BEN BROOKS

LOLITO
 „Vérlázítóan jó.
Magabiztos, a stílusa összetéveszthetetlen.
Megbotránkoztatóan szellemes és eredeti mű.”
Tim Key

„Egy kamasz lelkivilágának ennél meggyőzőbb ábrázolását

a Vernon Little, az Isten óta nem olvashattuk.”
Ewan Morrison

„Csak egy tinédzser képes

ennyire érzékletesen bemutatni korunk önfejű tinédzsereit.”
Dazed & Confused
 IMPRESSZUM
Ben Brooks: Lolito
Copyright © Ben Brooks, 2013
Hungarian translation © Török Krisztina, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ben Brooks: Lolito, Canongate Books, United Kingdom, 2013
Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978-615-5442-57-5 (epub)

ISBN: 978-615-5442-58-2 (mobi)

Agave Könyvek
Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Szerkesztő: Fehér Ildikó
Korrektor: Horváth Krisztina

Műfaj: humor, szépirodalom

NÉHA EGYETLEN EMBER HIÁNYÁTÓL
ÜRESNEK TŰNIK AZ EGÉSZ VILÁG.
Alphonse De Lamartine

BASZÓDJ MEG, TE RIBANC,

NEM KELLESZ MÁR
„BASZD MEG”, Eamon
Tizenöt évesek vagyunk, a katedrális mögötti placcon, a fenyők
alatt meleg almabort iszunk. Fél nyolc. Narancsszínű a hold, és
mindent betölt a frissen vágott fű illata. Alice elővesz egy tubus
pattanástalanító gélt, a kezembe nyomja, hanyatt dől, és becsukja a
szemét. Sam és Aslam kutyákról, terrorizmusról meg arról dumál,
hogy melyik rapper a leggazdagabb rapper a földön.
– A szemöldököm fölé ne – mondja Alice. – A múltkor is kentél
oda, és esett, és totál bedagadt a szemem.
– De ott a fülhallgató-birodalma – mondja Aslam. – A
fülhallgatók.
– Oks – felelem.
– A fülem mögé kenjél.
– Az nem halt még meg? – kérdi Sam.
– A füled mögött nincs is pattanás.
– De még lehet.
Alice a csajom. Hegyes orra van, harminchetes lába és Raynaud-
szindrómája. Reggelente savanyútej-ízű a szája. Az utolsó három
guglija mondjuk: quija tábla készítése, fáj-e az anál, Haruki
Murakami.
Kis körökben masszírozom bele a bőrébe a fehér kencét. Lerúgja
a cipőjét. A lábfeje olyan, mint egy papírsárkány.
– Húsvétra elutazunk – mondja. – Apu ma szólt. Nyaralni.
Antiguára.
– Ó – mondom. Nem akarom, hogy elmenjen nyaralni Antiguára.
Mi az az Antigua? Az elmúlt két év minden suliszünetében az
ágyában döglöttünk, és a New Yorki helyszínelőket néztük meg
ribizlizselé-kockákat toltunk.
 – Mi az az Antigua? – kérdi Aslam.
– Az olyan… mint – ráncolja az orrát Alice –, nem. Passz.
– Mint Hawaii?
– Mi?
– Nem. Nem Hawaii – mondom.
Alice kinyitja a szemét.
– Fingod sincs, mi az. Fingod sincs az országokról.
A nyakára is kenek a fehér izéből, beledörzsölöm. A kulcscsontján
egészen érdes a bőr a rendszeres benzoil-peroxidtól.
– Nem hinném, hogy az.
– Jó, de attól még lehet az is.
Egy szót se szólj képet vág, ellöki a kezemet az arcától, és felül.
Meghúzza az almabort, az arcán gödröcskék lesznek, és megint az
van, nagyon nem akarom, hogy elutazzon arra az Antiguára.
– Nagyon is könnyen lehet, hogy Hawaii.
– Hawaii egy ország, Antigua meg egy másik.
– Hawaii egy állam.
– Fingom sincs, miről dumálsz.
– Hú – nyögi Sam –, mi Crewe-be megyünk a nagynénémhez.
– Te is mész?
– Aha.
– Gyopár. És mi a fenét csinálsz ott?
– Passz.
Én tudom, mit csinálnék. Fel se kelnék, állatos filmeket néznék az
egzotikus tengeri élővilágról és alkalomadtán masztiznék a
tévéshopos bemondópicsákra. Naponta háromszor felhívnám Alice-
t, hogy tutira nem nyomja-e a száját más pasik szájához, akik nem
én vagyok.
– Te, Etgar?
– Mi van velem?
– Te mit csinálsz?
– Elhúznak a szüleim. Nem csinálok semmit.
– Csináljunk már valamit.
Nagydarab csóka halad el az utcalámpa alatt. Ismerős, halványan,
mintha álmomban láttam volna már, vagy egy kocsiban elhajtani.
Befeszülök. Elképzelem, hogy kloroformos pézsét nyom a
pofánkba, elcipel bennünket, és egy húgyszagú raktárépületben
ünnepélyesen feldarabol. Alice karjához nyomom a karomat.
– Oké, lehet – mondom. – Bukakkézünk a kutyámra, és
lefilmezzük.
– Azt nem akarom.
– Oks.
Nézem, ahogy a pasas összemegy és eltűnik, majd a következő
narancsfoltban előtűnik megint. Elfogy az almabor, elköszönünk, és
indulunk. Mi ketten Alice-ékhez megyünk. Az örege a
télikertjükben cigizik, inkább felmegyünk, bekapcsoljuk a Radio 4-
et, és bealszunk az érthetetlen kántálásra.
ELSŐ RÉSZ

Titanic
 1

A tavaszi szünet első napja. Alice elhúzott az ősökkel Antiguára, az

enyémek meg Oroszországba, mert Michael bácsi elvesz egy nőt,
akit a neten talált magának.
Az ágyban fekszem.
Soha többé nem mozdulok.
Akkora leszek, mint egy kocsi, olyan nehéz, mint egy oroszlán, a
két karom mint két antenna mered szét. Tűzoltók fognak kivágni a
házból, és az egészet megörökíti egy dokumentumfilmes stáb. Anya
haverjai összeülnek, és együtt nézik majd a filmet, a térdeiket
csapkodva vonyítanak. Az én kéttonnás kisfiam. Amikor váratlanul
infarktust kapok, megáll a szívem, és meghalok, mentegetőzve
hívják majd anyut, és hordják neki a lasagnát.
Amundsen felugrik az ágyra. Lefekszik, a fejét a hasamba
nyomja, és liheg. A következő négy napban csak annyi a dolgom,
hogy etessem és sétáltassam. Anyu megmondta, ha megdöglik,
örökbe ad. Vicc volt, de azért utánanéztem, és annyira nem sima
ügy valakit örökbe adni. Rendes menete van. A gyámhatósághoz
kerül először az ember.
Lelököm az ágyról, és tűnés innen fejet vágok. Amundsen totális
csőd. Idiótán kóvályog, párnákat nyalogat, lepkékre vetődik, és
megzabálja a saját hányását. Én olyan kutyát akartam, aki
megment engem, ahogy Lassie, és lehettünk volna a Csipet csapat,
erőt és bátorságot kívánó nagy tettek végrehajtói, elválaszthatatlan
cimborák. Amundsen viszont nem csinál semmit. Ha az ember
takarót dob a fejére, ott helyben elalszik.
Épp felforr a víz, amikor Aslam felhív. Izgatottan hadar,
összecsúsznak a szájában a szavak. Azt akarja, hogy elmenjek vele
egy buliba a Huntsdon Streetre.
– Nem. Abszolút kizárt. Nesquik teát főzök, megfürdök, és az
ágyból nézem a Fagyott bolygót.
Ma már négyszer hívott, két buliba, a Shanghai Palace-be és egy
erdei tisztásra a dombon, ahová Sam szerint dugványozni járnak a
népek. Amúgy nem szokása ilyen helyekre hívni, mert tömegben
zaklatott leszek, és vakarózni kezdek. Amikor összejövünk, a
szobámban, vagy az ő szobájában, vagy Alice szobájában vagyunk
el.
– A Fagyott bolygó buziság – mondja Aslam. – Ne legyél már
takony. Gyere el.
– Nevelő hatású, megrendítő és csodás képek vannak benne. Te
vagy a buzi.
– Legyen – mondja. – Aaron Mathews is ott lesz.
Aaron Mathews egy buliban smárerőszakot tett Alice-en, míg én
Leicesterben voltam a nagyinál. Hajnali háromkor hívott fel, és
huszonöt percen át bőgött a telefonba. A tag nem a mi sulinkba jár,
még soha nem is láttam.
– Fenéket.
– Ott lesz. És kurvára összeroppanthatjuk a golyóit. Elliot is jön.
Meg Hattie.
– Nem hazudsz?
– Nem hazudok.
 – Ha hazudsz, a te golyóidat roppantom össze. És persze nem
tudom összeroppantani senki golyóit, szóval majd inkább
összetöröm a mobilját vagy valami.
– Már hogyne. Én lefogom, te meg egy bazi harapófogóval
roppantod a tökeit.
– Nem csinálok olyat.
– Pedig kéne.
– Te minek mész oda?
– Miattad.
– És még?
– És még Amy miatt.
– Azt nem t’om, ki.
– Már mondtam. Rákattantam a YouTube-jára. Rapszámokra
tátog, és lefilmezi. Állat. El fogom venni.
Nevetek.
– Egy óra múlva a táblánál. De most leteszem, felforrt a víz.
– Helyes. Csá.
Egy teáskanál epres Nesquiket teszek az Örökbarátok bögrémbe
meg egy filtert, és felöntöm. Kicsit remeg a kezem. Alice-re meg
Aaron Mathews-ra gondolok. Lenyűgözően szőrös képű, magas
csávót képzelek el, a száját Alice nyakára tapasztja, miközben a
seggét meg a bal didkóját markolja. Lehet, hogy ez így nem is
lehet. Kipróbálom egy képzeletbeli Alice-en, kissé béna és
kényelmetlen póz, de nem lehetetlenség.
Kicsinek érzem magam.
Mint egy mezei egér a plázában.
 Amundsen lefejeli a térdemet, és felnyüszít. Folyik a nyála,
csóválja a farkát. A tálkájába öntök egy konzervet, és kiviszem a
hátsó udvarra. Amundsen beletolja az egész fejét a tálba, és
felszippantja a kaját. Felnéz, az orrából pacalcafatok lógnak.
Elindul felém, én meg gyorsan befarolok a szobába.
Visszamászom az ágyba, és bekapcsolom a gépem. Találkozunk
Alice-szel. Köszönünk. Azt mondja, hogy élvezi, és nem ér rá
sokáig. Megkérdem, mit csináltak. Elmondja, hogy napoztak, és
úsztak. Mondom, hogy ez biztos klassz. Megnézünk egy videót két
csókáról, akiket kivégeznek. Egy drogkartell. Meztelen felsőtesttel
leültetik őket a földre, a hátuk mögött betonfal. Az egyiket
láncfűrésszel lefejezik, a teste rádől a másikra. A másik ül tovább,
az arca nem változik. Őt egy Bowie-késsel ölik meg. Tovább tart,
és nincs az a nagy csinnadratta.
– Ez jó volt – mondja Alice. – Most mennem kell. Vacsizni
megyünk.
– Jó. Hiányzol.
– Te is nekem.
Elliot Trump új képeket adott hozzá az albumához.
Katya De Vangelo Joseph Gordon-Levitt-tel, popcornnal és
rozéval várja a csajokat.
Carly Yates szerint vannak, akik bekaphatják.
Kanos anya a gecidet akarja
Ítélet: seggbe baszás életfogytig
Mocskos brit szvingerek húzzák az erdőben
Egy férfi meg egy nő ül egymás mellett két trónon. Korona van a
fejükön, és középkori ruhákat viselnek. A nő azt mondja, hogy
Jancsi királyt akarja, mert elmagányosodott a pinája. Mellette a
férfi azt mondja, hogy ő Jancsi herceg, és megszorítja a nő
combját, az meg beleharap egy pulykacombba. Aztán az íjászoknak
kiált, hogy kezdődjék a verseny. Amundsen szédeleg be a szobába,
beleszimatol a semmibe, és eldobja magát a szőnyegen. Három
középkori ruhás fasz előrántja a bránert, és rohadtul masztizni
kezd, és egy háromméternyire lévő céltáblára céloz. Eléggé
összezavarodtam. Nem vágom.
Carrie Machell kapcsolatban van.
Nyertem egy ingyen Macbookot.
Lehúzom a farkamról a zoknit, és Amundsenhez vágom.
 2

Elliot és Hattie a járdán térdel, Quinidermet kennek egymás

képére. Aslam az utcatáblát támasztja. Hideg van. Egy kétliteres
tescós kóla meg egy félig üres Captain Morgan van a kezében. Az
eget bámulja. Felette narancssárga fényű utcalámpa, ami
megvilágítja az arcát, és árnyékot vet a két lába közötti pocsolyára.
Aslam csapkod a karjaival.
– Áhhhhh – üvöltöm.
– Brrrrrr – üvölti vissza.
– Etgar – mondja Hattie.
– Helló.
– Fogd meg – mondja Aslam. Elveszem tőle a kólásüveget, leülök
az aszfaltra, és a két lábam közé ékelem. Lecsavarom a kupakját, és
tartom, ő meg önteni kezdi bele a rumot. A kezemre fröccsen.
Kiköpök, és a pulcsimba törlöm. Hattie lekuporodik, a táskájába
kotor.
– Hoztam neked valamit, Etgar – mondja, és sárgás fémrögöt
nyom a kezembe.
– Kösz – mondom. – Mi ez?
Aslam ásít, a rum végigcsorog az ujjaim árkában.
– Bokszer. A lyukakba kell bedugni az ujjaidat.
– Parkinsonos vagy?
– Nem hinném.
– Nem te, hanem Aslam.
 – Ja. Mindegy, szóval ennek hasznát veheted Aaronnal. Lehet,
hogy elég, ha megmutatod, és összepisili magát. Volt az a
karácsonyi koncert, ahol a lány, aki az első sorban szólót énekelt,
közben bepisilt. Láttam, ahogy a nadrágján nő az a sötét folt, és
utána pisás volt a padló. Baromi volt.
– Kösz, Hattie. Nagyon figyelmes vagy.
– Minek van bokszered? – kérdezi Aslam.
– Szép fényes. Tetszik. És Elliot vette nekem. Azt mondta,
annyira szép vagyok, hogy hatodikban mindenki meg akar majd
erőszakolni.
Egyedül Elliot nem jön velünk jövőre a szomszéd város gimijébe
az utolsó két évre. Vízvezeték-szerelő lesz az apjával, akinek
narancshéjszaga van, és mindig sír, amikor a focimeccsek elején
lenyomják a himnuszt.
– Azt mondja, fel kell készülnöm rá, hogy verekednem kell majd,
vagy lehet, hogy meg is kell ölnöm párat, és nem szeretné, ha
eltörne a kézfejem, mert még soha ilyen gyönyörű kézfejet nem
látott.
– De buzi – mondja Aslam. A buzi nem azt jelenti, hogy
homoszexuális, hanem valami mást. Olyasmit, hogy az ember
durván olyat mondott, amilyet csak szülők szoktak.
– Bocs, hogy kedves vagyok.
– De buzi.
A rum végül benne van a kólában, visszacsavarom a kupakot, és
összerázom. Körbeadjuk.
– Ütöttél már meg bárkit? – kérdi Hattie.
 – Naná, egy csomószor – mondom. – Vagy egyszer. Nem, még
soha. Nullaszor. Senkit. És te?
– Másról se szól az életem. A múlt héten Ellát például, mert azt
állította, hogy tampon helyett dörzsi szivacsot dugok fel
magamnak. Ami hülyeség. Nem ügy. Egyszerűen csak arra kell
gondolni, hogy az öreged az.
– Én bírom apámat.
– Akkor valakire, akit rühellsz.
– Nem rühellek senkit.
– Akkor hogy akarsz megütni bárkit?
– Úgy, hogy muszáj – mondja Aslam, és vigyorogva a vállamra
teszi a kezét.
– Ha nem csinálja, mostantól mindenki Alice-t fogja megujjazni –
mondja. Sodrok egy cigit, rágyújtok. Bizonytalan vagyok, testetlen.
Aslam alulról markoló mozdulatot tesz a kezével. – Beviszi a
mackót a málnásába.

Majdnem felismerem a lányt, aki ajtót nyit a Huntsdon Streeten.

Rövid, szőke haja van, és a kezében egy üveg kék WKD vodka.
Behív bennünket. Be is megyünk. Mindenfelé emberek. Ülnek,
állnak, beszélgetnek, csókolóznak. Az elektromos kandalló mellett
rogyunk le egy üres foltra a szőnyegen.
– Az ott – mutat Aslam három fiúra a lépcsőnél. – Az. A középső.
– Honnan veszed?
– Facebook.
– Tutira? – kérdem. Koptatott farmer van rajta és olyan mély
kivágású, fehér póló, hogy kilátszik az egyik mellbimbója. A karján
törzsi tetkó. – Mármint tutira tuti ő az?
– Ja.
– Egy kicsit nem túlságosan is nagy? – kérdem, mert hihetetlenül
magas a tag. A másik, a bal oldalán, olyan, mint egy tigris, a jobb
oldalán meg a harmadik, mint egy padlizsán. – Rendes tetkója is
van.
– Attól még lehet kibaszott csíra. Enyém a térde, tiéd meg a
pofája.
– Előbb beszélni kéne vele.
– És mit mondasz? Kösz, hogy megerőszakoltad a csajomat. Baszd
meg. Verjük be inkább neki a hátulról – mondja. Mellettünk egy
csaj felhúzza az orrát, és a szemöldökét ráncolja. Mosolyogni
próbálok, de az arcom nem engedelmeskedik.
– Figyi, Aslam, az azt jelenti, hogy seggbe kúrod.
– Azt hittem, azt, hogy fejbe baszod. Hátulról.
– Miért jelentené azt?
– Mit t’om én. Na, nyomás. Én itt vagyok.
– Beszartam.
– Igyál.
– Jó.
Felváltva döntjük magunkba a rumos kólánkat, amennyit csak
bírunk. A gyomrom összerándul tőle, de kicsit bátrabb leszek.
Amikor iszunk, olyan érzés, mintha a testem valahogy
megszilárdulna, és kisebb az esély, hogy felemelkedjem az égbe,
vagy elnyeljen a föld, vagy semmivé váljak.
Egyre többen érkeznek, összemegy a ház. Nagy a zaj. Valaki azt
mondja Jamesnek, hogy odafenn van nevetőgáz, erre belekarol
Hattie-be, és felmennek.
– Készen állsz? – kérdi Aslam. Eddig azt moziztuk, ahogy a tévé
mellett ketten egymást baszkurálva flörtölnek.
– Ja.
Felállok, és kissé eldőlök.
– Mégse.
– Dede.
Kiegyenesedem. A mellkasom beroskad. A körmeimet a
tenyerembe vájom, úgy érzem, áthasítják a bőrömet. Tizenkét apró
lépés. Odaérek, bepánikolok. Aaron Mathews csukáját bámulom.
Fehér-kék Nike. Hatalmas. Senkinek sincs ekkora lába.
Barátkoznom kellene. Új barátok kellenek, akiknek szokatlanul
nagy a lába és rémisztő a fizikuma.
– Helóka – mondom. Mi a fenéért mondom, hogy „helóka”? Soha
életemben nem mondtam még ki azt, hogy „helóka”.
– Helóka – mondja Aaron Mathews. Mosolyog. A haverjaira néz,
a haverjai rá, vihognak. Az ágyam jár az eszemben, fel nem
foghatom, hogy miért nem vagyok benne.
– Helóka – mondom megint. Mi a francért hajtogatom ezt a
„helókát”? Le kéne csapnia. Én lecsapnám magam. – Jó a csukád –
mondom. – Dögös csukák.
Azért is nem szeretek idegenekkel dumálni, mert nehezen megy a
könnyed fecsegés. Van, hogy bemagolom a sporthíreket, hogy a
vizeldékben meg a buszmegállókban és a kasszáknál legyen miről
dumálni. Meg filmekből is tanulok mondatokat, kitölteni a néma
csendet. De most nem jut eszembe semmi ideillő.
– Szórakozol?
 – Soha, gyurmafej.
– Mi van?
– Hm.
– Akarsz valamit?
– Te vagy Aaron Mathews? – kérdem, és belenézek a képébe. De
rohadtul ijesztő, inkább megint a csukáját nézem. Tetszik. Stabil, jó
csukák. Bár a pofája is ilyen szép pár cipő lenne, és akkor
belelépnék, és addig ugrálnék fel-le, amíg nem kér bocsánatot.
– Ja.
– Ismered Alice Calloway-t?
Nevet.
– Ja.
– Megsmárerőszakoltad?
– Hogy mit csináltam?
– Rámásztál?
Még jobban nevet.
– Inkább levakartam magamról. A kis ribit – mondja, és a
haverjaira kacsint.
– Klassz – mondom. – Millió köszönet.
Sarkon fordulok, összeszorítom a szememet, amennyire csak
tudom. A legjobb az lenne, ha hirtelen összeragadna mind a kettő.
Összeöltődnének. Csukott szemmel próbálok visszabotorkálni
Aslamhoz. A hátam mögött nevetés. Valaki azt kiabálja, hogy
baszódjak meg. Azt gondolom, hogy baszódjon meg, aki azt
mondja, hogy baszódjak meg. Hogy baszódjak meg mégis? A
testem mázsás súlyú. Úgy érzem magam, mint egy bűvész, aki
véletlenül kettéfűrészelte a segédjét. Szeretnék eltűnni.
 – Mi a faszom volt ez? – fogad Aslam.
– Azt mondja, hogy Alice nyomult rá. Én elmegyek.
– Baszd meg – mondja. – Majd pont elismeri, hogy rámászott. Az
már nem menő. Nyomás vissza, és moss be neki.
– Szerintem inkább hazamegyek.
– Kurvára nyomás vissza a csókához – áll fel Aslam, és ráncigál
meg taszigál a lépcső irányába. A szemem elé emelem a karomat.
Hátranézek. Aslam a kandallót támasztja összefont karokkal, és
veszettül bólogat. Lépek egyet előre. Gőzöm sincs, mit művelek.
Öngyilkos merénylő lettem. Nem hiszek semmiben.
Visszamegyek a lépcsőhöz, Aaron Mathews-ra bámulok,
felemelem a kezem. Rohadtul nehéz lett. És nem úgy néz ki, meg
nem is olyan érzés, mintha a kezem lenne. Az én kezem egyáltalán?
Nyilván. Eltűnődöm, hogy most akkor az arcán hova tegyem a
kezem? A filmekben az emberek a másik szemét ütik. De azt nem
akarnám, hogy megvakuljon. Az szörnyű lenne. Beperelne, és neki
kéne adnom az összes pénzemet, amit Nan halálakor kaptam. A
homlokát kéne ütnöm. És mondanom is kéne valamit, valami
félelmetest, mielőtt kiütöm.
– Készülj – mondom –, mert ma háromkor megerőszakollak.
Pislogok.
Aaron Mathews behúz egyet a képembe.
Azt pontosan nem tudnám megmondani, melyik részére, de az
arcom az, az tuti. Eldőlök. Aslam elhúz mellettem, és ráveti magát
Aaron Mathews-ra. Belemarkol Aaron Mathews hajába. Asszem, a
hajhúzogatás nem túl menő filmes verekedés. Jackie Chan soha
nem a haját húzza bárkinek is. Felállnék, amikor a Tigris beletérdel
a mellkasomba. Ez jó kis filmes húzás. Fáj. A bordáimban tűzijáték
robban. Elfekszem a földön, az oldalamra fordulok, és felnézek. A
Padlizsán Aslam zsebeiben kotorászik. A Tigris az enyémben
búvárkodna. Elkapom a gallérját, és lefejelem az orrát. Nem az én
fejem. Semmi, a nagy semmi. Elkapom Aslam karját, és az ajtó felé
rángatom, kizuhanunk rajta, és rohanunk fel a dombra, közben
állandóan hátrafelé nézegetünk. Senki se üldöz bennünket. A
tüdőmben egyre nehezebb a levegő, éget. Elképzelem, hogy
leszakadnak a lábaim, és a karjaim is leszakadnak, és a fejem
leválik a nyakamról, és lassan felvitorlázik az égbe, mint egy forró
levegővel teli léggömb, felhők tapadnak az oldalára, a szememben
villódzva verődnek vissza a repcsik.
A parkban lerogyunk a fűbe, a hátunkon fekszünk, zihálunk.
– Kösz a próbálkozást – lihegem, amikor már kapok levegőt.
– Jól vagy?
– Nem.
– A lilának vérzett az orra. Te csináltad.
– Hú.
– Az a megerőszakolós duma miből volt?
– Az Isten hozott a babaházban-ból.
– Erről le kéne állnod.
– A filmekben mindent annyival pengébben mondanak.
Aslam feltámaszkodik a könyökére, félrebillenti a fejét.
– Szerintem hazudott.
– Hát nem t’om.
– Akkor? Mi lesz?
– Passz.
 Marokszám tépkedem a füvet. Ha ez most egy film lenne,
visszasprintelnék a házba, az ádámcsutkájánál fogva a magasba
emelném Aaron Mathews-t, és addig ráznám, amíg be nem vallja,
hogy hazudott. Aztán helikopteren irány Antigua, és egy orrpuszi
Alice-nek.
– Álmos vagyok.
 3

Nyolcéves koromban felszálltunk anyuval egy vonatra, hat órán

keresztül fészkelődtünk, meg szundikáltunk, és amikor végre
leszálltunk, az ég szibériaszínű volt, és ott volt a tenger hosszan.
Skóciában voltunk. Anyu azt mondta, hogy nyárra Nannél
maradok. Régebbi időkből nem volt rendes emlékem Nanről, csak
szagok és érzések voltak bennem. Pisi, tea, cukor. Ajándékok,
szorító ölelések, unalom.
– De megnőtt valaki – mondta Nan, ahogy kitárta a kunyhója
ajtaját. Mosolyogtam. – Dagi lett – fintorgott anyura.
– Anyu – mondta anyu.
– Nan – mondtam én. Behúzta a fejemet a mellei közötti szúrós
lankába. Tea- és avaskeksz-szaga volt.
– Halihó – mondta egy férfi a folyosó végéből.
Nan egy húsz évvel fiatalabb lengyelhez ment feleségül, aki
csakis angol rögbipólókat hordott. Sawicka bácsinak kellett
szólítanom. Amikor kezet fogtunk, alig szorította meg a
kézfejemet, mintha attól tartana, hogy összeroppant.
– Valaki éhesnek tűnik – mondta Nan. – Anyu elette tán előled az
összes kaját?
– Igen – feleltem.
– Anyu – mondta anyu.
– Nan – mondtam én.
Sawicka bácsi hozott sült halat meg krumplit, és a tévé előtt
kajáltunk. Nan kitárgyalta magában a királyi családot, anyu
Lengyelországról kérdezgette Sawicka bácsit. A lengyelek
pogányok? És a csokit szeretik? Vannak köztük buzik? Én a
lábkörmeimet rágcsáltam, míg végül a fotelben magzatpózba
gömbölyödve elaludtam. Reggel anyu felébresztett, mondta, hogy
legyek jó, és elment.

Nan kunyhója nem volt igazi kunyhó, csak úgy hívták, mert
körbenőtte a fű, és ha erősen felfelé sandított az ember, láthatta a
tengert. Fölötte volt egy lakókocsipark, a folyó túlsó oldalán meg
egy egyetem. Legtöbbször odabenn voltunk Nannel. Még amikor
előbukkant is a nap, a szürke szél minden meleget elsodort
magával. Skót kunyhókat raktunk ki puzzle-ökből, néztük a Gyilkos
sorokat, és teát ittunk, ami nem hasonlított arra a teára, ami otthon
volt. Szép napokon Nan levitt a tengerhez, de nagyon gyorsan
kifáradt, és leginkább a köveken ücsörögtünk, hogy összeszedje
magát (kőnek nevezte Nan a jeget is, amit a gin-tonikjába rakott.
Már ha rakott, mert ritkán szokta. Durván lefagyott tőle az agya.)
Sawicka bácsi nem töltött otthon túl sok időt. Néha, amikor
összefutottunk a folyosón, megálltunk, és beszélgetni próbáltunk.
– Ronda idő – mondta olyankor, és kinézett a bejárati ajtó
üvegén.
– Ja – mondtam olyankor én.
– Eső – mondta.
– Ja – mondtam.
– Éhes – mondta aztán, megpaskolta a vállamat, és bement a
konyhába. Még nyolcévesen is nehéz nem debilnek tartani azokat,
akik nem beszélik rendesen a nyelvet.
 Két hét alatt beállt a csendes rutin. Sawicka bácsi és Nan korán
kelt, együtt megreggeliztek, és a bácsi elment dolgozni. Én tízkor
ébredtem, lementem az emeletről, és megettem, amit Nan készített
(rántottát, pirítóst, kukoricapelyhet vagy melegített Weetabixet).
Nan olvasott, én ebédig néztem a tévét, aztán bevásároltunk, vagy
lementünk a tengerhez, utána sziesztáztunk, Scrabble, vacsi és
alvás.
Aznap Sawicka bácsi nem evett velünk. Egész éjjel dolgozott,
számítógép-alkatrészeket kellett postáznia, amiket emberek
rendeltek a neten. Hét óra volt. A kinti szürkeség befeketedett,
szitált az eső, kaparászta az ablakokat. A 409-es csatornán az
Alkuvadászok egy ismétlését néztük. Begyújtottuk az elektromos
kandallót, és a közelébe húzódtam, bár nem fáztam. Soha nem
lehetett hideg a házban. Ha nem lett volna elég meleg, Nan meg is
halhatott volna.
A kékek nyertek, véget ért az adás, és Nan feltornázta magát a
fotelből.
– Nan most megfürdik – mondta. Ahogy ott állt a nappali kellős
közepén csípőre tett kézzel, masszívabbnak látszott, mint bárki. –
Adj egy puszit Nannek – mondta, én felálltam, és hagytam, hogy
összerúzsozza a szemöldökömet. – Még fél óra, és lefekszel.
Idelenn moss fogat.
– Jó. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Ásított, megigazította az egyik válltömését, és felment. Nem
akartam fogat mosni. Aludni akartam. Vártam pár percet,
felmentem, és ágyba bújtam. Nem volt nehéz elaludni. Álmomban
Redwall állatok hada üldözött. Menyétek, hermelinek, rókák és
medvék, mindnek keskeny, vörös szeme volt és óriási fegyvereik.
A Moss folyó mentén kergettek végig, keresztül a Rőtföldi erdőn.
Láttam az apátságot is, de sehogy se jutottam a közelébe.
Csak ők az enyémbe.
Már majdnem elkaptak, és…
És összetapadt hajjal felriadtam, sehol egy feldühödött állat. A
szél rázta az ablakot. Kiszáradt a szám, ezért felkeltem.
Megdörzsöltem a szemem. Kicsit még féltem az álmom után.
– Nan? – mondtam. Már nem volt ébren. Azt megtanultam tőle,
hogy a fürdő elálmosít. A melegtől lelassul az agy. – Nan?
A szobám ajtaja nyitva. Mint mindig. Végigsurrantam a folyosón,
nem akartam zajt csapni, és ez nem is volt nehéz, mert a szőnyeg
vastag volt, mint egy teáscsésze. A fürdőszobaajtón fény szűrődött
ki. Nan biztos elaludt a kádban, gondoltam. Ami veszélyes. Mert
belefulladhatsz.
– Nan?
Benyitottam.
Nan nem elaludt a kádban, hanem meghalt. A csapok tartották
meg roskatagon a karjainál fogva. Zöld alsóneműben volt, hússzínű
melltartóval. A teste a megszokottnál is nagyobbnak tetszett. Az
összes bőre egy kupacba zuhant egybe, le a cicijeire és az arcára,
szürke lábai szétálltak, mint egy-egy tévéantenna. Olyan volt az
állaguk, mint a kebab.
Nem rohantam oda hozzá, és nem ölelgettem. Nem pofozgattam
az arcát, hogy ébredjen. És nem ismételgettem, hogy „ne, kérlek,
ne”.
 Tudtam, hogy Nan meghalt. Épp elég hullát láttam már a
tévében. Azok is mind pont így néztek ki. Nem marad már
küzdelem a bőr alatt, minden csak erőtlenül leffeg, mint egy
szobában felejtett papírsárkány. Minden odakerül, ahová a
gravitáció rendeli, mert minden igyekszik vissza a földbe, hogy
kutyaként, aranyként vagy virágként térjen vissza. A suliban
tanultuk. Ha az ember nem vezet gyorsan áramot a cicikbe, a
halott halott is marad.
Anyu nyugodt volt, amikor felhívtam. Hallotta a hangomon a
rémületet. Elég nehezen beszéltem. Tele volt takonnyal a képem.
– Figyelj rám, édesem – mondta. – Nem szabad félned, ne
idegeskedj. Menj fel, és ülj le, várd meg Sawicka bácsit. És kérlek
szépen, ne rémülj meg. Egyél egy kekszet. Amint lehet, ott vagyok.
– És mi van, ha. Anyu. A gyilkos.
– Láttál valakit?
– Nem t’om. Nem. De ha elbújt? Vagy láthatatlan?
– Nincs ott senki, Etgar. Most légy szíves, menj fel a szobádba, és
várd meg Sawicka bácsit.
– Jó.
– Megígéred?
– Jó.
– Szeretlek.
– Jó.
Letettem. Bementem a konyhába, kivettem két kést a késtartóból.
Felkapcsoltam minden villanyt. A bejárati ajtó mellett ültem le
odakinn, jobbra, a bogáncsos fűbe, és a sötétben medvealakokat
láttam.
 4

Ahogy benyitok a bejárati ajtón, megcsapja orromat a szarszag.

Vaksötét van. Felkapcsolom a villanyt. Amundsen kettőt is szart a
nappaliban a szőnyegre. Elfelejtettem nyitva hagyni a télikert
ajtaját. Belerúgok. Nyüszít. Hülye kutya. Kinyitom a bárszekrényt,
kiveszem apu Famous Grouse whiskyjét. Csak a nagydöntőkön,
választásokkor és karácsonykor iszik, nem fogja észrevenni, de ha
észreveszi is, mindegy. Kortyolok belőle, a számban tartom, csíp.
Bekapcsolom a tévét. Vetélkedő. Kék öltönyös mókus néz bele a
kamerába, és dörzsöli össze a két tenyerét, mintha tüzet akarna
csiholni.
Melyik filmben hangzik el: „Egyik álom valóra válik, a
másik nem. De csak álmodozzatok.”
A: Ősz New Yorkban
B: Pretty Woman
C: Elemi ösztön
D: Oltári nő
B, ordítom a képernyőnek. A mókus azt mondja, fogalma sincs.
Kibaszott idióta seggfejnek nevezem. Üvöltöm, hogy b.
Elképzelem, hogy Julia Roberts agresszíven magához ölel, szorít,
míg már nem is érzem az oldalamat. Julia Roberts megmossa a
hajam a kádban. Julia Roberts megmasszírozza a hátam, és közben
dorombol, és felolvassa a visszaeső sorozatgyilkosokról szóló
bejegyzést a Wikipédiáról, hogy álomtalan, mély álomba zuhanjak.
Megint kortyolok a Famous Grouse-ból. A mókus d-re tippel.
Ordítom, hogy b. A válasz b. Alice-szel néztük meg a laptopomon,
az ágyamban, a paplan sátrában. Ez a tag egy kibaszott retardált. A
tag nevet, a fejét rázza.
Támad egy ötletem.
Kortyolok megint Famous Grouse-t.
Felmegyek a szobámba, bekapcsolom a gépem. Salemezek.
Kayleigh Evans rohadt jó kis éjszakát töltött a Liquidben
Maryvel, Sarah-val és Chrisszel.
Miles Drinkwater átment ma a vezetésvizsgáján.
Dannie Everton mától a Queen’s Armsban dolgozik.
Alice az én gépemről felment a Facebookjára. Vagyis akkor az
automata kitöltő talán elmentette a jelszavát. Vagyis felmehetek a
Facebookjára. Vagyis kideríthetem, hogy Aaron Mathews hazudott-
e.
Felmegyek a Facebookjára.
Chris Parsons már rohadtul várja a holnapi londoni utazást. De
ideje ágyba bújni.
Drága Chris Parsons, baszódj meg. A halált nem érdekled.
Alice profilképén ő meg az apja van, Antiguán. Hol a halálban
van egyáltalán Antigua, jut eszembe. Aztán meg baszódjon meg
Antigua, az jut eszembe. Marie Denton online van. Marie Denton
Alice legjobb barátnője. Marie Denton hetedikes klarinétból, és egy
ideig diazepám-függő volt.
– Hi – köszönök be. – Antigua csúcs. Király itt lenni, haha.
Jobban nem is adhatnám Alice-t. Még olyankor is nevetőset
gépel, amikor pedig kicsit se nevet.
– Hi – feleli Marie –, szuper. Van neted?
 – Csak egy percig. És volna egy kérdésem.
– Minden oké?
– Ja, csak kicsit pocsékul vagyok az Aaron Mathews-dolog miatt.
Nem t’om, ne mondjam-e el Etgarnak az igazat.
– Minek? Részeg voltál, és még csak nem is dugtatok rendesen.
A fejemben olyan érzés lesz, mint amikor az ember arra ébred,
hogy elfeküdte a karját. Meleg, zsibbadt érzéketlenség. Egy
pillanatig a semmi, aztán vége. Visszaáramlik a vér.
Arra gondolok, hogy elbaszott kibaszott baszás szaros
elbaszottság.
Arra gondolok, hogy most akkor hányok?
Igen, lehet, hogy mindjárt hányok.
Lelököm az ágyamról a gépemet. Remegek. A szívem
eszeveszetten dobog, összeszorul a mellkasom. Arra gondolok,
hogy akkor most infarktusom van? Remélem, nem halok itt bele
egy infarktusba. Mert akkor majd valaki tutira bedobja a retardált
dumát, hogy megszakadt a szívem, azért lett nekem annyi.
A fürdőszobába megyek, fogom anyu Co-codamolját, amit az
ízületeire kapott. Odalenn félbetörök tíz tablettát, egy csészébe
teszem. Remeg a kezem, nehezen boldogulok. Minden nagyon
belassult és súlyos. Vizet engedek a tablettákra, összetöröm egy
csavarhúzó nyelével. Leveszem a gatyámat és a bokszeralsómat, és
a bokszer anyagát egy pohár szájára feszítem, azon keresztül
beleöntöm a koktélt. Az anyagon kis fehér piramis marad. A
paracetamol. Azt kidobom. A keveréket megiszom. Lefogom a saját
kezemet, hogy ne remegjen annyira, de már az egész testem
remeg, mindjárt elzuhanok. Felmegyek, és az ágyra dőlök, a
paplanomra. Amundsen mellém fekszik. A bundájába temetem az
arcomat. Halkan jajgatni kezdek, ő meg felhorkan. Arra gondolok,
hogy viszlát reggel.
 5

Felébredek, és felülök, és megrázom a fejemet. Kölyöktigrisek

rajcsúroznak benne. Kicsit még mindig benne vagyok az éjszakai
álmomban. Valami medve meg alagsor. És Drake. Vagy inkább
Paul Rudd. Egy folyó. Nem emlékszem. Egy pillanatig nincs semmi.
A fejem sírbolt. Az egyik legkirályabb érzés, majdnem olyan klassz,
mint amikor kiadod az összes aprót, és nem kell visszajárózni. Vagy
amikor belépsz az ajtón, és pont akkor kezd odakinn szakadni az
eső. Felébredsz, és az emberek az agyadban nyugton maradnak.
De aztán elkezdődik.
És minden fáj.
Hányni akarok.
Elképzelem, hogy soha többé nem mozdulok. Elképzelem, ahogy
egy kamera filmezi a hullám, ahogy bomlani kezd, oszlik, és a
filmet utólag felgyorsítják; olyan, mintha a levegő zabálná fel a
testemet. Alice. Alice és Aaron Mathews. Aaron Mathwes keze
Alice-ben. Aaron Mathews farka Alice szájában.
Amundsen arrébb ment, most az ágy végében alszik. Az egész
teste emelkedik és süllyed. Mint egy lassan dobogó szív. Esik.
Nagyon esik. Arrébb rántom a paplant, Amundsen odább
henteredik, egy pillanatra összezavarodik, aztán felkel, leugrik a
szőnyegre. Az ablaknál állunk. Felnyögök. Az üveghez préselem az
orromat. Valaki vödörszám csapja neki a vizet megállás nélkül.
Amundsen a kezemet nyalogatja. Megvakarom a füle tövét.
Szédülök.
 Megborzongok.
A fürdőszobába megyek, és betolom a pofámat a hideg víz alá.
– Felkelni – mondom. – Reggeli.
Amundsen lekísér a konyhába, és a forraló mellett vár, amíg fel
nem forr a víz. A Nesquik teától néha felfordul a gyomrom,
úgyhogy most csak sima teát iszom. Amundsen pacalkonzervet kap.
Ryvitával próbálkozom, de túl száraz, kis téglákká áll össze a
számban, alig tudom forgatni benne. Eszem egy meggyes
joghurtot. Megszólal a telefonom, fel kell vennem. Anyu az.
– Etgar? Én vagyok az, Etgar. Anyu.
– Tudom. Itt vagyok.
– Jól vagy? Minden rendben? Amundsen él még?
Lenézek Amundsenre. Víz- és nyálcsóvák csüggnek a pofáján,
mint jégcsapok az ereszen.
– Él – mondom. – Minden szuper.
– Eszel rendesen? Hagytunk elég kaját?
– Minden klassz. És Oroszország?
– Jaj, csodás. Michael bácsikád nagyon boldog, Alena pedig bájos.
– Megvolt már?
– Micsoda?
– Hát a házasság.
– Holnap lesz. Ebben a cuki kis templomban, ami egy fantasztikus
nagy mező meg minden közepén áll.
– Szuper. Szuperül hangzik.
– Most le kell tennem. Elég drága ez, ráadásul mennünk kell
nászajándékot venni. Biztos, hogy jól vagy?
 – Jól hát. Mondd meg apunak, hogy üdvözlöm. Kutyát vegyetek
Michael bácsinak, hogy ne maradjon egyedül, ha majd a nő lelécel.
– Ne mondj ilyeneket, Etgar.
– Bocs. Szia, anyu.
– Szeretlek.
– Én is.
Lehuppanok a kanapéra. Én vagyok a Titanic. Amundsen felugrik
mellém, az ölembe teszi a fejét. A lábamra nyáladzik, átáztatja a
gatyámat. Megpróbálok Legalábbosat játszani. Valahogy így:
Legalább nem haltam meg. (Mért is jó? Lehet, hogy a halál jó.
Lehet, hogy a sok vallásnak igaza van, és a halálkor valami
kellemes és végtelen hely következik.)
Legalább nem vagyok öreg. (Mondjuk, öregebb vagyok, mint
tegnap.)
Legalább nem vagyok rákos. (Lehet, hogy rákos vagyok. Folyton
köhögök.)
Legalább nem kell csinálnom semmit. (Amundsent meg kell
sétáltatnom.)
Mindenre nem emlékszem a tegnap estéből. Akadnak hézagok.
Emlékszem Marie-re. Emlékszem Aaronra. Villog a mobilom. Egy
új üzenet.
Alice: Mi van? részeg vagy? hiányzol üzenj csók
Megnézem az elküldött üzeneteket.
Én Alice-nek: bszdjméééééééééééééééééék
Felmegyek a laptopomért. Szétnyílt a műanyag borítás,
kilátszanak az áramkörkártyák. Se kép, se hang. Az éjjel még
lejátszott egy kisebb rémálmot. Nem is tudom, mit szeretnék most
látni rajta. Vakargatom a tökeimet. Pucér nőket, akik nem Alice.
Megyek anyu laptopjáért. Ha mindent kitörlök, úgyse tudja meg.
Magamra csukom a szobámat, és bemászom a laptoppal a paplan
alá, a fejemre húzom. Amundsen kaparja az ajtót. Úgy döntök,
megnézem, lehet-e még mindig chatelni. Felnőtt szex csevegő.
Amikre az informatikaórákon kattantam rá, mert nem volt jobb.
Tele a munkahelyén unatkozó meg otthon unatkozó emberekkel.
Ahol az ember nem is nagyon mond semmit, csak gépel, mert úgy
legalább csinál valamit.
Lehet.
Van egy, amit chatvilágnak hívnak.
Egy másik, amit felnőttchatnek.
Egy, amit chatdilinek.
A chatdili nem tűnik érdekesnek. A felnőttchatre klikkelek,
belépek a „felnőtt csevegés” kategóriába. A mátrixban futó
számokhoz hasonló sebességgel rohannak végig szavak,
emotikonok meg nevetés a monitoron. Ha az emberek tényleg
ennyit nevetnének meg mosolyognának, mint amennyit írásban,
lényegesen elviselhetőbb lenne az élet. Ha az egész rohadt élet egy
gigászi csevegő lenne, akkor mindenki kénytelen lenne őszinte
lenni mindenkivel, és akkor senki se majdnem-dugna Aaron
Mathews-zal, és senki se lenne magányos. Asszem, erre inkább nem
gondolok. Herman 441-nek nevezem magam.
Missyeti: lol@Sammy
Ennyivoltam: béka=Corinne
Szuperfej40: béka túl kicsi
Corin19: basszátok meg mind
Macy1: lol cor
Aranytök: dugott már valaki állattal
Kirkirályság: lol
Egyedülitthon002: lol
Rejtélyeskan: haha
Fingot se értek. Feljebb gördítek, találok egy linket egy
videóhoz. Rákattintok. A videón egy csimpánz ül egy állatkerti
ketrecben a mocskos szalmán. A kezeiben egy béka, azt dugja
szájba. Két éve már láttuk ezt a videót Alice-szel. Ez volt Alice
negyedik nagy kedvence a zombi-szopatás, a delejezett
kenyérpirító és a 24 órás Nyan Cat mém után.
Entrópia: hogy szopatod le magad kutyával
Aranytök: becukrozod
77ÁSZ77: beteg film
Próbálok valami poént kitalálni, amivel belophatnám magam a
csoport szívébe. Egy egyszerű, ócska viccet, amitől egy csaj azt
gondolhatja, hogy nekem aztán megéri a didkóit a webkamerájába
tolnia.
Herman441: békamódi
Szuperfej40: lol
Corin19: haha
Macy1: hahahahahahahaha
Missyeti: fejbebaszás
Macy1: most nevetek
Gépelek mindenfélét, és a többiek is gépelnek mindenfélét.
Szexpózokról meg pornókról meg teákról meg hogy hogy kell
YouTube videóról hangfelvételt csinálni. Unatkozó emberek
vagyunk, akiknek nincs hova menni, nincs mit csinálni. Vicces, és
gondolkodnom se kell. A háttérben Gold Pandázok, hogy
lenyugodjak. Alice SMS-t küld, kikapcsolom a mobilomat.
Macy1: privátban küldöm a gmailemet Herman
Kicsimackó: valakinek zooey deschanel pucérképe van
Szuperfej40: engem is adj hozzá macy chachaman@yahoo.com
Herman441: ok
Macy1 Herman441-nek: macyishiding@gmail.com a mailem vegyél
fel hogy rendesen csevegjünk. Vicces vagy.
Herman441 Macy1-nek: te is kedves vagy. Most dolgozom. Otthon
felveszlek, és csevegünk. Hi.

Amundsen még mindig az ajtót kaparja, beengedem. Körbe-körbe

rohangászik a szobában, megáll, és simogattatni akarja magát,
felugrál a kezemre meg az arcomra. Sétálni akar. Már alig esik.
Csak apró cseppek pötyögnek az ablakra. Elég ijesztő gondolat
kimenni a házból. Félek, hogy az ég a vállamra nehezedik, és
elzúgok. Aaron Mathews kezére gondolok, ahogy ki-be jár Alice
pinájában. Alice szájára gondolok, szélesre tárva, amennyire csak
szájat ki lehet tárni, hogy a sarkai beszakadnak. Arra gondolok,
megkéri Aaron Mathews-t, hogy fojtogassa.
Sétálni kéne.
Az emberek szeretnek sétálni.
Én nem szeretek sétálni.
Lemegyünk, felcsatolom Amundsenre a pórázt. Felveszem anyu
lila esőkabátját, apu esőkalapját meg a régi gumicsizmámat. Olyan
vagyok, mint egy pedofil.
 6

A házunkkal szemközt van egy térség, gödrös rögbipályák sora,

körülöttük hórihorgas tűlevelűk. A sarokban van egy nagy tölgy, a
bringás srácok annak a tövében szoktak füvezni meg bunyózni. Az
emberek általában nagy körökben sétáltatják a kutyáikat. Ha
havazik, mindenki idecsődül. Amikor havazik, ez a csatatér, de
most alig van itt valaki.
Elengedem Amundsent a pórázról, ő meg egyből egy
kólásdobozhoz rohan, megszimatolja, és rászarik. Hátranéz rám,
csóválja a farkát, vigyorog. Megdicsérem, hogy szuperül csinálta.
Még egy faszi van a mezőn, magas, gyapjúkabátos, narancssárga
terrierrel pórázon. A terrier rohanna előre, de a faszi nem, így
állandóan visszarántja a kutyát, olyan, mint egy felvonóhíd.
Lassan sétálunk.
Az ég rózsaszín, a hold dereng. Amundsen óvszereket meg
nejlonszatyrokat tesztel, én meg Alice-re gondolok. Próbálok nem
rá gondolni, vagyis mindig rá gondolok. Az jut az eszembe, hogy
leugorhatnék egy igazán magas épület tetejéről, hagynék
búcsúlevelet, hogy „Alice Calloway a gyilkosom”. De ezt asszem,
mégse csinálom meg. Egyértelmű, hogy nem. Mert ha megteszem,
akkor meghalok, Alice meg kiborul, szóval dupla bukta lenne.
Akarom, hogy Alice boldogtalan legyen? Nem akarom, hogy Alice
boldogtalan legyen. Azt akarom, hogy Alice szépen visszatekerje az
időt, és ne ujjazza meg Aaron Mathews.
Sziszeg a szél.
 Elered az eső. Erősödik. A térség felénél járunk. Nincs kedvem
futni. Ha megpróbálom, csak elzúgok. Elzúgok, és nem akarok
majd felkelni, és csak fekszem majd a fűben, és bús kutyák falják
fel a testem. Lehet, hogy ezt kéne tennem. Vicces lenne.
Visszacsatolom Amundsenre a pórázt, és befurakszunk két bokor
közé, leülünk a takarásban egy sáros padkára, egy fekete kerítéssel
szemközt. Az eső erőre kap, egyre hangosabban zuhog. Fortyog a
föld, és nedves sárszag van. Az ágak végéről csöpög a víz.
Megborzongok. Amundsen orrához nyomom az orromat. Olyan
érzés, mintha mindjárt elnyelne a föld.
– Van szabad hely?
Balra fordulok. Sárga esőkabátos, töpörödött néni, a kezében
apró kutya. Fehér fürtök tapadnak vizesen a homlokába. Foltos az
arca, mint a túlérett banán.
– Hm.
– Milyen kellemes – mondja a nő. Félretolja a bokrokat,
bemászik, és leül. – Jó választás. Cigánygyerekek. Potyognak még
majd vízisiklók is nemsokára, meglásd – mosolyog Amundsenre, és
mindkét kezével megsimogatja. – Kit tisztelhetünk az úrban?
– Amundsen.
– Micsoda név, Amundsen. Kitől kapta?
– Tőlem. Roald Amundsenről neveztem el, aki elsőként járt a
Déli-sarkon. És megéhezett, és megette a kutyáit.
– Fel van adva a lecke. De menni fog, nem igaz? Ő pedig Gomba.
A gombákról. Imádom a gombákat. Abszolút kedvenceim.
Elnevetem magam. Gomba átkapaszkodik Amundsenen, és
elfészkeli magát az ölemben. Akkora, mint egy cipősdoboz.
 – Tetszel neki.
– Ó.
– Mabel vagyok.
– Etgar.
Kezet fogunk. Mabel tenyere érdes, mint a használt autógumi.
– Iskolás vagy?
– A St. Catherine-be járok.
– Remek. Az jó iskola. És mennyi idős is vagy?
– Tizenöt.
– Nagyra nőtt tizenöt éves. Micsoda csontok. Sportos csontozat.
Rögbire van kitalálva. Én hetvenkettő vagyok. Képzeld el, tegnap a
rádióban egy férfi azt mondta, hogy mindannyian megérhetjük a
kétszáz évet is. A kétszázat. Most ezt képzeld el.
– Borzalmas lenne.
– Édes istenem. Akkor már inkább leugrom a hídról. Kétszáz év.
Kétszáz év. Mi a fenéhez kezdene az ember kétszáz évig?
– Ott a tévé.
– Jézusom, és komolyan mondod, mi? Lenne száztól kétszáz
évesig kategória az X-Faktorban. Minden rész négyórás lenne.
Nevetek megint.
– Nincs ma tanítás?
– Tavaszi szünet.
– Ó, húsvét, persze. Hímes tojások.
– A szüleim elutaztak. Oroszországba. Egyedül vagyok.
– Egyedül – ismétli. – Milyen szerencse, hogy itt van nekünk ez a
két erős fiatalember, és vigyáznak ránk – a kutyák felé biccent.
 Lenézek Gombára. A térdemet nyalogatja. Csak ülünk, nem
szólunk semmit, míg végül elcsendesül az eső. Mabel azt mondja,
hogy mindig ilyenkor szokta Gombát sétáltatni, lehet, hogy holnap
is találkozunk. Azt mondom, hogy az nem lenne rossz. A kutyák
megrázzák magukat, és kimászunk a bokrok alól.

A konyhaasztalnál ülök. Amundsen a lábamon fekszik, a

lábujjaimban érzem a szíve dobogását. Elaludt, olyan hangokat ad
ki, mint egy nagy, reszkető ember. Nesquik teát iszom, és
mikrózott lasagnát eszem, és egy videót nézek, amiben egy férfi
fémketrecbe rak egy kiscicát, és felgyújtja. Gőzöm sincs, miért.
Unalmas.
Alice Calloway-re klikkelek. Megnyitom a fényképalbumát.
Berlin 09: Alice a miniatűr lovas, piros ruhájában. Alice egy
csecsemő nagyságú kávésbögrével. Alice a Reichstag előtt, egy
felfújható kalapács-bránerrel.
Havas nap 10: Egy havas mező közepén Alice mellkasán ülök.
Alice, szájában egy hógolyóval. Aslam Samet püföli. Sam Aslamet
püföli. Alice Aslamet dugja.
Le kéne állnom. Kicsit se vicces, és nem is segít.
Föcikirándulás Lulworthbe: Alice narancsszín sziklán lovagol.
Alice Emmát öleli. Alice homokvárat épít. Georgie faszt rajzol a
homokba.
Már nem akarom ezt csinálni.
Sarah 18: Alice, Sarah, Emma, Paige egy sornyi fekete pia előtt
egy bárpultnál. Alice, két karja a levegőben. Alice és egy pucér
felsőtestű pasas halszemoptikával. Emma egy buszmegállóban
rókázik.
Fel nem fogom, mért csinálom ezt.
Georgie-nál: Alice egy lovon, a kezében egy üveg Smirnoff Ice.
Emma kiszívja Alice nyakát. Georgie anyja feleseket dönt magába.
Alice Georgie anyját öleli. Közeli Alice arcáról, narancsszínű rúzsa
elkenve, vadul vigyorog.
Nagy csattanással csapom le a laptop tetejét, megütöm. Sírok. Ha
ez egy dokumentumfilm lenne, most jönne az a rész, amikor
felborítom a kamerát, és bemosok egyet az operatőrnek. Azt
kiabálom, hogy „húzzál a pofámból a kibaszott kameráddal, vége!”
Villog a mobilom.
Hattie üzen: jól vagy? Aslam mesélte.
Én Hattie-nek: csak meghúzom magam egy ideig. Jól vagyok.
Hattie át szokott jönni néha, olyankor tapizzuk egymást,
unalomból és mert nincs jobb. De hogy most hogy lesz? Nem kéne
Alice-t nézegetnem. A pólómmal megtörlöm a szemem, kinyitom
anyu egyik Merlot-ját, és teletöltök egy vizespoharat. Felveszem a
gmailemen Macyt. Online van. Beköszön.
– Hi – írom.
– Vége a melónak?
– Ja.
– Merre vagy?
– UK. Te?
– Dettó.
Pislogok. Nem hittem, hogy ilyen közel van. Valahogy mindig
úgy képzelem, hogy a számítógépen lévő emberek valami távoli,
csendes zugban lapulnak, és szinte soha nem kerülnek kapcsolatba
a valósággal.
– Hol?
Kimondhatatlan nevű, politikailag stabil országban, ahol működik
az egészségbiztosítás és a bidék.
– Invernessben.
Rákeresek Invernessre. Skócia. Zöld dombok és vaskos fellegek és
széles, fémes színű víztömegek vannak a fotókon.
– Hú, a Felföld virágzó központja – írom. Elég hivatalosan
hangzik. – A jó öreg Invy – egyre jobb. Örökre lelécel a csaj.
– Haha.
– És miben nyomulsz arrafelé?
– Nevelem a kölyköket. Viszem a háztartást. Semmi izgalom.
– Pazar – írom. Jó nagy baromság. – Mármint nem lehet rossz,
hogy ennyi szabadidőd van.
– Ja, gondolom – írja. – De egy idő után eléggé egyedül vagyok a
házban.
– Férjed nincs?
– A csevegőkön lógnék, ha lenne?
– Honnan tudjam?
– Nem sok pasit érdekel egy kétgyerekes csaj. És egyedül ennyire
futja.
– Mennyire?
– Haha. Sejtheted.
– Nem, tippem sincs.
– Vicces vagy. És te mit dolgozol, szivi.
Kitalálok egy melót, és rákeresek.
 – Jelzálogügynök vagyok – írom. – Céges vagy
magánpartnereknek közvetítek ki jelzálogkölcsönöket. – Arra
gondolok, hogy ez most elég meggyőző volt-e. Azt hiszem, hogy
talán nem. Még mindig túlságosan is hivatalos a hang. Egy nőnek
írok, nem egy bizottságnak. Személyesebb hangvétellel is
megtoldom, hátha úgy meggyőzőbb lesz. – Leginkább
magánpartnereknek. Leginkább nőknek.
– Hú. Menő.
Semmi. Nem történik semmi. Vizet engedek a forralóba,
melegíteni kezdem. Kipróbálom, hogy belefér-e az öklöm a
számba.
– Még nem találkoztunk a csevegőn – írja Macy.
– Most ugrottam be először.
– Elég nehéz normálisra bukkanni.
– Ja, furák voltak. Az a faszi is, aki folyton az állatos szexről írt.
– Majdnem mindenki ilyen. Nagy néha felbukkan valaki, akivel
érdemes dumálni. A Herman az igazi neved, szivi?
Mi a fene ez a szivizés?
Hívnak élő embert Hermannek?
– Nem. Tom Swanson az igazi – írok be egy nevet, amit a
Városfejlesztési osztály két kedvenc szereplőjétől vettem.
– Nekem a Macy.
– Helló, Macy.
– Helló.
– És általában mit csinálsz a csevegőkön?
– Semmi különöset. Van pár haver, akikkel hülyülünk. Corinne
például. Igazából társasági életet élek, fecsegünk. Ilyesmi. Néha
meg még más is.
– Mint például?
– Haha. Kiberelünk meg ilyesmi.
– Hú.
– Szoktál kiberelni?
– Ja. Folyton.
Szó szerint soha.
– Azért a valódi jobb, de ha az épp nem jön össze…
– Hogy nézel ki?
– Részletesen?
– Oks, várj, csinálok egy képet.
Felmegyek, kinyitom apu szekrényét. Mindenféle színű ingek
lógnak a vállfákon, mindegyiken ott a nyakkendő is. Van egy
fekete, ami elég kicsinek néz ki. Felveszem, de csak az inget, a
nyakkendőt nem, és végiggombolom. Aztán a felső négyet
kigombolom. Kettőt vissza. Hátrasimítom a hajamat. Tisztára
Bugsy Malon.
A monitoron kicsi és új az arcom. Ha kissé oldalra nézek, és
enyhén hátradöntöm a fejem, az állam olyan, mint egy
jelzálogügynök álla. Össze kell hoznom, hogy bejöjjek neki. Hogy
akarjon. Hatszoros Aaron Mathews leszek.
– Csináltál?
– Mindjárt kész.
Alice nekem: Hiányzol üzenj csóóóóók
Fekete-fehér képet csinálok. Beszépiázom. Fogom a borospoharat,
azt is fekete-fehérre.
– Megcsináltam. Elég hülyén nézek ki rajta.
 – Küldd el. Én már elküldtem.
Megnyitom a mailt, letöltöm a csatolmányt. Sovány, szőke, vonzó
nő jelenik meg a monitoromon. Erősnek tűnik, olyannak, aki
lyukat tud ütni a falba. Harmincötnek mondanám, de ebben nem
vagyok biztos, mert az öregebb korosztályokban nem vagyok
jártas. A bőre színe, akár a vajas pirítós. Mosolyog, a fogai
rendezettek, mint a fürdőszobacsempe. Mi a halálért számítógépen
keres ez a nő szexet? Szenvedélyes testi szexet érdemelne a nemi
szőrzetét rendszeresen trimmelő, sikeres triatlonversenyzővel.
– Gyönyörű vagy. A szemed hűha.
És a pólóján át hűha mellbimbók látszanak át.
– Cuki vagy. Te jössz.
– Félek. Tényleg nagyon béna lett. Te nyertél.
– Küldd már át.
– Oks.
Átküldöm, várok.
– Jóképű vagy, nyugi. És a szemeid tetszenek. Meg az inged is.
– Kösz. A sajátom.
– Vicces vagy.
– Kösz – írom, de több nem jut az eszembe. – Mit csinálsz ma?
– Mosok. Elmosogatok. És próbálok nem tudomást venni róla,
hogy ezeket csinálom. Hulla unalom. És te?
– Talán tévézek, aztán meg lefekszem. Hulla unalom itt is –
Amundsen előbújik az asztal alól, és a lábamnak tolja a fejét.
– Mesélj a helyről, ahol vagy. Szeretném elképzelni.
Körbenézek a konyhában. Négy tányért látok, két koszos bögrét
meg egy koszos kávéfőzőt a mosogató mellett. A munkafelületek
feketék, a padló olcsó laminált. A vizespoharam félig üres.
– A dolgozószobában vagyok – írom. – Hihetetlenül puha
forgószékben ülök. A szőnyeg piros, belesüpped a lábam; ha
mezítláb vagyok, nem látom a lábujjaimat. A falakon Daniel
Clowes-reprók – Amundsen lefejeli a térdemet.
– Ez tökéletes.
– És nálad? Milyen?
– Hát, én az ágyamon fekszem. Dupla ágy, és mindig üres. A
szőnyeg zöld. Két hatalmas ablak van a szobában, rá lehet látni az
erdőre meg a tó egy részére. Ragyog a nap, alig van felhő.
– Bár át tudnék mászni hozzád.
– Nem szeretnéd te azt.
– Mert?
– Mert ha utána nem tudsz visszamászni, már nem is olyan vicces.
Na, ezt most egyáltalán nem értem. Azért én csak szívesen
átmásznék hozzá. Bárhol szívesebben lennék, mint itt. Amundsen
felágaskodik, és a combomra teszi a mancsait. Ki kellene mennie,
és azt nem akarnám, hogy megint idebent szarjon.
– Most mennem kell, bocs.
– Jó volt dumálni. Csináljuk máskor is.
– Jó.
Lecsukom a gépet, kimegyek a télikertbe, és kinyitom a hátsó
kert ajtaját. Ott állunk, és nézünk ki a kertbe. Az eső vízszintesen
csapkod, vizes lesz az orrom meg a homlokom. Amundsen behátrál.
– Menj már ki, léci. Ha idebenn szarsz, megetetem veled –
mondom. Felnéz rám, jojózik a szeme. – Na, gyere. Csak egy kis
eső. Okos kutya vagy.
 De semmi. Sóhajtok. Mögé lépek, a hasa alá nyúlok, és
felemelem. Felordít, és úgy vergődik a kezemben, mint valami
giga-ponty. Elveszítem az egyensúlyomat, láthatatlan kezek után
kapok, és orral kifelé elzúgok a hátsó kertben. Ott fekszem a vizes
kövön, a hátamat veri az eső. Nem akarok mozdulni. Azt akarom,
hogy csendes, békés marslakók elraboljanak, és vigyenek a távoli
bolygójuk állatkertjébe szelíd lakónak. Amundsen lassan kiballag,
az arcát az enyémhez tolja, és megnyalja a szememet.

Vers Alice-nek 1.

Hányás vagy, az anyajegyed kövér majom

nem pedig pitypang, ahogy hazudtam
mert szeretek szexelni veled. Az ágyban olyan
vagy, mint a fövetlen marhalábszár. Az anyajegyed
döglött rozmár, fekete könnyeket zokog
a Mexikói-öböl olajszennyeződésébe. Te vagy a BP
a Macondo Prospect vagyunk.
A fürdőkád ma százkádnyira nőtt.
Ma hiányoztál. Hányás vagy, te hülye.
 7

Az ágyban fekszem, amikor felhív Aslam, hogy menjek a

Bricklayer’s Armsba. Megmondom neki, hogy nem akarok, hogy
elhagytam a hamis személyimet, nem kelek fel, hanem nézem a
Városfejlesztési osztályt, és az undorító boromat iszom. Azt mondja,
tudta, hogy ezt fogom mondani, ezért készített nekem szakítási
tervet.
1. Felhívom, és megmondom neki, hogy tömjön a pofájába
egy zsáknyi faszt. És szakítunk.
2. Szexelek egy prostival 50-70 fontos árkategóriában.
(„Annyiért is vannak?” „Ja, utánanéztem.” „Jó, de
nem.” „Pedig jót tenne neked, ember.” „Nem.”)
3. Szexelek egy lánnyal, nem prostival. („Mi a francnak
vetted fel a prostis pontot?” „A gyakorlás kedvéért.”
„Nagyon undorító.” „Pedig egy csomóan csinálják.”
„Kik?” „Mondjuk például a világon minden rapper.”
„Will Smith tutira nem.” „Még az is lehet, hogy Will
Smith is.”)
4. Kokain. („Mégis mikor kokóztunk, Aslam?” „Akkor ott
az erdőben Mattékkel.” „Az csak valami speed meg
mephedron volt. Vagy inkább porított édeske.”
„Lesmároltam Sarah-t, és Ben két napon át nem aludt.
Mondjuk megivott zsinórban négy Red Bullt, vagyis
igazából nem tudom.” „Jó, legyen. A lényeg, hogy
drogozz.” „Nem fogok egymagamban drogozni.
 Különben is bevettem anyu kodeinjéből.” „Jó, akkor ezt
kihúzzuk.”)
5. Elmegyek kocsmázni Aslammel.
– Nem megyek sehová – mondom. – Alice félig-meddig szexelt
Aaron Mathews-zal. Többé már semmi nem lesz ugyanaz. Maradok
az ágyban.
– Pedig valamikor ki kell másznod a gödörből.
– Az azt jelenti, hogy abba kell hagyni a piálást.
– Komoly?
– Aha. Mi a fene bajod van?
– Gyere el.
– Nem.
– Le foglak rohanni.
– Nem engedlek be a házba. Bezárok mindent.
Aslammel néha azt játsszuk, hogy betörünk egymás házába.
Valahogy be kell jutni, a másik hátába osonni, és a fülébe ordítani,
hogy rendőrség.
– Fasz vagy.
– Nem akarok semmit se csinálni.
– Segíteni akarok.
Leteszi. Nem értem, az emberek miért nem hagyják a másikat
békében heverni az ágyban, és lassan felszívódni, már ha éppen
ehhez van a másiknak kedve. Az emberek tetováltathatják az
arcukat, változtathatnak a szexuális szokásaikon, vehetnek
maguknak motorcsónakot, én meg nem tölthetek el nyugiban négy
napot az ágyban. Aslam egy nagy fasz. Amundsen az orrával
kinyitja az ajtót, és felmászik mellém. Ő bezzeg soha nem
kényszerít ki a Külvilágba, nem cibál kocsmákba, nem akar
csajokról pofázni. Ő a tökéletes barát.

Amundsen a fülemet nyalogatva ébreszt. A szemhéjam alatt reggeli

színek vibrálnak. A mennyezetet bámulom. Elképzelem, hogy
Damian Hirst leemeli a háztetőt, és formaldehidet önt a szobámba.
Amundsennel soha többé nem mozdulunk. Egy múzeum kellős
közepén dekkolunk, míg valaki le nem perkál értünk egymilliót.
Még mindig esik.
Lemegyek, felteszem a vizet, Nesquik teát készítek. Amundsen
kimegy a kertbe, az orrát odanyomja mindenféléhez. A kiszáradt
almafa mellett farkasszemet néz egy mókussal. A kis halmot
nézem, ahol elástam a kenőkést, és kicsit olyan, mintha hiányozna
a tizenegy éves kori önmagam. Elképzelem, hogy leülünk egymás
mellé a kanapéra, egyszerre nyújtózunk egyet, és megdumáljuk,
hogy mennyire idegesítő és felesleges minden, ami ezen a házon
kívül van.
Sodrok egy cigit. Remeg a telefonom.
Alice üzen: hol vagy? Haza akarok már jönni. Nézzük meg az
összes Wes Andersont az ágyamban.
Egy kopasz faszi arról beszél a tévében, hogy egy másik faszi
meghalt. Cher Lloyd jelenik meg, és egy szőke nő, azt kérdezgeti a
nagy semmiről. Cher Lloyd mosolyogva bámul bele a kamerába, és
arról hadovál, hogy legyünk önmagunk. Nem akarok önmagam
lenni, Cher. Kopj le. Megint a kopasz faszi. A kopasz faszi pénzről
meg adósságokról beszél. De nem valóságos. Semmi. Nem történik
semmi. Egyedül Alice valóságos. Egyedül Alice létezik. Alice már
nem létezik. Alice meg Aaron Mathews. A fejemben még mindig
szexelnek valahogy. Elég hatalmas a farka. Nagy a lába. A kopasz
faszi rám mutat. Mindent tud.
– Az Alice Calloway-t érintő kiszivárogtatott információk hatására
Etgar Allison határozott érvágást szenvedett motiváció és energia
és a szokásos érdeklődési köreinek követése terén (Wikipédia,
YouTube, Kurt Vonnegut). Többen látták, ahogy hosszasan
élettelen tárgyakra mered, ezt a tevékenységet alkalmanként
megszakítja, hogy arccal a padlóra feküdjön, és Vanessa Carlton
One Thousand Miles című dalát énekelje (amit egyébként úgy
jellemzett, hogy „már csak ez maradt nekem”). Egy korábban
kiadott hivatalos közleményben az ágyat „még a szexnél is
jobbnak” ítélte, valamint kijelentette, hogy Alice Calloway „a
legfertelmesebb dög, akit valaha ismertem”.
Visszamegyek a szobámba, és anyu gépével leülök a szőnyeg
közepére. Macy online.
– Helló.
– Helló.
– Dolgozol?
– Ja.
– És mit látsz?
Felnézek a bonszaira, amit anyutól kaptam karácsonyra. A levele
kupacokban rohad az ablakpárkányon. Az ég szürke és üres.
– Londont, a lábam előtt. Szitál az eső. Az épületek tetején vörös
fények pislognak. Az ég rózsás narancsszínű.
– Ez gyönyörűen hangzik.
 – Az is, csak épp emberek is vannak a képen, és ahol már
emberek is vannak, az nem olyan mókás – írom, de valahogy
gyászosan hangzik. Nem lehetek gyászos. – Mármint ha túl sok
ember van. És most mindenfelé sok ember van, nem akarom látni
őket.
– De legalább van módod csajokkal összejönni, ha épp kedved
támad.
– Te nem találkozol faszikkal?
– Néha. Amikor az exem elviszi a srácokat. De általában nincs rá
idő.
– Ezért kiberelsz?
– Hát néha, ja.
– Nem nagyon járok el, nem nagyon csajozok.
– Miért nem?
Mert alapvetően nem buknak pattanásos hátú, szorongó tizenöt
évesekre.
– Mert nem vagyok benne túl jó.
– Dehogynem. És fiatal is vagy. Biztos úgy szeded fel őket, hogy
a kocsmában a bárpulton italt csúsztatsz eléjük. És rájuk kacsintasz.
– Soha nem csinálok ilyet – írom. – Nem csúsztatok poharakat
emberek elé. Félnék, hogy eltörik a pohár, és a szilánkok
megvágják a csajt, és akkor beperel.
– Egyszer egy pasas velem ezt csinálta, én meg visszacsúsztattam
elé.
– Én paráznék ettől.
– Pedig jó érzés, ha valaki italt csúsztat eléd.
– Ja, hát gondolom.
 – Igen, az.
– Mit csinálsz épp?
– Csak chatelek. A kölyköket már lefektettem.
– Még mindig bírnám, ha az ember átmászhatna máshova a
számítógépen keresztül.
– Én is. Csak ne ide. Lehet, hogy meg kéne próbálnod.
– Rajta vagyok. Az arcomat nekinyomom a monitornak. De nem
megy. Lehet, hogy van valami billentyűkombináció. Le kell hozzá
nyomni az F5-öt vagy ilyesmit.
– Haha. Webkamerád nincs?
– Bekrepált, bocs – persze nem. Nagyon is szuperál, de nem
akarnám, hogy kapcsoljon, hogy csak egy kissrác vagyok. Viszont
nagyon akarnám látni őt. – De te azért bekapcsolhatnád a tiédet.
– Ha te nem, én sem. Nem vagyok mozi.
Nem történik semmi.
– És ha át tudnál mászni hozzám, mi lenne?
– Nem is tudom. Ott lennék a hálószobádban. Megijednél?
– Dehogy. Nem vagy valami ijesztő.
– Nagyon is ijesztő vagyok.
– Haha.
– Puszta kézzel megöltem már embereket. Több egzotikus
országban is köröznek, és a fatvát is kitűzték a fejemre.
– Mert?
– Jachtokat loptam és cirkuszi állatokat szöktettem.
– Áldozatok?
– Ezúttal egy sem.
– Akkor rendben.
 – Asszem, egy ideig csak néznélek. Ha átjutnék.
– Valahogy felizgulok a gondolattól, hogy egyszer csak
felbukkansz itt.
– Hú.
– Szóval akkor ne csak bámulj, hanem gyere.
– Várj. Mi van rajtad?
– Farmer és fekete csipke melltartó.
– Csinos.
– És rajtad?
– Öltöny.
– Megcsókolsz?
– Jó. Bocs, persze. Megcsókollak.
– Ez jólesik.
Na, ezt most nem vágom.
– Már a nyakadat csókolom. Jó meleg.
– Belemarkolok a hajadba.
– Ne a hajamat húzd, hanem a farmerodat. Le.
Közben a Crystal Castles-zel játszom. Nyomulós vagyok és dögös.
Gőzöm sincs, ki is vagyok én.
– Te meg nyisd ki a sliccedet az asztal alatt, és vedd a markodba
a farkad.
– Jó.
Leveszem az egyik zoknimat, és ráhúzom a farkamra. A monitort
bámulom.
– Már állsz?
– Aha.
– Jó. Én is nedves vagyok.
 – Már a földön ülök, és finoman végigcsókolgatom a bokáidat, a
lábszáradat.
– Tovább.
– Lassan haladok felfelé a vádlidon. A nyelvemmel siklok végig a
bőrödön. – Hú, ez a nyelvvel végigsiklás, ez vajon szexi? Mert
nekem nem tűnik annak.
– A lábaimat feltettem a válladra. Már a combomat csókolgatod.
– Nyalogatom őket. És megcsókolom a bugyidat.
Le kéne állnom ezzel, hogy a nyelvemet dugdosom mindenhova.
Olyan vagyok, mint egy kutya.
– Várj, szivi. Hozom a vibrimet.
Ilyen nincs. Ilyen nem történhet. Macy egy robot. A faszom
mereven áll. Át akarok jutni a hülye gépen, bele akarok zuhanni
Macybe. Bár eltűnne minden.
– Itt is vagyok. Egészen benedvesedtem tőled.
– Csúcs. Ez szuper klassz.
– Érzed a nyelveddel, mennyire nedves vagyok?
– Érzem. Fincsi vagy.
Szörnyű és undorító emberi lény vagyok.
– Húzd félre a bugyimat.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, hülye tyúk.
Mélységesen visszataszító és szánalmas.
– Ez nekem nem jön be.
– Jó, bocs – írom. Ez kicsit se olyan, mint a tévében. –
Félrehúztam a bugyidat. Nyalogatom a puncidat.
Az emberek tényleg ezt szeretik hallani? Mert akkor ez a valaha
feltalált legkönnyebb módja mások megörvendeztetésének.
 – Csináld.
– Milyen nedves vagy. Mint egy tó.
– Hmmm. Magadhoz nyúlsz?
– Igen.
– Az irodádban. Ez nagyon dögös. Maxra kapcsoltam a
vibrátoromat.
Egy valóságos, létező műfasz.
Hihetetlen.
– Egyre gyorsabban mozog a kezem. – Jaj, de uncsi. – Mintha
díszlövéseket adnék le a levegőbe – ez meg túl sok.
– Feküdj rám.
– Jó.
– Csókolj meg.
– Már csinálom.
– Érzem a szádon a saját ízemet. Most fektess rá az íróasztalodra.
– Jó. Belenyomom az arcodat a kemény fába, és közben lehúzom
a bugyidat.
– Dugj meg.
– Duglak.
Ki vagyok én? Mert már nem én vagyok én. Én nem mondok
ilyeneket. Megszállt egy közönséges és magányos szellem.
– Dugj!
– Duglak!
– Ó, istenem!
Elélvezek. Lerángatom a faszomról a zoknit, és a falhoz vágom.
– A picsába, valaki kopog. Mennem kell. Ez frankó volt.
– Basszus, szivi, basszus. Szuper volt.
 A lábamat bámulom. Megnézek egy videót, amin egy erősen
rokkant alak ad elő egy Katy Perry-dalt. Vizet engedek a kádba.
 8

Amikor kicsi voltam, a Külvilágot hatalmas medvének képzeltem,

amit végtelen számú miniatűr medve népesít be. És ezek a medvék
a nyakukba akartak engem kapni, hogy elcipeljenek, és bizarr
szexuális merényletet kövessenek el rajtam, majd pedig
feszítővassal és csákánynyelekkel halálra püföljék elgyötört
testemet. A temetkezési vállalkozó csak jó pénzért hajlandó
rekonstruálni az arcomat meg a testemet. Anyu se ismer rám.
Drámaian hangzik.
Drámai kis élőlény voltam.
Hazajöttem Skóciából, és jobbára magamban ücsörögtem a
szobámban esténként, az afrikai vadállatokról szóló
természetfilmeket néztem, és nem létező helyekről olvastam
könyveket. Néha Nanről álmodtam, hogy zombiként rám rohan, és
élő húscafatokat próbál kiharapni a mellkasomból. Amikor megint
nyár lett, anyu kikényszerített a Külvilágba. Ben Wheelanékhez
mentem, csak vele tárgyaltam a suliban, mert mindketten
rajongtunk a mazsoláért, imádtunk köveket rugdalni és sulit
kerülni. Playstationöztünk, és a parkban kövekből meg üres
kólásdobozokból gátat építettünk a patakra. Ben Wheelan egyszer
megevett egy egész csilit, és a cipőmre hányt. A hobbijai: a Good
Charlotte, a jojó, és mindenfélébe beledörzsölni a farkát, amiket
utána odaadott másoknak. Megmutatta, miként lehet úgy
bezselézni a hajamat, ahogy Ross a Jóbarátokban, és megtanított
arra, hogy ha erősen koncentrálok és uralom a képzeletemet, akkor
a fogkrém fincsi éjszakai csemege.
Egyszer, tízéves lehettem, a nyári szünetben egy forró napon
történetesen tőlük sétáltam hazafelé. Minden kihalt volt. Éppen
felkapcsolódtak az utcai lámpák. A fák fekete árnyai miatt úgy
tűnt, polipok lebegnek az égbolton. Ledobtam a rolleremet, és
leguggoltam egy nyúzottnak látszó macskához, hogy
beszélgessünk. Olvastam valahol, hogy lehet velük beszélgetni.
Ezzel a macskával nem lehetett. Csak nyalogatta magát, és egy szót
se szólt.
A macska ott hagyott. Egy kocsi állt meg mellettem. A testem
összerándult. Kinyílt a kocsi ajtaja. Valaki kiszállt, felém indult, és
mondta, hogy menjek oda.
Elrohantam.
Az a valaki sebesen száguldott utánam. A léptei visszhangosan
csattogtak, mint amikor üres csarnokban tapsol az ember.
Vonszoltam magammal a rolleremet, egyre jobban szédült a fejem.
A szívem rémülten kalapált, a lábaim szinte lángra lobbantak, de
végül megerőszakolatlanul és meggyilkolatlanul zuhantam be a
házunk előszobájába.
Másnap feltettem a kérdést Ben Wheelannek:
– Ha valaki üldözőbe vesz, futva menekülhetsz gyorsabban vagy
rolleren?
– A leggyorsabb, ha fogod a rollert, és fejbe csapod vele.
Otthon a garázsban fogtam a rollert a kormányánál fogva, és
megpróbáltam a lábtartós részével leütni egy képzeletbeli medvét.
Körbefordult az egész, és a saját tarkómat találtam el. Amikor
magamhoz tértem, akkora púp lüktetett rajtam, mintha két fejem
lenne. Mógus professzor jutott róla az eszembe, ahogy a feje
hátuljára odanőtt Voldemort arca. Bementem a házba, csináltam
magamnak egy Nesquik teát, és sírtam. Fogtam egy kenőkést, és a
táskám mélyébe rejtettem. Ez volt az első fegyverem.
 9

Kimerült a testem, és kimerült a fejem, és minden, ami a fejemben

van, az is kimerült. Vanessa Carltont hallgatok, és az ágyamon
ugrálok. Mindjárt szétesem hangokat hallat. Arra gondolok, hogy
tényleg legyalogolok ezer mérföldet, megállás nélkül, abba a titkos
kastélyba, amit takarókkal és vadvilágos poszterekkel borítottak
be. Elképzelem, hogy Vanessa Carltonnal ülök az ágyon, egymás
nyakát harapdáljuk, és belezokogok a hajába. Nagyon fáj, Vanessa.
Tényleg rettenetesen. Lefejelték a szívemet. Csinálj valamit, hogy
vége legyen. Hogy megszűnjön. Rejtőzzünk el egymásban. Soha
többé ne lépjünk már ki.
Csöngetnek.
Félek kinyitni az ajtót, de mégis kinyitom, hátha valami kandi
kamera, és most jönnek leleplezni magukat, hogy csak szívatás
volt. Alice és Marie és Aaron Mathews mind benne vannak.
Teletömték a házat kamerával, minden kis sarokba jutott belőle. Az
én szánalmas pasim. Amikor Ashton Kutcher felfedi az igazságot,
majd próbálok nagyot nevetni, bár úgyis zokogni fogok.
De nem Ashton Kutcher az. Hanem Hattie.
Sárga ruhában, parkában van, a fülében meg nagy fém fülbevaló.
Két tescós szatyor van nála és egy kék sporttáska.
– Hattie. Eljöttél.
– Aslam szerint lehet, hogy fel kell téged vidítani – nyomul be
mellettem a házba. – Azért jöttem. Hoztam grillcsirkét és szószt,
hozzá meg a Titanicot. És kölcsönkapod a pandaruhámat.
 – Köszi – mondom, és megbámulok egy fazont, aki az utca
túloldalán beszél a mobilján. Bezárom a bejárati ajtót.
– Tessék, vedd fel – nyomja Hattie a kezembe a sporttáskát.
– Máris?
– Attól jobban leszel.
– Komoly?
– Vedd fel. Addig berakom a csirkét melegedni.
– Kösz.
– Menj már.
Hattie-vel soha nem szexelünk. Csókolózni szoktunk, meg
dörzsölni. Egyszer próbálta kiverni nekem, de fájt, és inkább
megkértem, hogy hagyja abba. Nem számít, hogy neki ott van
James, nekem meg Alice, mert semmi rosszat nem teszünk, nem
bántunk senkit. Alice rosszat tett. Ez nyilvánvaló, hiszen
megbántott vele engem. Akár száz emberrel is összefekhetett
volna, de ha nem tudom meg, akkor nem tesz vele semmi rosszat.
Az emberek összehordanak mindenféle szépet és jót az
őszinteségről, de szerintem az őszinteség olyan, mint egy üres
malacpersely. Az embereknek inkább azon kéne igyekezniük, hogy
boldoggá tegyék egymást, és ehhez őszinteségre semmi szükség.
Klassz lenne, ha az Egy makulátlan elme örök ragyogása igaz lenne.
Ha én lennék Jim Carrey, istenien boldog lennék, hogy végre
eltüntethetem Kate Winsletet az agyamból. Nem harcolnék ellene.
Nem rohangásznék az emlékeimben, hogy utánakapjak, és
megakadályozzam, hogy elillanjon. Elköszönnék tőle, még egy
búcsúcsók, és el is lenne felejtve, örökre. Talán ez az egyetlen
módja, hogy valaha még boldog legyek.
 Az elbúcsúzás.
Fejbe kéne vágnom magam valami nagy és nehéz dologgal, hogy
amnéziám legyen.
Vicc.
A pandaruhában térek vissza. Túlméretes és iszonyatosan
kényelmes. Bölcsis vagyok, a jó melegben. Felmegyünk, eldobjuk
magunkat az ágyamon, és berakjuk a Titanicot. Hattie átlag
háromnaponta megnézi. Azt mondja, ettől derűsebb színben látja a
világot.
A hátunkon fekszünk, Hattie a kezemre teszi a kezét.
– A héten hányszor láttad már? – kérdem.
– Egyszer. Tegnap is akartam, de tele volt a szobám
molylepkével. Mindig tele van velük, amikor menstruálok. Anyu
szerint a szagra jönnek.
– Ó.
– Akarsz beszélni Alice-ről? Mert beszélhetünk. Igazából sose
szerettem túlságosan, mert szerinte léteznek szellemek, miközben
pedig nem, és szerintem nem kellett volna annyit instagramolnia az
anyukája sírját.
– Szerintem se.
– Akarod, hogy felváltva mondjunk róla olyasmiket, amiket nem
bírtunk benne?
– Hm.
– Margarinszaga van.
– Nem hinném.
– Sose nevet rendesen, és mások hátára köp.
– Mások hátára köp?
 – Igen. Egyszer láttam, ahogy Marie-val csinálják. De csak
dagadtakra meg Ann Barryre.
Igen, ez tényleg úgy hangzik, amit Alice simán megcsinál. Ann
Barrynek tanulási nehézségei vannak, és elég gyakran bealszik,
miközben az orrát túrja. Alice le szokta fotózni.
Hattie átfészkeli magát, a mellemre teszi a fejét.
Próbálok a filmre koncentrálni.
Képzeletben Leonardo DiCaprio testére photoshopolom Aaron
Mathews fejét, Kate Winsletére pedig Alice-ét. A bokámból
aprócska haragbuborkékok szállnak fel a szemembe, és ott
szétrobbannak. Képzeletben a történet drasztikus változását
szuggerálom, hogy egyszeriben, még az első csókjelenet előtt,
érkezzen egy őrjöngő gyilkos, és egy késsel lecsapja mindkettőjük
fejét.
Viharosan érzem magam ezektől a gondolatoktól.
Amikor Kate megpróbálja a vízbe vetni magát a csónakból,
csókolózunk. Hattie rám mászik. Nagyon közel van, és még
közelebb akarom, azt akarom, hogy az arca az enyémbe olvadjon,
az enyém meg Kate Winsletébe.
– Áll a micsodád.
– Nekem? Egy fenét – és megpróbálom oldalra igazítani az álló
farkamat, de nem megy, mert Hattie rajta ül, és úgy mered rám,
mintha valami előre megfontolt, erőszakos gazságot követtem
volna el. Az ágyhoz szegez, mint egy nyerésre álló birkózó.
– Nagyon is áll. Eddig még sose állt.
Ez kétváll, fut át az agyamon.
– De állt.
 Az Alice Olajfoltban, gondolom.
– De nem az én combomon – vakargatja a szemöldökét. – Ez azért
van, mert Alice kiesett a képből. Le kéne állnunk. Még a végén
valamelyikünk érzelmileg kötődni kezd.
– Dehogy. Örökké nem foglak szeretni.
– Nem csak te vagy a világon.
– Mi van?
Lemászik rólam, és visszafekszik mellém, hogy tovább nézzük a
filmet. Semmit sem értek. Leonardo Kate-tel és Kate
szörnypasijával vacsorázik. Kaviárral kínálják. Arra gondolok, hogy
a kaviár vajon igazi? A Waitrose-ban valószínűleg van. Alice apja
biztos ezt ken a Weetabixre.
Éhes vagyok. Hattie kukoricapacsnijára vágyom. Hogy érjem el,
hogy süssön nekem?
– Milyen jól néz itt ki Leonardo arca – mondom. – Olyan, mint
egy kukoricapacsni.
Jelentőségteljesen Hattie-re nézek.
– Egy fenét.
– Guszta. Mint egy kukoricapacsni.
– Mi a francról dumálsz?
– Sütnél nekem kukoricapacsnit, léci?
Hattie felül, végigmér. A szemeiben szomorú kutyák ülnek.
Megrázza a fejét. Fogja a cipőjét, kisétál a szobából, és halkan
becsukja maga mögött az ajtót. A fejemre húzom a paplant.
 10

Végül Amundsennel fejezem be a Titanicot, utána kajálunk.

Megnézünk egy dokumentumfilmet az alaszkai vadlazacokról, és a
kanapén elszenderedünk. Amikor felébredek, elég borús az ég,
Amundsen pedig a konyhában járkál. Felcsatolom a pórázát, és
kimegyünk a Külvilágba.
Dagadozó felhők mögé bújt a nap. Egy csaj a bringáján, cigizik.
Mabelt sehol se látom. Elképzelem, ahogy holtan fekszik a
zuhanyzójában a csempén, Gomba nyalogatja a gyűrött füleit, és
felmászik a hátára. A térség közepére sétálok, leülök. Felhívom
Alice-t.
– Alice? Én vagyok az.
– Etgar? Hol vagy? Olyan szél van. Mindjárt be kell mennem.
– Tömj a pofádba egy zsáknyi faszt.
– Mi van?
– Semmi, bocs. Aslam mondta, hogy ezt mondjam. Szakítok veled
– mondom, és Amundsent nézem. Egy pasas simogatja, a másik
kezében nyitott golfos esernyő.
– Mi? Etgar? Miért? Mi történt?
– Mert hazudtál Aaron Mathews-ról. Azt mondtad, hogy
megsmárerőszakolt, pedig nem, hanem csókolóztatok, amit meg is
értek, mert magasabb nálam, és izmosabb is, és szőrösebb az arca,
de akkor se normális ilyet csinálni, mert akkor még a csajom
voltál, én meg a te pasid, és ilyet nem csinál az ember azzal, aki a
csaja vagy a pasija.
 Csend, aztán Alice sírni kezd. Azt gondoltam, majd én fogok sírni,
de nem. A fejemben mostanra annyi szarság történt már, hogy a
szemeim kiüresedtek.
– Nem is úgy volt – mondja. – Meg tudom magyarázni.
– Magyarázd az anyukádnak – mondom, bár gőzöm sincs, ez mit
akar jelenteni.
– Részeg voltam. És nem voltál ott velem. Hülye voltam, azt
hittem, épp valaki mással smárolsz Leicesterben.
– A nagymamámnál voltam Leicesterben.
Amundsen leül mellém. A vállamra ejti nedves pofáját.
Elképzelem, hogy ő a társam, Alice meg a gonosz, akit le kell
győznünk. A két karjánál fogva szorítom le a földre. Amundsen
pedig letépi a fejét.
– Etgar?
– Alice.
A letépett fejjel frizbizünk.
– Nélküled nem mehetek hatodikba. Nem akarok. Léci!
Amikor elunjuk, hagyom, hogy Amundsen megegye.
– A hatodikba attól még megyek én is.
Az állaga, mint a fövetlen disznóhús, és enyhén fokhagymaízű.
– Tudod, hogy értem.
Hat falatnál többet nem bír majd legyűrni belőle.
– Akkor nem kellett volna kiverned Aaron Mathews-nak. Tekerd
vissza az időt, és csapd le, vagy valami.
Nem is akarom letépni a fejét.
– Szeretlek.
Inkább meg akarom csókolni.
 – Tényleg?
A fejemet akarom hozzányomni.
– Igen.
Várjunk csak, mégse.
– Most mennem kell.
Nem is tudom.
– Kérlek szépen, Etgar.
– Bocs.
– Megujjazhatsz valakit. Bárkit, akit csak akarsz.
– Nem akarok senkit megujjazni. Csak téged.
– Akkor ujjazz meg engem.
– Nem tudom, akarlak-e még megujjazni.
Leteszem. Komoly embernek érzem magam egy könnyes véget
érő film érzelmi tetőpontján; bárcsak a kanapénkon ülve nézném
Alice-szel, és Doritost eszegethetnénk közben, és sokat nevetnénk.
De nem. A hidegben ülök egy mező kellős közepén egy hülye
kutyával. Az égen semmi. Körülöttem senki. Lefekszem a fűbe. A
hasamra. Amundsen mellém fekszik, arccal egymás felé fordulunk.
Liheg. A szívem őrülten kalapál. Tenni akarok valamit, biztos
vagyok benne, csak azt nem tudom, mi legyen az a valami.
 11

Beírom anyu gépébe, hogy súlyos depresszió. Azt írja, hogy egyek
zöldségeket, és fussak a szabadban. Nem hinném, hogy ezem van.
Beírom, hogy autizmus. Ezem sincs. Beírom, hogy rák. Beírom,
hogy Alice Calloway egy darab szar. Beírom, hogy hogy kell eltűnni.
Marha sok ember dumál olyasmikről, hogy levetik magukat
épületekről, vagy megesznek több tucat paracetamolt, meg más
fájdalmasnak hangzó tevékenységekről, amikhez bátorság kell meg
autó.
A számítógép szerint van Japánban valahol egy erdő, ahová
rohadt sokan járnak megölni magukat. Színes szalagokat kötnek a
fákra, és a végét fogva begyalogolnak a vadonba, hogy ha esetleg
már mégsem akarnának egyedül lenni és elveszni, akkor
kitaláljanak. Irtó sok szalag van. Olyan az az erdő, mint egy
múzeumi terem, ahol a lézercsíkok sokasága gátolja meg az
embereket abban, hogy lenyúlják a kiállított dolgokat. Önkéntesek
járják az erdőt, keresik a hullákat meg azokat, akik hullák
akarnának már inkább lenni, csak még nem száz százalékig
biztosak benne. Irtó sok üres sátor áll abban az erdőben, a
parkolójában meg egy csomó régi kocsi.
Elképzelek egy filmet, amiben két magányos ember találkozik
össze ebben az erdőben, szerelembe esnek, kijönnek az erdőből, és
boldogan élnek. Romantikus vígjátéknak képzelem, jó sok halálos
meg hullás poénnal. Az lenne a becsali mondat, hogy Amikor már
nincs vesztenivalód, hirtelen a tiéd lehet minden. Sigur Ros írná hozzá
a zenét.
Vajon leszek egyszer én is olyan szerelmes, mint a filmeken az
emberek? Vajon viszek majd csajokat vacsorázni, hogy utána
felhívjam őket magamhoz, és idejekorán beleélvezzek élére vasalt
nadrágomba?
Mostantól soha többé nem történik már semmi.
Melodrámai vagyok.
Éhes vagyok.
Eszem egy Ryvitát, és csekkolom a gépet. Macy küldött egy
mailt. Tárgy: „ez voltál te”. Csatolmánnyal. Letöltöm, megnyitom.
Hatalmas, rózsaszín műfaszt látok egy vékony nő kezében. A nő
körmei Ribena-vörösek. A dildó kéttenyérnyi hosszú. Elhúzom a
hasamtól a bokszeralsóm korcát, és lekukkantok a farkamra. Sóhaj.
Macy online.
– Nem vagyok ekkora. És nem vagyok rózsaszín – írom.
– Jó, hát nem a méret miatt. Egyébként is csak az exemtől
kaptam. Az emberi tényező a lényeg.
– Hú, ja, pazar. Én is a nőt dugom meg. És közben az arcát
nézem. Szeretek belenézni a nő szemébe olyankor.
Gőzöm sincs, miről dumálunk.
– Hm. Szerintem bírnád az én szemeimet is, hehe.
– Szerintem is.
– A tiéd milyen színű? Mert a képen nem látszott rendesen.
Felkelek, a tükörhöz megyek, megnézem magam.
– Nem is tudom. Szürke vagy kék, vagy ilyesmi.
– Fémes.
 – Gondolom.
Nem. Abszolút nem.
– Hm.
– Hm.
– Hm.
– Minden rendben?
– Velem igen. És veled?
– Velem is.
– Kemény vagy?
Nem.
– Kemény.
– Én meg nedves. Bárcsak itt lennél velem.
– Én is szeretném.
– Az irodában vagy?
Lenézek Amundsenre. Ásít.
– Igen. Tiszta rémálom. Bár inkább egy puha, meleg ágyban
lehetnék veled összebújva.
– Az jó lenne.
– És bár az óceán kellős közepén lebegne az az ágy.
– Egész nap dughatnánk.
– Madarak kis csokicsomagokat dobálnának le ránk.
– Ez tisztára a mennyország, szivi.
Viszont veszetten veszedelmesen hangzik.
És jobban, mint bármi, ami itt a jelenben lehet.
– Szerintem is.
– Van egy kis időd játszadozni?
 – Most akadt egy kis melóm. És egy ülés. Később magamra zárom
az ajtót, és csinálhatjuk.
– Jó. Akkor várok.
– Jó.
Unatkozom, nem akarok sehol se lenni, úgy döntök hát, hogy
elmegyek a sarki boltba almaborért, ha már úgysincs jobb.
Felveszem anyu kabátját, és bocsánatot kérek Amundsentől, aki
úgy sír a bejárati ajtó mögött, mint egy gyerek, akit kizártak a
nagyok bulijából.
Pedig a Külvilág kicsit se bulis.
Hideg van és ború.
Popcorn- és avarszag. Az egyik háznál sültszag. Belátok az
ablakon, két ember ül egy asztal mellett, gyertya ég közöttük.
Legszívesebben én is ott lennék bent, velük. Enném a sültet egy
lánnyal, utána szexelnénk, és a fejemet a hasára fektetve aludnék
el.
A házunkhoz közeli sarki boltban hárman dolgoznak. Amikor
belépek, éppen rohadt paradicsomokkal kidobóznak. Az egyik
biccent felém. Egy paradicsom landol a lábamnál. Lenézek, és
bepánikolok. A gyér neonfényben is látszik, milyen amorf. Mind a
hárman rám bámulnak. Elhajítsam, átlépjek rajta, vagy vegyem fel
és egyem meg? Gondolom, megenni talán mégse. Valami tréfával
kéne elütni. Ha nem tréfálkozom, akkor azt hiszik, hogy bunkó
vagyok, és megsértődtem. De nem sértődtem meg. Ez csak egy
paradicsom.
A legközelebbi tagnak hajítom a paradicsomot.
– Beckham – kiáltom.
 A tag összezavarodik. Erre én is. Próbálok felidézni annál ütősebb
tényt a sport világából, mint hogy létezik Beckham.
– Tréfa – mondom, és egy pillanatra lehunyom a szememet, majd
a piáspolchoz megyek. A faszik engem bámulnak, és azt hiszik,
hogy totál idióta vagyok. Úgy gondolják, mindenre azt ordítom,
hogy „Beckham”, így élek. Talán ezt kéne csinálnom tényleg.
Egyszerűbb lenne, mint folyton azon küzdeni, hogy logikusan
cselekedjem.
Beckham.
A White Ace a legnagyobb kiszerelés a legkevesebbért. Hat deci
3,89 fontért. Ez épp elég nekem, hogy ne legyen olyan nehéz ügy
bealudni. Épp elég, hogy reggel okádhassak, és reggelire még
igyak egy keveset. Ha az ember egész nap ágyban fekhet, és az
ember csaja Aaron Mathews-zal smárolt, nem olyan nagy gáz a
másnaposság.
Fogok még két doboz kutyakonzervet, és megyek a kasszához.
Előttem egy pasas szürke műanyag borítóba csomagolt
pornóújságot vesz. Hármat. Röpke pánik száll rám, hogy
valamiképpen visszautaztam az időben a nyolcvanas évekbe. Újra
támad az AIDS. A szüleim káromkodnak. Minden szemcsés. A
számítógépek akkorák, mint a házak.
Egy húszassal fizetek, és nem kérek nejlonzacsit. Az ajtóból
visszafordulok:
– Beckham – mondom.
A három tag rám mosolyog. Oké, ez klassz képpel mosolyognak,
szélesen, én meg elsüllyedek.
 Vers Alice-nek 2.

Volt egyszer egy elefánt anyuka és

az elefánt anyukának lett egy kiselefántja és a kiselefántnak
nem volt lába és mindenki nyominak hívta
és botokkal verte és az elefánt anyuka megette
a kiselefántját, és Moby Dick létezett mert a Versek Buziság
és az elefántok
buziság és a tegnapban akarok ébredni és
BASZÓDJ MEG.
 12

Összevissza ütögetem a bokrokat, ahogy a színesre festett házak

között ballagok. Fiatal értelmiségiek laknak bennük, cuki
kisbabákkal. Leveleket is letépegetek, és hajigálom a többi
bokorra. A legtöbb házban égnek a villanyok, puha, fehér IKEA-
fények hullanak az eredeti hajópadlókra, a gigászi tévékre és a
megrakott gyümölcsös tálakra.
Valaki felém tart.
El van merülve a mobiljában.
A Tigris.
Megtorpanok. Gőzöm sincs, most mi legyen. Felnéz. A testem
ledermed. Nem hajlandó semmire. Mély álomba zuhant. A testem
gyakran cserbenhagyja az agyamat, határozottan ez az érzésem.
Lassan, bizonytalanul lépeget felém, közben a steppelt dzsekije
zsebébe csúsztatja a mobilját.
– Frankó – mondja. Nem kérdi. Nem jelent semmit. Mint a sok
bocs meg oks meg viszlát. Csak egy szó, amivel a két ember közti
teret megtöltik.
Bólintok, és behúz nekem egyet.
Előre látom, hogy jönni fog az ütés, ezért belehajolok az öklébe,
mert ez minimalizálja a lehetséges károkat. Apu könyvéből
tanultam. Kösz, apu.
Azt a szememet üti meg, amit a minap nem bántott. Vajon
szándékos tapintat a részéről? Fogalmam sincs. Egy pillanatra
elveszítem az egyensúlyomat, megingok, de végül nem esem el. A
testem végre életre kel. Megfordul, és rohanni kezd. Elrohan a
kivilágított ablakok meg a bolt meg a fodrász előtt, szorítja
magához a zöld műanyag flakont, amiben az almabor van. A Tigris
a nyomomban. Sebesen csattognak a lábai az aszfalton, olyan, mint
a géppuskaszó. Elkapja a galléromat, mire megállok. Lerázom
magamról a kezét, szembefordulok vele.
– Várj – mondom. – Várj, ne verekedjünk. Adok egy tízest.
– Nem kell a tízesed – lihegi. – Szét foglak baszni.
– Seggbe fogsz dugni?
– Baszd meg, a faszom dug seggbe.
– Stop, most akkor igen vagy nem?
– Nem.
Csend.
– Istennel akarnál csevegni? – mondom. – Mert mehetünk együtt.
Épp nincs jobb dolgom.
És behúzok neki. Lenyűgöz a saját kezem. Magamban gratulálok
önmagamnak. Nem nagy ütés, de ütés, annyi fix. Nem moccan,
nem úgy néz ki, mint akinek fáj, csak kicsit mintha meglepődött
volna, és enyhén felhúzta magát.
– Ne verekedjünk – ismétlem. – Többet ne.
– Te ütöttél meg.
– Először te engem.
– Baromság.
– Várj, ha hagyom, hogy egyszer pofán vágj, mehetek végre?
Vagy ha gondolod, le is fekhetek a földre, és megrugdoshatsz. Nem
zavar. Választhatsz.
– Egy fenét.
 – Hogyhogy egy fenét? – kérdem, és lefekszem a járdára,
összegömbölyödöm. Belenézek az éjsötétbe, ami a két könyököm
között fogad. Nincs gáz, biztonságban vagyok. Anyu méhében
kuporgok, ő meg a kanapén fekszik, nézi az Irány a napsütést, és
csészeszám issza a gyömbéres teát. – Na, rúgj már. Engem nem
zavar. Beckham.
– Nem rúglak meg. Kelj már fel.
– Nem, mert akkor megütsz. Legyünk túl rajta, rúgj belém, ahol
akarsz.
– Kelj már fel, puncifej.
– Rúgj fejbe. Gyerünk.
– Ne legyél már ekkora pöcs.
– Rúgj már meg. Beckham. Basszál szét. Vagy seggbe. Ahogy
tetszik.
– Nem akarlak seggbe baszni. Ezzel álljál le.
– Akkor törd el a gerincemet. Ülj rám. Ugorj rám. Harapd le a
fülemet.
– Állj már fel végre. Jézusom.
– Megütsz, ha felállok?
– Állj fel, és add a tízest.
– Oks.
Felállok, odaadom a tízfontosomat. Belenéz a szemembe, én meg
az övébe. Az ő arca nem olyan félelmetes, mint Aaron Mathews-é.
Talán mert az övét nem látom magam előtt Alice pinájában. Na de
ha hármasban csinálták? Manson családos betépett orgia. Csak vicc
volt. Azért nem félelmetes az arca, mert totál olyan, mint Szimba.
Csak tigrisben.
 – Inkább visszaadom, nem kell – mondja.
De nem veszem vissza tőle a tízest. Sarkon fordulok, és elindulok
hazafelé. Lassan megyek, számolom a lépéseket, és ügyelek, hogy
ne lépjek lefolyófedőre, mert Aslam szerint akkor pechem lesz, és
elegem van már a pechből, vagy talán mégse, vagy leszarom.
MÁSODIK RÉSZ

Nedvesség
 13

Hazaértem a suliból, csináltam egy teát, és leültem anyu mellé,

amíg a híradót nézte. A híradóból megtudtam, hogy kamaszok
összeszurkálták egymást. Hasba, arcon, szíven. Haldokoltak.
Mutattak képeket a késeikről. Mind nagyobb volt, mint az enyém.
Volt közöttük olyan is, aminek a pengéje a nyeléből ugrott elő.
Meg olyan is, ami csecsemő nagyságú volt. Volt egy szamurájkard.
Meg egy bozótvágó kés. Elástam a kertben a kiszáradt almafa
tövében a kenőkésemet, és eltettem helyette egy kenyérvágót.
Azon a napon találták meg nálam a suliban, amikor Ellen Kane
keresztelőlánca eltűnt. Kézművesórára vette le. Mrs. Layton addig
nem engedett ki senkit a teremből, amíg a tettes elő nem adja.
Persze nem került elő a tettes, és nem adta elő. Mrs. Layton ránk
parancsolt, hogy mindenki rakja a táskáját az asztalra. Egyenként
végigjárt minket, és alapos, mélyreható kutatást végzett a
táskákban. Ragacsosra izzadt a tenyerem. Kikéredzkedtem a
vécére. Mrs. Layton mondta, hogy egyelőre nem mehetek.
Mondtam, hogy muszáj kimennem. Ő meg mondta, hogy most
semmiképpen sem mehetek. Mire azt mondtam, hogy „Szó szerint
össze fogom szarni magam”, erre megbüntetett. Amikor az én
táskámhoz ért, a térdeim úgy pattogtak, mint a labdák, és minden
erőmmel igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
– Hagyja a holmimat – mondtam. – Ismerem a jogaimat. Ehhez
házkutatási parancs kell.
Akkoriban kicsit túl sokat hallgattam Jay-Z-t.
 Kiabálni kezdett, aztán sarokba állított.
Aztán ott volt a kezében a kenyérvágó kés.
Aztán meg már az igazgatói irodában ültem, anyu mellett, a
szememre vécépapírt szorítottam, és esküdöztem, hogy nem
akartam leszúrni senkit.
– Na de miért volt nálad? – kérdezte Mr. Keating. Az állát
dörzsölgette. – Csak ennyit szeretnék tudni.
– Nem t’om.
– Mitől félsz?
– Egyszerűen csak félek.
Három nappal később egy rendőr csöngetett be hozzánk. Dőlt
belőle a rágó-, hajzselé- meg dezodorszag. Apró kezei voltak, szinte
mozdulatlanok. A kezeihez beszéltem, nem néztem fel az arcába.
– Nincsen semmi baj – mondta. – Csak látnunk kell, mennyire
súlyos veled a helyzet. – Pislogott. – Mert nagyon súlyos.
(Később megtudtam, az iskolában arra gyanakodtak, hogy apu
molesztál engem, míg alszom.)
Azt kérdezgette, hogy mi volt a tervem azzal a késsel. Az, hogy
megvédem magam. Azt mondta, a felnőttek azért vannak, hogy
vigyázzanak rám, és az iskolában végképp nem eshet semmi bajom.
Kérdeztem, Colombine-ról hallott-e már. Azt mondta, hogy olyasmi
csakis Amerikában történhet, és hogy többet ilyet ne csináljak, és
aztán elment.
– Nincs mitől félned – mondta anyu. – Tudod, édesem, hogy
nekem mindent elmondhatsz, ugye?
Bekapcsoltam a tévét, a BBC1-re, hogy majd lesz a híradó, de
csak valami régiséges műsor volt. Bezárkóztam a fürdőszobába, két
órán át feküdtem a kádban, és azt képzeltem, hogy egy űrhajóban
vagyok tök egyedül, körülöttem lassan kerengő, lila galaxisok.
Anyu azt találta ki, hogy járhatnék önvédelmi sportokra. Ben
Wheelan szerint léteznek kungfu szerzetesek, akik úgy ölnek, hogy
szinte hozzád se érnek. Ez tetszett. Fellapoztam a telefonkönyvet,
és találtam egy helyet, amit egy nő vezetett. A nőkben jobban
bíztam, mert azok nem tudnak megerőszakolni, és a kezük is
puhább. Két óra után nem mentem többet, mert azok a mozdulatok
nem tűntek elegendőnek egy késsel vagy egy pisztollyal szemben.
Apu azt találta ki, hogy vett nekem egy használt könyvet A
legrosszabb helyzetek túlélésének kézikönyve címmel. Elvileg ettől
enyhülnie kellett volna a szorongásomnak. Szóról szóra
bemagoltam. De nem szorongtam tőle kevésbé. Felhívta a
figyelmemet a veszedelmessé fajuló helyzetek szinte végtelen
sorára, amelyek akár életveszélybe is sodorhatnak. Megtudtam
belőle, hogyan vezessek le váratlanul meginduló szülést, vagy
mihez kezdjek, ha nem nyílna ki az ejtőernyőm. Hogyan kell
viselkednem, amennyiben egy mozgó vonat tetején találom
magam.
Az általános iskolának egy ragyogó, felhőtlen napon lett vége, és
Ben Wheelant nem láttam többet. A gimibe felvételiznem kellett.
Az ő gimijébe csupa olyan gyerek járt, akik alkalomadtán
megvertek másokat.
Azon a nyáron egyfolytában csigát gyűjtöttem eldobható
műanyag dobozokba, A legrosszabb helyzetek túlélésének kézikönyvét
olvastam, és apu sörét loptam.
 14

Otthon csekkolom a képemet a fürdőszobatükörben. Vörös és kissé

zavaros. Egyelőre nem látszik rajta sérülés. De majd fog. Natasha
Bedingfield vagyok. Minden rendben lesz. Anyu el fogja hinni,
hogy véletlenül nekimentem egy lámpaoszlopnak. Apu azt fogja
gondolni, hogy verekedtem, de nem szól egy szót se, és titokban
elképzeli egyetlen fia hősies diadalát. Látja maga előtt, ahogy a
fiacskája csontokat tör, és az ütések között vért köp.
Hideg vizet pacskolok az arcomra, aztán Amundsennel nézem a
tévét a kanapéról. Egy vizespoharat teletöltök almaborral. A
filmben Daniel Craig és Billy Elliot lengyel akcentussal egy csoport
zsidót rejteget egy erdő mélyén a nácik elől. Kunyhókat építenek,
kaját lopnak, és vitáznak. Nagyon sokat vitáznak. Nagyon sokat
lőnek is, és rengeteg sáros képű éhenkórász is van. Alapból csak az
olyan filmeket bírom, amiben nem történik semmi rossz. Az
olyanokat, ahol már az elején lehet tudni, hogy senki se fog
meghalni, nem lesz súlyosan megcsonkítva, és nem pusztul éhen.
Az olyanokat, mint az Igazából szerelem meg a Bridget Jones naplója.
Kizárt, hogy Bridget Jonest bárki is megerőszakolja, és hagyják
meghalni, szóval nem kell közben szoronganom. Végig a vidámság
és a szomorúság nyugalma váltogatja egymást.
De ez a zsidós film mégis tetszik. Azt játszom, hogy egy vagyok
közülük. Éjjel én is őrszolgálatos vagyok. Betörök a gettóba, hogy
értesítsem a többieket, hozzánk jöhetnek. Kilövöm a kocsijukban a
nácikat, és utána együtt ujjongok a többiekkel. Kemény élet, de a
túléléshez ez kell.
Enni.
Bujkálni.
Nácikat ölni.
Amikor vége, ott maradok egyedül az alvó Amundsennel,
pocsolya részegen, és abban a határozott tudatban, hogy semmiféle
titkos felkelés vezetője nem vagyok.
Macy viszont online.
Felviszem magammal a gépet, azzal bújok ágyba. Amundsent
kizárom. Levetem a nadrágomat meg az egyik zoknimat, és a
paplant az államig húzom.
– Hi – köszönök be. – Hogy vagy?
– Hi. Lebuktál az irodában?
– Nem sokon múlott. A főnök rám rontott, és még kilógott a
farkam, miközben magyarázott nekem.
– Ez meleg lehetett.
– Az volt. Veszélyes. Az állásomba is kerülhetett volna, és akkor
nincs miből eltartanom magam, meg a többi.
– De azért jó volt.
– Bár itt lennél velem. Bár lenne itt velem valaki. Vagy legalább
ne itt kellene lennem.
– Rossz napod volt?
– Nem – felelem. – De.
Valaki behúzott nekem, kirabolt, csendesen, ahogy a
kisnyugdíjasokból csalják ki telefonon a bankkártyaadataikat.
 – Néha kedvem lenne keresni egy kis sötét lyukat, ahová
bemászhatok, és soha többé nem jönnék elő. Se étel, se ital, se
emberek, se semmi. Ott halok meg abban a lyukban, de nem gáz,
mert sötét van és csend – részeg vagyok. Nem kéne ilyeneket
mondanom.
– Nekem is eszembe jut néha hasonló, de énutánam mindig dühös
kezek nyúlnak, és kirángatnak, és az még rosszabb, mintha be se
kúsztam volna.
– Bár hagynák az emberek elbújni a másikat.
– Nekem gyerekeim vannak, szivi, nem kell magyaráznod.
Próbálom elképzelni, hogy örökre két mini emberi lényhez
láncolnak, akiket folyamatosan szeretni meg szórakoztatni kell.
Elképzelem, ahogy ott a kezemben a sárga szalag, lépkedek az
erdőbe befelé, és próbálgatom a megfelelő magasságban lévő
ágakat, vajon elbírnak-e.
– Szörnyű lehet.
– Haha.
– Mármint hogy mindig gondolnod kell másokra.
– Olyan, mintha minden csak a mostról szólna, és soha nem
csinálhatnád, amit szeretnél. Mert mindig ott villog előtted a vonal,
hogy ha azon átlépsz, az már az önzés területe.
– Mert mit szeretnél csinálni?
– Bármit. Gőzöm sincs. Elmenni valami meleg és egzotikus
helyre, ahol nem ismerek senkit. És vannak pálmafák meg színes
koktélok. Megtanulnám a nyelvet. Elmennék egy szórakozóhelyre
dolgozni. És akkor aludnék, amikor csak akarok.
– Kellemes. Menjünk együtt.
 – Bár mehetnénk.
– Ellesznek itt a gyerekeid. Manapság olyan gyorsan felnőnek. Itt
hagyod őket, ők kitalálnak egy új szociális teret a neten, és
milliárdosok lesznek.
– Haha.
Nem t’om, mit mondhatnék.
– Most hol vannak?
– Ágyban.
– Klassz.
– Hangos chatelhetnénk – mondja.
– Gondolod?
– Az szexi lenne.
– Asszem, az én mikrofonomnak kampec. Vagy lehet, hogy nincs
is olyan a gépemen. Gőzöm sincs.
– Próbáljuk ki.
– Majd később valamikor.
Macy hív. Jézus isten. Rá fog jönni. Rájön, hogy csak egy gyerek
játssza meg az érdekes felnőttet, és akkor majd szól a zsaruknak.
Remegek. Részeg vagyok. Rákattintok a fogadás gombra. Női hang
hatol be a szobába. Lágy és tökéletes hang; ilyen hang illik egy
utazási hirdetéshez: egy olyan országról, ahol az emberek ebéd
után sziesztáznak és mindig a szabadban kajálnak.
Be vagyok szarva. A hang a nevemet mondja.
– Ott vagy? – kérdi.
– Nem szuperál a mikrofonom – írom. – Ordítok, és nem hallasz.
– De működik, hallom, ahogy gépelsz – mondja.
 – Hú – mondom erre már én is hangosan. – Bocs. Beijedtem. Ilyet
még soha nem csináltam.
– Milyen szexi a kiejtésed.
– A tiéd gyönyörű.
– Ne félj, nem harapok – nevet. Próbálok vele nevetni, de
megbicsaklik a gyenge hangom. – Ideges vagy, hallom. Nyugi.
– Rajta vagyok.
– Félelmetes jachttolvajok nem ijednek be semmitől.
Nevetek.
– Csak a rendkívül vonzó skót hölgyektől.
– Ha jön egy, majd én megvédelek.
– Hékás, ottan volnál rögtön te magad.
– Hogy?
– Semmi, bocs.
– Elmeséled, hol vagy?
– Jó, várj. Most leviszlek az alsó szintre, kell egy ital.
– Én is kerítek egyet magamnak.
Fogom a laptopot, és kinyitom az ajtót. Amundsen ott vár rám.
Felágaskodik, a gyomromba nyomja a mellső lábait. Próbálom
hang nélkül eltávolítani, de nem megy. A nevét suttogom,
megpöckölöm a fülét.
– Kivel beszélsz, szivi?
– Senkivel.
– Ki van ott?
– Csak a kutyám. Köszönj szépen, Amundsen – mondom, és
hagyom, hogy megnyalja a mikrofon mellett a kezemet.
– Hú, cuki. Na, akkor hozok magamnak piát én is.
 Lerakom a nappaliban a dohányzóasztalra a laptopot, és
átbogarászom a bárszekrényt. Eluntam a White Ace-t. Apu
whiskyjéből már alig maradt. Van még két üveg vörösbor, egy fél
üveg Baileys, valami kókuszból készült sűrű lötty, egy grenadine-
nak nevezett izé, kökénylikőrös gin, kökénylikőrös vodka,
kökénylikőrös tequila (apu műve mind, karácsonyra csinálta) és
portói. Arra jutok, hogy vörösbort iszom. Az emberek általában
szeretik a vörösbort. Az egyik üvegen egy templom van, a másikon
őszi levelek. A leveleset választom, mert a templom a
haldoklóknak meg a halottaknak való.
– Na, megvan az italod?
Összerezzenek. El is felejtkeztem a nőről.
– Igen, találtam. És te?
– Igen, fincsi shirazt.
Megnézem a borom címkéjét.
– Én meg fincsi cabernet sauvignont.
– Mármint cabernet sauvignont, szivi – nevet Macy. Cah-bern-ey
soh-vin-yonnak mondja, én meg cab-er-net soh-vig-nonnak. Az az
érzésem, hogy az enyém a helyes.
– Hát, itt délen mi így mondjuk – felelem. – Nem izgi a kulturális
sokszínűség?
– Cuki – nevet.
– Aha.
– Mesélj, milyen hely, ahol vagy? Már nem a dolgozószobádban
vagy, igaz?
A két combom közé szorítom az üveget, és kihúzom a dugót.
Meghúzom az üveget.
 – A nappaliban fekszem a kanapén. Natúr fapadló, egy
perzsaszőnyeg, hatalmas tévé meg pár erotikus szobor és
mindenféle szexi apróságok. A kanapé óriási, hétszemélyes –
mondom, de aztán leesik, hogy ez parásan nagy. – Mármint
hétgyereknyi nagy. Ez a kedvenc viccem. Mert persze nincs hét
gyerekem. Igazából egy sincs – teszem hozzá, és arra gondolok,
hogy be kell fékezni. Lassíts, gondolom. Nyugi. Nincs mitől tartani.
– Haha. Klassz. Jól hangzik.
– Te jössz.
– Jó, hát én az ágyamban fekszem a fekete csipke melltartómban
meg bugyiban. Az ablakon át látom a csillagokat meg a púpos
holdat.
Már áll a farkam. Púpos hold. Mennyire dögös. Legszívesebben
megkérném, hogy nyögjön kicsit, de felnőtt nő, szóval lassan kell
vele haladni, el kell csábítani, mint a filmeken. Különlegesnek kell
éreznie magát. Ezt akarom. Valahogy úgy érzem, hogy ő is
ugyanúgy érzi magát, mint én, és tulképpen ez hozott bennünket
össze.
– Hú, de jól hangzik.
– Mi van rajtad?
Pislogok egyet, és befeszítem a lábujjaimat. Szürke, festékfoltos
alsó van rajtam meg egy póló pálmafával, rajta Malta felirat.
– Fehér, slicces alsó és köntös.
– Akár le is vehetnéd, nem?
– Akár – felelem, és egy oktávval feljebb ugrik a hangom.
Lerángatom magamról az alsómat, és marokra fogom a tökeimet. –
Megvagyok.
 – Bár láthatnálak. Küldenél képet?
Nem!
– Persze. És te?
– Hogyne.
Bekapcsolom a webkamerát, hátrébb lépek, hogy megnézzem
magam előbb a monitoron. A testem fakó, izmom semmi. Nem
vagyok kicsi, de a BMI-m határozottan az átlagos alatt mozog.
Amikor iskolai fotózáshoz magasság szerint felsorakozunk, én
mindig valahol középtájon vagyok.
Ha előreejtem a vállaimat, és megfeszítem a nyakamat,
előreszegem az államat, a testem valahogy erőteljesebb és vonzóbb
lesz. De még így se túl vonzó. Elég kiborító. Bár felbukkanna a
semmiből Gok Wan, hogy meztelenül is szép vagyok… Ő talán
megtaníthatna másképpen gondolkodni magamról, amitől a belső
szépségem felragyogna, és a testem is önmagam állócsillagává
változna.
Hülye vagyok.
Nulla.
Felhasadt légpárnás hajó, kilométerekre a legközelebbi emberi
településtől a mocsárba ragadva.
Macy a legközelebbi emberi település.
Macy Skócia.
– Csináltál képet?
– Igen. És te?
– Már küldöm is.
Lüktet a farkam. A képen a nőnek nagy mellei vannak és
arányosan gömbölyű idomai. Feszes izomkötegek domborodnak a
bőre alatt, mintha homokdűnék tagolta táj lenne. Napi
rendszerességgel járhat gyúrni. Hosszas és intenzív szexuális
aktusra képes. Egyszer Alice-szel negyvenöt percen át szexeltünk.
Picsa részeg voltam, nem tudtam elmenni.
– Durván szexi vagy – mondom. Még soha komolyan el nem
hagyta a számat az a szó, hogy szexi, kicsit bele is gabalyodik a
nyelvem. Most már olyan ember vagyok, aki azt is mondja, hogy
„szexi”. Olyan ember lettem, aki másokat „szexinek” nevez. Még
egy kis bort, szexikém. Parancsolj, szexi bébi, itt is van. – Biztos
sokat edzel.
– Köszi. Hát ja. Szeretek futni. Elküldöd a tiédet?
– Én ehhez képest irtó hülyén nézek ki. Én nem futok. Pedig
kéne. Ronda a testem.
– Mind vagyunk így ezzel néha, nekem elhiheted.
– Oks.
Átküldöm.
– Te is szexi vagy. Bírom a sovány pasikat.
A gyerekeket is?
– Kösz.
– Na, és erre jársz mostanság?
– Hát, nem hinném. Skócia elég messze van.
Felnevet.
– Ja, hogy úgy értetted. Akkor igen. Igen, nagyon is. Máris ott
lapulok az ágyad alatt. Az arcomat a matracnak nyomom, ahol a
tested domborodik.
– Mássz ki, és csókolj meg.
– Jó.
 – Állsz már?
– Igen.
– Én is nedves vagyok. A csipkén át érzem. Tiszta nedves.
– Érzem én is. A térdemen. – Mi van? A térdemen. Jesszus. A
térdekben nincs semmi szexi. Gyerünk, mondj valami másik
testrészt. – És a hüvelykujjamon – teszem hozzá. Ez már sokkal
jobb.
– Leveszem a melltartómat.
– Hogy meredeznek a mellbimbóid. Szopogatom és harapdálom
őket. És megmarkolom a segged – mondom. A segg megint egy
elég nehezen kimondható szó. Segg. Segg. Segg. Gyakorolnom kell.
– A tökeid a markomban vannak. Milyen duzzadtak.
– Hát duzzadtak.
Kissé közönséges, de legyen. Én benne vagyok.
– Ledöntöttelek, és leszorítlak.
– Oké.
– Levettem a bugyimat, és az arcodra ültem.
– Az arcom a puncidban.
Kész vagyok.
– Milyen nedves.
– A nyelvem beléd fúródik. A kis babszemet nyaldosom.
Nedves, cuppogó hang jön Macytől. Tőlem is.
– Hmm.
– A combodnál fogva mozgatlak a számon, fel-le.
– Nyalj már ki, te szánalmas seggfej.
– Hát… ez nekem se nagyon jön be.
 – Jó, bocs, azt hittem… merthogy te is. Jó, akkor csak nyalj
tovább.
Halkan nyöszörög, hosszan, monoton hangon, mint valami zombi.
Én nem adok ki hangot. Nem szoktam szex közben, aggódom, hogy
esetleg debilnek tartanak.
– Te jössz – mondja. – Csókolgatom végig a testedet, az álladtól
indulok lefelé. Haladok lefelé a meztelen mellkasodon és a
hasadon. A kőkemény farkadhoz.
– Szuper.
Rohadtul béna vagyok a valaha kitalált bármiféle szexekben.
– Szőrös vagy?
– Az.
Nem különösebben.
– Jó. Nem bírom az olyan pasikat, akik csecsemőnek is
elmennének. A bazi nagy tökeidet nyalogatom. A merev dákódat
csókolgatom végig a tövétől. És beveszem a számba.
Mit van úgy oda a nagy tökökért? Egyébként meg felőlem. Olyan
vagyok, amilyennek szeretne. Lehetek én az álompasija.
– Igen, a hatalmas, eres tökeimet. Hú, de jó érzés – mondom.
Kicsit belassítom a kezem. Nem akarok elélvezni. – A kemény
tökeimet. Kösz.
– Benyellek a torkomra.
– Lenyomlak, előrehajolsz.
– Dugj meg.
– Széttárom a lábaidat, és beléd hatolok.
– Basszál, szivi. Annyira csodás.
 – Az ujjaimat összekulcsolom az ujjaiddal, az arcomat a hajadba
fúrom.
– A seggemet az ágyékodba nyomom. Gyorsabban.
– Jó.
– Még gyorsabban. Basszál meg. Keményebben.
– Baszlak.
– Keményebben.
– Rajta vagyok.
– Keményebben.
– Eskü, hogy mindent beleadok.
– Basszál meg.
– Csinálom.
De nem is.
– Basszál.
– Baszlak.
– Basszál.
– Igen, igen.
– Jézusom.
Elélvezek. Lerántom a faszomról a zoknit, és a tévéhez vágom.
Macy magas hangon feljajdul, és sóhajt. Már majdnem azt kiáltom,
hogy „kiborult a bor”, és lecsapom a laptopot, de akkor mond
valamit, ami megállít:
– Jaj, bárcsak összebújhatnánk a számítógépben – ezt mondja.
Szünet. Lihegünk.
– Mert dugni még csak-csak lehet. De utána összeölelkezni, azt
nem. Az ember egyedül marad. Még ha egy pillanatra meg is
feledkeztél volna róla, már vissza is tér a magány. – Szaporán
beszél, közben kapkodja a levegőt. – Olyan ez. Nem t’om. Jaj,
szivi, ez csodás volt. Imádom csinálni veled.
– Én is. Klassz. De mennem kell. Hm, bocs. Mennem kell, dolgom
van.
– Biztosan?
– Bocs.
– Majd írj, kérlek.
– Fogok.
– Viszlát, szivi.
– Viszlát.
Sodrok magamnak egy cigit, rágyújtok, és a nappali szőnyegén
ülve, felhúzott lábakkal szívom el. Most ezt miért kellett? Macy
kedves. Mellette nem érzem magam aprónak. Ő is el akar bújni a
világ elől. Megint az Alice Olajfolt. A karomhoz szorítom a
szememet. Ég. Amundsen felébred, megrázza magát, odajön
hozzám, és a fülembe dugja a nyelvét. Leengedem a karjaimat, felé
fordulok, ő meg a sebeimet nyalogatja.
 15

A fürdőkádban kivégzem az üveg bort, a habfelhőkben teli

torokból énekelem a Drop the Worldöt egy gumikacsának.
Visszatartom a lélegzetemet, és a víz alatt fekszem, óriás tintahal
vagyok, az a fajta, ami az óceán fenekén él. Ott, ahová soha nem
jut le a napfény, koromsötét van, és csak az arra járó bálnák
suttognak róla meséket. Emberi lény soha nem láthat. Ha
meghalok, puffadt testemet fel nem fedezett lények szedik
cafatokra.
A fejemben kitör egy orgia.
Alice Aaron Mathews faszát szopja. Aaron Mathews öklözi Alice-t.
Alice egy ujja Aaron Mathews segglikába csusszan. Aaron Mathews
élvezi. Aaron Mathews Alice arcára élvez. Alice élvezi. Aaron
Mathews rögtön készen áll a következő menetre. Bejön egy
harmadik személy a szobába, a harmadik személyt hívják,
csatlakozzon.
Bárcsak én lennék a harmadik személy.
Nem, mégse legyek én a harmadik.
Gint iszom, tisztán.
A plafont bámulom.
Kétszer is megcsúszom, ahogy másznék ki a kádból, lefejelem a
mosdókagylót. Minden súlyosan süllyed. Mindent lehúz Alice
eltűnése. Nem is tűnt el. Csak úgy intézte, hogy el akarjam
tüntetni. Elment. Nincs. Én vagyok az egyedüli emberi lény a
földön. Nem akarok én lenni az egyetlen emberi lény a földön.
Alice és Etgar akarok lenni a földön.
Nem törülközöm meg. Visszaveszem a vizes testemre a régi
ruháimat.
A szüleim hálószobájában kiveszek a dobozból harminc fontot,
iszom még almabort, és elindulok. Nehezemre esne ráfordítani a
kulcsot, ezért csak behúzom magam mögött az ajtót, nem zárom
be. Odakinn az eső apró pocsolyákban ült meg a járdán. Félhomály
van, szürkület. Egy fa gyökerei körül egy szem szürke madár
matat. Üvöltök, felkergetem az égbe. Végigmegyek az utcán, majd
jobbra, a Denton Lane-re, ahol három bolt sorakozik egymás
mellett, olyan színük van, mint a régi faxgépeknek. Egy patyolat,
egy fodrász és a Shanghai Palace.
A pincérnő, aki az asztalhoz kísér, halványan ismerős azokból az
időkből, amikor az egyszer használatos dobozokat gyűjtöttem.
Alacsony és tökéletes, ahogy minden fiatal nő, aki nem Alice,
tökéletes a szememben. Szeretném megkérdezni, hogy nem jönne-e
el velem, hazavinném, takarókból várat építenénk, alatta rumot
innánk, és Judd Apatow filmeket néznénk. Leginkább az borítja be
a kedélyemet, amikor látok valakit, akiről ordít, hogy nagyon
szeretne nem-egyedül lenni, és persze az is világos, hogy én is nem-
egyedül akarnék végre lenni, de nem lehetek éppen vele nem-
egyedül, mert ott vannak a szokásos hülyeségek, hogy ő
negyvenkét éves, én meg tizenhat, és otthon várják a kölykei,
engem meg anyu. Na, ettől borul el leginkább a kedélyem. Mert ez
annyira kurvára debil így.
Nem szólok semmit.
 Hagyom, hogy egy asztalhoz vezessen, a bohóchalas akvárium
mellé.
Ír akcentussal beszélek, azt mondom, hogy „mosolygós szép
napot kegyednek”. Amitől persze azonnal súlyosan debilnek érzem
magam, és legszívesebben visszamásznék az ágyamba, hogy soha ki
se keljek már onnan.
– Jól vagy? – kérdi a pincérnő.
– Jól – felelem, még mindig akcentussal.
– Biztosan?
A vállam lehorgad. Egy testnek nem kéne ennyire ólmosnak
lennie.
– Nem – mondom. – Alice hazudott nekem arról, hogy Aaron
Mathews megsmárerőszakolta. Törzsi tetkói vannak. Megütött, és
most gőzöm sincs, mit csináljak. Le akarom inni magam. El akarok
tűnni, felszívódni – mondom. Mellettem a halak úgy húznak el
egymás mellett, mint a miniatűr tengeralattjárók. Nem
verekszenek, nem hazudnak egymásnak és nincsenek egyedül,
soha. – Ja – teszem még hozzá.
– Inni? – kérdezi.
– Italt. Mármint kérek. Bort. Buzibort. Rozét.
Biccent, majd eltűnik.
Macyre gondolok. Elképzelem, hogy életközépi válságba kerül,
ami egy méregdrága, csillogó kávégép formájában manifesztálódik
nála. Elképzelem, hogy aggódik a srácaiért, akikbe mindig
belekötnek, mert nem világít a dorkójuk. Elképzelem, ahogy a
paplan alatt sóhajtozik utánam, és rám gondolva maszturbál,
miközben huszonhat éves jelzálogügynöknek hisz, akinek van
aktatáskája, és ismeri a golf szabályait.
Megjön a borom. Töltök egy pohárral, és felhajtom. Marhát
rendelek zöldborsos feketebab szósszal, három tálnyi chipset és
rákszirmot. Amikor megkapom a rákszirmomat, felsorakoztatok
négyet magam előtt az asztalon, és elnevezem őket. Alice-t eszem
meg először. Állott és rágós. Behúzom Aslam-szirmot a helyére.
Aztán megeszem azt is.

A szerencsesütimben nincs szerencsemondás. Csak egy ócska vicc:

Mi lesz, ha átlábalsz egy patakon és egy folyón? A lábad nedves.

A pincérnő felébreszt, és kéri, hogy távozzak. Belegyűröm a

mellzsebébe a harminc fontot, lesimítom a hajamat, és kisétálok.
Otthon lerogyok a gép elé. Kinyitom. Egy e-mailem van. Macytől.

To: etgarfamousrapper@hotmail.co.uk

RE: valami

Etgar,

Remélem, nem hangzik furán, és bocs, hogy eddig nem mondtam,

mert féltem, hogy furán hangozna, és most aztán végképp furán
hangzik majd. Ha furának találod, akkor kérlek, szivi, felejtsd el,
mintha nem is mondtam volna semmit. Mert tényleg nagyon
élvezem ezt a kis játszadozást veled, és semmiképp se szeretném
elbaszni.

Két nap múlva Londonba jövök.

Üzleti találkozó, és már hónapok óta szó van róla. Nagykeresekkel
találkozom meg hasonlók. De ha esetleg ráérnél, imádnám, ha
össze tudnánk futni. Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de sokat
gondolok rád. Meg arra, hogy milyen lenne valóságosan hozzád
érni.

Igazából már az első képed után elkezdtem arról ábrándozni, hogy

találkozhatnánk, amikor jövök. Elképzeltem, hogy elém jössz a
pályaudvarra, és megdugsz a nyilvános klotyón.

Este hatkor ér be a vonatom. Aznap még nincs egy találkozóm se,

szóval akár az egész éjszakát is együtt tölthetnénk.

Beszéljünk,

Macy.

Ui.: csatoltam valamit bizonyítékképpen.

.mp4-es csatolmány. Letöltöm, és lejátszom. Macy arca tölti be a
képernyőt, belebámul az arcomba, és ne félj tőlem mosolyog.
– Nem férfi vagyok, Etgar – mondja. – Szavamat adom.
Áttetsző, fehér mellénytop van rajta, kilátszik a borszínű
melltartópántja. A szemei alatt maszat, mintha olaj lenne.
Megnyom egy gombot, és eltűnik.
A kezeimre meredek. Szeretném, ha szájak nyílnának a
kézfejemen, ha ezek a szájak szóra nyílnának, és elmondanák, mit
tegyek. Rájönne vajon, hogy nem vagyok jelzálogügynök? Várjunk
csak, mi van? Nem mehetek Londonba. Képtelenség. Vagyis
éppenséggel lehetséges lenne, abból a pénzből, amit a nagyi
hagyott rám. De nem mehetek oda, hogy szexeljek egy nővel, akit
a neten ismertem meg. Nem működne. Itt van Amundsen.
Maradok. Megmondom, hogy dolgom van. megmondom, hogy
jelzálog-ügynökölési szezon van. Mindenki az évnek ebben a
szakában akarja ügynököltetni a jelzálogját. El vagyok havazva.
Csináljak már valamit.
Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy nagy pohár vizet, és
benyakalom. Az almabor fele még megvan. Most azt töltöm a
pohárba. A gyomrom összeugrik, majd megnyugszik megint.
Amundsen bejön a kertből, a pofájában egy döglött patkány. Az
orra mélyvörös. A patkány a két lábam között landol, Amundsen
pedig a farkát csóválva, büszkén csillogó szemmel ül le elém.
– Lehetne, hogy… – kezdem. – Nem raknád valahova máshova
esetleg?
Nem rakja máshova.
– Büszke vagyok rád. Most fogjad, és edd meg, vagy valami.
Nem eszi meg. A farkánál fogva felveszem, kiviszem a kert
végébe, és olyan messzire hajítom, amilyen messze a karom bírja.
Pörög a levegőben, és a komposztkupac mellett ér földet.
 16

A telefonomra ébredek. Anyu az. Püffedt vagyok és agyhalott. A

kanapén fekszem egy sárga törölköző, két üres kekszeszacskó és
Amundsen mellső lábai alatt. Az ég kora délutáninak tűnik, esőre
áll. Fogadom a hívást.
– Hahó – mondja apu.
– Helló, apu – mondom. Apu nem gyakran telefonál. Nem szereti,
mert szerinte őszintétlen, és túl sok a ki nem mondott szabály, mint
például, hogy kinek kell először köszönnie meg a többi.
– Anyád kért meg, hogy hívjalak.
– Ő mit csinál?
– Nem tudom pontosan. Talán valamiféle érmés játékot játszik
Alena családjával. Valami pörgetős játék. Érméket pörgetnek.
Átülök az ablakpárkányra. Amundsen felkel, megszimatolja a
tappancsát, és visszafekszik.
– Alena milyen?
Apu sustorgó zajokat hallat, hangosabban lélegzik.
– Túlságosan is közel vannak most. Majd mesélek, ha hazaértünk.
– Viccesek együtt? Igen vagy nem?
– Totálisan igen.
– Jó – bólintok, és elképzelem Michael bácsit szmokingban,
ahogy esetlenül nyomja a száját egy nő szájára, aki egy büdös
szavát sem érti.
– Megöltél vagy felgyújtottál már valamit?
– Még semmit.
 – És jól vagy?
– Pazarul.
– Rá kellene még kérdeznem valamire?
– Nem t’om. Esetleg Amundsenre.
– Megsétáltattad?
– Meg.
– Jó, akkor most leteszem.
És leteszi.
Állok az ablaknál, és csücsörítek. Amundsen a térdhajlatomat
böködi. A szilfánk ágán kukoricapehely-színű mókus rohan végig,
megrázza a fejét, és eltűnik egy levélfellegben.
– Reggeli.
A konyhában csinálok magamnak kávét, pirítóst, és egy tálkába
száraz tápot töltök. A konzerv már mind elfogyott. Amundsen
befalja a tápot, és több kört is lohol a kertben. Megvajazom a
pirítósomat, töltök kávét, és mindent elrendezek az asztalon.
Felnyitom anyu gépét, Guardian-cikkeket olvasok a nemi
erőszakról szóló törvényről, a kalózkodásról és a környezeti
katasztrófáról. Súlyos, távoli dolgokról, amik soha nem jutnak be
ide, ebbe a konyhába. A kávémat kortyolom. Konzervleves íze van,
de az apró emberkék felülnek tőle a testemben, nagyokat
ásítoznak, nyújtóznak, és felöntik tejjel a gabonapelyhet.
Sarah Wakely beteg, és unja már, hogy beteg és unatkozik.
Elliot Venn imádja a nagy faszokat és nem kijelentkezni a fb-ról.
Thayyab Ahmed kicsit korán kezd melegíteni az estére, sz’rintem.
Alice-re kattintok.
 Egy katamarán fedélzetén ül, kezében koktél, és mosolyog.
Mogyorószínű fiú mellett. A karja Alice vállán pihen, az ujjai a
kulcscsontjánál kotorásznak az árokban. A bárpulthoz megyek,
fogom az utolsó üveg vörösbort, és elhatározom, hogy kivégzem
ezt is a kanapén, közben nyálbuborékokat fújok, és a Raktár-
háborúkat bámulom.
 17

Izmos szél fúj a Külvilágban. Rángatja a faágakat, és avart kavar az

ablakokba. És vizes is. Elmegy mellettem egy pasas, a kezében
négy, kajával dugig rakott tescós szatyor. Futok, eltanyálok. Fáj a
térdem. A pasas félrefordítja a fejét, megy tovább. Felkelek,
megint futok. Nem nézek be a házakba. Rohanok, ég az arcom.
Dühös vagyok.
Baszódj meg, Alice.
Baszódj meg, ahogy vagy.
Ott ültem melletted a templomban, te meg a körmödet rágtad, és
zokogtál. Virrasztottam veled, és végignéztem a halál utáni élet
lehetőségét boncolgató dokumentumfilmeket. Elcipeltem apádat a
kocsihoz. Epiláltam a seggedet. Megmostam a hajadat, befestettem
a lábujjkörmeidet, erre te mogyorókkal napfürdőzgetsz.
Smároltál Aaron Mathews-zal.
A kezedbe fogtad a farkát.
Baszódj meg.
Ugyanoda rogyok le a parkban, ahol Aslammal a buli után
elzuhantunk.
Miután megpróbáltam behúzni valakinek, miattad.
Éles fények koronázzák a magas épületeket. Sárga, narancs és
piros. A kórház széles betonvállai ragyognak. Fogyó hold van az
égen és felhőfoszlányok. Az egészen egy repülő vág keresztül.
Felhívom Alice-t.
– Azért hívlak, hogy tudd, egy hülye, dagadt rozmár picsa vagy.
 – Etgar?
– Hülye tengeri állat, menj vissza a tengeredbe.
– Etgar, figyelj – bicsaklik meg a hangja.
– Mindent tönkretettél.
– Hadd magyarázzam meg – mondja, és a hangja olyan, mintha
beszéd közben vizet tartana a pofájában.
Sír. Én is sírok.
– Manson családi szexorgia mogyorókkal.
– Mi van?
– Mindent tudok.
– Mi a minden?
– Baszd meg, olyan szomorú vagyok.
– Én is.
– Te azért vagy szomorú, mert lebuktál. Megujjaztak, és most
szomorú lettél. Én meg egyszerűen csak szomorú vagyok. Engem is
ujjazzon meg Aaron Mathews a nagy kezével, amivel pofán vágott.
Először a pinádba dugta a kezét, aztán meg pofán vágott vele.
Baszd meg – mondom. Sír. De folytatom. – A pináddal és a
hűtlenségeddel vágott pofán. Azt hittem, Alice vagy, de nem.
Valami más vagy. Egy rozmár vagy, és utállak.
– Etgar – mondja vékonyka, sírós hangon.
– Etgar. Etgar. Etgar. Etgar. Etgar. Etgar. Etgar most lerakja a
telefont, és viszlát soha.
Felállok, a hajamba markolok. Csomók maradnak a kezemben.
Minden összefolyik előttem. Mellettem rendőrautó húz el, egy
pillanatra minden kék lesz.
 18

Két nappal a hatosztályos kezdete előtt meggugliztam, hogy hogy

kell borotválkozni, és olyan mélyen megvágtam az államat, hogy
beleszédültem.
Tizenegy éves voltam.
Az első két nap úgy éreztem magam, mint az apró, ami becsúszott
a kanapé párnái közé, és örökre elveszett. Nem mentem többet.
Utáltam, hogy a hatalmas fiúk között a törpék közé kerültem. A
fiúk nem is fiúknak látszottak ott. Apuhoz képest oroszlánoknak. A
lányok meg igazi csöcsös modelleknek, festett körmökkel. Nem
anyáknak.
Három hónapon át jó, ha ötven százalékban bejártam a suliba.
Apu hétkor ment el otthonról, anyu nyolckor. Akkor levittem a
nappaliba a paplanomat, elhelyezkedtem a kanapén, és
dokumentumfilmeket néztem természeti katasztrófákról,
népirtásokról és sorozatgyilkosokról. Felmentem a padlásra,
átválogattam apu régi bakelitjeit. Jó sokat eladtam belőle eBayen,
a pénzt pedig Lili Sixre költöttem. Érzéki masszázs a saját
otthonában. Egyáltalán nem volt részem érzéki masszázsban a saját
otthonomban. Lili többször is betelefonált a suliba, hogy
meghűltem/ételmérgezést kaptam/mandulagyulladásom van.
Elmondta, hogy koraszülött voltam, ezért nagyon könnyen elkapok
bármit. Délelőttönként, amikor telefonon dumáltunk, Lili
„kölyöknek” hívott. Mesélt nekem az első osztályú labdarúgó
bajnokság botrányairól, én meg neki Ted Bundyról.
 Aztán valahol valaki gyanút fogott, és egy este, amikor anyu meg
apu éppen a nappaliban nézte a Sebesülteket, miközben After
Eightet ettek, telefonáltak a suliból. Lehívtak a szobámból, és
leültettek maguk közé a kanapéra. Nem tojtam be. Nyugodt
maradtam. A szüleim nem szoktak ordibálni. Régebben, amikor
még szexeltek, akkor igen, de leálltak vele, mert rájöttek, hogy
minden vitának ugyanaz a vége, hogy minden stimmel.
– Piszkálnak?
– Stresszelsz?
– Meleg vagy?
Szünet.
– Miért lógna a suliból attól, hogy meleg?
– Mert nehéz lehet megbékélni vele – pislog apu, miközben a
fülét huzigálja. – Elég ijesztő lehet.
Anyu elképedten bámul rá.
– Nem vagyok meleg.
Kilencéves korom óta apu rendszeresen előhozza ezt. Nem tudja
kezelni, hogy egy hímnemű emberi lény fél dolgoktól. Szerinte
csak nők, melegek és kilenc évnél kisebbek félnek.
– Nem gond, ha az vagy.
– Akkor se vagyok az.
– Jó, de ha az vagy, nyugodtan legyél az.
– Kösz, apu.
Ezután minden nap mennem kellett suliba, különben, azt
mondták, kirúgnak, és mehetek abba a suliba, ahol fémdetektoros
kapun kell átmenni, és kábszerkereső kutyák is vannak. Minden
feladatot csendben és gyorsan elvégeztem. Jó jegyeket szereztem,
anyu miatt. Én tettem a jó jegyekre, engem csak az ágyam meg a
sör érdekelt meg Daniel Clowes. Rohadt sok időt töltöttem olyan
helyeken, ahová azok járnak, akiknek nincs hova menniük.
Sammel a klotyón találkoztam ebédszünetben. A laptopjával
ücsörgött az egyik fülkében, online pókerezett, és Haribót tolt.
Aslammal a pályák mögött, a kiserdőben jöttem össze.
Mindketten cigizni mentünk oda. Adott a söréből, és mesélt egy
tagról, aki pornózott egy csajjal, aztán meg feldarabolta, és a
testrészeit dugta meg.
Hattie-vel a könyvtárban ismerkedtem meg. A helyben
használható könyveknél ült, az Arielt olvasta, és szipogott.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg megujjazhatnám, de aztán
bemutatta Jamest.
Elkezdtünk összejárni a szünetekben, a nyelvi részleg mellett, egy
lucfenyő alatt.
Alice még egy jó évig nem volt sehol. Egy bulin, Chris
McDowellék kertjének a végében bukkant fel, amikor Chris anyja
Londonba vitte az apját veseműtétre. Hányingerem volt. Valami
búvóhelyet kerestem éppen.
– Helló – mondtam.
– Hi.
– Etgar vagyok.
– Tudom. Aslam haverja. Egyszer azt mondta Elizának, hogy
dagadt. Behúztam neki egyet.
Leültem mellé a fűbe. Nem túl közel. Ha esetleg engem is meg
akarna ütni. Emlékeztem az Eliza-esetre. Emlékeztem, hogy őt meg
Alice Calloway-nek hívják, eggyel alattunk jár, és súlyosan vonzó.
Emlékeztem, hogy Aslam szeme olyan lett, mint a disznótepertő.
– Ja, hát néha ném szókássa kondolkonni.
– Ez olasz akcentus akart lenni?
– Nem. De. Hm. Miért vagy itt kinn?
– Lydiával jöttem, de ő összejött valakivel. Mást meg nem
nagyon ismerek, akivel kedvem lenne dumálni.
– Akarod, hogy elmenjek?
– Nem fogod az arcodat a cicimhez dörgölni, és azt ordítani
közben, hogy hiphiphurrá?
– Nem – felelem. – Nagy eséllyel nem. Még a beszéd se nagyon
megy. Bocs. Berúgtam.
– Te az vagy, aki szekrényekben bujkál?
– Nem, az Sam. De nem bujkál. Egyszerűen csak elfárad.
– Állat.
Maradtunk, ahol voltunk, és dumáltunk. Arról, hogy ki a
motorcsónakos (Ellis Langton), és ki szarta össze magát a 86-oson,
és kinek van Pokemon-tetkója a vádliján. A suliról. Hogy melyik
tanár buzi, melyiket herélték ki, és melyik picsázott be a párizsi
úton, és análozott utána egy tizenegyedikessel. Vonnegutról. Az
Olsen ikrekről. Slipknotról.
Alice nem volt félelmetes. Jól lehetett vele dumálni. Ha
kérdeztem valamiről, ő is kérdezett engem, és addig nem tágított,
amíg normális választ nem adtam. Nem t’om, miért. Szeretett
olyasmikről dumálni, amitől mások rosszul voltak. Olvasta a
Nedves tájakat. Mindketten ugyanazokat a dolgokat tartottuk
buziságnak.
 – Itt várj – mondta, felkelt, és elhúzott. Azt hittem, hogy nem fog
visszajönni. Túlságosan is uncsi vagyok. Felmegy inkább, és egy
sokkal izmosabb és érzelmileg érettebb srác arcába ül. Vicceket
kellett volna mondanom. Feszítenem kellett volna.
Visszajött.
A lábamra rakta a lábát, hanyatt dőlt a füvön, és a fogaival
csavarta le egy miniüveg rozé kupakját.
– Buzibor – mondta.
Beválasztottak a csapatba, gondoltam. Végre benne vagyok egy
csapatban.
Némán ittuk meg a bort, felmentünk, befeküdtünk a kádba, és a
kezünkkel próbáltuk egymást boldoggá tenni. Nem aggódtam,
hogy rosszul csinálom, mert Alice pontosan elmagyarázta, hogy
nem szabad csinálni. Nem az a lényeg, hogy hány ujjat dugsz be, és
nem is az, hogy milyen gyorsan mozgatod azokat az ujjakat. Ő volt
az első csaj, aki úgy tudott leszopni, hogy a faszbőrömet nem
kapálta végig fájdalmasan a fogaival.
Egy órakor zajokat hallottunk lentről. Mentünk a hang után, és
Aslamot láttuk, ahogy a bejárati ajtóban két feldúlt szülő előtt
vonogatta a vállát.
– Azt hallottam, hogy kábszerkoktél is van – mondta épp az
anyuka.
– Nincs kábszerkoktél. Eskü. Hulla uncsi – billentette Aslam
oldalra a fejét. – Ezt Martin mondta magának? Csak mert állatira
kiakadt, amikor valaki pisát itatott vele. Nincs kábszer. Nézze meg
a pupilláimat – tolta bele a nő arcába az arcát.
– Menj már innen – mondta az anyuka.
 – Menj már onnan – mondta az apuka.
– Nem kell bunkózni.
– Hívom a rendőrséget.
– Segítség, rendőrség, sok fiatal összejött egy házban, és az
egyikük megkísérelte megmutatni a csodás smaragdzöld szemeit.
A nő felhorkant. Karon ragadta a férjét, és eltűnt.
– Martin buzi – kiáltotta utánuk Aslam. Belerúgtam.
– Hagyd már őket.
– Faszok. Te meg végzetesen hólyag vagy.
– Maradt még valami?
– Egy kevéske.
– Fürdőszoba.
Alice-szel hármasban álltuk körbe a retyót a harmadik emeleten.
Aslam bocsánatot kért az Eliza-eset miatt. Onnantól kezdve Alice
minden fürdőszobában ott volt. És a hálószobámban, Aslamék nyári
lakjában, azokon a napokon is, amikor lógtam a suliból, és a
lucfenyő alatt is ott volt.
 19

– Húzz innen – mondom, orrba baszom Amundsent, és átfordulok a

másik oldalamra. Belső vérzés van a fejemben. A torkomat
macskák karmolták szét. – Húzás, Amundsen.
– Elnézést – mondja egy férfihang. Pislogva nyitom ki a szemem.
A fényesen kék ég alatt fekszem. Összezavarodott fekete
dobermann mered rám, a nyelve kilóg a szájából. A kezeimre
nézek. Pandakezek. – Jól van, fiatalember? – Felülök. A férfi
szemöldökei V alakot formáznak. – Felhívjak valakit?
A fejemet rázom.
– Bocs – mondom –, hogy behúztam a kutyájának.
– Biztos, hogy ne hívjak valakit?
– Nem kell, kösz. Minden okszi-kokszi – mondom, és
összecsippentem az ujjaimat. – Oké zsoké. Rendicsek. Rendben van.
Rendben vagyok. Oké?
Felállok, és oldalra dőlök. A pasas elkapja a karomat, és
kiegyenesít. Megköszönöm, majd futni kezdek. A lábaim habból
vannak. Elvisznek a nappali kanapéjáig, és ott feladják. A ház
nyitva állt, a lámpák felkapcsolva. Amundsen a fotelben alszik.
Összeszart mindent. Nem izgat. Oda szarik, ahova csak akar.
Szarnia kell. Addig kéne szarnia, amíg mindenen, a házon is meg
rajtam is vastag szarréteg nem lesz, mint ott Pompejiben a hamu.
Megindul az epe felfelé, elakad a torkomban. A hasamban bűzös
pocsolya fortyog. Fel fog jönni. De jó lenne okádni, úgy érzem.
Mondjuk az is lehet, hogy azzal csak kihúznám a dugót az üvegből.
És addig okádnék, míg nem marad belőlem semmi. Anyu a kád
mellett fogja megtalálni leffedt testemet, mintha kiszúrt lufi
lennék.
Főzök egy kávét, egy kanállal többet rakok a kávéfőzőbe, gőzöm
sincs, miért. Nem mintha annyira ébren szeretnék maradni. Aludni
akarok. Amundsen persze nem. Csókolgatja a bokámon a
sárfoltokat, és elégedetten kutyanyög. Pacalt akar, adok is neki,
utána kiengedem a kertbe, hogy nyomozósat játszhasson, és
kikérdezhesse a gyomokat és a leveleket.
Lefekszem, bebújok a paplan alá. Nem akarom, hogy nedves
parkokban ismeretlen kutyák ébresszenek. Azt akarom, hogy
csendesen dögös nők ébresszenek az atletikus testükkel és Nesquik
teával.

TO: macyishiding@gmail.com
RE: London
Macy,
Nyugi, nem fura. Londonba jössz egy találkozóra, és én
kétségtelenül itt vagyok. Én is boldogan találkozom veled.
Írd meg, merre lesz a találkozód másnap, és kiveszek egy
szobát. Mondanám, hogy jöjjünk hozzám, de épp felújítok,
és nagy a kupi. Keresek egy jó szállodát. Ahol meg is
vacsorázhatunk. És utána esetleg elmehetünk színházba,
vagy valami.
És találkozni fogunk, valóságosan.
És lefekszünk egymással.
Irtóra várom,
 Etgar

Felveszek egy videót, és csatolom. A filmen belebámulok a

számítógépbe, és azt mondom: „Nem férfi vagyok. Szavamat
adom.”
Elküldöm.
Megyek Londonba.

Vers Alice-nek 3.

Hülye mocsaradban maláriát kaptam. Lázam lett és hánytam,

színem a hervadt nárciszé. Azt mondtad
nem vagyok maláriás.
Rohadtul maláriás vagyok. Maláriából csillagos ötös.
Oltást kellett volna kapnom, lehet, DE JAJ:
ha az ember egy nap Ugandában ébred, már
késő. Nem tudom, talán Cheryl Cole vagyok. A tévében
Ashley Cole-t küldték az Arsenal ellen, és
hatvanezer ember pfujolt, és ugyanezt
kívánom neked is.
Érezd magad úgy, kérlek, ahogy én most.
 20

A nappali szőnyegének kellős közepén törökülésben ülve azt

játszom, hogy eltévedt halászhajó vagyok a nyílt tengeren.
Nagyjából tudom, mit kell tenni, ha ez történik az emberrel. A
könyvemből. Tudom, hogy kell biztosítótűből horgot hajlítani.
Ismerem a fényjelzéseket. Tudom, hogy kell S. O. S. jelzést leadni,
ivóvíz-ülepítőt csinálni, és orrba vágni a cápákat, hogy elijesszem
őket. A Lostban, amikor páran csónakon eljöttek a szigetről,
fényjelzést adtak le, és gonosz emberek rájuk találtak. Elrabolták a
fiút, és valakit majdnem lelőttek. Hiperfélelmetes volt.
Ezért tartom távol magam a Külvilágtól.
Bekapcsol a tévé. Híradó. Itt a kopasz fazon. Rendezgeti a
papírkupacát, köhög, és rám néz. A nyakkendője lazán lóg, a
gallérján régi izzadság sárgállik. Mögötte egy kép a Földről, ahogy
egy bringa kerekénél is gyorsabban pörög, és a színe hosszú,
egybefüggő csíkba olvad.
– Jó reggelt – kezdi. Valaki meghalt ma, és hurrikán is volt.
Valami más is történt, meg még valami. A bankok csináltak
valamit. Egy focista felrúgott egy futballbírót. Valaki szexelt
valakivel, mondja, én meg a vízszintesig döntöm a poharamat, és
kiürül. Zümmög a testem. – És az események váratlan fordulata
Etgar Allisont összehozta Macy Andersonnal, a harmincöt éves skót
asszonnyal, akivel az interneten került romantikus jellegű
kapcsolatba. A találkozót Allison finanszírozza abból a pénzből,
amit elhalt nagyanyja hagyott rá, miután kilencvenkét évesen a
számítógépe előtt, a William Hill bingón érte a vég. Vajon most
elkezdődik, hogy az emberek a számítógép előtt halnak meg? Mi
lesz épp megnyitva a gépemen, amikor majd én elpatkolok?
Mondjuk a Wikipédia szócikke a halálról vagy a 4OD vagy egy
chatablak, ahol épp egy ismeretlennel chatelek, akivel már soha
nem találkozom. Vagy talán Alice fényképalbuma. Vagy éppen
fajközi pornó.
– A találka célja egyelőre ismeretlen, bár felmerült, hogy Allison
a látókörét igyekszik bővíteni vele, és így kívánná megtörni az
utóbbi időben felpörgött önpusztító magatartást.
Ez mekkora baromság, gondolom. Azért megyek Londonba, mert
szexelni akarok Macyvel, aki dögös, és nincs más dolgom. Alice-
nek vége. Anyu és apu nincs itthon. Aslam egy fasz. Csak szeretnék
együtt lenni valakivel és pont. Kell a fenének a látókör.
Van látóköröm. Nagyon is széles. A látókörömben: Alice
megcsalt, és szakítottam vele, és szomorú vagyok, és minden para.
És részeg is vagyok. Borús.
– Amikor kérdőre vonták, nem kommentálta az eseményeket, és
személyiségével össze nem egyeztethetően, „túlzottnak” minősített
ingerültséggel reagált. Hamarosan jelentkezünk a fejleményekkel.
Kortyolok egy nagyot apu Famous Grouse-ából, és felmegyek.
Befekszem az ágyba, és a könyvemből olvasgatok. Erről nincsen
benne semmi. Csak ábrák, hogy hogyan hatástalanítsunk
bombákat.
Leteszem, és elalszom.

– Etgar? – mondja egy hang. – Én vagyok az, kelj fel.

Morgok valamit, és átfordulok.
– Ne csináld már, Etgar. Rohadtul nézel ki. Kelj már fel.
Elsodrok magamtól egy kezet. Mi a fenének akar mindenki
felébreszteni? Nem akarok ébren lenni. Azért alszom.
– Etgar.
Felülök. Aslam az. A hátsó kerítésen átugrott, és utána a
télikerten át jött. Általában valamelyik ablakon mászik be. Amikor
én megyek hozzá, a nappalijuk ablakain vagy a konyhai
tetőablakon szoktam, azt elég gyakran hagyják nyitva, mert
állatira érzékeny a füstérzékelőjük.
– Mi a kurvaistent művelsz, Aslam? – kérdem, lerúgom magamról
a paplant, és feltápászkodom. Még mindig a sáros pandaruha van
rajtam.
– Te mi a kurvaistent műveltél? – lép hátra. – Ez Hattie-é? Mi lett
az arcoddal?
– Megmondtam, hogy ne gyere ide.
– Részeg vagy?
Félrelököm, és bemegyek a fürdőszobába, hogy a hideg víz alá
toljam az arcomat. Nekidől az ajtófélfának. A hideg víz enyhíti a
szememen a duzzanatot. A számba is engedek. Olyan, mintha
életemben először csinálnám. Pislogok, próbálom a vállaim
merevségét valahogy kitornázni.
– Mit keresel itt?
– Miért vagy ekkora fasz? Azért jöttem, hogy megkérdezzem,
nem akarsz-e átjönni Amyékhez bebaszni, meg monopolyzni. Végre
áthívott magához, de jönnek még mások is.
– Ki a fene Amy?
 – Már kurvára százszor is meséltem róla. Az a csaj. A csaj, akit
vagy egy hónapja bírok.
– Akkor menj.
– Nem megyek. Rohadtul nézel ki.
– Jól vagyok.
– Fel fogom hívni az anyádat.
– Nem fogod.
Megkapaszkodom az ajtófélfában, és elnézek mellette. A
tekintetemmel próbálom rákényszeríteni, hogy távozzon. Nem jön
össze. Nincs ijesztő tekintetem.
– Mit műveltél?
– Nem számít. Semmit. Menj.
– Mért vagy ekkora punci?
– Nem vagyok punci. Csak egyedül akarok lenni egy ideig.
Szakítottunk Alice-szel. A kanapén akarok dekkolni, jégkrémet
zabálni és filmeket bámulni, ahogy a filmeken szokták az emberek.
– Nem úgy nézel ki, mint aki filmeket bámult és jégkrémet
zabált.
– Pedig azt csináltam.
– Milyen filmeket láttál?
– Amiben zsidók vannak meg nácik meg Daniel Craig – mondom,
és lemegyek. Jön utánam. A nappaliban felvesz a földről egy üres
borosüveget, és hangosan felolvassa a címkéjét. Ő is úgy ejti,
ahogy én. Cab-er-net soh-vig-non. Kitárom a bejárati ajtót. – Azt
cah-bern-ez soh-vin-yonnak mondjuk. És most menj, léci.
– Nem. És minek iszol te vörösbort?
– Hívom a zsarukat.
 – Én is.
– Mi van?
– Jó fejek. Bírom őket – ül le a fotelbe. Hátradől, keresztbefonja
a karjait. – Ez most egy lerohanás. Le kell állnod, bármit művelsz
is. A szüleid nemsokára itthon lesznek.
– Nem művelek semmit. Alszom. A suliban találkozunk.
– Ne legyél már fasz.
– Húzás.
– Csak Alice volt, nem nagy ügy, nem a feleséged meg ilyesmi. A
kurva életbe!
Odamegyek hozzá, és megütöm.
Nem t’om, egyszeriben hogy lettem képes rá, hogy megüssek
embereket. Nem t’om, honnan jön. Az az érzésem, hogy a testem
elég sok mindent csinál anélkül, hogy engem értesítene róla. Ezek
nem olyasmik, amiket én tennék. Nem t’om.
Nem igazi ütés. Könnyedén érinti a jobb arcát. De olyan gyorsan
megváltozik tőle az arca, mintha valaki máséra cserélte volna
hirtelen. És a valaki más szeme lefelé görbül, és a valaki más szája
sarka remeg, és a valaki más teste nem tudja, mi legyen.
Leengedi a karjait, feláll, és kimegy a Külvilágba. Nem csukja be
maga mögött az ajtót, nem is néz hátra. Elmegy. Megütöttem.
Ezért elment. Elég logikus. Megütöttem Aslamot. Azt mondta, hogy
„csak Alice”. Nem érti. A leghosszabb kapcsolata Callie Triptonnal
volt, öt hónapig tartott, és vége lett, amikor a csaj fenekébe dugta,
és a csaj lefejelte.
Nem fenék.
Segg. Segg. Segg.
 Megütöttem.
Aslamot.
Az arcán.
A kezemmel.
A valóságos kezemmel.
Azzal, ami az enyém.
Amundsen csámborog be a nappaliba. A nyitott ajtóhoz megy,
beleszimatol a levegőbe, és visszajön hozzám, lefekszik a
lábamhoz. A nagylábujjammal megvakarom a füle tövét. Ásít.
Megyek, becsukom az ajtót, és visszabújunk a paplan alá.
 21

Amikor már majdnem lemegy a nap, felveszem anyu kabátját, és

elsétálok a baptista templom mellett, a körforgalmon túl lévő nagy
szupermarketbe. Nem vagyok jól, nehezek a tagjaim. Egy utcai
lámpa felkapcsolódik, ahogy elmegyek mellette. Én vagyok
Dumbledore. Anorexiás fák. A gyökereik a járdával pankrációznak,
de ők veszítenek, ezért idióta szögekben görbülnek a kocsik és a
zöld fémdobozok köré, amikben fingom-tudja-mi-van.
A Sainsbury előtt a biztonsági őr végigmér, én is végigmérem
magamat, és mind a ketten látjuk az anyu kabátja alól kilógó
pandalábakat. Biccentek. Nem biccent vissza. Sötét, sűrű haja van,
és nulla szemöldöke.
A szupermarketben rengetegen vannak. A szívem duplázik. A
legtöbben fiatalok. Csupa fiatal, borral és olasz tésztával teli
kosarakkal. Nekem is bort meg olasz tésztát kéne vennem.
Romantikus vacsit kéne beiktatnunk Amundsennel. Le kéne innunk
magunkat, utána aludnunk egészen addig, míg mindenféle emberek
ki nem rángatnak bennünket a házból, mert anyu megguglizta,
hogy a fiam nem akar mozdulni, és ránk küldte őket.
Fogok egy kosarat, és lassan cammogok végig a polcok között,
közben nagyon koncentrálok, hogy senkinek se nézzek a csípőjénél
magasabbra. Veszek sonkát, sütőben sült chipset, egy duzzadt, lila
növényt, egy paradicsomot, egy almát, nyolc üveg lengyel sört és
egy üveg Captain Morgan rumot. A karomat húzza a kosár, szóval
megfordulok, és megyek a kasszához. Az üveges koktélok soránál
valaki szólongatni kezd. Általában eleresztem a fülem mellett, ha
ilyesmi történik, mert rögtön azon parázok, hogy a szólongató csak
a haverjának szól, akinek történetesen ugyanaz a neve, mint
nekem, és itt van a közelemben. Most se akarnék debilnek tűnni,
nem is reagálok.
Megint a nevemet hallom.
Aztán egy kéz a vállamon.
Megfordulok, leteszem a földre a kosarat. Sarah Clemence, Matt
Wilkes meg még néhányan a suliból. Tologatós bevásárlókocsijuk
van, tele WKD-val, sörrel meg koktélvirslivel. Mosolyognak,
nevetgélnek.
– Etgar – mondja Sarah.– Jól vagy? Mi történt az arcoddal?
– Semmi. Helló. Nekimentem egy lámpaoszlopnak.
Belegyalogoltam.
– Elég durva. Tegyél rá borsót. Bulit tartasz?
– Nem, anyunak vásárolok – mondom, miután belenézek a
kosaramba.
– Király. Van egy kisebb társaság fenn az erdőben. Nem jössz te
is? Van hely a sátrakban, meg elég hálózsák meg minden. Szólhatsz
Aslamnek is. Jó sokan leszünk.
– Nem megy – feszül meg a kezem és a lábam. – Be kell
segítenem anyunak a bulijával. Mert ez nagy szám most.
Ez meg mit akarhatott jelenteni?
– Na, gyere már! Vicces lesz.
– Tényleg el kéne jönnöd, ember – mondja Matt is. A többiek az
üvegeket nézegetik.
– Hallottátok, hogy az a focista felrúgta a futballbírót? – kérdem.
 – Mi van?
– Semmi.
– Aha. Szóval akkor jössz?
– Nem tudok, de kösz. És jó bulit.
Két kézzel felkapom a kosaramat, megfordulok, és túlságosan is
gyorsan húzok el tőlük. Elég pocsék érzés. Bunkónak érzem
magam. Legszívesebben elbújnék. Legszívesebben a föld mélyébe
süllyednék. Olyan mélyre, hogy a föld középpontjának a forrósága
megolvassza a bőrömet és a csontjaimat, és eltűnjek teljesen.
A nő, aki a kasszánál beüti a holmijaimat, nem néz rám. Elnéz
mellettem valahová a távolba, és vég nélkül sóhajtozik. Hálás
vagyok neki. A kártyámra íratom a bevásárlást, és a kijárat melletti
patikába megyek. A nő lloydsos ingben van, és a kassza mögötti
polcra pakol generikus gyógyszereket. Pöttyösre festett körmeivel
int nekem, ásít, és kérdi, hogy mit tehet értem.
– Egy doboz Nytolt kérek, 50 mg-osat.
Mielőtt érte indulna, alaposan belenéz a szemembe, keresi benne
az öngyilkosjelöltet vagy drogost. A mélységes sötétségre és súlyos
elégedetlenségre vadászik bennük. Próbálok könnyű, családias
nyugalmat sugározni.
– Anyukámnak lesz. Nagyon erősen görcsöl a menstruációja
miatt, és vacakul alszik.
A nő felszisszen, bólint. Fizetek, és távozom.

Macy válaszolt a mailemre. Azt mondja, London belvárosában lesz

a megbeszélése, vagyis a Zone 1 bármelyik részén tökéletes neki a
szálloda. Felmegyek a bankom honlapjára, és a megtakarítási
számlámról átvezetem a nagyi rám hagyott pénzét a
folyószámlámra. Anyu sose jön rá. Hatodikba megyek, szerzek a
Tescóban állást, és nem árulom el neki. Azt mondta, jól jön majd,
ha egyetemista leszek. De nem fog jól jönni, mert nem leszek
egyetemista. Szédületes gazdagságba fogok benősülni. Kilencven
százalékban biztos vagyok benne, hogy végül a neten találok
valakit, akit elveszek. Kilencven százalékban biztos vagyok benne,
hogy ez a valaki nem Macy lesz.
Meztelenül fekszem az ágyban, sört iszom, és szállodai
honlapokat böngészek. Mind tök egyforma. Mind tisztának látszik,
mind csupa márvány, és mind homokszínű. A Marble Arch
közelében foglalok. Kétszázhét font egy éjszaka. Az kétszázhét sör.
Az négy olcsó kurva.
Macy online.
– Foglaltam szállodát, a Marble Arch közelében.
– Szuperül hangzik, szivi. Alig várom, hogy találkozzunk.
– Ja, hát én is.
– Enyhén ideges vagyok.
– Ne legyél.
De legyél. Csak egy gyerek vagyok. Pedofilnak érzed majd
magad, és kiszaladsz a világból. Egymástól távoli klotyók kövén
ülünk majd, és zokogunk, míg el nem nyom bennünket az álom.
– Folyton arra gondolok, hogy ott vársz majd, ahogy
megérkezem. És egyből felismerjük egymást. Olyan szorosan
öleljük egymást, hogy már fáj, és csókolózunk. Már ennyitől
benedvesedtem.
– Jól hangzik.
 – Utána beviszel a nyilvános klotyóba, és megdugsz.
– Megduglak a klotyóban.
– Egy órán át dugsz.
– Két órán át.
– Hm.
– A végtelenségig.
Bámulom a monitort. Sírni lenne kedvem. Azt szeretném, hogy a
könnyek meginduljanak a szememből, maguktól, mintha a
Titanicban lennék, és épp most veszítettem volna el mindenkit, akit
szeretek. Össze akarok omlani. Száz napon át aludni, és totálisan
ismeretlen, üres helyen ébredni.
– Alig várom már. Annyira be vagyok indulva. Lehet, hogy
játszanunk kéne egy kicsit.
– Nekem most mennem kell, megbeszélésem lesz.
– De kár, szivi. Majd rád gondolok. Írd majd meg a szálloda nevét
és hogy mikorra leszel ott. Alig várom már.
– Én is.
Végzek az üveggel, nyitok egy másikat. Megnézek egy videót egy
nőről, aki tűsarkúban rááll egy kiscicára, úgy végez vele.
Kilyukasztja az apró kis beleit, és lila bimbók bugyognak fel belőle.
Vér csapódik a nő lábujjaira. A cica egy ideig vinnyog, aztán vége.
A dobozban húsz Nytol van. Tízet veszek be. Becsukom az ajtót, a
hátamra fekszem, és a mennyezetet bámulom.
 22

Alice fürdőkádjának két végében ültünk, félméternyi hab alatt.

Hajnalodott. Nem aludtunk egész éjjel. A talpamat az arcába
dugtam, próbáltam beledugni a nagyujjamat az orrlyukába. Az arca
apró hegyvonulatokká gyűrődött fel.
– Még mindig nem fér be – mondta Alice.
– Be fog – mondom. – Tegnap azt olvastam, hogy csak a füled
meg az orrod nem áll le soha a növéssel. A porcok miatt vagy mi.
Mert abból vannak.
– Kábé nyolcvanévesek leszünk, és akkor majd befér a lábujjad az
orromba.
– Ja.
 23

Szürke molyok és pókok bunyóznak a mennyezeten. Tudom, hogy

nincsenek ott, de attól még látom őket. Nem kifejezetten ijesztőek.
Olyan nézni őket, mint amikor az ember a folyó csapot nézi. Lassú,
és megjósolható, és rendben van. Hosszú ideig elnézném őket.
Nézni is fogom. Figyeld. Egyenes pályákon mozognak, és
alkalmanként szinkronban megremegnek.
Helikopterezek a laptopon.
Lezuhantam.
Lezuhantam.
Pontok.
Lezuhantam.
Nehéz.
Minden nehéz.
Nincs már víz a számban. Hoznom kéne egy pohár vizet. Hozok
is. A konyhában vagyok. Fingom sincs, mit keresek a konyhában.
Megfogok ezt meg azt. Próbálom felidézni. Gondolom, kaját. Pizzát
rakok a mikróba. Nem fér be. Jó, akkor calzonét. Elég sok jégkaját
hagytak. Lehet, hogy kéne főznöm még belőle. Most a klotyón
vagyok. Most a kádban fekszem. Üres. Sötét van. Örökké tartó,
lassú halálbuli. A mosdókagyló tele aranyhalakkal. Pókokkal.
Bálnát akarok látni. Fel kéne hívnom Alice-t, és áthívni. Megkérni,
hogy hozzon egy bálnát. Nem, azt nem csinálom. Valami miatt
nem. Túl késő már az életemben, hogy balettozni kezdjek?
Eszembe jut Billy Elliot. Ugrott, és összecsapta a bokáit. Szomjas.
Helikopterezek a gépen.
Lezuhantam.
Lezuhantam.
Aslam van a hálószobámban. Megint betört. Helló. Szomjas.
Kérhetek vizet, Aslam? Nem, azt még nem láttam. Jól hangzik.
Majd megnézem. A másikat már láttam. A szurkálósat. Szex volt,
aztán meg halál. Ahogy a csaj haldoklott, nem is sírt. Arra
gondoltam, hogy sírjál már. Egyfolytában meg akartam volna
nyugtatni. Volt már olyan, hogy szerettél volna belemászni a
tévébe? Hogy legyenek céljaid, vagy hogy melegebb helyen legyél.
Nem, még azt se láttam. Eminem? Brittany Murphy meghalt.
Gőzöm sincs, hogy. Valaki mondta valahol. Az acélgyárban szexelt
Eminemmel. Meghalt. Filmeznünk kéne. Tudom, hogy mindig ezt
mondod. Csinálnunk kéne egy filmet, amiben elhajózunk egy
szigetre csupa dögös csaj közé, elvesszük őket feleségül, és
kavicsokkal dobáljuk meg a holdat. Nem, bálnalovagolunk. Nem,
alagutakat ásunk a földbe, és ott éldegélünk. A föld alól
robbantunk fel házakat. Felrobbantjuk Nagy Tescót. Anyu meghal.
Elmentél, Aslam.
Jó.
Hol vagy?
Ez nem vicces.
Tényleg szeretnék bálnalovagolni. Nem t’om, hova lett Aslam.
Szomjas. Bálna. Gyerünk, hozzál vizet. A kertben vagyok. Volt itt
valami. Valami miatt jöttem ide. Miért. Miért. Miért is ne
ütögessem egy ideig a fejemet, hátha akkor a felszínre törnek az
emlékek. Mint a buborékok. Homlok a fűbe. Buborékok. Mit
akartam itt? Vizet. Vizet akarok. Az a klotyó. Nem, a konyha.
Gyerünk. Katonaság. Nem akarok itt lenni. Hideg van. Antarktisz.
Amundsen. Hol van Amundsen. Tudom, hogy hallasz.
Csókolózzunk. Az ízed, mint a lila hús, a fű és az égett gumi íze.
Gyere velem katonának. Gyerünk valahova. Legyünk üstökösök.
A csengő. Nyisd ki. Menj. Lábak. A konyhában vagyok. A
hálószobában vagyok. Mi történik? Üvölt a csengő. Ez történik. Jó.
Nyisd ki. Vizet akarok inni. Nyisd ki az ajtót. Ó. Alice az. Bújj be.
Helló. Köszi. Hiányoztál. Antiguáról jössz. Igen, jól vagyok. Hogy
ragyog az arcod. Napot falatozott a bőröd. Víz. Várj, mi van. A
lépcsőn vagyok. Hol van Alice. Alice? ALICE. Elmentél. Az ajtó
nyitva van. Kimentél. ALICE. Este van. Le fognak szúrni. Gyere
vissza. ALICE. Jaj, istenem. Meg fogsz halni. Elkapnak.
Lezuhantam.
ALICE.
Menj ki. Kerítsd elő Alice-t. Alice-t. Alice-t. Milyen hideg van ma
este. Minden örökké tart minden irányban. Egy férfi. Kérdezd meg.
ALICE. Nem látta Alice-t? Elfut. Jöjjön vissza. Segítsen. ALICE.
Alice elment. Kérem. Hova lett? Nem látta? Hideg van itt. Alice. Ó.
ALICE.
 24

– Jaj, istenem – szólalt meg Alice. – Nézd, mennyire halott.

Az anyukája nyitott koporsója mellett álltunk.
– Jócskán halott – feleltem.
Alice lenyúlt, és megérintette az anyukája arcát.
– Jesszusom – mondta –, most ilyenkor mit kell csinálni?
HARMADIK RÉSZ

Egyidejűség
 25

Néha az atomokat egészen apró emberkéknek képzelem el, akik

rémesen be vannak parázva, és állandóan fogják egymás kezét.
Úgy képzelem, hogy az én testem is csupa ilyen apró, rémült
emberkéből áll, akik néha csészéket vesznek fel meg könyveket,
amik ugyanúgy apró, beijedt emberkékből állnak. És amikor
valakivel szexel az ember, olyankor is csak az van, hogy rengeteg
sok apró, beijedt emberke fogja egymás kezét.
A sok apró emberkére gondolok, akikből én vagyok, és már nem
érzem magam annyira egyedül.
Hadseregnyi apró emberke vagyok, akik igyekeznek kihozni
magukból a maximumot.
Magas épületben dolgoznak (az a testem). Vannak
megbeszéléseik, céges bulik, munkahelyi románcok. Amikor
hányok, olyankor épp kirúgnak valakiket. Amikor eszem,
felvesznek újakat. Ha szédülök, tűzvédelmi gyakorlatot tartanak.
Ha majd meghalok, az apró emberkék szétszélednek, és keresnek
maguknak másik melót. Növényeket, sarat és más embereket.
Akadnak köztük olyan apró emberkék (a csontjaim), akik még
hosszasan hátramaradnak, mert annyira nehezen nyelik be, hogy
ennyi volt.
Ezen elmélkedem éppen, ahogy pucéran lógatom a fejemet a
klotyóba. A visszaöklendezett tészták kis, víz alatti piramisokba
állnak össze. Az arcom minden izma kifeszül, mint valami
gumiszalag, és nem kapok levegőt, és nem érzek semmit, ami jó.
 Amikor végre kiürülök, lassan magamhoz térek. A fürdőszoba
padlóján fekszem, és dúdolok. Nyolc óra, a vonatom délben indul.
A testem még alszik. Gyerekek ülnek a vállaimon, a lábukat
lógázzák a lapockámról. Amundsen odakocog a nyitott
fürdőszobaajtóhoz, és bedugja a fejét. A tekintete borús. Rég nem
voltunk sétálni. Hiányzik neki a Külvilág. Nem lesz soha ideges,
mert nem szoktuk verni. Még akkor se kapott, amikor beleszart
anyu cipőjébe, és anyu belelépett. Akkor sem, amikor felugrott egy
öreg nénire, az meg elaludt, vagy elájult, és elesett. Amundsennek
fogalma sincs, milyen az, amikor megütik az embert.
– Jó – mondom, miközben újabb adag epét öklendezek fel
rángatózva. Közönyös vagyok a saját létezésemmel szemben. A
létezésem olyan, mint India. A létezésem olyan, mint az Atlanti-
óceán közepén sütkérező cápa. Már nem kapcsolódik hozzám. Nem
részem. Egyszerűen csak itt van velem, mellettem, mint egy lámpa
vagy egy mikró.

Odakinn balzsamos és enyhe a levegő. Mabel a túlsó fák alatt

vonszolja magát Gombával. Integetek. Mosolyog. Valami van a
tekintetemben, amiből tudja, hogy nincs kedvem beszélgetni.
Nézzük, ahogy a kutyák megcsókolják egymás fenekét. Arról
mesél, hogy fiatal korában egy harmonikás együttes táncosnője
volt. A jegyrendszerről mesél. Beszél nekem arról, hogyan táncolt
mindenféle táncokat, amiket nem ismerek, emberekkel, akik rég
meghaltak már.
Próbálom magamra erőltetni a temetési öltönyömet, de túl kicsi.
Tizenhárom éves koromban kaptam. Amikor Alice anyukája
belehalt a melleiben dúló háborúba. A temetés az Emery Lane-i
templomban volt. Valamennyien először jártunk ott. Ketamint
vettünk be, és Alice arról sugdosott, miközben behozták és letették
a koporsót, hogy úgy érzi, soha nem fog már megállni. A halotti
toron egy játékgép mögött aludt el. Az apja felállt az asztalra,
amikor búcsúbeszédet mondott. Csak erre emlékszem tisztán.
– A halál egyszerűen olyasmi, ami megtörténik az emberrel, de
kurvára a legszarabb dolog, ami megtörténhet, és mégis
megtörténik mindenkivel egyformán – ezzel kezdte. – Veled és
veled és veled, Brenda, veled, Brian, igazából nagy eséllyel te
leszel a következő.
Alice nagybátyjai a könyökénél fogva lerángatták onnan, és egy
padra ültették. A teremben taps hallatszott, valaki éljenzett.
Abban az évben elég sokat voltunk ágyban. Annyira sokat, hogy
kezdtem azt gondolni, a testünk csellóformát ölt.
Dokumentumfilmeket néztünk távoli helyekről, és megnéztük a
repülőjegyárakat, pedig világos volt, hogy úgyse jutunk el oda
soha.
Felveszem inkább apu temetési öltönyét. Iszom. Apu nem
nagydarab, de nálam azért nagyobb.

Taxival megyek az állomásra, mert akkor már miért ne tapsoljam

el az összes pénzt? A taxis kérdi, hogy vagyok, mire mondom, hogy
pazarul. Kérdi, hova megyek, én meg mondom, hogy Londonba,
hogy találkozzam egy nővel a netről, aki iránt ismeretlen érzelmek
alakultak ki bennem. Elmondja hogy a második feleségét ő is a
neten ismerte meg. És a nő tíz évvel régebbi fényképeket tett fel
magáról.
A vonaton mellettem a pasasnak óriási fülhallgató van a fején, és
düftinkabátot visel. Ő ül az ablak mellett. Alszik. Amikor mozogni
kezd a vonat, kinyitja a szemét, kikulcsolja a kezeit, és nézi őket.
Talán ő is csak a nagydumások elől bujkál. Eszembe jut, hogy
teszek neki egy ajánlatot: mostantól mondjuk meg egymásnak, mit
csináljon a másik. Így, egészen a végig. Ha épp nem tudom, mit
csináljak, felhívom az alvó pasast, és ő megmondja. Mondd meg a
csajnak, hogy baszódjon meg. A lasagnát válaszd. Kéket vegyél fel. Vele
dettó, ha gáz van, felhív. És akkor soha többé nem kavarodunk el.
Egymás robotjai leszünk.
Sorházak zabálják fel a peront, a sorházakat mezők, eleinte
üresek, aztán birkákkal telik. Az emberek leveszik a kabátjukat,
bekapcsolják a számítógépeiket, nagy közös sóhaj. A folyosó túlsó
felén egy nő kinyit egy hagymás-sajtos ropogóst. Pislant, és ötöt
behajít a szájába. Ropognak, olyan, mint a rádióban az adók közti
recsegés.
Csak az aputól kapott könyvemet hoztam magammal olvasni, azt
nyitom hát ki véletlenszerűen, és próbálom felfogni, mi módon
lehet elkergetni egy medvét. Azt is megtudom, hogyan végezzek
golyóstollal légcsőmetszést. Az ember egyszerűen csak vág egy
lyukat, beleteszi a tollat, és fúj. Üdv az életben. Remélem,
mostantól jobb lesz.
Amikor megérkezik a büfés, megfordul a fejemben, hogy kérek
mindenből egyet, mint Harry Potter az első részben. Aztán
megosztom a cuccot az alvó pasassal, majd bepicsázhatnánk, és úgy
érezvén magunkat, mint az erdőirtott erdő, megbonthatatlan
szövetségre lépnénk.
De nem kérek mindenből egyet.
Sós mogyorót kérek, és két doboz bekevert kólás Smirnoffot.
Aminek darabja négy font. Kimondom nagy, kerek szájjal, hogy
„négy font”, és közben próbálok az alvó pasassal összemosolyogni.
De nem jön össze. Debilnek látszom. Nem egyszerű bárkivel is
összemosolyogni. Alvó pasas magához tér, csirkés szendvicset kér,
két Twixet és egy Magnert.
– Mennyi lesz? – kérdi.
– Kilenc-nyolcvanöt – feleli a büfésnő.
– Kilenc-nyolcvanöt – mondom. – Szent Szűz Mária, Jézus és a
többiek.
Alvó pasas rám pillant. A szeme alatt a kimerültség nyomai.
Eszembe jut, hogy meg kéne ölelnem. Az emberek szeretik, ha
megölelik őket. Asszem, mindenki örülne, ha megölelnék, csak épp
mindenki be van szarva, ezért nem ölelget senki senkit. Így aztán
mindenki csak ül, megöleletlenül. Az kéne, hogy a kormány
alkalmazzon embereket, akik a tömegközlekedési járműveken
megölelgetnék az embereket. Nevezhetnék őket Ölellenőröknek.
Főölellenőr.
Az Év Ölellenőre.
Ölellenőr Irányítóközpont.
 Nem, ez debil. Mindenki beperelné az ölellenőröket, és attól
kiakadnának, és akkor felszívódnának.
Megeszem a mogyorót, és megiszom az egyik vodkámat. Alvó
pasas fülhallgatójából magas női hang szivárog. A szendvicsét a
műanyag asztalkájára teszi, és visszaalszik. Az előttünk lévő ülésen
egy nő felveszi a mobilját. Izgatottan tervezgeti, hogy elgyalogol a
tudom-is-én-melyik folyó mentén Londonból Manchesterbe.
Zöldellő tájakról meg balzsamos időről magyaráz. Azt mondja,
hogy „szemlélődés”.
Szeretnék én is izgatott lenni.
Folyók mentén gyalogolni.
Stop, nem szeretnék. Uncsi lenne. Nem akarok szemlélődni.
Akarni akarok valamit, nem pedig folyton csak nem akarni. Be
akarok rúgni. Megiszom a vodkámat, felkelek, és a büfékocsiba
megyek. Veszek egy mini Heinekent és egy újabb kólás Smirnoffot.
A helyemen gyorsan megiszom az összeset, lehunyom a szememet,
és arra gondolok, hogy viszlát Londonban.
 26

– És akkor leesnek a cicijei? – kérdezte Aslam. – Ahogy a haja is?

A kezét a popcornos bödönjébe mélyesztette, és hátradőlt a széken.
A vásznon beszélő harci baglyos film promója. Tizennégy évesek
voltunk.
– Nem, te barom – mondta Sam. – Levágják. Masztektómiának
hívják.
– Szó szerint levágják a cicijeit?
– Ja – felelte Alice. Egy evianos üveget fogott a kezében, félig
volt kólás vodkával. A karácsonyi szünet első napja volt, és elvittük
a Fifti-fiftire, amiben Seth Rogen játszott, és ami nem arról szólt,
hogy valaki meghal rákban. – Anyu azt mondta, hogy le fogják
vágni neki, de műciciket raknak a helyükbe, és senki se látja majd
a különbséget.
– Etgarnak bejönne a meló.
– Milyen meló?
– A cicilevágás.
– Kapd be.
– Elnézést – mondta egy hang. Mind hátrafordultunk. Egy faszi
hajolt előre, akinek a haja olyan volt, mint egy vécéülőke.
Szemüveget viselt, de fölötte sandított ránk, a kezében hőtartó
műanyag pohárban kávé; elég magasnak tűnt. Mellette a
nagydarab csaja. Gránátvörös szájjal. – Lehetne egy kicsit
halkabban?
– Bocs – feleltem –, befogjuk.
 – A kurva reklámok miatt kell – mondta Aslam, mire oldalba
böktem.
– Bocs – ismételtem. Aztán visszafordultunk a vászon felé. Kisfiú
szédelgett valahol New Yorkban, és szívhez szóló zene áradt. Egy
hang az életről, a szerelemről meg a halálról dumált.
– Oké – folytatta Aslam –, szóval akkor levágják az egész cicit.
Vagy csak a bimbót?
– Te debil – mondta Sam –, hallottál már olyat, hogy
mellbimbórák?
– Gőzöm sincs. Annak sincs sokkal több értelme, hogy mellrák.
– Lehet, hogy nem csak a mellében van. Még nem tudjuk. Lehet,
hogy máshová is elterjedt.
– És akkor mi van?
– Akkor meghalhat.
– Az kizárt.
– Elnézést – szólalt meg mögöttünk a vécéülőke hajú faszi.
Megint felé fordultunk. A nagydarab csaja keresztbe fonta a karjait.
– Az előbb szépen kértem, hogy legyetek kicsit csendesebben.
Mindjárt kezdődik a film.
– Az anyukája rákos – mutatott Aslam Alice-re.
– Rákos – bólogatott Sam.
– Az egyik cicijében.
– Nagyon sajnálom – mondta a férfi. – De azért még szeretném
megnézni a filmet.
– Én is szeretném megnézni a filmet – mondta Aslam. – Azért
vagyok itt. Csak épp a film még el se kezdődött. Szóval ne szarja
össze magát, buzikám.
 – Azt akarod, hogy hívjam a biztonságiakat?
– Ja, vagy az anyádat, hogy egy büdös ribanc.
Felhördültem, és tarkón csaptam Aslamet.
– Te szemtelen kis pöcs – kapta el a faszi Aslam kapucniját, és
felállt. Samre pillantottam, aki elvigyorodott. Letekerte a nagy
üveges Sprite kupakját, biccentett nekem, majd a faszi irányába
csapta.
A faszi lefagyott.
Nem vágta, mi történt.
Eleresztette Aslamot, az arcához kapott, és úgy nézett a
tenyerébe, mintha véres lenne. A frufruja csapzott, szürke
cafatokban tapadt a homlokára. Kiverekedtük magunkat a
sorunkból.
– Őszintén sajnálom – próbáltam az ingem sarkával letörölgetni a
faszi arcát. Arra gondoltam, ez az első randijuk a nagydarab csajjal,
akivel talán egymásba szeretnek, és akit majd szorgosan látogat a
kórházban, amikor haldoklik a harmadik infarktusa után.
– Takarodj – mondta. – Húzz innen.
Rohantam hát a többiek után. Alice a folyosón megvárt. Kézen
fogva távoztunk. Az anyukája két héttel később meghalt, és mi
kimentünk a parkba, és Alice addig ivott, míg bealudt, és akkor
hazavittük.
 27

A hotel recepcióján eldugom a bal kezemet, mert négy vérző seb is

lett rajta. Néha ez van. Szétvakarom magam. A Victoriáról
elmetróztam a Marble Archhoz. Nem volt nagy ügy. A sulival
eljövünk néha. Olyankor nehezebb. Mindig szorongani kezdek,
ahogy elképzelem, hogy lehámozzák a matricává lapított testemet
a sínekről.
A hotel pont olyan fényes, mint a neten a képeken. Nem afféle
hely, amit emberek építettek. Ahhoz túlságosan is nagy. Mint egy
vidéki táj, amiben fel-feltűnnek emberek.
Mondom a nevemet, és a recepciós a kezembe nyom egy
kártyakulcsot. A reggeliről magyaráz. A keze feleakkora, mint az
enyém. Várom, hogy mikor kapcsol már le. Mikor mondja a
képembe, hogy gyerekek nem vehetnek ki szobát. Várom, hogy
bankkártyacsalással vádoljon, és feltartóztasson.
De nem teszi.
Mosolyog.
Gyors léptekkel átvágok a márvány előcsarnokon, a lifthez. A
negyedikre megyek. A lift kinyílik, egy szőke nő idősebb faszit tol
ki tolószékben. A faszi alszik. A szakállában narancssárga morzsák.
A szobában (221) a meleg víz alá tartom a kezemet, és
megszappanozom. Csíp. A szívem zakatol, de már kezd lenyugodni.
A szobában minden puha, és mindennek kekszszíne van. Lefekszem
az ágyra, és vizet forralok teának. Elalszom, azt álmodom, hogy a
víz alatt szexelek egy sellő Macyvel. De leereszkedik a víz színére a
nap, a víz elpárolog, és ő meghal. Felébredek, de nem akarok
megmozdulni.

Az előcsarnokban várok Macyre. SMS-eztünk. Megírtam neki, hogy

a munka miatt nem tudok elé menni az állomásra. Meg azt is, hogy
sötét öltönyben vagyok, ami kicsit nagy rám, ő meg, hogy szürke
ceruzaszoknyában és fekete kapucnis felsőben. Jó sokan vannak
már, párosával jönnek-mennek a fényes márványon a gurulós
bőröndjeikkel. Olyanok, mint a kacsák. Elképzelem, hogy
kenyérdarabokat dobálok nekik. Elképzelem, hogy egész vekniket
vágok a fejükhöz, és utána sűrűn mentegetőzöm, miközben a
lábujjaim fogócskáznak a cipőmben.
Megérkezik.
Az van rajta, amit írt. Bőröndje nincs. A vádlija keskeny, kissé
íves. Két vaskos, szőke tincset csatolt hátra a homlokából. Szexi.
Ha a fejemben létezne az a szó, hogy gyönyörű, gyönyörű lenne.
Leteszi a táskáját, és lassan körülnéz. A látómezeje alatt vagyok.
Az egyik öklét a szeme sarkához szorítja, elhúzza, majd rábámul.
Elhalad mellette egy férfi, biccent neki, és rámosolyog. Arra
gondolok, hogy hátrébb az agarakkal. Elindulok felé. A másik
irányba néz. Már egészen a közelében vagyok. Túlságosan is közel
talán. Hátrébb lépek kettőt.
– Macy.
Macy megpördül.
– Etgar.
Egymás arcába nézünk. Nem ismerős, egyáltalán. Nyoma sincs a
borúnak, amire számítok. Súlyos csalódásra, vagy csendes dühre,
vagy totál kiborulásra vagyok felkészülve. De semmi ilyesmi.
Mondjuk más se. Az arca kandzsikkal teleírt könyv. A szeme alatt
olajfoltok, a szája körül zárójelek. Úgy söröskorsónyival vagyok
nála magasabb.
Próbálom kihúzni a gerincemet, megfeszíteni a karjaimat.
Rettentően fontos, hogy férfiszerűnek tűnjek. Persze úgyse fog
összejönni. Nem t’om. Nyilván most eldönti, hogyan tovább. Lehet,
hogy egy szó nélkül sarkon fordul, kisétál a hotelből, és a
létezésemtől függetlenül éli tovább az életét. Nem t’om, mi alapján
dönt majd. Úgy érzem, egy kis apróság elegendő. Egy kis apróság
billenti erre vagy arra a mérleget. A lábméretem, vagy az arcomon
a zúzódások, vagy az a pötty a bal orrcimpám tövében.
Minden csak arról szól, hogy összefüggjön minden mással.
Egy kéz a kezemen. Macy keze. Vakartam a nyílt sebeket. És fel
se tűnt. Vércsíkocska csordogál lefelé ujjaim árkában. Behúzza a
felsője kenguruzsebébe a kezemet, és beletörli a véremet.
Anyukásan mosolyog rám. Az a nem vagy jól, tudom, és sajnálom
mosoly.
Nem akarok megszólalni.
Nem akarom, hogy meg kelljen szólalnom.
Állni akarok csak, mozdulatlanul, kezem Macy zsebében,
miközben úgy mosolyog rám, mint akinek soha eszébe se jutna
Aaron Mathews-zal szexelni, és utána kamuzni róla.
– Kösz – mondom. – Bocs, nem vettem észre. Néha csinálom. Nem
t’om, mért. Bocs. És kösz.
– Semmi gond, szivi. Nyugi. Felmegyünk kicsit a szobába, mielőtt
vacsizunk? Jól esne egy zuhany.
 – Jó, persze. Menjünk a boszába – mondom, majd a karomba
csípek. – Mármint a szobába. Menjünk.
A lifthez megyünk, várunk. Észreveszem, hogy a recepciós
bennünket bámul. Amikor elkapja a tekintetem az övét, sietve talál
valami sokkal fontosabb néznivalót a kézfején. Bátorságra kapok,
hogy végre áll mellettem valaki, hiszen egyikünk se ismer itt
senkit, egymást viszont ismerjük már. Nem t’om, hogy ismerjük-e
egymást. Mert azt tudom, hogy jelzálogügynök nem vagyok. Arról
meg gőzöm sincs, hogy Macy micsoda. De kedves. És itt van.
Mindketten itt vagyunk.
– Nem hagysz itt? – kérdezem tőle a liftben.
– Miért hagynálak?
– Nem t’om. Mert kicsi vagyok.
– Nálam nagyobb vagy – feleli.

Amíg Macy zuhanyozik, én vizet forralok teának. Ahogy zuhog a

víz, egyszerűen nem lehet nem arra gondolnom, hogy milyen lehet
meztelenül. Mert nem olyan, mint amilyenre számítottam. Nem
t’om, mire számítottam. Hűvös, szexőrült nőre, aki kimondhatatlan
nevű kávékat iszik, és érti a mennyiségi lazítást. Éppenséggel az is
lehet, hogy ilyen. De nem ilyennek látszik. Beszálltunk a liftbe,
aztán kiléptünk a folyosóra. Fel nem fogom, miért van még itt.
Nem értem, hogyhogy nem lépett még le.
Egy-egy filtert teszek két csészébe, és leöntöm vízzel. Csak Earl
Grey van, aminek rusnya virágíze van. Bekapcsolom a tévét.
Megint itt a kopasz faszi. Nem akarom hallani. Nem akarok
gondolkodni. Kiveszek egy üveg rózsaszínű bort a minibárból, és a
paplan alá bújva iszom, miközben A legrosszabb helyzetek túlélésének
kézikönyvét olvasom, és megtanulom, hogyan ártalmatlaníthatok
egy alligátort.
Macy kijön a fürdőszobából, fekete ruha van rajta, amilyet a
James Bond-lányok szoktak viselni. A haja félig vizes. Az egyik
vállára húzta az összest. Úgy érzem, apró hangya vagyok, aki
eltévedt a nappali szőnyegében.
– Mit olvasol? – kérdi, miközben az ágy egyik sarkára huppan, és
egy kefét húzgál a hajában.
– Semmit. Csak arról, hogy hogy ne haljunk meg.
– Nekem Martina Cole jön be – mondja, és nevet.
– Nekem is bejön. Nem is. Gőzöm sincs, az mi.
– Mehetünk vacsizni?
– Persze.

Ahogy leülünk a szálloda éttermében vacsorázni, minden más lesz.

Körülöttünk csupa összeillő pár. A saját ruháikban. Nyaralásokról
beszélgetnek. Vacsora utáni eszpresszót iszogatnak. Komoly
emberek, komoly életet élnek. Mi meg csak két ember vagyunk,
akik szexeltek a neten. Macy az anyukám lehetne. Lehetne, hogy
örökbe fogadott, és most az anyukám. Láttunk már ilyet. Persze
nem velem történt meg. A híradóban hallottam.
Pincér jön, kérdi, kérünk-e bort. Bólintok. Rábökök két szóra a
lista közepe táján. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem próbálok
kiejteni semmit. A pincér feszívódik. Macyvel elbújunk az
étlapjaink rejtekébe.
 Nehéz dolog étteremben kaját választani. Legszívesebben mindig
több személlyé válnék, többféle kaját megkóstolnék, utána
kihánynám mindet, megint visszaváltoznék egy személlyé, és a
kedvencemet kérném.
Macy gyorsan dönt. Összecsukja az étlapot, hátradől, és úgy
vakargatja a ruhája anyagát, mintha tetves lenne.
Visszajön a pincér, ott a kezében a bor, elég debilen fogja, mintha
az ujjai kampókarmok lennének. Irtó keveset tölt a poharamba.
Totál zavarodottan nézek rá.
– Kaphatnék ennél egy kicsit többet?
– Nem akarja előbb megkóstolni?
És a fejével a poharamra biccent.
Én visszabiccentek.
Megint biccent.
– Lehet, hogy pocsék – kacsint.
Arra gondolok, hogy nyilván, egyértelmű, hogy pocsék, hiszen
bor. Nem is értem. Fogom a poharat, és belekortyolok. És
koncentrálok, hogy ne szorítsam össze a szemem. A pincér engem
bámul. Én meg őt.
– Rendben lesz?
– Hm. Persze.
– Köszönöm.
Tölt még a poharamba, majd áthajol az asztal felett, és Macynek
is tölt. Macy az ajkait harapdálja, nehogy elnevesse magát. Nem
értem. Nem értem, miért kellett megkóstolnom. Mégis mi történik,
ha esetleg nem ízlik? A bor senkinek sem ízlik, nem?
 Az üveg az asztalon landol, kettőnk közt. Leadjuk a pincérnek a
rendelést. Én rizottót kérek. Macy steaket. A pincér elviszi az
étlapokat, szóval nem marad semmi, ami mögé elbújhatnék, talán
csak a boros poharaink, de ezek olyanok, mint az ablakok.
Próbálok előtúrni valamit az agyamból, amiről beszélhetnék.
Filmeket rángatok elő, kutatok a megfelelő idézetek után. Bor, jut
az eszembe. Kerülőutak.
Kortyolok a pohárból.
– Olyan az íze, mint egy kibaszott iskolabusz kipufogójának Los
Angelesben – mondom, de hangosabban, mint szeretném, és nem is
a saját hangomon. Összerándulok. – Bocs. Nem, nem is olyan az
íze.
Macy kedves kíváncsisággal néz rám, a szája kicsit nyitva.
Körülöttünk mások is engem bámulnak.
Semmitmondó szavakkal próbáljuk kitölteni a teret. Kérdem,
hogy van. Mondja, jól. Kérdi, hogy vagyok. Mondom, jól. Kérdem,
hogy utazott. Mondja, jól. Kérdi, jártam-e már máskor is itt.
Mondom, nem. Olyan, mint amikor az ember iskolán kívül összefut
az egyik tanárral, és érzi, hogy mondania kellene valamit, de gőze
sincs, hogy mit. Mindketten egyenes háttal ülünk, és hatalmas
kortyokat nyelünk a borból. Az asztalon egy csomó elefánt. Apró,
rózsaszín elefántok, és még nem tudjuk, milyen alakzatot
formálnak. Próbálom kiszámolni, mennyibe kerülhet egynyeletnyi
bor. Talán ötven penny.
Ahogy kezdünk berúgni, és nem érezzük annyira ismeretlennek
egymást, már nem olyan kínos a beszélgetés. A pincér meghozza a
kajánkat. De egyikünk sem eszik. Próbálom Macyt a munkájáról
kérdezgetni, de nem akar róla beszélni. Ő meg a jelzálog-
ügynökösködésről kérdez.
– Az az elvem, hogy a munkát sose keverje az ember étkezéssel
és nőkkel – mondom. Eddig még sose volt ez az elvem. És nem is
hangzik túl kedvesen. – Még egy kis bort?
A kedves nagyon kedves szó.
– Köszönöm, kérek.
Én is a debil kampókarom-fogással fogom az üveget, úgy töltök.
Először az enyémbe, aztán Macyébe. A steakjére ejtem az üveget.
Ott megáll, közben ömlik belőle a bor az asztalra, majd le a
szőnyeg mélyzöld tengerébe. Macy túlságosan is hangosan nevet.
Mindenki minket néz. A pincér is észreveszi, odajön. Felkapja Macy
tányérjáról az üveget.
– Szörnyen sajnálom – mondja.
– Miért? – kérdem.
Macy megint felkacag. Megböködöm a lábammal a lábát az asztal
alatt, és felvonom a szemöldökömet. Azt üzenem, hogy igen, vicces,
de őrizzük meg a pincér kedvért a komolyságunkat, mert ő normális
emberi lény, aki a normális emberi munkáját próbálja végezni. Macy
köhögésbe vált.
– Minden rendben – mondja. – De jól jönne ebből egy másik
üveggel és egy másik steak is mellé.
A pincér elmegy. A borom felét áttöltöm Macy poharába. Egy
hajtásra kiissza.
– Jesszus – mondja halkan, és mosolyog.
Arra gondolok, nem megy valami jól, hogy ne tűnjek gyereknek.
Én is kiiszom a bort.
 – Gyakran randizol?
Rájött.
– Igen – felelem. – Mármint nem. Néha. Ritkán. Csúszós volt az
az üveg. Szerintem direkt bevizezte. Majd megkérem, hogy többet
ne csinálja – mondom, és megfordulok, hogy hol a pincér. – Pincér!
– Nagyon feszült vagy.
– Bocs.
– Lazíts.
– Oké.
Beledugom az ujjam a rizottómba, aztán kihúzom. Elvileg ez
olyan laza akar lenni, könnyed. De nem az. Inkább olyan, mintha
agykárosodott lennék, aki csak a tapintás útján tájékozódik.
– Mindig feszült vagy emberek között?
– Csak a gönyörrű hőgyek társaságában – mondom. – Jaj, istenem
– kapom az arcom elé a tenyeremet, és a résnyire nyitott ujjaim
közül sandítok rá. – Gyönyörű hűgyek – mondom. – Basszus.
Macy megint kacag. Meg tudom számolni a fogait az ujjaim
közötti résen át.
– Gyönyörű hölgyek. Na, végre, megvan.
Macy megfogja a kezemet, és elhúzza az arcom elől. Hűs a keze.
Kellemes, lágy hűvösség, mint amikor az ember a kádban ülve
vizet iszik.
– Ugyan már – mondja. Közben megérkezik a bor és az ő steakje.
A poharam ismét tele van. – Megmutatná neki, hogyan kell tölteni?
– kéri Macy a pincért.
A pincér leteszi az asztalra az üveget, és mutatja a kampókarmot.
Utánacsinálom én is. Erre fogja az üveget, és berakja a hüvelykem
és a többi ujjam közé. Kissé remegő kézzel töltök magamnak.
Egészen peremig.
– Nagyszerű – mondja a pincér. – Persze mi általában ennél
valamivel kevesebbet töltünk.
– Köszönöm.
– Nem könnyű – mondom Macynek, miután a pincér elment. –
Folyton az kattog az agyamban, hogy mindjárt kicsúszik a
kezemből, ezer darabra törik, és én arccal belezúgok a szilánkokba.
Aztán a dokik a seggemről nyúzzák majd le a bőrt, hogy
megfoltozhassák az arcomat.
– Én adok neked a bőrömből.
– Akkor kétségtelenül szebb lennék.
– Mintha nejlonzacskót húznál magadra.
– Dehogy lenne olyan.
Enni kezdünk. Az enyém hideg, és papír- meg avassajt-íze van.
Macyének viszont jó illata van. De én nem ehetek steaket, mert
attól a szám nagyon elfárad. A rizottó az könnyű. Bébikaja. Minden
második falat után egy korty bor, és így már nem is olyan rossz
ízű. Talán ez az ízek tanulása téma nem is olyan hülyeség. Lehet,
hogy az emberek tényleg szeretik a bort. Annyira nem finom, mint
maga a szőlő, de nem is rossz. És már nem is szorongok annyira. A
vállam elernyed, és szerencsére vége az agyamban a
csúcsforgalomnak. A medvék hazaértek a családjukhoz, és ágyba
bújnak a feleségükkel. Jó éjt mindenkinek.
– Ez fincsi volt – mondja Macy.
– A szádon még maradt belőle.
Megtörli a száját.
 – Már nincs ott?
– De. Inkább az arcodon van, balra.
Megtörli az arcát.
– És most?
– Még mindig ott van.
– Leveszed?
– Persze.
A kezembe nyomja a szalvétát, és áthajol az asztal fölött. Kiejtem
a kezemből a szalvétát, és az egyik orrlyukába tolom az ujjamat.
Felkiált, és elrántja magát. A számba tömöm apu nyakkendőjét.
Most esik le, hogy részeg vagyok. Ezt az orr dolgot Alice-szel
csináltam, amikor épp nem a kádban feküdtünk, és így a
lábujjammal nem csinálhattam.
– Ez bizarr volt.
– Tiszta az orrod. Nincs benne semmi. Szép munka.
– Kösz, szivi.
– Bocs, hogy beledugtam az ujjamat.
– Megbocsájtva.
– Kérsz desszertet?
– Desszertbort?
– Megdumáltuk.
Macy odainti a pincért, rendelünk még bort. Kezdek bizseregni. A
testem mindig gyorsabban berúg, mint a fejem. Amikor részegen
valami gáz történik velem, többnyire az az utolsó emlékem, hogy
úgy érzem, a testem elnehezült és felforrósodott.
 28

Egy fekete taxi hátsó ülésén ülünk Macyvel kézen fogva. Az ég

fekete és üveges. A taxis egy mukkot se szól. Megy a rádió, épp
Adele énekel valami lelombozót. Kíváncsi lennék, mit gondol
rólunk. Az az érzésem, hogy olyanok vagyunk, mint egy
középosztálybeli anya és a fia.
Macy arra kérte, hogy vigyen bennünket a legközelebbi
melegbárba. Nem én találtam ki, és nem is értem, miért csináljuk.
Részeg vagyok. Nem szexeltünk. Megittuk a bort, és utána mojitót
rendeltünk, mert mondtam neki, hogy gőzöm sincs, mi az, és még
mindig nem tudom, de az fix, hogy nem szeretem.
– De biztos, hogy meleg? – kérdi Macy, miközben elengedi a
kezemet. Egy lila neonfényes bejáratnál állunk meg, régi
raktárépület előtt. Hosszú sor kígyózik egy elkerített rész előtt,
ahol emberek cigiznek, smárolnak és fogdossák egymást.
– Melegebb nem is lehetne – nevet nagyot a taxis.
Pénzt lökök át neki az elválasztó ablakon, aztán kikászálódunk.
Beállunk a sor végére egy szőkített hajú, kopott csizmás tag mögé.
Macy megint fogja a kezemet. Az épület belsejéből mély dübögés
hallatszik.
A szórakozóhelyek riasztóak.
Túlságosan is sok ember szórakozik bennük mindenféle
érthetetlen módon. Tisztára értelmetlen. Egyszer Alice-szel és
Aslammal bejutottunk a Divába hamis személyikkel. Mindenki
üvöltözött, és egymás arcába csapkodott. Egy faszi kérdezett tőlem
valamit, de nem hallottam rendesen, így nem feleltem neki.
Bizonytalanul rámosolyogtam. A faszi azt mondta a haverjának,
hogy „kibaszott debil”, én meg erre még jobban mosolyogtam. Az
egyik faszi meglökött. Én kibújtam a pólómból, és leültem a
ragacsos fapadlóra. Alice a hónom alá nyúlt, felrángatott, és kivitt
onnan. A 84-essel mentünk haza hozzájuk. Megnéztünk négy részt a
Városfejlesztési osztályból, és ahogy voltunk, ruhástul elaludtunk.
Már a sor elején vagyunk. Magas bomberdzsekis pasas
vizsgálgatja a hamis jogsimon a képet. Rángatózik az ajka. Azon a
fotón futóegérképem van. Macytől nem kérnek igazolványt. A keze
a zsebe felé indul, de félúton megáll, és a tenyerét kezdi nézegetni,
majd felnéz. Beledugom a hitelkártyámat a kártyaolvasóba, aztán
valaki fekete lufit pecsétel a csuklónkra, és bemehetünk.
– Jó móka lesz – mondja Macy.
– Mi van?
– Jó móka lesz.
– Ja.
Az emberek nem mókásak.
Forgó fények és lézersugarak alatt ezer medve birkózik. Egy
csomó pasas van félmeztelenül. A mellkasukon celofánként fénylik
az izzadság. A testem egyre nehezebb. Már olyan súlyos vagyok,
mint ezer szállodai szoba. Próbálom kiásni magam a zsebeim
mélyén át. Talán arra vezet a menekülőút. Keskeny alagutakat
vájok, és eltűnök a mélyükben. Nem. Lélegezz. Maradj Macy
mellett. Aztán szexelj vele. Ezért vagy itt. Nézd, ahogy:
A csípője ring, és az ujjai a tarkómon pihennek. Meg kéne
próbálni táncolni. Meg kéne próbálni valahogy vonzón mozgatni a
testem. A testringatási virtuozitásommal kéne levennem a lábáról.
Macy Shakira. Én leszek Ricky Martin.
Bal.
Jobb.
Bal.
Jesszus.
Súlyosan debilnek látszom. Ha így folytatom, előbb-utóbb hoznak
egy tolókocsit nekem. Hívják a mentőket. Vajon néznek az
emberek? Nem nagyon látok semmit. Kék fények mindenütt.
Fülsüketítő, víz alatti barlangban vagyunk. Macy vigyorog. A
szeme lehunyva. Nem értem. Alig egy perce vagyunk idebenn. Azt
akarom, hogy a mostantól a végtelenségig következő percek
egyikében se legyek már idebenn.
– Hozok piát – mondom.
– Mi az?
– Piát.
– Mi?
Bepánikolok, és a pulthoz megyek. Kirakom a két könyökömet.
Medvék minden oldalon. Markukban bankókat szorongatnak, és
kényelmetlen szögben dőlnek előre. Macy karja fonódik a hátamra.
A szája a fülembe beszél.
– Jól vagy? – kérdi.
– Jól.
– Pedig nem úgy tűnik, szivi.
Nem akarok itt lenni, de Macy igen. Képesnek kéne lennem, hogy
kibírjam összeomlás nélkül emberekkel egy térben. Inni fogok.
Iszom, és megtanulok a szememmel táncolni. Láttam a Step upot.
Adhatok egy esélyt.
– Jól vagyok.
Channing Tatum vagyok.
Macy kikéri a piát. Két félig narancs, félig vörös koktélt hoz
gyümölcsöstál alakú poharakban.
– Nyugi – kiáltja.
– Nyugodt vagyok – kiáltom.
– Akkor jó.
– Ja.
Két kezembe fogom a gyümölcsöstálat, és bedöntöm magamba a
folyadékot, bármi legyen is az. Narancslé indul meg kétoldalt az
államon lefelé. Macy nevet. A kezembe nyomja a sajátját, azt is
megiszom. A gyomrom morog. Melegség árad szét a rendszerben.
– Gyere – mondja, és én követem a testek közötti keskeny
réseken. Úgy nyílnak szét és záródnak össze a rések, mint a
liftajtók. Átfut az agyamon, hogy ennek semmi értelme. A lábaim
mozognak. A lábaimra hagyatkozom, hogy ne pánikoljak be, és ne
feküdjek le a földre. Nedves vállakról pattanok vissza. Macy egy
kisebb tisztáson megáll, a feje fölé emeli a két kezét, és a csípőjét
kezdi tekergetni. Legszívesebben odalépnék hozzá, és magamhoz
ölelném. Legszívesebben a két melle közé temetném a fejemet, és
eltűnnék innen. De nem lehet. Próbálkoznom kell.

Próbálom hajlítani a testemet, míg Rihanna a szerelemről énekel,

meg arról, a szerelem hogy múlik el. Egyre többen vannak.
Megszólal a telefonom. Hattie az. Fel akarom venni. Próbálok
ösvényt taposni magamnak valami csendesebb részre.
– HALLASZ? – kérdi.
– IGEN.
– ETGAR?
– IGEN – mondom, és közben a női vécé mellett találok egy kis
sarkot, ahová behúzódhatok.
– AZT GONDOLTAM, HOGY BELÉD SZERETTEM, DE CSAK
AZÉRT, MERT JAMEST MÁR ANNYIRA MEGSZOKTAM, ÉS TE ÚJ
VAGY, ÉS NEM T’OM, DE HATÁROZOTTAN NEM SZERETTEM
BELÉD, ÉS NE CSINÁLJUK TÖBBET A TAPIZÁST, MERT
MOSTANTÓL JAMESSZEL KOMOLY EZ A DOLOG.
Nem számítottam rá, hogy felhív, és ezt mondja. Arra se
számítottam, hogy felhív egyáltalán. De boldog vagyok, hogy
megtette.
Oké.
– OKÉ?
– OKÉ.
– OKÉ.
– BOCS, HOGY EGY FASZ VOLTAM, A HÉTEN NEM VAGYOK
TÚL JÓ A MÁSOKKAL TÖRŐDÉSBEN.
– ÉN IS BOCS, ÉS ÉREZD JÓL MAGAD, BÁRHOL IS VAGY, ÉS
KEDDEN TALÁLKOZUNK.
Kicsit megkönnyebbültem. Megyek, és felkapom Macyt.
Megkérem, hogy tanítson meg táncolni. Minden csodás lesz.
Eltűnt. Macy nincs sehol. Nem tudom, mikor történhetett. Nem
t’om, mi ez az egész. Jött egy nő jägermeisteres pisztolytáskákkal,
és vettem tőle három felest. Aztán táncoltam még. Aztán
következett egy dal, amire minden kéz a magasba lendült, és a
kezek között lestem Macy karjait, de nem láttam sehol.
A pultnál ácsorgok. Lime-os mexikói sör van a kezemben,
próbálok lassan, nyugodtan lélegezni. Elképzelem, hogy a tüdőm
tangóharmonika, és a gyászindulót játssza. Lehunyom a szemem, és
Alice-t látom. A kád másik végében ül, nagy Bambi-szemekkel, és a
fejét rázza. Azt gondolom, hogy cseszd meg. Aaron Mathews
megujjazott, és imádtad. Hát most itt vagyok egy londoni
melegbárban, és én is imádni fogom. Mindenkit kurvára kibaszottul
megujjazok. És elfelejtem, hogy egyáltalán a világon vagy.
Elsüllyesztelek.
– Kérsz egy italt? – kérdi mellettem egy pasi. Macy korú lehet, a
farmerdzsekije alatt laza, kék, lyukacsos póló. A haja középütt
elválasztva, mindkét oldalon a füle mögé tűrve. Legszívesebben
elszaladnék, de akkor is szórakozni fogok. Iszonyatosan jól fogok
szórakozni.
– Naná – mutatok véletlenszerűen egy sárga üvegre a pultos
fejénél. A mellettem álló pasas int neki, hogy gyere, és végezd a
munkádat. Piát rendel, fél karjával a pultra könyököl, és felém
fordul. A zsebemen át magamba csípek.
– Alan – mondja, és a másik kezemet felemeli az oldalamtól, és
megrázza.
– Ravasz. Szuper Snoopy.
– Mondd meg a tiédet.
 – Oscar.
Alan elereszti a kezemet. Szokatlanul hosszú ideig fogta. Lehet,
hogy tetszem Alannek? Lehet, hogy mégse. Talán egyszerűen nem
akar egyedül ácsorogni. Mindenki csak ezt akarja. És akkor
álldogálhatunk itt együtt. Macy nemsokára itt lesz. Minden
rendben. Lélegezz.
És szórakozz.
Alan felhajtja az italát, és mondja, hogy igyam meg én is.
Megiszom. Elvisz a pulttól, és közvetlenül mellettem lágyan
riszálni kezd. Lehunyom a szemem. Kényszerítem a karjaimat,
hogy felváltva emelkedjenek és süllyedjenek. Csapatnyi narvált
képzelek el a reggeli tengeren, ahogy próbálnak egymáshoz jutni,
de nem sikerül nekik. Alan felhorkan. A feje úgy mozog, mint egy
rajzfilmen az egyiptomiaké. Nem szeretném felzaklatni, de azt se
szeretném, hogy hozzám dörzsölje magát. A hátamra teszi a kezét.
A lábaimban maguktól megfeszülnek az izmok, szinte fáj.
Szórakozzak.
Katy Perry szól. Alan tátogva énekel. Vigyorog, a szemöldökei
szinte eltűnnek a hajában. Igyekszem rezzenetlen képet vágni,
szórakozni.
– Tisztára tűzijáték vagy, bébi.
Ez meg mi a fenét akar jelenteni? Az az érzésem, hogy sokkal
jobb hasonlatokat is lehet találni, ha mindenáron bókolni akarunk
valakinek. Néha délelőttönként Alice-szel játszottunk hasonlatosat.
Végtelen pezsgőfürdő vagy. Egy dézsányi Nesquik tea vagy.
Délutáni szunyókálás vagy.
Megint itt van.
 És nem is fog elmenni.
Menj innen. Már nem itt laksz. Hívom a rendőrséget.
Szórakozz.
Alannek már áll a fasza. Meg se próbálja leplezni. Úgy böködi a
combomat, mint Amundsen, ha azt akarja, hogy simogassam. De
Alant nem akarom simogatni. Sajnálom. Gőzöm sincs, mit kell
ilyenkor csinálni. Erről nem ír a könyvem. Csak azt tudom, akkor
mit tegyek, ha meg akarna támadni. Tudom, hogy szúrjam ki a
szemét, hogy fejeljem le az orrát és térdeljek bele a tökébe. De azt
nem tudom, hogy akadályozzam meg, hogy egy mosolygó pasas
hozzám dörzsölje magát. Elég hepinek látszik. Elégedettnek.
Szórakozz.
Alan megpörget.
Azon gondolkodom, hogy vajon mi a szórakozás, és az ember
honnan tudja, hogy éppen azt csinálja. Mert ezt nem érzem annak.
De lehet, hogy egyszerűen nem értem a szórakozást. Lehet, hogy
éppen ez a szórakozás, csak épp nekem nem jön be ez az egész, de
nem gáz, mert vannak dolgok, amik bejönnek, például:
• Reggeli Alice-szel a teraszon, amikor meleg van, és
megpróbáljuk összeszedni, hogy az éjjel milyen rossz
dolgokat láttunk, csináltunk, éltünk át.
• Kólás vodkát inni Alice-szel a földrajzórán.
• Amikor Alice…
• Ébredés után maszturbálni. Néha a korábbi álmokra, vagy
régi pornóra, vagy Rashida Jonesra.
 • Az ágyban, jó későn fütyörészni a CSI: New York-i
helyszínelőket.
A joghurt.
A rum.
Macy.
Nem t’om, még mi.
De nem ez. Ez tutira nem.
– Bocs – mondom –, nekem mennem kell.
– Várj – mondja Alan.
– Csá.
– Meghívtalak egy italra.
– Bocs.
Elkapja a karomat. Ház nagyságú medve magasodik fölém, sárga
lapátfogai között nyálfonalak, a szeme vörösborban forog. Mindjárt
szőröstül-bőröstül lenyel. Gyomra katedrálisában halok éhen. Az
apró emberkéim egybekelnek az ő apró emberkéivel. És együtt
olvadunk bele a földbe.
– Ne, kérem, ne.
Az arcomat borosta szúrja. Sikítok. Az ajka az orrom tövében, a
vájaton. Megcsókol. Meg kéne ütnöm. Le kéne szoknom mások
megütéséről. Mások megütése elég terméketlen szokás, legalábbis
ez az érzésem. Nem tudom, mit tegyek. Most kéne jönnie alvó
pasasnak, hogy vezessen. Megegyeztünk. Gyerünk. Bukkanj már
fel.
Alan lerepül rólam. Szétválasztott haja mélyrepül, míg padlót
nem fog. Két férfi magasodik fölé. Egyikük megragadja a gallérját,
valamit súg a fülébe, és a kijárat felé taszítja. Nehéz vagyok. Alan
eltűnik. Tudom, hogy többet nem látom, és ez remek.
Szórakozz.
A földön ülök. Eddig fel se tűnt. Kezek ragadnak meg a hónom
alatt, és Alice jut az eszembe. Itt van. Nincs itt. A két férfi az. Ők
visznek. Átvisznek a vállak közötti kapukon, és hűs levegő csap az
arcomba, a hátamban téglafalat érzek. Egy cigi kerül a számba.
– Köszi – nézek fel pislogva. Az egyik Alan-ellenes pasas kezében
öngyújtó. A tekintete puha, a haját hátrafésülte. A feje felett az
égbolt vörös, mint a hígítatlan Ribena. A dohányzórészen vagyunk.
– Minden stimmt?
– Asszem. Kösz – mondom. Megvakarom a fejem. – Szerintem
részeg vagyok.
Nevetnek.
– Nem vagy meleg, ugye? – kérdi a másik pasas. Kicsi, kerek
szemüvege van és pávakék Ralph Lauren pólója.
– Asszem nem.
Megint nevetnek, és leülnek velem szemközt a betonra.
Háromszöget formálunk. Alexnek és Pablónak hívják őket. Kérdik,
kivel jöttem, és amikor megmondom, hogy Macyvel, róla kezdenek
kérdezősködni. Mesélek a netről. És mesélek Alice-ről. Gőzöm
sincs, mért nevetnek, amikor elmondom, hogy rozmárnak
neveztem. Azt mondják, hogy sokkal kedvesebbnek kéne lennem
Amundsennel, mert nagy eséllyel őt soha nem ujjazza meg Aaron
Mathews.
Alex és Pablo három éve van együtt. Alex meglátta Pablo képét
egy divatújságban, és e-mailt küldött neki. Pablo modell, Alex
pedig napilapokba ír. Van, hogy az Alkonyatból olvasnak fel
egymásnak, és addig nevetnek, míg el nem nyomja őket az álom.
– Levelet kéne írnod – mondja Alex. – Én is írtam az előző
pasimnak. Lehiggaszt, és alaposan végiggondolsz közben mindent,
rendezettebben látod a dolgokat.
– Megpróbálom, kösz.
– De ne küldd el.
– Hallgassátok csak – pattan fel Pablo. Hallgatom. Ismerős
zongoradallam száll felénk a kitárt ajtón át. Felállok. Vanessa
Carlton. Bemegyünk. Odabenn nagy a zaj, mindenki beszél. Az
emberek összekapaszkodnak, izzadtan és összevissza és boldogan
énekelnek, tátognak egymás szájába, mint az oroszlánfókák.
Alex a vállára vesz, én meg átkulcsolom a nyakát. Imbolygunk.
Ordítva énekelek, néha előre, máskor hátrafelé dőlök. Fényes
fáklya vagyok, lobogok. Magas vagyok. Lenézek a fejek kopasz
tetejére. Alex betontömb. Nem fog elejteni. Lehet, hogy mégiscsak
meleg vagyok. Mégse, egy próba elég volt. De azért jól vagyok.
Nem akar mindenki megölni. Talán elfelejthetem a holnapot. Talán
összeköltözhetek Alexszel és Pablóval. Amikor majd a Külvilágba
megyünk, rollerekkel és súlyos fenyegetésekkel kergetik el a
medvéket.
Áll a híd.
Megint zongora.
„Megyek a belvárosban,
sebesen haladok,
mellettem arcok,
hazafelé tartok.”
 Egyszer Alice-ék házával szemben, egy bokorban ülve,
huszonhatszor hallgattam meg ezt a számot. A bejárati ajtajuk és
köztem két fiú állt, meg egy kismotor. A barátnőikről mutogattak
egymásnak meztelen képeket. Mi a picsa gáz van a mellbimbójával,
kérdezte az egyikük. Olyanok, mint az áfonyás muffin. Baszd meg,
mondta erre a másik. Kailey pinája meg olyan, mint egy baconös
szendvics. Felröhögtem. A fiúk megláttak. Kipattantam a bokorból,
és rohantam, míg végül nem éreztem már a lábaimat. Alice
nevetett, amikor elmeséltem neki. Azt mondta, hogy a bátyja
haverjai voltak, és hogy rendes srácok, csak néha gusztustalanok.
Vanessa a dal végére ér.
Alex letesz a földre. Macy pár méternyire van tőlünk, a két keze a
csípőjén, úgy figyel bennünket. Mosolyog. Csókolózunk.
Bemutatom Alexnek és Pablónak. A tenyerét csiklandozom. A
pulthoz megyek, és kikérek négy üveg pezsgőt. A pultos megkérdi,
biztos-e.
– Soha ilyen biztos még nem volt – felelem. Gőzöm sincs, miért
mondom, sőt, lehet, hogy nem is így kell ezt mondani. De
mindegy. Beütöm a PIN-emet, közben a tenyeremmel takarom a
klaviatúrát. Az üveg pezsgőkkel koccintunk. Vanessa Carltonra
iszunk, meg csak úgy, mert mért ne.

Vers Alice-nek 4.

Régóta most először szexelek majd mással, és

kurvára durva lesz, oké? A legrémesebb medve a
földalattin utazás, ha nem vagy itt.
Mindent végigjártunk, száz pennyt hajítottunk bele
a Temzébe, rumot vedeltünk, és bronzoroszlánokat
lovagoltunk meg együtt. Bekented a kezemet,
amikor sebes lett és vörös.
Talán ha valami meleg helyen ütközünk,
nem is lenne már ütközés. Ha gondolod,
küldj nekem légzsákot. Kijön a rohadt vaskos narancsbőrös
combjaidból, te elbaszott buzi picsa.
 29

Vissza a szállodába, a taxiban Macy a vállamra hajtja a fejét, és

elalszik. A haja puha párna a fejemnek. A taxis kérdi, hogy
kellemes éjszakám volt-e, én meg igennel felelek. Elmondja, hogy
a focicsapata ma jól elcseszte. Próbálom felidézni a sporthíreket.
Aztán nem szólok semmit.
– Valaki nagyon álomszuszék – fordul hátra, és jól megnézi
magának Macyt, amikor beragadunk egy brüsszeli távolsági busz
mögé.
Szorongani kezdek, hogy megerőszakol mindkettőnket, gyorsan
felrázom Macyt, és kifizetem a taxist. Kézen fogva gyalogolunk tíz
percet még a hotelig. Az előcsarnokban egy lélek sincs, a recepcióst
nem számítva, aki a Private Eye legfrissebb számával takarózva
szundít a székén. Macy a liftben csukott szemmel áll, és a
derekamba kapaszkodik. A szobában rögtön csinálunk magunknak
kávét, hogy felébredjünk kicsit. Hajnali négy van. Törökülésben
ülünk az ágyon, a tévé megy, parkás, hosszú hajú pasas gyalogol a
Jura-parton, és évmilliárdokat emleget.
– Jártam már ott – mondom. – Földrajztúra volt. Mind berúgtunk,
és kilógtunk a szállodából, úszni. Novemberben, asszem. Én
maradtam a szobában, mert csak az járt a fejemben, hogy az
áramlatok mindenkit kisodornak a nyílt tengerre, és egytől egyig
vízbe fúlnak mind.
Semmi.
– Mért szorongsz ennyire?
 – Gőzöm sincs.
– De most éjjel nem szorongtál.
– Alex és Pablo jó csóka volt.
– De akadnak még ilyenek. Nem minden idegen félelmetes. Ha
hajlandó vagy szóba állni velük, a végén többnyire kiderül, hogy
általában nem azok.
Eszembe jut, ahogy Amundsennel a bokor alatt meghúzódtunk,
amíg el nem csendesedett az eső, és hogy ott ismertem meg
Mabelt. Arra gondolok, hogy a legjobb lenne semmiről se
beszélgetni, de most valahogy olyan érzés, mintha érzelmi
zsírleszíváson lettem volna.
– Másokat meg elrabolnak, és meggyilkolnak.
– De ha nem teszel erőfeszítéseket, sose találkozol azokkal az
emberekkel, akik nem rabolnak el és nem gyilkolnak meg. Például
ha egy bárban találkozunk, szóba álltál volna velem?
– Nem.
– És örülsz, hogy most itt vagyunk?
– Igen.
Kiveszi a kezemből a bögrét, és a magáé mellé teszi az
éjjeliszekrényre. A szája a számhoz ér. A nyelveink birkózni
kezdenek. Macy keze a hajamba siklik. A markom tele van a
szoknyájával. Olyan érzésem támad, hogy kisgyerek vagyok, és
anyukám szoknyájába kapaszkodom, mert dörög és villámlik.
Feljebb csúsztatom a kezem. Az jut az eszembe, hogy ezek a mellek
tejcsárdák voltak. Az jut az eszembe, hogy erre nem kéne
gondolnom. Macy hanyatt dönt az ágyon, és rám mászik. A
szoknyája felcsúszik a combján, és megpillantom a csipkebugyija
alatt feketéllő vénuszdombját. A fenekére csusszan a kezem. Feláll
a farkam.
– Nincs nálam óvszer – mondom.
– Tessék?
A nyakamat csókolgatja.
– Nincs nálam óvszer.
Elhúzódik, rám mered.
– Negyvenhat éves vagyok – mondja. – Nem kell óvszer.
– Én azt hittem, harmincöt vagy.
– Miért?
– Nem t’om.
Leugrik az ágyról, a fürdőszobába megy, magára zárja az ajtót.
Felülök. Nem értem. Szerintem tényleg csak harmincötnek látszik.
De negyvenhatnak semmiképpen nem. Eddig azt hittem, a nőknek
bejön, ha az ember fiatalabbnak hiszi őket, mint amilyenek. Eddig
azt hittem, ennél jobb bók nincs is. Anyunak mindig kiesik a
kezéből az apró, amikor a Tescóban a pasas a személyijét kéri,
viccből.
Lehet, hogy csak vécéznie kellett.
Lehet, hogy szexi fehérneműt vesz fel.
Valami kényelmesebbet.
– Minden rendben? – kérdezem, és arcomat a fürdőszobaajtóhoz
nyomom.
– Jól vagyok – mondja, de elég nehéz kihámozni, mit mond. –
Aludj csak. Késő van.
A hangja sírós. Gőzöm sincs, mit tettem. De valamit rosszul
csináltam. Macy zaklatott, méghozzá miattam. Ezért nem szabadna
másokkal beszélgetnem. Még a kedves emberek is medvék, amikor
borús hangulatot hoznak rád.
Visszamászom az ágyba, a fejemre húzom a paplant. Nem vagyok
fáradt. Iszom egy Tigert a minibárból, és arról olvasok, hogyan kell
biztonságosan leszállni hőlégballonnal, kövekkel tüzet csiholni és
galambot nyúzni.

Macy elfészkelődik a hátamban. Én vagyok a kiskanál. A fejét

odafúrja a vállamhoz, nem mozdul. Néha azt játszom, hogy a világ
a nagykanál, végtelen és áthatolhatatlan várfalként kunkorodik
körém.
– Köszönöm – mondja.
Kinyitom a szemem. Kusza, vörös virágokat és macskákat látok
magam előtt, a tapétán. Nem húztuk be a függönyöket, az ég
feketesége hámlik, már szinte kékes, mint a gázláng a tűzhelyen.
Macy fehérneműben van, érzem a lábamon a combja bőrének
melegét.
– Jól vagy? – kérdem.
– Jól. Bocs, hogy bezárkóztam. Bepánikoltam.
– Ne haragudj.
– Ugyan.
Semmi.
Macy átfészkelődik. A tarkóm szőrét forrón birizgálja a lehelete.
Az egyik karja a mellkasomra kúszik. A lábujjai a talpamat
csiklandozzák.
– Mondhatok valamit, Etgar?
– Persze.
 – Olyan fiatal vagy.
Nevetni próbálok, a fejemet rázom. Macy nem látja, és egyébként
se túl meggyőző. Befejezem a nevetőkísérletet.
– Jó, oké, az vagyok – mondom végül. Furán kifordítom a
kezemet, és próbálok belekapaszkodni a ruhájába.
– Mennyire fiatal? – kérdi. Nem hallatszik dühösnek a hangja.
Csak kíváncsinak és távolinak.
– Tizennyolc.
– Tizennyolc – ismétli. Az ujja a köldökömbe csúszik. Arra
gondolok, remélem, nincs benne semmi. – A tizennyolc az fiatal.
– Tudom.
– Én is hazudtam.
– Miről?
– Hogy üzleti ügyben jöttem. Nincs semmilyen üzletem, otthon
vagyok egész nap. Pókerezem a neten és pornót nézek. Fogalmam
sincs, minek jöttem ide. Részben miattad, részben meg az
otthonom miatt. Érthető ez egyáltalán?
– Igen.
– Van férjem. És nem szóltam neki, hogy eljövök, egyszerűen
csak eljöttem.
Átfordulok Macyre. Úgy szorítja a vállaimat, mintha stresszoldó
labdák lennének. Csak mi ketten maradtunk a világon. A bolygót
felzabálta a zombi-világvége, és csak mi ketten maradtunk életben.
Érzem, hogy valamit még mondani akarna, de nem fogja. Nekem
mindegy.
– Nincs bajom – mondom. – Nem vagyok ideges.
– Az jó.
 Azért nincs bajom, mert őszinteség van végre. Azt hiszem. Végre
nem kell koncentrálnom, és olyan kitalációkra emlékeznem minden
pillanatban, hogy jelzálogügynök vagyok, aki Londonban él. Ha az
ember hazudik másoknak, akkor arra számít, hogy mások is
hazudnak neki. Mint Hattie. És mint amikor Marie-nál
bejelentkeztem. Ha nem csináltam volna azt Marie-val, akkor most
Alice-szel feküdnék az ágyában, épp az Aliz csodaországban
pornómusicalt néznénk, és rumos koktélokat nyakalnánk. Ha
hazudok, akkor mindig szorongok, de leginkább és általában arra
vágyom, hogy mások ne nyaggassanak az igazsággal.
Ráfekszem Macyre, és csókolgatni kezdem. Két kezem a két
halántékán. A tökömet markolja. Eszembe jut, hogy óriási tökökről
beszélt, és igyekszem visszatartani a nevetésemet. Félrehúzom a
bugyiját, és egy ujjamat bedugom a puncijába. Iszonyúan nedves.
Olyan, mint a sületlen szalonna. Az jut az eszembe, hogy létező
emberi lények másztak elő ebből a barlangból. Erre nem szabad
gondolnom. Tanyaház. Eszkimókunyhó. Puerto Ricó-i uszadékfa
kalyiba.
 30

Alice-szal a nappaliban ücsörögtünk a takaró-építmény alatt. Ez

abban a hónapban volt, amikor vagy egyáltalán nem mentünk ki a
házból, a kórházat nem számítva, meg amikor el kellett menni
vodkáért, vagy egész álló nap a moziban lógtunk, és bepicsáztunk a
különböző filmek alatt, amikre még jegyet se vettünk.
Átfordultam, és közöltem vele, hogy vacak egy takaróerőd ez, mert
rozoga, és a mennyezete is alacsonyan van. Alice erre azt felelte,
hogy ez még csak nem is takaróerőd, mert nem amcsik vagyunk.
Azt mondta, a miénk takaróvárkastély.
– Unatkozom – mondta. Az ölemben volt a feje. A képernyőn
Keira Knightley előreszegezte az állkapcsát, és belerúgott egy
focilabdába.
– Szexeljünk? – kérdeztem. Átlag négyszer szexeltünk egy nap.
Eltelt vele az idő, és Alice azt mondta, hogy közben legalább nem
gondolkodik. A suliból kiküldték dossziékban a feladatokat, de mi
papírrepülőt hajtogattunk belőlük, és dezodor-lángszórókkal
felgyújtottuk őket.
– Nem is tudom – felelte. – Akarsz kipróbálni valamit, amit még
nem csináltunk?
– Mit? – kérdeztem, és elképzeltem, ahogy Alice fojtogat, megver
és megkorbácsol. Elképzeltem, ahogy anyu meglátogat a
kórházban, finoman cöcög, és csak vonogatja elnézőn a vállait a
nővérkének, hogy „ezek a mai gyerekek”, mire az már hívja is a
szociális gondozót. – Verést nem akarok.
 – Nem is verésre gondoltam.
– Hanem?
– A minap láttam egy ilyen aranyesős témát. A pasas
úszószemüveget húzott, a csaj meg az arcára engedte.
– Hát nem t’om – nevettem el magamat. – Ez most vicces vagy
undi?
– Szexi.
– Nem, nem hiszem. Nem t’om. Persze csomó dolog volt, amit
előtted nem bírtam volna. Szóval lehet, hogy tényleg az.
Felemelte a fejét az ölemből.
– Mik például?
– Például a cicik. Meg a nyalás.
– Ne nevezd így.
– Hogy nevezzem?
– Nem t’om.
– Fagyinyalás.
– Semmi nyalás.
– Fagyikehely.
– Elhagylak. Hacsak nem próbáljuk ki.
Részeg voltam. Arra gondoltam, hogy még akár vicces is lehet,
vagy legalábbis nem uncsi, vagy valami más, meghatározhatatlan,
de pozitív cucc. Rábólintottam. Bedobtunk egy-egy felest, és
felmentünk a fürdőszobába. Levetkőztem, és belefeküdtem a
kádba. Így legalább gyorsan lemoshatom. Átfutott a fejemen, hogy
belehalhatok-e a pisába. Beszivároghat-e vajon a szerveimbe, hogy
aztán szétrohassza őket.
– Emlékszel, amikor Chris McDowell kádjában voltunk?
 – Próbáltál megöklözni – mondta Alice. – De most maradj
nyugton. Már tényleg nagyon kell. Jó sok lesz.
– Az embert megölheti a pisa?
Lehúzta a bugyiját, a vécére hajította, és átemelte felettem az
egyik lábát.
– Hova irányítsam?
– Nem…
Már pisilt is. Egyenes, vaskos sugárban lövellt ki belőle, olyan
volt, mintha köldökzsinór kötne össze bennünket. Alice az anyám.
Meleg volt a pisi. Viszketni kezdtem tőle. És nem izgatott fel.
Megcsúszott. A lába lecsusszant a kád pereméről, elveszítette az
egyensúlyát, oldalra dőlt, és a számba fröcskölt a pisa.
Felkiáltottam. Elkaptam a csípőjét, és hátralöktem.
– A szám – ordítottam.
– Oké – mondta. Vigyorgott. Leguggolt, és folytatta. Kiszedtem a
kádból, leszorítottam a csempepadlóra, ráültem a hasára, és erősen
szájon csókoltam.
 31

Negyed tizenegy. A fejem üres. Aztán már nem az. Tizenegykor

kijelentkezés. Macy alszik. Próbáltam nézni, ahogy alszik, mert a
filmekben a romantikus pasik mind ezt csinálják, de szuperuncsi
volt, inkább abbahagytam. A nap ezerrel felébredt, és az ég hozza a
ma aztán jó meleg lesz kéket. Az ablaküveg kicsit bepárásodott.
Bekapcsolom a tévét. Macy halkan sóhajt. De nem ébred fel.
A kopasz ott van a tévében. A műsorvezető társával együtt
hahotázik, mert a csaj a mellesleg helyett azt mondta, hogy
mellyesleg. Aztán egyenesen rám néz, és dumálni kezd. A csaj
belekortyol a kávéjába, megint nevet, és barna spricc teríti be a
képet.
– Legyen – mondja a kopasz. Egy sportcsapat megverte ezt a
másikat. És valakinek még mindig nem bukkantak a nyomára.
Valahol valaki hazudott valami uncsit és érdektelent. Egy személy
megütött egy másikat – felkelek, fogok egy narancslevet a
minibárból. Az ágy szélére ülök, az arcom egészen közel van a
képernyőhöz, úgy nyitom ki az üveget. A kopasz megérinti a
fülcimpáját.
– Újabb híreink szerint Etgar Allison és Macy Anderson
kapcsolatában sor került az elhálásra, egy viharos éjszakát
követően, mikor is hősünk barátságot kötött egy homoszexuális
párral, és hármat kortyolt egy üveg pezsgőből, melynek
tartalmával utána nem helyénvaló módon Forma−1-es győzelmet
próbált diadalmasan megünnepelni – mondja, mire elmosolyodom,
mert erre nem is emlékeztem. A narancslé csíp, idegen íze van. – A
bordakosarában Alice Calloway miniatűr hasonmását fedezték fel.
Forrásaink szerint a babácska egyre csak zsugorodik, és a folyamat
soha nem áll le. Egy korábbi kommünikében Allison zeppelinhez
hasonlatosnak vallotta magát, és hozzátette, hogy „máris sokkal
jobban van, köszöni szépen”. Alice Calloway-jel a személyes
konfrontáció még hátravan, és egyelőre nem világos, hogy
egyáltalán sor kerül-e rá.
Kikapcsolom a tévét, az ablak elé állok. Mellényes férfi pakol le
műanyag rekeszeket egy teherautó hátuljából. Alacsony, de a karjai
hosszúak. Ketten bicajoznak el bérelt bicajon.
Legalábbosat játszom. Nem vagyok borús, nem is kell annak
lennem. Így megy:
Legalább létezik még emberi lény, aki szexelni akar velem.
Legalább vannak még más lányok is a világon.
Legalább jó sok holnap lesz még.
Macy ásít, és hátraveti a paplan sarkát. Nem mozdulok el az
ablaktól, mert azt szeretném, ha mögém lépne, és átkarolná a
derekamat, mint a filmeken. A hajamba temeti az arcát. A kezét a
kezembe fonja. A mellényes fickó az inge ujjába törli a homlokát.
Megfordulok, és egyszeriben mintha betonba kötne a testem.
Macy felkarjain és a mellkasán tálka nagyságú lila
zúzódásnyomok. Látja, hogy látom. De nem szól semmit. Az egyik
sötét foltra nyomom az ujjamat a bordáin, gyöngéden
körberajzolom, és azon tűnődöm, hogy lehetséges-e egyszerre
ennyi helyen fizikai fájdalmat érezni.
– Téged is kiraboltak? – kérdem.
 – Mondhatjuk.
– A férjed rabolt ki?
– Reggelizzünk. Ha nem eszel, később rosszul leszel.
– Nem akarsz a férjedről beszélni.
– Nem – lép vissza fintorogva az ágyhoz. Felveszi a kapucnis
felsőjét, és a fejére húzza a kapucniját. Leül. – Ne haragudj –
mondja, és két kézzel nyúl felém, hogy gyere, bújj hozzám. – Nem
szeretnék róla beszélgetni. Most nincs itt.
– Azt tudom – mondom, és az ölébe kucorodom, a fejemet a
mellére hajtom. – Annyira sajnálom. Én akarok a férjed lenni. És a
házunk egy fán lehetne.
– Igen, egy mamutfenyőn, és nem lenne hozzá létra.
– Aprócska repülőkön repdesnénk körbe.
– Pont úgy.
– Én fezt hordanék a fejemen.
– Ha szeretnéd.
– Te meg kezeslábast.
– Kezeslábast? – nevet nagyot, pislog, majd bólint. – Igen, én
meg kezeslábast hordanék.

A vonatom egykor indul. Macy járata hatkor. Egy Ellen’s nevezetű

kávézó előtt üldögélünk fémszékeken. A levegő olyan tiszta és éles,
mintha valahol Európában lennénk. Párizsban vagy Berlinben. A
fejünk felett felhők kergetik egymást. Emberek rohannak el
előttünk mindenféle helyek felé, ahol mindenféle dolgokat kell
tenniük. A cipőiket nézem. Olyan fényes cipők. Végtelen hálát
érzek, hogy egy pillanatot sem kell azzal vesztegetnem az
életemből, hogy cipőt fényesítgessek. Fel nem foghatom, miért kell
a cipőknek fényeseknek lenniük.
Egy pincérnő jelenik meg tálcával, amiről lepakolja elénk a
rendelésünket. Mindketten tejeskávét kértünk, pirítóssal.
Beleharapok, de kiderül, hogy nem is vagyok éhes. Rágyújtok.
Macy csendben eszik, csak néha néz fel, ilyenkor a kézfejébe törli a
száját.
Galambraj gyülekezik előttünk a járdaszegélyen, hogy versenybe
induljon a morzsáinkért. A legtöbbnek van valami sérülése, csorba
a csőre, vagy hiányzik a lába. A szárnyaikkal csapdossák egymást.
– Te nem szeretnél szárnyakat? – kérdi Macy.
– Nem. Elég kínos lenne. Mindenki megbámulna. Én inkább azt
szeretném, ha magasabb lennék.
– Ez butaság. Pont jó vagy így.
– Te is – kortyolok a kávémba. Elnyomom a cigimet. – Most hogy
lesz?
– Nem tudom.
– Elszökhetnénk Franciaországba. Vagy Kubába. Vagy a Húsvét-
szigetre – mondom, és elképzelem, hogy egy vízhatlan ponyvatető
alatt éldegélünk egy gigászi kőfej árnyékában. – A Húsvét-szigetre
inkább ne.
Macy lefejti egy darabka pirítós héját, és a galamboknak hajítja.
Azok heves lökdösődésbe kezdenek, válogatás nélkül gyepálják
egymást.
– Tudod, mi lenne a legjobb? – kérdi.
– Mi?
– Ha visszamehetnék az időben, és veled nőhetnék fel – mondja.
 Megpróbálom elképzelni. Egy kisebb, simább bőrű Macyt látok,
ahogy gint iszogat a karácsonyfa tövében. Nem illünk egymáshoz.
Lepattint, ahogy Alice is, és ez valahogy nem jön be.
– Félsz hazamenni? – kérdem.
– Igen.
– Mit fog tenni a férjed?
– Nem tudom.
– Dühös lesz? – Macy nem válaszol. A szemeiben látom a férje
alakját. Púpos, vörös ember széles vállakkal, a kezén gyűrűk. Úgy
püföli a mellkasát, mint egy pávián. – Ne menj vissza.
– Muszáj.
– Nem, nem muszáj. Olyan nincs, hogy muszáj. Mindannyian
meghalunk, szóval szarj le mindent.
Macy elmosolyodik.
– Még mindig részeg vagy – mondja, és áthajol az asztal felett.
Egy csókot nyom a két szemöldököm közötti részre.
– Találkozunk még valaha? – kérdem.
Macy nevet, ez nem egy gonosz kis nevetéssel.
– Hagyd a melodrámát, ez nem egy film. Persze, hogy
találkozunk.
Ha ez most egy film lenne, hirtelen minden elfeketedne, és már
csak egy mondat hirdetné a nézőknek, hogy boldogan élünk, míg
meg nem halunk, és futna is a stáblista.
Macy előveszi a mobilját, gombokat nyomogat rajta, és elteszi.
– Maradjunk még egy éjszakára – mondja.
Beleszédülök.
– Komolyan?
 – Igen, komolyan.
– És hol alszunk?
– A szállodában.
A nagyi pénzére gondolok. A halálára gondolok meg a sajátomra,
hogy az is eljön majd, fájdalmasan és észrevétlenül, valamikor,
sok-sok nap múlva. Egész végtelen vár még ránk, hogy egyedül
legyünk.
– Vagyis akkor van még egy egész napunk?
– És egy egész éjszakánk.
– Mit csináljunk?
– Amit csak akarunk.
Úgy döntök, megéheztem, és megeszem a pirítósomat. Macy is
végez a sajátjával. A galambok balhéznak, az ég megtelik
színekkel, és próbálok mindenféle búvóhelyet kitalálni magunknak.
 32

Egymással szemben állunk félmeztelenül, a mellkasunkhoz szorított

tigeres dobozzal. Az új szállodai szobánkban az ágyon állunk.
Olyan az oldala meg a hasa, mint azoké a nőké a filmeken, akik
meztelenül úsznak, és az összes többi szereplőben komplexusokat
ébresztenek, hogy azonnal fogyókúrázni is kezdjenek. Macy
biccent. Megrázom a fejemet.
– Képtelenség – mondom. – Először te.
Kiissza az utolsó korty sört is a dobozból, és a földre hajítja. A két
karját kitárja, mint Krisztus a kereszten. A cicijei alatt kockás
izmok dudorodnak.
– Neked kell először.
– Mi lenne, ha egyikünk se lenne az első, hanem egyszerűen csak
bemásznánk együtt a paplan alá, és David Attenborough-t néznénk?
Imbolygok. Egy kis Tiger bukik ki a szám sarkán, lefolyik az
államon, végig a nyakamon és a mellkasomon.
– Te kérdezted, hogy mit szeretnék. És én ezt szeretném.
– Azt hittem, majd valami olyasmivel jössz, hogy üljünk fel a
London Eye-ra, vagy zabáljunk egész nap sajtos ropogóst, és
bámuljuk a tévét.
– Vagyis szerinted kövér vagyok?
– Mi van? Nem. Nem vagy kövér. De, kövér vagy.
Erre rám veti magát, az oldalamba vájja az ujjait, és csiklandoz,
olyan vadul, hogy a földre zuhanok. Addig sikoltozom és
csapkodok, míg végre abbahagyja. A feje a kulcscsontomon pihen,
az enyém meg az éjjeliszekrény mellett.
– Akkor? Megcsinálod? – kérdi.
– Legyen.
Újra felállunk egymással szemben. Lassan visszaszámolok tíztől.
Amikor hathoz érek, Macy megállít. A köldöke feletti fehér bőrre
mutat, lehunyja a szemét, és kimondja a nevemet. Kifújom a
levegőt.
Gyomron vágom Macyt.
Eddig még soha ilyen nagyot nem húztam be senkinek. Nem
akartam ennyire nagyot most se. Az a hang utána olyan, mintha
egy kisgyerek csapódna be a betonba háromemeletnyi zuhanás
után. Én legalábbis így képzelem. Macy összerogy a szőnyegen,
összegömbölyödik. Mellégömbölyödöm.
– Ne haragudj – mondom. – Ne haragudj, rosszul csináltam.
Felém fordul, mosolyog, és megfogja a kezemet, tenyérrel arra a
helyre teszi, ahová behúztam neki. Elképzelem, ahogy több száz
emberke vándorol ki az ujjaimról, begyalogolnak a pórusaiba, és
tábort vernek. Elképzelem, ahogy megalapítják a postahivatalukat,
hogy később, amikor borúsabb idők szakadnak ránk, tarthassuk a
kapcsolatot.
Macy megcsókol.
– Most te jössz – mondja.
Felállok. Próbálom felidézni, hogy az-e a jó, ha az ember
megfeszíti az izmát, vagy épp ellenkezőleg, el kell lazítani, de nem
jut eszembe, így végül abban maradok, hogy megfeszítem, mert
úgy jobban néz ki. Persze még így se túl fényes. Összesen kilenc
szőrszál hídja kapcsolja össze a köldökömet a farmerem korcával.
– Oké, csináld,
És csinálja is.
Az ökle minden levegőt kiprésel a testemből, előrezuhanok, és
arra gondolok, hogy most akkor hányni fogok-e. A szemem előtt
lila csillagok és sárga bolygók keringenek. Szédülök. Úgy szorítom
a két kezemet a hasamra, mint a háborús filmben a katona, aki
nem akarja, hogy kibuggyanjanak a belei.
– Segítség – mondom. – Gyermekbántalmazás.

A metrón Macy bedugja a kezét a pólóm alá, és a zúzódáson

nyugtatja. Olyan ismerős érzés a tompa lüktetésben. Senki se figyel
bennünket. Mindenki a saját lábfejét bámulja. Macy arcához
nyomom az arcomat.
– Száz százalék, hogy határozottan és biztosan ezt akarod
csinálni? – kérdezem.
– Igen. Olyat akarok, aminek értelme is van.
– De fájni fog.
– Annyira nem, mint a gyomorba vágás.
Húsz perc után szállunk le, és egyetlen szó nélkül gyalogolunk
végig a viktoriánus házsor előtt, a foltos járdán. Már látjuk. Macy
idetelefonált, a recepcióslány tudja a nevünket. A nyakában
szemüveges bagoly lóg.
Kitöltünk két papírt, és egy férfi érkezik, bemutatkozik, hogy
Mitchnek hívják.
 – Mit szeretnének? – kérdi. A bal szeme alatt felfordított esernyő
van, a kezén egy fecske, az ádámcsutkáján meg egy tigris.
Hátrálok.
Felhúzom a pólómat, biccentek, majd visszaengedem.
– A zúzódás körvonalait – mondom. – Legyen szíves.
Semmi.
– A zúzódást. Feketével?
– Igen.
– Jó.
Egy óriási székhez megyünk. Mitch int, hogy vegyem le a
pólómat, én meg leveszem, és közben rémesen aprónak és méreten
alulinak érzem magam. Neki nem tűnik fel. Hozzávetőlegesen
leborotválja a nem létező szőrömet egy eldobható borotvával.
– Miért épp ezt szeretnéd?
– Ümm.
– Én egyszer ümmögtem. Megmutatom – mondja, felhúzza a
nadrágja szárát, és egy spriccelő, lila faszt mutat a lábán, aminek
szeme és rúzsos szája van. Duzzadó erek, szőr és vágások vonalai
futnak rajta összevissza.
– Hű, de állat – nyelek nagyot. – Nagyon állat tetkó.
– Nem igazán.
– Nem, persze. Igen. Egyáltalán nem állat. Közepesen állat. Nem
állat és nem nem-állat.
– Ja – pislog, és a fejét ingatja. Azt gondolja, hogy beteg vagyok.
És tényleg beteg vagyok. Többek között Macy betege.
– Készen állsz?
– Készebb nem is lehetnék.
 – Igen vagy nem?
– Igen.
Gélt ken a tintára, és elindul a zúzódás körvonalán. Nem olyan
fájdalom, mint amilyenre számítottam. Olyan, mint egy kis égő
csík. Nézem, ahogy kanyarog a vonal, és melegséggel tölt el, hogy
soha nem fog onnan eltűnni. A bőröm megnyúlik majd, és
lehámlik, és a csontjaim is nőnek, de ennek a zúzódásnak a nyomai
maradnak, amilyenek voltak. Macy mögöttem áll, a keze a
hajamban.
– Kész is – mondja alig pár perc múlva. – Most az anyukád jön.
– Nem az anyukám.
Macy nevetve rázza a fejét.
– Ezek a gyerekek! Egy bizonyos kor után legszívesebben már
meg se ismernék az embert – mondja Macy vigyorogva. Mitch
elmosolyodik, és úgy csóválja a fejét nekem, mintha az ő fia
lennék. Nem az ő fia vagyok. Apa fia vagyok.
Amikor Macyé is kész, a tükör elé állunk.
– A tiéd olyan, mint Alaszka – mondja Macy.
– A tiéd meg, mint egy panda – mondom, és azt képzelem, hogy
ezek a szavak egy-egy legyőzhetetlen szuperhős nevei.
 33

A szálloda közelében, egy trafikban veszünk sört, papírt, ollót,

ragasztót és pár lakberendezési újságot. A szobában egyből
levetkőzünk, és bemászunk az ágyba, lehámozzuk a celofánt is a
tetkóinkról. A paplanokból sátrat építünk az éjjeliszekrények
segítségével. Ülünk a sátorban, és megérintjük egymás arcát. Én az
állát veszem a két kezembe finoman, mint egy hörcsögöt. Macy
elkapja a csuklómat, és kéri, hogy várjak egy kicsit.
– Jó. Az első szabály az, hogy a sátoron kívül nem létezik semmi
– mondja.
– Még Cher Lloyd se.
– Főleg Cher Lloyd nem.
– Csaó, Cher.
– A második szabály, hogy csak az újságokban lévő cuccból
dolgozhatsz – tűr be egy hajfürtöt a füle mögé. A félhomályban
olyan az arca, mint egy szépiázott fotó. – De azt úgy rendezed el,
ahogy csak akarod.
– Hírességek lehetnek rajta?
– Igen, de smacizni tilos velük.
– Eszembe se jutna.
Előrehajol, és megcsókol.
– Jó, akkor itt vannak a képek, úgy kapcsoljuk őket össze, ahogy
kedvünk tartja. De ne csak kettőnkről szóljon a dolog, hanem rólad
külön is. Munkát kell szerezned, tudod.
– Igen, hogy eltartsalak.
 – Igen.
– Jó.
– Készen állsz?
– Igen.

Frissen és hirtelen ébredek majd egy tópart- és vajszagú szobában.

Te a hátadon fekve alszol még. Megcsókolom a szemöldöködet,
kimegyek a konyhába, kávét fogok iszogatni, mert a bájos
robotszolgálónk, Dolores, már el is készítette. Az üres mosogatónk
mögötti ablakon borsmentaszín reggelre látok, ami a végtelen,
nyugodt óceán felett bontogatja szárnyait.
A csónakokra gondolok, a lábadra, és a fürdőszoba-felújításra.
Lustán végigjáratom az ujjaimat a naptár egymást követő
napjain.
Sarah lakodalma. Tom szülinapja. Katie keresztelője. Indulás NY-ba.
Vissza NY-ból. Fogorvos. Tévéinterjúk. Lovaggáütési ceremónia.
Hamarosan indulok dolgozni.
Az a munkám, hogy ülök egy kipárnázott zugban, félkész
filmeket nézek, és változtatási javaslatokat teszek.
Több ölelés. Kevesebb rák. Ide egy vicc lamantinokról.
A kollégáim csendesek és komolytalanok. A hivatalos utazásokon
közös szobában szállunk meg, veszedelmesen magas tornyokat
építünk az ágybetétekből, és onnan ugrálunk. Kifosztjuk a
minibárokat, és durván őszinték leszünk egymással.
Robert Pattinsonnal minden második hétvégén teniszezni járunk.
Hihetetlenül erős a szervája. A meccsek utáni italozás közben
egyhetes kempingezést tervezgetünk az Olasz-Alpokba. Hetet-havat
összehordunk, hogy a vádlink mikorra lesz olyan szíjas, mint a
medvebél.
Neonfény villódzik a szemerkélő esőben. A sofőröm hoz haza.
Sebastiannek hívják. Él-hal a szusiért, a latexért és Sion Sono
filmjeiért. Még megállunk, hogy vegyünk egy kis mandarint, aztán
agyő, nagyváros. SMS-ezek neked, küldök egy képet: Sebastian
tarkója, és én magam a tükörben.
A házunk a legközelebbi épülettől hatvan kilométernyire áll, az
erdőben. Cseppet sem hivalkodó, de több fát magában foglaló
épületegyüttes. Különböző nagyságú, méretes faépítményekből áll,
amelyeket függőhidak kapcsolnak egymáshoz.

– Stop – mondom. – És a gyerekeid?

– Most semmi más nincs a világon, tudod.
– De folyton azt képzelem, hogy valahol, ahol te nem vagy ott,
lassan éhen halnak.
– Elrabolták és megölték őket.
– Az már túl sok lenne.
– Elrabolták őket, és azóta sincs róluk semmi hír.
– Oké.

A bejárati híd kellős közepén fogadsz. Miközben ölelkezünk,

veszettül rázni kezdem a függőhidat, te meg sikoltozol, és kérlelsz,
hogy hagyjam abba, de csak viccből mondod, és nem hagyom abba.
Késő este a kád két végében ülünk majd egymással szemben,
rumot iszunk, és direkt ferdén idézgetünk filmekből. Megmossuk
egymás haját. Finoman kinyomogatod a hátamon a mitesszereket,
és megnyugtatsz, tök normális, hogy van, és nem fordul ki a
gyomrod.
Nytolt falunk majd, és tizenöt órákat alszunk egyhuzamban. A
nagy esőzések alatt mozdulatlanná dermedünk, visszafejlődünk.
Állati hangokkal és kézszorítással kommunikálunk.
Meleg napokon némán hagyod, hogy naptejet kenjek az arcodra.
Cigizünk majd, és faágakkal csapkodjuk egymást, ami pont annyira
fáj, hogy vicces legyen, de nyoma ne maradjon. Lekváros kenyeret
eszünk és bolti gyümölcssalátát.
Kötni kezdesz, készítesz egy ruhadarabot, amiről váltig állítod,
hogy lovagi köntös, aztán a maradék fonalat elajándékozod.
Felmondunk a munkahelyünkön, és egy politikailag stabil
országban telepedünk le, ahol az emberek délutáni sziesztát
tartanak, és szabadtéren esznek. Megtanulunk bridzselni, jógázni és
pipával búvárkodni.
Ugyanakkor halunk meg.

– Nem bírom Dolorest – mondja Macy. – Dolores nem kell. Áll tőle
a hátamon a szőr.
– Oké.
Felkacag, és ráborul a nedves kollázsok kupacára. Megfogom a
két karját, hempergünk, az éjjeliszekrény a földre zuhan.
 34

Mikor végzünk, széthúzzuk a függönyöket, és a párnákat

feltornyozzuk, hogy kényelmesen elhelyezkedhessünk. Kihívó
öltözékű emberek seregei áradnak ki az utcára, és a házak izzani
kezdenek. Azon gondolkozom, hányan lehetnek azokban az
épületekben, de aztán leállok, mert túlságosan sokan vannak.
Bekapcsolom a tévét.
– Mit szeretnél nézni? – kérdem.
– Fogalmam sincs.
Az Igazából szerelem megy, de már elég régóta, mert Colin Firth
épp elrepül a marseille-i portugálokhoz lányt kérni. De nem váltok
csatornát. Nem tudok odafigyelni.
– Szerinted van értelme az őszinteségnek? – kérdezem.
– Nem, nincs – rágja Macy a körmeit. – Hogy érted?
– Úgy általában.
Macy nagyot sóhajt, összezuhan.
– Nincs – mondja. – Azzal csak tönkretennénk mindent. Semmi
értelme, hogy tudd, hogy egy suliban dolgozom, vagy hogy egy
Saxóval járok, mert igazából nincs köze hozzám meg hozzád meg a
most-hoz, ami őszintén szólva… nem, ez az egész elég hülyén
hangzik.
– Nem hangzik hülyén.
Nem értem, miért mondja, hogy Saxóval jár, ha nem akarja, hogy
tudjam, hogy Saxóval jár.
– Fogalmad sincs az egészről.
 – Soha nem mondasz hülyeséget.
Kivéve, amikor gigászi tökökről dumálsz.
– Ma boldog vagyok.
– Én is.
Semmi.
– Hm. Szóval egy suliban dolgozol – mondom végül. – Nem azt
mondtad, hogy nem dolgozol? Hogy otthon vagy?
– Ünnepekkor. De nem érzem, hogy bármi jelentősége lenne,
úgyis mindenki mindenkinek hazudozik folyton. Sokkal jobb az
nekünk, ha együtt hazudozunk egymásnak.
Hattie jut az eszembe. Nagy, színes bőségszarunak képzelem el,
szamár alakú és díszes, és mindenki csapkodja meg ütögeti, hogy
kiboruljon végre belőle a sok finomság, amilyen finomságot soha
senki sehol nem kóstolt még.
– Ja, egyetértek.
– Szeretnél mondani valamit?
Hátraszegem a fejemet, és ránézek. Túlságosan is higgadt és
mozdulatlan, mintha nem is igazi lenne, olyan, mint egy fenséges
nyugalmat árasztó indián isten rézfeje. Nagyot nyelek.
– Tizenöt éves vagyok – mondom.
– Nem vagyok hülye – mondja nagy sóhajjal.
– Nem, tényleg annyi vagyok.
– Úgy értem, eddig is tudtam.
– Ja.
– Feladom magam, és megyek a börtönbe. Nyolc évet kapok. Tele
lesznek velem a címlapok. Azt írják majd, hogy egy szállodai
szobába csábítottalak – fészkelődik, a feje a köldökömön, oldalra
fordulva, az arca ér a hasamhoz, és közben rám néz.
– De még csak nem is vettél meg. Én fizettem mindent.
– Azt mondják majd, hogy manipuláltalak.
– És tényleg?
– Még az is lehet.
Elnémítom a tévét.
– A börtönben a nem pedofil rabok savat öntenek a pedofilok
arcába.
– Majd azt hazudom, hogy gyilkos vagyok.
– Nem akarom, hogy ezt tegyék veled.
– Tudom – mondja, rám csusszan, letolja a bokszeralsómat, és a
mennyezeti világítás szikrát vet a hajában.

Reggelre Macy nincs sehol, csak egy kis cetlit hagyott: Nem nagyon
lett volna kedvem búcsúzkodni. Bocs. Este beszéljünk.

Hazafelé a vonaton levelet írok, és elalszom. Döglött kutyákkal

álmodom meg egy szafariról és hurrikánokról.

Vers Macynek 1.

Ha jönne a zombi világvége

amiben zombi lennél te is
ennék három Galaxyt
hat bögre teát innék
ez lenne a terv
és valami jól látható
de azért kényelmes helyen
meghúzódnék
és igyekeznék nem lefejezni téged
és nem megakadályozni, hogy
megfertőzz a zombivírussal.
NEGYEDIK RÉSZ

Anyajegy
 35

Huzatos a ház. Nyitva hagytam a hátsó kert ajtaját Amundsennek,

aki egyébként az ágyamban alszik, és a szőnyegemre vedlett.
Bocsánatot kérek tőle. Liheg, és nyáladzik, és a szemöldökömet
nyalogatja. Elmagyarázom neki, hogy előbb kitakarítok, és utána
elmegyünk sétálni. Van mit takarítani. Mindenütt üres üvegek meg
mosatlan tányérok és a linóleumon üvegszilánkok. Nem rémlik,
hogy eltörtem volna valamit. Csekkolom Amundsen talpait, hogy
nem vágta-e meg magát, de ép és egészséges. Él. Két
szemeteszsákot töltök meg a szeméttel, és a mosogatnivalót egy
kupacba halmozom, hogy majd később elmosogatok, de persze
tisztában vagyok vele, hogy úgyse.
Felforr a víz.
Csinálok egy Nesquik teát, és a kanapén iszom meg a kutyaszőrös
takaró alatt. Megy egy film egy férfiről meg egy nőről, akik
egymásba szeretnek, és aztán a nő eltűnik, a pasi meg próbál a
nyomára bukkanni. Nem tudja, hogy elrabolták-e, vagy megölték.
De mindenkinek csak azt hajtogatja, hogy el nem szökhetett. Eladja
mindenét, a házát, a kocsiját, és nyomozókat bíz meg. A végén újra
megjelenik a nő, és azt mondja, hogy szereti, és összeházasodnak.
Azt nem árulja el, hogy hol volt. Asszem, elég ostoba film. De
lehet, hogy lemaradtam valamiről. Viszont eléggé beálmosít, mert
a végén már marha sokat mosolyognak. Olyan érzés, mintha az
elmúlt négy nap negyven napon át tartott volna. Most házasodnak
össze, egy parkban. Törvényes így egyáltalán? Már majdnem
elalszom, amikor Amundsen zaklatni kezd, hogy menjünk sétálni.
Ásítok. Megnézem a mobilomon, hány óra.
– Ha tíz percet kibírsz még, találkozhatunk Gombával.
Felmászik mellém a kanapéra, és az ölembe teszi a fejét.
Maradt egy egész kevés a whiskyből. Össze kell szednem magam.
Mennem kell, hogy bocsánatot kérjek Aslamtől. Egy hátizsákba
összerakok egy memory sticket, tele Greta Gerwig mumblecore
független filmekkel, apu kökényvodkáját, epres Nesquiket és négy
Typhoo teafiltert (mert Aslaméknál szálas tea van, ami elég trágya
ízű a Nesquikkel). Amundsen fáradt. A karosszékben alszik.
Belekotrok egy konzervet a táljába, és lelépek.
Aslam az apjával meg az öccsével lakik a domb tövében, a temető
mellett. A ház előtt nem áll kocsi, vagyis az apja nyilván dolgozik.
A szelektív kukát az oldalsó kapuhoz tolom, és bemászom a kertbe.
Odaosonok a betonjárdán a konyhaablakhoz, benézek: teli hamutál,
félig üres üveg rozé, csoki macskanyelv, de Aslam sehol. Vajon ki
ivott buzibort? Felpöccintem az ablakot, és becsusszanok a
nyíláson. A mosogatóban érek földet.
Biztos a szobájában van, számítógépeket rak össze. És tutira
fülhallgató van a fején. Mögé lopakodhatok, és ráhozom a szívbajt.
Akkor majd felpörög, hogy mehet kórházba megint, és megbocsát.
Tavaly egy hétig feküdt a St. Jamesben, mert eltörött a
kulcscsontja. Azt mesélte, hogy kurvára királyság volt. Ingyenkaja
és dögös nővérkék.
Iszom egy nagy korty rozét, és eszem egy csokinyelvet, aztán
felmegyek az emeletre. Aslam szobája a nagy háló utáni ajtó.
Thayyab mindig mindenféle megjegyzéseket irkál, amiket a bátyja
ajtajára ragaszt, attól függően, épp hogy vannak egymással. A mai
cetlit zöld kihúzóval írták.
buzi nagy faszfej szobája
Finoman betaszítom az ajtót, és megtorpanok. A függönyöket
behúzták, az ágy mellett rövidlátó selyemhernyógubóra
emlékeztető rizspapír állólámpa ég.
Azon nyomban testi tüneteim lesznek. Rosszul vagyok.
A mellkasom összeroppan.
Az agyamban lüktet a vérem.
Alice hátát látom, őrülten jár fel-le. Meztelen, csak egy műanyag
csat fogja össze a haját a feje tetején. Gondolom, hogy rendesen
leszophassa. Szex-jajgatásokkal sikongat, mint egy horkoló
oroszlán. A dereka két oldalán Aslam ujjainak a hegye jelenik meg.
Annyira szorítja, hogy a végén elfehéredik sorjában minden ujjvég.
Egyszeriben elpárolog a letörtségem. Olyan érzés, mintha
mindenütt ott lennék. Leveszek a könyvespolcról egy cserepes
virágot, és feléjük indulok. Aslam észrevesz, mielőtt még odaérnék.
Felordít, és felugrik. A lány a mellére rántja a paplant.
A lány nem Alice.
Nem ismerem.
Dögös.
Minimum nyolcas.
– Etgar – mondja Aslam.
– Huhh.
– Mi a faszom bajod van?
– Hányni fogok.
 Hozzám vág egy kukát, elkapom. Az elmúlt négy nap bukik
vissza a számon. Az elmúlt négy nap savanyú neonszín kása. A
gyomrom lüktet és vonyít. Kinyitom a szemem. A kuka drót
papírkosár volt. A hányásom kupacokban a szőnyegen.
– Meg akartál ölni? – kérdi Aslam.
– Nem.
– Mert marhára olyan, mintha meg akartál volna ölni, ember.
Leteszem a kukát.
– Azt hittem, Alice.
– Még csak nem is hasonlít Alice-re.
Igaza van. Az orra hosszabb és alig van szemöldöke.
– Már tudom, hogy nem Alice. Kicsit mintha részeg lennék.
– Ő Amy. Már meséltem neked Amyről.
Oda kellett volna figyelnem. Rá kellett volna kattintanom a
linkekre, amiket átküldött. Segítenem kellett volna, hogy a
Monopoly-partin összejöjjön vele.
– Ó.
– Etgar, ez itt Amy; Amy, ő Etgar.
Kezet rázunk. Amy halkan nevetgél, és gőzöm sincs, mi ez az egész
mosollyal néz. A keze izzadt a szextől.
– Azért jöttem át, hogy bocsánatot kérjek. Bocs. Hoztam
Nesquiket meg Greta Gerwiget.
– Jesszus. Szuper. Gyorsan behúzok neked egyet, és akkor egál
lesz. És állj le a dilivel. Lehet, hogy nem kellett volna erőltetnem,
hogy előbújj a házból. Csak így olyan uncsi, mert senki se akar
velem bandázni.
Amy kissé kényelmetlenül fészkelődik.
 – Jaj – mondom. – Bocs. Fejezzétek csak be.
– Már lekonyultam – mondja Aslam, Amy meg nevet. –
Felöltözünk inkább. Hoztál mást is inni a Nesquiken kívül?
– Kökényes vodkát.
– Az meg mi a szar?
– Az olyan… hát. Telenyomod a vodkát bogyókkal, és elfelejted a
cuccot.
– Cukiság – bólint Aslam. – Mosd meg az arcodat, és kapcsold be
a tévét.
– Jó. Kösz. És bocs.
Lemegyek. Szédelgek, és lelkes lettem, hogy itt ülhetek a
melegben, berúghatok, és filmezhetek. Semmi rossz nem történhet
ezek után. Már most részeg vagyok. Azóta ki se józanodtam,
amióta valamelyik nap inni kezdtem. Hírek. Még több szarság
történik a messzeségben. De a kopasz nincs itt. Nyugdíjba ment. A
mediterráneumban nyitott egy rumoldát a feleségével.
Aslam DVD-tárolójához megyek. A Macskarisztokratákat
választom. Tele van énekkel, és a végén senki se hal meg. Alice-
szel soha nem néztük meg. Aslam az egyetlen, akivel lehet Disney-t
nézni.
Aslam hoz felespoharakat, elhelyezkedünk a kanapén a puha
párnák között, és egy szétcipzárazott hálózsákot húzunk magunkra.
Constavlos a fotelbe kuporodik. A film közben dumálunk. Amy
némelyik dalt énekli is közben, és arra jutok, hogy bírom. Elmeséli,
hogy egyszer csinált egy videót magáról, ahogy a „Mindenki
macska akar lenni”-t énekli. Ötvenezren látták a YouTube-on.
Elmeséli azt is, hogy amikor az előző pasijával szakított, az
belehajtott a kocsijával a garázsuk ajtajába, és a keze beleszorult a
levélbedobójukba. Ki kellett hívni a rendőröket meg a tűzoltókat.
Azok vágták ki.
Nevetünk.
Aztán már nem nevetünk.
– És a te csajod mit csinált? – kérdi végül Amy.
Ficergek.
– Kiverte egy törzsi tetkósnak, nekem meg azt mondta, hogy a
tag megsmárerőszakolta.
Amy és Aslam tekintete összeakad. Amy verdes a szempilláival.
– Megtojásozhatnánk – mondja.
– Ja – mondom. – Ne. Nem t’om.
– Bólints rá. Nem kapnak el bennünket. Ha mégis, legfeljebb
elmondod az apjának, mit művelt a csaj.
Asszem, Mr. Calloway-jel nincs bajom. Nem ő verte ki Aaron
Mathews-nak. Nem kéne összetojásozni a házát. Egyszer, amikor
Alice elaludt, lementem a konyhájukba egy sörért. Mr. Calloway
ott ült a konyhaszigetnél, Weetabixet evett, és olvasott. Felállt. A
köntösét lehúzta a két zsebébe dugdosott csoki.
– Jól van? – kérdeztem.
– Csak nehéz, hogy nem lehetünk együtt – mondta.
Megöleltük egymást, és a homlokom tiszta nedves lett az izzadt
mellén.
De aztán azt gondolom, hogy határozottan jobban érezném
magam, ha megtojásoznánk Alice házát.
– Jó, oké, legyen.
 Megvárjuk, hogy beesteledjen, akkor elmegyünk a sarki boltba,
veszünk egy tucat tojást, három Kronenburgot és gumicukrot.
Alice-ék háza tíz percre van, az általános iskola melletti új telepen.
Az apja kocsija nincs a beállón. Aslam kiosztja a tojásokat, és
visszaszámol. Háromra elhajítjuk, és nevetek, mert annyira
hülyeség, és annyira jó érzés, és nem t’om, de Aslam nem szexelt
Alice-szel, és talán minden jóra fordulhat.
A háznak pattanásai lettek.
Jó, ha jóra nem is, de jobbra.
Megmondom Aslamnek meg Amynek, hogy menjenek csak haza,
és fejezzék be a szexet. És megköszönöm. Amy mondja, hogy
felejtsem el Alice-t. Én meg neki, hogy felejtse el, hogy meg
akartam őket ölni.
 36

A brightoni tengerparton egy betonfalon ücsörögve ittuk Alice-szel

a Strongbow-t. Június volt. A nap magányos és egészen közeli. A
fejünkre meg a frufrunkra tenger és só fröcsögött, és lelapította, és
cigiztünk. Hétfő volt. Tanítási nap, de Alice bátyja betelefonált a
suliba, hogy az anyukájuk főztjétől kajamérgezésünk lett.
Tizennégy évesek voltunk. Akkor még nem haldoklott az
anyukájuk. Azért nem mentünk suliba, mert Alice-nek előző nap
volt a második abortusza. Malcolmnak neveztük, a Már megint
Malcolm után. Az elsőt Albusnak.
Alice a mellkasomhoz simult. A haja szaga, mint a frissen elfújt
gyertya. Nagy Bambi-szemek. Nagyon szexi volt, amikor kikészült
érzelmileg, mégis jobban örültem volna, ha nincs kikészülve.
Néztem, ahogy egy kutya madarat kerget. Néztem, ahogy egy
férfi kutyát kerget. Néztem, ahogy a tenger csak jön és jön, és a
peremén egy hajó haladt, és a hullámok súsogtak. Az agyamat
átfűtötte az almabor. Csend lett odabenn. Egy aprócska énem
csoszogott fel a színpadra, a kezét vakargatta, és túlságosan is
szaporán pislogott. Ez ám nem igazi mosollyal. Tudtam, hogy
hülyeség, mégis túlzottan elnehezültem már, hogy ne irkáljak kis
levélkéket.

Helló, Kissrác!

Itt ma nagy a ború. Bocs, hogy nem tudtál eljönni.

Amúgy, őszintén szólva nem olyan nagy szám az egész.
Persze tudom, hogy neked kellett volna döntened. Mert
vannak, akik bírják. Ott van például Rebecca Talbot, aki
folyamatosan mosolyog. Csakis alapszíneket hord, és
nem rejtőzködne soha. És láttam néha, hogy a boldog
dolgokon sírva fakad. A delfineken meg a rákot legyűrő
embereken.

Nem is t’om.

Nehéz erről beszélni.

Néha frankó minden. Máskor meg a legjobb, ha egész

nap ki se mászol az ágyból. Van, hogy a kávé finom. Néha
beülhetsz a zuhany alá, és azt játszhatod, hogy kitört a
monszun. Néha a szex tovább tart, mint egy tévéreklám.
Néha esténként, vacsi után, az ég fura színekbe borul, és
olyan, mint egy sok-sok Némóval teli akvárium. Néha
olyan emberek közé keveredsz, akik miatt nem kell lerágni
tövig a körmeidet. Néha könnyen jön az álom. Néha itt
van Alice. Néha ugyan nincs elég pénzed, de a boltos tag
így is odaadja a cigit. Néha meleg van, és részeg vagy és
magas.

De azért többnyire elég rémisztő. Az emberek megvernek,

kirabolnak, és meghalnak melletted.

Kíváncsi lennék, hogy olyan rémült lennél-e, mint én, vagy

inkább hangos, mint Alice. Kíváncsi vagyok,
felnőttkorodra vajon valami rendes ember lett volna
belőled. Mondjuk tűzoltó vagy ács. Vannak még
 egyáltalán ácsok? Lehet, hogy nincsenek is. Szívesen
hiszem azt, hogy ha felnőnél, olyasvalaki lenne belőled,
aki előbbre viszi az emberiséget. De szívesen gondolom
azt is, hogy ha felnőnél, semmi nem lenne belőled. Te is
egy lennél azok közül, akik magányosan halnak meg az
önkormányzati lakásukban, és csak három évvel később
találnak rá a félig felfalt maradványaikra döglött macskák
között. Ha erre gondolok, már nem is érzem olyan
pocsékul magam, hogy nem jöhetsz el közénk. Nem t’om.

Bocs. Nem így jártál volna.

Legalábbis tanár lehettél volna.

Vagy fogorvos.

Ez kezd nagyon buzis lenni. Alapvetően nem vagyok

ennyire Jodi Picoult-s. Még egyszer bocs. Ha találkozol
Albusszal, üdvözlöm. Ő majd segít eligazodni neked.

Légy jó.

Jó éjt.

Megindultak a népek ki a suliból. Csoportokban haladtak el a

hátunk mögött, a mobiljaikat babrálták, és nevetgéltek. Távolinak
tűntek, közönyös idegen lényeknek, akiket a kétszemélyes
bolygónk távlatából látunk. Alice pulcsija alatt megtaláltam a
köldökét, beledugtam az ujjamat. Összerándult, de nem állított le.
Nagyon csendes volt, még egyáltalán nem állított le semmi miatt.
– Kéne egy beültetés – mondtam neki.
 – Lesz.
– De minél hamarabb.
– Jó, tudom. Meglesz.
Nem messze tőlünk egy anyuka állt meg egy kissráccal.
Kicsomagolt egy Maxibont, és a srác kezébe nyomta. A gyerek
Alice-re mosolygott, aki halványan integetett neki.
– Ha tudná, mit műveltél a hozzá hasonló kis csókákkal, nem
mosolyogna így rád.
Egyszerre öklözött bele a combomba, és csókolt a fülembe.
Malcolmot minifelnőttnek képzeltem, akit űrhajóba ültettünk, és
egy másik galaxisba küldtünk. Elképzeltem, ahogy az apró, ki se
fejlődött végtagjai a végtelen feketeségben kalimpálnak.
Hazafelé a vonaton szundikáltunk, és egész este mondo filmeket
néztünk az ágyban: A halál 1000 arca sorozatot, A rothadás 1000
arcát, a Kutya világot. A Kutya világ 2-t. A Kutya világ 3-at. A Kutya
világ 4-et. Videokompilációk emberek haláláról, véresen. Szerintem
leginkább nem azzal lehet kikapcsolni, ha fantasztikus dolgokra
gondolsz, hanem úgy, ha nagyon is valóságos és lehetséges
dolgokat képzelsz el, de úgy, hogy másokkal esnek meg, nem
veled.
 37

A lépcső alatt talált ócska ronggyal takarítom Alice-ék házát. Nem

tudtam aludni. Zaklatott voltam. Egyre csak az járt a fejemben,
hogy Mr. Calloway kiszáll a kocsijából, nagyot sóhajt, és a ború
leszáll az agyára. Folyton Alice anyukájára, Albusra meg
Malcolmra gondoltam. Itthon vannak, csendben kell lennem. Már
alig látszik a tojás.
Kinyílik a bejárati ajtó. Átfut az agyamon, hogy el kéne
szaladnom, de tudom, hogy nem fogok.
Alice az.
– Etgar?
– Ja, helló – teszem le a rongyot, és vágom zsebre a kezeimet. A
balban három pénzérme van, a másikban nem kevés, csomóba
gyűrt blokk.
– Te mit csinálsz? – kérdi az ajtóból.
– A házatokat takarítom.
– Miért?
– Mert tojásos volt.
– Ó.
– Bocs. Aslam ötlete volt. Van csaja. Vagy ötvenezer lájkolója
volt a YouTube-on.
– Hú.
– Írtam neked egy levelet.
– Részeg vagy?
– Kicsit.
 Közelebb jön. Egy utcalámpa és a szobájából az ablakon kivilágló
tévé kék fénye világít meg bennünket. Látom az orrán a fekete
pöttyöket, olyan, mint a magos eper. Nincs rajta smink. Arra
gondolok, hogy hiányozni fogsz. A kezébe nyomom a papírt.
– Annyira sajnálom, Etgar. Tényleg.
– Tudom. Írtam levelet.
– Fura lesz.
– Tudom.
– Akarod, hogy barátok maradjunk?
– Erről is írok a levélben.
– Miért beszélsz így?
– Gőzöm sincs, hogy kéne beszélnem.
– Ahogy régebben.
– Jó – mondom. De nem történik semmi. – Akkor a suliban.
Lüktet a szeme. Oda akarok lépni hozzá, és a fejemhez húzni a
fejét. Tudom, hogy úgyse teszem meg. Tudom, hogy meg fogunk
nőni, és eltávolodunk majd, és felnőttek leszünk, és ez az egész
csak egy apró csücsök lesz az életünkből, amiről meg is
feledkezünk majd, és csak bizonyos napokon, bizonyos
fényviszonyok közt jut majd eszünkbe, és akkor hőlégballonként
emelkedik majd a végtelen erdőség fölé.
– Jó – mondja. Pislog. Egy könnycsepp buggyan ki az egyik
szeméből. Megfordul. Visszamegy a házba. Rájövök, a
legnyomasztóbb az volt, hogy úgy beszélgettünk, mintha nem is
ismernénk egymást. Haza akarok menni. Ki akarok aludni mindent.
Négy kavicsot rúgok valami korlátnak. Autó hajt el mellettem.
Alice tévéje elsötétül.
Aslam megengedi, hogy náluk aludjak. Amy is ott van még. Nem
kérdi, mi a gáz. Az öccsével ülök a nappaliban, és nézzük a CSI:
Miami helyszínelőket. Thayyab majmos pizsiben van, én meg
Thayyab Power Rangers-es paplanjában.
– Szerintem az volt – mondja, és egy gizda faszira mutat, akinek a
szeme körül vágások vannak. – Az csinálta.
– Ja, az csinálta.

Drága Alice!

Én vagyok az, Etgar, a síron túlról írok neked. Mert

megöltem magam. Mert kiverted Aaron Mathews-nak.

Csak vicc volt.

Helló.

Bocs, hogy rozmárnak neveztelek. Nem vagy rozmár. Sőt,

határozottan sovány vagy. De persze nem az a halálközeli
sovány. Mert nagyon is vonzó. Mint a modellek. De ezt te
is tudod. Részeg voltam, és zaklatott. És nem jelentett
semmit. A tested pont jó alakú és méretű. Őszintén
mondom.

És sajnálom azt is, hogy felmentem a Facebookodra,

mintha te lennék, hogy Marie elmondja, mi történt.
Bárcsak ne csináltam volna. De már késő. És ne Marie-t
okold, jó? Három évig voltunk együtt, és tökéletes leírást
tudok rólad adni. Parancsolj:
Hiányzol, átjöhetnél!!! Ihatnánk Fantát és néznénk a
Buffyt. Van új paplanom, XXXL.

Bocs, ez dög volt. Kicsit még mindig részeg vagyok.

Eléggé be vagyok parázva, hogy már nem leszel a csajom.

Olyan voltál nekem, mint egy szexi mostohaanyu. És
most a világ megint túl nagy és dühös körülöttem. Be
vagyok szarva, de asszem, ez kicsit azért jó dolog is. Azért
csókoltad meg Aaron Mathews-t, mert meg akartad
csókolni. Részeg voltál, de akartad is. Megértem. Jó nagy
lába van és szimmetrikusak a vonásai. Nem gáz, néha én
is szívesen megcsókolnék másokat. És akkor ez
valószínűleg azt jelenti, hogy csak azért voltunk együtt,
mert kényelmes volt és otthonos és biztonságos. Azt
mondtam, hogy „csak”. De ez valahogy nem a megfelelő
szó. A „részben” jobb szó lenne, asszem (igazából a
„fizimiska” még jobb szó, de az nem nagyon passzolna
ide).

Te is tudod, hogy nem akartunk összeházasodni, és

gyerekeket vállalni, meg házat venni és közös sírhelyet.
Elég nehéz annyira előre gondolkodni, de néha érdemes
megpróbálni.

(Csak a példa kedvéért jegyzem meg, hogy ha meghalnék,

léci keverd a hamvaimat kutyakonzervbe, és add
Amundsennek. A kis emberkéim már most nagy spanok
az ő kis emberkéivel, és tudom, hogy nagyon szívesen
átvenné őket. Ott leszek majd a vérében meg a nyálában.
És ha éppenséggel valami miatt nagyon kellenék,
fordulhatnál hozzá bizalommal.)

(Ja, és csak hogy tudd, nem tervezek mielőbbi halált.

Olvastam a neten az öngyilkosságról, és szuperparás a
téma.)

(Bocs a sok zárójelért. Elég nehéz papírra írni. Nem lehet

kitörölni a dolgokat, és nincs Pritt rollerem.)

Ezerharminchét napig voltunk együtt. Most számoltam

össze. Jó sok nap. Közben kinőttek a cicijeid, nekem meg
barnás lett a faszom, és magasabbak is lettünk, és jó sok
vizsgát letettünk.

Asszem, ez valami olyasmit jelent, hogy ez azért más,

mint az lesz, amikor majd másokkal járunk. A másokkal
járást valahogy lehetetlenség elképzelni. Nem t’om. Az az
érzésem, mindenki fél, hogy eltűnnek a dolgok.

A filmeken ezért mondják egymásnak az emberek, hogy

„legyünk barátok”, amikor szakítanak. Szerintem nem
kéne barátoknak lennünk, mert láttam a pinádat, és így
fura lenne. Ha majd elfelejtettem, hogy néz ki, végül is
lehetünk barátok. De akkor már lehet, hogy öregek
leszünk. És lesz kávégépünk. Persze én nem akarok
kávégépet, Alice. Komolyan nem.

Ez az egész olyan nagynak tűnik. És annyira gyorsan

történt. Hülye egy levél lett. Bocs. Nehéz eldönteni, hogy
mit mondjon ki az ember, és hogy egyáltalán mondjon-e
bármit.

Légy jó,

Etgar.
 38

Anyu és apu a kanapén ül, és az iPlayeren nézik a Voice-t. Ahogy

belépek, anyu feláll.
– Szakítottam Alice-szel – mondom. Azért mondom el rögtön,
elsőként, mert ha az ember nem a megfelelő időpontban mond el
valamit, nem kell hosszasan azon agyalnia, mikor jön el a
megfelelő időpont, hogy elmondja. – Nem nagy ügy.
Mintha valaki más tette volna hozzá, hogy „nem nagy ügy”. Nem
vágom, miért mondtam olyat, hogy „nem nagy ügy”. Ki a fene
vagyok? Megfordulok, de nem áll mögöttem senki.
– Jaj, édesem – mondja anyu. Magához szorít. – Annyira
sajnálom.
Apu is feláll, megveregeti a vállamat, és kimegy a vécére. Nem
szeret ott lenni, amikor anyuval érzelmekről dumálunk.
– Jól vagy? – kérdi anyu.
– Jól.
Anyu próbálna kedves dolgokat mondani még, de amikor apu a
vécén van, olyan hangokat ad ki, mint a teniszezőnők. Anyu leültet
a kanapéra, és kérdi, nem szeretnék-e valamit. Próbálom
Oroszországról kérdezgetni. Azt mondja, majd máskor mesél.
– Akarod, hogy elmenjek a Blockbusterbe, és hozzak neked
valamit azzal a lánnyal, akit szeretsz? – kérdi.
– Igen, az klassz lenne. Csak ne az 500 nap nyár legyen.
Egész nap ágyban maradok, vizet iszom. A négy napon át tartó
szünet nélküli piálástól hulla és pszichotikus lettem. Megnézek
négy részt a Balfékekből, olvasom kicsit a Macskabölcsőt, és
megnézek egy videót egy fasziról, aki a webkamerája előtt lett
öngyilkos. Macy nem online. Elképzelem, hogy egy fazék rizottó
mellett áll. Elképzelem, ahogy megmarkolja a férje gigászi tökeit,
ahogy letörli a koszt a gyerekei képéről. Remélem, él és jól van.
Szundikálok.
Amundsen nyelve ébreszt.
Együtt szundikálunk.
Anyu ébreszt, hozott Zooey Dechanelt. Az idióta testvérünket vette
ki, amiben Paul Rudd és Rashida Jones is szerepel, szóval lázba
jövök. A nappaliban nézzük meg, elterülünk a kanapén nagy
takarók alatt. Apu olyasmiket mond, hogy a nőkön új segglyukakat
kell nyitni. Anyu nevet, és pofon csapja. A végén azért teljességgel
csalódás a film.
Apu jön be a szobámba. Tíz óra. A Nibiru-katasztrófáról dumálunk
Connie Latterlyvel, közben híres focisták wikipédiás oldalait
szerkesztem át, és írom bele mindbe, hogy Barack Obama távoli
rokonai.
– Ne legyél már pedofil, apa. Kifelé – mondom, és lecsukom a
laptopot, lerakom a szőnyegre. Fáradt vagyok.
– Fogdosni nem akartalak – mondja, leveszi a szemüvegét, az
üvegre lehel, és az inge csücskével törölgetni kezdi.
– Ott állj meg, különben hívom a pedofil-vonalat.
– A pedofil-vonal nem létezik.
– Akkor a tűzoltókat.
– Minek hívnád a tűzoltókat?
– Mert utálják a pedofilokat. Lelövik őket a sprickájukkal.
 Apu nevet, és leül az ágyam végére. Besüpped a súlya alatt, és a
lábam belehuppan a völgybe, amit kreált.
– Jól vagy?
– Nem t’om. Megittam a Famous Grouse-odat. Hányás volt. Miről
olyan híres a fajdkakas?
– Az fedezte fel Amerikát, arról. Sajnálom Alice-t. De ügyelj,
hogy ne menjen rá minden. Rengeteg lány van még a világon, és a
legtöbbnek teltebb a keble.
– Keble?
– Érted, mire gondolok, na. Dudái.
– Amúgy nem vagyok oda a nagy cicikért.
– Pedofil.
– Apu.
Megint leveszi a szemüvegét, összehajtja, és az ölébe rakja.
– Emlékszem, amikor az első barátnőmet elveszítettem.
Emlékszem, úgy éreztem, mindennek vége.
– Hogy volt?
– Felakasztotta magát. Nagyon furcsa volt. Gyakran mondogatott
olyanokat, hogy „meg akarok halni”, de mindenki azt hitte, csak
viccel. Igazából nagyon vicces lány volt.
– Hány éves voltál?
– Tizenkettő.
– Figyelj, apu, ez kicsit se vicces.
– Nem vicc.
– Ó.
– Csak ne felejtsd el, hogy megvan minden végtagod, a tested és
az arcod is – mosolyog apu. – Élsz. És még jó sokáig élni fogsz.
Ami veled történni fog még, régen megtörtént velem és anyáddal
és a nagyszüleiddel. És mind túléltük. Egyelőre. Nincsenek új
problémák a földön, legfeljebb új megoldások – mondja, bár nem
hinném, hogy sok értelme van, vagy hogy bármi köze lenne
hozzám, mindenesetre jól hangzik.
– Kamaszkor.
– Éppenséggel a csajokra meg a piára meg a pattanásokra
céloztam.
– A bőröm lenyűgözően tiszta.
– Tudom. Én az enyémre mindig fogkrémet tettem.
– Utálom, hogy szarul voltam. Mármint Afrikában éheznek a
gyerekek meg hasonlók.
– A tény, hogy az emberiség még mindig nem talált megoldást a
javak globális újraelosztásának kérdésére, soha nem enyhíti majd a
kicsi szíved fájdalmát.
– Nincs fájdalom a kicsi szívemben.
– Tudom.
– De tényleg, már jobban vagyok.
– Örülök.
– Megismertem valakit.
– Remek.
Előrehajol, hogy megcsippentse az arcomat. Azt üvöltöm, hogy
pedofil. Anyu nyit be, és dugja be a fejét.
– Miben mesterkedtek?
– Apu azt mondta, hogy „a felnőttek ezt csinálják, amikor szeretik
egymást”, és tapogatni kezdett.
– Ne legyél undorító, Etgar.
 – Tartóztasd le, anyu.
– Kezdődik a Holby, drágám.
– Klassz, mindjárt megyek – mondja apu, és úgy biccentenek
egymásnak, mint akik valami titkos tervet hajtanak végre.
– Jó éjt – mondja anyu. – Szeretlek.
– Én is.
És kimegy.
– Nem lesz gond, ugye? – kérdi apu. – Semmi akasztás meg
ilyesmi?
– Semmi. De… csináltam valamit. Valami rosszat – mondom, és a
paplan sarkát rágcsálom. Szétpattan a fogam alatt pár műanyag
gömböcske a töltelékből. Állottizzadság-íze van.
– Halljam.
– Elég sokat elköltöttem a nagyi pénzéből. Vagy ezer fontot.
Apu az ajkába harap, és oldalra billenti a fejét.
– Semmi gáz. Élsz, az a lényeg. Majd keresel valami melót a suli
mellett, és apránként félreteszel.
– Nem érdekel, mire költöttem?
– Nem is tudom. Érdekeljen?
– Lehet, hogy inkább ne.
– Jó. Akkor még egyszer ne csináld. Hacsak nem valami
szokatlanul nagyvonalú adományról van szó egy segélyszervezet
számlájára.
– Nem csinálom. Mert nem az volt.
– Jó. Viszlát reggel.
– Jó éjt.
– Jó éjt.
 Halkan megy ki, becsukja maga mögött az ajtót. A zoknijai
rettenetesen nem illenek össze. Átlökdösöm Amundsent az ágy
radiátor felőli oldalára, magamra húzom a paplant, és arra
gondolok, hogy viszlát reggel.
ÖTÖDIK RÉSZ

Agancsok
 39

– Igaz ez? – kérdi anyu. – Igaz, amit ezek az emberek állítanak?

Két rendőr között áll a szobámban, a saját kezeit fogja. A szemei
tágra nyitva, mindjárt kibuggyannak. Próbálok nem rá nézni.
Meleg, sötét kamrába képzelem magamat, a legmélyebb óceáni
árok mélyére, ahol gyufaszálból uszkárszobrocskákat ragasztgatok,
és marokszám nyelem a pármai sonkát.
– Etgar?
– Nem – felelem, és az orromig húzom a paplant. – Nem úgy volt.
Csak ők találták ki. Semmi értelme. Nem csinált velem semmit.
– Fogdosott.
– Ne, anyu, kérlek szépen, ne.
Életemben nem voltam még ennyire kínos helyzetben. Fel nem
fogom, hogy történhetett. Nem hagynak normálisan gondolkodni.
Arra gondolok, hogy talán az internetrendőrség miatt lett, vagy a
bűntudat miatt, vagy Macy férje intézte. Nem hinném, hogy a
bűntudat. Abban meg nem vagyok éppenséggel biztos, hogy létezik
olyan, hogy internetrendőrség.
– Akkor is fogdosott.
Kényszerítem magam, hogy felnézzek, és a magasabb rendőrt
veszem célba.
– Mi a fenéről beszél? Én is fogdostam őt. Már miért ne
fogdoshatnák egymást az emberek?
– Szegény kicsikém – mondja anyu. Leül mellém az ágyra, próbál
magához húzni. Eltolom magamtól. Apu áll a rendőrök mögött, a
két kezét a háta mögött kulcsolja össze, és egy foltot vizsgálgat a
mennyezeten. Akarom, hogy megértsen. Akarom, hogy lássa, hogy
félreértés az egész, és mindenkit szólítson fel, hogy húzzanak
innen. Gőzöm sincs, mi zajlik épp a fejében, de nem akarom, hogy
kisebbnek tartson, mint amilyennek eddig tartott. A szemében
semmi. Kimegy a szobából, és le az alsó szintre.
– Elegem van – mondom. – Elbaszott szarság az egész.
– Micsoda beszéd ez, Etgar!
– Akkor is az. Kurvára elbaszott, hogy azt gondoljátok, az
rendben van, hogy Michael bácsi elvesz egy nőt, akit a neten
rendelt, de mindenképpen rendőrt kell hívni, csak mert akit én
találok, akivel nem érzem magam annyira végtelenül egyedül, öreg
– hadarom. A két rendőr összenéz, az egyikük sóhajt, a másik az
ajkába harap. – Különben meg nem is igazán öreg.
– Michael bácsi nem rendelte Alenát. És az a nő kihasznált téged.
Csak esetleg ezt még nem fogod fel.
– Nagyon is rendelte, megvette, és nagyon is felfogom –
kiabálom. Felkelek. Valamit hozzájuk kéne vágnom a hatás
kedvéért. Ha ez egy film lenne, most jönne a gyilkosságos rész.
Most jönne az a rész, amikor kiborulok, élettelen tárgyakat verek
szét a puszta öklömmel, míg el nem ájulok, és aztán csak fekszem a
semmibe veszve, vérző öklökkel. – Fizet egy nőnek, hogy vele
éljen, mert öreg és szánalmas és magányos. Én meg épp próbálok
nem ilyesmivé válni. Tiszta hülyeség.
– Ne beszélj így a bácsikádról.
– Te meg ne beszélj így Macyről.
– Hogy?
 – Mintha valami rosszat tett volna – rohanok ki a szobából,
közben a vállammal eltaszítom a rendőröket, és megcsúszom a
lépcsőn. Apu a kanapén ül, és a sötét tévére mered. Rám se pillant,
ahogy elmegyek mellette. Remélem, hallotta. Remélem, nem hiszi,
hogy kis hülye vagyok, akit mindenféle ostobasággal el lehet
csábítani, és pedofilan kihasználni. Remélem, leesett neki, hogy
szándékosan kezdtem kiabálni.
Odakinn melegebb van. A mezőre megyek. Egy pár két golden
retrieverrel frizbiket hajigál az égbe, és a tölgyfánál négy srác
cigizik. Megtalálom a bokrok között a nyílást, amin Amundsennel
bebújtunk, amikor esett, bekúszom, és leülök a sárpadkára. A sok
esőtől csúszós. Felhúzom az arcomra a pólómat, és az ujjammal
finoman követem körbe-körbe Alaszka vonalát.
Éjszakai autópályára képzelem magam, sorozatképeket látok
magam előtt, ahogy a fényszórók váltakozó sugarában
mozdulatlanul állok. Elképzelem, ahogy egy kocsi, durr, belém
hajt, és vérző testem az árokba repül. Elképzelem, ahogy Macyt
elviszik otthonról. Elképzelem a fára épített házunkat, elképzelem,
ahogy az ablakai elsötétülnek a vasrácsok miatt.
– Édes istenem – hallok egy hangot –, valaki nagyon maga alatt
van.
A kis kutya elfészkelődik az ölemben.
– Jól vagy? Akarsz tanácsot kérni? Azt hiszem, az öregek erre
vannak, nem? Jó estét.
– Hm. Helló – törlök le az orromról egy hosszú takonycsíkot, és
lehúzom a fejemről a pólómat.
Mabel egy levelet tépeget darabokra.
 – Na szóval? Miféle tanácsra lenne szükséged.
– Nem is tudom.
– A pokolba az egésszel!
– Hogy?
– A pokolba az egésszel!
– Hm.
– Nem valami jó, mi? Hogy őszinte legyek, Etgar, magam is
reméltem, hogy valami bölcsebbet sikerül esetleg mondanom.
Gomba farolni kezd az ölemben, a hátsó lábai a térdemen vannak.
Belenyal a mutató- és hüvelykujjam közé.
– Jó lesz ez is.
– És pihenés.
– Hogy?
– Pihenj kicsit. Gyakran.
– Jó.
– Ez így már hasznosabb?
– Nem kifejezetten. Nagy általánosságban persze az, de most nem
igazán.
– A penna hatalmasabb a kardnál.
– Tessék?
– Hagyd az alvó kutyát tenni, amit az alvó kutya tesz.
– Az a gyanúm, hogy ez se jó.
– Sajnálom. Kezdem azt gondolni, hogy nem lakik bennem semmi
különösebben hasznos tanács.
– Mit tenne, ha nagyon szeretne valakit, de ezt a valakit a
rendőrök börtönbe akarnák zárni?
 Elhajítja a levelet, és az ajkába harap. A szemhéja kissé
leereszkedik. Gomba vinnyog.
– Nagyon dühös lennék – mondja.
Bólintok. Nem tudom, hogy kell dühösnek lenni, de azt hiszem,
hamarosan be fog következni, méghozzá hirtelen, és grandiózus
lesz, mint a holdra szállás. Elköszönök. Hazamegyek, kerülöm anyu
tekintetét. Megyek a rendőrökkel.
 40

Egymás mellett ülünk sorban a kanapén, és a kegyes halálról

nézünk egy filmet, miközben állott kukoricapelyhes tálkát adunk
körbe. Más nem volt a szekrényekben, és senki se volt hajlandó
elmenni a boltba. Nyolc óra van, az ég kezdi lehúzni a rolót. Anyu
megpróbált velem Macyről beszélgetni, de a szája képtelen volt a
megfelelő szavakat produkálni, és mintha megsüketült volna;
inkább bekapcsoltuk hát a tévét, és most nézzük, ami elsőként
feltűnt a képernyőn.
Ezüst hajú beszélő fej elmondja, hogy a halálhoz joga van az
embernek, és mindenkinek joga van hozzá, nem csak a
gazdagoknak, akiknek futja repcsijegyre Svájcba. Képeket látunk a
szobáról, ahol a dolog megtörténik. Kicsi, személytelen színűre
mázolt lyuk.
Apu bólint.
– Megölnél, ha arra kérnélek? – kérdi.
– Arcon lőnélek – mondom. – Már ha kérnéd.
– Honnan szereznél pisztolyt?
– Parittyával csinálnám, egy jó nagy, éles kővel.
– Elég – mondja anyu. Feláll, az ablakhoz megy, az arcát és a
kezeit az üveghez nyomja.
– És ha nem lennék beszámítható?
– Talán nem is látszana. Szóval megtenném akkor is.
Anyu felénk fordul, és megint leállítja aput, hogy nem kéne
ilyeneket beszélnie. Ahogy újra az ablakhoz fordul, megmerevedik.
Hirtelen éles villanás árad szét a szobában. Anyu gyors mozdulattal
szorosan összerántja a függönyt.
– Édes Krisztusom – mondja. – Egy férfi van a házunk előtt, Pete.
– Milyen férfi?
– Fogalmam sincs, milyen férfi. Honnan tudnám, milyen férfi?
Fényképezett.
– Újságíró – mondom.
– Mégis honnan tudják a címünket? – vágja csípőre a két kezét
anyu.
– Mi van? Szerinted mért mondanám el nekik?
– Honnan tudjam? Nálad az ember sose tudhatja.
– Gondolod?
– Csinálj valamit, Pete – mondja, és ha nem csinálsz valamit most
rögtön, hozzád vágok valamit nézéssel néz apára, közben háromszor
toppant a szőnyegen.
Apu bólint, és kénytelen-kelletlen feláll a kanapéról. Belelép az
ajtó mellett álló sáros gumicsizmába, és hívja Amundsent.
Kimennek. Nem értem, mit vár Amundsentől. Nem egy félelmetes
emlős, nagy eséllyel arcon nyalja majd az ellent. Aztán a hátára
dobja magát, és a hasát mutogatja, miközben álmoscsecsemő-
hangokat hallat.
Anyu résnyire húzza a függönyt, és figyeli, ahogy apu kiballag a
járdán a nyakatlan, sovány pasashoz meg a koponyányi
objektívéhez. Amundsent a nyakörvénél fogva húzza maga után.
– Bukj le – utasít anyu. – Ne gyere ide. Meglát.
– De látni akarom.
– Nem érdekel.
 – Léci.
– Ezt vedd fel – kapja fel a fotelből apu méretes teknőckeretes
olvasószemüvegét. – Így nem ismer fel.
Felveszem a szemüveget, bár különösebben nem érzem álcázva
magamat, csak épp félig megvakultam. Nem is tudtam, hogy apu
szeme ennyire rossz. A világból csak foltok és homály maradt.
– Mit művel itt? – kérdi homály-apu. – Van ám kutyám is – mutat
Amundsenre, aki elhever a virágágyásban, és a kókadt petúniákon
hempereg.
– A petúniáim – nyög fel anyu.
Amundsen a földet eszi. Homály-újságíró felemeli a kamerát,
újabb villanás, mire homály-apu ráveti magát. Mindkét homály a
földre zuhan. Leveszem a szemüveget. Apu és az újságíró felajzott
kutyákként birkózik a földön. Apu az újságíró arcára ül, a kamerát
rángatja a kezéből. Az újságíró apu tarkójára akar ütni, de
elhibázza, és csak a levegőt pumpálja. Amundsen csendben figyeli
őket, ahogy a gyerekek nézik az akváriumot.
Még sose láttam aput verekedni, és valami nagyobb számra
gondoltam. Nem vagyok csalódott, de meglep. Kemény, suhogó
ökölcsapásokat vártam volna, hegyes köpéseket, fognyomoktól
tarkálló öklöket. Arra gondolok, hogy talán nem is azért szomorítja
el, hogy én így parázom a világtól, mert nem érti.
– Segítsetek – kiabálja. – Segítség!
Az újságíró már harap.
– Ne, Etgar – mondja anyu.
– Bocs, anyu.
 Felkapom a tornacsukámat, és kirohanok. A kamera kiesik az
újságíró kezéből, mikor a hüvelykujjaimmal elszorítom a csuklóját,
ahogy a könyvemből tanultam. Apu felkászálódik, kiegyenesedik.
Megállunk az újságíróval szemközt.
– Az az enyém – mondja. Kikattintom belőle a memóriakártyát,
és a számba veszem.
– Nesze – mondom, és visszaadom neki a kameráját.
– Ne jöjjön ide többet.
– Van kutyánk – teszem hozzá.
Az újságíró a vesztes bizonytalan ábrázatával néz. Nem szól
semmit. A nyakába akasztja a kameráját, és gyorsan a kocsijához
megy. Apu a vállamra teszi a két kezét. Nem mondok semmit
pillantást vet rám, de higgadt és elégedett, mint egy frissen
megválasztott elnök.
Odabenn anyu kis körökben járkál.
– Most mit csináljunk? – kérdi. – Ötletem sincs, mi legyen.
– Nincs gond.
– De van gond. Hogyne lenne?! Mi a kurva istent csináljunk?
– Nyugodj meg – mondja apu. – Most azt fogjuk csinálni, hogy
főzünk még egy kis teát.
– És nem káromkodunk – teszem hozzá.
– Bocs. Mindkettőtöktől elnézést kérek – mondja anyu. – Csak
épp elképzelésem sincs, hogy mi legyen most.
– Szerintem csináljunk Visszaszámolást – javaslom. – Hozzak
papírt?
– Hozzál. Nem t’om. Csináljunk akkor Visszaszámolást.
 Megszólal a telefon. Anyu letérdel, és kihúzza a dugaljat. Az
ajtócsengőt is áramtalanítja, lekapcsolja a számítógépét, és
tökéletesen megmagyarázhatatlan lépésként leveszi a fogasról a
piros svájcisapkáját, majd a fejére teszi. Apu három bögrébe filtert
tesz, és leforrázza.
– Sajnálom – mondom. A jobb kezemmel megpaskolom anyu
térdét. Együtt érző gesztusnak szánom, de valahogy nincs benne
átérzés, így aztán véletlenszerűnek és természetellenesnek hat.
– Tudom – mondja anyu.
Anyu nyeri az első számkört. Apu megnyeri az összes betűkört.
Ha akarná, elmehetne a szótársarokba. És a Visszaszámolás rejtélyt
is két másodperc alatt megoldja, miután megjelenik a képernyőn. A
rejtély a következő:
LÁNYUGRATÓ.
– Nem tetszik ez az új – mondja apu, és Rachel Riley felé bök.
Rachel Riley szélesen elmosolyodik, és búcsút int. – Túl fiatal.
Hova lett Carol?
– Átment a Szabad asszonyokba. Van, amikor ő vezeti, van,
amikor Andrea – mondom.
– Gyakran nézed a Szabad asszonyokat?
– Pete.
– Mi van?
– Ne csináld – szedi össze anyu a bögréket, és viszi ki a konyhába.
Megnyitja a mosogatót. Apu csatornákat váltogat, végül egy
kosztümös sorozatnál köt ki, ahol három nő teázgat egy tágas
udvarház szalonjában. Anyu visszajön, hogy ő megy lefeküdni. Arra
gondolok, hogy talán alaposan kiábrándult belőlem. Megvan az
esélye, hogy új gyereket szül, akit gondosabban és
körültekintőbben nevel majd fel, hogy köztiszteletnek örvendő
politikus vagy magánfogorvos legyen belőle.
– Jó éjt – mondja.
– Jó éjt – mondja apu.
– Jó éjt – mondom én.
Némán nézzük végig a kosztümös sorozatot. Én Macyt látom
magam előtt: ül egy nyirkos börtöncella padlóján, mindjárt
hevenyészett szúrószerszámokat döfnek belé. Engem okol, hogy az
életét cafatokra szaggattam, mint valami nedves vécépapírt.
Hiányoznak neki a gyerekei, és a gyomra tárcsahangokat hallat.
– Apu – mondom.
– Igen?
– Elhiszed nekem, hogy nem ő a hibás?
– Elhiszem.
– Tehetünk valamit? Nem csukhatják le miattam. Nem csinált
semmit. Mindketten csináltuk. Együtt. De semmi rosszat.
Apu kikapcsolja a tévét.
– Mondd el, mi történt – mondja. – Megpróbálunk kitalálni
valamit.
 41

Ágyban vagyok, kekszes Häagen-Dazs jégkrémet eszem és a Blink-

182-vel énekelek. Hajnali kettő van, és azt találtam ki, hogy addig
eszem, amíg infarktust kapok, és kómába esem. Mire felébredek
belőle, Macy kiszabadul, és az Antarktisz elolvad.
Megszólal a mobilom. Aslam az.
– Tisztára elbaszás – mondja. – Apám megőrült. Jött egy újságíró,
és rólad kérdezgetett. Miért nem vetted fel a mobilodat?
– Veled akartak interjút csinálni?
– Ja, de nemet mondtam. Ezért Hannah Reidet kérdezték.
– Kicsodát? – ások bele a kanállal a jégkrémbe. Kíváncsi lennék,
jégkrémből mekkora a végzetes adag, és hogy képes leszek-e
annyit enni.
– A csaj, akinek a bulijába mentünk. Az Aaron Mathews-osba.
Ahol leütött téged.
– És mit mondott?
– Várj, sodrok egy cigit – mondja, és tompa motozást hallok,
majd az öngyújtó kattanását. Leszívja a füstöt. – Hogy a legjobb
barátod. És hogy kurvára összetört a szíved, és hogy azóta
egyfolytában csak bőgsz.
– Tisztára, mintha buzi lennék.
– Ja, kurvára buzi, ember. Tennünk kell valamit. Ha akarod,
belemegyek az interjúba, és elmondom, hogy azóta mindenkit
pofán vágsz.
 És ez szinte igaz is, erre gondolok. Lehet, hogy most passzív-
agresszív lettem?
– Kit mindenkit?
– Csak úgy, embereket. Ahogy jön.
– Ezt inkább ne mondd.
– Tuti?
– Ja.
– Jó. Elmondod, mi volt? Mer’ nem igazán vágom. Sok baromság
volt az újságokban. Most is itt van a kezemben egy.
– Unalmas.
– Azért csak mondd el.
– Jó. Unalmas. Nem t’om. A múlt héten, amikor olyan fura
voltam Alice miatt, elkezdtem egy csajjal dumálni a neten.
Hallom, ahogy kisimítja az újságot.
– És pornót küldtél neki magadról.
– Nem küldtem neki pornót magamról.
– Pedig itt azt írják.
– Most akkor elmondjam, vagy se?
– Persze, mondjad.
– Dumálni kezdtünk, és nagyon bírtam. Vicces volt meg minden,
és volt értelme annak, amit írt. És dögös is volt.
– Ja, rendben van. Erős hetes.
– Aztán írta, hogy Londonba megy üzleti útra, én meg már
korábban azt írtam neki, hogy ott élek, így aztán találkozni akart.
A pénzből, amit a nagyi rám hagyott, kivettem egy szobát, és
odavonatoztam.
– Ja, két éjszakányi mire is? Mi a halál az a züllés?
 – Ha nem állsz le az olvasással, nem mondom tovább.
Beakad az agyamba a züllés szó. Most akkor én vagyok züllött,
vagy Macy? Mert én határozottan nem érzem magam züllöttnek.
Elveszettnek és enyhén bepánikoltnak érzem magam.
– Oké.
– Szóval két éjszakát töltöttünk egy szállodában, és klassz volt, és
jobban lettem tőle, és nem volt kedvem visszajönni. De muszáj
volt, mert a szüleim is hazajöttek. Macy is hazament. De a férje
otthon rendőrökkel várta. Mert egyetlen szó nélkül jött el
otthonról, otthagyta a gyerekeit, meg mindent, és a férje képeket
talált rólam, és a beszélgetéseinket is látta.
– Basszus.
– Ja.
– De kurvára basszus.
– Ja.
– És most mi lesz?
– Tárgyalás, bíróságon. És lehet, hogy lecsukják.
– De miért?
– Pedofília miatt.
– Édes istenem.
– Szerintem is.
– Az nem történhet meg.
– Ez a törvény.
– De az is, hogy tilos füvet szívni.
– Tudom.
– Elcsábított egy pedofil.
– Kapd be.
 Hallom, ahogy pötyög a számítógépén. Legfrissebb keresései:
Etgar Allison, Etgar Allisont megerőszakolták, Wonder Showzen
online.
– Az újságok mind a nő mellett írnak. Vagy legalábbis a Daily Mail
honlapján a kommentek igen.
– Az mindegy.
– Gondolom. Mit csinálsz? Nem innál egy sört?
– Jégkrémet eszem, és filmeket nézek. De tényleg. És az is lehet,
hogy a házunk előtt most is dekkol egy fotós. Mit szólnál a
péntekhez?
– Részemről. Nem hiszem el, hogy mindenki ennyire beindult a
sztorira.
– Hát én se.
– És nem hiszem el, hogy megdugtál egy dirinőt.
– Nem a mi dirinőnk volt.
– Jó, de akkor is.
– Tudom.
– Remélem, minden jóra fordul.
– Kösz.
– Cső, haver.
– Cső.
Belenyomom a fejemet a majdnem üres jégkrémes vödörbe, és az
alját nyalogatom. Amundsen betolja az ajtómat. Az ágy lábánál vár,
amíg fel nem hívom, akkor mellém fekszik, és együtt fészkeljük be
magunkat a paplan alá. Arra gondolok, hogy viszlát reggel.
 42

Pizza van reggelire, mert még mindig nincs itthon más kaja. Apu
temetési öltönye van rajtam, rajta meg kék ing, amilyenben
dolgozni jár. Anyu köntösben. Pepperoni-darabokat szedegetek le a
pizzámról, és a Nesquik teámat kortyolom. Anyu sóhajt, a frufruját
babrálja, és eltolja maga elől a tányért.
– Mossatok fogat – mondja.
– Jó.
Ahogy egymás mellett állunk a fürdőszobában, és habosítjuk a
fogainkat, kisebbnek látszunk, mint hittem. Nem émelygek, sokkal
inkább hányással van teli a gyomrom. Nem hagyhatom, hogy
Macyt lecsukják. Nem lehetek én a fasz alakú tetkója.
Apu köp, és sóhajt, a hajába túr. Képzeletben kizoomolok a
házból, tágítom a lencsét, míg a föld kis kék labda lesz, golyó,
pont, végül nem is látszik.
 43

(Tanú igazmondásra felesküdött)

BÍRÓSÁG: Üljenek le, kérem. Megmondaná a teljes nevét, és

betűzné a vezetéknevét?

ALLISON: Etgar Allison. A-L-L-L. Várjon, nem három L, csak kettő.

Újrakezdhetem? A-L-L-I-S-O-N.
MR. TAYLOR KIKÉRDEZI A TANÚT

Kérdés: Hány éves, Mr. Allison?

Válasz: Tizenöt.

K: Melyik iskolába jár?

V: A St. Catharine-be.

K: Jól érzi ott magát?

V Nem gáz. Vagyis, nem t’om. Rendben van. Tízes skálán hatos.

K: Mit csinált április 6-án este?

V: Semmit. Otthon voltam. Asszem, a Titanicot néztem. És egy

másik műsort, halakról. És megsétáltattam a kutyámat, Amundsent.
Masztiff, szürkés meg homokszínű. De mindegy is.

K: Ivott valamit?

V: Talán némi bort meg almabort. És asszem, megnéztem néhány

macskás videót a YouTube-on, és kínait ettem. Csak a korábbi
kérdésre visszatérve. Mert eszembe jutott.
K: Felment egy felnőttchat nevű honlapra?

V: Ja, igen, felmentem. El is felejtettem. Persze. Felmentem.

K: És mi történt azon a honlapon?

V: Olyasmikről ment a beszélgetés, hogy állatokkal szex.

Leginkább békákkal. Belinkelték azt a videót, amin a csimpánz
szájba bassza a békát. Elsütöttem egy poént, és Macy megadta a
gmailjét, hogy menjünk privátba.

K: Miről akart chatelni?

V: Csak annyit írt, hogy chateljünk. Semmi furát nem írt, és szexről
se írt. Csak beszélgetni akart. Csakis beszélgetni.

K: És miről beszélgettek?

V: Arra nem emlékszem. Nem csinált semmi különöset. Nem is

tudom. Bicajokról meg a kertészkedésről. Varrásról. Ilyesmikről.
Ilyesmikről dumáltunk.

K: Varrásról beszélgettek?

V: Gombfelvarrásról.

K: Milyen hosszan beszélgettek?

V: Nem t’om. Normális ideig. Nem túlságosan és gyanúsan hosszan.

Csak átlagosan. Semmi gyanús, semmi rossz. Nem csinált semmit.
Senki se csinált semmit.

K: Hányszor beszélgettek?

V: Fogalmam sincs.
K: Életkorról volt szó bármikor is?

V: Nem. Egyikünk se említette a korát. Nem pedofil. Átlagos nő,

ennyi.

K: Képeket küldtek egymásnak?

V: Igen. Leginkább kutyákról. És pár photoshopolt állóképet a

Harry Potter második és harmadik részéből.

K: Küldött valaha önmagáról képet a vádlottnak?

V: Nem.

K: Küldött magának a vádlott valaha képet magáról?

V: Nem.

K: Kérte vádlott valaha, hogy küldjön magáról képet neki?

V: Nem. Nem kért ilyet soha. Soha nem kért semmit.

K: Hol volt április 11-én éjjel?

V: Londonban. És tudom, milyen kérdés következik. Igen, Macyvel

voltam Londonban. Együtt vacsoráztunk, utána sétáltunk egyet,
utána ő elment, és én a szállodában aludtam. Leginkább varrásról
beszélgettünk. Soha nem mutatta meg a punciját, még a seggemhez
se ért hozzá. Se itt nem tapogatott, se itt, se itt. Beszélgettünk.
Ennyi volt. Beszélgettünk. Az ember beszélgethet egy másik
emberrel. Ez a szabály. Ha az embereknek tilos beszélgetni
egymással, akkor pszichésen megbetegszenek, és öngyilkosok
lesznek, és olyasmiket tesznek, amiért tényleg börtönbe kell őket
zárni.
K: Hogy hívják a szállodát, amiben megszállt?

V: Nem csukhatják le, nem szabad őt lecsukni. Semmit se csinált. A

szálloda nevére nem emlékszem. Sütiszíne volt. De tök mindegy.
Tiszta hülyeség. Az a pincér.

K: Egyedül szállt meg a szállodában?

V: Megverte Macyt. Megverte, mert… mit t’om én, mért, és soha

nem szólt hozzá, és a srácokat is kerülte, és egy szörnyű szaralak.
Őt kéne börtönbe zárni, nem Macyt. Őt a fára épült házba kellene
engedni. Engedjék szabadon, hadd menjen. Kérem.
 44

A szemem ég a sírástól, az orromból takonyszálak lógnak be a szám

elé. De vége. Apu odajön hozzám, lehajol, aztán felvesz, kicsit úgy,
ahogy a vőlegény szokta a menyasszonyt az esküvő után. Asszem,
úgy festek, mint aki nem tud járni. Kivisz a teremből, végig a
folyosón. Papírkupacokat cipelő emberek fordulnak meg utánunk.
Odakinn sötét az ég, fekete felhők ülnek rajta. Borús. Nan jut az
eszembe, meg Sawicka bácsi. Próbálom elképzelni, mit mondana.
Asszem, talán olyan szavakat, hogy ostobaság, meg Jézus. Sawicka
bácsi húsz évvel volt nála fiatalabb, de őket soha nem tartóztatták
le, mert a földgolyó egyik szürke csücskébe rejtőztek, ahol
megállás nélkül esik az eső, és az emberek spontán meghalnak a
fürdőkádban. Nekünk is ezt kellett volna tenni. Nem lett volna
szabad előbújnunk a paplansátorból.
Apu berak az anyósülésre. Ő beül a volán mögé, a fejét a
kormányra hajtja, majd kihúzza magát, és indít.
Megállunk egy Tescónál, veszünk egy doboz Carlingot, aztán a
KFC autóspultjánál egy családi adag csirkét. Azt gondolom, hogy
hazamegyünk, de nem. Keskeny utakra térünk, amelyek az
autópályáról a dombok közé vezetnek. Az út mentén régi istállók
sárga fénynégyszögei. Birkanyájak farolnak el a kerítésektől. Egy
éles kanyarnál rengeteg virágcsokor mellett hajtunk el, és
Amundsen patkánya jut eszembe, meg az abortuszok, és Alice
anyukája.
– Hova megyünk?
 – Mindjárt meglátod.
Egy hegy tetejére megyünk, széles, mélybe néző szirthez, ahol
parkolót is kialakítottak. Alattunk az egész város. Távoli,
narancsszín pacák hálózata. Az egyik Alice, ahogy egyedül ül a
szobájában, és mindenféle emberekkel cseveg a neten, akik közül
egyik se én vagyok. Egy másik Aslam, a kanapéjukon ül, ölében
Amy lába. Megint másik Amundsen, épp egy lepkét próbál lecsapni
a mancsával.
Apu kinyit egy sört, és a kezembe nyomja.
– Jól csináltam? – kérdem.
– Rajta voltál.
– De nem olyan voltam, mint egy áldozat, ugye?
– Nem – mondja apu, és kinyit magának is egy sört.
– A végét nem számítva.
– Igen, a végén kicsit megcsúsztál.
– Nem fog összejönni. Megvannak nekik a képek és az összes
beszélgetésünk, és Macy nem úgy fogja elmondani, ahogy én.
– Nem tudom.
– Félek.
– Tudom.
– Vége van?
– Nem tudom.
Szorongató érzés, hogy apu nem tudja, mit mondjon. Máskor
mindig pontosan tudja, mit kell mondania, kivéve telefonon. Azt
akarom, hogy beszéljen, hogy vázolja a tervet, amivel meleg
helyre jutunk, távol a rendőrségtől.
– Anyu jól van?
 – Jól lesz. Csak nem szívesen gondol arra, hogy péniszed van.
– Apu.
– Engem meg még mindig meglep, hogy nem vagy meleg.
– Három évig jártam Alice-szel.
– Tudom, de valahogy mindig azt gondoltam, hogy csak rád
erőszakolta magát.
Hátraszegem a fejemet, és nyelem a sört, míg ki nem ürül a
doboz. Apu adja a következőt.
– Nem nagyon értem. Hülyének érzem magam.
– Nem vagy hülye. Csak épp nem mindig csókolhatod meg azt,
akit meg szeretnél csókolni.
– Én leszek az ő fasz alakú tetkója.
– Remek.
Az üveghez préselem az arcom. Arra gondolok, ahogy az életem
véletlenszerűen metszi mások életét, ahogy az apró emberkék
összeütköznek, lepattannak egymásról, és ez olyan érzés, mintha
hamarosan feloldódnék.
Két másik kocsi érkezik.
– Nézd, apu – mutatom.
Az egyik kocsit nézzük. Két férfi áll meg a lehúzott ablaka előtt,
gatyájukat letolják, és előveszik a faszukat. Festett vörös nő szopja
le a kettőt egyszerre. Az egyik lába kilóg az ablakon, és a fejével
egy ritmusra jár.
– Mi a fene – mondja apu.
– Gruppenre hoztál.
– Nem gruppenre hoztalak.
– Az egyikük mindjárt idejön. Kivered neki?
 – Nem – mondja apu. – Semmiképpen.
Rükvercbe teszi a kocsit, és sietve kifarol a parkolóból. Egy ág
csapódik a hátsó lökhárítónak. Apu káromkodik. Én nevetek.
 45

Semmit sem ünneplünk a katedrális melletti fák tövében Aslammel,

Sammel és Amyvel. Tök sötét van, törökülésben ülünk a fűben,
vodkázunk, és próbálunk nem Macyről dumálni. E célból
megtárgyaltuk már, hogy egy T-rex súlyától vajon elsüllyedne-e
egy óceánjáró, hogy egy átlagos ember hány szót ismer, és hogy
küszöbön áll-e a szingularitás.
– Szerintem már bekövetkezett – mondja Aslam. Lesöpri a
combjáról a tűleveleket, és rágyújt. – Gondolkozzatok. Ott a
Google.
– A Google nem érzékel.
– Biztos?
– Tuti.
– Akkor talán Én, a robot a szingularitás?
– Aha.
– Szerintetek, ha bekövetkezik, háziállatként tartanak majd
bennünket a számítógépek?
– Nem.
– Szerintem meg nagyon is igen.
Hanyatt dőlök, sodrok magamnak egy cigit, rágyújtok. Egyetlen
csillag sincs az égen. Az utcalámpák fénye homályos folt
körülöttünk, és ott vannak a katedrális falára irányított
reflektorok. Valahol mentő jajgat.
– Honnan veszed észre, ha tébécés vagy?
– Sehonnan.
 – De mások honnan tudják, ha van nekik?
– Mármint te éppenséggel biztosan nem veszed észre.
– Pedig lehet, hogy az vagyok.
A padokon túlról idősebb fiúk érkeznek. Asszem, megint meg
leszünk verve. De asszem, nem gáz, már egészen jó vagyok a
témában. Úgy döntök, nem mozdulok. Úgy döntök, maradok
mozdulatlan a sárban, még ha meg is taposnak, még ha
megrepesztik is a bordáimat, és lyukat ütnek a tüdőmbe.
– Hahó – mondja az egyik. – Tényleg megerőszakolt az a pedofil
tanár?
Nem szólok semmit.
– És ha igen? – kérdi Aslam.
– Igen?
– Nem – mondom.
– Bezúzták a srác hátsó ajtaját – mondja Aslam. Felém fordul, és a
magasba tartja a hüvelykujját. – Vagyis elseggelték.
A fiúk felröhögnek.
– Buzikáim – mondja az egyik.
Amy feláll, keres egy üres borosüveget, egy fatönkhöz csapja.
– Húzzatok innen – mondja, és rájuk szegezi az üveg szilánkos
végét, közben komolyan beszélek, és bevadultam képet vág.
– Jesszus – motyogja az egyik, és elhúznak.
– Menjünk – mondja Aslam.
– Oké.
Elindulunk, az Eltham Avenue-n battyogunk a földszintes házak
irányába. Amy hangosan énekel, és táncol, és a lélegzete fehér
pöfeteg a levegőben. Rugdosom a kavicsokat. Fáradt vagyok és
csendes.
– Az emberek olyan kibaszott nagy faszok – szólal meg Aslam. –
Az emberek bekaphatják.
Amy lekuporodik egy makulátlan fehér Mercedes elé, és leszedi a
jelet róla, majd a levegőbe hajítja. Mielőtt még landolna a fémcucc,
Aslam felrúgja újra. Leszedem a hátsó jelet, és a kocsi motorházára
hajítom.
Az út közepén haladunk, át egy fekvőrendőrön, el egy óvoda
előtt, közben minden Mercinél megállunk. Valami miatt, nem t’om,
mért, a Mercedes-jel jön le a legkönnyebben.
– Jó – mondja Aslam, és úgy markolja a vodkásüveget, mint az
ütő a baseballütőjét. – Tényleg voltak fotósok is?
Egy (Y)-t hajít a levegőbe.
– Ja, apu verekedett is vele.
– Bírom az apádat.
– Én is.
– Még egyet – mondja, de elhibázza. – Még egyet.
Feldobok még egy jelet, és elüti a fejem fölött. Aztán még egyet.
Hangosan pattan le egy kerti törpék által őrzött kertes ház második
emeletéről.
– Le fogják csukni – mondja.
– Tudom.
– Megszöktethetnénk – veti fel Amy. – Elrejtenénk a
szennyesben, és hazagurítanánk.
– Ja – bólogat Aslam. – Szerzünk nektek új személyazonosságot,
és Ausztráliába szöktök. Még egyet – feldobok egy újabb jelet.
Elüti. – Egy plasztikai sebész átalakíthatja az arcát.
Implantátumokkal meg a többi szarral.
– A neten kereshettek pénzt.
– Vagy építhettek uszadékfából házat magatoknak.
– Vagy élhettek hajón.
– Nem, nem lehet.
Aslam egy falhoz vágja a vodkásüveget, és darabokra törik.
Legszívesebben őrjöngve rohangásznék összevissza, berúgnám az
ablakokat, tüzeket gyújtanék, belehugyoznék a levelesládákba, míg
végül a rendőrség kiszállna, lespréznének, és bevinnének.
Legszívesebben mély sebeket karmolnék a rendőrök lábszárára. Le
akarom őket fejelni, és a szemükbe csapni a könyökömmel. A cella
falához akarom verni magam, míg el nem ájulok, hogy egy másik
napon, legalább harminc órával később térjek magamhoz, enyhe
agyrázkódással.
Tizenhat éves vagyok, állott kukoricapelyhet eszem a kertben.
Anyu fogja a teáskannát, teletölti az Örökbarátok bögrémet, és
leteszi megint. Forró. Egy ideje már nem voltam iskolában. Azt
mondták, amíg nincs meg az ítélet, itthon maradhatok, így
megnéztem a Dr. House minden részét, és híztam fél mázsát.
– Egyél csak – mondja anyu.
– Azt csinálom. Kövérre eszem magam.
– Dehogy vagy kövér. Ne mondogasd már. Növésben vagy.
A legtöbb az arcomra meg a hasamra jött. Alaszka szétfeszül,
betölti szinte az egész hasamat. De nem zavar. Tudom, hogy ez
melyik rész. Ez az a rész, amikor a főhős a kanapéra gyógyul,
mackóalsóban pizzát fal, rohadt sokat maszturbál, és nem veszi fel
a telefont.
Anyu lepöcköl egy zöld rovart a karjáról.
– Szeretlek – mondja.
– Tudom.
Hamarosan elkezdődik a következő rész. Történik valami, ami
elindítja staccato a hegedűket, veszem a tornacsukámat, felhajtok
egy Lucozade-ot, és futásnak eredek, eleinte nehézkesen, merev
lábakkal, de egyre gyorsabban, szédítő karmunkával.
Kinyílik a télikert ajtaja, apu az. Nem akarom mutatni, mi jár a
fejemben képet vág. Mögém lép, a két vállamra teszi a kezeit, és
megszorítja.
– Masszázs – mondom. Elkezdi a hüvelykujját a lapockáim közötti
területbe nyomkodni. – Happy end – mondom.
Apu előrehajol, és a keze megindul az ölem felé, én meg ugrom
egyet, és a földre borulok.
– Pete – szól rá anyu.
– Ja – mondom én is. – Jesszus, Pete. Ez igazán nem való.
A hónom alá nyúl, és felemel, és visszaültet a székbe. Iszom egy
kortyot a teámból. Apu gondosan összekulcsolja a kezeit.
– Nincs börtön – mondja. – Pszichiátriai kezelésre küldik, és
többet nem foglalkozhat gyerekekkel.
Semmi. Amundsen az orrával belöki az ajtót, és beslattyog. A
hátára rakom a lábaimat, és lehunyom a szemem. A napfény fényes
spirálokat hord a szemhéjam mögé. Asszem, hamarosan
feloldódom.
 A SZERZŐRŐL
Ben Brooks 1992-ben született Gloucestershire-ben, a Lolito az
ötödik regénye.