még mindig
nincs nála jobb. Na most, minden ujj összhangban van egy elemmel és a
Kiváltságosnak arra az elemre vonatkozó hatalmával – a nagyujj a
legerősebb közülük. A Kiváltságos az erős kezét, vagyis általában a
jobbat használja, hogy előhívja annak az auráját, amit manipulálni akar
a Másban. A másik kezével irányítja az aurákat, miután már behúzta
azokat a mi világunkba.
– És hogy működik a lőpormágusok varázslata?
– Akármi legyek, ha tudom. A Kiváltságosok gyűlölik a
lőpormágusokat, és a társaságok mindig igyekeztek ellehetetleníteni a
tanulmányozásukat.
– Miért ez a nagy gyűlölet? – Adamat hallotta, hogy a legtöbb
Kiváltságos allergiás a lőporra.
– Félnek – válaszolta Uszkan. – A legtöbb Kiváltságos bűbájának
alig nyolcszáz méter a hatósugara, a lőpormágusok viszont kétszer
olyan távolságra is képesek ellőni. A társaságok sosem szerettek
hátrányba kerülni másokkal szemben. Továbbá azt is hallottam, hogy
amíg mindennek, legyen az élő vagy holt vagy elemi, aurája van a
Másban, a lőpornak nincs, és a Kiváltságosok ettől idegesek lesznek. Á,
itt is vagyunk.
 Uszkan megállt egy könyvszekrény előtt, és több kötet gerincén is
végigfuttatta az ujját, mielőtt kivette, és Adamat kezébe tornyozta őket.
Por szállt fel, ahogy a könyvek egymáshoz csapódtak.
– Csak egy hiányzik – mondta Uszkan. – És azt is tudom, hogy hol
találjuk. Az alkancellár irodájában.
– Elhozhatjuk?
– Az alkancellár távol van, még korán reggel sürgősen Adopestbe
hívták. Az ő irodájához nincs kulcsom, ezért várnunk kell, amíg
visszajön.
Visszavonultak a könyveikkel az egyik asztalhoz, hogy nekiálljanak
a kutatómunkájuknak. Adamat leült, és kinyitotta az első könyvet.
Aztán a homlokát ráncolta.
– Uszkan?
– Hm? – Uszkan odanézett. Talpra ugrott, és megkerülte az asztalt,
de olyan gyorsasággal, amilyet Adamat még sosem tapasztalt tőle. – Mi
ez? Ki a pokol művelte ezt?
Jó néhány oldalt eltávolítottak a könyv elejéből, az utánuk jövők
tucatjain pedig egész bekezdéseket húztak ki feketével, mintha valaki
tintába mártotta volna az ujját, és aztán végighúzta volna azt a lapon.
Uszkan egy zsebkendővel törölgette a homlokát, és Adamat mögött
poroszkált.
– Ezek a könyvek felbecsülhetetlen értékűek – mondta. – Ki tenne
ilyesmit?
Adamat előrehajolt, és a tépett lap szélére sandított. Megvizsgálta a
könyvet. Pergamenből kötötték, az pedig vastagabb volt a ma
használatos papírnál, és négyszer olyan erős. Az eltépett lap széle
enyhén elfeketedett.
– Egy Kiváltságos.
– Honnan tudod?
Adamat a tépésre mutatott.
– Tudsz a mágián kívül bármilyen más módszerről, amellyel ilyen
égést lehet produkálni a könyv többi részének megkárosítása nélkül?
Uszkan tovább poroszkált.
– Egy Kiváltságos! Kresimir verje meg őket. Tisztában kellene
lenniük a könyvek értékével!
– Szerintem tisztában is vannak – mondta Adamat. – Máskülönben
az egész kötetet elégették volna. Nézzük meg a többit is. – Kinyitotta a
következő könyvet, majd az azutánit. A polcról levett tizenegy közül
hétben találtak hiányzó oldalakat és kihúzott bekezdéseket. Mire
végeztek az átvizsgálásukkal, Uszkan dühöngött.
– Csak várj, amíg az alkancellár megtudja! Elmegy egyenesen az
Égboltba, jól eszméletlenre veri azokat a Kiváltságosokat, és…
– Tamás az egész társaságot kivégezte.
Uszkan megmerevedett. Orrcimpái folyamatosan tágultak-
visszahúzódtak, ajkai vad fintorba húzódtak össze.
– Akkor hát, gondolom, ez ügyben már nincs mit tenni.
Adamat megrázta a fejét.
– Lássuk, mi az, amit meghagytak nekünk.
Eltöltöttek némi időt a könyvekkel, és nyolc különböző részt találtak
bennük, ahol a kihúzott írás Kresimir Ígéretéről szólhatott – de ezek a
bekezdések kivehetetlenek voltak.
– Az az utolsó könyv – szólalt meg Adamat. – Ami az alkancellár
irodájában van…?
– Igen – mondta Uszkan szórakozottan, a fejét vakarva. – „A király
szolgálatában.” A királyi társaságok kötelességeit írja le a Kilencek
királyainak védelmére vonatkozóan. Nagyon híres mű.
Adamat kisimította kabátja elejét.
– Lássuk, hátha nyitva hagyta az ajtaját.
Uszkan visszavitte helyükre a könyveket, és Adamat nyomába eredt
a könyvtár udvarában.
– Bizonyos, hogy nem hagyta nyitva – mondta. – Várjunk, amíg
visszajön. Az alkancellár afféle magának való ember.
– Én meg nyomozást folytatok – közölte vele Adamat, ahogy
belépett a főadminisztrációs épületbe.
– Ez még nem jelenti azt, hogy jogod van átkutatni mások
dolgozószobáját. És egyébként is, az ajtó zárva lesz. – Uszkan
győzedelmesen mosolygott, amikor a kilincsgomb megnyikordult
Adamat kezében, de nem fordult el.
– Nem probléma – mondta Adamat. Leguggolt, és az egyik
csizmájából elővett egy készlet álkulcsot. Uszkan szeme elkerekedett.
– Micsoda? Nem, ezt nem teheted!
– Mit is mondtál, mikor tér vissza az alkancellár?
– Majd csak a késői órákban. De… – Uszkan rögtön belátta, hogy
hibát követett el, amikor Adamat piszkálni kezdte a zárat. Fújtatva
roskadt neki a falnak. – Azt kellett volna mondanom, hogy „Bármikor
betoppanhat” – morogta.
– Borzalmasan hazudsz – mondta Adamat.
– Ez igaz. És az alkancellárnak sem fogok tudni hazudni, amikor
majd megkérdezi, hogy járt-e valaki az irodájában.
– Ugyan már. Nem fogja megtudni.
– Dehogynem fogja, miből gondolod…
A zár kattant, és Adamat finoman belökte az ajtót. Ez az iroda már
inkább hasonlított arra, amit egy egyetemitől elvár az ember. Mindenütt
könyvek és papírok hevertek. Az asztalon, a székeken, de még a padlón
is tányérok pihentek, rajtuk félig elfogyasztott ételekkel. A szoba összes
falát könyvespolcok borították, kétszer olyan magasak, mint egy ember,
és rogyadoztak a túl nagyszámú, esetlegesen rájuk halmozott könyvek
súlya alatt.
– Semmit se mozdíts el – figyelmeztette Uszkan. – Az alkancellár
mindenről pontosan tudja, hogy hová tette. Rájön, ha… – Adamat
pillantása belefojtotta a szót. – Gyere, segítek megkeresni a könyvet –
mondta végül sértődötten.
Adamat ottmaradt az alkancellár irodáját jelentő tinta- és
papírdzsungel szélén, amíg Uszkan a titkárok természetes kecsességével
kereste a hiányzó könyvet. Papírokat emelt fel, tányérokat és köteteket
tolt arrébb, de aztán mindent pontosan visszatett a helyére.
Adamat lábujjhegyen állva mérte fel a szobát.
– Az az? – mutatott az alkancellár asztalának közepére.
Uszkan kihúzta a fejét az alkancellár széke alól.
– Á, igen.
Adamat vigyázva átlépkedett a szobán, óvatosan kézbe vette a
könyvet, és lapozni kezdte. Uszkan odaállt mellé.
– Nincsenek benne tönkretett lapok – jelentette Adamat.
Végigpörgette a könyvet, végig két kirívó szót keresve benne. Végül
rálelt jutalmára a kötet utószavának utolsó oldalán.
Hangosan olvasta fel a szöveget:
– „És az életükkel fogják őrizni Kresimir Ígéretét, mert ha valaha
megszegik, abba az egész Kilencek belepusztulhat.” – Átfutotta az
oldalt, majd az azutánit, majd pedig az azelőttit. Nem talált több utalást.
Homlokát ráncolva nézett a könyvre. – Ennek nincs értelme.
 Uszkan megbökte ujjával a könyv közepét, közvetlenül a gerinc
mellett.
– Mi az?
– Még több hiányzó lap – mondta Uszkan. – Az utószó fele. –
Hangja remegett a dühtől.
Adamat megnézte közelebbről, és valóban, néhány lapot a tövénél
fogva téptek ki a könyvből. Ezt másképp kötötték, mint a többit, így
nehéz volt észrevenni a hiányzó oldalakat. Felsóhajtott.
– Hol találhatom meg ennek a könyvnek egy másik példányát?
Uszkan a fejét rázta.
– Talán a Nyílt Levéltárban. Azt hiszem, a Nopeth-i Egyetemnek is
van egy példánya.
– Nem töltöm egy hónap nagyobbik részét hintóban ülve, csak mert
„talán” megtalálok egy könyvet a Nopeth-i Egyetemen – mondta
Adamat. Becsukta a könyvet, és visszatette az alkancellár asztalára. – A
Nyílt Levéltárban kell megnéznem.
– A lázongások – tiltakozott Uszkan, ahogy Adamat az ajtó felé
indult.
A nyomozó megállt.
– Be lesz zárva – figyelmeztette Uszkan. – A Levéltárban
adónyilvántartásokat, családtörténeteket és még páncélszekrényeket is
tartanak. Őreik vannak, Adamat.
Ez csak akkor jelenthetett problémát, ha elkapják.
– Köszönöm a segítséged – mondta Adamat. – Értesíts, ha találsz
valami egyebet.
 7.
FEJEZET

Tániel az utcán szisztematikusan haladó tömeget fürkészte, és azon

tűnődött, okoznak-e majd neki problémát az emberek. A városban káosz
uralkodott: felborult kocsik, lángoló épületek, az utcán hagyott,
fosztogatásnak kitett holttestek, és még rosszabbak. A füst függönyként
csüngött a város fölött, és olybá tűnt, sosem fog eloszlani.
Tániel találomra belelapozott a vázlatkönyvébe. A lapok Vlora egy
portréjánál nyíltak szét. Egy darabig csak állt ott, majd egyik kezével
megragadta a könyv gerincét, a másikkal pedig kitépte a lapot.
Összegyűrte, és az utcára dobta. A recés tépésre nézett, és máris
megbánta, hogy kárt tett a könyvében. Nem volt pénze rá, hogy újat
vegyen. Minden értékét eladta Fatrasztában, hogy vehessen egy
gyémántgyűrűt. Azt az átkozott gyémántgyűrűt, amelyet odaszögezett
egy piperkőchöz Jilemanban. Még mindig látta maga előtt a férfi vállán
terjedő vérfoltot és a vörös cseppeket a gyűrűn, amelyet rácsúsztatott
áldozata kardjára, mielőtt belevágta. Meg kellett volna tartania azt a
gyűrűt. Zálogba adhatta volna. Lenyelt egy gombócot a torkában. Már
bánta, hogy nem mondott semmit – akármit – Vlorának, amikor a lány a
mellére szorított lepedőkkel állt a hálószoba ajtajában.
Egy közeli óratoronyra nézve ellenőrizte az időt. Négy órája maradt,
mielőtt apja katonái elkezdik helyreállítani a rendet. A csőcselék azon
részének, amely éjfél után is az utcákon marad, Tamás tábornagy
seregével kell majd szembenéznie. A katonáknak nem lesz könnyű
dolguk. Sok kétségbeesett ember volt Adopestben manapság.
– Mi a véleményed a zsoldosainkról? – kérdezte Tániel. Lehajolt,
felvette Vlora összegyűrt portréját, kisimította a lábán, majd
összehajtotta, és visszatette a vázlatkönyvébe.
Ka-poel megvonta a vállát. A közelgő csőcseléket nézte. Egy
nagydarab férfi vezette, egy farmer kopott, régi munkaruhában, házi
készítésű bunkósbottal. Valószínűleg azért költözött a városba, hogy a
gyárban dolgozhasson, de nem tudott csatlakozni a szakszervezethez.
Meglátta a zárt bolt ajtajában álló Tánielt és Ka-poelt, és bunkósbotját
felemelve feléjük fordult. Még több áldozat lesz.
Tániel végigfuttatta ujját szarvasbőr kabátjának szélén, és
megérintette csípőjénél lógó pisztolyának agyát.
– Jobb, ha itt nem keresed a bajt, barátom – mondta. Ka-poel kezei
apró öklökbe szorultak.
A farmer tekintete a Tániel mellkasára tűzött ezüst lőporos hordóra
tévedt. Visszakozott, mondott valamit a mögötte lévőknek, aztán
hirtelen mind elfordultak. A többiek követték őket, és bár sötét
pillantásokat vetettek Tánielre, egyikük sem szándékozott harcba
keveredni egy lőpormágussal.
Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az a két felbérelt bandita jó régóta van távol.
Julene, a zsoldos Kiváltságos és Gothen, a varázsrontó egy órája
távoztak, hogy a Kiváltságos nyomát kövessék. Közel volt, mondták, és
majd ők megkeresik, aztán pedig visszajönnek Tánielért és Ka-poelért.
Tániel már kezdte azt hinni, hogy magukra hagyták őket.
Ka-poel saját mellkasára bökött a nagyujjával, majd a szeme fölé
helyezte a tenyerét, és a nyakát nyújtogatta, mintha keresne valamit.
Tániel bólintott.
– Ja, tudom, hogy te is meg tudnád találni – mondta –, de ráhagyom
az alapozó munkát a zsoldosokra. Más hasznukat egyébként sem
fogjuk…
Tániel feje nekivágódott a mögötte lévő épület kőfalának, füle
csengett a hirtelen robbanástól. Ka-poel hozzá csapódott, de elkapta a
lányt, mielőtt eleshetett volna. Segített neki visszanyerni az
egyensúlyát, és megrázta a fejét, hogy véget vessen a füle csengésének.
 Egyszer nyolcszáz méterre volt egy fegyverraktártól, amikor a lőpor
tüzet fogott. Ez is olyan robbanásnak tűnt, de Különb érzékei
figyelmeztették, hogy nem lőpor okozta. Hanem varázslat.
Alig két sarokra tőlük tűzfelhő emelkedett a magasba, majd amilyen
gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt, és akkor Tániel sikolyokat
hallott. Megvizsgálta Ka-poelt. Szeme tágra nyílt, de úgy tűnt, nem
esett baja.
– Gyerünk – mondta Tániel, és rohanni kezdett.
Elszaladt a csőcselék mellett, amely úgy rebbent szét a kövezeten,
akár egy dühösen lesújtó ököltől felborult, rakás gyerekjáték, majd
befordult a sarkon, és egyenesen a robbanás felé tartott. Nekiütközött
valakinek, és elvágódott, de amint földet ért, már ugrott is fel, alig egy
futó pillantást vetve az illetőre.
Még alig tett két lépést, amikor ráeszmélt, hogy mit is látott: egy
idősebb, ősz hajú nőt egyszerű, barna kabátban és szoknyával, a
Kiváltságosok kesztyűjével a kezén.
Tániel megpördült, és előhúzta pisztolyát.
– Állj! – kiáltotta.
Ka-poel bukkant fel a sarok mögül, és egyenesen a tűzvonalába
futott. Tániel leeresztette a pisztolyát, és rohanni kezdett felé. Kis válla
fölött látta megfordulni a Kiváltságost. Ujjai táncoltak, és Tániel tűz
hőjét érezte, amint a nő belenyúlt a Másba.
Tániel megragadta Ka-poelt, és lerántotta magával a földre.
Öklömnyi tűzgolyó száguldott el az arca mellett, forróságától
megpörkölődött a haja. Felemelte pisztolyát, és felsóhajtott, ahogy a
célzásra, a lőporra és a célpontjára koncentrálva átjárta a lőportransz
nyugalma. Meghúzta a ravaszt.
A golyó a nő szívét találta volna el, ha az nem botlik meg pont a
kritikus pillanatban. Így viszont a vállát érte a lövés. Megrándult a
becsapódástól, és Tánielre vicsorgott.
A férfi körülnézett. Fedezékre volt szüksége, amely mögött
újratölthet. Észrevett egy régi téglaraktárt húszlépésnyire, az majd
megteszi.
– Ideje mennünk – mondta Ka-poelnak. Talpra rántotta, és rohanni
kezdett vele a raktár felé.
A szeme sarkából a Kiváltságos táncot járó ujjait figyelte.
Fantasztikus volt látni, ahogy egy Kiváltságos megérinti a Mást –
feltéve, hogy az a Kiváltságos éppen nem akart megölni. Az elemek
fölötti uralmával egy tehetséges Kiváltságos képes volt tűzgolyót dobni
vagy villámot hívni le az égből.
Tániel alatt rázkódni kezdett a föld. Sikerült elérniük a raktár
fedezékébe, ám az épület megremegett. Érezte, hogy üvöltés tör fel a
torkából, amikor arra számított, hogy a mágia áttör az épületen, és
elpusztítja őket.
A raktár recsegett és ropogott, de nem robbant fel. Füst gomolygott
fel a vakolat hirtelen repedéseiből. Jól hallható vump szelte át a levegőt.
Aztán minden elcsendesedett. Életben voltak. Valami elfojtotta a
Kiváltságos varázslatát, amelyet rájuk szabadítani készült.
Tániel Ka-poelra pillantott. Reszketve engedte ki a levegőt.
– Ez te voltál?
Ka-poel kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. Előremutatott.
– Utána. Igen. Gyerünk.
Kirohant az utcára, és közben kicserélte az elsütött pisztolyát egy
töltöttre. Amikor meglátta feléjük szaladni Julene-t és Gothent,
megtorpant.
Julene úgy nézett ki, mintha az arcába robbant volna egy lőporos
hordó. Haja megpörkölődött, ruhái megfeketedtek. Még Gothen
tekintetében is vadság ült, ingét meg fekete foltok szennyezték, pedig rá
nem lett volna szabad hatással lennie a mágiának. A kezében tartott
kardból hiányzott harminc centiméternyi penge.
– Ti meg mi az ördögöt csináltatok? – kérdezte Tániel. – Úgy volt,
hogy visszajöttök értem, és együtt támadjuk meg.
– Nincs szükségünk holmi átkozott Különbre, hogy csak útban
legyen nekünk – reagált Julene egy goromba gesztussal.
– Nem lett volna szabad megtudnia, hogy a közelében vagyunk –
mondta Gothen, és szégyenlősen nézett Tánielre. – De megtudta.
– Az az ő műve? – mutatott Tániel az eltört pengére.
Gothen elfintorodott.
– Ó, a pokolba – dobta a fél kardot a földre.
– Itt álldogálunk és beszélgetünk, ő meg közben meglóg – mondta
Tániel. – Julene, te próbálj az oldalába kerülni, amíg én…
– Te nekem nem parancsolsz. – Julene előrehajolt. – Én magam
fogom kicsinálni. – Feszesre húzta a kesztyűjét, és elrohant az utcán.
– A fenébe! – Tániel Gothen vállára csapott. – Te velem jössz.
 Lefordultak egy mellékutcába, onnan pedig rá a következő főútra,
amely Julene-ével párhuzamosan futott.
– Mi a pokol történt? – kérdezte Tániel.
– Egy csillagász boltjában találtuk meg – válaszolta Gothen futás
közben, levegővételek közt, miközben csörögtek rajta a kardjai, csatjai
és pisztolyai. – Megkerültük az épületet, ellenőriztük az összes
kijáratot, és felállítottuk a csapdánkat. Éppen bementünk volna érte,
amikor a bolt egész homlokzata lerobbant. Julene alig tudta megvédeni
magát a detonációtól, én pedig éreztem a robbanás hőjét! Ami elvileg
lehetetlen. Bármilyen aurát hív is elő a Másból, képesnek kellene
lennem a semlegesítésére. Semmilyen abból származó tűznek, hőnek és
energiának nem lehetne hatása rám, és ennek mégis volt.
– Szóval nagyon erős.
– Nagyon.
Tániel látta elsprintelni Julene-t egy sikátor előtt a szomszédos
utcában. Lemaradt, vett egy mély levegőt, és jelzett Gothennek, hogy
álljon meg. Valami nem volt rendben. Körülnézett.
– Ka-poel?
A lány megállt a sikátor előtt. Ujját az ajkára tette, szemét félig
lehunyta. A sikátorba mutatott.
Tániel intett Gothennek, hogy menjen előre, és hatástalanítson
minden nekik szánt csapdát és mágiát. Tániel felemelte a pisztolyát, és
Gothen válla fölé célzott vele. A sikátor tele volt hulladékkal –
szeméttel, sárral és ürülékkel, meg néhány félig elrohadt hordóval, de
semmivel, ami elég nagy lenne hozzá, hogy egy ember elbújhasson
mögötte. A déli nap jól megvilágított mindent.
– Ott! – Gothen előrelendült, és Tániel mozgásra lett figyelmes a
sikátorban. Pislogott, próbált tisztán látni. Mintha a fény magára
záródott volna, hogy létrehozzon egy kis árnyékot, amiben el lehet
bújni.
Aztán felbukkant a Kiváltságos. A nő kezei megrándultak, és
Gothenre szegeződtek. A férfi megvetette a lábát.
A levegő vibrált és torzult az elszabadulni készülő varázslat erejétől.
Gothen felkiáltott, nyakán kidagadtak az erek. Tániel lőtt.
A golyó úgy pattant le a nő bőréről, mintha az fémből lett volna, és
ártalmatlanul tűnt el a sikátorban. A Kiváltságos kilökött a kezeivel.
Gothen hátratántorgott, és elvágódott.
 Az épület téglás oldalából a tetőre vezető kapaszkodók álltak ki. A
Kiváltságos egy nála jóval fiatalabb ember könnyedségével és
sebességével mászott fel rajtuk, és már a kétemeletes ház tetején volt,
mire Tániel újra tudta tölteni a pisztolyait. Felszippantott egy kis lőport,
és utánaindult.
– Ne veszítsd el a nyomát! – kiáltott közben vissza Gothennek. Ka-
poel kirohant a főutcára, hogy onnan kövesse a menekülő Kiváltságost.
Tániel elérte a tetőt, és fellendült rá. A Kiváltságos átugrott a
szomszédos tetőre, megpördült közben, és eldobott egy tűzgolyót. A
lőportransz végigáramlott Tánielen. Látta a nő mágiájának auráit, és
érezte, hogy merre halad majd a tűzgolyó. Lebukott és elbukfencezett
az útjából, aztán újra talpra pattant. A nő zörögve és csúszkálva
menekült az agyagcseréptetőn.
Tániel könnyedén átugrotta az épületek közti rést. A tető dőlésszöge
miatt szem elől tévesztette a Kiváltságost, de aztán újra meglátta, ahogy
átmászott a következő tetőn. Elsütötte a pisztolyt.
Ezúttal is célba talált, de a nő ezúttal sem esett össze. Tisztességes
lövés volt, egyenesen a gerincet érte. A Kiváltságosnak bele kellett
volna halnia, vagy legalábbis súlyos sebből kellene véreznie. Ehhez
képest alig tántorodott meg.
Tániel felmordult. Eltette pisztolyait, és a puskáját vette a kezébe.
Rátűzte a bajonettet. Akkor hát a nehezebb módszerrel csinálja.
Teljes transzban egy lőpormágus egy lovat is lefut. Két épületen
belül már karnyújtásnyira volt a nőtől. Az elugrott egy tetőről, de
lábujja alig érte el a következő peremét. Megcsúszott, leesett, és a
cserepekben kapaszkodott meg.
Tániel bőven túlugrotta az épületek közti távolságot. Megállt,
megfordult, és kész volt a Kiváltságos szemébe döfni a bajonettjét. A
nő elengedte a tetőt, és a lenti utcára zuhant.
Tániel káromkodott, de csak egy pillanatig hezitált, mielőtt
utánavetette magát. Még a legnagyobb lőportranszban is megfájdult a
lába és megremegett a teste, amikor földet ért. Guggolva landolt a
Kiváltságos mellett, aki már talpon volt. Tániel ösztönösen döfött a
bajonettjével, és érezte, hogy célba talál.
A nő föléje görnyedt, kesztyűs keze alig harminc centire volt Tániel
fejétől. Az arca egy olyan idős nőé volt, aki egykor rendkívül gyönyörű
lehetett, de megviselt bőrét most ráncok csíkozták, szeme sarkából
szarkalábak nőttek ki. Nyögött egyet, aztán lefordult Tániel
bajonettjének végéről.
– Fogalmad sincs, mibe ártod magad, fiú. – Hangja halálos suttogás
volt.
Tániel hallotta Gothen fegyvereinek csörgését, ahogy a varázsrontó
célzásra emelt pisztolyokkal odafutott mögé.
Tániel alatt morajlani kezdett a föld.
– Hasra! – Gothen Tániel és a Kiváltságos közé ugrott.
A talaj recsegett, széttöredezett, majd eltűnt alóluk. Tániel teste majd
szétszakadt a ránehezedő nyomástól. Úgy érezte magát, mintha
begyömöszölték volna egy ágyú csövébe, hogy a robbanás
hajtóanyagaként használják. Szédült, zúgott a füle, és lüktetett a feje.
Mindenfelé faldarabok potyogtak köröttük.
Amikor a por kezdett elülni, Tániel látta, hogy Gothen még mindig
fölötte guggol, és grimaszol. A varázsrontó kinyitotta egyik szemét.
Ajka mozgott, de Tániel semmit sem hallott. Hullámzott az egész világ.
Felállt, és körülnézett. Ka-poel közeledett felé a zűrzavaron át, Julene
nem sokkal mögötte. A környező épületek mind teljesen eltűntek,
nyomuk sem maradt, csak a roncsokkal és porfelhővel teli dohos
pincéik árulkodtak egykori helyükről. A törmelékek közt vérfoltokat és
húsdarabokat lehetett látni. Azokban az épületekben emberek voltak –
emberek, akiket nem védelmezett varázsrontó a robbanástól.
Tániel reszketve szívta be mélyen a levegőt.
Julene egyenesen odamasírozott hozzá, és letaszította remegő
lábairól. Ka-poel közéjük csusszant, néma tekintetének erejétől Julene
hátralépett. Még jó pár másodperc eltelt, mire Tániel hallása eléggé
visszatért ahhoz, hogy értse, mit kiabál Julene.
– …engedted! Hagytad, hogy megszökjön! Átkozott bolond!
Tániel feltápászkodott, és a vállánál fogva finoman eltolta az útból
Ka-poelt.
Julene előrelépett, és Tániel arcába öklözött. A férfi feje hátralendült,
és gondolkodás nélkül reagált: a következő ütést elkapta félúton, és
kicsavarta a nő kezét. Pofonvágta.
– Állítsd le magad, az ördögbe. – Tániel megfordult, és vért köpött. –
A Kiváltságos meghalt. Ki van zárva, hogy ezt bárki túlélhette.
– Nem halt meg. – Julene arca vöröslött, de nem folytatta a harcot. –
Még mindig érzem őt. Elmenekült.
 – Háromarasznyi acéllal nyársaltam fel! Azután aligha sétált el.
– Azt hiszed, árthatsz neki acéllal? Tényleg azt hiszed? Nem tudsz te
szart sem.
Tániel vett egy mély, megnyugtató levegőt, majd felszippantott egy
kis lőport.
– Ka-poel – szólalt meg. – Tényleg még mindig él?
Ka-poel kis kezeibe vette Tániel puskájának végét, belenyúlt a
bajonett élét borító vérbe, majd elkente az ujjai közt. Egy másodperccel
később bólintott.
– Tudod követni?
Ka-poel ismét bólintott.
Julene gúnyosan felnevetett.
– Még én sem tudom követni – mondta. – Eltüntette a nyomait. Még
sebesülten is sokkal erősebb, mint gondolnád. Ez az átkozott lány nem
fogja megtalálni.
– Pole?
Ka-poel felhorkantott, és elfordult. Várt, amíg biztos volt a dolgában,
majd irányt mutatott.
– Már tudjuk, merre menjünk – közölte Tániel. – Szedd össze
magad, és figyeld, hogy dolgozik egy igazi nyomkövető. – Jelzett Ka-
poelnak. – Mutasd az utat.

Tániel szemét az esőtől védve nézett fel Julene-re. A nő karba font

kézzel állt fölötte, az arcán húzódó sebhelyet ellenséges vigyor
torzította el.
– Két nap telt el – mondta. – Ismerd be, hogy a kis barbár kedvenced
képtelen megtalálni azt a ribancot, aztán menjünk ebből az esőből, és
szóljunk Tamásnak, hogy baj van.
– Ilyen könnyedén feladnád, mi? – Tániel a kanálisban tartotta a
kezét, és próbált nem arra gondolni, hogy miféle anyagok tocsognak az
ujjai között. A lefolyók mindent összegyűjtöttek az emberi ürüléktől
kezdve a halott állatokig, és bármi egyéb szemetet és sarat, ami
felhalmozódott az utcákon. Az ilyen viharokban aztán az egész lezúdult
a város alatti nagy csatornákba. Ez a lefolyó el volt dugulva, így aztán
Tániel vállig merült az esővízbe és a mocsokba, és ezt sem élvezte
jobban, mint Julene állandó szekálását. – Tudod, ugye, hogy Tamás
nem fizet ki, amíg el nem végezzük a munkát?
– Meg fogjuk találni – válaszolta a nő. – Csak nem ma. Nem ebben
az esőben. Ez a vihar az ő műve. Érzem. Örvénylenek benne a Másból
előhívott aurák. Túlságosan elfedik a nyomait, de ha az eső eláll, majd
én újra a nyomára bukkanok.
– Ka-poel már a nyomára bukkant. – Tániel kicsit erőlködve lejjebb
nyúlt, arca beleért a mocskos pocsolyába. Kitapintott valami keményet,
megragadta a kezével, és kihúzta.
– Utcaköveket kapargatott az ujjbegyeivel, hogy beugorj minden
árokba innen… Az meg mi a pokol?
Tániel feltápászkodott. A kezében tartott szürke sárrög úgy nézett ki,
mintha száz különböző csizma talpáról származott volna. Felfordult a
gyomra a szagától, ezért teljes kartávolságra tartotta magától. Az egész
rög egy fadarabon csüngött. A tócsa, amelyben állt, egy cuppanó, szívó
hang kíséretében lassan apadni kezdett.
– Azt hiszem, egy törött sétapálca – mondta Tániel.
Ka-poel odajött, hogy megnézze magának a bűzlő sárrögöt. Fejét fel
és távol tartva tőle megbökte egyik ujjával, és az orra hegye fölül
vizsgálgatta. Ujjai hirtelen belemélyedtek, majd összeszorítva
bukkantak elő újra.
Julene odahajolt.
– Mi az? – Megrázta a fejét. – Semmi. Buta lány.
Tániel megmosta kezét a környék legtisztább pocsolyájában, majd
elvette ingét és szarvasbőr kabátját Gothentől.
– Élesebb szemre van szükséged – mondta Julene-nek. – Az egy
hajszál. A Kiváltságos hajából.
– Megtalálni a Kiváltságos egyetlen hajszálát ebben a sártengerben?
Lehetetlen. És még ha tényleg az övé is, mire megyünk vele?
Tániel vállat vont.
– Megtaláljuk őt.
Ka-poel arrébb sétált, és kinyitotta a hátitáskáját. Pár másodpercig a
többieknek háttal állva dolgozott. Amikor megfordult, megigazította
táskáját a vállán, és kurtán bólintott. Megbökte a mellkasát, majd olyan
mozdulatot tett a kezével, mintha megragadna vele valamit.
Tániel vigyorogva gombolta be az ingét.
– Megtaláltuk.
 Leintettek egy bérkocsit. Ka-poel ült fel a hajtó mellé, hogy mutassa
neki az utat, Tániel, Julene és Gothen pedig bemásztak a kocsiba.
Amint az ajtó bezáródott, Julene hangot adott undorának.
– Bűzlesz, mint a trágya. Inkább ázok az esőben, mintsem hogy
idebent üljek veled. Kint leszek a küszöbön. – Azzal kilendült az ajtón.
A következő pillanatban a hintó meglendült.
– Ka-poel követni tudja a Kiváltságost egy hajszállal? – kérdezte
Gothen, amikor már jó pár perce úton voltak. Térde kényelmetlenül
közel volt Tánieléhez.
– Egyetlennel nehéz lenne – magyarázta Tániel. – Segít, ha van más
is. Vér a bajonettemről, egy letört körömdarab az utcán – a Kiváltságos
rágja a körmét –, egy szempilla. Egyik elvezet a másikhoz. Minél több
van belőlük, annál könnyebb Ka-poel dolga. Ha ezt a Kiváltságost meg
akarjuk lepni, szükségünk van a pontos tartózkodási helyére.
Tániel kinyitotta vázlatkönyvét, lapozni kezdte, és egy pillanatra
megállt Vlora két lap közé beszúrt portréjánál, mielőtt továbbment
volna a Kiváltságos befejezetlen vázlatára. Emlékezetből rajzolta, de
négyük közül ő volt az egyeden, aki jól szemügyre tudta venni a nőt.
Gothen megnézte magának a képet, aztán Tániel becsukta a könyvet, és
visszadugta a kabátjába.
– Hogy működik Ka-poel mágiája? – kérdezte Gothen.
– Fogalmam sincs. Sosem láttam varázsolni, legalábbis nem úgy,
ahogyan mi gondolunk a varázslásra. Nincsen szó sem rángatózó
ujjakról, sem elemi aurák megidézéséről. – Már rég felhagyott vele,
hogy megértse a lány mágiájának működését.
Gothen egy perc múlva megköszörülte a torkát. Nem nézett
közvetlenül Tánielre, de arcán ravasz mosoly terült el.
– Julene és én kötöttünk egy fogadást.
Tániel kiszórt a kezére egy csík lőport, és felszippantotta.
– Miről?
– Julene szerint együtt hálsz a barbárral. Szerintem meg nem.
– Nem éppen úriemberhez méltó fogadás – jegyezte meg Tániel.
– Mindannyian katonák vagyunk – válaszolta Gothen kiszélesedő
vigyorral.
– Mennyiről szólt a fogadás?
– Száz kranáról.
 – Ennyit a női megérzésről. Mondd meg neki, hogy tartozik neked
százzal.
– Gondoltam – mondta Gothen. – A férfiakat sokkal könnyebb
kibogozni, mint a nőket. Előfordul, hogy úgy nézel rá, a barbárra, de
még akkor is csak egy kis vágyódást látni rajtad, nem egy szerető
pillantását.
Tániel rosszalló tekintetet vetett a varázsrontóra, és a székében
fészkelődön. Nem igazán tudta, hogyan reagáljon. Egy tiszti
környezetben ezért párbajra hívná a fickót, de itt… nos, ahogy Gothen
mondta, mindketten katonák.
– Ka-poel még csak egy gyerek – szólalt meg végül Tániel. – És
különben is, amióta csak ismertem, el voltam jegyezve egy másik
nővel.
– Á. Fogadd gratulációmat.
– Az eljegyzést lefújtuk.
– Bocsánatot kérek – mondta Gothen, és elfordította a tekintetét.
Tániel újabb csíkot szórt ki a kezére. Nemtörődöm módon
meglengette a levegőben a dohányszelencéjét.
– Ne is foglalkozz vele. – Felszívta a feketelőport, mélyen beszívta a
levegőt, és nekidöntötte a fejét a hintó oldalának. Hallgatta az eső
kopogását a tetőn, a ló patáinak csattogását az úton és a kerekek
forgását a kövezeten. Oly sok zaj, amely elnyomhatná a gondolatait.
Vajon hol jár éppen Vlora? Talán most érkezik meg Adopestbe.
Vagy talán már korábban megérkezett, és Tamás megbízásából el is
ment valahová. Minden egyes néma pillanatban, amióta odaszögezte a
falhoz azt a saját kardján letűzött lepkeként tekergőző piperkőcöt,
próbálta kiűzni a kérdést a fejéből. Hol romlott el minden? Hibát
követett el, amikor elment Fatrasztába, és belekeveredett egy háborúba,
csak hogy lenyűgözze Tamást. Túl sokáig hagyta magára Vlorát. A
férfi, aki ágyba vitte, egy hivatásos szívtipró volt. Nem a lány hibája.
Dühében ökölbe szorította a kezét. Vajon azért volt mérges, mert
szerette Vlorát? Vagy azért volt mérges, mert egy másik férfi
bemocskolta a nőjét? Egyáltalán tényleg az ő nője volt Vlora? Tániel
nem is emlékezett olyan időkre, amikor nem úgy volt, hogy ők ketten
összeházasodnak majd. Tamás minden elképzelhető helyzetben
összeboronálta őket. Vlora tehetséges lőpormágus, és minden esély
megadatott rá, hogy a gyerekeik is hasonlóan tehetségesek lesznek.
Tamás évek óta szorgalmazta az együttlétüket. Ami azt illeti, Vlora
mindig is inkább Tamás jövőbeli menyének számított, mint Tániel
jövőbeli feleségének. Elfojtotta ezt a gondolatot, és vele a Tamás
csalódottsága miatt érzett elégtételét is. Most már egyáltalán nem kellett
megnősülnie, ha nem akart – vagy saját maga kereshetett magának
feleséget egy előre elrendelt lőpormágus-ara helyett. Talán éppen Ka-
poelt. Tániel hangosan felkuncogott, és nem törődött Gothen kíváncsi
pillantásával. Tamás teljesen begőzölne, ha Tániel elvenne egy külföldi
barbárt. Jókedve azonban elhalt, és ellen kellett állnia a kísértésnek,
hogy kinyissa a vázlatkönyvét, és Vlora rajzát nézegesse.
– Szörnyen kedves városrész – jegyezte meg Gothen, kirángatva
gondolataiból Tánielt. A varázsrontó épp csak annyira húzta el a
függönyt, hogy ki lehessen látni mögüle. A következő pillanatban a
hintó megállt, és Tániel kinyitotta az ajtót.
A Szamáliai körzetben voltak. Az egész város fölött sűrű füst
gomolygott, amely belekeveredett a könnyű esőbe, és csípte Tániel
szemét. A környékre csend telepedett – a csőcseléket már két napja
lecsillapították, és randalírozásaik nem sokat hagytak meg az egykor
tekintélyes kastélyokból. Csak füstölgő romok, és kibelezett házak
maradtak utánuk.
Leszámítva ezt az egyet. A lakóház három emelet magas volt, ősi,
szürke kövekből építették. Régi, korlátokkal és körerkélyekkel ellátott
palotákról mintázták. A falak megfeketedtek a körülöttük tomboló
tüzektől, de maga a ház sértetlennek tűnt, és nem volt nehéz rájönni,
hogy miért.
A korlátok mögött katonák álltak, az utcáról köveket szedtek fel, és a
főbejárat előtt derékmagas fallá tornyozták azokat. Mögötte még több
katona gubbasztott, és tüzelésre kész muskétákkal, nyílt
ellenségességgel figyelték Tániel hintóját.
A férfi kiugrott a kocsiból. Julene már az utcán állt, éppen a
kesztyűjét igazította. Ka-poel is lemászott a hajtó mellől.
– Kinek a háza ez? – kérdezte Tániel a férfit.
Az megvakarta az állát.
– Westeven tábornoké.
Egy csapat katona jött ki az épületből, és egyenesen feléjük tartott.
Tániel érezte, ahogy a gyomra megfeszül. Mind a túlságosan is ismerős
szürke-fehér egyenruhát viselték a Csatlósok magas, tollas kalapjával.
Azt hitte, hogy a Csatlósokat kiirtották, most mégis itt voltak, és a
királyi őrség korábbi vezetőjének rezidenciáját őrizték. Westeven
tábornok közel járt a nyolcvanhoz, minden szempontból vénségnek
számított, de úgy tartották, hogy még mindig agyafúrt és éber. Adró
összes parancsnoka közül egyedül Westevennek volt Tamáséhoz
mérhető hírneve.
– A tábornok a városban van? – kérdezte Tániel. Tamás minden
bizonnyal gondoskodott róla. Nem hagyhatott ekkora elvarratlan szálat.
– Hallottam egy ilyen pletykát, igen – válaszolta a hajtó. – Elvileg
Noviban volt szabadságon. De félbehagyta, és tegnap visszatért.
Tániel Ka-poelra pillantott. – Biztos vagy benne, hogy itt van?
A lány bólintott.
– A pokolba.
A Csatlósok Tánieltől öt lépésre álltak meg. Századosuk egy
savanyúképű, idősebb férfi volt, Tánielnél úgy fél fejjel magasabb.
Amikor kiszúrta Tániel lőporos hordóját a mellkasán, szája gúnyos
mosolyra húzódott.
– Van egy nő ebben a házban – mondta Tániel a pisztolyát
tapogatva. – Egy Kiváltságos. Azért vagyok itt, hogy Tamás tábornagy
nevében letartóztassam.
– Mi itt nem ismerjük el árulók fennhatóságát, fiú.
– Szóval beismered, hogy a védelmetek alatt áll.
– A hölgy a tábornok vendége – mondta a százados.
A vendége. Csatlósok állnak Westeven tábornok irányítása alatt, és
most már egy Kiváltságosuk is van? Tániel veszélyes területre tévedt.
Puskákat látott a korlátokon és az azok fölötti emeletek ablakaiban is. A
Csatlós százados kardot és pisztolyt tartott magánál. Két őrénél hosszú,
karcsú puskák voltak, öklömnyi tölténytárakkal – légpatronok és
légpuskák. Fegyverek, amelyeket kifejezetten úgy terveztek, hogy
ellenálljanak a lőpormágusok erejének. A fenti céllövők egy része
kétségkívül ugyanilyen fegyverekkel volt felszerelve.
Julene-nel és a varázsrontóval alighanem be tudna hatolni a
kastélyba. A katonákkal elbánnának, de a Kiváltságos már más lapra
tartozott.
Érezte, ahogy Julene megérinti a Mást. Tániel felemelte a kezét.
– Ne – mondta. – Vissza.
 – Vissza a fenéket – válaszolta Julene. – Keresztülégetem magam
ezeken a…
– Gothen – szakította félbe Tániel. – Tartsd féken. – El kellett innen
tűnnie, és figyelmeztetnie Tamást. Ha Westeven tábornok a városban
volt, nem tart majd neki sokáig összegyűjteni a seregeit. Gyorsan fog
támadni, és egyenesen a szívet veszi célba. Tániel megnedvesítette az
ajkát. – Menjünk.
– Uram – szólalt meg az egyik Csatlós. – Az ott Kétlövetű Tániel.
– Be a hintóba – mondta Tániel. – Indulunk. Kocsis!
A katonák leengedték muskétáikat. Tániel felugrott a hintó
küszöbére, majd elővette a pisztolyát, és megpördült. Mellbe lőtte az
egyik Csatlóst, mielőtt az egyáltalán felemelhette volna a fegyverét.
Bedobta pisztolyát a hintó ablakán, és a Csatlósokra nézett, érzékeivel
kinyúlva a lőporuk felé. Ketten közönséges muskétákat hordtak, a
századosuknak pedig pisztolya volt. Náluk lennie kell tartalék lőpornak.
És valóban, könnyedén meg is találta az azt tartalmazó szarukat.
Elméjével megérintette a lőport, egyetlen szikrát csiholva.
A robbanás majdnem lerepítette a hintóról. A lovak felnyerítettek,
Tániel pedig kétségbeesetten kapaszkodott az életéért, ahogy rémülten
vágtatásba kezdtek. Visszapillantott, és látta, hogy a Csatlós százados
szabályosan kettérobbant. Egyik társa próbált felülni, a többiek mind
véres cafatokként szóródtak szét az úton. Senki sem vesződött azzal,
hogy a menekülő hintóra lőjön.
Amikor a hajtó végre visszanyerte az uralmat az állatok fölött, Tániel
bedugta a fejét a kocsiba.
– Keresztül tudtam volna verekedni magam rajtuk – jegyezte meg
Julene.
– És mindnyájunkat megöltél volna. Legalább két tucat, légpuskával
felfegyverzett katonájuk tartott szemmel minket, nem is beszélve a bent
bujkáló Kiváltságosról. Ti ketten most szálljatok ki, és tartsátok
szemmel azt a házat. Ha a Kiváltságos távozik, kövessétek, de ne
kíséreljetek meg berontani.
– Te hová mész? – kérdezte Gothen.
– Figyelmeztetem az apámat.
Tániel felmászott a hajtó mellé, és szólt neki, hogy lassítson le egy
kicsit. Gothen és Julene a másik oldalon kiugrottak, és egy sikátor felé
indultak. Tániel szinte remélte, hogy a parancsai ellenére mégiscsak
megrohamozzák a házat, hogy többé ne kelljen foglalkoznia velük. De
arra a mágusrontóra szüksége volt.
– Jól meg lesz fizetve – mondta Tániel a hajtónak.
Az összeszorított szájjal bólintott.
– Vigyen a Nemesek Házába. Amilyen gyorsan csak lehet.
 8.
FEJEZET

– Olem, tudta, hogy valaki írt rólam egy életrajzot? – kérdezte

Tamás.
Olem magához tért az ajtó melletti henyéléséből.
– Nem, uram, nem tudtam.
– Nem sokan tudják. – Tamás összeérintette ujjait, és az ajtót
figyelte. – A királyi társaság az összes példányt felvásároltatta és
elégettette – de legalábbis a többségét. A szerző, Lord Samurset,
elvesztette a korona kegyét, és száműzték Adróból.
– A királyi tanácsnak nem tetszett a portréja?
– Ó, egyáltalán nem. Nagyon részrehajló volt a lőpormágusok felé.
Szerinte fantasztikusan modern fegyverek, amelyek egy nap majd
teljesen leváltják a Kiváltságosokat.
– Veszélyes feltevés.
Tamás bólintott.
– Én viszont a magam hiú módján igencsak élveztem a könyvet.
– Mit írt önről?
– Samurset szerint a házasságom konzervatívvá tett, a fiam születése
könyörületessé, a feleségem halála pedig mindkét tulajdonságomat
tárgyilagossággal szilárdította meg, és így hasznossá tette azokat. Azt
mondta, hogy a gurlai hadjárat alatti tábornagyi rangra emelkedésem
volt a legjobb, ami az adrói hadsereggel az utóbbi ezer évben történt. –
Tamás elutasítóan legyintett. – Többnyire ostobaság, de egyvalamit
meg kell vallanom.
– Uram?
– Előfordul, hogy képtelen vagyok akár könyörületes, akár igazságos
lenni, mert csak színtiszta dühöt érzek. Ilyenkor olybá tűnik, mintha
megint húszéves lennék, és minden problémára két húsz lépés
távolságra lévő pisztoly jelentené a megoldást. És Olem, egy
parancsnok számára ez a létező legveszélyesebb érzés. Éppen ezért, ha
bármikor úgy tűnne, hogy elveszítem az önuralmamat, azt akarom,
hogy közölje velem. Semmi idegeskedés meg udvarias köhögés, csak
mondja egyenesen a szemembe. Meg tudja ezt tenni?
– Meg tudom.
– Helyes. Akkor küldje be Vlorát.
Tamás nézte, hogy fia egykori menyasszonya meglehetősen
zaklatottan belép a szobába. Sokan rideg emberként gondoltak Tamásra,
és ő bátorította ezt a szemléletet. Talán a fia megszenvedett emiatt, de
Tamás tudta, hogy számító természete alatt heves a vérmérséklete, és
most életében először szeretett volna agyonlőni egy nőt.
Összefűzte ujjait az előtte heverő asztalon. Száját a mosoly és a
fintor közti kétértelmű pozícióba merevítette.
Vlora klasszikus alakú, sötét hajú szépség volt, széles csípővel és kis
mellekkel, amelyeket kiemelt az adrói katonák szoros, kék egyenruhája.
Az apja egy báró örököse volt, aki a lehető legelfuseráltabb
spekulációkkal elvesztette a vagyonát. Családjuk pénzének maradékát
egy fatrasztai aranybányába fektette, amely két hónappal a munka
megkezdése után kimerült. Egy évvel eme utolsó kudarca után, amikor
Vlora még csak tízéves volt, a férfi meghalt. A lányra hónapokkal
később talált rá Sabon egy bentlakásos iskolában, ahová még élő
rokonai helyezték. Egy elhagyott gyermek volt különleges képességgel:
nem pusztán tucatnyi lépés távolságból tudta meggyújtani a lőport, mint
a legtöbb Különb, hanem akár több száz méterről is. Tamás befogadta,
gondoskodott a neveltetéséről, és karriert biztosított neki a hadseregben.
Hol romlott el a dolog?
– Uram – vágta magát vigyázzállásba Vlora. Tamás azon kapta
magát, hogy egy láthatatlan pontra bámul a lány feje fölött, miközben
próbálja visszafojtani a haragját. – Vlora lőpormágus jelentkezik, uram.
 Tamás összerezzent. A lány tizennégy éves kora óta Tamásnak
szólította, és soha egyetlen lélek sem fűzött megjegyzést ehhez a pimasz
bizalmaskodáshoz. Sokkal inkább tekintett rá apaként, mint Tániel
valaha is.
– Ülj le – parancsolta Tamás.
Vlora engedelmeskedett.
– Sabon értesített a fejleményekről? – Érezte, hogy a lány az arcát
tanulmányozza. Ő továbbra is a feje fölé nézett.
– Sok embert veszítettünk, uram – mondta Vlora. – Sok barátot.
– Súlyos csapás ez a lőportársaságra. Mágusokra van szükségem.
Szerettem volna, ha ott maradsz… – A Jilemani Egyetemen, fejezte be
gondolatban. Ahol folytathatná a tanulmányait, és folytathatná a fia
elárulását. Tamás megköszörülte a torkát. – De itt van rád szükségem.
– Itt vagyok.
– Helyes. A város északi végében állomásozó hetvenötödik ezredbe
küldelek. El kell takarítani az utcákról néhány lázongót, és… – Tamás
elhallgatott, amikor halk kopogás hangjára lett figyelmes. Olem csak
résnyire nyitotta az ajtót. Egy kommüniké bukkant fel a nyílásban, és a
testőr pár másodpercig halkan suttogott az ajtó túloldalán álló valakivel.
– Tamás – szólalt meg Vlora hirtelen. – Ha lehetséges, szeretnék
Tániel mellett szolgálni.
Tamás összerezzent, és visszafogta haragját.
– ”Uram”, ha szabad kérnem, katona – csattant fel. – És nem, nem
lehetséges. Meg kell tisztítani a várost odafent, így hát a hetvenötödik
ezredbe mész. – Ilyesminek mégsem tenné ki Tánielt. Rideg volt, nem
pedig kegyetlen.
Olem meglebegtette felé a kommünikét.
– Uram.
– Mi az?
– Probléma.
– Miféle?
– A fiúk barikádokba futottak.
– És?
– Nagyokba, uram, még ha futtában is húzták fel őket. Nem
közönséges fosztogatókról van szó, ezek jól szervezettek.
– Hol?
– Centestershire-ben.
 – Az alig másfél kilométerre van innen. Megtámadták a barikádot?
– Igen. – Olem nem tűnt boldognak. – Királyhűek, uram.
– Előbb-utóbb fel kellett bukkanniuk – mondta Tamás. – A rohadt
király király nélkül maradt emberei. Hányan vannak?
– Fogalmunk sincs. Úgy tűnik, éjszaka rendezkedtek be.
– Mekkora területet foglaltak el?
– Mondtam, uram. Centestershire-t.
– Hogyan? A város teljes központját?
Olem bólintott.
– Átkozott pokol. – Tamás hátradőlt a székében. Hagyta, hogy
tekintete Vlorára tévedjen, ahogy a lány árulása miatti dühe birokra kelt
azoknak az embereknek az ostobaságával, akik eldobnák az életüket
egy halott uralkodóért. Keze remegni kezdett. – Miért? – A szó akaratán
kívül bukott ki belőle, amiért azonnal megfeddte magát. Ennél több
önuralommal rendelkezett. Kényszerítette magát, hogy a lány szemébe
nézzen. Miért árultad el a fiamat?
Megbánást látott Vlora tekintetében. Egy magányos, szomorú lány
volt, egy olyan gyermek szemével, aki borzalmas hibát követett el. És
Tamás ettől nagyon bedühödött. Felpattant, széke a földre dőlt mögötte.
– Uram! – kiáltott fel Olem.
– Mi van? – Tamás lényegében ráüvöltött a testőrre.
– Nem most van itt a helye és az ideje, uram!
Tamás állkapcsa hangtalanul mozgott. Végül is én mondtam neki,
hogy szóljon rám.
Az iroda ajtaja kivágódott, és Tániel tántorgott be rajta, olyan
nehezen lélegezve, mintha mind az öt lépcsősort futva mászta volna
meg. Megállt az ajtóban, és valósággal ledermedt, amikor meglátta
Vlorát.
A lány felállt.
– Tániel.
– Mi történt? – kérdezte Tamás, nyugalmat kényszerítve a hangjára.
– Westeven tábornok szövetségre lépett a Kiváltságossal.
– Westeven Noviban nyaral. Erről még a puccs előtt
megbizonyosodtam.
– Tegnap visszatért. Most jövök a házától. Legalább két tucat Csatlós
őrzi. Odáig követtük a Kiváltságos nyomait, de nem tudtunk betörni az
épületbe. A nő a tábornok vendége.
 – A tábornok biztosan nincs a városban. Talán csak az ő házát
használják hadműveleti központnak.
Tániel besétált a szobába, megállt Vlora mellett, és egyenesen az
apja szemébe nézett.
– De ha mégis a városban van, gyorsan fog cselekedni. Bármikor
lecsaphat.
Tamás hátradőlt, és az információn töprengett. Westeven tábornok, a
Csatlósok rég visszavonult kapitánya legenda volt. A nemesek és a
közemberek egyaránt tisztelték, a világon mindenfelé nyert már
csatákat. Ő volt azon kevés katona egyike a világon, akit magával
egyenrangúnak tekintett. És a szíve legmélyéig a király embere volt.
Tamás maga elé csúsztatta az asztalra a párbajpisztolyos dobozát, és
elkezdte megtölteni az egyik fegyvert.
– Olem, dobjon ki mindenkit az épületből, aki nem tartozik a hetedik
dandárba. Amint a Nemesek Házát biztosítottuk, majd foglalkozunk
azokkal a barikádokkal. Lehet, hogy Westeven tábornok áll mögöttük.
Olem futva hagyta el a szobát.
A többiek követték Tamást a folyosóra, majd le a lépcsőn. Olemmel
a második emeleten találkoztak újra, amely tele volt emberekkel –
városiakkal, parasztokkal, szegény kereskedőkkel. Mintha a fél város az
ottani folyosókra gyűlt volna össze. Olemnek át kellett verekednie
magát közöttük, hogy Tamáshoz jusson.
– Uram – mondta. – Túl sokan vannak az épületben, órákba fog telni,
amíg az összes szobát kiürítjük.
Tamás a homlokát ráncolta.
– Ki ez a sok ember? – Sor állt a folyosón, és Tamás nem látta az
elejét. Megragadta a legközelebbi embert, egy vasmunkást vastag
köpenyben, zsebébe tűzött kalapáccsal. – Miért van itt?
A férfi enyhén összerezzent.
– Hát, bocsánat, uram, azért vagyok itt, hogy az új adóimat vitassam.
– A sorra mutatott a kezével. – Mind azért vagyunk itt.
– Nem vezettünk be semmilyen új adót – mondta Tamás.
– A királyért!
Lövés dördült Tamás füle mellett, és a támadó még azelőtt
összeesett, hogy akár félig kihúzhatta volna a tőrét. Vlora azonnal
nekiállt újratölteni, Tamás másik oldalán pedig Tániel is elővette
mindkét pisztolyát.
 Az egész csarnok mozgásba lendült. Köpenyek és kabátok hulltak a
padlóra, alóluk pedig fegyverek kerültek elő – kardok, tőrök, pisztolyok
–, néhányaknak még muskétáik is voltak. Ami egy pillanattal ezelőtt
még városi polgárok és közemberek értelmetlen sora volt, az most
fegyveres csőcselékké vált.
Mind ugyanazzal a kiáltással estek neki Tamás katonáinak.
– A királyért!
Olem a tömeg nagyobbik része és Tamás közé vetette magát.
Elsütött egy pisztolyt, majd kardot rántott, és pillanatok alatt levágott
három királyhűt. Tamás is előhúzta a kardját, és felkiáltott:
– Hozzám! Hetedik dandár emberei, hozzám!
Azokat a katonákat, akiket meglepetett az akció, azonnal levágták. A
csarnokban nyüzsögtek a királyhűek, a csapdájuk bevált – nem
számítottak viszont sem a három lőpormágusra, sem Olem edzett
vadságára.
– Vissza a lépcsőkhöz, uram – kiáltott a testőr. – Fel a következő
emeletre.
Harcolva vonultak vissza, utat vágtak maguknak a lépcsőhöz. A
királyhűek tömegével támadtak, számbeli fölényüket igyekeztek
érvényesíteni. Tamás Olem mellé lépett, hogy visszatartsa őket, közben
Vlora és Tániel mögülük tüzeltek a pisztolyaikkal. A lépcsőt hamarosan
ellepte az elégett lőpor sűrű füstje. Tamás élvezettel lélegezte be.
Szürke-fehér egyenruhák bukkantak fel a csarnokból. Csatlósok –
azok, akik Manhouch személyi testőrségéből megmaradtak. Tizenketten
voltak, és hezitálás nélkül rohamoztak, kezükben a legjobb
légpuskákkal, felszegezett bajonettekkel. Ezek nem egyszerű királyhűek
voltak, hanem még Tamás katonáinál is valamivel jobban képzett
harcosok. Sem habozni, sem meghátrálni nem fognak, amíg csak élnek.
A Csatlósoknál légpuskák voltak, de a többieknél nem. Tamás
érezte, hogy Vlora meggyújt egy lőporszarut, és a Csatlósokhoz
legközelebbi férfi felrobbant, húscafatokkal terítve be őket, kettejüket
pedig teljesen kiütötte a robbanás. Tamás kinyúlt az érzékeivel, és
meggyújtotta a lőport egy férfi még elsütetlen muskétájában. A váratlan
robbanás levitte a férfi mellett álló nő arcát.
Felértek a harmadik emeletre, a Csatlósok szorosan a nyomukban.
Már megindultak a negyedik emelet felé, amikor a levegőt megtöltötték
az elsülő légpuskák puffanásai. Ezek a hangok vérfagyasztók egy
Különb számára, mert tudja, hogy a lövéseket neki szánják.
Vlora megbotlott, és elterült a lépcsőn. Tániel már feljebb járt, de
egy pillanat alatt odaugrott hozzá, felcsúsztatva gyűrűs bajonettjét a
puskája csövén, és halk morgással állva útját a Csatlósok rohamának.
Meglendítette bajonettjét, és egy képzett hentes gyors, könnyű
mozdulatával metszette el egy Csatlós torkát. Elhajolt egy döfés elől, és
egy másik Csatlóssal kezdett dulakodni. A férfi legalább egy fejjel
magasabb, és húsz kilóval nehezebb volt nála. Tániel a puskája
markolatával csapott le rá, olyan bestiális erővel, hogy ellensége orra az
agyába robbant. Hang nélkül esett össze. Tamást izgalom járta át, ahogy
a fiát figyelte küzdeni. Lehet, hogy Kétlövetű Tánielnek nevezték, de
egy gyalogos brutális közelharcképességeivel rendelkezett.
Tániel rohamra készen lendült előre a négy megmaradt Csatlós felé.
– Tániel! – kiáltott rá Tamás. – Vissza! – Felkapta Vlorát. A lány
teste a lőportransz mélyén mintha súlytalan lett volna. Vlora
fájdalomtól gyötörve csikorgatta a fogát. – Csontot ért? – kérdezte
Tamás.
Vlora megrázta a fejét.
Tamás puffanást hallott, és egy golyó súrolta a bal vállát, pusztán
centikkel hibázva el Vlora fejét. Tamás megfordult, és egy gyomra felé
gyorsan közeledő légpuska bajonettjével találta szemben magát.
Vlora súlyát áthelyezte egy kézre, előrántotta a pisztolyát, és a
Csatlós keresztüllőtt szemmel esett össze.
Mire Tamás elérte az ötödik emeletet, az utolsó Csatlósok is holtan
hevertek a lépcsőn. A tábornagy és az emberei számba vették a
sebesüléseiket. Olemen néhány új vágás virított, amiket össze kell majd
varrni, de más gondoskodást nem igényeltek. Vlorát a combján találták
el. Elszorította a sebet, és a golyó nem zúzta szét a csontot, úgyhogy
rendbe fog jönni. Tánielnek a haja szála sem görbült. Arca bestiális
grimaszba torzult, miközben megtisztította puskájára szegezett
bajonettjét a belektől. Valamikor Ka-poel is csatlakozott hozzájuk. A
vörös hajú lány kénszagtól bűzlött, keze fekete volt. Beletörölte
szarvasbőrnadrágjába, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Tamás
őt figyeli.
A pisztolylövések és a fémes csattanások az alattuk lévő emeleten is
kezdtek elhalni. Tamás vett néhány nagy levegőt, és közben Vlora
szívverését hallgatta. Mindketten a falnak dőlve álltak, a lány feje az ő
vállán pihent. Tamás ellépett mellőle.
Lépések visszhangoztak a lenti emeletről, és a következő pillanatban
felbukkant Sabon. Kabátja hajtókáján lőpornyomok éktelenkedtek,
egyik karján egy mély kardvágás húzódott. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, amikor meglátta őket.
– Megsérült valaki? – kérdezte.
– Csak könnyebben – válaszolta Tamás. – Hol voltál?
– A tiszti kantinban. A semmiből törtek ránk.
– Áldozatok? – kérdezte Tamás. Valaki fontos?
– Néhány. – A néma kérdésre válaszolva enyhén megrázta a fejét. –
Úgy tűnik, főleg csőcselékkel kerültünk szembe. Megleptek ugyan, de
amint összeszedtük az embereket, könnyű dolgunk volt. A Csatlósok
mind egyenesen érted jöttek.
– Biztonságos már a Ház?
– Dolgozunk rajta.
– Elfogott ellenségek?
– Legalább két tucatot fegyvereztünk le harc nélkül. Nagyjából még
negyvenet azután, hogy megsebesültek. Westeven tábornok emberei.
– Tudom. – Tamás a fiához lépett, és vállára tette a kezét. – Szép
munka, Tániel.
Tániel lehúzta a bajonettjét, a dobozába tette, és a vállára dobta a
puskáját. Gyorsan rápillantott Vlorára, majd kimérten biccentett
Tamásnak. – Megyek vissza dolgozni, uram.
Tamás nézte, ahogy a fia elindul lefelé a lépcsőn, nyomában a barbár
lánnyal. Úgy érezte, mondania kellene még neki valamit, de fogalma
sem volt róla, hogy mit.
– Sabon.
– Uram?
– Értesítsd Lady Winceslav-t, és mondd meg neki, hogy szükségünk
van a katonáira a városban. Azokat a barikádokat Westeven tábornok
tartja, és átkozott legyek, ha a saját embereimet küldöm a halálukba
ellenük. Ideje, hogy a zsoldosok elkezdjenek megdolgozni a pénzükért.
És készíts elő nekem egy parancsnoki állást a barikádok közelében. A
következő csatát már az ő területükön vívjuk. Vlora. – Elhallgatott, és
egy darabig mérlegelte a döntését. – Menj Sabonnal. Mostantól a
vezérkarom tagja vagy.
– Tániel!
Tániel megállt a lépcsőfordulóban, és hátranézett, bizonytalanul,
hogy várjon, vagy sem. Ismerte ezt a hangot, és nem akart hallani
semmit, amit mondani akart. Lábujjával megbökte az egyik Csatlós
holttestét, akit a bajonettjével belezett ki. A férfi szeme megrebbent.
Még élt. Felnézett Tánielre, és a fogát csikorgatta. Nem adott ki
magából hangot, noha hatalmas fájdalmai lehettek. Tániel tépelődött,
hogy sebészt hívjon, vagy megölje. A Csatlós sebe halálos volt.
Leguggolt mellé.
– Nem éled túl ezt a hetet – közölte vele.
– Áruló – suttogta a Csatlós.
– Akarsz még élni egy-két napig, hogy Tamás kikérdezhessen? Vagy
legyen inkább vége most?
A férfi tekintete elárulta a szenvedését, de nem szólt egy szót sem.
Tániel kioldotta az övét, összehajtotta, és felkínálta a végét a
férfinak.
– Harapj rá.
A Csatlós ráharapott.
Pár másodperc alatt vége volt. Tániel beletörölte a kését a Csatlós
nadrágjába. Kirántotta az övét a fogai közül, majd felállt, és
visszacsatolta magára. Miért csinálta ezt? Az egyetemen kellene lennie,
és lányokat kellene kergetnie. Megpróbált visszaemlékezni az utolsó
alkalomra, amikor egy lányt hajszolt. Az első éjszakáján Fatrasztában,
mielőtt kitört a háború, találkozott eggyel egy kikötői bárban, és egész
éjjel flörtöltek egymással. Ha egy kicsit részegebb lett volna, talán
ágyba is viszi, de eszénél maradt, és emlékezett Vlorára. Azon tűnődött,
vajon még mindig ott van-e az a lány. Volt róla egy rajza a könyvében.
A Csatlós békében hevert a lábainál, leszámítva a ronda, mély sebet
a hasán, és a torkából szivárgó friss, vörös vonalat. Ka-poel úgy egy
méterre állt tőle, csendben, mint mindig. Szinte lenyűgözve bámulta a
halott Csatlóst.
– Mennünk kell – mondta Tániel Ka-poelnak.
– Tániel, várj.
Vlora lerohant a lépcsőn. Megbotlott, megkapaszkodott a korlátban,
majd lehajolt, és leült a lépcső közepén. Egyik kezét a combján esett
sebre szorította.
 Egy darabig csak nézték egymást, és Vlora volt az, aki elkapta a
tekintetét, le a Tániel lábánál heverő holttestre.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Élek – válaszolta Tániel.
Hosszú csend következett. Tániel hallotta, ahogy apja odafent
parancsokat kiabál. Tamást még csak fel sem izgatta a hirtelen támadás.
A szíve legmélyéig harcos volt.
Néhány katona elment mellettük, kettő felfelé, egy lefelé. A lenti
csarnokban mozgolódás támadt, ahogy Tamás emberi összeterelték a
sebesült foglyokat.
– Bocsáss meg nekem – nyögte ki végül Vlora.
Könnyek csorogtak végig az arcán. Tániel ellenállt a késztetésnek,
hogy odarohanjon hozzá, ellássa a sebét, és megnyugtassa. Érezte a
fájdalmát, az érzelmit és a fizikait is, de a lőportranszban mindez nem
volt hatással rá. Nem engedte, hogy hatással legyen rá. Hüvelykujját az
övébe dugta, és összeszorította az állkapcsát.
– Menjünk – mondta Ka-poelnak.

Adamat frusztráltan csikorgatta a fogát. Hét nap telt el a puccs óta, és

azóta, hogy elment Uszkanhoz, és csak még több kérdést kapott
válaszok helyett. Ki égetett ki lapokat vallás- és mágiatörténelmi
könyvekből? Ki vitte el a többi könyvet? És mi a pokol Kresimir
Ígérete?
Adamat megállt a bérkocsijával a Péknegyedben, hogy vegyen egy
húspitét, aztán folytatta útját a Hrusch úton át. Olaj, fa, kemence és
lőpor erős illata kavargott a fegyverkovácsműhelyek és az öntödék
között. Az itteni zaj nagyobb, a tömeg pedig sűrűbb volt a szokásosnál.
Minden bolt lépcsőjén ült egy fiú, kezében egy köteg papírral,
rendeléseket rögzítve és számokat jelentve, miközben jól öltözött
úriemberek vegyültek a legalacsonyabb rangú gyalogsági katonákkal. A
sarkon egy utcai árus állt, és arról kiabált, hogy az új Hrusch puska
megvédi egy férfi otthonát. A fegyverkovácsok olyan iramban adták el
a puskákat, amilyenben csak készíteni tudták őket.
Adamat átlapozta az aznapi újságot. Azt írták benne, hogy Kétlövetű
Tániel a városban van, hősként tért vissza a fatrasztai függetlenségi
háborúból. Most egy szökevény Kiváltságost üldözött, aki egyesek
szerint a királyi társaság egy túlélő tagja, mások szerint viszont egy
Tamás lőportársaságát szemmel tartó kez kém volt. Akárhogy is, már
egy egész háztömböt a levegőbe repített, és több tucatnyian haltak vagy
sebesültek meg miatta. Adamat remélte, hogy vagy elkapják a
Kiváltságost, vagy elhagyja a várost, mielőtt még több vér folyik. Épp
elég fog folyni a Westeven és Tamás közti közelgő összecsapásban.
A királyhűek elbarikádozták Centestershire-t, vagyis szinte Adopest
teljes központját. Megelőző csapást mértek Tamás erőire, csak hogy
azok visszaverjék őket. Most úgy tűnt, az egész népesség visszafojtott
lélegzettel vár. A csaknem nyolcvanéves Westeven tábornok a város
minden királyhűjét összegyűjtötte egyetlen helyre, és elég barikádot
emelt, hogy az egész átkozott hadsereget feltartóztassa. Ráadásul a jelek
szerint mindezt egyetlen éjszaka vitte véghez. Tamás tábornagy
válaszul behívta az Adom Szárnyai zsoldoscsapat két teljes hadtestét,
hogy fegyverek és tüzérség sokaságával zárja körül Centestershire-t.
Még egyetlen lövés sem dördült el. Mindkét férfi elég sokat látott már
ahhoz, hogy ne akarják Adopest közepét csatatérré változtatni.
Amennyire Adamat meg tudta ítélni, az egész egy átkozott rémálom
volt. A Kilencek két legünnepeltebb parancsnoka nézett farkasszemet
egymással egy egymilliós városban. Ebből senki sem jöhet ki
győztesként.
És mégis, az élet ment tovább. Az embereknek ugyanúgy kellett
dolgozniuk és enniük, mint egyébként, és akik nem voltak közvetlen
részesei a konfliktusnak, azok távol maradtak tőle. Tamás bámulatos
munkát végzett a béke megőrzésével a város többi részében.
De hogy semmi se legyen egyszerű, a Nyílt Levéltár, ahol Adamat a
legnagyobb eséllyel találhatott rá az egyetemben megcsonkított
könyvek ép példányaira, a királyhű barikádok mögött állt. És oda nem
szívesen ment volna egyedül.
A hintó egy háromemeletes épület előtt állt meg egy mellékutca
közelében, az Adopesti nyomornegyed, Magas Talián túlsó végén. Az
egész utcában egyetlen bejárat volt, egy fakó olajzöld színű, kétszárnyú
ajtó, amelynek egyik fele belülről zárva volt. A festék pattogzott, a
vakolat pedig omladozott a félfája körül. Az ajtó másik fele nyitva állt,
alacsony férfi támasztotta a keretét.
Adamat kivette a hintóból a kalapját és a sétapálcáját, és az egyik
kezébe fogta azokat, hogy a másikkal elővehessen egy zsebkendőt, és
eltakarhassa vele a száját, amikor kilépett az utcára. Kifizette a kocsist,
és megindult az ajtó felé, szórakozottan hallgatva maga mögött a paták
csattogó hangját, amint a hintó eltávolodott.
– Kresimir nevére, Jeram, hol találtál almát az évnek ebben a
szakában? – Adamat megtörölte az orrát, és visszatuszkolta
zsebkendőjét a zsebébe.
Az ajtónálló ferde fogsorú mosollyal üdvözölte.
– ’stét, uram. Nem láttalak már egy-két hónapja. – Beleharapott a
ropogós almába. – A Péknegyedi unokaöcsém egész évben friss
gyümölcshöz jut.
– Azt beszélik, lehet, hogy háborúba lépünk a Kezzel, ha a
tárgyalások rosszul alakulnak – mondta Adamat. – Akkor jövő őszig
kell várnod a következő almára.
Jeram elfintorodott.
– Ilyen az én szerencsém.
– Hogy alakulnak a mai meccsek?
Foltozott kalapjának pereméről Jeram előhúzott egy megviselt
papírdarabot, és megnézte rajta a legfrissebb jegyzeteket.
– SouSmith három meccset vitt végig egyhuzamban, Formichael
meg eddig kettőt nyert meg. Úgy néznek ki, mint akik mindjárt
összeesnek, de a bíró be van sózva és azt mondja, hogy még ebben az
órában egymásnak mennek.
– Összesen öt meccsen vannak túl? – horkant fel Adamat. –
Szánalmas harc lesz, alig fognak tudni megállni a lábukon.
– Igen, mindenki ezt mondja, és így még nem is nagyon vannak
fogadások. Akik mégis fogadtak, azok Formichaelre tették a tétjüket.
– SouSmith erőseket üt.
Jeram ravasz pillantást vetett rá.
– Feltéve, ha célba talál. Formichael kipihentebb, fiatalabb, és
feleannyit nyom, mint SouSmith.
– Ugyan már. Ti fiatalok mindig azt hiszitek, hogy az öregekből már
elszállt a harci szellem.
Jeram felkuncogott.
– Jól van, na, hát akkor mi legyen, főnök? – Hátsó zsebéből elővett
egy összehajtogatott, koszos, rég kitörölt sorokkal teli papírt, kiterítette
az ajtófélfára, és egy széndarabot tartott fölé.
– Mik az esélyek?
 Jeram megvakarta az állát, egyben kissé összemaszatolta a szénnel.
– Legyen kilenc az egyhez.
Adamat felvonta a szemöldökét.
– Írj be nekem huszonötöt SouSmith-re.
– Merész – mordult fel Jeram. – De jellemző. – Leírta a számokat,
aztán összehajtogatta a papírt, és visszatuszkolta a zsebébe. Adamat
tudta, hogy a papír csak szemfényvesztés. Jeramnak majdnem olyan jó
memóriája volt, mint neki, ráadásul Fortély nélkül. Sosem felejtett el
egyetlen arcot sem, sosem felejtett el egyetlen számot sem, és sosem
csalt egyetlen fogadásnál sem, noha régen sokszor megvádolták vele.
Ilyesmi azonban már ritkábban fordult elő, amióta a Tulajdonos átvette
a bokszarénát. Nem vette jó néven, ha bárki a bukmékereit
gyanúsítgatta.
Bent csak a magasban, az eresz alatt lévő döntött, négyszögű
ablakokból áradt be némi fény. Adamat áthaladt egy sor függönyön,
amelyek tompították a hangot, és elrejtették a benti eseményeket a
kíváncsi tekintetek elől. Az épületet rég kibelezték, és most az egész
egyetlen nagy helyiségből állt, benne néhány bódéval és elkordonozott
szobával, amelyekben a bokszolóknak megadatott némi magány, hogy
összeszedhessék magukat a meccsük után. Középen volt az épület
névadója, egy tizenkét lépés átmérőjű, kerek verem, négy lépéssel a
padlószint alatt: az Aréna.
Vaktában elhelyezett széksorok vették körül a vermet, és
folytatódtak az épület mindkét oldaláig, és fel, majdnem a tetőig.
Adamat átbújt a hátsó széksor alatt, átvágott a másik oldalra, és
könyökkel tört utat magának a verem szélén összeverődött tömegben.
Tele voltak a lelátók, és az emberek összeérő vállakkal ültek egymás
mellett a székekben, amelyek helyet biztosítottak pár száz sétapálcás és
kalapos úriembernek, kopott ruhás utcai munkásnak és még két városi
rendőrtisztnek is, akik fekete köpenyükkel és cilinderükkel kiríttak a
sokaságból.
Talán tíz perce fejeződött be egy meccs, és az Aréna dolgozói éppen
fűrészport szórtak le, hogy felitassák a vért, és biztosítsák a terepet a
következő küzdelemnek. Halk morajlás töltötte meg a helyiséget, ahogy
az emberek beszélgettek, és pihentették a hangjukat, felkészítve azt a
következő brutalitás üdvözlésére. Adamat belélegezte az izzadság, a
mocskok és a harag szagát. Lassan, megremegve engedte ki a levegőt.
A puszta öklű boksz barbár, állatias sport volt. Elvigyorodott magában.
Milyen nagyszerű. Vett egy újabb mély levegőt, és disznó szaga ütötte
meg az orrát. Az Aréna nemrég még disznóól volt, azelőtt pedig,
amikor a Magas Talián még a város legújabb, leggazdagabb,
legdivatosabb részének számított, talán egy rakás bolt állt benne.
Két félmeztelen férfi jött ki a bokszolok bódéjából a helyiség végén,
és egymás mellett, minden cécó nélkül léptek be az Arénába. A
munkások kisorjáztak belőle, a bokszolok pedig szembeálltak
egymással. A bal oldali férfi alacsonyabb és vékonyabb volt, izmai
szálkásak és mutatósak, akár egy csatalónak. Göndör, barna haja be-
belógott az arcába, és ilyenkor mindig kifújta onnan. Formichael, a
Tulajdonos kedvenc bokszolója – legalábbis amikor Adamat utoljára
meglátogatta az Arénát, még az volt. A férfi raktárosként dolgozott,
fiatal és jóképű volt, és azt sugdosták, hogy a Tulajdonos többet akar
faragni belőle egy egyszerű huligánnál.
A jobb oldali férfi kétszer akkorának tűnt, mint Formichael. Haját
oldalt ősz szálak díszítették, az állán rosszul vágott szakáll
éktelenkedett. Disznószeme volt, mélyen ült az arcában, és egy gyilkos
sajátos intenzitásával vizsgálta Formichaelt. Olyan hatalmas karja volt,
hogy az ember azt hihette, egy hegyi medvével való birkózásból is
győztesen jönne ki. Ökleibe gödrök mélyedtek ott, ahol azok
állkapcsokat törtek el, és ahol azok törtek el az állkapcsoktól, arcát
pocsék varrások ráncos sebhelyei borították. Megvillantotta törött fogait
Formichael felé.
Méret- és tapasztalatbeli előnyei ellenére SouSmith nyilvánvalóan
fáradt volt. Álla egy hosszú nap nehezen megnyert harcaitól lógott,
szeme sarka kimerültségről árulkodott, válla pedig kissé
megereszkedett. Ráadásul a tapasztalat már rég nem jelentett semmit.
SouSmith öregedett, mellkasa és hasa elernyedt a túl sok ivászattól.
A bíró lelépett a ring második lépcsőfokára, és röviden értekezett a
két bokszolóval. A következő pillanatban visszalépett, és miután
felemelte, majd leejtette a kezét, hátrapattant.
Háromszázan üvöltöttek fel, amikor a két bokszoló egymásnak
ugrott.
Öklök csapódtak húsba tompa puffanásokkal, amelyeket elnyomott a
hangok kavalkádja.
– Nyírd ki!
 – Ontsd ki a vérét!
– A hasát! A hasára menj rá!
Adamat hangját is elnyomta a szavak nélküli üvöltések kakofóniája.
Azt sem tudta, hogy mit mondott, de a szíve a Palágyi miatt érzett
frusztrációját, és a felesége meg a gyermekei távolléte miatti dühöt
mind kiáltásokba öntötte. Előrehajolt, hadonászó ökleivel utánozta a két
férfit, és kiüvöltötte a tüdejét, akárcsak az egész csőcselék.
Formichael bevitt egy gonosz döfést SouSmith bordáira. Az öreg
arrébb botladozott, a fiatal pedig követte, és a halvány fényben villámló
öklökkel sorozta ugyanazt a helyet, amely talán egy régi, törött bordát
rejtett. SouSmith remegve eltántorgott a verem oldaláig, amíg már csak
a falécek voltak mögötte, amelyek elválasztották a tömegtől. Ujjak
nyúltak ki felé, körmök vájtak bele kopasz fejébe, köpések kenődtek
szét az arcán. Adamat csak nézte, a bokszoló feje éppen kartávolságon
kívül volt neki.
– Gyerünk – kiáltotta. – Ne hagyd, hogy sarokba szorítson!
Valami hallhatóan megrepedt, és SouSmith fél térdre esett, közben
feltett kézzel próbálta védeni magát Formichael csapásaitól.
Adamat hangja suttogássá halkult.
– Kelj fel, te rohadék – szűrte a fogai között.
Formichael SouSmith kezét és karját sorozta, szabályosan leverve
azokat, amíg ellenfele már mindkét térdére rogyva szenvedett a támadás
ereje alatt. Formichael arcát elöntötte a győzelem ígérete, és lassan
csökkentette az ütései erejét, amíg azok már csak puszta legyintések
voltak, végül pedig azokat is beszüntette. Hullámzó mellkassal állt, és
az előtte térdelő férfit bámulta. SouSmith nem nézett fel.
Pfff, gondolta Adamat. Végezz már vele.
De Formichaelnek nem voltak ilyen szándékai. Vigyorogva lehajolt,
megragadta SouSmith karját, és felrántott őt egyetlen, brutális ütésbe.
Az öreg visszazuhant a térdére, egész teste remegett. Formichael el
akarta húzni a dolgot, hagyni akarta, hogy SouSmith-t a saját
kimerültsége tartsa vissza, és addig akarta püfölni, amíg már csak pép
marad belőle.
Formichael még sok brutális ütést vitt be, mielőtt hagyta, hogy
SouSmith visszaessen négykézlábra. Az öreg arca vérmocskos, péppé
zúzott hústömeggé vált. Beleköpött a fűrészporba. Formichael
megfordult, felemelte a kezét, és megfürdött a tömeg éltető morajában.
Aztán visszafordult SouSmith-hez.
A nagydarab férfi egy szívdobbanásnyi idő alatt állt talpra, és mind a
százötven kilója követte az öklét Formichael csinos, fiatal arcába. A
becsapódás ereje felemelte Formichaelt a földről. A teste még a
levegőben kiegyenesedett, majd úgy pattant le a falécekről, akár valami
gyerekjáték, mielőtt a földre zuhant. Még egyszer utoljára remegés
futott végig rajta, aztán nem mozdult többet. SouSmith leköpte
Formichael hátát, és elfordult, hogy felvánszorogjon a lépcsőn a
bokszolok bódéja felé. Kezek nyúltak ki, hogy gratuláció gyanánt
megveregessék a hátát; káromkodások szálltak felé az elvesztett
fogadások miatt.
Adamat begyűjtötte a nyereményét, és várt, amíg a csőcselék
nyüzsögni kezdett, hogy észrevétlenül besurranhasson a bódékba.
Belépett SouSmith szobájába, és elhúzta maga mögött a függönyt.
– Nem akármilyen meccs volt.
SouSmith megdermedt mozdulatában, egy vödörrel a feje fölött, és
egyetlen pillantást vetett Adamatra. Megdöntötte a vödröt, hogy az
abból kiömlő víz lemossa a vér és az izzadság rétegét, aztán egy piszkos
törölközővel dörzsölni kezdte a testét. Biccentett Adamatnak, bőre
dagadt és lehorzsolt volt a szeme körül, ajka és szemöldöke szétnyílt.
– Ja. Okosan fogadtál?
– Hát persze.
– A rohadék meg akar ölni.
– Ki?
– A Tulajdonos.
Adamat kuncogott, amíg rá nem ébredt, hogy SouSmith nem tréfál.
– Miért mondod ezt?
SouSmith megrázta a fejét, kicsavarta a vizet vörös-barna
törölközőjéből, és beletunkolta egy tiszta vödörbe. – Azt akarja, hogy
eltűnjek. – SouSmith messze nem volt ostoba, de mindig rövid
mondatokban beszélt. Ha az embernek éveken át püfölik a fejét, nehéz
összeszednie a gondolatait.
– Miért? Jó bokszoló vagy, emberek jönnek, hogy lássanak harcolni.
– Az emberek azért jönnek, hogy fiatal bunyósokat nézzenek. –
Beleköpött az egyik vödörbe. – Én már öreg vagyok.
 – Formichael legközelebb kétszer is meggondolja, hogy ringbe
szálljon-e veled. – Adamat felidézte az Aréna padlóján mozdulatlanul
fekvő testet. Úgy kellett kivinniük. – Ha még él egyáltalán.
– Élni fog. – SouSmith oldalt megtapogatta a fejét. – És félni fog.
– Vagy legközelebb talán gondoskodik róla, hogy gyorsan befejezze
– jegyezte meg Adamat.
SouSmith felkuncogott, ez azonban röfögő köhögésbe fordult.
– Így is, úgy is jó lesz.
Adamat egy darabig elnézte régi barátját. SouSmith nem az a fajta
ember volt, amilyet a kinézet sugallt. A többi bokszolóval ellentétben
nem egy tipikus huligán. Gombszeme mögött éles intelligencia, bütykös
ökle mögött egy testvér és egy nagybácsi finom keze lapult. Sokan
félreismerték, és éppen ez volt az egyik oka a győzelmi sorozatának. De
egyvalamiben senki sem ismerte félre: mindezek mögött, még az
intelligenciájánál és családja iránti hűségénél is mélyebben, SouSmith
egy gyilkos volt.
– Kérdezni szeretnék valamit – mondta Adamat.
– Azt hittem, csak hiányoztam neked.
– Egyszer azt mondtad, hogy tagja voltál a Kresimir Megszegett
Ígérete nevű utcai bandának.
SouSmith megdermedt, fülében a törölköző egyik sarkával. Lassan
kihúzta.
– Tényleg?
– Nagyon részeg voltál.
SouSmith mozdulatai hirtelen óvatosakká váltak. A bódé egyetlen
asztalának fiókjára sandított, amelyben nyilvánvalóan egy pisztoly
lapult. De egy ekkora férfinak aligha volt szüksége lőfegyverre.
Adamat megnyugtatóan felemelte a kezét.
– Nagyon részeg voltál – ismételte meg. – Akkor nem is hittem
neked. Ott voltam, amikor kihúzták azokat a fiúkat a csatornából. Nem
gondoltam, hogy bárki túlélhette közülük a mészárlást.
SouSmith pár másodpercig csak nézett rá.
– Talán senki nem is élte túl – mondta. – Talán egyvalaki mégis.
– Hogyan?
SouSmith a saját kérdésével válaszolt:
– Miért?
 – Nyomozást folytatok. – Adamat már korábban eldöntötte, hogy
mindent elmond SouSmith-nek. – Tamás tábornagynak. Tudni akarja,
hogy mi Kresimir Ígérete.
Úgy tűnt, ez imponál SouSmith-nek.
– Vele nem húznék újat – mondta.
– Egyetértek. Szóval van ötleted, hogy mit jelent?
SouSmith folytatta a tisztálkodását.
– A vezetőnk a királyi társaság egy kibukott tagja volt. – Kinyitotta
az asztalfiókját, és elővett belőle egy koszos, régi pipát meg egy
dohányzacskót. Mielőtt folytatta volna, meggyújtotta a pipát. – Egy
hetvenkedő. Egy barom. Figyelmet akart. Azt mondta, a nevünk arra
szolgál, hogy emlékeztesse a királyi társaság tagjait a halandóságukra.
Ez volt a leghosszabb mondat, amelyet Adamat az utóbbi években
SouSmith-től hallott.
– Elárulta, hogy mit jelent?
– Szegd meg Kresimir Ígéretét – válaszolta SouSmith a pipáját
pöfékelve, és pisztácia ízesítésű dohány illata töltötte meg az apró
helyiséget. – És vess véget a világnak.
– Mi az ígéret?
SouSmith vállat vont.
Adamat egy ujjával az álla oldalán dobolt, SouSmith pedig hátradőlt.
Többet nem fog mondani. Erről nem. Adamat hagyta, hogy a gondolatai
Palágyira terelődjenek. Annak a hitvány bankárnak az emberei még
mindig a nyomában jártak. Kiszámíthatatlan volt, de egy SouSmith
méretű és hírnevű férfi jelenléte talán sakkban tartja majd az idiótát.
Legalább addig, amíg Adamat tartozása esedékessé nem válik, és a
törvény Palágyi oldalára kerül. Egyébként SouSmith-nek nagy hasznát
veheti zűrös helyeken is – mint amilyen a királyhűek barikádjai mögötti
Nyílt Levéltár.
– Nincs esetleg szükséged munkára? – kérdezte Adamat.
SouSmith apró szemével fürkészte a nyomozót.
– Miféle munka?
 9.
FEJEZET

Tániel éppen a királyhű barikádok lőtávolságán kívül találta apja

parancsnoki állását. Az üres utcák úsztak a szemétben, a kövezet
nyirkos volt egy rövid, éjszakai esőtől. A városi szagok azzal
fenyegettek, hogy túlterhelik az érzékeit, amelyeket az utóbbi két hét
szinte állandó lőportransza felélénkített. A világ szartól és félelemtől,
meg húgytól és bizalmatlanságtól bűzlött.
Ka-poel mellette állt. Még mindig megigézte a város, a történtek
után is – oly sok épület, és mindegyik oly magas, bármerre nézett. Nem
tetszett neki. Túl sok ember, jelezte egy sor gesztussal. Túl sok épület.
Tániel együtt érzett vele. Lőpormágusként abban állt az igazi tehetsége,
hogy kilométerekre el tudott repíteni egy golyót – hogy keresztül tudott
lőni a legnagyobb csatatereken is. Mi hasznát vette ennek, ha egyszer a
látását minden oldalról akadályozták?
Tániel másik oldalán Gothen állt. A varázsrontó a fejét vakargatta,
ott, ahol még mindig nőtt rajta haj. Kezét három pisztolya egyikének az
agyán pihentette, miközben végignézett a barikádokon.
– Bejössz velem? – kérdezte Tániel.
Gothen megrázta a fejét.
– Az apád jelenléte idegessé tesz.
– Nem te vagy az egyetlen – morogta Tániel.
 Tamás a városközpontban álló, több száz elhagyatott ház egyikében
rendezte be a főhadiszállását. Kint katonák nyüzsögtek, de nem az adrói
gyalogság ismerős sötétkékjét viselték. Egyenruhájuk vörös, arany és
fehér színekben játszott, lobogójuk egy szent aranyszárnyú glóriáját
mintázta. Ezek voltak Adom Szárnyai. A katonák többsége ugyan
Adróból származott, de mindenféle embert lehetett látni a soraik között.
Tániel átvágott az utcán, és csak addig állt meg az egyik őr előtt, amíg
az megnézhette magának a lőporos hordós kitűzőjét, majd Ka-poellal a
nyomában folytatta az útját befelé.
A ház díszterme úgy festett, mint egy parancsnoki sátor. Minden
alkalmas felületen térképek hevertek, a sarkokban felszerelések
tornyozódtak, még puskák és lőszeres ládák is. Tamás egy asztal mögött
állva tanulmányozta a város térképét, a Szárnyak két dandártábornoka
társaságában. A tábornagy testőre egy szófán lebzselt és dohányzott a
sarokban.
Tamás nem nézett fel, amikor a fia belépett. Tániel megköszörülte a
torkát. Semmi reakció. A dandártábornokok érdeklődve néztek rá.
– Szükségem van Bóra – mondta Tániel.
Tamás végre felnézett. Egy olyan ember feszültsége lengte körül,
akinek megszakították mély gondolatait.
– Bóra?
Tániel a szemét forgatta.
– Borbadorra. Szükségem van a segítségére.
Tamás a homlokát ráncolta.
– Jelenleg a városnak még csak a közelében sem akarok
Kiváltságosokat tudni.
– És mi van azzal a zsoldossal, akit a nyakamba varrtál? Julene-nel?
– Az más. A Kiváltságos Borbador tagja volt a királyi társaságnak.
– Ahonnan száműzték – jegyezte meg Tániel. – És Bo nem szívelte
néhai királyunkat. A pénz és a bordélylányok miatt csatlakozott a
társasághoz.
– És azért száműzték, mert ágyba vitte a királyi társaság vezetőjének
kedvenc szeretőjét – mondta Tamás. Ellépett az asztaltól, és egy székbe
süllyedt. A szemét dörzsölte, mintha a kimerültséget próbálná elűzni
belőle. – Néhány hónapja majdnem visszavették őt, de úgy intéztem,
hogy áthelyezzék a Hegyőrségbe, hogy amikor lemészárolom a királyi
társaságot, ne legyen köztük. Odafigyelek az ilyesmire.
 Tániel villanásnyi hálát érzett, és gyűlölte magát érte.
Tamás témát váltott.
– Hogy alakul a vadászat?
Tániel állva tette meg a jelentését, annak ellenére is, hogy apja
székkel kínálta.
– A Westeven-házat elhagyták. A Kiváltságos sincs már ott. Jól
tünteti el a nyomait, és bár Ka-poel módszerei pontosak, nem elég
gyorsak ahhoz, hogy lépést tartsunk valakivel, aki folyamatosan
mozgásban van.
– Julene majd a nyomára bukkan.
– Julene több bajjal jár, mint előnnyel.
Tamás kiegyenesedett ültében.
– Julene bőven megéri a pénzét. Már korábban is megoldott nekem
problémákat. Diszkrét és megfontolt.
– Problémák, mi? Mint az a három adrói Kiváltságos, akik tavaly
eltűntek? Benne volt a fatrasztai újságokban. Kezdték túl hangosan
ellenezni a lőportársaságodat, ha jól emlékszem.
– Jól emlékszel – mondta Tamás.
– És megbízol Julene-ben?
– Amíg fizetek neki, addig igen.
– Tamás, Julene egy lőporos hordó rövid kanóccal. Megtámadta a
Kiváltságost, ő és a varázsrontó, egyedül, a parancsaim ellenére. Vagy
halálvágya van, vagy van ebben valami személyes a számára.
– Mikor neveztelek ki téged parancsnoknak? – Tamás felállt, az
asztalához lépett, és töltött magának egy pohár vizet.
Tániel megmerevedett.
– Úgy éreztetted, hogy kineveztél, amikor egy csapatba tettél azzal a
kettővel. Végül is Különb vagyok.
– Hmm. – Tamás a poharában lévő vizet kavargatta. – Ha az a
Kiváltságos még egyszer kicsúszik az ujjaid közül, Julene-t teszem meg
parancsnoknak. Elég hatékony. Brutális, amikor annak kell lennie, de
hatékony.
– Tedd azt, és magyarázkodhatsz a tanácsodnak, hogy miért pusztult
el a fél város két Kiváltságos totális összecsapásában. – Tániel képtelen
volt kiszűrni a dühöt a hangjából. Tamás szándékosan lett volna ilyen
ostoba?
– Kapsz még egy utolsó esélyt – mondta az apja.
 Tániel a fogát csikorgatta.
– Nem bízol benne, hogy elvégzem a munkámat? Képtelen vagy rá,
ugye? Mi kell még hozzá, hogy meggyőzzön, érdemes egy kis bizalmat
helyezned belém? Ötven Kiváltságos rovátka a puskám nyelén? Vagy
száz?
– Tudom, mire vagy képes, de még mindig fiatal vagy. És forrófejű.
– És még te beszélsz?
– Vigyázz a szádra. Vagy követed a parancsaimat, vagy leváltalak.
Vlora kapva kapna a lehetőségen, hogy visszaférkőzzön a kegyeimbe.
– Képes vagyok végigcsinálni – szűrte Tániel a szavakat a fogai
között.
– Akkor bizonyítsd be. Hallgass Julene tanácsaira. Veterán
Kiváltságos vadász, és maga is tehetséges varázsló.
Tániel felhorkant.
– Kresimir az égben, úgy beszélsz róla, mintha ágyba vitted volna. –
Egy pillanatnyi csend után Tamás szeme megvillant, és Tániel érezte,
amint a vigyor szétterjed az arcán. Hátravetette a fejét, és felnevetett. –
És tényleg! Agyba vitted a zsoldost!
– Elég lesz, katona. – Ezt Tamás új testőre mondta. A férfi a szófán
ült, és az örvénylő cigarettafüstön keresztül nézte őket. Tániel
rápillantott, aztán visszanézett az apjára. Látta, hogy az erek kidagadnak
a nyakán, a keze ökölbe szorul, és az állkapcsa megfeszül. Tánielben a
büszkeség vívott csatát a szobában hirtelen eluralkodó veszélyérzettel.
A dandártábornokok a Kilencek egyik térképébe merültek, és úgy
tettek, mintha nem hallották volna az apa és a fiú közti párbeszédet.
Tániel megköszörülte a torkát.
– Julene nem tudja megtalálni. Ő maga ismerte el. A Kiváltságos az
esőt használva szórja az aurákat. Megpróbáltam megkeresni a harmadik
szemmel, és nem mentem semmire. Ka-poel az egyetlen esélyünk, ő
pedig lassú. És még ha sikerülne is elkapnunk… hát, ez a Kiváltságos
nagyon erős, és nem csak mágikus értelemben. Háromszor találtam el,
és még a bajonettemre is felnyársaltam, ő meg romba döntött két
épületet, és eltűnt. Még mindig menekül, pedig abba a sebbe bele kellett
volna halnia. Ezért van szükségem Bóra.
Tamás visszanyerte az önuralmát.
– Kizárt dolog. Nem kockáztatok meg egy társasági Kiváltságost a
városban. Talán majd pár hónap múlva. Most azzal kell célt érned, amid
van. Ryze – szólította meg a sarokban álló idősebb dandártábornokot,
egy veteránt, szemfedővel az egyik szemén. – Szükségem van egy
századra, ami bármikor Tániel rendelkezésére áll. Adjon neki egy
tapasztalt nyomkövetőt is, valakit, aki jól boldogul városi környezetben.
– Az öreg dandártábornok bólintott, Tamás pedig visszafordult
Tánielhez. – Leléphet, katona.
Tániel gúnyosan szalutált, majd megpördült, és távozott a
helyiségből. A parancsnoki központon kívül megállt, és felszippantott
egy újabb lőporcsíkot. A transz azonnal megerősödött. Összerázkódott,
és a világ olyan tisztává vált a látomásában, hogy a szeme könnyekkel
telt meg.
– Ne nézz így rám – mondta Ka-poelnak.
A lány a lőpor felszippantásának mozdulatát utánozta, és megrázta a
fejét. Túl sok lőpor.
– Nincs semmi bajom.
Ka-poel megint megrázta a fejét.
– Ugyan mit tudsz te?
A lány csak bámulta.
Tániel elkapta róla a tekintetét. Gothen még mindig az utca
túloldalán volt, és a kis privát fegyverraktárát igazgatta, hogy
kényelmesen tudjon ülni a verandán.
– Azt hiszem, valamelyikük Tamásnak jelent – mondta Tániel Ka-
poelnak. – A hátam mögött. El tudom képzelni az apámról. Sosem
bízott bennem. – Megdörzsölte az orrát. – Azt hiszi, még mindig csak
egy kölyök vagyok.
Ka-poel a szívéhez érintette az öklét, és Tánielre mutatott.
– Szeret, mi? Hát, lehet, hogy tényleg. Az apám, szóval szeretnie
kell, és Tamás mindig helyesen cselekszik. Csak jó lenne, ha kedvelne
is. – Fejével Gothen felé intett. – Sose bírtam túlzottan a zsoldosokat. –
Gyorsan körülnézett, nincs-e az Adom Szárnyai valamelyik tagja
hallótávolságon belül, aztán folytatta. – Feleolyan keményen sem
dolgoznak, mint amennyit fizetsz nekik, és végül inkább mentik a saját
bőrüket, mint hogy bevégezzék a munkájukat.
Ka-poel ezen mintha elgondolkodott volna. A lány ugyan általában
jól megértette őt – már amikor az előnyére vált –, de ha túl gyorsan
beszélt, beletelt neki pár másodpercbe, hogy utolérje a gondolatait.
A lány egy nő alakját formálta a kezeivel.
 – Julene?
Ka-poel bólintott, és kivillantotta a fogait.
– Én sem kedvelem. A vesztünket okozhatta volna a Kiváltságos
elleni harcban. Még egy Kiváltságos is tudhatná, sőt, különösen az
tudhatná, hogy nem sétálhatsz csak úgy oda egyikükhöz, hogy végezz
vele. Úgy csinál, mintha tudná, hogy minden harcot meg fog nyerni.
Ka-poel Tánielre mutatott, és ő felnevetett.
– Én? Én tényleg tudom, hogy minden harcot meg fogok nyerni.
Átvágott az utcán, és csatlakozott Gothenhez a verandán.
– Hol van Julene? – kérdezte tőle.
Gothen vállat vont.
– Julene mindig jön és megy, de így, hogy dolgozunk, nem lesz távol
pár óránál tovább.
– Régóta dolgozol vele?
– Két éve.
– És Tamásnak?
– Kicsit több mint egy éve.
– Azelőtt hol voltál?
– Kezben.
– Lőpormágusokra vadásztál?
Gothen kényelmetlenül fészkelődött.
– Egy Felügyelőre, aki megtébolyodott. Egy egykori társasági
Kiváltságosra. Főleg ilyesmikre.
– Gondolom, Kezben jól fizetnek. – Tániel úgy döntött, nem erőlteti
a lőpormágusok témáját.
– Nagyon. De amikor a hercegnek dolgoztunk, rosszul sültek el a
dolgok, és kénytelenek voltunk gyorsan eltűnni az országból.
Tániel megjegyezte magának, hogy Julene-nek elszámolnivalója
lehet a Kezzel. Ez kétségkívül megmagyarázta, miért tetszett Tamásnak.
– Hogy működik egy varázsrontó és egy Kiváltságos párosa? Hiszen
a közeledben nem varázsolhat.
Gothen féloldalasan elmosolyodott.
– Nem olyan rosszul, mint gondolnád. Meg kell érintenem a Mást –
felemelte a kezét, bár kesztyűjét éppen nem viselte –, hogy tényleg el
tudjak vágni egy Kiváltságost a mágiától. De még akkor is
háromméteres távolságon belül kell lennem hozzá.
– Ami már önmagában sem kis feladat – jegyezte meg Tániel.
 – Bizony.
Tániel hátradőlt.
– A varázsrontók nagyon ritkák. Szerintem még az apám sem tudja,
hogyan csinálod, amit csinálsz.
– Valóban meglehetősen ritkák vagyunk – értett egyet Gothen. – Én
magam is csak eggyel találkoztam. A Kiváltságosokkal vagy a
lőpormágusokkal vagy a Fortélyosokkal ellentétben egy varázsrontó
nem születik varázsrontónak.
– Hát akkor, hogy lesz az?
– Úgy, hogy tudatos döntést hoz. – Gothen tekintete mintha a
semmibe révedt volna.
– Ilyen egyszerűen?
– Ilyen egyszerűen. Kinyúltam, megérintettem a Mást, és az összes
aurát eltaszítottam magamtól. – Elővette zsebéből Kiváltságos
kesztyűjét, és megmutatta Tánielnek. Sötétkék volt, arany rúnákkal,
nem pedig a Kiváltságosok szokásos fehér kesztyűje, színes rúnákkal. –
A kesztyűm azonnal átszíneződött. Egyfajta polarizálódás, ha jól
tudom. Most, ha megérintem a Mást, a környezetemből eltűnik a mágia.
Nem lehet aurákat előhívni, kreálni vagy manipulálni. Még ha éppen
nem is érintem a Mást, az aurák akkor sem jönnek tizenöt centiméternél
közelebb hozzám.
– Vissza lehet fordítani? Ha megint Kiváltságos akarnál lenni?
– Nem. – Gothen visszatette kesztyűjét a zsebébe.
A Kiváltságosok voltak a világ legerősebb lényei. Úgy dobálóztak
villámmal, ahogy egy kisgyerek labdával. Parancsoltak tengernek és
földnek. Tániel nem tudta elképzelni, miért mondana le valaki ekkora
hatalomról.
– Miért? – kérdezte.
Gothen a kövezetet piszkálta a csizmája orrával.
– Nagyon gyenge Kiváltságos voltam. Alig tudtam megérinteni a
Mást, nemhogy auráknak parancsolni. Megbuktam a teszten, hogy
csatlakozzak a királyi társasághoz. Dühös voltam, és úgy gondoltam,
hogy ha nem fogadnak be az utcáról, és nem osztják meg velem a
vagyonukat és a hatalmukat, akkor az leszek, amitől a legjobban félnek:
valaki, aki mágia által érinthetetlen.
– Ezt meg tudom érteni.
Gothen viszonozta a vigyorát.
 – Most pedig egy rakás pénzt keresek azzal, hogy levadászom és
megölöm őket.
– Sokukkal végeztél?
Gothen öt ujját tartotta fel.
Ha a Keznek dolgozott, valószínűleg ölt lőpormágusokat is.
Gothennél nem volt légpuska, de ha meg tudja lepni a lőpormágust,
megteszi egy normál pisztoly is. Tániel hallott olyan fejvadászokról,
akik aranyport olvasztottak bele a golyóikba. A lőpormágus véráramába
keveredett arany megakadályozta, hogy egy Különb lőport gyújtson
meg és lőportranszba lépjen. Szerencsére ez a módszer drága és
megbízhatatlan volt.
– Mit gondolsz a Kiváltságosról, akit üldözünk? – kérdezte Tániel.
Felhő suhant át Gothen arcán.
– Nagyon erős. Erősebb, mint bárki, akit valaha üldöztem. Julene
szerint csak képzelődöm.
– Nem hinném. Én ott voltam, amikor lerombolta azokat az
épületeket. Csak azért nem haltam bele, mert ott álltái közöttünk. Ezért
köszönettel tartozom.
Gothen bizonytalanul bólintott.
– Van valami, amit tudnod kell.
– Mi az?
– Amikor eléd ugrottam, érintettem a Mást. Elég közel voltam, hogy
elvágjam a nőt a mágiájától, úgyhogy nem használhatta volna az erejét.
Mégis használta, ilyesmi pedig még sosem történt korábban.
Tániel letörölt egy izzadságcseppet a szemöldökéről.
– Jobb lenne, ha figyelmeztetnéd a társadat, hogy ne legyen túl
magabiztos.
– Mintha hallgatna rám. Az egészben mintha lenne valami…
személyes. Mintha nem akarná a segítségedet. A pokolba, mintha nem
akarná még az én segítségemet sem.
Tániel felhorkantott.
– Lelke rajta, ha egyedül akarja csinálni.
– Egyedül csinálni mit?
Tániel felriadt. Julene állt felettük csípőre tett kézzel, sebhelyét
rosszalló arckifejezés feszítette. Halkan közelítette meg őket, és úgy
tűnt, egyedül Ka-poelt nem lepte meg az érkezése.
 Egy darabig némán ültek, Gothen igyekezett elkerülni Julene
tekintetét. Mintha összement volna a nő jelenlétében. Tániel talpra állt.
És szinte azonnal földhöz vágódott, ahogy eltűnt alóla a talaj.
– Földrengés! – kiáltotta valaki.

Tamás éppen a térképasztala szélén támaszkodott, amikor a föld ugrott

egyet. Hátratántorodott, egyenesen neki a falnak, onnan pedig a padlóra
zuhant, mintha csak telibe kapta volna egy lovasroham. Vakolat zúdult
le a plafonról, és porfelhőbe borította a helyiséget. Tamás két kézzel
kapaszkodott a padlóba, gyomra forgott, ahogy nézte a jobbra-balra
vágódó asztalt, amelynek végül eltört az egyik lába. Ferdén megdőlt, és
felcsapódott, mint egy falevél a szélben. Dekorációk estek le a
polcokról, és bútorok álltak tótágast. Tamás rémült kiáltásokat hallott az
utcáról.
Aztán a földrengés épp olyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött.
Tamás felállt, és ellegyezte az arcától a vakolatból származó porfelhőt.
A helyiség egyben volt, noha a legtöbb bútor darabokra szakadt.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért nem omlott rájuk az egész ház.
A városnak ezen a részén sok épület régi és megbízhatatlan volt, és
sejtette, hogy sokan nem voltak ilyen szerencsések.
Olem a padlóra zuhant, és rádőlt egy könyvespolc. Tamás lába
bizonytalankodott, mintha hónapokat töltött volna a tengeren. Odament
a könyvespolchoz, és felemelte.
Olem a hátán feküdt, egyik kezével a homlokát masszírozta, a
másikkal pedig a ráhullt könyveket söpörte le magáról. Elfogadta
Tamás felkínált kezét.
– Véres az arca, uram – jegyezte meg.
Tamás megérintette a homlokát. Visszahúzott ujjai vörösesek voltak.
– Nem is érzem – mondta.
– Egy darab vakolat lehetett.
Tamás felnézett. Számos nagy lyuk tátongott a mennyezeten, az
egyik közvetlenül a parancsnoki asztal felett.
– Csak egy dudor – mondta. – Semmi bajom. – Kissé szédülten
nézett végig a szobán. Órákba telik majd mindent rendbe rakni. A
térképei mindenfelé szétszóródtak. Elvesztette az egyensúlyát.
 – Biztosan jól érzi magát, uram? – kérdezte Olem. Egyik kezével
megtámogatta Tamást, aki egy legyintéssel arrébb tessékelte.
– Jól, jól. Vessünk egy pillantást a kinti károkra.
Az utcán káosz uralkodott. Az emberek segítségért kiabálva
bukkantak elő a házaikból. A zsoldosok próbálták felállítani a tüzérségi
fegyvereket, amelyek úgy dőltek az oldalukra, mintha súlytalanok lettek
volna. Utcakövek pattantak fel, mintha a föld meghajlott volna alattuk.
Egész sornyi lakóházak omlottak össze, téglákat köpve az útra.
Az Adom Szárnyai egyik zsoldosa állt meg Tamás előtt.
– Földrengés volt, uram – mondta.
– Köszönöm, katona. Vettem észre.
A férfi elsietett, tekintete kissé zavartnak tűnt. Tamás összenézett
Olemmel.
– Errefelé nincs sok földrengés – jegyezte meg a tábornagy.
Olem megrázta a fejét.
– Amióta élek, egy sem volt.
Tamás megfordult, és felmérte a károkat. Arra nem is akart gondolni,
hogy miféle káosz alakulhatott ki a dokkoknál.
– Ön is úgy látja, mintha a Cobolyfog ferdén állna, uram? – kérdezte
Olem.
Tamás odanézett. A nyugati épületek fölé magasodó torony mintha
tényleg megdőlt volna kissé.
– Legalább nem omlott össze. Olem.
– Uram?
– Kerítsen pár küldöncöt. Az egész városról kárjelentést kérek.
Tudni akarom, mi történt a barikádokkal. Ha keletkezett rajtuk pár rés,
jó eséllyel átronthatunk azokon.
– Most?
– Abszolút. Westeven tábornok kihasználja majd a káoszt, hogy a
földrengésből származó törmelékből magasabbra építse és megerősítse
a barikádjait. Nekünk is ki kell használnunk az alkalmat.
– Biztos benne, hogy nem sérült meg, uram?
– Teljesen. Induljon.
Olem elsietett. Tamás megvárta, hogy látótávolságon kívül kerüljön,
és csak utána rogyott neki a mögötte álló falnak. A feje lüktetett ott,
ahol a törmelék rázúdult. Látta, hogy emberek sürögnek a barikádok
körül, és kirohannak mögülük az utcára, hogy téglákat és faldarabokat
kapjanak fel, és dobjanak be mögé.
– Ryze! – kiáltott fel Tamás.
A zsoldos dandártábornok keresztülbotladozott a törmelékhalmokon
Tamáshoz.
– Vannak működőképes ágyúink? – kérdezte a tábornagy.
– A tengelyeik elferdültek, a kerekeik eltörtek. Kovácsokat kell
hívnunk, hogy megjavítsák őket.
Tamás a barikádok felé mutatott.
– Szóljon a fiainak, hogy fejlődjenek fel lőtávolságon belülre. Ne
hagyják, hogy Westeven megerősítse a barikádjait.
Ryze gyorsan szalutált, majd parancsokat vakkantva az embereihez
fordult.
Tamás visszament a házba. Megtalálta a székét, és felállította, aztán
addig kotorászott a törmelék közt, amíg rábukkant egy tartalék kabátra.
Összehajtogatta, nekiszorította a fejének, és leült a székbe.
– Ronda dudor fog nőni a homlokára.
Egy férfi állt az ajtóban, és csípőre tett kézzel szemlélte a benti
pusztítást. Vékony bajsza és hosszú fekete haja volt, lófarokba fogva
lógott egyik válláról. Bőre enyhén sárgás árnyalatban játszott, ami
rosveli felmenőkre utalt, noha egy őshonos adrói kiejtésével beszélt.
Kopottas kabátja alatt a városi munkások barna nadrágját és hosszú,
koszos fehér ingét viselte.
– Igen – mondta Tamás, finoman megnyomva ujjaival a halántékát. –
Azt hiszem, tényleg. Maga sebész?
A férfi meglepetten tekintett le a kezére.
– Nem, nem hinném. Ezeknek a kövér kezeknek egyetlen hivatásuk
van: a konyha.
– Szóval szakács? – Alig egy perce küldte el Olemet, és máris
bármiféle csőcselék csak úgy besétálhatott a parancsnoki központjába. –
Ha segítségre van szüksége, biztos vagyok benne, hogy a katonák már
dolgoznak odakint egy tábori kórház felállításán.
A férfi szeme összeszűkült.
– Szakács? – csattant fel. – Hát úgy nézek ki, mint vizezett levesek
és félig sült húsok olcsó osztogatója? Séf vagyok, a pokolba is, és
vigyázzon, kit nevez szakácsnak a jövőben. Még sértődés lesz a vége.
 Tamás leeresztette sérült fejéhez tartott kezét, és csak bámult a
férfira. Ki a pokolnak képzelte ez magát? Meglepetése bosszúsággá
vált, amikor a másik belépett a szobába, felállította az egyik eldőlt
széket Tamás mellé, és leült rá.
– Tudja maga, hogy ki vagyok? – kérdezte követelőzőn Tamás.
A férfi legyintett egyet, másik kezével pedig kényelembe helyezte
nagy hasát az ölében.
– Tamás tábornagy, hacsak nem tévedek.
Micsoda pimaszság – gondolta Tamás.
– És maga?
A férfi elővett egy zsebkendőt, és megtapogatta vele a homlokát.
– Átkozottul meleg van idebent. Hová tettem a modorom? Mihali
vagyok, Moaka fia, az Arany Séfek ura.
Az Arany Séfek ismerősnek hangzottak, de Tamás nem tudta hová
tenni a dolgot.
– Moaka? – kérdezte. – A bárói örökös?
– Az apám mindenekfelett kulináris szakértőként szeretett gondolni
magára, Kresimir nyugosztalja a lelkét.
– Értem – mondta Tamás, és óvatosan megérintette a fejét. Úgy tűnt,
már nem vérzik, viszont egyre jobban fájt. – Egyszer jelen voltam
valamelyik gáláján. Az étel páratlan volt. Tavaly hunyt el, ugye? – Még
egy bárói örökös fiának sem kellett volna itt lennie. Hol a fenében volt
Olem?
– Mindig mindent saját maga készített el. – Mihali lehajtotta a fejét.
– Milyen kár. A szíve akkor mondta fel a szolgálatot, amikor
megkóstolta a bárányfelfújtamat. Olyan büszke volt rá, hogy végre
felülmúltam őt. – Mihali emlékei közt bolyongva bámult át a szobán.
– Már megbocsásson – szólalt meg Tamás, miközben a feje lüktetése
egyre erősödött –, de mi az ördögöt keres itt?
– Á! Ezer bocsánat. Én vagyok a reinkarnálódott isten, Adom.
Tamás nem tehetett róla. Kuncogni, majd nevetni kezdett, és a
térdére csapott.
– Szent Adom, mi? Hát, ez jó. Aú. – A fejéhez kapott. A nevetés
rossz ötletnek bizonyult.
– Szent – zsörtölődött Mihali. – Rendet hozok a káoszba Kresimir
oldalán, és az emberek leírnak szentként. De hát nem győzhetsz meg
mindenkit, nem igaz?
 Tamásnak végül sikerült elnyomnia a kuncogását.
– Kresimirre, maga komolyan beszél?
– Hát persze – mondta Mihali. Kezét a szívére tette. – Az anyám
töklevesére esküszöm.
Tamás felállt. Mi volt ez, valamiféle tréfa? Sabon? Talán Olem.
Olem sokkal pimaszabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna.
– Olem – kiáltott fel, de nem érkezett válasz. Tamás szitkokat szórt
az orra alatt. Azt mondta Olemnek, hogy küldöncöket menesszen, nem
azt, hogy maga vizsgálja meg az egész várost. – Olem! – Kidugta a fejét
a folyosóra, de nem látott senkit.
Megfordult, és szemtől szemben állt Mihalival. A férfi kipillantott az
ajtón.
– Köszönöm, de még senkivel nem akarok találkozni – mondta. –
Nem szívesen okoznék felfordulást. Egy istennel találkozni nagyon
nagy dolog. Azt hiszem.
– Mi maga, egy színész? – kérdezte Tamás. Megbökte a férfi hasát,
az ing tömését keresve – de csak zsírt érzett. – Nagyszerű előadás, de
most nem vagyok a megfelelő hangulatban.
Mihali Tamás homlokára mutatott.
– Elég erős ütés érte. Tudom, hogy nehéz elhinni ezt az egészet.
Talán le kellene ülnie egy kicsit. Ebben a testben nem tökéletes az
emlékezetem, de megteszem, ami tőlem telik. – Megköszörülte a torkát.
– Figyelmeztették önt a haldokló Kiváltságosok, ahogy az a feladatuk
volt?
Tamás a fejsebe tapogatása közben megdermedt. A kabátja
hajtókájánál fogva ragadta meg Mihalit.
– Mire figyelmeztettek volna?
Mihali rendkívül tanácstalannak tűnt, és bocsánatkérően vállat vont.
– Ahogy már említettem, az emlékezetem nincs túl jó formában. –
Aztán kissé felélénkült. – De azt hiszem, idővel javulni fog.
– Elég a tréfákból. Ki a pokol maga?
Tamás a vállát keményen beverve repült neki az ajtófélfának, aztán
lezuhant a padlóra.
Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy Mihali ütötte meg, de aztán
ráébredt, hogy egy újabb földrengés kezdődött. Torkában dobogó
szívvel ragadta meg az ajtókeretet, nézte, ahogy még több faldarab
potyog a padlóra, és imádkozott, nehogy rájuk omoljon az egész épület.
Pár másodperc múlva vége volt.
Feltápászkodott, leporolta magát, és végignézett a szobán. A férfi
eltűnt. Tamás a fejét ingatta, és kinézett a folyosóra. Olem ott állt a
falnak támaszkodva.
– Hol a pokolban volt? – kérdezte Tamás.
– Küldöncöket kerestem – válaszolta Olem. – Minden rendben,
uram?
Tamás gyanakodva nézett a szemébe, de nem látott benne semmi
furcsát. Ennyire senki sem tud faarcot vágni egy vicchez.
– Igen. Látott valakit eljönni erre?
Olem rápillantott, majd jobbra-balra nézett a folyosón. Lenyúlt a
lába elé, és előhalászott a törmelékek közül egy még mindig égő
cigarettát.
– Nem, uram.
Tamás visszalépett a parancsnoki szobába. Biztos volt benne, hogy a
házhoz tartozott egy hátsó bejárat is, csakhogy senki sem vághatott át a
szobán, miközben az éppen erősen rázkódott.
Mégis milyen erősen ütöttem be a fejem?
 10.
FEJEZET

Adamat megállt a házánál, hogy magához vegye a pisztolyait. Öt

napja bérelte fel SouSmith-t, és a városközpont körüli kordon
mindeddig ellehetetlenítette, hogy besurranjanak a Nyílt Levéltárba. A
földrengéssel azonban megváltozott a helyzet. Az egész város káoszba
süllyedt. Épületek dőltek össze, az utcákat hajléktalanok töltötték meg.
Adamat kihasználta a lehetőséget, és kikémlelte a királyhűek pozícióit,
hogy utat találjon a Levéltárba. Nem járt szerencsével.
Azt pletykálták, hogy Tamás az egész hadsereget behozza a városba,
és áttör a barikádokon, de a jelek szerint inkább arra utasította a katonáit
és a zsoldosokat, hogy segítsenek a bajba jutott polgároknak. Ha
egyszer elkezdődnek a harcok, Centestershire nagyon veszélyessé válik.
Aztán volt egy olyan pletyka is, amely szerint Tamás lőpormágusai még
mindig egy szökevény Kiváltságosra vadásztak Adopest utcáin. A város
jelenleg nem egy gyenge idegzetűeknek való hely volt.
Adamathoz háromnaponta küldönc érkezett Tamástól.
Háromnaponta kénytelen volt jelenteni, hogy nem haladt előre az
ügyben. Frusztrálta, hogy a tábornagy a nyakába lihegett, ő pedig
semmilyen sikert nem tudott felmutatni neki.
Megállt a bejárati ajtó előtt, hogy felvegye a postát. Tamás legalább
ennek a működését biztosította, és nehéz volt nem csodálni érte.
Adamat megvárta, amíg SouSmith bejött utána, majd lábával betolta az
ajtót. SouSmith megkocogtatta a vállát.
A folyosón és a konyhán túl lévő hátsó ajtó félig nyitva állt. Adamat
ledobta a postát az asztalra, és elvett egy sétapálcát az ajtó melletti
tartóból. SouSmith a nappali felé indult. Adamat a sarkon befordulva
követte, és a magasba emelte a pálcáját. Aztán lassan leeresztette.
– Megspóroltál nekem egy utat – mondta.
Palágyi ölbe tett kézzel ült Adamat kedvenc székében, közvetlenül a
kandalló mellett. Ugyanaz a két bandita volt vele, mint legutóbb. A
zárfeltörő csizmájával a lábán henyélt a szófán, a szénfoltos kezű
nagydarab pedig Adamat kandallópárkány fölött lógó családi portréját
tanulmányozta. Egy negyedik férfi az ölében összefont kézzel,
higgadtan ült Adamat asztalánál.
Palágyi szeme elkerekedett, amikor meglátta SouSmith-t.
– Hozzám készültél? – kérdezte.
– Igen.
– El nem tudom képzelni, hogy miért. Kizárt, hogy meglegyen a
pénz, amivel tartozol. – Újabb ideges pillantást vetett SouSmith-re.
Adamat sóhajtott egy nagyot, és nyugalmat erőltetett magára.
– Nem, de egy része megvan. És azt mondtad, békén hagysz, amíg a
tartozásom esedékessé nem válik.
– És békén is hagytalak.
Adamat körbenézett a szobában.
– Még van bő egy hónapom.
– Rossz címet adtál nekem a családodhoz.
– Az unokatestvéreim címét adtam.
– És az unokatestvéreid egy bunyós családba tartoznak?
– Hét fiú, mind az apjára ütött – mondta Adamat. – Nagyon sikeres
bokszolók.
– Igen, az lehet, de a családod nem volt ott.
– Tényleg?
– És amikor a fiaim erőltették a témát, erőszakkal eltávolították őket
a városból. Kátrányosan és tollasan.
– El nem tudom képzelni, hogy miért. – Adamat magában
vigyorgott, de arca kifejezéstelen maradt közben.
Palágyi igyekezett uralkodni magán.
– Hajlandó vagyok erről az egészről megfeledkezni.
 Adamat megdermedt. Palágyi forralt valamit.
– Miért? – kérdezte.
Palágyi a körmeit vizsgálgatta.
– Hadd mutassalak be új barátomnak – mondta, és az Adamat
asztalánál ülő férfi felé intett. – Ez itt Lord Vetas. Sok mindenhez ért, és
nagy hatalmú barátai vannak.
– Örülök, hogy megismerhetem. – Adamat kurtán biccentett felé, és
gyorsan végigmérte. A tisztavérű rosveliekre jellemző sárga bőre volt.
Egy skarlát mellénytől és a mellkasi zsebénél látható óra aranyláncától
eltekintve tetőtől talpig feketét hordott. Úgy ült Adamat székében, mint
egy tanuló, tökéletes testtartással, és olyasvalakinek a szobát pásztázó
tekintetével, aki mindig mindent lát.
– Te tudtál a puccsról – jegyezte meg Palágyi, újra magára vonva
Adamat figyelmét. – Már azelőtt, hogy megírták az újságokban. Az
előtte való éjszaka felét máshol töltötted. Hívattak valahová. Az
emberem látott távozni. Amikor pedig visszatértél, azonnal elküldted a
családod…
– Egy biztonságos helyre – fejezte be a mondatot Adamat.
– Egy biztonságos helyre – folytatta Palágyi. – Aztán megírtál és
elküldtél egy csomó levelet, ki tudja, hová. Valósággal rohantál az
egyetemre, még a kivégzéseket is kihagytad, ami különös, tekintve,
hogy Adopestben senki más nem hagyta ki azokat. Azóta egyfolytában
kószálsz a városban, hintókat bérelsz északra és délre, újabb leveleket
írsz. Megfordultál Adró összes könyvtárában.
– Látom, felbéreltél pár ügyesebb embert a követésemre – mondta
Adamat.
– Igen, valóban. – Palágyi a mellényén fényesítette a körmeit.
– És mégis ennyi ideig tartott összerakni a darabkákat?
– Nem hagyom, hogy elrontsd a kedvem – mondta Palágyi. –
Tamásnak dolgozol. Tudom, hogy így van. És Lord Vetas is tudja,
ahogy az ő ura is.
Adamat az asztal mögötti férfit fürkészte.
– És az ki lenne?
– Valaki, akinek anyagi érdekeltségei fűződnek Adró és a Kilencek
egyéb területeinek ügyeihez. – Lord Vetas most szólalt meg először.
Halkan, a legjobb iskolákban nevelkedett ember kimért artikulációjával
beszélt.
 – Egy bűnöző? – kérdezte Adamat. – Palágyi ritkán üzletel
másokkal. Talán a Tulajdonos?
Lord Vetas szárazan felnevetett.
– Nem – válaszolta.
– Ne próbáld elterelni a témát – fortyant fel Palágyi, és felállt. –
Tamásnak dolgozol, nem igaz?
– Üljön le – mondta Lord Vetas. Palágyi leült.
– És ha igen? – kérdezte Adamat.
Palágyi szóra nyitotta a száját.
– Csendet – szólt rá Lord Vetas halkan. Palágyi becsukta a száját. –
Maga elmehet, Palágyi, most, hogy már bemutatott minket egymásnak.
Palágyi Lord Vetasra meredt.
– Ne higgye, hogy majd maga aratja le a babérokat. Én jöttem rá,
hogy mi történik, én mondtam el Lord…
A nyakszorító körbefogta Palágyi torkát, és hátulról megfeszült rajta.
Adamat előhúzta sétapálcakardját, SouSmith pedig a pisztolyát. Lord
Vetas csak az egyik kezét emelte fel. Adamat lefagyott. Morbid
elégtétellel nézte, ahogy Palágyi saját banditája, a gyors reflexekkel
megáldott szénlapátoló erős kezeivel küszködött. Palágyi arca ellilult, a
bandita pedig még jóval azután is feszítette a torkán a nyakszorítót,
hogy már elszállt belőle az élet. Adamat leeresztette sétapálca-kardját.
Lord Vetas újra összefonta kezét az ölében.
– Ezennel átvettem tartozását a néhai Palágyitól. Immár az áll az
érdekében, hogy nekem dolgozzon.
– Mint micsoda? – Adamat agya zakatolt. Palágyi kiszámítható
gengszter volt, tudott bánni vele. De ez a Lord Vetas… ez egy
veszélyes ember. Veszélyes, akár a Tulajdonos: az a fajta, aki korai
visszavonulásra kényszeríti a rendőröket.
– Mindent tudni akarok Tamásról. Mindent, amit csinál, mindent,
amit hall tőle. És azt is, hogy mit kerestet magával.
– A hűségem nem eladó – mondta Adamat.
– Akkor változtatnia kell a hűségén.
– Nem tudom, ki maga, vagy hogy ki az ura. De én Adróhoz vagyok
hű, és ez nem fog megváltozni.
– A gazdám a Kilencek legfontosabb érdekeit tartja szem előtt, erről
biztosíthatom. – Lord Vetas halk, sziszegő hangja kezdte irritálni
Adamatot. Szinte erőlködnie kellett, hogy hallja, amit mond.
 – A Kilencek nem egyenlő Adróval. Amennyire tudom, dolgozhat
akár a Keznek is. Az újság szerint nagyköveteket küldenek, és még
mindig azt akarják, hogy Tamás aláírja az Egyezményeket.
– Nem a Keznek dolgozom.
– Akkor hát kinek?
– Ennek nincs jelentősége a maga számára.
– Nem mondhatnám, hogy megkedvelteti magát – mondta Adamat. –
Idejön az otthonomba, megöl egy embert a nappalimban, és
megfenyeget? Honnan tudja, hogy nem hívom ki a rendőrséget most
rögtön?
Üres mosoly jelent meg Lord Vetas arcán.
– Nem az a fajta ember vagyok, akire rá szokás hívni a rendőrséget –
figyelmeztette. – Magának ezt mindenkinél jobban kellene tudnia.
– Igen. Erre már rájöttem – csikorogta Adamat. – Maga az a fajta,
aki arcot ad a gonosznak.
Lord Vetas döbbentnek tűnt.
– A gonosznak? Ó, nem, jó uram. Csak a gyakorlatiasságnak.
– Ismerem a fajtáját. És úgy tűnik, maga is ismeri az enyémet. Vagy
legalábbis azt hiszi. És most tűnjön el a házamból.
SouSmith-re sandított. Palágyit a saját embere fojtotta meg. Lehet,
hogy Adamatra is ez vár? Vajon tényleg a barátja volt SouSmith? A
bokszoló zavartnak tűnt. Egyszerre tartotta szemmel a banditákat és
Lord Vetast, és úgy ropogtatta az ujjait, mint amikor egy meccsre
készül.
– Megkapja a pénzét – mondta Adamat –, amennyiben valóban
átvette a tartozást. Vagy az utcán élek majd, miután kirúg a házamból.
De nem fogom elárulni sem az ügyfelemet, sem a hazámat.
Lord Vetas elgondolkodva vizsgálta a kezét, majd felállt, és elvette a
kalapját az asztalról.
– Visszajövök, ha lesz valami a kezemben. – A kijelentés tényszerű
volt, a „valami” szótól mégis végigfutott a hideg Adamat hátán. –
Addig is az uram jó szándékának jeleként felfüggesztjük a tartozását. –
Elment Adamat mellett, és megemelte a kalapját. – Fontolja meg az
ajánlatunkat. – Azzal átnyújtott Adamatnak egy kis kártyát, amelynek
hátoldalára egy címet nyomtattak.
Csak Lord Vetas és banditái távoztával jutott Adamat eszébe, hogy
egy holttest ül a kedvenc székében. Zordan SouSmith-hez fordult.
 – Keress valami ételt a kamrában. Én addig kitalálom, hogy mihez
kezdjek ezzel.

– Jákob nagyon ragaszkodik hozzád – mondta a nő.

Nila szemben ült vele egy dohányzóasztalnál, és egy csésze meleg teát
kortyolgatott. A nap ragyogott fölöttük, hűvös szellő fújt végig az
utcákon, és majdnem el tudott feledkezni az épület másik oldalán emelt
barikádokról, amelyek mögül királyhű partizánok néztek óvatosan
farkasszemet Tamás nagyobb számban felvonult, és jobban képzett
katonáival.
– Nem maradhatok – mondta Nila.
A nő a teája fölött fürkészte őt. Rozáliának hívták, és Kiváltságos
volt. A Csatlósok azt mondták, hogy ő az utolsó Kiváltságos Adróban,
de senki sem tudta, hogy honnan jött. Nem tartozott Manhouch királyi
társaságához. Lehetetlen volt megmondani, hogy miért érdekelte őt
Nila, akinek pedig fogalma sem volt, hogy viselkedjen egy Kiváltságos
jelenlétében. Ülve nem lehetett hajlongani. Tekintetét a teáján tartotta,
és igyekezett a lehető legudvariasabb lenni.
– Miért nem, gyermekem?
Nila kiegyenesedett ültében. Nem tekintett gyermekként magára.
Tizennyolc évesként már nő volt. Tudott ruhát mosni, vasalni és
foltozni, és talán egy nap hozzáment volna Yewenhez, az inas fiához,
ha Tamás puccsával nem állt volna feje tetejére az egész világ. Yewen
azóta eltűnt, talán elmenekült, talán megölték az utcán.
Amikor Nila nem válaszolt, Rozália folytatta.
– Reggel tárgyalni fogunk Tamás tábornaggyal. Ha észhez tér, ha
Westeven tábornok rá tudja venni, hogy józanul gondolkodjon, te
lehetsz Adró új királyának dadája.
– De én nem vagyok dada – tiltakozott Nila. – Én ruhákat mosok.
– Nem kell, hogy az a munka határozzon meg téged, gyermekem. Én
sok mindent csináltam már életemben, jobbat is és rosszabbat is, mint
Kiváltságosnak lenni. Mi lehet jobb a kiváltságosi létnél?
– Sajnálom – mondta Nila.
Rozália felsóhajtott.
– Hangosabban, gyermekem. És nézz a szemembe. Már nem egy
herceg mosónője vagy többé.
 – Én alacsony származású vagyok, asszonyom… hölgyem. – Nila
próbálta felidézni, hogy milyen megszólítás a helyénvaló egy
Kiváltságos esetében. Mind a mai napig soha nem találkozott még
eggyel sem.
– Megmentetted a trón legközelebbi örökösét – mondta Rozália. –
Ennél kevesebbért is kaptak már közemberek bárói címet.
Nila nyelt egyet, és igyekezett nem elképzelni magát bárónőként a
saját birtokán Adró északi részén. Vele nem történtek efféle dolgok.
Érezte, hogy a Kiváltságos tekintete őt fürkészi.
– Szerinted veszíteni fogunk – mondta Rozália. Egy másodpercig
várt Nila válaszára, majd kissé türelmetlenül hozzátette: – Szólalj meg,
velem nyíltan beszélhetsz.
Nila ekkor felnézett rá.
– Minden előny Tamás tábornagy kezében van – kezdte. – Nem azért
végezte ki a fél nemességet, hogy aztán Jákobot ültesse a trónra. Pár
héten belül lebontja a barikádokat, és guillotine alá küldi Jákobot, és
minden nemest, akik támogatták. Addigra én szeretnék rég eltűnni
innen. Nem akarom látni. – Nem először tűnődött el rajta, hogy talán
hiba volt elhozni Jákobot Westeven tábornoknak. Elmenekülhetett
volna vele Kezbe. A házból elemelt ezüst bőven fedezte volna az utat.
– Okos lány – jegyezte meg Rozália, az állához érintve az ujját.
Nila karba fonta a kezét.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Rozália. – Miután átjutottál Tamás
blokádján, és kiértél a városból?
Miért érdekelné ez egy Kiváltságost? Nila ráébredt, hogy nem tudja,
mit fog tenni. Az ezüstje megvan. Legalábbis a nagy része, mert
szüksége volt új ruhákra, gyógyszerre Jákobnak és egy helyre, ahol
meghúzhatták magukat a lázongások alatt.
– Csatlakozhatok a hadsereghez. Ott mindig szükség van mosónőre,
és jól fizetnek.
– Legjobb esetben egy katona feleségeként végzed – mondta
Rozália. – Micsoda pazarlás.
– Jobb az, mint itt meghalni egy vesztett ügyért – jegyezte meg
halkan Nila.
– Mit gondolsz, mit tettek volna Tamás katonái, ha elkapnak, amikor
kicsempészted Jákobot a herceg rezidenciájáról? Bátor vagy,
gyermekem, és ne tégy úgy, mintha nem szeretnéd azt a fiút. Ha csak
magaddal törődnél, mostanra már félúton lennél Brudániába.
– Maradj itt – folytatta Rozália. – Vigyázz Jákobra. Ha a holnapi
tárgyalás jól megy, gazdag nő lesz belőled. Ha nem… lehet, hogy ismét
meg kell majd mentened az életét.
Ha Jákobbal marad, akkor, ahogy Rozália mondta, gazdag lehet.
Vagy mehet vele a guillotine alá. Eszébe jutott a katona, aki lefogta, és
azzal együtt a kiszolgáltatottság meg a borzalom érzése is.
Legközelebb, amikor Tamás katonái berúgják az ajtót, nem fogja
megmenteni őt semmilyen szakállas őrmester. Egy temető sarkában várt
rá az eltemetett ezüst, épp a város határain kívül. Soha többé nem kell
újra átéreznie azt a félelmet.
Nila eltűnődött, vajon nem volt-e Rozáliának valami hátsó szándéka,
amiért itt akarta őt tartani. Egy Kiváltságos felhasználta az egyszerű
embereket, nem pedig segített nekik. Bizonyosan okkal tanúsított ilyen
érdeklődést Nila iránt.
Jákobot pillantotta meg Rozália válla fölött. Sápadtsága az elmúlt két
hét stressze ellenére csökkent, és Rozália csinált valamit a köhögésével.
A fiú mosolyogva integetett Nilának, aztán elvonta a figyelmét egy
lepke, amely a földrengésben ledőlt épület romjai közt szálldosott. Nila
nézte, ahogy Jákob a rovar után táncol, nyomában két éber Csatlóssal.
– Maradok – döntötte el. – Egyelőre.

– Gyorsan véget vethetsz ennek az egésznek – mondta Julene.

Tamás végigmérte az asztala túloldalán lévő székben elterült nőt.
Egyedül jött ide, a saját elhatározásából, otthagyva Tánielt és a
varázsrontót ki tudja, hol. Mély kivágású inget viselt, elég dekoltázzsal,
hogy beindítsa a fantáziát, ugyanakkor elég szorost, hogy ha kell, akkor
gyorsan tudjon mozogni benne. Tamás jól tudta, hogy mindez nem
véletlen. Azonban nem az a fajta ember volt, aki kétszer elköveti
ugyanazt a hibát. Julene-t veszélyes nőnek ismerte, annak a típusnak,
aki bármilyen rendelkezésére álló fegyvert felhasznál, hogy elérje, amit
akar. Tamás elszakította a tekintetét a dekoltázsáról, és inkább a szája
sarkából a szemöldökéig húzódó sebhelyet vette szemügyre.
Elgondolkodott rajta. Voltak olyan Kiváltságosok, akik gyógyító
varázslással kereskedtek. Nehéz mesterség volt, és kevesen művelték,
de amennyit Julene zsoldosként elkért, könnyen megengedhette volna a
szolgálataikat magának. Talán egyszerűen csak szerette ezt a gyilkos
külsejét.
– Hogyan?
– Bérgyilkosokkal – válaszolta Julene. – Küldd be őket a barikádok
mögé, irtsák ki a vezetőséget, a többiek utána könnyen megadják
magukat.
Tamás felhorkantott.
– Mindent megtettem, hogy összeszedjem Manhouch régi
kémhálózatát, de igen kevés sikerrel jártam, erre az a javaslatod, hogy
találják a barikádok lebontásához elegendő bérgyilkost? Megőrültél.
– Használd a Fekete Utcai Borbélyokat.
– Azt az utcai bandát?
Julene bólintott.
– Sokba fognak kerülni, de ők a legjobbak ezen a területen. Véget
vethetnének az egész polgárháborúnak.
– Bandákat nem lehet irányítani.
– A megfelelő összeggel lehet – érvelt Julene. – A Borbélyok mások,
mint a többiek. Jobban szervezettek, és Ricard Tumblarnak jelentenek,
aki a dokkok rendben tartására használja őket.
– Az orgyilkosság kockázatos. Ellenem fordíthatja az embereket.
– Ostoba vagy.
– Vigyázz.
– Ha nem vagy hajlandó megfontolni a dolgot, szükséged lesz rám a
tárgyalásnál.
– Miért? – Tamás az órájára nézett. A tárgyalás tízre volt kitűzve.
Addig még két óra volt hátra.
– Mert Westeven tábornok szövetségre lépett a Kiváltságossal, akit
üldözünk. Ott lesz ő is, és nem lepne meg, ha rád támadna.
– Arra ott vannak a lőpormágusaim – mondta Tamás.
– A fiad háromszor belelőtt a Kiváltságosba, és keresztüldöfött a
hasán egy karhossznyi acélt. A többi Különböd hozzá tud tenni valami
újat ehhez a repertoárhoz?
Ez megerősítette Tániel jelentését. A Kiváltságos valami más volt.
Valami több.
– Ismered őt, ugye? – kérdezte Tamás. – Neked ez személyes ügy.
Kiderül abból, ahogy beszélsz. Holtan akarod azt a nőt.
 – Ne légy abszurd.
– Hét Kiváltságost ölettem meg veled az elmúlt két évben. Minden
alkalommal hideg és szakszerű voltál.
– És minden alkalommal meg tudtam ölni a célpontom egy vagy két
napon belül – mondta Julene. – Szóval ez tényleg kezd személyessé
válni. Holtan akarom a ribancot.
– Tehát nem ismered?
– Persze hogy nem.
Hazudott. Tamás abból tudta, ahogy a tekintete beszéd közben
megkeményedett. Apró bűnjel volt, és Tamás is csak nemrég fedezte
fel, de Julene egy kis plusz szenvedélyt vitt a hazugságaiba, ha tényleg
azt akarta, hogy elhiggyék őket. De miért nem árulja el az igazságot?
– Gondolod, hogy el tudsz bánni vele, ha próbálkozik valamivel? –
kérdezte Tamás.
– Persze. Eddig valahányszor harcolni kezdtünk, elfutott. A
legrosszabb esetben is legalább elijesztem.
– Legyél ott. Egy órán belül. Hozd Gothent és Tánielt, meg a barbár
kedvencét is. És ne csinálj semmi hülyeséget.
– Csak azért megyek, hogy téged megvédjelek – mondta Julene.

Tamás egy megjavított ágyú mellett állt, és a barikádon fehér zászló

alatt átmászó férfiak sorát figyelte. Az ágyú másik oldalán Olem
várakozott a csőnek támaszkodva, és halkan beszélgetett Sabonnal.
Vlora valahol mögöttük állt Ryze és Sabastenien dandártábornokokkal,
az egyetlen két zsoldosparancsnokkal, akik a városban állomásoztak.
Tániel az utca túloldalán lévő épületből, puskával tartotta szemmel a
barikádokat. Julene a kesztyűjét igazgatta a varázsrontó Gothen
társaságában. Húsz lépéssel mögöttük egész századnyi adrói katona állt
vigyázzban. Tamás tudatni akarta Westeven tábornokkal, pontosan
mennyire rosszak is az esélyei.
Ez a tanácskozás létfontosságú lesz. Tamás úgy érezte, hogy nála
vannak a legjobb lapok, de azt is tudta, hogy Westeven tábornok
rendkívül ügyes parancsnok. Már csak azzal is meghiúsíthatja Tamás
terveit, hogy elhúzza a polgárháborút.
– Keserves egy társaság, uram – jegyezte meg Olem a közelgő
királyhűekre mutatva.
 Tamás még várt az ítélkezéssel. A királyhűek nyolc napja a
barikádjaik mögött görnyedtek, így aztán piszkosak és ziláltak voltak,
de nem mutatták jelét sem éhezésnek, sem fáradtságnak. Lehet, hogy
rozoga barikádok mögött állomásoznak, de Westeven tábornok
bizonyára gondoskodott róla, hogy minden alatta szolgáló férfi és nő
kényelmes ágyon aludjon, és bőven legyen mit ennie – ami nem lehetett
nehéz, tekintve, hogy elfoglalták a város fő magtárait. A királyhűek
jelenleg jobban tápláltak voltak, mint szinte bárki más Adopestben.
Tamás enyhe lőportranszban lebegett, hogy könnyebben ki tudja
venni a távoli arcokat. Westeven tábornokot felismerte: magas, kopasz
férfi, májfoltokkal a fejbőrén. Az évek csontokra és rájuk feszülő bőrre
redukálták a tábornokot, az előrehaladott reumától minden tagja
nehézkesen mozgott. De ettől még hiba lett volna alábecsülni – az esze
vágott, mint a borotva.
Rajta kívül Tamás a férfiak egyikét sem ismerte fel, de összekoszolt
pompájukból ítélve mind nemesek voltak. Azok, akik kicsusszantak a
katonái hálójából a puccs éjszakáján, vagy akiket túl jelentéktelennek
tartottak, hogy foglalkozzanak velük.
A társaság nőtagját azonban felismerte. A Kiváltságos volt, aki
megölte Lajost és a többieket. A sebek ellenére, amelyeket elvileg
Tánieltől kapott, egyáltalán nem tűnt megviseltnek. Talán Tániel
tévedett. Talán hibázott. Tamás egyenesen a nő szemébe nézett, az
pedig rezzenéstelenül állta a tekintetét.
Tánielnek nem volt szokása célt téveszteni.
A királyhű csoport tagjai megálltak, és röviden vitatkoztak valamin,
mielőtt befejezték sétájukat az utcán, és felsorakoztak Tamással és a
zsoldosaival szemben. Húszan voltak, köztük Westeven az egyetlen
katona. Ez nem ellenállás volt, ébredt rá Tamás undorodva, hanem egy
bizottság.
– Tamás tábornagy – szólalt meg egy zsíros övkendőt viselő kövér
nemes. – Utasítsa az embereit, hogy álljanak le! Tűzszüneti zászló alatt
jöttünk.
Tamás a mögötte sorakozó katonákra pillantott. Vigyázzban,
vállukon nyugvó puskákkal álltak.
– Westie – mondta. – Örülök, hogy látlak.
Westeven viszonozta a biccentést.
– Bárcsak más körülmények közt találkoznánk, barátom.
 – Ha most otthagynád ezeket az embereket, semmi okom nem lenne
neheztelni rád. Komoly szövetségesünk lehetnél az ország
újjáépítésében.
– Amennyire én látom, te vagy az, aki éppen elpusztítja.
– De hát látnod kell a korrupciót – győzködte Tamás. – A nemesség
elpusztítása nélkül nem menthetjük meg Adrót.
Westeven tekintete fáradt, arca nyúzott volt. Úgy festett, mint aki
kétségbeesetten igent akar mondani.
– Több forog kockán, mint amennyiről tudomásod van. És megölted
a királyomat, Tamás. Azt nem tudom megbocsátani neked.
– A királyod arra készült, hogy az egész országot átadja a Keznek! –
Tamás hangja megemelkedett. Westeven okos ember volt. Nem is,
briliáns ember. Hogy lehet, hogy nem látja, mit akart Tamás elérni?
Hogy lehet, hogy az útjába áll? – Nem engedhettem meg, hogy aláírják
az Egyezményeket, és szolgasorba adják az országot. Mi fontosabb
foroghat kockán Adró népénél?
A tábornok Tamás testőrségére pillantott.
– Erről itt nem beszélhetek. – Tekintete megkeményedett. –
Tárgyalni jöttünk.
– Milyen alapon? – kérdezte Tamás. – Teljesen körül vagytok véve.
Több katonám van…
– Húszezer emberem van azok mögött a barikádok mögött.
– …a nőkkel és a gyerekkel együtt, talán – csattant fel Tamás. –
Legjobb esetben van még pár veszélyes Fortélyosod, és ez itt. – A
Kiváltságosra mutatott. – Nekem viszont tucatnyi lőpormágusom van,
és elég ágyúm, hogy szétrobbantsam a város felét.
– Úgy érted, azt a felét, amit még nem döntött romba a földrengés? –
Westeven higgadtsága dühítő volt, Tamás homlokán lüktetni kezdett
egy ér.
– Van időm – folytatta a tábornok. – Én tartom az ellenőrzésem alatt
a város fő magtárait és fegyverkészleteit – ételt és lőszert, amire pedig
szükséged lesz, mert Kez nagykövetei bármikor megérkezhetnek, és ha
meglátják, hogy egymás közt harcolunk, akkor vérszemet kapnak, és a
hadseregük heteken belük kopogtatni fog az ajtónkon. És még ha nem is
így lesz, az emberek lassan belefáradnak majd a polgárháborúba.
Teherré válik számukra a sok katonád és zsoldosod, és amikor már nem
tudod majd etetni őket, és nem tudod újjáépíteni a városukat sem,
ellened fordulnak.
A szemétláda pontosan tudta, milyen problémákkal néz szembe
Tamás. Felmérte a nemesek gyülekezetét.
– Mit javasolnak?
A zsíros övkendős férfi előrelépett.
– Maxil vikomt vagyok – mondta. Felemelt egy hosszú papirost, és
végignézett rajta. – Összeírtunk egy követeléslistát.
Tamás kitépte a kezéből, mielőtt Maxil tiltakozhatott volna.
Végigfuttatta rajta a szemét.
– Elvárják tőlem, hogy lemondjak? És hogy letartóztassam magam?
– Hitetlenkedve nézett a nemesekre.
– Felségárulást követett el! – mondta egyikük. – Megölte a
királyunkat!
Tamás némán meredt rájuk, amíg egyikük halkan meg nem szólalt.
– Erről hajlandóak vagyunk tárgyalni.
Tamás folytatta az olvasást. Még el sem jutott a következő
bekezdésig, amikor már a fejét rázta.
– Fel akarják osztani maguk közt a király és a kivégzett nemesek
földjeit? Hát teljesen bolondnak néznek?
– Ezekről hajlandóak vagyunk tárgyalni – mondta Maxil.
– Fél perccel ezelőtt ezek még követelések voltak.
– Inkább tárgyalási alapok. – Maxil nem nézett a szemébe.
Tamás visszaadta neki a listát.
– Westie, nem tudnál egy kis értelmet beszélni beléjük?
Westeven vállat vont.
– Tárgyalj velük, Tamás. Könyörgöm neked.
– Adj egy percet.
Tamás visszalépett az ágyúk mögé, és odahívta a
dandártábornokokat. Olem, Vlora és Sabon is odajöttek. Julene még
mindig távolabb állt tőlük, és egy macska intenzitásával meredt a másik
Kiváltságosra.
Sabastenien dandártábornok szólalt meg először.
– Nincsen tárgyalási alapjuk. – Fiatal férfi volt, alig idősebb
Tánielnél, Tamásnak ezért nehezére esett komolyan venni. Azonban jól
tudta, hogy senkiből sem lesz ilyen fiatalon az Adom Szárnyai
dandártábornoka alapos ok nélkül.
 – Attól tartok, van nekik – vetette ellen Sabon. – Westevennek igaza
van. Nincs időnk, mert ha a kez nagykövetek megérkeznek, és ezek az
állapotok fogadják őket…
– És akkor a magtárakról még nem is beszéltünk – mondta Tamás. –
Máris a harmadával kellett csökkentenünk a katonák fejadagját, csak
hogy minimális készlet legyen a városi kenyeres kocsikon. Az emberek
éheznek, és nem fogják sokáig tűrni ezeket az állapotokat.
– A tanácsod dühös lesz, ha bármilyen döntést hozol nélkülük –
mutatott rá Vlora, és hozzátette: – Uram.
– Ez háborús ügy, százados – válaszolta Tamás. – És abban teljesen
szabad kezet kaptam tőlük. Úgy tárgyalok, ahogy jónak látom. – Ryze-
hoz fordult. – Be tudjuk venni azokat a barikádokat anélkül, hogy
elveszítenénk pár ezer embert?
Ryze elgondolkodott.
– Csak ha jól megágyúzzuk őket előtte. És még akkor is… meg
fogjuk fizetni az árát.
Tamás az égre emelte a tekintetét. Ryze tüzérségi parancsnok volt,
mielőtt csatlakozott az Adom Szárnyaihoz, és szerinte mindenre az
ágyúzás volt a megoldás.
– És ha nem ágyúzzuk őket?
– Akkor vérfürdő lesz – válaszolta Ryze. – Mindkét oldalon.
– A rohadt életbe.
Tamás visszament a királyhűekhez.
– Álljanak elő egy ajánlattal. – Tamás a Maxil kezében lévő papír
felé intett. – Egy komoly ajánlattal, ne azzal a halom disznószarral. És
legyen benne az is, hogy ő – a Kiváltságosra mutatott – feladja magát,
és vállalja a kivégzését az embereim megöléséért.
A Kiváltságos azzal a ridegséggel nézett vissza rá, amilyenre csak az
idős nők képesek. Számára mindannyian gyerekek voltak, akik
gyerekjátékot játszottak.
– Erre nem fog sor kerülni – mondta Westeven tábornok. –
Gondolkodj tényszerűen, Tamás. Ez háború, a veszteségek pedig együtt
járnak a háborúkkal.
– Álljanak elő egy ajánlattal – sziszegte Tamás.
Maxil azonnal belelendült, és Tamás rájött, hogy a férfi végig erre
számított.
– A király egy unokaöccse velünk van a barikádokon belül, és…
 – A neve? – szakította félbe Tamás.
– Jákob, az Igaz.
Tamás pislogva próbálta felidézni a királyi vérvonalat.
– Inkább Jákob, a Gyerek. Legjobb esetben is negyedik unokatestvér,
és alig van ötéves.
– Ő Manhouch legközelebbi élő rokona – folytatta Maxil. – Azt
javasoljuk, hogy őt ültessük trónra Tizenharmadik Manhouch-ként. Ön
és Westeven tábornok megmaradnak a hadsereg élén, mi pedig az ön
tanácsával együtt alakítjuk meg a király új tanácstestületének magját. A
lőpormágusaiból lesz az új királyi társaság.
– És a király? – kérdezte Tamás.
– Mi látjuk majd el tanácsokkal, amíg nagykorúvá nem válik.
Tamás Westevenre nézett. Az ajánlat kiegyensúlyozottsága az ő
befolyásáról árulkodott. A nemesség az irányítás nagyját a kezében
hagyná. De ennyi nem volt elég.
– Soha többé nem engedem, hogy egy király uralkodjon Adrón –
mondta. – Egyszerűen elutasítom. Ha egy királyt akarnak, akkor az csak
a nevében lesz az.
Maxil a homlokát ráncolta.
– Egy bábkirályság?
– Legfeljebb, és már ezzel is a türelmem végén járok.
– Nem. Adrónak igazi király kell.
– Soha többé – szögezte le Tamás.
– Visszautasít minket? Ennyi? Semmi tárgyalás? Meghagytuk
magának a hadsereget. Kineveztük a következő királyi társaság fejévé.
Maga lenne Adró második leghatalmasabb embere. Annyira kapzsi
lenne, hogy mindenképpen a magáénak akar mindent?
Tamás felkuncogott.
– Szerencsétlen marhák. Nem a hatalomért csináltam, hanem azért,
hogy elpusztítsam a monarchiát. Azért csináltam, hogy felszabadítsam a
népet. Nem fordulok most vissza, hogy egy gyerekkirályt ültessek a
trónra, maguk meg visszamehessenek a vidéki villáikba, és
folytathassák az ország kiszipolyozását. – Westevenre nézett. –
Sajnálom, barátom. Sem királynak, sem külföldi országnak nem lehet
hatalma Adróban soha többé.
– A végsőkig fogok harcolni ellened – mondta Westeven.
Tamás meghajolt öreg barátja felé.
 – Tudom. – Valaki megkocogtatta a vállát. Julene állt mögötte
komoly arckifejezéssel.
– Valami baj van – mondta.
– Mi? – kérdezte Tamás. Rosszalló tekintettel néztek egymásra
Westevennel.
Elsülő légpuskák ismerős hangja tört fel a barikádok felől. Julene
Westeven tábornok és Tamás közé ugrott, utóbbit hátrébb lökve
közben. Golyók csapódtak bele egy láthatatlan falba. Julene hátrálás
közben, olyan gyorsan ontotta magából a tűzgolyókat, ahogy csak meg
tudta idézni őket. Azok eltalálták a barikádokat, és tűzvirágokként
nyíltak szét.
A másik Kiváltságos egy pillanattal Julene után vetette bele magát a
harcba. Kemény levegőpajzsok állították meg Tamás leggyorsabb
katonáinak golyóit, hogy fedezzék a királyhű delegáció gyors
visszavonulását. A föld morajlott, a levegő vibrált, a Tamáshoz
legközelebbi ágyú pedig megrepedt, kerekei leesetek, és a törött
fémdarab egy puffanással felborult.
Tamás talpra ugrott. Megtámadták. Megtámadták őt egy
fegyverszüneti zászló alatt! Westevennek több esze volt ennél.
Westeven… Tamás régi barátját kereste a tekintetével. Westeven testét
a visszavonulók úgy vonszolták a barikádok felé. Hiányzott egy karja,
és az egész mellkasa megfeketedett. Máris halott lett volna? Eltalálta
Julene egyik tűzgolyója. Tamás rosszul volt az egésztől.
– Agyrém – köpte. – Ryze dandártábornok! Készítsék a tüzérséget.
Azonnal támadunk!
 11.
FEJEZET

– A Nyílt Levéltár pont fölöttünk van – mondta Adamat. Valahol

mögötte megszűnt SouSmith lámpásának ingása, és elhallgatott a
lötyögő hang.
– És ezúttal biztos vagy benne?
Adamat feltartotta saját lámpását az előtte lévő rozsdás
vaslépcsőhöz. A fokai közti téglákon egy tábla volt, valószínűleg azzal
az információval, hogy a létra melyik épülethez tartozott, ám a betűk
már réges-régen lekoptak róla. Az Adró alatti elfolyók nem voltak
valami jó formában. Csoda – na meg az adrói mérnöki munka
színvonalának bizonyítéka –, hogy legtöbbjük egyáltalán túlélte a
földrengést.
– Lehet, hogy tökéletes memóriám van – mondta Adamat, és szavai
visszhangzottak a hosszú, másfél méter magas alagútban –, de ezek az
átkozott csatornák mind ugyanúgy néznek ki.
– Ha! A női fürdőház tetszett.
– Azt lefogadom. Csoda, hogy egyáltalán használatban van most,
hogy Tamás ezt az egész környéket ágyúgolyókkal szórja meg. –
Megdörzsölte a táblát, hátha ki tud venni rajta néhány betűt. – Ennek
kell lennie.
 SouSmith mellé slattyogott. A nagydarab bokszolónak szinte teljesen
kétrét kellett görnyednie. Adamat térdei és combjai is sajogtak a
csatornákban való mozgástól, de SouSmith-nek sokkal nagyobb
fájdalmai lehettek.
– Megnézem – mondta a bunyós, és átnyújtotta a lámpását
Adamatnak, majd felhúzta magát a vasfokokra. A létra nyikorogva
tiltakozott a súlya ellen. – Lámpást – kérte SouSmith kinyújtott karral.
Adamat hallott elmozdulni egy rácsot, aztán SouSmith eltűnt.
Valahol fölöttük, közelebbről, mint Adamat szerette volna, tüzérségi
ágyúk mély dörömbölése hallatszott.
– Gyere – szólt le neki tompa hangon SouSmith.
Adamat követte őt a létrán, és egy magas boltozatú pincében találta
magát. A cementfalak nyirkosak és penészesek voltak, a padlón pedig
jó egycentis víz állt. Senki nem járt itt már legalább egy évtizede.
– Ez az – mondta Adamat.
– Tényleg? – SouSmith nem volt meggyőzve.
– Fiúkoromban ezekben a csatornákban játszottam. Anya mindig
dühös volt miatta. Legalább az adrói pincék felét felfedeztem
magamnak. – SouSmith-re vigyorgott. – Amikor megtaláltuk a
fürdőházat, már tudtam, hogy közel vagyunk.
– Sok időt töltöttél idelent, mi?
– Az biztos. Elvégre egyszer én is voltam tinédzser.
Át kellett haladniuk egy sor ugyanolyan boltozatú tárolóhelyiségen,
mielőtt ráleltek a felfelé vezető keskeny lépcsőre. Az ajtó megzördült,
amikor Adamat megpróbálta kinyitni.
– SouSmith – mondta, és hátralépett, hogy a bokszoló
elcsusszanhasson mellette. SouSmith mindkét kezével
megtámaszkodott a falakon, és berúgta az ajtót. A zár eltört, az ajtó
pedig berobbant, és leszakadt a zsanérjairól. Egymásra néztek, ahogy a
zaj az egész épületen végigvisszhangzott.
Otthagyták lámpásaikat a pinceajtó mellett, és óvatosan folytatták az
útjukat. Adamat a sétapálcájával, SouSmith pedig egy pár rövidcsövű
pisztollyal volt felfegyverkezve. Egy hosszú folyosóról jutottak ki a
Levéltár földszintjére.
Az épület akkora volt, mint egy katonai gyakorlótelep, és négy
emelet magasra nyúlt. Polcrendszere faltól falig terjedt. Adamat
megindult egy oldalfolyosón. A téglafalon túlról hallotta a puska- és
muskétalövéseket. A levegőben por szállt, a könyvek illata pedig már
szinte nyomasztó volt – a ragasztó, a papír és a régi pergamen illata, a
kor és a doh szaga.
– Nincs itt senki – jegyezte meg SouSmith.
Adamat hátranézett. A bunyós valamiféle gyanakvással vizsgálgatta
a könyvespolcokat. Ha valaki úgy oldja meg a problémáit, hogy
összeveri őket, a könyvek könnyen teljesen idegennek tűnhetnek
számára.
– Nem meglepő – mondta Adamat. – Westeven tábornok legalább
egy tucatnyi könyvtárnak juttatott nagy adományokat szerte a
Kilencekben, köztük ennek is. Nem hagyná, hogy megszállják a
katonái.
Kijöttek egy oldalfolyosóból, és a könyvtár közepén találták
magukat. Egy nagy, polcok nélküli terület volt, tele a kuncsaftoknak
fenntartott asztalokkal. Fény szűrődött be a tetőablakon, amely négy
emelet magasságból, szabadon nézett le a Levéltár központjára. Az
asztalok mind tiszták voltak.
Egyet kivéve. Adamat az ajkához érintette az egyik ujját, és jelzett
SouSmith-nek, hogy kövesse. Az egyik sarokban álló asztalra számos
könyv volt kiterítve. Nyitva feküdtek, mintha csak pillanatokkal ezelőtt
hagyták volna ott őket. Adamat a homlokát ráncolta. A könyvekből
láthatólag oldalak hiányoztak, és teljes bekezdéseket húztak ki belőlük.
Az egyiket megfordította, hogy megnézze a címét. A király
szolgálatában.
Adamat egyetlen gyors mozdulattal kirántotta sétapálcakardját, és
körbefordult. Hallotta, hogy SouSmith felhúzza a pisztolyait.
Egy nő lépett ki közéjük. Gyapjúruha és kabát volt rajta, vállig érő
hajába már ősz szálak vegyültek, bölcs, sötét szeme egy hollóra
emlékeztette Adamatot. Egy Kiváltságos kesztyűit viselte, és egy-egy
kezével rá és SouSmith-re mutatott. Az épület beleremegett egy
ágyúlövésbe, a könyvespolcokról por verődött fel.
Adamat megnyalta az ajkát. SouSmith szeme tágra nyílt, ujja a
ravaszra simult.
– Mindkettőnket megöletsz – mondta neki Adamat.
– Nem tetszik ez nekem – jött a válasz.
– Nekem sem. Ki maga? – kérdezte Adamat a Kiváltságostól, bár
már sejtette a választ.
 – A nevem Rozália.
– Maga az a Kiváltságos, akit Tamás üldöz.
Némasága éppen elég válasz volt Adamatnak. Tekintete az asztalon
heverő könyvekbe fúródott.
– Meg fog ölni minket?
– Csak ha muszáj.
Adamat lassan leeresztette a kardját, és jelzett SouSmith-nek, hogy
tegye el a pisztolyait.
– Maga Fortélyos – jegyezte meg Rozália.
– Igen.
– Engem keres?
– Nem.
A Kiváltságos zavarodottnak tűnt.
– Akkor hát miért van itt?
Adamat fejével a könyvek felé intett. A Kiváltságos még nem
engedte le kesztyűs kezeit, és Adamat ettől ideges lett.
– Maga távolította el azokat az oldalakat a könyvekből? Maga húzott
ki részeket belőlük? És maga vitte el őket az egyetemről?
Rozália lassan leengedte a kezét.
– Nem – mondta.
– Nem maga vitte el a könyveket az egyetemről?
– Azokat én vittem el. De én sosem téptem ki egyetlen lapot sem. A
nő tette.
– Ki?
A Kiváltságos nem válaszolt.
– Mit csinál azokkal a könyvekkel, amiket elvitt? – kérdezte Adamat.
– Ugyanazt, amit maga. Válaszokat keresek.
– Kresimir Ígérete – sóhajtott fel Adamat.
Rozália felhorkant.
– Az könnyű – mondta. – Több kérdésről van itt szó, mint gondolná.
– Engem csak Kresimir Ígérete érdekel. Mi az?
A Kiváltságos oldalra döntötte a fejét, és úgy szemlélte Adamatot,
akár egy macska az egeret. Elsülő puskák és egy felhördülő ágyú hangja
töltötte ki a csendet.
– El kell küldenem egy üzenetet – mondta Rozália.
– Mit?
– Egy üzenetet. Személyesen kell leszállítani.
 – Elviszem az átkozott üzenetét, csak mondja meg, hogy mi az
Ígéret. És adjon róla bizonyítékot.
– Nem bízom magában. Ha leszállítja az üzenetemet, akkor
elmondom. – Szeme hirtelen megvillant, ahogy ajtón dübörgő
puskatusok hangja érte el őket. A Kiváltságos torkából sziszegő hang
tört fel. – Itt van Tamás tábornagy. Mennem kell. Azokból a
könyvekből nem tudhatja meg a választ. Csak tőlem.
Adamat annak esélyét latolgatta magában, hogy meg tudja-e lepni
Rozáliát. Egy jelzés SouSmith-nek, egy ütés a fejre hátulról.
Átadhatnák a nőt Tamásnak, hadd szedje ki belőle ő a válaszokat. De
ennek az útnak a végén Adamat csak a saját, Kiváltságos mágia általi
halálát látta.
– Kinek szól az üzenet?
– Borbador Kiváltságosnak – mondta Rozália. – Manhouch királyi
társasága utolsó élő tagjának. A Hegykorona Erődben van. Mondja meg
neki, hogy a nő megpróbálja megidézni Kresimirt.
– Ennyi? – kérdezte Adamat.
Rozália kurtán biccentett.
– És Kresimir Ígérete?
A nő éles hangon felnevetett.
– Kérdezze meg Borbadort. Ő tudni fogja.
Csizmák csattogtak a Levéltár előcsarnokának márványpadlóján.
Rozália megfordult, és rohant, úgy vetve át magát az egyik asztalon,
mintha feleannyi idős lenne. Éppen hogy eltűnt egy távoli
oldalfolyósban, amikor mindkét oldalról katonák bukkantak fel a
polcok közül. A Szárnyak zsoldosainak színeit viselték, puskáikkal
Adamatra és SouSmith-re céloztak.
Adamat felemelte a kezét, és felsóhajtott.
– Szóljanak Tamás tábornagynak, hogy Adamat nyomozó látni
akarja.
A zsoldosok egymásra néztek.
– Nos? – noszogatta őket Adamat. – Itt van valahol, nem?
Az egyik zsoldos visszaindult egy oldalfolyosón. SouSmith
Adamatra meredt.
– Egy szót se – suttogta az. – Ha tudtam volna, hogy Tamás ma
beveszi a Levéltárat, nem töltöttük volna az elmúlt két napot
lefolyóaknákban dagonyázva.
 – Rohadék – bámult le SouSmith az átázott cipőjére.
– Nyomozó? – Tamás tábornagy bukkant fel a polcok közül.
Fűrészmarkolatú párbajpisztoly volt nála, amelyet a csövét piszkító
lőpor alapján nemrég el is sütött. – Mi az ördögöt csinál itt?
– Nyomozok.
– Hát persze – mondta Tamás zavartan, majd végignézett Adamaton
és SouSmith-en, és beleszagolt a levegőbe. – A csatornákban
mászkáltak?
– A lefolyóaknákban.
– Nagyon ügyes. – Tamás a mögötte álló zsoldosokra pillantott. –
Pihenj. Adamat felügyelő az én alkalmazottam. Ellenőrizzék a könyvtár
többi részét. – A nyomozók elindultak, Tamás pedig visszafordult
Adamathoz. – Megoldotta már a talányomat, nyomozó?
– Van egy nyomom, uram. Még semmi konkrét. A könyveket,
amiket keresek, megrongálták vagy eltüntették.
– Többet várnék el magától, semhogy a napjait könyvek
lapozgatásával töltse.
– Márpedig a nyomozás sokszor pontosan erről szól, uram – fortyant
fel sértődötten Adamat. – Az ember minden nyomot követ, amit csak
tud.
– Nos, rendben. Folytassa. Várjon.
Adamat megállt.
– Mit tud a Fekete Utcai Borbélyokról?
Adamat összeszedte magában a bandával kapcsolatos tudását, és egy
pillanat alatt rendszerezte azt.
– A vezetőjük egy Teef nevű férfi. Adró alvilágában őket tartják a
legjobb bérgyilkosoknak. Úgy hírlik, hogy bármilyen munkát
elvállalnak, ha jól megfizetik őket. Az elmúlt pár évszázadban legalább
egy tucat Borbély kísérelt meg merényletet adrói királyok ellen, amikor
jó árat fizettek érte, de a királyi társaságnak hála, egyikük sem járt
sikerrel. Egyszer találkoztam Teeffel. Ő a legkevésbé… mentálisan
problémás tagja a csapatnak. Őszintén szólva az egész bandát be kéne
zárni egy elmegyógyintézetbe. Remélem, nem azt fontolgatja, hogy… –
Tamás kurtán bólintott.
– Köszönöm – mondta, és otthagyta őket.
– …felbérli őket – fejezte be halkan a mondatot Adamat.
 Felvette a zsoldosok megérkezésekor elejtett sétapálcáját, abba az
irányba sandított, ahol Rozália eltűnt, és a rejtélyes üzeneten merengett.
– Ideje ellátogatnunk Hegykoronába – közölte SouSmith-szel.

– Jákob. – Nila elfurakodott egy királyhű katona mellett, és elesett a

legutóbbi tüzérségi sorozat idején az utcára robbant téglatörmelékben.
Megemelte a szoknyáját és felállt, majd a fiú nevét kiáltozva tántorgott
tovább.
Ruhája véres volt. Egy ágyúgolyó a válla fölött fütyült el, és levitte
egy Penn nevű férfi fejét, akivel éppen szerény reggelijüket
fogyasztották. Még mindig hallotta a fejében az azonnali halál hangját,
akár egy borzalmas teáskannáét, amint centikre száguld el a fülétől. Az
ágyúgolyó lyukat ütött egy barikádon belüli, jobb állapotban lévő épület
falába Penn mögött, és egyenesen áthaladt Jákob szobáján. Penn
holtteste még mindig a székben ült, válla megroggyant, kezében kanalat
szorongatott. Jákobnak ágyban kellett volna lennie, de nem volt.
Nila megtalálta Jákob Csatlós őreinek egyikét, amint éppen
földdarabokat kapart ki az egyenruhájából. Bystrének hívták, és
nagyjából harmincöt éves lehetett. Határozottsága arra a szakállas
őrmesterre emlékeztette Eldaminz herceg házában.
– Hol van Jákob? – kérdezte tőle.
– Nincs az ágyában?
– Nincs.
– A pokolba, biztos megint elmászkált.
Kartácslövedék robbant fölöttük, mire mindenki fedezékbe ugrott.
Nila a földön találta magát, Bystre alatt.
– Jól van? – kérdezte a férfi.
– Igen. Keresse meg Jákobot.
Bystre felsegítette, majd együtt rohantak ki az utcára, Jákob nevét
kiabálva. Nila muskétákat hallott elsülni, orrát megcsapta az elhasznált
lőpor fullasztó szaga. Az egyik barikád az utca végén állt, királyhű
katonák és önkéntesek gubbasztottak mögötte, és a másik oldalon lévő,
innen nem látható adrói katonákra tüzeltek. A tárgyalás öt napja volt, és
azóta Tamás tábornagy katonái egyre csak támadtak. Az ágyú- és
muskétatűz éjjel-nappal folytatódott, a levegő kénes feketelőportól
bűzlött.
 Valaki figyelmeztetést kiáltott, és a következő pillanatban úgy
áramlottak át a kék egyenruhák a barikád tetején, ahogyan a víz töri át a
gátat.
– Futás – mondta neki Bystre. – Vissza a következő barikádra! –
kiáltott a közelben lévő önkénteseknek.
Bystre megragadta Nila karját.
– Meg kell találnunk Jákobot – mondta. Hirtelen megpördült, és
tollas kalapja leesett a fejéről, ahogy egy adrói katona jelent meg az
egyik közeli sikátorban. Bystre kardot rántott, és hárította vele a
bajonett döfését. A katona cserébe állon vágta őt a puskatussal. Bystre a
földre zuhant, ellenfele szúrásra kész bajonettel állt fölötte.
Nila alig tudta felemelni az utcakövet, amelyet megragadott, de
végül a feje fölé lendítette, és lesújtott vele az adrói katona tarkójára. A
férfi hangtalanul esett össze. Bystre az állát tapogatta, és igyekezett
kiheverni az ütés hatását.
Nila talpra segítette.
– Ott van! – mondta a nő, amint megpillantotta az utcán, a
barikádhoz közelebb átfutó Jákobot. A fiú megijedt, amikor egy golyó
port vert fel előtte, és könnyes szemmel elesett.
Az adrói katonák bevették a barikádot, és alig háromszáz méterre
voltak Jákobtól. Nila feleannyira. Megemelte a szoknyáját, és rohant,
közben hallotta, hogy Bystre követi. A katonákat jobban érdekelte az
elfoglalt barikád biztosítása, mint az utcán kószáló gyerek. Nila térdre
esett Jákob mellett, és a karjába kapta. Bystre segített neki felállni, és
mindketten rohantak, hogy biztonságba kerüljenek.
Nila megtorpant, amikor észrevette, hogy Bystre egyáltalán nincs a
közelében. Megfordult, és látta, hogy a férfi az elesett barikádra mered.
– Annak vége – mondta Nila.
– Ott van! – Bystre kivonta a kardját.
– Miről… – Aztán meglátta. Tamás tábornagy a lenti utcát
szemlézve állt az embereivel a barikád tetején. Nila észrevett mellette
valakit, aki ismerős volt neki. A szakállas őrmester, aki aznap éjjel
megmentette őt a nemesi ház konyhájában.
– Bystre, biztonságba kell vinnünk Jákobot.
– Semmi sincs biztonságban attól az áruló fattyútól.
– Westeven tábornok…
– A tábornok halott.
 Nila nem tudta, mit mondhatna. Hallotta, hogy Westeven tábornok
megsérült a tárgyalás során, de a királyhűeknek azt mondták, hogy
életben maradt. Egyedül ő lett volna méltó ellenfele Tamás
tábornagynak a stratégiai manőverekben. Az ügyük immár bizonyosan
elveszett.
Nila a következő barikádra nézett, ahonnan a királyhűek integetve
hívták őt a hozzávetőleges biztonságba. Jákobot a mellkasához
szorította. A fiú a kezével takarta el a fülét, és Nila érezte, ahogy a
sírástól rázkódik a válla.
– Bystre – könyörgött a katonának. Hol lehet Rozália? Most már ő
volt az egyetlen esélyük. Kiváltságos mágiájával ő rátámadhatna
Tamásra és a hadseregére, és kiűzhetné őket az utcákról.
Bystre felkapott egy elsütött puskát egy halott katona mellől, és
ellenőrizte rajta a bajonettet. Lesöpörte a port a serpenyőről, és
fegyverét mindkét kezével markolva, rohamra indult az elesett barikád
irányába.
A szakállas őrmester Bystrére mutatott, és felemelte a puskáját.
Tamás tábornagy megfordult, és a feje oldalra dőlt, mintha a felé
rohamozó dühödt Csatlós látványa összezavarta volna. Elővette a
pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. Bystre összerándult és elesett. Teste a
földön még átfordult egyszer a lendülettől, mielőtt egy utolsót remegett,
aztán már nem mozdult többé. A golyó több mint száz lépés távolságról
fúródott a szemébe. Tamás tábornagy ellegyezte a pisztoly csövéből
kiszálló füstöt.
Nila felsikoltott.
Látta felé inteni a tábornagyot, és várta, hogy a következő golyó az ő
agyát loccsantsa ki. De nem volt következő golyó. Helyette adrói
katonák rohantak felé a barikádról. Nila hitetlenkedve meredt rájuk,
amíg eszébe nem jutott, hogy Jákob a karjaiban van.
Megfordult, és futni kezdett a következő barikád felé. Volt ugyan
előnye az adrói katonákhoz képest, ők azonban sokkal gyorsabbnak
bizonyultak. Nila botladozott és küszködött a szoknyája szegélye miatt.
A királyhűek százhúsz méterről, a barikádok mögül tüzet nyitottak,
hogy fedezzék a visszavonulását. Golyók pattantak fel körülötte az
utcakövekről, fulladozott a lőpor bűzétől. Kevesebb mint száz méter.
Valaki hátulról leütötte. Elesett, és amikor megfordult, adrói
katonákat látott maga fölött. Kiabált és küszködött, de hiába, Jákobot
kitépték a karjából. Az egyik katona Nila felé fordult, hogy bajonettjét
átszúrja a hasán. Az utolsó pillanatban elrántotta a puskáját, és a
nyelével lökte arrébb Nilát. A katonák visszavonultak, és magukkal
vitték a sikoltozó Jákobot is.
Nila feltápászkodott, és utánuk tántorgott. Nem vihetik el. Most nem,
azok után, hogy olyan sokáig védelmezte a fiút. Megállt Bystre holtteste
mellett. A férfi a hasán feküdt, megmaradt szeme semmit sem látva
meredt az utca túloldalára. A legyek máris nyüzsögni kezdtek a
koponyájában tátongó véres lyuk körül. Nila térdre hullt, és hányt.
Mielőtt a lövöldözés folytatódhatott volna, valaki lerángatta őt az
utcáról, be egy romos sikátorba.
Nila nekirogyott az egyik ház félig-meddig ép falának.
– Hagyta, hogy elvigyék – förmedt rá megmentőjére.
Rozália kesztyűs ujjait készenlétben tartva pásztázta az utcát, amíg
valami láthatatlan veszély el nem múlt. Aztán leeresztette a kezét.
– Ez már nem az én harcom többé – mondta Rozália.
– Megállíthatta volna őket – vádolta Nila. – Ott helyben megölhette
volna Tamást. Megvédhette volna Bystrét. – Hallotta megtörni a saját
hangját, és érezte, hogy könnyek lepik az arcát. Koszos ruhaujjával
letörölte őket.
– Westeven tábornok halott. Semmi értelme tovább húzni ezt a
harcot. – Egy pillanatra elhallgatott, és állta Nila vádló tekintetét. –
Igen, megölhettem volna Tamást, de a baj már megtörtént, méghozzá
akkora, amekkorát te elképzelni sem tudsz. Tamás megölése ezen a
ponton csak sokszorosára növelné a problémát.
– Bystre – mondta Nila.
– Nem várom el, hogy megértsd. – Rozália hangja hirtelen ellágyult.
– Bátor lány vagy. És okos. Csak annyit várok el tőled, hogy menekülj.
A fiú Tamásnál van. Westeven halott. A királyhűek el fogják húzni a
harcokat, ameddig csak tudják, de Tamás végül győzelmet arat majd.
Menekülj innen, amíg még tudsz. A barikádok délnyugati sarkában, a
romok között van egy kivezető út, amiről egyik oldal sem tud.
Használd. Vigyél magaddal annyi pénzt, amennyit csak tudsz, és élj
teljes életet messze innen. – Sóvárgás villant meg Rozália szemében. –
Fatraszta nagyon kellemes az évnek ebben a szakában.
– Mi lesz Jákobbal? – kérdezte Nila.
Rozália a kezét nyújtotta. Nila elfogadta, és felállt.
 – Jákob – mondta újra, miután Rozália nem válaszolt. – Mit fog tenni
vele Tamás?
– Tamás praktikus gondolkodású. Ha életben hagyna egy királyi
örököst, később újra ugyanebben a szituációban találhatná magát. Így
hát csendben megszabadul majd a fiútól.
Nila felszárította a könnyeit. Amikor Jákob kosárba hulló, szőke
fejére gondolt, a szíve megkeményedett.
– Hagyd el Adrót – javasolta neki Rozália. – Én is így fogok tenni,
amint végeztem az itteni teendőimmel. Tessék. – Elővett valamit az
egyik kabátjába varrt zsebéből, és Nila kezébe nyomta. Egy százkranás
érme volt.
– Köszönöm – mondta Nila. Rozália erre csak legyintett, majd
elindult a sikátorban, a barikádokkal ellenkező irányba. Nila várt egy
darabig, és a kezében tartott érmére, meg a városon kívül elrejtett
ezüstre gondolt. Még innen is látta Bystre holttestét, ahogy
mozdulatlanul feküdt a királyhűek és az adrói katonák közt
folyamatosan ide-oda röpködő golyók alatt. Nila ökölbe zárta kezét az
érme körül. Elegendő volt új ruhákra és egy hintóra egészen
Brudániáig. Az ezüsttel együtt elegendő volt egy új életre.
De látta maga előtt Tamás tábornagyot, amint ridegen agyonlövi
Bystrét.
Nem kezdhetett új életet ilyen emlékekkel a fejében.
 12.
FEJEZET

A Hegykorona Erőd a Délorom-hegy recés gerincén feküdt.

Bástyafalai a nagy magasságra jellemző zord időjárás ellenére
meredekek és simák voltak, ami az ötszáz évvel korábbi, építő és
védelmező mágia erejét dicsérte. Délkeletre Kez sárgás síkságai nyúltak
a távolba, északnyugatra pedig, a dombokon és az erdőkön túl az Adrót
körülölelő távoli hegységek terültek el. Adopest gyémántként fészkelt a
könnycsepp formájú Adotenger csücskében. Északon baljósan
füstölgött a Délorom csúcsa.
Adamat elfordult a bástya peremétől. Beleszédült az előtte elterülő
világ látványába, és vissza akart menni a városba – merthogy a bástya
olyan nagy volt, hogy egy egész várost foglalt magába! –, de a
hegyőrségi katona azt mondta neki, hogy itt várjon Borbador
Kiváltságosra. Felajánlhattak volna neki egy szobát. Ebben a
magasságban bőven fagypont alatt volt a hőmérséklet. A jelek szerint
azt akarták, hogy reszkessen a hidegben.
Adamat fizikailag és szellemileg is kimerült. Még ezeken a modern
utakon is öt napig tartott az utazás hintóval, és alig álltak meg közben
pihenni. Teste a kényelmetlen, állandóan rázkódó kocsiban üléstől
sajgott, feje pedig a kevés pihenéstől lüktetett. Rozália rejtélyes
figyelmeztetése miatt – egy nő meg akarja idézni Kresimirt – rémálmai
voltak, már amikor el tudott egyáltalán aludni. Mi baja volt? Modern
férfinak számított. Tanultnak. Kresimir csak egy mítosz volt, a
szerzetesi hatalom megtestesülése, amely gondoskodott róla, hogy a
parasztok tudják, hol a helyük.
– Mit csinálsz?
SouSmith abbahagyta egyik rövidcsövű pisztolyának megtöltését. A
fegyver úgy nézett ki hatalmas kezeiben, akár egy játék.
– Mit gondolsz, mit csinálok?
– Azt hiszed, meg fog ölni minket? – kérdezte Adamat. – Mert
felteszünk neki egy kérdést?
– A legutóbbi Kiváltságos majdnem elbánt velünk.
– És?
– És mi?
– Ez egy Kiváltságos, SouSmith. Ha nem akar beszélni velünk,
legyint egyet a kezével, és már zuhanunk is le a bástyáról.
SouSmith vállat vont.
– Azért fizetsz, hogy a testőröd legyek, nem?
– De. – Adamat felsóhajtott. SouSmith láthatólag nem értette a
dolgot. Egy Kiváltságosról volt szó, és ellenük senkit sem lehetett
megvédeni.
– Még egy Kiváltságosnak is át kell jutnia rajtam ahhoz, hogy veled
elbánjon. – Azzal SouSmith folytatta a fegyver megtöltését.
Adamat elfojtott egy mosolyt, és rájött, hogy a beszélgetés elűzte
idegessége egy részét. Itt állt a világ tetején, ötnapi utazásra Adopesttől.
Egy Hegyőrségben volt, és mindenki tudta, hogy a Hegyőrséget
elítéltek, torokmetszők és a Kilencek legkeményebb férfijai alkotják.
Felügyelték a magaslati átjárókat, dolgoztak a bányákban és a
fatelepeken, és ők voltak Adró első védelmi vonala egy külső
invázióval szemben. Adamat sokkal könnyebben rábízta a Hegyőrségre
az országát, mint az életét.
– Különben is, mit csinál errefelé egy Kiváltságos? – SouSmith
befejezte a pisztolyok töltését, és az övébe dugta azokat. Nekidőlt az
egyik Kez felé fordított ágyúnak.
– Száműzték. – Adamat a fehér leheletét nézegette.
– Miért?
 – Hivatalosan? A királyi társaságon belül hatalmi átrendeződés
zajlott le, és Borbador a rossz oldalra került. Nem hivatalosan azt
beszélik, hogy Khen Kiváltságos kedvenc ágyasával hált.
SouSmith felröhögött.
– És megtartotta a bőrét?
– Hát persze hogy megtartottam.
A Kiváltságos a bástyában elterülő város felől közelítette meg őket,
és még elég messze volt tőlük ahhoz, hogy egyetlen szavukat sem lett
volna szabad hallania. Hosszú, térdig érő szarvasbőrkabátot viselt, és
hozzáillő nadrágot, csizmát meg kalapot. Alacsonyabb volt, mint
amilyenre Adamat számított. Vöröses szakálla alatt megereszkedett bőr
csüngött onnan, ahol egykor a tokája lehetett. A Hegyőrség senkihez
sem volt kíméletes – még egy Kiváltságoshoz sem.
A férfi pár méterre tőlük állt meg. Kezét kabátujjába dugta, de
Adamat mintha látta volna megvillanni a Kiváltságos kesztyű fehérjét.
– Még csak nem is volt különösebben nehéz – mondta a férfi. – Azt
mondtam Khen mágusnak, hogy ha megöl, a legjobb barátom áll
bosszút rajtam.
– És az kicsoda?
– Kétlövetű Tániel. Borbador Kiváltságos vagyok. Hívjanak Bónak.
Adamat a jobbját nyújtotta, amelyet Bo kesztyűs kézzel és meglepő
erővel fogadott el.
– Adamat felügyelő. Ez itt a társam, SouSmith.
Bo SouSmith-re sandított.
– A bokszoló?
– Az – válaszolta meglepve SouSmith.
– Amikor gyerek voltam, eljártam a meccseire. Tániel és én
kilopakodtunk otthonról, és mentünk megnézni magát. Tániel sok pénzt
veszített a maga elleni fogadásai miatt.
– És maga?
– Én meggazdagodtam, már egy gyerekhez képest.
Adamat végigmérte a Kiváltságost, akiről a városi pletykákon kívül
nem sokat tudott. Sosem volt bölcs dolog sokat tudni a királyi társaság
valamelyik tagjáról.
– Különös dolog, hogy egy Kiváltságos és egy lőpormágus
barátságot kötnek.
 – Sokkal korábban találkoztunk, semhogy bármelyikünk tudta volna,
mik vagyunk – magyarázta Bo. – Én árva voltam, amikor
összebarátkoztam Tániellel. Tamás megengedte, hogy a pincéjében
éljek, és még egy nevelőnőt is fizetett. Azt mondta, hogy ha Tánielnek
barátai lesznek, akkor azoknak tanulniuk kell. Mindnyájunkat sokként
ért, amikor a varázskutatók kiválasztottak. Tánielt azóta nem láttam,
hogy elment Fatrasztába.
– A Kiváltságosok nem allergiásak a lőporra?
– A szemem felfújódik, valahányszor a közelében vagyok – ismerte
el. – Sokat merengtem ezen gyerekkoromban. Szóval. Mi szél hoz
magukfajta úriembereket a Hegyőrségbe? Nem tűnnek Tamás
bérgyilkosainak.
– Nem vagyunk bérgyilkosok – szögezte le gyorsan Adamat. – De
nem hibáztatom, amiért felmerült magában a gondolat. Tamás
tábornagynak dolgozom, és kétlem, hogy ön még mindig életben lenne,
ha ő másképp akarná.
Bo kicsit hátrafelé hintázott a lábain.
– Nem tudja – mormogta.
– Mit nem tud?
– Semmit. Miért kerestek fel engem? – Társalgási hangja eltűnt,
mosolya fakulóban volt.
– Mi Kresimir Ígérete?
Bo néhány másodpercig csak nézett rá.
– Ez most komoly?
– Meglehetősen.
– Tamás azért küldte fel ide, hogy ezt megkérdezze tőlem?
– Magamtól jöttem – mondta Tamás. – De Tamás tábornagy
megbízásából keresem a választ. – Bo félig bizalmatlan, félig gúnyos
reakciója nyugtalanságot ébresztett benne.
Mintha megkönnyebbülés öntötte volna el a Kiváltságost.
Elmosolyodott, majd kuncogni kezdett.
– Hadd találgassak – mondta. – Amikor Tamás lemészárolta a királyi
társaságot, azok utolsó szavai valami olyasmik voltak, hogy „Ne szegd
meg Kresimir Ígéretét”?
Adamat összevonta a szemöldökét. Kezdte felbosszantani ez a
Kiváltságos. Nyilvánvalóan jól szórakozott azon, hogy olyasmit tud,
amiről Adamatnak fogalma sincs.
 – Igen – mondta. – Nevet a varázslók utolsó szavain? Valamiféle
morbid viccet mondtak talán? Az lett volna a varázslat célja, hogy
összezavarja azokat, akik megölik őket?
Bo kuncogása elhallgatott.
– Egyáltalán nem. Azok a Kiváltságosok halálosan komolyak voltak.
Lehetséges előidézni olyan varázslatot, egyfajta védelmet, ami a
varázsló halálakor elrebegi magát. De egy viccet? Nem. Az
olyasvalami, amit én tennék. Nem azok az emberek. Ok hittek minden
egyes szóban.
– És mit jelentenek?
– Kresimir Ígérete. – Bo úgy forgatta a szavakat a szájában, mintha
valami savanyúba harapott volna. – A legenda szerint, amikor Kresimir
létrehozta a Kilenceket, kiválasztott kilenc királyt, hogy azok
kormányozzák a megteremtett országokat. Minden királyhoz rendelt
egy varázslókból álló királyi társaságot, hogy védelmezzék és
tanácsokkal lássák el őt. Ezeket Kiváltságosoknak nevezte el. A
királyok, látván, hogy a Kiváltságosok mily nagy hatalommal bírtak,
aggodalmukat fejezték ki Kresimirnek, hogy a királyi társaságok
ellenük fordulhatnak, és magukhoz ragadhatják a hatalmat. Így hát
Kresimir tett nekik egy ígéretet.
– Megígérte nekik, hogy örökké az ő vérvonaluk fogja uralni a
Kilenceket, hogy a magjukból sosem hajt ki terméketlen gyümölcs, ha
úgy tetszik. Kresimir elmondta újonnan kinevezett Kiváltságosainak,
hogy ha valaha bárki is erőszakkal vetne véget azoknak a
vérvonalaknak, személyesen tér vissza, és az egész országot elpusztítja.
– Amikor befejezte, úgy dőlt hátra, akár egy jó tanuló, aki ügyesen
felmondta a leckét. – Mit gondol erről?
– Racionális ember vagyok… – mondta Adamat, ám hátán mégis
végigfutott a hideg a hallottaktól.
– Hát persze hogy az. Manapság majd mindenki az. Ez egy ostoba
legenda. Egyike a sok sztorinak, amelyek arra szolgálnak, hogy a királyi
társaság tudja, hol a helye. Kresimir uralma csaknem ezernégyszáz
évvel ezelőtt volt, becslés szerint. Tarthatott tovább is. Még a királyok
sem igazán hisznek ebben, és a királyi társaság tagjai közül is csak a
legöregebbek. – Bo megfogott valamit a kabátja alatt. – Nem, ennél
sokkal hatásosabb eszközök vannak a királyi társaság megzabolázására.
– Mit mondjak Tamásnak? – kérdezte Adamat.
 Bo vállat vont.
– Mondjon neki, amit akar. Mondja meg neki, hogy aggódjon inkább
fontos dolgok miatt, mint az emberek táplálása, vagy – elmutatott a
bástyafal fölött Kez felé – ők.
Adamat mélyen beszívta a levegőt, és lassan engedte ki.
– Szóval ennyi?
– Ennyi. Habár – tette hozzá Bo –, nem értem, miért nem tudta
megtalálni a választ a könyvtárban. Tucatnyi könyv tesz erről említést.
– Kiégették belőlük – felelte Adamat. – Lapokat távolítottak el,
fejezeteket húztak ki. És úgy tűnik, egy Kiváltságos tette.
Bo a homlokát ráncolta.
– Egy Kiváltságos tudhatná, hogy a könyvek fontosak. Összekötnek
minket a múlttal és a jövővel. Minden írott szó elárul nekünk valamit
arról, hogyan irányítsuk a Mást.
– Bo! – szólt egy hang a bástyavárosból.
A Kiváltságos megfordult.
– Indulunk a kőfejtőbe!
– Öt perc! – kiabált vissza Bo. Kihúzta kezét a kabátujjából, és
megropogtatta kesztyűs ujjait. – Kezdenek ellustulni a tetvek – mondta.
– Azt hiszik, hogy csak mert van egy Kiváltságosuk, rávehetik
kőtörésre, favágásra és lavinák eltakarítására. Múlt héten majdnem
beleszakadtam, mire rendet csináltam az után a földrengés után. Nos,
sajnálom, hogy nem tudtam drámai válasszal szolgálni. Ha találkozik
Kétlövetű Tániellel, mondja meg neki, hogy üdvözlöm.
Bo már félúton volt a városba, amikor Adamatnak eszébe jutott,
hogy ígéretet tett egy üzenet átadására. Kocogva érte be a Kiváltságost.
– Van egy üzenetem magának.
– Tánieltől?
– Nem, egy Rozália nevű Kiváltságostól.
Bo vállat vont.
– A név nem mond nekem semmit.
– Mindenesetre azt akarta, hogy adjak át magának egy üzenetet.
– És?
– Ezek az ő szavai: „A nő meg fogja idézni Kresimirt.” Nem tudom,
milyen nőről beszélt, de nem hiszem, hogy saját magáról. És…
Bo ott helyben ledermedt, és minden szín kiszökött az arcából.
Tántorogni kezdett, Adamatnak kellett elkapnia.
 – Mit jelent ez?
Bo eltolta magától Adamatot, szeme tágra nyílt.
– Ördög és pokol. Tűnjön innen! Gyerünk, menjen vissza Adopestbe,
és mondja meg Tamásnak, hogy mozgósítsa a hadseregét! Mondja meg
Tánielnek, hogy tűnjön el az országból. Mondja meg neki, hogy… a
rohadt életbe! – Az utolsó szavakat már vicsorogva ejtette ki, aztán
sprintelni kezdett a város felé.
Adamat földbe gyökerezett lábbal állt.
SouSmith mögéje sétált, és kiütögette pipájából az elhasznált
dohányt.
– Fura egy fickó – jegyezte meg.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Tamás.

– Szerintem senkinek sem tetszik, barátom.
Tamás Sabonra nézett. A deliv egy nagy napernyő alatt állt, tekintete a
távoli barikádokat szemlélte. Borotvált fején izzadságcseppek
ragyogtak, akár víz egy hideg üveglapon. A kora tavaszhoz képest
érthetetlenül nagy volt a forróság. Tűzött felettük a nap, és felszárította
az utóbbi hetek nyirkos időjárásának utolsó jeleit is.
– Vajon meg fogják érteni az emberek? – kérdezte Tamás.
– A mieink vagy a zsoldosok?
– A zsoldosok nem törődnek ezzel. Így is, úgy is ki lesznek fizetve.
De a saját katonáim… Lehetséges, hogy ezután elvesztik bennem a
hitüket?
Olem pár méterre állt Tamástól, és most felé fordult, bár a kérdés
nem neki szólt.
– Nem hinném – mondta Sabon. – Lehet, hogy nem tetszik majd
nekik a dolog, elvégre a háborút úriembereknek kell vívniuk. De azért
megértik majd, és tisztelni fogják a döntésedet, hogy nem dobsz el
életeket egy szükségtelen csatában. Tisztelni fogják, hogy nem vagy
hajlandó a saját városodat ágyúzni.
Tamás lassan bólintott.
– Még sosem fanyalodtam orgyilkosságra korábban. Egyszer sem a
huszonöt éves parancsnokságom alatt.
 – Nekem rémlik pár alkalom, amikor pedig kellett volna – jegyezte
meg Sabon. – Emlékszel arra a sahra, akivel Gurla délkeleti részén
harcoltunk?
– Igyekszem elfelejteni. – Tamás áthajolt a korláton, és köpött egyet.
Beleivott a kulacsába, közben végig a barikádokat fürkészte. Hallotta a
muskétalövéseket, és az időnkénti ágyútüzet jó három kilométerről,
ahol Ryze dandártábornok a fegyverraktár elleni támadást vezette. –
Találkoztam pár rossz emberrel a magam idejében – mondta Tamás a
sahra gondolva. – De az egy valóságos szörnyeteg volt. Ha valaki csak
megkérdőjelezte a parancsát, élve eltemettette a teljes rokonságát.
– Te pedig kiheréltetted őt – mondta Sabon.
Olemnek a torkán akadt a füst. Eldobta cigarettáját, és köhögni
kezdett.
– A háborúkat határozottan nem úriemberek vívják, barátom –
jegyezte meg Tamás. – Máskülönben nem vennék részt bennük. –
Olemre pillantott. – Adjon nekünk egy percet.
Olem még mindig köhögött, ahogy hallótávolságon kívülre sétált.
Tamás közben csatlakozott Sabonhoz a napernyő alatt, előhúzott a
zsebéből egy levelet, és átnyújtotta neki.
– Az új megbízatásod – mondta.
Sabon elvette a levelet.
– Hogyan?
– Andriyára és Vadalszlavra bíztam, hogy lőpormágusokat
szagoljanak ki. Most, hogy a királyi társaságnak vége, valószínűleg
szívesebben fedik majd fel magukat a mágusok, nem is beszélve a
fizetésről, amit ajánlunk nekik. A városon kívül, az egyetem közelében
rendezkedtek be, és nemsokára elindulnak toborozni Delivbe, Noviba és
Unicébe. Azt akarom, hogy menj velük.
– Nem – mondta Sabon, és vissza akarta adni neki a levelet.
– A parancsnokod vagyok – emlékeztette Tamás. – Nem mondhatsz
nekem nemet.
– De a régi barátomnak nemet mondhatok.
– És miért tennél így?
Sabon felhorkant.
– Andriya és Vadalszlav ketten is bőven képesek gondoskodni a
toborzásról. A többieket elküldted Wasal Kapuihoz, Tániel egy
kísértetet hajszol a város körül, és annak ellenére, hogy kinevezted
Vlorát a vezérkarodba, még mindig túl dühös vagy rá, ezért hozzá se
szólsz. Nem hagylak itt egy másik mágus nélkül. – A barikádok felé
intett. – A kez nagykövet egy héten belül megérkezik, és addig még
mindent rendbe kell raknod. Tudjuk egyáltalán, hogy a Borbélyok
sikerrel jártak-e?
– Aggódsz értem? – kérdezte Tamás. – Ez a kifogásod?
– Aggódom, hogy elbarmolod az egészet, és valaki másnak kell majd
takarítania utánad. – Sabon elhallgatott. Kiáltásokat hallottak a
barikádok mögül. – Talán segítenünk kellene nekik – mondta.
– A Borbélyok elboldogulnak magukban – mondta Tamás. –
Különben az sem érdekel, ha mind megöletik magukat. Ne tereld el a
szót. Vadalszlav úgy tájékoztatott, hogy máris találtak hét jelöltet,
akikbe szorult némi tehetség. Hármukba különösen erős.
– Egy lőpormágus kiképzése évekig is eltart. Egyszerre kell
megtanítani őket arra, hogy uralják az erejüket, és arra, hogy jó katonák
legyenek.
– És ezért akarom, hogy te is ott legyél – magyarázta Tamás. –
Egymagad képezted ki Tánielt és Vlorát, és Tániel most a világ legjobb
céllövésze, Vlora pedig majdnem egy kilométerről fel tud robbantani
egy lőporos hordót.
– Tudod jól, hogy az más. – Sabon most már dühös volt, sötét szeme
veszélyesen villogott. – Tániel azóta tanult lőni, hogy fel tudott emelni
egy pisztolyt, Vlora pedig… hát, ő egyszerűen őstehetség.
– Nem kell elmenned toborozni – hűtötte le Tamás. – De azt akarom,
hogy indíts el egy iskolát. Kapsz hozzá finanszírozást, és te dönthetsz
mindenről. Sosem leszel pár órányi útnál távolabb tőlem, és ha
szükségem lesz a segítségedre, azonnal hívatlak.
– Szavadat adod? – kérdezte Sabon.
– Szavamat adom.
Sabon a zsebébe gyömöszölte a borítékot.
– Itt akarok lenni, amikor a kez nagykövet megérkezik.
– Természetesen.
– És ne vágj olyan önelégült képet.
Tamás elfojtott egy mosolyt.
– Uram! – Olem visszatért, és a barikádok felé mutatott.
Egy alak mászott át rajtuk lassan, le az utcára, ahol aztán a
földrengés után érintetlenül maradt romokat kerülgette. Fehér inge és
fekete nadrágja fölött hosszú, fehér kötényt viselt. Utóbbi elejét vér
borította.
A férfi egyenesen feléjük tartott, és kipattintott egy borotvát, pengéje
ragyogni kezdett a napfényben. Tamás látta, ahogy Olem megfeszül
mellette. A férfi gúnyosan szalutált a borotvával.
– Teef, uram, a Fekete Utcai Borbélyoktól – mondta. – A barikád a
magáé.
– A királyhű vezetők?
– Foglyok vagy halottak. De főleg halottak.
Tamás felhorkant.
– És a nők meg a gyerekek?
A férfi becsukta a borotváját, aztán újra kinyitotta. Idegesen, de
óvatosan végigfuttatta a penge lapját a saját torkán.
– Hát, akadt pár csúnya szituáció. A fiaim némelyikének problémái
vannak. Elintéztem a dolgot… hát, végérvényesen.
Tamás ökölbe szorította a kezét. Hiba volt ez az egész.
– És Westeven tábornok?
– Már halott volt, uram. Ahogy előre megmondta.
Tamás remélte, hogy a seb, amit Westeven a tárgyalás utáni rövid
csetepatéban kapott, tényleg csak az volt: egy seb. De az egész karja
odalett, Westeven pedig már öreg volt, és nem lőpormágus.
– Olem, gondoskodjon róla, hogy a Fekete Utcai Borbélyokat
összetereljék, és biztonságos helyen tartsák, amíg ki tudjuk fizetni őket.
– Na, figyeljen – kezdte Teef, és Tamás felé lépett. Olem egy
pillanat alatt köztük termett, bajonettje egy hajszálnyira volt Teef véres
kötényétől. Teef nagyot nyelt.
Tamás intett a legközelebbi zsoldos századosnak.
– Ne aggódjon, Teef – mondta Tamás. – Ha teljesítette az alku
magára eső részét, én is teljesítem az enyémet. Szívesen behajítanám a
Cobolyfogba, de mindig megtartom a szavam. És… még hasznosnak
bizonyulhat a jövőben.
Tamás otthagyta Teefet, és Sabonnal, Olemmel és az Adom Szárnyai
egy egész századával megindult a barikádok felé. Tamás lőporos
hordókat keresve nyúlt ki az érzékeivel, és a barikád közelében talált is
egy kis lőszerhalmot meg némi szétszórt lőport.
Felmászott a barikád tetejére, és körülnézett. A korábban már
elfoglalt barikádok után tudta, hogy mire számíthat: egy katonai táborra
emlékeztető helyre, törmelékektől megtisztított utcával és barakkokká
változtatott házakkal és boltokkal, amelyek ajtói fölött rögtönzött
zászlók lógnak.
Az utcák tele voltak emberekkel, sokkal többel, mint amire Tamás
számított. Nők és gyerekek százai. Jóval kevesebb férfi. Arcukon
félelem, levertség és veszteség ült. Olyan emberek arca, akik arra
ébredtek, hogy férjeik, barátaik, apáik és vezetőik torkát elvágták
álmukban. Ezután nem sok harci szellem maradt bennük.
Mindegyik szedett-vedett csoportra egy-egy bottal és pisztollyal
vagy akár csak csupasz borotvával felfegyverzett Borbély felügyelt. És
láthatólag még ennyi is elég volt.
– Sabastenien dandártábornok – szólította meg a tisztet Tamás.
A fiatal férfi felmászott a barikádon, és odaállt mellé.
– Uram?
– A katonái váltsák le a Borbélyokat, és kezdjék kivezényelni ezeket
az embereket a barikádok közül.
– A Cobolyfogba, uram?
– Nem – válaszolta Tamás. Újra végignézett a lenti arcokon. –
Gyanítom, hogy azoknak, akik a leginkább felelőssé tehetők a királyhű
felkelésért, már beteljesült a sorsuk. A túlélőket vigyék a régi
kastélyfalakon belülre. Fegyverezzék le őket, de aztán adjanak nekik
ételt és ágyat, és gondoskodjanak róla, hogy orvosok vizsgálják meg
őket. Ezek az emberek már nem királyhűek többé, hanem polgárok. A
honfitársaink.
– Az embereim nem pesztrák, uram.
– Most már azok. Leléphet.
Tamás nézte, ahogy a zsoldosok beszivárognak a királyhűek közé.
Az emberek halkan, visszafogottan beszéltek, és többé-kevésbé
mindenki együttműködött a katonákkal, akik közben megkezdték a
barikád lebontását. Néha-néha fejek fordultak a délről visszhangzó
ágyútűz irányába.
– Sabon, értesítsd Ryze dandártábornokot, hogy elfoglaltuk a fő
barikádot. Mondd meg neki, hogy kezdeményezzen tárgyalást. Minden
királyhű, akinek nem folyik nemesi vér az ereiben, kegyelemben
részesül. Ha a Borbélyok az egész királyhű táborban elvégezték a
munkájukat, akkor valószínűleg elfogadják az ajánlatot.
 – Mindenkit kegyelemben szándékozik részesíteni, uram? – kérdezte
Olem.
– Ha úgy bánok velük, mint az állatokkal vagy a bűnözőkkel, akkor
nemsokára egy második királyhű felkelés ellen harcolhatok. Az a
legjobb megoldás, ha úgy bánok velük, mint polgárokkal, ha
visszaállítom a városbeli pozíciójukat, és éreztetem velük, hogy ide
tartoznak. Nem fogok még egy kivégzéssorozatot végrehajtani.
– Alighanem bölcs döntés, uram.
Tamás végigmérte Olemet.
– Örülök, hogy egyetért.
– Nos, uram, még ha egy egész havi fizetést ajánl is fel, akkor sem
fogja senki feltakarítani a vért a Választási térről. Berozsdásította a
köveket. Azt mondják, a száradt vér néhol tizenöt centi mélyre nyúlik
le. Rossz ötlet lenne fokozni.
– Választási tér?
– A korábbi Királykert, uram. Átnevezték.
– Nem hallottam.
– Hát, eléggé el volt foglalva a barikádokkal meg egyebekkel.
– De miért Választási tér?
Olem felkuncogott.
– Hát, ez afféle sötét viccelődés, uram. Tudja, az emberek úgy
tekintenek azokra a kivégzésekre, mint egyfajta választásra.
– Nem volt semmilyen szavazás.
– Szerintem az emberek szavaztak, amikor darabokra tépték azokat a
Csatlósokat.
Egy zsoldos kocogott feléjük a barikádokat rendezett sorokban
elhagyó királyhűek között, és odaérve szalutált nekik.
– Uram, Sabastenien dandártábornok üzeni, hogy megtaláltuk
Westeven tábornokot.
A tábornok egy kis, nyirkos és hideg szobában feküdt az egykori
bolhapiac mögött. Túl szűk hely volt ez egy ilyen nagy embernek.
Tamásnak le kellett hajolnia, hogy beférjen az ajtón.
Westeven a hátán hevert egy priccsen. Néhány szerény tulajdona a
komódon állt – az egyetlen másik bútordarabon az ágy mellett. Volt ott
egy tenyérnagyságú fénykép Westeven hajdani feleségéről, egy
igencsak kopott nyelű gurlai vadászkés, egy bennszülöttektől származó,
gyöngyberakásos bálvány, egy távcső és egy szépen összehajtogatott
zsebkendő.
Tamás fintorogva nézett le a holttestre. Westeven egy vékony és az ő
magasságához túl rövid takaró alatt feküdt, zoknis lába kilógott alóla.
Lemosták őt, de az égésnyomok még mindig láthatóak voltak. Szemét
lezárták. Megmaradt keze még halálában is egy régi, bőrfedelű könyvet
szorongatott. A jelek szerint túlélte egyik karja elvesztését, még ha csak
úgy egy órára is. A férfi vén ujjai teljesen meggörbültek a reumától.
Tamás elolvasta a Westeven kezében lévő könyv címét: Kresimir
kora. Nem tudta, hogy Westeven vallásos volt.
Tamás felkapta a gurlai vadászkést és a bennszülött bálványt.
– Dandártábornok – szólalt meg lágy hangon.
Sabastenien lehúzta a fejét a bejáratnál, és csatlakozott hozzá. A
sötét szobában alig volt elég hely kettejüknek.
– Küldesse el a tábornok testét a legközelebbi rokonához.
Sabastenien levette a kalapját.
– Nem hiszem, hogy a tábornoknak vannak élő rokonai.
Tamás gombócot érzett a torkában. Nyelt egyet. Miután összeszedte
magát, így szólt:
– Akkor én gondoskodom róla. Üzenje meg a városi ispánnak, hogy
teljes pompával akarom nyugalomra helyezni a tábornokot: állami
temetéssel. A költségek nem számítanak. Ha kell, a saját zsebemből
fizetem ki.
Sabastenien nem válaszolt. Amikor Tamás megfordult, látta, hogy
könnyek csillognak a fiatal dandártábornok szemében.
– Uram – kezdte Sabastenien –, hivatalosan kérvényezem, hogy
Westeven tábornokot az Adom Szárnyai temetőjében helyezzék
nyugalomra. Biztos vagyok benne, hogy Lady Winceslav áldását adja
majd.
Tamás Sabastenien vállára tette a kezét.
– Köszönöm – mondta. Ez a lehető legnagyobb megtiszteltetés volt.
Az Adom Szárnyaihoz még az élőknek is nehéz volt csatlakozniuk,
nemhogy a holtaknak.
Sabastenien magára hagyta Tamást a holttesttel. A tábornagy
Westeven mellkasára helyezte a kalapját, és sóhajtott.
 – Vacak hely a halálra. Sajnálom, barátom. És mégis, legalább úgy
mentél el, hogy azért harcoltál, amiben hittél. Eztán Kezzel kell dűlőre
jutnom, és bárcsak az oldalamon tudhatnálak hozzá.
 13.
FEJEZET

– Itt van – mondta Julene.

Tániel a Kiváltságos zsoldosra fintorgott. A nő gonosz kis mosolyát az
egyik oldalon feljebb húzta az arcán lévő sebhely, a szeme pedig
természetellenesen tágra nyílt. Tánielt egy pumára emlékeztette,
amelyet egyszer egy cirkuszban látott. Az Adopesti Egyetem főkapuja
előtt álltak. A kollégiumi várost körülvevő falak csupán omladozó
régiségek voltak, mögöttük heves szél lobogtatta az egyetemi épületek
tornyaira kitűzött zászlókat. Tániel hallotta a diákok nevetgélését. Nem
valami szerencsés hely egy Kiváltságos megtámadására.
De egy zsúfolt városnál mégiscsak sokkal jobb.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Tániel. Napok óta nem nyitotta ki a
harmadik szemét. Amikor legutóbb megtette, majdnem összeesett.
Arról győzködte magát, hogy nem a négyhetes, folyamatos lőportransz
miatt történt. Nem volt lőporvak. Nem volt függő.
Felszívott egy lőporcsíkot a kezéről, és összerázkódott.
Julene nem válaszolt a kérdésére.
– Nos? – fordult Tániel Gothenhez.
A varázsrontó bólintott.
– Tényleg itt van.
 Tániel Ka-poelt kereste a tekintetével. A lány egy kapu fölötti
vízköpőt tanulmányozott, miközben egy csapat férfidiák meg őt
tanulmányozta. Tániel rájuk meredt, és kezét a pisztolya agyára
helyezte.
– Az egy igazi barbár? – kérdezte az egyik diák.
– Engedély kell hozzá, hogy az egyetem területén fegyvert hordj –
tudatta vele egy másik.
– Kopjatok le – mondta Tániel. – Várjatok. Honnan szerezhetek egy
egyetemi térképet?
A fiú – Tániel fiúként gondolt rá, noha ő maga is ugyanannyi idős
lehetett – megvetően szipogott egyet.
– Kopj le te.
Tániel a diákok felé fordult, hogy láthassák a lőporos hordós
kitűzőjét.
– Ennek le kénye nyűgöznie minket? – kérdezte a fiú.
Tániel elvigyorodott.
– Majd le fog, ha kiverem a fogatokat. – Előkapta pisztolyát az
övéből, és feldobta, hogy a csövénél kaphassa el. Aztán megint
feldobta, és megpörgette a középső ujja körül, amíg végül normálisan
meg nem állt a kezében.
– Nem semmi – nevetett az egyik fiú. – Az adminisztrátori irodában
találsz térképet. Miután átmentéi a kapun, fordulj jobbra, és előbb-utóbb
belefutsz.
– Kösz – mondta Tániel. – És igen, ő egy barbár. Az én barbárom. –
De a vigyora eltűnt, amikor arra fordult meg, hogy Ka-poel őt bámulja.
Megköszörülte a torkát.
– Keressünk egy egyetemi térképet. Julene, mennyire tudod
megközelíteni a Kiváltságost anélkül, hogy megérezné a jelenléted?
– Nem érdekel, ha tudja, hogy jövök.
– De engem igen – csattant fel Tániel. – Ne légy ilyen átkozott
bolond.
Ka-poel mellkason bökte magát, majd két ujját végigsétáltatta a
levegőn.
– Te meg tudod őt közelíteni? – kérdezte Tániel.
Ka-poel a szemét forgatta.
Hát persze hogy meg tudja. Ka-poel lényegében odasétálhatna egy
Kiváltságoshoz, és megbökhetné, anélkül, hogy az észrevenné őt. Mégis
hol járt az esze? A miatt az átkozott lőpor miatt van, döntötte el
magában. Ha ennek az egésznek vége, egy hónapig hozzá sem nyúl az
anyaghoz.
– Rendben. Pole, keresd meg a Kiváltságost. Pontosan tudni akarom,
hogy hol van, melyik épület melyik szobájában. Ti ketten – mutatott a
zsoldosokra – várjátok meg Ajucare századost. – A tiszt már egy hete
követte őket az embereivel Tamás parancsainak megfelelően, elég
távolról, hogy ne legyenek útban, de elég közel, hogy segíthessenek, ha
szükség lenne rájuk.
Ahogy végigfuttatta tekintetét az úton, már ki tudta venni a távolból
lóháton közeledő alakokat.
– Szóljatok neki, hogy kezdje el az egyetem kiürítését. Elkapjuk a
Kiváltságost, itt és most. Gothen, el tudod őt vágni a Mástól?
– Hát persze.
– Ezúttal nem lesz probléma?
– Egyáltalán nem. Nem követem el ugyanazt a hibát, mint legutóbb.
Csak annyi kellett, hogy Gothen elég közel jusson a Kiváltságoshoz,
és ezzel elvágja a mágiájától. És ha golyók és pengék nem elegendőek a
megöléséhez, Julene-nek lesz alkalma használnia a saját varázslatát.
– A kiürítés el fogja árulni a jelenlétünket – jegyezte meg Julene.
– Nem hagyhatom, hogy egy rakás diák meghaljon a kereszttűzben,
ha esetleg elszúrjuk a dolgot, ti ketten meg elkezdtek mágiával
vagdalkozni.
Julene csak gúnyosan vigyorgott rá.
– Visszajövök – mondta Tániel.
Átment a kapun, és az adminisztrátori épület felé indult. Jelzőtáblák
sorozata segítette a tájékozódásban. Ez a hely lényegében külön
városként működött. Az épületek hatalmasak voltak, és komor, szürke
kövekből épültek, magasba nyúló tornyokkal és széles boltívekkel. A
köztük húzódó nyílt területeken diákok henyéltek a füvön. Tániel
átsétált egy nagy udvaron, majd elhaladt a könyvtár mellett. A puskáját
folyton megbámulták.
– Segíthetek, uram?
Egy negyven körüli férfi lépett oda hozzá, amint megindult felfelé az
adminisztrációs épület lépcsőjén.
– Tániel lőpormágus vagyok. És ön?
A férfi kihúzta magát.
 – Az alkancellár asszisztense vagyok, Uszkan professzor,
szolgálatára.
– Professzor, itt van az alkancellár?
– Most Adopestben tartózkodik üzleti ügyben. Elnézést, de maga
Kétlövetű Tániel? A tábornagy fia?
– Nézze, mindjárt egy századnyi katona masíroz át a főkapuján. Egy
szökevény Kiváltságos bujkál az egyetemen, apá… Tamás tábornagy
parancsára vadászunk rá.
Uszkan szeme elkerekedett.
– Micso… Nem, itt nem harcolhatnak. Ez egy egyetem.
– Megtesszük, amit lehet, hogy ne kelljen. Van kiürítési terve?
– Micsoda? Nem…
– Nos, jobb lesz, ha előáll eggyel. Most. A katonák az Adom
Szárnyaihoz tartoznak. Szóljon a diákoknak, hogy távozzanak.
– Távozzanak? Csaknem ötezer tanulónk van itt! A campus több
mint másfél kilométer széles! Mégis mit vár, mit tegyek?
– Találjon ki valamit.
– Mi lesz a Kiváltságossal?
– Őt mi elintézzük.
A férfi a kezét tördelte.
– Egy Kiváltságos! Totális pusztítás lehet belőle. A helyreállítás…
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükség… – Tániel
megdermedt. Meglátta a Kiváltságost. Éppen a könyvtárból jött ki, nem
egészen száz méterre. Tániel légzése felgyorsult. A nő nem viselte a
Kiváltságos kesztyűt. Ez előnyt adott Tánielnek.
– Menjen – sürgette Tániel Uszkant. – Ki kell ürítenie a környéket.
– De mégis mit mondjak?
– Nem tudom – morogta Tániel. Lassan a pisztolya felé nyúlt,
igyekezve, hogy a mozdulata ne legyen árulkodó.
Uszkan nyelt egy nagyot, és végigmérte Tánielt, majd esdeklő
tekintetet lövellt felé.
– Csak legyen óvatos az Alkalmazott tudományok épületével.
Vadonatúj. – Felsóhajtott, majd hirtelen a magasba emelte a kezét.
– Ingyen ebéd! – kiáltotta. – Ingyen ebéd az északi kapun kívül! –
Azzal futni kezdett az udvaron át.
– A rohadt életbe – mordult fel Tániel.
 A nő ránézett. Tániel kirántotta pisztolyát az övéből, de aztán
habozott. Az udvaron lévő emberek lassan követték Uszkant. Tániel a
fogát csikorgatta.
A nő rohanni kezdett az ellenkező irányba.
Tániel célzásra emelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A lövés az
egész udvaron visszhangzott. Tániel az utolsó pillanatban elmozdította
a golyót, hogy nehogy eltalálja az útjába keveredő diákot, és
káromkodott egyet az orra alatt. A lövedék elhibázta a Kiváltságost, és a
könyvtár falába csapódott be. Valaki felsikoltott. A diákok rohanni
kezdtek.
Tániel a nő után eredt, pisztolyát közben bedugta az övébe, és
előhúzta a tartalékot. Üldözöttje befordult a könyvtár sarkánál, mire
Tániel megtorpant. Lehet, hogy ott vár rá a sarkon túl. A mágiája
darabokra tépné őt, még azelőtt, hogy akár egyetlen lövést
megereszthetne. Tániel körülnézett, és tekintete megállapodott az
adminisztrációs épület mögötti harangtornyon.
Az volt a campus legmagasabb pontja. Visszafordult, és átrohant az
adminisztrációs épületen, majd a füvészkerten is. A kertet vasráccsal
összetartott, hatalmas üvegtáblák fedték. Tániel majdnem beleesett a
benne lévő kis tóba, ahogy átugrotta, de aztán visszanyerte az
egyensúlyát, és a harangtoronyba vezető ajtó felé iramodott.
Kettesével szedte a torony lépcsőit. Nagyjából félúton megállt egy
ablaknál, és végignézett az udvaron. Úgy öt emelettel lehetett a föld
fölött. A Kiváltságosnak nyomát sem látta. Felfutott a következő
ablakhoz, és ismét kinézett. Ott. A nő éppen elszaladt a múzeum és egy
nagy, galériás épület között, amelyen hatalmas betűk hirdették a nevét:
Banasher Csarnoka.
Tániel lekapta puskáját a válláról. Lehunyta a szemét, a lőportransz
nyugalmával lélegzett, és összpontosított. Amikor újra kinyitotta a
szemét, úgy látta a Kiváltságost, mintha csak öt lépésre állna tőle.
Csinos nő volt, határozott vonásokkal és egy anyajeggyel az egyik
szemöldöke fölött. Fürgén mozgott, és még mindig viselte akadémiai
köntösét. Felhúzta Kiváltságos kesztyűit, és hátrapillantott a válla fölött.
– Rozália! – A kiáltás az egész udvaron visszhangzott.
Tániel összerezzent, és a Kiváltságos is vad tekintettel pördült meg.
Tániel a ravaszra helyezte az ujját.
 Mágia áradt szét előtte. A Kiváltságosok körül gyepdarabok repültek
a levegőbe, nyomukban tűzsugarak törtek fel a földből. Tániel
kipislogta szeméből a foltokat.
Föld zuhogott le, és a fél udvart kitakarta előle. Julene magasra
tartott kesztyűs kézzel sétált keresztül a területen, közben sikoltva
nevetett.
Tániel megpillantott egy akadémiai köntöst. Vállához emelte a
puskáját, és lőtt. A golyó a poharat kocogtató kanál hangjával pattant le
egy láthatatlan pajzsról, csupán centikre a Kiváltságos fejétől. Tániel
szitkozódott.
Egy villám sújtott le Julene-re. Hátracsúszott, lába gyepet sodort
magával, de kezét a feje fölé emelve valahogy talpon maradt. A villám
egy energiasistergéssel együtt visszatért a Kiváltságoshoz. A
mennydörgés hátralökte Tánielt.
Legurult pár lépcsőfokon, mire sikerült megállítania a zuhanását.
Felkapta a puskáját, beejtett egy golyót a csövébe, majd előhúzott a
csomagjából egy lőportöltetet, és szétdörzsölte azt az ujjai között.
Visszatért az ablakhoz, célzott és lőtt.
A Kiváltságos megpördült, vállából vér fröccsent. A fél térden és
egyik kezén állapodott meg, majd felnézett a harangtoronyra.
– Ó, a pokolba.
Szabad kezével a Kiváltságos egy derékszöget rajzolt a levegőbe.
Tániel szorosra összezárta a szemét. Semmi. Egyik szemét
kinyitotta. A világ mozgott körülötte, alulról a kövön csikorgó kő
rettenetes hangját hallotta.
Szíve a torkába ugrott. A torony összeomlóban volt. Puskáját
markolva kivetette magát az ablakon.
Kinyitotta a száját, de rá kellett jönnie, hogy nincs levegője egy
sikolyhoz. A füvészkert ablaktáblái siettek, hogy találkozzanak vele.
Tániel talppal érkezett rájuk, lába maga alá gyűrődött, ahogy áttörte az
üveget. Még vagy hat métert zuhant, mielőtt végre a vállára huppant. A
hátára gurult, és levegőért kapkodott. Mindenfelé emberméretű
üvegszilánkok hevertek körülötte. Szerencséje volt, hogy egyik sem
hullott rá.
A lőpormágusok erősebbek voltak transzban, mint egyébként. Egy
normál embernél sokkal súlyosabb sérüléseket is kibírtak, és sokkal
nagyobb fájdalmat tudtak elviselni. De egy ekkora zuhanásnak így is
meg kellett volna ölnie őt, vagy legalábbis összetörnie a csontjait.
A föld morajlott. Tániel hirtelen gurulni kezdett a lökéshullám
erejétől, ahogy a harangtorony felső fele becsapódott a földbe. Kövek
őrlődtek össze, fadarabok robbantak szilánkokra. Tániel kezével védte a
fejét.
Amikor felnézett, a por már kezdett leülepedni. Lassan
feltápászkodott.
Puskája hat méterre feküdt tőle. Romokon és törött üvegen
botladozva indult felé. Mindene sajgott, de semmije sem tört el.
Megnézte, megvan-e még a vázlatkönyve – megvolt. Felvette a
puskáját.
– Te és én túl sok mindent élünk túl mostanság.
Megtántorodott egy újabb mennydörgés erejétől. Kibicegett a kertből
egy ahhoz csatlakozó épületbe, közben a toronyból származó törmeléket
kerülgette. Talált egy folyosót, amiből rálátott az udvarra. A vége
összeomlott – a torony az adminisztrátori irodára zuhant. Tániel
remélte, hogy senki sem tartózkodott benne.
Guggolva nekivetette a hátát a falnak egy ablak alatt, és hallgatózott.
Újabb mennydörgés. Valaki nevetett. Julene. Tániel nyakán felállt a
szőr a kísérteties hang hallatán, újratöltötte a puskáját, és
felegyenesedett.
Az udvart teljesen tönkretették. A talaj mindenfelé felszakadt, és
több föld állt hatalmas, dombszerű kupacokban – mintha csak egy isten
keze emelte volna őket –, mint amennyit száz ember egy nap alatt el
tudna lapátolni. Ahogy Tániel a felfordulást nézte, egy vékony tűzcsík
spriccelt ki az egyik bucka mögül, és keresztülvágott Banasher
Csarnokán. Az ablakból a csatát figyelő arcok egy pillanat alatt
eltűntek, de utolsó, rémült tekintetük még belefagyott Tániel agyába,
ahogy az épület egész homlokzata összedőlt.
Tániel visszaugrott a fal mögé, és vett egy mély levegőt. Ez nem
szokványos harc volt. Nem, látott ő már Kiváltságos összecsapást
Fatraszta csataterein: tűgolyókat és jeget és villámot szórtak egymásra.
De semmi ilyesmi nem történt. Julene és a másik Kiváltságos olyan
erőket használtak, amelyek túl voltak Tániel felfogóképességén. Az
alapján, amit itt műveltek, mindkettejüknek kijárt volna a királyi
társaság vezetői posztja.
 Tániel azon tűnődött, hol lehet Ka-poel. A füle újabb
mennydörgéstől csengett, gondolatai távolinak tetszettek. Nem a
Kiváltságos után küldte a lányt? Remélte, hogy nem csinált semmi
ostobaságot. Remélte, hogy biztonságban van.
Újra kilesett a fedezéke mögül. Látta a Kiváltságost. A szemben lévő
épület lépcsőjének tetején állt. A múzeum, gondolta. Lassan felemelte a
puskáját.
A Kiváltságos ujjai táncba kezdtek, és egyik kezével kilőtt az udvar
közepe felé. Az a vékony tűzoszlop robbant ki a tenyeréből, amelyet
Tániel az előbb is látott. Julene-t felrepítette az egyik újonnan alakult
domb mögül, aki, belecsapódott Banasher Csarnokának maradványaiba.
Becsapódásakor kövek hulltak köré, és az épület maradéka úgy omlott
össze, akár egy kártyavár.
A Kiváltságos beletörölte kezét az akadémiai köntösébe, és belépett
a múzeumba.
Tamás talpra ugrott. Már félúton volt a folyosón, amikor eszébe
jutott, hogy megkérdőjelezze a reakcióját. Mit művel? Olyan erők
voltak itt jelen, amelyekkel nem tudott harcba szállni. Semmi értelme
nem volt, hogy a nő után menjen. Mégis mit tehetne?
Az udvarban látott pusztulásra gondolt. A Kiváltságosok is fáradnak.
A Kiváltságosok sem tudnak örökké harcolni. És ebben itt már nem sok
harc maradhatott.
Az épületet, amelyben fedezékre talált, egy keskeny, megemelt
kősétány kötötte össze a múzeummal. Tániel kikémlelt a fal mögül,
majd végigrohant a sétányon, és beugrott egy ajtón. Egy kis helyiségbe
jutott, lényegében egy felmosókkal és seprűkkel teli gondnoki tárolóba.
A következő, nyitva álló ajtó a főcsarnokba vezetett. Ősi relikviákkal
teli galériák tárultak elé: mumifikálódott holttestek, réges-rég élt bestiák
csontjai, agyagedények egy történelem előtti civilizációból és
ékkövektől csillogó sziklák. Márványon koppanó, fürge léptek ütötték
meg a fülét.
A Kiváltságos éppen a főcsarnokon haladt át, válla Tániel egyetlen
hatásos lövésétől vérzett. A nő jobbra-balra tekingetett, de úgy tűnt,
nem vette észre Tánielt, és egész bizonyosan nem vette észre a fölötte
mozgásba lendülő varázsrontót sem.
 Gothen levetette magát a galéria korlátjáról, és alig másfél méterre a
Kiváltságostól ért földet. Győzedelmes arccal, rövid kardjával a
kezében egyenesedett ki.
Tániel felkiáltott: Igen!, és előugrott a fedezékből. Most elkapták.
Most már nem…
A Kiváltságos szélesre tárta a karját. Az akadémiai köntös lobogni,
majd ragyogni kezdett. Gothen szeme tágra nyílt.
Tániel megtorpant, majd pedig hátralépett, ahogy Gothen vibrálni
kezdett. Tániel oda akart kiáltani neki, hogy végezze be a munkát.
A varázsrontó térdre esett. Kinyitotta a száját, hogy felkiáltson, de
nem jött ki rajta hang, a szája pedig csak nyílt tovább. Állkapcsa leesett,
majd pedig ő maga kezdett összemenni, akár egy viaszfigura a tomboló
tűz előtt. Ruhái leégtek, kardja folyékony fémként csöpögött a padlóra.
Gothen teste végül egy pocsolyává olvadt a Kiváltságos lábai előtt.
Tániel egy oszlop mögé vetődött. Miközben lőporért nyúlt, azon
gondolkodott, hogy mégis mit tehetne. Szanaszét szórta a lőport a
kezén, és felszippantotta. Lenézett, és vért látott a kezén – az orrából
csöpögött. A lőportransz nyugalma megszüntette keze remegését.
Fogait csikorgatva akasztotta le az övéről a gyűrűs bajonettet, és
ráillesztette a puskája csövére. Keze szinte azonnal újra remegni
kezdett. Ellenőrizte, hogy pisztolyai biztosan meg vannak-e töltve, és
felkészült, hogy talpra ugorjon.
Valami hozzáért a fejéhez.
A Kiváltságos állt mellette. Egyik ujját Tániel fejéhez szorította.
Tániel reszketve felsóhajtott.
– Csináld – mondta.
Ilyen közelről már látta, hogy a Kiváltságos fáradt. Haja verítékben
ázott, véreres szeme sarkában mély szarkalábak húzódtak, arcát
kimerültség árnyékolta.
– Ne kövess tovább – mondta a nő.
– Megölted a barátaimat.
– A lőpormágusok Égboltban? Az hiba volt. Nem. Nem hiba.
Mindnyájukat megöltem volna, ha időben érkezem, hogy megállítsam
Tamást és az ő ostoba puccsát. Csak azért voltam ott, hogy
figyelmeztessem a királyi társaságot, de elkéstem. Amikor láttam, hogy
már nincs mit tenni, csak el akartam tűnni.
– Ki a pokol vagy te?
 – A nevem Rozália.
– Mi vagy te?
A Kiváltságos hosszan felsóhajtott.
– A kevés még élő Predeii-ek egyike vagyok. Vagy legalábbis
voltam. Mostanában nem vagyok túl jó formában.
– Ez nem mond nekem semmit.
– Mert csak egy ostoba fiú vagy. Mind csak ostoba fiúk vagytok.
Kiváltságosok és lőpormágusok. Egyikőtöknek sincs fogalma semmiről.
– Akkor miért nem ölsz meg?
– Ha megteszem, az apád rám uszítja az összes lőpormágusát. Soha
többé nem lesz nyugtom.
Tániel felhorkantott. Szóval a nő tudja, hogy kicsoda.
Rozália folytatta:
– Szólj a barbár varázslódnak, hogy álljon le. Nem akarok harcolni
vele.
– Pole? – Tániel körbenézett, de sehol sem látta a lányt. – Tűnj el
innen – kiáltott. Mintha az egyik kiállítási vitrin mögött egy pillanatra
felvillant volna az a bizonyos vörös haj.
– Hadd távozzak békében – javasolta Rozália –, és éjjel elhagyom az
országot. Esküszöm. Végeztem itt.
– Csak ilyen egyszerűen? – Tániel gondolatai cikáztak. Julene
bizonyosan halott volt azután, hogy a Kiváltságos keresztülrepítette egy
egész épületen. Gothenből csak egy tócsa maradt a földön. Miféle
veszélyt jelenthetne hát Tániel erre a nőre? Ennyire tartott volna az
apjától?
Ekkor észrevette, hogy Rozália idegesen pillant Ka-poel irányába.
Tőle félt volna? De hát ő csak egy fiatal lány.
– Ilyen egyszerűen – mondta Rozália. – Elmegyek. Az apád felrúgott
egy darázsfészket, és a lehető legmesszebb akarok lenni innen, mire a
darazsak megérkeznek.
– Hogy érted?
Rozália a fejét rázta.
– Tényleg nem tudod, ugye? Nagyon veszélyes játékot játszotok…
Nem, nem egyszerűen csak veszélyeset. Vakmerőt. De most már túl
késő. Már nem lehet visszaállítani a monarchiát, és helyrehozni a
károkat. Westeven tudta, de ti, többiek vakok vagytok.
– Megőrültél.
 – Kérdezd meg Borbador Kiváltságost, ha nekem nem hiszel. Ő a
királyi társaság utolsó élő tagja. Ő elmondja neked az igazságot.
– Megkérdezem.
Rozália leengedte a kezét. Tániel felállt.
– Nem garantálhatom, hogy Tamás nem fog valakit utánad küldeni.
De részemről a pokolba ezzel. Én végeztem.
– Egy héten belül már egy hajón leszek, valahol messze a
Kilencektől – mondta Rozália. – Ott már nem tud majd elérni.
Egyébként is, én leszek a legkisebb problémája. – Azzal elfordult
Tánieltől.
A fiú óvatosan követte a tekintetével, amint a múzeum főbejárata
felé haladt.
– Várj! – Odasietett mellé, és kinyitotta az ajtót. Próbált nem ránézni
arra, ami Gothenből maradt, amikor elment mellette.
Tucatnyi katona állt odakint, célzásra emelt, bajonettel felszerelt
puskákkal.
– Pihenj – mondta Tániel. Azok csak bámultak rá. – Pihenj, a fenébe
is, vagy mind meghalunk!
A puskák lassan leereszkedtek. Rozália úgy sétált le a lépcsőn,
mintha csak egy királynő volna a díszőrsége körében. Elment
mindnyájuk mellett, és az egyetem főkapuja felé tartott. Tánieltől hat-
hét méterre megállt, és visszafordult felé.
– Óvakodj Julene-től – mondta a nő, majd továbbindult.
Legalább egy óra eltelt, mire Tániel észrevette az udvaron felé
közeledő Julene-t. Ez egy másik, épen maradt udvar volt a campus egy
csendes sarkában. Ka-poel keresztbe tett lábbal ült Tániel mellett, ő
pedig falnak támasztott fejjel, kezében a vázlatkönyvvel dolgozott
Gothen rajzán. Zsoldos vagy sem, bátor ember volt, és megérdemelte,
hogy megemlékezzenek róla. Tánielnek fájdalmai voltak. Az egész teste
fájt. A felé közelítő nőnek nem lett volna szabad életben lennie.
Julene úgy nézett ki, mint akin végigtrappolt egy csorda csatamén.
Ruhája tépett és égett volt, bizonyos testrészei illetlenül kivillantak, de
láthatólag egy kicsit sem érdekelte a dolog. Tánielhez lépett, és csípőre
tett kézzel megállt fölötte.
– Hol van Gothen?
– Elolvadt.
Julene erre hirtelen elsápadt, de gyorsan összeszedte magát.
 – Ajucare százados szerint elengedted a Kiváltságost.
Tániel bólintott.
– Elhagyja az országot.
Julene előrehajolt, arca tíz centire sem volt Tánielétől.
– Elengedted azt a ribancot! – És felemelte egyik kesztyűs kezét.
Tániel nem is emlékezett rá, hogy előhúzta a pisztolyát. Az egyik
pillanatban a keze még az ölében volt összefonva, a másikban már
közvetlenül Julene álla alá nyomta a fegyvere csövét. A nő szeme
elkerekedett.
– Kopj le – sziszegte Tániel.
 14.
FEJEZET

A Gosztauni Világítótornyot a legtöbb történész Kresimir Korába

vezette vissza. Egyesek szerint azonban még régebbi volt, és Tamás
nem lepődött volna meg, ha nekik lett volna igazuk. Az biztos, hogy
Adopestben ez volt a legrégebbi épület. Köveit a szél faragta,
gránittömbjei gödrösek és egyenetlenek voltak az elemeknek kitett
évszázadok, az Adotenger felől érkező mindenféle pusztító időjárás
hatásai miatt.
Tamás a lámpásszoba erkélyén állt, és a kőmennyezetnek
támaszkodott. Valami nem volt rendben. A királyhűek szétszóródtak, a
magtárak megnyitották kapuikat az emberek előtt. Máris megkezdték a
város helyreállítási munkálatait, ezreket alkalmaztak a törmelékek
elhordására és a házak újjáépítésére. Neki a közelgő kez nagykövetek
ügyére kellene összpontosítania, valamiért mégis folyton délnyugat felé
tekintett.
A Délorom-hegy füstölt. Először csak egy fekete csíkot lehetett látni,
amely két hete, a földrengés napján jelent meg a horizonton, de azóta a
tízszeresére nőtt. Hatalmas, szürkén és ébenfeketén gomolygó felhők
emelkedtek ki a hegycsúcsból, hogy szétszóródjanak, és az Adotenger
fölé lebegjenek. A történészek szerint a Délorom akkor tört ki utoljára,
amikor Kresimir először megérkezett a szent hegyre. Azt mondták,
hogy egész Kezt hamu borította, és hogy a láva Adrói faluk százait
pusztította el.
Olyan emberek beszéltek „ómenről” és „balszerencséről”, akik túl
tanultak voltak ahhoz, hogy ilyesmikben higgyenek.
Elfordult a távoli hegytől, és délre nézett. Maga a világítótorony
mindössze négy emelet magas volt, de olyan hegyfokon állt, amely
messze Adopest legtöbb épülete fölé emelkedett. A domb egyik oldala
elengedett a földrengés alatt, és felfedte a világítótorony alapzatát, de
magát az épületet érintetlenül hagyta. Lent tüzérségi ágyúk vették körbe
a dokkokat. Tamás nem hitte, hogy valaha is elsütötték volna őket.
Főleg mutatóba voltak, egy régi tradíció maradványaiként, akárcsak
maga a Hegyőrség. Hosszú történelme során a Kilencek számtalanszor
a háború szélére sodródott, de már a Sötétedés óta nem került sor
tényleges vérontásra. A távolban egy lehorgonyzott kez gálya lebegett a
vízen, magasra húzott zászlókkal.
– Holnap próbálják ki azokat az ágyúkat – mondta Tamás. – Lehet,
hogy nemsokára szükségünk lesz rájuk.
– Igen, uram – nyugtázta Olem. Ő és Sabon mellette álltak, és
türelmesen viselték csendes elmélkedését. A parton egy teljes díszőrség
várta a kez delegációt. Szolgálók sürgölődtek és végeztek utolsó
simításokat a látogató méltóságok üdvözlő lakomáján. Ételt hoztak ki,
napernyőket és nyitott sátrakat állítottak fel a homokban, amelyeket
aztán inasruhás emberek igyekeztek a helyükön tartani az Adotenger
felől fújó szél ellenében.
Andriya és Vlora a part két végén rejtőztek, töltött puskáikkal
Kiváltságosok nyomait keresték. Tamás semmit sem bízott a véletlenre
ezzel a delegációval kapcsolatban, és a gyomrát szorongató balsejtelem
alapján jól tette. Tényleg hoztak magukkal Kiváltságosokat, ennyit már
látott a harmadik szemével – de ebből a távolságból lehetetlen volt
megítélni a számukat és az erejüket.
Egy dereglye tartott a gályától a part felé. Tamás belenézett a
távcsövébe, és két tucat embert számolt meg. Felügyelők is voltak
köztük – méretükről és púpos, különös formájú vállukról meg karjukról
könnyű volt felismerni őket.
– Ipille Felügyelőket merészel küldeni – morogta Tamás. –
Legszívesebben most rögtön kirobbantanám azt a hajót a vízből.
 – Persze hogy merészel – mondta Sabon. – Ő a Kez francos királya.
– A kezébe köhögött. – A Kiváltságosuk valószínűleg ugyanúgy érez
irántad, ahogy te érzel iránta. Tudja, hogy lőpormágusaid lesznek a
parton.
– Az én Különbjeim nem istentelen, mágiával tenyésztett gyilkosok.
– Csak a Kez jött rá, hogyan törhetik meg egy férfi elméjét, és
torzíthatják el a testét, hogy Felügyelőt kreáljanak belőle. A Kilencek
összes többi királyi társasága már az emberkísérletek gondolatára is
elsápadt.
Sabont mintha mulattatta volna a dolog.
– Mitől félsz jobban: egy férfitől, akit szinte lehetetlen megölni, vagy
egy férfitől, aki egy puskával képes megölni téged másfél kilométer
távolságról?
– Egy Felügyelő vagy egy lőpormágus? Nem félek én egyiktől sem.
De a Felügyelőktől undorodom. – A Világítótorony köveire köpött. –
Mi lelt téged ma? Olyan filozofikus lettél, hogy képes vagy könnyekbe
kergetni az embert.
Olem fojtott nevetést hallatott.
– Reggeli – mondta.
Tamás a katona felé fordult.
– Reggeli?
– Sabon hat adag zabkását evett meg ma reggel – mondta Olem.
Leütögette a hamut a cigarettájáról, és nézte, ahogy elfújja a szél. –
Sosem láttam még az ezredest ennyit enni ilyen gyorsan.
A deliv szégyenkezve megvonta a vállát.
– Az az új szakács nem semmi. Mintha egyenesen egy szent
csöcséből ittam volna tejet. Honnan szedted?
Tamás nyelt egyet. Hideg izzadságot érzett a homlokán.
– Hogy érted, hogy „honnan szedtem”? Én nem vettem fel új
szakácsot.
– Pedig azt mondta, hogy te magad nevezted ki séffőnöknek –
mondta Olem. Kezével nagy hasat mímelt maga előtt, és fontoskodó
pózt vett fel. – „…hogy megtöltse a katonák szívét, elméjét és lelkét, és
erőt adjon nekik az előttük álló évekhez”. Az ő szavai.
– Egy ilyen magas, kövér ember? – Tamás a feje fölé emelte a kezét.
Olem bólintott.
– Hosszú fekete haja van, és úgy néz ki, mint egy rosveli?
 – Szerintem negyedrészben deliv – jegyezte meg Olem. – De igen.
– Te megőrültél – mondta Sabon. – Egy csepp deliv sincs benne.
– Mihali – mondta ki a nevét Tamás.
– Igen, ő az – erősítette meg Sabon. – Ördögi szakács.
– Séf – helyesbített Tamás szórakozottan. – És lehet, hogy tényleg
ördögi. Derítsétek ki, hogy ki ő. Mindent, amit csak tudni lehet róla.
Azt mondta, az apja Moaka volt, a… valaminek a bárói örököse.
Derítsétek ki. – Nem engedhette meg, hogy furcsa alakok szivárogjanak
be a főhadiszállására, csak mert jó a bárányfelfújtjuk.
– Rajta leszek a dolgon, uram – mondta Olem.
– Most!
Olem kihúzta magát.
– Azonnal, uram. – Elpöccintette a cigarettáját, és a lépcső felé
indult. Tamás nézte, ahogy elmegy, majd visszafordult a lassan közelgő
dereglye felé. A tarkóján érezte Sabon tekintetét.
– Mi az? – kérdezte, több bosszúsággal a hangjában, mint
amennyivel szerette volna.
– Ez meg mi a pokol volt? – kérdezte Sabon. – Sok hűhó ez egy
átkozott szakács miatt.
– Séf.
– Szerinted kém?
– Nem tudom. Ezért mondtam Olemnek, hogy derítse ki.
– Mi értelme egy testőrnek, ha elküldöd magad mellől, amikor
felbukkan a Kez?
Tamás nem foglalkozott a kérdéssel. Szóval Mihali nem a képzelete
szüleménye volt. És az, amit mondott? Figyelmeztette Tamást, hogy
derítse ki, mit jelent a haldokló Kiváltságosok intelme – amelyről pedig
Mihalinak nem is lett volna szabad tudnia.
Tamás nem volt vallásos. Ha le kellene tennie a voksát valamilyen
hit mellett, valószínűleg azt választaná, ami manapság a legnépszerűbb
volt a filozófusok és a felső tízezer körében – hogy Kresimir egy
időszakos isten volt. Eljött, életre hívta a Kilenceket, majd pedig
továbbállt, hogy soha többé ne is térjen vissza.
Most azonban maga a szent hegy morajlott dühében. Mit jelenthet
mindez?
Babonák. Nem engedhette, hogy eluralkodjanak rajta. Még ma éjjel
letartóztatja Mihalit, és azzal vége.
 Pár percig csak nézték a dereglye közeledését, majd Sabon a partra
mutatott.
– Itt vannak a felbujtók.
– Na végre.
Lementek a dokkokhoz, hogy találkozzanak Tamás tanácsával.
Segítőikkel, asszisztenseikkel, testőreikkel és inasaikkal együtt olyan
hatást keltettek, mintha egész Adopest eljött volna. Tamásnak
hiányoztak azok az idők, amikor a titoktartás még megkövetelte tőlük,
hogy személyesen találkozzanak: csak hét férfi és egy nő, akik a király
megbuktatását tervezték.
Tanácsának tagjai összegyűltek a csapat előtt, hogy üdvözöljék őt a
sétányon.
– Tamás, kedvesem – köszöntötte Lady Winceslav. – Legyen olyan
kedves, és kérje meg Őeminenciáját és a többi úriembert – megvetően a
fő-diocel és az eunuch felé intett –, hogy ne dohányozzanak egy hölgy
jelenlétében.
– Ön is megkérhetné őket – mondta Tamás.
– Úgy is tett – szólalt meg Ricard. – De Őszentsége nyilvánvalóan
nem tudja, hogyan kell viselkedni a hölgyek körül.
Lady Winceslav megköszörülte a torkát.
– Uram, azt hiszem, ön sem tudja.
Ricard levette a kalapját, és meghajolt felé.
– De én csak egy szegény, dolgozó ember vagyok, hölgyem.
Bocsásson meg.
A fő-diocel és az eunuch szemmel láthatóan élvezték, hogy
kényelmetlenséget okoznak Lady Winceslav-nak. Charlemund
füstkarikákat fújva fordult Tamáshoz.
– Tudta, hogy ennek a fickónak a születésekor eltávolították a
férfiasságát? Azt hittem, már ezer éve nem csinálnak ilyesmit.
– Az Egyháznak egészen ötven évvel ezelőttig szokása volt, hogy
kasztrálja a kórusa tagjait – mondta Ondrausz, ahogy a könyve fölül
nézte a fő-diocelt. Fontoskodva elvigyorodott. – Még mindig van
egypár híres, kasztrált énekesük, mint Kirkham és Noubenhaus.
Kilencekszerte népszerűek a katedrálisokban. Meg vagyok lepve, hogy
nem tudta.
A fő-diocel nagyot pöffentett a pipájával.
 – Bevett gyakorlat – jegyezte meg az eunuch lágy, magas
hangfekvéssel, amelyet majdnem elmosott a partot ostromló
hullámverés. – A szülőhazámban egy egész kasztnyi eunuch szolgálja a
gurlai magisztrátust, és mindnyájukat már születésükkor kasztrálják. A
háremekben és a bírók tárgyalótermeiben szolgálnak, és minden
óhajukat teljesítik. – Lady Winceslav-ra pillantott. – Minden
elképzelhető óhajukat.
– Undorító – mondta Lady Winceslav, és elfordult.
Tamás szó nélkül hallgatta végig az egész társalgást. Néha a tanács
mintha csak olyan gyerekekből állt volna, akiket egy tanítással és
neveléssel kicsit sem foglalkozó bentlakásos iskolába zártak. Tarka egy
társaság volt.
– Ez mind nagyon érdekes – szólalt meg –, de a nagykövet
megérkezett. Én fogom köszönteni. Egyedül. Kétségkívül már azelőtt
felhozza majd az Egyezményeket, hogy egyáltalán kiszállna a
csónakból. Meg fogom mondani neki, hogy dugja fel a seggébe.
– Azt hiszem, jobban reagálna egy hölgy bájaira – jegyezte meg
Lady Winceslav.
– Persze hogy azt hiszi – mordult fel a fő-diocel. – Nekem nincs mit
mondanom. Az Egyház semleges a Kilenceken belüli háborúk ügyében.
– Rendíthetetlen támogatása könnyeket csal a szemembe –
gúnyolódott Tamás. – Keznek követelései lesznek. Én a békét
preferálom, amennyiben megoldható. Az egyetlen kérdés, hogy meddig
vagyunk hajlandóak elmenni ennek érdekében. Az Egyezmények szóba
sem jöhetnek. Nem hagyom, hogy elvegyék tőlünk az országot. Ricard?
– Egy háború ellehetetlenítené az adotengeri kereskedelmet –
válaszolta Ricard. – A szövetségnek nem tetszik a gondolat.
Ugyanakkor a gyáraink egy konfliktus esetén teljes kihasználtságra
ugranának, és ezreket alkalmaznánk, hogy lőszert, ruhákat és konzerves
ételeket állítsunk elő. Óriási fellendülés lenne ez az adopesti iparnak.
Könnyen lehet, hogy ezzel és a város újjáépítésével teljesen
eltüntetnénk a városbeli munkanélküliséget.
– Háborút kezdeni a gazdaság fellendítése érdekében – morogta
Tamás. – Bár ilyen egyszerű lenne. Lady?
– A zsoldosaim a szolgálatára állnak.
Amíg Adró ki nem fut a tisztjeiknek adható földekből, gondolta
Tamás.
 Az eunuch csak vállat vont.
– A gazdámnak nincs véleménye háborús ügyekben.
– Visszafogja majd a bandákat? – kérdezte Tamás. – Ha Adopest
háborúba lép, csak hogy aztán belülről tépje szét magát, az egész véget
ér, mielőtt elkezdődhetne.
Az eunuch beleszívott a pipájába.
– A Tulajdonos az… ellenőrzése alatt tartja majd a dolgokat.
– Alkancellár?
Az öregember sóvárogva nézett ki a tengerre, ujját végighúzta az
arcán elterülő, pókszerű anyajegyen.
– A Sötétedés óta nem volt háború a Kilenceken belül.
Reménykedem a békében, de… – fáradtan letörölte a homlokát – Ipille
kapzsi. Tegye, amit tennie kell.
Az ispán beszélt utoljára. Ondrausz zsebre vágta a főkönyvét, és a
távcsövét is visszatette a kabátjába.
– Többe kerülne kifizetni Keznek mindazt, amit Manhouch
kölcsönzött tőlük, mint két évig háborúzni velük. Menjenek a pokolba.
Sabonból kitört a nevetés, Ricard és az eunuch vigyorogtak, és még
Tamásnak is vissza kellett fojtania egy kuncogást. Biccentett az
ispánnak.
– Köszönöm a jól megfontolt véleményét, uram.
Tamás megindult a dokkok felé, hogy üdvözölje a nagykövetet.
Elővett a zsebéből egy lőportöltetet, óvatosan kicsomagolta, és egy
keveset a nyelvére szórt belőle. Érezte a lőportransszal érkező erő
sistergését és megnövekedett tudatosságát, majd behunyt szemmel sétált
tovább, egyik lábát téve a másik után, ahogy a dokk deszkái
nyögdécseltek alatta. Húsz lépésre a csónaktól nyitotta ki a szemét.
A kis delegáció partra szállt. A Felügyelők felléptek a dokkra, majd
megfordultak, hogy felsegítsék a nemeseket. Mágia formálta izmaik
vastag kígyókként mozogtak a kabátjuk alatt. A Felügyelők mind
nagydarabok voltak, némelyikük csaknem két fejjel magasodott Tamás
fölé, és mindegyik tíz normál katonával ért fel a csatatéren. Tamás
megborzongott.
Nem fogja hagyni, hogy megfélemlítsék. Bármit mondjon is a Kez
az előttük álló tárgyalás alatt, neki tisztán kell gondolkodnia.
Fenyegetni és sértegetni fogják, ő pedig mindezt elengedi majd maga
mellett. Itt nem a háború volt a legjobb lehetséges végkimenetel –
hajlandó lesz alkudozni a béke érdekében, de azért nem az ország árán.
A delegáció tagjai egymás után felmásztak a dokkra. Sokan voltak,
és mindannyian a nemesség pompájába öltöztek. Tamás egy fehér
Kiváltságos kesztyűre is felfigyelt, ahogy tulajdonosa felnyúlt, és
elfogadta egy Felügyelő kezét. A harmadik szeme csak egy varázslót
jelzett. Tamás vett egy mély levegőt, és kinyúlt az érzékeivel. A
Kiváltságos nem volt valami nagy erejű, noha ez relatívnak számított
olyan emberekkel kapcsolatban, akik egyetlen legyintéssel épületeket
dönthettek romba.
A varázsló fellépett a dokkra, és kisimította a kabátját. Felnevetett
valamin, amit a delegáció egyik tagja mondott neki, és egyedül
megindult Tamás felé.
Tamás a háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy ne remeghessen.
Szíve a torkában dobogott, látómezőjének széle kivörösödött. Lerázta a
válláról Sabon kezét.
Nikslaus.
Nikslaus herceg alacsony ember volt, egy Kiváltságos érzékeny
kezével és túlságosan nagy fejjel, amely mintha lötyögne kis
támasztékán. Szőrmesapkát és gombok nélküli fekete kabátot viselt.
Kevesebb mint fél méterre állt meg Tamástól, és a szája sarkában
bujkáló vigyorral nyújtott neki kezet.
– Túl rég találkoztunk, Tamás – mondta.
Tamás ujjai még azelőtt rászorultak a herceg torkára, hogy
egyáltalán átgondolta volna, mit csinál. Nikslaus szeme elkerekedett,
szája némán kinyílt. Tamás egy kézzel emelte fel őt a dokkról. Nikslaus
keze játszani kezdett a levegőben, de Tamás félrelökte, még mielőtt
varázslatot szabadíthatott volna el. Félig-meddig tudatában volt, hogy
Felügyelők rohannak felé, hogy a saját testőre sietve közelít hátulról, és
hogy Sabon egy kattanással felhúzta a pisztolyát. Keményen megrázta
Nikslaust.
– Ezt küldi hát Ipille tárgyalni? – fakadt ki Tamás. – Ez lenne a fehér
zászló? Megmondtam magának, hogy ha még egyszer beteszi a lábát az
országomba, felszegezem a Cobolyfog csúcsára.
– Háború – zihálta Nikslaus.
Tamás enyhített a szorításán.
Nikslaus levegőért kapkodott.
 – Háborút kockáztat!
– Hogy merészel idejönni? Ipille máris hadat üzent. A kígyóját
küldte hozzám. – A dokkra hajította Nikslaust. A herceg megvonaglott
a pallókon, és mászni kezdett hátrafelé, keze közben csendben dolgozott
a levegőben. Tamás rámutatott.
– Ha próbálkozik valamivel, a Különbjeim agyonlövik.
– Hogy merészeli? – kiáltotta Nikslaus. – Jóhiszeműen jöttem!
– Dugja fel magának a jóhiszeműségét, féreg! Takarodjon az
országomból, és üzenem Ipille-nek, hogy törölje ki a seggét az
Egyezményekkel.
– Ez háborút jelent – rikoltotta Nikslaus.
– Háború! – Tamás elővett a zsebéből egy marék lőportöltetet, és
összezúzta a kezében. Meggyújtotta a lőport, ahogy elhajította, és
vezette az energiáját. A dokkpallók Nikslaus alatt felrobbantak, és a
levegőbe hajították a herceget, ahonnan aztán bukfencezve csapódott a
vízbe. A Felügyelők utánaugrottak, Tamás pedig megpördült, és
figyelmen kívül hagyta Nikslaus vizet köpő segélykiáltásait.
– Ez meg mi a pokol volt? – tudakolta a fő-diocel.
Tamás egy karmozdulattal a földre taszította. A tanács többi tagja
megrendülve állt. Érezte magán a tekintetüket, ahogy felsétált a parton a
világítótoronyba. A lőportransztól élesebb fülével még hallotta Sabon
szavait.
– Bocsássanak meg neki – szólt a tanácshoz. – Az az ember fejezte le
a feleségét.

Adamat húsz percig dörömbölt a Nyílt Levéltár ajtaján, mire

meghallotta a tolózárak elcsúszását. Az egyik nagy ajtószárny kinyílt, és
egy fiatal nő lámpással megvilágított arca bámult ki rá.
– A könyvtár zárva tart. – És már csukta is be az ajtót.
Adamat az ajtórésbe tette a lábát.
– Éjjel három óra van – panaszkodott a nő.
– Használnom kell a Levéltárat.
– Pech. Zárva vagyunk. – Egy kicsit jobban kitárta az ajtót, csak
hogy aztán nagyobb lendülettel vághassa rá Adamat lábára.
– Au. SouSmith, ha lennél oly szíves.
 SouSmith nekidőlt az ajtónak. A nő a lámpást hintáztatva
hátratántorodott.
– Hívom az őröket! – kiáltotta, ahogy Adamat belépett, és intett
SouSmith-nek, hogy kövesse, majd bezárta maga mögött az ajtót.
– Ne fáradjon – mondta Adamat. – Van nálam egy parancs Tamás
tábornagytól. – Igazából nem volt, de a nő ezt nem tudta. – Csak
végeznem kell egy kis kutatást, és még a reggeli nyitás előtt eltűnök.
– Egy parancs? Hadd lássam.
Nem ez volt az első alkalom a nyomozása során, hogy Adamat
nagyon bánta, hogy el kellett küldenie Faye-t. Neki rengeteg barátja
volt, és bármilyen késői órán könnyen bejuttathatta volna a férjét a
Levéltárba. Nélküle most arra kényszerült, hogy erőszakoskodjon.
Rámeredt a nőre. Nem olyan volt, amilyennek az emberek általában
elképzelnek egy könyvtárost. Haja hosszú, göndör és aranyszínű, és
nagyon fiatal volt. Szinte túl fiatal. Nem lehetett több tizenhat évesnél.
– Ki maga? – kérdezte.
A lány kihúzta magát, mint olyasvalaki, aki hozzá van szokva, hogy
bizonyítania kell a fennhatóságát.
– Az éjszakai könyvtáros! Rendben tartom a polcokat, és kutatásokat
végzek.
– Értem, nos, kisasszony, tudja ön, hogy honnan ered a Nyílt
Levéltár finanszírozása?
– A király… ó. A nemessé… ó.
– És gondolja, hogy Tamás tábornagy örülni fog neki, ha az egyik
ügynökének megtiltanak egy kutatást, amely pedig az állam biztonságát
szolgálja? Gondolja, hogy folytatja majd a Nyílt Levéltár
finanszírozását, miután az ügynökével ilyen komiszul bántak? Amely
finanszírozásban részesíthetne egy másik könyvtárat is, mondjuk az
Adopesti Egyetemi Könyvtárat, amelyben, és ezt biztosan tudom, most
is elvégezhetném a munkám, ha nem lenne olyan messze.
Az éjszakai műszakra beosztott alkalmazottakat általában könnyű
volt meggyőzni. Ritkán bizonyultak okosnak. De ennek látszott a
szemében, hogy Adamat minden szavát méricskéli. Adamatnak
szerencséje volt, hogy az érvei jól hangzottak.
– Rendben – mondta a lány. – De csak egy pár percre.
Adamat követte a levéltárba. Lógott a falról néhány lámpás, de csak
épp annyi, hogy megvilágítsák az utat. A tűzveszélyt nagyon komolyan
vették a könyvtárakban. Adamat megállt, amikor odaértek az
asztalokhoz.
– Azt mondta, hogy maga tartja rendben a polcokat?
– Az a könyvtáros feladatainak egyike.
– Szóval maga teszi a helyükre a könyveket?
– Természetesen.
– Emlékszik egy halom könyvre, amely azon az asztalon állt úgy tíz
nappal ezelőtt? Ott voltak, amikor Tamás visszafoglalta a könyvtárat a
királyhűektől.
A lány úgy lerohanta, hogy Adamatnak hátra kellett lépnie.
– Azokat a könyveket megrongálták – mondta, ujját a férfi orra alatt
rázva. – A maga műve volt?
Adamat hallotta, ahogy SouSmith kurtán felnevet.
– Nem – sóhajtott. – De ez nagyon fontos. Merre vannak?
A lány még jó fél percig bámulta, mielőtt válaszolt.
– Erre. Javítani vitték őket.
Követte a lányt a könyvtár egyik hátsó szobájába, amelynek
sarkában egy munkapad állt. Igencsak kopott volt, faanyagát számtalan
órák során csiszolta simára a könyvtárosok hátsója. Szakadt és régi
könyvek halmai hevertek szerteszét a pad körül, arra várva, hogy
rendbe hozzák a borítójukat vagy a gerincüket. Adamat felismerte
azokat, amelyeket Rozália olvasott – szépen felpolcozták őket a
könyvrakások végén. Leült a padra, és felvette az elsőt.
Amikor világossá vált számára, hogy ez nem „csak egy pillanat”-ig
tart majd, a könyvtáros vonakodva magára hagyta. Adamat végigfutott
a bekezdéseken, de az olvasás még tökéletes emlékezettel is többet
igényelt annál, hogy csak úgy rápillantson az egyes oldalakra. Csak
akkor volt elégedett a kutatásával, amikor már az ötödik könyvet
forgatta, és a szobába már kívülről is kezdett beszivárogni a fény.
Felkapott hármat a könyvek közül, és felébresztette SouSmith-t.
– Beszélnünk kell Tamással – mondta.
A Nyílt Levéltár mindössze húszpercnyi sétára volt a Nemesek
Házától. Adamat lenyűgözve haladt át a városközponton. A főutcákról
már eltakarították a romokat, a földrengésben megrongálódott
épületeket lebontották, és hozzáláttak az újjáépítésük előkészületeihez.
Az újság szerint A Munka Nemes Harcosai ötvenezer férfit és nőt
fogadott fel a károk helyreállításához.
 Adamatot szinte azonnal bevezették a tábornagyhoz. Amikor elérték
a legfelső emeletet, majdnem fellökték az ajtóban. Egy fiatal, sötét hajú
nő száguldott el mellette, egy lőpormágus hordójelével a mellén. Szája
egyetlen szigorú vonallá préselődött, arca kiabálástól vöröslött. Maga a
szoba tele volt olyan emberekkel, akik szemmel láthatóan valahol
máshol szerettek volna lenni. Adamat felismerte Tamás tanácsának két
tagját – a városi ispánt és az alkancellárt. További két férfi és egy nő az
Adom Szárnyai dandártábornokai voltak. Az asztalt féltucatnyi,
legalább századosi rangú adrói katona ülte körül.
Tamás tábornagy az íróasztal mögött, kezébe temetett arccal foglalt
helyet. Amikor Adamat belépett, felpillantott rá. Úgy tűnt, Tamás éppen
az előbb kiabált valakivel.
– Jelentenivalója van? – kérdezte meglepően nyugodt hangon.
– Igen. – Adamat megemelte a kezében tartott könyveket. – És annál
is több.
Tamás fejével az erkély felé intett.
– Bocsássanak meg egy percre – mondta a tisztjeinek.
Kint ragyogott a nap, Adamat mégis azt kívánta, bárcsak vastagabb
kabátot vett volna. A szél idefent erősebb volt, mint lent, az utcákon.
– Mije van a számomra?
Adamat félretette a könyveket.
– Kresimir Ígérete.
– És?
– Most tértem vissza a Délorom Hegyőrségről, ahol kikérdeztem
Borbador Kiváltságost, Manhouch királyi társaságának utolsó élő tagját.
– A királyi társaság egykori tagját – helyesbített Tamás. –
Száműzték, máskülönben egy jelöletlen sírban feküdne a többiekkel
együtt.
Adamat elfintorodott.
– Erre még mindjárt visszatérünk. Amikor megemlítettem az
Ígéretet, Bo kinevetett. Ez egy régi legenda, amelyet a királyi társaság
tagjai adnak tovább egymásnak. A lényege, hogy Kresimir megígérte a
Kilencek eredeti királyainak, hogy örökké az ő leszármazottaik fognak
uralkodni. Ha a vérvonalukat megszakítanák, személyesen ő maga térne
vissza, hogy bosszút álljon.
– Gyerekek ijesztgetésére szolgáló tündérmese – jegyezte meg
Tamás.
 – Bo ugyanezt mondta. A legendát a királyok terjesztették el, hogy
irányításuk alatt tarthassák a királyi társaságokat. Attól féltek ugyanis,
hogy amint Kresimir elmegy, a Kiváltságosok magukhoz ragadják a
hatalmat.
– Nem hiszem, hogy ez igaz lehetne. Miféle tanult ember venné
komolyan?
– A királyi társaság idősebb tagjai, a jelek szerint.
Tamás erre felhorkant.
– Mindenesetre beindította a fantáziámat – folytatta Adamat. – Bo
tett egy homályos utalást arra, hogy a királyoknak volt más módszerük
is a királyi társaságok sakkban tartására. Valami, ami Kresimir Ígéretét
szükségtelenné tette.
Ez már felkeltette Tamás érdeklődését.
– Folytassa.
Adamat felkapta az egyik könyvet. Kikeresett benne egy oldalt,
amelyet korábban megjelölt, és átnyújtotta Tamásnak. Amikor az
befejezte az olvasást, Adamat mutatott neki egy másik bekezdést egy
másik könyvben, majd egy újabbat egy harmadikban.
Tamás végül gondterhelt arccal adta vissza neki az utolsó könyvet.
– Egy gész.
– Egyfajta késztetés. Megvan minden királyi Kiváltságosban: ha a
királyt megölik, kötelesek megbosszulni őt. A késztetés idővel egyre
erősebbé és erősebbé válik, amíg a Kiváltságos vagy sikerrel jár, vagy
szó szerint belehal. A gész egy démonkarbunkulus: egy nagy ékkő,
amelyet a Kiváltságos visel, és amelyet nem képes levenni magáról.
Amikor Bóval beszéltem, láttam, hogy folyton egy nyakláncot babrált.
És itt van ez. – Egy másik oldalra lapozott a harmadik könyvben, és
átnyújtotta Tamásnak.
A tábornagy a homlokát ráncolta olvasás közben, és amikor végzett,
összecsukta a könyvet, és visszaadta Adamatnak.
– Tehát a gész végleges. Sehogy sem lehet eltávolítani,
száműzetéssel vagy a királyi társaságból való kizárással sem.
– Így van. És még valami. – Adamat gyorsan elmesélte a találkozását
Rozáliával, és az üzenetet is, amit az Bónak küldött. – Amint
meghallotta az üzenetet, rohant vissza a Hegyőrséghez. Utánamentem,
hogy megkérdezzem tőle, mit jelent az üzenet, de nem volt hajlandó
beszélni velem. Egy órával később láttam távozni a Délorom északi
kapuján.
– Az északi kapun…?
– A hegyi kapun. Azon, amit a zarándokok használnak, hogy
eljussanak a Délorom csúcsához, ahol Kresimir először a hegyre lépett.
Az az egyetlen út odafent.
Tamás az erkélykorlátnak dőlt, és a távolba révedt.
– Mit gondol erről az egészről?
Adamat a teljes, ötnapos visszaútján ezen a kérdésen gondolkodott.
– Én racionális ember vagyok, uram. Modern ember. És noha a
varázslók utolsó szavaitól végigfutott a hátamon a hideg, számomra
nem kérdés, hogy az egész puszta ostobaság. Vallásszaga van. A királyi
társaságok okkal határolódtak el a Kresim Egyháztól ötszáz évvel
ezelőtt.
– Egyetértek – bólintott Tamás. – És ami a gészt illeti?
– A vallás egy dolog, a mágia egy másik. Ezt másodlagos
forrásokból is megerősítettem – mutatott Adamat a könyvhalomra. – A
mágia halálosan komoly.
– Úgy látszik, végül mégsem kímélhetem meg Borbadort. – Olyan
gyorsan suhant át a fájdalom Tamás arcán, hogy Adamat azt hitte, csak
képzelte. A tábornagy végigmérte. – Dicséretes munkát végzett –
nyújtotta kezét. – Sokkal többet tett, mint amit kértem magától.
– Sajnálom, hogy kiderült, semmi az egész – válaszolta Adamat, és
megrázta a tábornagy kezét.
– Semmi szükség rá, hogy sajnálja. Jobb tudni, hogy nincs semmi
baj, mint nem tudni, hogy van. Keresse fel az ispánt a fizetségéért.
Teszek róla, hogy ne legyen fukar. Viszlát.

Tániel pisztollyal a kezében riadt fel, és próbált a fölötte derengő alakra

összpontosítani.
– Egyszer ellövöd a lábad, ha folyton azzal alszol.
Tániel visszarogyott az ágyára, és a padlóra ejtette a pisztolyt.
– Mit akarsz?
Tamás odahúzta a helyiség egyetlen székét, és leült rá.
– Hogy beszélhetsz így az apáddal?
– Menj a pokolba.
 Egy darabig csend volt. Tániel alig tudott gondolkodni. Tegnap este
Próbált ellenállni a lőpor csábításának. Nagyjából éjjel kettőig bírta,
aztán ment megkeresni a szaruját. Ka-poel azonban elrejtette a lőporral
teli dohányszelencéjével és minden tartalék töltetével együtt. Még a
pisztolya is üres volt. Barbár ribanc. Tániel elaludni is alig bírt.
– Vlora keresett.
– Nem érdekel.
– Nem mondtam meg neki, hogy merre vagy.
– Nem érdekel.
– Behajítottam Nikslaus herceget az Adotengerbe.
Tániel kinyitotta szemét, és felült. Apja a körmeit tisztogatta.
Elégedettnek tűnt magával.
– Azt hiszem, háborút robbantottam ki – mondta.
– Szét kellett volna lőnöd a fejét. Az Adotenger túl jó neki.
Tamás felsóhajtott.
– Nem, egy golyó az, ami túl jó neki. Azt akarom, hogy szenvedjen.
Azt akarom, hogy megalázva érezze magát. De azt akarom, hogy sokáig
tartson.
Tániel egyetértően felmordult.
– Így tervezték – mondta Tamás.
– Mit?
– Hogy Ipille király Nikslaust küldte. Fel akart dühíteni. Azt akarta,
hogy verjem össze, vagy öljem meg. Ürügyet akart, hogy háborút
kezdhessen.
– Ahogy te is. Eleve nekik akartál rontani.
– Gondolkodtam rajta. Az utóbbi pár hónapban mégis arra jutottam,
hogy el kellene kerülnünk a háborút. Különösen a földrengés után. Újjá
kell építenünk az országunkat, etetnünk kell a népünket. De most már
túl késő.
– Legyőzhetjük őket? – Tániel feje kezdett kitisztulni, de ez aligha
volt jó érzés. Mintha egy kovács kalapácsa dörömbölt volna benne.
– Talán. Az Egyház azzal fenyegetőzik, hogy elkötelezi magát.
Konkrétan a kez oldalnak. Nem tetszett nekik, hogy az Adotengerbe
hajítottam Nikslaust. Az a fontoskodó tőgy, Charlemund azt mondja,
próbálja rávenni őket, hogy meggondolják magukat. Hiszek neki.
Hinnem kell neki. Elvégre mielőtt fő-diocel lett belőle, adrói volt.
 Tániel kilendítette lábát az ágyból, és felnyögött. Fájt a teste. Fájt a
feje. Bármilyen szerencse vagy mágia vagy akármi mentette is meg az
életét az egyetemnél, elfelejtette megkímélni a következményektől.
– Új séfem van – váltott témát Tamás.
Tániel hosszan bámult rá. Miért kellene, hogy ez érdekelje? Mindene
fájt. Csak lőport akart, de hiába.
– Azt állítja, hogy ő az újjászületett Adom – folytatta Tamás. – Le
kellett volna tartóztatnom, de a fenébe is, átkozottul jól főz. Állítólag ő
eteti az ezredek felét. Nem tudom, hogyan csinálja, de az emberek
szeretik. Egy háború küszöbén állunk, és közben egy őrült szakács kezd
a legnépszerűbb lenni a hadseregben. És…
– Ki vele – vágott közbe Tániel.
– Mivel?
– Fecsegsz. És te csak akkor fecsegsz, ha olyasmire készülsz
megkérni, amiről tudod, hogy nem akarom majd megtenni.
Tamás elhallgatott. Tániel nézte, ahogy küszködik magában,
miközben arcára alig ül ki bármiféle érzelem. Ez volt az első alkalom,
hogy egyedül maradt az apjával, mióta is? Négy éve? Észrevette, hogy
azok a fűrészmarkolatú párbajpisztolyok vannak Tamásnál, amelyeket ő
hozott neki Fatrasztából. Elég használtnak tűntek.
Tamás mély levegőt vett, elhaló kuncogást hallatott, és a plafonra
meredt.
– Meg kell ölnöd Bót.
– Micsoda?
Tamás mindent elmondott neki a gészről. Hosszú, kimerítően
részletes magyarázat volt. Tániel alig figyelt oda rá. Valami
felügyelőről meg egy ígéretről szólt. Az apja puszta hangszínéből tudta,
hogy nem szívesen mesélte el. Hogy csak a kötelesség kényszerítette rá.
– Miért én? – kérdezte, amikor az apja végül elhallgatott.
– Ha Sabonnak meg kellene halnia, megtenném neki azt a
szívességet, hogy én magam ölöm meg. Gyávának érezném magam, ha
mással végeztetném el.
– És szerinted én képes vagyok megölni a legjobb barátomat?
– Tudom, Bo nagyon erős. De küldök veled segítséget.
– Nem így értettem. Biztos, hogy le tudom lőni. Valószínűleg elég
közel tudnék kerülni hozzá, hogy pisztolyt használhassak, anélkül, hogy
megsejtene valamit. De tényleg azt hiszed, hogy képes lennék
megtenni?
– Képes vagy?
Tániel a kezére nézett. Két éve látta utoljára Bót, aznap, amikor
felszállt a Fatrasztába tartó hajóra. Bo ott volt, hogy elbúcsúzzon tőle.
De hát mit számított még egy barát? A világ megváltozott. Több
tucatnyi embert ölt meg. A menyasszonya ágyba bújt egy másik
férfival. Az országának nem volt többé királya. Ki a megmondhatója,
hogy Bo ugyanaz maradt, aki volt?
Tániel ökölbe szorította a kezét. Hogy merészeli? Hogy merészel
Tamás idejönni, és ilyet kérni tőle? Tániel katona volt, de egyben
Tamás fia is. Számított ez egyáltalán?
– Nem teszem meg, ha csak megkérsz rá – mondta. – Nem, ha úgy
kérsz meg rá, mint a fiadat. Ha parancsot adsz nekem, mint
lőpormágusnak, akkor megteszem.
Tamás arca megkeményedett. Ez kihívás volt, tudja jól. És Tániel
apja rosszul viselte a kihívásokat. Tamás felállt.
– Százados, ölje meg Borbador Kiváltságost a Délorom
Hegyőrségben, és hozza el nekem az általa viselt ékszert
bizonyítékként.
Tániel lehunyta a szemét.
– Igen, uram. – A rohadék. Tényleg arra kényszeríti őt, hogy megölje
a legjobb barátját. Tániel azon tűnődött, hogy miután végzett Bóval, és
visszajön, ne repítsen-e golyót az apja fejébe is.
– Elküldöm veled Julene-t.
Tániel szeme felpattant.
– Nem, vele nem fogok dolgozni.
– Miért nem?
– Mert vakmerő. Megölette a társát, és majdnem engem is.
– Ő ugyanezt mondta rólad.
– És te inkább neki hiszel, mint nekem?
– Ő megtette azt a szívességet, hogy jelentett nekem, miután te
engedted elfutni az ellenséget.
– Az a Kiváltságos mindnyájunkat megölt volna.
– Kiadtam a parancsot. – Tamás megfordult, és az ajtó felé tartott. –
Tániel Különb, hajtsa végre a parancsait. Utána szüksége lesz egy kis
eltávra, hogy foglalkozzon a… személyes problémáival. – Azzal
távozott.
Személyes problémák? Megvető mosoly terült el az arcán. Valamit
megérzett a karján, és lenézve látta, hogy az orrából szinte ömlik a vér.
Szitkozódott, és törölközőt keresett. Mitől lehetne jobban? Ja, igen, egy
kis feketelőportól…
 15.
FEJEZET

A Nemesek Háza alatt, még a csatornarendszer szintjénél is

mélyebben, volt egy szoba, amely a Vaskirály uralkodása idején élte
fénykorát. Kiváltságos varázslatok tartották távol tőle a penészszagot és
a sötétséget, és akadályozták meg a falak szivárgását, még a varázslók
halála után is. A szoba ötven lépés széles és tíz lépés magas volt,
fehérre vakolt falait díszek takarták, amelyeket rég elveszettnek hittek
azok, akik egyáltalán törődnek az ilyesmikkel. Asztalok és székek,
ágynak is használható fotelek, konzervételek ládái és selyemfüggönyök
mögé rejtett vizeshordók álltak benne.
Még Manhouch sem tudott apja vészhelyzeti menedékéről; csak a
Vaskirály legközelebbi tanácsadóit – köztük Tamást – avatták be a
létezésébe, és abba, hogy hogyan lehet eljutni oda a Nemesek Háza
alatt. A Vaskirály paranoiás volt, és félt, hogy az emberek fellázadnak
ellene, és hogy a kémei az ő torkának fordítják a késeiket. Így hát,
miután kiderült, hogy a helyiséget egyáltalán nem használták XII.
Manhouch trónra lépése óta, Tamás illőnek találta, hogy itt tervezzék
meg a király megbuktatását.
A puccs óta Tamás összeesküvőtársainak tanácsa egy kényelmesebb
helyre költözött, jóval feljebb, a Nemesek Házának harmadik emeletére,
ahogy az egy kormányhoz illik. Maga a tábornagy azonban még mindig
használta a szobát, ha egy kis csendre és magányra vágyott. Vezérkara
egyetlen tagja sem tudott erről a helyről, még Olem és Sabon sem.
Nemsokára visszamegy majd a házba.
Tamás a szoba legkényelmesebb székében ült, zoknis lábát egy
zsámolyon pihentette, ölében egy tál tökleves volt – az egyetlen étel,
amit Mihali engedett neki kivinni a konyhából, amikor arra járt –,
kezében pedig a Szurkov átjáró miniatűr térképe. Másik kezével
gyengéden simogatta egyik vadászkutyája fejét, amiért időnként egy
szeretetteljes nyalintás volt a jutalma.
Alaposan megvizsgálta a térképet. Három napja már, hogy az
Adotengerbe hajította Nikslaus herceget. A Szurkov átjáró – egy
keskeny völgy az Adrót és Kezt összekötő hegyeken át – és az Adopest
közti távolságot éppen három nap alatt lehetett megtenni lóháton, alvás
nélkül, és folyamatosan lovakat cserélve. Tamás nem egészen egy órája
kapta a hírt, hogy a kez hadsereg a két ország határán álló Budwielben,
a Szurkov átjáró bejáratánál gyülekezik.
Nikslaus és delegációja puszta színjáték volt, ürügy a háborúra,
amelyre Ipille már rég számított. Az előkészületeket már megkezdték.
Kez inváziót tervezett. Mégis, ahhoz, hogy áttörjenek a Szurkov átjárón,
százezer emberre lenne szükségük, ugyanis az egész folyosó tele volt
csapatokkal és tüzérségi állásokkal. De az is lehet, hogy nem a Szurkov
a célpontjuk.
Letette a térképet, és a levesestálat is áthelyezte egy közeli asztalra.
Pokolkacaj enyhe morgással mászott odébb.
– Csitt – mondta Tamás a kutyának. Elővett egy nagyobb, Adró
egész déli részét ábrázoló térképet, és vizsgálgatni kezdte.
Délorom volt az egyetlen elég nagy hegyi átjáró, amelyen a Kez egy
egész hadsereget átmozgathatott anélkül, hogy az egész nyara rámenne.
Lehet, hogy ezzel próbálkoznak? Lehet, hogy a parancsnokaik úgy
döntenek, hogy a kevesebb emberrel védett, kisebb fojtópont jobb
célpont a Szurkov átjárónál? Az Adotenger aljára pillantott, amelynek
egy apró sarkában ott volt Kez egyetlen adotengeri kikötője a folyó
deltájánál. Lehetséges, hogy a vízen át jönnek, de Keznek aligha volt
valamirevaló flottája az Adotengeren. Tamás felsóhajtott,
összehajtogatta a térképet, és visszaült a székébe. Lenézett Hrusch-ra. A
vadászkutya kissé döntött fejjel nézett vissza rá, lihegő pofája mosolyt
formázott.
 Mégis mit forralhat Ipille? A katonák számát illetően Kez ötszörös
túlerőben volt Adróval szemben, azonban Adró oly sok más előnyt
tudott felmutatni vele szemben: ipar, több rátermett katonai parancsnok,
a Hegyőrség. Adró kezében volt az összes fojtópont is.
– Le kellene hoznom ide Olemet – mondta Tamás a kutyának. –
Jobban megy a gondolkodás, ha van kihez beszélnem. – Akkor viszont
a hely cigarettától bűzlene. Tamás odahajolt a tálhoz, hogy egyen egy
kanállal Mihali leveséből. Sosem ízlelt ehhez foghatót: édes tejszerűség
egy csipetnyi barna cukorral.
Tamás kattanást hallott a szoba másik végéből, az ajtó közeléből. A
helyiségbe vezető folyosók tele voltak zsákutcákkal és álfalakkal,
kanyarokkal és csapóajtókkal, amelyek még egy elszánt ember
összezavarására és eltántorítására is elegendőnek bizonyultak, így hát
Tamás némileg meglepetten egyenesedett ki, és húzta fel a csizmáját.
Felállt, és az ajtó felé fordult, közben kisimította az ingét, és egy
gesztussal elnémította a szűkölő Hrusch-t.
Amikor meglátta az ajtón belépő lényt, gyorsabban kezdett verni a
szíve. Egy férfi volt, vagy legalábbis valaha az lehetett. Hosszú, sötét
kabátot és cilindert viselt, nem mintha ezek elrejthették volna a
deformációit. Púpos alkatához vastag és erős karok meg lábak tartoztak,
túlságosan nagy, torz homlokától eltekintve azonban akár jóképű is
lehetett volna. Arcszőrzete nem volt, vékony szálú, szőke haja a vállát
verdeste.
– Felügyelő – mondta Tamás, és őt magát is meglepte hangjának
egyenletessége. A Felügyelőket gyakran használták a kez Kiváltságosok
kifutófiúiként, de a királyi tanács egyetlen céllal teremtette őket több
száz évvel ezelőtt: hogy lőpormágusokat öljenek.
Tamásnál nem volt sem pisztoly, sem puska. A kardja ugyan a
rendelkezésére állt, de pontosan tudta, hogy annak milyen kevés hasznát
veheti egy Felügyelő ellen. Bolond volt, hogy bárhová is testőr nélkül
ment. Még itt, Adró legbiztonságosabbnak hitt helyiségében is veszély
leselkedett rá. Végigtapogatta a zsebeit. Nem volt lőportöltete, de még
csak az a szép szivardoboza sem volt nála, benne a hamis, lőporral
töltött szivarokkal. Ezek mind a kabátjában voltak, az pedig egy
fogason lógott a szoba túlsó felén, a Felügyelő mellett.
A Felügyelő óvatosan végigmérte a helyiséget, és miután
megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, levette kalapját, és
felakasztotta a fogasra. Ugyanígy tett a kabátjával, majd az ingével és a
nyakkendőjével is, mire már csak egy fekete nadrág volt rajta. Ahogy
levette a cipőjét, az arcán vigyor terült szét.
Az izmok önhatalmúlag mozogtak a bőre alatt, megfeszültek,
elernyedtek, olykor görcsbe rándultak. Néhol szoros labdákká
tekeredtek össze, amíg máshonnan szinte teljesen eltűntek, csak a bőrt
hagyva a csontok fölött, hogy aztán megint átrendeződjenek. Úgy nézett
ki, mint egy csomó kígyó egy selyemzsákban.
A Felügyelő megfeszítette duzzadó izmait, majd kinyújtózkodott.
– Mágus – szólalt meg mély, vibráló hangon.
– Ezt nevezem én szarrágó vigyornak – mondta Tamás. Elvette
kardövét a széke hátuljáról, ahová korábban akasztotta, kihúzta a
kardját, és eldobta a hüvelyét. Pokolkacaj mellette állt: az öreg
vadászkutya kivillanó fogakkal, fenyegetően morgott. Hrusch
visszavonult egy szófa mögé, és annak vélt biztonságából acsargott.
– Nem sűrűn jutok hozzá ilyen egyszerűen egy lőpormágushoz –
jegyezte meg a Felügyelő. – Főleg nem egy ilyen híreshez. Általában
azt a söpredéket kell ennem, amit a varázslók a kez vidékről gyűjtenek
össze.
Enni? Tamás gyomra egy pillanatra felfordult.
A Felügyelő elmosolyodott. Kitárta torz karjait, amelyekkel egy
mozsár csövét is körbeölelhette volna, mintha csak beléjük akarná zárni
a szoba másik végében álló Tamást.
– Hogy talált meg? – kérdezte Tamás. Ellépett a székétől, kardját
kitartotta oldalra. Pokolkacaj Tamás és a Felügyelő közé állt, mire a
tábornagy elméjébe bevillant egy látomás arról, ahogy a Felügyelő
széttépi a vadászkutyáit.
– Pokolkacaj. Vissza.
A farkaskuvasz vonakodva elhátrált, széles területet biztosítva
Tamásnak és a Felügyelőnek.
A Felügyelő megrázta a fejét, és még mindig vigyorgott.
– Nem kockáztathatok, ha esetleg túlélné ezt. – Ujjait egyetlen
hatalmas, deformált kézbe kulcsolta össze. – De azzal a tudattal halhat
meg, hogy az összes drágalátos mágusát levadásszuk és testestül-
lelkestül felemésztjük.
A Felügyelő úgy döntötte meg a fejét, akár egy harcos bika, és
rohamra indult. Harminc lépés választotta el őket, ám a lény ezt szinte
egy szemvillanásnyi idő alatt tette meg, közben felkapva egy zsámolyt,
és úgy vágva Tamáshoz, mintha csak valami játékszer lenne.
Tamás elhajolt az útjából, és ellépett a Felügyelő elől is. Keményen,
a szívre célozva sújtott le a pengéjével. Nehéz ököl csapott a fejére, az
ütés erejétől végigtántorodott a szobán.
A Felügyelő nem adott rá esélyt, hogy összeszedje magát. A
másodperc törtrésze alatt váltott irányt, és vetette magát Tamásra, nem
is foglalkozva a mellkasának szegezett karddal. Tamás minden erejével
döfött, majd gyorsan elvetődött a Felügyelő útjából. Lebukott, és
átfordult az egyik vállán, hogy a talpára érkezzen.
A Felügyelő két mellkasi szúrásából vér csepegett. Tamás a gyomrot
és az egyik tüdőt találhatta el, de a lény csak kiéhezve mosolygott rá, a
sebeket fel sem vette. A Felügyelők szívét egy mágiával növesztett
csontburok védte, a Kiváltságos varázslatoknak hála pedig még akkor is
működtek a szerveik, amikor már rég ki kellett volna múlniuk.
A Felügyelő újabb rohamra indult. Tamás oldalra táncolt, és vágni
készült, de le kellett buknia egy felé nyúló, hatalmas kéz elől. Hátulról
csapott le, és kardját tövig nyomta a Felügyelő hónaljába.
A lény felüvöltött, és arrébb ugrott, ezzel kitépve a kardot Tamás
markából. A tábornagy szíve a torkában dobogott, a keze remegett.
A felügyelő még másodpercekig dobálta magát, mielőtt hirtelen
mozdulatlanná vált. Sötét tekintetét beárnyékolta túlnőtt homloka, kék
szeme apró és véreres volt. Jobb karja lazán lógott az oldalán, izmai
majdnem eltakarták a kard markolatát. A penge három kézfejnyi része
elöl kiállt a mellkasából. A Felügyelő megvetően nézte. Bal kezével
átnyúlt, és megpróbálta kihúzni magából a kardot, de annak szöge ezt
lehetetlenné tette.
– Van valami a mellkasában – jegyezte meg Tamás, noha nem sok
energiája maradt a sértés alátámasztására. Tüdeje égett az iménti
erőfeszítésektől, izmai sajogtak. A szoba másik végében lógó kabátjára
nézett, és érezte a zsebében lévő lőportölteteket.
A Felügyelő hirtelen lendült előre, teste vergődő halként ugrott.
Tamás hátrálva próbált kikerülni a hatósugarából, de már érezte is,
ahogy a lény ujjai ráfonódnak inge elejére. A Felügyelő az ölelésébe
rántotta, és a tábornagy feje egyetlen ujjnyira került a saját, a lény
mellkasából kiálló kardjának pengéjétől. Forró, dühös leheletet érzett az
arcán, orrát a lényből áradó epeszag csapta meg.
 Tamás a Felügyelő szemébe döfött a kezével, és a lény sérült
medveként üvöltött fel. Egyetlen karral birkózott Tamással, egyre
közelebb rántva őt a kardjához, mielőtt áthajította a szobán.
Tamás egy szófán landolt, és gyorsan felállt. Észrevette, hogy
közelebb került a fogashoz, és felé iramodott.
– Pokolkacaj! Ölj!
A farkaskuvasz, hatvankilónyi dühödt fog és izom, kilőtt a Felügyelő
felé. Megkerülte annak sérült karját, és egyenesen a torkának ugrott. A
lénynek azonban sikerült elfordulnia, így Pokolkacaj csak a karjába
tudta mélyeszteni a fogait.
Tamás elérte a fogast, ledobta a földre a Felügyelő ruháit, és felkapta
a saját kabátját. Elővette a szivardobozát, kinyitotta, és ott volt benne a
hat, gondosan becsomagolt szivar. Az egyiknek leharapta a végét, és
beleürítette a szájába a titkos lőporkészletet. A kén keserűen égette a
nyelvét, és émelygés tört rá, amiért ilyen gyorsan ilyen nagy
mennyiséget vett magához. Megtántorodott.
Éles nyüszítés hangjára kapta fel a fejét. Pokolkacaj a földön hevert.
Valami baj volt a hátsó lábaival, és hangosan nyöszörögve próbált
elmászni a Felügyelőtől. A hangba beleszakadt Tamás szíve, és valami
eltört benne. A lőportransz teljesen eluralkodott rajta.
Néhány hosszú lépéssel vágott át a szobán, fel sem fogva a megtett
távolságot. A Felügyelő feléje ütött a sértetlen kezével, de Tamás
elkapta az öklét, meggyújtotta az egyik álszivart, és elvezette az
energiáját. A Felügyelő karjában eltört egy csont.
Tamás ekkor megcsavarta a lény immár petyhüdt karját, mire
ellensége a lábujjaira emelkedett. Szeme elkerekedett, szája néma
sikolyra nyílt. Tamás megragadta a kard markolatát, és elkezdte ki-be
rángatni a fegyvert. Érezte, ahogy a penge csontot kapar a lény testében.
Kitépte a kardot a sebből, és eldobta. A fegyver csörömpölve hullt a
kőpadlóra.
A Felügyelő kivillanó fogakkal, őrülten vigyorgott, és fejjel előre
rontott Tamásnak. Még ilyen fájdalmak közepette sem volt hajlandó
meghátrálni. A tábornagy elkapta a busafejet, és a lőportransz nyújtotta
extra erővel könnyedén felemelte a lényt a földről. Megcsavarta a fejet,
és hozzácsapta a márványpadlóhoz, köveket törve össze benne.
Meggyújtotta az egyik hamis szivarját a zsebében, és az energiát
egyenesen a Felügyelő agyába lőtte.
 A test holtan ernyedt el alatta.
Tamás elbotorkált a lénytől. Feje kóválygott, energiája elfogyott.
Teste vérben ázott, és még csak azt sem tudta, hogy abból a vérből
mennyi az övé. Mellkasi vágásai elég mélyek voltak, hogy össze kelljen
varrni őket, és valahol a lőportranszon túlról érezte is, ahogyan égnek.
Csuklója és karja fájt, öreg csontjai nem voltak hozzászokva ahhoz az
erőhöz, amit az imént elszabadított. Mélyet lélegzett, és lenézett
Pokolkacajra.
A vén farkaskuvasz egy szőnyegen feküdt a sarokban. Hrusch előjött
búvóhelye, egy dívány mögül, és odament Pokolkacajhoz, halkan
nyüszítve, szaglászva őt. Pokolkacaj háta ki volt csavarodva, hátsó lábai
különös szögben álltak. Kinyitotta a szemét, és szánalomra méltón
bámult vissza a gazdájára.
– Jól csináltad, pajtás – mondta neki gyengéden Tamás. Az ajtó felé
indult, de megállt, amikor Pokolkacaj hangosan sírva, maga után húzott
hátsó lábakkal próbálta követni. Tamás szeme égett.
Beletelt egy kis időbe, mire Pokolkacajt cipelve elérte a Nemesek
Házának felsőbb szintjeit. A második emeleten találta dr. Petriket,
néhány tiszttel kártyázott éppen. Mindnyájan döbbenten bámultak rá,
ahogy vérrel borítva, farkaskuvaszával a karjában, Hrusch-sal a
nyomában belépett az ajtón.
Kicsivel később Pokolkacaj kiterítve feküdt egy szófán. Miközben
Petrik megvizsgálta, tucatnyi katona tolongott az ajtó előtt, próbálva
besandítani a szobába. Pár hangos szitok szétrebbentette őket, és Olem
bukkant fel. Amikor meglátta Tamást, megdermedt, arca elvörösödött,
szeme tágra nyílt.
– Uram – szólalt meg. Remegő kézzel nyúlt Tamás felé, mintha csak
meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig él. Nem nézett a
tábornagy szemébe. – Cserbenhagytam önt.
– Nem a maga hibája – mondta Tamás. – Nem tudhatta. Ellógtam.
– Ott kellett volna lennem. – Olem Pokolkacajra pillantott. –
Sajnálom, uram. Kresimirre mondom…
– Maga sosem hagyott cserben – nyugtatta Tamás határozottan. –
Még csak ott sem volt. De most szükségem van magára. Szedjen össze
küldöncöket. A tanács minden egyes tagját látni akarom egy órán belül.
Az sem érdekel, ha szárnyakat kell növeszteniük hozzá. Menjen.
Találkozzanak velem a Nemesek Háza alatti szobában.
 Dr. Petrik odalépett hozzá.
– Semmit sem tehetek érte. Már egy tanult állatorvos sem tudna
segíteni rajta.
– Hát persze. Köszönöm, doktor.
Tamás elvett egy pisztolyt Olemtől, és odalépett a kutya mellé. Ujjait
gyengéden végigfuttatta Pokolkacaj szeme között.
– Semmi baj, pajtás. Lelj békére.
Valami eltört benne, amikor a lövés hangja betöltötte a szobát. Pár
percig Pokolkacaj mellett térdelt, és nem foglalkozott a lövés hangjára
odagyűlő őrökkel.
Tamás felállt, és találomra kiválasztott egy katonát.
– Hozzon nekem kalapácsot és karókat. Most rögtön.

Tamás a Nemesek Háza alatti szobában várt, és a Felügyelő összetört

holttestét nézte. Ezek a lények erősek voltak, a megölésük pedig igen
nehéznek bizonyult, de a Keznek tudnia kellett, hogy Tamás képes lesz
elbánni eggyel. Puszta balszerencséből nem volt csak nála lőpor,
amikor megtámadta. Akkor mi céljuk volt ezzel? Bizalmatlanságot
kelteni? Káoszba süllyeszteni Tamás belső körét?
Ha igen, akkor sikerrel jártak.
A tanács tagjai sorban megérkeztek, és Tamás mindegyiküket a
szoba egyik oldalán álló székekhez terelte, nem törődve tiltakozásaikkal
és kérdéseikkel, amíg mind ott nem ültek. Keresztbe font kézzel, még
mindig a véres ingét viselve állt előttük. A Felügyelő mögötte lógott a
falon az egyik csuklójába vert karóról, a testéről hulló vörös cseppek a
köveken fröccsentek szét.
– Valamelyikük elárult engem – mondta Tamás. – Ki fogom deríteni,
hogy ki volt az.

Azzal otthagyta őket a felügyelő holttestének társaságában.

Adamat vállára árnyék ereszkedett, és megérezte, hogy egy férfi áll
mellette. Megfogta a térdének támasztott sétapálcáját, teáját pedig
letette a vas kávézóasztalra. Egy másodpercig nézte az árnyékot, majd
felidézte az utcaköveken járó csizmák hangját. Visszahúzta kezét a
pálcájáról.
 – Tábornagy – mondta anélkül, hogy felnézett volna.
Tamás ledobott egy újságot Adamat teája mellé, és leült vele
szemben. Felemelt kézzel jelzett egy pincérnek.
– Honnan tudta, hogy én vagyok?
– Katonai csizmák, katonai lépések – válaszolta Adamat, és
belekortyolt a teájába. – Az utóbbi tíz évben senki másnak nem
dolgoztam a hadseregből.
– Lehetett volna egy segéd is, akit magáért küldtem.
Adamat vállat vont.
– Mindenkinek megvan a saját lépésritmusa. A magáé jól
felismerhető.
– Lenyűgöző. Bízom benne, hogy elég pénzt kapott Ondrausztól,
hogy segítsen az adósságaiban.
Adamatot nem lepte meg, hogy Tamás tudott a tartozásáról. Gyorsan
végigmérte a tábornagyot. Arcán horzsolások és vágások voltak. Mintha
ökölharcba keveredett volna. Fáradtnak, kimerültnek tűnt.
– Hogyne – válaszolta. De azért nem eleget, gondolta. Ha a hónap
végéig kap tucatnyi jól fizető munkát, akkor talán tud majd törleszteni
Lord Vetasnak. – Értékelem a nagylelkűségét.
– Kiérdemelte. – Tamás halkan beszélt, közben a nyakát nyújtogatva
figyelte az utcán elhaladó embereket. Pár másodperc csend után
elfordult az utcától, és elővett a kabátjából egy borítékot. Letette az
asztalon heverő újságra.
– Új munkám van a maga számára – mondta.
Adamat igyekezett a lehető legjobban leplezni a lelkesedését.
– Bízom benne, hogy nem megint haldokló varázslók utolsó
szavairól van szó.
– Még nem. – Tamás megköszönte a pincérnek a kihozott teát, és
nagyot kortyolt belőle, mintha észre sem vette volna, hogy milyen
forró. Amikor végzett, elővett egy maréknyi érmét a zsebéből.
Undorodva horkant fel a látványukra, majd az egyiket odavetette az
asztalra.
– Derítse ki, hogy ki akar megölni.
Azzal felállt, és távozott. Adamat megnézte az érmét. Az egyik
oldala Tamás sziluettjét ábrázolta.
 Adamat elvette a borítékot, és megkocogtatta vele az asztal tetejét,
aztán felfordította az újságot. A Napi Adopest.
„MERÉNYLETKÍSÉRLET TAMÁS TÁBORNAGY ELLEN.”
A borítékot nézte. Kellett a munka, de ez most veszélyes lesz. Okot
adott Lord Vetasnak, hogy visszajöjjön, és megzsarolja Adamatot, hogy
szerezzen neki információkat Tamás belső köréről. Ráadásul ez az áruló
célpontjává tehette Adamatot és a családját is. Már hajlott rá, hogy
visszahívja Adopestbe Faye-t, de ezt most mégsem teheti meg…
egyelőre nem.
Kinyitotta a borítékot. Talált benne egy csekket tízezer kranáról, és
egy kis, összehajtogatott papírt, amely az asztalra esett. Felkapta,
mielőtt a szél elfújhatta volna.
„Rajtam kívül csak hatan tudtak annak a szobának a helyéről,
amelyben az életemre törtek.” Ezt egy lista követte a Tamás tanácsát
alkotó emberek nevével. Adamat letörölte az izzadságot a homlokáról,
ahogy másodszor is végigment a neveken, és azon tűnődött, hogy
tízezer krana elég lesz-e ehhez. A jegyzet végén két egyszerű szó állt:
„Szerezzen védelmet.” Adamat zsebre vágta a csekket és a jegyzetet, és
úgy érezte, mégsem kellett volna SouSmith-nek felmondani.
 16.
FEJEZET

– Uram, kiderítettük, hogy kicsoda Mihali.

Tamás felnézett az íróasztala mögül. Kivételesen minden csendes volt.
Sehol egy Szárnyak dandártábornok vagy tanácstag vagy tiszt vagy
titkár a láthatáron. Egész reggel Olem volt az első, akivel Tamás
találkozott, noha végig ott állt az ajtaja előtt.
– Mihali?
Olem szünetet tartott, amíg rágyújtott egy cigarettára.
– Az új séf.
Tamásnak eszébe jutott az íróasztala sarkán álló tökleveses tál.
Sajnos üres volt. Az az étel olyan függőséget okozott, akár a
feketelőpor.
– Á, igen… Mihali – mondta Tamás. – Nem siették el.
– Elég sűrű hetünk volt.
– Igaz, ami igaz.
– Mihali Moaka bárói örököse. Jobban ismert a szakmai titulusán:
Az Aranyséfek Ura.
– És ez mit is jelent?
– Az Aranyséfek egy étkezési intézmény, méghozzá a legjobb a
Kilencekben. Iskoláik növendékei után négy kontinens leggazdagabb
családjai sóvárognak, hogy magánséfekként alkalmazhassák őket.
Királyoknak főznek.
– És az uruk?
– Az a személy, akit generációjának legnagyobbjaként tartanak
számon.
– És ez az ember a mi konyhánkban főz három ezredre?
– Így igaz, uram.
– Miért?
– Úgy tűnik, bujkál.
Tamás Olemre meredt.
– Bujkál?
– Nemrég szökött meg a Hassenbur Elmegyógyintézetből.
Tamás hátradőlt a székében.
– Mi olyan vicces, uram? – kérdezte Olem.
Tamás az ajkát harapdálta belülről.
– Azt állította valakinek, hogy ő Adom isten reinkarnációja?
– Igen, uram. Ezért zárták el.
– Ez sok mindent megmagyaráz. – Tamás végignézett az asztalán.
Kérvények az Adopesti Kutyatenyésztői Társaságtól, aláírandó papírok
Ricard Tumblar szakszervezetétől és egy javaslat a Kresim Egyház
megadóztatására. Megrázta a fejét. Egyikkel sem akart most
foglalkozni. – Hát, akkor menjünk, beszélgessünk el a séfünkkel.
Olem követte a folyosón.
– Gondolja, hogy ez bölcs döntés, uram?
– Miért, talán veszélyes?
– Amennyire meg tudom állapítani, nem. Az emberek imádják. Soha
senki sem főzött még így rájuk. Az övéhez képest az összes többi
katonai fejadagnak szaríze van.
– Mit főz? Töklevest?
Olem felnevetett.
– Emlékszik, mit ebédelt tegnap?
– Persze hogy emlékszem – felelte Tamás. – Kilencfogásos lakoma
volt. Cukrozott angolna, töltött pele, párolt marha, annyi saláta,
amennyi egy ökörnek is elég… egész életemben egyetlenegyszer ettem
ilyen jót, méghozzá Manhouch egyik partiján.
– Az egy normál fejadag volt, uram.
Olem beleütközött Tamásba, amikor az hirtelen megtorpant.
 – Úgy érti, mindenki ezt eszi?
– Igen, uram.
– Maga is?
– Igen, uram.
– Az egész átkozott ezred?
Olem bólintott.
– Ehhez az egész éves fejadag-költségvetést fel kell emésztenie. –
Tamás továbbment, és most már sürgetőbbre fogta. – Ondrausz
utcaköveket fog szarni.
Olem utolérte.
– Ellenkezőleg, uram. Megkérdeztem egy titkárt. A jelek szerint
hozzá sem ért a pénzalaphoz.
– Akkor miből fizeti azt a rengeteg ételt?
Olem vállat vont.
Az egész Nemesek Házát ugyanaz a konyha látta el. A főfolyosó
alatt rendezték be, így az egyik falon magasra helyezett ablakok egész
nap elég fényt biztosítottak, és a helyiség a Ház teljes szélességén
végignyúlt. Az egyik oldalon tucatnyi, mennyezetbe futó kürtőkkel
felszerelt sütő sorakozott, elég főzőtérrel, hogy el lehessen látni belőlük
a nemesek és a titkárok ezreit, akikkel normál esetben tele volt az
épület. A padló közepén széles, alacsony asztalok álltak, amelyeken
recepteket és hozzávalókat lehetett előkészíteni, a másik oldalon pedig
ládák és szekrények serege helyezkedett el, rajtuk mérőműszerekkel,
fűszerekkel és egyéb kellékekkel. A mennyezetről kolbászok,
fűszernövények, zöldségek és hasonlók lógtak.
Amint belépett a konyhába, Tamásnak máris zsebkendővel kellett
törölgetnie a homlokát. A hőség majdnem visszazavarta a folyosóra.
Pislogott párat, és megmakacsolta magát, részben az illatok
kavalkádjának hatására: kókusz és fahéj, kenyerek és húsok. Összegyűlt
a nyál a szájában.
– Jól van, uram? – kérdezte Olem.
Tamás figyelmeztetően pillantott rá.
A helyiségben asszisztensek tucatjai nyüzsögtek, és mind
ugyanannak az uniformisnak a változatait viselték: fekete nadrágra
húzott fehér kötény, a fejükön valamilyen sapkával. Néhányan
megengedhették maguknak, hogy jobb minőségűt hordjanak, mások
pedig szemmel láthatóan az utcáról szedték össze öltözékük darabjait.
Tamásnak feltűnt, hogy még a legkopottabb ruhák is tiszták voltak. És
észrevett valami mást is: az összes asszisztens nő volt. Koruk és
szépségük változónak bizonyult, és mind a legnagyobb koncentrációval
dolgoztak. Egyiküknek sem tűnt fel Tamás jelenléte.
Maga a séf az asszisztensei közt poroszkált. Tamás azonnal
felismerte benne a férfit, aki a földrengés napján felbukkant a
főhadiszállásán. Ahogy figyelte őt, Mihali megállt, hogy mondjon
valamit az egyik asszisztensnek, majd rögtön ment is a következőhöz,
közben hozzáadva egy kis fűszert ehhez meg ahhoz a tálhoz, és
gyengéden elkapva az egyik asszisztens karját, mielőtt túl sok lisztet
öntött volna egy tésztához. Minden nőt hozzárendelt egy
munkaállomáshoz, ő maga pedig egy parancsnok rátermettségével
táncolt köztük, utasításokat osztogatva, és menet közben változtatva a
recepteken. Semmi sem kerülte el a figyelmét.
Amikor Mihali észrevette Tamást, elmosolyodott. Az ajtó felé indult,
csak hogy aztán félúton megálljon egy húspultnál, és segítsen egy
nagydarab nőnek a szeletelésben. Egy hóhér precizitásával vágott le egy
tucat marhabordát, majd bólintott a nőnek, és visszaadta neki a
húsbárdot. Valami biztatót suttogott neki, és odament Tamáshoz.
– Jó napot, tábornagy – köszöntötte őt Mihali. – Sűrű heteket éltünk
meg a találkozásunk óta.
Olem erre kíváncsian nézett Tamásra.
Mihali folytatta.
– Én mondom, kétszer ilyen gyorsan dolgoznék, ha nem kellene egy
rakás új asszisztenst kitanítanom. – Levette a sapkáját, és végighúzta a
homlokán a ruhája ujját, bepiszkítva öltözékét az izzadságával, majd
pedig beletörölte a kezét a kötényébe. Aggodalmas kifejezés ült ki az
arcára. – Attól tartok, az ebéd pár percet késni fog.
Tamás végignézett a konyhán. Akkora volt a sürgés-forgás, hogy
lehetetlenség volt megmondani, miféle étel készül. Azért jött le, hogy
kérdéseket tegyen fel, és a végére járjon ennek az egész „őrült séf”
ügynek. De most a torkán akadtak a szavak.
– Kétlem, hogy bárki panaszkodni fog – bökte ki végül. A gyomra
hirtelen felmordult. – Mi lesz az ebéd?
– Pirított szalamandra fűszerágyon és könnyű zöldségpitével –
válaszolta Mihali. – Vacsorára megint borban mártott marha lesz, és
arra gondoltam, hogy fűszerbort szolgálunk fel vele. Csak főfogások
lesznek, de tudnak majd miből válogatni.
– Mindenki ezt fogja enni az egész Házban?
– Hát persze. – Mihali szeme elkerekedett, mintha Tamás valami
ostobaságot sugallt volna. – Gondolja, hogy egy titkár kevésbé jó ételt
érdemel, mint egy tábornagy, vagy egy katona kevésbé jót, mint egy
könyvelő?
– Elnézést – szabadkozott Tamás. Olemmel egymásra pillantottak, és
Tamás próbálta felidézni, hogy miért is jött le ide.
– Kérem, tábornagy, jöjjön velem. – Mihali válaszra sem várva
sietett el. Amikor Tamás utolérte, Mihali a hőt szabályozta egy leveses
üst alatt, a tűzhely légáramlásának változtatásával. Egy ujját a levesbe,
majd onnan a szájába tette, aztán elővett a kötényéből egy kést és egy
fokhagymagerezdet, és utóbbit szépen beleaprította a kondérba.
– Hallottam a merényletről – mondta.
Tamás megdermedt. Hirtelen rájött, hogy a sebei kínja, a
mellkasában lévő varratok sajgása mind eltűnt, amikor belépett a
konyhába. Fájdalmai csak távoli lüktetések voltak, mintha egy
lőportranszon kívülről érzékelte volna őket.
Mihali hangjába enyhe szomorúság költözött.
– Nem tetszik, amit a varázslók azokkal a Felügyelőkkel művelnek.
Természetellenes. Örülök, hogy túlélte.
– Mihali, azért jöttem, hogy az elmegyógyintézetről kérdezzem.
Mihali egy villányi zöldségpitével félig a szájában dermedt le. Aztán
gyorsan befejezte a harapást.
– Több borsot – mondta az egyik asszisztensnek –, és a következő
főzethez adj még egy tucat krumplit. – A következő munkaállomáshoz
sietett, rákényszerítve Tamást, hogy kövesse.
– Igen – mondta neki Mihali, amikor Tamás ismét utolérte elszöktem
a Hassenburból. Hitvány egy hely az.
– Hogyan szökött meg?
Elértek a konyha egy olyan részébe, ahol nem voltak asszisztensek.
Sőt, úgy tűnt, mintha egy láthatatlan függönyt vontak volna köré. A
meleg és a gőz csökkent, a zaj eltompult. Tamás hátrapillantott a válla
fölött, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig ugyanabban a
helyiségben vannak. Mögötte folytatódott a sürgés-forgás.
 – Amikor éppen nem kezeltek, hozzáférést adtak nekem a
konyhához. – Mihali megremegett a gondolatra. – És bár azt mondták,
hogy az elmegyógyintézetnek főzök, hamarosan kiderült, hogy a közeli
nemesi földbirtokokra küldték az ételeimet, és igen szép summát
gyűjtöttek be a szolgálataimért. Belesütöttem magam egy tortába, és
meghagytam az asszisztenseimnek, hogy küldjenek el a legközelebbi
birtokra.
– Most viccel – szólalt meg Olem. Egy meggyújtatlan cigarettát
görgetett a szájában, és egy tűzhellyel szemezett.
Mihali vállat vont.
– Jó nagy torta volt.
Tamás várta, hogy mondjon valami mást is, esetleg elárulja, hogyan
szökött meg valójában, de Mihali nem szólt többet. A konyhának ez a
része – csaknem az egész fele – épp annyi főzőedényt és kemencét
tartalmazott, mint a másik, de ahogy Mihali egyik táltól a következőhöz
lépett, nyilvánvaló volt, hogy ezekkel csak ő foglalkozik. A séf a feje
fölé nyúlt, és egy hatalmas edényt emelt le a kampójáról. Ránézésre
annyit nyomhatott, mint maga Tamás, Mihali mégis könnyedén
helyezte rá egy tűzhelyre. Kinyitotta alatta a tűzkamrát, ellenőrizte a
hőmérsékletet, majd odalépett egy sarokban álló nyárshoz.
Tamás követte a konyhán át, és megállt az edény mellett, amelyet
Mihali az előbb vett le – gőz szállt fel belőle. Előrelépett, és
meglepetten pislogott. – Az edény csurig volt a krumpli, a répa, a
kukorica és a marha sűrű főzetével.
– Nem volt ez üres egy másodperccel ezelőtt? – kérdezte Tamás
halkan Olemtől.
Olem a homlokát ráncolta.
– De igen.
Mindketten keresni kezdték az edényt, amelyet Mihali az előbb vett
le, de a konyhának ezen a részén mindegyik tele volt, és gőzölgött.
Tamás étvágya valahogy alábbhagyott, nyugtalansága viszont megnőtt.
Mihali még mindig a nyársnál állt, ahol egy egész marhaoldalas sült a
nyílt lángok fölött. Fogott egy kis tálat, és valamiféle öntettel locsolta
meg a húst. Tamás gyomra megint korogni kezdett, nyugtalansága
pedig az új illatok érkezésével elszállt.
– Mihali, másoknak is említette, hogy maga Adom isten
reinkarnációja? – Tamás feszülten, a téboly jegyeit keresve
tanulmányozta Mihali arcát. Az vitán felül állt, hogy Mihali a konyhák
mestere, de Tamás azt hallotta, hogy minden zseni legalább
ugyanannyira őrült is. Igyekezett felidézni gyermekkori teológialeckéit.
Adom Adró védőszentje volt. Az egyház Kresimir testvérének nevezte,
de nem olyan istennek tartották, mint Kresimirt.
Mihali megbökte a marhaoldalast a kése hegyével, és figyelte, ahogy
zsír bugyog a felszínére, majd lecsurog a húson, és felsistereg a szénen.
Lassan megint ráncokba szaladt a homloka.
– A rokonaim adtak be az elmegyógyintézetbe – mondta halkan. – A
testvéreim és unokatestvéreim. Fattyú vagyok: anyám egy rosveli
szépség volt, akit apám jobban szeretett, mint a feleségét, így aztán a
testvéreim gyerekkorom óta gyűlöltek. Az apám megvédett, gondozta a
tehetségemet, és a szokásokkal dacolva az örökösévé tett. – Újra
megbökte a marhaoldalast. – A testvéreim még azon a napon elküldtek
az elmegyógyintézetbe, hogy apám meghalt. A temetésén sem vehettem
részt. Az, hogy Adomnak vallom magam, pusztán ürügy volt a
számukra.
Mihali hirtelen kihúzta magát, mintha alvásból riasztották volna fel.
– Kenyér, kenyér – motyogta. – Legalább még ötven kenyér. Ezek a
lányok nem dolgoznak elég gyorsan.
A konyha közepén álló pulthoz lépett, amelyen tésztarögök hevertek
nedves törölközők alatt. Egyik kezével elvette róluk a törölközőket, a
másikat pedig belemélyesztette a nagy tésztarakásba.
– Tökéletesen megkelt – mondta magának egy szórakozott
mosollyal. Olyan gyors kézmozdulatokkal osztotta fel a tésztát tökéletes
darabkákra, hogy Tamás alig tudta követni, mi történik. A kenyerek
kettesével kerültek a lapátra, arról pedig a várakozó sütőbe, amíg az
összes tészta el nem fogyott.
Amint az utolsó is eltűnt a sütőben, Mihali azonnal kivette belőle az
elsőt. Héja már aranybarna volt, réteges és ropogós, noha még csak egy-
két perce került a tűzbe. Tamás összeszűkült szemmel számolt
magában.
– Ezt nem csak képzelem, ugye? – hajolt oda Olemhez.
– Nem. Negyedennyi kenyeret tett be a sütőbe. – Olem két ujját
összetéve, majd a homlokához és a mellkasához érintve őket, a Kötél
jelét formázta. – Kresimir az égben. Hallott már valaha olyan
varázslatról, ami semmiből teremt valamit?
 – Soha. De mostanság sok új dolgot látok.
Mihali kivette a sütőből az utolsó kenyeret is, aztán Tamáshoz és
Olemhez fordult.
– Hassenbur embereket küldött értem – mondta. – Előbb menekülnék
Fatraszta legtávolabbi zugába, hogy a barbároknak főzzek, mintsem
hogy visszatérjek a Hassenbur Elmegyógyintézetbe.
Tamás elszakította a tekintetét a kenyerektől, és végignézett a
megsült marhaoldalason és a raguval teli edényen, amely nem egészen
tíz perce még üres volt. Bólintással nyugtázta Mihali szavait, majd
Olemmel az oldalán lassan arrébb ment.
– Egy Fortély – okoskodott Olem. – Ez az egyetlen magyarázat.
Hallottam már olyan Fortélyokról, amik erősebbek, mint bármilyen
Kiváltságos varázslat. Az övé bizonyára az étellel kapcsolatos.
– Harmadik szem? – kérdezte Tamás.
Olem bólintott.
– Az előbb néztem meg vele. Egy Fortélyos ragyogása veszi körül.
– Hát, istennek nem isten – mondta Tamás. – Viszont azt hiszi, hogy
az. És egy igen erős Fortélya van. A hadsereg moráljának feléért az ő
főzete a felelős. Most akkor mihez kezdjek vele?
 17.
FEJEZET

– Borbador Kiváltságost keresem.

Tániel egy nagy és nagyon régi kocsma ajtajában állt. A tető fele egykor
beszakadt, és rosszul állították helyre. A hely neve Üvöltő Wendigo
volt, az ereszekben halk nyüszítéssel fújó szél hangja után, amely most,
hogy az összes társalgás félbeszakadt, elnyomott minden más zajt.
Ötven vagy még több szempár meredt rá. Tániel egyedül volt,
Julene-nek és Ka-poelnak meghagyta, hogy várják meg odakint.
Szarvasbőr kabátját és kalapját viselte, és örült neki – lehet, hogy lent a
völgyben már tavasz volt, de a Hegykorona Erőd még mindig a tél
fogságában vergődött.
– Mi dolga egy lőpormágusnak a mi Kiváltságosunkkal?
A mi Kiváltságosunk. Tánielnek ez nem tetszett. Bo összebarátkozott
ezekkel a tahókkal. Elítéltek és zúgolódók, szegények és nyomorultak –
ezek voltak a Hegyőrség tagjai. Nem adták könnyen a bizalmukat, és
annyira látták szívesen az idegeneket, amennyire egy zsúfolt város
szívesen lát egy pestisjárványt. Messze ők voltak a legkeményebb
emberek a Kilencekben.
Tániel felsóhajtott. Nem volt kedve ehhez az egészhez. Azért jöttem,
hogy megöljem, akarta mondani. Állj az utamba, és kiloccsantom az
agyad. Ehelyett azt mondta:
 – Az az én dolgom.
A férfi felállt. Egy, legfeljebb két évvel lehetett fiatalabb Tánielnél.
Vézna volt és szakállas, a hideg ellenére ujjatlan inget viselt, karját
pedig egy olyan ember izomkötegei tették inassá, aki gerendákat cipelt
és bányákban dolgozott. Homlokráncolva nézett Tánielre.
– Az a mi dolgunk – mondta.
– Fesznik, ne szívózz egy lőpormágussal – szólalt meg valaki más. –
Azt akarod, hogy Tamás itt lihegjen a nyakunkban?
– Kussolj – kiáltott hátra a válla fölött Fesznik. – Mi van, ha nem
mondjuk meg?
– Te vagy itt a legkeményebb?
– Mi? – Feszniket ez váratlanul érte.
– Egyszerű kérdés – mondta Tániel. – Te vagy ezen a helyen a
legkeményebb apagyilkos, kecskekúró, vérfertőző ribancfattya?
Fesznik félmosollyal az arcán fordult el Tánieltől. Aztán gyorsan,
kirántott késsel pördült újra felé. Tániel előhúzta pisztolyait. Az egyik
csöve Fesznik szájába hatolt, fogakat törve és megszakítva a késszúrás
mozdulatát. Fesznik szeme elkerekedett. A másik pisztoly az első Őrre
szegeződött, aki felállt.
– A nevem Kétlövetű Tániel, és a legjobb barátomhoz, Bóhoz
jöttem. Lennétek oly kedvesek, hogy megmondjátok, hol találom?
– Kétlövetű Tániel? – kérdezte egy hang. – Mi a pokolért nem ezzel
kezdted? Bo fent van a hegyen.
– Igaz ez? – kérdezte Tániel Feszniktől.
A férfi bólintott, szemei keresztbe álltak, ahogy a szájában lévő
pisztolycsövet bámulta.
Tániel mindkét fegyverét eltette.
– Elnézést – mondta Fesznik a fogait tapogatva. – Bo azt mondta,
hogy egyetlen lőpormágusnak se áruljuk el a hollétét. Egyetlennek se,
téged kivéve. Mondta, hogy talán keresni fogod.
Tániel próbált pókerarcot vágni.
– Bocs a fogakért – mondta, majd hangosabban hozzátette. – Ezt a
kört Tamás tábornagy állja!
Általános örömujjongás zendült a kocsmában. Tániel közelebb
intette Feszniket.
– Azt mondod, odafent van a hegyen?
 – Már majdnem két hete, hogy felment. Rögtön azután, hogy
felkereste őt egy adopesti felügyelő.
– Mit mondott, mikor jön le?
– Nem mondta.
Tániel megvakarta az állát. Azóta nem borotválkozott, hogy
Adopestben vadászni kezdtek a Kiváltságosra. Viszketett a nyaka a
sűrű, görbe szőrszálaktól.
– Miért ment fel?
Fesznik megrázta a fejét.
Tániel gerincén rettegés futott fel. Bo tudta, hogy Tamás küldeni fog
valakit, hogy megölje.
– És meghagyta nektek, hogy csak nekem áruljátok el, hol van?
– Igen. Sokat mesélt rólad. Azt mondta, ti ketten évek óta haverok
vagytok.
Ez olyan érzés volt, mintha kést döftek volna Tániel hasába.
Összeszorította a fogát, és mosolyt erőltetett az arcára. Bo pszichológiai
hadviseléssel próbálkozik? Vagy csak részeg szövegelés lett volna?
– Így van. Mennyi időbe telik feljutni a hegycsúcsra?
– Hát, biztos nem ment fel egészen a csúcsig – válaszolta Fesznik. –
Van odafent egy kolostor a zarándokoknak, pár kilométerre Kresim
Kurgától. Ott biztosan megállt.
Kresim Kurga. A Szent Város. Legendákból származó név volt.
Tániel azóta nem hallotta, hogy a dajkája minden héten elvitte őt
Kresimir kápolnájába gyermekkorában. És már akkoriban sem hitte el,
hogy tényleg létezik.
Tániel gondolatai visszatértek a jelenbe. Nem várhatott itt. Fel kell
mennie Bo után, és el kell temetnie a hóban. Mire felfedezik a tettét, ő
már újra Adopestben lesz.
– Felmegyek utána – mondta Tániel.
– Az évnek ebben a szakában? – Fesznik megrázta a fejét. – Még egy
veterán Őr sem fog felvezetni, és hidd el, vezető nélkül belesétálsz egy
hóviharba, és sosem jutsz ki belőle. Az utak egészen kora nyárig
nagyon alattomosak.
– Apám említett egy Gavril nevű embert. Régi barátja. Azt mondta, ő
a legjobb hegyi ember a Kilencekben. Mi az? – kérdezte, mert Fesznik
közben nevetni kezdett.
 – Gavril lehet, hogy megtenné, ha elég józan, hogy lásson, de elég
részeg, hogy ne gondolkodjon el rajta. Megkeresem neked.
Fesznik eltűnt a kocsmatöltelékek között, Tániel pedig kiment az
utcára, ahol Julene Ka-poelt méregette. A lány a föléjük magasodó
hegyet bámulta.
– Bo odafent van – mutatott Tániel a hegyre. – Felmegyünk
megkeresni.
Julene szeme összeszűkült.
– Valószínűleg csapda. Tudnia kell, hogy Tamás küld valakit.
– Tudja. De azt mondta az Őröknek, hogy ha jövök, árulják el
nekem, hogy hová ment. Nekem, és senki másnak. Ez azt jelenti, hogy
bízik bennem.
– Vagy abban bízik, hogy meg tud ölni téged, mielőtt akár egyetlen
lövést is leadnál.
– Ismerem Bót. Azt jelenti, hogy bízik bennem. – Felsóhajtott. – Ez a
balszerencséje.
– Szükségünk lesz ellátmányra és hegyi felszerelésre – sorolta
Julene. – És téli ruházatra.
– Te nem jössz.
– Mi? – Julene szigorúan bámult rá.
– Többször majdnem otthagytam a fogam miattad.
– Hogy merészeled?
– Fogd be. Pole-lal megyek fel. Elintézzük a legjobb barátomat, és
már jövünk is vissza. Óvatosan, csendben. Ha elkezdesz odafönt
mágiával dobálózni, nemcsak a Hegyőrségnek adod tudtára, hogy mit
csinálunk, de valószínűleg még egy lavinát is a nyakunkra hozol.
Julene megvetően mosolygott.
– Nem bízom benned. Gyenge vagy, nem leszel képes meghúzni a
ravaszt.
– A Kiváltságosölés a specialitásom. – Tániel bevett egy kis lőport,
csak annyit, hogy lecsillapítsa az idegeit. Aztán bevett még egy adagot.
– Bo veszélyt jelent, és én tudom, hogy kezeljem a veszélyt. Most pedig
fogd be, és keress egy szobát, amelyben meghúzhatod magad. Van egy
másik oka is, hogy miért hagylak idelent. Azt akarom, hogy tartsd
nyitva a szemed, és ha Bo elintézne engem, vagy valahogy meglépne
előlem, azonnal öld meg, amint meglátod. Képes vagy erre, hölgyem?
 Julene keze remegett. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt nekiugrik
Tánielnek, és a fogaival tépi fel a torkát. Lőportransz nélkül Tániel
lehet, hogy megijedt volna. Lőportranszban azonban kicsit sem
érdekelte a dolog.
– Nos? – kérdezte. – Képes vagy rá, a fenébe is?
Julene megpördült, és faképnél hagyta.
– Ezt igennek veszem.
Kinyílt a kocsma ajtaja, és Fesznik lépett ki rajta egy térdig érő
szarvasbőr kabátban. Mögötte a legnagyobb ember jött, akit Tániel
valaha látott. Vastag, izzadságtól és sörtől ázott bőröket és szőrméket
viselt, és erőlködve próbált Tánielre összpontosítani, ahogy nekiesett az
épület oldalának. Megrázta a fejét, és hadarva bemutatkozott:
– Gavril vagyok.
Tániel tetőtől talpig végigmérte.
– Pompás.

Tániel megállt, hogy megigazítsa az arcát védelmező szőrméket, amint

a fagyos szél hóval kezdte ostromolni. Meghátrált a csípős hideg elől,
és arcát elfordította a széltől, noha Gavril figyelmeztette, hogy ez a
halálát jelentheti – mindig lépj egyik lábaddal a másik elé, szemedet ne
vedd le az előtted lévő hópadról, máskülönben beleléphetsz egy félig
rejtett hasadékba, vagy leléphetsz egy szikla széléről.
De Tánielt ez most nem igazán érdekelte. Háromezer méterrel
alattuk farmerek művelték a földjüket a melegedő tavaszi időben. Pár
hét, és elég magas lesz a hőmérséklet, hogy úszni lehessen az
Adotengerben. Ő mégis itt volt, és a Kilencek – egyesek szerint az
egész világ – legmagasabb hegyének csúcsához közeledett a lábához
szíjazott hótalpakkal, olyan puskával és pisztolyokkal, amelyek
valószínűleg túlságosan befagytak ahhoz, hogy működjenek, a legjobb
barátját készült megölni, és egy részeg volt a vezetője.
Egy erős kötél rögzítette hozzá Gavrilhoz, noha a szél már eléggé
lecsillapodott, hogy lássa a nagy hegyi embert a hóörvényen át, úgy tíz
lépésre előtte, az emelkedőn. Meredek, de elviselhető helyen másztak.
Végül is valahol alattuk egy út volt, amelyet nyáron igen gyakran
használtak – legalábbis Gavril így mondta. A körülöttük tomboló szél
nem hozott friss hót, csak a legutóbbi viharban leesett legfelső réteget
keverte fel. Tániel meg mert volna esküdni rá, hogy minden
alkalommal, amikor még több hó vágódott az arcába, gyereknevetést
hallott. A hegy kegyetlen hely, állapította meg.
Tánieltől egy újabb kötél vezetett Ka-poelig, aki lassan küszködött a
hótalpakon, mögötte pedig egy alacsony, Darden nevű ember követte
őket. Az öreg deliv ragaszkodott hozzá, hogy velük jöhessen. Azt
mondta, hogy van a kolostorban egy Unokatestvére, aki múlt ősszel a
halálán volt, és tudni akarta, hogy túlélte-e a telet. Tániel nem bízott
benne. Lehet, hogy Bo egyik barátja?
Gavril jókedvű részegnek bizonyult, és meglepő érdeklődést mutatott
a hegyi utazás iránt. Pár órán belül elindultak, és noha Gavril a nap első
felében még imbolygott a hótalpain, Tániel bizonyos volt benne, hogy a
második felére színjózan lett.
Tániel megállt, hogy gyorsan ellenőrizze a csípőjén lógó pisztolyt.
Az elsütőszerkezet megfagyott, beragadt a hótól és a jégtől. Viszont a
lőpor száraznak tűnt, és a golyó is szorosan a helyén volt. Egy
Különbnek csak ennyi számított. Tudott magának saját szikrát csiholni,
amellyel kilőheti a golyót. Mégis… Tániel Gavrilt tanulmányozta.
Vajon problémát jelent majd, amikor Tániel kilövi Bo szemét? Vagy
néhányan a szerzetesek közül? Tániel megvizsgálta a másik pisztolyát
is. Képes lesz Gavril nélkül megtenni a visszautat, ha arra kerül a sor?
Mire végre felmásztak a legrosszabb széllökések fölé, Tániel már rég
nem érezte a lábát. A hóforgatagok megszűntek, a nap pedig átsütött az
örvényen, és szinte elvakította. Az út kiegyenesedett, és egyszer csak
meglátta a talajt. Nem kemény hóutakat, hanem igazi, ásónyomokkal
rovátkázott földet. Ezt a területet nemrég tisztították meg. Meglepetten
pislogott, és mosolyogni próbált, de az arca túl zsibbadt volt.
– Hogy vagy? – vágott át Gavril hangja Tániel gondolatain. A szavak
kellemes változást jelentettek a szél üvöltése és a hegy gúnyos nevetése
után, amelyek a három és fél napnyi mászást jellemezték. Tániel most
ébredt csak rá, hogy ez idő alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz,
még az éjszakai táborozásaik alatt sem, amikor mind a négyen
összebújtak Gavril kis sátrában, hogy megosztozzanak a melegen.
– Hól. – Tániel megállt a nagy hegyi ember mellett, és együtt
bevárták Ka-poelt és Dardent. Lehunyta a szemét, és próbálta a
megfelelő szavakat formázni a szájával.
– Jól – mondta. – Milyen hessze vagyunk? Messze?
 – Ott. – Gavril felfelé mutatott.
Tániel a szemét árnyékolva sandított a napra.
– Olyan fény van odafönt, hogy semmit sem látok. Te hogyhogy
látsz egyáltalán?
– Éveket töltöttem a hegyen. Ha annyi ideje lennél itt, mint én, neked
sem lenne szükséged a szemedre. Novi Magaslata. Pont alatta vagyunk.
Darden repedezett ajakkal vigyorgott Tánielre, széles mosolya
kettévágta sötét bőrű arcát. Alacsony férfi volt, és legalább olyan idős,
mint Tamás.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta. Tániel bosszankodva vette észre,
hogy Darden alig veszi nehezebben a levegőt, míg ő szabályosan
lihegett.
Orrához emelte a dohányszelencéjét, és egyenesen abból szippantott
lőport. A dobozt óvatosan tette vissza a zsebébe – nem bízott zsibbadt
ujjaiban. Ahogy a lőportransz elöntötte, egy pillanatra megszédült, de
aztán a légzése könnyebbé vált, az izmai pedig ellazultak.
Levették hótalpaikat, és megtették a maradék utat a kolostorhoz. Már
csak egy-kétszáz méter volt hátra. A csapás idővel elkeskenyedett.
Balra a csupa sziklákból álló hegy emelkedett föléjük, jobbra pedig csak
a fehér égboltot látták – a szakadéknak mintha nem lett volna alja.
Végül beértek a kolostor árnyéka alá, ahol Tániel már felpillanthatott,
és most először megnézhette magának az épületet.
Novi Magaslata mintha csak része lett volna a hegynek. Annak
szürke szikláiból építették, és egyes részeit még bele is faragták az
Orom kövébe. A kolostor elvágta az ösvény útját – pontosabban az
ösvény a kolostor kapujánál ért véget, és az épület még jó harminc
méterre, ha nem többre emelkedett föléjük. Jobbra csaknem négy
méterre kilógott a szakadék fölé, és Tániel azon tűnődött, hogyan
képesek azzal a tudattal aludni a szerzetesek, hogy sok ezer méternyi
semmi fölött csüngenek.
A kolostor egyszerű és dísztelen volt. A köveket simára faragták, az
ajtók és az ablakok boltívei lekerekítettek voltak. Nem voltak tornyai és
egyéb látványos elemek. Csak maga a helyszín és a mélység fölé való
építkezés merészsége kölcsönzött grandiózusságot a kolostornak.
Tániel átlépett az útról a kőlépcsőre. Felbámult, és észre sem vette,
hogy közben arrébb lófrált, amíg Gavril meg nem ragadta a kabátjánál
fogva. Összerezzent, amikor észrevette, hogy alig fél méterre volt a
szakadék szélétől és a végzetes zuhanástól.
A kolostor kétszárnyú bejárata az olajozatlan zsanérok nyikorgásával
tárult ki. Tániel már félig kihúzta a pisztolyát, mire rájött, hogy nem Bo
áll az ajtóban. Egy férfi és nő, nagyjából Tániellel egy magasak,
hajtottak fejet előttük üdvözlésképpen. A novikhoz képest magasak
voltak, bőrük olajbarna színben játszott – csak egy árnyalattal volt
világosabb, mint Dardené.
– Nagyon korai időszaka ez az évnek a zarándoklathoz – jegyezte
meg a novi, amikor már bent voltak.
Tániel a pisztolyaira pillantott, meg a vastag szőrméire és bőreire, és
mászó felszerelést cipelő társaira. Nyilvánvaló volt, hogy nem
zarándokok.
– Borbador Kiváltságoshoz jöttem – mondta halkan. Szavai
visszhangoztak a hosszú kőfolyosón. – Hol találom? – Túl kellett esnie
ezen, amilyen hamar csak lehetséges volt. Ha Bo megsejtette, hogy
Tániel végezni akar vele…
A nő komolyan bólintott.
– Értem – mondta. – Attól tartok, az utazása még nem egészen ért
véget.
– A pokolba. – Tániel bocsánatkérően nézett a szerzetesekre. –
Elnézést, nővér.
– Pár kilométerrel feljebb van, a kolostoron túl. Egy barlangban.
– Ismerem azt a barlangot – szólt közbe Gavril.
– Elmondta maguknak Bo, hogy miért megy fel oda?
Mindkét szerzetes a fejét rázta.
– Annyit mondott, hogy valaki talán keresni fogja majd – válaszolta
a férfi. – Megkért minket, hogy ne akadályozzuk meg az útjában.
Bo határozottan számított valakire. Ez már biztos volt.
– Hogy jutok fel oda? – kérdezte Tániel.
– A kolostoron át – felelte a nő. – Még nyáron is ez az egyetlen
járható út a hegyre. Mi vagyunk Kresim Kurga kapujának őrzői.
Tániel szíve nagyot dobbant.
– Hát tényleg létezik?
Mindkét szerzetes összeráncolt homlokkal nézett Tánielre.
– A Szent Város? – kérdezte ő. – Tényleg odafent van?
 – A romjai, igen – mondta a férfi. – Réges-rég Novi kiválasztotta a
népét, hogy őrizzék a Kilencek legmagasabban fekvő helyeit. Lehet,
hogy Kresim Kurga rég elhagyatott, és Kresimir védelme szertefoszlott,
de mi továbbra is eleget teszünk a szentünk által ránk rótt
kötelességünknek.
Gavril Tániel mellé lépett, ahogy Darden megközelítette a férfit és a
nőt, és halkan beszédbe elegyedett velük. Tániel próbálta kihallgatni a
mondandójukat, és elkapta a „beteg” és az „unokatestvér” szavakat,
mielőtt a férfi elkísérte Dardent a folyosón.
– Mi Kresimir védelme? – kérdezte Tániel.
Gavril olyan magas volt, hogy a feje majdnem súrolta a kolostor
mennyezetét.
– Az Isten még az uralma alatt nagy erejű varázslatokat végzett itt,
hogy senkire, legyen szó betegről vagy egészségesről, fiatalról vagy
öregről, ne legyenek hatással az elemek vagy a hegyibetegség.
– Hegyibetegség?
– A magasság miatt van – magyarázta Gavril. – Darden és én már
hozzászoktunk. Mások szomjasak lesznek, megered az orruk vére,
megfájdul a fejük, felfordul a gyomruk. Te persze rendben leszel.
– Én rendben leszek? Miért?
Gavril nem válaszolt. A novi nő jött oda hozzájuk.
– Szeretnének pihenni, mielőtt továbbindulnak? – kérdezte.
Tániel tudta, hogy pihennie kellene, de nem akarta megkockáztatni,
hogy Bo kiszagolja az érkezésüket.
– Nem, köszönöm.
– Könnyű útjuk lesz – mondta, miközben átvezette őket a kolostoron.
– Már elkezdtük megtisztítani a csúcshoz vezető ösvényt.
Sok mellékfolyosó mellett haladtak el, amelyek láthatólag mélyre
hatoltak a hegybe, és tucatnyi kisebb szoba mellett, amelyek nyitott
ajtói mögött szerzetesek tevékenykedtek. Férfiak és nők vegyesen.
Tániel megállt az egyik hálószoba előtt. Egy szerzetes ült a földön
keresztbe tett lábakkal, és hosszú, íves botjával mintákat rajzolt egy
doboz színes homokba. Tániel nem nagyon látott szerzeteseket a
szobáikon kívül, noha a folyosók mélyéről hallott hangokat. Sosem
gondolta volna, hogy Novi Magaslata ilyen nagy, vagy hogy egész télen
ennyi ember él a hegyen, ilyen magasan.
 Ka-poel minden szoba és folyosó előtt megállt, arcán egy
felfedezésre induló gyermek mosolya ült. Tániel türelmetlenül rángatta
magával.
Sok-sok kőlépcső után hirtelen elértek a kolostor végéhez. Az itteni
bejárat ugyanolyan volt, mint amelyen érkeztek, még a kétszárnyú ajtó
is az ottani pontos másának bizonyult.
– Az ajtókat lezárjuk, miután önök továbbmentek – mondta a novi
nő. – A hegynek ezen az oldalán… vannak… mások.
Tániel erre megtorpant. Nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de a nő
már vissza is vonult a folyosón. Tániel egyedül maradt Gavrillal és Ka-
poellal. A megtermett hegyi ember vállat vont.
– A szerzeteseknek fura történeteik vannak – magyarázta. –
Lényekről, amelyek a téli hónapok alatt felbukkannak Kresim
Kurgában. Évről évre tovább várnak, mielőtt elkezdik felengedni a
zarándokokat. – Újra vállat vont. – Én magam sosem láttam odafönt
semmi furcsát, leszámítva egy-két barlangi oroszlánt. Kész vagytok?
Tániel Gavril mellkasára tette a kezét.
– Egyedül megyek fel – mondta. Aztán Ka-poelhoz fordult. – Azt
akarom, hogy te is maradj itt.
A lány rosszallóan nézett rá.
– Egyedül kell beszélnem Bóval. Nem fog sokáig tartani, és a
szerzetesek azt mondták, hogy tiszta az út.
Ka-poel feltartotta az ujját, aztán maga felé bökött vele.
– Nem – kötötte az ebet a karóhoz Tániel. – Itt maradsz Gavrillal.
Gavril az ajkát harapdálta.
– Nekem is mennem kellene… – morogta.
– Nem – jelentette ki határozottan Tániel, és felemelte a puskáját. –
Ha barlangi oroszlánokkal találkoznék, itt van ez.
Tániel hallotta, amint Gavril lezárja mögötte az ajtót, miután kiment
rajta, és azon tűnődött, vajon a nagydarab hegyi ember gyanít-e valamit
Tániel látogatásával kapcsolatban. Talán igen, de a fickó mégiscsak egy
részeges volt. Tániel majd fizet neki pár italt a Hegykoronában, mielőtt
visszaindul Adopestbe.
Az út itt eléggé kiszélesedett, hogy kényelmes távolság legyen
Tániel és a szakadék között. Végül a balján lévő nyers sziklafal is
sziklás, hóval fedett domboldallá enyhült. Az út nem volt különösebben
meredek, és már hótalp sem kellett hozzá.
 Tániel már messziről kiszúrta a barlangot. Könnyű volt észrevenni –
akkora volt a bejárata, akár egy ház. Nem sokkal később talált egy kis
dombot, amely épphogy magasabban futott az ösvénynél a szakadék
mellett. Óvatosan felmászott rá, és letelepedett a hóba. Tökéletes
pozíció volt egy céllövésznek. Látta az egész barlangbejáratot, őt magát
viszont elrejtették a hóbuckák.
Az egyetlen hátránya az volt, hogy a szakadék szélén helyezkedett
el. Innen, amennyire Tániel tudta, háromezer méter is lehetett az aljáig.
Belefúrta ujjait a hóba. Ha Bo megneszeli, hogy itt van, egyetlen
mozdulattal lesöpri Tánielt a dombról.
Hosszú percekig fürkészte a környéket a pozíciójából. A
lőportransznak hála a barlang apróbb részleteit is látta, annak ellenére,
hogy igen messze volt tőle. Bejárata majdnem a látótere kellős
közepébe került. Olyan volt, mintha úgy fúrták volna bele a hegy
oldalába. Egy keskeny ösvény vezetett fel hozzá, bal oldalán pedig egy
meredek, jeges és havas emelkedő határolta. Pont a szakadék szélénél
helyezkedett el.
Valaki volt a barlangban. Vékony füstcsík szállt ki belőle, és
emelkedett egyenesen a szélcsendes égre, az ösvényt pedig jócskán
letaposták. Tániel kinyitotta a harmadik szemét, hogy meggyőződjön a
dologról – Bo ott volt, pasztell ragyogása egy tűz mellett remegett a
barlangban. Tániel hátrébb mászott a dombon, és elővette a
felszerelését.
Hozzálátott a felkészüléshez. Metodikusan csinálta, mindent kétszer
ellenőrzött. Megtisztította a hótól az elsütőszerkezetet és a serpenyőt, és
mielőtt folytatta volna a munkát, még megvizsgálta a csövet is.
Elharapta a töltényt, és megtöltötte a serpenyőt, majd lőport és golyót
szórt a torkolatba. A nyelvére is jutott egy kis lőpor, hogy elmélyüljön a
transz, aztán ledöngölte a csőbe a pamutot. Végül elővette a
vázlatkönyvét, és kinyitotta az első oldalak egyikénél – Bónál. Ezt a
rajzot a fatrasztai utazása alatt készítette. Bo rövid hajjal, széles
arccsonttal, simára borotválva vigyorgott rajta. Tániel megtapogatta a
képet az egyik ujjával, majd visszamászott a dombra, és várt.
Még akkor is ott volt, amikor a nap már túlhaladt a déli csúcsán, és
ereszkedni kezdett nyugat felé. A levegő kitisztult, és Tániel jobbra
belátta egész Kezt, a nyugvó nap alatt csillogó távoli síkjaival és
városaival.
 Ahogy múlt az idő, Tániel gondolatai elkalandoztak. Akaratlanul is
Vlorán rágódott. Fiatal szeretőkként egész délutánokat töltöttek a
képzésük elhanyagolásával, hogy inkább olcsó hotelek ágyaiba
dőljenek. Elmosolyodott az emlékekre, és érezte, hogy a szíve
gyorsabban kezd verni. Nem, ez így nem lesz jó. Miközben a célpontját
várja, nyugodtnak kell maradnia. Eszébe jutott, amikor egyszer arra ért
haza, hogy Tamás vár rá. Közölte vele, hogy Tániel és Vlora
összeházasodnak, ha elég idősek lesznek, és ezzel el is kezdődött az
eljegyzésük.
Kéretlen képek villantak fel benne Vloráról, ahogy egy másik
férfival fekszik az ágyban. Keze remegett, amíg végül ki nem űzte a
fejéből azokat a képeket. Kényszerítette magát, hogy nyugalmat leljen a
lőportranszban. Objektíven kellett gondolkodnia. Szerette Vlorát?
Talán. Mindig élvezte a társaságát. De vajon tényleg szerette őt?
Tániel gyakran elmélkedett a szerelemről. Néha teljesen idegen
koncepciónak tűnt a számára – valaminek, ami csak versekben létezik.
Vlora volt az első nő, akihez közel érezte magát azóta, hogy anyja
hatéves korában meghalt. Kevés emléke maradt róla. A legtöbbet, amit
tudott róla, utólag mesélték el neki: hogy lőpormágus volt, és az adrói
nemesség körébe tartozott, annak ellenére, hogy Kezből származott.
Kívülről kemény asszony volt, olyan kemény, mint Tamás, de Tániel
homályosan azért emlékezett gyengéd természetére, amely otthon
előmerészkedett belőle. Az anyjára még akkor is mindig számíthatott,
amikor Tánielre nevelőnő vigyázott.
Miután meghalt, minden megváltozott. Egymást követték a
nevelőnői, és Tánielnek erős volt gyanúja, hogy az apja ágyba vitte
őket. Aztán egyszer csak nem jött több nevelőnő, mintha Tamás ráunt
volna a dologra. A következő nő, aki belépett az életükbe, Vlora volt.
Emlékezett, hogy rivalizáltak Bóval, hogy jó benyomást tegyenek rá. Ez
volt az egyetlen alkalom az életében, amikor legyőzte Bót egy nőért
folytatott versengésben. Ez azt jelentette volna, hogy Vlora volt
számára az egyetlen? Nem. Ahhoz túl nagy ez a világ.
Meglepte, milyen keveset jelentett neki most, annyi héttel az
eljegyzésük vége után. Odanyúlt a zsebéhez, ahol az összegyűrt rajzát
tartotta, azt, amit korábban kitépett a vázlatkönyvéből. Nem, nem
szerette Vlorát. Árulása ugyan fájdalmat okozott, de inkább csak a
büszkeségének. Házasságuk oly régóta számított elrendeltetettnek,
furcsa volt, hogy már nem képezte részét a jövőjének.
Vajon most milyen megbízást teljesíthet éppen a lány? Még mindig
Tamás vezérkarának a tagja? A tábornagy nem volt különösebben
szentimentális, távolról sem. Dühös lehetett az esküvő lefújása miatt, de
ezért még nem mond le egy olyan tehetséges lőpormágusról, mint
Vlora.
Tániel azon kapta magát, hogy a fogát csikorgatja. Nem
szentimentális. Na persze! Felküldte ide a fiát, hogy ölje meg a legjobb
barátját. Miért tette? Büntetés lett volna, amiért elengedte Rozáliát?
Vagy valami teszt, hogy lássa, vajon Tániel még mindig lojális hozzá?
Nem, nem erről volt szó. Puszta opportunizmus a vén szemétláda
részéről. Tániel a hadsereg legjobb lövésze. Egy szeles napon is le tudta
szedni egy ember kalapját öt kilométer távolságról. Ha ez itt nem volna
lehetséges, Tániel közel tudna kerülni Bóhoz, hogy kést döfjön a
gyomrába, anélkül, hogy gyanút ébresztene benne. Mikor tanulja már
meg Tamás, hogy az opportunizmus nem mindig helyes? Bizonyosan
kapott belőle egy jókora adagot, amikor behajította Nikslaust az
Adotengerbe. Tániel képtelen volt rá, hogy ne legyen büszke az apjára
ezért, bár ez az érzés rövid életűnek bizonyult.
– Előbb-utóbb szarnod kell – motyogta magában Tániel, ahogy
múltak az órák. Eszébe jutott egy alkalom, amikor egy dombon
kuporgott a király erdejében, Adopesten kívül. Tizennégy éves volt. Bo
rájött, hogy a folyó mely részében szeret fürdeni a királyné és
szolgálólányokból álló társasága. Majdnem huszonnégy óráig
rejtőzködtek ott, mire a nők felbukkantak. Bónak távcsöve volt,
Tánielnek pedig lőporszaruja, és a lőportransz biztosította látása.
Kockázatos húzás volt, és mindketten tudták, hogy komoly verésre
számíthatnak, ha elkapják őket. De úgy tartották, hogy a királyné az
egyik leggyönyörűbb nő a Kilencekben.
És tényleg az volt. A várakozás – és a kockázat – kifizetődött.
A barlangban mozgolódás támadt. Felbukkant Bo. A bejáratnál állt,
és a kezeit dörzsölte össze, miközben a szakadéktól alig egy méterre
állva nézett végig Kezen. Tániel nem értette, hogy nem remeg bele a
mélység látványába. Nagy levegőt vett, és felkészült a lövésre.
Bo megfordult, hogy szemügyre vegye a domboldalt. Fejére tekert
egy vastag ruhadarabot, közben Tániel végig a puskacsöve mentén
figyelte gyermekkori barátját. Bo hosszú hajat és vékony, ápolatlan
szakállat növesztett a Hegyőrségnél. Jócskán lefogyott, mióta Tániel
utoljára látta. Bo a domboldalt fürkészte, majd lenézett az úton,
egyenesen Tániel felé.
Tániel ellenállt a késztetésnek, hogy lebukjon. Bo egyenesen
ránézett. Leárnyékolta a szemét, és szórakozottan igazgatta Kiváltságos
kesztyűit, amelyek hátán misztikus szimbólumok villantak meg a
napfényben. Tániel azon tűnődött, hogy vajon Bo nem vette-e körül
magát kemény levegőpajzzsal. Bo legerősebb eleme a levegő volt.
Tudta, hogy itt van? Lehet, hogy csak magában nevetve várt, készen
állva, hogy lecsapjon, amint Tániel elárulja a pozícióját? Figyelte volna
őt a harmadik szemével? Tániel nem érzékelte Bo harmadik szemét, és
nem érzékelt semmilyen pajzsot sem. Ujja a ravaszra szorult.
Bo még egy-két percig állt ott az út felé sandítva, mielőtt megfordult,
és visszament a barlangba.
Tániel magában szitkozódott. Mi a pokolért nem húzta meg a
ravaszt? Tiszta célpontja volt. Felsóhajtott. Persze, tudta a választ.
– A pokolba ezzel – mondta hangosan, és felállt.
Lejött a dombról, felkapta a holmiját, és elindult az úton, fel Bo
barlangja felé.
A pokolba, mégis mit fog mondani? „Helló, Bo, hogy vagy, azért
jöttem, hogy megöljelek? De ne aggódj, meggondoltam magam.
Remélem, minden rendben van köztünk.”
Tániel összeszedte a gondolatait és a határozottságát – már ami
megmaradt belőle. Megrázta a fejét. Arra kényszerült, hogy válasszon a
kötelessége és a barátja között. Remélte, hogy a döntése jó baráttá teszi,
mert katonának csapnivaló volt.
Tániel rálépett a barlanghoz vezető keskeny útra, és megdermedt. Bo
megint kijött a barlangból. Talán ötven lépés választotta el őket. Bo
tisztán láthatta a Tániel vállán lógó puskát. Vajon felismeri őt
egyáltalán? Tániel elhúzta arca elől a szőrméket, és mosolyogni próbált.
Üdvözlésre emelte a kezét.
Bo szeme összeszűkült. Tániel nyelt egyet. Bo a Kiváltságos
kesztyűjét húzgálta. Összeolvadt a hóval, mert a hátán lévő arany
szimbólumoktól eltekintve a kesztyű is fehér volt.
Tániel üdvözlésre nyitotta a száját.
 – Egy lépést se – kiáltott fel Bo. – Maradj, ahol vagy! – Megint a
kesztyűjét húzogatta, és Tániel meglátott valamit Bo arcán, ami nem
tetszett neki. Tudta, hogy miért jött Tániel.
Bo a feje fölé emelte a kezét. A póz szinte komikus volt. Bo nem
volt valami magas, sovány arca és ritkás szakálla miatt pedig úgy
festett, mint egy fiatal fiú. Mellkasa emelkedett és süllyedt, légzése
vaddá vált. Valami nagyra készült. Tánielnek nem kellett használnia a
harmadik szemét, hogy tudja, kesztyűs ujjaival Bo megérintette a Mást.
Mágia folyt be a világba. Tániel szorosan lehunyta a szemét.
– Földre, te bolond! – üvöltötte Bo.
Tániel szeme felpattant. Valami eltalálta hátulról, és feldöntötte.
Belezuhant egy hótorlaszba, a fülében vér pumpált, ahogy valami nagy
elrohant mellette. Gavril lehetett az, szőrmébe tekerve?
Tániel szíve a torkába ugrott. Nem, nem Gavril volt. Hanem egy
barlangi oroszlán.
A név megtévesztő, mert az állat nem úgy nézett ki, mint egy
oroszlán. Hátsó lábai párnásak voltak, akár egy macskáé, de a mellső
mancsai három kakasszerű karomban végződtek, akkorákban, mint egy-
egy sarló. Oroszlánra emlékeztetően öblös, széles mellkasán és
sörényes vállán egy tigris feje ült. Nagyobb példány volt, mint
amekkorát Tániel valaha látott, vagy mint amekkoráról hallott. Hozzá
képest egy fatrasztai mocsári medve kicsinek számított, és két hátsó
lábán egyenesen Bo felé rohant.
A Kiváltságos ujjai mintha egy láthatatlan cselló húrjain játszottak
volna a levegőben. Mennydörgés hangja töltötte be a hegyoldalt, és a
tiszta égből villám csapott le az oroszlán fejére.
A lény még csak meg sem torpant. Két lábról négyre ugrott, és egy
jaguár sebességével vágtatott tovább. Sörényéből füst szállt fel.
Bo egyik kezét a levegőbe lendítette, majd hagyta visszaesni.
Hirtelen jég zúdult le a barlangi oroszlán fölötti domboldalról, és a mini
lavina tíz hintó erejével kapta el az állatot. A jég szétvált körülötte,
ahogy rohant tovább, mintha csak víz lenne, amelyen egy cápa uszonya
hasít keresztül. Az oroszlánt szél ostromolta, és lángok csapódtak az
arcába a semmiből, de egyik sem érdekelte.
Tizenöt lépésre járt Bótól, aki már fáradtnak látszott. Homlokáról
izzadság csurgott. Ujjai megrándultak, ahogy láthatatlan húrokat húztak
meg. Az oroszlán megtorpant.
 Lelassult, megrázta busa fejét, de aztán továbbindult.
– Ne csak ülj ott.
Tániel talpra ugrott. Gavril állt mellette. Arca hosszú, erőltetett
futástól vöröslött. Kezében egy lándzsát tartott, olyat, amilyennel
vadkanra szokás vadászni.
– Lődd le az átkozottat!
Tániel lekapta puskáját a válláról, és felsóhajtott. Az állat megrázta a
fejét, akárha szédülne, és kieresztett egy hosszú üvöltést. Mindkét
karmos mancsával a fülét ütögette, rángatózott, és a földhöz csapkodta a
fejét, mintha a koponyája tele lenne méhekkel.
Tániel meghúzta a ravaszt. A bestia feje hátrahanyatlott a golyó
becsapódásának erejétől. Tániel szeme elkerekedett. A golyó
egyszerűen lecsúszott az oroszlán ronda pofájáról – pont úgy, ahogy a
Kiváltságosról is Adopestben. Az állat ismét felüvöltött, és karmos
mancsával megvető gesztust tett Tániel felé. Mágia lakozott ebben a
lényben, olyan, amilyenből az istenek vannak.
Tániel alatt felrobbant a hó. Felrepült a levegőbe, pont a szakadék
felé. A hóban landolva csúszni kezdett, és semmilyen támaszt nem talált
a lábával. Próbált megkapaszkodni valamiben, de hiába. A következő
pillanatban le fog zuhanni a mélybe.
Csizmái ekkor szilárd talajt értek. Talpa alatt, a szikla oldalából egy
emberméretű, sima felületű szikla állt ki, amely az előző pillanatban
még nem volt ott. Tániel küszködve próbált visszamászni az útra.
Kezek ragadták meg.
– Gyerünk – mondta Darden. Az öreg deliv Őr éppúgy egy
lándzsával volt felfegyverkezve, ahogyan Gavril. Szabad kezével talpra
rángatta Tánielt. Ott volt Ka-poel is, kevéske erejével ő is segített.
Dühös pillantást lövellt Tániel felé, majd a többiek után rohant.
Tániel a puskáját kereste. A földön hevert, túl messze tőle. Lenne
ideje újratölteni? Egyetlen gyors pillantás Bóra egyértelművé tette,
hogy nem.
A Kiváltságos visszavonult a barlangjába, hátával a sziklás falnak
támaszkodott. Az oroszlán két lábon lódult felé. Úgy vergődött előre,
mintha árral szemben haladna, minden lépésért meg kellett harcolnia.
De nyerésre állt a harcban.
Először Gavril érte be. Felemelte a lándzsáját, és belemélyesztette az
oroszlán puha lágyékába. Az állat felüvöltött, és felé fordult. Gavril épp
időben ugrott félre a kaszáló karmok elől, és hátragördült az úton.
Darden átugrott a guruló Gavril fölött, és felemelt lándzsával rontott
neki az oroszlánnak.
És ekkor Darden felrobbant. Az egyik pillanatban még ott volt, a
másikban már nem. Vér és szövetdarabok szóródtak szét a hegyoldalon,
a barlangi oroszlán győzedelmesen felüvöltött. Tánielnek nem maradt
ideje gondolkodni, nem mélázhatott el azon, hogy Darden vére áztatja a
kabátját. Mindkét pisztolyát célzásra emelte, és tüzelt.
Egy lőpormágus jókora távon irányítani tudja a golyót, amely így
messzebbre repülhet, ez pedig mindössze egy kis mentális
erőfeszítésbe, és némi plusz lőporba kerül. Ezenkívül a lőpormágus
képes begyújtani a lőport, és egy érintéssel átirányítani az energiáját.
Egy jó Különb erre a golyókkal is képes, amelyek így akár sziklát vagy
acélt is összezúzó erővel és energiával rendelkeznek.
Tániel az egész lőporszaruját begyújtotta, és a detonációt a kilőtt
golyói után küldte.
Egyenesen keresztülmentek a barlangi oroszlánon, amely felüvöltött,
ahogy forró, zöld vére szétspriccelt a jeges úton. Elfordult Bótól,
bömbölése egy sérült ló nyerítésének hangzott, és szembenézett
Tániellel. Felemelte karmos mancsát. Tániel érezte a közelgő mágia
hőjét.
Ka-poel elsurrant mellette a vékony úton, és odavetette magát a
bestia és Tániel közé.
– A fenébe, Pole, ne!
Ka-poel mindkét kezét védekezőn emelte fel. Az egyikben tartott
valamit – egy játék babát. Meztelen volt, viaszból formázták, és akkora
lehetett, mint egy kéz. Értő gonddal készítették. Minden része
tökéletesen megfelelt egy adott személynek – egész pontosan egy nőnek
különösen az arca. Julene volt az.
Ka-poel egy hosszú tűt döfött a babába. Az oroszlán ismét
felüvöltött, és az oldalához kapott. A lány belenyomta a tűt a baba
fejébe, és megmozgatta a koponya belsejében. Az oroszlán rángatózott
és üvöltött. Fülét és pofáját karmolta, hosszú, véres sebeket hagyva
rajtuk. Ka-poel előrehajolt, hosszan beszívta a levegőt, aztán kifújta a
babára.
A barlangi oroszlán fellángolt. Bo újrakezdte támadásait, és ujjai
táncolása nyomán jég zuhogott ki a barlangból, hogy egyenesen az
állatba csapódjon. Tániel remegve töltötte újra egyik pisztolyát. Maradt
még néhány lőportöltete, de a szaruja üres volt. Mit tehetne egy ilyen
lénnyel szemben? Az állat csapdába esett Bo és Ka-poel mágiái között,
de még mindig nem volt hajlandó meghalni. Meddig tudják fenntartani
a támadásukat?
Tániel megpördült.
– Gavril, a lőporszarudat. Most!
Az úton kicsit lejjebb álló Gavril Tánielre nézett, és odavetette neki a
szarut.
Tániel elkapta, és a súlyát méregette. Majdnem tele volt. Helyes.
Megfordult. Bo teljesen kimerültnek tűnt, Ka-poel pedig a lángoló
babával zsonglőrködött, ujjakkal és tűvel bökdöste, arcán barbár öröm
játszott.
– Hasra! – kiáltotta Tániel, és eldobta a lőporszarut. Vállainál fogva
megragadta Ka-poelt, és nekilökte a hegyoldalnak. A szaru a hegy és a
barlangi oroszlán közt csapódott be. Tániel egyetlen gondolattal
begyújtotta.
Elméjével elkapta a detonációt, és Különb varázslattal irányította,
hogy a lehető legnagyobb erőt fejtse ki. A barlangi oroszlán felrepült a
levegőbe, húsz, harminc, ötven lépésre a hegytől, és csak azután kezdett
visszaesni. Tániel nézte, ahogy üvöltözve és kapálózva zuhan lefelé.
Bömbölése sikollyá vált, ahogy az oroszlán egy női testté változott.
Lent nekicsapódott a hegyoldalnak, majd zuhant tovább, és eltűnt a
mélyben gyülekező felhőkben.
 18.
FEJEZET

Tamás megállt egy utcai lámpa alatt, hogy ellenőrizze a címet,

amelyet pár órával korábban egy egyszerű levélpapírra jegyzett le.
– Százhetvennyolc – motyogta magában, és hunyorogva próbálta
kivenni a házszámokat. Olem pár lépéssel sétált mögötte, hosszúkabátja
alatt pisztollyal, éberen kutatva a lehetséges veszélyforrások után.
A Routs a város egy gazdag része volt, amelyben a bankok és a régi
kereskedőcéhek még mindig minden munkanapon üzleteltek. A
földrengés alig, a királyhű felkelés pedig egyáltalán nem tett kárt benne.
A mellékutcákban üzletemberek, hivatalnokok és kereskedelmi
közvetítők kicsi, de jól karbantartott házai sorakoztak. A lámpások
égtek, és minden utcában volt egy posztoló rendőr, olyannyira, hogy
Tamás már kezdte azt hinni, a város egy rossz részébe keveredett.
Nem jó ötlet itt megölni valakit, gondolta. Megállt, és korrigálta
magát, amikor észrevette, hogy távolabb az utcában van egy sötét folt.
Ahogy közelebb ért, látta, hogy jó fél tucat lámpa kiégett – vagy
pontosabban, kiiktatták azokat. Számolgatta a házakat, hogy biztosan
megtalálja a megfelelőt, aztán egyenesen odament az ajtajához, és
háromszor bekopogott rajta. Nem égtek lámpák, egyáltalán semmi jele
nem volt életnek. A hely elhagyatottnak tűnt.
 Az ajtó résnyire nyílt, majd őt és Olemet azonnal behívták. Olem a
nappaliban várt, amíg Tamást karjánál fogva végigvezették egy
folyosón, aztán be egy hátsó szobának tűnő helyiségbe. Gyufa sercent,
és meggyulladt egy gyertya.
Tamás ismerős arcot látott fölötte.
– Örülök, hogy látlak, Tamás – mondta Sabon.
– Én szintúgy. Remélem, nem késtem el nagyon.
– A Borbélyok még nincsenek itt.
– Helyes. Látni akarom, hogyan dolgoznak. – Tamás szeme
hozzászokott a fényhez, és körülnézett. Egy kis konyhában álltak, a
padló fedetlen, a szekrények pedig üresek voltak. A sarokban lévő
pulton egy férfi ült meggyújtatlan pipával a szájában. Kis termetű,
komoly és átlagos testalkatú volt, arcát sűrű, fekete szakáll fedte, így
vonásai szinte kivehetetlenek voltak a tompa fényben. Pipája szárát
rágcsálta, és Tamást figyelte.
– Maga a kapcsolatunk? – kérdezte Tamás.
– Ujjaknak hívnak – mondta a férfi.
– Felteszem, ez nem az igazi neve? – kérdezte Tamás felvont
szemöldökkel.
– Egy álnév, a biztonságom érdekében. – A férfi tetőtől talpig
végigmérte Tamást – megítélt, fontolgatott. Tamás érzett benne valami
különöset.
– Maga Fortélyos – mondta.
Ujjak megigazította hosszú, fekete kabátját, és lesöpört valamit az
elejéről.
– Á, igen. Sok kém az. Könnyebb olyan képességek birtokában
dolgozni, amelyeket mások nem tudnak meghatározni.
– Egyben átkozottul megnehezíti nekem, hogy összeállítsak egy
kémhálózatot, tekintve, hogy Manhouch egész apparátusát elnyelte a
föld, amikor megöltem a királyi társaságot.
– Ha az ember félti az életét, az hajlamos felszívódásra ösztönözni. –
Ujjak tekintete Sabon és Tamás közt ingázott. Nyilvánvaló volt, hogy
nem szívesen tartózkodott egy szobában két lőpormágussal.
– És mégis itt van – jegyezte meg Tamás.
– Szájakat kell etetnem. Én egy csekély képességű Fortélyos vagyok.
Zárakat tudok feltörni készlet nélkül, kívülről tudok kinyitni reteszeket.
 Tamás hallott már tudósokat efféléről beszélni. Enyhe telekinézisnek
nevezték.
– Semmi, ami veszélyt jelenthetne rám – mondta Tamás. – Igen,
értem, mire céloz, de nekem nincs vitám senkivel a királyi társaságokon
kívül – hacsak nekik nincs vitájuk velem. Szükségem van Manhouch
kémeire. Tudassa velük, hogy kétszer annyit fizetünk, mint amennyit
Manhouch fizetett.
Ujjak kivette szájából a pipáját, és a kezébe köhögött.
– Maga nevet rajtam? – kérdezte Tamás, és Sabonra pillantott. A
deliv csak vállat vont. – Mi a pokol ilyen vicces?
– Az, hogy kétszer annyit fizetnének – mondta Ujjak. – Ez nem
igazán így működik.
Tamás szeme összeszűkült.
– Hanem hogy működik?
– A kémek nem olyanok, mint a katonák, tábornagy. Egy katona
lojális, igen, de végül mégiscsak a teli gyomorért és a havi fizetésért
teszi, amit tesz. A kémek viszont azért, mert szeretik az egész játszmát.
Szeretik az országukat vagy a királyukat.
– Azt akarja mondani, hogy nem leszek képes használni Manhouch
régi kémhálózatát?
Ujjak Tamásra mutatott a pipája szárával.
– Egyáltalán nem, tábornagy. Néhányunk magához Manhouch-hoz
volt lojális. Ők már elhagyták az országot, vagy egyenesen a Keznek
dolgoznak. Mi, többiek Adrót szeretjük, és hajlandóak vagyunk
visszatérni a szolgálatba. Gondolom, minél tovább maradok életben,
Fortélyos létemre, annál több kém fog előbújni a sötétből.
Tamás megdörzsölte a szemét. Amikor előbújnak, amiatt kell majd
aggódnia, hogy kik a kettős ügynökök, és kikben bízhat. Egy nagy
fejfájás volt az egész.
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy azért csinálja ezt, mert etetnie
kell a családját – mondta.
Ujjak bólintott.
– Igen, nos, lehet, hogy erről hazudtam.
Sabon kuncogni kezdett, de Tamás egy pillantással beléfojtotta.
Kémek. Legszívesebben hagyná, hadd rohadjanak meg a pokolban.
Sajnos azonban szüksége volt rájuk.
– Itt vannak már a Borbélyok? – kérdezte Tamás.
 – Nem tudom – válaszolta Ujjak.
Tamás az ajtó felé bökött.
– Menjen, derítse ki.
– Valaki úgyis szól, ha megérkeznek.
– Most.
A kém kisietett a szobából, Tamás pedig odament a pulthoz, és
fellendült rá. Megdörzsölte a mellkasában lévő varratokat, és ellenállt a
kísértésnek, hogy kiszedegesse őket.
– Tanácsra van szükségem – mondta.
– Hát persze. Olyan vagy, akár egy újszülött kisbaba, ha nem vagyok
melletted.
Hosszú pillanatokig csend honolt köztük. Tamás olvasott Sabon
szemében. Ha itt lettem volna, mondta, az a Felügyelő sosem jut ilyen
közel hozzá, hogy megöljön.
– Mihali – szólalt meg Tamás. – Az őrült séf.
– Tényleg méltó a figyelmedre?
– Főz az egész seregre. A morál jobb, mint valaha, és ez főleg neki
köszönhető.
– És mi mást tudsz még róla?
– Azt, hogy megszökött a Hassenbur Elmegyógyintézetből.
– Á. Egy őrült.
– Nyilvánvalóan annak tartják. Küldtek pár embert, hogy
visszavigyék. Szerinte azért zárták be, mert a rokonai és a versenytársai
irigyek voltak rá.
– Paranoid?
Tamás vállat vont.
– Meglehet.
– Küldd vissza – mondta Sabon. – Jól főz, de nem éri meg, hogy
ellenségeket csinálj az elmegyógyintézet támogatóiból. Tudod, hogy
kik ők?
– Egy Claremonte nevű férfi.
Sabon egy pillanatig nem szólt semmit.
– A Brudánia-Gurla Kereskedelmi Társaság új vezetője?
– Igen.
– Azt hiszem, ez eldönti a kérdést. Nem tehetjük kockára a
salétromszállítmányainkat.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
 – A miatt a baromság miatt az újságokban? – Sabon felhorkantott. –
Hogy Mihali azt állítja, ő az újjászületett Adom? Ez csak bizonyítja az
őrületét, ha engem kérdezel. Nem sok tanult ember hisz efféle
mítoszokban.
– Te nem találkoztál vele.
Sabon végigsimított kezével a csupasz fején.
– Te hiszel neki?
– Ne nézz így rám. Persze hogy nem. De ártalmatlan a fickó.
– Akkor mi okból tartanád itt?
– A varázslatai miatt – mondta Tamás.
– Miért, Kiváltságos?
– Fortélyos. Az ételhez van valami köze. A semmiből tudja
előteremteni.
– Nem hangzik valami nagy dolognak – jegyezte meg Sabon.
– Hallottál valaha is bárkiről, aki a semmiből tudott anyagot
teremteni? Akár egy Fortélyosról?
– Hm. Ő lenne a világ leggazdagabb embere.
– Akár egész Adrót is etethetjük a segítségével, ha szükséges. Még
egy éhínség idején is. Minél tovább tart majd a háború, annál inkább
szükségünk lehet rá.
– Nem szemfényvesztés, amit csinál?
– Nem hiszem – felelte Tamás. – Olem és én alaposan megfigyeltük.
Levett a kampójáról egy üres edényt, feltette a tűzhelyre, és
legközelebb, amikor ránéztem, már forrt, és tele volt raguval. Betett a
kemencébe tíz kenyeret, és százat vett ki belőle.
Sabon a homlokát ráncolta.
– Akkor is lehet, hogy csak varázslatokról és trükkökről van szó.
Talán egy Kiváltságos, aki rejtegeti az igazi erejét. Lehetetlen
megmondani, hogy mi mindenre képesek a Kiváltságosok. Még a
királyi társaságok sem tudnak mindent, ami az auramanipulációval
elérhető.
– Igen, erre én is gondoltam. Azonban terjednek a pletykák, és attól
tartok, hogy kialakulhat egy kultusz, méghozzá a saját katonáim
körében. Olem szerint a fickó nagyon népszerűvé vált a hetedik
ezredben. Imádják az ételét.
– Mit fogsz tenni?
 – Nem küldhetem csak úgy vissza az elmegyógyintézetbe. Azután
nem, amit láttam. Legalábbis egy nagyon erős Fortélyosról beszélünk
(még ha kissé furcsa is), akit az oldalunkon akarunk tudni. Ahogy
mondtam. Az étel értéke háború idején felbecsülhetetlen.
A nyíló ajtó félbeszakította őket. Ujjak volt az.
– Minden készen áll – mondta a kém. – Jöjjenek velem.
Követték a sötétben egy kis, második emeleti szobába, amely a ház
elejében volt, és jó kilátás nyílt belőle az utcára. A függönyök ugyan el
voltak húzva, ám a szobában teljes sötétség uralkodott, hogy senki ne
láthasson be. Ujjak két, az ablak elé állított székhez vezette őket.
Leültek, és vártak.
– Szóval ez lenne ő? – kérdezte Tamás halkan az utca túloldalán álló
ház felé bólintva, mielőtt rájött, hogy úgysem látják a mozdulatait.
– Ez ő – válaszolta Ujjak. – Kez egy régi kéme. Van egy kis
hajótársasága az Adotengeren. A Felügyelőt, aki meg akarta magát ölni,
az ő egyik hajóján csempészték be az országba.
– És egész biztosan benne volt a keze?
– Méghozzá mélyen. Itt, a Routsban bankárként dolgozik, és barátai
vannak a városi tanácsban. Sokat beszélt a helyi tanácsházán arról, hogy
a lőpormágusok mindnyájunkat meg fognak öletni, és hogy meg kellene
döntenünk a maga tanácsát, és meg kellene adnunk magunkat a Keznek.
– Nagyon vakmerő – jegyezte meg Tamás.
– Igen, és azt hinném, hogy túl vakmerő egy kémhez, ha nem
figyelném már tizenöt éve, amióta bevándorolt az országba. Kétség sem
férhet hozzá, hogy benne volt a keze a Felügyelő idejuttatásában.
– Valamit tisztázni akarok – mondta Tamás, és a hangja suttogássá
halkult. – Nem akarom tömegével mészárolni Adró polgárait. Nem
akarok rendőrállamot. Csak azért csináljuk ezt, hogy megszabaduljunk
Kez kémeitől, úgyhogy hacsak nincs rá bizonyítéka, hogy egy másképp
gondolkodó ember valóban kém, akkor csak értesítse a helyi
rendőrőrsöt, hogy tartsák megfigyelés alatt. Nem vagyok hajlandó
háborút vívni a saját népünk és a Kez ellen.
Egy pillanatig csend volt.
– Értettem.
– Helyes. Minden készen áll? Minden rendben van a Borbélyokkal?
El kell ismernem, megvannak a magam fenntartásai a bevonásukról.
 – Csodát tesznek – mondta Ujjak. – Sosem láttam ilyet, még a saját
gyilkosainktól sem. Meg vagyok lepve, hogy még sosem használtuk
őket.
– Annyira jók? – kérdezte Sabon.
– Annyira alaposak. Csendben ölnek, és tökéletesen feltakarítanak
maguk után. Nem hagynak egy csepp vért sem, a holttestek pedig
egyszerűen eltűnnek. Hibátlan.
Tamásnak eszébe jutottak a barikádok, és az elvágott torkukkal
véráztatta ágyukban fekvő nemesek meg királyhű vezetők.
– Szóval akkor vissza tudják fogni magukat?
Ujjak halkan felkacagott.
– Nos, igen, ha azt akarják, hogy megtalálják a holttesteket, akkor
elég nagy felfordulást hagynak. Ez biztosítja az utcai hírnevüket, és azt,
hogy a nagyobb bandák ne akarjanak keresztbe tenni nekik. Mi viszont
arra kértük őket, hogy csendben csinálják, és átkozott legyek, ha nem
úgy csinálták. – Volt a hangjában egy rezdülés, amelyet Tamás alig vett
észre.
– Akkor mi a probléma? – kérdezte.
– Néha, ha egyáltalán nincs nyom, az rosszabb, mint egy hulla. Ha
minden könyv szépen a helyén van az egész házban, és tegnap még egy
egész család élt benne, holnapra meg mind eltűnnek, az pletykákhoz
vezethet. Rossz pletykákhoz, szellemekről és démonokról és istenekről.
Tamásnak eszébe jutott a távolban füstölgő Délorom-hegy, Adamat
magyarázata Kresimir Ígéretéről és Mihali rejtélyes figyelmeztetése.
Badarság. A közemberek bármit elhisznek.
– Nem akarok efféle pletykákat. Gondoskodjon róla, hogy a dolgok
egy kissé természetesebbek legyenek.
– Megtesszük, amit tudunk.
Tamás észrevett az utcán egy sötét alakot. Megbökte Sabont, és arra
irányította a tekintetét. Az első alakhoz számos további csatlakozott.
– Nemsokára visszajövök – mondta Ujjak. A kém hang nélkül
hagyta el a szobát, a következő pillanatban pedig ő is csatlakozott az
utcán gyülekező sötét alakokhoz. Tamás mintha ki tudta volna venni a
borbélyok ismerős kötény-uniformisát. Megrázta a fejét.
– Azt hiszem, mostantól saját magamat fogom borotválni – jegyezte
meg halkan.
– Ahogy én is – reagált Sabon.
 – Mi a helyzet a helyi rendőrséggel?
– Figyelmeztettük őket, hogy ma éjjel maradjanak távol. Békén
hagynak minket, mert tudják, hogy reggel majd eggyel kevesebb
problémájuk lesz.
Tamás kinyitotta a harmadik szemét. Ebben a látásmódban Ujjak egy
színes, homályos ragyogás lett, amely még a ház falai mögül is kivált a
környezetéből. Tamás követte őt a tekintetével, ahogy belépett a
szemközti ház ajtaján, és megindult a lépcsőn a hálószobák felé.
– Várjunk csak – mondta Tamás. – A másik kém, a célpontjuk egy
varázsló. Erősebb, mint egy Fortélyos. Egy Kiváltságos.
Sabon egy pillanatig csendben volt.
– A rohadt életbe. Tessék, figyeld az ablakokat. – Felállt a székből,
felmérte környezetét a sötétben, és puskát nyomott Tamás kezébe.
A tábornagy pusztán tapintás alapján beállította a fegyvert.

– Pokoli zajt fog csapni – mondta Tamás. – Senkinek, aki ezekben az

utcákban lakik, nem lesz kérdés, hogy mi történt itt.
– Ez csak biztosíték – mondta Sabon.
Tamás a szeméhez emelte a puskát, és a hálószoba ablakait figyelte.
Látta az ágyában fekvő kez Kiváltságos ragyogását, és érezte, hogy
Ujjak a szobába vezető ajtó előtt áll. Mintha egy pillanatra egy sötétben
mozgó árnyat látott volna meg.
Tamás ösztönösen lebukott, ahogy varázslat villanása tört ki a
szemközti ablakból. Azt egy alig hallható, tompa puffanás követte,
aztán csend lett. Tamás tüzelésre kész puskával bámult ki az ablakon. A
Fortélyost és a Kiváltságost látta a ragyogásuknak köszönhetően.
Ujjak a hasán hevert a lépcsőn, a kez Kiváltságos pedig a hálószoba
padlóján térdelt. Tamás csak arra tudott gondolni, hogy egy borotvát
tartanak a torkához – máskülönben tovább szórná a varázslatait. Ujjak
lassan feltápászkodott, és belépett a hálószobába. Tamás leeresztette a
puskáját.
Pár perc múlva sötét alakok bukkantak fel a szemközti házból: a
Borbélyok és a foglyaik. Átjöttek az utcán, és Tamás hallotta a lenti ajtó
nyílását. Ülve maradt, és amíg Sabon elment utánanézni az akció
eredményének, ő érdeklődő szomszédok vagy túlságosan kíváncsi
járókelők jelei után fürkészte az utcát. Nem voltak ilyen jelek.
 A következő pillanatban visszatért Ujjak. Egyik kezében egy
gyertyát tartott. Nem tűnt valami boldognak.
– Nem figyelmeztetett minket, hogy a fickó egy Kiváltságos.
– Magának is látnia kellett volna – mondta Tamás. – Ha tényleg
Fortélyos, magának is van harmadik szeme. Átkozottul hanyag volt.
– Nem tudom kinyitni – motyogta Ujjak. – Egy hétig hasmenésem
van tőle.
– Attól a Kiváltságostól meg fejvesztése lehetett volna.
Ujjak megköszörülte a torkát.
– Csak mutatványra tellett tőle. Fény és hang. Semmi igazi, bár egy
pillanatra azt hittem, hogy a hús mindjárt leolvad a csontjaimról.
– A félelem őszintévé tesz. – Tamás visszatolta a kakast a puskán, és
nekitámasztotta a falnak. – Áthozták a feleséget is.
– Felébredt, amikor a férje a villanást csinálta. Bizonyosan mágikus
védelemmel látta el a szobát. Amint a Borbélyok az ágyához értek,
felébredt. – Ujjak megrázta a fejét. – Láttam ezeket a fickókat megölni
egy férfit a feleségével a karjában, aztán elvinni a testét úgy, hogy a nő
aludt tovább, akár egy kisbaba. Ha nem lettek volna a védelmek,
simábban ment volna.
Ujjak ideges volt, hogy Tamás azt gondolja, elszúrták a munkát, jött
rá a tábornagy.
– Szép munka – mondta neki. – Értesítsen, hogy mit tudnak meg tőle
a kihallgatások során.
– Maga nem jön? – Ujjak meglepettnek tűnt.
– Mindannak ellenére, amit rólam hallhatott, nem szomjazom a
Kiváltságosok vérére.
Ujjak horkantott, mintha csalódott lenne.
– Nem hiszem, hogy sokat fog dalolni. Keménynek tűnik.
– Mondja meg neki, hogy ha nem beszél, öt percen belül elveszti az
egyik kezét. Mondja meg neki, hogy tíz percen belül a másikat is.
Ujjak szeme elkerekedett.
– Ez…
Tamás üres mosollyal nézett rá.
– Jó, talán egy kicsit mégis szomjazom a varázslók vérére. És tudom,
hogyan kell bánni velük.
 Ujjak elhagyta a szobát. Tamás sikolyok után hallgatózott, de hiába.
Bárhol voltak, jól leszigetelték a szobát. Egy perccel később Sabon jött
fel.
– Ujjak mintha rosszul lenne – közölte.
– Mondtam neki, hogy ha kell, vágja le a Kiváltságos kezét.
Sabon felhorkantott.
– Veszélyes precedens. Így fogunk bánni a jövőben Adró társaságon
kívüli Kiváltságosaival?
– Dehogy, a pokolba is – mondta Tamás. – De ez a szemétláda egy
kez kém, és gyorsan kell dolgoznunk.
Nem sokkal később Ujjak lépett be a szobába. Arca sápadt volt a
gyertyafényben, keze remegett.
– Már feladott három nevet.
Tamás némi izgalmat érzett.
– Valaki a tanácsomból?
– Nem. Azt állítja, sosem volt közvetlen kapcsolata senkivel, aki
rangban felette áll. Csak kódolt üzenetek és közvetítők útján
kommunikáltak. A felesége nevét mindenesetre feladta. – Szünetet
tartott. – Tegyen ki egy embert túl nagy nyomásnak, tábornagy, és az
anyját is feladja. Okkal tartózkodunk a kínzástól. A kínzott bármit
bevall, hogy a fájdalom véget érjen.
– Ez színtiszta pszichológia – mondta Tamás. – Valójában nem vágta
le egyetlen kezét sem, ugye? – Elfojtotta csalódottságát, amiért nem
derült fény a tanácsában lévő áruló kilétére.
– Nem…
– Hallgassa ki a feleségét. Derítse ki, hogy mit tud, aztán ha végzett,
adja át mindkettőt a katonáimnak, ők majd gondoskodnak a
kivégzésükről. Gyerekek?
– Egy – válaszolta Ujjak. – Egy bentlakásos lányiskolában van,
Noviban.
– Semleges ország – töprengett Tamás. – Számoltak ezzel az
eshetőséggel. Küldjön egy hivatalos levelet az iskola vezetőjének, és
mondja meg neki, hogy határozatlan ideig tartsa ott a lányt.
Ujjak bizonytalanul bólintott.
– Mit tudunk ezekről a kémekről? – kérdezte Tamás. – Az ilyen
kettős ügynökökről, mint ez. Mit gondol, mennyi lehet belőlük?
Ujjak megszállottan rágcsálta a pipaszárat.
 – Nem fog tetszeni a válasz.
– Nem kell, hogy tetsszen – mondta Tamás. – De tudnom kell.
– Több száz. Csak az első alkalommal több tucatnyi névhez
jutottunk. Jó nevekhez, és nem kínzás által. Emberek, akikről
megbizonyosodtunk, hogy kez kémek, és százak egy nagy kérdőjellel a
nevük mellett. Kez mélyen beépült. Évtizedek óta készülnek erre.
Tamás behunyta a szemét. Tényleg nem ezt akarta hallani. Lehetnek
kémek a hadseregében, kémek a városban és vidéken, kémek Adopest
minden egyes házában. Azt máris tudta, hogy a tanácsa egyik tagja
elárulta. Még mennyi fogja?
– Szép munka, Ujjak – mondta halkan Tamás. A kém még várt egy
pillanatig, mielőtt egyik szemét végig Tamáson tartva elment.
– Meg kell dupláznom a Borbélyok díját. Nekik elég emberük van,
ha eleget fizetek nekik.
– Veszélyes dolog ennyire rájuk támaszkodni – jegyezte meg Sabon.
– Vállalnom kell a kockázatot. Ezek a kémek elpusztíthatnak
mindent, amiért dolgoztunk. Megkettőzzük a járőröket, és nagyobb
hatalmat adunk a helyi rendőrségeknek. Kresimirre mondom, lehet,
hogy háttérbe kell szorítanunk az új kormánnyal kapcsolatos terveinket.
– Mindig is tudtuk, hogy rögös útra léptünk. Csak ne feledkezz el az
emberekről.
– Persze hogy nem. Hogy mennek a kiképzések? – kérdezte. –
Könyörgöm, mondj valami jó hírt.
Fáradt mosoly terült el Sabon arcán.
– Jobban alakulnak, mint vártam. Lehet, hogy Andriya őrült, de a
fiatalabb újoncok kedvelik, Vidaszlavról pedig kiderült, hogy van
érzéke a tanításhoz. A legkevésbé tehetségeseknek megmutattuk,
hogyan találhatnak meg egy lőpormágust, aztán elküldtük őket
toborozni. Már most több jelöltünk van, mint amennyit lehetségesnek
hittem.
– Mennyi?
– Tizenhárom, akik egészen tehetségesek. Közülük kettő akár olyan
jó is lehet, mint én. Sajnos senkit nem találtunk Tániel vagy a te
szinteden.
– Tizenhárom? Most viccelsz. Évekbe telt, mire összegyűjtöttem a
mostani lőportársaságunkat.
 – Nem hinném el, ha nem láttam volna a saját szememmel – mondta
Sabon. – De jusson eszedbe, hogy kevesebb mint százötven éve
lőpormágusirtás volt Adróban. Minden férfi, nő és gyerek
lőporképességét megvizsgálták, és akit felfedeztek, azt kivégezték.
Manapság, ha az emberek felfedezik, hogy képességeik vannak, inkább
elrejtik. Mi legalábbis úgy tettünk. Próbálunk előállni egy rendszerrel,
hogy közvetlenül kereshessük fel a lőpormágusokat.
– Mint a Kiváltságoskutatók?
Sabon bólintott.
– A királyi társaság hatékonyabb varázslatokkal tudott dolgozni,
mint mi. És több emberrel. De valamit bizonyosan kitalálunk.
Tamás megveregette a vállát.
– Szép munka, barátom. Értesíts folyamatosan. Tudom, hogy nem
örülsz ennek a megbízásnak.
– Van még valami, amit meg kell kérdeznem tőled. – Sabon hezitálni
látszott.
– Mi az?
Sabon halkan, óvatosan megválogatott szavakkal beszélt.
– Nem sokkal ezelőttig úgy volt, hogy Tániel és Vlora egybekelnek.
Meg kell kérdeznem, szándékosan intézted így?
– Hogy érted? – kérdezte Tamás, noha nagyon is sejtette, hogy hová
akar Sabon kilyukadni.
– Azért hoztad össze őket, hogy a gyerekeik lőpormágusok
legyenek?
Tamás a válaszon gondolkodott. Jó lehetőség volt, az tény, és
kétségkívül volt némi hátsó szándék az együttlétük bátorításában.
– Megfordult a fejemben a gondolat.
– Még a királyi társaságok sem folyamodtak efféle tenyésztéshez. –
Sabon egyértelműen ellenezte a dolgot.
– Valóban nem? Mit gondolsz, miért biztosított a király saját
háremet minden férfi varázslójának? Jószívűségből? Nem, Sabon,
határozottan tenyésztették a Kiváltságosokat. Nem köztudomású, de
csak az Altisztnek több mint ezer gyereke volt.
– És voltak köztük Kiváltságosok is?
– Egy. A királyi tanács egy fiatalabb tagja. Még csak nem is tudta,
hogy ki az apja.
Sabon álla elborzadva esett le.
 – Mi történt az összes többi gyerekkel?
– Munkatáborokba kerültek, árvaházakba, a Hegyőrségbe. – Tamás
vállat vont. – Néhányukat még babakorukban leölték. A királyi társaság
sosem volt valami kellemes hely. Nem hagynám, hogy az én
lőportársaságom olyanná váljon, de igen, Tániel és Vlora gyerekeit
Különbeknek szántam. Saját kutatásaim alapján a lőpormágusok sokkal
jobban örökítik a képességeiket, mint a Kiváltságosok.
– Mióta végzel kutatásokat a témában? – kérdezte Sabon.
– Már jóval azelőtt is csináltam, hogy megismertük egymást.
Sabon sötét tekintettel méregette.
– Erika is lőpormágus volt.
Tamás harcolt az arcára kiülni készülő vicsorgás ellen. Jogos
feltételezés volt ez Sabon részéről.
– Eszedbe se jusson – mondta neki, és szavai minden erőlködése
ellenére dühös morgásként hangzottak. – Szerettem a feleségemet.
Mindent megadnék, hogy visszakapjam. – Hangja megtört.
Megköszörülte a torkát. – Tániel nem egy kísérlet volt.
– Helyes. – Sabon elégedettnek tűnt a válasszal. Rövid szünet után
témát váltott:
– Reméltem, hogy a legutóbbi kalandod után visszarendelsz magad
mellé.
Tamás megrázta a fejét.
– Sajnálom. Tanítanod kell az új lőpormágusokat. Tudok vigyázni
magamra.
Tamás hallotta, hogy Sabon a fogát csikorgatja.
– Makacs egy barom vagy, és ebbe egy nap bele fogsz halni.
Legközelebb nem egyetlen Felügyelőt küldenek.
– Valószínű, de az még odébb van. Most aludni fogok. Mielőtt
visszamész az iskolába, szólj valakinek, hogy fejezzék le a kémet, a
kezét pedig küldjék vissza Kezbe az özvegyével együtt. Azt akarom,
hogy Ipille tudja, a kémei egyre kisebb dobozokban fognak visszatérni
hozzá, hacsak nem hívja vissza őket.
 19.
FEJEZET

Amit össze tudtak gyűjteni Darden maradványaiból, azt eltemették

egy kis, sziklákból és jégből álló sírhalomba. Gavril elmondta nekik,
hogy az úton feljebb másokat is eltemettek: zarándokokat, akik nem
élték túl az utazást a csúcsra, és szerzeteseket, akik áldozatul estek a
télnek, egy betegségnek vagy egy ragadozónak. Biztosította őket, hogy
Dardennek jó társasága lesz.
Tániel kézbe vett egy széndarabot, és elkezdte lerajzolni Darden
arcát a könyvébe. A férfi máris kezdett kikopni az emlékeiből.
Egyszerűen túl rövid ideig ismerte őt. Lehunyta a szemét, és próbált
visszaemlékezni rá.
Julene látványa – Tániel most már biztosan tudta, hogy ő volt –,
ahogy pörögve és sikoltva zuhan le a hegy sziklaoldala mentén, és
eltűnik szem elől, egész éjszaka kísértette. Nem tudott aludni, mert
valahányszor sikerült elszenderednie, Julene vagy a barlangi oroszlán
testét látta lelki szemeivel, ahogy dühös és toporzékol és gúnyolja őt.
Hogy lehet, hogy nem látta? A haragját, a vakmerőségét. De legalább az
árulására számíthatott volna. Végül kiült a barlang bejáratába, és nézte
az eget, ahogy ragyogni kezdett a hegy másik oldalán felkelő nap
fényében.
 Megtagadott egy közvetlen parancsot. Mit fog tenni Tamás? És mi jó
származhat belőle egyáltalán? Tamás csak küld majd egy másik
lőpormágust. Vagy talán eljön ő maga. Tánielt hadbíróság elé állítja.
Lehetséges, hogy kivégeztetné? Tániel nem hitte, hogy akár Tamás
képes lenne megöletni a saját fiát. Legalábbis remélte, hogy nem.
Tániel lerúgott egy jégdarabot a szakadékba. Majd akkor
foglalkoznak ezzel, ha eljön az ideje.
Hallotta, ahogy megroppan a jég egy csizma alatt – Bo csatlakozott
hozzá. Tániel jól megnézte a barátját. Bo úgy nézett ki, mint aki hetek
óta nem aludt. Szeme vörös, arca napégette volt. Egyfolytában izzadt,
és kabátja hajtókáját fogdosta. Leült Tániel mellé.
Bo nézte, ahogy eltűnnek a csillagok, miközben Tániel Darden
rajzán dolgozott, amíg felcsendültek a reggeli betevőt kereső madarak
első énekei.
– Egyre jobb vagy – jegyezte meg Bo. – Tényleg úgy néz ki, mint
Darden.
– Örülök, hogy így gondolod. Nehéz volt felidéznem őt. – Eltette a
széndarabot egy erszénybe, és becsukta a vázlatkönyvet.
– Nem semmi, hogy Tamásnak volt mersze ideküldeni téged –
mondta Bo kellemes, halk hangon, amelyet a női bizonyára csábítónak
találtak. – Ne érts félre – tette hozzá. – Örülök, hogy volt. Másvalaki
valószínűleg lelőtt volna. Csak hát jobb időpontot is választhattál volna.
– Számítottál rá. – Tániel rájött, hogy még csak nincs is meglepve.
Bo gyakran tudott olyan dolgokat, amelyeket nem lett volna szabad.
Tániel a leheletével melengette a kezét.
– Számítottam rá, hogy jön majd egy lőpormágus. De először Julene-
t vártam, rá készültem. – Lemutatott az útra, végig a hegy pereme
mentén, egészen a kolostorig. – Már két hete őrzöm csapdákkal ezt az
ösvényt. Azóta, hogy az a nyomozó meglátogatott, és átadott egy
üzenetet arról, hogy a nő megpróbálja megidézni Kresimirt. – Megint a
hajtókáját piszkálta, ujját végighúzta a gallérján.
– A nő?
– Julene. Az a Predeii ribanc.
– Predeii – ismételte Tániel. – A Kiváltságos, akit Adopestben
üldöztem, szintén azt mondta, hogy Predeii.
Bo nagyot nyelt.
– Ketten vannak? Pokolba.
 – Mi az a Predeii? – kérdezte Tániel.
– Nem tudod?
– Kérdezném, ha tudnám?
Bo a homlokát ráncolta.
– A királyi tanács tagjaként sok mindenről tudomást szerez az
ember. Olyanokról, amikre csak tudósok emlékeznek. Ezeréves vagy
régebbi titkokról. – Bo felnézett az eltűnő csillagokra.
– De azt hiszem, most már senki sem fogja számon kérni rajtam, ha
titkokat fecsegek ki. – Vett egy mély levegőt. – Kresimir nem egyedül
jött ide.
Tániel kétkedő pillantással nézett barátjára.
– Gyerekkorom óta nem voltam prédikáción. Manapság csak a
parasztok hallgatnak ilyesmiket.
– A parasztok nem olyan buták, mint hiszed. Minden babona
tényekben gyökeredzik.
– És te hiszel ezekben a babonákban? – kérdezte Tániel felszegett
állal.
Barátja mély levegőt vett.
– Van különbség aközött, hogy hiszel valamiben, amit soha nem
láttál vagy tapasztaltál, és aközött, hogy valamiről első kézből tudod,
hogy igaz.
– Azt akarod mondani, hogy találkoztál Kresimirrel?
– Nem, nem találkoztam… – Bo felsóhajtott. – Csak fogd be, és
figyelj. A királyi társaságban olyan dolgokat mutatnak meg neked,
amiket egy évezreden át adtak tovább egymásnak a varázslók.
Tániel felhorkantott.
– Kresimir. Na, jó. Feltéve, hogy létezik egyáltalán, több ezer éve
járt itt.
– Ó, Kresimir nagyon is létezett. Akár istennek nevezed, akár egy
hatalmas varázslónak, a korszakból fennmaradt minden történetírás
egyetért abban, hogy valóban létezett. Nagyjából ezernégyszáz évvel
ezelőttről beszélünk. A konkrét időpontok elvesztek a Sötétedés alatt.
Kresimirt idehívták. Idehozták, talán egyenesen idekényszerítették ebbe
a világba. És ezt a Predeii tette. Egyesek szerint rákényszerítették
Kresimirre az akaratukat.
– Akár isten, akár varázsló, hogy kényszeríthette bárki, hogy ebbe a
világba jöjjön?
 Bo a gallérját babrálta.
– A Predeii-ek a Kiváltságosok elődei. Olyan nagy hatalmú
varázslók, hogy hozzájuk képest a mai Kiváltságosok tűzzel játszó
iskolásoknak tűnnek. Ők uralkodtak a Kresimir előtti időkben, és
tovább akarták növelni a hatalmukat. Elhívták Kresimirt egy helyről,
amit úgy neveztek, hogy – egyik kezével rejtélyes gesztust tett, majd
megvonta a vállát –, és rávették, hogy a hatalmát felhasználva tegyen
rendet a Kilencekben.
– A szentek? – kérdezte Tániel.
Bo megrázta a fejét.
– Nem. De jó gondolat. A szentek, Adom, Novi és a többiek később
jöttek, amikor Kresimir már nem tudta elvégezni a feladatát, és
segítségül hívta fivéreit és nővéreit. Hasonló hatalommal és
bölcsességgel bírtak, és amikor Kresimir elment, ők is követték.
– De a Predeii itt maradt? Több ezer évesek lehetnek.
– Vagy még idősebbek. – Bo ismét vállat vont. – Már Kresimir
megidézése előtt felfedezték annak nyitját, hogy se öregkor, se betegség
ne végezhessen velük. A varázslatok erősebbek voltak akkoriban. Nem
is tudom, létezik-e manapság bárki, aki elég erős, hogy megöljön egy
Predeii-t.
Tániel nyelt egyet. Lenézett a szikla pereméről a kavargó felhők
alkotta semmibe.
– Úgy érted, Julene nem halt meg?
Bo komor arcot vágott.
– Nem tudom. Valószínűleg nem, bár próbálok optimista maradni.
Mindenesetre ennek utána kell járnunk. Ha életben maradt, Adró óriási
veszélyben van.
– Miért?
– Julene el akarja söpörni a hadseregeinket, a varázslóinkat és a
lőpormágusainkat. Munkája fele a királyi társaság kiirtásával már
elvégeztetett. Ha visszahívja Kresimirt, ő elvégzi neki a maradékot, és
egész Adró az övé lesz. Kresimir egyszer már világossá tette, hogy nem
áll szándékában sokáig uralkodni a Kilenceken. Julene úgy gondolja,
hogy ha bebizonyítja neki, hogy a királyok és a társaságaik képtelenek
rendet tartani, akkor őt emeli majd hatalomra. Már nagyon régóta várja,
hogy uralkodhasson.
Tániel felhorkant.
 – Kresimir. Ki gondolkodik így manapság? Kresimir rég elment.
– Julene szerint nem. És a kez nemesség, meg a Kresim Egyház
bizonyos frakciói szerint sem.
– De miért akarná, hogy idejöjjön egy isten? Hiszen már ő maga is
csaknem egy isten. – Ez megmagyarázta a csatát az Adopesti
Egyetemnél: hogy miért volt Rozália és Julene ereje olyan óriási, és
hogy hogyan élhette túl Julene Rozália támadását.
– Hatalom. Ez az egyetlen, ami Julene-t érdekli. A mások fölötti
hatalom. A történelemkönyvek úgy utalnak a Sötétedésre, mint arra az
időszakra, amely során a Kresimirrel kapcsolatos tudás elveszett. Csak a
királyi társaságok emlékeznek rá, hogy mi történt valójában a Sötétedés
alatt. Hogy háború dúlt a Predeii és a Kilencek új királyai és az ő királyi
társaságaik között. Julene meglehetősen büszkén vallja, hogy azt a
háborút ő robbantotta ki. Milliók haltak meg. Végül a Predeii ellen
óriási túlerő sorakozott fel, és vesztettek. Néhányan meghaltak,
néhányan elmenekültek. És néhányan elrejtőztek. Julene a túlélők
egyike volt.
– Úgy tűnik, sokat tudsz róla.
– Egyszer… együtt voltunk. – Bo fintorgott.
Tániel nem bírta ki nevetés nélkül.
– Nem vagyok büszke rá – mondta Bo.
– Mi a Kilenceket láttál benne?
Bo felhorkantott.
– Jó volt az ágyban.
– De hát, ha minden igaz, ötvenszer olyan idős, mint te.
– Ami nagy tapasztalatot jelent. – Bo a körmeit tanulmányozta. – És
nem a legjobb az értékítélete, ha az érzelmeiről van szó. Belém esett, és
olyan dolgokat tanított meg nekem, amilyeneket nem lett volna szabad.
– És most meg akar ölni? Miért?
Bo a szakadékba lökött egy kődarabot, és addig nézett utána, amíg el
nem tűnt.
– Azt mondod, hogy Tamás alkalmazta őt?
– Zsoldosként, igen. Hogy Kiváltságosokat vadásszon le.
– Valószínűleg meglátott ebben egy lehetőséget, amit nem
szalaszthatott el. Nem kedveli a többi Predeii-t, és határozottan nem
kedvel engem sem. Láttad, milyen őrülten rontott nekem. Egy nő dühe,
és a többi. Alig lassítottam le, pedig annyi varázscsapdám volt az úton,
amennyi egy hadsereget is kinyírt volna. – Bosszús tekintettel nézett
Tánielre. – Kár, hogy a felét szétbarmoltad.
Tániel kérdőn ráncolta a homlokát.
– Hát nem tudod? – Bo a halántékát masszírozta. – Az istenekre,
mindent nekem kell elmagyaráznom? A saját bőrödnél is szorosabban
feszül rád egy védelmező mágia. Még a legerősebb Kiváltságos sem tud
ilyen védelmet kreálni. Az emberi test egyszerűen túl komplex. Elég
erős varázslatokat vontam erre a hegyoldalra, hogy megállítsak egy
istent vagy legalábbis úgy gondoltam, te meg anélkül sétáltál át rajtuk,
hogy egyáltalán észrevetted volna őket. Sosem láttam még ilyen
varázslatot. A védelmek gyengébbek egy Különb jelenlétében, a
legerősebb Különbek pedig, mint Tamás, teljesen megszüntethetik őket,
de ennek sok idő és gyakorlás az ára.
– Ezért kiáltottál rám, hogy ne menjek tovább.
– Ja.
– Hát… – Tániel lepöckölt némi hót a kabátjáról. Annyi mindenről
nem tudott. Bónak sok válasza volt, de mindent ő sem magyarázhatott
meg neki. Valami készült Adróban, túl a háborún, túl a puccson, túl
minden máson, ami sokkal mélyebbre hatolt, mint azt bárki sejtette
volna. A feje is belefájdult. – Ki a pokol látott el ilyen varázslatokkal?
Még csak nem is… á. – Ő.
Bo belesett a barlangba, az alvó Ka-poel felé.
– Mesélj a barbárról – mondta.
Ka-poel szorosan be volt bugyolálva a hálózsákjában, néhány fent
kilógó vörös hajszáltól eltekintve egyetlen porcikája sem látszott ki
belőle. A hálózsák a légzésével együtt, ütemesen emelkedett és süllyedt.
– Ka-poel daníz – kezdte Tániel. – Nem a Daníz Birodalomból,
hanem a Fatrasztai Vadonból.
– Hogy találkoztál vele?
– Amikor Fatraszta kikiáltotta függetlenségét Keztől, beléptem a
háborúba. Vagy tizenhárom hónapon át használtam bázisként a faluját a
harcok ideje alatt. A törzse a fatrasztaiak oldalára állt. Onnan jártam be
Fatraszta déli részét, hogy az egységemmel kez táborokon üssek rajta,
és Kiváltságosokat meg tiszteket öljek. Még néhány Felügyelőt is. A
faluja mélyen a mocsárban fekszik, így lehetetlen megtalálni, hacsak
egy őslakos nem mutatja az utat. Tökéletes hely volt.
 – Egy másik törzs is élt ugyanabban a mocsárban. A háború nagy
részében semlegesek maradtak, de az ott-tartózkodásom vége felé
megvette őket a Kez, és megtámadták Ka-poel faluját. A törzs ugyan
visszaverte őket, de addigra már foglyul ejtették húsz vagy harminc
gyereküket.
– A falu fatrasztai segítséggel akarta visszaszerezni őket, de a
fatrasztaiak túl kevesen voltak. Nemet mondtak, és kirendelték az
egységemet a faluból. Én hátramaradtam, és az őslakosokkal együtt
elmentem kiszabadítani a gyerekeket. De a legtöbbjüket megölték.
Tániel szája kiszáradt. Az emlék még most is kísértette. Több
tucatnyi keresztre felfeszített gyerek, lelógatva a mohás mocsári fák
görbe ágairól, hadd rohadjanak.
– Miért? – kérdezte Bo.
Tániel felhorkantott.
– Meg akarták mutatni a Keznek, hogy milyen barbárok tudnak
lenni. A Kez hordószámra ígért nekik whiskyt, fűszereket, puskákat és
lovakat. Bármit, amit akartak, csak segítsenek nekik leszámolni az
egységemmel. Elég sok fejfájást okoztunk nekik akkoriban.
– Mit csináltatok abban a faluban?
Tániel lerúgott egy szikladarabot a szakadékba.
– Igazságot tettünk. Nem vagyok büszke rá. De nem is bántam meg.
Tániel apró felhőket nézett, amint messze a szakadékuktól láthatatlan
áramlatok formálták és sodorták őket. Hirtelen fázni kezdett, és átölelte
magát. Gyilkosságok régóta az elméje hátsó zugaiba űzött és elzárt
emlékei törtek fel benne. Talán mégis volt néhány dolog, amit megbánt.
Feleszmélt a merengéséből.
– Mindegy – folytatta. – Pole jóval idősebb volt, mint a többiek, de
őt is elrabolták. Valószínűleg azért, mert Csontszemű. Nem tudtam,
hogy mit jelent ez nekik, ahogy még most sem tudom. Tegnap láttam
először, hogy a nyomkövetésen kívül valami többre is használja a
képességeit, noha már rég tudtam, hogy ő is valamiféle Kiváltságos. –
Tániel végigtapogatta a zsebeit és a táskáját, amíg rá nem lelt egy
tartalék lőportöltetre. Leharapta a végét, megízlelte nyelvével a lőport,
majd a fele mennyiséget felszippantotta.
Bo aggodalmas arckifejezéssel figyelte. Arrébb araszolt a lőportól, és
szórakozottan vakargatta csupasz bőrét.
– Jaj, ne nézz így rám – mondta Tániel.
 – Sosem láttam ahhoz fogható varázslatot, amilyet Ka-poel
szabadított el tegnap – jegyezte meg Bo. – Sem olyan védelmet, amilyet
köréd font. Amennyire a királyi társaságok tudják, háromfajta varázsló
létezik: a Kiváltságos, a Különb és a Fortélyos. A világ távoli részein
találkoztunk már boszorkányok, sámánok és boszorkánymesterek
apróbb mágiáival, de semmi olyan erőteljessel, mint amilyet Ka-poel
használt. Van harmadik szeme?
– Igen, ebben biztos vagyok. Segít nekem a Kiváltságosok
megtalálásában.
Bo Tániel homlokára tette a kezét. Lehunyta a szemét, mormolt
magában, aztán visszarándult. Hóval tisztította le a kezét.
– Istenek, bűzlesz a lőportól. A szemem bedagad, az ujjaim köze
meg viszketni fog tőle. Ami a védelmet illeti. Hú. Fogalmam sincs. Az
én csapdáimat eléggé lerázta magáról, de azt nem tudom, hogy egy
golyót vagy egy kést is megállítana-e. Lehet, hogy varázslat ellen véd.
Jobb, ha nem kockáztatsz.
Tániel visszagondolt a harcra a barlangi oroszlánnal – Julene-nel.
Tániel lecsúszott a hegyoldalról, és majdnem a halálába zuhant, de
aztán szikla nőtt ki alatta a földből, hogy elkapja őt. Vajon ez Ka-poel
vagy Bo műve volt? Nem kérdezte meg. Nem akarta, hogy
hozzászokjon bárki más védelméhez. Ha nem Bo érdeme, ő lehet, hogy
akkor is magára vállalná. Vagy fordítva. Mindig is kiszámíthatatlan
volt.
– Tamás azért küldött, hogy megöljelek.
– Ja.
Nem néztek egymásra.
– De nem öltelek meg.
– Ja. – Bo hangja száraz volt. Oldalról Tánielre sandított, és
rávigyorgott.
– Talán kellett volna?
Bo vigyora eltűnt.
– Akkor hát tud a gészről?
– Igaz, amit tud?
– Igen. – Bo felmordult. – Része a beavatásnak, amelyen a királyi
társaság tagjai átesnek. – Gyengéden megérintette a gallérját. – Idővel
meg kell majd bosszulnom a királyt. Meg kell ölnöm Tamást. – Egy
nyakláncot húzott elő az inge alól. Egyszerű, tekercselt ezüst volt egy
ékkővel a közepén. Tánielnek rémlett, hogy látott már hasonló
nyakláncokat halott kez Kiváltságosokon. Azoktól még a barbárok sem
fosztották meg a hullákat.
– Ez… ez az? – kérdezte.
– Egy démonkarbunkulus – mondta Bo. – Nagyon sötét dolog. Nem
akarod tudni. A király védelmére vagy megbosszulására szolgáló gész
ehhez van hozzáláncolva. Most is érzem, ahogy Adopest felé húz.
Egyelőre nem túlságosan, de idővel erősebbé válik. Nem tudom, milyen
hamar. Azonban ha túl sokáig állok ellen neki, akkor végül megöl.
– És csak úgy lehet megtörni az erejét, ha megbosszulod a királyt?
Bo csendben maradt.
– Szóval meg kell ölnöd az apámat.
Bo felvett egy követ, és lehajította a szakadékba. Nem tűnt túl
boldognak a dologtól.
– Meg kell találnunk a módját, hogy máshogy törjük meg – mondta
Tániel. Remélte, hogy magabiztosnak hangzik. – A Kiváltságosok nem
mennének bele egy olyan kötelezettségbe, amiből sehogy sem tudnak
kijönni. Ez csak egy újabb titok. Talán valamelyik Predeii tudja a
nyitját.
Tániel a barátját fürkészte, és csak most tűnt fel neki, hogy menynyit
kivett belőle a tegnapi harc. Arca sovány volt, bőre ráncosan lógott,
mintha negyven évvel idősebb lett volna.
– Együtt kiderítjük – mondta Tániel. – Megtörjük az erejét.
Esküszöm.
Bo fáradtan felnevetett.
– A szemem mindennap viszketni fog, amíg melletted leszek, te
optimista barom. Gyere. – Felállt, és kinyújtózkodott. – Derítsük ki,
hogy megöltük-e azt a ribancot.
 20.
FEJEZET

A Winceslav-háznak tágas társalgója volt, díszes téglafalakkal, és

akkora gránitkandallóval, hogy két ökör is elfért volna benne. Adamat
udvariasan nemet mondott, amikor a komornyik hellyel kínálta, és a ház
hölgyére várva lassan körbejárta a szobát. Számos kép lógott a falakon
Lady Winceslav-ról és egykori férjéről, Henri Winceslav-ról, egy pedig
mindkettejükről, négy gyerekük körében. Utóbbi talán öt éve
készülhetett, épp azelőtt, hogy az öreg herceg elhunyt, mert Adamat
kutatásai kiderítették, hogy azután mindegyik gyereket vagy
bentlakásos iskolába küldték, vagy vidékre a nevelőnőikkel.
Adamat a padlót, a falakat, majd pedig az ajtókat tanulmányozta.
Sokat meg lehetett tudni egy adrói nemesi család vagyonának
gyarapodásáról vagy apadásáról a kastélyuk állapotából. Pénzügyi
gondok idején gyakran elmaradtak a karbantartási és felújítási
munkálatok, a személyzetet szélnek eresztették, és anyaghiányt lehetett
tapasztalni.
Itt azonban minden makulátlannak tűnt. Fényesre tisztított fabútorok
és rézdrapériák, újonnan kicserélt padló, leporolt téglafalak. A
zsoldosok jól végezték a dolgukat, még Lord Winceslav vezetése nélkül
is. Harcoltak a Kez ellen Fatrasztában, a gurlaiak ellen a brudánok
oldalán, és nagyjából mindenhol, ahol a Kilencek gyarmatosítói meg
tudták fizetni őket.
Adamatnak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy nem egyedül Lord
Winceslav volt felelős a Szárnyakért. Úgy tartották, hogy Lady
Winceslav éles elméje felvette a versenyt a legtöbb tábornokéval, és
hogy Lord Winceslav egészen a haláláig minden ügyben komolyan
támaszkodott a tanácsaira. A lord okos volt – értett a szavakhoz és az
emberekhez. A lady ravasz és gyakorlatias volt – egy igazi stratéga.
Amikor hangokat hallott a folyosó felől, Adamat az ajtó felé fordult.
Megigazította a mellényét. Egy kis csoport lépett be a társalgóba:
három férfi és egy nő, mindannyian fehér egyenruhában, mellkasukon
arany katonai jelzésekkel. Az Adom Szárnyai négy dandártábornoka.
Nyomukban Lady Winceslav érkezett. Bíborszínű, gyapjú lovaglóruhát
viselt, az évszakra nem jellemző meleg ellenére szorosra húzott
gallérokkal és hozzáillő, vállára borított kendővel. Magas sarkú
csizmája kopogott a fapadlón.
A parancsnokok kissé bizalmatlanul méregették Adamatot.
Kettejüket felismerte a kinti, nagy csarnokban lógó festményekről:
Ryze dandártábornok még Tamás tábornagynál is idősebb ember volt,
haja fehér, akár az egyenruhája. Számos látható sebhely éktelenkedett
kezén és arcán, egyik szemén pedig egy fehér pamutkendő takart egy
fél évtizeddel ezelőtti csatában szerzett sérülést.
Abrax dandártábornok nő volt, és megjelenése nem is állhatott volna
jobban kontrasztban Lady Winceslav-éval. Rövid szőke haját felnyírták
a füle fölött. Arca a túl sok gurlai hadjárat nyomán napbarnított és
időjárástól tépázott volt. Pontosan ugyanolyan egyenruhát viselt, mint a
többiek, csak az övé kicsit dudorodott apró melleitől. Olyan ridegséggel
mérte végig Adamatot, amilyenhez hasonlót a férfi ritkán tapasztalt.
A bemutatkozások röviden és gyorsan zajlottak. A két fiatalabb tiszt
Sabastenien dandártábornok és Barat dandártábornok volt. Az
idősebbekhez képest szinte frissnek tűntek, és csaknem úgy festettek,
mint az apjuk egyenruhájában játszó gyerekek. Nem lehettek még túl a
húszas éveik közepén sem. Barat dandártábornok Adamathoz lépett.
– Szeretném látni a meghatalmazását – mondta sietősen.
Adamat szeme összeszűkült a türelmetlenségtől.
– Már megmutattam a komornyiknak, amikor megérkeztem.
Rendben van.
 – Ettől függetlenül…
Adamat előhúzott egy borítékot, és átadta a fiatal
dandártábornoknak. Igyekezett nem kimutatni az ingerültségét. A
legtöbb modern hadsereggel ellentétben a Szárnyakban nem lehetett
rangot vásárolni. Mindenkinek önerőből kellett feljebb jutnia, és
figyelemreméltó volt, ha valaki ilyen fiatalon megkapta a
dandártábornoki posztot.
Barat végigolvasta a papírokat. Átvágott a szobán az idősebbekhez,
és átadta nekik az egyik papírt – azt, amelyikben Tamás teljes
szabadságot biztosított Adamatnak a nyomozásához.
– Miért érzi úgy Tamás – kérdezte Ryze dandártábornok lassan –,
hogy meg kell fenyegetnie a legközelebbi tanácsadóit?
– Ez pusztán elővigyázatosság – magyarázta Adamat. – Biztosíték
arra, hogy a nyomozásom gyorsan és… zökkenőmentesen haladjon. –
De biztos volt benne, hogy bőven lesznek zökkenők. Tamás papírjaiban
az állt, hogy bűnösnek vélelmeznek mindenkit, aki akármilyen módon
akadályozza Adamat nyomozását, ám száz papír sem akadályozhatta
meg a nemeseket abban, hogy meg akarják őrizni a titkaikat. Adamat
azon tűnődött, hogy Tamás tényleg beváltaná-e a fenyegetését, ha a
nyomozója hason fekve végezné egy árokban, valahol a kastélyon kívül.
Ryze dandártábornok visszaadta a papírokat Baratnak, aki aztán
Adamathoz lépett velük. Ő anélkül vette vissza a papírokat a
dandártábornoktól, hogy egyáltalán ránézett volna. Adamat szinte érezte
a forrongását, ahogy visszatért a feletteseihez. Adamat le merte volna
fogadni, hogy Baratot a nemesség soraiból szalajtották. Az a fajta volt,
aki lenézett mindenkit, aki rangban alatta állt, és térdet hajtott
mindenkinek, aki fölötte.
– Lásson hozzá – mondta Ryze dandártábornok. – Lady Winceslav-
nak nincs rejtegetnivalója.
Adamat végigfuttatta tekintetét a négy tiszten, majd egyenesen Lady
Winceslav-hoz fordult. A nő a társalgó egyik sarkában ült,
dandártábornokai mögött kicsit balra, mintha csak arra számított volna,
hogy egy társalgás szemtanúja lesz. Meglepettnek tűnt, amikor Adamat
közvetlenül őt szólította meg.
– Informálta ön a Kezt a Tamás tábornaggyal bonyolított találkozóik
helyszínéről?
 – Hogy merészeli! – Barat felállt, keze rövid oldalkardja felé
mozdult.
Adamat várt egy kicsit, hogy a többi dandártábornoknak legyen ideje
rendre utasítani ifjú társukat. Amikor nem tették, Adamat a
sétapálcájával Barat székére mutatott.
– Leülni.
A dandártábornok egy darabig összeszorított állkapoccsal pislogott
rá, de aztán visszaült a helyére.
– Újra fel kell tennem a kérdést, hölgyem? – kérdezte Adamat.
– Nem, nem tettem ilyet – felelte Lady Winceslav.
Adamat megengedett magának egy apró mosolyt.
– Reméljük, hogy mindannyian ilyen egyenesek és őszinték.
– Erre semmi szükség – jelentette ki Abrax dandártábornok. Úgy
beszélt, mint egy tanárnő, gyorsan ejtve a szavakat, és elharapva a
végüket.
Adamat elhallgatott. A dandártábornokok úgy ültek, mintha pajzsot
formáznának a Lady körül. Azon tűnődött, vajon ostoba volt-e, és nem
akarták, hogy beszéljen, vagy tényleg ennyire védelmezőn léptek fel az
irányában.
– Azért vagyok itt, hogy önt kikérdezzem, hölgyem – mondta
Adamat.
– Nem azért, hogy a dandártábornokai lekezelésében részesüljek.
Biztos vagyok benne, hogy erre a célra megvannak a külön szolgálói. –
Adamat magában összerezzent. Hagyta, hogy a bosszúsága beszéljen
belőle. Emlékezett egykori parancsnokára, abból az időből, amikor még
zöldfülű rendőr volt. Az öreg világosan megmondta, hogy kell bánni a
nemességgel: Soha ne légy ellenséges velük.
Lady Winceslav a lovaglósapkája pereme alól fürkészte Adamatot.
Szeme hideg volt, keze az ölében nyugodott. Felállt, átszelte a szobát,
és leült egy székre a felügyelővel szemben.
– Tegye fel a kérdéseit, nyomozó – biztatta. Udvarias hangszíne
ellenére szavaiban felsőbbrendűség bujkált, és kissé felszegte az állát.
Adamat belül felsóhajtott. Ennél többre nem számíthat.
– Miért támogatta Tamás puccsát?
– Megvoltak rá a magam okai. Egyrészt az Adom Szárnyait
feloszlatták volna, ha Manhouch aláírja az Egyezményeket a Kezzel.
 – Miért? Az Adom Szárnyai csak nagyjából tartozik Adróhoz. Nem a
királyt szolgálja.
– Ez volt a tárgyalások egyik kikötése – mondta Lady Winceslav, és
előrehajolt. – Tudja, miért akar Ipille uralkodni Adró fölött?
– Mert rengeteg természeti erőforrásunk van.
– Ez az egyik oka, igen. De Ipille és a királyi társasága félnek
Adrótól. Kez országát az udvar irányítja, és semmi sem történik az ő
beleszólásuk nélkül. Adró más. Hibái ellenére Manhouch nyitottabb
gondolkodású király volt. A szakszervezetnek, a lőpormágusoknak és a
zsoldosaimnak mind engedélyezte, hogy az udvartól függetlenül
működjenek. És Adró ettől erősebb lett. A kez királyi társaság attól fél,
hogy a lőpormágusok feleslegessé teszik őket. Félnek a Hegyőrségtől,
mert az irányításuk alatt állnak a Kilencek szívén átvezető nagy
kereskedelmi utak. És félnek az Adom Szárnyaitól, mert Henri
összegyűjtötte a Kilencek legnagyobb katonai elméit és legbátrabb
férfijait, és megvette, valamint kiérdemelte a lojalitásukat. Az
Egyezmények kikötötték, hogy a lőpormágusokat fel kell oszlatni, a
Hegyőrség létszámát csökkenteni kell, és hogy az Adom Szárnyai többé
nem működhet Adró határain belül. – Megrázta a fejét. – Ezt nem
engedhettem – szó sem lehetett róla.
– Elköltöztethette volna a főhadiszállását egy másik országba, akár
Fatrasztába is, messze Ipille befolyásától.
– Nem – ellenkezett Lady Winceslav. – A férjem azért választotta
Adrót, mert a hazája volt, és büszkeséggel töltötte el. Az Adom
Szárnyai nem csupán egy zsoldossereg, hanem Adró második védelmi
vonala is egyben, és pontosan így fogja Tamás használni a közelgő
háborúban. Tiszteletben fogom tartani Henri elképzeléseit.
Adamat a Ladyt fürkészte. A nő arca kipirult, hangszíne
megemelkedett. Erős érzelmeket táplált férje zsoldosai és Adró iránt.
Ha mindez csak színjáték volt, hát nagyon jól csinálta.
– A Szárnyak kap fizetséget az Adrónak tett szolgálataiért?
– Megkapjuk majd a nemességtől elvett földek egy részét.
– És ha a Kez nagyobb fizetséget ajánl, mint amekkorával Adró
versenyezni tud?
Lady Winceslav kihúzta magát.
 – Az Adom Szárnyai soha nem állt át a másik oldalra, ha már
egyszer elfogadott egy szerződést. A puszta feltételezés is sértő, hogy
ilyesmit tennénk.
– Bocsánatot kérek – szabadkozott Adamat. – Milyen más okból
támogatta még a puccsot?
Lady Winceslav lecsillapodott.
– Egyetértettem Tamásnak a monarchiáról alkotott véleményével.
Elavult és korrupt intézmény.
– Ön is a nemesség egy prominens tagja.
Lady Winceslav előhúzott a ruhaujjából egy hímzett legyezőt, és egy
csuklómozdulattal kitárta. Legyezni kezdte magát.
– A látszat ellenére nem annak születtem, ahogyan a férjem sem.
Henri zsoldosként harcolt Gurlában, én pedig egy kereskedő
legfiatalabb lánya voltam. Miután Henri meggazdagodott a
textilgyártásból, megalapította az Adom Szárnyait, és hercegséget
vásárolt egy beteg öregembertől, akinek nem volt se felesége, se
gyereke.
Adamat meglepetten pislogott.
– Winceslav herceg nem az apja volt?
A nő leolvasta az arckifejezését, és enyhén felnevetett.
– Kresimirre, nem. Ez persze nem köztudomású. Ami azt illeti, ezen
a szobán kívül kevesen tudnak róla. Tamás ezen kevesek egyike.
Magának abban a reményben mondom el, hogy segít eltávolítani a
nevemet a gyanúsítottak listájáról. Tamás és én rokonlelkek vagyunk.
Sosem akarnám a halálát.
Adamat tekintete a négy dandártábornokra tévedt. Azok pislogás
nélkül, sólymokként néztek vissza rá.
– Beszélt bárkinek, akár a legközelebbi bizalmasának is a tanács
találkozóhelyéről?
– Nem – mondta Lady Winceslav felszegett állal. – Tamás
megtiltotta. Még a dandártábornokaim sem tudták, hol van. – Rájuk
pillantott. – Nagy bosszúságukra.
Adamat feltett még néhány rutinkérdést, mielőtt hátradőlt, és
összefonta kezét az ölében. Próbálta elrejteni a grimaszát. Semmi.
Winceslav igazi hölgy volt. Udvarias, elbűvölő és kifürkészhetetlen.
Ami férje hercegségvásárlását illeti… Adamat biztos volt benne, hogy
minden ellensége, aki ezt felhasználhatta volna ellene, múlt hónapban
guillotine alá került.
– Köszönöm, hogy ilyen egyenes volt – mondta Adamat, vigyázva,
hogy kellő mennyiségű őszinteséget csempésszen a hangjába. –
Értékelem. – A komornyikhoz fordult, aki éppen belépett a szobába. –
A kastély személyzete összegyűlt?
Az öreg kurtán bólintott.
Adamat felállt, ahogy Lady Winceslav is. A dandártábornokok
követték a példájukat. Adamat elvette a nő felajánlott kezét, és
megérintette a homlokával.
– Végzek a személyzetével, amilyen gyorsan csak tudok.
– A személyzetem és a kastély területe egész nap a rendelkezésére
állnak, nyomozó.
– Még valami, hölgyem. – Adamat megállt az ajtóban. – Van oka
gyanakodni a tanács bármelyik más tagjára?
Lady Winceslav félúton megtorpant a széke felé, aztán leült.
– Semmi nyilvánvaló. Charlemund Kresimir embere. Az
alkancellárra sosem gyanakodnék; Prime egy tudós, és a család régi
barátja. A Tulajdonos bizonyosan a listája élén áll, elvégre kapcsolatai
ellenére mégiscsak egy bűnöző. És hallottam, hogy Ondrausz és Tamás
hetek óta a városi főkönyveken vitatkoznak, de biztos vagyok benne,
hogy ez nem jelent semmit. – A homlokát ráncolta. – Azt tudom, hogy
Ricard Tumblar küldött egy szakszervezeti delegációt Kezbe,
közvetlenül a puccs után. Úgy tűnik, képviseletet akar nyitni náluk.
Lady Winceslav felállt, és elköszönt tőle. A dandártábornokok
távoztak utána, Adamat pedig egyedül maradt a komornyikkal.
Ezután órákat töltött a személyzet és a gondnokok kihallgatásával,
majd amikor végzett, kiment, és járkálni kezdett a kastély területén.
SouSmith csatlakozott hozzá. Úgy nézett ki, mint akin mindjárt
szétpattannak új ruhái.
– Nos? – kérdezte.
– Rátermett vén boszorka – mondta Adamat. – Bármit akarnak is
elhitetni velünk a dandártábornokai. – Hátrapillantott a válla fölött.
Barat és Abrax dandártábornokok felbukkantak egy oldalajtóból,
miután ő elhagyta a házat. Nem is próbálták titkolni, hogy követik őt és
SouSmith-t. Adamat kiszúrt egy kissé odébb álló melléképületet, és az
arra fekvő mező felé indult, csak hogy lássa, meddig szándékoznak
követni őket a tisztek.
– A dandártábornokok nagyon óvják őt. Azt hiszem, valószínűbb,
hogy közülük árulta el valaki Tamást, mint hogy a Lady, bár ő azt
állítja, hogy egyikük sem tudott a találkozó helyszínéről. Ez persze nem
zárja ki annak lehetőségét, hogy kikémlelték, vagy, hogy… –
végiggondolta magában a dolgot, mielőtt hangosan kimondta volna. –
Vagy, hogy beszél álmában.
SouSmith furcsán nézett rá.
– Nem zárhatom ki a gondolatot – magyarázta Adamat –, bármilyen
illetlen legyen is, hogy együtt hál az egyik dandártábornokával vagy
akár többel. Nem tűnik annak a típusnak, aki nőket visz ágyba, úgyhogy
Abraxot kizárhatjuk. Sabastenien és Barat mindketten jóképű fiatalok,
Ryze-nak pedig van egyfajta őszülő halántékú sármja, amit mindenféle
korú nők vonzónak találnak.
Egy régi ösvényen jártak, amely az istállók felé kanyarodott, ki a
kastély látómezőjéből, egy sűrű erdőn át. A dandártábornokok
kényelmes távolságban maradtak tőlük.
– A személyzet egyik tagja sem látott semmi gyanúsat az elmúlt két
hónapban. Emlékeznek rá, hogy Tamás többször is járt a házban az
utóbbi egy évben, de a puccs óta egyszer sem. Nem bukkantak fel
idegenek, senki, aki kez ügynöknek tűnhetett volna. – Adamat megrázta
a fejét. – A Lady a gyanúsítottjaim listájának alján lesz. De azért
egyvalami zavart. Említette, hogy Ricard Tumblar delegációt küldött
Kezbe, Ipille királyhoz. Ezt egyetlen más forrásból sem hallottam.
Érdekes… – A földhöz ütötte sétapálcáját. – Itt végeztünk.
Egy tucatnyi lépéssel Abrax és Barat dandártábornokok előtt érték el
a rájuk várakozó hintót. Adamat nekitámaszkodott az ajtajának, és
bevárta a tiszteket. Egyenesen odaléptek hozzá.
Abrax szólalt meg. Kimért és hideg volt, mintha egy távoli csatán
gondolkodna, és nem volna sem ideje, sem kedve Adamathoz.
– Remélem, hogy az úrnőnkkel kapcsolatban lezártnak tekinti a
nyomozást, nyomozó.
– A nyomozásom folyamatban van – mondta Adamat. – Értesíteni
fogom Lady Winceslav-t, ha ismét szükségem lesz rá.
– Nem fogja őt tovább zavarni – szólalt meg Barat, de miután Abrax
kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, elhallgatott.
 Adamat szándékosan nem vett tudomást Baratról – szemével
Abraxra fókuszált, de magában a fiatal férfin tűnődött. Miért
védelmezte ennyire a Ladyt? Egy fiúra jellemző törődés lett volna a
háttérben, vagy valami mélyebb érzelem? Hangosan így szólt:
– Nyomozást végzek, és nem holmi kereskedő vagyok, aki ok nélkül
gyötri az úrnőjét. És most – kinyitotta a hintó ajtaját – más
gyanúsítottakat is zavarnom kell.
Barat dandártábornok előrelépett, miután a hintó ajtaja bezárult, és
kezét az ablakba tette.
– Az Adom Szárnyai dandártábornokaival nem lehet kekeckedni,
nyomozó. Ne tesztelje a fennhatósága határait.
Adamat a sétapálcája végével ellökte a dandártábornok ujjait a hintó
ablakától.
– Ne tegye próbára a türelmemet, fiatalember. Magánál
rosszabbakkal is elbántam már. – Adamat kétszer megkopogtatta a tetőt,
és a hintó mozgásba lendült. Ezzel a fickóval még gondok lesznek.

– Bo azt mondta, hogy védelmező varázslatokat vontál körém.

Tániel felzárkózott Ka-poel mellé. A lány oldalról sandított rá, zöld
szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Végig kerülte őt a hegyről való
visszaútjuk során: vagy előrement, vagy lemaradt. Véletlen is lehetett,
de Tániel nem hitte, hogy az volt. A lány tudta, hogy kérdéseket akar
feltenni neki.
Újabb pillantás. Tovább vánszorogtak a hóban, és bár hótalpaik
lassúvá és nehézkessé tették a haladásukat, megakadályozták, hogy
beletapossanak a lágy középső rétegbe, és azon is át kelljen gázolniuk.
– Köszönöm – mondta Tániel.
Ka-poel következő pillantása meglepettséget tükrözött. Tániel
elfojtott magában egy mosolyt.
– Bo szerint nagyon erős vagy.
A lány megállt, és felé fordult.
– Csak tudnám, mivel érdemeltem ki a védelmedet.
Ka-poel csupasz kezével megérintette Tániel arcát.
Tániel ekkor Ka-poelt látta egy sáros kunyhó szegletében,
meztelenül, rettegve és sírva. Megvakították valamilyen gyógyfűvel,
hogy ne próbáljon elszökni, és egy éles bottal, a szeme világa nélkül
hadonászva próbálta megölni egyik elrablóját, amikor Tániel belépett a
kunyhóba. A lány felismerte a hangját, így Tániel képes volt
megnyugtatni. Emlékezett a vágásokra a hasán meg a combján, és a
vérre az arcán.
Tániel levegőért kapkodott a látomástól. Lelassított, hogy
összeszedje magát, mert hirtelen elgyengültek a térdei. Ezt Ka-poel
csinálta? A látomás a saját szemszögéből eredt. Hogyan tudta…?
Megrázta a fejét. Már nem is próbálta megfejteni, hogy mire volt képes
Ka-poel, és mire nem.
Az ösvénynek egy olyan részéhez értek, ahonnan már jó rálátás nyílt
a Hegyőrségre. Bo pár lépéssel előttük járt, és amikor Tániel
meghallotta, hogy döbbenten levegőt vesz, odasietett mellé.
Mintha az egész világ terült volna el a lábaik előtt. Nem messze
alattuk a Hegykorona, akár egy gát dugója ült a Kezt és Adrót
elválasztó hegygerincen. Az alatt pedig Tániel ebből a távolságból csak
apró pontoknak tűnő embereket látott.
Teljesen ellepték a Hegykorona alatti terület kez oldalát. Sátrak
tengere látszott, az utak pedig úgy tekeregtek vissza Kez központja felé,
mintha csak hangyák soraitól nyüzsögnének.
– Egy hadsereg – jegyezte meg Bo.
– Az egész átkozott Nagy Hadsereg. – Tániel felszippantott egy kis
feketelőport.
Gavril felhorkant.
– Vagy legalábbis majdnem.
– Honnan a pokolból jöttek? – kérdezte Tániel. – Mióta vagyunk a
hegyen, hat napja?
– Hét – válaszolta Gavril.
– Amikor elindultunk, még nem voltak itt.
Gavril vállat vont.
– Én túl részeg voltam, hogysem észrevettem volna őket.
– Nem voltak itt – ismételte meg Tániel határozottan. – A háborút –
végzett magában egy gyors fejszámolást – kevesebb mint három hete
kiáltották ki. Hogy tudták ennyi idő alatt összeszedni a teljes
hadsereget? És miért itt vannak, ha egyszer a Szurkov-átjáró könnyebb
célpont?
Hirtelen mindenki Bóra nézett.
– Julene – mondta Bo egy szippantással.
 – Nem – rázta a fejét Tániel. – Kizárt, hogy tudott volna a
hadseregről. Öt héten át végig velem volt.
– Ez nem az ő hadserege – így Bo. – De le merem fogadni, hogy
használni fogja.
– Hogyan?
– A tervei egymásra épülnek. – Bo kerülte Tániel tekintetét. –
Egyszer elkottyintotta, hogy jól ismerik őt a kez udvarban.
– Nem fogjuk megtalálni a holttestét, ugye?
Bo a fejét rázta.
– Egyébként is a kez oldalra zuhant.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Tániel.
– Elfoglaljuk a helyünket a Hegyőrségben, és azt tesszük, amit a
Hegyőrség már ezer éve tesz – felelte Gavril, és kihúzta magát. –
Megvédj ük Adrót.
A délután közepére érték el az erődöt. Egy kis csoportnyi nő és férfi
várakozott az északkeleti kapunál, közelebb pedig három nő sietett
felfelé az úton. Tánielnek nem is kellett találgatnia, hogy kik azok.
A Kiváltságosakat mágnesként vonzotta az ellenkező nem. A
legtöbbek szerint ez a képességeikből és az erejükből eredt.
Köztudomású volt, hogy a Mással való folyamatos interakcióik
elképesztő szexéhséget korbácsolnak fel bennük, így aztán alig volt
olyan Kiváltságos, különösen a férfiak közt, akinek ne lett volna
háreme. Bo sem volt kivétel.
Egy durva legyintéssel elhessegette a nőket és a kérdéseiket, és
elment Fesznikkel meg egy másik, Mózes nevű Őrrel, akik egy szót
sem szóltak Tánielékhez. Ka-poel egyszer csak eltűnt, és Tániel egyedül
maradt Gavrillal.
– Jobban meg akarom szemlélni azt a hadsereget – mondta Gavril.
Tániel követte őt a bástyán át. Neki is alaposan szemrevételeznie
kellett, hogy jelenthessen róla Tamásnak.
Mindenütt munkások sürgölődtek. Tániel nem gondolta volna, hogy
ennyi ember elfér a Hegyőrség bástyájában, és azon tűnődött, nem
érkezett-e erősítés Adopestből. Őrök rohangáltak tébolyultan,
legtöbbjük puskával vagy muskétával a kezében, de a nagy sietség
ellenére nem tűnt úgy, mintha bárki is ténylegesen csinálna valamit. Az
Őrség tökéletes állapotban volt, és már elvégeztek minden
előkészületet. Most már csak várták a támadást.
 Az erőd keleti fala egy ősrégi bástya volt, amelyet a hegy körvonalait
figyelembe véve terveztek. A tüzérségi hadviselés sajátossága, hogy a
várost viszonylag könnyen lehet ívesen zuhanó lövedékekkel bombázni,
de maga a fal szinte érinthetetlen. A bástya lőállásait telepakolták
rögzített ágyúkkal – annyival, amennyi csak befért. Lépni is alig lehetett
tőlük.
Tániel és Gavril kimentek a bástya legkiugróbb pontjára, ahonnan
belátták az egész hegyoldalt, és Tániel önkéntelenül is elgondolkodott
rajta, hogy mennyire vakmerőeknek kell lenniük a kez csapatoknak,
hogy a Hegyőrségre fájjon a foguk. Több kilométer hosszú, éles
kiszögellésekkel teli meredek lejtő volt az ágyúk és a kisebb fegyverek
lőtávolságán belül, és csak egyetlen sima rész vezetett az erődhöz –
maga az út. Az ellenség katonáinak azt leszámítva mindenhol meg
kellett mászniuk a hegyoldalt, aztán pedig a falat, miközben fentről
folyamatosan tűz alatt tarthatták őket.
Tániel feltartott hüvelykujjal próbálta belőni a távolságot.
– Van lent egy város, félúton a hegyen – mondta Gavril. –
Mopenhague-nak hívják. Ott állították fel az előretolt táborukat.
– Milyen messze van?
– Légvonalban? Öt kilométerre. Pont az ágyúk lőtávolságán kívül.
– De nem az én lőtávolságomon kívül. – Tániel kioszt néhány
fejlövést, ha a harcok elkezdődnek, és akkor úgy másfél kilométerrel
hátrébb kell majd költöztetniük azt a tábort.
– Novi lábujjaira! – Gavril rosszallóan nézett le a hegyoldalon. –
Azok az idióták. – Megragadta az egyik fiatal Őr vállát, és lemutatott a
lejtőn. – Ki engedi őket ilyen közel? Már biztos a muskéták
lőtávolságán belül vannak. Majdnem a külső erődnél!
A fiú vállat vont.
– Bocsánat. Csak most indultak meg felfelé. Senki sem adott
tűzparancsot. Elküldtünk egy futárt Adopestbe, amikor a hadsereg
megérkezett, de még nem érkeztek vissza utasítások.
Tániel a lejtőnek azt a részét fürkészte, ahová az imént Gavril
mutatott. Ellenséges katonák libasorban mozogtak fel-le a
kiszögelléseken. Egyenruháik homokszínűek voltak, zöld szegélyekkel.
Kez gyalogság. Fadarabokat és különböző szerszámokat cipeltek, és
már a külső védelmi vonal alatt voltak. Amögött az adrói katonák csak
bámulták őket.
 – Pokolba – mondta Gavril. Kirohant a kapun, és le az úton, Tániel
pedig felkapta a puskáját meg a tartalék lőporszaruját, és követte.
A külső védelmi vonal hat kisebb erődből állt, amelyek a
hegyoldalon lefelé sorakozó első kiszögellések sarkaiból nőttek ki.
Mindegyikben volt egy rögzített ágyú és a kezeléséhez elegendő ember,
plusz néhány puskás katona. Nemrég lapátolták le a havat az állásokról,
az ágyúkat pedig az erődből hozták. Tániel úgy tippelte, hogy ez a
védelmi vonal már vagy száz éve használaton kívül lehetett. Lemásztak
a hegyoldal utolsó külső erődjéhez.
– Ki a tizedes ebben az erődben? – kérdezte a katonákat Gavril,
amint odaértek.
Egy férfi felemelte a kezét. Tamás seregének kék egyenruháját
viselte. Adopestből küldték fel erősítésként a Hegyőrséghez.
Szkeptikusan nézett Gavrilra.
– Én. Maga ki?
– Egy Őr. Miért hagyja, hogy a Kéz lőállásokat állítson fel, és –
átnézett a fal fölött – utászalagutakat ásson?
Tániel a homlokát ráncolta. Miért dolgozna a Kez utászalagutakon?
Túl messze voltak ahhoz, hogy aláássák a bástyát, a külső erődöket
pedig kellő mennyiségű emberrel egyszerűen le lehetett rohanni –
legalábbis ez volt a tábornokok leginkább bevett módszere. Ez a
védelmi vonal pusztán arra szolgált, hogy előzetes tűz alá lehessen
venni belőle az ellenséget, és amint az átjutott a lenti kiszögelléseken, a
védők már vonultak is vissza az erődbe.
– Nem kell ezt eltűrnöm magától – szakította félbe a tizedes Gavril
szidalmait. – Lehet, hogy nem vagyok Őr, de attól még rangban maga
fölött állok… akárki legyen is.
Tániel nem tudta biztosan, Gavril milyen rangot tölt be. A
Hegyőrségnek megvolt a maga rendszere. Rámutatott a mellkasára
tűzött lőporos hordóra.
– Én pedig rangban maga fölött állok – mondta. – Hallgasson rá.
A tizedes dühösen nézett Gavrilra, noha az két fejjel magasabb volt
nála, és kétszer annyit nyomott.
– Nos, mit kellene tennünk? – kérdezte a tizedes.
Tániel hallotta a nagy hegyi embert idegesen felmordulni.
– Töltve van a puskád?
 Tániel átadta neki a fegyverét. Gavril végignézett rajta, és elismerő
füttyentéssel futtatta le az ujját a csövön.
– Ez igen – mondta.
Kihajolt a mellvéd mögül, és leadott egy lövést. Egy utász alig ötven
méterre összeesett. A kez katonák fedezékbe rohantak.
Gavril visszaadta a puskát Tánielnek.
– A háború elkezdődött – közölte a tizedessel. – Szórják meg azokat
a mocskokat, amíg nem menekülnek fejvesztve, vagy amíg fel nem
hívnak ide egy Kiváltságost, hogy elintézze magukat.
A tizedes Tánielre nézett, és megerősítést várt.
– Csak rajta – mondta Tániel.
Gavrillal visszaindult az erőd felé, mögöttük pedig szaggatott
muskétatűz kezdett ropogni, amit aztán a kez katonák kiáltásai követtek.
– Nem fogja egy Kiváltságos csak úgy, gondolkodás nélkül eltaposni
ezeket az erődöket? – kérdezte Tániel.
Mögöttük felharsant a könnyűtüzérség.
– Csak rajta! – kiáltotta Gavril a következő erődnek. – Adjanak
mindenkinek, aki lőtávolságon belül jön! – Tánielhez így szólt: – Az
egész hegyoldalt, az erődök és a bástya minden tégláját védelmező
varázslatokkal látták el, amikor megépítették.
– De az több száz évvel ezelőtt volt – ellenkezett Tániel, és
bizonytalanul pillantott hátra. A kez királyi társaság hamarosan
megérkezik, ebben nem kételkedett. Vajon meddig lesz képes Bo
feltartóztatni őket? Aligha sokáig. Ő csak egyetlen Kiváltságos.
– Akkoriban erősebbek voltak a varázslatok – magyarázta Gavril. –
Úgy tartják, hogy a Kiváltságosok ereje hanyatlott a lőpor felfedezése
óta eltelt évszázadokban. Régen olyan védővarázslatokat voltak
képesek létrehozni, amelyek aztán ezer évig kitartottak. Manapság ritka,
hogy egy Kiváltságos védelme fennmaradjon a halála után.
Úgy tűnt, Gavril sokat tudott a varázslókról és a dolgaikról. Tániel
pár másodpercig a férfit fürkészte. Már alig emlékeztetett a részegre,
aki egy hete vezette fel őt a hegyoldalon.
Mózes, Bo és Fesznik a bástyában vártak rájuk, amikor elérték az
erődöt.
– Látom, elkezdted harcot – mondta Bo. Egy rongyot tartott az orrán
és a száján. Tániel beleszagolt a levegőbe. A fekete lőporfelhők már
megindultak feléjük, és a helyzet csak romlani fog. Bo nem lesz jó
színben, ha egyszer a tüzérség is rákezd.
– Valakinek muszáj volt – válaszolta Gavril. Az Őrök rohanva
érkeztek a lövöldözés hangjára, és nézték, ahogy az utászok
visszavonulnak a hegyoldalon. – Hé, ti ott – kiáltott Gavril egy közeli
csoportnak. – Készítsétek elő az ágyúkat, és biztosítsatok
támogatótüzet. Munícióból nincs hiány, és nem akarom, hogy azok az
utászok eljussanak a hegy mélyére.
Bo és Mózes jelentőségteljesen egymásra néztek.
– Szóval akkor átveszed a parancsnokságot? – kérdezte Mózes.
– A pokolba is, dehogy. Csak előkészítem a terepet Jarónak. Hol
van?
Mózes megrázta a fejét.
– Valami baj van vele. Sokkal betegebb, mint hittük, alig tud
mozogni. Az orvos azt mondja, hogy talán meg sem éri a reggelt.
Gavril tekintetébe egy pillanatra szomorúság költözött, amely aztán
eltűnt egy hideg arckifejezés mögött.
– Legyen hát. – Megpördült, és lemasírozott a mellvédek mentén. –
Te ott! Hozd a golyókat. Több puskaporos hordót! – És ment tovább,
sonkányi ökleit rázva vakkantotta parancsait.
– Várjunk csak – szólalt meg Tániel. Ezek szerint Jaro volt az
Őrparancsnok. – Ő a parancsnokhelyettes?
– Őrparancsnok volt, mielőtt inni kezdett – mondta Bo. Mózes
követte Gavrilt, Fesznik pedig elment puskát szerezni.
– Nem mondom, jó hegyi vezető volt, de… komolyan?
– Igen. Komolyan. – Bo megrázta a fejét. – Gavril, hát… nem az én
tisztem elmondani. De ne aggódj, ő a mi emberünk. Á – tette hozzá,
ahogy elnézett a mellvéd fölött. – Úgy látom, készen állnak
visszavágni.
Egy századnyi katona hagyta el éppen Mopenhague-ot, mögöttük
pedig már sorakozott fel a következő, amögött pedig egy újabb. Úgy
nézett ki, hogy egy korai rohammal fognak próbálkozni. Már sötétedni
fog, mire elég közel kerülnek, hogy lövéseket adhassanak le. De a
háború elkezdődött.

– Következő! – szólalt fel egy férfi.

Nila a sor elejére csoszogott. A Nemesek házának lépcsőjén állt, az
adrói hadsereg szívében, az új főhadiszállásukon. Valahol mögötte
álltak egykor a guillotine-ok, amelyekkel kiirtották a nemességet, és bár
már rég elvitték a kivégzőeszközöket, a vérfoltok megmaradtak egykori
helyükön. A nap Nila vállát sütötte, a szél összekuszálta aranybarna
fürtjeit. Hozzásimította a haját a fejéhez. Új ruhájában százszor
gazdagabbnak tűnt, mint bárki más a munkanélküliek sorában.
Az asztal mögött ülő férfi tetőtől talpig végigmérte.
– Nem úgy nézel ki, mint akinek munkára van szüksége – jegyezte
meg. Az adrói hadsereg kék egyenruháját viselte, mellkasán egy
szállásmester személyzeti emblémájával a három szolgálati csík alatt.
– Mosónő vagyok – mondta Nila felszegett állal. – Rendben tartom a
ruháimat.
– Mosónő, mi? Dole, keresnek A Munka Nemes Harcosai
mosónőket?
A szomszédos asztalnál ülő férfi végigmérte Nilát.
– Nem – válaszolta. – A főnök azt mondja, már így is túl sok van
nekik.
Nila körbelengette a szoknyáját.
– Úgy hallottam, hogy a hadsereg mosónőket keres.
– A te külsőddel neked nem lenne szabad csatlakoznod a
hadsereghez, leány. – A szállásmester hátradőlt a székében. –
Egyszerűen rossz ötlet.
– Úgy hallottam, jól fizetnek, ellátnak sátorral és minden mással.
Tízszer annyit kereshetnék, mint egy katona.
– Ez igaz – mondta a szállásmester. – De nem hencegnék vele a
helyedben. A tehetségeseket a szakszervezetnél is jobban fizetjük.
Biztos vagy a dologban?
– Szükségem van a pénzre. – Nila a fejével arra intett, ahol egykor a
guillotine-ok álltak. – Az utolsó munkaadóm elvesztette a fejét, és senki
más nem fizet olyan jól.
– Sokat hallom ezt mostanság. Ugye nem tartozol a királyhűekhez?
Nila előrehajolt, és halkabban szólalt meg.
– Az uram tizenegy éves korom óta naponta kétszer ágyba vitt –
mondta annyi dühvel, amennyit csak bele tudott csempészni a hangjába.
– Leköptem a fejét, amikor lehullt.
 – Értem. – A szállásmester a tolla végét rágcsálta. – Van benned tűz.
Valami azt súgja, hogy tudsz vigyázni magadra. De azért a tisztek mellé
osztalak be. Velük biztonságosabb. Általában. Varrni tudsz? Azt
hiszem, a tábornagynak szüksége van egy varrónőre.
– Az tökéletes lenne – mondta Nila, és hetek óta először mosolyodott
el őszintén.
 21.
FEJEZET

Tamás arra ébredt, hogy levegőért kapkod. Felült, a könyökére

támaszkodott, és lélegezni próbált. Mintha egy malomkő hevert volna a
mellkasán. Lerúgta magáról a lába köré csavart lepedőket, és az ágy
szélére helyezkedett.
Mostanában az irodájában aludt, a Nemesek Házának felső emeletén,
elhagyva a királyi szófa vastag párnáit egy egyszerű, de kényelmes
katonai ágyért a helyiség sarkában. A strapabíró vászonágy az
izzadságában úszott, akárcsak az ágyneműje és a haja. Átkarolta magát,
mert hirtelen reszketni kezdett, ahogy lehűlt az izzadsága. Az erős
holdfényben fürdő óra hajnali fél négyet mutatott.
Visszatértek az álmai, megtörten és homályosan, akár a sok évvel
ezelőtti emlékek. Keze megremegett, amikor eszébe jutottak, és nem a
hideg miatt. Az álmaiban emberek haltak meg – katonák, akiket egész
életében ismert, barátok és ismerősök, még ellenségek is. Mindenki,
akit valaha ismert. Felsorakoztak a Délorom-hegy peremén, és
egyenként eltűntek egy tüzes katlanban. Tániel is ott volt, noha az ő
sorsa zavarosnak tűnt. Megborzongott. Hol volt Vlora ezekben az
álmokban? Sabont látta belépni a vulkánba, de hol volt Olem?
Tamás reszketve vett levegőt. Az erély ablakhoz ment, aztán csak
állt ott, és nézte a teliholdat. Az éjszakai ég üres volt, leszámítva
egyetlen felhőcsíkot, amely tökéletes kört formált a hold körül. Tamás
újra reszketni kezdett, méghozzá erősen, aztán a reszketés remegéssé
vált. Mindkét kezével megtámaszkodott a falban, amíg el nem múlt.
Egy ismerős nyüszítést hallva lenézett.
– Hrusch – szólította meg a vadászkutyát. – Nincs semmi baj. Hol
van Pokolkac… – Elharapta a szót, és a név eltűnt egy önkéntelen
köhögésben. – Ja, igen. Bocs, pajtás. – Lehajolt, és odanyújtotta kezét a
kutyának. – Hamarosan elviszlek majd vadászni. Hogy kicsit
kikapcsolódj végre.
Tamás megtalálta a papucsát, és ujjaival végigtúrt a hajában. Felvette
a háziköntösét, és a fénytől hunyorogva tárta ki a folyosóra nyíló ajtót.
Olem megmoccant a mellette álló székben. Vele szemben Vlora ült egy
másikban, a puskájára támaszkodva szuszogott álmában. A folyosó
távolabbi részében két őr várakozott egy lámpafény alatt. Parancsnokai
megkettőzték az őrséget a Felügyelő merényletkísérlete óta.
– Uram – köszöntötte Olem, és elnyomott egy cigarettát a széke
karfáján.
– Hát maga sosem alszik?
– Nem, uram. Ezért vett fel.
– Vicc volt, Olem.
– Gondoltam.
– Minden csendes?
– Nagyon, uram. Egyetlen neszt sem hallani. – Olem hangja halk és
szelíd volt.
Tamás Vlora felé biccentett.
– Ő mit csinál itt?
– Aggódik önért, uram.
Tamás felsóhajtott.
– Jól van, uram?
Tamás bólintott.
– Rémálmok.
– A nagymamám mindig azt mondta, hogy a rémálmok rossz
ómenek.
Tamás a katonára meredt.
– Köszönöm, ettől sokkal jobban érzem magam. Megyek, eszem
valamit. – Azzal elindult a folyosón.
 Olem hagyott neki egy kis teret, és tíz lépés távolságból követte a
lépcsőn. Az út a hat emelettel lejjebb lévő konyhába sokkal
hosszabbnak tűnt ilyen sötét folyosókon, és Tamásnak el kellett
ismernie, hogy Olem jelenléte megnyugtatta, amikor az ajtóban lévő
árnyékok a képzeletével játszottak, és kinyúltak felé a sötétségből.
Egyszer meg is ijedt, mert azt hitte, az egyik sarokban egy Felügyelő
kuporgó alakját látja. Amikor jobban megnézte, kiderült, hogy csak egy
széntüzelésű kályha az.
Tamás remélte, hogy talál valami maradékot a tegnap esti
vacsorából, és pár percen belül már újra a szobájában lesz, ám amikor
közeledett a konyhához, sütők halvány ragyogását látta, és friss
kenyérillatot érzett. Összegyűlt a nyál a szájában – biztos jele annak,
hogy Mihali főztje közelében volt. Belépett a helyiségbe, de megtorpant
a nem várt látványtól.
Az egyik sütőnél két nő állt, egy hatalmas, szekérkerék méretű lábas
fölött dolgoztak, tojásokat törve bele, és félredobva a héjukat. Mihali
közvetlenül mögöttük állt – és valóban közvetlenül –, teste
hozzányomódott a nőkéhez, és egy-egy keze fürgén mozgott mellettük a
lábas fölött. Hozzáadott a tartalmához egy kis sót, aztán egyik kezével
lenyúlt, és némi vihogást csalt ki az egyik nőből, majd a kéz ismét
előkerült, benne egy késsel és egy egész zöldpaprikával, amit gyorsan
beleszeletelt a lábasba.
Tamás megköszörülte a torkát. A lányok riadtan fordultak meg,
szemük tágra nyílt, amikor meglátták Tamást. Jókora derékbősége
ellenére Mihali kecsesen lépett el tőlük, és elvigyorodott.
– Tábornagy! – mondta. Kezét kötényébe törölte, megpaskolta
mindkét lány arcát, majd odament Tamáshoz. – Úgy látszik, nincs túl jó
éjszakája.
– Úgy látszik, magának viszont az van – válaszolta Tamás. – Most
már mindent láttam: csábítás omlettel.
A gyenge fényben nehéz volt pontosan megállapítani, de Mihali
mintha elvörösödött volna.
– Pusztán kora reggeli leckék, tábornagy. Bellony és Tasha a
legígéretesebb tanítványaim. Kiemelt figyelmet érdemelnek.
– Tanítványok? – kérdezte Tamás. – Azt hittem, asszisztensek.
– Minden asszisztens tanítvány is egyben. Ugyan mi hasznuk van, ha
nem tanulnak? Minden mesternek fel kell rá készülnie, hogy
felülmúlják, ahogyan az apámmal is megtörtént. Egy nap valaki az
enyémnél is csodálatosabb étkeket készít majd. Talán éppen
valamelyikük.
– Ezt kétlem. – Tamás a két nőre pillantott. Az egyik idősebb volt, a
harmincas éveiben járhatott, és pont ott kerekedett, ahol kellett neki. A
másik fiatalabb és kissé teltebb volt, arcán gödröcskék ültek. Jobban
figyeltek Mihalira, mint a lábasra, olyan arckifejezéssel, amilyet Tamás
csak kétfajta emberen látott: fiatal szerelmesekén és vallásos
talpnyalókon. Tamás azon tűnődött, ők melyik fajtába tartozhatnak.
– Rosszul aludt? – kérdezte Mihali.
Tamás vállat vont.
– Rémálmaim voltak.
– Inkább rossz ómenek.
Olem lágy hangon szólalt meg az ajtóból.
– Én is ezt mondtam neki.
Mihali fürkészőn végigmérte Tamást.
– Meleg tej – mondta.
– Az nálam sosem vált be. Maga sosem alszik? Hajnali három óra
van.
– Háromnegyed négy – javította ki Mihali, noha a konyhában nem
voltak órák. – Már gyerekkoromban is kevés alvást igényeltem. Papa
azt mondta, hogy ez a bennem lévő isteni szikra miatt van.
– Az apja hitt magának? – kérdezte Tamás. – Nem akarok
udvariatlan lenni, de úgy mesélte, hogy az apja meghagyta, hogy ne
beszéljen másoknak arról, hogy maga az újjászületett Adom.
– Semmi probléma. – Mihali odalépett egy üres asztalhoz, és köténye
zsebeiből elővett egy sor kicsi, fűszeres agyagpalackot. Nem voltak
rajtuk címkék, mégis egy meghatározott sorrendben pakolta őket az
asztalra. – Hitt nekem. Csak tudta, hogy milyen problémákkal kellene
szembenéznem, ha a kilétem köztudomásúvá válna.
– És most? – kérdezte Tamás. – Nekem elárulta, és azt hiszem, már
terjedőben van, hogy minek vallja magát. – A két nőre nézett. Miről
volt szó? Vallásos rajongásról vagy szerelemről? Vagy mindkettőről?
Még mindig Mihalit nézték, amíg egyikük észre nem vette, hogy az
omlett füstöl, és akkor egy rémült kiáltással megfordult.
Mihali ajkán mosoly játszott. Elővett egy mozsárt és egy
mozsártörőt, és elkezdte összedolgozni a fűszernövényeket.
 – Hogy minek vallom magam? Maga nem hisz nekem, ugye?
– Nem… nem tudom – válaszolta Tamás. – Nem könnyű elhinni.
Láttam, hogy mit csinál az étellel – hogy a semmiből teremti elő.
Sosem hallottam még efféle mágiáról. És láttam maga körül a
Fortélyosok ragyogását is.
Mihalit ez meghökkentette.
– Észrevette?
– Nos, igen, hiszen éppen Olem és énelőttem végezte a dolgát.
– Ó. Azt senkinek sem lenne szabad látnia. Általában jobban
odafigyelek rá. Papa még gyerekkoromban figyelmeztetett rá, hogy
rejtsem el a ragyogásomat, mert ha a királyi társaságok vagy az Egyház
tudomást szerez rólam, akkor eljönnek értem.
Tamás a hazugság jeleit kereste Mihali arcán. A séf a munkájára
koncentrált, és addig dolgozott a fűszernövényeken, amíg elégedett nem
volt a végeredménnyel. Elővett némi sötét port, és hozzáadta a
keverékhez.
– Tasha – szólította meg az egyik nőt. – Melegíts egy kis kecsketejet,
kérlek.
– Én azt hittem, szándékosan csinálja – mondta Tamás lassan. –
Talán azért, hogy meggyőzzön minket az… isteni mivoltáról.
Mihali félénken rámosolygott.
– Sosem voltam egy felvágós isten. Azt meghagyom Kresimirnek.
– Továbbá Adrótól nagyon idegen étkeket szolgált fel – folytatta
Tamás. – Az Adotengerben például nincsenek angolnák. Úgy használja
a drága fűszereket, mintha csak vizezett liszt lennének. Szolgáltam egy
darabig Gurlában. Tudom, hogy ezeknek a dolgoknak megvan az áruk,
és azt is tudom, hogy Ondrausz nem engedélyezi, hogy ekkora pénzeket
költsön élelemre. Ez a maga Fortélya? Ételt teremteni a semmiből?
Mihali vékony bajuszát vakargatta.
– Igen, elég nyilvánvalóvá tettem, ugye? Lehet, hogy… el kellene
rejtenem?
– Talán. – Mihali Fortélyos volt, ez kétségtelen. Tamásnak egy nap
még szüksége lehet a képességeire. Fogadja be az őrült séfet? – Jobb
lenne némi óvatosság. Elővigyázatosságból.
– Megkérdezhetem, miről szólt az álma?
– Amikor felébredtem, még emlékeztem rá – felelte Tamás. – De
most már kezd eltűnni. Azt hiszem, mindenki, akit valaha ismertem
(nem, nem mindenki, de a legtöbben), a Délorom peremén álltak, aztán
beleugrottak a hegybe. A fiam is ott volt, habár nem tudom, hogy mi
történt vele, és… – Elhallgatott, ahogy egy emléktöredék visszatért
hozzá. – Valaki ott állt velünk a peremen. Valaki, akit sosem láttam
korábban. Szeme tüzes volt, haja arany csillogás. Mindenkit siettetett,
hogy ugorjon, és kést tartott Tániel torkához.
– Mondhatok valamit? – kérdezte lágyan Mihali.
Tamás közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja.
– Természetesen.
Mihali elvett egy csészét az egyik nőtől.
– Köszönöm, Tasha. Figyeltem a várost. – Mihali hozzáadott a
meleg tejhez a fűszernövény-keverékéből, kövér ujjával elkeverte
benne, majd átnyújtotta a csészét Tamásnak, aki szinte szórakozottan
kortyolt bele. Szeme elkerekedett. Egyszer-kétszer kóstolt fatrasztai
csokoládét, de túl keserűnek találta. Ez hasonló, de édesebb volt, forró,
paprikás ízzel. A fűszer égette a nyelvét, a gyógynövények pedig
megnyugtatták, és az ital oly melegséggel ömlött le a torkán, akár a
legfinomabb brandy. Felhajtotta az egész csészét, az utolsó cseppig.
– Veszély és árulás ólálkodik mindenfelé – mondta Mihali. –
Adopest egy fortyogó üst, amelynek le kell hűteni a hőmérsékletét,
vagy különben túlfolyik. Még mielőtt Kresimir megérkezik. Azt
hiszem… azt hiszem, fel kell készülnöm a testvérem fogadására. Jó
éjszakát, tábornagy.
Tamás lenézett, ahogy Mihali elvette tőle a csészét. Aztán mintha
nagyon távolról hallotta volna a séf hangját.
– Fel kell vinnie őt az ágyába. Most már nem lesz problémája az
alvással.

– Adamat, öreg barátom!

Ricard Tumblar kitárt karokkal állt egy kis iroda ajtajában.
Megváltozott az elmúlt években, amióta Adamat nem látta. Sűrű,
göndör, barna haja visszahúzódott a koponyája közepéig, és ősz szálak
vegyültek bele. Szakállát a fatrasztai telepesek divatjának megfelelően,
hosszúra növesztette. Drága teveszőrkabátja gyűrötten állt rajta, mintha
csak abban aludt volna, és a nyakkendője is ferdén lógott.
– Örülök, hogy látlak, Ricard – üdvözölte Adamat.
 Ricard fültől fülig elvigyorodott, megragadta Adamat vállát, és úgy
nézett rá, mint egy rég elvesztett testvérre.
– Hogy vagy?
– Elég jól – válaszolta Adamat. – És te?
– Semmiképpen nem panaszkodhatok. Kérlek, ülj le. – Azzal
bevezette Adamatot a szétszórt könyvekkel, félig üres brandys
üvegekkel és piszkos tányérokkal teli irodába. Lesöpört egy rakás
újságot egy székről, és az íróasztala mögé lépett. Kis erőlködéssel
kinyitott egy ablakot.
– Coel! – kiáltott ki rajta. – Coel, hozz nekünk egy kis bort. Egy
üveg Pinnyt! És két poharat. Ne, legyen inkább két üveg.
Becsukta maga mögött az ablakot, de a helyiség addigra megtelt az
Adotenger döglött halainak és sós vizének szagával. Ricard
elfintorodott, elővett egy gyufát a mellzsebéből, és meggyújtott vele
egy félig elégett tömjént az asztala feletti polcon.
– Nem bírom elviselni ezt a szagot – mondta. – Áthat mindent, pedig
nyolcszáz méterre vagyunk a kikötőtől. De hát, mit lehet tenni? – Vállat
vont. – Itt kell lennem, az események sűrűjében.
– Remek híreket hallottam a szakszervezettel elért eredményeidről –
mondta Adamat. Nem sokkal azután, hogy befejezték az iskolát, Ricard
megalapította az első szakszervezetét. Kudarcot vallott, ahogy
féltucatnyi másik is, talán a munkaerő hiánya miatt, talán azért, mert
leállíttatták a rendőrséggel. Ricard ötször került börtönbe, de a kitartása
kifizetődött, és öt évvel ezelőtt Manhouch legalizálta a Kilencek első
szakszervezetét.
Ricard mosolya, ha lehet, még jobban kiszélesedett.
– A Munka Nemes Harcosai. A Választások óta három képviseletet
nyitottunk, és már tárgyalunk a városi tanácsokkal, hogy hat továbbit
nyithassunk az év végéig. Több mint százezer tagunk van, és a
statisztikusaim szerint ez csak a kezdet. Pár év múlva akár egymillió
tagunk is lehet, vagy még annál is több. Szakszervezetbe tömörítettük a
kohászatot, a kokszosítást, a bányászatot: Adró összes nagy iparágát.
– Nem az összest – vetette ellen Adamat. – Úgy hallom, a Hrusch út
nem akar beállni a sorba.
Ricard felhorkantott.
– Az átkozott fegyverkovácsok nem akarnak szakszervezetbe
tartozni.
 – Nem hibáztathatod őket. Már most is ők állítják elő a Kilencekben
használt fegyverek felét. Nem aggódnak a konkurencia miatt.
– De ha beszállnának, az egész világnak ők gyártanák a fegyvereket!
A szervezettség a kulcsa mindennek. Áh, mindegy! Most leginkább a
Feketefa Máglyán és a Deliven áthaladó csatorna miatt vagyunk
izgatottak. Ha elkészül, közvetlen út köti majd össze Adrót az óceánnal,
és akkor semmi sem szab többé határt a termelésünknek. – Hirtelen
elfintorodott. – De egek, milyen érzéketlen vagyok, hogy így
dicsekszem neked a sikereimről… – Ricard szavai kínos csendbe
torkolltak.
Adamat hanyagul legyintett.
– Az én dugába dőlt üzletemre célzol? Ne is törődj vele. Eleve
szerencsejáték volt az egész, én meg rosszul fogadtam. Foghatnám a
papír árára vagy a masszív konkurenciára…
– Vagy a felrobbanó nyomtatógépre.
– Vagy arra. De a családom és a barátaim még megvannak, szóval
gazdag ember vagyok.
– Hogy van Faye?
– Jól. Vidéken van, amíg a dolgok stabilizálódnak a fővárosban. Ami
azt illeti, fontolgattam már, hogy majd csak a háború végeztével hívom
vissza.
Ricard bólintott.
– A háború maga a pokol.
Egy vézna kezű, lehasznált öltözékű fiatalember lépett be az irodába
egy üveg borral és két kristálypohárral.
– Azt mondtam, hogy kettőt, te átkozott – szidta le Ricard.
A fiatalembert nem hatotta meg Ricard kiabálása.
– Csak egy üveggel maradt. – Egy nagy csattanással leejtette a tálcát
Ricard asztalára, majd sietősen visszavonult, elhajolva Ricard
legyintése elől.
– Lehetetlen normális szolgálót találni – mondta Ricard, ahogy
megfogta a billegő palackot.
– Valóban.
Ricard töltött a borból. A poharak piszkosnak bizonyultak, de az ital
hűtött volt. Mindketten megittak két pohárral, mielőtt újabb szó esett
köztük.
– Tudod, miért vagyok itt? – kérdezte Adamat.
 – Igen. Tedd csak fel a kérdéseidet, nem vagyok én sértődős
piperkőc. Tudom, hogy végezned kell a munkádat.
Ez megkönnyebbülés, gondolta magában Adamat, és előredőlt a
székében.
– Van bármiféle okod arra, hogy holtan tudd Tamás tábornagyot?
Ricard a szakállát vakargatta.
– Gondolom, igen. Az utóbbi időben arról morgott, hogy csökkenteni
akarja a szakszervezet méretét. Szerinte túl gyorsan teszünk szert túl
nagy hatalomra. – Széttárta a kezét. – Ha úgy dönt, hogy korlátozza a
munkaerőnket, vagy erősen megadóztatja a bevételünket, azzal komoly
problémát okozhat a Harcosoknak.
– Elég nagyot, hogy érdemes legyen megölni?
– Abszolút. De az embernek mérlegelnie kell az előnyöket és a
kockázatokat. Tamás eltűri a szakszervezeteket. Támogatja a
létezésüket, annak ellenére, hogy majdnem ezer éven át illegálisak
voltak. Manhouch csak azért engedte megalapítani a Harcosokat, hogy
aztán kőkemény adókat vethessen ki ránk. Szerencsére eleget meg
tudtunk kerülni, hogy a fennállásunk költséghatékony legyen.
– Ha Manhouch uralma alatt is tudtatok működni, miért támogattad a
puccsot?
– Manhouch néhány könyvelője kezdett jobban ránézni a
számainkra, és rájöttek, hogy közel annyi adót sem szedtek be tőlünk,
mint amennyit terveztek. Így aztán a tanácsadói arra bátorították, hogy
teljesen oszlassa fel a szakszervezetet. A nemesség gyűlölt minket.
Gyűlölik, ha többet kell fizetniük a munkásoknak, még akkor is, ha ez
nagyobb termelékenységgel jár. Még ha Manhouch nem is oszlatott
volna fel minket, az Egyezmények kez kolóniává formálták volna
Adrót, ami azt jelentette volna, hogy én és a többi szakszervezeti vezető
börtönbe kerülünk, vagy még rosszabb sorsra jutunk, a Harcosokat
pedig így is feloszlatják, és elkobozzák a tulajdonunkat.
– Azt mondtad, kockázatos lenne számodra Tamás megöletése?
– Kérdéseket vetne fel. Lady Winceslav elvisel engem. Az ispán
gyűlöl, mert a könyvelőim majdnem olyan jók, mint az övéi, a diocel
pedig már kétszer kiközösített. Prime Lektor szerint bolond vagyok, a
Tulajdonos pedig… nos, a Tulajdonos élvezi a szakszervezettől kapott
megvesztegetési pénzeket. Ha Tamás meghalna, csak két támogatóm
maradna a tanácsban, és azok is ellenem fordulhatnának.
 Adamat belekortyolt a borába. Talán az egyikük már ellened is
fordult, gondolta Adamat, ahogy eszébe jutottak Lady Winceslav
szavai.
– Úgy hallom, delegációt küldtél Ipille-hez.
Ricard hátradőlt.
– Kitől hallottad?
– Jobban ismersz, semhogy feltedd nekem ezt a kérdést.
– Pff. Te és a forrásaid. Néha elfelejtem, hogy szinte mindenről
tudomásod van. Még olyanokról is, amik a legnagyobb titokban
történnek.
– Szóval tényleg delegációt küldtél hozzá?
Ricard vállat vont.
– Hát persze. Még Tamás sem tud róla. Nem mintha bármit is
rejtegetnék – tette fel gyorsan a kezét.
– Miért titkolózol, ha nincs rejtegetnivalód? – Adamat feszültté vált.
Régi barát vagy sem, ha Ricard Tamás háta mögött dolgozik, a
barátságuk könnyen elértéktelenedhet.
– Ugye mondtam, hogy egymillió tagra számítunk?
– Igen.
– Nos, képzeld el, hogy ha ez megnövekedhetne tízmillióra. Vagy
százmillióra.
– A Kilencek összes munkásáról beszélsz.
Ricard komolyan bólintott.
– A Harcosok elküldtek Ipille-hez egy kis delegációt. Megjegyzem,
nem afféle alattomos szándékkal, hogy kiárusítsák Adrót. Csak egy
szándéknyilatkozattal, hogy a Harcosok terjeszkedni akarnak Adrón
kívül, szerte a Kilencekben. Köztudott, hogy Kezben jóval többen
élnek, mint itt, de az iparunkkal nem tudnak versenyre kelni.
Felajánlottunk nekik néhány ösztönző apróságot, ha engedik, hogy
képviseletet nyissunk az egyik városukban.
– Értem – mondta Adamat, és a borospohara belsejét vizsgálgatta.
Tökéletesen értette, hogy miért intézte Ricard titokban az ügyet. A
háborúval a háttérben Tamás még csak a lehetőségét sem tűrhette el,
hogy valaki segít Keznek. Kez pedig, elsősorban mezőgazdasági
országként, rengeteget nyerhet a szakszervezetektől. Még
hozzászokóban voltak az iparhoz, nem úgy, mint Adró, így aztán jókora
népességük ellenére technológiai és termelési téren is el voltak maradva
tőle. Ha a Harcosok megvetik a lábukat Kezben, az adrói termeléssel
kapcsolatos szakmai tudás is megy velük. Ahogy Ricard mondta, Kez
nem tudott versenyre kelni Adró iparával. Egyelőre.
– Kaptál már választ?
Ricard elfintorodott. Körbenézett az asztalán, aztán a polcain, és
végül egy félig megevett kenyér alatt megtalálta, amit keresett.
Odadobta a papírt Adamat ölébe.
Kez királyának, Ipille-nek a pecsétjét viselte. Adamat átfutotta a
tartalmát.
– Nemet mondtak.
– Méghozzá durván. A szíjuknál fogva dobták ki az embereimet a
palotából. A kezek bolondok. Idióták. Még mindig az előző
évszázadban élnek, miközben a világ többi része már a következőre
tekint. Átkozott nemesek.
Adamat ezen elgondolkodott. Ennek a nyomnak mindenképpen
annyi. Már ha a felszín alatt nem folytak további tárgyalások – és az
ilyesmi nem volt példa nélküli. Adamat mélyebbre ás majd, ha kell.
Ricard annyira azért nem volt jó barát, hogy Adamat ne vegye észre, ha
a meséje nem áll össze.
Ricard kitöltötte a bor maradékát a palackból, amelyet aztán letett az
asztalára, és megpörgetett.
– Maies elhagyott múlt hónapban, rögtön a puccs után.
Maies volt a hatodik felesége az utóbbi húsz évben. Adamat azon
tűnődött, most mit követhetett el a barátja.
– Jól vagy?
Ricard a pörgő palackkal szemezett.
– Megvagyok. Egy kikötőhöz közeli irodának megvannak az előnyei.
Találtam egy ikerpárt… – Kezét kitárta maga előtt. – Bemutathatlak
nekik, ha…
Adamat félbeszakította:
– Boldog házasságban élek – és szeretném, ha így is maradna. –
Ricard nem volt az az osztozkodós fajta. Adamat nem értette ezt az
ajánlatot. – Mit gondolsz a többi tanácstagról? – változtatta meg a
témát. – Nem érdekel, hogy kedveled-e őket. Az érdekel, hogy szerinted
valamelyikük Tamás ellen ügyködik-e.
– Charlemund – mondta Ricard habozás nélkül. – Az az ember egy
barlangi oroszlán a tyúkólban. – Megrázta a fejét. – Hallottad már a
sztorikat a villájáról, ugye? Egy gyönyörvilla a leghatalmasabbaknak,
éppen a város határain kívül.
– Csak pletykák. Semmi több.
– Ó, nagyon is igazak. Még én is beléjük pirulok, pedig nem vagyok
egy ártatlan szűz. Bárki, akinek ekkora étvágya van, az egész országot
magának akarja. Jegyezd meg ezeket a szavakat.
– Van bizonyítékod? Valami konkrét gyanúd?
– Nem. Persze hogy nincs. Charlemund veszélyes ember. Az Egyház
máris a Harcosok ellen szónokol. Azt mondják, hogy Kresimir
akaratával szállunk szembe, amiért nem állunk félre, és hagyjuk, hogy a
nemesség mindnyájunkat halálra dolgoztasson a semmiért. Én ebbe
nem ütöm bele az orromat.
– Mi van Ondrausszal? – kérdezte Adamat.
Ricard mozdulatlanná vált.
– Vigyázz vele. Több, mint aminek látszik.
Furcsa figyelmeztetés volt ez Ricardtól.
– Nos, értesíts, ha birtokodba kerül valamilyen bizonyíték a fő-diocel
ellen – kérte Adamat, és felkapta a kalapját.
Ricard felemelte az ujját.
– Várj. Eszembe jutott valami. Pár éve arról pletykáltak, hogy
Charlemund belekeveredett valamiféle szektába. – Kezét a
halántékához érintette. – Sehogy sem akar eszembe jutni a neve.
– Egy szekta – hagyta rá Adamat udvariasan. Ricard erőlködött.
Nyilvánvaló volt, hogy nem kedvelte a fő-diocelt. – Értesíts, ha eszedbe
jut. Hozzáférésre lesz szükségem a könyveidhez és a szakszervezet
minden ingatlanához a dokkoknál.
– Hmm. Egy hadseregre lesz szükséged, hogy azokon mind átrágd
magad.
– Akkor is…
– Ó, csak nyugodtan. Szólok a fiúknak, hogy ne zavarjanak téged, és
hogy válaszoljanak a kérdéseidre.
Adamat és SouSmith azzal töltötték a nap hátralévő, és a következő
nap nagyobbik részét, hogy a dokkokban és a raktárakban nézelődtek. A
körzetben szinte mindenki a Munka Harcosaihoz tartozott, úgyhogy
Adamatnak sok kérdése volt. De mint gyanította, nem ment velük
semmire, hiába beszélt több mint háromszáz emberrel. Találkozott
gyanakvással, féligazságokkal, hazugságokkal és ujjal mutogatásokkal,
de az egész önmagába záródott, akár egy nagy kör. Ricardnak igaza volt
– egy hadsereg kellett volna, hogy mindent kivizsgáljon.
Az egyetlen, amit tényleg meg tudott erősíteni, az volt, hogy a kez
ügynökök az Adotengeren és ezeken a dokkokon át jöttek be az
országba. A második nap végén elugrott Tamás katonai
főhadiszállására, és otthagyott egy nevekkel és hajókkal teli listát, hogy
Tamás emberei kivizsgálják őket, de egyébként, ami a Tamást eláruló
tanácstagot illeti, üres kézzel tért haza.
Tudta, hogy a munkája segíthetett megakadályozni egy újabb
merényletet, de akkor is olyan érzése volt, mintha sötét, cápákkal teli
vízben turkálna. Ő egyetlen ember volt, Tamás ellenségei pedig
bármikor, bárhonnan lecsaphattak.
 22.
FEJEZET

Az Őrharang kongása nyugtalan álomból riasztotta fel Tánielt, és

pillanatokon belül talpon volt. Felkapta az ágy mellől a puskáját, és az
ajtóhoz rohant. Mire Ka-poel is elkezdett mocorogni a sarokban fekvő
hálózsákjában, Tániel már kint járt, és levágtatott a lépcsőn.
Elrohant az üres tiszti étkezde felfordított székekkel megpakolt
asztalsorai között, és kiért az utcára.
Csak azért állt meg, hogy felvegye az ingét, és megigazítsa a
puskához tartozó felszerelését. Aztán felvette a csizmáját, és mire
felállt, már a többi épületből is nők és férfiak özönlöttek az utcára.
Tániel csatlakozott a bástya déli falához igyekvő csődülethez.
– Hallottad a riasztást? – kérdezte Fesznik, ahogy odaért Tániel
mellé. Megkedvelte Tánielt az utóbbi két hétben, amióta az lejött a
hegyről Bóval, bár Tániel elképzelni sem tudta, hogy miért. Elvégre
kitörte a fickó fogát, amikor hetekkel azelőtt pisztolyt nyomott a
szájába.
Tániel a szemét forgatta. Még szép, hogy hallotta. Fél Adró hallotta,
és a harangok még mindig szóltak.
– Ja – felelte.
– Szerinted most jön a nagy roham?
– Nem tudom.
 A fiatal Őr túl lelkesnek tűnt a gondolattól. Mióta először tüzet
nyitottak, csak ijesztgető lövéseket eresztettek meg az ellenség felé. A
kez sereg egyszerűen csak beterítette a nyílt területet, és felkészült…
valamire… a tüzérség hatótávolságán kívül. A Kiváltságosaik
egyáltalán nem mutatkoztak – és ez bosszantotta Tánielt viszont
Felügyelőkre bőven volt alkalma lőni. De hogy egyetlen golyóval
megöljön egy Felügyelőt, az inkább a szerencsén, mint a képességein
múlt.
Tániel letelepedett a mellvéd mögött, és kényelembe helyezkedett.
Felszippantott egy csipetnyi lőport, hogy az álmosság maradékát is
elűzze magából, és a reggeli napra sandított.
– A nap velük van – mondta Tániel.
– Rohadékok – mordult fel Fesznik.
– Mindig is tudtuk, hogy reggel fognak támadni. Az előnyük majd
ellenük fordul délután, amikor fel kell nézniük a hegyoldalon, hogy lőni
tudjanak.
A nap még éppen hogy kezdett kikukucskálni a távoli dombok fölött.
A reggeli levegő a nyár kezdetének ellenére hűvös volt. A hó már eltűnt
az Orom szoknyájának aljáról, a déli oldalra felvezető út pedig lucskos
volt – ha a kez csapatok elkezdenek megindulni felfelé, csuszamlós
sártengerré válik. Tániel a kez stratégián tűnődött.
A város harangjai elhallgattak mögöttük. Néhány ideges suttogást és
zörgő felszerelést leszámítva csend telepedett a környékre. Agyúkat
töltöttek meg, muskétákat készítettek elő. Férfiak és nehéztüzérség
sorakozott a mellvéd mentén, épphogy annyi helyet hagyva egymásnak,
hogy végezni tudják a dolgukat. Tániel nem irigyelte az ellenséget.
– Kresimirre mondom – sandított rá Fesznik. – Elég emberük és
lőszerük van, hogy az idők végezetéig rohamozzanak minket.
– Próbálják csak meg – mondta egy női Őr Tániel mellett. Oldalra
pillantott, mert mintha felismerte volna a hangját. Katerine volt, Bo
egyik szeretője – komoly, magas és vékony teremtés, hollófekete hajjal
és komor hanggal. Egyáltalán nem Bo esete. Tániel biccentett neki, és a
nő viszonozta a gesztust.
Tániel felszippantott még egy kis lőport, és mozgolódás után kutatott
a lenti hegyoldalon. Attól, hogy lőpormágus volt, még nem zavarta
kevésbé a reggeli nap ragyogása. Valaki megrántotta az ingujját. Ka-
poel állt mellette, és lefelé mutatott a lejtőn.
 Tániel a lány ujja mentén végigpásztázta az alattuk lévő területet. És
akkor meglátta. Lent, Mopenhague közelében. Mivel a katonák
visszavonultak belőle a hátrébb lévő főhadiszállásukra, a város régen
kiürült. Most azonban ismét nyüzsgéssel telt meg. Éjjel egy három
emelet magas, fából készült tornyot emeltek benne egy szánra, amelyet
egy egész csapat ökör készült elhúzni.
Tániel szíve nagyot dobbant.
– Egy Kiváltságos Torony – nyögte ki. Kinyitotta a harmadik
szemét, hogy meggyőződjön róla. Olyan erős ragyogás vette körül a
tornyot a Másban, hogy kioltotta az egyéb aurákat.
– Csak egy rakás bot – szólalt meg Fesznik. – Egy jó ágyúlövés, és
az egész szilánkokra robban.
Ka-poel felhorkantott. Tániel még sosem látott Kiváltságos Tornyot,
de határozottan érezte a lentit körülvevő mágiát. Katerine-en látszott,
hogy aggasztja a dolog. Bizonytalanul nézett Tánielre.
– Ebben inkább ne reménykedj – mondta ő. – A Kiváltságos
Tornyok inkább állnak varázslatból, mint botokból. – Alaposan
megvizsgálta az építményt. A harmadik szeme rátalált egy nagy
színkavalkádra, amelyben ezernyi árnyalat mosódott egymásba. A
torony sok száz fáklya fényével ragyogott, és ha ránézett, megfájdult
tőle a feje. Becsukta a harmadik szemét. – Heteken át építettek bele
védelmező varázslatokat. Valószínűleg jó régóta nem készült már ilyen
torony. Egy egész királyi társaság kell hozzá, és amikor készen áll…
– Jó, de mi a poklot csinál? – kérdezte Fesznik. Tániel ránézett. A
fiatal Őr muskétájának csöve remegett.
– Megvédi a hegyen felfelé nyomuló katonákat, és a rajta lévő
Kiváltságosakat.
– Még mindig nem látom. – Fesznik a szemét árnyékolva tekintett a
távolba.
– Nemsokára fogod. – Tániel felemelte a puskáját, és megpördült. –
Tudod, hogy hol van Bo?
Fesznik a fejét rázta.
– Gavrillal – mondta Katerine. – A kapu fölött.
A legnagyobb mellvéd a délkeleti kapu fölött húzódott. A főfalból
vált ki, és húsz ágyúval és tüzérségi fegyverrel nyúlt ki a hegy oldala
fölé. Tániel éppen a mellvéd közepén találta Gavrilt, ahogy leárnyékolt
szemmel hajolt ki fölötte, mintha csak arra várna, hogy eltalálja egy
lövedék. Bo pár lépéssel mögötte állt, és a homlokát ráncolva nézett
lefelé.
– Kiváltságos Torony – mondta Tániel.
– Tudom. Kíváncsi voltam, mire készülnek. Azt hittem, több
emberre várnak. – Felmordult, és megigazította a gallérját. – Erre nem
számítottam.
– Még sosem láttam ilyet. Csak hallottam róla.
– Meg is lepődnék, ha már láttál volna. Az utolsó Kiváltságos
Tornyot, hát, úgy kétszáztizenöt éve csinálták, amikor kez erők
ostromolták egy sah kastélyát Gurlában, ráadásul Adróval szövetkezve.
– Bo felhorkantott. – Az adrói és a kez királyi társaságok együtt
építettek fel három Kiváltságos Tornyot. Megnyerték nekik a csatát és a
háborút is.
– Miért volt szükségük rájuk? – kérdezte Tániel.
Bo jelentőségteljesen nézett rá.
– Mert a sah palotáját egy gurlai isten őrizte.
Tániel hátán végigfutott a hideg, és ehhez semmi köze nem volt az
időjárásnak.
– Most viccelsz. Egy isten?
– A királyi társaságok titkai, barátom. – Bo megkocogtatta az orra
oldalát, és vágyakozó hangon hozzátette: – Egy fiatal isten. Fiatal és
naiv.
– Nem az a fajta sztori, amit megtalálsz a történelemkönyvekben –
tette hozzá Gavril. Lemászott a mellvédről, zsebre vágta a távcsövét, és
szembefordult velük. A hegyi emberek válogatott szőrméit viselte barna
csizmával, és egy mellénnyel, amelybe alig fért bele széles mellkasa. A
mellény régi és kopott volt, és Tániel szinte érezte rajta a port, mintha
mostanáig egy szekrény hátuljában vagy egy láda alján hevert volna.
Baloldalát a Hegyőrség emblémája díszítette: három háromszög,
amelyekből középsőt, a legnagyobbat egy kör szegélyezte, a két kisebb
háromszög pedig közrefogta. Egy Őrparancsnok mellénye.
Gavril, a város részege volt az Őrparancsnok. Tánielt még mindig
megrémisztette a dolog.
– Mit gondolsz? – kérdezte Bo a lenti nyüzsgés felé biccentve.
– Nem tetszik ez nekem. – Gavril borostás állát dörzsölte. Miután
átvette az őrparancsnoki posztot, leborotválta a szakállát, ám az elég
gyorsan visszanőtt, ő meg csak pár naponta vacakolt a levágásával. –
Egy Kiváltságos Torony azt jelenti, hogy ott van nekik lent a teljes
királyi társaság.
– Vagy valami még rosszabb – jegyezte meg Bo.
– Julene – mondta Tániel.
Komoran pillantottak egymásra.
– Láttam, amikor elszabadította a mágiáját – tette hozzá Tániel. –
Nagyon erős.
– Ugyan – horkantott fel Bo. – Akkor visszafogta a magát. Nem
láttál még semmit.
– Akkor egyszerűen le fogja söpörni innen ezt az erődöt.
– Nem érdekel, ki ez a nő – mondta Gavril. – De ilyen könnyen nem
szabadul meg tőlünk. Ezt az erődöt vele egyidős varázslatok kötik a
hegyhez. Beleszőtték minden egyes téglába és minden maréknyi földbe
és sziklába. Ez a Hegyőrség.
Bo bosszúsan nézett Gavrilra.
– De őt sem kellene alábecsülni. Még ha meg is gyengült az ellenünk
vívott harcban. Amennyit kapott tőlünk azon a hegytetőn, abba egy fél
királyi társaság belehalt volna. Nem is beszélve a zuhanásáról.
Valószínűleg egy krátert hagyott maga után ott, ahol a földbe csapódott.
Morajlás söpört végig a mellvéden sorakozó katonák között. Tániel a
peremhez lépett, hogy lenézzen róla, Gavril és Bo követték.
Tániel belehunyorgott a napsütésbe, és látta, hogy a hegy lábánál
nyüzsög az ellenség. Éjszaka az egész hadsereg feljebb jött, éppen a
tüzérség hatótávolságáig. Az egész egy nagy, szervezetlen masszának
tűnt, de ahogy Tániel figyelte, kezdte észrevenni benne a sorokat. És
akkor meglátta a kez társaság zászlóit is. Akkorák voltak a királyi ház
és a nemesség zászlóihoz képest, mint egy ágynemű egy inghez képest.
Mágiával támogatva emelkedtek a kez csapatok fölé, és a szélre ügyet
sem véve mutatták arcukat az Őrségnek. A zászlók egy fehér kígyót
ábrázoltak egy gabonamezőn – ez volt a hatalom kez jelképe. A kígyó
tekergett és mozgott, ahogy Tániel nézte – újabb varázslat. A kígyó
szája kinyílt, és mérget köpött a hegyi erőd felé.
Tániel Bóra pillantott.
– Trükkök – mondta Bo. – Illúziók. Semmi veszélyes. Egyelőre.
– Értem.
A Kiváltságos Torony elkezdett felfelé mászni az úton. Mindkét
oldalán katonák özönlöttek el mellette, masíroztak a dobosok
egyenletes, a hegyről visszaverődő ritmusára, miközben a hámok
recsegése ezernyi ágyút húzó ló megindulását jelezte. Felharsant egy
trombita. Megkezdődött a hegymenet.
Eddig csak színlelt és tapogatózó támadásokra akadt példa: pár
századnyi katona felrohant a mellvédig, majd visszavonult a hegy
oldalába vágott utak szegélyezte kiszögellések viszonylagos
biztonságába. Az adrói katonák többször is elhagyták a külső erődöket,
de aztán mindig harc nélkül vették vissza azokat, miután az ellenség
visszavonult.
Tániel érezte, hogy ez már nem színlelés. Megkezdődött az igazi
támadás. Mostantól nincs megállás, amíg az egyik oldal el nem pusztul.
Valaki megrántotta a ruhája ujját. Ka-poel húzta őt arrébb, hogy a
kezébe nyomjon egy hátitáskát. Akkora volt, mint egy ágyúgolyó, és
pont olyan nehéz is.
– Mi a pokol, Pole? Úh, mi ez? – Tániel letette a zsákot a földre, és
belenézett. Annyi golyóval volt tele, amennyi egy fél harci egységnek
elég lett volna. Homlokát ráncolva nézett Ka-poelra. – Kösz.
A lány a szemét forgatta. Öklével a melléhez csapott – ezt a jelzést
használta a Kiváltságosokra –, aztán egy puska elsütését mímelte.
Tániel arcán lassan mosoly terült el, ahogy megértette a dolgot.
– Mi az? – kérdezte Bo Ka-poel válla fölül nézelődve.
– Golyók – válaszolta Tániel. Kivett egyet, és feltartotta a fénybe.
Egy normál, hüvelykujj méretű, ólomból készült muskétalabdának tűnt,
de közelebbről megnézve látni lehetett egy sötétvörös csíkot a közepén.
Bo a golyó felé nyúlt, de Tániel elkapta előle. – Jobb lesz, ha nem érsz
hozzá – mondta. – Ez egy vöröscsík.
Bo szkeptikusan nézett a golyóra.
– Egy mi?
– Ezeket a golyókat megbűvölte egy Csontszemű: egy daníz
varázsló. A fatrasztai háborúban használtuk őket, és egy csomó
Kiváltságost megöltünk velük.
– Hogy vannak megbűvölve? – kérdezte Bo, és tisztes távolságot
tartva meredt a golyóra.
– Úgy, hogy áthatoljanak a Kiváltságos pajzsokon. – Tániel Ka-
poelra mutatott a hüvelykujjával. – Őt kérdezd, ha a pontos részletekre
vagy kíváncsi. Amennyire én tudom, elég sok energiát emészt fel az
elkészítésük. – Tániel végigmérte Ka-poelt. Nem tudta róla, hogy képes
ilyen golyókat előállítani. Valódinak tűntek, a Ka-poel szeme alatti
táskák pedig sok munkával töltött éjszakáról árulkodtak. Tániel ekkor
jött rá, hogy egész héten alig látta a lányt. Tániel napkeltétől
napnyugtáig a falon volt, és a Kezt figyelte.
Bón az a fajta koncentráció látszott, ami harmadik szemének
használatára utalt.
– Azt mondtad, ne nyúljak hozzá – morogta, ahogy közelebbről is
szemügyre vette a golyót. – Nagyobb kárt okoznak, mint, hogy is
mondjam, szóval mint a lyuk, amit egy ember fejében ütnek?
– Bizony. Egy fatrasztai Kiváltságos szerint érintésre égetnek. Nem
örülnél neki, ha beléd kerülne.
– Szóval nem kell pontos találatnak lennie – mondta Bo
elgondolkodva. Kihúzta magát. – Miért nem hallottam soha ezekről
korábban?
– A Kez helyében te szeretnéd tudatni a világgal, hogy megbűvölt
golyókkal át lehet ütni még a legjobb védelmedet is? A fatrasztaiak
helyében szeretnéd, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, hogy
mekkora előnyre tettél szert?
– A fatrasztaiak komoly pénzekért árulhatnák ezeket a golyókat.
Tániel szinte hallotta a Bo fejében kattogó fogaskerekeket.
– Ja, aztán egy napon az egyik feléd száguldana.
Bo elmosolyodott.
– Valószínűleg így lenne, nem igaz? A helyedben én erről senki
másnak nem beszélnék.
Gavril odajött melléjük.
– Tániel. A Kiváltságosok megmutatták magukat. Ideje munkához
látnod. Neked is, Bo. – A nagydarab férfi felhorkant. – Azt akarom,
hogy szabadítsatok rájuk mindent, amit csak tudtok, ahogy jönnek
fölfelé. A csata mindjárt elkezdődik.
Ágyúdörrenés szakította meg a szavait, Tániel füle csengeni kezdett.
Pár másodperc múlva újabb dörrenés hallatszott, aztán még egy.
– Szokjatok hozzá a hangjához – kiabálta túl Gavril a zajt. – A
muníció az egyetlen, aminek nem vagyunk híján, úgyhogy éjjel-nappal
bombázni fogjuk őket, amíg szét nem hasadnak az ágyúcsövek, vagy
amíg a Kez pokolra nem küld minket.
Tániel a reggel maradékát azzal töltötte, hogy Kiváltságosokat űzött
fedezék mögé. A vöröscsíkok mindenhol áthatoltak a Kiváltságos
Torony nyújtotta védelmen, leszámítva a torony közvetlen közelét. A
mágia ott túlságosan erős volt, és a vöröscsíkok éppúgy lepattogtak a
láthatatlan pajzsról, mint a hagyományos lövedékek. A kez
Kiváltságosok a torony köré zsúfolódtak, és felvették annak nehézkes
haladási ritmusát. Volt, aki rá is mászott, és bizonytalan varázslatokat
eresztett rá a hegyre tűz és villámlás formájában, de egyik sem jutott túl
a külső erődökön. A Hegyőrséget védelmező mágia túlságosan erősnek
bizonyult.
A Kiváltságos Torony nagyjából délre tette meg a Mopenhague-tól
az erődhöz vezető út háromnegyedét. Végül megállt az út egy többé-
kevésbé sima szakaszán, egy sík terület mellett, amelyen egy zömök
ház és egy latrina állt – egy utazóknak szánt pihenő a kiszögellések
között. Ékeket helyeztek a kerekek mögé, az ökröket kikötötték, és
sátrakat állítottak fel a torony árnyékában.
A kez társaság felállította bázisát.
Egész nap dolgoztak a folyamatos ágyútűz alatt. A levegő vibrált
fölöttük, ahogy ágyúgolyók és kartácslövedékek záporoztak a mágiából
szőtt pajzsra. A nap vége felé Tániel Bo mellett találta magát.
Viselte a kesztyűit, de még nem reagált a kez társaság jelenlétére.
Egy távcsővel, homlokát ráncolva vizsgálta a királyi társaság új
pozícióját.
– Pokolba – motyogta magában. – Ahogy megérezte Tániel
közeledtét, eltette a távcsövet, és felé fordult. – A nő odalent van.
– Julene? – kérdezte Tániel. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
Bo a halántékát dörzsölte.
– Egész nap nyitva tartottam a harmadik szememet. Jól rejtegeti
magát, és a pokolba is, eleve nehéz egy-egy embert kiszúrni az alatt a
pajzs alatt. Eddig kétszer láttam manifesztálódni az erejét, mindkétszer
akkor, amikor a Torony elakadt. – Felhorkant. – A ribanc most csordát
hajt. Az előbb láttam megint. Biztosan ő az. Csakis egy Predeii-nek van
ilyen vakító fénye a Másban.
– Mi van, ha egy másik is van odalent? – kérdezte Tániel.
Bo olyan fehér lett, mint egy felhő. Nagyot nyelt, majd megfordult,
és újra belenézett a távcsövébe. Aztán a következő pillanatban
leeresztette, és odaköpött Tániel lába elé.
 – Nagy szemétláda vagy, hogy ilyet feltételezel – monda, és
megdörzsölte a szemét. – Most egész éjjel fenn leszek, és egy második
Predeii-t fogok keresni. A fenébe is.

– Hogy a pokolba öljük meg? Lehetséges egyáltalán megölni?

– Fogalmam sincs.
– Te aztán tudod, hogyan korbácsold fel az ember önbizalmát, mi? –
Tániel nem foglalkozott Bo rosszalló tekintetével. – Julene tényleg fel
akar jönni ide, hogy megidézze Kresimirt?
– Igen.
Tániel már ötvenedszer tette fel ezt a kérdést, mert remélte, hogy Bo
válasza megváltozik – de hiába. És mégsem tudott felhagyni a
kérdezősködéssel.
– Miért nem csinálta hetekkel ezelőtt? Ellopakodhatott volna
mellettünk, és rég felért volna a hegyre.
– Legutóbb a világ tizenhárom legerősebb Kiváltságosa kellett
hozzá, hogy megidézzék Kresimirt – mondta Bo. – Ezúttal egy egész
királyi társaságra lesz szüksége.
– Ezért van itt a Kez.
– Igen.
– De miért segítenek neki?
– Ki tudja, mit ígért nekik. Halhatatlanság? Hatalom? A Kilencek
feletti uralkodás Kresimir oldalán? Írtál Tamásnak Julene-ről?
– Igen. – És az apja azóta sem válaszolt. Miért? Az utolsó hírek egy
hete jöttek Adopestből. Egy Felügyelő megpróbálta megölni Tamást, de
nem járt sikerrel. Tánielnek fogalma sem volt róla, hogy az apja
megsérült vagy tehetetlenné vált-e – vagy esetleg csak túl elfoglalt volt,
hogy visszaírjon. Vagy még mindig azt tervezte, hogy küld valakit,
hogy megölje Bót. Tániel mindennap egy másik lőpormágus érkezésére
számítva pillantgatott a háta mögé. De nem jött senki.
– Azt már most megmondom, hogy Tamás nem fogja elhinni ezt az
egészet Kresimir megidézéséről – mondta Tániel. – Ahhoz ő túl
földhözragadt.
– De azért megírtad neki, ugye?
– Persze hogy megírtam. Megírtam, hogy nem ölhettelek meg, mert
szükségem volt a segítségedre a hegyen. Megírtam, hogy láttam a kez
hadsereget, és tudtam, hogy szükségünk lesz egy Kiváltságosra, hogy
feltartóztassuk.
– Noha csak akkor láttad meg a kez sereget, amikor már visszafelé
jöttünk – jegyezte meg Bo.
– De attól még hihető hazugság.
– Az pedig az egyetlen olyan, ami működik is.
– Kértem erősítést is – mondta Tániel. – Tamásnak legalább azt
küldenie kell.
– Helyes. Az egyetlen probléma egy efféle fojtóponttal, hogy csak
bizonyos számú ember fér el benne. Ha annál többen vannak, az csak
összezavarja a dolgokat. Beszélek Gavrillal. Ha lenne pár, a hegy adrói
oldalán állomásozó századunk, folyamatosan tudnánk váltogatni a
katonákat. Mind többet pihenhetnénk.
Tániel és Bo pár percig csendben figyelték a kez hadsereget.
Aztán Bo Tánielhez fordult.
– Tamás tényleg a tűzzel játszik, ugye?
– Úgy néz ki.
– Van egy kérdésem. – Bo kissé vonakodónak tűnt.
Tániel a homlokát ráncolta. Ugyan mikor tétovázott Bo feltenni neki
bármilyen kérdést?
– Igen?
– Mi történt az anyáddal? A hivatalos történeteket ismerem.
Diplomáciai küldetésre ment Kezbe, ahol aztán kémkedéssel és
árulással vádolták meg, és gyorsan lefejezték. De tudom, hogy ennél
többről van szó.
Bo tudni akarta, miért robbantott ki Tamás háborút.
– Nem meséltem el neked?
– Sosem kérdeztem. Mindig úgy tűnt, hogy… vonakodsz beszélni
róla.
Tániel szólásra nyitotta a száját, de aztán nem találta a szavakat.
Elakadt benne a levegő, a kezébe köhögött, és próbálta kipislogni a
könnyeket a szeméből. Nem, soha nem beszélt róla. Még a legjobb
barátjának sem. Igyekezett újra megtalálni a hangját.
– Az anyám anyja kez volt, és ezt ürügyként használta, hogy évente
egyszer, néha kétszer is ellátogasson az országba. Nemesi státusza miatt
nem háborgathatták, annak ellenére sem, hogy szokásuk volt
bebörtönözni a lőpormágusokat. Anyám minden alkalommal
megpróbált felkutatni egy lőpormágust, hogy kicsempészhesse Adróba,
Tamás szárnyai alá, vagy túl a Kilencek határain. Nikslaus herceg rájött,
és letartóztatták anyámat meg a nagyszüleimet, és mire ennek a híre
eljutott Adróba, már mindhármukat megölték.
Tániel megköszörülte a torkát.
– Tamás követelte Manhouch-tól, hogy üzenjen hadat, de Manhouch
nemet mondott. A korona olyan mélyen eltemette az egész ügyet, hogy
senki még csak kérdezni sem mert róla. Apám több mint egy évre
eltűnt, és amikor visszatért, arról pletykáltak, hogy merényletet kísérelt
meg Ipille ellen. Ezt a pletykát épp olyan gyorsan elfojtották, mint azt,
hogy anyámat tárgyalás nélkül kivégezték.
– Az apád megpróbálta megölni Kez királyát, és megúszta? –
kérdezte Bo színtelen hangon.
– Sosem beszélt róla. Anyámnak volt két testvére, akik nagyjából
ugyanakkor tűntek el, mint apám. Szerintem őket elkapták, Tamás
pedig elmenekült, és azt állította, hogy semmi köze nem volt a
merénylethez. – Tániel lőport szórt a csuklójára, és felszippantotta.
Nagybátyjai csak homályosan éltek az emlékeiben. Még a nevüket sem
tudta felidézni.
– Számítanom kell rá, hogy utánam jön egy másik lőpormágus? –
kérdezte Bo.
Tániel örült a témaváltásnak.
– Nem hiszem – válaszolta. – Itt van az egész Nagy Hadsereg meg a
kez társaság nagyobbik része, és Tamás tudja, hogy szüksége van rád.
Legalábbis addig, amíg a hadsereg vissza nem vonul.
– Fantasztikus. – Bo kisajtolt magából egy halvány mosolyt,
rácsapott Tániel vállára, és visszaindult a városba. Tániel az ujjaival
játszott a puskán, és barátja hátát nézte. Bo vállai megereszkedtek,
járása inkább csoszogásnak tűnt. Fáradt, döbbent rá Tániel.
Bo számított a legjobb fegyverüknek a Kez ellen, és kezdett
eltompulni. Ami a második legjobb fegyverüket illeti? Tániel szája
kiszáradt. Komoly nyomás volt ez rajta. Az a fajta nyomás, amely alatt
Tamás elemében lenne. Száz golyót vetne a levegőbe, és minden Kez
Kiváltságost megölne a hegyoldalon. Neki kellene itt meresztenie a
seggét.
 Tániel a vállára dobta a puskáját, és visszaindult a mellvédhez. A
régi módi szerint kellett csinálnia. Egyszerre egy golyóval. De mégsem,
gondolta, elvégre ő Kétlövetű Tániel. Kettesével fogja csinálni.
 23.
FEJEZET

Tamás kilépett a hintójából, és mélyet lélegzett a vidéki levegőből.

Olem már a kocsifelhajtón állt, egyik kezét az övén lógó pisztolya
markolatán nyugtatta, másikat skarlát vadászkabátjának zsebébe dugta.
Úgy tartotta az orrát a levegőben, a környezetet vizsgálva, akár egy
őrkutya. Tamáshoz hasonlóan öltözött, skarlát kabátján és
vadászsapkáján túl fekete, fűző nélküli csizma és sötét nadrág volt rajta,
puskáját a vállán pihentette.
A legelőkön végig kutyák ugatása visszhangzott. A vadászlak két
domb között állt, egy köves patak mellett, Királyerdő szélén. Hatalmas
épület volt több száz szobával, az adrói monarchia hagyományosan
rossz ízlésének megfelelően. Eredetileg olyan helyi kövekből és
tölgyekből építették, amilyenek már száz éve nem voltak megtalálhatók
ezen a területen. Amikor nemrégiben felújították, téglahomlokzatot
kapott. A kutyaól, egy méretében a királyi istállókhoz passzoló,
kétszintes épület a déli legelőkön terült el.
– Gyere, Hrusch – mondta Tamás. A vadászkutya leugrott a hintóról,
és rögtön a földre tapasztotta az orrát, lelógó fülei port szántottak fel.
Tamásba fájdalom hasított, amikor sok év után először Pokolkacaj nem
ugrott ki Hrusch után a kocsiból. Az idei vadászaton nagyon sok
minden volt másképp.
 Tamás belépett a farmházba, és bizonytalan társalgások ideges
nevetései ütötték meg a fülét. Ő volt az egyik utolsó érkező, és még
csak egy tucat ember sem fogadta az előcsarnokban.
– Nincsenek valami sokan, uram – jegyezte meg Olem. Egy
komornyik helytelenítően meredt Olem cigarettájára, de a testőr nem is
törődött vele.
– Megöltem a vadászaton általában részt vevő emberek kilencven
százalékát – mormolta Tamás.
Az előcsarnokban lévő összes férfinak és nőnek külön biccentett.
Néhány kereskedő és két nemes, akik elég alacsony rangúak voltak,
hogy megússzák a Választásokat. Tavaly azoknak az embereknek a
fakó nadrágját és sötét mellényét viselték volna, akik nem vesznek
közvetlenül részt a vadászatban, idén viszont vadászszínekben
pompáztak, mint mindenki más, csak hogy kitöltsék a létszámot. Ryze
és Abrax dandártábornokok könnyed beszélgetést folytattak velük.
Tamás váltott velük pár szót, és megköszönte nekik a királyhűek elleni
szolgálataikat. Az alacsony rangú nemesek körében elhalt a társalgás,
ahogy elhaladt mellettük.
A sötét lovaglóruhába és skarlátgallérú fekete kabátba öltözött Lady
Winceslav lesuhant a lépcsőn.
– Tamás, örülök, hogy el tudott jönni – mondta. Mögötte Barat
dandártábornok lófrált, egy mogorva és meggondolatlan fiatalember,
akit Tamás állandóan képen akart törölni.
– A világért sem hagynám ki – válaszolta Tamás. – Hrusch-nak kell
egy kis kikapcsolódás, hogy elterelje a gondolatait. – Neve említésére a
kutya félbeszakított a padló szaglószervi vizsgálatát, és ránézett. –
Ahogy talán nekem is – tette hozzá.
– Természetesen – mondta Lady Winceslav. – Akkor hát részt vesz a
futásban?
Tamás felhorkant.
– Meg is fogja nyerni. Már tavaly is Pokolkacaj volt az egyetlen, aki
meg tudta verni, és most, hogy a királyi falkák nincsenek itt, még csak
nem is lesz neki kihívás. – Érezte, hogy a mosolya kezd lekopni az
arcáról, és intett Lady Winceslav-nak, hogy menjenek arrébb. Amikor
már egyedül voltak a folyosón, így szólt: – Ez egy komédia, Lady.
A nő rábámult.
– Nem az, és sértő, hogy ilyet mond.
 – A király halott, és a vadászat az ő tradíciója volt. A legtöbben, akik
részt vettek benne, maguk is halottak.
– Tehát hagynunk kellene, hogy ez is velük haljon? – kérdezte a
Lady. – Ne is tagadja, hogy maga is örömét leli ezekben a
vadászatokban.
Tamás felsóhajtott. Az éves Gyümölcsvölgyi Vadászat egy hatszáz
évre visszatekintő hagyomány volt, amely a Szent Adom Fesztivál
kezdetét jelölte. Tamás érzései vegyesek voltak. Szerette ugyan a
vadászatot, azonban…
– Rossz üzenetet sugall – mondta. – Meg kell mutatnunk az
embereknek, hogy nem cseréljük ki Manhouch-ot és a nemeseit még
több nemesre. Márpedig a vadászat nemesi sport.
– Nem hinném. Inkább adrói sport. Betiltaná talán a teniszt vagy a
pólót is? Ez pusztán szórakozás. – A Lady megrázta a fejét. –
Legközelebb majd be akarja tiltani az álarcosbálokat is, aztán
meglátjuk, menynyire lesz népszerű, amikor a tél beköszöntével senki
sem tudja mivel lekötni magát.
– Olyat nem tennék. A feleségemmel egy bálban ismerkedtem meg.
A nő együtt érzőn nézett rá.
– Tudom. Nézzen körül, Tamás. Itt vannak néhányan Adró
legnagyobb kereskedő családjaiból. Még Ricard és Ondrausz is eljöttek.
A meghívásom nyílt volt, és egész Adopestnek szólt.
– Mindenkinek? De akkor több ember lenne itt, ha másért nem is, hát
az ingyen ételért.
Lady Winceslav beleszippantott a levegőbe.
– Tudja, hogy értem. Még néhány amatőr kutyatenyésztő is eljött
Észak-Johalból. Felszabadított parasztok. Durva emberek, de a jelek
szerint értenek a vadászkutyákhoz. – Egyik karcsú, enyhén ráncos
ujjával megbökte Tamás mellkasát. – A Szent Adom Fesztivál nem
kezdődhet el a Gyümölcsvölgyi Vadászat nélkül. Egyszerűen nem
engedem. Na mármost, a nyomfektetők már végzik a munkájukat, a
vadászat húsz percen belül kezdődik. Vigye Hrusch-t a startvonalhoz.
Az istállómestertől majd kap lovat.
Tamás és Olem megkapták a hátasaikat, és elindultak az ólokhoz,
ahol a hivatalos vadászat kezdődik majd. Az egész mezőt beterítő,
rendezett gyepre egy krétavonalat szórtak. Férfiak és nők százai ültek a
lovaikon, egyesek pórázokon tartották a vadászkutyáikat, mások csak
szóval vezényelték őket, és néhány vagyonosabb résztvevőt gyalogos
kutyamesterek segítették.
Tamás elfoglalta helyét a sor végén. Több ember volt idekint, mint
amennyire számított, és főleg több kutya.
– A Lady tényleg komolyan mondta, hogy mindenkit meghívott. Az
emberek fele még csak nem is visel vadászszíneket. – Magába fojtott
egy megjegyzést. Pokoli idő volt ez a panaszkodásra. Nélküle még
mindig a megfelelő színekből és a nemességből állna a vadászat.
– Igen – mondta Olem. – Örülök, hogy egyáltalán bárki eljött.
Szomorú lenne, ha vadászat nélkül kellene kezdeni a fesztivált.
– Lady Winceslav fizetett magának, hogy ez legyen a véleménye? –
kérdezte Tamás. Olem katona volt, aki a parasztságból emelkedett
mostani pozíciójába. Nem kötődött a vadászathoz.
Meglepettnek tűnt.
– Nem, uram. – A fűbe pöckölte a cigarettáját, és azonnal sodorni
kezdett egy újat.
– Csak vicceltem, Olem. – Tamás körülnézett, és elfintorodott egy
paraszt látványától, aki egy rühesnek tűnő kancán ülve vezetett két
kutyát egy fakópiros kabátban, amely a vadászszíneknek még csak a
közelében sem volt.
Pár perc múlva megfújták a kürtöt, és eleresztették a kutyákat.
Tamás könnyű vágtával indult, szemmel tartva a szag nyomában
megiramodó, és a többi állatot maga mögött hagyó Hrusch-t. A kutyák
hamarosan eltűntek az erdőben. Tamás a többi lovas elé vágott, amíg be
nem ért a fák közé, aztán lelassított, és hagyta, hogy lehagyják őt.
Lehunyta a szemét, és hallgatta a kutyák egyre távolodó ugatását.
Megnyugtatónak találta.
Egy idő után kinyitotta a szemét, és észrevette maga mellett Olemet.
Lova Tamásé mellett ügetett, és a testőr egy sólyom éberségével
fürkészte az őket körülvevő csalitost.

Tamás lovakat látott előttük, és lovakat hallott mögöttük. A vadászok

elkezdtek szétszóródni, hogy kiélvezzék az alkalmat, miközben a
kutyák kifulladásig rohannak. A vadászat egész nap tart majd, vagy
addig, amíg az egyik kutya utol nem éri az önkéntes nyomfektetőket,
vagy el nem érik a versenyterület végét. Tavaly Pokolkacaj már a nap
közepén beérte az önkéntest, amivel egyrészt kivívta az adrói nemesség
dühét a vadászat megkurtítása miatt, másrészt kiérdemelt Tamástól egy
ököroldalast.
Elhessegette a múltbeli vadászatok emlékeit, és Olemhez fordult.
– Nem a maga hibája volt. Még több Felügyelőt küldenek majd rám,
és maga nem sokat tehetne ellenük.
Olem kezét lazán a pisztolyán tartva válaszolt.
– Ne írjon le ilyen gyorsan, uram. Nagyobb kárt tudok tenni bennük,
mint gondolná.
– Természetesen – mondta Tamás szelíden. Olyan nyugodtnak érezte
magát, amilyennek, talán már évek óta nem. Hagyta elkalandozni a
gondolatait, élvezte a fákon keresztülfújó, hűsítő szelet és a napnak az
arcát simogató melegét. Tökéletes, kék egű nap volt ez a
Gyümölcsvölgyi Vadászatra.
– Van egy kérdésem, uram – vágott Olem hangja a gondolataiba.
– Ha a Kezzel kapcsolatos, hallani sem akarom.
– Azon tűnődtem, uram, hogy mit fog tenni Mihalival?
Tamás kirázta magát az ábrándjaiból, és bosszúsan nézett Olem
hátára, ahogy a katona a vadont fürkészte.
– Azt hiszem, visszaküldöm Hassenburba – válaszolta Tamás.
Olem szúrós szemmel pillantott rá.
– Na, ne, maga is? – fakadt ki Tamás. – A közkatonáktól elfogadom,
hogy hozzánőttek, de magától nem.
– Én is közkatona vagyok, uram. És éppen ön fejtette ki, hogy
milyen értékes lehet Mihali, tekintve, hogy ételt állít elő a semmiből.
– Félő, hogy magamra haragítom Claremonte-ot. Az
elmegyógyintézet pártfogójával nem érdemes szórakozni, így, hogy ő a
Brudánia-Gurla Kereskedelmi Társaság vezetője, semmiképpen sem.
Azzal a salétromellátásunkat kockáztatnám, és ahogy jelenleg a háború
jelenlegi áll, a lőpor fontosabb, mint az étel.
– És mi lesz később?
– Mihali őrült, Olem. Egy elmegyógyintézetben a helye. – Tamás
gondosan megválogatta a szavait. – Kegyetlenség volna, ha hagynánk,
hogy úgy éljen, mint egy normális ember. – Tudta, hogy szavainak van
értelme, ám amikor kimondta azokat, mégis üresen csengtek. A
homlokát ráncolta. – Az elmegyógyintézetben segíthetnek neki.
 – Ellenőrizte már a neveket, amelyeket Adamattól kaptunk? –
kérdezte Tamás, mert nem akarta folytatni az előző témát.
Olem nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát, amiért a Mihali
jövőjéről szóló beszélgetés ilyen hirtelen ért véget.
– Igen, uram – felelte mereven. – Vizsgálódunk, de sajnos csak
lassan haladunk. Őszintén szólva nincs hozzá elég emberünk, de
Adamat megérzései meglehetősen helyesnek bizonyulnak.
– Azt állította, mindazoknak a neveknek és hajóknak a listáját
mindössze kétnapi nyomozással szerezte meg – mondta Tamás. – Az
egész kikötői rendőrség csupán féltucatnyi kez csempészt tudott
felmutatni a háború kezdete óta. Hogy dolgozhat Adamat ilyen
gyorsan?
Olem vállat vont.
– Tehetséges. És nem vonatkoznak rá a rendőri munka korlátai. Nem
visel egyenruhát, nem lehet megvesztegetni vagy megfélemlíteni.
– Maga szerint megtalálja az árulót?
– Talán. – Olem nem tűnt valami biztosnak a válaszban. – Jobb
szeretném, ha több embert állítana rá. Nem kellene Adró sorsát egyetlen
nyugdíjas nyomozóra bíznia.
Tamás megrázta a fejét.
– Ahogy maga is mondta, képes úgy dolgozni, ahogy a rendőrség
nem. Nem bízhatom rá az ügyet senki másra. Mindenki, akiben igazán
bízom (maga, Sabon, a lőportársaság), rendkívül fontos feladatokat
látnak el, és egyiküknek sincs meg az a szakmai tudása, ami
Adamatnak. Ha ő nem bukkan az áruló nyomára, akkor senki.
Olem komoran meredt rá, szájának sarka megrándult, és Tamást
hirtelen félelem öntötte el.
– Adjon nekem egy írásos parancsot és ötven embert – javasolta
Olem halkan. – Megtalálom az árulóját.
Tamás az égre emelte a szemét.
– Nem engedhetem, hogy húsbárddal és forró vassal essen neki a
tanácsnak. Nem hagyna belőlük semmit, és az ellenségemmé tenné
Adró legbefolyásosabb embereit. Sajnálom, Olem, de szükségem van
magára, hogy megvédjen, a tanács másik öt tagjára (azokra, akik nem
árulók) pedig szükségem van egy darabban.
Tamás megfordult, ahogy ügető lovak hangját hallotta meg maga
mögül.
 – Pokolba is, pedig reméltem, hogy kellemes napom lesz.
– Üdv, tábornagy – szólította meg Charlemund. A fő-diocel
egyáltalán nem úgy festett, mint a Kötél embere. Büszkén viselte
vadászszíneit a hátasán, amely legalább 60 kilóval nehezebb volt
Tamásénál. Három fiatal nő követte; valószínűleg papnők, de lehetetlen
volt biztosra megmondani, mivel ők is vadászszínekben pompáztak.
Mögöttük Ondrausz, az ispán lovagolt. Az öreg fekete vadászkabátot és
halvány nadrágot viselt, amivel jelezte, hogy nem vesz részt a
vadászatban, noha sokkal nagyobb tartással és önbizalommal ülte meg a
lovát, mint arra Tamás egy flancos könyvelőtől számított volna.
– Hány vadászkutyával versenyez ma, Charlemund? – kérdezte
Tamás.
A fő-diocel azzal a savanyú ábrázattal nézett rá, amelyet a címét nem
használó embereknek tartogatott.
– Tízzel – válaszolta. – Bár, hogy őszinte legyek, három a hölgyekért
száll harcba – mutatott a társaságára. – Kola, Narum és Ule papnők, ez
itt Tamás tábornagy.
Tamás kurtán biccentett nekik. Egyikük sem nézett ki húszévesnél
többnek, noha mindhárman a papnők rangját viselték. Túl fiatalok
voltak. És túl szépek. Ilyen vonzó nők nem léptek be az Egyház
szolgálatába.
Az ispán lovagolt oda Tamás mellé.
– Ondrausz – szólította meg a tábornagy. – Maga az utolsó, akire
számítanék egy vadászaton.
Ondrausz megfordult a nyergében, és maga mögé mutatott.
– Nem, az az utolsó, akire számítana egy vadászaton.
Nem messze egy folyamatos káromkodásözönnel siettetett ló
küszködött keresztül egy bokornyi vadrózsán, Ricard Tumblarral a
nyergében. A szakszervezeti vezető arcát megkarcolta egy tövis, mire
felkiáltott, és belerúgott az állatba. Ló és lovasa kirobbant a rózsák
közül, és ügetve felzárkóztak a többiekhez. Amikor közel értek hozzá,
Tamás elkapta a kantárt, közel hajolt az állathoz, és a kezét a szemei
közé tette.
– Css – nyugtatta a lovat. – Isten az égben, Ricard, ne siettesse, mert
csak le fogja dobni.
– A rohadt életbe. Hintóban kellene ülnöm, nem lovon.
Charlemund rávigyorgott.
– Azt látom. Mind látjuk. Láttam már gyerekeket, akik jobban
lovagoltak magánál.
– Én meg láttam már stricit ennél kevesebb ribanccal – vágott vissza
Ricard.
A három papnő levegőért kapkodott, a fő-diocel pedig Ricard felé
fordult a nyergében, és kezét a kardja markolatára helyezte.
– Ezt vonja vissza, vagy felnyársalom.
Ricard előhúzott az övéből egy pisztolyt.
– Ha még egy lépéssel közelebb jön, szétlövöm a fejét.
Tamás felnyögött, megragadta Ricard pisztolyának csövét, és arrébb
lökte.
– Tegyék el, mindketten – mondta, és a lovát Ricardé mellé léptette.
– Mi jött magára, hogy egy fő-diocelt fenyeget? – morogta. –
Megőrült?
Ricard letörölte a rózsatövis okozta karcolásból szivárgó vért. Az
ujjaira nézett.
– Átkozott vadászat.
– Miért jött el egyáltalán? – kérdezte Tamás.
– Lady Winceslav ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy a tanács
tagjaként immár köznemes vagyok, ezért itt kell lennem. Jobban
szórakoznék egy halászhajó gyomrában.
– Még sosem lovagolt? – kérdezte tőle Olem.
Ricard visszatette pisztolyát az övébe, és mindkét kézzel megragadta
a kantárt.
– Egyetlenegyszer sem. Gyerekkoromban apámnak nem volt pénze
lovaglóleckékre, és mire bennem felmerült a dolog, már elég gazdag
voltam, hogy megengedhessek magamnak egy hintót. Na de, hol a
pokolban van a vadászinasom? Lady Winceslav azt ígérte, hogy az a
bolond mellettem marad, és segít, hogy ne csináljak hülyét magamból.
– Kudarcot vallott – jegyezte meg Charlemund.
Ricard rámeredt, Tamás pedig keményen a bordáiba könyökölt. A
férfi a papnőkhöz fordult.
– Elnézést kérek, hölgyeim. A megjegyzéseimet nem önöknek
szántam. – A három nő szinkronban szegte fel az állát. Ricard
felsóhajtott.
 – Azért jöttem, hogy legyen egy kellemes délutánom – mondta
Tamás, és végigpillantott a körülötte lévőkön. – Megoldható a dolog,
vagy talán egyedül kell lovagolnom?
Ricard és Charlemund morogtak egy sort magukban. Tamás
továbbindult, és maga után vezette Ricard hátasát is.
– Hagyja, hadd irányítson ő – mondta Tamás, ahogy elengedte a
kantárt. – Ismeri az utat, és ismeri a többi lovat is. Magától követni
fogja őket. És tudja, hogy magának fogalma sincs róla, hogy mit csinál,
úgyhogy ha irányítani akarja őt, végig harcolni fog maga ellen.
Ricard némán bólintott, és kerülte Charlemund és a papnők
tekintetét.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk a vadászinas.
Tamás meglepve látta, hogy ismeri a férfit.
– Gaben! – szólította meg.
– Uram. – Gaben fültől fülig vigyorogva lovagolt mellé. Virgonc
fiatalember volt, jól mutatott a nyeregben, és könnyedén ülte meg a
hátasát. A vadászinasok dolga általában az volt, hogy a nyomon tartsák
a kutyákat, de ennek itt nyilvánvalóan az embereket kellett terelgetnie.
– Olem, ez Gaben – mutatta be a férfit Tamás. – Ajucare százados
legifjabb fia.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Olem. – Sok éve ismerem
a századost.
Gaben kezet nyújtott neki.
– Maga a Fortélyos, aki sosem alszik.
– Úgy van.
– Örülök.
– Szóval a Lady Ricard mellé osztotta be, mi? – jegyezte meg
Tamás.
Gabon bólintott.
– Azt mondta, szüksége lehet némi segítségre.
– Úgy tűnik, egy időre elvesztette őt.
– Belelovagolt egy szedresbe, uram. Úgy döntöttem, én inkább
megkerülöm.
– Okos döntés. Az apjától hallottam, hogy rendkívüli érzéke van a
lovakhoz.
– Apám kissé túloz – szerénykedett Gaben.
 – Nem, ezt erősen kétlem. – Tamásnak feltűnt, hogy a férfi a fiatal
nőkkel szemezget. – Kérem, ne hagyja, hogy feltartsam.
Gaben a papnőkhöz lovagolt, és válaszolt a vadászattal kapcsolatos
kérdéseikre. Nem sokkal azután halkan megérkezett mögöttük
Sabastenien dandártábornok. Besorolt a vadászinas és a papnők mellé,
és csendben hallgatta a beszélgetésüket.
Tamás Olemhez hajolt.
– Sabastenien dandártábornok lenyűgöző munkát végzett a
királyhűek elleni harcban. Szemmel tartjuk majd őt a következő
években. Meglátja, mire betölti a negyvenet, vezérőrnagy lesz.
Csend telepedett az erdőre, csak a lovak ütötte zaj és a pár tucat
méterrel előttük járó fiatalok beszélgetésfoszlányai hallatszottak. Tamás
már kezdte élvezni a viszonylagos nyugalmat, amikor Ondrausz
megszólalt.
– Meséljen nekem arról a szakácsról.
Tamás Ondrausz felé fordult a nyeregben. Az út itt elég széles volt,
hogy négyen is elférjenek egymás mellett. Tamás lovagolt a bal
oldalon, mellette Ricard, enyhén lemaradva, Ondrausz pedig Ricard és
Charlemund közt haladt. Olem mögöttük jött, szemét folyton az erdőn
tartotta.
– Milyen szakácsról? – kérdezte Tamás.
– Arról, amelyik a maga helyőrsége mellett főz még a Nemesek
Háza összes dolgozójára és hivatalnokára is. – Az öreg, görnyedt
könyvelő ébernek tűnt a délutáni napfényben, és egy sokkal fiatalabb
férfi tartásával lovagolt. Állta Tamás tekintetét.
– Arról, amelyik olyan ételeket készít, amilyeneket még sosem láttak
Adopestben, és olyan nyersanyagokat kap, amelyeknek egyáltalán nincs
szezonja a világnak ezen a részén, ráadásul anélkül, hogy valaha is
megrendelte volna őket. Arról, amelyik mindennap ötezer embert etet
meg pár száz kranányi liszttel és marhával. – Ondrausz üresen
elmosolyodott. – Arról, amelyik azt állítja magáról, hogy egy isten.
Vagy talán mindez elkerülte volna a figyelmét?
Tamás kissé lelassította a lovát, és megvárta, hogy a többiek is
kövessék a példáját. A vadászinas, a dandártábornok és a papnők
gyanútlanul mentek tovább. Amikor hallótávolságon kívül értek, Tamás
így szólt:
– A fickó egy Fortélyos. Nem egy isten.
 Charlemund felhorkant.
– Ennek bizony örülök. Mert az blaszfémia.
– Szóval tud róla? – kérdezte rezignáltan Tamás. Remélte, hogy
Charlemund figyelme elsiklott Mihali fölött. Nyilván hiú remény volt.
– Természetesen – válaszolta a fő-diocel. – Az Egyházbeli
kollégáimat is értesítettem róla. Éppen ma reggel kaptam meg a
válaszukat.
– És?
– Azt kívánják, hogy azonnal vegyem őt egyházi őrizetbe, mielőtt a
hazugságai továbbterjedhetnek.
– A fickó ártalmatlan – mondta Tamás. – A Hassenbur
Elmegyógyintézetből szökött meg. A napokban fogom visszaküldeni. –
Az Egyház beavatkozására volt a legkevésbé szüksége.
– Ki ő? – kérdezte Ondrausz.
– Az Aranyséfek Ura.
– Ne gúnyolódjon velem – fakadt ki döbbenten Ondrausz.
– Nem gúnyolódik – szólt közbe hirtelen Ricard. – Az Aranyséfek
Ura egy létező cím az étkezési szakértők körében. Azt jelenti, hogy az
illető a legjobb szakács az egész átkozott Kilencekben. El sem tudom
hinni, hogy tényleg a városban van.
– Ismeri? – kérdezte Tamás.
– Inkább csak tudok róla – válaszolta Ricard. – Öt éve egy egész
vagyont fizettem neki, hogy főzzön Manhouch-nak. Azon a vacsorán,
amely meggyőzte a királyt, hogy engedjen nekem szakszervezetet
alapítani. Sosem kóstoltam ahhoz fogható ételt. – Halkan füttyentett. –
A tökleveséért meghalni is hajlandó lenne az ember. Nagyon szeretnék
találkozni vele.
Tamásnak már Mihali töklevesének a puszta említésére is el kellett
fojtania egy mosolyt. Összegyűlt a nyál a szájában, és egy pillanatra
még az illatát is érezte, mintha Mihali éppen a következő tisztás
közepén készítené egy edényben.
– Nos, nem fog találkozni vele – mondta Charlemund. – Ma éjjel
egyházi őrizet alá veszem. Csak a Tamás iránti tiszteletből nem adtam
ki rá a parancsot már ma reggel.
– És ha nem engedem, hogy elvigyék? – kérdezte Tamás könnyedén.
Charlemund felnevetett, mintha Tamás valami viccet mesélt volna el.
 – Olyan nincs. A fickó pogány és istenkáromló. Mind tudjuk, hogy
csak egyetlen Isten létezik, az pedig Kresimir.
– Adom, Unice, Rosvel és a többiek nem Kresimir testvérei
véletlenül? – kérdezte Tamás. – Nem vagyok annyira otthonos az
egyházi tanokban, mint kellene…
– Doktrínák, nem tanok – szakította félbe Charlemund. –
Szemantika. Igen, segítettek neki a Kilencek megteremtésében, éppen
ezért szentek mindannyian. De Kresimir köztük az egyetlen Isten. Aki
mást állít, az szembemegy az Egyház doktrínáival. Ezt Kezlea
Tanácsában határozták el még ötszázhétben.
Ricard szeme elkerekedett.
– Maga tényleg tud dolgokat az Egyházról. Hihetetlen! Én meg azt
hittem, a fő-diocelséghez csak egy szép kalap és egy hárem kell.
Charlemund nem foglalkozott Ricarddal, mintha az csak egy irritáló
szőnyegárus lett volna a piacon.
– A Tanács azt is megállapította, hogy az eretnekek és az
istenkáromlók az Egyház fennhatósága alá tartoznak. Ezt az
egyezményt a Kilencek összes királya aláírta.
– Érdekes, hogy Adrónak már nincs többé királya – jegyezte meg
Tamás.
Charlemund erre mintha összerezzent volna.
– Mi…?
– Felmerült már magukban, fő-diocelekben – folytatta Tamás –,
hogy Adrót immár egyetlen korábbi király által aláírt egyezmény sem
köti? Ha úgy vesszük, még a tizedet sem kell fizetnünk többé.
– Ez nem lehet igaz – hadart Charlemund. – Úgy értem, volt egy
megállapodásunk…
– Manhouch-sal – szólt közbe Ondrausz. Az ispán arcán gonosz
vigyor játszott, és Tamás azon tűnődött, hogy talán éppen ürügyet
szolgáltatott Ondrausznak az Egyház teljes elidegenítésére. A tábornagy
szorosan lehunyta a szemét. Ó, Kresimir az égben. Kár volt kinyitnom a
számat.
– Szeretnék most már felzárkózni a vadászathoz – mondta Tamás,
mielőtt Charlemund reagálhatott volna. – Alig hallom a kutyákat. –
Megsarkantyúzta a lovát, és pár másodperc alatt beérte a vadászinast.
– Uram – fordult hátra Gaben. – Jelentősen leszakadtunk a csapat
többi részétől.
 – Igen, észrevettem.
– Ha megengedi, uram, átvezetném magunkat egy rövidebb úton az
erdőn át. Tudom, hogy hol lesznek a többiek úgy – felpillantott a fákon
átsütő napra – két óra múlva. Azt hiszem, ott utolérhetjük őket.
Máskülönben csak a vadászat után tudunk felzárkózni hozzájuk.
– Uram – szólalt meg halkan Olem –, veszélyes lenne letérni a
vadászútról. Ez az erdő a királyé volt, nagyobb, mint Adopest az összes
külvárosával együtt. Gyerekkoromban sokat játszottam benne. Ha
eltévedünk, lehet, hogy napokig nem kerülünk elő.
– A sűrűben lassan fogunk haladni – mondta a vadászinas –, de át
tudjuk vágni magunkat rajta. Jól ismerem ezt az erdőt.
– Nekem nem tetszik az ötlet, uram – jegyezte meg Olem.
Tamás elűzte saját nyugtalanságát, és Olemre mosolygott.
– Nyugodjon meg. Kisfiúkora óta ismerem Gabent, és ebben az
erdőben a szarvasok a legveszélyesebb állatok. Mutassa az utat.

A szarvascsapáson, libasorban ügettek keresztül az erdőn. A papnők

hangosan tréfálkoztak Tamás mögött, aki hagyta elkalandozni a
gondolatait, és csataterveket meg stratégiákat fontolgatott magában. A
Wasal Kapujánál még nem kezdődött el a harc. Csak Délormon
dördültek el lövések, az erődváros sajátos elhelyezkedése pedig nem
kívánt sok stratégiát. Már egy hónapja álltak ellen a kez
előrenyomulásnak, minimális vesztességgel, és annak ellenére, hogy az
ellenséget erős mágia segítette. Julene árulásának már csak a
gondolatától is felforrt Tamás vére.
És ott volt Tániel is. Mit tehetne vele? Bo még mindig élt, és
Tániellel együtt verték vissza a Kezt, ez pedig örömmel töltötte el
Tamást. Csakhogy Bo továbbra is a gész hatása alatt állt. Vajon bízhat
bennük? Tániel ellenszegült a parancsainak. Ezt orvosolni kell, noha
Tániel azt állította, hogy jó okkal hagyta életben a barátját – szükségük
volt a Kiváltságosra, hogy segítsen megvédeni a Hegykoronát.
De Tamás tudta a dolog igazi okát. Tániel nem volt képes meghúzni
a ravaszt. Nem volt képes megölni a legjobb barátját, még akkor sem,
amikor szükséges volt; még a feljebbvalója utasítására sem. Tánielnek
tudnia kellett, hogy Tamás átlát majd a kifogásain. A tábornagy kiűzte
magából a gondolatot, mert nem akarta, hogy tönkretegye a napját.
 A terep lassan változott, ahogy lovagoltak. Leereszkedtek egy
völgybe, ahol mohával borított vándorkövek vették körül őket, az erdei
talaj pedig tele volt lehullt levelekkel és elrohadt fenyőtűkkel. A hely
mintha minden hangot elnyelt volna. Jeges kéz kúszott fel Tamás
gerincén. Az erdő öregnek és mélynek tűnt, a lovak patáinak hangja
mintha valamiféle betolakodás lett volna.
A szarvascsapás véget ért, és ezután egy kis patakot követtek. A
vándorkövek nagyobbak, a fölöttük elterülő lombkoronák sűrűbbek
lettek. Úgy tűnt, még el sem érték a völgy alját. Tamás nem emlékezett
erre a helyre a korábbi vadászatokból.
Az előtte haladó Ondrausz fejét bámulta. Ősz hajtincsek tapadtak a
koponyájához két anyajegy társaságában, amelyek akkorák voltak, mint
egy kétkranás érem. Ő lett volna az áruló? Tamás nagyon is tudatában
volt annak, hogy négy tanácstaggal lovagol együtt, akik közül
bármelyik éppolyan valószínűséggel lehet áruló, mint a többi.
Olem hirtelen megsarkantyúzta a lovát, lehagyta a többieket, és
besorolt a vadászinas elé.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Mindjárt megérkezünk – válaszolta Gaben. – Másfél kilométer, és
beérjük a vadászatot.
– Akkor miért nem hallom a kutyákat?
Tamás a sor elejére ügetett, nyomában Charlemunddal és
Ondrausszal. Ricard hátul maradt, és a föléjük emelkedő vándorköveket
nézegette.
– Lehetetlen bármit is meghallani itt, a sziklák között – mondta
Gaben, ahogy Tamás mellésorolt.
– Még csak a közelében sem vagyunk a vadászatnak – jegyezte meg
Olem. – Ez az Óriás Biliárdasztala. Sokat futkostam itt
gyerekkoromban.
Tamás homlokráncolva nézett Gabenre.
– Magyarázatot!
Egy szikladarab zuhant le az egyik vándorkőről. Tamás megfordult,
és az erdőt fürkészte.
– Ricard? – kiáltott fel. Ricard lova magában állt a sor végén,
kantárja egy törött faágon lógott. Ricardnak nyoma sem volt. Tamás
visszafordult Gabenhez. – Magyarázatot! Most!
 Tamás levelek zizegését hallotta maguk körül az erdőből. Ismét
megfordult, de nem látott semmit. Ricardnál volt egy pisztoly. Tamás
kinyúlt az érzékeivel. Ricard a közelben volt, Tamás érezte a lőport.
Felmászott az egyik vándorkő tetejére, és hason feküdt rajta, arccal a
csapat felé fordulva. Ricard volt az áruló? Valamilyen csapdába
sétáltak? Ricardnál pisztoly volt, és tudnia kellett, hogy Tamás csak a
lőpor alapján is megtalálja őt.
Egy férfi lépett fel egy vándorkőre nem sokkal előttük. Feltartott egy
íjat, és felajzotta. A nyíl kilövésre készen állt, és egyenesen Tamásra
mutatott. Egy szemmel célzott, mert a másikat egy fehér szemfedő
takarta. Idősebb volt Tamásnál, arcát csaták edzették. Összefoltozott,
barna-zöld köpenyt viselt, hogy belesimuljon az erdős környezetbe.
– Ryze dandártábornok – mondta Tamás.
Olem odadobott neki egy pisztolyt, és egy veterán katona
sebességével vette kézbe a puskáját. Tamás elkapta a pisztolyt, és a
dandártábornokra célzott vele, nem is vesződve a kakas felhúzásával.
Egy lőpormágusnak nem kellett.
– Tegyék le a fegyvert – szólította fel Ryze dandártábornok. Íjával
rezzenéstelenül célzott. Tett előre egy fél lépést, hogy biztos lábbal
álljon a vándorkőn. Köpenye meglebbent, és felbukkantak alatta a
vadászat színei.
– Most rögtön megölhetem – figyelmeztette Tamás.
– Talán – válaszolta Ryze. – De nem mindnyájunkat.
A tábornagy Ryze-on tartott a szemét, ahogy a testőrét szólította.
– Olem?
– Körülvettek minket, uram – válaszolta Olem komoran. –
Mindannyian íjjal vannak felfegyverezve. Tizenöten, de az erdőben
még többen is lehetnek.
– Vannak is – erősítette meg Ryze dandártábornok.
– Tudja maga, hogy ki vagyok? – harsant fel Charlemund. Tamásnak
oda se kellett néznie, hogy tudja, a fő-diocel előhúzta rövidkardját. Sok
hasznát nem veszi majd a köveken álló vitézekkel szemben.
– Tudjuk, fő-diocel – válaszolta Ryze dandártábornok. – És ha
Tamás tábornagy velünk jön, nem esik baja. Egyiküknek sem esik baja.
– Mindnyájukat el fogom pusztítani – vicsorogta Charlemund.
– Ebben biztos vagyok – hagyta rá színtelen hangon Ryze. –
Tábornagy, ha lenne oly szíves.
 Tamás végiggondolta, milyen fegyverek állnak a rendelkezésére.
Egy tucat golyó. Messze nem elég, hogy a lövés szétszórásával
megöljön tizenöt embert, még legjobb esetben sem. Azon tűnődött,
hogy vajon Ricard azért mászott fel az egyik vándorkőre, mert
megérezte a csapdát, vagy azért, mert eleve ő állította fel.
– Úgy látszik, nincs más választásom – mondta.
– Így van. – Ryze magányos szeme lassan végignézett a csapaton. –
Menjünk.
Tamás ismét kinyúlt az érzékeivel. Az emberek egyikénél sem volt
egy szemernyi lőpor sem. Óvatosak voltak. Tovább keresett, beljebb az
erdőben, hátha ott akadtak, akik hoztak magukkal lőport. Megdermedt.
Egy Kiváltságost érzett.
– Miért adta el magát Ipille-nek? – kérdezte. – Lady Winceslav
megbízott magában.
Ryze enyhén megrázta a fejé.
– Ennek semmi köze a Kezhez. Én Adrót és Lady Winceslav-t
szolgálom.
– Akkor miért van egy Kiváltságos az erdőben? – mutatott Tamás
észak felé.
Ryze dandártábornok szeme kissé kitágult.
– Ennek semmi köze a Kezhez – ismételte. – Most pedig jöjjön
velünk, vagy mindnyájukat leszedjük, és majd később válogatunk. –
Ryze ujjai megrándultak az íjon. Állítólag tökéletesen lőtt íjjal,
számszeríjjal, puskával és pisztollyal is. Híres volt cselekvőkészségéről
és brutalitásáról, amikor szükséges volt. Ostobának sem lehetett
nevezni. Okkal vált az Adom Szárnyai dandártábornokává.
Tamás megsarkantyúzta a lovát.
– Le a nyeregből – utasította Ryze, a nyíl hegyével a föld felé intve.
– Adja át az extra lőportölteteit a testőrének. A pisztolyát is. A lovat
pedig hagyja kikötve egy fánál.
Tamás követte az utasításait, és Ryze dandártábornok felé indult.
– Te rohadék – szólalt meg Olem. – Te mocskos rohadék.
Megszabadítalak a másik szemedtől is.
– Hallgattassa el a kutyáját – mondta Ryze.
– Olem, semmi baj. – Tamás megállt Gaben mellett, és felnézett rá.
A férfi arca kifejezéstelen volt. – Gondolom, ez itt a magáé – mondta
Tamás Ryze-nak.
 – Az. Ő majd visszavezeti a többieket a vadászathoz.
– Menjen a pokolba – reagált Tamás. – Olem, vigyen vissza
mindenkit biztonságban. Azt mondta, gyerekként itt játszott. Ki tud
jutni innen?
– Igen – válaszolta Olem, és nyomorúságosnak hangzott.
– Akkor ez parancs. Ne jöjjön vissza értem, amíg mindenkit ki nem
vitt az erdőből.
– Ha követ minket, elvágom a tábornagy torkát – szólalt meg Ryze,
majd leugrott a vándorkőről, és tompa puffanással ért földet.
Mozgásra ösztökélte maga előtt Tamást, és hamarosan körbevette
őket két erdei ember, majd pedig még kettő. Tamás látta, hogy nem
viselnek vadászszíneket a köpenyeik alatt. Valószínűleg órák óta vártak
már rájuk.
– Ryze – szólalt meg egy hang hirtelen. Tamás a dandártábornokkal
együtt fordult a forrása felé. Sabastenien dandártábornok volt az, a halk
parancsnok. Hangja nyugodt, kimért volt. – Ezért az árulásért a fejét
vesszük. A Lady nem fogja eltűrni.
– Tudom – válaszolta Ryze. Volt egy árnyalatnyi szomorúság a
hangjában. Hátat fordított Sabasteniennek, és az erdőbe vezette Tamást.
Amint a másik csoport már nem láthatta őket, Ryze dandártábornok
kocogni kezdett, és egy tőr hegyével ösztökélte Tamást, hogy ő is vegye
fel a tempót. De szórakozottan csinálta, mintha csak megfeledkezett
volna róla, hogy Tamás a foglya. A tábornagy hátranézett a válla fölött,
és végigmérte a dandártábornokot.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte.
– Csendet. – Ryze hangjában nem volt rosszindulat. – Fogalma sincs,
hogy mi az az „ez”. Azt állítja, hogy egy Kiváltságos van az erdőben?
Tamás hirtelen megállt, szembefordult Ryze dandártábornokkal, és
megragadta a tőrt tartó csuklóját. Ryze szorosabban markolta a
fegyvert, másik kezével pedig Tamás vállát kapta el. Csak egy
pillanatig küszködtek csendben, mielőtt Ryze egyik embere odalépett,
és Tamás derekára vágott. A tábornagy felnyögött, elengedte Ryze
csuklóját, és térdre esett.
– Vissza – vicsorgott Ryze az emberére. Megragadta Tamás karját,
és talpra segítette. – Elárultak engem – mondta olyan halkan, hogy csak
Tamás hallhatta.
 – Engem is – bámult Tamás a dandártábornokra. Voltak idők, hogy
Ryze-t a kollégájának tekintette, noha sosem kerültek olyan közel, hogy
barátok legyenek. Évtizedekkel ezelőtt egymás mellett szolgáltak a
tengerentúlon.
– Nem úgy, ahogy gondolja. – Ryze hátralépett, és leengedte a tőrét.
– Nem azért jöttem, hogy megöljem, tábornagy, és nem is azért, hogy
átadjam a Keznek.
– Akkor hát mire föl ez a színjáték? – Tamás azt fontolgatta, hogy
megint rárontson-e Ryze-ra. Lehet, hogy legyűrné, de az emberei a
közelben figyeltek.
– Hogy figyelmeztessem. Azokat a katonáimat hoztam, akikben a
legjobban megbízom, de úgy látszik, ez is kevés volt. Biztos benne,
hogy egy Kiváltságos van az erdőben?
– Igen – mondta Tamás lassan, és kinyitotta a harmadik szemét. –
Közeledik. És Felügyelők vannak vele. – Beleborzongott a gondolatba.
Ryze dandártábornok őszintének tűnt, de Tamás nem állt készen rá,
hogy megbízzon benne. Lehet, hogy csak húzza az időt, hogy a
Kiváltságos beérje őket.
Ryze szitkozódott egyet.
– Kah! Loadio! Vegyétek fel a pozícióitokat ott és ott. – Egy pár
vándorkőre mutatott. A két férfi bólintott, és felmásztak a sziklákra. –
Öljétek meg a varázslót. – Ryze Tamáshoz fordult. – Futás.
Tamás azon gondolkodott, hogy kihasználja-e az alkalmat a
szökésre, de egy pillanatnyi hezitálás után végül követte Ryze-t az
erdőbe. Menet közben Ryze az emberei nevét szólította, és párban
elhelyezte őket közé és a varázsló közé. Tamás időről időre
hátrapillantott a válla fölött, és harmadik szemével a Kiváltságos
pasztell ragyogását kereste. A mágus gyorsan, tompább erőragyogások
társaságában közeledett. Egy Kiváltságos csak akkor mozoghatott ilyen
sebességgel, ha egy Felügyelő vitte.
Ryze megfordult, hogy parancsot vakkantson egy emberének, aztán
megállt. Tamás majdnem belerohant. Ryze előhúzott egy tőrt, és harci
állásba helyezkedett.
Tamás is megfordult. Csak Ryze két embere maradt a közelben. Az
egyikük egy vitéz volt, akinek karjáról íj lógott, és vörös vágással a
torkán borult a holt levelek ágyára. A másik Gaben volt, aki beletörölte
tőrét a vitéz köpenyébe, és szembefordult Ryze-zal.
 – Az apád… – kezdte Ryze.
– Egy átkozott bolond, akinek sosem lett volna szabad követnie ezt
az árulót – mutatott Gaben Tamásra. Felkészült, hogy összemérje a tőrét
Ryze-éval. – Csak annyit kell tennem, hogy lefoglalom magát, amíg a
herceg megérkezik.
Az öreg dandártábornok tőrrel a kezében előrelendült. Hárított,
vágott, és Gabenhez ugrott, belemélyesztve pengéjét a férfi mellkasába.
Még csak harcnak sem lehetett nevezni. Ryze felállt, magányos szeme
dühtől vöröslött, ahogy visszanézett az útra, ahonnan jöttek. Tamás
hallotta az erdőből a varázslat zajait, és egy eldőlő fa földet érését.
– Hagytam meghalni az embereimet – mondta Ryze. Behunyta a
szemét, és elejtette a tőrt. Tamás észrevette, hogy vitézkabátján vér
vöröslik. Ryze megérintette a sebet. – Szerencsés döfés – intett a halott
vadászinas felé.
Tamás a talaj egy tiszta részére segítette Ryze-t, és nekitámasztotta
egy fának.
– Mondja, amit mondania kell, mielőtt ez az egész a semmiért lesz. –
A varázslat hangja közeledett.
– Már egy ideje nem tudtam közel kerülni önhöz – mondta Ryze. –
Bolond terv volt ez, de értse meg, uram, hogy kétségbeesett voltam.
Barat dandártábornok elárult minket, és fogva tartja a legifjabb fiamat.
Reméltem, hogy meg tudom győzni önt, hogy hagyja itt a vadászatot, és
segítsen kiszabadítani. Többórányi előnyünk lett volna, mielőtt Barat
tudomást szerez az eltűnésünkről. – Ryze a kezébe temette az arcát,
vonásain könnyekkel keveredett izzadság csorgott végig. – Nem
tudtam, hogy elárultak minket.
– Barat az áruló? – kérdezte Tamás. – Lady Winceslav tud róla?
– Nem ő az egyetlen áruló. Az ön tanácsának az egyik tagjával
dolgozik együtt. És nem. A Ladynek fogalma sincs róla, mert elvakítja
a szerelem. Barat elcsábította. Mindent megtettem, hogy elküldessem a
frontra vagy az országon kívülre, de a Lady hallani sem akart róla. Most
már csak Baratra hallgat.
– Tudja, hogy kivel dolgozik együtt Barat?
– Nem. Meneküljön! – Ryze előredőlt, és a földre lökte Tamást. Az
erdő hirtelen lángra lobbant, a hőség égette a tábornagy arcát és kezét.
Arrébb gurult a földön, majd talpra állt, és Ryze felé pördült. Az öreg
dandártábornok üvöltött, ahogy a bőre lemállott róla, a húsa pedig
elsorvadt. Tamás egy vándorkő mögé vetődött, és tágra nyílt szemmel
kereste a Kiváltságost meg a Felügyelőit. Egy nagy reccsenést hallott,
és az utolsó emléke az volt, hogy a vándorkő szétrobban.
 24.
FEJEZET

– Mit akar?
Lord Vetas állt Adamat házának lépcsőjén. Elegáns frakkot viselt
hozzáillő csizmával, amely olyan fényes volt, hogy bántotta Adamat
szemét. A frakk alatt skarlát mellény és fekete selyeming lapult.
Kalapját kezében tartotta, rövid, fekete haja stílusosan a fejére simult.
Adamat kidörgölte az álmot a szeméből, és megigazította magán a
köntösét. Az előszoba órájára pillantott.
– Reggel hét van – mondta morózusan.
– Bejöhetek? – kérdezte Lord Vetas udvarias hangon.
– Nem. Mit keres itt? – Adamat elhallgatott, és hirtelen gyanakvóvá
vált. – És hol vannak a banditái?
– Ma nincs szükség rá, hogy fenyegetőzzek. Legutóbb csak azért
voltak itt az embereim, hogy gondoskodjanak Palágyiról. Remélem,
nem voltak problémái a teste eltüntetésével.
Amennyi érdeklődést mutatott, akár Adamat reggeli teájáról is
kérdezhetett volna.
– Nem igazán, köszönöm. És most bökje ki, hogy mit keres itt.
Lord Vetast nem hozta ki a sodrából Adamat nyers hangneme.
 – Ajándékot hoztam – mondta, és feltartott egy kis, fekete dobozt. –
Nem kaptam visszajelzést magától. Feltételezem, úgy döntött, hogy
nem fogadja el az állásajánlatunkat.
Adamat kikapta kezéből a dobozt.
– Mondja meg az urának, hogy feldughatja magának. Elmentem a
kártya hátoldalán lévő címre, és csak egy üres raktárt találtam a folyó
mellett. Nem tudtam mit kezdeni vele. Maga pedig – tette hozzá. –
Maga nem létezik. Nem volt sok időm, hogy levadásszam, de nincsen
olyan, hogy „Lord” Vetas.
– Nagyon furfangos – jegyezte meg Lord Vetas. – De a cím valódi.
Meg vagyok lepve, hogy az embereimnek nem tűnt fel a látogatása. Sőt,
ami azt illeti, le vagyok nyűgözve. – Mindkét kezét felemelte, és lágyan
összecsapta őket. – Kiváló nyomozónak bizonyult. Nem kétlem, hogy
idővel felderíti az identitásomat. És a gazdámét is.
– Mi lenne, ha elmondaná, hogy ki maga, és mindkettőnknek időt
spórolna meg? – javasolta Adamat.
Lord Vetas csak mosolygott.
– Egy nyomozást folytat Tamás tábornagynak a tanácsába férkőzött
áruló után.
– Nem.
– Ne hazudjon nekem, Adamat. Ez már tény a számomra.
– Ha így is lenne, akkor sem beszélnék egy folyamatban lévő
nyomozásról.
– Mik az eddigi következtetései?
– Nem értette, amit mondtam? – kérdezte Adamat. – Nincs mit
megbeszélnem magával. Jó napot. – És kezdte becsukni az ajtót.
Lord Vetas udvariasan felemelte a kezét, akár egy hivatalnok, aki
felettese figyelmét kéri.
– Mi az?
– Ki sem nyitja az ajándékát?
Adamat homlokát ráncolva nézett a kezében tartott dobozra. Sima és
fekete volt, és egy selyemszalagot kötöttek a közepére, mintha csak az
ékszerésztől származna. Kioldotta a szalagot. Egy ujj volt a dobozban.
Az ujjpercnél vágták le, és Adamat tapasztalatból tudta, hogy egy
tinédzserfiúhoz tartozott. Az ujjon egy gyűrű volt. Adamat apjának
gyűrűje. Egy gyűrű, amit Adamat odaadott…
 Remegve kötötte vissza a szalagot a dobozra, és becsúsztatta azt a
köntöse zsebébe. Frakkjánál fogva megragadta Lord Vetast, és
berántotta az ajtóból. A férfi nem is ellenkezett, ahogy Adamat berúgta
az ajtót, és nekicsapta őt a falnak. Légzése egyenletes volt, amikor
Adamat közel hajolt hozzá.
– A fiáé volt – mondta Lord Vetas segítőkészen.
– Tudom, hogy kié volt! – Adamat nem bírta megállni, hogy
kiabáljon. Mindkét kezével megmarkolta Lord Vetas kabátját, és a
földre taszította a férfit. Elővette sétapálcakardját az ajtó melletti
pálcatárolóból, kihúzta a pengét, és Lord Vetas álla alá tolta. A férfi
még csak meg sem rezzent.
– Ha halott…
Lord Vetas úgy nézett a kard élére, mint holmi ártalmatlan
furcsaságra az orra alatt.
– Ó, nagyon is életben van. Ez a lényege annak, ha az ember túszt
tart magánál. Holtan már nem túszok.
– Ezért megölöm.
– Öljön meg, és a gazdám egyszerűen küld egy másikat helyettem.
És ő már egy nagyobb dobozzal fog jönni. A lánya feje lesz benne.
Adamat pengéje egy csepp vért ontott ki Lord Vetas torkából. A férfi
elővett egy zsebkendőt, és letörölte a vért.
– Miért ne öljem meg most rögtön? – suttogta Adamat.
– Most mondtam. – Lord Vetas együtt érzőn mosolygott rá. – Ön
most nagyon dühös. Megértem. Próbáljon megnyugodni, és gondolja át
a dolgokat.
Adamat semmit sem akart jobban, mint keresztüldöfni ezt az embert.
Alig tudta visszafogni magát. Egyetlen apró mozdulat, és az életét
jelentő vére máris kifolyik az előszoba szőnyegére.
SouSmith jelent meg hálóingjében a lépcső tetején. Adamat egy
intéssel visszaküldte.
– Mit akar tudni a gazdája?
– Mindent. Bármit, amit Tamás megosztott magával, bármit, amire a
nyomozása során rájött. Kezdjük most.
Adamat felsóhajtott, a harci kedv lassan elszivárgott belőle. Helyére
félelem költözött.
– Nincs semmi. Semmit sem tudok.
Egy árnyalatnyi bosszúság suhant át Lord Vetas arcán.
 – A nyomozásom még nem vezetett el semmilyen következtetéshez.
– Adamat igyekezett összeszedni szétesett gondolatait. Folyton
emlékeztette magát, hogy Josep még életben van. Minden rendben lesz,
amíg játssza Lord Vetas játékát.
– Kezdjük az elejéről – unszolta Lord Vetas. – Meséljen a
nyomozásairól. Mindkettőről.
És Adamat beszélni kezdett. Szavai meg-megbicsaklottak, mintha
mindegyik egy-egy tégla lett volna a biztonsági falban, amelyet a
családja köré épített. Közben egyszer majdnem összeesett, így
visszatette kardját a pálcájába, és teljes súlyával rátámaszkodott.
Elmondott Lord Vetasnak mindent, amit Kresimir Ígéretéről tudott,
és azt is, hogy Tamás konklúziója szerint az Ígéret csupán badarság
volt. Mesélt az éjszakáról az Égbolt Palotában és a találkozásáról
Uszkannal. Olyan részleteket is belevett, amelyeket pedig nem akart.
Aztán folytatta a találkozójával Ricard Tumblarral és Lady Winceslav-
val. Lord Vetas végig csendben hallgatta, és Adamat semmit sem tudott
leolvasni az arcáról. Szenvtelenül fogadta az információkat.
Adamat olyan gyorsan beszélt, hogy egészen a végéig fel sem merült
benne az igazság elhallgatásának vagy a konkrét hazugságnak a
lehetősége. Amikor befejezte, remegő kézzel rogyott le a lépcsőre, és
teljesen kimerültnek érezte magát. Mintha a kora végre utolérte, és
jócskán le is hagyta volna.
Lord Vetas egy pillanatra elgondolkodott.
– Két hónap nyomozás után ez minden, amit fel tud mutatni?
Adamat szeme összeszűkült.
– Húsz ember munkáját végeztem.
– És biztos benne, hogy minden részletet elmondott?
– Biztos vagyok benne. Semmit sem felejtek el.
– Á, igen. A Fortélya. Meséljen még erről a… pusztításról, ami
Adrót fenyegeti – mondta Lord Vetas.
– Alig tudok róla valamit. – Adamat fáradt volt. Csak arra vágyott,
hogy bemásszon valami sötét lyukba. – Egy jóslatról van szó, amely
szerint Kresimir visszatér, és ezt a visszatérést rengeteg erőszak kíséri
majd. Egy régi legenda.
Lord Vetas elgondolkodott. Még egyszer megtörölte a nyakát, hogy
eltávolítsa róla a vérfoltot, majd feltette a kalapját.
 – Később visszajövök. És remélem, hogy akkor már valami
érdekesebbel is tud szolgálni. Mert ha nem… – Tekintete az Adamat
zsebében nyugvó doboz felé villant.
 25.
FEJEZET

Tániel letörölte a vért az arcáról, és nézte, ahogy két nő egy újabb Őrt
vonszol el a mellvédtől. A férfi koponyáját alig egy perccel azután
hasította szét egy golyó, hogy ő és Tániel megosztoztak egy kanna
boron a bástyafalak viszonylagos biztonsága mögött. Tániel becsukta a
szemét, és próbálta felidézni az arcát. Este majd lerajzolja.
Mindent vér borított; új vér és régi vér. Friss foltok éktelenkedtek a
kövezeten és Tániel kabátján, régi, kifakult foltok pedig mindenütt. Az
egész bástya sós vastól bűzlött. A beteges, fullasztó halálszag lentről
kúszott fel, és harcba szállt Tániel érzékszerveiért a feketelőpor
felhőivel.
A Kez riasztó tempóban szállította le sebesültjeit a hegyoldalon. Az
embereket gabonazsákokként lökdösték és adogatták tovább, hogy
helyet biztosítsanak az új katonáknak. Egy hete építettek egy nagy, V
alakú csúszdát, amely egészen Mopenhague-ig nyúlt le. A halottakat
botokkal dolgozó, arcukon vászonsálakat viselő emberek borították és
lökdösték le egy halomba. A csúszda azóta rég barnásvöröses színt vett
fel, Tániel pedig még csak elképzelni sem akarta, hogy milyen szaga
lehetett. Látta a lenti síkságokon a hatalmas gödröket, ahová a
holttesteket hordták.
 A mellvédnek vetett háttal ült, a puskáját tisztogatta és töltötte újra.
Ezúttal normál golyót használt, mert a vöröscsíkok kezdtek elfogyni.
Ka-poel mellette ült hosszú, fekete kabátjában és kalapjában. Egy golyó
kitépett egy darabot az egyik hajtókájából, és a lány a feje titokzatos
megdöntésével viszonozta Tániel aggódó tekintetét. Tániel fél térdre
állt, és elnézett a bástyafal fölött.
A külső erődök hetekkel ezelőtt elestek, és nem is tettek kísérletet a
visszaszerzésükre. A kez katonák a falaikon túl rejtőzve várták a
parancsaikat. Tániel észrevett egyet, aki túlságosan merészen dugta ki a
fejét a fal mögül, és lőtt. A férfi az arcához kapott, felkiáltott, és
elvesztette lába alól a talajt. Gurulni kezdett lefelé, és ahogy vakon
próbált kapaszkodót találni, magával vitte két bajtársát is.
Ha túléli a bukdácsolást, egész életére torz marad az arca.
Tániel elűzte magától a gondolatot, és megfordult, hogy újratöltsön.
Egy golyó csapódott le mellette a falról, mindössze egy pillanattal
azután, hogy lebukott. Mély levegőt vett, és elkezdett újratölteni.
– Keress nekem egy Kiváltságost – mondta Ka-poelnak. A lány
bólintott, és kikukucskált a fal fölött.
Hetek óta mentek így a dolgok. A kez katonák a külső erődök
mögött tartották a hegyoldalt. Földet halmoztak fel az úton, hogy legyen
elég fedezékük, sziklák és talaj és bármi egyéb mögött kuporogtak, amit
találtak. Feljebb tolták a tüzérséget, de nem sokkal később már a
Hegyőrség ágyúi által szétrobbantott darabjaik bukdácsoltak lefelé a
hegyoldalon. Erre még több tüzérség érkezett, immár Kiváltságos
pajzsokkal védve. Számtalan próbálkozás után kialakítottak maguknak
egy hídfőállást, és azóta legalább tizenöt megtisztított helyről lőtték
egyfolytában a mellvédet.
Néhány óránként rendszeresen rohamra is indultak ellene – óramű
pontossággal fejlődtek fel a barikádok mögött, és készítették elő a
fegyvereiket. Aztán megszólalt egy kürt, és nekiiramodtak a hegyen,
csak hogy pusztító tűzsorral találják szembe magukat. Tániel szinte látta
a dicsőség ígéretét a tisztek szemében, mielőtt leszedte őket. Felfordult
tőle a gyomra.
Minden roham kudarcot vallott, és mégis, minden roham egy kicsit
tovább jutott az erődhöz vezető úton. És az Őrség is veszített
embereket. Kartácslövedékek hasították át Bónak a katonák fölé emelt
kísérleti varázspajzsát. Golyók fúródtak a lövészek szeme közé, amikor
felsorakoztak a tüzelésre. Még némi mágia is kezdte elérni őket: tegnap
egy férfi halálra égett egy Kiváltságos tüzének a töredékében. A bástya
még mindig bűzlött az égett hústól.
Tániel újratöltötte a puskáját egy vöröscsíkkal, és vett néhány mély
levegőt. Ka-poel a kezével jelzett neki. Célpontot talált. Tizenegy órára
a pozíciójától. Feltérképezte az agyában. Az egyik tüzérségi állásnál
van.
Éppen lőni készült, amikor Gavril érkezése félbeszakította a
mozdulatát. A nagydarab Őrparancsnok lehúzott fejjel, egyik kezében
egy palack borral, a másikban egy óncsészével igyekezett Tániel felé.
Lerogyott mellé, háttal a mellvédnek, és meglóbálta a palackot Tániel
orra alatt.
– Hogy állnak a dolgok a fronton, Különb? – kérdezte.
Ka-poel megkocogtatta Tániel vállát, és megismételte a
kézmozdulatot. Tániel mély levegőt vett, és felállt a fal mögött.
Kevesebb mint egy másodperc a lövésre. Meghúzta a ravaszt,
visszabukott a fal mögé, és mélyet lélegzett a lőporfüstből. Ka-poel
figyelte az eredmény. Bólintott neki, de a kezét horizontálisan elhúzta a
derekánál. Eltalálta a Kiváltságost, de nem ejtett rajta halálos sebet.
Tániel a tőle telhető legrosszallóbb pillantását lőtte Gavrilra.
– Tele vagyunk lyukakkal. Te minek örülsz ennyire?
– Bor a Szent Adom Fesztiválról! – tartotta fel Gavril a palackot. –
Annyit küldtek Adopestből, hogy az egész kez hadsereget leitathatnánk
vele. Kár, hogy háború van. A késő tavasz az egyetlen olyan időszaka
az évnek, amikor el tudom viselni Adopestet. A fesztiválbor kétségkívül
segít benne. – Elhallgatott, hogy megtöltse a csészét, amelyet aztán
felajánlott Tánielnek. Az elhessegette.
– Már kóstoltam. Öt perccel ezelőtt.
Ka-poel az egész palackot kikapta Gavril kezéből, és nagy
kortyokban inni kezdett belőle. Tániel elvette tőle.
– Ne olyan sokat, te lány – dorgálta, de Ka-poel visszavette a
palackot, és újra meghúzta.
– Aki elég idős, hogy öljön, az ahhoz is elég idős, hogy igyon –
jegyezte meg Gavril. – Ez a lány már bőven felnőtt, Tániel. Csak hagyj
belőle nekem is, hé. – Azzal elvette az üveget Ka-poeltól, és egyetlen
hosszú korttyal benyakalta a maradékot. Cuppantott az ajkaival, vaskos
arcát pír öntött el, és Tániel azon tanakodott, hány palackot dolgozhatott
már be az Őrparancsnok. Egy kicsit aggódott, azt beszélték, hogy Gavril
éjszakánként megint keményen ivott. Remélte, hogy ez nem igaz.
De nem ez volt az egyetlen pletyka, ami zavarta.
– A bor nagyszerű – mondta. – De jobban örülnék lőpornak. Van
valami hír a hiány ügyében? – Riasztó iramban élték fel a készleteiket.
Aminek egy teljes évi ostromra is elégnek kellett volna lennie, azt már
néhány hét alatt elhasználták. A Keznek egyszerűen túl sok katonája
volt.
Gavril megrázta a fejét.
– Adopestből semmi. Az utolsó hírnök azt mondta, hogy a
hadseregnek még mindig van bőven, múlt héten mégis két teljes
rakománnyal kaptunk kevesebbet. – Felhorkant. – Parancsba adtam a
tüzérségnek, hogy a következő napokban kicsit fogják vissza magukat.
Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára közelharcra kerül sor.
– Komolyan gondolod, hogy átjutnak a mellvéden?
– Előbb-utóbb igen. – Gavril hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Tartása
kissé megereszkedett, arca egy olyan emberé volt, aki az elhasználódás
ellen vívott vesztésre álló háborút. – Máris húszezer embert öltünk meg,
még többet megsebesítettünk, és még mindig jönnek. Azt mondják,
egymillióan vannak odalent, és mindegyiknek dicsőségről és vagyonról
sugdosnak a fülébe.
– Hallottam, hogy Ipille egy egész hercegséget ajánlott a tisztnek, aki
megtöri a védelmünket.
– Én is ezt hallottam – mondta Gavril. – Meg azt, hogy tisztet
csinálnak az első ezer katonából, aki követi őt.
– Az komoly ösztönző erő.
– Az. És sok célpontot biztosít nekünk.
– Csakhogy több emberük van, mint nekünk golyónk.
– Hány Kiváltságost öltél meg?
Tániel végigfuttatta ujjait a puskájába vésett rovátkákon.
– Tizenhármat. És kétszer annyit sebesítettem meg.
– Az jókora része a királyi társaságuknak.
– De nem elég.
– Hát, szeretném, ha valami máson tartanád rajta a szemed.
Tániel a homlokát ráncolta.
– Mi lehet fontosabb a Kiváltságosoknál?
– Az utászok.
 Tániel emlékezett rájuk. Már az első napon ásni kezdtek a
hegyoldalon, de néhány lövés elég volt, hogy behúzott farokkal
meneküljenek, és azóta sem látták őket. Legalábbis tegnapig, amikor is
újra nekiláttak a munkának az utolsó külső erőd alatt – bőven a kez
frontvonal mögött. Már elég mélyen jártak, hogy a tüzérség ne zavarja
őket, bár néhány ágyú azért bombázta a pozícióikat.
– Tényleg ennyire aggódsz miattuk? – kérdezte Tániel. – Évekbe
telne nekik, hogy felássanak idáig. Ha mégis áttörnek, leirányítunk a
lyukba egy ágyút, és megtöltjük kartáccsal.
– Bárcsak ilyen egyszerű volna – felelte Gavril. – De Bo szerint
segítségük van. Egy Kiváltságos. És Julene.
Tániel érezte, hogy mindkét keze remegni kezd – összedörzsölte
őket, hogy elmúljon.
– Bármi, amiben az a nő úgy érzi, hogy segítenie kell a Keznek, csak
rosszat jelenthet. De akkor is. Azt akarod, hogy utászokra lőjek?
– Nem magukra az utászokra. A Kiváltságosra, aki segít nekik.
– Gavril!
Bo csatlakozott hozzájuk a mellvéden – lóhalálában vágott át az
udvaron, és nehezen lélegezve rogyott le Tániel mellé. Tániel látta rajta,
hogy teljesen ki van merülve. Arca beesett, minden zsír eltűnt róla, és
Kresimir-tudja-honnan, de sár borította, haja pedig mocskos és kócos
volt.
– Valami nagy dobásra készülnek.
– Az utászok? – kérdezte Tániel. – Már tudunk róluk.
– Nem – csattant fel Bo. – Most rögtön. Az… – Elhallgatott, ahogy
az ellenség tüzérsége hirtelen elnémult. Egy pillanatig csend volt, majd
eldördült egy hegyőrségi ágyú, utána pedig egy sor muskéta. A kez
oldalról nem érkezett válasz. Bo folytatta: – Az összes Kiváltságosuk az
utolsó külső erődhöz gyűlt, oda, ahol az utászok is vannak.
Tániel vállat vont.
– Több mint száz! – kiáltotta Bo. – Ennyien nem egy piknikhez
sorakoznak fel. És semmi kétség, hogy tisztek is vannak velük. Egy
nagy rohamra készülnek.
Gavril felállt, és elnézett a mellvéd fölött. Tániel becsukta a szemét,
és várt.
 – A rohadt életbe – mondta Gavril, ahogy visszaült. – Igazad lehet.
Emberek jönnek fel csendben az úton. Sokan. Néhány fekete kabátot is
láttam köztük.
– Felügyelők? – kérdezte Tániel. – Pokolba.
Gavril feltápászkodott, és elindult parancsokat osztogatni az
Őröknek. Hívott mindenkit, aki tudott járni.
– Hogy nem vetted észre? – kérdezte Bo, miután Gavril elment. –
Nem pont azokat a terveket lövöd?
Tániel Ka-poelra mutatott.
– Ő keresi nekem a célpontokat. Én mindig fedezék mögött vagyok.
Ka-poel egy sor kézjelet villantott felé.
– Azt mondja, csak az utóbbi pár percben gyűltek így össze –
tolmácsolta Tániel.
– Hát, akkor készülj fel minden eshetőségre…
Bo védelmező gesztusra emelte a kezét, és a következő pillanatban
egy kartácslövedék robbant szét a fejük fölött, döreje az egész bástyán
végigvisszhangzott. Bo pajzsai vörösen villantak, ahogy a golyók
lecsapódtak róla, mielőtt ártalmatlanul a földre hulltak. A bástya teljes
hossza fölött kartácslövedékek robbantak fülsiketítő zajjal. A Tániel
háta mögött lévő fal ágyúgolyók becsapódásába remegett bele. Tániel
Ka-poelra pillantott.
A lány arca kifejezéstelen volt. Még csak meg sem rezzent.
– Ezek minden átkozott lövegükből tüzelnek! – kiabálta túl a lármát
Tániel. Bo nem is figyelt rá. Arcára kiült az erőlködés, ahogy kezének
hihetetlen sebességű villanásaival táplálta a bástya fölött húzódó
pajzsot.
A bombázás lesújtó erejű volt. Bo szeme megtelt könnyekkel,
homlokán kidagadtak az erek. Tűz villant fölöttük, és Tániel tudta, hogy
mágia segíti a kez tüzérséget.
Őrök rohangáltak Bo pajzsai alatt, összerázkódva a fenti
robbanásoktól, zsákokat és fáklyákat cipelve magukkal. Az egyik Őr
óvatosan Tániel mellé tett egy zsákot, aztán egy Bóra vetett gyors
pillantás és egy elmormolt ima után már sietett is vissza a következőért.
Tániel belenézett a zsákba. Öklömnyi agyaglabdákkal volt tele.
Gránátok. Tényleg arra számítottak, hogy ma közel jut az ellenség.
– Bajonetteket szegezz! – harsant fel Gavril hangja a tüzérségi tűz
közepette. Tániel szíve gyorsabban kezdett verni. Elővette gyűrűs
bajonettjét a csomagjában lévő bőrtokból, és rácsúsztatta a puskája
végére. Egy csavarással a helyére kattintotta.
– Vigyázz! – kiáltotta Gavril.
Tániel ellenőrizte a puskáját – már töltve volt. Bóra pillantott. A
Kiváltságos mindent megtett, hogy talpon maradjon, miközben ujjai
láthatatlan elemeknek hadarták a parancsokat. Pajzsai kezdtek
gyengülni. A mellvéd másik végén áthatolt rajtuk egy kartácstöltet, és
felrobbant. Emberek üvöltöttek és estek össze, egy ágyú elvesztette
kezelőit.
Tániel épp akkor pillantott le a mellvéd pereméről, amikor
megszólalt egy trombita. A hegyoldal hirtelen megtelt kez katonákkal.
Felrohantak az úton, és megmászták a meredek sziklákat. Az emelkedő
minden zugát elborították. Hol rejtegettek ennyi embert ilyen közel az
erődhöz?
– Kész!
Tániel kiválasztott egy tisztet a roham élén. Fehér tollazata
imbolygott, ahogy embereit vezetve, kardját a levegőben lóbálva rohant
felfelé az úton. A kez csapatok a muskétájukra tűzött bajonettel
követték. Tániel észrevett egy fekete kabátot a vörös és arany színek
között, és célpontot változtatott. Szíve hangosan dobogott a torkában.
Felügyelők. Méghozzá sokan, szétszóródva a katonák között. Nagy
késeket szorítottak a fogaik közé, akár a tengerészek, ahogy átvetették
magukat a sziklákon, és egyenesen a mellvéd döntött falai felé tartottak.
– Tűz!
Tániel meghúzta a ravaszt, és elégetett egy kis lőport, hogy extra
energiát adjon a golyónak. Elhasznált lőpor felhője töltötte meg a
levegőt, és ez egy pillanatra akadályozta a látását. Aztán kitisztult, és
ekkor rémült kiáltások söpörtek végig a bástyán.
Egyetlen ember esett össze az egész sortűztől: a Felügyelő. Tániel
pont a szeme közt találta el a vöröscsíkkal. A golyók és a
kartácslövedékek szikrákká robbantak, és méterekkel az első sorok
előtt, ártalmatlanul hulltak a földre. A kez roham még csak le sem
lassult.
– Kiváltságosok vannak a soraik közt! – kiáltotta Tániel.
– Tüzelj tetszés szerint! – jött a parancs.
Tániel a vöröscsíkokat tartalmazó erszényéért kapott, és újratöltött.
Nem volt idő a lőporra. Egyszerűen beleejtette a vöröscsíkot a csőbe,
aztán lenyomta utána a pamutot. Célzásra emelte a puskát, és kinyitotta
a harmadik szemét.
A látásába szűrődött pasztellszínektől szédülni kezdett. A kez
Kiváltságosok által használt láthatatlan pajzs egy áttetsző, sárga
ragyogássá vált, amely mögött minden egy kicsit homályosabbnak tűnt.
Erőlködve próbálta szétválogatni a színeket. A Felügyelők ragyogtak,
ahogy a kez csapatok közti Fortélyosok is. Tániel a legélesebb színeket
kereste – a Kiváltságosokat. Amikor talált egyet, meghúzta a ravaszt. A
férfi megrándult, összeesett, Tániel pedig betöltött egy másik
vöröscsíkot.
Még két varázslót le tudott szedni, mielőtt a Kez elérte a falakat, és a
tüzérség mennydörgése hirtelen abbamaradt.
Gavril felkiáltott:
– Várj!
Tániel hallotta Bo zihálását. Még időben fordult meg, hogy egyik
kezével elkapja, és leeressze a földre. Bo megrázta a fejét.
– Ne hagyd abba! – köhögte. – Gyengíted őket. – Szeme
elkerekedett, és talpra ugrott. – Leeresztik a pajzsot!
– Tűz! – harsogta Gavril.
Újabb lőporfelhő emelkedett föléjük a sortűz nyomán. Egy pillanatra
halálos csend hullt a mellvédre, majd az emberek sietve újratöltöttek,
miközben századosaik parancsokat vakkantottak.
A füst eloszlott.
A sortűz széttépte az első néhány sort, a támadók tömegével
hullottak el. A sebesültek oldalra fordultak, nehogy eltapossák őket a
mögöttük lévők, de nem tudtak kitérni az útból. Túl sokan voltak. Az
Adrói ágyúk kartácstölteteket lőttek ki, hangjukba beleremegtek Tániel
fülei.
A kartácstűz után csak a Felügyelők maradtak állva. Tovább
nyomultak előre, és bár a fekete kabátjaikon éktelenkedő foltok
vérveszteségről árulkodtak, nem tűntek sebesülteknek. Dacosan
üvöltöttek, megrázták késüket a levegőben, és intettek a mögöttük lévő
csapatoknak. A halottakat menet közben széttaposták.
– Gránátokat!
A fal mögül fáklyákkal meggyújtott agyaglabdákat dobáltak ki. A
robbanások alaposan megritkították a Kez sorait, és néhány Felügyelőt
is darabokra téptek.
 A Kez dühös darazsak seregeként lepte el a mellvédet. Létrákat
támasztottak neki, és kampósköteleket dobtak fel rá. Tániel fejszéért
nyúlt, amikor egy kampó mellette landolt. Egyetlen suhintással elvágta
a kötelet, és felugrott, hogy rálőjön a fal alján lévő Kiváltságosra.
A Felügyelők közben úgy siettek fel a bástya döntött falán, mintha az
csak egy enyhe lejtő volna. Pillanatok alatt felértek a tetejére, és
féltucatnyian ugrottak be az Őrök közé.
– Bajonetteket! – kiáltotta Gavril. – Tovább az ágyútűzzel!
Egy nagy, ronda fej bukkant fel a mellvéden Ka-Poellal szemben.
Tániel a Felügyelő felé fordította a puskáját, de Ka-poel gyorsabb volt.
Előredöfött, és egy hosszú, az ingujjában rejtegetett tűt szúrt át a
Felügyelő szemén, egyenesen bele az agyába. A lény elengedte a falat,
és lezuhant.
Tániel vállon döfött egy kez katonát, ahogy az átmászott a falon. A
következőt a puskatussal ütötte le, aztán igyekezett betölteni egy újabb
vöröscsíkot. Az ellenség túl gyorsan özönlött. Sietősen felszippantott
egy kis lőport, és mindkét kézzel megragadta a puskáját, mert biztos
volt benne, hogy nem lesz képes leadni még egy lövést. Felkészítette
magát a következő hullámra – a Kez egy transzban lévő lőpormágussal
fogja szembe találni magát.
Egy Felügyelő mászott át a falon, egyik kezével a téglán
kapaszkodott, a másikkal egy akkora kést lóbált, hogy kettészelhette
volna vele Tánielt. Ka-poel nekiugrott, de a lény úgy söpörte félre, mint
egy játékbabát. Tániel felüvöltött, és belédöfte a bajonettet. Hosszú
karjával a Felügyelő átnyúlt a puska fölött, mintha nem is ment volna át
rajta harminc centi acél, és visszakézből pofonvágta Tánielt, aki
megtántorodott. Az ütés ereje még a lőportranszban is alaposan
megrázta.
A Felügyelő észrevette a földön heverő Bót, és lelökte magát Tániel
bajonettjéről. Bo felemelt kézzel próbált előcsiholni valamilyen
mágikus védelmet, de a Felügyelő egy pillanat alatt a nyakán volt, és
magasba emelte a kését.
Tániel éppen akkor érte el a lényt, amikor az ledöfte volna Bót.
Meglendítette a bajonettjét, és úgy nyársalta fel vele, mint egy disznót.
A Felügyelő meglepetten nézett rá, amiért Tániel máris összeszedte
magát, majd a súlyát és erejét emelőerőként használva próbálta kitépni a
puskát a lőpormágus kezéből.
 Tániel ezt nem engedhette. Érezte megfeszülni a fegyver csövét,
ahogy a Felügyelőt nekitaszította a bástya falának. Megvetette a lábát,
és átemelte a lényt a falon, letaszítva a mélybe. Remélte, hogy a sebei
elég súlyosak, hogy ne tudja újra megmászni a bástyát.
Egy pillanatra megállt, hogy talpra segítse Ka-poelt. A lány kicsit
kába volt, de nem esett baja.
Gavril bukkant fel mellettük.
– Folytasd a tüzelést – vicsorogta, ahogy a torkánál fogva elkapott
egy kez katonát, akit aztán egyetlen kézzel felemelt, és áthajított a
falon. – Öld meg a Kiváltságosokat.
Gavril mellett hirtelen ott termett Fesznik, egyik kezében egy
rövidkarddal, a másikban egy hosszú rúddal, amellyel sorban lelökdöste
a falról a létrákat. A fedezékük alatt Tániel megragadta a vöröscsíkos
zsákját, két golyót beleejtett belőle a puskájába, lenyomta a pamutot, és
célzott.
Szöglövés, így hívták a lőpormágusok azt, amikor kilőnek egy
golyót, és élesen eltolják egy adott irányba, megkerülve egy falat vagy
akár egy embert. Tániel számtalanszor látta ezt az apjától – úgy
tartották, hogy Tamás volt benne a legjobb.
Tánielnek ez általában nehezen ment, sokszor képtelen volt elég éles
szögben röpíteni a golyót. A művelet pontos időzítést és rendkívül nagy
koncentrációt igényelt, erre pedig ő nem volt képes. Egy elhibázott
szöglövés után úgy érezte, mintha a fejét kalapáccsal verték volna – egy
sikeres szöglövés pedig még jobban fájt.
Arra viszont képes volt Tániel, hogy meglökje a golyót. Ez pusztán
annyit jelentett, hogy egy kis plusz puskapor elégetésével korrigálta a
már kilőtt golyó útját – olyan volt, mint maga a repítés. Nem nagyon
kellett hozzá több egy éles szemnél, ennek ellenére Tániel sosem látott
senkit, aki akár messzebbre, akár pontosabban tudott volna lőni, mint ő.
És Tániel két golyóval is meg tudta csinálni.
Ka-poel mutatott neki két Kiváltságost, akik úgy tíz lépésre voltak
egymástól. Megálltak a külső erődök kényelmes fedezéke mögött,
nagyjából száz lépés távolságra, személyes pajzsaik által is védve.
Tániel becélozta őket, és meghúzta a ravaszt.
Mindkét Kiváltságos összeesett a mellkasukba kapott egy-egy
golyótól. Egy harmadik szemtanúja volt a haláluknak. Tániel lebukott a
fal mögé.
 Jelzett Ka-poelnak, hogy maradjon lent. A Kiváltságos most már
figyelni fogja, de nem hagyhatta abba a tüzelést. Vett néhány mély
levegőt, betöltött egy golyót, és felidézte elméjében azt a harmadik
Kiváltságost. Kevesebb mint egy másodperce van, hogy célozzon és
lőjön. Puskával a kezében nagyjából öt lépés távolságra arrébb mászott
a fal mögött. Még pár gyors levegővétel, és felpattant.
A Kiváltságos feltett kezekkel, rángatózó ujjakkal állt ott, és éppen
villámlást hívott le maga fölül, amikor Tániel meghúzta a ravaszt. A
villám Tániel előző pozíciójába csapódott be, ereje ledöntötte a lábáról
őt, Gavrilt, Ka-poelt, Feszniket és egy tucatnyi kez katonát is.
A golyó közben magasra sodródott, és feltépte a Kiváltságos torkát,
aki vért fröcskölve bukott le.
Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott.
Kürt zendült fel a hegyoldalon. A csatazaj lassan elcsendesedett,
amint a kez katonák visszavonultak a lejtőn.
Gavril félrelökött egy katonát, akivel dulakodott. Feje fölé emelte az
öklét.
– Tüzet szüntess! – Az ágyúk elhallgattak, és a mellvéden belül
ragadt kez katonák ledobták fegyvereiket. Gavril dühösen nézett rájuk.
– Nem ejtünk foglyokat. Adjátok át a fegyvereiteket és a
felszereléseiteket, aztán tűnés a hegyről.
A parancsot az egész mellvéden továbbították. A kez katonák
visszamásztak a falon, miután megszabadították őket a muskétáiktól és
a lőporuktól, aztán megkezdhették hosszú útjukat a halottaik között.
Gavril talált a sebesültek közt egy kez tisztet, és Tániel szeme láttára
megragadta a vállát.
– Mondd meg Tine tábornagynak, hogy küldhet néhány fegyvertelen
katonát, hogy összeszedjék a halottakat. És javaslom, hogy tartsunk pár
nap szünetet, hogy gondját viselhessük a sebesülteknek. – Gavril kez
nyelven is elismételte, hogy a férfi biztosan megértse.
A tiszt fáradtan bólintott, és egy kez katona segítségével átmászott a
falon, majd elindult lefelé a hegyen.
Tániel lerogyott Bo mellé.
– Jól vagy?
Bo némán meredt rá.
– Ezt nemnek veszem.
– A pokolba ezzel az egésszel – nyögte ki Bo.
 Katerine, Rina és Alasin bukkantak fel, szinte a semmiből.
Mindhárman Bo szeretői voltak. Körülvették, és felváltva szidták és
szeretgették, majd letámogatták a városba.
Tániel és Gavril nézték, ahogy elmennek.
– Nekem is kell egy ilyen – jegyezte meg Tániel.
– Mi? – kérdezte Gavril. – Egy hárem?
– Ja – mondta Tániel, mire Ka-poel a karjába öklözött.
– Én már próbáltam egyszerre több nővel zsonglőrködni –
morfondírozott Gavril. – Csak a zűr van vele. Fogalmam sincs, a
Kiváltságosok hogy csinálják.
– Pocsékul bánnak velük.
– Bo nem. Azt hiszem, azt kéne mondanom, hogy „Fogalmam sincs,
Bo hogyan csinálja”.
Megfordultak, és egy darabig csendben nézték a visszavonuló Kezt.
– Te aztán rendesen kihúztál minket a szarból – szólalt meg végül
Gavril.
Tániel meglepetten nézett rá.
– Hogyhogy?
– Nem is tudtad?
Gavril a térdére csapott, és hangos röhögésben tört ki. A halottakkal
és a sebesültekkel foglalkozó Őrök furcsán néztek rá.
– Komolyan mondod, hogy nem tudod, kit lőttél le?
– Egy Kiváltságost? – Lehajolt, hogy felvegyen egy palack Szent
Adom Fesztiváli bort. Valahogy épen maradt a káosz közepette.
Meghúzta, és egy pillanatnyi hezitálás után átnyújtotta Ka-poelnak. A
lány ivott belőle, majd visszaadta.
– Még száz méter távolságról is megismertem – mondta Gavril. – Az
az utolsó, aki ránk zúdított egy akkora villámot, hogy átütött a bástya
védővarázslatain. Az Brajon, a Kőszívű volt.
Tániel majdnem belefulladt a borba.
– A kez társaság feje?
– Az bizony.
Tániel térdei elgyengültek, és meg kellett támaszkodnia a
bástyafalon.
– Sosem álltam volna fel, ha tudom, hogy ő az. Brajon Fatrasztában
volt a háború elején. Majdnem véget is vetett neki. Kiirtott egy teljes
fatrasztai hadsereget. Teljesen egyedül. Az egész háborúnak is vége lett
volna, ha maga Ipille nem hívja vissza Kezbe.
– Hát, akkor örülök, hogy nem tudtad – mondta Gavril. – Már
majdnem kicsináltak minket. A Kiváltságosaik gyalogsági színekbe
öltöztek, és elrejtették a kesztyűiket. Beolvadtak. Bo túlságosan el volt
foglalva a pajzsokkal, hogy feltűnjön neki.
Tániel pedig nem nyitotta ki a harmadik szemét, csak amikor már túl
késő volt. Megfeddte magát. Ostobán viselkedett. Majdnem megölette
mindnyájukat. Tániel nézte, ahogy Gavril szemrevételezi a bástyát ért
károkat.
– Tudod, folytathattuk volna a tüzelést azután is, hogy megfújták a
visszavonulást – mondta Tániel. – Ezreket irtottunk volna ki a
hegyoldalon. A Kez megtette ezt velünk egypárszor Fatrasztában.
Gavril dühösen felhorkant.
– A háborúba is kellenek szabályok. Máskülönben visszatérünk a
Sötétedésbe, és a pokolba Kresimirrel.
Gavril azzal otthagyta. Tániel lenézett a bástya széléről. Fontolgatta,
hogy kinyitja a harmadik szemét, és megkeresi a Kiváltságosokat, de
úgy döntött, hogy csak megfájdulna tőle a feje.
Valami nem hagyta nyugodni. Ha ez volt a nagy előrenyomulásuk,
akkor hol volt Julene? A hegyoldalt fürkészte az utászalagutak
bejáratáért. Mozgást látott, és mintha kiszúrt volna egy férfit, ahogy
kiürít egy földdel teli talicskát.

Tamás homályos tekintettel pillantott föl a kis szoba mennyezetére, de

kitisztult szemmel sem lett volna mit látnia. Ki tudta venni egy ferde
tető egyszerű fagerendáit, amelyek repedéseiben sár szolgált védelemül
az időjárás ellen. Volt fény, de csak épphogy. A teste szerint hajnal
lehetett. A fény tompa volt, és viharos napot jelzett előre. Hallotta egy
kakas kukorékolását, és paták dobogását, majd pedig halk beszélgetés
hangjait. A kinti emberek kez nyelven beszéltek.
Nem érezte a jobb lábát. Nem volt kellemes felismerés, ha pedig
hozzávette a homályos látását is, növekvő pánikkal kellett harcba
szállnia. Láb és megfelelő látás nélkül mi esélye lehet a szökésre?
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, és számba vette testének
egyéb sérüléseit.
 Mindkét karja és keze működött, képes volt mozgatni őket. Maga
alatt egy szalmamatrac szúrását érezte. Mellkasa fájt, amikor túl mély
levegőt vett, de annyira nem, hogy törött bordát jelezzen. Oldala
érzékeny volt, valószínűleg egy vágástól vagy egy horzsolástól.
Finoman megérintette. Horzsolás, döntötte el a kérdést. Rövid
alsóruházatot viselt, és semmi mást, és határozottan úgy érezte, hogy
nincs egyedül a szobában.
Igyekezett ülő pozícióba tornászni magát. Nem kapott sem takarót,
sem párnát, és egy fakeretre helyezett, piszkos szalmamatracon feküdt.
Balra egy ablak volt, az ágy végénél lépcső indult lefelé. Megdörzsölte
a szemét, és most már egy kicsit jobban látott. Egy Felügyelő ült a
sarokban, izmos, deformált testét még úgy is könnyű volt felismerni,
hogy Tamás csak a körvonalait tudta kivenni.
– Hol vagyok? – kérdezte.
Az elmosódott izomhegy egy darabig méregette, majd valami
kivehetetlen választ mormolt kez nyelven.
– Hol vagyok? – ismételte Tamás.
A Felügyelő elhagyta a szobát.
– Hol vagyok? – kiáltott utána Tamás. Még jobban felhúzta magát az
ágyban. – Szörnyeteg! Bestia! – Visszafeküdt, mert ami kevés ereje
volt, az elfogyott. Feje lüktetni kezdett, amint megmozdult. Óvatosan és
grimaszolva kitapogatta a kötését, de mivel a legenyhébb érintés is
hirtelen fájdalommal járt, végül abbahagyta. Gondját viselték. Sebeit
piszkos vászonnal kötözték be. Lábát szorosan betekerték, de nem
annyira, hogy leálljon benne a vérkeringés. Erre egy darabig nem fog
ránehezedni. Lentről lépéseket hallott, majd két pár csizma kopogását a
lépcsőn. A Felügyelő egy kisebb férfival tért vissza.
– Tábornagy – szólította meg adrói nyelven, de akcentussal. Tamás
hátán felállt a szőr a hangtól.
– Nikslaus – köpte. – Azt hittem, belefulladt az Adotengerbe.
A herceg hangja szívélyes volt.
– A Felügyelőim kihalásztak. Hogy van a lába?
– Fantasztikusan. Mindjárt táncra perdülök. Hol vagyok?
Nikslaus leült a Felügyelő székébe a sarokban, a lény pedig az ágy
végénél állt meg.
 – Mélyen Királyerdőben – válaszolta a herceg. – Na most, az
orvosom azt mondta, hogy keményen beütötte a fejét, amikor elesett.
Van bármi problémája a látásával?
– Nincs – hazudta Tamás.
– Dehogynincs. Látom a szemén. Megnézetem majd az orvossal,
mielőtt elindulunk.
Tamás igyekezett keményen Nikslaus szemébe nézni, de nehéz volt
így, hogy alig látta őt.
– Mi a pokolért vagyok még életben? Hová megyünk?
– Kezbe. Ellene voltam, de miután az első Felügyelő nem tudta
megölni, Ipille úgy döntött, hogy példát kell magával statuálnunk. Ha
minden a tervek szerint halad, a királyom tekintetétől kísérve néz
szembe a guillotine-nal a Szent Adom Fesztivál utolsó napján.
– Már régóta készülnek erre – mondta Tamás.
– Ez egyike volt a sok lehetőségnek. Így vagy úgy, de meg kell
szabadulnunk magától, ha be akarjuk venni Adrót. Maga a legerősebb
lőpormágusuk, azonkívül pedig zseniális stratéga. Ez az igazság, nem
félek elismerni. A zsoldosok is jelentenek majd némi problémát, de
maga a hadsereg gerince. A katonái magával együtt hullnak el.
– Alábecsüli őket.
– Talán. – Nikslaus nyilvánvalóan nem aggódott. – A dominók le
fognak dőlni, Tamás. Maga csak az első a sorban. Adró túlerővel néz
szembe. Ha a feje kosárba kerül, eltüntetjük a Hegyőrséget, és
levadásszuk a lőpormágusait. Miénk minden előny.
Tamás a kezét nézte, kétségbeesetten próbált ráfókuszálni.
– Mi történt a lábammal?
– Az én hibám – válaszolta Nikslaus. – A vándorkő, ami mögé bújt,
sajátos módon hasadt szét, és robbant fel, amikor elég mágiát
használtam rajta. Egy szilánkja eltalálta a lábát. Attól tartok, összezúzta.
– De nem aggódnék miatta – folytatta. – Az orvosunk szerint idővel
meggyógyulhat. Elég tehetséges fickó. Úgy helyrehozta a lábát, és
összevarrta a húst, ahogy senki más nem tudná. – Nikslaus felállt, és az
ágyhoz lépett, majd előrehajolt, még éppen egy karnyújtásnyi
távolságon túl Tamástól. – Pár száz kranával gazdagabb ember lett,
Tamás – mondta halkan, és a fejét Tamás lába felé döntötte. – Egy
aranycsillag van odabent, egyenesen a csont mellett. Meggyógyult.
 Tamás előrelendült, és öklével a herceg elmosódott képmása felé
csapott. Teste felüvöltött a lábából sugárzó tüzes kínra, amitől még a
gyomra is felfordult. Nikslaus eltáncolt az ütés útjából.
Meggyógyult. Így látta a dolgot Nikslaus. A lőpormágusok
véráramába keveredett arany átoknak számított. Nem tudták miatta
érzékelni és megérinteni a lőport, nem tudtak transzba lépni.
Nikslaus kuncogott.
– Meggyógyult, Tamás, de ez aligha fog segíteni magán. A nyaka
ugyanazon guillotine alatt pihen majd, ami a felesége fejét is lecsapta
oly sok évvel ezelőtt. Nem lőpormágusként fog meghalni, hanem egy
szegény patikus fiaként.
Tamás vére hangosan lüktetett a fülében, keze erősen remegett.
Szerette volna a nyakánál megragadni Nikslaust. Szerette volna
befejezni, amit a kikötőben elkezdett. De semmit sem tehetett. Elhagyta
minden ereje.
Az érzés ismeretlen volt számára. Amióta csak az eszét tudta, ott volt
neki a mágia. Még akkor is érzékelte a közeli varázslókat, és meg tudta
mondani, hol és mennyi lőpor van száz lépésen belül, amikor éppen
nem volt lőportranszban. Lőporos hordókat tudott felrobbantani, és be
tudta lélegezni a fanyar füstöt, hogy testét a pusztító dühöngés
állapotába küldje.
Ebből mostanra semmi sem maradt. Csak a keze, az összezúzott lába
és a detonáció erejétől elhomályosult látása. Visszafeküdt az ágyra,
arcán nedvességet érzett. Amennyire tudott, elfordult Nikslaustól.
A herceg csendben távozott. Még a Felügyelő is eltűnt. Egyértelmű
volt, hogy Tamás semmit sem tehetett, és a szobán kívüli, egyre
nagyobb zajokból ítélve, bőven akadt tennivaló egy megtört öregember
nézegetésén kívül is.
Nikslaus hangosabb volt, mint a többiek, egy nemes arroganciájával
osztogatta a parancsait. Tamás elfojtotta keze remegését. Megemelte jó
lábát, és letette a padlóra, majd felhúzta magát.
Majdnem összeesett. Minden erejére szüksége volt, hogy ne
zuhanjon az arcára. Egyik kezével a falnak, a másikkal az ágylábnak
támaszkodott, és féllábon ugrálva az ablak felé indult. Csak azért állt
meg, hogy hányjon, amikor a fájdalom végül legyűrte az inger
elfojtását, aztán megérkezett az ablakhoz.
 Tamás óvatosan a földre rogyott, hogy elkerülje az epetócsát, és fejét
a hideg falhoz szorította. Olyan tisztán hallotta Nikslaust, mintha ott állt
volna mellette. A herceg vagy nem számított rá, hogy Tamás
hallgatózni fog, vagy nem érdekelte.
– A hosszabb úton megyünk Adopestbe – magyarázta Nikslaus kez
nyelven. – Nem érdekel, mit mondanak a felderítők, nem kockáztatom
meg, hogy belefussunk azokba a bolondokba a vadászatról.
Tamás közelgő paták ügetését hallotta. Az emberek megálltak az
ablak túloldalán.
– Nos? – kérdezte Nikslaus.
– Megtaláltunk még négyet, uram – hangzott a válasz olyan mély
torokhangon, amiből Tamás tudta, hogy a beszélő egy Felügyelő.
– Ők voltak az utolsók?
– Nem tudhatjuk biztosan. Mivel az emberünk halott, nincs
információnk róla, hogy Ryze hány katonát hozott magával. De azt
hiszem, elkaptuk mindet.
– Ne becsüld alá a dandártábornokot – vicsorogta Nikslaus. – Ő volt
Winceslav egyik legjobbja. Biztosan voltak lovas kísérői baj esetére.
Hagyj itt két Felügyelőt vadászni.
– Már így is járőröket kellett kerülgetnünk. Tamást keresik.
– Eltűnünk, mielőtt ideérhetnének. Segíts a többieknek. Egy órán
belül indulunk.
Most, hogy lőpormágusok jártak a nyomában, Nikslausnak sürgős
lesz, hogy felszívódjon. Tamásnak kezdett jobb hangulata lenni, de
ahogy logikusan végiggondolta a dolgot, újra elkomorodott. Órákra
voltak a vadászattól, és fél napra Adopesttől. Sabon talán még nem is
tudta, hogy eltűnt. És mindent arra alapozott, hogy Nikslaus hagyta
elmenni a többieket. Hány Felügyelő lehet vele? Vajon elküldte őket
Olem, Charlemund és a többiek után?
Tamás fáradtan felsóhajtott. Még ha meg is találják őt, mire mennek
vele? Most már csak egy vénember. Nem lőpormágus többé.
 26.
FEJEZET

Adamat közel egy hétig nyomozott Ondrausz, az ispán után, mielőtt

találkozót kért tőle, hogy kikérdezhesse. A találkozót aztán majdnem
lemondta, amikor aznap reggel vad találgatások érték el a várost: arról,
hogy előző nap Tamás eltűnt a Gyümölcsvölgyi Vadászatról, egy
szökött dandártábornokról és valamiféle varázslatról a Királyerődben.
Egyik pletykát sem lehetett megerősíteni, így aztán Adamat elment a
találkozóra, de nyugtalanította az érzés, hogy talán már nem áll
senkinek az alkalmazásában.
Késve, a megbeszélt időpont után öt perccel ért oda az ispán
házához, mert négyszer elment mellette anélkül, hogy megtalálta volna.
Maga a ház egy sövénykerítés mögött állt, bepréselve két kastély közé,
és könnyen össze lehetett téveszteni egy szolgálói lakrésszel. A
sövénykerítés és a bejárathoz vezető lépcső közt egy aprólékosan
gondozott, kis kert terült el, amelynek rendjéből egyetlen fűszál vagy
levélszirom sem lógott ki. A ház funkcionális volt – egy szimpla,
sátortetejű építmény jó, de nem drága téglából.
Ahogy Adamat kopogásra emelte a kezét, kinyílt az ajtó, és egy
öregasszony nézett fel rá. Egy szolgálónő tipikus, bokáig érő, egyszerű
gyapjú munkaruháját viselte.
– Az…
 – Ispánhoz jött – szakította félbe a nő. – Elkésett.
– Elnézést, de nem találtam meg…
Az öregasszony a mondata közepén megfordult, és elbicegett.
Adamat elhallgatott, és bosszúságát lenyelve követte a nőt házba.
Az belülről ugyanolyan hétköznapi volt, mint kívülről. A
kandallópárkányt nem díszítették semmilyen kacatok, a polcok tiszták,
és két sornyi főkönyvet leszámítva üresek voltak. Egyetlen szék állt az
üres kandallóval szemben. A helyiségből három ajtó nyílt. Az egyik egy
hálófülkényi konyhába vezetett, amelynek használatáról csak az
asztalán hagyott friss kenyér árulkodott. A másik ajtó – valószínűleg a
hálószobáé – zárva volt, a harmadik mögött pedig az ispán ült egy kis,
sarki íróasztalnál, az orra hegyén egyensúlyozó szemüveggel, ahogy
ujja egy számokkal teli könyv lapján futott végig.
A házvezetőnő motyogott magában valamit, aztán bement a
konyhába, otthagyva Adamatot, hogy egyedül menjen be az ispánhoz.
Adamat egy darabig nézett az öregasszony után, és azon gondolkodott,
hogy használják-e egyáltalán a konyhát – nem érződött sütés illata, sem
visszamaradt meleg a főzőtűzből, úgyhogy a nő minden bizonnyal
máshol vette a kenyeret. Megfordult, észrevette, hogy Adamat őt nézi,
és becsukta a konyhaajtót.
Adamat az asztalánál ülő kis ember felé fordult. Több, mint aminek
látszik, figyelmeztette Ricard. Nos, hát, minek látszott? Egy szürke
könyvelőnek. De annak kétségkívül a legjobb volt egész Adróban.
Szóval mi más lehetett még? Bármi, gondolta Adamat.
– Elkésett. – Az ispán fel sem nézett a könyvéből, amikor Adamat
belépett a szobába.
– Elnézését kérem. Az utcák szörnyen zsúfoltak a fesztivál miatt. –
Adamat azzal nem is vesződött, hogy szóvá tegye, milyen furcsa volt
találkozót megbeszélni egy fesztivál estéjére. Valami azt súgta neki,
hogy az ispán nem igazán szeret kikapcsolódni. – Tartsa meg a
kifogásait valaki másnak, nyomozó, az én időmet ne vesztegesse velük.
Nem én akartam megöletni Tamást. Sem türelmem, sem időm nincs
hozzá, hogy válaszoljak a kérdéseire. A főkönyveket Tamás
távollétében is rendben kell tartani. – Elfintorodott, amikor rájött, hogy
kifecsegett valamit.
– Szóval Tamás eltűnt? – kérdezte Adamat.
Az ispán rámeredt.
 Adamat végigmérte a férfit. Ondrausz alacsony volt, a több
évtizednyi asztal fölé görnyedéstől pedig hajlott és görbe. Arca
hosszúkás és beesett, vállai csapottak voltak. Ondrausz volt az egyik
legismertebb ember Adopestben, ami komoly eredménynek számított,
tekintve, hogy ritkán mutatkozott nyilvánosan, sosem ült modellt
portréhoz, és köztudomásúlag direkt igyekezett elidegeníteni magától
mindenkit, akivel találkozott. Adamat már látta, hogy ez utóbbi
valószínűleg igaz. Azt is látta, hogy Ondrausz nem fog Tamás
eltűnéséről beszélni.
Adamat egész hetes nyomozása frusztrálóan kevés eredménnyel járt.
Az ispán arról a kis sarki íróasztalról kezelte az állami kincstárat – a
királyi tárca kivételével, bár azt beszélték, hogy Manhouch kivégzése
után ez is megváltozott. A Joon utcában volt egy irodája, amelyet sosem
használt, és amelyben egy csapat könyvelő végezte a munka nagyját.
Az ispán leellenőrzött mindent, amit csináltak. Nem voltak ismert
hobbijai, nem voltak ismert barátai. A házvezetőnője már
negyvenvalahány éve szolgálta, de senki sem tartotta őket barátoknak.
Nem volt testőre sem, aki elkísérte volna, amikor elhagyja a házat,
márpedig ez ritkának számított.
Az beszélték, hogy az ispán lovagolt a vadászaton, hogy ott volt,
amikor Tamás eltűnt. Adamat nem tudta elképzelni őt lóháton.
– Maga nem úgy néz ki, mint aki elárulná a hazáját – jegyezte meg
Adamat. – Városi ispánként egyenesen a szívéből áshatná alá Adrót,
Kez segítsége nélkül is. A pénz fel sem merülhet. A kutatásaim szerint
maga az egyik legvagyonosabb ember Adróban. Évi kétszázezer kranát
kap a szolgálataiért, van kétmillió holdnyi földje Fatrasztában,
háromszázezer holdnyi a bakaschai partvidéken, amihez tartozik egy
nagy kikötő is, szénbányája Delivben, és magáé egy kez kereskedelmi
társaság fele. De ez a sok külföldi tulajdon elgondolkodtató. Hát nem
bízik a saját hazájában?
– Ha alaposabb munkát végzett volna, nem kérdezné. Van három
aranybányám és tizenkét vámszedőm a hegyőrségi utakon. Van egy
kétszázhúszezer holdas szőlőkertem, és finanszírozok egy északi
kereskedelmi céhet is. – Türelmetlenül legyintett a kezével. – Ha többet
akar tudni, kérdezze a barátját, Ricard Tumblart. Személyesen én
alkalmazom háromezer szakszervezeti munkását a kohóimban.
– És egyéb gyárakban – tette hozzá Adamat.
 Ondrausz szeme összeszűkült.
– Maga tudta.
– Csak kíváncsi voltam, mely érdekeltségeit tartja a
legértékesebbeknek.
– Ha nem gyanakszik rám, miért beszélünk egyáltalán?
– Sosem mondtam, hogy nem gyanakszom magára, bár elismerem, a
listám vége felé szerepel. Azt akarom tudni, uram, amit a könyvek
elárulnak magának.
– Nem értem, mire gondol.
Abból, ahogy Ondrausz szorosabban markolta a főkönyvet, Adamat
gyanította, hogy nagyon is érti.
– Pénzre. Maga mindent nyomon követ, és még olyanokat is
feljegyez, amiket egy ispánnak nem lenne szabad tudnia. – Adamat a
sétapálcájával a főkönyvre mutatott. – Belenéztem a könyveibe a Joon
utcában. Nagyon alapos. Lenyűgöző.
– Azok a könyvek nem nyilvánosak – csattant fel Ondrausz.
– Én nem a nyilvánosság vagyok. Erőszakkal kellett átmennem a
hivatalnokain, nagyon lojálisak magához. És most árulja el, mit mond
magának a pénz áramlása?
Ondrausz másodpercekig bámulta őt a szemüvegén át, mielőtt
válaszolt. Kalkulációkat végzett, gondolatokat csúsztatott a helyükre.
– Ha a pénz a motiváció – kezdte –, és szinte mindig az, akkor nincs
miért gyanakodnia sem a Tulajdonosra, sem Lady Winceslav-ra. Már
hónapok óta vizsgálom Winceslav könyveit, és egyáltalán semmi
szokatlan nincs bennük. A Tulajdonos pedig, nos, bűnöző vagy sem,
fizeti az adóit. Az utolsó pennyig, még azokat is, amik illegális
forrásból származnak. Aki így adózik, azt nem izgatja a kormány napi
ügymenete. Neki csak egy stabil világ kell, amiben lassan és biztosan
terjesztheti a befolyását.
– A háború nagyszerű üzlet lehet egy opportunistának.
– De az opportunisták nem fizetnek adót.
– És a többi tanácstag?
Ondrausz felhorkantott.
– Prime Lektor egy rejtély. Egyszerűen nincsenek pénzügyei.
Roppant különös. Az egyetemtől kapott időnkénti díjakat leszámítva
mintha egyáltalán nem menne át pénz a kezén. Ricard Tumblar
üzletember, úgy manipulálja a könyveit, ahogy csak tudja. Nemrég
komoly összegeket kapott Brudániából és fatrasztai meg gurlai
bankokból.
– Brudánia Kez egyik jelentős szövetségese.
– A gurlai bankok pedig kez tulajdonban vannak.
– Fatraszta viszont nem a szövetségesük – mondta Adamat. – És nem
vagyok biztos benne, hogy bízhatok abban, amit Ricardról mond.
Bizonyosan feldühítette magát, hogy szakszervezetbe tömörítette a
munkásait.
– Úgy gondolja? – Ondrausz felvonta a szemöldökét. – A
szakszervezetei úgy megszervezték a termelést, ahogy még én sem
tudtam volna. A megalakulásuk óta a kohóimból és az aranybányáimból
származó bevétel háromszáz százalékkal emelkedett. Kérdezze meg
Ricardot. Nem helytelenítettem, hanem üdvözöltem a szakszervezetek
létrejöttét.
Ondrausz elutasítóan legyintett a kezével.
– Aztán ott van a fő-diocel. A hit embereként minden tevékenységét
titokzatosság fedi. A rendjükön kívül senki még csak rá sem nézhet a
könyveikre, ugyanakkor annyi pénzt költ, hogy attól egy király is
elsírná magát. Sokkal többet, mint amennyit a fő-dioceli fizetsége
engedne neki. Ezen gyakran tűnődöm.
– És maga?
– Talán gyanakodnom kellene magamra?
– Van oka rá, hogy holtan akarja látni Tamást?
– Tamás túl sokat költ a hadseregre és a kémekre. De hát háború van,
így ezek a kiadások szükségesek. Jobban megemelte az általános
élelmiszeradagokat, mint szerettem volna, de ebben már korábban
megállapodtunk vele. Egy vadászgörény is jobban elvezetné ezt az
országot, mint Manhouch. Tamás legalább hallgat a tanácsaimra.
Ondrausznak már nem kellett buzdítás, hogy folytassa.
– Ha Tamás meghalna, a katonai vezetés nem tudná visszatartani
Kezt, ami így meghódítaná Adrót, és megadóztatná Adopestet. Tudjuk,
hogy Kez szeret hatalmas adókat kiróni a gyarmataira, mint ahogy
Fatrasztában és Gurlában is. Mi is erre a sorsra jutnánk, és a városi
kincsestárak még rosszabb állapotba kerülnének, mint amilyenekben
Manhouch idején voltak.
Adamat nem először gondolt bele, hogy mekkora hatalma van
Ondrausznak. Ha meg akarná buktatni Tamást, a megöletésénél sokkal
finomabb eszközökhöz is nyúlhatna. Csak azt kellene mondania neki,
hogy nincs pénz a hadsereg kifizetésére vagy a nép etetésére. Tamásnak
egy hónapon belül zavargásokkal kellene szembenéznie, két hónapon
belül pedig teljesen elbukna.
Amit Ricardról mondott, zavarta Adamatot. Lehet, hogy Ricard a
Munka Harcosai vezetője volt, és komoly pénzeket kapott, de nem
számított olyan értelemben vagyonosnak, mint Ondrausz vagy
Charlemund. Nem volt király. Kez viszont azzá tehette.
– Köszönöm a rám szánt idejét – mondta Adamat. – Azt hiszem, itt
végeztem, de még visszatérhetek, ha felmerülnek további kérdések.
Az ispán szó nélkül fordult vissza a főkönyvéhez.
– Kitalálok egyedül is – biztosította Adamat.

Akár félt Tamástól, akár nem, Nikslaus semmit sem bízott a véletlenre.
Tamás menetiránynak háttal ült a hintóban, csuklóját és bokáját
megbilincselték, és a padlón lévő vastag láncokhoz rögzítették, akár egy
fogolyszállító kocsiban. Tamás mellett egy Felügyelő ült, torz teste a
hintó oldalához préselte őt. A hideg futkosott a hátán a lény
közelségétől.
A láncok ellenére a kocsi herceghez méltó volt. Nikslaus egy
bársonypárnán ült vele szemben, és bőven volt hely a lábainak. A
falborítások és a függönyök illettek a párnához, és kicsit tompították a
kintről beszűrődő zajokat. A hintó rázkódó mozgása nemrég szűnt meg,
és immár egy kővel kirakott főúton haladt. A megnövekedett forgalom
hangjából ítélve közeledtek a városhoz.
Nikslaus mélyen a gondolataiba merült. Fehér, rúnákkal díszített
Kiváltságos kesztyűjébe bújtatott ujjai az ölében táncoltak. Tamás azon
tűnődött, hogy vajon valami láthatatlan varázslást végez, vagy csupán
az időt múlatja. Tamás egy ujjával elhúzta a függönyt, hogy kipillantson
az ablakon, de nem látott semmi érdekeset. Láncának csörrenésére
Nikslaus ránézett, és biccentett a Felügyelő felé, aki rögtön elhúzta
Tamás kezét az ablaktól.
A tábornagy felsóhajtott. Legalább már a látása kitisztult. Tegnap
késő délután hagyták el a farmházat. Nikslaust megnyugtatta valami,
mert már nem aggódott, hogy elkaphatják. Tamás befelé nyúlt az
érzékeivel, és kutatni kezdett. Megpróbálta kinyitni a harmadik szemét.
 A varázslók közül a lőpormágusok voltak az egyetlenek, akiknek a
hatalmát ennyire el lehetett venni. Tamás nem tudta, hogyan és mikor
fedezték fel, de a véráramba juttatott arany teljesen lenullázta a
lőpormágusok erejét. Megakadályozta még azt is, hogy lássák a Mást.
Ha csukló alatt levágták egy Kiváltságos kezét, akkor elvileg nem tudta
manipulálni a Mást, de látni még akkor is látta.
– Nem vagyok rossz ember – szólalt meg hirtelen Nikslaus.
Tamás ránézett. A herceg zavarodott arccal bámulta őt.
– Nem lelem örömöm a kínjaiban, és nem mosolyodok el a végzete
gondolatára.
– Ez még nem akadályozna meg, hogy kiszorítsam magából a szuszt,
ha esélyem kínálkozna rá – mondta Tamás.
Nikslaus szórakozottan mosolygott.
– Örömömre szolgál nem felkínálni magának ezt az esélyt. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Azon gondolkodtam éppen, hogy milyen érzés
lenne, ha nem használhatnám a mágiát. Ha a kezeimet levágnák, és
többé nem érinthetném meg a másik oldalt. Szörnyű gondolat volt.
– Belőlem nem csikar ki semmilyen szimpátiát.
– Csak szeretném, ha tudná, hogy nem szórakozásból teszem
mindezt. A királyom óhaja szerint cselekszem. Pusztán egy szolgáló
vagyok.
– Akkor is szolgáló volt, amikor leszállította nekem a feleségem fejét
egy cédrusdobozban? – kérdezte Tamás. A mondatot higgadtan kezdte,
de mire a végére ért, már dühtől remegve vicsorgott. A harag hirtelen
hullámként öntötte el, láncai zörögtek és csattogtak. A Felügyelő
fenyegetőn nézett rá.
Nikslaus egy kézmozdulattal lenyugtatta.
– Igen – mondta. – Szolgáló voltam.
– Élvezte – mondta Tamás csikorgó fogakkal. – Ismerje el. –
Hangjából keserűség csöpögött. – Élvezte kiadni a parancsot a
hóhérnak, élvezte elhozni a feleségem fejét, és látni a bánatomat, és
most is élvezi, hogy láncok közt láthat.
Nikslaus ezen mintha elgondolkodott volna.
– Igaza van – mondta végül.
Tamás elhallgatott. Nikslaus beismerése megdöbbentette. Az ilyesmi
nem volt méltó egy herceghez.
 – Ha innen nézzük… valóban élveztem, és továbbra is élvezem –
folytatta Nikslaus. – De nem azért, amiért gondolja. Ez az egész nem
személyes. A lőpormágusok létezése egy szégyenfolt. Egy sötét paca a
mágián. Nincs ínyemre egy másik ember szenvedése, de büszkeséggel
tölt el, ha elhullni látok egy lőpormágust, mint akkor, amikor Ipille
elrendelte a felesége halálát.
– Ettől nem lesz kevésbé szörnyeteg – mondta Tamás, és oldalra
sandított a Felügyelőre. – Nem kevésbé szörnyeteg, mint azok, akik ezt
csinálták.
Nikslaus szeme összeszűkült.
– Mondja a lőpormágus. A maga fajtája sokkal rosszabb, mint a
Felügyelők. – Felnézett a tetőre. – Sosem fogom megérteni a magához
hasonlókat, Tamás. Gondolom, mindkettőnknek megvannak a magunk
előítéletei. – Felhorkantott. – Ha Kiváltságosnak született volna,
fantasztikus szövetséges válhatott volna magából.
– Vagy ellenség.
– Nem. Nem ellenség. Egymás iránti ellenségességünk kizárólag
azon alapul, hogy maga lőpormágus.
– Én adrói vagyok – mondta halkan Tamás. – Maga pedig kez.
– Az adrói társaságot pedig magába olvasztotta volna a kez társaság,
ha az Egyezményeket aláírták volna. Ahogy kellett volna.
– Ipille tényleg arra készül, hogy uralkodni fog Adrón?
Nikslaus értetlenül pislogott.
– Természetesen.
Tamás egy szemernyi kétséget sem látott Nikslaus szemében.
Micsoda arrogancia.
– Amióta csak hírét vettük a puccsnak, azon gondolkodtam, hogy mi
váltotta ki végül? – mondta Nikslaus. – Pusztán a bosszú? Vagy
komolyan azt hiszi, hogy Adró érdekeinek megfelelően cselekszik?
– Komolyan azt hiszi, hogy az Adró érdeke, hogy térdet hajtson Kez
előtt? – vágott vissza Tamás. – Nem, ne válaszoljon. Látom az arcán.
Maga pont ugyanolyan vak nemes és királyi stróman, mint azok, akiket
a guillotine alá küldtem. Nem olvassa az újságokat? Nem hallott a
gurlai felkelésekről? Tudom, hogy megérezték a lázadás csípését,
amikor Fatraszta kiűzte a hadseregeiket a területéről.
– Bolondok, mindannyian – mondta Nikslaus.
Tamás nem hagyta annyiban a dolgot.
 – A világ változik. Az emberek nem azért léteznek, hogy a
kormányukat vagy a királyukat szolgálják. A kormányok léteznek azért,
hogy az embereket szolgálják, vagyis az embereknek joguk van
beleszólni azoknak a kormányoknak a működésébe.
Nikslaus felhorkantott.
– Lehetetlen. A döntéseket nem lehet a csőcselékre bízni.
– Egyetlen ember felett sem uralkodhat egy másik.
Nikslaus összeérintette maga előtt az ujjait. A gesztusnak általában
jelentősége volt, ha egy Kiváltságostól származott, különösen, ha
viselte a kesztyűjét.
– Maga vagy szórakozik velem, vagy egy naiv bolond. Szolgált
Gurlában, Fatrasztában és féltucatnyi másik barbár országban, ahol a
Kilencek tagjai területet követeltek maguknak. Akárcsak én. A
parasztokat és a barbárokat meg kell szelídíteni. Ahogy Adrót és a
lőpormágusokat is.
– Maga és én nagyon különböző következtetéseket vontunk le a
tapasztalatainkból – mondta Tamás.
Nikslaus arcára olyan kifejezés ült ki, amely világossá tette, hogy
nem érdekelték Tamás következtetései.
– Ki árult el engem? – kérdezte Tamás. Megvoltak a maga kérdései,
amelyekre válaszokat keresett.
Nikslaus ránézett.
– Azt hiszi, megkockáztatnám, hogy elmondom? – Megrázta a fejét.
– Nem. Talán amikor a guillotine pengéje készül lesújtani, majd
belesuttogom a fülébe, de egy pillanattal sem korábban.
Tamás már nyitotta a száját, hogy Nikslaus orra alá dörgölje, hogy
tud Barat dandártábornok árulásáról, de végül nem szólt semmit.
Nikslaus tényleg tartott tőle, hogy megszökik? Tényleg azt hitte, hogy
maradt rá bármi esélye? Tamást megfosztották a képességeitől, a lába
használhatatlan volt. Mégis hogyan szökhetne meg?
Nikslaus fészkelődött az ülésen. Elmozdította a függönyt, hogy
kinézzen, majd bosszús ábrázattal visszahelyezkedett az előző
pozíciójába.
– Követnek minket? – kérdezte Tamás a lehető legsemlegesebb
hanggal.
 – Tudja – mondta Nikslaus figyelmen kívül hagyva a kérdést, és
ismét kipillantva az ablakon –, az udvarban sokan kifejezetten örülnek a
maga puccsának.
– Biztos vagyok benne. Ha beveszik Adrót, elosztják maguk közt a
földeket, amelyeket elkoboztunk a nemességtől.
– Elkoboztak? Inkább elloptak. A földeket és az egyéb
tulajdonjogokat visszaadjuk a nemesek élő rokonainak. Címeket fogunk
visszaállítani. Lesznek adók, de testvéri kezet kell nyújtanunk a
megbecstelenített nemességnek.
– Szóval Ipille mégsem akkora bolond, mint amekkorának hittem –
jegyezte meg Tamás. – És nem is olyan kapzsi.
Nikslaus egy darabig úgy nézett rá, mint aki mindjárt megüti. Végül
meggondolta magát, és inkább csak felszegett állal folytatta.
– Miféle neveletlenség következtében viseltetik ekkora
tiszteletlenséggel a magánál különbekkel szemben? Honnan ez a
megvetés az Istenválasztotta királlyal szemben?
– Ipille-t nem egy isten választotta – horkantott fel Tamás. – Vagy ha
igen, az az isten bolond.
– A blaszfémiánál meghúzom a határt – jelentette ki Nikslaus. –
Ennek a beszélgetésnek vége.
A nap előrehaladt, a reggelt felváltotta a délután, a hintó pedig
alaposan bemelegedett. Tamás meglazította izzadságtól ázott
lovaglóingének gallérját. Lovaglókabátját kicserélték egy kevésbé
feltűnő, barna felöltőre. A hely szűkössé és forróvá vált, és Tamás
szerette volna, ha Nikslaus kinyitja az ablakot. Ám az állapotok
láthatólag nem zavarták sem a Kiváltságost, sem a Felügyelőt.
Tamás tudta, hogy mikor hajtanak át a csatornán. A híd magas,
hosszú íve acélból és kőből épült, és a kocsi kerekei könnyen gurultak
rajta. Közeledtek a kikötőhöz. Tamás érezte a szagát.
Nikslaus továbbra is kifelé leskelődött az ablakon, és a tábornagy
azon tűnődött, vajon mit érzékelhet a mágiájával. Sabon járt a
nyomukban? Vagy talán Nikslaus csak a városi helyőrség közelsége
miatt volt ideges? Tamás mély levegőt vett, és Nikslaust
tanulmányozta. Ideges? Igen. Közel áll a pánikhoz? Nem. Márpedig ha
azt hinné, hogy a lőpormágus társaság közel jár, akkor pánikolna.
Tamás hallgatta a hintón kívülről beszűrődő zajokat, és próbálta
megállapítani, hogy merre járnak. Valahol a dokkok és a csatorna
között. Ha átjöttek a Roan hídon, akkor már valóban közel voltak. A
rakpart bármelyik raktárából elvihetnek egy csempészhajót. Nikslaus
nem fog várni semmilyen luxusra, olyan gyorsan el akar majd tűnni a
foglyával, amilyen gyorsan csak lehetséges.
A hintó megállt. Nikslaus felemelte a függönyt, és elmosolyodott a
látványtól. Tamás szíve elnehezedett. Megérkeztek.
Nem tudta, mi érte váratlanabbul: a robbanás, vagy a nyomában
felnyerítő lovak. Az egész hintó megbillent, Tamás láncai megfeszültek.
Kiáltását a nyelvére harapással fojtotta el, amikor a súlya – és a
Felügyelő súlya – nekidobta rossz lábát a hintó oldalának.
Nikslaus kirúgta az ajtót.
– Ha velem elbánnak, öld meg – mondta a Felügyelőnek, és kiugrott
a hintóból. Mágia visszhangja kapta oldalba a kocsit, amely ebbe
jobban beleremegett, mint az iménti robbanásba.
Tamás összenézett a Felügyelővel, aki kihúzott késsel átült Nikslaus
helyére.
Újabb robbanások következtek. Az emberek sikoltoztak, nők és
gyerekek hangját is lehetett hallani köztük. Tamás érezte, hogy emberek
halnak meg odakint. Járókelők, akik hétvégi ügyeik intézése közben
egy pokolból származó kereszttűzben találták magukat. Sortűz dördült,
azt pedig a Felügyelők légpuskáinak alig hallható pukkanásai követték.
Egy golyó áttörte az ablakot, elhaladt Tamás és a Felügyelő között, és
lyukat ütött a hintó másik oldalába. A Felügyelő szeme egy kicsit
tágabbra nyílt.
– El az útból! – hallotta Tamás felüvölteni a kocsist. – Eltűnünk
innen.
Tamás a fogát csikorgatta. Támadni akart, el akarta venni a kést a
Felügyelő kezéből. Lőpor nélkül veszített volna, de legalább tett volna
valamit. Leláncolt kezével és lábával, a mágiája nélkül azonban csak
annyit tehetett, hogy ül és figyel, és grimaszol, amikor varázslat vagy
robbanás rázza meg a hintót.
Hirtelen mozgásba lendültek. Bármi állta is el eddig az útjukat –
valószínűleg egy Felügyelőkkel teli, lángoló hintó –, az mostanra eltűnt.
A kocsis őrült vágtába ostorozta a lovakat, és kiáltások közepette
száguldottak az utcán. A puskatűz és a varázslat lassan elhalkult
mögöttük. A hintó vadul rázkódott. A Felügyelő kifejezéstelen arccal
kitámasztotta magát mindkét kezével, míg Tamás, aki a láncok miatt
képtelen volt ugyanerre, előre-hátra imbolygott, és a saját nyögéseit
hallgatta, valahányszor megrándult a lába.
A Felügyelő kinézett az ablakon.
– Majdnem ott vagyunk – mondta. Elővett egy kulcsot, és a hintó
durva rázkódása ellenére sikerült kinyitnia a Tamást fogva tartó
láncokat. A kezén és a lábán lévőket rajta hagyta. Meglóbálta a kését, és
erős akcentussal így szólt: – Ha próbálkozol valamivel, ezt
belemélyesztem a mellkasodba.
A hintó megállt. A kocsis leugrott a bakról, és kinyitotta az ajtót. A
Felügyelő fordult, hogy kiszálljon, és hirtelen megdermedt.
Aztán a másodperc törtrésze alatt Tamás felé fordult, és már döfött
is. Tamás a csuklói közt kapta el a kést, és a láncai segítségével
elcsavarta magától. Aztán hirtelen háttal a hintó padján találta magát,
csengett a füle, és fények cikáztak a szeme előtt. A lábába hasító
fájdalom szinte fel sem tűnt neki.
Beletelt egy kis időbe, hogy ülőhelyzetbe küzdje magát. Minden
centi egy örökkévalóságig tartó kínba került. A lába üvöltött. Arcán vért
érzett; ezek szerint mégsem kerülte el teljesen azt a kést. Háttal
nekitámaszkodott a hintó oldalának, közben lőpor illata töltötte meg az
orrát.
A Felügyelő eltűnt. A kocsiban, az ajtóval szemben egy Felügyelő
méretű lyuk tátongott. A lény kint hevert a földön, de egyik lába még
mindig a hintó széléről lógott, mert beleakadt egy faszilánkba.
Tamás lenézett, ahogy Olem egy kézi ágyút helyezett a hintó
padlójára. Felnyögött a súlyától, majd Tamásra pillantott. Szemében
megkönnyebbülés ült.
– Szóval a jó hintót kötöttem el – mondta.
Olem kisegítette a tábornagyot a kocsiból. Egy sikátorban voltak, két
téglaépület között. A tenger erős illata és a hullámok hangja alapján
nagyon közel lehettek a vízhez. A következő másodpercekben adrói
katonák töltötték meg a sikátort. Egyikük át akarta venni Tamást
Olemtől, de a testőr elhessegette.
– Hol van Sabon? – kérdezte Tamás.
– A Kiváltságost üldözi Vlorával. – Olem fáradtnak tűnt. Ezek
szerint el tud fáradni? – A rohadék futásnak eredt, amikor meglátta,
hogy hányan vagyunk.
 Tamás szeme elkerekedett, ahogy még több katona érkezett a
sikátorba. Az utcákon is bőven voltak még.
– Elhozta az egész helyőrséget?
– Mindenkit, aki a közelben volt.
– Hogy a pokolba talált meg?
Olem elmosolyodott. Lepillantott, és Tamás végre észrevette a
lábainál ülő vadászkutyát, ahogy az farkát csóválva, teáscsészényi
nagyságú szemekkel nézett fel rá. Tamás meg sem tudott szólalni. A kín
ellenére lehajolt, és megpaskolta Hrusch fejét.
– Ez lehetetlen – nyögte ki aztán.
– Sabon kiképezte Hrusch-t, hogy bármilyen körülmények közt
megtalálja önt. Már kölyökkutya kora óta erre tanította. Segített neki
egy öreg farmboszorkány az egyetemtől északra, egy Fortélyos, akinek
az állatok kiképzése volt a tehetsége. Hrusch bárhol megtalálja önt, még
akkor is, ha egy zárt dobozban hánykódik a tenger közepén.
– Sosem tudtam róla – mondta Tamás.
– Ez az ő kis titka volt. Egy tartalékterv – magyarázta Olem. –
Remélte, hogy sosem kell használnia.
Tamás érezte, ahogy kétnapi félelme, dühe és feszült várakozása
semmivé olvad Olem tekintete előtt. A testőr úgy nézett rá, mint egy
szülő, akinek elkóborolt a gyereke. Düh és megkönnyebbülés
hadakozott a szemében. Katonák gyűltek köréjük aggodalmas
szavakkal. Tamás hálásan mosolygott rájuk, majd a következő
pillanatban összeesett.
 27.
FEJEZET

A Nemesek Háza legfelső emeletén lévő iroda réginek és meghittnek

tűnt Tamásnak, noha csak pár hónapig foglalta el. Otthonnak tűnt, és
végigfuttatta ujjait a szófa szélének fonott rojtjain. Keze remegett,
erősen rá kellett támaszkodnia a mankójára. A szobának citromillata
volt. Azon tűnődött, ez vajon mindig így volt-e.
Olem az ajtóból figyelte. Fortélyos vagy sem, mint kiderült,
Olemnek mégiscsak szüksége volt pihenésre. Úgy pislogott, mint aki
már nagyon vágyik az alvásra, szeme alatt lila karikák húzódtak.
Máskor szépen rendezett szakálla szanaszét állt, haja meg még inkább.
Egy átlagos napon Tamás lehet, hogy leszidta volna a hanyagsága miatt.
De ez nem egy átlagos nap volt.
Szólnom kellene neki, hogy pihenjen. Mit is mondott mindig apám?
„A pihenés a halottak dolga.”
– Igen, uram – szólalt meg Olem.
– Hmm? – nézett rá Tamás.
– Azt mondta, hogy „A pihenés a halottak dolga”.
– Maga halottnak néz ki.
– Ön se fest túl jól, uram. – Olem próbált mosolyt erőltetni az arcára,
de Tamás látta a szemében az aggodalmat. – Pihennie kellene, uram.
Már abba is majdnem belehalt, hogy felhoztam a lépcsőn.
 Olem ragaszkodott hozzá, hogy a lépcső minden egyes fokán
segítsen neki, és néha félig ő cipelte a tábornagyot.
– Nincs szükségem nővérre – mondta Tamás. – Dolgom van. – Az
íróasztala felé bicegett, de félúton majdnem elvágódott.
Olem egy pillanat alatt ott termett mellette, és megfogta a könyökét.
– Üljön le, uram. Doktor Petrik bármelyik percben megjöhet. – Olem
odasegítette Tamást a szófához.
– Pff. – Tamás egy székre mutatott. – Üljön le.
– Azt hiszem, inkább állok, uram.
– Ahogy tetszik. – Tamás még nem engedhette Olemnek, hogy
pihenjen. És még magának sem engedhette, hogy pihenjen. – Tudnom
kell, mi történt a távollétemben. Hányan tudnak az elfogásomról?
– A hírek gyorsan terjednek, uram. Attól tartok, nekem más
dolgokon járt az eszem. Amint visszaértem a vadászatról, Sabonért
küldettem, és elhoztam Hrusch-t. – A sarokban mélyen alvó kutya felé
biccentett. – Charlemund mindent megtett, hogy titokban tartsa a
dolgot, de nem lepne meg, ha a papnői beszéltek volna. Azt tudom,
hogy Sabastenien dandártábornok nem tette.
– Szóval mindenki biztonságban visszaért?
Olem bólintott.
– Amikor meghallottam a varázslat zaját, uram, majdnem
visszafordultam – mondta, és nem volt hajlandó Tamás szemébe nézni.
– Ha el akarja venni a rangjelzéseimet…
– Fogja be – szakította félbe a tábornagy. – Nem fogom elvenni a
rangjelzéseit.
– Parancsot adott nekem, hogy vigyem vissza a többieket a
vadászathoz.
– Azt hittem, hogy így is tett.
– Nem egészen, uram. Előresiettem, és otthagytam a többieket, hogy
találják meg a visszautat. Nem várhattam.
– A maga helyében én sem követtem volna azt a parancsot. Nem
hibáztathatok valakit az ösztöneiért. Egyébként is, engedelmeskedett, és
nem fordult vissza. Folytassa. – Tamás nyelt egyet. Semmire sem
vágyott jobban, mint hogy lehajtsa a fejét, és aludjon, de előtte még
teendői voltak. Visszaverte magában a kimerültséget, a fájdalmat és a
rosszullétet.
 – Elterjedt a hír Ryze árulásáról – magyarázta Olem. – Lady
Winceslav válaszokat akar. Mindenfelé pletykák röpködnek.
– Vessen véget nekik.
– Micsoda? – Olem ettől megdöbbent.
– Nem igazak. – Tamás küszködött, hogy talpra álljon. Ryze jó
ember volt, nem fogja hagyni, hogy őt hibáztassák azért, ami történt.
Olem Tamás vállára helyezte a kezét, és gyengéden visszanyomta.
– A saját szememmel láttam, ahogy elhurcolta önt.
– Megtalálta a holttesteket, nem? – kérdezte Tamás.
Olem megrázta a fejét.
– Testeket nem, csak vért.
– Az a varázslat, amelynek a zaját távozóban hallotta… az nem én
voltam, amint szembeszálltam Ryze-zal. Ryze emberei voltak, amint
feltartóztatták Nikslaus herceget, hogy Ryze figyelmeztethessen. Élve
megsütötték érte.
– Biztos benne…?
– Menjen a pokolba – morgott Tamás. – Ne legyen ilyen lekezelő,
nem őrültem meg egyetlen délután alatt.
– Ha Ryze csak figyelmeztetni akarta önt, mire föl volt ez az egész?
– értetlenkedett Olem. – Küldhetett volna egy üzenetet, vagy eljöhetett
volna önhöz személyesen.
Tamás a halántékát dörzsölte.
– Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy félt. És dühös volt. Van
valami Barat kezében, amivel hallgatásra kényszerítette.
– Barat dandártábornok? Abból a gumóból ítélve elég keményen
beverhette a fejét. – Olem halványan rámosolygott.
– Ne legyen bolond. – Tamás megint megpróbált felállni. A lába
égett, forró izzadság öntötte el. Végül feladta. – Küldjön egy üzenetet
Lady Winceslav-nak. Mondja meg neki, hogy Ryze mindenben ártatlan.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Hozza ide Barat és Sabastenien
dandártábornokokat.
– Küldök valakit – mondta Olem, és már indult is az ajtó felé.
– Ne – mordult fel Tamás. – Maga hozza ide őket. Nem akarom,
hogy bármelyikük meglógjon. Vigyen magával egy osztagot. És jobban
meggondolva, senkinek se beszéljen Ryze-ról.
– De ha egyszer ártatlan…
Tamás lehunyta a szemét. Ahhoz, ami előtte állt, erőre volt szüksége.
 – Azzal majd később foglalkozom. Leléphet.
– Igenis, uram.
Amint Olem kint volt az ajtón, Tamás fájdalmasan felnyögött. A lába
pár perc alatt teljesen elmerevedett. Amikor nem fájt, akkor tompán
lüktetett, és amikor a kín lándzsái megindultak benne felfelé,
valahányszor megmozdította, azt kívánta, bárcsak hagyta volna lüktetni.
Végigsimított zilált haján.
Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon. Miért csinált úgy Ryze,
mintha elrabolná őt, csak hogy beszéljen neki Baratról? Azt kívánta,
bárcsak benne is meglenne Adamat tehetsége.
A fia!
– Olem! – kiáltott fel. Várt pár másodpercig, de Olem nem tért
vissza. Ismét kiáltott, és végül egy őr dugta be a fejét az ajtón.
– Mi a baj, uram?
– Kema, Olem már elment?
A katona bólintott.
– Egy perccel ezelőtt. Úgy tűnt, bárhová ment is, ott nem fognak
örülni neki.
– Adjon tollat és papírt.
Kema hozott neki egy töltőtollat és némi papírt Tamás asztaláról. A
tábornagy gyorsan lejegyzett pár sort.
– Érje utol Olemet, és mondja meg neki, hogy ezt a feladatot hajtsa
végre a másik előtt, amivel elküldtem.
– Igen, uram.
A következő pillanatban Kema már ott sem volt, és Tamás egyedül
maradt a lábával, ami megint lüktetni kezdett. Egy ujjnyi feketelőpor
megszüntetné a fájdalmat… ha használhatna lőport. Még transzba sem
tud lépni azzal az aranycsillaggal a lábában.
– Hol a pokolban van Petrik?
– Itt vagyok. – Az orvos halkan betette maga mögött az ajtót. Egyik
kezében orvosi táskáját cipelte, a másikban a kabátját. Szemüvegén át
megvizsgálta Tamást.
– Egy meglehetősen jól alakuló bridzsjátszmát kellett otthagynom –
mondta. Bosszúsnak tűnt, de tőle ez nem volt szokatlan. Legtöbb
nyilvános és magánpraxisából azért dobták ki, mert pocsékul
viselkedett a betegekkel. Ezt viszont gyorsasággal és szaktudással
kompenzálta.
 – Elnézését kérem – válaszolta Tamás. – Szenvedek én tovább
szívesen, ha inkább visszatérne a kártyához.
Dr. Petrik megmerevedett, majd vállat vont, és az ajtó felé fordult.
– Képtelen felfogni a szarkazmust, maga vén rohadék?
Petrik hosszan és bosszúsan nézett Tamásra, majd visszalépett mellé.
Úgy kacsázott, mintha nyomna vagy százötven kilót, pedig olyan
vékony volt, mint egy deszka. Leült Tamás mellé, és levette a
szemüvegét, majd egy monoklin keresztül vizsgálta meg az arcát és a
fejét.
– Néhány enyhe karcolás, de semmi, ami miatt aggódni kellene –
mondta pár másodperccel később. – Úgy tűnik, agyrázkódása volt. –
Csettintett az ujjaival Tamás arca előtt, és belenézett mindkét szemébe.
– Nincs semmi baja. – Megfogta Tamás lábát – nem túl finoman –, és
felemelte az ölébe. Levette róla a vászonkötést, és alaposan megnézte a
sebet.
– Már látta magát orvos – mondta némi éllel a hangjában.
– Igen. A doktor, aki az elrablóimnak dolgozott. Ő rakta rendbe a
lábamat.
– Hogy nézett ki előtte?
– Nem tudom. Végig eszméletlen voltam.
– Szerencséje volt. Úgy látszik, összezúzta az egész lábát. Az orvos
jó munkát végzett vele, akárki volt is – ismerte el kelletlenül Petrik.
– Azt akarom, hogy szedje szét.
Az orvos értetlenül pislogott rá.
– Hogy mondta?
– A lábamat. Szedje szét.
Petrik óvatosan letette a lábát.
– Jobban beverte a fejét, mint hittem.
Aggodalom bujkált volna Petrik hangjában? Nem, Tamás
bizonyosan csak képzelte.
– A sebész beletett egy aranycsillagot, mielőtt lezárta a sebet. –
Tamás szünetet tartott, és nyelt egyet. Már attól is émelyegni kezdett,
hogy beszélt róla. – Nem tudom használni a mágiámat.
Dr. Petrik visszatette orrára a szemüvegét. Aztán levette, majd pedig
újra visszatette. Öklével kitámasztott az állát, úgy bámult Tamás lábára.
 – Maga megőrült – jelentette ki. – Nem teszem meg. Ha bent hagyja,
egy hólyag formálódik majd körülötte, amely valószínűleg elzárja az
aranyat a véráramtól, és újra használhatja a képességeit.
– Csinálja. Ez parancs.
– Gondolja, hogy ez segíteni fog magán? Ha a sokk nem öli meg,
akkor elveszíti a lábát. Ami egyébként is megölheti. Nem gondolkodik
tisztán.
– Nikslaus azt mondta, hogy a szilánk csillag alakú. Valahányszor
megmozdítom a lábam, beletép a szövetbe, és az arany ismét bekerül a
véráramomba. Érzem, ahogy mozog odabent.
Petrik hezitált.
– Értékelem az aggodalmát – mondta Tamás.
– Aggodalom? Igen, aggódom magamért. Tudja, hogy mit tesznek
velem a lakájai, ha meghal a műtét alatt? Az előbb láttam távozni
Olemet. Nem vagyok hülye. Azért küldte el, hogy ne tiltakozhasson,
Sabon pedig még nem tért vissza. Darabokra fognak szedni engem.
– Ki szedi magát darabokra?
Sabon állt az ajtóban, kigombolkozás közben dermedt meg. Kabátját
lőporfoltok, piszok és égésnyomok borították. Úgy nézett ki, mintha
egy szénbányából jött volna. Felakasztotta a kabátot egy sarokban álló
fogasra. Az arcán egy vágás húzódott végig, amelyre már rászáradt a
vér, keze pedig piszkos és füstös volt.
– Elkaptad? – kérdezte Tamás.
Sabon megrázta fejét.
– Sajnálom.
Tamás visszaszívott egy korholást. A rohadt életbe.
– Hogyan szökött meg?
– Egy jól kipróbált útvonalon – válaszolta Sabon. – Bement egy
raktárépület álemeletére, onnan pedig a csatornába. Az embereink
figyelik a kijáratokat, de meglepődnék, ha rábukkannának. Vlora még
mindig követi a nyomait, de Adopest bármely részén kijöhet a
csatornából. Mintha számított volna rá, hogy utolérjük őket. – Sabon
utálkozva felhorkantott. Odalépett Tamáshoz, és szemügyre vette a
lábát. – Voltál már jobban is – jegyezte meg.
– Igen. Voltam.
– El fogja veszíteni a lábát? – kérdezte Sabon dr. Petriket.
A doktor semmibe vette Tamás figyelmeztető tekintetét.
 – Lehet – mondta –, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy
felnyissam.
– Miért? – Sabon magyarázatot követelve nézett Tamásra.
A tábornagy felsóhajtott.
– Nikslaus orvosa rendbe hozta a lábamat, de előtte beletett a csont
mellé egy aranyszilánkot. Csillag alakú, így nem képződhet hólyag
körülötte.
Sabon szeme összeszűkült.
– A mocsok – vicsorogta. – Ha elkapom, levágom a kezét.
Tamás nem tudott rá neheztelni emiatt.
– Ha valaha is elkapjuk – mondta. – Petrik, azt akarom, hogy hajtsa
végre a műtétet.
A doktor Sabonra nézett.
– Nem – tiltakozott a lőpormágus. – Ha meghalsz, az egész hadjárat
veszélybe kerül.
A hadjárat, mondta Sabon. Tamás majdnem elmosolyodott. Sabon
sosem ismerné el, hogy érte aggódik.
– Épphogy visszakaptunk – tette hozzá Sabon.
– Nem élhetek a mágiám nélkül – válaszolta Tamás. – Petrik, mik a
veszélyei annak, ha nem vetetem ki magával azt a csillagot?
Az öreg doktor a homlokát ráncolta.
– Ha igaz, amit mond, állandó fájdalommal kell együtt élnie. Nem
fog tudni aludni, a kimerültség pedig megakadályozza majd a
szervezetét, hogy természetes úton meggyógyuljon. – Petrik nem tűnt
boldognak. – Ki kellene vennünk.
Sabon Tamásról a doktorra nézett.
– Sok szerencsét – mondta, és fejcsóválva kiment a szobából.

– Látni akart? – Adamat áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, és

végignézett a Tamás mellett sorakozó sebészi eszközökön. A
sebészettől mindig ideges lett. Túl sok minden sülhetett el rosszul, és
olybá tűnt, mintha az orvosok minden évben előálltak volna egy új és
fájdalmas módszerrel, hogy az orvoslás álcájában ölhessenek.
Irracionális gondolat volt, tudta ő. A statisztikák az ellenkezőjét
bizonyították. A véreztetés ősi szokása egyre népszerűtlenebbé vált,
míg a sterilizációval kapcsolatos új elméletek egyre jobban terjedtek az
orvoslás területén. A túlélési esélyek jobbak voltak, mint Kresimir Kora
óta bármikor.
A tábornagy egy műtőasztal szélén ült, a Nemesek Házának egy
rögtönzött műtőteremmé átalakított mellékszobájában. Csak egy
törölköző volt a derekára tekerve, és Adamat csodálkozva konstatálta a
Tamás mellkasát borító régi sebek mennyiségét. Némelyik kardtól
származott, az egyik egy kés nyomának tűnt, három rózsaszín, fakó
hurka pedig golyókról árulkodott. A fején lévő púpot még őszülő haja
alatt is ki lehetett venni, jobb lába pedig vörös és duzzadt volt. Mellette
egy fehérköpenyes orvos vizsgálgatta végig nagy gonddal a műszereket.
Szóval Tamás élt, bár elég rossz bőrben volt. A pletykarovatok ölni
tudnának érte, hogy megtudják, mi történt tegnap a Palo utcában, és hol
volt Tamás két nappal korábban. Adamat úgy döntött, nem kérdezi
meg.
Tamás bólintott.
– Megtalálta az árulót?
– Nem, uram.
– Miért nem?
– Nem azért, hogy kifogásokkal védekezzem, de húsz ember
munkáját kell végeznem.
– Jól megfizetjük érte, vagy talán nem?
– Nem igazán, és a fizetés nem gyorsítja meg a munkát. Embereket
kell kikérdeznem, kutatásokat kell végeznem, és rengeteget kell
utaznom.
– „Nem igazán”?
– Az ispán is beletartozik a nyomozásomba. Az úgy nem működik,
hogy kikérdezem, és aztán csekket kérek tőle.
Tamás felhorkant.
– Olem, gondoskodjon róla, hogy a jó nyomozó megkapja a
fizetségét.
A testőr egy kurta biccentés erejéig félbeszakította téblábolását a
sarokban.
– Csak gyanakszik valakire.
– Mindig – válaszolta Adamat. – De nincs konkrét bizonyítékom.
– Van itt egy levél a fiamtól, Tánieltől. A Hegykoronában van a
Hegyőrséggel, segít nekik visszaverni a Kez támadást. Úgy tűnik, ő és
Bombador Kiváltságos egyetértenek benne, hogy egy nagy hatalmú
varázsló csatlakozott a kez oldalhoz, és az a szándéka, hogy átvezeti a
kez társaságot az erődön, fel Kresim Kurgához, ahol megkísérlik
megidézni Kresimirt.
Adamatnak leesett az álla.
– Ez abszurd.
– Meglehetősen – hagyta jóvá Tamás. – Egy ostrom alatt az emberek
hajlamosak elveszíteni az ítélőképességüket, ráadásul a fiam egyébként
sem érzi túl jól magát. Mégis kénytelen vagyok óvintézkedéseket tenni.
Lehet, hogy Kez kifejlesztett egy új fegyvert, vagy… – Kinézett az
ablakon, és elfintorodott. – Ez az egész ügy Kresimir Ígéretével… talált
róla bármi mást a kutatásai során? Bármit, ami arra utalna, hogy
Kresimirt meg kell idézni, vagy hogy miképpen tervezne bosszút állni a
halott királyáért?
– Nem. Ahogy mondtam, a kutatásom nem vezetett eredményre.
Valaki, aki titokban akarta tartani ezt az információt, egész fejezeteket
tépett ki a könyvekből. – Ez már önmagában a kezdetektől fogva
zavarta Adamatot, de nem az a típus volt, aki spekulálni kezd. – A
Kresimir Ígéretével kapcsolatos minden tudásom egyedül Borbador
Kiváltságostól származik.
– Ez sajnálatos. – Tamás a halántékához érintette a kezét, és enyhén
oldalra dőlt. Szemmel láthatóan nem volt jól. – Nem szívesen engedek a
hisztériának, de kénytelen vagyok lépéseket tenni annak lehetősége
ellen, hogy van valami igazságalapja. Pff! Istenek megidézése. Ki talál
ki ilyesmit? A negyedik dandárt elküldtem a Hegykoronához. Az ő
segítségükkel simán meg kell tudniuk tartani az átjárót a Kez ellen. –
Egy intéssel elhessegette a témát. – Sajnálom, hogy megszakítottam a
munkáját, felügyelő. Egyvalamit még akartam mondani, mielőtt
elmegy.
– Uram?
– Ha nem élem túl ezt a műtétet, vagy ha a lábadozásom rosszul
alakul, azt akarom, hogy folytassa a nyomozását.
Adamatba félelem költözött.
– Minden tisztelettel, uram, órákon belül holtan hevernék egy
árokban. Azt hiszem, így is csak a gyanúba keveredés félelme tart
vissza attól, hogy bérgyilkosok prédájaként végezzem. Az öntől való
félelem, hogy pontos legyek.
 – Lesznek, akik vigyáznak majd magára – nyugtatta Tamás. – Ha
meghalok, nem tárgyalás, hanem hideg acél fog igazságot szolgáltatni.
Azt hiszem, a hetedik dandár ujjongva fog segíteni magának.
Tamás tényleg számolt vele, hogy meghal. Adamat félelme
elmélyült. Ha Tamás meghal, minden szétesik, főleg egy ilyen tervvel.
A hadsereg a tanácstagok ellen fordul, és mindenki a saját bőrét fogja
menteni. Az egész országon olyan káosz uralkodik majd el, amelynek
nem lesznek győztesei. Ha pedig életben marad, Adamat kénytelen lesz
továbbra is elárulni őt, és mindent elmondani Lord Vetasnak. Hová lett
a feddhetetlensége? Adamat századszor fontolgatta magában a
kockázatot, hogy kitálal Tamásnak, és a segítségét kéri. Nem, döntötte
el ismét. A családja biztonsága fontosabb, mint a feddhetetlensége.
Gondolatait egy magas, kövér ember érkezése szakította félbe, aki
hosszú, fekete haját lófarokba fogva viselte. Úgy mozgott, akár egy
király, noha egy séf kötényét és magas sapkáját viselte. Egy ezüsttálcát
tartott a feje fölött, kötényéről pedig akkora merőkanál lógott, hogy be
lehetett volna törni vele egy ember fejét.
Tamás némi óvatossággal nézett rá.
– Mihali?
– Tábornagy. Hoztam egy kis húslevest, igya meg a műtét előtt. Azt
hiszem, segíteni fog a felépülésében.
A doktor Mihalira fintorgott.
– Nem ihat és nem ehet semmit – mondta.
– Ragaszkodom hozzá! – Mihali odanyújtotta a tálcát Tamásnak.
– Kizárt dolog. Az étel és az ital komplikációkat okozhat műtét
közben, és…
Tamás egy mozdulattal elhallgattatta az orvost.
– Azt hiszem, megleszek. Maga még csak étert sem ad nekem.
Adamat épp elslisszolt volna, hogy magára hagyja Tamást a
levesével és a műtétével, amikor az ajtó kivágódott. Ha az arcáról nem
is, a róla lógó köntösökről felismerte a fő-diocelt. Charlemundnak
félelmetes hírneve volt, és nem tartott valami sok nyilvános prédikációt.
Egy fő-diocelhez képest nem nagyon kedvelték őt az alsóbb társadalmi
osztályokban.
– Tamás – szólalt meg Charlemund. – Örülök, hogy él, és
biztonságban van, de fontos ügyben jöttem. Az embereim azt mondják,
hogy a katonái nem adják ki nekik az istenkáromló szakácsát. Volt egy
kis dulakodás tegnap, amikor az egyik őröm eljött érte…
Elhallgatott, és grimasz terült el az arcán, amikor meglátta Mihalit,
Adamatot és a többieket.
– Mihali nem lehet ennyire fontos – mondta Tamás.
– Ha rajtam múlna, meghagynám magának. Mit nekem egy őrült
szakács? De nálam hitbuzgóbb fő-diocelek a letartóztatását követelik, és
nyomást gyakorolnak rám. Tamás, már az Egyház semlegességének
beszüntetésével fenyegetőznek.
– Majd később megkapja a döntésemet – mondta Tamás.
– Ragaszkodnom kell hozzá, hogy most kapjam meg. – Charlemund
kihúzta magát, és Mihalira nézett. – Maga az, ugye? Az istenkáromló
szakács?
Mihali óvatosan letette a tálcát Tamás mellé, és Charlemundhoz
fordult. Mély levegőt vett, és beszívta hatalmas hasába.
– Én séf vagyok, uram, és ennek megfelelően fog beszélni velem.
– Séf! Na persze! – Charlemund hátravetette a fejét, és nevetett.
Keze rövidkardjának markolatára siklott. – Tamás, az Egyház nevében
letartóztatom ezt az embert.
– Kifelé.
A szó halk volt, Adamat mégis úgy érezte, mintha minden meleget
kiszippantottak volna a szobából. Tamáshoz fordult, de nem ő beszélt.
Hanem a séf.
– Hogy merészeli! – Charlemund pár centire kihúzta a pengét a
hüvelyéből.
– Kifelé! – üvöltött fel Mihali. Merőkanala a kezébe került, és úgy
nézett ki, mintha egy kardot tartott volna. – Nem tűröm meg itt magát.
Maga hamis pap, maga undorító bolond! Szolgáltasson rá okot, és
lecsapok magára!
Charlemund arcát eltorzított a düh.
– Miféle őrület ez? Letartóztatom az Egyház nevében! Nem félek a
merőkanalától, maga istentelen pókhasú!
Mihali hirtelen nekiugrott Charlemundnak. A fő-diocel hátrált
néhány lépest, kivonta kardját, és előretört. Mihali a penge alá nyúlt a
merőkanalával, majd egy tökéletes mozdulattal oldalra lendítette, és
visszakézből megütötte Charlemundot, de úgy, hogy az a szófára repült.
A szoba elcsendesedett. Olem odarohant Charlemundhoz.
 – Maga megölte a fő-diocelt? – kérdezte Adamat.
Mihali szippantott egyet.
– Meg kellett volna. Igya meg a levesét, tábornagy. – Azzal egyetlen
további szó nélkül elhagyta a szobát.
– Életben van, uram – állapította meg Olem. – Csak eszméletlen.
Adamat összenézett Tamással, és saját hitetlenségét látta tükröződni
a tábornagy szemében. Tamás kínok közt fogta a lábát.
– Olem, gondoskodjon róla, hogy a fő-diocelt elhelyezzék egy lenti
szobában. Terjessze el, hogy csúnyán leesett a lépcsőn, és találjon hozzá
szemtanúkat. Nyomozó, biztos vagyok benne, hogy maga is látta.
Adamat megigazította kabátját.
– Ronda egy zuhanás volt. Kettőt is bukfencezett, mire el tudtuk
kapni.
– Azt hiszem, valóban így történt. Doktor, mit írna fel
Charlemundnak? Petrik lenézett az eszméletlen fő-diocelre.
– Arzént?
– Na, de komolyan. Valamit, ami jókora fejfájással és alapos
emlékezetkieséssel jár.
– Ciánt.
– Doktor!
– Kitalálok valamit – morogta Petrik.
– Olem.
Olem, aki éppen a hónaljánál fogva vonszolta ki Charlemundot a
szobából, megtorpant.
– Uram?
– Hogy is volt az a dulakodás Charlemund őreivel?
– El akartam mondani önnek, uram, de csak a műtét után.
– Biztos vagyok benne. Mi történt?
– Csak egy dulakodás, uram. A fiúk nem akarták elveszíteni Mihalit.
Úgy tartják, a főztjétől függetlenül is jó szerencsét hoz. Nekem semmi
közöm sem volt hozzá. Vagy legalábbis nem sok.
– Hogy a pokolba lett belőle szerencsetalizmán? Mégis mit csinált,
hogy kiérdemelje?
– Megtöltötte a gyomrukat.
– Voltak veszteségek?
– Következő alkalommal már lehetnek. – Felhő suhant át Olem
arcán.
 – És ha közvetlen parancsot adok?
Olem lenézett.
– Biztos vagyok benne, hogy az emberek követni fogják, uram.
Tamás behunyta a szemét, és megdörzsölte.
– Mit tanácsol, felügyelő?
– Nem hiszem, hogy elég jól ismerem a részleteket, uram – próbálta
kivonni magát a véleménynyilvánítás alól Adamat. Úgy érezte magát,
mint egy légy a falon. Nem kellett volna látnia az iménti eseményeket.
Ez a Mihali figura… Adamatnak utána kell majd néznie.
– Tegyen úgy, mintha ismerné – biztatta Tamás.
– Aki enged az emberek szeszélyeinek, az rossz parancsnok. Aki
pedig semmibe veszi a szükségleteiket és a vágyaikat, az még rosszabb.
De azért vannak enyhítő körülmények. – Fejével a fő-diocel felé intett,
akit Olem közben továbbvonszolt az ajtó felé.
– Olem.
A testőr ismét megállt.
– Kezd magához térni, uram.
– Jobban örülnék neki, ha még nem tenné.
Olyan hang hallatszott, mintha kalapáccsal ütöttek volna húsra.
– Nem fog.
Tamás a kezébe temette az arcát.
– Terjessze el, hogy Mihalit besorozta az adrói hadsereg hetedik
dandárja. Küldjön üzenetet Hassenburba, és értesítse őket, hogy
küldhetnek egy orvost, aki felügyel rá. Megtérítünk minden költséget,
Claremonte pedig mindenféle szégyentől megmenekül.
– És az Egyház?
Tamás felsóhajtott.
– Küldhetnek egy papot, hogy beszéljen vele, ha kedvük tartja. Hogy
megtérítsék őt, vagy valami hasonló ostobaságért.
– Szóval Mihali most már a hadtest hivatalos szakácsa, mi?
– Séfje.
– Igaz, uram. Köszönöm, uram.
Tamás megvárta, amíg a katona távozik, majd enni kezdte a
húslevesét. Eltelt pár másodperc, amely során csak a tábornagy
elégedett szürcsölése hallatszott.
– Felügyelő?
– Igen? – Adamat rájött, hogy megint elkalandoztak a gondolatai.
 – Leléphet.
Ahogy Adamat elhagyta a szobát, még hallotta Tamást:
– Lássunk hozzá, Petrik.
Adamat megállt a folyosón. Tamás ezt elég jól intézte. A tábornagy
nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy bolondok kérdőjelezzék meg a
parancsait. Rossz ötlet volt átvágni őt. Adamat ismét elgondolkodott
rajta, hogy talán szólnia kellene neki Lord Vetasról. Ha Tamás maga
fedezné fel Adamat árulását, azzal minden reménye odalenne, hogy
megmentse a családját. De ha Adamat megkísérelné kiszabadítani őket,
akár Tamás katonáinak segítségével, abba belehalhatnak. Túl nagy volt
a kockázat.
 28.
FEJEZET

– Jöjjön, maga idióta – mondta Tamás. – Segítsen elhelyezkedni.

Tegye oda a párnát. – Megállt, és megkapaszkodott az asztal szélében,
ahogy a szoba megfordult körülötte.
– Uram? – Olem a cigarettája végét rágcsálta.
– Jól vagyok. Gyerünk.
Olem Tamás és a szék közé szorította a párnát.
– Lejjebb – utasította Tamás. – Tökéletes. Kicsit fordítsa el a széket.
Szokványosan akarok kinézni.
Tamás még kiosztott Olemnek pár parancsot, mire elégedett lett. Az
asztala mögött ült, szemben az ajtóval, kitámasztott háttal, amitől
magasabbnak tűnt. Olem hátralépett.
– Rokkantnak látszom? – kérdezte Tamás.
– Nem.
– Habozott a válasszal.
– Kicsit leharcoltnak tűnik – mondta Olem. – De nem vészes.
– Helyes. – Tamás nem mert előredőlni, de még csak lenézni se
nagyon, így hát vakon tapogatta ki az asztalfiókot, és vett ki belőle egy
lőportöltetet. Nagyujja körmével letörte a végét, és a tartalmát a
nyelvére szórta. Ellenállt a szédülés, majd pedig a sötétség rohamának,
ahogy az eszmélete próbált visszavonulni, mielőtt a tudatosság hulláma
elöntötte az érzékszerveit. Kénes, keserű ízt érzett. Ambróziának tűnt
neki.
Kimerültsége elapadt. Lábfájása állandó zúgássá tompult elméje egy
hátsó szegletében, puszta emlékeztetőül, hogy a lábát felvágták, a húsát
széthúzták, és a csontját helyrerakták, de a kín nélkül, amelynek ezeket
kísérnie kellene.
– Három kapszula egy óra alatt, uram? – Olem hangja némi
aggodalomról árulkodott.
– Tartogassa ezt valaki másnak – mordult fel Tamás. – Nincs időm
lőporvakság miatt aggódni. – Az igazság az, ismerte el magának, hogy a
lőportransz eufóriája hozzánőtt. Szüksége volt rá, úgy vágyott
legszorosabb ölelése után, akárha egy rég nem látott szerető volna.
Majd később foglalkozik a függőség jeleivel, most azonban fontosabb
dolgokkal kellett törődnie. Életének egyik legmélyebb lőportransza
ellenére alig tudott megmozdulni. A teste még mindig érzékelte a
fájdalmat, még mindig sírt a pihenés hiányától, csak az agya már nem
regisztrálta.
– Meséljen nekem Sabastenien dandártábornokról – mondta Tamás.
– Árva volt, akit töltényfiúként fogadott örökbe az Adom Szárnyai.
Az a családja: Adró az anyja, a hadsereg az apja.
– Én is így hallottam.
– Segített megtalálni önt – mondta Olem. – Ryze árulása mélyen
érintette.
– Tudja, hogy Ryze halott?
Olem megrázta a fejét.
– És egy szót sem szólt neki Ryze ártatlanságáról?
– Egyetlenegyet sem, uram.
– Helyes. Küldje be.
Sabastenien dandártábornok az Adom Szárnyai egyik legfiatalabb
parancsnoka volt, alig töltötte be a huszonötödik évét. Tamás tudta,
hogy a dandártábornokokat nem csak úgy szeszélyből választják ki.
Gyorsak, intelligensek, bátrak voltak, és fanatikusan lojálisak a
Winceslav családhoz és Adróhoz. Vagy legalábbis Barat
dandártábornokig így volt.
Sabastenien dandártábornok az átlagnál alacsonyabb volt, sötét,
rendezetlen hajjal, amelyet pont a szeme fölött vágatott le. Pofaszakállat
növesztett, hogy érettebbnek tűnjön, és jobban állt rajta, mint a maga
korabeli férfiak többségén.
– Örülök, hogy ismét jó egészségben találom, uram – mondta
Sabastenien.
– Köszönöm. Hallottam, hogy segített Olemnek a megtalálásomban.
– Tamás a testőre felé biccentett, majd egy kézmozdulattal elküldte.
Olem kicsusszant az erkélyre, miközben Tamás feje a hirtelen
mozdulattól zümmögni kezdett. Óvatosan, emlékeztette magát.
– Megtettem, amit tudtam – mondta a dandártábornok. – Kérem,
tudassa velem, ha bármi másban a szolgálatára állhatok. Lady
Winceslav áldásával már elkezdtem összegyűjteni az embereket, hogy
levadásszuk Ryze dandártábornokot. Nem fog megszökni.
– Van valami, amit megtehet értem.
– Bármit, uram.
– Egy apróság. Látja azt a védőfalat? – Tamás a szoba sarkába
mutatott, ahol egy olyan térelválasztó állt, amely mögött egy férfi vagy
egy nő átöltözhetett. – Szeretném, ha mögé állna, és figyelne.
– Uram?
– Hamarosan meg fogja érteni – biztosította Tamás. – Kérem. Egy
viharvert vénember óhaja.
Sabastenien vonakodva bólintott.
– Most?
Tamás az órájára pillantott.
– Igen, most remek lenne.
Sabastenien beállt a fal mögé. Eltelt pár másodperc, Tamás csukott
szemmel ült. Az elméje, noha védve volt a fájdalomtól és a fáradtságtól,
amelyek normál esetben kiütötték volna, pörgött a lőportransztól.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy az erkélyen Olem a Választási tér
fölött a nap felé repülő madarakat nézi. Látta a kóbor szálakat a testőr
kabátján, és ha koncentrált, mintha még Sabastenien szívverését is
hallotta volna a fal mögül. Az ifjú dandártábornok nyugodt volt.
Kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Jöjjön be – mondta Tamás, és kiegyenesedett a székében. Most
nem tűnhetett gyengének.
Az ajtó kinyílt, és Tamás megpillantotta a folyosón álló, kezeit a
pisztolyai agyán nyugtató Vlorát, miközben két katona bekísérte a
szobába Barat dandártábornokot. Sabasteniennel ellentétben Barat
magas volt, magasabb a legtöbb embernél. Vonásai élesek, szemöldöke
szigorú volt, de arcában és szemében elég lágyság lakozott, hogy így is
jóképű legyen. Frissen borotválkozott, és Tamás azt hallotta a
katonáktól, hogy ha akarna, sem tudott volna szakállt növeszteni. Barat
a huszonhatodik évében járt, apja egy gazdag vikomt volt északon,
amíg évekkel ezelőtt meg nem halt.
Tamás jól látta a Barat arcán ülő önbizalmat, ahogy a kardot is,
amely még mindig az övébe szúrva lógott.
– Kérem, üljön le – mondta Tamás, felkínálva neki az asztal másik
oldalán lévő széket.
– Inkább állnék, köszönöm. Remélem, jó oka van, hogy idekísértek a
katonái. Talán valami félreértésről van szó.
– Bizonyos vagyok benne, hogy így van – nyugtatta meg Tamás. –
Csak hadd raboljam egy kicsit az idejét. – Elhallgatott, és Baratot
figyelte, várva, hogy feszengeni kezdjen. Eltelt egy-két perc.
– Ez meglehetősen szokatlan, uram – mondta Barat dandártábornok.
– Bocsásson meg. Az elmúlt pár napban átélt kalandok meglehetősen
nagy hatással voltak rám. Csak azon gondolkodtam…
– Min, uram?
– Hallott Ryze árulásáról?
Barat dandártábornok megmerevedett.
– Az Adom Szárnyai szégyene. Rendkívül meg vagyok
könnyebbülve, hogy jól érzi magát, uram – tette hozzá, szinte csak egy
utógondolatként.
– Köszönöm – mosolygott Tamás felszínesen. – Tudja, miért árult el
minket Ryze?
– Megtört ember volt, uram. Öreg és rideg.
Tamás meglepetést színlelt.
– Valóban? Nem mondhatnám, hogy valaha is barátok lettünk volna,
de Ryze a kortársam volt. Pár évvel előttem járt az egyetemen és az
akadémián. Soha semmit sem szeretett úgy, ahogyan Adrót szerette,
azonkívül remek parancsnoknak és apának bizonyult. Kiválóan vezette
a királyhűek elleni hadjáratot.
– Ez csak az én benyomásom volt róla, uram – mondta Barat. –
Elvégre csak nagyjából egy éve ismertem. Nem akartam megsérteni.
– Miért volt „rideg és megtört”?
– Nem is tudom. Talán…
 – Igen?
– Nos, nem szeretnék pletykákat elindítani, uram, anélkül nem, hogy
minden tényt ismernénk.
– Ehhez egy kicsit késő – mondta Tamás. – Ryze átadott engem egy
kez Kiváltságosnak, vagyis áruló és gazember.
Baratot ez mintha kissé megrázta volna. Megnyalta az ajkát.
– Nos, azt hiszem, nem kedvelt engem. Féltékeny volt rám, amiért
Lady Winceslav a kegyeibe fogadott. Úgy gondolta, hogy ilyen fiatalon
senkinek sem lenne szabad dandártábornoki rangra emelkednie.
– Valóban? – Tamás ismét eljátszotta meglepettségét. – De… nahát,
ezt el sem tudom képzelni. Tudom, hogy Sabastenien dandártábornok
magánál is gyorsabban emelkedett erre a rangra, és ő nem volt Lady
Winceslav ágyasa.
– Nos, igen, de… – Barat dandártábornok szeme elkerekedett. –
Uram! Minden tisztelettel, uram, meg kell kérnem, hogy ezt szívja
vissza.
– Mindketten tudjuk, hogy igaz. Ami azt illeti, köztudomású a
hadseregemben és az Adom Szárnyaiban is. – Nem volt az, de Baratnak
erről nem kellett tudnia. Tamás hallotta, hogy Sabastenien megmozdul
a fal mögött. Barat egy pillanatra odanézett. Tamás egy köhintéssel
terelte vissza magára a figyelmét.
– Ha szükséges, párbajra hívom önt, uram – fenyegetőzött Barat. –
Hogy megvédjem a becsületemet, és a Ladyét.
– Kihívna egy lőpormágust? Komolyan mondja?
Apró mosoly jelent meg Barat szájának szélében.
– Igen. És könyörögnék, hogy a pisztolyokat válassza, még akkor is,
ha ez a halálomat jelentené. Hogy demonstráljam a becsületemet.
Barat tudott a Tamás lábába tett csillagról, máskülönben nem lett
volna ilyen gavallér a párbaj ügyében. Azonkívül szerepet játszott.
Tudta, hogy figyelik.
– Hol van Ryze fia? – kérdezte Tamás.
Ez meglepte Barat dandártábornokot.
– Micsoda? Honnan tudhatnám?
– Elnézést – visszakozott Tamás. – El is felejtettem. Hiszen már
tudom. Ma délután halászták ki a holttestét a csatornából. Súlyokat
kötöztek a bokájára. Olyan kegyetlenül fojtották meg, hogy a feje
leesett, amikor felhúzták a testét. Szomorú, hogy egy ilyen szép jövő
előtt álló tizennyolc éves fiúnak ilyen véget kellett érnie. Tudja, ez egy
másik dolog, amiben osztoztunk Ryze-zal. Mindketten életünk késői
szakaszában nősültünk, és csak egy fiú adatott meg nekünk, mielőtt a
feleségeink elhunytak. – Tamás Tánielre gondolt, és egy pillanatra
eltűnődött rajta, hogyan alakulhat a déloromi csata. Vajon ő mit tenne,
ha valaki túszul ejtené a fiát? Pislogott, a látása egy pillanatra
elhomályosult, és leküzdte a dühét. Ezt jobb volt hideg fejjel intézni.
– Tragédia – mondta Barat dandártábornok ideges hangon.
– Egy szemtanú az Adopesti Egyetemen néhány nappal ezelőtt, egy
késői órán látott belépni a kollégiumba egy férfit, akinek a leírása illik
magára. Az egyik osztálytársa azt mondta, hogy a fiú ugyanezzel a
férfival távozott.
– Lehetetlen – vicsorogta Barat dandártábornok. – Egyetlen
nyomozás sem haladhat ilyen gyorsan… – Barat ekkor elhallgatott,
megérezte a csapdát. – Remélem, a gyilkosát elkapják, és törvény elé
állítják. De ez még mindig nem mentség arra, amit az apja tett.
– Gyakran zongorazsinórt használnak nyakszorítóként. A
tapasztalatlanabbak hajlamosak megvágni vele az ujjaikat. Láthatnám a
kezét?
Barat összefogta kezeit a háta mögött, és távolabb lépett Tamás
asztalától.
A tábornagy felsóhajtott, majd hangosan, higgadtan így szólt:
– A fiú apja figyelmeztetett, hogy áruló van a dandártábornokok
között. Figyelmeztetett, hogy a fiát túszként tartják fogva, és könyörgött
nekem, hogy védjem meg. Nem érdekelte, hogy az élete semmit sem
ért, amikor a varázsló utolért minket. Ryze nem volt áruló, Barat.
Hazafi volt. Hős. És figyelmeztetett rá, hogy maga az áruló.
– Miféle badarság ez? – sziszegte Barat dandártábornok. – Maga
megőrült.
– Néha úgy érzem, az jobb lenne. Ki az áruló a tanácsban? Ha
elmondja, megkönnyítem a helyzetét.
– Menjen a pokolba – horkant fel Barat. – Nincs bizonyítéka,
vénember. Nem szállok be a kis játékába. – Megpördült, és az ajtó felé
indult. Az megzördült, de nem nyílt ki. – Miért van ez zárva? – Barat
idegesen az erkély felé pillantott. Olem az ablakon át, puskával a
kezében nézte a jelenetet.
Barat Tamáshoz fordult.
 – Ki a pokolnak hiszi magát? Lady Winceslav ezt nem fogja eltűrni!
Mit gondol, mit fog csinálni? Törvény elé visz? Bíróságra küld? A Lady
meg fog védeni. Sosem kerülök börtönbe, maga pedig megszégyenül
majd. Egy keserű, megtört férfi hamis vádaskodásai. – Barat
elmosolyodott. – Mint Ryze! Tele hazugságokkal és téveszmékkel, a
saját hazája árulója. Még csak nem is lőpormágus többé.
Tamás a levegőbe szippantott, és kivett egy golyót a mellzsebéből.
Feltartotta, megforgatta az ujjai között, a másik kezével pedig
felmutatott egy lőportöltetet.
– Tényleg nem? – Megrázta a fejét. – Sajnos azonban ezt nem nekem
kell elintéznem, bármennyire is szeretném. – Leeresztette a kezét, és
hangosan így szólt. – Van egy pisztoly a dívány párnája alatt. Töltött.
– Micsoda? – kiáltott fel Barat, majd előhúzta a kardját, és Tamás
felé indult.
Sabastenien dandártábornok kilépett a fal mögül. Felemelte
pisztolyát, és visszahúzta rajta a kakast. A keze nem remegett.
A lövés visszhangzott a szobában, amely azonnal forogni kezdett
Tamással. Megragadta az asztal szélét, amíg a szédülés elmúlt, és a
holttestre nézett. Olem belépett a helyiségbe.
Barat dandártábornok a földön feküdt, vére és agya szétfröccsent a
szófára és a függönyre. A teste egyszer megrándult, aztán
mozdulatlanságba dermedt. Sabastenien dandártábornok leeresztette a
pisztolyt.
Arca sápadt volt, keze kicsit remegett, ahogy a padlóra dobta a
fegyvert, és a szófához tántorgott.
– Elhittem, hogy Ryze áruló volt – mondta elkínzott hangon,
keserűségtől eltorzult arccal.
– Jó ember volt – válaszolta Tamás.
– A fia…
– Halott. Olem, keressék meg Ryze maradványait. Varázslat kapta
telibe, szóval nem sok maradhatott belőle, de fésüljék át az egész
Királyerdőt, ha kell. Temessék el a fiával a felesége mellé, állami
tiszteletadással.
– Természetesen – nyugtázta halkan a parancsot Olem.
– Mit mondjak a Ladynek? – kérdezte Sabastenien. Le volt sújtva, és
látszott rajta, hogy milyen fiatal. Tamás megsajnálta.
 – Az én védelmemben lőtte le – mondta Tamás lágyan. – Nem
engedem, hogy hadbíróság elé állítsa.
– Megöltem Lady Winceslav szeretőjét, egy dandártábornok
bajtársamat. – Sabastenien hangja megremegett. – Bármilyen okból
tettem is, ezért dicstelenséggel menesztenek el a Szárnyakból. –
Elhallgatott. – Elmehetek?
– Természetesen. És az én seregemben mindig lesz hely a maga
számára. – Amikor a fiatal dandártábornok távozott, Tamás Olemhez
fordult. – Valaki tartsa rajta a szemét.
Olem a homlokát ráncolta.
– Hallotta az egészet, és helyesen cselekedett. Miért érdekelné, ha
kirúgják őt a Szárnyakból? A hadsereg kétségívül kevesebbet fizetne,
de…
– A Szárnyak nem pusztán egy zsoldoscsapat, Olem. – Tamás
kimerültsége kezdett áttörni a lőportranszon, a fájdalom kezdte
lebontani a védelmi falakat. – A Szárnyak egy életmód. Egy testvériség.
A sajátjuk megölése a létező legnagyobb bűn. Még árulás esetén is,
amikor maguk közt intézik az ügyet, a hóhér kilétét védik, titkolják,
hogy a testvérei ne közösítsék ki. Sabastenien pályafutásának a
Szárnyaknál vége.
Olem összehúzott szemöldöke most már Tamásnak szólt.
– De akkor miért…?
Tamás felsóhajtott. Elővett egy újabb lőportöltetet, és szerette volna
a nyelvére szórni belőle a lőport. Visszatette az ingzsebébe.
– Kegyetlennek tart majd. De szükségem van Sabastenienre. Ha
túléli a háborút, harmincéves korára tábornok lesz. – Nem foglalkozott
Olem helytelenítő tekintetével. – Valaki ajánljon fel neki egy pozíciót,
miután kirúgták. Teljes parancsnokság.
Tamás szédülve lehajolt a székéről, és a padlóra hányt. Letörölte a
száját az ingujjával, és Olem aggódó szemébe nézett.
– Azt hiszem, most már lepihenek egy időre.
Olem elment a gondnokért. Tamás az epe ízével a szájában
visszadőlt a székébe. Gondoskodott a rókáról a tyúkólban. Most pedig
meg kellett találnia az oroszlánt a nyájában.

Nila nem tudta levenni a szemét a vérben ázó szófáról.

 Vajon Tamás tábornagy lőtte le a férfit, akinek vére szétspriccelt a
Királyi Irodákban, vagy az egyik alárendeltjével végeztette el a
munkát? Tudta, hogy képes közönyösen ölni. Látta, ahogy gondolkodás
nélkül agyonlőtte az utcán Bystrét.
– Olem, én… – A tábornagy megkerülte az öltözőfalat, és megállt,
amikor meglátta Nilát. – Bocsánat. Nem tudtam, hogy máris felküldtek
valakit, hogy rendbe tegye ezt a felfordulást.
Felfordulás, így nevezte. Mintha az agy- és koponyadarabkák és
mindaz a vér csak egy vacsora maradékai lennének.
– Én kérek elnézést, uram – hajolt meg Nila. – Csak azért jöttem,
hogy elvigyem az egyenruháját.
– Hát persze. A mosónő. Olem! Segítsen levennem az egyenruhámat.
Olem jött be az ajtón. Az ujjai közt egy cigarettát sodort, és
rámosolygott Nilára, mielőtt belépett az öltözőfal mögé.
– Minden csupa vér lett – jegyezte meg a tábornagy.
– Ez ezzel jár, uram.
– Au. Hogy az a… Óvatosabban!
– Bocsánat, uram.
– A fenébe a lábammal!
– Hölgytársaságban vagyunk, uram.
A tábornagy szitkai morgássá halkultak. Olem felbukkant a fal
mögül a hóna alá dugott egyenruhával, és átadta Nilának. A szakállas
őrmester megváltozott az óta az éjszaka óta, hogy az adrói katonák
megrohamozták az Eldaminz-házat. Ősz szálak keveredtek a szakállába,
a szeme sarkában lévő ráncok kissé elmélyültek. Nila összefutott már
vele a Nemesek Házában, de a férfi nem mutatta jelét annak, hogy
felismerte volna.
– Gondolja, hogy ki tudná mosni a függönyöket is? – kérdezte Olem.
– Ki tudja, mikor küldenek valakit, hogy gondoskodjon a kárpitozásról.
– Természetesen.
A tábornagy előjött az öltözőfal mögül, és odasántikált az asztalához.
Fehér inget és kék katonai nadrágot viselt, arca fehér volt a
megpróbáltatásai során elszenvedett vérveszteségtől. Nila azon
tűnődött, hogy festene az az arc, ha megfojtaná a férfit álmában.
Olem levette a függönyöket az ablakokról, és összegyűjtötte őket a
kezébe.
 – Uram – szólalt meg. – Segítek neki levinni ezeket, és már jövök is
vissza.
– Csak nyugodtan – legyintett a tábornagy. – Charlemund küldött
egy idióta egyházi rendeletet, amit még vacsora előtt el kell olvasnom.
– El tudom vinni egyedül is – mondta Nila, amikor kiértek a
folyosóra.
Olem a hóna alá csapta a függönyöket.
– Semmi baj. A tábornagynak néha szüksége van egy kis
egyedüllétre.
– Maga nem a testőre?
– Inkább az inasa vagyok – mondta minden keserűség nélkül. – A
legfelső emeleten megháromszoroztuk az őrséget. Bárkinek, aki átjut a
tábornagyra vigyázó fiúkon, velem gyűlne meg a baja. Cigarettát?
Nila a szeme sarkából figyelte Olemet, ahogy mentek lefelé a
lépcsőn.
– Köszönöm – mondta, és elvette a felkínált szálat. Olem azonnal
sodorni kezdett egy másikat.
– Nem tűnik félénk típusnak – jegyzete meg. – De a fiúk szerint
ritkán szólal meg.
Hideg félelem kúszott Nilába. Miért kérdezősködne utána Tamás
tábornagy testőre?
– Általában magamnak való vagyok – mondta semleges
hangnemben.
– Magam is így hallottam. – Egy darabig hagyta, hogy a csend
megtörje a társalgást, majd: – Nem hittem volna, hogy az után az
éjszaka után újra látom.
Nila szíve nagyot dobbant. Emlékezett rá? Nem akarta, hogy
emlékezzenek rá. Nem akarta, hogy felismerjék. Ha tudja, hogy ki ő,
talán rájött, hogy ő csempészte ki a házból Jákobot.
– Ó? – nyögte ki, miután újra megtalálta a hangját.
– Jobban illik magához ez a munka, mint valami lord öltözékének a
sikálása – jegyezte meg Olem. – Tetszik a ruhája. Jobb, mint amiben
akkor láttam.
Nila megpróbálta felidézni az Eldaminz herceg alkalmazásában
viselt uniformisát, de már teljesen elfelejtette, hogyan nézett ki. El
kellett terelnie magáról a beszélgetést. Nem akarta, hogy a férfi
kérdéseket tegyen fel neki.
 – Maga is másképp volt öltözve.
Olem a hajtókájára tűzött századosi rangjelzésre mutatott.
– A tábornagy azt mondta, hogy a testőre nem lehet századosnál
alacsonyabb rangú. – Vállat vont. – Nem vagyok tisztnek való típus. Én
magam sosem szerettem őket. De a pozícióval járó fizetés azért nem jön
rosszul.
Olem kivette a szájából a cigarettáját, áttette a másik kezébe, majd
vissza a szájába. Hirtelen megállt, amivel arra kényszerítette Nilát, hogy
megforduljon.
– Volna kedve megnézni egy előadást ma este?
Nila döbbenten pislogott. Egy előadást? Szóval Olem nem Tamás
tábornagy testőreként mutatott érdeklődést iránta. Képtelen volt
megakadályozni, hogy megkönnyebbült mosoly terüljön el az arcán.
Olem ezt igennek vette.
– A tábornagy ragaszkodott hozzá, hogy kivegyem az éjszakát. Nem
nagyon tölthetném jobban, mint egy gyönyörű nő társaságában.
– Megtiszteltetés lenne. – Nila kicsit meghajolt előtte, és elővette a
legjobb félénk mosolyát.
Megérkeztek a Nemesek Háza alatti mosószobákhoz, Olem pedig
távozott. Nila végigtúrta a készleteit, hogy találjon valamit, ami kihozza
a vért a függönyökből és a tábornagy egyenruhájából. Ahogy a foltokat
sikálta, emlékeztette magát, hogy azért van itt, hogy megölje Tamást.
Nem hagyhatja Olemnek, hogy megállítsa vagy elvonja a figyelmét. Jó
embernek tűnt, de gonosz urat szolgált. Tamásnak meg kell halnia,
mielőtt újra összevérezhetné az egyenruháját. Férfiakat és nőket ölt.
Még ártatlan gyerekeket is. Meg kell állítani.
Olem említette, hogy nem egyedül ő őrzi a tábornagyot. Ha olyankor
ölné meg Tamást, amikor Olem nincs szolgálatában, nem fogják őt
hibáztatni érte. Igen, így lenne a legjobb. Még erősebben sikálta a
foltokat.
 29.
FEJEZET

Tániel hallgatta a hegyoldalon egyenletes tempóban haladó

patadobogást. A puskájára támaszkodott, és felszippantott egy kis
lőport. Azóta figyelte a hátas közeledését, hogy a nap elkezdett lebukni
a hegyek mögött. A lovas az előretolt kez bázisról indult a tűzszünet
fehér zászlaja alatt.
Egy hírnök.
– Menj, hívd ide Gavrilt – mondta Tániel Feszniknek. A fiatal őr
belehunyorgott a naplementébe, bólintott, és elindult a városba. Fesznik
gyakran került az esti őrségbe. Tániel társaságot biztosított neki, ami
leginkább arra szolgált ürügyként, hogy lássa a bástyát helyreállító
mérnökök és kőművesek munkáját.
Fesznik őrsége akkor fog véget érni, amikor az égről eltűnik az
utolsó fényfoszlány is. Akkor Tániel is bemegy majd, mert már nagyon
vágyott egy hosszú alvásra. Ha a sors kegyes, ez a hírnök a Kez
visszavonulásáról számol majd be.
A hegyekben csend uralkodott, a szél csak időnként sodort fel
hangfoszlányokat a hatalmas kez seregtől. Ezen az éjszakán nem
készültek támadni, ahogy az utóbbi egy hét többi éjszakáján sem tették.
A bástyáért vívott csata mindkét oldalt legyengítette, és egy hetet
töltöttek a halottaik összegyűjtésével, a készleteik újratöltésével és
pihenéssel.
De a kez tábor csendessége idegessé tette Tánielt.
Megfordult a mögüle felhangzó lépések zajára. Mózes állt ott,
vállára vetett muskétával.
– Az enyém az éjszakai őrség – mondta.
– Megkaphatod. – Tániel kinyújtózkodott.
Mózes halk szavú ember volt, ritkán merült el hosszú
beszélgetésekben, de jó ivócimborának számított. Az elmúlt héten jó
pár órát töltöttek együtt az Üvöltő Wendigóban.
Tániel még pár percig a bástya falánál maradt, hogy lássa, amint a
lovas megközelíti a kaput. Beengedték rajta, és egy kis csapat elindult a
városból, hogy találkozzon vele. Az embereket Gavril vezette, nagy
sziluettjéről azonnal felismerhető volt. A beszélgetés rövid ideig tartott,
és a lovas hamarosan visszaindult a kapun át.
Tániel egy biccentéssel elbúcsúzott Mózestől, és Gavrilhoz indult.
A csapat halk társalgást folytatott, amikor Tániel megérkezett
hozzájuk. Minden fej felé fordult.
– Mi hír Tine tábornagytól? – kérdezte Tániel.
– Azt üzente, hogy számítsunk a harcok folytatására – válaszolta
Gavril. – Láttad bármi jelét egy közelgő éjszakai támadásnak?
A rohadt életbe.
– Egész nap nem volt mozgás a hegyoldalon.
– Az ásók?
– Nyomukat sem láttuk.
Az utászok még az egyhetes tűzszünet alatt is folytatták a
munkájukat. Tániel le akart menni, hogy kifüstölje őket, de Gavril
ragaszkodott hozzá, hogy a maguk részéről betartsák a tűzszünetet.
– Miért csinálják egyáltalán? – morogta Gavril. – Ahhoz túl messze
vannak, hogy alánk ássanak, Bo pedig azt mondta, hogy nem
használnak hozzá mágiát.
– Láttad Bót? – kérdezte Tániel. – Egész héten nyakig volt egy
söröskancsóban, és úgy néz ki, mint aki megjárta a poklot. Szerintem
most egy vakondtúrást sem tud megkülönböztetni a mágiától.
– Ugyan már – szólalt meg egy hang. – Ennyire azért nem csináltam
ki magam.
 Tániel megfordult, meglátta Bót, aki nem messze a csapattól
álldogált. Egész idő alatt ott lett volna? Tániel homlokráncolva nézett a
barátjára. Bo egy laposüveget tartott a kezében, és Katerine-re
támaszkodott, aki lesújtó pillantást vetett Tánielre.
– Aludnod kellene, nem innod – jegyezte meg Tániel.
– Valamit forralnak – intett Bo a kez hadsereg felé. – Ki tudja, mi a
tervük?
– És mit tehetünk? – kérdezte Tániel. – Jól védve vannak a tüzérségi
tűztől. Amikor lőttük a hegyoldalt a barlangjuk felett, semmi nyomát
sem láttuk, hogy beomlottak volna az alagútjaik. Fogalmunk sincs,
milyen mélyen ássák, vagy hogy hová vezetnek. Lehetséges, hogy
megpróbálják aláásni a bástyát, vagy esetleg a város közepén
kibukkanni, vagy a pokolba is, talán a varázslóik segítségével el
akarnak menni az egész Hegyőrség alatt, hogy Adróban kössenek ki.
– Kijózanító gondolat – jegyezte meg Bo. – De te magad mondtad,
hogy egész nap nem láttad az ásókat.
– Attól még továbbra is dolgoznak. Ez kétségtelen.
– Éppen ezért hoztam egy döntést – mondta Gavril. Mindketten
ránéztek. – Egy kitörést fogok vezetni a bánya megtisztítására.
– Mikor? – Tániel felszippantott egy kis lőport.
– Holnap. Ha addig ki tudom józanítani Bót.
– Én épp elég józan vagyok. – Bo megtántorodott, és Katerine-nek
kellett elkapnia, hogy ne essen el.
Gavril mintha észre sem vette volna.
– Szeretném azt mondani, hogy csak egy alacsony kockázatú kitörés
lesz. A hadseregük több órányi távolságban táborozik. De ha Julene ott
van, vagy akár csak néhány kevésbé erős Kiváltságos, akkor Bónál
többre lesz szükségünk. – Egyenesen Tánielre nézett. – A kitörésben…
önkéntesek vesznek majd részt.
Tániel fel akart horkantani, de belefájdult az arca. Az elmúlt egy
hétben mindent megtett, hogy ne nyúljon lőporhoz. Nem járt sikerrel,
de legalább pár napja már nem vérzett az orra.
– Természetesen jelentkezem.
– Kösz. – Gavril láthatólag megkönnyebbült. – De nem csak rád lesz
szükségem.
Tániel a homlokát ráncolta, mire leesett neki, kire céloz Gavril.
– Ka-poel.
 Gavril bólintott.
– Nem is tudom… Nagyon fiatal.
– Ka-poel varázsló – jegyezte meg Gavril. – Méghozzá erős.
Beszéltem Bóval, nagyon érdekli őt a lány.
– Nagyon – erősítette meg Bo.
Tániel rosszallóan nézett rájuk.
Gavril egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette.
– Nem úgy.
– Hát persze hogy nem – mondta Bo.
Tániel még mindig ferdén nézett rájuk.
– Ka-poel a védelmem alatt áll. – Valójában inkább ő állt Ka-poel
védelme alatt, legalábbis Bo ezt állította. – Persze, segített nekem
Kiváltságosokat levadászni, részt vett már egy-két dulakodásban… –
Eszébe jutott, ahogy a lány odaugrott közé és Julene közé a hegyen.
Erősebb volt, mint amilyennek tűnt.
Bo felsóhajtott.
– Tániel, Ka-poelhoz képest a kez társaság többsége csak tanoncnak
tűnik. Szükségünk lesz rá.
Tánielben hirtelen felrémlett, amikor Rozáliával nézett szembe az
Adopesti Egyetem múzeumában. A nő ideges volt, hogy Ka-poel
beszállhat a harcba. Érzékelt volna benne valamit, amit Tániel nem?
– Nem hinném, hogy tényleg olyan erős, de tegyük fel, hogy az…
akkor sem sodrom veszélybe.
– Ez nem a te döntésed – tiltakozott Gavril.
– Nem hát, a pokolba is.
– Már megkérdeztem tőle. Velünk jön.
Tániel pislogva hátradőlt.
– Egyszerűen megkerültél engem?
Gavril az ajkába harapott, és állta Tániel tekintetét.
– Tudom, milyen veszélynek tesszük ki magunkat odalent, és Ka-
poel jelenleg még Bónál is nagyobb védelmet biztosíthat nekünk. Tudni
akartam, hogy velünk jön-e, még mielőtt eldöntöttem, hogy kitörünk.
Tániel mereven bámulta Gavrilt. A nagydarab Őrparancsnok nem
törődött vele.
– Holnap éjjel? – kérdezte Tániel.
– Holnap éjjel – bólintott Gavril.
 Tániel zsebre dugta a kezét, és egyedül indult vissza a városba. A
nappalok már forrók voltak, és az éjszakák is egyre melegedtek, ahogy
a nyár közeledett Adróhoz. De ilyen magasságban mindig van némi
csípősség a levegőben, miután a nap lenyugszik. Tániel szorosra húzta
magán szarvasbőr kabátját, és ahogy az Üvöltő Wendigo felé tartott, a
szelet hallgatta. Kísérteties hangja volt, bele is borzongott.
Megállt az utca közepén. A süvítés hangosabb lett, ahogy Tániel
közeledett az ivóhoz, de mintha egy másik hangot is hallott volna,
amely először csatlakozott hozzá, aztán végül elnyomta. Hasonlónak
hangzott, akár egy állat halk, távoli vonítása. De… valahogy elevenebb.
Megborzongott, és körbenézett. A hang a hegy felsőbb szakaszáról jött,
ahonnan a szél egy tiszta, ragyogó csillagokkal teli éjszakán messzire
tudta sodorni. Az északkeleti átjáró felé sandított. Megdörzsölte a
szemét, és újra odanézett. Mintha valami mozgást látott volna.
A vonítás ismét elkezdődött – kísérteties, vad hang. Tániel egyszer
olvasta, hogy a Délormon nincsenek farkasok. Csak barlangi
oroszlánok. Ez viszont nem úgy hangzott, mint egy barlangi oroszlán.
Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a
hegyről.
Felriadt, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre: valaki oldalról
lopakodott felé. Az alak rohanni kezdett, Tániel pedig lerontott az útról,
és utánaeredt. Bevágódott egy sikátorba, és a falnak támaszkodott,
nehogy elessen.
– A pokolba veled! – A kabátjánál fogva kapta el Ka-poelt. Tániel
keze remegett. – A frászt hozod rám.
A lány felnézett rá nagy, zöld szemével, amely magába itta a
holdfényt. Tániel elengedte Ka-poel kabátját, és megigazította a sajátját.
– Mit művelsz idekint?
Ka-poel a saját, majd Tániel szemére mutatott.
– Engem figyelsz? Kresimir nevére, miért?
Ka-poel vállat vont.
Tániel visszament az útra, és leült. Ka-poel el akart oldalogni.
– Gyere ide – szólt neki Tániel, odafigyelve rá, hogy ne legyen durva
a hangja. Ka-poel úgy sompolygott oda mellé, mint egy lány, akit az
apja vesszőzéssel fenyegetett meg, de tudja, hogy egy ártatlan mosollyal
megússza majd a dolgot. – Miért nem említetted, hogy Gavril megkért,
tarts vele a kitörésére?
 Ka-poel felvonta a szemöldökét, és a torkára mutatott.
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem tudsz beszélni – csóválta a
fejét Tániel. – De amikor közölni akarsz velem valamit, mégis mindig
pokolian jól megtalálod a módját.
Ka-poel összeszorította az ajkait.
– Ne szemérmeskedj itt nekem. Mindig megtalálod a módját. Választ
akarok.
A lány átölelte magát, aztán Tánielre mutatott. Tániel megrázta a
fejét. Ka-poel megbökte a mellkasát a szíve fölött, és ismét rámutatott.
Te… szeretsz engem? Nem, az nem lehet. Megrázta a fejét. Ka-poel
felsóhajtott. Úgy csinált, mintha meglendítene egy kardot, majd
felemelte a másik kezét.
– Pajzs? – kérdezte Tániel.
A lány bólintott, és rámutatott.
– Megvédeni? Engem? Meg akarsz védeni engem? Mi a pokol?
Hány éves vagy, tizenöt? Olyan nincs, hogy te védj meg engem. Alig
nőttél ki abból, hogy babákkal játssz. Illetve… – Tánielnek eszébe jutott
a baba, amit Julene-ről mintázott, és az, hogy mire használta. – Jó, még
mindig játszol babákkal. Veszélyesen. De nem kellene neked
védelmezned engem.
Tániel elképzelte magát tizenöt évesként. Magas, nyurga fiú volt
fekete hajjal, és épphogy növésnek indult szakállal. Azóta megnőtt,
erősebb, magasabb lett, és máris egy veterán katona sebhelyeit viselte.
Öregnek érezte magát, pedig alig volt huszonkettő.
Ka-poel hátat fordított neki.
– Hé, ne csináld…
A lány karba fonta a kezét.
Tániel felállt, és mögé lépett. Ka-poel gyorsan mutogatott a kezével.
– Micsoda?
Elismételte a mozdulatokat.
– Tizenkilenc? Hogy te? Te tizenkilenc éves vagy. – Tániel
megdöbbent. – Mindig azt hittem, hogy csak egy kölyök vagy. A
danízok tizenhat évesen már nősülnek.
A lány még mindig nem nézett rá. Megrázta a fejét, és magára
mutatott.
– De te nem, mi?
Bólintás.
 – Hát, a fenébe is, nem érdekel, hány éves vagy, akkor sem akarom,
hogy engem védelmezz.
Ka-poel hirtelen megfordult. Az arcuk olyan közel volt, hogy érezte
a lány leheletét. Édes volt, mint a méz, és Tániel szórakozottan
eltűnődött rajta, hogy mit ehetett.
Hát az pech, formázta szájával a szavakat Ka-poel.
Tániel összeszorította az állkapcsát. Átkozott lány.
– Miért aggódsz értem ennyire? – kérdezte lassan.
Ka-poel közelebb hajolt hozzá, ajkuk majdnem összeért. Tániel a
lány sötét szemét kutatta. A csillagok fénye tükröződött benne.
Huncutság volt abban a tekintetben, az ajkán pedig önelégült mosoly.
Tániel szíve nagyot dobbant. Ka-poel megpördült, és már ott sem volt,
elrohant az utcán.
Tániel nagyot sóhajtva nézett utána.
– Ez meg mi volt? – kérdezte halkan. Megnyalta az ajkát, és azon
gondolkodott, milyen íze lehet Ka-poelnak. Aztán kiűzte a fejéből a
gondolatot. A lány egy szolgáló volt, egy tanulatlan barbár. Tániel
zsebre tette a kezét, és továbbindult az utcán, a tiszti szállásokon lévő
szobája felé, remélve, hogy Ka-poel nem lesz ott.
 30.
FEJEZET

Éjjel fél egykor az Adopest nyugati végén elterülő kikötői negyed

utcáit sokféleképpen lehetett volna jellemezni, de csendesnek biztos
nem. Dalolászás szűrődött ki a kocsmákból és a kuplerájokból, és jó pár
részeg társaság tolakodott jókedvével a nyilvánosság elé: öklüket rázták
a nedves ég felé, és csapnivaló költészettel traktáltak mindenkit, aki
hallhatta őket.
Adamat egy sötét sarokba húzódott, nyaka köré felhajtott gallérral,
szorosan összehúzott hosszú, fekete kabátban és keménykalapban, hogy
távol tartsa az esőt, és leárnyékolja az arcát. SouSmith egy másik
sarokban várakozott, és nagy termetéhez képest meglepően láthatatlan
maradt egy sötét zugban, ahol pedig el sem kellett volna férnie. Adamat
nyitva tartotta a szemét, és készen a sétapálcáját, hogy bármelyikkel
kitüntethessen a figyelmével valakit, aki elég józan, hogy észrevegye őt.
Az utca túloldalán álló kupleráj meglehetősen csendes volt a
többihez képest. Ügyfélköre a gazdagabbak közül került ki, és kívülről
egy hentesüzletnek tűnt – Molly Piacának hívták, és ajánlás nélkül nem
fogadott új vendégeket. Megtermett, nagyöklű és kicsiagyú emberek
kuporogtak az ajtó melletti ponyvatető alatt. Testőrök meg kidobók
voltak, és egymás közt suttogtak, ahogy igyekeztek melegen tartani
magukat. Egy férfi és egy nő észrevette Adamatot, és vetettek felé
néhány sötét pillantást, de eleddig senki sem jött oda hozzá, hogy
kérdőre vonja.
A kupleráj ajtaja kinyílt, és rövid rálátást biztosított a drága
berendezésre és fekete csipkékre. Mielőtt kilépett volna az esőbe,
Ricard Tumblar megállt, és odavetett néhány érmét az ajtót tartó
férfinak.
Egy olyan ember tartásával járt, aki sokat iszik, de tisztában van a
határaival. Megemelte kalapját a testőrök csoportjának, mire ketten
elváltak a többiektől, és odamentek hozzá. Ricard elhessegette az
egyiket, aki egy ernyőt nyújtott felé.
Adamat csak akkor lépett ki az árnyékokból, amikor Ricard már
közel járt hozzá. Kissé hátralökte a kalapját, hogy a tompa
lámpásfényben felismerhető legyen. Ricard testőrei előreléptek, és a
késükért nyúltak, az ernyő alatt álló kidobók feszülten figyeltek. A
rablókat nem nézték jó szemmel a Molly Piaca környékén.
– Hívd vissza a srácaidat – szólalt meg Adamat. – Csak beszélni
akarok.
Ricard egyik kezével megállította a testőröket, a másikat a szívére
tette.
– Kresimirre, Adamat, megijesztettél. Mi ez az egész?
Adamat intett a fejével, és odébb lépett a testőröktől. Ricard követte.
– Tudod, hogy bármikor meglátogathatsz az irodámban – mondta. –
Az ajtóm mindig nyitva áll. – Ricardon nem volt kalap, a kezét tartotta
a szeme fölé, hogy ne folyjon bele az eső.
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek – mondta Adamat. – Mint
régi barátod.
Ricard sosem fogadta jól a fenyegetéseket, legyenek azok direktek
vagy burkoltak, így hát Adamat megnyugtatásul a vállára tette a kezét.
– Bizonyos körülmények arra kényszerítenek, hogy első számú
gyanúsítottként kezeljelek Tamás árulójának ügyében.
Ricard szája elvékonyodott, de nem szólt semmit. Most jött el a
szerencsejáték ideje. Ha tényleg Ricard volt az áruló, rá fogja uszítani a
fogdmegjeit Adamatra.
– Rendet kell raknod a portádon, Ricard – folytatta a nyomozó. –
Kez kémeket csempésznek be ide az Adotengeren át. És kez
Felügyelőket is. Tamás nem örül neki. Azt hiszem, egyelőre visszafogja
magát, mert kétségbeesett szüksége van rád, hogy a hajóid a Kapukhoz
szállítsák az embereit.
– Mi közöm van nekem mindehhez? – kérdezte Ricard. Uralkodott
magán, de azért kiszűrődött hangjából a düh.
Adamat a nyomaték kedvéért megbökte a mellkasát.
– A kikötő a te területed, barátom. Tamás tudja, hogy mi folyik ott,
és ha fenyegetve érzi magát, mindent leállít, a forgalmat Noviba és
Unicébe, az összes gyáradat és malmodat.
Ricard szeme elkerekedett.
– Ezt nem teheti. Ezzel kitépné Adopest szívét, a szakszervezet pedig
fegyveresen fordulna ellene.
– Márpedig meg fogja tenni, ha úgy érzi, hogy ellenségei vannak a
kikötőben.
Ricard egy pillanatra elgondolkodott.
– Ki tudja, hogy itt vagy?
Adamat szíve megugrott, és szorosabban markolta a sétapálcáját.
Nem volt hajlandó harc nélkül elbukni. Kis szerencsével visszaverheti
mindhármukat, amíg SouSmith átér az utcán.
– Senki – válaszolta.
– Nem küldött senki?
– Magamtól jöttem.
Ricard rábámult, szemében látszott, hogy mérlegeli a helyzetet,
mintha azt próbálná eldönteni, hová döfje a kést. Adamat már készült
SouSmith-ért kiáltani.
– Köszönöm – mondta Ricard. – Ha magadtól jutottál erre a
következtetésre… lehet, hogy tényleg van némi tisztogatnivalóm.
Köszönöm, barátom.
Adamat nézte, ahogy Ricard belesétál az éjszakába, és végre elveszi
azt az ernyőt a testőrétől. Járása józanabb, gyorsabb volt, mintha most
már konkrét célja lenne. SouSmith halkan odalépett Adamat mellé.
– Megfogadta a figyelmeztetésedet? – kérdezte.
– Nem tudom. Mindenesetre nem próbált megölni, ami kezdetnek
nem rossz. De lehet, hogy tudta, milyen játékot játszottam. Nem ostoba.
Meglátjuk, most mihez kezd.
– És mi mihez kezdünk?
– Vannak más gyanúsítottaim. Még mindig meg kell látogatnom a
fő-diocelt, a Tulajdonost és Prime Lektort.
 SouSmith Adamatra fintorgott.
– A Tulajdonost? Hozzá nem lehet eljutni.
– Majd kitalálok valamit. – Adamat próbált magabiztosnak hangozni.
– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a fő-diocel a következő.
SouSmith Kötelet vetett.
– Nem tetszik ez nekem.
Ennél bölcsebb szavakat keveset mondtak.
– Tudja, hogy jövök. Reggel találkozóm van vele.

Egy fiatal, idegesnek tűnő pap állt a fő-diocel otthonának lépcsőjén, és

várakozón figyelte Adamat hintójának érkezését. A ház maga egy
kényelmesen terpeszkedő villa volt, mindössze egy emelet magas, ám
alapterülete az Égbolt Palotáéval vetekedett. Az építészeti stílus a
márványhomlokzatból kiemelkedő tornyokkal Gurla távol-keleti részét
idézte. A hagymaformájú ablakokban szaténfüggönyök lógtak. A
hosszú, kövezett behajtó egyik oldalán szőlőskert húzódott végig, a
másikon lovászok tanították be a versenycsődöröket.
Úgy tartották, idézte fel magában Adamat, ahogy lelépett a hintóról,
és kinyújtóztatta a lábait, hogy a fő-diocel sokkal inkább volt az
élvezetek, mint Kresimir embere. De talán nem ez volt az Egyház
ismertetőjele mostanában? Nem mintha nem lettek volna igazi papok,
olyanok, akik szerették Kresimirt és embertársaikat, és a béke és
testvériség érdekében fáradoztak. De Charlemund fajtája sokkal
elterjedtebb volt. Lázként égett bennük a nők, az arany és a hatalom
iránti éhségük.
A fiatal pap gyorsan odacsoszogott Adamathoz. A bokájáig és a
szandáljáig lógó fehér köntöst viselt – egy elszegényedett szerzetes
öltözéke, noha a hely nyilvánvalóan úszott a pénzben.
– Siemone vagyok – mutatkozott be a pap, a lábát nézve, kezeit úgy
téve össze maga előtt, mintha imádkozna.
– A fő-diocelt szolgálja? – kérdezte Adamat.
– Nagy örömömre Kresimirt szolgálom azáltal, hogy gondoskodom
igaz követőjéről, Charlemundról, Adró fő-dioceléről.
– Időpontom van a fő-diocellel. Bent várjak rá? – Pálcájával a
bejárati ajtóra mutatott.
 – Ó, nem, uram. – Siemone úgy lóbálta a kezét, mintha a szennyesét
tisztítaná éppen. – A ház jelenleg tele van. Őlordságának az egész tág
értelemben vett családja eljött látogatóba, hogy a villában ünnepeljék
meg Szent Adom Napját. Gyerekek szaladgálnak mindenütt, alig férnek
el.
Adamat bepillantott egy ablakon – a másik oldaláról egy hatalmas
ember figyelte őt, valószínűleg a fő-diocel egyik testőre, gyerekeket
viszont sem látni, sem hallani nem lehetett. Igaz, a villa valóban óriási
volt. Charlemund egy egész hadsereget elhelyezhetne benne, és nyomát
sem lehetne látni. Bent behúzták a függönyt.
– Értem – mondta. Furcsa volt így bánni egy vendéggel, még akkor
is, ha Adamatot nem látták szívesen.
Siemone megköszörülte a torkát.
– Azonkívül a fő-diocel rendkívül elfoglalt ember. A kápolnában kell
keresnünk. A reggeli orgia következtében késésben van a délutáni
közös imádsággal.
– Bocsánat. – Adamat elsápadt. – „Reggeli orgia”?
– Igen. És most, ha megbocsát, a fő-diocel nem szereti fenyegetve
érezni magát. Neki itt kell maradnia – mutatott Siemone SouSmith-re,
aki hosszúra nyúlt alvástól összezilált hajával épp ekkor kászálódott ki a
hintóból.
– Ő a társam – mondta Adamat. – Segíti a nyomozásomat, és nem
jelent semmilyen veszélyt a fő-diocelre.
Siemone mindenhová nézett, csak közvetlenül Adamatra nem.
– Félreért engem, uram. A társa egy igen nagydarab ember, izmos, és
nyilvánvalóan valamiféle harcos. A fő-diocel nem szereti, ha a szolgálói
szemei elkalandoznak. Nem szereti a, nos, a konkurenciát, uram.
Őméltósága nagyon megválogatja, hogy mely vendégeit engedi be az
otthonába.
Adamat értetlenül pislogott a papra. Nem szereti a konkurenciát…?
Megrázta a fejét.
– Akkor jobb lesz, ha a hintóban maradsz – mondta SouSmith-nek.
A bokszoló felmordult, és szó nélkül visszamászott a kocsiba.
– Szóval az ura késésben van? – kérdezte Adamat.
Siemone szája széle megrándult.
 – Igen, az orgia miatt. És most, kérem, jöjjön velem. Elkaphatjuk
Őméltóságát a közös imádkozás után, mielőtt elkezdődnek a délutáni
futamok.
Siemone felemelte a kezét, mire egy apró kocsi bukkant fel a
szőlősből, ahol addig rejtőzött, és odagurult hozzájuk.
Adamat nem tudta levenni a szemét a kocsisról. A lány fiatal volt,
talán tizenhat lehetett, hosszú, arany haja a derekáig ért. Egyszerű
kocsis uniformist viselt, köpenyt, kalapot és kesztyűt, amellyel a kantárt
fogta – de ezek mindegyike áttetsző selyem volt, alattuk pedig a lány
nem viselt semmit. Udvariasan rámosolygott Adamatra.
– Uram? – szólalt meg. – Ha megtenné.
Adamat elszakította róla a tekintetét, és bemászott a kocsi hátuljára.
Csak egy ember fért el rajta, de amikor Siemone-hoz fordult, hogy
megkérdezze, ő hová fog ülni, a kocsit máris húzni kezdte az elé
befogott, egyetlen fehér póni. A pap kocogni kezdett mellettük.
Adamat megragadta a kalapját, ahogy egy hirtelen jött szellő
majdnem levitte a fejéről. Gyorsan haladtak a szőlősön átvágó úton,
munkásokat hagyva maguk mögött. A tempó és Siemone hosszú
köntöse ellenére a pap látszólag gondtalanul tartotta velük a lépést.
Adamatnak feltűnt, hogy Siemone a földön, a lába előtt, vagy előrébb
tartotta a tekintetét, és világos volt, hogy miért.
A szőlőket metsző vagy a földet gondozó munkások, akik mellett
elhaladtak, mind egyszerű tunikát viseltek, de akárcsak a kocsis
esetében, azok is tiszta selyemből készültek. Férfiak és nők is dolgoztak
a szőlősben. Mind fiatalok és gyönyörűek voltak.
Hogy létezhetett egy efféle hely? Adamat azt hitte, ismerte a
legrosszabb kéjbarlangokat Adopestben, de ez… Ezek a férfiak és nők
egy milliomos bordélyának is a legértékesebb portékái lennének,
mindegyikük ezer kranát érne éjszakánként. Mégis itt, ezekben a
ruhákban dolgoztak a fő-diocel villájának mezőin.
– Maga… nagyon nem idevalónak tűnik, Siemone – jegyezte meg
Adamat. Túl későn jött rá, hogyan hangozhattak a szavai, és meghajolt.
– Nem mintha nem lenne jóképű fiatalember – tette hozzá gyorsan.
Mosoly suhant át Siemone ajkán, de nem nézett fel rá.
– Tudom, hogy érti, uram. Ez a vezeklésem. Ha még egy évig a fő-
diocel intézőjeként tevékenykedem, jóváhagyják a házassági
kérelmemet. – Aggodalom ült ki az arcára. – Mármint ha a lány még
mindig akarja a dolgot.
A Kresim Egyház engedélyezte a házasságot papsági rendje
legalacsonyabb rangú tagjainak, és csak akkor követelt tőlük cölibátust,
ha nagyobb hatalomra akartak szert tenni az Egyházban. De a
házasságba lépőknek azért gyakran kellett valamiféle vezeklést
végezniük.
Charlemund kegyetlen volt, hogy ilyesmire kényszerített egy papot.
– Mondja csak, mindig ilyen volt ez a villa? Bár hallottam, hogy
pompás hely a maga szőlőkertjeivel és istállóival, de nem tudtam, hogy
ennyire… különleges. – Pletykákat persze hallott. Ahogy mindenki. De
sosem hitte el őket. Talán egy bordély az egyik melléképületben, vagy
pár gyönyörű nő, akik folyton Charlemund rendelkezésére állnak. De ez
már túl volt a romlottságon.
– Igen, uram – válaszolta Siemone. – Nincs benne semmi új. A fő-
diocelnek van egy szokása, amely szerint a látogatói kiválaszthatnak
bárkit, akit itt látnak (engem kivéve), és azt tehetnek velük, amit
akarnak. Ó, és ez önre is vonatkozik, uram, hisz ön vendég nálunk.
Adamat érezte, ahogy elpirul.
– Ó, nem. Nem. – Hosszan elnyújtotta a szót, és szégyellte, hogy
ideges nevetésbe torkollt. – Boldog házasságban élek. Megvagyok,
köszönöm.
Siemone folytatta:
– A fő-diocel szokása szerint, aki bárkinek beszél a… szolgálóiról…
soha nem térhet vissza.
– De hát ezt képtelenség leellenőrizni.
– Ó, a fő-diocel nagyon is képes rá, uram. Mindenhol van füle.
Adamat nem tudta elfojtani száraz mosolyát.
– Ez esetben értem, hogy miért hallgatnak az emberek. A fő-diocel
minden vendége él ezzel a vendégszeretettel?
– Nem. Nem mind. De ők általában olyanok, akiknek a jó ízlése
megakadályozza, hogy beszéljenek arról, amit látnak.
Vagy a szégyenük, döbbent rá Adamat. Senki sem beszélt, mert nem
akarták magukat kapcsolatba hozni azokkal a mocskos bűnökkel, amik
a villában megestek. Ugyanezen okból nem beszéltek az úriemberek
azokról a kuplerájokról, amelyeket látogattak.
 Adamat levette a kalapját, hogy megvakarja a fejét, és közönyös
hangnemben feltette a következő kérdését.
– Szóval lényegében maga Adró… a pokolba is, az egész Kilencek
legnagyobb bordélyában dolgozik… hogy egy nap elvehesse a
szerelmét, és a Kötél embere maradhasson?
Siemone idegesen kuncogott.
– Kresimir útjai kifürkészhetetlenek, uram.
Adamat kissé émelyegni kezdett.
– Azt hiszem, ennek inkább a fő-diocel humorérzékéhez van köze,
mint Istenhez – morogta.
A kocsi kiért a szőlősből, és áthajtott a kápolnához vezető kis mezőn.
A kápolna maga meglehetősen egyszerű volt, nagyjából akkora, mint
egy közepes méretű ház, és kis mészkőtéglákból építették. Kétszintes
volt, meredek tetővel és a főbejárat fölött egy erkéllyel, amelyről
aranyból font kötél lógott. Adamat megkönnyebbülten látta, hogy a
környék mentes a fő-diocel szolgálóitól.
Kiszállt a kocsiból, és nézte, ahogy az befordult a kápolna mellett,
majd az ajtóhoz lépett. Már éppen kinyitotta volna, amikor Siemone
megérintette a vállát.
– Kérem, uram, egy pillanat, és végeznek az imával – mondta a pap.
Adamat felsóhajtott.
– Most majdnem egy orgiába sétáltam be?
Hirtelen úgy tűnt, hogy Siemone el fogja nevetni magát, de végül
csak megrázta a fejét.
– Nem, ez a délutáni közös imádkozás. Csak várjon egy pillanatot.
A pap tiltakozása ellenére Adamat résnyire nyitotta az ajtót. A
kápolnában bársonyborítású padok sokasága sorakozott. A fal puszta
vakolat volt, de félig arany és vörös kárpitok borították, amelyek
füstölgő hegyeket és Kresimir Kötélen való leereszkedését ábrázolták a
Délorom-hegyről. Alig maroknyian vettek részt a szentbeszéden, noha a
kápolna legalább harminc embert is be tudott volna fogadni.
A fő-diocel a kápolna elejében állt, feltartott kezekkel, az égre emelt
arccal. Hangja végigzengett a teremben.
– És hatalmas Urunk, Kresimir, védelmezz minket az igaztalanoktól
és a bűnösöktől, és szabadíts meg minket a gonosztól, hogy nyájadba
vétethessünk…
 Adamat hagyta, hogy az ajtó halkan becsukódjon. Siemone-nal
visszament a kápolna öreg kőfalához, és nekitámaszkodott a hideg
tégláknak.
– A hely eléggé… elhagyatottnak tűnik – állapította meg Adamat.
– Hogy érti?
– A fő-diocel fontos ember. Több látogatóra számítottam.
Hírnökökre, hivatalnokokra, ilyesfélékre.
– Ó, nagyon kevés látogató léphet be a birtokra. Őméltósága
mindenkit magában a villában fogad. Ez egy nagyon elfoglalt ház,
elhiheti.
– És én miért részesülök különleges bánásmódban?
– Nos, mert a tábornagy írásos parancsával jött.
Ez is valami.
– Maga mióta van itt? – kérdezte Adamat.
– Két éve és hét napja. – Siemone még mindig nem volt hajlandó
egyenesen ránézni, de Adamat úgy vélte, már érti ennek az okát.
Siemone igyekezett a lehető legtisztább maradni potenciális
házasságához: tiszteletreméltó elhatározás, még ha ez azt is jelentette,
hogy ritkán teremtett szemkontaktust. Hogy elkerülje a körülötte
tobzódó bujaságot, a saját lábát kellett bámulnia.
– Nem sokat jár el innen, ugye?
– Időnként bemegyek Adopestbe Őméltósága megbízásából.
Szavamra.
– Miért nem megy el? – kérdezte Adamat. – Nem kell vezeklést
végeznie, hogy normál engedélyt kapjon egy házasságra.
– Én a Kötél embere vagyok, uram, és ha most elmegyek, elvesztem
a kötelemet. – Kezében egy köntösének a bal mellére varrt apró kötelet
markolgatott. – És elveszítem a nősülési lehetőségemet.
– Szóval a lány egy paphoz akar hozzámenni, mi?
– Sok pap dönt úgy, hogy megnősül.
– Még sosem hallottam efféle vezekléstől. Nem nagyjából hat
hónapig szoktak ezek tartani?
Siemone nyomorultul festett.
– A lány a fő-diocel unokahúga, uram.
Adamat annyi együttérzéssel nézett Siemone-ra, amennyit csak össze
tudott szedni.
– Maga szegény, szerencsétlen barom.
 – Az imának vége, uram.
Alig szólalt meg Siemone, már nyílt is a kápolna ajtaja. Egy sor
kocsi gurult előre az épület átellenes oldaláról, hogy az utasaik
rendelkezésére álljanak. Hét nő és férfi jött ki, és szálltak fel rájuk.
Drága selymekbe és muszlinokba öltöztek. Adamat néhányukban
felismert egy-egy gazdag kereskedőt, és meglepetésére meglátta
Madame Lourentet, egy közelmúltbeli ügyfelét is. Gazdag családból
származott, és őszintén meglepte, hogy túlélte Tamásnak a nemesség
sorában végzett tisztogatását. Úgy ment el Adamat mellett, hogy
tudomást sem vett róla.
A nyomozó elképzelte Ricardot az egyik ilyen kocsiban. Tökéletesen
illene ehhez a helyhez, még ha nem is nagyon imádkozna. A kocsik
megindultak át a mezőn, de nem a bekötőút, hanem vissza a ház felé,
ahol ki tudja, milyen ízléstelen szórakozást tervezett nekik Charlemund.
Adamat döbbenten rázta a fejét.
A fő-diocel azután jött ki a kápolnából, hogy mindenki elment, és
lassan Adamat felé indult.
– Jó napot – köszöntötte Adamat.
Charlemund semmibe vette az üdvözlését. Siemone elsietett a fő-
diocel mellett, hogy bezárja mögötte a kápolna ajtaját, majd gyorsan
megfordult, hogy elvegye a fő-diocel hivatali köntösét.
– Siemone – szólalt meg Charlemund. – Lady Jarvor elaludt az
imádság alatt. Ez a harmadik alkalom volt. Tiltsa ki őt a birtokról.
– Igen, Eminenciás uram.
– És ez kicsoda?
– Adamat felügyelő, Eminenciás uram.
A fő-diocel kihúzta magát, és felszegett állal nézett le Adamatra.
– Á, igen. Tamás kutyája. Miért van itt?
Adamat tetőtől talpig végigmérte a fő-diocelt. Charlemund
megjelenése tiszteletet parancsoló volt: egy teljes fejjel magasodott
Adamat fölé, és mielőtt a Kötél embere lett, Adró vívóbajnokaként
tartották számon. Még mindig kecsesen mozgott, hosszú és céltudatos
lépésekkel, karjának hossza jelentős előnyt biztosított neki másokkal
szemben. Adamat még emlékezett rá, hogy amikor Charlemundból pap
lett, a következő nap már ki is nevezték Adró fő-diocelévé. Botrány lett
belőle, és még évekig beszéltek róla, de a kinevezését sosem vonták
vissza. Charlemundnak befolyásos barátai voltak.
 És volt két nagy horzsolás is az arcán, amelyeket púderrel takart el,
már amennyire lehetett.
– Őméltósága – mondta Adamat, fejet hajtva előtte. – Bízom benne,
hogy jól érzi magát a múlt heti esése után. Magam is láttam. Szörnyű
baleset volt.
Charlemund felhorkant.
– Ki vele. Miért van itt?
Adamat máris látta, hogy a fő-diocel könnyedén kijött a sodrából.
Újabb szánalomhullám öntötte el Siemone-ért.
– Azért jöttem, hogy kérdéseket tegyek fel önnek a Tamás tábornagy
ellen múlt hónapban végrehajtott merénylettel kapcsolatban.
– A merénylet? Azt még nem tisztázták? Pff. A futamok hamarosan
kezdődnek, szóval igyekezzen a kérdéseivel.
Adamat a nyelvére harapott. Fő-diocel vagy sem, azért a normál
illemszabályokat betarthatta volna. Nyájasan így szólt:
– Őméltósága, én árulás ügyében nyomozok, nem pedig a kedvenc
szajhája felől érdeklődöm. És most engedelmével, feltenném azokat a
kérdéseket.
Siemone ott állt a fő-diocel mögött, kezében a köntösével, és
szegénynek mintha ki akartak volna esni a szemgolyói. Mereven bámult
egy pontra valahol a távolban, és őrülten rázta a fejét.
A fő-diocel most jobban megnézte magának Adamatot.
– Valószínűleg ön Tamás tanácsának legbefolyásosabb tagja –
mondta a nyomozó. – Talán még magát a tábornagyot is beleértve. Ön
mögött áll az egész Kresim Egyház, egy intézmény, amely mellett
eltörpül Lady Winceslav zsoldosserege, Ricard Tumblar szakszervezete
és a Tulajdonos alvilági köre, mind méretét, mind vagyonát, mind erejét
tekintve. Ebből arra kell gondolnom, hogy ha holtan akarná tudni
Tamást, akkor már halott lenne.
Adamat folytatta:
– Azért tétovázok mégis kihúzni a nevét a gyanúsítottjaim listájáról,
mert az istennek sem tudok rájönni, hogy miért támogatta egyáltalán a
puccsot. Nincs egyértelmű érdeke sem Tamás támogatására, sem arra,
hogy a halálát akarja… már amennyire meg tudom állapítani.
– Milyen jogon követel tőlem válaszokat? – kérdezte hidegen a fő-
diocel.
 Adamat elővette zsebéből Tamás iratát, és odatartotta Charlemund
elé. Siemone előrelépett, és egy bocsánatkérő motyogással elvette, majd
megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta.
A fő-diocel hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett.
– Működjek együtt magával? Válaszoljam meg a kérdéseit? Mit
érdekel engem, ha Tamás gyanakszik rám? Ugyan mit tehet? Szüksége
van rám ebben a háborúban. Szüksége van rám, hogy távol tartsam tőle
az Egyházat.
Adamat visszavette az iratot Siemone-tól, és eltette a zsebébe.
– Leköphetném Tamást – folytatta a fő-diocel –, és még azután is
könyörögne a támogatásomért. Azt hiszi, érdekel engem ez a maga
nyomozása? – Megrázta fejét. – Nem, egy cseppet sem. Egyvalamiben
azonban igaza van: ha holtan akarnám látni Tamást, már a
köztemetőben feküdne. De hamarosan el kell számolnia a bűneiért egy
nagyobb hatalom előtt, és az én közreműködésemre nincs semmi
szükség.
Nagyobb hatalom? Adamat legszívesebben gúnyosan felhorkant
volna. Charlemund nem volt valami szerény pap. Adamat mély levegőt
vett, rátámaszkodott a sétapálcájára, és egyenesen a fő-diocel szemébe
nézett. Tudta, hogy meg fog fizetni az állhatatosságáért.
– Miért támogatja Tamást? – kérdezte.
A fő-diocel állta a tekintetét. Úgy méregette Adamatot, mint egy
egeret, amely nem fogja magától elhagyni az éléskamrát, de túl
szánalmas ahhoz, hogy eltapossák.
– Az Egyház szükségesnek látta Manhouch eltávolítását. Adró
monarchiája túl messzire távolodott a néptől.
Adamat visszafojtott egy megjegyzést egy birtokán kuplerájt
működtető szent emberről.
– Az Egyház még mindig támogatja Tamást?
– Ez egy olyan kérdés, amit Tamás maga feltehet nekem – hangzott a
válasz. – De a kutyája nem. És most, ha tényleg eredményt akar elérni a
nyomozásával, ki kellene kérdeznie Ricard Tumblart vagy talán
Ondrauszt, az ispánt. Mindketten megbízhatatlan emberek, olyanok,
akiknek nem volna szabad Tamás tanácsában ülniük.
– Miért? – kérdezte halkan Adamat.
 – Egyikük sem Adró érdekeit tartja szem előtt. Ricard istenkáromló,
és az istentelen szakszervezetei mögött rejtőzik az igazságszolgáltatás
elől. Bárkitől elfogad kenőpénzeket…
– Elnézést, de ezt honnan tudja?
Charlemund erre elhallgatott. Ajka megvető mosolyt formázott.
– Ne szakítson félbe.
– Elnézését kérem.
– Elfogadott kenőpénzeket Keztől, bűnözőktől és bandáktól. Korrupt
és gonosz ember, túl Kresimir szeretetén.
– Honnan tudja, hogy elfogadott kenőpénzeket Keztől?
– Az Egyháznak megvannak a maga forrásai. Ne kérdőjelezzen meg.
– És Ondrausz?
– Megpróbál adókat kivetni az Egyházra – mondta Charlemund. – A
lelke komoly veszélyben van. Ellenszegül nekem (Kresimir
emberének!) minden témában. Nem fizeti a tizedét, és rejtegeti a
könyveit az Egyház könyvelői elől. Ilyet még a király sem tett! Nézzen
bele a könyveibe, és garantálom, hogy árulás nyomaira bukkan. – A fő-
diocel zsebórájára pillantott. – Elkések a futamokról. Most elmehet,
mielőtt elvesztem a türelmem. – Charlemund hintóért kiáltva távozott,
mielőtt Adamat akár még egyetlen szót szólhatott volna.
Adamat nézte, ahogy távozik. Charlemund Ondrauszról alkotott
véleményének érezhetően kevés alapja volt. Egyszerűen csak nem
kedvelte az ispánt. Azt azonban Adamat most hallotta harmadszor,
hogy Ricard komoly összegekhez jut hozzá. Ez nem sok jót jelentett.
– Szétnézek a birtokon – közölte Adamat Siemone-nal.
A pap gyorsan megrázta a fejét.
– Sajnálom, de az lehetetlen. – Összetette a kezét.
– Nyomozást kell folytatnom. Nem leszek láb alatt, nem fogom
zavarni a fő-diocel családját.
Siemone megnyalt az ajkát.
– Nem erről van szó, uram… Őméltósága nagyon óvja a
magánszféráját. Sajnálom, de most távoznia kell.
A további vita nem vezetett semmire, Adamat még egy túrát sem
tudott kicsikarni magának a birtokon. Amikor világossá vált, hogy az
azonnali távozását kívánják, legyintett a kocsira, amelyet Siemone
felajánlott neki, és a hintójához sietett. Bemászott, örömmel, hogy maga
mögött hagyja a villát, és felébresztette SouSmith-t.
 – Mit szólnál hozzá, ha az éjszaka leple alatt vizsgálnánk meg a fő-
diocel villáját?
SouSmith szeme elkerekedett.
– Gyors út egy koporsóba.
– Valóban. – Adamat a hintó ablakán dobolt az ujjaival, ahogy
elhagyták a birtokot. – Csakhogy… akkor is dolgunk van itt.
 31.
FEJEZET

Tamás felriadt álmából. Ruhája izzadságban úszott, teste szinte túl

forró volt, hogy lélegezni tudjon. Az egyik ablakon át látta a napot.
Elmúlt délelőtt tíz óra.
– Uram – köszöntötte Olem. Fölötte állt, és az egyik kezében egy tál
zabkását tartott, a másikban pedig egy újságot. Láthatólag pihent
valamennyit, bár Tamás nem tudta, hogyan, ha egyszer sosem aludt.
Olem szeme élénkebbnek tűnt, arcának ráncai kisimultak. Letette a
reggelit, és ülő pozícióba segítette Tamást. – Mihali küldi.
A tábornagy megrázta a fejét, hogy kiűzze magából az alvás
maradványait. Nehézkesen gondolkodott, és lassúnak érezte magát. Öt
nap telt el a műtéte és Barat dandártábornok halála óta, és az az átkozott
lába óráról órára jobban fájt. Valahányszor megmozdította, lüktetni
kezdett.
– Szeretne az erkélyen olvasni? – kérdezte Olem. – Doktor Petrik azt
mondta, hogy a friss levegő jót tenne önnek.
Tamás az ablakán kívüli napos időre gondolt, majd a lábára nézett.
Fájdalom, vagy egész napos ágyhoz kötöttség?
– Legyen.
 Olem felsegítette, és kezébe adta a mankóját, aztán együtt kisétáltak
az erkélyre. Olem visszament egy székért, amíg Tamás a korláthoz
bicegett.
– Nagy ma a hangzavar – morogta, és lenézett. Sok ember volt a
téren, sőt amikor jobban megnézte, rájött, hogy a tér csaknem tele van.
A Választások óta nem látott ekkora tömeget.
– Olem! – Megfordult, és visszahőkölt, amikor látta, hogy a testőr
már ott áll előtte.
– Uram? – Olem önelégülten mosolygott, szája sarkában
cigarettával, kezében egy székkel. Tamásnak nem tetszett a dolog.
– Ez meg mi a pokol? – mutatott a tér felé.
Olem a nyakát nyújtogatta.
– Ja, igen. Mihali keze munkája.
A lenti teret tucatnyi, nem is, több száz, székekkel körbevett asztallal
töltötték meg. Mindegyiket teljesen elfoglalták, és rengetegen vártak,
hogy ők is leülhessenek. Mögöttük még többen álltak: férfiak, nők,
gyerekek. Soraik végigértek az egész Mártírok sugárútján, eltűntek a
sarok mögött. Tamás a fájdalom ellenére kihajolt, és a sor elejét kereste.
Pont alattuk volt. Hosszú, téglalap alakú asztalok – Tamás látta,
hogy a Lordok Házából valók – sorakoztak az épület teljes hosszában,
és tele voltak pakolva étellel. Hegynyi kenyérrakások, kádnyi levesek,
nyárson sült húsok. Több étel volt itt, mint amennyit egy királyi
lakomán látni lehetett.
Tamás Olemhez fordult.
– Törölje le a képéről az önelégült vigyort, és segítsen le a lépcsőn.
Beletelt egy időbe, de Olem segítségével Tamás végül le tudott
sántikálni a Nemesek Háza elé. Ott megállt. A tömeg már az épület
tetejéről nézve is lehengerlő volt, innen pedig kétszer akkorának tűnt.
Lenyűgözve állt a lépcső tetején.
– Elnézést, uram.
Tamás elcsoszogott az útból. Egy osztag katona haladt el mellette,
egy asztalt cipeltek át a Lordok Házából. Mögöttük hivatalnokok jöttek
székekkel a kezükben, aztán pedig egy szakács egy levesestállal, ami
szinte túl nagy volt, hogy vinni lehessen. Bárhová nézett, emberek
ettek, vártak a sorukra, és segítettek. Könyvelők, katonák, polgárok,
még matrózok és kikötői munkások is. Mintha mindenkit besoroztak
volna.
 – Gondolom, ez a maga műve?
Tamás megfordult. Ondrausz dühösen állt előtte. Szemüvege az
orrnyergén ült, mellkasához egy régi bőrkötésű főkönyvet szorított.
Ajka felhúzódott, homlokáról izzadság csurgott, arca vöröslött a
kiabálástól.
– Senki sem akar visszamenni dolgozni! Azt mondják, Mihali a
segítségüket kérte, és rám sem hederítenek!
Tamás nem tudta, mit mondjon. A tömeget pásztázta a mesterséf
magas, vaskos alakja után.
– Honnan jön ez az étel? – kérdezte Ondrausz. – Ki fizet érte? –
Felemelte a főkönyvet, és rácsapott a kezével. – Nincsenek
feljegyzések! Nincsenek számlák. Egyetlen krana sem hiányzik, és
mégis itt ez az egész! Nem értem. Mondta ugyan, hogy ennek valami
étellel kapcsolatos Fortélya van, de hát ez nevetséges! Semmi sincs
ingyen, Tamás. Mindennek van valami ára!
Tamás azon kapta magát, hogy lassan elbiceg Ondrausz közeléből,
és az ispán hangját hamarosan elnyomta a körülötte lévők társalgása.
Végignézett az embereken. Kereskedők ültek mosogatólányok mellett,
alacsony rangú nemesek osztoztak a tányérjukon matrózokkal és utcai
csibészekkel. Tamás megtántorodott. Egy erős kéz elkapta, és segített
visszanyernie az egyensúlyát. Tamás Olemhez fordult.
– Ez… nem értem.
Olem nem szólt semmit.
A tér túloldalán nyitva álltak a Cobolyfog kapui, és börtönkocsik
gurultak ki rajta, hogy csatlakozzanak a kenyeres kocsik hosszú
sorához. Mind arra vártak, hogy telepakolják őket, és elindulhassanak a
város távoli pontjai felé. Tamás kék egyenruhákat látott – a kocsikat
katonák vezették.
– Ki adott erre engedélyt? – mutatott a Cobolyfog felé.
– Elnézést – szólalt meg valaki hangosan és lelkesen –, de ön volt. –
Mihali mintha a semmiből termett volna ott Tamás mellett a
kötényzsebébe dugott kezeivel. Fültől fülig vigyorgott.
– Én? – kérdezte Tamás.
– Úgy van. – Mihali félénken hozzátette: – Legalábbis én ezt
mondtam nekik. De ne aggódjon, ha szükség lesz rájuk, visszajönnek.
Az egyik lőpormágusára bíztam a kenyeres kocsik felügyeletét. Azt
hiszem, Vlorának hívják.
 – Hol van Lady Winceslav? – kérdezte Tamás. – Neki kellett volna
vezetnie a fesztivált.
– Uram – szólalt meg Olem. – A Lady visszavonult a
nyilvánosságtól. Mihali vette át a helyét.
Tamás nem tudta, mit mondhatna. Körülnézett, és így szólt
Mihalihoz:
– Mit művelt?
Mihali vigyora még szélesebbé vált, és Tamás mintha könnyeket
látott volna megcsillanni a nagydarab séf szemében.
– Én… hálás vagyok – mondta. – Hálás, hogy elsimította az ügyemet
a fő-diocellel. Hálás, hogy végre elfogadott, mint egyet maguk közül.
És hálám jeléül meghallgattam a város szívét, tábornagy, és rájöttem,
hogy mire van szüksége Adrónak.
– És mire? – suttogta Tamás.
– Az emberek éheznek. – Mihali széttárta karját, hogy az egész
várost átölelje vele. – Meg kell őket etetni. Kenyér és bor és leves és
hús kell nekik. De nemcsak az, hanem barátság is. – Egy alacsony
rangú nemesre mutatott, valami vikomtra a legflancosabb ruhájában, aki
fél tucat utcai lurkónak töltött egy üveg Szent Adom Fesztiváli borból.
– Társaságra van szükségük – folytatta Mihali. – Szeretetre és
testvériségre. – Tamáshoz fordult, és egyik tenyerét az arcára helyezte.
Tamás ösztöne azt jelezte, hogy hátráljon, de képtelen volt rá.
– Lenyomta a torkukon a nemesség vérét – mondta Mihali lágyan. –
Megitták, de nem töltötte ki őket. Gyűlöletből ettek, és ettől csak jobban
megéheztek. – Mély levegőt vett. – A szándékai… nos, azt nem
mondanám, hogy tiszták voltak, de igazak. Csakhogy az igazság sosem
elég. – Elengedte Tamást, és a tér felé fordult. – Én majd helyrehozom.
– Kidüllesztette a mellkasát, és széttárta a karját. – Etetni fogom egész
Adrót. Erre van szükségük.
Mihali megállította egyik asszisztensnőjét, amint az egy kosárnyi
kenyérrel a kocsik felé tartott.
– A kenyér nem elég – mondta. – Vigyetek húst és levest és tortát.
Ezüsttel szolgáljatok fel a szegényeknek. Hadd igyanak a kereskedők
fakupákból. Vigyetek ételt a város minden részébe. A kocsik védve
lesznek.
– Hogyan? – kérdezte Tamás.
 – Én az újjászületett Adom vagyok. Adrót egyesíteni kell. A népem
jól tápláltan fog hadba vonulni.
– Adom – horkantott fel Tamás, de nem tudott erőt vinni a hangjába.
Egy munkáskötényes férfi lépett oda Mihalihoz.
– Uram – szólította meg lassan. Mihali feléje fordult. – Ricard
Tumblar küldött minket. Meghagyta, hogy segítsünk önnek bármiben,
amire szüksége van.
– „Minket”? – kérdezte Mihali.
A férfi a munkásokra mutatott, akik mögötte sorakoztak, végig az
egész téren, az asztalok és a várakozók között, kormos, égett, lisztes és
véres kötényekben. Mintha az összes kikötői gyárból és folyó menti
malomból idejöttek volna a munkások. A férfi elmosolyodott.
– Leállította a gyárakat, uram, de a fizetségünket megkapjuk, ha
idejövünk segíteni.
– A Munka Nemes Harcosai, mi?
A férfi bólintott.
– Mindannyian, uram.
Mihali szeme elkerekedett.
– Kiváló! Gyerünk, megmutatom, hol van szükségem magukra.
Mihali távozott, útközben hol parancsokat adva, hol tanácsokat
osztogatva. Tamás követte a tekintetével.
– Figyelemreméltó ember – mondta. – Őrült vagy sem.

Nila nem szerette Mihali főztjét.

Kezdte megingatni az elhatározását. Mindennap érezte elillanni a
gyűlöletét. Mindennap egy kicsit kevésbé figyelte Tamás tábornagy
szokásait, kicsit kevésbé alaposan kereste a lehetőséget, hogy véget
vessen véres hadjáratának. Fogalma sem volt, honnan veszi, de biztos
volt benne, hogy az étel az oka.
Próbált péknegyedbeli kenyeret enni, de már annak sem ugyanolyan
volt az íze, és Mihali közben ingyen osztogatta az ételt a Választási
téren.
Nem várhatott tovább. Ma éjjel kell megtennie. Olem ugyan
szolgálatban lesz, de nem volt mit tenni. Kedvelte őt, tényleg.
Kedvesebb volt hozzá az elmúlt napokban, mint bármelyik férfi, akivel
Eldaminz herceg alkalmazásában találkozott. De Tamást meg kell
állítani.
Miután mindenki elment aludni, először kimosta az alacsony rangú
tisztek szennyesét. Végezte a rutinját, mint mindig, súrolt és forralt és
vasalt, aztán visszavitte az egyenruhákat a tulajdonosaik szobáiba.
Utoljára a tábornagy ruháit tartogatta. Mindig így csinálta. Különös
figyelmet szentelt nekik.
A tábornagy szobájába vezető folyosón négy őr állt. Mostanra már
ismerték őt, Nila némelyiknek még a nevét is tudta. Mivel Olem
udvarolni kezdett neki, senki sem bámulta meg, és senki sem tett rá
megjegyzéseket. Szó nélkül engedték az ajtóhoz, de Nila aggódott,
amiért Olemet sehol sem látta. Mi lesz, ha bent van?
A tábornagy szobájában sötét volt. Emlékezetből, tapogatózva és az
erkélyajtókon beszűrődő ezüstös holdfény segítségével haladt előre.
Megbizonyosodott róla, hogy Olem nem lapul ott a sötétségben, és a
tábornagy ágyához lépett. A férfi a hátán fekve, halkan horkolt. Nila
előhúzott az ingujjából egy rejtett tőrt, és mozdulatlanná dermedt.
Tamás tábornagy homloka és arca verítékben úszott. Valamit
mormolt az orra alatt, és megmozdult.
Nila felemelte a kést.
– Erika! – Tamás kezdett felülni álmában.
Nila megdermedt. A férfi visszafeküdt az ágyra, továbbra is mélyen
aludt. Nila vett néhány nagy levegőt, hogy biztos kézzel markolhassa a
kést.
– Nila – suttogta valaki.
Lehunyta a szemét. Az irodába nyíló ajtó résnyire nyílt. – Nila –
suttogta a hang megint. Olem volt az.
Nila visszatette a kést az ingujjába, és a tábornagy egy szék támlájára
terített egyenruhájáért nyúlt. Kislisszolt az ajtón. Kideríti, mit akar tőle
Olem, és megszabadul tőle. Még mindig ki kellett mosnia a ruhát, és
aztán vissza kellett hoznia. Az egy újabb lehetőséget jelentett.
Olem a folyosón várt rá. Az őrök úgy tettek, mintha nem vették
volna észre, hogy megfogja a férfi kezét, és csókot lehel a szájára. Ajka
meleg volt.
– Azt hittem, elkerültelek – mondta Olem, ahogy végigsétált vele a
folyosón.
– Nem. – Nila boldog mosolyt erőltetett az arcára.
 Olem belekarolt.
– Örülök. Nincs valami sok szabadidőm. A Fortélyomnak
köszönhetően a tábornagy szereti, ha túlórákat vállalok.
– Természetesen. – Tartott egy kis szünetet. – Több időt kellene
fordítanod magadra.
– Szeretnék. De csak azért, hogy veled lehessek.
Ez így nem lesz jó.
– Biztos vagy benne?
– Biztos miben?
– Hogy velem akarsz lenni. – Nila megállt, és elhúzta karját
Olemétől. – Miért én kellek neked, Olem? Nem vagyok valami jó fogás.
Nincsen családom, nincsenek kapcsolataim, és nem próbáltál erőszakkal
közeledni hozzám. Nem értelek.
Olem szájának a sarka megemelkedett.
– Ha eljön az ideje, nem lesz szükség semmilyen erőszakra.
Nila belebokszolt a vállába, és akarata ellenére elpirult.
Olem felnevetett.
– Gyere ide – mondta. – Mutatni akarok neked valamit. – Ismét
belekarolt, és elvezette egy oldalfolyosóra. – Tudod, gondolkodtam
rajtad, miután eltűntél az Eldaminz-házból.
– Tényleg?
– Különösen azután, hogy nem találtuk az Eldaminz fiút.
Nila megbotlott, és elesett volna, ha Olem nem fogja a karját. A nő
szíve kalapálni kezdett a mellkasában.
– Aztán megláttalak a barikádoknál – folytatta Olem. – Nem
mehettem oda hozzád, mert nem hagyhattam ott a tábornagyot a káosz
közepén, de megkértem az embereket, hogy ne bántsanak téged, amikor
elhozzák a fiút.
Nila egész teste remegett. Olem tudta. Végig tudta, hogy királyhű.
Miért csak most szembesítette vele? Miért nem egy hóhér rönkje fölé
hajol éppen, ahelyett, hogy a folyosón sétál Olemmel?
A férfi megállt a folyosó végén, egy ajtónál strázsáló katona mellett.
A katona szalutált neki, Olem pedig ujja homlokához érintésével
viszonozta a gesztust. A katona kinyitotta előttük az ajtót.
Hát ennyi, gondolta Nila. Mostantól őrizet alatt van, elrejtve a
következő lefejezésekig. Lehet, hogy egyenesen a Cobolyfogba küldik?
Még mindig megvolt a kése, rátámadhatna vele Olemre… csakhogy a
férfi számítana rá. Várnia kell, amíg elmegy, és egy másik őr veszi át a
helyét.
Leszámítva egyetlen lámpást, amely az ablak melletti asztalon állt, a
szoba sötét volt. Nem úgy nézett ki, mint egy börtöncella. Volt benne
egy ágy, egy íróasztal és egy dívány. Egy szolgálóruhába öltözött
öregasszony tüsszentett az ágy melletti székben.
– Menj csak – bátorította halkan Olem.
Nila belépett a szobába, Olem pedig átvágott a lámpáshoz, és
felemelte. Volt valami mellette az asztalon: egy fából készült játékló.
Nila az ágy mellett térdelve találta magát. Valaki mélyen, az álláig
takarókba tekerve aludt benne.
Jákob egészségesebbnek tűnt. Haját levágták, arca teltebb volt, szája
szélén mosolyráncok húzódtak.
– Tamás nem az a szívtelen ember, akinek a legtöbben hiszik –
szólalt meg Olem. – Nem ölne meg egy ártatlan gyermeket. Senkit sem
küldött guillotine alá a Választások napján, aki még nem töltötte be a
tizenhetet. Elterjesztett egy pletykát arról, hogy a nemesek gyerekeit
csendben megfojtották, hogy kimagyarázza az eltűnésüket.
Nila végigsimított az ujjaival Jákob homlokán.
– Mi történt velük? És mi lesz vele?
– Elküldték őket – felelte Olem. – Néhányukat Noviba vagy
Rosvelbe. Néhányukat vidékre.
– Láthatom őt, ha felébred?
– Nem. Senkit sem ismerhet a korábbi életéből. Nem szabad úgy
felnőnie, hogy különlegesnek hiszi magát. El fogják küldeni egy farmra,
ahol ugyan nehéz élete lesz, de nem veszélyes vagy komplikált. Egy
napon talán feleségül vesz egy mosónőt. De király sosem lesz belőle.
Nila hosszú percekig térdelt Jákob ágya mellett, mielőtt Olem
elhúzta onnan. A lámpást visszatette az asztalra, az őr pedig becsukta
mögöttük a gyerekszobába vezető ajtót. A sarkon Nila a melléhez
szorította a tábornagy egyenruháját.
Olem ott állt mellette, háta mögött összekulcsolt kézzel, komoly
arckifejezéssel.
– Biztosan gyűlölsz minket – mondta. – Amiért elpusztítottuk a
világodat. Ezért elnézést kérek. De Tamás… mi mindannyian… azért
tettük, hogy a közemberek majd jó életet élhessenek. Hogy ne legyünk
többé rabszolgák.
 – Azt hiszem, én boldog voltam – válaszolta Nila.
– Az a legjobb rabszolgaság. De akkor is rabszolgaság. – Olem pár
másodpercre elhallgatott. – Megértem, ha áthelyezésedet kéred a
tábornagy alól. Nehéz lehet így, hogy tudod, mit tettünk azokkal, akiket
egykor szolgáltál. Tamás magánkívül lesz. Azt mondogatja, hogy a
Gurlában töltött ideje óta te vagy az első mosónő, aki jól keményíti meg
a gallérjait.
– És te?
Olem elővett egy gyufát, és meggyújtotta a cigarettáját, majd
hosszan felsóhajtott.
– Nem lehetsz együtt valakivel, aki tudja a titkodat. A tábornagy
megbocsátott a királyhűeknek, de a hadsereg attól még továbbra sem
bízik bennük. Nem mondom el senkinek. És békén hagylak.
Nila kétszínűségért fürkészte Olem arcát, de nem talált semmit. Nem
kételkedett benne, hogy ha most arra kérné a férfit, hogy soha többé ne
beszéljen vele, akkor soha többé nem is tenné. Olem a szájában forgatta
a cigarettáját, pöfékelt egy nagyot, majd elfordult tőle. Időt adott neki,
hogy átgondolja a dolgokat.
– Biztos vagy benne, hogy egy másik életben nem voltál úriember? –
kérdezte Nila.
– Teljes mértékben – válaszolta Olem, ahogy visszafordult hozzá. Az
arca továbbra is szokatlanul komoly volt.
Nila próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem változtat semmin.
Hogy Tamás még így is egy szörnyeteg, aki minden életben töltött
pillanatában veszélyezteti Adrót. Csakhogy Olem megmutatta neki,
hogy Tamás is ember. Hogy van benne könyörületesség. Nila képtelen
volt a szemébe nézni valakinek, és elvenni az életét, miközben tudta,
hogy még mindig van benne emberség.
Gyűlölte ezért Olemet.
– Jobb szeretném – mondta, és összekulcsolta kezét a háta mögött,
hogy Olem ne lássa a remegését –, ha nem beszélnénk többé.
Olem megdermedt. Szemét lesütötte, és komolysága elég hosszú
időre lefoszlott róla, hogy Nila meglássa szomorúságát, mielőtt a férfi
kihúzta magát.
– Természetesen, hölgyem.
Nila nézte, ahogy elmegy a folyosón, és kitörölt egy könnycseppet a
szeme sarkából. Kegyetlennek kellett lennie, hogy megtehesse, amit
meg kellett tennie. Nem volt ideje a sírásra. Még mindig volt
mosnivalója, mielőtt a ház felébred.
 32.
FEJEZET

Ahogy a bástya kapuja felé sétált, Tániel azon tűnődött, hogyan

alakulhat az adrói Szent Adom Napi Fesztivál. Reggel kaptak egy
ételszállítmányt: sörös hordókat, sózott disznót és marhát, a legjobb
minőségűeket. Sokkal jobbat, mint ami a Hegyőrségnél megszokott
volt.
Mózes már a kapunál várakozott, és állig fel volt fegyverkezve
késekkel, pisztolyokkal meg egy puskával. Rina, a kutyamester Őr, és
Bo egyik szeretője vele szemben guggolt a kutyái között. A dögök
halkan szűköltek Tániel közeledtére. Pár méterre tőlük leguggolt, és
végignézett rajtuk a fáklyafényben.
Három nagy, hosszú szőrű masztiff volt, tüskés, fekete
nyakörvekkel, és Rina csupán egyszerű bőrhámokkal tartotta őket.
Nagyobbak voltak a farkasoknál, és könnyedén lerángathatták volna a
nőt a hegyről, ha akarnák.
– Mire kellenek a kutyák? – kérdezte Tániel.
Rina fel sem nézett rá az állatairól.
– Az alagúthoz – válaszolta. Hangja halk és lágy volt. – Ezt a hármat
a bányákban képeztem ki. Egy pillanat alatt megtesznek negyven
métert, és elbánnak egy Kiváltságossal. A muskétatűz nem zavarja őket.
– Egyiknek megvakarta a füle tövét, mire az felé fordította hatalmas
fejét és lógó nyelvét.
– Hogy hívják őket?
Rina a legnagyobbra mutatott:
– Kresim. – A következő: – Lourad. – Megpaskolta azt, amelyiket az
imént megvakarta. – Ez pedig Gael.
Tániel odatartott a kezét Kresimnek. A kutya megszagolta, és
elfordult.
– Nem arra vannak kiképezve, hogy barátságosak legyenek – mondta
a nő.
– Téged eléggé kedvelnek.
Rina bólintott.
– Én a gazdájuk vagyok.
– Értem. – Tániel felállt. Bo megérkezett Katerine-nel, aki
mindnyájukat helytelenítő tekintettel mérte végig. Bo Rina mellé
guggolt, és kezét a dereka köré fonta. Lourad halk torokhangon
felmordult.
– Pszt – hallgattatta el Rina a kutyát. Lourad lefeküdt a földre.
Bo hátralépett.
– Átkozottul nagy dögök – mondta Tánielnek. – Ideges leszek tőlük.
– A gazdájukkal hálsz – jegyezte meg Tániel. – Én ettől lennék
ideges. Meglep, hogy egyáltalán állni tudsz azután, amennyit vedeltél.
Bo Katerine felé biccentett a fejével.
– Megvan rá a módszere, hogy kijózanítson egy férfit.
– Gondolom, kifejezetten kellemetlen.

Ka-poel bukkant fel a város sötétségéből abban a szarvasbőrkabátjában,

amelyet Tániel Fatraszta óta nem látott rajta. Általában jobb szerette
sötét viharkabátját és széles karimájú kalapját. A szarvasbőr a testéhez
tapadt, és emlékeztette rá Tánielt, hogy Ka-poel már nő, és nem csupán
egy lány. Olyasvalami volt ez, ami korábban nem tűnt fel neki.
Észrevette, hogy remeg a keze a lőporhiánytól, és gyorsan szippantott
egyet a dobozból. Ez némileg stabilizálta a helyzetet. Mély levegőt vett,
és igyekezett tartani magát ahhoz, hogy csak akkor szívjon fel még
többet, ha tényleg szüksége lesz rá.
 Ka-poelt a két, lőporos hordókkal megrakott szamarat vezető
Fesznik követte, pár lépéssel mögöttük pedig Gavril jött. Mind
odagyűltek az Őrparancsnok köré.
– Elég lőporunk van, hogy beomlasszuk az alagútjukat – jegyezte
meg Gavril. – Rád bízhatjuk, hogy felrobbantsd őket, amikor már
biztonságos távolságban vagyunk?
– Az rengeteg lőpor – válaszolta Tániel. – Túl messze kellene
lennünk tőle. – Vlora meg tudná csinálni abból a távolságból is. Mindig
is sokkal messzebbről tudott lőport robbantani, mint bármilyen mágus,
akit Tániel valaha ismert, ez volt az ő specialitása.
– Akkor gyújtózsineget használunk. Gyorsnak kell lennünk. Senki
sem csaphat zajt, amíg át nem kutattuk az alagutat. Rina, ez a kutyáidra
is vonatkozik. Ki tudja, miféle csapdák várnak ránk, vagy hogy hány
munkásuk és katonájuk van odabent. Ha végeztünk, elhelyezzük a
lőport, aztán húzunk onnan. Ha kell, otthagyjuk a szamarakat is.
– Mit tettek, hogy ezt érdemeljék? – kérdezte Fesznik.
Gavril a szemét forgatta.
– Mindenki készen áll?
Bólintottak, majd halkan kisorjáztak a kapun.
A lenti hegyoldal teljesen fekete volt egészen Mopenhague-ig, ahol a
kez hadsereg táborozott. Lassan nyomultak előre a sötétségben, hogy a
szemük hozzászokhasson a fényviszonyokhoz. Egy szippantás a
feketelőporból, és Tániel agya zsongani kezdett, érzékszervei
fókuszáltak. A sötétségnek nem voltak titkai előtte, és Tániel örült
ennek – még emlékezett az előző éjszakai vonításokra, és hogy úgy
érezte, gonosz teremtmények portyáznak a hegyoldalon.
Előresietett, Ka-poel húsz lépésről követte. Halkan ereszkedtek
lefelé a hegyoldalon, közben végig kez őrök után kutattak. Tániel elérte
az első külső erőd romjait. A védelmi vonalat többször elfoglalták és
visszafoglalták, aztán magára hagyták, és végül összezúzódott a
tüzérség és a varázslat rohama alatt. Tániel őrökre számított, de amikor
bemászott a kőromok közé, üresnek találta.
Óvatosan átkutatta az összes külső erődöt. A Kez helyében ő
mindegyikben hagyott volna néhány őrt, hogy riadót fújhassanak, ha
ellentámadásra kerül sor – még ha ez valószerűtlen volt is. A negyedik
külső erődben talált egy kez rongyokban bűzlő holttestet, amelynek
fejét ágyúgolyó vitte le: társai nem vették észre, amikor múlt héten
végigmentek a hegyen a holttesteket keresve.
Még mindig nem láttak őröket.
Az ásás nem messze az utolsó külső erődtől kezdődött. Tániel az
ellenséget keresve fürkészte a környéket. Nem volt fény, sem
embereknek nyoma, és amikor a földhöz tapasztotta a fülét, nem
hallotta maga alatt az ásók és a csákányok éles hangját sem. A homlokát
ráncolta. Valami nem stimmelt. Visszaküldte Ka-poelt a többiekhez,
hogy tudassa velük, jöhetnek. A hegyoldalon semmi sem mozdult,
messze lent a Kez bázis tábortüzektől ragyogott. Tániel kövek
csikorgását hallotta elhasznált csizmák alatt, ahogy a többiek
csatlakoztak hozzá.
A bejárat fölötti úton álltak, amikor az egyik szamár felbőgött
mögöttük. Tániel szíve a torkába ugrott. Ülőhelyzetbe vágta magát, és
puskája csövét a lábával támasztotta ki, úgy pásztázta a hegyoldalt.
Várta, hogy felbukkanjon egy kez fej, figyelmeztető lövéseket adjon le,
és aztán megszólaljon az általános riadó.
Eltelt pár perc. Visszanézett Bóra és Gavrilra. Az Őrparancsnok arca
kifürkészhetetlen volt, a Kiváltságosé bosszús.
Bo jelzett Tánielnek, és egy ujját a homlokához érintette. Tániel
bólintott.
Kinyitotta a harmadik szemét. Ahogy az enyhe szédülés elmúlt,
Tániel megvizsgálta a környezetét. Az egész hegyet varázslatok sápadt,
színes maradványai borították, mint festékfoltok a földön, egy frissen
mázolt kerítés alatt. De ezek régi varázslatok voltak, és kezdtek elkopni.
Tániel az alagút felé nézett.
Amit ott látott, az nem régi volt, és főleg nem indult kopásnak. Két
színes csík haladt át a lába alatt a talajon, és fel a hegyen. Tániel
becsukta a harmadik szemét, és Ka-poellal a nyomában lemászott a
sziklákon az alagúthoz.
– Mi a…? Tániel! – suttogta Gavril. Tániel nem foglalkozott vele.
Felmászott az alagút fölé, onnan pedig leugrott a bejáratához. Fölötte
Ka-poel csettintett a nyelvével. Tániel meggyőződött róla, hogy nincs a
közelben ellenség, mielőtt jelzett neki. Amikor a lány leugrott, ő
elkapta, és talpra segítette.
Két, a hegyoldalon tátongó lyukkal álltak szemben. A sötétség még
egy Különb érzékeinek is túl mély volt, de Tániel sejtette, hogy mit
látna velük. Két, egy embernél pár fejjel magasabb alagutat, amelyeket
teljes egészében mágiával vájtak ki, akár valami hatalmas fúróval.
Végignézett a hegyoldalon az alagutak mentén, és megtippelte a
céljukat.
Bo és Gavril egy percen belül csatlakoztak hozzájuk.
– Nincs itt senki – mondta Gavril zavartan.
– Kösz az észrevételt – csattant fel Bo.
– Fogd be – szólt rá Tániel.
– Hol vannak az utászok? Hol vannak a Kiváltságosok? – kérdezte
Gavril.
Tániel felemelte a kezét.
– Fent.
– Úgy érted, készen vannak?
– Igen.
– És hol jönnek ki?
– A Hegyőrség fölött – válaszolta Tániel. – A hegygerincen. Múlt
éjjel mintha láttam volna ott valamit, de azt hittem, hogy csak a
holdfény játszik a szememmel. Most már nem hiszem, hogy
képzelődtem volna.
Gavril felbámult a messze fölöttük húzódó hegygerincre.
– A mágia, ami ennek a kiásásához kellett…
– Julene – szólalt meg Bo. – És valószínűleg a kez társaság fele.
– Akkor miért nem támadtak? – kérdezte Gavril. – Az északkeleti
átjárót alig őrzik. Néha még csak őr sem áll azon a falon. Ezer emberrel
ronthattak volna ránk odafentről, és nem sokat tehettünk volna ellene.
– Julene-t nem érdekli a Hegyőrség – jegyezte meg Bo. – Sosem
érdekelte. Őt az érdekli, hogy feljusson a hegy tetejére.
– Ennek akkor sincs értelme – mondta Tániel. – Elpusztíthatta volna
a Hegykoronát, és felmehetett volna a hegyre azután. Hacsak nem…
– Sietős a dolga – fejezte be Bo. Hosszú másodpercekig meredt a
sötétségen át a Délorom Csúcsra. – A társaságban hallottam régi,
Kresimirrel egyidős történeteket arról, hogy a legerősebb Kiváltságosok
képesek más bolygók, holdak és csillagok auráját felhasználni a
mágiájuk megerősítéséhez. Julene ott akart lenni a hegyen a nyári
napfordulóra.
Tánielnek forgott a gyomra. Reszketve vette a levegőt. Egy gyors
lőporszippantás segített.
 – De még ha sietős is a dolga – mondta –, miért nem szólt Tine
tábornagynak az alagutakról? Hogy tarthatta még előtte is titokban
őket?
– Azt hiszem, több minden folyik a kez táborban, mint amiről tudunk
– válaszolta Bo. – Julene bizonyosan felhasználja a kez társaságot. De
lehet, hogy Tine-t nem.
Gavril az állát vakarta.
– Hogy tudta ezt titokban tartani? És ha nem szólt róla Tine-nak,
miért kellett két alagút?
– Előttünk sikeresen titokban tartotta – mondta Tániel. – És
szerintem ez egy tartalékterv. Ha nem tudja megidézni Kresimirt, még
be kell vennie valahogy a Hegykoronát. Nem hiszem, hogy számított rá,
hogy csak úgy lesétálunk ide, és megtaláljuk a művét.
Egy ideig némán nézték az alagutakat.
– Tényleg meg tudja idézni Kresimirt? – kérdezte Gavril.
– Megpróbálhatja – válaszolta Bo. – Hogy sikerrel jár-e… az attól
függ, hány Kiváltságos van vele.
– Nem várhatjuk csak úgy meg, hogy kiderüljön – jegyezte meg
Tániel, majd megfordult, és visszaindult a Hegyőrség felé.
– Hová mész?
– Szükségem lesz egy s másra, ha utána akarok menni a hegyre.
Bo gyorsabban érte utol Tánielt, mint arra számított.
– Ez öngyilkosság – ellenkezett Bo. – Legalább harminc Kiváltságos
lehet vele. Talán Felügyelők és katonák is. Ha egyszer észrevesznek…
– csettintett az ujjaival. – Vége.
– Akkor nem hagyom, hogy észrevegyenek.
Beérték a többieket, és felvilágosították őket.
– Julene után megyek – közölte Tániel.
– Mármint az után, aki elég erős hozzá, hogy megidézze az Istent? –
kérdezte Fesznik.
Katerine karba fonta a kezét, és úgy nézett Tánielre, mint egy
idiótára.
– Gondolom, most az jön, hogy egyedül mész, mert nekünk,
többieknek túl veszélyes a dolog.
Tániel nevetett.
– Pokolba is, nem. Jöhet bárki, aki akar. Nem szeretnék egyedül
meghalni azon a hideg, tetves hegyen.
 Bo majdnem felnevetett.
– Én megyek – mondta.
– Mész a fenéket – fakadt ki Katerine.
– Higgadj le, asszony. Julene-t meg kell állítani.
– Állítsa meg a Különb.
– Én veled megyek. – Rina halk hangja szinte megijesztette Tánielt.
Mellettük állt a kutyáival. – Ahová Bo megy, oda én is megyek.
– Ne merészelj… – kezdte Katerine.
– Azt mondtam, higgadj le! – szólt rá Bo.
Gavril szemmel láthatóan őrlődött.
– Nekem… – kezdte, majd elhallgatott.
Tániel megértette, hogy Gavril szeretne velük menni, de a
kötelessége a Hegyőrséghez kötötte. Ha Tine tábornagy folytatja a
támadásokat, neki ott kell lennie, hogy irányítsa a védelmet.
– Neked itt kell maradnod – mondta Tániel, majd eszébe jutott
valami. – A Novi szerzetesek át fogják engedni őket?
– Nem tudom – válaszolta Bo. – Ha nem, Julene földig rombolja a
kolostort.
– A rohadt életbe – köpött ki Gavril. – Azok jó emberek. – Mózeshez
és Fesznikhez fordult. – Helyezzétek el a lőport.
Visszavonultak négy külső erődnyit, mielőtt meggyújtották a
zsineget. Tániel figyelte, ahogy a szikrázó láng lefut a hegyoldalon.
Nem kellett sok idő, hogy elérje az alagutat. Az egész hegy
megremegett, amikor a lőpor felrobbant, Tániel érezte, hogy a föld
megmozdul alatta. Az utolsó külső erőd beomlott az alagút maradékába.
Pillanatokon belül új fények gyúltak a kez táborban, és mozgolódás
támadt.
Tániel és a többiek visszatértek az erődbe. Fél órával később, miután
még több fegyvert vettek magukhoz, ismét összegyűltek az északi
kapunál. A csapat nagyobb volt, mint Tániel szerette volna: Bo, Rina és
a kutyái, Fesznik, Mózes és további nyolc Őr – keménykötésű férfiak,
akiket már látott korábban a táborban.
– Nem kellene ennyi embert vinnünk – szólt oda Gavrilnak.
A nagydarab Őrparancsnok a kapu mellett állt, és úgy tűnt, még
mindig azon tépelődik, hogy velük menjen-e.
– Szükségetek lesz rájuk – mondta. – Ha harcba keveredtek,
szóródjatok szét a dombon, amennyire csak tudtok. Ha sor kerül a
legrosszabbra, küldj vissza valakit, hogy tudjuk, a pokol ráokádott
Adróra.
– Úgy lesz – bólintott Tániel.
– Sok szerencsét.
Végeztek az előkészületekkel. Tániel Ka-poelhoz lépett. A lány
egyik válláról hátizsák lógott.
– Meg tudlak valahogy győzni, hogy itt maradj? – kérdezte Tániel.
Ka-poel dobbantott a lábával.
– Gondoltam. – Felsóhajtott. – Akkor menjünk.
 33.
FEJEZET

Adamat az éj leszálltát követően, egy újabb nap megválaszolatlan

kérdései, délibábjai és eredménytelen kutatásai után tért haza. Egy
újabb nap gyötrődés a családja miatt, amelyet nem tud megvédeni, és a
zsaroló miatt, aki ellen nem tud védekezni. Fájt a lába, és leragadt a
szeme. A városi ünnepség nyüzsgése, a háború és a káosz közepette
elvesző fesztivál iránti növekvő izgatottsága jobb kedvre derítették, de
az izgatottságból is megárt a sok. Megállt a hátsó ajtónál, és szemügyre
vette a zárat a holdfényben. Ujjával megdörzsölte a kulcslyuk
környékét. Enyhe illatot érzett: édesharang, egy gurlai fűszer.
– Mi az? – kérdezte mögötte SouSmith.
– Semmi. – Adamat kinyitotta az ajtót. Az este nagy részét
Charlemund villájának építészei terveit keresve töltötték a Nyílt
Levéltárban. Sikerrel jártak, de a tervek régiek voltak, és már Adamat
rövid látogatásából is nyilvánvaló volt, hogy Charlemund azóta jelentős
változtatásokat végeztetett az épületen. A villába való éjszakai
betörésen rágódott. Ha elkapják, annak súlyos következményei lesznek,
azonban nem végezhetett teljes nyomozást alapos kutatás nélkül.
SouSmith egyenesen a vendégszobába ment átöltözni, Adamat pedig
az irodájába, és csak emlékezetből vágott át az ismerős házon,
lámpásgyújtás nélkül. Az édesharang illata még mindig enyhe volt, de
az irodájában már erősebben érezte. Kinyitotta az italszekrényét, kivett
belőle egy üveg brandyt, és kitöltött belőle három pohárba. Egyikkel a
kezében leült a székébe, meggyújtott egy gyufát, és a pipája végéhez
emelte. Pöfékelt néhányszor, hogy megbizonyosodjon róla, a dohány
tüzet fogott, majd az orrán át kifújta a füstöt. A gyufát azután a lámpása
kanócához érintette.
– Hosszú napom volt – mondta. A homlokához szorította a hideg
üveget, és résnyire szűkült szemmel fürkészte a sarokban álló férfit.
Az pislogott a lámpás hirtelen támadt fényében, szája kissé nyitva
állt. Majdnem vöröses bőre alapján gurlai származású volt, kövérkés
arca és deréktájékon petyhüdt, nőiesen puha teste pedig arról árulkodott,
hogy még valamikor pubertáskora előtt kasztrálták. Feje borotvált, arca
szőrzettől teljesen mentes volt.
Adamat az asztalán álló egyik pohár felé intett.
– Italt?
Az eunuch hosszú ujjú köntösébe dugott kézzel állt a sarokban. Most
lassan előrelépett.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte gyerekszerűen magas
hangon.
– Hallottam magáról – felelte Adamat. – A Tulajdonos halk gyilkosa.
Úgy tartják, nyom nélkül bukkan fel, és aztán tűnik el megint. Régóta
vagyok már nyomozó. Még a legjobbak is hagynak karcolásokat a
záron, amikor feltörik.
– Számos ember követi magát. Tamás tábornagy, Lord Claremonte
ügynökei. Honnan tudta, hogy én vagyok? – Az eunuchból őszinte
kíváncsiság beszélt.
Lord Claremonte ügynökei? Adamat igyekezett nem kimutatni a
meglepetését. Ő lett volna Lord Vetas munkaadója?
– Azóta számítottam a látogatására, hogy Tamás az áruló után
küldött. Előbb vagy utóbb meg kellett történnie.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
Adamat megemelte a poharát a tény elismeréseképpen, de továbbra
sem válaszolt.
Az eunuch az asztalhoz lépett. Szemügyre vette a kitöltött brandyt,
de nem ivott belőle. SouSmith lépett be a szobába hálóingében és
háziköntösében, és megtorpant. Adamat látta, hogy keze ökölbe szorul,
de más reakciót nem váltott ki belőle az eunuch jelenléte.
 – Helló, SouSmith – üdvözölte az eunuch. Kopasz fejével a bokszoló
felé biccentett. – Már nem láttuk magát az Arénában egy ideje.
Kíváncsiak voltunk, mikor tér vissza hozzánk.
SouSmith úgy szippantott a levegőbe, mint egy medve, amikor kígyó
szagát fogja.
– Amikor a Tulajdonos már nem akar majd megölni – mondta.
– Igyál egy pohárral, barátom – invitálta Adamat SouSmith-t.
A bokszoló felvette a poharát, és visszalépett az ajtóba, elállva a
szoba egyetlen kijáratát. Az eunuchon nem látszott, hogy zavarná.
– Feltételezem, a nyomozásom ügyében jött – vetette fel Adamat.
Az eunuch arcára üzleties komolyság ült ki.
– Az uram arra utasított, hogy válaszoljam meg minden kérdését, az
ésszerűség határain belül, hogy megbizonyosodhasson róla, nem ő az
áruló, akit keres.
Adamat ezen elgondolkodott. Már tudta, hogy miért támogatta a
Tulajdonos Tamást: az Egyezményeknek része volt egy kez rendőri erő,
amely drasztikusan megváltoztatta volna Adopest alvilágát – a papírok
konkrétan említették a Tulajdonos kosárba hulló fejét. Tudták, hogy túl
nagy befolyása van az alvilágban ahhoz, hogy életben hagyják. Titkos
személyazonosság vagy sem, a Kez addig túrta volna fel utána
Adopestet, amíg meg nem találják.
Az Egyezmények jelentette fenyegetés elmúltával a Tulajdonos
esetleg további káoszt akarhat előidézni Tamás eltávolításával.
Csakhogy ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint a tanács
többi tagja. Ha Tamás meghal, annál valószínűbb, hogy a Kez megnyeri
a háborút, és azokat az Egyezményben foglalt intézkedéseket,
amelyeknek útját akarták állni, végül mégis bevezetik, sőt még többet
is.
– Miért ilyen készséges?
– Az uram nem szeretné, ha az ügyei körül szaglászna. Kollégái
körében ön egy tántoríthatatlanul makacs emberként szerzett magának
hírnevet. Ugyanakkor Tamás világossá tette, hogy az ön megölésével a
tettes a lehető legrosszabb értelemben hívná fel magára a figyelmét. A
dolog legegyszerűbb elintézési módja az, ha minél előbb túlesünk rajta.
– Gyakorlatias – morogta Adamat. De vajon tényleg az volt a
Tulajdonos, vagy csak el akarta terelni magáról a nyomozás menetét?
Adamat arrébb görgette a homlokán a brandys üveget. – Tudja a
Tulajdonos, hogy ki akarta megöletni Tamást?
– Nem – válaszolta habozás nélkül az eunuch. – Végzett egy kis saját
nyomozást az ügyben, de nem járt sikerrel. Bárki legyen is az áruló,
nem használ adrói közvetítőket. Ha használna, az uram már tudna róla.
– Ez esetben az áruló közvetlenül a Kezzel áll kapcsolatban.
– Nem az ispán az – mondta az eunuch. – Ő a tölcsér, amelyen
keresztül a város összes pénze folyik, így hát a Tulajdonos alapos
megfigyelés alatt tartja. És nem is Lady Winceslav. Van néhány
ügynökünk a háztartásában, hogy szemmel tartsák a dolgokat.
– Az egyik dandártábornoka benne volt az árulásban – mutatott rá
Adamat.
– Csak egy. Barat dandártábornokban nem volt meg az a lojalitás és
igazságérzet, mint a többiekben.
– És az alkancellár?
Az eunuch tétovázott.
– Az alkancellár, Prime Lektor éppoly kiismerhetetlen, mint Brude.
Brude. Brudánia kétarcú szentje. Különös utalás.
Adamat várta, hogy az eunuch kifejtse a dolgot, de az nem szólt
semmit. Az ispán is említette, hogy valami nem stimmel az
alkancellárral.
– Azt akarja mondani, hogy Prime Lektor éppúgy képes árulásra,
mint Ricard Tumblar és a fő-diocel? De hiszen ő csak egy megdicsőült
igazgató.
– Ahogy már említettem, nem az, aminek látszik.
Adamat nagyot szívott a pipájából. Feltéve, hogy az eunuch igazat
mondott – és ez egy nagyon veszélyes feltételezés volt –, Ricard
Tumblar tűnt a legvalószínűbb árulónak. A fő-diocel korrupt és
hatalomőrült volt, de nem lehetett rá oka, hogy Tamást holtan lássa.
Ricard viszont bármit megtenne a szakszervezeteiért. Nagyon is
lehetséges, hogy titokban lepaktált a Kezzel.
Adamat megint eltűnődött rajta, hogy megkockáztassa-e Charlemund
villájának titkos átkutatását. Úgy tűnt, ez az egyetlen, ami útjában áll
annak, hogy nyíltan megvádolja Ricardot. Persze még mindig utána
kellett néznie az alkancellárnak is.
 – Köszönöm – mondta Adamat az eunuchnak. – Rendkívül
segítőkész volt. Mondja meg az urának, hogy nem fogok az ügyei körül
szaglászni. Hacsak nem kényszerülök rá.
Az eunuch felszínesen rámosolygott.
– Ennek örülni fog.
– SouSmith, vezesd ki a vendégünket.
A bokszoló rövidesen visszatért, és leült a szófára.
– A hátam borsózik tőle – mondta.
– Nekem is. – Adamat nagy levegőt vett, és kiélvezte a dohány
illatát. Cseresznyés volt, kellemes az orrnak és a toroknak, és enyhe
utóízt hagyott a nyelvén. Megnyugtató hatással bírt.
– Szerinted igazat mondott? – kérdezte Adamat.
SouSmith felhorkant.
– Híres az őszinteségéről.
Adamat kíváncsian nézett SouSmith-re.
– Tényleg? Én úgy hallottam, hogy megbízhatatlan.
– Nem maga az eunuch. De amikor a Tulajdonos nevében beszél,
akkor a szava arany.
– Ha te mondod, elhiszem. – De azért Adamat eldöntötte, hogy
utánanéz a Tulajdonos üzelmeinek, persze csak annyira, hogy közben
ne ölesse meg magát.
A következő pár órát az asztalánál töltötte, és a napi újságot olvasta,
míg SouSmith a kanapén szundikált. Az éjszaka már nagyon csendes
volt, amikor végre elhatározta, hogy lefekszik.
Adamat mélyen elgondolkodva, SouSmith-szel a nyomában indult
fel a lépcsőn. Amikor a tetejére ért, végignézett a sötét folyosón.
– Nem gyújtottad meg a lámpást, amikor feljöttél?
Vannak ösztönök, amelyek mélyebben gyökeredznek a puszta
reflexeknél. Adamat hátravetette magát a lépcsőn, alig hallva meg
SouSmith tiltakozását, ahogy levegő süvített el a torkánál. SouSmith
hangosan szitkozódott, és elsült egy pisztoly.
Adamat mozdulatlanul feküdt a lépcsőn, ahová esett, füle a lövés
dörejétől csengett. A fenti folyosó végéről jött. Őt nem találta el,
SouSmith-t pedig nem merte megkérdezni. A torkára szorította a kezét,
és vért érzett. Csak egy borotva lehelete – alig karcolta meg a bőrt.
Adamat figyelmesen hallgatózott. SouSmith végiggurult a lépcsőn,
és most az aljánál hevert. Vagy volt annyi lélekjelenléte, hogy csendben
maradjon, vagy agyonlőtték. Adamat imádkozott, hogy az előbbiről
legyen szó.
Mély levegőt vett. Bárki támadta is meg, a lépcső tetején várt. A
folyosón nem volt mozgás – a padlódeszkák túlságosan nyikorogtak
volna. A támadó várakozott. Tudnia kellett, hogy nem végzett
mindkettejükkel egyetlen szerencsés lövéssel. Adamat a fülét hegyezte,
és mereven bámult a sötétségbe, próbálva megállapítani támadói
számát. Akkor léphettek be a házba, amikor újságot olvasott,
valószínűleg egy fenti ablakon keresztül.
Adamat lassan feltérdelt, távol tartva magát a lépcsőfokok közepétől,
ahol azoknak szokásuk volt nyikorogni. Lassan, négykézláb kúszott fel
a következő néhány fokon, amíg ujjaival már elérte a folyosó padlóját.
Tovább tapogatózott, végighúzta ujjait a padlódeszkákon, amíg
hozzá nem értek valamihez. Óvatosan, pihekönnyű mozdulatokkal,
egymás után kitapogatta egy pár bőrcipő körvonalait, amíg már volt
sejtése róla, hogy hol áll a támadója. Elképzelte a testtartását.
Valószínűleg felemelt kézzel várakozott, egy pengét vagy kést
szorongatva. Azt azonban sehogy sem tudhatta, hogy melyik kezét
használta. Kénytelen volt kockáztatni.
Felugrott. Bal kezével megragadta a támadó jobb csuklóját, közben
alkarját nekiszorította a férfi torkának. Egy meglepett kiáltás után
Adamat fülét valami éles súrolta. Rossz kezet kapott el!
Lerántotta a támadó jobbját, és kicsavarta, próbálva megtippelni,
hogyan fog lecsapni a másik kezében tartott borotva. Jobb könyökével
Adamat rávágott a férfi vállára, és ezzel kisajtolt belőle egy nyögést.
Újabb pisztolylövés hallatszott, a hirtelen fényvillanás pedig
ideiglenesen elvakította Adamatot. Érezte megrándulni és
összegörnyedni a támadóját, ahogy bekapja a neki szánt golyót.
Legalább ketten vannak, talán többen. Adamat előrelendült. A
pisztolyt a folyosóról, a hálószobája ajtaja előtt sütötték el. Vakon
kinyúlt, és megragadta egy fegyver forró csövét. Másik kezével
ügyetlenül turkált a zsebében tartott bicskája után. Két tenyér taszította
őt meg a mellkasán, mire hátraesett, egyenesen a lépcső felé. Sarkával
beleütközött valamibe – az első támadó holttestébe –, és lebukfencezett
a lépcsőn.
A bejárati ajtó előtt ért földet. Csengett a füle, és forgott vele a világ.
Szerencsére semmije sem tört el a zuhanásban.
 Léptek siettek le utána a lépcsőn, és két alak bukkant fel az ablakon
bevilágító holdfényben. Egyik ledobta pisztolyát a lépcsőre, és
előhúzott az övéből valami mást. Adamat halk kattanást hallott, és
valami megcsillant a tompa fényben.
Adamat felpattant, és visszavonult a konyhába vezető főfolyosóra,
hogy támadói ne kerülhessenek fölé. A két férfi követte. Az egyik letért
a dolgozószobába. A másik gyorsan közeledett.
Adamat megszorította a bicskáját. A támadó előrelendült, az
egyetlen hang a padlódeszka nyögése volt a lába alatt. Adamat
homlokáról lehullt egy izzadságcsepp.
Az egyik férfi meggyújtott egy lámpást a dolgozószobában. Adamat
futó pillantást vetett támadója alakjára. Átlagos magasságú volt, és a jó
egyensúly érdekében széles terpeszben meggörnyedve állt előtte.
Pokolba, gondolta. A másik támadó előlépett egy sarok mögül, kezében
fedett lámpást tartott. A fény megvilágította Adamatot, és elvakította,
miközben támadói jól megnézhették maguknak. Vakon előreugrott.
Hideg szúrást érzett a mellkasán, és valaki felkiáltott. Kezében a
bicskával hátratántorodott. Valaki megragadta a fegyvert tartó karját, ő
pedig harcba szállt vele, és várta a súlyos sebbel járó ismerős
gyengeséget. Fájdalom hasított belé, ahogy egy könyök a mellkasába
vágódott.
A folyosó távoli felében mozgolódás támadt. A fény elfordult
Adamattól, aki megpillantotta SouSmith-t, amint nagy, kapálózó
kezével elkapja a lámpást tartó férfit. Pisztolylövés hangja hasított
Adamat fülébe, és fellüktetett a koponyáján belül.
Sikerült kiszabadítania bicskát tartó karját. A férfi, akivel dulakodott,
támadásra indult a borotvájával. Adamat szíve nagyot dobbant, és
minden erejével döfött, imádkozva, hogy célt érjen. Visszahúzta a
kezét, és újra döfött, és újra, amíg a férfi kegyelemért nem kiáltott, és a
padlóra nem rogyott.
Adamat nekiesett a hátsó ajtónak, és mozgás után kutatva
végignézett a folyosón. Próbálta szabályozni rendetlen légzését,
miközben a gyilkosok jelei után hallgatózott a házban.
– Mind megvannak? – motyogta SouSmith.
Adamat vett még néhány nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.
– Azt hiszem. Egy halott a lépcsőn, kettő idelent. Te megsérültél?
– Meglőttek. Kétszer. Te?
 Adamat elfintorodott.
– Nem tudom. – Lábával megbökdöste az előtte heverő alakot. A
férfi halkan felnyögött. Adamat betántorgott a dolgozószobába,
mellkasában egyre terjedt a fájdalom. Amikor odatette a kezét, érezte
rajta a vért. Noha minden mozdulata agónia volt, lehajolt a padlóra esett
lámpásért. A gyertya valahogy égve maradt benne. Levette a fedelét.
A folyosón nagy felfordulás volt. A padlót borító vértócsákban
vakolatdarabok hevertek. És három ember. Adamat nem törődött velük,
odament SouSmith-hez. Az öreg bokszoló a lépcső legalsó fokán ült,
egyik kezét az inge alatt tartotta. Ruhája csupa vér volt. Adamat torka
összeszorult.
– Nagyobb világosságot csinálok – mondta rekedten.
Meggyújtotta a folyosó lámpásait, és az egyik halott támadótól
kölcsönvett borotva segítségével lehámozta SouSmith-ről az ingét. Az
egyik golyó súrolta a bokszoló bal karját, és kitépett belőle egy ujjnyi
darabot. A másik a gyomrába hatolt, és Adamatnak majdnem elakadt a
lélegzete, amikor meglátta a sebet.
– Rosszul fest? – SouSmith a falnak támasztva pihentette a fejét.
Izzadság csurgott végig a homlokán és az arcán. Valamikor
megpróbálhatta letörölni, mert vonásain véres folt vonult végig.
– A hasadat találták el. Nem lehet tudni, hogy a golyó roncsolt-e
bármilyen szervet. Sebészt kell hívnunk. Tartsd itt a kezed, próbáld
eltömíteni a vérzést. Én hozok segítséget.
Nem kellett messzire mennie. Több szomszédja is hallotta a
lövéseket, és lámpásokkal és pisztolyokkal a kezükben álltak az utcán.
Szájtátva bámultak Adamatra, és próbáltak bepillantani mögé a házba.
– Valaki hozzon egy sebészt – szólalt meg gyengén Adamat. – És
küldjön egy fiút a Nemesek Házába. Egy üzenettel Tamás
tábornagynak. Mindenképpen meg kell kapnia. Mondja meg neki…
mondja meg neki, hogy Adamatot megtámadták a Fekete Utcai
Borbélyok. – Senki sem futott el az utcán, vagy sietett el egy szekérért.
Néhányan idegesen hátraléptek, az utcai banda nevének a puszta
említése is megijesztette őket. – Kérem – nyögte ki Adamat. Hallotta
hangjában a kétségbeesést.
Az egyik szomszédja előrelépett. Egy idősebb úriember volt, a gurlai
háborúk veteránja, hosszú, ősz pofaszakállal és hálóingére húzott fekete
kabáttal. Egy régi mordályt szorongatott a kezében. Adamatnak eszébe
jutott, hogy Tulwardnak hívják.
– Nekem van némi sebészi tapasztalatom. A harcmezőkről – mondta
Tulward. Megfordult, és a házába kiáltott. – Millie! Küldd ki a fiút!
Most! – Aztán a nézelődőkhöz fordult. – Menjenek haza, emberek.
Gyerünk!
Adamat köszönetképpen biccentett Tulwardnak, ahogy beléptek a
házba.
– Megsérült? – kérdezte Tulward. Adamat SouSmith-re mutatott.
– Ő nagyobb bajban van. Hasba lőtték.
Tulward elfintorodott, tapasztalt tekintetével végignézett a
holttesteken, majd átlépte őket, és SouSmith-hez sietett.
Adamat a falnak roskadva felsóhajtott. Végignézett a vérontáson. A
dolgozószoba bejáratánál fetrengő férfi még mindig az életéért harcolt.
Adamat semmibe vette könyörgő tekintetét. A második támadó a lépcső
tetején, az oldalára dőlve hevert. A társa lőtte le véletlenül Adamat
helyett. A golyó az arcába csapódott, és azonnal megölte, sebéből vér
szivárgott lefelé a lépcsőn.
Az utolsó támadó még mindig két lábon volt, feje a falba szorult.
Adamat odatántorgott hozzá, hogy megnézze közelebbről. Ez volt az,
amelyik a lámpást tartotta. SouSmith az arcánál fogva ragadta meg, és
az egész fejét keresztülnyomta a vakolaton és a téglákon.
Tulward leguggolt SouSmith mellé, és halkan beszélni kezdett
hozzá, ujjaival a hasát tapogatta közben. Adamat odament a még
életben lévő orgyilkoshoz. Próbálta úgy levenni róla a kabátját, hogy ne
okozzon fájdalmat neki. A férfi felnyögött.
– Segíteni akarok… – Adamat megdermedt. Újra megnézte magának
a férfi arcát, most először jó alaposan. – Coel – döbbent meg. Ricard
vézna asszisztense a kikötőből. Adamat reszketve levegőt vett.
Sikerült levennie a kabátot a férfiról. Riadalmában Adamat legalább
tízszer döfte mellbe a bicskájával. A sebek nem voltak mélyek, de
gyorsan elvérzik majd tőlük. Felhajtotta Coel ingujját, csak hogy
biztosra menjen. Tényleg ott volt az alkarján, amire számított: egy
borbély borotvájának fekete tetoválása.
Coel rég halott volt, mire Tamás katonái megérkeztek. A ház tele
volt velük, és Adamat félelmei, hogy még több Borbély tör rá
bevégezni a munkát, végre elmúltak. Egy csapat sebész kivitte
SouSmith-t a nappaliba, és a bokszoló káromkodása és kiabálása
jelezte, hogy igyekeztek eltávolítani belőle a golyót. Adamat leült a
lépcsőre, és kifejezéstelenül figyelte az ajtót, ahogy emberek jöttek-
mentek rajta.
– Azt össze kell majd varrni.
Adamat felnézett. Tamás állt a lépcső aljában, egyik kezével a
korlátot fogva, a másikkal egy mankóra támaszkodva. Bűzlött a
lőportól. Adamat mellkasa felé biccentett.
A felügyelő lenézett. A seb felületi volt, de úgy csípett, mintha
valaki citromot facsart volna bele, ráadásul még mindig vérzett.
– Ha végeztek SouSmith-szel, majd elláthatnak. – Adamat szünetet
tartott. – Nem volt rá szükség, hogy személyesen jöjjön.
Tamás egy darabig csak nézte őt.
– A Fekete Utcai Borbélyoknak nem lenne szabad mástól is munkát
vállalniuk. Igen kellemetlen reggelre fognak ébredni. Maga nagyon
szerencsés ember. Én már láttam a Borbélyokat munka közben. –
Tamás végignézett a padlót borító vérfoltokon. – Kár, hogy egyikük
sem maradt életben.
– Igen. Nem gondolkodtam tisztán, amikor borotvás emberek rám
törtek a sötétben. – Felmordult. – Hónapokig képtelen leszek
borotválkozni. – Végigsimította a torkát ott, ahol a penge épphogy
megkarcolta. Volt ott egy megszáradt vércsík. Megremegett a keze. Egy
hirtelen sugallatra mindenről be akart számolni Tamásnak: Lord
Vetasról, a családjáról. Lehet, hogy Tamás már tudja is. Nem lehet
könnyen rászedni. De ha Tamás azt gondolná, hogy Adamat
feddhetetlensége megkérdőjelezhetővé vált, nem hagyná, hogy folytassa
a nyomozását. A felügyelő arca elvörösödött.
Tamás mintha észre sem vette volna.
– Mit gondol, ki rendelte el a halálát? – kérdezte.
Elég egyértelmű volt, nem?
– A Fekete Utcai Borbélyok Ricard Tumblarhoz lojálisak. – Coelnak
a folyosó oldalára lökött holtteste felé biccentett. – És ő hozott bort
Ricardnak, amikor egy hónappal ezelőtt beszéltem vele.
– Meglehetősen terhelő bizonyíték – jegyezte meg Tamás. – Lehet
bármi más oka annak, hogy Ricard a halálát akarja?
– Nem – válaszolta nyomorúságosan Adamat. Eszébe jutott egy
alkalom, amikor Ricardot börtönbe zárták az aktuális szakszervezet-
alapítói kísérletéért úgy tizenöt évvel ezelőtt. Adamat, aki már akkor is
híres volt az őszinteségéről, tanúskodott Ricard jó természete mellett, és
ennek köszönhetően a következő nap szabadon engedték.
Két évvel azután, amikor Adamat túl szegény volt, hogy ajándékokat
vegyen a gyerekeinek Szent Adom Napjára, Ricard annyi ajándékkal
bukkant fel az ajtajában, amennyi Adamat féléves fizetésébe került
volna. Sokszor támaszkodtak egymásra az évek során. Adamatnak
nehezére esett elhinnie, hogy barátságuk ilyen véget érhet.
– Rögtön küldök egy osztagot, hogy hozzák be – mondta Tamás, és
az egyik katonájához fordult.
– Várjon.
Tamás kissé bosszankodó arccal fordult vissza hozzá.
Adamat lehunyta a szemét.
– Adjon még egy kis időt. Nem lehetünk biztosak benne, hogy
Ricard tette.
Tamás felvonta a szemöldökét.
– A Fekete Utcai Borbélyok mindig bevégzik a munkájukat,
felügyelő. Ez nem valami színlelt támadás volt. Ezek az emberek
Ricardnak jelentenek. Mire végzek velük, semmi sem marad a
Borbélyokból.
– Ők csak megbízásokat teljesítenek – mondta Adamat, de ez az érv
még számára is gyengén hangzott. – Épp múlt héten adtam lehetőséget
Ricardnak, hogy megölhessen. Nem élt vele.
Tamás higgadtan nézett Adamatra.
– Ha csak még pár órát várunk, eljut hozzá a hír, hogy a gyilkosai
kudarcot vallottak, és még napkelte előtt egy Kezbe tartó hajón lesz.
– Adjon nekem időt délig – kérte Adamat.
– Nem tehetem. – Egy csipetnyi düh keveredett Tamás hangjába. –
Ha az áruló elszökik, elveszítem a hatalmam a tanács fölött, és ellenem
fordulnak.
– Küldje azt az osztagot. Tartsák szemmel Ricardot: ha szökni
próbál, minden további nélkül tartóztassák le, elvégre az a bűnösség
beismerése lesz. De ha most hibát követ el, még mindig marad egy
áruló a soraiban, és a Munka Nemes Harcosai maga ellen fordulnak.
Tamás tétovázni látszott.
– Adjon nekem időt délig – ismételte Adamat. – Azt hiszem, tudom,
hogyan járjak a dolog végére.
 – Hogyan?
Adamat nyelt egy nagyot.
– Kölcsön kell kérnem az egyik lőpormágusát. Meglátogatom a
Fekete Utcai Borbélyokat.
 34.
FEJEZET

A Fekete Utcai Borbélyok Adopest egyik legrégebbi utcai bandája

volt. Attól függően, hogy melyiküket kérdezték, és az éppen mennyire
volt részeg, százötven és háromszáz évesnek mondták magukat. Rozoga
sorházban éltek, csak néhány sarokra a Jalfast Vízművektől. A helyi
rendőrség nagyjából hetvenöt főre lőtte be a létszámukat.
Adamat az utca végéből, biztonságos távolságból figyelte a házat.
Úgy tűnt, a Borbélyok éltek már jobb időket is: az épület egy kétszintes,
düledező rom volt, amelyet meglehetősen ügyetlenül húztak fel, rég
nem biztonságos sártéglákból. A második emelet tartalmazta a
lakórészeket, az első pedig egy nagy bárnak tűnt. A ház előtt székek
álltak a napon. Néhány Borbély a közelben kószált, kockáztak az úton,
és borotválkozásra vágyó dokkmunkásokat vártak.
– Nem tetszik nekem, hogy belekeveredünk a Borbélyok ügyeibe –
szólalt meg SouSmith.
Adamat a barátjára pillantott. SouSmith rövid, fekete kabátot viselt,
feltűrt ujjakkal. Egy használaton kívüli szénkokszoló üzem falának
támaszkodott, és a Borbélyok főhadiszállását figyelte. Homlokán
izzadság gyöngyözött, szemében pedig fájdalom ült, de semmi más nem
árulkodott arról, hogy előző éjjel kétszer meglőtték és megműtötték.
Biztonságosan eltávolították a golyót. Egy gyengébb ember most
ópiummámorba merülve tompítaná a kínt.
– Mondtam, hogy ne gyere.
– Fizettél. Ezt nem csinálhatod egyedül.
Adamat felhorkant. Messze nem volt egyedül. SouSmith csak azért
jött, hogy még egy Borbély fejét áttolhassa a falon. Adamat a mellkasát
dörzsölte, és ellenállt a kísértésnek, hogy megpiszkálja a Tamás
sebészétől kapott varratokat.
Nézte, ahogy három szakasznyi katona megtölti az utcát, és mindkét
irányban lezárja azt a gyalogos- és hintóforgalom elől. További két
osztag láthatatlanul lapult a Borbélyok háza mögött. Az egyik
kockavető Borbély felnézett, megtapogatta társa vállát, a katonákra
mutatott, és besietett az épületbe.
– Ideje mennünk – jelentette ki Adamat. Ellökte magát a faltól, és
megindult az utcán. Tamás deliv hadnagya, Sabon, kivált a katonák
egyik csoportjából kék egyenruhájában, kopaszra borotvált, ébenfekete
koponyájával. Csípőjéről egyik oldalon pisztoly, a másikon rövidkard
lógott. Biccentéssel üdvözölte Adamatot.
– Ne hagyja, hogy túl közel kerüljenek – mondta neki a nyomozó. –
Halálosak azokkal a borotvákkal. – Megvárta, hogy SouSmith beérje
őket. Csak attól elfehéredett az arca, hogy átsétál az utcán, és úgy
izzadt, mintha szaunában lenne. Adamat már nyitotta a száját, hogy
elküldje, de aztán meggondolta magát. Ha SouSmith jönni akar, akkor
jönni is fog. Adamat kitapogatta a pisztolyát hosszú kabátja alatt, hogy
megnyugtassa magát. Szorosan megmarkolta sétapálcáját, és hosszú
lépésekkel a bejárati ajtó felé indult, nem törődve közben a mellkasát
szúró fájdalommal.
Berúgta az ajtót. Az teljesen levált a zsanérokról, a padlóra rozsda
szitált. A helyiség jól meg volt világítva, keleti oldali ablakai mind
nyitva álltak a borbélyszékek sora mögött. A székek alatt régi, rozsdás
vérfoltok tarkították a téglapadlót. A szoba másik végében egy nagy
bárpult húzódott, a mögötte lévő falon italosüvegek sorakoztak. A
bárpult végében egy boroshordó állt, szélessége egy ember
magasságával vetekedett.
Emberek egy csoportja nézett egymásra a bárpultnál, és indult el
Adamat felé. Mind csontsoványak voltak, betegesen néztek ki, és fehér
ingük fölött kötényt viseltek. Adamat a legelöl állót szólította meg.
 – Helló, Teef.
A férfi már húzta ki zsebéből a borotváját, amikor meglátta Adamat
arcát. Szeme elkerekedett, és majdnem elejtette a pengét. Adamat
sétapálcája megvillant, és eltalálta Teef csuklóját. A borotva kirepült a
kezéből.
A többiek nem ismerték fel Adamatot. Előhúzták a borotvájukat, és
hullafehér kezükben lóbálva Adamat felé lendültek. A nyomozó
hátralépett.
A Teef körüli mindhárom férfi ugyanúgy reagált a lőpor
robbanására. Borotváik kiestek a kezükből, meglepetés, majd pedig
fájdalom ült ki az arcukra, ahogy vérző csuklóikhoz kaptak. Három
golyó ment keresztül három csuklón, anélkül, hogy bárki pisztolyt
rántott volna. Adamat villámgyors ütést mért Teef arcára a sétapálca
hegyével, majd nekiszegezte a Borbély nyakának. Hátranézett a válla
fölött. SouSmith épp az ajtón belül volt, lehunyt szemmel támaszkodott
a falnak. Sabon csendben állt mellette, szemével a borbélyüzlet belsejét
fürkészte, mintha csak egy érdeklődő kuncsaft lenne. Pusztán a
körülötte emelkedő lőporfelhő tanúskodott a tettéről.
– Mi a pokol? – kiáltott Teef megtört hangon. – Mit csináltok?
Vágjátok le őket! – Társaira pillantott, és leesett az álla. – Mi történt? –
Szája úgy mozgott, akár egy partra vetett halé. Sabonra bámult, és
arcára kiült a megértés jele. Adamat erősebben nyomta a sétapálca
hegyét Teef torkához.
– Vágjátok le őket, mi? Ezt mondtad Coelnak meg a másik kettőnek
is, amikor múlt éjjel elküldted őket hozzám, hogy megöljenek?
– Esküszöm, hogy… – Teef védekezőn maga elé emelte a kezét, és
idegesen bámult Sabon és Adamat közé. Tekintete megállapodott
utóbbi válla fölött. – Ó, a rohadt életbe.
– Nem mondták neked, hogy SouSmith a testőröm, mi? – Adamat
elmosolyodott a Teef szemében megjelenő pánikot látva. – Az egyik
embered fejét átnyomta egy téglafalon. Órákba fog telni, amíg
eltakarítom a vért az előszobámból. Ki bérelt fel, Teef?
– Esküszöm, nem akartam, de…
– De sok pénzről volt szó, tudom. Királyi összeg lehetett. Mondd
csak, hányszor engedtelek el, mielőtt a Fekete Utcai Borbélyok vezetője
lettél? Amikor csak egy ostoba, balszerencsés kölyök voltál némi
késügyességgel? Nem szeretem, amikor így fizetik vissza a
szívességeimet, Teef. – Még erősebben nyomta a sétapálcát a férfi
torkának, és finoman megrázta a fejét, amikor az hátrálni próbált. A
Borbély remegni kezdett.
– Hol a pokolban vannak? – kiáltott fel hirtelen. – Segítség!
Adamat hosszas, fájdalmas sóhajt hallatott.
– A fiaidat öt, Tamás legjobb katonáiból álló szakasz gyűjti be
éppen, Teef. A borotvák elég jól jönnek egy közelharcban, puskájukra
szegezett bajonettel harcoló veteránok ellen viszont kevésbé hatásosak.
– Mintha csak Adamat szavait akarnák alátámasztani, lövések dördültek
az épületen kívül. Gyors lábdobogás hallatszott a fölöttük lévő padlón,
majd egy test hangos puffanással terült el rajta.
Teef ökölbe szorította a kezét, de továbbra is maga előtt tartotta.
– Megfizetnél ezért – mondta összeszorított ajkakkal. – Ha
mindannyian itt lennénk, átkozottul megfizetnél.
– Hát persze. Ki bérelt fel, hogy megölj?
Teef állkapcsa megfeszült.
Adamat felsóhajtott. Nem volt erre ideje.
Ekkor valaki finoman arrébb tolta. Leeresztette a sétapálcáját, és
SouSmith odalépett Teefhez. A bokszoló legalább egy fejjel magasabb
volt a Borbélynál, ráadásul kétszer olyan széles. Adamat a nyelvére
harapott. SouSmith-t hideg izzadság borította, fogát fájdalmasan
szorította össze. Megfogta Teef egyik kezét.
– Először ezt fogom eltörni – mordult fel SouSmith.
– Ricard – mondta Teef. A név úgy csúszott ki belőle, mint holmi
riadt szitokszó.
– Nem hinném – jegyezte meg Adamat.
Reccsenést hallott, amikor SouSmith annyira hátrafeszítette Teef
ujját, hogy az hozzáért a csuklójához. A férfi felüvöltött fájdalmában.
Csak az egyik Borbély állt fel, és nyúlt Teef felé, hogy aztán mellbe
kapja SouSmith csizmáját. A rúgás a fél helyiségen átrepítette. Adamat
kezével támaszt nyújtott a megtántorodó SouSmith-nek. A bokszoló
visszanyerte az egyensúlyát, és kicsavarta Teef csuklóját.
A Borbély üvöltve rogyott a padlóra. Adamat megkocogtatta
SouSmith vállát a sétapálcájával. A bokszoló hátralépett.
– Ki bérelt fel? – kérdezte Adamat.
– A Tulajdonos! – visította Teef egy sor káromkodás közepette. –
Idejött, és a fejedet akarta!
 – Legalább hihető hazugságokat találnál ki. – Adamat Teef
csuklójára csapott a botjával. A férfi újabb sikolya szánalmat ébresztett
benne, de legyűrte. Teef Adamat otthonába küldte a pengéit, hogy
megöljék őt. Családja minden tagjával végeznek az ágyukban, ha ott
lettek volna. Adamat tudta, hogyan dolgoznak a Borbélyok. Épp olyan
hidegek és könyörtelenek voltak, mint Lord Vetas. Felemelte a
sétapálcáját, hogy keményen lecsapjon vele.
– Egy pap.
Adamat megszakította a mozdulatot.
– Egy pap? Ugyan már.
– Egy pap volt – erősködött Teef. Reszketve, hullámzó mellkassal
vett levegőt, arcán könnyek csorogtak le. – Tegnap reggel jött. Végig
sírt, és Kresimir bocsánatáért könyörgött.
– Hogy nézett ki?
– Mint egy pap. Szőke volt, és fehér köntöst meg szandált viselt.
Nálad kicsit magasabb. Volt egy anyajegy a jobb orcáján, és sosem
nézett a szemembe.
Siemone. Adamat szája kiszáradt.
– Mennyit ajánlott?
– Ötszázezer kranát.
Adamat kezéből majdnem kiesett a sétapálca.
– Micsoda? Értem?
Teef zihálva felnevetett.
– Két munkáért. Te tizenötezret értél.
– És a többi? – Adamat körülnézett. Eddig a szerencsének
tulajdonította, hogy ilyen kevés Borbély volt a házban, de most rájött az
igazi okára: dolgoztak. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg.
Legalább negyven Borbély volt távol, talán több is.
Sabon előrelépett, és az ingénél fogva talpra rángatta Teefet.
– Tamás az? – kérdezte, és megrázta a férfit. – Gyerünk, te hitvány
disznó! Ő a célpont?
– A pokolba, dehogyis! – kiáltotta Teef. – Nincs annyi pénz a
világon.
– Akkor ki?
– Egy séf. Valami kövér fickó, aki az ünnepséget felügyeli. A
megbízóm azt akarta, hogy nyilvánosan öljük meg. Általában nem
csinálunk ilyet, de ezért az összegért… – Teef elhallgatott.
 Sabon elengedte, a Borbély pedig összeesett, és fájdalmasan
felkiáltott. Sabon viszolyogva nézett rá.
– Óriási hibát követtél el – mondta, majd Adamatra nézett. – Vigye
őket a Cobolyfogba. Nekem mennem kell.
Sabon ezután szó nélkül távozott, és Adamat látta, hogy csak ő meg
SouSmith maradt ott a négy Borbéllyal. Összenéztek a bokszolóval. Az
megvonta a vállát. Adamat felemelte Teef állát a sétapálcája hegyével.
– Miért olyan fontos egy séf? – kérdezte. Mihali, jutott eszébe a
neve. Lehet, hogy a fő-diocel emlékezett a verésre, amit Tamás
jelenlétében kapott tőle? Sok pénz volt ez egy bosszúért.
Teef megrázta a fejét, mire Adamat fenyegetően előretolta a
sétapálcáját. Teef fejrázása nyomatékosabb lett.
– Kresimir verjen meg, nem tudom! Csak egy meló volt.
– És fogalmad sincs, hogy honnan jön a pénz? – Charlemund.
Siemone sosem végezné senki más piszkos munkáját. Charlemund
végig Ricardot próbálta befeketíteni.
Teef egy másodpercnél többet hezitált a kelleténél.
– Javaslom, hogy őrizd meg a tudatlanságod – mondta neki Adamat.
– Vagy még annál is rosszabb sorsra jutsz, mint ami most kinéz neked.
– Tamás el fogja pusztítani Teefet. Adamat szinte sajnálta. Szinte.
Ellépett Teeftől, és egy csapat katona jött be a helyiségbe. – Vigyék
őket a Cobolyfogba. Mindegyiket. Meg kell keresnem a tábornagyot.
– A fesztivál miatt órákba telik majd átjutni a városon – kiáltott
utána SouSmith.
Adamat alig hallotta meg, amint kirohant az épületből. Be kellett
számolnia Tamásnak Charlemundról, mielőtt túl késő lenne.
 35.
FEJEZET

Tániel mellkasa hullámzott, lába sajgott. Az utóbbi két napban

mindössze néhány rövid órára pihentek meg pirkadat előtt. Csak a
lőportransznak köszönhetően tudta tartani a tempót, de folyton lehagyta
a társait. Két Őr összeesett a kimerültségtől. Ott hagyták őket, és
folytatták az útjukat – maguktól is visszatalálnak majd.
Az út könnyebb volt, mint legutóbb. A hó egy része elolvadt, a többit
pedig eltakarította a Hegyőrség. A tél vége óta már volt némi forgalom
a Hegyőrség és a Novi Magaslata között, hogy újra feltöltsék a
készleteket. Tábortüzek és lóürülékek maradványai jelezték a
kolostorba küldött karavánok útját.
Ezek nem aggasztották Tánielt, egy frissebb átkelés nyomai viszont
igen. Még nem pillantották meg a Kezt, de már találtak két általuk
hátrahagyott tábort, amelyek legalább száz emberre, plusz
málhásállatokra utaltak.
Délben rábukkantak a harmadik táborra. A fő csapástól messzebb
rejtették el, egy vízesésnél, amely a nyár közeledte ellenére félig még
mindig be volt fagyva.
Tániel megvizsgálta egy tűz maradványait. A hamu még mindig
meleg volt.
 Felmérte a tábort, ez pedig felidézte benne az ehhez hasonló
táborokat a távoli Fatrasztában, abból az időből, amikor ő és a
bennszülöttek kez járőrökön ütöttek rajta. Csakhogy az nem magasan a
hegyekben történt, és azok a járőrök nem voltak tele Kiváltságosokkal.
Sem Felügyelőkkel.
Rájött a hideglelés, ahogy belerúgott valamibe. Felvette, és
megforgatta a kezében. Egy öklömnyi fémlabda volt. Légtartály egy
Felügyelő légpuskájából.
– Mennyivel járnak előttünk? – kérdezte Bo, amikor a csoport
maradéka utolérte Tánielt. Bo napról napra rosszabbul festett. Arca
beesett, szeme alatt táskák ültek. Belebetegedett nyaktörő tempójukba.
– Órákkal – válaszolta Tániel, és Bo kezébe nyomta a légtartályt. –
Erre számítanom kellett volna.
– Ahol kez Kiváltságosok vannak, ott Felügyelők is vannak –
jegyezte meg Bo.
Leejtette a fémgömböt, csak hogy Ka-poel odasuhanjon hozzá, és
felvegye. Alaposan megvizsgálta, és bedugta a hátizsákjába.
– Közeledünk hozzájuk – állapította meg Tániel.
– És a csúcshoz is közel járunk – tette hozzá Bo. – Már nem vagyunk
messze a Novi Magaslatától.
– Mindenki kipihente magát? – kérdezte Tániel Feszniktől.
Fesznik felnyögött.
– A pokolba is, dehogy. Egy ilyen hegymászás után kellene
harcolnunk?
– Harcolnunk és győznünk. – Tániel megbökdöste Feszniket a
lábával.
– Persze, persze – mondta az, és feltápászkodott. – Gyerünk – szólt a
többieknek. – Indulunk.
Tániel nézte, ahogy visszatérnek az útra. Kemény emberek voltak, a
Hegyőrség tagjai. De egyiküknek sem volt meg az az előnye, mint neki
a lőporral, és még őt is megviselte az út. Mégis mit tehetnek majd
Julene és a többi Kiváltságos ellen? Hogyan győzhetnek?
Tániel felzárkózott az úton Ka-poelhoz. A lány egy arctalan
viaszfigurát nyomogatott és formálgatott a kezében.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Tániel.
Ka-poel a hóna alá dugta a babát. Kézjelekből álló magyarázatot
várva, Tániel közelebb hajolt hozzá. A lány belebokszolt a vállába.
 – Au.
Ka-poel fél kézzel elhessegette, és visszatért a munkájához. Tániel
bevárta Bót.
A Kiváltságos gondterheltnek tűnt.
– Látom, jó kedved van – jegyezte meg Tániel. Bo arckifejezése nem
változott. A szarkazmus nem volt rá hatással.
– Lehet, hogy máris elkéstünk.
– Jobb időt futunk, mint amire számítottam.
– Oda kell érnünk a nyári napfordulóra.
– Ne aggódj. Oda fogunk. – Tániel füstöt vett észre az égen.
Megragadta Bo vállát, és odamutatott.
– Az a hegy? – kérdezte. Nem emlékezett, hogy látta volna innen a
füstölgő krátert, amikor legutóbb itt járt.
Bo elsápadt.
– Nem. Túl közel van. Az a Novi Magaslata.
A hír elterjedt, és megkettőzték az iramot. Egy órán belül elérték a
Magaslatot.
A kolostor falát, amely lényegében az út itteni részének a végét
jelentette, bezúzták. Mintha egy óriás lépett volna fel a hegy oldalára, és
egy pofont mért volna rá. A régi, a heggyel érintkező sziklák egy része
megmaradt, a többi viszont belezuhant a mélységbe, és
felismerhetetlenné vált a messze lenti szurdok köveinek tengerében. A
kolostor úgy állt ott, akár egy nyitott oldalú babaház, folyosói és lépcsői
kitéve az elemeknek.
A romok füstölgő állattetemként hevertek, a széthasadt gerendák
törött gerincekként meredtek ki a törmelékek közül. Néhány helyen
maga a szikla is megolvadt. A láthatatlan ököl, amely lerombolta a
kolostor egy jelentős részét, a szirt egy darabját is elpusztította, és az
épület egyik végéből a másikba vezető folyosót most egy húsz lépés
széles hasadék szakította ketté.
– Visszamehetünk, és követhetjük az egyik folyosót – mondta
Fesznik. – Van a hegy belsejében egy tömegszállás, ott a kolostor többi
része. Csak pár percig tart odajutni. – Hangja halk, szinte áhítatos volt.
Tániel megértette, hogy az Őrök nyilván ismerték az itteni
szerzeteseket.
Megtalálták a folyosókat, amelyekről Fesznik beszélt. A hegy
belsejében a füst sűrűbbé vált. Alig kaptak levegőt, ahogy haladtak
előre a kereszteződésekkel teli folyosókon. A kutyák Rina dorgálásai
ellenére is szűköltek. Tániel megállt az egyik fal mellett, ahol észrevett
egy vérfoltot. Furcsa sérülés látszott a kövön. Végigfuttatta rajta az
ujjait. Kétségkívül egy golyótól származott.
– Nincsenek holttestek – jegyezte meg halkan Tániel. Leginkább
magában beszélt, és meglepődött, amikor észrevette, hogy Ka-poel
nagyon közel áll hozzá. A lány alaposan megvizsgálta a romokat. –
Lenniük kell túlélőknek – folytatta Tániel. – A füst kiűzhette őket a
másik oldalra. – Bólintott magának. – Igen. – Émelyegni kezdett.
Ka-poel úgy nézett rá, mint aki kételkedik a következtetésében.
A hasadék másik oldalán értek ki a folyosóról. Tániel látta a kolostor
végét, és a szemben lévő bejárathoz vezető lépcsőt. Senki sem volt a
környéken.
– Kérem – szólalt meg valaki.
Tániel felugrott, megpördült, és előkapta a pisztolyát, mielőtt
gondolkodhatott volna. Aztán leeresztette a fegyvert.
Egy szerzetes hátrált el tőle. Egy nő volt, sokkal fiatalabb, mint
amilyenre Tániel számított volna.
– Bocsánat – mondta. A nő látványától remegni kezdett a keze. Arca
horzsolásokkal, zúzódásokkal volt tele, köntösét vér foltozta. – Vannak
más túlélők?
A nő a folyosók egyike felé mutatott. Harminc lépésre, olyan messze
a hidegtől, amennyire csak lehetséges volt, egy szedett-vedett csapat
kuporgott. A füst itt nem volt olyan sűrű. Tániel hetet számolt, akik
még mindig talpon voltak, körülöttük sok vászonba tekert test hevert a
padlón. Szíve elnehezedett, amikor azokat is számolni kezdte.
Negyvennél abbahagyta, pedig még a felénél sem járhatott.
Fesznik szóba elegyedett az egyik szerzetessel, egy szakadt, piszkos
köntösben lévő, megperzselt szemöldökű öregemberrel. Tániel odament
hozzájuk.
– Harcoltunk velük, amennyire csak tudtunk – mondta az öregember,
és meglóbálta a botját. – A semmiből bukkantak fel. Jobban fel kellett
volna készülnünk az ilyesmire. Ha nem lettek volna olyan sokan…
Tániel tudta, hogy a kolostort akkor is elpusztították volna. Mit
tehetett volna egy rakás szerzetes a kez társaság felével, akiket ráadásul
még Julene is támogat? Mészárolva viharozhatott át közöttük.
Egyáltalán hogyan állíthatja meg a nőt Tániel és Bo?
 A férfi folytatta.
– Azóta két óra telt el. Minden olyan gyorsan történt. Sosem láttam
még ilyen mészárlást. Némelyik fiatal el sem akarja hinni, hogy hasonló
megeshet. – Egy ifjú szerzetes felé intett, aki magát átölelve ült a fal
mellett. Sokkos állapotban volt, szeme a semmibe meredt. – Del azóta
sem szólalt meg. De azért nem adtuk olcsón a dolgot.
Tániel alig tudta visszafogni a megrökönyödését.
– Nem adták olcsón?
Az öreg szerzetes arca komoly volt, de büszke.
– Nos, nem. Azoknak a testeknek a fele az övék.
Tániel körülnézett, és most észrevette azt, amit az előbb még nem – a
sarokban egy kupac légpuska hevert, és rájött, hogy a halottak egy része
igen nagy, nagyobb, mint amekkora bármilyen férfi lehetne. Tizenöt,
húsz. Felügyelők. Amott pedig, egy kis tűz mellett, amelynél egy
szerzetes melegedett, egy Kiváltságos kesztyű rojtjait és egy kez
egyenruhát vett észre. Tániel le volt nyűgözve. Ez a kis szerzetescsoport
nem egyszerűen ellenállt a kez társaságnak, de alaposan vissza is vágott
nekik.
Nyilván varázslat volt a dologban. Erős varázslat. De már elmúlt.
Vajon voltak még szerzetesek a kolostor távolabbi részeiben?
Valószínűleg nem. Úgy tűnt, ez mindenki. Túlélők egy apró csoportja.
Mégis, képesek voltak Felügyelőkkel és Kiváltságosokkal
szembeszállni.
– Miért hagyták magukat életben? – kérdezte Tániel olyan lágyan,
ahogy csak tudta.
Az öregember megszorított egy kötést a csuklóján.
– Úgy tűnt, sietnek.
– A nyári napforduló – szólalt meg a Tániel mellé lépő Bo.
A szerzetes épphogy csak pislogott, arca semmit sem árult el.
– Vannak régi varázslatok – jegyezte meg halkan.
– Egy nő vezette őket? – kérdezte Tániel. – Harmincöt év körüli,
nagy sebhellyel az arcán?
– Egy nő? Nem, egy hatalmas, mágiával harcoló barlangi oroszlán.
– A választott alakja – mondta komoran Bo.
– Utánuk megyünk – jelentette ki Tániel. – Tudja, hányan maradtak?
Az öregember bosszúsan nézett rá.
 – Nem álltam meg, hogy megszámoljam őket, ahogy összegyűjtöttük
a halottainkat.
– Bocsánat – motyogta Tániel. Sok holttestet látott. Lehet, hogy a
Kez csapat jelentős részével elbántak. Úgy tűnt, főleg Felügyelőkkel.
Bóra pillantott, aki a letakart testeket vette szemügyre, és a túlélők közt
járkált. Kesztyűs ujjai rángatóztak. Nagyon szerette volna tudni, miféle
mágiát rejtegettek ezek a szerzetesek. Tániel feltételezte, hogy még a
társaságok sem tudták a régi titkok mindegyikét.
Bo visszajött az öreg szerzeteshez.
– Ezt a kolostort azért építették ide, hogy az útját állja valaminek.
A szerzetes arca semmit sem árult el.
– Kresimir visszatérésének?
– Az isten visszatéréséből semmi jó sem származna – mondta az
öregember. – De rosszabb dolgok is vannak ezen a hegyen. – Szünetet
tartott. – Igen, mi vagyunk a Kresim Kurga kapuőrei. A Predeii-ek
visszatértek, és a mi dolgunk volt, hogy megállítsuk őket. – Büszkesége
lemállott róla. – Kudarcot vallottunk.
– Mi megtesszük, amit tudunk – biztosította róla Bo.
Tániel reményei szerint magabiztosan bólintott.
Eltávolodtak pár lépést az öreg szerzetestől, és összedugták a fejüket.
– Sokkal többet tud, mint amennyit elmond – jegyezte meg a
Kiváltságos.
– Nincs időnk kihallgatni.
Bo összedörzsölte kesztyűs kezét.
– Gyors leszek. Lehet, hogy megéri. – Szeme kíváncsian ragyogott,
arca élettel telibb volt, mint amilyennek Tániel az utóbbi hetekben
bármikor látta.
– Nem. Nézz körül. Holtan akarja Julene-t. Mindent elmondott volna
nekünk, amit tud. Istenem, tényleg elvárják, hogy eladd a lelked,
amikor csatlakozol a társasághoz, ugye?
– Így célszerű.
– Indulnunk kell, nyakunkon a nyári napforduló. Mennyi idő lehet
még, amíg elérjük a csúcsot?
– Több, mint amennyink a napfordulóig van.
– Pedig oda kell érnünk. Van ötleted már, hogy mit teszünk, ha
beérjük őket?
Bo a homlokát ráncolta.
 – Bőven vannak Kiváltságosak a halottak között – mondta. – Talán
elegen, hogy a tervük kudarcot valljon. Julene-nek nagy erőkifejtésre
van szüksége, hogy megidézze Kresimirt. Hatalmas távolságokat kell
áthidalnia, hogy visszahozza. – Bo a lehetőségeiket latolgatta. –
Iktassunk ki annyi Kiváltságost, amennyit csak tudunk. Ne
foglalkozzunk Julene-nel.
– Nehéz lesz nem foglalkozni vele, miután feldühítettük.
Bo felsóhajtott.
– Majd kitalálunk valamit, ha eljön az ideje.
Tániel visszament az öreg szerzeteshez. Amellett térdelt, akit Delnek
nevezett, és halkan beszélt a fülébe. Felnézett Tánielre.
– Vezetőre lesz szükségük a városban – mondta. – Veszélyes utak
vannak odafent. Del ismeri őket a legjobban, próbálom magához
téríteni…
Bo félrelökte Tánielt, és a fiatal szerzetes mellé térdelt. Kesztyűs
ujjait a homlokára tette, másik kezét pedig feltartotta. Megérintette a
levegőt – akár egy fél kézzel játszó zongorista.
– Igen – szólalt meg hirtelen Del. A szó sziszegésként hagyta el a
száját. – Megyek. – Ez már egy krákogás volt. Szeme kinyílt, mintha
csak tűz lobbant volna fel egy sötét kandallóban.
– Jól van? – kérdezte Bo.
– Vizet.
– Hozzon neki vizet – kérte Tániel az öreg szerzetestől. Az rögtön
visszajött, és megitatta Delt, majd pedig felsegítette.
– Jól vagyok – mondta Del. – Megyek… Maguk… meg tudják őket
állítani?
– Meg fogjuk próbálni – válaszolta Bo.
– Még a nyári napforduló előtt el kell érnünk a Kresim Kurgát.
– Tudja, hogy hová mennek? – kérdezte Tániel.
Del a homlokát ráncolva nézett fel az égre.
– Van ott egy kolosszeum, amit Kresimir épített. Segít fókuszálni a
mágiát. Az tűnik a legvalószínűbb helynek.
– Kiváló – mondta Tániel, és félrevonta Bót. – Mit csináltál, hogy
magához térítsd?
– Semmit. Meg akartam érinteni az elméjét, hogy lássam, van-e ott
valami, de felébredt, mielőtt megtehettem volna.
– Jó, hogy lesz egy vezetőnk.
 Bo egyetértett.
Tániel odébb lépett. Két Őr kihúzta egy öreg nő testét egy füsttel teli
folyosóból. Egy karcolás sem volt rajta. Az ágyában halhatott meg, a
füst miatt, túl mélyen a hegyben, hogy meghallja a csatazajt. Az Őrök a
szerzeteseknél hagyták a testét, és visszafordultak, hogy tovább
keressenek.
– Indulnunk kell – mondta Tániel lágyan, de elég hangosan, hogy
mindenki meghallja. – Fesznik, szedd össze az embereket.
Fesznik éppen egy másik testet segített vászonba csavarni. Amikor
felállt, kimerültnek tűnt. Kezdte érteni, hogy mivel álltak szemben. Ez
nem egy kaland volt, hanem egy halálos hajsza olyan ellenségekkel,
akik sokkal erősebbek voltak náluk.
Bo éppen az öreg szerzetessel vitatkozott, amikor Tániel visszatért
hozzájuk.
– Nem temetheti el mindnyájukat – mondta Bo.
– Nálunk ez a szokás – válaszolta a szerzetes, mint mindig, most is
közömbös arckifejezéssel.
– Dobják le a Kezt a mélybe, és gondoskodjanak a sajátjaikról, ha
nem tudják pár hétig jégen hagyni őket. Le kell mennie a hegyről, hogy
elmondja Gavrilnak, mi történt.
– Küldeni fogunk valakit.
Bo gúnyosan az öregre mosolygott.
– És a saját túlélésükkel mi lesz? A kolostor összeomlott. Az
éjszakák elég hidegek, hogy mindent megfagyasszanak, ami nincs
falakkal körbezárva. Ez már nem az otthonuk! – Kezdett egyre
hangosabb lenni, gesztusaitól Tániel ideges lett.
– Bo – szólította meg.
– Mi van? – pördült felé a Kiváltságos.
– Indulnunk kell.
Bo vett egy mély levegőt, és összeszedte magát.
– Vigyázzon magára – mondta az öreg szerzetesnek némi
szarkasztikus éllel a hangjában. – Makacs barom – motyogta, ahogy
elment Tániel mellett.
– A barátja nagyon fáradt – jegyezte meg az öreg.
– Kemény hónap áll mögötte.
– Nem sok ereje maradt.
 Tániel homloka ráncokba futott. Ezek a szerzetesek rejtélyesek
voltak. Miféle mágia állt a rendelkezésükre, amellyel képesek voltak
felvenni a harcot Julene-nel és a kez társasággal? Egyikükön sem látott
Kiváltságos kesztyűket. Kinyitotta a harmadik szemét, és leküzdte a
rosszullétét, majd amilyen gyorsan csak tudta, be is csukta, és próbálta
kipislogni a Más vakító színeit. Túl sűrű volt itt a mágia, semmit sem
lehetett kivenni belőle.
– Tudom – válaszolta Tániel. – Keressenek maguknak menedéket.
– Sok szerencsét – mondta a szerzetes, és sikerült elmosolyodnia,
amiért Tániel nagyobb hálát érzett, mint gondolta volna. – Keményen
megharcoltunk velük. Most már gyengébbek. Használják ki.
Ha ezek az öreg nők és férfiak képesek voltak szembeszállni Julene-
nel, akkor ő is képes lesz rá, döntötte el magában Tániel. Vett egy mély
levegőt, és ökölbe szorította a kezét. Ideje volt, hogy az ő feltételük
szerint harcoljanak a nővel.
Tániel kezet rázott az öreg szerzetessel, és csatlakozott a várakozó
Őrökhöz. Megtették a túlélő szerzetesekért, amit tudtak. Néhányan
otthagyták nekik a fejadagjukat és a tartalék takaróikat – de Tániel
remélte, hogy a szerzetesek ennél többet össze tudnak szedni a
romokból, miután elül a füst.
Gyors létszámellenőrzést végzett, és észrevette, hogy Rina és a
kutyái hiányoznak.
A kolostor végében találták meg a nőt, épphogy kívül a ledőlt
falakon, ahogy a csúcsra vezető utat vizsgálta. Amikor megközelítették,
feléjük fordult. Kutyái nyüszítettek, és a pórázukat rángatták. Egy
pisszegéssel sikerült ugyan elhallgattatnia őket, de csak egy pillanatra.
– Valami más is van ezen a hegyen – mondta Rina.
Tániel próbált nem megborzongani.
– Hogy érted?
– Barlangi oroszlánok. – A talajra mutatott, olyan nyomokra,
amelyeket Tániel alig látott.
– Már vadásztunk rájuk korábban. A kutyák ismerik a szagukat.
Tánielen megkönnyebbülés lett úrrá. Volt valami nagyon baljós a nő
előbbi megjegyzésében. Hirtelen rájött, hogy remeg a keze.
– Ó – mondta. – Minden hegyen vannak oroszlánok. Még az is lehet,
hogy Julene az: a szerzetesek elmondása szerint abban a formában
csapott le rájuk.
 – Nem hinném, hogy erről van szó.
Tániel szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni.
– Pole! – kiáltott fel. – Gyere ide.
A lány vagy harminc lépéssel előttük járt, és guggolva piszkálta a
földet. Nem reagált Tániel hívására.
– Nem? – kérdezte a lőpormágus Rinától. – Honnan tudhatnád?
Rina széttárta a karját, és megszólalt azon az örökké nyugodt
hangján.
– Onnan, hogy legalább ötvenen vannak.
Tániel hallotta, ahogy több Őr is elkáromkodj a magát. Bo szavakat
hadart, és védelmező jeleket rajzolt a levegőbe.
– Micsoda? – Tániel durvábban ejtette ki a szót, mint szerette volna.
– Feljebb, Ka-poelon túl, ahol az út véget ér. Lejöttek az
emelkedőről, és a Kez után indultak.
Tániel Bóra pillantott.
– Lehetséges, hogy Julene idézte meg őket? – kérdezte. – Hallottam
már Kiváltságosokról, akik…
Rina nevetése szakította félbe.
– Mi van?
– Nem a Kezzel vannak – világosította fel a nő. – Vadásznak a
Kezre. – Halk hangjában némi hisztéria bujkált. – Ránk is vadászni
fognak, ha felmegyünk oda. Kresimir az égben, ránk is vadászni
fognak.
Közelebb húzta magához a kutyákat, és a talajon lévő nyomokat
bámulta.
– A barlangi oroszlánok nem vadásznak falkában – jegyezte meg az
egyik Őr.
Mindnyájan egy emberként fordultak Bo felé. A Kiváltságos fáradt
és elgyötört arccal nézett vissza rájuk. Kesztyűs kezével kíváncsian
tapogatta a levegőt, akár egy orvos, aki törött csontot keres a bőr alatt,
és Tániel érzékeit mágia melege érintette meg.
Bo csak annyit mondott:
– Valami nincs rendben ezzel a heggyel.

Nila szerzett egy kocsit a mosodába. A Szent Adom Napi Fesztivált

látogató munkások egyike segített neki megépíteni egy régi
mosóteknőből, és egy négykerekű, utcai árus kocsi alapjából. Nem akart
egy őrt megkérni rá, noha valószínűleg ellenkezés nélkül segített volna
neki. Elterjedt a híre, hogy visszautasította Olemet. A katonák továbbra
is udvariasak voltak vele, de nem annyira, mint korábban.
Már három napja a kocsival gyűjtötte össze a szennyest, hogy az
őrök hozzászokjanak. Volt értelme – többet kellett dolgoznia, mivel a
Nemesek Háza fél személyzete elhanyagolta a kötelességeit, hogy részt
vegyen Mihali lakomáján. Emiatt sokszor egyedül mosott a pincében,
és megváltoztathatta szokásos útját, hogy rátérjen a Jákob szobájához
vezető folyosóra.
Nila számára gyorsan világossá vált, hogy éjszaka lenne a
legnehezebb kijuttatni Jákobot az épületből. Az üres folyosókon nehéz
lenne elrejteni. Nappal viszont a Nemesek Háza valósággal nyüzsgött
az emberektől. A kinti ünnepség lehetetlenné tette, hogy számon
tartsanak mindenkit, aki jön-megy, és ha egyszer kijut a házból, onnan
már könnyen beleolvad a tömegbe.
A fesztivál utolsó napjának reggelén a Nemesek Házának folyosóin
tolta a kocsiját. Megejtette a szokásos megállóit, és összegyűjtött annyi
ruhát, amennyi alatt elrejthet egy gyereket, majd befordult a Jákob
szobájába vezető folyosóra. Férfiak és nők, katonák és hivatalnokok
mellett ment el, és mindenkinek biccentett és rámosolygott.
Az őr nem volt a helyén. Nila megkönnyebbülten felsóhajtott, és
hálaimát mormolt Kresimirnek. Csak a Jákobról gondoskodó dajka áll
majd a fiú és a szabadsága között.
Nila meggyőződött róla, hogy a bunkósbotja még mindig a
kocsijában van. Nem akarta használni, de ha a dajka kellemetlenkedik,
akkor fogja.
Hirtelen megtorpant. Jákob szobájának ajtaja nyitva állt. Márpedig
sosem volt nyitva. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, és eltolta
a kocsit az ajtó előtt, olyan közömbösen nézve be rajta, amennyire csak
tudott.
A szoba üres volt. Se dajka, se Jákob. Elkésett volna? Elvitték
Jákobot egy másik szobába, vagy akár ki az országból?
Ellenőrizte, nincs-e katona a folyosón, és belépett az ajtón.
Az ágy megvetetlen volt. Az éjjeliszekrényen játékok hevertek, a
szekrényben gyerekruhák lógtak. Jákobot csak mostanában vihették el.
Vagy csak a mosdóba ment volna? Ki kellett jutnia innen, mielőtt
visszajön egy őr kíséretében.
– Maga ki a pokol? – mordult fel egy férfihang.
Nila megpördült, szíve a torkába ugrott. Két férfi állt az ajtóban.
Egyikük a lapos sapkájával és koszos, barna mellényén viselt, foltozott
könyökű gyapjúkabátjával dokkmunkásnak tűnt, a másik nyilvánvalóan
egy úriember volt. Fehér inge és bársonymellénye fölött fekete kabátot
hordott, azonkívül fekete nadrágot, és szintén fekete, kifényesített cipőt.
Kezében sétapálca volt, fején cilinder ült.
– A mosónő – válaszolta Nila, és nagyot nyelt. Kik ezek az emberek?
Miért vannak Jákob szobájában?
A dokkmunkás a homlokát ráncolta, és ránézett a folyosón hagyott
ruhás kocsira.
– Jöjjön vissza később – mondta.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Nila. A dokkmunkás az
akcentusából ítélve helyi volt, valószínűleg a Munka Nemes
Harcosainak tagja. Az úriember egy szót sem szólt, de merev
tekintetétől Nila ideges lett.
– Csak a fiú ruháiért és játékaiért jöttünk vissza – válaszolta a
dokkmunkás. – Egy percbe se telik.
– Épp le akartam vinni azokat a mosodába. Kimoshatom, és aztán
utánaküldhetem.
– Arra semmi szükség – szólalt meg végre az úriember halk,
egyenletes hangon. Tanult ember benyomását keltette. – Rajta – mondta
a dokkmunkásnak.
A férfi udvariasan, de határozottan félretolta Nilát, majd elkezdte az
ágyra üríteni a szekrény és a fiókok tartalmát. A rakás tetejére dobott
egy favonatot és két ólomkatonát, majd az egészet becsomagolta egy
összecsomózott lepedőbe.
– Biztosan van egy utazótáskája… – kezdte Nila.
– Arra semmi szükség – ismételte meg az úriember. – Az ágynemű
maradékát kimoshatja. – Azzal elhagyta a szobát.
A dokkmunkás átvetette a vállán a csomagot, és kicipelte a
folyosóra. Nila követte, és nézte, ahogy az úriember után indul. Amikor
egyikük sem fordult hátra, Nila tolni kezdte a kocsit a munkás után.
Tisztes távolságból végigkövette őket a főfolyosón, majd egy
mellékágon, amelynek a végén befordultak egy szobába: az épület
számtalan irodájának egyikébe. Nila otthagyta a kocsiját, és óvatosan az
ajtóhoz lépett. Bekukucskált rajta.
Valaki keményen elkapta a vállát, berántotta a szobába, és
nekicsapta a falnak. Az illető megragadta az állát, és Nila azon kapta
magát, hogy az úriember könyörtelen szemébe bámul.
– Mit jelent magának ez a fiú? – kérdezte a férfi még mindig
nyugodt, egyenletes hangon, annak ellenére, hogy közben vasmarokkal
tartotta fogva Nilát.
A lány meglepetten motyogott, nem tudta, mit mondhatna. Ki ez az
ember? Miért bánik így vele? Honnan tudhatná, hogy Jákob bármit is
jelent neki?
– Mit jelent magának ez a fiú? – kérdezte az úriember, és minden
szavának azzal adott nyomatékot, hogy ide-oda rántotta Nila fejét.
– Semmit. Én csak a mosónő vagyok.
– Az a Fortélyom, hogy tudom, amikor valaki hazudik nekem –
mondta a férfi. – Öt másodperce van, hogy elmondja az igazat. Utána
megfojtom.
Nila érezte, hogy az ujjak megszorulnak a nyaka körül. Belebámult a
férfi szemébe. Halottak tekintetében is látott már több életet. Fejben
számolt visszafelé. A szorítás tovább erősödött.
– Én voltam… – mondta, ahogy a torka kezdett teljesen
összeszorulni. Az ujjak engedtek egy kicsit. – Én voltam a családja
mosónője a tisztogatás előtt. Születésétől fogva ismerem. Segíteni
akartam neki megszökni Tamástól.
Az ujjak elengedték a torkát.
– Nagy szerencse – mondta az úriember. – A dajkával problémáink
voltak. Maga fogja átvenni a helyét. Velünk jön.
– Én nem…
A férfi a tarkójánál fogva ragadta meg, és úgy rángatta át a szobán,
akár egy rendetlen gyermeket. Kinyitott egy szekrényt, és kényszerítette
Nilát, hogy nézzen bele.
A lány emlékezett a dajkára, aki Jákobra vigyázott, amikor Olem
elvitte, hogy megmutassa neki a fiút. Egy idősebb, vaskos nő volt.
Természetellenes pózban feküdt a szekrény alján, szeme a semmibe
bámult. Nila próbált másfelé nézni, de az úriember megakadályozta
ebben.
 – Ez azért történt, mert aggályoskodott – világosította fel Nilát a
férfi. – Ha maga is aggályoskodni kíván… ha bármikor nem
engedelmeskedik nekem… azonnal megölöm a puszta kezemmel. A
nevem Lord Vetas, és mostantól én vagyok az ura. Kövessen.
Becsukta a szekrényajtót, és kivezette Nilát a folyosóra. Felbukkant
a Jákob ruháit a vállán cipelő dokkmunkás. Vetas Nilára mutatott.
– Ő lesz a fiú új dajkája. Gondoskodjon róla. Nekem máshol van
dolgom.
Vetas sietős tempóban távozott. Nila akaratlanul is utánanézett.
Szíve kalapált, lábai rogyadoztak alatta. Sosem érezte így magát.
Azelőtt sem, hogy Olem megmentette a megerőszakolástól, akkor sem,
amikor gyerekkorában majdnem belefulladt az Adotengerbe. Ez az
ember színtiszta rosszindulat volt.
A dokkmunkás vállat vont. Karon fogta Nilát, és elvezette a
folyosón, majd egy oldalajtón át egy utcán várakozó kocsihoz vitte.
Még a Nemesek Háza mögött is nagy tömeg volt. Nila felnézett a
dokkmunkásra. Nem szorította túl erősen a karját. Belerúghatna, és
elmenekülhetne a csődületben.
Közeledtek a hintóhoz. A gyomra mélyén érzett rettenet azt súgta
neki, hogy ha beszáll a kocsiba, soha többé nem menekülhet Lord
Vetastól. Az alkalomra várt, a teste megfeszült, szoknyáját összefogta
egyik kezével, hogy elrohanhasson.
– Miss Nila? – Jákob jelent meg a hintó ajtajában. Haja kusza volt,
kabátja ferdén állt rajta, de ő maga sértetlennek tűnt. – Miss Nila! Nem
tudtam, hogy te is itt vagy!
Nila kiejtette kezéből a szoknyáját. Elfogadta Jákob kinyújtott kezét,
és beszállt a hintóba.
– Ne aggódj – monda a fiúnak. – Azért jöttem, hogy gondodat
viseljem.
 36.
FEJEZET

Tamás egyik lábát egy párnára helyezve hátradőlt a székében, és

nézte, ahogy Mihali lakomája a fél várost odacsalja a késői reggelire.
Az egész tér tele volt, az utcákat elárasztottak a sorukra váró emberek.
Néhányan zsonglőröket néztek közben, és ezrek ettek állva a tér közepe
táján emelt pódium körül, amelyen egy színtársulat némajátékosai adták
elő züllött komédiájukat. Ez volt a fesztivál utolsó napja, és semmit sem
spóroltak a tömeg szórakoztatásán.
Tamást egy nagy napernyő védte a délelőtti napsütéstől. A Nemesek
Háza bejárati lépcsőjén ült, és ahogy egy kosárnyi, Mihalitól pár órája
kapott zsömlét majszolt, jobban érezte magát, mint hónapok óta
bármikor.
– Azzal a lábbal ágyban kellene feküdnie – jegyezte meg Lady
Winceslav. – Biztos benne, hogy elég jól érzi magát, hogy idekint
legyen?
Tamás végigmérte a nőt, feltűnt neki a sápadtsága, és arra gondolt,
hogy talán vissza kellene kérdeznie.
– Természetesen, hölgyem. Soha jobban. – Talán bátor szavak
voltak, de a lába mostanra tényleg jobb volt. Szinte érezte, ahogy
gyógyul, és ahogy visszatér belé az erő. Tudta, hogy dolga van, de a
fenébe is, az most nem számított. A felesége halála óta először érezte
magát ismét teljes embernek.
Még Lady Winceslav is jobb kedvűnek tűnt. Ki mert állni a tömeg
elé a Barat dandártábornokkal kapcsolatos botránya ellenére is. Nem ő
rendezte ugyan a fesztivált (ez a feladat most Mihalira hárult), de
legalább itt volt.
– Gondolja, hogy mindenki eljön? – kérdezte a nő.
Tamás a tömeget fürkészte.
– Szerintem az egész város itt van, hölgyem.
– A tanácsra értettem. – Játékosan Tamás karjába öklözött.
– Ricard már fél hét óta itt van, a munkásaival együtt hurcolja az
ételt és a bort. – Mindezt szigorú, de diszkrét felügyelet alatt, amíg
Adamat vissza nem tér az ártatlansága vagy a bűnössége mellett szóló
bizonyítékkal. Ha a szakszervezeti vezető bármit is tudott az Adamat
elleni merényletről, hát semmi jelét sem mutatta.
– Valóban? – Lady Winceslav meglepettnek tűnt. – Hihetetlen.
– Ondrausz is itt van valahol, és a hivatalnokaival üvöltözik. Olem
azt mondta, hogy úgy egy órával ezelőtt kiszúrta az eunuchot.
Charlemundnak a nyomát sem láttam. Az ott pedig – mutatott előre – az
alkancellár.
Tamás nézte, ahogy Prime Lektor átfurakszik a tömegen. Az arcán
elterülő anyajegy sötétebbnek látszott a megszokottnál. Tekintete meg-
megakadt az ételeken, ahogy elhaladt a kiszolgáló asztalok mellett, de
úgy tűnt, fontosabb dolgok járnak a fejében. Egy pillanatra megtorpant,
amikor Tamás testőrei zordan végigmérték, majd lebukott a napernyő
alá, és megemelte a kalapját Lady Winceslav-nak.
– Leül? – kérdezte Tamás, és intett az egyik őrnek.
– Kérem. – Prime a lakomát bámulta, amíg a székre várt, aztán
helyet foglalt Tamás mellett. – Úgy látom, szokatlanul jó kedvében van.
– Tényleg? – kérdezte Tamás. – Alig egy szót szóltam.
Prime megköszörülte a torkát.
– Érzem magán. A levegőben van. Olyan, akár egy elsőéves tanuló,
aki már tudja, hogy ő lesz a professzor kedvence. Irritáló. – Prime újra
végighordozta tekintetét a fesztiválon, és főleg a felszolgálóasztalok,
meg a tálakat, tányérokat és egyebeket kihordó asszisztensek kötötték le
a figyelmét.
Tamás oldalról sandított az alkancellárra.
 – Hát nem érzi? – kérdezte. – Nem csak rólam van szó. Az egész
városról. Erről. – A lakomára mutatott, a tízezrekre, akik úgy tömték
magukba Mihali főztjét, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. –
Vagyonosok és szegények, nemesek és alacsony származásúak esznek
együtt. Sosem láttam még ilyet.
Prime hosszan végigmérte a lakomát.
– Maga nem hiszi el ezt az ostobaságot, ugye? – kérdezte. – Hogy a
séf egy isten? – Egy zabkásával teli edénnyel szemezett.
Tamás tétovázott, próbálta megfejteni Prime hangnemét. Valami
nem stimmelt vele. Nyersesége ellenére mintha csak azt akarta volna,
hogy Tamás igennel válaszoljon.
– Hogyne! Egy isten? Nem. Egy erős Fortélyos. Talán egy kicsit
őrült, de ártalmatlan. Ugyanakkor… – Ujját egy titkolózó gesztussal az
orra mellé emelte. – Hogy néz ki egy isten? Mit csinál? Ki vagyok én,
hogy felismerjem, ha látok egyet? – Prime felbőszült arckifejezését
látva nevetve megrázta a fejét. – Mihali tehetséges ember. Nagyon is az.
De nem hinném, hogy isten lenne. És maga? Ha valakinek, magának
tudnia kellene. Magának karnyújtásnyira van a Kilencek teljes
történelme. Mit lehet tudni Adomról?
– Már rég megértettem, hogy Kresimir sosem fog visszatérni. –
Prime elhallgatott, és Tamás ráébredt, hogy fogalma sincs, hány éves is
az alkancellár.
– És Adom…? – unszolta őt Tamás.
– Szeretett enni – ismerte el Prime. – Valamiért ő a séfek
védőszentje. Nagy ember volt, erős és hatalmas, és – tekintetével Mihali
egyik asszisztensnőjét követte, ahogy az egy tömött vízimadaras tányért
egyensúlyozva a kezén elhaladt mellettük – nagyon népszerű volt a nők
körében. Több mint négyszáz felesége volt, és mindegyiküket szerette.
Szó szerint és átvitt értelemben is.
– Négyszáz? Én eggyel sem bírtam el. – Erre gombóc gyűlt a
torkába, meg kellett köszörülnie. – Úgy beszél róla, mintha
személyesen ismerte volna.
Prime nem reagált.
– Nekem Mihali elég jó jelöltnek tűnik.
– Túl sok kérdés merül fel – mondta Prime. – Sok ezer éve nem járt
isten ezen a földön. Kresimir elment, hogy folytassa a kozmosz
felfedezését. Novi és Brude néhány nappal később ugyanígy tettek. A
többiek vagy követték őket, vagy minden felhajtás nélkül eltűntek. Volt
egy pletyka, amely szerint egy-két isten itt maradt… – Prime
elhallgatott.
Tamás és Lady Winceslav kíváncsian összenéztek.
– Jól érzi magát? – kérdezte a tábornagy.
Prime rápillantott.
– Elhinné, ha azt mondanám, hogy Mihali egy tehetséges mágus?
– Minden kétség nélkül. De nem Kiváltságos, hanem Fortélyos.
Prime felhorkant.
– Fortélyos a francokat. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy „a
legnagyobb varázsló a világon”? Vagy azt, hogy az összes isten ennyi
volt csupán: mérhetetlenül nagy hatalmú varázsló?
– Elméletileg? – kérdezte Tamás, elárulva kétkedését.
– Minden idők legnagyobb varázslója?
– Most viccel.
– Ez csak egy kérdés – csattant fel Prime.
– És mi van, ha ő az?
– A logikával az a baj, hogy az ember akkor is kénytelen hinni az
elméletében, ha nem akar. Mit érez, amikor letapogatja Mihalit?
– Egy Fortélyost, ahogy mondtam. Lágy ragyogás veszi körül. Jóval
kevesebb erő, mint egy Kiváltságost.
– Biztos benne?
Tamás felsóhajtott. Kinyitotta a harmadik szemét, és Mihali irányába
nézett. Egy ekkora tömegben sok Fortélyosnak kellett lennie, de Mihalit
könnyű volt megtalálni. Valamiért kirítt a többiek közül, pedig a
ragyogása nem volt erősebb.
– Igen – válaszolta Tamás, és Prime arcát fürkészte. Az öregember
homlokát ráncolva nézte Mihalit. – Nem gondolja komolyan, hogy
lehetséges, ugye? Hogy Mihali egy isten?
Prime lehunyta a szemét, és percekig nem szólalt meg. Tamás már
elgondolkodott rajta, hogy az öreg esetleg elbóbiskolt, amikor újra
kinyitotta a szemét.
– Túl sok a kérdés – ismételte.
– Azt mondta, „az összes isten”. Azt hittem, Kresimir volt az
egyetlen isten.
 Prime fészkelődött a székében, és egy szolgálatba sorozott
hivatalnokot nézett, amint az kigörget az épületből egy söröshordót, és
óvatosan leviszi a lépcsőn.
– Ez így nem teljesen igaz – mondta végül.
– Ez a dogma. Charlemund épp a napokban emlékeztetett rá.
– Csak attól, mert valami egyházi dogma, még nem lesz igaz.
– Nos, nyilván bármilyen tanult ember… – Tamás elhallgatott,
amikor meglátta Prime neheztelő tekintetét.
– Tanult emberek – mondta. – Pff. Tíz isten volt. Nem egy isten és
kilenc szent. Kresimir érkezett elsőként, aztán fivérei és nővérei
segítségét kérte, hogy létrehozza a Kilenceket.
– Tíz isten? – kérdezte Tamás, és igyekezett felidézni a
történelemleckéket. – Mindig azt hittem, hogy Kez a védőszentjének
választotta Kresimirt. Akkor ki a tizedik?
Prime megrázta a fejét.
– Rossz kérdést tesz fel. Ez a jó kérdés: ha Mihali isten, akkor miért
van most itt?
A Délorom-hegyet elrejtette előlük a Nemesek Háza, mégis
mindketten arra fordultak. Tamás felidézte magában Bo és Tániel
figyelmeztetéseit. Ősi varázslók próbálják megidézni Istent. Olyan
furcsán hangzott, mintha egy mesekönyvből származott volna.
Félelmek, amelyeket több hónapnyi csatározás korbácsolt fel. Bár most,
hogy Tamás visszagondolt, az első figyelmeztetések még az ostrom
kezdete előtt érkeztek. Megvakarta sérült lábát. Megint növekedett
benne a fájdalom. Mint egy visszajáró kín, amiről már azt hitte, rég
eltűnt.
– Hallott már Kresimir Ígéretéről? – kérdezte Tamás hirtelen.
– Ostobaság – válaszolta Prime.
– Ostobaság? Ezek szerint tud róla? Nekem azt mondták, ez a
társaságok titka, olyasmi, amiről csak a királyoknak és a
Kiváltságosaiknak van tudomásuk.
– Az is. – Prime egy zsebkendővel letörölte a homlokát.
Tamás tovább kérdezősködött volna, ám ekkor sikolyt hallott.
Majd még egyet, és aztán egy harmadikat is. Félelem söpört végig a
tömegen, ahogy a kiáltások moraja pillanatok alatt üvöltözéssé nőtt. Az
emberek az ételről megfeledkezve álltak fel az asztaloktól, és keresték a
zűrzavar forrását.
 – Mi történik? – Tamás kézbe vette a mankóját, és feltápászkodott a
székéből. – Nézzen utána, mi folyik ott – mondta az egyik őrnek, majd
Prime-hoz fordult: – Be az épületbe. Őrök, kísérjék be Lady Winceslav-
t. – Tamás látta, ahogy Mihali méretei ellenére fürgén felmászik egy
asztalra, és a nyakát nyújtogatja.
– Nyugodjatok meg! – kiáltotta. Hangja meglepő erővel terjedt a
tömeg fölött. – Kérlek, térjetek vissza a székeitekhez. – Az emberek
megtorpantak, félig ülve, félig állva, bizonytalanul, hogy mit is
tegyenek. A sorban állók tétováztak, nem akarták elveszíteni a helyüket,
de aggódtak a felfordulás oka miatt. Mindenki emlékezett a Választások
Napjának dragonyosaira.
Tamás még mindig nem látott semmit. Úgy tűnt, hogy a zűrzavar az
asztalsorok túlsó végén tört ki. Néhányan futásnak eredtek, és azokkal
küszködtek, akik közelebb akartak férkőzni, hogy lássák, mi történik.
– A pisztolyomat – mondta Tamás. Látta, hogy Prime felállt, és a
nyakát nyújtogatva próbálja kivenni az eseményeket. Lady Winceslav a
testőrével várakozott a Nemesek Házának ajtajában.
– Be az épületbe – ismételte meg Tamás. – Nem akarom, hogy a
bepánikolt tömeg miatt a halálukat leljék.
Prime nem hallgatott rá.
– Ahogy tetszik – morogta Tamás, és átvette egy őrtől az egyik
párbajpisztolyát. Ellenőrizte, hogy töltött és tüzelésre kész-e, majd
pásztázni kezdte a tömeget.
– Ott – mutatott előre Prime.
Tamás megpillantott egy férfit több száz lépésre tőlük. A tömeg
hátrált előtte. Tartott valamit a kezében. Tamás beleharapott egy
lőportöltetbe, és megtántorodott a transz erejétől. Vett néhány gyors
lélegzetet, majd kihúzta magát, és a férfira összpontosította a tekintetét.
Borbélynak volt öltözve. Fehér köténye alatt szintén fehér inget és
sötét nadrágot viselt. A kötényt vér piszkította be. Lábai előtt egy
holttest hevert egy nő hosszú, szőke hajával. A férfi beletörölte pengéjét
a kötényébe, és teljes erővel rohanni kezdett a tömeg felé.
– A Fekete Utcai Borbélyok – állapította meg halkan Tamás. – Mi a
pokol…
Újabb sikolyok. Tamás végigfuttatta tekintetét a tömegen. A
Borbélyok több tucatnyian voltak. Nekirontottak a lakomának, étellel
teli tányérokat söpörtek a földre, férfiakat, nőket és gyerekeket vágtak
le válogatás nélkül, borotváik úgy lengtek a levegőben, akár egy véres
mesterművön dolgozó festő ecsetje.
– Fegyverbe! – kiáltott fel Tamás. Az első lövése egy száz lépésre
lévő Borbélyt ért a szemei között. Ahhoz nem kellett mágiát használnia.
– Újratöltené nekem? – dobta Tamás a pisztolyt Prime kezébe. –
Golyókat! – Az egyik őre megszakította célzó mozdulatát, és adott neki
egy-egy marék lövedéket és lőportöltetet. Tamás feldobott egy golyót a
levegőbe, és az elméjével meggyújtott egy lőportöltetet. Egy újabb
Borbély esett össze, aztán egy másik.
– Mi a pokolért van erre szüksége egyáltalán? – kérdezte Prime,
ahogy átnyújtotta neki a töltött pisztolyt.
– Pontosabban célzok vele – válaszolta Tamás, és meglepődött, hogy
egy akadémikus ilyen gyorsan újra tud tölteni egy pisztolyt. A tömeg
vonaglani kezdett, az emberek úgy viselkedtek, mint egy
pisztolylövésektől bepánikolt marhacsorda. Tamás magához tért a
bámészkodásból, amikor észrevette, hogy néhányan a tömegből a
Nemesek Háza nyitott ajtói felé tekingetnek.
– Zárják be azokat az ajtókat – mondta az őrnek, és felemelte a
pisztolyát. – Bizonyosodjanak meg róla, hogy Lady Winceslav
biztonságban van.
– Ott! – kiáltott fel Prime, és Tamás pisztolyát Mihali irányába lökte.
A tábornagy látta, hogy egy Borbély válik ki a tömegből a séf
közelében. Meghúzta a ravaszt, és a férfi úgy vágódott el, mint egy
homokzsák.
– Novi fagyott lábujjaira! – fakadt ki Tamás. Úgy volt, hogy Sabon
elintézi a Borbélyokat. – Mihali! Tűnjön el onnan!
A séf nem hallotta őt. Egy asztalon állt, a kezével integetett és
kiabált, látszólag észre sem vette a közelben fekvő, halott Borbélyt.
– Még egy – mutatott előre Prime. – Mihalit akarják.
– Miért? – értetlenkedett Tamás. Visszaadta a pisztolyt, és feldobott
egy golyót a levegőbe. A lövedék lepattant egy Borbély válláról, és a
tömegbe repült, ahol egy férfi az oldalához kapott. Tamás elfintorodott.
– Túl messze vagyunk. Innen nem tudok segíteni neki csupán ennyi
fegyverrel. – Beletúrt a zsebébe, de már elfogytak a golyói. – A rohadt
életbe. Isten vagy őrült, most magára van utalva. Kerítsen nekem
töltényeket!
– Nem – rázta lassan a fejét Prime. – Nem hagyhatjuk magára.
 – Pedig átkozottul muszáj lesz, mert azon a felforduláson nem jutunk
át. – A tömeg megindult. Az emberek lassan menekültek, mert
valamennyire visszafogta őket Mihali nyugalomra intése, de még az ő
kiáltásai sem tudták teljesen lecsillapítani a csőcselék forrongó félelmét.
– Meg kell próbálnunk – mondta Prime. – Jöjjön, hozza az őreit. –
Megragadta Tamás karját.
A tábornagy másik oldalán Lady Winceslav jelent meg. Tamás
magába fojtott egy káromkodást.
– Hölgyem, kérem, menjen be!
– Nem hagyom magukra a katonáimat – közölte a nő. Keze ökölbe
szorult. – Adjon egy puskát. Átvágjuk magunkat a tömegen a séfhez,
és…
Tamást kizökkentette, hogy Prime hirtelen levegőért kapott.
– Ő az. Nyissa ki a harmadik szemét!
– Honnan tudja… – Tamásnak nem kellett kinyitnia a harmadik
szemét. Érezte a mágiát, ahogy az egy közelgő dagály erejével öntötte
el.
– Adom – mondta Prime. – Levetette álcáját.
– Mit csinál? – Tamás kábultnak és tehetetlennek érezte magát.
Sosem tapasztalt még ehhez fogható mágiát. Ha egy Kiváltságos
varázslata olyan érzés volt, mint egy gyertyaláng melege, akkor ez
olyan volt, mintha egy kovács kohójában állt volna.
– Varázslatot közvetít!
– Nem értem.
– Közvetítés! Az a néhány pillanat, amelyre a varázslónak szüksége
van, hogy varázsoljon, hogy elkapja a Más auráit. Mihali nem épületet
rombol le, és nem sereget pusztít el. Egész héten közvetített! Az a sok
étel, azok az emberek mind részei annak, amit csinál. Magába a városba
sző aurákat. Ha a Borbélyok elérik, elpusztítanak mindent, amiért
Mihali dolgozott!
– Maga ezt honnan tudja?
– Erre nincs időnk! – Prime elengedte Tamás karját, ahogy a tömeg
széle feléjük mozdult. Tamás egyik őrét fellökték, és majdnem
eltaposták, mielőtt társai elhúzták őt a lábak elől. A tömeg most már
állatként tombolt. Mindnyájukat el fogja söpörni, hiába vannak itt az
őrök. Ez nem olyasvalami, amit katonák megszelídíthetnek.
 – Be kell mennünk, uram. – Olem puskával a kezében lépett Tamás
mellé. Kint volt az asztalok közt, amikor a felfordulás kezdetét vette.
Tamás elnézett Olem és Prime között. Vissza kellett vonulniuk,
hagyni, hogy a pánik elüljön. A Borbélyokkal majd foglalkozik később.
Nekik ezzel végük van. Hátralépett, és megszorította a mankóját. Mi a
pokolról beszélt Prime? Hogy Mihali varázslatot közvetített? Tamás
megérezte volna.
– Zárják le a Házba vezető ajtókat. Nem akarom, hogy a csőcselék
bejusson.
– Uram?
– Mihali után megyünk.
– Ez öngyilkosság, uram.
– Csapat, felfejlődni!
A testőrei köréje gyűltek, és katonák csatlakoztak hozzájuk a
Nemesek Házából is. Pár másodperc alatt harminc ember állt körülötte.
Harminc ember semmit sem tehet egy százezres tömeg őrült dühöngése
ellen.
– Hölgyem, menjen be – mondta Tamás utoljára.
Valaki adott Lady Winceslav-nak egy puskát. Láthatólag tudta,
hogyan kell használni, szemében nyoma sem volt a félelemnek. Tamás
tisztelte ezért.
– Bajonett nélkül, emberek – parancsolta Tamás. – A puska nyelét
használják. Hol van Prime?
– Ott – válaszolta Olem.
Tamás odanézett. Prime méterekre állt a katonák alkotta körön kívül,
a tömeg mindössze centikre tőle örvénylett.
– Valaki hozza vissza! – csattant fel Tamás. – A vén marha még
megöleti magát.
Az egyik katona kivált közülük, és az alkancellárhoz rohant.
Megragadta a kabátját, de Prime meglepő erővel tépte ki magát a
kezéből. Túl rajta, messze a tömegben, Mihali még mindig az asztalán
állt. Már nem kiabált, csak fintorogva bámult le a sokaságra. A tolongás
brutalitása ellenére senki sem közelítette meg tíz lépésnél jobban az
asztalát.
Legalábbis amíg egy Borbély át nem tört az embereken.
– A pisztolyomat – mondta Tamás. – Gyorsan!
 Még egy Borbély téblábolt ki a tömegből, bele Mihali nyugalmi
körébe. A Borbély megrázta a fejét, mintha összezavarodott volna, és
összenézett a társával. Egy harmadik is csatlakozott hozzájuk, és
kezdték megközelíteni Mihalit.
– Fegyvert! – kiáltotta Tamás.
A katona közben nem tudta visszarángatni Prime-ot az épület felé.
Tamás a szeme sarkából látta az öreg alkancellárt – válla
megereszkedett, majd elővett a zsebéből egy pár vörös és arany
rúnákkal díszített kesztyűt. Felvette, és felemelte a kezét.
Tamás megbabonázva nézte. Az alkancellár, a szemüveges, vén,
túlsúlyos történelemprofesszor Kiváltságos volt? Hogy lehet, hogy
Tamás nem tudott róla? Prime zenekari karmesterként dolgozott
kezével a feje fölött. Egy hangos huss szelte át a levegőt, és a tömeg
kettéválasztódott. Egy hintónyi szélességű út nyílt meg előttük, az
embereket láthatatlan erő tolta félre. Voltak, akik ütögették és
karmolták, akár egy üvegfalat, míg mások sziklákhoz vágódó hajókként
estek neki.
– Oda küldje be a katonáit – kiáltott hátra Prime a válla fölött.
Tamás rövid hezitálás után kiadta a parancsot.
– Gyerünk. – Az alkancellár felé bicegett, közben elvette a puskáját
egy katonától, és megcélzott vele egy Borbélyt. Egyetlen lövése volt, és
a lőportöltetekből is kifogyott már. A célpontok túl messze voltak, hogy
a golyót cikcakkolja köztük, az emberei pedig nem fognak időben
odaérni. Analízise csupán töredékmásodpercig tartott. Megcélozta a
legnagyobb, legveszélyesebbnek tűnő Borbélyt, és meghúzta a ravaszt.
A Borbély semmivé porladt. A golyó átment egy nagy, vörös
ködfelhőn, és egy nő vállába csapódott. Tamás szeme elkerekedett. A
levegőbe emelte a fegyverét, és megnézte a csövét. Semmi szokatlant
nem tapasztalt rajta. Visszanézett Mihali felé.
A második Borbély megtorpant, és enyhén leesett állal nézte a felhőt,
amely egykor a bajtársa volt. A vörös köd eltűnt, akár egy pipából
szálló füst a szélben. A harmadik Borbély felemelt borotvával rohant
Mihali felé. Tamás mintha egy halk pukkanást hallott volna, és ez a
támadó is semmivé vált. A ruhája és a fémpengéje sem maradt meg.
Semmi, csak egy vörös köd, amit aztán elsodort a szél. A második
Borbély menekülőre fogta volna, de egy enyhe pukkanással – nem a
képzelet műve volt – ő is eltűnt. Tamás megrázta a fejét, ahogy még
több pukkanást hallott. Valaki felsikoltott.
A tér kezdett kiürülni. Mihalit békén hagyták, karba font kézzel állt
az asztalon. Szigorúan nézett el a burkolókövek felett, ahogy a
menekülő tömeg maradékai beszivárogtak az utcákba. Mindenfelé
eldobott étel, felfordult asztalok és táblák, elhagyott tányérok, tálak és
csészék hevertek. Ott egy felborult edényből csorgott szét a földön
zabkása, itt meg járókelők mozdulatlan testei hevertek. Egy nő
fájdalmasan felnyögött.
– Segítsen neki – mondta Tamás egy katonájának a nőre mutatva.
Mögötte kivágódott a Nemesek Háza ajtaja, és egyenruhások
özönlöttek ki rajta.
– Mi történt, uram? – kérdezte Vlora, ahogy mellésietett.
– A Fekete Utcai Borbélyok – köpte Tamás. – Adamat és Sabon nem
végezték el a dolgukat.
– Hol a pokolban vannak?
– Néhányat lelőttem. Ott… – Tamás elhallgatott. A sebesült
Borbélyok eltűntek. Pislogott egyet. Az ott egy vörös köd, ahol
korábban feküdtek? – Többet is láttam. Biztos elmenekültek a
tömeggel. – Elsietett Olem mellett, lebicegett a lépcsőn, és megállt az
alkancellár mellet. Prime zsebre vágott kézzel állt, és döbbent tekintettel
pásztázta az üres teret.
– Ki a pokol maga? – kérdezte Tamás. A keze remegett. A mágia,
amely pár perce lerohanta, eltűnt, ismét rejtve volt. Bizonyosan
Mihalitól származott, de akkor hogy jött a képbe az alkancellár? Végig
Kiváltságos volt? Azt Tamás megérezte volna.
Prime előhúzta kezét a zsebéből, és dobolni kezdett vele a hasán.
Már nem viselte a Kiváltságos kesztyűt.
– Maga közéjük tartozik – jegyezte meg Tamás, amikor világossá
vált, hogy Prime nem fog válaszolni a kérdésére. – Maga is Predeii.
Mint Julene. – Igaz volt. Minden igaz volt. Tamás gyomrát rettegés
markolta meg. – Ne menjen sehova. – Elindult Mihali felé.
A nagydarab séf lemászott az asztaláról, és székeket állított vissza a
helyükre. Megállt egy tócsa zabkása mellett, kezét a felborult kondér
peremére helyezte. A homlokát ráncolta.
Tamás egy tucatnyi lépésre állt meg tőle. A zabkása úgy tűnt el a
szeme előtt, ahogy az eső szárad fel a napon megmelegedett téglákon.
Mihali a kondér fölé hajolt, mindkét kezével megfogta, és könnyedén
felemelte, noha legalább százhúsz kilót nyomhatott. Visszatette a
vasállványára.
Tamás kinyitotta a harmadik szemét, és elfojtotta szédülését. A világ
ragyogott. Belső látásában a kövezet rózsaszín volt ott, ahová kifolyt a
zabkása. A színek úgy cikáztak Mihali körül, mintha csak valami
fesztivál-szalagok lennének, azonban soha, egyszer sem értek hozzá a
séfhez.
Mihali lerogyott egy székbe, a térdére könyökölt, és kitámasztotta az
állát a tenyerével. Ekkor észrevette Tamást.
– Köszönöm, hogy vigyázott rám – mondta.
– Túl messze voltam, hogy nagy hasznomat vegye – jegyezte meg
Tamás.
Mihali halványan rámosolygott.
– Akkor is. Ebben a testben sebezhető vagyok.
– Tönkretették a lakomáját.
– Az emberek visszajönnek majd. – Mihali megtörölte a homlokát.
Egyik asszisztense odajött hozzá, és gyengéden a hátára tette a kezét.
Mihali közelebb húzta őt, és megcsókolta a halántékát. – És még többen
lesznek. – Felsóhajtott. – A munkámat nem tették tönkre. Késleltették,
de nem tették tönkre.
– Prime azt mondja, hogy varázslatot közvetített.
Mihali elnézett Tamás mellett az alkancellár felé.
– Remek megfigyelés. – Karon fogta az asszisztensét, és
elhessegette. – Már emlékszem magára – mondta, ahogy Prime
közeledett felé. – Nagyon régen volt.
– Ezernégyszáz éve, többé-kevésbé – mondta Prime. – Szóval
tényleg maga az? Nem hittem el… nem akartam elhinni. – Reszketve
vette a levegőt. – Azt hittem, elég sok idő telt el, hogy Kresimir már
sose térjen vissza. Azt hittem, eljött a változás ideje. Azt hittem,
Rozália aggodalma balgaság, és hogy Julene a múltban él. Azt hittem,
egyedül vagyunk.
– Az én népem sosem volt egyedül. Lehet, hogy a többiek elmentek.
De én nem.
– Mit csinált azokkal a Borbélyokkal? – kérdezte Tamás.
Mihali nem tűnt túl boldognak.
 – Nem léteznek többé – mondta komoran egy olyan ember hangján,
aki akarata ellenére volt kénytelen megcselekedni valamit. –
Elvesztettem a fejem. Nem szeretek… – Elhallgatott, hangja megtört. –
Nem éreztek fájdalmat. Nem szeretek embereket bántani.
Tamás csak nézte a séfet, és ezer kérdés kavargott a fejében. De
valami megfékezte a nyelvét.
– Uram – lépett mellé Olem. – Nem találjuk a Borbélyokat. Egyet
sem.
– Nem is fogják – mondta Tamás, és felsóhajtott. – Mihali isten,
Olem. Igazi, élő isten, teljes életnagyságban. – Nem örült ennek az
újonnan kialakult meggyőződésnek. Fájt a feje, és forgott a gyomra. –
Bajban vagyunk.
Olem úgy bámult Mihalira, mint aki próbálja eldönteni, hogy mit
gondoljon róla.
– Miért? Mármint miért nem jó nekünk, ha Mihali isten?
Tamás felnézett az égre. Gyönyörű napjuk volt, meleg, de nem forró,
szeles, de nem viharos, a nap kellemesen melengette az arcot.
– Azért, mert nem Mihali az egyetlen isten – válaszolta Tamás. – Ott
van Kresimir is. És ez azt jelenti, hogy Kresimirt vissza lehet hívni. Azt
jelenti, hogy Kresimir eljön értem. Azt jelenti, hogy Bo figyelmeztetése
egyáltalán nem ostobaság volt. Úgyhogy bajban vagyunk. – Valaki
mellé lépett, és nagy kezét a vállára helyezte. Mihali volt az.
– Ennél rosszabb a helyzet – mondta. – Ha csak magáról lenne szó,
sajnálnám a dolgot, de…
Tamás émelyegni kezdett. A lába ismét lüktetett, és ahogy
megmozdult, fájdalom hasított belé. Visszanyelte a hányingerét.
– Hogy érti?
– Az egész országot el fogja pusztítani – válaszolta Mihali. – Minden
férfit, nőt és gyereket. Minden növényt és állatot. Az egészet földig
rombolja.
– Miért?
– A testvérem nem egy… nagylelkű isten. Úgy érzi majd, hogy
könnyebb lesz mindent elölről kezdeni.
Tamás keze ökölbe szorult. Istenek. Hogyan szállhatna szembe
istenekkel? Mit tehetne?
– Eddig miért nem tette meg?
Mihali a Délorom-hegyre nézett.
 – Hosszú úton volt az én testvérem. Nem hiszem, hogy valaha is
vissza szándékozott térni. Most azonban vissza fogják hívni. Vannak,
akik ezen munkálkodnak, és vannak, akik ezt próbálják
megakadályozni. – Mihali Tamáshoz fordult. – Ön már nem tudja
befolyásolni azt a csatát, túl késő van hozzá. Megpróbálom megvédeni
Adrót a testvérem hatalmától, de rendet kell tennie a sorai között.
– Az áruló – suttogta Tamás.
– Még egy ilyen támadás, mint ez… – mutatott körbe – …ha még
egyszer így megzavarnak…
– De nem tudom, ki az áruló – mondta Tamás.
– Talán ő tudja – mutatott Olem a tér másik vége felé. Tamás
megfordult, és Sabont meg Adamatot látta feléjük futni.
 37.
FEJEZET

A Választási Tér egy romhalmaz volt. Katonák mászkáltak az eldőlt

székek és kiborított ételek és felfordult asztalok zűrzavarában, akár egy
csata után, gyászosan turkálva a törmelék közt. Néhány városlakót
hordágyon vittek el, amikor Adamat megérkezett, egy csoport pedig a
Nemesek Házának lépcsője alatt gyűlt össze.
Sabon előbb odaért, mint ő. Sétatempóra váltott, és a felfordulás
jeleit nézve próbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Elkéstek volna? Az
emberek mindenesetre káosz közepette menekültek innen, ez
egyértelmű volt. De mi történt? Adamat nem látott sem Borbélyokat,
sem elesett katonákat. A földön fekvők nem viseltek semmilyen
uniformist, csak valamiféle kereszttűzben rekedt civilek voltak. Látott
elvágott torkokat, kövekre fröccsent vérnyomokat, és még lőtt sebeket
is. Családok gyűltek elesett rokonaik köré. Nők sírása hallatszott.
Adamat odaért a katonák csoportjához, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. Ott volt Tamás az alkancellárral és Mihalival, a
mesterséffel együtt. A tábornagy testőre a közelben bóklászott, és
homlokát ráncolva tanulmányozta a séfet. Lady Winceslav sem volt
messze, és Ricard Tumblar meg Ondrausz, az ispán is közeledtek már a
tér túlsó feléről. Tamás katonái közben szétszóródtak, hogy segítsenek a
sebesülteken.
 Sabon megrázta a fejét Tamás egy kérdésére, és mindketten
várakozón fordultak Adamat felé.
A tábornagy szóra nyitotta a száját.
– Charlemund – előzte meg Adamat. – A fő-diocel.
Düh táncolt Tamás arcán. Egy pillanatig az érzelmeivel hadakozott,
mielőtt visszanyerte lélekjelenlétét. Összeszorított foggal kérdezte:
– Honnan tudja?
Adamat gyorsan beszámolt neki Siemone-ról, a papról, és Teef
vallomásáról.
– Charlemundnak kell lennie – közölte a végkövetkeztetést. – A pap,
akit Teef leírt, túlságosan hasonlított Siemone-ra ahhoz, hogy véletlen
legyen.
– A pap – mondta Tamás. – Nem lehetséges, hogy másvalakinek
dolgozik?
– Nem. – De, persze hogy lehetséges. Teljesen bizonyosság nem
létezik. De rendkívül valószínűtlen volt, és Adamatnak határozottnak
kellett lennie a döntésében.
Tamás testőre közelebb jött.
– Csináljuk ki – mondta. – Megvan a név. Van szemtanúnk. Nem
tétovázhatunk.
– Egyetértek – bólintott Sabon.
Tamás behunyta a szemét.
– Meg kell történnie – nyomatékosította Sabon.
Adamat a tábornagyot figyelte. Rájött, hogy Tamás fél. Charlemund
volt tanácsának egyetlen tagja, aki elég hatalommal bírt, hogy nyíltan
elpusztítsa őt. Tamás békén hagyhatta, és várhatta a következő
merényletet, vagy rátámadhatott, és kockáztathatta az Egyház haragját.
Adamat nem irigyelte a döntéskényszerét.
Tamás lassan végignézett az őt körülvevő arcokon. Tekintete végül a
séfen állapodott meg. Mihali kurtán bólintott. Volt itt valami, amiről
Adamat lemaradt.
– Miért akarta megölni magát? – kérdezte Tamás a séfet.
Mihali a homlokát ráncolva bámult a semmibe.
– Az számomra sem világos – válaszolta. – Julene egy Predeii.
Tudja, hogy halandó testben vagyok. Talán figyelmeztette
Charlemundot. Vagy talán mások is beléptek a játszmába.
 Tamás Ricard Tumblarra és Ondrauszra várt. Amikor megérkeztek,
így szólt:
– Charlemund elárulta az ügyünket. Ezt nem fogom eltűrni. Nem
tudom, hogy az árulására áldását adta-e az Egyház, de nem is érdekel.
Ki áll mellettem?
– Én – lépett előre Ricard.
– Én – mondta Lady Winceslav.
Prime Lektor bólintott.
– Természetesen – horkant fel Ondrausz.
– Készítsék elő a lovakat és a hintókat – mondta Tamás. –
Szerezzenek nekem annyi embert, amennyit csak tudnak. Le fogom
tartóztatni a fő-diocelt.
– Elmész hozzá? – kérdezte Sabon. – Miért nem hívsz össze egy
találkozót, és kapod el akkor, amikor megérkezik?
– Rá kell kényszerítenünk, hogy elárulja magát – válaszolta Tamás. –
A kémei jelenteni fogják neki, hogy a Mihali elleni merénylet kudarcot
vallott, és hogy lelepleződött. Ha menekülőre fogja, az megerősíti a
bűnösségét. Ha marad, szembesítjük a tényekkel. Akárhogy is, nem
hagyom, hogy megszökjön. Mozgás.
Adamatot félrelökték az útból, ahogy a katonák a dolgukra siettek.
Tamás megállt mellette, erősen a botjára támaszkodott, és a vállára tette
a kezét.
– Szép munka. Menjen haza. Pakoljon össze. – Hangja elcsendesült.
– Vigye ki a családját az országból. Ha minden jól megy, a jövőben
még hasznát veszem magának és a képességeinek.
Tréfált volna? Adamat Tamás arcát fürkészte. Nem. Komolyan
beszélt. Túl komolyan. Tamás ott hagyta, és bábként dülöngélve sétált
el, mankója kopogott a burkolóköveken.

A barlangi oroszlánok nyomai megszaporodtak, ahogy Tániel csapata

közeledett a csúcshoz. A kutyák Rina minden fegyelmezése ellenére a
pórázaikat rángatták. Hol üldözőbe akarták venni az állatokat, hol
szűkölve ráncigálták volna vissza Rinát a lejtőn.
Tániel idegei is kezdték felmondani a szolgálatot. Minden emelkedő
mögött barlangi oroszlánokra számított, minden vándorkövet látva arra
várt, hogy rávetik magukat mögüle. Társai vad tekintete arról
árulkodott, hogy ők is ugyanígy éreznek. De senki sem követte őket.
Minden jel arra utalt, hogy a lények sokasága előttük jár a Kezt
üldözve. A nyomaikból ítélve legalább hetvenen voltak, és számuk
minden kilométerrel gyarapodott.
Az első holttestet részben felfalva, az út szélére rángatva találták
meg. Széttépték és felkoncolták, a fehér havat vér áztatta körülötte, de
könnyű volt megállapítani, hogy egy barlangi oroszlán maradványa
volt. Ka-poel melléje guggolt, ujjaival a hóban kutatott. Tániel mintha
látta volna, hogy valamit a hátizsákjába tesz. Odalépett hozzá.
– Mi ölte meg? – kérdezte, bár már elég biztos volt a válaszban.
Ka-poel egy puska elsütését mímelte.
Tániel bólintott.
– Szóval a Kez most már tudja, hogy követik őket. Ezek a lények
pedig a sajátjukon lakmároznak. Milyen messze vagyunk a csúcstól? –
kérdezte, amikor Bo csatlakozott hozzájuk.
– Azt hiszem, már nem messze – válaszolta a Kiváltságos. – Még
csak egyszer jártam ilyen magasan. – A szerzeteshez fordult. – Del?
Vezetőjük elsápadt az oroszlántetem látványától. Lassan, remegő
kézzel mutatott előre.
– Ott – nyögte ki.
Tániel követte a pillantását egy kiszögellésig, ahol eltűnt az út.
– Olyan közel? – Tániel a homlokát ráncolta. – Hol a város?
– Ott – ismételte Del.
– Majd megérted – jegyezte meg Bo.
Fél órába sem telt, hogy elérjék a helyet, amit Del mutatott. Egy
meredek hegyoldalt másztak meg hozzá az úton. Tániel megpihent,
hogy kifújja magát, de a látványtól hirtelen elállt a lélegzete.
Egy hatalmas kráter szélén állt. Több tucat kilométer széles, és több
száz méter mély lehetett. Tániel megszédült, de sikerült visszanyernie
az egyensúlyát.
Lent olyan fák voltak, amelyek nem élhetnének meg ebben a
magasságban. A kráter belső szélén, az ég felé ágaskodva sorakoztak
végig. Szinte lenyúlhatott volna, hogy elérje a legmagasabbak tetejét.
Ám ezek a fák rég elpusztultak. Oldaluk feketére égett, ágaik csupaszon
és kicsavartan lógtak. Egykor csodálatos ligetet alkothattak, de most
valami rég elátkozott hely temetőjének tűntek.
 A fákon túl egy hatalmas város romjai álltak. A kráter nagyját
épületek töltötték ki – több, mint ahány egész Adopestben volt, és
sokuk magasabbnak is bizonyult az ottaniaknál. Mostanra alig voltak
többek üres kőburkoknál. Oldaluk, akárcsak a fáké, megfeketedett, az
üres ablakkeretek úgy bámultak kifelé, akár egy ezeréves koponya
szemgödrei. Tániel beleborzongott a látványba.
– A Kresim Kaldera – mondta Del megremegő hangon.
Bo arcára komorság ült ki.
– Kresimir védelme elkopott az évszázadok során. A vulkán sava és
hője elpusztította a fákat, és kiégette az épületeket. Semmi sem él meg
idefent.
– Kivéve a barlangi oroszlánokat – jegyezte meg Tániel. – Nem
tudom, hogy képesek rá.
– Valami életben tartja őket – mondta Bo.
Tániel egy tavat látott a kaldera közepén. Voltak ott facsoportok, kis
tavacskák és puszta domboldalak is, amelyek egykor, Kresimir Korában
parkokként szolgáltak, és gyerekek játszottak bennük. Tániel biztos volt
benne, hogy a kaldera vize egykor tiszta és gyönyörű lehetett. Most azt
látta, hogy a tó mocskos és barna. Buborékokat böfögött fel, és füst meg
gőz felhője emelkedett az égbe a közepéből.
A távolban Tániel egy barlangi oroszlán üvöltését hallotta.
– Bajonetteket szegezz – mondta. Hallotta a fegyverek zörgését,
ahogy az Őrök felkészültek mögötte.
Szétszóródtak, és elindultak a kráterbe.
Tániel Del és Bo közé pozícionálta magát.
– Hol van a kolosszeum? – kérdezte.
Del nem válaszolt. Tániel mintha egy nyüszítést halott volna feltörni
belőle. De lehet, hogy csak a kutyák voltak. Az állatok halálos csendben
voltak, amióta csak betették a lábukat a kalderába.
– Amikor Kresimir megérkezett, Déloromnak volt egy igazi csúcsa –
mondta Bo, és a homloka ráncokba szaladt. – Úgy tartják, hogy amikor
talajt ért, maga a föld fordult ki alóla, és kitört a hegy, annyi kormot és
savat köpve a levegőbe, hogy beterítette egész Adrót. A Predeii-ek alig
élték túl. Amikor vége volt, létrejött a kaldera, és Kresimir ott állt az
Orom-tó partján. – A kráter közepébe mutatott.
– Ott van a kolosszeum?
Del bólintott.
 – Kell egy hely, ahonnan becélozhatok a puskámmal a
kolosszeumba. Minél messzebb, annál jobb, de tisztán kell látnom a
célpontot.
Del egy darabig mérlegelte a lehetőségeket.
– Kresimir palotája. Kövessetek, odavezetlek benneteket.
Elhallgattak, ahogy átvágtak a holt erdő legmélyebb részén. Lépéseik
visszhangoztak a kemény kőúton, és Tániel rájött, hogy nincs hó. A
talaj csupasz volt, és még a leginkább hidegtűrő erdei bozótok és
bokrok is rég elpusztultak. Az is feltűnt neki, hogy a levegő kezdett
felmelegedni. Kresimir Szent Városra olvasott védelmének valamiféle
maradéka? Vagy csak a hő a vulkán szívéből? Fel tudnak majd menni
egyáltalán az Orom-tóhoz? Lehet, hogy elviselhetetlen hőség és
mérgező gázok várják őket, és ők nem álltak Julene és a Kez társaság
varázsvédelme alatt. Tániel Bóra pillantott, aki egyre rosszabbul és
rosszabbul festett. Tániel kételkedett benne, hogy akár egy legyet meg
tudna védeni, nemhogy őket.
A következő testeket az erdő szélén találták meg, egy kis domb
innenső oldalán. Ezek, állapította meg Tániel, ahogy közelebb ért, már
nem csak barlangi oroszlánok voltak.
Egy darabokra tépett Felügyelő is feküdt a legalább hat vagy hét állat
maradványai közt. A keze, amelyről letépték a húst, még mindig egy
döglött barlangi oroszlán torkát szorongatta. Tániel egy zsebkendőt
tartott az orrához a szag ellen. A tetemek még túl frissek voltak ahhoz,
hogy rohadjanak, de az oroszlánok bűzlöttek, és a szaguk ereje
megsokszorozódott itt, ahol a szél nem fújta el, a hideg pedig kezdett
visszaszorulni.
Ka-poel ismét előrement, majd megállt a domb másik oldalán, és
onnan, még éppen a látómezejükből integetett nekik. Tániel örült, hogy
otthagyhatja a holttesteket.
De nem sokáig. Ka-poel mellett megtorpant, és epét nyelt. Hallotta,
hogy valaki hangosan kiadja magából a reggelijét. Egy gyors pillantás
elárulta, hogy Bo volt az.
Itt igazi, elkeseredett csata zajlott le. A Felügyelők egy kis park
közepén szálltak szembe az ellenséggel – valószínűleg azért, hogy
közben Julene és a kez Kiváltságosok elmenekülhessenek a város
szívébe. Egy tucatnyi halt meg, és háromszor annyi barlangi oroszlán.
Maradványaik szanaszét hevertek az egykori parkban. A közelben egy
Felügyelő feküdt, egyik keze egy kőpadon pihent, belsőségei
szétfolytak előtte. Az oroszlánok sietve táplálkozhattak belőle.
– Ezek éhesek – jegyezte meg Rina. A kutyák a lábánál kuporogtak,
és nem voltak hajlandóak elmenni a gazdájuk mellől. – Úgy rohannak,
mintha vadásznának, mintha csak a támadás és az ölés lenne a céljuk,
mégis, amikor valaki meghal, megállnak enni belőle. Éheznek.
Tániel nyelt egy nagyot.
– Éhesek? Ezért üldözik a Kezt? – Könnyebb volt így gondolni, még
ha ettől nem is vált kevésbé veszélyessé a helyzet, mint elfogadni, hogy
az oroszlánokat valamiféle természetfeletti erő vagy intelligencia
irányította.
Rina vállat vont.
– Lehetséges. De a barlangi oroszlánok még a legrosszabb
körülmények közt sem vadásznak falkában. Magányos teremtmények.
– Hogy lehet, hogy ilyen sok van a hegyen? – kérdezte Bo. – Idefönt
nincs mit enni. Sosem hallottam olyanról, hogy egy egész hegyoldalon
több lenne egy vagy két barlangi oroszlánnál.
Erre senkinek sem volt válasza.
Tániel ellenőrizte, hogy töltve vannak-e a pisztolyai és a puskája,
majd felszippantott egy csipetnyi lőport. Keze megremegett. A teste
több lőport akart. Szüksége lesz rá. Küzdött az inger ellen. Ha sokkal
többet vesz be, lőporvakká válik – viszont az ereje nélkül meg fog
halni. Szippantott még egyet.
A mészárlás nyomai végignyúltak a parkon, rá egy széles sétányra,
amely a város közepébe vezetett. A kez Kiváltságosokat üldöző állatok
vért és Felügyelők meg barlangi oroszlánok darabjait hordtak magukkal
az út mentén.
Ahogy beléptek a városba, Tániel az épületeket kezdte fürkészni.
Egyetlen hang sem jött egyikből sem, pedig legalább a szél zúgását
vagy az apró állatok neszezését hallania kellett volna. Semmi. A város
teljesen halott volt, itt még az elemek sem léteztek, és Tániel ebbe a
lelke legmélyéig beleborzongott.
Amikor megérintették a vállát, puskával a kezében megpördült, és
majdnem kibelezte Delt a bajonettel. Lecsillapította dobogó szívét.
– Bocsánat – mondta.
– A kastély arra van – mutatott Del a város közepe felé.
 Instrukciói alapján irányt változtattak. Bár a város pokolian
megrémisztette, Tániel örült, hogy eltávolodtak a barlangi oroszlánok és
a Kiváltságosok útjától. Megkeresik Kresimir palotáját, és onnan majd
biztonságos távolságból tizedelheti meg a Kiváltságosokat, hogy ne
legyen elég erejük megidézni Kresimirt.

Adamat egész hazafelé tartó útján pletykákat hallott a Választások

Terén lezajlott mészárlásról. A hír gyorsan terjedt, és Adamat
mindenfelé a Kötél jelét látta – az emberek ezzel védték magukat a
balszerencse és a rossz ómenek ellen. Egy mészárlás a Szent Adom
Fesztivál idején elég szörnyű volt ahhoz, hogy a legtöbbeket otthon
maradásra késztesse.
Remélte, hogy gyorsan ki tud bérelni egy hintót Offendale-be. Fogja
a családját, eltűnnek az országból, és…
– SouSmith! – kiáltott Adamat, ahogy felakasztotta kabátját a
fogasra. A mozdulat közben megtorpant. Hárommal több kabát lógott
ott a kelleténél. Lehunyta a szemét. Már megint?
– Hát nem tud békén…? – Adamat belépett a nappaliba és
megdermedt.
Lord Vetas és két verőembere a szoba másik végében várakoztak.
Asztrit állt köztük, Lord Vetas csontos kezei a vállain nyugodtak.
Asztrit úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen légy, aki beleakadt a pók
hálójába. Kislánya látványától Adamatnak majdnem megállt a szíve.
Egy dolog volt tudni, hogy veszélyben van. Egészen más volt itt látni őt
Lord Vetas markában.
SouSmith a szófán ült. A Borbélyoknál tett látogatásuk után rögtön
visszatért ide. Sápadt volt, arcán izzadság csorgott, és egyik kezét a
sebére szorítva, szabálytalanul lélegzett.
– Sajnálom – mondta gyengén. – Előttem értek ide.
– SouSmith mesélt nekünk a Borbélyoknál tett látogatásukról –
szólalt meg Lord Vetas. Semmilyen érzelem nem volt a hangjában, az
együttérzés vagy szánalom legkisebb morzsája sem. – Túléltek három
bérgyilkost. Bravó.
– Engedje el – mondta Adamat fáradtan. Az utóbbi két nap súlya
hirtelen borzalmas erővel nehezedett rá. Csak arra vágyott, hogy
lerogyjon a kedvenc székébe, és átaludj a az egész napot, de úgy tűnt,
erre már nem lesz lehetősége.
– Segítsen felzárkózni az eseményekhez – mondta Lord Vetas. –
Hogy van Teef?
– A Cobolyfogban rohad – csattant fel Adamat. – Hogy van Lord
Claremonte?
A Lord Vetas arcára kiülő meglepetés olyan gyorsan eltűnt, hogy
talán soha nem is volt ott.
– Asztrit, jól vagy? – kérdezte halkan Adamat.
A kislány bólintott. Arca koszos volt, ruhája pedig gyűrött a benne
alvástól, de sértetlennek tűnt.
– Jól vagyok, apa – válaszolta.
– Félsz?
Összeszorította a fogát, és megrázta a fejét.
– Ez az én lányom. Bántottak?
Újabb fejrázás.
– Miért van Teef a Cobolyfogban? – kérdezte Lord Vetas.
– Mert volt egy egyezsége Tamással, és amikor megpróbált megölni,
megszegte ezt az egyezséget.
Lord Vetas a homlokát ráncolta.
– Miért nem beszélt nekem erről a Tamással kötött egyezségről?
– Mert nem tudtam róla.
– Valóban? – Lord Vetas megszorította Asztrit vállát. A lány próbált
kiszabadulni, de erősen tartotta.
– Igen, a pokolba is. Nem tudtam, esküszöm.
Lord Vetas enyhített a szorításán.
– Bízom benne, hogy leleplezte az árulót, és Tamás már úton van,
hogy letartóztassa Ricard Tumblart.
Lord Vetasnak aligha volt oka azt gondolnia, hogy Ricard az áruló,
hacsak nem végig segített bemártani őt.
– Mi érdekeltsége van mindebben Lord Claremonte-nak? – kérdezte
Adamat. – Miért érdekli őt egyáltalán az itteni politika? Még csak nem
is adrói.
– Lord Claremonte érdekeltségei a Brudánia-Gurla
Kereskedőtársaság érdekeltségei. És ezek a Kilencek ügyeitől függnek.
– Melyik oldalon áll?
 – Semleges – válaszolta Lord Vetas. – Egy kis noszogatás itt, némi
nyomás ott. Ez minden, amit tudnia kell. Szóval, mikor tartóztatja le
Tamás Ricard Tumblart?
– Soha.
– Hogyhogy?
– Úton van, hogy letartóztassa Charlemundot, az igazi árulót.
Asztrit felkiáltott, ahogy Lord Vetas kegyetlenül megcsavarta a
vállait.
– Minden bizonyíték Ricardra mutat – sziszegte Vetas. – Miért hiszi,
hogy Charlemund a tettes?
– Megnevezték őt Tamás lőpormágusa előtt. Mégis mit tehettem
volna? – Adamat előrelépett.
– Vissza! – csattant fel Lord Vetas. Verőemberei éberebbé váltak, és
figyelmeztető pillantásokat lövelltek Adamatra.
– Ha bántja őt, maga halott.
– A családja maradékával együtt.
– Vetas – mondta Adamat. – Az egész Kilencekre esküszöm, hogy
megsemmisítem magát és a házát, ha bántani merészeli a lányomat. És
úgy intézem el Lord Claremonte-ot, mintha csak egy kóbor kutya lenne,
amibe belerúgok az utcán. – Érezte, hogy valami hidegség reszket a
gyomrában.
Lord Vetas felsóhajtott. Szorítása enyhült Asztrit vállain, és a lány
kiszabadította magát. Adamat fél kézzel elkapta, és maga mögé tolta.
A szénlapátoló fogdmeg előhúzott egy kést, a másik verőember
pedig egy pisztolyt. Lord Vetas leintette őket.
– Még nincs minden veszve. Maga túl értékes, hogy elveszítsük,
Adamat. Nem öljük meg… egyelőre. Mikor kerül sor a letartóztatásra?
– Amint Tamás összeszedi az embereit. – Vetas figyelmeztetni
akarná Charlemundot?
– Hol?
– A villájában.
– Ajánlom, hogy az igazat mondja – fenyegette meg Vetas. – Kale.
A szénlapátoló hozzáfordult.
– Menj a villába, és figyelmeztesd a fő-diocelt. Mondd meg neki,
hogy az Őrült küldött. Ha a jó herceg még mindig ott van, könnyen
csapdát állíthatnak Tamásnak.
 A szénlapátoló bólintott, zord pillantást vetett Adamatra, majd
elviharzott mellette, és kirohant a bejárati ajtón.
– Miért dolgozik Claremonte a fő-diocellel? – kérdezte Adamat. – És
ha vele dolgozik, miért próbált Charlemund megöletni engem? Elvileg
én is Claremonte-nak dolgozom.
Vetas hidegen fürkészte.
– Az egyik kéz nem tudja, hogy mit csinál a másik. Egy ilyen
stratégiának megvan az ára, és azt most majdnem maga fizette meg.
Charlemund feladata egyszerűen az volt, hogy megölje az imposztor
istent, Mihalit. Túl hitbuzgó lett. És jegyezze meg: Charlemund csak
egy kéz. Az olyanokat, mint ő, Claremonte a saját céljaira használja fel.
– Egy fő-diocelt senki sem használ.
– Claremonte igen.
– Mi célból?
– Olyanból, ami túl van a felfogóképességén – mondta Lord Vetas. –
Csalódtam magában, Adamat. A lány a jó szándékunk záloga lett volna,
ajándék, amiért megtette, amit kértünk. Most azonban, azt hiszem,
vissza kell őt vinnem magammal. Vannak embereim, akik élvezik az
efféléket. – Előrelépett, és jelzett a pisztolyos fogdmegjének.
Adamat ökölbe szorította a kezét.
– Jól van! – mondta.
Lord Vetas megállt.
– Nem a villában tartóztatják le. A katedrálisban van, egy délutáni
imádkozást vezet. Kérem, csak hagyja itt nekem a lányomat.
Lord Vetas szeme megvillant.
– Hazudott nekem?
– Ez most az igazság, esküszöm!
– Pokolba! Te – intett a verőembernek – itt maradsz. Ha
megpróbálnak távozni, öld meg Adamatot, aztán a bokszolót és a lányt
is.
Lord Vetas kisietett a szobából, és erősen meglökte a vállával
Adamatot, ahogy elment mellette. Adamat felnyögött. Lord Vetas kiért
az utcára, és rohanni kezdett, frakkszárnyai lebegtek mögötte a szélben.
Adamat az ablakon át nézte, ahogy eltűnik a látóteréből. Hosszan
felsóhajtott.
– Jól vagy, apa? – kérdezte Asztrit.
– Igen. Örülök, hogy biztonságban vagy. Hogy van anyád?
 – Aggódik. Sikoltozott, amikor elhoztak.
– Bántották őt? És a bátyád, ő jól van?
– Josepnek levágták egy ujját. Még csak fel sem kiáltott.
– Josep nagyon bátor fiú.
– Most mi lesz, apa?
– Nem tudom.
Adamat nem várhatta meg Vetas visszatértét. Az mindnyájuk halálát
jelentené. SouSmith szemmel láthatóan járni is alig tudott, Asztrit pedig
csak egy kislány, de Adamatnak figyelmeztetnie kell Tamást.
– Maradj itt – suttogta Asztritnak.
– Hé! – szólalt meg a verőember, ahogy Adamat megindult a szoba
másik végébe.
Adamat megállt, és feltette a kezét. A fogdmeg közte és SouSmith
közt lóbálta a fegyverét. SouSmith szeme csukva volt, kezei a sebén
pihentek. Gyengén lélegzett. Miután eldöntötte, hogy SouSmith
kevésbé veszélyes, a férfi Adamatra fogta a pisztolyát.
– Csak inni akarok egyet – mondta a nyomozó.
A verőember szeme összeszűkült.
– Kérem. – Adamat feltartotta a kezét, hogy megmutassa, mennyire
remeg.
– Ja – mondta a fogdmeg. – Figyelni fogom, hogy nincs-e ott elrejtve
valami fegyvere.
– Mi? Egy töltött pisztoly az italszekrényben? Maga megőrült. Ha
azt hiszi, előrántok egy kést, álljon oda. – Adamat a szófára mutatott.
A verőember a szófa közelébe húzódott Adamattól.
– Figyelem magát.
Helyes. Adamat kivett a szekrényből egy palackot.
– Bort?
A verőember megrázta a fejét.
Adamat megnyitotta a bort egy dugóhúzóval, lecsavarta róla a
parafát, amelyet aztán ledobott egy polcra. Megtöltött két poharat,
remegő keze miatt a palack nyaka az üveg peremén csilingelt. A
verőember felé lépett.
– Biztos, hogy nem kér belőle?
– Előbb igyon maga – mondta a férfi. – Ismerem a trükköket.
– Szó sincs trükkökről – rázta a fejét Adamat. – Gondolja, hogy
megmérgeznék egy kétszáz kranás bort? És a méreg egyébként sem
dolgozik elég gyorsan. Még mindig lenne ideje lelőnie engem,
miközben haldoklik. SouSmith? Bort?
A bokszoló gyengén bólintott.
– Pardon – mondta Adamat, és felemelte a két poharat, ahogy
ellépett a verőember mellett, hogy megmutassa, nincsenek támadó
szándékai.
Mindkét poharat egyszerre ejtette el. Egyik kezével eltérítette a
pisztolyt, a másikkal beledöfte a fogdmeg nyakába a dugóhúzót. A
pisztoly elsült, és megsüketítette Adamatot. Kitört egy ablak, Asztrit
pedig felsikoltott. Adamat az egyik kézzel birkózott a verőemberrel, a
másikkal lökdöste – végül mindketten SouSmith-en landoltak.
A bokszoló hangosan felnyögött, majd a férfi fejét sonkányi
alkarjába szorította, és lefogta. Adamat még jóval azután is a
verőemberen maradt, hogy az abbahagyta a küzdelmet. Végül a kabátja
hajtókájánál fogva leemelte SouSmith-ről, és a padlóra ejtette. A
bokszoló felnyögött, és megvonaglott a szófán.
– Figyelmeztethettél volna – mondta a sebét tapogatva. – Megint
vérzek.
– Te nyápic. – Adamat megbizonyosodott róla, hogy a verőember
halott, és felnézett Asztritra. A lány a folyosóról figyelt. – Menj a
szobádba.
Asztrit csak állt ott, és reszketett.
Adamat felállt, levette véres kabátját, a padlóra dobta, és a karjaiba
vette Asztritot.
– Sajnálom, hogy látnod kellett. Jól vagy?
– Igen, apa. – Hangja remegett.
– Jó kislány. Most erősnek kell lenned, drágám. El kell menned
SouSmith-szel. El kell bújnod vele.
SouSmith a fájdalomtól grimaszolva feltápászkodott a szófáról.
– Nem vagyok én szoptatós dajka – ellenkezett. – Hová mész?
– Figyelmeztetnem kell Tamást.
– Lószart – mordult fel SouSmith. – Én megyek… – Elvesztette az
egyensúlyát, és megkapaszkodott a szófában.
– Vidd el Asztritot – mondta Adamat. SouSmith-hez vezette a lányt,
és kezét az ő kezébe tette. – Bújjatok el. Védd meg. Kérlek. – Vett egy
nagy levegőt. – Ha kudarcot vallok, hamar tudni fogod. Csak… tartsd őt
távol Lord Vetastól.
 SouSmith egy darabig Adamatot fürkészte, majd kurtán bólintott.
– Köszönöm, barátom.
– Nem fizetsz nekem eleget – mordult fel SouSmith.
– Történeteket írnak majd az önfeláldozásodról. – Adamat az
irodájába ment, és felnyitott egy nagy, egyszerű ládát a sarokban.
Kihúzta rövidkardját a tokjából, és ellenőrizte a pengét meg a
markolatot. Semmi különös nem volt ebben a kardban – a hadseregtől
kapta, mielőtt felügyelő lett belőle. Dísztelen volt, markolatát egy ovális
burok védte. Jó állapotban volt. Adamat lépéseket hallott maga mögött.
– Egy évtizede nem nyúltam hozzá – mondta. – Úgy látom, jó
állapotban van.
– Remélem is – válaszolta SouSmith.
Adamat megfordult.
SouSmith odanyújtott neki egy pisztolyt, extra lövedékkel és
töltetekkel.
– Járj szerencsével.
Kezet fogtak, és Adamat kilépett az ajtón.
 38.
FEJEZET

– Hogy fogja ezt megmagyarázni az Egyháznak? – kérdezte Olem.

– Könnyen – válaszolta Tamás olyan meggyőződéssel, amilyet pedig
nem érzett magában. – Az Egyház sem szereti nálam jobban, ha átverik.
Charlemund rendelkezésünkre bocsát majd mindent, amire szükségünk
lesz, hogy kiűzessük őt a kegyeikből. A fő-diocel csupa pompa és
hencegés. Nem fog pár óránál tovább ellenállni a vallatóinknak.
A hintó erősen rázkódott, ahogy közeledtek Charlemund
szőlőskertjéhez. Tamás Olemet fürkészte. A férfi talpig katona volt,
teljesíteni fogja a parancsait. De attól még nem volt bolond. Olem tudni
akarta, hogy nem vágtat vakon a halálába.
– Megkínzunk egy fő-diocelt? – kérdezte a testőr. Befejezte Tamás
hosszú csövű pisztolyának tisztítását és megtöltését. A tábornagy hálás
volt, hogy nem dohányzott lőpor közelében. Olem átnyújtotta
Tamásnak a fegyverét, és tisztítani kezdte a sajátját. – Tényleg azt hiszi,
hogy elárulja majd, amit tudnunk kell?
– Igen. – Tamás remélte, hogy elég önbizalom van a hangjában. A
fő-diocel letartóztatása őrületesen kockázatos lépés volt. Ha Adamatnak
nincs elég bizonyítéka, ha az Egyház figyelmen kívül hagyja a
bizonyítékot, a pokolba is, ha az Egyházat egyszerűen nem érdekli a
dolog, akkor Tamásnak vége. Semmi, még Kez kémeinek és
bérgyilkosainak roppant serege sem képes oly teljességgel elpusztítani
valaki életét, mint az Egyház.
A hintó egy rándulással megállt, és Tamás kinézett az ablakon. Egy
dragonyos lovagolt el mellettük, majd egy másik, aztán Sabon bukkant
fel az ablakban.
– Elfoglaltuk az őrházat a kapunál. A villában semmi mozgás.
– Nagyszerű – nyugtázta Tamás. Felemelte a pisztolyát, és a
csövével szalutált Sabonnak. – Menjünk be.
A hintó mozgásba lendült, és áthajtott a villa főkapuján. Az Egyház
két, lila és arany színeket viselő őre állt fejükre tett kézzel Tamás két
katonája közt, és csak nézték a hintót, ahogy elhalad előttük.
– Remélem, van annyi esze, hogy előreenged minket, uram – mondta
Olem.
– És maradjak le Charlemund arckifejezéséről, amikor közli vele a
vádakat? A pokolba is, dehogy. Magukkal együtt fogom felvonszolni
magam a lépcsőkön.
– Lehetséges, hogy ellenállást tanúsít majd.
Tamás megsimította a pisztolyát.
– Remélem is.
– Hajlandó megkockáztatni, hogy a testőreinél esetleg van néhány
légpuska? Már egy is elég.
– Elrontja a szórakozásomat, Olem. Tényleg.
Pár perccel később a hintó ismét megállt. Sabon kinyitotta az ajtaját.
– A házat és a kerteket körbevettük. Átkutattuk a kápolnát és a
legtöbb melléképületet. Charlemund hintója a kocsiszínben áll. A fő-
diocel valószínűleg a villában van.
Sabon nem tűnt boldognak.
– És? – kérdezte Tamás.
– Munkásoknak nyoma sincs, pedig ez egy szép nap. A
szőlőskertekben kellene lenniük, dolgozniuk kellene a mezőkön,
futtatniuk kellene a lovakat. De sehol senki. Nem…
Sabon következő szavát elnyomta egy halántékába csapódó golyó.
Hang nélkül esett össze, a hintó belsejébe vér spriccelt.
A légpuskák pukkanó lövéseinek hangját rohamozó katonák kiáltásai
követték. Egy golyó áthatolt a hintón Tamás feje fölött. Egy ló
felnyerített. A tábornagy az ajtó felé mozdult.
– Azt már nem, uram – ragadta meg a kabátját Olem.
 Tamás félrelökte a testőrt, és kihajolt a hintóból. Sabon a sárban
hevert, holt szeme üresen meredt az égre.
– A pokolba ezzel – mondta Tamás. Kiugrott az ajtón, és egy pillanat
alatt felmérte a teljes látóterében szétterülő villát. A meszelt
díszvakolatos homlokzat makulátlan volt, a magas, keskeny ablakok és
a régies stílusú, vastag téglák előnyt jelentettek a védők számára. Az
épület elülső részén legalább ötven ablak volt. Bármelyikből – vagy
mindegyikből – tüzelhettek légpuskákkal. Tamás az egyikben észrevette
egy légpuska csövét, és megeresztett arra egy lövést. Visszalépett a
hintóba, a becsapódó és lepattanó golyók hangja zavarta. Nekiállt
újratölteni.
– Mi a pokol…?
Olem kiugrott a hintóból, majd megfordult, a kabátjánál fogva
megragadta Tamást, és a vállára véve futott vele a szőlőskert felé.
– A pokolba magával! – fakadt ki Tamás. Felnyögött, ahogy a testőr
a földre dobta, és a lábába ismét belenyilallt a fájdalom. Olem
levetődött mellé, és puskájával a kezében lihegett. Egy árokban voltak,
Tamás csizmája alatt sár cuppogott. Lába borzalmasan égett, a kín az
elméjét ostorozta. Előkapott egy lőportöltetet a zsebéből, feltépte, és a
tartalmát a szájába ürítette. Dühös rágással ropogtatta el, és nem
foglalkozott a kén ízével meg a fogába hasító fájdalommal.
– Ez meg mi volt? – kérdezte.
Olem kilesett az árokból.
– A hintó hét vagy nyolc találatot is kapott, mióta eljöttünk.
Tamás nem válaszolt. A lőportransz gyorsan közeledett. A világ
hirtelen megpördült, neki pedig meg kellett kapaszkodni a fűben, hogy
le ne zuhanjon róla. Aztán az érzékszervei korrigáltak. Puskalövéseket
hallott, ahogy emberei viszonozni kezdték a tüzet, a dördüléseket a
feketelőpor illata kísérte. Tamás beszívta, hogy elmélyítse a transzot, és
kiűzte a fájdalmat a lábából.
– Nem csak egy-két légpuskájuk van – jegyezte meg Olem. Kilesett
az árok széle fölött, célzásra emelte a fegyverét, és lőtt. – Hanem
legalább húsz. Valószínűleg több. – Lebukott. – És Felügyelőik is
vannak.
– Biztos benne?
– Most láttam egy ronda óriást az ablakban.
 Tamás végzett a pisztolya újratöltésével. Lábfájása lassan
visszaszorult agya egy hátsó részébe.
– Felügyelők. Gyűlölöm a Felügyelőket. – Kilesett a fedezéke
mögül. A villa homlokzata szokványosnak tűnt, ám ablakai nyitva
voltak, és fegyvercsövek villantak ki rajtuk. Látta mögöttük a
Felügyelők groteszk formáit, ahogy Charlemund testőreinek rikító
színeit is. Elsütötte a pisztolyát, és egy fél lőportöltet elégetésével a
megfelelő helyre irányította a golyót. Az egyik puska eltűnt az
ablakokból.
– Ki figyelmeztette őket? – vicsorogta Tamás. – Kém van a saját
embereim között. Az elitem sorai között!
– Amiatt kellene aggódnunk, hogy elég emberünk van-e – jegyezte
meg Olem. – Kevesebb mint százat hoztunk, és ha sok Felügyelő van
odabent a testőrsége mellett, akkor bajban vagyunk.
Hirtelen Vlora ugrott oda melléjük.
– Uram. Vissza kell vonulnunk. Súlyos veszteségeket szenvedünk. A
kocsimból két embert vesztettem csak akkor, amikor fedezékbe
vonultunk.
– Pokolba – fakadt ki Tamás. Nem volt elég katonájuk, hogy
elkapják Charlemundot, ha azonban visszavonulnak, egy órán belül
eltűnik. Kizárt dolog, hogy elég gyorsan visszaérjenek egy erősítéssel. –
Körbezárjuk, hogy ne juthasson ki. Nem tudják, hogy száz vagy ezer
emberünk van. Vlora, neked el kell innen tűnnöd. Menj vissza a
helyőrséghez. Nem, inkább Lady Winceslav birtokára, az közelebb van.
Azt akarom, hogy egy órán belül legyen itt kétezer ember az Adom
Szárnyaitól.
– Uram, küldök valakit.
– Nem, te magad menj. – Tamás lehunyta a szemét, és újra meg újra
látta, ahogy a golyó becsapódik Sabon fejébe. Nem fog ma még egy
barátot elveszíteni. Megveregette Vlora vállát. – Ez parancs, katona.
Menj!
Vlora felpattant, és rohanni kezdett. Tamás megkockáztatott még egy
pillantást a villára.
Az egyik hintó feldőlt, amikor egy sérült ló kitépte magát előle, és
elvágtatott. Négy katona kuporgott a kocsi mögött, kétségbeesetten
töltötték újra a fegyvereiket.
 – Ott nincsenek jó helyen – mondta Tamás. – Fedezőtüzet kell
biztosítanunk nekik, hogy visszavonulhassanak egy árokba vagy a
szőlőskertbe.
Alig fejezte be a mondatot, amikor mágia tépett keresztül a felborult
hintón. A villanás elvakította, és elfordult, közben emberek sikoltottak
fel. A hintó kettészakadt, darabjai két oldalra szálltak, mintha csak egy
isten keze hajította volna el őket. A katonák megtépázva,
szalagdarabokként repültek a levegőbe. Egyikük Tamás gödre mellett
landolt.
A tábornagy elejtette a pisztolyát, és kimászott az árokból.
– Uram!
Az ereiben lüktető lőportransszal Tamás alig vett tudomást a térdét
horzsoló kövekről. Kézzel húzta magát előre a földön, és egy pillanat
alatt odaért a katonához. Megfogta a lábát. Egy lövés dördült el nem
sokkal a feje fölött. Olem állt ott összeszorított foggal, nála jobb
célpontot nyújtva, hogy magára vonja az ellenséges tüzet. Megragadta
Tamás kabátjának hátát, és őt meg a katonát is visszahúzta az árokba.
– Uram, mi a pokol! – kiáltotta. – Meg akar halni?
– Hogy van? – De Tamás most már látta, hogy a mágia egyenesen
keresztülhasított a katonán. A mellkasa teljesen eldeformálódott,
képtelenség volt megmondani, hol ért véget a hús, és hol kezdődött a
véres egyenruha. Olem a szája fölé tette a fülét, majd megrázta a fejét.
Ismét varázslat csapott le. Sikolyok hallatszottak a szőlőskert felől,
ahol jó pár katona húzta meg magát. Tamás a fogát csikorgatta.
– Ez Nikslaus lesz. – Újratöltötte a pisztolyát, és kinézett az árokból.
– Hol vagy, te arrogáns szarházi? – Kinyitotta a harmadik szemét,
dühösen leküzdte a szédülést, és végigpásztázta a villát.
– Ott – mondta. Egy sor élénk színű folt jelezte, hogy a varázsló egy
szoba ablaka mögött guggol, nem messze a bejáratai ajtótól. A tégla
megállítja a golyót. Viszont a golyó megkerülheti a téglát. Elmorzsolt
egy lőportöltetet. Már a ravaszon volt az ujja, amikor észrevett egy
fényvillanást.
– Tükrök. A pokolba. Tükröket használ. Egy mágusdobozban van.
– Egy miben? – kérdezte Olem.
– Egy páncélozott doboz. Beleteszik a mágust, akinek van ott egy
lyuk meg egy sor jó tükör, hogy lássa, mire céloz, és egész
hadseregeket téphet szét anélkül, hogy egy lőpormágus leszedhetné. A
doboz forró és szűkös, de egy közelharcban is életben tartja a varázslót.
Charlemund készült erre a csatára.
– Nem tudja kilőni a tükröt?
Tamás már éppen arra készült.
– Lesz tartaléka – mondta. A puska megrándult a kezében, a golyó
pedig széttörte a tükröt. – De nyerhetünk vele egy kis időt.
– Uram – rángatta meg Olem a kabátját. – Beszüntették a tüzelést.
Saját katonáinak lőporos puskái néha-néha dördültek el, a légpuskák
pukkanásai pedig teljesen megszűntek. Reszketve felsóhajtott. Hány
embert veszíthetett el máris?
– Tamás! – hangzott egy kiáltás a villából.
– Lehet, hogy csak a pozícióját próbálja kifürkészni, uram – mondta
Olem.
– Tamás, beszélnünk kell!
– Igen, a kivégzésedről – morogta a tábornagy.
– Uram. – Olem hangjában figyelmeztetés lapult. – Óvatosan. Nem
sok emberünk maradt. Talán nem ártana meghallgatnunk.
– Tamás! – kiáltott Charlemund. – Vannak Felügyelőim és van egy
varázslóm. Darabokra tépjük az embereit, mielőtt esélyük lenne
visszavonulni.
Tamás mély levegőt vett, próbálta visszaszorítani a haragját. Sabon
holtteste a kőútról gúnyolta őt.
– Lássuk, mit akar.
Amikor Tamás felállt volna, Olem a vállára tette a kezét.
– Majd én, uram. – Hason lecsúszott az árok mélyére vagy másfél
métert. – Ne lőjenek! – kiáltotta, majd felállt.
– Hol van az ura? – kérdezte Charlemund.
– Mit akar? – kérdezett vissza Olem.
Ezt egy kis szünet követte.
– Beszélni. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni
valamiben. Tamás, találkozom magával egy tűzszüneti zászló alatt.
– Miért bíznánk magában? – kérdezte Olem.
– Megkérdőjelezel, fiú? – üvöltött fel a fő-diocel.
Olem rezzenéstelen tekintettel bámult a villára.
– A szent ruhákra esküszöm, hogy nem esik bántódása a villámban.
– Jöjjön ki ide, és beszéljen itt.
 – Hogy kapjak egy golyót? Túl jól ismerem Tamást. Én a Kötél
embere vagyok.
Tamás szerette volna fellógatni arra a kötélre. Jelzett Olemnek, aki
visszafeküdt a hasára, és odakúszott hozzá.
– Ez öngyilkosság, uram. Nem bízom benne.
– Nincs elég emberünk, hogy elfogjuk. Nikslaus segítségével
könnyedén szétszed minket, és őt nem tudjuk lelőni.
– Mit tehetünk?
– Küldessen több emberért. A társaság többi tagjáért. Ha szóval
tudom tartani, amíg Andriya, Vidaszlav és Vlora ideérnek…
– Az erősítésnek órákra lesz szüksége – jegyezte meg Olem.
– Akkor is… – Tamás a villát fürkészte. Még mindig nem volt jele
Charlemundnak. A Felügyelők és a kez Kiváltságos jelenléte elég
bizonyíték volt, hogy tudja, nem követtek el hibát. Tényleg Charlemund
volt az áruló. Mit akarhat? Kidumálni magát a szituációból? Vagy csak
pajzsként van szüksége Tamásra? Felesküdött a Kötélre, de mennyit
jelent ez egy olyan embernek, mint ő?
– Adja ki a parancsot az erősítéshez – mondta Tamás.
Olem elsietett a katonák egy közeli csoportjához. Néhány másodperc
múlva vissza is ért.
– Megtörtént.
– Tamás! – kiáltott Charlemund. – Nem várok egész nap. Folytatjuk
a lövöldözést, vagy engedi, hogy megmagyarázzam a dolgokat? Legyen
ésszerű!
– Ésszerű – köpött ki Tamás. – A rohadék elárul engem, és
ésszerűségről beszél. Mégis mit fog mondani? Hogy Adró megmentése
érdekében akart megegyezni Kezzel?
– Bármit összehordhat, uram – mondta Olem. – Sose bízzon egy
férfiban, aki gyönyörű nőkkel veszi körül magát. Főleg, ha az egy pap.
– Bölcs szavak.
– Be fog menni, ugye?
– Igen.
– Magával megyek.
Tamás szóra nyitotta a száját.
– Dugja fel a seggébe, uram. Magával megyek. – Olem felállt, és
jelzett egy közeli katonának. – Ne engedjék, hogy elhagyják ezt a
helyet. Még akkor se, ha túszul ejtik a tábornagyot. Lőjék agyon őket.
Kresimir palotája hatalmas volt. Tániel sosem látott ehhez foghatót,
sem Adopestben, sem Kezben, sem Fatrasztában. Végignézett az utcán,
és nem látta a végét. A Kresim Kurgában lévő többi épülettel
ellentétben a szikla nem feketedett meg a koromtól. Vulkáni volt,
mintha a hegy egyetlen hatalmas darabban köpte volna ide, és hagyta
volna kihűlni. Az oldalai olyan simák voltak, hogy Tániel látta magát
bennük. Nem látott viszont rajta sem egyetlen repedést, sem egyetlen
szerszámnyomot.
– Ez a hatalmas épület volt Kresimir földi otthona – magyarázta Del,
miközben a bejáratot keresték. – Évtizedekig élt itt a Predeii-ekkel.
– Igen – erősítette meg Bo, ahogy végigsimított a tiszta falon. –
Emlékszem, hogy olvastam erről a helyről. De hogy jutunk be?
Varázslattal?
– Van egy bejárata.
– Oroszlánok!
A kiáltás kis csoportjuk végéről jött. Del reszketve lapult a falhoz.
Tániel megragadta, és előrelódította.
– Gyerünk! – kiáltotta. – Futás.
Látta az első oroszlánt, amint felbukkan egy utcából, amelyet
nemrég hagytak el, párnás hátsó lábai ütemesen puffantak, mellső
karmaival az utcakövekbe kapaszkodva vett lendületet. Háromszor
akkorára nőtt, mint egy kutya, fogai élesek voltak, állkapcsa vértől
vöröslött.
Tániel és társai rohanva keresték az épület bejáratát.
– Megunták Julene üldözését? – kérdezte Tániel Bótól futás közben.
– Vagy elriasztotta őket – lihegett a Kiváltságos. A teljes kifulladás
határán állt. Tániel megragadta a vállát, és húzni kezdte maga után. Az
első oroszlánt továbbiak követték. Összesen hatan voltak.
– Pole! – kiáltotta Tániel. – Ha van valami trükk a tarsolyodban a
dögök ellen, húzd elő!
Ka-poel előresprintelt, és csak akkor állt meg, amikor már volt némi
távolság közte és a többiek között. Babákat vett elő a táskájából. Ezeket
a korábbiakkal ellentétben nem emberekről mintázta. Vadállatokat
formáztak: barlangi oroszlánokat. Kettőt a lábánál fogva nekicsapott a
vulkanikus épületnek.
Az egyik oroszlán felüvöltött, és a földre csúszva a fejéhez kapott a
mancsával. Ka-poel elejtette az egyik babát, és rátaposott. A földön
fetrengő oroszlán szétrobbant, testéből vér spriccelt, mintha egy
láthatatlan kéz nyomta volna össze.
Ka-poel visszatette a másik babát a táskájába.
A barlangi oroszlánok nekiestek szétzúzott társuknak. Fogak téptek,
és karmok villantak. Az egyik csak egyet harapott a döglött állat
húsából, és már rohant is tovább, vércsíkot húzva maga után, ahogy
Tániel és az Őrök felé közeledett.
– Ne, az túl hangos lesz! – kiáltott Tániel.
Elkésett. Fesznik meghúzta a ravaszt. A lövés lecsúszott az oroszlán
fejéről, és az állat hirtelen megtorpant meglepetésében. A durranás
végigvisszhangzott az épületek közt, félbeszakítva a hosszú csendet.
Füstcsík terjedt szét Fesznik fölött. A többi barlangi oroszlán
abbahagyta a lakomáját, és feléjük nézett. Tániel nyelt egy nagyot.
Ennyit a meglepetés erejéről.
A lövés utáni döbbent csendben halk fütyülés töltötte meg a levegőt.
Tániel a hang forrása felé fordult.
Rina egy csontfuvolát tartott a szájánál. A hang növekedett, majd
megszűnt, a kutyák pedig a fülüket hegyezték.
– Nyomás – mondta Rina.
Leválasztotta a három nagy kutyát a hámról, mire azok kilőttek a
lakmározó barlangi oroszlánok felé. A vadállatok mintha észre sem
vették volna őket, folytatták elesett társuk húsának marcangolását. Az
egyik meglepetten felüvöltött, amikor Kresim oldalról nekirontott. A
masztiffok nem vesztegették az idejüket. Egyenesen torokra mentek, és
az oroszlánok meg a kutyák dühödt szőrkavalkáddá váltak.
A barlangi oroszlánok mérete és karmai nem sokat értek, amikor a
kutyák meglepték őket. Felülkerekedtek az oroszlánokon, és hármukat
gyorsabban elintézték, mint azt Tániel lehetségesnek tartotta volna.
Aztán együtt rontottak rá a maradék kettőre, miközben az utcán még
több barlangi oroszlán bukkant fel mögöttük.
– Futás! – kiáltotta Tániel.
– Ide. – Bo már jóval előttük járt, és őrülten integetett nekik. Amikor
beérték, egy ajtót találtak az épület kövébe vágva. Két ember kellett
hozzá, hogy kinyissák, egyrészt a kő súlya, másrészt a több évszázados
használatlanság miatt.
Amikor a csoport utolsó tagja is bent volt, becsukták mögötte az
ajtót. Nem volt rajta sem retesz, sem zár.
 – Hol van Rina? – kérdezte Bo.
Újra kinyitották az ajtót. Rina lentebb, pisztollyal a kezében állt az
utcán. Egész testében remegett, ahogy az oroszlánok a kutyáira vetették
magukat.
– Gyere már! – kiáltott neki Tániel.
– Nem hagyom őket magukra. – A nő halk hangja tisztán terjedt a
csendben.
Bo kilépett az utcára. Felemelte kesztyűs kezét, és megrántotta egyik
ujját, mintha csak üvegen koppintana vele.
Hirtelen viharos szél vágott keresztül az utcán. Rina a kalapja után
nyúlt, ahogy az az ég felé röppent. A harcoló állatok szétváltak,
horpaszukat vér borította – csodával határos módon a három kutya még
mindig élt. Az állatok mind óvatosan vizslatták Bót. A szél
felkorbácsolódott körülöttük, és meglódult. A kutyák elbukfenceztek a
levegőben a hátramaradt barlangi oroszlánoktól, nekicsapódtak
Rinának, és magukkal sodorták. Bo visszalépett az ajtón belülre. A
kutyák és a nő követték, aztán az ajtó becsukódott mögöttük, és bezárta
őket a sötétségbe.
Valami nekipuffant az ajtónak. Tániel a hátával kitámasztotta, és a
többiek is csatlakoztak hozzá. Kívülről barlangi oroszlánok tompa
vicsorgása szűrődött be. Valaki meggyújtott egy gyufát.
Bo a földön hevert, a kutyákkal és Rinával egy kupacban. Az egyik
kutya szűkölt, Bo és Rina pedig eszméletlenek voltak – vagy akár
halottak, amennyire Tániel ki tudta venni. A gyufa fényénél végignézett
a társain. Arcukon izzadság és félelem ült, és beborította őket a… mi?
Hamu? Honnan jött? Tániel lenézett a földre, amelyet vagy harminc
centi vastagon ősrégi hamu borított. Egykor tűz dühönghetett az
épületben, elpusztítva benne mindent. Csak a falai maradtak meg. A
társaira nézett. Egész idáig jöttek vele, és miért? Hogy egy halott
városban barlangi oroszlánok vadásszanak rájuk, akár az állatokra?
Tániel a kudarc rettenetes súlyát érezte magán.
– Hol van Del? – kérdezte. A szerzetest sehol sem látták. Tániel a
nevét kiáltotta, de nem érkezett rá válasz. A hamuban lábnyomok
vezettek az épület közepe felé. Tániel még egy puffanást hallott az
ajtón, majd pedig karmok kaparászását a fán.
Tániel az ajtónak támasztott háttal felszippantott egy csipetnyi
lőport. Érzékei minden kis, fentről jövő, tűszúrásnyi fényforrást
felnagyítottak, hogy láthasson. Egy hatalmas, nyitott térben voltak, egy
sötét csarnokban, ami inkább tűnt bányának, mint épületnek. Vett egy
nagy levegőt, és próbálta megőrizni a nyugalmát.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy palota – mondta.
– Tániel!
A hang visszhangzott körülöttük.
– Del?
– Erre, Tániel. Gyorsan!
– Bo megsérült.
– Nincs időnk. Ide kell jönnöd.
Újabb puffanás az ajtón. Egy barlangi oroszlán felsírt odakint.
– Zárva tudjátok tartani? – kérdezte Tániel.
– Menj – válaszolta Fesznik. – Elboldogulunk. Menj, és öld meg
őket.
– Maradj itt – mondta Tániel Ka-poelnak. – Segíts nekik az ajtóval.
Nem foglalkozott a lány tiltakozó gesztusaival, futni kezdett. A
padló csiszolt, tökéletesen egyenletes volt. Lehet, hogy a hamu alatt
márvány húzódott. Eltávolodott a mögötte égő gyufa fényétől, és
próbálta meghatározni Del hangjának forrását. Aztán feladta, és inkább
a hamuban hagyott lábnyomokat követte. A fentről jövő, aprócska
fények épp elegendőnek bizonyultak, hogy a lőportransz segítségével
lásson bennük.
Delt egy olyan hatalmas lépcső mellett állva találta, amilyet királyi
báltermek belsejébe szokás építeni. Nem volt rajta korlát, és mivel
túlélte a tüzet, amely sok évvel ezelőtt az egész épületet kibelezte,
ugyanabból a sziklából kellett lennie, mint a falaknak.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy palota – mondta Tániel.
Del borzalmasan reszketett. Szinte alig tudott állni. Úgy nyújtotta
mindkét kezét Tániel felé, mintha csak könyörögni akarna neki.
– Valaha ez egy hatalmas palota volt. Ezer és ezer szoba, tele a
legnagyszerűbb fabútorokkal és szőnyegekkel. Ha lenne fény, látnád a
hamut. Csak a burkolat készült edzett sziklából. Kresimir műve. A
belsejét emberek építették, fával és szerszámokkal. Mind elégett. Mind
odavan. – Hangja kísértetiesen visszhangzott.
– Ablakok nincsenek?
– Gyere. – Del a lépcsőre mutatott. – Elég magasra kell jutnunk,
hogy lássuk a kolosszeumot. Mindjárt itt a nyári napforduló.
Olem segített Tamásnak felállni, és kikászálódni az árokból. A
tábornagy megigazította kabátját és az övét, és lesöpörte a térdét.
– A kardomat – mondta. A hintóhoz bicegtek, ahol Tamás hátat
fordított a villának, és Sabon holtteste fölé hajolt. – Sajnálom, barátom.
Az arroganciám csapdába vezetett minket. És most egy újabba fog
vezetni. Bocsáss meg nekem.
– Uram. – Olem átnyújtotta neki a kardját, és odacsúsztatott egy
adag lőportöltetet is. Eleget, hogy megöljön vele egy egész századot.
– Golyók? – kérdezte Tamás.
Olem megpaskolta egyenruhája mellzsebét.
Tamás felcsatolta a kardját, és a villa felé fordult. Lépésről lépésre
haladt, egyik kezét a botján, a másikat Olem vállán tartva. Hadd
higgyék csak, hogy gyenge. Valóban az, de még a kelleténél is
gyengébbnek látják majd. Tamás minden lépésnél várta a légpuska
pukkanását vagy a mágia szivárványszínű villanását. Végül elérte a
bejárati ajtót.
– Még élek – mondta.
Olem rábámult.
– Nem nyugtatott meg.
A villa kétszárnyú ajtajának egyik oldala kinyílt. Egy Felügyelő állt
a küszöbön, légpuskával a hóna alatt. Olem felsegítette Tamást a
lépcsőn, majd be az épületbe. Az ajtóban megállt, hogy a szeme
hozzászokjon a tompább fényhez. Négy Felügyelőt és három egyházi
őrt számlált, mindegyik rá célzott a légpuskájával.
Az előcsarnok minden centiméterét fehér márvány borította, a falak
mentén pedig minden oldalon beépített padok húzódtak. A helyiség
közepében Charlemund márvány mellszobra állt egy oszlopon – az
egója megtestesülése. Az előcsarnok minimalizmusa azonban
megtévesztő volt. Tamás belátott a környező, jól megvilágított, arany-
és bársonyborítású szobákba, amelyek tele voltak élénk színekkel és
festményekkel.
– Hagyja nyitva az ajtót, hogy az embereim lássák, biztonságban
vagyok – mondta a legközelebbi Felügyelőnek. Az gúnyosan vigyorgott
rá.
Az egyik oldalsó szobából Charlemund lépett az előcsarnokba.
– Fogják el – mondta.
 Valaki bezárta az ajtót Tamás mögött. A kardjához nyúlt, de egy
Felügyelő megragadta a csuklóját, közben egy másik a légpuskája
tusával Olem hasába vágott. A testőr felnyögött, és térdre esett. Tamás
megroggyant Olem támogatása nélkül, a lábában lüktető fájdalom
áthatolt a lőportranszon.
– Maga szerint ez jóhiszeműség? – vicsorgott Tamás.
– Szerintem maga bolond – válaszolta Charlemund. – Egyébként
nem hazudtam. Amíg az én gondjaimban van, nem fog baja esni. De
hogy a Délormon mi történik majd magával, az már nem az én dolgom.
– A Délormon?
Charlemund fél kézzel lesimított egy gyűrődést a párbajuniformisán.
– Igen.
– Hogy érti, hogy Délormon? – kérdezte Olem, ahogy kezdett
feltápászkodni.
– Hallgattassa el a kutyát – mondta Charlemund.
Egy Felügyelő fejbe vágta Olemet a légpuskájával. A testőr elterült a
padlón, homlokából vér szivárgott.
Tamás ökölbe szorította a kezét, és kényszerítette magát, hogy ne
gyújtsa be a lőport. Ahhoz Nikslausnak is a helyiségben kell lennie.
– Ajánlom, hogy ne legyen semmi baja.
– Szeretném tudni, hogy miről beszél Őkegyelme. – Nikslaus lépett a
csarnokba, a homlokáról izzadságot törölgetett. Kez egyenruhája
piszkos és gyűrött volt a mágusdobozban való kuporgástól. – Tamás
nem megy a Déloromra. Velem jön Kezbe.
Charlemund Nikslaushoz fordult.
– Többé már nem. Kresimir ma fog megérkezni. Az egyetlen
reményünk, hogy megakadályozzuk Adró teljes elpusztítását, az, ha
magunkkal visszük ezt a koszba született disznót.
Nikslaus a Kiváltságos kesztyűjét húzogatta.
– Engem nem érdekelnek a babonái, Excellenciás uram, és nem is az
Egyháznak felelek. A királyomat követem, ő pedig egy rönkön akarja
látni Tamás fejét.
– Nem lesz Adró, amit megosszunk egymás közt, ha nem csillapítjuk
le Kresimirt – ellenkezett Charlemund.
Nikslaus keze ökölbe szorult.
– Nélkülem nem jut ki ebből az országból – jegyezte meg.
– Maga sem nélkülem.
 Olem Tamás lába mellé kúszott. A tábornagy a botjára támaszkodott,
és lehajolt hozzá, felkínálva a vállát Olemnek, hogy az felhúzhassa
magát.
– Fel tud állni?
Olem egyik szemöldöke felhasadt. Kitörölte a vért a szeméből, és
megtapogatta a homlokát.
– Küldje őket a pokolba, uram.
Tamás kiegyenesedett, és mindkét kezét a botjára helyezte. Nikslaus
feléje fordult, ahogy megérezte a veszélyt, és összevonta a szemöldökét.
Tamás érezte, ahogy Nikslaus kinyitja a harmadik szemét.
– Képes mágiát használni! – A Kiváltságos keze felröppent a
levegőbe, ujjai dolgozni kezdtek a levegőben.
Tamás meggyújtotta a lőport. Olem a levegőbe dobta a golyókkal teli
zsákot, a tábornagy arra koncentrált. A zsák szétrepedt, darabjai a
padlóra hullottak. Emberek estek össze, légpuskák koppantak az öreg
márványon, vér spriccelt a falakra. Fény villant Nikslaus előtt, ahol
golyók csapódtak a hirtelenjében felhúzott légbarikádba.
– Futás! – kiáltotta Nikslaus, az ujjai őrülten mozogtak.
Charlemund még egy pillanatig Tamást bámulta, mielőtt megfordult,
és rohanni kezdett.
– Ne hagyja, hogy elszökjön – mondta Tamás. Nem vehette le a
szemét Nikslausról: egyetlen hiba is a halálát jelentené. Le kellett
foglalnia Nikslaus kezét. Lőport gyújtott, és a lehető legkisebb
adagokban használta fel az energiáját, tucatnyi golyót tartva és pörgetve
a levegőben. Nikslausra eresztette őket. A Kiváltságos ujjai fürgén
táncoltak, és Tamás harmadik szeme látta a színes villanásokat,
amelyek a golyók becsapódását jelezték a láthatatlan pajzsokba. Még
több lőport gyújtott meg, és még erősebben küldte útjukra a golyókat.
Olem felállt, és karddal a kezében elrohant Nikslaus mellett, hogy
aztán megtorpanjon, amikor öt egyházi őr érkezett a csarnokba, akik
először felmérték Nikslaus és Tamás néma csatáját, majd Olem felé
fordultak.
Tamás erősen szorongatta a botja markolatát. Támadásai egyre
közelebb jutottak Nikslaushoz, ahogy a mágus védelme gyengülni
kezdett. Megvolt a határa annak, hogy milyen gyorsan tudja visszaverni
a golyókat, Tamás pedig nem hagyott neki időt arra, hogy jobb pajzsot
varázsoljon magának. A tábornagy Olem felé pillantott. A testőr egy
ellenfelével már elbánt, de a többiek még így is túl sokan voltak. Szinte
ugyanúgy készülték legyűrni, mint ő Nikslaust.
Tamás kezdett kifogyni a lőporból, Charlemund pedig kezdett túl
nagy előnyre szert tenni.
Nikslaus megpiszkálta az orrát az egyik kesztyűs kezével, és ezzel
időt adott Tamásnak, hogy egy marék golyót Olem támadóira hajítson.
A lövedékek szemeken és szájakon hatoltak át, a célpontok azonnal
összerogytak. Olem előrelendült, átugrotta a holttesteket, és
Charlemund után eredt.
Nikslaus megint az orrához nyúlt.
Tamás elvigyorodott.
– Allergia?
Nikslaus tett egy lépést hátrafelé. Tamás ráhajolt a botjára, és
bicegve követte. Nikslaus a fogát csikorgatta, és továbbhátrált. Tamás a
botjával koppintott a márványon.
Nikslaus ujjai forogtak és ugráltak. Izzadság kezdett csorogni a
homlokán, ahogy Tamás még több golyót küldött felé. Mindegyik
visszaverődött a pajzsról, és elkanyarodott. Tamás lassan kifutott a
lőporból. Levegőt szívott be, és az elhasznált lőpor illatától lüktetni
kezdett a vére. Mély lőportranszban volt.
Nikslaus vad mozdulatot tett a kezével, és rekedten üvöltött.
Tamás is felkiáltott, ahogy koncentrációjában megtörve a padlóra
borult. Kettétört botjára, majd Nikslausra pillantott. A Kiváltságos
előrelépett, és fölé állt. Ujjait készenlétben tartotta, mintha éppen
csettinteni akarna velük. Inge izzadságban úszott, haja szanaszét állt.
Lenézett Tamásra.
– Vén bolond.
– Maga nyert – mondta Tamás, és meggyújtott egy kis lőport.
Nikslaus felsikoltott. Hátratántorodott, közben a bal kezéhez kapott.
Beleütközött a Charlemund mellszobrát tartó oszlopba. A szobor egy
csattanással a padlóra hullt, széttörve a márványt, Nikslaus pedig
megbotlott az oszlopban, és elesett.
Tamás négykézlábra állt, és nem törődött a lábát kínzó fájdalommal.
A bot nagyobbik részének segítségével sikerült egy lábra kászálódnia.
Odabicegett Nikslaushoz, és meggyújtott egy kis lőport. Nikslaus ismét
felsikoltott, ahogy a golyó átment a jobb kezén, keresztülszakítva
Kiváltságos kesztyűjének misztikus szimbólumait. Nikslaus a két
tenyerében lévő egyforma, golyó ütötte lyukat bámulta. Fehér kesztyűi
véresek voltak, a vérfoltok pedig eltakarták a megmaradt rúnákat.
– Most már tudja, hogy milyen, ha elveszik magától az erejét –
mondta Tamás. Kihúzta a kardját, és letérdelt Nikslaus mellé. Tamás a
varázsló egyik kezét a sajátjába vette, és lehúzta róla a kesztyűt.
Nikslaus nyöszörgött.
– Azok aztán igazán érzékeny ujjak – jegyezte meg Tamás.
 39.
FEJEZET

Adamat megállította bérelt hátasát a villa kapuja előtt. A ló

megrántotta a fejét, oldala tajtékzott a hosszú galopptól. Adamat
letörölte az izzadságot a homlokáról, és megpaskolta az állatot. Látta a
villa legtetejét, és a felé igyekvő hintókat.
– A fő-diocel nem fogad látogatókat. – Ezek Tamás emberei voltak,
sötétkék egyenruhás katonák, ezüstös hajtókával. Az egyik Adamat felé
intett a bajonettes puskájával. – Gyerünk. Majd olvassa el a holnapi
újságot.
Adamat kicsit megpihent, hogy összeszedje magát, lova ficánkolt
alatta.
– Nem úgy néz ki, mint aki sokat lovagol – jegyezte meg a katona
egy félmosollyal.
– Nem is – csattant fel Adamat. – Figyelmeztetnem kell Tamás
tábornagyot.
A katona könnyed modora eltűnt. Közelebb lépett, társa pedig
közben Adamat másik oldalára került.
– Figyeljen – mondta Adamat, ahogy a lova elhúzódott a katonától.
Rántott egyet a kantáron. – Adamat vagyok, a tábornagy nyomozója.
Tamás csapdába sétál.
A katona szigorúan nézett rá.
 – Hallottam emlegetni a nevét – mondta lassan. – Rendben, menjen.
És ne csináljon magából hülyét.
Adamat elkeseredetten bólintott. Még mindig nehezen lélegezett. Az
egyetem óta nem lovagolt így.
A kaput kinyitották előtte, és ő áthajtotta rajta a lovát. A kövezett
behajtón jártak, ahol rögtön galoppra fogta a szerencsétlen állatot.
Ráhajolt a nyakára, a gyeplőt pedig úgy szorította, hogy elfehéredtek az
öklei. A hintók a ház környékén, a villa előtti szökőkút körül álltak.
Puskalövések riasztották meg a lovat, így elvétett egy lépést, és egy
árok felé billent. Adamat felkiáltott, ahogy lerepült a hátáról. Teljesen
elszállt az árok fölött, majd keményen a földnek csapódott, és
továbbgurult – egy szőlőtönk állította meg. Négykézlábra állt, és fájó
oldalát tapogatta.
– Rosvel pöcsére! – Keze egy apróbb vágástól vérzett. Beletörölte a
kabátjába, felállt, és végigtapogatta mellkasát és oldalait. Csontja nem
tört, de gazdagodott egypár komoly zúzódással. Hátasa zihálva hevert
az árokban. – Veled már nem jutok messzebbre, mi?
A lövöldözés folytatódott. Kiáltások vegyültek bele. Elkésett, Vetas
emberei már figyelmeztették a fő-diocelt. Behunyta a szemét. Mit
tehetne? Ez az egész az ő hibája. Nem volt nála puska, csak egy pisztoly
és egy kard. Visszatért az útra, közben a ház környékét fürkészte. Egy
hintó felborult, a katonák szétszóródtak a szőlősben, és ismeretlen
támadókkal folytattak tűzharcot. A villánál nem lehetett látni sem
torkolattüzeket, sem lőporfüstöt. Mire lőnek Tamás emberei? Megrázta
a fejét. Hát persze, az ellenségnek légpuskái vannak. A pokolba.
Adamat visszament az árokhoz, és befutott a szőlőskertbe. A villától
tisztes távolságra maradva vágott át a szőlősön, és egy istálló mögött
bukkant ki belőle. Itt-ott kékkabátos katonákat látott, ahogy fedezékük
mögött kuporognak, de lövéseik egyre ritkásabbak lettek. Ez nem sok
jóval kecsegtetett.
Átugrott egy köteg tűzifát, és csaknem Tamás egyik katonáján
landolt. A férfi feléje fordította puskáját, és kevés híján felnyársalta a
bajonettjével. Fiatal volt, tapasztalatlan és meglehetősen riadt tekintetű.
– Nevet! – követelte remegő hangon.
– Vidd ezt a képemből. – Adamat arrébb lökte a puskát. – Adamat
vagyok. Tamás az egész birtokot körbevette?
 A katona gyanakodva méregette. Keze remegett. Valószínűleg még
sosem látott igazi ütközetet.
Adamat elkapta a grabancát.
– Hallod azokat a lövéseket? Megtámadták az elöl lévőket.
Valószínűleg figyelemelterelés, hogy Charlemund megszökhessen.
A katona habozott.
– Nem bízom magában – jelentette ki lassan.
– Szentséges pokol, nézd! – Adamat a házra mutatott.
A katona megpördült, Adamat pedig keményen belekönyökölt a
nyakába.
– Bocsánat – mondta, ahogy elvette tőle a puskát. Nekitolta az
eszméletlen fiút a tűzifakötegnek, és Tamás többi katonáját keresve
kinézett mögüle. Észrevett egyet a ház sarka közelében, ahogy a bejárat
felé kúszott. Jobban izgatták a tűzharcban részt vevő bajtársai, mint az,
hogy valaki hátul megszökhet.
– A fenébe is, egyedül kell elintéznem. – Behúzott nyakkal futott,
amíg a villa mögé nem ért. Elbújt egy pajta mögé, és hallgatózott. A
lövések elhallgattak. Óvatosan kilesett a pajta mögül. A villa hátsó
része egy nyitott oszlopcsarnok volt, egy napernyőkkel és
ponyvatetőkkel leárnyékolt napozókert. Átfutott rajta egy kavicsos
gondnoki út is, amelyen egy egyetlen lóval húzott kocsi állt, a
vezetőülésen egy ismerős, nyomorultul festő kocsissal. Adamat őröket
keresett, de egyet sem látott. Odafutott a kocsihoz.
– Siemone – szólította meg a kocsist. A fiatal pap döbbenten nézett
rá, nagy zavarodottságában még azt is elfelejtette, hogy kerülnie kellene
Adamat tekintetét. Legalábbis egy pillanatig.
– Maga mit keres itt? – kérdezte Siemone elkapva a tekintetét. –
Tűnjön el, mielőtt a fő-diocel meglátja.
– Maga segít neki megszökni – állapította meg Adamat, és megfogta
a ló kantárát.
– Kénytelen vagyok. – Siemone is szorosan markolta a kantárt.
– Nem, ez nem igaz. A fő-diocel gonosz ember, egy áruló. Ne
segítsen neki.
– Azt hiszi, nem tudom? – Siemone csaknem elsírta magát. – Végig
tudtam. Sajnálom, amiért fizettem azoknak az embereknek, hogy
megöljék magát. Kérem, értse meg, nem tehettem mást. Nem tudok
megszabadulni tőle. Örülök, hogy életben van, de most tűnjön el,
mielőtt ideér, vagy megöli magát.
Adamat felsóhajtott.
– Siemone – mondta, és előrelépett.
– Ne jöjjön közelebb – figyelmeztette a pap.
Adamat megállt.
– Kérem, Siemone. – Tett még egy lépést.
– Őrség! – kiáltott fel Siemone. – Ide, gyorsan!
Két férfi rohant ki a házból az egyházi őrök egyenruhájában, és
amint meglátták Adamatot, kardot rántottak.
Fényőrzők. Az Egyház elit testőrségének tagjai. Az életükkel védték
a fő-diocelt. Adamatnak semmi esélye sem lesz, ha közel kerülnek
hozzá. Hátralépett, és két kézzel felemelte a puskát – remélte, hogy meg
van töltve.
Az első őrre célzott, és meghúzta a ravaszt. A lövés hangja az egész
udvaron zengett. Az őr tett még néhány lépést, majd térdre esett. Társa
elfutott mellette, és gyorsan közeledett. Adamat eldobta a puskát, és
előhúzta a pisztolyát. A lövés a mellkasán találta el az őrt. Felnyögött,
arcára frusztrált kifejezés ült ki, majd összeesett. Az első őr lassan
talpra állt, úgy dülöngélt, mint egy részeg. Adamat kardot rántva
előrelépett. Az őrnek négy-öt támadást is sikerült elhárítania, mielőtt a
nyomozó bevitte a végső vágást.
– Siemone! – kiáltott fel valaki. – Tűnjünk innen!
Adamat megfordult. Charlemund futott ki a villából, egyik karján
köpenyével, a másikban hüvelyében nyugvó kardjával.
– Menjen – mondta Adamat. – Hagyja itt őt! Meg tudja tenni,
Siemone!
A pap lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Adamat
elkáromkodta magát, és Charlemund felé fordult.
– Maga! – mordult fel a fő-diocel, ahogy megállt a kert szélén.
Undorodva nézett végig elesett testőrein.
Adamat előrelépett Charlemund és a hintó közé. A pisztolya lett
volna az egyetlen esélye. Charlemundot a Kilencek legjobb
kardforgatójaként tartották számon. Szét fogja őt szabdalni. A nyomozó
felemelte a kardját, és nyelt egy nagyot.
 Charlemund megrántotta a nyaka körül végigfutó láncot, és
félredobta a köpenyét. Kirántotta a kardját, majd annak hüvelyétől is
megszabadult.
Támadása gyorsabb volt, mint amilyenre Adamat számított – csak
ösztönösen tudta kivédeni. Egykor jó vívónak tartották, de azok az évek
már rég mögötte voltak, azóta pedig csak a sétapálca-kardját forgatta.
Adamat hátrálni kényszerült a támadás elől. Elszökellt, és gyorsan
vonult visszafelé, de a fő-diocel könyörtelenül követte, egy döfés itt,
egy vágás ott, kardjának hegye puszta centikre táncolt Adamat arcától
és mellkasától.
A „jó vívó” viszonylagos kategória volt olyasvalakivel szemben,
mint Charlemund. Adamat amatőrnek érezte magát, akár egy gyerek az
első vívóleckéjén. Csakhogy ez nem fakardokkal való gyakorlás volt.
Amikor Charlemund könnyedén előrelendült, vért ontott. Az első
vágások puszta karcolások és tüskeszúrások voltak, de sok ilyenbe épp
olyan biztosan bele lehet halni, mint abba, ha keresztülszúrják az ember
szívét.
Charlemund félrelökte Adamat kardját a sajátja lapjával, előrelépett,
és kétszer döfött. Adamatnak hátra kellett tántorodnia, hogy elkerülje a
támadást. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, fel akarta emelni a
kardját, de a karja nem engedelmeskedett neki. Lepillantott, és látta,
hogy kabátján két sötét körként terjed a vér. Az egyik éppen a szíve
fölött volt, a másik a vállán. Megroggyant, ahogy a halál közelsége
hirtelen elgyengítette.
Charlemund elfordult tőle, és épphogy hárított egy döfést. Tamás
testőre rontott rá vadul a fő-diocelre. Az eltáncolt tőlük a kavicsút
közepére, hogy stabil talaj legyen a lába alatt, de Olem tovább nyomult
előre, és egy pillanat nyugalmat sem engedélyezett neki.
Adamat a kert egyik sziklájához botladozott, és leült. Egyik kezével
gyengén markolta a kardját, a másikkal a sebeit tapogatta. A két
legcsúnyábba belenyomta az öklét. Megszédült, bár nem volt biztos
benne, hogy a gyors vérveszteségtől, vagy egyszerűen csak a párbaj
miatti fáradtságtól és a halál lehetőségének felismerésétől. Elnehezült
fejjel, kimerülten nézte Olemet. Ha kudarcot vall, Charlemund
mindkettejüket megöli, és elszökik.
Olem nyilvánvalóan jobb vívó volt, mint Adamat. Egy katona
vakmerőségével rontott Charlemundra, olyan emberként, akinek életét a
kard és a pisztoly határozza meg. Olem vívótudása kevésbé volt
fegyelmezett és pontos, mint a fő-diocelé, de ezt a hátrányát vadsággal
kompenzálta. Fogát összeszorította, szemében elszántság vibrált, szabad
kezével gondosan egyensúlyozott a levegőben, a csípője fölött.
Charlemund hátrált még néhány lépést a roham hirtelensége miatt,
mielőtt meg tudta vetni a lábát, hogy ellentámadásba lendüljön.
Adamat figyelte, ahogy Charlemund felméri Olem stílusát, és
gondosan követi minden egyes mozdulatát. Arca híján volt az Olemét
uraló elszántságnak – helyette a kedvenc óráján ülő tanuló csendes,
nyugodt figyelme ült rajta. Idővel egyre könnyebben védte ki Olem
támadásait, saját döféseit pedig egyre bizonytalanabb mozdulatok
hárították. Charlemund nem egyszerűen csak harcolt, jött rá Adamat,
hanem tanult is közben: alkalmazkodott Olem vívóstílusához. Így
párbajozott egy mester, és Adamat még sosem látott ehhez foghatót.
Olem egyre nagyobb hátrányba került.
Amennyire Adamat érezte, az összecsapás akár órák óta is tarthatott
már, bár tudta, hogy csak másodpercek teltek el. Olem egyre csak
hátrált, és a küzdő felek elhaladtak Adamat mellett, közelebb a
hintóhoz. Olem ott hosszú másodpercekig, izzadságtól gyöngyöző
homlokkal állta a sarat, és kétségbeesetten kutatott támadási felület
után. Könnyű volt olvasni az arcáról: egyre fáradtabb és zaklatottabb
lett. Képtelen volt lépést tartani Charlemunddal.
Végül észrevett egy rést a védelemben, és előrelendült. Vágása
felsértette Charlemund oldalát, ahogy a fő-diocel kitért a mozdulat elől,
ám szabad kezével Charlemund előhúzott egy tőrt, és beledöfte azt
Olem bordái közé. A testőr szeme elkerekedett, kardja kiesett a kezéből.
Charlemund tett egy lépést hátra, és kardját hátrahúzta egy halálos
csapáshoz.
Adamat félrenézett. Végünk van.
Olem köhögve felnevetett, és ezzel újra magára vonta a nyomozó
figyelmét. Charlemund mozdulata félbeszakadt.
– Nálam rosszabbal kell szembenéznie – figyelmeztette Olem.
Charlemund gyorsan a villára pillantott, majd otthagyta Olemet a
sárban, és a hintóhoz rohant.
– Indulás! – mondta, ahogy felugrott a lépcsőjére.
– Ne tegye! – kiáltott Adamat Siemone-nak.
 A pap a kocsi bakján, a gyeplővel a kezében kuporgott. Nem
mozdult.
– Indíts! – parancsolta Charlemund.
Adamat azt hitte, Siemone kezében mindjárt elszakad a gyeplő. A
pap felnézett az égre, majd le a kezére. Ajkai hangtalanul mozogtak.
– Bolond – mondta Charlemund, és felugrott a bakra, Siemone
mellé.
A pap elhúzódott tőle.
– Nem tehetem – sírt fel.
Siemone felkiáltott, ahogy Charlemund kilökte őt a bakról, és olyan
hanggal zuhant a földre, mint egy széthasadó görögdinnye. Aztán nem
mozdult.
– Gyáva.
A szót halkan ejtették ki, mégis a forrása felé fordult Charlemund és
Adamat is. Tamás állt a villa hátsó lépcsőjén, csak kicsivel a kert fölött.
Botja helyett erősen egy csővel lefelé fordított légpuskára támaszkodott.
Ott és akkor öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek tűnt. Egyenruhája eleje
csupa vér volt. Adamat emlékezett az Égbolt Palota mágusoknak
fenntartott lakrészére, és a foltokra, amelyek akkor borították Tamást.
Megborzongott.
Charlemund tétovázott. A gyeplő a kezében volt, és bár láthatólag
szerette volna meglendíteni, és elmenekülni, valamiféle morbid
kíváncsiság visszatartotta.
Adamat rávette magát, hogy felálljon. Megtántorodott, és
összerándult a fájdalomtól. Fejét nehéznek érezte. Elkapta a ló
kantárját.
– Nem – mondta.
Charlemund mintha észre se vette volna. Tamást fürkészte.
– Látom, gondoskodott a jó hercegről – jegyezte meg. Felállt,
eldobta a gyeplőt, és leugrott a vezetői bakról. Guggolva ért földet,
hogy aztán felálljon, és kihúzza magát. Adamat szíve gyorsabban
kezdett verni.
Tamás nem volt lenyűgözve.
– Még él – mondta. – De azt kívánja, bárcsak halott lenne. Komoly
terveim vannak vele. – Lassan, a légpuskára támaszkodva lépdelt le a
kertbe. – Magával is.
Charlemund kivonta a kardját.
 – Kifogyott a lőporból – állapította meg. – Máskülönben nem
beszélgetnénk. Nem fél sem a címemtől, sem a következményektől.
Még a ház belsejéből golyót repített volna a fejembe. Az összes
tartalékát el kellett használnia Nikslausra?
Tamás rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Ha lenne magában bármiféle becsület – folytatta Charlemund –,
most úton lenne a Délorom-hegyhez, hogy feláldozza magát
Kresimirnek, hátha ezzel megmentheti az országot.
– Ez aztán a beszéd – mondta Tamás. – Egy árulótól.
– Mit akar csinálni, Tamás? – kérdezte Charlemund. – A legjobb
formájában sem olyan jó vívó, mint én. – A fő-diocel hirtelen
megiramodott, és fejjel előre, karját egy ragadozó madár szárnyaihoz
hasonlóan hátrahúzva, Tamásnak rontott.
A tábornagy földre ejtette a légpuskát, előhúzta a kardját, és egy
fájdalmas rándulással hátralépett a rossz lábával. Adamat felszisszent.
Azt a lábat nemrég összezúzták. Tamás nem lesz képes manőverezni.
Egy jobb napján közel kerülhetett volna ahhoz, hogy méltó ellenfele
legyen Charlemundnak, de így ez egy nevetséges párbaj lesz.
Charlemund előrelendült, és amint elérte Tamást, máris brutálisan
döfött egyet. A tábornagy hárított, a pengék összecsaptak, és a fő-diocel
azonnal Tamás mögé pördült, hogy halálos erővel sújthasson le, mielőtt
ellenfele megfordulhatna a rossz lába körül. Charlemund
győzelemkiáltása elhalt a torkában, tekintete a kardjára tévedt.
Tamás szabad keze fölött fekete lőporfüst szállt a levegőbe.
Kinyitotta öklét, és a lőportöltet elégett csomagolása a földre hullott,
Charlemund kardjának pengéje mellé. A fő-diocel a penge nélkül
maradt markolatát bámulta. Arcát eltorzított a düh, szeme lángolt.
Elhajította a markolatot, és Tamásra rontott, aki lassan felé fordult.
A markolat eltalálta Tamás homlokát, és enyhe vágást ejtett rajta.
Pislogott, és szabad kezével a csípőjén, párbajozó pózban, előredöfött.
Charlemundot saját lendülete vitte kézfejnyire a kardba. Tamás kihúzta
belőle, aztán újra döfött, és újra. Charlemund a sebeit szorítva
eltántorgott, tiszta reverendáját vér áztatta. Nekidőlt a hintónak, kezével
kinyúlt a semmibe, és lecsúszott a kavicsútra.
Adamat nagy levegőt vett. Charlemund sebei nem tűntek halálosnak,
de sok volt belőlük. Lassan és fájdalmak közepette vérzik majd el – ha
Tamás hagyja. A tábornagy nem mozdult, hogy segítsen neki, és nem
hívta a katonáit sem. Csak nézte, ahogy Charlemund remegő kezekkel
próbálja elállítani a vérzést. Aztán beletörölte véres kardját a fő-diocel
eldobott köpenyébe, és visszadugta a hüvelyébe.
Adamat sebei is súlyosak voltak, de úgy gondolta, túléli, ha alaposan
bekötözi azokat. Lerázta magáról a gondolatot, és leguggolt Siemone
mozdulatlan teste mellé. A pap nyaka eltört a zuhanástól. Szeme vakon
meredt egy legelőre, szája néma, kétségbeesett sikolyra nyílt. Adamat
az ujjbegyeivel lezárta a szemhéját, majd felállt, és megkerülte a hintót.
Olem és Tamás egymásra támaszkodva tanácskoztak. Tamás ismét a
légpuskát használta botként, arra támaszkodott. Mindketten felnéztek
Adamatra.
– Olem azt mondja, feltartotta Charlemundot, amíg ő utol nem érte. –
Tamás lassan biccentett felé. – Köszönettel tartozom.
Adamat megnyalta száraz ajkait. Egyiküknek sem ült gyanú a
tekintetében, sem vád az ajkán. Miért? Tamás számos katonája fizetett
az életével azért, mert Adamat figyelmeztette Lord Vetast. De ezek
szerint még nem jöttek rá, hogy miért volt most itt.
– Uram – mondta Adamat. – Sajnálom. De a családomat…

Tamás visszatért a kastélyba. Mindenfelé halott Felügyelők és egyházi

őrök hevertek. A tökéletes találatokat csodálta – a golyók szívet vagy
fejet értek, amelyek a ház szűk terein belül könnyű célpontokat
nyújtottak. A vér tócsába gyűlt a márványpadlón, csúszóssá téve azt.
Talált egy elefántcsont napernyőt az előcsarnok egyik sarkában, és a
rúdját kisajátította botnak, a légpuskát pedig a falnak támasztotta.
Nikslaus eltűnt. Tamás az ajkára harapott, és küzdött fortyogó
frusztrációja ellen. A kínjában vonagló Kiváltságost itt hagyta a padlón,
ahonnan most vérnyom vezetett egy oldalsó szobába. Tamásnak nem
volt elég embere, hogy ellássák a sérülteket, és keresést is szervezzenek.
Lehunyta a szemét, és bicegve követni kezdte a vérnyomot.
Adamat. Mit tegyen a nyomozóval? Bevallotta, hogy elárulta őt és
Adrót Lord Vetasnak és urának, Lord Claremonte-nak. Mégis hány
nagy hatalmú ellensége van Tamásnak? Végül is Adamat volt a felelős
Sabon haláláért – vagy mégsem? Adamat szerint a Charlemundnak
küldött figyelmeztetés csak alig valamivel érkezhetett meg őelőtte, a fő-
diocel azonban nem sebtében állította fel ezt a védelmet.
 A lábát kínzó fájdalom felerősödött, ahogy a lőportransz kezdett
gyengülni. Még időbe telik, hogy teljesen elmúljon, így egy bot
segítségével pár óráig továbbra is talpon tud maradni. De ha egyszer
elmúlik, olyan erős agónia tör majd rá, hogy szerencséje lesz, ha
egyáltalán fel tud majd állni.
Dr. Petrik átkozottul dühös lesz. Lehet, hogy a harccal Tamás
helyrehozhatatlanul károsította a lábát. Ostobaság volt.
A vérnyom két szobán vezetett keresztül, két külön világon a maguk
drága berendezéseivel, amelyekhez hasonlót ritkán látni egy király
palotáján kívül. Fatrasztai állatok szarvaiból készült székek, állatbőrök
és kitömött nagymacskák a legmesszibb dzsungelekből. Egyetlen darab,
színtiszta obszidiánból faragott kisasztal. Egy ősi gyík lóméretű
csontváza. Művészeti alkotások a világ minden tájáról, szobrok a
Kresimir Kora előtti időkből.
A vérnyom egy szolgabejárón keresztül vezetett ki egy kis teraszra.
Tamás gondosan felmérte a területet. Nem tudhatta, hogy az összes
Felügyelővel elbántak-e. Az egyik legelőn mozgásra lett figyelmes.
Kinyílt egy istállóajtó, és két ló ügetett ki rajta, megkerülve a csűrt, és
eltávolodva a villától. A lőportranszban Tamás látta a Nikslaus kezét
borító szedett-vedett kötéseket, és a lovát vezető Felügyelő vonagló
izmait. A Kiváltságos idegesen pillantott hátra a villára. Tamás addig
nézte őket, amíg el nem tűntek a láthatáron.
Mindez hiába volt, ha Julene-nek sikerül megidéznie Kresimirt.
– Nem találom Nikslaust – mondta Olem.
Tamás megfordult. Testőre még csak el sem látta a saját sebeit.
Olyan feszesen húzta ki magát, ahogy csak tudta, és igyekezett állni
Tamás tekintetét. Nem álcázta valami jól a fájdalmát, ami azt jelentette,
hogy komoly kínokat élt át. Papírért és dohányért matatott a
kabátzsebében, de aztán majdnem kicsúsztak véres ujjai közül. Tamás
elvette őket tőle, megtekerte a cigarettát Olemnek, és meggyújtotta a
testőr mellzsebéből vett gyufával. Olem beleszívott, és hálásan
mosolygott.
– Intézkedjen, hogy ellássák a sebesülteket – mondta Tamás. –
Nikslaus már nem jelent fenyegetést. És először a saját sebeivel
foglalkozzon. Jól csinálta, barátom.
– De Nikslaus…
 – A bosszúm az, hogy életben marad – szakította félbe Tamás.
Tudta, hogy mosolyában kegyetlenség bujkál. – Ennyi elég lesz.
 40.
FEJEZET

Tániel csak több órányinak tűnő lépcsőmászás után értette meg, hogy
mekkora is valójában Kresimir palotája. Ahogy Del mondta, az egész
egy burok volt – egy hatalmas héj, amely egykor ezer és ezer szobát és
folyosót és galériát foglalt magában. Mindebből csak a külső, vulkáni
réteg és a fal mentén felfelé tekergő, roppant lépcső maradt. Ahogy
egyre magasabbra értek, a hamuréteg vékonyodott, lépéseik
visszhangzani kezdtek, és Tániel hamarosan rájött, hogy a tűhegynyi
fények fenti ablakokból származtak. Rávette magát, hogy erősebben,
gyorsabban szedje a lépcsőfokokat, és nem érdekelte, hogy Del tudja-e
tartani a tempót, vagy sem.
A csaknem teljes csendben Tániel úgy érezte, mintha megállt volna
az idő. Az árnyékokban mintha sápadt fények, rég-holt varázslatok
kísérteties aurái vibráltak volna. Időről időre hamufuvallatok
emelkedtek fantomokként a levegőbe. Ahogy közeledtek a palota
tetejéhez, tényleg látott ablakokat, csakhogy túl magasan voltak a
lépcső fölött ahhoz, hogy lőni tudjon belőlük, és nem volt semmi, amire
ráállhatott volna, hogy elérje őket. Ment tovább. A falak lassan
beszűkültek körülöttük, ahogy a lépcső elvékonyodott. Elértek egy
fényben fürdő, koromtól feketéllő, bálterem szélességű helyiségbe, és
Tániel látta fölöttük a tetőboltozatot, és a falon magasan lévő
ablaknyílásokat.
A falnak dőlve várta, hogy Del beérje.
– Merre? – kérdezte, amikor az végre zihálva felbukkant.
Köpenyénél fogva ragadta meg Delt. – Merre? Azt mondtad, hogy
innen fentről tudok majd lőni, hát vezess el egy átkozott ablakhoz! –
Keményen megrázta a szerzetest.
– Ott! – sírt fel Del. Lehunyta a szemét, kezét védekezőn Tániel
vállára tette.
A lőpormágus elengedte, és megfordult. Borzongás futott végig rajta,
ahogy újra felmérte a helyiséget. Mintha egy hideg kéz érintette volna
meg a szívét.
Kresimir tróntermében álltak. A végében volt egy emelvény, amelyre
tizenhárom lépcsőfok vezetett fel, rajta egy megfeketedett székkel.
Mögüle fény szivárgott be.
Tániel felsietett az emelvény lépcsőin, elhaladt az üres trón mellett,
és talált egy ajtó nélküli, boltíves átjárót. Összeszedte a bátorságát, és
belépett rajta.
A szoba látványától hirtelen megtorpant. Levegőért kapkodott,
elméje túlcsordult. A helyiség úszott a fényben, és teljesen be volt
rendezve. A falakat kárpit borította, az ablakok üvegezve voltak, a
szoba közepén pedig egy baldachinos ágy állt, körülötte bársonypárnás
székekkel és aranyszegélyű asztalokkal. Tániel egy fehér szőnyegen
koromnyomokat látott. Olyan volt, mintha egy barlangból lépett volna
be az Égbolt Palotába. Megtántorodott.
– Bót hátrahagytátok? – kérdezte egy női hang.
Tánielt az ájulás környékezte. Julene lépett be egy erkélyről.
– Igen, asszonyom – lépett Del Tániel mellé.
– És a lány? – kérdezte Julene megvetően fintorogva.
– Bóra vigyáz. – Del egyenesen, állát felszegve állt. Már nem
remegett. Már nem is úgy nézett ki, mint Del. Arcának fiatalsága eltűnt,
nyomában ráncok ültek, és a hamis szerzetes Tániel szeme láttára vett
elő a zsebéből egy pár Kiváltságos kesztyűt, és húzta fel a kezére.
Julene Tánielhez lépett. Egyik ujját az álla alá tette, és felemelte a
fejét, hogy a szemébe nézhessen. Tániel émelygett. Belül halott volt.
 – Volt egy olyan érzésem, hogy utánam jössz majd – mondta a nő. –
Örülök, hogy hátrahagytam Jekelt. Mi volt a terve? – kérdezte a
Kiváltságost.
– Lelőni közülünk annyit, hogy ne tudjuk megidézni Kresimirt –
válaszolta Jekel.
– Be is válhatott volna – ismerte el Julene. – Rengeteg varázslat kell
hozzá, hogy elhívjuk őt a világok közti Semmiből.
Tániel szédült. Elő akart kapni egy pisztolyt, hogy legalább a hamis
szerzetest megölje, de az ujjai nem engedelmeskedtek neki. Tudta jól,
hogy legyőzték.
– Miért? – Tániel nagy levegőket vett, és próbálta megfogalmazni a
kérdését.
– Miért idézzük meg Kresimirt? – Julene a szemét forgatta.
– Nem. Miért kellett ez a kutya? Minek az átverés? Egyszerűen
kivárhatta volna a megfelelő időt, és megölhetett volna mindnyájunkat.
Miért nem öltök meg most?
Julene vállat vont.
– Ha az apád valahogy túlélné a közelgő tűzvihart, jól jössz majd
túsznak. Tamás nem túl leleményes, viszont annál makacsabb.
Igyekezett elfogadni Julene szavait, aki hosszú körmeivel
megkocogtatta Tániel nyakát.
– Ha szükség lesz rá, megöllek. – Felemelte a kezét. Tániel lehunyta
a szemét. Aztán kinyitotta, csak hogy kapjon a képére egy pofont.
Julene körmei végigszántották a bőrét.
– Ezt azért, mert lehajítottál a szakadékba – mondta, és megfordult,
hogy menjen a dolgára.
Tániel megmozgatta az ujjait. Szóval mozognak. Helyes. Mit tudna
tenni?
– Mész megidézni Kresimirt?
Julene felkuncogott.
– Az már megtörtént. Megyek megnézni az érkezését. Akartok
jönni? Amikor utoljára földet ért, a hegy fele összeomlott alatta. A
mágiám talán megvéd majd benneteket.
Jekel aggodalmas arckifejezéssel lódult Julene után. Tániel pislogott,
kezét a pisztolyára tette, és követte őket.
Az erkély tele volt emberekkel – kéttucatnyi Kiváltságossal, ha nem
többel. Mind az eget nézték. Tániel a hatalmas épület csúcsán állt –
vagy olyan közel hozzá, amennyire csak lehetett. Átfurakodott a
Kiváltságosok között, és lenézett az erkély oldaláról. Elfojtott egy
hisztérikus nevetést, amikor rájött, hogy tényleg van egy kolosszeum
odalent, a tó mellett. Ebből a pozícióból pont a falai közé látott.
– Élvezd az előadást – suttogta valaki a fülébe.
Jekel volt. A hamis szerzetes üresen mosolygott Tánielre.
– Undorodom tőled – mondta a Kiváltságos. – Tőled és a fajtádtól.
Kresimir egyszer és mindenkorra elpusztítja majd a lőpormágusokat.
Átkozott Különbök.
Tániel elkapta Jekel grabancát – a férfi vicsorogva felemelte
kesztyűs kezét, mire Tániel letaszította őt az erkélyről.
Jekel sikolya még sokáig hallatszott, ahogy lefelé bukfencezett és
csúszott az épület burkaként szolgáló hatalmas, csupasz, vulkanikus
sziklán.
– Mi történt? – kérdezte valaki.
– Ez meg ki a pokol? – szólalt meg egy másik Kiváltságos.
Tániel előhúzta a pisztolyát, aztán azon tanakodott, hogy mire megy
vele. Mekkora kárt okozhat? Szeme sarkából fényt látott felragyogni
odafent, a felhők között. A vér kiszökött az arcából. Szorosabban
markolta a pisztolyát – legalább néhányat magával vihet.
Egy Kiváltságos Tániel felé emelte kesztyűs kezét, ujjai
megrándultak. Tániel felhúzta a pisztolyát, aztán csak nézte, ahogy a
Kiváltságos hirtelen – és látszólag örömmel – leveti magát az erkélyről.
Egy másik is követte a példáját. Egy harmadik üvöltözve, a szemét
kaparászva esett össze. Tániel az erkély bejáratához pördült.
Ka-poel állt ott széttárt lábbal és kézzel. Szarvasbőr kabátját
hanyagul kilazította a nyakánál, hátizsákja a lábánál hevert – körülötte
mindenfelé babák. Tűzvörös haja kuszaság volt. Felemelte az egyik
kezét.
Tucatnyi baba röppent a levegőbe, és úgy váltak szét előtte egy
láthatatlan kézben, mint kártyák egy jövendőmondó előtt. Julene
észrevette Ka-poelt, és felsikoltott.
Azután minden egyszerre történt. A Kiváltságosok a kesztyűik után
kaptak, és védelmező gesztusokat tettek. Julene pánikszerűen lefagyott,
Ka-poel pedig támadásba lendült.
 Ujjbegyeiből tűz rontott rá a babák egy részére, mire Kiváltságosok
lángoltak fel. A lány fogott egy tűt, és keményen, gyorsan különböző
babákba döfködte. Az erkély fájdalmas üvöltésekkel telt meg.
Fényvillanás kapta el Ka-poelt, ahogy egy Kiváltságos végre le
tudott adni rá egy lövést – a lány meg sem rezzent, a fény pedig
elkanyarodott róla, és egy babán landolt. Egy Tánieltől jobbra álló
Kiváltságos porfelhővé vált, és eltűnt a szélben.
A mongúz megtalálta a kígyó fészkét, Tániel pedig pont a felfordulás
közepébe került. Felemelte a pisztolyát, és lelőtt egy Kiváltságost, aki
még nem részesült Ka-poel figyelmében. Félredobta a pisztolyt, és
elővette a másikat. Miután azt is elsütötte, lekapta válláról a puskáját.
Ahogy Ka-poel sorra irtotta a Kiváltságosokat, Julene összeszedte
magát, és ökölbe szorított kézzel, dühtől eltorzult arccal a lánynak
rontott. Tánielt félelem járta át, és nem saját maga miatt. Bármilyen
sikeres volt is Ka-poel ismeretlen mágiája a Kiváltságosok ellen,
Julene-t nem lesz képes legyőzni.
Tániel bajonettel előre Julene-re támadt, azonban a nő egyetlen
legyintésétől a levegőbe röppent. Valami reccsent, ahogy az erkély
korlátjára esett – alig tudott megkapaszkodni, hogy ne zuhanjon tovább.
Puskája végigcsúszott az erkélyen. Julene körül Kiváltságosak haltak és
feküdtek máris holtan, de ő csak törtetett Ka-poel felé.
A lány babái sorra elolvadtak, ahogy a Kiváltságosok elhulltak.
Néhányan rángatóztak, és összeestek, mások elsodródtak. Ka-poel
fordított a kezén, és a maradék babák is megfordultak. Tániel felismerte
azt, amelyik Julene-t mintázta.
A nő ádázul röhögött, ahogy Ka-poel a baba fölött masszírozta a
levegőt. A lány kinyitotta a száját.
– Fuss, Tániel!
A szavak Julene szájából jöttek, az elkeseredettséggel fűszerezett
hang mégsem az övé volt, hanem egy lányé.
– Tűnj el innen!
Julene mintha észre sem vette volna, hogy beszélt. Fejét lehajtva
rohant Ka-poel felé, ujjaiból tűz terjedt, és felperzselt mindent, amihez
hozzáért – követ és húst egyaránt. Elérte Ka-poel két babáját is, mire
két Kiváltságos felüvöltött fájdalmában.
Tániel megtalálta a puskáját az erkély másik sarkában. A megmaradt
Kiváltságosok nem is foglalkoztak vele. Amennyire tudtak,
szétszéledtek, és eltávolodtak Ka-poeltól, kezükkel tébolyultan
próbálták visszaverni a lány mágiáját.
Nem, nem fog elmenekülni. Nem hagyja magára Ka-poelt.
Tániel felkapta a puskát, és ellenőrizte a csövét. A golyó kiesett
belőle, amikor elejtette. Megtisztította a csövet, és beletöltött egy
golyót, aztán még egyet – mindkettő vöröscsík volt. Vásznat tunkolt le
rájuk, hogy a helyükön tartsa őket. Egy Kiváltságos botladozott felé
felemelt kezekkel. Keresztüldöfte a szemét a bajonettel.
Talált egy helyet a korlát mellett, ahonnan célozhatott. A fény, amit
korábban észrevett, lassan ereszkedett az égből. Olyan volt, mint egy
felhő, és ahogy közeledett, egyre gyorsabbnak tűnt.
Elrepült mellettük, és ereszkedni kezdett a lenti kolosszeum
közepére. Tániel megnyalta az ajkát, és megköszörülte a torkát.
Igyekezett stabil kézzel célozni. Egy csipetnyi lőpor segített kitisztítani
az elméjét, és megélesíteni a látását.
A kolosszeum azonban túl messze volt, legalább tíz kilométerre.
Kizárt, hogy addig el tudjon lőni. Vett egy mély levegőt. A felhő leért a
földre.
Először csak egy lábat látott kiválni belőle, aztán már az egész testet.
Tániel leküzdötte egy gyengülő varázslat sötétségét.
A felhővel érkezett férfi gyönyörűbb volt, mint bárki, akit Tániel
valaha látott. Bőre tökéletes volt, arany haja hosszú és ragyogó. Egy
tunikát viselt, akár egy szereplő egy Kresimir Korában játszódó
darabban. Teljesen kilépett a felhőből, és megállt. Tökéletes arcát
homlokráncolás csúfította el.
Tániel kipislogta a szeméből az izzadságot, és meghúzta a ravaszt. A
dörrenés visszhangzott a fülében, ahogy leengedte a puskáját. Nem
annyira látta, mint inkább érezte a Kresimir felé repülő két golyót.
Amikor már rég le kellett volna pottyanniuk, az akaratereje még mindig
a levegőben tartotta őket. Elméje belesajdult az erőlködésbe, keze
remegni kezdett. Az egész lőporszarut elégette, hogy tovább küldje a
lövedékeket, és fájdalom hasított a fejébe. De még mindig kitartott.
Az egyik golyó Kresimir jobb szemét találta el. A másik a
mellkasába csapódott, és átfúrta a szívét. Tániel látta, ahogy az isten
teste összerogy és eldől.
Zokogás tört fel belőle. Megölt egy istent.
Összeesett.
 Képtelen volt foglalkozni Julene-nek az agyába metsző üvöltésével.
Hallott egy nagy puffanást, aztán a világ remegni kezdett. Magához
szorította a puskáját, és magzati pózba kuporodott. Az épület kezdett
összeomlani. Megöltem egy istent.
Ka-poel. Életben volt még? Puskáját félredobva feltápászkodott. Ka-
poelt sehol sem látta, és Julene is eltűnt. Az épület recsegett és
imbolygott alatta. Újabb földrengés? Kint, az Orom-tó közepéből
hatalmas gejzír spriccelt az égre. Tániel érezte a forróságát.
Kényszerítette magát, hogy bemenjen az erkélyről.
Ka-poel a trónterem boltíves átjárója mellett feküdt. Szájából,
orrából és szeme sarkából vér szivárgott. Felnézett Tánielre, közben
még mindig az egyik babáját szorongatta. Napnál is világosabb volt,
hogy Julene az. A baba a féktelen düh maszkját viselte.
Tániel térdre esett Ka-poel mellett.
– Nem tudlak biztonságos helyre vinni. Nem maradt biztonságos
hely. Megöltem egy istent.
Ka-poel pislogott. Tániel a saját könnyeiben fuldoklott.
– Pole?
A lány elmosolyodott, és a tarkójánál fogva közelebb húzta
magához, erősebben, mintsem Tániel el tudta volna képzelni.
Ekkor omlott össze alattuk az épület.
 EPILÓGUS

Átkozott pokol, gondolta Olem, ahogy behozták a holttesteket, és

lefektették őket Tamás elé.
A fejük fölött feszülő vászonsátrat eső verte és szél csapkodta. A
levegőt megtöltő hangok – kísérteties sikolyok, amelyek nem jöhettek
halandó torokból – és a kén szaga megbénították az érzékeit, és pár
másodpercenként köpésre ingerelték.
Időről időre megpillantotta a Délormot a dülöngélő fák mögött. Az
egész hegy, nem is, az egész délkeleti égbolt úgy ragyogott, akár egy
domboldal a tűz alatt. Idegessé tette, hogy ilyen közel voltak, bármit
mondott is a tábornagy. A hegy megváltozott. Ismerős, peremes csúcsa
ráomlott a déli oldalra, és a Kez mezőkre köpte tüzes beleit.
Olem remélte, hogy elnyelte az egész átkozott kez sereget.
Akkora hamu- és füstfelhők lebegtek fölöttük, mint Adró maga, és
visszatükrözték a hegyből előtörő áradat fényét. Folyamatosan hamu
zuhogott rájuk, ezért mindenkinek el kellett takarnia az arcát valamivel.
A déli peremből egy tűzfelhő robbant ki, és eltűnt Kez irányába. Olem
megborzongott. Az a felhő valószínűleg elég nagy volt, hogy betakarjon
egy egész várost.
A Hegykorona nem létezett többé, a hegy oldalával együtt az is
leomlott. Az utolsó kimenekítettek éppen most érkeztek meg Tamás
táborába. A jelek szerint az összes Hegyőrt sikerült időben kijuttatni. A
hegycsúcson lefolyt csatából is hoztak magukkal túlélőket, meg olyan
pletykákat, amikbe belerázkódott az ember lelke.
– Meghaltak? – kérdezte Olem. Új cigarettát érintett a parazsas
üsthöz, majd szájába vette, és beszívta édes füstjét. Dr. Petrik rondán
nézett rá. Olem elfintorodott. Jobban kell figyelnie. Itt most a tábornagy
fiáról volt szó.
Három ember teste hevert előtte, mindegyik tetőtől talpig
bebugyolálva, hogy megvédjék a hulló hamutól. Egyikük, egy
középmagas, lesoványodott, törékenynek tűnő férfi bizonyosan életben
volt. Egy hordágyon hozták be, kezét és lábát lekötözték. Karját egy
villás bottal kitámasztották, hogy kilógjon a teste mellől, és puszta keze
mindig látható legyen. Borbador Kiváltságos, tippelte Olem. A királyi
társaság utolsó tagja. Bo tekintete a szobát fürkészte. Száját nem tömték
be, mégsem beszélt.
A két másik test egy fiatal férfié és nőé volt. A katonák levették
róluk a takarókat, hogy dr. Petrik megvizsgálhassa őket. A nő – illetve,
inkább lány, a méretéből ítélve – egy barbár volt, szeplős bőrrel, és
olyan hajjal, ami tűzvörös lehetett volna, ha nem perzselődik szinte
semmivé. Olem nem tudta megmondani, hogy lélegzik-e. A fiú Tániel
volt. A testőr könnyen felismerte, akárcsak Tamás összes katonája.
Olem a Kiváltságos hordágya mellé sompolygott, és odahúzott egy
sámlit.
– Rossz volt a helyzet odafenn? – kérdezte, és elfintorodott a
mellkasába hasító fájdalomtól. A Charlemund ejtette seb egyenes és
tiszta volt, így Mihali meggyógyíthatta valamiféle mágiával, amit Olem
egyáltalán nem értett. De attól, hogy meggyógyult, a bordái között még
mindig érezte a fájdalmat.
Bo ránézett.
– Cigarettát? – Olem sodort egy új szálát, és Bo szájába tette, majd
meggyújtotta egy gyufával. Bo belélegezte a füstöt, és felköhögött.
Olem elkapta a lehulló cigarettát, és visszatette Bo szájába. A
Kiváltságos gyengén biccentett.
– Úgy hallom, a fiúkat mind sikerült kimenteni – mondta Olem –,
mielőtt a hegy összeomlott. Szerencsénk volt.
Bo nem válaszolt.
 – Azt beszélik, hogy volt odafönt egy nagy varázslónő, aki harcba
szállt magával és Tániellel. Túlélte?
– Nem tudom. – A suttogásnak is alig nevezhető szavakat Bo
összeszorított ajkakkal formázta, hogy ne essen ki közülük a cigaretta.
– Nagy kár – jegyezte meg Olem. – Reméljük, hogy ha túl is élte, a
hegy kez oldalán van.
Bo ezúttal sem válaszolt.
Ekkor egy férfi lépett a sátorba. Mérete és a vállát borító szőrmék
alapján akár egy medve is lehetett volna. Mellényén az Őrparancsnok
emblémáját viselte. Olem nem ismerte fel.
Tamás egy pillanatra elhagyta fia oldalát.
– Jakola – üdvözölte az Őrparancsnokot.
– Hogy van a fiú? – kérdezte Jakola.
– Él, de csak éppen hogy.
– Kész csoda. Köszönd annak a lánynak, és ugyanúgy gondoskodj
róla, ahogy Tánielről. Ha a fiú megmarad, neki tartozik majd az
életével. Pokolba is, azok alapján, amit az emberek mondanak, talán
mind neki tartozunk az életünkkel.
Tamás a barbár lányra nézett.
– Ő még gyengébb, mint Tániel. Nem tudom, mit tehetnénk érte.
– Akármi is az, csak csináld. Több sebészed is van, nem csak ez a
vén bohóc. – Átvágott a szobán Tamás ágyához, leült rá, és előhúzott a
mellényzsebéből egy flaskát.
Olem elfintorodott. Meg kellene tán feddnie ezt az embert?
Háromszor akkorának tűnt, mint ő. Sabon volt az egyetlen, akiről Olem
tudta, hogy nyíltan így beszélhetett a tábornaggyal.
– Jakola – ízlelgette a szót. – Ismerősen cseng.
Bo enyhén megrázta a fejét.
– Én Gavrilként ismerem.
Olem kivette a szájából a cigarettát, leveregette róla a hamut, és
visszatette.
– Jakola – ismételte. – Jakola, Jakola. Hmm. Várjunk csak.
Pensbrooki Jakola! – Elkerekedett a szeme. – Ő az?
– Ne tőlem kérdezze – mondta Bo.
Olem visszaült a sámlijára, szívta a cigarettáját, és próbálta felidézni
a seregben terjengő pletykákat. Azt beszélték, hogy Jakola Tamás egyik
legközelebbi barátja volt. Egyesek szerint a halott felesége testvére.
Olem kíváncsi volt, mennyi lehet ebben az igazság. Jakola felől már
azóta nem lehetett hallani, hogy Olem a hadseregben szolgált.
Tamás odabicegett Bo ágyához, és leguggolt. Nem engedte
Mihalinak, hogy meggyógyítsa őt, amíg Tániel élete hajszálon függött.
A lába pocsék állapotban volt, és egyre rosszabbodott, de a makacssága
nem változott.
– Kérdéseim vannak – közölte.
Olem kivette a cigarettát Bo szájából, hogy az válaszolhasson.
– Mi történt odafent?
Bo komoran nézett a tábornagyra. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar
beszélni fog.
– Nem fogom kivégezni – mondta Tamás. – Legalábbis egyelőre
nem. Ez az egész – a köteleire mutatott – csak elővigyázatosság.
Gondolom, a gész még mindig a hatalmában tartja.
Bo bólintott.
– Ezek szerint Tániellel nem találták meg a módját, hogy
elpusztítsák?
– Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy visszaverjük a Kezt –
válaszolta Bo nyersen. – Nem volt rá időnk.
– Mikor fogja megölni a gész?
– Nem tudom.
Tamás ezen elgondolkodott.
– Egyelőre így kell maradnia, de igyekszünk gondoskodni a
kényelméről. Tudom, hogy nem tehet a késztetésről.
Bo ettől nem tűnt nyugodtabbnak.
– Mi történt odafent? – kérdezte ismét Tamás. – Tániel tényleg
lelőtte Kresimirt?
– Igen.
– Látta?
– Éreztem. A Kilencek összes Kiváltságosa érezte. Belehasított a
lelkembe. Maga nem érezte?
Tamás megrázta a fejét.
– Olem, maga érzett valamit?
– Nem, uram. – Olem beleszívott Bo cigarettájába, hogy ne aludjon
ki. – Bár talán mégis. Amióta fejadagokat eszem, emésztési gondjaim
vannak. Hiányzik Mihali főztje.
– Éreznie kellett – mondta Bo.
 Tamás hátradőlt, és összerándult a fájdalomtól.
– Szóval Kresimir halott. – Megkapaszkodott a hordágy szélében,
hogy stabilizálja magát.
Olem homlokán összefutottak a ráncok.
– Hol a mankója, uram?
Bo kuncogni kezdett. Hangja mély, halk és nyugtalanító volt, de
aztán lassan egyre hangosabb lett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Olem.
Bo megrázta a fejét.
– Semmi sem vicces – felelte. – Maga nem érti, Tamás. Nem ölhet
meg egy istent.

Tamás a fia mellett ült. Tániel az életéért küzdött. Az orvosok szerint

kómában volt, és nem tudták megmondani, hogy mikor tér magához, ha
ugyan valaha is.
Tamásnak ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy Mihali eljöjjön.
Leküzdötte a keserűséget, és remélte, hogy Tániel túléli a visszautat
Adopestbe. Egy isten bizonyosan meg tudná gyógyítani. Azután hagyná
Mihalinak, hogy ellássa az ő lábát is.
– Jól csináltad – mondta Tamás, és kezét Tániel homlokára helyezte.
Forró volt. – De ne halj meg nekem. Nem veszíthetlek el. Anyádat már
elveszítettem. Téged nem foglak.
Félrehúzták a sátor bejáratát. Odakint a tüzes hegy hatalmas árnyékot
vetett.
– A fiad pokoli egy harcos.
Tamás a sógorát fürkészte, ahogy a nagydarab férfi belépett a
sátorba, és leült az egyetlen másik székre.
– Hogy hívjalak, Jakolának vagy Gavrilnak? – kérdezte Tamás.
Kezét az arcához emelte, és remélte, hogy a másik nem látja, amint
könnyeket töröl le vele.
– A Gavril megteszi – válaszolta az Őrparancsnok.
Gavril. Akkor vette fel ezt a nevet, amikor Ipille vadászai elől
bujkált, miután Tamással megpróbálták megölni Kez királyát. Régen
történt, szinte már egy másik életben. És Gavril azóta is részeges volt –
most viszont elég józannak tűnt.
 – Amikor elhagytuk a Délormot, láttuk, hogy a kez hadsereg
nyugatra tart – mondta Gavril. – Wasal Kapui felé.
– Támadni akarnak. Teljes erővel, megállás nélkül.
– Ha Bónak igaza van, és Kresimir él, akkor most már egy isten is áll
az oldalukon.
– A miénken is.
– Hogyhogy?
– Adom. Kresimir testvére. De Adom nem Kresimir, nem egy
erőszakos isten. Ha háborúról van szó, az esélyek Keznek kedveznek.
Gavril kinyújtotta a lábát, hátradőlt, aztán gyorsan kiegyenesedett,
amikor a szék recsegni kezdett alatta.
– Egy isten – sóhajtott fel. – Két isten! Meg ősi varázslók. Ez már
nem az a világ, amit mi ismerünk, Tamás.
– Én ennél tovább nem tudok gondolkodni – mutatott a tábornagy a
fiára.
Gavril hagyott neki egy kis csendet, mielőtt folytatta.
– Tizenöt évet töltöttem el a nővérem gyászolásával. Könyörgöm
neked, ha megtörténik a legrosszabb, ne kövesd el te is az én hibámat.
És ne sirasd, amíg még meg sem halt.
Tamás bólintott. Mit mondhatott volna?
– Hallottam Sabonról. Sajnálom.
– Az embereim közt árulók voltak – mondta Tamás.
Gavril a homlokát ráncolta.
– A nyomozó, akit megbíztam, hogy találja meg a tanácsomban lévő
árulót. – Tamás felsóhajtott. – Sikerrel járt, de kiderült, hogy ő maga is
áruló, mert a családját túszként tartották fogva. Ezért halt meg Sabon.
– Mit fogsz tenni vele?
– Gondoskodom róla, hogy feleljen a bűneiért.
– Ne hagyd, hogy felemésszen a gyűlölet – figyelmeztette Gavril.
– Nem gyűlölet. Igazság.
– Ha az igazságon múlt volna, Kresimir hamuvá égeti egész Adrót.
Tamás felállt, és az utazóládájához ment, noha minden lépése kínzó
fájdalommal járt. Felnyitotta a láda fedelét, és kivette belőle a Tánieltől
kapott két egyforma Hrusch pisztoly egyikét.
– A fiam a halál torkában van – mondta Tamás. Visszaült a székébe,
pisztolyát az ölébe fektette. – A feleségem rég halott, és azóta sok
barátom csatlakozott hozzá. – Belenézett a csőbe, majd felhúzta a
kakast, és megcélozta a sátor falát. – Nem maradt semmim, ami
könyörületet ébreszthetne bennem. Be fogom várni Ipille erőit a Wasal
Kapuinál, és visszaverem őket. Át fogom kergetni a hadsereget Kezen,
és utat égetek magamnak Ipille ajtajáig. – Tamás meghúzta a ravaszt, és
a kakas kattant egyet. – Szembe fogok nézni Kresimirrel, és
megtanítom neki, hogy mi az igazság.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rengeteg ember van, akik nélkül ez a könyv nem létezne.

Először is fantasztikus ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek köszönném
meg, hogy meglátta bennem a potenciált, és foggal-körömmel
végigrángatott engem a könyv részletes szerkesztésén, mielőtt
egyáltalán megfontolta, hogy egy szerkesztő kezébe adja. Aztán a
szerkesztőmnek, Devi Pillainak. Fertőző lelkesedésének köszönhetően
még akkor is folytattam a munkát, amikor legszívesebben felkiáltottam
volna, hogy „Ne… kérlek… nem akarom megváltoztatni annak a
karakternek a nevét!”
Köszönöm briliáns feleségemnek, Michele-nek a sok ötleteléssel
eltöltött órát. Sok menő dolog van ebben a könyvben, amely az ő
agyából pattant ki.
Már középiskolában kezdtem rájönni, hogy az írásból akarok
megélni. Különösen hálás vagyok Marlene Napalónak, aki a kedvemre
tett, és elolvasta a legkorábbi próbálkozásaimat, noha számított rá, hogy
utálni fogja azokat. Kulcsszerepe volt abban, hogy megkezdjem ezt az
utazást. William Prueter arra tanított meg, hogy szeressem a
történelmet, amelyben ott van a legfantasztikusabb képzelet gyökere is.
Az egyetemen sokaknak volt szerepük benne, hogy folytassam ezt az
utat, tanáccsal és bátorító szavakkal láttak el. Közülük is kiemelném
Zina Petersent és Grant „Boz” Boswellt.
Köszönöm Nancy Gouldnak, aki a pártfogóm volt életem egy
nagyon képlékeny szakaszában, annak ellenére, hogy semmiféle
bizonyíték nem mutatott arra, hogy valaha is viszem valamire.
Isaac Stewart, Steve Diamond és Logan Moritz mind több változatát
olvasták el ennek a könyvnek, és más könyveknek is. Megfogalmazni
sem tudom azt a barátságunk iránti elhivatottságot, amely ehhez
szükséges lehetett. Visszajelzéseik felbecsülhetetlenek voltak.
Köszönöm Charisa Playernek, az első idegennek, aki elolvasott tőlem
valamit, és úgy gondolta, hogy lehet esélyem a kiadásra. Írási és kiadási
próbálkozásaim során több tucatnyian olvasták a műveimet, és adtak
róluk visszajelzést. Mindnyájuknak köszönöm!
Köszönöm Susan Barnesnak, Lauren Panepintónak és mindenki
másnak az Orbit kulisszái mögött. Még mindig döbbenetes számomra,
hogy mások lelkesedhetnek egy olyan művel való munkáért, ami az én
képzeletem bugyraiból pattant ki.
Legnagyobb csodálatom és elismerésem Brandon Sandersonnak jár,
amiért többet tanított nekem az írásról, mint bárki más, és megmutatta,
hogyan tudok elnavigálni egy egész iparágban.
Ez persze mind elhomályosul az anyám iránti hálám mellett, aki
rávett, hogy érdeklődjek olyan dolgok iránt, amelyek ritkán
foglalkoztattak, és sosem kételkedett benne, hogy egy nap viszem
valamire; és az apám iránti hálám mellett, aki imádkozott mindazokért,
amikre az anyám rávett engem.
És végül köszönöm az egész családomnak, amiért bátorítottak, hogy
hajszoljam az álmaimat.