Daniel F.

Galouye
A SZIMULÁTOR

Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak 1994-ben
Könyvárusi forgalomba nem kerül

Szerkeszti Kuczka Péter

MÓRA KÖNYVKIADÓ
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Simulacron-3
A Bantam Book
© 1964 by Daniel F. Galouye

FORDÍTOTTA SZILÁGYI N. ERZSÉBET

A FEDÉL JANTNER JÁNOS MUNKÁJA

Móra Könyvkiadó, 1994

Hungarian translation
© Szilágyi N. Erzsébet
ISBN 963 11 7209 0

A kiadásért felel a kiadó igazgatója

Zrínyi Nyomda Rt. (94.1580/66-14), Budapest
Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Balázs Éva
Műszaki vezető: Török Károlyné
Műszaki szerkesztő: Lienerth Anna
Terjedelem: 11,38 (A/5) ív.
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 1994
 1.
Már az első pillanattól látszott, hogy az estély programja szemernyit sem fogja csökkenteni Horace P.
Siskin kiváló házigazdai hírnevét.
A Tycho Tornász Trió önmagában elég lett volna ahhoz, hogy Siskin az év legkáprázatosabb
estélyét mondhassa magáénak. Ám amikor az est betetőzéseként leleplezte a Mars Syrtis Major
régiójának első hipnokristályát, nyilvánvaló lett, hogy a hírneve újabb magaslatokra hágott.
A trió és a kristály igazán érdekfeszítő látványosságnak ígérkezett, és mégis: még véget sem ért a
parti, szerintem máris elnyelte a hétköznapok szürkesége. Mert nyugodtan állíthatom, hogy semmi
sem bizarrabb annál, mint szemtanújává válni egy ember… eltűnésének.
Amely esemény, mellesleg, egyáltalán nem szerepelt az estély programjában.
Hogy Siskin pazarló nagyvonalúságát érzékeltessem, elég annyit mondanom, hogy a Tycho Tornász
Trió számára holdi gravitációt kellett biztosítani. A gravitációcsökkentő pódium, terjedelmes és
rendhagyó óriás díszletként, Siskin felhőkarcoló tetejére épült házának egyik szobájában tornyosult,
míg maguk a generátorok a tetőkertben álltak egymás hegyén-hátán.
A hipnokristály-bemutató, amelyhez két orvos is asszisztált, látványos produkció volt. Én, bár
fogalmam sem volt azokról az elképesztő fejleményekről, melyeket az est tartogatott számomra,
eléggé közönyösen figyeltem az előadást.
Az egyik kristálylap lágy, azúrkék fénye egy nyúlánk, fiatal, barna nő arcára vetődött. A lány átható,
sötét szeme elhomályosult, és könnyek kezdtek záporozni belőle.
A kristály végtelenül lassan forgott egy asztalon, miközben sokszínű fénynyalábokkal hasította át a
szobát. Olyan volt, mintha a sugarak egy hatalmas kerék küllői lettek volna. A forgás abbamaradt, és
egy bíborvörös fénynyaláb Siskin egyik idősebb üzlettársának kissé bizalmatlan arcán állapodott
meg.
– Nem – mondta a férfi. – Soha életemben nem dohányoztam! És most sem leszek hajlandó rá!
Nevetés töltötte be a szobát, a kristály pedig újra kezdte forgását.
Attól tartva, hogy a következő áldozat én magam leszek, a plüss-szőnyeget követve kisomfordáltam
a büfébe.

Bepötyögtem egy scotch-aszteroidát az automatába, aztán kibámultam az ablakon az alattunk

csillogó városra.
– Beütnél nekem egy Bourbont vízzel, Doug? Siskin volt az. A tompított fényben valószerűtlenül
aprónak tűnt. Míg felém tartott, elcsodálkoztam megjelenésének ellentmondásosságán. Alig volt több
öt láb három hüvelyknél, mégis egy óriás büszke magabiztosságával lépdelt… ami egyébként, a szó
üzleti értelmében, tökéletesen tükrözte a valóságot. Sűrű, tömött haja, melyet csak egy-két fehér tincs
csíkozott, meghazudtolta hatvannégy évét, mint ahogy szinte ránctalan arca és nyugtalan, szürke
szeme is.
– Egy Bourbon vízzel, rendelt! – igazoltam vissza szárazon, miközben beütöttem az italt.
Siskin a bárpultra támaszkodott.
– Úgy látom, nem tetszik a parti – mondta árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában.
Megjegyzését elengedtem a fülem mellett.
Siskin ötös cipőbe bújtatott lábát felrakta a bárszék lábtartójára.
– Rengetegbe került ez a dáridó. És mindez csupán a kedvedért rendeztem. Azt gondoltam, hogy
értékelni fogod. – Siskin csak részben tréfált.
Kijött az itala, és én átnyújtottam neki. – Csak a kedvemért? – kérdeztem.
 Felnevetett.
– Nem egészen. Be kell ismernem, hogy ez a parti a hírverésre is kiváló alkalom.
– Akkor jól gondoltam. Látom, hogy a tévé és a sajtó igen nagy létszámmal képviselteti magát.
– Remélem, nincs ellenedre? Az ilyesmi megfelelő indítást adhat a Reakció Rt.-nek.
Kivettem a poharamat a kiadónyílásból, és félig kiittam a tartalmát.
– A RERT-nek nincs szüksége indításra. Beindul az magától is.
Siskin kissé kijött a sodrából, ahogy mindig, amikor ellenállást észlelt, legyen az a legcsekélyebb.
– Hall, én igazán kedvellek téged. Különleges jövőt szántam neked… és nemcsak a RERT-nél,
hanem más vállalkozásokban is: Csakhogy…
– A Reakció Rt.-n kívül semmi sem érdekel.
– Viszont a RERT-hez fűződő kapcsolatod – folytatta Siskin határozottan – ebben a pillanatban
csupán technikai. Maradj meg a kaptafádnál, és engedd, hogy a reklámszakembereim végezzék a
dolgukat.
Némán ittunk.
Siskin megforgatta a poharat aprócska kezében. – Persze, megértem, ha netán neheztelsz amiatt,
hogy nincs semmi részesedésed a társaságban.
– Nem érdekelnek a részvények. Jó fizetést kapok. Csak a munkámmal akarok törődni.
– Látod, Hannon Fuller másként gondolkodott. – Siskin idegesen babrált a pohárral. – Kiagyalta a
gép hardverét, az egész rendszert, aztán pénzügyi háttér után kutatva felkeresett engem. Együtt
hoztuk létre a társaságot. Ami azt illeti, összesen nyolcan vagyunk benne. Fuller megállapodás szerint
húsz százalékkal részesedik az üzletből.
– Öt éve vagyok az asszisztense. Tudok minderről. – Utántöltésre állítottam az automatát.
– Akkor meg mért duzzogsz idekint?
A hipnokristály sugara végigkúszott a bár mennyezetén, majd az ablaküvegre vetődött. Fénye
elnyomta a város csillogását. Az egyik nő sikoltozni kezdett odabent, és addig nem is hallgatott el,
amíg metsző kiabálását el nem nyelte egy áradó nevetéshullám.
Kihúztam magam, és lenéztem Siskinre.
– Csak egy hete, hogy Fuller meghalt. Dögevő sakálnak érzem magam, hogy máris a kinevezésemet
ünneplem.
Megfordultam, hogy lelépjek. Siskin gyorsan megjegyezte:
– Egyébként is feljebb léptél volna. Fullernek, mint technikai igazgatónak, már kifelé állt a
szekérrúdja. Nem bírta a gyűrődést.
– Én nem így hallottam. Fuller azt mondta nekem: nem fogja engedni, hogy a szimulátorát politikai
előrejelzésekre használd.
A hipnokristály-bemutató véget ért, és a lárma, amely eddig csak a távolból szűrődött hozzánk,
most a bár irányába hömpölygött, magával sodorva egy csapat hadonászó, estélyi ruhába öltözött nőt
és férfit.

A rohamozók előőrséből egy fiatal, szőke nő vált ki, és egyenesen felém tartott. Mielőtt eltűnhettem
volna, birtoklóan hozzám törleszkedett. Aranybrokát estélyi ruhát viselt, és meztelen vállán ezüstös
árnyalatú, befelé fésült hajfürtök ficánkoltak. A szeme csodálattal volt teli.
– Mr. Hall, hát nem káprázatos ez a marsi hipnokristály? A maga ötlete volt, ugye? Biztos vagyok
benne, hogy igen.
Rápillantottam Siskinre, aki feltűnés nélkül odébb akart állni. Nyomban bevillant, hogy a lány
Siskin egyik magántitkárnője. A manőver lelepleződött: a lány most is munkában volt. Csakhogy
jelenlegi feladata nem szerepelt a munkaköri kötelezettségei között, hanem túllépett a Siskin Intézet
szabta határokon.
 – Attól tartok, hogy ezt a főnöke eszelte ki.
– Ó – mondta, és rajongva bámult a távozó Siskin után. – Milyen nagyvonalú és dús fantáziájú
ember. Pedig olyan, mint egy kis játék baba, ugye? Egy tipp-topp kis cukorfalat!
Megpróbáltam elvergődni mellőle, de a lányt jól kiokították.
– A maga területe, Mr. Hall, a szin… szinológia…?
– Szimulektronika.
– Milyen lenyűgöző! Úgy tudom, hogy amikor maga és Mr. Siskin a gépüket… hívhatom gépnek,
ugye?…
– Ez egy totális környezetszimulátor. Harmadik nekifutásra sikerült minden hibát kiküszöbölnünk,
így Simulacron-3-nak neveztük el.
– …Szóval, amikor majd működésbe helyezik a gépüket, nem lesz többé szükség a buzgó
mócsingokra, ugye?
A buzgó mócsingokon, természetesen, az okleveles reakciófelmérőket vagy még közismertebb
nevükön a „közvélemény-kutatókat” értette. Én ez utóbbi elnevezést kedveltem, mert sosem
irigyeltem a jól kereső embereket, még akkor sem, ha az egy armada – hát igen – buzgó mócsingot
jelentett, akik folyton az emberek mindennapi szokásai és tevékenységei felől érdeklődtek.
– Nem áll szándékunkban senkit se megfosztani a munkájától – magyaráztam. – De amikor majd az
automatika teljesen átveszi a közvélemény-kutatás helyét, szükség lesz néhány kiigazításra a
foglalkoztatás gyakorlatában.
Melegen a karomhoz dörgölődzött, és az ablakhoz irányított.
– És mi a maga szándéka, Mr. Hall? Beszéljen nekem a… szimulátoráról. Egyébként mindenki
Dorothynak szólít.
– Nem sok minden van, amiről beszélhetnék.
– Ó, maga túlságosan is szerény. Biztos vagyok benne, hogy tudna miről beszélni.
Mivel ennyire ragaszkodott a Siskin inspirálta manőverhez, úgy gondoltam, mért is ne
manőverezhetnék én is… olyan szintre, amely messze meghaladja a lány képességeit.
– Tudja, Miss Ford, olyan bonyolult társadalomban élünk, amely a vállalkozások összes váratlan
elemét szeretné kiküszöbölni. Ebből következően annyi a közvélemény-kutató társaság, hogy a két
kezén se tudja megszámolni. Mielőtt piacra dobnak egy terméket, tudni akarják, hogy kik fogják
megvásárolni, milyen gyakran, és mennyit hajlandók fizetni érte, hogy mi tetszik legjobban a vallási
felekezeteknek, mennyi az esélye Stone elnök újraválasztásának, mely áruk kapósak, és hogy Bessie
néni a kéket vagy a rózsaszínt fogja-e kedvelni a következő divatszezonban.
Dorothy csilingelő nevetéssel szakított félbe: – Buzgó mócsingok minden bokor mögött.
Bólintottam.
– Közvélemény-kutatók rogyásig. Ez persze kellemetlen. Csakhogy a reakciófelmérők hivatalos
státust élveznek.
– És Mr. Siskin mindezt megszünteti majd… vagyis Mr. Siskin és maga?
– Hannon J. Fullernek köszönhetően, találtunk egy jobb megoldást. Képesek vagyunk
elektronikusan szimulálni egy társadalmi környezetet, és be tudjuk népesíteni
szubjektumanalógokkal… egymásra reagáló individuumokkal, vagyis ID-egységekkel. A
környezetet alakítva és az ID-egységeket stimulálva következtetni tudunk az emberek viselkedésére
bizonyos hipotetikus szituációkban.
Dorothy sugárzó mosolya megrendült. Arcán egy pillanatra bizonytalanság suhant át, ám mosolya
nemsokára újra teljes pompájában ragyogott.
– Értem – mondta. Persze, nyilvánvaló volt, hogy nem érti. Ez taktikám folytatására ösztökélt.
– A szimulátor egy átlagos társadalom elektromatematikai modellje, amely lehetővé teszi a hosszú
távú viselkedés-előrejelzést. Ezek a jövendölések sokkal „érvényesebbek”, mint azok, amelyeket egy
hadseregnyi, ide-oda rohangáló közvélemény-kutató, alias buzgó mócsing kiküldésével nyerhetünk.
Dorothy tompán felnevetett.
 – Nahát, ezt nem hittem volna… Legyen olyan kedves, Doug, hozzon nekem valamit… inni.
Bármit.
A Siskin Intézet iránti illendő kötelességérzetemnek köszönhetően valószínűleg szereztem volna
Dorothynak egy italt. Csakhogy a bár tömve volt, és amíg tétováztam, egy előléptetésre pályázó
fiatalember mohón Dorothyra vetette magát.

Megkönnyebbülve távoztam a büféből. A közelben, rovatvezetőkkel és hírmagyarázókkal az oldalán,

Siskin épp a RERT szimulátorának hamarosan nyilvánosságra kerülő csodálatos dolgairól áradozott.
Siskin sugárzón szónokolta:
– Lehetséges, hogy a szimulektronika ezen új alkalmazása – gondolom, tudják, hogy ez egy titkos
eljárás? – olyan hatással lesz majd a kultúránkra, hogy a Siskin Intézet fennmaradó része csak
másodhegedűs lesz a Reakció Rt. mögött.
Egy riporter kérdezett valamit, és Siskin kapásból válaszolt:
– A szimulektronika primitív ehhez képest. A számítógépes valószínűségi előrejelzés az
inger-válasz kutatásnak csupán egyik ágára korlátozódik. Ezzel szemben a RERT totális
környezetszimulátora, amit mi Simulacron-3-nak hívunk, minden olyan kérdésre választ ad, amely az
emberi viselkedés teljes spektrumának hipotetikus reakcióját érinti.
Siskin természetesen Fullert szajkózta. Csakhogy az ő szájából mindez kérkedésnek hangzott.
Fullernek, Siskinnel ellentétben, a szimulátor inkább hitvallást jelentett, semmint egy bonyolult
áramkörökkel telezsúfolt, háromszintes épületet.
Fullerre gondoltam. Magányosnak és alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy elfogadjam a
kihívást, és a nyomdokaiba lépve folytassam a munkáját. Fuller született főnök volt, ugyanakkor
gyengéd és figyelmes barát is. Jól van, elismerem: néha kissé bogaras. De ez azért alakult így, mert a
céljait mindennél fontosabbnak tartotta. Lehet, hogy a Simulacron-3 Siskin számára csupán egy
találmány volt, viszont Fullernek izgalmas és ígéretes kaput jelentett, melynek szárnyai hamarosan
egy új és szebb világra nyílnak.
Fuller szövetsége a Siskin Intézettel csupán üzleti kényszer volt. Mindig is azt tervezte, hogy
miközben a szimulátor szerződéses alapon dolgozik, teljesen feltárja majd a szociális kölcsönhatások
és emberi kapcsolatok eddig megjósolhatatlannak vélt vonásait, és ezzel elősegíti egy alulról
szerveződő, rendezettebb társadalom kialakulását.
A bejárati ajtó felé oldalogtam. A szemem sarkából láttam, hogy Siskin elválik a riporterektől, és
villámgyorsan átvág a szobán. Amikor odaért hozzám, kezével letakarta az ajtó nyitógombját.
– Csak nem akarsz faképnél hagyni bennünket?
Nyilvánvaló, hogy a partira célzott. De vajon tényleg csak arra? Eszembe jutott, hogy milyen
nélkülözhetetlen vagyok. Persze, a RERT kiváló sikereket érhet el nélkülem is. Ám ha Siskin teljes
egészében vissza akarja kapni a befektetett pénzét, akkor marasztalnia kell, hogy megvalósítsam
azokat a finomításokat, amiket Fuller rám hagyott.
Megszólalt a csöngő, és az ajtó kémlelőernyőjén felvillant egy vézna, jól öltözött férfi alakja,
akinek a bal oldali kabátujján a reakciófelmérők karszalagja virított.
Siskin szemöldöke megemelkedett az elragadtatástól.
– Egy buzgó mócsing. Ez már valami! Felélénkítjük egy kicsit a partit. – Megnyomta a gombot.
Az ajtó kitárult, és a látogató azonosította magát: – John Cromwellnek hívnak, az ORF-számom:
1146-A2. Az Állami Képviselőház Eszközvizsgáló Bizottsága által meghatalmazott Fister
Közvélemény-kutató Alapítványt képviselem.
A férfi Siskin válla mögé pillantott, és végigmérte a büféasztal és a bár köré csoportosult
vendégeket. – Jóságos isten! – tiltakozott Siskin felém kacsintva. – Az éjszaka közepén járunk,
ember!
 – Ez egy A prioritású felmérés az állami törvényhozó testület támogatásával és utasítására. Ön Mr.
Horace P. Siskin?
– Igen. – Siskin összefonta a karját, és így még a Dorothy által leírtaknál is jobban hasonlított egy
tipp-topp, apró babára.
– Jól van. – A felmérő elővarázsolt egy hivatali nyomtatványtömböt és egy tollat. – A következő
költségvetési év gazdasági kilátásainak az állami bevételekre kifejtett hatásáról kérem a véleményét.
– Nem válaszolok egyetlen kérdésére sem– felelte Siskin konokul.
Néhány vendég, kíváncsian a fejleményekre, várakozóan figyelt. Megelőlegezett nevetésük
kihallatszott az általános társalgás morajából.
A közvélemény-kutató összeráncolta a szemöldökét. – Ez kötelező. Ön hivatalosan bejegyzett,
kikérdezhető személy az üzleti kategóriában.
A férfi modora kissé fennhéjázó volt. Ez főleg abból származott, hogy a reakciófelmérők általában
nyeregben érezték magukat, amikor munkájuk közösségi érdeket szolgált. A szokványos
közvélemény-kutatás közel sem folyt ilyen formálisan.
– Továbbra sem válaszolok – ismételte Siskin. – Ha az RF-kód 326-os cikkelyét megnézi…
– Akkor ott azt találom, hogy a pihenési tevékenységeket nem lehet megszakítani felmérés céljából
– idézte a másik a szabályzatot. – De az előjogok záradéka nem alkalmazható, ha a mintavétel
közösségi érdekeket szolgál.
Siskin felnevetett a felmérő csökönyös formalitásán, aztán megragadta a férfi karját, és átvezette a
szobán.
– Gyerünk, igyunk egyet. Talán mégis meggondolom magam, és válaszolok.
A „bebocsátó” áramkör mentesült a felmerülő biokapacitása alól, és az ajtó kezdett bezárulni, de
hirtelen megtorpant, hogy egy másik látogató iránti tiszteletből félig nyitva maradjon.

Kopasz, megnyúlt arcú férfi állt az ajtóban. Miközben tekintetével a szobát pásztázta, idegesen
kulcsolgatta a kezét. Engem nem vett észre, mert az ajtó mögött álltam, és a kémlelőn át figyeltem őt.
Kiléptem elé. Összerezzent a meglepetéstől.
– Lynch! – kiáltottam. – Hol a csudában voltál egész héten?
Morton Lynch a RERT belső biztonsági emberei közé tartozott. Az utóbbi időben éjszakai
műszakban dolgozott, és igen közel került Hannon Fullerhez, aki szintén az éjszakai munkát
kedvelte.
– Hall! – suttogta Lynch rekedten. A szeme belemélyedt az enyémbe. – Beszélnem kell veled!
Istenem, muszáj beszélnem valakivel!
Beengedtem. Eddig kétszer fordult elő, hogy Lynch eltűnt, és nyúzottan, kifacsarva tért vissza egy
héten át folytatott elektromos agystimuláló tivornyájáról. Az elmúlt néhány napban sokat
spekuláltunk arról, hogy a Fuller halála fölött érzett gyász miatt hiányzik-e, vagy csupán valamelyik
EAS-barlangban dekkol. Nem, Lynch valójában nem volt rabja az EAS-nek, és most az is kiderült,
hogy nem kortikális muriról jött.
Kivezettem az elhagyatott tetőkertbe.
– Fuller balesetéről van szó?
– Jaj, istenem, igen. – Felzokogott, és beleroskadt egy rácsos székbe. Az arcát a kezébe temette. –
Csakhogy az nem baleset volt!
– Ha nem az volt, akkor ki ölte meg? Hogyan…
– Senki.
– De hát…
 Déli irányban, a vibráló fényű városon túl, mely szimmetrikus sugarú szőnyegként terült el
alattunk, egy Hold-rakéta mennydörgő robajban tört ki, és miközben dübörögve az űr felé vette az
irányt, bíborvörös sugarakkal pingálta be a várost.
Amikor a hangorkán kitört, Lynch fölpattant. Megmarkoltam a vállát, és visszanyomtam a székre.
– Várj itt. Hozok neked egy italt.
Amikor visszaértem egy nagyadag tömény bourbonnal, egy szuszra kiitta az egészet, majd kiejtette
kezéből a poharat.
– Nem – folytatta továbbra is reszketve. – Fullert nem gyilkolták meg. A „gyilkosság” szó nem
megfelelő arra, hogy kifejezze a történteket.
– Belesétált egy magasfeszültségű vezetékbe – emlékeztettem a történtekre. – Késő este volt, és ő
bizonyára kimerült. Te ott voltál?
– Nem. De három órával előtte beszéltem vele. Azt gondoltam, hogy megőrült… olyanokat
mondott. Hogy nem akart belekeverni a dolgokba, de muszáj beszélnie valakivel. Te pedig
szabadságon vagy. És akkor… akkor…
– Igen?
– Akkor azt mondta, hogy meg fogják ölni, mert úgy döntött, hogy nem tartja tovább titokban.
– Nem tartja titokban? Micsodát?
Lynch túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy félbeszakíthassák
– És azt is mondta, hogy ha netán eltűnik vagy meghal, akkor tudni fogom, hogy nem baleset volt.
– Milyen titokról beszélt?
– Azt nem mondhatom el senkinek… még neked sem. Mert ha igaz, amit mondott, akkor… Ezért
aztán egész héten bujkáltam, és megpróbáltam eldönteni, hogy mit tegyek.
A zárt ajtók által eddig letompított parti zaja hirtelen kiáradt a kertbe.
– Ó, hát itt van, Doug!
Oldalra pillantottam, és az ajtóban Dorothy Ford kissé ingadozó sziluettjét pillantottam meg.
Hangsúlyozom a „pillantottam” szót, hogy ezzel nyomatékosítsam: nem vesztettem szem elől
Morton Lynchet a másodperc tizedrészéig sem.
Mégis, mire visszanéztem, a széke már üres volt.

2.
Siskin erőfeszítései már másnap délben gyümölcsözőre fordultak. Két reggeli hírműsor helyszíni
közvetítésben számolt be a szimulektronika küszöbönálló áttöréséről, és mind a három kora délutáni
újság címoldalon írt a Reakció Rt. „elképesztő” totális környezetszimulátoráról, a Simulacron-3-ról.
Viszont csak egyetlen újságban találtam utalást Morton Lynch eltűnésére. Stan Walters az Esti
Hírlapban ezzel fejezte be cikkét:

Úgy látszik, a rendőrség nemigen aggódik Morton Lynch eltűnése miatt, aki Horace P. Siskin
trösztvezér mesébe illő, új társaságának, a Reakció Rt.-nek belső biztonsági főnöke. A rendőrség
valószínűleg azért nem szándékozik túl nagy erőfeszítéseket tenni az eltűnt személy felkutatására,
mert a panaszos állítása szerint Lynch egyszerűen „elpárolgott”. Mindez állítólag Siskin házában
történt a múlt esti partin. És az közismert, hogy a Siskin-féle partik tudósításai még ennél is
hihetetlenebb eseményekről szoktak beszámolni.

Természetesen elmentem a rendőrségre, és bejelentettem Lynch eltűnését. Mi mást tehettem volna?

Ha egy ember a szemünk előtt válik semmivé, az nem olyasmi, amit egyszerűen lerázunk magunkról
és elfelejtünk.
 Az interkom felberregett az asztalomon, de nem törődtem vele. Helyette egy légikocsit figyeltem,
amint leereszkedik az utca központi parkolószigetére. Miután beállt hat hüvelyk lebegési magasságra,
a jármű átszelte a közlekedési vonalakat, és megállapodott a járdaszegély mellett. Legalább egy
tucatnyi, ORF-karszalagos férfi ugrált ki belőle.
Felsorakoztak a RERT épülete előtti járdán, és plakátokat kezdett el lóbálni a következő
feliratokkal:

A SISKIN INTÉZET TÖMEGES MUNKANÉLKÜLISÉGGEL FENYEGET!

TÁRSADALMI ZŰRZAVAR!
GAZDASÁGI KÁOSZ!
REAKCIÓFELMÉRŐK SZERVEZETE

Itt volt hát az első, önkéntelen reakció a szimulektronika emberi munkát megtakarító ígéretére.
Persze, ez nem újdonság. Az ipari forradalom vagy az automatizáció idejében a világ már átment
ehhez hasonló fájásokon.
Az interkom egyre erősebben berregett. Felkattintottam a kapcsolót. Miss Boykins aggódó és
türelmetlen arca villant fel a képernyőn.
– Megérkezett Mr. Siskin!
Kellően érzékeltetve, hogy mennyire értékelem a látogatást, utasítottam a titkárnőt, hogy küldje be
Mr. Siskint.
Siskin nem jött egyedül. Ennyit még a képernyőn át is megállapíthattam. Miss Boykins háta mögött
McBain hadnagy állt, az eltűnt személyek osztályáról, és Farnstock kapitány, a gyilkossági
csoporttól. Mindketten jártak már nálam aznap reggel.
Siskin feldúltan robbant be az irodámba, és aprócska kezét ökölbe szorítva csörtetett felém. Áthajolt
az asztalon.
– Miben mesterkedsz, Hall? Mi ez az egész Lynchcsel és Fullerrel?
Tisztelettudóan fölemelkedtem.
– Én csak azt mondtam a rendőrségnek, ami történt.
– Hülyeség! Nevetségessé teszed magad és az egész intézetet!
Siskin megkerülte az asztalt, így fel kellett ajánlanom neki a székemet.
– Pedig ez történt – bizonygattam.
McBain vállat vont.
– Ön az egyetlen, aki ezt állítja. A civil ruhás férfira sandítottam. – Ezt hogy érti?
– Az embereim kikérdeztek mindenkit, aki ott volt a partin. Még csak nem is látták Lynchet tegnap
este. Siskin leült. Apró teste szinte teljesen eltűnt a székben.
– Hát persze hogy nem. Csak át kell kutatni az EAS-lebujokat, és máris megtaláljuk Lynchet. Siskin
McBain felé fordulva folytatta:
– A fickó a kortikális stimulálás megszállottja. Nem az első eset, hogy az elektródmániájának hódol.
McBain gúnyosan felém pillantott, és megkérdezte Siskintől:
– Biztos, hogy Lynch a kábítós?
– Hall teljesen rendben van – válaszolta Siskin kelletlenül –, különben nem alkalmaztam volna az
intézetemben. De az lehetséges, hogy tegnap este egy kicsit többet ivott a kelleténél.
– Nem voltam részeg – tiltakoztam. Farnstock elém lépett.
– A gyilkosságiakat érdekli, amit ez a Lynch mondott Fuller állítólagos meggyilkolásáról.
– Tulajdonképpen azt mondta, hogy Fullert nem gyilkolták meg – emlékeztettem a kapitányt.
Farnstock tétovázott.
– Szeretném látni, hogy hol történt a baleset. És beszélnék azokkal is, akik jelen voltak.
– A baleset a funkcióintegráló teremben történt. Én éppen szabadságon voltam.
– Hol?
 – A víkendházamban, fent a hegyekben.
– Volt valaki magával?
– Senki.
– Mi lenne, ha megnéznénk azt a funkciótermet? – Az Whitney részlege – felelte Siskin. – Ő Mr.
Hall asszisztense. – Siskin felpöccintett egy kapcsolót az interkomon.
A képernyőn egy-két halszálkaminta futott át, aztán egy fiatal, körülbelül velem egykorú, fekete és
göndör hajú férfi képe tűnt fel.
– Igen, Mr. Siskin? – Chuck Whitney meglepettnek látszott.
– McBain hadnagy és Farnstock kapitány körülbelül tíz perc múlva lent lesz a halban. Jöjjön értük,
és vezesse őket körül a funkcióintegráló részlegben.

Miután a rendőrök távoztak, Siskin ismét megkérdezte tőlem:

– Mi az ördögöt akarsz, Hall? Elsüllyeszteni a RERT-et, mielőtt még nyílt vizekre evezhetne? Egy
hónapon belül reklámhadjáratot indítunk a kereskedelmi szerződésekért. Az ilyesmi kitörheti a
nyakunkat! Miből gondolod, hogy Fuller halála nem baleset volt?
– Én nem mondtam, hogy nem baleset volt. Siskin nem vette észre a hangsúlyt.
– Különben is, ki akarta volna meggyilkolni Fullert?
– Bárki, aki nem akarja, hogy a Reakció Rt. célba érjen.
– Például kicsoda?
Hüvelykujjammal az ablak felé böktem:
– Ők. – Ez persze nem volt komoly vádemelés, csak leszögeztem, hogy a bűntény feltételezése nem
is olyan túlzás.
Siskin kinézett az ablakon, és nyilvánvalóan most vette észre először a Reakció-felmérők
Szervezetének sztrájkcsapatát. Felugrott a székből, és egy manó fürgeségével az ablakhoz szökkent.
– Ezek tüntetnek, Doug! Épp, ahogy számítottam! Most aztán egy csapásra bekerülünk a
köztudatba! – Amiatt aggódnak, hogy a RERT munkanélkülivé teszi őket – hívtam fel Siskin
figyelmét.
– Nos, remélem, nem csalódnak majd a balsejtelmeikben. Ha minden jól megy, akkor a
közvélemény-kutatók szervezetében a munkanélküliség egyenes arányban nő majd a RERT
sikerével.
– Viszlát – tette hozzá váratlanul, és sebesen kiiramodott az irodámból. Épp az utolsó pillanatban.
A szoba hirtelen körbefordult velem, és én az asztalnak tántorodtam. Még sikerült leülnöm a
székembe, de aztán a fejem előrecsuklott.
Néhány perccel később magamhoz tértem. Igaz, kissé bizonytalan és nyugtalan voltam, de legalább
ismét öntudatomnál voltam.
Rá kellett jönnöm, hogy többé nem hagyhatom figyelmen kívül az eszméletvesztéseimet. Jóval
gyakoribbak lettek. A víkendházamban töltött egy hónapos vidéki pihenő sem segített legyűrni a
rohamokat.
De nem akartam megadni magam. Eltökéltem, hogy mindennek ellenére azon leszek, hogy a
Reakció Rt. a lehető legjobban kezdhesse pályafutását.

Semmi sem győzhetett meg arról, hogy Lynch nem tűnt el. Lehetséges, hogy a partin senki más nem
vette észre az érkezését, de hogy az egész incidens csupán a képzeletem szüleménye, az teljes
képtelenség.
Ebből kiindulva nyomban három zavaró ellentmondással kellett szembenéznem: az egyik az volt,
hogy Lynch egyszerűen eltűnt, a másik, hogy Fuller tulajdonképpen nem baleset áldozata lett, a
harmadik pedig, hogy létezik valamilyen „titok”, ahogy azt Lynch megfogalmazta, és hogy
valószínűleg ez a titok a közvetlen oka Fuller halálának és Lynch eltűnésének.
Ha ellenőrizni akartam ezeket a feltevéseket, akkor azt csak a saját szakállamra tehettem. A
rendőrség ugyanis pont olyan közönyösen viselkedett, ahogy az egy ilyen groteszk bejelentés
nyomán várható volt.
Csak másnap reggel ötlött fel bennem az egyetlen logikus megoldás: a problémához a Fullerrel
közösen kialakított kommunikációs rendszer felől kell közelítenem. Ebben a felismerésben az is
közrejátszott, amit Lynch említett.
Hannon Fuller és én azt a gyakorlatot folytattuk, hogy a próbálkozásaink összhangba hozására
időnként áttanulmányoztuk egymás jegyzeteit. A feljegyzések készítése közben általában piros tintát
használtunk azoknak a részeknek a megjelölésére, amelyekre fel akartuk hívni egymás figyelmét.
Lynch szerint Fuller valami titkot bízott rá, ugyanakkor arra célzott, hogy Fuller inkább nekem
mondta volna el, ha a közelében vagyok. Ezért valószínűnek tartottam, hogy Fuller a vörös tintás
jelölés segítségével már megpróbálkozott a vonatkozó információk közlésével.
Megnyomtam az interkom gombját.
– Miss Boykins! Eltávolították már dr. Fuller személyes holmijait?
– Nem uram. De hamarosan sor kerül rá. Az ácsok és a villanyszerelők nemsokára megszállják
Fuller irodáját.
Most már emlékeztem. A helyiséget más célra akarták átalakítani.
– Mondja nekik, hogy holnapig várjanak.
Fuller irodájának ajtaját nyitva találtam. Nem csodálkoztam rajta, mert tudtam, hogy a külső
recepciós szobát szimulektronikai berendezések tárolására használták. Amikor a vastag szőnyegen át
a belső ajtóhoz értem, meglepődve húzódtam vissza.
Egy nő ült Fuller íróasztalánál, és az iratok között turkált. A nyitott fiókból és a regiszter melletti
cikkek halmazából látszott, hogy alapos kutatómunkát végzett. Óvatosan a háta mögé lopakodtam.
Igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá anélkül, hogy felfedezne.
A nő nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Az arca, annak ellenére, hogy most szigorú
tekintettel vizsgálta Fuller papírjait, lágy és szabályos vonalú volt. Ízléses visszafogottsággal
rúzsozott, telt és eleven ajkai versenyre keltek nagy szemével arcának domináns vonásaiért.
Jegyzeteket fürkésző, mogyoróbarna szeme éles kontrasztban állt pimasz kis kalapja alól kikandikáló
ébenfekete hajával.
Közelebb húzódtam hozzá, de nem akartam felfedni a jelenlétemet. Lehet, hogy a számítógépes
szimulektronikával foglalkozó konkurens cégek valamelyikének az ügynöke, de az is előfordulhatott,
hogy valamiképpen kapcsolatban állt Fuller rejtélyes „titkával”.
A lány már majdnem teljesen átnézte a jegyzeteket. Figyeltem, ahogy átfordítja az utolsó előtti
lapot, és ráhelyezi a már átvizsgált papírhalomra. Pillantásom az utolsó oldalra esett.
Piros tintás volt! Csakhogy se szavak, se képletek, se grafikonok nem voltak rajta. Csupán egy
kidolgozatlan, érthetetlen vázlat. A rajz egy harcost ábrázolt, a tunikájából ítélve görög lehetett, és
egy teknőst. Ezenkívül semmi más nem volt a papíron. Viszont mindkét figura többszörösen alá volt
húzva piros vonásokkal.
Amikor Fuller fel akarta hívni a figyelmemet valami fontosra a jegyzeteiben, egyszer vagy akár
többször is aláhúzta, attól függően, hogy mennyire tartotta fontosnak. Például, amikor
megfogalmazta annak szükségességét, hogy emocionális jellemzőket programozzunk a szimulátor
szubjektív reagálóegységeibe, azt ötször húzta alá piros tintával. Mégpedig okkal, mert az egész
totális környezetszimulátor erre a sarokkőre épült.
A görög harcos és a teknős rajzát legalább ötvenszer aláhúzta… egészen addig, amíg ki nem fogyott
a papírból.
A lány végül megérezte a jelenlétemet, és felpattant. Attól tartva, hogy az ajtóhoz fut, megragadtam
a csuklóját.
– Mit keres itt? – kérdeztem tőle.
 Összerándult a szorításomtól, de sem meglepetés, sem pedig félelem nem látszott az arcán. Helyette
a szeme néma, elfojtott dühtől csillogott.
– Ez fáj – jegyezte meg hűvösen.
Az a benyomásom támadt, hogy már találkoztam valamikor ezekkel az eltökélt szemekkel és ezzel
a parányi, turcsi orral. Lazítottam a szorításon, de a csuklóját nem engedtem el.
– Köszönöm, Mr. Hall. – Ingerültsége cseppet sem hagyott alább. – Maga Mr. Hall, ugye?
– Úgy van. Miért kutat ebben az irodában?
– Úgy látom, maga nem az a Douglas Hall, akit valaha ismertem. – Ellenkezést nem tűrő
mozdulattal kiszabadította a karját. – És nem kutatok. Az egyik őr vezetett ide.
Meglepetten léptem hátra. – Csak nem…?
Bár vonásai fagyosak maradtak, az a tény, hogy az arckifejezése semmit sem enyhült, igenlő választ
adott a kérdésemre.
Végre átláttam a büszke álarcon, amely a tartózkodás újsütetű komplikáltságával ötvöződött. Nyolc
év ködén át is sikerült felfedeznem benne a tizenöt éves „Jinx” Fullert. Most már tisztán emlékeztem
arra a szemtelen és ugribugri kislányra, aki nem adta fel integritását fogszabályozója, copffa és
bakfisegyenruhája ellenére sem.
Egészen apró részletekre is emlékeztem. Például Fuller zavarára, amikor arról beszélt, hogy lánya
eszeveszettül „beleesett” Doug „bácsiba”. A vegyes érzelmekre, melyek elárasztottak, mint büszke,
huszonöt éves felnőttet, aki hamarosan egyetemi diplomát szerez dr. Fuller pártfogoltjaként. Amikor
Fuller rájött, hogy milyen nehéz is az apaság egy özvegyember számára, átpasszolta a lányát a
nővérének, aki egy másik városban élt. Attól kezdve ő részesítette Jinxet pótanyai nevelésben, és az
iskoláit is ott folytatta.
– Joan Fuller vagyok – mondta Jinx, és ezzel kiragadott a múltból.
– Jinx! – kiáltottam fel.
Jinx szeme könnybe lábadt, és mintha magabiztosságának jó része is elpárolgott volna.
– Nem gondoltam, hogy lesz még valaki, aki így fog hívni.
Féltőn megfogtam a kezét, aztán, hogy eltereljem a figyelmét, mentegetőzni kezdtem.
– Ne haragudj, de nem ismertelek meg.
– Hát persze hogy nem. Ami az ittlétemet illeti… arra kértek, hogy jöjjek el, és vigyem el apa
holmiját. Visszakísértem a székhez, magam pedig az asztalnak támaszkodtam.
– Nekem kellett volna intézkednem. De nem gondoltam… azt hittem, hogy nem vagy a városban.
– Egy hónapja jöttem vissza.
– Dr. Fullerrel voltál, amikor a…?
Jinx bólintott, és közben lehetőleg nem nézett azokra a holmikra, amiket összegyűjtött az asztal
tetején.
Talán nem lett volna szabad nyomban fejest ugranom a dologba, de nem hagyhattam ki az alkalmat.
– Az apád… nem volt gondterhelt vagy nyugtalan az utóbbi időben?
Hirtelen felpillantott.
– Nem, én nem vettem észre semmit. Miért?
– Hát csak… – Úgy határoztam, hazudok neki, nehogy aggódni kezdjen. – Valami fontos témán
dolgoztunk. De aztán én szabadságra mentem. Tudni szeretném, hogy vajon sikerült-e megoldani a
problémát.
– A funkciószabályozáshoz volt köze?
Figyelmesen szemléltem Jinx arcát.
– Nem. Miért kérded?
– Ó, nem is tudom. Semmiség.
– De kell, hogy legyen valami oka a kérdésednek!
 Tétovázott. – Hát, azt hiszem, valami miatt kissé rosszkedvű volt. És láttam néhány ilyen témájú
könyvet az íróasztalán.
Nem tudtam, hogy miért, de az a benyomásom támadt, hogy Jinx megpróbál rejtegetni valamit.
– Ha nem bánod, akkor beugrom hozzád, és átfutom a jegyzeteit. Talán megtalálom, amit keresek.
Ez sokkal taktikusabbnak tűnt, mint nyíltan a szemébe mondani, hogy szerintem az apját
meggyilkolták.
Jinx elővett egy műanyag szatyrot, és kezdte beletömködni Fuller személyes holmijait.
– Jöhetsz, amikor csak akarsz.
– Még valami. Morton Lynch járt apádnál mostanában?
Összehúzta a szemöldökét.
– Kicsoda?
– Morton Lynch… a másik „bácsikád”. Bizonytalanul nézett rám.
– Nem ismerek semmiféle Morton Lynchet.

Megrökönyödésemet mogorva csönddel álcáztam. Lynch régi egyetemi bútordarab volt: karbantartó.
Dr. Fullerrel és velem együtt jött ide az intézetbe, amikor Fuller abbahagyta a tanítást a privát
kutatásai miatt. Ami még lényegesebb, több mint tíz éven át Fullerékkal élt együtt, és csak pár éve
határozott úgy, hogy közelebb költözik a RERT épületéhez.
– Nem emlékszel Morton Lynchre? – Eszembe jutott az idősödő férfi, aki babaházat épített Jinxnek,
megjavította a játékait, és a vállán lovagoltatta órákon át.
– Sose hallottam róla.
Nem firtattam tovább. Elgondolkodva belelapoztam az asztalon heverő jegyzetekbe. Amikor a
görög harcos vázlatához értem, megálltam, de nem piszmogtam vele sokáig.
– Jinx, van valami, amiben segíthetnék?
Elmosolyodott, és ettől az arckifejezéstől egykori tizenöt éves énjének minden melegsége és
gondtalansága visszatért. Egy pillanatra sajnáltam, hogy az a „beleesés” már a múlté.
– Minden rendben lesz – bizonygatta. – Apa hagyott rám valamicskét. És dolgozni is fogok…
véleménykiértékelő diplomát szereztem
– Okleveles reakciófelmérő leszel?
– Nem felmérő leszek, hanem kiértékelő.
Volt valami ironikus abban, hogy négy éven át tanult egy olyan szakmát, amely azáltal fog elavulttá
válni, amit az apja eközben kidolgozott.
De sajnálkozásra nem volt ok. Erre fel is hívtam a figyelmét:
– Nincs okod az aggodalomra, hiszen ott a részesedésed a Reakció Rt.-ből.
– Apa húsz százalékára gondolsz? Ahhoz nem nyúlhatok. Tudom, hogy az enyém, de Siskin jogi
formulákkal védte le. A kezelés joga az övé. A részvények és az osztalék bent marad, amíg
harmincéves nem leszek.
Jól kitoltak szegénnyel. Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy kitaláljam az okát. Fuller
egyfolytában azt hangoztatta, hogy a Reakció kapacitásának egy részét olyan kutatásokra kell
fordítani, amelyek kiemelik az emberiséget a primitívség posványából. Elég szavazattal rendelkezett
ahhoz, hogy minden vezetőségi gyűlésen napirendre hozza ezt a témát. Most viszont, hogy Siskin
Fuller húsz százalékával is rendelkezik, holtbiztos, hogy a szimulátor kapacitását nem pocsékolják
majd veszteséges, idealisztikus vállalkozásokra.
Jinx összehajtogatta a műanyag szatyrot.
– Ne haragudj. Egy kicsit goromba voltam veled. De azok után, amit Siskin partijáról olvastam…
azt gondoltam, kapva kapsz azon, hogy apa helyébe lépj. Most már látom, hogy nem így van.
– Hát persze hogy nem. Egyébként, a dolgok sajnos nem úgy alakulnak, ahogy dr. Fuller szerette
volna. Azt hiszem, csak addig maradok a cégnél, amíg a szimulátort beüzemeljük. Ennyit
megérdemelnek apád erőfeszítései.
 Kedvesen elmosolyodott, a táskát a hóna alá csapta, és az immár feltúrt jegyzetek felé intett. A
halomból kikandikált annak a lapnak a sarka, amelyen a vörös tintás ábra volt. Az az érzésem támadt,
hogy a görög harcos gúnyosan bámul rám.
– Gondolom, át akarod nézni őket – mondta, miközben az ajtó felé indult. – Gyere majd el hozzám.
Miután Jinx kiment, türelmetlenül az asztalhoz léptem, és a vázlatért nyúltam. Hirtelen
visszarántottam a kezemet.
A harcos már nem bámult rám. Sietősen átlapoztam a jegyzethalmot, de a vázlat nem volt a
csomagban.
Először eszeveszetten, aztán gondosan újra és újra átnyálaztam az egészet. Átkutattam a fiókokat,
bekukucskáltam a regiszter alá, átfésültem a padlót, benéztem minden zugba.
– A rajznak nyoma veszett… mintha ott se lett volna.

3.
Több nap is beletelt, mire mélyebben elgondolkodhattam a Lynch–Fuller–görög harcos talányon.
Nem mintha érdektelennek tartottam volna, de akkor éppen erős nyomásként nehezedett rám, hogy az
összes funkció beépítésével végleg gatyába rázzam Fuller környezetszimulátorát.
Siskin pattogtatta az ostorát. Azt akarta, hogy a rendszer három héten belül kész legyen egy
bemutatóra, annak ellenére, hogy több mint ezer szubjektív reakció-áramkört kellett még beépíteni a
gépbe ahhoz, hogy a népesség tízezerre növekedjék.
Mivel egy társadalmi rendszer szimulációjának önmagában véve teljes „közösséget” kellett
kiadnia, több ezer alapáramkör beállítása vált szükségessé a különböző fizikai háttereknek megfelelő
paraméterezéssel. Ezek a paraméterek olyan részleteket foglaltak magukban, mint a közlekedés, az
iskolák, a házak, a kertkultúrák, a háziállatok, az államszervezet, a kereskedelmi vállalatok, a parkok
és minden egyéb intézmény, amelyet egy városi környezet igényelt. Természetesen, mindezt
szimulektronikailag oldottuk meg, vezérlőszalagokon lévő jelek, dobmemóriákon tárolt kódok,
valamint a rácsfeszültségek különböző beállításának segítségével.
A végeredmény egy „átlag”-város elektromatematikai analógja volt, amely mit sem sejtve olvadt
bele hamisított környezetébe. Először képtelen voltam elhinni, hogy a vezetékek mérföldjei, a
jelátalakítók és precíziós potenciométerek miriádjai, a tranzisztorok és függvénygenerátorok
százezrei, valamint az adatbeolvasó rendszerek összessége egy egész közösséget képes reprezentálni,
és készen áll arra, hogy választ adjon bármely reakciólekérdező ingerre, amely beprogramozható a
gép input allokátorain.
Amikor aztán bekapcsolódtam az egyik megfigyelő áramkörbe, és teljes működésében láttam a
rendszert, végre elhittem, hogy így van.

Az egész napos munkától kimerülten, asztalra tett lábbal pihentem az irodámban, és megpróbáltam
elterelni a gondolataimat a szimulátorról.
Csakhogy a szimulátoron kívül egyetlen más témakörre tudtam koncentrálni: Morton Lynchre és
Hannon J. Fullerre, a görög harcos és a vánszorgó teknős talányára, no meg a korábban koboldszerű
tinédzserre, akit Jinxnek hívtak, és aki szinte egyetlen éjszaka folyamán vonzó, ám kissé feledékeny
nővé érett.
Előrehajoltam és felpöcköltem az interkom egyik kapcsolóját. Az ernyőn rögtön bevillant egy fehér
hajú, pirospozsgás képű férfi, akinek az arcát fáradtság árnyékolta be.
– Avery – szólítottam meg. – Beszélnem kell veled.
– Az isten szerelmére… ne most, fiam. Teljesen kivagyok. Nem lehetne máskor?
 Avery Collingsworth, akinek egyébként egy dr. is állt a neve előtt, azzal a kiváltsággal rendelkezett,
hogy beosztott létére „fiam”-nak szólíthatott. Semmi kifogásom nem volt ez ellen, hiszen
egyetemista koromban az ő pszichoelektronika előadásain koptattam a padokat. Avery ennek az
ismeretségnek köszönhetően most pszichológiai szakértőként dolgozott a Reakció Rt.-nél.
– Semmi köze nincs a RERT-hez – nyugtattam meg.
Elmosolyodott.
– Ebben az esetben, azt hiszem, állok szolgálatodra. De van egy kikötésem. Találkozzunk
Limpynél. A mai hajtás után szükségem van egy… – a hangját kissé lehalkította – …cigire.
– Akkor tizenöt perc múlva Limpynél – hagytam helyben a javaslatát.
Nem vagyok megrögzött törvénysértő, de a harminchármas törvénymódosítást nem túl szilárd
meggyőződéssel teszem magamévá. Bár az önmegtartóztató csoportoknak lehet némi igazuk. Végül
is az a feltevés, hogy a nikotin ártalmas az ember egészségére és a nemzet erkölcsösségére,
rendelkezett némi statisztikai bizonyítékkal.
Mégsem hiszem, hogy a harminchármas, törvénycikkely tartós lesz. Éppolyan népszerűtlen, mint
amilyen a tizennyolcas volt egy évszázaddal ezelőtt. Semmi okát nem látom annak, hogy miért ne
szívhatna el az ember néhanapján egy cigit, ha eléggé ügyel arra, hogy a füstöt ne a Tiszta Tüdőért
Aktivisták felé fújja.
Amikor megbeszéltem Collinsworthszel, hogy tizenöt percen belül találkozunk a cigibárban, nem
vettem figyelembe az ORF-eket. Nem az épület előtt tüntetőkkel gyűlt meg a bajom, bár elég
lármásak voltak, amikor kisétáltam. Még néhány fenyegetés is elhangzott, de Siskin
összeköttetéseinek köszönhetően, éjjel-nappal őrködő rendőrosztag vigyázott a rendre.
Ami késleltetett, az a közvélemény-kutatók hada volt, akik szokásukhoz híven késő délután vetették
be magukat igazán. Ilyenkor ugyanis szabadon vadászhattak az irodákat és az alsóvárosi üzleteket
elhagyó emberek tömegére.
Limpy bárja csak néhány háztömbnyire volt a Reakció Rt. épületétől. Felléptem egy lassú
járdaszalagra, és ettől könnyű célponttá váltam bármely véletlenül arra sétáló
közvélemény-kutatónak.
Az első, tiszta véletlenül, arra volt kíváncsi, hogy mi a véleményem a harminchármas
törvénymódosításról, és hogy van-e valami kifogásom egy füst nélküli, nikotinmentes cigaretta ellen.
Épp hogy csak eltűnt, amikor egy idősebb nő toppant elém jegyzettömbbel a kezében, és
nyomatékosan arra kért, hogy fejtsem ki a véleményem a McWorthner-féle Hold-utazás
megnövekedett viteldíjáról. Az, hogy sosem vettem részt ilyen kiránduláson, csöppet sem érdekelte.
Mire befejezte a kérdezősködést, három háztömbbel továbbjutottam a kelleténél, és így még két
tömböt kellett utaznom a következő átszállóperonig.
Visszafelé újabb okleveles reakciófelmérő tartóztatott fel. Szilárdan ragaszkodva ORF-jogaihoz,
udvariasan visszautasította felmentési kérelmemet. Türelmetlenül elmondtam neki, miszerint nem
hiszem, hogy a csomagolt marsi tarógyökér, amelyből egy kis kóstolót leerőltetett a torkomon,
bármiféle fogyasztói keresletre számíthatna.
Voltak esetek, és ez bizony egyike volt azoknak, amikor szinte vágyakozva gondoltam arra a korra,
amikor a szimulektronika majd kisöpri a hemzsegő ORF-eket az utcákról.
Tizenöt perccel később a megbeszélt időpontnál átvezettek azon a régiségbolton, amely Limpy
cigibárjának álcázására szolgált.
Várnom kellett, hogy a szemem megszokja a teremben uralkodó homályos kék ködöt. Csípős,
mégis kellemes illatú, égő dohány szaga terjengett a levegőben. A kárpitozott falak tompán
sugározták vissza az egykori nagy sláger, az Aranyvégű cigaretta átható dallamát.
A bár mellé telepedve végigmustráltam az asztalokat és bokszokat. Avery Collingsworth még nem
érkezett meg. Elképzeltem egy humoros, ám mégis patetikus jelenetet, amelyben minden tőle telhetőt
megtesz azért, hogy lerázza magáról a közvélemény-kutatókat.
 Limpy sántikálva közeledett felém a bárpult túloldalán. Zömök, látszólag örökmozgó, izgága kis
ember volt. A bal szemhéja megállás nélkül rángatódzott, amitől a megjelenése kissé groteszkbe ment
át.
– Italt vagy cigit? – kérdezte.
– Mindkettőből egy keveset. Látta már dr. Collingsworthöt?
– Ma még nem. Mit adhatok?
– Scotch-aszteroidát… duplán. És két cigit… mentolosat.
Ez utóbbi érkezett meg elsőnek, csinosan becsomagolva egy tiszta, nyitható fedelű műanyag
dobozba. Kivettem egy szálat, a bárpulthoz ütögettem, majd a számhoz emeltem. Limpy egyik segéde
nyomban az orrom alá dugott egy gazdagon díszített, lángoló öngyújtót.
A leszívott füst égetett, de visszafojtottam a köhögést. Egy-két slukk, és túl voltam a nehezén, ami
mindig leleplezi a kocadohányosokat. Kellemes szédülés fogott el attól a maró, ám mégis kielégülést
adó erőszakhullámtól, amely az orrlyukaim és szájpadlásom ellen irányult.
Egy pillanat múlva már a scotch megnyugtató íze is besegített élvezeteim növelésébe. Elégedetten
kortyolgattam az italt, miközben végigpillantottam a majdnem zsúfolásig telt bárban. A tompított
fényben halkan beszélgettek a cigizők. Zsongó duruzsolásuk belevegyült a régi zenébe.
A hangszórókból most egy másik régi dal, a Két cigaretta a sötétben szólt. Azon kezdtem
morfondírozni, hogy vajon Jinx hogyan vélekedik a harmincharmadik törvénycikk felől, és hogy
milyen is lenne egy tetőkertben pihenni vele… figyelni a cigaretta parazsának bíborvörös fényfoltját,
amint selymesen puha arcbőrére vetül.
Immáron századjára ismételtem magamban, hogy a lánynak semmi köze Fuller titokzatos rajzának
az eltűnéséhez. Alaposan végiggondoltam az egészet. Miközben Jinx az ajtóhoz ment, még láttam a
rajzot, de amikor visszafordultam az asztalhoz, hogy közelebbről megvizsgáljam, már nem volt ott.
Viszont ha ártatlan a dologban, akkor miért tagadta le, hogy ismeri Morton Lynchet?
Lenyeltem a scotch maradékát, rendeltem még egyet, aztán egy darabig a cigit szívtam. Milyen
egyszerű lenne minden, ha meg tudnám győzni magam arról, hogy nincs semmiféle Morton Lynch…
és hogy soha nem is létezett. Ebben az esetben ugyanis Fuller halála nem lenne gyanús, és Jinx is
szilárd talajon állna, amikor az ellen tiltakozik, hogy ismerné őt. De sajnos, a vázlat rejtélye még így
sem oldódna meg.

Valaki felkapaszkodott a szomszédos bárszékre, és egy vaskos, de gyengéd kéz telepedett a vállamra.
– Átkozott buzgó mócsingok. Felpillantottam Avery Collingsworthre. – Neked is jutott belőlük?
– Ühüm. Méghozzá négy. Az egyik a személyes higiéniám felől nyaggatott. Inkább az egyik
fogamat húzták volna ki helyette.
Limpy meghozta Collingsworth pipáját, és egy tálat, amely a ház speciális dohánykeverékével volt
töltve, aztán felvette Collingsworth rendelését egy tiszta whiskyről.
– Avery – mondtam elgondolkodva, amíg rágyújtott. – Egy képrejtvényt szeretnék feladni neked.
Egy görög harcosról van szó, lándzsával a kezében. Jobbra néz, és épp lép egyet. Előtte egy teknős,
amely ugyanabban az irányban halad. Első kérdésem: Mi jut erről eszedbe? Második: Mostanában
láttál valami ehhez hasonlót?
– Nem, nem láttam. De… mi ez az egész? Már otthon lehetnék a forró zuhany alatt.
– Dr. Fuller hagyott hátra nekem egy ilyen rajzot. Induljunk ki abból a feltevésből, hogy ez valami
fontos dolog. A probléma csupán annyi, hogy nem tudok rájönni, mit jelent.
– Azt jelenti, hogy Fuller lökött volt.
– Jól van, lehet, hogy az volt. Nem jut róla eszedbe semmi?
Collingsworth pipáját szopogatva töprengett: – Talán.
Minthogy egy darabig semmit sem szólt, újból rákérdeztem:
 – Mégis mi?
– Zénón.
– Zénón?
– Zénón paradoxom. Akhilleuszról és a teknősről. – Hát persze! – csattintottam az ujjammal,
amikor végre leesett a tantusz. Akhilleusz a teknőst kergeti, de sohasem előzheti meg, mert amíg
megteszi az út felét, a teknős arányosan megfelelő távot halad előre.
– Látsz valami összefüggést a paradoxon és a munkánk között? – kérdeztem izgatottan.
Vállat vont.
– Első megközelítésben nem. Én csak az eljárás pszichoprogramozásában vagyok jártas. A többi
fázisról nem nyilatkozhatok hitelt érdemlően.
– Ha jól emlékszem, a paradoxonból az a feltevés következik, hogy minden mozgás illúzió.
– Alapvetően igen.
– De ennek, már amennyire én meg tudom ítélni, nincs semmiféle alkalmazási lehetősége. – Ebből
azt a következtetést vonhattam le, hogy Fuller rajza nem Zénón paradoxonára utalt.
Az italomért nyúltam, de Collingsworth megfogta a karom.
– Én nem vennék komolyan semmit, amit Fuller mondott vagy tett az utóbbi pár hétben. Tudod,
elég sajátságosan viselkedett.
– Talán megvolt rá az oka.
– Nincs olyan érv, amely minden különcségére magyarázatot adhatna.
– Például?
Félrebiggyesztette a szája szélét.
– Két nappal azelőtt, hogy meghalt, sakkoztam vele. Egész este ivott, megállás nélkül. Fura, de
mégsem szívott be.
– Ezek szerint nyugtalanította valami?
– Semmi, amiről tudnék. De azt észrevettem, hogy magánkívül volt. Vég nélkül filozofált.
– A kutatásainkról meg az emberi kapcsolatok tökéletesítéséről?
– Nem… semmi ilyesmi. De… őszintén szólva, az a benyomásom támadt, hogy meg van győződve
róla, a Reakció Rt.-n belüli munkája végre eredményt hozott. Valami „alapvető felfedezés”-t
emlegetett.
– Miféle felfedezést?
– Azt nem árulta el.
Ez bizonyítéknak számított. Lynch is Fuller „titkáról” beszélt… valami információról, amit nekem
akart átadni. Most már biztos voltam benne, hogy Lynch tényleg ott volt Siskin partiján, és hogy
valóban beszélgettem vele a tetőkertben.
Rágyújtottam a második cigire.
– Miért érdekel ez ennyire, Doug?
– Mert nem hiszem, hogy Fuller halála baleset volt.
Egy másodperc múlva megszólalt:
– Nézd, fiam. Tisztában vagyok mindennel, ami a Siskin-Fuller viszályt kialakította. A szociológiai
kutatásokra fordítható idő miatti viták… meg a többi. De nem gondolhatod komolyan, hogy Siskin
így akarta eltávolítani…
– Én ezt nem mondtam
– Hát persze hogy nem. És jobb lesz, ha ügyelsz arra, hogy ne is mondd. Siskin befolyásos és
haragtartó ember.
Letettem az üres poharamat a bárpultra.
– Fuller bekötött szemmel is kiismerte magát a funkciógenerátor körül. Ő lett volna az utolsó, aki
csak úgy belesétál egy magasfeszültségű vezetékbe.
 – Egy normális Fuller igen, de nem egy összezavarodott, szeszélyes Fuller, akivé az utolsó pár
hétben lett.

Collingsworth végre hozzájutott az italához. Lezöttyentette poharát a pultra, és újra rágyújtott a

pipájára. A pipából áradó izzás meglágyította az arcvonásait.
– Azt hiszem, meg tudom saccolni, mi lehetett Fuller „alapvető felfedezése”.
Megdermedtem.
– Igen?
– Hogyne. Le merném fogadni, hogy Fullernek a szimulátor reagálóegységeihez való viszonya adja
a magyarázatot. Talán még emlékszel rá, hányszor beszélt róluk, mint „valódi emberek”-ről.
– Az csak szellemesség volt.
– Valóban? Emlékszem, amikor egyszer azt mondta: „A fenébe is! Nem fogok egyetlen analóg
közvélemény-kutatót se bevinni ebbe a rendszerbe!”
Próbáltam megmagyarázni:
– Azért akarta így, hogy a szimulátorban ne kelljen kikérdezőegységeket alkalmaznunk a
közvélemény-kutatásra. Egészen másfajta rendszer mellett döntött. Audiovizuális ingerekkel,
plakátokkal, röpcédulákkal, videoeffektusokkal operált. Az ID-egységek reakcióit pedig
empátia-áramkörök segítségével mérjük.
– És vajon miért nincsenek közvélemény-kutatók Fuller hamisított világában? – kérdezte Avery.
– Mert a rendszer sokkal hatékonyabb nélkülük. Így a közösségi viselkedés igazi képét kapjuk, a
szóbeli véleménykutatás bosszantó aktusa nélkül.
– Ez csak elmélet. De hányszor hallottuk, amint Fuller kijelentette: „Nem engedem, hogy az én kis
emberkéimet akár csak egy buzgó mócsing is zaklassa.”
Ebben volt valami. Még nekem is az volt a véleményem, hogy Fuller indokolatlanul nagy
együttérzést táplál a szimulátorába programozott ID-egységek iránt.
Collingsworth széttárta a karját, és elmosolyodott. – Azt hiszem, Fuller „alapvető felfedezése” az
volt, hogy az ő egységei nem csupán elmés áramkörök egy szimulektronikai komplexumban, hanem
valódi, élő, gondolkodó személyiségek. Az ő felfogásában, ebben szinte biztos vagyok, az
ID-egységek valóban léteztek. Lehet, hogy csupán egy szolipszista világban, de sohasem
feltételezték, hogy a múltbéli tapasztalataik csupán szintetikusak lennének, és hogy az univerzumuk
nem szilárd, határozott és materialista alapokon nyugszik.
– Te ugye nem hiszel semmi ilyen…
Derűtől sugárzó szemében egy közelben fellángoló öngyújtó fénye tükröződött.
– Fiam, én elméleti pszichológus vagyok, méghozzá behaviorista. Az én filozófiám ehhez igazodik.
Csakhogy te és Fuller, az összes többi szimulektronikus szakemberrel együtt, fura figurák vagytok.
Amikor elkezditek keverni a pszichológiát az elektronikával, és mindezt még nyakon öntitek egy jó
adag valószínűségi feltétellel is, akkor holtbiztos, hogy valamiféle különc meggyőződésre fogtok
jutni. Nehéz úgy embereket tömködni egy gépbe, hogy közbe ne gondolkodnánk el a gép és az ember
alapvető természetéről.
A beszélgetés kezdett filozófiai mélységeket ölteni, megpróbáltam hát visszaterelni az eredeti
medrébe. – Nem osztom a feltevésedet Fuller „alapvető felfedezésével” kapcsolatban. Én azt hiszem,
arról van szó, amit Lynch próbált elmondani nekem.
– Lynch? Az kicsoda?
Először megdöbbentem, de aztán elmosolyodtam, mert felötlött bennem, hogy Collingsworth
valamiképpen meghallhatta, amint Jinx azt mondja nekem, hogy sosem ismerte Lynchet. Most pedig
elsüti ezt a kis viccet.
– Komolyan – folytattam. – Ha nem hittem volna el Lynch sztoriját Fuller „titkáról”, akkor nem
mentem volna a rendőrségre.
 – Lynch? Rendőrség? Nekem ez új. Kezdtem gyanítani, hogy komolyan beszél.
– Avery, nem vagyok vicces kedvemben. Morton Lynchről beszélek!
Makacsul a fejét rázta.
– Nem ismerem az ipsét.
Szinte már kiabáltam:
– Lynch! A RERT biztonsági főnöke. Rámutattam a bronz vándorserlegre a bár mögött. – Az ott
Lynch! A neve rajta van a trófeán, mert a múlt évben legyőzött téged a célba dobó bajnokságon.
Collingsworth intett Limpynek.
– Megmondaná Mr. Hallnak, ki a belső biztonsági főnök az intézetében, immár ötödik éve?
Limpy hüvelykujjával egy savanyú képű, középkorú férfi felé bökött, aki a legutolsó széken ült.
– Joe Gadsen.
– Most pedig adja Mr. Hall kezébe azt a trófeát. Elolvastam a feliratot: Avery Collingsworth…
2033. június.

A terem megbillent és körbefordult velem. A dohányfüst csípős szaga az orromba csapott, majd
ködként beburkolt. A zene elhalt, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy megmarkoltam a
bárpultot.
Nem ájulhattam el teljesen, mert a következő élményem az volt, hogy belebotlottam valakibe a
lassú járdaszalag előtti állósávon. Hátratántorodtam, és egy épületnek dőltem… több háztömbnyire a
cigibártól.
Bizonyára megint rohamom volt… de olyan, amely alatt félig öntudatnál lehettem. Avery
valószínűleg nem vette észre, hogy valami hibádzik. Csak álltam ott, hirtelen visszanyert öntudattal,
zavarodottan, reszketve, és elmélyülten bámultam a kora esti eget.
Tanácstalanul gondoltam Lynchre, a névre a trófeán és Fuller rajzára. Valóban mind eltűnt volna?
Vagy csupán képzeltem a történteket? Miért van az, hogy a rend hirtelen felborult körülöttem?
Keresztülmentem az átszállóperonon, és elindultam az utca túloldala felé. A forgalom gyér volt,
légikocsik sem érkeztek a közeli központi parkolószigetre… egészen addig, amíg húszlábnyira meg
nem közelítettem.
Ekkor egy sikító szirénájú jármű bukkant elő a sűrűsödő homályból. Szemmel láthatóan
irányíthatatlanná vált, és ádázul remegett, amint teljesen letért a levezető sugárról. Egyenesen felém
tartott.
Átlódultam a nagy sebességű járdaszalagra. A szalag hirtelen mozgása majdnem visszalökött a
zuhanó kocsi alá, de sikerült megkapaszkodnom. Felültem és hátranéztem.
A légikocsi automatikus, légsugaras vészfékezést hajtott végre, amely körülbelül egy hüvelyknyire
az úttesttől sikeresen lefékezte a gép lendületét.
Ha nem ugrok félre az útjából, akkor a belső propellerek nem sok azonosíthatót hagynak belőlem.

4.
Rémálmok gyötörtek egészen hajnalig: amihez hozzányúltam, összetört a markomban. Fáradtan és
későn ébredtem, így a reggelit is ki kellett hagynom.
Kockáztatva, hogy még jobban elkésem, az alsóváros felé repülve kikerültem az erős forgalmi
szinteket. A gondolataim megfeneklettek a tegnap esti balesetnél. Vajon beleillett az általános képbe,
vagy valami rejtett szándék lapult mögötte?
A gyanúmat egy vállrándítással intéztem el. A baleset nem lehetett szándékos. Csakhogy dr. Fuller
is olyan végzetes kimenetelű baleset áldozata lett, amely nem lehetett előre kitervelt. És itt volt még
Lynch eltűnése. Amögött is valamiféle megfejthetetlen célzatosság rejtőzik? Hogyan lehetséges,
hogy Lynch három közeli ismerőse is úgy tesz, mintha sose hallott volna felőle?
Vajon ezek a fejlemények annak a titokzatos információnak a következményei, amit Fuller adott át
Lynchnek? Tudás, mely azon nyomban megbélyegezte a professzort és az őt követő Lynchet is?
Megpróbáltam a részleteket racionálisan szemlélni, de nem sikerült. A trófea megváltozott felirata
ott hullámzott előttem egy most már nem létező vörös tintás rajzzal és egy menyétszerű kis emberrel
egyetemben, aki önelégülten ül a cigibárban, miközben Limpy a RERT biztonsági főnökének kiáltja
ki.
Az egésznek valahogy nagyon „természetfölötti” íze volt. Ameddig csak tudtam, elkerültem ezt a
feltételezést, de hát mi más lehetne?
Legalább egy dolog valószerűnek látszott: Fuller és Lynch nyomára jutott bizonyos „titkos
információnak” vagy „alapvető felfedezésnek” … hívjuk, aminek tetszik. Mi fog történni, ha én is
hozzájutok ezekhez az adatokhoz vagy esetleg további érdeklődést mutatok irántuk? Vajon a
légikocsis közjáték csupán ízelítő volt?
Levezettem a kocsimat a RERT parkolójába, és elsiklottam vele a kijelölt helyemre. Amikor
kikapcsoltam a motort, nagy zajra lettem figyelmes.
Az épület sarkát megkerülve, félrehajoltam egy csődarab elől, amely a földszinti ablakokat célozta
meg. A csődarab, miután lendülete óriási szikrázás közepette megtört, az épület taszítópajzsának
erővonalai mentén a földre csúszott.
A sztrájkoló reakciófelmérők létszáma megtriplázódott, de ennek ellenére még mindig
fegyelmezetten viselkedtek. A problémát inkább az a goromba tömeg okozta, amely a kirendelt
rendőri osztag dacára verődött össze az épület körül.
Egy utcával odébb, az átszállóperonon egy vörös képű férfi kiabált a hangerősítő tölcsérébe.
– Le a Reakció Rt.-vel! Harminc évig nem volt gazdasági válság! A gépi közvélemény-kutatás
teljes gazdasági összeomlást hoz ránk!
A rendfenntartó osztag őrmestere odajött hozzám. – Maga Douglas Hall?
Amikor bólintottam, hozzátette – Átkísérem a tömegen.
Bekapcsolta hordozható pajzsgenerátorát, és a felépülő taszítómező azon nyomban csiklandozóan
körülölelt bennünket.
– Úgy látom, nem akarják szétoszlatnia tömeget – panaszoltam, miközben követtem az őrnagyot a
bejárat felé.
– Megfelelő védelemben részesül mindenki. Egyébként ha nem engedjük, hogy a tüntetők
kiengedjék a felesleges gőzt, akkor még forrófejőbbek lesznek.

Az épületen belül minden normális volt. Semmi jele sem volt annak, hogy alig száz lábbal odébb
reakciófelmérő szimpatizánsok uszítják az embereket. Viszont tagadhatatlan, hogy a napirenden lévő
sürgős feladatok elvégzéséhez pontosan ilyen mértékű közönyösségre volt szükség.
Egyenest az irattárba mentem. Az L betű alatt a kartotékszekrényben nem szerepelt Morton Lynch
dossziéja.
A G alatt viszont a következőt találtam: „Gadsen, Joseph M.: Belső biztonsági szolgálat, Igazgató.”
Munkába állásásnak időpontja 2029. szeptember 11., vagyis öt éve állt alkalmazásban. Az iratok
szerint jelenlegi pozíciójába két héttel a belépése után lett kinevezve.
– Valami probléma, Mr. Hall?
Megfordultam, és az irattárossal találtam magam szemben.
– Ez az anyag naprakész?
– Igen, uram – felelte büszkén. – Minden héten átvezetem a változásokat.
– Van valami panasz… Joe Gadsenre?
 – Nem, uram. Csupa olyan szerepel az anyagában, ami az alkalmasságát bizonyítja. Mindenkivel jól
kijön. Nem így van, Mr. Gadsen? – a nő kedvesen átmosolygott a vállam felett.
Megfordultam, és a menyétképű férfival találtam szemben magam.
Gadsen elvigyorodott.
– Talán panaszkodott rám valaki, Doug?
Egy másodpercig némán hallgattam, de aztán sikerült kinyögnöm egy halk nemet.
– Akkor jó – felelte. Lerítt róla, hogy nem érdekli igazán a dolog. – Mellesleg, Helen köszöni a
pisztrángot, amit a tópartról küldtél. Ha nincs semmi elfoglaltságod péntek este, gyere át hozzánk
vacsorára. A gyerek szeretne többet tudni a szimulektronikáról. A múltkor egészen felvillanyoztad.
Joe Gadsen, Helen, az ifjabbik Joe… szavak, melyek úgy visszhangoztak a fülemben, mint egy
felfedezetlen, a Galaktika messzeségeiben rejlő, idegen világ őslakóinak egzotikus nevei. És a
pisztrángok! Egész álló hónapban nem fogtam egyetlen halat sem! Legalábbis nem emlékszem, hogy
fogtam volna.
Eszembe jutott még egy tesztelési lehetőség. Az irattárost és a szájtátva bámuló Gadsent faképnél
hagyva, végigszáguldottam a folyosón Chuck Whitney funkciógeneráló részlege felé. Chuck épp a fő
adatintegrátor belsejében turkált. Megpaskoltam a vállát, erre kibújt, hogy levegőt vegyen.
– Chuck, én…
– Igen, Doug… mi az? – Barátságos, barna arcán inkább jókedv, semmint bizonytalanság
tükröződött túlságosan is nyilvánvaló zavarom miatt.
Végigsimította sötét haját, mely annyira reménytelenül göndör volt, hogy egészen a fejére lapult, s
ezzel azokra a kefehajakra és lenyalt frizurákra emlékeztetett, amelyek már generációk óta kimentek
a divatból.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Ööö… Morton Lynchről van szó – feleltem kelletlenül. – Hallottál valaha róla?
– Kiről?
– Lynchről – ismételtem meg reményvesztve. – Morton Lynch, a biztonsági… á, nem érdekes.
Felejtsd el.
Egy perccel később már az irodám ajtajában álltam, ahol vidám köszöntés fogadott.
– Jó reggelt, Mr. Hall.
Nem akartam hinni a szememnek. A titkárnőm, Miss Boykins eltűnt. A helyén feltűnően szőkén és
huncut mosollyal Dorothy Ford ült.
– Meglepődött? – kérdezte.
– Hová lett Miss Boykins?
– Mr. Siskin magához szólítá, és ő engedelmeskedék. Most az intézet belső berkeinek
biztonságában leledzik… remélhetőleg elégedetten, ugyanis meglehetősen közel került a Nagy Kis
Emberhez.
Tovább érdeklődtem:
– Ez állandóra szól?
Csábosan félresimított egy rakoncátlan hajfürtöt a halántékából, de ma valahogy mégsem tűnt olyan
felületesnek és használhatatlannak, mint Siskin estélyén. Lepillantott a kezére, és kétértelműen ennyit
mondott:
– Ó, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni a cserét, Doug.
Pedig bántam, amit nyíltan ki is mutattam a szobámba menet egy odavetett „majd csak
megszokom”-mal. Egyáltalán nem tetszett, hogy Siskin ide-oda mozgatja a gyalogjait. Persze főként
azt utáltam, hogy én is egy vagyok a sok közül. Nyilvánvaló, hogy amikor majd a
környezetszimulátor funkciójának kijelölésére kerül sor, az ő akarata fog érvényesülni. Biztos voltam
abban is, hogy visszautasítja a javaslatomat a rendszer szociológiai kutatásokra történő
felhasználásáról, pontosan úgy, ahogy Fuller ugyanezen kérésére is határozott nemet mondott volna.
 Igaz megpróbált lekenyerezni… és egyúttal egy „érdekes” új téma felé terelte a figyelmemet. Miss
Boykins, bár nem volt a jelentéktelen külső antitézise, hatékony és kellemes munkatársnak bizonyult.
Viszont a hajlékony Dorothy Ford akár többszörös hasznot is hajthatott, s köztük szerepelt az a nem
lebecsülendő szolgáltatás is, hogy „szemmel tarthatott” engem.
Ez az eszmefuttatás nem foglalt le túl sokáig, mert a Lynch-féle rejtély mágnesként vonzotta a
gondolataimat.
Kezelésbe vettem a videofont, és néhány percen belül McBain hadnagy jelent meg a képernyőmön.
Miután azonosítottam magam, belefogtam a mondókámba:
– A Morton Lynchről tett bejelentésemről…
– Milyen osztályt kért?
– Természetesen az eltűnt személyek osztályát. Én…
– Mikor tette a bejelentését? És mi volt az? Nagyot nyeltem, de a reakciója nem ért váratlanul. –
Morton Lynchről van szó – folytattam dadogva.
– Siskin partiján történt a dolog. Eltűnt. Maga már járt nálam emiatt…
– Sajnálom, Mr. Hall, de valószínűleg összetéveszt valakivel. Ezen az osztályon nincs ilyen ügy
folyamatban.
Percekkel később még mindig a kikapcsolt ernyőt bámultam.
Aztán előrehajoltam, és kihúztam az asztal legfelső fiókját. Az Esti Újság, amit félretettem, még
mindig ott volt. Türelmetlenül a szórakozási rovathoz lapoztam, és elolvastam Stan Walters cikkének
utolsó sorait.
A cikk tüskés szarkazmussal méltatta a Közösségi Színházak legújabb produkcióját.
Morton Lynchről és Siskin partijáról említést sem tett.

Az interkom rekedtre csörögte magát, mire felkattintottam a kapcsolóját.

– Igen, Miss Ford? – szóltam bele anélkül, hogy a képernyőre pillantottam volna.
– Mr. Siskin van itt.
Siskin most sem jött egyedül. Ez alkalommal egy kifogástalanul öltözött férfit hozott magával,
akihez mérten Dorothy „játék babája” még apróbbnak tűnt.
– Doug – mondta Siskin izgatottan. – Szeretném, ha megismerkednél valakivel, aki nincs is itt!
Érted? Soha nem is volt itt. Miután kilépünk ebből a szobából, olyan lesz, mintha nem is létezett
volna, már ami téged illet.
A párhuzam, amit Siskin javaslata és a Lynchcsel történtek között véltem felfedezni, úgy
kiugrasztott a székemből, hogy az majdnem felborult.
– Douglas Hall, Wayne Hartson – mutatott be minket egymásnak.
Bizonytalanul előrenyújtottam a kezem, amit Hartson erőszakos marka azon nyomban közrefogott.
– Hall-lal fogok dolgozni? – kérdezte Hartson.
– Csak ha már mindent elsimítottunk. És ha Doug megérti, hogy mi csupán azt tesszük, ami a
leghelyesebb.
Hartson összevonta a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy a cégen belül már mindent elrendeztél.
– Hát persze – biztosította Siskin a férfit.
Végre leesett a tantusz. Ez itt Wayne Hartson, az ország egyik legbefolyásosabb politikai figurája.
– Hartson nélkül – mondta Siskin szinte suttogva – az adminisztráció nem lenne képes működni.
Persze, Hartson kapcsolatainak lényegére nem derül fény. A nyilvánosság csak annyit lát az egészből,
hogy a párt és a kormány közötti kapcsolattartás a feladata.
Dorothy képe jelent meg az interkom ernyőjén. – A 3471-C jelű okleveles reakciófelmérő keresi
Mr. Hallt.
 Siskin dühösen villogó szemmel lépett az interkom elé.
– Mondja meg…
De Dorothy helyett már a közvélemény-kutató volt a képernyőn.
– Arról folytatok felmérést, hogy milyen karácsonyi ajándékot kedvelnek leginkább a férfiak –
jelentette be.
– Ezek szerint – morogta Siskin – ez nem kiemelt adatgyűjtés, ugye?
– Nem, uram. De…
– Mr. Hall nem kíván válaszolni. Iktassa a büntetést.
Siskin kikapcsolt, és a férfi mosolygós arca eltűnt a képernyőről. A reakciófelmérők egyáltalán nem
bánták, ha behajthatták a bírságból rájuk eső részt.
– Mr. Hartsonról szólva – összegezte Siskin –, épp arra mutattam rá, hogy nélküle az adminisztráció
nem menne semmire.
– Már hallottam Mr. Hartsonról – feleltem, miközben lelkileg felkészültem a folytatásra.
Hartson kihúzott egy széket, keresztbe vetette a lábát, és türelmes arckifejezést öltött magára. Siskin
fel-alá járkált a szobában, közben néha felém pillantott.
– Doug, már beszéltünk erről párszor, és tudom, hogy nem egészen úgy látod a dolgokat, ahogy én.
De az isten szerelmére, a Reakció Rt. hamarosan az ország legbefolyásosabb intézete lesz. És ha már
megtérült a befektetésünk, építtetek neked egy másik szimulátort, amit egyes-egyedül kutatásokra
használhatsz majd.
– Az egypártrendszer csak karnyújtásnyira van tőlünk, Doug. Nem akadályozhatjuk meg. És én
nem hiszem, hogy ez az ország kárára válna. De a lényeg az… hogy a Reakció Rt. talán megfeneklik
ebben az átmenetben.
Hartson megszólalt.
– De talpra állíthatjuk a következő két-három évben, ha teljesen visszaszorítjuk a másik pártot, és
elszipkázzuk soraikból a legtehetségesebbeket… Persze mindehhez jól kell keverni a lapjainkat –
mondta ki nyíltan.
Siskin áthajolt az asztalon.
– És tudod, mi fogja eldönteni, hogy milyen kártyát játszunk ki az országos és helyi választásokon
és minden egyéb vitatott kérdésben? A szimulátor, amit neked építettem!
Egy kissé émelyegtem ettől az őszinte rajongástól. – Neked mi a hasznod ebből? – kérdeztem.
– Hogy mi a hasznunk? – Siskin tágra nyílt, nyughatatlan szemmel ismét izgatott járkálásba fogott.
– Megmondom neked, fiam. Olyan idők elé nézünk, amikor a közvélemény-kutatás, vagyis a szóbeli
reakciófelmérés törvény szerint is a nyilvánosság zaklatásának számít majd.
Hartson figyelemfelkeltően elkrákogta magát:
– És a Reakció Rt. előnyös helyzetbe kerül, hála a titkos módszereinek. Közvélemény-kutatásra
mindig is szükség lesz. Csakhogy… – Hartson színlelt aggodalommal ingatta a fejét –, …nem látom,
hogy ezt a szükségletet hogyan elégíthetnénk ki anélkül, hogy szövetségi előjogokat biztosítanánk a
RERT-nek.
– Hát nem látod, Doug? – markolta meg Siskin az asztal szélét. – Siskin-Hall szimulátorok fognak
működni az ország minden városában! A te reakcióegységeid adnak majd választ minden kérdésre.
Egy egészen új rendszer jön létre! Aztán, amikor már minden alapozási munkával végeztünk,
szimulektronikai alapítványok sora áll majd rendelkezésedre, hogy a szimulátorod segítségével
felvirágoztasd a világot, hogy tisztességessé, igazságossá és emberivé tedd.
Talán azt kellett volna felelnem Siskinnek, hogy nézzen más szimulektronikus után. De ha úgy van,
ahogy Fuller gondolta, vagyis hogy Siskin és a párt példa nélkül álló összeesküvésre készül, mi
hasznom származna abból, ha lemondok egy stratégiailag fontos pozícióról?
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem. Siskin elvigyorodott.
 – Folytasd, amit eddig csináltál. Készülj fel a kereskedelmi szerződések végrehajtására. Ez lehetővé
teszi, hogy leteszteljük a rendszert. Közben pedig elgondolkozhatsz azon, hogyan programozd át a
gépet teljes egészében politikaorientált környezetre.
Dorothy jelent meg az interkom ernyőjén:
– Mr. Hall, Mr. Whitney most programozta be a gépbe az új reakcióegységeket. Azt kérdezi, hogy le
tud-e menni hozzá.

A funkciógeneráló részleg felé igyekezve összefutottam Avery Collingsworthszel.

– Épp most hagytam jóvá Whitney új ID-egységeinek pszichológiai jellemzőit. Szám szerint
negyvenhetet – mondta. – Itt van az elemzés, ha ellenőrizni akarod.
Visszautasítottam a felém kínált mappát.
– Erre nincs szükség. Nem kérdőjelezem meg ilyen mélységben az ítélőképességedet.
– Én is követhetek el hibát – mondta Avery mosolyogva.
– Te? Soha.
Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de tétovázik. Szerettem volna úgy elválni tőle, hogy ne
higgye, kényelmetlenül érzem magam a cigibárban történtek miatt.
Aggódva fogta meg a karom. – Jól vagy?
– Persze. – Laza mosolyt erőltettem magamra. – Tegnap este… azt hiszem… egy kicsit többet ittam
a kelleténél, amíg rád vártam.
Avery megkönnyebbült mosollyal hagyott magamra.
Whitney részlege előtt hirtelen megtorpantam, és a falnak tántorodtam. Újra itt volt. Tenger
morajlott a fülemben, a halántékom pedig erősen lüktetett… minden erőmmel küzdöttem az
öntudatlanság ellen. A fal végül megállapodott, és én feszülten, félelemmel telve fürkésztem a
folyosót, hogy lássam, észrevette-e valaki a rosszullétemet. Aztán folytattam az utam a
funkciógeneráló terembe.
Chuck Whitney egy karbantartó-mélyedésből bukkant elő, és lelkesen újságolta:
– Mind a negyvenhét ID-egység sikeresen integrálódott!
– Könnyen ment?
– Minden zökkenő nélkül. A jelenlegi népesség kilencezer-százharminchat.
Lifttel felmentünk a második emelet egyik ID-részlegébe. Végigmentem a legközelebbi
reaktortároló soron, és csöndes meghatottsággal álltam meg az újonnan beállított egységek
nyúlványa előtt.
A konzolok pörgő dobmemóriáik surrogásával, szinaptikus reléik kattogásával és
szervomechanizmusuk ritmusával reményteli bizonyítékát adták annak, hogy a szimulált élet életerős
és szabályos bennük, és hogy a kognitív áramkörök stimulációja megfelelő.
Elnéztem két szomszédos panel funkciójelző lámpáinak pislogását. Úgy tűnt, hogy a megfelelő
égők tökéletes harmóniában kapcsolnak ki és be. Valószínűleg ezek a reakcióegységek közel állnak
egymáshoz. Talán egy fiatal férfi és nő az, akik épp kéz a kézben születnek meg a járdán. Talán
hasonló gondolatok járnak a fejükben, miközben élményeik rendszerét építgetik a realitásnak
megfelelően, amivel elláttuk őket.
Most már értettem, miért emlegette Fuller a szimulátor karaktereit az „én kis emberkéimnek”-nek. –
Ha ellenőrzést akarsz – szakította félbe gondolataimat Chuck –, akkor máris rákapcsolhatlak egy
közvetlen empátia-áramkörre… vagy egy személyes megfigyelési körre.
Hirtelen Dorothy Ford duruzsoló hangja szólalt meg a fali hangszóróból.
– Mr. Hall, Farnstock kapitány szeretne találkozni magával. A funkciógeneráló szobában várakozik.
Lifttel lementünk Farnstockhoz, aki igazolványát feltartva közeledett felénk.
 – Hall? – kérdezte, miközben Whitneyre bámult. – Nem – helyesbített Chuck. – Én Whitney
vagyok. Ő Hall.
Egy pillanatig kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy Farnstock nem ismert fel. De hát egy
órával ezelőtt McBain hadnagy szintén úgy viselkedett, mintha sose találkozott volna még velem.
Chuck kiment a szobából, a kapitány pedig hozzáfogott:
– Szeretnék feltenni néhány kérdést dr. Fuller halálával kapcsolatban.
– Miért? – húztam fel a szemöldökömet kíváncsian. – A halottkém szerint baleset volt, nem?
A kapitány türelmetlen, széles arca leereszkedő kifejezést öltött.
– Mi sosem hagyjuk annyiban. Őszinte leszek, Mr. Hall. Lehetséges, hogy Fuller nem baleset
áldozata lett. Tudom, hogy maga akkor épp szabadságon volt.
Elképedtem. Nem azért, mert arról kérdezett, amiről a rendőrség most úgy véli, hogy gyilkosság
volt, hanem azért, mert úgy tűnt, a részletek teljesen váratlan módon kezdenek összeállni.
Fuller meghalt, Lynch pedig elveszett és végleg elfelejtődött. Mindez valamiféle „alapvető”
információ miatt történt. Miközben megpróbáltam kideríteni ezen információ mibenlétét, majdnem
megöltek. Most pedig itt van ez a váratlanul felélesztett rendőri vizsgálat, amely talán diszkrét
manőver, arra, hogy félreállítsanak? De hogyan? És ki a felelős mindezért?
– Nos? – unszolt Farnstock.
– Már mondtam. A hétvégi házamban voltam.
– Mit ért azon, hogy már mondta?
Nyeltem egy nagyot.
– Semmit. A házamban voltam.
– Volt valaki magával?
– Senki.
– Ezek szerint nem tudja bizonyítani, hogy máshol tartózkodott, amikor Fuller meghalt… vagy,
hogy egyáltalán a víkendházában volt.
– Miért kéne bizonyítanom bármit is? Fuller a legjobb barátom volt.
Farnstock hamiskásan elmosolyodott. – Apja helyett apja.
Körbepillantott, mintha nemcsak a funkciógeneráló termet, hanem az egész épületet be akarná fogni
a tekintetével. – Most jól megy magának, ugye? Technikai igazgató lett, és nagy az esély arra, hogy
betársulhat a huszonegyedik század legeredetibb vállalkozásába.
Higgadtan ennyit mondtam:
– Van egy ellátóhely, úgy fél mérföldnyire a víkendházamtól, ahová szinte naponként eljártam. A
folyószámlaszalagok majd kimutatják, hogy milyen gyakran és mikor vásároltam a biokapacitásom
felmutatásával.
– Nos, majd utánanézünk – jegyezte meg körültekintően Farnstock. – Jelen pillanatban arra kell
kérnem, hogy ne távozzon olyan helyre, ahol nem érhetjük el.

5.
Újabb pár napba telt, mire időt tudtam szakítani arra, hogy ellenőrző próbát végezzek a
Simulacron-3-on. A munka mellett még Siskint is le kellett csillapítanom azzal, hogy papírra vetettem
néhány előzetes tervet a szimulektronikai komplexum politikaorientált átalakítására.
Ezalatt csupán a felújított rendőrségi vizsgálattal kapcsolatban spekulálhattam egy keveset. Vajon
véletlenül alakult így, vagy Siskin dobta be magát, hogy megmutassa, mi történhet velem, ha úgy
döntenék, hogy nem tartok vele és a párttal?
 Siskinnel folytatott egyik videofon-beszélgetésem során szóba hoztam Farnstock kapitány
látogatását. Akkor úgy éreztem, hogy a gyanúm igazolást nyert, mert Siskin alig mutatott meglepetést
a váratlanul felélesztett rendőri vizsgálat miatt.
Finoman rámutatott, hogy előnyömre válna, ha továbbra is élvezhetném a kegyeit.
– Ha a nyomodban vannak, csak szólj – biztatott.
Úgy határoztam, hogy más téren is letesztelem Siskint.
– Tényleg nem panaszkodhatunk a rendőrségre amiatt, hogy ok nélkül kezdték újra a nyomozást –
mondtam. – Végül is, Lynch úgy gyanította, hogy Fuller halála nem baleset volt.
– Lynch? Lynch?
Elszántan, ám kissé bizonytalanul folytattam:
– Morton Lynch. Az a férfi, aki elpárolgott a partidon.
– Lynch? Elpárolgott? Miről beszélsz fiam?
A reakciója őszintének tűnt. És ez azt sugallta, hogy Siskin, mint mindenki más rajtam kívül,
teljesen elfeledkezett arról a férfiról, aki a tetőkertjében vált semmivé. De az is lehet, hogy fene jó
színész volt.
– Lynch – hazudtam kibúvót keresve – egy ismerősöm, aki folyton azzal ugratott, hogy üssem ki
Fullert a nyeregből, és lépjek a helyébe.

Amikor végre időt tudtam szakítani a Whitney által javasolt ellenőrzésre, meglepődve tapasztaltam,
hogy nem mindennapi várakozással nézek elébe.
Chuck bekísért a „kémlelő”-szobába, és a legközelebbi hátrahajtható kanapéhoz irányított.
– Milyen kukucskát kérsz? – kérdezte vigyorogva. – Személyes megfigyelést?
– Nem. Csak egy egyszerű empatikus csatolást. – Valamelyik speciális ID-egységgel?
– Rád bízom.
Biztos voltam benne, hogy már van jelöltje.
– Mit szólnál az IDE-7412-es D. Thompsonhoz?
– Nekem jó. Mi a foglalkozása?
– Teherautó-sofőr. Vezetés közben kapcsollak össze vele. Rendben?
– Lássuk.
Rátette a transzfersisakot a fejemre, aztán tréfásan megjegyezte:
– Csak bosszants fel, és kapsz egy kis feszültséglöketet.
Nem nevettem. Fuller konstruált egy elméletet arról, hogy ha a modulátor erősítése megszalad,
akkor az fordított transzformációt okozhat, azaz: ahogy a megfigyelő énje időlegesen beültethető az
ID-tárolóegységbe, úgy ez utóbbi is „felszállhat” és rátelepedett a megfigyelő agyára egy erőszakos,
rögtönzött cserével.
A problémát nem az okozta, hogy a fordított transzformációt nem lehetett visszacsinálni, hanem az,
hogy ha eközben történik valami az ID-egység „hasonmással”, akkor lőttek a lent rekedt
megfigyelőnek.
Hátradőltem a bőrrel bevont kanapéra, és Chuckot figyeltem, amint a velem átellenben lévő
transzferpanelen néhány utolsó igazítást végez, majd az aktiválókapcsoló felé nyúl.
Röpke, éles rándulást éreztem minden érzékemben: kaleidoszkópszerű fényfelvillanások, csikorgó
hangrobbanás, elképesztő ízek, szagok és tapintási ingerek ostromoltak.
Végül átjutottam a túloldalra. Egy pillanatig félelem és zavar töltött el, amíg szellemi folyamataim
teljesen rá nem hangolódtak D. Thompson (IDE-7412) érzékelésére.
Egy légi teherautó irányítópaneljánál ültem, és ráérőn bámultam, miként suhan el alattam az analóg
város. Még azt is érzékeltem, hogy emelkedik és süllyed a mellem (azaz Thompsoné), és hogy milyen
melegen süt át a nap a plexikupolán.
 Mindez passzív társulás volt. Csak nézni, hallani és érezni tudtam. Nem volt mozgásszabadságom,
és az sem fordulhatott elő, hogy Thompson tudomást szerez az empatikus csatolásról.
Lecsusszantam egy alacsonyabb, szubvokális szintre, és szembe találtam magam az ID-egység
tudatos gondolatainak folyamával: azon bosszankodtam, hogy elmaradtam a tervtől. De a pokolba is
(én, IDE-7412), fütyülök rá. Akármelyik szállítási cégnél kétszer ennyit kereshetnék.

Lenyűgözve a csatolás tökéletességétől (én, Doug Hall) visszahúzódtam az alsóbb szintről, és most
ismét Thompson szemével láttam, amint a másik ülésben lévő férfi felé pillant.
Azon morfondíroztam, hogy a társa vajon igazi ID-egység vagy csupán „kellék”. Ez utóbbiakból
több százezret építettünk be a gépbe, hogy kitöltsék a szimulált környezetet.
Türelmetlenül vártam, hogy Chuck betáplálja a tesztelőingert. Aznap délután korán szerettem volna
elszabadulni, mert randim volt Jinxszel. Együtt akartunk vacsorázni a lakásán. Aztán pedig átnézem
majd dr. Fuller jegyzeteit.
Végre megérkezett az inger. Thompson teljes tíz másodpercen át bámulta, mielőtt rájöttem, hogy mi
is az.
Alattunk, az egyik magas épület tetején, egy horizontális hirdetőtábla nagy intenzitású xenonfénye
folyamatosan ezt villogta:

SOROPMAN SCOTCH: ZAMATOS ÉS FINOM. EL TUD KÉPZELNI ENNÉL JOBB

RÖVIDITALT?

Ez a trükk arra szolgált, hogy a szubjektív egységünket véleménynyilvánításra sarkalljuk. Thompson,

aki „évek óta” ismerte már a Soropman Scotch szimulektronikai megfelelőjét, önkéntelenül reagált.
– Átkozott lőre! – gondoltam (én, IDE-7412). – Nem is lenne rossz, ha egy kicsit tovább érlelnék.
Akkor talán nem kaparna annyira. De micsoda ostoba ötlet, hogy tekegolyó alakú üvegben árulják!
Ezzel egy időben az analóg város összes többi vizuális hirdetési eszköze ugyanezt az üzenetet
villogtatta. Az ID-egységek ezreinek reakciója lett kiszűrve, elemezve és a fő output regiszter felé
terelve. Ott aztán szortírozták, tárolták és katalogizálták az adatokat. Egy kapcsoló felkattintása elég
lesz ahhoz, hogy teljes osztályozást produkáljon kor, nem, foglalkozás, politikai hovatartozás stb.
szerint.
Fuller környezetszimulátora pár másodperc leforgása alatt végrehajtotta azt a feladatot, amivel egy
hadseregnyi okleveles reakciófelmérő egy álló hónapig is elpiszmogott volna.
Ami ezután következett, az teljesen váratlanul ért. Még szerencse, hogy az empatikus társulás
csupán egyirányú dolog, mert D. Thompson minden bizonnyal rájött volna, hogy nincs egyedül a
megrökönyödésben.
Vad villámok csaptak le a tiszta égboltból, felettünk pedig három hatalmas tűzgömb lángolt fel.
Robbanásszerűen növekvő felhők tűntek elő a semmiből, és szinte teljesen elfedték a nappali
világosságot. A városra dühödten záporozó jégeső zúdult. Két kisebb épület lángokba borult alattunk.
Nem tudtam elhinni, hogy odafent Chuck bohóckodik a háttérkellékekkel. Bár az ehhez hasonló
eseményeket az ID-egységek minden különösebb nehézség nélkül a „természet játékának” könyvelik
el magukban, Whitney semmiképp sem kockáztatta volna ilyesmivel a finoman kiegyensúlyozott
analóg társadalmunk egyensúlyát.
Csak egyetlen lehetőség maradt: valami baj van a szimulektronikai komplexummal! A
legcsekélyebb stabilitáshiány, üzemzavar, generátorhiba esetén a téves elektromos erőhatásokat a
rendszer automatikusan „természeti” analógokként racionalizálja. Biztos, hogy valami zavar van a
vonalban! Chuck pedig azért nem szüntette még be az empatikus csatolásomat, mert abból csak
önkéntes alapon vagy pedig az előre beprogramozott intervallum végén lehet visszatérni, különben a
megfigyelő énjének egy része visszavonhatatlan károsodást szenvedhet.
 Ekkor Thompson pillantása a horizontális hirdetőtáblára esett. Éreztem tanácstalanságát a
xenonlámpák villogtatta rendhagyó üzenet láttán:

DOUG! GYERE VISSZA! VÉSZHELYZET!

Abban a pillanatban megszakítottam az empatikus csatolást, és egyetlen rugaszkodással

felbukkantam a saját szubjektív szintemen. Rohangáló emberek, fojtogató hőség és égő szigetelés
csípős szaga fogadott a kémlelőszobában.
Chuck, miközben kétségbeesetten dolgozott egy tűzoltókészülékkel az irányítópulton, a heverőm
felé pillantott.
– Visszajöttél! – kiáltotta. – Hála istennek! Minden pillanatban túlfeszültség léphet fel!
Lekattintotta a főkapcsolót. Az elektromos kisülések sercegő zaja hirtelen elnémult, mintha valaki
rázárta volna az ajtót. De a lángok továbbra is ki-kicsaptak a konzol szellőzőnyílásán.
Félredobtam a sisakot. – Mi történt?
– Valaki gyújtóbombát helyezett a modulátorba.
– Pont most?
– Azt nem tudom. Miután rákapcsoltalak a gépre, kimentem egy pillanatra. Ha nem érek vissza
időben, akkor könnyen bent éghettél volna.

Siskin a gyújtóbombás incidenst meglepő önuralommal, sőt szerintem túlságosan is higgadtan

fogadta. Pillanatokon belül megérkezett a baleset helyszínére, hogy megszemlélje a károkat. Amikor
biztosítottuk arról, hogy egy-két nap alatt rendbe hozzuk a gépet, jóváhagyóan bólintott.
Ami a bomba elhelyezését illeti, arra kész válasza volt. Öklével a tenyerébe csapva kiáltotta:
– Azok az átkozott reakciófelmérők! Az egyiküknek sikerült bejutnia az épületbe!
Joe Gadsen élénken tiltakozott:
– A biztonsági rendszabályaink üzembiztosak, Mr. Siskin.
Siskin haragosan rámordult:
– Akkor belső ember tette. Újra át kell világítani mindenkit!
Az irodám ablaka előtt fel-alá járkálva figyeltem az ismét normalizálódott utcai látképet. Csak a
közvélemény-kutatók tüntetői voltak láthatók odakint, a háborgó csőcselék szétoszlott. De mennyi
időre? Vajon a reakciófelmérők tüntetése, a gyújtóbomba-merénylet és az összes többi elképesztő
esemény kapcsolatban állt-e egymással?
Biztos voltam abban, hogy az elmúlt hét bizarr történései valamiképpen összefüggnek: Fuller
halála, Lynch eltűnése, majd „teljes kitörlődése”, Fuller most már nem létező vázlata Akhilleuszról,
egy trófea megváltoztatott felirata Limpy bárjában, a lezárt, majd felújított rendőrségi vizsgálat.
Vegyük például a gyújtóbombát. Látszólag a Reakciófelmérők Szervezetének agresszív akciója volt
az ellen az intézmény ellen, amely a fennállásukat fenyegette. De tényleg az volt? Nem inkább
ellenem irányult?
Vajon ki áll mindennek a hátterében? Az biztos, hogy nem Siskin. Ha el akar távolítani az
intézetből, akkor azt a felújított rendőrségi vizsgálat segítségével könnyedén elintézheti.
Amikor egy pillanatra megálltam, hogy kinézzek az ablakon, fura ötlet merült fel bennem.
Lehetséges, hogy a meghökkentő effektusok nagy része, közvetett módon ugyan, de a
környezetszimulátor ellen irányul:
Lehet, hogy Fuller halála, Lynch eltűnése, a bombamerénylet, a majdnem végzetessé vált balesetem
nem más, mint előre kitervelt támadás annak a két szimulektronikusnak az eltávolítására, akiktől a
RERT sikeressége függ.
 Ez a feltételezés a Reakciófelmérők Szervezetére terelte a gyanút. De a logikám megint csak azt
súgta, hogy ez képtelenség. Olyas valaminek kellett a háttérben állnia, aki extrafizikális hatalommal
rendelkezik vagy képes annak meggyőző szimulációjára.
*

Egész nap ezen a talányon rágódtam. Csak akkor lélegeztem fel, amikor este egy csöndes és
elgondolkodtató vacsorát költöttem el Jinxszel.
Teljes tíz percen át némán ettünk. Ekkor villant az agyamba, hogy Jinxnek semmi oka a mélabúra.
– Jinx.
Úgy megijedt, hogy a villa kiesett a kezéből, és csörömpölve állapodott meg a tányérjában.
Feszélyezetten mosolygott, aztán elnevette magát.
– Megijesztettél.
Pedig épphogy csak suttogtam a nevét. – Valami baj van?
Jinx csillogó, krémszínű ruhát viselt, mely szabadon hagyta a vállát. Bőre barnán csillogott hosszú,
sötét hajának hátterében.
– Nem, nincs semmi baj – felelte. – Apára gondoltam.
A dolgozószoba felé pillantott, arcát a kezébe temette. Megkerültem az asztalt, hogy kifejezzem
együttérzésemet, de zavartan torpantam meg a felismeréstől, hogy valami nincs teljesen rendben.
Átéreztem Jinx gyászát, mert tudtam, hogy egymáson kívül nem volt senkijük. De az érzelmeknek
effajta kimutatása megdöbbentően régimódinak számított. A huszadik századra emlékeztetett.
Akkor még másként viszonyultak a halálhoz, mert a felvilágosodás még nem módosította az
alapérzéseket, és még nem söpörte el a temetkezési szokásokkal járó, erkölcstelen kínzást. Azokban a
napokban a halál bizonyítását gyakorlati síkon kellett kivitelezni. A virrasztók és a halotti
szertartáson részt vevők azzal a meggyőződéssel távozhattak, hogy a hozzátartozójuk valóban túl van
az életen, és hogy semmiféleképpen nem fordulhat elő, hogy a halottnak vélt személy ismét
megjelenik közöttük. Az, hogy a rokonok eközben fájdalmas sérüléseket szenvedtek, nem sokat
számított.
A technika fejlődésével azonban a halál bizonyítására bőséges lehetőséget nyújtottak az olyan
alapvető módszerek, mint az ujjlenyomat- és biokapacitás-katalogizálás és az agykérgi
rezonanciavizsgálat. A legfájdalmasabb pillanat az volt, amikor közölték a hozzátartozókkal, hogy
haláleset történt, és hogy a testet már eltávolították.
Ebből azt akarom kihozni, hogy mivel én Jinxet teljesen normális lánynak ismertem, a
felindultságát igazán szokatlannak találtam.
Amikor pár perccel később a dolgozószobába vezetett, hirtelen felötlött bennem, hogy talán egy
sokkal mélyebbről jövő aggodalmat leplezett akkor, amikor engedte, hogy azt higgyem, a gyász miatt
borult ki.
Fuller asztala felé intett.
– Láss hozzá, én addig rendbe hozom magam.

Tűnődve néztem, ahogy kilibben a szobából. Magas volt, bájos és szeretetre méltó, a duzzadt szeme
ellenére is.
Elég sokáig maradt távol ahhoz, hogy átfuthassak Fuller hivatalos holmijain. Csak két dolog
ragadta meg a figyelmemet. Először is: az asztalán és, a fiókokban meglepően kevés jegyzet volt, és
abból is hiányzott néhány. Hogy honnan tudom? Fuller többször is említette, hogy otthon a
szimulektronikának az ember világképére gyakorolt hatásával foglalkozik. Ezzel a témával
kapcsolatban egyetlen szót sem találtam.
Másodszor: az asztal egyik fiókját, mégpedig azt, amelyikben a fontos feljegyzéseit tartotta,
feltörték.
 A jegyzetek közül egy sem keltette fel a figyelmemet. Nem mintha igazán hittem volna, hogy
találok valamit.
Jinx visszajött, és feszülten, keskeny kezét a térdére helyezve, mosolytalanul leült a kanapé szélére.
Az arca visszanyerte frissességét, ám szájának határozott, lágy vonalain egyfajta eltökéltség
tükröződött.
– Minden úgy maradt, ahogy dr. Fuller hagyta? – kérdeztem.
– Semmi se lett elmozdítva.
– Hiányzik néhány jegyzet – mondtam, figyelmesen tanulmányozva a reakcióját.
A szeme kikerekedett – Honnan tudod?
– Említett valamit, amin dolgozik, de semmi nyomát nem találom.
Félrepillantott, aztán újra rám nézett.
– Ó, a múlt héten rengeteg papírt dobott ki.
– Hova?
– Elégette őket.
A felfeszített fiókra mutattam. – És ezzel mi történt?
– Én… – Elmosolyodott, és az asztalhoz lépett. – Ez valami vizsgálat?
– Csak néhány kutatással kapcsolatos dolgot próbálok összeszedni – feleltem higgadtan.
– Nem lehet az olyan fontos, igaz? – Mielőtt válaszolhattam volna, váratlan javaslattal állt elő: –
Autózzunk egyet, Doug.
Visszavezettem a kanapéhoz, és én is leültem mellé. – Csak még egypár kérdés. Mi ez a feltört zár?
– Apa elvesztette a kulcsát. Ez úgy három hete történt. Egy késsel nyitotta fel a fiókot.
Tudtam, hogy hazudik. Én magam segítettem Fullernek egy biokapacitásos kioldót felszerelni a
zárra, mert folyton elhagyta a kulcsát.
Jinx felállt.
– Ha mégis elmegyünk autózni, akkor magamra kapok valamit.
– Arról a vázlatról, amit apád csinált…
– Vázlat?
– Akhilleusz a teknőssel, vörös tintával aláhúzva… az irodájában volt. Nem hoztad el, ugye?
– Nem is láttam.
Megint hazudott. Nemcsak hogy látta, de miközben mögötte álltam, egy jó darabig tanulmányozta
is. Úgy döntöttem, hogy ráijesztek egy kicsit, csak hogy lássam, hogyan reagál:
– Jinx, azt próbálom kideríteni, hogy apádat tényleg baleset érte-e.
A szája tátva maradt.
– Jaj, Doug, csak nem gondolod komolyan? Úgy érted, hogy valaki talán… meggyilkolta?
– Igen. És azt is gondolom, hogy a jegyzetei közt volt valami, ami sejtetni engedte, hogy ki tette és
miért.
– De senki sem akarhatott ilyesmit! Egy pillanatra elnémult.
– Ha ez igaz, akkor talán te is veszélybe vagy! Doug, el kell felejtened az egészet!
– Nem akarod, hogy lelepleződjön a gyilkos?
– Nem tudom. – Jinx tétovázott. – Félek. Nem akarom, hogy valami történjék veled.
Érdekes! Föl se merült benne, hogy el kéne mennünk a rendőrségre.
– Miből gondolod, hogy történhet velem valami?
– Én… Jaj, Doug, teljesen össze vagyok zavarodva… nagyon félek.

*
A holdkorong ragyogása csillámló ezüstkupolává varázsolta a kocsi plexiburáját, és lágy sugarakat
vetett a mellettem ülő lányra.
Jinx hallgatagon és zárkózottan üldögélt, pillantása messze előreszegeződött a kocsi légpárnái előtt
kibontakozó útra. Olyan volt, mint egy törékeny meisseni porcelán, amely talán még a holdfény
pehelykönnyű rohamától is szétmállhat.
Most elmerült a gondolataiban, de néhány perccel ezelőtt szinte kétségbeesetten tartott szóval, hogy
elfelejtkezzek apja kétes haláláról.
Egyre biztosabb voltam a dolgomban. Úgy éreztem, hogy a lány pajzsként áll köztem és az apjával
történtek között. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy leplezni próbál valakit,
aki mindezért felelős.
Megfogtam a kezét. – Jinx, bajban vagy?
Az lett volna a normális, ha megkérdezi, ugyan mi indított erre a feltevésre, de csak ennyit mondott:
– Nem dehogy.
Szavai arról tanúskodtak, hogy továbbra is kitart eredeti elhatározása mellett. Tudtam, hogy ezen az
úton nem erőltethetem tovább a dolgot. Másfelé kell keresgélnem, annak ellenére, hogy ő közvetlenül
a célhoz vezethetett volna.
Visszavonultam gondolataim csigaházába. A vezérlést automatára kapcsoltam, és engedtem, hogy a
kocsi egyedül kalauzolja magát az ismeretlen, kihalt vidéki úton. Csak két lehetséges magyarázat
volt, amely lefedhette az ellentmondó eseményeket. Az első: az események egy mindenható, brutális
és rosszindulatú lény kifürkészhetetlen szándékának következményei. A második: semmi különös
nem történt, mert mindez csak az én fejemben létezik.
Nem tudtam megszabadulni attól a feltevéstől sem, hogy valamiféle durva, rejtélyes erő
mindenáron el akarja venni a kedvem attól, hogy bizonyítékot találjak Fuller halálára, miközben azzal
a burkolt ígérettel kecsegtet, hogy ha felhagyok illetékessége megkérdőjelezésével, ahogy azt Jinx is
kérte, akkor minden rendbe jön.
Én tényleg szerettem volna, ha minden a helyére kerül. Jinxre pillantottam és rájöttem, milyen
lázasan sóvárgok a normális után. Jinx gyönyörű volt a holdfényben. Mintha szívmelengető jelzőtűz
hívogatott volna, hogy vetkőzzem le félelmeimet, és fogadjam el a hétköznapi dolgokat.
Csakhogy Jinx nem volt hétköznapi, hanem valami egészen különleges.
Mintha megérezte volna a gondolataimat, közelebb húzódott, belém karolt, és a fejét a vállamra
hajtotta.
– Olyan sok minden van az életben, ugye, Doug? – suttogta a melankólia és a remény furcsa
keverékével a hangjában.
– Épp annyi, amennyit hajlandó vagy felfedezni benne – feleltem.
– És te mit szeretnél felfedezni?
Jinxre gondoltam, arra, ahogy belerobbant az életembe, épp akkor, amikor annyira szükségem volt
valaki hozzá hasonlóra.
– Amíg távol voltam, mindig rád gondoltam – mondta. – Egész idő alatt úgy éreztem magam, mint
egy butuska, naiv kisgyerek. De mindig ott jártál az eszemben.
Vártam, hogy a szavak selymes fonala tovább gombolyodik, de csak mély, lassú szuszogást
hallottam. Jinx elaludt. A holdfényben két könnycsík csillant meg az arcán.
Jinx futott valami elől, éppúgy, ahogy én. Sejtettem, hogy nagy valószínűséggel ugyanazok a
félelmeink, mégsincs mód arra, hogy megosszuk egymással a gondjainkat, mert Jinx, valami
érthetetlen okból, úgy akarta.
A kocsi egy domboldalon tartott felfelé. Lámpáival megvilágította az emelkedőt; olyan vidéket
tárva fel előttem, amelyet azelőtt még sosem láttam.
A dombtetőre érve jeges félelem hasított a mellembe. Beletapostam a fékbe. A kocsi
zökkenőmentesen és villámgyorsan leállt.
Jinx mocorgott, de nem ébredt fel.
 Egy örökkévalóságig ültem ott, hitetlenkedve bámulva magam elé.
Az út száz lábbal odébb véget ért.
Az anyaföld a sáv mindkét oldalán a sötétség kifürkészhetetlen, alvilági homályába veszett.
Nem volt se holdfény, se csillagok… csak a nagy semmi a semmiben, ami a legsötétebb végtelen
mögött rejtőzik.

6.
Később eszembe jutott, hogy fel kellett volna ébresztenem Jinxet, mert akkor a viselkedéséből
megtudhattam volna, hogy tényleg semmivé vált-e a létező világ fele, vagy csak képzeltem az
egészet. Csakhogy nem ébresztettem fel. Bénán ültem a kocsiban, és egy újabb öntudatvesztéssel
küzdöttem. Amikor végre túlestem a rohamon, és felpillantottam, az út már ismét a helyén volt:
hétköznapian nyúlt bele a messzeségbe. Két oldalról lapos mezők és a holdfényben élesen meredező,
hullámzó végtelen hegyek szegélyezték.
Ismét egy képtelen eset. Az út eltűnt, de mégsem tűnt el, mert itt volt. Így vált semmivé Lynch is.
Viszont minden arra utalt, hogy soha nem is létezett. Nem tudom bizonyítani, hogy láttam a vázlatot
Akhilleuszról és a teknősről. Ám fennállt annak a lehetősége, hogy a rajzot sohasem vetették papírra.
A képtelenségek ezen taposómalmából csupán másnap délután sikerült kizökkentenem a
gondolataimat, amikor Chuck Whitney egy érdekes szimulektronikai problémával állt elém.

Whitney a személyzeti ajtón át lépett be az irodámba. Belehuppant egy székbe, és felrakta a lábát az
íróasztalomra.
– Végre sikerült újraindítani a kémlelőmodulátort. Elfordultam az ablaktól, ahonnan a
reakciófelmérők tüntetését figyeltem.
– Nem látszol elégedettnek.
– Két teljes napot vesztettünk.
– Behozzuk.
– Hát persze hogy behozzuk – mosolyodott el. – De ez a környezeti defektus halálra rémítette a
kapcsolatunkat odalent. Egy ideig úgy tűnt, hogy P. Ashton eszét veszti, és likvidálnunk kell.
– Ashton az egyetlen gyenge pont Fuller rendszerében – jegyeztem meg nyugtalanul. – Nincs olyan
analóg, aki képes volna elviselni annak tudatát, hogy ő csupán egy szimulált valóság elektromos
töltéseinek halmaza.
– Én se rajongok érte, de Fullernek igaza volt, amikor úgy határozott, hogy kell egy megbízható
megfigyelő odalent. Nélküle egy csomó dolog mellékvágányra juthatna, és mi csak napok múltán
jönnénk rá.
A kapcsolattartó egység problémája heteken át nyugtalanított. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy
szabadságra megyek, mert azt hittem, úgy könnyebben megbirkózom majd az elégedetlenségemmel.
Határozott meggyőződésem volt ugyanis, hogy kegyetlenség megengednünk egy kapcsolattartó
egységnek azt, hogy tudja: ő csupán egy elektromosan szimulált egyéniség.
Hirtelen elhatározásra jutottam:
– Chuck, kiszuperáljuk ezt a rendszert, amilyen hamar csak lehet. Helyette felállítunk egy
megfigyelőstábot. Minden vizsgálatot közvetlen leképezéssel végzünk majd. Nem lesz többé szükség
P. Ashtonokra.
Chuck megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Nekilátok a személyzet toborzásának. De van még egy problémánk. Azt hiszem, nemsokára
elveszítjük Zao Nont.
 – Kicsodát?
– Zao Nont. Ő az „átlagemigráns” a népességben. Egy burmai. IDE-4313. Ashton jelentette egy
félórával ezelőtt, hogy öngyilkosságot kísérelt meg.
– Miért?
– Úgy vettem ki a szavaiból, hogy bizonyos asztrológiai megfontolások miatt. A környezetben
bekövetkezett zűrzavar arra a meggyőződésre vezette, hogy küszöbönáll az utolsó ítélet napja.
– Ezt könnyű kivédeni. Motiváld újra. Egyszerűen programozd ki belőle az öngyilkossági hajlamot.
Chuck felállt, és az ablakhoz jött.
– Ez nem olyan egyszerű. Zao Non a meteorokról, a viharról és a tűzvészről folytatott
ömlengéseivel jókora tömeget kábított el. Egy csomó embernek sikerült beadnia, hogy mindez a
természeti furcsaság normális esetben nem következhet be egyidejűleg. Ashton szerint rengeteg
ID-egységet megzavart a múltkori fölfordulás.
– Ez bizony baj.
Megvonta a vállát.
– Ez valószínűleg még nem volna baj. De ha megint valami hasonló történik, akkor könnyen
megeshet, hogy egy rakás őrült reakcióegység rohangál majd a szimulátorunkban. Talán ez lenne a
legjobb, ha még néhány napra leállítanánk a Simulacron-3-at. Akkor lenne időnk arra, hogy teljesen
eltüntessük a vihar és a tűzvész nyomait. Zao Nonnak pedig mennie kell. Az ő „megszállottsága” túl
erős.
*

Miután Chuck elment, letelepedtem az asztalomhoz. Anélkül hogy tudatosult volna bennem, mit is
csinálok, kezembe vettem a tollamat, és nekiláttam, hogy lemásoljam Fuller rajzát a görög harcosról
és a teknősről.
De hamar feladtam, mert felingerelt a rajz kihívó értelmetlensége. Avery Collingsworthnek Zénón
paradoxona jutott eszébe, amikor a vázlatról beszéltem neki. Viszont én majdnem száz százalékig
biztos voltam abban, hogy Fuller rajza se a paradoxonra nem utal, se pedig az abból eredő tételre,
vagyis arra, hogy a mozgás, mint olyan, tulajdonképpen képtelenség.
Figyelmesen megforgattam a számban a mondatot: „Minden mozgás illúzió.”
Hmm. Ha jól belegondolunk, mégiscsak létezik egy vonatkoztatási rendszer, amelyben minden
mozgás illúzió… mégpedig a szimulátorunkban! A szubjektív egységek odabent úgy képzelik, hogy
valóságos fizikai környezetben léteznek. Mégis, amikor mozognak, valójában nem jutnak sehová.
Amikor ugyanis egy reakcióegység, például Zao Non, egyik épületből átsétál a másikba, akkor
csupán annyi történik, hogy szimulektronikai áramok polarizálnak egy rácsot, és a transzduktorok
„élményillúziót” táplálnak egy memóriadobba.
Vajon Fuller ezt az alapelvet akarta megismertetni velem a rajz segítségével? De mit próbált ezzel
elmondani?
Hirtelen felugrottam a székből. Zao Non!
Zao Non a megoldás kulcsa! Világos! A rajz a Zénón nevet sugalmazza.
A Reakció személyzete a szimulátor egy bizonyos karakterének nem hivatalos azonosítására
általában egy egység keresztnevének kezdőbetűjét és családnevét használta.
Így lett Zao Nonból „Z. Non”, aminek kiejtése megegyezik „Zénón”-nal!
Hát persze! Fuller létfontosságú információt hagyott hátra számomra, ezért a legrafináltabb
módszert használta a titkosításhoz. Az adatokat egy reakcióegység dobmemóriájába rejtette, majd az
egységet egy kódolt üzenettel azonosította be!
Átrohantam a recepciós szobán. Dorothy Ford, aki épp apródfrizuráját tupírozta az íróasztalánál,
dermedten bámult utánam.
Szökellve vettem á lépcsőfokokat, és közben szidtam magam, hogy nem tudom, melyik
ID-részlegben van Zao Non konzolja.
 Miután két részlegben végignéztem a falijegyzéket, átsiettem a harmadikba, ahol egyenesen
belerohantam Whitneybe. Szerszámosládájának tartalma a padlóra ömlött, ő pedig hanyatt esett az
ütközéstől.
– Zao Non szekrénye! – kérdeztem. – Hol van? Átmutatott a válla felett.
– Balra az utolsó. De annak már lőttek. Épp most takarítottam ki az áramköreit.
Amikor visszaértem az irodámba, az asztalnak kellett támaszkodnom, mert egy újabb roham tört
rám. A fejem lüktetett, az arcomat veríték lepte el, a fülemben pedig ezernyi darázs dongott. Amikor a
szoba ismét egyenesbe került, kimerülten és elkeseredetten rogytam le a székembe.
Szinte hihetetlen egybeesés, hogy Zao Non éppen akkor lett kiiktatva, amikor végre megfejtettem a
rajz jelentését. Egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy Chuck Whitney része az általános
összeesküvésnek.
Felhívtam Chuckot az interkomon.
– Ugye azt mondtad, hogy a kapcsolattartó egységünk beszélt Z. Nonnal az öngyilkossági kísérlete
előtt?
– Igen. Ashton volt az, aki leállította. Miért fontos ez?
– Csak egy ötlet. Szeretnék beszélni ezzel a P. Ashtonnal egy megfigyelő áramkörön át, szemtől
szemben: Készítsd elő a gépet.
– Ez néhány napig nem lehetséges. Túl sok az újraprogramozni való.
Felsóhajtottam – Akkor dolgozzatok dupla műszakban.
Épp kikapcsoltam az interkomot, amikor az ajtó kitárult Horace P. Siskin előtt. Siskin ápoltan,
kifogástalan szabású, szürke krétacsíkos öltönyben, arcán repertoárjának legszívélyesebb mosolyával
lépett be a szobámba.
– Nos, Doug, mi a véleményed róla? – kérdezte.
– Kiről?
– Természetesen Wayne Hartsonról. Igazi egyéniség. A párt labdába sem rúghat nélküle a
kormányban.
– Én is így hallottam – jegyeztem meg szárazon. – De nem voltam elragadtatva attól a kiváltságtól,
hogy személyesen találkozhattam vele.
Siskin éles, ám kissé túlzó harsánysággal nevetett fel. Ez kissé gondolkodóba ejtett.
Elkobozta a székemet, az ablak felé forgatta, majd helyet foglalt benne.
– Én se tartom sokra, fiam. Nem hinném, hogy jó hatással lenne a pártra vagy az országra.
Ez meglepett.
– Gondolom, ezen te majd változtatsz.
Végigpásztázta a mennyezetet.
– Azt hiszem, igen… persze csak a segítségeddel.
Egy teljes percig némán meredt rám. Amikor nem reagáltam, folytatta:
– Hall, te jó megfigyelő vagy, és bizonyára rájöttél már, hogy ambiciózus ember vagyok, aki büszke
a lendületére és a kitartó munkájára. Mit szólnál ahhoz, ha a képességeimet országos szinten
kamatoztatnám a közigazgatásban?
– Egypártrendszerben? – kérdeztem gyanakvóan.
– Egy párt vagy tíz… kit érdekel? Mi a leghatékonyabb nemzetvezetést akarjuk megvalósítani! El
tudsz képzelni nagyobb üzleti birodalmat annál, amit létrehoztam? Van-e valaki, aki sokkal inkább
kiérdemelte nálam, hogy a Fehér Házba kerüljön?
Ismét kérdőn tekintett rám, így felelnem kellett valamit:
– Elképzelni sem tudom, hogy kiüthetnéd a nyeregből Hartsont.
– Pedig nem lesz nehéz – mondta magabiztosan. – A szimulátorunk majd segít. Amikor majd az
elektromatematikai népességünket politikaorientáltra programozzuk át, akkor egy kiemelkedő
képességű Horace P. Siskin ID-egységet táplálunk bele. Valószínűleg egy kicsit feljavított
változatban.
Elgondolkozott.
– Mindenesetre azt akarom, hogy amikor a Simulacron-3-tól politikai tanácsot kérünk a Siskin-féle
image ideális elnökjelöltnek tűnjön.
Csak bámultam rá. Képes rá, és megteszi. Szinte láttam magam előtt, hogy a terve már csupán azért
beválik, mert olyan vakmerő… és logikus. Most még hálásabb voltam azért, hogy úgy döntöttem, a
Reakció Rt.-vel tartok. Így esélyem lehet arra, hogy olyan pozícióba kerülök, ahol tehetek valamit a
párt és Siskin szövetsége ellen.
Dorothy Ford jelentkezett be az interkomon.
– Két ember van itt a Reakciófelmérők Szervezetétől, akik…
Az ajtó kitárult, és az RFSZ-esek dühösen és türelmetlenül benyomultak.
– Maga Hall? – érdeklődött az egyikük. Amikor bólintottam, a másik rám támadt – Nos,
megmondhatja Siskinnek…
– Mondja meg maga – intettem a szék felé.
Siskin körbefordult, hogy szembenézzen velük:
– Igen?
Mindketten meglepődtek.
– Az RFSZ-t képviseljük – folytatta az első. – És minden kertelés nélkül közöljük, hogy vagy
felhagynak ezzel a szimulátormicsodával, vagy a város minden reakciófelmérője sztrájkba lép!
Siskin először egy mosollyal akarta elintézni a fenyegetést, de helyette bősz arckifejezést öltött.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Az alkalmazottak mintegy negyede valamiképpen kapcsolatban
állt a közvélemény-kutató konszernekkel. A Siskin Intézet maximális profitja pedig a teljes
foglalkoztatottságtól függött. Siskin persze kitarthatott volna egy darabig a tartalékaira támaszkodva.
Csakhogy egy héten belül nem lesz olyan üzletember vagy háziasszony, aki ne állna ki az RFSZ
mellett. Bár a szervezet végleges megsemmisítése az intézet tervei közt szerepelt, ez semmiképp sem
történhetett meg addig, amíg Siskin üzleti birodalma fel nem készült ennek következményeire.
Meg sem várva Siskin válaszát, a páros kiviharzott a szobából.
– Nos – kérdeztem kissé túlságosan is derülten –, most mihez kezdünk?
Siskin elmosolyodott.
– Azt nem tudom, hogy te mit csinálsz, de én megyek, és amilyen gyorsan csak lehet, a
kapcsolataim után nézek.

Két nappal később kényelmesen elhelyezkedtem a kémlelőszoba egyik kanapéján, és hagytam, hogy
Whitney a fejemre húzzon egy transzfersisakot, amely kissé különbözött a múltkoritól. Most nem
évődött velem. Bizonyára észrevette, hogy mennyire türelmetlen vagyok.
Láttam, amint felkattintja a megfigyelő áramkör kapcsolóját.
A leképezés simán létrejött. Az egyik pillanatban még a bőrkárpitnak támaszkodtam, de a másikban
már egy analóg videofonfülkében álltam. Mivel ez nem empátiatársulás volt, nem voltam bezárva
egyetlen ID-egység elméjének hátterébe sem, hanem ott voltam… persze, csak pszeudofizikai
értelemben.
Magas, vékony férfi lépett ki a szomszédos fülkéből, és felém tartott. Láttam, hogy reszket.
– Mr. Hall? – kérdezte bizonytalanul.
Bólintottam. Végigmértem találkozásunk díszletét, a tipikus hotelelőcsarnokot.
– Valami baj van?
– Nem, nincs – felelte szánalmasan. – Semmi, amit maga megérthetne.
– Mi a baj, Ashton? – A karja után nyúltam, de irtózva félrevonta.
 Aztán szavakba öntötte nyomorúsága okát:
– Gondolja csak el, mi lenne, ha a maguk világába csöppenne bele egy isten, és beszédbe elegyedne
magával.
Igazán átéreztem a helyzetét. Ennek ellenére megragadtam a vállát.
– Ugyan. Ebben a pillanatban éppolyan vagyok, mint te… szimulektronikus töltések múlékony
halmaza.
Félig elfordult.
– Essünk túl rajta. Akkor aztán visszatérhet.
– Nem gondoltam, hogy a közvetlen kapcsolat ilyen nehéz lesz.
– Mért, mire számított? – kérdezte gúnyosan. – Piknikre?
– Ashton, majd kitalálunk valamit. Talán felmenthetünk a kapcsolattartás alól.
– Jobb lesz, ha teljesen leírnak. Töröljenek tisztára. Nem akarok így tovább létezni… hogy tudom,
amit tudok.
Gyorsan rátértem a lényegre:
– Zao Nonról akarok veled beszélni.
– Szerencsés flótás. Deprogramozták – jegyezte meg.
– Ugye beszéltél vele, mielőtt öngyilkosságot kísérelt meg.
Bólintott. – Már egy ideje figyeltem. Éreztem, hogy össze fog roppanni.
Behatóan az arcába néztem.
– Phil, ugye nemcsak a meteorok és a vihar miatt akadt ki?
Felkapta a fejét. – Honnan tudja?
– Akkor hát volt valami más is?
– Igen. – A válla megereszkedett. – Nem említettem, mert bosszúvágyó és rosszindulatú voltam.
Azt akartam, hogy Zao Non teljesen a kezébe vehesse az irányítást… hogy fölforgassa ezt az egész
istenverte rendszert. Úgy gondoltam, hogy akkor majd mindenkit ki kell törölniük, és kezdhetik
elölről az egészet.
– Mi volt az, ami kiakasztotta?
A férfi tétovázott, aztán mégis belevágott:
– Tudta… valahogy kitalálta, hogy valójában kicsoda, és hogy mi is ez az egész rohadt,
mondvacsinált város. Rájött, hogy mindez csupán egy hamisított világ, hogy a valóság, amit ismer,
csak elektronikai folyamatok reflexiója.
Kihúztam magam. Akármiféle információt bízott is Fuller Zao Nonra, rettenetes következménnyel
járt. Kikövetkeztette belőle, hogy ő csak egy analóg emberi lény.
– Hogyan jött rá? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– Beszélt valami másról is… egyéb titkos adatról, amit esetleg felvittek a memóriadobjára?
– Nem. Egyszerűen az lett a rögeszméje, hogy ő tulajdonképpen… semmi.
Rápillantottam az órámra. Sajnáltam, hogy csak tízperces szemtől szembeni találkozót utaltam ki
magamnak.
– Itt az idő – mondtam, és visszaindultam a videofonfülkéhez. – Nemsokára újra meglátogatlak.
– Ne! – kiáltotta utánam Phil Ashton. – Az isten szerelmére, ne tegye!
Benyomultam a fülkébe, magamra zártam az ajtót, és néztem, ahogy analóg karórám
másodpercmutatója lassan elketyegi a fennmaradt időt.
Két másodperccel távozásom előtt kipillantottam az előcsarnokba. A látványtól majdnem
felkiáltottam. Émelyítő félelmet éreztem, mert tudtam, hogy nem állíthatom le a transzformációt.
Tehetetlenül kellett végignéznem, amint Morton Lynch ismerős alakja áthalad a hotel előterén.
 7.
Egész délután a szimulátor foglalkoztatott. Szinte beteg voltam tőle. Baljósnak és félelmetesnek
láttam: egy elektronikus, emberevő óriásnak, aki lelket lehelt önmagába, és nekirontott a világomnak,
hogy elpusztítsa Fullert és megkaparintsa Lynchet.
Az is felötlött bennem, hogy az a Morton Lynch, akit az analóg hotel előterében láttam, talán csak
egy közönséges reakcióegység, és csupán hasonlít Lynchre. Másnap reggel jöttem rá, hogy ezt a
feltevést milyen egyszerű ellenőrizni. Egyenest az ID-nyilvántartóba siettem.
A „foglalkozás” rekeszben keresni kezdtem a „biztonsági” szót. Semmi. Mivel azt gondoltam, hogy
Lynch szimulektronikai foglalkozása valószínűleg hasonlít az igazira, a „rendőrség” címszó alatt is
megnéztem. Semmi eredmény.
Ekkor felmerült bennem, hogy talán ott is fortélyt feltételezek, ahol nincs, és egy közvetlenebb
megközelítési mód mellett döntöttem. Nekiláttam a név szerinti katalógusnak.
Az L alatt utolsóként ez szerepelt: LYNCH, Morton – IDU-7683.
Reszketett a kezem, miközben a kártya szövegét olvastam. Az IDU-7683-ast maga dr. Fuller
programozta be három hónappal ezelőtt a szimulátorba!
Hirtelen leesett a tantusz. Eszembe jutott az az incidens, amit jelentéktelensége eddig
elhomályosított. Fuller, meglehetősen gyermekded tréfaként, egy pontról pontra hasonló ID-egységet
modellezett a valódi Lynch után. Aztán szívszorító élmény következett: egy kukucska során a
biztonsági főnök megrökönyödve fedezte fel a szimulátorban… önmagát.
Örömmámorban úsztam. Végre bebizonyítottam… igaz, csak magamnak… hogy létezett
valamikor egy Morton Lynch!
De csakugyan létezett?
Reményvesztve hátráltam meg az előtt az észszerűnek tűnő érv előtt: meggyőződésem Lynch
létezése felől nem alapulhat azon, hogy valamikor egy ilyen karakter lett beprogramozva a gépbe.
Mert az is előfordulhatott, hogy a tudatalattim addig dolgozott ezen az emléken, amíg életre nem
keltett egy képzelt Lynchet a valós életben.

Csüggedten támolyogtam ki az épületből. Céltalanul haladtam el az ORF-tüntetők mellett. Az

állósávon mentem, ahol a beton megnyugtató szilárdságát éreztem a talpam alatt. Sétálni akartam, ki
a városból, hogy beleolvadhassak a csendes, kihalt mezőkbe. Aztán eszembe jutott legutóbbi vidéki
kalandom, és gyorsan letettem a szándékomról.
A sarkon egy közvélemény-kutató állított meg.
– Az őszi férfidivatról gyűjtök adatokat – közölte velem.
Átnéztem rajta, mintha üvegből lenne.
– Tetszik magának a széles hajtóka? – kérdezte. Amikor a jegyzettömbjéért nyúlt botladozva
továbbindultam.
– Hé, jöjjön vissza!: – kiáltotta utánam. – Meg fogom bírságolni!
A sarki gyalogos-fölüljáró alatt egy rikkancsautomata ordított:
– Bajban a reakciófelmérők! A törvényhozás kilátásba helyezte, hogy véget vet a nyilvános
közvélemény-kutatásnak!
Csöppet sem hatott rám, hogy Siskin máris sikerrel vetette be a kapcsolatait az RFSZ ellen.
Amíg ott álltam, egy újabb közvélemény-kutató cövekelt le mellettem. Hall, a saját érdekében…
felejtse el ezt az egész átkozott dolgot!
Ez aztán fölrázott! A férfi karja után kaptam, de már csak az ORF-karszalagját markolhattam meg,
amint hátat fordított nekem, és eltűnt a sokaságban.
 Ez nem lehet igaz, bizonygattam magamban kábán. Csak képzeltem az egészet. De korántsem
voltam ilyen magabiztos, amikor a karszalagot begyömöszöltem a zsebembe.
Egy légikocsi vált ki a villámgyors és egyenletes forgalomból, és felhajtott mellettem az útpadkára.
– Doug! Nem akarsz velem ebédelni? – szólt ki belőle vidáman Jinx. – Szállj be, Doug – mondta
aztán, amikor észrevette, hogy milyen üres a tekintetem.
Engedelmesen bemásztam a kocsiba, Jinx pedig beállt a legközelebbi felszállószigetre. Egy
másodpercen belül már felfelé vitorláztunk.
Fölemelkedtünk a legmagasabb szabályozott szint fölé, ahol aztán Jinx a sodródáskiegyenlítésre
állította az automata rendszert. Magasan a város felett lebegtünk.
– Mi van veled? – kérdezte puhatolódzva. – Történt valami? Összeakaszkodtál Siskinnel?
Felnyitotta a plexitetőt. A kocsiba frissítő szellő nyomult be, mely lefújta a pókhálót összekuszálódott
gondolataimról, de még nem tértem magamhoz, hogy a kérdéssel megbirkózzam.
– Doug? – A szél felkapott egy adagot Jinx csillogó hajából, és szétterítette a plexiburán.
Egyvalamiben biztos voltam: elmúlt a szerepjátszás ideje. Tudnom kellett, hogy Jinx csakugyan a
bolondját járatja velem, vagy képzelődöm.
– Jinx, mit rejtegetsz előlem? – kérdeztem tőle kereken.
Nem nézett rám, amitől a gyanúm csak fokozódott. – Tudnom kell! – magyaráztam. – Valami
történik velem… és nem akarom, hogy te is belekeveredj!
A szeme könnybe lábadt, az ajka pedig alig észrevehetően remegett.
– Jól van – folytattam konokul. – Akkor rátérek a lényegre. Az apádat meggyilkolták, mert volt
valami titka. Az egyetlen férfi, aki valamit tudott erről, elpárolgott. Két merényletet kíséreltek meg
ellenem. Láttam, amint egy út szertefoszlik előttem. Egy közvélemény-kutató pedig pár perce azt
ajánlotta, hogy felejtsem el az egészet.
Jinx most már hangosan sírt. Egy csöppet sem sajnáltam. Minden, amit elmondtam, jelentett
számára valamit. Ebben biztos voltam. Most már csak be kellett ismernie, hogy valamiképpen ő is
részese ennek az összeesküvésnek.
– Ó, Doug. Nem felejthetnéd el ezt az egészet? – kérlelt.
A közvélemény-kutató is épp ezt javasolta.
– Hát nem látod, hogy ez nem mehet így tovább? – könyörgött. – Nem veszed észre, hogy mit teszel
magaddal?
Még hogy én mit teszek magammal?
Ekkor végre megértettem. Jinx nem rejtegetett semmit! Amit eddig taktikának hittem, az valójában
szánalom volt. Ő csak megpróbált finoman eltávolítani a rögeszmémtől!
Rájött, hogy mennyire irracionálisan viselkedem. Talán éppen Collingsworth hívta fel a figyelmét a
Limpynél történtekre. Mélységes igyekezetét szétmálló álmai táplálták. Serdülőkorától egész
felnőttkoráig dédelgette gyermekkori vonzalmát irántam, hogy aztán a beteljesülést valami olyasmi
akadályozza meg, amit ő lelki összeomlásnak képzelt.
– Sajnálom, Doug – mondta reményvesztve. – Leteszlek valahol.
Nem volt semmi, amit mondhattam volna.

A délutánt Limpynél töltöttem. Annyi cigit szívtam el, hogy a szájízem már az égett rongyéhoz
hasonlított, ezért többször is scotch-aszteroidával kellett lehűtenem.
Napnyugtakor céltalan bóklászásba kezdtem a csaknem teljesen kihalt városközpontban. Aztán
felléptem egy automata járdára, és hamarosan egy olyan gyorssávon találtam magam, amelyről azt
sem tudtam, merre tart. Egy idő után az éjszaka hidege térített magamhoz. Amikor elértem az
átszállóperont, rájöttem, hogy abban a negyedben vagyok, ahol Avery Collingsworth lakik. Ennél
jobb úti célt, a jelen körülmények között, el sem képzelhettem.
 Avery persze meg volt lepve.
– Merre csavarogtál? – kérdezte, miközben betessékelt. – Egész délután kerestelek, hogy jóváhagyd
egy újabb adag reakcióegység bevitelét.
– Akadt néhány elintéznivalóm a városban. Avery természetesen észrevette, milyen nyúzott
vagyok, de tapintatosan nem szólt semmit.
Collingsworth otthona tipikus agglegénylakás volt. A dolgozószobája valószínűleg hetek óta nem
volt kitakarítva. Mégis, valahogy megkönnyebbültem az összevissza heverő könyvek, a rendetlen
íróasztal és a papírfecnikkel felszórt padló láttán.
– Italt? – kérdezte, miután belesüppedtem egy fotelba.
– Scotchot. Tisztán.
Az automata pillanatok alatt teljesítette a rendelésem, Avery pedig odahozta hozzám. Mosolyogva
simított végig selymes, fehér haján.
– Jár vele egy borotva és egy tiszta ing is. Elvigyorodtam és felhajtottam az italt. Mellém húzott egy
széket.
– Most már elmondhatod, hogy mi bánt. – Nem lesz könnyű.
– Zénónról van szó? Valakiről, akit Morton Lynchnek hívtak? Meg efféle?
Bólintottam. – Örülök, hogy eljöttél hozzám, Doug. Pokolian örülök. Többről van itt szó, mint egy
rajzról és Lynchről, ugye?
– Sokkal többről. De nem igazán tudom, hogyan fogjak hozzá.
Hátradőlt. – Emlékszél, ugye, hogy egy hete Limpy bárjában beszéltem neked a pszichológia és a
szimulektronika összekuszálásáról? Meg arról, hogy egy csomó különös meggyőződés származhat
ebből. Hadd idézzem magam: „Nem tömködheted gépekbe az embereket anélkül, hogy el ne
gondolkodnál mindkettő alapvető természete felől.” Azt hiszem, innen kezdhetnéd.
Nekifogtam hát. Elmondtam mindent. A beszámoló alatt arckifejezése egy cseppet sem változott.
Amikor befejeztem, felállt, és járkálni kezdett.
– Először is, csak semmi önlebecsülés – ajánlotta. – Nézd tárgyilagosan a dolgokat. Fullernek is
megvolt a maga problémája. Persze, nem ennyire súlyos, mint a tiéd, mert ő nem jutott olyan messzire
a szimulátorral kapcsolatos következtetéseiben.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az a fajta munka, amit te csinálsz, elkerülhetetlenül bizonyos pszichológiai következményekkel
jár.
– Nem értem.
– Doug, te isten vagy. Korlátlan hatalommal rendelkezel egy pszeudoemberekből álló város, egy
egész analóg világ fölött. Néha olyasmit kell tenned, ami ellentétben áll az erkölcsi normáiddal:
például megsemmisítesz egy ID-egységet. Az eredmény? Lelkiismeret-furdalás. Röviden, mit
kapunk? Hullámhegyeket és hullámvölgyeket. Túlzott lelkesültséget, amit aztán önmarcangolás
követ. Átéltél már ilyesmit?
– Igen – ismertem be.
– És tudod, hogy milyen betegséget írtam le ezzel?
Suttogva bólintottam:
– A paranoiát.
Elnevette magát.
– No persze, ez nem igazi paranoia… csupán indukált állapot. Igaz, nagyon meggyőzőnek tűnik,
mert rendelkezik a paranoia összes ismertetőjelével: nagyzási mánia, kapcsolatvesztés, üldözési
mánia, hallucinációk. – Egy pillanatra megállt, aztán még komolyabban folytatta: – Hát nem látod,
hogy mi történik? Likvidálsz egy analóg reakcióegységet a szimulátorban, és erre azt képzeled, hogy
valaki eltűnik a te világodból. Újraprogramozod egy hamisított népesség múltbéli tapasztalatait, és
aztán azt hiszed, hogy a saját hátteredhez is hozzábabráltak.
Zavart állapotom ellenére is méltányolni tudtam Avery okfejtésének logikáját.
 – Tegyük fel, hogy igazad van. Akkor most mihez kezdjek?
– Már kilencven százalékát megtetted annak, amit lehet. A legfontosabb a felismerés és a
szembesülés önmagaddal. – Hirtelen felállt. – Pötyögj be magadnak még egy italt. Fel kell hívnom
valakit.
Mire visszajött, nemcsak hogy végeztem az itallal, de már félig meg is borotválkoztam a dolgozóval
szomszédos fürdőszobában.
– Ez már döfi! – bátorított. – Hozom az inget. Amikor megérkezett az inggel, ismét komor
hangulatban talált:
– És mi van az ájulásokkal? Azok igaziak.
– Ó, minden bizonnyal… persze csak pszichoszomatikus értelemben. Az önálló éned lázad a
pszichózis ellen, ezért presztízsmentő ok után nézel. Az ájulások szervi síkra terelik a dolgot, így
megőrizheted a méltóságodat.
Amikor végeztem az öltözködéssel, az ajtóhoz kísért és hamiskásan megjegyezte:
– Remélem, jó hasznát veszed az ingnek. Megjegyezésének semmi értelmét nem találtam, amíg
észre nem vettem a ház előtt parkoló Dorothy Fordot. Nyomban leesett, hogy kit is hívott az imént. Jó
öreg Dorothy! Készségesen várja, hogy „felszedjen”, ahogy azt Collingsworth sugalmazta neki.
Hogy aztán tényleg volt-e kedve ilyen kegyes cselekedethez, az már más lapra tartozik. Mindenesetre
ez jó alkalomnak ígérkezett arra, hogy kezelésbe vegye Siskin egyik kintlévőségét.
Akárhogy is volt, nem bántam.

Felemelkedtünk az éjszaka csöndes sötétjébe, a hidegen ragyogó csillagok és a város fényeinek

pompázó szőnyege közé. Az életerővel és lelkesedéssel teli Dorothy megnyugtató látványt nyújtott.
A haja, lenszőke háttereként eleven és sóvárgó mosolyának, selymesen csillogott a vezérlőpanel
fényében.
– Nos – mondta hibátlanul kerek vállait felvonva. – Nyújtsak be egy akciótervet, vagy van valami
ötleted az est hátralévő részét illetően?
– Collingsworth hívott ide?
Bólintott.
– Úgy gondolta, hogy most támogatásra van szükséged… – elmosolyodott – és hogy én vagyok az a
valaki, aki ezt képes megadni neked.
– Érdekes terápiának hangzik.
– Az is! – A szeme mesterkélt komolysággal ragyogott.
Hirtelen komolyra váltott:
– Doug, mindketten a magunk munkáját végezzük. Az én feladatom az, hogy a Nagy Kicsi Ember
zsebében tartsalak. Gondolom, ezt tudod. De semmi okunk nincs arra, hogy eközben ne érezzük jól
magunkat. Egyetértesz?
– Egyet – fogadtam el a felém nyújtott kezét. – Akkor mi a program?
– Mit szólnál valami… keményhez?
– Mint például? – kérdeztem gyanakvóan.
– Egy vagy két kortikális lövethez.
Elnézően mosolyogtam rá.
– Mért nézel olyan furán? – csipkelődött. – Tudod jól, hogy ez nem illegális.
– Nem gondoltam volna, hogy EAS-re szorulsz.
– Én ugyan nem. – Megpaskolta a kezem. – De dr. Collingsworth szerint neked, drágám, nagyon is
szükséged van rá.

*
A Kortikális Sarok igénytelen egyemeletesként bújt meg két magasba törő beton és üveg
obeliszképület között az alsóváros északi peremén. Izgága, lármás tinédzserek huzakodtak az épület
előtt: nekilökdösték egymást a leparkolt, rozzant légijárgányukhoz, és időnként kitódultak a csaknem
teljesén kihalt úttestre. A végén majd közös kasszát csinálnak, és befizetik egy kortikális murira a
csapat néhány kiválasztottját.
Bent az előtérben várakozó kliensek ültek körben, és türelmes udvariassággal hallgatták a zenét,
vagy italt szürcsölgettek. A többség idősebb hölgy volt, akik kissé feszengtek, de elszántan
kitartottak. Néhányan, főleg a férfiak, még a harmincat sem töltötték be. Ez azt tanúsította, hogy a
fiatal felnőttek csoportja általában nem igényelte az EAS-t.
Csak addig kellett várnunk, amíg Dorothy közölte a háziasszonnyal, hogy a tripladrága
tandemáramkör érdekel bennünket.
Késedelem nélkül bevezettek egy fényűzően berendezett fülkébe. Omnifonikus zene áradt az antik
kárpitok felől. A nehéz, meleg levegőben csípős szag terjengett.
Letelepedtünk a bársonykanapéra. Dorothy befészkelte magát a hónom alá, és arcát a mellemnek
szorította. Parfümözött hajának illata az arcomba szállt. Kísérőnk a fejünkre helyezte a sisakokat, és
odatolta a kontrollpanelt Dorothy keze ügyébe.
– Engedd el magad, és hagyj mindent a kis Dorothyra – duruzsolta Dorothy a szelektorért nyúlva.
Csiklandozó áramok indultak meg a számos elektródán át, melyek a megfelelő kortikális központokra
irányultak. A szoba, a kárpit, a szagok, mind elsodródtak, ahogy a bogáncspihéket szórja szét a szél.
Halvány, azúrkék ég nyújtózkodott felettünk. Lustán hullámzó, smaragdzöld tenger mosta csöndes
egyhangúsággal a legtisztább homokkal fedett partot. Az áradó víz felkapott, aztán lomha, szitáló
mozdulattal elengedett, amíg lábujjaim el nem érték a redőzött aljzatot.
Ez nem illúzió volt, hanem valóság. A benyomások, bár csak a hallucinációs központok izgatásából
eredtek, kétségtelenül igaznak tűntek. A kortikális ingerlés ennyire hatékony.
Csilingelő nevetés hangzott fel mögöttem. Körbefordultam, és egy nagy adag fröcskölt vizet
kaptam az arcomba.
Dorothy eltávolodott, így nem érhettem el. Utána indultam, erre alámerült. Egy múló pillanatra
elém villant kemény, ruganyos testének napfürdette meztelensége.
Úsztunk a víz alatt. Egyszer olyan közel kerültem hozzá, hogy sikerült elkapnom a bokáját, de
kirántotta a szorításomból, és újra szabad lett, mint egy fenséges tengeri lény.
A felszínre úsztam, és kiköptem egy pofányi sós vizet.
És ekkor… megláttam Jinx Fullert, aki a parton állva nyugtalanul fürkészte a tajtékzó tengert. A
szél felborzolta a haját, és belekapott a szoknyájába.
Dorothy is felbukkant a víz alól. Amikor megpillantotta Jinxet, mogorván azt mondta:
– Ez nem jó.
Sötétség árasztotta el torzult érzékeimet, hogy aztán máris sítalpon cikázzak lefelé Dorothyval egy
fagyos, fehér hegyoldalon. Belenevettünk az arcunkba spriccelő porhóba.
Aztán lelassítottunk, hogy lapos ívben megkerüljünk egy szabálytalan kiemelkedést. Dorothy
felbukfencezett. Lefékeztem, visszamentem hozzá, és lerogytam mellé.
Szívből nevetett. Feltolta síszemüvegét a homlokára, és átkarolta a nyakamat.
De én mögé néztem… egyenesen Jinxre, aki félig elrejtőzve egy jégtől csillogó fa mögé, csöndesen
szemlélte az eseményeket.
Ebben az önfeledt pillanatban megéreztem Dorothy Ford kérdező gondolatainak jelenlétét, amint a
serkentő áramokkal együtt, rétegről rétegre fúródik bele a kortikális szöveteimbe.
Sajnos megfeledkeztem a váltakozó EAS-áramok rezonáns hatásáról, arról, hogy a páros stimuláció
a gondolatok önkéntelen átadását idézheti elő az alanyok között.
Felegyenesedtem a kanapén, és kikapcsoltam a sisakomat.
Dorothy egy közönyös vállrándítással követett. Szárazon megjegyezte:
– Próbálkozni szabad.
 Az arcát figyeltem. Kíváncsi voltam, elég mélyre jutott-e ahhoz, hogy felfedezze: csak azért tartok
Siskinnel, hogy szabotálni tudjam összeesküvését a párttal.

8.
Végre sikerült megszabadulnom Fuller halálának hetek óta nyomasztó terhétől. A balesetet követő
képzelt események már csak rémálmoknak tűntek, melyek a hajnal friss, kijózanító fényében
szertefoszlottak. Avery Collingsworthnak hála, félelmetes meredély széléről tértem vissza.
Pszeudoparanoia. Ez annyira logikus! Vajon miért nem merült fel soha Fullerben vagy bennem az,
hogy kapcsolatunk a totális környezetszimulátorral és annak túlságosan is igazinak tűnő
„emberkéivel” előre nem várt veszélyekkel járhat.
Persze, még maradt néhány tisztázatlan kérdés. Például fogalmam se volt arról, hogy Dorothy Ford
rájött-e: közös kalandunk az EAS-barlangban nekem nem jelentett semmit. Bár tetszett az úszás, nem
fogok ismétlést kérni tőle. Főleg nem egy olyan kortikális ingerlési élmény után, amely során
nyilvánvalóvá vált Jinx Fuller iránti vonzalmam.
Amikor másnap reggel megálltam Dorothy asztala előtt, kiderült, hogy ennyit neki is sikerült
felcsípnie. – A múlt estéről szólva, Doug – jelentette be kimérten –, ahogy már mondtam,
mindkettőnknek megvan a maga munkája. És nekem az enyémet hűségesen kell végeznem. Nincs
más választásom.
Azon morfondíroztam, vajon milyen kardot tart Siskin a lány feje felett. Az enyémnek ugyanis két
éle volt: egy felújított rendőri vizsgálat Fuller halála ügyében, ahol engem szemeltek ki bűnbaknak,
és az, hogy Siskin végül majd úgy dönt, részben sem engedi a szimulátort szociológiai kutatásokra
használni.
– Most, hogy tisztáztuk a helyzetet – tette hozzá Dorothy kevésbé formálisan –, nem lesz köztünk
semmi félreértés. – Miközben megfogta a kezemet, a hangja tovább lágyult. – Doug, még mindig
kellemes lehet.
Továbbra is visszafogott maradtam, mert nem tudtam, hogy Dorothynak mennyit sikerült kiszűrnie
belső gondolataimból az EAS-összeköttetés során.
Az a gyanúm, hogy rájött az igazságra, és be is számolt róla a főnökének, két nappal később teljes
bizonyítást nyert. Ez akkor történt, amikor Siskin magához rendelt az intézet központjába.

A légi limuzin leereszkedett velem egy leszállópárkányra az intézet Bábel Központjának

százharmincharmadik szintjén. Siskin az irodája ajtajában várt rám.
Átkarolta a vállamat, és végigvezetett egy felhőpuhaságú szirterén szőnyegen. Futballpályányi,
aranyozott asztala előtt megállt, és kibámult a hatalmas ablakon. Messze lent a város olyan volt, mint
egy távoli, elmosódott festmény, melyet a köd és a sodródó felhők vattapamacsai félig elrejtettek
előlünk. Hirtelen megszólalt:
– Valami nem stimmel a reakciófelmérők elleni törvénytervezetünkkel. Elnapolták. Ebben az
ülésszakban már nem történik semmi.
Visszafojtottam egy elégedett mosolyt Siskin meghiúsult terve hallatán. A reakciófelmérők RERT
elleni támadásának lendületét csak az tudta volna elvenni, ha a közvélemény-kutatást a nyilvánosság
zaklatásának minősítik, és törvényen kívül helyezik.
– Ezek szerint a felmérőknek nagyobb a befolyásuk, mint képzelted.
– Nem számít. Hartsonnak az egész bizottság a mellényzsebében van.
Megvontam a vállam.
– Mégsem sikerült összehozni a törvényjavaslatot. Most már semmi sem tarthatja vissza a
közvélemény-kutatókat.
 – Erre azért nem fogadnék. – Elvigyorodott. – Mit szólnál ahhoz, ha a nagyközönség előtt
fejthetnéd ki, miként hasznosítjuk majd a Simulacron-3-at az emberi kapcsolatok boldogabb
jövőjének megformálására?
– Megvan a magam elképzelése erről – feleltem zavartan. – De nem hiszem, hogy most beszédet
tudnék tartani.
– Nem baj. Így legalább kitetszik majd az őszinteséged.
Élesen beleszólt az interkomba: – Küldje be őket, kérem.

Fényképészek, riporterek, operatőrök és helyszíni közvetítők egész csapata tódult be a szobába. Az

asztal köré gyűltek, és szoros félkörbe vontak bennünket.
Siskin feltartotta a kezét, hogy csöndet kérjen.
– Mint tudják – kezdte -, a RERT erőszakos nyomásnak van kitéve a Reakciófelmérők Szervezete
részéről. Általános sztrájkkal és gazdasági káosszal fenyegetőznek, ha a RERT nem zárja be a boltot.
Így akarják elérni, hogy az évszázad legnagyobb társadalmi előrelépésének lehetőségét szalassza el
az ország.
Fölmászott egy székre, és túlkiabálta a kételkedők zsivaját.
– Jól van! Tudom, hogy azt gondolják: ez csak propaganda. Pedig nem az! Én azért harcolok, hogy
megvédjem a szimulátorunkat, a maguk szimulátorát, mert nem csupán egy jövedelmező
befektetésről van szó, hanem egyúttal egy olyan eszközről is, amely fényes, új jövőt biztosíthat az
emberiség számára!
Kiemelheti az emberi fajt abból az ősrégi mocsárból, amelyben eszmélése óta fetreng!
Hagyta, hogy kissé leülepedjen a riporterekben, amit mondott, aztán folytatta:
– A részleteket az az ember fogja elmondani, aki a totális környezetszimulátor legfőbb
mozgatórugója: Douglas Hall.
Siskin stratégiája nyilvánvaló volt. Ha el tudja hitetni az emberekkel, hogy az ő szimulektronikai
csodája ragyogó dicsfényben vonja majd az emberi fajt, akkor nem lesz olyan erő, amely
szembeszállhatna a RERT-tel… még a reakciófelmérők sem.
Szorongva néztem bele a kamerákba.
– A szimulátor széles körű lehetőséget kínál az emberi kapcsolatok kutatása terén. Dr. Fuller
legfőbb gondolata ennek a lehetőségnek a kiaknázása volt.
Megálltam, mert hirtelen felötlött bennem valami, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Ha az emberi
szentimentalizmus le tudja győzni a RFSZ támadását, akkor képes arra is, hogy biztosítsa a
Simulacron-3 emberi kapcsolatok tökéletesítésére irányuló kizárólagos felhasználást! Az emberek
majd dühösen fordulnak az intézet ellen, amikor elmondom nekik, hogy Siskin gépe csupán politikai
és személyes ambíciókat fog szolgálni!

Buzgón folytattam:
– Egy olyan sebészeti eszközzel rendelkezünk, mely magát az emberi lelket boncolja! Ez az eszköz
szét tud szedni egy emberi lényt motivációról motivációra, ösztönről ösztönre. Be tudja ásni magát az
ösztöneink, félelmeink és törekvéseink legmélyére. Nyomon követ, tanulmányoz, analizál és
osztályoz, hogy végül megmutassa nekünk, miként változtathatjuk meg azokat az elemeket, amelyek
egy ember személyiségét felépítik. Megmagyarázza és felfedi az előítéletek, a fanatizmus, a gyűlölet,
a perverz érzelmek forrásait. Rendszerünk analóg lényeinek tanulmányozásával fel tudjuk térképezni
az emberi kapcsolatok teljes spektrumát. Az analóg egységek ösztönzésével a nemkívánatos,
antiszociális tendenciák kifejlődésének nemcsak a kezdeteit követhetjük figyelemmel, hanem minden
egyes lépcsőfokát!
Siskin előrelépett.
 – Láthatják, uraim: Mr. Hall megszállottja a munkájának… és a Siskin Intézetnek pontosan erre van
szüksége.
Újra belefogtam:
– A Simulacron-3 ellenőrzött környezetében képesek vagyunk különféle reakcióegységeket
elkülöníteni, az analóg gyermekektől kezdve minden életkorig. Különféle ingerekkel stimuláljuk
őket, amelyek kihozzák belőlük a legjobbat és a legrosszabbat. Azt reméljük, hogy ezzel a módszerrel
több ezer évvel lendíthetjük majd előre az emberi viselkedés kutatását.
Amit mondtam, az korántsem volt újszerű. Azokat a frázisokat ismételtem, amelyekkel Fuller
öntött nyakon az évek során határtalan lelkesedésében. Most csak azért izgultam, hogy az övéhez
hasonló őszinteséggel tudjam mindezt előadni.
– A szimulátor – összegeztem végül – kijelöli majd az utat az emberi kapcsolatok aranykora felé.
Megmutatja, hogyan tisztítsuk meg a halandó lelket állati eredetének utolsó csökevényeitől.
Siskin átvette a szót:
– Mielőtt kérdésekkel kezdenének bombázni, szeretném tisztázni a kevésbé elragadó részleteket.
Először is: intézetünk azzal az elképzeléssel szállt be ebbe a témába, hogy profitot szerezzen.
Csakhogy én már régóta túlléptem ezen. Az egész szervezet energiáját arra akarom felhasználni, hogy
mindaz a csodálatos dolog, amelyet Mr. Hall szimulátorától várunk, megvalósulhasson.
Hadd kötelezze el magát, gondoltam. Így, ha majd eljön az idő, egyszerűen annyit kell tennem,
hogy kiszivárogtatom a párt és Siskin közötti összeesküvés hírét.
– A Reakció Rt. – folytatta ünnepélyesen Siskin – üzleti tevékenységet is fog folytatni.
Bármennyire is sajnálom, ennek így kell lennie. Persze, folyamodhatnánk állami támogatásért is. De
uraim, lássák be: ez az új, nagyszerű alapítvány nem lehet a lekötelezettje senkinek sem. Mindenek
fölött kell állnia.
Az újságírók egyike megkérdezte:
– Mit ért az üzleti tevékenység alatt?
– A szimulátornak sok pénzt kell megkeresnie ahhoz, hogy el tudja látni humanitárius feladatát. A
Reakció elfogadja majd a reklám- és a viselkedéselőrejelzés-szerződéseket. De csak a lehető
legminimálisabb szinten. Annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy fedezzük a működése során
keletkező deficitet, amely minden évben jelentkezni fog, annak ellenére is, hogy most nyomban
kiegészítem az alapítványt kétszázötvenmillióval.
Ez aztán hatott az újságírókra… és egyúttal még szorosabbra húzta a kötelet a liliputi Siskin nyaka
körül.
A következő félórát azzal töltöttük, hogy megválaszoltuk a riporterek kérdéseit. Mire végeztünk,
semmi kétségünk nem maradt afelől, hogy sikerült kifogni a szelet a szkeptikusok vitorláiból. Az
újságírók távozása után Siskin bohókás táncba fogott, aztán a karjába zárt.
– Nagyszerű bemutatót hoztál össze, fiam… nagyszerűt! Én fele ilyen jót se tudtam volna!

Másnapra megnyíltak a zsilipek, hogy utat engedjenek a közvélemény áradatának a Siskin-féle

bejelentéssel kapcsolatban. A cikkekben, a videofelvételekben, a társadalmi és szerkesztői
rovatokban egyetlen kedvezőtlen szó sem hangzott el. Sosem láttam még, hogy ennyire hatalmába
kerítette volna valami az általános képzelőerőt. A Siskin-féle „nagyszerű humanitárius erőfeszítés”
mindent lepipált.
A városi tanács és a képviselőház még délelőtt helybenhagyó határozatot hozott. Szövetségi szinten
pedig egy kongresszusi jogszabály lett megfogalmazva.
Új szervezetek alakultak a „nemes vállalkozás” támogatására. Aznap este két különálló csoport is
szervezett tömeggyűlést, mely során a következő fennkölt nevek mellett döntöttek:
„Szimulektronikai Szamaritánusok Rt.” és „Az emberi kiteljesülésért”. Azt hiszem, nehéz lett volna
találni olyan embert, aki ne az idealizmus lángjától égett volna. A megtévesztés tökéletesen sikerült.
 Megérezve a közönség RERT iránti szimpátiájának növekedését, a Reakciófelmérők Szervezete tíz
főre csökkentette tüntetői létszámát. Ennek ellenére a rendőrosztagot megerősítették, hogy kellő
védelmet biztosíthassanak a tüntetők számára az összeverődött, dühös Siskin-szimpatizánsokkal
szemben.
Jómagam – diadalmámorban úsztam. Collingsworthszel történt beszélgetésem hatására nemcsak az
önbizalomhiánytól sikerült megszabadulnom, de a Siskin és a párt feletti győzelmem is
elkerülhetetlennek látszott.
A normálishoz való visszatérésem sikeres bizonyítékával a hátam mögött, másnap délután
videofonáltam Jinxnek, és vacsorázni hívtam. Bár nem látszott túl meghatottnak a RERT Siskin által
felvázolt humanitárius irányvonalától, nyomban elfogadta a meghívásomat. Engem mégis
kényelmetlen érzéssel töltött el korábbi vonakodása.
Elhatároztam, hogy kapcsolatunk megújulásának nyitányaként John Hatvanasába viszem el: egy
exkluzív, drága és meglehetősen kisugárzó atmoszférájú helyre, melyet akár a „Két generáció óta
változatlan” szlogennel is reklámozhattak volna.
A konyhában készülő ételek átható illata (természetes élelmiszerek, nem pedig szintetikus vacakok)
megragadta Jinx fantáziáját. A körülöttünk lévő antikvitások harmóniája – a nyersen funkcionális
székek és asztalok, ez utóbbiak régies „abrosz”-borítása, a villanykörték, a gitáregyüttes, mely
derekas munkát végzett rock ’n roll-válogatásaival – hozzájárult ahhoz, hogy Jinx lassan felengedett,
amíg a vacsorára vártunk.
Az anakronizmus végső betetőzéseként, egy pincér megkérdezte tőlünk, mit szeretnénk enni, aztán
később visszatért a rendeléssel. Ez végleg kivívta Jinx nagyrabecsülését az étterem iránt.
– Lenyűgöző ötlet! – kiáltott fel valódi zöldségekből készült salátája felett.
– Nagyszerű. Akkor semmi akadálya annak, hogy ezt máskor is megismételjük.
– Nem, azt hiszem, nincs.
Mintha némi visszafogottságot éreztem volna a hangjában. Még mindig tartott volna tőlem?
Megfogtam a kezét.
– Hallottál valaha a pszeudoparanoiáról? Tanácstalanul nézett rám.
– Én sem – folytattam. – Amíg nem beszéltem Collingsworthszel. Ő ugyanis elmagyarázta, hogy a
fura élményeim csupán a szimulátorral folytatott munkám pszichológiai következményei. Jinx, azt
próbálom elmondani neked, hogy néhány nappal ezelőttig igen kiegyensúlyozatlan voltam. De most
már rendbe jöttem.
Arckifejezése, bár figyelmet tükrözött, szórakozottan hűvös – lágy és gyönyörű, ugyanakkor hideg
és távoli – maradt.
– Örülök, hogy minden elrendeződött – mondta egyszerűen.
Valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem.
A főétel elfogyasztása közben nagyrészt hallgattunk. Végül úgy határoztam, hogy nem habozok
tovább.
Áthajoltam az asztalon.
– Collingsworth azt mondta, hogy ez az egész csak ideiglenes volt.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza van – felelte Jinx, ám a szavai tompán kongtak.
A keze után nyúltam, de diszkréten felhúzta. Csüggedten folytattam:
– Emlékszel arra az estére, amikor autóztunk? Azt kérdezted, hogy mit akarok az élettől.
Bólintott, de csak gépiesen.
– Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet panaszoltam.
Csak ült és nézett. Zaklatott arcán tétovázás tükröződött.
Zavartan folytattam:
– Hát nem azt mondtad, hogy folyton rám gondoltál?
– Jaj, Doug. Kérlek, ne beszéljünk erről. Most ne.
 – Miért nem?
Nem felelt.
Először arra gyanakodtam, hogy valami hatalmas és rejtélyes elől menekül, aztán azt képzeltem,
hogy csak én vagyok az, akitől fél. Most viszont nem tudtam, hogy mit gondoljak.
A szerinte „fénylő” orrára mutatott, elnézést kért, és elindult a mosdó felé. Mozgásának elegáns
ritmusát elismerő pillantások követték az asztalok mellől.
Ekkor a kezem ökölbe szorult, és előrezuhantam. Hosszú percekig ültem remegve, miközben azon
igyekeztem, hogy visszarángassam magam az előttem tátongó fekete mélység széléről. A terem
megingott és elmosódott körülöttem, a fejemen tűzfolyamok ezrei zúgtak át.
– Doug! Jól vagy?
Jinx aggódó hangja és kezének érintése öntudatra térített.
– Semmi, semmi – hazudtam. – Csak egy kis fejfájás. Amikor a kabátjáért mentem,
elgondolkodtam Collingsworth szavain. Avery azt állította, hogy az ájulásaim csupán
pszichoszomatikusak. De akkor mi volt ez az előbb? Talán utóhatás, amire a problémák tisztázása
után is számítanom kell egy darabig?

Zavarom csak fokozta a csöndet közöttünk, miközben hazakísértem Jinxet. Az ajtóban megfogtam a
karját, és közelebb húztam magamhoz, de ő félrefordította a fejét. Úgy tűnt, mintha minden
cselekedete arra irányult volna, hogy lelombozzon.
A kijárat felé indultam.
Ekkor, következetlensége netovábbjaként halk, bizonytalan hangon utánam szólt:
– Még látjuk egymást, ugye?
Kis habozás után visszafordultam, de Jinx addigra bement a lakásba.
Nem hagyhattam, hogy az est ezzel a tökéletesen irracionális megjegyzéssel végződjön. Csak egy
dolgot tehettem… hogy visszamegyek és számon kérem tőle, miért ilyen tartózkodó velem.
Odamentem az ajtóhoz, és a csengő felé nyúltam. Mielőtt még megérinthettem volna, az ajtó
kitárult előttem. Teljesen kiment a fejemből, hogy dr. Fuller beprogramozta a biokapacitásomra.
Az ajtóban állva beszóltam: – Jinx!
Nem jött válasz.
Átmentem a nappalin, az ebédlőn, be a dolgozószobába.
– Jinx?
Megnéztem a többi helyiséget is, aztán végigmentem újra az egész lakáson. Benéztem az ajtók
mögé, a szekrényekbe és az ágyak alá.
– Jinx! Jinx!
A hátsó ajtóhoz siettem, és megtapogattam a szervoegységét. Hideg volt. Legalább egy félórája nem
használták.
Jinx mégsem volt sehol. Csak képzeltem volna, hogy bejött a lakásba?

9.
Két egyformán képtelen lehetőség közül választhattam: vagy Collingsworth tévedett, amikor úgy
vélte, hogy a pszeudoparanoia gyógyításához elég a betegség felismerése, vagy pedig Jinx Fuller
valóban eltűnt.
 Órákkal azután, hogy kétségbeesetten kutattam át Jinx lakását, beálltam a kocsimmal a garázsba,
majd tétován őgyelegni kezdtem a lakásom körül. Anélkül hogy tudtam volna, mit csinálok,
felléptem a lassú járdaszalagra, és hamarosan a város egyik csöndes, kihalt részén találtam magam.
Bármilyen reménytelennek látszott, megpróbáltam megemészteni a történteket. Mégiscsak voltak
eltűnések! Ezt Jinx esete is bizonyítja. Ugyanerre a hihetetlen sorsra jutott Morton Lynch, Akhilleusz
és a teknős rajza, Lynch neve a serlegen és az útszakasz a körülötte elterülő vidékkel együtt.
Lynch és a rajz olyan, mintha soha nem is létezett volna. Az út és a környéke viszont újra előtűnt.
Vajon mi lesz Jinxszel? Visszatér… hogy aztán törhessem a fejem, tényleg átkutattam-e a lakását, és
nem leltem sehol?
Hajnalban kétszer is leszálltam a járdaszalagról, hogy felhívjam őt, de egyszer sem válaszolt.
A kihalt alsóvároson átsuhanva ismeretlen erő jelenlétét éreztem, mely ott rejtőzött minden
árnyékban, és egyre közeledett felém.
Reggelig még háromszor telefonáltam. Eredménytelen hívásaim csak erősítették szörnyű
gyanúmat, hogy sose hallok többé Jinxről. De miért? Lynch eltűnése logikus volt. Ő ellenszegült az
ismeretlen erőnek. Jinx viszont kitartott amellett, hogy az apja halála baleset volt.
És most mégis eltűnt.

Nem sokkal napfelkelte után ittam egy kávét valamelyik automatából, aztán kényelmes tempóban
elindultam a Reakció Rt. felé. Az épület előtti állósávon összezsúfolódva egy csapat nyugtalan
reakciófelmérőt találtam, akiket rendőrségi rohamosztagosok védtek a felbőszült
Siskin-szimpatizánsok hadától.
Valaki magasba emelt egy csődarabot, hogy a reakciófelmérőkhöz vágja. Erre az egyik rendőr
felkapta lézerfegyverét. Bíborvörös fénykúp villant, és a támadó férfi ideiglenesen megbénulva, esett
össze. A zúgolódók meghátráltak.
A következő órát azzal töltöttem, hogy az irodámban ösvényt tapostam az asztalom köré. Amikor
Dorothy Ford benyitott hozzám, először meglepődve vissza akart húzódni, de aztán folytatta az útját a
szekrény felé.
– Nem könnyű dolog téged szemmel tartani – mondta, miközben óvatosan, hogy össze ne borzolja
apródfrizuráját, levette fejéről kicsi, csúcsos kalapját. – Pedig a Nagy Kicsi Ember valószínűleg azt
hiszi, hogy mostanra mi már összemelegedtünk.
Dorothy bezárta a szekrényajtót.
– Próbáltalak hívni az éjszaka, de nem voltál otthon.
– Én…
– Nincs szükség magyarázkodásra. Nem személyes ügyben kerestelek. Siskin akart biztos lenni
afelől, hogy ma korán bent leszel.
– Korán bent vagyok – mondtam. – Vajon mit akar?
– Nem bízik meg bennem ilyen mértékben. – Dorothy visszaindult a recepciós szobába, de
megtorpant. – Doug, a Fuller lányról van szó?
Az ablakot bámultam, ám Jinx nevének hallatára megpördültem. Ez a kérdés biztosított afelől, hogy
Jinx nem fog Lynch nyomdokaiba lépni. Vagy legalábbis létezésének bizonyítékai még nem lettek
kitörölve.
Mielőtt válaszolhattam volna, Siskin száguldott be az irodámba. Rosszallóan végigmért:
– Úgy nézel ki, mint aki az egész éjszakát egy EAS-lebujban töltötte!
Amikor meglátta Dorothyt, a vonásai megenyhültek. Hol a lányra, hol meg rám nézett. Engem
enyhén megemelt szemöldökkel, mérlegelő tekintettel figyelt, Dorothyt pedig, helyeslően és nem
minden érzéki utalás nélkül, hátbaveregetően a hatékonyan teljesített szolgálatért.
Dorothy, miközben elhaladt mögötte, vállat vont, és egy „látod, mit gondol” pillantást vetett felém.
Amikor Dorothy kinyitotta az ajtót, Siskin utánaszólt:
 – Az előszobában hagytam egy urat. Lenne szíves bekísérni?

– Újabb pártfunkcionárius? – kérdeztem.

– Nem. Valaki a te szakmádból, akit ismersz. Valóban ismertem. Marcus Heath volt az, egy alacsony,
de Siskinnél valamivel magasabb férfi. Testes volt, de nem keménykötésű. Vastag szemüveglencséi
felerősítették szürke szemének nyugtalanságát.
– Helló, Hall – üdvözölt. – Rég nem találkoztunk.
Bizony régen. Az egyetemi zűrje óta nem láttam. De nem úgy nézett ki, mint aki az elmúlt tíz évet
börtönben töltötte. Eszembe jutott, hogy a büntetése csak két évre szólt.
– Heath lesz az asszisztensed – jelentette be Siskin. – Rábízzuk majd a dolgok irányítását.
Szigorú pillantással mértem végig a férfit.
– Lépést tudtál tartani a szimulektronikai kutatások fejlődésével?
– Egy lépéssel előttük járok, Hall. Mostanáig Barnfeldnek végeztem technikai jellegű munkát.
– Én csábítottam el onnan – dicsekedett Siskin. – És most velünk van.
Barnfeldé volt az egyetlen magáncég, amely rivalizált a Reakció Rt. szimulektronikai kutatásaival.
Nekidőltem az íróasztalomnak.
– Heath, Mr. Siskin tud rólad mindent?
– Arra az egyetemi dologra gondolsz? – vágott közbe Siskin. – Hát persze! És azt is tudom, hogy
Heath tulajdonképpen csak áldozat volt.
– Dr. Heath-ot – emlékeztettem Siskint – bűnösnek találták a kutatásra szánt alapok hűtlen
kezelésében.
– Ugye, ezt te sem hiszed el, Doug? – kérdezte tőlem Heath.
– Beismerted.
Siskin közénk lépett.
– Nem vagyok olyan ostoba, hogy minden utánjárás nélkül alkalmazzak embereket a cégemnél. Az
egész csapatomat ráállítottam. Heath valaki mást fedezett.
– Ez hazugság! – tiltakoztam. – Fullernek egy fillérje sem volt, amikor otthagyta az egyetemet.
Siskin kivillantotta apró, fehér fogait.
– Én elégedett vagyok Heath bizonyítványaival. És ennyi elég – mondta, és kivezette a férfit a
szobából. Abban a minutumban rájöttem, hogy mit jelent ez az újabb manőver. Dorothy Fordnak az
EAS-tandemkörben sikerült telepatikusan letapogatnia, hogy szabotálni akarom Siskin és a párt
szövetségre lépését.
Ezért most Siskin arra készül, hogy nélkülem is boldoguljon. Heathtől azt várja, hogy annyit
tanuljon tőlem, amennyit csak tud. Aztán Siskin majd megnyomja a süllyesztő gombját, és engem
letartóztatnak Fuller meggyilkolásáért.

Késő délelőtt megszólalt az interkom csengője. Egy idősebb, szigorú arcú nő képe jelent meg az
ernyőn. Dorothy valószínűleg nem volt a helyén, és a bejövő hívásokat közvetlen vonalra kapcsolta.
– ORM 10 421 °C – kezdte a nő. – A véleményét kérném…
– A büntetést választom – feleltem gorombán, és kikapcsoltam.
A csengő újra megszólalt. Ismét felkattintottam az interkomot.
– Azt mondtam… Jinx!
– Jó reggelt, Doug – üdvözölt, háta mögött dr. Fuller dolgozószobájának ismerős képével. – Muszáj
beszélnem veled. A múlt este annyira… furán viselkedtem.
 – Jinx! Mi történt? Hová tűntél? Hogy… Töprengve ráncolta össze a homlokát… vagy inkább
zavartan?
– Bementem utánad a lakásba – részleteztem. – És te nem voltál ott. Sehol se találtalak!
Elmosolyodott.
– Jobban meg kellett volna nézned. Fáradt voltam, és a kanapéra dobtam magam, ennyi az egész.
– De én ott is kerestelek.
– Az nem létezik. – Egy nevetéssel elhessegette a témát. – Ami a múlt estét illeti, aggódtam miattad.
De most már nem. Újra végiggondoltam mindent. Tudod, olyan sokáig vártam… és az elmúlt pár
napban annyira csalódott voltam.
Hátradőltem, és a képernyőt bámultam.
– Szóval, azt akarom mondani… – tette hozzá – …hogy szeretlek.
Egy másodperc múlva megkérdezte – Találkozunk ma este?
– Sokáig dolgozom – hazudtam neki.
– Akkor felveszlek a munkahelyed előtt.
– De…
– Ne vitatkozz! Ha kell, akár egész éjjel várok.
Nem vitatkoztam. Kikapcsoltam az interkomot, és kétségbeesetten próbáltam megfejteni az imént
történteket. Azt akarta elhitetni velem, hogy tegnap este még úgy érezte, fél tőlem, és hogy sose akar
többé látni… most viszont kész arra, hogy elfogadjon, annak ellenére, hogy újabb bizonyítékkal
szolgáltam arról: van oka aggódni miattam.
Másrészt, ha tényleg eltűnt, akkor hová? És mit csinált ez alatt a tizenkét óra alatt?
Ehhez még az is hozzájárult, hogy most úgy láttam nem menekül semmi elől. Pedig ha az a valami
elragadta, csak azért, hogy ismét eleressze, akkor most nem tenne úgy, mintha semmi sem történt
volna.

Délután a RERT automata büféjében félórán át bámultam egy csésze hideg kávét, és közben
megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy Jinx eltűnése csak újabb hallucináció volt.
– Úgy látszik, valami világrengető dolgon töröd a fejed.
Meglepve néztem föl Chuck Whitneyre. Csak ekkor döbbentem rá, hogy már jó ideje ott áll.
– Rutindolgok – nyögtem ki nehezen.
– Megjelent nálam Heath… és képtelen vagyok lerázni.
– Ne is próbáld. Siskinnel találnád magad szemben. De ha a terhedre van, csak szólj.
– Oké… akkor most szólok. Éppen empatikus csatolásra készülők a kapcsolattartó egységünkkel, és
Heath ott akar lenni, hogy lássa, hogyan csinálom.
– Azt hiszem, kénytelen leszel beleegyezni. Tanácstalanul megkérdezte:
– Azt akarod, hogy beavassam a rendszer működésébe?
– Önként ne mondj neki semmit. De nem látom, miként kerülhetnénk ki a válaszadást a kérdéseire.
Miért csinálsz empatikus ellenőrzést Ashtonnál?
– Gondoltam, megnézem, hogy még mindig el van-e keseredve.
Tíz perccel később az asztalomnál ültem. Szórakozottan bámultam a jegyzettömbömet, majd
felkaptam egy tollat, és engedtem, hogy a kezem mechanikus mozdulatokkal újraalkossa Fuller rajzát
Akhilleuszról és a teknősről.
Amikor végeztem, tanulmányozni kezdtem művészinek csöppet sem nevezhető, kissé nyers
alkotásomat. Az, hogy a „Zénón” név „Z. Non”-ra utalt, nem volt kétséges. Különösen amióta Z. Non
éppen akkor lett kitörölve, amikor érintkezésbe akartam lépni vele. Zénón paradoxona alapvetően azt
a tételt fogalmazta meg, hogy minden mozgás illúzió. Arra is sikerült rájönnöm, hogy ez a tétel
valóban igaz egy leutánzott, szimulektronikai rendszerben.
 Vajon a rajz valami mást is rejtegetett? Akhilleusz kezdetben száz láb távolságra van a teknőstől.
Mire legyőzi ezt a távot, a teknős, mondjuk úgy tízlábnyit halad előre. Aztán Akhilleusz legyűri a tíz
láb különbséget is, de addigra ellenfele már újabb lábbal jut előre… amíg a férfi megteszi ezt az egy
lábat, a teknős ismét egytized lábnyit halad… és így tovább, a végtelenségig.
Akhilleusz sosem érheti utol a teknőst.
Lehet, hogy Fuller vázlata valami végtelen rekurziós formulára utalt? Hirtelen beugrott valami,
amit Fuller mondott nekem hónapokkal ezelőtt: „Hát nem lenne érdekes, ha az egyik ID-egységünk
úgy döntene, hogy épít magának egy totális környezetszimulátort?”

Az oldalajtó döngve kitárult. Megfordultam, hogy lássam, ki kezeli ilyen vadul az ajtót.
Whitney állt a küszöbön, levegőért kapkodott, és kétségbeesett pillantásokat vetett maga mögé.
– Chuck! – kiáltottam. – Mi történt?
A hangomra megriadt, majd a falhoz lapult. Aztán, láthatóan páratlan erőfeszítéssel, összeszedte
magát. A légzése lelassult, és ugráló tekintetét egy helyre koncentrálta.
– Semmi, Mr. Hall – felelte, miközben a recepciós szoba ajtaja felé osont.
Whitney sosem hívott engem „Mr. Hall”-nak. Közelebb léptem hozzá. Félelem villant a szemében,
és az ajtó felé lendült. Előrevetettem magam, így én értem oda elsőnek. Káromkodott, és ököllel
felém csapott, de sikerült lebuknom a horog elől. Elkaptam a csuklóját, és hátratekertem a karját.
– Engedjen el – kiabálta kétségbeesetten.
Minden világos lett.
– Te Phil Ashton vagy! – suttogtam.
– Igen – roskadt magába. – Majdnem megcsináltam. Istenem, majdnem sikerült.
Kiszabadította magát, és ütve, karmolva ismét nekem támadt. Teljes erőből megütöttem. Aztán
felemeltem a padlóról, és ernyedt testét átcipeltem a kanapéra.
Az asztalomhoz mentem, és felhívtam interkomon a kémlelőrészleget.
Whitney egyik asszisztense lépett a képbe. Mögötte a nemrég használt kanapé és az empátiasisak
látszott.
– Igen, Mr. Hall?
– Valami baj van odalent? Elgondolkodva hallgatott. – Nem uram. Miért?
– Mr. Whitney ott van? – Chuckra pillantottam… vagyis inkább Chuck testére, mely még mindig
eszméletlenül hevert a kanapémon.
– Nincs. De épp most fejezett be egy empatikus csatolást Ashtonnal.
– Hogy viselkedett a csatolás után?
– Azt hiszem, minden rendben volt – mondta, majd hozzátette. – Izé… nem gépelte le a jelentését! –
Egyéb szokatlan dolog?
Zavartnak látszott.
– Volt egy kis problémánk Heathszel. Azt hitte, hogy a belépőjegye arra is feljogosítja, hogy
szórakozzon egy kicsit a modulátorpanelen.
– Ez több volt, mint szórakozás. Valószínűleg eltekerte az erősítést, és reciprok átvitelt idézett elő.
Itt van Ashton az irodámban, Whitney pedig lent rekedt a szimulátorban. Szedjen össze pár fiút, és
jöjjenek át ide… de gyorsan!
Ashton előtt álltam, és Whitney ernyedt alakját figyeltem. Erősen reménykedtem abban, hogy az
újraátvitel sikerülni fog. Whitney agysejtjeinek molekulaszerkezetében kataklizmaszerű
átrendeződés következett be. Az élet során bevésődött minták kitörlődtek belőle, hogy újra
megjelenjenek a kapcsolattartó egység szubjektív áramköreihez tartozó memóriadobokon és
szalagokon. Ugyanakkor Ashton áramköreinek összes adata Whitney agysejtjeibe özönlött át.
Csupán a folyamat sikeres megfordításával hozhattuk vissza Chuckot.
 Ashton megmozdult, és kinyitotta a szemét… vagyis Whitneyét.
– Majdnem sikerült – zokogta. – Majdnem megtettem az első lépést. – Remegve tápászkodott fel. –
Nem küldhet vissza oda!
Megragadtam a vállát, hogy megtámasszam.
– Minden rendben lesz, Phil. Fel fogunk hagyni a kapcsolattartó rendszerrel. Majd újraorientálunk.
El fogod felejteni, hogy a világod csupán utánzat.
– Ó, istenem! – kiáltotta. – Nem akarom! Nem akarom nem tudni! De nem akarom tudni sem!
Visszaerőltettem a kanapéra, de újra felpattant.
– Idefent – kiabálta – egy lépéssel közelebb kerültem a valósághoz! Tovább kell engednie, hogy
megtaláljam az igazi anyagi világot!
– Micsoda? – kérdeztem tőle, hogy a kedvében járjak. Ha nem kezelem kellő óvatossággal, akkor
teljesen beszámíthatatlan lesz, és muszáj lesz kitörölni a szimulátorból.
Hisztérikusan felnevetett.
– Maga elképesztően ostoba fajankó! Még rosszabb helyzetben van, mint én. Én ismerem a dörgést,
maga viszont nem!
Megráztam. – Hagyd abba, Ashton!
– Nem. Maga hagyja abba! Fel kell ébrednie az álomvilágából. Hazudtam. Beszéltem Zao Nonnal,
mielőtt kitörölték a rendszerből. De nem szóltam semmit, mert attól féltem, hogy megvadul és
megsemmisíti a szimulátorát.
Megdermedtem. – Mit mondott Zao Non?
– Ugye fogalma sincs róla, hogyan jött rá arra, hogy hamisított világban él? – Ashton egy
megszállott diadalittasságával nevetett. – Dr. Fuller mondta meg neki. Ó, nem szó szerint, csupán Zao
Non tudatalattijába táplálta be ezeket az adatokat, mert azt remélte, hogy ott majd maga rájuk talál.
De az adatok nem maradtak Non másodlagos tárolóiban, hanem kiszivárogtak. És Non alkalmazta
ezeket az információkat a saját világára.
– Miféle információkat? – követeltem tőle a választ, és ismét megráztam.
– Azt, hogy a maguk világa sem létezik! Csupán változó töltések komplexuma… egy szimulátorban.
Nem több, mint egy magasabb rendű szimulektronikai folyamat tükröződése!
Sírt és nevetett, én pedig csak álltam ott bénán. – Semmik vagyunk! – mondta dühöngve. – Nagy
semmik vagyunk, maga és én… egy elektronikai bűvészkedés szimulektronikai árnyékai!
Ismét talpon volt.
– Ne küldjön oda vissza! Dolgozzunk össze. Tálán együtt áttörhetünk a végső és abszolút
realitásba! Hiszen nekem sikerült eggyel feljebb kerülnöm, nem igaz?
Ismét megütöttem. Nem azért, mert irányíthatatlanná vált, hanem mert a szavai olyan szánalmasan
nevetségesek voltak. Miközben tekintetem Chuck Whitney szőnyegen fekvő, mozdulatlan alakján
pihent, a józan ész azt üvöltötte bennem, hogy igazat mond.
Minden pontosan úgy van, ahogy Ashton állítja. Körülöttem minden lélegzetvételnyi levegő, az
univerzum minden egyes molekulája a valóság hamisított mása… szimulált környezet, melyet egy
abszolút létező, hatalmasabb világ teremtett.

10.
Ez a feltevés szétzúzta a valóság alapjait. Azt jelentette, hogy minden személy és tárgy, a falak
körülöttem, a padló a lábam alatt, a távoli végtelen minden csillaga, csupán egy leleményes találmány
működésének eredménye: analóg környezet, melyet a szimulektronika teremtett. Világunk a
megfoghatatlan illúzió világa. Elektromos töltések kiegyensúlyozott játéka, melyek szalagokról és
dobokról indulnak el, vagy katódokról ugranak át anódokra, miközben átveszik a szabályozórácsok
által küldött stimulusokat.
 Meghunyászkodva a hirtelen félelmetessé és barátságtalanná vált univerzum előtt, érzéketlenül
néztem, amint az asszisztensek felkapják Whitney ájult testét, amelyet Ashton bitorolt. Még akkor is
béna voltam a kétségbeeséstől, amikor az újraátvitelt sikeresen befejezték.
Kábító gondolatok ködében vergődtem vissza a szobámba. Fuller és én felépítettünk egy analóg
világot, méghozzá olyan tökéleteset, melyben, külső behatás nélkül, a szubjektív reakcióegységek
sohasem jöhettek rá, hogy az univerzumuk nem valós, anyagi univerzum. Közben pedig a mi saját
univerzumunk sem más, mint egy felsőbb világ szimulektronikai alkotása!
Ez volt az az alapvető felfedezés, amire Fuller véletlenül rábukkant, és ennek eredményeként
eleminálták. De sikerült hátrahagynia az Akhilleusz-teknős vázlatot, sőt, valamiképpen átadta az
információt Lynchnek is.
Minden, ami azóta történt, egy operátor újraprogramozó tevékenységének az eredménye, mellyel
Fuller felfedezését próbálta leplezni!
Most már értettem Jinx viselkedését. Jinx ismerte valóságunk igazi természetét apja jegyzeteiből,
melyeket később megsemmisített. Rájött, hogy csak úgy maradhat biztonságban, ha titkolja tudását.
Közben, a többi ID-egységgel együtt, az ő emlékeit is kitörölték Morton Lynchről.
Az operátor viszont, talán éppen tegnap, felfedezte, hogy Jinx mindent tud. Ezért ideiglenesen
kiiktatta. Az éjszaka folyamán hatástalanította az áramköreit, és speciális újraorientációt hajtott végre
rajta!
Ezért látszott olyan közömbösnek és gondtalannak ma reggel a videofonban! Már nem félt attól,
hogy deprogramozzák.
Kétségbeesetten tettem fel a kérdés: engem vajon miért hagytak ki a Lynch eltűnését követő
általános reorientációból?
Hátrasimítottam a hajamat, és az ablakon át kibámultam hamisított világomba. A látvány azt
üvöltötte felém, hogy ami a szememet elárasztja, az csupán szubjektív, szimulektronikai illúzió.
Hiába kutattam olyasmi után, ami tompíthatta volna ezt a megrendítő felismerést.
Még ha fizikai, anyagi világ volna, nem a semmivel lenne egyenlő akkor is? A legmesszebbi
galaxisok legtávolabbi csillagain túl terjedő fényévek milliárdjainak hatalmas és üres tengere
imitt-amott végtelenül apró valamivel van megszórva, amit úgy hívnak, hogy „anyag”. De maga az
anyag is oly megfoghatatlan, mint a végtelen üres tér a távoli csillagok, bolygók és univerzumok
között. Ezt az anyagot a végső analízis szerint szubatomi részecskék alkotják, melyek tulajdonképpen
csupán anyagtalan „töltések”. Talán oly összeegyeztethetetlenül idegen ez a felfogás dr. Fuller
felismerésével, mely szerint az anyag és mozgás csupán elektromos töltések tükröződése egy
szimulátorban?
Megpördültem, mert az oldalajtó ismét kinyílt.

Collingsworth állt a küszöbön.

– Figyeltelek délben, amikor a többiek Chuck megmentésén dolgoztak.
Délben? Kinéztem az ablakon. Már sötétedett. Ezek szerint órákon át birkóztam megfeneklett
gondolataimmal.
Avery átjött a szobán, és elém állt.
– Doug, most még nagyobb a baj, ugye? Öntudatlanul bólintottam. Két kézzel kaptam volna minden
vékonyka szalmaszál után, amit kínálhatott, de visszafogtam magam. Istenem, nem mondhatom el
neki! Ha megteszem, talán ő lesz a következő baleset vagy eltűnés szenvedő alanya.
– Nem! Minden rendben van! – Szinte már kiabáltam. – Hagyj békén.
– Oké, akkor majd én beszélek. – Odahúzott egy széket. – Amikor a múltkor a lakásomon
beszélgettünk, arra a következtetésre jutottam, hogy komplexusban szenvedsz, mégpedig azért, mert
bűntudatod van a reakcióegységek manipulálása miatt, akikről azt képzeled, hogy igaziak. Most
elmondom neked, hogy szerintem ez a komplexus mi mindenben nyilvánulhat meg.
 A fény megcsillant vékony szálú, fehér haján, és ez nyájas megjelenést kölcsönzött neki.
– Nyomon követtem, hogy miféle rögeszmét eredményezhet, vagy talán már eredményezett is, ez a
körülmény.
– Igen? – halvány érdeklődéssel néztem rá.
– A következő fejlemény szerintem az lesz, hogy kezded majd azt hinni, létezik egy nagyobb
szimulektronikus egy felsőbb világban, aki úgy manipulál téged és mindnyájunkat, ahogy te
manipulálod az ID-egységeidet.
Felugrottam. – Te tudod! Hogy jöttél rá? Collingsworth önelégülten mosolygott. – A lényeg az,
hogy te hogyan jöttél rá.
Bár tudtam, hogy a tudás veszélybe sodorhatja Averyt, pontosan elismételtem neki, amit Ashton
mondott, amikor Chuck Whitney képében berontott hozzám. Muszáj volt elmondanom valakinek.
Amikor végeztem, hunyorogva nézett rám.
– Nagyon eredeti. Magam se gondolhattam volna ki jobb trükköt az önámításra.
– Úgy érted, hogy Ashton nem mondta, hogy ez a világ csupán illúzió?
– Van tanúd annak bizonyítására, hogy mondta? – Szünetet tartott. – Hát nem furcsa, hogy minden
veled történt esemény közös vonása, hogy egyiket sem lehet bizonyítani?
Vajon miért próbált Avery megdönteni minden érvrendszert, amit felállítottam? Talán ismeri Fuller
„alapvető felfedezését”, és vissza akar kormányozni a biztonságos tudatlanságba?
Még ennél is érdekfeszítőbb az, hogy ha neki és Jinxnek valamiképpen a birtokába került a végzetes
információ, akkor Jinxet miért tisztították meg tőle, miközben Averyt felmentették az
újraprogramozás alól?
Aztán fölszállt a köd. Collingsworth ismeri ugyan a világ valódi természete iránt táplált gyanúmat,
de nem hisz benne. Ebből fakadt jelenlegi immunitása a kitörléssel szemben.
Viszont én nem utasítottam vissza a halálos tudást, és mégis itt ülök. Nem töröltek ki, nem
orientáltak újra, és nem is programoztak át. Vajon miért?

Collingsworth elgondolkozva illesztette össze szétterpesztett ujjait.

– A felismerési folyamataid kicsit lassúak, Doug. Ezért most adok neked egy újabb építőkockát
pszeudoparanoia rögeszméd felépítményéhez.
– Mi lenne az? – kérdeztem.
– Valamiről megfeledkeztél. Nem gondoltál arra, hogy az ájulásaid miként illeszkednek bele a
képbe.
Eszembe jutott, hogy hányszor küzdöttem a tudatvesztéshez közeli rohamokkal. – Mi van velük?
Vállat vont.
– Ha én volnék az, aki a fantáziád hálóját próbálja összefonni, akkor azt mondanám: az ájulásaim
olyan empatikus csatolások mellékhatásai, melyek során egy felsőbb világ szimulektronikai
operátora létesít velem kapcsolatot. Elhibázott csatolások. Találkoztál már ilyennel a saját
szimulátorodban is. Az ID-egység észreveszi, hogy valami nem stimmel. Eltátottam a számat.
– Ez az, Avery! Pontosan így van! Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért nem töröltek még ki!
Fölényes „hát nem megmondtam” arckifejezéssel vigyorgott rám, majd így biztatott:
– Igen, Doug? Folytasd csak.
– Ez mindent megmagyaráz! Utoljára a múlt éjszaka volt rohamom. Tudod, hogy mit gondoltam
akkor? Tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy minden, ami velem történt, csupán
hallucináció, ahogy te is mondtad!
Collingsworth kissé csúfondárosan bólintott.
– Akkor hát a hatalmas szimulektronikus most úgy véli, hogy nem kell többé aggódnia az
újraprogramozásod miatt?
 – Pontosan! Én programoztam magam újra a szkepticizmusommal.
– És mi a következő ésszerű következtetés ebben a hamis logikai láncban, Doug?
Egy pillanatig gondolkodtam, aztán komoran így szóltam:
– Hogy csak addig vagyok biztonságban, amíg úgy nem dönt, hogy ismét leellenőrzi, nem tértem-e
vissza korábbi meggyőződésemhez!
Diadalmasan a térdére csapott.
– Na látod! Ez azt jelenti, hogy a Douglas Hallban rejlő racionális én rájött arra: jobb lesz
összeszednie magát, mielőtt a rögeszméje kezelhetetlenné válik.
– Láttam, amit láttam! – Tiltakoztam. – És tudom, hogy mit hallottam!
Avery meg sem próbálta leplezni szánalmát.
– Ahogy gondolod. Én nem dönthetek helyetted. Az ablakhoz mentem, és kibámultam az éjszakai
égre, melyen a nyári égbolt ismerős csillagai tündököltek eónokkal ezelőtt kialakult alakzataikban.
Fényévek százain át bámultam bele az űrbe, millió és millió mérföldnyi távolságra. Mi lenne, ha fel
tudnám mérni az univerzumom abszolút méreteit, úgy, ahogy az ténylegesen létezik az őt létrehozó
szimulektronikai készülék határain belül? Vajon azt észlelném, hogy világunk minden teremtménye a
felsőbb valóság egyetlen épületébe van zsúfolva, mely mondjuk úgy kétszáz láb hosszú és száz láb
széles, a felsőbb világ mérőléce szerint?
Ott van a Nagy Medve. Ha átláthatnék az illúzión, akkor egy funkciógenerátort bámulnék helyette?
A Kassziopeia talán egy hatalmas központi egység, mely a perifériakezelő Androméda mellett áll?
Collingsworth keze finoman a vállamra ereszkedett.
– Harcolhatsz ellene, Doug. Csak azt kell tenned, hogy bebizonyítod magadnak, mennyire
lehetetlen a rögeszméd.
Természetesen igaza volt. Meg kellett győznöm magam arról, hogy csak képzeltem Phil Ashton
szánalmas és gúnyos előadását arról, hogy a saját világom nem más, mint egy szimulektronikai
hamisítvány.
– Képtelen vagyok rá, Avery – feleltem. – Minden úgy összepasszol. Ashton tényleg beszélt velem.
Ő fedte fel előttem azt az információt, amit Fuller a szimulátorba rejtett.
– Jól van, fiam. – Avery válla megereszkedett. – Ha nem állíthatlak meg, akkor segítek neked, hogy
olyan gyorsan legyél túl az egészen, amilyen gyorsan csak lehet.
Elképedve bámultam rá, mire így folytatta:
– Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi a következő lépés. De mert három vagy négy napba kerülne,
mire kisütnéd, időt takarítok meg neked. Végül úgyis tovább vinnéd a párhuzamot. Azt mondod majd
magadnak: ha ez a világ szimulektronikai alkotás, akkor kell lennie köztünk valakinek, aki teljes
ismeretekkel rendelkezik a felépítéséről.
– Ugyanúgy, ahogy Ashton szolgál bennünket kapcsolattartó egységként!
– Igen. És előbb vagy utóbb rájössz, majd, hogy a mi világunk Phil Ashtonának kiszűrése lesz a
végső bizonyítéka sejtésed helyességének.

Nyomban átláttam, hogy mit javasol. A felsőbb valóságnak szüksége van egy speciális ID-egységre
idelent, hogy szemmel tartsa a fejleményeket, amelyek különben csak a kimenő statisztikai adatok
legközelebbi elemzésekor jutnának a tudomásukra. Ha rátalálnék a kapcsolattartó egységre, akkor
végső, pozitív beismerést csikarhatnék ki belőle.
Na és aztán mi lesz? Hagyjam a sorsára? Hagyjam szabadon elmenni, hogy a következő empatikus
csatolás során beszámoljon a felsőbb világ operátorának arról, amit tudok? A felkutatása csak a
munka felét jelenti. Abban a pillanatban, ahogy azonosítottam, meg kell őt ölnöm, a saját
biztonságom érdekében.
– Akkor hát – folytatta Collingsworth komolyan – láss neki a kapcsolat felkutatásának. Jó
vadászatot, fiam.
 – De akárki lehet!
– Hát persze. Viszont ha létezik ilyen személy, annak közel kell állnia hozzád, igaz? Hogy miért?
Mert az összes effektus, amelyeket állításod szerint észleltél, kizárólag rád vonatkozik.
Még így is sok ember jöhetett szóba. Siskin? Dorothy Ford? Dorothy épp akkor jelent meg, amikor
Lynch eltűnt! És akkor férkőzött a közelembe, amikor kritikus kezdett lenni a helyzet! Chuck
Whitney? Mért is ne? Ő volt az egyetlen, aki a gyújtóbomba felrobbanásakor a helyszínen
tartózkodott. Vagy Marcus Heath lenne az, aki a helyemre pályázik a RERT-ben? Esetleg Wayne
Hartson? Mindketten épp akkor tűntek fel, amikor a felsőbb valóság szükségesnek találta, hogy
szemmel tartson.
Jinx? Nem, Jinx szóba sem jöhetett. Nyilvánvaló, hogy őt ugyanúgy kezelik, mint engem.
Na és mi a helyzet Avery Collingsworthszel? Gyanakvón néztem rá, és ő megsejtette a
gondolataimat. – Igen, Doug – mondta. – Akár én is lehetek.
Mindenesetre engem is vegyél fel a listádra, ha alapos munkát akarsz végezni.
Vajon őszinte volt? Tényleg előre látta paranoiás reakcióimat, vagy csupán valami megfejthetetlen
szándéktól vezérelve vetette be magát, hogy egy bizonyos cselekvéssor felé kormányozzon?
– Akár te is – bólintottam rá.
Megfordult, hogy kimenjen, de az ajtóban még megállt.
– Persze, úgy kell tenned, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nem vádolhatsz nyíltan
embereket azzal, hogy kapcsolattartó egységek. Mert ha tényleg azok, akkor egykettőre
leprogramozás alá kerülsz. Igaz?
Csak bámultam, miközben Avery becsukta maga mögött az ajtót. Igaza volt. Addig vagyok
biztonságban, amíg az operátor úgy nem dönt, hogy újabb empatikus csatolást létesít velem, feltéve,
hogy nem vonom előbb magamra a figyelmét.

Észre sem vettem, milyen csípős az éjszaka, miközben elhaladtam az éjszakai műszakot, tartó
tüntetők mellett, és a parkoló felé vettem az irányt. A nyugalomnak és racionalitásnak csíráját sem
fedeztem fel magamban. Épületek, csillagok. Ugyan! Csak megpöccintenek egy kapcsolót, és mindez
megsemmisül az elektromos töltések hirtelen semlegesítődésében. Ahogy én is… minden egyébbel
együtt.
A legközelebbi intézeti kocsi felé tartottam. Megvetően gondoltam a piti kis emberi értékekre, az
ambíciókra, reményekre, a világot meghódítani akaró Siskinre, akinek fel sem tűnik, hogy az
éppolyan megfoghatatlan, mint a levegő körülötte. A Reakciófelmérők Szervezetére, amely halálos
küzdelmet folytat Siskin gépe ellen, miközben az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy a saját
fizikai létezésük sem valósabb a szimulátor reakcióegységeinek léténél.
De főként a fő szimulektronikusra gondoltam, arra a transzcendentális mindenható lényre, aki
öntelten ül szuperszimulátorának hatalmas adatfeldolgozó részlegében, és szétosztja, integrálja a
stimulusokat, hogy próbára tegye analóg teremtményeit.
Deus ex machina.*
Szélhámosság az egész. A gyanútlan illúziók hátterében valójában tökéletesen reménytelen és
lényegtelen minden.
– Doug!
Gyanakodva méregettem a légikocsit, ahonnan a hang jött.
– Doug, én vagyok az, Jinx.
Ekkor eszembe jutott, mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzon velem. Bizonytalanul
indultam a kocsi felé. Átnyúlt az ülésen, és kinyitotta az ajtót, mire a belső világítás bekapcsolt.

*
Isteni beavatkozás (a.m. isten a gépből; a görög tragédiákban a bonyodalmat egy váratlanul megjelenő, színpadi
gépekkel elővarázsolt isten oldotta meg).
 – Úgy nézel ki, mint akit agyonvertek – mondta mosolyogva.
Ez eszembe juttatta, hogy két napja nem aludtam. Bénító fáradságot éreztem, amely túltett még
ennek a hihetetlen napnak a rettenetes nyomásán is.
– Kemény nap volt – mondtam, és bemásztam mellé. Az arcára pillantottam. Nyomban lenyűgözött
a változás, amely végbement rajta. Az elmúlt néhány napban csak képzeltem, hogy vonzó. Most
viszont láttam, hogy az. Elegáns megjelenését eddig a félelmetes titok terhelte. Most viszont
nyilvánvaló volt, hogy felszabadult a teher alól. Gondterhelt arckifejezését megnyerő kedvesség
váltotta fel.
– Ebben az esetben – mondta koboldszerű mosollyal, mely a tizenöt éves Jinx pezsdítő üdéségére
emlékeztetett – töröljük az egyes számú tervet, és a kettes mellett maradunk.
A kocsi villámgyors, himbálódzó mozgással emelkedett fel, amely majdnem állomba ringatott,
miközben a város fényei körénk terültek.
– Eredetileg azt terveztem, hogy abba a kis étterembe megyünk vissza – magyarázta. – De úgy
látom, most egy nyugodt estére van szükséged.
Collingsworth szerint teljesen természetesen kell viselkednem, mert bármikor megfigyelés alá
vehetnek. Úgy kell tennem, mintha még mindig gyanútlan része lennék az illúziónak. Az is
előfordulhatott, hogy a felsőbb világ operátora éppen Jinx szemével figyel engem, és Jinx fülével
hallgatja, hogy mit mondok.
– Jó ötlet – mondtam, talán kissé túlzott lelkesedéssel. – Családias légkörével az est egy kis ízelítő
lehet az elkövetkezőkből.
– Mr. Hall! – felelte szemérmesen Jinx. – Ezt úgy hangzik, mint valami félszeg ajánlat.
Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a kezét, és végigcirógattam. Eltökélt szándékom volt, hogy
ha az operátor netán figyel, viselkedésem minden gyanú felett álljon.

Jinx összeütött egy könnyű vacsorát (se nem rafináltat, se pedig szokványosat). A konyhában ettünk,
családias légkörben, mintha tapasztalt, összeszokott vén rókák lennénk.
A vacsora alatt csak egyszer kalandoztak el a gondolataim. Azon az utolsó, még magyarázatra váró
ellentmondáson rágódtam, hogy vajon miért nem orientáltak engem újra, amikor észrevették, hogy a
birtokomba kerülhet Fuller „alapvető felfedezése”. Pedánsan újraprogramozták Jinxet: kitörölték
memória-áramköreiből az összes olyan adatot, amely bármiféle kapcsolatba kerülhetett a tiltott
tudással, de nem tiltották meg neki, hogy kapcsolatba kerüljön velem, vagyis azzal az ID-egységgel,
aki visszavezetheti őt a végzetes információkhoz.
– Doug, nagyon kimerült vagy, ugye?
Riadókészültségbe helyeztem magam. – Igen.
Megfogta a kezem, és a dolgozóba vezetett a bőrkanapéhoz. Fejemet az ölébe hajtottam, Jinx pedig
finom, puha mozdulatokkal cirógatni kezdte a homlokomat.
– Énekeljek valamit? – kérdezte tréfásan.
– Hiszen azt teszed… – mondtam annak a valakinek a kedvéért, aki talán épp tanulmányozott
bennünket – …amikor beszélsz.
Magánszámom önkéntelen véget ért, amikor Jinx ragyogó, élénk szemébe néztem. Közelebb
vontam a fejét, és megcsókoltam. Egy örökkévalóságig tartó pillanatra megfeledkeztem a
szimulektronikus szemfényvesztésről, a felsőbb valóságról, a mindenható operátorról… a semmi
világáról. Most valami sokkal kézzelfoghatóbb következett: kikötőbójára leltem a felkorbácsolt
tengeren.
Aztán rám tört az álom. De alvás közben is ott lebegett felettem a rettegés, hogy az operátor újra
ellenőrizni fog, még mielőtt kideríthetném, ki a kapcsolattartó egység.
 11.
Másnap reggel félúton a Reakció Rt. felé új úti célt pötyögtem be a légikocsi irányítópaneljába. A
jármű megfordult, és a hatalmas Bábel Központ felé vette az irányt.
A torony büszkén magasodott a felhőpamacsok fölé, melyek tógaként lebegtek körülötte.
Furcsa büszkeséggel töltött el, hogy még nem váltam olyan ámokfutóvá, mint Zao Non a saját,
hamisított világában. Amikor felébredtem Jinx szobájában, nyomban azon kezdtem gondolkodni,
hogy hogyan rejthetném el Fuller felfedezését jó mélyen az agyamban: Olyan mélyen, hogy azt egy
empatikus csatolás során se fedezhessék fel.
De képes lennék-e visszatérni a normális kerékvágásba azzal a tudással, amit megszereztem? Vajon
hajlandó lennék-e arra, hogy homokba dugjam a fejem, és elfogadjam azt a sorsot, amit a magasabb
hatalmak beprogramoznak számomra a szimulátorukba? Természetesen nem. Muszáj rátalálnom a
kapcsolattartó egységükre, ha egyáltalán van ilyen. Első gyanúsítottnak Siskin éppúgy megfelelt,
mint bárki más.
A kocsi lebegésre kapcsolt, amíg két másik jármű landolt a Bábel Központ leszállópárkányán.
Tekintetem szórakozottan mérte végig a város ködborította, keleti részét. Eszembe jutott az az
éjszaka, amikor kiautóztam Jinxszel a félelmetes, végtelen semmi peremére, és tanúja lettem a fél
univerzum megteremtésének. Rájöttem, hogy ez is olyan ellentmondás, amelyet nem tudok
megmagyarázni. Hacsak…
Hát persze! A szimulektronikai világ valósághűsége a gestalt elven alapszik: vagyis elegendő
számú, meghatározott viszonyban álló részlet jelenlétét feltételezi, melyek együtt hozzák létre a teljes
képet. A kibontakozó egész több, mint a megkülönböztethető részletek összessége. A hiányzó táj
egyszerűen csak egy „hézag” volt a valóságban. Hézag, amelyet a reakcióegységek normális esetben
észre sem vesznek.
Még Fuller szimulátorában is fennállt annak a lehetősége, hogy valamelyik ID-egység összeakad
egy befejezetlen „díszlettel”. Viszont egy ilyen felfedezés automatikusan a megfelelő áramkörök
újraprogramozását indítja el, mely során nemcsak hogy azonnal „megteremtődik” a szükséges
részlet, de a reakcióegység memóriájából nyomtalanul kitörlődik, hogy hiányzó díszlettel találkozott.
Az út és a táj az én kedvemért lett „betöltve” a helyszínen. De akkor miért nem reorientáltak, hogy
azt higgyem, előtte is minden rendben volt?

A kocsi leparkolt, én pedig végigmentem a sövénnyel szegélyezett, kockaköves ösvényen, mely

egyenesen Siskin irodájába vezetett. Az irodában a titkár, miután végigmért azzal a fensőbbséges
pillantással, melyet a belső intézeti személyzet a külsősöknek tartogatott, bejelentett Siskinhez.
Siskin maga lépett ki, hogy karonfogva vezessen be a szobájába. Csak úgy duzzadt az életerőtől,
miközben lábát lógatva az asztalán csücsült.
– Épp fel akartalak hívni – mondta. – Mégsem kell túlságosan felcicomáznod a Siskin-képet,
amikor majd beprogramozod a gépedbe. Ugyanis tagja lettem a párt központi bizottságának!
Kissé csalódottnak látszott, hogy nem maradt tátva a szám ettől a hírtől. De nem kedvetlenedett el.
– És ami még fontosabb, máris kezdenek azon spekulálni, hogy meg kéne pályáznom a kormányzói
széket! – Elmélázva hozzáfűzte: – De természetesen nem érem be ennyivel. Tudod, hatvannégy éves
vagyok. És én sem élek örökké. Gyorsan kell lépnem.
Hirtelen elhatározással egyenesen elé álltam.
– Oké, Siskin. Levetheted az álarcodat. Tudom!
Összerezzenve hátrált meg pillantásom keménységétől. Idegesen az interkomra pillantott, majd a
mennyezetre, aztán vissza a szememben.
 Tudod? – A hangja megremegett, éppúgy, ahogy azt elképzeltem, amikor végül szembesülök a
kapcsolattartó egységgel.
– Fel sem merült benned, hogy rájöhetek?
– Hogy találtad ki? Heath mondta el neked? Vagy Dorothy?
– Ők is tudják?
– Hát muszáj tudniuk, nem?
Nyugtalanul doboltam az ujjaimmal. Ellenőriznem kell az azonosságát… aztán meg kell ölnöm,
mielőtt még jelentést tehetne a felsőbb realitás szimulektronikusának arról, hogy elszabadultam a
marionettzsinórjaimról.
– Úgy érted – kérdeztem –, hogy három kapcsolattartó egység van?
Siskin szemöldöke megemelkedett. – Mi a pokolról beszélünk mi?
Most már nem voltam olyan biztos a dolgomban.
– Gondolom, majd te elmondod.
– Doug, muszáj volt megtennem… a saját védelmemben. Ezt nyilván megérted. Amikor Dorothy
elmondta, hogy cserben akarsz hagyni, akkor ellenintézkedést kellett tennem.
Minden feszültség kiengedett belőlem. Hiszen nem ugyanarról beszéltünk.
– Természetesen behoztam Heatht – folytatta Siskin -, arra az esetre, ha megmakacsolnád magad, és
ejtenünk kéne. Nem vádolhatsz azért, mert a saját érdekeimet védem.
– Nem – nyögtem ki.
– Nem hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy kedvellek. Igazán szerencsétlen véletlen, hogy
nem úgy látod a dolgokat, mint én. De még nincs késő. Ahogy mondtam, Heatht csupán végszükségre
tartogatom. Nem akarom felhasználni.
Közönyösen indultam az ajtó felé, mert rájöttem, hogy a kapcsolattartó egység bemérése közel sem
olyan egyszerű, mint ahogy hittem.
– Mit akarsz tenni, fiam? – kérdezte lágyan, és utánam indult. – Ne csinálj hülyeséget. Rengeteg
szál fut össze a kezemben, de nem akarom felhasználni őket… ellened semmiképpen.
Megfordultam és szembenéztem vele. Több mint bizonyos, hogy Siskin nem kapcsolattartó egység.
Beszélgetésünk kezdeti kétértelműsége eléggé célba talált ahhoz, hogy leleplezhessem, ha tényleg ő
lett volna. Azonkívül a kapcsolattartó valószínűleg folytonos feszültségben él, és vég nélkül retteg a
dolgok hiábavalósága miatt. Bizonyára befelé forduló, elmélkedésre hajlamos ember. Siskin pedig?
Soha. Túlságosan is ösztönözték az anyagi dolgok… a gazdaság, a bírvágy és az ambíciók.
– Még nem mondtam le rólad teljesen, Doug. Még helyrehozhatod a dolgokat. Csak szólj, és máris
ejtem Heatht. Még Dorothyt is eltávolítom mellőled. Csak annyit kell tenned, hogy bebizonyítod,
megváltoztattad a véleményedet rólam.
– Hogyan bizonyítsam? – kérdeztem közömbösen.
– Gyere el velem a pszichojegyzőmhöz, egy teljes ellenőrzésre.
Hogy végre leléphessek, azt feleltem:
– Majd gondolkodom rajta.
A RERT felé tartva nagyjából átgondoltam a Siskin irodájában történteket. Nyilvánvaló volt, hogy
csupán késleltető hadmozdulatot hajtott végre. A megbocsátás és visszafogadás ígérete csupán eszköz
volt. Ezzel próbált eltántorítani attól, hogy most rögtön nyilvánosságra hozzam politikai
ármánykodásait.
Viszont ha tudja, mekkora veszélyt jelentek számára, akkor miért nem veti be magát és tartóztat le
Fuller meggyilkolásáért? Persze, ez megfosztaná azoknak a finomításoknak a bevezetésétől,
amelyeket Fuller és én együtt terveztünk a szimulátoron, de arra már úgyis rájött, hogy a rendszer
minden további tökéletesítés nélkül is képes biztos politikai stratégiák kidolgozására.
Amikor a kocsi ereszkedni kezdett a RERT épületéhez legközelebb eső függőleges vezérlősugár
mentén, egy új, meghökkentő gyanú merült fel bennem. Vajon tényleg Siskin manipulálta a
rendőrséget, hogy megvédje magát az árulásomtól? Vagy a rendőrség valójában a magasabb létező
akaratlan eszköze arra, hogy épp akkor tartóztassanak le Fuller meggyilkolásának vádjával, amikor
az operátor rájön, hogy felfedeztem a valóság igazi természetét?
Elkeseredve süppedtem vissza a kocsi ülésébe. Két világ rosszindulatú szorításában vergődtem, és
úgy összezavarodtam, hogy azt sem tudtam megkülönböztetni, a támadás az egyik vagy a másik
világból jön-e.
Eközben meg kellett őriznem a hidegvéremet, mert ha sejteni engedem, hogy tudok a valós világ
létezéséről, akkor azon nyomban deprogramoznak.

A RERT-ben Marcus Heatht az íróasztalomnál ülve találtam. Épp a fiókjaimból előkotort

feljegyzéseken rágódott.
Becsuktam az ajtót, mire felnézett bifokális lencséin keresztül. A szeme nem tükrözött zavart.
Nyilvánvaló volt, hogy úgy véli, jogosan tartózkodik a szobámban.
– Valami baj van? – kérdezte türelmetlenül.
– Mit csinálsz itt?
– Ez most már az én irodám. Az utasítás egyenesen Siskintől jött. Te egyelőre a funkciógeneráló
osztályon, Mr. Whitneynél kapsz íróasztalt.
Közönyösen az események ezen prózai fordulata iránt, megfordultam, hogy elmenjek. De az
ajtóban megtorpantam. Most jó alkalom kínálkozott arra, hogy kitaláljam, vajon Heath-e a
kapcsolattartó egység.
– Mit akarsz még? – kérdezte ingerülten. Visszamentem az asztalhoz, és végigmértem Heath
dermedt alakját. Vajon most végre bizonyosságot szerzett afelől, hogy nem létezem? Az énem
tiltakozott ennek a gondolatnak a határtalan képtelensége ellen. Kell, hogy létezzem! A karteziánus*
filozófusok bőséges cáfolattal szolgáltak kétségeimre
Cogito ergo sum: Gondolkodom, tehát vagyok.
– Ne pocsékold az időmet – mondta Heath bosszankodva. – Egy héten belül fel kell készítenem a
szimulátort egy nyilvános bemutatóra.
A tétovázást félretéve kihúztam magam.
– Abbahagyhatod a színjátszást. Tudom, hogy annak a másik szimulátornak az ügynöke vagy.
Rezzenéstelen maradt, de a szemében fellobbanó vad indulat azt mutatta, hogy nagy belső
megrázkódtatáson megy keresztül. Felmerült bennem, hogy talán épp most létesült empatikus
csatolás közte és a felsőbb valóság operátora között!
Higgadtan visszakérdezett – Mit mondtál?
Úgy látszik, azt akarja, hogy az operátor kedvéért megismételjem a vádamat! A tétovázásom máris
végzetes lett!
Áthajoltam az asztalon, és kétségbeesetten feléje kaptam. Nem értem el, mert hátralódult, és közben
előrántott a fiókból egy lézerpisztolyt.
Széles, bíborvörös sugárnyaláb terült szét a karomon, a mellemen, a hasamon, és ez deréktól nyakig
azonnal megfosztott minden izomkontrolltól. Rázuhantam az asztalra.
Heath könnyedén felemelt, talpra állított, majd egy székhez irányított és belelökött. Aztán a
lézerpisztollyal befújta a lábamat is.
Oldalra csúszva ültem a székben, és csak a fejemet tudtam mozgatni. Kétségbeesetten próbáltam
mozgatni a karomat, hogy kitaláljam, mennyire béna. Egyedül a mutatóujjam rángott meg. Ez azt
jelentette, hogy órákon át mozgásképtelen leszek. Neki viszont csak pár percre van szüksége. Nem
tehettem mást, mint hogy tétlenül ülök, és várom a deprogramozást.
– Mikor esedékes? – kérdeztem reménytelenül. Felelet helyett mindkét ajtót bereteszelte. Aztán
nekidőlt az asztalnak.

*
René Descartes francia filozófus tanításának követői.
 – Hogy jöttél rá?
Az utóbbi napokban egyetlen pillanat sem múlt el anélkül, hogy ne arra gondoltam volna, miként
fogok viselkedni, ha majd sor kerül a végső összecsapásra. Most, hogy bekövetkezett, közel sem
rettegtem annyira, ahogy azt elképzeltem.
– Fuller segítségével – mondtam.
– És ő honnan tudta?
– Teljesen egyedül jött rá. De ezt bizonyára te is tudod.
– Honnan tudnám?
– Ezek szerint nemcsak egy ügynök van?
– Ha több is van, akkor átkozottul jól titkolták előlem.
Az interkomra pillantott, aztán ismét rám. Látszott rajta, hogy aggódik valami miatt, de halvány
fogalmam se volt arról, hogy mi lehet az. Bizonyára tisztességesen ellátta a feladatát, már ami a
felsőbb valóságot illeti.
Heath mosolyogva lépett hozzám. Megragadta a hajamat, hátraerőltette a fejemet, és enyhén befújta
a torkomat.
Megint elképedtem, Ha bármelyik pillanatban kitörölhetnek, akkor miért bénítja meg ideiglenesen
a hangszalagjaimat?
Egy fésűvel lesimította a haját, majd a zakóját is megigazította. Visszaült a székébe, és lágyan
beleszólt az interkomba:
– Miss Ford, felhívná nekem Mr. Siskint? És… titkosítsa a hívást, kérem.
Nem láttam a képernyőt, de Siskin hangját nem lehetett összetéveszteni:
– Valami probléma adódott odaát, Marcus?
– Nem. Minden rendben van. Horace, isteni jó feladatot bíztál rám. Meglásd, az együttműködésünk
mindkettőnk számára kifizetődő lesz. Hiszen megegyezik a véleményünk… mindenben. – Heath
tétovázott.
– Igen?
– Ez nagyon fontos, Horace… mármint hogy egyformán gondolkodunk… a pártról és minden
másról. Azért hangsúlyozom ezt, mert holnap el szeretnék menni veled egy pszichojegyzőhöz.
Ez végképp összezavart. Nemcsak hogy nem lettem deprogramozva, de ez a beszélgetés egyáltalán
nem illet a képbe.
– Várjunk csak – tiltakozott Siskin. – Nem értem, hogy miért kellene bármit is szentesítenem, amit
neked mondtam.
– Nem neked kell. – Heath ábrázata őszinteséget és alázatot sugárzott. – Én vagyok az, akinek meg
kell győznöm téged arról, hogy a jövőben a leghűségesebb fogaskerék leszek a gépezetedben. És
nemcsak azért, mert nagyra becsülöm a lehetőséget, amit tőled kaptam. A fő ok az, hogy te és én
összetartozunk… ugyanazon az oldalon állunk.
– Ennek se füle, se farka, Marcus. Mi jár a fejedben?
– A következő a helyzet: én a rivális szimulátorfejlesztő csapat ügynökeként jöttem ide.
– Barnfeld? Heath bólintott.
– Az ő szolgálatában álltam mindvégig. El kellett volna lopnom a RERT minden titkát, hogy
Barnfeld kifejleszthessen egy olyan szimulátort, amely versenyre kelhet a tiéddel.
A lézer okozta bénaság ellenére is sikerült rájönnöm, hogy ismét valami másról szereztem
tudomást. Heath valóban beépített ügynök volt, csakhogy a mi világunk egyik szimulátora számára
kémkedett.
– És megtetted? – kérdezte Siskin érdeklődve.
– Nem, Horace. És nem is áll szándékomban, amióta másodszor beszéltünk arról, hogy hozzád
jövök dolgozni. A pszichojegyző majd igazol.
Siskin csendben maradt.
 – Hát nem érted, Horace? Én hűséges akarok lenni hozzád. Szinte kezdettől fogva segíteni akarlak a
tőlem telhető legjobb tudással. Csak elhatározás kérdése volt, hogy mikor könnyítek magamon és
kérek egy pszichovizsgálatot.
– Most mi késztetett erre?
– Hall néhány perccel ezelőtt berontott hozzám, hogy elmondja, tud a Barnfelddel való
kapcsolatomról. Azzal fenyegetett, hogy leleplez.
Csodálkozás érződött Siskin hangján, amikor megszólalt:
– És kész vagy arra, hogy pszichojegyző előtt hitelesítsd, amit most mondtál?
– Igen. Akár most rögtön, ha úgy gondolod.
– Ráér holnap is. – Siskin elragadtatva felnevetett. – Barnfeld kémet épített be az intézetembe! Hát
nem elképesztő? Nos, Marcus, maradhatsz… persze csak akkor, ha a jegyző jóváhagyja. Aztán
elláthatod Barnfeldet mindazzal a titokkal, amire vágyik. Persze, én majd gondolkodom arról, hogy
ezek az adatok teljesen tönkretegyék.
Heath szétkapcsolt, majd odajött mellém.
– Mi van, Hall, elment a harci kedved? Biztosíthatlak, hogy pokolian fogod érezni magad ez után a
kis lézerspricc után. – Szünetet tartott, hogy a győzelmét kellően kiélvezhesse. – Gadsennel majd
hazaküldetlek.
Ezek szerint se Siskin, se Heath nem kapcsolattartó egység. Kivel próbálkozzam legközelebb? Az
igazat megvallva, fogalmam se volt. Végre beláttam, hogy a kapcsolat bárki lehet… talán épp a
legjelentéktelenebb ügyintéző az. Kétségbeesett bizonyossággal gondoltam arra, amint a következő
empatikus csatolás kínjai közt vergődöm, mielőtt még a kutatásom sikerrel járhatna. Akkor aztán az
operátor rájön, hogy mindent tudok az ő felsőbb valóságáról.

12.
Egész éjjel tűzfolyamok száguldoztak a vénáimban a lézerspricc kínzó utóhatásaként. Fájdalmat
könnyen leplezhettem volna a Heath iránti jogos haragommal, de már rég elvesztettem azt az illúziót,
hogy az apró-cseprő fizikai dogok fontosak lehetnek.
Reggel tíz körül az őr, akit Gadsen kirendelt mellém, kisegített az ágyamból, és a konyhába kísért.
Bepötyögött nekem egy könnyű reggelit az automatába. Szerencsére semmi „kiadósat”, mert a
gyomrom úgysem tudta volna bevenni.
Miután távozott, elrágcsáltam egy pirítóst, és szürcsöltem egy kis kávét. Aztán csak ültem, azon
mélázva, hogy vajon képes leszek-e valaha is megbarátkozni azzal a tudással, amit Fuller hagyott
rám.
Semmi voltam… egyszerű szimulektronikai töltések halmaza. De mégis kell hogy létezzem. A
józan ész ezt diktálta. Gondolkodom, tehát vagyok. Viszont az is igaz, hogy nem én vagyok az első,
akit felzaklatott annak a lehetősége, hogy semmi sem valódi. Itt vannak például a szolipszisták,
Berkeley követői vagy a transzcendentalisták. Az objektív valóság az évek során alapos vizsgálatnak
lett kitéve. A szubjektivisták messze nem voltak kivételek azon igyekezetükben, hogy megértsék a
létezés igazi természetét. Még a tiszta tudomány is erősen hajlott a fenomenológiára, elég, ha a
határozatlansági elvre gondolunk: arra, hogy a megfigyelt jelenséget elválaszthatatlannak tartották a
megfigyelőtől.
Az ontológia valójában mindig is fejet hajtott a konceptualizmus előtt. Platón a végső valóságot
tiszta ideák formájában képzelte el. Arisztotelész számára az anyag passzív nonszubsztancia volt,
mely felett a teremtő gondolat hozta létre a valóságot. Lényegében ez utóbbi megfogalmazás nem
esik messze az ID-egységek szubjektív kapacitásának elméletétől, amely az ID-egységek és a
szimulektronikai környezet kölcsönhatását értelmezi.
 A valóság alapjairól szerzett új ismereteim csupán egyetlen végső következtetést engedtem meg: ha
eljön az ítéletnap, akkor az nem fizikai jelenség lesz, hanem a szimulektronikai áramkörök teljes körű
törlése.
A filozófia hosszú pályafutása alatt felbukkant metafizikai elméletek közül az enyém volt az
egyetlen, mely készen állt egy végső ellenőrzésre. Ez az elmélet ugyanis minden kétséget kizárva
bizonyítható azáltal, hogy felkutatjuk a teleologikus ügynökök, vagyis a rejtőzködő kapcsolattartó
egységet.

Egy forró zuhany és egy légmasszázsos ledörzsölés elmulasztotta az utolsó görcsöket is, így dél körül
visszatérhettem a RERT-be.
A funkciógeneráló részlegből Chuck Whitney lépett ki a folyosóra. Elkapta a karom.
– Doug! Mi folyik itt? – Miért költözött be Heath az irodádba?
– Összeakaszkodtam Siskinnel.
– Hát, ha nem akarsz beszélni róla… – Bement a funkció generálóba, és intett, hogy kövessem. –
Rám bízzák, hogy megmutassam, hova akaszthatod ezután a kalapodat.
Végigmentünk a hatalmas központi adatintegrátor és a testes input allokátorok sora mellett
(mindegyik szekrény úgy állt ott, mint komor őrszem, száz pislogó szemmel és pörgő lemezekkel).
A terem másik végében Chuck egy üvegfalú kalickára mutatott.
– Helyezd magad kényelembe.
Miután bementünk, alaposan megvizsgáltam a számomra kijelölt puritán környezetet. Csupasz,
fényezetlen tölgyfa padló. Egy íróasztal, kihajtható hangíróval a levelezésem kezelésére. Két egyenes
hátú szék. Egy iratszekrény.
Chuck lovaglóülésbe helyezkedett a pótszéken.
– Siskin járt itt ma reggel. Két új asszisztenst hozott Heathnek. Ha jól értettem, nyilvános bemutatót
akar, amilyen hamar csak lehet.
– Valószínűleg egy showműsorral akarja meghódítani a nagyközönséget.
– Kifelé áll a szekered rúdja, Doug. Miért? Lehuppantam a másik székre.
– Siskinnek sajátos elképzelései vannak arról, hogy mire használjuk a szimulátort… és én nem értek
vele egyet.
– Ha van valami, amit tehetek érted, csak szólj.
Whitney… mint kapcsolat? Valaki, akit évek óta ismerek? A legjobb barátom? Nos, miért is ne? A
saját szimulátorunkban Phil Ashtonnak is voltak közeli ismeretségei. És egyikük sem gyanította Phil
valódi kilétét.
– Chuck – kérdeztem töprengve. – Hogyan állítanád szembe azt az észlelési folyamatot, amit mi
átélünk… mondjuk, egy szék szemlélésekor… azzal, amit az ID-egységek érzékelnek a szék
szimulektronikai megfelelője láttán?
– Ez valami szellemi erőpróba? – kérdezte Chuck nevetve.
– Komolyan, mi a különbség?
– Hát, a mi esetünkben a szék kétdimenziós képe vetítődik a retinára. Ezt az idegvégződések
letapogatják, és egy sor érzéki impulzussá alakítják, melyeket közvetlenül az agyba küldenek. Kódolt
információ. Lineáris átadás.
– És mi a helyzet az ID-egységeknél?
– Az analóg szék valójában tárolt impulzusok összefüggő halmaza. Amikor egy egység
szimulektronikailag „vizuális” kapcsolatba kerül a székkel, akkor ezek az impulzusok befolyásolják
az egyik érzékelő áramkörét, mely aztán az egység dobmemóriájába továbbítja őket.
– Mennyire hatékony egy ID-egység érzékelőrendszere?
 – Vetekszik a miénkkel. Mindegyik dob több mint hétmillió bitet tárol, és kétezred másodperc alatt
tesz meg egy fordulatot. Ennek eredményeként a felismerés és a reakcióidő durván megegyezik a
mienkével.
Hátradőltem, és gondosan tanulmányoztam az arcát. Azon morfondíroztam, vajon gyanítja-e, hogy
tiltott irányba terelem.
– És mi történik akkor, ha egy ID-egység kiakad? – Mármint hogy értelmetlenül viselkedik?
Vállat vont. – Egy allokátor kiesik a fázisból. Az ID-egység érzékelő áramkörei ellentmondó
impulzusokat fognak. Valami, aminek nem kéne ott lennie, felbukkan… vagy esetleg eltűnik. Az
ID-egység a modulációhibák miatt gyanakvóvá válik, és kezdi észrevenni szimulált környezetének
hézagait.
Hirtelen felbátorodtam:
– Például rábukkan egy útra, egy tájrészletre vagy akár egy fél galaxisra, amely nincs a helyén?
– Igen. Valami ilyesmi.
Még a szeme sem rebbent közben. Ami engem illet, Chuck átment a vizsgán.
Viszont az is lehetséges, hogy a kapcsolattartó egység úgy van kondicionálva a felsőbb valóság
operátora által, hogy pont ilyen hatékony legyen.
Keresztülbámultam az üvegfalon a funkciógeneráló részlegbe, és megfeszültem annak
felismerésétől, hogy éppen egy újabb „környezeti hézagot” látok.
Arckifejezésemet látva, Whitney zavart pillantást vetett a teremre.
– Mi az?
Nyomban felismertem egy újabb tesztelési lehetőséget, melynek segítségével még biztosabban
meggyőződhetek arról, hogy tényleg nem ő a kapcsolat. Elmosolyodtam.
– Csak valami furcsát vettem észre a központi adatintegrátorunkon.
Chuck alaposan megszemlélte az integrátort. – Én nem látok rajta semmit.
– Az integrátor szekrénye egyetlen összefüggő darabból készült. Még a méreteire is emlékszem. Öt
és félszer tizenkettő, és egy kicsit magasabb, mint tíz láb. Emlékszel, amikor felállítottuk?
– Hogyne. Én irányítottam az akciót.
– Csakhogy, Chuck ennek a szobának nincs akkora ajtaja vagy ablaka, amin át beférhetett volna!
Egy pillanatig zavartnak látszott, aztán elnevette magát.
– És az a hátsó ajtó, ami a parkolóra nyílik? Rezzenéstelen arccal fordultam meg, hogy megnézzem,
miről beszél. Tényleg volt ott egy ajtó, amely elég nagynak látszott ahhoz, hogy átférjen rajta az
integrátor. Csakhogy az az ajtó egy másodperccel korábban még nem létezett!
Chuck megrökönyödése valószínűleg beindította az automatikus kiigazító áramkört. Hogy én
emlékszem arra, amikor az ajtó még nem volt ott, az azt bizonyítja, hogy valami oknál fogva még
mindig mentesülök az újraorientáció alól.
Az interkom megszólalt. Felkattintottam, és Dorothy Ford nyugtalan arca jelent meg az ernyőn.
Kelletlenül pillantott Chuck felé.
– Megyek a dolgomra – mondta erre Chuck készségesen, és távozott.
Dorothy reménytelen igyekezettel próbálta elfojtani könnyeit. A szeme bepárásodott, és az ujjai
idegesen fonódtak össze.
– Segít valamit, ha bocsánatot kérek? – kérdezte.
– Gondolom, elmondtad Siskinnek, hogy keresztezni akarom a terveit.
Szégyenkezve bólintott.
– Igen, Doug. Muszáj volt.
Hangjának őszinteségéből éreztem, hogy az utolsó dolog, amit akart, az, hogy engem beáruljon.
Józanul folytatta:
– Figyelmeztettelek, igaz? Már a legelején tisztáztam, hogy nekem Siskin érdekeit kell
képviselnem.
 – Ötöst érdemelsz a hűségedért.
– Hát igen. De nem vagyok büszke az előadásomra.
Beismerte hát, hogy kiadott Siskinnek. Vajon azt is bevallja majd, hogy egy sokkal nagyobb
hatalomnak is eladott?
Felnevettem. – Nem hagyjuk, hogy így végződjön a dolog, ugye?
Zavart arcot vágott.
– Nos – folytattam –, egyszer azt mondtad, hogy mindkettőnknek megvan a maga munkája, de
semmi okát sem látod annak, hogy ne érezhetnénk jól magunkat közben.
Csalódottan lehajtotta a fejét.
– Ó, értem – színleltem a sértődöttet. – Megváltozott a felállás. Most, hogy sikeresen teljesítetted a
feladatodat, már nem tartozom a nagyvadak közé.
– Nem, ez nem így van, Doug.
– Dicséretesen teljesítetted a kötelességedet, és többé nem kell szemmel tartanod.
– Ez igaz. Siskin nagyon elégedett. Türelmetlenséget színlelve nyúltam az interkom felé, hogy
kikapcsoljam.
Aggódva hajolt előre. – Várj!
Vajon Dorothy csupán egy lány, aki csalódott, mert a tartózkodónak vélt fickó most hirtelen úgy
döntött, hogy a szaván fogja? Vagy az operátor ügynöke, aki attól tart, hogy elveszti a közvetlen
kapcsolatát a megfigyelés alatt álló személlyel?
– Rendben van – mondta Dorothy nem túl nagy lelkesedéssel. – Összejöhetünk.
– Mikor?
Tétovázott.
– Amikor akarod.
Abban a pillanatban nem láttam kedvezőbb kísérleti alanyt a kapcsolat felkutatására. Ezt az egyet
alaposan leellenőrzöm, gondoltam magamban.
– Akkor ma este. Nálad.

Dorothy Ford lakása egyike volt azoknak a puha és pazar „szentélyeknek”, amelyek a gazdag
üzletemberek kicsapongó életmódját juttatták az ember eszébe. Hogy beengedett ide, az újabb
megaláztatás volt számára.
A falakat háromdimenziós, saját háttérzenével rendelkező, pajzán jeleneteket ábrázoló mozgóképek
díszítették. Az egyiken egy Pán fújta sípját, és miközben hasadt patáját hányta-vetette, szolgálói
érzéki hastáncot lejtettek körötte. A másikon Aphrodité ölelte át Adoniszt két, futórózsával
koszorúzott márványoszlop között, melyek az Égei-tenger egy csillámló részletét keretezték. A
harmadikon Kleopátra sötét haja ragyogott a Nílusban visszatükröződő holdfény lágy simogatásában.
Először egy gyémánttal kirakott kelyhet emelt Antonius tiszteletére, majd kéjesen hátradőlt
bárkájának korlátjára.
A faliképeket Horace P. Siskin hatalmas, háromdimenziós portréja tartotta szemmel. Felnéztem a
festményre, és a férfinak egy olyan vonását fedeztem fel, amely eddig elkerülte a figyelmemet. A
szeme, ahogy az Aphrodité-Adonisz freskóba mélyedt, bujaságtól volt eleven. Egész arckifejezése
egyetlen elkerülhetetlen benyomást sugallt: a szatírizmust.
A szoba zenei igézetét Dorothy azzal törte meg, hogy pötyögni kezdett az automatán. Amikor
megkapta az italát, magába döntötte a felét, majd szórakozottan belebámult a pohárba, mintha valami
régen elveszett dolgot próbálna meglelni benne. Pasztellkék, hermelinprémmel díszített pizsamát
viselt. A haja, melyet fejtetőre fésült és csillámló sprayvel fújt be, olyan volt, mint egy lágy, csillogó
korona: üde és ártatlan megjelenést kölcsönzött finom metszésű arcának. A tekintete viszont higgadt
eltökéltséget sugárzott. Elkötelezte magát, és most készen állt arra, hogy teljesítse, amit vállalt.
 Odajött hozzám, és Siskin portréja felé intett.
– Lehúzhatom a függönyöket. Akkor eltűnik. Gyakran megteszem.
– Megfosztanád őt ezektől? – mutattam körbe. – Hiszen hozzátartoznak.
Összerezzent. – Már közömbösek neki. Persze, valamikor fontosak voltak. De hát semmi sem tart
örökké.
– Úgy hangzik, mintha bánnád.
– Istenemre, nem.
Visszament az automatához, és újabb szíverősítőt pötyögött be. Elképedtem. Vajon egy
kapcsolattartó egység megengedheti-e magának, hogy a megszokottól eltérő bonyodalmakba
keveredjen?
Felhörpintette az italt, és megvárta a következőt. Az alkohol kezdte éreztetni hatását. Mintha javult
volna a hangulata, bár a komorság némi nyoma megmaradt. Ismét odajött hozzám.
– A Nagy Kicsi Emberre! – Megemelte a poharát, ivott belőle, aztán hátralépett, és a portréhoz
vágta. A pohár Siskin bal orcáján tört darabokra. Fölhasította a vásznat, úgy, hogy a hasíték a
félrehúzott száj folytatásának látszott. A pohár kilöttyent tartalma mintha onnan ömlött volna.
– Sajnálom, Doug, nem akartam – nevetett fel szárazon. – Még azt gondolod, hogy rossz lány
vagyok.
– Miért engedted, hogy idejöjjek?
Dorothy vállat vont és hazudott:
– Az atmoszféra kedvéért. Az egész városban nem találsz ennél alkalomhoz illőbb díszletet. Siskin
ízlése, már ha annak lehet nevezni, felülmúlhatatlan.
Amikor a bár felé indult, megragadtam a karját. Megfordult, kissé megingott, és szúrósan a
szemembe nézett.
– Egyszer már figyelmeztettelek, amikor nem lett volna szabad – mondta. – Most fogadj el tőlem
egy újabb tanácsot. Te nem akarsz tőlem semmit. Csak azért hoztalak fel ide, hogy erre magad is
rájöjj.

Annak ellenére, hogy meghatározott szándékkal jöttem fel hozzá, azon kaptam magam, hogy
önkéntelenül Dorothy Ford rejtélyének hatása alá kerülök. Azon tűnődtem, vajon miféle különös
szándék áll annak a speciális programozásnak a hátterében, amely Dorothy jelleméért felelős.
– Mikor járt itt Siskin utoljára? – kérdeztem.
– Két éve.
– És csalódott vagy?
A szemében felháborodás villant, és egy csattanós pofonnal jutalmazott. Aztán a kanapéhoz futott,
hogy beletemesse arcát a párnázott kárpitba.
Utánamentem.
– Sajnálom, Dorothy.
– Fölösleges. Tudtam, hogy mit csinálok.
– Nem, nyilvánvaló, hogy nem tudtad. Mi történt? Felpillantott és keresztülnézett az
Antonius-Kleopátra freskón.
– Gyakran az a benyomásom, hogy éppannyi önállósággal rendelkezem, mint a ti gépi emberkéitek.
Néha úgy érzem, mintha egy lennék közülük. Még arról is szoktam álmodni, hogy Siskin ott ül a
Simulacron-3 előtt, és úgy játszik velem, mint egy bábuval.
Most már tudtam, hogy Dorothy Ford nem lehet a kapcsolat. Egy ügynök semmiképpen nem
célozna, még burkoltan sem, a valóság igazi mibenlétére. Dorothy pedig majdnem fején találta a
szöget.
 – Nem – folytatta kimérten. – Nem vagyok nimfomániás. Csak Siskiné voltam. Tudod, apám az
intézet egyik igazgatója… és apa csak addig lehet az az üzleti zseni, akinek képzeli magát, amíg úgy
táncolok, ahogy Siskin fütyül.
– Úgy érted, hogy apád csak azért sikeres, mert te…
Szánalmasan bólintott.
– Ez az egyetlen ok. Amikor Siskin öt évvel ezelőtt alkalmazta, apa épp egy szívroham után volt.
Nem élte volna túl, ha megtudja az igazságot.
Összerezzent, amikor megszólalt a csöngő. Az ajtóhoz mentem, és felkattintottam a kémlelőernyőt.
A folyosón egy férfi állt. Azonosította magát, és előkapott egy jegyzettömböt.
– James Ross, 2317-B3-as ORF. Miss Dorothy Fordot keresem.
Furcsa egybeesés, hogy épp akkor jelenik meg egy felmérő, amikor azt próbálom kideríteni, vajon
Dorothy-e a kapcsolat.
– Miss Ford beteg – mondtam. – Nem fogadhat senkit.
– Sajnálom, uram. De kénytelen vagyok ragaszkodni a jogaimhoz.
Ekkor eszembe jutott, amit érkezésemkor láttam az ajtón.
– Ha a felvevőlencse fölé néz, Mr. Ross, látni fogja azt az igazolást, amely bizonyítja, hogy Miss
Ford különleges kivételezettséget élvez.
Felpillantott, és csalódottan elfintorodott – Sajnálom, nem vettem észre.
Miután kikapcsoltam az ernyőt, hosszan elidőztem az ajtónál a kapcsolóval a kezemben. Jóhiszemű
tévedés lenne? Vagy a RFSZ valamilyen speciális módon érdekelt abban, amit a felsőbb valóság
tervez nekem?
A bárhoz mentem. A felismerés halovány csírái kezdtek áttörni gondolataim zűrzavarán. A
Reakciófelmérők Szervezete, a felsőbb világ operátora által irányítva, kitűnő pozícióban volt ahhoz,
hogy szemmel tartson nem csak engem, de mindenki mást is, ha úgy hozta a szükség.
Ami azt illeti, épp egy közvélemény-kutató figyelmeztetett arra, hogy: „Az isten szerelmére, Hall…
felejtsd el ezt az egész istenverte dolgot.”
Bepötyögtem magamnak egy italt, de aztán bent hagytam a kiadónyílásban, mert közben eszembe
jutott, hogy a felmérők talán valami különleges feladatot töltenek be ebben a hamisított világban.
Hirtelen rájöttem a megoldásra. Hát persze! Miért is nem gondoltam erre korábban? Egy
szimulektronikai teremtmény nem létezhet öncélúan. Kell hogy legyen egy raison d’etre, egy
elsődleges feladat a létezése hátterében. Az analóg közösséget, amelyet Fuller és én létrehoztunk,
eredetileg arra szántuk, hogy előre jelezzük vele az emberek egyedi reagálásait a kereskedelmi
termékek értékesíthetőségét illetően.
Hasonlóan, de magasabb síkon: az egész világunk egy szimulektronikai alkotás, mely a felsőbb
valóság válaszadó gépezete a termelők, gyárosok, piackutatók és kiskereskedők tájékoztatására.
Amikor a felsőbb operátor feltesz egy kérdést, és betáplálja a stimulusait, a reakciófelmérők
összefoglalót adnak a rendszerről. Az eljárás hasonló Fuller megoldásához, aki analóg
hirdetőtáblákat, nyilvános címhálózatot, nyílt adásokat használt arra, hogy válaszokat stimuláljon a
szimulátorunkban!
Teljesen logikus, hogy az operátor ügynökének közvetlenül a RFSZ-el kell kapcsolatban állnia,
vagyis azzal a szervezettel, amely a legfontosabb az egész szimulektronikai kreációban.

Másnap már korán reggel beálltam a kocsimmal egy nyilvános parkolóba, két háztömbnyire a
Reakciófelmérők Szervezetének épületétől. Az út többi részét járdaszalagon tettem meg.
Kabátujjamra felhúztam azt a karszalagot, amelyet pár napja szereztem az elébem toppant
közvélemény-kutatótól. Úgy gondoltam, ennek segítségével kérdezősködés nélkül bejuthatok a
RFSZ főhadiszállására.
 A bejáratnál nem állt őr. Úgy látszott, hogy senki sem kíváncsi a szolgálattevésre jelentkező fel
mérő személyazonosságára. Mielőtt még gyanakodni kezdtem volna, eszembe jutott, hogy a RFSZ
nem titkos szervezet, és ezek szerint rejtegetnivalójuk sincs.
A központi előcsarnokban megálltam a névjegyzék előtt és kikerestem az „Elnöki Iroda – 3407”-et.
Egyszerű volt a tervem. Minden egyes tisztviselő titkárát megkérem arra, hogy jelentse be a
főnökének: egy új reakciófelmérő érkezett a felsőbb valóság rt.-től. Ha a kapcsolattartó egység
köztük van, a társaság nevének puszta említése, melyet állítólag képviselek, le fogja leplezni.
A harmincnegyedik emeleten kiléptem a liftből, és nyomban behúzódtam egy buján tenyésző
dísznövény mögé.
Két ember jelent meg az elnöki iroda ajtajában. Hiába próbáltam elbújni, az egyikük meglátott és
felismert.
A kapcsolattartó egység volt az!
Annak kellett lennie, mert az ajtóban… Avery Collingsworth állt.

13.
Collingsworth odajött hozzám, és megállt előttem. Tekintetünk találkozott. Az övé kifejezéstelen és
nyugodt maradt, az enyém viszont kétségbeesetten kereste a menekülés útját.
A másik férfi visszafutott az elnök irodájába.
– Már vártalak – mondta Collingsworth.
Az ösztönöm azt súgta, hogy öljem meg őt, itt helyben, mielőtt még beárulhatna az operátornak. A
falhoz hátráltam.
– Tudtam, hogy végül arra a következtetésre jutsz, hogy a Reakciófelmérők Szervezete az operátor
tótumfaktuma… – mondta – …és hogy eljössz majd ide megkeresni a kapcsolattartó egységet.
Igazam van, Doug?
Szótlanul bólintottam.
Halványan elmosolyodott. Arckifejezése, kissé kócos fehér hajával és széles arcával, fura,
kerubszerű megjelenést kölcsönzött neki.
– Eljöttél, és rám találtál – folytatta. – Tartottam tőle, hogy így lesz. De nem hiszem, hogy ennek
bármi jelentősége lehetne. Már túl késő.
– Nem fogsz beköpni? – kérdeztem reménykedve.
– Beköpni? – Collingsworth elmosolyodott. – Doug, úgy látszik, téged nem lehet kizökkenteni a
régi rögeszmédből. Hát még most sem látod, hogy…
A férfi, aki Colingsworthszel volt, újra megjelent az elnöki iroda ajtajában. Ez alkalommal négy
marcona kinézetű reakciófelmérő kísérte.
Collingsworth eléjük lépett. – Erre nem lesz szükség.
– Azt mondtad, hogy a RERT embere!
– Most még az, de már nem sokáig. Siskin egykettőre lapátra teszi.
A férfi töprengve méregetett.
– Ő lenne Hall?
Collingsworth bólintott.
– Douglas Hall, a RERT volt technikai igazgatója. Doug, ő Vernon Carr, az RFSZ elnöke.
A férfi felém nyújtotta a kezét, de én elhúzódtam. Csak homályosan hallottam a beszélgetést, mert
arra a végső pillanatra készültem, amikor majd hirtelen kitörölnek. Vajon minden figyelmeztetés
nélkül következik be, vagy az operátor előbb még összekapcsolódik velem, hogy meggyőződjön a
menthetetlenségemről?
 – Ne haragudj Hallra, nincs magánál – szabadkozott Avery kétértelműen. – Megvan a maga baja, és
Siskin sem könnyíti meg a dolgát.
– Mihez kezdesz vele? – kérdezte Carr.
Collingsworth karon fogott, és egy ajtó felé irányított.
– Mielőtt eldönteném, szeretnék négyszemközt beszélni vele.
Kinyitotta az ajtót, és becipelt a terembe, amely valószínűleg tárgyalószobaként szolgált, mert egy
hosszú mahagóniasztal és két sor szék sorakozott benne.
Megértettem, hogy mit akar. Egyedül kell maradnia velem, hogy ne legyen tanúja a
deprogramozásnak!

Hátrapördültem és megragadtam a kilincset, de az ajtó be volt reteszelve.

– Nyugi – mondta Collingsworth. – Nem vagyok kapcsolattartó egység.
Hitetlenkedve fordultam vele szembe. – Nem?
– Ha az lennék, akkor már rég a kitörlésed mellett döntöttem volna az ostoba csökönyösséged miatt.
– Akkor meg mit keresel itt?
– Felejtsd el az átkozott rögeszmédet. Nézd az eseményeket racionálisan. Hát nem érthető, hogy a
rokonszenvem teljes egészében Horace Siskin és az ő piszkos vállalkozása ellen fordult? Röviden: én
valóban ügynök vagyok. Csakhogy nem abban az értelemben, ahogy te képzeled. Azért csatlakoztam
az RFSZ-hez, mert rájöttem, hogy ez az egyetlen olyan szervezet, amely sikerrel szállhat szembe
Siskin szimulátorával.
Megkönnyebbültem, mégis döbbenten tapogatóztam egy szék után.
Collingsworth odajött hozzám, és megállt előttem.
– A reakciófelmérőknek dolgozom. Siskin minden lépéséről tájékoztatom őket. Ezért tudott az
RFSZ néhány órával azután, hogy Siskin a partiján bejelentette a Simulacron-3-at, tüntetéssel
válaszolni.
Felpillantottam. – Te helyezted el a gyújtóbombát?
– Igen. De hidd el, fiam, nem tudtam arról, hogy a kémlelőben leszel, amikor felrobban.
Hitetlenkedve ismételtem: – Siskin ellen kémkedsz?
Avery igenlően bólintott.
– Siskin mindenre képes. Amikor együtt láttam Hartsonnal, nyomban tudtam, hogy mire megy ki a
játék. De már jóval azelőtt Vernon Carrnak dolgoztam. Doug, én tudom, hogy te nem vagy képes egy
szimulektronikai kapcsoló felkattintásával milliónyi embert megfosztani az állásától.
Amikor végre meggyőződtem arról, hogy nem ő a kapcsolat, elegem lett az aprólékos
fejtegetéseiből. Collingsworth a hallgatásomat tétovázásnak vélte.
– Harcolhatunk ellene, Doug! Olyan szövetségeseink vannak, akikről eddig nem is tudtunk! Siskin
és a párt a talpnyalóik segítségével törvényesen akarták betiltani a nyilvános közvélemény-kutatást.
És erre mi történt? Azt a tervezetet, amelyet törvényerőre kellett volna emelniük, egyszerűen törölték
a napirendről.
Felugrottam a székből.
– Avery! Hát nem veszed észre, hogy ez valójában mit jelent? Nem látod, hogy ki is a ti ismeretlen
pártfogótok a kongresszusban?
Megrökönyödve húzta ki magát.
– Az operátor, ott fenn! – mutattam. – Már réges-rég rá kellett volna jönnöd. Hát nem érted? A
felsőbb valóság reorientálja vagy deprogramozza azokat, akik felismerik a trükkjeiket, de az igazi
célpontjuk Siskin szimulátora! Ők akarják, hogy megsemmisüljön!
– Az isten szerelmére, fiam! – mondta bosszúsan Avery. – Ülj le és…
 – Nem, várj! Avery, ez igaz. Te nem az RFSZ kedvéért tetted a gyújtóbombát a modulátorba, hanem
azért, mert az operátor beprogramozott rá!
Türelmetlenül kérdezte:
– Akkor miért nem programozott arra, hogy újra és újra megpróbáljam, amíg végül sikerül?
– Mert úgy kell irányítania a szimulátorát, hogy minden, ami történik benne, ésszerűnek tűnjék.
Miután Siskin megduplázta az őröket a RERT-ben, valószínűtlen volt, hogy egy újabb merénylet
sikerrel járna!
– Doug – szakított félbe Avery belefáradva. – Figyelj…
– Nem, te figyelj! A felsőbb valóság nem akarja, hogy működésbe hozzuk a szimulátort. Hogy
miért? Mert az feleslegessé tenné az RFSZ-t, minden egyes reakciófelmérőjével együtt. Ezt viszont
nem engedhetik, hiszen a közvélemény-kutatók szervezete az a rendszer, amelyen át reakcióvizsgáló
stimulusokat táplálhatnak be ebbe a világba!
– Doug, én igazán…

Fel-alá járkáltam előtte.

– Ezért mindent megtesznek, hogy megsemmisítsék Fuller szimulátorát. Ők programoztak arra, hogy
elvégezd a piszkos munkát. Mivel te nem jártál sikerrel, az egész RFSZ-t ráállították az ügyre. A
tüntetés, zúgolódás és erőszak majd hatni fog, gondolták. Csakhogy Siskin, aki azt hiszi, hogy az
RFSZ ármánykodik ellene, azzal válaszolt, hogy a közvéleményt a tüntetők ellen fordította. Így
holtpontra jutottunk. Ezért nem zaklatnak mostanában. Az operátornak nincs ideje arra, hogy
ellenőrizze, vajon még mindig abban a hitben élek-e, hogy pszeudoparanoiától szenvedek.
– Csak a hallucinációidat próbálod magyarázni.
– A pokolba is, igen! Most már tiszta minden. És azt is látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
veszélyben van!
Collingsworth elmosolyodott.
– Rólam beszélsz? Merthogy… megfertőztél a tiltott eszmékkel?
– Nem. Nemcsak te vagy veszélyben, hanem az egész világ!
– Ugyan már – mondta Avery, de a homlokán megjelenő mély barázdák bizonytalanságról
árulkodtak.
– Figyelj. Az operátor minden kézzelfoghatót megpróbált, hogy megszüntesse a Simulacron-3-at.
Zúgolódás, az RFSZ nyílt támadása, törvényhozás. De minden kísérlete kudarcot vallott. Nem
programozhatja újra Siskint, mert akkor a párt ott folytatná az egészet, ahol Siskin abbahagyta. Nem
programozhatja újra a pártot, mert több ezer reakcióegységről van szó, le egészen az alsó szintekig.
Mivel már több napja nem csinált semmit, ez csak egyet jelenthet: hogy egy végső, megsemmisítő
csapást akar mérni a szimulátorra! Ha ez sikerül, akkor a világunk ismét biztonságban lesz. De ha
nem…
Collingsworth feszülten hajolt előre a székében. – Igen?
Kíméletlenül folytattam:
– Ha nem jár sikerrel, akkor csak egy megoldás marad: az egész komplexumot meg kell
semmisítenie! Minden reakcióegységet ki fog törölni! Deaktiválja a szimulátorát… a mi
világunkat… hogy mindent a startvonaltól indíthasson újra!
Collingsworth összecsapta a tenyerét. Ijedten eszméltem rá, hogy talán sikerült meggyőznöm őt!
Ennek katasztrofális következményei lehettek.
Az operátor jelen pillanatban nem figyelt engem, Averyt viszont igen! Collingsworth álnok módon
arra lett programozva, hogy szabotálja a szimulátort, hogy segítse a közvélemény-kutatókat a RERT
elleni támadásban, sőt arra, hogy a valóság igazi természetének megismerése határán járjon, hogy
meggyőzhessen engem arról, csupán a pszeudoparanoia áldozata vagyok!
 Ha az operátor megtudja, hogy ehelyett én győztem meg Averyt, akkor majd rájön arra, hogy nem
tudott visszaterelni a helyes útra. Ez pedig teljes deprogramozást jelent, mind Collingsworth, mind
pedig az én számomra!
Avery felemelte a fejét, és a szemét az enyémbe mélyesztette.
– Egy logikai rendszer egyik tesztelési lehetősége az – mondta lágyan –, ha megnézzük, hogy vajon
a belőle származó következtetések valósak-e. Ezért voltam olyan biztos abban, hogy pontosan
diagnosztizáltam a tüneteidet. Mindazonáltal, te épp ebben a pillanatban tettél egy előrejelzést. Azt
feltételezed, hogy az operátor egy végső, mindent megsemmisítő lépésre…

A biokapacitív áramkör működésbe hozta az zár kioldóját, és az ajtó hirtelen kitárult. Vernon Carr
lépett be rajta.
– A fenébe, Avery! Nem látod, mennyi az idő?
– De igen – felelte Collingsworth nyomban.
– Avery – könyörögtem kétségbeesetten. – Felejtsd el, amit mondtam! – Felnevettem. – Csak
megpróbáltam felvázolni egy lehetőséget… és megmutatni, hogy…
Nem használt a könyörgésem. Meggyőztem őt, így az operátor következő empatikus csatolása,
melyet vele vagy velem létesít, mindkettőnk számára végzetes lesz.
– Na, mihez kezdesz Hall-lal? – kérdezte Carr.
Collingsworth vállat vont, és fásultan felelte
– Most már teljesen mindegy.
Carr sólyomszerű vonásain egy pillanatra zavar tükröződött, de aztán elmosolyodott.
– Hát persze, igazad van. Ez az, Avery! Vagy győzünk, és megsemmisítjük a szimulátort a
következő félórában, vagy elbukunk. Amit Hall ezalatt tehet, az igazán nem változtat a dolgokon.
Lelkesen a falhoz siettem, és félrehúzott egy függönyt, amely mögött egy videoernyő rejtőzött.
Éreztem, hogy mindjárt megtudom, miért döbbent meg Collingsworth annyira az előbbi spontán
jóslatomtól. Carr elfordított egy kapcsolót, és a szobát azon nyomban féktelen lárma töltötte be. A
képernyőn kavargó fényfoltok és árnyékok kergették egymást.
A kamera egy magaslati megfigyelőpontról közelített rá a RERT épületére. Az épületet a
reakciófelmérők háborgó tengere ölelte körül, mely kavargott, örvénylett, és már majdnem elérte a
bejáratot, de aztán újra meg újra visszaszorult a gumibottal hadonászó, lézerspriccelő rendőrök és az
őket támogató civilek ezreinek nyomására.
Fejük fölött, mint megannyi dögleső keselyű, hangosbemondó kocsik köröztek, és Siskin hangján
buzdították kitartásra a védőket. Arra emlékeztették a rendőröket és a civileket, hogy a Simulacron-3
az emberiség legnagyobb áldása, és hogy most az ördögi erők meg akarják semmisíteni.
Bénító lézersugarak vágtak széles, mozdulatlan rendet a támadók közé, de mögöttük mindig újabb
és újabb felmérők tűntek fel, akik átvették az elesettek helyét. Az RFSZ-tüntetők kocsijai folytonos
hullámban ereszkedtek le a földre az erősítéssel.
A RERT épülete villódzó szikrák aurájába burkolódzott, mert a hajítófegyverek és tégladarabok
állandó zárótűz alatt tartották a taszítópajzsát.
Vernon Carr nyugtalanul téblábolt a videoernyő előtt, és vadul hadonászott minden egyes támadás
alkalmával.
– Megcsináljuk, Avery! – kiabálta egyfolytában. Collingsworth és én némán bámultuk egymást.
Valahogy nem érdekelt a harc. Pedig a legfontosabb csata volt, amit valaha is vívtak. Az egész világ
létezése, egy szimulektronikai univerzum léte függött a kimenetelétől. Ha a reakciófelmérők
győznek, és megsemmisítik Fuller szimulátorát, akkor a felsőbb valóság operátora elégedett lesz, és
megkíméli teremtményei életét.
 De, talán mert a tét olyan óriási volt, nem tudtam magam rávenni, hogy tovább nézzem a
felfordulást… vagy azért voltam nyugtalan, mert sejtettem, hogy az operátor a jelen körülmények
hatására hamarosan összekapcsolódik Averyvel, és az mindkettőnk végét jelenti majd?
A nyitott ajtóhoz támolyogtam, és kimentem a folyosóra. Kábultan nyomtam meg a lift
hívógombját.

Miközben a parkoló felé tartottam az állósávon, átmentem egy épület előterén, ahol a nyilvános
videoernyő a RERT épülete fölötti kamerák felvételeit közvetítette a heves harcokról. Elfordítottam a
fejem. Nem akartam tudni a csata fejleményeiről.
Fél háztömbnyire a parkolótól megálltam egy pszichoráma előtt: Vakon bámultam a plakátot,
melyen az aktuális műsor büszkélkedett: „Minden idők legkiválóbb absztrakt versmintázója: Ragir
Rojasta.”
Egy egyenruhás jegyszedő hívogatta az áthaladó gyalogosokat.
– Jöjjenek be, emberek. A matiné mindjárt kezdődik.
A fejem kínzó, félelmetes gondolatok labirintusa volt, melynek központjában a teljes kétségbeesés
fészkelt. Muszáj volt valamiképpen tisztába jönnöm magammal, hogy dönthessek, mi legyen a
következő lépésem… ha egyáltalán lépek még valamit. Nem volt értelme, hogy meneküljek, mert
nem létezett olyan hely, ahol elrejtőzhettem volna. Az empatikus csatolás vagy a deprogramozás
bárhol bekövetkezhetett. Így hát lepengettem a belépőt, és átbotorkáltam az előcsarnokon.
Leültem az első üres helyre, amit a kör alakú széksorokban találtam, és hagytam, hogy a szemem
ráálljon a központi, forgó emelvényre.
Ragir Rojasta ült ott csillogó keleti köntösben és turbánban, a karját összefonva. A porond forgása
közben révült pillantása végigsöpört a hallgatóságon. Napbarnított, puritán arca a fények játéka
ellenére nyugalmat árasztott. Ez arra ösztökélt, hogy fejemre húzzam a jelenlét intenzitását fokozó
sisakot.
Nem kellett lehunynom a szemem ahhoz, hogy magával ragadjon a Rojasta által megfogalmazott
költészet. Hirtelen a saját látóteremre rárétegződött egy csillogó drágakövekből álló folyam, olyan
köveké, amilyeneket még sohasem láttam. Rubinok, zafírok, gyémántok és gyöngyök zuhogtak
egymásra, szikrázó szépségük még az elektrotelepatikus látásomat is elvakította.
Az ékkövek vándorló homok és kúszó-mászó tengeri lények alkotta homályos háttér előtt küldték
szerteszét ragyogó fényüket, hogy eleven megvilágításként döfjenek a homályos mélységekbe.
Aztán, mintha egy hatalmas tengeri kígyó tátotta volna ki a száját, lyuk nyílt az ébenfekete távolban,
és mélyében az elképzelhető legfényesebb gyöngyszem csillogott.
Mintha nem is pszichorámában ülnék, éreztem a víz nedvességét, a sivár, víz alatti mélységek
magányát, a kétségbeesés és a hidrosztatikus nyomás félelmetes préselését.
Aztán egy heves, ugrásszerű átalakulás következett: a nedvességből a sistergő szárazságba, a
feneketlen távolságok fojtogató magányából egy hatalmas kiterjedésű pusztaság fullasztó
sivárságába.
Az egyetlen elgondolás, mely állandó maradt a változás során, a páratlan gyöngyszem. Aztán az is
átalakult… egy finom, sokszirmú, átható illatú, bíborvörös virággá.
Rojasta projekciója olyan hipnotikus erővel bírt, hogy ellenállhatatlanul ragadott magával a
felolvasás szelleme. Ráismertem az idézetre:

Ó hány, meg hány szűzfényű drága kő hever a tenger titkos rejtekén,

s a rétnek hány pazar virága nő,
s hervad láthatatlan puszták vad szélén!*

*
Thomas Gray: Elégia egy falusi temetőben (Jékely Zoltán fordítása)
Gray elégiája.
Most a marsi csatornák egyikét szegélyező pazar vegetáció tűnt fel előttünk. A vizeket felkavarta az
örökké jelenlévő…
A költemény hirtelen félbeszakadt, és a pszichoráma fényei kigyulladtak. Egy négyoldalú
videoernyő ereszkedett Rojasta köré, mindegyik oldalán a RERT épülete előtti események keltek
életre.
Az utcán a rend kezdett helyreállni. A felmérők meghátráltak a tucatnyi bénító nehézlézer elől,
melyeket az épület tetejére állítottak fel.
Szövetségi csapatokat vezényeltek ki a helyszínre. A katonák százával ugráltak ki a szállító
járműveikből, és elözönlötték a tetőket.
Az RFSZ vesztésre állt. Az operátor is.
A felsőbb világ azon utolsó, kétségbeesett kísérlete, hogy racionális keretek között semmisítse meg
Fuller szimulátorát, megbukott. Az operátor nem tudta megvédeni válaszkereső rendszerét… vagyis
a reakciófelmérők szervezetét.
Tudtam, hogy ez mit jelent.
Az egész világunkat kitörlik a szimulátorból, hogy egy új viselkedés-előrejelző szimulektornikai
komplexumot lehessen beprogramozni.

Levettem a fejemről a kikapcsolt sisakot. Csak ültem, és azon gondolkodtam, mi lesz most. Vajon az
univerzális deprogramozást nyomban végrehajtják, vagy az operátor előbb konzultálni fog egy
tanácsadó testülettel?
Legalább nem kell többé attól tartanom, hogy egyedül engem fognak deprogramozni, vagy hogy
empatikus megfigyelés alá vetnek. Ha az összes áramkört letörölik, akkor a többiekkel együtt megyek
a lefolyóba.
Épp amikor meggyőztem magam arról, hogy többé már nem vagyok az operátor speciális
bánásmódra kiszemelt áldozata: bekövetkezett.
A pszichoráma részletei elhomályosodtak, és a széksorok őrült forgásba kezdtek körülöttem. A
hibás empatikus csatolás okozta sokktól görnyedten támolyogtam ki az előtérbe. A fülemben zúgó
tenger zaja üvöltő viharrá fokozódott, mely egyfajta dübörgő nevetésbe ment át!
A falnak támaszkodtam. Tudtam, hogy az operátor épp most csipegeti ki az információkat az
agyamból! Úgy éreztem, hogy a nevetés, mely a nonrezonáns csatolás komponense volt, mintha
közvetlenül a dobhártyámon lüktetett volna gúnyosan és szadistán.
Aztán elmúlt a roham, és az elmém ismét felszabadult.
Kibotorkáltam az állósávra. Az úton, épp előttem egy légikocsi ereszkedett le, oldalán félholdat és
csillagot formázó emblémával.
– Ott van! – kiáltotta az egyenruhás sofőr.
Az épület falára, közvetlenül a vállam fölött, egy ceruzavékonyságú, halálos lézersugár vetődött, és
a találati helyen szétmorzsolta a betont.
Megpördültem, hogy visszarohanjak az előtérbe. – Álljon meg, Hall! – kiáltotta utánam valaki. –
Letartóztatjuk Fuller meggyilkolásáért!
Vajon ezt Siskinnek köszönhetem? Úgy döntött volna, hogy végleg félreállít az útból? Vagy az
operátor intézkedett? Ezek szerint még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a szokásos, racionális
módszerrel hajítson a szemétbe, annak ellenére, hogy hamarosan az egész szimulektronikai
komplexumot deprogramozni fogja.
Még két lézernyaláb csapott le rám, mielőtt visszajutottam a pszichorámába.
Nagy ívben megkerültek a székeket, aztán kiugrottam egy oldalajtón a zsúfolt parkoló szikrázó
napsütésébe. Másodperceken belül a kocsimban voltam, és teljes gázzal emelkedtem fölfelé.
 14.
A tóparti házamon kívül nem volt hova mennem. Úgy gondoltam, ott egy darabig biztonságban
leszek, mert túlságosan is kézenfekvő hely a rejtőzködésre.
Leereszkedtem a tűszerű fenyőfák közti tisztásra, majd behajtottam a garázsba, hogy elrejtsem a
kocsit. Nem volt kétséges: a rendőrök utasításba kapták, hogy lelőjenek. Ha Siskin mozgatta őket a
háttérből, akkor ez holtbiztos.
Idekint az erdőben legalább van némi esélyem a rejtőzködésre és az önvédelemre, ha netán egy
kivégzőosztag szállna le.
Ha azonban az operátor a rendőri akciótól függetlenül maga akar likvidálni, akkor két dolgot tehet
Vagy minden figyelmeztetés nélkül kitöröl… ez esetben nem tehetek semmit.
Vagy pedig elküldi az ügynökét, aki fizikailag hajtja végre a feladatot… hogy vagy
öngyilkosságnak, vagy balesetnek tűnjön a dolog.
Ez az, amire egész idő alatt vágytam. Egy lehetőségre, hogy szemtől szembe állhassak a
kapcsolattartó egységgel. Idekint lehámlik majd róla az álarc. Meg kell mutatnia magát, és meg kell
osztania velem a titkot.
Bementem a házba, és kiválasztottam a legerősebb lézerpuskám. Ellenőriztem, hogy fel van-e
töltve, majd széles sugárnyalábra állítottam, mert nem akartam azonnal megölni az operátor
ügynökét. Egy beszélgetés talán ötletet ad a következő lépés kiterveléséhez.
Leültem az ablakhoz, a tisztással és a tóval szemben. Keresztülfektettem a térdemen a fegyvert, és
vártam.
Természetesen minden érvelésem azon a feltevésen alapult, hogy a szimulektronikus odafent
valami miatt visszafogja a kezét azon kapcsolón, amely kitörli az egész világunkat. De hogy mire
vár… azt elképzelni sem tudtam.
Órák múltak el: A kinti mozdulatlanságot csupán a bozótosban és a lombok között lopakodó
vadállatok mozgása zavarta meg néha, és a tó csobogása, amint hullámai kifutottak a köves partra.
Napnyugta után a konyhában mentem, és felnyitottam egy élelmiszercsomagot. Mivel nem akartam
világot gyújtani, odahúzódtam az ablak mellé, és enni kezdtem. Közben képtelen voltam
megszabadulni attól a belső ellentmondástól, hogy egy immateriális lénynek immateriális eledelre
van szüksége.
Már majdnem sötét volt, amikor visszamentem a trófeaszobába. Behúztam a függönyt, és
bekapcsoltam a tévét: A hangerőt suttogóra állítottam.

A képernyőn a RERT előtti, szeméttel borított utca képe tűnt fel, majd az épületeken kívül strázsáló
szövetségi katonákat mutatták.
– Vérontás és erőszak követelt áldozatokat ezen a borzalmas napon – panaszolta eközben a
bemondó. – De nem a zavargás az egyetlen ok, ami miatt Horace P. Siskin legújabb vállalkozása
nagybetűvel került be az esti hírekbe – folytatta ünnepélyesen. – Sokkal, de sokkal nyomósabb oka
van. Intrika és összeesküvés. Gyilkosság és szökés. Mindez a Reakciófelmérők Szervezetének
összeesküvésével áll kapcsolatban, amely arra irányult, hogy megfosszon egy gondokkal terhes
világot attól az áldástól, amelyet Horace P. Siskin szimulátora nyújthat.
Az én arcképem villant fel az ernyőn. A bemondó így kommentálta:
– Ez az a férfi, akit Hannon J. Fuller, a RERT egykori technikai igazgatója meggyilkolásáért
köröznek. Fuller balesete után Douglas Hallnak jutott a szimulátor tökéletesítésének felelősségteljes
feladata. Siskin vakon megbízott benne. A rendőrség most úgy véli, hogy Fullert valójában Hall
gyilkolta meg személyes érdekből. Amikor Hall látta, hogy nem fogja elérni célját, alattomos módon
a Siskin Intézet és a szimulátor ellen fordult. Douglas Hallt Siskin saját biztonsági emberei ismerték
fel ma reggel, amikor belépett az RFSZ főhadiszállására, hogy betetőzze árulását. Ő állt ugyanis a
RERT elleni sikertelen tömegtámadás mögött.
Megfeszültem. Ezek szerint Siskin rögtön értesült a közvélemény-kutatóknál tett látogatásomról, és
arra a következtetésre jutott, hogy be akarom árulni. Ezért aztán megnyomta a vészcsengőt, és útjukra
bocsátotta a rendőröket a paranccsal, hogy lőjenek le.
Hirtelen rájöttem az egyetlen ésszerű okra, amely miatt az operátor még nem törölt ki: látta, hogy
miközben Siskin a saját érdekeit védi, öntudatlanul is az ő malmára hajtja a vizet!
Persze, az operátor besegíthetett nekik. Például ha úgy véli, hogy a törvény keze nem elég gyors,
akkor újabb empatikus csatolást létesít, és kideríti, hogy hol rejtőzöm. Aztán úgy programozza a
rendőröket, hogy kutassák át tóparti házamat.
Vagy így tesz, vagy pedig elküldi a kapcsolattartó egységet, hogy az végezze el a munkát. Biztos,
hogy nem fog kitörölni, mert akkor egy csomó ID-egységet kéne átprogramoznia arra, hogy én soha
nem is léteztem.
Miközben az operátor stratégiáján tűnődtem, felmerült bennem, hogy talán mégsem lesz kitörölve
az egész világ! Az operátor úgy is dönthet, hogy elsimítja a jelenlegi komplikációkat, és egy újabb,
végső kísérletet tesz Fuller szimulátorának megszüntetésére.
A bemondó még mindig az én állítólagos árulásomat fejtegette.
– A rendőrség szerint Hall visszataszító cselekedeteinek sora nem ért véget Hannon J. Fuller
meggyilkolásával, valamint Siskin és a szimulátor ellen elkövetett árulással.
Collingsworth képe jelent meg az ernyőn. A bemondó gyászosra fogta a hangját:
– Feltehetően köze van az utóbbi évek leghátborzongatóbb gyilkosságához is, amelyet Avery
Collingsworth, a RERT tanácsadó pszichológusa ellen követtek el.
Egy teljes percig tartott, amíg újra lélegzethez jutottam. Az operátor máris kezelésbe vette Averyt!
A hírolvasó folytatta annak leírását, hogy milyen kérlelhetetlen brutalitással gyilkolták meg dr.
Collingswortht.
– A rendőrség szerint a gyilkosságot a legkegyetlenebb csonkítással hajtották végre. Levágott
ujjakat, füleket, karokat találtak szétszórva Collingsworth dolgozószobájában. Mindegyik csonkolást
gondosan kiégették, hogy csökkentsék a vérzést, és így a halál ne álljon be a barbár kínzás közben.

Elborzadva kapcsoltam ki a készüléket. Megpróbáltam nem gondolni rá, de egyre csak Averyt láttam
magam előtt: a tehetetlen, rémült Averyt, aki mindvégig tudatában volt annak, hogy nem menekülhet
az elől, ami vele történik.
Nem a kapcsolattartó egység végzett vele, hanem maga az operátor, extrafizikai eszközöket
használva fel a kivégzésre. Láttam magam előtt, hogy Collingsworth üvölt kínjában, miközben a
kisujja utolsó perce, mintha késsel vágták volna le, elválik a kezétől, hogy aztán egy módosított
lézersugár tűnjön elő a semmiből, és behegessze a csonkot.
Átkokat szórva álltam fel. Most már tudtam, hogy az operátor szadista. És az is lehet, hogy ott, a
felsőbb világban mindenki az.
Visszamentem az ablakhoz. Félrehúztam a függönyt a késő esti félhomályra. Leültem,
megmarkoltam a fegyvert, és vártam. Mire is? A rendőrségre? A kapcsolattartó egységre?
Felötlött bennem, hogy az operátor talán nem tudja, hol vagyok. Aztán elvetettem a gondolatot.
Bizonyára már összekapcsolódott velem azóta, hogy ideértem. Igen, ez nagyon valószínű. Az előző
empatikus csatolásokat csak azért éreztem, mert az operátor azt akarta, hogy kínlódjak.
Kint sűrűsödött a sötétség. A milliárdnyi csillag hol feltűnt, hol láthatatlanná vált a szélfútta lombok
között, az égbolt olyannak tűnt, mint a fel-felvillanó szentjánosbogarak csapata. A vibráló éjszakát a
tücskök bánatos cirpelése kísérte. Kórusukat egy ökörbéka mély kuruttyolása egészítette ki a
távolban.
 A valóság illúziója olyan, de olyan tökéletes volt! Még a legapróbb részletek is kínos gondossággal
lettek kidolgozva. Odafent nem fukarkodtak a szimulektronikai kellékekkel, ha hiányzott is valami,
nem lehetett észrevenni.
Kibámultam a csillagokkal pöttyözött égre, és megpróbáltam átlátni az egyetemes illúzión, bele az
abszolút valóságba. Csakhogy a valós világot egyetlen fizikai irányban sem lehetett megtalálni. Nem
az én univerzumomban volt, és én sem voltam az övében. Elektronikus fátyol mögé rejtőzött, mégis
mindenütt érezni lehetett.
Megpróbáltam elképzelni, hogyan érezhetett Phil Ashton, amikor felkapaszkodott hozzánk Fuller
szimulátorából. A gondolataim egy fokkal feljebb vándoroltak, a felsőbb létezés felé. Vajon milyen
lehet odafent? Vajon mennyire különbözik attól a pszeudovalóságtól, amit én ismerek?
Aztán rájöttem, hogy nem lehet túl nagy az eltérés. Phil Ashton világa, melyet a Fuller
szimulátorában folyó áramok hoztak létre, a saját világunk hasonmása volt, hiszen azt akartuk, hogy
az előrejelzéseket, amelyeket az analóg lényektől szerzünk, alkalmazni tudjuk idefent.
Ennek megfelelően, a mi világunknak is a felsőbb valóság másolatának kellett lennie. A legtöbb
intézetünk bizonyára ugyanaz. A kultúránknak, a történelmi hátterünknek, sőt még a gyökereinknek
és a sorsunknak is hasonlítania kell.
Az operátor és az összes többi ember odafent éppolyan, mint mi, mert a létezésünk csak abban
nyerhet értelmet, hogy az ő analógjaik vagyunk.
A kinti sötétség földerengett egy egyre erősödő fénysugár nyomában, mely a fák fölött játszott.
Aztán meghallottam egy légikocsi surrogását, amint a fényeit követve lefelé ereszkedik.
Kinyitottam az ajtót, és kirohantam. Lebuktam egy bokor mögé, aztán magam elé emeltem a
fegyvert. A kocsi leparkolt, kioltotta a fényeit, és kikapcsolta a motorját. Kétségbeesetten
hunyorogtam bele a hirtelen kifürkészhetetlenné vált éjszakába.
Nem rendőrségi kocsi volt, és csak egy utas ült benne.
Az ajtaja kinyílt, és a sofőr félig kimászott. Elsütöttem a lézerpuskát.
A széles, rubinvörös fénynyaláb másodlagos fényében Jinx Fuller arcának körvonalai bontakoztak
ki… és ugyanabban a zavarba ejtő pillanatban láttam, amint a földre esik.
Félrelöktem a fegyvert, és Jinx nevét kiabálva rohantam ki a tisztásra. Mérhetetlenül hálás voltam,
hogy a fegyvert kábításra állítottam be.
Még éjfél után is fel-alá járkáltam a házban, arra várva, hogy Jinx magához térjen. Tudtam, hogy jó
darabig eszméletlen lesz, mert a lézerspricc a fejét is érte. Viszont a széles sugárnak köszönhetően
csak kevés utóhatástól fog szenvedni.
A kora reggeli órákban megszámlálhatatlan sokszor tapogatóztam át a sötéten, hogy hideg
borogatást tegyek Jinx fejére. Amikor a hajnal fénye kezdett átszűrődni a függönyökön, felnyögött, és
erőtlen kezét a homlokához emelte.
Kinyitotta a szemét, elmosolyodott:
– Mi történt?
– Ne haragudj a lézerspriccért – mondtam bűnbánóan. – Azt hittem, hogy a zsa… a rendőrség.
Az utolsó pillanatban kaptam észbe. Nem bonyolíthatom tovább a helyzetét azzal, hogy újra
megosszam vele a veszélyes titkot.
Megpróbált felülni. Kezemet a háta mögé téve segítettem neki.
– Én… hallottam, hogy mekkora bajba kerültél – mondta. – Úgy éreztem, hogy muszáj idejönnöm.
– Nem lett volna szabad! Isten tudja, mi minden történhet. El kell menned!
Fel akart állni, de visszarogyott a kanapéra. Egy darabig még nem lesz képes arra, hogy bárhova is
menjen… egyedül.
– Nem, Doug – erősködött. – Itt akarok maradni veled. Ahogy megtudtam, nyomban jöttem.
A segítségemmel végre talpra állt, és belém csimpaszkodva, sírva borult a nyakamba. Úgy tartottam
őt, mintha az egyetlen valós dolog lenne a csalóka világban. Meginogtam a veszteség túláradó érzése
alatt. Egész életemben olyan valakire vártam, mint Jinx. De az, hogy megtaláltam, csupán hamis
beteljesülés: nem sok értelme volt, mert a valóság csupán a szimulektronikai áramkörökben terjedő
vezérlőimpulzusok csalóka eredménye volt.

Hátralépett, és szánakozva nézett az arcomba. Aztán ismét hozzám simult. Szájával szenvedélyesen
az enyémre tapadt. Majdnem olyan volt, mintha ő is tudná, mi fog történni velem.
Amíg csókoltam, vágyakozva gondoltam arra, hogy mi minden történhetne még. Ó, ha az
operátornak sikerülne megsemmisítenie Fuller szimulátorát! Ha még a RERT-nél lehetnék, hogy én
magam tegyem azt meg! Vagy ha a felsőbb valóság szimulektronikusa reorientálna engem, ahogy
Jinxszel is tette!
– Együtt maradunk, Doug – suttogta Jinx. – Most már sosem hagylak el, kedves.
– Ez lehetetlen – tiltakoztam.
Hát nem veszi észre, hogy milyen hiábavaló minden? Már egyedül a fenyegetés, amit Siskin és a
rendőrei jelentettek, elég ahhoz, hogy reménytelen legyen a helyzetem.
Zavartan félrehúzódtam, mert ismét arra kényszerültem, hogy ésszerű alternatívák után nézzek.
Vagy Jinx szerelme volt olyan határtalan, hogy semmi sem állhatott az útjába, vagy pedig… nem tud
mindarról, amivel a rendőrség gyanúsít. Bizonyára nem hallotta, hogyan halt meg Collingsworth,
különben most nem lenne itt.
– Tudod, ugye, hogy apád meggyilkolása miatt köröznek? – kérdeztem.
– De nem te tetted, kedves.
– És… Avery Collingsworthről is hallottál?
Tétovázott.
– Nem te tetted… nem tehetted.
Olyan magabiztosan, az abszolút igazság nevében beszélt. Milyen erős is a hűsége, a szeretete!
Hálás voltam azért, hogy reorientálták, és nem kellett többé szembenéznie azzal a veszedelemmel,
ami előtt most én állok.
Megragadta a kezem, és az ajtó felé indult.
– Talán megszökhetünk, Doug! Keresünk valami jó helyet, ahol elrejtőzhetünk!
Amikor nem mozdultam, lazított a szorításán, és a kezem kihullott az övéből.
– Nem – mondta magának csüggedten. – Sehová sem bújhatunk előlük. Meg fognak találni.
Végtelen megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy Jinxnek valójában fogalma sincs arról, „kik”
elől bujkálunk.

Kintről zaj hallatszott, és én felemeltem a fegyverem. Széthúztam a függönyt, de csak egy szarvast
láttam a bokrok közt, amint az üres etető felé tart.
Elővigyázatosan emelte fel a fejét, és a ház irányába nézett. Megnyugodva engedtem vissza a
függönyt, de aztán megfeszültem. Ebben az időszakban ritkán járt erre szarvas. Visszafordultam az
ablakhoz. Az állat most Jinx kocsija felé tartott. Megállt a közelben, és a nyitott ajtót figyelte.
Szorításom a fegyveren enyhült. Egy szarvas, itt az alsóbb világban, csupán az illúziókeltő háttérre
vetülő árnyként létezhet, és csak azért, hogy a valóság kiegészítése legyen. Viszont bizonyos korlátok
között az is előfordulhat, hogy éppakkora a valóságértéke, mint az ID-egységeké.
Ha az utóbbi igaz, akkor miért ne lehetne egy szarvast úgy programozni, hogy idesétáljon a ház
előtti tisztásra, és rajta keresztül egy empatikus csatolással megfigyelhessék, mi folyik a közelben?
Az állat a ház felé fordította a fejét. Fülét az egyre világosodó ég felé hegyezte, és az orrát
összeráncolta.
– Mi az? – kérdezte Jinx.
 – Semmi – feleltem nyugtalanságomat titkolva. – Ha van kedved hozzá, hozhatnál az automatából
két csésze kávét.
Néztem, ahogy Jinx a konyha felé támolyog, aztán kinyitottam az ablakot, de csak annyira, hogy a
nyílásba beférjen a fegyver lineáris intenzitásfokozója. Egy kicsit szűkítettem a sugárnyalábon.
A szarvas elfordult, és a garázs felé indult. Lenyomtam az elsütőgombot, és tíz másodpercen át
spricceltem az állatot. Miután elterült, a fejére koncentráltam.
A lézer sziszegő hangjára Jinx megjelent a konyhaajtóban.
– Doug! Csak nem a…
– Nem. Csak egy szarvas. Elkábítottam néhány órára. Be akart mászni a kocsidba.
Némán szürcsöltük a kávét a konyhai bárpultnál. Jinx festetlen arca nyúzott és feszült volt, egy
makrancos, sötét hajfürt a szemébe lógott, de megjelenése mégsem keltette megviselt benyomását.
Kendőzetlenül őszintén, romlatlanul ütközött ki fiatalságának varázsa.
Az órájára pillantott, immáron másodszor azóta, hogy kivette a csészéket az automatából. Átnyúlt a
pulton, és megfogta mindkét kezemet.
– Most mihez kezdünk, kedves?
Teljes átéléssel hazudtam:
– Csak egy-két napig kell rejtőzködnöm. Addigra minden megoldódik. – Megtorpantam, aztán
tovább rögtönöztem: – Whitney bizonyíthatja, hogy nem én öltem meg Collingswortht. Valószínű,
hogy most épp ezt teszi.
Nem látszott megkönnyebbültnek. Ismét az órájára nézett.
– Ezért, amint elég erősnek érzed magad, beszállsz a kocsidba, és visszamégy a városban –
folytattam. – Ha te is eltűnsz, akkor nagyobb az esélye, hogy rám találnak. Eszükbe juthat, hogy itt
keressenek.
Csökönyösen megrázta a fejét: – Veled maradok.
Nem volt kedvem vitatkozni vele. Biztos voltam abban, hogy később úgyis meggyőzöm.
– Tartsd a frontot. Megborotválkozom… amíg lehet.

Amikor tíz perccel később végeztem a borotválkozással, és visszamentem a trófeaszobába, az ajtót

nyitva találtam. Jinx odakint épp a megbénított szarvas fölé hajolt. Visszapillantott a ház felé, aztán
folytatta útját a tisztáson át.
Néztem, ahogy egy nimfa kecses, előkelő mozgásával eltűnik a fák között. Bár azt akartam, hogy
amilyen hamar csak lehet, távozzon, örültem, hogy itt volt.
Aztán a felismerés lézersugárként hasított a tudatomba: honnan tudta Jinx, hogy a tóparti házban
vagyok? Sosem beszéltem neki erről a helyről.
Megmarkoltam a puskámat, és utána indultam. Átfutottam a tisztáson, beugorottam a fák közé,
majd az óriási, hajladozó fenyők között megtorpantam. Feszülten figyeltem, hogy melyik irányból
hallatszik fenyőtűkön taposó lábának zaja.
Amikor beazonosítottam az irányt, elindultam. Átcsörtettem a bozótoson, ki egy tisztásra, ahol egy
rémült, tízes szarvasbikával találtam magam szemben.
Mögötte a távolban Jinx alakját pillantottam meg a kora reggeli rézsútos fénysugárban. A logikai
ellentmondás megszólaltatta bennem a vészcsengőt. Ismét a bikára figyeltem. Bár rémült volt, nem
szaladt el.
Hirtelen a hibás empatikus kapcsolás heves nyomása tört rám. A dübörgéstől és szédüléstől
megtántorodtam, és elejtettem a puskámat.
A belső zűrzavaron át ismét észleltem valami vad nevetésszerűt. Azon a szimulektronikai kötésen át
érkezett. Leszegte a fejét, és nekem rontott.
Bár tántorogtam a disszonáns csatolás súlya alatt, részben sikerült kitérnem a rohama elől.
 Egy agancs feltépte az ingujjamat, és felsértette a karomat, akár egy drótszálvékony lézersugár.
Elképzeltem, ahogy erre az operátor nevetése szinte hisztérikus tetőfokra hág.
A bika ismét felágaskodott. Megpróbáltam kipördülni lecsapódó patái elől, de nem sikerült. Az állat
tiszta erőből vállon rúgott, hogy elterültem.
Amikor átpördülve felegyenesedtem, már a kezemben volt a puskám. A szarvast rohamának
közepén kaszaboltam le. Szinte ugyanabban a pillanatban felszabadultam a csatolás alól.
A távolban Jinx még mindig a fénysugárban állt. Semmit sem vett észre abból, ami mögötte történt.
Várakozóan tekintett fölfelé… aztán hirtelen eltűnt.

I5.
Sokáig álltam a tisztáson. Lábamnál a felbukott bika feküdt, a szemem pedig arra a pontra tapadt,
ahol Jinx eltűnt.
Semmi kétség: ő a kapcsolat. Mekkorát tévedtem a megítélésében! Először azt gondoltam róla,
hogy mivel Fuller lánya, rájött az „alapvető felfedezés”-re, de megpróbálja elrejteni előlem, mert nem
akarja, hogy bajba kerüljek.
Amikor a lakásából tűnt el, arra gyanakodtam, hogy ideiglenesen kiiktatták, mert törölni akarták az
áramköreiből a tiltott tudást. Később azt képzeltem, hogy ezeknek az adatoknak a törlése tette
lehetővé, hogy nyíltan kimutassa irántam érzett szerelmét.
De egyáltalán nem így történt.
Azért viselkedett furcsán az első eltűnése előtt, mert nyugtalan volt. Akárcsak az operátor, ő is attól
tartott, hogy rájövök Fuller titkára.
Aztán Collingsworth, akit úgy programoztak, hogy lebeszéljen engem a titok utáni hajszáról,
sikeresen elhitette velem, hogy valami olyan valószínűtlen betegségben szenvedek, mint a
„pszeudoparanoia”. Ez a hit állt gondolataim előterében, amikor Jinxszel vacsoráztam az étteremben,
és empatikus kapcsolatba léptek velem.
Az operátor azt hihette, hogy sikerült helyrebillenteniük. Ekkor Jinx, mint kapcsolattartó egység, a
szenvedélyes szerelmest kezdte játszani, hogy még jobban eltávolítson a rögeszmémtől.
Mostanáig ez volt a helyzet. Tegnap viszont az operátor megtudta Collingsworthtől, hogy nemcsak
én, hanem immár Avery is makacsul hiszi, hogy a világunk nem valódi. Jinx a múlt éjszaka egyetlen
célból jött hozzám: hogy szemmel tartson, amíg előkészítik „természetes” halálomat. Talán épp neki
kellett volna megölnie!

Észrevettem, hogy a sebemből meleg vér csorog az ujjaimra. Letéptem az ingem ujját, szorosan
körbecsavartam vele a karomat, aztán visszaindultam a házba.
Ismét megpróbáltam kibogozni az ellentmondásokat. Például azt, hogy hogyan tűnhetett el Jinx.
Fuller szimulátorában egyetlen ID-egység sem képes erre, hacsak…
Hát persze! Valahányszor visszatértem egy leképezés után a Simulacron-3 direkt megfigyelő
áramkörén át, én is éppen ezt tettem!
Akkor Jinx nem kapcsolattartó, és nem is egyszerű ID-egység, hanem a felsőbb valóság egy valós
személyének kivetítése.
Még mindig maradt ellentmondás. Miért nem reorientáltak engem is a többi ID-egységhez
hasonlóan, hogy azt higgyem, Lynch sosem létezett?
Sőt! Az operátor többször rákapcsolt Collingsworthre, hogy a Fuller elleni kampányra serkentse,
mégsem tudta meg tőle, hogy nem vagyok képes megszabadulni a gyanakvásomtól.
Zuhanó fák suhogó, recsegő hangja zökkentett ki a gondolataimból. Rémülten pillantottam fel.
 Egy óriási fenyő dőlt éppen felém! Kétségbeesetten próbáltam kitérni, de a fa hatalmas rengéssel
vágódott a talajra, és a lombja végigcsapott rajtam. Egy tuskóban megbotlottam, és hanyatt estem.
Meghökkenten álltam fel. Miközben az ágak horzsolta durva vágást tapogattam az arcomon,
kihátráltam a fák közül. A fejem újra a hibás empatikus csatolás gúnyos, émelyítő hatásától kezdett
vibrálni.
A ház felé futottam, és kétségbeesetten próbáltam elnyomni a disszonáns csatolás könyörtelen
fájdalmát. A fejem lüktetett, a látásom elhomályosult, de sikerült elérnem a tisztás szélét. Hirtelen
megtorpantam.
Egy megtermett feketemedve szimatolt Jinx kocsija körül. Megérezte a jelenlétemet, és felém
fordult. Nem kockáztathattam. Egy ceruzavékony lézersugárral megöltem.
Ez nyilván megfosztotta az operátort szadisztikus vágyának beteljesülésétől, mert amikor az állat
elesett, az empatikus csatolás megszűnt, és felszabadultam az iszonyú nyomás alól.
Nyilvánvaló, hogy el kell hagynom az erdőt. Itt a természetnek túl sok elemét lehetett ellenem
fordítani. Ha egyáltalán van még esélyem, az csak a városban lehet, ahol az operátor nem
programozhatja ennyire szabadon a környezetet.
A házban nem vesztegettem időt a sebem bekötözésére, sőt még a halántékomról az államig
húzódó, sajgó horzsolást sem kentem be.
A félelem és kétségbeesés ködén át valahogy mégis képes voltam Jinxről gondolkodni. Létezett
egyáltalán ezen a világon egy Jinx Fuller, vagy mindig is csak leképezés volt?
Miközben a kabátomat kerestem, egy kis keserűséggel gondoltam arra, hogy beleszerettem. Én nem
voltam egyéb röpke illúziónál, míg ő az igazi, kézzelfogható emberként létezett. Elképzeltem, amint
gúnyos nevetése összefonódik az operátoréval.
Hirtelen elbizonytalanodtam, és megálltam az ajtóban. Vissza a városba? Ahol Siskin rendőrei
hajszolnak, hogy lelőjenek? Még ha sikerül is egérutat nyernem, egy szadista segíti őket odafentről,
aki bármikor nyomra vezetheti őket.
A szemem sarkából elmosódott mozgást észleltem. Reflexszerűen lebuktam a rebbenő szárnyak és
a rekedt károgás elől.
De a varjú nem engem vett célba. Zavartan fordultam meg, és láttam, hogy a madár egyenesen a
konyhába repül. A kíváncsiság legyőzte a félelmemet. Utána mentem. A varjú a padlón landolt, és
csőrével bökdösni kezdte a generátorfülke ajtógombját.
Eszembe jutottak odabent a csupasz vezetékek. A határozatlanság egy rettentő pillanatáig földbe
gyökerezett a lábam.
Aztán kirohantam a házból, és a tisztás közepén a földre vetettem magam. A ház, a garázzsal
egyetemben, mennydörgő robajjal felemelkedett, és vagy félhektárnyi területen törmelékkel szórta
tele az erdőt.
Szerencsére, a lezúduló kövek és fadarabok nem estek sem rám, se pedig Jinx kocsijára. Ez
olyasvalami volt, amire nyomban gyanakodnom kellett volna.
A pusztulást túlélve biztos voltam abban, hogy a városban kell szerencsét próbálnom.
Kétezer lábbal az erdő felett a kocsi fő áramszolgáltatója meghibásodott. Vésztartalékra
kapcsoltam, mire a propellerek megint forogni kezdtek. Ekkor a motor kezdett el köhögni, és a jármű
minden kihagyáskor százlábnyit vesztett a magasságából.
Őrjöngve küzdöttem a kormánnyal, hogy valamennyire irányítani tudjam a kocsit. Végül sikerült a
tó felé fordítanom. Azt reméltem, marad még egy kis energia arra, hogy a becsapódást csillapítsa.
Ekkor az operátor ismét rákapcsolódott az érzékeimre. A hibás csatolás okozta fájdalom most
valahogy kevésbé volt elviselhetetlen. Lehet, hogy a helyzetem már önmagában is elegendő kéjjel
töltötte el?
Hirtelen erős ellenszél kezdte borzolni a tó felszínét, zuhanásom szöge pedig még meredekebbé
vált. A fáknak fogok ütközni, még mielőtt elérném a tavat!
 Egy váratlan áramlöket átsegített a parti buckákon, egy újabb pedig épp ötlábnyira fékezte le a
kocsit a csapkodó hullámok fölött.
Olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim kifehéredtek. Reszketve és verejtékezve
ültem, amíg a gép felfelé kapaszkodott az égbe.
Éreztem az operátor eksztázisát, és érzelmi reakciójának hevességéből rájöttem, hogy nem
szabadulok ilyen könnyen. Feszülten vártam, hogy mi történik, miközben a kocsi, még mindig
emelkedve, a város felé tartott.
Fuller szimulátora olyan, hogy a csatolást kölcsönös empátia létrehozására is fel lehetett használni.
Ezt akkor alkalmaztuk, ha leképezés nélkül akartunk beszélni Phil Ashtonnal.
Megpróbáltam visszanyúlni az empatikus kötésen át, miközben tudtam, hogy az operátor
észreveheti a szándékomat. De egyoldalú csatolást használt. Képtelen voltam bármit is érzékelni az ő
érzékeivel… mégis, szinte éreztem a jelenlétét. Olyan volt, mintha a belső érzéseit éltem volna át…
és nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy rosszindulatú, torz szándékkal állok szemben.
Megrökönyödve ráncoltam össze a homlokom. Az a gyanúm támadt, hogy a köztünk létező vonal
több puszta empátiánál. Valami azt sejtette, hogy bizonyos hasonlóság van közte és köztem. Fizikai?
Jellembeli? Vagy csupán a körülményeink azonossága tükröződik, vagyis az, hogy mindketten
szimulektronikusok vagyunk a magunk világában?
1800 méter magasra emelkedtem, aztán lefelé buktattam a kocsi orrát. A motorokat tolóerőre
állítottam, és kilőttem a város felé. A metropolis beton- és üvegváza alig pár mérföldnyire terült el
előttem.
Vajon odaérek? Leverten süppedtem az ülésbe. Egyáltalán oda akarok érni? Az erdőben, egyedül az
operátorral és ellenséges teremtményeivel, nem sok esélyem volt a túlélésre. A városban nem lesznek
állatok, akiket támadásra programozhat, de ott vannak az élettelen dolgok. A hirtelen elszakadó, nagy
sebességű járdaszalagok, a lezuhanó párkányok vagy éppen egy irányíthatatlanná vált légikocsi.

Gyanakodva méregettem a plexiburán át egy apró, szürke felhőt, amely a távolban szelte ketté a
horizontot, és vészesen növekedett, miközben a kocsi egyenesen feléje tartott. Ki akartam kerülni, de
elkéstem.
Egy pillanat, és máris cikázó, vörös szárnyú gulyamadarak örvénylő csapata vett körül. 180 méter
magasságban? Nekiverődtek a kocsinak, és telefröcskölték a plexiburát. A gép tetején lévő
légszivattyú százával szippantotta be őket. A propellerek nyögve, kopogva csócsálták a csaknem
szilárd tömeget. Az áramfejlesztő köhögött, zihált, lefagyott, aztán ismét kiszabadította magát, hogy
újra kezdje vészjósló ciklusát.
A gép zuhanni kezdett, az operátor pedig rákapcsolódott az érzékeimre. A csatolás most is tűrhető
volt. Úgy éreztem, hogy az a személy, aki a kétségbeesésemen és a félelmemen élvezkedik, valami
felfoghatatlan módon hasonlít rám.
A megrongálódott propellerek, bár derekasan igyekeztek fékezni a zuhanást, vibrálni kezdtek. A
rázkódás erősödött, és úgy tűnt, a jármű azon nyomban darabokra hullik. Ekkor a plexibura
megrepedt, szilánkokra tört, és lerepült a kocsi tetejéről. Oldalra pillantottam, hogy lássam, milyen
távol vagyok még a földtől. Enyhe iróniával tapasztaltam, hogy egyenesen a RERT alacsony,
terjedelmes épülete felé zuhanok.
Most már olyan alacsonyan voltam, hogy kivehettem a katonákat az épület körül. Vajon az operátor
egy briliáns húzással úgy intézi, hogy az épületbe csapódjak, mert így velem együtt Fuller gépét is
elintézheti?
Ha ez volt a terve, akkor megfeledkezett a várost védő hálózatról. Amikor a kocsi kétszáz lábnyira
közelítette meg az épületet, három erős, sárga fénynyaláb szökött fel a földből, és a tehetetlenné vált
jármű felé tartott.
Miután lecsökkentették a gép lendületét, lassan és tökéletes összhangban több száz lábbal
továbbvitték a legközelebbi baleseti fogadóállomás felé.
 A felsőbb valóság szimulektronikusát nem lehetett ilyen egyszerűen megfosztani az örömétől. A
kocsi erőforrása kigyulladt, és a kabint elviselhetetlen hőség árasztotta el. Nem maradt választásom.
Bár még százlábnyira voltam a fogadóterülettől, kiugrottam a járműből.
Ekkor az operátor megszakította a csatolást. Könnyedén elintézhette volna, hogy kicsússzam a
fogadósugár útjából, de nem tette. Biztonságosan a fénylő sugárnyalábban maradtam és az levitt a
ponyvára, több másodperccel azelőtt, hogy a kocsim megérkezett volna.
Nem vesztegettem az időt se a közlekedési rendőrökre, se pedig a tűzoltókra, akik az állomásból
özönlöttek elő. Felugrottam a ponyváról, átrohantam az állósávon, és a lassú járdaszalagon
landoltam. Egy percen belül már a leggyorsabb szalagon álltam.
Két háztömböt utaztam így, aztán visszaléptem az állósávra, és olyan nyugodtan, ahogy csak
tudtam, bementem a legközelebbi hotelbe.
A hotel előtérben egy automata újságárus lágy, személytelen hangon sorolta a nap főbb híreit.
– Siskin holnap délelőttre tervezi a Simulacron-3 nyilvános bemutatóját! A társadalom legégetőbb
problémáját kívánja megoldani!
Siskin húzása egy csöpp érdeklődést sem keltett bennem. Felléptem a szalagra, amely az előcsarnok
végébe vitt. Ott aztán egy hatalmas dísznövény mögé rejtve találtam néhány széket. Elkínzottan és
érzéketlenül rogytam bele az elsőbe.

– Doug! Jaj, Doug! Ébredj!

Úgy látszik, elaludtam a kimerültségtől. Kábán úsztam vissza az ébrenlét felé. Először a lábamat
csiklandozó zsibbadásra lettem figyelmes. Kinyitottam a szemem, és megláttam Jinxet, aki a
szomszédos székben ült. Összerezzentem, mire ő a karomra tette a kezét.
Idegesen felugrottam, hogy az előtér emberekkel teli részébe meneküljek, de a lábam ellenszegült,
és majdnem elestem. Dülöngélve, reszketve álltam, miközben azzal próbálkoztam, hogy egyik lábam
a másik elé tegyem.
– Igen, Doug – mondta Jinx. – Lespricceltem a lábad, hogy ne futhass el előlem.
Most vettem csak észre, hogy a táskájában ott dudorodott apró lézerpisztolya.
– Tudok… mindent – böktem ki. – Te nem tartozol közénk! Nem vagy ID-egység!
Az arcán nem látszott meglepetés, csak kínos zavar.
– Így van – mondta halkan. – Most már tudom, hogy mennyit tudsz, de egy órával ezelőtt, a tóparti
házban, még nem sejtettem semmit. Ezért tértem vissza az erdőből. Muszáj volt megtudnom, hogy
mire sikerült rájönnöd… hogy mennyi tudást engedélyezett neked.
– Kicsoda?
– Az operátor.
– Akkor hát tényleg létezik egy operátor? Ez valóban egy szimulektronikus világ?
Nem válaszolt.
– És te csak egy… leképezés vagy? – kérdeztem.
– Igen – Visszaült a székébe.
Azt hiszem, kevésbé csüggedtem volna el, ha tagadja. Jinx eltökélt ábrázattal figyelt, és se reményt,
se időt nem adott arra, hogy felfoghassam: én csupán egy rekacióegység vagyok, míg ő reális, anyagi
teremtmény, akit én csak valódi énjének elmés tükröződéseként érzékelhetek.
Jinx hozzám hajolt.
– Tévedsz, Doug! Nem akarlak bántani. Segíteni akarok neked.
Jelentőségteljesen lepillantottam a béna lábamra, de Jinx nem vette a lapot. Így folytatta:
– Ma reggel azért tértem vissza, mert le akartam futtatni rajtad egy empatikus ellenőrzést. Látnom
kellett, hogy mi mindent gyanítasz… hogy tudjam, hol kezdjem a mondókámat.
Ismét a karomra tette a kezét, én pedig újra félrehúzódtam.
 – Teljesen félreértettél engem – folytatta védekezőn. – Először kétségbeestem, amikor láttam,
mennyire igyekszel megszerezni azokat az információkat, amelyekről nem lett volna szabad tudnod.
– És amelyekről nem tudhat egyetlen ID-egység sem.
– Igen. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy távol tartsalak tőle. Én semmisítettem meg dr. Fuller
dolgozószobájában a jegyzeteket… fizikailag. Ez hiba volt. Még gyanakvóbbá tett. Jobb lett volna, ha
helyette szimulektronikus módszerrel távolítjuk el a bizonyítékokat. De akkor nagyon lefoglalt
bennünket a reakciófelmérők felkészítése a sztrájkra.
Végignézett az előtéren.
– Még egy közvélemény-kutatót is beprogramoztam arra, hogy figyelmeztessen téged az utcán.
– Averyt is te programoztad át? Te vetted rá, hogy telebeszélje a fejem?
– Nem. Azért az operátor a felelős.
El akarta hitetni velem, hogy neki semmi köze Avery brutális meggyilkolásához?
– Jaj, Doug! Annyi mindent megpróbáltam, hogy elfeledkezz Fuller haláláról, Lynchről, a
kétségeidről… mégis, aznap este, amikor elvittél az étterembe, már majdnem feladtam.
– Pedig akkor elmondtam neked, hogy Collingsworthnek hála, úgy hiszem, minden, ami velem
történt, csak képzelgés.
– Igen, emlékszem. Csakhogy nem hittem neked. Azt gondoltam, biztos be akarsz csapni. De
amikor aznap éjjel visszatértem a direkt leképezésből, az operátor elmondta, hogy leellenőrzött. Azt
állította, hogy végre elfogadtad a pszeudoparanoia maszlagot, és hogy most már nyugodtan
koncentrálhatunk Fuller szimulátorának megsemmisítésére. Amikor másnap beszéltem veled
videofonon, megtudtam, hogy bejöttél utánam a lakásba, miután én visszatértem. Akkor egy könnyű
kifogással intéztem el a dolgot, és úgy tűnt, hogy elfogadod a magyarázatomat. Legalábbis nem
csináltál semmi olyat, ami felkelthette volna a gyanúmat.
Elhúzódtam tőle.
– Összevissza hazudoztál, hogy távol tarts a titoktól.
A kezére pillantott.
– Azt hiszem, minden jogod megvan rá, hogy ezt gondold. Pedig nem így van.
Mintha azon tanakodott volna, bizonygassa-e, hogy nem minden volt hazugság, de aztán így
folytatta:
– Amikor tegnap mindenféle kezdett történni veled, rádöbbentem, hogy a dolgok rosszul állnak. Az
első gondolatom az volt, hogy hozzád rohanok, amilyen hamar csak tudok. Amikor aztán odaértem,
rájöttem, hogy nem viselkedtem okosan. Nem láttam előre, milyen nehéz lesz beszélni veled anélkül,
hogy tudnám, mennyit is gyanítasz az egészből, és hogy mit gondolsz rólam. Így az első adandó
alkalommal ismét visszatértem, és egy közvetlen empatikus áramkörben rád kapcsolódtam. Nem volt
könnyű, Doug. Az operátor szinte állandóan kapcsolatban állt veled. Egy párhuzamos kört kellett
használnom… és a legnagyobb óvatossággal, nehogy rájöjjön, mit csinálok. Amikor sikerült
létrehoznom a csatolást, nyomban láttam mindent. Jaj, Doug, nem gondoltam róla, hogy ennyire…
elvetemült és embertelen!
– Az operátor?
Lehajtotta a fejét, mintha zavarban lenne.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel nála, de nem vettem észre, milyen messzire ment. Fogalmam
se volt arról, hogy csak játszik veled… és közben szadista módjára élvezkedik.
Ismét az előtér felé pillantott. – Mit nézel? – kérdeztem tőle. Felém fordult.
– A rendőröket figyelem. Talán az operátor már tudatta velük, hogy visszatértél a városba.
Most már mindent értettem. Tudtam, hogy miért üldögél itt, és beszélget velem.

A táskája után kaptam, de felugrott a székből. Ólomnehéz lábamra álltam, és utána botladoztam.
– Nem, Doug! Nem értettél meg!
– Nagyon is jól értettem! – Átkoztam a lábamat, mert nem tudta megtartani a súlyomat. – Itt akarsz
tartani, amíg az operátor a nyakamra hozza a rendőrséget!
– Nem, ez nem igaz! Hinned kell nekem!
Sikerült beszorítanom a sarokba.
Erre előkapta a lézerfegyvert, és bespriccelte vele a karomat és a mellemet is. Szűkítette a sugarát,
végigsöpört a torkomon, aztán a legszélesebb szórásra állította, és megcélozta a fejemet.
Félig csukott szemmel, révetegen dülöngéltem, mint egy részeg.
Eltette a fegyvert. Ernyedt karomat a nyakába helyezte, majd a derekamat átkarolva a lift felé indult
velem. Egy idősebb házaspár haladt el mellettünk. A férfi rámosolygott Jinxre, de a nő rosszalló
pillantást vetett felénk.
Jinx visszamosolygott és megjegyezte: – Ó, ezek a kortesgyűlések!
A tizenötödik emeleten elcipelt a bal oldali első ajtóhoz. A zár engedelmeskedett biokapacitásának,
és Jinx betántorgott velem a szobába.
– Mielőtt felköltöttelek volna, lefoglaltam egy szobát – magyarázta. – Nem hittem, hogy könnyű
dolgom lesz.
Engedte, hogy elterüljek az ágyon, aztán felegyenesedett, és lebámult rám. Vajon mi rejtőzhetett
közömbös arckifejezése mögött? Diadal? Sajnálat? Bizonytalanság?
Ismét elővette a fegyverét, enyhén szűkített sugarán, és megcélozta vele a fejem.
– Egy darabig nem kell aggódnunk az operátor miatt. Hála istennek, neki is kell pihennie néha… és
most neked is erre van szükséged.
Eltökélten húzta meg a ravaszt.

16.
Amikor felébredtem, a szoba sötétje az ablakon át beömlő, városi fényektől izzott. Mozdulatlanul
feküdtem. Jobb, ha Jinx nem tudja, hogy már magamhoz tértem, amíg rá nem jövök, hol van.
Észrevétlenül felemeltem az egyik karom, aztán a másikat. Nem éreztem fájdalmat. Úgy látszik,
óvatosan spriccelt le, és így nem maradt utóhatás.
Az ágy melletti székben valami mozgást észleltem. Ha képes lennék feltűnés nélkül arra fordítani a
fejem, akkor talán megtudnám, hol van a lézerpisztoly.
Közben rájöttem, hogy legalább tíz órát aludtam… és eközben nem történt semmi. Nem jöttek
Siskin rendőrei, és az operátor sem törölt ki. Ami ennél is fontosabb, Jinx nem ölt meg egy halálos
adag lézerspriccel, miután bezárt a hotelszobába, pedig ez lett volna kiiktatásom legegyszerűbb
módja.
– Ébren vagy? – Szavai belehasítottak a szoba homályába.
Megfordultam és felültem.
Jinx felállt, és felnyújtotta kezét a mennyezeti kapcsoló kapacitásérzékelő tartományába.
Világosság támadt a szobában. Egy legyező kézmozdulattal tompította a fényt, aztán odajött az
ágyamhoz.
– Jobban érzed magad?
Nem feleltem.
– Bizonyára zavart és rémült vagy. – Leült mellém. – Akárcsak én. Ezért nem szabad egymás ellen
dolgoznunk.
Körbenéztem a szobában.
– A lézerpisztoly ott van – mutatott a szék karjára. Aztán, hogy bebizonyítsa őszinteségét, megfogta
és felkínálta nekem.
 – Most, hogy kipihentem magam, hajlottam arra, hogy bízzam benne. Csakhogy akkor is hihetek
neki, ha a pisztoly az én zsebemben van, nem pedig az övében. Elvettem a kezéből a fegyvert.
Jinx odasétált az ablakhoz, és kibámult a mesterségesen kivilágított éjszakába.
– Reggelig békén hagy minket.
Fölálltam, és a lábamat próbálgattam. Nem zsibbadt. Semmi nyoma a lézerspriccnek. Még
fejfájásom sem volt, pedig az gyakori utóhatás.
Felém fordult. – Éhes vagy?
Bólintottam.
Odament a tálalónyíláshoz. Kinyitotta az ajtaját, kivett belőle egy melegítőtálcát, majd az ágy
melletti székre tette.
Bekaptam egy falatot.
– Azt akarod elhitetni velem, hogy segíteni akarsz?
Csalódottan hunyta le a szemét.
– Igen, de nem sok mindent tehetek érted.
– Ki vagy valójában?
– Jinx. Nem, nem Fuller Jinx, hanem másvalaki. Nem lényeges. A nevek nem fontosak.
– Mi történt Jinx Fullerral?
– Nem is létezett, egészen pár héttel ezelőttig.
Tiltakozni akartam, de ő rendületlenül folytatta – Természetesen te már évek óta ismered. Ez a
reprogramozás következménye. Tudod, két dolog történt egyszerre. Dr. Fuller rájött világának igazi
természetére, ugyanakkor odafent felismertük, hogy Fuller szimulátora olyan bonyodalom, amit el
kell tüntetnünk. Elhatároztuk, hogy egy megfigyelőt küldünk ide, hogy szemmel tartsa a
fejleményeket.
– Elhatároztuk?
Felpillantott. – A szimulektronikus mérnökökről beszélek, akik aztán engem választottak
megfigyelőnek. Reprogramozás segítségével azt az illúziót keltettük, hogy Fullernek volt egy lánya.
– De én emlékszem rá, hogy milyen volt gyerekkorában!
– Mindenki, vagyis minden fontosabb reagálóegység emlékszik rá. Ez volt az egyetlen mód arra,
hogy igazolhassuk a jelenlétemet idelent.
Bekaptam még egy falatot.
Jinx kinézett az ablakon.
– Reggelig még van néhány óránk. Addig biztonságban vagyunk.
– Miért?
– Még az operátor sem bírja napi huszonnégy órán át. Ez a világ idő-egyenértékű a valódival.
Úgy véltem, hogy Jinx csak két okból lehet velem: hogy segítse az operátort Fuller szimulátorának
megsemmisítésében, vagy hogy az én eliminálásomat készítse elő. Más lehetőség nincs. Elképzeltem
magam hasonló minőségben… amint leereszkedem Fuller szimulátorának hamis világába. Odalent
úgy definiálnám magam, mint valós énem leképezését, ellentétben a köröttem nyüzsgő, tisztán analóg
személyiségekkel. Én képtelen volnék az alacsonyabb rendű ID-egységek jelentéktelen ügyei miatt
aggódni.
– Miért vagy itt? – kérdeztem nyíltan.
– Veled akarok lenni, kedves.
Kedves? Hát ilyen naivnak gondol? Azt feltételezi rólam, hogy elhiszem, miszerint egy valós
személy szerelmes lehet egy ID-egységbe… egy szimulektronikai árnyékba?
Idegesen a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, Doug, te nem is tudod, milyen kegyetlen az operátor!
– Dehogynem – mondtam keserűen.
 – Nem fogtam fel, hogy mit is csinál, amíg tegnap rád nem kapcsolódtam. Most már látom, hogy
mit akar. Tudod, ő teljes szabadságot élvez a szimulátorában létező világ felett. Ez olyasmi, mintha
isten volna… legalábbis ő így véli.
Elhallgatott, és a padlóra bámult.
– Azt hiszem, először komolyan próbálkozott Fuller szimulátorának elpusztításával, mert jól tudta,
hogy ha Fuller gépe beválik, akkor nem marad hely idelent a mi válaszkereső rendszerünknek, a
reakciófelmérőknek. Akkor még tényleg humánus módon akart megszabadulni azoktól az
ID-egységektől, akik felismerték világuk szimulektronikai természetét. Amikor kiléptél a sorból,
megpróbált megölni téged… gyorsan és tisztán. De közben történt valami. Valószínűleg rájött, hogy
mekkora élvezetet szerezhet abból, ha alaposan megdolgoz téged. Már nem akart megszabadulni
tőled… legalábbis nem túl hamar.
Elgondolkodva vágtam közbe:
– Collingsworth azt mondta, ő meg tudja érteni, ha a szimulektronikusok istennek képzelik
magukat.
Jinx komoran nézett rám.
– Ne feledd, hogy amit Collingsworth mondott, azt az operátor adta a szájába.
Újabb falatot kaptam be, aztán félretoltam a tálcát. – Tegnap jöttem rá – folytatta Jinx –, hogy ami
téged illet, az operátor bármikor megoldhatta volna a problémáját azzal, hogy egyszerűen
újraorientál. De nem! Úgy látszik, túl sok perverz kielégüléshez jutott azáltal, hogy Fuller titkának
közelébe engedett. Közben pedig egész idő alatt azt a sorsot szánta neked, amiben Collingsworthöt is
részesítette.
Megdermedtem. – Azt gondolod, hogy engem is…
– Nem tudom. Nem lehet megjósolni, hogy mit fog csinálni. Ezért kell idelent maradnom veled.
– Talán tehetsz valamit értem?
– Lehet, hogy semmit. Várnunk kell, és majd meglátjuk.
Aggódva karolt át. Vajon azt várta tőlem, hogy elhiggyem, csak azért, mert valaki odafent engem
szemelt ki arra, hogy kínozzon, velem akar maradni… szánalomból? Nos, könnyedén leleplezhetem a
színlelését.
– Jinx, te anyagi teremtmény vagy, míg én valaki képzeletének szüleménye. Te nem lehetsz
szerelmes belém!
Megsértődve lépett hátra.
– De, igen, Doug! Csak annyira… nehéz megmagyarázni.
El tudtam képzelni, hogy mennyire. Jinx az ágy szélén ült, és bizonytalanul nézett rám. A pillantása
ide-oda járt az arcomon. Természetesen zavarban volt, hiszen nem tudta, miként magyarázza meg a
jelen körülmények között, hogy szeret.
Becsúsztattam a kezem a zsebembe, kitapogattam a fegyvert, hogy megbizonyosodjam róla, tág
szórásra van állítva. Aztán hirtelen előkaptam, és Jinxre irányítottam.
A szeme kikerekedett. Megpróbált felállni. – Ne, Doug! Ne…

Egyenesen a fejére céloztam. Eszméletlenül hullott vissza az ágyra. Egy ilyen erősségű lövés
körülbelül egy órán át hat.
Végre szabadon mozoghatok, gondoltam. Most nem befolyásolhat semmivel. Nyomban tudtam,
hogy mit fogok csinálni.
Amíg a tervem részleteit fontolgattam, szép lassan megmosakodtam és megborotválkoztam. A
fehérnemű-adagolóba bepötyögtem a méreteimet, aztán megvártam, amíg kiadja a zacskóba
csomagolt, eldobható inget.
Miután felfrissültem, ellenőriztem az időt. Jóval éjfél után járt már. Visszamentem a szobába, és
lenéztem Jinxre. A pisztolyt a párnára helyeztem, majd letérdeltem az ágy mellé.
 Jinx sötét haja selymesen csillogva terült szét a takarón. Beletúrtam puha hajába, és ujjaimmal
végigtapogattam a fejét. Miután rátaláltam a nyílvarratra, hátrafelé folytattam a kutatást, egészen
addig, amíg rá nem bukkantam arra a parányi mélyedésre, amit kerestem.
Az ujjamat rajta tartva, a lézerpisztoly fókuszát a kívánt erősségűre állítottam, majd a csövét
egyenesen oda helyeztem, ahol az ujjam volt. Röviden benyomtam a ravaszt… aztán újra, hogy
kellően hasson.
Egy pillanatra felötlött bennem, mennyire irracionális, amit csinálok. Fizikai dolgot művelek egy
megfoghatatlan kivetítésen. De a valóság illúziója olyan tökéletes volt, olyan teljes! Annak kellett
lennie, hiszen minden pszeudofizikai ok megfelelő módon analóg szimulektronikai effektussá
fordítódott le, és ez alól a leképzések sem voltak kivételek.
Hátraléptem. Most próbáljon meg becsapni! Megbénítottam az akaratközpontját, így csak igazat
mondhat… legalábbis a következő pár órában.
Fölé hajoltam.
– Jinx, hallasz engem?
Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, bólintott. – Nem vonulsz vissza a világodba – utasítottam.
– Érted? Nem térsz vissza, amíg én nem parancsolom.
Ismét bólintott.

Tizenöt perccel később kezdett magához térni. Kótyagosan ült az ágyon, én pedig fel-alá járkáltam
előtte. Kissé mereven nézett előre, de a szeme tiszta volt és nyugodt.
– Fel – mondtam.
Felállt.
– Le.
Engedelmesen leült.
Nyilvánvaló volt, hogy eltaláltam az akaratközpontját.
Nekiszegeztem az első kérdést:
– Mi igaz abból, amit mondtál nekem?
A szeme továbbra is a távolba révedt. A vonásai dermedtek maradtak.
– Minden igaz.
Felkaptam a fejem. Na tessék, már a kezdet kezdetén felsültem.
Hiszen nem lehet minden igaz.
Visszaemlékezve az első találkozásunkra, megkérdeztem tőle:
– Emlékszel Akhilleusz és a teknős rajzára?
– Igen.
– Tagadtad, hogy létezett a vázlat.
Nem felelt. Egy idő után rájöttem, hogy miért. Nem tettem fel kérdést, és nem is utasítottam, hogy
beszéljen.
– Később tagadtad, hogy létezett ilyen rajz?
– Igen.
– Miért?
– Mert az volt a feladatom, hogy eltérítselek a szándékodtól. Meg kellett akadályoznom, hogy
létfontosságú információhoz juss.
– Az operátor akarta így?
– Részben.
– Mi más okod volt rá?
– Kezdtem beléd szeretni, és nem akartam, hogy életveszélyes helyzetbe kerülj.
 Megint elakadtam. Lehetetlen, hogy igazi vonzalmat érezzen irántam, hiszen az is teljességgel
elképzelhetetlen, hogy én szerelmes legyek Fuller szimulátorának egyik ID-egységébe.
– Mi történt a rajzzal?
– Deprogramoztuk.
– Ott helyben?
– Igen.
– Ez hogy történt?
– Tudtuk, hogy ott van. Miután az operátor elintézte dr. Fuller halálát, egy egész hetet szántam arra,
hogy átvizsgáljam Fuller deaktivált memóriadobjait. Biztosak akartunk lenni abban, hogy nem
hagyott hátra semmi információt a „felfedezéséről”. Mi…
Félbeszakítottam.
– Akkor tudnod kellett, hogy beszélt Morton Lynchcsel.
Csak bámult előre, hiszen nem kérdeztem tőle semmit.
– Ezek szerint tudtad, hogy információkat adott át Lynchnek?
– Igen.
– Mért nem töröltétek ki Lynchet azon nyomban?
– Mert rengeteg ID-egység reorientációját vonta volna maga után.
– Végül mégis reorientáltatok mindenkit, amikor úgy határoztatok, hogy eltüntetitek Lynchet. –
Vártam, de rájöttem, hogy már megint kijelentettem. Átalakítottam a mondatot: – Mért nem akartátok
reorientálni az embereket úgy, hogy azt higgyék, Lynch nem is létezett?
– Mert abban reménykedtünk, hogy hallgatni fog… hogy majd azt hiszi, csak képzelte, amint Fuller
arról beszél, hogy a világotok… semmi.
Megálltam és átcsoportosítottam a gondolataimat. – Az előbb arról beszéltél, hogy hogyan tűnt el
Fuller rajza. Folytasd a magyarázatot.
– A deaktivizált dobok átvizsgálása során rájöttünk, hogy Fuller egy vázlatot hagyott hátra. Amikor
elmentem a RERT-be, hogy magamhoz vegyem a személyes holmijait, akkor egyéb nyom után is
kutattam, amely esetleg elkerülte a figyelmünket. Az operátor úgy döntött, hogy ezzel egy időben
törli ki a rajzot, mert így ellenőrizhettük, milyen hatékony a törlőmodulátor.
Ismét fel-alá járkáltam előtte. Elégedett voltam, mert végre a teljes igazságot hallottam. Mindent
tudni akartam. Amit elmond nekem, abból talán megtudhatom, hogy van-e valami, aminek a
segítségével kiszabadulhatok az operátor szadista karmából.
– Ha te odafent valódi személy vagy, akkor hogyan tartod fenn a leképezésedet idelent? – Ez a
kérdés abból a felismerésből adódott, hogy rájöttem: én nem tudtam korlátlan ideig lent maradni
Fuller szimulátorában, ha direkt megfigyelésen voltam.
Minden érzés és érdeklődés nélkül, mechanikusan válaszolt.
– Éjszakánként, alvás helyett visszatértem. Amikor indokolható okból nem álltam kapcsolatban
idelent ID-egységekkel, akkor nappal is visszatértem.

Ez logikus volt. A leképezőheverőn eltöltött idő alvásnak számított, így a pihenés biológiai
szükséglete teljesült… és, amíg nem volt jelen ezen a világon, az egyéb fizikai szükségleteit is
kielégíthette.
Hirtelen nekiszegeztem a kritikus kérdést:
– Hogyan magyarázod azt, hogy belém szerettél?
Közömbösen felelt:
– Hasonlítasz valakire, akit valamikor szerettem odafent.
– Kire?
– Az operátorra.
 Nem lepett meg a válasza. Emlékeztem rá, hogy az utóbbi empatikus csatolások során az a fura
érzésem támadt, hogy valami meghatározhatatlan hasonlóság van közöttünk. Ez bejött.
– Ki az operátor?
– Douglas Hall.
Megdöbbentem.
– Én?
– Nem.
– De hát azt mondtad!
Csönd… válasz egy fel nem tett kérdésre.
– Miként lehet az operátor én és nem én egyszerre?
– Ez hasonlít ahhoz, amit dr. Fuller tett Morton Lynchcsel.
– Nem értem – mondtam, de Jinx nem válaszolt. – Magyarázd meg – utasítottam.
– Fuller a szimulátorában tréfából megalkotta Lynch tökéletes mását. Douglas Hall pedig létrehozta
önmagát, mint analóg személyiséget, a saját szimulátorában.
– Úgy érted, hogy pontosan olyan vagyok, mint az operátor?
– Bizonyos értelemben igen. A fizikai hasonlóság tökéletes… de a pszichológiai jellemvonások
különböznek. Most már látom, hogy a fenti Hall egy megalomániás őrült.
– Ezért szerettél ki belőle?
– Nem. Már régóta nem szeretem. Évekkel ezelőtt változni kezdett. Gyanítom, hogy más
reakcióegységeket is megkínzott már. Előbb meggyötörte, aztán deprogramozta őket, hogy minden
nyomot eltüntessen, amely a memória-áramköreikben tárolódhatott.
Az ablakhoz mentem, és kibámultam a kora reggeli égre. Valószínűtlennek tűnt az egész. Egy
anyagi lény beteges élvezetet nyer abból, hogy képzeletbeli lények szimulált szenvedését figyeli… de
ha jól belegondolunk, a szadisták a szenvedés lelki átélésén élvezkednek leginkább. Szimulektronikai
értelemben egy programozott kínzás szubjektív minősége éppolyan, mint a fizikai világban történő
tényleges kínzás lelki reakciója.
Kezdtem megérteni Jinx viselkedését, a motivációit és a reakcióit. Odafordultam hozzá.
– Mikor jöttél rá, hogy az operátor beprogramozta a gépébe a szimulektronikai hasonmását?
– Amikor a kivetítési feladatomhoz kezdtem anyagot gyűjteni.
– Mit gondolsz, miért tette?
– Először fogalmam se volt róla. De most már sejtem. Egyfajta tudat alatti motiváció. Dorian
Gray-effektus. Mazochista kibúvó. Valószínűleg fel sem fogta, hogy tulajdonképpen egy analóg ént
kreált magának, akin levezethette a bűntudata miatt felgyülemlett feszültségét.
– Mióta vagyok idelent?
– Tíz éve. Persze kellő háttérprogramozással, hogy hihető múltat biztosítsunk neked.
– És milyen régi a szimulátor?
– Tizenöt éves.

Kimerülten ültem vissza a székbe. A tudósok évszázadokon át vizsgálták a köveket és a csillagokat.

Kövületeket ástak elő, és átfésülték a Hold teljes felszínét, hogy szép csomagolást adhassanak
tökéletesen logikus elméletüknek, mely szerint ez a világ ötmilliárd éves. Közben majdnem pontosan
ennyi évet tévedtek. Mondhatni: kozmikus baklövés!
Odakint a horizont feletti keskeny sávban a hajnal első jelei kezdtek felsejleni. Némiképp sikerült
megértenem, hogyan szerethet Jinx valakit, aki nem valódi személy.
– Fuller irodájában láttál először, és rájöttél, hogy más vagyok, mint az a Douglas Hall, akibe
valamikor szerelmes voltál odafent? – kérdeztem.
 – Már többször láttalak azelőtt is, miközben készültem a küldetésemre. Amikor a viselkedésedet
tanulmányoztam… beszélni hallottalak, vagy rákapcsolódtam a gondolataidra… éreztem, hogy az a
Doug Hall, akit odafent elvesztettem a szimulátora miatt, most idelent van, ugyanabban a
szimulátorban.
Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét. Hagyta.
– És most itt akarsz maradni velem? – kérdeztem kissé gúnyosan.
– Amíg csak lehet. Egész a legvégéig.
Épp azon voltam, hogy megparancsoljam neki, térjen vissza a saját világába, de Jinx önkéntelenül
figyelmeztetett arra, hogy még nem tettem fel a legfontosabb kérdést.
– Az operátor eldöntötte már, hogy mit fog csinálni Fuller szimulátorával?
– Teljesen tehetetlen. Az események kicsúsztak az irányítása alól. Idelent szinte minden ID-egység
kész kiállni Fuller gépe mellett, mert azt hiszik, hogy utópiává változtatja a világot.
– Meg fogja semmisíteni a világunkat? – kérdeztem rémülten.
– Muszáj. Nincs más választása. Erre a legutóbbi visszatérésemkor jöttem rá.
Rákérdeztem:
– Mennyi időnk maradt?
– A forma kedvéért még konzultál a tanácsadó testülettel. Ezt ma reggel letudja. Aztán elfordítja a
főkapcsolót.
A nap már egészen felkúszott az égre. Az ablak előtt álltam, és néztem, hogyan kel életre a város.
Magasan felettünk katonai járművek sora haladt. Valószínűleg a pár háztömbnyire lévő RERT
épületéhez vittek váltást.
Mennyire ellentmondásosnak tűnt ez az egész! Mennyire hiábavalónak látszott minden cél és
szándék! Milyen naivak és gyanútlanok odakint a reakcióegységek!
Eljött a végítélet napja… de csak én tudok róla, egyedül.
Az élet az egyik percben még normálisan folyik… az emberek a járdaszalagokra özönlenek, és a
közlekedés közönyösen halad előre. Az erdőben a fák tovább nőnek, a vadállatok pedig békésen
szaladgálnak köztük. A tó önfeledt, lágy hullámokat vet köves partjára.
A következő pillanatban azonban minden illúzió szertefoszlik. A tápláló áramok szüntelen folyama
hirtelen megszakad az átalakítók miriádjaiban, katód és anód között félúton megtorpan, és felhagy
lázas rohanásával a dobok ezreit összekötő kontaktusokon át. Abban a pillanatban a szívélyes és
meggyőző valóság a neutralizált áramkörök semmijébe vész. Az univerzum örökre eltűnik a teljes
szimulektronikai káosz egy végső, fatális pillanatában.
Megfordultam. Jinx még most sem mozdult. Odamentem hozzá. Transzszerű mozdulatlansága
ellenére is gyönyörű volt. Meg akart kímélni attól a rettenetes tudástól, hogy az összes élőlény a
megsemmisülés küszöbén áll… és szeretett! Annyira, hogy osztozni akart velem a végítéletben.
Lehajoltam hozzá, a tenyerem közé fogtam az arcát. Ujjaimon éreztem bőrének bársonyos
puhaságát, és sötét hajának árnyalatnyival érdesebb selymességét. Idelent fizikai önmagának
kivetítése volt… odafent valódi szépség lehetett. Arcának elegáns vonásait és formáját bűn lenne
eltékozolni egy céltalan érzés táplálta önfeláldozásra.
Felemeltem a fejét, és élőszőr homlokon, majd szájon csókoltam. Talán csak képzeltem, hogy
reagált rá? Nyugtalan lettem. Ez azt jelentette, hogy a kiiktatott akaratközpontja kezd feléledni.

Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen… hogy idelent ragadjon, amikor a szimulektronikai létezés
utolsó pillanata is véget ér. Ha itt marad, akkor nemcsak a leképezése, hanem fizikai énje is
megsemmisül.
– Jinx.
– Igen? – A szemhéja megrebbent, órák óta először.
 – Most vissza fogsz térni – parancsoltam neki. – És nem képezed le magad újra.
– Vissza fogok térni és nem képezem le magam újra.
Hátraléptem és vártam.
Néhány másodperc múlva türelmetlenül megismételtem:
– Visszatérsz… most.
Jinx megremegett. Alakja bizonytalan körvonalat öltött, mintha a naptól felforrósodott országút
fölött vibráló levegőn keresztül látnám.
Aztán az illúzió kitisztult, és Jinx ismét valóságosnak látszott.
Mi van, ha nem tudom rávenni, hogy visszamenjen? Kétségbeesetten kaptam a pisztoly után. Talán
egy újabb lézerspricc az akaratközpontjára… Tétováztam:
– Jinx! Térj vissza. Parancsolom!
Az arca a tiltakozás és könyörgés keverékében vonaglott.
– Ne, Doug – motyogta. – Ne küldj…
– Visszatérés! – kiáltottam.
Alakját ismét légáramlatok homályosították el… aztán szertefoszlott.
Visszatettem a pisztolyt a zsebembe, és erőtlenül az ágy szélére rogytam. Most mi lesz? Van valami,
amit a várakozáson kívül tehetek? Hogyan szállhatna szembe egy egyszerű ID-egység egy
mindenható és mindenre elszánt megalomániás ellenféllel?
Vajon mikor következik be? Békén hagy addig a pillanatig, vagy szakít magának időt arra, hogy
macska-egér játékot játsszon velem? A halálom egybeesik majd világunk teljes deprogramozásával,
vagy az általános kitörlést megelőzve valami speciálisat tartogat számomra? Talán olyasmit, amiben
Avery Colligsworthot is részesítette?
A szubjektív megközelítést egy pillanatra félretéve, azon kezdtem gondolkodni, vajon van-e
valami, amit idelent tehetnék annak érdekében, hogy megváltoztassam az operátor elhatározását
kreációinak megsemmisítését illetően.
Újra végigmentem a tényeken. Gépének használhatatlansága bizonyosnak tűnt. Fuller kifejlesztett
egy szimulátort a szimulátoron belül, és ezt a belső gépet ugyanarra szánták, mint a kintit… vagyis
azzal akartak hangot adni a közvéleménynek, hogy analóg emberi lényektől kértek választ ahelyett,
hogy tényleges személyeket kérdeztek volna.
Ha Fuller gépe munkába áll, akkor a nagyobb szimulátor képtelen lesz a működésre. Amikor a
RERT információkkal kezdi ellátni az üzleti és a politikai életet, a vallási szervezeteket, no meg a
szociális dolgozókat, az összes többi igénylővel egyetemben, akkor a közvélemény-kutatók
lassacskán kiszorulnak a színről.
A megoldás nyilvánvalónak tűnt: meg kell szilárdítani a Reakciófelmérők Szervezetét, hogy az
itteni reakcióegységek viselkedésének stimulálásával továbbra is kiszolgálhassák a nagyobb
szimulátort.
De hogyan?
A reakciófelmérőket kivéve, nem létezett olyan ID-egység, aki ne állt volna készen Fuller gépének
megvédésére. Ez a helyzet azért állt elő, mert Siskin telebeszélte a fejüket.
Persze, az operátor megsemmisíthetné Fuller szimulátorát kívülről is, csakhogy akkor általános
mozgalom indulna a gép újjáépítésére, sőt, az ID-egységek a felmérőket hibáztatnák, és az RFSZ-en
töltenék ki a haragjukat.
Bárhogy is nézzük, a Reakciófelmérők Szervezete pusztulásra ítéltetett… és ennek eredményeként
az egész világ, ez az egész hamisított univerzum kitörlődik, hogy odafent tiszta lappal kezdhessenek.
Néztem a hatalmas, narancsszínű napkorongot, amint felfelé csúszik az égen, és visszaszorítja a
hajnal homályát. Ez a nap volt az, amely sohasem fogja elérni a nyugati horizontot?

*
Megéreztem, hogy van még valaki a szobában rajtam kívül. Nem volt több egy apró moccanásnál…
egy szinte észrevehetetlen lépésnél.
Anélkül, hogy elárultam volna gyanúmat, közömbösen a zsebembe csúsztattam a kezem.
Előkaptam a pisztolyt, és megpördültem.
Jinx állt előttem. Lepillantott a lézerfegyverre.
– Ez nem old meg semmit, Doug – mondta.
– Mért nem? – kérdeztem az ujjam a ravaszon tartva.
– Teljesen mindegy, hogy hányszor hódítasz el. Megfoszthatsz az akaraterőmtől, de minden
alkalommal, amikor visszatérek, kiszabadulok a bénító hatás alól, és újra lejövök hozzád.
Reményvesztve tettem zsebre a pisztolyt. Erővel nem megy. Valami mást kell kitalálnom.
Próbálkozzam logikus érvekkel? Mondjam meg neki, hogy idelent ragadhat, ha bekövetkezik a vég?
Hozzám lépett.
– Doug… szeretlek. Te is szeretsz engem. Tudom, mert láttam az empatikus csatolás során. Nekem
nincs szükségem más indokra, hogy veled maradjak.
A kezét a vállamra tette, de én elfordultam tőle. – Ha most össze volnál kapcsolva velem, akkor
tudnád, mennyire nem akarom, hogy itt legyél.
– Megértelek, kedves. Azt hiszem, én is ugyanígy éreznék. De ettől függetlenül: nem megyek vissza.
Az ablak felé fordult, és kinézett a városra. Mozdulata eltökéltséget sugárzott.
– Az operátor még nem kapcsolódott rád, ugye? – kérdezte.
– Nem. – Hirtelen belém villant, hogy érhetem el, hogy eltűnjön ebből a világból, és hogy ne is
térjen vissza, mielőtt az általános deprogramozás életbe lép.
– Igazad volt az operátor csatolási technikáját illetően – folytatta Jinx elgondolkodva: – Normális
esetben az ID-egységnek fogalma sincs arról, hogy rákapcsolódtak. De van egy mód arra, hogy olyan
fájdalmassá tegyük a csatolást, amilyenné csak akarjuk. Mindössze azt kell tenni, hogy kissé
kibillentjük a modulátort a fázisból.
Jinx nem blöffölt, amikor azt mondta, hogy teljesen mindegy, hányszor bénítom meg az
akaratközpontját, mert úgyis vissza fog térni hozzám. A megoldás tehát az, hogy épp a végső
pillanatban parancsolom vissza, mert akkor nem marad ideje arra, hogy ismét leképezze magát a
világunkba.
Most nincs felkészülve rá, így könnyen elkábíthatom a lézerrel. Ez persze engedelmes automatává
változtatja majd a hátralévő időben, de legalább kézben tarthatom. Akkor nyugodtan ülhetek, abban
reménykedve, hogy lesz valami előjele annak, amikor a teljes deprogramozás beindul. Talán a nap
vagy valamelyik más lényeges kellék tűnik el először… és akkor már csak utasítanom kell, hogy
térjen vissza. Remélem, nem lesz késő.
A lézerpisztollyal a kezemben odaléptem hozzá, de Jinx észrevette a tükörképemet az ablakban.
– Tedd el a pisztolyt, Doug – mondta nyugodtam. – Üres.
Rápillantottam a kijelzőre. A mutató nullán állt.
– Hamarabb is visszatérhettem volna – magyarázta Jinx –, de időbe telt, amíg kiprogramoztam a
töltést belőle. – Lehuppant a fotelba, és keresztbe vetette a lábát.

Csüggedten álltam az ablak előtt. Kint az utcán a járdaszalagok tele voltak emberekkel. Legtöbbjük a
RERT felé tartott. A nyilvános bemutató, amit Siskin rendezett, felért egy négycsillagos
produkcióval.
Hirtelen megfordultam.
– Jinx… én semmi vagyok!
Elmosolyodott. – Ahogy én is… jelen pillanatban.
– De te igazi vagy. Egy teljes fizikai élet áll még előtted!
 Odahívott a heverőhöz.
– Honnan tudhatnánk, hogy végső soron nem szubjektív-e a legvalósabb valóság is? Senki sem
tudja bizonyítani a létezését, vagy igen?
– Hagyd a filozófiát! Én egy egyszerű, nyilvánvaló dologról beszélek. Neked tested van és lelked.
Nekem viszont nincs!
Még mindig mosolyogva belemélyítette körmét a kézfejembe.
– Tessék. Ez mindenkit meggyőz arról, hogy van-e teste.
Elkaptam a karját, és felém fordítottam.
– Az isten szerelmére, Jinx! – Könyörgőre fogtam a dolgot, mert láttam, hogy kezd kicsúszni a
lábam alól a talaj. – Ez komoly!
– Nem, Doug – felelte eltűnődve. – Nincs semmiféle biztosíték arra, még a saját fizikai
környezetemben se, hogy az anyagi dolgok tényleg materiálisak, valódiak. Ami pedig a lelket illeti,
soha senki nem állította, hogy azt valami vele kapcsolatban álló fizikai dologgal lehet mérni. Ha ez
lenne az helyzet, akkor egy amputált törpének kevesebb lelke lenne, mint egy pajzsmirigytúltengéses
óriásnak… akárki világáról is legyen szó.
Csak bámultam.
– Hát nem érted? – folytatta komolyan. – Azért, mert idelent vagyunk, még nem kell felcserélnünk
az Istenről alkotott képünket egy környezetet szimuláló gép tejhatalmú, megalomániás operátorának
képével.
Kezdtem kapiskálni a dolgot.
– Az értelem számít – mondta Jinx. – Ha van túlvilági élet, akkor az éppúgy nem tagadtatik meg
ennek a világnak a reaktoraitól, ahogy Fuller szimulátorának ID-egységeitől és az én világom igazi
embereitől sem.
Arcát a vállamra fektette.
– Nincs semmi remény ennek a világnak a megmentésére, Doug. Tulajdonképpen nem is bánom.
Tudod, én elvesztettelek egyszer odafent, de megtaláltalak idelent. Ha a szerepeink fel lennének
cserélve, te is ugyanígy éreznél, és én megértenélek.
Megcsókoltam, mintha a következő pillanat lenne az utolsó a teljes deprogramozás előtt.
Elégedetten mondta:
– Ha az operátor engedélyez még néhány napot nekünk, akkor visszamegyek… de csak azért, hogy
túlfeszültségre kapcsoljam a modulátort. Aztán visszatérek, és néhány másodperccel később a
leképezésem és a fönt maradt fizikai énem közti kapcsolat megszakad… véglegesen. Akkor én is
szerves része leszek ennek a szimulektronikus világnak.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megpróbáltam meggyőzni, ehelyett ő győzött meg.
A nap egészen az ablak magasságáig kapaszkodott, és ránk vetette meleg sugarait.
– Ugye, még… nem kapcsolódott rád? – kérdezte Jinx.
– Nem. Miért?
– Félek, Doug. Talán úgy dönt, hogy egy utolsó találkozóban részesít, mielőtt kikapcsolja a
szimulátort.
Éreztem a vállán, hogy reszket. Átkaroltam. – Ugye megmondod, ha rád kapcsolódott?
Bólintottam, aztán ismét megkérdeztem, hogy miért.
– Talán hat rá valamicskét, ha megtudja, hogy én idelent vagyok… végleg.

Eltűnődtem a felsőbb valóságbeli Douglas Hallon. Bizonyos értelemben ő és én ugyanannak a

személynek különböző oldalai voltunk. Felötlött bennem a „saját képére” kifejezés, de igyekeztem
elkerülni a hamis teológiai felhangokat. Az operátor személyiség volt, éppúgy, ahogy én. Ő persze
határtalan előnyt élvezett velem szemben, de azon túl csupán egy szimulektronikai sorompó
választott el bennünket… egy olyan sorompó, mely elferdítette a látásmódját, eltorzította az elméjét,
és a kiválóság illúziójával táplálta, mígnem megalomániás őrült vált belőle.
Brutális érzéketlenséggel manipulálta, gyötörte és gyilkolta a reakcióegységeket. Vajon erkölcsileg
hibáztatható-e mindezért? Életeket oltott ki, Fullerét és Collingsworthét. Csakhogy ők valójában
sohasem léteztek. Létezésük minden vonatkozása abban állt, hogy szubjektív öntudattal
rendelkeztek, melyben az operátor részesítette őket szimulátorának bonyolult áramkörei segítségével.
Elröstelltem magam meghunyászkodó érvelésem miatt. Csak nem fogom mentegetni azt a fönti
Hallt? Hidegvérrel ölt, és nyoma sem volt benne az együttérzésnek, amikor félreállította azokat, akik
átláttak a valóság illúzióján. Nem pusztán reakcióegységeket semmisített meg, hanem emberi
lényeket gyilkolt le brutálisan, hiszen a létezés egyetlen igaz mércéje az öntudat!
Cogito ergo sum, emlékeztettem magam. Gondolkodom, tehát vagyok.
Ez a lényeg!
Felálltam, és az ablakhoz mentem, hogy kibámuljak a zsúfolt járdaszalagokra. Még a RERT
épületének egy darabját is láttam. Odaát izgatott jelenet bontakozott ki, mely mintha önmagát
gerjesztette volna. Emberek százai várták türelmetlenül Siskin szimulátorának beharangozott
bemutatóját. A tömeg eltorlaszolta a közlekedési útvonalakat, a járdaszalagok pedig elakadtak a
megnövekedett terheléstől.
– Az operátor még nem jelentkezett? – kérdezte Jinx.
A fejemet ráztam, anélkül hogy levettem volna a szemem a tömegről. Az emberek… a
reagálóegységek voltak azok, akik holtpontra juttatták az operátort. Ők tették elkerülhetetlenné saját
megsemmisítésüket.
A közvélemény nyomása szilárd pajzsként védelmezte Fuller szimulátorát, amelynek el kellett
volna pusztulnia ahhoz, hogy ez a világ továbbra is létezhessen.
Milyen ironikus. Siskin, aki végső soron a tömeg állásfoglalásáért felelős, sokkal hatékonyabban
tudta manipulálni az embereket pszichológiával, mint az operátor a szimulektronikai technikákkal.
Azért, hogy a közvélemény nyomasztó sáncát áttörhesse, a szimulektronikusnak szinte minden
egyes reaktort át kellett volna programoznia, ám ez túl hatalmas feladat. Sokkal könnyebb minden
áramkört kitörölni és elölről kezdeni az egészet.

Megfeszültem, és Jinx felé fordultam. Még a szám is tátva maradt a hirtelen felismeréstől.
Megmarkolta a karomat. – Doug! Ő az?
– Nem, Jinx. Azt hiszem, van egy tervem!
– Milyen terv?
– Talán még megmenthetjük ezt a világot!
Reménytelenül felsóhajtott:
– Semmit sem tehetünk érte.
– Talán mégis. Kicsi az esélyünk, de az is valami. Ez a világ… mármint az operátor szimulátora…
azért nem menekülhet meg, mert az emberek, a reagálók, mindenáron kitartanak a saját szimulátoruk
mellett. Igazam van?
Jinx bólintott.
– Az operátor nem tudja megváltoztatni a hozzáállásukat semmiféle reprogramozással.
– Ő nem, de én igen! Azok az emberek odakint azért támogatják Siskint, mert azt hiszik, hogy a
szimulátor megváltoztatja az egész világot. Tegyük fel, hogy megismerik Siskin valódi célját… azt,
hogy abszolút hatalomra törekszik, és a párttal szövetkezett ellenük… hogy egyáltalán nem is
szándékozik a Simulacron-3-at szociális célokra használni!
Jinx elkomorodott. Nem tudtam megállapítani, hogy megzavarta-e a javaslatom, vagy vitatkozni
készül.
 – Hát nem látod? – folytattam. – Maga a tömeg fogja megsemmisíteni a szimulátort! Annyira
csalódottak lesznek, hogy szembefordulnak Siskinnel! Talán még a párt is csődbe jut!
Jinx még mindig nem mutatott lelkesedést.
– Olyan légkört fognak teremteni, amelyben Fuller szimulátora soha többé nem rúghat labdába.
Akkor aztán igazán egyszerű dolga lesz az operátornak, mert csak néhány reakcióegységet, például
Siskint, Heatht és Whitneyt kell reorientálnia. Teljesen elterelheti az érdeklődésüket a
szimulektronikáról.
– De ez nem fog téged felszabadítani, Doug. Hát nem látod? Még ha sikerül is megmentened a
világot, csak azt éred el vele, hogy az operátor korlátlan időt kap szimulektronikai kínzásai
megvalósítására.
– Nem foglalkozhatok azzal, hogy mi fog történni velem! Emberek ezrei vannak odakint, akik még
csak nem is sejtik, mi fog történni velük!
De azért meg tudtam érteni Jinx álláspontját. Csakhogy az én együttérzésem a reakcióegységekkel
sokkal mélyebbről fakadt az övénél, mert én közéjük tartoztam.
Higgadtan megkérdezte:
– És hogyan fogod felhívni a figyelmüket a Siskin-féle összeesküvésre? Már nem maradt sok időnk.
– Egyszerűen kimegyek, és megmondom nekik. Talán az operátor észreveszi, hogy mi történik, és
akkor rájön, hogy egyáltalán nincs szükség a világ megsemmisítésére.
Összefonta a karját, és a falnak dőlt. Egyáltalán nem volt lenyűgözve az ötletemtől.
– Nem lesz rá időd, hogy bármit is mondj – felelte. – Sinkin az egész rendőrséget rád állította.
Amint megpillantanak, lelőnek!
Megfogtam a csuklóját, és az ajtó felé indultam. Jinx kétségbeesetten próbált visszahúzni,
– Még ha sikerül is, kedves… ha nem is lőnek le, és tényleg meggyőzöl mindenkit odakint… akkor
is úgy fognak rád nézni, mint aki részese volt Siskin cselszövésének. Darabokra fognak tépni!
Elkaptam Jinxet, és átvonszoltam a szobán.
– Nem baj. Menjünk. Mindenképpen szükségem lesz rád.

18.
A járdaszalagok tömve voltak a RERT felé tartó emberekkel. Felléptem a lassú szalagra, és Jinxet is
feltuszkoltam rá. Mielőtt a háztömb végét elértük volna, átléptünk a közepes sebességűre. Az
expressz-szalagon nem volt hely.
Előttünk fokozódó üdvrivalgások hulláma csapott fel, mely tapsviharban végződött. A következő
percben Siskin magánkocsija szállt fel a RERT épülete előtti parkolószigetről, és a Bábel Központ
felé vette az irányt.
Végre leesett, hogy mi a furcsa a körülöttem hömpölygő tömegben: nem voltak köztük
reakciófelmérők. A hiányuk azt jelezte, hogy az RFSZ szünetelteti a tevékenységét: vagyis a felsőbb
valóság operátora válaszadó rendszer nélkül maradt.
Jinx némán állt mellettem, a szeme egyenesen előreszegeződött, és komor arccal igyekezett
elszigetelni magát a körülöttünk zajló dolgoktól.
Engem is más gondolatok foglalkoztattak… olyan gondolatok, melyek túlnyúltak létezésem
korlátozott végtelenségén. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál az operátor. Mivel a mi
világunk idő-egyenértékű az övével, most már majdnem biztos, hogy ébren van.
Talán épp a tanácsadó testülettel tárgyalt. Mivel még nem kapcsolódott rám, bizonyára ezt teszi.
Mindazonáltal nem kételkedtem afelől, hogy amint túl lesz a formalitásokon, sietősen létrehozza
köztünk a kapcsolatot. Ez pedig a vég közelségét jelzi majd.
 A hatalmas megterhelés miatt a járdaszalagok csigalassúsággal halódtak előre. A jobbomon az
utasok minden nehézség nélkül léptek le az expressz-szalagról, és özönlöttek ki a közlekedési
sávokra, hogy folytassák útjukat a RERT épületéhez, amely csupán kétblokknyira volt.
Jinx szorosan megmarkolta a kezem.
– Semmi jele az operátornak?
– Semmi. Azt hiszem, még tanácskozik.
Ahogy ezt kimondtam, észrevettem, hogy az operátor rám kapcsolódott. Most sokkal élesebben
éreztem a jelenlétét, mint ezelőtt bármikor.
A csatolás ez alkalommal nem járt szorító, bosszantó fájdalommal, ahogy az előző
összekapcsolódások során. Most az egyszer passzívan figyelt. Ha kínozni akart, akkor azt valami
oknál fogva titkolta előttem.
Balra pillantottam, hogy Jinx a látókörömbe kerüljön. Éreztem az operátor döbbenetét, amikor
elcsípte a látványt. Tudtam, épp most fúrja be magát legfrissebb élményeimbe, hogy megismerje az
eddig történteket.
Nem lehetett nem észrevenni elképedését, szadista meglepetését, amikor rájött, hogy Jinx
véglegesen hozzákötötte magát ehhez a szimulektronikai kínpadhoz.
Vajon miért nem látott hozzá, hogy megkínozza, és miért nem térítette még el a csatolómodulátor
fázisát? Aztán leesett: a kínzások egyik leggonoszabb formája, ha késlelteti azt a kínt, amelyről az
áldozat tudja, hogy bármikor bekövetkezhet.
Válaszként iménti gondolatomra, szinte hallhatóvá vált a csatoláson át gúnyos nevetésének
pszichotikus alkotóeleme. Láttam, hogy nem vesztegethetem az időmet, mert nem tudtam mennyi
van még hátra. Úgy tűnt, hogy aggodalmam mérhetetlen élvezetet szerez neki.
Elhagytuk a járdaszalagot, és gyalog furakodtunk előre a tömegben.
Hall? – szólítottam meg az operátort magamban. Nem jött válasz. Ekkor eszembe jutott, hogy a
csatolás egyirányú.
Hall! Azt hiszem, meg tudom menteni a szimulektronikai komplexumodat.
Még csak meglepetést sem tapasztaltam nála. Vajon figyelt egyáltalán? Hát persze! Már tudnia
kellett a tervemről, hiszen belelátott a gondolataimba.
Siskin ellen fordítom a tömeget. Hogy velem mi történik, az nem érdekel.
Vajon mennyi élvezetet nyert abból a félelemből és alázatból, amit aközben éreztem, hogy
elbizakodottan közvetlenül hozzá beszéltem?
Elintézem, hogy senki se támogassa Siskin szimulátorát. Ők maguk fogják megsemmisíteni… vagyis
az fog történni, amit akartál. Bár szerintem erre nincs is szükség. Siskin gépe és a reakciófelmérők
egyaránt megférhetnek idelent. Csak azt kell elérnünk, hogy a RERT kizárólag szociológiai
problémák kutatásával foglalkozzon.
Még most sem jelezte semmi, hogy gondolkodik-e az ajánlatomon, vagy hogy egyáltalán figyel-e.
Azt hiszem, Siskin ellen tudom fordítani a közvéleményt. Valószínű, hogy a dühüket a
Simulacron-3-on fogják levezetni. Ezt képtelen leszek megakadályozni, de te igen. Nagyon egyszerű.
Egy hirtelen vihar… épp azután, hogy felhergeltem őket… szétszórja majd a tömeget.
Időközben átprogramozhatnál néhány reaktort. Siskint pénzügyileg kell megsemmisíteni.
Mozgalmat indíthatnál a gépe közös tulajdonba vételére. Akkor mindenki láthatná, hogy az emberi
kapcsolatok kutatásán kívül másra nem használhatják fel, és így a reakciófelmérők létezésének
fontosságát nem vonhatná kétségbe senki.
Vajon csak játszott velem? Azért hallgatott, hogy tovább fokozza a nyugtalanságomat? Netán azzal
volt elfoglalva, hogy a rendőrséget a nyomomra vezesse, vagy azzal, hogy a tömeg miként reagáljon
majd illúzióromboló bejelentésemre?
Az eget kémleltem, hogy lássam, előkészítette-e a vihart. Egy darab felhő sem volt az égen.
A RERT elé értünk. Az utca annyira tele volt, hogy alig tudtam Jinxet átvonszolni.
Fönt az épületen egy tarkabarka lobogó lebegett. Siskin függesztette ki az épületre:
 TÖRTÉNELMI ESEMÉNY
MA: NYILVÁNOS BEMUTATÓ
(HORACE P. SISKIN JÓVOLTÁBÓL)
A RERT MEGOLDÁST AD A TÁRSADALOM LEGÉGETŐBB PROBLÉMÁJÁRA
Természetesen ez csalás. Heathnek nem volt annyi ideje, hogy a szimulátort teljesen új probléma
megoldására állítsa át. Siskin majd valamiféle idealista dumával kápráztatja el az embereket, miután
jó pár órát várakoztatta őket. Közben talán ismét a törvényhozást manipulálja a reakciófelmérők
ellen.
A tömeg előrenyomult, és minket is magával sodort. Hálás voltam Siskin „bemutatójáért”. Ezrek
vannak kéznél, hogy hallják, mit akarok mondani.
Jinx feszülten felém fordult.
– Most már biztos, hogy rád kapcsolódott! Gondolataimat az operátor felé küldtem egy végső,
szégyentelen kéréssel:
Hall, ha hallod, amit mondok, akkor már csak pár dolgot javasolnék. Dorothy Ford többet
érdemelne annál, amit kap. Egy reorientációval eltüntethetnéd a bajait. Whitney sokkal jobb munkát
végezne Heathnél a szociológiai kutatások vezetésében. És… találj valami módot arra, hogy Jinx
eltűnjön innen, mert én szem tudok segíteni neki.
Elértük az utolsó kereszteződést. Úgy éreztem magam, mint aki imádkozik. A bizonytalanság, mely
pimasz kéréseimet követte, legalább egy vonatkozásban olyan volt, mint a könyörgés istenhez: az
istentől sem várjuk el, hogy szóban reagáljon.

Ekkor megéreztem a fokozódó szédülést, a mennydörgésszerű hangot, amely egyáltalán nem hang
volt… az émelygést és az érzékeimet emésztő irreális lángok lobogását.
Az operátor félrehangolta a modulátort. Az áradó fájdalomhullámon áttört vad nevetésének
empatikus lenyomata.
Mindent hallottam, de megalázkodásom csak fokozta tomboló mámorát.
Arra gondoltam, hogy talán soha nem is akarta megmenteni ezt a világot. Talán egész idő alatt arra
várt, hogy ezernyi reagáló félelmét élvezhesse át, amint végignézik univerzumuk pusztulását.
Az emberkupac, melyben megrekedtünk, előreáramlott, majd balra, aztán kettéágazott egy
átszállóperon előtt.
Nekivágódtam a derékmagas szerkezetnek. Kinyújtott karokkal igyekeztem meggátolni, hogy Jinx
a fémperemnek ütközzön. A közelben két rendőr próbálta fenntartani a rend látszatát.
Feltettem Jinxet a peronra, aztán fölléptem egy szétszakadt járdaszalag törött és kicsavarodott
szélére, és felmásztam mellé. Kétszer is félretoltak bennünket, mielőtt visszaküzdöttük magunkat a
vezérlőt rejtő felépítményhez.
A V alakú bemélyedésben állva felmértem a helyzetünket. A fém hátulról és oldalról vett körül
bennünket, így csak elölről voltunk védtelenek. Szembenéztünk az emberek hullámzó tömegével,
mely egészen a RERT épületéig húzódott.
Megmarkoltam Jinx vállát, és felém fordítottam. – Nem így akartam, de nincs más választásom.
Előhúztam a fegyvert a zsebemből, és Jinx derekát körbenyalábolva magam elé rántottam, hogy élő
pajzsként szolgáljon. Meglengettem a lézerpisztolyt, és elkiáltottam magam, hogy felfigyeljenek rám.
Egy nő észrevette a fegyvert, és felsikoltott:
– Vigyázz! Fegyver van nála! – aztán leugrott a peronról.
Három férfi követte, az egyik ugrás közben ordította:
– Ez Hall! Ez Doug Hall!
 A következő másodpercben az átszállóperon kiürült. Csak Jinx és én álltunk a felépítmény
bemélyedésében.
Leeresztettem az üres pisztolyt, és magam előtt tartva Jinx oldalához nyomtam a csövét.
A legközelebbi rendőr átküzdötte magát a testek közt a peron széléig, és felemelte a fegyverét.
– Ne próbáljon elkábítani bennünket! – figyelmeztettem. – Ha lespiccel, a reflexem megöli a lányt!
A rendőr leengedte a fegyverét, és bizonytalanul a társára nézett, aki végre odaért mellé.
*

– Nagy hibát követtek el, hogy Siskin szimulátorát támogatjátok! – kiáltottam. – Siskin egyáltalán
nem az emberiség javára akarja használni a gépét!
Általános zúgolódás és fütty tört ki. Valaki felkiáltott:
– Szedjék le onnan!
Négy másik rendőrnek is sikerült a peron közelébe férkőzni, és legyezőszerűen szétszóródtak
körülötte. De csak ennyit tehettek, mert a felépítmény akadályozta őket a látásban.
– Nem hiszem, hogy ez menni fog. Doug – mondta Jinx félelemmel telve. – Nem fognak hallgatni
rád. Miután a gúnyolódás alábbhagyott, folytattam:
– Mindnyájan balekok vagytok! Siskin úgy irányít benneteket, mint a birkákat! Ti csupán arra
kelletek neki, hogy a szimulátorát megvédjétek a reakciófelmérőkkel szemben!
– Hazudik! Hazudik! – fojtotta belém a szót az emberek kórusa.
A rendőrök egyike megpróbált felmászni a peronra. Közelebb vontam Jinxet, és még
határozottabban a bordáinak szegeztem a pisztolyt.
A rendőr visszaugrott, és zavartan bámulta a fegyverét, mely teljesen koncentrált, halálos
intenzitásra volt fókuszálva.
Megint szólni akartam az emberekhez, de elfogott a reszketés, mert az operátor a modulátort még
jobban kitérítette a fázisból. Minden erőmmel küzdöttem a mennydörgő morajlás és az égető hőség
ellen, mely a fejemben tombolt.
– Mi történt, Doug? – kérdezte Jinx.
– Semmi.
– Az operátor?
– Nem. – Nem akartam, hogy tudjon a csatolásról.
Éreztem, hogy ellazul. Szinte olyan volt, mintha csalódott lenne, mert a kínzásom még nem
kezdődött el.
A tömeg lecsendesedett, és én még dühödtebb szavakkal bombáztam őket:
– Talán kockára tenném az életemet, hogy elmondjam nektek ezt, ha nem lenne igaz? Siskin csak
azért akarja megszerezni a támogatásotokat, hogy az RFSZ ne rúghasson labdába! A szimulátora nem
fog segíteni senkin, csupán rajta!
A felsőbb Hall tovább távolodott a rezonanciától, és a belső zúgás irtózatos szenvedéssé fokozódott,
mely csak akkor enyhült, amikor felhangzott bennem brutális nevetésének visszhangja.
Felpillantottam. Felhő egy csöpp se. Vagy tényleg meg akarja semmisíteni szimulektronikai
teremtményeit, vagy pedig nem hitte el, hogy át tudom hangolni a több ezer ID-egységet.
– Siskin valójában az egész ország feletti uralomra törekszik! – kiáltottam kétségbeesetten. –
Összeszövetkezett a párttal! Ellenetek!
Ismét meg kell várnom, amíg elült a hangzavar, mielőtt folytathattam volna:
– Ha a szimulátor az ő politikai stratégiáját szolgálja majd, akkor olyan hivatalba kerülhet,
amilyenbe csak akar!
Most már figyeltek rám néhányan, de a nagy többség ismét megpróbált túlkiabálni.
 Vagy tucatnyi rendőr vette körbe a peront. Többen a felépítmény vége felől próbáltak közelíteni. Az
egyikük az adó-vevőjébe suttogott valamit. Nem telik bele pár perc, és megjelenik egy légikocsi.
Annak utasaitól nem tud megvédeni Jinx.

Az utca túloldalán több ember is rikoltozott a RERT épületének tetején. Kettőt felismertem közülük:
Dorothy Fordot és az új technikai igazgatót, Marcus Heatht.
Türelmetlenül fordultam a tömeghez
– Azért tudom, hogy mire készül Siskin, mert magam is részese voltam az összeesküvésnek! Ha
nem hisztek nekem, akkor azzal csak azt bizonyítjátok, hogy tényleg olyan balekok vagytok,
amilyennek Siskin tart benneteket!
A tetőn Heath a szájához emelt egy hangerősítőt. Kétségbeesetten dübörögte lefelé:
– Ne hallgassanak rá! Hazudik! Csak azért kiabál, mert kirúgta őt az intézetből Mr. Siskin és a párt,
és…
Hirtelen megállt. Valószínűleg rájött, mit is mondott. Az elszólását fedezhette volna azzal, ha így
folytatja: „…a pártnak és Mr. Siskinnek semmi köze sincs egymáshoz”.
De nem folytatta. Pánikba esett, és bemenekült az épületbe, mellyel csak megerősített engem.
Már ez is elég lett volna, de akkor Dorothy lépett színre. Felkapta a hangerősítőt, és nyugodtan ezt
mondta:
– Amit Douglas Hall állít, az igaz. Én Mr. Siskin magántitkára vagyok. Hall minden szavát igazolni
tudom.
Megkönnyebbülten elernyedtem, és néztem, ahogy a tömeg az épület felé hullámzik. Aztán
felkiáltottam a fájdalomtól, mert az operátor, a sikerem fölötti csalódottságában, az aszinkroncsatolás
teljes erejével lesújtott rám.
Jinx felkiáltott:
– Rád kapcsolódott!
Zavartan bólintottam. Ekkor egy ceruzavékony lézersugár csapódott a vállamnak föntről. Amint
elestem, megláttam a lövést leadó rendőrt, aki a felépítmény tetején gubbasztott.
Kinyúltam, hogy félrelökjem Jinxet, de a kezem a semmibe markolt. Jinx elment. Végül mégiscsak
visszatért a saját világába.
Jinx eltűnése megriasztotta a rendőröket, de csak egy pillanatra. Újabb lézersugár vágódott ki,
egyenesen a mellemnek. Egy harmadik a hasamat szelte át. A negyedik lenyeste a fél állkapcsomat.
Vér fröcskölt a sebeimből. Hátrahanyatlottam, és elnyelt a feneketlen mélység.

Amikor visszanyertem az eszméletemet, a testem alatt puha bőrt éreztem, és valami kemény és szoros
nyomta a fejemet.
Kábán, mozdulatlanul feküdtem. Nem éreztem fájdalmat, se azt, hogy vér ömlene a sebeimből. Míg
az előző pillanatban egy nonrezonáns csatolás kínzó hatása alatt görnyedtem, most nem volt más,
csak békés mozdulatlanság.
Végül rájöttem, hogy azért nem érzek fájdalmat, mert nincsenek sebeim!
Teljesen összezavarodva nyitottam ki a szemem, és egy különös szobában találtam magam.
Bár a szobát ezelőtt még sosem láttam, felismertem a szimulektronikai berendezéseket, amikkel
szinte minden lehetséges helyet kitöltöttek.
Lepillantottam és láttam, hogy egy heverőn fekszem, amely nagyon hasonlít ahhoz, amit akkor
használtam, amikor Fuller szimulátorának valamelyik reakcióegységével kapcsolódtam össze.
Felnyúltam. Levettem a sisakot a fejemről, és értetlenül bámultam.
 Egy kanapé állt az enyém mellett. Bőrhuzata még mindig viselte annak a személynek a lenyomatát,
aki előzőleg elfoglalta… méghozzá egész sokáig, a mélységéből ítélve. A padlón egy másik sisak
összetört maradványai hevertek. Bizonyára leejtették vagy félrelökték.
– Doug!
Megrezzentem Jinx hangjának hallatán.
– Maradj fekve! Ne mozogj! – suttogta kétségbeesetten. – Tedd vissza a sisakot!
Jinx a bal oldatomon, egy hatalmas konzol irányítópultja előtt állt. Fürgén kattintgatta a
kapcsolókat, és gombokat tekergetett.
Engedelmeskedtem neki. Visszahanyatlottam a heverőre, és csak ámultam.
Hallottam, hogy valaki belép a szobába. Egy komoly férfihang ezt kérdezte:
– Deprogramozol?
– Nem – felelte Jinx. – Nincs szükség rá. Hallnak sikerült megoldania a problémát. Csak
felfüggesztjük a gép működését, hogy néhány alapvető módosítást programozhassunk be.
– Ez nagyszerű – jegyezte meg a férfi. – A tanács örülni fog, ha megtudja.
Odajött mellém. – És Hall?
– Pihen. Az utolsó jelenése elég kemény volt.
– Mondd meg neki, még mindig az a véleményem, hogy kivehetne pár hét szabadságot, mielőtt újra
aktiválja a szimulátort.
A halkuló lépésekből ítélve, a férfi távozott. Hirtelen felötlött bennem az a nap, amikor az
irodámban Chuck Whitney képében Phil Ashton rontott rám. Akárcsak Ashton, és is kereszteztem
valahogy a világok közti szimulektronikai határvonalat! De hogyan?
Az ajtó bezárult. Felnéztem, egyenesen Jinxre. Nevető arccal térdelt le, és levette a sisakomat. –
Doug! Most már idefent vagy.
Csak bámultam rá ostobán.
– Érted? – folytatta. – Azért kérdezgettem folyton, hogy rád kapcsolódott-e már az operátor, hogy
időzíthessem a visszatérésemet!
– Visszatértél – mondtam tapogatódzva. – Feljöttél, mert tudtad, hogy csatolás közben találod, és
hirtelen túlfeszültségre kapcsoltad az áramkört, amit használt!
Bólintott. – Ennek így kellett lennie, kedves. Az egész világot meg akarta semmisíteni, pedig
megmenthette volna.
– De miért nem mondtad el nekem, hogy mire készülsz?
– Nem lehetett! Ha megteszem, akkor ő is megtudta volna.
Kábán felültem. Hihetetlennek tűnt, de éreztem a mellem, a hasam és az állam. Elképesztő, hogy
nem voltak sérüléseim. Időbe tellett, mire bele tudtam élni magam a homlokegyenest ellenkező
nézőpontba. Helyet cserélve a másik Hall-lal, ő vette birtokba halálosan megsebesült testemet, épp
időben ahhoz, hogy az utolsót lélegezze!
Keresztülbukdácsoltam a szobán. Elmentem a fénylő, fémfelületű modulátorok egyike mellett, és
megláttam a tükörképemet. Vonásról vonásra én voltam… pont olyan, mint mindig, Jinx nem túlzott,
amikor azt állította, hogy az operátor Hall és az analóg Hall fizikai jellemzői azonosak.
Az ablakból kinéztem az összességében ismerős utcaképre: a járdaszalagokra, a közlekedési
sávokban haladó légikocsikra, a leszállószigetekre és az emberekre, akik éppúgy öltözködtek, mint az
én világombeli reaktorok. De miért is különbözne bármi? Az analóg városnak hűen kellett másolnia
az ittenit, ha meg akart felelni annak a célnak, amire szánták.
Figyelmesebben szemlélve észrevettem néhány különbséget. Több ember is közönyösen
cigarettázott az utcán. Idefent nem létezett a harminchármas törvénycikk. Nyilvánvaló, hogy
hamisított világom egyik szimulektronikai feladata az, hogy letesztelje a dohánytilalom
kivihetőségét.
 Hirtelen Jinx felé fordultam. – Megúszhatjuk? Elmosolyodott. – Miért ne? Te Douglas Hall vagy.
Hall épp kéthónapos szabadságra készült. Mivel a szimulátor nem működik, én is szabad vagyok.
Majd együtt töltjük ezt az időt.
Lelkesen folytatta:
– Én megismertetlek mindennel… a személyzet fényképeivel, a világ tényeivel és sajátosságaival, a
családi háttereddel és szokásaiddal, a történelmünkkel, a politikával, a szokásokkal. Néhány héten
belül tökéletesen megtanulod Hall szerepét.
Sikerülni fog! Most már én is láttam. – És mi lesz… a lenti világgal? Elmosolyodott.
– Összefoltozzuk. Olyan lesz, mint újkorában. Te tudod, hogy milyen reformokat és módosításokat
kell csinálni. Mielőtt deaktiváltam a gépet, Heath épp bekapcsoltatta a RERT védőernyőjét. Amikor
majd beindítjuk a szimulátort, akkor eltávolítjuk. – Heves jégeső szórja majd szét a tömeget, mielőtt
áttörhetnék a védőernyőt – mondtam hirtelen fellelkesedve. – Aztán fejlesztések és reorientációk
egész sorát kell beprogramoznunk.
Odavezetett az asztalhoz.
– Akár most is elkezdhetjük. Csinálunk egy listát, és itt hagyjuk a csapatnak. Amíg mi oda vagyunk,
előkészíthetik a dolgokat.
Leültem Hall székébe. Ekkor kezdtem felfogni igazán, hogy valóban felemelkedtem az illúzióból a
valóságba. Nagy megrázkódtatás volt, de hamarosan megbarátkozom vele. Végül is majdnem olyan,
mintha mindig ehhez a materiális világhoz tartoztam volna.
Jinx gyengéden arcon csókolt.
– Meglásd, jól érzed majd magad idefent, Doug, még ha hiányzik is az a meghitt atmoszféra, amely
a saját világodat jellemzi. Tudod, Hall kissé romantikus volt, amikor a szimulátort programozta.
Igazán nagy képzelőerőt tanúsított, amikor a háttérkellékeknek olyan neveket adott, mint
Földközi-tenger, Riviéra, Csendes-óceán, Himalája.
Vállat vont, mintha bocsánatot kérne az abszolút valóság világának viszonylagos szürkeségéért.
– És azt is észreveszed majd, hogy a mi Holdunk csupán a negyede a tiétekének. Biztos vagyok
benne, hogy meg fogod szokni a különbségeket.
Átkaroltam a derekát, és közelebb vontam magamhoz. Most már én is biztos voltam, hogy sikerül.
Daniel F. Galouye: A szimulátor

Három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan
programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A
három tudós, köztük a fiatal Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész
társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a
szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem
késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha
nem is létezett volna. Douglas Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, egyedül kell
megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.