Az agglutináló nyelv a nyelvek egyik alaptípusa a flektáló, izoláló és inkorporáló nyelvek

mellett. Wilhelm von Humboldt és August Wilhelm Schlegel tipológiája szerint a szintetikus
nyelvek egyik típusa. Az agglutináló (szó szerint: „ragasztó”, értelem szerint: ragozó) nyelv a
szavak jelentését elsősorban a szóalakok megváltoztatásával állítja elő úgy, hogy azokhoz
toldalékokat kapcsol. A név a latin agglutino, agglutinare igéből származik.

Számunkra legismertebb példája nyelvünk, a magyar nyelv.

Az agglutináció [szerkesztés]
Az agglutináció (toldalékolás) a szavak tövéhez, illetve alapalakjához illesztett képzők, jelek és
ragok, közös néven toldalékok segítségével történik. Ezek lehetnek a szó végén (suffixum), a szó
elején (prefixum), vagy a szó belsejében (infixum) is. Egy szó általában sok morfémát
(szóelemet) tartalmaz, és a szavak között kevés a rendhagyó: például a japánban csak 2
rendhagyó ige van.

 A magyar nyelvből:
o Igeragozás: úszom, úszol, úszik, úszunk, úsztok, úsznak.

o Főnévragozás: élet, életet, életben, életen, életről, életnek, élettel, élethez, életért
stb.
o Melléknévragozás: kedves, kedvesen, kedvesek, kedvesebb

Agglutináló nyelvek [szerkesztés]

Agglutináló nyelvnek számít a magyar nyelven kívül

 például a finnugor nyelvcsalád többi nyelve

 az altáji nyelvcsalád nyelvei
 a szuahéli és rokonai, a bantu nyelvek
 a japán nyelv

Kifejezőerejük nagy része a ragozásban rejlik, a szórend a finomabb árnyalatokhoz való. A

ragozó nyelvek nyelvtana jóval többet foglalkozik az alaktannal, mint a mondattannal.

Az indoeurópai nyelvek eredetileg a flektáló nyelvek közé tartoznak, például ilyen a szanszkrit,
az ógörög és a latin nyelv. Manapság azonban az indoeurópai nyelvek között agglutináló nyelvek
is akadnak, mint a perzsa, illetve például az újlatin nyelvek a ragozás leegyszerűsödése folytán
egyaránt mutatnak agglutináló és flektáló tulajdonságokat.

Az amerikai földrészen agglutináló nyelv például a kecsua, az egykori Inka Birodalom nyelve.
A nyelvek gyakran nem tisztán agglutináló, izoláló (elszigetelő), flektáló (hajlító) vagy
inkorporáló (bekebelező) típusúak, hanem ezek a tipikus eszközök vegyesen is előfordulnak egy
adott nyelvben. A nyelveket inkább aszerint sorolják valamelyik típusba, hogy mely eszközök a
leginkább jellemzőek az adott nyelvre. Így például a magyar nyelvben is vannak flektáló
vonások, ahol nemcsak a rag, hanem a szó töve is megváltozik: megy – ment, egy – első. Ez
azonban nem az egész nyelvre jellemző alapvonás, mint például a tisztán flektáló arab nyelv
esetében.

Mesterséges agglutináló nyelvek előnyei [szerkesztés]

A ragozó nyelvekben a szavak sokszor több tőtípusba tartoznak, ezért a nyelvtanulónak minden
szóhoz még annak több alakját is ismernie kell ahhoz, hogy helyesen tudja ragozni őket. A
magyar igék és főnevek szótári alakjában például 4 alak, a melléknevekében 2 alak szerepel. A
mesterséges agglutináló nyelvek esetén alkotóik gyakran próbálkoztak azzal, hogy a
toldalékolást egységesítsék, és így annak megtanulását megkönnyítsék. Az eszperantó nyelvben
például az igéket a jelen időben -as, múlt időben -is, jövő időben -os végződéssel látták el (s=sz),
függetlenül az ige alakjától, ezért a szótári alakban elég egy alakot megadni. Ezáltal a szótanulás
könnyebb lett.

Így nagyon hasonlóvá vált azon nyelvekhez, melyek jelentésmódosító szavai külön állnak, csak
itt ezen szavak a szó végére kerülnek. Ezzel megkönnyítette a tanulhatóságot azok számára, akik
szigetelő nyelvet beszélnek, vagy ilyeneket tudnak könnyen tanulni, mint amilyen például az
angol.