9.

fejezet
Szabályaink

Webster szerint a szabály olyan elfogadott elv vagy előírás, amely a

cselekedeteinket és viselkedésünket irányítja. A most következő feje-
zetben szeretnék túllépni ezen a száraz meghatározáson, hogy meg-
mutathassam, hogy a családi életben a szabályok valójában nagyon
életteli, dinamikus és rendkívül nagy hatású erőt jelentenek. Az a
célom, hogy felfedezd azokat a szabályokat, melyek szerint te magad és
a családod éltek. Azt hiszem, meglepő lesz az a felismerés, hogy
olyan szabályok szerint élsz, melyeknek nem is vagy tudatában.
A szabályok arról szólnak, hogy mit kell, és mit nem szabad tenni.
Egyfajta „gyorsírást" jelentenek, melyre szükség van, amint két vagy
több ember él együtt. A kérdés az, hogy ki hozza a szabályokat, miből
állnak, mi a következményük, és mi történik akkor, ha valaki meg-
szegi azokat. Ebben a fejezetben ezt fogjuk megvizsgálni.
Amikor a szabályokról beszélek a hozzám jövő családokkal, első-
ként általában azt említik, hogy miként kezelik a pénzt, hogyan
végzik el a házimunkákat, hogyan teljesülhetnek az egyéni szükség-
letek, és mit csinálnak a szabályszegésekkel. Az élet minden egyéb
területén is vannak azonban szabályok. Ezek teszik lehetővé, hogy
emberek egy fedél alatt éljenek, és segítik vagy gátolják őket fejlődé-
sükben.
Próbáljátok felfedezni, hogy a ti családotokban milyen szabályok vannak. Ehhez
üljetek le mindannyian, és tegyétek fel a következő kérdést: „Melyek a mi jelenlegi
szabályaink?". Válasszatok olyan időpontot erre, amikor mindenkinek van legalább
két szabad órája. Üljetek körül egy asztalt, vagy üljetek a földre. Válasszatok egy
titkárt, aki lefogja írni egy papírra a szabályokat, és segít abban, hogy a témánál
maradjatok. Itt még ne kezdjetek vitatkozni

116
 arról, hogy az említett szabályok jogosak vagy sem. Azt se vitassátok még meg,
hogy a szabályoknak engedelmeskedtek-e. Ne próbáljatok senkit rajtakapni valamin.
Végezzétek a gyakorlatot a felfedezés szellemében, valahogy úgy, mintha egy öreg
padlásszobát vizsgálnátok meg, egyszerűen csak azért, hogy tudjátok, mi van ott.
Lehet, hogy a tíz éves fiad azt gondolja, hogy a szabály az, hogy
neki csak akkor kell mosogatnia, ha a tizenkét éves nővére indokoltan
valami mással van elfoglalva. Úgy képzeli, hogy ő afféle tartalék
mosogató. A nővére pedig azt hiszi, hogy az a szabály, hogy az öccse
akkor mosogat, amikor az apja erre felszólítja. Látod, milyen félreértés
származhat ebből? Lehet, hogy ez furcsának tűnik számodra, de ne
áltasd magad, ilyesmi a te családodban is előfordulhat.
Sok család számára már önmagában az is újdonság, és sok mindenre
fényt deríthet, ha egyszerűen csak leülnek, és felfedezik a szabá-
lyaikat. A fenti gyakorlat az együttélés új, izgalmas lehetőségeit
tárhatja fel. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ember azt feltételezi,
hogy mindenki tudja, amit ő tud. Haragos szülők szájából gyakran
elhangzik: „De hát ez a gyerek tudja, hogy mi a szabály!" Aztán
amikor tovább érdeklődöm, kiderül, hogy nem ez a helyzet. Nincs
arra semmi garancia, hogy mindenki ismeri a szabályokat. Azáltal,
hogy az egész család részt vesz egy leltár készítésében, lehetővé válik,
hogy megtalálják néhány félreértés és viselkedési probléma okát.
Mennyire értették meg például a többiek az általad hozott szabá-
lyokat? Világosan megmagyaráztad, vagy azt gondoltad, hogy csa-
ládtagjaid tudnak olvasni a gondolataidban? Érdemes megtudnod,
mennyire értették meg a szabályt, mielőtt azt állítanád, hogy valaki
nem engedelmeskedett. Talán most, ahogy áttekintetted a saját sza-
bályaidat, azt is észreveszed, hogy némelyik nem megfelelő vagy
igazságtalan volt.
Miután minden családi szabályt leírtatok, és tisztáztátok a félreértéseket, lépjetek
tovább a következő fázisba. Próbáljátok kideríteni, hogy melyik szabály érvényes
még, és melyik idejétmúlt. A környező világ gyors változásával a szabályaitok is
elavulhatnak. Az új, modern autót sem a régire vonatkozó szabályok szerint
vezeted. Sok család mégis épp ezt csinálja. Ha rájöttök, hogy ti is ezt teszitek, meg
tudjátok-e változtatni a szabályaitokat, és ki tudjátok-e dobni az elavult dolgokat? Az
éltető családok egyik jellemzője épp az, hogy mindig naprakészek a szabályaik.

117
 Most tegyétek fel magatoknak azt a kérdést, hogy a szabályaitok segítenek-e, vagy
akadályoznak. Mit akartok elérni velük? A jó szabályok serkentenek, nem
korlátoznak.
Rendben van. Látjuk tehát, hogy a szabályok elavultak, igazságtalanok,
zavarosak, és alkalmatlanok is lehetnek. Milyen módszeretek van a
szabályaitok megváltoztatására? Ki kérheti a változtatást? A jogrendszerünk
lehetővé teszi a fellebbezést. A családod tagjainak van erre valamilyen lehetősége?
Menjünk még egy kicsit tovább ezen a felfedező úton. Hogyan keletkeznek a
szabályok a családotokban? Csak egy ember alkotja azokat? Ha igen, akkor ez az
ember a család legidősebb, legkedvesebb, legerősebb, vagy éppen a
leghátrányosabb helyzetű tagja ? Honnan származnak a szabályaitok? Könyvekből?
A szomszédoktól? Azokból a családokból, ahol a szülők felnőttek?
Az eddig tárgyalt szabályok meglehetősen nyilvánvalóak, és könnyű
őket felfedni. Van azonban a szabályoknak egy másik csoportja,
melyek gyakran a felszín alatt működnek, és sokkal nehezebb felfe-
dezni őket. Ezek masszív, láthatatlan erőként végigvonulnak a család
minden tagjának életén.
Azokról az íratlan szabályokról beszélek, melyek meghatározzák,
hogy a különböző családtagok miről és hogyan beszélhetnek. Mit mond-
hatsz a családodban arról, amit érzel, gondolsz, látsz, hallasz, sza-
golsz, tapintasz és ízlelsz? Csak arról beszélhetsz, amilyennek a dol-
goknak lenniük kell, vagy arról is, hogy milyenek valójában?
A beszéd szabadsága négy nagy területet foglal magába:
Mit mondhatsz arról, amit látsz és hallasz?
Éppen azt látod, hogy két családtagod elkeseredetten veszekszik
egymással. Kifejezheted-e a félelmedet, tanácstalanságodat, dühödet,
magányodat, gyengédségedet, agressziódat és vigasz iránti vágyadat?
Kinek beszélhetsz ezekről?
Gyerek vagy, aki éppen azt hallja, hogy az édesapja káromkodik.
Ugyanakkor van egy családi szabály, amely tiltja a káromkodást.
Elmondhatod-e ezt az apádnak?
Hogyan kezeled azt a helyzetet, amikor nem értesz egyet valakivel, vagy
helytelenítesz valamit?
Ha a tizenöt éves lányodon vagy fiadon marihuána szagát érzed,
beszélhetsz-e erről nyíltan?

118
 Hogyan kérdezel, amikor nem értesz valamit? (Kérdezel-e egyáltalán?)
Úgy érzed-e, hogy nyugodtan magyarázatot kérhetsz, ha valamelyik
családtagod mondandója nem világos számodra?
A családi élet során mindenféle dolgot láthatunk és hallhatunk. Ezek
némelyike örömöt jelent, míg mások fájdalmat hoznak, és talán olyanok is
vannak, melyek szégyennel töltenek el. Ha a család tagjai nem ismerik
fel, és nem beszélhetnek érzéseikről, akkor ezek az érzések
„illegalitásba" kerülhetnek, és láthatatlanul, gyökereiben pusztíthatják a
család egészségét.
Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra. Van-e olyan téma a csalá-
dodban, melyet soha nem szabad megemlíteni? Olyan dolgokra gondolok
például, mint az, hogy az idősebbik fiad kar nélkül született, nagyapád
börtönben van, apádnak akaratlan arcrángásai vannak, apád és anyád
harcolnak egymással, vagy hogy valamelyik szülőd korábban már házas
volt.
Lehet, hogy a családod egyik férfitagja alacsonyabb, mint a férfiak
átlaga. A családban kialakult az a szabály, melyet minden családtag
tiszteletben tart, hogy senki nem beszél az ő alacsonyságáról, sőt még arról
sem, hogy nem beszélhetnek az alacsonyságáról.
Hogyan lehet azt elvárni, hogy valaki úgy viselkedjen, mintha ezek a
családi tények egyszerűen nem léteznének? Az ilyen korlátozások,
melyek megakadályozzák, hogy beszéljünk arról, ami van, vagy volt,
későbbi problémák táptalajává válnak.
Nézzük egy másik oldalát ennek a zavarba ejtő szituációnak. A
családi szabály az, hogy csak a jó, a helyes, az illő, és tárgyhoz tartozó
dolgokról szabad beszélni. Ez azt jelenti, hogy a jelen valóság egy nagy
része nem megemlíthető. Véleményem szerint nincs olyan felnőtt, és
olyan gyerek is csak alig akad egy családban vagy bárhol másutt, aki
következetesen csak jó és illemtudó lenne, és mindig megfelelően
viselkedne. Mit tehetnek, ha a szabály az, hogy helytelen dolgokról szó
sem eshet? Ennek eredménye, hogy néhány gyerek hazudni fog,
mások gyűlölni kezdik a szüleiket, és elidegenednek tőlük. A
legrosszabb, hogy önértékelésük is alacsony lesz, amely
gyámoltalanságban, ellenségességben, butaságban és magányosságban
fejeződik ki.
Egyszerű tény, hogy mindaz, amit az ember lát vagy hall, hatással van
rá. A látott vagy hallott dolgokra automatikusan valamilyen

119
belső magyarázatot próbálunk találni. Ahogy korábban láttuk, ha
nincs meg a lehetőség a magyarázat ellenőrzésére, akkor maga a
magyarázat válik „ténnyé". Ez a „tény" lehet helyes vagy helytelen, de az
egyén mindenképpen erre fogja alapozni cselekedeteit és véleményét.
Azok közül a gyerekek közül, akik úgy nőnek fel, hogy tilos kér-
dezniük és megjegyzéseket tenniük, sokan olyan felnőtté válnak, akik
szentnek vagy ördögnek tartják magukat - élő, lélegző, igazán érző
emberi lények helyett.

Nagyon sok családban csak akkor engedik meg az érzések kifejezését, ha

azok jogosak, nem jelenhetnek meg egyszerűen csak azért, mert vannak,
így olyan kifejezéseket hallhatsz, mint „Nem lenne szabad így érezned",
vagy „Hogy érezhetsz ilyet? Én ilyet sosem éreznék." Fontos itt
különbséget tenni aközött, hogy cselekszel is az érzéseid alapján, vagy csak
elmondod az érzéseidet: öngyilkossági érzésekről beszélni nem ugyanaz,
mint megölni magad. Ez a megkülönböztetés megkönnyíti, hogy feladd azt
a szabályt, hogy „Csak jogos érzéseid lehetnek!"
Ha a szabályaid azt mondják, hogy bármilyen érzésed is van, az emberi,
és ezért elfogadható, éned fejlődni tud. Ez nem jelenti azt, hogy minden
cselekedet is elfogadható. Ha elfogadod az érzéseidet, akkor ezekre
alapozva különböző cselekvési lehetőségeken gondolkozhatsz, és
kiválaszthatod a legmegfelelőbbet.
Születéstől a halálig az emberek folyamatosan az érzések széles skáláját
tapasztalják - félelmet, fájdalmat, tehetetlenséget, dühöt, örömöt,
féltékenységet és szeretetet -, de nem azért, mert ezek helyesek, hanem
mert egyszerűen vannak. Ha megengeded magadnak,

120
hogy kapcsolatba kerülj a családi élet minden részével, az meglepő
javulást eredményezhet. Hiszek abban, hogy minden létező dologról lehet
beszélni, és mindent meg lehet érteni.
Nézzünk meg néhány jellegzetes példát. Vegyük a dühöt. Nagyon sok
ember nincs tudatában annak, hogy a düh szükséges emberi érzés,
amely veszély esetén jelenik meg. Mivel a düh sokszor destruktív
cselekményben robban ki, sokan azt gondolják, hogy a düh maga
destruktív. Nem a düh destruktív, hanem a düh következtében megjelenő
cselekmény lehet az.
Vegyünk egy szélsőséges példát. Tegyük fel, hogy leköplek, ami
azonnal heves reakciót vált ki belőled. Nyilván támadásnak veszed, és
rosszul érzed magad, dühös vágy rám. Közben lehet, hogy azt
gondolod magadról, hogy nem vagy szerethető (mi másért támadtalak
volna meg). Megbántott vagy, önérzetedben sértett, magányos, és érzed,
hogy nem szeretnek. Bár a reakciód düh, az érzésed a megbántottság -
aminek alig vagy tudatában. Hogyan mutatnád meg, hogy mit érzel? Mit
mondanál? Mit csinálnál?
Választhatsz. Visszaköphetsz. Megüthetsz. Elsírhatod magad és
megkérhetsz, hogy ne csináljam ezt még egyszer. Megköszönheted.
Elszaladhatsz, őszintén elmondhatod nekem, hogy milyen dühös
vagy. Ha ez utóbbit teszed, valószínűleg képes leszel kapcsolatba
kerülni a sértettségeddel is, amit nekem is el tudsz mondani. Ezután
juthatsz el odáig, hogy megkérdezd tőlem, hogy a csudába fordulhatott
elő, hogy leköptelek.
A szabályaid fogják eldönteni, hogy hogyan reagálsz. Ha a szabályaid
lehetővé teszik, hogy kérdezz, megkérdezhetsz engem, és megérthetsz. Ha
a szabályaid nem engedik meg a kérdezést, akkor kitalálhatod az
indítékaimat, és lehet, hogy melléfogsz. A köpés nagyon sok dolgot
jelenthet. Megkérdezheted magadtól: „Azért köpött le, mert nem szeret?
Mert dühös volt rám? Mert valami frusztrálja? Mert rossz az
izomkontrollja? Azért köpött le, mert azt akarta, hogy észrevegyem?" Ezek
a lehetőségek talán erőltetettnek tűnnek, de gondolkozz el rajtuk egy
kicsit. Egyáltalán nem olyan erőltetettek.
Beszéljünk még egy kicsit a dühről, mert fontos. A düh nem bűn;
elfogadható emberi érzelem, melyet vészhelyzetben használunk. Az
ember nem élheti le úgy az életét, hogy ne találkozna néha vészhelyzettel,
így mindannyian időnként dühöt érzünk.

121
 Ha valaki Jó Embernek akarja tartani magát (és ki ne akarná), akkor
vissza fogja tartani az esetenként fellépő düh érzését. Azonban senki sem
lehet becsapni. Láttál már olyan embert, aki nyilvánvalóan dühös, de
próbál úgy beszélni, mintha nem az lenne? Az izmai megfeszülnek, szája
széle remeg, légzése szaggatott, a bőre színe megváltozik, szemöldökét
összehúzza; és néha az egész ember szinte felfúvódik.
Az az ember, akinek a szabályai szerint a düh rossz vagy veszélyes
dolog, az idő haladtával egyre feszültebb lesz belül. Az izmok, az
emésztőrendszer, a szívizom, az artériák és vénák fala megfeszül,
annak ellenére, hogy kívülről nyugodtnak, hűvösnek és összeszedettnek
látszik. Csak alkalmanként megjelenő kemény tekintete, és megránduló
bal lába jelzi, hogy mit érez valójában. Rövidesen megjelennek a
betegség olyan fizikai megnyilvánulásai, amelyek a belső feszültségből
fakadnak, mint a székrekedés és a magas vérnyomás. Egy idő után ez az
ember már nincs tudatában a dühnek, mint olyannak, hanem csak belső
fájdalmat érez, őszintén mondhatja: „Én soha nem jövök dühbe. Csak az
epehólyagom rendetlenkedik". Ennek az embernek az érzései
„illegalitásba vonultak"; továbbra is működnek, de a tudatos észlelésén
kívül.
Néhány ember nem jut el idáig, hanem e helyett kifejleszt a düh
számára valamilyen raktározó tartályt. Ez feltöltődik, és periodikusan,
apró dolgokra robban.
Sok gyereknek azt tanítják, hogy a verekedés rossz, nem szabad más
embereket bántani. A dühből verekedés lesz, ezért a düh rossz. Nagyon
sokunk filozófiája a következő: „Ha jó gyereket akarunk nevelni,
száműznünk kell a dühöt". Szinte felmérhetetlen, mennyire ártalmas az
efféle tanítás a gyereknek.
Ha elfogadod, hogy bizonyos helyzetekben a düh természetes
emberi érzelem, akkor megbecsülheted, tisztelheted, és szabadon
elfogadhatod, mint önmagád egy részét, és megtanulhatod sokféleképpen
használni Ha nyíltan és őszintén szembenézel dühös érzéseiddel, és így
kommunikálod azokat az érintett emberek felé, akkor sok „gőzt" és
destruktivitást levezethetsz. Te választasz, és így azt erezheted, hogy te
irányítod önmagád. Ennek eredményeképpen elégedett lehetsz
magaddal. A családi szabályok alapvetően meghatározzák azt, hogy a düh
segít-e a fejlődésben, vagy épp ellenkezőleg, minden alkalommal
meghalsz egy kicsit tőle.

122
 Most vegyük szemügyre a családi élet egy másik, igazán fontos
területét: a családtagok közötti érzelmeket, az érzelmek kifejezését, és az
érzelmekre vonatkozó szabályokat.
Gyakran azt találtam, hogy a családtagok becsapják magukat az
érzelmi életükben. Nem tudják, hogyan tegyék az érzelmeiket bizton-
ságossá, ezért minden érzelmet szabályoznak. A következő dolgokra
gondolok: az apák gyakran azt érzik, hogy lányaikat öt éves koruk után
már nem szabad ölelgetni, mivel ez szexuálisan ingerlő lehet. Igaz ez,
bár kisebb mértékben, az anyákra is a fiaikkal kapcsolatban. Sok apa nem
mutatja ki nyíltan az érzelmeit a fiaival szemben sem, mert a férfiak
közötti érzelmeket homoszexuálisnak tarthatják.
Újra kell gondolnunk az érzelmekről alkotott elképzeléseinket,
bármilyen nemről, életkorról, kapcsolatról van szó. A probléma abban
rejlik, hogy sok ember számára összekeveredik a fizikai gyengédség és a
szexualitás. Ha nem teszünk különbséget az érzés és a cselekedet
között, akkor meg kell gátolnunk az érzést. Hadd fejezzem ki magam
nyersen. Ha problémákat akarsz a családodban, nyomd el az érzelmeket,
és alakíts ki tabukat a szexuális élettel és annak megbeszélésével
kapcsolatosan.
Egy érzelmi megnyilvánulásnak sok jelentése lehet. Öleltek már
engem meg úgy, hogy legszívesebben megpofoztam volna az ölelőt. Lehet
az ölelés szeretkezésre való meghívás, lehet annak a jele, hogy
egyszerűen csak észrevettek és kedvelnek, s lehet a gyengédség,
támogatásnyújtás megnyilvánulása.
Időnként azon tűnődöm, hogy milyen hatalmas részét nem élvezhetik a
családtagok a köztük megjelenő érzelmek örömének, tápláló erejének,
mert az érzelmekre vonatkozó családi szabályok összekeveredtek a
szexuális tabukkal.
Beszéljünk erről. Ha te is látnád, mennyi fájdalom fakad a szexualitással
szembeni embertelen, elnyomó attitűdökből, mindent megtennél, hogy
ezt az attitűdöt az elfogadás, büszkeség, öröm attitűdje váltsa fel, s a
szexualitás spiritualitásának tisztelete. Ezzel szemben azt látom, hogy a
legtöbb család szabálya azt mondja: „Semmilyen formában ne élvezd a
szexualitást - sem a magadét, sem másét." Ez a szabály azzal veszi kezdetét,
hogy a nemi szerveket tagadják, szükséges piszkos tárgyként kezelik.
„Tartsd tisztán, ne mutogasd, és ne nyúlj hozzá, csak ha muszáj"

123
 A praxisomban szinte kivétel nélkül minden ember, akinek a há-
zasságában problémája volt a szexuális kielégüléssel, vagy akit valamilyen
szexuális bűncselekmény miatt tartóztattak le, a szexualitással szembeni
tabuk világában nőtt fel. Továbbmegyek. Mindenki, akinek bármiféle
együttműködési problémája, vagy érzelmi betegsége volt, szintén szexuális
tabuk között nőtt fel. Ezek a tabuk a meztelenséggel, maszturbációval,
közösüléssel, terhességgel, szüléssel, menstruációval, erekcióval,
prostitúcióval, a szexuális gyakorlat minden formájával, az erotikus
művészettel és a pornográfiával kapcsolatosak.
A nemünk, a nemi szerveink fontos részeink. Ha nem vállaljuk
nyíltan, nem értjük, nem értékeljük és nem élvezzük szexualitásunkat,
súlyos, személyes fájdalmak felé kövezünk magunknak utat.
Egyszer egy középiskolában a családi életre nevelésről vezettem egy
programot körülbelül nyolcszáz diáknak. A program egy része a nemi
neveléssel foglalkozott. Bevittem egy dobozt, amelybe a hallgatók
beletehették azokat a kérdéseiket, amelyeket nyíltan nem mertek
megkérdezni. A doboz általában tele volt. Az óra alatt megbeszéltük a
kérdéseket. Utána csaknem minden hallgató elmondta, hogy három fő ok
miatt nem merték volna a szüleiktől megkérdezni ugyanezeket a
kérdéseket: a szüleik dühbe gurultak volna, és rossz viselkedéssel vádolták
volna őket; a szülők zavarba jöttek volna, szégyelltek volna magukat, és
valószínűleg hazudtak volna; vagy egyszerűen nem tudták volna a
választ, így a diákok magukat és a szüleiket is megkímélték, annak árán,
hogy tudatlanok maradtak, és valahol máshol kellett információ után
nézniük. Nagyon hálásak voltak ezek a fiatal diákok a programért, az én
elfogadó, informatív és szerető attitűdömért, hiszen ők is jobban kezdték
érezni magukat. Különösen két kérdésre emlékszem: egy 18 éves diák azt
kérdezte: „Mit jelent az, ha csomók vannak az ondómban?". Egy 15 éves
fiú pedig azt kérdezte: „Honnan tudhatom, hogy a mamám
menopauzában van-e? Szörnyen ingerült mostanában. Ha menopauzában
van, akkor meg tudom érteni, és kedvesen bánok vele; ha nem, akkor
megmondom neki, hogy milyen undok. Beszélhetek az apámmal erről?"
Hogy ereznéd magad, mint szülő, ha ezeket kérdeznék tőled? Mit
válaszolnál?
A kurzus kedves következménye az volt, hogy a diákok megkértek, hogy
vezessek egy hasonló tanfolyamot a szüleik számára. Bele-

124
 egyeztem. A szülőknek körülbelül a negyede jött el. Ugyanazt a
dobozt alkalmaztam, és nagyon hasonló kérdéseket kaptam.
Röviden összegezve azt gondolom, hogy megbocsáthatjuk ma-
gunknak, hogy nem mindig ismerjük szexuális énünket teljes össze-
tettségében. Az viszont pszichológiailag veszélyes, ha továbbra is
tudatlanságban folytatjuk az utunkat, és a „ne-beszéljünk-róla" attitűddel
takaródzunk, azt jelezve ezzel, hogy a szexuális ismeretek rosszra
vezetnek, bűnösek. A társadalom és a benne lévő egyének keservesen
megfizetnek az ilyen tudatlanságért.
A tabuk, a titkokra vonatkozó szabályok a családtagok félelmeit
tükrözik, még akkor is, ha a felnőttek azt állítják, hogy a gyerekek
védelmében születtek. Ehhez hasonló a családokban uralkodó másik tabu:
a felnőttek misztifikálása. A felnőttek által kiagyalt „óvjuk meg a
gyermeket" szabályt általában a „Túl fiatal vagy ahhoz, hogy..."
kezdetű mondatok fejezik ki. Ez burkoltan azt jelenti, hogy a felnőtt
világ túl komplikált, túl ijesztő, túl nagy, túl ördögi, túl örömteli
számodra, hogy te, egyszerű gyermekként részt vegyél benne. A
gyermek azt érzi, hogy kell valamiféle mágikus jelszónak lenni, aminek
hatására, amikor eléri a megfelelő életkort, az ajtók automatikusan
kinyílnak. Emberek tömegével találkozom, akik még nem jöttek rá a
jelszóra.
Ugyanakkor a „túl fiatal vagy hozzá" minta azt is magában rejti, hogy
a gyerek világa alsóbbrendű. „Mit tudsz te? Te csak egy gyerek vagy!",
vagy: „Ez olyan gyerekes" - mondják a felnőttek. Mivel nyilvánvaló,
hogy szakadék van aközött, amit egy gyermek képes megcsinálni, és
amit csinálni szeretne, azt gondolom, hogy a legjobb felkészítés számára
az, ha megtanítjuk, hogy hogyan hidalja át ezt a szakadékot, ahelyett,
hogy megtagadnánk tőle a szakadékok áthidalásának lehetőségét.
A családi tabukhoz tartoznak a családi titkok. Jellegzetes családi
titkok például a következők: a gyermek a szülők házasságkötése előtt
fogant, az egyik házastárs gyermekét a pár másik tagja adoptálta, a
házastárs kórházban vagy börtönben volt. Az ilyenfajta titkokat általában
súlyos szégyen borítja.
A legnagyobb titkok közé tartozik a szülők kamaszkori viselkedése is -
hiszen a szabály az, a dolog természetéből adódóan, hogy nincs olyan
szülő, aki valaha is valami rosszat tett volna; csak „ti gyerekek”

125
szoktatok rosszul viselkedni. Ez olyan gyakori, hogy amikor azt
hallom, hogy a szülő hisztérikusan reagál gyermeke viselkedésére,
akkor azonnal azt keresem, hogy vajon a gyerek viselkedése milyen
titkot kavart fel a szülő fiatalkorából. A gyermek viselkedése nem
ismétli meg a szülőét, de nagyon közel lehet hozzá. Az ilyen helyzetekben
az a dolgom, hogy segítsek a szülőnek megszabadulni régi szégyenétől,
hogy ne kelljen továbbra is a titkolt dolgokat távoltartania magától. Utána
a szülő már képes lesz racionálisan bánni a gyermekével.
A jelen titkait szintén szégyen fedi. Sok szülő megpróbálja eltitkolni
gyermekei elől a viselt dolgait („hogy megvédje őket"). Ilyen jelenbeli titok,
amivel találkoztam, hogy az apának vagy az anyának (vagy
mindkettőnek) szeretője van, egyikük vagy mindkettőjük iszik, vagy nem
élnek házaséletet. Itt ismét el kell mondanom, hogy az emberek azt
gondolják, hogy ha valamiről nem beszélnek, akkor az nem is létezik.
Ez egyszerűen nem így van, hacsak nem néma, süket és vak mindenki,
akit meg akarnak „védeni".
Most nézzük meg, hogy mit fedeztél fel a szabályaidról. Vizsgáld meg
őket a következő három szempont szerint:
A humánus-embertelen szempont szerint például lehet, hogy azt kö-
veteled meg magadtól, hogy olyan szabály szerint élj, melyet szinte
lehetetlen betartani: „Nem érdekes, mi történik, mutatkozz boldognak!"
A nyíltság-zártság szempontrendszerben néhány szabály nyílt, míg
mások rejtve vannak, de engedelmeskedsz nekik: „Ne beszélj róla!
Kezeld úgy, mintha nem létezne."
Itt van végül a konstruktív-destruktív szempontsor. Egy szituáció
konstruktív kezelésének a példája a következő: „Van egy kis problé-
mánk, pénzszűkében vagyunk ebben a hónapban. Beszéljünk róla!".
Ugyanennek a helyzetnek gátló vagy destruktív kezelése az, hogy: „Ne
beszélj nekem a pénzproblémáidról - ez a te ügyed."
Foglaljunk most össze néhány dolgot, amit ebben a fejezetben
megbeszéltünk.
Minden olyan szabály, ami meggátolja a családtagokat abban, hogy
beszéljenek arról, ami van, vagy ami volt, nagy valószínűséggel
beszűkíti, kreativitásában gátolja és érdektelenné teszi az embert, és
ennek megfelelő családi helyzetet hoz létre.

126
 De ha képesek vagytok az élet minden elemével szabadon kapcsolatba
kerülni, drámai javulás állhat be a család életében. Az a család tud a
leginkább tápláló lenni, amelynek a szabályai megengedik, hogy
barmiról beszélni lehessen, legyen az fájdalmas, örömteli vagy bűnös
dolog. Hiszek benne, hogy mindenről lehet beszélni, ami van, és meg
lehet érteni, mert minden emberi.
Szinte mindenkinek vannak titkai. Nincs-e neked is legalább egy? A
tápláló családokban ezek egyszerűen csak emberi esendőségünkre
figyelmeztetnek, s könnyen lehet beszélni róluk, és tanulni belőlük. Más
családok viszont elrejtik ezeket a titkokat, és úgy kezelik, mint amik az
emberi rosszaság hátborzongató emlékeztetői, amikről soha nem szabad
beszélni. Eleinte nehéz lehet ezeket a kényes dolgokat szóba hozni, de
meg lehet tenni. Ha beszélünk róluk, az mindenkinek segít a családban,
hogy megtanulja, hogyan lehet vállalni ilyen nehézségeket, és túlélni -
netán megjavítani - a helyzetet.
A szabályok valódi részei a családi struktúrának és működésnek. Ha a
szabályok megváltoztathatók, a családi interakció is megváltoztatható.
Vizsgáld csak meg azokat a szabályokat, amik a te életedet irányítják.
Többet értesz most már abból, mi történik veled a családodban? Engedsz-
e a hívásnak, hogy változtass dolgokon? Mindazok az új dolgok, amiket
tanultál: a felismeréseid, a bátorságod, a reményeid képessé tehetnek
arra, hogy új szabályokat hozz működésbe.
A bátorság itt azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy új
eszméket fogadj be. Eldobhatod a régi és már nem alkalmas elképze-
léseket, és válogathatsz azok közül, melyeket hasznosnak találsz. Ez
egyszerű logika. Semmi sem marad örökké ugyanaz. Gondolj csak az
éléskamrádra, a fridzsiderre, a szerszámos kamrára. Ezeket mindig újra
kell rendezni, kidobni a régi dolgokat, és újakat tenni bele.
Most pedig, miután már végiggondoltad és megvizsgáltad a saját
szabályaidat, tekints végig rajtuk a következő kérdések segítségével:
Mik a szabályaid?
Mire szolgálnak számodra most?
Milyen változtatásokat látsz szükségesnek?
A jelenlegi szabályaid közül melyek megfelelőek?
Melyeket akarod elhagyni?
Milyen új szabályokat akarsz létrehozni?

127
 Mit gondolsz a szabályaidról? Nyíltak, emberiek, naprakészek?
Vagy rejtettek, embertelenek és elavultak? Ha a második variáció
jellemző leginkább, biztos rájöttél, hogy neked és a családodnak
fontos és szükséges tennivalója van. Ha a szabályaid az első kategó-
riába esnek, akkor a családodban valószínűleg mindenki jó helyzetben
van.