Iustinus Vilagkronika 4 PDF

Marcus Iunianus Iustinus
kivonata Pompeius Trogus művéből
Világkrónika
a kezdetektől Augustusig
(Fülöp királynak és utódainak története)
Fordította
Horváth János
A sajtó alá rendezés, a jegyzetek és a névmagyarázatok összeállítása
Bollók János
Utószó
Borzsák István
Felelős szerkesztő
Adamik Lajos
(A digitalizálás a Helikon 1992-es azonos című kiadványa alapján készült.)

ISBN 963 208 056 4
2010
Előszó
Amíg számos római - köztük consuli tisztséget viselt emberek is - görögül, vagyis egy idegen
nyelven írták meg a római történelem eseményeit,1 addig Pompeius Trogus, a régi ékesszólás
mestere, latin nyelven foglalta össze a görögök és az egész világ történetét, akár a dicsőségért
való versengéstől sarkallva, akár azért, mert gyönyörködött a műnek a többitől elütő, újszerű
voltában: hogy ha a mi történelmünk olvasható görögül, a görögöké is olvasható legyen a mi
nyelvünkön. Valóban nagy szellemet és nagy fáradságot igénylő munkába kezdett!
Mert ha a legtöbb történetírónak úgy tűnt, hogy műve óriási erőfeszítést igényel, holott ők csak
egy-egy királynak vagy népnek a történetét írták meg, akkor vajon Pompeiusban nem azt a
férfiút kell-e látnunk, aki egy Hercules merészségével vágott neki a földkerekségnek: hiszen
minden nagy korszaknak, minden királynak, népnek és nemzetnek a történetét tartalmazzák
könyvei. És az eseményeket, amelyeket a görög történetírók olyan csoportosításban tárgyaltak,
ahogyan kinek-kinek éppen tetszett, s mellőzték azokat, amelyeket haszon nélkülinek gondoltak:
Pompeius mindezeket időrendbe szedte, és a történeti egymásutániság elve szerint elrendezve
alkotta meg művét.
Amikor a Városban tartózkodtam, ráérő időmben az ő negyvennégy könyvéből - mert ennyit írt
meg - kivonatoltam mindazt, ami a megismerésre leginkább tarthat igényt, s mellőztem azt, ami
a megismerés gyönyörét tekintve nem élvezetes, példaadás szempontjából pedig nem
szükséges.2 Így mintegy kis virágcsokrot állítottam össze, hogy azoknak, akik [7] görögül már
ismerik, legyen mivel emlékezetüket felfrissíteniük, akik pedig nem ismerik, tanulják meg ebből.
Művemet nem annyira megismerése, mint inkább kijavítása végett küldöm hozzád, meg azért is,
hogy szabad időm gyümölcséről, melyet Cato szerint is számba kell venni,3 beszámoljak neked.
Nekem jelenleg elég a te ítéleted: az utókor előtt - amikor az ócsárlók irigysége már szertefoszlik
- meglesz számomra szorgalmam tanúbizonysága.4 [8]
1Célzás Fabius Pictorra (3-2. sz.), aki görög nyelven foglalta össze a római történelmet, valamint az i. e. 2.
sz. nála jelentéktelenebb (ugyancsak görögül íródott) történeti tárgyú munkáinak szerzőire.
2Élvezetesség és hasznosság egyesített célja közhely az ókori görög-latin irodalomban; legismertebb
megfogalmazása Horatius Ars poeticájában található (Levelek, 2,3,333).

3Cicero többször is utal az idősebb Cato híressé vált mondására; Iustinus hivatkozásának közvetlen
forrása: Cicero, Plancius 66.

4Az ajánlás címzettje ismeretlen, maga a gondolat közhely.
Iustinus: Világkrónika Oldal: 2

I. könyv
I. A történelem kezdetén a népek és nemzetek feletti főhatalom a királyok kezében volt, akiket
erre a legfőbb méltóságra nem a nép kegyének hajhászása emelt, hanem a derekak között is
megcsodált önmérsékletük. A népeket nem törvények tartották féken (a főemberek döntései
mentek törvényszámba). Az ország határainak inkább a megvédése, semmint azok kiterjesztése
volt a szokás; az országok határai nem terjedtek túl a haza földjén.
Ninus, az assyrok királya volt az első, aki ezt a régi és mintegy a népekkel veleszületett szokást
egy újdonsággal, az uralomvággyal cserélte fel. Ő volt az első, aki háborút indított a szomszédok
ellen, és egészen Libya határáig leigázta az ellenállásban még tapasztalatlan népeket. Időben
ugyan korábbi volt nála az egyiptomi Vezosis és Scythia királya, Tanaus, akik közül az egyik a
Fekete-tengerig, a másik meg egészen Egyiptomig hatolt előre, de ők távoli hadjáratokat, nem
pedig szomszédháborúkat viseltek; továbbá megelégedve a győzelemmel, nem maguknak
akartak birodalmat szerezni, hanem népeiknek dicsőséget.
Ninus megszerzett birodalmának nagyságát állandó hódításokkal gyarapította. Miután tehát
leigázta szomszédait, haderejét ezekkel megnövelve még vitézebbül vonult más népek ellen;
minden új győzelme eszköz volt a következő győzelemhez, s így az egész Kelet népeit igába
hajtotta. Utolsó háborúját Zoroasterrel, Bactria királyával vívta, akiről azt mondják, hogy ő találta
fel elsőként a mágia mesterségét, s hogy ő tanulmányozta elsőként nagy buzgalommal a világ
alkotóelemeit és a csillagok mozgását. Ennek megölése után Ninus maga is [9] eltávozott az élők
sorából, maga után hagyva még serdületlen fiát, Ninust, és feleségét, Semiramist.
II. Az özvegy, mivel nem merte a még serdületlen fiára átruházni a főhatalmat, de maga sem
merte azt gyakorolni az oly sok és nagy nép felett, akik még egy férfinak is alig
engedelmeskedtek, nemhogy egy nőnek hajlandók lettek volna engedelmeskedni, nő helyett
fiúnak tüntette fel magát. Mindketten közepes termetűek voltak ugyanis, hangjuk is egyformán
kellemes, és az anya meg a fia arcvonásainak jellege is hasonlított egymáshoz. Így hát két karját
és lábát gyapjúruhával, fejét pedig tiarával fedte be, s hogy ne úgy lássék, mintha az új viselettel
valamit el akarna rejtem, elrendelte, hogy a nép is ugyanilyen ruhába öltözzék. Azóta is tartja az
egész nép ezt az öltözködésmódot.
Így kezdetben, minthogy letagadta nemét, fiának hitték a nőt. Azután nagy tetteket vitt véghez.
Mikor aztán úgy gondolta, hogy tetteinek nagyságával az irigységnek is fölébe kerekedett,
bevallotta asszony mivoltát és azt, hogy fiúnak csak tettette magát Ez a körülmény nem fosztotta
meg őt a királyi méltóságtól, hanem növelte iránta a csodálatot, mivel asszony létére nemcsak a
nőket, hanem a férfiakat is túlszárnyalta férfiúhoz illő tulajdonságaival.1
Ő alapította Babyloniát, és a várost égetett téglákból készült fallal vette körül, homok helyett
szurkot öntve a téglák közé; ez az anyag azon a vidéken mindenütt a földből bugyog elő. Sok más
nevezetes dolgai is voltak ennek az asszonynak: nem elégedett meg azzal, hogy megvédje
országának a férje által . megszerzett határait, hanem Aethiopiát is birodalmához csatolta. Sőt az
indek ellen is háborút indított, akiknek földjére rajta és Nagy Sándoron kívül senki sem tette be a
lábát. Amikor végül a fiával akart hálni, az megölte, miután negyvenkét évig tartotta kezében a
királyi hatalmat Ninus után.
Fia, Ninus, megelégedve a szülei által összekovácsolt [10] birodalommal, felhagyott a
háborúskodással, és - mintha nemét anyjáéval cserélte volna fel - a férfiak még a színét is alig
látták, és az asszonyok között öregedett meg. Utódai is követték példáját, és csak közvetítők útján
nyilatkoztak népeiknek.
Az assyroknak, akiket később syreknek neveztek, ezerháromszáz évig tartott a birodalmuk.
1Szemiramisz babülóni királynő legendás alakja már Hérodotosz könyveiben is felbukkan (1,184; 3,154).
Történeti megfelelője Szammuramat asszír királynő, V. Samsi-Adad asszír király (824—810) felesége, aki
korábban babülóni hercegnő volt.

III. Utolsónak Sardanapall uralkodott náluk,2 egy asszonynál is romlottabb férfiú. Amikor a
médek fölé kinevezett helytartója, név szerint Arbactus, sok utánajárással nagy nehezen elérte,
hogy a színe elé bocsássák, hogy láthassa őt (amit senkinek sem engedtek meg előtte), egy sereg
erkölcstelen nő között találta, amint asszonyruhában bíborfónalat font a rokkán, s közben, amint
a lányok között kiosztotta az aznapi fonásra kimért gyapjút, testének bujaságában és szemének
érzékiségében az összes nőt felülmúlta; Ezek láttán Arbactus felháborodott, hogy „egy ilyen
nőnek" annyi férfi van a hatalma alá vetve, és kardot meg fegyvert forgatók engedelmeskednek
annak, aki gyapjút fonogat: társaihoz visszatérve elmondotta, mit látott; azt mondta, ő nem tud
olyan valakinek engedelmeskedni, aki inkább akarna nő, mint férfi lenni. Összeesküvés támad
tehát: háborút indítanak Sardanapall ellen. Ennek hallatára Sardanapall nem mint uralmát
megvédeni szándékozó férfiú, hanem miként halálfélelmükben az asszonyok szoktak, először
rejtekhelyek után nézett, majd néhány kis létszámú, szervezetlen csapattal ütközetre indult.
Miután legyőzték, a királyi palotába vette be magát, ahol máglyát rakott és meggyújtotta, majd a
tűzbe vetette magát is, meg a kincseit is. Ebben az egyben mutatta magát férfinak.
Utána megélőjét, Arbactust tették meg királynak (aki a médek kormányzója volt). Ez a
főhatalmat az assyroktól a médekre vitte át.
IV. Majd az öröklés rendje szerint egymást követő számos király után a királyság Astyagesra
szállt. Ez álmában úgy látta, [11] hogy egyetlen leányának a méhéből egy szőlőtő fakad, melynek
ágai egész Ázsiát beárnyékolják. Megkérdezte a jósokat, akik azt felelték neki, hogy ettől a
lányától unokája fog születni; ennek jövendő nagyságát jósolja az álom, számára meg a királyság
elvesztését jelzi. Astyages, a felelettől megrémülve, lányát sem híres férfiúhoz, sem polgárhoz
nem adta házastársul - nehogy az atyának és az anyának nemes volta felbátorítsa unokája
lelkületét -, hanem egy, a perzsáknak az idő tájt ismeretlen népéből származó, középszerű
férfival, Cambysesszel házasította össze. De még így sem hagyta el az álom beteljesülésétől való
félelem, ezért magához hívatta áldott állapotban lévő leányát, hogy az újszülöttet a nagyapa
szemei előtt öljék meg. A csecsemőt, miután megszületett, Harpagusnak, a király barátjának és
titkai beavatottjának adták át, hogy ölje meg. Ez, félve attól, hogy a király halála után - minthogy
Astyagesnek nem volt fiú utóda - leányára száll az uralom, és a leány majd rajta, a szolgán fog
bosszút állni a csecsemő megöléséért, mivel az apján ezt már nem teheti, a királyi nyáj
pásztorának adta át a fiúgyermeket, hogy tegye ki.
Történetesen ugyanebben az időben magának a pásztornak is fia született. Felesége tehát,
amikor meghallotta a királyi csecsemő kitételét, kérve kérte, hogy hozza eléje és mutassa meg
neki a gyermeket. A pásztor, megunva a sok könyörgést, visszatér az erdőbe, és a csecsemő
mellett ott talál egy nőstény kutyát, amint emlőjét nyújtja a kicsinynek, s védelmezi a vadaktól és
a madaraktól. Őt magát is megindította az a könyörület, amelyet a kutya részéről tapasztalt; a
gyermeket bevitte az istállóba, miközben a kutya aggódva kísérte. Mikor aztán az asszony kezébe
vette a gyermeket, az mint valami ismerőssel, játszadozni kezdett vele, és annyi elevenség
látszott benne, és egyfajta édes, hízelgő csecsemőnevetés jelent meg rajta, úgyhogy felesége
kérlelni kezdte a pásztort, tegye ki helyette a saját szülöttét, s engedje meg, hogy táplálja a
gyermeket akár annak [12] szerencséjére, akár a maga reménységére. így hát a kicsinyek sorsa
felcserélődött: emez a pásztor fiaként nevelkedett, amaz a király unokájaként kitétetett. A
nevelőnek utóbb Spacos lett a neve, mivel a perzsák így hívják a kutyát.3
V. Utóbb a gyermek a Cyrus nevet nyerte, mivel a pásztorok között „uralkodott".4 A játszadozó
gyermekek sorshúzás útján királlyá választották, és amikor ő a játék során az engedetleneket
megkorbácsolta, a gyermekek szülei panasszal fordultak a királyhoz, méltatlankodván, hogy egy
királyi szolga szabad embereket sújtott szolgáknak kijáró fenyítéssel. A király ezért magához
hívatta és faggatóra fogta, s amikor a gyermek egyetlen arcrándulás nélkül azt felelte neki, hogy
2 Szardanapall legendás asszír uralkodó, a görög történetírók közül elsőként Hérodotosz említi (2,150).
Elpuhultsága közmondásossá vált. Legendájában több asszír uralkodó vonásai keverednek (Sanherib,
Šamaš-šumukin); a legendabeli kép a legkevésbé illik Asszurbanipalra (Aššur-ban-apli) (668-629), akitől a
neve származik.
3 Spacos (Szpakosz): a görög szpax, a. m. 'kutya' szó birtokos esete.
4 Az értelmezés népetimológia eredménye: küriosz görögül a. m. 'úr'.

mint király tette ezt, csodálkozva magabiztosságán, emlékezetébe idézte álmát és a jóslatot. És
így, minthogy arcának hasonlósága, kitételének időpontja és a pásztor vallomása is egybevágott,
Astyages felismerte unokáját. S mivel úgy tűnt neki, hogy az álom a gyermeknek a pásztorok
között gyakorolt királyságával már beteljesedett, fenyegető indulatát úgy-ahogy megfékezte
irányában. De barátjára, Harpagusra megharagudott, és bosszúból, amiért életben hagyta
unokáját, megölette fiát, és átadta az apának, hogy lakmározzék belőle. Harpagus pedig egyelőre
elleplezte fájdalmát, s a király iránti bosszúálló" gyűlöletét megfelelő alkalomra halasztotta.
Idő múltával azután, mikor Cyrus felserdült, Harpagus a gyermektelenség fájdalmától ösztönözve
megírta neki, hogyan távolította el őt nagyapja a perzsa tartományokba, miként parancsolt rá
nagyapja, hogy őt kicsiny korában megölje, hogyan maradt életben az ő jóvoltából, hogyan
haragította magára ezzel a királyt, és hogyan vesztette el emiatt a fiát. Felszólította, szervezzen
hadsereget, lépjen a királysághoz vezető útra, és megígérte neki a médek átállását. A levelet nem
tudta nyíltan eljuttatni Cyrushoz, mivel a király őrei minden hozzá vezető utat megszálltak; ezért
azt egy kibelezett nyúlba dugták, a [13] nyulat pedig egy hű szolgának adták, hogy vigye
Perzsiába Cyrushoz. A szolgának még vadászhálókat is adtak, hogy vadászkülseje folytán a csel
rejtve maradjon.
VI. Miután Cyrus elolvasta a levelet, egy álomkép is ráparancsolt, hogy lásson hozzá a
vállalkozáshoz, és figyelmeztette, hogy akivel a következő napon először találkozik, azt vegye
társul maga mellé. Amikor tehát még hajnalhasadás előtt a mező felé vette útját, összetalálkozott
egy méd embernek a dologházból jövő szolgájával, név szerint Sybarisszal. Mikor megkérdezte
származása felől, és meghallotta, hogy Perzsiában született, levette róla a bilincseket, és
kíséretébe fogadva visszatért vele Persepolisba. Itt összehívta a népet és megparancsolta, hogy
mindnyájan jelenjenek meg fejszékkel, és a birtokát körülvevő erdőt vágják ki. Amikor ezt
serényen megtették, meghívta őket a következő napon rendezett lakomára, azután, amikor látta,
hogy igen jó hangulatuk támadt a lakomától, megkérdezte tőlük: ha lehetőség adódnék, melyik
életsorsot választanák, vajon a tegnapi munkát, vagy a mai lakomát. Amikor felkiáltottak, hogy a
mait, azt mondotta nekik, hogy a tegnapi munkához hasonlóan fogják leélni egész életüket
mindaddig, amíg a médeknek engedelmeskednek, ha viszont őt követik, akkor a maihoz hasonló
lakomák közepette. Mindnyájuk örömére megindította a háborút a médek ellen. Astyages,
megfeledkezvén a Harpagus ellen elkövetett bűnéről, őrá bízta a háború legfőbb vezetését.
Harpagus, amint megkapta a hadsereget, árulás útján rögtön átadta Cyrusnak, és így a királynak
vele szemben elkövetett kegyetlenségét hűtlen átpártolással bosszulta meg.
Amikor ezt meghallotta Astyages, mindenfelől összevont segédcsapatokkal maga vonult
Perzsiába, és miután ismételten elkeseredett küzdelmet vívott, seregének egy részét a harcolók
háta mögött állította fel, és rájuk parancsolt, hogy a megfutamodókat fegyverrel kényszerítsék az
ellenség ellen, s [14] kihirdette nekik, hogy ha nem győznek, a hátuk mögött nem kevésbé elszánt
férfiakra fognak találni, mint elölről; gondolják meg, vajon megfutamodva az egyik, vagy harcolva
a másik arcvonalat törjék-e át inkább. A harc elkerülhetetlensége láttán seregét óriási elszántság
hatotta át. Amikor már-már a perzsák serege vereséget szenvedett, és lassanként hátrálni
kezdett, eléjük mentek az anyák és a feleségek, és könyörögtek nekik, hogy térjenek vissza az
ütközetbe; amikor pedig vonakodtak, a nők levetvén ruhájukat, szemérmüket mutatták nekik, és
azt kérdezték tőlük, vajon anyjuk vagy feleségük méhébe akarnak-e visszamenni. E szidalomtól
meghőkölve, visszatértek az ütközetbe, és egy rohammal futásra kényszerítették azokat, akik elől
már megfutottak.
Ebben az ütközetben elfogták Astyagest, és Cyrus semmi mást nem vett el tőle, csupán királyi
méltóságát; inkább unokaként, semmint győztesként járt el vele szemben, és megtette
kormányzónak a hyrcanusok hatalmas népe fölé, mert a médek közé maga sem akart visszatérni.
Így lett vége a médek birodalmának, akik háromszázötven évig uralkodtak.5
VII. Sybarist, vállalkozásában társát, akit ama éjszakai látomása értelmében kiszabadított a
dologházból, és akit minden dolgában társának tekintett, Cyrus mindjárt uralkodása elején
megtette a perzsák kormányzójának, és feleségül adta hozzá nővérét. De azok a városok, amelyek
5 Asztüagész 584-550 között uralkodott; Kürosz 550-ben foglalta el Ekbatanát. Médeia első ízben 835-ben
III. Salamnassar évkönyveiben bukkan fel mint politikai egység Mada néven.

a médek adófizetői voltak, azt gondolták," hogy az uralom megváltozásával helyzetük is
megváltozott, ezért elpártoltak Cyrustól. Ez a körülmény Cyrus számára sok háborúnak lett az
előidézője és kiindulópontja.
Később, miután a legtöbbjüket már megfékezte, és a babyloniak ellen viselt háborút, a lydek
királya, Croesus, akinek kincsei és gazdagsága híresek voltak abban az időben, a babyloniak
segítségére sietett. De vereséget szenvedett, és immár saját sorsa miatt aggódva visszafutott
királyságába. Cyrus [15] pedig, a győzelem után Babyloniában rendbe hozva az ügyeket, áttette a
háború színterét Lydiába. Itt Croesusnak az előbbi ütközet kudarcától már elcsüggedt hadseregét
minden nehézség nélkül szétverte. Croesus maga is fogságba esett. De amennyivel kisebb
veszélyt jelentett ez a háború, annyival kíméletesebben járt el a győztes. Croesusnak meghagyta
életét, atyai örökrészét és Bara városát, ahol Croesus, ha nem is királyi módon, mégis a királyi
méltósághoz igen hasonlóan élte életét. 6 Ez a kíméletes eljárás nem kevésbé vált hasznára a
győztesnek, mint a legyőzöttnek. Ugyanis, mint valami közös tűzvész elfojtására, egész
Görögországból segédcsapatok gyűltek össze, amikor ismertté vált, hogy Cyrus háborút indított
Croesus ellen. Ekkora szeretetben állott Croesus minden városnál, és Cyrusnak súlyos háborút
kellett volna viselnie Görögország ellen, ha Croesusszal szemben túl kegyeden intézkedéseket
hozott volna.
Idő múltával azután, amikor Cyrus más háborúkkal volt elfoglalva, a lydek fellázadtak ellene, de
másodszor is vereséget szenvedtek. Ekkor elszedték tőlük fegyvereiket és lovaikat, és
elrendelték, hogy csak kocsmázással, mulattató játékokkal és kerítéssel foglalkozhatnak. Így
aztán az egykor serénységével kitűnő és dolgos kezű nép elpuhult, dőzsölő életmódja
következtében elasszonyosodva, elvesztette régi férfias jellemét, és akik a Cyrus előtti
háborúkban legyőzhetetleneknek bizonyultak, azokat a semmittevés és a tunyaság legyőzte,
miután a dőzsölés útjára léptek.
A lydeknek Croesus előtt számos királyuk volt, akik különféle események okán méltók a
megemlítésre, de egyiké sem hasonlítható össze Candaules sorsával.
Ez mindenki előtt dicsérni szokta volt a feleségét, akit testének szépsége miatt halálosan
szeretett, de nem elégedvén meg gyönyörűségének csendes tudatával, elhíresztelte még a
házasság elhallgatandó dolgait is, egészen úgy, mintha ezek [16] elhallgatásával a felesége
szépségét érné károsodás. Végül aztán, hogy állításának hitelt adjon, megmutatta feleségét
meztelenül barátjának, Gygesnek. Ily módon egyrészt ellenségévé tette barátját, akit felizgatott a
feleségével való házasságtörésre, másrészt elidegenítetté magától a feleségét azzal, hogy mint-
egy árulást követett el egy idegen javára a szerelme ellen. Így hát az új házasság rövid időn belül
Candaules meggyilkolásába került, és az asszony, akinek férje vére lett a hozománya, férje
királyságát és önmagát is a házasságtörőnek adta.7
VIII. Cyrus, miután meghódította Ázsiát, és az egész Keletet hatalma alá hajtotta, a scythák ellen
indított háborút.8 Ebben az időben Tamyris volt a scythák királynője, aki az ellenség
megérkeztekor nem rémült meg asszony módjára, és bár megakadályozhatta volna átkelésüket
az Oaxis folyón, engedte átkelni őket, mivel azt gondolta, hogy egyrészt országának határain
belül könnyebben harcolhat ellenük, másrészt az ellenség számára nehezebb lesz a menekülés az
útjukban lévő folyó miatt.
Cyrus tehát átkelt csapataival, és amikor már jócskán behatolt Scythia területére, tábort ütött.
Azután a következő napon félelmet színlelve, mintha sebtében visszavonulna, elhagyta a tábort,
és így bőven hagyott hátra bort és olyan dolgokat, amelyek a lakomához szükségesek. Amikor ezt
a királynőnek jelentették, serdülőkorban levő fiát csapatainak egyharmad részével Cyrus
üldözésére küldte. Amikor Cyrus táborába értek, a hadi dolgokban járatlan ifjú, mintha lakomára
és nem ütközetre jött volna, az ellenséggel mit sem törődve megengedte, hogy a barbárok
teleigyák magukat borral, holott nem voltak hozzászokva. Így pedig a scythákat előbb győzte le a
részegség, mint a viadal. Mert Cyrus, miután ezt megtudta, éjszaka visszatérve meglepi őket
6Az arra vonatkozó adatok, hogy mi lett Kroiszosz sorsa a legyőzése után, eltérőek. Egyes források szerint
kivégezték, mások szerint öngyilkos lett; Iustinusnál egy harmadik változat olvasható.
7 Gügész lűd király (680-650) története Hérodotosz 1,7 előadásán alapul.
8 529-ben.

bódultságukban, és leöli az összes scythát a királynő fiával együtt.
Elvesztvén ily nagy sereget és - ami még súlyosabb [17] fájdalommal töltötte el- egyetlen fiát is,
Tamyris gyermekének elvesztése fölött érzett fájdalmát nem könnyekbe fojtja, hanem a
bosszúállásban keres vigaszt, és a friss győzelem miatt ujjongó ellenséget hasonló csalárdsággal
ejti tőrbe. Ugyanis színlelésből, a kapott seb ürügyén, mintha nem bízna önmagában, visszavonul,
és Cyrust egy hegyszorosig csalogatja maga után. Itt, a hegyek között kelepcét állít, és lemészárol
kétszázezer perzsát királyukkal együtt. E győzelem alkalmából az is említésre méltó, hogy ily
hatalmas vereségnek még hírmondója sem maradt.
Cyrus levágott fejét a királynő egy emberi vérrel telt tömlőbe dobatja, így szidalmazván
kegyetlenségét: „lakjál jól vérrel, . amire szomjúhoztál", szólt, „amivel sohasem tudtál betelni".
Cyrus harminc évig uralkodott, s nemcsak uralkodásának kezdete, hanem uralkodása egész
idejének szüntelen sikerei révén is bámulatosan híres volt.
IX. Utána fia, Cambyses következett, aki atyja birodalmához Egyiptomot is hozzácsatolta, de
felháborodva az egyiptomiak babonáin, Apisnak és a többi istennek is leromboltatta a
templomait.9 Hammon leghíresebb templomának elfoglalására is küldött egy sereget, amelyet
homokvihar lepett meg, és megsemmisült. Ezután álmában látta, hogy testvére, Mergis fog
uralkodni. Eme álomlátástól megrémülve nem habozott a szentségtörések után még
testvérgyilkosságot is elkövetni. Nehéz volna elgondolni, hogy övéinek kegyelmezzen az, aki a
vallás megvetésével még az istenek ellen is garázdálkodott. E kegyetlen szolgálatra barátai közül
egy mágust, név szerint Gometest szemelte ki. Eközben azonban maga pusztult el, súlyosan
megsebesülve combján a saját maga kirántotta kard által, így bűnhődött meg részint a
testvérgyilkosság elrendeléséért, részint a szentségtörés elkövetéséért. E hír hallatára, de még
mielőtt a király veszte közhírré vált volna, a mágus végrehajtja a gonosztettet, és miután Mergist,
akire a királyság [18] szállt volna, leterítette, becsempészte helyébe a saját testvérét, Oropastest.
Ez ugyanis arcvonásait és testalkatát tekintve nagyon hasonlított Mergishez, és mivel senki sem
gondolta, hogy ebben valami csalárdság rejlik, Mergis helyett Oropastest teszik meg királlyá. Ez a
dolog annál nagyobb titokban mehetett végbe, mivel a perzsáknál a király személyét fensége
miatt a szem elől rejtve tartják.
A mágusok tehát a nép kegyének megnyerése végett három évre elengedik az adókat és a
katonáskodást, hogy a királyi méltóságot, amelyet csalárdsággal szereztek meg, kedvezmények
adományozásával megszilárdíthassák. Ez a dolog először Hostanesnek, egy nemes és éles elméjű
férfiúnak vált gyanússá. Ezért hírvivők útján megkérdezte leányától, aki a királyi ágyasok közé
tartozott, vajon a király Cyrus fia-e. Az azt felelte, hogy ő maga nem tudja, és más lánytól sem
tudja megkérdezni, mivel az egyes lányokat külön-külön tartják zárva. Ekkor Hostanes azt
tanácsolta a lányának, hogy tapogassa meg a király fejét álmában, amikor alszik, mert Cambyses
a mágus testvérének mindkét fülét levágatta. Így leánya révén megtudta, hogy a királynak
nincsenek fülei. Jelenti ezt a dolgot a perzsák főembereinek, s ráveszi és szent esküvel kötelezi
őket a hamis király megölésére.
Ebbe az összeesküvésbe csupán heten voltak beavatva, akik azonnal a királyi palotába mennek
ruhájuk alá kardot rejtve, hogy a megbánásra ne legyen idejük, és valaki ki ne fecsegje a dolgot.
Itt leöldösve azokat, akikkel találkoztak, elérnek a mágusokhoz, akiknek maguknak is helyén volt
a szívük, hogy magukon segítsenek, mert kardot rántva az összeesküvők közül kettőt megölnek.
A többiek azonban megragadják őket. Az egyiket közülük Gobryas tartotta a derekán átölelve, és
amikor a társai haboztak, mert féltek, hogy őt szúrják le a mágus helyett - mivelhogy a dolog
sötét helyen történt -, megparancsolta: akár a saját testén keresztül is döfjék a kardot a [19]
mágusba. A szerencse azonban úgy intézte a dolgot, hogy ő sértetlen maradt, a mágust pedig
megölték.
X. A mágusok megölése után a főembereknek nagy volt ugyan a dicsőségük a királyság
visszaszerzése okán is, de sokkal inkább azért, mert egyezségre tudtak jutni akkor is, amikor a
királyi méltóság betöltését illetően ellenkező vélemények merültek fel. Mind vitézség, mind
nemesség tekintetében annyira egyformák voltak, hogy ez az egyenlőség nehézzé tette a nép
9525-ben. Kambüszész egész Észak-Afrika meghódítását tervezte; elképzelését a papság részéről

kirobbantott lázadás hiúsította meg. Szentségtörő tette az ókorban közmondásos volt.

számára a választást közülük. Ők azonban megtalálták a módját annak, hogy ügyükben az ítéletet
a vallásos hitre és a szerencsére bízzák. Maguk között megállapodtak, hogy egy kitűzött napon
kora reggel mindegyik lovát a királyi palota elé hajtják, és akinek a lova napkeltekor elsőnek
nyeríti el magát, az legyen a király. Mert a perzsák azt hiszik, hogy a Nap is egyike az isteneknek,
és azt mondják, hogy a lovak ennek az istennek a szent állatai.
A megállapodást kötők között volt Dareus is, Hystaspes fia. Amikor ez a királyság miatt
nyugtalankodott, lovásza azt mondotta neki, hogy ha a ló nyerítése dönti el a dolgot, akkor nincs
semmi tennivalója. Ezután a kitűzött nap előtti éjszakán a kijelölt helyre vezette a lovat, és itt
ráeresztette egy kancára, gondolván, hogy a gyönyör következtében az fog történni, ami meg is
történt. A következő napon tehát, amikor a meghatározott időpontra mindegyik lovát
összeterelték, Dareus lova megismervén a helyet, a kanca utáni vágyakozása következtében
elnyerítette magát, és míg a többi ló késlekedett, emez elsőként adott urának szerencsés jósjelet.
A többiekben akkora volt az önmérséklet, hogy meghallván a jósjelet, azonnal leugráltak
lovaikról és királyként üdvözölték Dareust. Az egész nép is, követve a főemberek ítéletét,
megválasztotta őt királynak. Így a perzsák fölötti uralom, amelyet hét igen nemes férfiú vitézsége
szerzett vissza, ily jelentéktelen indok alapján szállt egy emberre. Egészen [20] hihetetlen, hogy
ekkora béketűréssel engedték át a főhatalmat olyanok, akik nem vonakodtak volna meghalni
azért, hogy elragadják azt a mágusoktól. Mindamellett Dareus, azonkívül, hogy a főhatalomra
méltó külső megjelenése és jelleme volt, kapcsolatba is került a régi királyokkal, mert mindjárt
uralkodásának elején házasságot kötött Cyrus leányával, hogy e királyi násszal megszilárdítsa
uralmát, és így ne az legyen a látszat, hogy egy idegenre ruházták át, hanem inkább az, hogy
visszakerült Cyrus családjának a kezeibe.
Ezután idő múltával, amikor az assyrok pártot ütöttek ellene és elfoglalták Babyloniát, s a város
visszafoglalása nehezen haladt, és a király már ingadozott: a mágusok gyilkosainak egyike,
Zopyrus odahaza egész testében korbáccsal gyötörtette magát; orrát, füleit, ajkait levágatta, és
így jelent meg a mit sem sejtő király előtt. Amikor a megrendült Dareus megkérdezte tőle az
ocsmány kínzás okát és elkövetőjét, Zopyrus csendben felvilágosítja őt, milyen szándékkal tette
ezt, és a jövőt illetően kigondolt terve szerint szökevényként Babyloniába távozott. Itt
megmutatta a népnek összemarcangolt testét, és elpanaszolta a király kegyetlenségét, aki a
királyságra való pályázása során nem derékségével, hanem jósjel révén, nem az emberek
megítélése, hanem egy ló nyerítése alapján győzte le őt. Intette őket, hogy barátai példáján
lássák, mire számíthatnak az ellenségei; figyelmeztette őket, ne bízzanak jobban a falakban, mint
fegyvereikben, és engedjék meg, hogy ő irányítsa közös háborújukat a még egészen friss
haragjában. Mindenki előtt egyaránt ismert volt a férfi előkelősége és vitézsége, és
szavahihetőségében sem kételkedtek annak, akinek testi sebei és a sértések nyomai voltak erre
előttük tanúságul. Így hát mindnyájuk szavazatával ő lett a vezér; kapott egy kis sereget, és ezzel
egyszer-másszor szerencsés ütközetet vívott, mivel a perzsák a megegyezés szerint meghátráltak
előle. Végre, amikor az egész hadsereget rábízták, árulással az [21] egészet Dareus kezére
juttatta, és magát a várost is az ő hatalma alá kényszerítette.
Ezt követően Dareus a scythák ellen indított háborút, amiről majd a következő könyvben
számolunk be.

II. könyv
I. A scythák által véghezvitt fényes és nagyszerű tettekről szóló beszámolót a scythák eredetével
kell kezdenünk. Mert eredetük nem kevésbé volt híres, mint hatalmuk, és nem kevésbé váltak
híressé asszonyaik vitézsége folytán, mint a férfiaké által, hiszen ez utóbbiak alapították a
parthusok birodalmát és Bactriát, asszonyaik pedig az amazonok országát, úgyhogy valóban, ha
szemügyre vesszük a férfiak és az asszonyok véghezvitt tetteit, bizonytalanná válik, melyik volt
náluk a két nem közül a híresebb.
A scythákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a scythák és az egyiptomiak között hosszú
időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől. Az egyiptomiak azt hirdették, hogy a világ
keletkezése idején egyes földrészek a Nap túlságos hevétől izzottak, más földrészek meg a
rettenetes fagytól dermedtek voltak, úgyhogy ezek az első szárazföldek nemcsak hogy nem
voltak képesek létrehozni az embereket, hanem még befogadni és megvédem sem bírták volna
őket, ha ezek oda vándorolnak, mielőtt a hőség vagy a hideg ellen testük védelmére a ruházatot
fel nem találták, vagy a vidék ártalmait mesterséggel készített védő eszközökkel nem tudták
mérsékelni. Egyiptom viszont mindig mérsékelt éghajlatú volt, úgyhogy sem a téli hidegek, sem a
nyári nap hősége nem gyötörte lakosait, talaja pedig olyan termékeny, hogy az emberi
használatra való táplálékban egyetlen föld sem volt gazdagabb. Joggal úgy [22] tűnhet tehát,
hogy az embereknek itt kellett először világra jönniük, ahol a legkönnyebben felnevelődhettek.
Ezzel szemben a scythák úgy gondolták, hogy a mérsékelt éghajlat nem érv a régiség mellett. A
természet ugyanis szerintük, mihelyt a meleg vagy a hideg mértékét megszabta az egyes vidékek
számára, az élőlényeket is mindjárt úgy hozta létre, hogy a vidéket elviseljék; de még a fáknak és
a növényzetnek a fajtáit is az egyes vidékek viszonyaihoz alkalmazva tette változatossá. És
amennyivel a scythák éghajlata zordabb, mint az egyiptomiaké, annyival ellenállóbb a testük és a
jellemük is. Egyébként is a világ, amely most részekből
áll, egykor egységet alkotott: akár árvíz borította a világ keletkezésekor a szárazföldet, akár
tűzben állt minden, ami a világot is létrehozta, a világnak mindkét keletkezési módja szerint a
scythák győznek az eredet tekintetében. Mert ha a világ kezdeti létformája tűz volt; amely
lassanként kialudva helyet adott a szárazföldnek, akkor a föld egyetlen része sem különült el a
tűztől a hidegség következtében az északi részeknél előbb, annyira, hogy még most sincs
egyeden földrész sem, amely a hideg következtében fagyosabb volna ennél. Egyiptom pedig és az
egész Kelet a legkésőbb lett mérsékelt éghajlatú, hiszen még most is a Nap perzselő melegétől
izzik.
Ha pedig egykor minden szárazföld el volt merülve a tenger alatt, a vizek lefolyása után először
valóban a legkiemelkedőbb részek tűntek elő, legtovább viszont a legalacsonyabban fekvő
vidéken maradt meg a víz. Amennyivel előbb lett száraz a föld egy-egy része, annál korábban
kezdett hozzá az élőlények létrehozásához. Scythia mármost magasabb fekvésű minden
szárazföldnél, annyira, hogy az összes ott eredő folyó a Meotisba, onnan meg a Fekete-tengerbe
és az Egyiptomi-tengerbe [Földközi-tenger] ömlik. Egyiptom pedig, amelyet oly sok király és
annyi nemzedék gondoskodása és költsége védelmezett, és az oda folyó vizek tömege ellen annyi
gáttal láttak el, [23] annyi árokkal szántottak keresztül-kasul, hogy a gátak távol tartsák tőle, az
árkok meg befogadják a vizeket, ennek ellenére sem volt lakható és ma sem az, ha nem rekesztik
gátak közé. Így, ami az emberek régiségét illeti, látnivalóan Egyiptom a legutolsó (amely a
szárazföldek közül a legfrissebbnek látszik, az iszapot magával hordó Nílus gátmunkálataiból,
azaz a királyok védműveiből kikövetkeztethetően).
Ezek az érvek legyőzték az egyiptomiakat, és régebbi népnek mindig a scythákat tekintették.
II. Scythia pedig kelet felé terül el, és egyik oldalról a Fekete-tenger, a másik oldalról a Riphaeus-
hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis folyó zárja körül. Hosszanti irányban és szélességében hagy
kiterjedésű. Lakosai számára egymás között nincsenek határok. Ugyanis sem földet nem
művelnek, sem házuk vagy hajlékaik vagy lakhelyük nincsen, mivel állandóan nyájaikat meg
barmaikat legeltetik, és a lakatlan pusztaságokban kóborolnak. Feleségeiket és gyermekeiket

magukkal szállítják szekereken, amelyeket a záporok és a hideg miatt bőrökkel fedve házakként
használnak.
Az igazságot a nép veleszületett jelleme, nem pedig a törvények biztosítják. A lopásnál náluk
nincsen súlyosabb bűn: természetes ez, hiszen barmaikat és nyájaikat fedél és védelem nélkül
tartják, s az erdős vidéken mi maradna nekik belőlük, ha lopni lehetne. Az aranyat és az ezüstöt
annyira megvetik, amennyire a többi halandók vágyódnak utána. Tejjel és mézzel táplálkoznak. A
gyapjúruhák használata számukra ismeretlen, bár állandó hideg gyötri őket; ehelyett vadállatok
bőrét és menyétbőröket használnak. Ez a mértékletes életmód adja meg nekik az erkölcsi
igazságérzetet, mert nem kívánják el a másét: hiszen csak ott van meg a gazdagság utáni
vágyakozás, ahol a gazdagsággal élnek is. Bárcsak a többi halandóban is ehhez hasonló
önmérséklet és a másétól való tartózkodás volna! Akkor bizony nem folynék annyi háború az
egész földön [24] nemzedékeken keresztül, és akkor a kard meg a fegyver nem pusztítana el több
embert, mint amennyit a végzet megszabta természeti szükségszerűség. Valóban csodálatosnak
tűnhet, hogy nekik a természet megadta azt, amit a görögök a bölcsek hosszú oktatása és a
filozófusok tanítása alapján sem tudtak elérni, és a kiművelt erkölcsök alul maradnak a
műveletlen barbárokkal való összehasonlításban. Ennyivel többet ért amazoknál a vétkek nem
ismerése, mint emezeknél az erény ismerete.
III. A scythák háromszor nyerték el Ázsia felett a hatalmat, velük viszont mindvégig idegen
hatalom vagy nem is próbálkozott, vagy a scythák lettek a győztesek. Dareust, a perzsák királyát
csúfosan megfutamítva kiűzték Scythiából, Cyrust egész hadseregével együtt lemészárolták,
Nagy Sándor hadvezérét, Zopyriont hasonló módon összes csapataival együtt elpusztították. A
rómaiak fegyvereinek a hírét csak hallották, de erejét nem érezték.
Ők alapították a parthus birodalmat és Bactria királyságát. A nép fáradalmakban és háborúkban
edződött meg; testi erejük óriási. Semmi olyasmit nem gyűjtenek, amit félnének elveszteni. Ha
győznek, a dicsőségen kívül semmit sem kívánnak. A scythák ellen először Vezosis egyiptomi
király indított háborút;1 de előbb elküldte hozzájuk követeit, hogy közöljék az ellenséggel a
meghódolás feltételeit. A scythák azonban szomszédaiktól már előre értesülve a király
jöveteléről, követeinek azt felelték: ily gazdag nép fejedelme balgán kezd nincstelenek ellen
háborút, amitől - otthon maradva - inkább neki kellene tartania, mivel a háború kimenetele
bizonytalan, a győzelem jutalma semmi, az elszenvedett kár meg kézzelfogható. A scythák tehát
nem is fogják bevárni, hogy ő jöjjön hozzájuk, hanem maguk mennek elébe, a zsákmányuk elé,
mivel sokkal több van neki abból, amit az ellenségtől meg lehet kívánni. [25] '
Szavaikat követte a tett. Midőn a király megtudta, hogy oly hirtelenséggel ellene vonulnak,
menekülve visszafordult, hadseregét egész háborús felszerelésével együtt hátrahagyta, és
riadtan visszatért országába. A scythákat Egyiptomtól csak a mocsarak tartották távol.
Innét visszatérve meghódították és adófizetőjükké tették Ázsiát: a csekély adót inkább hatalmuk
elismertetéseként, semmint győzelmük anyagi hasznosítása érdekében rótták ki rájuk.
Miután Ázsia megzabolázása végett tizenöt évig távol maradtak, feleségeik sürgetésére
hazatértek, mivel azok követek útján hírül adták nekik, hogy ha nem térnek haza, utódok
nemzéséről a szomszéd népekkel fognak gondoskodni, mert nem tűrhetik, hogy a scythák népe
az asszonyok miatt haljon ki az utókor számára.
Ázsia tehát ezerötszáz évig az ő adófizetőjük volt. Az adófizetésnek Ninus, az assyrok királya
vetett véget.
IV. Ám a közbeeső időben a scytháknál két királyi ifjú, Plinus és Scolpitus az előkelők pártütése
következtében száműzetésbe ment és óriási csapat ifjút vitt magával. Ezek a pontusi Cappadocia
partvidékén, a Thérmodon folyó mellett telepedtek le, és Themiscyra síkságát meghódítva,
megszállták azt. Itt sok éven át hozzászoktak ahhoz, hogy a szomszéd népeket fosztogassák, de a
népek összeesküvése folytán kelepcébe estek, és lemészárolták őket. Ezeknek a feleségei, amikor
látták, hogy száműzetésükben ráadásul még özvegyi sorsra is jutottak, fegyvert ragadtak, és
először határaikat tisztították meg, majd úgy védekeztek, hogy támadó háborúkat indítottak. A
1Vezosis: Szeszosztrisz egyiptomi fáraó nevének torzult alakja. A meseszerű őstörténeti előadás miatt
azonban nem állapítható meg, hogy melyikről van szó: a XII. dinasztiának (i. e. 1971-1839) három ilyen
nevű uralkodója is volt.

szomszédokhoz való férjhezmenetel szándékával is felhagytak, mivel azt szolgaságnak és nem
házasságnak nevezték. Minden korban egyedülálló tettet hajtottak végre: államukat férfiak
nélkül, sőt a férfiak megvetésével is meg tudták védelmezni. És hogy az egyik nő a másiknál ne
tűnhessen [26] szerencsésebbnek, megölték azokat a férfiakat, akik otthon még életben voltak.
Megölt férjeikért a bosszút a szomszédok kiirtásával hajtották végre. Ekkor, miután a békét
fegyverrel biztosították, hogy népük ne pusztuljon ki, a szomszédos népek férfiaival háltak. Ha
fiuk született, megölték őket, a lányokat pedig a saját maguk életmódja szerint, nem
semmittevésre, de nem is gyapjúfonásra, hanem fegyverforgatásra, lovaglásra és vadászatra
tanították; a csecsemők jobb emlőjét kiégették, hogy ne akadályozza őket a nyilazásban. Ezért
nevezik őket amazonoknak.2
Két királynőjük volt: Marpesia és Lampeto, akik a sereget két részre osztották, és haderejük
folytán messze elhíresedvén, egymást váltva viseltek háborúkat és védelmezték földjük határait;
és hogy hadi sikereikhez a tekintély se hiányozzék, azt híresztelték, hogy ők Mars leányai.
Miután tehát Európának nagyobbik részét iga alá hajtották, Ázsiának is elfoglalták számos
városát. S miután itt megalapították Ephesust és még sok más várost, hadseregük egyik részét
óriási zsákmánnyal hazaküldték. A visszamaradottakat, akik ázsiai birodalmuk védelmére ott
maradtak, a barbárokkal való egyik összecsapásuk alkalmával Marpesia királynővel együtt
legyilkolták. Ennek helyébe leánya, Sinope következett az uralomban, aki páratlan hadi
jártasságán kívül kivételes csodálat tárgya volt még a mindvégig megőrzött lánysága miatt is. Az
ő vitézsége folytán az amazonok dicsősége és hírneve annyira megnőtt, hogy Eurystheus király,
akinek Hercules tizenkét feladat teljesítésével tartozott, mint valami lehetetlen feladatot rótta ki
Herculesre, hogy hozza el neki az amazonok királynőjének a fegyvereit.
Hercules tehát útra kelt kilenc nagy hadihajóval, és Görögország fejedelmi ifjúságától kísérve
megtámadta a mit sem sejtő amazonokat.3 Az amazonok királyságát akkoriban két nővér
kormányozta, Antiope és Orimyia, de Orithyia éppen háborút viselt az ország határain kívül.
Amikor tehát Hercules [27] az amazonok partjain kikötött, ott egy nem nagyszámú nép volt
Antiope királynővel, aki semmiféle ellenségeskedéstől sem tartott. Ennek volt a következménye,
hogy a rajtaütés váratlansága miatt csak kevesen kaptak fegyverre, s így az ellenség könnyen
aratott győzelmet fölöttük. Sok asszonyt levágtak vagy foglyul ejtettek, közöttük Antiope két
nővérét is: Menalippét Hercules, Hippolytét Theseus. Theseus azonban, amikor jutalomként
megkapta a fogolynőt, feleségül vette, és tőle született Hippolytus. Hercules pedig a győzelem
után a fogoly Menalippét visszaadta nővérének, és ennek fejében megkapta a királynő fegyvereit.
Így teljesítve a parancsot, visszatért a királyhoz.
De Orithyia, amikor megtudta, hogy nővérei ellen háborút indítottak, és hogy a rabló éppen az
athéniak királya, kísérőit bosszúra szólítja fel, és azt mondja, hiába hódították meg a Pontus
öbölvidékét és Kis-Ázsiát, ha a görögök előtt nyitva az út, nem is annyira háborúra, mint inkább a
rablásra. Ezután segítséget kért Sagylustól, Scythia királyától; hivatkozott arra, hogy ő maga is a
scythák népéből való, hivatkozott a férfiak pusztulására, fegyverforgatásuk kényszerű voltára és
a háború okaira, továbbá arra, hogy vitézségük révén a scytha nők már kivívtak annyi hírnevet
népüknek, hogy tudják róluk: asszonyaik sem hitványabbak a férfiaknál. A király meghatódva az
ő házát is érintő dicsőségtől, fiát, Panasagorust küldi hatalmas lovassággal a segítségükre. De az
ütközet előtt viszály támadt, és a segédcsapatoktól magukra hagyott asszonyok fölött az athéniak
győzelmet arattak. A szövetségesek táborát mégis felhasználhatták a visszavonulásra, és ezek
segítségével, más népektől bántatlanul visszatértek országukba.
Orithyia után Penthesilea nyerte el a királyságot, aki a trójai háború idején, amikor a görögök
ellen segítséget vitt Trójának, a legbátrabb férfiak között is tanúbizonyságot tett vitézségéről.
Ezután, Penthesilea megölését és seregének [28] pusztulását követően az a kisszámú nő, aki
országukban visszamaradt, nehezen tudta magát megvédelmezni a szomszédos népek ellen, de
országuk mégis fennmaradt egészen Nagy Sándor idejéig. Ezeknek a királynője, Minythyia vagy
2 Mazosz görögül a. m. 'mellbimbó'. Az amazon szó jelentése tehát a népetimológia szerint: 'mellbimbó
nélküli'.
3 Eurüsztheusz szolgálatában Héraklész kilencedik feladata volt az amazon királynő övének és
fegyvereinek a megszerzése.

Thalestris, miután Nagy Sándornál elérte, hogy tizenhárom napon át vele hálhatott, és tőle
utódot fogant, visszatért királyságába, és hamarosan elpusztult az amazonok egész
nemzetségével együtt.
V. Harmadik ázsiai expedíciójuk alkalmával, amikor már nyolc esztendeje voltak távol
feleségeiktől és gyermekeiktől, a scythákat otthon rabszolgaháború fogadta. Az asszonyok
ugyanis belefáradva férjeik hosszú visszavárásába, azt gondolták, hogy már nem is a háború
tartóztatja őket, hanem elpusztultak, s ezért a barmok őrzésére visszahagyott szolgákkal
házasodtak össze, akik győzelmesen visszatérő uraikat, mint valami idegeneket, fegyvereikkel
távol tartották határaiktól. Minthogy a győzelem majd ide, majd oda hajlott, a scythák rájöttek,
hogy harcmodorukat kell megváltoztatni, mert eszükbe jutott, hogy nem ellenséggel, hanem a
szolgáikkal kell harcolniuk; nem a fegyverek jogán kell leverniök őket, hanem azon a jogon, hogy
ők az uraik: korbácsot kell tehát harcba vinni ellenük, nem fegyvereket, és mellőzve a kardot,
vessző- meg szíjkorbácsokhoz és a szolgák megfélemlítésének egyéb eszközeihez kell
folyamodniuk. Miután az elgondolást valamennyien helyeselték, úgy szerelték fel magukat, ahogy
azt elrendelték nekik, és miután az ellenséghez értek, a mit sem sejtők előtt megsuhogtatták a
korbácsokat, és ezzel annyira megrémítették őket, hogy akikkel fegyverrel nem bírtak, azokat
legyőzték a veréstől való félelemmel, és azok nem legyőzött ellenségként, hanem szökött
rabszolgaként eredtek futásnak. Akiket el tudtak fogni közülük, kereszten bűnhődtek vétkükért.
Azok az asszonyok is, akiknek rossz volt a lelkiismeretük, részint fegyverrel, részint kötéllel
véget vetettek életüknek.4 [29]
Ezután béke honolt a scytháknál egészen Ianthyrus király idejéig. Ez ellen, mint fentebb
elmondottuk, Dareus, a perzsák királya hadat indított, mivel nem kapta meg a leányát feleségül.
Hétszázezer emberrel nyomult Scythiába, de miután az ellenség nem adott alkalmat a csatára,
attól való féltében, hogy elzárják előle a visszatérés útját, és lerombolják a Histeren vezető hidat,
nyolcvanezer embert ott vesztvén, sietve visszavonult. Ezt a veszteséget oly nagy sokaság
közepette nem is vették veszteség számba.
Dareus ezután Thraciát és Macedoniát igázta le; az ionokat is legyőzte egy tengeri ütközetben.
Azután, amikor megtudta, hogy az ionoknak az athéniak segítséget küldtek vele szemben, a
háború egész súlyát ellenük fordította.5
VI. Most pedig, miután az athéniak háborúihoz érkeztünk, akik nemcsak a győzelem reménye
nélkül viselték hadjárataikat, de már-már hihetetlen, hogy csakugyan véghezvitték őket (és az
athéniak haditettei valóban nagyobbak voltak, semmint kívánni lehetett volna), ezért néhány
szóval vissza kell térnünk eredetükre is, mivel ők nem szegényes kezdetek után jutottak el a
csúcsra, mint más nemzetek.
Egyedül ők azok ugyanis, akik gyarapodásuk mellett eredetükkel is dicsekedhetnek, hiszen nem
jövevények, nem mindenfelől összegyűlt szedett-vedett népség alapította városukat, hanem
ugyanazon a földön születtek, amelyen laknak, és ugyanonnan származnak, ahol a lakóhelyük
van. Elsőnek ők tanították meg a gyapjúfonást, az olajütést és a bor készítését. Ők mutatták meg
a makkal táplálkozóknak, hogyan kell szántani és gabonát vetni. A tudomány és az ékesszólás is
kétségtelenül Athénban talált templomára, valamint az államtudományok rendszere is.
Deucalion ideje előtt Cecrops volt a királyuk, akit a hagyomány - minden régiség meseszerű lévén
- kétneműnek mond, mivel ő kötötte össze először házasság formájában a férfit a nővel. Ez után
Cranaus [30] következett, akinek a leánya, Atthis a vidéknek is nevet adott. Ez után Amphictyon
uralkodott, aki elsőnek szentelte Minervának a varost, és a településnek az Athenae nevet adta.
Ennek uralkodása alatt a vízözön Görögország népeinek nagy részét elpusztította; csak azok
maradtak meg, akiket a hegyek menedékei befogadtak, vagy akik Thessalia királyához,
Deucalionhoz költöztek hajóikon - róla ezért mondják, hogy ő volt az emberi nem alapítója.
Az öröklés rendjén ezután a királyság Erechtheusra szállott, akinek uralkodása alatt Triptolemus
Eleusisban feltalálta a gabona vetését; ezen ajándék tiszteletére alapították meg titkos éjszakai
4A szkíták történetének előadása alapvetően Hérodotosz történeti munkáján alapul.

5A 490. évi perzsa támadás előzménye és részben oka a kis-ázsiai ion városok perzsaellenes lázadása volt
(499-494), melyben az athéniak a görögöket támogatták.

istentiszteleteiket.6
Theseus atyja, Aegeus is király volt Athénban, akitől Medea a serdülőkorban levő mostohafia
miatt elvált, elhagyta, és Aegeustól származó fiával, Medusszal Colchisba ment. Aegeus után
Theseus, azután meg Theseus fia, Demophoon tartotta hatalmában a királyságot, aki a
görögöknek segítséget vitt a trójaiak ellen.
Az athéniak és a dórok között régi viszálykodás folyt. Amikor a dórok háborúval akartak bosszút
állni sérelmeik miatt, jóslatot kértek az ütközet kimenetele felől. Azt a választ kapták, hogy
győzni fognak, ha nem ölik meg az athéniak királyát. Amikor tehát harcba vonultak, meghagyták
a katonáknak, hogy mindenekfölött a királyra vigyázzanak. Az athéniaknak ebben az időben
Codrus volt a királyuk, aki miután megtudta az isten jóslatát és az ellenség katonáinak kiadott
parancsot, megváltoztatván királyi öltözékét, rongyos gúnyában, vállán rőzseköteget cipelve
behatolt az ellenség táborába. Itt az őt feltartóztató katonák közül az egyik, akit ravaszul
megsebzett metszőkésével, megölte. Amikor a dórok felismerték a király holttestét, ütközet
nélkül eltávoztak. Így az athéniak vezérük hősiessége folytán megszabadultak a háborútól:
királyuk a haza jólétéért feláldozta magát. [31]
VII. Codrus után Athénban senki sem uralkodott; ezzel áldoztak neve emlékezetének. Az állam
kormányzását évenként választott tisztviselőkre bízták. Akkor azonban a városnak még nem
voltak törvényei, mivel a királyok kénye-kedve szolgált törvényként. Megválasztották tehát
Solont,7 ezt a kiváló igazságérzettel megáldott férfiút, hogy törvényekkel mintegy alapítsa újra a
várost. Ő azután akkora mérséklettel vezette a tárgyalásokat a nép és a tanács között, hogy
mindkettőtől egyformán köszönetet kapott - míg ha csak az egyik rend érdekében járt volna el, a
másiknak bizonyára nem nyerte volna el a tetszését.
E férfiú számos kiváló tette között volt egy, amit érdemes felemlíteni. Az athéniak és a megaraiak
között szinte egészen a megsemmisülésig folyt a fegyveres harc Salamis szigetének birtoklásáért.
Számos vereség után az athéniaknál főbenjáró bűn lett, ha valaki javaslatot tett a sziget
visszaszerzésére. Solon tehát afölötti gondjában, hogy ha hallgat, nem gondoskodik az állam
érdekeiről, ha pedig javaslatot tesz, magának okoz bajt, hirtelen őrültséget színlelt, és ennek
védelme alatt nemcsak beszélni akart a tilalmazott ügyről, hanem végre is akarta hajtani azt.
Ocsmány öltözékben, őrültek módjára a nyilvánosság elé rohant, és amikor az emberek
összecsődültek - hogy szándékát annál jobban eltitkolja -, ott helyben szokatlan versekben azt
tanácsolta a népnek, ami tiltva volt, és annyira megnyerte mindenkinek a hajlandóságát, hogy
rögtön elhatározták a háborút a megaraiak ellen, és miután az ellenség fölött győzelmet arattak,
a sziget az athéniaké lett.8
VIII. Eközben a megaraiak, nem felejtve az athéniak ellen indított, de abbahagyott háborút: hogy
a dolognak ne legyen olyan látszata, mintha hiába ragadtak volna fegyvert, hajóra szálltak azzal a
céllal, hogy az athéniak asszonyait az eleusisi szertartások9 alkalmával éjszaka megtámadják.
Miután tervüket az athéniak vezére, Pisistratus megtudta, az ifjúságot lesbe [32] állította, az
asszonyoknak pedig megparancsolta: tartsák az áldozatokat a szokásos zajjal és lármával még az
ellenség közeledtekor is, hogy azok ne vegyék észre, hogy szándékaikról értesültek. Így aztán a
megaraiakat, amint hajóikból mit sem sejtve kiszálltak, megtámadta és megsemmisítette, majd
az elfogott hajóhaddal azonnal Megarába indult, miután a katonák közé asszonyokat is beosztott,
hogy azt a látszatot keltse, mintha foglyok volnának. A megaraiak pedig, mivel ráismertek
hajóikra és az áhított zsákmányra, eléjük vonultak a kikötőbe. Pisistratus ekkor leöldöste őket, és
kevésen múlott, hogy a várost is elfoglalja. A dórok tehát saját cselükkel adták az ellenség kezébe
a győzelmet.
Pisistratus azonban, mintha a győzelmet nem a haza, hanem a maga érdekében vívta volna ki,
csalárdul kényuralomra tört. Otthonában ugyanis önkéntes korbácsolásnak vetette alá magát,
6 Az eleusziszi misztériumokat.
7 Szolónt 594-ben választották az athéniak arkhónná.
8 Az eset még arkhónná választása előtt, valószínűleg 596-ban történt. Elégiájának két sorát Plutarkhosz
idézi (Szolón 8.).

9 Ceres (Démétér) tiszteletére rendezett, a föld termékenységével kapcsolatos titkos szertartások,
melyeknek színhelye az Athéntól 21 km-re levő Eleuszisz volt.

majd felsebzett testtel a nyilvánosság elé lépett, s miután összehívta a népgyűlést, megmutatta a
népnek sebeit, és panaszt emelt a vezető emberek kegyetlenkedése miatt; azt színlelte ugyanis,
hogy a sebeket tőlük szenvedte el. Szavait könnyekkel kísérte, és gyűlölködő beszédével haragra
lobbantotta a hiszékeny tömeget; úgy tüntette fel, hogy a nép iránti szeretete következtében vált
gyűlöletessé a tanács előtt. Testének őrizetére kapott tehát egy őrcsapatot; segítségével elnyerte
az egyeduralmat, és harmincnégy évig uralkodott.10
IX. Halála után egyik fia, Diocles megerőszakolt egy hajadont, akit ezért a leány fivére megölt.
Amikor a másik fiú, név szerint Hippias gyakorolta az apjától örökölt hatalmat, elfogatta
testvérének gyilkosát, és midőn kínvallatással arra kényszerítette, hogy a gyilkosságban részes
bűntársait megnevezze, az sorra a zsarnok barátait nevezte meg. Majd mikor ezek kivégzése után
a zsarnok megkérdezte, voltak-e még más bűntársai, a leány fivére azt felelte, hogy már senki
sincs életben, akinek a halálát óhajtaná, hacsak nem maga a zsarnok. [33]
Ezzel kinyilvánította, hogy nővére ártatlanságának megbosszulása után a zsarnok felett is ő
győzedelmeskedett.11
E férfiú bátorsága figyelmeztette a várost szabadsága visszaszerzésére. Így végre Hippiast
elűzték a királyi méltóságból és száműzetésbe küldték, aki miután a perzsákhoz távozott,
felajánlkozott Dareusnak, hogy vezére lesz saját hazája ellen, ha az háborút kezd az athéniakkal,
mint ezt fentebb már jeleztük.12
Az athéniak tehát, amikor értesültek Dareus érkezéséről, 13 segítséget kértek a lacedaemoniaktól,
mivel a város akkoriban szövetséges viszonyban állt velük. De mikor megtudták, hogy azok
éppen négynapos vallási ünnepet ülnek,14 nem várták be a segítséget, hanem felszerelve tízezer
polgárt és ezer Plataeából való segédcsapatbeli harcost, a marathoni síkon ütközetbe
bocsátkoztak a hatszázezer főnyi ellenséggel. Miltiades volt a vezérük, aki azt javasolta, hogy ne
várják be a segítséget: akkora volt az önbizalma, hogy a gyorsaságban nagyobb oltalmat látott,
mint a szövetségesekben. Oly nagy lelkesedéssel mentek tehát a csatába, hogy bár a két arcvonal
között ezerlépésnyi távolság volt, gyors rohammal még a nyilak kilövése előtt elérték az
ellenséget. E bátorságnak meg is lett az eredménye. Oly vitézül harcoltak ugyanis, hogy az ember
azt gondolhatta volna: az egyik oldalon férfiak, a másikon meg barmok állnak. A legyőzött
perzsák hajóikra menekültek, hajóik közül azután sok elmerült, sok meg fogságba esett.15
Ebben az ütközetben az egyes vitézek mind akkora bátorságot tanúsítottak, hogy nehéz
megítélni, kié volt a legfőbb dicsőség. A sok közül mégis az ifjú Themistocles dicsősége tűnt ki,
akiben már akkor megmutatkoztak a jövendő parancsnoki tehetség jellemvonásai. A történetírók
nagy dicsérettel ünneplik Cynegirusnak, egy athéni katonának a hősiességét is, aki az ütközetben
véghezvitt számtalan, halálos kimenetelű viadala után, amikor a futó ellenséget a hajókig
üldözte, a behajózott sajkát jobb kezével visszafogta, és nem is engedte el előbb, [34] csak midőn
kezét elvesztette; miután pedig jobb kezét levágták, baljával ragadta meg a hajót, majd mikor ezt
is elvesztette, végül fogaival tartotta vissza azt. Akkora vitézség lakozott benne, hogy annyi
öldöklés után sem fáradt ki, két kezének elvesztése sem győzte le, s végül megcsonkítva is, mint
valami fenevad, a fogaival harcolt.
A perzsák ebben az ütközetben, illetve a hajótörés következtében kétszázezer embert
vesztettek.16 Elesett Hippias is, az athéni zsarnok, aki javasolta és felidézte ezt a háborút. A haza
10 Peiszisztratosz 560-tól 527-ig uralkodott; Iustinus tehát uralkodásának időtartamához uralma utolsó
évét is hozzászámította.
11 Peiszisztratosz két fiát valójában Hipparkhosznak és Hippiasznak hívták. Hipparkhoszt 514-ben két
athéni ifjú, Harmodiosz és Arisztogeitón ölte meg, akik életükkel fizettek a merényletért.
12 Hippiaszt 510-ben spártai segítséggel sikerült Athén feladására bírni. Ezt követően Szigeionba menekült,
perzsa fennhatóság alá helyezte magát, majd valóban részt vett I. Dareiosz Athén elleni hadjáratában.
13 Az első perzsa támadás 490 nyarának végén érte Athént.
14 Iustinus a spártai Karneia-ünnepre céloz, melynek időtartamára a törvény fegyvernyugvást írt elő. Ez az
ünnep augusztus-szeptemberben valóban nem négy, hanem kilenc napig tartott.

15 A marathoni csata pontos időpontja ismeretlen; vagy augusztus utolsó, vagy szeptember első napjaiban
volt.
16 Míg a görög haderőt illetően Iustinus (Trogus) adata hitelesnek tekinthető, addig a perzsa hadsereg
létszámának vonatkozásában túlzó; mértéktartóbb források hatszázötven perzsa hajót és néhány tízezer

bosszúálló istenei adták meg neki a büntetést!
X. De miközben a háborút újjá akarta szervezni, éppen a készülődések közepette Dareus is
eltávozott az élők sorából.17 Sok fiút hagyott maga után, akik részben a királysága alatt, részben
királysága előtt születtek. Ezek közül a legidősebb, Ariamenes koránál fogva magának követelte a
királyságot - e jogot a népek számára a születés rendje és maga a természet írja elő. Xerxes
azonban ellenvéleményt jelentett be - nem a születés sorrendje, hanem annak szerencsés volta
alapján: mert Ariamenes először jött ugyan világra, de Dareus akkor még magánember volt; a
király Dareusnak viszont ő az elsőszülött fia. Ennélfogva testvérei, akik őelőtte születtek, azt az
atyai örökséget követelhetik maguknak, amellyel Dareus mint magánember annak idején
rendelkezett, de nem a királyságot; a királyságot csak az, akit atyja már mint király, a
királyságban első fiúként a magáénak elismert. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy
Ariamenesnek nemcsak az apja, de anyja, sőt anyai nagyatyja is magánember volt. Ő, Xerxes
azonban királyné anyától született, és atyját is csak mint királyt ismerte, sőt anyai nagyatyja
szintén király volt: Cyrus, aki nem is csak úgy örökölte, hanem maga alapította az óriási
birodalmat. Ennélfogva, bár atyjuk mindkét testvért egyenlő jogúként hagyta maga után, anyja és
nagyapja jogán mégis ő (Xerxes) a győztes. E versengésüket egyetértő szívvel vitték atyai [35]
nagybátyjuk, Artaphernes - mint afféle házi bíró - elé, aki otthonában megvizsgálva az ügyet,
Xerxest részesítette előnyben. Versengésük pedig annyira testvéries volt, hogy a győztes sem
ujjongott, a legyőzött sem búslakodott, sőt a pörösködés ideje alatt kölcsönösen küldtek
egymásnak ajándékokat, és nemcsak bizalmas, de baráti lakomákat rendeztek egymás számára,
sőt maga az ítélet is külső bírák bevonása és civakodás nélkül folyt le. Ennyivel nagyobb
önmérséklettel osztották fel akkoriban a testvérek egymás között a nagy birodalmakat, mint
manapság a csekély atyai örökséget.18
Xerxes azután az atyjától megkezdett háborút a görögök ellen öt évig készítette elő. Xerxesnél
töltötte azonban száműzetését Demaratus, a lacedaemoniak királya, s Xerxes hiába halmozta el
jótéteményeivel, hazáját mégis jobban szerette, noha onnan menekülnie kellett. Demaratus tehát,
mihelyt tudomást szerzett az előkészületekről - nehogy honfitársait meglepje a váratlan háború
-, mindent megírt az állami tisztviselőknek fatáblákon. A táblákat - hogy a fedőréteg nélküli írás
ne legyen felismerhető, de a friss viasz se legyen cselének árulója - írástörlő viasszal vonta be,
majd hű szolgáját bízta meg, hogy vigye el és adja át őket a spártaiak tisztviselőinek.
Lacedaemonban, mivel semmiféle írást sem láttak a táblákon, hosszú ideig töprengtek a dolgon;
de azért gyanították, hogy nem hiába küldték őket, és úgy vélekedtek: annál nagyobb dologról
van szó, minél titokzatosabb az ügy. Miután a férfiak elakadtak a találgatásban, Leonidas király
nővére rájött a levélíró elgondolására. Levakarták a táblákról a viaszt, és napvilágra kerültek a
háborús tervezgetések.19
Xerxes már hétszázezer embert fegyverzett fel saját országából és háromszázezret a
segédnépekből, így hát nem alaptalanul terjedt el a hír, miszerint serege folyamokat iszik ki, hogy
azok kiszáradnak, s egész Görögország is alig lesz képes befogadni a hadseregét. Állítólag
hajóinak száma is egymillióra [36] rúgott.20 Ám ennek az óriási seregnek nem volt vezére.
Egyébként, ha a királyt tekintjük, gazdagságát dicsérhetjük, de mint vezért nem. Országában oly
nagy volt a vagyona, hogy ha ebből a hadra kelt sokaság folyamokat emésztett is fel, neki még
mindig bőven maradtak kincsei. A király egyébként a megfutamodásban mindig elsőnek, az
ütközetben mindig utolsónak bizonyult; veszélyes helyzetekben félénk, ha viszont nem volt mitől
félni, felfuvalkodott volt. A háború próbatétele előtt, haderejétől elbizakodottan, egyenesen a
embert említenek.
17 486-ban.
18 A Xerxész örökösödéséről szóló fejtegetés mind jogi, mind erkölcsfilozófiai vonatkozásban sajátosan
római szellemet tükröz. Az idealizált múlt és a korcs jelen szembeállítása nemcsak Horatius kedvenc
témája, hanem tulajdonképpen a történetíró Tacitusé is.
19 Démaratosz történetének forrása: Hérodotosz 7,239.
20 Iustinus (Trogus) adata már-már a komikum határát súrolja, akárcsak a Hérodotoszé: ez utóbbi
ötmilliós perzsa hadseregről beszél. Xerxész hadiflottája valójában ezerkétszázhét hajóból, szárazföldi
hadereje pedig kb. ötszázezer harcosból állt, ami ókori viszonylatban természetesen hatalmasnak
számított.

természet urának képzelte magát: hegyeket síksággá hordatott szét, völgyeket, szakadékokat
feltöltetett; egyes tengereket hidakkal szelt át, másokat meg a hajózás kényelmére csatornával
kötött össze.21
XI. Amilyen félelmetes volt bevonulása Görögországba, annyira gyalázatos és rút volt távozása
onnan. Mert miután Leonidas, a spártaiak királya négyezer katonával elfoglalta Thermopylae
szorosát, Xerxes lebecsülve csekély számukat, azokkal kezdette meg az ütközetet, akiknek
rokonai a marathoni csatában estek el. Ezek, miközben bosszút akartak állni övéikért, a vereség
kezdetét jelentették. Utánuk következett a mit sem érő tömeg, velük pedig csak az öldöklés Öltött
nagyobb méreteket. Három napon keresztül folyt itt a küzdelem a perzsák fájdalmára és
méltatlankodásuktól kísérve. A negyedik napon, amikor Leonidasnak jelentették, hogy az
ellenség húszezer embere elfoglalva tartja a hegycsúcsot, Leonidas felszólította szövetséges
társait, hogy vonuljanak vissza és őrizzék meg életüket a haza számára kedvezőbb alkalomra:
neki a spártaiakkal együtt meg kell kísérteni a sorsot, neki nagyobb adóssága van a hazával, mint
az élettel szemben, a többieknek pedig Görögország oltalmára meg kell őrizniük életüket. A
többiek, miután a király parancsát meghallgatták, elvonultak, és egyedül a lacedaemoniak
maradtak ott.
E háború kezdetekor, midőn Delphiben jóslatot kértek, azt a feleletet kapták, hogy vagy a
spártaiak királyának, vagy a [37] városnak kell elesnie. Ezért Leonidas király, amikor elindult a
háborúba, úgy tájékoztatta övéit, hogy megtudják: halálra szánt lélekkel indul el. A szorost pedig
azért foglalta el, hogy vagy győzzön; kevés emberrel és annál nagyobb dicsőséggel, vagy elessen,
de úgy, hogy kisebb veszteség érje az államot.
A szövetségesek elbocsátása után buzdította a spártaiakat: ne feledjék, bárhogyan harcolnak is,
el kell esniük; őrizkedjenek tehát attól, hogy vitézebb dolognak tartsák az életben maradást, mint
a harcot. Azt se várják meg viszont, amíg az ellenség körülfogja őket, hanem amikor majd az éj
sötétje alkalmat ad rá, lepjék meg a mit sem sejtő és örvendező ellenséget; a győzők sehol másutt
nem halnak meg nagyobb tisztességgel, mint az ellenség táborában.
Nem volt nehéz dolog rábeszélni a halálra azokat, akik már úgyis elszánták rá magukat. Tüstént
fegyvert ragadnak, hatszáz férfiú beront ötszázezer ember táborába, s mindjárt a király fővezéri
sátra felé törnek, hogy vagy vele együtt, vagy ha őket leverik, legalábbis annak tartózkodási
helyén haljanak meg.
Az egész táborban nagy zavar keletkezik. A spártaiak, miután a királyt nem találják, az egész
táboron keresztülgázolnak, győzedelmesen kaszabolnak és leterítenek mindenkit, mint akik
tudják, hogy nem a győzelem reményében harcolnak, hanem azért, hogy halálukat
megbosszulják. Az ütközet az éj kezdetétől a rá következő nappal felénél tovább elhúzódott.
Végül is nem legyőzve, hanem a győzelemben elfáradva estek el a leterített ellenség hatalmas
halmai között.22 Xerxes, miután a szárazföldi ütközetben két sebet kapott, elhatározta, hogy a
tengeren próbál szerencsét.
XII. Ám az athéniak vezére, Themistocles, amikor észrevette, hogy az iónok, akik miatt a görögök
a perzsákkal való háborút magukra vállalták, Xerxes király segítségére jöttek hajóhadukkal,
megpróbálta őket a saját pártjára csábítani. [38]
Minthogy azonban nem volt alkalma velük beszélni, jeleket tétetett ki azon a helyen, ahol kikötni
szándékoztak, és a sziklákra felíratta: „Micsoda őrület tart fogva benneteket, iónok? Miféle
gaztettre készültök? Háborút akartok indítani egykori alapítóitok ellen, akik éppen a minap
álltak bosszút értetek? Vagy talán azért alapítottuk városaitokat, hogy legyenek majd, akik a
miénket feldúlják? Mintha bizony előbb Dareusnak, most meg Xerxesnek nem az adott volna okot
21 Xerxész a hagyomány szerint csatornát ásatott az Athosz földnyelvén át; a Hellészpontoszon

pontonhidat veretett az átkeléshez.
22 A 480 tavaszán vívott thermopülai ütközet leírása hiteles. A stratégiai fontosságú szorost hét-nyolcezer
főnyi görög elővéd szállta meg, köztük háromszáz spartióta, valamint háromezer-kétszáz perioikosz és
helóta. Miután Ephialtész árulása folytán a perzsák bekerítéssel fenyegették a görög csapatot, Leónidasz
spártai király, a főparancsnok a többieknek visszavonulást rendelt el, csupán ő maradt helyben a
spartióták egységével, háromszáz fővel, mert számukra városuk törvénye tiltotta a meghátrálást. A másfél
napig tartó öldöklésben azután - kettő kivételével - az összes spártai elesett. Hőstettük a görög
szabadságszeretet örök jelképe lett.

a velünk való háborúra, hogy mi titeket nem hagytunk magatokra, amikor fellázadtatok ellenük!
Az ostromlók oldaláról miért nem jöttök át ebbe a táborba, amely a tietek? Vagy ha ezt tennetek
nem volna biztonságos, legalább az ütközetben maradjatok vissza, evezzetek lassan és vonjátok
ki magatokat a csatából."23
A tengeri ütközet megvívása előtt Xerxes négyezer fegyverest küldött Delphibe Apollo
templomának a kirablására, egészen úgy, mintha nemcsak a görögök, hanem a halhatatlan
istenek ellen is háborút viselne. Ezt az egész csapatot záporok és villámcsapások pusztították el,
hogy belássa Xerxes, mennyire semmi az emberi erő az istenekkel szemben.
Ezután felgyújtotta Thespiaet, Plataeát és a lakóitól kiürített Athént, s mivel az embereknek
fegyverrel nem árthatott, gyújtogatással legalább az épületek ellen garázdálkodott. Ugyanis az
athéniak a marathoni csata után kétszáz hajót készítettek, mivel Themistocles előre
figyelmeztette őket, hogy a perzsák felett aratott ama győzelem nem jelenti a háború végét,
hanem egy még nagyobb háború kiindulópontja lesz. Amikor aztán Xerxes közeledett, a
Delphiben jóslatot kérők azt a feleletet kapták, hogy fabástyákkal védelmezzék magukat.
Themistocles azt gondolván, hogy a jóslat a hajókkal való védekezésre utal, mindnyájukat
meggyőzte arról, hogy a haza a polgárokból áll, nem a városfalakból, s az állam sorsa a
polgároktól függ, nem az épületektől; jobb tehát menekülésüket a [39] hajókra, semmint a
városra bízni, mert ezt a javaslatot egy isten tette.
Az elgondolást helyeselvén, odahagyják a várost. Feleségeiket és gyermekeiket legértékesebb
dolgaikkal együtt a félreeső szigetekre szállítják, maguk pedig felfegyverkezve hajókra szállnak.
Az athéniak példáját más városok is utánozták.24
Mikor már a szövetségesek egész hajóhada egyesült és várakozott a tengeri ütközetre, s már
elfoglalták a salamisi tengerszorost, hogy az ellenséges sokaság ne tudja bekeríteni őket, a
városok vezető emberei között viszálykodás támadt. Fel akartak hagyni a háborúval és szét
akartak széledni saját városuk védelmére, mire Themistocles, attól tartva, hogy a szövetségesek
eltávozásával megcsappan erejük, hű szolgája által megüzeni Xerxesnek, hogy Görögország egész
összevont haderejét egyetlen helyen könnyedén elfoghatja. Mert ha a városok csapatai, amelyek
már el akarnak távozni, szétszóródnak, nagyobb vesződséggel, egyenként kell majd neki
üldözőbe venni őket.
Ezzel a csellel rávette a királyt, hogy megadja a jelt a csatára. A görögök meglepve az ellenség
megérkezésétől, egyesült erővel nekilátnak az ütközetnek. Eközben a király, mintegy a csata
szemlélőjeként, a hajók egy részével a parton maradt. Artemisia, Halicarnassus királynője
azonban, aki Xerxes segítségére jött, a fővezérek közül a legelszántabban irányította az ütközetet,
de persze úgy, hogy férfiban asszonyi félelemnek látta volna az ember, ami a nőben férfias
bátorságnak tűnt.
Amikor még az ütközet kimenetele kétes volt, az iónok Themistocles tanácsa szerint kezdték
magukat lassanként kivonni az ütközetből: ezeknek távozása azután a többiek bátorságát is
megtörte. Így a körös-körül menekülést látó perzsákat is visszaszorítják, majd ütközetben
legyőzve megfutamítják őket. A nagy kapkodásban sok hajót elfogtak, sok meg elsüllyedt; [40] a
legtöbben azonban szétszéledtek és hazahajóztak, mivel kevésbé féltek a király haragjától, mint
az ellenségtől.25
XIII. A vereségtől megrendült és tanácstalan Xerxeshez ekkor odalépett Mardonius. Ösztökéli,
hogy térjen vissza országába, nehogy valami lázadást keltsen a szerencséden háború híre, amely
szokás szerint mindent felnagyít és eltúloz. Hagyjon neki az összes csapatból háromszázezer
válogatott fegyverest, és ezzel a csapattal ő vagy dicsőséggel le fogja igázni Görögországot, vagy
ha mást hoz a sors, ki fog térni az ellenség elől anélkül, hogy a királyt gyalázat érné. A terv
helyeslésre talál, és a sereget Mardonius veszi át. A többi csapatot maga a király szándékozik
23 Ilyen hosszú felirat természetesen nem létezhetett. Fiktív beszédről van szó, mely az események
pontosabb megvilágítására szolgál. Iustinus (Trogus) ebben Thuküdidész és Livius módszerét követi.
24 Athént a thermopülai vereség hírére kiürítették; a fegyverforgatásra alkalmatlan lakosságot Szalamisz,
Aigina és Troizén területén helyezték el.

25 A 480 szeptemberében vívott - döntő fontosságú - szalamiszi csata itt olvasható leírása egészében véve
megegyezik a Hérodotoszéval és az Aiszkhüloszéval.

országába visszavezetni. De a görögök, miután meghallották, hogy a király megfutamodott,
tanácskozni kezdenek azon, hogy lerombolják-e azt a hidat, amelyet Xerxes mint a tenger
legyőzője Abydusban készíttetett. Ha így elvágják előle a visszatérés útját, vagy a sereggel együtt
megsemmisül, vagy a helyzet fölött való kétségbeesésében mint legyőzött kénytelen lesz békét
kérni.
Themistocles azonban attól tartott, hogy a körülzárt ellenség kétségbeesését vitézséggé
változtatja, és fegyverrel nyit magának utat, mivel az másképp nem nyílik meg előttük. Azt
hajtogatta, hogy elég sok ellenség marad még vissza Görögországban, és fölösleges növelni
számukat azzal, hogy feltartóztatják őket. Midőn elgondolásával nem tudta meggyőzni a
többieket, elküldi Xerxeshez ugyanazt a szolgát, értesíti a görögök szándékáról, és arra buzdítja,
hogy siessen, ahogy bír, és foglalja el az átkelőhelyet. Xerxes megrémülve a hírtől, vezéreire bízza
a katonákat, ő maga pedig néhány emberrel Abydus felé tart. Mikor a téli viharoktól
szétrombolva találja a hidat, nagy sietve átkel egy halászbárkán.
Színházi látványosságnak is beillő dolog volt ez és a körülmények csodálatos forgandósága
folytán az emberi sorson való elgondolkodásra alkalmas jelenet: kicsiny sajkában rejtőzve [41]
látni azt, akit kevéssel előbb az egész tenger sem volt képes befogadni; mindentől, még a szolgák
segedelmétől is megfosztva látni azt, akinek a seregei még a földnek is nehezek voltak sokaságuk
miatt.26
De azoknak a gyalogosoknak sem volt szerencsésebb az útjuk, akiket vezéreire bízott. A
mindennapi fáradalomhoz ugyanis - mivel a félelem miatt semmi pihenőjük nem volt -
hozzájárult még az éhség is. A soknapi szűkölködés azután magával hozta a dögvészt, és a
haldoklóknak oly iszonyatos volt a helyzete, hogy az utakat holttetemek borították, és az élelem
csábításától ösztönözve madarak és vadállatok követték a sereget.
XIV. Ezalatt Mardonius Görögországban bevette Olynthust.27 Az athéniakat is a béke reményével
és a király [Xerxes] barátságával csábítgatja, és megígéri felgyújtott városuk helyreállítását,
mondván, hogy az még nagyobb is lesz. Miután azonban belátja, hogy az athéniak szabadsága
semmi pénzen nem vásárolható meg, felégeti, amit elkezdett helyreállítani, és csapatait átteszi
Boeotiába. A görögök hadserege, amely százezer főt számlált, oda is elkíséri, ott aztán csatát
vívnak. De a király szerencséje nem változott meg a vezér megváltozásával. Mert Mardonius
legyőzötten, mint valami hajótörésből, csak kevesedmagával menekült meg, a királyi kincsekkel
teli tábort pedig elfoglalták.28 A perzsák aranyának szétosztása után a görögöket először ekkor
ejtette rabul a fényűző gazdagság.
Történetesen ugyanazon a napon, amikor Mardonius csapatai elpusztultak, Ázsiában a Mycale-
hegy alatt tengeri ütközetet is vívtak a perzsák ellen. Az összecsapás előtt, amikor a hajóhadak
már felálltak egymással szemben, mindkét sereghez megérkezett annak a híre, hogy a görögök
győztek, és hogy Mardonius csapatait lemészárolták. Ez a hír olyan szélsebesen terjedt, hogy
jóllehet Boeotiában az ütközetet reggeltájt [42] vívták meg, a déli órákban már Ázsiában is,
annyi tengereken és oly nagy távolságon keresztül, rövid néhány óra leforgása alatt értesültek a
győzelemről.
A háború befejezése után, amikor a városok megjutalmazásáról tárgyaltak, az athéniak vitézségét
egybehangzó ítélettel emelték a többieké fölé. A városok tanúbizonysága a vezérek között
Thernistoclest nyilvánította legelsőnek, aki ezzel is gyarapította hazája dicsőségét.
XV. Az athéniak ily módon mind a háborús zsákmányt tekintve, mind dicsőségben
meggyarapodva azt forgatják a fejükben, hogy újraalapítják a várost. Mivel a korábbinál nagyobb
városfalakkal vették körül magukat, gyanúsakká váltak a lacedaemoniak szemében, akik azt
kezdték mérlegelni, hogy akiknek egy romváros annyi gyarapodást biztosított, mennyit fog
26 Az emberi sors esendő voltát hangsúlyozó érzelmes leírás nagy hatással volt a középkori történetírókra,
a 14. sz.-i Magyar Krónika szerzőjére is (Salamon a veresége után).
27 A szalamiszi csata hírére a thrák partvidéken több város - így Olünthosz is - szembefordult a perzsákkal.
Olünthoszt 479-ben a perzsák Artabanosz - nem Mardoniosz - vezetésével bevették, lakóit elrettentésül
lemészárolták.
28 A plataiai csatában a görög haderő mintegy ötvenezer főből állt; Iustinus (Trogus) tehát ismét túloz. Az
ütközetben egyébként Mardoniosz maga is elesett.

biztosítani azoknak egy megerősített város. Követeket küldenek tehát hozzájuk, hogy
figyelmeztessék őket: ne építsenek erődítményt az ellenségnek és tárházat a jövendő háborúnak.
De Themistocles, látván, hogy a város jövőjére irigykednek, úgy vélte, nem kell elhamarkodva
cselekedni, ezért azt felelte a követeknek: küld majd Lacedaemonba embereket, hogy erről a
kérdésről velük tanácskozzanak. Ezzel elbocsátotta a spártaiakat, övéit pedig arra buzdítja, hogy
csak siessenek a munkával. Azután bizonyos idő elteltével maga indul el követségbe, de útközben
hol betegséget színlel, hol tiszt-társainak lassúságát hozza fel ürügyül, akik nélkül nem
tárgyalhat jogszerűen, és így egyik napról a másikra halasztgatván a dolgot, időt nyert a munka
befejezésére. Amikor a spártaiak hírül veszik, hogy az athéniak serényen dolgoznak, újból
követeket küldenek a dolog megvizsgálására. Themistocles ekkor egy szolga útján ír az athéniak
tisztviselőinek, hogy kötözzék meg a követeket és tartsák vissza őket túszként, nehogy
valamilyen súlyos döntést hozzanak ellene. Azután elmegy a lacedaemoniak népgyűlésére,
jelenti, hogy Athént már igen [43] megerősítették, és már nemcsak fegyverekkel, hanem puszta
falaival is el tudja hárítani az ellene indított háborút. Elmondja azt is, hogy ha emiatt valami
kegyetlen határozatot hoznának ellene, követeiket erre az esetre túszként visszatartották
Athénban. Súlyos szavakkal megfeddi őket, hogy nem vitézséggel, hanem a szövetségesek
gyöngesége révén akarják maguknak megszerezni a hatalmat. Így elbocsátják őt a spártaiak, és
polgártársai úgy fogadják, mint aki a spártaiak fölött diadalt aratott.
Ezután a spártaiak, hogy haderejüket a tétlenség tönkre ne tegye, s hogy a Görögország ellen
kétszer indított háború miatt a perzsákon bosszút álljanak, saját elhatározásukból dúlják azok
határait. Saját és szövetséges hadseregük Vezéréül Pausaniast választják meg, aki a vezérség
helyett királyi hatalomra tör Görögország felett. Megállapodik Xerxesszel, hogy árulásának
jutalmául megkapja leányát, és visszaadja a perzsa foglyokat, így akarván biztosítani valamilyen
jótéteménnyel a király bizalmát. Ezenkívül megírja Xerxesnek, hogy ölje meg a követeket,
valahányat hozzá küld, nehogy az emberek fecsegése folytán az ügy nyilvánosság elé kerüljön.
De az athéniak vezére, Aristides, Pausanias kijelölt tiszttársa a háborúban szembeszállt ennek
törekvéseivel, bölcsen ügyelt az állam érdekeire, s így meghiúsította az árulás tervét. Nem sokkal
ezután Pausaniast bevádolták és elítélték.29
Xerxes tehát, látván, hogy a csalárd árulás nyilvánosságra került, újból a háború
megszervezéséhez fogott. A görögök pedig az athéni Cimont, ama Miltiades fiát tették meg
vezérüknek, akinek a vezérlete alatt Marathonnál harcoltak. Az ifjú eljövendő nagyságát
irgalmasságának tanúbizonysága tette nyilvánvalóvá. Ugyanis a sikkasztás vétke miatt börtönbe
vetett és ott meghalt atyját, magára vállalva büntetését, kiváltotta, hogy eltemethesse.
Megválasztóinak ítéletét pedig nem hazudtolta meg a háborúban sem: nem maradt el atyja
erényei [44] mögött! Xerxest legyőzte mind szárazföldi, mind tengeri ütközetben, és arra
kényszerítette, hogy rémülten visszatérjen országába.30
29 477-ben Pauszaniaszt az ephoroszok testülete hazarendelte, halálra ítélték, majd miután Athéna
Khalkioikosz templomába menekült, halálra éheztették.
30 Iustinus (Trogus) a görög történelem 480-450 közötti gazdag eseménytörténetéből mindössze Kimón
kegyes tettét tartja említésre méltónak. Jó példája ez a történetíró moralizáló hajlandóságának.

III. könyv
I. Xerxes, a perzsák királya, előbb a népek félelme volt, de a Görögországban szerencsétlenül

viselt háború után még övéi előtt is megvetés tárgyává kezdett válni. Amint a király tekintélye
napról napra fogyatkozott, Artabanus, a kormányzója oda jutott, hogy már a királyság
megkaparintásában reménykedett. Hét nagy erejű fiával egy este behatolt a királyi palotába (az
ugyanis a barátság jogán mindig nyitva állt előtte), megölte a királyt, a király fiaira pedig, akik az
útjában álltak, csellel támadt rá.1 A még gyermek Artaxerxes kevésbé izgatja, ellenben azt
koholja, hogy a királyt a serdülőkorban lévő Dareus ölte meg, így akarván korábban jutni a királyi
hatalom birtokába; Artaxerxest pedig biztatja, hogy az atyagyilkosságot testvérének
meggyilkolásával bosszulja meg. Dareust, amikor házához érkeztek, alva találták és megölték,
mintha az álmot csak színlelte volna. Miután Artabanus úgy látta, hogy a király fiai közül csak egy
élte túl bűnös cselszövéseit, már attól kezdett félni, hogy a főemberek fognak versengeni a
királyság elnyeréséért, ezért terveibe beavatta és társul maga mellé vette Bagabaxust. Ez viszont,
jelenlegi helyzetével elégedett lévén, mindent elárul Artaxerxesnek: hogy tudniillik mint ölték
meg atyját, hogy testvére az atyagyilkosság hamis gyanúja miatt halt meg, s végül, hogy mint
készítik elő neki magának is a kelepcét.
Miután ezeket Artaxerxes megtudta, mert félt Artabanus nagyszámú fiaitól, elrendeli, hogy a
következő napon a [45] hadsereg teljes fegyverzetben álljon készenlétben: ellenőrizni akarja a
katonák létszámát és az egyes embereknek a fegyverzetükre fordított gondját. Amikor tehát a
többiek között ott állott fegyverben Artabanus is, a király úgy tett, mintha az ő bőr-páncélja
rövidebb lenne, s ezért elrendelte, hogy Artabanus cseréljen vele; amikor az levetkőzött és ott
állt fegyvertelenül, Artaxerxes kardjával átdöfte, ezután fiait is elfogatta. A kiváló ifjú így bosszút
állt mind atyja meggyilkolásáért, mind testvére megöléséért, és magát is megszabadította
Artabanus cselvetéseitől.2
II. Míg Perzsiában ezek történnek, azalatt egész Görögország a lacedaemoni és athéni vezérek
vezetése alatt két pártra szakad, és fegyvereit a külföldiekkel folytatott háborúk helyett önmaga
ellen fordítja. Az egy népből tehát két test lett, és egyazon tábor emberei két egymással
ellenséges hadsereggé különültek. Egyik oldalon a lacedaemoniak a városállamok egykor közös
segédcsapatait saját haderejükhöz vonták, a másik oldalon a népük régisége és véghezvitt tetteik
folytán tekintélyes athéniak saját erejükben bíztak. Így Görögország két leghatalmasabb népét,
akik Solon rendelkezései és Lycurgus törvényei révén egyenlőek voltak, az egymással való
vetélkedés háborúba kergette. Lycurgus ugyanis, noha testvére, Polydectes spártai király után ő
következett utódként, és a királyságot magának követelhette volna: mikor annak utószülött fia,
Carillus serdülőkorba jutott, a legnagyobb becsületességgel mégis visszaadta neki a királyságot,
hogy mindenki belássa, becsületes emberek között mennyivel többet nyom a latban a tisztesség
minden hatalomnál.
A közbeeső időben, míg a gyermek felnőtt, és Lycurgus fölötte a gyámság tisztét ellátta,
törvényeket adott a spártaiaknak, akik ilyesmivel nem rendelkeztek. Nem annyira azok kitalálása
miatt, mint inkább példaadása következtében vált híressé. Ugyanis egyeden törvényében sem írt
elő mások [46] számára olyasmit, amiről a maga életével ne tett volna előbb tanúbizonyságot. A
népet a főemberek iránti engedelmességre, a főembereket a hatalom igazságos gyakorlására
tanította,. Mindenkit takarékosságra intett, mivel azt gondolta, hogy a katonáskodás fáradalmai
az állandó egyszerű életmód megszokása folytán könnyebben elviselhetővé válnak. Elrendelte,
hogy az egyes dolgokat ne pénzen vásárolják, hanem az árucikkek cseréjével szerezzék be. Az
arany és ezüst használatát, mint minden bűn szülőanyját, megszüntette.
III. Az állam kormányzását megosztotta az egyes rendek között: a királyokra bízta a háborúk
fölötti döntés jogát, a tisztviselőkre a bíráskodást és évenként változó utódaik kijelölését, a
tanácsra a törvények fölötti őrködést, a népet pedig a tanács megválasztásának és a tisztviselők
kijelölésének a jogával ruházta fel. Az összes földet egyenlően osztotta fel az egész lakosság
1 465-ben.
2 I. Artaxerxészt 464-ben palotaforradalom segítette trónra.

között, hogy így a birtokegyenlőség senkit se tegyen hatalmasabbá a másiknál. Elrendelte, hogy
mindnyájan közösen étkezzenek, hogy senkinek se lehessen titokban vagyona, és titokban senki
se dőzsölhessen. Az ifjaknak évente öltözék ruhánál többet nem engedélyezett, s azt sem
engedte, hogy egyik a másiknál díszesebb ruhában járjon s bőségesebben étkezzék, hogy egymás
utánzása ne váljék fényűzéssé. Elrendelte, hogy a felserdült gyerekeket ne a közélet színhelyére,
hanem a mezőkre vigyék, hogy első éveiket ne elpuhultságban, hanem munkában és fáradalmak
között töltsék; nem engedte, hogy alváskor bármit maguk alá terítsenek, s elrendelte, hogy
kényeskedés nélkül éljék életüket, és ne térjenek előbb vissza a városba, csak amikor már férfiak
lettek.
Elrendelte, hogy a hajadonok hozomány nélkül menjenek férjhez, hogy bennük a feleséget
válasszák és ne a pénzüket, s hogy férjeik szigorúan tartsák meg a házasságot, mivel a hozomány
immár nem befolyásolja őket. Úgy intézkedett, hogy a legnagyobb tisztelet ne a gazdagokat és
hatalmasokat övezze, [47] hanem az öregeket, kit-kit életkora szerint, s valóban: sehol a
földkerekségen nagyobb tiszteletben nem részesült az öregkor.
Lycurgus, mivel látta, hogy ezek a korábbi, lazább erkölcsökhöz képest kemény intézkedések,
hogy a vallásos félelem segítségével győzze le a húzódozást a törvényekhez való
alkalmazkodástól, először úgy állította be, mintha ezeknek a delphii Apollo volna szerzőjük, és
onnan hozta magával őket az istenség parancsára. Azután, törvényeinek örök érvényt kívánván
biztosítani, esküvel kötelezte a várost, hogy belőlük semmit se változtassanak meg mindaddig,
amíg vissza nem tér, és azt színlelte, hogy a delphii jóshelyre megy, ott kérni tanácsot, mit kell
még törvényeiben pótolnia vagy változtatnia rajtuk. Valójában Cretára távozott, és ott élt örökös
száműzetésben, amikor pedig haldoklott, megparancsolta, hogy csontjait dobják a tengerbe,
nehogy vissza találják szállítani őket Lacedaemonba, mert a spártaiak akkor felmentve éreznék
magukat esküjük vallásos kötelékétől, és érvénytelenítenék törvényeit.3
IV. Ezen szokások következtében Spárta rövid idő alatt annyira megerősödött, hogy háborút
indítottak a messeneiek ellen,4 mivel azok a Messenében tartott ünnepi áldozaton erőszakot
követtek el leányaikon. A legsúlyosabb átokkal kötelezték magukat, nem térnek haza előbb, csak
miután Messenét ostrommal bevették; ennyire bíztak vagy a saját erejükben, vagy a
szerencséjükben. Ez az esemény volt Görögország széthúzásának kezdete, a belháborúk oka és
kiindulópontja. Amikor tehát várakozásuk ellenére a város ostroma már tíz éve lekötötte a
spártaiakat, és feleségeik panaszkodva az ily hosszú egyedüllét miatt, vissza akarták hívni őket,
attól féltek, hogy a háború kitartó folytatása súlyosabb károkat okoz nekik, mint a
messeneieknek (mivel azoknál az asszonyok termékenysége pótolta azt, aki az ifjúság közül a
háborúban elesett, náluk viszont a háborús veszteségek is folytonosak voltak, meg a feleségek
[48] termékenysége is a semmivel volt egyenlő férjeik távollétében), így hát ifjakat választottak
ki a katonáknak ama csoportjából, akik az eskütétel után kiegészítésül jöttek oda. Ezeket
visszaküldték Spártába, és megengedték nekik, hogy minden nővel különbség nélkül háljanak,
mert arra gondoltak, hogy az asszonyok korábban fogannak majd, ha mindegyikük több férfival
próbálkozik. Az ezektől született gyermekeket az anyai szemérem megbecstelenítése miatt „a
szerelem gyermekei"-nek nevezték.
Mikor ezek elérték harmincadik életévüket, a nélkülözéstől való féltükben (mivel egyiküknek
sem volt atyja, akinek a földjét örökölhették volna) megteszik vezérüknek Phalantust, Aratus fiát,
mert ez javasolta a spártaiaknak, hogy küldjék haza az ifjakat utódok nemzésére: amint egykor ő
volt atyjuk azáltal, hogy megszületésüket javasolta, ugyanúgy ő legyen most reménységük
útmutatója és tekintélyük megalapozója.
Elindulnak tehát lakhely keresésére, nem búcsúzva el még anyjuktól sem, akikre gyalázatot
hoztak a házasságtörés révén. Sokáig különféle csapások között hányódnak, míg végre eljutnak
Italiába, elfoglalják Tarentum várát, kiűzik a régi lakosokat, és itt alapítanak otthont maguknak.
3 Lükurgosz a spártaiak legendás törvényhozója volt; működését a hagyomány a 8. sz-ra teszi, a modern
kutatók egy része azonban még létezését is kétségbe vonja. A spártaiak mindenesetre neki tulajdonították
alkotmányuk megszerkesztését.
4 Spárta és Messzéné három háborút vívott egymással: 1. a 8. sz. második felében; 2. a 7. sz. közepén; 3.
464-459 között.

Sok évvel később viszont vezérük, Phalantus — akit egy lázadás alkalmával száműzetésbe
kergettek - Brundisiumba ment, ahova a lakóhelyükről elűzött régi tarentumiak is távoztak.
Ezeket halálakor rábeszélte, hogy csontjait és utolsó maradványait törjék össze és titokban
szórják el Tarentum piacán, mert Apollo megjósolta Delphiben, hogy ily módon visszaszerezhetik
hazájukat. A tarentumiak azt gondolták, hogy Phalantus bosszúvágyból tárta fel előttük
polgártársai végzetét, ezért hát engedelmeskedtek parancsának. De a jóslatnak éppen ellenkező
értelme volt. Mert a város örök fennállását, nem pedig elvesztését jövendölte meg ily módon. Így
a száműzött vezér tanácsa és az ellenség közreműködése folytán Tarentum birtoka [49]
mindörökre biztosítva lett a „szerelem gyermekei"-nek. Phalantus e jótettének emlékére isteni
tiszteletet rendeltek el számára.
V. Eközben Messene városát - minthogy vitézséggel nem tudták - bevették csellel. Lakosai,
miután nyolcvan éven keresztül a szolgaság súlyos keservei - sokszor bilincsek és a rabiga egyéb
csapásai - alatt szenvedtek, a büntetés hosszú kínjait követően újból háborút kezdenek. Ám annál
nagyobb egyetértéssel ragadnak fegyvert a lacedaemoniak is, hisz a látszat szerint szolgáik ellen
kell harcolniuk. Mivel tehát egyik oldalon a jogtalanság, másik oldalon a méltatlankodás érzése
töltötte el a lelkeket, a lacedaemoniak jóslatot kértek Delphiben a háború kimenetelét illetően,
amely elrendelte, hogy a háborúhoz az athéniaktól kérjenek vezért. Az athéniak viszont, midőn a
jóslatról tudomást szereztek, a spártaiak megalázására Tyrtaeust,5 a sánta költőt küldték
hozzájuk. Ez a körülmény a három ütközetben megfutamított spártaiakat a kétségbeesésnek oly
fokára vitte, hogy hadseregük kiegészítésére szabadon bocsátották a rabszolgákat, és nekik
ígérték az elesettek feleségeit, vagyis nemcsak az elesett polgárok helyébe, hanem azok
tisztségének is örökébe léphettek. A lacedaemoni királyok már vissza akarták vonni a
hadsereget, hogy ne okozzanak még nagyobb veszteségeket az államnak azáltal, hogy a sors
ellenében harcolnak, de akkor közbelépett Tyrtaeus, aki a sereg számára szerzett költeményeit a
gyűlés előtt elszavalta, melyekben buzdított a vitézségre, megvigasztalta őket a veszteségekért,
és tanácsokat adott a hadviselésre. Ezzel akkora harci lelkesedést keltett a katonákban, hogy már
nem életük, hanem eltemetésük miatt főtt a fejük, ezért hát kis táblácskákra rávésték a maguk
meg az atyjuk hevét, a táblákat pedig jobb karjukra kötötték: ha a szerencséden ütközetben
valamennyien elpusztulnak, és idő múltával [50] arcvonásaik elmosódottakká válnak is, a
feliratok jelzése alapján sírba helyezhessék őket.
Midőn a királyok ily lelkesültnek látták a sereget, gondjuk volt arra, hogy a dolgot hírül adják az
ellenségnek. Ez azonban a messeneiekben nem félelmet keltett, hanem vetélkedésre ösztönözte
őket. Így akkora hévvel csaptak össze, hogy ritkán vívtak valaha is véresebb ütközetet. Végül a
győzelem mégis a lacedaemoniaké lett.
VI. Egy idő múlva a messeneiek harmadszor is megújították a háborút, amelyben a
lacedaemoniak az athéniakat is segítségül hívták többi szövetségeseik mellett. Mivel azonban
megbízhatóságukban kételkedtek, úgy tüntették fel a dolgot, mintha feleslegesek lennének, és
elbocsátották őket a háborúból. Az athéniak emiatt megsértődtek, és azt a pénzt, amit egész
Görögország adott össze a perzsa háború fedezésére, Delosról Athénba szállították át,6 nehogy a
szövetségi hűségtől elpártoló lacedaemoniak zsákmánya és martaléka legyen.
De a lacedaemoniak sem maradtak veszteg. Noha maguk el voltak foglalva a messeneiek elleni
háborúval, odavezényelték a peloponnesusiakat, hogy az athéniakkal kezdjenek háborút. Abban
az időben az athéniak csekély haderő felett rendelkeztek, mivel hajóhadukat Egyiptom ellen
küldték. Így tehát a peloponnesusiak egy tengeri csatában könnyen legyőzték őket. Idő múltával
azután, övéiknek visszatérését követően mind a hajóhadat tekintve, mind a szárazföldi
5 Türtaiosz valóban létező elégiaköltő volt a 7. sz.-ban, az ún. „harci elégia" legjelentősebb képviselője,
akitől teljes elégiák mellett számos töredék is ránk maradt. Alakja köré azonban már korán legendák
szövődtek, s ezért nem lehet eldönteni sem azt, hogy sánta athéni iskolamester vagy spártai hadvezér volt-
e, sem hogy Spártából, Milétoszból vagy Athénból származott-e.
6 Iustinus (Trogus) két dolgot kever: a) Az athéniak számára megszégyenüléssel végződött segítségnyújtási
kísérletre 462-ben, tehát valóban a harmadik messzénéi háborúban került sor Kimón vezetésével, b) a
déloszi szövetség pénztárát azonban a proszópitiszi katasztrófa (454) miatt telepítették át Délosz
szigetéről Athénba, melyben az egyiptomiak perzsaellenes felkelését (Inarosz-felkelés) támogató athéni
expedíciós flotta megsemmisítő vereséget szenvedett a Megabüzosz vezette perzsa seregtől.

haderőben megerősödve az athéniak újrakezdték a háborút. Ekkor már a lacedaemoniak is,
abbahagyva a messeneiekkel folytatott háborút, az athéniak ellen fordítják fegyvereiket. Sokáig
kétes volt a győzelem. Végül mindkét oldalon egyenlő hadiszerencsével távoztak a küzdelemből.
Innét a lacedaemoniak visszatértek a messeneiekkel folytatott háborúhoz, de hogy időközben az
athéniakat se hagyják nyugton, megegyeznek a thebaiakkal, hogy visszaszerzik [51] számukra
Boeotia fölött az uralmat, amit a perzsa háborúk idején vesztettek el, ha az athéniak ellen
háborút kezdenek.7 A spártaiakban akkora düh forrt, hogy bár két háborúba már bele voltak
bonyolódva, nem haboztak egy harmadikat is magukra vállalni, hogy ezzel ellenségeik számára
ellenfelet szerezzenek. Az athéniak pedig ekkora háborús vihar elhárítására két vezért
választanak, Periclest, egy kipróbált vitézségű férfiút, és Sophoclest, a tragédiaírót. Ők két részre
osztva a hadsereget, a spártaiak földjeit is pusztították, és Ázsia számos városát is az athéniak
hatalma alá hajtották.8
VII. E csapásoktól megtörve a lacedaemoniak harminc évre békét kötöttek,9 de az
ellenségeskedés ilyen hosszú fegyverszünetet nem bírt elviselni. Tehát még tizenöt év sem telt
el,10 amikor az istenek és emberek semmibevételével megszegve a szerződést, dúlják az atticai
határokat, és hogy ne az legyen a látszat, mintha csak a zsákmányra törekednének és nem a
harcra, az ellenséget ütközetre szólítják fel. Ám az athéniak Pericles vezérük tanácsára,
feleslegesnek ítélve a harcot, félreteszik a pusztítás okozta sérelmüket arra az időre, amikor
elérkezik majd az alkalom a bosszúra, és amikor veszély nélkül is bosszút állhatnak az
ellenségen. Azután néhány nap elteltével hajókra szálltak anélkül, hogy a lacedaemoni csapatok
valamit is észrevettek volna; egész Spártát kifosztották, és sokkal többet vittek el onnan, mint
amennyit maguk elvesztettek, úgyhogy a károk összehasonlításakor a bosszú eredményesebbnek
mutatkozott, mint az elszenvedett sérelem.
Ez a hadivállalkozás hírnevet szerzett ugyan Periclesnek, ám sokkal nagyobb hírnevet hozott
neki az, hogy nem ragaszkodott saját földbirtokához. Az ő földjeit ugyanis az ellenség
érintetlenül hagyta a többiek földjének elpusztítása alkalmával, abban a reményben, hogy így
veszélybe sodorhatják az emiatt támadó irigység folytán, vagy rossz hírbe hozzák az árulás
gyanújával. Pericles ezt előre látta, a népnek meg is [52] jósolta a jövendőt, és az irigység
támadásának elkerülésére földjeit az államnak ajándékozta: így abból származott a legnagyobb
dicsősége, amivel veszélybe akarták sodorni.
Ezután, néhány nap elteltével tengeri ütközetet vívtak; a lacedaemoniak legyőzve
megfutamodtak. De ezt követően sem hagytak fel azzal, hogy vagy a szárazföldön, vagy a
tengeren váltakozó kimenetelű ütközetekben kölcsönösen pusztítsák-öljék egymást. Végre annyi
csapásba belefáradva ötven évre békét kötöttek,11 amelyet azonban csak hat évig tartottak meg.
Mert a fegyvernyugvást, amelyet saját nevükben megígértek, szövetségeseik ürügyén
megszegték, mintha bizony kevésbé követnének el hitszegést akkor, ha inkább a szövetségeseik
megsegítése címén harcolnak egymással, mint nyílt küzdelemben.
Ezután a háború színterét Siciliába helyezték át. Mielőtt ezt előadnám, Sicilia fekvéséről kell
néhány szót szólanom.
7 Spárta a peloponnészoszi szövetség csapataival 457-ben tett kísérletet a boiótiai Thébai megsegítésére
Athén ellenében; a tanagrai véres ütközet, majd az Athén győzelmével végződő oinophütai tengeri csata
azonban meghiúsította elképzelésüket.
8 A harmadik messzénéi háború (463-459) itt szereplő eseménytörténete kronológiailag teljesen
megalapozatlan. Athén 459-ben nyújtott segítséget az egyiptomi perzsaellenes felkeléshez; Boiótiát 457-
ben próbálta megsegíteni a peloponnészoszi szövetség; Lakedaimón 455. évi feldúlása nem Periklész,
hanem Tolmidész sztratégosz nevéhez fűződik; 446-ban Eleuszisznál nem került sor ütközetre, hanem a
spártai sereg - megvesztegetés következtében - harc nélkül visszavonult; Szophoklész csak 442-ben lett a
sztratégosz testület tagja.
9 A harminc évre szóló békét 446-ban kötötték.
10 Iustinus a peloponnészoszi háború kezdetét Poteidaia 432-ben kezdődő blokádjától számítja.
11 A peloponnészoszi háború első szakaszának (432-421) eseménytörténete rendkívül vázlatos, de
alapjában véve helyes, bár a 431—430. évi Periklész vezette athéni hadjárat nem közvetlenül Spárta,
hanem általában a Peloponnészosz ellen irányult. A háborúnak ezt a szakaszát 421-ben az ötven évre szóló
Nikiasz-béke zárta le.

IV. könyv
I. Mondják, hogy Sicilia egykor összefüggött Italiával egy keskeny földszoros révén, és úgy
szakította le mintegy a nagyobb testről a Földközi-tenger áradata, amely hullámainak teljes
súlyával oda zúdul. Maga a szárazföldje gyenge és törékeny, s bizonyos üregekkel meg járatokkal
annyira át- meg át van járva, hogy a szelek fúvása előtt szinte teljesen nyitva áll, továbbá
talajának anyaga természettől fogva alkalmas tüzek létrehozására és táplálására. Ugyanis belül -
mint mondják - kén és szurok béleli, és ez a körülmény okozza, hogy amikor a szélfúvás a belső
tűzzel birkózik, gyakran és sok helyen majd lángcsóvákat, majd gőzt, majd meg füstöt okád
magából. Mindenesetre az Aetna-hegy tüze ebből táplálkozik már oly [53] sok nemzedéken
keresztül, és amikor az üregek szellőzőnyílásain át hevesebb szél jut a hegy belsejébe, akkor
nagy mennyiségű hamut köp ki magából.
Italiának Siciliához legközelebb eső hegyfokát Rhegiumnak nevezik, mivel görögül ez a szó
„meredek"-et jelent.1 Nem is csoda, ha ehhez a helyhez régi mesék fűződnek, hiszen oly sok
csodálatos dolog ad itt egymásnak találkozót. Először is, sehol másutt nem félelmetesebb a
tenger rohanó árja, nemcsak sebes sodrása miatt, hanem mert örvénylik is, s így nem csupán
azok számára félelmetes, akik megpróbálkoznak vele, hanem még a távoli nézők számára is.
Azután az egymásnak rohanó hullámok akkora csatát vívnak, hogy egyszer mintegy meghátrálva
a csúcsról a mélybe zuhannak, máskor meg mintegy győztesként a magasba szökellni láthatja
őket az ember. A kavargó vízárnak innét hol az üvöltését lehet hallani, hol meg amonnan az
örvényben elsüllyedő vízár hörgéseit. Ehhez járul még a szomszédos és állandóan működő Aetna
hegyének és Aeolus szigeteinek a tüze: mintha maguk a hullámok táplálnák a tüzet. Ugyanis ily
szűk területen aligha maradhatott volna meg annyi nemzedéken keresztül ekkora nagy tűz
másként, hacsak nem úgy, hogy a nedvesség látja el táplálékkal. Ennek következtében hozta létre
a mendemonda Scyllát és Charybdist, ezért hallották üvöltözésüket, ezért hittek
szörnyalakjukban: a hajózók ugyanis a mélybe süllyedő tengervíz örvényeitől megrémülve azt
hitték, hogy a hullámok ugatnak, holott a nyeldeklő tengerár örvénye csapta őket egymáshoz.
Ugyanez az oka az Aetna-hegy örökös tüzének is. A vizek egybezúdulása ugyanis a magával
ragadott levegőt egészen a fenék mélyére viszi, és addig tartja itt elfojtva, amíg az a föld
szelelőnyílásain keresztül szétterjedve a tűz tápláló anyagait meggyújtja.
Már magának Italiának és Siciliának egymáshoz való közelsége meg a hegyfokok magassága is
annyira hasonló, hogy amennyire csodálatot kelt ma bennünk, annyira félelemmel [54] tölthette
el a régieket, mivel azt hitték, hogy a hegyfokok, miközben hol egymáshoz tapadnak, hol ismét
eltávolodnak, akadályozzák s lehetetlenné teszik a folyamatos hajózást. És a régiek ezt nem is a
mese kedvéért találták ki, hanem az ott áthajózó hajósok félelme és csodálata nyomán. A vidék
fekvése ugyanis olyan a távoli szemlélődő számára, hogy tengeröbölnek és nem átjárónak nézné
az ember. De ha valaki közelebb megy hozzá, akkor úgy tűnik, mintha a hegyfokok egyszerre
eltávolodnának egymástól és szétválnának, holott előbb még összefüggtek egymással.2
II. Siciliának először Trinacria volt a neve, utóbb Sicaniának nevezték.3 Eredetileg a Cyclopsok
hazája volt, ezeknek kipusztulása után pedig Cocalus foglalta el a sziget fölött a királyságot.
Utóbb az egyes városok tyrannusok hatalma alá kerültek; zsarnokokban egyeden föld sem volt
ennél termékenyebb. Ezeknek a sorából származott Anaxilaus is, aki ellentétben a többi tyrannus
1 Rhégion nevét Iustinus (Trogus) valószínűleg a görög rhégnümi, a. m. 'letör, leszakít' igével hozta
kapcsolatba.
2 Trogus, akárcsak korábban Hérodotosz és Poszeidóniosz, világtörténetét szívesen ötvözi a kor
színvonalán álló természettudományos kitérőkkel (1. Scythia leírását a II. könyvben).

3 A Sicilia jelölésére használatos Trinacria elnevezés eredete ismeretlen; a népetimológia a sziget
háromszög alakjával hozta összefüggésbe (tria akré a. m. 'három csúcs, kiszögellés'). A Sicania elnevezés
mögött az iberiai eredetű „Sicani" néptörzs neve rejlik, akik Iberiából előbb Italiába, majd innen Siciliába
telepedtek át.

kegyetlenségével az igazságosságban versengett másokkal. Önmérsékletének nem csekély volt a
jutalma. Amikor ugyanis meghalt, kisdedeket hagyott maga után, s gyámságukat Micalusra, egy
bámulatos hűségű szolgájára bízta. A tyrannus emléke azonban annyira kedves volt mindenki
előtt, hogy inkább voltak hajlandók egy szolgának engedelmeskedni, semmint a király fiait
cserbenhagyni, és a város főemberei elfeledkezvén méltóságukról, eltűrték, hogy a királyi
felségjogokat egy szolga gyakorolja.
Sicilia felett a hatalmat a carthagóiak is megkísérelték megszerezni, és hosszú ideig változó
sikerrel harcoltak a tyrannusokkal.4 Végül, amikor fővezérüket, Hamilcart a hadsereggel együtt
elvesztették, legyőzve egy ideig nyugton maradtak.5
III. Időközben, amikor Rhegium lakói egymással viszálykodtak, és a város a széthúzás
következtében két pártra oszlott, az egyik párt Himerából segítségül hívta a veteránokat; ezek,
miután a városból kiűzték, akik ellen hívták őket, [55] leöldösték azokat is, akiknek segítséget
hoztak, és elfoglalták a várost előbbi szövetségeseik feleségeivel és gyermekeivel együtt. Ezzel
olyan gaztettet követtek el, amelyet egyetlen zsarnokéval sem lehet összemérni: hiszen a
rhegiumiaknak jobb lett volna, ha a veteránokat győzik le, mint az, hogy a veteránok győztek.
Mert a győzőnek vagy szolgáltak volna a fogságba esés jogcímén, vagy hazájuk elvesztése után
száműzetésbe kellett volna menniük, de még akkor sem gyilkolták volna le őket oltáraik és házi
isteneik előtt, és nem engedték volna át hazájukat zsákmányként a legkegyetlenebb
zsarnokoknak feleségeikkel és gyermekeikkel együtt.
Catina lakói is, mivel nehezen tűrték el a syracusaiakat, saját erejükben pedig nem bíztak, az
athéniaktól kértek segítséget. Ezek pedig, akár egy még nagyobb birodalom utáni vágyukban -
mivel ekkor Kis-Ázsiát és Görögországot már elfoglalták -, akár a syracusaiak nemrég elkészült
hajóhadától való félelmükben, hogy tudniillik ez a haderő a lacedaemoniak mellé áll: Lampo
vezérüket küldték hajóhaddal Siciliába azzal a megbízással, hogy a catinaiak megsegítésének
ürügyén kíséreljék meg megszerezni Sicilia fölött a hatalmat. És mert a kezdetek, mivel az
ellenséget több ízben is lekaszabolták, biztatóak voltak, egy még nagyobb hajóhaddal és még
erősebb sereggel újból átkeltek Siciliába Laches és Chariades vezérlete alatt. De a catinaiak békét
kötöttek a syracusaiakkal, és visszaküldték az athéniak segédcsapatait, akár az athéniaktól való
féltükben, akár mert beleuntak a háborúba.6
IV. Bizonyos idő múltán, minthogy a syracusaiak békeígéretüket nem tartották meg, ismét
követeket küldenek Athénba. A követek mocskos ruhában, hosszúra növesztett hajjal-szakállal,
és a könyörület felkeltésére minden szennyes öltözéket összeszedve, rendetlenül mennek a
népgyűlés elé. Esdeklésüket könnyekkel kísérik, és így a meghatódó népet könyörgésükkel
ráveszik, hogy azokat a vezéreket, akik tőlük a [56] segédcsapatokat elvezették, megbüntessék.7
Azután hatalmas hajóhadat szavaznak meg: vezérekül Niciast, Alcibiadest és Lamachust
választják meg, és akkora haderővel térnek vissza Siciliába, hogy azokban is rémületet keltenek,
akiknek a megsegítésére küldték őket.
Miután rövid idő múlva Alcibiadest visszahívták, hogy vád alá helyezzék, Nicias és Lamachus két
szerencsés szárazföldi ütközetet vívott, azután a várost sáncokkal körülvéve, a városba bezárt
ellenséget még a tengeri közlekedéstől is elzárták.8 Ez a helyzet megtörte a syracusaiakat, és a
lacedaemoniaktól kértek segítséget. Ezek egyedül Gylippust küldik, benne viszont megvolt a
segítség minden fajtája. Amikor útközben meghallotta, hogy a háború szerencsétlen fordulatot
vett, részint Görögországban, részint Siciliában segédcsapatokat toborzott, és egy hadászatilag
kedvező vidéket foglalt el.9 Aztán két ütközetben vereséget szenvedett, de harmadszor is
4 A karthagóiak 570 táján Malkhosz vezetésével vetették meg a lábukat Siciliában, s ezt követően egy
évszázadon át érvényesítették befolyásukat.
5 480-ban Himeránál Thérón és veje, Gelón szürakuszai türannosz döntő győzelmet aratott a Hamilkar
vezette pun haderő felett; ez a győzelem hét évtizedre biztosította Siriliát Karhagóval szemben.
6 Az első siciliai expedíciós hadjáratra 427-ben került sor Lakhész vezetésével.
7 A második siciliai expedíció alkalmával (416) valójában nem Katané, hanem Egeszta (Szegeszta,
Aigeszta) hívta segítségül az athéniakat.

8 Szürakuszai teljes körülzárása Nikiasznak valójában soha nem sikerült.
9 413 tavaszán Plémmüriont, melyet egy hajós csata alkalmával sikerült kézre kerítenie.

megütközött, megölte Lamachust,10 az ellenséget futásra kényszerítette, és szövetségeseit
felszabadította az ostromzár alól. Amikor pedig az athéniak a szárazföldi hadviselésről a tengeri
háborúra tértek át, Gylippus hajóhadat kért Lacedaemonból segédcsapatokkal együtt. Miután az
athéniak ezt megtudták, elesett vezérük helyébe maguk is Demosthenest és Eurymedont küldik
kiegészítő csapatokkal.11 A peloponnesusiak városaik közös határozata értelmében ugyancsak
óriási segéderőket küldtek a syracusaiaknak, és mintha a görögországi háború színterét Siciliába
helyezték volna át, mindkét fél részéről teljes erővel küzdöttek.
V. A tengeri háborúban az első ütközet alkalmával az athéniak vereséget szenvedtek; táborukat is
elvesztették minden köz- és magánpénzükkel együtt. Amikor e csapások betetőzéseként egy
szárazföldi ütközetben is vereség érte őket, Demosthenes azt javasolta, hogy távozzanak
Siciliából, míg az ügy nincs veszve, még ha rosszul áll is; nem kell kitartani a [57] rossz
előjelekkel indult háború mellett; otthon döntőbb jelentőségű és talán szerencsésebb háborújuk
lehet, meg kell hát óvniuk városuk hadifelszereléseit.
Nicias - vagy a szerencsétlenül viselt háború miatti szégyenében, vagy a polgárok reményeinek
meghiúsulásától való féltében, vagy mert a végzet úgy akarta - a maradás mellett kardoskodott.12
Újból tengeri ütközetre készülődnek, és az előbbi szerencsétlenség vihara után bátorságuk is
visszatér á győzelem reményében. De vezéreik tudatlansága folytán az ellenség könnyű
győzelmet aratott felettük, mivel a syracusaiakat az őket védelmező tengerszorosban támadták
meg. Eurymedon vezérük az arcvonalban bátran küzdve elsőként esett el, s az a harminc hajó,
amelyet ő vezényelt, a tűz martaléka lett. Demosthenes és Nicias, maguk is legyőzötten, a
hadsereget kirakják a szárazföldre, úgy gondolva, hogy biztonságosabb a futás a szárazföldi úton.
Az általuk elhagyott százharminc hajót Gylippus megrohanja, majd a megfutamodókat is
üldözőbe veszi. A menekülőket részben elfogja, részben felkoncolja.
Demosthenes a hadsereg elvesztése után a fogságba eséstől kardjával, vagyis önkéntes halállal
menti meg magát; Niciast viszont még Demosthenes példája sem figyelmeztette, hogy
gondoskodjék magáról, és így övéinek vereségét még növelte fogságba esésének gyalázatával.13
10 Lamakhosz valójában még 414-ben elesett egy a szürakuszaiakkal vívott jelentéktelen összecsapásban.
11 Démoszthenész 413 nyarán érkezett Siciliába.
12 Nikiasz veszteglésének oka a 413. augusztus 27-i holdfogyatkozás volt, amit a görögök többségével
együtt baljós előjelnek tartott, ezért egy hónappal későbbre halasztotta a hazatérés időpontját. Ez a
késedelem végzetesnek bizonyult.
13 Valójában mind Nikiaszt, mind Demoszthenészt Szürakuszaiban végezték ki, miután a Katanéba való
menekülés közben mindketten fogságba estek.

V. könyv
I. Míg az athéniak Siciliában két éven át folytatták a háborút nagyobb mohósággal, mint
szerencsével, addig Athénban Alcibiadest, a háború vezérét és felbujtóját távollétében
bevádolják, hogy Ceres beavatási misztériumait kifecsegte, holott azok legnagyobb méltóságát a
hallgatás adja. Visszarendelik [58] tehát a háborúból a bíróság elé. Ő azonban akár
bűntudatában, akár mivel e méltatlanságot nem tudta elviselni, titokban száműzetésbe megy
Elisbe.1 Amikor viszont megtudta, hogy nemcsak elítélték, hanem az összes papi rend szertartása
szerint el is átkozták, Lacedaemonba ment, és ott rávette a lacedaemoniak királyát, hogy indítson
háborút az athéniak ellen, akik a szerencséden siciliai háború következtében úgyis zavarban
vannak. Erre egész Görögország nekibátorodott és összesereglett, mint egy valamennyiüket
fenyegető tűzvész eloltására - ekkora gyűlöletet vontak magukra az athéniak féktelen hatalmuk
kegyetlensége folytán. Dareus, a perzsák királya is, visszagondolva atyjának és nagyatyjának
Athén ellen táplált gyűlöletére, Lydia kormányzója, Tissaphernes közvetítésével szövetséget köt a
lacedaemoniakkal, és megígéri, hogy a háború egész költségét ő viseli. (A görögökkel való
társulás azonban csak ürügy volt számára; valójában attól tartott, hogy az athéniak legyőzése
esetén a lacedaemoniak őellene fordítják fegyvereiket.)
Ki csodálkozhat tehát azon, hogy az athéniak annyira virágzó hatalma összeomlott, amikor
egyeden város legyűrésére egész Kelet hadereje egyesült? Mindamellett nem gyáván és nem vér
nélküli háborúban buktak el, hanem a végsőkig harcolva, sőt néha még győzve is, és inkább
felmorzsolódtak a szerencse forgandósága következtében, semmint legyőzték őket. A háború
elején mindenki, még a szövetségeseik is elpártoltak tőlük,2 ahogy ez történni szokott: amerre a
szerencse fordul, arra hajlik az emberek pártfogása is.
II. A hazája ellen megindított háborúban Alcibiades is segít, nem pusztán gyalogos katonaként,
hanem hadvezéri rátermettségével. Kapott ugyanis öt hajót, Kis-Ázsia felé tart velük, és az
athéniaknak adózó városokat nevének tekintélyével ráveszi az elszakadásra. Mert ezek a városok
nemcsak tudtak róla, hogy hazájában híres férfiú volt, de látták, hogy a [59] száműzetésben
sem lett kisebb, továbbá, hogy nem is annyira az athéniakat fosztották meg vezérüktől, hanem
inkább a lacedaemoniaknak lett vezérük, s így hatalmát, amire szert tett, az elvesztettel mérték
össze.
Ám a lacedaemoniaknál kiválósága több irigységet, mint hálát szerzett Alcibiades számára.
Amikor tehát a főemberek elrendelték, hogy dicsőségüknek mintegy a vetélytársát orvul öljék
meg, Alcibiades - megtudván a dolgot Agis király feleségétől, akit házasságtörés útján magáévá
tett - Tissapherneshez, Dareus király kormányzójához menekült, akivel szíves szolgálatai és
engedelmessége révén hamarosan bizalmas viszonyba került. Ugyanis virágzó ifjúsága,
csodálatos szépsége, s nem kevésbé ékesszólása miatt még az athéniak között is kiemelkedő volt,
mindamellett jobban értett a barátságok megszerzéséhez, mint azok megtartásához, mivel
jellemhibái kezdetben rejtve maradtak ékesszólásának árnyékában.
Rábeszéli tehát Tissaphernest, hogy a lacedaemoniak hajóhada számára ne adjon annyi katonát;
szerinte az iónokat is fel kellene szólítani a teher egy részének viselésére, hiszen azoknak a
felszabadításáért vállalták magukra a háborút, akik az athéniak adófizetői voltak. De azért a
lacedaemoniakat sem kell túlságosan segíteni segédcsapatokkal. Tissaphernesnek gondolnia kell
arra, hogy másnak a győzelmét készíti elő, nem a sajátját, ezért a háborút csak olyan mértékben
kell fenntartani, hogy segítség híján fel ne hagyjanak vele. Mert a viszálykodó görögök számára
béke és háború között a döntőbíró a perzsák királya, és akiket a maga fegyvereivel nem tudott,
majd le fogja győzni a saját fegyvereikkel; ha viszont a háború befejeződnék, a győztesekkel
1 Máig sem világos, hogy Alkibiadészt valós ok alapján vagy politikai provokáció eredményeként ítélték-e
el.
2 412-ben Rhodosz, Abüdosz, Lampszakosz, 411-ben Byzantion, Khalkédón, majd utánuk Hisztria-Oreosz
kivételével egész Euboia kivált a déloszi szövetségből.

azonnal magának kellene harcba szállni. Görögországot tehát belső háborúkkal kell felmorzsolni,
hogy ne legyen idejük külső háborúkra, ehhez pedig egyensúlyban kell tartani a küzdő felek
erejét, és a gyengébbet kell segítséggel támogatni. Mert a spártaiak nem fognak e [60] győzelem
kivívása után nyugton maradni, mivel azt hirdetik, hogy ők Görögország függetlenségének
oltalmazói.
Ez a beszéd kedves volt Tissaphernes számára. Ezért tehát élelmet csak szűkösen adott, nem az
egész királyi hajóhadat küldte segítségül, hogy ne idézze elő a győzelmet, de kényszerhelyzetet
se teremtsen a háború befejezésére.
III. Ez idő alatt ilyen szolgálatokkal traktálta Alcibiades polgártársait. Midőn az athéniak követei
felkeresték, megígéri nekik a király barátságát, ha az államügyek vezetését a népről a Tanácsra
ruházzák át. Abban a reményben tette ezt, hogy a város megegyezése esetén vagy a háború
vezérévé választják őt valamennyien, vagy ha viszály támad a rendek között, akkor az egyik párt
őt hívja segítségül. A háborús veszély fenyegetése közben az athéniaknak nagyobb gondjuk volt
megmenekülésükre, semmint arra, hogy ki gyakorolja a hatalmat. Tehát a nép engedélyével a
hatalmat a Tanácsra ruházzák.3 Amikor azután a Tanács e nemzet veleszületett gőgje
következtében a nép ellen kegyetlen intézkedéseket hozott, minthogy mindegyik tanácsúr a
kényuralom féktelenségét követelte magának, a hadsereg visszahívja a száműzött Alcibiadest, és
a hajóhad vezérének teszi meg.4 Ő azonnal ír Athénba, hogy haladéktalanul megindul a
hadsereggel, és a Négyszázaktól visszaveszi a nép felségjogát, ha nem adják vissza maguktól.
Üzenete hatására az optimaták rémületükben először megpróbálták elárulni a várost a
lacedaemoniaknak, majd amikor ez nem sikerült, száműzetésbe mentek. Alcibiades tehát, miután
hazáját a belső bajoktól megszabadította, a legnagyobb gonddal felszereli a hajóhadat, és
háborúba indul a lacedaemoniak ellett.
IV. Mindarus és Pharnabazus, a lacedaemoniak vezérei már felszerelt hajókkal vártak rá
Sestusban. Megütköznek, és a győzelem az athéniaké lett. Ebben az ütközetben az ellenség
seregének nagyobb része, sőt csaknem mindegyik vezérük elpusztult, nyolcvan hajójuk pedig
fogságba került.5 Néhány [61] nap elteltével a lacedaemoniak, miközben a hadszínteret a
tengerről a szárazföldre helyezték át, ismét vereséget szenvednek. E csapásoktól megtörve békét
kértek, ennek elnyerése viszont meghiúsult azok miatt, akiknek ez a körülmény nyereséget
jelentett.6
Időközben a syracusaiak segéderőit is hazaszólította a carthagóiak által Sicilia ellen indított
háború. Miután ennek folytán a lacedaemoniak segély és támogatás nélkül maradtak, Alcibiades
a győztes hajóhaddal Kis-Ázsiát pusztítja, sok helyen ütközetet vív, és mindenütt győztesen
visszafoglalja a városokat, amelyek elpártoltak Athéntól, sőt sok új várost is elfoglalj és az
athéniak birodalmához csatolja őket; így hát, miután visszaszerezte a régi tengeri dicsőséget, sőt
ezt még növelte is a szárazföldön szerzett hadi dicsőséggel, a polgárok óhajára visszatér
Athénba.7 Ezekben az ütközetekben együttvéve kétszáz ellenséges hajót fogott el és óriási
zsákmányt ejtett.
A visszatérő hadsereg e diadalmenetére az egész sokaság kivonul eléjük, és csodálattal néz
minden katonára, de leginkább mégis Alcibiadesre; az egész város őfeléje fordítja szemét és
kíváncsi tekintetét; úgy bámulják, mintha az égből szállott volna alá, s mintha maga volna a
megtestesült Győzelem. Dicsérik, amit a hazáért tett, de nem kevésbé csodálják, amit száműzött-
ként ellene tett, és még ők mentegetik, hogy azt haragjában és kihívásra tette. Egyeden férfiúnak
akkora volt a jelentősége, hogy egy óriási birodalom felforgatásának és helyreállításának
kiváltója lett: amelyik oldalon ő állott, oda pártolt át a győzelem is, és a szerencsének valamiféle
csodálatos változása kísérte. Ezért minden, már nem is emberi, hanem isteneknek kijáró
3 A 411. évi alkotmányreform a jövőben csak ötezer teljes jogú polgárral számolt, a város vezetését pedig
átmenetileg négyszáz tagú tanács vette át.
4 411-ben.
5 A spártaiak elleni jelentősebb flottagyőzelmek: Künosszéna (412), majd Alkibiadész parancsnoksága
alatt: Abüdosz (411), Küzikosz (410).

6 Spárta 410. évi békeajánlatát Athénban a radikális demokraták utasították vissza Kleophón vezetésével.
7 408 vagy 407 nyarán megválasztották a sztratégoszok testületének fejévé.

tisztelettel elhalmozzák, egymás között azon vitatkoznak, hogy a gyalázat nagyobb-e, amivel
elűzték, vagy a tisztelet, amivel visszahívták. Azokat az isteneket vitték eléje örvendezve, akiknek
az átkaival elátkozták, és akitől kevéssel előbb [62] még minden emberi segítséget megtagadtak,
azt, ha tudnák, most az égbe óhajtják emelni. A gyalázatot tisztségekkel kárpótolják, a neki
okozott károkat ajándékokkal, az átkokat könyörgésekkel. Szájukra sem vették a siciliai
szerencséden háborút, csak Görögország győzelmét; nem emlegették az általa elvesztett hajókat,
csak azokat, amelyeket ő szerzett; nem szóltak Syracusáról, hanem csak Ióniáról és a
Hellespontusról. Alcibiadest tehát övéi sem sérelmére, sem javára soha nem fogadták közepes
érzelmekkel.
V. Mialatt ezek az események történtek, a lacedaemoniak Lysandert bízzák meg a hajóhad és a
háború vezetésével, Tissaphernes helyébe pedig Dareus, a perzsák királya saját fiát, Cyrust tette
meg Iónia és Lydia kormányzójává, aki azután segédcsapataival és anyagi támogatásával a
lacedaemoniakat előbbi szerencséjük megújításának reményére indította.8 A lacedaemoniak
tehát erőben meggyarapodva, a száz hajóval - Kis-Ázsiába induló Alcibiadest - miközben az a
hosszú béke következtében dús földeket háborítatlanul dúlja, és katonái a zsákmány édességétől
csábítva, cselvetéstől nem tartva szétszélednek - váratlan megérkezésükkel meglepték, és a
csellengő katonák között akkora öldöklést vittek végbe, hogy ebben az ütközetben az athéniak
több sebet kaptak, mint amennyit az összes előzőekben adtak; és akkora kétségbeesés lett úrrá
az athéniakon, hogy vezérüket, Alcibiadest haladéktalanul Cononnal cserélik fel.9 Azt gondolták
ugyanis, hogy nem a hadiszerencse következtében szenvedtek vereséget, hanem fővezérük
fondorlata folytán. Mert feltételezték, hogy Alcibiadesnél nagyobb súllyal esett latba a korábban
elszenvedett sérelem, mint az új jótétemények, továbbá az előbbi háborúban csak azért aratott
győzelmet, hogy megmutassa az ellenségnek, milyen vezért utasítottak el maguktól, illetve, hogy
nagyobb áron adhassa el nekik ezt a győzelmet. Alcibiades esetében ugyanis mindent elhihetővé
tett szenvedélyes jelleme és [63] erkölcsi feslettsége. Tartva tehát a tömeg dühétől, Alcibiades
ismét önkéntes száműzetésbe ment.
VI. Így az Alcibiades helyébe megválasztott Conon - szem előtt tartván, milyen vezér örökébe
lépett - a legnagyobb gonddal szereli fel a hajóhadat; csakhogy hajóiról hiányzott a haderő, mivel
a kis-ázsiai pusztítás alkalmával éppen a legbátrabbak vesztek oda. Mégis, felfegyverzik az
öregeket és a serdületlen gyermekeket: a katonai létszámot fel is töltik - hadierő nélkül. De a
háború tartamát vajmi kevéssé tudta meghosszabbítani a harcra nem való korosztály: mindenütt
lekaszabolják vagy futás közben foglyul ejtik őket. Akkora veszteségük volt halottakban és
foglyokban, hogy úgy tűnt: az athéniaknak nemcsak a birodalmuk semmisült meg, hanem még a
nevük is. Ebben a háborúban mindenüket, még a reményüket is elveszítvén akkora
nyomorúságra jutottak, hogy miután a hadviselésre alkalmas korosztály elpusztult, idegeneknek
polgárjogot, szolgáknak szabadságot, az elítélteknek meg büntetlenséget biztosítottak. Miután
ebből a hordaléknépségből hadsereget toboroztak, Görögország egykori urai szabadságukat is
alig tudták megvédelmezni. Mégis elhatározzák, hogy újból megkísértik a hadiszerencsét a
tengeren. Akkora volt bennük a lelkierő, hogy bár kevéssel előbb még megmaradásukat illetően
is kétségbeestek, most nem kétkedtek a győzelemben. Csakhogy nem olyan katonaság volt ez,
amely az athéni nevet megvédhette volna, sem erői nem olyanok voltak, amelyekkel győzni
szoktak, de a katonai tudás sem volt meg bennük, hiszen bilincsek között és nem táborban éltek.
Így hát mindnyájukat foglyul ejtették vagy leöldösték. Ebből az ütközetből egyedül a vezér, Conon
maradt életben, ő pedig, mivel félt a polgárok kegyetlenségétől, nyolc hajóval a cyprusi királyhoz,
Euagorashoz távozott.10
VII. A lacedaemoniak vezére, Lysander viszont a szerencsésen viselt háború után gúnyt űz az
ellenség szerencsétlenségéből. [64] Az elfogott hajókat feldíszítve a hadizsákmánnyal együtt,
diadalmenet módjára Lacedaemonba, küldi, az athéniak adófizető városait, amelyek a háború
8 Ez a kettős változás 407 második felében következett be.

9 A 407. évi Nótionnál elszenvedett athéni flottavereség valójában Alkibiadész távollétében történt.
10 A részben rabszolgákból és metoikoszokból álló athéni flotta 405 szeptemberében Aigiszpotamoinál
szenvedett megsemmisítő vereséget Lüszandrosz spártai nauarkhosztól. Iustinus elhallgatja a 406

augusztusában vívott arginusszai csatát, ahol viszont az athéniak győztek.

kétes kimenetelétől félve hűek maradtak, úgy veszi át, mintha azok önként csatlakoznának, és
nem hagyott mást az athéniak fennhatósága alatt csak magát a várost.
Midőn ezeket Athénba hírül vitték, mindenki elhagyja házát, rettegve futnak szét városszerte,
egyik a másikat kérdezgeti, a hír forrása után kutatnak. Még a gyermekeket sem tartja otthon a
tapasztalatlanság, sem az öregeket, sem az asszonyokat nemük erőtlen mivolta: annyira
áthatotta mindnyájukat e nagy csapás rettenete. Azután összegyülekeznek a piacon, és itt egész
éjszaka panaszosan siránkoznak közös sorsukon. Egyesek testvéreiket vagy fiaikat és szülőiket
siratják, mások rokonaikat, ismét mások a rokonoknál is kedvesebb barátaikat, és egyéni
balsorsukkal összekötik a közös panaszkodást, mondván, maguk is, hazájuk is el fog pusztulni, és
szerencsétlenebbnek ítélik az életben maradottak sorsát, mint az elpusztultakét. Már mindenki
az ostromzárat, az éhínséget és a fennhéjázó győztes ellenséget idézi szemei elé; már a város
romlására, tűzvészre, mindnyájuk fogságára és nyomorúságos szolgaságára gondolnak;
szerencsésebbnek tekintették városuk korábbi pusztulását, amely csupán a házak lerombolását
jelentette, viszont életben maradtak fiaik és szüleik. Most nincs hajóhaduk, amire
menekülhetnének, miként egykor, nincs hadseregük, hogy az megőrizné életüket, hogy szebb
városfalakat építhessenek.
VIII. Az így elsiratott és csaknem elveszett várost váratlanul meglepi az ellenség, és ostromzárral
körülfogva kiéheztetéssel gyötrik az ostromlottakat. Tudták ugyanis, hogy az odaszállított
készletekből már nem sok lehet, s gondoskodtak arról, hogy új készleteket ne szállíthassanak. Az
athéniak e csapásoktól megtörve, hosszas éhezés és övéiknek folytonos pusztulása [65] után
békét kértek, de a spártaiak és szövetségeseik egymás között hosszú ideig fontolgatták, vajon
megadják-e nekik.
Mivel sokan azt javasolták, hogy az athéniak népét meg kell semmisíteni, és a várost tűzzel el kell
emészteni, a spártaiak azt mondották, hogy ők nem hajlandók Görögország két szeme közül az
egyiket kivájni, és megígérték nekik a békét, ha a Piraeus felé karokként húzott falakat
lerombolják, továbbá ha a hajókat, amelyek még megmaradtak, átadják nekik, államuk számára
pedig saját maguk közül harminc kormányzót elfogadnak. Az ily feltételek mellett átadott várost
a lacedaemoniak Lysanderre bízták, hogy rendbe tegye.11
Nevezetes év volt ez mind Athén bevétele, mind Dareus-nak, a perzsák királyának a halála, mind
Dionysiusnak, Sicilia tyrannusának a száműzetése miatt.
Athén belső rendjének megváltozásával a polgárok helyzete is megváltozott. Harminc
kormányzót állítottak az állam élére, akikből harminc zsarnok lett. Ezek ugyanis kezdettől fogva
háromezer főnyi kíséretet rendelnek maguk mellé, amennyi jószerint a polgárokból sem maradt
annyi vereség után; és mintha ez a sereg kicsi lett volna a város féken tartásához, a győzőktől
kaptak még hétszáz katonát.12 Ezután a polgárok öldösését Alcibiadesen kezdik el, nehogy
felszabadítás ürügyén ismét megkaparintsa az államhatalmat. Miután megtudták, hogy
Artaxerxeshez, a perzsák királyához távozott, erőltetett menetben embereket küldtek foglyul
ejtésére. Ezek el is fogták, de mivel nyíltan mégsem ölhették meg, elégették abban a szobában,
ahol aludt.13
IX. A zsarnokok, miután nem kellett többé félniük a bosszúállástól, gyilkolással és rablással teszik
tönkre azt, ami még a szerencsétlen városból megmaradt. Midőn megtudták, hogy ez egyiküknek,
Theramanesnek nem tetszik, őt is megölik a többi megfélemlítésére.14 Menekül mindenki,
szanaszét szélednek a városból, és Görögország megtelik athéni [66] száműzöttekkel. Amikor
még ettől az egyetlen menekülési lehetőségtől is megfosztották a szerencsétleneket (a
lacedaemoniak ugyanis rendeletben megtiltották, hogy a városok befogadják a száműzötteket),
mindnyájan Árgusba és Thebaebe menekültek: itt nemcsak biztonságban tölthették
11 A valóságban éppen Lüszandrosz akarta Athént elpusztítani, és a másik spártai király, Pauszaniasz volt
az, aki az athéni pártviszályok lecsendesítésén s ezáltal Athén megmentésén fáradozott.
12 A harminc zsarnok uralma alatt (404-403) nem ezek kíséretét alkották háromezren, hanem az új
alkotmány szerint ennyi lett a teljes jogú athéni polgárok létszáma.

13 Alkibiadészt valójában nem Artaxerxész, hanem Pharnabazosz satrapa udvarában gyilkolták meg.
14 Théramenész mérsékelt oligarcha, a harmincak testületének tagja volt. Kritiasz kezdeményezésére
árulás vádjával halálra ítélték.

száműzetésüket, hanem visszakapták a reményt, hogy hazájukat is visszaszerezhetik.
A száműzöttek között volt Thrasybulus is, egy serény, hazájában nemes férfiú, aki úgy vélekedett,
hogy a haza és mindnyájuk megmentése érdekében még veszély árán is tenni kellene valamit,
ezért összegyűjtve a száműzötteket, elfoglalja Phylét, Attica egyik határerődítményét.15
Nem hagyta cserben őket néhány város pártfogása sem, akik sajnálkoztak a kegyetlen
pusztuláson. így Ismenias is, a thebaeiek fejedelme, bár nyilvánosan nem tehette, magánerejéből
segítette őket. Lysias, a syracusai szónok pedig, bár akkor száműzetésben volt, felszerelt a saját
költségén ötszáz katonát, és azokat az ékesszólás közös hazájának a segítségére küldte. Kemény
ütközet kerekedett. De mivel az egyik oldalon a hazáért harcoltak, megfeszítve minden erejüket,
a másik oldalon pedig lanyhán, mint akik mások uralmi érdekeiért küzdenek: a zsarnokok
vereséget szenvednek, és legyőzötten visszafutnak a városba, s még a fegyvereitől is megfosztják,
miután gyilkosságaikkal már előbb legyengítették. Ezután pedig, mivel minden athénit árulással
gyanúsítottak, elrendelik, hogy a városból vándoroljanak a Piraeus irányában karszerűen húzott
falak közé, amelyek le voltak rombolva, és lakjanak ott. Ők maguk pedig idegen katonákkal
biztosították uralmukat.
Ezután kísérletet tesznek arra, hogy Thrasybulust megvesztegessék: megígérték neki, hogy a
hatalomban társként maguk közé veszik. Miután ezt nem érhették el, a lacedaemoniaktól kértek
segítséget, amit megkapva, újból megütköznek-Ebben az ütközetben elesett Critias és
Hippolochus, az összes zsarnok között a legkegyetlenebbek.16 [67]
X. Amikor a többiek legyőzése után az a sereg is futni kezdett, amelynek nagyobb része
athéniakból állt, Thrasybulus fennhangon odakiáltott hozzájuk, miért futnak előle, mint győztes
elől, ahelyett hogy inkább segítenének neki, közös szabadságuk oltalmazójának? Gondoljanak
arra, hogy az az arcvonal polgártársaikból áll, nem pedig ellenségekből, s ő nem azért fogott
fegyvert, hogy a legyőzöttektől elvegyen bármit is, hanem azért, hogy visszaadja nekik, amit
mások elvettek tőlük. Ő nem a város ellen hadakozik, hanem a harminc zsarnok ellen.
Emlékezteti őket végül rokoni kapcsolatukra, közös törvényeikre és vallásos szertartásaikra,
annyi háború során közösen viselt régi katonáskodásukra, és arra kéri őket, hogy ha már ők
olyan béketűréssel viselik a szolgaságot, legalább száműzött polgártársaikon könyörüljenek meg,
adják vissza nekik hazájukat, fogadják el a szabadságot.
Ezekkel a szavaival elért annyi eredményt, hogy a városba visszatért sereg kényszeríti a harminc
tyrannust, vándoroljanak ki Eleusisba, Helyükbe tíz főt választottak, hogy kormányozzák az
államot. De ezeket sem riasztotta el az előző kényuralom példája: a kegyetlenségnek ugyanarra
az útjára léptek.
Mialatt ezek az események történtek, Lacedaemonba hírül viszik, hogy az athéniaknál felizzott a
háború parazsa. Ennek elfojtására Pausanias királyt küldik, aki megkönyörülve a száműzött
népen, visszaadja a szerencsétlen polgároknak hazájukat, és elrendeli, hogy a tíz zsarnok a
városból vándoroljon ki Eleusisba a többi zsarnokhoz.17
Miután ezen intézkedések következtében a béke helyreállt, idő múltával a zsarnokok egyszerre
csak méltatlankodni kezdenek - nem annyira azon, hogy a száműzötteket visszahelyezték
jogaikba, mint inkább azon, hogy őket száműzték, mintha mások szabadsága az ő szolgaságukat
jelentené. Ezért háborút indítanak az athéniak ellen. De amikor egy megbeszélésre mennek,
mintha visszakapnák a kényuralmat, [68] cselvetéssel elfogják, és mint a béke kedvéért hozott
áldozatokat, legyilkolják őket, a kivándorlásra kényszerített népet pedig visszahívják a városba.
Így a sok tagra szabdalt polgárság végre egy testté válik, és hogy a múltban történtek miatt ne
keletkezzék valamiféle viszály, mindnyájan esküvel kötelezik magukat, hogy feledést borítanak
viszálykodásaikra.18
A thebaiak és a corinthusiak azonban követeket küldenek a lacedaemoniakhoz, hogy a közös
háború és kockázat révén szerzett zsákmányból követeljék az őket megillető részt. Ennek
megtagadása után a lacedaemoniak ellen nem indítanak ugyan nyíltan háborút, de hallgatagon
15 403-ban.
16 A felszabadító hadművelet 403 februárjában kezdődött.
17 Kritiasz veresége és halála után ugyanis az oligarchák önálló államalakulatot hoztak létre Eleusziszban.
18 Mindez 401-ben történt, miután Eukleidész vezetésével Athénban visszaállították a demokráciát.

annyi gyűlöletet táplálnak lelkükben irántuk, hogy látni lehetett: a háború a küszöbön van.
XI. Körülbelül ugyanebben az időben meghalt Dareus, a perzsák királya, aki két fiút hagyott maga
után, Artaxerxest és Cyrust. Végrendeletében a királyságot Artaxerxesre hagyta, Cyrusra pedig
azokat a városokat, amelyeknek kormányzója volt. De Cyrus számára jogtalanságnak tűnt atyja
döntése, ezért titokban háborúra készült bátyja ellen. Amikor ezt Artaxerxesnek hírül adják,
magához rendeli testvérét, és bár az a háború eltitkolásával ártatlanságát hangoztatja, aranyból
készült bilincsekbe vereti, és meg is ölte volna, ha anyja meg nem akadályozza benne. Elbocsátja
tehát Cyrust, aki most már nem titokban, hanem nyíltan kezd készülődni a háborúra, nem
tagadva, de leplezetlenül bevallva azt, mindenünnen segédcsapatokat von össze.
A lacedaemoniak visszagondolva arra, hogy az athéniakkal vívott háborújukban Cyrus ereje
megfeszítésével segítette őket, mintha nem tudnák, ki ellen készül a háború, megszavazzák Cyrus
számára a segítséget és azt is, hogy a segéderőt oda küldik, ahová az ő érdekei kívánják. Keresték
ugyanis mind Cyrus kegyét, mind Artaxerxesnél - ha ő győzne - a mentegetődzés lehetőségét,
hiszen ellene nyíltan semmi intézkedést [69] nem tettek. De amikor a háborúban az ütközet
vakszerencséje a két testvért egymással harcra kényszerítette, előbb Artaxerxes kapott sebet a
testvérétől, őt azonban lovának gyorsasága kimentette a veszélyből, Cyrust viszont a király
testőrcsapata elfogta és megölte. Így Artaxerxes győzött, és a testvérháború zsákmánya meg a
sereg is az ő birtokába került.
Ebben az ütközetben Cyrust tízezer görög segítette, és azon a szárnyon, ahol ők álltak, győztek is.
Cyrus halála után Artaxerxes óriási serege ezeket sem fegyverrel nem tudta legyőzni, sem csellel
elfogni. És bár annyi vad nemzet, oly sok barbár nép között, oly hosszú útvonalon tértek vissza,
vitézségükkel egészen hazájuk határáig megvédelmezték magukat.19
19 Rövid összefoglalása a „tízezrek" kis-ázsiai hadjáratának és a kunaxai csatát (401) követő kalandos
visszatérésének, melynek során a történetíró Xenophón lett a megmaradt zsoldosok vezére.

VI. könyv
I. A lacedaemoniak - az emberi természet szokása szerint -, minél többjük volt, annál többet
kívántak, és nem elégedvén meg avval, hogy az athéni hatalom örökébe lépve erejük
megkétszereződött, egész Kis-Ázsia felett a hatalom megszerzésére törekedtek;1 de ennek
nagyobbik része a perzsa királyság alá tartozott. Tehát Heruclides, az erre a háborúra
megválasztott vezérük, amikor látta, hogy Artaxerxes király két kormányzójával, a hatalmas
népek hadereje felett rendelkező Pharnabazusszal és Tissaphernesszel kell megküzdenie,
elhatározta, hogy az egyikkel békét köt. Erre alkalmasabbnak látszott Tissaphernes, a vállalkozó
szelleme folytán is kiválóbb férfiú, akinek hadi készültsége ugyancsak nagyobb volt, mivel az
egykori Cyrus király katonái fölött is ő rendelkezett. Heruclides megbeszélésre hívja, és miután
megállapodtak a feltételekben, Tissaphernes kikapcsolódik a fegyveres küzdelemből. Emiatt
Pharnabazus panaszt emel ellene közös uruknál, a [70] királynál, mondván, a Kis-Ázsiába betörő
lacedaemoniakat nem űzte vissza fegyvereivel, hanem a király költségén táplálta őket, azok pedig
megvásárolták, hogy elhúzhassák a háborút, amelyet ő visel ellenük, mintha nem egy és
ugyanazon birodalom egészét érné minden károsodás. Azt mondja, méltatlan dolog a háborút
nem befejezni, hanem megváltani, az ellenséget pénzzel, nem pedig fegyverekkel eltávolítani.
E szavaival Pharnabazus a királyt elidegenítette Tissaphernestől,2 és arra buzdítja, hogy helyébe
a tengeri hadjárat vezérévé az athéni Conont nevezze ki, aki hazáját háború következtében
elvesztette, és Cyprusban él száműzetésben. Az athéniaknak - mondotta -, ha megtört is a
hatalmuk, megvan még a tengerészetben való jártasságuk, de még ha mindenki közül kellene is
választani, Cononnál nincs jobb akkor sem. Kapott tehát ötszáz talentumot azzal a paranccsal,
hogy Conont állítsa a hajóhad élére.3
II. A lacedaemoniak, miután ezt megtudták, követek útján maguk is segítséget kérnek a tengeri
háborúhoz Egyiptom királyától, Hercyniontól. Ez száz darab háromsorevezős hajót és
hatszázezer mérő gabonát küldött nekik. A többi szövetségesüktől is óriási segéderőket vontak
össze. De e nagy hadseregnek nem volt méltó főparancsnoka, különösen ilyen nagy hadvezérrel
szemben. Amikor tehát a szövetségesek Agesilaust, a lacedaemoniak akkori királyát kívánták
vezérnek, a lacedaemoniak a delphii jósda felelete miatt sokáig fontolgatták, vajon őt ruházzák-e
fel a legfőbb hatalommal. A jóslat ugyanis azt adta tudtukra, hogy a birodalomnak vége lesz, ha a
királyi méltóság sántikálni fog: Agesilaus pedig sánta volt! Végül is úgy határoztak, hogy jobb, ha
a király sántikál járás közben, mint ha a királyság biceg hatalom tekintetében.
Miután Agesilaust rengeteg csapattal Kis-Ázsiába küldték,4 nem egykönnyen tudnám
megmondani, milyen más vezér-párt tudtak volna ilyen jól összepárosítani. Mert koruk, [71]
vitézségük, megfontoltságuk és bölcsességük mindkettőnek szinte ugyanaz volt, és azonos volt
az általuk viselt háborúkban szerzett dicsőségük is. S bár nekik a sors mindent egyformán adott,
egyiket a másiktól mégis megőrizte. Tehát mindkettő nagy harci készültség felett rendelkezett, s
nagy tetteket hajtott végre.
De Conont lefoglalta a katonák lázadása, akiket a királyi tisztek rendszeresen megkárosítottak
zsoldjukban, és akik annál sürgetőbben követelték járandóságukat, minél keményebb hadi
szolgálatra számítottak a nagy hadvezér vezetése alatt. Ezért Conon, miután a királyt hosszú
ideig hiába zaklatta leveleivel, végre személyesen ment el hozzá, ám nem engedték színe elé, és a
vele folytatandó beszélgetéstől is eltiltották, mert Conon nem volt hajlandó a perzsák szokása
szerint leborulni előtte. Közvetítők útján mégis tárgyal vele és elpanaszolja, hogy a legtehetősebb
1 Kürosz halála után a kis-ázsiai görög poliszok a perzsák bosszújától félve Spárta segítségét kérték. 400-
tól - évenként változó hadvezérekkel - évek során át folytak spártai hadműveletek Nyugat-Anatoliában.
2 Tiszaphernész (Tisszaphernész) kegy vesztésének valódi oka az volt, hogy 395-ben Szardeisznél csatát
vesztett Agészilaosz spártai király ellenében.

3 Konón megbízása 397-ben megelőzte Tiszaphernész kegy vesztését.
4 396-ban.

király hadjárata felmorzsolódik az ínség következtében, és bár az ellenségével egyforma
hadserege van, a pénz miatt, amelyből pedig neki van több, vereséget fog szenvedni, és az
erőforrások ama fajtájában bizonyul majd gyengébbnek, amelyben ő a legerősebb. Azt kéri, hogy
csak egy pénzügyi intézőt adjanak melléje, mivel ezt az ügyet veszélyes többekre bízni.
A zsold megadása után visszaküldik a hajóhadhoz, és ő nem is késlekedik a háború folytatásában.
Sok haditettet hajt végre vitézül, sokat szerencsésen.5 Az ellenség földjeit pusztítja, városokat
vesz be ostrommal, és ledönt mindent, vihar módjára.
A lacedaemoniak ezen eseményektől megrémülve, elhatározzák, hogy a haza megsegítésére
visszahívják Agesilaust Kis-Ázsiából.
Közben Pisander, akit távozásakor Agesilaus megtett maga helyett vezérnek, teljes erőfeszítéssel
egy óriási hajóhadat szerel fel azzal a szándékkal, hogy megkísérli a hadiszerencsét. De Conon is
nagy gonddal rendezi el övéit, mivel ekkor készült [72] először összecsapni az ellenséges
hadsereggel. Nemcsak a vezérek versengtek teljes erővel ebben az ütközetben, hanem ugyanúgy
a katonák is. Mert maga Conon, a vezér nem annyira a perzsák ügyét akarta előmozdítani, mint
saját hazájáét, és ha az athéniak haderejének tönkretételekor ő volt az oka az uralom
elvesztésének, most azt akarta, hogy ugyanőt tartsák az uralom visszaszerzése okozójának; hogy
most győzelmével visszaszerezze hazáját, amelyet vereségével elveszített. Ez a haditett annál
fényesebb lesz - gondolta -, mivel nem is az athéniak haderejével, hanem egy idegen népével
vívja meg a harcot; a perzsa király veszélyére csatázik, de hazája javára győz; a dicsőséget is
egészen más módon éri majd el, mint városának előbbi vezérei: ezek hazájukat azzal
védelmezték, hogy legyőzték a perzsákat, ő pedig azáltal fogja helyreállítani hazáját, hogy a
perzsákat győzelemre viszi.
Másfelől Pisander rokonságuk alapján6 vitézségben is Agesilaus vetélytársának érezte magát, és
arra törekedett, hogy ne maradjon el mögötte tettei és dicsőségének fénye tekintetében sem,
továbbá hogy az annyi háborúval és annyi nemzedék segítségével szerzett spártai hatalmat szét
ne rombolja.
Ugyanez volt a gondja az összes katonának és evezősnek: nagyobb aggodalom gyötörte őket
amiatt, hogy ne ők veszítsék el hazájuk megszerzett hatalmát, mint amiatt, hogy az athéniak
visszakapják korábbi hatalmukat.
Ám minél súlyosabb volt az ütközet, annál fényesebb volt Conon győzelme.7 A vereséget
szenvedett lacedaemoniak futásnak erednek, az ellenséges helyőrséget kivonják Athénból. A nép
méltóságát helyreállítják, s ezzel megszűnik szolgai állapotuk, sőt sok várost is visszakapnak.8
III. Ez az athéniak számára a hatalom visszaszerzésének a kezdete volt, a lacedaemoniak
számára pedig a hatalom gyakorlásának a vége. Mert mintha hatalmukkal együtt vitézségüket is
elvesztették volna, a szomszédos népek kezdték [73] megvetni őket. Elsőnek a thebaiak
indítottak ellenük háborút az athéniak segítségével. Ez a város a szomszédos területekkel való
gyarapodás után vezérének, Epaminondasnak vitézsége folytán a Görögország feletti főhatalom
megszerzésének reményéig emelkedett. Így szárazföldi ütközetük a lacedaemoniak számára
ugyanazzal a hadiszerencsével végződött, mint amilyennel Conon ellen harcoltak a tengeri
ütközetben. Az ütközetben9 elesett Lysander, akinek a vezérlete alatt a lacedaemoniak legyőzték
az athéniakat. A lacedaemoniak másik vezére, Pausanias pedig árulás vádjával száműzetésbe
ment.
A thebaiak tehát a győzelem kivívása után egész hadseregüket a lacedaemoniak városa alá
vezetik, abban a hitben, hogy könnyű lesz számukra az ostrom, mivel azokat összes
szövetségesük cserbenhagyta. Félelmükben a lacedaemoniak hazájuk védelmére visszahívják
5 Konón 396 tavaszától kezdve több győzelmes ütközetet vívott a peloponnészoszi szövetség csapatai
ellen; ezek közül a legjelentősebb Rhodosz elfoglalása.
6 Peiszandrosz felesége Agészilaosz király testvére volt.
7 394 augusztusában Knidosz mellett a spártaiak vereséget szenvedtek; a csatában maga Peiszandrosz is
elesett.
8 A Lémnoszon, Imbroszon és Szküroszon levő athéni telepeket és több más tengeri városállamot.
9 395 őszén a Haliartosz melletti vereségben. Pauszaniaszt, aki elkésett a csatából, halálra ítélték, és ezért
menekült Tegeába.

királyukat, Agesilaust Kis-Ázsiából, ahol az nagy haditetteket vitt végbe. Lysander halála után
ugyanis senki más vezérben nem volt bizalmuk. Mivel azonban Agesilaus késlekedett, sorozást
tartottak és kivonulnak az ellenség elé. De a kevéssel előbb győztes thebaiakkal szemben a
legyőzötteknek sem harci kedve, sem ereje nem volt megfelelő, s így mindjárt az első
összecsapásnál szétszórják őket. Csapataiknak megsemmisülése után érkezett meg Agesilaus
király, aki új csatát kezdve friss és sok hadjáratban megedződött katonaságával könnyűszerrel
kiragadta az ellenség kezéből a győzelmet, ő maga azonban súlyosan megsebesült.10
IV. Az athéniak a történtekről értesülve attól féltek, hogy a győztes lacedaemoniak ismét a régi
szolgasorba döntik őket. Ezért összevonják seregüket, és a boeotiaiak segítségére küldik
Iphicratesszel, aki ugyan még csak húszéves, de kiváló tulajdonságokkal rendelkező ifjú volt. Ez
ifjú korát meghazudtoló kiválósága csodálatot keltett, és az athéniaknak őelőtte, oly sok és oly
nagy vezér között, soha nagyobb reményű és [74] tökéletesebb jellemű fővezérük nem akadt:
nemcsak nagy parancsnoki, hanem nagy szónoki képességek is lakozták benne.
Agesilaus hazatéréséről értesülve Conon maga is visszatér Kis-Ázsiából, hogy a lacedaemoniak
földjeit pusztítsa, és így a spártaiak körülzárva, miközben körülöttük mindenfelől tombolt a
háború réme, a végső kétségbeesésbe jutottak. Conon viszont, miután az ellenség földjeit
elpusztította, Athénba megy, ahol a polgárok nagy örömmel fogadják, ám ő annyi idő múltán több
szomorúságot érzett a lacedaemoniak által felperzselt és romba döntött hazája láttán, mint
amekkora az öröme volt visszaszerzése miatt. Tehát, amit felperzselve talált, azt a
hadizsákmányból és a perzsa sereg segítségével helyreállítja, amit romokban lelt, azt újra
felépíti.11 Athénnak az volt a végzete, hogy előbb a perzsáktól felégetett Athént a perzsák keze
munkája építse újjá, majd meg a lacedaemoniak által romba döntött Athént a lacedaemoniaktól
nyert zsákmányból hozzák helyre, és hogy a sors megváltozásával most azok legyenek a
szövetségesei, akik egykor ellenfelei voltak, s most attól szenvedjenek mint ellenségtől, akikkel
annak előtte a legszorosabb szövetségi kötelékek kapcsolták egybe őket.
V. Mialatt ezek történtek, Artaxerxes, a perzsák királya követeket küld Görögországba, és ezek
útján megparancsolja, hogy a háborúskodást mindnyájan hagyják abba; aki másképpen
cselekszik, azt ő fogja ellenségének tekinteni. A városoknak visszaadja szabadságát és mindazt,
ami az övék volt. Ezt pedig nem azért tette, hogy orvosolja Görögország szenvedéseit és a
háborúk öldöklő gyűlöletét, hanem azért, hogy seregeit ne tartóztassák fel Görögországban, míg
ő az egyiptomiak elleni háborúval van elfoglalva - amit azért indított, mert azok a
lacedaemoniaknak segítséget küldtek az ő parancsnokai ellen. A görögök pedig, kifáradva a sok
háborútól, szívesen engedelmeskedtek neki.12
Ez az év nemcsak azért volt nevezetes, mert egyszerre egész [75] Görögországban béke lett,
hanem azért is, mivel ugyanebben az időben foglalták el a gallok Róma városát.13
A lacedaemoniak azonban lest vetettek a magukat biztonságban érzőknek; kikémlelik az
arcadiaiak távollétét, megostromolják a várukat, elfoglalják és megrakják őrséggel. Az arcadiaiak
erre felfegyvereznek és felszerelnek egy hadsereget, maguk mellé veszik segítségül a thebaiakat
is, és háborúval visszaszerzik mindazt, amit elvesztettek. Ebben az ütközetben megsebesült
Archidamus, a lacedaemoniak királya. Amikor pedig látta, hogy övéit kaszabolják, és már le
vannak győzve, kikiáltó útján kikérte a megöltek tetemeit, hogy eltemethesse azokat (a
görögöknél ez jel volt arra, hogy átengedik a győzelmet). A thebaiak ennek bevallásával
megelégedve, kiadták a jelszót, hogy kíméljék őket.
VI. Néhány nappal később aztán, anélkül hogy bármelyik fél valamilyen ellenséges cselekményt
hajtott volna végre - mert mintegy hallgatólagos megállapodással fegyverszünetet tartottak, és a
lacedaemoniak szomszédaik ellen másfelé is háborúkat folytattak -, a thebaiakban az a remény
kapott lábra, hogy Epaminondas vezetésével elfoglalhatják a lacedaemoniak városát. Tehát az éj
beálltával csendben Lacedaemonhoz vonulnak, de mégsem tudták észrevétlenül megtámadni.
10 394-ben a Koróneiánál vívott ütközetben.

11 Többek között az Athén védelmét szolgáló ún. hosszú falat.
12 A 388-ban összehívott szardeiszi békekonferencián. Spárta már azt megelőzően békét kötött a perzsa
nagykirállyal, de a békeszerződést csak 386-ban ratifikálta.

13 387-ben.

Ugyanis az öregek és a többi, harcra alkalmatlan korosztály, midőn észrevette az ellenség
megérkezését, már a szűk kapu-bejáratokban fegyveresen szembeszáll velük, és tizenötezer
katonával szemben nem több, mint száz elerőtlenedett korú férfiú áll ki viadalra. Ennyi
lelkesedést és erőt adott nekik hazájuknak és házi isteneiknek látása, és ennyivel több bátorságot
öntött beléjük ezek jelenléte, mint ha csak gondolatban idézhették volna fel őket. Mert amikor
látták, hogy hol és kiknek a védelmére állanak ott, úgy gondolták: vagy győzniük kell, vagy
meghalniuk. Ez a néhány öreg tehát feltartóztatta azt a sereget, amelynek néhány nappal előbb
az egész ifjúságuk [76] nem tudott ellenállni. Ebben az ütközetben az ellenségnek két vezére
esett el, mígnem Agesilaus megérkezésének hírére a thebaiak visszavonultak.14
De a háborút nem halogatták sokáig. Ugyanis az öregek vitézségén és dicsőségén fellelkesült
spártai ifjúságot nem lehetett visszatartani attól, hogy nyílt csatában nyomban megütközzék,15
Bár a győzelem a thebaiaké lett, Epaminondas, miközben nemcsak a vezér tisztét töltötte be,
hanem a legbátrabb katona szerepét is, súlyosan megsebesült. Ennek hallatára ezekbe a fájdalom
nyomán fejelem, azokba meg az öröm nyomán bénultság vette be magát, és így mintegy
hallgatólagos megegyezés alapján felhagytak az ütközettel.
VII. Néhány nap múlva Epaminondas eltávozott az élők sorából, és vele együtt államának ereje is
lehanyatlott. Mert miként ha a hajítódárdának kicsorbítja a hegyét az ember, ezzel az egész
fegyvertől elveszi az ártó erőt: így Epaminondasnak, a thebaiak vezérének távoztával az állam
ereje is, miként a dárda hegye, eltompult, úgyhogy a thebaiaknak úgy tűnt, nem annyira őt
vesztették el, mint inkább vele együtt elvesztek maguk is. Mert eme vezérük előtt nem viseltek
egyeden emlékezetre méltó háborút sem, őutána pedig megint csak nem kiválóságukkal, hanem
elszenvedett vereségeikkel tűntek ki, így hát nyilvánvalóvá vált: hazájuknak dicsősége ővele
született meg és vele múlt ki. Nem lehetett azonban eldönteni, vajon embernek vagy vezérnek
volt-e kiválóbb. Mert a hatalmat sem a maga, hanem a hazája számára kereste, és a pénznek is
annyira szűkében volt, hogy még temetésének költségeire sem maradt elég. A dicsőséget sem
akarta jobban, mint a pénzt; mert minden hatalmat vonakodása ellenére ruháztak rá, tisztségeit
pedig úgy viselte, hogy olybá tűnt, nem ő kapja a kitüntetést, hanem az általa betöltött
méltóságnak ad díszt az ő személye. Tudományszeretete és a filozófiában való tanultsága,
tájékozottsága oly nagy volt, hogy egyenesen csodának [77] látszott, honnan van e
tudományokra született emberben oly kiváló hadvezéri képesség. Életfelfogásával nem állott
ellentétben halálának módja sem, mert miután visszavitték a táborba, és félholtan visszanyerte
beszédképességét meg eszméletét, azt az egyet kérdezte a körülállóktól, vajon elvette-e az
ellenség a pajzsát, midőn elesett. Amikor aztán meghallotta, hogy pajzsa megvan, magához
hozatta, és mint küzdelmeinek és dicsőségének társát, megcsókolta, majd ismét megkérdezte,
melyik fél győzött. Amikor meghallotta, hogy a thebaiak, azt mondotta, hogy jól állnak a dolgok,
és a hazájának mintegy szerencsét kívánva lehelte ki lelkét.
VIII. Halálával az athéniak vitézsége is lehanyatlott. Ugyanis elveszítvén azt, akivel vetélkedni
szoktak, tunyaságba és egyfajta zsibbadtságba süllyedtek; nem - mint hajdanán - a hajóhadra és a
hadseregre költötték az állami bevételeket, hanem ünnepi rendezvényekre és játékokra; színi
előadásokat szervezgettek a legnevesebb színészekkel és költőkkel; nagyobb számban látogatták
a színházat, mint a katonai tábort, inkább dicsérték a versfaragókat, mint a hadvezéreket. Ekkor
vette kezdetét az a szokás, hogy a közadókat, amiből azelőtt a katonákat és az evezősöket
szokták eltartani, a városi nép között osztották szét.
Ennek az lett a következménye, hogy a görögök vétkei közepette felemelkedett az azelőtt
megvetett és észre sem vett macedonok népe, és a három évig Thebában túszként tartott Fölöp,
aki Epaminondas és Pelopidas erényei szerint nevelkedett, Görögország és Kis-Ázsia nyakára -
mint a szolgaság egyfajta igáját - rátette Macedonia uralmát. [78]
14 Mindkét epizód a 370-369. évi peloponnészoszi hadjárat eseménytörténetéhez tartozik, melyben Thébai
Epameinondasz vezetésével az újonnan megalakult arkadiai szövetséget támogatta.
15 362-ben a mantineiai csatában. Iustinus kivonata Thébai felemelkedését illetően roppant elnagyolt: a
leuktrai csatától (371) a mantineiai ütközetig (362) terjedő, eseményekben gazdag évtizednek még csak
vázlatos előadására sem vállalkozik.

VII. könyv
I. Macedoniát azelőtt Emathiának nevezték Emathio király nevéről. Az ő kiválóságának első

tanúbizonyságai még léteznek azokon a vidékeken. Amiként hatalmának a gyarapodása, úgy
határai is igen szűkösek voltak. A népet pelasgoknak, a vidéket Bottiának nevezték. De utóbb,
királyaiknak vitézsége és népeik serénysége folytán előbb a szomszédaikat hajtották iga alá,
majd egész népeket és nemzeteket is, és hatalmukat Kelet legtávolabbi határáig kiterjesztették.
Paeonia vidékén, amely most Macedonia egy része csupán, állítólag Telegonus, Asteropaeus atyja
uralkodott, akinek nevét a trójai háborúban Trója leghíresebb oltalmazói között emlegetik. A
másik oldalon, Európiában, egy Europus nevű ember gyakorolta a királyi hatalmat.
De Caranus is a görögök nagy sokaságával Macedoniában keresett lakóhelyet a jóshely
parancsára. Amikor Emathiába érkezett egy zápor elől menekülő kecskenyájat követve, elfoglalta
Edessa városát úgy, hogy a város lakói ezt észre sem vették a zápor és köd nagysága miatt. Ekkor
emlékezetébe idézte a jóslatot, amely arra intette, hogy kecskék vezetésével keressen magának
országot, s ezt tette meg királyi székvárossá. Ezután is vallásos lelkiismeretességgel tartotta
magát ahhoz, hogy bárhová indult haddal, a hadijelvények előtt vigyék a kecskéket, s így
vállalkozásaiban is azok legyenek vezetői, akik országának voltak alapítói. A kecskék e
szolgálatának emlékére Edessa városát Aegaeaenak, népét pedig argeadoknak nevezte.1 Aztán
elűzte Midast (mert ez is hatalma alatt tartotta Macedonia egy részét), meg más királyokat is, és
ő lépett mindannyiuk helyébe; miután pedig egymaga egyesítette a különféle néptörzseket,
elsőnek formálta úgymond egységes testté Macedoniát, és gyarapodó országa számára
megvetette a további erőteljes növekedés alapjait. [79]
II. Őutána Perdicca uralkodott, aki életében is híres volt, s halálakor mintegy jóslatként adott
utolsó intelmei ugyancsak emlékezetre méltóak. Amikor ugyanis, már öregen, haldoklott, fiának,
Argeusnak megmutatta á helyet, ahová temessék, és megparancsolta, hogy nemcsak az ő, hanem
a királyságban utána következők csontjait is oda helyezzék, s egyben megjósolta, hogy
mindaddig, amíg utódainak maradványait itt temetik el, a királyi hatalom a családban fog
maradni. Eme babonás hiedelem alapján pedig ügy hiszik: Nagy Sándorral azért halt ki a
nemzetség, mivel megváltoztatta temetkezési helyét.
Argeus igazságosan és a nép szeretetétől kísérve kormányozta országát, utódjául pedig fiát,
Alexandert tette meg, aki - miután a korai halál elragadta - a még kicsiny Aeropust hagyta
örökösül.
A macedonok egyébként állandó háborúskodást folytattak a thrákokkal és illyrekkel. Ezeknek
fegyvereitől a szinte mindennapos gyakorlásban megedződve, hadi dicsőségük fényével
rettegésben tartották szomszédaikat. Ám ekkor, a gyermek királytól mit sem tartva, az illyrek
háborúval támadják meg a macedónokat. Azok először megfutamodtak az ütközetben, de miután
a királyt bölcsőjében kihozták és az arcvonal mögött letették, még nagyobb hévvel újrakezdték a
csatát, mintha az előbb azért győzték volna le őket, mert miközben harcoltak, nem volt jelen
királyuk fővezéri hatalma, vagy mert csak akkor tudtak győzni, ha babonás hitükből meríthettek
erőt a győzelemhez. Egyúttal a sajnálat is elfogta őket a csecsemő iránt, akit királyból - úgy tűnt
nekik - ők fognak rabbá tenni, ha vereséget szenvednek. Ütközetbe bocsátkoztak tehát, az
illyreket nagy öldökléssel megfutamították, és megmutatták az ellenségnek, hogy az előbbi
ütközetben a macedonoknak királyuk hiányzott, nem a vitézségük.
Aeropus utóda Amyntas lett, aki saját vitézsége miatt is, [80] meg fiának, Alexandernek
kiválósága folytán is fölöttébb híres volt. Ezt az Alexandert a természet annyira megáldotta
minden kiválóságának ékességével, hogy az olympiai játékokon különböző versenyszámokban
mérkőzött.
III. Uralkodása alatt Dareust, a perzsák királyát gyalázatosan megfutamítva kiűzték Scythiából.2
1 Hangalaki hasonlóságon alapuló népetimológia. Az Argeadák uralkodó-családja valójában az argoszi

Temenidák rokonának tartotta magát, akik viszont Héraklészre vezették vissza származásukat.
2 513-ban. A hagyomány szerint a hétszázezres perzsa hadseregből mintegy hetvenezren pusztultak el.

Ő, hogy hadi veszteségei miatt ne ócsárolják mindenütt, csapatainak egy részével elküldi
Magabaxust Thraciának és a vidék egyéb országainak a leigázására. Ezekhez szégyenletes indíték
alapján hozzávették Macedoniát is.3
Magabaxus rövid idő alatt végrehajtotta királyának parancsát, követeket küldött Amyntashoz,
Macedonia királyához, és azt követelte tőle, hogy adjanak túszokat az eljövendő béke zálogául. De
a barátságosan fogadott követek lakoma közben növekvő részegségükben arra kérik Amyntast: a
lakoma fényét növelje még azzal, hogy megadja nekik a családjához való tartozás jogát, és
rendelje oda a lakomára övéit és fiának feleségeit is. Ez, mint mondották, a perzsáknál a
vendégbarátság záloga és biztosítéka. Amikor azonban ezek bejöttek, és a perzsák szemtelenül
végigtapogatták őket, Amyntas fia, Alexander arra kérte atyját, hogy korára és méltóságára való
tekintettel távozzék a lakomáról; megígérte neki, hogy ő majd megfékezi a vendégek
szemtelenségét. Az apa távoztával az asszonyokat is kihívatja egy kis időre a lakomáról azzal az
ürüggyel, hogy még díszesebben felöltözteti, s még tetszetősebben hozza majd vissza őket. Az
asszonyok helyébe azonban női ruhába öltözött ifjakat csempész, és megparancsolja nekik, hogy
a vendégek szemtelenségét a ruhájuk alá rejtett karddal fékezzék meg. Így valamennyi követet
megölték. Amikor a követek nem tértek vissza, Magabaxus, mit sem tudva a dologról, odaküldi a
sereg egy részével Bubarest, mint valami könnyű és jelentéktelen ütközetre, mert méltatlannak
tartotta, hogy ő menjen oda, és beszennyezze magát ez ocsmány néppel való ütközetben. [81]
Bubares azonban még az ütközet előtt beleszeretett Amyntas leányába, és elhagyva az ütközetet,
lakodalmat csap, s letéve ellenséges szándékáról, rokoni kapcsolatra lép velük.
IV. Bubaresnek Macedoniából való távozása után Amyntas király elhalálozott. Fiának és
utódjának, Alexandernek a Bubaresszel létesített rokoni kapcsolat nemcsak Dareus idejében
biztosította a békét, hanem Xerxes kegyét is annyira megnyerte a számára, hogy amikor az vihar
módjára lecsapott Görögországra, az Olympus és a Haemus hegyei között elterülő egész vidék
fölött reá ruházta a főhatalmat. Ő azonban vitézségével sem kevésbé gyarapította országát, mint
a perzsák bőkezűsége révén.
Az öröklés rendje szerint ezután Macedonia királysága Amyntasra, testvérének, Menelausnak a
fiára szállott.4 Ő is kitűnt serénységével, és meg volt áldva az összes hadvezéri erényekkel.
Eurydicétől három fia volt, Alexander, Perdicca és Fülöp, macedoniai Nagy Sándor apja, valamint
egy leánya, Eurynoe. Gygaeától pedig Archelaus, Arridaeus és Menelaus született neki.
Ezt követően5 az illyrekkel és Olynthus lakóival súlyos harcokat vívott. Feleségének, Eurydicének
ármánya folytán azonban majdnem elpusztult, ez ugyanis megegyezett vejével, hogy az feleségül
veszi őt, ő meg magára vállalta, hogy meggyilkolja férjét, és a királyságot átadja kedvesének.
Lánya azonban elárulta anyja bűnös viszonyát és gonosz terveit. Így Amyntas annyi veszélyt
túlélve, öregkorában halt meg, országát legidősebb fiának, Alexandernek adva át.
V. Alexander aztán uralkodásának kezdetén az illyrek elleni háborút meghatározott
pénzösszeggel hárította el, továbbá azzal, hogy testvérét, Fülöpöt túszul adta nekik. Bizonyos idő
elteltével ugyanezzel a tússzal eszközölte ki a békét a thebaiakkal is. Ez a körülmény Fülöp
veleszületett, kitűnő jellembeli tulajdonságainak óriási fejlődést biztosított, ugyanis három évig
[82] Thebában túszként tartózkodva, gyermekkora első oktatását e régi jő erkölcsű városban,
Epaminondasnak, a nagy filozófusnak és hadvezérnek a házában nyerte.6
Nem sokkal utóbb Alexander anyja, Eurydice fondorlatai következtében elpusztult. Eurydicének
Amyntas, amikor rajtakapta vétkén,7 közös gyermekeik miatt megkegyelmezett, nem tudván,
hogy ez a nő egykor majd gyermekeire is veszélyt hoz. Alexander testvére, Perdicca hasonlóan
fondorlatos cselnek esett áldozatul. Valóban méltatlan dolog, hogy bűnös szerelme miatt
3 A hadjárat legfontosabb eredménye az lett, hogy I. Dareiosz megvetette lábát Európában. Győzelmi
feliratán a meghódított népek között a „tenger túlpartján lakó szkíták" is szerepelnek, s ezeken Thrakia és
Makedónia lakossága értendő.
4 Iustinus itt fél évszázadot ugrik előadásában: a II. Alexandrosz (494—445) és III. Amüntasz (393-370)
uralkodása közötti időszakot mellőzi.

5 Közvetlenül trónra kerülése után, majd 385-382 között.
6 Fülöp 368-tól 365-ig volt túsz Thébaiban.
7 Ti. amikor meg akarta ölni a veje kedvéért. L. a IV. fejezet végét.

életüktől fosztotta meg gyermekeit az az anya, akit bűne méltó büntetésétől az atya csak
gyermekeire való tekintettel óvott meg. Perdicca meggyilkolása annál méltatlanabbnak látszott,
mert számára még saját apró gyermeke sem tudott anyjánál irgalmat kieszközölni. Így tehát
Fülöp hosszú ideig nem a király, hanem a kis árva gyámjának a szerepét töltötte be.8 Amikor
azonban nagyon súlyos háborúk fenyegettek, és a segítség késő lett volna, ha a kisgyermekre
várakoznak, a nép kényszerítésére elvállalta a királyságot.9
VI. Amint hatalomra lépett, mindenki nagy reményeket táplált felőle mind önnön jelleme miatt,
amely nagy férfiút ígért, mind Macedonia régi jövendölései folytán, amelyek azt jósolták, hogy
Amyntas egyik fiának uralkodása alatt Macedonia helyzete virágzó lesz. E remény betöltésére az
anya vétke miatt már csak ő maradt életben.
Uralkodása kezdetén, amikor innen méltatlanul elpusztított testvéreinek elvesztése, onnan
ellenségeinek sokasága, amonnan a kelepcéktől való félelem, továbbá a szakadatlan háborúk
miatt kimerült ország nyomorúsága szorongatta a még éretlen korú újoncot, ő úgy vélté, hogy a
háborúkat, amelyek - mintha több nép esküdött volna össze Macedonia elnyomására - különböző
irányból, de egy időben fenyegettek, el kell egymástól különítenie. Minthogy mindegyiken nem
tudott volna úrrá lenni, az egyiket egyezség révén rendezi, a másikat pénzzel [83] hárítja el, a
leggyengébbeket pedig megtámadja, hogy a fölöttük aratott győzelem katonái félénk lelkületét
megeddze, és magáról is elhárítsa az ellenség megvetését. Első összecsapását az athéniakkal
vívta. Miután tőrbe csalva legyőzte, noha mindnyájukat megölhette volna, bántatlanul és
váltságdíj nélkül elengedte őket egy még súlyosabb háborútól tartva.10 Az athéniak után
fegyvereit az illyrek ellen fordította, és sok ezer ellenséget levágott. Ezután a háborútól a
legkevésbé tartó Thessaliát hódította meg, nem a zsákmányszerzés vágyától vezérelve, hanem
azért, mert a thessaliai lovasság haderejét szerette volna hadseregéhez kapcsolni; Larissát, ezt a
nemes várost elfoglalja, és a lovas meg a gyalogos csapatokból egy legyőzhetetlen hadtestet
szervezett. E dolgok szerencsés alakulása után feleségül vette Olympiast, a molossusok
királyának, Neoptolemusnak a leányát. A házasságot a király unokatestvére, a hajadon gyámja és
a molossusok királya, Arrybas eszközölte ki, akinek Olympias nővére, Troas a felesége volt.
Arrybas számára minden bajnak, sőt bukásának oka is ez a házasság lett, mert noha azt remélte,
hogy a Fülöppel való rokoni viszony következtében országának gyarapodását fogja elérni, éppen
általa saját királyságától is megfosztva, száműzetésben öregedett meg.1111
E tettei után Fülöp már nem elégedett meg azzal, hogy hazájától távol tartsa a háborúkat, hanem
maga kereste azokat. Amikor Mothona városát ostromolta, a városfalakról kilőtt nyíl kivájta az
éppen arra járó király jobb szemét. E sebesülése következtében nem lett lanyhább a
hadviselésben, de kíméletlenebb sem az ellenséggel szemben, úgyhogy néhány nap múlva,
amikor békéért könyörögtek hozzá, megadta nekik, és a legyőzöttek iránt nemcsak
önmérsékletet tanúsított, hanem még kíméletes is volt hozzájuk.12 [84]
8 359-től 355-ig.
9 355-ben. Makedóniát ekkor valójában semmiféle külső támadás nem fenyegette.
10 Fülöp itt a római gyakorlatnak megfelelő „oszd meg és uralkodj rajta" elv tipikus megtestesítőjeként
jelenik meg.
11 Fülöp 342-ben űzte el Épeirosz trónjáról Arrhübaszt, és helyette Alexandroszt tette meg királynak.
12 Fülöp itt a római erények mintaképe; a következő könyvben egészen más jellemzés olvasható róla.

VIII. könyv
I. Görögország városai, mivel külön-külön kívántak uralkodni, valamennyien elvesztették

hatalmukat. Mert miközben mérték nélkül egymás kölcsönös megsemmisítésére törtek, csak
mikor leverték őket, akkor vették észre, hogy amit külön-külön elvesztettek, az mindnyájuk
számára elveszett. Mert Fülöp, Macedonia királya, mint valami őrtoronyból leselkedett
mindnyájuk szabadságára, és miközben a városok egymás közötti viszálykodását szítja azáltal,
hogy a gyengébbnek segítséget nyújt, a maga királyi szolgaságába kényszeríti a legyőzötteket
éppúgy, mint a győzteseket. E csapás okát és kiindulópontját a thebaiak szolgáltatták, akik midőn
elnyerték a főhatalmat, a sors kedvezését esendő lélekkel viselték, és a fegyverekkel legyőzött
lacedaemoniakat és phocisiakat Görögország közös gyűlése előtt gőgösen bevádolták, mintha
ezek csekély büntetést szenvedtek volna el azzal, hogy öldökölték és kifosztották őket. A
lacedaemoniaknak bűnül rótták fel, hogy a thebai fellegvárat a fegyverszünet tartama alatt
foglalták el, a phocisiaknak pedig azt, hogy Boeotiát végigpusztították - egyszóval, mintha a harc
és a háború után a törvények érvényre juttatását követelték volna.1 Mivel az ítéletet a győztesek
bírósága hozta, akkora pénzbüntetést róttak ki rájuk, hogy azt kifizetni nem lehetett. Ezért a
phocisiak, amikor földjeiktől, gyermekeiktől és feleségeiktől megfosztották őket, helyzetük miatti
kétségbeesésükben mintegy az istenre is megharagudva egy bizonyos Philomelus vezérlete alatt
elfoglalták Delphiben Apollo templomát. Ennek következtében aranyban és pénzben
meggazdagodván, zsoldos katonaságot fogadtak fel és háborút indítottak Theba ellen.2 A
phocisiaknak ez a tette, noha mindenki kárhoztatta őket a szentségtörésért, mégis nagyobb
gyűlöletet keltett a thebaiak ellen, akik ilyen kényszerhelyzetbe hozták őket, mint őellenük. Tehát
[85] mind az athéniak, mind a lacedaemoniak segítséget küldtek nekik. Az első összecsapás
alkalmával azután Philomelus a thebaiakat kiűzte táborukból. A második ütközetben a legsűrűbb
kavargásban harcolva ő esett el elsőként, és bűnös vérének kiontásával bűnhődött a
szentségtörés vétkéért. A helyére Onomarchust választották vezérré.
II. Onomarchus ellen a thebaiak és a thessaliaiak nem saját polgártársaik közül választottak
vezért, nehogy győzelem esetén hatalma elviselhetetlenné váljék számukra, hanem Fülöpöt,
Macedonia királyát tették meg annak; önként meghajoltak egy idegen uralma előtt, attól viszont
féltek, hogy közülük gyakorolja azt valaki. Tehát Fülöp, mintha a szentségtörést bosszulná meg és
nem a thebaiakon esett sérelmet, elrendeli, hogy minden katonája babérkoszorút tegyen a fejére,
és így mintegy az isten vezetésével vonul az ütközetbe. A phocisiak meglátván az isten jelvényéit,
vétkeik tudatában megrémülve eldobják fegyvereiket és futásnak erednek; a szent hely
megsértése miatt vérükkel és halálukkal bűnhődnek.3
Hihetetlen, mekkora dicsőséget szerzett Fülöpnek ez az esemény az összes népek előtt: ő a
szentségtörés megbüntetője, ő a szent hely megsértésének megbosszulója; amit a világ összes
haderejének kellett volna jóvátenni, azt ő egyedül hajtotta végre, egyedül engesztelte ki a bűnt.
Méltó tehát arra, hogy az istenekhez közelállónak tekintsék, hiszen ő oltalmazta meg az istenek
felségét.
Ám az athéniak, amikor értesültek a háború kimeneteléről, hogy Fülöp ne kelhessen át
Görögországba - akárcsak korábban, a perzsák jövetelekor -, megszállták Thermopylae szorosát,
de sem vitézségük, sem ügyük nem volt az akkorihoz hasonló.4 Mert a perzsák támadásakor
1 357-ben Thébai vádjai alapján a Delphoi igazgatását, valamint katonai és politikai védelmét ellátó
Amphiktüonia (a. m. „körüllakók szövetsége") súlyos pénzbüntetésre ítélte a phókisziakat a delphoi „szent
síkság" művelése miatt.
2 A harmadik „szent háború" (356-346) elején Philomélosz, a phókisziak vezére a hadikiadások fedezésére
beolvasztatta a delphoi Apollón-templom nemesfém tárgyait.

3 Iustinus elhallgatja, hogy Onomarkhosz 353-ban kétszer is megverte Fülöp seregét, és a makedón
uralkodónak csak 352-ben sikerült legyőznie a Krokosz-mezei ütközetben.

4 Iustinus (Trogus) téved: 352-ben a spártaiak és az athéniak megszállták Thermopülait és
megakadályozták, hogy Fülöp továbbnyomuljon dél felé.

Görögország szabadságáért, most egy nyilvános szentségtörés miatt szállták meg a szorost;
akkor azért, hogy az ellenség fosztogatásától megoltalmazzák templomaikat, most azért, hogy a
templomok [86] oltalmazóival szemben azok fosztogatóit védjék. Ama bűn védelmezőinek
szerepét töltik be, amelynek - gyalázat - mások voltak a megbosszulói. Egészen elfeledkeztek
arról, hogy kétes helyzetekben maguk is ennek az istennek a segítségét és tanácsait vették
igénybe, hogy vezetésével annyi háborút fejeztek be győztesen, hogy annyi várost alapítottak
szerencsével, hogy akkora birodalmat szereztek tengeren és szárazföldön, és sem magánügyben,
sem államügyben soha semmit nem tettek ennek az istenségnek szent felsége nélkül. Ők, a
minden tudományon kiművelődött, a legjobb törvények és intézmények közepette nevelkedett
szellemek akkora bűnt követtek el, hogy ezentúl már nincs mit joggal a barbárok szemére
vetnünk!
III. De Fülöp sem volt becsületesebb szövetségeseivel szemben. Mert mintha attól félne, hogy a
szentségtörés bűne tekintetében ellenségei felülmúlják, azokat a városokat, amelyeknek kevéssel
előbb ő volt a vezére, amelyek az ő fővezérlete alatt katonáskodtak, amelyek neki és saját
maguknak egyszerre kívántak szerencsét a győzelemhez, most ellenség módjára elfoglalta és
kirabolta, mindannyiuk feleségeit és gyermekeit hadifoglyokként rabszolgának eladatta. Nem
kímélte a halhatatlan istenek templomait, sem a szent épületeket, sem azokat az állami
védőisteneket és az egyes családok védőisteneit, akikhez kevéssel előbb mint vendég érkezett -
teljességgel úgy tűnt, hogy nem annyira a szentségtörés megbosszulója volt, mint inkább a
szentségtörések elkövetésére keresett alkalmat.
Ezután, mint aki derekasan végezte a dolgát, Cappadociába . kelt át, ahol hasonló álnoksággal
viselte a háborút, csellel elfogatta és megölette a szomszédos királyokat, s így az egész
tartományt a macedon birodalomhoz csatolta.5 Azután, hogy megszüntesse gyűlöletes hírét,
melyről abban az időben mindenkinél nevezetesebb volt, az országba és a leggazdagabb
városokba embereket küldött szét, hogy terjesszék azt a [87] hiedelmet, miszerint Fülöp király
nagy összegeket helyez ki kölcsönre a városokban falak, szentélyek és templomok építésére, és
kikiáltók által hajtsák fel a vállalkozókat. Midőn azután ezek Macedoniába mentek a királyhoz,
különféle haladékokkal hitegették őket, mígnem a királyi felség erőszakától félve szép csendben
hazautaztak.
Ezután Olynthus lakóit támadja meg. Ezek ugyanis könyörületből befogadták Fülöpnek a
mostohaanyjától származó két testvérét, akiket - miután a harmadikat már megölette - mint a
királyi hatalomban részeseket el akart pusztítani. Ezért a régi és nemes várost lerontatta,6
testvéreit a már régen nekik szánt büntetéssel sújtotta, s élvezi a hatalmas zsákmányt és a
sikeres testvérgyilkosságot.
Ekkor, mintha neki minden szabad volna, amit elméjében forgat, lefoglalja Thessaliában az
aranybányákat, Thraciában meg az ezüstbányákat,7 és nehogy valamilyen emberi jogot vagy
isteni törvényt sértetlenül hagyjon, elhatározta, hogy kalózkodást is fog űzni.
Ezek véghezvitele után történt, hogy két testvér, Thracia királyai, nem az ő igazságosságára való
tekintettel, hanem mivel kölcsönösen attól féltek, hogy a másikat fogja támogatni, vitájuk
döntőbírájául Fülöpöt választják. De Fülöp jelleméhez híven a bíráskodásra, mint valami
háborúba, a testvérek tudta nélkül, felszerelt hadsereggel érkezett, és nem bíró módjára, hanem
egy útonálló csalárdságával és gazságával mindkettőt megfosztotta országától.
IV. Mialatt ez történt, az athéniak követei jöttek hozzá, hogy békét kérjenek. Ezeknek
meghallgatása után maga is követeket küldött Athénba a békefeltételekkel, és ott mindkettőjük
érdekének megfelelően megkötötték a békét.8 Görögország többi városaiból is jöttek hozzá
követek, nem a béke szeretete, hanem a háborútól való félelem miatt. Ugyanis a gyűlölködés
elmérgesedésével a thessaliaiak és a boeotiaiak arra [88] kérik Fülöpöt, hogy nyilvánítja magát
5 Parmenión és Attalosz - Fülöp hadvezérei — valójában csak a khaironeiai csata után (338) keltek át Kis-
Ázsiába.
6 348-ban.
7 Fülöp az ún. Philokratész-béke idején (346-341) hajtotta végre ezeket a hadműveleteket.
8 Iustinus (Trogus) előadásában az események időrendje keveredik: a 346-ban kötött Philokratész-békéről
van szó.

Görögország vezérének a phocisiak ellen.9 Akkora gyűlölet lobogott bennük a phocisiak ellen,
hogy elfeledvén az őket ért csapásokat, inkább maguk is pusztulni akartak, ha nem pusztíthatják
el azokat, és inkább készek voltak elviselni Fülöp már tapasztalt kegyetlenségét, semmint
ellenségeiknek megkegyelmezni.
Velük szemben a phocisiak követei, maguk mellé véve a lacedaemoniakat és athéniakat,
könyörgéssel próbálták elhárítani a háborút,10 amelynek elhalasztását már háromszor vásárolták
meg Fülöptől. Egyenesen ocsmány és szánalmas látvány, hogy Görögország - hadereje és
méltósága folytán a földkerekség első állama még ekkor is, amely királyok-népek fölött
megannyiszor győzelmet aratott, s még mindig számos város ura volt - ott tanyázik egy idegen
ház küszöbe előtt, és vagy háborúért, vagy elhárításáért könyörög. Ocsmány dolog, hogy másnak
a hatalmába helyezik minden reményüket a földkerekség oltalmazói, akik viszálykodásukkal és
polgárháborúikkal odáig jutottak, hogy önként hízelegnek annak, aki nemrég még az ő védenceik
hitványabbjai közé tartozott. És mindezt leginkább azok a thebaiak és lacedaemoniak teszik, akik
azelőtt egymással az uralomért, most meg az uralkodó kegyeiért versengenek. Fülöp eközben
hírnevének fitogtatásával e nagy városok iránti megvetésének ad kifejezést, és azt mérlegeli,
hogy a kettő közül melyiket részesítse előnyben. Titokban tehát meghallgatja mindkét
követséget; ezeknek a háború elengedését ígéri, és esküvel kötelezi őket, hogy válaszát senkinek
sem fogják elárulni, azoknak viszont megígéri, hogy menni fog és segítséget visz nekik.
Mindkettőnek megtiltja, hogy háborúra készülődjenek vagy háborútól tartsanak. Így más-más
választ adva nekik, miközben mindnyájan biztonságban érezték magukat, elfoglalja Thermopylae
szorosát.
V. A phocisiak csak ekkor vették észre, hogy áldozatul estek Fülöp csalárdságának, ezért
kapkodva a fegyverekhez [89] folyamodnak. De sem terük nem volt a háborús készülődésre, sem
idejük a segédcsapatok összevonására. Fülöp pedig megsemmisítéssel fenyegetőzött, ha nem
adják meg magukat. E kényszerű helyzetben tehát, puszta életük kialkuvása után, megadják
magukat.11 De ez az alku csak annyira volt megbízható, amennyire korábban a háború
elengedése könyörgésük nyomán. Tehát gyilkolják és rabolják őket széltében-hosszában; a
gyermekeket nem hagyják meg szüleiknek, sem a feleségeket férjeiknek, sem az istenek szobrait
templomaiknak. Egyetlen vigaszuk volt csak a nyomorultaknak, hogy vagyonukból semmit sem
láttak ellenségeik kezében, mivel Fülöp szövetségeseitől elsikkasztotta a zsákmány nekik járó
részét.
Visszatérve országába - miként a pásztorok a barmaikat hol téli, hol nyári legelőre terelik - ő
ugyanúgy áttelepíti a népeket és városokat kénye-kedve szerint, ahogy éppen jónak látta egyes
vidékek benépesítését Vagy kiürítését. A látvány mindenütt szánalmas és dúláshoz hasonló volt.
Nem az ellenségtől való félelem miatt, hisz nem futkostak a katonák városszerte, nem volt
fegyveres zavargás, sem a javakat, sem az embereket nem fosztogatták, hanem csendes
szomorúság és gyász uralkodott, mert féltek, hogy a puszta könnyeket is dacnak veszik. A
fájdalom az eltitkolással csak nő, és annál mélyebben ver gyökeret, minél kevésbé lehet bevallani.
Hol őseik sírját, hol a régi házi isteneiket, hol azt a házat nézegették, ahol születtek, s ahol
utódaik világra jöttek, majd saját sorsukon siránkoztak, amiért meg kellett érniük ezt a napot,
majd meg fiaikén, hogy nem ennek a napnak múltával születtek.
VI. Egyes népeket éppen határvidékeire, az ellenség útjába telepített le, másokat országának
legtávolabbi határaira rendelt, némelyeket pedig, akiket háborúban ejtett foglyul, a városok
feltöltésére osztott szét. Így a sok népből és nemzetből egységes államot és népet szervezett.
Miután Macedoniában megszervezte és elrendezte az [90] ügyeket, a dardanusokat és a többi
szomszédos népet tőrbe csalva meghódítja. De rokonaitól sem tartóztatja meg a kezét. Arrybast,
Epirus királyát, aki az ő feleségével, Olympiasszal a legközelebbi rokonságban állott, elűzte
9 A negyedik „szent háború" (339-338) alkalmával valójában az athéni Aiszkhinész javaslatára hívta
segítségül az Amphiktüonia Fülöpöt a szent földet elfoglaló Amphissza ellen.
10 338-ban Amphissza megsegítésére Démoszthenész létrehozta a boeotiai-attikai (nem spártai)
szövetséget.
11 338-ban.

országából,12 és annak mostohafiát, Alexandert - feleségének, Olympiasnak a testvérét, egy
előkelő és szép ifjút - nővére nevében Macedoniába hívja. Minden igyekezetével a királyi
méltóság elnyerésének a reményével biztatja, és színlelt szerelemmel ráveszi a vele való
fajtalankodásra; azt gondolta ugyanis, hogy az ifjú jobban a kezére jár majd bűntudatának
szégyene miatt, vagy a királyi méltóságra való felemelkedése reményében. Mikor tehát Alexander
elérte huszadik életévét, Fülöp az Arrybastól elvett királyságot az ifjúnak adta át, s így
mindkettővel szemben gyalázatosan járt el: mert azzal szemben, akitől elvette a királyságát, nem
tartotta meg rokoni kötelességét, azt pedig, akinek adta a királyságot, előbb tette fajtalanná, mint
királlyá.
12 342-ben.

IX. könyv
I. Amikor Fülöp Görögországba jött, csak néhány város kifosztása izgatta, ám amikor a kicsiny
városoktól szerzett zsákmányból megsejtette, mennyi kincsük lehet mindannyiuknak együttvéve,
elhatározta, hogy egész Görögország ellen háborút indít. Ennek sikere szempontjából rendkívül
fontosnak tartotta, hogy Byzantiumot, e nemes, tengerparti várost, csapatai számára jövendő
tengeri és szárazföldi támaszpontul hatalmába kerítse.1 Amikor ez bezárta kapuit előtte,
ostromzárral vette körül. A várost ugyanis először Pausanias, a spártaiak királya foglalta el, és
hét éven keresztül birtokában tartotta. Ezután változó hadiszerencsével hol a lacedaemoniak, hol
az athéniak fennhatósága alá tartozott, és ez a bizonytalan [91] birtoklás azt eredményezte, hogy
bár egyik sem segítette segédcsapatokkal úgy, mintha a sajátja volna, mégis a legelszántabban
védelmezte függetlenségét.2 Fülöp tehát anyagilag kimerülve a hosszúra húzódó ostromtól,
kalózkodással szerez árut. Százhetven hajót fogott el, és áruik kifosztásával valamelyest
könnyített a fojtogató szükségen. Azután, hogy ekkora sereg ne egyetlen város ostromával legyen
elfoglalva, elindult a legderekabbakkal, és Chersonesus számos városát beveszi. Tizennyolc éves
fiát, Sándort magához hívatja, hogy atyja táborában állja ki az újonckodás első próbáit.
Zsákmányszerzés céljából Scythiába is elment, mert szatócs módjára az egyik háború költségeit
egy másik háborúval akarta visszanyerni.3
II. Ebben az időben a scythák királya Atheas volt. Mivel Histria lakói háborúval szorongatták, az
apolloniaiak közvetítésével segítséget kért Fülöptől azzal, hogy utódjának fogadja majd az
uralkodásban. Ám eközben a histriaiak királya meghalt, és ezzel megszabadította a scythákat a
háború félelmétől és a segítségkérés kényszerűségétől. Tehát Atheas visszaküldi a macedonokat,
s megüzeni Fülöpnek, hogy ő nem kért tőle segítséget, és olyan ígéretet sem tett neki, hogy
utódjának fogadja őt. Ugyanis a scythák nem szorulnak rá a macedonok oltalmára, hiszen ők a
derekabbak, és örökösnek sincs híjával, hiszen él a fia.
Ennek hallatára Fülöp követeket küldött Atheashoz azzal, hogy követeljék tőle az ostrom
költségeinek egy részét, nehogy a szükség miatt a háború abbahagyására kényszerüljön. Ezt
annál is inkább meg kell tennie, mivel a segítségére küldött katonáknak még az útiköltséget sem
adta meg, nemhogy szolgálataik bérét.
Atheas hivatkozott a kemény éghajlatra és a föld terméketlenségére, amely a scythákat nem
gazdagítja vagyonnal, sőt még élelmet is alig nyújt számukra, és azt felelte: neki nincsenek
kincsei, amelyekkel ilyen nagy királyt kielégíthetne, és [92] nagyobb gyalázatnak tartaná, ha
kevéssel akarná őt kielégíteni, mint ha mindent megtagadna. Továbbá a scythákat vitézi
tulajdonságaik és testi edzettségük, nem vagyonuk alapján szokták számba venni.
Fülöp e megcsúfolás után feloldotta Byzantium ostromzárát, és megkezdi a scythák elleni
hadjáratát. A scythákat megnyugtatandó, előreküldi követeit, hogy adják hírül Atheasnak a
következőket: mialatt ő Byzantiumot ostromolta, fogadalmat tett Herculesnek egy szobor
felállítására; azért jön, hogy ezt a Hister torkolatánál felállítsa, és az isten iránti kegyelet
lerovására békés bebocsátást kér, hiszen maga is a scythák barátjaként jön.
Atheas erre: ha Fülöp a fogadalmát akarja teljesíteni, küldje el hozzá a szobrot; nemcsak azt ígéri
meg, hogy felállítja, hanem azt is, hogy az sértetlen marad. Kijelenti viszont, nem fogja eltűrni,
hogy hadsereg lépje át a határait. De ha a scythák akarata ellenére Fülöp mégis felállítaná a
szobrot, távozása után ő el fogja vitetni, és a szobor ércét nyílhegyek készítéséhez fogja
felhasználni.
Így mindkét oldalon ingerült lelkülettel vívják meg a csatát. Noha vitézség és létszám
tekintetében a scythák voltak fölényben, mégis ők szenvednek vereséget Fülöp ravaszsága
következtében. Húszezer gyermeket és nőt ejtettek foglyul, valamint nagyszámú barmot, de
1 Fülöp 340-ben vette ostrom alá Büzantiont és Perinthoszt, mert azok az athéniak pártjára álltak.
2 339-ben az athéni flotta - Démoszthenész agitációjára - fölmentette Büzantiont.
3 Fülöp 339-ben vezetett hadjáratot a szkíták és a triballusok ellen. Ez a hadjárata, noha Iustinus
részletesen tárgyalja, a jelentéktelenebbek közé tartozott.

aranyat és ezüstöt semmit. Ez döntő bizonysága volt a scythák szegénységének. Húszezer nemes
kancát azonban tenyésztési célokra Macedoniába küldtek.
III. A Scythiából visszatérő Fülöppel viszont szembeszegülnek a triballusok; azt mondják, nem
engedélyezik neki az átvonulást, ha nem kapnak részt a zsákmányból. Ebből veszekedés, majd
ütközet támadt, amelyben Fülöp úgy sebesült meg a combján, hogy lovát az ő testén keresztül
szúrták le. Mivel mindenki azt hitte, hogy meghalt, a zsákmány odaveszett. Így [93] a scythák
átokverte zsákmánya csaknem gyászossá vált a macedonok számára.
Mihelyt azonban Fülöp felgyógyult sebéből, megindítja a sokáig eltitkolt háborút az athéniak
ellen, akiknek az ügyéhez csatlakoztak a thebaiak is, attól való féltükben, hogy az athéniak
legyőzése esetén a háború, mint valami szomszédos tűzvész, hozzájuk is átterjed. Tehát a
kevéssel azelőtt egymással legellenségesebb viszonyban lévő két város között létrejött a
szövetség:4 követségeikkel zaklatják Görögországot; úgy gondolják, hogy a közös ellenséget
közös erővel kell elűzniük, mert Fülöp bizony nem fog eltávozni, ha első vállalkozása sikerrel jár,
csak miután egész Görögországot meghódította. Néhány város el is szánta magát és csatlakozott
az athéniakhoz, némelyeket azonban a háborútól való félelem Fülöp oldalára vont.5 Az
ütközetben, noha az athéniak katonáik sokkal nagyobb létszámánál fogva fölényben voltak,
mégis legyőzte őket az állandó háborúskodásban megedződött macedonok vitézsége. Mégsem
úgy estek el, hogy megfeledkeztek volna régi dicsőségükről, mert mindnyájan elölről kapott
sebekben haltak meg, és holttestükkel azokat a helyeket borították, ahová a vezérek rendelték
őket védelemre.
Ez a nap egész Görögország számára dicsőséges uralmának és réges-régi szabadságának a végét
jelentette.6
IV. E győzelem fölött Fülöp ravaszul eltitkolta örömét. Sem a szokásos áldozatokat nem végezte el
azon a napon, sem a lakomán nem nevetett; a lakomára nem engedte be a mulattatókat, koszorút
sem tett fel, meg sem kenekedett, és amennyire tőle telt, úgy ülte meg a győzelmet, hogy senki ne
érezze, ő a győztes. Nem is Görögország királyának, hanem vezérének neveztette magát. A
csendes öröm és az ellenség fájdalma közepette olyan mérsékletet tanúsított, hogy se övéi ne
lássák őt ujjongani, se a legyőzöttek ne higgyék, hogy gúnyt űz fájdalmukból.7 Az athéniaknak,
akiket legelszántabb [94] ellenségeinek tapasztalt, váltságdíj nélkül visszaküldte foglyaikat, és a
háborúban elesettek holttestét visszaadta nekik, hogy eltemethessék azokat; sőt még maga
buzdította őket, hogy a halottak maradványait vigyék vissza őseik síremlékébe. Mindezeken felül,
fiát, Sándort Athénba küldte barátjával, Antipaterrel, hogy velük békét és barátságot kössön.8
A thebaiakkal azonban nemcsak foglyaikat, hanem halottaik eltemetését is megvásároltatta. Ami
a város főembereit illeti, egyeseket bárddal lefejeztetett, másokat száműzetésbe kényszerített, és
mindannyiuk javait elkobozta. Ezután a korábban igazságtalanul elüldözötteket visszaengedte
hazájukba. Ezeknek a sorából háromszáz száműzöttet megtett a városban bírának és
főembernek. Amikor megidézték eléjük a legtekintélyesebb polgárokat, éppen azzal a bűnnel
vádolva, hogy jogtalanul száműzetésbe kényszerítették őket, ezek a bírák olyan
jellemszilárdságról tettek tanúbizonyságot, hogy mindannyian magukat tették felelőssé a
száműzetésért, és azt hangoztatták: az állam jobban járt akkor, amikor elítélték; mint amikor
jogaikba visszahelyezték őket.
Valóban csodálatos merészség: azok felett a bírák felett mondanak ítéletet - már ahogy lehet -,
akik életük és haláluk felől döntöttek, de nem kell nekik az a felmentés, amelyet csak az ellenség
tud nekik megadni; és mivel ténylegesen nem tudnak bosszút állni, szavaikkal gyakorolják a
4 Démoszthenésznek az utolsó pillanatban, 338-ban sikerült létrehoznia a boeotiai-attikai szövetséget.

5 Épeiosz, Thrakia, valamint a Peloponnészosznak és Euboiának egy része Fülöp oldalára állt, míg Korküra,
Akarnania, Büzantion, Perinthosz, továbbá Peloponnészosznak és Euboiának másik része Athént és
Thébait támogatta.
6 A khaironeiai csata 338. augusztus 2-án valóban Hellasz végleges alávetését jelentette. Az ütközetben a
thébai „szent sereg" mind egy szálig elesett.

7 Más hagyomány szerint Fülöp napokon át részegen dorbézolt örömében, és csak a fogságba esett athéni
szónoknak, Démadésznek sikerült lehiggasztania. [348]

8 A békét valójában Démadész közvetítette. A békekötés (338) értelmében Athén lemondott a tengeri
szövetség vezetéséről, Attika azonban megtarthatta autonómiáját.

szabadságot!
V. Miután Görögországban a viszonyok lecsillapodtak, Fülöp elrendeli, hogy a jelen helyzet
rendjének kialakítása céljából valamennyi város követeit hívják össze Corinmusba.9 Itt egész
Görögország számára megállapította a békefeltételeket az egyes városok érdemeinek
megfelelően, és megválasztat egy összesített tanácsot, mintegy az összes többiből egyesített
senatust. Egyedül a lacedaemonok nem törődtek sem a királlyal, sem a feltételeivel, mert
szolgaságnak és nem békének gondolták azt, ami nem a városok megállapodása folytán jött [95]
létre, hanem a győztes diktátumának az eredményeként. Azután meghatározzák az egyes
városok segédcsapatait arra az esetre, ha a királyt kellene megsegíteni ezzel a csapattal
valamilyen támadó ellen, és arra az esetre is, amikor az ő vezérletével indítanak háborút. Nem
volt kétes, hogy ezek a készülődések a perzsák birodalma ellen irányulnak. A segédcsapatok
létszáma összesen kétszázezer gyalogost és tizenötezer lovast tett ki. Ezen az összlétszámon
kívül ott volt még egyrészt Macedonia hadserege, másrészt a szomszédos, leigázott barbár népek
hadereje.
A tavasz elején három vezért küld előre a perzsák fennhatósága alá tartozó Kis-Ázsiába,
Parmeniót, Amyntast és Attalust,10 akinek a nővérét nemrég feleségül vette, miután Sándor
anyját, Olympiast házasságtörés gyanúja miatt elűzte magától.
VI. Eközben, míg Görögországból a segédcsapatok összegyülekeztek, leányának, Cleopatrának és
Alexandernek, akit Epirus királyává tett, megüli a menyegzőjét. E nap, a két király - a leányát
kiházasító Fülöp és a nősülő Alexander - nagyságához méltóan, pompás előkészületektől
csillogott. De nem hiányoztak a fényes játékok sem. Midőn Fülöp ezeknek a megtekintésére
testőrei nélkül, a két Alexander - tudniillik fia és veje - között középen haladva elindult,
Pausanias, egy nemes ifjú a macedonok soraiból a mit sem sejtő sokaság közt elállja a szűk utat,
Fülöpöt, amint ott áthalad, lekaszabolja, és a vidámságnak szentelt napot halállal és gyásszal
csúfította el.11
Ezt a Pausaniast serdülőkorának első éveiben erőszakkal fajtalanságra kényszerítette Attalus, és
e méltatlansághoz még a következő meggyalázás is járult. Attalus magával vitte őt lakomára, és a
már italos ifjút, mint valami hitvány kéjnőt, nemcsak a saját, hanem a többi vendég kéjvágyának
kielégítésére is rákényszerítette, és mindenki előtt gúny tárgyává tette kortársai között.
Pausanias ezt nehezen tudta elviselni, és [96] gyakran nyújtott be panaszt Fülöp királyhoz. Ám
amikor különböző kifogásokkal, sőt még gúnyolódva is rajta, húzták-halasztották az ügy
tárgyalását, s ezenfelül még azt is látnia kellett, hogy ellenfelét a vezéri méltósággal tisztelik meg,
haragjával Fülöp ellen fordul, és bosszúvágyát, ha már az ellenségén nem tudta, az igazságtalan
bírón töltötte ki.
VII. A közhit szerint Olympias, Sándor anyja szintén uszította Fülöp ellen, sőt maga Sándor is
tudott az atyja ellen tervelt gyilkosságról, hiszen Olympias nem kevésbé fájlalta házassága
felbontását, s hogy Cleopatra eléje került, mint amilyen fájdalmat érzett Pausanias a meggyalázás
miatt. És Sándor is félt mostohájától született testvérétől, mint vetélytársától a királyi
méltóságban; ezért történt, hogy még régebben, egy lakomán előbb Attalusszal, majd tulajdon
atyjával is összeveszett, annyira, hogy Fülöp kirántott karddal vette üldözőbe, és barátainak
kérésére is csak nehezen állt el attól, hogy fiát megölje. Ezért Sándor anyjával együtt anyai
nagybátyjához Epirusba, onnan meg az illyrek királyához ment, és csak nehezen engesztelődött
meg atyja iránt, mikor az visszahívta, s rokonainak könyörgése is alig tudta őt rávenni a
visszatérésre. Olympias is megpróbálta testvérét, Alexandert, Epirus királyát Fülöp ellen
háborúra felbérelni, és rá is bírta volna, ha Fülöp atyai minőségében elébe nem vág a dolognak
azzal, hogy Alexanderhez adva leányát, vejévé tette őt. Ezért gondolták mindkettejükről, hogy
haragjuk említett okaitól sarkallva vették rá Pausaniast e merész vállalkozásra, akit igen
elkeserített, hogy a rajta esett gyalázatnak megtorlatlanul kell maradnia. Olympias mindenesetre
a menekülő gyilkos számára lovakat is tartott készenlétben. Ő maga pedig a király
9 A 338. évi korinthoszi gyűlés egyrészt szabályozta a görög városállamok alkotmányát, másrészt Fülöpöt
az ekkor megalakított Összgörög Szövetség vezetőjévé választotta.
10 Valójában csak 337 végén.
11 Fülöp 336-ban máig tisztázatlan körülmények között lett merénylet áldozata.

meggyilkolásáról értesülve, midőn kötelesség címén a gyászszertartásokra sietett, a kereszten
függő Pausanias fejére még odaérkezésének éjjelén aranykoszorút helyezett, amit senki más nem
merészelt volna rajta kívül, hiszen még életben volt Fülöp fia. [97]
Néhány nap múlva Olympias a gyilkosnak a keresztről levett holttestét férje maradványai fölött
égettette el, sírhalmot is ugyanazon a helyen készíttetett számára, emlékét pedig a népben
babonás félelmet keltve, minden évben ünnepélyes halotti áldozattal ünnepelte meg. Ezután
Cleopatrát, aki miatt Fülöp elkergette házasságukból, arra kényszerítette, hogy kötéllel vessen
véget életének, de előbb még csecsszopó leányát is megölette: a kötélen függő Cleopatra
látványával bosszúja, melyet férje meggyilkolása árán is szorgalmazott, teljes kielégülést nyert.
Legutoljára pedig ama kardot, mellyel a királyt ledöfték, Apollónak szentelte Myrtale néven,
kicsiny korában ugyanis Olympiasnak ez volt a neve. Mindezt olyan nyíltan vitte végbe, hogy úgy
látszott, félt attól, hogy az általa végrehajtott gaztett nem talál helyeslésre.
VIII. Fülöp negyvenhét éves korában halt meg, miután már huszonöt évig uralkodott.12
Larissaeától, egy táncosnőtől volt egy fia, Arridaeus, aki Sándor után uralkodott. Volt még sok
más fia is különböző házasságokból, királyok szokása szerint; ezek részben természetes halállal,
részben kard által pusztultak el. Olyan király volt, aki többet törődött a fegyverekkel, mint a
lakomákkal, legnagyobb kincsei a hadi gépek voltak. Buzgóbb volt a gazdagság megszerzésében,
mint megőrzésében: így a mindennapos fosztogatás mellett is mindig szűkölködött. A
könyörületet és a hitszegést egyformán szerették benne. Semmilyen módszer nem volt rút a
szemében, ha az győzelemre vezetett. Hízelgő volt és egyúttal álnok is: olyan ember, aki többet
ígért szóval, mint amit nyújtott. A komoly dolgoknak és a tréfának egyaránt mestere. A
barátságot hasznossága szerint, nem hívsége alapján értékelte. Mindennapi szokása volt
kedvességet színlelni, mikor haragudott, az egyetértők között gyűlöletet szítani, s közben
mindkettőnek a barátságát keresni. Emellett beszéde ékesszólás tekintetében kiváló, teli volt
éleselméjűséggel és leleményességgel, [98] úgyhogy stílusának ékességéből nem hiányzott a
könnyedség, leleményének könnyedségéből pedig az ékesség.13
Utána fia, Sándor következett a trónon: erényekben és bűnökben egyaránt nagyobb apjánál. Így
különböző volt e két férfiúban a győzelem kivívásának módja is: ez nyíltan viselt hadat, az meg a
hadi fortélyok alkalmazásával. Az örült, ha lépre csalhatta az ellenséget, ez meg, ha nyílt csatában
futamította meg őket. Az a megfontolásban mutatott nagyobb körültekintést, ez a bátor
magatartás tekintetében volt nagyszerűbb. Az atya el szokta titkolni haragját, sőt többnyire le is
győzte azt, a fiú ha egyszer haragra lobbant, haladéktalanul és mértéket nem ismerve töltötte ki
bosszúját. A bort mindketten nagyon szerették, de részegségükben más-más hibáik ütköztek ki.
Az atyának szokása volt a lakomától felkelve rárontani az ellenségre, viadalra kelni, önmagát
vakmerően veszélynek kitenni; Sándor viszont nem az ellenséggel, hanem övéivel szemben
szokott kegyetlenkedni. Ezért Fülöp gyakran megsebesülve tért vissza az ütközetekből, ez
viszont gyakran távozott a lakomákról barátainak gyilkosaként. Az nem volt hajlandó barátaival
együtt gyakorolni a főhatalmat, ez viszont barátaira bízva gyakorolta a hatalmat. Az atya azt
szerette, ha szerették; ez, ha féltek tőle. A tudományok szeretete mindkettőjükben hasonló volt.
Az atyában a leleményesség volt több, ebben a becsületesség. Szavaiban és beszédében
Philippus, cselekedeteiben ez volt a mértéktartóbb. A legyőzöttek kímélésére a fiúban volt
nagyobb a készség és a tisztesség is. Az atya . inkább az egyszerű életmód, a fiú inkább a fényűzés
híve volt. Az atya ezekkel a tulajdonságaival a földkerekség feletti hatalom alapjait vetette meg, a
fiú a mű befejezésének dicsőségét tette teljessé.14 [99]
12 Iustinus (Trogus) adata hibás: régensségét is hozzászámítva huszonhét évig (359-336) volt Makedónia
királya.
13 Iustinus a VIII. könyvben egészen másképp jellemzi Fülöpöt!
14 Fülöp és fia, Nagy Sándor összehasonlítása tipikus példája a hellénisztikus kor óta közkedvelt ún.
syncrisisnek.

X. könyv
I. Artaxerxesnek,1 a perzsák királyának ágyasaitól száztizenöt fia született, de csak három fia
származott törvényes házasságból: Dareus, Ariaratus és Ochus. Ezek közül az atya Dareust, a
perzsáknál uralkodó szokás ellenére - náluk a király személye csak halálával változik meg -,
puszta jóindulatból még életében királlyá tette, úgy gondolván, hogy nem fosztja meg magát
attól, amit a fiára ruház át, továbbá, hogy őszintébb öröme telik majd magzatában, ha felségének
jelvényeit még életében fián láthatja.
Ám Dareus, az atyai szeretet e szokatlan megnyilvánulása után, atyja meggyilkolásának
gondolatával kezd foglalkozni. Bűntől lett volna fertőzött akkor is, ha egyedül készült volna az
atyagyilkosságra, de még inkább fertőzött lett, mert gaztettéhez társul fogadta ötven testvérét, s
ezzel őket is atyagyilkosokká tette. Valóban a csoda egy neme volt ez, amikor ily nagy számban
nemcsak társulni lehetett a bűnre, hanem a bűn még titokban is maradhatott, úgyhogy a király
ötven gyermeke közül egy sem akadt, akit akár atyja felséges személye, akár az öreg ember iránti
tisztelet, akár az atya iránti gyengéd szeretet ily borzasztó bűn elkövetésétől visszariasztott
volna. Vagy annyira semmit jelentett az „atya" fogalma ennyi sok fia számára, hogy akiknek
védelme alatt biztonságban kellett volna lennie még az ellenséggel szemben is, azoknak
álnoksága csalta tőrbe, és nagyobb biztonságban lett volna ellenségei, mint fiai részéről?
II. Az atyagyilkosság oka förtelmesebb volt még magánál az atyagyilkosságnál is. Ugyanis
Cyrusnak a testvérháborúban történt megölése után - erről már fentebb említés történt2 -
Artaxerxes király feleségül vette annak ágyasát, Aspasiát. Dareus azt követelte atyjától, hogy
engedje át neki Aspasiát, ahogyan már a királyságot is átengedte. Artaxerxes a gyermeke [100]
iránti engedékenységből először azt mondotta, hogy hajlandó ezt megtenni, de aztán megbánta
ígéretét, s hogy tisztességgel megtagadhassa azt, amit elhamarkodva megígért, Aspasiát a Nap
papi testületének élére állította; ezáltal Aspasia számára kötelező lett, hogy minden férfitól
megtartóztassa magát.3 Emiatti elkeseredésében az ifjú először szidalmakban tört ki atyja ellen,
majd testvéreivel összeesküvést sző, de miközben készíti atyja számára a kelepcét, leleplezik, így
azután társaival együtt meglakolt az atyagyilkosság kísérletéért: az istenek bosszút álltak apja
felségének megsértéséért! Megölték valamennyi összeesküvő feleségét is gyermekeikkel együtt,
hogy még nyoma se maradjon az irtóztató véteknek. Ezután Artaxerxes is belehalt betegségébe,
amelyet a szomorúság okozott neki - szerencsésebb volt királynak, mint atyának!
III. Az ország öröksége Ochusra szállott, aki hasonló összeesküvéstől tartva, a királyi palotát
rokonainak legyilkolásával és a főemberek kiirtásával fertőzte meg: semmiféle könyörület nem
volt benne sem a vér, sem a nem, sem a kor iránt, nehogy véletlenül ártatlanabbnak tartsák
atyagyilkos testvéreinél! Így mintegy megtisztogatván az országot, háborút indít Cadusia lakói
ellen. Ebben a háborúban általános helyesléstől kísérve egy bizonyos Codomannus kiállt
párviadalra a kihívásával szemben, s miután végzett ellenfelével, a győzelmet és a csaknem
elvesztett dicsőséget egyaránt visszaszerezte övéi számára. E dicső tette miatt Codomannus
Armenia kormányzója lett. Majd nem sok idővel Ochus király halála után, egykori hőstettére
visszagondolva, a nép megtette királynak, és a Dareus névvel tisztelte meg, hogy semmi se
hiányozzék királyi méltóságához.4 Ő volt az, aki Nagy Sándor ellen hosszú ideig változó
szerencsével, de nagy vitézséggel viselt háborút. Végül azonban Nagy Sándor legyőzte, rokonai
meggyilkolták, és életének vége egyúttal a perzsák uralmának végét is jelentette. [101]
1 III. Artaxerxészről (359-338) van szó.

2 L. az V. könyv 19. jegyzetét.
3 Hasonló novellát ad elő Appianosz I. Antiokhosszal kapcsolatban (Syriaca 331).
4 III. Dareiosz valójában Artaxerxész oldalági rokona volt, és Okhosz megmérgezése után került a trónra.

XI. könyv
I. Mivel Fülöp király seregében különféle népek voltak, ezért meggyilkolása után a kedélyeket a
legkülönbözőbb indulatok borzolták. Egyesek, kivált a jogtalan szolgaságban sínylődők,
szabadságuk visszaszerzésének reményét táplálták magukban; mások, beleunva a hosszú
háborúskodásba, annak örültek, hogy nem kell hadba vonulniuk; sokan pedig fájlalták, hogy a
leánya lakodalmán meggyújtott fáklyával az atya halotti máglyáját kellett meggyújtaniuk. A
hirtelen fordulat még a változás híveit is nem csekély aggodalommal töltötte el, ha számba vették
hol azt, hogy Kis-Ázsiát hívták ki küzdelemre, hol meg hogy Európa nincsen még megfékezve, s
az illyrek, thrákok, dardanusok és a többi barbár népek hűsége kétes, lelkülete megbízhatatlan;
ha mindezek a népek egyszerre fellázadnak, őket feltartóztatni semmi módon nem lehetséges.
Ebben a helyzetben gyógyszerként hatott Sándor közbelépése, aki egy népgyűlésen az egész
tömeget megvigasztalta, és a körülményekhez képest bátorította úgy, hogy a félőkben
megszüntette a félelmet, és mindnyájukat meggyőzte arról, hogy benne reménykedhetnek.
Sándor ekkor húszéves volt, és ebben az életkorban szerénységével olyan sokat ígért maga felől,
hogy látni lehetett: még többet tartogat számukra magában, mint amennyiről meggyőződtek. A
macedonoknak minden teher alól mentességet biztosított, a katonáskodás alóli felmentéstől
eltekintve. Ezzel olyan népszerűséget szerzett mindnyájuk körében, hogy azt mondták: csak az
emberi teste, de nem a kiválósága változott meg királyuknak.
II. Első gondja atyja halotti végtisztességének a megrendezése volt, melynek során
mindenekelőtt kivégeztette a gyilkosságba beavatottakat atyja sírján. Egyedül Alexander
Lynestasnak, (...) fivérének kegyelmezett meg: benne királyi [102] méltóságának előhírnökét
tartotta életben, mivel ő üdvözölte először királyként. A királyi hatalomban vetélytársát,
Caranust - mostohaanyja révén féltestvérét - szintén kivégeztette. Uralma kezdetén sok lázadó
népet megfékezett, és sok kitörni készülő lázadást elfojtott. Első sikerein felbátorodva, erőltetett
menetben Görögországba veszi útját; atyja példáját követve Corinthusba összehívja a városokat,
akik atyja helyébe őt teszik meg vezérnek.1 Ezután az atyjától megkezdett perzsa háborúhoz lát
hozzá. Amikor éppen az erre való készülődéssel volt elfoglalva, hírül hozzák neki, hogy az
athéniak és a thebaiak átpártoltak tőle a perzsákhoz, továbbá hogy az átpártolás javasolója
Demosthenes szónok volt, aki a perzsák által nagy mennyiségű arannyal megvesztegetve, azt
terjesztette, hogy a triballusok elpusztították a macedonok összes csapatát királyukkal együtt;
ennek bizonyítására a népgyűlés elé vezette tanúját, aki azt mondotta, hogy abban az
ütközetben, ahol a király elesett, maga is megsebesült. E híresztelés nyomán csaknem az összes
város hangulata megváltozott: körülzárták a macedon őrségeket. E lázongásnak elejét akarván
venni, Sándor felszerelt és ütőképes hadseregével oly váratlanul lepte meg Görögországot, hogy
alig hitték: azt látják szemük előtt, akinek észre sem vették jövetelét.2
III. Görögországba való átkelése alkalmával buzdította a thessaliaiakat, és figyelmeztette őket
atyjának, Fülöpnek jótéteményeire és az Aeacidák nemzetsége révén velük fennálló anyaági
rokonságára. Mivel ezt a thessaliaiak szívesen hallották, atyjához hasonlóan megválasztották az
egész nép vezérévé, s minden vámjövedelmüket és bevételüket neki adták át.
Ámde az athéniak, amiként elsőnek pártoltak el, éppúgy elsőként kezdték megbánni azt; az
ellenség iránti megvetésüket csodálattá változtatták, és Sándor korábban ócsárolt gyermek
mivoltát a régi vezérek vitézsége fölé emelték. Elküldték tehát követeiket Sándorhoz, és a
háborút könyörgéssel elhárítják [103] maguktól. Sándor a követeket meghallgatta, súlyosan
leszidta őket, de eltekintett a háborútól. Ezután Theba ellen fordítja seregét, készen arra, hogy
ugyanilyen engedékenységet tanúsít velük szemben, ha hasonló megbánásra talál. Ám a thebaiak
nem kérésekkel és megkövetéssel élnek, hanem fegyvereiket használják. Így legyőzöttek lesznek,
1Még 336-ban, Fülöp halálának esztendejében.

2335-ben Sándornak nemcsak a triballusok, hanem a geták és az illyrek lázadását is le kellett törnie.
Közben halálhíre terjedt el, és ez okozta a görög városállamok megmozdulását.

és a legnyomorúságosabb szolgaság legsúlyosabb büntetését nyerték el. Midőn a katonai
gyűlésen a város feldúlását fontolgatták, a phocisiak, plataeaiak, Thespiae és Orchomenus lakói,
valamennyien Sándor szövetségesei és győzelmének részesei, elpanaszolták városaik
elpusztítását és a thebaiak kegyetlenségét; felhánytorgatták nemcsak jelenlegi vonzódásukat a
perzsákhoz, hanem ama régit is, amely Görögország függetlensége ellen irányult;3 ezért a
thebaiak minden nép gyűlöletének tárgyai, ami akár abból is nyilvánvaló, hogy mindnyájan szent
esküvéssel kötelezték magukat: a perzsák legyőzése után lerombolják Thebát. Mindezt még
megtoldják ama mesékkel a thebaiak régi vétkeiről, amelyek, úgymond, minden színpadot
elfoglaltak,4 hogy ne csak jelen hitszegésük miatt, hanem régi gyalázatos hírük folytán is
gyűlöletesek legyenek.
IV. Ekkor a foglyok közül az egyik, Cleades, engedélyt kapván a szólásra elmondotta, hogy ők nem
a királytól pártoltak el, akiről úgy hallották, hogy megölték, hanem a király örököseitől; ha ezzel
valamiféle bűnt követtek el, az hiszékenységük számlájára írandó, de nem hitszegés; egyébként
már súlyos büntetést fizettek érte azzal, hogy elpusztult az ifjúságuk. Most már csak öregekből és
asszonyokból álló népességük maradt, amely mivel gyönge, egyszersmind ártalmatlan is. De
ezeket is annyira tönkreteszi a megbecstelenítés és mindenféle gyalázatosság, hogy ennél
keservesebb állapotot még sohasem szenvedtek el. ö most már nem is a polgárokért könyörög,
akik oly csekély számban maradtak életben, hanem hazájának bűntelen földjéért és ama
városért, amely nemcsak [104] férfiakat, de isteneket is szült. A királyt még személyes vallási
kötődésre hivatkozva is kérleli, miszerint náluk született ama Hercules, akitől az Aeacidák
nemzetsége származik;5 továbbá, hogy atyja, Fülöp itt, Thebában töltötte gyermekkorát.6
Arra kéri, kímélje meg a várost, amely az ő őseit részint mint náluk született isteneket tiszteli,
részint mint náluk nevelkedett királyokat látta.
De a harag súlyosabb volt, mint a könyörgések! Így hát a várost feldúlják; a földeket szétosztják a
győzők között, a foglyokat eladják rabszolgának, eladási árukat pedig nem a vásárlók érdeke
szerint, hanem ellenségeik gyűlölete mértékében verik magasra.7
Az athéniak szemében ez szánalmas dolognak látszott, ezért kapuikat a király tilalma ellenére
megnyitották a menekültek előtt. Ezt Sándor annyira rossz néven vette, hogy amikor az athéniak
egy második követség révén ismét könyörgéssel akarták elhárítani maguktól a háborút, végül is
csak azzal a feltétellel engedett, ha szószólóikat és vezéreiket kiadják neki, mivel a beléjük vetett
bizakodásuk miatt lázadnak fel annyiszor. Amikor pedig az athéniak készek voltak vállalni a
háborút, hogy ne kényszerüljenek kiadni őket: a dolog odáig fajult, hogy Sándor a követeket
visszatartotta magánál, a vezéreket pedig száműzetésbe küldte. Ezek haladéktalanul Dareushoz
mentek, és ezzel a perzsák haderejét nem jelentéktelen mértékben megnövelték.
V. Amikor Sándor a perzsa háborúba indult,8 mostohaanyjának minden rokonát megölette, akiket
Fülöp a méltóság magasabb polcára helyezett és hatalommal ruházott fel. De nehogy a
lázadásnak valamilyen magva visszamaradjon Macedoniában, míg ő távol tevékenykedik: az
övéinek sem kegyelmezett, ha alkalmasnak látszottak az uralomra. A figyelemre méltóbb
tehetséggel rendelkező csatlós királyokat magával hurcolja, hogy vele együtt katonáskodjanak, a
tunyábbakat [105] viszont otthon hagyja az ország védelmére. Azután egyesítvén a seregét,
megtölti velük a hajókat, s amikor ezekről megpillantotta Kis-Ázsiát, lelkének hihetetlen hevétől
lángra lobbanva, háborús fogadalomként oltárt állíttatott a tizenkét istennek. Atyjától örökölt
minden vagyonát, amellyel Macedoniában és Európában rendelkezett, szétosztotta barátai
között, azt mondván: elég lesz neki Ázsia. Mielőtt egyetlen hajó is eltávozott volna a partoktól,
áldozati barmokat vágott le, győzelmet kérve ebben a háborúban, amelyben a perzsáktól
3 A 480. évi perzsa támadás alkalmával a thébaiak a perzsákat támogatták.

4 Célzás a Labdakidák családjához fűződő ún. „thébai mondakör" drámafeldolgozásaira (Oidipusz,
Antigoné stb.).
5 A mitikus hagyomány szerint Thébai Dionüszosz és a félisten Héraklész szülőhelye volt. Nagy Sándor
anyja, Olümpiasz révén végső fokon Héraklészre vezette vissza családfáját.

6 Fülöp 368-tól 365-ig élt túszként Thébaiban Pammenésznél.
7 Nagy Sándor 335-ben elfoglalta Thébait, és Pindarosz szülőháza meg a templomok kivételével
valamennyi épületét leromboltatta.

8 A perzsák elleni hadjárat 334-ben kezdődött.

annyiszor megtámadott Görögország megbosszulójának választották. Szerinte a perzsáknak már
eléggé hosszú, következésképpen önmagát túlélt uralom jutott osztályrészül, ideje tehát, hogy
ezek szerepét olyanok vegyék át, akik azt jobban fogják gyakorolni.
Ám seregének lelkében sem volt más várakozás, mint a királyéban. Megfeledkezvén feleségükről,
gyermekeikről meg az otthonuktól távoli katonáskodásról, a perzsák aranyát és egész Kelet
kincseit mindnyájan szinte már a saját zsákmányuknak tartották, és nem gondoltak a háború
veszélyeire, csak a meggazdagodásukra. Amikor elérték a szárazföldet, Sándor a hajítódárdáját,
mint aki ellenséges földön jár, elsőként dobta el, fegyvert öltve leugrott a hajóról, mintha harci
táncot járna, és így vágta le az áldozati állatokat, fohászkodva, hogy az idegen földek ne
kelletlenül fogadják őt királyuknak. Iliumban is ünnepélyes halotti áldozatot mutatott be a
héroszok sírjainál, akik a trójai háborúban estek el.
VI. Ekkor az ellenség keresésére indult; katonáit eközben eltiltotta Kis-Ázsia pusztításától, arra
intve őket, hogy kímélni kell saját vagyonukat és nem pusztítani azt, aminek a birtokbavételére
jöttek. Seregében harminckétezer gyalogos, négyezerötszáz lovas és száznyolcvankét hajó volt.
Nem dönthető el, vajon mi volt nagyobb csoda: az-e, hogy ily kicsiny csapattal az egész
földkerekséget legyőzte, vagy az, hogy egyáltalán [106] támadni mert? Amikor e roppant
veszélyes háborúra a hadseregét összeválogatta, nem az erőteljes ifjakat, nem az ifjúság színe-
virágát, hanem veteránokat, sőt többnyire kiszolgált katonákat válogatott össze, akik már az
atyjával és nagybátyjaival katonáskodtak, úgyhogy az ember azt gondolhatta volna, hogy nem is
katonákat, hanem katonai tanácsadókat vett maga mellé. A hadsorokat sem vezette más tiszt,
csakis hatvanéves, úgyhogy a tábor főhadiszállását nézve, azt mondhatta volna az ember, hogy
valamiféle elaggott állam senatusát látja maga előtt. így az ütközetben senki sem gondolt a
menekülésre, hanem csak a győzelemre, és egyiknek sem a lábában volt a reménye, hanem a
karjában.
Ezzel szemben a perzsák királya, Dareus bizakodva erejében, semmit sem intézett ravasz
fortéllyal; azt mondogatta övéinek, hogy titkos tervezgetés csak az alattomos győzelemhez illik.
Az ellenséget nem igyekezett távol tartani határaitól, hanem beengedte országának belsejébe,
mivel úgy vélekedett: nagyobb dicsőség a háborút visszaverni, mint be sem engedni országába.
Az első összecsapás Adrastus mezején volt. A perzsák hada hatszázezer katonából állt, akik nem
kevésbé Sándor fortélya, mint a macedónok vitézsége által legyőzve megfutamodtak.9 Nagy volt
ekkor a perzsák közt véghezvitt öldöklés. Sándor seregéből viszont csak kilenc gyalogos és
százhúsz lovas esett áldozatul, akiket a király a többiek vigasztalására nagy pompával temettetett
el és lovasszoborral tisztelt meg, rokonaiknak pedig adómentességet biztosított. E győzelem után
Kis-Ázsia nagyobb része átpártolt hozzá. Több háborút viselt Sándor Dareus helytartóival is -
őket már nem is annyira fegyvereivel, mint inkább nevének rémületes hírével győzte le.
VII. Míg ezek történtek, egy fogoly jelentése révén tudomására jut, hogy Alexander Lyncesta -
annak az Antipaternek a veje, aki Macedónia kormányzója volt - tőrbe akarja csalni [107]
Bilincsbe verette tehát, attól tartva, hogy valami zavargás támad Macedoniában, ha megöleti.
Ezután Gordium városába megy, amely Nagy- és Kis-Phrygia között fekszik.10 Megszállta őt a
vágy, hogy birtokába vegye a várost, nem a zsákmány miatt, hanem mert hallotta, hogy e
városban van elhelyezve Jupiter templomában Gordius igája. Régi jóslatok szóltak arról, hogy az
fog egész Ázsiában uralkodni, aki ennek a csomóját megoldja. Ennek oka és eredete a következő.
Egyszer Gordius bérelt ökrökkel szántogatott ezen a vidéken, és hirtelen mindenféle madár
kezdett körülötte röpködni. Amikor elindult, hogy megkérdezze a madárjósokat, a szomszédos
város kapujában szembejött vele egy csodálatos szépségű hajadon. Tudakolta tőle, melyik
madárjóstól kérhetne leginkább tanácsot. Amikor a leány meghallotta, milyen ügyben akar
tanácsot kérni - mivel szülei oktatása révén maga is értett a jósláshoz -, azt felelte neki, hogy a
jelenség királyságot jósol számára, és megígérte, hogy társa lesz: házasságában és reményteljes
várakozásban. Gordius ezt a szép ajánlatot királyságának első örömeként fogadta. A házasság
9 Adrasztosz mezeje: a Granikosz-folyó völgye, ahol a makedón sereg 334 májusában első győzelmét aratta
a perzsák felett.
10 Gordie - másképp: Gordium (Gordion) - a phryg királyok székvárosa volt; Nagy Sándor 333-ban foglalta
el.

megkötése után a phrygek között zavargás támadt. Amikor a viszálykodás megszüntetése
érdekében tanácsot kértek, a jósdától azt a jóslatot kapták, hogy a viszály megszüntetéséhez
királyra van szükség. Amikor ismét a király személye felől kérdezősködtek, azt az utasítást
kapják: azt tekintsék királyuknak, akivel visszatértükben elsőnek találkoznak, amint szekerén
Jupiter temploma felé halad. Gordius jött velük szembe, mire rögtön királyukként üdvözlik. Ő
pedig a szekeret, amelyet a királyság reá bízásakor hajtott, Jupiter templomában helyezte el, és
az ő királyi felségének ajánlotta fel. Utána fia, Midas uralkodott; ez, miután Orpheus beavatta a
szent szertartásokba, Phrygiában elterjesztette az új vallást, s ez egész életében nagyobb
biztonságot nyújtott neki, mint a fegyverek. [108]
Sándor tehát elfoglalta a várost, Jupiter templomába ment, és előkérte az igás szekeret. Midőn
odaadták neki, nem tudta megtalálni a bogot, mivel az a csomók belsejében volt elrejtve, ezért
erőszakkal szerezve érvényt a jóslatnak, kardjával vágta szét a kötelékeket. Miután szétoldozta a
kötéseket, a csomók belsejében megtalálta az elrejtett szíjvégeket.
VIII. Miközben ezzel foglalkozott, jelentik neki, hogy Dareus hatalmas sereggel közeledik. Mivel
tart a hegyszorostól, gyors ütemben átkel a Tauruson: sietségében egy nap alatt ötszáz stadiumot
tett meg futólépésben. Mikor Tarsusba érkezett, a város közepén keresztülfolyó Cydnus folyó
szépségétől elragadtatva, ledobta fegyvereit, és azon porosan és izzadtan belevetette magát a
jéghideg vízbe. Ekkor hirtelen olyan merevgörcs fogta el izmait, hogy a szava is elállt, és nemcsak
felgyógyulásában nem reménykedtek, hanem a végveszély elhalaszthatóságában sem. Csak egy
volt az orvosok között, aki gyógyulást ígért, név szerint Philippus. Ezt viszont Parmeniónak az
előző napon Cappadociából érkezett levele gyanúba keverte - bár az a levelet még úgy írta, hogy
nem tudott Sándor betegségéről -, mert arra intette: óvakodjék Philippustól, az orvostól, mert
Dareus hatalmas pénzösszeggel megvesztegette. Sándor mégis biztonságosabb dolognak
tartotta, ha rábízza magát a kétes megbízhatóságú orvosra, mint ha a kétségtelen betegségben
elpusztul. Elfogadta tehát az orvosságot, de a levelet átadta az orvosnak, és szemét az orvosság
bevétele közben a levelet olvasó orvos arcára függeszti. Amikor annak arcát nyugodtnak látta,
felvidult, és négy nap múlva visszanyerte egészségét.
IX. Eközben Dareus háromszázezer gyalogossal és százezer lovassal felfejlődik az ütközetre. Az
ellenség ilyen túlereje felizgatta Sándort, mikor seregének kis létszámát nézte, de aztán arra
gondolt, milyen nagy haditetteket vitt végbe ezzel a csekély létszámmal, és mily nagy népeket
futamított meg vele. [109]
Tehát amikor a reménye felülkerekedett a félelmén, úgy vélte, hogy nagyobb veszélyt rejt
magában az ütközet elhalasztása, ezért körüllovagolva csapatai között, mindegyik néphez más és
más beszédet tart, hogy ne kapjon lábra közöttük a kétségbeesés. Az illyreket és. thrákokat a
kincsek és gazdagság kilátásba helyezésével, a görögöket pedig a perzsákkal folytatott régi
háborúik és halálos gyűlölködésük emlegetésével tüzelte fel. A macedonokat pedig hol arra
emlékezteti, hogy Európát már meghódították, hol meg arra, hogy ők vágyakoztak Kis-Ázsia után,
s dicséri őket, hogy az egész világon nincsenek hozzájuk fogható férfiak; egyébként meg ez az
ütközet szenvedéseik végét és dicsőségük csúcspontját fogja jelentem. Eközben ismételten
rendezgeti a hadsorokat, hogy e késleltetés révén hozzászokjanak az ellenség tömegének
szemtől szembeni elviseléséhez.
Dareus is derék munkát végzett hadrendjének felállításával: a vezérek segítségét mellőzve maga
járt körbe mindenütt, egyenként buzdítja őket, és emlékezteti a perzsák régi dicsőségére s arra,
hogy a halhatatlan istenek a fő hatalom birtoklását mindörökre nekik adományozták. Ezután
hatalmas lelkesedéssel összecsapnak az ütközetben. Mindkét király megsebesül. Mindaddig
kétes volt a harc kimenetele, amíg Dareus meg nem futamodott. Ezután a perzsák lemészárlása
következett. A gyalogosokból hatvanegyezret, a lovasokból tízezret vágtak le, negyvenezer
foglyot ejtettek. A macedonok közül százharminc gyalogos és százötven lovas esett el.11
A perzsák táborában sok aranyat és egyéb kincseket találtak. A táborban foglyul ejtettek között
ott volt Dareus anyja, felesége és egy személyben nővére, meg két leánya. Amikor Sándor
odament hozzájuk, hogy megnézze és bátorítsa őket, ezek a fegyveresek láttára egymást átölelve
11333 novemberében az itt leírt Isszosz melletti csatában Nagy Sándor döntő győzelmet aratott III.
Dareiosz túlerőben levő serege felett.

siránkozásban törtek ki, mintha azonnal meg kellene halniuk. Azután Sándor térdei elé borulva
nem haláluk elhárításáért könyörögtek, hanem csak [110] elhalasztásáért, amíg Dareus
holttestét eltemetik. Sándor meghatódva az asszonyok nagy kegyeletétől, egyrészt megmondta
nekik, hogy Dareus él, és ezzel megszabadította őket a halálfélelemtől, másrészt elrendelte, hogy
királynékként köszöntsék őket. A leányoknak is kijelentette, hogy atyjuk méltóságánál
szegényesebb házasságtól ne tartsanak.
X. Ezek után megszemlélte Dareus kincseit és pompás gazdagságát, s e hatalmas vagyon
csodálattal töltötte el. Ekkor kezdett először fényűző vendégségeket és pompás lakomákat
rendezni, ekkor szerette meg alakjának szépsége miatt a rabnő Barsinét; ettől utóbb gyermeke is
született, akit Herculesnek nevezett el.
Nem feledvén azonban, hogy Dareus még életben van, Parmeniót a perzsa hajóhad elfogására
küldte, más barátait pedig Kis-Ázsia városainak az átvételére. Ezek a városok a győzelem
hallatára a győzők birtokába jutottak, miután Dareus helytartói is megadták magukat. Sándornak
nagy mennyiségű arannyal együtt. Ekkor Syriába utazott, ahol sok, infulával díszített király jött
eléje. Ezek közül egyeseket - kinek-kinek az érdeme szerint — bevett barátainak körébe,
másoktól elvette országukat, és helyükbe új királyokat tett. Egyebek mellett a legfeltűnőbb volt
Abdalonymus esete, akit Sándor tett meg Sidonia királyának. Noha ez napszámos munkával,
kutak kimerésével és kertek öntözésével foglalatoskodott, a nyomorúságos életet folytató embert
Sándor, a nemesekkel mit sem törődve, királlyá tette, nehogy azt higgyék a nemesek: a királyi
méltóságot származásuk, nem pedig az adományozó kegye adta nekik. Amikor Tyrus varosa
követek útján egy nagy súlyú aranykoszorút küldött neki szerencsekívánatainak kifejezésére,
Sándor szívesen elfogadta az ajándékot és azt mondta, szeretne Tyrusba menni, hogy ott
teljesítse a Herculesnek tett fogadalmát. Amikor a követek - el akarva hárítani, hogy a városukba
menjen - azt felelték neki, hogy helyesebb volna, ha ezt [111] a fogadalmát a régi Tyrusban lévő
ősi templomban teljesítené, olyan haragra lobbant, hogy a várost elpusztítással fenyegette meg.
Hadserege rögtön partra szállt a szigeten, de a tyrusiak háborúval fogadják, mivel nem kevésbé
voltak elszántak - a carthagóiakba vetett bizakodásuk révén. Bátorságukat növelte még Dido
példája, aki Carthago alapításával a világ egyharmadát megszerezte magának. Gyalázatos
dolognak tartották volna, ha asszonyaiknak több bátorságuk van a hatalom megszerzésében,
mint nekik függetlenségük megvédésében. Te-hát a harcra alkalmatlanokat elküldik Carthagóba,
segítséget kérnek tőlük, majd nem sok idő múltán városuk az ellenség kezébe kerül - árulás
révén.12
XI. Ezután Sándor küzdelem nélkül elfoglalja Rhodust, Egyiptomot és Ciliciát. Ekkor felkeresi
Jupiter-Hammont, hogy megkérdezze a jövendő alakulásáról és származása felől. Ugyanis anyja,
Olympias bevallotta férjének, Fülöpnek, hogy Sándort nem tőle, hanem egy óriási nagyságú
kígyótól foganta, életének utolsó idején pedig Fülöp is nyíltan hirdette, hogy Sándor nem az ő fia.
Emiatt Olympiasszal - mintha házasságtörés bizonyult volna rá - felbontotta a házasságot, és
eltaszította magától. Sándor tehát, mivel szerette volna az istenség véleményét tudni,
egyszersmind anyjára gyalázat alól felmenteni, előre odaküldött emberek útján a papokat titkos
utasításaival kitanítja, milyen választ szeretne hallani. Amikor a templomba belépett, a papok
rögtön mint Hammon fiát üdvözlik. Sándor, örülve az isteni örökbefogadásnak, elrendeli, hogy
ennek az atyának a nevén tartsák nyilván. Azután azt kérdezi, vajon atyjának összes gyilkosain
bosszút állt-e. Azt a feleletet kapja, hogy atyját sem megölni nem lehet, sem nem halhat meg;
Fülöp király megbosszulása azonban teljes mértékben megtörtént. Harmadik kérdésére azt a
választ kapja a kérdező, hogy minden ütközetben neki adatik a győzelem, neki a föld
birtokbavétele. Kísérői is azt a választ kapták, hogy [112] Sándort istenként és ne királyként
tiszteljék. Ennek következtében nagyra nőtt benne a kevélység, és valami borzalmas önteltség
vert gyökeret lelkében: levetkőzte a nyájasságát, amelyet részint a görög irodalomból, részint a
macedon intézmények révén tanult. Hammontól visszatérve, megalapította Alexandriát, és
elrendelte, hogy ez a macedon település legyen Egyiptom fővárosa.13
12 Türosz ostroma 332-ben mintegy hét hónapot vett igénybe.

13 Nagy Sándor 332-ben foglalta el Egyiptomot; ugyanerre az évre esik az egyiptomi Alexandria alapítása,
valamint a Siva-oázisban Hammon templomának felkeresése is. Az ifjú uralkodó részéről ez volt az első

XII. Amikor Dareus Babyloniába menekült, levélben azt kérte Sándortól, hogy tegye lehetővé
számára a fogoly asszonyok kiváltását, és erre a célra nagy pénzösszeget ajánlott fel. Sándor
azonban a fogoly asszonyok váltságdíjaként nem pénzt, hanem az egész országot kérte. Bizonyos
idő elteltével egy másik levelet kap Sándor, amelyben Dareus felajánlja neki a leányával kötendő
házasságot és országának egy részét. Sándor azonban azt írta vissza, hogy azt ajánlják fel neki,
ami már úgyis az övé; az ő parancsa az, hogy könyörögve jöjjön eléje Dareus, és az ország feletti
uralmat bízza rá a győzőre.
Így hát füstbe ment a béke reménye, ezért Dareus újból háborúra készülődik, és négyszázezer
gyalogossal meg százezer lovassal Sándor ellen vonul. Útközben hírül veszi, hogy felesége vetélés
következtében meghalt, s hogy halálát Sándor megsiratta, és bőkezűen gondoskodott a
végtisztesség megadásáról, s hogy mindezt nem szerelemből, hanem emberies érzése alapján
tette. Mert az asszonyt Sándor csupán egyszer látta, míg az anyját és kicsiny leányait gyakran
szokta vigasztalni. Dareus ekkor érezte igazán legyőzöttnek magát, mivel az ütközetek után
ellensége a jótétemények tekintetében is föléje kerekedett; vigasztaló dolog számára - mondotta
-, hogy ha már nem győzhetett, legalább ilyen valaki győzte le. Harmadízben is írt tehát neki
levelet, és köszönetet mond neki, hogy övéivel szemben semmiféle ellenséges dolgot nem tett.
Azután felajánlja országának nagyobbik felét egészen az [113] Euphrates folyóig, valamint egyik
leányát feleségül, a többi fogolyért meg harmincezer talentumot.
Erre Sándor azt felelte: az ellenség részéről felesleges a köszönetmondás; ő semmi olyat nem
tett, amivel az ellenségnek hízelegni akart volna, sem olyat, amivel a háború kétes kimenetele
esetére, vagy a békefeltételekre való tekintettel a maga számára kedvező körülményeket keresne;
amit tett, lelki nagyságából fakad, amely megtanította arra, hogy az ellenség haderejével, ne
pedig szerencsétlenségével mérkőzzék; azt is megígérte Dareusnak, hogy hajlandó neki a kért
dolgokat megadni, ha utána a másodiknak, nem vele egyenlőnek kíván látszani. Egyébként a
világot sem irányíthatja két Nap, és a földkerekség sem rendelkezhet két legfőbb birodalommal
úgy, hogy épségben maradhatna. Ezért készüljön fel ezen a napon a megadásra, vagy a következő
napi ütközetre, és ne ámítsa magát más győzelemmel, mint amilyent eddig tapasztalt.
XIII. A következő napon már felállították a csatarendet, amikor az ütközet előtt a gondoktól
kimerült Sándort hirtelen álom lepte meg. Minthogy az ütközethez már csak a király hiányzott,
Parmenio nagy nehezen felébreszti, és amikor valamennyien kérdezgetik, ily veszélyes
helyzetben mint aludhatott el - hiszen az alvással még ráérő idejében is nagyon takarékos volt -,
azt feleli nekik, hogy nagy nyugtalanságtól szabadult meg, és a hirtelen megnyugvás idézte elő
nála az álmot, mert megütközhet Dareus összes csapatával; ő ugyanis, mint mondta, attól tartott,
hogy a háború hosszúra nyúlik, ha a perzsák a seregüket két részre osztják.
Az ütközet előtt mindkét arcvonal látványszámba ment az ellenfelek számára. A macedonok az
emberek sokaságát, ellenfeleik magas testalkatát és fegyvereik ragyogását csodálták meg. A
perzsák azon bámultak el, hogy övéiknek oly sok ezrét ilyen kevesen győzték le. Ám a vezérek
sem voltak restek, [114] hogy katonáik között körbejárjanak. Dareus azt mondogatta övéinek,
hogy tíz armeniaira is alig jutna egy-egy ellenség, ha azokat szétosztanák, Sándor pedig arra
intette a macedonokat, ne izgassa őket sem az ellenség sokasága, sem nagy termetük, sem
szokatlan színük; csak arra gondoljanak, mondotta nekik, hogy ugyanezekkel már harmadszor
csatáznak; ne gondolják, hogy derekabbak lettek azáltal, hogy megfutottak előlük, hiszen ebbe a
küzdelembe övéik legyilkolásának olyan szomorú emlékét hozzák magukkal (és azt, hogy oly sok
vérük omlott már két ütközetben), és ha Dareusnak nagyobb tömege van is emberekből, de
férfiakból nekik van több. Buzdítja őket, ne törődjenek az aranytól és ezüsttől ragyogó
hadrenddel, mert ez több zsákmányt, mint veszedelmet jelent számukra, mivel a győzelmet nem
a fölszerelés szépségével, hanem a kard vitézségével lehet megszerezni.
XIV. Ezután megkezdődik az ütközet. A macedonok megvetéssel rohantak a már annyiszor
legyőzött ellenség fegyverei közé; velük szemben a perzsák inkább készek meghalni, mint
vereséget szenvedni. Ritkán omlott annyi vér egy ütközetben! Dareus látva, hogy övéi vereséget
szenvednek, maga is meg akar halni, de a hozzá legközelebb állók menekülésre kényszerítik.
Majd amikor néhányan azt tanácsolták neki, hogy a Cydnus folyón át vezető hidat torlaszolják el
lépés a keleti típusú uralkodókultusz (istenkirályság) kialakítása felé.

az ellenség útjának megakadályozására, Dareus azt mondotta, nem akarja, hogy úgy
gondoskodjék életben maradásáról, hogy övéi közül annyi ezret az ellenségnek vessen oda
martalékul; kell, hogy mások számára is nyitva legyen a menekülésre az út, amelyik neki nyitva
volt.
Sándor pedig a legveszélyeztetettebb pontokon támadt, és ahol a legsűrűbbnek látta az
ellenséget, ahol a legelkeseredettebben harcoltak, mindig ott elegyedett küzdelembe, és azt
akarta, hogy övé legyen a kockázat, ne a katonáké.
Ezzel az ütközettel elragadta Ázsiától a hatalmat, öt évvel [115] azután, hogy megkapta a királyi
méltóságot. Olyannyira kegyelte őt a szerencse, hogy ezután senki sem mert fellázadni, és a
perzsák béketűréssel fogadták annyi évi hatalom után a szolgaság igáját.14
Miután a katonákat megajándékozta és felüdítette, harmincnégy napon keresztül a zsákmány
számbavételével foglalkozott. Azután Susa városában negyvenezer talentumot talált. Elfoglalta
Persepolist is, a perzsa királyság fővárosát - e számos éven át híres város tömve volt az egész
földkerekségről származó zsákmányokkal, amelyek csak a város pusztulásakor váltak
ismertekké. Eközben mintegy nyolcszáz görög járult Sándorhoz, akik fogságba kerülve
megcsonkítással bűnhődtek. Arra kérték, hogy őket is oltalmazza meg az ellenség
kegyetlenségétől, miként Görögországot. Bár megkapták az engedélyt a hazatérésre, inkább ott
kértek földet, mert nem" okoztak volna annyi örömét szüleiknek, mint amennyi borzalmat
jelentett volna látásuk.
XV. Eközben Dareust a rokonai Tharában, a parthusok egy falujában aranyos bilincsekbe és
láncra verik, hogy a győző kedvében járjanak. Én azt hiszem, a halhatatlan istenek ítélkeztek úgy,
hogy a perzsák királysága azoknak a földjén fejeződjék be, akik majd e hatalom örökösei lesznek.
Másnap Sándor is odaérkezett erőltetett menetben; azonban megtudta, hogy Dareust zárt
kocsiban továbbvitték az éj leple alatt. Miután elrendelte a seregnek, hogy kövesse, maga hatezer
lovassal üldözőbe veszi a menekülőt. Útközben számos veszélyes ütközetet vív. Aztán több ezer
lépésnyi út megtétele után, amidőn Dareusnak semmi nyomát nem találja, pihenőt rendel, hogy a
lovak kifújják magukat; ezalatt az egyik katona, miközben a közeli forráshoz megy, egy kocsiban
rátalál a sok sebtől összeszabdalt, de még lélegző Dareusra. Miután odavittek egy hadifoglyot,
akinek beszédéről Dareus felismerte, hogy földije, azt mondotta, hogy jelenlegi szerencsétlen
helyzetében [116] megvan legalább az a vigasza, hogy olyannal beszélhet, aki meg is érti, s utolsó
szavait nem hiába fogja elmondani. Az volt a kívánsága, hogy jelentsék Sándornak a
következőket:
Úgy hal meg, hogy Sokkal adósa, mert semmi jószolgálatot nem tett neki, az ő részéről viszont
anyja és gyermekei irányában királyi és nem ellenséges magatartást tapasztalt; így a sors
szerencsésebben választotta ki számára ellenségét, mint rokonait és hozzátartozóit. Mert
anyjának és gyermekeinek ez az ellenség biztosította az életüket, amitől őt rokonai
megfosztották, noha ő életet és hatalmat biztosított számukra; ezért olyan köszönetben lesz majd
részük, amilyen a győzőnek tetszik. Ő Sándornak köszönetet mond, olyat, amilyent csak halálos
ágyán tehet: arra kéri az égi és az alvilági istenségeket és a királyok védőisteneit, győzelme
nyomán jusson neki osztályrészül a főhatalom az egész föld felett. A maga számára inkább az őt
megillető, semmint pompás temetés engedélyezését kéri. Megbosszulása viszont már nemcsak őt
érinti, hanem valamennyi király közös ügye és példaadás dolga, aminek elhanyagolása Sándor
részéről dicstelen, és veszélyes dolog lenne, hiszen az első esetben igazságossága, a másik
esetben érdeke forog kockán. Elrendeli, hogy királyi becsületének egyetlen megmaradt
zálogaként jobbját vigyék el Sándornak. Ezután kezét kinyújtva, kilehelte lelkét.15
Miután mindezt hírül vitték Sándornak, az látva a halott testét, könnyek között siratta meg
halálát, mely annyira méltatlan volt az általa betöltött legfőbb méltósághoz. Azután elrendelte,
hogy testét királyhoz illő módon temessék el, és maradványait őseinek síremlékébe szállítsák.
[117]
14 III. Dareiosz harmadízben Gaugamelánál, 331 októberében szenvedett - immár végleges - vereséget a
makedón seregtől.
15 A perzsa nagykirályt saját emberei ölték meg menekülés közben 330 elején.

XII. könyv
I. Sándor a Dareus üldözése közben elvesztett katonáit nagy temetési pompával tisztelte meg, a
hadjárat többi résztvevője között pedig tizenháromezer talentumot osztatott szét. A lovak nagy
része a hőség miatt elpusztult, s azok is használhatatlanokká váltak, amelyek megmaradtak.
Minden pénzt - százkilencvenezer talentumot - Ecbatanába hordtak össze; felügyeletével
Parmeniót bízta meg.
Míg ezek történtek, levelet kap Macedoniából Antipatertől, amelyben értesíti Agisnak, a
spártaiak királyának Görögországban viselt háborújáról, Alexandernek, Epirus királyának
Italiában folytatott hadjáratáról és Zopyrionnak, helytartójának Scythia elleni támadásáról.1 Ezek
a hírek különbözőképpen hatottak rá, de több örömet érzett a két, vele vetélkedő király halálán,
mint amennyi fájdalmat a Zopyrionnal elveszett hadsereg miatt.
Sándor eltávozása után ugyanis szinte egész Görögország - felhasználva az alkalmat
függetlenségének visszaszerzésére - fegyvert ragadott, a lacedaemoniak kezdeményezését
követve, akik egyedül vették semmibe Fülöp és Sándor békefeltételeit, és törvényeiket is
elutasították. E háború vezére Agis volt, a lacedaemoniak királya. A lázadást Antipater, egyesítve
csapatait, mindjárt a keletkezésekor elnyomta. Agis király, amikor látta, hogy övéi
megfutamodnak, elbocsátotta maga mellől testőreit is, hogy úgy tűnjék: Sándor mögött csak a
szerencse tekintetében, de nem vitézségben marad el; azután akkora öldöklést vitt végbe az
ellenség között, hogy időnként egész csapatrészeket futamított meg. Végül is, bár a tömeg
legyőzte, dicsőség dolgában ő győzött mindenki felett.
II. Továbbá Alexander, Epirus királya, amikor a tarentumiak a bruttiumiak ellen segítségét kérték,
hívásukra felbuzdult, és oly vágyakozva indult Italiába, mintha a földkerekség [118] felosztása
alkalmából Sándornak, nővére, Olympias fiának Kelet jutott volna osztályrészül a sorshúzásban,
neki meg Nyugat, s így ő a hatalomnak nem csekélyebb eszközeivel fog rendelkezni Italiában,
Afrikában és Siciliában, mint amaz Ázsiában és a perzsa tartományokban. Ehhez hozzájárult még
az is, hogy amiként Nagy Sándor számára a delphii jóslatok a Macedoniában állított kelepcét
jelölték meg végzetesnek, akként az ő számára a dodonai Jupiter jóslata Pandosia városát és
Acherusia folyóját. Minthogy Epirusban mindkettő létezik, arról viszont nem tudott, hogy ilyenek
Italiában is vannak, annál szívesebben választotta a végzet által jelzett veszélyek elkerülésére a
hadakozást idegen földön.
Tehát amikor Itáliába érkezett, első háborúját Apulia lakóival vívta. Mihelyt azonban megtudta
városuk jövendő végzetét, nem sokkal később békét és barátságot kötött a királyukkal. Abban az
időben ugyanis Brundisium volt az apuliaiak városa, amelyet az aetolusok alapítottak, a trójai
háború leghíresebb és legnemesebb vezérét, Diomedest követve. Az apuliaiak azonban elűzték
őket, ezért jóslatot kértek, és azt a választ kapták, hogy az a hely, amelyet visszakövetelnek,
örökké az ő birtokukban fog maradni. Ezért az apuliaiaktól háborús fenyegetőzések kíséretében
követelték, hogy adják vissza nekik, a várost. Amikor azonban az apuliaiaknak tudomására jutott
a jóslat, a követeket megölték és a városban temették el őket, hogy majd ott örök lakóhelyük lesz.
A jóslatot ilyenformán beteljesedéshez juttatták, és a várost sokáig birtokukban tartották. Midőn
ezt Alexander megtudta, a régi jóslatot tiszteletben tartva elállt az apuliaiak elleni háborútól.
A bruttiumiakkal és lucanusokkal is viselt háborút, és sok városukat elfoglalta. A
1 A három háború: a) III. Agisz spártai király 332-331-ben több peloponnészoszi várost elpártolásra bírt
Makedóniától; az általa vezetett szövetséges sereget Antipatrosz 331-ben Megalopolisznál legyőzte és

Spártát békére kényszerítette. A csatában Agisz elesett. b) Alexandrosz épeiroszi király Tarentum hívására
beavatkozott a dél-itáliai görög városállamok egymás elleni háborúskodásába. Több sikeres hadművelete
után 330-ban a tarentumiak féltékenységből meggyilkolták. c) Zópürión, Thrákia - nem Pontosz -
kormányzója Nagy Sándor utasítására 325-ben rátámadt a Duna bal partján lakó szkítákra, de még
ugyanebben az évben vereséget szenvedett és az ütközetben maga is elesett. Iustinus kronológiája tehát ez
utóbbi vonatkozásban pontatlan.

metapontumiakkal, paediculusokkal és a rómaiakkal szövetséget és barátságot kötött. Ám a
bruttiumiak és a lucanusok, miután a szomszédoktól segédcsapatokat vontak össze, a háborút
még nagyobb hévvel folytatták. [119]
A királyt itt, Pandosia városa és az Acheron folyó mellett ölték meg: a végzetes hely nevét nem
ismerte előbb, csak amikor elesett, és ekkor haldokolva megértette: a veszélyt jelentő jóslat,
amely miatt hazáját elkerülte, nem hazájára vonatkozott. Thurii lakói közpénzen kiváltották a
holttestét és eltemették.
Míg Italiában ezek történtek, Zopyrion, akit Nagy Sándor Pontus kormányzójaként hagyott hátra,
úgy vélekedett, hogy csak hiába tölti az időt, ha nem visz végbe valamit ő maga is, ezért
összevont egy harmincezer főből álló sereget, és háborút indított a scythák ellen. Ám ezek összes
csapataival együtt lemészárolták, és az ártalmatlan nép megbüntette a meggondolatlanul indított
háborúért.
III. Midőn mindezeket hírül adták a Parthiában lévő Sándornak, szomorúságot színlelt, és az
Alexanderrel fennálló rokoni viszonya miatt háromnapos gyászt rendelt el az egész hadsereg
számára. Azután - mikor mindenki a hazatérésre várt, hisz a háború már befejeződött, és
feleségeiket meg gyermekeiket lélekben szinte már mindnyájan karjaikban tartották - a
hadsereget gyűlésbe hívatja. Itt azt mondja, hogy ennyi fényes ütközettel semmit sem értek el, ha
bántatlanul hagyják a keleti barbár országokat, mert ő nem Dareus holttestére vágyott, hanem az
országra, üldözőbe kell tehát venniük azokat, akik az országtól elszakadtak.
Ezzel a beszédével újból feltüzelve katonáinak lelkületét, leigázta Hyrcaniát és a mardusokát.2 Itt
jött eléje Thalestris vagy Minythyia, az amazonok királynője, aki háromszáz asszonnyal
harmincöt napi utat tett meg a legnépesebb nemzetek között csak azért, hogy Sándortól
gyermekei legyenek. Látása és megérkezése mindnyájukban csodálatot keltett, mind az
asszonyoknál szokatlan öltözéke, mind a [Sándorral való] együtt hálás kérése miatt. Evégett a
király tizenhárom napi pihenőt engedélyezett katonáinak; a királynő pedig, mihelyt úgy
tapasztalta, hogy teherbe esett, eltávozott. [120]
Ezután Sándor felvette a perzsa királyok öltözetét és a macedon királyoknál azelőtt szokatlan
diadémot, mintha áttérne azoknak a törvényére, akiket legyőzött. Barátaira is ráparancsolt:
hosszú aranyos és bíborruhát vegyenek magukra, hogy ne nézzék oly gyűlölettel, ha csak egyedül
rajta látják. A válogatott szépségű és előkelő királyi ágyasok serege között kijelölte az éjszakák
sorrendjét, hogy a tobzódásban is utánozza a perzsákat, ne csak az öltözködésben. Mindezek
mellett még a lakomákon is óriási pazarlást vitt végbe, nehogy fényűzése soványkának és
korlátozottnak tűnjék; a lakomák fényét királyhoz illő bőkezűséggel színészek játékával is
emelte, egyáltalán nem törődve azzal, hogy ilyen szokások mellett nagy vagyonokat csak
elveszteni lehet, de nem nyerni.
Eközben az egész táborban zúgolódás támadt, amiért atyjától, Fülöptől annyira elfajzott, hogy
még atyja nevét is megtagadta, és azoknak a perzsáknak a szokásait vette fel, akiket éppen ilyen
életmódjuk miatt győzött le. Sándor, nehogy az legyen a látszat, hogy egyedül csak ő hódolt be
azok vétkeinek, akiket fegyvereseivel leigázott, katonáinak is megengedte, hogy feleségül vegyék
a fogolynőket, akikkel viszonyt folytattak. Úgy gondolta, csökkenni fog bennük a hazájukba való
visszatérés vágya, ha a táborban is biztosítja számukra a házi isteneknek és az otthon
tűzhelyének egyfajta látszatát, és talán a katonai szolgálat fáradalmai is enyhébbeknek tűnnek a
hitves gyengédségének hatására. A sereg pótlására is kevésbé kell majd kimeríteni Macedonia
férfierejét, ha a kiöregedett atyák nyomába fiaik lépnek újoncokként, és azok között a sáncok
között katonáskodnak, ahol születtek: így majd annál állhatatosabbak lesznek, hisz nemcsak
újoncszolgálatukat teljesítik a táborban, hanem már bölcsőik is ott ringottak. Ez a szokás azután
Sándor utódai alatt is érvényben maradt. Tehát megállapították a gyermekek élelmezési
költségét, az ifjaknak fegyvert és lófelszerelést adtak, az apáknak pedig a gyermekek [121] száma
szerint jutalmat állapítottak meg. Ha valakinek meghalt az apja, az árvák azért tovább kapták
apjuk zsoldját, ezek gyermekkora a különféle hadi vállalkozások során katonáskodással telt el.
Így kiskoruktól fáradalmak és veszélyek között megedződve, legyőzhetetlen hadsereggé váltak; a
2 Nagy Sándor 330-ban Parthiát, Hürkaniát, Areiát és Drangianét hódította meg, a Perzsa-öböl mentén
lakó mardusokat azonban nem.

tábor volt a hazájuk, a csatát pedig soha nem is képzelték másnak, mint győzelemnek. Ez a
sarjadék az „epigonok" nevet viselte.3
Majd miután megfékezték a parthusokat, azoknak a perzsa nemesek közül származó Andragoras
lett a helytartójuk. A parthusok későbbi királyai tőle származtatták magukat.
V. Eközben Sándor nem is király, de ellenség módjára kezdett kegyetlenkedni övéivel szemben.
Leginkább azt vette zokon, hogy katonái beszélgetés közben ócsárolták, amiért felforgatta
atyjának, Fülöpnek és hazájának a szokásait. Eme vádak miatt végezték ki az öreg Parmeniót is, a
király után méltóságban a legelső embert, fiával, Philotasszal együtt, de előbb mindkettőt
kínvallatásnak vetették alá.4 Zúgolódni kezdtek tehát az egész táborban, mivel sajnálkoztak az
ártatlan öregnek és fiának balsorsán, és közben azt mondogatták, hogy maguk sem remélhetnek
jobbat. Midőn ezt jelentették Sándornak, attól félt, hogy ez a vélemény Macedoniában is elterjed,
és hogy győzelmeinek dicsőségét kegyetlenségének szégyenfoltja homályosítja el; ezért azt
színlelte, hogy barátai közül néhányat haza akar küldeni, úgymond győzelmének hírvivőiül.
Egyszersmind arra buzdítja a katonákat, hogy írjanak otthoni hozzátartozóiknak, mivel erre
ritkábban lesz alkalmuk az egyre távolabbi katonáskodás miatt. Azután az átadott levélkötegeket
titokban magához viteti. Ezekből megismeri egyesek róla vallott véleményét, és azokat, akik a
királyról kissé gorombán vélekedtek, egy csapatba osztotta be, azzal a szándékkal, hogy vagy
megsemmisíti, vagy a világ végén lévő gyarmatokra osztja szét őket.
Ezután leigázta a drangákat, euergetákat vagy [122] arimaspusokat, továbbá a paramesadeseket
és még más népeket is, akik a Caucasus tövében laktak. Eközben Dareus egyik barátját, Bessust,
aki a királyt nemcsak elárulta, hanem meg is ölte, összekötözve eléje vezették. Sándor,
hitszegésének megbosszulására Dareus testvérének adta át, hogy az kínozza halálra, mert úgy
gondolta, hogy Dareus nem volt annyira az ő ellensége, mint az a barátja, aki Dareust megölte.5
Ezután, hogy azokon a vidékeken is hátrahagyja nevét, a Tanais folyón túl megalapította
Alexandria városát; tizenhét napon belül hatezer lépés hosszú fallal vette körül, és annak a
három városnak a népességét telepítette oda, amelyeket Cyrus alapított. Bactriában és
Sogdianában is hét várost alapított, és ide osztotta szét azokat, akik a hadseregben lázongtak.
VI. Mikor mindezt így elrendezte, egy ünnepnapon lakomára hívta barátait. Itt, amikor a már
lerészegedettek között említés történt Fülöp viselt haditetteiről, Sándor egyszerre csak többre
tartotta magát atyjánál, magát egyre inkább fölé helyezte, s tetteinek nagyságát az égig
magasztalta - a vendégek nagyobb részének helyeslése közben. Amikor pedig az öregek egyike,
Clitos, bízva a király barátságában, akinek a kezét fogta, védelmébe vette Fülöp emlékét, és
dicsérte haditetteit, ezzel annyira felbőszítette a királyt, hogy az kikapta a dárdát a testőr
kezéből, és ledöfte Clitost a lakoma kellős közepén. Gyilkosságán még ujjongott is, a halottnak
szemére vetette, hogy védelmébe vette Fülöpöt, és dicsérni merészelte atyja háborúit. Miután
lelke, kielégülve a gyilkossággal, megnyugodott, és a harag helyét a mérlegelés foglalta el,
fontolóra vette részint a meggyilkolt személyét, részint megölésének okát. Most már szégyelleni
kezdte tettét; fájlalta, hogy atyja dicséretét oly ingerülten fogadta, ahogy még a gyalázását sem
lett volna szabad, és hogy öreg barátját ártatlanul ölte meg lakoma és poharazgatás közben.
Röviden: ugyanolyan szenvedéllyel vetette bele magát a bánkódásba, mint amilyennel [123]
előbb a haragba, és meg akart halni. Először siránkozásban tört ki, ölelgeti a halottat, simogatja a
sebeit, és mintha az hallaná, bevallja őrültségét; azután megragadva egy kardot, maga ellen
fordítja, és végre is hajtotta volna a tettet, ha barátai nem léptek volna közbe. Ez a meghalni
akarása még a következő napokban is megmaradt benne. Hozzájárult ugyanis bűntudatához a
visszaemlékezés dajkájára, Clitos nővérére; ennek távollétében is nagyon szégyellte magát, hogy
az általa nyújtott táplálékért ilyen gyalázatos díjjal fizet meg, és akinek a kezei között töltötte
gyermekkorát, annak mint ifjú és győzedelmes hadvezér jótétemények helyett holttestet és
gyászt küld vissza. Azután végiggondolta, mennyi szóbeszédre és rosszindulatra adott okot ezzel
3 Nagy Sándor keleti politikájában a jelek szerint 330 táján következett be ez a fordulat. Az „epigonosz"
magyar jelentése: „utód".
4 Parmenión és fia, Philotasz kivégzése 330-ban történt Marakandában, Drangiané fővárosában.
5 Bésszoszt Nagy Sándor elsősorban nem azért csonkíttatta meg (328), majd feszíttette keresztre (327),
mert megölte Dareioszt, hanem mert nagykirállyá nyilvánította magát.

a hadseregében és a legyőzött népeknél, mennyi félelmet és gyűlöletet idézett fel maga iránt a
többi barátjánál, mily keserűvé és gyászossá tette lakomáját, sőt: fegyverével nem volt olyan
félelmetes a csatatéren, mint a lakomán.6 Eszébe jutott ekkor Parmenio és Philotas, meg
unokatestvére, Amyntas, azután a mostohaanyjának és testvéreinek meggyilkolása, azután
Attalusnak, Eurylochusnak, Pausaniasnak és Macedonia többi főembereinek a kiirtása.
Emiatt négy napig kitartott az éhezés mellett, míg végül az egész hadsereg könyörgésére
megengesztelődött; azzal könyörögtek neki, ne úgy gyászolja egyetlen ember halálát, hogy
elárulja a többieket, akiket elhozott ide a világ végén levő barbár földre, hogy aztán az ellenséges
és háborúkkal felingerelt népek között cserbenhagyja őket. Sokat nyomott a latban Callisthenes
filozófus könyörgése, aki, mivel tanulótársak voltak Aristotelesnél, Sándor baráti köréhez
tartozott, és akit a király azért vett maga mellé, hogy tetteit az emlékezet számára megírja.
Miután tehát így visszaterelték érdeklődését a háborúk felé, a chorasmusokat és a dahákat
hódoltatta meg.
VII. Ezután - amit kezdetben nem tett, nehogy egyidejűleg mindent még jobban meggyűlöljenek -
elrendelte, hogy a [124] perzsa királyok dölyfös szokásának megfelelően, ne egyszerűen
üdvözöljék, hanem istent megillető hódolattal leboruljanak előtte. A vonakodók között a
leghajlíthatatlanabb Callisthenes volt. Ez a magatartása neki is, meg a macedonok sok
főemberének is pusztulását okozta, ugyanis ármánykodás ürügyén valamennyit kivégezték. A
macedonok mégis megtartották a király üdvözlésének régi módját, és a hódolást elutasították.
Ezután Sándor Indiába igyekszik, hogy az óceán és a legtávolabbi Kelet határolja birodalmát.7
Hogy e dicsőséghez a hadsereg ékítményei is megfelelőek legyenek, a lovak szügy-díszeit és a
katonák fegyvereit ezüsttel vonatta be, és seregét az ezüstözött pajzsok miatt argyraspidáknak
nevezte.8 Midőn Nysa városához érkezett, a város lakosainak, akik bízva Liber atyának, városuk
alapítójának vallásos tiszteletében, nem szegültek ellene, megkegyelmezett, örvendve annak,
hogy nemcsak az isten hadjáratát utánozza, hanem ebben is a nyomdokaiba lép. Majd kivezette
seregét a Szent Hegy megtekintésére, amelyet a természet áldásai: szőlő és borostyán borítottak,
mintha csak emberi kéz díszítette volna és tisztelőinek buzgalma öltöztette volna pompába. Ám a
hadsereg, amikor a hegy lábához ért, hirtelen támadt lelki megszállottságában az isten
tiszteletére szent üvöltözésben tört ki, és a király bámulatára ide-oda futkosott anélkül, hogy
baja esett volna; ebből megérthette Sándor: nem is annyira a város lakosairól gondoskodott
azzal, hogy megkímélte őket, mint inkább saját hadseregéről. Innét a Daedalus-hegyekre és
Cleophis királynő országába ment. Cleophis királynő megadta magát, de visszakapta Sándortól
országát, amit a vele való szeretkezéssel váltott meg, s így csábításával elérte azt, amit fegyverrel
nem tudott. Tőle született fiát pedig Alexandernek nevezte, aki utóbb az indusok országát vette
birtokba. Cleophis királynőt ettől kezdve az indusok szemérmének szeplőfoltja miatt királyi
szajhának nevezték. [125]
Indiát széltében-hosszában bejárta Sándor, midőn egy csodálatosan meredek és magas
fennsíkhoz érkezett, amelyre sok nép menekült; megtudta, hogy Herculest e fennsík
meghódításában egy földrengés akadályozta meg. Elfogta tehát a vágy, hogy Hercules tetteit is
felülmúlja, ezért igen nagy fáradsággal és nagy veszélyek között birtokba vette a fennsíkot, és a
vidék minden lakóját meghódoltatta magának.
VIII. Volt az indusok királyai között egy, név szerint Porus - testi erő és lelki nagyság tekintetében
egyaránt kiváló férfiú -, aki a Sándorról terjengő hírek hallatára már régóta háborúra
készülődött, ha hozzá is elérkezne. Mikor tehát harcba indultak, seregének megparancsolta, hogy
rohanják meg a macedonokat, királyukat pedig saját magának követeli ellenfélként. Sándor sem
halasztgatta a csatát, de az első összecsapás alkalmával lova megsebesült, ő maga fejjel előre a
földre bukott, és csak odasereglő testőrei tudták megmenteni. Porus számos sebtől borítva
foglyul esett; annyira fájlalta legyőzését, hogy bár ellensége megbocsátott neki, sem ételt nem
akart magához venni, sem sebeinek gyógyítását nem engedélyezte, és csak nagy nehezen érték el
6 Klitosz, aki a Granikosznál megmentette Sándor életét, 327-ben ugyancsak Marakandában esett
áldozatul a király szeszélyének.
7 326-ban.
8 „Argüraszpidai" magyarul: „ezüstpajzsosok".

nála, hogy életben maradjon. Sándor, vitézsége iránti tiszteletből, bántatlanul visszabocsátotta
királyságába.
Itt két várost alapított; az egyiket Nicaeának, a másikat lovának nevéről Bucephalénak nevezte el.
Ezután meghódította az adrestákat, cathaeusokat, praesiusokat, gangaridákat, miután
lekaszabolta hadseregüket. Amikor Sophitheshez érkezett, ahol az ellenség kétszázezer
gyalogosa és húszezer lovasa várta, egész hadserege — a számos győzelemtől nem kevésbé
kimerülve, mint a fáradalmaktól - könnyek között könyörögni kezdett neki, vessen már véget a
háborúknak, gondoljon már hazájára és a visszatérésre, vegye tekintetbe a katonák korát,
akiknek a visszatérésre már alig futja éveikből. Egyik ősz haját kezdte mutogatni, a másik a
sebhelyeit, egyik a kortól [126] megrokkant, a másik a sebektől kimerült testét, s azt
mondogatták, Ők az egyedüliek, akik két királynak, Fülöpnek és Sándornak folytonos hadjáratait
végigküzdötték. Végül azt kérték, legalább maradványaikat adja vissza atyáik sírjának, mivel nem
annyira a harci kedv, mint inkább éveik hagyták cserben őket, és ha már a katonáit nem, legalább
önmagát kímélje, és ne hívja ki maga ellen a sorsot azáltal, hogy túlfeszíti a húrt.
Az annyira jogos kérésen megindulva elrendelte: győzelmüknek mintegy a betetőzéséül
építsenek a szokottnál pompásabb tábort, hogy ennek erődítményei rémülettel töltsék el az
ellenséget is, az utókorban pedig az irántuk érzett csodálat maradjon meg. A katonák semmilyen
feladatot nem teljesítettek szívesebben, és így, az áldozati barmok levágása után,
szerencsekívánatok között tértek vissza a táborba.9
IX. Innen Sándor tovább indul az Acesines folyóhoz, ezen pedig az óceánhoz hajózik. Itt
meghódoltatta az agensonokat és a sibusokat, akiknek országát Hercules alapította. Innen a
mandrusokhoz és a sudracesekhez hajózik; ezek a népek nyolcvanezer felfegyverzett gyalogossal
és hatvanezer lovassal fogadják. Miután az ütközetben ő lett a győztes, hadseregét városuk alá
vezeti. S mert a falnak arról a részéről, amelyet elsőnek foglalt el, úgy vette észre, hogy a várost a
védők elhagyták, leugrott a város belső részére anélkül, hogy egyeden testőr kísérte volna.
Amikor aztán az ellenség látta, hogy egyedül van, lármát csapva mindenünnen összefutnak,
hátha egy fő árán a világ összes háborúját befejezhetik, és annyi népért bosszút állhatnak. Ám
Sándor sem kevésbé elszántan szállt szembe velük, és annyi ezerrel szemben egyedül vív
ütközetet. Hihetetlen még elmondani is, hogy sem az ellenség tömege, sem a hajítódárdák nagy
száma, sem a támadók oly nagy lármája nem töltötte el rémülettel, s hogy egyedül annyi ezret
levágott és megfutamított. Amikor pedig látta, hogy a tömeg már elnyomja, egy fatörzsnek
támaszkodott, amely a fal mellett [127] állott, és ennek segítségével biztosította magát. Midőn
már egy egész csapat támadását feltartóztatta, végre barátai, meglátva veszélyes helyzetét,
leugrálnak hozzá. Közülük sokan elestek, és az ütközet kimenetele mindaddig kétes volt, amíg a
falakat ledöntve az egész hadsereg nem érkezett á segítségére. Ebben az ütközetben egy nyíl a
melle alatt eltalálta, és midőn a vérzés következtében elerőtlenedett, térdre ereszkedve
viaskodott mindaddig, míg meg nem ölte azt, akitől a sebet kapta. A seb gyógyítása fájdalmasabb
volt, mint maga a seb.
X. Sokáig reménytelen állapota után, amikor végre helyreállt az egészsége, Polypercont elküldi
nagy hadsereggel Babyloniába,10 ő maga pedig egy roppant válogatott csapattal hajókra szállva
az óceán partjai mentén vitorlázik. Amikor megérkezett Ambus király városához, ennek lakói,
mivel úgy hallották, hogy karddal nem lehet őt legyőzni, nyilaikat méreggel kenik be, és így a
halál kettős sebét osztogatva, elűzik az ellenséget a falaktól, és igen sokat megölnek közülük.
Amikor többek között Ptolomeus is megsebesült, és már-már úgy látszott, hogy haldoklik, a
királynak álmában megjelent egy fű a méreg gyógyszereként, s miután ezt italában Ptolomeus
bevette, rögtön megszabadult a veszélytől, és e gyógyszer révén a sereg nagyobb része életben
maradt.
A város bevétele után visszatérve a hajókra, Sándor az Óceánnak italáldozatot mutatott be, és
imádkozott a hazájába való szerencsés visszatérésért, és mintha csak kocsit hajtott volna a
9 Az eset a Hüphaszisz-folyónál történt, és ez kényszerítette rá Nagy Sándort arra, hogy feladja a Gangeszig
való előrenyomulás tervét.
10 A Babüloniába 325-ben visszatérő hadtest parancsnoka valójában nem Polüperkhón, hanem Kraterosz
volt.

céloszlop körül, megállapította birodalmának a határait egészen addig, ameddig a szárazföldi
sivatagok az előrenyomulást engedték, és ameddig a tenger hajózható volt; ekkor kedvező árral
behajózik az Indus folyó torkolatába. Itt az általa véghezvitt dolgok emlékműveként Barce
városát alapította, és oltárokat állított fel; a part menti indusok számára pedig barátai közül
hátrahagyott egy helytartót.
Innen szárazföldi úton szándékozott visszatérni, s minthogy [128] úgy hírlett, hogy a közbeeső
útszakasz sivatagos terület, alkalmas helyeken kutakat ásatott, melyekben óriási mennyiségű
édesvizet talált, és visszatért Babyloniába.11 Itt a legyőzött sokaság bevádolta helytartóit. Ezeket
Sándor barátságra való tekintet nélkül a követek szeme láttára kivégeztette.12 Ezután feleségül
vette Dareus király leányát, Statirát, de a macedon előkelőknek is az összes népekből kiválogatott
előkelő hajadonokat adott feleségül, hogy a közös tett enyhítse a király vétkét.
XI. Ekkor a sereget gyűlésbe hívja, és megígéri, hogy a saját költségére fogja kifizettetni mindenki
adósságát, hogy így a zsákmányt és a jutalmakat teljes egészében hazavihessék. Bőkezűsége nagy
feltűnést keltett, nemcsak az ajándék összege, hanem indoklása miatt is, és az adósok nem
kevésbé szívesen fogadták, mint a hitelezők, mivel mindkettőnek egyformán nehéz feladat lett
volna a behajtás, illetőleg a kifizetés.
A veteránok elbocsátása után a hadsereget fiatalabbakkal egészíti ki. De azok, akiket a seregnél
visszatartott, nehezményezték a veteránok elbocsátását, és maguk is elbocsátásukat követelték, s
azt kívánták, hogy ne az életkort, hanem a szolgálati idejüket vegyék számításba, mert
méltányosnak gondolnák, hogy az egyszerre besorozottakat egyszerre oldják is fel katonai
esküjük alól. És már nem is kéréssel, hanem szidalmakkal követelődztek, felszólítván Sándort,
hogy menjen ő maga a háborúba apjával, Hammonnal együtt, ha katonáit lenézi.
Ezzel szemben Sándor hol dorgálja a katonákat, hol szelíd szavakkal arra inti őket, hogy
dicsőséges katonáskodásukat ne homályosítsák el lázongásaikkal. Végezetül, amikor szavaival
semmit sem ért el, egymagában fegyvertelenül leugrott az emelvényről a felfegyverzett gyűlésbe,
hogy összefogdossa a lázadás kezdeményezőit, és anélkül hogy ebben bárki is megakadályozta
volna, tizenhármat saját kezével elfogott és a vesztőhelyre vitt. Hogy még a halált is így eltűrték a
katonák, [129] annak a királytól való félelem, s hogy a király ilyen elszántságot mutathatott a
büntetés végrehajtásában, annak pedig a katonai fegyelem volt az oka.13
XII. Azután külön szól a perzsa segédcsapatokhoz a gyűlésen. Dicséri az iránta és a régi királyaik
iránt tanúsított állandó hűségüket, felemlegeti irántuk tanúsított jótéteményeit, miszerint
sohasem legyőzöttekként, hanem győzelmének társaiként kezelte őket, és végül azt, hogy ő tért
át az ő életmódjukra, s nem ők az ő népének életmódjára, továbbá hogy a házasságok rokoni
kötelékei következtében a legyőzöttek összevegyültek a győzőkkel. Ettől fogva, mondotta,
testének őrizetét nemcsak a macedonokra fogja bízni, hanem reájuk is. Így tehát ezer ifjút
válogatott ki közülük testőreinek sorába, és a segédcsapatok egy részét a macedon katonai
szabályzat szerint kiképezve beolvasztja seregébe.
Ezt az intézkedést nehezen viselték el a macedonok, és felhánytorgatták, hogy a király
ellenségeiket rendelte a maga szolgálatára. Ekkor aztán valamennyien sírva mentek a királyhoz
és kérlelik, hogy inkább a megbüntetésükben lelje kedvét, mint megszégyenítésükben. Ezzel a
szerény viselkedéssel elérték, hogy tizenegyezer veteránt felmentett a katonáskodás
kötelezettsége alól. De udvari emberei közül is elbocsátotta az öregeket: Polypercont, Clitost,
Gorgiast, Polydamast (Ammadast) és Antigenest. Az elbocsátottak élére Craterost állítja, és
megparancsolja neki, hogy Antipater helyett ő legyen a macedonok kormányzója, Antipatert
pedig a sereg kiegészítésére szolgáló újoncokkal Crateros helyére magához hívatta. A zsoldot a
hazatérőknek éppúgy megadják, mint a katonáskodóknak.
Mialatt ezek történtek, elhalálozott egyik barátja, Hephaestio, aki igen kedves volt a király előtt,
előbb szépségének és zsenge korának adományai miatt, később pedig szolgálatai révén. Sándor
ezt királyi méltósága ellenére sokáig gyászolta, [130] tizenegyezer talentumnyi költséggel
11 A két hónapig tartó sivatagi menetelésben Nagy Sándor hadseregének mintegy a fele odaveszett.
12 A szuszai kivégzéssorozat 324 februárjában kezdődött.
13 Iustinus (Trogus) elhallgatja a valódi okot. 324-ben Ópiszban a hadseregben az uralkodó keleti politikája
miatt robbant ki lázadás.

síremléket emelt neki, és halála után elrendelte, hogy istenként tiszteljék.
XIII. Amikor az óceán legtávolabbi partjairól visszatérőben volt Babyloniába, jelentették neki,
hogy a carthagóiak és Afrika más városainak követei, sőt még Hispania, Gallia, Sicilia, Sardinia
követségei, meg Italiából is több követség várja Babyloniában a megérkezését. Az egész
földkerekséget annyira megszállta a nevétől való rettegés, hogy az összes népek hízelegni
kezdtek neki, mint a végzettől nekik szánt királyuknak. Amikor éppen amiatt sietett Babyloniába,
hogy ott mintegy világkonferenciát tartson, egy mágus azt jósolta, ne lépjen be a városba, és azt
bizonygatta, hogy ez a helység végzetes lesz számára. Emiatt otthagyta Babyloniát, és Borsipába,
ebbe az Euphratesen túli, régen elhagyott városba ment. Itt viszont Anaxarchus filozófus rávette,
hogy ne törődjék a mágusok jóslataival, mert hamisak és megbízhatatlanok, hiszen ha van is
végzet, a halandók nem ismerhetik, ha viszont a természet törvényeinek van alávetve, akkor
úgyis megváltoztathatatlan. Visszatért tehát Babyloniába, és miután számos napot töltött
semmittevéssel, ünnepi lakomát rendezett, aminek szokásával már régen felhagyott. Egészen
feloldódva a vidámságban, a nappalt megtoldotta az éjszaka átvirrasztásával, és már éppen
készülődött visszavonulni a lakomáról, amikor a méd Thessalus, újrakezdve a dőzsölést, őt is
meg társait is meghívta. Sándor elfogadta a poharat, de ivás közben hirtelen, mintha kard járta
volna át, felnyögött, és amikor félájultan kivitték a lakomáról, akkora fájdalom gyötörte, hogy
már kardot kért gyógyszerül, és az emberek érintése is olyan fájdalmat okozott neki; mintha
sebet ejtettek volna rajta. Barátai betegségének okaként mértéktelen részegségét terjesztették el,
a valóságos ok azonban merénylet volt, melynek gyalázatát utódai hatalmuk révén eltussolták.
XIV. A merénylet értelmi szerzője Antipater volt, hiszen [131] éppen legkedvesebb barátait
láthatta megöletni: Alexander Lyncestát, a vejét megölték, ő maga pedig, bár Görögországban
nagy dolgokat vitt végbe, a király előtt már nem annyira kedvelt, mint inkább gyűlöletes volt, és
Sándor anyja, Olympias is különféle vádakkal állt elő vele szemben. Ehhez járultak még a néhány
nappal előbbi, a legyőzött népek helytartóin kegyetlenül végrehajtott kivégzések. Mindezek
alapján úgy gondolta, hogy őt sem azért hívta magához Macedoniából Sándor, hogy a
hadviselésben társa legyen, hanem büntetés céljából. Tehát hogy a királyt megelőzze, titokban
ellátja méreggel fiát, Cassandert, aki testvéreivel, Philippusszal és Iollasszal együtt szokott
felszolgálni a királynak. Ennek a méregnek oly nagy volt a hatóereje, hogy sem réz-, sem vas-,
sem cserépedényben nem lehetett tartani, sőt szállítani sem lehetett másként, csak lópatában.
Előre figyelmeztette a fiát, hogy senki másban ne bízzék, csak Thessalusban és a testvéreiben.
Tehát ebből az okból rendeztek ismételten lakomát Thessalusnál. Philippus és Iollas szokták
megízlelni és vegyíteni a király italát. A mérget hideg vízbe tették, amit aztán a már megízlelt
italba beleöntöttek.14
XV. A negyedik napon Sándor, érezve, hogy halála kétségkívül közeleg, azt mondta: ráismer
családja végzetére, mert az Aeacidák legtöbbje a harmincadik életévén innen halt meg. Azután
személyesen lecsillapította a zavargó katonákat, akik arra gyanakodtak, hogy a király ármány
következtében már el is pusztult. A város legkiemelkedőbb helyére vitette magát, és ott
valamennyiüket maga elé engedte, s a siránkozóknak csókra nyújtotta jobbját. Noha mindnyájan
sírtak, ő maga nemcsak nem könnyezett, hanem a szomorúságnak semmi jelét nem mutatta,
úgyhogy egyeseket, akik túlságosan búslakodtak, maga vigasztalt meg, másoknak pedig
üzeneteket adott át szüleik részére: ennyire legyőzhetetlen lélek volt az ellenséggel szemben
éppen úgy, mint a halállal szemben. Amikor [132] elbocsátotta a katonákat, megkérdezte
körülötte álló barátait: mit gondolnak, találnak-e majd hozzá hasonló királyt? Midőn mindnyájan
hallgattak, erre ő azt mondta, ezt ugyan nem tudja, de azt tudja, és meg is meri jósolni, sőt szinte
szemeivel látja, mennyi vért fog kiontani az ezért folyó versengésben Macedonia, és micsoda
öldökléssel s mennyi vérrel fogja halotti áldozatként megülni emlékét. Végül elrendelte, hogy
testét Hammon templomába temessék el.
Amikor barátai látták, hogy ereje elhagyja, megkérdezték, kit tesz meg birodalma örököséül. Ő
azt felelte: „a legméltóbbat". Akkora lelki nagyság volt benne, hogy bár hátrahagyott egy fiút,
Herculest, egy testvért, Arridaeust és Roxanét, a feleségét, aki állapotos volt, mégsem törődve a
rokoni kapcsolatokkal, a legméltóbbat jelölte ki örököséül - egészen úgy, mintha vétek volna,
14 A mérgezésről szóló történet alighanem legenda; Nagy Sándor halálának pontos oka ismeretlen.

hogy egy vitéz férfiút más követhetne örökösként, mint egy ugyancsak vitéz férfiú, vagy ha é nagy
birodalom feladatait másra hagyná, mint kipróbált férfiakra. Ezzel a kijelentésével mintha csak
harci riadót fújt volna vezértársai között, vagy közéjük dobta volna a Viszálykodás almáját, úgy
kezdtek mindnyájan versengeni egymással, és a tömeg kegyének megnyerésével a katonák
hallgatólagos pártfogását kérték.
A hatodik napon, miután a hangja már elakadt, lehúzta ujjáról a gyűrűt és Perdiccának adta át. Ez
a körülmény lecsillapította barátai elharapódzó viszálykodását. Mert bár szóval nem
nyilvánította őt örökösének, ez ítélet alapján ő látszott a kiválasztottnak.
XVI. Alexander harminchárom éves korában halt meg június havában.15 Az emberi képesség
határait felülmúló lelki nagysággal megáldott férfiú volt. Azon az éjszakán, amikor anyja,
Olympias foganta, álmában úgy tűnt neki, hogy egy óriási kígyóval ölelkezik. S álmában nem is
csalatkozott, mert valóban halandó embernél nagyobb terhet hordozott [133] méhében. És bár
az anyjának biztosította hírnevét az Aeacidák emberemlékezetig visszanyúló nemzetsége,
továbbá az, hogy király volt apja, testvére, férje és összes ősei, mégis: senkinek a neve nem tette
olyan híressé, mint a fiáé. Nagyságának előjelei már születésekor seregestül megmutatkoztak.
Mert azon a napon, amikor született, két sas mindvégig ott ült apja házának a tetején, így nyújtva
jósjelét az Európából és Ázsiából álló kettős birodalomnak.16 Ugyanazon a napon atyja két
győzelemről kapott értesítést: az egyik az illyr háborúról, a másik pedig az olympiai versenyekről
szólt, amelyre egy négyfogatos kocsit küldött. Ez az előjel a csecsemő számára az egész
földkerekség feletti győzelmet jósolta. Mint gyermek, a legkomolyabb irodalmi tanulmányok
között nevelkedett. Gyermekkora után öt éven keresztül Aristotelesnek, minden filozófusok
leghíresebbikének az oktatása alatt állt. Azután, amikor elnyerte a főhatalmat, minden földnek és
az egész világ királyának neveztette magát, és akkora bizalmat keltett maga iránt a katonákban,
hogy az ő jelenlétében fegyvertelenül sem féltek semmiféle ellenség fegyvereitől. Ennek folytán
soha egyetlen ellenséggel sem ütközött meg úgy, hogy le ne győzte volna, továbbá egyetlen várost
sem vett ostrom alá úgy, hogy azt be ne vette volna, egyeden néphez sem ment úgy, hogy azt el ne
tiporta volna. Végül is nem az ellenség vitézsége, hanem övéinek ármánya és polgártársainak
csalárdsága győzte le.
15 323 júniusában.
16 Egyes feltevés szerint a Sándor-történetben itt szereplő két sast Zsigmond magyar király német-római
császárrá választása után (1401) tette meg a birodalom jelképévé.

XIII. könyv
I. Miután Nagy Sándor életének virágában és győzelmeinek csúcspontján meghalt, egész

Babyloniában szomorú csend honolt. Még a legyőzött népek sem akarták hitelt adni a hírnek,
mert nemcsak legyőzhetetlennek, de halhatatlannak is [134] tartották; hiszen emlékezetükbe
idézték, hányszor menekült meg a már biztos halálból, és midőn övéi már elveszettnek tartották,
hirtelen nemcsak épségben, hanem győztesként került a szemük elé. Amikor pedig halálának
híre már biztos volt, az összes barbár nép, akiket kevéssel előbb ő győzött le, nem mint
ellenséget, hanem mint atyját gyászolta meg. Dareus király anyja is, aki fiának elvesztése után a
méltóság oly magas csúcsáról a fogság állapotába jutott, de a győztes kímélete folytán mindaddig
a napig nem bánta meg, hogy életben maradt: meghallván Sándor halálát, maga is öngyilkosságot
követett el, nem mintha fiánál jobban szerette volna ellenségét, hanem mert fiúi szeretetet talált
abban, akitől mint ellenségtől félt.1
A macedonok ezzel ellentétben nem polgártársukat és oly felséges királyukat gyászolták benne,
hanem örültek, mintha ellenségük veszett volna el személyében, s átkozták túlságos szigorát és
az állandó háborús veszedelmeket. Ehhez járult még, hogy a főemberek úgy vágyakoztak a
királyságra és főhatalomra, a katonák tömegei pedig a kincsekre és a nagy mennyiségű aranyra,
mint valami váratlan zsákmányra; azok a királyság utódlásán, ezek a kincsek és gazdagság
öröklésén járatták eszüket. A kincstárban ugyanis ötvenezer talentum volt, az évi
vámjövedelmekből és adókból pedig további harmincezer talentum folyt be.
Ám Sándor hadvezérei sem ok nélkül kacsingattak a királyságra. Mert olyan jellemvonásokkal
rendelkeztek, és oly tisztelet nyilvánult meg irántuk, hogy külön-külön mindegyiket királynak
gondolhatta volna az ember. Mindnyájuknak olyan szép volt a külseje, daliás a termete, akkora az
ereje és bölcsessége, hogy aki nem ismerte őket, úgy gondolhatta: nem is egy nemzetből, de az
egész földkerekségről lettek összeválogatva. Ugyanis azelőtt soha, sem Macedonia, sem valamely
más nép a kiváló férfiaknak ily bőségében még nem [135] volt: először Fülöp, majd Sándor
akkora gondot fordított kiválasztásukra, hogy úgy látszott: nem is fegyvertársaiknak, hanem
királyságuk örököseinek szemelték ki őket. Ki csodálkozhat tehát azon, hogy ilyen
segítőtársakkal legyőzték a földkerekséget, amikor a macedonok hadseregét annyi - nem is vezér,
de - király irányította. Nem is lehetett volna hozzájuk fogható férfiakat találni, ha nem vesztek
volna össze egymással, és a kis Macedonia egy helyett sok Sándort kapott volna bennük, ha a
sors a derékségben való vetélkedésük során nem fegyverezte volna fel őket egymás kölcsönös
elpusztítására.
II. Egyébként, amennyire örültek Sándor halálának, annyira nem voltak gond nélkül magukat
illetően, mivel valamennyien egy helyre pályáztak, s nem kevésbé féltek a katonáktól, mint
egymástól, mivel azoknak több választási lehetőségük volt, rokonszenvük pedig bizonytalan. Az ő
egyenlő esélyük azonban csak a viszályt növelte közöttük, mivel egyik sem múlta felül a többit
annyira, hogy neki bármelyikük alárendelte volna magát. Tehát fegyveresen gyűlnek össze a
királyi palotában, hogy a jelen helyzetet kialakítsák. Perdicca azt javasolja, meg kell várni Roxane
szülését, aki már nyolcadik hónapja volt terhes Sándortól; és ha fiút szül, annak kell adni atyja
örökségét. Meleager viszont azt mondja, nem kell a tanácskozást elhalasztani a kétes eredményű
szülésig, és várni sem kell addig, amíg számukra királyok születnek, hiszen lehet már választani a
meglevőkből is. Vagy ha ők, mondotta, egy kisfiú mellett döntenének, ott van Pergamumban
Sándornak egy fia Barsinétól, a Hercules nevű; ha viszont inkább egy fiatalembert akarnak, ott
van a táborban Sándor testvére, Arridaeus, aki barátságos ember, és mindenki előtt igen kedvelt
nemcsak maga, hanem atyja, Fülöp neve miatt is. Egyébként is Roxane perzsa származású, és
nem volna helyes, ha a macedonok azok véréből való királyokat állítanának, akiknek országát
elpusztították; ezt még Sándor sem akarta, mondotta [136] Perdicca, elvégre, amikor haldoklott,
Roxanéról még csak említést sem tett.
1 III. Dareiosz anyjának melodramatikus öngyilkossági históriája más forrásból nem ismeretes.

Ptolomeus viszont kifogást emelt Arridaeus királlyá választása ellen, nemcsak anyja alacsony
származása miatt - aki larissai utcanő volt -, hanem súlyos betegsége miatt is, melyben
szenvedett; így ő viselné - mondotta - a király nevet, de más gyakorolná a hatalmat.2 Szerinte
helyesebb, ha azok közül választanak, akik kiválóságban legközelebb álltak királyukhoz, akik
tartományokat kormányoznak, akikre rá lehet bízni a háborúkat, mint az, hogy arra méltatlan
ember hatalma alá kerüljenek.
Valamennyiük egyetértésével Perdicca javaslata győzött. Határozatot hoztak tehát, hogy
megvárják Roxane szülését, és ha fiú születik, annak gyámjául Leonatust, Perdiccát, Craterost és
Antipatert jelölik ki, és legott engedelmességet fogadtak a gyámok iránt.3
III. Midőn ezt megtették a lovasok is, a gyalogosok méltatlankodni kezdtek, hogy a határozatban
nekik semmiféle szerep nem jutott, ezért Arridaeust, Sándor testvérét nevezik ki királynak, és
testőröket válogatnak ki számára a maguk soraiból, majd elrendelik, hogy atyjának, Fülöpnek a
nevén szólítsák királynak.4 Midőn ezt hírül vitték a lovasoknak, azok az előkelők közül két
követet, Attalust és Meleagert küldik hozzájuk, hogy lecsillapítsák indulataikat. Ám a követek a
tömeg kegyének keresésével a maguk számára akartak hatalmat szerezni, ezért követi
megbízásukat mellőzve a katonák mellé állnak. A lázadás is tüstént nagyobb erőre kapott,
mihelyt így vezérhez és tervszerű irányításhoz jutott. Ekkor valamennyien felfegyverkezve a
királyi palotába törnek, hogy a lovasságot elpusztítsák. A lovasok erre megrettenve távoznak a
városból, tábort ütnek, és maguk is elkezdik fenyegetni a gyalogosokat. Ám az előkelők között
sem hagyott alább a gyűlölködés. Attalus embereket küld a másik párt vezérének, Perdiccának a
[137] megölésére. De az orgyilkosok nem mertek rátámadni, mert fel volt fegyverkezve, sőt még
kihívóan is viselkedett velük; majd olyan határozottságról tett tanúbizonyságot, hogy maga ment
a gyalogosok közé, gyűlésbe hívta és felvilágosította őket, milyen gonosztettre készülődnek.
Vegyék tekintetbe, mondotta, kik ellen ragadtak fegyvert: nem a perzsák, hanem macedonok,
nem ellenségeik, hanem polgártársaik ellen; közülük a legtöbben rokonaik, vagy legalábbis
bajtársaik: ugyanazokban a táborokban és veszélyekben voltak társak. Ugyancsak gyönyörűséges
látványt rendeznének ellenségeiknek, mondotta; szívesen néznék, hogy akiknek a fegyvereitől
megriadtak, most ugyanazok gyilkolják egymást kölcsönösen: az általuk megölt ellenség halotti
szellemeinek készülnek vérük kiontásával halotti áldozatot bemutatni?
IV. Amikor Perdicca az ő páratlan ékesszólásához méltóan elmondta ezeket, annyira meghatotta
a gyalogosokat, hogy tanácsát helyeselve, mindnyájan őt választották meg vezérnek.
Így hát helyreállt az egyetértés, s a lovasok is jóváhagyták, hogy Arridaeus legyen a király, a
birodalom egy részét pedig fenntartották Sándor fia számára, ha az születnék. Mindezeket úgy
tárgyalták meg, hogy ott volt közöttük kiterítve Sándor holtteste, hogy az ő fensége legyen a
tanúja döntésüknek.
Mikor mindez így elrendeződött, Macedonia és Görögország élére Antipatert állítják
kormányzónak, a királyi pénzek őrzését Craterosra bízzák, a tábor, a hadsereg és a barbár
királyok feletti felügyeletet Meleagerre és Perdiccára ruházzák, Arridaeus királynak pedig
meghagyják, hogy Sándor holttestét szállíttassa Hammon templomába.
Ekkor Perdicca a lázadás kezdeményezői ellen támadt haragjában, tiszttársa tudta nélkül, a
következő napra tisztító szertartást rendel el a táborban a király halála miatt. Miután a
hadsereget felfegyverkezve a mezőn felállította, egy-egy csapat mellett elhaladva a lázongókat
valamennyiük egyetértésével odahívja [138] magához, és titokban elrendeli, hogy végezzék ki
őket. Innét visszatérve, a főemberek között kiosztja a tartományokat, azzal a céllal, hogy
vetélytársait eltávolítsa, egyszersmind, hogy a hatalommal való megbízatásukat az ő
jótéteményének tüntethesse fel. Az első sorshúzás alkalmával Egyiptom meg Afrikának és
Arábiának egy része Ptolomeusnak jutott, akit Sándor gyalogos katonából emelt fel vitézsége
miatt. A tartomány ügyeinek intézésére segítőül mellé adják Cleomenest, Alexandria építőjét. A
szomszédos Syriát a mytilenei Laomedon, Ciliciát pedig Philotas kapja. Az illyr Pithót Nagy-
Media, Atropatost, Perdicca apósát Kis-Media élére állítják kormányzónak. Susa népét
2 Egyes adatok - így Plutarkhosz Nagy Sándor-életrajza - szerint Arrhidaiosz gyengeelméjű volt.
3 Rhóxané fiát 323 őszén a sereg egy része IV. Alexandrosz néven valóban elismerte Nagy Sándor utódjául.
4 Arrhidaiosz 323-tól 317-ig III. Philipposz néven IV. Alexandrosz társuralkodója volt.

Coenusnak, Nagy-Phrygiát Antigonusnak, Fülöp fiának adják át. Lyciát és Pamphyliát Nearchus,
Cariát Cassander, Lydiát Manander kapta sorshúzás útján. Leonatusnak Kis-Phrygia jutott,
Thracia és a Fekete-tenger vidéke Lysimachusnak, Cappadociát Paphlagoniával együtt
Eumenesnek adták. A tábor feletti fővezérség Seleucusra, Antiochus fiára szállt. A királyi kíséret
és testőrség parancsnokának Cassandert, Antipater fiát teszik meg. Bactria vidékén és azon túl,
Indiában megtartották a korábbi helytartókat. A Hydaspes és Indus folyók között elterülő
földeket Taxiles tartotta hatalma alatt. Az indusok között alapított coloniákba Pithót, Agenor fiát
küldik. A Caucasus hegység határvidékét, Paropamisust Oxyartes kapta meg. Az arachossus és
cedrossus népeket Sibyrtiusnak adják át, a drangákat és areusokat Stasanornak. Bactria népeit
Amyntasnak sorsolják ki. A sogdianeiakat Soleus Staganor, a parthusokat Philippus, a
hyrcanusokat Phrataphernes, a carmanusokat Tleptolemus, a perzsákat Peucestes, a
babyloniakat a pellai Archon, Mesopotamiát pedig Arcesilaus kapta. Ez a felosztás a sors
ajándékaként érte mindőjüket, és legtöbbjük számára nagy gyarapodás alapja lett. Ugyanis nem
sok idő múltán, mintha nem is kormányzóságokat, de királyságokat osztottak volna szét
közöttük, a [139] kormányzókból királyok lettek, s nemcsak maguknak szereztek nagy
vagyonokat, hanem azokat ráhagyták utódaikra is.
V. Amíg Keleten ezek a dolgok történtek, addig Görögországban az athéniak és az aetolusok teljes
erővel készülődnek arra a háborúra, amelyet már Sándor életében megindítottak. A háború oka
az volt, hogy Sándor Indiából visszatérve leveleket küldött Görögországba, melyekben elrendelte,
hogy az összes városok száműzöttjeit helyezzék vissza polgári jogaikba, kivéve a gyilkosság miatt
elítélteket. Ezeknek a leveleknek a felolvasása az olympiai összejövetelen egész Görögország
jelenlétében nagy felindulást keltett, mivel a legtöbben nem a törvények értelmében, hanem a
vezető emberek pártoskodása következtében jutottak számkivetésbe. Ezek a főemberek most
attól tartottak, hogy a visszahívottak náluk is hatalmasabbak lesznek az államukban. Tehát már
ekkor számos város zúgolódni kezdett, hogy szabadságukat igenis háborúval vívják ki;
mindannyiuk hangadói pedig az athéniak és az aetolusok voltak.
Midőn ezt hírül adták Sándornak, ő elrendelte: ezer hadihajó elkészítését róják ki a
szövetségesekre, hogy azokkal Nyugaton folytathassa a háborút, s már készült is felvonulni egy
erős csapattal Athén elpusztítására.
Az athéniak tehát harmincezer főnyi hadsereget vontak össze, és kétszáz hajóval megindítják a
háborút Antipater ellen, akinek a sorshúzás alkalmával Görögország jutott. Amikor Antipater
húzódozott az ütközet elől, és Heraclea városának oltalmazó falai közé vonult, az athéniak
ostromzárral vették körül. Ugyanebben az időben Demosthenes, az athéniak szónoka
történetesen Megarában volt száműzetésben. Ama vétke miatt űzték el hazájából, amiért
Harpalustól, aki Sándor kegyetlensége elől menekült, aranyat fogadott el, hogy annak fejében
városát rávegye egy Sándor ellen indítandó háborúra. [140]
Amidőn Demosthenes megtudta, hogy az athéniak Hyperidest követségbe küldték, hogy a
Peloponnesust fegyveres szövetségre bírja, követte őt, és Sicyont, Argost, Corinthust meg a többi
várost ékesszólásával megnyerte az athéniak ügyének. Emiatt az athéniak hajót küldtek eléje és
visszahívták száműzetéséből.
Az Antipater elleni ostrom során az athéniak vezérét, Leosthenést eltalálja egy hajítódárda, amit
a falakról dobnak reá, és meghal. Ez az esemény annyira megnövelte Antipater bátorságát, hogy a
sánc lerombolását is megkísérelte. Azután segítséget kér követek útján Leonatustól. Amikor
jelentették, hogy Leonatus már közeledik a seregével, az athéniak harcra kész csapatokkal eléje
mennek, és Leonatus a lovascsatában kapott súlyos sebétől meghalt. Antipatert, noha látta, hogy
a segítségére jött csapatok vereséget szenvedtek, Leonatus halála mégis örömmel töltötte el.
Örült annak, hogy meghalt egy vetélytársa, s hogy annak hadereje reá szállott át. Rögtön átvette
tehát seregét, és miután csatában is egyenlőnek bizonyult az ellenséggel, felszabadult az
ostromzár alól, és visszavonult Macedoniába. A görög csapatok is, miután az ellenséget kiűzték
határaikról, szétszéledtek városaikba.5
5 Az athéniak megmozdulása még 324-ben kezdődött és 323-322 telén érte el csúcspontját, amikor
Lamiában (nem Hérakleiában) Antipatroszt az atheniak és szövetségeseik hónapokon át ostrom alatt
tartották. A szövetségeseket, akiknek vezéralakja a száműzetésből visszahívott Démoszthenész volt, 322

VI. Eközben Perdicca háborút indított Cappadocia mit sem vétő királya, Ariarathes ellen, és bár
az ütközetben győzött, semmi jutalmat nem nyert a sebeken és a veszélyen kívül.6 Ugyanis az
ellenség az ütközetből visszavonulván a városba, feleségét és gyermekeit ki-ki megölte, a házát is
felgyújtotta minden vagyonával együtt, majd odagyűjtvén szolgáikat, maguk is tűzbe vetették
magukat, úgyhogy a győztes ellenség semmit sem élvezhetett vagyonukból a tűzvész látványán
kívül.
Ezután Perdicca, hogy erejéhez a királyi tekintélyt is megszerezze, házasságot szándékozott kötni
Cleopatrával, Nagy Sándor nővérével, a másik Alexander egykori feleségével. [141]
Olympias, a nő anyja nem ellenezte ezt, de Perdicca előbb Antipatert szerette volna tőrbe csalni
rokonság látszatával. Ezért azt színlelte, házastársul kéri a leányát, hogy annál könnyebben
kaphasson tőle Macedoniából újoncokat seregének kiegészítésére. Antipater azonban
megsejtette eselét, s így Perdicca, míg egyszerre két feleséget kért magának, egyiket sem kapta
meg.7
Ezután Antigonus és Perdicca között tört ki a háború. Antigonusnak Crateros és Antipater vittek
segítséget,8 akik miután békét kötöttek az athéniakkal, Görögország és Macedonia élére
Polypercont állították kormányzóul. Perdicca a gondjára bízott királyokat, Arridaeust és
Alexandert, Nagy Sándor fiát magával vitte Cappadociába, és mint barátait bevonja őket a háború
egészéről folytatott tanácskozásba. Egyesek azt javasolták, hogy a háború színterét Macedoniába
kell áttenni, a királyság forrásához és kútfejéhez, ahol ott van Olympias is, Sándor anyja, aki a
polgárok közötti népszerűsége folytán nem csekély tekintéllyel bír a pártokban; e népszerűségét
pedig Sándor és Fülöp nevének köszönheti. De az ügy érdekében jónak látszott a háborút
Egyiptomnál kezdeni, nehogy míg ők Macedoniába távoznak, addig Ptolomeus elfoglalja Ázsiát.
Eumenesnek azokon a tartományokon kívül, amelyeket már megkapott, odaadják még
Paphlagoniát, Cariát, Lyciát és Phrygiát is, de megparancsolják neki, hogy ott várja be Craterost
és Antipatert. Melléje társul adják Perdicca testvérét, Alcetast és Neoptolemust, seregeikkel
együtt. Clitosra bízzák a hajóhad gondját. A Philotastól elvett Ciliciát Philoxenusnak adják, maga
Perdicca pedig óriási hadsereggel megindul Egyiptom ellen. Így, miközben a vezérek két pártra
oszlanak, Macedonia a saját teste ellen fegyverkezik, és fegyverét nem az ellenség, hanem
polgártársai vére ellen fordítja, hogy őrjöngők módjára maga vágja le saját kezeit és végtagjait.
Ptolomeus viszont Egyiptomban serény igyekezettel nagy [142] erőket gyűjtött össze. Ugyanis
mind az egyiptomiakat megnyerte magának feltűnő önmérsékletével, mind a szomszédos
királyokat lekötelezte jótéteményeivel és szolgálataival. Birodalmának határait is gyarapította
Cyrene városának megszerzésével, és így már oly hatalmas lett, hogy nem félt annyira az
ellenségtől, mint amennyire ellenségei féltek tőle.9
VII. Cyrenét Aristaeus alapította, akinek a neve Battos volt, nyelvének némasága miatt.10 Ennek
apja, Grinus, Thera szigetének a királya, amikor Delphibe ment jóslatért, hogy a beszélni még
mindig nem tudó ifjú miatti szégyenében kérlelje az istent, olyan választ kapott, melynek
értelmében fiának, Battosnak Afrikába kell mennie és meg kell alapítania Cyrene városát; ott
majd elnyeri beszédképességét. Minthogy a jósdának ez a tanácsa inkább gúnyolódásnak látszott
Thera szigetének néptelen volta miatt, hiszen innen kellett volna a telepeseknek az óriási
kiterjedésű Afrikába menniük várost alapítani, ezért a dolgot nem valósították meg. Valamennyi
idő múlva aztán a makacskodókat egy járvány mintegy kényszeríti arra, hogy az istennek
engedelmeskedjenek, bár létszámuk oly feltűnően csekély volt, hogy alig töltöttek meg egy hajót.
Amikor Afrikába érkeztek, elűzvén az ott lakókat, a Cyra hegyét foglalták el mind a vidék
szépsége, mind egy bő forrás miatt. Itt kezdett el először beszélni Battos, a vezérük, miután
nyarán Krannonnál győzte le a makedónok felmentő [351] serege. Iustinus állításával ellentétben tehát a
görög városállamok vereséget szenvedtek.
6 322-ben.
7 Perdikkasznak Nikaia, Antipatrosz lánya valójában már a felesége volt, amikor Perdikkasz el akarta venni
Nagy Sándor nővérét.

8 A háború 322-ben tört ki; a Perdikkasz elleni szövetségnek egyébként az említetteken kívül még
Eumenész is tagja volt.

9 Iustinus téved: Küréné csak 300-298 között került hosszas harcok után I. Ptolemaiosz birtokába.
10 A „Battos" (Battosz) név jelentése: „fecsegő"; eufemisztikus névről van tehát szó.

megoldódtak nyelvének kötelékei. Az a körülmény, hogy az isten ígéretéből egy rész már
teljesült, feltüzelte lelküket, hogy reménykedhetnek, mert várost is fognak alapítani.
Miután tehát tábort ütöttek, hallottak egy régi mesét arról, hogy Apollo a Peliumról, Thessalia
egyik hegyéről elrabolt egy feltűnő szépségű fiatal hajadont, Cyrenét, és ezt ugyanannak a
hegynek a gerincére hozta, amelynek egyik magaslatát ők foglalták el, továbbá hogy ez a leány az
istentől teherbe esve négy fiút szült, Nomiust, Aristaeust, Autuchust és Agraeust. A leány apja,
Hypseus, Thessalia királya követeket küldött, [143] hogy keressék meg a hajadont. De ezek a
követek a hely szépségétől elragadtatva ugyanezen a földön letelepedtek a hajadonnal együtt.
Ezek közül a fiúk közül három, amikor felserdült, visszatért Thessaliába, és átvette nagyapjuk
királyságát. Aristaeus Arcadiában messze földön uralkodott, és - mondják - ő volt az első, aki a
méhészetet és a méz használatát, valamint a tej megalvasztását az embereknek megtanította, és
elsőként határozta meg a napéjegyenlőség csillagának a felkeltét.
Ezek hallatára Battos, miután a hajadon nevét az isten jóslataiból megismerte, megalapította
Cyrene városát.
VIII. Ptolomeus tehát ennek a városnak az erejével is gyarapodva háborúra készülődött, ha
Perdicca megérkeznék. Ám Perdiccának többet ártott a gőgje nyomán keletkező gyűlölet, mint az
ellenség ereje. E gőgje miatt megharagudva rá, még szövetségesei is csoportosan átszökdöstek
Antipaterhez. Neoptolemus is, akit Eumenes megsegítésére hagytak hátra, nemcsak hogy át
akart szökni, hanem pártja seregét is el akarta árulni. Mivel Eumenes ezt megsejtette,
szükségesnek látta, hogy az árulóval ütközetben vigye döntésre az ügyet. Neoptolemus vereséget
szenvedve Antipaterhez és Polyperconhoz menekült, és rábeszélte őket, hogy meglepetésszerűen
támadjanak rá a közvetlen közelében tanyázó, győzelmében ujjongó és az ő szökése miatt
gondtalan Eumenesre. De a dolog nem maradt titokban Eumenes előtt. Tehát a cselt a cselvetők
ellen fordítja, és bár azok azt gondolták, úgy támadhatnak rá, hogy ő nem sejt semmit, ő rontott
rá a mit sem sejtőkre, akik az úttól és az éjszakai ébrenléttől már ki voltak merülve. Ebben az
ütközetben Polypercon elesett.11 Neoptolemus is összecsapott Eumenesszel, egymást
kölcsönösen megsebesítve viaskodtak, s végül Neoptolemus legyőzve elesett.12 Eumenes tehát
két egymás után következő ütközetben győzött, és a szövetségesek hűtlensége folytán
meggyengült pártját valamelyest felerősítette. Végül, Perdicca megölése után mégis őt kiáltja ki
[144] ellenségnek a hadsereg, az illyr Pithóval és Perdicca testvérével, Alcetasszal együtt, és
ellenük a háború vezetését Antigonusra bízzák.13
11 Polüperkhón halálának pontos időpontja ismeretlen, Iustinus (Trogus) közlése azonban mindenképpen
téves, mert 31 l-ben még életben volt.
12 Neoptolemosz elpártolása és halála 321-ben történt.
13 321-ben.

XIV. könyv
I. Eumenes, amikor megtudta, hogy Perdiccát megölték, s a macedonok őt ellenségnek

nyilvánították, s hogy a háború vezetését Antigonusra bízták; mindezt ő maga jelentette be
katonáinak, nehogy a hír felnagyítsa a dolgot és a katonák lelkületét az új helyzet rémülettel
töltse el, továbbá azért is, hogy megismerje, hogyan éreznek iránta, mert mindnyájuknak az
érzése alapján akart dönteni. Habozás nélkül előre kimondta, ha valakit ez a helyzet félelemmel
töltene el, annak megadja a lehetőséget, hogy távozzék. Ezzel a nyilatkozattal annyira megnyerte
mindnyájukat pártjának támogatására, hogy még azok buzdították őt, és azt erősítgették, hogy
majd karddal fogják érvényteleníteni a macedonok határozatait.
Ezután hadseregét útnak indítja Aeoliába, és a városoktól pénzösszegeket követel, amelyek pedig
vonakodnak megadni, azokat ellenség módjára kirabolja. Innen Sardesbe indult Cleopatrához,
Nagy Sándor nővéréhez, hogy a századosokat és a főtiszteket az ő szava erősítse meg, s legyenek
meggyőződve: azé lesz majd a királyi méltóság, akinek az oldalán Sándor nővére áll. Akkora
tisztelet nyilvánult meg Sándor nagysága iránt, hogy még az asszonyok útján is keresték
szentséges nevének a segítségét. Midőn visszatért a táborba, az egész táborban szétszórva
leveleket találtak, amelyek nagy jutalmakat helyeztek kilátásba azok számára, akik Eumenes fejét
Antigonushoz viszik. Miután e levelekről Eumenes tudomást szerzett, a katonákat gyűlésbe
hívatta, és először hálát adott [145] nekik, hogy senki sem akadt köztük, aki e véres jutalom
reményét többre tartotta volna hűségesküjénél; azután ravaszul még hozzátette, hogy ezeket a
leveleket ő koholta, abból a célból, hogy próbára tegye övéinek a lelkületét. Egyébként élete az ő
hatalmukban van, és sem Antigonust, sem valamelyik másik vezért nem akarja úgy legyőzni,
hogy olyan ocsmány példával szolgáljon, mely önmaga ellen fordulhat. Ezzel az eljárásával a
pillanatnyilag megingók lelkét is félelemmel töltötte el, és a jövőre vonatkozóan is gondoskodott
róla, hogy ha valami ehhez hasonló fordulna elő, a katonák azt higgyék, nem az ellenség
próbálkozik megvesztegetni, hanem saját vezérük teszi próbára őket.
II. Ezért a katonák valamennyien egymással versengve ajánlották fel segítségüket életének
megvédésére. Ezalatt Antigonus váratlanul megérkezik seregével, tábort ver, és a következő
napon ütközethez sorakoztatja csapatait. Eumenes sem késleltette a csatát, amelyben vereséget
szenvedett, majd egy megerősített kis várba menekült.1 Amikor itt látta, hogy az ostromzár sorsa
vár rá, seregének nagyobb részét elbocsátotta, nehogy a sokaság egymás között megegyezve
kiszolgáltathassa őt az ellenségnek, vagy hogy maga az ostromzár váljék még súlyosabbá éppen a
sokaság miatt. Azután könyörögve követeket küldött Antipaterhez, aki egyedül látszott egyenlő
erősnek Antigonusszal. Midőn Antigonus megtudta, hogy Antipater Eumenesnek
segédcsapatokat küldött, felhagyott az ostromzárral.
Eumenes egy időre megszabadult ugyan a halálfélelemtől, de az életben maradásra nem volt sok
reménye hadseregének elbocsátása után. Miután minden eshetőséget végigvizsgált, úgy vélte
legjobbnak, ha Nagy Sándor ezüstpajzsosaihoz folyamodik, e győzhetetlen hadsereghez, mely
annyi győzelem dicsőségétől tündökölt. De az ezüstpajzsosok Sándor halála után minden vezért
lenéztek, úgy vélekedvén, hogy ily nagy [146] király emléke után mások alatt minden katonai
szolgálat lealacsonyító számukra. Eumenes tehát hízelgéssel próbálkozott, könyörögve szólította
meg egyiket is, másikat is, hol bajtársainak, hol védelmezőinek nevezve őket, hol mint a keleti
veszélyekben társaihoz, hol meg mint élete menedékeihez és egyeden védelméhez szólt
hozzájuk, s felemlegette azt is, hogy egyedül ők azok, akiknek vitézsége Keletet meghódította,
egyedül ők azok, akik Liber atya hadjáratát és Hercules emlékezetes tetteit felülmúlták.
Felemlegette, hogy általuk lett Alexander Nagy Sándor, általuk érte el az isteni tiszteletet2 és a
halhatatlan dicsőséget. Arra kéri őket, hogy nem is annyira vezérüknek, mint inkább
1 Norába. Antigonosz itt 320-ban egy éven át tartotta Eumenészt ostromzár alatt.
2 Eumenész pártfogolta azt a gondolatot, hogy a Makedón Birodalomban hivatalosan vezessék be Nagy
Sándor kultuszát.

bajtársuknak fogadják be, és engedjék meg, hogy egy legyen a testületükből.
Ilyen feltétel mellett befogadták maguk közé, és ő lassan-lassan, azáltal, hogy először csak
figyelmeztetett egyeseket, azután pedig barátságosan rendreutasította őket, ha valamit
helytelenül csináltak, a parancsnoki hatalmat kezdte gyakorolni köztük: a táborban nélküle
semmit sem lehetett csinálni, és semmiféle intézkedést sem lehetett foganatosítani az ő
tanácsának kikérése nélkül.
III. Végre, amikor megérkezett a híre, hogy Antigonus sereggel közeledik, ráveszi őket arra, hogy
csatába bocsátkozzanak vele. Itt, minthogy a vezér parancsait semmibe sem veszik, az ellenség
föléjük kerekedik vitézségével.3 Ebben az ütközetben nemcsak annyi háborúban szerzett
dicsőségüket, ha-nem a hosszú katonai szolgálatuk alatt szerzett vagyonukat is elvesztették
feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. De Eumenes, bár ezt a csapást ő idézte elő, mivel más
reménye nem volt a menekülésre, buzdítani kezdte a legyőzötteket. Ugyanis azt bizonygatta
nekik, hogy vitézség tekintetében ők voltak fölényben, hiszen ötezer ellenséget vágtak le, és ha
kitartottak volna az ütközetben, akkor az ellenség kért volna tőlük békét. Azokat a veszteségeket,
melyeknek következtében [147] legyőzötteknek érzik magukat, vagyis kétezer asszonyt, néhány
gyermeket és a szolgáikat egy győzelemmel még mindig könnyebben visszaszerezhetik, mint ha
elvetik maguktól a győzelmet.
Ám az ezüstpajzsosok azt mondták, hogy vagyoni káruk és feleségeik elvesztése után ők sem a
meneküléssel nem fognak próbálkozni, sem gyermekeik ellen nem fognak háborút viselni. Őt
illetik szidalmaikkal, hogy miután annyi évet szolgáltak, és az oly sok háborúban szerzett
jutalommal hazaindultak, ő a katonai szolgálatból való elbocsátásuk után ismét fegyverbe, új
harcokra és mérhetetlen háborúkra szólította, és a már-már sajátjukká vált házi isteneiktől,
otthonuknak küszöbéről ismét elvitte és hiú ígérgetéseivel becsapta őket; s most, szerencsés
katonáskodásuk minden hozományának elvesztése után legyőzöttekként, nyomorúságos és
szűkölködő öregségükben sem hagy békét nekik. Ezután vezéreik tudta nélkül azon nyomban
követeket küldtek Antigonushoz azzal a kéréssel, hogy adassa vissza azt, ami az övék volt. Az
meg is ígéri, hogy mindent visszaszolgáltat, ha Eumenest kiadják.
Eumenes, miután ezt megtudta, néhányadmagával szökést kísérelt meg, de visszahozták, s
miután nagy sokaság csődült össze körülötte, kétségbeesésében azt kéri, hogy még utoljára
beszédet intézhessen a hadsereghez.
IV. Amikor mindnyájan azt mondták neki, hogy csak beszéljen, miután csend lett, és
meglazították rajta bilincseit, úgy, ahogy láncra volt verve, előrenyújtva megmutatta kezeit.
„Látjátok, katonák - mondotta - vezéreteknek öltözetét és díszeit, amelyeket nem valami ellenség
rakott rám; mert az még vigasztalásomra szolgálna. Ti tettetek engem győzőből legyőzötté, ti
főparancsnokból fogollyá, éppen ti, akik egy éven belül háromszor esküdtetek nekem hűséget
szent esküvéssel. De erről nem szólok, mert a nyomorultakhoz nem illik a szidalom. Csak egyet
kérek tőletek: ha Antigonus összes követelése az én fejem, engedjétek meg, hogy köztetek haljak
[148] meg. Mert neki nem fűződik érdeke ahhoz, hogyan és hol halok meg, én viszont
megszabadulok a gyalázatos haláltól. Ha ezt elnyerem tőletek, feloldalak benneteket eskütök alól,
amellyel annyiszor elköteleztétek nekem magatokat az eskü szentségével. Vagy ha restelltek
magatok erőszakot alkalmazni velem szemben, az én kérésemre adjatok ide egy kardot, és
engedjétek meg, hogy én, a főparancsnok a szent eskü kötelezettsége nélkül megtegyem a ti
érdeketekben azt, amire ti esküvel köteleztétek magatokat, hogy megteszitek
főparancsnokotokért."
Midőn ezt nem tudta elérni, a könyörgésből haragba váltott át:
„Büntessenek meg benneteket - mondotta -, ti átkozottak, a hitszegés bosszuló istenei, és olyan
véget adjanak nektek, amilyent ti adtatok a ti vezéreiteknek. Nemde kevéssel ezelőtt ugyancsak ti
mocskoltátok be magatokat Perdicca vérével, és ugyanezt terveztétek Antipater ellen is. Sőt
magát Sándort is készek lettetek volna elpusztítani, ha az istenek engedték volna, hogy halandó
3 Eumenész 316-ban két ütközetet vívott Antigonosszal: a paraitakenéi ütközet még eldöntetlenül
végződött, de Gabiénénél már Antigonosz győzött. A győzelem után Eumenészt a katonai gyűlés
kiszolgáltatta Antigonosznak, és Antigonosz parancsára kivégezték.

keze által hulljon el - ami majdnem bekövetkezett, amikor lázongásaitokkal gyötörtétek őt.4 Most
én, mint a ti hitszegésetek utolsó áldozata, a következő átkot mondom rátok, és így szólítom az
alvilági isteneket: nincstelenségben és hazátlanul, ebben a tábori száműzetésben éljétek le egész
életeteket, s faljanak fel benneteket saját fegyvereitek, melyekkel többet pusztítottatok el saját
vezéreitek közül, mint az ellenségből."
Azután haragtól eltelve, őrei előtt elindult Antigonus tábora felé. Követi őt a hadsereg, amely bár
maga is fogoly volt, elárulta fővezérét, és mintegy önmaga felett tartott diadalmenetet az ellenség
tábora felé, hogy Sándor minden hadi sikerét, hogy annyi háború győzelmi pálmáját és babérait
önmagával együtt átadja a győzőnek. És hogy a díszmenetből semmi se hiányozzék, követték őket
az elefántok és a keleti [149] segédcsapatok. Ez sokkal nagyobb dicsőséget jelentett Antigonus
számára, mint Sándornak az a sok győzelem: mert Sándor csak Keletet győzte le, ő viszont azokat
is, akik Keletet uralmuk alá hajtották. Antigonus tehát a világhódítókat saját hadseregébe osztja
be, visszaadva nekik, amit a győzelem alkalmával elvett tőlük. Eumenesnek a korábbi barátságuk
iránti tiszteletből megtiltotta, hogy a szeme elé kerüljön, és őrökkel őriztette.
V. Közben Arridaeus király felesége, Eurydice, amikor megtudta, hogy Polyperchon
Görögországból visszatért Macedoniába, s hogy Olympiast is magához hívatta, asszonyi
vetélkedéstől ösztönözve visszaél férjének egészségi állapotával: az ő tisztségét magának
sajátítja ki, és ír a király nevében Polyperchonnák, hogy adja át hadseregét Cassandernek,
mondván, az ország ügyeinek intézését a király őrá ruházta át.5 Ugyanezt üzeni levélben
Antigonusnak is Ázsiába. Cassander e jótétemény által lekötelezve mindent a merész asszony
elgondolása szerint intéz. Elindul Görögországba, és számos város ellen háborút indít. A
spártaiak, megrémülve e városok elpusztítása miatt - mintha a szomszédságukban pusztítana
tűzvész -, városukat, amelyet mindig fegyvereikkel és sohasem falakkal védelmeztek meg, ekkor
a végzet jóslatai ellenére és őseik régi dicsőségének megcsúfolására, védő falakkal zárják körül,
mivel nem bíztak fegyvereikben. Annyira elfajzottak őseiktől, hogy noha számos nemzedéken
keresztül a város számára a falakat a polgárok vitézsége jelentette, a polgárok most úgy
vélekedtek, hogy csak akkor lehetnek biztonságban, ha a falak mögé bújnak.
Miközben ezek történnek, Cassandert a Macedoniában uralkodó zavaros állapotok hazahívták
Görögországból. Ugyanis Olympias, Sándor király anyja, amikor Epirusból a molossusok
királyának, Aeacidasnak a kíséretében Macedoniába akart jönni, Eurydice és Arridaeus király
pedig távol akarta tartani az ország határaitól, a macedonok - akár férjének [150] emléke, akár
fiának nagysága és az intézkedés méltatlan volta miatt felindulva - Olympias oldalára álltak át. Az
ő parancsára azután mind Eurydicét, mind a királyt, aki Sándor halála után hat évig tartotta
birtokában a királyságot, megölik.6
VI. De Olympias sem sokáig uralkodott. Mert amikor a főembereket inkább asszonyi szeszélyből,
mint államérdekből egyre-másra legyilkoltatta, az iránta megnyilvánult ragaszkodás gyűlöletté
vált. Tehát amikor meghallotta Cassander jövetelét, nem bízva a macedonokban, menyével,
Roxanéval és unokájával, Herculesszel együtt Pydna városába távozott. Az eltávozóhoz
kísérőtársként hozzászegődött Deidamia, Aeacidas király leánya, és Olympias mostohaleánya,
Thessalonice - aki maga is atyjának, Fülöp királynak a nevével ékeskedett - és még sok más
előkelő asszony: inkább tetszetős, semmint hasznavehető asszonycsapat.
Cassander, midőn ezt hírül adták neki, gyorsított menetben azonnal Pydna alá vonult, és a várost
ostromzárral vette körül. Amikor az ostromlottakat az éhség és a fegyverek is szorongatni
kezdték, Olympias megrettent a hosszú ostromzártól, és életének épségben tartását kialkudva,
megadta magát a győzőnek.7
De Cassander gyűlésbe hívta a népet, hogy megtudakolja, mi a szándékuk Olympiasszal, és
4 Célzás a veteránok 324. évi ópiszi lázadására; a lázadás alkalmával azonban Nagy Sándor élete valójában
nem forgott veszélyben.
5 317-ben, majd megtámadta Polüperkhón seregét, mely Makedóniában és a Peloponnészoszon
állomásozott.
6 Polüperkhón még ugyanebben az évben visszanyerte Makedónia fölött a főhatalmat (317), majd
Arrhidaioszt és Eurüdikét kivégeztette.

7 316-ban.

felbérelte a meggyilkoltak hozzátartozóit, hogy gyászruhát öltve, emeljenek vádat az asszony
kegyetlenkedése miatt. Ezek feltüzelték a macedonokat, akik tekintet nélkül egykori méltóságára,
úgy határoznak, hogy ki kell őt végezni. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy Olympias fia és férje
révén nemcsak a szomszédos népek között éltek biztonságban, de még oly nagy hatalmat is
szereztek, s hozzá a földkerekség fölötti uralmat.
Ám Olympias, amikor látta mindenre elszánt ellenségeit fegyveresen közeledni, királyi ruhában,
két szolgájába karolva ő maga ment eléjük. A gyilkosok, megrendülve a korábbi [151] méltóság
sorsának ilyen fordulatán, s mert személye láttán annyi királyuk neve jutott az eszükbe,
megtorpantak, mígnem Cassander embereket küldött, hogy ledöfjék őt, aki nem futott; el a kard
elől, nem is kiáltozott asszonyok módjára, hanem férfias bátorsággal, régi nemzetségének
dicsőségéhez méltóan fogadta a halált, úgyhogy az ember az anya halálában is Sándorra
ismerhetett. Sőt, állítólag még utolsó leheletekor is haját rendezgette, és ruhájával betakarta a
lábait, hogy testén semmi olyat ne láthassanak, ami rendetlen.8
Ezek után Cassander feleségül vette Arridaeus király leányát, Thessalonicét; Sándor fiát pedig
annak anyjával együtt Amphipolis fellegvárába küldi, hogy ott őrizzék őket.
8Olümpiasz halálának leírása sok hasonló vonást mutat Iulius Caesar halálának a római történetíróknál
olvasható leírásaival (pl. Suetonius: Iulius Caesar 82,2).

XV. könyv
I. Miután Perdiccát és testvérét, Eumenest, Polyperchont és az ellenséges oldalon álló többi

vezért meggyilkolták, úgy látszott, hogy Nagy Sándor örökösei között véget ért a küzdelem - ám
ekkor hirtelen a győztesek között tört ki a viszály. Amikor ugyanis Ptolomeus, Cassander és
Lysimachus azt követelték, hogy a zsákmányolt pénzt meg a tartományokat osszák szét,
Antigonus azt mondotta, hogy ő nem részesíti társait annak a háborúnak a nyereségeiben,
melynek veszélyeit egyedül ő vállalta. És hogy azt a látszatot keltse, mintha tisztességes
háborúba kezdene társai ellen, elhíresztelte: a Cassander által megölt Olympias halálát akarja
megbosszulni, és királyának, Sándornak a fiát akarja anyjával együtt az amphipolisi
ostromgyűrűből kiszabadítani. Miután ezt Ptolomeus és Cassander megtudta, Lysimachusszal és
Seleucusszal léptek szövetségre, és szárazon és vízen szorgalmasan készülődtek a háborúra.1
[152]
Ptolomeus birtokában volt Egyiptom, Afrikának nagyobb része, továbbá Cyprus és Phoenice.2
Cassandernek engedelmeskedett Macedonia és Görögország. Ázsiát és a Kelet egy részét
Antigonus foglalta el, akinek a fiát, Demetriust Ptolomeus a háború első ütközetében, Gaza
mellett legyőzi.3 Ebben az ütközetben Ptolomeus nagyobb dicsőséget szerzett magának
önmérsékletével, mint magával a győzelemmel. Ugyanis Demetrius barátait szabadon bocsátotta
nemcsak vagyonukkal együtt, hanem még azonfelül ajándékokat is adott nekik, sőt magának
Demetriusnak egész jószágát és háznépét is visszaadta ama megtisztelő szavak kíséretében, hogy
ő nem a zsákmányért, hanem a méltóságért kezdett háborúba és afölötti méltatlankodásában,
hogy Antigonus az egymással torzsalkodó pártok vezéreinek legyőzése után a közös győzelem
jutalmát egyedül magának foglalta le.
II. Míg ezek történtek, Cassander Apolloniából való visszatértében rábukkant az audariatákra,
akik a békák és egerek sokasága miatt elhagyván hazájuk földjét, lakóhelyet kerestek maguknak.
Attól tartott, hogy elfoglalják Macedoniát, ezért szerződést kötve velük, szövetségébe fogadja
őket, és Macedonia szélén ad nekik földet birtokul.
Azután, nehogy Herculest, Sándor fiát, aki már betöltötte a tizennegyedik életévét, atyja nevének
népszerűsége folytán meghívják Macedonia trónjára, titokban megöleti anyjával, Barsinéval
egyetemben, és holttestüket elkapartatja, nehogy a temetés elárulhassa a gyilkosságot. És mintha
nem elég gonosztettet hajtott volna végre először magának a királynak, majd anyjának,
Olympiasnak és fiának a meggyilkolásával, Sándor másik fiát is megöleti anyjával, Roxanéval
egyetemben, hasonló fondorlattal, mintha Macedonia trónját, amelyre igényt tartott, másképpen
nem nyerhetné el, csak bűn segítségével.4
Eközben Ptolomeus másodszor is összecsap tengeri [153] ütközetben Demetriusszal,5 és
elvesztvén hajóhadát, a győzelmet meg átengedve az ellenségnek, Egyiptomba menekül.
Demetrius Ptolomeus fiát, Leontiscust és testvérét, Menelaust meg barátait elbocsátja
Egyiptomba, házi felszerelésüket is visszaszolgáltatva. Erre az előbbi, őt ért hasonló ajándékozás
ösztönözte. Ajándékokkal és egymásnak tett szolgálatokkal versengtek, miközben egymással
háborút viseltek, amiből kitűnt, hogy nem gyűlölködésből, hanem a méltóság dicsőségéért
hevülnek. Annyival tisztességesebben viselték akkor a háborúkat, mint ahogy mostanában a
barátságot ápolják!
1 315-ben.
2 Küproszt 294-ben, tehát jóval az Antigonosszal vívott háború után hódította meg Ptolemaiosz, Phoinikia
pedig szintén csak az ipszoszi csata (301) után került a birtokába.
3 312-ben.
4 Iustinus (Trogus) keveri a sorrendet és a személyeket. Előbb Kasszandrosz végeztette ki Makedónia
kormányzójaként IV. Alexandroszt és Rhóxanét 309-ben, és kibékült Polüperkhónnal, aki a kibékülés

fejében még ugyanebben az esztendőben meggyilkoltatta Héraklészt és Barszinoét.
5 306-ban a küproszi Szalamisz mellett.

Antigonus e győzelemtől elbizakodva elrendeli, hogy a nép őt fiával, Demetriusszal együtt
királynak nevezze. De Ptolomeusnak is a király címet adta a hadsereg, nehogy kisebb legyen a
tekintélye saját népe előtt. Ennek hallatára Cassander és Lysimachus maguk is kisajátították
maguknak a királyi méltóságot.6 Attól, hogy e címmel felruházzák magukat, mindnyájan
tartózkodtak mindaddig, amíg királyuk fiai életben voltak. Akkora tisztességérzet volt bennük,
hogy bár királyi hatalommal rendelkeztek, a király nevet türelemmel nélkülözték, amíg
Sándornak élt jogos örököse.
Ám Ptolomeus, Cassander és a másik párt többi vezérei, amikor látták, hogy Antigonus
egyenként legyengíti őket, míg ők külön-külön hadakoznak, és nem mindnyájuk közös háborúját
vívják, s egyik sem akar a másiknak segítséget nyújtani - mintha a győzelem nem mindnyájuk,
hanem csak egyikük érdekeit szolgálná -, levélben kölcsönösen biztosítják egymást, és
megállapodnak az időben, helyben és a szövetségi feltételekben, majd közös erővel készülődnek
a háborúra. Minthogy Cassander ebben nem tudott részt venni egy szomszédos háború miatt,
Lysimachust küldi óriási csapatokkal a szövetségesek segítségére.
III. Ez a Lysimachus Macedonia egyik híres nemzetségéből származott, de kiválóságának próbája
egész nemességénél [154] híresebbé tette. Kiválósága oly rendkívüli volt, hogy lelki nagyság
tekintetében felülmúlta magát a megtestesült bölcsességet is, testi erejének dicsőségével pedig
mindazokat, akik Keletet leigázták. Ugyanis egyszer Nagy Sándor megharagudott Callisthenes
filozófusra, amiért óvást emelt a perzsa üdvözlési mód bevezetése ellen. Ekkor Sándor egy
állítólag ellene előkészített cselszövés részesének nyilvánította Callisthenest, minden tagjában
kegyetlenül megcsonkíttatta, levágatta füleit, orrát és ajkait, így alakítva belőle borzalmas és
szánandó látványosságot. Ezenfelül még egy kutyával együtt ketrecbe is záratta és
körbehordoztatta a többiek megfélemlítésére. Ekkor Lysimachus, aki Callisthenest hallgatni
szokta, és az erényről szóló tanításait elsajátította, megkönyörült a nagy férfiún, aki nem bűnéért,
hanem szabad lelkületéért bűnhődött, és mérget adott neki gyötrelmeinek orvoslására. Ezt
Sándor annyira rossz néven vette, hogy egy vad oroszlán elé vetette őt. De amikor a látásától
felingerült oroszlán reá támadt, Lysimachus köpenyébe csavarta kezét, az oroszlán szájába dugta,
és kiszakítva nyelvét, megölte a fenevadat. Midőn ezt a királynak hírül adták, a csodálat
megbékítette, és még jobban megkedvelte őt erényének állhatatosságáért. S Lysimachus is
nagylelkűen viselte el a király részéről történt meggyalázást, mintha saját apja művelte volna azt.
Végül e tett emlékét egészen kiűzte lelkéből egy utóbb történt esemény. Indiában egyszer a király
üldözőbe vett néhány kóborló ellenséget. Lovának gyorsasága miatt a testőrök csoportja
leszakadt mellőle, egyedül csak Lysimachus maradt vágtájában kísérője a mérhetetlen homok-
pusztán keresztül. Ezt korábban testvére, Philippus is megpróbálta megtenni, de a király kezei
között lehelte ki a lelkét. Sándor azonban, amikor leugrott a lováról, dárdája hegyével úgy
megsebesítette homlokán Lysimachust, hogy a vérzést nem lehetett másként elállítani, csak úgy,
hogy a király levette diadémját és Lysimachus sebét elszorítandó, fejére tette. Ez [155] volt
Lysimachus számára királyi méltóságának első jósjele. De Sándor halála után is, amikor az
örökösök között a tartományokat szétosztották, neki, mindnyájuk között a legbátrabbnak
juttatták a legvadabb népeket. Ennyire egyetértettek mindnyájan abban, hogy ő viszi él a vitézség
pálmáját valamennyiük között.
IV. Mielőtt Ptolomeus és szövetségesei megindították volna a háborút Antigonus ellen, váratlanul
megérkezett Belső-Ázsiából Seleucus, és ezzel Antigonus ellenségeinek száma még eggyel
növekedett.
Seleucusnak is híres volt mind a vitézsége, mind fogantatásának csodálatos volta. Ugyanis anyja,
Laodice, amikor feleségül ment Antiochushoz, egy híres férfiúhoz Fülöp vezérei közül, azt
álmodta, hogy Apollóval hált együtt, teherbe esett, és a szeretkezés jutalmaként egy gyűrűt
kapott tőle, melynek drágakövébe horgony volt belevésve. Egyúttal azt is megparancsolta neki az
isten, hogy a gyűrűt a tőle születendő fiúnak adja majd ajándékba. Ezt a látomást csodálatossá
tette egyrészt a gyűrű, amelyet a következő napon ugyanazzal a vésettel az ágyában talált,
másrészt a horgony ábrája, amely Seleucus combján már születésekor látható volt. Ezért Laodice
6 Antigonosz és fia, Démétriosz 306-ban, Ptolemaiosz, Kasszandrosz, Lüszimakhosz 305-ben vették fel a
királyi címet.

a gyűrűt Seleucusnak adta, amikor az Nagy Sándorral a perzsa hadjáratra indult, de előbb
felvilágosította származásáról. Amikor aztán Seleucus Sándor halála után elnyerte a hatalmat
Kelet fölött, alapított egy várost,7 és kettős származásának ott is emléket szentelt. Mert a várost
atyjának, Antiochusnak a nevéről Antiochiának nevezte, a várossal szomszédos mezőket pedig
Apollónak szentelte. Eredetének bizonyítéka utódainál is megmaradt; ugyanis fiai és unokái
combján egy horgony volt látható, mint nemzetségük természetadta jegye.
A macedon birodalomnak a szövetségesek között történt felosztása után Seleucus Keleten
számos háborút viselt. Először Babyloniát foglalta el,8 majd minthogy e győzelem folytán [156]
meggyarapodott ereje, a bactriaiakat hódította meg. Azután átkelt Indiába, amely Sándor halála
után lerázta nyakáról a szolgaság igáját, megölvén Sándor helytartóit. A felszabadítás
kezdeményezője Sandrocottus volt, de ez a névleges szabadságot a győzelem kivívását követően
szolgasággá változtatta, mert az ország elfoglalása után maga kényszerítette szolgaságba a népet,
amelyet az idegen uralomtól megszabadított.
Sandrocottus ugyan alacsony sorból származott, de a királyi hatalom elnyerésére isteni erő
ösztökélte. Mert midőn szemtelenségével megsértette Nandrus királyt, a király elrendelte, hogy
öljék meg. Ám ő lábának gyorsaságában keresett menedéket. Mikor a kimerültségtől álomba
merülve feküdt, egy hatalmas testű oroszlán lépett oda az alvóhoz, a róla ömlő izzadságot
nyelvével lenyaldosta, és amikor felébredt, barátságosan távozott tőle. Először ez a csodajel
keltette fel benne a reményt a királyságra, és összegyűjtve az útonállókat, az indusokat az uralom
elleni lázadásra tüzelte. Amikor azután eltervezte, hogy háborút indít Sándor kormányzói ellen,
egy óriási termetű vad elefánt jött eléje, és mintha már meg volna szelídítve, a hátára vette őt; így
lett belőle a háború vezére és kiváló harcos. Sandrocottus tehát megszerezte a királyságot, és
abban az időben, amikor Seleucus jövő nagyságának az alapjait rakta le, Sandrocottus már India
ura volt. Seleucus békét kötött vele, és miután Keleten elrendezte az ügyeket, Antigonusszal
kezdett háborúba.9
Miután a szövetségesek valamennyien egyesítették csapataikat, ütközetbe bocsátkoznak.10
Ebben az ütközetben Antigonus elesik, fia, Demetrius pedig futásnak ered. Ám a szövetségesek,
miután az ellenséggel viselt háborút döntésre vitték, újból egymás ellen fordítják fegyvereiket, s
mivel a zsákmány ügyében nem tudnak megegyezni, ismét két pártra szakadnak. Seleucus
Demetriushoz, Ptolomeus Lysimachushoz [157] csatlakozik. Cassander elhalálozása után fia,
Philippus követi őt utódjaként. Így tehát Macedonia számára ismét új háborúk támadnak.
7 301-ben, az ipszoszi csata után Antiokheiát. Az ugyancsak ebben az esztendőben alapított Szeleukeiát
Iustinus nem említi.
8 311-ben.
9 311-304 között Szeleukosz egész Indiát pacifikálta, és Antigonosz példájára 305-ben maga is fölvette a
királyi címet.
10 301-ben az ipszoszi csatában.

XVI. könyv
I. Cassander királynak és fiának, Philippusnak egymás után bekövetkezett halálát követően

Thessalonice királynét, Cassander feleségét nem sok idő múltán a fia, Antipater megöli, noha az
anyai emlőire is hivatkozva könyörög neki életéért.1 Az anyagyilkosság oka az volt, hogy férjének
halála után, midőn felosztották az országot a testvérek között, Thessalonice állítólag
Alexandernek kedvezett. Ez a gaztett annál súlyosabbnak látszott mindenki szemében, mivel az
anya csalárdságának semmi nyoma nem mutatkozott, és a szülőgyilkosság bűnének védelmére
semmiféle okot nem lehet felhozni, amely igazán jogos volna. Emiatt tehát Alexander, anyja
meggyilkolásának megbosszulására, háborút készült indítani testvére ellen, ezért Demetriustól
kért segítséget; Demetrius pedig nem is késlekedett, annak reményében, hogy megtámadhatja a
macedon királyságot. Lysimachus félt Demetrius jövetelétől, ezért rábeszéli vejét, Antipatert,
hogy inkább egyezzen ki testvérével, mint hogy beengedje Macedoniába azt, aki már atyjának is
ellensége volt. Midőn tehát Demetrius megsejtette, hogy a testvérek között megkezdődött az
egyezkedés, Alexandert csellel elteszi láb alól, és miután elfoglalta Macedoniát, gyűlést hív össze,
hogy magát a hadsereg előtt Alexander meggyilkolása miatt mentegesse. Itt mentségére felhozza,
hogy Alexander merényletre készült ellene, s ő nem állított neki kelepcét, hanem csak megelőzte.
Ő viszont jogosabban királya Macedoniának mind korából fakadó tapasztalatai miatt, [158] mind
a körülmények folytán. Az ő atyja ugyanis mind Fülöp királynak, mind Nagy Sándornak összes
hadjáratában társa volt, azután pedig Sándor fiainak támogatója és vezére a pártütők
üldözésében. Ezzel szemben Antipater, ezeknek az ifjaknak a nagyatyja, a királyság
kiszolgálójaként mindig kellemetlenebb volt, mint maguk a királyok, az ifjak atyja, Cassander
pedig, a királyi ház kiirtója sem a nőknek, sem a gyermekeknek nem kegyelmezett, és mindaddig
nem maradt nyugton, míg a királyi törzs minden sarjadékát el nem pusztította. Mivelhogy e
vétkekért a bosszút Cassanderen nem lehetett végrehajtani, a fiaira került a sor. Ezért még Fülöp
és Sándor is jobban szeretné - ha a holtak szellemének volnának érzései -, hogy ne az ő maguk és
törzsük gyilkosai, hanem megbosszulói tartsák kezükben Macedonia fölött az uralmat.
Ezzel az érveléssel megbékítette a népet, és az kikiáltotta Macedonia királyának.2 Lysimachus,
akit a thrákok királya, Dromichaetes háborúval szorongatott, hogy ne kelljen vele és
Demetriusszal egy időben hadakoznia, békét kötött Dromichaetesszel, és átadta neki Macedonia
egyik részét, amely vejének, Antipaternek jutott osztályrészül.3
II. Demetrius tehát az egész macedon királyság haderejével nekikészülődve elhatározta, hogy
elfoglalja Ázsiát. De Ptolomeus, Seleucus és Lysimachus már az előző küzdelem alkalmával
kitapasztalta, mennyi erő rejlik az összefogásban, ezért szövetséget kötöttek, és egyesült
seregeikkel a Demetrius elleni háború színterét Európába helyezik át. Hozzájuk csatlakozott
társul és a háborúban szövetségesül Pyrrhus, Epirus királya, abban a reményben, hogy
Demetrius ugyanolyan könnyen elvesztheti Macedoniát, amilyen könnyen megszerezte azt.
Reménye nem is volt hiábavaló. Ugyanis megvesztegetvén annak hadseregét, őt magát
megfutamította, és elfoglalta Macedonia királyságát.4 [159]
Mialatt ezek történtek, Lysimachus megölte vejét, Antipatert, mivel az arról panaszkodott, hogy
apósának csalárdsága fosztotta meg őt Macedonia királyságától. Leányát, Eurydicét Lysimachus
őrizetbe vétette, mivel az férje oldalán állt a panaszkodásban. Így Cassander egész háza részint
úgy, hogy megölték, részint úgy, hogy kivégezték őket, részint meg úgy, hogy egymást gyilkolták
1 296-ban.
2 293-ban, majd ezt követően hat éven át, 287-ig volt Makedónia királya.
3 292-ben Lüszimakhosz Domikhaitész geta király fogságába esett, és ezért kényszerült területi
engedményre.
4 Pürrhoszt a makedón menekültek még 288-ban meghívták Makedónia trónjára, de ez a terv csak 287-
ben, Démétriosz Athén melletti legyőzésével realizálódott.

le, megbűnhődött és megfizetett Nagy Sándor haláláért és nemzetségének kiirtásáért.5
Demetrius is, annyi hadseregtől körülzárva, noha tisztességesen meghalhatott volna, inkább
gyalázatosan megadta magát Seleucusnak.6
Mikor a háború véget ért, meghalt Ptolomeus is; az általa véghezvitt tettek nagy dicsősége
övezte. A mindenkori jogszokással szemben, még betegsége előtt legifjabbik fiának adta át a
királyságot, s e tettéről számot adott a nép előtt is, amely nem kisebb örömmel fogadta az új
királyt, mint amekkora öröme telt az apának abban, hogy a királyságot a fiára átruházza.7 Atya és
fiú kölcsönös szeretetének sok más jele közt az a körülmény is növelte a népnek az ifjú iránti
szeretetét, hogy az atya, miután fiának már hivatalosan átadta a királyságot, ő maga
közemberként, a testőrök között teljesített szolgálatot a király körül, és azt mondogatta, hogy
minden királyságnál szebb dolog egy király apjának lenni.
III. Ám Lysimachus és Pyrrhus király között, akik kevéssel előbb Demetriusszal szemben
szövetségesek voltak, háborút idézett elő a viszálykodás, az egymással egyenlők között
folytonosan fellépő átok. Lysimachus győzött, és elűzve Pyrrhust elfoglalta Macedoniát.8 Ezután
Ázsia, majd Heraclea ellen indított háborút.
Ennek a városnak mind a keletkezése, mind a vége csodálatos volt. Ugyanis amikor a boeotiaiak
járványtól szenvedtek, Delphiben azt a jóslatot kapták feleletül, hogy a Fekete-tenger vidékén
alapítsanak egy települést, és azt szenteljék Hercules [160] tiszteletének. Mivel a hosszú és
veszélyes hajóúttól való félelmükben mindnyájan inkább kívántak a hazájukban meghalni,
félretették az ügyet. Ám a phocisiak háborút indítottak ellenük, és amikor rendre vereséget
szenvedtek tőlük, ismét a jóshelyhez fordulnak. Azt a feleletet kapják, hogy a háborúnak ugyanaz
lesz a gyógyszere, ami a járványé. Összeírnak tehát egy telepes csapatot, elszállítják Pontusba, és
megalapítják Heraclea városát, s mivel a végzet rendelése vezette őket oda, rövid idő alatt nagy
hatalomra tettek szert. E városnak azután sok háborúja volt a szomszédai ellen, és belső
viszályok miatt is sok csapást szenvedett. Egyéb nagyszerű tettei között talán a következő volt a
legnevezetesebb.
Midőn az athéniak elnyerték a főhatalmat, és a perzsák legyőzése után Görögországra és Kis-
Ázsiára adót róttak ki a hajóhad biztosítására,99 mindnyájan szívesen adták össze az adót
biztonságuk védelmére, csupán Heraclea lakói tagadták meg hozzájárulásukat a perzsa
királyokkal tartott barátságos viszonyuk miatt. Amikor tehát az athéniak sereggel küldték oda
Lamachust, hogy kicsikarja tőlük, amit megtagadtak, Lamachus a hajókat a parton hagyva a
heracleaiak földjeit dúlta; ezalatt hirtelen vihar támadt, s a hajótörés következtében serege
nagyobbik részével együtt elvesztette a hajóhadát is.10 Mivel tehát a hajók elvesztése
következtében a tengeren nem tudott, csekély számú csapata miatt pedig a szárazföldön, annyi
vad nép között nem merészelt visszatérni, a heracleaiak tisztességesebbnek gondolták, ha az
alkalmat jótéteményekre, semmint bosszúra használják fel, ezért ellátták őt élelemmel és
segédcsapatokkal, és így bocsátották útnak; mert akképp vélekedtek, hogy földjeik elpusztítása
bőven megtérül, ha megnyerik barátjaiknak azokat, akik ellenségeik voltak.
IV. A sok csapás között a kényuralmat is elszenvedték. Amikor ugyanis a nép féktelenségében új
adótörvényeket és a gazdagok földjeinek szétosztását követelte, az ügyet hosszasan [161]
tárgyalták a tanácsban, de nem találtak megoldást. Végre a túlságos semmittevésben
zabolátlanná lett nép ellen Timotheústól, az athéniak, majd Epaminondastól, a thebaiak
vezérétől kértek segítséget. Amikor ezt mindketten megtagadták, Clearchushoz fordultak, akit
maguk küldtek száműzetésbe. A zavargások miatt olyan kényszerhelyzetbe jutottak, hogy azt
hívták a haza védelmére, akit kitiltottak a hazából.
Clearchus azonban a" száműzetésben csak még elvetemültebb lett, és a nép széthúzását jó
5 Iustinus (Trogus) tehát hitelt ad Nagy Sándor Kasszandrosz általi megmérgezésének.

6 286-ban, majd Szeleukosz foglyaként halt meg 283-ban Apameiában.
7 285-ben I. Ptolemaiosz valójában nem lemondott a trónról, hanem társuralkodóként maga mellé vette a
fiát.
8 286-ban Nyugat-Makedóniát és Thesszaliát foglalta vissza korábbi szövetségesétől.
9 478-ban, a déloszi szövetség létrehozásakor.
10 Az eset valójában jóval később, 423-422-ben, a peloponnészoszi háború idején történt.

alkalomnak gondolta a kényuralom megszerzésére. Ezért először titokban Mithridatesszel,
polgártársainak ellenségével tárgyal, és szövetséget kötve megegyezik vele abban, hogy ha
visszahívják hazájába, akkor árulással átadja neki a várost, feltéve, ha amaz viszonzásul megteszi
ott helytartójának. Utóbb azonban fondorlatait, melyeket polgártársai ellen eszelt ki,
visszafordítja Mithridates ellen. Midőn ugyanis a polgárok közti viszálynak afféle békebírájaként
visszatért száműzetéséből, kitűzött egy időpontot Mithridatesnek, amikor majd átadja neki a
várost. Ehelyett azonban őt fogta el barátaival együtt, és a fogságból csak óriási pénzösszeg
fejében bocsátotta szabadon. És ahogyan Mithridates esetében szövetségesből hirtelen ellenség
lett, ugyanúgy csapott fel a senatus ügyének védelmezőjéből egyszerre a nép pártfogójának, és
nemcsak a nép haragját tüzelte fel azok ellen, akik pártfogolták hatalomra jutását, akik
visszahívták őt hazájába, s akik a fellegvárat kezére játszották, hanem maga is a kényúri
kegyetlenkedés legelvetemültebb tetteit hajtotta végre velük szemben. Gyűlésbe hívta tehát a
népet és azt mondotta, hogy a nép ellen garázdálkodó senatust ezentúl nem támogatja, sőt közbe
fog lépni és megakadályozza, ha a senatus megmaradna régi kegyetlenkedése mellett. De ha -
mondotta a népnek - úgy gondolják, hogy maguk is képesek a senatorok kegyetlenkedéseivel
szembeszállni, ő eltávozik katonáival, és nem fog beleavatkozni a polgárok viszálykodásába. Ha
[162] viszont nem bíznak saját erejükben, akkor a polgárok bosszújának végrehajtásából maga
sem fogja kivonni magát. Ezért hát döntsenek ők maguk: akarják-e, hogy eltávozzék, vagy inkább
azt akarják, hogy ott maradjon a nép ügyének védelmezőjeként.
A nép e szavaktól felizgatva ráruházza a legfőbb hatalmat, és ezzel - míg a senatusra haragszanak
hatalmaskodása miatt - önmagukat feleségeikkel és gyermekeikkel együtt zsarnoki önkény
szolgaságába vetik. Clearchus elfogat hatvan senatort (a többiek ugyanis szökés útján kicsúsztak
kezei közül), és bilincsbe vereti őket. Örült a nép, hogy íme, a senatorok vezére irtja ki a
senatorokat, s hogy a segítség, amit azok nyújtottak neki, a szerep megváltozásával önmaguk
vesztévé vált. Míg azonban Clearchus városszerte mindannyiukat halállal fenyegeti,
váltságdíjukat is alaposan felsrófolja. Ám amikor megkapja a nagy pénzösszeget - azon a címen,
mintha ennek fejében a nép fenyegetőzése elől akarná elrejtem -, vagyonuk után életüktől is
megfosztja őket.11
V. Amikor aztán megtudta, hogy az elmenekültek háborút szerveznek ellene, és szánakozást
keltve maguk iránt, segítségül hívják ellene a városokat, Clearchus szabadon bocsátja szolgáikat,
és hogy a legtiszteletreméltóbb családok ne maradjanak mentesek semmiféle gyalázattól, a
menekültek feleségeit és leányait arra kényszeríti, hogy szolgáikhoz menjenek feleségül. A
vonakodóknak halálbüntetést helyez kilátásba, hogy ezzel a szolgákat magának megbízhatóbb
híveivé, volt uraiknak pedig engesztelhetetlen ellenségeivé tegye. De a nők számára egy ily
gyászos házasság súlyosabb büntetés volt a gyors halálnál is. Így hát sokan még a házasság előtt
megölték magukat, sokan meg a nászéjszakán, miután előbb új férjeiket meggyilkolták. Így
mentik ki magukat szabad emberhez illően, szemérmük adta bátorsággal a gyászos csapásból.
Ezután ütközetbe bocsátkoznak, melyben a zsarnok győz, [163] és a fogoly senatorokat
diadalmenetben hurcolja végig a polgárok szeme előtt. Miután visszatért a városba, egyeseket
bilincsbe veretett, másokat kínzásnak vetett alá, ismét másokat megöletett; a város egyetlen
pontja sem marad mentes a zsarnok kegyetlenkedésétől. Kíméletlenségét csak növelte a
féktelenség, kegyetlenkedését a kérkedés. Állandó szerencséjének sikerei folytán időnként még
arról is megfeledkezik, hogy ő is ember, és Jupiter fiának mondja magát. Amikor a nyilvánosság
elé vonult, maga előtt egy aranysast vitetett, mintegy bizonyítékaként származásának;
bíborruhát, a tragédiában szereplő királyok cothurnusát és aranykoszorút viselt, fiát is
Ceraunusnak nevezte el, hogy az istenekből ne csak hazudozásával űzzön gúnyt, hanem nevükkel
is.12
Két előkelő nemes ifjú, Chion és Leonides fölháborodott azon, amit Clearchus művelt, ezért
összeesküsznek a zsarnok megölésére, hogy hazájukat felszabadítsák. Ezek a filozófus Plato
tanítványai voltak. Meg akarták mutatni hazájuknak az erényt, amire mesterük tanítása nap mint
nap oktatta őket, ezért ötven rokonukat, illetve cliensüket lesbe állítják, ők pedig pereskedőkként
11 Klearkhosz 363-ban döntötte meg államcsínnyel a hérakleiai oligarchák uralmát.

12 Keraunosz magyarul: „villám", a villám pedig Iuppiter (Zeusz) egyik jelvénye.

indulnak a fellegvárba a zsarnok, mint valami király elé. A barátság címén eléje is bocsátják őket,
és amíg a zsarnok az egyikét figyelmesen hallgatja, a másik ledöfi a zsarnokot. De mivel társaik
késve mennek a segítségükre, a testőrök őket is elpusztítják. Így történt azután, hogy bár a
kényurat megölték, hazájukat mégsem szabadították fel.13 Mert Clearchus testvére, Satyrus
nyomban kezébe kaparintotta a kényuralmat, és így Heraclea az öröklés láncolata folytán hosszú
éveken át a tyrannusok országa maradt. [164]
13 A tyrannus elleni merénylet 352-ben történt.

XVII. könyv
I. Körülbelül ugyanebben az időben a Hellespontus és a Chersonesus vidékén földrengés volt. Ez

leginkább Lysimachia városát rombolta le, melyet huszonkét évvel azelőtt Lysimachus király
alapított. Ez az előjel Lysimachus és egész nemzetsége számára veszedelmet jósolt és
királyságának romlását, ama lerombolt vidék pusztulásával együtt. A csodajelek igazaknak
bizonyultak; mert rövid idővel ezután fiát, Agathoclest, akit országa örökösének jelölt ki, s akinek
a segítségével számos háborút viselt szerencsésen, nemcsak minden atyai, hanem minden
emberi érzést is meghazudtolva annyira meggyűlölte, hogy mostohaanyjának, Arsinoénak a
közreműködésével méreggel megölte.1 Ez volt a csapás első jelentkezése, ez volt a fenyegető
romlás kezdete. Fiának meggyilkolását ugyanis követte a főemberek legyilkolása, akik azért
bűnhődtek halállal, mert sajnálkoztak az ifjú megöletésén. Tehát azok is, akik a gyilkosságok után
még életben maradtak, és azok is, akik a seregek élén állottak, egymással versengve pártoltak át
Seleucushoz, és őt, aki már csak a dicsőségért való versengésből is hajlandó volt erre, a
Lysimachus elleni háború megindítására ösztönzik. Ez volt Sándor egykori bajtársainak utolsó
összecsapása,2 s ez a kettő maradt közülük mintegy a sors példázatára. Lysimachus
hetvennegyedik évében járt, Seleucus a hetvenhetedikben. De lelkük magas koruk ellenére ifjúi
volt, és kielégíthetetlen hatalomvágyat hordoztak szívükben. Mert bár ők ketten tartották
birtokukban a földkerekséget, úgy hitték, hogy szoros határok zárják közre őket, s életük
végcélját nem az évek sorával, hanem birodalmuk határaival mérték.
II. Ebben a háborúban Lysimachus előbb tizenöt fiát vesztette el különböző vereségek során, és
házának pusztulását azzal végezte be, hogy utoljára - de nem gyáván - ő halt meg. Seleucus örült
a nagy győzelemnek, és mert a győzelemnél is [165] nagyobb dolognak tartja, hogy Sándor
csapatából egyedül ő maradt még meg, s ő lett a győztesek legyőzője, azzal dicsekedett, hogy ez
nem ember műve, hanem isteni ajándék. Persze akkor még nem tudta, hogy nem sokkal utóbb az
emberi gyarlóságnak éppen ő lesz majd a példája. Ugyanis alig két hónap múlva Ptolomeus,
akinek a nővérét Lysimachus feleségül vette, csapdát állított neki és megölte. Így hát királyságát,
amelyet Lysimachustól elragadott, életével együtt elvesztette.3
Ptolomeus tehát,4 atyjának, Nagy Ptolomeusnak a hírnevére és Lysimachus megbosszulására
hivatkozva kereste magának a népszerűséget. Először is Lysimachus fiainak a jóindulatát akarta
megnyerni, ezért Arsinoét, saját nővérét és a fiúk anyját feleségül kéri, és megígéri a gyermekek
örökbefogadását, mert így majd azok, ha atyjuk örökébe lép, semmit nem tervelnek ellene, akár
az anyjuk iránti tiszteletből, akár mert név szerint ő az apjuk. Testvérével,5 Egyiptom királyával is
keresi levélben a megegyezést. Megígéri, hogy felhagy a sértődöttséggel, amelyet atyja
királyságának elragadása miatt érzett, s nem is fogja többet testvérétől kérni azt, amit nagyobb
megtiszteltetésként az atyja ellenségétől már megkapott. Ezután minden módon hízeleg neki,
nehogy harmadik ellenségként lépjen fel ellene, Demetrius fia, Antigonus és Seleucus fia,
Antiochus mellett, akik ellen háborúra készült.6
Pyrrhust, Epirus királyát sem hagyta ki, mert óriási jelentősége volt annak, hogy melyik oldalra
áll szövetségesként az, aki maga is egyenként akarta kifosztani őket, és ezért mindegyik félnek
felajánlkozott. Így, amikor a tarentumiakat akarta megsegíteni a rómaiakkal szemben,
Antigonustól hajókat kért kölcsön, hogy seregét Italiába szállítsa, Antiochustól meg pénzt, mert
1 283-ban.
2 281-ben előbb Kurupedionnál, majd Magnésziánál ütköztek meg; Lüszimakhosz vesztett és elesett.
3 Ugyancsak 281-ben, miután átkelt a Hellészpontoszon, hogy birtokába vegye Thrakiát és Makedóniát.
4 Ti. Ptolemaiosz Keraunosz, I. Ptolemaiosz Eurüdikétől született, idősebbik fia, akit I. Ptolemaiosz a
kisebbik fiú, II. Ptolemaiosz javára kizárt a trónöröklésből.

5 Ti. II. Ptolemaiosszal, Bereniké fiával.
6 281-ben.

az jobban el volt látva kincsekkel, mint katonákkal, Ptolomeustól pedig macedon
segédcsapatokat. Ptolomeus - mivel habozását nem mentegethette volna haderejének
gyöngeségével - ötezer gyalogost, négyezer lovast és [166] ötven elefántot adott neki, legfeljebb
kétévi használatra. Cserébe Pyrrhus, miután Ptolomeus lányát megkapta feleségül, Ptolomeusra
hagyta országa védelmét, de előbb összes szomszédaival kibékült, nehogy prédául hagyja
országát az ellenségnek, mialatt ő a fiatalságot Italiába vezeti.
III. Mivel azonban említés történt Epirusról, egyet-mást el kell mondanunk ennek az országnak
az eredetéről.
Ezen a tájon először a molossusoknak volt országuk, akiket Achilles fia, Pyrrhus telepített le a
vidéken, miután a trójai háborúk idején távolléte folytán elvesztette atyai királyságát. Először
pyrridáknak, utóbb epirotáknak nevezték őket. Pyrrhus, amikor a dodonai Jupiter templomába
ment tanácsot kérni, elrabolta onnan Lanassát, Hercules leányunokáját, s a vele való házasságból
nyolc gyermeke született. Ezek közül a leányokat mind a szomszédos királyokhoz adta feleségül,
és e sógorságok révén óriási hatalomra tett szert. Így Helenusnak, Primanus király fiának adta
páratlan szolgálatkészsége miatt a chaonok országát és feleségül Hector hitvesét, Andromachét,
aki előbb az övé is volt, mivel a trójai zsákmány felosztásánál neki jutott osztályrészül. Röviddel
ezután Pyrrhus Delphiben, Agamemnon fiának, Orestesnek a csele folytán az isten oltára előtt
elpusztult. Utódja fia, Pialés lett. Azután az ország az öröklés rendje szerint Tharybasra szállott.
Mivel ez nemcsak árva volt, de a nemes nemzetség egyetlen életben maradt tagja is, hivatalosan
gyámokat adtak melléje, mert mindenkinek kétszeres gondja volt életben maradására és
felnevelésére. Elküldötték Athénba is tanulás céljából. Amennyivel tanultabb volt őseinél,
annyival kedvesebb volt a nép előtt is. Ő volt tehát az első, aki törvényeket adott, megszervezte a
senatust, az évenkénti tisztségeket és az egész államformát, és miként Pyrrhus hazát szerzett a
népnek, úgy Tharybas az életüket tette műveltebbé. Ennek a fia volt Neoptolemus, akitől meg
Olympias született, Nagy Sándor anyja, továbbá [167] Alexander, aki őutána nyerte el
Epirus királyságát, és aki Italiában háborút viselt a bruttiusok földjén, majd elpusztult. Ennek
halála után testvére, Aeacidas örökölte a királyságot, aki azáltal, hogy a macedonok elleni
szüntelen háborúskodással kifárasztotta a népet, magára vonta a polgárok haragját, s ezért
száműzetésbe küldték. Aeacidas otthagyta az országban kétéves kisfiát. Mivel a nép az atyja
iránti gyűlölete miatt őt is halálra kereste, titokban kicsempészték és az illyrekhez vitték, s ott
átadták Beroénak, Glaucia király feleségének, hogy táplálja, mert ő maga is az Aeacidák
nemzetségéből származott. Itt a király, akár mert megkönyörült a sorsán, akár a kisgyermek
hízelkedései következtében, sokáig védelmezte, sőt még örökbefogadásával is segítségére akart
lenni, mikor Macedonia királya, Cassander háborús fenyegetőzések között követelte tőle a
gyermeket. Ez megindította az epirotákat: gyűlöletük könyörületté változott, és a tizenegy éves
gyermeket visszahívták a királyi méltóságra. Gyámokat rendeltek melléje, hogy az országot ők
védelmezzék, míg a gyermek a serdült kort el nem éri. Azután ifjúként számos háborút viselt, és
hadi sikerei folytán oly nagyra kezdték tartani, hogy a tarentumiak úgy látták: egyedül ő tudja
megvédelmezni őket a rómaiakkal szemben.

XVIII. könyv
I. Pyrrhus, Epirus királya tehát, miután a tarentumiak már másodízben zaklatták követségükkel,
s ezt megtoldották a samnisok és lucanusok könyörgésével is, akik szintén segítségre szorultak a
rómaiakkal szemben, végre megígérte - nem annyira a könyörgők kérésére, mint inkább az Italia
feletti hatalom reményében -, hogy haddal fog segítségükre menni.1 Erre amúgy is hajló lelkét
csak még jobban ösztönözték [168] őseinek példái: hogy egyrészt Alexandernél, a nagybátyjánál
se tűnjék alábbvalónak, akinek a védelmét egykor a tarentumiak felhasználták a bruttiumíakkal
szemben, másrészt azt se higgyék, hogy ő kevésbé bátor Nagy Sándornál, aki a hazájától oly
távoli hadjáratokban leigázta Keletet.2 Ezért hát országának őrzésére hátrahagyja fiát, a tizenöt
éves Ptolomeust, hadseregét a tarentumi öbölben partra teszi, vigaszként magával hozva a
hosszadalmas hadjáratra két kisfiát, Alexandert és Helenust.
Amikor a római consul, Valerius Laevinus, értesült megérkezéséről, sietett, hogy előbb ütközzék
meg vele, semmint a szövetségesek segédcsapatai megérkeznének, ezért csatasorba állítja
seregét. Pyrrhus király sem késlelteti az ütközetet, bár a katonák létszáma tekintetében
kisebbségben volt. Azonban a már-már győztes rómaiakat az elefántok számukra ismeretlen
alakja először megdermeszti, majd arra kényszeríti, hogy az ütközetben meghátráljanak, és
azokat, akik már győzelmet arattak, a macedonok szokatlan szörnyetegei váratlanul legyőzik. De
az ellenség számára sem volt vértelen az ütközet. Mert maga Pyrrhus is súlyosan megsebesült, és
katonáinak nagy része elesett, így pedig nagyobb dicsőséget nyert e győzelemből, mint amilyen
öröme telt benne.3 Sok város levonta a tanulságot a csata kimeneteléből, és megadta magát
Pyrrhusnak. Többek között Locri lakói is átállnak Pyrrhushoz, elárulván a római őrséget. Ebből a
zsákmányból Pyrrhus kétszáz fogoly katonát küldött vissza váltságdíj nélkül Rómába, hogy a
rómaiak, miután megismerték vitézségét, ismerjék meg nagylelkűségét is. Néhány nap elteltével,
amikor megérkeztek a szövetségesek, Pyrrhus ismételten megütközik a rómaiakkal, és ebben az
előző ütközethez hasonló szerencse kísérte.4
II. Ezalatt a carthagóiak vezére, Mago, akit a rómaiak megsegítésére küldtek százhúsz hajóval, a
senatus elé járult, és azt hangoztatta: a carthagóiak sajnálják, hogy a rómaiak Italiában [169]
háborús pusztítást szenvednek egy nem odavaló királytól. Őt azért küldték - mondotta -, hogy
mivel külföldi ellenség támadja, külföldi segítség védelmezze is őket. A senatus köszönetet
mondott a carthagóiaknak, és visszautasította segítségüket.5 De Mago pun ravaszsággal néhány
nap múlva titokban Pyrrhushoz megy, mintegy a carthagóiak békeszerzőjének szerepében, hogy
kikémlelje szándékát Siciliát illetően, ahova a hír szerint Pyrrhust meghívták. Mert a rómaiaknak
küldött segítséggel a carthagóiaknak az volt a szándékuk, hogy Pyrrhust a római háború lekötve
tartsa Italiában, és így ne tudjon átkelni Siciliába.
Míg ezek történtek, a római senatus követségbe küldte Pyrrhushoz Fabricius Luscinust, aki tető
alá hozza a békét Pyrrhusszal. Midőn Pyrrhus a béke megerősítésére hatalmas ajándékokkal
Rómába küldte Cineast, az senkit sem talált, akinek a háza megnyílt volna az ajándékok előtt.6 A
rómaiak ilyen önuralmának hasonló példája esett meg körülbelül ugyanebben az időben, mert a
1 A tarentumiak 280-ban Róma ellen kértek segítséget Pürrhosztól.

2 Iustinus kivonata homályosan őrzi Pürrhosz propagandájának a nyomait, aki italiai hadjáratát egyrészt a
nagybátyja miatti bosszúhadjáratnak, másrészt a barbárok ellen vívandó szent háborúnak tüntette fel
Nagy Sándor szellemében.
3 A 280. évi Hérakleia melletti ütközetben. Pürrhosz győzött ugyan, de kétes (pyrrhusi) győzelmet aratott.
A csata után állítólag ezt mondotta: „Még egy ilyen győzelem, és nem marad katonám" (Plutarkhosz:
Erkölcsi értekezések 184c).
4 Az Asculumnál vívott második ütközetre, melyben Pürrhosz győzött, valójában egy évvel később, 279-
ben került sor.

5 A rómaiak 279-ben valójában szövetséget kötöttek a punokkal.
6 Kineasz küldetésének oka az italióta-szövetség és a görög városállamok autonómiájának követelése volt;
a terv véghezvitelét Appius Claudius Caecus hiúsította meg.

senatus Egyiptomba küldött követei a Ptolomeus királytól kapott hatalmas ajándékokat szintén
elutasították.7 Néhány nap múlva a király ebédre hívta meg őket és aranykoszorúkat küldött
nekik. Ezeket mint jó előjeleket elfogadták ugyan, de másnap a király szobrainak a fejére
helyezték.
Amikor tehát Cineas jelentette, hogy a rómaiakkal a béke Appius Claudius miatt felbomlott,
megkérdezte tőle Pyrrhus, milyen Róma. ő azt felelte: királyok városának látta.,
Ezek után váratlanul a siciliaiak követei jöttek Pyrrhushoz, és átadták neki az egész sziget feletti
hatalmat, mivel a carthagóiak állandóan háborúval zaklatták őket. Ezért fiát, Alexandert
hátrahagyva Locriban, miután a szövetséges városokat erős őrséggel látta el, hadseregével átkelt
Siciliába.8
III. Mivel említést tettünk a carthagóiakról, szólnunk kell [170] néhány szót eredetükről, egy
kissé távolabbra, a tyrusiak történetéig visszanyúlva, akiknek sorsa szintén sajnálni való.
Tyrus népét a föníciaiak alkották, akik földrengéstől sújtva elhagyták hazájuk földjét, és először a
Syr-tó mellett, majd a tengerhez közel eső partvidéken laktak, ahol várost is alapítottak, amelyet
a halak bőségéről Sidoniának neveztek el. Ugyanis a föníciaiak a halat sidonnak nevezik.9
Sok évvel ezután az ascaloniak királya bevette városukat, ők pedig hajókra szálltak, és
megalapították Tyrus városát, Trója pusztulása előtt egy évvel. Itt a perzsákkal folytattak
hosszasan és váltakozó szerencsével háborút; kifáradva győztek ugyan, de erejük felőrlődött, és
így rabszolgáiktól, melyeknek bővében voltak, méltatlan büntetésben részesültek. A rabszolgák
összeesküvést szőve, az egész szabad lakosságot uraikkal együtt megölték, és így a város
birtokába jutva elfoglalják uraik otthonait, magukhoz ragadják a város kormányzását, feleséget
vesznek maguknak, és szabad gyermekeket nemzenek, bár maguk nem voltak szabadok. Annyi
ezer rabszolga között egy akadt csak, akit szelíd lelkülete révén megindított öreg gazdájának és
kisfiának a sorsa, és nem kegyetlen vadsággal, hanem a könyörület kegyes emberiességével
tekintett uraira. Úgy tett azonban, mintha megölte volna őket és kisajátította volna a vagyonukat.
Később a szolgák városuk helyzetéről tárgyalva elhatározták, hogy királyt választanak saját
testületükből, és az lesz szemükben az istenek előtt is a legkedvesebb, aki először pillantja meg a
felkelő napot. Ezt a dolgot a szolga jelentette rejtőzködő urának, Stratónak (ugyanis így hívták).
Strato kioktatta szolgáját, és mikor azután éjfélkor mindenki kivonult a mezőre, míg a többiek
valamennyien kelet felé néztek, egyedül ő nézelődött nyugat felé. A többiek először őrültségnek
tartották, hogy nyugat felől várja a nap felkeltét. Amint azonban a világosság közeledni kezdett,
és a város legmagasabb tornyain [171] megcsillant a felkelő nap, míg a többiek arra vártak, hogy
magát a Napot pillanthassák meg, ő elsőként mutatta meg mindenkinek a Nap fényét a város
legmagasabb tornyán. Ez az eljárás nem szolgai észjárásra vallott. Amikor megkérdezték, ki
tanácsolta ezt neki, bevallotta a gazdájával történteket. Ekkor belátták, mennyivel felülmúlja a
szabadok szelleme a szolgákét, s hogy gonoszságukkal, és nem okosságukkal győztek.
Megbocsátottak az öregnek és fiának, és mivel úgy vélekedtek, hogy valamelyik istenség őrizte
meg életüket, megválasztották Stratót királyuknak.
Ennek a halála után a királyság fiára, azután unokáira szállt. Hírhedt volt a rabszolgáknak ez a
gonosztette, és félelmetes például szolgált az egész földkerekségen. Ezért Nagy Sándor, amikor jó
idő múlva Keleten hadjáratot vezetett, mintegy a közbiztonság nevében bosszút állva, bevette
városukat, és azokat, akik az ütközetben életben maradtak, régi bűnük emlékezetére mind egy
szálig keresztre feszíttette. Csupán Strato nemzetségét hagyta bántatlanul, és visszaadta nekik a
királyságot, szabad születésű és bűntelen lakókat telepítve a szigetre, hogy a szolgáknak még az
írmagja is kivesszen, s a várost új emberfaj népesítse be.10
IV. Ilyen módon tehát a tyrusiak Sándor védnöksége alatt újjászerveződve, takarékosságuk és
jövedelmező munkájuk révén hamarosan megerősödtek. De még az urak legyilkolása előtt
Afrikába küldték ifjúságukat, mivel vagyonban és emberekben is bővelkedtek, akik ott
7 273-ban, amikor II. Ptolemaiosz és a római senatus kölcsönösen követeket küldtek egymáshoz.
8 278-ban.
9 Ismeretlen eredetű népetimológia.
10 Iustinus történetének alapja, hogy pár évvel Nagy Sándor hódítása (332) előtt a vezető réteg uralmát
rabszolgalázadás döntötte meg Türoszban.

megalapították Uticát. Eközben azonban Tyrusban meghalt Mutto király, aki fiát, Pygmaliont meg
leányát, Elissát, egy gyönyörű szépségű hajadont jelölte ki örököseiül. De a nép a még gyermek
Pygmalionra bízta a királyságot, Elissa pedig hozzáment anyja fiútestvéréhez, Acherbashoz,
Hercules papjához, amely mindjárt a király utáni második tisztségnek számított. Ennek az
Acherbasnak nagy, de titkolt vagyona volt, és aranyát a királytól való [172] félelme miatt nem a
házában tartotta, hanem elásta a földbe; Bár az emberek ezt nem tudták, a szóbeszéd mégis
fecsegett róla. E szóbeszédtől feltüzelve Pygmalion megfeledkezett az emberies érzésről, és
nagybátyját, aki egyben sógora is volt, tekintet nélkül a kegyeletre, megölte.
Elissa e gonosztett miatt hosszú ideig ellenszenvvel viseltetett testvére iránt; végre azonban
gyűlöletét eltitkolja, nézését is szelíddé változtatja, és titokban szökést tervez. Néhány főembert
is szövetségébe von, akiről úgy gondolta, hogy hasonló gyűlölettel viseltetnek a király iránt, s
ugyanúgy szökni kívánnak. Cselből testvéréhez megy, azt színleli: hozzá akar költözni, hogy
férjének háza ne újítsa fel benne mindegyre a gyász súlyos emlékét, mert ő már feledné azt, s
hogy ne lássa többé szeme előtt a keserű emlékeztetést.
Pygmalion nem éppen kedvetlenül hallgatta nővérének szavait, mert azt gondolta, hogy
nővérével Acherbas aranya is hozzá fog költözni. Elissa azonban a szolgákat, akiket azért küldött
hozzá a király, hogy segítségére legyenek a költözködésben, egy kora este minden vagyonával
együtt hajókra rakja, és kihajózva a nyílt tengerre arra kényszeríti őket, hogy a pénz helyett
zsákokba rejtett homokterhet a tengerbe dobálják. Őmaga sírva fakad, és gyászos hangon
hívogatja Acherbast, arra kéri: fogadja jó szívvel kincseit, melyeket itt hagyott, és fogadja el
halotti áldozatként azt, ami halálát okozta. Azután a szolgákhoz fordul; azt mondja nekik, hogy
számára ugyan régóta kívánatos a halál, de őket keserves kínzások és kegyetlen halálbüntetés
fenyegeti, mivel Acherbas kincseit elvonták a zsarnok kapzsisága elől, aki azok reményében
rokongyilkosságot követett el.
Ezzel mindnyájukban felkeltette a félelmet, és megnyerte őket kísérőtársakul szökéséhez.
Csatlakozik hozzá a senatorok egy csoportja is, akik már felkészültek erre az éjszakára, és miután
így visszaszerezték Hercules szent dolgait – akinek [173] Acherbas a papja volt -, száműzetésben
keresnek maguknak hazát.
V. Első ízben Cyprus szigetén szállnak partra, ahol Jupiter papja feleségével és gyermekeivel
együtt az istenek figyelmeztetésére Elissa kísérőjének és sorsában osztozkodó társának
ajánlkozik, kikötvén magának és utódainak az örökös papi tisztséget. Ezt a feltételt Elissa mint
nyilvánvaló jósjelt elfogadta.
Szokásban volt a cyprusiak között, hogy a hajadonokat menyegzőjük előtt, bizonyos kitűzött
napokon a tengerpartra küldték, hogy testük áruba bocsátásával keressék meg a
hozománypénzüket, s így teljesítsék áldozatukat Venusnak tisztességük megőrzéséért. Ezek
közül mintegy nyolcvan hajadont elrabolnak, és Elissa hajókra rakatja őket, hogy az ifjúságnak
legyen módja házasságra, és a városnak legyenek új sarjadékai.
Míg ezek történnek, Pygmalion, miután megtudta nővérének szökését, gonosz háborúval készül
üldözőbe venni a menekülőt, és anyjának könyörgései meg az istenek fenyegetései is csak nagy
nehezen tudták rávenni, hogy békében maradjon. Ihletett látnokok ugyanis azt jósolták neki,
hogy nem ússza meg büntetés nélkül, ha megakadályozza az egész világon legszentebb város
gyarapodását. Ily módon lélegzetvételnyi időhöz jutottak a menekülők.
Elissa így eljutott Afrika egyik öblébe, és ott a vidék lakosait, akik örültek az idegenek
megérkezésének és a velük folytatott cserekereskedésnek, arra ösztönzi, hogy kössenek vele
barátságot. Azután megvásárolt tőlük egy akkora területet, amennyit egy ökör bőrével be lehet
fedni, hogy ott a hosszú hajózástól kifáradt társait felüdíthesse, amíg tovább nem utazik. Ám a
bőrt igen vékony szíjakra hasogatja, s ily módon nagyobb területet foglalt el, mint amekkorát
kért. Ezért ennek a helynek utóbb Byrsa lett a neve.11 Azután összegyülekeztek a szomszédos
vidék lakói, akik haszon reményében sok [174] minden eladnivalót hoztak az ott tanyát vert
idegeneknek, és az emberek sokasága folytán afféle település keletkezett belőlük. Mint
vérrokonaiknak, az uticaiak követei is elhozták nekik ajándékaikat, és arra buzdították őket,
hogy ott alapítsanak várost, ahol a sors lakóhelyet adott nekik. Az afrikaiakat is elfogja a vágy,
11 Byrsa (Bürsza) magyarul: „bőr", „lenyúzott bőr"; később Karthago fellegvárának a neve.

hogy visszatartsák őket. Így tehát valamennyiük egyetértésével megalapítják Carthagót, és
megszabják az évi adót, amelyet fizetniük kell a város számára átengedett földért. Amikor az első
alapokat rakták le, egy ökörfejet találtak, amely gyarapodó, de sok munkával terhelt és örökös
szolgaságban élő városnak volt a jósjele. Emiatt a várost áttelepítették egy másik helyre, ott
pedig egy lófejet találtak, amely azt jelezte, hogy a nép harcias és hatalmas lesz, s így a város
számára kívánatos helyet jelölt. Az új város hírére seregekben jöttek a népek, és rövid idő alatt
mind a nép, mind a város hatalmassá növekedett.
VI. Miután sikerei révén Carthago hatalma felvirágzott, a maxitanusok királya, Hiarbas, magához
hívatott tíz pun főembert és hadüzenettel fenyegetőzve, feleségül követelte magának Elissát.
Mivel a követek ezt nem merték jelenteni a királynőnek, pun agyafúrtsággal tárgyaltak vele, és
hírül adják neki, hogy egy király olyan valakit kér tőlük, aki őt is, az afrikaiakat is műveltebb
életmódra tanítaná, de kit találnának ilyet, aki otthagyva vérrokonait, hajlandó volna átmenni a
barbárokhoz, akik vadak módjára élnek. Ekkor a királynő dorgálni kezdte őket, vajon
vonakodhatnak-e a keményebb életmódtól, ha az a haza üdvére szolgál, hiszen még az életüket is
fel kell áldozni érte, ha a körülmények úgy hozzák magukkal. Erre a követek előálltak a király
üzenetével, és azt mondották a királynőnek, hogy amit másoknak előír, azt most neki magának
kell megtennie, ha a város érdekeiről gondoskodni akar. A királynő tehát, miután beleesett a
csapdába, sűrű könnyhullatással és szomorú siránkozással nevén szólongatta [175] férjét,
Acherbast, és végül azt felelte: elmegy oda, ahová saját végzete és a városáé hívja. Háromhavi
időt kért erre magának, és a város legszélén egy máglyát rakatott, mintha férje halotti szellemét
akarná kiengesztelni, és halotti áldozatot akarna bemutatni neki a házassága előtt. Sok áldozati
állatot levágat, majd megragadva egy kardot a máglyára lép, és így visszatekintve a népre annyit
mond: megy a férjéhez, ahogy megparancsolták neki, s a karddal kioltja életét. Amíg Carthagót le
nem győzték, istennőként tisztelték.12
Ezt a várost hetvenkét évvel előbb alapították, mint Rómát. Amilyen híres volt vitézsége a
háborúkban, olyan hányatott volt otthoni állapota a viszálykodás különféle csapásai miatt.
Amikor egyéb bajok mellett még a pestistől is szenvedtek, véres áldozatokat mutattak be, és
bűnöket követtek el orvoslás helyett. Ugyanis áldozati állatokként embereket áldoztak fel, és
serdületlen gyermekeket helyeztek az oltárokra, akik korán még az ellenség is megkönyörült
volna. Azoknak a vérével kértek békét az istenektől, akiknek az életéért leginkább szokás kérni
az isteneket.13
VII. E vétek folytán tehát még az istenek is elfordultak tőlük, mert bár Siciliában sokáig és
szerencsésen harcoltak, amikor a háború színterét áttették Sardiniába, seregüknek nagyobb
részét elveszítve, a súlyos háborúban vereséget szenvedtek.14 Emiatt vezérüket, Mazeust a
seregnek azzal a részével együtt, amelyik életben maradt, száműzetésbe küldték, noha az ő
fővezérlete alatt hódították meg Sicilia egy részét, és az afrikaiak ellen is nagy haditetteket
hajtottak végre. Ezt az intézkedést nehezen viselték el a katonák, ezért követeket küldtek
Carthagóba, hogy először kérjenek engedélyt a szerencséden hadjáratból való hazatérésre,
azután jelentsék: ha ezt kérésükkel nem érnék el, majd el fogják érni fegyvereikkel. Amikor a
követeknek könyörgései és fenyegetődzései egyaránt elutasításra találtak, néhány nap elteltével
hajókra [176] szálltak és fegyveresen a város alá vonulnak. Itt az embereket és az isteneket
hívták tanúul, hogy ők nem hazájuk ostromlására, hanem hazájuk visszaszerzése végett jöttek, és
hogy meg fogják mutatni polgártársaiknak: az előbbi háborúban nem a vitézségnek voltak híján,
hanem a szerencsének. Azután megtiltották a kereskedést, és ostromzárral vették körül a várost,
s ezzel a legnagyobb kétségbeesésbe juttatták a carthagóiakat.
Eközben Karthalo, Mazeusnak, a száműzöttek vezérének fia, amikor Tyrusból jövet elhaladt atyja
tábora mellett - ahova a carthagóiak küldték, hogy vigye el Hercules számára a tizedet a siciliai
zsákmányból, melyet éppen atyja szerzett —, azt felelte atyjának, amikor az magához akarta
hívni, hogy előbb az állam által rábízott szent feladatnak fog eleget tenni, semmint személyes
12 Karthago alapításmondáját Iustinus alapvetően másképp adja elő, mint Vergilius az Aeneisben.
13 Az ember-, nevezetesen gyermekáldozat szokása régészetileg valóban kimutatható az ősi karthagói
kultikus gyakorlatban.
14 238-ban. Az első pun háború (264-241) Sicilia birtoklásáért folyt.

kötelezettségének. Atyja, bár méltatlannak tartotta a dolgot, mégsem mert erőszakot alkalmazni
a vallási kötelezettséggel szemben. Majd néhány nap elteltével Karthalo engedélyt kért a néptől,
és visszatért apjához. Amikor bíborba öltözve és papi infulával a fején, mindenki szeme előtt
bevonult apjához, ez félrevonta őt egy elkülönített helyre és így szólt hozzá: „Van bátorságod, te
gyalázatos, bíborban és arannyal díszítve jönni ennyi szerencséden polgár szeme elé, és a boldog
békeidők e jelvényeivel, szinte örömittasan lépni be e szomorú és gyászoló táborba? Hát nem
volt más hely, ahol az emberek előtt mutogathattad magad? Nem volt alkalmasabb hely erre,
mint apád gyásza és a szerencséden száműzetés nyomorúsága? Hát arról mit mondjak, hogy
kevéssel ezelőtt, amikor hívtalak, te gőgösen megvetetted - nem is apádat -, hanem
polgártársaidnak a vezérét. Továbbá, e bíbor öltözékben, e koszorúkkal ékesítve mi mást viselsz,
ha nem az én győzelmeim jeleit? Mivel tehát te apádban semmi másra nem ismersz rá, csak a
száműzött névre, én is inkább fogom magam főparancsnoknak, mint atyának tartani, és általad
fogok példát állítani, hogy ezután senki ne űzzön csúfot atyja szerencséden [177]
nyomorúságából.” És úgy, díszes öltözékében a város szeme láttára egy igen magas keresztre
feszíttette őt.
Azután néhány nap múlva elfoglalja Carthagót, és a népet gyűlésbe híva, panaszkodik a
száműzetés jogtalansága miatt; mentegetőzik, hogy csak kényszerből viselt ellenük háborút, s azt
mondja, ő megelégszik a győzelemmel, és ha a jogtalan száműzetés értelmi szerzőit megbüntette,
mindenki másnak megbocsát. Így tehát, miután tíz senatort kivégeztetett, a városban újra életbe
léptette a törvényeket. Nem sokkal utóbb bevádolták, hogy királyságra tör, és kettős: a fia és a
hazája ellen elkövetett gyilkosságért bűnhődött. Utána Mago következett főparancsnokként,
akinek serénysége folytán a carthagóiaknak mind a gazdagságuk, mind birodalmuk határa, mind
háborús dicsőségük megnövekedett.

XIX. könyv
I. Mago, a carthagóiak főparancsnoka, miután elsőként szabályozta a katonai fegyelmet,

megvetette a punok nagyhatalmának alapját, és a város erejét mind haditechnikájával, mind
vitézségével megszilárdította, befejezte napjait. Két fiút hagy maga után, Asdrubalt és Hamilcart,
akik atyjuk vitézségének a nyomdokain haladva, atyjuknak nemcsak vér szerint, hanem
nagyságában is örököseivé váltak. Az ő vezérletük alatt indult meg a háború Sardinia ellen.1
Harcoltak az afrikaiak ellen is, akik a város földjéért járó sokévi bérletet követelték. Amennyivel
jogosabb volt az afrikaiak ügye, annyival nagyobb volt a hadiszerencséjük is, és a velük folytatott
háborúnak a pénz megfizetése vetett véget, nem a fegyverek.
Sardiniában Asdrubal súlyosan megsebesült, és miután átruházta a hatalmat testvérére,
Hamilcarra, meghalt. Halálát [178] emlékezetessé tette a város gyásza, továbbá tizenegy
alkalommal viselt dictatori hatalma és négy diadalmenete. Halála után az ellenségnek is megnőtt
a bátorsága, mintha a vezérrel együtt a punok ereje is lehanyatlott volna. Ezért Sicilia népei a
carthagóiak állandó jogsértései miatt a spártaiak királyának, Leonidasnak a testvéréhez
folyamodtak; súlyos háború tört ki közöttük, amelyben hosszasan és változó szerencsével
harcoltak.
Mialatt ezek történnek, Dareustól, a perzsák királyától követek érkeztek Carthagóba, magukkal
hozva egy rendelkezést, amely eltiltja a punokat attól, hogy emberáldozatokat mutassanak be és
kutyahúst fogyasszanak, továbbá elrendelte nekik a király, hogy a holttesteket égessék el, és ne
földbe temessék. Ezenfelül a perzsák egyúttal segédcsapatokát kérnek tőlük Görögország ellen,
ahová Dareus háborút szándékozott indítani. A carthagóiak azonban a segédcsapatok küldését
megtagadták tőlük a szomszédokkal viselt állandó háborúik miatt; a többi kérdésben szívesen
engedelmeskedtek, nehogy mindenben makacsoknak tűnjenek.
II.. Eközben Hamilcart a siciliai háborúban megölik.2 Három fia maradt utána, Himilco, Hanno és
Gisgo. Asdrubalnak is épp ennyi fia volt: Hannibal, Asdrubal és Sapho. Ők irányították abban az
időben a carthagóiak ügyeit.
Így háborút indítottak a mórok ellen, harcoltak a numidák ellen is, az afrikaiakat pedig arra
kényszerítették, hogy a város alapításáért fizetett adót elengedjék nekik.3 Azután, mivel a
főparancsnokok nagy családja veszélyessé válhatott a város szabadságára, mert mindent ők
csináltak, és mindenben ők intézkedtek: a senatorok sorából száz bírát választottak, akiknek a
háborúból visszatérő vezérek számot tartoztak adni tevékenységükről, hogy ettől tartva úgy
gyakorolják hatalmukat a háborúban, hogy tekintetbe veszik az otthoni bírákat és törvényeket
is.4 [179]
Siciliában Hamilcar helyébe Himilco következett főparancsnokként,5 aki bár mind a tengeri, mind
a szárazföldi háborúban szerencsés ütközeteket vívott és sok várost elfoglalt, hirtelen egy
dögvészt hozó csillagzat miatt elvesztette egész seregét.6 Midőn ezt hírül vitték Carthagóba, a
város olyan gyászba borult, mintha magát a várost foglalták volna el. Mindenütt jajgatás
hallatszott, bezárták a magánházakat, bezárták az istenek templomait, szünetelt minden áldozat
bemutatása, és megtiltották minden magántevékenység folytatását. Azután mindnyájan
összesereglettek a városkapunál, és a hajókból partra szálló néhány embert, akik a ragályt
túlélték, övéik felől kezdték kérdezgetni. Mikor azután addigi kétes reményük, visszafojtott
1 Karthago érdeklődése Sardinia iránt időben megelőzte az iónokét, a 6. században kezdődött. Ezek a
háborúk pontos dátumhoz nem köthetők.

2 480-ban Himeránál.
3 Időben pontosan nem rögzíthető hadjáratok az 5. század folyamán.
4 Karthagóban a legfőbb bírói testület valójában 104 tagból állt.
5 Tévedés: a 406. évi siciliai hadjárat vezére Hannibal volt, s csak ennek halála után lett Himilco a
főparancsnok.
6 405-ben.

félelmük és a magukramaradottság bizonytalan várakozása helyébe a szerencsétlenek számára
övéik pusztulásának bizonyossága lépett, az egész tengerparton a siránkozók nyögését, a
szerencséden anyák jajgatását és siralmas panaszkodásukat lehetett csak hallani.
III. Eközben a hajóból partra szállt maga a főparancsnok is, megoldva mocskos és szolgához illő
ruháját. Megpillantásakor csatlakozott hozzá a siránkozók menete. Ő maga is kezét az ég felé
emelve siratja hol a saját, hol a közösség szerencsétlenségét, majd az isteneket vádolja, hogy
megfosztották akkora háborús dicsőségtől és annyi győzelem ékességétől, amiket pedig ők
maguk juttattak neki. Mert annyi város bevétele után, és az ellenség felett tengeri és szárazföldi
ütközetben annyiszor győzelmet aratván, győzelmes hadseregét az istenek nem háborúban,
hanem dögvésszel pusztították el. Mégis, polgártársai számára elhozta azt a nem csekély vigaszt,
hogy szerencsétlenségüknek az ellenség örülhet ugyan, de nem dicsekedhet vele. Mert nem
mondhatják el sem azokról, akik meghaltak, hogy ők ölték meg, sem azokról, akik visszatértek,
hogy ők futamították meg őket. És azt a zsákmányt, amelyet elhagyott táborukból vitt el az
ellenség, nem [180] mutogathatja úgy, mint a legyőzött ellenségtől szerzett zsákmányt, hanem
csak úgy, mint amit gazdáik véletlen elhalálozása után reájuk szálló gazdátlan holmiként vettek
birtokukba. Ami az ellenséget illeti, győztesen távoztak, ami a dögvészt, vesztesen. Mindamellett
ő semmit sem sajnál jobban, mint azt, hogy nem tudott meghalni annyi vitéz férfiú között, s hogy
életben maradt, nem az élet örömeire, hanem a nyomorúság csúfjának. Ámbár mihelyt
csapatainak szerencsétlen maradványait visszahozta Carthagóba, ő is követni fogja bajtársait, és
meg fogja mutatni a hazának: nem azért maradt életben eddig a napig, mert élni akart, hanem
azért, hogy halálával ne árulja el azokat, akiket a borzalmas kór megkímélt, otthagyva őket az
ellenséges seregek között.
Ezek hangoztatása közben lépett be a városba. Amint házának küszöbéhez érkezett, az őt követő
sokaságot mintegy utolsó vigasztalással útjára bocsátotta, és miután bezárta az ajtókat, senkit,
még a fiait sem bocsátva magához, önkezével vetett véget életének.7
7 Iustinus téved: Himilco 397-ben újra főparancsnok lett a Sicilia elleni háborúban, de 396-ban járvány
tört ki hadseregében, és Dionüsziosz legyőzte. Himilco néhányadmagával visszatérve ekkor lett öngyilkos
Karthagóban.

XX. könyv
I. Dionysius, miután Siciliából kiűzte a carthagóiakat,1 és az egész sziget fölött elnyerte az

uralmat, úgy vélekedett, hogy terhes a semmittevés, és veszélyes egy ilyen nagy hadsereg
tétlensége, ezért átszállította csapatait Italiába, hogy az állandó fáradalmakkal megeddze
katonáinak erejét, és egyúttal országa határait is kiterjessze. Első hadjárata azok ellen a görögök
ellen irányult, akik hatalmuk alatt tartották az Italiai-tenger legközelebbi partjait. Ezeknek a
legyőzése után a szomszédaikat támadta meg egyenként, és minden görögöt, akinek Italiában
birtokai voltak, ellenségének nyilvánított.2 Abban az [181] időben ugyanis ezek a népek Italiának
nemcsak egy-egy részét, hanem úgyszólván egész Italiát birtokukban tartották. Hiszen még most
is, oly hosszú idő múltán, számos város mutatja a görög életforma nyomait! Mert amiként az
etruszkok népe is, akik a Tyrrhén-tenger partvidékét tartják birtokukban, Lydiából jött, a
venéteket pedig, akiket az Adriai-tenger lakóinak ismerünk, az ostromlott és elfoglalt Trója
küldte ide Antenor vezérlete alatt, ugyanúgy görög alapítású volt Adria városa is az Illyr-tenger
közvetlen közelében, mely így az Adriai-tengernek adott nevet; Arpit pedig Diomedes alapította,
amikor Trója pusztulása után egy hajótörés erre a vidékre vetette. Azután Pisának a ligurok
vidékén szintén görögök voltak az alapítói, az etruszkok vidékén Tarquiniinek ugyancsak. A
thessaliaiak alapítása Spina Umbriában. Perusia lakói is az achaeoktól veszik eredetüket.
Említsem Caere városát, a latin népeket, akiket - mint mondják - Aeneas szervezett néppé? Aztán
a faliscusok, nolaiak, Abella lakói vajon nem a chalcisiek telepítései voltak? Minek említsem
Campania egész vidékét; minek említsem a bruttiusokat, a sabinusokat, a samnisokat meg a
tarentumiakat, akikről azt hallottuk, hogy Lacedaemonból vándoroltak ki, s hogy törvénytelen
származásúak voltak?
II. Mondják, hogy Thurii városát Philoctetes alapította, és a síremléket, továbbá Apollo
templomában Hercules nyilait, amelyek Trója végzetét jelentették, még ma is látogatják.
Metapontum lakói is mutogatják Minerva templomában azokat a szerszámokat, amelyekkel
Epeus, alapító ősatyjuk a trójai falovat készítette. Ezért aztán Italiának ezt az egész részét Nagy
Görögországnak nevezték.3
Am Metapontum, Sybaris és Croto lakosai mindjárt a kezdetek kezdetén elhatározták, hogy a
többi görögöt kiűzik Italiából. Mihelyt Siris városát elfoglalták,4 bevételekor ötven ifjút -
miközben azok Minerva szobrát átölelve tartották -, sőt, magát az istennőnek a papját is papi
díszbe öltözötten ott [182] az oltárok előtt lekaszabolták. Amikor emiatt dögvész és lázongások
gyötörték őket, először a corto-beliek fordultak a delphii jóshelyhez. Azt a feleletet kapták, hogy
a csapásnak akkor lesz vége, ha Minerva megsértett istenségét és a megölt ifjak halotti szellemeit
kiengesztelik. Amikor tehát elkezdték az ifjak szellemeinek a kiengesztelésére és mindenekelőtt
Minerva számára kifaragni az életnagyságú szobrokat, a metapontumiak, miután megtudták az
isten jóslatát, azt gondolták, hogy a szellemeket és az istennőt előbb is megbékíthetik: az ifjaknak
kicsiny és kőből készült szobrokat állítanak, az istennőt pedig áldozati pogácsákkal engesztelik
ki. Így aztán mindkét helyen lecsillapodott a dögvész pusztítása, minthogy az egyik helyen
odaadásban, a másik helyen pedig gyorsaságban versengtek a kiengesztelésért.
Egészségük visszaszerzése után a crotóiak nem sokáig maradtak nyugton. Ugyanis
méltatlankodtak amiatt, hogy Siris ostromlása alkalmával Locri lakói segítséget nyújtottak velük
szemben, ezért háborút indítottak ellenük.5 Ettől való rémületükben a locribeliek a spártaiakhoz
1 396-ban Himilco seregének megsemmisítésével.

2 388-ban Elleporosznál az italióta-szövetség seregét verte le, melynek vezetője Krotón városa volt, majd
386-ban elfoglalta Rhégiont. Mindkét háborút Lokroijal közösen vívta, akikkel 399 óta szövetséges
viszonyban állt.
3 Görögül: Megalé Hellasz, latinul: Magna Graecia.
4 A három város szövetsége 550 körül rombolta le Sirist.
5 548-ban; a háború végén Krotón súlyos vereséget szenvedett.

folyamodnak és könyörögve kérnek tőlük segítséget. Ezek azonban a hosszú háborúskodás
terhétől szorongatva azt javasolják nekik, hogy Castorhoz és Polluxhoz folyamodjanak
támogatásért. A követek nem is utasították el a szövetséges város tanácsát: elmentek a közeli
templomba, ott áldozatot mutattak be, és könyörögtek az említett istenek segítségéért. Miután az
áldozatokat kedvező jelek mellett bemutatták, s miután - hitük szerint - el is nyerték, amit kértek,
olyan vidáman, mintha magukat az isteneket vinnék magukkal, párnát helyeztek el számukra a
hajón, kedvező előjelek kíséretében elutaztak, és segítség helyett vigaszt vittek övéiknek.
Miután a crotóiak ezt megtudták, maguk is követeket küldtek Delphibe, hogy könyörögjenek a
győzelemért és a háború szerencsés kimeneteléért. Azt a feleletet kapták, hogy az [183]
ellenségnek inkább fogadalomtételekkel kell fölébe kerekedniök, semmint fegyverekkel. Miután
Apollo számára fogadalmat tettek és a zsákmány tizedrészét felajánlották neki, a locri-beliek,,
megismerve az ellenség fogadalmát és az isten jóslatát, a zsákmány kilenced részét ajánlják fel az
istennek, és az ügyet titokban tartják, hogy az ellenség újabb fogadalomtétellel fölébük ne
kerekedhessen.
Amikor tehát kivonultak az ütközetre, és a crotóiaknak ott állott százhúszezer fegyverese, a locri-
beliek a maguk csekély létszámának láttán - mindössze tizenötezer katonájuk volt - feladják a
győzelem reményét, megesküsznek, hogy szándékosan keresik a halált, és kétségbeesésükben
akkora harci vágy szállja meg mindegyiküket, hogy számukra már az is győzelemnek számított,
ha nem bosszulatlanul halnak meg. De miközben tisztességgel akartak meghalni, szerencsésen
győztek, és győzelmüknek nem más volt az oka, mint a kétségbeesésük. Mialatt a locri-beliek
harcoltak, egy sas nem tágított a csatatérről, és mindaddig körülöttük repdesett, míg csak nem
győztek. A sereg szárnyain is két feltűnően nagy termetű ifjút láttak a többitől elütő
fegyverzetben, fehér lovon és skarlátvörös köpenyben csatázni, de a csata befejezése után többé
nem voltak láthatók.6 Az emiatti ámulatot csak növelte még a győzelem hírének hihetetlenül
gyors elterjedése. Mert ugyanazon a napon, amikor Italiában folyt a harc, már Corinthusban,
Athénban és Lacedaemonban is megtudták a győzelem hírét.
IV. A crotóiak ezek után nem tartottak több fegyvergyakorlatot, és nem volt gondjuk a
fegyverekre. Meggyűlölték a fegyvereket, amelyeket oly szerencsétlenül vettek kézbe, és addigi
életmódjukat már-már dőzsölésre változtatták volna át, ha nem lett volna Pythagoras, a filozófus.
Ez Samuson, egy gazdag kereskedőtől, Demaratustól született. Bölcsessége tanulásával egyre
gyarapodott, és először [184] Egyiptomba, majd Babyloniába utazott, hogy megismerje a
csillagok mozgását, s bepillantást nyerhessen a világ keletkezésének titkaiba. Így hatalmas
tudásra tett szert. Innét visszatérve Cretára és Lacedaemonba ment át, hogy ott tanulmányozza
Minosnak és Lycurgusnak abban az időben híres törvényeit. Mindezeket az ismereteket
megszerezve Crotóba jött, és itt a dőzsölésbe süllyedt népet7 tekintélyével visszatérítette a derék,
egyszerű életmódra. Mindennap dicsérte az erényt, előszámlálta a dőzsölés hátrányait és az
államok bukását, amelyeket ez a rontás tett tönkre. Ezzel a tömegben akkora vágyat keltett a
derék életmód iránt, hogy hihetetlennek tűnt: közülük valaki valaha is hódolt a kicsapongásnak.
Gyakran tanította a férjes asszonyokat a férfiaktól elkülönítve, és a gyermekeket szüleiktől
elválasztva. Az asszonyokat erkölcsös életmódra és férjeik iránti engedelmességre nevelte, a
gyermekeket pedig szerénységre és a tudományok szeretetére oktatta. Eközben mindnyájukba
beoltotta a derék és egyszerű életmódot, az erény eme szülőanyját, és állandó előadásaival
elérte, hogy az asszonyok letettek aranyos ruháikról és méltóságuknak egyéb díszeiről mint a
fényűzés eszközeiről, és mindezeket Juno templomába hordva magának az istennőnek ajánlották
fel, mert az lebegett szemük előtt, hogy az asszonyok valódi ékessége az erkölcsi tisztaság, nem
pedig a ruhák. Hogy az ifjúság körében mily nagy sikert aratott, azt éppen az asszonyok makacs
lelkületének legyőzése mutatja.
De mert az ifjak közül háromszázan társulás jogcímén, egymást esküvel kötelezve a többi
polgároktól elkülönült életmódot folytattak, és, afféle titkos összeesküvő gyülekezetet alkottak,
6 A jelenet hasonló Castor és Pollux megjelenéséhez a Regillus-tó melletti csatában (499), ahol a
rómaiakat segítették a latinok elleni harcban. (Dionüsziosz Halikarnasszeusz 6,3).
7 Krotón hanyatlása Szübarisz 510. évi lerombolásával vette kezdetét, amikor a krotóniak átvették volt
ellenségük fényűző és puhány életmódját.

magukra vonták a város gyanakvását, és amikor az egyik házban összegyűltek, a házat rájuk
gyújtva meg akarták égetni őket. A zűrzavarban mintegy hatvanan pusztultak el közülük, a
többiek meg száműzetésbe mentek. Pythagoras pedig, miután Crotóban húsz évet töltött,
kivándorolt [185] Metapontumba, és ott hunyt el. Akkora volt az iránta megnyilvánuló csodálat,
hogy házából templomot csináltak, őt meg istenként tisztelték.8
V. Dionysius, a zsarnok tehát, akiről fentebb említettük, hogy hadseregét Siciliából átszállította
Italiába, s hogy a görögök ellen háborút indított, miután Locrit ostrommal bevette, a crotóiakat
támadta meg, akik a hosszú tétlenség után és az előbbi háborúban elszenvedett vereség miatt
még alig tudták összeszedni erejüket.9 Kevés katonájukkal sokkal vitézebb ellenállást
tanúsítottak Dionysius nagy hadseregével szemben, mint előbb oly sok ezer katonájukkal a locri-
beliek csekély létszámú serege ellen. Ekkora erény van a szegénységben a kicsapongó
gazdagsághoz képest, és ennyivel biztosabb néha a nem remélt győzelem a reméltnél.
Ám Dionysiust, miközben a háborúval foglalkozik, felkeresik ama gallusok követei, akik néhány
hónappal előbb felgyújtották Rómát. Most a vele való szövetséget és barátságot keresik, és azt
állítják, hogy népük az ő ellenségei között állomásozik, s ezért nagy hasznára lehetnének neki,
akár úgy, hogy vele egy sorban harcolnak, akár pedig úgy, hogy ők a vele megütköző ellenséget
hátulról támadják meg. A követséget Dionysius szívesen fogadta. Megkötötték tehát a
szövetséget, és Dionysius most már a gallusok segédcsapataival gyarapodva újból elindítja a
háborúskodást.10
A gallusok Italiába való jövetelének és az új lakóhely keresésének indítóoka a belső
egyenetlenkedés és állandó otthoni viszályaik voltak. Ezekre ráunva, Italiába jöttek, elűzték
lakhelyükről az etruszkokat, és megalapították Mediolanumot, Comumot, Brixiát, Veronát,
Bergomumot, Tridentumot és Vicétiát. Az etruszkok pedig, miután ősi lakhelyüket elvesztették,
Raetus vezérlete alatt elfoglalták az Alpokat, és vezérük nevéről megalapították a raetusok
nemzetét.
Dionysiust azonban visszaszólította Siciliába a carthagóiak [186] megérkezése, akik rendbe
hozva hadseregüket, megnövelt erőkkel újra kezdték a háborút, amit a dögvész miatt
abbahagytak.11 A háború vezére a carthagói Hanno volt. Ennek ellenfele, Suniatus abban az
időben igen nagy hatalommal rendelkezett a punok között. Hanno iránti gyűlöletében görög
nyelvű levélben értesítette Dionysiust Hanno seregének az érkezéséről, és baráti hangon
tájékoztatta őt a vezér lomhaságáról. A levelet azonban elfogták, és őt magát hazaárulás miatt
elítélték, s a senatus ezenfelül határozatot hozott, hogy ezentúl egyeden carthagói se tanulja meg
a görög betűket, illetve a nyelvet, hogy se beszélni, se írni ne tudjon senki az ellenségnek tolmács
nélkül.
Nem sokkal utóbb Dionysius, akit kevéssel előbb sem Sicilia, sem Italia nem elégített ki, az
állandó háborúskodásban vereséget szenvedve és megtörve, végül övéinek ármányai
következtében veszti életét.12
8 A pythagoreusok kiűzése jóval a Iustinusnál szereplő dátum után, de mindenesetre 453 előtt, Krotón
politikai összeomlását megelőzően történt.
9 379 körül, és el is foglalta a várost.
10 Dionüsziosz a keltákkal 384-383 folyamán lépett kapcsolatba, amikor elfoglalta Pyrgit, Caere
kikötővárosát.
11 375-ben a pestisjárvány miatt.
12 367-ben. Bár korábban, 374-ben is vereséget szenvedett a karthagóiaktól Croniumnál, 368-ban azonban
újra kezdte a háborút. Valójában nem az övéi ölték meg.

XXI. könyv
I. Siciliában a zsarnok Dionysius halála után helyébe a katonák fiai közül a legidősebbet, név
szerint Dionysiust választották meg,1 részint a természet jogát követve, részint meg azért, mivel
úgy vélekedtek, hogy erősebb lesz az ország, ha egy embernek a kezében marad, mint ha több fiú
között felosztanák. Ám Dionysius uralkodásának kezdetén testvéreinek anyai nagybátyjait, mint
uralkodásának vetélytársait, akik a gyermekeket az ország felosztására buzdítják, el akarta
távolítani. Egy ideig eltitkolva szándékát, előbb a nép kegyének megnyerésére fordítja
igyekezetét, mivel úgy gondolta, hogy könnyebben végrehajthatja majd elhatározását, ha előbb
mindenkinek elnyeri a helyeslését. Ezért az adósság miatt börtönbe [187] jutottak közül
háromezret szabadon bocsát, a nép számára három éven keresztül elengedi az adókat, és
amilyen kedvezményekkel csak tudja, igyekszik mindenkinek a jóindulatát megnyerni. Azután
hozzáfog tettének végrehajtásához, és nemcsak testvéreinek a rokonait, hanem őket magukat is
megöleti, hogy akiknek adósa volt a királyságban való részesedéssel, azoknak még a lélegzésből
se engedjen részt, így adván előjelét annak, hogy a kényuralmat inkább fogja övéivel szemben
gyakorolni, mint az idegenek irányában.
II. Miután vetélytársait eltette láb alól, tunyaságba süllyedt, a túlzásba vitt dőzsölés folytán teste
elhájasodott, és szembetegséget szerzett, úgyhogy sem a napfényt, sem a port, s végül még a
nappal világosságát sem bírta elviselni.2 Mivel azt gondolta, hogy emiatt megvetik, kegyetlenül
garázdálkodni kezdetit, és nem a börtönöket töltötte meg adósokkal, mint atyja, hanem a várost
árasztotta el gyilkosságokkal. Ezek miatt nem is csak megvetette, de gyűlölte őt mindenki. Így,
amikor a syracusaiak háborút határoztak el ellene, sokáig habozott, vajon lemondjon-e a
hatalomról, vagy háborúval álljon ellen. A katonák azonban, akik a zsákmányban meg a város
kirablásában reménykedtek, arra kényszerítik, hogy bocsátkozzék harcba a syracusaiakkal.
Vereséget szenvedett, és amikor másodízben sem járt sikeresebben próbálkozásával, követeket
menesztett a syracusaiakhoz azzal az ígérettel, hogy lemond a kényuralomról, ha olyan
embereket küldenek hozzá, akikkel megegyezhet a békefeltételekben. Az e célra küldött előkelő
embereket visszatartja a fellegvárban, és miközben a syracusaiak erre nem is gondoltak, és
semmiféle ellenségeskedéstől nem tartottak, elküldi hadseregét a város elpusztítására. A
városban kétes kimenetelű harc kezdődött, amelyben az ott lakók sokaságuk folytán
felülkerekedtek és kiverték Dionysiust. Ő attól tartott, hogy ostromzárral veszik körül a
fellegvárat, ezért titokban teljes királyi vagyonával Italiába menekült.3 Mint [188] száműzöttet a
vele szövetséges locri-beliek befogadják, de ő, mintha jog szerinti uralkodójuk volna, elfoglalja a
fellegvárat és a tőle megszokott kegyetlenkedést űzi. A főemberek feleségeit elraboltalja, hogy
meggyalázza őket; a hajadonokat menyegzőjük előtt elvitette, és megszeplősítésük után adta
vissza őket kérőiknek; a leggazdagabbakat vagy kiűzte a városból, vagy megölette, és a
vagyonukat lefoglalta.
III. Azután, amikor a rablásra már nem volt alkalma, az egész várost egy ravasz hazugsággal
csalta lépre. Midőn a regiumiak tyrannusa, Lepphron Locrit háborúval szorongatta, ezek azt a
fogadalmat tették, hogy ha győznek, Venus ünnepén hajadon leányaikat nyilvánosan áruba
bocsátják. Miután fogadalmukat nem teljesítették, kedveződen kimenetelű harcokba
bocsátkoztak a lucanusokkal. Dionysius ekkor gyűlésbe hívja és arra buzdítja őket, hogy
1 367-ben.
2 II. Dionüsziosz ellentmondásos egyéniségére jellemző, hogy mindezek ellenére kedvelte és pártfogolta a
filozófiát és az irodalmat; 366-361 között meghívta udvarába Platónt, aki később, igaz, botrányos
körülmények között távozott, de írt verseket, és filozófiai értekezéseket is tulajdonítanak neki.
3 Iustinus kivonata félreérthetően adja elő Dionüsziosz elűzésének történetét. A tyrannus Dél-Italiában
tartózkodott, amikor a száműzött Dión Syracusában államcsínnyel megdöntötte hatalmát. Miután több
hiábavaló kísérletet tett hatalmának visszaszerzésére, 355-ben véglegesen elhagyni kényszerült Syracusát.
Innen előbb Dél-Italiába menekült, ahol Locri és Rhegium még a birtokában maradt, de 350-ben Rhegium
is elpártolt tőle.

feleségeiket és leányaikat, amilyen díszes öltözékben csak tudják, küldjék Venus templomába, s
ezek közül válasszanak ki sorshúzás útján százat, hogy azok tegyenek eleget a közös
fogadalomnak, és a vallási kötelezettség kedvéért csak egy hónapig maradjanak ott a bordélyban,
de előbb minden férfi esküdjék meg, hogy nem nyúl hozzájuk. Hogy ez a megoldás ne legyen
hátrányos azoknak a hajadonoknak, akik teljesítik a polgárság fogadalmát, hozzanak határozatot,
hogy egyeden hajadon sem köthet házasságot, mielőtt ezeket férjhez nem adják. Miután a tervet
jóváhagyták, mivel az a vallásos kötelezettségről és a hajadonok erkölcsi hírnevéről egyaránt
gondoskodott, minden nő egymással versengve és magát a lehető legszebben felékesítve Venus
templomában gyülekezik. Dionysius pedig rájuk ereszti katonáit, mindnyájukat kifosztja, és az
asszonyok ékszereit saját zsákmányává teszi. Némely asszonynak gazdagabb férjét megölette,
más asszonyokat kínpadra vonatott, hogy elárulják férjük vagyonának hollétét. Amikor ilyen
módszerekkel már hat éven át uralkodott, a locri-beliek összeesküvése kiűzte a városból és
[189] visszatért Siciliába. Itt árulás folytán visszafoglalta Syracusát, ahol a hosszú béke
következtében mindenki biztonságban érezte magát.4
IV. Míg Siciliában ezek a dolgok történtek, addig Afrikában a carthagóiak feje, Hanno hatalmas
vagyonát, amellyel a város erejét is felülmúlta, arra használja, hogy az uralmat magához ragadja,
és a senatus legyilkolásával megkísérelte a királyságot megkaparintani. E gaztett végrehajtására
leánya lakodalmának ünnepét választotta ki, hogy a vallás szentségével könnyebben eltakarhassa
gyalázatos tervét. Tehát a nép számára a nyilvános oszlopcsarnokokban, a senatus számára meg
saját házában lakomát rendez úgy, hogy italukba mérget keverve a senatust a legnagyobb
titokban és tanúk nélkül tehesse el láb alól, s az irányítás nélkül maradt állam vezetését magához
ragadhassa. A tisztségviselőknek azonban a szolgák elárulták a dolgot, s így a gaztett elől azok
kitértek, de nem álltak bosszút érte, mivel - ily hatalmas férfiúról lévén szó - több gondot okozott
volna e gaztett felderítése, mint kitervelése. Megelégedtek tehát azzal, hogy megakadályozzák a
gaztettet, és határozattal megszabják a lakodalmi költségek felső határát, s ennek betartását
nemcsak egy meghatározott személytől követelik meg, hanem mindenkitől, nehogy úgy tűnjék,
hogy a határozattal csak egyvalakit akartak megbélyegezni, nem pedig a vétkeket megelőzni.
Amikor e határozattal túljártak az eszén, fellázítja a rabszolgákat, és újból kitűzi a napot a
gyilkolás végrehajtására. De amikor látja, hogy újból elárulták, az elítéléstől tartva elfoglal egy
megerősített erődöt húszezer felfegyverzett rabszolgával. Miközben itt az afrikaiaknak és a
mórok királyának fellázításával foglalkozik, elfogják, megvesszőzik, kivájják a szemét, eltörik a
kezét, lábát, s mintha minden egyes tagján külön hajtanák végre a büntetést, a nép színe előtt
megölik, a veréstől szétmarcangolt testét pedig keresztre feszítik. Fiait és [190] valamennyi
rokonát, még az ártatlanokat is, halálbüntetéssel sújtják, hogy senki ne maradjon életben ez
átkozott házból, sem a bűn utánzására, sem Hanno halálának megbosszulására.5
V. Eközben Dionysius Syracusa visszaszerzése után napról napra kegyetlenebb és a polgárság
számára elviselhetetlenebb lett, ezért újabb összeesküvés támadt ellene, és ostromgyűrűbe
fogják. Ekkor lemond a hatalomról, a fellegvárat a hadsereggel együtt átadja a syracusaiaknak, és
magához véve személyes vagyonát, Corinthusba távozik száműzetésbe.6 Itt, mint aki éppen a
legaljasabb dolgokat tartja a legbiztonságosabban megtehetőnek, a legocsmányabb életmód
folytatására adta magát; nem elégedett meg azzal, hogy a köztereken lődörgött, hanem még ivott
is. Azzal sem törődött, hogy kocsmákban és bordélyházakban látják, hanem naphosszat
semmittevéssel töltötte idejét: a legelvetemültebb emberekkel a legjelentéktelenebb dolgokról
vitatkozott; rongyosan és piszkos ruhában járt; szívesebben vált nevetség tárgyává, mint hogy
maga nevetett volna; ott álldogált a mészárszék előtt, s amit megvenni nem tudott, azt szemeivel
falta fel; a városbírák előtt kerítőkkel pörösködött, és mindent megtett, hogy inkább
megvetendőnek tűnjék, semmint olyan embernek, akitől félni kell. Legutoljára iskolamesternek
állt be, és az útszéli gyermekeket tanította, hogy akik félnek tőle, azoknak szeme előtt legyen,
akik pedig nem félnek tőle, azok könnyebben megvethessék. Bár a tyrannusok mindig bővében
vannak a vétkeknek, ez a magatartása mégis a vétkek színlelése volt, és nem természetéből
4 Dionüsziosz valójában nem hat, hanem kilenc esztendő múlva, 346-ban foglalta vissza Syracusát.
5 Az eset a 345. évi siciliai Entella-hadjárat után történt.
6 345-ben.

fakadt, s mindezt inkább megtévesztés céljából tette, nem pedig azért, mert minden királyi
szeméremérzetét elveszítette. Tapasztalta ugyanis, mily gyűlöletes a tyrannusok neve még
hatalmuk nélkül is. Arra törekedett tehát, hogy a múltja iránti gyűlöletet a jelene iránti
megvetéssel oltsa ki, ezért nem a tisztességes, hanem a biztonságos megoldások után nézelődött.
Mindeme elkendőző cselfogásai ellenére [191] háromszor vádolták azzal, hogy kényuralomra tör,
és e vád alól nem is mentesült másként, csak amiatt, hogy megvetették.
VI. Eközben a carthagóiak, megrémülve Nagy Sándor óriási hadi sikereitől, attól tartottak, hogy a
perzsa királyság megszerzése után Afrikát is meg akarja szerezni magának, ezért szándékainak
kipuhatolása végett elküldik hozzá a Rhodanus melléknevű Hamilcart,, egy ékesszólásban és
okosságban a többinél kitűnőbb férfiút. Félelmüket még csak növelte Tyrusnak, saját
anyavárosuknak elfoglalása, a Carthagóval vetélkedő Alexandria megalapítása Afrika és
Egyiptom határán, továbbá a király szerencséje, akinek sem hatalomvágya, sem jósorsa nem
ismert határt.
Hamilcar tehát Parmenio közvetítésével a király színe elé jutott, és ott azt tettette, mintha
hazájából elűzve menekült volna a királyhoz, és felajánlja, hogy hadjáratában katonája lesz. Így
aztán kikémlelte a király terveit, és mindent megírt polgártársainak fatáblákon, melyeket szűz
viasszal vont be. Amikor aztán a király halála után visszatért hazájába, a carthagóiak, mintha a
várost felajánlotta volna a királynak, nemcsak hálátlan, de kegyetlen lélekkel megölték.

XXII. könyv
I. Sicilia zsarnoka, Agathocles, aki az előbbi Dionysius hatalmának nyomába lépett, alacsony
rangú és nyomorúságos családból jutott a királyi méltóságra. Ugyanis Siciliában egy fazekastól
született, és gyermekkora sem volt előkelőbb, mint ahonnan eredetét vette; mert a
szembetűnően formás testű és szép külsejű fiú sokáig fajtalankodásból tartotta fenn életét.
Azután, amikor a serdülőkor éveit átlépte, érzékisége a férfiakról a nőkre terelődött. Ennek
következtében mindkét [192] nembeliek előtt hírhedtté válva, ezt az életmódját útonállással
cserélte fel. Bizonyos idő elteltével, amikor Syracusába költözött, és a városban felvették a
lakosok közé, sokáig nem volt becsülete, mivel úgy néztek rá, mint akinek vagyon tekintetében
nincs mit elvesztenie, tisztesség dolgában pedig nincs mit bemocskolnia. Végül a sors úgy hozta
magával, hogy gyalogos katona lett. Ekkor nyughatatlanságával, akárcsak azelőtt gyalázatos
életével, minden gaztettre a legkészségesebben vállalkozott; ugyanis egyrészt tettre kész
embernek tartották, másrészt a gyűléseken igen ékesen beszélt. Rövidesen tehát százados, majd
katonai tribunus lett belőle. Az aetnaiak elleni első ütközetében nagy tapasztalatokról tett
tanúbizonyságot a syracusaiaknak.1 A campaniaiak elleni következő csatában olyan reményt
keltett maga iránt mindenkiben, hogy megtették a meghalt vezér, Damasco utódjává. Ennek
feleségét házasságtörés révén már ismerte, és férjének halála után házasságot kötött vele.2 Nem
elégedett meg azzal, hogy nincstelenből egyszerre gazdag ember lett, hanem kalózkodást is
folytatott a hazája ellen. Az volt a szerencséje, hogy amikor társait elfogták és kínpadra vonták,
azok nem vallottak rá. Kétszer akarta megkaparintani Syracusa felett az uralmat, kétszer
kergették száműzetésbe.3
II. Murgantia lakói, akiknél száműzetését töltötte, a syracusaiak iránti gyűlöletükben először
aedilisszé, majd vezérükké választották. Ebben a háborúban egyrészt elfoglalta Leontini városát,
másrészt ostrom alá vette hazáját, Syracusát, amelynek megsegítésére a punok vezére, Hamilcar,
könyörgésükre félretéve ellenséges gyűlölködését, katonai őrcsapatokat küldött. Tehát Syracusát
egy és ugyanazon időben védelmezte az ellensége polgárához méltó szeretettel, és támadta saját
polgára ellenséges gyűlölettel. Ám Agathocles amikor látta, hogy a város védelme erősebb, mint
ostroma, követek útján könyörögve kérleli Hamilcart, hogy közötte és a [193] syracusaiak között
vállalja el a békebíró szerepét: ennek fejében felajánlja számára jószolgálatait. Ez reménnyel
töltötte el Hamilcart, és szövetséget köt vele egymás hatalmának kölcsönös támogatására, olyan
feltétellel, hogy amennyi haderőt ő Agathocles rendelkezésére bocsát Syracusa ellen,
ugyanannyit kap majd saját hatalmának növelésére. Tehát Agathoclesszel nemcsak a béke jön
létre, hanem a punt Syracusában megteszik városbírává is. Ekkor Hamilcar tiszteletére Ceres
oltárain tüzet gyújtanak, és Agathocles az oltárt megérintve esküvel kötelezi magát a punok
szolgálatára. Ezután ötezer afrikait kap Hamilcartól, a főemberek közül a leghatalmasabbakat
megöleti, és így az államrend kialakításának ürügyén gyűlésre szólítja a népet a színházba, de
előbb a senatust hívatja össze a testgyakorló helyre, mintha egyes kérdéseket előzőleg rendezni
akarna velük. Miután a dolgokat így előkészítette, bebocsátja a városba a katonákat, a népet
ostromzárral veszi körül, a senatust legyilkoltatja, s miután leöldösték őket, a népből is megöleti
a leggazdagabbakat és a legtettrekészebbeket.4
III. Mikor ez megtörtént, katonákat toboroz és hadsereget szervez, majd így felkészülve
1 Timoleón parancsnoksága alatt 338-ban a Krimiszosz melletti csatában; ezért kapta meg a syracusai
polgárjogot.
2 Ugyancsak 338-ban, az Akragasz elleni háború után; a háború tehát nem a campaniaiak ellen folyt.
Iustinus (Trogus) két dolgot kever: a) Agathoklész mint katona a 319 előtt zajló dél-italiai háborúban
tüntette ki magát, mely a krotóniak megsegítéséért folyt, b) Damasco (helyesen: Damas) viszont 338-ban
az Akragasz elleni háború vezére volt; Agathoklész ennek feleségét vette el, miután a férj elesett.
3 Az oligarchákkal való harcában 322 előtt, ahol Agathoklész a demokrata párt oldalára állt.
4 319-318-ban, illetve 316-ban. Iustinus kivonatában elmosódik, hogy ezek az események három esztendő
alatt játszódtak le.

váratlanul megtámadja a semmiféle ellenségeskedéstől sem tartó szomszédos városokat, és -
Hamilcar engedélyével - a punok szövetségeseit is gyalázatosan meggyötri. Emiatt a
szövetségesek nem is annyira Agathocles, mint inkább Hamilcar ellen Carthagóhoz fordultak
panaszaikkal, azt úrhatnámsággal és zsarnoksággal, ezt pedig árulással vádolva; hiszen ez utóbbi
a szövetségesek javait szabályos szerződéssel szolgáltatta ki legádázabb ellenségüknek, kezdettől
fogva megegyezve vele. De átengedte neki Hamilcar a szövetség zálogául Syracusát is,. ezt a
punokkal szemben mindig ellenséges érzületű és Carthagóval a Sicilia feletti uralomért mindig
vetélkedő várost, és most ráadásul még a szövetségesek városait is Agathocles joghatóságának
rendeli alá, ugyancsak a béke biztosításának címén. Ők tehát jelentik [194] nekik a dolgokat,
amelyek rövidesen vissza fognak ütni Carthagóra is, és már a közeli napokban érezni fogják, mily
nagy csapást idéztek elő nem annyira Siciliára, mint inkább egész Afrikára.
E panaszok hallatán a senatus haragra lobban Hamilcar ellen, de minthogy kezében volt a
főhatalom, csak titkosan szavaztak az ügyben; mielőtt a szavazatokat kihirdették volna, előbb egy
urnába dobták őket, és lepecsételve tartották mindaddig, amíg a másik Hamilcar, Gisgo fia vissza
nem tér Siciliából. De a punok ravasz elgondolásának és a kihirdetetlenül maradt ítéletnek elébe
vágott Hamilcar halála, és a végzet ajándékából felmentést kapott az, akit polgártársai jogtalanul,
meghallgatás nélkül elítéltek.
Ez az ügy Agathoclesnek alkalmat szolgáltatott arra, hogy a punok ellen háborút indítson. Első
ízben tehát Hamilcarral, Gisgo fiával ütközött meg, s mikor ettől vereséget szenvedett,
visszavonult Syracusába, hogy nagyobb erővel készülődjön a háborúra. De a második
összecsapás ugyanazzal a szerencsével járt, mint az előbbi.5
IV. Midőn tehát a győztes punok Syracusát ostromzárral vették körül, Agathocles, mivel úgy látta,
hogy a punokkal sem erőben nem egyenlő, sem az ostrom elviselésére nincs felszerelése, s
emellett még, megsértődvén a velük szembeni kegyetlensége miatt, a szövetségesei is
cserbenhagyták, elhatározta, hogy a háború színterét átteszi Afrikába. Valóban nagy merészség
kellett ahhoz, hogy azoknak a városa ellen indítson háborút, akikkel saját városának földjén sem
tudott megmérkőzni; továbbá az, aki a sajátját nem tudta megvédeni, megtámadja a másét, hogy
legyőzve szembeszálljon a győzőkkel. E tervében nem kevésbé volt csodálatos az, ahogy
hallgatott róla, mint ahogy kiötlötte. A népnek csupán annyit vallott be, hogy megtalálta a
győzelem útját; csak erősítsék meg a lelküket egy rövid ostrom elviselésére, vagy akinek a
hadiszerencse [195] jelenlegi helyzete nem tetszenék, annak ő megadja a szabad eltávozás
lehetőségét. Miután ezerhatszázan eltávoztak, a többieket gabonával és zsolddal készíti fel az
elkerülhetetlen ostromzár elviselésére. Csupán ötven talentumot visz magával pillanatnyi
szükségleteinek fedezésére, mivel - úgy gondolta -a többit inkább majd az ellenségtől fogja
megszerezni, mint a bajtársaitól. Azután minden katonakorú rabszolgát megajándékoz a
szabadsággal és felesketi, majd katonáinak nagyobbik hányadával együtt hajókra rakja őket. Ügy
vélekedett, hogy mivel a két néposztály helyzete kiegyenlítődött, egymás között kölcsönösen
vetélkedni fognak a vitézségben. A többit a haza védelmére mind otthon hagyta.
V. Tehát uralkodásának hetedik évében Agathocles két felserdült fiának, Archagathusnak és
Heraclidasnak a kíséretében Afrika felé irányítja a hajók útját. A katonák közül senki sem tudta,
hová hajóznak, és mindnyájan azt hitték, hogy vagy Italiába mennek zsákmányolni, vagy
Sardiniába. Csak akkor tárta fel mindnyájuk előtt szándékát, amikor Afrikában partra tette a
sereget. Megmutatta nekik, hol fekszik Syracusa; nem marad tehát számukra semmi más
segítség, mint hogy azt tegyék az ellenséggel, amit maguk szenvedtek tőlük. Mert másképpen kell
otthon és másképpen idegenben háborút viselni. Otthon csak azok a segélyforrások állanak
rendelkezésre, amelyeket a haza ereje képes rendelkezésre bocsátani; idegenben az ellenséget
saját erejével is le lehet győzni, mivel elpártolnak a szövetségesei, akik a hosszú uralmat
meggyűlölve, külhoni segítség után néznek. Ehhez járul még, hogy Afrika városait és falvait nem
veszik körül falak, nem hegyek tetején fekszenek, hanem sík mezőkön terülnek el minden
erődítés nélkül, és éppen ezért mindegyiket könnyen meg lehet nyerni háborús szövetségesnek,
5 Agathoklész valójában Akragaszt támadta meg, amikor a karthágóiak beavatkoztak ellene 311-ben.
Miután kétszer is győzött ellenük, Himera mellett 310-ben csatát vesztett, és így visszavonult Syracusába.
Iustinus tehát keveri az eseményeket.

ha elpusztításukkal fenyegetőznek. A carthagóiak ellen tehát nagyobb háború fog fellángolni
Afrika, mint Sicilia részéről, és minden segéderő össze fog gyűlni [196] az egyetlen város ellen,
mely névben hatalmasabb, mint erőben; és ő innen fogja merítem azokat az erőket, amelyeket
nem hozott magával. Azután a punok hirtelen ijedelme sem lesz csekély jelentőségű a győzelem
szempontjából, hiszen őket meglepi az ellenség vakmerősége, ezért ide-oda fognak kapkodni.
Ehhez járul majd még a birtokok felgyújtása, a falvak és az ellenszegülő városok kirablása és
magának Carthagónak az ostroma is: mindezek folytán majd érezni fogják a carthagóiak, hogy
nemcsak nekik áll módjukban háborút indítani mások ellen, hanem másoknak is ellenük. Ezekkel
a punokat nemcsak le lehet győzni, hanem Siciliát is fel lehet szabadítani, mert az ellenség nem
fog kitartani Syracusa ostroma mellett, ha a saját városát veszély fenyegeti. Tehát sehol másutt
nem lehetne könnyebb háborút, de bővebb zsákmányt sem találni, mert Carthago elfoglalásával
egész Afrika és Sicilia a győztesek jutalma lesz. Bizonyos, hogy e tisztes hadjárat dicsősége -
mondotta - mindörökké oly nagy lesz, hogy soha nem boríthatja be a feledés homálya. Hirdetni
fogják, hogy egyedül ők voltak azok a halandók közül, akik az ellenséghez tették át annak a
háborúnak a színterét, amelyet otthon viselni nem voltak képesek; hogy önként vették üldözőbe
a győzteseket, és városuk ostromlóit ők maguk vették körül ostromzárral. Tehát mindnyájuknak
hősies és vidám lélekkel kell vállalniuk azt a háborút, amelynél bőségesebb jutalmat semmilyen
más háború sem adhatna nekik, ha győznek, és nem állíthatna számukra fényesebb síremléket,
ha őket győzik le.
VI. E buzdításra a katonák nekibátorodtak, de egy csodajeltől mégis babonás félelem lett úrrá
rajtuk: amikor odahajóztak, napfogyatkozás volt.6 Ennek a jelenségnek a király nem kisebb
gonddal adta meg a magyarázatát, mint a háborúnak. Azt mondotta, ha az elindulásuk előtt
történt volna, akkor még elhinné, hogy a csodajel számukra, az útra készülődők számára
kedvezőtlen; mivel azonban most következett be, [197] amikor már partra szálltak, azoknak a
számára van jelentősége, akik ellen mennek. Továbbá: az égitestek fogyatkozása mindig a világ
jelen helyzetének a megváltozását jelzi, s ő bizonyos abban, hogy most egyrészt a carthagóiak
virágzó hatalmának, másrészt saját küzdelmeiknek és szerencséden állapotuknak a
megváltozását jósolja.
Miután katonáit így megvigasztalta, a hadsereg egyetértésével az összes hajót felgyújtatja, hogy
mindnyájan tudatában legyenek: miután a futásban nem kereshetnek menedéket, vagy győzniük,
vagy halniuk kell.
Azután amerre csak mentek, mindent ledöntöttek, a majorságokat és a falvakat felperzselték.
Ekkor ellenük vonult a punok vezére, Hanno a környékről származó harmincezer katonával; az
ütközet megvívása során a siciliaiakból kétezren, a punok közül viszont háromezren estek el a
vezérükkel együtt.7 E győzelem következtében a siciliaiak bátorsága megnőtt, a punoké pedig
megtört. Agathocles az ellenség legyőzése után városokat és falvakat foglal el, és hatalmas
zsákmányt ejt, sok ezer ellenséget lekaszabol. Azután Carthagótól az ötödik mérföldkőnél üti fel
a táborát, hogy azok a város falairól láthassák legkedvesebb dolgaik pusztulását, földjeik
feldúlását és majorságaik gyújtogatását. Eközben egész Afrikában szétviszik a pun hadsereg
pusztulásának és városaik elfoglalásának a hírét. Mindenkit megdöbbenés és csodálat fog el:
honnan támadt ez a váratlan háború ily hatalmas birodalom ellen, s különösen egy már legyőzött
ellenség részéről. Azután a csodálkozás lassanként a punok megvetésévé változott, és nem sokkal
utóbb nemcsak az afrikaiak, hanem még a legnevezetesebb városok is fellázadtak, Agathocleshez
pártoltak át, és a győztest gabonával meg zsoldpénzzel látták el.
VII. A punokat ért csapásokhoz hozzájárult még, mintegy a bajok betetőzéseként, hogy
hadseregük Siciliában a vezérükkel együtt megsemmisült.8 Mert Agathoclesnek Siciliából [198]
való eltávozása után a punok Syracusa ostromlásában lanyhábbakká váltak, és az a hír érkezett
felőlük, hogy Antander, Agathocles király testvére legyilkolta őket. Tehát, mivel ott-hon is meg
idegenben is ugyanaz volt a carthagóiak hadiszerencséje, már nemcsak a városok, hanem a
6 A napfogyatkozás teszi lehetővé a partraszállás pontos datálását: 310. augusztus 15. A hadjárat
egyébként 310-től 307-ig tartott.
7 A támadás Tunes visszafoglalásáért folyt.
8 309-ben Hamilcar fogságba esett, a siciliaiak kivégezték, és fejét elküldték Karthágóba.

szövetséges királyok is elpártoltak tőlük, mert a baráti viszonyt nem a hűség, hanem a siker
alapján mérlegelték. Ezek közé tartozott Cyrene királya, Ophellas is, akit az a hamis remény szállt
meg, hogy egész Afrika fölött megszerezheti az uralmat, s ezért követek útján szövetséget kötött
Agathoclesszel, és megállapodott vele abban, hogy a carthagóiak legyőzése után a Sicilia feletti
hatalom Agathoclesre, az Afrika fölötti pedig őreá száll. Amikor tehát Ophellas óriási hadsereggel
személyesen vonult szövetségeséhez, Agathocles kedveskedő beszéddel és alantas hízelgéssel
fogadta, és miután már sokszor együtt ebédeltek, sőt Ophellas örökbe fogadta Agathocles fiát is, a
gyanútlan királyt Agathocles megöleti, és átvéve a hadseregét, a carthagóiakat, akik összes
erejükkel ismét háborút kezdeményeztek, egy nagy ütközetben legyőzi,9 mindkét sereg súlyos
vérvesztesége mellett. A döntő ütközet ilyen kimenetele miatt a punokat olyan kétségbeesés
szállta meg, hogy ha Agathocles seregében nem tört volna ki akkor lázadás, a punok vezére,
Bomilcar már hadseregével együtt hajlandó lett volna átállni hozzá! Eme vétke miatt a punok a
piac közepén keresztre feszítették, hogy ugyanaz a hely legyen büntetésének tanúja, amelyik
azelőtt kitüntetéseinek volt a díszhelye. De Bomilcar nagy lélekkel viselte el polgártársai
kegyetlenségét, annyira, hogy a kereszt tetejéről mint szónoki emelvényről beszédet tartott a
punok vétkei ellen, szemükre hányva hol azt, hogy Hannót is veszedelembe sodorták hamis
gyanújukkal, miszerint a királyságra tör, hol az ártatlan Gisgo száműzetését, hol az atyai
nagybátyja, Hamilcar ellen megtartott titkos szavazást, csak azért, mivel az inkább akarta
Agathoclest szövetségesükké, [199] mint ellenségükké tenni. Miközben a nép nagy gyülekezete
előtt ezeket kiáltozta, kiadta a lelkét.
VIII. Ezalatt Agathoeles, miután az ügyeket Afrikában már-már döntésre juttatta, átadja a
hadsereget fiának, Archagathusnak, maga meg visszasiet Siciliába,10 mert úgy vélekedett, hogy
semmit sem végzett Afrikában, ha Syracusát továbbra is ostrom alatt tartja az ellenség. Mert
Hamilcarnak, Gisgo fiának a meggyilkolása után a punok egy új hadsereget küldtek oda. Azon
nyomban, ahogy megérkezett, Sicilia összes városai versengve adják meg magukat neki, miután
hallottak Afrikában végbevitt haditetteiről. Így Siciliából kiűzték a punokat, és Agathocles az
egész sziget fölött átvette az uralmat. Amikor aztán visszatért Afrikába, a katonák lázadása
fogadja, mert a fia atyja visszaérkezéséig elhalasztotta a zsold kifizetését. Agathocles tehát
gyűlésbe hívja és hízelgő szavakkal lecsendesíti őket, mondván: nem tőle kellene kérniük a
zsoldjukat, hanem az ellenségtől megszerezniük; közös lesz a győzelem, és közös lesz a
zsákmány is. Még egy kis ideig tartsanak ki, míg a háborút végleg befejezik, hiszen tudják, hogy
Carthago elfoglalásával mindannyiuk reményei teljesülni fognak.
A katonák zavargását így lecsendesítve, néhány nap múlva a sereget az ellenség tábora alá vezeti.
Itt kellő körültekintés nélkül bocsátkozott ütközetbe, és seregének nagyobbik részét
elvesztette.11 Visszavonult táborába, és mert úgy látta, hogy a meggondolatlanul megvívott
ütközet nyomán a gyűlölet ellene fordul, továbbá mert a zsoldfizetés elmulasztása miatti korábbi
felháborodástól is tartott, az éj beálltával fiával, Archagathusszal együtt elszökött a táborból.
Amikor ezt a katonák megtudták, olyan rettegés lett úrrá rajtuk, mintha az ellenség máris foglyul
ejtette volna őket. Azt kiáltozták, hogy királyuk már kétszer hagyta el őket az ellenség sűrűjében;
az hagyta őket cserben, akinek még a temetésükről is gondoskodnia kellett volna. Amikor a
királyt üldözőbe akarták venni, a [200] numidák útjukat állták, így visszatértek a táborba.
Mindamellett elfogták és visszahozták magukkal Archagathust, aki az éjszakában eltévedve,
elszakadt az atyjától.
Agathoeles pedig azokon a hajókon, amelyekkel Siciliából tért vissza, a hajóőrséggel együtt
visszajut Syracusába.12 Micsoda egyedülálló példája a gyalázatnak! Király, aki saját hadseregét
cserbenhagyta, és apa, aki saját fiait elárulta!
Ezalatt Afrikában a katonák a király szökését követően egyezséget kötöttek az ellenséggel, és
Agathoeles gyermekeit megölve, megadták magukat a carthagóiaknak. Amikor Archagathust
9 308-ban.
10 307-ben, majd egy időre ismét megszilárdította hatalmát a korábban punszövetséges görög városok
fölött.
11 307-ben Tunesnál.
12 307 telének elején.

Arcesilaus, atyjának korábbi barátja éppen megölni készült, megkérdezte tőle Archagathus: mit
gondol, vajon mit művel majd Agathoeles annak a gyermekeivel - azaz Arcesilauséival -, aki miatt
a saját gyermekeit elvesztette. Erre Arcesilaus azt felelte: neki az a tudat is elég, hogy gyermekei
tovább éltek, mint Agathoeles gyermekei.
Ezután a punok a háborút végleg befejezendő, vezéreket küldtek Siciliába, akikkel Agathoeles
méltányos feltételek mellett békét kötött.13
13306-ban Agathoklész lemondott addigi hódításairól, és ismét a Halükosz-folyó lett a két birodalom
határa.

XXIII. könyv
I. Agathoeles, Sicilia királya, miután békét kötött a carthagóiakkal, a városok egy részét, amelyek
erejükben bízva elszakadtak tőle, fegyverrel leigázta. Azután, mintha a sziget határai szűkek
lettek volna számára - noha kezdetben a fölötte való uralomnak még csak egy részét sem merte
volna remélni -, átkelt Italiába,1 Dionysius példáját követve, aki Italia sok városát leigázta. Első
ellenfelei a bruttiusok voltak, mivel akkor ők látszottak a legvitézebbeknek és a
leggazdagabbaknak, s egyúttal a szomszédaik elleni jogtalankodásra is készségesnek [201]
mutatkoztak. Ugyanis sok görög nemzetiségű város lakóit kiűzték Italiából, sőt alapító őseiket, a
lucanusokat is legyőzték háborúban, és egyenlő feltételek mellett békét kötöttek velük. Oly nagy
volt bennük a lelki szilajság, hogy még fajtájuknak sem kegyelmeztek. Egyébként a lucanusok
ugyanolyan körülmények között szokták volt gyermekeiket nevelni, mint a spártaiak: serdülő
koruktól kezdve az erdőkben, a pásztorok között tartották őket mindenféle szolgaszemélyzet
nélkül; nem volt ruhájuk, amelyet felvehettek volna, vagy amelyen fekhettek volna, hogy a városi
életet teljesen mellőzve mindjárt első éveiktől kezdve hozzászokjanak a kemény életmódhoz és
az egyszerű életkörülményekhez. Ételük a vadászzsákmány volt, italuk vagy tej, vagy a források
vize. Így edződtek hozzá a háborús fáradalmakhoz. Ezek közül először ötvenen szereztek
rendszeresen zsákmányt szomszédaik földjéről, majd a zsákmány ösztönzésére tömegbe
verődve, amikor már többen lettek, az egész vidéket veszélyeztetni kezdték. Ekkor,
szövetségeseinek panaszaitól zaklatva Dionysius, Sicilia tyrannusa hatszáz afrikait küldött
megfékezésükre. Ám az afrikaiak erődítményét egy asszony, Bruttia árulása folytán elfoglalták, és
ott az új város hírére összecsődült pásztorok számára államot alapítottak, akik magukat az
asszony nevéről bruttiusoknak nevezték. Ezek első háborújukat a lucanusokkal vívták, akiknek
létüket köszönhették. A háborúban győzelmet aratva nekibátorodtak, és miután egyenlő
feltételekkel békét kötöttek a lucanusokkal, fegyverrel leigázták szomszédaikat, majd rövid idő
elteltével akkora hatalomra tettek szert, hogy még a királyok számára is veszélyt jelentettek.
Végül Alexandert, Epirus királyát összes csapataival együtt megsemmisítették, amikor az a görög
városok megsegítésére nagy hadsereggel Italiába jött.2 Sikereik következtében vadságuk csak
fokozódott és sokáig rettegetté vált szomszédaik számára. Ez utóbbiak végül Agathoclestől
kértek segítséget, és ő abban a [202] reményben, hogy királyságát kiterjesztheti, Siciliából átkelt
Italiába.
II. A bruttiusok, mihelyt értesültek indulásáról, megrettenve mindjárt követeket küldtek hozzá,
hogy szövetségét és barátságát kérjék. Agathocles a követeket meghívta ebédre, hogy ne
láthassák seregének átszállítását. A tárgyalás időpontját a következő napra tűzte ki, de közben
rászedte őket és hajóra szállt. Ám ennek a csalásnak nem lett valami szerencsés eredménye,
mivel néhány nap elteltével egy súlyos betegség a Siciliába való visszatérésre kényszerítette.3
Ugyanis a kór egész testét megtámadta, egész izomzatában és valamennyi ízületében vészes
vizenyő terjedt szét, mintha minden egyes tagjában külön-külön polgárháború tört volna ki.
Reménytelen állapota következtében fia és unokája háborút kezdett, akik, mintha már meghalt
volna, maguknak követelték a királyságot.4 A fiút meggyilkolták, és a királyságot az unoka vette
birtokába. Agathocles tehát, mivel betegsége meg a bánata is egyre súlyosabbá vált, s az egyik baj
csak növelte a másikat, állapota felett kétségbeesve feleségét, Theoxenát és a tőle született két
kis gyermekét minden pénzével, szolgáival és olyan királyi felszereléssel, amelynél pompásabb
1 300-ban, valószínűleg a tarentumiak kérésére.

2 330-ban. 1. a XII. könyv 1. jegyzetét.
3 Ez valójában egy évtizeddel később, 289-ben történt.
4 Agathoklész hasonnevű fiára, Agathoklészra hagyta a királyságot, aki ellen viszont Agathoklész unokája,
Arkhagathosz, az Afrikában elesett [357] Arkhagathosz fia támasztott trónigényt, és egy tárgyaláson
meggyilkolta nagybátyját. Az ifjabb Arkhagathosz azonban soha nem lett Syracusa tyrannusa, mivel az idős
Arkhagathosz fia meggyilkolása után átruházta hatalmát a népre, és az ifjabb Arkhagathoszt megölték.

senkinek sem volt, hajóra tette és visszaküldte Egyiptomba, ahonnét feleségül kapta. Attól tartott
ugyanis, hogy aki királyságát elrabolja, az majd nekik is ellenségük lesz. Ámbár a feleség hosszú
ideig kérlelte a beteget: ne kelljen tőle elszakadnia, hogy távozása ne társulhasson az unoka
gyilkos tettével, s ne tűnjék úgy, hogy ő éppen olyan szívtelenül cserbenhagyta férjét, mint ahogy
az rátámadt nagyatyjára. Amikor hozzáment feleségül - mondotta -, nemcsak szerencsében, de
minden sorsfordulatban közösséget vállalt vele, s szívesen fizeti meg akár élete kockáztatásával
is azt, hogy ő érezhesse férje utolsó leheletét, az illő kegyeletet leróva ő teljesítse a végtisztesség
megadásának kötelességét, mert ha ő eltávozik, ennek senki sem fog helyette eleget tenni.
[203]
A kisgyermekek, mielőtt távoztak, siránkozva-jajgatva ölelték át atyjukat, a másik oldalról meg
felesége halmozta el csókjaival a férjét, akit, vélte, soha többé nem fog látni. Az öreg férfi könnyei
sem voltak kevésbé meghatóak. Ezek haldokló atyjukat siratták, ő meg a száműzött gyermekeit;
ezek azon szomorkodtak, hogy eltávozásukkal atyjuk, a beteg ember magára marad, ő meg hogy
szűkölködésben hagyja hátra azokat, akiknek a királyságra volt reményük. Időközben az egész
királyi palotát betöltötte a jelenlévők siránkozása a szívettépően kegyetlen elválás miatt. A
könnyeknek végül az vetett véget, hogy már indulniuk kellett, és a fiúk eltávozását követte a
király halála is.5
Amíg ezek történtek, a carthagóiak, értesülvén a siciliai eseményekről, azt gondolták, elérkezett
számukra az alkalom az egész sziget elfoglalására, ezért nagy erőkkel átkelnek oda, és sok várost
leigáznak.
III. Ugyanebben az időben Pyrrhus is háborút viselt a rómaiak ellen. Őt a siciliaiak hívták
segítségül, mint ezt fentebb már elmondottuk, s amikor megérkezett Syracusába, kikiáltják őt
Sicilia királyának, ahogy királya volt már Epirusnak.6 Az események szerencsés alakulásának
örülve Pyrrhus fiának, Helenusnak szánja Sicilia királyságát nagyapai örökségként (mivelhogy
Helenust Agathocles király leánya szülte neki), Alexandernek pedig Italia királyságát akarja.
Ezután számos szerencsés ütközetet vívott a carthagóiakkal. Egy idő múlva követek jöttek hozzá
italiai szövetségeseitől, és hírül adták neki, hogy nem tudnak a rómaiaknak ellenállni, ezért
megadják magukat, ha nem siet segítségükre. Aggódva a kettős veszély miatt és nem tudva, mit
csináljon, vagy kiknek nyújtson előbb segítséget, gondolkodóba esett, minthogy mindkét félhez
húzott valamiért. Mivel egyik oldalról a carthagóiak, a másikról a rómaiak szorongatták,
veszélyesnek találta, hogy hadseregét ne vezesse át Italiába, de még veszélyesebbnek, hogy
kivonja [204] Siciliából; félő volt, hogy vagy azokat veszíti el, ha nem visz nekik segítséget, vagy
ezeket, ha cserbenhagyja őket. A veszélyek ilyen árjában elgondolásai legbiztonságosabb
kikötőjének - az látszott, ha először minden erejével Siciliában erőszakolja ki a döntést, és a
carthagóiak leverése után egy győztes hadsereget szállít át Italiába.7 Ezért ütközetbe
bocsátkozott, és bár ő kerekedett felül, mivel utána eltávozott Siciliából, mégis olybá tűnt, mintha
vesztesként menekülne; ezért szövetségesei is elpártoltak tőle, és Sicilia fölött éppoly gyorsan
elvesztette az uralmat, mint amilyen könnyen megszerezte. De Italiában sem volt több
szerencséje, ezért visszatért Epirusba.8
E két esemény csodálatos módon szolgált intő például. Mert miként előbb a szerencse kedvezése
folytán vállalkozásai a kívánságánál is jobban sikerültek, s az Italia és Sicilia fölötti uralom meg a
rómaiakon aratott oly sok győzelem szinte az ölébe hullott, a szerencse mostohasága most,
mintegy az emberi gyöngeség szemléltetésére, éppen úgy lerombolta mindazt, amivel
elhalmozta; a siciliai bukáshoz tengeri hajótörést, a rómaiakkal szemben csúfos csatavesztést,
Italiából pedig szégyenteljes távozást juttatott neki.
IV. Pyrrhusnak Siciliából való távozása után Hierót választják meg elöljárónak. Ennek akkora volt
az önmérséklete, hogy az összes város egyetértő pártolása mellett először vezérnek választják
5 289-ben.
6 278-ban, midőn Pürrhosz ellen a rómaiak és a karthagóiak szövetséget kötöttek.
7 275-ben Pürrhosz azért kelt át Italiába, mert a siciliai görög városok fellázadtak ellene.
8 Ugyancsak 275-ben Beneventumnál megütközött a rómaiakkal, de alul maradt, s így tért vissza
Épeiroszba.

meg a carthagóiak ellen, azután pedig királynak.9 Eme jövendő méltóságának mintegy
előhírnökéül szolgált gyermekkori neveltetése. Apai ágon ugyanis Hieroclitustól, egy nemes
férfiútól származott, akinek családfája Gelótól, Sicilia régi tyrannusától eredt, anyai nemzetsége
viszont gyalázatos, sőt szégyellni való volt. Mert Hiero egy szolgálótól született, ezért apja, mint
nemzetségének szégyenét kitétette. Ám az emberi gyámolításra szoruló kicsiny gyermeket sok
napon keresztül táplálták a méhek, odahordván a mézet a fekvő köré. Ezért az apja a jósok
szavaitól intve – akik [205] kinyilatkoztatták, hogy a jel királyságot ígér a gyermeknek -
visszahozatta a csöppséget és minden tudományágban taníttatta, azt remélve, hogy elnyeri a
királyi méltóságot, amit ígértek neki. Később, már az iskolában, amikor a vele egykorúak között
tanult, a gyermekek között váratlanul egy farkas bukkant fel, és elragadta írótábláját. Amikor
ifjúként először ment csatába, egy sas telepedett a pajzsára, a dárdájára pedig egy éjjeli bagoly.
Ez a csodajel azt jövendölte meg, hogy a tanácskozásban óvatos, a seregben tettre kész király lesz
belőle. Végül gyakran vívott párviadalt, és mindig győzelmet aratott. Pyrrhus király számos
katonai kitüntetéssel ajándékozta meg. Szembeszökő volt szép külseje, és bámulatos testi ereje
is. Beszédében nyájas, hivatalos ügyekben igazságos, a hatalom gyakorlásában mértéktartó volt,
röviden: úgy tűnt, hogy minden királyi adottsága megvan, kivéve a királyságot.
9 Iustinus (Trogus) túloz: Hierón a 275-274. évi Karthagó elleni hadjárat után zsoldosai segítségével
szerezte meg Syracusa fölött a hatalmat.

XXIV. könyv
I. Míg Siciliában ezek történtek, aközben - minthogy Görögországban Ptolomeus Ceraunus,

Antiochus és Antigonus királyok háborúban viszálykodtak egymással -, a kínálkozó alkalom
láttán a spártaiak vezetésével Görögországnak csaknem valamennyi városa bátorságra kapott,
hogy függetlenségét visszaszerezze. Ezért kölcsönösen követeket küldenek egy-máshoz, hogy
általuk szövetségi szerződést kössenek. Ezután kirobbantják a háborút, s hogy úgy tűnjék: nem
Antigonus ellen kezdtek háborúba - akinek a hatalma alá tartoztak -, ezért annak
szövetségeseire, az aetolusokra támadnak.1 A háború ürügyéül azt hozzák fel, hogy ezek az egész
Görögország egyetértésével Apollónak szentelt cirraei rétet erőszakkal elfoglalták. A háború
vezérévé Areust választják meg, aki az [206] egyesült sereggel a városokat és a mezők termését
elpusztítja, és amit nem lehetett elvinni, azt felgyújtja. Midőn ezt az aetolusok pásztorai a
hegyekből megpillantották, mintegy ötszázan összegyülekeznek, és a szétszéledt ellenséget -
amelynek sejtelme sem volt arról, mekkora a csapatuk, mivel a hegyek és a tűzvész füstje
megakadályozta őket a látásban - üldözőbe veszik, s mintegy kilencezer ember lekaszabolása
után megfutamítják a rablókat. Amikor aztán a spártaiak újrakezdték a háborút, sok város
megtagadta tőlük a segítséget, mivel úgy vélekedtek, hogy a Görögország feletti uralmat, nem
pedig Görögország függetlenségét akarják megszerezni. Ezalatt a királyok között folyó háború
befejeződik. Mert Ptolomeus, Antigonus elűzése után, amikor egész Macedónia felett
megszerezte az uralmat, Antiochusszal békét kötött, és rokoni kapcsolatot létesített Pyrrhus
királlyal, hozzá adva feleségül a leányát.2 II. Ptolomeus ezután megszabadulva a külháború
félelmétől, gonosz és bűnös lelkével családja romlására tör, és csapdát állít nővére, Arsinoe
számára, hogy fiait megfossza életüktől, őt magát meg Cassandrea városának birtoklásától. Az
első cselvetése az volt, hogy szerelmet színlelve feleségül kéri nővérét,3 másképp ugyanis nem
tudott hozzáférkőzni nővérének fiaihoz, akiknek elfoglalta királyságát, csakis eme egyezség
csalárd megkötésével. Ám nővére előtt ismeretes volt Ptolomeus bűnös szándéka. Mivel tehát
nővére nem hitt neki, azt üzeni vissza, hogy meg akarja osztani az uralmat a fiaival; nem azért
szállt szembe fegyverrel velük, hogy elragadja tőlük a királyságot, hanem azért, mert azt akarta,
hogy királyságuk az ő ajándéka legyen. Hogy ezt bebizonyíthassa, küldjön Arsinoe az
eskütételhez egy szemtanút, akinek a jelenlétében az atyai istenek előtt olyan átkokkal kötelezi
magát erre, amilyennel csak akarja. Arsinoe nem tudta, mitévő legyen: attól tartott, ha küld
valakit, akkor esküszegés árán is lépre csalják, ha nem küld senkit, akkor meg kihívja maga ellen
testvére kegyetlen [207] dühét. Mivel tehát jobban féltette gyermekeit, mint önmagát, és azt
gondolta, hogy azokat a házasságkötéssel meg tudja majd védeni, tanúként elküldi az
eskütételhez tanácsosai egyikét, Diót. Miután ezt bevezették Jupiter legszentebb templomába,
mely a macedonok között régtől fogva a legnagyobb vallásos tiszteletben állt, Ptolomeus kezével
megfogva az oltárt, megérintette magát az istenszobrot és az istenek tiszteletére kirakott
párnákat is, és soha nem hallott, legeslegnagyobb átkokkal megesküdött arra, hogy igaz hittel
óhajtja a nővérével kötendő házasságot, és hogy királynénak fogja őt nyilvánítani, s hogy
megalázására nem fog másik feleséget tartani, és csak az ő fiait tekinti majd saját gyermekeinek.
Arsinoe, miután egyrészt eltelt reménységgel, másrészt megszabadult a félelemtől, maga is
beszélt a testvérével, akinek az arckifejezése és hízelgő tekintete nem kevésbé kezeskedtek
őszinteségéről, mint az eskü szavai, és belement a testvérével való házasság megkötésébe, noha
fia, Ptolomeus figyelmeztette, hogy ebben valamilyen csalárdság rejtőzik.
III. A menyegzőt nagy pompával és mindnyájuk nagy vidámsága közepette ülték meg. A
hadsereget is gyűlésbe hívta Ptolomeus, és ott nővére fejére helyezte a diadémot, majd
királynénak szólította. Arsinoe e cím fölötti örömében maga hívta meg a férjét városába,
1 281-ben.
2 Ptolemaiosz Keraunosz, I. Ptolemaiosz fia 280-ban űzte el Antigonoszt, majd a hadsereg kikiáltotta
Makedónia és Thrakia királyának. Házasságát illetően azonban Iustinus (Trogus) téved: Antigoné,
Pürrhosz épeiroszi király felesége I. Ptolemaiosz lánya, tehát Ptolemaiosz Keraunosz testvére volt.
Ptolemaiosz Keraunosz haddal támogatta Pürrhosz italiai hadjáratát.
3 Lüszimakhosz özvegyéről van szó; akit Ptolemaiosz Keraunosz 280-ban feleségül vett.

Cassandreába, holott az éppen e város megszerzésére tervelte ki a csapdát. A királynéi cím azért
hatott rá annyira, mivel most visszakapta azt, amit előző férjének, Lysimachusnak a halálával
elveszített. Arsinoe tehát a férjét megelőzve visszatért a városba, és jövetelére ünnepnapot hirdet
meg: elrendeli, hogy a házakat, templomokat és az összes utakat díszítsék fel; oltárokat állíttat
mindenfelé és szétosztja az áldozati állatokat; megparancsolja fiainak, a tizenhat éves
Lysimachusnak és a három évvel fiatalabb Philippusnak, e két szemrevaló külsejű ifjúnak, hogy
fejükön koszorúval menjenek Ptolomeus elé. A fiúkat Ptolomeus sokáig hevesen [208]
csókolgatja, és csalárdságának elleplezésére az igazi szeretetet eltúlozva ölelgeti. Amikor a
városkapuhoz érkeztek, parancsot ad, hogy foglalják el a fellegvárat, és a fiúkat öljék meg. Ezek
anyjukhoz menekültek, és anyjuk ölében, annak csókjai között ölték meg őket, miközben Arsinoe
hangosan jajgatott, hogy ezt a rettenetes bűnt ő idézte elő részint a házasságával, részint a
menyegzője után. Többször is felajánlotta magát a gyilkosoknak a gyermekek helyett, többször a
saját testével átölelve védelmezte fiai testét, és fel akarta fogni a döféseket, amelyeket
kettőjüknek szántak. Végül még fiainak eltemetésétől is megfosztották, és megszaggatott
ruhában, szétzilált hajjal, két szolga kíséretében kivonszolták a városból, majd Samothraciába
ment száműzetésbe - még nyomorultabban, mivel nem halhatott meg a fiaival.
De Ptolomeus gaztettei sem maradtak bosszulatlanul. Ugyanis a halhatatlan istenek
megbüntették annyi hitszegéséért és a véres rokongyilkosságokért, mert röviddel utóbb a
gallusok megfosztották királyságától, elfogták, és kard által végezte életét, ahogy azt meg is
érdemelte.4
IV. A gallusoknak ugyanis nagy volt a sokaságuk, és szülőföldjük nem tudta befogadni őket, ezért
háromszázezer emberüket új haza keresésére küldték, afféle „szent tavasz" ünnepséget
rendezve.5 Ezek egy része Italiában telepedett le, amely elfoglalta és felgyújtotta Rómát is; másik
részük madaraktól vezetve (mert a gallusok mindenkinél jobban értettek a jósláshoz), a
barbárok legyilkolása után behatolt az Illyr-öbölbe, és Pannoniában állapodott meg. Ez a kemény,
merész és harcias nép Hercules után elsőnek kelt át az Alpok legyőzhetetlen csúcsain és a hideg
miatt elviselhetetlen tájain (Herculesnek ez a tette csodálatot keltett vitézsége iránt, és
tanúbizonyságot tett halhatatlanságáról). Itt leigázták a pannonokat, és sok éven át viseltek
váltakozó szerencsével háborúkat a szomszédaikkal. Azután sikereik növelésére, felosztva
seregüket, egyesek [209] Görögországba, mások Macedoniába mentek, és fegyvereikkel mindent
legázoltak. Oly félelmetes lett a gallus név, hogy azok a királyok is, akiket nem bántottak,
önszántukból hatalmas pénzösszeggel vásárolták meg tőlük a békét.
Egyedül Macedonia királya, Ptolomeus hallgatta félelem nélkül a gallusok érkezésének hírét, és -
mintha a háborúk intézése sem jelentene számára nehezebb feladatot, mint gaztetteinek
végrehajtása - a rokongyilkosság bosszuló szellemeitől űzve csekély számú és rendezetlen
katonasággal vonult eléjük. Elutasította a dardanusok követségét is, amely húszezer fegyverest
ajánlott fel neki segítségül. A visszautasítást még sértéssel is tetézte, mondván: ütött Macedonia
végórája, ha bár az egész Keletet egyedül leigázta, most a dardanusokra szorul, hogy határait
megoltalmazhassa. Az ő katonái azoknak a fiai, akik Nagy Sándor uralkodása alatt az egész
földkerekségen győztes háborúkat vívtak.
Midőn ezt a dardanus királynak hírül adták, azt mondotta, hogy ama híres macedon királyság
rövid időn belül össze fog omlani az éretlen ifjú meggondolatlansága miatt.
V. A gallusok tehát Belgius vezérlete alatt a macedonok szándékának kipuhatolására követeket
küldenek Ptolomeushoz, és békét ajánlanak, ha hajlandó megvásárolni azt. Ám Ptolomeus azzal
dicsekedett övéi előtt, hogy a gallusok a háborútól való félelmükben kérnek békét. A követek
előtt sem kisebb hányavetiséggel kérkedett, mint tanácsosai előtt, és azt mondotta nekik, hogy ő
másképpen nem hajlandó békét kötni, csak úgy, ha főembereiket túszul adják, és fegyvereiket is
kiszolgáltatják neki: nem bízik ugyanis bennük, csak ha fegyvertelenek - fűzte hozzá.
4 279-ben.
5 A „szent tavasz" (ver sacrum) sajátosan római-italiai kultikus szokás volt: szorongató helyzetben
fogadalomtétel kíséretében az isteneknek ajánlották a következő tavasz valamennyi zsengéjét, beleértve az
embereket és az állatokat is. Később ez úgy módosult, hogy az ekkor született gyermekeket felnevelték egy
bizonyos életkorig, akkor azonban ki kellett vándorolniuk.

Amikor a követség ezt otthon elmesélte, nevettek rajta a gallusok, és mindenfelől odakiáltozták,
hogy rövidesen meg fogja érezni Ptolomeus, vajon a maguk javát vagy az övét tartották-e szem
előtt, amikor felajánlották neki a békét. [210] Néhány nap múlva ütközetbe bocsátkoznak: a
macedonokat legyőzik és lekaszabolják;6 Ptolomeus sok sebtől vérezve fogságba esik. Levágják a
fejét, és lándzsára tűzve az egész csatatéren körülhordozzák az ellenség megrémítésére. A
macedonok közül csak néhány embert mentett meg a futás, a többieket vagy foglyul ejtették,
vagy megölték. Amikor ennek egész Macedoniában elterjedt a híre, bezárják a városok kapuit, és
minden megtelik gyásszal: hol elveszett fiaik miatti árvaságukat siratják, hol városukat féltik a
pusztulástól, hol királyaikat, Sándort és Fülöpöt hívják istenekként, nevükön szólítva segítségül.
Az ő uralmuk alatt — mondogatták - nemcsak biztonságban voltak, hanem ők voltak a
földkerekség legyőzői is. Könyörögtek hozzájuk: védelmezzék meg hazájukat, amelyet tetteik
dicsőségével szinte az égbe emeltek; segítsék meg őket, a bajba jutottakat, akiket tönkretett
Ptolomeus király őrültsége és vakmerősége. Míg mindnyájan kétségbeestek, Sosthenes, a
macedon főemberek egyike azon a véleményen volt, hogy nem rimánkodni kell, hanem
cselekedni, és összevonva az ifjúságot, a győzelmükkel kérkedő gallusokat megfékezte, s
Macedoniát is megvédelmezte az ellenség fosztogatásától. Vitézségének e jeles cselekedetéért,
sok nemes emberrel szemben, akik mind a Macedonia feletti uralomra számítottak, őt, a nem
nemes származásút részesítették előnyben; és amikor a hadsereg kikiáltotta királynak, rábírta a
katonákat, hogy nevére ne mint királyukéra, hanem mint vezérükére esküdjenek fel.
VI. Ezalatt Brennus7 vezetése alatt a gallusok egy része elözönlötte Görögországot. Amikor ez
meghallotta övéinek győzelmét, akik Belgius vezérlete alatt legyőzték a macedonokat,
bosszankodott amiatt, hogy a győzelem megszerzése után a gazdag zsákmányt, amelyet még a
Keletről rablott holmik is tetéztek, olyan könnyen otthagyták. Ezért összeszedett százötvenezer
gyalogost és tizenötezer lovast és maga tört be [211] Macedoniába. Miközben a szántóföldeket és
a falvakat pusztítják, eléje vonul Sosthenes a macedonok jól felszerelt hadseregével. De a kis
létszámú sereget a sokaság, a riadtakat a magabiztos ellenség könnyen legyőzte. Miután a
legyőzött macedonok városaik falai mögött bújtak meg, a győztes Brennus egész Macedonia
földjét kifosztja anélkül, hogy ebben valaki is megakadályozta volna. Ezután, mintha a földek
kifosztása már rangján aluli lenne, figyelmét a halhatatlan istenek templomai felé fordítja, és
bohóc módjára azon tréfálkozott, hogy a gazdag istenek kötelessége az emberek megjutalmazása.
Tehát azonnal Delphi felé veszi útját, a vallásos tiszteletnél többre tartva a zsákmányt, a
halhatatlan istenek sérelménél az aranyat. Azt mondogatta, hogy az isteneknek nincs szükségük
a gazdagságra, hiszen ők szoktak gazdagságot adni az embereknek.
A delphii Apollo temploma a Parnassus hegyén épült, és mindenfelől meredek sziklák övezik. Az
emberek, akiknek az isten felsége iránti csodálatból mindenünnen érkezett ide sokasága, várost
alapítottak, és azon a hegyen telepedtek le. Így a templomot és a várost nem falak, hanem
meredek sziklák, nem emberi kéz alkotta, hanem természetes erődítmények védelmezik,
úgyhogy valóban eldönthetetlen, vajon a hely megerősített volta csodálni való-e inkább vagy az
isten felsége. A hegyhát közepén a szikla egy színház alakú bemélyedést alkot; ennek
következtében az emberi hang és - ha néha megesik - a kürtök harsogása megsokszorozva és
sokkal fenségesebben szokott visszaverődni, mint ahogy a hangot kibocsátották, mivel maguk a
sziklák harsognak és felelgetnek egymásnak. Ez a jelenség még nagyobb félelmet kelt az isten
fensége iránt azokban, akik nem tudnak a dologról, ezért álmélkodó csodálat tölti el őket. E
sziklaszakadékban, a hegynek mintegy a fele magasságában van egy kis tisztás, ezen pedig egy
mély földhasadék, amely a jóslatok helyéhez vezet. Innét hideg légáramlat [212] tör a felszínre
egyfajta, a széléhez hasonló erővel; ez a jósnők tudatát úgyszólván eszelőssé változtatja, és arra
kényszeríti őket, hogy az istentől megihletve feleletet adjanak azoknak, akik hozzájuk fordulnak
tanácsért. Királyoktól és népektől sok-sok gazdag ajándék látható itt; ezek a maguk pompájával
tanúsítják a fogadalmukat teljesítők hálás lelkületét az istenektől kapott jóslatokért.
VII. Brennus, amikor már szemtől szemben állott a templommal, hosszú ideig fontolgatta
magában, vajon azonnal hozzákezdjen-e a dologhoz, vagy pedig engedélyezzen egy éjszakányi
6 279-ben.
7 Nem azonos a Rómát meghódoltató gallus vezérrel.

pihenést az úttól elfáradt katonáinak, hogy felfrissíthessék erőiket. Az aenianusok és a
thessaliaiak vezérei, akik a zsákmányban való részesedésért csatlakoztak hozzá, azt javasolták,
hogy vessenek véget a késlekedésnek, amíg az ellenség készületlen, és váratlan megjelenésük
félelmet kelt. A közbeeső éjszaka alatt - mondották - visszatér az ellenség lélekjelenléte, sőt talán
még segédcsapatok is érkeznek, és el fogják torlaszolni az utakat, amelyek még nyitva állnak. De
a gallusok tömege a hosszú nélkülözések után, mihelyt rátalált a borral és egyéb élelemmel
gazdagon ellátott falusi birtokokra, nem kevésbé örülve a bőségnek, mint a győzelemnek,
szétszóródott a szántóföldeken, és otthagyván hadi jelvényeit, szétszéledt, mint a győztesek
szoktak, hogy mindent birtokukba vegyenek. Ez Delphi számára haladékot biztosított. Mert a
gallusok megérkezésének első hírére a jóslatok megtiltották a parasztoknak, hogy gabonájukat
és borukat a falvakból elszállítsák. Az erre vonatkozó üdvös rendelkezést nem értették meg
előbb, csak akkor, amikor a bor és egyéb készletek bősége késlekedésre késztette a gallusokat,
amíg a szomszédos népek segédcsapatai meg nem érkeztek. Delphi tehát a szövetségesek
erejével meggyarapodva előbb erősíthette meg városát, mint hogy a bornak legkedvesebb
zsákmányukként nekieső gallusok a hadijelvényeikhez visszatértek volna. [213]
Brennusnak egész seregében hatvanötezer főnyi válogatott gyalogsága volt, Delphi és a
szövetségesek csak négyezer katona fölött rendelkeztek. Ezekkel Brennus nem sokat törődött, és
katonái bátorságának feltüzelésére mindnyájuknak a bő zsákmányt mutogatta, és azt
hangoztatta, hogy a szobrok a négyfogatú kocsikkal együtt - melyekből óriási mennyiséget
lehetett látni a távolból - tiszta aranyból vannak öntve, és bizonygatta, hogy a zsákmány súlyánál
fogva még többet ér, mint szépsége miatt.
VIII. A gallusok ezen állításától feltüzelve meg a tegnapi borivástól is bódultan, a veszélyekkel
nem törődve rohantak az ütközetbe. Ezzel szemben a delphiek jobban reménykedve az istenben,
mint saját erejükben, az ellenségnek magabiztosan ellenállnak, és a fölfelé mászó gallusokat a
hegy csúcsáról elárasztják részint sziklákkal, részint lövedékeikkel. A küzdő felek tusájában
egyszerre az összes templom papjai s egyidejűleg maguk a jósnők is szétbontott hajjal, papi
jelvényeikkel meg szalagjaikkal díszítve, félve és őrjöngve a harcolók első sorába rontanak. Azt
kiáltozzák, hogy megérkezett az isten, s hogy látták, amint a templom tetejének nyílásán át
leszállt a templomba egy emberfölötti termetű, csodálatos szépségű ifjú, épp midőn mindnyájan
könyörögve kérték az isten segítségét. Továbbá, hogy kíséretéül Diana és Minerva közeli két
templomából csatlakozott két felfegyverzett hajadon, és nem is csak a szemükkel látták e
jelenségeket, hanem hallották is a nyilak zúgását és a fegyverek csörgését. Ezért a legnagyobb
könyörgések kíséretében arra buzdították övéiket, hogy ne késlekedjenek, és minthogy istenek
az élharcosaik, üssék-vágják az ellenséget, és szövetségesekként csatlakozzanak az istenek
győzelméhez.
Ezektől a szavaktól valamennyien feltüzelve, egymással versenyezve rohannak az ütközetbe. Az
isten kézzelfogható jelenlétét maguk is azonnal megérezték, mert földrengés rázta [214] meg a
hegyet, egy rész leomlott belőle és földre terítette a gallusok hadseregét, s az ellenség sűrű ékei
súlyos veszteséget szenvedve szóródtak szét és zuhantak alá. Ezután olyan vihar következett,
amely jégesőjével és hidegével elpusztította a sebesülésüktől elgyengülteket. Maga a vezér,
Brennus is, mivel a sebei által okozott fájdalmat nem tudta elviselni, tőrrel vetett véget életének.
A vezérek közül a másik, miután a háború támogatóit megbüntette, tízezer sebesült katonájával
erőltetett menetben elhagyta Görögországot. De a menekülőkkel szemben sem volt
kegyelmesebb a sors! Ugyanis rémületükben egyetlen éjszakát sem mertek tető alatt tölteni,
egyetlen napjuk sem múlt el küzdelem és veszély nélkül; az állandó záporok, a fagytól
megdermedt hóbuckák, az éhezés és fáradtság, és mindezek felett a legnagyobb csapást jelentő
éjszakai virrasztás a szerencsétlen háborúból megmaradt nyomorultakat is felőrölte. Azok a
népek és nemzetek is, akiknek a földjén keresztül vezetett az útjuk, a szanaszét csellengőket
prédájuk gyanánt vették üldözőbe. Így történt, hogy abból a nagy seregből, amely kevéssel előbb
erejében bizakodva még az isteneket is megvetette, senki sem maradt életben emlékeztetőül az
óriási vereségre.8
8Ez a gallus támadás 279-ben érte Delphoit; a támadókon aratott győzelem emlékére alapították a
Szótéria-ünnepet.

XXV. könyv
I. Amikor Antigonus és Antiochus, a két király között létrejött a béke,1 és Antigonus visszatért
Macedoniába, váratlanul új ellensége támadt. Azok a gallusok ugyanis, akiket Brennus vezér,
amikor Görögországba indult, népük határainak védelmére otthon hagyott, felfegyvereztek
tizenötezer gyalogost és háromezer lovast - nehogy egyedül ők tűnjenek tunyáknak -, és a geták
meg triballusok csapatait megfutamítva már [215] Macedoniát fenyegették; majd követeket
küldtek ennek királyához, hogy felajánlják neki a pénzzel megvásárolható békét, s egyúttal
kikémleljék táborát is. A követeket Antigonus király meghívta ebédre, méltóságához illő pompás
lakomát készítve. Ám a gallusok a tömérdek kirakott arany- és ezüstedényt megcsodálva és a bő
zsákmány reményétől feltüzelve még nagyobb elszántsággal tértek vissza, mint ahogy jöttek. A
király megfélemlítésül megmutatta nekik az elefántokat is, a barbárok előtt ismeretlen külsejű
állatokat, továbbá a csapatokkal megrakott hajókat, nem sejtve, hogy akikben erejének
fitogtatásával félelmet akart kelteni, azokban csak még nagyobb vágyat támasztott a bőséges
zsákmány megszerzésére. A követek övéikhez visszatérve még el is túloznak mindent,
beszámolnak a király gazdagságáról meg elővigyázatlanságáról is: tábora tele van arannyal és
ezüsttel, de sem palánkkal, sem árokkal nincs megerősítve, és mintha elég erősségük volna a
gazdagságuk, minden katonai éberségről leszoktak; mintha nem is szorulnának a vas segítségére,
oly nagyon bővelkednek aranyban. II. Ettől a beszámolótól a kapzsi nép lelkében kellőképp
felajzódott a zsákmányra. Ehhez hozzájárult még Belgius példája is, aki nem sokkal előbb
királyukkal együtt lemészárolta a macedonok seregét. Éjszaka teljes egyetértésben megtámadják
a király táborát, aki megérezve e nagy vihart, már előző nap megadta a jelet, hogy minden
holmijukat vigyék magukkal, és a közeli erdőben rejtőzködjenek el. S éppen azzal őrizték meg a
tábort, hogy elhagyták. A gallusok ugyanis, amikor mindent üresen és nemcsak védők, hanem
őrök nélkül is találtak, nem az ellenség megfutámodására, hanem cselre gondoltak, ezért hosszú
ideig nem mertek belépni a kapukon. Végül a tábort épségben és sértetlenül hagyva elfoglalták,
inkább átkutatva, semmint kifosztva azt. Aztán magukhoz vették, amit találtak, és a tengerpart
felé igyekeztek. Amikor itt a hajókat elővigyázatlanul fosztogatják, az evezősök és a seregnek
ama része, [216] amelyik feleségestül-gyerekestül ide menekült, lekaszabolja őket, akik semmitől
sem tartottak; akkora öldöklést visznek végbe a gallusok között, hogy e győzelem híre
Antigonusnak biztosította a békét nemcsak a gallusok, hanem még harcias szomszédai részéről
is.
Ámde ebben az időben a gallusok annyira bővében voltak a fiatal nemzedéknek, hogy mint
valami méhraj, egész Ázsiát ellepték. Kelet királyai sem viseltek háborút soha a gallusok zsoldos
hadserege nélkül, s ha kiűzték őket országukból, nem másokhoz, hanem a gallusokhoz
menekültek. Akkora rémületet jelentett a gallus név és fegyvereik győzhetetlen szerencséje, hogy
sem az előbbiek nem érezték biztonságban hatalmukat, sem az utóbbiak nem hitték, hogy
visszaszerezhetik elvesztett méltóságukat a gallusok vitézsége nélkül. Tehát, amikor Bithynia
királya segítségül hívta őket, a győzelem kivívása után megosztoztak vele országán, és a vidéket
Gallograeciának nevezték el.2
III. Míg Ázsiában ezek történnek, azalatt Siciliában a punok egy tengeri ütközetben legyőzik
Pyrrhust,3 aki Antigonustól, Macedonia királyától követek útján seregének a kiegészítését kéri.
Megüzeni azt is: ha nem küld neki segédcsapatokat, szükségesnek látja, hogy visszatérjen
országába, és hatalmának gyarapodását, amit a rómaiaktól remélt, tőle fogja majd megszerezni.
Amikor a követek tagadó válasszal tértek vissza, úgy tesz, mintha hirtelen útnak indulna, de az
1 278-ban, melynek értelmében I. Antiokhosz lemondott Makedóniáról.

2 A gallus zsoldosokat I. Nikomédész hívta segítségül 277-ben, és ezek támogatásával hatalmát egész
Bithüniára kiterjesztette. Az ekkor letelepített gallusokat hívták később galatáknak.
3 Valójában nem a punok győzték le, hanem 275-ben azok a siciliai görög városok pártoltak el tőle, akik
korábban segítségül hívták a punok ellen.

igazi okot eltitkolja. Közben elrendeli, hogy szövetségesei készüljenek fel a háborúra. Tarentum
fellegvárának az őrizetét fiára, Helenusra és tanácsosára, Milóra bízza. Aztán visszatérve
Epirusba, hirtelen megrohanja Macedonia határait. Antigonus seregével szembeszáll vele, de az
ütközetben vereséget szenved és megfutamodik. Pyrrhus így fennhatósága alá vonja Macedoniát,
és mintha a Sicilia és Italia elvesztésével járó károkat Macedonia királyságának a megszerzésével
akarná kiegyenlíteni, [217] hazahívatja Tarentumban hátrahagyott fiát és tanácsosát. Antigonus
pedig néhány lovassal, menekülésének kísérőtársaival Thessalonicébe vonul vissza, hogy onnan
figyelje elvesztett királyságának a sorsát, miután a szerencse minden ékességével együtt
cserbenhagyta. Innen akarta gallus zsoldoscsapatok segítségével megújítani a háborút. Ám
Ptolomeus, Pyrrhus fia ismét megfutamítja. Miután vereséget szenvedett, hét kísérője
társaságában elmenekült, de már nem abban a reményben, hogy országát visszaszerezheti,
hanem hogy élete számára rejtekhelyet, meneküléséhez pedig pusztaságot találjon.4
IV. Pyrrhus a királyi hatalom ily magas csúcsára jutva, már nem elégszik meg azzal, ahová óhajai
szerint el akart jutni, hanem a Görögország és Ázsia feletti uralom megszerzésén gondolkodik.
Mert még a hatalom sem jelentett neki oly nagy gyönyörűséget, mint a háború, és senki sem
tudta Pyrrhus hatalmát megtörni, ahová egyszer kiterjesztette azt. De amennyire
győzhetetlennek tartották az egyes országok legyőzésében, éppen olyan gyorsan csúsztak ki
kezéből a már legyőzött és megszerzett országok. Ennyivel eredményesebben törekedett a
hatalom megszerzésére, mint megtartására.
Tehát amidőn csapatait átszállította a Chersonesusra, már várják őt az athéniak, achaeok és
messeneiek követségei, de az egész Görögország megrendülten és a rómaiak meg a punok ellen
véghezvitt haditettei iránti csodálattal várta érkezését.5 Első ütközetét a spártaiak ellen vívta,
ahol az asszonyok nagyobb vitézséggel fogadták, mint a férfiak, s ahol fiát, Ptolomeust és
seregének legerősebb részét elvesztette. Amikor ugyanis a várost ostromolta, hazájuk védelmére
oly nagy asszonysereg szállt szembe vele, hogy nem annyira az asszonyok bátorsága, mint inkább
a saját restelkedése győzte le, és visszavonult. Továbbá azt is mondják, hogy Ptolomeus, a fia
olyan erős és bátor harcos volt, hogy Corcyra városát hatvanadmagával foglalta el, s az egyik
tengeri ütközetben egy ötsorevezős [218] hajóra hetedmagával ugrott át egy sajkából, és azt
elfoglalva meg is tartotta; a spártaiak ostromlása alkalmával pedig a város közepéig vágtatott be
a lován, és itt ölte meg az összecsődülő tömeg. Amikor a holttestét atyja elé vitték, állítólag
Pyrrhus azt mondotta: sokkal később ölték meg a fiát, mint ahogy ő maga tartott tőle, vagy mint
ahogy rászolgált a vakmerőségével.
V. Pyrrhus, miután a spártaiak visszaverték, Argost támadta meg, és mialatt itt a városba bezárt
Antigonust megpróbálta megadásra bírni, és ádáz hévvel harcolt a legsűrűbb emberforgatagban,
a falakról lehajított szikladarab megölte.6 Fejét Antigonus elé viszik, aki a győzelmet nagyon
mértéktartóan használta ki, és Pyrrhus fiát, Helenust az epirusiakkal együtt, bár megadták
magukat, visszabocsátotta országukba, a fiának pedig átadta elhamvasztott apja csontjait, hogy
vigye vissza a hazájába.7
Eléggé szilárdan tartja magát a történetíróknál az a vélemény, hogy sem ebben, sem az őt
megelőző korban egyetlen király sem volt Pyrrhusszal összehasonlítható, és nemcsak a királyok,
hanem a híres férfiak között is ritkán láttak még feddhetetlenebb életű vagy becsületesebb,
nagyobb igazságérzettel megáldott férfiút. Bizonyos, hogy a hadtudományokban való jártassága
oly mértékű volt, hogy bár Lysimachusszal, Demetriusszal és Antigonusszal, e nagy királyokkal
viselt háborúkat, mégis mindvégig győzhetetlen maradt. Továbbá az illyrekkel, siciliaiakkal,
rómaiakkal és carthagóiakkal vívott ütközeteiben sohasem maradt alul, sőt gyakran még győzött
is felettük. Kétségtelenül kicsiny és névtelen hazáját az általa véghezvitt haditettek hírével és
nevének ragyogásával az egész világon ismertté tette. [219]
4 274-ben.
5 Pürrhosz 273-ban huszonhétezer katonával és huszonnégy harci elefánttal tört rá a Peloponnészoszra.
6 272-ben.
7 Pürrhosz holttestét a fia Ambrakiában helyezte örök nyugalomra.

XXVI. könyv
I. Pyrrhus halála után nemcsak Macedoniában, hanem Ázsiában és Görögországban is nagy

háborús mozgolódás támadt. Árulás folytán a peloponnesusiak is Antigonus hatalma alá
kerültek;1 és mert mindenkinek más volt a fájdalma és az öröme, attól függően, hogy az egyes
városok Pyrrhustól segítséget reméltek vagy félelmet tápláltak irányában, vagy szövetséget
kötöttek Antigonusszal, vagy egymás kölcsönös gyűlöletében rohantak a háborúba. A zavargó
tartományok eme lázongása közben Aristotimus tyrannus címen elfoglalja Elis városát.2 Az
előkelők közül sok embert megöletett, még többet száműzetésbe kergetett. Amikor az aetolusok
követek útján azt követelték tőle, hogy a száműzöttek feleségeit és gyermekeit adja ki, először
megtagadta kérésüket, utóbb azonban, mintha megbánta volna, minden férjes asszonynak
megengedte, hogy eltávozzék övéihez, és kitűzte elutazásuk napját. Az asszonyok pedig, azt
hivén, hogy mindörökre száműzetésbe mennek férjeikkel együtt, minden értékes holmijukat
magukkal vitték. Miközben a városkapunál gyülekeztek - egy csoportban akarva útra kelni -,
minden vagyonuktól megfosztották és börtönbe zárták őket. Előbb azonban az anyák ölében
megölték a kicsiny gyermekeket, a hajadonokat meg elhurcolták, hogy kitöltsék rajtuk a
kedvüket. Mivel a zsarnokság ily mérvű kegyetlenségétől mindnyájan megdöbbentek, egy
főemberük, az öreg és gyermektelen Hellanicus, akinek sem kora, sem gyermekei miatt nem volt
mitől tartania, otthonában összegyűjtötte leghívebb barátait, és buzdítja őket hazájuk
felszabadítására. Amikor ezek haboztak, hogy saját veszélyeztetésükkel vessenek véget a közös
veszélynek, és időt kértek a megfontolásra, Hellanicus odahívatja szolgáit, s megparancsolja
nekik, hogy őrizzék az ajtókat, továbbá hogy jelentsék a tyrannusnak: küldjön embereket, és
fogassa el a házában lévő [220] összeesküvőket. Közben egyenként a szemükre veti, hogy mivel
hazája megszabadításának nem lehet a kezdeményezője, hazája cserbenhagyásának lesz a
megbosszulója. Azok ekkor kettős veszedelembe kerülve a tisztességesebb utat választják, és
felesküsznek a tyrannus halálára. Így Aristotimust öt hónappal azután, hogy önkényuralmat
teremtett, megölik.
II. Eközben Antigonus, mivel több háború: a Ptolomeus királlyal meg a spártaiakkal vívott harc is
szorongatta, és ráadásul még egy új ellenség, Gallograecia hadserege is ellene özönlött, minden
erejével a gallusok ellen indul, és a többiekkel szemben csak egy kis csapatot hagy hátra, akkorát,
hogy tábor látszatát keltsék. Miután a gallusok ezt megtudták, minthogy ők maguk is ütközetre
készülődtek, a csata előjelének megismerésére áldozati állatokat vágnak le. Amikor ezek beleiből
nagy öldöklést és mindnyájuk pusztulását olvassák ki, nem megijednek, hanem őrült gondolat
fogamzik meg bennük: azt remélik, hogy az istenek fenyegetéseit övéik legyilkolásával
engesztelhetik ki. Ezért feleségeiket és gyermekeiket leöldösik, a rokon vér ontásán kezdve a
jósjelek beteljesítését. Akkora düh szállta meg elvadult lelküket, hogy nem kímélték azt az
életkort sem, amelyet még az ellenség is megkímélt volna: öldöklő háborút viselnek
gyermekeikkel és gyermekeik anyjával, holott éppen ezekért szokás vállalni a háborúkat. Azután
mintha e vétekkel megváltották volna életüket és a győzelmet, úgy, ahogy voltak, övéik iménti
lemészárlásától még véresen megindulnak az ütközetbe, melynek eredménye sem volt
kedvezőbb, mint az előjele. Ugyanis a harcba vonulókat előbb vették körül a rokon vér
kiontásának bosszúistennői, mint az ellenség, és miközben szemeik előtt ott kavarogtak a
megöltek szellemei, mind egy szálig elpusztultak. Akkora volt a mészárlás, hogy úgy tűnt: az
istenek is egyetértettek az emberekkel a rokongyilkosok elpusztításában. [221]
E sikeres csata után Ptolomeus és a spártaiak kikerülték az ellenség győztes seregét, és biztosabb
vidékekre vonultak vissza. Antigonus pedig, amikor ezek távozását látja, mivel katonáinak az
1 Ez csak később, 265-ben következett be, amikor a khremónidészi háború folyamán Korinthosz mellett
leverte korábbi szövetségesének, Areusznak a seregét.
2 272-ben Antigonosz Gonatasz segítségével.

előző győzelem folytán még friss volt a harci kedve, háborút indít az athéniak ellen.3 Míg ő ezzel
volt elfoglalva, azalatt Epirus királya, Alexander meg akarta bosszulni atyjának, Pyrrhusnak a
halálát, ezért végigpusztítja Macedonia határait. Amikor Görögországból Antigonus visszafordult
ellene, katonái cserbenhagyták, átálltak az ellenség oldalára, és így seregével együtt elvesztette
Macedonia királyságát is. Fia, a még gyermekkorú Demetrius atyja távollétében újjászervezte a
hadsereget, és nemcsak az elveszett Macedoniát szerezte vissza, hanem Alexandert is
megfosztotta Epirus királyságától.4 Akkora volt vagy a katonák ingatagsága, vagy a hadiszerencse
forgandósága, hogy királyokból hol száműzöttek, hol meg a száműzöttekből nyomban rá királyok
lettek.
III. Miután tehát Alexander mint száműzött Acarnaniába menekült, az epirusiak nem kevésbé
vágyódtak utána, mint ahogy a szövetségesek segítették őt, s így visszakerült királyságába.
Ugyanez idő tájt elhalálozott Cyrenae királya, Magas,5 aki abból a célból, hogy véget vessen a
testvérével, Ptolomeusszal folytatott háborúskodásnak, még megbetegedése előtt egyetlen
leányát, Beronicét eljegyezte annak a fiával. Ám a király halála után a leány anyja, Arsinoe, hogy
az akarata ellenére tett házassági ígéretet meghiúsítsa, embereket küldött Macedoniába, hogy
ajánlják fel a hajadon kezét és Cyrenae trónját Demetriusnak, Antigonus király testvérének, aki
maga is Ptolomeus leányától született. Demetrius nem is késlekedett. Mivel a szél is kedvezett
neki, nagy sebesen Cyrenaebe hajózott; ám szépségében elbízva magát - mert az anyósának is
emiatt tetszett meg - mindjárt kezdettől fogva gőgösen viselkedett a királyi háznéppel és
féktelenül a katonákkal szemben, s már nem [222] is a hajadonnak kívánt tetszeni, hanem az
anyjának. Ez a körülmény először csak a hajadonnak tűnt fel, utóbb honfitársai és a katonaság
számára is gyűlöletessé vált. Ekképp mindnyájuk rokonszenve Ptolomeus fia felé hajlott.
Demetrius számára csapdát állítanak, és amikor anyósa hálószobájába vonul, orgyilkosokat
küldenek be hozzá. Ám Arsinoe meghallotta lánya hangját, amint az az ajtaja előtt kiadta a
parancsot, hogy anyját kíméljék meg, és szeretőjét egy ideig a saját testével védelmezte.
Demetriust mégis megölték; így Beronice a gyermeki tisztelet megsértése nélkül állt bosszút
anyja szemérmetlenségéért, és végül férjének megválasztásában is atyja döntését követte.
3 262-ben.
4 A khremónidészi háború végén, 262-ben.
5 250-ben. Magasz, anyja, Bereniké révén, II. Ptolemaiosz féltestvére volt.

XXVII. könyv
I. Antiochusnak, Syria királyának halála után fia, Seleucus lépett a helyébe.1 Ez

rokongyilkossággal kezdte uralmát, éspedig anyjának, Laodicének a buzdítására, akinek ezt
éppen meggátolnia kellett volna. Ugyanis meggyilkolta Beronicét, a mostohaanyját, Egyiptom
királyának, Ptolomeusnak a nővérét és annak gyermekét, a saját féltestvérét. E gaztett
elkövetésével egyrészt a szégyen bélyegét sütötte magára, másrészt háborúba bonyolódott
Ptolomeusszal.2 Beronice, amikor megtudta, hogy embereket küldtek meggyilkolására,
bezárkózott Daphine városába. Midőn Ázsia városai hírét vették, hogy Beronicét kicsiny fiával
együtt ostromzár alatt tartják, mindegyik segítséget nyújtott neki, visszaemlékezve atyja és ősei
méltóságára és sajnálkozva a méltánytalan sors ily csapásán. Testvére, Ptolomeus is, megrémülve
a nővérét fenyegető veszedelemtől, otthagyja országát, egész haderejével hozzá siet. Ám
Beronicét még a felmentő csapatok megérkezése [223] előtt - mivel a várost erővel bevenni nem
tudták - csellel rászedték és megölték. A dolgot mindenki felháborítónak tartotta. Valamennyi
város megrémült e példátlan kegyetlenségtől: ezért - egyszersmind azért is, hogy legalább utólag
bosszút álljanak azért, akit meg akartak védelmezni - megadták magukat Ptolomeusnak, aki így
Seleucus egész királyságát elfoglalhatta volna, ha egy belső lázongás vissza nem szólítja
Egyiptomba.3 Ekkora gyűlöletet keltett Seleucus ellen a rokongyilkosság bűne, vagy ekkora
népszerűséget szerzett Ptolomeusnak ártatlanul elpusztult nővére halála.
II. Ptolomeus eltávozása után Seleucus hatalmas hajóhadat szerelt fel a fellázadt városok ellen.
De ekkor, mintha maguk az istenek is meg akarták volna bosszulni a rokongyilkosságot, hirtelen
vihar tört ki, s a hajóhad mind odaveszett. A roppant haderőből csupasz testén és lelkén, továbbá
néhány hajótörött társán kívül semmit sem hagyott meg Seleucusnak a sors. Ez bár
nyomorúságos, mégis kívánatos volt Seleucus számára: ugyanis azoknak a városoknak a
hangulata, amelyek iránta táplált gyűlöletükben Ptolomeushoz pártoltak, hirtelen megváltozott, s
mintha az istenek döntése elégtételt szolgáltatott volna nekik, részvétük a hajótörött Seleucus
felé fordult, és visszahelyezték őt hatalmába. Seleucus tehát végül örvendezett az őt ért csapások
miatt, hiszen veszteségei révén csak még gazdagabbá vált. Most már haderőben is egyenlő félnek
érezvén magát, háborút indított Ptolomeus ellen. De mintha csak a sors játékszerének született
volna, és nem másért kapta volna vissza királyi hatalmát, csak hogy elveszíthesse: az ütközetben
vereséget szenvedett, és nem sokkal nagyobb kísérettel, mint hajótörése után, elkeseredetten
Antiochiába távozott.4 Innen levelet írt testvéréhez, Antiochushoz, segítségéért könyörgött, és
jutalmul, ha megsegíti őt, felajánlotta neki Ázsiát a Taurus-hegység határán innen. Antiochus
pedig, bár még csak tizennégy éves volt, korát meghazudtolva vágyódott a [224] hatalomra, ezért
megragadta az alkalmat, de nem olyan testvéries lelkülettel, amilyenből az ajánlat született,
hanem útonálló módjára, mivel testvérének mindenét el akarta rabolni; ezért gyermek létére
éppoly férfias, mint amennyire elvetemült merészségre szánta el magát. Ezért kapta a Hierax
melléknevet, mivel nem ember, hanem ölyv módjára másénak az elrablásával töltötte életét.5
Közben Ptolomeus, miután értesült arról, hogy Antiochus segítségére jön Seleucusnak, tíz évre
békét kötött Seleucusszal, hogy ne legyen kénytelen egy időben kettővel küzdeni. De a békét,
melyet az ellenség megadott, a testvér megtagadta, mert a gallusok seregét zsoldjába fogadva
1 246-ban II. Szeleukosz néven, és még ugyanebben az esztendőben meggyilkoltatta Berenikét és annak
kiskorú fiát.
2 Az úgynevezett Laodiké-háború (246-241) előzménye az volt, hogy II. Antiokhosz az első házasságából
származó fiára, hagyta a trónt, mellőzve második feleségének, Berenikének a fiát. Mivel Bereniké III.
Ptolemaiosz nővére volt, Ptolemaiosz nővérének mellőzése, majd meggyilkolása miatt háborút indított II.
Szeleukosz ellen.
3 Az egyiptomi lázadás pontos időpontja ismeretlen.
4 A háború eredményeként III. Ptolemaiosz birtokába kerítette Syria déli részét, a pieriai Szeleukeiát,
Kilikiát, Kariát, ezenkívül több kis-ázsiai és thrákiai várost.

5 Hierax (latinul: accipiter) magyar jelentése: „ölyv", „sólyom".

segítség helyett háborút hozott, és testvér helyett csak mint ellenség közeledett a könyörgő
Seleucus felé. Ebben az ütközetben a gallusok vitézsége folytán Antiochus győzött ugyan,6 de
mivel a gallusok azt gondolták, hogy Seleucus elesett az ütközetben, Antiochus ellen fordították
fegyvereiket, abban a hiszemben, hogy szabadabban végigpusztíthatják majd Ázsiát, ha az egész
királyi családnak kioltják az életét. Amikor Antiochus ezt észrevette, arannyal váltotta meg tőlük
magát, mint az útonállóktól szokás, és egyezséget kötött a saját zsoldos katonáival.
III. Ezalatt Bithynia királya, Eumenes, miután a belső viszály küzdelmeiben testvérei
szétszóródtak vagy elpusztultak, a jóformán megüresedett Ázsia feletti uralmat magának
szándékozott megszerezni, ezért megtámadta a győztes Antiochust és a gallusokat.7 Nem is volt
nehéz legyőznie az előbbi ütközettől még vérző ellenfelet annak, akinek a hadereje még ép volt.
Ebben az időben ugyanis minden háborút azért viseltek, hogy Ázsiát pusztítsák: ha valaki
történetesen erősebb volt a többinél, mint valami prédára csapott le Ázsiára. A testvérek,
Seleucus és Antiochus is Ázsia miatt viseltek háborút; Ptolomeus, Egyiptom királya pedig nővére
megbosszulásának ürügyén áhítozott Ázsiára. Egyfelől a bithyniai Eumenes, [225] másfelől a
gallusok - akik mindig a hitványabbik hadviselő félhez csapódtak zsoldosnak - szintén Ázsiát
dúlták, és ezalatt annyi rabló között Ázsiának egyetlen védelmezője sem akadt.
Amikor Eumenes Antiochus legyőzése után Ázsia nagyobbik részét elfoglalta, a testvérek még
ekkor sem tudtak megegyezni, holott a jutalom, amelyért a háborút viselték, már elveszett. Nem
törődve az idegen ellenséggel, egymás kölcsönös pusztítására újrakezdték a háborút. Antiochus
újból vereséget szenvedett,8 és a sok napig tartó menekülésben kifáradva végül apósához,
Ariameneshez, Cappadocia királyához érkezett. Ez először barátságosan fogadta, de néhány nap
elteltével Antiochus megtudta, hogy csapdát készítenek számára, ezért a futásban keresett
menekülést. Aztán, amikor menekülésében már sehol sem volt számára biztonságos hely,
ellenségéhez, Ptolomeushoz menekült, akinek becsületességét megbízhatóbbnak vélte, mint a
testvéréét; arra gondolt, mit tenne ő a testvérével, illetve hogy mit kapna ő a testvérétől. Ám
Ptolomeus nem volt barátságosabb a magát megadó Antiochusszal, mint korábban, ellenségével
szemben, ezért a legszigorúbb őrizet alatt tartotta. Antiochus azonban innen is megszökött egy
kéjnő segítségével, akivel túlságosan is bizalmas viszonyba került; sikerült kijátszania az őröket,
de szökés közben útonállók megölték.
Seleucus is körülbelül ezekben a napokban9 végezte be életét, leesve lováról, miután elveszítette
a királyságát. A két fivér így a végben is testvériesen osztozott: bukott királyokként,
száműzetésben elpusztulva lakoltak mindketten vétkeikért. [226]
6 A testvérháború végén (241-239 ?) II. Szeleukosz az Anküra melletti csatában vereséget szenvedett
Antiokhosztól.
7 Eumenész bithüniai király támadása Antiokhosz és a gallusok ellen 235 körülre tehető.
8 228-ban II. Szeleukosz hadvezérei, Akhaiosz és Andromakhosz legyőzték a Mezopotámiába betörő
Antiokhoszt.
9 226-ban. Iustinus (Trogus) állításával ellentétben Szeleukosz nem vesztette el a trónját.

XXVIII. könyv
I. Olympias, Pyrrhus epirusi király lánya, miután elvesztette Alexandert, egy személyben férjét és
testvérét, magára vállalta tőle született fiainak, Pyrrhusnak és Ptolomeusnak a gyámságát és az
ország kormányzását.1 Amikor azonban az aetolusok Acarnania egy részét, amelyet az árvák
atyja háborús zsákmányrészként kapott, el akarták ragadni tőle, Demetriushoz, a macedonok
királyához menekült. Bár ennek volt már felesége, Antiochusnak, Syria királyának a nővére,
Olympias mégis hozzáadta házastársul leányát, Phthiát,2 hogy a rokonság jogcímén megkapja
tőle azt a segítséget, amelyet könyörületből nem kapott meg. Megtartják tehát a lakodalmat, ahol
az új házasság barátságot teremt, a régi pedig felkelti a gyűlölködést. Mert az első feleség, a
házasságból mintegy elűzve, saját elhatározásából a testvéréhez, Antiochushoz távozik, és
ráveszi őt az addigi férje elleni háborúra.
Az acarnaniaiak pedig, nem bízva az epirusiakban, az aetolusok ellen a rómaiaktól kértek
segítséget,3 és a római senatusnál el is értek annyit, hogy követeket küldtek az aetolusokhoz
azzal az üzenettel: őrcsapataikat vonják ki Acarnania városaiból, és hagyják meg azok
szabadságát, akik egykoron egyedül nem küldtek segédcsapatokat a görögöknek a rómaiak
ősatyái, a trójaiak ellen.4
II. Az aetolusok azonban nagyon gőgösen hallgatták a rómaiak követségét, és felhányták nekik a
punokat meg a gallusokat, akiktől annyi háborúban szenvedtek gyilkos vereséget. Azt
mondották: előbb kell majd a rómaiaknak megnyitniuk kapuikat a carthagóiak előtt, amelyeket a
pun háborútól való félelem bezáratott velük, semmint fegyvereiket Görögország ellen
fordíthatnák.5 Azután felszólították őket, gondolják meg, kik ők, akik fenyegetőznek, és kiket
fenyegetnek. A gallusok ellen - mondották - nem tudták városukat [227] megvédelmezni, s
miután városukat elfoglalta az ellenség, nem fegyverrel szabadították fel, hanem arannyal
vásárolták vissza. Maguk ugyanezt a gallus népet — amikor azok jóval nagyobb sereggel
Görögországra törtek - nemcsak minden idegen segítség nélkül, hanem még a hazai erőket is
csak részben felhasználva, teljes egészében tönkreverték, és csak sírjaik számára engedték át a
gallusoknak azt a földet, amelyet azok városaik és országuk helyéül szántak. Ezzel szemben míg a
rómaiak városuk legutóbbi felgyújtása alkalmával ide-oda kapkodtak, a gallusok aközben szinte
egész Italiát elfoglalták.6 Előbb tehát űzzék ki a gallusokat Italiából, és csak azután fenyegessék
az aetolusokat; előbb védjék meg a sajátjukat, és csak aztán kívánják meg a másét. Miféle
emberek ugyanis a rómaiak? Nemde pásztorok, akik a jogos tulajdonosaiktól elrabolt földön
élnek, s gyalázatos eredetük miatt feleséget sem találtak, hanem közös erővel úgy rabolták őket.7
S végül még magát a városukat is testvérgyilkosság árán alapították, és a városfalak alapjait
testvérvérrel fröcskölték be.8
Az aetolusok viszont mindig Görögország vezető népei voltak, és miként a méltóságban, éppen
úgy a vitézségben is a többiek felett álltak. Végül is egyedül ők voltak azok, akik a földkerekség
felett mindenkor hatalmat gyakorló macedonokat semmibe vették, akik nem féltek Fülöp
királytól, akik Nagy Sándor rendelkezéseit megvetették a perzsák és indusok legyőzése után is,
amikor pedig még a nevének hallatára is rettegett mindenki. Ezért hát óva intik a rómaiakat,
legyenek megelégedve a jelenlegi szerencséjükkel, és ne hívják ki maguk ellen azokat a
1 255-ben
2 239-ben.
3 Az akarnaniaiak 232-ben kértek segítséget az aitoloszok ellen Rómától.
4 A rómaiak Aeneas és társai révén részben a trójaiakra vezették vissza eredetüket.
5 lustinus ez esetben nagyon szabadon bánik a kronológiával: Hannibal csak jó húsz évvel később, 211-ben
fenyegette elfoglalással Rómát.

6 Brennus és gallusai 387-ben fosztották ki Rómát, míg a gallusok görögországi betörése és Delphoi
elfoglalása 297-ben történt.

7 Célzás a szabin nők elrablására.
8 Utalás Romulus és Remus viszályára és Remus meggyilkolására.

fegyvereket, amelyek a gallusokat lekaszabolták, a macedonokat pedig semmibe sem vették.
Ezzel bocsátották el a rómaiak követségét, majd végigpusztították Epirus és Acarnania határait,
nehogy olyanoknak lássanak, akik bátrabbak a szóban, mint a tettben.
III. Olympias ekkor már átadta fiainak a királyságot, és [228] Pyrrhusnak, elhalt testvérének a
helyére Ptolomeus került utódként.9 Ez, miután felszerelte hadseregét, megindult ellenségei, az
aetolusok ellen, de megbetegedett, és útközben meghalt. Olympias pedig a kettős gyász sebétől
lesújtva nehezen viselte életét, és nem sokkal élte túl fiait. A királyi nemzetségből ekkor már csak
a hajadon Nereis volt életben nővérével, Laodamiával együtt. Nereis férjhez ment Gelóhoz,10 a
siciliai tyrannus fiához, Laodamiát pedig, amikor Diana oltárához menekült, az összecsődült
tömeg megölte.11 Ezt a gaztettet a halhatatlan istenek a nemzet folytonos sújtásával és csaknem
az egész nép kiirtásával bosszulták meg. Ugyanis részint a terméketlenség és az éhség miatt
szenvedtek, részint belső viszálykodás gyötörte őket, majd végül a külháborúkban csaknem
felemésztődtek. Milo pedig, Laodamia gyilkosa megőrülvén, saját belső szerveit előbb karddal,
majd sziklakővel, majd meg önnön fogaival marcangolta, és tizenkét nappal tette után végül
elpusztult.
Míg Epirusban ezek történtek, azalatt Macedoniában meghalt Demetrius király, maga után
hagyva még kiskorú fiát, Philippust, aki mellé Antigonust rendelték gyámnak.12 Antigonus
azonban, miután feleségül kapta az árva anyját, azon fáradozott, hogy őt tegyék meg királlyá. Idő
múltával azután, midőn egyszer a macedonok fenyegető lázongása a királyi palotába bezárva
tartotta, testőrök nélkül a nyilvánosság elé lépett, és a nép közé hajítva a koronát meg a
bíborköntöst, felszólítja őket, hogy adják másnak ezeket, olyan valakinek, aki vagy nem tud nekik
parancsolni, vagy akinek ők engedelmeskedni tudnak; ő mindeddig gyűlöletesnek érzi az oly
irigyelt királyságot: nem gyönyörűség, hanem fáradalmak és veszély forrásának. Azután
fölemlegeti jótéteményeit: hogy szövetségeseik elpártolását megbosszulta, hogy a Demetrius
király halála miatt ujjongó dardanusokat és thessaliaiakat megfékezte, végül, hogy a macedonok
méltóságát nemcsak [229] megvédelmezte, hanem még gyarapította is. Ha ezek a tettei
nincsenek ínyükre - mondotta -, akkor ő lemond a hatalomról és visszaadja nekik a megbízatást,
mert hihetőleg olyan királyt keresnek, akinek majd ők parancsolnak.
A nép erre szégyenérzettől áthatva felszólította Antigonust, hogy vegye vissza a királyságot, de ő
mindaddig vonakodott, amíg a lázongás felbujtóit halálbüntetéssel nem sújtották.
IV. Ezután háborút indított a spártaiak ellen, akik egyedül merészelték semmibe venni Fülöp és
Sándor hadjáratai idején a macedonok hatalmát és mindenki által rettegett fegyvereiket.13 E két
kiváló nép között mindkét részről teljes erővel folyt a háború, mert ezek a macedonok régi
dicsőségéért, azok pedig nemcsak szabadságuk érintetlenségéért, hanem puszta életükért
küzdöttek. A lacedaemoniak vereséget szenvedtek,14 de nemcsak ők, hanem feleségeik és
gyermekeik is valóban nagy lélekkel viselték el sorsukat. Ugyanis az ütközetben senki sem
kímélte életét, egy asszony sem siratta férje elvesztését, az öregek pedig dicsérték fiaik halálát, a
csatában elesett atyáikra pedig büszkék voltak fiaik; csak saját sorsuk felett éreztek mindannyian
fájdalmat, hogy ők maguk is nem estek el hazájuk szabadságáért. Mindenki tárt kapukkal fogadta
a sebesülteket, gyógyította a sebeket, felüdítette az elfáradtakat. Eközben a városban semmi
lárma, semmi kapkodás; mindenki inkább a közösség sorsa, semmint a saját szerencsétlensége
miatt gyászolt. Eközben számos ellenség legyilkolása után megérkezett Cleomenes király, egész
testében az önmaga és az ellenség vérétől ázottan. Amikor belépett a városba, nem ült le a földre,
nem kért ételt vagy italt, nem is tette le fegyvereinek súlyos terhét, hanem csak a falnak
támaszkodott, és amikor látta, hogy az ütközetben csupán négyezren maradtak életben, arra
9 234-ben
10 233-ban.
11 Olümpiasz harmadik leányának valójában nem Laodamia (Laodameia), hanem Deidamia (Deidameia)
volt a neve.
12 229-ben. Kiskorú fiának, aki V. Philipposz néven makedón király lett (221-179), 221-ig Antigonosz volt
a gyámja.
13 Antigonosz Doszónt 225-ben az akhai-szövetség hívta segítségül III. Kleomenész spártai király ellen, aki
ugyanebben az évben elfoglalta a szövetség egyik jelentős városát, Argoszt.

14 222-ben Szellasziánál.

buzdította őket, hogy őrizzék meg életüket az állam jobb korszaka számára. Feleségével és
gyermekeivel Egyiptomba utazott Ptolomeushoz, aki tisztelettel fogadta, és sokáig élt ott [230] a
király legnagyobb tiszteletétől övezve. Végül Ptolomeus halála után annak fia egész háznépével
együtt megölette.15
Antigonus pedig, miután halomra öldöste a spártaiakat, megkönyörült e nagy város balsorsán,
eltiltotta katonáit a város kirablásától, a még életben maradottaknak pedig megbocsátott, mert
azt mondotta: neki Cleomenes királlyal, és nem a spártai néppel volt háborúja, s annak
elmenekülésével minden haragjának vége; és neki sem fog kisebb dicsőségére szolgálni, ha azt
híresztelik majd, hogy az az ember mentette meg Lacedaemont, aki egyedül volt képes elfoglalni.
Tehát - mondotta -, mivel emberek, akiknek megkegyelmezhetne, nincsenek többé, a város
földjének és házainak kegyelmez meg.
Nem sokkal ezután maga is eltávozott az élők sorából,16 és az országot gyámfiára, Philippusra
hagyta, aki ekkor tizennégy éves volt.
15 Hároméves egyiptomi tartózkodás után, 219-ben.

16 221-ben.

XXIX. könyv
I. Körülbelül ugyanekkor csaknem az egész világ hatalmi viszonyai megváltoztak új királyok

trónra kerülése következtében. Macedoniában a tizennégy éves Philippus vette át a királyságot,
miután meghalt gyámja és egyben mostohaapja, Antigonus.1 Ázsiában Seleucus megölése után a
még serdületlen Antiochust tették meg királynak;2 Cappadocia királyságát is a még gyermek
Ariarathesnek adta át atyja;3 Egyiptom királyságát atyjának és anyjának megölése után
Ptolomeus foglalta el, akinek gaztette miatt Philopator volt a mellékneve;4 a spártaiak szintén
Lycurgust választották meg Cleomenes helyébe.5 S hogy ebből az időszakból ne hiányozzék
semmilyen változás sem, a carthagóiaknál is a még éretlen korú Hannibalt [231] teszik meg
vezérnek,6 nem idősebbek híján, hanem a rómaiak iránti gyűlöletből, mert tudták, hogy
gyermekkora óta ezzel van átitatva ő is; ez azután végzetes istencsapássá lett, nem annyira a
rómaiaknak, mint inkább magának Afrikának. Jóllehet, ezeknek a gyermek királyoknak nem
voltak idősebb korú irányítóik, mégis - mivel egytől egyig saját őseik nyomdokait követték -
mindegyikükben előcsillant a vitézségre való kiváló hajlam. Egyedül Ptolomeus volt országa
kormányzásában éppoly tunya, mint amilyen elvetemült azelőtt a királyság megszerzésében.
Philippust a dardanusok és az összes többi szomszédos népek, akikben úgyszólván halhatatlan
gyűlölet élt a macedonok királyai ellen, állandóan ingerelték azzal, hogy lenézték életkora miatt.
Ő viszont, miután leszámolt ellenségeivel, nem elégedett meg azzal, hogy megvédte a magáét,
hanem még maga kívánt háborút indítani az aetolusok ellen.
II. Amikor Philippus éppen ezen törte a fejét, alázatos könyörgésekkel fordult hozzá Demetrius,
az illyrek királya, akit a minap győzött le Paulus, a római consul.7 Panaszkodik neki a rómaiak
jogtalankodására, hogy nem elégszenek meg Italia határaival, s hogy telhetetlen hírvágyuk már
az egész világ feletti uralomra kiterjed, ezért az összes királyokkal háborút viselnek. Sicilia,
Sardinia, Hispania, sőt egész Afrika fölött igényt tartanak a hatalomra, ezért kezdtek háborút a
punokkal és Hanniballal. Őellene is megindították a háborút - mondotta -, nem más okból, csak
mert történetesen szomszédja Italiának, mintha bűn volna, hogy létezik egy király a birodalmuk
határai közelében. De magának Philippusnak is intő példa ez, hiszen minél közelebb fekszik és
minél előkelőbb az országa, annál elszántabb ellenségei lesznek a rómaiak. Ezenfelül megígéri:
lemond javára a királyságról, amelyet a rómaiak elfoglaltak, mert szívesebben veszi, ha
országának birtokában szövetségesét, nem pedig ellenségeit látja. [232]
Ilyenféle beszéddel rávette Philippust, hogy otthagyva az aetolusokat, a rómaiak ellen indítson
háborút. Philippus úgy vélekedett, nem lesz nehéz dolga, mivel már hallotta, hogy Hannibal a
Trasimennus-tónál legyőzte a rómaiakat. Tehát, hogy egyidejűleg ne foglalja le több háború, az
aetolusokkal békét kötött,8 nem olyan látszattal, mintha a háború színterét máshová akarná
áttenni, hanem mintha Görögország nyugalmáról akarna gondoskodni. Görögország - hajtogatta
Philippus - sohasem forgott nagyobb veszélyben, mert nyugaton a punok és a rómaiak új
birodalmai vannak felemelkedőben; ezeket pedig Görögországtól és Ázsiától csak ama
késedelem tartja távol, hogy előbb egymás között döntenek háborúval a hatalom felett, azután a
győztes azonnal Kelet ellen fog indulni.
1 Lásd a XXVIII. könyv 12. jegyzetét.

2 223-ban III. Antiokhosz Megasz, II. Szeleukosz fia.
3 IV. Ariarathesnek, aki 220-ban került trónra.
4 Philopatór magyarul: „atyaszerető".
5 Lükurgosz 219-ben spártai király lett, noha nem királyi családból származott. Többszöri megszakítással
kb. 211-ig uralkodott.

6 221-ben. Hannibal ekkor valójában már huszonhat esztendős volt.
7 Lucius Aemilius Paulus első consulsága alkalmával, 219-ben győzött és tartott diadalmenetet az illyr
Démétriosz fölött.
8 Naupaktoszban 217-ben; ugyanerre az esztendőre esik Hannibal győzelme a rómaiak ellen a
Trasimenus-tó mellett.

III. Ő már látja - mondotta Philippus - az ádáz és véres háború Italia fölé tornyosuló felhőit, látja a
Nyugat felől mennydörgéssel és villámlással közelgő vihart; a földnek bármely részére viszi is el
azt a győzelem orkánja, mindeneket nagy vérzáporral fog beszennyezni. Görögország ugyan
sokszor szenvedett el már hatalmas megrázkódtatásokat, hol a perzsákkal, hol a gallusokkal, hol
a macedonokkal viselt háborúk idején, de mindezeket semmiségeknek fogják tartani, ha az a
sereg, amelyik most Italiában háborúzik, Italia határain kívül is szét fog özönleni. Ő látja, mily
véres és vérengző háborúkat visel majd egymással mindkét nép csapataik ereje és vezéreik
hadművészete révén, s hogy ez a tombolás nem végződhet csak az egyik küzdő fél pusztulásával,
a szomszédos népek romlása nélkül. A győzők elvadult lelkületétől Macedoniának ugyan kevésbé
kell félnie, mint Görögországnak, mivel távolabbra is fekszik meg a védekezésben is erősebb; ő
azonban tudván tudja, hogy azok, akik ily nagy erőkkel csapnak össze, nem fogják beérni mint
végcéllal egy ilyen győzelemmel, hanem neki magának is tartania kell a küzdelemtől azokkal,
akik majd kivívják a győzelmet. [233]
Ezzel az ürüggyel Philippus véget vetett az aetolusokkal folytatott háborúnak, és kizárólag a
punok meg a rómaiak közötti háborúra figyelve mérlegelte a küzdő felek erejét.
Ám úgy látszott, hogy a rómaiak sem voltak híjával a macedonoktól való félelemnek, bár ott
voltak a nyakukon a punok és Hannibal. Mégis félelemmel töltötte el őket a macedonok régi
dicsősége, melyet Kelet legyőzésével vívtak ki, de maga Philippus is, aki a Nagy Sándorral való
vetélkedés lázában égett, s akit háborúra kész és tetterős embernek ismertek meg.
IV. Philippus tehát, mihelyt megtudta, hogy a punok a rómaiakat ismételten legyőzték,9 nyíltan a
rómaiak ellenségének vallotta magát és elkezdett hajókat építeni, hogy a hadseregét átszállítsa
Italiába. Azután követet küldött egy levéllel Hannibalhoz a szövetség megkötése végett. Ezt a
követet azonban elfogták és a római senatus elé vezették, de bántatlanul el is bocsátották: nem a
király iránti tiszteletből, hanem azért, hogy a még bizonytalan ellenség ne váljék biztosan azzá.10
Azután pedig, amikor a rómaiaknak hírül hozták, hogy Philippus csapatait Italiába szándékozik
átszállítani, az átkelés megakadályozására Laevinus praetort küldték ki felszerelt hajókkal.
Midőn Laevinus átkelt Görögországba, sok ígérgetéssel rávette az aetolusokat, hogy vállalják a
háborút Philippus ellen.11 Philippus viszont az achaeokat ingerelte a rómaiak ellen háborúra.
Eközben a dardanusok is pusztítani kezdték Macedonia határait, húszezer foglyot vittek el
onnan, s ezzel Philippust visszaszólították a rómaiak elleni háborútól országának megvédésére.
Miközben ezek történnek, Laevinus praetor szövetséget kötött Attalus királlyal, és Görögországot
pusztította. A városok, e csapásoktól megrendülve, követeik útján segítségért ostromolták
Philippust. Az ő oldalára szegődött illyrek királyai nem szűnő könyörgéseikkel szintén
ígéreteinek beváltását [234] követelték tőle. Mi több, a kifosztott macedonok is bosszúért
követelőztek. Philippus ennyi bajtól szorongatva azon habozott, hova forduljon legelőször.
Mindamellett valamennyiüknek megígérte, hogy rövidesen segítséget fog küldeni nekik, nem
mintha meg is tudta volna tenni, amit ígért, hanem hogy reménnyel eltöltve, megtarthassa őket
szövetségesének. Első hadjárata mégis a dardanusok ellen irányult, akik eltávozását lesve
nagyobb háborús erővel fenyegették Macedoniát.12 Ezért Philippus a rómaiakkal is békét kötött,13
akik egyelőre megelégedtek azzal, hogy a macedon háborút elhalaszthatták. Az achaeok vezére,
Philopoemen ellen csapdát állít, mert megtudta róla, hogy a szövetségesek hangulatát a rómaiak
számára igyekezett megnyerni. Philopoemen rájött erre, és miután sikerült elkerülnie a csapdát,
tekintélyével rávette az achaeokat, hogy szakadjanak el Philippustól.14
9 216-ban a cannae-i csatában.

10 V. Philipposz 215-ben valójában szövetséget kötött Hanniballal a rómaiak ellen.
11 Az ún. első makedón háborúban (215-205) a rómaiak ügyes diplomáciával megosztották a görög-
makedón erőket: megnyerték szövetségesüknek az aitoloszokat (212), Éliszt, Spártát, Messzénét, I.

Attaloszt (211), míg I. Prusziasz bithüniai király, az achaiok, a boiótiaiak, a thesszaliaiak és az akarnaniaiak
V. Philipposzt támogatták.
12 204-ben
13 205-ben a syriai Phoinikében, melyben felmondta a karthagói szövetséget.
14 198-ban, amikor is az akhaiok a rómaiakhoz pártoltak.

XXX. könyv
I. Míg Philippus Macedoniában nagy terveket forgatott a fejében, addig Ptolomeus Egyiptomban
egészen más életmódot folytatott. Ugyanis miután rokongyilkossággal megszerezte a
királyságot,1 két szülője meggyilkolását még tetézte testvére megölésével is; ezután pedig, mint
aki jól végezte dolgát, átadta magát a dőzsölésnek, és a király életmódját követte az egész királyi
palota. Tehát nemcsak barátai és tábornokai, hanem az egész hadsereg is felhagyott a katonai
fegyelemmel, elpuhult életmódot folytatott, megrontva a tétlenségtől és a tunyaságtól. Amikor
ezt Syria királya, Antiochus megtudta, a két ország között fennálló régi gyűlölségtől sarkallva
váratlan hadjárattal Ptolomeus számos városát hatalmába kerítette, és magát Egyiptomot is
megtámadta.2 Ptolomeust erre nagy rémület [235] fogta el, követségeket küldözgetett, hogy
késleltesse Antiochust, amíg ő haderőit felkészíti. Azután Görögországban nagy hadsereget
fogadott zsoldjába, ezzel szerencsés ütközetet vívott,3 s Antiochust még a királyságtól is
megfoszthatta volna, ha szerencséjét vitézségével is támogatja. De ő megelégedett elveszített
városainak visszaszerzésével, azután békét kötött, és sietve visszatért szenvedélyéhez, a
semmittevéshez. Visszasüllyedt a kicsapongásba, és miután Eurydicét, feleségét és egy
személyben nővérét megölette, a kéjnő Agathoclia bájai ejtették rabul. Így, feledve nevének
nagyságát és méltóságát, éjszakáit kicsapongásban, nappalait lakomák közt töltötte. A
dőzsöléshez nem hiányoztak a hangszerek sem: dobok és csörgők. S a király már nem is csak
néző, hanem e hitványság tanítómestereként, húros hangszerek pengetésében leli
gyönyörűségét. Így vette tehát kezdetét a beteg királyi udvar csendes rákfenéje és rejtett átka.
II. De aztán a szabadosság elharapódzásával a kéjnő vakmerőségét már nem lehetett a királyi
palota falai között tartani. E némbert még vakmerőbbé tette, hogy testvérével, Agathoclesszel,
egy megejtő szépségű hímringyóval társulva követte el a királlyal nap mint nap erkölcstelen
üzelmeit. Ehhez járult még ezek anyja, Oenanthe is, aki a két csemetéje csáberejétől elbájolt
királyt a kezében tartotta. Nem érték be már tehát a királlyal, hanem a királyságot is
megkaparintották. Íme, már a nyilvánosság előtt is mutatkoznak, már fogadják az üdvözlést, már
kíséretet tartanak. A király mellé szegődött Agathocles a várost kormányozta, a katonai
tisztségeket, a méltóságokat és a vezéri tisztségeket az asszonyok osztogatták; senki sem
rendelkezett kevésbé királyi hatalmával, mint maga a király. Ilyen körülmények között halt meg,
maga után hagyva egy ötéves fiút, akit a nővére, Eurydice szült neki.4 Halálát azonban sokáig
titokban tartották, miközben a király vagyonát az asszonyok fosztogatták, és a
legelvetemültebbekkel szövetkezve [236] próbálták a hatalmat is magukhoz ragadni. De a dolog
végül kiderült, és az összecsődült néptömeg Agathoclest megölte, az asszonyokat pedig
bosszúból Eurydicéért keresztre feszítették. A király halála és szeretőinek halálbüntetése
úgymond tisztára mosta az ország bemocskolt hírnevét; az alexandriaiak követeket küldtek a
rómaiakhoz azzal a kéréssel, hogy vállalják el az árva fiú gyámságát, és védelmezzék meg
Egyiptom országát, amelyet - állították ők - Philippus és Antiochus közösen megegyezve már fel
is osztott egymás között.5
III. Ez a követség kedves volt a rómaiak előtt, akik okot kerestek a háborúra Philippus ellen, mivel
az a pun háború idején fondorkodott ellenük. Ehhez járult még, hogy a rómaiak a punok és
Hannibal legyőzése után senki fegyvereitől sem féltek jobban, mivel emlékezetükbe idézték,
1 IV. Ptolemaiosz trónra kerülése után megölette anyját, Berenikét, fivérét, Magaszt és nagybátyját,
Lüszimakhoszt.
2 221-ben, és elfoglalta Syria déli részét.
3 217-ben a raphiai csatában. Támogatója a valóságban a mintegy húszezer bennszülött zsoldos volt.
4 204-ben.
5 III. Antiokhosz az V. Philipposszal kötött titkos szövetség (203) értelmében 200-ban a paneioni győzelem
után elfoglalta V. Ptolemaiosztól dél-syriai, palaestinai és kis-ázsiai birtokait, III. Antiokhosz viszont V.
Philipposznak átengedte Kis-Ázsia nyugati részét, Thrakiát és a Kükladokat.

mekkora felfordulást okozott Pyrrhus Italiában a macedonok egy kis csapatával is, s milyen nagy
tetteket hajtottak végre a macedonok Keleten. Követeket küldtek tehát Philippushoz és
Antiochushoz, hogy mondják meg nekik: tartsák távol magukat Egyiptom királyságától, M.
Lepidust pedig Egyiptomba irányították, hogy gyámság címén kormányozza az árva gyermek
országát.6
Míg ezek történtek, azalatt Rómába jöttek Attalus király és a rhodusiak követei, hogy Philippus
jogtalankodásai miatt panaszt emeljenek.7 Ez a körülmény a macedon háború minden
halasztgatásának véget vetett a senatusban. A szövetségesek megsegítésének címén azonnal
elhatározták tehát a háborút Philippus ellen, és az egyik consul parancsnoksága alatt légiókat
küldtek Macedoniába.8
A rómaiakban bízva nem sokkal később egész Görögország háborút indított Philippus ellen, régi
függetlensége visszaszerzésének a reményében. Így tehát, mivel mindenfelől szorongatták, a
király kénytelen volt békét kérni.9 Amikor aztán a rómaiak előterjesztették a békefeltételeket,
Attalus is, a [237] rhodusiak is, az achaeok is és az aetolusok is kezdték visszakövetelni azt, ami
az övék volt. Philippus viszont közölte, hogy hajlandó engedelmeskedni a rómaiaknak, egyébként
azonban méltatlan dolognak tartja, hogy azok a görögök, akiket az ő ősei, Fülöp és Sándor
legyőztek és a macedon hatalom igája alá kényszerítettek, most neki, mintha ők lennének a
győztesek, békefeltételeket diktáljanak, holott inkább szolga mivoltukat kellene számba venniük,
semmint szabadságukat követelniük. Végül azután kérésére két hónapi fegyverszünetet kapott,
hogy a békefeltételeket, amelyekben Macedoniában nem tudtak megegyezni, Rómában kérje a
senatustól.
IV. Ugyanebben az évben Thera és Therasia szigetei között, az Égei-tenger mindkét partjától
egyenlő távolságra földrengés volt, melynek alkalmával a hajósok ámulatára egy sziget
emelkedett ki a tenger mélyéből forró vízárral. Ázsiában ugyanezen a napon ugyanez a
földrengés megrázta Rhodust és más városokat, súlyos rombolást víve véghez, a szárazföld egyes
részeit pedig elnyelte a tenger. E csodajeltől mindenki megrémült, s a jósok azt jövendölték: a
felnövekvő Római Birodalom fel fogja falni a görögök és macedonok régi uralmát.
Eközben, miután a senatus visszautasította a békét, Philippus háborús szövetség megkötésére
sarkallja Nabis spártai tyrannust. Mikor azután seregét csatasorba állította, velük szemben pedig
már ott állott harcra készen az ellenség, Philippus buzdítani kezdte övéit, fölemlítvén, hogy a
perzsákat, bactriaiakat, indusokat és egész Ázsiát kelet végső határáig a macedonok igázták le;
ám annyival vitézebbül kell állniok ezt a harcot, mint ama háborúkat, amennyivel drágább a
szabadság a hatalomnál.
Flamininus, a római consul is csatára ösztönzi övéit a legutóbbi időkben viselt háborúk
felidézésével, emlékeztetve arra, hogy a római vitézség előbb Carthagót Siciliával együtt, majd
Italiát és Hispaniát is meghódította. Hannibalt sem lehet [238] - mondotta - Nagy Sándor mögé
helyezni, márpedig azután, hogy őt kiűzték Italiából, Afrikát, vagyis a világ egyharmad részét is
legyőzték. De a macedonokat sem régi hírnevük, hanem jelenlegi erejük alapján kell megítélniük,
mivel nem Nagy Sándorral - akiről tudják, hogy legyőzhetetlen volt -, nem is annak seregével
viselnek háborút - amely egész Keletet legyőzte -, hanem Philippusszal, egy éretlen korú
gyermekkel10 - aki még országának határait is csak nagy nehezen tudja megvédeni a
szomszédaival szemben - és azokkal a macedonokkal kell harcolniuk, akik nem is olyan régen a
dardanusok prédái lettek.11 Azok tehát csak őseik dicsőségét, ő azonban saját katonáiét
emlegetheti. Hiszen nem más hadsereg győzte le Hannibalt, a punokat és csaknem az egész
Nyugatot, hanem éppen azok a katonák, akik most itt vannak vele a csatatéren. Miután e buzdító
beszédekkel mindkét oldalon feltüzelték a katonákat, megütköznek a csapatok, egyik oldalon a
6 Feltehetőleg 199-ben.
7 201-ben, miután V. Philipposz feldúlta Pergamont.
8 Ezzel vette kezdetét az ún. második makedón háború (200-197).
9 197-ben, mivel vesztésre állt, tárgyalásokat kezdett Nikaiában T. Qinctius Flamininus consullal, a római
seregek vezérével.
10 Költői túlzás: Philipposz ekkor negyvenegy éves volt.
11 A valóságban V. Philipposz megvédte Makedóniát a dardanusok 202. évi betörésétől.

Kelet, a másikon meg a Nyugat fölötti hatalommal dicsekedve. Az egyik küzdő fél ősei régi és
megfakult dicsőségét viszi a küzdelembe, a másik viszont a vitézség próbatételeinek friss
koszorúját. A rómaiak szerencsésen le is győzték a macedonokat.12 Philippus" tehát a háborúban
megtörve, békét kért Flamininus consultól, s ha királyi címét megtarthatta is, de Görögország
összes városait - birodalmának úgymond ízeit - és mindent, ami a régi birtok határain kívül
feküdt, elveszítette, és csak Macedoniát tarthatta meg. Ámde az aetolusok megsértődtek, amiért
Macedoniát nem vették el a királytól, ahogy ők kívánták, és nem adták nekik a háború jutalmául.
Ezért követeket küldtek Antiochushoz, hogy nagyságának hízelegve és egész Görögország
szövetségének a megnyerését kilátásba helyezve, rávegyék a rómaiak elleni háborúra.13[239]
12 197-ben a Künoszkephalainál vívott csatában V. Philipposz döntő vereséget szenvedett.

13 191-ben az aitoloszok III. Antiokhoszt fővezérükké választották, aki át is kelt Görögországba.

XXXI. könyv
I. Ptolomeus Philopatornak, Egyiptom királyának a halála után Antiochus, Syria királya

elhatározta, hogy elfoglalja Egyiptomot, zsenge kora miatt semmibe véve Ptolomeus fiát, akire
ugyan a királyság reménye várt, de aki saját háza népének is prédául szolgált. Megrohanta tehát
Phoenicét és a többi Syriában levő, de egyiptomi fennhatóság alá tartozó várost,1 mire a senatus
követeket küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy vegye le kezét az árva gyermek országáról, akit
atyja utolsó kérésével az ő gondjukra bízott. Miután ezt az üzenetet Antiochus nem vette
figyelembe, bizonyos idő múltán felkereste őt egy második követség is, amelyik az árva
személyének említése nélkül megparancsolta Antiochusnak, hogy adja vissza az önállóságát
azoknak a városoknak, amelyek a hadijog alapján a római nép tulajdonába mentek át. Amikor
erre Antiochus nemet mondott, megüzenték neki a háborút, amelybe ő könnyelműen belement,
de amelyet aztán szerencsétlenül viselt.2
Ugyanebben az időben Nabis spártai tyrannus is elfoglalta Görögország számos városát. A
senatus tehát, hogy a római haderőket egy időben ne tartsa két háború lekötve, írt
Flamininusnak, hogy ha ő is úgy látja jónak, szabadítsa meg Nabistól Görögországot, ahogy már
Philippustól megszabadította Macedoniát. Ezért meghosszabbították megbízatását.3 Az
Antiochus elleni háborút ugyanis félelmetessé tette Hannibal neve,4 akit vetélytársai titokban
azzal vádoltak a rómaiak előtt, hogy szövetséget kötött Antiochusszal. Azt mondották, hogy
Hannibal nem tud nyugodt lélekkel törvények alatt élni, mivel hozzászokott a hatalomhoz és a
korlátlan katonai szabadsághoz, s a békét és nyugalmat megunva mindig új meg új okot keres a
háborúra. Bár ezek hamis híresztelések voltak, az általános rettegés közepette mégis igaznak
tartották őket.5
II. A senatus tehát a félelem nyomására Afrikába küldte [240] követként Cn. Serviliust Hannibal
cselekedeteinek a kikémlelésére, és titkos parancsban meghagyta neki, hogy ha lehet, ölesse meg
Hannibalt vetélytársai segítségével, és szabadítsa meg végre a római népet e gyűlöletes névvel
szembeni félelmétől. De a dolog nem sokáig maradt rejtve Hannibal előtt; mert e férfiú mindig fel
volt készülve rá, hogy a veszélyeket előre lássa és óvakodjék tőlük, és szerencsés helyzetekben
nem kevésbé gondolt a balsorsra, mint balsorsban a szerencsére. Ezért legvégül egész nap a
Tanács tagjai és a római követ szeme előtt sürgött-forgott Carthago piacán, majd amikor
elkövetkezett az este, lóra szállt, és a város melletti birtoka felé vette útját, amely a tengerpart
közelében feküdt. Szolgái sem tudtak útjáról, mert azt parancsolta nekik, várjanak rá a
városkapunál, amíg visszatér. A tengerpart eldugott öblében elrejtve várta egy hajó evezősökkel,
és nagy mennyiségű pénze volt készenlétben ezen a birtokán, hogy ha a körülmények úgy
kívánják, se javainak összeszedése, se hiányuk ne késleltesse szökését. Kiválogatta tehát a
szolgák közül a fiatalokat, akiknek létszámát az italiai foglyok is gyarapították, hajóra szállt
velük, és Antiochus felé vette útját. A következő napon a polgárság a forumon várta a Tanács
tagját és az az évi consult. Amikor azonban hírül hozták, hogy eltávozott, mindnyájan
megrémültek, éppen úgy, mintha az ellenség foglalta volna el városukat, és azt jósolgatták, hogy
ez a szökés végzetes lesz számukra. A római követ pedig, mintha Hannibal már meg is indította
volna Italia ellen a háborút, titokban visszatért Rómába, és megvitte a félelmetes hírt.
1 III. Antiokhosz valójában még az ötödik syriai háborúban (194), tehát jóval IV. Ptolemaiosz halála (184)
előtt foglalta el Koilészüriát és Phoinikiát.
2 192-ben. Az igazi ok azonban az volt, hogy Antiokhosz 196-ban átkelt a Hellészpontoszon, elfoglalta Kis-
Ázsiát és 194-ben meghódította Thrakiát.

3 195-ben.
4 III. Antiokhosz 191-ben az aitoloszok szövetségeseként Hannibal kíséretében szállt partra
Görögországban.
5 A karthagóiak 196-ban Hannibalt visszahívták száműzetéséből és a következő évben suffetté (főbíró,
consul) választották, ám ugyanebben az esztendőben a karthagói belső ellenzék vádat emelt ellene a római
senatusnál, de nem izgatás, hanem bírósági reformja és új pénzügyi politikája miatt. Hannibal nem várta
meg a vizsgálóbizottság határozatát, hanem III. Antiokhoszhoz szökött.

III. Eközben Görögországban Flamininus szövetséget kötött néhány várossal, és két egymás után
következő ütközetben leverte Nabis spártai tyrannust, akit súlyos békefeltételekkel megtörve,
úgyszólván elvérezve hagyott meg országában.6 Ám Görögország függetlenségének helyreállítása
és a helyőrségeknek a városokból való kivonása után, amikor a római [241] hadsereget
visszaszállították Italiába, Nabis - felindulva azon, hogy birtokai újra majdnem teljesen
őrizetlenekké váltak - egy váratlan hadjárattal számos várost hatalmába kerített. Ezek az
események megrémítették az achaeokat, és hogy a szomszédos baj ne terjedjen át hozzájuk,
háborúra szánják el magukat Nabis ellen. Vezérüknek Philopoement, bírájukat tették meg, egy
rendkívül serény férfiút, aki ebben a háborúban annyira kimagaslott vitézségével, hogy mindenki
úgy vélekedett: csak Flamininusszal, a római főparancsnokkal lehet összemérni.7
Ugyanebben az időben az Antiochushoz érkező Hannibalt8 úgy fogadták, akár az istenek
ajándékát, és megérkeztével akkora lelkesedés szállta meg a király lelkét, hogy már nem is
annyira a háborún, mint inkább a győzelmi díjon járt az esze. Hannibal azonban, aki ismerte a
római bátorságot, úgy vélekedett, hogy a rómaiakat csak Italiában lehet leverni. Ehhez száz hajót,
tízezer gyalogost és ezer lovast kért magának, s megígérte, hogy ilyen csekély haderővel nem
kisebb háborút indít majd Italiában, mint amilyet egyszer már viselt, továbbá, hogy az Ázsiában
maradó királyhoz vagy a rómaiak felett aratott győzelemmel, vagy méltányos békefeltételekkel
fog visszatérni; hiszen - mint mondotta - a harci vágytól égő hispaniaiaknak is csak a hadvezér
hiányzik, s maga is jobban ismeri most már Italiát, mint előbb, és Carthagó sem fog tétlen
maradni, hanem késedelem nélkül a szövetségese lesz.
IV. A királynak tetsző volt ez az elgondolás, ezért Hannibal kísérői közül elküldtek egy embert
Carthagóba, hogy buzdítsa a háborúra vágyók pártját, s adja hírül nekik: Hannibal ott lesz majd a
csapataival, mondja meg, hogy már semmi sem hiányzik a háborúhoz, csak a carthagóiak
elszántsága: mind a haderőt, mind a költségeket Ázsia fogja szolgáltatni.
Amikor ez a hír eljutott Carthagóba, Hannibal ellenségei elfogták a követet és a senatus elé
vezették. Amikor ott megkérdezték tőle, kihez küldték, pun ravaszsággal azt felelte: őt az [242]
egész senatushoz küldték, mert küldetése nem egyes emberekre, hanem mindenkire tartozik.
Miközben naphosszat azt fontolgatták, hogy kiszolgáltassák-e a rómaiaknak — így őrizendő meg
államukat a bűnrészesség gyanújától -, a követ titokban hajóra szállt és visszatért Hannibalhoz.
Mikor ez kitudódott, a carthagóiak maguk jelentették a dolgot Rómának követ útján. A rómaiak
erre maguk is követeket küldtek Antiochushoz, hogy "a követség ürügyén kikémleljék egyrészt a
király hadi felkészültségét, másrészt hogy Hannibalt vagy szelídebbre hangolják a rómaiak iránt,
vagy pedig folytonos megbeszéléseikkel gyanússá és gyűlöletessé tegyék a király előtt.
Amikor a követek Ephesusban találkoztak Antiochusszal, átadták neki a senatus üzenetét. Amíg a
feleletre várakoztak, nap mint nap állandóan Hannibal körül tartózkodtak, és azt mondogatták
neki: gyáva dolog volt, hogy eltávozott hazájából, mivel a rómaiak a legnagyobb becsületességgel
megtartják azt a békét, amelyet nem is annyira az ő országával, mint inkább vele magával
kötöttek; továbbá hogy ő, Hannibal, nem is annyira a rómaiak iránti gyűlöletből, mint inkább a
saját hazája iránti szeretetből viselt velük háborút, s a hazáért éppen a legderekabbak akár
életüket is feláldozzák. Hisz az államérdek az igazi háborús ok a népek között, és nem a vezérek
közötti személyes ellenszenv. Ezután haditetteit kezdik dicsérni. Beszédüktől felderülve gyakran
és egyre szívesebben beszélgetett Hannibal a követekkel, nem is sejtve, hogy a rómaiakkal való
barátságos érintkezésével gyűlöletet kelt maga ellen a királyban. Ugyanis Antiochus e folytonos
megbeszélések miatt azt gondolta, hogy Hannibal megnyerte magának a rómaiak kegyét, ezért
semmit sem közölt vele, mint azelőtt szokta; terveiből egészen kirekesztette, s gyűlölni kezdte
mint ellenségét és árulóját. Ez a körülmény viszont tönkretette a nagy háborús készülődést,
mivel hiányzott a fővezéri hozzáértés. A senatusnak az volt az utasítása Antiochus számára, hogy
[243] elégedjék meg Ázsia térségével, s ne hozza őket abba a kényszerhelyzetbe, hogy a rómaiak
6 195-ben és 194-ben az akhaiokkal szövetségben. A békefeltételek értelmében Nabisz nemcsak területek

feladására kényszerült, hanem fiát, Armenaszt is túszul kellett adnia a rómaiaknak.
7 Nabisz 193-192. évi terjeszkedésének az akhaiok szövetsége vetett véget 192-ben, legyőzve Nabiszt, akit
ezután hamarosan meggyilkolt az egyik tisztje.

8 195-ben. Lásd az 5. jegyzetet.

Ázsiába jöjjenek. Antiochus azonban erre fittyet hányva elhatározta, hogy nem elfogadja, de
maga indítja el a háborút.
V. Antiochus állítólag gyakran tartott haditanácsot Hannibal nélkül, végül pedig, amikor a
tanácsba hívatta - nem azért, hogy az ő véleménye alapján tegyen valamit, hanem hogy ne úgy
tűnjék, mintha mindenben mellőzné -, mindenkinek előbb kérte ki a véleményét, és utoljára
kérdezte meg Hannibalt. Hannibal ezt persze észrevette, és azt mondotta neki: jól látja,
Antiochus nem azért hívatta őt, mert szüksége van a tanácsára, hanem csak azért, hogy a
szavazatok száma kerek lehessen. Ő azonban a rómaiak iránt érzett gyűlöletből, egyben a király
iránti szeretettől vezérelve - aki számára az egyedüli biztonságos menedék maradt -, mégis ki
fogja fejteni a háború viselésének a módját. Azután elnézést kérve nyílt szavaiért, elmondotta,
hogy ő a jelenlegi elgondolásokból és tervekből semmit sem helyesel; az sem tetszik neki, hogy
Görögország lesz a hadszíntér, mivel Italia sokkal nagyobb lehetőségeket kínál. Ugyanis a
rómaiakat csak saját fegyvereikkel lehet legyőzni, Italiát pedig csak italiai erőforrásokkal lehet
leigázni, hiszen ez az emberfajta az összes többi halandóktól különböző, és más a háború neme
is. Egyéb háborúkban a legnagyobb jelentősége annak van, hogy az időt és a helyet illetően mi
ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést, hogy megkaparintsunk egy-egy területet, vagy egyes
városokat birtokunkba vegyünk. A rómaiakkal, ha előbb foglalt is el valamit az ember, sőt még ha
győzött is, még a legyőzöttekkel és eltiprottakkal is újra meg újra meg kell vívni. Éppen ezért, ha
valaki a rómaiakat Italiában hívja ki harcra, akkor a saját erőforrásaikkal, saját erejükkel és a
saját fegyvereikkel győzheti le őket, ahogy ezt ő maga is tette. Ha azonban valaki meghagyja
nekik Italiát - vagyis az erejük forrását -, az éppen úgy csalatkozik, mint ha [244] valaki a folyókat
nem eredetüknél és forrásuknál akarja más mederbe terelni, hanem akkor kívánja eltéríteni vagy
kiszárítani őket, amikor már nagy víztömeggé duzzadtak. Ő már négyszemközt is ezt javasolta,
felajánlotta szolgálatait e tanács véghezviteléhez is, és most a király barátainak jelenlétében csak
azért ismétli meg, hogy mindnyájan megismerjék a hadviselés helyes stratégiáját a rómaiakkal
szemben - azt, hogy a rómaiak hazájukon kívül legyőzhetetlenek, otthon azonban megtörhetők.
Mert előbb lehet megfosztani őket városuktól, mint hatalmuktól, előbb Italiától, mint
provinciáiktól. Hiszen a gallusok is elfoglalták városukat, s ő maga is csaknem elpusztította őket.
Őt sem győzték le korábban soha a rómaiak, csak amikor a földjeikről eltávozott: amikor
Carthagóba visszatért, akkor a hadszíntérrel együtt azonnal megváltozott a hadiszerencse is.
VI. Hannibal véleményét a király barátai ellenségesen fitymálgatták, igaz, nem a dolog
hasznosságára gondolva, hanem mert attól tartottak, hogy tervének helyeslése esetén ő
kaparintja meg az első helyet a király kegyeiben. Antiochusnak pedig nem annyira a tanács nem
tetszett, mint inkább a tanácsadó személye: hogy a győzelem dicsősége majd Hannibalé lesz, nem
az övé. Így tehát a kegyhajhászás különféle hízelgései következtében az egész elgondolás
zátonyra futott: semmit sem intéztek tervszerűen és ésszerűen. A király a tél folyamán maga is
elmerült az érzéki élvezetekbe, s mindennap új meg új lakodalmat rendezett.
Ezzel szemben Acilius, a római consul, akit a háború irányítására küldtek, a legnagyobb
serénységgel készítette elő a csapatokat, fegyvereket és a háborúhoz szükséges egyéb dolgokat.
Megerősítette a szövetséges városokat, a habozókat pedig igyekezett megnyerni magának.
Nem is volt más a háború kimenetele, mint amilyen a két fél felkészülése. Az első háborús
összecsapás alkalmával, amikor [245] a király látta, hogy övéi meghátrálnak, nem segítséget vitt
a bajbajutottaknak, hanem maga állt a futók élére, és gazdag táborát a győzőknek hagyta.9
Miközben a rómaiak a zsákmánnyal voltak elfoglalva, futva érkezett Ázsiába, és kezdte már
sajnálni, hogy nem hallgatott a tanácsra; visszafogadta barátságába Hannibalt, és mindent az ő
javaslata szerint intézett.
Eközben hírül viszik neki, hogy közeledőben van C. Livius római vezér, akit nyolcvan, romboló
orral ellátott hadihajóval küldött ellene tengeri ütközetre a senatus. Ez reményt adott neki, hogy
a hadiszerencsét újra maga mellé állíthatja. Ezért elhatározta, hogy mielőtt a vele szövetséges
városok elpártolnának mellőle, tengeri ütközetben döntésre viszi a dolgot, mert azt remélte,
hogy a Görögországban elszenvedett vereséget a győzelem friss dicsősége majd eltörölheti.
Átadta tehát a hajóhadat Hannibalnak, aki megvívta az ütközetet. Ám sem az ázsiai katonák nem
9 Thermopülainál 191-ben, ahol vereséget szenvedett.

értek fel a rómaiakkal, sem hajóik a romboló orral ellátott hadihajókkal. De a vereség legalább a
hadvezér hozzáértése folytán mégis kisebb volt.10
VII. Rómába még nem érkezett meg a győzelem híre, ezért a város egyelőre várt a consulok
megválasztásával. De Hanniballal szemben kit lehetett volna inkább vezérnek választani, mint
Africanus testvérét; hiszen a punokat legyőzni a Scipiók feladata volt. Megválasztják tehát
consulnak Lucius Scipiót, melléje alvezérül pedig testvérét, Africanust rendelik, hogy Antiochus
belássa: ő sem táplálhat nagyobb reményeket a legyőzött Hannibal, mint a rómaiak a győztes
Scipio iránt. Amint a Scipiók készültek átkelni hadseregükkel Ázsiába, jelentették nekik, hogy a
háború mindkét területen eldőlt, Antiochust szárazföldi, Hannibalt pedig tengeri ütközetben már
legyőzték. Antiochus mindjárt megérkeztükkor békekérő követeket küldött hozzájuk, akik
Africanus számára külön ajándékot hoztak: Africanus fiát, akit a király elfogott, miközben az egy
kis hajón éppen átkelőben volt. Africanus azonban azt [246] mondotta, hogy a személyének szóló
jótétemények függetlenek a közügyektől, mert mások az atya kötelességei, és mások a haza
törvényei, amelyeket nemcsak gyermekeinknél, hanem életünknél is többre kell tartanunk. Ezért
szívesen veszi a király ajándékát, és saját költségén majd viszonozni is fogja a király
jótékonyságát. Ami azonban a háborút és a békét illeti, azt felelte: semmiféle kedvezményt nem
adhat neki, sem a haza érdekeiből nem tehet semmi engedményt. Csakugyan, nemcsak ő maga
nem tárgyalt soha fia kiváltásáról, de a senatust sem engedte erről tárgyalni, hanem
méltóságához illően annyit mondott: fegyverekkel fogja visszaszerezni fiát.
Azután megállapítják a békefeltételeket, melyek szerint Ázsia a rómaiak fennhatósága alá kerül,
Antiochus pedig elégedjék meg Syria királyságával; az összes hajókat, foglyokat és szökevényeket
adja át és az összes háborús költségeket térítse meg a rómaiaknak. Midőn e feltételt megüzenték,
Antiochus azt felelte: annyira még nincs legyőzve, hogy hagyja magát megfosztani országától, s
hogy e feltételek inkább háborúra ingerlik, mintsem békére csábítják.
VIII. Így tehát mindketten újra háborúra készülődnek. Amikor a rómaiak behatoltak Ázsiába és
Iliumhoz érkeztek, az iliumiak és a rómaiak kölcsönösen üdvözölték egymást; az iliumiak azt
idézték fel, hogy Aeneas és vele a többi vezérek tőlük indultak el, a rómaiak pedig azt, hogy ők
maguk ezektől származnak. Oly nagy volt mindnyájuk örvendezése, amilyen szülők és
gyermekek között szokott lenni hosszú távollét után. Az iliumiakat örömmel töltötte el, hogy
késői leszármazottaik Nyugat és Afrika leigázása után Ázsiát mint ősi hazájukat maguknak
követelik. Sőt úgy vélekedtek, hogy Trója számára is kívánatos volt a pusztulás, hogy ily
szerencsés újjászületésben lehessen része. A rómaiakat viszont kielégíthetetlen vágy fogta el,
hogy felkeressék ősi házi isteneiket, őseik bölcsőjét, az istenek templomait és szobrait. [247]
Amikor a rómaiak Iliumból útra keltek, eléjük vonult Eumenes király a segédcsapataival. Nem
sokkal utóbb ütközetet vívtak Antiochusszal. Ekkor a jobbszárnyon körülzárt római légió -
inkább saját gyalázatára, mint a veszély miatt - visszafutott a táborba. M. Aemilius, a tábor
biztosítására hátrahagyott katonai tribunus azonban elrendelte katonáinak, hogy
fegyverkezzenek, és vonuljanak a sáncokon kívülre, és kirántott karddal fenyegessék a futókat,
mondván, hogy halál fiai, ha nem térnek vissza az ütközetbe, s hogy veszélyesebbnek fogják
tapasztalni saját táborukat, mint az ellenségét. E kettős veszélytől a légió megtorpant, és
bajtársaik kíséretében, akik visszatartották őket a futástól, visszatértek az ütközetbe, majd nagy
öldöklést vittek végbe, ami a győzelem kezdetét jelentette.11 Az ellenség közül ötvenezret
levágtak, tizenegyezret pedig elfogtak. Antiochusnak, amikor békét kért, az előbbi feltételekhez
semmit sem csatoltak hozzá,12 mivel Africanus azt hangoztatta, hogy a rómaiak nem vesztik el
bátorságukat akkor sem, ha legyőzik őket, de ha ők győznek, akkor sem válnak dölyfösekké
szerencséjük miatt. Az elfoglalt városokat a szövetségesek között osztották föl, mert úgy ítélték
meg, hogy Ázsia alkalmasabb római ajándéknak, mint tobzódásra csábító birtoknak: a római nép
számára a győzelem dicsőségét követelik, de a kincsekben való dúskálást szövetségeseiknek
engedik át.
10 Hannibal 190-ben valójában Szidénél a rhodosziakkal vívott hajós csatában szenvedett vereséget.
11 190-ben Magnészia mellett III. Antiokhosz döntő vereséget szenvedett.
12 A 188. évi apameiai békeszerződés értelmében Antiokhosz nemcsak Syriát tarthatta meg, hanem
valójában Mezopotamiát és Nyugat-Iránt is.

XXXII. könyv
I. Az aetolusok, akik Antiochust a rómaiak elleni háborúra rávették,1 Antiochus veresége után
egyedül maradtak a rómaiakkal szemben, holott erőben sem értek föl velük, s minden segítségtől
is meg voltak fosztva. Nem sokkal utóbb [248] legyőzték őket, és elvesztették szabadságukat,
amelyet Görögország annyi városa közül egyedül ők őriztek meg sértetlenül az athéniak és a
spártaiak egyeduralmával szemben. Ez a helyzet annál keserűbb volt számukra, minél később
következett be. Mert visszagondoltak azokra az időkre, amikor a perzsák oly roppant túlerejének
saját erejükkel álltak ellent, meg arra, midőn a gallusoknak Ázsia és Italia számára oly félelmetes
vadságát a delphii háborúban ők törték meg. A dicsőségre való visszaemlékezés csak növelte
bennük a szabadság utáni vágyat.
Míg ezek történtek, aközben a messeneiek és az achaeok között először viszálykodás, majd
háború tört ki az elsőségért. Ebben a háborúban az achaeok nemes lelkű főparancsnokát,
Philopoement foglyul ejtették,2 nem mintha a harcban kímélte volna az életét, hanem miközben
az övéit visszarendelte a csatába, egy árok átugrásakor lebukott a lováról, és az ellenség nagy
sokasága legyűrte. Amikor már a földön feküdt, a messeneiek — akár a vitézségétől való
félelmükben, akár a méltósága iránti tiszteletből - nem merték megölni. Így hát örvendezve,
mintha ővele mindjárt az egész háborút befejezték volna, a foglyot szinte diadalmenetben
hordozták körül az egész városban, a nép pedig úgy tódult feléje, mintha a saját főparancsnoka,
és nem az ellenségé közelednék. Az achaeok sem nézhették volna sóvárabb szemekkel
győztesként hadvezérüket, mint ahogyan nézték legyőzöttként az ellenségei. Tehát Philopoement
a színházba vezették, hogy mindnyájan megszemlélhessék, mert az emberek számára
hihetetlennek látszott, hogy elfoghatták. Innen a börtönbe kísérték, de a nagysága iránti
tiszteletből mérget adtak neki, amit ő oly vidáman fogadott, mintha győzött volna. Előbb azonban
megkérdezte, vajon Lycortas, az achaeok főtisztje, akiről úgy tudta, hogy hadvezetésben mindjárt
őutána következik, épségben megmenekült-e. Mikor megtudta, hogy Lycortas megmenekült, így
szólt: akkor nem érte végzetes baj az achaeokat, azzal kilehelte [249] a lelkét. Nem sokkal utóbb
a messeneiek újrakezdték a háborút, de vereséget szenvedtek, és meglakoltak Philopoemen
megöléséért.
II. Ezalatt Syriában Antiochus király, miután a rómaiaktól vereséget szenvedett, és a béke fejében
súlyos adó is terhelte, vagy a pénzszűkétől kényszerítve, vagy a kapzsiságtól ösztökélve sereget
vett maga mellé, és éjszaka megtámadta az elymaisi Jupiter templomát; azt remélte, hogy az
adózási kötelezettség ürügyén könnyebben bocsánatot nyer a szentségtörésért, melyet
elkövetett. Ámde a dolog kiderült, a lakosok összecsődültek, és egész katonaságával együtt
megölték.3
Midőn Görögország számos városa jött Rómába panaszra a macedonok királyának, Philippusnak
jogtalankodásai miatt, a senatusban vita kerekedett Philippus fia, Demetrius és a városok követei
között. Demetriust atyja a senatusnak adandó elégtétel végett küldte oda. Az ifjú a panaszok
sokaságától zavarba jőve hirtelen elhallgatott. A senatus igen meghatódott e becsületességtől -
amelyet mindenki megismert már előbb is, amikor még túszként élt Rómában4, és az ő javára
döntötte el az ügyet. Így Demetrius szerénységével bocsánatot nyert atyja számára, nem a
védekezés erejével, hanem a szemérmesség támogatásával, amit maga a senatusi határozat is
kifejezésre juttatott, hogy kitűnjék: nem felmentették a királyt, hanem inkább a fia kedvéért
elengedték neki a büntetést. De az ügy Demetriusnak nem köszönetet eredményezett
közbenjárásáért, hanem gáncsoskodást és gyűlöletet. Ugyanis testvérében, Persesben a
féltékenység irigységet ébresztett, atyja számára pedig a megbélyegző felmentés volt a sérelem
1 191-ben, midőn Hanniballal együtt partra szállt Görögországban, az aitoloszok fővezérükké választották.
2 183-ban, amikor hetvenéves korában nyolcadszor választották meg sztratégosznak.
3 187-ben Szuszában az egyik Bei-templom kifosztása közben.
4 Démétriosz, Philipposz kisebbik fia a magnésziai csatát követően 191-től 183-ig volt túsz Rómában.

oka. Philippus méltatlankodott amiatt, hogy a senatus előtt többet nyomott a latba fiának a
személye, mint neki, az atyának a tekintélye és királyi felségének méltósága. Ezért Perses,
észrevéve atyja elhidegülését, napról napra vádaskodott nála a távol levő Demetrius ellen, és
először gyűlöletessé, utóbb pedig gyanússá [250] tette atyja előtt, hol a rómaiakkal való
barátkozását, hol atyjának elárulását vetve szemére. Végül azt színlelte, hogy Demetrius kelepcét
állított neki; ennek bizonyítására feljelentőket küldött apjához, és tanúkat bérelt fel testvére
ellen, s maga követte el azt a gonosztettet, amivel a másikat vádolta. Addig-addig ügyeskedett,
míg rávette apját testvére megölésére, s így az egész királyi házat gyászba borította.5
III. Demetrius meggyilkolása után, a vetélytárs eltűntével Perses nemcsak igen hányavetien
viselkedett atyjával szemben, hanem egyre megátalkodottabb lett, és már nem a királyság
örökösének tartotta magát, hanem úgy viselkedett, mintha ő lenne a király. Philippus
felháborodva ezen, napról napra jobban kezdte fájlalni Demetrius halálát, és kezdett arra
gyanakodni, hogy netán fondorlatokkal hálózták be őt, ezért a tanúkat és feljelentőket
kínvallatásnak vetette alá. Amikor így kiderült a csalárdság, nem kisebb gyötrelmet okozott neki
Perses galádsága, mint Demetrius ártatlan megölése. És végre is hajtotta volna bosszúját, ha
ebben a halál meg nem akadályozza. Mert rövid idő múlva a gyötrődéstől betegségbe esett, és
eltávozott az élők sorából, óriási haderőt hagyva maga után a rómaiak ellen, amelyet azután
Perses használt fel. Ráadásul a gallusokat és a scordiscusokat is rávette egy háborús szövetség
megkötésére, és ha meg nem hal, súlyos háborút indított volna a rómaiak ellen.6
Ugyanis a gallusok a Delphi ellen szerencsétlenül viselt háború után - ahol inkább az istenség
erejét érezték meg, semmint az ellenségét -, s miután vezérüket, Brennust is elveszítették,7
hontalanná válva menekültek részint Ázsiába, részint Thraciába. Innen aztán megpróbálták-
kísérelték ugyanazon az úton, amelyen jöttek, visszatérni régi hazájukba. Ezekből egy csapat a
Danubius és a Savus találkozásánál telepedett le, és sordiscusnak nevezte el magát. A
tectosagusokat pedig, miután régi hazájukba, Tolosába érkeztek, halálos dögvész támadta meg,
és [251] nem is nyerték vissza előbb egészségüket, csak azután, hogy a jósok intelmét követve a
szentségtörő háborúkban szerzett aranyukat és ezüstjüket elsüllyesztették a tolosai tóban. Ezt
hosszú idő múltán Caepio római consul mind egy szálig magához vette és elvitte onnan. Az ezüst
száztízezer fontot, az arany ötszázezer fontot nyomott.8 Ez a szentségtörés lett oka később
Caepio és hadserege pusztulásának. A cimber háborús zavargás is mintegy a szent kincs
bosszújaként vette üldözőbe a rómaiakat.9 A tectosagusok nemzetéből azután egy nagyobb
csoport zsákmányra vágyva visszatért Illyricumba, és a histriaiak kifosztása után Pannoniában
telepedett le.
A histriai nép a monda szerint a colchisiaktól származik. Ezeket Aeétas király küldte az
Argonauták üldözésére, akik elrabolták a leányát. Ezért a Fekete-tengerről behajóztak a Histerbe,
majd a Savus folyó medrében mélyen behatoltak az országba, azután az Argonauták nyomait
követve hajóikat a hegyvonulatokon át vállon szállították egészen az Adriai-tenger partjáig, mert
megtudták, hogy az Argonauták, mivel hajójuk nagy volt, már őelőttük ugyanezt tették. De a
colchisiak nem találtak rá az elhajózott Argonautákra, ezért - akár a királytól való féltükben, akár
azért, mert beleuntak a hosszadalmas hajózásba - letelepedtek Aquileia mellett, és magukat
annak a folyónak a nevéről, amelyen a tengerből felhajóztak, „histri"-nek nevezték.10
A dákok pedig a geták sarjadékai. Ők Oroles királyuk alatt szerencsétlenül harcoltak a bastarnák
ellen, ezért a király paranccsal, tunyaságukat megbosszulandó, arra kényszerítette őket, hogy
amikor aludni mennek, fejüket a lábuk helyére hajtsák, továbbá hogy szolgákként tegyék meg
asszonyaiknak mindazt, amit azelőtt az asszonyok szoktak nekik tenni. Ez a szokás nem is
5 Philipposz 180-ban gyilkoltatta meg a fiát.

6 179-ben, egy évvel Démétriosz meggyilkoltatása után.
7 Ez a Brennus nem azonos a Rómát feldúló gallus vezérrel.
8 Q. Servilius Caepio „bűne" közismert volt az ókorban; többek között Cicero is megemlékezik róla (Az
istenek természetéről 3,74).

9 Rómában Caepiót tették felelőssé a 105-ben Arausiónál a cimberek ellen elszenvedett vereségért, és
103-ban száműzték.
10 A hisztriaiaknak ez az eredetmondája más forrásból nem ismeretes.

változott meg náluk előbb, csak miután vitézségükkel lemosták magukról a háborúban szerzett
gyalázatukat.
IV. Perses tehát, amikor atyjának, Philippus királynak az [252] örökébe lépett, mindezeket a
népeket a rómaiak elleni katonai szövetség megkötésére biztatta.
Ezalatt háború tört ki Prusias király és Eumenes között.11 Ehhez a Prusiashoz menekült
Hannibal, miután a rómaiak békét kötöttek Antiochusszal.12 Prusias Hannibalban bizakodva
megszegte a szerződést, és háborút kezdeményezett Eumenes ellen.
Hannibalt ugyanis, amikor a rómaiak egyéb békefeltételek mellett az ő kiadatását is követelték
Antiochustól, a király figyelmeztette, ezért elmenekült és Cretára hajózott. Itt hosszú ideig
nyugalomban töltötte életét, de amikor látta, hogy roppant vagyona miatt irigykednek rá, Diana
templomában ólommal telt korsókat helyezett el, mintha azok őriznék vagyonát. Így, miközben a
város már nem nyugtalankodott miatta, hiszen zálogként úgymond kezében tartotta a kincseit,
Hannibal Prusiashoz vette útját. Hogy kincseinek látványa ne veszélyeztesse életét, aranyát
szobrokba öntötte, amelyeket magával szokott vinni. Mikor aztán Prusias egy szárazföldi
ütközetben vereséget szenvedett Eumenestől, és a háború színterét a tengerre helyezte át,
Hannibalnak új ötlete támadt, s így ő lett a győzelem szerzője. Ugyanis mindenfajta kígyókat
tétetett agyagkorsókba, és ezeket ütközet közben az ellenség hajóira dobatta. A pontusiak
számára kezdetben nevetségesnek látszott, hogy ellenfeleik agyagkorsókkal harcolnak, mivel
fegyverekkel nem tudnak. De amikor a kígyók kezdték ellepni a hajókat, a kettős veszedelem
nyomására átengedték a győzelmet az ellenfélnek.13 Midőn ezt hírül vitték Rómába, a senatus
követeket küldött mindkét királyhoz, hogy békére kényszerítsék őket, és követeljék Hannibal
kiadatását. Hannibal azonban, amikor ezt megtudta, mérget vett be, és így halálával megelőzte a
követséget.14
Ez az esztendő az egész földkerekség három legnagyobb fővezérének: Hannibalnak,
Philopoemennek és Scipio Africanusnak a halála révén vált emlékezetessé. Hármójuk közül
[253] Hannibalról köztudomású, hogy sem akkor, amikor a római háborúban az ő mennydörgése
rázta meg Italia földjét, sem pedig akkor, amikor Carthagóba visszatérve a legfőbb hatalmat
gyakorolta, soha nem étkezett fekve, és soha egy sextarius* bornál többet nem ivott, s annyi
fogoly nő között is oly szemérmes maradt, hogy bárki kételkedhetne afrikai származásában.
Kétségkívül ilyen önmérsékletének volt köszönhető, hogy bár a legkülönfélébb népekből álló
hadsereget vezetett, katonái sohasem akarták tőrbe csalni, sem csalárdul nem árulták el, noha az
ellenség gyakran próbálkozott mindkettővel.
11 188-183 között, mivel a római senatus azt követelte 189-ben korábbi szövetségesétől, Prusziasztól,
hogy a 198-ban elfoglalt Phrügiát adja vissza II. Eumenész pergamoni királynak.
12 190-ben, a magnésziai vereség után.
13 184-ben.
14 183-ban, a háború végén, melyben Prusziasz vereséget szenvedett.
* Római űrmérték, a congius 1/6-a, kb. 1/2 liter. (A szerk.)

XXXIII. könyv
I. A rómaiak a macedonok elleni háborút1 a közállapotok kisebb megrendülésével viselték ugyan,

mint a pun háborút, ez a háború mégis annyival volt nevezetesebb amannál, amennyivel a
macedonok előkelőség tekintetében megelőzték a punokat. Mert a macedonok oldalán állt Kelet
meghódításának a dicsősége, miként valamennyi király szövetsége is. Ezért a rómaiak több légiót
soroztak be, és segítséget kértek Massinissától, a numidák királyától meg az összes többi
szövetségesüktől, továbbá Eumenesnek, Bithynia királyának is megüzenték, hogy minden
erejével segítse őket ebben a háborúban.
Persesnek, a macedonok királyának a győzhetetlen hírű macedon hadseregen kívül
rendelkezésére állt a kincsesházakban és a csűrökben tízévi hadikészlet, amelyet még atyja
halmozott fel. Ettől felfuvalkodottan elfeledkezett atyja szerencsétlen hadjáratáról, és katonáit
arra inti, hogy Sándor hajdani dicsősége lebegjen a szemük előtt. [254]
Először a lovasok ütköztek meg, s ekkor Perses lett a győztes.2 Ez mindkét fél habozó várakozását
Perses javára fordította, ő mégis követeket küldött a consulhoz, hogy békét kérjenek, amelyet a
rómaiak akkor is megadtak atyjának, amikor az vereséget szenvedett tőlük. Hajlandó volt arra is,
hogy magára vállalja a háború költségeit a legyőzött kötelessége szerint. De a consul, P. Licinius
nem kevésbé súlyos feltételeket szabott ki rá, mint ha elveszítette volna a csatát.
Míg ezek történtek, a rómaiak - félelmükben egy ily veszedelmes háborútól - Aemilius Paulust
választották consullá, és soron kívül őt bízták meg a macedon háború vezetésével.3 Ez, mihelyt
megérkezett a hadsereghez, nem sokáig halasztgatta a csatát. Az ütközet előtti nap éjjelén
holdfogyatkozás volt,4 amit mindenki szerencsétlen jelként értelmezett Persesre nézve; azt
jósolták belőle, hogy ez a macedon királyság végét jelenti.
II. Ebben az ütközetben5 M. Cato, a szónok fia vitézül küzdött az ellenség legsűrűbb sorai között,
és miután lováról lebukott, gyalogos viadalba bocsátkozott. Ugyanis estében az ellenség egész
szakasza állta körül iszonyatos rivalgással, hogy földön fektében mindjárt lekaszabolja. Ő
azonban villámgyorsan összeszedte magát, és óriási pusztítást vitt végbe közöttük. Miközben
egyedül az ő legyűrésére mindenünnen összefutott az ellenség, Cato kezéből, éppen amint egy
különösen tagbaszakadt ellenfélre támadt, kiesett a kardja, és az ellenséges szakasz közepén a
földre hullt. Kardjának visszaszerzése végett Cato a pajzsával fedezte magát, mindkét sereg
szeme láttára az ellenség kardhegyei közé furakodott, és miután kardját visszaszerezte, számos
sebtől borítva, az ellenség ádáz kiáltozása közben visszatért övéihez. Vakmerőségéről példát
vettek a többiek is, és így megszerezték a győzelmet. Perses király elmenekült, és tízezer
talentummal Samothraciába hajózott. De Cn. Octavius, akit a consul üldözésére küldött, elfogta
két fiával, Philippusszal és Alexanderrel együtt, és fogolyként a consul elé vitte.6 [255]
Macedoniának Caranustól, az ország első királyától számítva Persesig harminc királya volt. Ezek
uralma alatt állt Macedonia kilencszázhuszonnégy éven keresztül, de a világuralmat csak
százötvenkét éven át gyakorolta. Ekkor azután, midőn a rómaiak fennhatósága alá került, az
egyes városokban elöljárókat választottak. Macedonia így szabaddá vált; Paulustól kapott
törvényeket, és még ma is ezek szerint élnek.
Az összes aetolus város senatusát, mert hűségük kétes volt, feleségestül-gyermekestül Rómába
vitték és hosszú ideig fogva tartották, nehogy hazájukban bármilyen lázadást szítsanak; és sok év
múlva csak nagy nehezen - miután a városok követségei állandóan zaklatták miattuk a római
senatust - bocsátottak vissza közülük egyet-egyet hazájába.
1 Az ún. harmadik makedón háborúról (171-168) van szó.

2 171-ben a thesszaliai Kallinikosznál.
3 Iustinus (Trogus) nagy időbeli ugrással a háború befejezésére tér rá, elhallgatva a rómaiak kudarcait; L.
Aemilius Paulust ugyanis 168-ban választották consullá.

4 168. június 21-én.
5 A 168. június 22-én vívott sorsdöntő püdnai csatában.
6 Perszész, miután a 167. évi diadalmenetben meghurcolták, Rómában halt meg fogolyként, 165-ben vagy
162-ben.

XXXIV. könyv
I. A punokat és a macedonokat tehát leigázták, az aetolusok pedig, minthogy vezetőiket

fogságban tartották, meggyengültek;1 így egész Görögországból már csupán az achaeok
látszottak túl hatalmasnak a rómaiak számára, nem is az egyes városállamok túl nagy hatalma
miatt, hanem azért, mert ezek valamennyien összefogtak ellenük. Az achaeok ugyanis, bár
városállamokra tagolódtak, mégis egy testet és egységes erőt alkottak azáltal, hogy az egyes
városokat fenyegető veszedelmeket kölcsönösen, közös erővel hárították el.
Amikor tehát a rómaiak okot kerestek ellenük a háborúra, a szerencse épp alkalmas időben
hozta eléjük a spártaiak panaszát, akiknek földjeit az achaeok a régi kölcsönös gyűlölködés okán
pusztították.2 A spártaiak a senatustól azt a feleletet kapták, hogy majd követeket küldenek
Görögországba szövetségeseik helyzetének kivizsgálására és a jogtalankodás [256]
megszüntetésére. De a követeknek titkos megbízatást is adtak: az achaeok egységes testületét
bontsák meg, és tegyék függetlenné az egyes városokat, hogy annál könnyebben szoríthassák
engedelmességre őket, és ha egyes városok makacskodnának, törjék meg az ellenállásukat. A
követek tehát az összes város főembereit összehívták Corinthusba, és felolvasták nekik a senatus
határozatát, továbbá feltárták előttük elgondolásaikat. Elmondották: minden egyes városnak
érdeke, hogy saját igazságszolgáltatása és törvényei legyenek. Amikor ez mindnyájuknak
tudomására jutott, szinte őrjöngtek, és az egész idegen lakosságot legyilkolták. Magukat a római
követeket is bántalmazták volna, ha ezek a zűrzavar láttán riadtan el nem menekülnek.
II. Midőn ezt Rómába hírül vitték, a senatus nyomban megbízta Mummius consult az achaeai
háborúval, aki tüstént átszállította a hadsereget, és miután mindenről serényen gondoskodott,
lehetőséget adott az ellenségnek a csatára. De az achaeok úgy tettek, mint akiknek a római
háború semmiség csupán; annyira hanyagul intéztek mindent, annyira felbomlott náluk minden
rend. A zsákmány és nem az ütközet járt az eszükben, ezért szekereket sorakoztattak fel az
ellenségtől szerzendő zsákmány elszállítására, sőt feleségeiket és gyermekeiket is a hegyekben
helyezték el, hogy onnan nézzék a küzdelem látványát. Ám az ütközet vívásakor hozzátartozóik
szeme előtt legyilkolták őket, így nyújtottak nekik szomorú látványt, és hagyták rájuk a gyász
súlyos emlékét. Feleségeik és gyermekeik is nézőkből foglyokká váltak, és az ellenség zsákmánya
lettek. A rómaiak magát Corinthus városát is lerombolták, és egész népét eladták rabszolgának,
hogy e példával a többi városállamban is elültessék a lázadástól való félelmet.3
Amíg ezek történtek, Antiochus, Syria királya hadat indított nővérének idősebbik fia, Egyiptom
királya, Ptolomeus ellen,4 aki szerfölött tehetetlen ember volt, s aki a mindennapos [257]
dőzsöléstől annyira elpuhult, hogy nemcsak a királyi méltósággal együtt járó kötelességeket
hanyagolta el, hanem mértéktelen elhízása miatt emberi értelmében is megfogyatkozott.
Királyságából kiűzték tehát, és fiatalabb testvéréhez, Ptolomeushoz menekült Alexandriába.
Miután megosztotta vele a királyságát,5 mindketten követeket küldenek Rómába a senatushoz,
segítséget kérnek, és a szövetségi hűség megtartásáért könyörögnek. A senatust megindította a
két testvér könyörgése.
III. Elküldték tehát követként Popiliust Antiochushoz,6 hogy parancsolja meg neki: tartsa távol
magát Egyiptomtól, vagy ha már bevonult oda, távozzék onnan. Popilius Egyiptomban találta
1 Az előző könyv végén említett, 167. évi deportálás után, midőn valamennyi Róma-ellenes vezetőt
Rómába hurcolták.
2 A spártaiak segítségkérő követsége 148-ban járt Rómában.
3 146-ban Mummius seregének pusztítása teljes volt: még a város templomait sem kímélte.
4 A hatodik syriai háború (170-168) alkalmával IV. Antiokhosz Epiphanész VI. Ptolemaiosz ellenében
Alexandria kivételével az egész Egyiptomot elfoglalta, és unokaöccse, VI. Ptolemaiosz gyámjaként

Memphiszben királlyá koronáztatta magát.
5 A királyság megosztása VI. és VIII. Ptolemaiosz, valamint anyjuk, II. Kleopatra között még 170-ben, a
háború kitörése előtt megtörtént.

6 168-ban.

Antiochust, s amikor a király csókokkal üdvözölte (mert többek között vele is baráti viszonyban
állott, amikor túsz volt Rómában),7 Popilius felszólította, hogy személyes baráti viszonyukat
majd akkor juttassa kifejezésre, ha hazája megbízatását már teljesítette. Azután elővette és
átadta neki a senatus határozatát. Mikor pedig látta, hogy a király habozik, s hogy az ügyet
barátai elé akarja vinni megtárgyalásra, Popilius a kezében tartott vesszővel egy nagy kört rajzolt
köréje úgy, hogy az a barátait is befogadja, és elrendelte, hogy e tágas körbe bezárva kérje ki azok
tanácsát, s nem távozhat onnan, mielőtt a senatusnak választ nem ad arra, hogy békét vagy
háborút akar-e a rómaiakkal. Ez a kemény eljárás annyira megtörte a király bátorságát, hogy azt
felelte, engedelmeskedni fog a senatusnak.8
Antiochus, miután visszatért országába, elhalálozott, maga után hagyva egy nagyon kicsiny fiút,
aki mellé a nép gyámokat rendelt.9 Amikor a fiúcska nagybátyja, Demetrius, aki túszként volt
Rómában, értesült testvére, Antiochus haláláról, a senatus elé járult azzal, hogy ő testvérének
életében jött ide túszként, ennek halálával azonban nem tudja, kinek is a túsza. Méltányos tehát,
hogy elbocsássák, és pályázhasson a [258] királyságra, amely előbb az általános jog
értelmében idősebb testvérére szállt, most azonban őt illeti meg, mint aki az árvát korban
megelőzi. Amikor azonban Demetrius látta, hogy a senatus nem engedi el - mivel titkon úgy
vélekedett, hogy nagyobb biztonságban van a királyság az árva kezében, mint nála10 -, titokban,
vadászat ürügyén eltávozott a városból, és Ostiában szökésének kísérőtársaival együtt hajóra
szállt. Amikor megérkezett Syriába, mindnyájan szívesen fogadták, és az árva meg a gyámok
megölése után neki adták át a királyságot.11
IV. Körülbelül ebben az időben12 Bithynia királya, Prusias fiának, a Rómába küldött
Nicomedesnek meggyilkolását vette tervbe, éspedig kisebb fiai kedvéért, akiket Nicomedes
mostohaanyjával nemzett. De a dolgot elárulták az ifjúnak azok, akik a gonosztett végrehajtására
vállalkoztak, és arra buzdították, hogy előzze meg atyja fondorlatait, feleljen atyja kegyetlen
kihívására, és a gaztettet hárítsa vissza annak kitervelőjére. A rábeszélés nem volt nehéz.
Nicomedes tehát titokban atyja országába ment, ahol azonnal királynak kiáltották ki. Prusiast,
miután fia megfosztotta a királyságtól és így magánemberré tette, még a szolgái is elhagyták. És
hiába bújt meg egy rejtekhelyen, fia - nem kevésbé bűnös módon, ahogy apja tervezte volt ellene
a gyilkosságot – megölette.
7 189-től, majd fivére, IV. Szeleukosz kicserélte saját fiáért, Démétrioszért.

8 IV. Antiokhosz 168-ban valóban feladta a meghódított területeket.
9 164-ben; fiának gyámja IV. Antiokhosz híve, Philipposz lett.
10 164-ben a senatus elutasította Démétriosz trónigényét.
11 162-ben, V. Antiokhosz, Philipposz és Lüsziasz megölése után.
12 149-ben.

XXXV. könyv
I. Miután Demetrius elfoglalta Syria királyságát,1 úgy gondolta, új helyzetében veszélyes számára
a nyugalom, ezért elhatározta, hogy a szomszédokkal vívott háborúk révén fogja növelni
országának határait és hatalmát. Emiatt, meg afölötti haragjában, hogy Ariarathes, Cappadocia
királya elutasította a nővérével való házasságot, befogadta magához Ariarathes [259]
testvérét, Orophernest, akit fivére jogtalanul elűzött az országból. Most már örült, hogy megvan a
tisztességes jogcíme a háborúra, mert elhatározta, hogy Orophernest visszahelyezi királyságába.
Ámde Orophernes hálátlan lélekkel egyezséget kötött az antiochiaiakkal, akik épp akkortájt
viszályba keveredtek Demetriusszal, és tervbe vette, hogy elűzi országából azt, aki pedig épp őt
akarta visszahelyezni jogaiba. Miután ezt Demetrius megtudta, Orophernes életének
megkegyelmezett ugyan - nehogy Ariarathes megszabaduljon a testvérháború félelmétől -, de
mindenesetre elfogatta és Seleuciában őrizet alatt tartotta. Ám az antiochiaiak nem álltak el a
pártütéstől, és nem rémültek meg, amiért elárulták őket. Miközben tehát Demetrius háborúval
fenyegette őket, Ptolomeusnak, Egyiptom királyának, továbbá Attalusnak, Ázsia királyának és
Ariarathesnek, Cappadocia királyának segítségével felbéreltek egy bizonyos Balast, egy egészen
alacsony sorból származó ifjút, hogy fegyverekkel követelje magának Syria királyságát, mintha
atyai jussa volna. De hogy a gyalázatnak semmi híja ne legyen, az Alexander nevet adták neki, és
azt híresztelték, hogy Antiochus király leszármazottja. Demetrius iránt oly nagy volt
mindenkiben a gyűlölet, hogy vetélytársának nemcsak királyhoz méltó haderőt, hanem még a
nemes származást is a legteljesebb egyetértéssel adták meg. Alexander tehát a sors csodálatra
méltó változandósága folytán feledhette régi alacsony helyzetét, és csaknem az egész Kelet
haderejétől támogatva, háborút indított Demetrius ellen, legyőzte őt, és életétől meg
királyságától is megfosztotta.22 Mindenesetre Demetriusból sem hiányzott a lélekjelenlét, hogy a
támadást elhárítsa. Mert az első ütközetben megfutamította az ellenséget, és amikor a királyok
újrakezdték a küzdelmet, sok ezret levágott az ütközetben. Végül, bár győzhetetlen bátorsággal,
vitézül harcolt az ellenség legsűrűbb hadsorai között, mégis elesett. [260]
II. A háború kitörésekor Demetrius két fiát nagy mennyiségű arannyal együtt vendégbarátjára,
Cnidiusra bízta, részint azért, hogy fiai elkerüljék a háború veszedelmeit, részint pedig hogy - ha
a sors úgy hozza magával - életben maradjanak atyjukért bosszút állni. Közülük az idősebbik,
Demetrius,3 aki serdülő évein már túljutott, a cretaiak segítségével megtámadta a gondtalan és
semmi ellenséges megmozdulástól nem tartó Alexandert, mivel hallott dőzsölő életmódjáról.
Alexandert ugyanis a nem remélt hatalom és a mást megillető gazdagság díszei szinte rabul
ejtették, és szeretőinek körében tunyálkodva, a királyi palotában tartóztatták. Az antiochiaiak is
Demetrius fennhatósága alá rendelték magukat, hogy az atyja ellen elkövetett sértéseiket új
érdemeikkel feledtessék. De az ifjú iránti szeretetteljes lelkesedésükben atyjának katonái is
többre becsülték korábbi esküjük szentségét, mint az új király gőgös magatartását, ezért
hadijelvényeikkel együtt átálltak Demetrius pártjára. Így azután Alexandert, akit a szerencsének
nem kisebb ereje döntött most romlásba, mint amilyen egykor felemelte, mindjárt az első
ütközetben legyőzték és megölték.4 Megbűnhődött Demetriusért is, akit megölt, és Antiochusért
is, akitől hazug módon származtatta magát.
1 162-ben.
2 150-ben az Antiokheia melletti csatában.
3 A későbbi II. Démétriosz.
4 II. Démétriosz 147-től 145-ig harcolt Alexandrosz Balasz ellen, végül VI. Ptolemaiosszal szövetségben. A
döntő győzelmet ketten aratták Balasz fölött az Oinoparasz-folyó mellett. Alexandrosz Balasz története -
lényegesen más szellemű előadásban — az Ószövetségben is olvasható (1Makk 10sk). Ez utóbbin alapul G.
F. Handel Alexander Balas c. oratóriuma.

XXXVI. könyv
I. Demetrius tehát visszaszerezte atyja királyságát,1 de sorsának jobbrafordulása, na meg az

ifjúságot jellemző vétkek következtében tunyaságba süllyedt, és elpuhultságával annyi megvetést
vont magára mindenki részéről, amekkora gyűlöletet apja érdemelt ki a dölyfös magatartásával.
Mikor pedig a fennhatósága alá tartozó városok egyre-másra elpártoltak tőle, elhatározta, hogy a
tunyaság szégyenfoltját letörlendő, [261] háborút indít a parthusok ellen.2 Jövetelét Kelet népei
nagy örömmel várták, részint a parthusok királyának, Arsacidesnek a kegyetlensége miatt,
részint meg azért, mivel hozzászoktak a macedonok régi uralmához, és így az új nép dölyfös
magatartását méltatlankodva viselték. Ezért a perzsák, elymaeusok és bactriaiak segédcsapatai
is segítették, és a parthusokat számos ütközetben szétszórta. Végül azonban békét színlelve tőrbe
csalták, elfogták, végighurcolták a városok színe előtt, és népszerűségének kigúnyolására
megmutogatták azoknak a népeknek, akik pártot ütöttek ellenük. Azután nagylelkűen elküldték
Hyrcaniába, ahol a régihez hasonló körülmények között élhetett.
Míg ezek történtek, azalatt Syriában Trypho - aki előbb azon fáradozott, hogy a nép tegye meg
gyámnak Demetrius mostohafia, a még gyermek Antiochus mellé — magához ragadta az
uralmat, azután az árvát megölte.3 Sokáig tartotta kezében a hatalmat, míg végre uralkodásának
kezdeti népszerűsége elenyészett, s a még gyermek Antiochus, Demetrius testvére, aki Ázsiában
nevelkedett, háborúban legyőzte, és Syria királysága ismét visszaszállt Demetrius sarjára.4
Antiochus, visszaemlékezve arra, hogy apját dölyfössége miatt gyűlölték, testvérét pedig
tunyasága miatt megvetették, nehogy ő is ugyanezekbe a hibákba essék, házastársul vette
Cleopatrát, testvére feleségét, és a legkeményebb büntető hadjáratot indította ama városok ellen,
amelyek testvérének uralkodása elején elpártoltak. Megzabolázta és ismét országa területéhez
csatolta őket. Leigázta a judaeaiakat is,5 akik még atyja életében fegyverrel szerezték vissza
szabadságukat a macedon fennhatóság alól.6 Ezeknek oly nagy volt az erejük, hogy Antiochus
után egyetlen macedon királyt sem tűrtek el, saját uralkodóik alatt éltek, és Syriát súlyos
háborúkkal zaklatták.
II. A zsidók eredete7 ugyanis Damascenára megy vissza, Syria híres városára, ahonnan az assyr
királyok és Semiramis [262] királynő nemzetsége is származott. E város Damascus nevű
királyáról kapta a nevét, akinek tiszteletére a syrusok felesége, Atarathe sírját templomként
tisztelték, és később mint istennőt a legszentebb vallásos tiszteletben részesítették. Damascus
után Azelus, majd Adores, Abrahames és Israhel voltak a királyaik. Ám Israhelt őseinél is
híresebbé tette a szerencse bőkezűsége: a tíz fia. Ezért hát népét tíz királyságra osztotta, és
átadta őket fiainak. Iuda nevéről, aki az ország felosztása után eltávozott az élők sorából,
valamennyiüket iudaeusoknak nevezte el, és elrendelte, hogy mindnyájan tartsák tiszteletben
annak emlékét, akinek az osztályrészén mindannyian örökségként osztoztak. A testvérek között
korban a legkisebb Joseph volt, akinek kiváló tehetségétől testvérei tartottak, ezért titokban
elfogták és idegen kereskedőknek eladták. Ezek aztán Egyiptomba vitték, és miután itt a vele
született kiváló tehetség folytán elsajátította a mágusok mesterségét, rövid idő alatt a király is
igen megkedvelte. Mert kitűnően értett a csodajelek megfejtéséhez, és ő alapította meg az álmok
1 Lásd a XXXV. könyv 4. jegyzetét.

2 139-ben, de több győztes csatája után I. Mithridatész legyőzte és foglyul ejtette.
3 Iustinus (Trogus) keveri a személyeket. Diodotosz Trüphón, II. Démétriosz syriai király hadvezére,
midőn 145-ben államcsínyt hajtott végre, a kétéves VI. Antiokhoszt juttatta trónra, aki azonban nem II.
Demetriosz, hanem a trónbitorló Alexandrosz Balasz fia volt.
4 138-ban. II. Démétriosz és VII. Antiokhosz egyaránt I. Démétriosz fiai voltak.
5 138-ban.
6 160-ban, Judas Makkabeus felkelésekor.
7 A következőkben a Iustinus-kivonat olyan zsidó történetet ad elő, mely jelentős eltéréseket mutat az
Ószövetség eseménytörténetétől, és sok vonatkozásban nincs párhuzam az általunk ismert ókori

irodalomban. Iustinus (Trogus) vélhető forrása ez esetben talán Poszeidóniosz volt.

értelmezésének tudományát. Úgy tűnt, hogy tökéletesen ismeri mind az emberi, mind az isteni
törvényt, így sok évvel korábban megjósolta a földek terméketlenségét is. Egész Egyiptom
elveszett volna az éhínség miatt, ha az ő intelmére a király nem hirdeti ki rendelettel, hogy sok
éven át gyűjtsék be a terményeket. Jóslatai annyira kiállták a próbát, hogy úgy látszott, nem is
embertől, hanem az istentől valók.
Az ő fia volt Moses, akit atyja tudományának örökségén kívül szép külseje is kedveltté tett. Ám az
egyiptomiak, amikor rühben és bőrkiütésben szenvedtek, egy jóslat intésére a betegekkel együtt
kiűzték Egyiptom földjéről, hogy a vész ne terjedjen át másokra is. Moses a száműzöttek
vezéreként titokban magával vitte az egyiptomiak szent tárgyait. Amikor ezeket az egyiptomiak
fegyverrel akarták visszaszerezni, egy vihar arra kényszerítette őket, hogy hazatérjenek. Azután
Moses, [263] visszatérve régi hazájába, Damascenába, elfoglalta a Sinai-hegyet, ahova hétnapi
éhezés után, Arábia pusztaságain keresztül érkezett meg népével együtt, kimerülve; ezért a
hetedik napot, amelyet a nép szokása szerint sabbatnak neveznek, mindörökre böjtöléssel
egybekötött szent nappá avatta, mivelhogy ez a nap vetett véget éhségüknek és bolyongásuknak.
És mert emlékezetükben tartották, hogy Egyiptomból a ragály továbbterjedése miatti félelemből
űzték ki őket, nehogy ugyanezért újra fölkeltsék maguk iránt az ott lakók gyűlöletét, óvakodtak
attól, hogy idegenekkel együtt éljenek. Ez az intézkedés azután, melynek határozott oka volt,
lassanként szabállyá és vallásos előírássá változott.
Moses után a fiát, Arruast az egyiptomi istentisztelet papjává, majd királlyá választották, és ettől
kezdve a zsidóknál mindig az volt a szokás, hogy királyaik egy személyben papjaik is. Hihetetlen,
hogy ezek vallási méltósággal vegyült igazságossága milyen mértékben megerősítette
törvénykezésüket.
III. A nép gazdagsága a balzsamcserje nedvének jövedelmeiből gyarapodott, amely csak ezen a
vidéken terem meg. Van ugyanis itt egy völgy, amelyet az egymással összefüggő hegyek mintegy
fallal zárnak körül harci tábor módjára; a hely kiterjedése kétszáz hold, a neve Ericus.8 Ebben a
völgyben van egy erdő, mely nevezetes mind termékenysége, mind szépsége miatt, ugyanis
pálmaerdő, és balzsamfaligetek ékesítik. A balzsamfa alakra a szurokfenyőhöz hasonlít,
eltekintve attól, hogy alacsonyabb, és szőlőültetvények módjára művelik. Ezek a cserjék az év
meghatározott időpontjában balzsamnedvet izzadnak ki magukból. Ám e hely nem kisebb
csodálatot vált ki derűs napsütésével, mint termékenységével. Míg ugyanis az egész világon ezen
a vidéken a legégetőbb a napsütés, addig a langyos légáram állandóan kellemes hűvössé teszi e
helyet. Található ezen a vidéken egy széles tó, amelyet nagysága és vizének mozdulatlansága
miatt Holt-tengernek neveznek. Mert [264] sem a szelektől nem jön hullámzásba - mivel a
földszurok, mely egész víztömegét eliszaposítja, ellenáll a szélvésznek is -, sem hajózásra nem
alkalmas, mivel minden élettelen dolog a mélybe süllyed benne, és semmiféle fából való anyag
nem marad meg rajta, csak amit előbb timsóval cserzettek.
Először Xerxes, a perzsák királya igázta le a zsidókat.9 Azután a perzsákkal együtt Nagy Sándor
fennhatósága alá kerültek,10 a macedon uralom idején pedig hosszú ideig voltak Syria
királyságának alattvalói.11 Amikor Demetriustól elpártoltak, a rómaiak barátságát keresték, és
Kelet összes népei közül ők kaptak először függetlenséget, mivel a rómaiak akkoriban könnyen
bőkezűsködtek a máséból.
IV. Ugyanakkor, amikor Syriában egymást váltogatták az új királyok a hatalomban, Asiában
Attalus király az atyjától, Eumenestől és nagybátyjától, Attalustól öröklött virágzó hatalmát
barátai legyilkolásával és rokonai kivégzésével szennyezte be.12 Azt a vádat koholta ellenük, hogy
előbb öreg anyját, majd jegyesét, Beronicét fondorlattal megölték. A vétkes erőszak ilyen
dühkitörései után mocskos ruhát vett magára, szakállát és haját bűnösök módjára
megnövesztette, nem lépett a nyilvánosság elé, nem mutatkozott a nép előtt, otthon nem vett
8 Ericus valószínűleg azonos Jerichóval.

9 485-ben, az Egyiptom elleni hadjárata alkalmával.
10 332-ben.
11 Iudaia 312-től 198-ig a Ptolemaioszok birodalmának része volt, majd ezt követően a római hódításig
felváltva a Szeleukidák és a Ptolemaioszok érdekszférájához tartozott.

12 III. Attalosz pergamoni uralkodó, aki 138-ban került a trónra.

részt vidámabb lakomákon, s az épeszű ember egyetlen megnyilvánulását sem mutatta, úgyhogy
valóban olybá tűnt, hogy a meggyilkoltak szellemei miatt bűnhődik. Azután odahagyva az ország
kormányzását, kerteket ásott, ártalmatlan növényeket ártalmasokkal keresztezett, növényeket
termesztett, méreggel itatta át, és saját ajándékaként elküldte őket barátainak. E kedvtelése után
az öntés mesterségére adta magát, és viaszformálásban, ércöntésben és fémmegmunkálásban
lelte örömét. Azután elhatározta, hogy síremléket készít anyjának, s miközben ezzel a munkával
volt elfoglalva, a tűző naptól betegség támadta meg, és hét nap múlva elhalálozott.13
Végrendeletében örököseként a római népet jelölte meg.14 [265]
Csakhogy Eumenesnek volt egy fia, Aristonicus, aki nem törvényes házasságából, hanem
ephesusi ágyasától, egy bizonyos citerás lányától született. Ez Attalus halála után magához
ragadta a hatalmat Asia, mint atyja királysága felett. Számos szerencsés ütközetet vívott a
városokkal, amelyek a rómaiaktól való féltükben nem adták meg magukat neki, és már jog
szerinti királynak tartották, amikor Licinius Crassus consul számára kijelölték Asiát.15 Ez viszont
inkább gondolt az attalusi zsákmányra, mint a háborúra, és amikor az év utolsó időszakában
rendezetlen csapatokkal megütközött vele, vereséget szenvedett, és meggondolatlan
kapzsiságáért vérével fizetett.16 A helyébe küldött consul, Perperna az első összecsapás
alkalmával legyőzte Aristonicust17 és fogságba vetette, az attalusi kincseket pedig mint a római
nép örökségét hajókra rakta és Rómába szállította. Ezt utóda, M. Aquilius consul nehezményezte,
s hogy elragadja Aristonicust Perpernától - mintha annak az ő diadalmenetét kellene díszítenie -,
egyre jobban sürgette az indulást. Ám a consulok viszálykodását félbeszakította Perperna halála.
Így Asia a rómaiaké lett, és kincseivel együtt vétkeit is elküldte Rómának.
13 133-ban.
14 VIII. Ptolemaiosz példáját követve, aki 162-ben végrendeletileg Rómára hagyta Kürénaikát.
15 131-ben; az ütközetben L. Crassus elesett.
16 130 elején Leukainál.
17 130-ban Perperna Sztratonikeiában bekerítette és kiéheztetéssel megadásra kényszerítette.

XXXVII. könyv
I. Aristonicus foglyul ejtése után a massiliaiak követeket küldtek Rómába, a városukat alapító
phocaeaiak érdekében, hogy kérésükkel elhárítsák fejük fölül a vészt. A senatus ugyanis úgy
rendelkezett, hogy a phocaeaiak összes városát és egész népét el kell pusztítani, mivel nemcsak
ekkor, de korábban is, az Antiochus elleni háborúban ellenség módjára fegyvert fogtak a római
nép ellen. A követek azonban elnyerték számukra a bocsánatot. [266]
Ezek után azoknak a királyoknak, akik Aristonicusszal szemben segítséget vittek a rómaiaknak,
kiosztották a jutalmat. A pontusi Mithridatesnek Nagy Phrygiát adták,1 Ariarathes cappadociai
király fiainak - aki ebben a háborúban elesett - Lycaoniát és Ciliciát.2 A római nép hűségesebb
volt szövetségesének fiaihoz, mint azok anyja a gyermekeihez. Ugyanis a rómaiak megnövelték a
kicsiny gyermekek királyságát, ez viszont elvette az életüket. Mert Laodice ama hat fiúgyermek
közül, akiket Ariarathes királynak szült, ötöt rokongyilkos méreggel megölt, mert attól félt, hogy
ha az egyik - bármelyik is - felserdül, ő nem tarthatja hosszú ideig kezében az ország
kormányzását. Csak egy kisgyermeket ragadott el anyjának gaztette elől a rokonok oltalma, aki
Laodice halála után (mert kegyetlensége miatt a nép kioltotta az életét) egyedül nyerte el a
királyságot.3
Mithridatest is hirtelen halál ragadta el, és egy fiút hagyott maga után, akit szintén
Mithridatesnek hívtak.4 Ez utóbb oly hatalmas lett, hogy nemcsak a saját idejének, hanem az őt
megelőző koroknak összes királyait is felülmúlta királyi fenségével, és a rómaiakkal negyvenhat
éven keresztül váltakozó győzelemmel viselt háborúkat. A legnagyobb hadvezérek: Sulla,
Lucullus és mások, s végül Cn. Pompeius is csak úgy arattak győzelmet fölötte, hogy egyre
nagyobb- és dicsőbbként támadt fel azáltal, hogy a háborút újrakezdte, és veszteségei folytán
csak még félelmetesebbé vált. Egyszóval, végül is nem az ellenség ereje győzte le, hanem
önkéntes halállal távozott az életből, atyja trónján megöregedve. Egy fiút hagyott örökösként.
II. Ennek jövendő nagyságát az égi jelek is előre megjósolták. Mert abban az évben, amikor
megszületett, meg abban is, amikor uralkodni kezdett, egy üstökös mindkétszer hetven napon
keresztül oly fényesen ragyogott, hogy úgy tűnt: az egész égbolt lángba borul. Nagyságával
elfoglalta az égbolt [267] negyedrészét, ragyogásával pedig felülmúlta a Nap fényét, továbbá
felkelése és lenyugvása négy órányi időt vett igénybe. A gyermek gyámjai fondorlataitól
szenvedett, akik vad lóra ültették, és arra kényszerítették, hogy azon lovagoljon, nyilazzon.
Midőn ezzel a kísérletükkel csődöt mondtak - Mithridates korát meghazudtolva tudta irányítani a
lovat -, méreggel próbálkoztak. Ő tartva ettől, igen gyakran ellenmérget ivott, és e
cselszövésekkel szemben válogatott, még hatásosabb orvosságokkal úgy megedzette szervezetét,
hogy öreg korában még akkor sem tudott méreg által meghalni, amikor pedig akarta. Azután
attól tartott, hogy amit ellenségei méreggel nem tudtak, azt majd vassal fogják végrehajtani.
Ezért azt színlelte, hogy szenvedélyes vadász, és így hét éven keresztül sem városi, sem falusi
házat nem vett igénybe, hanem az erdőkben kóborolva, különböző hegyvidékeken töltötte
éjszakáit, miközben senki sem tudta, milyen helyeken tartózkodik. Hozzászokott ahhoz, hogy a
vadállatok elől futva meneküljön, vagy üldözőbe vegye őket, sőt egyikkel-másikkal birokra is kelt.
Ilyen módon mind a kelepcéket sikerült elkerülnie, mind pedig a testét hozzáedzette ahhoz, hogy
mindent férfiasan elviseljen.
III. Később, mihelyt az ország kormánya neki jutott, nem az ország irányításáról, hanem annak
gyarapításáról kezdett gondolkodni. Ezért a scythákat - akik azelőtt legyőzhetetlenek voltak, akik
Zopyriont, Nagy Sándor vezérét harmincezer fegyveresével együtt megsemmisítették, akik
1 V. Mithridatész már a harmadik pun háború idején szövetségese volt a rómaiaknak: 149-ben hajókat és
csapatokat bocsátott rendelkezésükre, majd később részt vett Arisztonikosz leverésében is.
2 V. Ariarathész királyról van szó, aki a rómaiak szövetségeseként harcolt a háborúban.
3 VI. Ariarathész anyjáról van szó, akivel gyermekgyilkossági sorozata után felkelés végzett.
4 VI. (Nagy) Mithridatész Eupatort (132-63).

Cyrust, a perzsák királyát kétszázezer katonájával együtt lekaszabolták, akik Fülöpöt, a
macedonok királyát megfutamították - ő roppant szerencsével leigázta.5 Így erőben
meggyarapodva Pontust, ezt követően pedig Cappadociát is elfoglalta. Mikor aztán Asiára is
szemet vetett, néhány barátjával titokban fölkerekedett, és anélkül, hogy valaki is észrevette
volna, az egészet bejárta, így minden város fekvését és környékét megismerte. Innen Bithyniába
kelt át, s mintha már Asia ura lett [268] volna, mindent felmért, ami a győzelmét elősegíthette.
Ezek után - amikor már azt hitték róla, hogy elpusztult - visszatért országába, és ott találta
kicsiny fiát, akit távollétében nővére, egyszersmind felesége, Laodice szült neki. Ám miközben
jókívánságokkal halmozták el a hosszú vándorútról való hazatérése meg a fia megszületése
miatt, azonközben méreggel próbálkoztak ellene. Ugyanis nővére, Laodice - azt hívén, hogy már
elveszett - odaadta magát férje barátainak, velük hált, s mintha az elkövetett vétket egy még
nagyobbal el lehetne törölni, hazaérkező férjének mérget készített. Ám Mithridatest a szolgálók
figyelmeztették, s a gonoszságért bosszút állt a tetteseken.6
IV. Ezután - bár a tél közeledett - nem lakomákon, hanem a mezőn, nem szórakozásokban, hanem
testgyakorlatokban, nem barátaival, hanem a vele egykorúakkal mérkőzött vagy lovaglásban,
vagy futásban, vagy erőpróbákon. Hadseregét is mindennapi gyakorlással arra edzette, hogy a
fáradalmakat elviseljék; ő, akit nem lehetett legyőzni, hadseregét is leverhetetlenné tette.
Ezután szövetséget kötött Nicomedesszel, és megtámadta Paphlagoniát, s miután legyőzte,
szövetségesével megosztozott rajta. Amikor a senatusnak hírül hozták, hogy Paphlagoniát a
királyok tartják kezükben, az mindkettőhöz követeket küldött azzal a paranccsal, hogy a
meghódított népet helyezzék vissza régi állapotába. Mithridates, minthogy már egyenlő nagynak
tartotta magát a rómaiakkal, gőgös válaszában azt felelte, hogy ez az ország örökségként szállott
atyjára, s ő csodálkozik azon, hogy amit attól nem vitattak el, azt tőle, a fiától most elvitatnák. A
fenyegetésektől nem rémült meg, hanem elfoglalta Galatiát is. Nicomedes pedig, aki hasonló
joggal nem védekezhetett, azt felelte a követeknek, hogy vissza fogja adni az országot törvényes
királyának. Ezért fia nevét megváltoztatja, s Pylaemenésnek, azaz a paphlagon királyok nevén
[269] szólítja; s mintha ezzel az országot visszaadta volna a királyi családnak, hamis néven
megtartja azt. A követek tehát, miután így gúnyt űztek belőlük, visszatértek Rómába.7
5 110-107 között valójában nem Mithridatész személyesen, hanem hadvezére, Diophantosz győzte le több
hadjáratban a szkítákat.
6 Laodiké és cinkosainak kivégzése 105-ben történt.
7 Iustinus kivonata tartalmilag homályos. A valóságban Paphlagoniából VI. Mithridatész kiűzte volt
szövetségesét, III. Nikomédészt, miután az feleségül vette VI. Ariarathész kappadókiai király özvegyét. VI.
Mithridatész ezután megölte VI. Ariarathész törvényes fiát, ugyanekkor III. Nikomédész feleségét, Laodikét
az egyik fiukkal együtt Rómába küldte, de a fiúról azt híresztelte, hogy VI. Ariarathész törvényes fia.

XXXVIII. könyv
I. Mithridates, miután felesége megölésével hozzálátott a rokonirtáshoz,1 elhatározta, hogy

nővérének, a másik Laodicének fiait is elteszi láb alól. Ennek férjét, Ariarathest, Cappadocia
királyát csellel már megölette Gordius által,2 de úgy vélekedett, hogy az atya megölésével semmit
sem ért el, ha az ifjak foglalják el atyjuk királyságát, amely után oly hevesen vágyódott. Míg tehát
ezeket a gondolatokat forgatja fejében, azalatt Bithynia királya, Nicomedes a király halála folytán
gazdátlanná lett Cappadociát erőszakkal birtokába vette.3 Amidőn ezt Mithridatesnek hírül
adták, testvéri szeretetet színlelve segédcsapatokat küldött nővérének, hogy Nicomedest kiűzzék
Cappadociából. Ám Laodice már megegyezett Nicomedesszel, és házasságot kötött vele.
Mithridates bosszúságában Nicomedes őrcsapatait kiverte Cappadociából, s a királyságot
visszajuttatta nővére fiának.4 Ez valóban szép cselekedet lett volna, ha nem járt volna nyomában
csalárdság. Mert néhány hónap elteltével azt színlelte, hogy Gordiust, akit segítségül használt
Ariarathes meggyilkolásához, vissza akarja hívatni hazájába. Azt remélte ugyanis, hogy ha az ifjú
király ellenkezik vele, azzal okot ad a háborúra, ha viszont hozzájárul Gordius visszatéréséhez,
akkor meg eltétetheti láb alól a fiút ugyanannak a segítségével, aki által már annak apját is
megölette.
Amikor a fiatalabb Ariarathes ezt követek útján megtudta, felháborította, hogy atyja gyilkosát a
száműzetésből éppen nagybátyja hívatja vissza, ezért hatalmas hadsereget vont [270] össze. Erre
Mithridates az ütközethez nyolcvanezer gyalogost, tízezer lovast és hatszáz kaszás szekeret
vonultatott fel, ám Ariarathesnek sem volt kisebb a hadereje, mert őt a szomszédos királyok
segítették. Ezért tartva az ütközet bizonytalan kimenetelétől, Mithridates cselhez folyamodott:
megbeszélésre szólította fel az ifjút, ám ágyékkötőjében tőrt rejtett el. Amikor Ariarathes királyi
szokás szerint odaküldte hozzá a motozót, és az az ágyékánál is gondosan végigtapogatta,
Mithridates annyit mondott: vigyázzon, nehogy valamilyen más fegyvert találjon, mint amit
keres. Így e tréfával elleplezte a fondorlatot; Ariarathest barátai közül félrehívta amolyan
négyszemközti beszélgetésre, majd mindkét hadsereg szeme láttára megölte. Cappadocia
királyságát nyolcéves fiának adta, akit Ariarathesnek nevezett el, és mellé Gordiust rendelte
gyámnak.5
II. A cappadociaiakat azonban a kormányzók kegyetlenkedése és önkényeskedése gyötörte, ezért
fellázadtak Mithridates ellen, és visszahívták a király testvérét Asiából, ahol nevelkedett. Ennek a
neve szintén Ariarathes volt. Mithridates vele is harcba szállt, s miután legyőzte, kiűzte
Cappadocia királyságából. Nem sokkal utóbb az ifjú a szomorúságtól betegségbe esett és
elhalálozott.
Ennek halálát követően Nicomedes attól tartott, hogy Mithridates Cappadocia megöröklése után
a vele szomszédos Bithyniát is elfoglalja, ezért felbérelt egy kiváló szépségű fiút, hogy - mintha
Ariarathesnek nem két, hanem három fia született volna - kérje a római senatustól atyja
királyságát. Feleségét, Laodicét is Rómába küldte, hogy tanúsítsa: Ariarathestől három fia
született. Amidőn ezt Mithridates megtudta, hasonló szemérmetlenséggel ő is Rómába küldte
Gordiust, hogy bizonyítsa a senatus előtt: az a fiú, akinek ő Cappadocia királyságát átadta, attól
az Ariarathestől született, aki az Aristonicus ellen viselt háborúban a rómaiaknak segítséget vitt
és ott elesett.6 A senatus azonban átlátta a királyok mesterkedését, [271] akik másnak a
királyságát hamis nevek alatt akarták ellopni, ezért Mithridatestől elvették Cappadociát, és -
vigasztalására - Nicomedestől Paphlagoniát. De hogy ne váljék e királyok gyalázatára, hogy amit
1 105-ben, mivel az meg akarta mérgezni.

2 111-ben.
3 106-ban.
4 VII. Ariarathész 111-től ugyanis anyja társuralkodója volt.
5 Mithridatész nyolcéves fiát mint V. Ariarathész utódát tette meg Kappadókia királyának.
6 Lásd a XXXVII. könyv 2. jegyzetét.

tőlük elvettek, azt másnak odaadják: a senatus mindkét népet függetlenséggel ajándékozta meg.
Ám a cappadociaiak a függetlenség eme ajándékát elutasították, mondván, hogy népük nem tud
király nélkül élni. Ezért a senatus Ariobarzanest adta nekik királyul.7
III. Abban az időben Tigranes volt Armenia királya, aki sok idővel azelőtt túszként került a
parthusokhoz, és nemrégen engedték vissza atyai királyságába. Mithridates nagyon szerette
volna megnyerni szövetségesének a rómaiak elleni háborúra, amit már régóta tervezett. Tigranes
semmit sem sejtett a rómaiak ellen elkövetett sérelemről, így Mithridates Gordius által rávette,
hogy indítson háborút a tunya Ariobarzanes ellen; és hogy Tigranes ne gondolja: ebben
valamilyen csalárdság rejlik, hozzáadja feleségül a leányát, Cleopatrát.8
Tigranes megérkezésekor Ariobarzanes rögvest összeszedte a vagyonát és Rómába indult, s így
Tigranes révén Cappadocia ismét Mithridates fennhatósága alá kerülhetett. Ugyanebben az
időben meghalt Nicomedes,9 fiát pedig, akit ugyancsak Nicomedesnek hívtak, Mithridates elűzte
királyságából. Amikor ez könyörögve Rómába ment, a senatus elhatározta, hogy mindkettőt
visszahelyezik királyságába. Ebben az ügyben követekként elküldték M. Aquiliust és Manlius
Malthinust.
Amikor Mithridates értesült erről, szövetséget kötött Tigranesszel, hogy háborút indítson Róma
ellen. Megállapodtak egymás között, hogy a földek és a városok Mithridates hatalma alá
kerülnek, az emberek pedig és mindaz, amit el lehet vinni, Tigranesé lesz. Mivel Mithridates jól
tudta, mekkora háborúba kezd, követeket küldött a cimberekhez, másokat meg a
gallograecusokhoz, sarmatákhoz és bastarnákhoz, hogy [272] segítséget kérjen tőlük. Mert
miközben a rómaiak elleni háborún járt az esze, e népeket különféle ajándékokkal és
jótéteményekkel már mind magához édesgette. Elrendelte, hogy Scythiából is jöjjön egy
hadsereg, miként egész Keletet felfegyverezte a rómaiak ellen. Így Aquiliust és Malthinust, akik
az asiai hadsereget vezették, nem is nagy fáradsággal legyőzte, és miután ezeket is meg
Nicomedest is elűzte, a városok óriási lelkesedéssel fogadták.10 E városokban sok aranyat és
ezüstöt, továbbá nagy háborús készleteket talált, amelyeket a régi királyok halmoztak fel; ezeket
lefoglalta, a városoknak pedig elengedte összes állami és magántartozásaikat, és ötévi
adómentességet engedélyezett nekik. Ezután gyűlésbe hívta a katonákat, és különféle buzdító
beszédekkel a rómaiak elleni - asiai - háborúra tüzeli őket. Ezt a beszédet méltónak tartottam
arra, hogy mint példát, e rövid művembe is beleszőjem. Pompeius Trogus nem szó szerinti
idézetként adta elő, hiszen Liviusnak és Sallustiusnak is azt vetette szemére, hogy szó szerinti
beszédeket szőttek bele műveikbe ahelyett, hogy saját szavaikkal adták volna elő azokat, ezzel
pedig túllépték a történetírás műfajának határait.
IV. A maga részéről kívánatosnak tartaná - mondotta -, hogy módjuk legyen eldönteni, vajon a
rómaiakkal háborút viseljenek-e, vagy békében éljenek velük; ám még azok sem kételkednek
abban, hogy a támadókkal szembe kell szállni, akikben nem él a győzelem reménye. Hiszen az
útonállóval szemben mindenki kardot ránt, ha nem az élete megoltalmazására, akkor legalább
azért, hogy bosszút álljon érte. Egyébként, mivel nem arról van szó, vajon lehetséges-e békében
maradniuk a nemcsak ellenséges indulattal, hanem fegyverrel is támadó ellenséggel szemben,
azt kell fontolóra venniük, milyen módon és milyen kilátásokkal viseljék a már elkezdett háborút.
Benne ugyanis megvan a győzelembe vetett bizalom, ha bennük megvan a bátorság. Hogy a
rómaiakat le lehet [273] győzni, arról ő sem bizonyosodott meg jobban, mint katonái, akik
Bithyniában Aquiliust, Cappadodában Malthinust egyaránt megfutamították. Ám hogyha valakire
nagyobb hatással vannak az idegen példák, mint saját tapasztalatai: ő hallotta, hogy Pyrrhus,
Epirus királya nem több, mint ötezer macedon segítségével három ütközetben szétszórta a
rómaiakat. Hallotta, hogy Hannibal tizenhat éven keresztül tartózkodott győztesen Italiában, sőt
hogy magát a Várost elfoglalja, abban sem a rómaiak hadereje akadályozta meg, hanem az otthon
ellene megindult ellenségeskedés és irigység. Hallotta azt is, hogy az Alpokon túli Gallia népei
betörve Italiába számos nagy várost elfoglaltak, és jóval nagyobb terület van még most is a
7 Mindezek az események 95-ben történtek.

8 93-ban.
9 Még 94-ben, tehát egy évvel azelőtt, hogy Tigranész megtámadta volna Kappadókiát.
10 91-ben.

birtokukban, mint amekkorát az elpuhultnak mondott Ázsiában ugyanezek a gallusok
meghódítottak. Úgy mondották neki, hogy a gallusok nemcsak legyőzték Rómát, hanem el is
foglalták azt, úgyhogy a rómaiak számára csak egyetlenegy halom csúcsa maradt meg, s az
ellenséget nem is harccal, hanem pénzzel vették rá az eltávozásra. A gallusok népét pedig, amely
a rómaiakat mindig rémülettel töltötte el, részben maga is a saját haderejéhez számíthatja. Mert
azok a gallusok, akik Ázsiában laknak, azoktól a gallusoktól, akik Italiát elfoglalták, csupán
lakóhelyükben különböznek; tőlük származnak, vitézségük és harcmodoruk is azonos az
övékével. Sőt, emezeknek annyival keményebb is a természetük azokénál, amennyivel távolabbi
és veszélyesebb térségeken, Illyricumon és Thracián keresztül nyomultak előre, mert szinte
fáradságosabb volt e népek határain keresztülvonulniuk, mint birtokba venni azt a területet, ahol
letelepedtek. Amióta csak Rómát megalapították, ő arról sohasem hallott, hogy a rómaiak
békésen birtokolnák Italiát; arról viszont igen, hogy egyes népek a függetlenségükért, sőt
némelyek a főhatalom gyakorlásáért évről évre, állandóan és sorozatosan háborúkat folytattak
velük, és állítólag Italia számos városa megsemmisítette a rómaiak hadseregeit, sőt: [274]
egyes népek még a meggyalázás szokatlan módján: iga alatt is áthajtották őket. De hogy ne csak a
régi példák mellett időzzön: épp most támadt fel ellenük egész Italia a marsus háborúban,11 s
most már nem is függetlenséget, hanem a hatalomból részt és polgárjogot követel magának
Rómától. Továbbá az italiai szomszédháború sem szorongatja súlyosabban a Várost, mint a
főemberek pártoskodása otthon, és az italiai háborúnál sokkal súlyosabb Rómára nézve a
polgárháború. Ezzel egyidejűleg Germania felől a cimberek, e vad és kíméletlen nép
megszámlálhatatlan ezrei vihar módjára özönlötték el Italiát. Ha mindezen háborúk közül a
rómaiak egyet-egyet el tudnának is viselni, egyszerre az összes maga alá fogja temetni őket,
úgyhogy azt hiszi: az ő háborújára már a rómaiaknak nem is lesz idejük.
V. Fel kell tehát használniuk az alkalmat, és meg kell ragadniuk erejük ilyen meggyarapodását,
nehogy majd - ha most, midőn el vannak foglalva, békén hagyják őket - a ráérő és lehiggadt
ellenség annál nagyobb feladatot rójon rájuk. Ugyanis nem az a kérdés, vajon kell-e fegyvert
ragadniuk, hanem az, vajon a számukra, vagy inkább az ellenség számára alkalmas időben
tegyék-e ezt. Mert az ellenség már akkor elkezdte velük a háborút, amikor tőle, az árva
gyermektől elvették Nagy Phrygiát, amelyet pedig atyjának adományoztak az Aristonicus ellen
nyújtott segítség jutalmaként,12 de amelyet már Seleucus Callinicus az ő dédapjának,
Mithridatesnek adott hozományként. Mit szóljon arról, mikor kiparancsolták Paphlagoniából?
Vajon az nem egyfajta háború volt-e? Hiszen Paphlagoniát nem erőszakkal, nem fegyverekkel
foglalta el, hanem végrendeletileg, a helyi királyok kihalása miatt, örökségként jutott atyjának
osztályrészül. Azzal, hogy a rómaiak elkeserítő határozatainak engedelmeskedett, nemhogy
megszelídítette volna őket a maga irányában, hanem még azt sem érte el, hogy ne viselkedjenek
vele szemben napról napra kihívóbban. Hisz [275] miféle szolgálatot nem tett ő meg nekik?
Nemde otthagyta Phrygiát és Paphlagoniát? Fia vajon nem vonult-e ki Cappadociából, amelyet
pedig ő a nemzetközi jog értelmében mint győző elfoglalt? Éppen azok szegték meg vele
szemben a győztes jogát, akiknek semmijük sincs, csak olyasmi, amit háborúval szereztek. Vajon
Chrestost, Bithynia királyát, aki ellen a senatus háborút határozott el, nem ő ölte-e meg merő
szívességből irántuk?13 Mégis az ő rovására írják, amit Gordius és Tigranes követett el. A senatus,
csak hogy őt meggyalázza, Cappadociának önként megadta azt a függetlenséget, amelyet a többi
néptől elvett. Azután, amikor Cappadocia népe az odaítélt függetlenség helyett Gordiust kérte
magának királyul, Gordius ezt csak azért nem nyerhette el, mivel az ő barátja volt. Nicomedes a
rómaiak parancsára indított ellene háborút,14 s mikor ő bosszút akart állni, a rómaiakai találta
magát szemben. Most pedig az ad okot a rómaiaknak a háborúra, mert nem tűrte el
Nicomedestől, egy táncosnő fiától, hogy büntetlenül marhasson őbelé.
11 A marsusok Róma elleni háborúja 91-től 89-ig tartott.

12 128-ban.
13 92-ben. Mithridatész valójában támogatta Khrésztoszt IV. Nikomédész ellenében.
14 88-ban IV. Nikomédész Pontoszba betörő seregét Arkhelaosz, Mithridatész hadvezére szétverte. A
háborút Nikomédész M. Aquilius tanácsára és sugalmazására indította, és a vereség után is hozzá

menekült.

VI. A rómaiak ugyanis nem a királyok vétkeit üldözik, ha-nem azok erejét és hatalmát; és
nemcsak vele, hanem mindenki mással szemben is ezzel a módszerrel jártak el. Így kötelezték az
ő nagyatyját, Pharnacest önkényesen hozott ítélettel jóvátételre Eumenesszel, Pergamum
királyával szemben;15 viszont Eumenest magát is ellenségként kezelték és kitiltották Italiából, de
mert vele mégiscsak gyalázatosnak tartották volna, a fiával, Aristonicusszal viseltek háborút.
Pedig Eumenes hajóival keltek át először Ázsiába, és sokkal inkább az ő hadseregével, mint a
sajátjukkal igázták le Ázsiában a nagy Antiochust16 és a gallusokat, majd Macedoniában Perses
királyt. A rómaiak senkinek az érdemeit nem becsülik többre, mint Masinissa numida királyét:
neki tulajdonítják Hannibal legyőzését, neki Syphax foglyul ejtését, neki Carthago elpusztítását; a
két Africanusszal együtt tartják számon, mint a Város harmadik [276] megmentőjét. Mégis,
ennek az unokájával a minap Afrikában oly könyörtelen háborút viseltek, hogy amikor legyőzték,
még atyja emlékének a kedvéért sem kímélték meg a börtöntől és attól, hogy a diadalmenetben
látványosan meghurcolják.17 A gyűlölet ilyen törvényét mondták ki a rómaiak minden királlyal
szemben, éspedig azért, mert nekik olyan királyaik akadtak, akiknek pusztán neve miatt is
szégyenkezniük kellett: királyaik vagy az aborigók pásztorai voltak, vagy a sabinusok, vagy
Corinthus száműzöttjei, vagy az etruszkok szolgái és cselédei, vagy - és még ez volt náluk a
legtisztességesebb név - Superbusok. Sőt, ahogy ők mondják, alapító ősatyáikat nőstény farkas
emlői táplálták, s így az egész nép lelkülete, mint a farkasoké, kielégíthetetlen, vérszomjas,
hatalomvágyó és pénzsóvár.
VII. Ő azonban — ha származását hasonlítják össze azokéval - híresebb ama jövevény
söpredéknél, hiszen atyai őseit Cyrusig és Dareusig, a perzsa királyság megalapítóiig, anyai őseit
pedig Nagy Sándorig és Seleucus Nicatorig, a macedon birodalom megalapítóiig vezetheti vissza.
Ha viszont népeit hasonlítja össze azoknak a népeivel, ő olyan népek királya, amelyek nemcsak a
római birodalom vetélytársai, hanem a macedon birodalommal is szembeszálltak. Az ő hatalma
alá tartozó népek közül egy sem viselt el idegen uralmat, soha másnak, mint saját királyainak
nem engedelmeskedett; gondoljanak csak Paphlagoniára vagy Cappadociára, továbbá Pontusra
vagy Bithyniára, úgyszintén a Nagy és a Kis Armeniára. E népek közül egyet sem bántott még az a
híres Nagy Sándor sem, aki egész Ázsiát meghódította, de az ő örökösei vagy utódai sem. Scythiát
őelőtte olyan királyok, mint Dareus és Fülöp, nemhogy meghódítani nem tudták, de épp hogy
csak bemerészkedtek a földjére, és csak nehezen tudtak elmenekülni onnan, ahonnan neki
haderejének nagy része származik - a rómaiak ellenében. Ő maga sokkal nagyobb félelemmel és
[277] kevesebb önbizalommal kezdte meg a pontusi háborút, amikor még maga is járatlan és
újonc volt.18 A scythákat viszont fegyvereiken és vitéz lelkületükön kívül pusztaságaival, no meg
hidegével a vidék maga is védelmezte, ami a hadjárat szempontjából roppant veszélyt és
fáradalmakat jelentett. Ilyen nehézségek között még zsákmányt sem lehetett remélni a kóborló
ellenségtől, amelynek nemcsak vagyona nincs, hanem még lakóhellyel sem rendelkezik.
Most viszont egészen más feltételek mellett fog hozzá a háborúhoz. Mert Kis-Ázsia éghajlatánál
nincs mérsékeltebb, földjénél nincs termékenyebb, számos városánál nincsen kellemesebb.
Idejük nagy részét nem katonáskodással, hanem ünnepként fogják eltölteni egy olyan
háborúban, amelyről csak azt nem lehet eldönteni, könnyűsége vagy a hasznossága nagyobb-e.
Hiszen nemrég hallhattak a közeli attalusi királyság kincseiről, vagy Lydia és Ionia ősi
gazdagságáról. Ezeket nem ostromolni, hanem birtokba venni indulnak. Ázsia oly vágyva várja,
hogy fennhangon szólongatja őket: akkora gyűlöletet vetett ott el a rómaiak iránt a proconsulok
kapzsisága, az adószedők könyörtelensége, a bírák részrehajlása. Csak kövessék őt bátran, és
gondoljanak arra, mire képes egy ilyen nagy hadsereg az ő vezetése alatt. Hiszen láthatták őt,
15 179-ben, amikor fel kellett adnia 183. évi hódításait.

16 II. Eumenész 194-ben visszautasította III. Antiokhosz szövetségi ajánlatát, és 191-ben a korkürai
tengeri csatában a rómaiakat támogatta III. Antiokhosz ellenében, majd ugyanígy tett 190-ben
Magnésziánál is. A püdnai [366] ütközet (168) után azonban gyanússá vált szövetségesei, a rómaiak előtt,
s midőn 167-ben igazolni akarta magát Rómában, brundisiumi partra szállásakor meghallgatás nélkül
kitiltották Italiából.
17 Célzás az Iugurtha elleni háborúra (112-105), melyben Iugurthát a rómaiak legyőzték, majd 104-ben
Rómában kivégezték.
18 110-107 között; erre céloznak a beszéd következő részei.

amint egyetlen szál katona nélkül, egyedül a saját erejével elfoglalta Cappadociát azáltal, hogy
megölte a királyát; láthatták őt, aki a halandók közül egyedül zabolázta meg Pontust és egész
Scythiát, amelyen előbb senki nem tudott háborítatlanul átvonulni, de oda benyomulni sem.
Igazságosságának és nemeslelkűségének pedig a katonák lehetnek tanúi, akik maguk
tapasztalták; de bizonyság rájuk az is, hogy az összes királyok közül egyedül ő tartja birtokában
nemcsak atyai királyságát, hanem a bőkezűségéért örökségként reá szállott idegen országokat is:
Colchist, Paphlagoniát és a Bosporust.
VIII. Miután katonáit így fellelkesítette, Mithridates [278] uralkodásának huszonharmadik
évében háborúba bocsátkozott a rómaiakkal.19
Egyiptomban viszont meghalt Ptolomeus király,20 és követek útján arra a Ptolomeusra ruházták a
királyságot, aki Cyrenében uralkodott, és neki adták a megholt feleségét, Cleopatra királynét,
tulajdon nővérét is.21 Ptolomeus egyedül annak örült, hogy háború nélkül kapta meg testvére
királyságát, amelyre - úgy tudta - az anyja, Cleopatra és a főemberek pártfogása testvérének a fiát
tartogatta.22 Egyébként mindenkivel szemben ellenséges indulattal telt el, és mihelyt belépett
Alexandriába, a gyermek híveit legyilkoltatta. A fiút pedig, éppen amikor anyját házastársul vette,
a menyegző napján, a lakoma készületei és a vallási szertartások közepette az anyja karjai között
megölette, és így, még a fiú vérétől szennyesen, feküdt be nővérének nászágyába.23 Ezután nem
volt szelídebb földijeivel szemben sem, akik meghívták királynak. Mert az idegen katonáknak
engedélyt adott az öldöklésre, s így nap mint nap minden vértől csöpögött. Magával a nővérével
kötött házasságot is felbontotta, és annak hajadon lányát vette házastársul,24 miután előbb
erőszakkal meggyalázta. A nép mindezektől megrettenve szétszéledt, és halálfélelmében
száműzöttek módjára elhagyta hazáját. Ptolomeus tehát egyedül maradt híveivel a nagy
városban, és amikor látta, hogy nem embereknek, hanem üres épületeknek a királya,
hirdetményben csalogatta magához az idegeneket. Míg ezek egybesereglettek, kivonult a
rómaiak követei, Scipio Africanus, Spurius Mummius és L. Metellus elé, akik szövetséges
államaikat jöttek megszemlélni.25 Ám amilyen vérengzőnek látták polgárai, ugyanolyan
nevetségesnek tűnt a rómaiak számára. Ugyanis az arca csúnya volt, termete alacsony, hájas hasa
miatt pedig nem is emberhez, hanem valamilyen szörnyeteghez hasonlított. E rondaságot csak
növelte még áttetsző ruhája, amely túl finom szövetével mintha csak szándékosan ajánlotta volna
[279] megtekintésre azt, amit egy szemérmes férfi minden igyekezetével elrejteni szokott. Majd a
követek távozása után - akik közül Africanust a város megtekintése során mindenki csodálva
bámulta - már az idegen nép előtt is gyűlöletessé vált Ptolomeus, ezért fiával, akit nővére szült
neki, meg feleségével, aki önnön anyjának lett vetélytársa - attól tartva, hogy tőrbe csalják -,
titokban száműzetésbe távozott.26 Miután összetoborzott egy zsoldos hadsereget, háborút
indított nővére és egyben hazája ellen is. Azután magához hívatta Cyrenéből legidősebb fiát, és
hogy az alexandriaiak ne választhassák királlyá vele szemben, megölette. Ekkor a nép ledöntötte
a szobrait és képmásait. Azt hívén, hogy nővére lázított fel erre, tőle született fiát is megölette,27
testét pedig darabokra vágva egy ládába helyezte, és a születésnapi lakoma közben átadta az
anyjának. Ez nemcsak a királynét, hanem az egész várost is fájdalommal és gyásszal töltötte el, és
oly szomorúvá tette a legnagyobb ünnepi lakomát, hogy egyszeriben panasztól és jajgatástól
visszhangzott az egész királyi palota. A főemberek gondja így a lakomáról a halotti szertartások
felé terelődött, megmutatták a szétmarcangolt tagokat a népnek, és a legyilkolt fiú testén
szemléltetik, mire számíthatnak királyuktól.
IX. Cleopatra meggyászolta gyermekének elvesztését, és mert látta, hogy testvére részéről
19 Ez volt az ún. első mithridatészi háború (89-84).

20 VI. Ptolemaiosz 145-ben.
21 VIII. Ptolemaioszt, VI. Ptolemaiosz testvérét, aki 163-tól Küréné királya volt.
22 II. Kleopatra, VI. Ptolemaiosz nővére és felesége egyben VIII. Ptolemaiosznak is nővére volt.
23 VII. Ptolemaiosz, VI. Ptolemaiosz fia 145-ben valójában király lett anyja, II. Kleopatra gyámsága alatt.
24 142-ben III. Kleopatrát, VI. Ptolemaiosz és II. Kleopatra lányát.
25 A Scipio vezette küldöttség látogatása 139-re datálható.
26 131-től 129-ig.
27 131-ben Ptolemaiosz Memphitészt, II. Kleopatra fiát.

háború fenyegeti, követek útján segítséget kért Demetriustól,28 Syria királyától, akinek változatos
sorsa ugyancsak méltó a megemlékezésre. Ugyanis Demetrius, mint fentebb elmondottuk,
háborút indított a parthusok ellen és több ütközetben győzött is, amikor hirtelen tőrbe csalták,
és seregét elveszítvén fogságba esett.29 Arsacides, a parthusok királya királyi nagylelkűséggel
Hyrcaniába küldte, és nemcsak királyi tiszteletet biztosított számára, hanem leányát is hozzáadta
feleségül,30 és megígérte, hogy Syria királyságát, amelyet távollétében Trypho elfoglalt, visszaadja
majd neki. Arsacides halála után azonban Demetrius, [280] elvesztve a hazatérés reményét, és
nemcsak a fogságot viselve nehezen, de ráunva a bármily fényűző magánéletre is, azon
gondolkodott, hogy titokban visszaszökik országába. Ebben buzdítója és kísérője volt barátja,
Callimander, aki fogságba esése után vezetőket bérelt, elindult Syriából, és Arábia pusztaságain
keresztül parthus öltözékben eljutott Babyloniába.
Ám a megszökött Demetriust Phrahates, aki Arsacides után következett a trónon, gyors
lovasokkal, rövidebb utakon átvágva elfogta és visszahurcolta. Amikor a király elé vezették,
Callimandernek nemcsak bocsánatot, hanem még jutalmat is adott hűségéért Phrahates,
Demetriust viszont alaposan leszidta, visszaküldte a feleségéhez Hyrcaniába, és szorosabb őrizet
alá vétette.
Nem sok idő múltával azután - mikor a közben született gyermekei is kezeskedtek Demetrius
megbízhatóságáért - ugyanazzal a barátjával megismételte a szökést, de hasonlóképpen nem volt
szerencséje, mert országának határai közelében elfogták, és ismét a király elé vezették, de az már
nem engedte maga elé a kegyvesztettet. Mégis visszaadták feleségének és gyermekeinek,
visszaküldték Hyrcaniába, büntetése helyére, és szemrehányásul gyerekes könnyelműségéért
arany játékkockákkal ajándékozták meg. De a parthusok ilyen nagy kíméletessége Demetrius
iránt nem e nép könyörületességének vagy a velük szövődött rokoni kapcsolatainak volt
köszönhető, hanem annak, hogy igényt tartottak Syria királyságára, és ehhez Demetriust
szándékoztak felhasználni testvére, Antiochus ellen - ahogy a körülmények, az idő vagy a
hadiszerencse majd éppen megköveteli.
X. Amikor Antiochus ezt meghallotta, jobbnak látta megelőzni a háborút, ezért seregét, amelyet
megedzett a szomszédokkal folytatott számos háború, a parthusok ellen vezeti. De a dőzsölésre
való előkészület sem volt kisebb, mint a katonai felkészülés. Ugyanis nyolcvanezer fegyverest
kétszázezer [281] markotányos kísért, akik többségükben szakácsok, pékek és színjátszók
voltak. Ezüstből meg aranyból pedig annyijuk volt, hogy még a gyalogos katonák is arannyal
verték ki a saruikat, s így lábukkal taposták azt az anyagot, amelyért a népek fegyverrel
harcolnak. A konyhák felszerelése is ezüstből készült, mintha lakomára és nem háborúba
mennének.
Amikor tehát Antiochus közelgett, számos keleti király elébe vonult és megadta neki magát és
országát, átkokat szórva a parthus dölyf ellen. Az összecsapást sem halasztgatták. Antiochust,
amikor három ütközetben győztesen elfoglalta Babyloniát, Nagynak kezdték nevezni. Mivel így az
összes nép hozzá pártolt, a parthusoknak semmi sem maradt saját hazájuk határain kívül. Ekkor
Phrahates egy parthus őrcsapattal visszaküldte Demetriust Syriába,31 hogy foglalja vissza az
országát, és így csalogassa vissza Antiochust Parthiából saját országa megvédelmezésére.
Eközben Phrahates, minthogy erővel nem bírta, mindenütt csellel próbálkozott Antiochusszal
szemben. Embereinek nagy száma miatt Antiochus a hadseregét téli szállásra szétosztotta az
egyes városok között. Ez lett pusztulásának az oka. Mert midőn a városok azt látták, hogy a
csapatok megvendégelésének a terhe az ő nyakukba szakad, s még a katonák jogtalankodása is
sújtja őket, átpártoltak a parthusokhoz, és egy előre megbeszélt napon valamennyien
rajtaütöttek a hozzájuk osztott csapaton, akik így nem tudtak segítséget vinni egymásnak.
Midőn ezt Antiochusnak hírül vitték, a vele telelő csapattal elindult, hogy segítséget vigyen a
hozzá legközelebb lévőknek. Az úton szembetalálkozott a parthusok királyával, aki ellen ő maga
28 129-ben II. Kleopatra, aki addig Egyiptomban uralkodott, II. Démétrioszhoz, Syria királyához ment
feleségül.
29 139-ben.
30 Rhodogunét, ami arra mutat, hogy valójában nem fogolyként bántak vele.
31 129-ben.

bátrabban küzdött, mint a serege. Az ellenség vitézsége végül mégis felülkerekedett, s a király,
akit katonái gyáván cserbenhagytak, elesett.32 Phrahates királyt megillető módon adta meg neki
a végtisztességet, és Demetrius leányát, [282] akit Antiochus hozott magával, s aki iránt heves
szerelemre gyulladt, feleségül vette. Hamarosan bánni kezdte, hogy Demetriust elbocsátotta, és
visszahozására sietve lovas csapatokat küldött; de Demetriust, aki éppen ettől tartott, már
országában találták, és miután minden próbálkozásuk hiábavaló maradt, visszatértek
királyukhoz.
32 Erre az ütközetre is 129-ben került sor, de II. Démétriosz ekkor már hazájában tartózkodott.

XXXIX. könyv
I. Antiochus seregével együtt elpusztult Parthiában, testvére, Demetrius pedig kiszabadult a

parthusok fogságából, és visszakerült országába. Bár egész Syria gyászban volt a hadsereg
elvesztése miatt, Demetrius mégis - mintha saját parthiai hadjárata és a testvéréé, amelyben
pedig egyikük fogságba esett, a másikukat megölték, szerencsésen végződött volna - elhatározta,
hogy háborút indít Egyiptom ellen; anyósa, Cleopatra ugyanis Egyiptom királyságát ígérte neki
jutalmul, ha támogatja testvére ellen. De míg máséra vetett szemet - amint ez lenni szokott -, a
sajátját vesztette el, minthogy Syria fellázadt ellene. Először az antiochiaiak lázadtak fel Trypho
vezetése alatt a király ellen, tiltakozva gőgje miatt, mondván, a kegyetlen parthusok között élve
elviselhetetlenné vált. Azután Apamea és a többi városok is követték Antiochia példáját, és
távollétében elpártoltak királyuktól, Demetriustól. Ptolomeus, Egyiptom királya pedig, akit
Demetrius haddal támadott meg, amikor megtudta, hogy nővére, Cleopatra Egyiptom kincseit
hajókra rakva Syriába menekült leányához és vejéhez, Demetriushoz, rászabadított Demetriusra
egy egyiptomi ifjút, Protarchus kereskedő fiát, hogy fegyverrel követelje magának Syria
királyságát. Azt a mesét találták ki, hogy Antiochus király örökbe fogadta és bevette a királyi
családba. [283]
A syrek, akik bármilyen királyt hajlandók voltak elfogadni, csak hogy Demetrius gőgjétől ne
kelljen szenvedniük, az ifjúnak az Alexander nevet adták, Egyiptom pedig óriási segédcsapatokat
küldött számára. Közben megérkezett a megölt Antiochus holtteste, amelyet a parthusok királya
ezüstkoporsóba zárva küldött Syriába, hogy ott temessék el. Ezt nemcsak a városok, de
Alexander király is óriási részvéttel fogadta, így akarván erősebb hitelt szerezni meséjének. Az
esemény nagy népszerűséget szerzett neki földijei körében, mivel mindnyájan azt gondolták,
hogy könnyei nem színleltek, hanem őszinték. Demetrius pedig vereséget szenvedett
Alexandertől,1 s midőn mindenfelől baj szorongatta, végül még a felesége és a fiai is elhagyták.
Miután így magára maradt, néhány szolga kíséretében Tyrusba indult, hogy ott a templom
szentségében keressen menedéket; ám amikor a hajójából kilépett, a kormányzó parancsára
megölték.2 Az egyik fiát, Seleucust anyja - amiért az ő hozzájárulása nélkül vette fel a koronát -
meggyilkoltatta, másik fiát viszont, akinek nagy orra miatt Grypos volt a mellékneve, megtette
királlyá, de csak azért, hogy névleg a fiú legyen a király, ám ténylegesen minden hatalom a
királynénál maradjon.3
II. Alexander azonban, miután elfoglalta Syria királyságát, vállalkozása sikerétől felfuvalkodva
most már gőgös szemtelenséggel kezdte magát Ptolomeust is semmibe venni, holott ő tette meg
királynak. Ezért Ptolomeus, aki újra kibékült nővérével, elhatározta, hogy minden erejével
tönkreteszi Alexander hatalmát, amelyhez pedig ő juttatta hozzá saját erejével, a Demetrius
iránti gyűlöletből. Óriási segédcsapatokat küldött Gryposnak, és elküldte hozzá leányát,
Tryphaenát is, hogy menjen feleségül Gryposhoz, és így népeiket nemcsak háborús szövetséggel,
hanem rokoni kapcsolatai révén is unokaöccse megsegítésére ösztönözze. Ez nem is volt
hiábavaló. Mert midőn mindenki látta, hogy Grypost Egyiptom hadereje [284] támogatja,
lassanként kezdtek elpártolni Alexander mellől. Ezután ütközetre került sor a királyok között,
amelyben Alexander vereséget szenvedett és Antiochiába menekült.4 Itt szűkében a pénznek,
amikor már a katonák zsoldjára sem tellett, Jupiter templomából elvitette Victoria tömör
aranyból készült szobrát, és szentségtörését szellemes tréfával indokolta, mondván: Jupiter
kölcsönadta neki a Győzelmet.
Majd néhány nap múlva, amikor magának Jupiternek a mérhetetlen súlyú aranyszobrát is el
akarta titokban vitetni, a szentségtörésen rajtakapták, és az összecsődült sokaság elől futásnak
1 126-ban Damaszkosz mellett.

2 123-ban.
3 Grüposz 125-től 121-ig volt anyja társuralkodója.
4 123-ban.

eredt. Ám nagy erejű vihar lepte meg, katonái elhagyták, és útonállók fogták el, akik Grypos elé
vitték, az pedig megölette.
Grypost viszont, miután atyja királyságát visszaszerezte és a külső veszélyektől megszabadult,
anyja támadta meg fondorlatos módon. Mert a királyné puszta uralomvágyból elárulta már férjét,
Demetriust, megölte egyik fiát, most pedig fájdalommal érezte, hogy másik fiának győzelme
miatt tekintélye megcsappant; ezért a gyakorlatozásról visszatérő fiút mérgezett itallal kínálta
meg. Ám Grypos, mivel előre értesítették a kelepcéről, mintha anyjával versengene a szeretetben,
felszólította, hogy előbb ő igyék. Amikor az vonakodik, sürgeti. Végül előállítja a feljelentőt és
annak a jelenlétében megvádolja anyját, mondván: a bűn ellen csak egy módon védekezhet,
tudniillik ha megissza azt, amit fiának kínált. A királyné így alulmaradt, és gaztette ellene fordult
vissza, mert attól a méregtől pusztult el, amit ő készített más számára. Miután tehát Grypos
megszilárdította uralmát, nyolc évig békében élt, és nyugalmat biztosított országának is. Később
trónkövetelő támadt ellene saját testvére, Cyzicenus személyében, akit közös anyjuk szült, de
akinek nagybátyja, Antiochus volt az apja. Méreg segítségével el akarta tenni láb alól, s ezzel úgy
[285] felingerelte maga ellen, hogy arra késztette: mielőbb fegyverrel mérkőzzék meg vele az
uralomért.5
III. Syria királyságának rokongyilkos viszálykodásai közben meghalt Egyiptom királya,
Ptolomeus,6 és királyságát a feleségére hagyta, valamint a két fia közül arra, akit majd a felesége
kiválaszt - nyilván azért, hogy Egyiptom állapota se legyen nyugalmasabb, mint Syria királyságáé:
hisz az anya azzal, hogy az egyik fiút választja, a másikat ellenségévé teszi. Tehát, bár anyja
inkább kisebbik fia felé hajlott, a nép arra kényszeríti, hogy a nagyobbat válassza.7 Mielőtt
azonban átadta volna neki a királyságot, elvette tőle a feleségét; ugyanis arra kényszerítette, hogy
váljon el nővérétől, Cleopatrától - akit nagyon szeretett -, s ráparancsolt, hogy kisebbik nővérét,
Selenét vegye feleségül: bizony nem volt anyához illő így ítélkeznie két lánya között; az egyiktől
elvette a férjét, hogy a másiknak adja.8
Cleopatra azonban, akit nem annyira férje taszított el, mint inkább anyja választott el a férjétől,
Cyzicenushoz ment feleségül Syriába, s hogy ne a feleség puszta nevét vigye magával, Cyprusban
megnyerte a hadsereget, és azt vitte mintegy hozományként a férjének. Cyzicenus erőben most
már testvérével egyenlőként csatába bocsátkozik vele, de vereséget szenved és megfutamodik.
Grypos akkor ostrom alá vette Antiochiát, ahol Cyzicenus felesége, Cleopatra tartózkodott. A
város bevétele után Tryphaena, Grypos felesége semmit sem tartott fontosabb feladatának, mint
hogy nővérét, Cleopatrát megkerestesse - nem abból a célból, hogy a fogolynak segítségére
legyen, hanem azért, hogy Cleopatra ne kerülhesse el a fogsággal járó csapásokat. Cleopatra -
Tryphaena vádjai szerint - azért furakodott be ebbe a királyságba, hogy neki vetélytársa legyen;
hiszen azzal, hogy nővére ellenségéhez ment feleségül, nővérének is ellensége lett. Azért hozott
ide idegen hadsereget, azért keresett Egyiptomon kívül házasságot, miután [286] testvérétől
anyja akarata ellenére elvált, hogy a testvérek között háborúra kerüljön sor.
Grypos ellenben kérlelni kezdte Tryphaenát, ne kényszerítse ily gyalázatos tett elkövetésére. Az ő
ősei közül annyi belső és külső háborúskodás során soha senki nem kegyetlenkedett az ellenség
legyőzése után az asszonyokkal, akiket nemük is felment a háború veszélyei és a győztesek
kegyetlenkedései alól. Cleopatra esetében - mondotta - az egyetemes jogon kívül még a
vérrokonsági kapcsolat is közrejátszik, hiszen éppen neki - Tryphaenának -, aki oly kegyetlen
vele szemben, testvére, mégpedig édestestvére Cleopatra, neki - Gryposnak - pedig unokanővére,
végül közös gyermekeiknek nagynénje. A számos vérrokonsági kötelék mellett megemlítette
Grypos még a templom szentségét is, ahová Cleopatra menekült és rejtőzött. Annál nagyobb
tisztelettel kell neki - Gryposnak - az istenek iránt viseltetnie, hiszen épp az ő kegyelmükből és az
ő segítségükkel győzött. Azután meg Cleopatra megölésével Cyzicenus haderejét semmivel sem
gyengíti, miként azzal sem növeli, ha visszaadja őt neki.
5 Kettőjük küzdelme 115-től 109-ig, illetve 104-től 96-ig tartott.

6 116-ban.
7 IX. Ptolemaioszt, aki 116-107 között anyjának, III. Kleopatrának a társuralkodója volt.
8 Az időpontban Istinus (Trogus) téved: IX. Ptolemaiosz 115-ben, tehát társuralkodásának második évében
vált el IV. Kleopatrától.

Ám mentől inkább ellenkezett Grypos, annál inkább fokozódott az asszony makacssága, mert azt
gondolta, hogy Grypos szavait nem a könyörület, hanem a Cleopatra iránti szerelem diktálja.
Tryphaena tehát maga hívatta a katonákat, s elküldte őket, hogy szúrják le a nővérét. A katonák
beléptek a templomba, s mivel nem bírták tőle elszakítani, az istennő szobrát átölelő Cleopatra
kezét levágták. Cleopatra ekkor megátkozta a rokongyilkosokat, bosszúra szólította fel a
meggyalázott istenségeket s így halt meg.9 A nem sokkal utóbb megismételt ütközetben
Cyzicenus győzött, s Grypos feleségét, Tryphaenát, aki kevéssel előbb megölette nővérét,
elfogatta és halálbüntetéssel sújtotta; ezzel adta meg felesége szellemének a halotti áldozatot.
IV. Egyiptomban viszont Cleopatrának terhére volt a társa [287] az uralkodásban - saját fia,
Ptolomeus -, ezért a népet felingerelte ellene, száműzetésbe kényszerítette,10 sőt feleségét,
Selenét is elvette tőle, ami annál méltatlanabb cselekedet volt részéről, mivel Selenének már két
fia volt Ptolomeustól. Visszahívatta kisebbik fiát, Alexandert, és őt tette meg királynak testvére
helyébe.11 De még azzal sem elégedett meg, hogy kiűzte fiát a királyságból, hanem cyprusi
száműzetésében háborúval vette üldözőbe.12 Miután innen is elüldözte, megölette saját
seregének a vezérét, amiért fiát élve kiengedte a keze közül; noha Ptolomeus nem azért távozott
a szigetről, mert haderejét gyengébbnek érezte, hanem mert szégyellt anyjával háborút folytatni.
Alexander, megrémülve anyjának ekkora kegyetlenségétől, maga is elhagyta őt, mivel a
veszélyekkel teli királyságnál többre tartotta a biztonságos és nyugodt életet. Cleopatra viszont
attól tartott, hogy idősebb fiát, Ptolomeust Cyzicenus majd segédcsapatokkal támogatja
Egyiptom visszaszerzésében, ezért Gryposnak óriási segédcsapatokat küldött és Selenét is hozzá
adta feleségül, aki így előbbi férjének ellenségével lépett házasságra.13 Továbbá követek útján
Alexandert, a fiát visszahívta a királyságba. Amikor azonban titkos cselszövésekkel ennek
elpusztításán mesterkedett, a fiú megelőzte őt, megölette, s így életét nem a végzet, hanem
anyagyilkosság oltotta ki. De valóban meg is érdemelte e gyalázatos halált, hiszen anyját kiűzte a
nászágyából, két leányát megfosztotta testvérüktől, egyszersmind férjüktől is azáltal, hogy a
házasságban cserélgette őket; továbbá egyik fiát száműzetésbe küldte, azután háborút indított
ellene, a másik fiát pedig cselszövéssel akarta elpusztítani, miután a királyságtól megfosztotta.
V. De Alexander sem kerülte el a bosszút e rettenetes gyilkosságért, mert mihelyt ismeretessé
vált, hogy bűnös módon a fiú ölette meg az anyját, az összecsődült nép száműzte és visszahívta
Ptolomeust;14 annak adták tehát vissza a királyságot, [288] aki nem volt hajlandó sem anyjával
háborút viselni, sem a királyságot, melyet előbb ő birtokolt, testvérétől fegyverekkel
visszakövetelni.
VI. Míg ezek történtek, Ptolomeus egyik - ágyastól született - testvére,15 akire apja Cyrene
királyságát hagyta végrendeletében, eltávozott az életből és a római népet jelölte meg
örökösének. Mert a rómaiak szerencséje nem elégedett már meg Italia határaival, hanem
kinyújtotta kezét a keleti királyságok után is. Így Libyának ez a része is provincia lett. Azután
Cretát és Ciliciát hódították meg a kalózok elleni háborúban, provinciává szervezve őket. A római
szomszédság folytán így elrekesztődött Syria és Egyiptom birodalma is, akik addig szomszédaik
rovására gyarapítgatták területeiket; most viszont, hogy megfosztották őket a szabad
portyázgatástól, erejüket egymás ellen, egymás pusztítására fordították, majd az egymás elleni
folytonos háborúskodásban felemésztődve, a szomszéd népek megvetését vonták magukra, s az
előbb még harciatlan arab nép prédái lettek. Az arabok királya, Herotimus, hétszáz fiában
bizakodva, akik ágyasaitól születtek, kettéosztotta seregét: hol Egyiptomot, hol Syriát zaklatta
velük, és így az arabok népét, miközben a szomszéd népek ereje elvérzett, naggyá tette.
9 112-ben.
10 IX. Ptolemaiosz az anyja elől 106-ban Küproszra menekült, és ott maradt egészen 88-ig.
11 Ptolemaiosz Alexandrosz néven; 110-től 107-ig Küprosz királya volt, majd 107-től 101-ig Egyiptomban
anyja társuralkodója.
12 103-ban.
13 101-ben.
14 IX. Ptolemaioszt 88-ban hívták vissza, tehát tizenhárom évvel később, mint hogy testvére meggyilkolta
az anyjukat.
15 Ti. Ptolemaiosz Apión, aki 116-96 között Küréné királya volt.

XL. könyv
I. A testvérek kölcsönös gyűlölködése, majd fiaik apjuk nyomdokán járó ellenségeskedése

engesztelhetetlen harcban emésztette fel Syria királyait és magát az országot is. A nép ezért
idegen segítséghez folyamodott, és idegen királyok után kezdett nézni a maga számára. Egy
részük a pontusi Mithridatest, más részük Ptolomeust akarta meghívni Egyiptomból, [289] de
ennek ellene szólt, hogy Mithridates háborúba bonyolódott a rómaiakkal, Ptolomeus pedig
mindig ellensége volt Syriának. Így végül mindnyájan Armenia királya, Tigranes személyében
egyeztek meg, akit hazai erőin kívül a parthusokkal való szövetsége és a Mithridatesszel fennálló
rokonsága is támogatott. Tehát meghívták őt Syria trónjára, és tizenhét éven keresztül a
legnagyobb nyugalomban uralkodott az országon.1 Sem azt nem vélte szükségesnek, hogy
másokat háborúval zaklasson, sem azt, hogy háborút indítson mások ellen, ha őt zaklatták.
II. Syria biztonságban volt ugyan az ellenségtől, de most meg a földrengés sújtotta, amelyben
százhetvenezer ember és számos város pusztult el. A jósok ezt előjelnek tartották, amely a
viszonyok megváltozását jövendöli. Valóban: Lucullus legyőzte Tigranest,2 és ugyanez a Lucullus
Antiochust, Cyzicenus fiát nevezte ki Syria királyának. De amit Lucullus neki adott, azt később
elvette tőle Pompeius. Amikor ugyanis Antiochus a királyságot követelte, Pompeius azt felelte
neki: ha Syria kérné is - hát még ha vonakodik -, ő akkor sem adna neki olyan királyt, aki tizenhét
éven keresztül - míg Syriát Tigranes tartotta a kezében - Cilicia egyik szögletében lapult, s miután
Tigranest a rómaiak legyőzték, más fáradságának kéri a jutalmát. Ő tehát, mondotta Pompeius,
miként nem vett el tőle olyan a királyságot, amely az övé volt, úgy azt sem fogja visszaadni neki,
amit maga engedett át Tigranesnek és nem tudott megvédeni, mert a végén még újra
kiszolgáltatná Syriát a zsidók és arabok rablásainak. Ily módon Pompeius provinciává alakította
át Syriát,3 és Kelet lassanként, az egymással vérrokon királyok torzsalkodása következtében a
rómaiaké lett. [290]
1 86-tól 69-ig.
2 69-ben a tigranokertéi csatában.
3 65-ben, midőn keleti hadjárata során Syriát római provinciává nyilvánította.

XLI. könyv
I. A parthusok, akik kezében most - miután szinte megosztoztak a földkerekségen a rómaiakkal -

a Kelet fölötti uralom van, a scythák száműzöttjei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert
scytha nyelven a száműzötteket „parthus"-oknak mondják. Ezek az assyrok és médek uralmának
idején a Kelet népei között teljesen ismeretlenek voltak. Később is, amikor a Kelet fölötti hatalom
a médekről a perzsákra szállt át, mint valami névtelen tömeg, a győztesek zsákmánya lettek.
Végül a Keletet leigázó macedonoknak szolgáltak, így hát mindenki előtt csodálatosnak tűnhet,
hogy vitézségük folytán oly hatalomra jutottak, hogy olyan népeknek parancsolnak, amelyeknek
szolgatömeg gyanánt álltak a hatalma alatt. Amikor a rómaiak a Város fénykorában legnagyobb
vezéreikkel három háborúban támadták meg őket, annyi nép közül egyedül bizonyultak nemcsak
egyenlő küzdőfeleknek, hanem még győztek is. Ámbár az, hogy az egykor nevezetes assyr, méd és
perzsa királyság és a gazdag, ezervárosú bactriai birodalom mellett képesek voltak felemelkedni,
nagyobb dicsőség számukra, mint az, hogy hosszas háborúkban győztek, holott ezenfelül még a
scythák meg a szomszédos népek is súlyos háborúkkal állandóan zaklatták, és különféle
veszélyek szorongatták őket.
Scythiából belső lázongások folytán űzték ki őket; ekkor titokban Hyrcania meg a dahák,
apartanusok és margianusok népei között elterülő pusztaságokat foglalták el. Határaikat azután -
kezdetben anélkül, hogy szomszédaik közbeléptek volna, utóbb meg tiltakozásuk ellenére is -
annyira kiterjesztették, hogy nemcsak mérhetetlen, nagy kiterjedésű sík vidékeket, hanem
szakadékos völgyeket és meredek hegyeket is elfoglaltak. Innen van az, hogy Parthia vidékein
többnyire vagy [291] nagy forróság, vagy nagy hideg uralkodik, mivel a hegyeket a hó, a síkságot
a forróság teszi barátságtalanná.
II. A nép kormányzása a macedon birodalomtól történt elszakadásuk után mindig királyok
kezében volt. A királyi felség után közvetlenül következő rend a tanácsosok rendje. Ebből a
rendből kerülnek ki vezéreik a háborúban, s ebből valók bíráik béke idején. Nyelvük a scytha és a
méd nyelv között középen foglal helyet: e kettőnek a keveréke. Ruházatuk egykor saját divatjuk
szerinti volt; mióta bevonult hozzájuk a gazdagság, olyan, mint a médeké: pompás és redőkbe
szedett. Fegyverzetük ősi és scythaforma. Hadseregük nem szabad emberekből áll, mint más
népeknél, hanem nagyobbrészt szolgákból, akiknek a tömege napról napra nő, mivel senkinek
sincs megengedve, hogy felszabadítsa őket, s így minden utódjuk szolgának születik. Ezeket
ugyanolyan gonddal tanítják meg lovagolni és nyilazni, mint saját gyermekeiket. Ki-ki amilyen
gazdag, olyan mértékben szolgáltat lovasokat királyának a háborúhoz. Amikor Antonius a
parthusok ellen háborút indított, ötvenezer lovas szállt szembe vele, de csak négyszáz volt
közülük szabad ember. Csatasorban közelharcot folytatni, vagy városokat megostromolni és
bevenni nem tudnak. A harc náluk abban áll, hogy lovaikon előreszáguldanak, majd hátat
fordítanak az ellenségnek; gyakran színlelik a megfutamodást, hogy ezzel üldözőiket
elővigyázatlanabbakká tegyék a sebekkel szemben. Ütközetre hívó jelet náluk nem kürttel,
hanem dobbal adnak. Nem képesek huzamosan harcolni, pedig ellenállhatatlanok volnának, ha
kitartás is annyi volna bennük, mint amekkora a támadásuk lendülete. Gyakran a küzdelem
legnagyobb hevében hagyják ott az ütközetet, majd kevéssel utóbb, futtukban újra kezdik a
csatát, úgyhogy amikor az ember azt hinné, hogy már legyőzte őket, éppen akkor kell a
legnagyobb veszéllyel szembenéznie. Nekik is meg a lovaiknak is pikkelyes vért szolgál védelmül,
mely a lovat és [292] lovasát egész testén befedi. Az arany és az ezüst nincs náluk használatban,
kivéve a fegyvereiken.
III. Hogy élvezetük változatos legyen, minden egyes férfinak több felesége van, és a
házasságtörésnél semmilyen vétket nem büntetnek súlyosabban. Ezért az asszonyokat nemcsak
kitiltják a férfiak lakomáiról, hanem a férfiakra még ránézniük sem szabad. Csak olyan húst
esznek, amit vadászattal szereztek. Minden időben lovon járnak: lovon mennek a csatába, lovon a
lakomára, lovon hivatalos és magánügyek intézésére; lovon álldogálnak, kereskednek és
beszélgetnek. A különbség végül is a szolgák és a szabadok között az, hogy a szolgák gyalogosan,

a szabadok pedig csak lovon közlekednek. A temetés módja általában a madarak vagy a kutyák
által történő szétmarcangolás, azután a csupasz csontokat földdel takarják be. Mindnyájuknál
különös tiszteletben állnak a babonás szokások és az istenekről való gondoskodás.
E nép vele született jelleme dölyfös, lázongó, fondorlatos és követelődző, ugyanis az
erőszakosságot férfias tulajdonságnak tartják, a szelídséget nőiesnek. Mindig nyugtalanok: vagy
az idegenek elleni, vagy belső lázongások között élnek. Természettől fogva hallgatagok,
hajlamosabbak a cselekvésre, mint a beszédre. Vezetőiknek félelemből és nem tiszteletből
engedelmeskednek. Az érzéki élvezetekben mértéktelenek, az étkezésben szerények. Szavukban
és ígéretükben teljesen megbízhatatlanok, kivéve ha azok megtartása érdekükben áll.1
IV. Nagy Sándor halála után, amikor utódai Kelet országain megosztoztak, a macedonok közül
senki sem tartotta méltónak magához a parthusok feletti uralmat, ezért azt idegen
szövetségesükre, Staganorra bízták. Utóbb azután, amikor a macedonok polgárháborúba
bonyolódtak, a parthusok Belső-Ázsia többi népeivel együtt Eumenest követték, majd ennek
legyőzése után Antigonushoz pártoltak. Antigonus után Seleucus Nicatornak, majd Antiochusnak
és az ő utódainak [293] hatalma alatt éltek, s csak Antiochus dédunokájától, Seleucustól
pártoltak el az első pun háború idején, amikor L. Manlius Vulso és M. Atilius Regulus voltak a
consulok.2 Hogy ez az elpártolásuk büntetlen maradt, annak oka a két testvérkirálynak,
Antiochusnak és Seleucusnak a viszálykodása volt, míg ezek ugyanis kölcsönösen maguknak
akarták megszerezni a királyságot, elmulasztották megbüntetni az elpártoltakat. Ugyanebben az
időben Diodotus, az ezervárosú Bactria kormányzója is elpártolt és királynak kiáltatta ki magát.3
Példáját követve az egész Kelet népei elszakadtak a macedonoktól.
Élt abban az időben egy bizonytalan származású, de kipróbált vitézségű férfiú, Arsaces.
Útonállásból és rablásból tartotta fenn magát, de amikor meghallotta az álhírt, hogy a gallusok
Ázsiában legyőzték Seleucust, rablócsapatával - hisz most már nem kellett tartania a királytól -
megtámadta a parthusokat, leverte kormányzójukat, Andragorast,4 s miután eltette láb alól,
magához ragadta a parthus nép fölötti hatalmat. Nem sok idővel ezután a hyrcanusok királyságát
is elfoglalta, és így, a két nép fölötti hatalommal felruházva - Seleucustól és a bactriaiak királyától,
Diodotustól való félelmében - nagy hadsereget szervezett.
Ám Diodotus halála5 hamarosan eloszlatta félelmét; Diodotus fiával, akinek szintén Diodotus volt
a neve, szövetséget és békét kötött, majd nem sokkal utóbb megütközött Seleucus királlyal, aki a
lázadók üldözésére jött, és legyőzte. Ezt a napot a parthusok azóta szabadulásuk kezdeteként
ünneplik.6
V. Amikor aztán Seleucust újabb lázongások visszaszólították Ázsiába, és így Arsaces számára
szabaddá vált a tér, kialakítja a parthus államot; katonaságot szed, az őrhelyeket erődítménnyel
látja el, tartományait megerősíti, és alapít egy várost is, név szerint Darát az Apaortenon hegyen.7
Ennek a vidéknek olyan a fekvése, hogy sem jobban védett, sem kellemesebb nem lehetne.
Ugyanis mindenfelől meredek sziklák [294] veszik körül, így őrzéséhez nincs szükség
védelmezőkre, a körülötte elterülő föld pedig oly termékeny, hogy saját erejéből is dúsan terem,
és forrásvizekben meg erdőkben oly gazdag, hogy a vizek bőségesen öntözik, az erdők pedig a
vadászat gyönyörével ékesítik.
Arsaces, miután így megszerezte és megszervezte országát, nem kevésbé vált emlékezetessé a
parthusok, mint Cyrus a perzsák, Nagy Sándor a macedonok, Romulus a rómaiak számára. Késő
öregségében halt meg, s emlékét a parthusok azzal is tisztelték, hogy őutána minden királyukat
1 Iustinus (Trogus) jellemzése a parthusokról az ókori görög, illetve a római történetíróknak a barbár
népekre vonatkozó közhelyeivel mutat szoros rokonságot, ennek ellenére van valóságértéke.
2 256-ban.
3 238-ban, majd ezt követően négy éven át uralkodott.
4 Andragorasz 247-ben függetlenítette magát a Szeleukidák birodalmától, és rövid uralkodás után esett
áldozatul a parnusok (iráni lovasnép) támadásának.

5 234-ben
6 227-ben, a három évig tartó sikertelen parthus-hadjárat végén. Az Arszakidák valójában 247. Nisan
hónap (március-április) 1. napját tartották felszabadulásuk kezdetének.

7 Dara névváltozata: Dareum (Dareion); az Apaortenon hegy neve az idősebb Pliniusnál Apavortene
alakban fordul elő (Természetrajz VI, 16, 46).

Arsacesnak nevezték.
Arsaces fia és örököse az uralomban - maga is Arsaces - csodálatos vitézséggel harcolt Seleucus
fia, Antiochus ellen, noha ez százezer gyalogossal és húszezer lovassal volt felszerelve.8 Antiochus
végül is szövetségesévé fogadta.
A parthusok harmadik királya Priapatius volt, de őt is Arsacesnek hívták.9 Mert miként fentebb
már elmondottuk, minden királyukat így nevezték, ahogy a rómaiak az övékéit Caesaroknak és
Augustusoknak. Priapatius tizenöt évi uralkodás után meghalt, két fiút, Mithridatest és
Phrahatest hagyva maga után. Közülük az idősebbik, Phrahates örökölte a királyságot e nép
szokása szerint.10 Háborúban megzabolázta a mardusok erős népét, de nem sokkal utóbb maga
is meghalt, több fiút hagyva maga után; ám mellőzve őket, testvérére, Mithridatesre,11 e jeles
vitézségű férfiúra hagyta a birodalmat, mert úgy vélekedett, hogy többel tartozik a királyi
rangnak, mint az atyai címnek, s hogy inkább kell a haza érdekéről, mint a gyermekeiéről
gondoskodnia.
VI. Körülbelül ugyanabban az időben lépett trónra a parthusoknál Mithridates és a bactriaiaknál
Eucratides - két kiváló férfiú. Ám a parthusoknak nagyobb volt a szerencséje, így ők a hatalom
legfelső csúcsára kerültek, a bactriaiak viszont különféle háborúskodások között hányódva
nemcsak [295] királyságukat veszítették el, hanem még a függetlenségüket is. Mert a sogdok, az
arachotusok, a drangák, az areusok és az indusok mind háborúkkal gyötörték őket, s miután
már-már elvéreztek, végül a náluk gyengébb parthusok lettek legyőzőik. Eucratides ezzel együtt
sok háborút viselt nagy vitézséggel, még ha ezek felőrölték is: amikor Demetriusnak, az indusok
királyának ostromától szenvedett, háromszáz katonájával hatvanezer főnyi ellenség felett
győzött folytonos kitörések révén. Az ostrom ötödik havában így felszabadult az ostromzár alól,
és hatalma alá hajtotta Indiát. Amikor aztán innen visszavonult, fia, akit megtett
uralkodótársának, útközben megölte.12 Ez, mintha ellenségét, nem pedig atyját ölte volna meg,
nem is titkolta az apagyilkosságot, atyja kiömlő vérén keresztülhajtotta kocsiját, és holttestét
temetetlenül kidobatta.
Amíg a bactriaiaknál ezek történtek, azalatt a parthusok és médek között háború tört ki. Mindkét
nép váltakozó hadiszerencsével harcolt, de végül a győzelem a parthusoké lett. Mithridates így
erőben meggyarapodva Media fölé Vagasist teszi meg kormányzónak, maga pedig Hyrcaniába
távozott. Miután innen visszatért, háborút viselt az elymaeusok királyával, majd legyőzése után
ezt a népet is hozzácsatolta országához, és a parthusok hatalmát a Caucasus hegyétől az
Euphrates folyóig terjesztette ki, számos népet a fennhatósága alá hajtva. Így lepte meg őt a
betegség, és dicsőséges öregkorban, dédapjánál, Arsacesnél nem kisebb uralkodóként halt meg.
8 III. Antiokhosszal szemben 209-ben. II. Arszakész egyébként 191-ig uralkodott.

9 Phriapatiosznak III. Arszakész volt a mellékneve.
10 Ti. I. Phraatész (176-171).
11 I. Mithridatészre (171-138), aki IV. Antiokhosz halála után meghódította Elümaiszt, Babüloniát,
Médeiát, a Tigris melletti Szeleukeiát és Szuszát.

12 156-ban. Valójában tíz esztendővel korábban, 166-ban került Baktria trónjára.

XLII. könyv
I. Mithridatesnek, a parthusok királyának halála után fiát, Phrahatest teszik meg királynak.1 Ez
háborút akart indítani Syria ellen, hogy bosszút álljon Antiochuson, amiért a [296] parthusok
királyságára tört,2 de a scythák felkelése miatt vissza kellett térnie saját országa
megvédelmezésére. Phrahates ugyanis felfogadta a scythákat, hogy pénzért segítsék a
parthusokat Antiochusszal, Syria királyával szemben. De a scythák már a háború befejezése után
érkeztek oda, és így - azon a címen, hogy későn jött a segítségük - nem fizették ki őket. A scythák
bosszúsan, hogy ekkora utat hiába tettek meg, követelték, hogy fáradalmaik fejében vagy a
zsoldjukat fizessék meg, vagy jelöljenek ki számukra egy másik ellenséget. A gőgös válasz miatt
megsértődtek és a parthusok határait kezdték el pusztítani. Phrahates tehát, amikor megindult
ellenük, országa védelmére hátrahagyott maga helyett egy bizonyos Himerust, akit egykor viruló
gyermeksége tett számára kedvessé. Ez a Himerus azonban elfeledkezve régi életmódjáról és
arról, hogy tisztsége csak időleges, kényúri kegyetlenséggel, durván gyötörte a babyloniakat és
sok más várost is.
Phrahates pedig a scythák elleni háborújába magával vitte azt a görög sereget, amelyet az
Antiochus ellen viselt háborúban ejtett foglyul, s amellyel gőgösen és kegyetlenül bánt.
Egyáltalán nem gondolt azzal, hogy ezek ellenséges lelkületét a fogság nem szelídítette meg, sőt
hogy a méltatlankodás az ellenük elkövetett jogtalanságok miatt még inkább úrrá lett lelkükön.
Amikor tehát ezek a görögök látták, hogy a parthusok hadrendje meginog, fegyvereikkel együtt
átálltak az ellenséghez és végrehajtották a régóta áhított bosszút fogságukért, legyilkolva a
parthusok hadseregét, sőt magát Phrahates királyt is.
II. Phrahates helyébe Artabanust, atyai nagybátyját teszik meg királlyá.3 A scythák pedig,
megelégedve a győzelemmel, miután végigpusztították Parthiát, visszatértek hazájukba.
Artabanus viszont a tocharok ellen indított háborúban megsebesült a karján, és máris
elhalálozott. Utána fia, Mithridates következett örökösként,4 akinek véghezvitt tettei miatt a
[297] Nagy melléknevet adták, mert őseinek hírnevét felülmúlta lelkének nagyságával; égett a
vágytól, hogy kiválóságban vetélkedjék velük. Ennek folytán a szomszédos népek ellen számos
háborút viselt nagy vitézséggel, és számos népet csatolt a parthus királysághoz, sőt a scythákkal
is nemegyszer szerencsésen megvívott, és így megbosszulta a szülein esett sérelmeket. Utoljára
Artoasdes armeniai király ellen indított háborút.
Mivel azonban áttértünk Armeniára, kissé részletesebben is ki kell fejtenünk eredetét. Hisz nem
volna helyes hallgatással átsiklanunk egy ilyen nagy királyság fölött, melynek határai - Parthia
kivételével - minden országét meghaladják kiterjedésben. Armenia ugyanis Cappadociától a
Caspi-tengerig egymillió-egyszázezer lépésnyire nyúlik, szélességben pedig hétszázezer
lépésnyire terjed.
Armeniát a thessaliai Iason kísérőtársa, Armenius alapította. Amikor Pelias király el akarta
pusztítani Iasont - akinek nagy vitézsége veszélyt jelentett királyságára -, elküldte őt
hadüzenettel a colchisiakhoz, és megparancsolta, hogy hozza el neki onnan a népek által sokat
emlegetett kosbőrt. Azt remélte ugyanis Pelias, hogy Iason vagy a hosszú hajózás veszélyei
folytán, vagy az ismeretlen barbár világgal való küzdelemben el fog pusztulni. Elterjedt a híre e
dicsőséges hadivállalkozásnak, és Iason, miután szinte az egész földkerekségről versengve
sereglett hozzá az ifjúság színe-virága, a legbátrabb férfiakból szervezett hadsereget, akiket
Argonautáknak neveztek el. Nagy hőstettek végrehajtása után sértetlenül vissza is hozta seregét,
1 138-ban II. Phraatészt, aki 127-ig uralkodott.

2 Antiokhoszt 130-ban verte le Phraatész, amikor Parthiára tört; Antiokhosz ezt követően öngyilkos lett. A
szkíták ebben a harcban jelennek meg először segédcsapatokként.
3 I. Artabanosz 127 után pár évig uralkodott: hamarosan elesett a tokharok elleni háborúban (123).
4 II. Mithridatész (VIII. Arszakész) (123-87). Valójában nem volt „Nagy" a mellékneve; Iustinus (Trogus)
alighanem keveri a pontoszi VI. Mithridatésszel.

de Pelias fiai erővel ismét kiűzték őt Thessaliából az óriási sokasággal együtt, amely Iason
vitézségének hírére minden nemzetből naponként sereglett hozzá. Vele tartott felesége, Medea
is, akit előbb eltaszított ugyan magától, utóbb azonban visszafogadta, megsajnálván mint
száműzöttet. Elkísérte a mostohafia, Medus is, akinek Aegeus, az athéniak [298] királya volt az
apja. Kíséretükben visszament Colchisba, ahol a királyságából elűzött apósát, Aeëtast
visszahelyezte a trónra.
III. Iason ezután nagy háborúkat viselt a szomszédos népek ellen, és az elfoglalt városokat
részben apósa királyságához csatolta, így akarván kioltani a gyűlölséget a korábbi
hadivállalkozása miatt, amikor is apósa leányát, Medeát magával vitte, fiát, Aegialeust pedig
megölte. A városok másik részét azoknak a népeknek adta, akiket magával hozott. Úgy mondják,
hogy Hercules és Liber után, akik állítólag Kelet királyai voltak, ő volt az emberek közül az első,
aki ezt a világtájat igája alá hajtotta. Frygiust és Amphistratust, Castor és Pollux kocsihajtóit ő
tette meg vezérül az itt élő népek fölé. Az albanusokkal szövetséget kötött. Ezekről azt mondják,
hogy Herculest követték Italiából, az albai hegyről, midőn Hercules, Geryont megölve, áthajtotta
csordáit Italián. Ezek az albanusok állítólag visszaemlékezve italiai származásukra a Mithridates-
féle háború alkalmával Cn. Pompeius hadseregét testvérekként üdvözölték.
Iasonnak tehát, mint alapítónak, szinte az egész Kelet isteni tisztelettel adózott és templomokat
emelt számára, amelyeket Parmenio, Nagy Sándor hadvezére sok évvel utóbb leromboltatott,
hogy Keleten senkinek a neve ne részesüljön nagyobb tiszteletben, mint a Sándoré.
Iason halála után az erényekben vetélytársa, Medus anyja tiszteletére megalapította Media
városát, és saját nevén megalapította a médek országát; később ennek felsőbbsége alatt állt a
Keleti Birodalom.
Az albanusokkal szomszédosak az amazonok, akiknek a királynőjéről, Thalestrisről számos
történetíró állította: megkérte Nagy Sándort, hogy háljon vele. Armenius, egyike Iason
vezéreinek, aki maga is thessaliai volt, összegyűjtötte a népeket, amelyek királyuk, Iason halála
után szerteszét kóboroltak, és megalapította velük Armeniát. Armenia hegyeiben [299] ered,
kezdetben csak szerényen növekedve, a Tigris folyó, majd meglehetősen hosszú út után a föld alá
bújik, és csak onnan huszonötezer lépésnyi távolságban, Sophene vidékén bukkan fel ismét,
immár mint nagy folyó, és így fogadják magukba az Euphrates mocsarai.
IV. Mithridatest, a parthusok királyát tehát az Armenia elleni háború után kegyetlenkedései miatt
a parthus senatus elűzte országából.5 A megüresedett trónt testvére, Orodes foglalta el.6 Orodes
ezután sokáig ostromolta Babyloniát, ahová Mithridates menekült, és kiéheztetéssel
kényszerítette megadásra a város lakóit. Mithridates pedig, bízva a rokoni kapcsolatban, önként
adta meg magát Orodesnek. Orodes azonban inkább az ellenséget látta benne, mint a testvért, és
saját szeme előtt kivégeztette. Ezek után a rómaiakkal viselt háborút, és a fővezért, Crassust
fiával és az egész római sereggel együtt elpusztította.7 Amikor Orodes fiát, Pacorust megbízták a
római háborúban életben maradtak üldözésével, Syriában nagy haditetteket hajtott végre, de
atyja előtt gyanússá vált és visszahívták.8 Távollétében a parthusok Syriában hagyott seregét
Cassius, Crassus quaestora összes vezéreivel együtt lekaszabolta.
Nem sokkal eme események után a rómaiaknál kitört a polgárháború Caesar és Pompeius között,
amelyben a parthusok Pompeius pártján voltak, részint a mithridatesi háború idején
Pompeiusszal kötött barátságuk,9 részint Crassus legyilkolása miatt. Úgy hallották ugyanis, hogy
Crassus fia Caesar pártjára állt, és nem kételkedtek abban, hogy a fiú Caesar győzelme esetén
bosszút fog állni rajtuk apjáért. Mikor tehát Pompeius pártja vereséget szenvedett, a parthusok
5 Iustinus keveri II. és III. Mithridatészt; ez utóbbi III. Phraatész (70-58) fia volt, és 58-54 között
uralkodott Parthiában.
6 Oródész 57-től volt parthus uralkodó, és 55-ben végeztette ki a testvérét.
7 54-ben a kharrai csatában.
8 Pakorosz sikeres hadjárata 51-re esik, s ezután valóban fellázadt az apja, Oródész ellen a babülóni
satrapa, Orondopasztész biztatására. A lázadás kibéküléssel végződött oly módon, hogy az apja
társuralkodónak ismerte el.
9 66-ban a parthusok Pompeius szövetségeseként harcoltak a pontoszi VI. Mithridatész és az armeniai
Tigranész ellen.

Cassiusnak és Brutusnak segítséget küldtek Augustus és Antonius ellen;10 majd mikor ez a
háború befejeződött, ismét Pacorus vezérlete alatt, Labienusszal szövetséget kötve, Syriát és
Asiát pusztították,11 Ventidius táborát pedig nagy erővel megtámadták, amiért Ventidius Cassius
halála után - Pacorus távollétében - megfutamította [300] a parthus hadsereget. Ám Ventidius
félelmet színlelt, sokáig visszatartotta katonáit a táborban, és eltűrte, hogy a parthusok
bosszantsák. Végül a már gondatlan és örvendező parthusok ellen kiküldötte légióinak egy
részét, s ezek támadása megfutamította és szétszórta a parthusokat. Mivel Pacorus azt hitte,
hogy a megfutamodott parthusok a római légiókat is magukkal csalták, megtámadta Ventidius
táborát, mintha az védelmezők nélkül maradt volna. Ekkor Ventidius a légiók hátramaradt részét
is harcba vetve, a parthusok egész seregét királyukkal együtt leöldöste.12 A parthusok ennél
nagyobb sebet soha egyetlen háborújukban sem kaptak.
Amikor ezeket hírül vitték Parthiába, Pacorus atyját, Orodest, aki még kevéssel azelőtt is úgy
tudta, hogy a parthusok elpusztították Syriát és elfoglalták Asiát, és aki azzal dicsekedett, hogy
Pacorus a rómaiak felett is győzedelmeskedett, most, amikor értesült fia haláláról és
hadseregének romlásáról, előbb fájdalom, majd az őrület kerítette hatalmába: hosszú napokon
keresztül senkihez sem szólt, nem vett magához ételt, egy hangot sem ejtett ki, úgyhogy azt
hitték, megnémult. Még sok-sok nap múlva is, amikor a fájdalom már engedte beszélni, csak
Pacorust emlegette, senki mást. Úgy tűnt neki, hogy Pacorust látja, Pacorust hallja, hogy vele
beszélget és vele álldogál; néha meg mint elveszettet siratta. Később, a hosszú gyász után, más
miatt aggodalmaskodott a szerencsétlen öreg: harminc fia közül kit jelöljön királynak Pacorus
helyébe. A sok ágyas, akiktől ennyi fia született, mind a maga gyermekéért izgult, mintegy ostrom
alatt tartva az öreg ember lelkét. Ám Parthia végzete úgy hozta magával, ahol már szinte
szokássá vált, hogy atyagyilkosok legyenek a királyaik, hogy most is valamennyiük közül a
legelvetemültebbet tegyék meg királynak. Ennek is Phrahates volt a neve.
V. Ez tehát azonnal végez atyjával13 - mintha nem lett volna amúgy is a halálán; legyilkolja mind a
harminc testvérét. De a [301] rokonöldöklés nem kímélte fiait sem. Mert midőn azt látta, hogy az
előkelők folytonos gaztettei miatt ellenségeivé váltak, felserdült fiát is megölette, hogy ne legyen,
akit királynak kiálthatnának ki. Antonius ez ellen a Phrahates ellen tizenhat igen erős legiójával
háborút indított, amiért az segítséget küldött ellene és Caesar ellen. De számos ütközetben
súlyos veszteséget szenvedett, és kivonult Parthiából.14
E győzelem következtében Phrahates még féktelenebb lett, de a sok-sok kegyetlen intézkedése
miatt népe száműzte. Miután hosszú időn keresztül zaklatta könyörgésével a szomszédos
országokat és végül a scythákat, legfőként ezek segítségével visszakerült királyságába. Távolléte
alatt a parthusok egy bizonyos Tiridatest tettek meg királyuknak. Ez a scythák jövetelének hírére
barátainak népes csapatával Caesarhoz menekült,15 aki ebben az időben Hispaniában viselt
háborút. Túszként Caesar számára magával vitte Phrahates legkisebb fiát, akit korábban elrabolt,
mivelhogy igen hanyagul őrizték. Amikor Phrahates ezt megtudta, azonnal követeket küldött
Caesarhoz és azt követelte, hogy küldje vissza Tiridatest, aki az ő szolgája, és fiát is. Caesar
Phrahates követségét is meghallgatta, meg Tiridates követelését is mérlegelte. Tiridates ugyanis
azt kívánta, hogy Caesar helyezze vissza őt királyságába, és azt bizonygatta, hogy Parthiát római
fennhatóság alá fogja helyezni, ha királyságát az ő ajándékukként visszanyeri. Caesar ezek
meghallgatása után azt felelte, hogy sem Tiridatest nem hajlandó kiadni, sem a parthusok ellen
nem fog segítséget nyújtani Tiridatesnek. Mégis, nehogy úgytűnjék, mintha Caesartól mindezek
után semmit sem kaptak volna, Phrahates fiát váltságdíj nélkül elbocsátotta, Tiridatesnek pedig
bőséges ellátást biztosított mindaddig, amíg a rómaiaknál akar maradni.16
10 43-42-ben. Octavianus ekkor még nem volt Augustus: ezt a címet csak 27-ben kapta.
11 40-ben; a parthusok ekkor Pakorosz vezetésével Syriát és Kis-Ázsia jelentős részét hatalmukba
kerítették.
12 39-38-ban. Pakorosz nemcsak eddigi hódításait veszítette el, hanem maga is elesett.
13 37-ben.
14 A sikertelen hadjárat két évig (36-34) húzódott.
15 Phraatésznak a trónbitorló Tiridatészt csak 25-re sikerült végérvényesen kiszorítania Parthiából.
16 23-ban, miután 24-ben Octavianus Augustushoz menekült.

Ezek után befejeződött a hispaniai háború, s midőn Caesar Kelet helyzetének rendezésére
Syriába érkezett, Phrahatesben [302] félelem támadt, vajon nem szándékozik-e háborút indítani
Parthia ellen. Ezért egész Parthiában összegyűjtötte a Crassus, illetőleg Antonius seregéből
származó foglyokat és velük együtt a hadi jelvényeket is visszaküldte Augustusnak.17 De
Phrahates fiait és unokáit is átadták Augustusnak túszként, így tehát Caesar többet ért el
nevének nagyságával, mint amennyit más fővezér fegyverekkel elérhetett volna.
17 20-ban.

XLIII. könyv
I. Trogus, miután a parthusok, Kelet és csaknem az egész földkerekség történetét elbeszéli,

akárcsak egy hosszú vándorútról, haza, Róma eredetéhez tér meg, úgy gondolván, hogy hálátlan
polgára lenne városának, ha minden nép tetteinek ábrázolása után egyedül a hazájáról hallgatna.
Röviden érinti tehát a Római Birodalom kezdeteit, hogy a tervezett mű terjedelmét se lépje túl,
de ne mellőzze annak a városnak az eredetét sem, amely az egész földkerekség fővárosa.
Italia első lakosai az aborigók voltak,1 akik királya, Saturnus2 állítólag olyan igazságos volt, hogy
uralkodása alatt nem szolgált, és magánvagyonnal sem rendelkezett senki, hanem minden
közösnek és osztatlannak számított mindenki számára, mintha mindannyiuk közös osztályrésze
lenne. Az ő példájának emlékezetére hozták azt az intézkedést, hogy a Saturnaliákon mindenkit
egyenlő jogúvá téve, a szolgák együtt ülnek lakomához uraikkal.3
Italiát tehát a király nevéről Saturnus földjének nevezték, azt a hegyet pedig, ahol lakott,
Saturnus hegyének. Ez most a Capitolium - mivelhogy Saturnust Jupiter elűzte székhelyéről. Úgy
mondják, őutána Picus, harmadikként pedig Faunus uralkodott, akinek idejében Arcadia egyik
városából, [303] Pallanteumból honfitársainak szerény kíséretében Italiába jött Euander; Faunus
jóindulatúan szántóföldeket adományozott neki és azt a hegyet, amelyet utóbb Palatiumnak
nevezett el. A Palatium tövében Lycaeusnak - akit a görögök Pannak, a rómaiak Lupercusnak
neveznek - templomot alapított. Az isten csupasz szobrát kecskebőrbe öltöztették, és ilyen
öltözékben szoktak futni még ma is Rómában a Lupercaliák idején. Faunusnak volt egy felesége,
név szerint Fatua, aki állandóan isteni ihlettől megszállva, mintegy szent őrületben előre
figyelmeztetett a jövendő eseményekre. Ezért azokról, akik ihletett állapotban vannak, még most
is azt mondják, hogy Fatuaként viselkednek.
Faunus leányától és Herculestől - aki abban az időben megölvén Geryont, annak csordáját,
győzelme jutalmát egész Italián keresztülhajtotta - született erőszakból foganva Latinus. Latinus
uralkodása idején érkezett Italiába Aeneas Ilionból, miután a görögök elfoglalták Tróját. Itt
azonnal háború fogadta: de amikor hadseregét már csatarendbe állította, Latinus megbeszélésre
hívta, akinek Aeneas annyira megnyerte csodálatát, hogy egyrészt a királyságban társává,
másrészt a vejévé fogadta, hozzáadta feleségül a leányát, Laviniát. Emiatt közös háborút
folytattak Turnusszal, a rutulusok királyával, akinek meghiúsult a Laviniával tervezett házassága.
Ebben a háborúban mind Turnus, mind Latinus elesett. Mikor tehát Aeneas a győztes jogán
mindkét nép ura lett, várost alapított, melyet hitvese nevéről Laviniumnak nevezett el. Aeneas
ezután Mezentius, az etruszkok királya ellen viselt háborút, amelyben ő ugyan elesett, helyébe
lépett viszont örököse, Ascanius, aki elhagyta Laviniumot és megalapította Alba Longát, amely
háromszáz évig volt az ország fővárosa.4
II. Számos király után végül Numitor és Amulius nyerték el a város királyságát. De Amulius
erőszakkal kiszorította a nála idősebb Numitort, sőt annak leányát, Rheát örökös [304]
szüzességre kárhoztatta, hogy ne támadjon tőle fiúsarj Numitor nemzetségéből, aki igényt
tarthatna a királyságra. Amulius e jogtalanságot még azzal tetézte, hogy a megtiszteltetés
látszatát adta az egésznek, mintha nem a szüzesség megtartására ítélte volna a lányt, hanem
papnőnek választotta volna meg. Ezért a leányt egy Marsnak szentelt berekbe zárták, aki ezután
két fiút szült: azt nem lehet tudni, vajon egyszerű szeretkezés folytán, vagy pedig Marstól
fogantak-e. Miután Amulius ezt megtudta, félelmét a kettős sarj megkétszerezte, ezért elrendeli,
hogy a fiúkat tegyék ki, a leányt meg súlyos bilincsekbe vereti, aki e jogsértés folytán végül
elhalálozott.
1 Aborigók (Aborigines) szó szerint: „őslakók".

2 Saturnus a római vallásban az aranykor istene és e tekintetben a görög Kronosz megfelelője, a római
őstörténet szerint azonban Latium mondabeli királya is volt.
3 Az ősi egyenlőség emlékét idéző ünnepet Rómában december 17-én ülték.
4 A latin nép korai történetét Iustinus (Trogus) Líviusszal, Vergiliusszal, Ovidiusszal megegyezően adja elő.

De Fortuna, előre látva a római nép eredetét, a gyermekeket egy nőstény farkas útjába téteti,
hogy az táplálja őket. A nőstény farkas, elvesztvén kölykeit, feszülő emlőit ki akarta üríteni, és így
a csecsemők dajkájává lett. Amikor minduntalan visszatért a kicsinyekhez mint saját kölykeihez,
a dolgot észrevette Faustulus, a pásztor, elvette a vadállattól a kicsinyeket és egyszerű
életkörülmények között, a baromcsordák mellett nevelte őket tovább. Marstól való
származásuknak szinte nyilvánvaló bizonyítékát látták részint abban, hogy Mars szent berkében
születtek, részint pedig, hogy egy nőstény farkas táplálta őket, amely Marsnak a védelme alatt áll.
Az egyik gyereknek Remus, a másiknak Romulus volt a neve.
A pásztorok között felserdült gyerekek erejét és gyorsaságát a vitézségben való mindennapos
versengés egyaránt gyarapította. Miközben tehát a rablókat a nyáj fosztogatásától serényen, újra
meg újra távol tartották, egy alkalommal a rablók Remust elfogták, és a király elé vitték, s úgy
adják át a királynak, mintha ő követte volna el azt, amiben másokat megakadályozott. Azzal
vádolják, hogy ő szokta Numitor nyájait megrohanni. A király ekkor átadja Numitornak, hogy
álljon rajta bosszút. De Numitor megindult az ifjú fiatal korán, és megsejtette benne a kitett
unokát is; s miközben leánya [305] arcvonásainak a hasonlósága meg a gyermek kitételének
megegyező időpontja miatt kétségek között vívódott, hirtelen beállított Faustulus Romulusszal.
Miután Faustulustól megtudta a gyermekek származását, összeesküvést szervezett, és az ifjak
anyjuk halálának, Numitor pedig elorzott királyságának megbosszulására fegyvert ragadnak.
III. Amulius megölése után visszaadják Numitornak a királyságot, és az ifjak lerakják Róma
városának alapjait. Ekkor alapították a senatust is száz öregből, akiket atyáknak neveztek. Ekkor
rabolták el a sabin hajadonokat, mivel szomszédaik méltatlannak találták a pásztorokkal való
házasságot. A szomszédos népeket fegyverrel igázták le, és így szerezték meg az uralmat először
Italia, majd a földkerekség felett.
Ezekben az időkben a királyok a dárdát tartották hatalmi jelvényüknek, amit a görögök "jogar"-
nak neveztek. Ugyanis a régiek a dárdát a történelem kezdete óta halhatatlan istenségként
tisztelték, s e vallásos hiedelem emlékére az istenek szobrain még ma is ott van a dárda.
Tarquinius király idejében a phocaeaiak ifjúsága Ázsiából behajózott a Tiberis torkolatába és
barátsági szerződést kötött a rómaiakkal. Innét Gallia távoli kikötőjébe hajóztak tovább, s a
ligurok és Gallia más vad népei között megalapítják Massiliát,5 s nagy hőstetteket víve végbe
részint úgy, hogy fegyvereikkel megvédték magukat a gallusok vadsága ellen, részint úgy, hogy
maguk voltak a háború kezdeményezői azokkal szemben, akik korábban őket ingerelték
háborúra. Ugyanis Phocaea lakóit földjük szűkössége és soványsága arra kényszerítette, hogy
inkább a tengeren, mint a szárazföldön keressenek elfoglaltságot maguknak. Halászatból,
kereskedelemből és igen sokszor kalózkodásból tartották fenn életüket, ami annak idején
dicsőségszámba ment. Mikor tehát az óceán legtávolabbi vidékére is elmerészkedve megérkeztek
a Gallus-öböl környékére, a Rhodanus folyam torkolatvidékére, a táj [306] szépségétől
elragadtatva tértek vissza hazájukba. Elmondták, mit láttak ott, s ezzel igen sok polgártársukat
fellelkesítették. A hajóhad vezérei Simon és Protis voltak. Ezért a segobriusok királyához, név
szerint Nanushoz fordultak és a barátságát kérték, mivel az ő határain kívántak várost alapítani.
E napon a király történetesen leánya, Gyptis esküvőjének előkészületeivel volt elfoglalva, akit
népe szokása szerint ott helyben kívánt feleségül adni a lakomán kiválasztott vőhöz. A lakomára
meg voltak híva az összes kérők, s így a görögöket is meghívták vendégekként. Amikor aztán
elővezették a hajadont, s apja ráparancsolt, hogy annak nyújtsa a vizet, akit férjül választ, a leány
mindenkit mellőzve a görögök felé fordult, és Protis felé nyújtotta a vizet, aki így idegenből a
király vejévé lett, és megkapta apósától a város alapításához szükséges helyet. Létrejött tehát
Massilia a Rhodanus folyó torkolatának közelében, egy félreeső öbölben, mintegy a tenger
zugában. De a ligurok, irigykedvén a város gyarapodása miatt, állandó háborúkkal zaklatták a
görögöket; ám ezek annyira kitűntek a veszélyek elhárításában, hogy az ellenséget legyőzték és a
zsákmányul megszerzett földeken számos gyarmatot alapítottak.
IV. Tőlük tanulták azután a gallusok - a barbárságot elhagyva és megszelídülve - a műveltebb
életformát, a földművelést és azt, hogy városaikat fallal vegyék körül. Akkor szoktak hozzá, hogy
törvények, s ne erőszak uralma alatt éljenek, hogy szőlőt metsszenek és olajfát ültessenek; az
5 Massziliát a phókaiaiak jóval korábban, 600 körül alapították.

embereket és életkörülményeiket olyan fény ragyogta be, hogy úgy tűnt, nem a görögök
vándoroltak be Galliába, hanem Gallia települt át Görögországba.6
A segobriusok királyának, Nanusnak a halála után - akitől a görögök városuk alapítására a helyet
kapták - fia, Comanus lépett a királyság örökébe. Ekkor valamelyik kiskirály azt állította, hogy
egykor majd Massilia a szomszédos népek számára pusztulást jelent, ezért még létrejöttekor
meg kell semmisíteni, [307] nehogy később hatalmasabbá válva föléjük kerekedjék. Ehhez
hozzáfűzi ezt a mesét is. Egykor a vemhes kutya helyet kért egy időre a pásztortól, hogy ott
kölykezhessen. Mikor megkapta, legközelebb azt kérte, hogy ugyanott felnevelhesse kölykeit.
Végül, amikor kölykei felnevelkedtek, erejükre támaszkodva a hely tulajdonjogát követelte
magának. Nem másként járnak el a massiliaiak, mondotta, akik most zselléreknek látszanak, de
valamikor a vidék urai lesznek. A király szavaitól feltüzelve csapdát állít a massiliaiak ellen. A
Floralia ünnepén7 számos bátor és serény férfiút a vendégbarátság jogán küld a városba, sokakat
viszont lombokkal meg kákával fedve, kocsikon a városba szállíttat, maga pedig a közeli
hegyekben rejtőzik el, hogy éjszaka, amikor az előörs már megnyitotta a város kapuit, idejében
ott legyen a csapdánál, és az álomba meg borba temetkezett városra fegyvereseivel rátámadjon.
De a cselt egy asszony, a király rokona elárulta. Ez az asszony egy görög ifjúnak volt a szeretője, s
mialatt az ifjú karjaiban feküdt, megszánta azt szépsége miatt, feltárta előtte a cselt és inti, hogy
kerülje el a veszedelmet. Az ifjú a dolgot azonnal jelenti az elöljáróságnál; a csel így kiderül,
valamennyi ligurt elfogják és a káka alatt rejtőzőket előrángatják. Miután valamennyiüket
megölték, a csapdát állító király ellen maguk is csapdát állítanak. A királlyal együtt hétezer
ellenséget vágnak le. Ettől az időtől kezdve a massiliaiak ünnepnapokon be szokták zárni a város
kapuit, őrjáratokat szerveznek, őrszemeket állítanak a falakra, az idegenek kilétét megvizsgálják;
annyira elővigyázatosak, mintha háborút viselnének, és így őrzik városukat még béke idején is. A
kellő intézkedéseket náluk nemcsak szükség idején tartják meg, hanem a helyes cselekvés
szokásából is.
V. Ezek után nagy háborúik voltak a ligurokkal, nagy háborúik a gallusokkal is. Ezek részint a
város dicsőségét gyarapították, részint a görögök vitézségét tették híressé a szomszédos [308]
népek előtt a többszörös győzelem folytán. A carthagóiak seregét is gyakran megfutamították, ha
a halászhajók elfogása miatt háború tört ki közöttük, de a legyőzötteknek megadták a békét, és a
hispanokkal is barátságot kötöttek. A rómaiakkal szinte a város megalapításának kezdetétől
fogva a legnagyobb becsülettel őrizték a szövetséget, és minden háborújukban készségesen
segítették őket mint szövetségeseiket. Ez a körülmény gyarapította a saját erejükbe vetett
bizalmat és biztosította számukra a békét az ellenség oldaláról.
Midőn tehát Massilia az általa véghezvitt tettek híre, kincseinek sokasága és hadereje révén
virágzása teljében állott, a szomszédos népek váratlanul - akár egy mindannyiukat fenyegető
tűzvész eloltására - egyesülnek Massilia népének elpusztítására. Vezérüknek mindnyájuk
egyetértésével Catumarandus királyt választják meg. Amikor ez a gondosan megválogatott
vitézek hadseregével ostrom alá veszi a várost, álmában egy haragos tekintetű, magát istennőnek
nevező asszony jelent meg; ennek fenyegetéseitől olyannyira megrémült, hogy önszántából békét
kötött a massiliaiakkal és azt kérte, hadd mehessen be a városba és hadd imádkozhasson
isteneikhez. Amikor aztán Minerva fellegvárához érkezett, az oszlopcsarnokban megpillantja az
istennő szobrát, amelyet álmában látott. Hirtelen felkiált, hogy ez az az istennő, aki őt álmában
megrémítette, ő az, aki kényszerítette, hogy elálljon a város ostromától. Azután szerencsét kívánt
a massiliaiaknak, mert látta, hogy a halhatatlan istenek viselnek gondot rájuk, az istennőnek
nyakláncot ajándékoz, és a massiliaiakkal örök barátságot köt. A béke megszerzése és nyugalmuk
megszilárdulása után a massiliaiak követei, akiket Delphibe küldtek, hogy Apollónak vigyenek
ajándékot, visszaútjukon meghallották, hogy a gallusok elfoglalták és felgyújtották Róma városát.
Amikor ezt a követek otthon hírül adták, a massiliaiak állami adománnyal jártak közre, és
hivatalosan meg magánkezdeményezés [309] folytán is aranyat és ezüstöt gyűjtöttek, hogy a
6 Masszilia alapítási mondájának részletes előadását és Gallia ehhez kapcsolódó dicséretét az magyarázza,
hogy Trogus galliai származású volt.
7 Anakronizmus: a Floralia ősi latin tavaszünnep, melyet a császárkorban április 28. és május 3. között
tartottak.

gallusok követelte súlyt kiegészítsék, mert megtudták, hogy a rómaiak így vásárolhatják meg a
békét. Érdemükért cserébe a rómaiak megszavazták számukra az adómentességet, a színházban
nézőhelyet biztosítottak nekik, továbbá mint egyenrangúakkal kötöttek velük szövetséget.8
E könyv végén elmondja Trogus, hogy ősei a vocontiusok népéből származnak, s hogy az ő
nagyatyja, Pompeius Trogus a Sertorius-féle háborúban9 nyert római polgárjogot Cnaeus
Pompeiustól; s hogy atyai nagybátyja a Mithridates elleni háborúban10 ugyanezen Pompeius alatt
egy lovascsapatot vezetett, atyja pedig Caius Caesar alatt katonáskodott, a titkári és követi
teendőket látta el mellette, továbbá ő viselt gondot a pecsétre is.
8 Róma és Masszilia kapcsolatai valóban korai időpontra datálódnak; a második pun háborúban a
massziliaiak a rómaiak szövetségeseiként harcoltak.
9 77-től 71-ig. Marius volt hívét és követőit hosszas harcok után végül Cn. Pompeius győzte le.
10 68-66 között.

XLIV. könyv
I. Hispania zárja Európa határait; így vele ér véget ez a mű is. A régiek a Hiberus folyamról
először Hiberiának, utóbb pedig a Hispalusról Hispaniának nevezték. Afrika és Gallia között
fekszik, és a tengerszoros meg a Pyrenaeus hegyei zárják közre. Bár mindkettőnél kisebb, de
mindkettőnél termékenyebb. Mert sem heves napsütés nem perzseli, mint Afrikát, sem állandó
szelek nem zaklatják, mint Galliát; minthogy a kettő között középen terül el, innen mérsékelt
meleget, onnan termékenyítő és kellő időben jövő záporokat kap, s így a gabonafélék minden
nemében oly termékeny, hogy nemcsak az ott lakóknak, hanem Italiának és Róma városának is
bőségesen szolgál minden terménnyel. Ugyanis nemcsak nagy mennyiségű gabona származik
innen, hanem bor, méz és olaj is, és nemcsak vasérce kitűnő, hanem száguldó lovainak ménesei
is. [310]
Ám nemcsak földje felszínének javai dicsérendők, hanem a föld mélyébe rejtett fémek bőséges
gazdagsága is; lenből és kenderből óriási mennyiséggel rendelkezik, míniumban pedig egyetlen
föld sem gazdagabb. Itt a folyamok sodra nem olyan heves és gyors, hogy kárt okozna, hanem
szelíd és a szőlők meg a szántóföldek öntözésére szolgál, ahol pedig a folyók az óceánnal öblöket
alkotnak, bővelkednek halban, sőt a legtöbb még aranyban is gazdag, amit iszapjukban hordanak
magukkal. Hispania egyedül a Pyrenaeus hegyhát révén függ össze Galliával, a többi részén
körös-körül mindenfelől tenger övezi. A szárazföld alakja csaknem négyszögű, kivéve ott, ahol a
tengerszoros vidéke összeszűkül és ék alakba fut össze. A Pyrenaeus kiterjedése hatszázezer
lépés.
Egész Hispaniában egyformán egészséges éghajlat uralkodik, mivel a levegőt nem szennyezi
semmiféle mocsár kigőzölgése. Ehhez járul még a tengeri légtömegek folytonos beáramlása
minden irányból, amelyek a tartomány egész területére behatolnak, és azáltal, hogy a szárazföld
levegőjét szellőztetik, a levegő különösen egészségessé válik az itt élők számára.
II. Az emberek készek testileg az éhség és a fáradalmak elviselésére, lelkileg a halál
elszenvedésére. Mindnyájan kemény és szigorúan takarékos életmódot folytatnak. Jobban
szeretik a háborút, mint a semmittevést; ha nincs külső ellenségük, ott-hon keresnek maguknak.
Gyakran belehalnak a kínzásokba, de a rájuk bízott titkokról hallgatnak: ennyire fontosabbnak
tartják a hallgatást, mint az életüket. Még ma is híres annak a szolgának a pun háború idején
történt kínszenvedése, aki miután uráért bosszút állt, a kínzások alatt is jókedvűen nevetett, s
vidámsága kínzóinak kegyetlenségét is legyőzte. Fürge e nép, mint a szél, lelke pedig
nyughatatlan. A legtöbbnek drágább hadi ménje és fegyverei, mint saját vére. Ünnepnapjaikon
nem rendeznek fényes lakomákat. Meleg vízben mosdani a második pun háború után tanultak
meg a rómaiaktól. [311]
Nemzedékek hosszú során át nem volt nagy vezérük Viriatuson kívül,1 aki tíz évig gyötörte a
rómaiakat váltakozó hadiszerencsével: ennyire közelebb áll a természetük a vadállatokéhoz,
mint az emberekéhez. Magát Viriatust sem a nép választotta meg mérlegelés alapján, hanem csak
úgy követték őt, mint aki ért a védekezéshez és járatos a veszélyek elkerülésében. Jellemessége
és mértékletessége akkora volt, hogy bár gyakran legyőzte a római consulok seregeit,22 e
haditettei ellenére sem fegyverein, sem ruházkodásán, sem életmódján nem változtatott semmit,
hanem kitartott ama öltözék mellett, amelyben először kezdett csatázni; úgyhogy bármely
gyalogos katona gazdagabbnak tűnhetett, mint a fővezér.
III. Számos történetíró megírta, hogy a lusitanusok vidékén, a Tagus folyó mellett a kancák a
széltől foganják csikójukat. Ezek a mesék a kancák termékenysége és a ménesek nagy száma
miatt keletkeztek: Gallaeciában és Lusitaniában annyi lovat látni, és olyan gyorsak is, hogy úgy
1 Viriat(h)us (190-139) az ókori Hispania legnagyobb szabadsághőse, a gallus Vercingetorix és a germán

Arminius párja.
2 147-139 között. Győzelmeinek csúcspontját Q. Fabius Maximus kapitulációra kényszerítése jelentette
140-ben.

tetszik, nem ok nélkül mondják, hogy magától a széltől fogantak.
A gallaeciaiak görög eredetűeknek vallják magukat. Szerintük a trójai háború befejezése után
atyja, Telamon megharagudott Teucerre, testvérének, Aiaxnak a halála miatt, ezért nem is
fogadta vissza országába. Teucer ekkor Cyprusra távozott, ahol megalapította Salamist, régi
hazája nevét adva városának. Mikor azután meghallotta atyja halálának a hírét, visszatért
hazájába, de Eurysaces, Aiax fia megakadályozta a partraszállásban; ekkor Hispania partvidékén
kötött ki, s itt elfoglalta azokat a vidékeket, ahol most Új-Carthago fekszik. Innét aztán átkelt
Gallaeciába, ott letelepedett, és nevet adott a népének. Mondják, hogy Gallaecia egy része
Amphilochusé volt.
Ez a vidék igen bővelkedik rézben és ólomban, meg míniumban is, amely a közeli folyónak nevét
adta. Aranyban szintén nagyon gazdag, úgyhogy gyakran az ekével is aranyrögöket szántanak ki.
Ennek a népnek a vidékén van egy [312] szent hegy, amelyet nem szabad vassal felsérteni, de ha
a villám felhasítja földjét - ami ezen a vidéken mindennapos dolog -, az így felszínre kerülő
aranyat, mint az isten ajándékát, össze szabad gyűjteni.
A ház körüli teendőket és a föld művelését asszonyok végzik: a férfiak fegyvereiknek és a
rablásnak élnek. Vasércük kiváló minőségű, de a vizük még a vasnál is hatásosabb: mert a vasat
benne edzve még szilárdabbá teszik, s egyetlen fegyver sem áll becsben előttük, ha azt nem
mártották meg vagy a Birbilis folyóban, vagy a Chalybesben. Ezért a folyó mellett lakó
szomszédos népeket chalybseknek is nevezik, és fegyvereiket a többiekénél jobbnak tartják.3
IV. A tartessusi hegyszakadékokat pedig, melyek között állítólag a Titánok folytattak háborút az
istenek ellen, a curesek lakták, akiknek legrégibb királya, Gargoris találta fel a mézgyűjtés
szokását. Amikor ennek leánya megbecstelenítéséből unokája született, a gyalázat miatti
szégyenében különféle módokon próbálta a kicsiny életét kioltani, de az valamilyen szerencse
révén minden bajból megmenekült, és végül, szánalomból annyi veszély elszenvedése miatt,
elnyerte a királyi méltóságot. Amikor nagyapja először tétette ki és napok múlva embereket
küldött tetemének keresésére, úgy találtak rá, hogy különféle vadállatok táplálták tejükkel. Mikor
azután hazavitték, azt parancsolta, hogy tegyék ki egy szűk ösvényre, amelyen a csordák szoktak
közlekedni: olyan kegyetlen volt, hogy inkább akarta széttapostatni unokáját, semmint
egyszerűen megölni. Amikor innen is sértetlenül került ki, sőt élelemben sem szenvedett hiányt,
előbb soknapi koplaltatással gyötört kutyák, majd disznók elé vettette. Amikor azonban ezek
nemcsak hogy nem bántották, hanem némelyik nőstény még emlőivel táplálta is, végül
elrendelte, hogy dobják az óceánba. De most végleg nyilvánvaló lett az istenek segítsége: mert a
dühöngő viharban, az ide-oda csapkodó hullámok között – mintha [313] hajó, nem is hullám
vinné - a tenger szelíden kitette a partra, nem sokkal ezután pedig megjelent egy szarvas, amely
emlőit nyújtotta a kicsinek. A fiú követve táplálóját, csodálatos gyorsaságra tett szert: sokáig
járta a hegyeket és az erdőket a szarvascsorda között, nem maradva el gyorsaságban az állatok
mögött. Végül pányvával elfogták és a királynak vitték ajándékba. Ekkor vonásainak hasonlósága
meg a jegy alapján, amelyet kiskorában beleégettek, a nagyapa ráismer unokájára. Elámulva
azon, hogy a fiú annyi szerencsétlenséget és veszélyt túlélt, megteszi őt királyságának örökösévé.
A Habis nevet kapta, és amint a királyságot átvette, olyan erős lett, hogy úgy tűnt: az istenek
hatalma nemhiába szabadította ki annyi veszély közül. Ugyanis a barbár népet törvényekkel
fékezte meg; ő tanította meg az embereket először arra, hogy az ökröket igába fogják és a
gabonaféléket barázdába vessék, s rávette őket - gyűlöletből korábbi életmódja iránt, amelytől
annyit szenvedett -, hogy a szántóföldön termett ételeket fogyasszák.
A róla szóló történetek meséknek látszanának, ha nem állítanák ugyanígy, hogy a rómaiak
ősapáit is egy nőstény farkas táplálta, Cyrust, a perzsák királyát pedig egy kutya nevelte fel. Habis
volt az, aki a népet eltiltotta a szolgai foglalkozásoktól, és a köznépet hét városba osztotta szét.
Halála után sok nemzedéken keresztül az ő utódai tartották kezükben a királyságot.
Hispania egy másik részén, amely szigetekből áll, a királyság Geryon kezében volt. Itt
takarmányban oly nagy a bőség, hogy az állatok szétpukkadnának, ha hízásukat nem
akadályoznák meg a takarmány megvonásával. Emiatt jutottak Geryon csordái - mert annak
3A chalybsok (Chalybes, Khalübesz) több kis-ázsiai törzs neve, amelyek fémmegmunkálásukról voltak
híresek. Valószínűleg ez az alapja Iustinus (Trogus) képzettársításának.

idején egyedül ezek jelentették a gazdagságot - oly hírnévre, hogy Herculest a nagy zsákmány
még Ázsiából is idecsalogatta.4 Mondják még, hogy Geryonnak nem is hármas alakja volt - ahogy
a mesék állítják -, hanem hárman voltak testvérek, akik annyira egyetértettek mindenben, hogy
úgy tűnt, mindnyájukat egy lélek irányítja; [314] továbbá, hogy ezek nem is maguktól indítottak
háborút Hercules ellen, hanem látva, hogy Hercules elrabolja csordáikat, veszteségüket
követelték vissza harcban.
V. A hispaniai királyságok letűnésével először a carthagóiak szerezték meg a tartomány felett a
főhatalmat. Mert miután Gades lakói Tyrusból — ahonnan a carthagóiak is származnak -
Hercules kultuszának tárgyait egy álom parancsára átszállították Hispaniába és ott várost
alapítottak, Hispania szomszédos népei irigykedni kezdtek az új város gyarapodására, ezért
Gades lakosait háborúval zaklatták. A carthagóiak a gadesieknek mint vérrokonaiknak segítséget
küldtek, s bár egy sikeres hadjárattal megoltalmazták a gadesiakat a jogtalanság ellen, maguk
viszont még nagyobb jogtalansággal a tartomány egy részét birodalmukhoz csatolták.5 Azután
első hadjáratuk sikerein felbuzdulva Hamilcar főparancsnokukat küldték egy még nagyobb
sereggel a tartomány elfoglalására, aki nagy haditetteket vitt végbe, de mivel túl
meggondolatlanul szegődött a szerencse nyomába, csapdába került és megölték.6 Helyébe vejét,
Asdrubalt küldték, akit szintén megölt egy hispaniainak a szolgája, bosszút állva ura igazságtalan
halála miatt.
Utána mindkettejüknél nagyobb főparancsnok, Hannibal következett, Hamilcar fia, aki két elődje
haditetteit felülmúlva egész Hispaniát leigázta.7 Azután a rómaiak ellen indított háborút és
tizenhat éven keresztül gyötörte Italiát különféle csapásokkal, mígnem a rómaiak a Scipiókat
küldték Hispaniába, akik először a provinciából űzték ki a punokat, utóbb meg a hispaniaiak
ellen viseltek súlyos háborúkat.8 A hispanok nem is tudták elfogadni a meghódított tartomány
igáját mindaddig, míg Augustus Caesar a földkerekség meghódítása után nem fordította ellenük
győztes fegyvereit, a barbár és vad népet törvényeivel nem vezette a műveltebb élet útjára, és
nem alakította provinciává az országot.9 [315]
4 Gérüón marháinak elhajtása Héraklész tizedik munkája volt Eurüsztheusz szolgálatában.

5 237-ben Hamilcar Barcas vezetésével.
6 229-ben
7 220-219 folyamán.
8 206-ban.
9 A cantaberek ellen vívott háború (26-19) eredményeként.

Tartalmi kivonat
Pompeius Trogus
Fülöp királynak és utódainak története című művéhez
Fülöp király és utódainak története és az egész világ őstörténetéről, a szárazföldek

fekvéséről szóló mű
Az első könyv tárgya

Az első könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. Az assyrok uralma Ninus királytól kezdve
Sardanapallig; Sardanapall után az uralom Orbaces révén a médekre szállt át ezeknek utolsó
királyáig, Astyagesig. Őt unokája, Cyrus megfosztotta a királyságtól, és a perzsák jutottak
uralomra. Cyrus háborút indított Lydia királya, Croesus ellen, legyőzte és foglyul ejtette. Itt egy
kitérőben beszámol az aeol és ion városok fekvéséről, a lydek és az italiai etruszkok eredetéről.
Cyrus után a fia, Cambyses meghódította Egyiptomot. Egyiptom legrégibb történetének
elbeszélése. A Cambyses halála után betöltetlen perzsa királyságot a mágusok megölését
követően Darius nyerte el, és Babylon elfoglalása után a scythák ellen tervezett hadjáratot.
A második könyv tárgya

A második könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. Scythia és Pontus fekvése és Scythia
legrégibb története addig a háborúig, amelyben Dariust kiűzték Scythiából. Megfutamodása után
Darius Datis és Tisaphernes útján Görögország ellen indított háborút, amelynek terhét az
athéniak viselték. Itt Athén őstörténetének elbeszélése következik, továbbá egy beszámoló a
királyok koráról Pisistrates zsarnoki uralmáig: miután a zsarnoki uralomnak vége szakadt,
Marathonnál legyőzték a perzsákat. Darius halála után fia, Xerxes indított háborút Görögország
ellen. Thessalia legrégibb történetének az [319] elbeszélése, továbbá, hogy Xerxes
Görögországból való kiűzése után az athéniak a háború színterét Ázsiába helyezték át: ennek
története Xerxes haláláig.
A harmadik könyv tárgya

A harmadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. Xerxes halála után a fia, Artaxerxes
bosszút állva apjának gyilkosán, Artabanuson, háborút viselt Egyiptom elárulójával, továbbá,
hogy először vezére, Achamenes vereséget szenvedett, s hogy Bagabaxus ismét visszafoglalja
Egyiptomot. Miután a görögök megbékéltek a perzsa királlyal, maguk között háborúskodtak.
Ezután Peloponnesus legrégibb történetének elbeszélése következik, hogy Hercules utódai, a dór
nép hogyan foglalta el azt. Ezután az Argosi és Messenei háborúk története, továbbá hogyan
egyesültek Sicyonban és Corinthusban a zsarnokok. A Crisa elleni háború és az, amelyet az
athéniak először a boeotiaiakkal, majd a peloponnesusiakkal viseltek.
A negyedik könyv tárgya

A negyedik könyv Sicilia történetét foglalja magába a legrégibb kezdetektől az athéni hajóhadnak
Syracusaeban történt elpusztulásáig.
Az ötödik könyv tárgya

Az ötödik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. Az athéniak és lacedaemoniak közötti
háborút, amelyet deceliai háborúnak neveznek, egészen Athén elfoglalásáig. Athénból kiűzték a
harminc zsarnokot. A háború története, amelyet a lacedaemoniak Ázsiában viseltek
Artaxerxesszel a fellázadt Ephesus miatt. Ezután egy kitérésben visszatér az elbeszélés Cyrusnak
a testvérével viselt háborújára, és ama görögök történetére, akik Cyrus alatt katonáskodtak.
[320]
A hatodik könyv tárgya

A hatodik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. A lacedaemoniaknak Ázsiában a perzsa
kormányzókkal viselt háborúja Derculis és Agesilaus vezérlete alatt a Cnidosnál történt tengeri
ütközetig, ahol vereséget szenvedtek, és az athéniak visszaszerezték a hatalmat. Azután a
corinthusi és a boeotokkal viselt háború, amelyben Leuctránál és Mantineánál a spártaiak
vereséget szenvedtek és elvesztették hatalmukat. Thessaliában azután Iason, majd utána a
pherae-i Alexander hatalmi egyesülése és hatalmuk vége. Majd a chiusiak, rhodusiak és a
byzantiumiak szövetséges háborúja az athéniak ellen. Ezután áttérés Macedonia történetére.
A hetedik könyv tárgya

A hetedik könyv magába foglalja Macedonia őstörténetét és királyainak történetét a nemzet
alapítójától, Caranustól kezdve Nagy Fülöpig: ennek a Fülöpnek a viselt dolgait Mothone
városának az elfoglalásáig. Ehhez járul még egy kitérésben az illyrek és paeonok őstörténete.
A nyolcadik könyv tárgya

A nyolcadik könyv magába foglalja Nagy Fülöp viselt dolgait Mothone városának elfoglalása után,
a phocisi „szent háború" kitörésétől kezdve ennek a háborúnak a befejezéséig. E háború
történetébe bele van szőve az a háború, amelyet Fülöp a chalcidicaei városokkal viselt, amelyek
közül a leghíresebbet, Olynthost elpusztította. Továbbá, hogyan győzte le Illyria királyait, és
hogyan igázta le Thraciát és Thessaliát; hogy Epirusban Arybbas elűzése után Alexander lett a
király, továbbá, hogy Perinthos ostroma eredménytelen volt. [321]
A kilencedik könyv tárgya

A kilencedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába. Fülöpöt hogyan távolítják el
Perinthosból. Byzantium őstörténete: Fülöp e város ostromától elállt és Scythia ellen indított
háborút. Ezután Scythia történetére tér vissza attól az időtől kezdve, ahol előbb abbamaradt,
egészen Fülöp ama háborújáig, amelyet Atheasszal, Scythia királyával viselt. Amikor Fülöp innét
visszatért, Görögország ellen indított háborút és Chaeronea mellett győzelmet aratott. Miközben
a perzsák ellen készült háborút indítani, s már előre is küldte a vezérekkel a hajóhadat,
leányának menyegzője napján Pausanias egy útszorosban megölte őt, mielőtt a perzsa hadjáratot
elkezdhette volna. Ezután a perzsák történetére tér vissza Darius Nothustól kezdve, aki után fia,
a Mnemon melléknevű Artaxerxes következett, aki testvérének, Cyrusnak a legyőzése és a
lacedaemoniak hajóhadának Cnidusnál Conon által történt megfutamítása után Euagoras cyprusi
királlyal viselt háborút; majd felidézi Cyprus régi történetét.
A tizedik könyv tárgya

A tizedik könyv a perzsák történetét foglalja magába. Hogy Artaxerxes Mnemon kibékülve
Euagoras cyprusi királlyal hogyan szervezte meg Ace (Akko) városában az egyiptomi háborút, s
hogy ő maga Cadusiában vereséget szenvedett; Ázsiában fellázadtak a főemberek, s ő azokat
üldözőbe vette: elsőnek Dotamest, Paphlagonia kormányzóját (itt összefoglalás Paphlagonia régi
történetéről); azután üldözőbe vette Hellespontus kormányzóját, Ariobarzanest, majd Syriában
Armenia kormányzóját, Orontest, s mindezeknek a legyőzése után hogyan halt meg, maga után
hagyva örökösként fiát, Ochust. Ez azután legyilkolván az előkelőket, elfoglalta Sidont. Egyiptom
ellen háromszor indított háborút. Ochus halála után hogyan uralkodott Arse, majd Darius, aki
Sándorral, a macedonok királyával háborúban ütközött meg.
A tizenegyedik könyv tárgya

A tizenegyedik könyv magába foglalja Nagy Sándor viselt dolgait Dariusnak, a perzsák királyának
a haláláig, és egy kitérőben beszámol Caria régi történetéről és királyairól.
A tizenkettedik könyv tárgya

A tizenkettedik könyv magába foglalja Nagy Sándor bactriai és indiai hadjáratait egészen a
haláláig, egy kitérés pedig beszámol kormányzójának, Antipaternek Görögországban viselt
dolgairól, továbbá Archidamusnak, a lacedaemoniak királyának és a molossus Alexandernek
Italiában véghezvitt dolgairól: mindkettő itt pusztult el hadseregével együtt. Ehhez

kiegészítésként hozzájárul még az italiai népeknek, az apulusoknak, a lucanusoknak, a
sámnisoknak és a sabinoknak az őstörténete, s hogy Zopyrion elpusztult Pontusban
hadseregével együtt.
A tizenharmadik könyv tárgya

A tizenharmadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Sándor halála után táborainak
főtisztjei megosztoztak a tartományok feletti uralmon; a veteránok, akiket Nagy Sándor
coloniákban telepített le, ezeket odahagyva Görögországba szándékoznak visszatérni, de Pithon
elpusztítja őket. A lamiai háború, amelyet Antipater Görögországban viselt. Az a háború,
amelyben Perdiccas Ariarathes királyt megölte; hogyan ölte meg. Az a háború, melyben Eumenes
Neoptolemust és Craterost megölte. Ehhez kiegészítés egy kitérésben Quirenae régi történetéről
és királyairól.
A tizennegyedik könyv tárgya

A tizennegyedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Az Antigonus és Eumenes között
lefolyt háborút. Ahogy Eumenest Cappadociából kiűzte Antigonus, úgy űzte ki Arridaeust és
Clitust a kisebb Phrygiából, legyőzve őket a [323] Hellespontuson tengeri ütközetben. Eumenes
az „ezüstpajzsosok" segítségével ismét megújította a háborút, de Antigonustól vereséget
szenvedett és elpusztult. Cassander Macedoniában legyőzve Polyperchont, és a lázadó Nicanortól
visszafoglalva Munychiát, Sándor anyját, Olympiast Pydnában ostromzárral vette körül és
megölette.
A tizenötödik könyv tárgya

A tizenötödik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Demetriust, Antigonus fiát Gaza
mellett hogyan győzte le Ptolomeus. Ahogyan Cassander Macedoniában megölette Alexander
király egyik fiát, ugyanúgy Polyperchon megölette a másik fiát. Cyprusnál Demetrius legyőzte
hajóhadával Ptolomeust, de Rhodus ostromától elűzték. Egy kitérésben a rhodusiak eredetére tér
vissza. Rhodusból Demetrius eltávozva megszabadítja Görögországot Cassandertől. Ezután
Demetrius atyja, Antigonus háborút viselt Lysimachusszal és Seleucusszal. Összefoglalja
Seleucusnak és India királyának, Sandrocottusnak a tetteit. Antigonus a háborúban vereséget
szenvedett és elpusztult, haderejének maradványait fia gyűjtötte össze. Ezután a spártai
Cleonymusnak Corcyrában, Illyricumban és Italiában viselt dolgai kerülnek sorra. Cleonymus-
tól elveszik Corcyrát. Cassander király meghalt.
A tizenhatodik könyv tárgya

A tizenhatodik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Cassander halála után fiai között
versengés támadt: az egyik segítségül hívta Demetriust, ez azonban megölvén őt, elnyerte
Macedonia királyságát: ettől utóbb Pyrrhus, Epirus királya megfosztotta, amikor is ez Ázsiába
tette át a háború színterét, de Seleucus foglyul ejtette, és fogolyként halt meg. Ptolomeus, miután
fiát, Philadelphust nevezte ki örököséül, meghalt. Lysimachus Pontusban fogságba esett, és
amikor Dromichaetes [324] elbocsátotta, Ázsiában ismét elfoglalta azokat a városokat, amelyek
Demetrius fennhatósága alá tartoztak, továbbá Pontusban Heracliát. Ezután Bithynia és Heraclia
eredetére tér vissza, és Heraclia zsarnokaira, Clearchusra, Satyrusra és Dionysiusra (meg
Dionysius feleségére): ezeknek a fiait Lysimachus megölte és elfoglalta a várost.
A tizenhetedik könyv tárgya

A tizenhetedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Lysimachus, miután fiát,
Agathoclest annak mostohaanyja, Arsinoe segítségével megölette, háborút viselt Seleucus
királlyal, melyben vereséget szenvedett és elpusztult: ez volt Sándor bajtársainak utolsó
mérkőzése. Seleucust, miután Cappadociában Diodorusszal együtt elvesztette csapatait,
Lysimachus feleségének, Arsinoénak a testvére, Ptolomaeus megölte. Lysimachus helyébe a
hadsereg a Ceraunus (Villámló) melléknevű Ptolomaeust választotta királlyá, aki elfoglalta
Macedoniát, véget vetett az Antiochusszal és Pyrrhusszal folytatott háborúknak, és Pyrrhusnak
segédcsapatokat adott, hogy azok segítségével megvédhesse Tarentumot a rómaiakkal

szemben. Ezután összefoglalja Epirus régi királyainak a történetét Pyrrhusig, és magának
Pyrrhusnak viselt dolgait, mielőtt Itáliába átkelt volna.
A tizennyolcadik könyv tárgya

A tizennyolcadik könyv magába foglalja az epírusi Pyrrhusnak a rómaiak ellen Italiában viselt
dolgait, valamint ezen háború után átkelését Siciliába a carthagóiak ellen. Ezután a phoeniciaiak,
Sidon és Velia régi története és Carthago viselt dolgai képezik az elbeszélés tárgyát egy
kitérőben. [325]
A tizenkilencedik könyv tárgya

A tizenkilencedik könyv magába foglalja Carthagónak Sabellus Anno által Afrikában véghezvitt
dolgait, továbbá a Sicilia ellen viselt hadjáratát, amikor is Selinust, Agragentumot, Camerinát és
Gelát elfoglalták; ebben a háborúban a syracusai Dionysius magához ragadta a hatalmat Sicilia
felett. Annak a háborúnak a története, amelyet a punok Dionysius ellen viseltek Hamilco
vezérlete alatt, aki Syracusa ostroma alkalmával szárazföldi és tengeri haderejét elvesztette.
A huszadik könyv tárgya

A huszadik könyv magába foglalja az idősebb siciliai Dionysiusnak viselt dolgait: hogy a punok
kiűzése után hogyan tervelte ki az italiai hadjáratokat. Ezután egy összefoglalás következik az
Italiában lakó venétek, görögök és a gallok régi történetéről. A Dionysius haláláig elbeszélt
események után azoknak a tetteknek az ismertetése következik, amelyeket Anno, a Nagy vitt
végbe Afrikában.
A huszonegyedik könyv tárgya

A huszonegyedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: hogy az ifjabb Dionysius
atyjának elvesztése után hogyan intézi országa ügyeit. A Dion által elűzött Dionysius a
siciliaiakkal háborút viselt, mígnem elvesztvén fiait és testvéreit, kivándorolt Corinthusba. Hogy
Timoleon hogyan szabadította meg a carthagóiakkal viselt háborútól Siciliát, s ennek halála után
ismét lázadás törvén ki, Sosistratus és az általa behívott carthagóiak hogyan szállták meg
Syracusae-t. E háborúban Agathocles ragadta magához a hatalmat.
A huszonkettedik könyv tárgya

A huszonkettedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Agathocles viselt dolgai, hogy a
punok révén hatalomra [326] jutva háborút viselt velük, először Siciliában, majd amikor itt
vereséget szenvedett, átkelt Afrikába, ahol hatalma alá hajtván a tartományt, Ophellast, Cyrenae
királyát megölte. Ismét visszatérve Siciliába, miután az egész sziget felett megszerezte magának
az uralmat, visszatért Afrikába, de elvesztvén csapatait, innét egyedül menekült Siciliába, és itt
újra kezdve a háborút, a punokkal békét kötött, és a vele egyet nem értő siciliaiakat hatalma alá
hajtotta.
A huszonharmadik könyv tárgya

A huszonharmadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Agathocles Sicilia meghódítása
után Italiában, a bruttiusok ellen indított háborút. Ezután a bruttiusok eredetét ismerteti. Miután
a király az egész terüIetet a hatalma alá hajtotta, kitagadott fiának és unokájának a lázadása
folytán pusztult el. Ezután az idegen származású katonái és a siciliaiak között háború tört ki: ez
az ürügy Siciliába hozta Pyrrhust, Epirus királyát és Pyrrhus háborúkat viselt itt a punokkal és a
mamertinusokkal, és amikor Siciliából visszatért Italiába, a rómaiak egy ütközetben legyőzték, és
visszatért Epirusba.
A huszonnegyedik könyv tárgya

A huszonnegyedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: annak a háborúnak a története,
amelyet Antigonus Go-nates és Antiochus, Seleucus fia viselt egymás ellen Ázsiában. Az a háború,
amelyet Ptolomeus Ceraunus Macedoniában az illyr Monuniusszal és Ptolomeusszal, Lysimachus

fiával viselt, és amikor Arsinoét, a nővérét megfosztotta a macedon városok feletti uralomtól,
Belgiusszal, a gallusok vezérével ütközött meg, és elpusztult. Ezután a gallusok eredetét beszéli
el, akik elfoglalták Illyricumot és Brennus vezérlete alatt bevonultak Görögországba, de
Delphinél vereséget szenvedtek és elpusztultak. [327]
A huszonötödik könyv tárgya

A huszonötödik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Antigonus elpusztította a
gallusokat, azután háborút viselt Apollodorusszal, Cassandrea kényurával. A gallusok átkeltek
Ázsiába és háborút viseltek Antiochus királlyal és Bithyniával: ezeket a vidékeket a tylenek
foglalták el. Pyrrhus Italiából visszatérve Antigonust megfosztotta Macedonia királyságától,
megostromolta Lacedaemont, és Argosban elpusztult. Fia, Alexander Mitylus király ellen
megindította az illyr háborút.
A huszonhatodik könyv tárgya

A huszonhatodik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Görögország mely városaiban
alapította meg uralmát Antigonus Gonatas? Az áruló gallusokat Megara mellett megsemmisítette,
a lacedaemoniak királyát, Areust Corinthusban megölette, ezután testvérének, Craterusnak a
fiával viselt háborút. Hogy Achaia fejedelme, Aratus hogyan foglalta el Sicuont, Corinthust és
Megarát. Hogy Syriában a Soter melléknevű Antiochus király egyik fiát megölvén, a másikat
kinevezvén királynak, hogyan halt meg. Hogy Ázsiában Ptolomaeus király fia Timarchusszal
szövetkezve hogyan lázadt fel atyja ellen. Antigonus testvére, Demetrius Cyrene királyságának az
elfoglalása után meghalt. Hogy Antiochus király halála után hogyan nyerte el a királyságot a fia,
Seleucus Callinicus.
A huszonhetedik könyv tárgya

A huszonhetedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Seleucus háborúja Syriában
Ptolomaeus Trypho ellen, és úgyszintén Ázsiában testvére, Antiochus Hierax ellen, mely
háborúban vereséget szenvedett a gallusoktól Ancura mellett, s hogy a gallusok Pergamum
mellett vereséget szenvedtek Attalustól és a bithyniai Ziaelast megölték. Hogy Ptolomaeus [328]
hogyan ölte meg az ismételten foglyul ejtett Adaeust, s hogy Antigonus Androsnál hogyan győzte
le tengeri ütközetben Sophront. Hogy a Callinicus által Mesopotamiában megfutamított
Antiochus hogyan szökött meg az ellene áskálódó Ariamenestől, majd utóbb Trypho őreitől:
amikor a gallusok Tryphót megölték, ennek testvére, Seleucus is meghalt, s ennek idősebbik fiát
Apaturius megölte.
A huszonnyolcadik könyv tárgya

A huszonnyolcadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: hogy Epirus királyának,
Alexandernek a halála után az epirusiak hogyan gyilkolták meg Laodamiát. Egy kitérés a
bastarnák lázadását beszéli el. Hogy Macedonia királyát, Demetriust a dardanok hogyan
futamították meg: ennek halála után fiának, Philippusnak a gyámságát Antigonus vállalta
magára, aki Thessaliát és Ázsiában Cariát leigázta, és az achaeokat megsegítve Cleomenes spártai
királlyal szemben elfoglalta Lacedaemont: a spártai Cleomenes, miután elvesztette királyságát,
Alexandriába menekült, és itt elpusztult. Egy kitérés elbeszéli az illyricumi háborút, amelyet a
rómaiak Teutával vívtak.
A huszonkilencedik könyv tárgya

A huszonkilencedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Philippus királynak a
dardanok és aetolok ellen viselt dolgait, ezután Creta szigetének régi történetét beszéli el. E
sziget lakóival kötött szövetség megkötése után Philippus az illyrekkel és dardanokkal, majd
ismét az aetolokkal ütközött meg, bár az aetolokat a rómaiak segítették: ennek végeztével Attalus
ellen indított háborút. [329]

A harmincadik könyv tárgya
A harmincadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Ptolomaeus Trupho halála után
ennek a fia, Philopator legyőzte Antiochus királyt Raphia mellett, őt magát Agathoclea szerelme
tette tönkre, és meghalt, maga után hagyva egy kis fiút, aki ellen Antiochus Philippusszal, a
macedonok királyával összeesküdött. Ezután következnek Philippusnak Ázsiában viselt dolgai,
mivel háborút indított Attalus ellen; e hadakozásból visszatérve háborút viselt Sulpicius és
Eamininus római vezérekkel: ez utóbbinak két győzelme után békét kötöttek. Ezután Antiochus
történetére tér át, aki a királyság elnyerése után üldözőbe vette a lázadókat; Mediában Molót,
Ázsiában Achaeust, akit Sardesben vett ostrom alá; miután Felső-Ázsiában egészen Bactráig
helyreállt a béke, az író a római háborúk elbeszélésére tér át.
A harmincegyedik könyv tárgya

A harmincegyedik könyv annak a háborúnak a történetét foglalja magába, amelyet a lacedaemoni
Nabisszal folytatott Titus Flamininus és Philopoemen, az achaeok vezére. Továbbá azt a háborút,
amelyet Antiochus ellen Achaiában Acilius consul, Ázsiában pedig Scipio viselt, továbbá a pun
Hannibalnak Carthagóból a királyhoz való menekülését. Az aetolok ellen ugyanezen Acilius által
viselt háborút: ő űzte ki Antiochust Görögországból.
A harminckettedik könyv tárgya

A harminckettedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: A lacedaemoniak és
messeneiek elpártolása az achaeoktól, aminek következtében Philopoemen elpusztult. A rómaiak
háborúja Ázsiában a gallusok ellen Manlius vezérlete alatt. Philippus királynak a tőle elvett
városok miatt a rómaiak iránt megváltozott a lelkülete, emiatt egyik fiának, [330] Demetriusnak
a meggyilkolása, továbbá az általa felizgatott bastarnák Italiába való átkelési kísérlete. Ezután
egy kitérésben az illyr események elbeszélései: hogy a gallusok, akik elfoglalták Illyricumot,
ismét visszatértek Galliába: a pannonok eredete és a dákok megerősödése Burobustes királyuk
alatt. Ázsiában az Eumenes király által viselt hadjárata gallus Ortiagon, a pontusi Pharnaces és
Prusias ellen, amikor is Prusiast a pun Hannibal segítette. Hannibal viselt dolgai Antiochus
legyőzése után és halála. Seleucusnak, Nagy Antiochus fiának a halála után testvére, Antiochus
következett a trónon.
A harmincharmadik könyv tárgya

A harmincharmadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: hogy Persesszel, Philippus
fiával, a macedonok királyával hogyan viseltek háborút a rómaiak: az ő foglyul ejtése után Epirus
megsemmisült. Az achaiai városok egy testet alkotó egysége felbomlott, mivel az achaeok és a
lacedaemoniak között versengés támadt. A háború, amelyet a rómaiak ismét Macedoniában
viseltek az ál-Philippusszal.
A harmincnegyedik könyv tárgya

A harmincnegyedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: az achaiai háború, amelyet a
rómaiak Metellus és Mummius útján viseltek, melyben Corinthust lerombolták. Eumenes
királynak a gallograeciusokkal, és Pisidiában a selegeniekkel folytatott háborúja. Azok a harcok,
amelyeket Syria királya, Antiochus és Egyiptom királya, Ptolomeus Epiphanes folytattak. Hogy
Ptolomeus halála után az általa hátrahagyott két fiú, Philometor és Euergetes először
Antiochusszal viselt háborút, amelyet a rómaiak fejeztek be, majd egymás ellen, melynek folytán
az idősebb testvér elűzte, de a rómaiak visszahelyezték, és a testvérek között megosztották a
királyságot. Syria királyának, Antiochusnak a halála után a Soter [331] melléknevű Demetrius,
aki Rómában túsz volt, titokban megszökött, és miután elfoglalta Syriát, Timarchusszal, a médek
királyával és Ariarathusszal, a cappadociaiak királyával viselt háborút. Ezután a cappadociai
királyok régi története került elbeszélésre. Hogy Ariarathes és Orophernes között a királyságért
versengés folyt. Hogy Ázsia királyának, Eumenesnek a halála után a helyettese, Attalus a
selegeniekkel és Prusias királlyal hadakozott.

A harmincötödik könyv tárgya
A harmincötödik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: a cretaiak és a rhodusiak közötti
kalózháború; a cnidusiak lázadása a ceramusiak ellen. Demetrius Soter ellen felbérelték
Alexandert, mintha Antiochus Epiphanes fia lett volna: ebben a háborúban Demetrius vereséget
szenvedett és meghalt. Azután a fiai közül az idősebb, Demetrius a balgasága miatt gyűlöletes
Alexandert hadban legyőzte, mivel segítette őt Ptolemaeus Philometor, aki e háborúban
elpusztult. Azután hogyan keletkezett Demetrius háborúskodása Diodotus Tryphóval, s hogy
Trypho elűzte Syria királyságából Demetriust. Ezután elbeszéli a belső-ázsiai lázadást, amelyet
Araetheus és a parthus Arsaces idézett elő.
A harminchatodik könyv tárgya

A harminchatodik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Trypho, miután Demetriust
Syriából kiűzte, s ez a parthusok fogságába esett, háborút viselt ugyanennek a testvérével, a
Sidetes melléknevű Antiochusszal. Antiochus Hyrcanus megölése után leigázta a judaeaiakat.
Ezután egy kitérésben elbeszéli a judaeaiak eredetét. Ázsia királya, Attalus leigázta a thrák
caenusokat, és a királyság örököséül Attalus Philometort hagyta maga után. Végül Philometor
király halála után az ő testvére, Aristonicus elfoglalva Ázsia királyságát a rómaiakkal viselt
háborút, melynek során fogságba esett.
A harminchetedik könyv tárgya

A harminchetedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: a pontusi királyok eredetének
az elbeszélése után elmondja, hogyan szállt a királyság végül is Mithridates Eupatorra, s hogy az
trónra lépve leigázta Pontust és Paphlagoniát, mielőtt a rómaiakkal harcba szállt volna. Egy
kitérésben a bosporusi és colchisi királyok eredetét és viselt dolgait beszéli el.
A harmincnyolcadik könyv tárgya

A harmincnyolcadik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: hogy Mithridates Eupator
Arathes meggyilkolása után hogyan foglalta el Cappadociát, és Nicomedes és Maltinus legyőzése
után Bithyniát. Ptolomaeus Philometor halála után testvére, Physcon elnyerte Egyiptom
királyságát, a nép fellázadt ellene, azután feleségével, Cleopatrával és Syria királyával,
Demetriusszal háborúskodik. Ezután visszatér az író arra, hogyan fogták el a parthusok
Demetriust, s testvére, miután Syriában legyőzte Tryphót, hogyan indított háborút a parthusok
ellen, de hadseregével együtt megsemmisült.
A harminckilencedik könyv tárgya

A harminckilencedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: miután a parthusok
megölték Antiochus Sydetest, testvérét, Demetriust elbocsátották, s ez visszakapta Syria
királyságát, de miután ellene biztatták háborúra Alexander Zabbinaeust, meghalt; fia, Antiochus
Crypos Zabbinaeus legyőzése után elfoglalta a királyságot; azután testvérével, a Cyzicusi
Antiochusszal Syriában és Ciliciában viselt hadat. Miután Alexandriában meghalt Ptolomaeus
Physcon király, a fiát, Ptolomaeus Lathyrost, bár elfoglalta a királyságot, anyja Cyprusba űzte, sőt
Syriában is háborúval támadta meg ugyancsak az anyja, s az ő helyébe testvérét, Alexandert tette,
mígnem [333] Alexander megölte az anyját és visszafoglalta Egyiptom királyságát. Hogy
Lathyrus után hogyan uralkodott Alexander fia, s miután őt elűzték, hogyan került a helyére
Ptolomaeus Nothus. Hogy Syriát hogyan nyugtalanították a judaeaiak és az arabok szárazföldi
rablásaikkal, s a tengeren hogyan indítottak kalózháborút a ciliciaiak: ezt a háborút a rómaiak
Ciliciában Marcus Crassus útján viselték. Hogy Syriában a király halála után hogyan kaparintotta
meg a hatalmat Heracleo.
A negyvenedik könyv tárgya

A negyvenedik könyv az alábbi eseményeket foglalja magába: Grypos király halála után
Cyzicenus annak a fiaival hadban megütközött és elpusztult, ezeket pedig Cyzicenus fia, Eusebes
pusztította el; felújult a családi háborúskodás, és miután az Antiochusok királyi háza kihalt,

Syriát az örmény Tigranes foglalta el; ezt utóbb a rómaiak győzték le, s elvették, tőle Syriát.
Alexandriában Ptolomeus Lathyrus pusztulása után fiai álltak a helyébe, az egyiknek adták
Cyprust, ezt azonban tőle a rómaiak P. Clodius indítványára elvették, a másikat Alexandriában
lázadás űzte el, Rómába menekült és a Gabinius által viselt háború révén visszakapta országát:
ennek halála után fia következett, aki nővérével, Cleopatrával vetélkedve Pompeius Magnust is
megölte, és Caesarral is háborút viselt Alexandriában. A királyi méltóságban nővére, Cleopatra
követte, aki szerelmével lebilincselte M. Antoniust, és az actiumi csata után véget vetett a
Ptolomaeusok uralmának.
A negyvenegyedik könyv tárgya

A negyvenegyedik könyv magába foglalja a Parthiában és Bactriában történt eseményeket. A
parthiai eseményeket illetően, hogy hogyan alapította meg Arsaces király a birodalmat; a bactriai
eseményeket illetően pedig, hogy Diodotus király hogyan alapította meg ezt a birodalmat: azután
arról van szó, [334] kinek az uralkodása alatt hódították meg Scythia népei, a saraucák és
asianok Bactriát és Sogdianát. Ezekhez jöttek még az indiai események, amelyeket azok királyai,
Apollodotus és Menandros vittek végbe.
A negyvenkettedik könyv tárgya

A negyvenkettedik könyv a parthusok történetét foglalja magába. Himerus, a Pratestől a
parthusok számára kijelölt kormányzó háborút indított a messeneiek ellen és kegyetlenkedett a
babyloniakkal és a seleuciaiakkal: Prates után a „Nagy" melléknevű Mithridates következett
utódnak, aki az armeniaiak ellen indított háborút. Ezután elbeszéli az armeniaiak eredetét és
Armenia fekvését. Ezután Mithridates utódai, Artabanus és az „Isten" melléknevű Tigranes, aki
leigázta Mediát és Mesopotámiát. Egy kitérés ismerteti Arabia fekvését. Hogy a parthusoknál
számos király változatos utódlása során a hatalmat Orodes nyerte el, aki megsemmisítette
Crassust és fia, Pacorus révén elfoglalta Syriát. Neki Prates volt az utóda, aki mind Antoniusszal,
mint Tiridatesszel háborút viselt. Ehhez hozzájönnek még a scythiai események. A thocarok
királyai, az asianusok és a saraucok pusztulása.
A negyvenharmadik könyv tárgya

A negyvenharmadik könyv magába foglalja a régi latinok eredetét, Róma városának a fekvését és
történetét Tarquinius Priscusig. Ezután Liguria régi története és a massiliaiak viselt dolgai.
A negyvennegyedik könyv tárgya

A negyvennegyedik könyv magába foglalja Hispania és a punok történetét. [335]

Jegyzetek
A Iustinus-fordítás, melyet itt közreadunk, a több mint egy évtizede, 1977-ben elhunyt hajdani
professzorom, Horváth János hagyatékában maradt fenn. Mint egykori munkatársa tudom:
életének utolsó éveiben megfeszített erővel dolgozott azon, hogy a mindvégig szívügyének tartott
munkát befejezhesse, rohamosan romló egészségi állapota azonban megakadályozta ebben —
fordításán az utolsó simításokat már nem tudta elvégezni. A kézirat, mely birtokomba jutott,
helyenként többszörös javítás nyomait őrzi, s vannak benne olyan részek is, melyek a
nyersfordítás benyomását keltik; ez' utóbbiakat - lehetőleg Horváth János fordítói stílusához
igazodva - magam próbáltam korrigálni, illetve stilizálni. Remélem, egyikünk munkája sem volt
hiábavaló: a fordítás talán hozzásegít majd ahhoz, hogy másfél évszázad után Iustinus ismét
bekerüljön a magyar irodalmi és történelmi köztudatba.
Bollók János
1 Célzás Fabius Pictorra (3-2. sz.), aki görög nyelven foglalta össze a római történelmet, valamint az i. e. 2.
sz. nála jelentéktelenebb (ugyancsak görögül íródott) történeti tárgyú munkáinak szerzőire.
2 Élvezetesség és hasznosság egyesített célja közhely az ókori görög-latin irodalomban; legismertebb
megfogalmazása Horatius Ars poeticájában található (Levelek, 2,3,333).
3 Cicero többször is utal az idősebb Cato híressé vált mondására; Iustinus hivatkozásának közvetlen
forrása: Cicero, Plancius 66.
4 Az ajánlás címzettje ismeretlen, maga a gondolat közhely.
I. könyv
1 Szemiramisz babülóni királynő legendás alakja már Hérodotosz könyveiben is felbukkan (1,184; 3,154).
Történeti megfelelője Szammuramat asszír királynő, V. Samsi-Adad asszír király (824—810) felesége, aki
korábban babülóni hercegnő volt. [339]
2 Szardanapall legendás asszír uralkodó, a görög történetírók közül elsőként Hérodotosz említi (2,150).
Elpuhultsága közmondásossá vált. Legendájában több asszír uralkodó vonásai keverednek (Sanherib,
Šamaš-šumukin); a legendabeli kép a legkevésbé illik Asszurbanipalra (Aššur-ban-apli) (668-629), akitől a
neve származik.
3 Spacos (Szpakosz): a görög szpax, a. m. 'kutya' szó birtokos esete.
4 Az értelmezés népetimológia eredménye: küriosz görögül a. m. 'úr'.
5 Asztüagész 584-550 között uralkodott; Kürosz 550-ben foglalta el Ekbatanát. Médeia első ízben 835-ben
III. Salamnassar évkönyveiben bukkan fel mint politikai egység Mada néven.
6 Az arra vonatkozó adatok, hogy mi lett Kroiszosz sorsa a legyőzése után, eltérőek. Egyes források szerint
kivégezték, mások szerint öngyilkos lett; Iustinusnál egy harmadik változat olvasható.
7 Gügész lűd király (680-650) története Hérodotosz 1,7 előadásán alapul.
8 529-ben.
9 525-ben. Kambüszész egész Észak-Afrika meghódítását tervezte; elképzelését a papság részéről
kirobbantott lázadás hiúsította meg. Szentségtörő tette az ókorban közmondásos volt.
II. könyv
1 Vezosis: Szeszosztrisz egyiptomi fáraó nevének torzult alakja. A meseszerű őstörténeti előadás miatt
azonban nem állapítható meg, hogy melyikről van szó: a XII. dinasztiának (i. e. 1971-1839) három ilyen
nevű uralkodója is volt.
2 Mazosz görögül a. m. 'mellbimbó'. Az amazon szó jelentése tehát a népetimológia szerint: 'mellbimbó
nélküli'.
3 Eurüsztheusz szolgálatában Héraklész kilencedik feladata volt az amazon királynő övének és
fegyvereinek a megszerzése.
4 A szkíták történetének előadása alapvetően Hérodotosz történeti munkáján alapul.
5 A 490. évi perzsa támadás előzménye és részben oka a kis-ázsiai ion városok perzsaellenes lázadása volt

(499-494), melyben az athéniak a görögöket támogatták.
6 Az eleusziszi misztériumokat.
7 Szolónt 594-ben választották az athéniak arkhónná.
8 Az eset még arkhónná választása előtt, valószínűleg 596-ban történt. Elégiájának két sorát Plutarkhosz
idézi (Szolón 8.). [340]
9 Ceres (Démétér) tiszteletére rendezett, a föld termékenységével kapcsolatos titkos szertartások,
melyeknek színhelye az Athéntól 21 km-re levő Eleuszisz volt.
10 Peiszisztratosz 560-tól 527-ig uralkodott; Iustinus tehát uralkodásának időtartamához uralma utolsó
évét is hozzászámította.
11 Peiszisztratosz két fiát valójában Hipparkhosznak és Hippiasznak hívták. Hipparkhoszt 514-ben két
athéni ifjú, Harmodiosz és Arisztogeitón ölte meg, akik életükkel fizettek a merényletért.
12 Hippiaszt 510-ben spártai segítséggel sikerült Athén feladására bírni. Ezt követően Szigeionba
menekült, perzsa fennhatóság alá helyezte magát, majd valóban részt vett I. Dareiosz Athén elleni
hadjáratában.
13 Az első perzsa támadás 490 nyarának végén érte Athént.
14 Iustinus a spártai Karneia-ünnepre céloz, melynek időtartamára a törvény fegyvernyugvást írt elő. Ez
az ünnep augusztus-szeptemberben valóban nem négy, hanem kilenc napig tartott.
15 A marathoni csata pontos időpontja ismeretlen; vagy augusztus utolsó, vagy szeptember első napjaiban
volt.
16 Míg a görög haderőt illetően Iustinus (Trogus) adata hitelesnek tekinthető, addig a perzsa hadsereg
létszámának vonatkozásában túlzó; mértéktartóbb források hatszázötven perzsa hajót és néhány tízezer
embert említenek.
17 486-ban.
18 A Xerxész örökösödéséről szóló fejtegetés mind jogi, mind erkölcsfilozófiai vonatkozásban sajátosan
római szellemet tükröz. Az idealizált múlt és a korcs jelen szembeállítása nemcsak Horatius kedvenc
témája, hanem tulajdonképpen a történetíró Tacitusé is.
19 Démaratosz történetének forrása: Hérodotosz 7,239.
20 Iustinus (Trogus) adata már-már a komikum határát súrolja, akárcsak a Hérodotoszé: ez utóbbi
ötmilliós perzsa hadseregről beszél. Xerxész hadiflottája valójában ezerkétszázhét hajóból, szárazföldi
hadereje pedig kb. ötszázezer harcosból állt, ami ókori viszonylatban természetesen hatalmasnak
számított.
21 Xerxész a hagyomány szerint csatornát ásatott az Athosz földnyelvén át; a Hellészpontoszon
pontonhidat veretett az átkeléshez.
22 A 480 tavaszán vívott thermopülai ütközet leírása hiteles. A stratégiai fontosságú szorost hét-nyolcezer
főnyi görög elővéd szállta meg, köztük háromszáz spartióta, valamint háromezer-kétszáz perioikosz és
helóta. Miután Ephialtész árulása folytán a perzsák bekerítéssel fenyegették a görög csapatot, Leónidasz
spártai király, a főparancsnok a többieknek [341] visszavonulást rendelt el, csupán ő maradt helyben a
spartióták egységével, háromszáz fővel, mert számukra városuk törvénye tiltotta a meghátrálást. A másfél
napig tartó öldöklésben azután - kettő kivételével - az összes spártai elesett. Hőstettük a görög
szabadságszeretet örök jelképe lett.
23 Ilyen hosszú felirat természetesen nem létezhetett. Fiktív beszédről van szó, mely az események
pontosabb megvilágítására szolgál. Iustinus (Trogus) ebben Thuküdidész és Livius módszerét követi.
24 Athént a thermopülai vereség hírére kiürítették; a fegyverforgatásra alkalmatlan lakosságot Szalamisz,
Aigina és Troizén területén helyezték el.
25 A 480 szeptemberében vívott - döntő fontosságú - szalamiszi csata itt olvasható leírása egészében véve
megegyezik a Hérodotoszéval és az Aiszkhüloszéval.
26 Az emberi sors esendő voltát hangsúlyozó érzelmes leírás nagy hatással volt a középkori
történetírókra, a 14. sz.-i Magyar Krónika szerzőjére is (Salamon a veresége után).
27 A szalamiszi csata hírére a thrák partvidéken több város - így Olünthosz is - szembefordult a
perzsákkal. Olünthoszt 479-ben a perzsák Artabanosz - nem Mardoniosz - vezetésével bevették, lakóit
elrettentésül lemészárolták.
28 A plataiai csatában a görög haderő mintegy ötvenezer főből állt; Iustinus (Trogus) tehát ismét túloz. Az
ütközetben egyébként Mardoniosz maga is elesett.
29 477-ben Pauszaniaszt az ephoroszok testülete hazarendelte, halálra ítélték, majd miután Athéna
Khalkioikosz templomába menekült, halálra éheztették.
30 Iustinus (Trogus) a görög történelem 480-450 közötti gazdag eseménytörténetéből mindössze Kimón
kegyes tettét tartja említésre méltónak. Jó példája ez a történetíró moralizáló hajlandóságának.

III. könyv
1 465-ben.
2 I. Artaxerxészt 464-ben palotaforradalom segítette trónra.
3 Lükurgosz a spártaiak legendás törvényhozója volt; működését a hagyomány a 8. sz-ra teszi, a modern
kutatók egy része azonban még létezését is kétségbe vonja. A spártaiak mindenesetre neki tulajdonították
alkotmányuk megszerkesztését. [342]
4 Spárta és Messzéné három háborút vívott egymással: 1. a 8. sz. második felében; 2. a 7. sz. közepén; 3.
464-459 között.
5 Türtaiosz valóban létező elégiaköltő volt a 7. sz.-ban, az ún. „harci elégia" legjelentősebb képviselője,
akitől teljes elégiák mellett számos töredék is ránk maradt. Alakja köré azonban már korán legendák
szövődtek, s ezért nem lehet eldönteni sem azt, hogy sánta athéni iskolamester vagy spártai hadvezér volt-
e, sem hogy Spártából, Milétoszból vagy Athénból származott-e.
6 Iustinus (Trogus) két dolgot kever: a) Az athéniak számára megszégyenüléssel végződött
segítségnyújtási kísérletre 462-ben, tehát valóban a harmadik messzénéi háborúban került sor Kimón
vezetésével, b) a déloszi szövetség pénztárát azonban a proszópitiszi katasztrófa (454) miatt telepítették
át Délosz szigetéről Athénba, melyben az egyiptomiak perzsaellenes felkelését (Inarosz-felkelés) támogató
athéni expedíciós flotta megsemmisítő vereséget szenvedett a Megabüzosz vezette perzsa seregtől.
7 Spárta a peloponnészoszi szövetség csapataival 457-ben tett kísérletet a boiótiai Thébai megsegítésére
Athén ellenében; a tanagrai véres ütközet, majd az Athén győzelmével végződő oinophütai tengeri csata
azonban meghiúsította elképzelésüket.
8 A harmadik messzénéi háború (463-459) itt szereplő eseménytörténete kronológiailag teljesen
megalapozatlan. Athén 459-ben nyújtott segítséget az egyiptomi perzsaellenes felkeléshez; Boiótiát 457-
ben próbálta megsegíteni a peloponnészoszi szövetség; Lakedaimón 455. évi feldúlása nem Periklész,
hanem Tolmidész sztratégosz nevéhez fűződik; 446-ban Eleuszisznál nem került sor ütközetre, hanem a
spártai sereg - megvesztegetés következtében - harc nélkül visszavonult; Szophoklész csak 442-ben lett a
sztratégosz testület tagja.
9 A harminc évre szóló békét 446-ban kötötték.
10 Iustinus a peloponnészoszi háború kezdetét Poteidaia 432-ben kezdődő blokádjától számítja.
11 A peloponnészoszi háború első szakaszának (432-421) eseménytörténete rendkívül vázlatos, de
alapjában véve helyes, bár a 431—430. évi Periklész vezette athéni hadjárat nem közvetlenül Spárta,
hanem általában a Peloponnészosz ellen irányult. A háborúnak ezt a szakaszát 421-ben az ötven évre szóló
Nikiasz-béke zárta le. [343]
IV. könyv
1 Rhégion nevét Iustinus (Trogus) valószínűleg a görög rhégnümi, a. m. 'letör, leszakít' igével hozta
kapcsolatba.
2 Trogus, akárcsak korábban Hérodotosz és Poszeidóniosz, világtörténetét szívesen ötvözi a kor
színvonalán álló természettudományos kitérőkkel (1. Scythia leírását a II. könyvben).
3 A Sicilia jelölésére használatos Trinacria elnevezés eredete ismeretlen; a népetimológia a sziget
háromszög alakjával hozta összefüggésbe (tria akré a. m. 'három csúcs, kiszögellés'). A Sicania elnevezés
mögött az iberiai eredetű „Sicani" néptörzs neve rejlik, akik Iberiából előbb Italiába, majd innen Siciliába
telepedtek át.
4 A karthagóiak 570 táján Malkhosz vezetésével vetették meg a lábukat Siciliában, s ezt követően egy
évszázadon át érvényesítették befolyásukat.
5 480-ban Himeránál Thérón és veje, Gelón szürakuszai türannosz döntő győzelmet aratott a Hamilkar
vezette pun haderő felett; ez a győzelem hét évtizedre biztosította Siriliát Karhagóval szemben.
6 Az első siciliai expedíciós hadjáratra 427-ben került sor Lakhész vezetésével.
7 A második siciliai expedíció alkalmával (416) valójában nem Katané, hanem Egeszta (Szegeszta,
Aigeszta) hívta segítségül az athéniakat.
8 Szürakuszai teljes körülzárása Nikiasznak valójában soha nem sikerült.
9 413 tavaszán Plémmüriont, melyet egy hajós csata alkalmával sikerült kézre kerítenie.
10 Lamakhosz valójában még 414-ben elesett egy a szürakuszaiakkal vívott jelentéktelen összecsapásban.
11Démoszthenész 413 nyarán érkezett Siciliába.
12 Nikiasz veszteglésének oka a 413. augusztus 27-i holdfogyatkozás volt, amit a görögök többségével
együtt baljós előjelnek tartott, ezért egy hónappal későbbre halasztotta a hazatérés időpontját. Ez a
késedelem végzetesnek bizonyult.
13 Valójában mind Nikiaszt, mind Demoszthenészt Szürakuszaiban végezték ki, miután a Katanéba való
menekülés közben mindketten fogságba estek. [344]

V. könyv
1 Máig sem világos, hogy Alkibiadészt valós ok alapján vagy politikai provokáció eredményeként ítélték-e
el.
2 412-ben Rhodosz, Abüdosz, Lampszakosz, 411-ben Byzantion, Khalkédón, majd utánuk Hisztria-Oreosz
kivételével egész Euboia kivált a déloszi szövetségből.
3 A 411. évi alkotmányreform a jövőben csak ötezer teljes jogú polgárral számolt, a város vezetését pedig
átmenetileg négyszáz tagú tanács vette át.
4 411-ben.
5 A spártaiak elleni jelentősebb flottagyőzelmek: Künosszéna (412), majd Alkibiadész parancsnoksága
alatt: Abüdosz (411), Küzikosz (410).
6 Spárta 410. évi békeajánlatát Athénban a radikális demokraták utasították vissza Kleophón vezetésével.
7 408 vagy 407 nyarán megválasztották a sztratégoszok testületének fejévé.
8 Ez a kettős változás 407 második felében következett be.
9 A 407. évi Nótionnál elszenvedett athéni flottavereség valójában Alkibiadész távollétében történt.
10 A részben rabszolgákból és metoikoszokból álló athéni flotta 405 szeptemberében Aigiszpotamoinál
szenvedett megsemmisítő vereséget Lüszandrosz spártai nauarkhosztól. Iustinus elhallgatja a 406
augusztusában vívott arginusszai csatát, ahol viszont az athéniak győztek.
11 A valóságban éppen Lüszandrosz akarta Athént elpusztítani, és a másik spártai király, Pauszaniasz volt
az, aki az athéni pártviszályok lecsendesítésén s ezáltal Athén megmentésén fáradozott.
12 A harminc zsarnok uralma alatt (404-403) nem ezek kíséretét alkották háromezren, hanem az új
alkotmány szerint ennyi lett a teljes jogú athéni polgárok létszáma.
13 Alkibiadészt valójában nem Artaxerxész, hanem Pharnabazosz satrapa udvarában gyilkolták meg.
14 Théramenész mérsékelt oligarcha, a harmincak testületének tagja volt. Kritiasz kezdeményezésére
árulás vádjával halálra ítélték.
15 403-ban.
16 A felszabadító hadművelet 403 februárjában kezdődött.
17 Kritiasz veresége és halála után ugyanis az oligarchák önálló államalakulatot hoztak létre Eleusziszban.
18 Mindez 401-ben történt, miután Eukleidész vezetésével Athénban visszaállították a demokráciát. [345]
19 Rövid összefoglalása a „tízezrek" kis-ázsiai hadjáratának és a kunaxai csatát (401) követő kalandos
visszatérésének, melynek során a történetíró Xenophón lett a megmaradt zsoldosok vezére.
VI. könyv
1 Kürosz halála után a kis-ázsiai görög poliszok a perzsák bosszújától félve Spárta segítségét kérték. 400-
tól - évenként változó hadvezérekkel - évek során át folytak spártai hadműveletek Nyugat-Anatoliában.
2 Tiszaphernész (Tisszaphernész) kegy vesztésének valódi oka az volt, hogy 395-ben Szardeisznél csatát
vesztett Agészilaosz spártai király ellenében.
3 Konón megbízása 397-ben megelőzte Tiszaphernész kegy vesztését.
4 396-ban.
5 Konón 396 tavaszától kezdve több győzelmes ütközetet vívott a peloponnészoszi szövetség csapatai
ellen; ezek közül a legjelentősebb Rhodosz eglalása.
6 Peiszandrosz felesége Agészilaosz király testvére volt.
7 394 augusztusában Knidosz mellett a spártaiak vereséget szenvedtek; a csatában maga Peiszandrosz is
elesett.
8 A Lémnoszon, Imbroszon és Szküroszon levő athéni telepeket és több más tengeri városállamot.
9 395 őszén a Haliartosz melletti vereségben. Pauszaniaszt, aki elkésett a csatából, halálra ítélték, és ezért
menekült Tegeába.
10 394-ben a Koróneiánál vívott ütközetben.
11 Többek között az Athén védelmét szolgáló ún. hosszú falat.
12 A 388-ban összehívott szardeiszi békekonferencián. Spárta már azt megelőzően békét kötött a perzsa
nagykirállyal, de a békeszerződést csak 386-ban ratifikálta.
13 387-ben.
14 Mindkét epizód a 370-369. évi peloponnészoszi hadjárat eseménytörténetéhez tartozik, melyben
Thébai Epameinondasz vezetésével az újonnan megalakult arkadiai szövetséget támogatta.
15 362-ben a mantineiai csatában. Iustinus kivonata Thébai felemelkedését illetően roppant elnagyolt: a
leuktrai csatától (371) a mantineiai ütközetig (362) terjedő, eseményekben gazdag évtizednek még csak
vázlatos előadására sem vállalkozik. [346]

VII. könyv
1 Hangalaki hasonlóságon alapuló népetimológia. Az Argeadák uralkodó-családja valójában az argoszi
Temenidák rokonának tartotta magát, akik viszont Héraklészre vezették vissza származásukat.
2 513-ban. A hagyomány szerint a hétszázezres perzsa hadseregből mintegy hetvenezren pusztultak el.
3 A hadjárat legfontosabb eredménye az lett, hogy I. Dareiosz megvetette lábát Európában. Győzelmi
feliratán a meghódított népek között a „tenger túlpartján lakó szkíták" is szerepelnek, s ezeken Thrakia és
Makedónia lakossága értendő.
4 Iustinus itt fél évszázadot ugrik előadásában: a II. Alexandrosz (494—445) és III. Amüntasz (393-370)
uralkodása közötti időszakot mellőzi.
5 Közvetlenül trónra kerülése után, majd 385-382 között.
6 Fülöp 368-tól 365-ig volt túsz Thébaiban.
7 Ti. amikor meg akarta ölni a veje kedvéért. L. a IV. fejezet végét.
8 359-től 355-ig.
9 355-ben. Makedóniát ekkor valójában semmiféle külső támadás nem fenyegette.
10 Fülöp itt a római gyakorlatnak megfelelő „oszd meg és uralkodj rajta" elv tipikus megtestesítőjeként
jelenik meg.
11 Fülöp 342-ben űzte el Épeirosz trónjáról Arrhübaszt, és helyette Alexandroszt tette meg királynak.
12 Fülöp itt a római erények mintaképe; a következő könyvben egészen más jellemzés olvasható róla.
VIII. könyv
1 357-ben Thébai vádjai alapján a Delphoi igazgatását, valamint katonai és politikai védelmét ellátó
Amphiktüonia (a. m. „körüllakók szövetsége") súlyos pénzbüntetésre ítélte a phókisziakat a delphoi „szent
síkság" művelése miatt.
2 A harmadik „szent háború" (356-346) elején Philomélosz, a phókisziak vezére a hadikiadások
fedezésére beolvasztatta a delphoi Apollón-templom nemesfém tárgyait.
3 Iustinus elhallgatja, hogy Onomarkhosz 353-ban kétszer is megverte Fülöp seregét, és a makedón
uralkodónak csak 352-ben sikerült legyőznie a Krokosz-mezei ütközetben. [347]
4 Iustinus (Trogus) téved: 352-ben a spártaiak és az athéniak megszállták Thermopülait és
megakadályozták, hogy Fülöp továbbnyomuljon dél felé.
5 Parmenión és Attalosz - Fülöp hadvezérei — valójában csak a khaironeiai csata után (338) keltek át Kis-
Ázsiába.
6 348-ban.
7 Fülöp az ún. Philokratész-béke idején (346-341) hajtotta végre ezeket a hadműveleteket.
8 Iustinus (Trogus) előadásában az események időrendje keveredik: a 346-ban kötött Philokratész-
békéről van szó.
9 A negyedik „szent háború" (339-338) alkalmával valójában az athéni Aiszkhinész javaslatára hívta
segítségül az Amphiktüonia Fülöpöt a szent földet elfoglaló Amphissza ellen.
10 338-ban Amphissza megsegítésére Démoszthenész létrehozta a boeotiai-attikai (nem spártai)
szövetséget.
11 338-ban.
12 342-ben.
IX. könyv
1 Fülöp 340-ben vette ostrom alá Büzantiont és Perinthoszt, mert azok az athéniak pártjára álltak.
2 339-ben az athéni flotta - Démoszthenész agitációjára - fölmentette Büzantiont.
3 Fülöp 339-ben vezetett hadjáratot a szkíták és a triballusok ellen. Ez a hadjárata, noha Iustinus
részletesen tárgyalja, a jelentéktelenebbek közé tartozott.
4 Démoszthenésznek az utolsó pillanatban, 338-ban sikerült létrehoznia a boeotiai-attikai szövetséget.
5 Épeiosz, Thrakia, valamint a Peloponnészosznak és Euboiának egy része Fülöp oldalára állt, míg
Korküra, Akarnania, Büzantion, Perinthosz, továbbá Peloponnészosznak és Euboiának másik része Athént
és Thébait támogatta.
6 A khaironeiai csata 338. augusztus 2-án valóban Hellasz végleges alávetését jelentette. Az ütközetben a
thébai „szent sereg" mind egy szálig elesett.
7 Más hagyomány szerint Fülöp napokon át részegen dorbézolt örömében, és csak a fogságba esett athéni
szónoknak, Démadésznek sikerült lehiggasztania. [348]
8 A békét valójában Démadész közvetítette. A békekötés (338) értelmében Athén lemondott a tengeri
szövetség vezetéséről, Attika azonban megtarthatta autonómiáját.
9 A 338. évi korinthoszi gyűlés egyrészt szabályozta a görög városállamok alkotmányát, másrészt Fülöpöt
az ekkor megalakított Összgörög Szövetség vezetőjévé választotta.

10 Valójában csak 337 végén.
11Fülöp 336-ban máig tisztázatlan körülmények között lett merénylet áldozata.
12 Iustinus (Trogus) adata hibás: régensségét is hozzászámítva huszonhét évig (359-336) volt Makedónia
királya.
13 Iustinus a VIII. könyvben egészen másképp jellemzi Fülöpöt!
14 Fülöp és fia, Nagy Sándor összehasonlítása tipikus példája a hellénisztikus kor óta közkedvelt ún.
syncrisisnek.
X. könyv
1 III. Artaxerxészről (359-338) van szó.
2 L. az V. könyv 19. jegyzetét.
3 Hasonló novellát ad elő Appianosz I. Antiokhosszal kapcsolatban (Syriaca 331).
4 III. Dareiosz valójában Artaxerxész oldalági rokona volt, és Okhosz megmérgezése után került a trónra.
XI. könyv
1 Még 336-ban, Fülöp halálának esztendejében.
2 335-ben Sándornak nemcsak a triballusok, hanem a geták és az illyrek lázadását is le kellett törnie.
Közben halálhíre terjedt el, és ez okozta a görög városállamok megmozdulását.
3 A 480. évi perzsa támadás alkalmával a thébaiak a perzsákat támogatták.
4 Célzás a Labdakidák családjához fűződő ún. „thébai mondakör" drámafeldolgozásaira (Oidipusz,
Antigoné stb.).
5 A mitikus hagyomány szerint Thébai Dionüszosz és a félisten Héraklész szülőhelye volt. Nagy Sándor
anyja, Olümpiasz révén végső fokon Héraklészre vezette vissza családfáját.
6 Fülöp 368-tól 365-ig élt túszként Thébaiban Pammenésznél. [349]
7 Nagy Sándor 335-ben elfoglalta Thébait, és Pindarosz szülőháza meg a templomok kivételével
valamennyi épületét leromboltatta.
8 A perzsák elleni hadjárat 334-ben kezdődött.
9 Adrasztosz mezeje: a Granikosz-folyó völgye, ahol a makedón sereg 334 májusában első győzelmét
aratta a perzsák felett.
10 Gordie - másképp: Gordium (Gordion) - a phryg királyok székvárosa volt; Nagy Sándor 333-ban foglalta
el.
11 333 novemberében az itt leírt Isszosz melletti csatában Nagy Sándor döntő győzelmet aratott III.
Dareiosz túlerőben levő serege felett.
12 Türosz ostroma 332-ben mintegy hét hónapot vett igénybe.
13 Nagy Sándor 332-ben foglalta el Egyiptomot; ugyanerre az évre esik az egyiptomi Alexandria alapítása,
valamint a Siva-oázisban Hammon templomának felkeresése is. Az ifjú uralkodó részéről ez volt az első
lépés a keleti típusú uralkodókultusz (istenkirályság) kialakítása felé.
14 III. Dareiosz harmadízben Gaugamelánál, 331 októberében szenvedett -immár végleges — vereséget a
makedón seregtől.
15 A perzsa nagykirályt saját emberei ölték meg menekülés közben 330 elején.
XII. könyv
1A három háború: a) III. Agisz spártai király 332-331-ben több peloponnészoszi várost elpártolásra bírt
Makedóniától; az általa vezetett szövetséges sereget Antipatrosz 331-ben Megalopolisznál legyőzte és
Spártát békére kényszerítette. A csatában Agisz elesett. b) Alexandrosz épeiroszi király Tarentum hívására
beavatkozott a dél-itáliai görög városállamok egymás elleni háborúskodásába. Több sikeres hadművelete
után 330-ban a tarentumiak féltékenységből meggyilkolták. c) Zópürión, Thrákia - nem Pontosz -
kormányzója Nagy Sándor utasítására 325-ben rátámadt a Duna bal partján lakó szkítákra, de még
ugyanebben az évben vereséget szenvedett és az ütközetben maga is elesett. Iustinus kronológiája tehát ez
utóbbi vonatkozásban pontatlan.
2 Nagy Sándor 330-ban Parthiát, Hürkaniát, Areiát és Drangianét hódította meg, a Perzsa-öböl mentén
lakó mardusokat azonban nem.
3 Nagy Sándor keleti politikájában a jelek szerint 330 táján következett be ez a fordulat. Az „epigonosz"
magyar jelentése: „utód".
4 Parmenión és fia, Philotasz kivégzése 330-ban történt Marakandában, Drangiané fővárosában. [350]
5 Bésszoszt Nagy Sándor elsősorban nem azért csonkíttatta meg (328), majd feszíttette keresztre (327),
mert megölte Dareioszt, hanem mert nagykirállyá nyilvánította magát.
6 Klitosz, aki a Granikosznál megmentette Sándor életét, 327-ben ugyancsak Marakandában esett
áldozatul a király szeszélyének.

7 326-ban.
8 „Argüraszpidai" magyarul: „ezüstpajzsosok".
9 Az eset a Hüphaszisz-folyónál történt, és ez kényszerítette rá Nagy Sándort arra, hogy feladja a
Gangeszig való előrenyomulás tervét.
10 A Babüloniába 325-ben visszatérő hadtest parancsnoka valójában nem Polüperkhón, hanem Kraterosz
volt.
11A két hónapig tartó sivatagi menetelésben Nagy Sándor hadseregének mintegy a fele odaveszett.
12 A szuszai kivégzéssorozat 324 februárjában kezdődött.
13 Iustinus (Trogus) elhallgatja a valódi okot. 324-ben Ópiszban a hadseregben az uralkodó keleti
politikája miatt robbant ki lázadás.
14 A mérgezésről szóló történet alighanem legenda; Nagy Sándor halálának pontos oka ismeretlen.
15 323 júniusában.
16 Egyes feltevés szerint a Sándor-történetben itt szereplő két sast Zsigmond magyar király német-római
császárrá választása után (1401) tette meg a birodalom jelképévé.
XIII. könyv
1 III. Dareiosz anyjának melodramatikus öngyilkossági históriája más forrásból nem ismeretes.
2 Egyes adatok - így Plutarkhosz Nagy Sándor-életrajza - szerint Arrhidaiosz gyengeelméjű volt.
3 Rhóxané fiát 323 őszén a sereg egy része IV. Alexandrosz néven valóban elismerte Nagy Sándor utódjául.
4 Arrhidaiosz 323-tól 317-ig III. Philipposz néven IV. Alexandrosz társuralkodója volt.
5 Az athéniak megmozdulása még 324-ben kezdődött és 323-322 telén érte el csúcspontját, amikor
Lamiában (nem Hérakleiában) Antipatroszt az atheniak és szövetségeseik hónapokon át ostrom alatt
tartották. A szövetségeseket, akiknek vezéralakja a száműzetésből visszahívott Démoszthenész volt, 322
nyarán Krannonnál győzte le a makedónok felmentő [351] serege. Iustinus állításával ellentétben tehát a
görög városállamok vereséget szenvedtek.
6 322-ben.
7 Perdikkasznak Nikaia, Antipatrosz lánya valójában már a felesége volt, amikor Perdikkasz el akarta
venni Nagy Sándor nővérét.
8 A háború 322-ben tört ki; a Perdikkasz elleni szövetségnek egyébként az említetteken kívül még
Eumenész is tagja volt.
9 Iustinus téved: Küréné csak 300-298 között került hosszas harcok után I. Ptolemaiosz birtokába.
10 A „Battos" (Battosz) név jelentése: „fecsegő"; eufemisztikus névről van tehát szó.
11 Polüperkhón halálának pontos időpontja ismeretlen, Iustinus (Trogus) közlése azonban
mindenképpen téves, mert 31 l-ben még életben volt.
12 Neoptolemosz elpártolása és halála 321-ben történt.
13 321-ben.
XIV. könyv
1 Norába. Antigonosz itt 320-ban egy éven át tartotta Eumenészt ostromzár alatt.
2 Eumenész pártfogolta azt a gondolatot, hogy a Makedón Birodalomban hivatalosan vezessék be Nagy
Sándor kultuszát.
3 Eumenész 316-ban két ütközetet vívott Antigonosszal: a paraitakenéi ütközet még eldöntetlenül
végződött, de Gabiénénél már Antigonosz győzött. A győzelem után Eumenészt a katonai gyűlés
kiszolgáltatta Antigonosznak, és Antigonosz parancsára kivégezték.
4 Célzás a veteránok 324. évi ópiszi lázadására; a lázadás alkalmával azonban Nagy Sándor élete valójában
nem forgott veszélyben.
5 317-ben, majd megtámadta Polüperkhón seregét, mely Makedóniában és a Peloponnészoszon
állomásozott.
6 Polüperkhón még ugyanebben az évben visszanyerte Makedónia fölött a főhatalmat (317), majd
Arrhidaioszt és Eurüdikét kivégeztette.
7 316-ban.
8 Olümpiasz halálának leírása sok hasonló vonást mutat Iulius Caesar halálának a római történetíróknál
olvasható leírásaival (pl. Suetonius: Iulius Caesar 82,2). [352]
XV. könyv
1 315-ben.
2 Küproszt 294-ben, tehát jóval az Antigonosszal vívott háború után hódította meg Ptolemaiosz, Phoinikia
pedig szintén csak az ipszoszi csata (301) után került a birtokába.
3 312-ben.

4 Iustinus (Trogus) keveri a sorrendet és a személyeket. Előbb Kasszandrosz végeztette ki Makedónia
kormányzójaként IV. Alexandroszt és Rhóxanét 309-ben, és kibékült Polüperkhónnal, aki a kibékülés
fejében még ugyanebben az esztendőben meggyilkoltatta Héraklészt és Barszinoét.
5 306-ban a küproszi Szalamisz mellett.
6 Antigonosz és fia, Démétriosz 306-ban, Ptolemaiosz, Kasszandrosz, Lüszimakhosz 305-ben vették fel a
királyi címet.
7 301-ben, az ipszoszi csata után Antiokheiát. Az ugyancsak ebben az esztendőben alapított Szeleukeiát
Iustinus nem említi.
8 311-ben.
9 311-304 között Szeleukosz egész Indiát pacifikálta, és Antigonosz példájára 305-ben maga is fölvette a
királyi címet.
10 301-ben az ipszoszi csatában.
XVI. könyv
1 296-ban.
2 293-ban, majd ezt követően hat éven át, 287-ig volt Makedónia királya.
3 292-ben Lüszimakhosz Domikhaitész geta király fogságába esett, és ezért kényszerült területi
engedményre.
4 Pürrhoszt a makedón menekültek még 288-ban meghívták Makedónia trónjára, de ez a terv csak 287-
ben, Démétriosz Athén melletti legyőzésével realizálódott.
5 Iustinus (Trogus) tehát hitelt ad Nagy Sándor Kasszandrosz általi megmérgezésének.
6 286-ban, majd Szeleukosz foglyaként halt meg 283-ban Apameiában.
7 285-ben I. Ptolemaiosz valójában nem lemondott a trónról, hanem társ-uralkodóként maga mellé vette a
fiát.
8 286-ban Nyugat-Makedóniát és Thesszaliát foglalta vissza korábbi szövetségesétől.
9 478-ban, a déloszi szövetség létrehozásakor. [353]
10 Az eset valójában jóval később, 423-422-ben, a peloponnészoszi háború idején történt.
11 Klearkhosz 363-ban döntötte meg államcsínnyel a hérakleiai oligarchák uralmát.
12 Keraunosz magyarul: „villám", a villám pedig Iuppiter (Zeusz) egyik jelvénye.
13 A tyrannus elleni merénylet 352-ben történt.
XVII. könyv
1 283-ban.
2 281-ben előbb Kurupedionnál, majd Magnésziánál ütköztek meg; Lüszimakhosz vesztett és elesett.
3 Ugyancsak 281-ben, miután átkelt a Hellészpontoszon, hogy birtokába vegye Thrakiát és Makedóniát.
4 Ti. Ptolemaiosz Keraunosz, I. Ptolemaiosz Eurüdikétől született, idősebbik fia, akit I. Ptolemaiosz a
kisebbik fiú, II. Ptolemaiosz javára kizárt a trónöröklésből.
5 Ti. II. Ptolemaiosszal, Bereniké fiával.
6 281-ben.
XVIII. könyv
1 A tarentumiak 280-ban Róma ellen kértek segítséget Pürrhosztól.
2 Iustinus kivonata homályosan őrzi Pürrhosz propagandájának a nyomait, aki italiai hadjáratát egyrészt a
nagybátyja miatti bosszúhadjáratnak, másrészt a barbárok ellen vívandó szent háborúnak tüntette fel
Nagy Sándor szellemében.
3 A 280. évi Hérakleia melletti ütközetben. Pürrhosz győzött ugyan, de kétes (pyrrhusi) győzelmet aratott.
A csata után állítólag ezt mondotta: „Még egy ilyen győzelem, és nem marad katonám" (Plutarkhosz:
Erkölcsi értekezések 184c).
4 Az Asculumnál vívott második ütközetre, melyben Pürrhosz győzött, valójában egy évvel később, 279-
ben került sor.
5 A rómaiak 279-ben valójában szövetséget kötöttek a punokkal.
6 Kineasz küldetésének oka az italióta-szövetség és a görög városállamok autonómiájának követelése volt;
a terv véghezvitelét Appius Claudius Caecus hiúsította meg. [354]
7 273-ban, amikor II. Ptolemaiosz és a római senatus kölcsönösen követeket küldtek egymáshoz.
8 278-ban.
9 Ismeretlen eredetű népetimológia.
10 Iustinus történetének alapja, hogy pár évvel Nagy Sándor hódítása (332) előtt a vezető réteg uralmát
rabszolgalázadás döntötte meg Türoszban.
11 Byrsa (Bürsza) magyarul: „bőr", „lenyúzott bőr"; később Karthago fellegvárának a neve.
12 Karthago alapításmondáját Iustinus alapvetően másképp adja elő, mint Vergilius az Aeneisben.

13 Az ember-, nevezetesen gyermekáldozat szokása régészetileg valóban kimutatható az ősi karthagói
kultikus gyakorlatban.
14 238-ban. Az első pun háború (264-241) Sicilia birtoklásáért folyt.
XIX. könyv
1 Karthago érdeklődése Sardinia iránt időben megelőzte az iónokét, a 6. században kezdődött. Ezek a
háborúk pontos dátumhoz nem köthetők.
2 480-ban Himeránál.
3 Időben pontosan nem rögzíthető hadjáratok az 5. század folyamán.
4 Karthagóban a legfőbb bírói testület valójában 104 tagból állt.
5 Tévedés: a 406. évi siciliai hadjárat vezére Hannibal volt, s csak ennek halála után lett Himilco a
főparancsnok.
6 405-ben.
7 Iustinus téved: Himilco 397-ben újra főparancsnok lett a Sicilia elleni háborúban, de 396-ban járvány
tört ki hadseregében, és Dionüsziosz legyőzte. Himilco néhányadmagával visszatérve ekkor lett öngyilkos
Karthagóban.
XX. könyv
1 396-ban Himilco seregének megsemmisítésével.
2 388-ban Elleporosznál az italióta-szövetség seregét verte le, melynek vezetője Krotón városa volt, majd
386-ban elfoglalta Rhégiont. Mindkét háborút Lokroijal közösen vívta, akikkel 399 óta szövetséges
viszonyban állt.
3 Görögül: Megalé Hellasz, latinul: Magna Graecia. [355]
4 A három város szövetsége 550 körül rombolta le Sirist.
5 548-ban; a háború végén Krotón súlyos vereséget szenvedett.
6 A jelenet hasonló Castor és Pollux megjelenéséhez a Regillus-tó melletti csatában (499), ahol a
rómaiakat segítették a latinok elleni harcban. (Dionüsziosz Halikarnasszeusz 6,3).
7 Krotón hanyatlása Szübarisz 510. évi lerombolásával vette kezdetét, amikor a krotóniak átvették volt
ellenségük fényűző és puhány életmódját.
8 A pythagoreusok kiűzése jóval a Iustinusnál szereplő dátum után, de mindenesetre 453 előtt, Krotón
politikai összeomlását megelőzően történt.
9 379 körül, és el is foglalta a várost.
10 Dionüsziosz a keltákkal 384-383 folyamán lépett kapcsolatba, amikor elfoglalta Pyrgit, Caere
kikötővárosát.
11 375-ben a pestisjárvány miatt.
12 367-ben. Bár korábban, 374-ben is vereséget szenvedett a karthagóiaktól Croniumnál, 368-ban
azonban újra kezdte a háborút. Valójában nem az övéi ölték meg.
XXI. könyv
1 367-ben.
2 II. Dionüsziosz ellentmondásos egyéniségére jellemző, hogy mindezek ellenére kedvelte és pártfogolta a
filozófiát és az irodalmat; 366-361 között meghívta udvarába Platónt, aki később, igaz, botrányos
körülmények között távozott, de írt verseket, és filozófiai értekezéseket is tulajdonítanak neki.
3 Iustinus kivonata félreérthetően adja elő Dionüsziosz elűzésének történetét. A tyrannus Dél-Italiában
tartózkodott, amikor a száműzött Dión Syracusában államcsínnyel megdöntötte hatalmát. Miután több
hiábavaló kísérletet tett hatalmának visszaszerzésére, 355-ben véglegesen elhagyni kényszerült Syracusát.
Innen előbb Dél-Italiába menekült, ahol Locri és Rhegium még a birtokában maradt, de 350-ben Rhegium
is elpártolt tőle.
4 Dionüsziosz valójában nem hat, hanem kilenc esztendő múlva, 346-ban foglalta vissza Syracusát.
5 Az eset a 345. évi siciliai Entella-hadjárat után történt.
6 345-ben. [356]
XXII. könyv
1 Timoleón parancsnoksága alatt 338-ban a Krimiszosz melletti csatában; ezért kapta meg a syracusai
polgárjogot.
2 Ugyancsak 338-ban, az Akragasz elleni háború után; a háború tehát nem a campaniaiak ellen folyt.
Iustinus (Trogus) két dolgot kever: a) Agathoklész mint katona a 319 előtt zajló dél-italiai háborúban
tüntette ki magát, mely a krotóniak megsegítéséért folyt, b) Damasco (helyesen: Damas) viszont 338-ban
az Akragasz elleni háború vezére volt; Agathoklész ennek feleségét vette el, miután a férj elesett.
3 Az oligarchákkal való harcában 322 előtt, ahol Agathoklész a demokrata párt oldalára állt.

4 319-318-ban, illetve 316-ban. Iustinus kivonatában elmosódik, hogy ezek az események három
esztendő alatt játszódtak le.
5 Agathoklész valójában Akragaszt támadta meg, amikor a karthágóiak beavatkoztak ellene 311-ben.
Miután kétszer is győzött ellenük, Himera mellett 310-ben csatát vesztett, és így visszavonult Syracusába.
Iustinus tehát keveri az eseményeket.
6 A napfogyatkozás teszi lehetővé a partraszállás pontos datálását: 310. augusztus 15. A hadjárat
egyébként 310-től 307-ig tartott.
7 A támadás Tunes visszafoglalásáért folyt.
8 309-ben Hamilcar fogságba esett, a siciliaiak kivégezték, és fejét elküldték Karthágóba.
9 308-ban.
10 307-ben, majd egy időre ismét megszilárdította hatalmát a korábban punszövetséges görög városok
fölött.
11 307-ben Tunesnál.
12 307 telének elején.
13 306-ban Agathoklész lemondott addigi hódításairól, és ismét a Halükosz-folyó lett a két birodalom
határa.
XXIII. könyv
1 300-ban, valószínűleg a tarentumiak kérésére.
2 330-ban. 1. a XII. könyv 1. jegyzetét.
3 Ez valójában egy évtizeddel később, 289-ben történt.
4 Agathoklész hasonnevű fiára, Agathoklészra hagyta a királyságot, aki ellen viszont Agathoklész unokája,
Arkhagathosz, az Afrikában elesett [357] Arkhagathosz fia támasztott trónigényt, és egy tárgyaláson
meggyilkolta nagybátyját. Az ifjabb Arkhagathosz azonban soha nem lett Syracusa tyrannusa, mivel az idős
Arkhagathosz fia meggyilkolása után átruházta hatalmát a népre, és az ifjabb Arkhagathoszt megölték.
5 289-ben.
6 278-ban, midőn Pürrhosz ellen a rómaiak és a karthagóiak szövetséget kötöttek.
7 275-ben Pürrhosz azért kelt át Italiába, mert a siciliai görög városok fellázadtak ellene.
8 Ugyancsak 275-ben Beneventumnál megütközött a rómaiakkal, de alul maradt, s így tért vissza
Épeiroszba.
9 Iustinus (Trogus) túloz: Hierón a 275-274. évi Karthagó elleni hadjárat után zsoldosai segítségével
szerezte meg Syracusa fölött a hatalmat.
XXIV. könyv
1 281-ben.
2 Ptolemaiosz Keraunosz, I. Ptolemaiosz fia 280-ban űzte el Antigonoszt, majd a hadsereg kikiáltotta
Makedónia és Thrakia királyának. Házasságát illetően azonban Iustinus (Trogus) téved: Antigoné,
Pürrhosz épeiroszi király felesége I. Ptolemaiosz lánya, tehát Ptolemaiosz Keraunosz testvére volt.
Ptolemaiosz Keraunosz haddal támogatta Pürrhosz italiai hadjáratát.
3 Lüszimakhosz özvegyéről van szó; akit Ptolemaiosz Keraunosz 280-ban feleségül vett.
4 279-ben.
5 A „szent tavasz" (ver sacrum) sajátosan római-italiai kultikus szokás volt: szorongató helyzetben
fogadalomtétel kíséretében az isteneknek ajánlották a következő tavasz valamennyi zsengéjét, beleértve az
embereket és az állatokat is. Később ez úgy módosult, hogy az ekkor született gyermekeket felnevelték egy
bizonyos életkorig, akkor azonban ki kellett vándorolniuk.
6 279-ben.
7 Nem azonos a Rómát meghódoltató gallus vezérrel.
8 Ez a gallus támadás 279-ben érte Delphoit; a támadókon aratott győzelem emlékére alapították a
Szótéria-ünnepet. [358]
XXV. könyv
1 278-ban, melynek értelmében I. Antiokhosz lemondott Makedóniáról.
2 A gallus zsoldosokat I. Nikomédész hívta segítségül 277-ben, és ezek támogatásával hatalmát egész
Bithüniára kiterjesztette. Az ekkor letelepített gallusokat hívták később galatáknak.
3 Valójában nem a punok győzték le, hanem 275-ben azok a siciliai görög városok pártoltak el tőle, akik
korábban segítségül hívták a punok ellen.
4 274-ben.
5 Pürrhosz 273-ban huszonhétezer katonával és huszonnégy harci elefánttal tört rá a Peloponnészoszra.
6 272-ben.

7 Pürrhosz holttestét a fia Ambrakiában helyezte örök nyugalomra.
XXVI. könyv
1 Ez csak később, 265-ben következett be, amikor a khremónidészi háború folyamán Korinthosz mellett
leverte korábbi szövetségesének, Areusznak a seregét.
2 272-ben Antigonosz Gonatasz segítségével.
3 262-ben.
4 A khremónidészi háború végén, 262-ben.
5 250-ben. Magasz, anyja, Bereniké révén, II. Ptolemaiosz féltestvére volt.
XXVII. könyv
1 246-ban II. Szeleukosz néven, és még ugyanebben az esztendőben meggyilkoltatta Berenikét és annak
kiskorú fiát.
2 Az úgynevezett Laodiké-háború (246-241) előzménye az volt, hogy II. Antiokhosz az első házasságából
származó fiára, hagyta a trónt, mellőzve második feleségének, Berenikének a fiát. Mivel Bereniké III.
Ptolemaiosz nővére volt, Ptolemaiosz nővérének mellőzése, majd meggyilkolása miatt háborút indított II.
Szeleukosz ellen.
3 Az egyiptomi lázadás pontos időpontja ismeretlen.
4 A háború eredményeként III. Ptolemaiosz birtokába kerítette Syria déli részét, a pieriai Szeleukeiát,
Kilikiát, Kariát, ezenkívül több kis-ázsiai és thrákiai várost.[359]
5 Hierax (latinul: accipiter) magyar jelentése: „ölyv", „sólyom".
6 A testvérháború végén (241-239 ?) II. Szeleukosz az Anküra melletti csatában vereséget szenvedett
Antiokhosztól.
7 Eumenész bithüniai király támadása Antiokhosz és a gallusok ellen 235 körülre tehető.
8 228-ban II. Szeleukosz hadvezérei, Akhaiosz és Andromakhosz legyőzték a Mezopotámiába betörő
Antiokhoszt.
9 226-ban. Iustinus (Trogus) állításával ellentétben Szeleukosz nem vesztette el a trónját.
XXVIII. könyv
1 255-ben
2 239-ben.
3 Az akarnaniaiak 232-ben kértek segítséget az aitoloszok ellen Rómától.
4 A rómaiak Aeneas és társai révén részben a trójaiakra vezették vissza eredetüket.
5 lustinus ez esetben nagyon szabadon bánik a kronológiával: Hannibal csak jó húsz évvel később, 211-
ben fenyegette elfoglalással Rómát.
6 Brennus és gallusai 387-ben fosztották ki Rómát, míg a gallusok görögországi betörése és Delphoi
elfoglalása 297-ben történt.
7 Célzás a szabin nők elrablására.
8 Utalás Romulus és Remus viszályára és Remus meggyilkolására.
9 234-ben
10 233-ban.
11 Olümpiasz harmadik leányának valójában nem Laodamia (Laodameia), hanem Deidamia (Deidameia)
volt a neve.
12 229-ben. Kiskorú fiának, aki V. Philipposz néven makedón király lett (221-179), 221-ig Antigonosz volt
a gyámja.
13 Antigonosz Doszónt 225-ben az akhai-szövetség hívta segítségül III. Kleomenész spártai király ellen,
aki ugyanebben az évben elfoglalta a szövetség egyik jelentős városát, Argoszt.
14 222-ben Szellasziánál.
15 Hároméves egyiptomi tartózkodás után, 219-ben.
16 221-ben. [360]
XXIX. könyv
1 Lásd a XXVIII. könyv 12. jegyzetét.
2 223-ban III. Antiokhosz Megasz, II. Szeleukosz fia.
3 IV. Ariarathesnek, aki 220-ban került trónra.
4 Philopatór magyarul: „atyaszerető".
5 Lükurgosz 219-ben spártai király lett, noha nem királyi családból származott. Többszöri megszakítással
kb. 211-ig uralkodott.
6 221-ben. Hannibal ekkor valójában már huszonhat esztendős volt.
7 Lucius Aemilius Paulus első consulsága alkalmával, 219-ben győzött és tartott diadalmenetet az illyr

Démétriosz fölött.
8 Naupaktoszban 217-ben; ugyanerre az esztendőre esik Hannibal győzelme a rómaiak ellen a
Trasimenus-tó mellett.
9 216-ban a cannae-i csatában.
10 V. Philipposz 215-ben valójában szövetséget kötött Hanniballal a rómaiak ellen.
11 Az ún. első makedón háborúban (215-205) a rómaiak ügyes diplomáciával megosztották a görög-
makedón erőket: megnyerték szövetségesüknek az aitoloszokat (212), Éliszt, Spártát, Messzénét, I.
Attaloszt (211), míg I. Prusziasz bithüniai király, az achaiok, a boiótiaiak, a thesszaliaiak és az akarnaniaiak
V. Philipposzt támogatták.
12 204-ben
13 205-ben a syriai Phoinikében, melyben felmondta a karthagói szövetséget.
14 198-ban, amikor is az akhaiok a rómaiakhoz pártoltak.
XXX. könyv
1 IV. Ptolemaiosz trónra kerülése után megölette anyját, Berenikét, fivérét, Magaszt és nagybátyját,
Lüszimakhoszt.
2 221-ben, és elfoglalta Syria déli részét.
3 217-ben a raphiai csatában. Támogatója a valóságban a mintegy húszezer bennszülött zsoldos volt.
4 204-ben.
5 III. Antiokhosz az V. Philipposszal kötött titkos szövetség (203) értelmében 200-ban a paneioni
győzelem után elfoglalta V. Ptolemaiosztól dél-syriai, palaestinai és kis-ázsiai birtokait, III. Antiokhosz
viszont V. Philipposznak átengedte Kis-Ázsia nyugati részét, Thrakiát és a Kükladokat.
6 Feltehetőleg 199-ben.[361]
7 201-ben, miután V. Philipposz feldúlta Pergamont.
8 Ezzel vette kezdetét az ún. második makedón háború (200-197).
9 197-ben, mivel vesztésre állt, tárgyalásokat kezdett Nikaiában T. Qinctius Flamininus consullal, a római
seregek vezérével.
10 Költői túlzás: Philipposz ekkor negyvenegy éves volt.
11 A valóságban V. Philipposz megvédte Makedóniát a dardanusok 202. évi betörésétől.
12 197-ben a Künoszkephalainál vívott csatában V. Philipposz döntő vereséget szenvedett.
13 191-ben az aitoloszok III. Antiokhoszt fővezérükké választották, aki át is kelt Görögországba.
XXXI. könyv
1 III. Antiokhosz valójában még az ötödik syriai háborúban (194), tehát jóval IV. Ptolemaiosz halála (184)
előtt foglalta el Koilészüriát és Phoinikiát.
2 192-ben. Az igazi ok azonban az volt, hogy Antiokhosz 196-ban átkelt a Hellészpontoszon, elfoglalta Kis-
Ázsiát és 194-ben meghódította Thra-kiát.
3 195-ben.
4 III. Antiokhosz 191-ben az aitoloszok szövetségeseként Hannibal kíséretében szállt partra
Görögországban.
5 A karthagóiak 196-ban Hannibalt visszahívták száműzetéséből és a következő évben suffetté (főbíró,
consul) választották, ám ugyanebben az esztendőben a karthagói belső ellenzék vádat emelt ellene a római
senatusnál, de nem izgatás, hanem bírósági reformja és új pénzügyi politikája miatt. Hannibal nem várta
meg a vizsgálóbizottság határozatát, hanem III. Antiokhoszhoz szökött.
6 195-ben és 194-ben az akhaiokkal szövetségben. A békefeltételek értelmében Nabisz nemcsak területek
feladására kényszerült, hanem fiát, Armenaszt is túszul kellett adnia a rómaiaknak.
7 Nabisz 193-192. évi terjeszkedésének az akhaiok szövetsége vetett véget 192-ben, legyőzve Nabiszt, akit
ezután hamarosan meggyilkolt az egyik tisztje.
8 195-ben. Lásd az 5. jegyzetet.
9 Thermopülainál 191-ben, ahol vereséget szenvedett. [362]
10 Hannibal 190-ben valójában Szidénél a rhodosziakkal vívott hajós csatában szenvedett vereséget.
11 190-ben Magnészia mellett III. Antiokhosz döntő vereséget szenvedett.
12 A 188. évi apameiai békeszerződés értelmében Antiokhosz nemcsak Syriát tarthatta meg, hanem
valójában Mezopotamiát és Nyugat-Iránt is.
XXXII. könyv
1 191-ben, midőn Hanniballal együtt partra szállt Görögországban, az aitoloszok fővezérükké
választották.
2 183-ban, amikor hetvenéves korában nyolcadszor választották meg sztratégosznak.

3 187-ben Szuszában az egyik Bei-templom kifosztása közben.
4 Démétriosz, Philipposz kisebbik fia a magnésziai csatát követően 191-től 183-ig volt túsz Rómában.
5 Philipposz 180-ban gyilkoltatta meg a fiát.
6 179-ben, egy évvel Démétriosz meggyilkoltatása után.
7 Ez a Brennus nem azonos a Rómát feldúló gallus vezérrel.
8 Q. Servilius Caepio „bűne" közismert volt az ókorban; többek között Cicero is megemlékezik róla (Az
istenek természetéről 3,74).
9 Rómában Caepiót tették felelőssé a 105-ben Arausiónál a cimberek ellen elszenvedett vereségért, és
103-ban száműzték.
10 A hisztriaiaknak ez az eredetmondája más forrásból nem ismeretes.
11 188-183 között, mivel a római senatus azt követelte 189-ben korábbi szövetségesétől, Prusziasztól,
hogy a 198-ban elfoglalt Phrügiát adja vissza II. Eumenész pergamoni királynak.
12 190-ben, a magnésziai vereség után.
13 184-ben.
14 183-ban, a háború végén, melyben Prusziasz vereséget szenvedett.
XXXIII. könyv
1 Az ún. harmadik makedón háborúról (171-168) van szó.
2 171-ben a thesszaliai Kallinikosznál.
3 Iustinus (Trogus) nagy időbeli ugrással a háború befejezésére tér rá, elhallgatva a rómaiak kudarcait; L.
Aemilius Paulust ugyanis 168-ban választották consullá.
4 168. június 21-én. [363]
5 A 168. június 22-én vívott sorsdöntő püdnai csatában.
6 Perszész, miután a 167. évi diadalmenetben meghurcolták, Rómában halt meg fogolyként, 165-ben vagy
162-ben.
XXXIV. könyv
1 Az előző könyv végén említett, 167. évi deportálás után, midőn valamennyi Róma-ellenes vezetőt
Rómába hurcolták.
2 A spártaiak segítségkérő követsége 148-ban járt Rómában.
3 146-ban Mummius seregének pusztítása teljes volt: még a város templomait sem kímélte.
4 A hatodik syriai háború (170-168) alkalmával IV. Antiokhosz Epiphanész VI. Ptolemaiosz ellenében
Alexandria kivételével az egész Egyiptomot elfoglalta, és unokaöccse, VI. Ptolemaiosz gyámjaként
Memphiszben királlyá koronáztatta magát.
5 A királyság megosztása VI. és VIII. Ptolemaiosz, valamint anyjuk, II. Kleopatra között még 170-ben, a
háború kitörése előtt megtörtént.
6 168-ban.
7 189-től, majd fivére, IV. Szeleukosz kicserélte saját fiáért, Démétrioszért.
8 IV. Antiokhosz 168-ban valóban feladta a meghódított területeket.
9 164-ben; fiának gyámja IV. Antiokhosz híve, Philipposz lett.
10 164-ben a senatus elutasította Démétriosz trónigényét.
11 162-ben, V. Antiokhosz, Philipposz és Lüsziasz megölése után.
12 149-ben.
XXXV. könyv
1 162-ben.
2 150-ben az Antiokheia melletti csatában.
3 A későbbi II. Démétriosz.
4 II. Démétriosz 147-től 145-ig harcolt Alexandrosz Balasz ellen, végül VI. Ptolemaiosszal szövetségben. A
döntő győzelmet ketten aratták Balasz fölött az Oinoparasz-folyó mellett. Alexandrosz Balasz története -
lényegesen más szellemű előadásban — az Ószövetségben is olvasható (1Makk 10sk). Ez utóbbin alapul G.
F. Handel Alexander Balas c. oratóriuma.[364]
XXXVI. könyv
1 Lásd a XXXV. könyv 4. jegyzetét.
2 139-ben, de több győztes csatája után I. Mithridatész legyőzte és foglyul ejtette.
3 Iustinus (Trogus) keveri a személyeket. Diodotosz Trüphón, II. Démétriosz syriai király hadvezére,
midőn 145-ben államcsínyt hajtott végre, a kétéves VI. Antiokhoszt juttatta trónra, aki azonban nem II.
Demetriosz, hanem a trónbitorló Alexandrosz Balasz fia volt.

4 138-ban. II. Démétriosz és VII. Antiokhosz egyaránt I. Démétriosz fiai voltak.
5 138-ban.
6 160-ban, Judas Makkabeus felkelésekor.
7 A következőkben a Iustinus-kivonat olyan zsidó történetet ad elő, mely jelentős eltéréseket mutat az
Ószövetség eseménytörténetétől, és sok vonatkozásban nincs párhuzam az általunk ismert ókori
irodalomban. Iustinus (Trogus) vélhető forrása ez esetben talán Poszeidóniosz volt.
8 Ericus valószínűleg azonos Jerichóval.
9 485-ben, az Egyiptom elleni hadjárata alkalmával.
10 332-ben.
11 Iudaia 312-től 198-ig a Ptolemaioszok birodalmának része volt, majd ezt követően a római hódításig
felváltva a Szeleukidák és a Ptolemaioszok érdekszférájához tartozott.
12 III. Attalosz pergamoni uralkodó, aki 138-ban került a trónra.
13 133-ban.
14 VIII. Ptolemaiosz példáját követve, aki 162-ben végrendeletileg Rómára hagyta Kürénaikát.
15 131-ben; az ütközetben L. Crassus elesett.
16 130 elején Leukainál.
17 130-ban Perperna Sztratonikeiában bekerítette és kiéheztetéssel megadásra kényszerítette.
XXXVII. könyv
1 V. Mithridatész már a harmadik pun háború idején szövetségese volt a rómaiaknak: 149-ben hajókat és
csapatokat bocsátott rendelkezésükre, majd később részt vett Arisztonikosz leverésében is.
2 V. Ariarathész királyról van szó, aki a rómaiak szövetségeseként harcolt a háborúban.[365]
3 VI. Ariarathész anyjáról van szó, akivel gyermekgyilkossági sorozata után felkelés végzett.
4 VI. (Nagy) Mithridatész Eupatort (132-63).
5 110-107 között valójában nem Mithridatész személyesen, hanem hadvezére, Diophantosz győzte le több
hadjáratban a szkítákat.
6 Laodiké és cinkosainak kivégzése 105-ben történt.
7 Iustinus kivonata tartalmilag homályos. A valóságban Paphlagoniából VI. Mithridatész kiűzte volt
szövetségesét, III. Nikomédészt, miután az feleségül vette VI. Ariarathész kappadókiai király özvegyét. VI.
Mithridatész ezután megölte VI. Ariarathész törvényes fiát, ugyanekkor III. Nikomédész feleségét, Laodikét
az egyik fiukkal együtt Rómába küldte, de a fiúról azt híresztelte, hogy VI. Ariarathész törvényes fia.
XXXVIII. könyv
1 105-ben, mivel az meg akarta mérgezni.
2 111-ben. 3 106-ban.
4 VII. Ariarathész 111-től ugyanis anyja társuralkodója volt.
5 Mithridatész nyolcéves fiát mint V. Ariarathész utódát tette meg Kappadókia királyának.
6 Lásd a XXXVII. könyv 2. jegyzetét.
7 Mindezek az események 95-ben történtek.
8 93-ban.
9 Még 94-ben, tehát egy évvel azelőtt, hogy Tigranész megtámadta volna Kappadókiát.
10 91-ben.
11 A marsusok Róma elleni háborúja 91-től 89-ig tartott.
12 128-ban.
13 92-ben. Mithridatész valójában támogatta Khrésztoszt IV. Nikomédész ellenében.
14 88-ban IV. Nikomédész Pontoszba betörő seregét Arkhelaosz, Mithridatész hadvezére szétverte. A
háborút Nikomédész M. Aquilius tanácsára és sugalmazására indította, és a vereség után is hozzá
menekült.
15 179-ben, amikor fel kellett adnia 183. évi hódításait.
16 II. Eumenész 194-ben visszautasította III. Antiokhosz szövetségi ajánlatát, és 191-ben a korkürai
tengeri csatában a rómaiakat támogatta III. Antiokhosz ellenében, majd ugyanígy tett 190-ben
Magnésziánál is. A püdnai [366] ütközet (168) után azonban gyanússá vált szövetségesei, a rómaiak előtt,
s midőn 167-ben igazolni akarta magát Rómában, brundisiumi partra szállásakor meghallgatás nélkül
kitiltották Italiából.
17 Célzás az Iugurtha elleni háborúra (112-105), melyben Iugurthát a rómaiak legyőzték, majd 104-ben
Rómában kivégezték.
18 110-107 között; erre céloznak a beszéd következő részei.
19 Ez volt az ún. első mithridatészi háború (89-84).
20 VI. Ptolemaiosz 145-ben.

21 VIII. Ptolemaioszt, VI. Ptolemaiosz testvérét, aki 163-tól Küréné királya volt.
22 II. Kleopatra, VI. Ptolemaiosz nővére és felesége egyben VIII. Ptolemaiosznak is nővére volt.
23 VII. Ptolemaiosz, VI. Ptolemaiosz fia 145-ben valójában király lett anyja, II. Kleopatra gyámsága alatt.
24 142-ben III. Kleopatrát, VI. Ptolemaiosz és II. Kleopatra lányát.
25 A Scipio vezette küldöttség látogatása 139-re datálható.
26 131-től 129-ig.
27 131-ben Ptolemaiosz Memphitészt, II. Kleopatra fiát.
28 129-ben II. Kleopatra, aki addig Egyiptomban uralkodott, II. Démétrioszhoz, Syria királyához ment
feleségül.
29 139-ben.
30 Rhodogunét, ami arra mutat, hogy valójában nem fogolyként bántak vele.
31 129-ben.
32 Erre az ütközetre is 129-ben került sor, de II. Démétriosz ekkor már hazájában tartózkodott.
XXXIX. könyv
1 126-ban Damaszkosz mellett.
2 123-ban.
3 Grüposz 125-től 121-ig volt anyja társuralkodója.
4 123-ban.
5 Kettőjük küzdelme 115-től 109-ig, illetve 104-től 96-ig tartott.
6 116-ban.
7 IX. Ptolemaioszt, aki 116-107 között anyjának, III. Kleopatrának a társuralkodója volt.[367]
8 Az időpontban Istinus (Trogus) téved: IX. Ptolemaiosz 115-ben, tehát
társuralkodásának második évében vált el IV. Kleopatrától.
9 112-ben.
10 IX. Ptolemaiosz az anyja elől 106-ban Küproszra menekült, és ott maradt egészen 88-ig.
11. Ptolemaiosz Alexandrosz néven; 110-től 107-ig Küprosz királya volt, majd 107-től 101-ig Egyiptomban
anyja társuralkodója.
12 103-ban.
13 101-ben.
14 IX. Ptolemaioszt 88-ban hívták vissza, tehát tizenhárom évvel később, mint hogy testvére meggyilkolta
az anyjukat.
15 Ti. Ptolemaiosz Apión, aki 116-96 között Küréné királya volt.
XL. könyv
1 86-tól 69-ig.
2 69-ben a tigranokertéi csatában.
3 65-ben, midőn keleti hadjárata során Syriát római provinciává nyilvánította.
XLI. könyv
1 Iustinus (Trogus) jellemzése a parthusokról az ókori görög, illetve a római történetíróknak a barbár
népekre vonatkozó közhelyeivel mutat szoros rokonságot, ennek ellenére van valóságértéke.
2 256-ban.
3 238-ban, majd ezt követően négy éven át uralkodott.
4 Andragorasz 247-ben függetlenítette magát a Szeleukidák birodalmától, és rövid uralkodás után esett
áldozatul a parnusok (iráni lovasnép) támadásának.
5 234-ben
6 227-ben, a három évig tartó sikertelen parthus-hadjárat végén. Az Arszakidák valójában 247. Nisan
hónap (március-április) 1. napját tartották felszabadulásuk kezdetének.
7 Dara névváltozata: Dareum (Dareion); az Apaortenon hegy neve az idősebb Pliniusnál Apavortene
alakban fordul elő (Természetrajz VI, 16, 46).
8 III. Antiokhosszal szemben 209-ben. II. Arszakész egyébként 191-ig uralkodott. [368]
9 Phriapatiosznak III. Arszakész volt a mellékneve.
10 Ti. I. Phraatész (176-171).
11 I. Mithridatészre (171-138), aki IV. Antiokhosz halála után meghódította Elümaiszt, Babüloniát,
Médeiát, a Tigris melletti Szeleukeiát és Szuszát.
12 156-ban. Valójában tíz esztendővel korábban, 166-ban került Baktria trónjára.

XLII. könyv
1 138-ban II. Phraatészt, aki 127-ig uralkodott.
2 Antiokhoszt 130-ban verte le Phraatész, amikor Parthiára tört; Antiokhosz ezt követően öngyilkos lett. A
szkíták ebben a harcban jelennek meg először segédcsapatokként.
3 I. Artabanosz 127 után pár évig uralkodott: hamarosan elesett a tokharok elleni háborúban (123).
4 II. Mithridatész (VIII. Arszakész) (123-87). Valójában nem volt „Nagy" a mellékneve; Iustinus (Trogus)
alighanem keveri a pontoszi VI. Mithridatésszel.
5 Iustinus keveri II. és III. Mithridatészt; ez utóbbi III. Phraatész (70-58) fia volt, és 58-54 között
uralkodott Parthiában.
6 Oródész 57-től volt parthus uralkodó, és 55-ben végeztette ki a testvérét.
7 54-ben a kharrai csatában.
8 Pakorosz sikeres hadjárata 51-re esik, s ezután valóban fellázadt az apja, Oródész ellen a babülóni
satrapa, Orondopasztész biztatására. A lázadás kibéküléssel végződött oly módon, hogy az apja
társuralkodónak ismerte el.
9 66-ban a parthusok Pompeius szövetségeseként harcoltak a pontoszi VI. Mithridatész és az armeniai
Tigranész ellen.
10 43-42-ben. Octavianus ekkor még nem volt Augustus: ezt a címet csak 27-ben kapta.
11 40-ben; a parthusok ekkor Pakorosz vezetésével Syriát és Kis-Ázsia jelentős részét hatalmukba
kerítették.
12 39-38-ban. Pakorosz nemcsak eddigi hódításait veszítette el, hanem maga is elesett.
13 37-ben.
14 A sikertelen hadjárat két évig (36-34) húzódott. [369]
15 Phraatésznak a trónbitorló Tiridatészt csak 25-re sikerült végérvényesen kiszorítania Parthiából.
16 23-ban, miután 24-ben Octavianus Augustushoz menekült.
17 20-ban.
XLIII. könyv
1 Aborigók (Aborigines) szó szerint: „őslakók".
2 Saturnus a római vallásban az aranykor istene és e tekintetben a görög Kronosz megfelelője, a római
őstörténet szerint azonban Latium mondabeli királya is volt.
3 Az ősi egyenlőség emlékét idéző ünnepet Rómában december 17-én ülték.
4 A latin nép korai történetét Iustinus (Trogus) Líviusszal, Vergiliusszal, Ovidiusszal megegyezően adja
elő.
5 Massziliát a phókaiaiak jóval korábban, 600 körül alapították.
6 Masszilia alapítási mondájának részletes előadását és Gallia ehhez kapcsolódó dicséretét az magyarázza,
hogy Trogus galliai származású volt.
7 Anakronizmus: a Floralia ősi latin tavaszünnep, melyet a császárkorban április 28. és május 3. között
tartottak.
8 Róma és Masszilia kapcsolatai valóban korai időpontra datálódnak; a második pun háborúban a
massziliaiak a rómaiak szövetségeseiként harcoltak.
9 77-től 71-ig. Marius volt hívét és követőit hosszas harcok után végül Cn. Pompeius győzte le.
10 68-66 között.
XLIV. könyv
1 Viriat(h)us (190-139) az ókori Hispania legnagyobb szabadsághőse, a gallus Vercingetorix és a germán
Arminius párja.
2 147-139 között. Győzelmeinek csúcspontját Q. Fabius Maximus kapitulációra kényszerítése jelentette
140-ben.
3 A chalybsok (Chalybes, Khalübesz) több kis-ázsiai törzs neve, amelyek fémmegmunkálásukról voltak
híresek. Valószínűleg ez az alapja Iustinus (Trogus) képzettársításának.
4 Gérüón marháinak elhajtása Héraklész tizedik munkája volt Eurüsztheusz szolgálatában. [370]
5 237-ben Hamilcar Barcas vezetésével.
6 229-ben.
7 220-219 folyamán.
8 206-ban.
9 A cantaberek ellen vívott háború (26-19) eredményeként.

Névmagyarázatok
Abdalonymus (Abdalónümosz): a föníciai Sidonia királya Nagy Sándor jóvoltából.

Abella: város Campaniában.
aborigók (Aborigines): Latium őslakói, a latin nép ősei.
Abrahames: Iustinus előadása szerint a negyedik zsidó király (1. a jegyzetet).
Abydus (Abüdosz): város a Hellespontus ázsiai partján.
Acamania (Akarnania): ny-görögországi tartomány.
Acerbas: 1. Acherbas.
Acesines (Akeszinész): az Indus mellékfolyója ÉNy-Indiában.
achaeok (akhajok): D-Thessalia és É-Peloponnesus egy részének régi lakói; Homérosznál, majd a
római korban általában a görögök.
Acherbas (Akherbasz, Iustinusnál: Acerbas): Melqart főpapja Tyrusban, Elissa (Didó) meggyilkolt
férje.
Acheron (Akherón): a) folyó a d-italiai Bruttiumban; b) folyó Epirusban; c) az Alvilág egyik
folyója; d) általában az Alvilág. Dodonában valójában ilyen folyó nincs.
Achilles (Akhilleusz, Akhillész): Peleus és Thetis istennő fia, a trójai háború legnagyobb görög
hőse.
Acilius, Manius Glabrio: római államférfi és hadvezér (consul 191); III. Antiochus legyőzője.
Adores: Iustinus szerint a harmadik zsidó király (1. a jegyzetet).
Adrastus (Adrasztosz): Adrestia uralkodója, a trójaiak szövetségese.
adresták (Adraisztesz, Adréisztai): néptörzs Indiában a Hydraotes folyó partján.
Adrestia (Adrészteia): város a Propontis déli partvidékén.
Adria: a) az Adriai-tenger; b) város É-Italiában; c) város az italiai Venetiában.
Aeacidák (Aiakidák): thessaliai uralkodócsalád, Aeacus és utódai, ebből a családból származott
Olympias, Nagy Sándor anyja is.
Aeacidas (Aiakidasz, Aiakidész): az epirusi molossusok királya (t313), I. Pyrrhus (Nr. 2.) epirusi
király apja.
aedilis: gazdasági ügyekkel foglalkozó római tisztviselő.
Aeëtes (Aiétész): mitikus colchisi király, Medea apja, az aranygyapjú tulajdonosa. [375]
Aegaeae (Aigaiai): Edessa korábbi neve.
Aegeus (Aigeusz): mitikus athéni király, Theseus apja.
Aegialeus (Aigialeusz): Aeëtes fiának, Apsyrtusnak a mellékneve.
1. Aemilius, Marcus (valójában Lucius Aemilius Regillus): római államférfi és hadvezér (praetor
190), 190-ben III. Antiochus legyőzője.
2. Aemilius, Marcus Lepidus: római államférfi (cons. 187), 201-ben az V. Ptolemeushoz (Nr. 6.) és
V. Philippushoz (Nr. 7.) küldött római követség tagja.
3. Aemilius, Lucius Paulus (228-168): római államférfi és hadvezér (cons. 182 és 168), 168-ban a
pydnai csatában Perses macedón király legyőzője.
Aeneas (Aineiasz): trójai hős, aki Trója bukása után társaival Italiába menekült; a római nép
mitikus őse.
aenianok (Ainianesz): néptörzs Thessaliában.
Aeolus (Aiolosz): a görög mitológiában a szelek istene, a Sicilia melletti Aeolia (a Lipari-szigetek
egyike) királya.
Aeropus (Aeropusz): macedón király (588-568), I. Philippus fia, Alcetas apja.
Aethiopia (Aithiopia): eredetileg a világ DK-i végén lakó nép hazája, később aethiopoknak hívták
Nubia lakóit és India őslakóit is.
Aetna (Aitné): tűzhányó Siciliában, az Etna.
aetnaiak: az Etna (Aetna) melletti hasonnevű város lakói.
aetolusok (Aitoloi): Közép-Görögország ny-i részének, Aetoliának a lakói.
Africanus: l. Cornelius.
Agamemnon (Agamemnón): Mycenae királya, a trójai háborúban a görög hadsereg fővezére.

1. Agathocles (Agathoklész) (360-289): 317-től haláláig Syracusae tyrannusa.
2. Agathodes (†283): Lysimachusnak, Nagy Sándor hadvezérének, majd Thracia királyának
idősebb fia, az apja meggyilkoltatta.
3. Agathodes: IV. Ptolemeus Philopator (Nr. 5.) szeretője, Agathoclia bátyja. 204-ben nővérével
együtt meggyilkolták.
Agathodia (Agathokleia): kéjnő IV. Ptolemeus Philopator (Nr. 5.) udvarában, a király feleségének,
Eurydicének a megölése után a király szeretője. 204-ben fivérével, Agathoclesszel (Nr. 3.) együtt
meggyilkolták.
Agenor (Agénór): Pithónak, Nagy Sándor hadvezérének az apja.
II. Agesilaus (Agészilaosz): spártai király (398-358), a perzsák (396), az athéniak és a thebaiak
(394) elleni háború hadvezére.
Agis: több spártai főember neve. A Iustinusnál előfordulók:
1. II. Agis (Agisz): spártai király (427-398), 421-től a spártai hadsereg vezére a peloponnesusi
háborúban; nagy szerepe volt Athén legyőzésében.[376]
2. III. Agis (Agisz): spártai király (338-331), a macedónok elleni harc vezére, Antipaterrel
szemben esett el Megalopolisnál.
Agraeus (Agraiosz): Apollo és Cyrene nimfa fia.
Aiax (Aiasz): A trójai háború híres görög királya; Achilles után a legnagyobb görög hős.
Alba-hegy (mons Albana): a hegy, melyre Alba Longa települt.
Alba Longa: Róma anyavárosa, melyet a hagyomány szerint Aeneas fia, Ascanius alapított.
albánok (Albani): a Kaukázusban őshonos nép.
Alcetas (Alketasz) (†319): macedón hadvezér, II. Perdicca macedón király testvére.
Alcibiades (Alkibiadész) (450-404): Pericles unokatestvére, Socrates tanítványa, a peloponnesusi
háború zseniális, de jellemtelen athéni politikusa és hadvezére.
Alexander (Alexandrosz): több macedón és epirusi uralkodónak, valamint ezek
leszármazottainak a neve. A Iustinusnál előfordulók a következők:
A) Macedónia
1. I. Alexander: macedón király (494-454), a görög kultúra első pártfogója.
2. II. Alexander: macedón király (370-368), sógora, Ptolemeus Alorus ölte meg.
3. III. Alexander = Nagy Sándor (356-323): Fülöp fia, a macedón világbirodalom megteremtője.
336-tól haláláig macedón király; 334-333-ban meghódította Kis-Ázsiát, 332-ben elfoglalta
Egyiptomot; a 327-326. évi indiai hadjáratát katonáinak a lázadása hiúsította meg. Halála után
világbirodalma részekre hullott.
4. IV. Alexander (322-311): Nagy Sándor és Rhoxane fia, névleg macedón uralkodó, Cassander
anyjával együtt meggyilkoltatta.
B) Epirus
5. I. Alexander: I. Amyntas fia, epirusi király (342-330), Olympiasnak, Nagy Sándor anyjának a
testvére.
6. II. Alexander: Pyrrhus fia, epirusi király (272-?), harcolt az illyrek, majd a macedónok ellen.
Halálának időpontja ismeretlen.
C) Egyéb:
7. Alexander: Nagy Sándor és az indiai királynő, Cleophis fia.
8. Alexander Lyncesta: Nagy Sándor hadvezére, 333-ban kivégezték.
9. Alexander: Cassandernek, Nagy Sándor hadvezérének a fia.
10. Alexander: Perseus macedón király fia; a pydnai csata (168) után Rómába hurcolták, ahol
később irodalomtanítással foglalkozott.
11. Alexander Balas: pergamumi trónbitorló (150-146); Demetrius Nicator legyőzte, és
megölték.[377]
12. Alexander: Ptolemeus Physco fia, az anyja cselszövésének esett áldozatául.
13. Alexander (II. Zabinas): II. Demetrius Nicator syriai királlyal szemben VIII. Ptolemeus
Euergetes által állított trónkövetelő (130), aki VII. Antiochus fogadott fiának hirdette magát;
Antiochus Grypus legyőzte és kivégeztette (123).
Alexandria (Alexandreia): több — összesen huszonöt —, Nagy Sándor alapította város neve; a
leghíresebb közülük a Nílus-deltában 332-ben alapított egyiptomi Alexandria. Iustinus még a

Tanais melletti hasonnevű várost említi.
amazónok (Amazónesz): harciasságáról híres, mitikus asszonynép Ázsiában.
Ambus: 1. Sambus.
Ammadas (Ammadasz): Nagy Sándor veteránja; csak Iustinusnál szerepel.
Amphictyon (Amphiktüón): mitikus athéni király, aki Athénénak szentelte a várost és egyben a
városnak az Athén nevet adta.
Amphilochus (Amphilokhosz): mitikus király, a Hispania ÉNy-i részén élő Gallaeci (Kallaikoi) nép
őse és névadója.
Amphipolis (Amphipolisz): város K-Macedoniában.
Amphistratus (Amphisztratosz): Castor és Pollux kocsihajtója, aki részt vett az Argonauták
hadjáratában.
Amulius: Alba Longa mondabeli királya, Romulus és Remus nagyapjának, Numitornak a testvére.
Amyntas (Amüntasz): több macedón uralkodó és főember neve. A lustinusnál szereplők az
alábbiak:
1. I. Amyntas: macedón király (540-498), I. Dareus vazallusa.
2. III. Amyntas: macedón király (393-370), Fülöp király apja.
3. Amyntas: Fülöp király hadvezére; Nagy Sándor hatalomra kerülése után, 336-ban kivégeztette.
4. Amyntas: Nagy Sándor hadvezére; Iustinus állításával ellentétben meghalt egy város
ostromában.
Anaxarchus (Anaxarkhosz): abderai származású filozófus, az atomelmélet híve, Nagy Sándor
barátja.
Anaxilaus (Anaxilaosz): előbb Rhegium, majd Zankle tyrannusa (494-476), az ottani oligarchák
hatalmának megtörője.
1. Andragoras (Andragorasz): perzsa előkelőség, akit Nagy Sándor megtett Parthia
kormányzójává.
2. Andragoras: parthus helytartóvá tette Seleucus.
Andromache (Andromakhé): a trójai hősnek, Hectornak a felesége, a város bukását követően
Pyrrhus ágyasa, majd Helenus felesége. [378]
Antader (Antandrosz): Agathocles syracusai tyrannus testvére; 310-ben, a pun háború idején a
helyettese.
Antenor (Anténór): trójai hős, majd a háború után a venetusok földjén Patavium megalapítója.
Antigenes (Antigenész): Nagy Sándor hadvezére.
1. Antigonus (Antigonosz Monophthalmosz): Nagy Sándor féltestvére, halála után Phrygia
kormányzója; 301-ben az ipsusi csatában legyőzték és megölték. Fia: Demetrius Poliorcetes.
2. Antigonus Gonatas (Antigonosz Gonatasz): az előbbi unokája; 287-től Görögország helytartója,
majd macedón király (276-239).
3. Antigonus Doso (Antigonosz Doszón): az előbbi unokaöccse; 227-től macedón király, 221-ben
az illyrek elleni háborúban esett el.
Antiochia (Antiokheia): Syria fővárosa, melyet I. Seleucus Nicator alapított 301-ben.
Antiochus (Antiokhosz): több syriai uralkodó neve a Seleucida-dinasztián belül. lustinusnál az
alábbiak szerepelnek:
1. Antiochus: Nagy Sándor hadvezére, I. Seleucus apja; 332-ben halt meg Egyiptomban.
2. I. Antiochus Soter: 294-től apjának, I. Seleucusnak uralkodótársa, majd Syria királya (281-
261); 275-ben legyőzte a betörő keltákat.
3. II. Antiochus Deus: 268-tól apjának, I. Antiochusnak uralkodótársa, majd Syria királya (261-
246). Birodalma jelentős részét elvesztette.
4. Antiochus Hierax (255-227): II. Seleucus testvére, aki megpróbálta hatalmától megfosztani
fivérét - sikertelenül.
5. III. Antiochus Megas: II. Seleucus fia, Syria királya (223-187); elfoglalta Parthiát, Bactriát,
Palaestinát, Coelesyriát; Thraciáért azonban eredménytelenül harcolt Rómával.
6. IV. Antiochus Epiphanes: III. Antiochus fia, Syria királya (175-164); a Makkabeusok
mozgalmának leverője; 189-től egy darabig túsz volt Rómában.
7. Antiochus: II. Demetrius mostohafia. A gyámja, Trypho meggyilkolta.
8. VII. Antiochus Euergetes: I. Demetrius Soter fia, Syria királya (138-129); meghódította

Jeruzsálemet, Babyloniát, Mediát pedig visszafoglalta a parthusoktól. Az utolsó nagy Seleucida
uralkodó.
9. VIII. Antiochus Grypus: II. Demetrius és Cleopatra fia; előbb anyjának társuralkodója (125-
121), majd Syria királya (121-96). 115-től harcban állt a hatalomért féltestvérével, IX. Antiochus
Cyzicenusszal.
10. IX. Antiochus Philopator Cyzicenus: VII. Antiochus fia; 115-től harcban állt a hatalomért
féltestvérével, VIII. Antiochusszal, 109-től Coelesyria ura, 95-ben a VI. Seleucusszal vívott
csatában esett el. [379]
11. I. Antiochus Epiphanes: valójában Mithridates fia, Commagene királya (69-31), Sulla, majd
Pompeius kegyeltje.
Antiope (Antiopé): amazon királynő, Theseus felesége, Hippolytus anyja.
Antipater (Antipatrosz): több macedón főember neve:
1. Antipater (397-319): hadvezér és politikus; Fülöp, majd Nagy Sándor bizalmasa, Nagy Sándor
halála után Macedonia örököse.
2. Antipater: Cassandernek és Fülöp lányának, Thessalonicének a második fia, IV. Philippus
testvére.
Antonius, Marcus (83-30): római államférfi és hadvezér, Iulius Caesar híve, a II. triumviratus
tagja, az actiumi csata (31) vesztese.
Anxilaus: 1. Anaxilaus.
Apamea (Apameia): több kis-ázsiai város neve, az itt előfordulót Seleucus Nicator alapította.
Apaortenon: hegy Parthiában, melyre Dara városa épült.
apartanok (Apartaei vagy Aparthani): szarmata nép a Kaukázustól északra.
Apis (Apisz): egyiptomi isten, Ptah inkarnációja, akit Memphiszben fekete bika alakjában
tiszteltek.
Apollo (Apollón): Iuppiter és Leto fia, a görög mitológiában a költészet, a jóslás és a gyógyítás
istene; idővel a Nappal is azonosították.
Apollonia (Apollónia): több város neve; Iustinusnál a macedoniai Bolbe-tó melletti városról van
szó.
Appius Claudius Caecus: l. Claudius.
Apsyrtus (Apszürtosz): Aeétes colchisi király fia, Medea testvére.
Apulia: d-itáliai tartomány.
Aquileia: város É-Itáliában.
Aquilius, Manius: római államférfi és hadvezér; 129-ben consulként az Aristonicus-háború
befejezője.
Aquilius, Manius: római államférfi és hadvezér. 101-ben consul; 89-ben követ Bithyniában; 88-
ban legatusként a Sangarios folyó melletti csatában Mithridates (Nr. 4) csapataival szemben
alulmaradt, elfogták és kivégezték.
arachotok (Arakhótoi vagy Arakhótai): a k-perzsiai Arachosia tartomány lakói.
areusok (Areioi): Irán ÉK-i részén lakó nép.
Aratus (Aratosz): spártai király az első messenei háború (8. sz.) idején.
Arbactus (Arbakész): félig mitikus hérósz: méd helytartó, aki fellázadt Sardanapall ellen, és
megalapította a méd királyságot.
Arcadia (Arkadia): a Peloponnesus középső, hegyes vidékének a neve.
1. Arcesilaus (Arkeszilaosz): Nagy Sándor hadvezére, Mesopotamia örököse. [380]
2. Arcesilaus (Arkeszilaosz): Agathocles siciliai tyrannus bizalmasa, majd fiának, Archagathusnak
a gyilkosa.
Archagathus (Arkhagathosz): Agathocles siciliai tyrannus idősebb fia; 307-ben Afrikában
Arcesilaus emberei meggyilkolták.
Archelaus (Arkhelaosz): III. Amyntas macedón király fia, II. Philippus féltestvére; IV. Perdicca
halála után, 359-ben mint trónkövetelőt megölték.
III. Archidamus (Arkhidamosz): spártai király (361-338); 368-ban Mideánál legyőzte az
arcadiaiakat és az argusiakat.
Archo (Arkhón): Nagy Sándor hadvezére, Babylonia örököse; 321-ben Perdicca megfosztotta
hatalmától, és meggyilkolták.

Areus (Areiosz): spártai király (309-265); harcolt Pyrrhus és Antigonus Gonatas ellen.
argeadok (Argeades): Edessa városának lakói.
Argeus (Argaiosz): I. Perdicca fia, macedón király (7. sz.).
Argonauták: az aranygyapjú megszerzésére indult vállalkozás résztvevői; nevüket hajójukról, az
Argóról kapták.
Argus (Argosz): a) Argolis tartomány fővárosa; b) Agamemnon birodalma, fővárosa Mycenae; c)
az egész Peloponnesus, ellentétben É-Görögország-gal.
Ariamenes (Ariamenész): I. Dareus Hystaspes elsőszülött fia; a salamisi ütközetben esett el
(480).
Ariamnes (Ariamnész): Cappadocia királya (3. sz. első fele); III. Ariarathes apja, aki egy ideig
fiával társuralkodóként gyakorolta a hatalmat.
Ariarathes (Ariarathész): több cappadociai király neve. A lustinusnál előfordulók:
1. I. Ariarathes: Ariamnes fia, Cappadocia uralkodója (4. sz. közepe); 321-ben Perdicca legyőzte
és kivégeztette.
2. IV. Ariarathes Eusebes (Euszebész): III. Ariarathes fia, Cappadocia királya (220-163).
3. V. Ariarathes Eusebes Philopator (Euszebész Philopatór): IV. Ariarathes fia, Cappadocia királya
(163-130); a görög kultúra támogatója, az Aristonicus-háborúban a rómaiak szövetségese.
4. VI. Ariarathes Epiphanes Philopator (Epiphanész Philopatór): V. Ariarathes fia, Cappadocia
királya (130-kb. 112); felesége Laodice, V. Mithridates pontusi király lánya.
5. VII. Ariarathes Philometor (Philométór): VI. Ariarathes fia, Cappadocia királya (112-100);
Iustinus - tévesen - csak pár hónapos uralkodást tulajdonít neki.
6. VIII. Ariarathes: VI. Ariarathes fia, VII. Ariarathes testvére, Cappadocia királya (100-95). [381]
7. IX. Ariarathes (†86): VI. Mithridates pontusi király fia; az apja négy alkalommal (i. e. 100., 95.,
90. és 88.) próbálta megtenni Cappadocia királyává, de csak az utolsó kísérlete járt eredménnyel.
Ariaratus (Ariaratosz): I. Artaxerxes három törvényes fiának egyike, Dareus és Ochus testvére.
arimaspusok (Arimaszpoi): mesebeli nép a Föld északi határán.
Ariobarzanes (Ariobarzanész): Cappadocia királya (95-63); Mithridatesszel szemben a rómaiak
többször visszasegítették trónjára.
1. Aristaeus (Arisztaiosz): Apollo és Cyrene nimfa fia, a méhészet fölfedezője.
2. Aristaeus (Arisztaiosz): Cyrene alapítója (630 körül); a másik neve Battos a némasága miatt.
Aristides (Ariszteidész) (540-468): athéni államférfi; Themistocles politikai vetélytársa a perzsa
háborúk idején.
Aristonicus (Arisztonikosz): II. Eumenes pergamumi király törvénytelen fia, aki felkelést
robbantott ki a rómaiak ellen (133-129).
Aristoteles (Arisztotelész) (384-322): az ókor egyik legnagyobb filozófusa, Platón tanítványa,
Nagy Sándor nevelője, a peripatetikus iskola megalapítója.
Aristotimus (Arisztotimosz): Antigonus Gonatas segítségével 272-ben pár hónapig Elis
tyrannusa.
Armenia: az Anatolia és az Iráni-fennsík közötti terület neve.
Armenius: Iason kísérőtársa, Armenia mondabeli alapítója.
Arpi: d-itáliai város, melyet a hagyomány szerint Diomedes alapított.
1. Arridaeus (Arridaiosz): III. Amyntas macedón király fia, Fülöp féltestvére; Fülöp 348-ban
meggyilkoltatta.
2. Arridaeus (Arridaiosz): Fülöp és Philinna fia, Nagy Sándor féltestvére; 323-tól III. Philippus
néven macedón király; 317-ben megölték.
Arruas: Mózes fia, a zsidók királya és főpapja (1. a jegyzetet).
Arrybas (Arribaiosz, Arrabaiosz): Fülöp sógora, az epirusi molossusok királya; Nagy Sándor az
apja elleni összeesküvés miatt kivégeztette.
Arsaces (Arszakész, Arszakasz): parthus uralkodó (250-247), a parthus birodalom megalapítója.
I. sz. 227-ig összesen harmincnyolc parthus király viselte a nevét.
Arsacides: (Arszakidész): Arsaces egyik utóda.
1. I. Arsinoe (Arszinoé): Lysimachus thrák király lánya, 285-től II. Ptolemeus felesége, Beronice,
Lysimachus és III. Ptolemeus Euergetes anyja; 279-ben száműzték.
2. II. Arsinoe (Arszinoé): I. Ptolemeus és Beronice lánya, 299-től Lysimachusnak, majd 278-tól

saját testvérének, II. Ptolemeusnak a felesége. [382]
1. Artabanus (Artabanosz): I. Dareus Hystaspes testvére, I. Xerxes nagybátyja s egyben
kormányzója.
2. I. Artabanus (Artabanosz): parthus király, II. Phrahates utódja. Rövid uralkodás után elesett a
tochárok elleni harcban.
1. Artaphernes (Artaphernész): I. Dareus Hystaspes testvére, Xerxes apai nagybátyja, Sardis
kormányzója.
2. Artaphernes (Artaphernész): az előbbi fia, a marathoni vereség részese (490).
Artaxerxes (Artaxerxész): több perzsa király neve. A Iustinusnál előfordulók:
1. I. Artaxerxes (Makrokheir): I. Xerxes fia, perzsa király (464—424); Dareus, Ariaratus, Ochus
apja.
2. II. Artaxerxes (Mnémón): II. Dareus fia, perzsa király (405-359).
Artemisia (Artemiszia): halicarnassusi királynő; Xerxes támogatójaként 480-ban részt vett a
salamisi csatában.
Artoasdes (Artoaszdész): Armenia királya VI. (Nagy) Mithridates idejében.
Ascalon (Aszkalón): város Palaestinában a Földközi-tenger mentén.
ascaloniak: Ascalon lakói.
Ascanius: Aeneas fia, Alba Longa mondabeli alapítója.
Aspasia (Aszpaszia): Az ifjabb Cyrus szeretője, majd testvére, II. Artaxerxes háremének jelessége.
assyrok (Assyri, Asszüroi): a Tigris középső folyása mentén lakó sémi nép.
Asteropaeus (Aszteropaiosz): Telegonus apja, a paeonok vezére a trójai háborúban.
Astyages (Asztüagész): Cyaxares fia, az utolsó méd király (584-550).
Atarathe: Damascusnak, az első zsidó királynak a felesége (1. a jegyzetet).
Atheas (Atheasz, Ateasz): scytha király a 4. sz. közepe táján.
Athén (Athenae, Athénai): Attica fővárosa.
Atilius (Attilius), Marcus Regulus: legendás hírűvé vált római államférfi és hadvezér; az első pun
háború folyamán 256-ban carthagói fogságba került, 250-ben a carthagóiak kivégezték.
Atropatus (Atropatosz, Atropatész): méd főember, aki Nagy Sándorhoz csatlakozott; ÉNy-Media
örököse, melyet róla neveztek el Atropatanénak.
1. Attalus (Attalosz): Fülöp macedón király hadvezére, Cleopatra nagybátyja, Fülöp halála után
Nagy Sándor kivégeztette.
2. Attalus (Attalosz): Andromenes fia, Nagy Sándor hadvezére, 317-ben Antigonus kivégeztette.
3. I. Attalus Soter (Attalosz Szótér): pergamumi király (241-197); Pergamum önállóságának és
nagyhatalmiságának megalapozója, a kultúra bőkezű támogatója. [383]
4. II. Attalus Philadelphus (Attalosz Philadelphosz): Róma-barát pergamumi király (159-138).
5. III. Attalus Philometor Euergetes (Attalosz Philométór Euergetész): II. Eumenes fia, pergamumi
király (138-133); végrendeletében Rómára hagyta az országát.
Atthis (Atthisz): Cranaus atticai király lánya, Attica névadója.
Attica (Attika): félsziget Görögország D-i részén, központja Athén.
audariaták (audariatai): közelebbről nem ismert illyr törzs.
Augustus (Caius Iulius Caesar Octavianus) (63- i. sz. 14): Iulius Caesar örökbe fogadott fia, a
római császárság (principatus) megalapítója; 27-től viselte az augustus (felséges) címet.
Autuchus (Autukhosz): mondabeli thessaliai király, Cyrene nimfa és Apollo fia.
Azelus: a zsidók második királya (1. a jegyzetet).
Babylon (Babülón): város az Euphrates mellett.

Babylonia (Babülónia): a Babylon körüli síkság neve.
Bacasis: 1. Vagasis.
Bactria (Baktria): a Perzsa Birodalom északi tartománya az Oxus folyó völgyében.
Bagabaxus (helyesen: Megabyzus [Megabüszosz]): perzsa főember, I. Artaxerxes bizalmasa,
Artabanus cselszövésének fölfedője.
Balas (Balasz): 1. Alexander Balas.
Bara: város Mesopotamiában Edessa és Nisibis között.
Barce (Barké): város az Indus folyó keleti torkolatánál; hogy Nagy Sándor alapította, csak

Iustinusnál szerepel.
Barsine (Barsziné) (360-309): Artabazus lánya, Nagy Sándor ágyasa; fiát, Herculest (Nr. 2.)
Polyperchon megölette.
bastarnák (Bastarnae, Basternae): germán nép a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között.
Battos: 1. Aristaeus.
Belgius (Bólgiosz): a 280. évi macedoniai gall betörés vezére.
Bergomum: város É-Italiában.
Beroe (Beroé): a mitikus Glaucia illyr király felesége, a macedón Beroea város névadója.
1. Beronice (Bereniké): a cyrenei Magasz és Apama lánya, III. Ptolemeus jegyese, Demetrius
gyilkosa.
2. Beronice (Bereniké): II. Ptolemeus Philadelphus és I. Arsinoe lánya, 252-től II. Antiochus
felesége, II. Seleucus mostohaanyja. [384]
3. Beronice (Bereniké): III. Attalus jegyese.
Bessus (Bésszosz): bactriai satrapa, III. Dareus hadvezére; mint árulót kivégezték.
Birbilis (másként Bilbilis): folyó és város Hispaniában.
Bithynia (Bithünia): kis-ázsiai tartomány.
Boeotia (Boiótia): közép-görögországi tartomány.
Bomilcar (Bomilkar): carthagói államférfi és hadvezér; 310-ben Hannóval együtt az Agathocles
elleni háború vezére, 308-ban államcsínykísérlet miatt kivégezték.
Borsipa (Borszippa): város az Euphrates keleti partján.
Bosporus (Boszporosz): városállam az Azovi-tenger mentén.
Bottiaea (Bottiaia): macedón tartomány a Haliacmo folyótól É-ra.
1. Brennus (Brennosz): a gall senonok fejedelme, a 387. évi Róma elleni támadás vezére.
2. Brennus (Brennosz): a praususok fejedelme, a 279. évi Macedonia és Görögország elleni
támadás vezére.
Brixia: város É-Italiában.
Brundisium: kikötőváros D-Italiában.
Bruttia: bruttius nő, a bruttiusok névadója. Csak Iustinusnál fordul elő.
Bruttium: d-italiai tartomány.
bruttiusok (Bruttii): Bruttium lakói.
Brutus: l. Iunius.
Bubares (Bubarész): perzsa előkelőség, Megabazus alvezére.
Bucephala (Bukephalé): Nagy Sándor alapította város Indiában, mely lováról
nyerte nevét.
Byrsa (Bürsza): Carthago fellegvára; utalás a város alapítási mondájára (byrsa = lenyúzott bőr).
Byzantium (Büzantion): város a thraciai Bosporus DK-i részén, a későbbi Constantinopolis.
cadusiusok (Kaduszioi): méd néptörzs a Kaszpi-tótól DNy-ra.

Caecilius, Lucius Metellus: római államférfi és hadvezér (cons. 142); 139-benvagy 136-ban a
senatus követe Keleten, többek között Egyiptomban.
Caepio: 1. Eppuleius.
Caere: város Közép-Italiában (Etruriában).
Callimander (Kallimandrosz): Demetrius (Nr. 6) bizalmasa.
Callisthenes (Kalliszthenész) (370-327): filozófus és történetíró Nagy Sándor környezetében.
l. Cambyses (Kambüszész): Cyrusnak, I. Dareus elődjének az apja. [385]
2. Cambyses (Kambüszész): az idősebb Cyrus fia, a második perzsa király (529-522).
Campania: tartomány Közép-Italiában.
Candaules (Kandaulész): lyd király, a Heracleida-dinasztia utolsó uralkodója.
Capitolium: Iuppiter főtemploma Rómában.
Cappadocia (Kappadokia): tartomány Kis-Ázsiában, melynek három része van: a pontusi, a
Taurus-hegység melletti és a tulajdonképpeni Nagy Cappadocia.
1. Caranus (Karanosz): a macedón királyok mitikus őse.
2. Caranus (Karanosz): Fülöpnek Cleopatrától született fia, Nagy Sándor féltestvére.
Caria (Karia): tartomány Kis-Ázsia DNy-i részén.

carmanusok (Karmanoi, Germanoi): néptörzs D-Iránban.
Carthago (Karthago): pun város É-Afrikában.
Cassander (Kasszandrosz): Antipater legidősebb fia, Macedonia királya (305-297): a diadochus-
háborúk egyik főszereplője.
Cassandrea (Kasszandreia): város Macedoniában.
Cassius, Caius Longinus (†42): római politikus és hadvezér; a Iulius Caesar elleni összeesküvés fő
szervezője.
Castor (Kasztór): Tyndareus (ill. Iuppiter) és Leda fia, fivérével, Polluxszal együtt a hajósok
védőistene.
cathaeusok (Kathaioi): néptörzs Indiában, pontos lakhelye ismeretlen.
Catina: város Siciliában az Etna mellett.
Cato: 1. Porcius.
Catumarandus: gall király.
Caucasus: a mai Kaukázus.
Cecrops (Kekropsz): Athén mondabeli első királya, Attica egyesítője.
cedrossusok (Kédrosszoi): néptörzs Irán DK-i részén.
Ceraunus (Keraunosz): Clearchus heracliai tyrannus fia.
Ceres: a gabona, a vetés és a termékenység istennője a római vallásban, akit a görög Démétérrel
azonosítottak, s így került kapcsolatba az eleusisi misztériumokkal.
Chalcis (Khalkisz): Euboea szigetének legjelentősebb városa.
chaonok (Khaónesz): É-Epirusban lakó görög törzs.
Chariades (Khariadész): athéni flottaparancsnok a peloponnesusi háború idején.
Chalybs (Khalübsz): Iustinus szerint folyó Hispaniában, és az e mellett lakók a chalybsek; ez
utóbbi valójában a Fekete-tenger mellékén élt, fémművességükről híres törzsek gyűjtőneve.
[386]
Charillus (Kharillosz) (874-811): spártai király, Lycurgus gyámfia.
Charybdis (Kharübdisz): Scyllával együtt a messinai szoros örvényét megszemélyesítő
szörnyeteg.
Chersonesus (Kherszonészosz): négy félsziget neve: a) a thrák Chersonesus a Hellespontus és
Pontus között; b) az acherusiai Chersonesus Bithyniában Heraclia mellett; c) földnyelv Argolis
keleti partján Epidaurus és Troizen között; d) a Táurice Chersonesus a mai Krím, valamint az
Azovi- és a Fekete-tenger között.
Chion (Khión): előkelő heracliai ifjú, a Clearchus tyrannus elleni 352. évi összeesküvés vezetője.
chorasmiak (Khorazmioi): nép Sogdianában az Oxus folyó mentén.
Chrestus (Khrésztosz): közelebbről nem ismert bithyniai király.
Cilicia (Kilikia): tartomány Kis-Ázsia DNy-i részén.
cimberek (Cimbri): germán nép az Elba alsó folyásánál.
Cimon (Kimón) (510-450): athéni hadvezér, Miltiades fia, a perzsák fölötti kettős eurymedoni
győzelem (469-466) hőse.
Cineas (Kineasz) (3. sz. első fele): államférfi és szónok, Pyrrhus epirusi király diplomatája és
követe Rómában.
Cirnus: 1. Grinus.
Cirrha (Kirrha): Delphi kikötője.
Claudius, Appius Caecus: nagy hatású római államférfi és író a 4-3. sz. fordulóján.
Cleadas (Kleadasz): közelebbről nem ismert thebai fogoly a macedónoknál.
Clearchus (Klearkhosz): a Pontus melletti Heraclia tudománypártoló tyrannusa (390-353).
1. Cleomenes (Kleomenész): spártai király (260-219); IV. Agis szociális reformjainak a folytatója.
2. Cleomenes (Kleomenész): Nagy Sándor kormányzója Egyiptomban, Alexandria alapításának
szervezője (332).
Clepotra (Kleopatra): több hellénisztikus kori királynő neve; a Iustinusnál előfordulók a
következők:
1. 337-től Fülöp macedón király második felesége.
2. Fülöp macedón király és Olympias lánya, Nagy Sándor testvére, Alexander epirusi király
felesége; 309-ben meggyilkolták.

3. VI. Ptolemeus egyiptomi király lánya, 145-től II. Demetrius Nicator syriai király felesége.
4. VI. (Nagy) Mithridates pontusi király lánya, 95-től Tigranes armeniai király felesége.
5. Ptolemeus Physco király anyja. [387]
6. II. Cleopatra: V. Ptolemeus egyiptomi király és I. Cleopatra lánya, VI. Ptolemeus testvére s
egyben felesége; hasonnevű lánya révén II. Demetrius Nicator syriai király anyósa.
7. III. Cleopatra: VI. Ptolemeus és II. Cleopatra lánya; 101-ben X. Ptolemeus megölette.
8. IV. Cleopatra: VIII. Ptolemeus és III. Cleopatra lánya, testvérének, IX. Ptolemeusnak, majd 115-
től IX. Antiochusnak a felesége.
Cleophis (Kleophisz): az indiai assacanusok királynője Nagy Sándor hadjárata idején.
Clitus (Klitosz): Nagy Sándor hadvezére és belső környezetének tagja. Valójában mint veteránt
leszerelték.
Cnidius (Knidiosz): I. Demetrius syriai király vendégbarátja.
Cocalus (Kókalosz): ősi siciliai király, aki a mítosz szerint a Cyclopsok után uralkodott a szigeten.
Codomannus: l. Dareus Nr. 3.
Codrus (Kodrosz): a mitikus hagyomány szerint Athén utolsó királya.
Coenus (Koinosz): Nagy Sándor hadvezére, 323-tól Susania kormányzója.
Colchis (Kolkhisz): a Kaukázustól délre a Fekete-tenger partján fekvő tartomány.
Comanus: a segobriusok királya.
Comum: város É-Italiában.
Conon (Konón) (kb. 444-392): athéni hadvezér, Alcibiades utóda, 413-tól 392-ig az athéni flotta
parancsnoka, Athén szabadságának visszaszerzője.
Corcyra (Korküra): sziget az Ión-tengerben.
Corinthus (Korinthosz): város az Isthmus-félszigettől DNy-ra.
Cornelius: szerteágazó, híres római nemzetség. A Iustinusnál előfordulók:
1. Cornelius, Publius Scipio Africanus Maior (kb. 235-183): államférfi és hadvezér; a második
pun háborúban 211-től a római hadsereg főparancsnoka, Hannibal legyőzője Zamánál (202).
2. Cornelius, Lucius Asiaticus: az előző testvére; 190-ben consulként az Antiochus (Nr. 5) elleni
háború főparancsnoka, a magnesiai ütközet győztes hadvezére.
3. Cornelius, Publius Scipio Africanus Minor (kb. 185-129): Lucius Aemilius Paulus fia, akit
örökbe fogadtak. A harmadik pun háborúban 147-től a római hadsereg főparancsnoka, Carthago
lerombolója (146).
4. Cornelius, Lucius Sulla (138-78): római államférfi és hadvezér, az optimaták vezéralakja, a
néppárt kérlelhetetlen ellensége, a korlátlan ideig tartó dictatura intézményének meghonosítója
Rómában. Proskripciói tették hírhedtté a nevét.[388]
Cranaus (Kranaosz): mitikus athéni király, Cecrops utóda.
Crassus: 1. Licinius.
Craterus (Kraterosz) (†321): Nagy Sándor hadvezére, majd Macedonia kormányzója.
Creta (Krété): sziget a Földközi-tengerben.
Critias (Kritiasz) (?-403): athéni költő, szónok, államférfi, a peloponnesusi háború befejezésekor
a harminc zsarnok egyike.
Croesus (Kroiszosz): lyd király i. e. 550 körül.
Crotona (Krotón): város D-Italiában.
curesek (Curenses, Kurétesz): kis-ázsiai eredetű férfiszövetség tagjai, akik a Földközi-tenger
medencéjében jóformán mindenütt megjelentek.
Cyclopsok (Küklopszok): Uranus és Gaia fiai, egyszemű pásztoristenek Siciliában, akik később
Vulcanus kovácsisten segédei lettek.
Cydnus (Küdnosz): folyó Siliciában.
Cynegirus (Künegeirosz): a tragédiaköltő Aeschylus testvére; a marathoni csatában esett el (490).
Cyprus (Küprosz): sziget a Földközi-tengerben.
Cyras (Kürasz): hegy Afrikában Cyrene mellett.
1. Cyrene (Küréné): therai gyarmatváros É-Afrikában.
2. Cyrene (Küréné): nimfa, Apollo szeretője, Aristaeus anyja, Cyrene városának névadója.
Cyrus (Kürosz): több perzsa uralkodó neve:
1. (Idősebb) Cyrus: Cambyses fia, perzsa király (559-529), a Perzsa Birodalom megalapítója.

2. (Ifjabb) Cyrus (423-401): II. Dareus (Nothus) fia, a fivérével, II. Artaxerxesszel vívott harcban
esett el.
Cyzicenus: 1. Antiochus Nr. 10.
dákok (Daci): a Tisza, az Al-Duna és a Prut között lakó nép. Semmi közük a mai románokhoz.
Daedalus: hegység Indiában; csak Iustinusnál fordul elő.
dahák (Dahae), más néven szakák (Sacae): a Kaukázus déli lejtőin lakó scytha nép.
Damasco: Iustinus szerint syracusae-i hadvezér, a névolvasat azonban bizonytalan.
1. Damascus: helyesen: Damascena; az ókori Syria fővárosa a hellénisztikus kor előtt.
2. Damascus: Iustinus szerint Damascena névadó királya. Daphine: Iustinus szerint Antiochia
elővárosa. [389]
Dara: helyesen: Dareum; város Parthiában, melyet Iustinus szerint Arsaces alapított.
dardanok (Dardanoi): a trójaiak egyik neve a nép őséről, Dardanoszról.
Dareus (Dareiosz): a perzsa uralkodócsalád több tagjának a neve.
1. I. Dareus Hystaspes (Hüsztaszpész): perzsa király (525-485), Xerxes apja.
2. II. Dareus Ochus vagy Nothus (Okhosz vagy Nothosz): perzsa király (423—404), II.
Artaxerxesnek és az Ifjabb Cyrusnak az apja.
3. III. Dareus Codomannus (Kodomannosz): perzsa király (339-330), Artaxerxes Ochus fia, Nagy
Sándor ellenfele.
4. Xerxes idősebb fia; 465 körül az apja elleni összeesküvés vádjával kivégezték.
5. II. Artaxerxes legidősebb fia (412-362); az apja elleni összeesküvés miatt kivégezték.
Deidamia (Déidameia): Aeacidas epirusi király lánya, Pyrrhus epirusi király testvére, Demetrius
Poliorcetes felesége.
Delus (Délosz): sziget az Égei-tengerben; 454-ig az itteni Apollo-templomban őrizték a delusi
szövetség pénztárát.
Delphi (Delphoi): város Közép-Görögországban, a Parnassus tövében, itt volt Apollo leghíresebb
jóshelye.
1. Demaratus (Démaratosz): spártai király, aki száműzöttként I. Dareushoz menekült, majd 480-
ban Xerxes oldalán részt vett a Görögország elleni hadjáratban.
2. Demaratus (Démaratosz): az egyik ókori hagyomány szerint Pythagoras apja.
Demetrius (Démétriosz): több macedón uralkodó és más király neve.
1. Demetrius: Antigonus fia, Nagy Sándor hadvezére.
2. I. Demetrius Poliorcetes (Poliorkétész) (†283): az előbbi fia, Macedonia és Thessalia királya
(293-287).
3. II. Demetrius: Antigonus Gonatas fia, macedón király (239-229).
4. Demetrius: V. Philippus macedón király fia; 197-től 191-ig, illetve 184-ben túsz volt Rómában,
Róma-barát magatartása miatt 180-ban apja megölette.
5. I. Demetrius Soter (Szótér): IV. Seleucus fia, Syria királya (162-150), Róma túsza, majd
ellensége.
6. II. Demetrius Nicator(Nikatór): Demetrius (Nr. 4) fia; 145-től 139-ig, majd 129-től 125-ig Syria
királya.
7. Demetrius: illyr király a 3. sz. végén.
8. Demetrius: indus király.
1. Demosthenes (Démoszthenész): athéni hadvezér a peloponnesusi háborúban; 413-ban
kivégezték.[390]
2. Demosthenes (Démoszthenész) (381-322): athéni államférfi és szónok, a macedónok ellensége.
Demophoon (Démophoón): Theseus fia, athéni király, a trójai háborúban a görögök szövetségese.
Deucalion (Deukalión): Prometheus fia, aki feleségével, Pyrrhával együtt egyedül élte túl a
vízözönt; a bibliai Noé görög megfelelője.
Diana: a római vallásban a Hold, a varázslás, a vadászat, a szüzesség és a születés istennője; a
görög Artemisszel azonosították.
Dido: más néven Elissa, tyrusi királylány, Carthago mondabeli alapítója.
Diocles (Dioklész): Pisistratus athéni tyrannus egyik fia.
1. Diodotus (Diodotosz) (†234): II. Antiochus alatt Bactria és Sogdiana kormányzója; 239-ben

függetlenítette magát és fölvette a királyi címet.
2. Diodotus (Diodotosz): az előbbi fia, Bactria királya.
Diomedes (Diomédész): argusi király, az egyik legvitézebb görög harcos Trója alatt; a háború után
a mondai hagyomány szerint Brundisium és Arpi alapítója.
Dio (Dión): alexandriai szónok és filozófus; 56-ban Arsinoe követe Rómában, ahol
megmérgezték.
1. Dionysius (Dionüsziosz): syracusae-i tyrannus (405-367).
2. Dionysius (Dionüsziosz): az előbbi fia és utóda; 357-ben Dion ideiglenesen, majd 343-ban
Timoleon végleg megfosztotta hatalmától, és száműzték.
Discordia: a megszemélyesített „viszály" a római vallásban, a görög Erisz megfelelője.
Dodona (Dódóné): helység Epirusban, Zeusz híres és régi jóshelye.
dórok (Dórieisz): a Görögországot meghódító négy görög törzs egyike.
drangák (Drangai): az Iráni-fennsík ÉK-i részén lakó nép.
Dromichaetes (Dromikhaitész): geta király, aki 292-ben Lysimachust egész seregével együtt
foglyul ejtette.
Ecbatana (Ekbatana): Media fővárosa, a perzsa királyok nyári rezidenciája.

Edessa (Edessza): város Macedoniában, a macedón uralkodók székhelye.
Eleusis (Eleuszisz): tengerparti város ÉNy-Atticában, a Démétér-kultusszal kapcsolatos
misztériumok színhelye.
eleusok: Eleon boeotiai város lakói.
Elis (Élisz): tartomány a Peloponnesus Ny-i részén azonos nevű fővárossal.
Elissa: 1. Dido.
elymaeusok (Elümaioi): a Susa közelében levő Elymaeis (Elümaisz, a bibliai Elam) nevű vidék
lakói. Emathia (Émathia): Macedonia központi részének régi neve.[391]
Emathio (Émathión): Emathia mondabeli névadó királya.
Epaminondas (Epameinóndasz) (418-362): thebai államférfi és hadvezér, a Spárta elleni
szövetség vezetője.
Epeus (Épeiosz): görög harcos a trójai háborúban, a trójai faló készítője.
Ephesus (Epheszosz): ión tengerparti város Kis-Ázsiában; Aphrodité temploma az ókor hét
csodájának egyike volt.
epiroták (Épeirótai): Epirus lakói.
Epirus (Épeirosz): tartomány Görögország ÉNy-i részén.
Eppuleius: 1. Caepio.
Erechtheus (Erekhtheusz): athéni hérósz, a Föld fia, Athéné neveltje; a hagyomány szerint ő
építette az istennő tiszteletére az akropoliszi Erekhtheion elődjét.
Ericus: völgy Iudaeában.
etruszkok (Etrusci): kultúrtörténetileg fontos, de tisztázatlan eredetű nép Italiában, kb. a mai
Toscana területén.
Euagoras (Euagorasz): a cyprusi Salamis királya 400 körül.
Euander (Euandrosz): Latium mondabeli királya, aki Arcadiából menekült Italiába és a
Palatínuson várost alapított.
Eucratides (Eukratidész): IV. Antiochus unokatestvére, bactriai király (166-156).
euergeták (Euergetai): iráni néptörzs.
1. Euntenes (Eumenész) (362-316): előbb Fülöp, majd Nagy Sándor hadvezére, 323-tól
Cappadocia és Paphlagonia kormányzója.
2. Eumenes Soter (Eumenész Szótér): Róma-barátságáról híres pergamumi király (197-160).
3. Eumenes (Eumenész): Bithynia királya.
Euphrates (Euphratész): Mesopotamia két nagy folyamának egyike, mely Armeniában ered és a
Perzsa-öbölbe ömlik.
Europia (helyesen Európosz): város Macedoniában.
Europus (Európosz): Europia mondabeli alapító királya.
1. Eurydice (Eurüdiké): 390-től III. Amyntas felesége, II. Alexander, III. Perdicca és Fülöp anyja.
2. Eurydice (Eurüdiké): Arridaeusnak, Nagy Sándor hadvezérének a felesége.

3. Eurydice (Eurüdiké) (†287 körül): Lysimachus lánya, Antipater felesége.
4. Eurydice (Eurüdiké): II. Ptolemeus Philopator testvére és egyben felesége.
Eurylochus (Eurülokhosz): macedón főember; Nagy Sándor megölette.
Eurymedo (Eurümedón) (†413): athéni hadvezér a peloponnesusi háborúban, 427-től 423-ig az
athéni haderő főparancsnoka. [392]
Eurynoe (Eurünoé): III. Amyntas és Eurydice lánya, II. Alexander, III. Perdicca és Fülöp testvére.
Eurysaces (Eurüszakész): a trójai hősnek, Aiaxnak a fia, akit apja öngyilkossága után Teucer
nevelt fel.
Eurystheus (Eurüsztheusz): Mycenae mondabeli királya, akinek szolgálatában Hercules a tizenkét
munkát végezte.
Fabricius, Caius Luscinus: római államférfi és hadvezér a 3. sz. első felében; 280-ban és 279-ben a
senatus követe Pyrrhusnál.
faliscusok (Falisci): a latinokkal szoros rokonságban álló italiai törzs, Falerii lakói.
Fatua: a római mitológiában Faunus felesége.
Faunus: Iustinus előadása szerint Latium mondabeli királya, Latinus apja, aki halála után az
erdők-mezők védőistene lett. Valójában ősi római nyájvédő isten, akit később a görög Pannal
azonosítottak.
Faustulus: pásztor, Romulus és Remus megmentője és fölnevelője.
Flamininus, Titus Quinctius: római államférfi és hadvezér, a cynoscephalae-i (Künoszkephalai)
csata győztese (198), Görögország felszabadítója és függetlenségének kihirdetője.
Floralia: a virágok ünnepe Rómában.
Fortuna: a szerencse és a sors istennője, a görög Tükhé római megfelelője.
föníciaiak (Phoinikesz): Syria és Palaestina tengerparti vidékén lakó, tengeri kereskedelemmel és
kalózkodással foglalkozó sémi nép; leghíresebb gyarmatvárosuk Carthago.
Frigius vagy Frygius (Phrügiosz): Castor és Pollux kocsihajtója.
Fülöp (Philipposz): macedón király (359-336), III. Amyntas és Eurydice fia, Nagy Sándor apja.
Gades: föníciai gyarmatváros Hispania DNy-i részén.

Galatia (Galatia): tartomány Kis-Ázsiában Phrygiától keletre.
Gallaecia: tartomány Hispania ÉNy-i részén.
Gallia: a Rhenus, az Alpok, a Pyraeneusok, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán által határolt
terület neve.
Gallograecia: Galatia latin neve, lakói a gallograecusok (galaták), elgörögösödött kelták.
Gallus-öböl: a Rhodanus folyó torkolatvidéke.
gallusok: más néven kelták, az ibérekkel és a ligurokkal együtt Gallia lakói.
gangaridák (Gangaridai): a Ganges folyó mentén lakó nép.
Gargoris: Iustinus szerint Tartessus királya. [393]
Gaza: kikötőváros Palaestinában.
1. Gelo (Gelón): kb. 500-tól 478-ig Syracusae tyrannusa, Hiero apja.
2. Gelo (Gelón) (†216 előtt): II. Hiero syracusae-i tyrannus fia és társuralkodója.
Germania: az ókorban a Rhenus, az Alpok és az Óceán határolta terület neve.
Geryon (Gérüón, Gérüonész): mondabeli háromtestű szörny a Hispania melletti Erythia szigetén;
Hercules megölte és elhajtotta híres csordáit.
geták (Getai): előbb a Haemus-hegységben, majd az Al-Dunánál lakó thrák nép.
Gisgo (Giszkón, Geszkón): több carthagói előkelőség és hadvezér neve. A Iustinusnál előfordulók:
1. A 480-ban Himeránál elesett Hamilcar fia; száműzték. Fia, Hannibal 410-től a siciliai háború
vezére.
2. Hanno fia, 340-ben Siciliában a Timoleo elleni háború vezére.
3. Annak a Hamilcarnak az apja, aki 311-ben az Agathocles elleni hadjáratot vezette.
Glaucia (Glaukiasz) (†280 körül): illyr király; 335-ben, 314-ben és 313-ban harcolt a macedónok
ellen.
Gobyras (Gobürasz): az Oropastes vezette mágusok elleni összeesküvés egyik résztvevője.
Gometes (Gométész): mágus, Cambyses belső embere.

Gordium (Gordion): város Phrygiában; Nagy Sándor itt vágta ketté a híres gordiusi csomót.
1. Goráim (Gordiosz): Gordium városának mitikus névadó királya, Midas apja, a „gordiusi csomó"
készítője.
2. Gordius (Gordiosz): VI. Mithridates pontusi király bérence, aki 111-ben meggyilkolta VI.
Ariarathest.
Gorgias (Gorgiasz): Nagy Sándor veteránja.
Graecia maior (megalé Hellasz): D-Italia görögök lakta tengerparti vidéke.
Grinus: a lustinusnál szereplő monda szerint Aristaeusnak, Cyrene alapítójának az apja.
Grypus (Grüposz): a. m. „sasorrú", VIII. Antiochus syriai király mellékneve.
Gygaea (Gügaia): III. Amyntas macedón király felesége, Archelaus, Arridaeus és Menelaus anyja.
Gyges (Gügész): lyd király (716-687), a Mermnandai-dinasztia megalapítója.
Gylippus (Gülipposz): spártai hadvezér a peloponnesusi háborúban; 412-ben Syracusae
fölmentője.
Gyptis (Güptisz): Nanus király lánya.[394]
Habis: Gargaris tartessusi király unokája (Iustinus).

Haemus (Haimosz): hegység É-Macedoniában és Thraciában (a mai Balkán-hegység).
Halicamassus (Halikarnasszosz): cariali görög város; Herodotus szülőhelye.
Hamilcar (Hamilkar): több carthagói államférfi és hadvezér neve. A lustinusnál előfordulók:
1. Mago fia, a 480. évi siciliai hadjárat vezére.
2. (Rhodanus): Carthago követe s egyben kéme Nagy Sándor udvarában.
3. (†313): hadvezér, aki 319-ben segített II. Agathoclesnek a hatalomra jutásban.
4. Gisgo fia, a II. Agathocles syracusae-i tyrannus elleni 311-310. évi hadjárat vezére.
5. (Barcas) (†229): az első pun háború, majd az iberiai hadműveletek híres vezére; a Rómára
támadó Hannibal apja.
Hammon:
1. Hannibal (5. sz.): I. Hasdrubal fia; közelebbről nem ismeretes.
2. Hannibal (247-183): Hamilcar (Nr. 5.) fia, a rómaiak elleni II. pun háború (218-202) legendás
hírű hadvezére.
Hanno: több carthagói hadvezér neve:
1. (5. sz.): Lybia meghódítója; zsarnokságra törés vádjával kivégezték.
2. A 368. és 345. évi siciliai hadjárat vezére; zsarnokságra törés vádjával kivégezték.
3. Az Agathocles elleni háború (312-311) egyik parancsnoka; elesett Siciliában.
Harpagus (Harpagosz): Astyages méd király belső embere.
Harpalus (Harpalosz): Nagy Sándor hadipénztárosa; többszörös sikkasztása és kegyvesztése
után 324-ben Krétán meggyilkolták.
Hector.(Hektor): Priamus trójai király fia, a trójai háborúban a város védelmének vezetője.
1. Helenus (Helenosz): Priamus trójai király jósképességgel rendelkező fia; később a chaonok
fejedelme lett.
2. Helenus (Helenosz): Pyrrhus epirusi király fia.
Hellanicus (Hellanikosz): elisi főember, az Aristotimus tyrannus elleni 271. évi összeesküvés
kezdeményezője.
Hellespontus (Hellészpontosz): a Propontist és az Égei-tengert elválasztó tengerszoros; ma
Dardanellák.
Hephaestio (Héphaisztión) (†324): Nagy Sándor legközelebbi barátja, III. Dareus lányával,
Drypetisszel kötött házassága révén Nagy Sándor sógora.
1. Heraclia (Hérakleia): város Bithyniában a Fekete-tenger mellett. [395]
2. Heraclia (Hérakleia): város D-Thessaliában Thermopylae közelében.
heracleoták (hérakleotai): a Nílus-deltában fekvő Heracleopolis lakói.
Heraclidas (Héraklidasz): Agathocles syracusae-i tyrannus fia.
1. Hercules (Héraklész): Iuppiter és Alcmene fia, a görög mitológia egyik legnagyobb hőse, a
férfierények mintaképe, aki halála után az istenek közé emelkedett.
2. Hercules (Héraklész): Nagy Sándor és Barsinoe fia.
3. Hercules (Héraklész): Nagy Sándor és Rhoxane fia.

Hercynio (Herkünión): egyiptomi uralkodó a 4. sz-ban.
Herotimus (Hérotimosz): arab király az 1. sz-ban.
Heruclides (Heruklidész): spártai hadvezér a 4. sz. elején.
Hiarbas: 1.Iarbas.
Hiberia: a) tartomány a Kaukázusban; b) 1. Iberia.
Hiberus: folyó Hispaniában.
Hierax: a. m. „héja"; Antiochus (Nr. 4.) mellékneve.
Hiero (Hierón): Syracusae tyrannusa (269-215).
Hierocles (Hieroklész): Hiero syracusae-i tyrannus apja.
Himera: város Sicilia É-i partvidékén.
Himerus (Himerosz): Phrahates parthus király kegyence.
Himilco (Himilkón): carthagói hadvezér, Hamilcar (Nr. 1.) fia, a 406. évi siciliai hadjárat egyik
parancsnoka.
Hippias (Hippiasz): Pisistratus athéni tyrannus fia; 510-ben megfosztották hatalmától, és a
perzsa udvarba menekült.
Hippolochus (Hippolokhosz): 404-ben a harminc athéni zsarnok egyike.
Hippolyte (Hippolüté): amazon, Theseus felesége, Hippolytus anyja.
Hippolytus (Hippolütosz): Theseus és Hippolyte fia; mostohaanyja, Phaedra bűnös szerelmének
lett az áldozata.
Hispalus: Iustinus szerint folyó Hispaniában (1. a jegyzetet).
Hispania: a Pyrenaei-félsziget egészének a neve.
Hister (Ister): az Al-Duna neve.
histriaiak (Histri): a Duna torkolatánál lévő görög gyarmat lakói.
Holt-tenger: tömény sós vizéről híres tó az ókori Palaestina területén.
Hostanes (Hosztanész): az Oropastes elleni összeesküvés szervezője.
Hydaspes (Hüdaszpész): az Indus mellékfolyója.
Hyperides (Hüperidész) (390-322): athéni szónok, Demosthenes kortársa, a macedónellenes
koalíció egyik szervezője.
Hypseus (Hüpszeusz): Cyrene apja, Thessalia mondabeli királya.
Hyrcania (Hürkania): tartomány a Kaszpi-tó DK-i részén.
hyrcanusok (Hyrcanii): Hyrcania lakói.
Hystaspes (Hüsztaszpész): I. Dareus perzsa király apja.
Ianthyrus: scytha király; közelebbről nem ismeretes.

Iason (Iaszón): thessaliai hérósz, a iólkosi Aeson fia, az Argonauták vezetője.
Iarbas: a gaetulusok - Iustinusnál a maxitanusok - királya Mauretaniában, Dido kérője.
Ilium (Ilion): a) Trója fellegvára; b) város Kis-Ázsiában Trója helyén.
illyrek (Illüroi): indogermán nép, mely az Adriai-tenger, a Morva, Epirus és a Duna középső
folyása között lakott.
indek: az indoeurópai nyelvcsalád keleti ágának legnagyobb tagja, India lakói.
Indus: a) India legnagyobb folyama; b) határfolyó Phrygia és Caria között.
Iollas (Iollasz): Antipater (Nr. 2.) fia, Cassander és Philippus testvére.
iónok: a Görögországot meghódító négy görög törzs egyike, végül Kis-Ázsiában telepedtek meg.
Ioseph: Israhel legkisebb fia.
Iphicrates (Iphikratész) (4. sz.): athéni származású zsoldosvezér, a hadászatban sok újítása volt.
Ismenias (Iszméniasz): a Spárta-ellenes csoport egyik vezetője Thebában a peloponnesusi
háború után; 396-ban kivégezték.
Israhel: az ötödik zsidó király (1. a jegyzetet).
Italiai-tenger: A Thyrrén-tenger neve Iustinusnál.
Iuda: Israhel egyik fia, a zsidók (Iudaioi) névadó őse.
iudaeaiak: Iudaea lakói.
Iulius, Caius Caesar (102/100-44): az egyik legnagyobb római államférfi és hadvezér, a
principatus előkészítője; a neve (vö. császár, Kaiser, cár) fogalommá vált.
Iuno: a római vallásban a házasság védőistennője, Iuppiter testvére és felesége; a görög Hérával

azonosították.
Iuppiter: a római vallás főistene, a görög Zeus megfelelője.
Karthalo: Mazeus carthagói hadvezér fia.
Labienus, Quintus Parthicus: római hadvezér, Brutus és Cassius híve, 41-ben Pacorusszal együtt a
syriai parthus invázió vezére; 39-ben Ventidius legyőzte és megölték.
Lacedaemon (Lakedaimón): Spárta másik neve.
lacedaemoniak: Lacedaemon lakói, spártaiak.
Laches (Lakhész): athéni államférfi és hadvezér a peloponnesusi háború idején; 418-ban a
mantiniai csatában esett el.
Laevinus: 1. Valerius.[397]
Lamachus (Lamakhosz): athéni államférfi és hadvezér a peloponnesusi háború idején; a
syracusae-i expedíció során esett el.
Lampeto (Lampetó): amazon királynő; Marpessa mellett az amazonok dinasztiájának másik
alapítója.
Lampo (Lampón) (5. sz.): athéni politikus; Pericles nagyra becsülte.
Lanassa (Lanassza): az epirusi molossus királyi ház mitikus ősanyja, Hercules dédunokája.
Laodamia (Laodameia): az epirusi Alexander (Nr. 6.) és Olympias lánya.
Laodice (Laodiké): a hellénisztikus korban kedvelt név a királyi családokban. A Iustinusnál
előfordulók:
1. (†358): Antiochusnak, Fülöp hadvezérének a felesége, I. Seleucus Nicator anyja.
2. II. Antiochus első felesége, II. Seleucus Callinicus anyja.
3. V. Mithridates pontusi király lánya, s egyben testvérének, VI. Mithridatesnek a felesége; 105-
ben - mivel meg akarta mérgezni férjét — kivégezték.
4. V. Mithridates pontusi király lánya, VI. Ariarathes cappadociai király felesége, férje halála után
(112) VII. Ariarathes gyámja.
5. V. Ariarathes cappadociai király felesége; férje halála után (130) öt gyermekét megmérgezte;
felkelés végzett vele.
Laomedo (Laomedón): Nagy Sándor barátja és hadvezére, 323-ban Syria és Phoenicia örököse;
321-ben Ptolemeus megfosztotta hatalmától.
Larissa (Larissza): város Thessaliában.
Larissaea (Larisszaia): táncosnő, Fülöp ágyasa, Arridaeus anyja.
latinok: Latium azonos nyelvet beszélő őslakói; később Italia latinul beszélő lakosainak közös
neve.
Latinus: Latium mondabeli királya Aeneas Italiába érkezésekor, a latinok névadó őse.
Lavinia: Latinus király lánya, Aeneas felesége.
Lavinium: Aeneas alapította város Latiumban.
Leonatus (Leonnatosz): Nagy Sándor hadvezére, 323-ban Phrygia örököse, Rhoxane fiának a
gyámja; 322-ben elesett a crannumi csatában.
Leonidas (Leónidasz): spártai király (488-480); a 480. évi thermopylae-i ütközetben a 300
spártai és 700 thespisi hős parancsnoka.
Leonides (Leónidész): Plato tanítványa, a Clearchus heracliai tyrannus elleni összeesküvés egyik
résztvevője.
Leontini (Leontinoi): város Siciliában.
Leontiscus (Leontiszkosz): I. Ptolemeus és Thais hetéra fia.
Leophron: rhegiumi tyrannus. [398]
Leosthenes (Leoszthenész): athéni hadvezér a lamiai háborúban (322): Lamia ostromában
elesett. Lepidus: 1. Aemilius Nr. 2.
Liber: Dionysus római megfelelője.
1. Licinius, Publius Crassus: római államférfi és hadvezér (cons. 171); a harmadik macedón
háború (171-168) megindítója. 170-ben Kallikinosznál vereséget szenvedett Perseustól.
2. Licinius, Publius Crassus: római államférfi és hadvezér (cons. 131); 130-ban proconsulként az
Aristonicus elleni háború vezére.

3. Licinius, Lucius Lucullus: római államférfi és hadvezér (praet. 78); a har
madik mithridatesi háború vezére, 71-ben elfoglalta Pontust.
ligurok (Ligures): néptörzs É-Italiában.
Libya: ország É-Afrikában.
1. Livius, Caius: római hadvezér az Antiochus elleni háborúban.
2. Livius, Titus (59-i. sz. 17): római történetíró.
Locri (Lokroi): város D-Italiában.
Locris (Lokrisz): tartomány Görögországban.
lucanusok (Lucani): néptörzs D-Italiában.
Lucullus: 1. Licinius Nr. 3.
Lupercalia: bajelhárító ünnep Rómában (febr. 15.).
Lupercus: csak Iustinusnál szerepel istenként, aki azonosítja Lycaeust, Pant és Lupercust.
Luscinus: 1. Fabricius.
lusitanok (Lusitani): néptörzs Ny-Hispaniában.
Lycaeus (Lükaiosz): Iustinus szerint a római Lupercus (farkasisten) görög megfelelője, egyébként
a görög Pan mellékneve.
Lycaonia (Lükaónia): tájegység Közép-Ázsiában Cilicia és a Taurus-hegység között.
Lycia (Lükia): tartomány Kis-Ázsiában.
Lycortas (Lükortasz): achai tiszt, a messenei háborúban Philopoemen bajtársa.
1. Lycurgus (Lükurgosz): a spártai alkotmány félig legendás megalkotója; korát illetően a
hagyomány a 11-8. sz. között ingadozik.
2. Lycurgus (Lükurgosz) (†210 előtt): 220-tól spártai király, III. Cleomenes utóda, a szövetséges
háborúban a macedónok ellensége.
Lydia (Lüdia): tartomány Kis-Ázsiában.
Lyncesta (Lünkesztasz vagy Lünkesztész): Alexander (Nr. 8.) mellékneve.
Lysander (Lüszandrosz): spártai hadvezér, 408-tól több nagy hadivállalkozás vezetője; 395-ben
esett el a thebai háborúban.
Lysias (Lüsziasz) (†380 után): syracusae-i születésű görög szónok és logográfus.
Lysimachia (Lüszimakheia): Lysimachus alapította város a thrák Chersonesuson.
1. Lysimachus (Lüszimakhosz): Nagy Sándor hadvezére, 305-től thrák, majd thrák és macedón
király (286-281).
2. Lysimachus (Lüszimakhosz): Lysimachus (Nr. 1) és Arsinoe (Nr. 2) fia.
Macedonia (Makedónia): tájegység a Balkán-félszigeten Görögország és Thracia között.

Maeotis (Maiótisz): a mai Azovi-tenger.
Magahaxus (Magabaxosz, Megabazosz): I. Dareus hadvezére; a scytha hadjárat idején leigázta a
paeonokat és a macedón királyokat.
Magas (Magasz): II. Ptolemeus Philadelphus féltestvére, Philippus és Beronice (Nr. 1) fia, Cyrene
királya (300-250), a tudomány és a művészetek pártfogója.
1. Mago (6. sz. utolsó negyede): a pun hadsereg megszervezője, a pun nagyhatalom
megalapozója. Csak Iustinusnál fordul elő.
2. Mago: carthagói hadvezér, 279-ben annak a pun flottának a parancsnoka, mely a rómaiakat
segítette Pyrrhus epirusi király ellen.
Mandre (Mandré): város Phrygia és Pisidia határvidékén.
1. Manlius, Marcus Malthinus: római követ VI. Mithridates pontusi király udvarában; Mithridates
90-ben meggyilkoltatta.
2. Manlius, Lucius Vulso: római államférfi a második pun háború idején (praet. 218).
Marathon: helység Attica K-i tengerpartján, a 490. évi nevezetes perzsa-görög összecsapás
színhelye.
Mardonius (Mardoniosz): Xerxes szárazföldi csapatainak fővezére a 480. évi hadjáratban; 479-
ben a plataeai ütközetben esett el.
mardusok (Mardoi vagy Amardoi): nomád perzsa néptörzs.
margianusok (Margianoi): Margianának, az Achaemenida Birodalom K-i tartományának a lakói.
Marpesia (Marpeszia vagy Marpessza): amazon királynő Hercules és Theseus hadjárata idején.

Mars: a római vallás hadistene, a görög Arész megfelelője.
marsusok (Marsi): néptörzs Közép-Italiában.
Masinissa vagy Massinissa (Masszanasszész) (kb. 240-148): Róma-barát numida király.
Massilia (Masszalia): phocaeai alapítású város Galliában.
maxitanusok (Maxitanoi): É-afrikai néptörzs, királyuk, Iarbas - legalábbis Iustinus szerint - Dido
kérője. [400]
Mazeus: carthagói hadvezér, Sicilia meghódítója.
Medea (Médeia): a colchisi Aeetes király lánya, Iason, más hagyomány szerint Athén királyának,
Aegeusnak a felesége. médek (médoi): iráni nyelvet beszélő népcsoport.
1. Media: médek alapította állam a mai Irán ÉNy-i részén.
2. Media (Média): Iustinus szerint Medius alapította város Armeniában.
Mediolanum: város É-Italiában.
Medius (Médeiosz): Iason és Medea, más hagyomány szerint Aegeus és Medea fia.
Megara (Megara): város Atticában, Demosthenes száműzetésének színhelye.
Melanippe (Melanippé): Antiope amazon királynő testvére, Hercules ejtette fogságba.
Meleager (Meleagrosz): Nagy Sándor hadvezére.
Menalippe: l. Melanippe.
Menander (Menandrosz): Nagy Sándor hadvezére, 323-ban Lydia örököse, később Antigonushoz
csatlakozott.
1. Menelaus (Menelaosz): Iustinus szerint I. Alexander macedón király testvére; valójában I.
Alexander fia, II. Perdicca macedón király testvére.
2. Menelaus (Menelaosz): III. Amyntas macedón király és Gygaea fia, II. Philippus (Fülöp)
féltestvére; 359-ben Fülöp elől Olynthusba menekült, 348-ban a város bevételekor
meggyilkolták.
3. Menelaus (Menelaosz): Ptolemeus Lagus és Arsinoe fia, I. Ptolemeus egyiptomi király testvére
és hadvezére.
Mergis (Mergisz): Cambyses testvére.
Mesopotamia (Meszopotamia): a. m. „folyamköz": a Tigris és az Euphrates közötti terület neve.
1. Messene (Messzéné, Messzana), más néven Zanklé: város Siciliában a messenei szoros mellett.
2. Messene (Messzéné, Messzana): város a Peloponnesuson. Metapontum (Metaponton):
kikötőváros D-Italiában. Metellus: 1. Caecilius.
Mezentius: kegyetlenségéről hírhedt etruszk király, Aeneas egyik ellenfele. Micalus (Mikalosz):
Anaxilaus hű embere, gyermekeinek a gyámja. Midas (Midasz): Gordius fia, a phryg királyok
mitikus őse, a gazdagság és a bölcsesség együttesének a jelképe.
1. Milo (Milón): Pyrrhus epirusi király bizalmasa.
2. Milo (Milón): Laodamiának, az epirusi Alexander (Nr.6) és Olympias lányának a gyilkosa.
[401] Miltiades (Miltiadész) (550-489): athéni államférfi és hadvezér, a 490. évi marathoni
ütközet vezére.
Mindarus (Mindarosz): spártai hadvezér a peloponnesusi háborúban; a 411-410. évi tengeri
hadműveletek irányítója.
Minerva: a római vallásban a bölcsesség istennője; görög megfelelője Athéné.
Minius: folyó Hispaniában.
Minos (Minósz): mitikus krétai király, Cnossus (Knósszosz) igazságosságáról híres uralkodója.
Minythyia vagy Minithyia (Minüthüia, Minithüia), más néven Thalestris: amazon királynő, a
Sándor-regény egyik főhőse.
Mithridates (Mithridatész vagy Mithradatész): több pontusi és parthus uralkodó neve; a
Iustinusnál előfordulók a következők:
1. I. Mithridates Ctistes (Ktisztész) (†338): Ariobarzanes fia, a pontusi királyság létrehozója.
2. III. Mithridates: pontusi király (kb. 220-170): VI. (Nagy) Mithridates dédapja; közelebbről nem
ismeretes.
3. V. Mithridates Euergetes (Euergetész): IV. Mithridates fia, pontusi király (150-120); a rómaiak
szövetségese a harmadik pun háborúban (149) és Aristonicus leverésében (133-129).
4. VI. (Nagy) Mithridates (132-66): a legnagyobb pontusi király (112-66); ádáz ellenfele a
rómaiaknak, akikkel három háborút vívott (89-84; 83-81; 74-63).

5. I. Mithridates Euergetes (Euergetész) (VI. Arsaces) (i. e. 2. sz. közepe): Phriapatius fia, a
parthus nagyhatalom megalapozója.
6. II. (Nagy) Mithridates I. Artabanus fia, parthus király (123-88).
molossusok (Molosszoi): néptörzs Epirusban.
mórok (Mauroi, Mauri): néptörzs É-Afrikában, Mauritania lakói.
Moses: Ioseph fia, akit kiűztek Egyiptomból (1. a jegyzetet).
Mothona: város É-Görögországban.
1. Mummius, Lucius: római államférfi és hadvezér (cons. 146); consulként az acháj szövetség
legyőzője, Corinthus lerombolója.
2. Mummius, Spurius: az előbbi testvére; 139-ben a Scipio Aemilianus vezette keleti küldöttség
tagja; költő, irodalmár.
Murgantia: város Közép-Italiában.
Mutto vagy Mitto (Mütto): Tyrus mitikus királya.
Mycale (Mükalé): hegyvonulat Kis-Ázsia Ny-i tengerpartján, Samosszal szemben; a 479. évi
görög-perzsa hajós ütközet színhelye.
Myrtale (Mürtalé): Fülöp feleségének, Olympiasnak eredeti neve.
Mytilene (Mütiléné): Lesbus szigetének legnagyobb városa. [402]
Nabis (Nabisz): spártai tyrannus (207-192); 197-ben V. Philippus macedón király szövetségese
Róma ellen.
Nagy-Görögország (Magna Graecia, Megalé Hellasz): a d-italiai görög gyarmatok együttese.
Nandrus: ind király; csak Iustinusnál fordul elő.
Nanus: a kelta segobrigiusok királya.
Nearchus (Nearkhosz): Nagy Sándor hadvezére, 323-ban Lycia és Pamphylia örököse; a
diadochus-háborúban Antigonushoz csatlakozott.
1. /. Neoptolemus (Neoptolemosz): Alcetas fia, 370-ben rövid időre a molossusok királya;
Olympiasnak, Nagy Sándor anyjának az apja.
2. Neoptolemus (Neoptolemosz) († 321): Nagy Sándor epirusi származású hadvezére, a
diadochus-háborúban előbb Eumenes szövetségese, majd árulója.
Nereis (Néreisz): Iustinus szerint II. Alexander epirusi király és Olympias lánya, Gelo (Nr.2)
syracusae-i tyrannus felesége.
Nicaea (Nikaia): Nagy Sándor alapította város Indiában, pontos helye nem ismeretes.
Nicias (Nikiasz) (469 előtt-413): athéni hadvezér a peloponnesusi háborúban, a szerencsétlen
kimenetelű 415-413. évi siciliai hadivállalkozás egyik parancsnoka.
Nicomedes (Nikomédész): több bithyniai király neve. A Iustinusnál szereplők:
1. II. Nicomedes Epiphanes (Epiphanész): II Prusias fia, Bithynia királya (149-128).
2. III. Nicomedes Euergetes (Euergetész): Bithynia királya (127-94): 106-ban VI. Mithridatesszel
megosztozott Paphlagonián.
3. IV. Nicomedes Philopator (Philopatór): III. Nicomedes fia, Bithynia királya (94—74); VI.
Mithridatesszel szemben két alkalommal is (98-ban, ill. 92-ben) csak római segítséggel tudta
biztosítani trónját.
Nílus (Neilosz): Egyiptom folyama, a Nílus.
1. Ninus (Ninosz): mitikus asszír király, az asszír birodalom megalapítója. Neve ékírásos
szövegekből nem ismeretes.
2. Ninus: Iustinus szerint az előbbi fia; közelebbről nem ismeretes.
Nola: város Közép-Italiában.
Nomius (Nomiosz): a mítosz szerint Cyrene és Apollo fia, Aristaeus testvére; eredetileg valójában
Apollo egyik jelzője.
numidák: néptörzs É-Afrikában.
Numitor: Alba Longa mondabeli királya, Romulus és Remus nagyapja.
Nysa (Nüsza): több olyan város neve, mely kapcsolatban állt a Dionysus-kultusszal; hogy
Indiában is volt-e ilyen város, vitatott. [403]
Oaxes (Oaxész): mesés folyó a Föld keleti határán; Iustinus az iráni Oxusszal azonosítja.

Oceanus (Ókeanosz): a korai görögség felfogása szerint a Földet körülvevő világtenger.
Ochus (Okhosz): Dareus (Nr. 2) mellékneve.
Octavius, Cnaeus: római hadvezér; 168-ban praetorként hajóhaddal támadt Perseus macedón
királyra, és Samothrace szigetén foglyul ejtette.
Oenanthe (Oinanthé): Agathoclesnek és Agathocliának, Ptolemeus Philopator szeretőinek az
anyja.
1. Olympias (Olümpiasz): Neoptolemus (Nr. 1) molossus király lánya, 357-től Fülöp felesége,
Nagy Sándor anyja; Cassander 316-ban meggyilkoltatta.
2. Olympias (Olümpiasz): Pyrrhus epirusi király lánya, testvérének, Alexandernek a felesége.
Olympus (Olümposz): hegy Macedonia és Thessalia határán; a görögök elképzelése szerint az
istenek lakhelye.
Olynthus (Olünthosz): város Chalcidicében.
Onomarchus (Onomarkhosz vagy Onümarkhosz) (†352): phocisi hadvezér és politikus, a thebai
szövetség ellenfele.
Ophellas (Ophellasz): Nagy Sándor, majd I. Ptolemeus Soter hadvezére, később Cyrene uralkodója
(322-309); Carthago alatt meggyilkolták.
Orchomenus (Orkhomenosz): város Thessaliában.
Orestes (Oresztész): Agamemnon mycenae-i király fia.
Orithya (Oreithüia): amazon királynő, Marpessa lánya, Antiope, Hippolyte és Melanippe testvére.
Orodes (Oródész vagy Hüródész): III. Phrahates fia, parthus király ( 57-37); a római
polgárháborúban Caesar gyilkosainak a támogatója.
Oroles: közelebbről nem ismert dák király.
Oropastes (Oropasztész): Gometes mágus testvére, akit Mergis megölése után királlyá tett.
Orophemes (Orophernész): V. Ariarathes cappadociai király testvére, Cappadocia királya (158-
156); testvére elől Antiochiába menekült, ahol I. Demetrius fogságba vetette.
Orpheus (Orpheusz): mitikus thrák énekes, akinek dala varázserejű volt.
Ostanes: 1. Hostanes.
Ostia: Róma kikötővárosa a Tiberis torkolatánál.
Oxyartes (Oxüartész): Rhoxane apja, 326-tól a parapamisasok satrapája; a diadochus-háborúban
Eumenes oldalán harcolt Antigonus ellen (317). [404]
Pacorus (Pakórosz): Orodes parthus király fia; 40-ben Labienusszal együtt meghódította Kis-
Ázsiát és Syriát, 38-ban a Ventidiusszal vívott ütközetben esett el.
paeonok (Paionesz): illyr néptörzs, mely korán elkeveredett a thrákokkal és a macedónokkal.
Palatium: hegy Rómában, a császárok lakhelye.
Pallanteum (Pallanteion vagy Pallantion): város Arcadiában.
Pamphylia (Pamphülia): tartomány Kis-Ázsia D-i részén.
Pan: Hermész fia, a görög vallásban a nyájak és a pásztorok védőistene.
Panasagorus (Panaszagorosz): scytha herceg, Sagylus fia, az amazonok segítője az athéniak elleni
harcban.
Pandosia (Pandoszia): a) város Epirusban; b) város D-Italiában.
Pannonia: a Duna, a Száva és a Bécsi-erdő határolta terület neve.
Paphlagonia (Paphlagonia): tartomány Kis-Ázsia É-i részén.
paramesadák (Parameszadai): nép Ázsiában.
Paramesus (Paramesszosz): település a Kaukázus mellett.
Parmenio (Parmenión) (†330): Fülöpnek, majd Nagy Sándornak legjelentősebb hadvezére; Nagy
Sándor meggyilkoltatta.
Parnassus (Parnasszosz): hegy Delphiben.
Parthia: ország a Kaspi-tótól DK-re.
parthusok: Parthia lakói.
Paullus: 1. Aemilius (Nr.3).
1. Pausanias (Pauszaniasz): spártai hadvezér, a plataeai csatában (479) a görög sereg
főparancsnoka.
2. Pausanias (Pauszaniasz): spártai király (408-394), az athéni demokrácia visszaállítója; a

spártaiak a haliartusi ütközet (394) után halálra ítélték, és Tegeába menekült.
3. Pausanias (Pauszaniasz): macedón előkelő, Fülöp király bizalmasa, majd gyilkosa.
pelasgok (Pelaszgoi): Görögország őslakói a görög törzsek hódítása előtt.
Pelias (Peliasz): Iolcus (Iólkosz) mitikus királya, Iason nagybátyja.
Pelion (Pélion): hegy K-Thessaliában.
Pella (Pella vagy Pellé): Macedonia (Emathia) fővárosa.
Pelopidas (Pelopidasz) (†364): thebai államférfi és hadvezér; többször győzött a spártaiak fölött
(375, 371).
Peloponnesus (Peloponnészosz): Görögország D-i részét alkotó félsziget.
Penthesilea (Pentheszileia vagy Penthesziléa): amazon királynő, a trójaiak segítője a háborúban,
Achilles ölte meg. [405]
1. I. Perdicca (Perdikkasz): macedón király a 7. sz-ban, a macedón királyság megalapítója.
2. III. Perdicca (Perdikkasz): III. Amyntas és Eurydice fia, macedón király (365-359); az illyrekkel
vívott harcban esett el.
3. Perdicca (Perdikkasz): Nagy Sándor hadvezére, 330-tól testőrségének parancsnoka; 322-ben
katonái meggyilkolták.
Pergamum (Pergamon vagy Pergamosz): város Kis-Ázsia ÉNy-i részén, Mysia fővárosa.
Pericles (Periklész) (490-429): Athén fénykorának legnagyobb hadvezére és politikusa, a
demokrácia következetes híve, a Spárta és a perzsák elleni kétfrontos harc hirdetője és
képviselője.
Perperna, Marcus (†129): római államférfi és hadvezér (cons. 130), Aristonicus legyőzője.
Persepolis (Perszepolisz vagy Perszai): város Perzsiában, a perzsa királyok nyári rezidenciája.
Perseus vagy Perses (Perszeusz vagy Perszész) (†165 vagy 162): V. Philippus fia, az utolsó
macedón király (176-168); 168-ban L. Aemilius Paullus győzte le a pydnai csatában.
Perusia: város Közép-Italiában.
perzsák: iráni nyelvet beszélő nép, a mai Irán törzslakossága.
Peucestas (Peukesztasz): Nagy Sándor hadvezére, 325-től Persis kormányzója; Nagy Sándor
halála után előbb Eumeneshez, majd Antigonushoz csatlakozott.
Phalantus (Phalantosz): Aratus fia, a spártai „szerelemgyerekek" vezére, Tarentum mondabeli
alapítója.
1. Pharnabazus (Pharnabazosz): perzsa satrapa; mint Tissaphernes vetélytársa 413-ban a
spártaiak segítője; Alcibiades befogadója és gyilkosa (404).
2. Pharnabazus (Pharnabazosz): Artabazus fia, II. Artaxerxes Mnemon unokája; III. Agis spártai
királlyal felkelést tervezett Nagy Sándor ellen.
Phamaces (Pharnakész): pontusi király (185-170); VI. (Nagy) Mithridates pontusi uralkodó
nagyapja. Phasis (Phaszisz): folyó a Kaukázus DNy-i részén, az ókorban Európa és Ázsia
határfolyójának tekintették; ma: Rioni.
Philippus (Philipposz): több macedón király és előkelő neve, a hellénisztikus korban egyébként is
divatos név. A Iustinusnál előfordulók:
1. I. Philippus (600 körül): Argeus fia, a harmadik macedón király.
2. II. Philippus (=Fülöp) (382-336): III. Amyntas és Eurydice fia, macedón király (359-336), Nagy
Sándor apja.
3. Antigonusnak, Nagy Sándor hadvezérének az apja. [406]
4. Antipater (Nr. 1) fia; 317-ben Olympias Nagy Sándor elleni összeesküvéssel vádolta; 312-ben
az aetolusok és epiroták elleni harcban megsebesült és meghalt.
5. III. Philippus: 1. Arridaeus.
6. IV. Philippus: Cassander és Thessalonice fia, macedón király (296); négy hónapi uralkodás
után meghalt.
7. V. Philippus (238-179): II. Demetrius és Phthia fia, macedón király (221-179); a III. Antigonus
alapította Hellén Szövetség vezetője.
8. Perseus macedón király fia; a pydnai csata (168) után sorsa ismeretlen.
9. Nagy Sándor, majd Antigonus Monophthalmus, illetve Demetrius Poliorcetes
testőrparancsnoka. (A Sándor-regényben Nagy Sándor több tisztjének a neve, akiket sok esetben
nem lehet pontosan elkülöníteni egymástól.)

10. Lysimachusnak, Nagy Sándor hadvezérének a testvére.
11. (293-280): Lysimachusnak, Nagy Sándor hadvezérének és Arsinoenak a fia; I. Ptolemeus
meggyilkoltatta.
12. Nagy Sándor acarnaniai származású orvosa.
Philoctetes (Philoktétész): görög hős a trójai háborúban, híres íjász.
Philomelus (Philomélosz) (†354): a phocisiak vezére a harmadik „szent háború"-ban (356-346).
Philopoemen (Philopoimén) (253-183): acháj államférfi és hadvezér, aki a Pe-loponnesus
függetlenségére törekedett Macedoniával és Rómával szemben; több háborúban az Achai
Szövetség vezére Nabis spártai tyrannus és a macedónok ellen.
Philotas (Philótasz): Nagy Sándor több tisztjének a neve; a legnevezetesebb (aki Iustinusnál
Cilicia örököseként szerepel): Parmenio fia, Nagy Sándornak eredetileg barátja; Nagy Sándor
330-ban, mivel nem értett egyet a király perzsa politikájával, kivégeztette.
Philoxenus (Philoxénosz): Nagy Sándor hadipénztárosa (333), majd 331-től a birodalom
gazdasági ügyeinek intézője Sardisban.
Phocaea (Phókaia): kikötőváros Kis-Ázsia Ny-i partján.
phocaeaiak (phókaiaiak): Phocaea lakói.
Phocis (Phókisz): tartomány Görögországban a Corinthusi-öböltől D-re.
Phoenice (Phoiniké): város Syriában.
1. I. Phrahates (Phrahatész vagy Phraatész): parthus király (176-?), apja, Phriapatius (III.
Arsaces) nyugati politikájának folytatója.
2. II. Phrahates (Phraatész): I. Mithridates fia, parthus király (138-127); a parthus nagyhatalom
megalapozója. [407]
3. IV. Phrahates (Phraatész): Orodes fia, parthus király (37—i. sz. 2); Augustusnak 20-ban
visszaadta a parthusok zsákmányolta római hadijelvényeket.
Phrataphernes (Phrataphernész): III. Dareus satrapája Hyrcania és Parthia területén; Nagy
Sándor kegyeibe fogadta.
Phrygia (Phrügia): tartomány Kis-Ázsiában.
Phthia (Phthia): az epirusi Alexander (Nr. 1) lánya, I. Demetrius (Nr. 2) második felesége, Pyrrhus
epirusi király (Nr. 1) anyja.
Phyle (Phülé): erődítmény a Parnes-hegy K-i lejtőjén.
Pialus (Pialosz vagy Pielosz): Neoptolemus (Pyrrhus) fia, az epirusi Aeacidae uralkodóház
mitikus őse.
Picus: az aborigók, más hagyomány szerint a laurensek mondabeli királya; valójában ősi,
totemisztikus isten.
Piraeeus (Peiraieusz): Athén kikötővárosa.
Pisa: város É-Italiában.
Pisander (Peiszandrosz): spártai hadvezér, 394-ben flottaparancsnokként esett el Cnidusnál.
Pisistratus (Peiszisztratosz) (600-528): athéni tyrannus (560-528).
Pitho (Pithón): Nagy Sándor hadvezére, 323-ban Media örököse.
Plataea (Plataia vagy Plataiai): város Boeotiában.
Plato (Platón) (427-348): athéni származású filozófus, az ókor egyik legnagyobb bölcselője.
Plinus (Plinosz): scytha herceg; közelebbről nem ismeretes.
poediculusok (más néven: Peucetii): D-Italiában az Ión-tenger mentén élő nép.
Pollux (Polüdeukész): Zeus és Leda fia, Castor testvére, testvérével együtt a hajósok védőistene.
Polydamas (Polüdamasz): Nagy Sándor veteránja.
Polydectes (Polüdektész): félig mitikus spártai király, az egyik hagyomány szerint a törvényhozó
Lycurgus testvére.
Polypercho (Polüperkhón): Nagy Sándor hadvezére, 324-től Macedonia kormányzója.
Pompeius, Cnaeus Magnus (106-48): római államférfi és hadvezér, Iulius Caesar ellenfele.
1. Pontus (Pontosz): tartomány Kis-Ázsiában a Fekete-tenger partján.
2. Pontus (Pontosz Euxeinosz): a Fekete-tenger.
Popillius (Popilius) Caius: római államférfi és hadvezér; 168-ban a senatus követe IV.
Antiochusnál (Nr. 6) Ptolemeus Philometor (Nr. 7) és Euergetes (Nr. 8) ügyében. [408]
Porus (Porosz) (†317): ind király a Hydaspes és az Acesines között; 326-ban Nagy Sándor

meghódoltatta.
praesiusok (Praiszioi): nép Indiában.
Priamus (Priamosz): Trója királya a trójai háború idején.
Priapatius (Phriapatiosz): a harmadik parthus király (= III. Arsaces).
Protarchus (Protarkhosz): 1. Alexander Balas.
Protis (Prótiasz vagy Prótisz): Massilia mondabeli alapítója, a Protiadák őse.
Prusias (Prusziasz): bithyniai király (230-182); Hannibal befogadója.
Ptolomeus helyesen Ptolemaeus (Ptolemaiosz): több hellénisztikus kori uralkodó neve:
1. I. Ptolomeus Soter (Szótér) (382-366): Lagus és Arsinoe fia, Nagy Sándor hadvezére és
testőrparancsnoka, 323-ban Egyiptom örököse.
2. II. Ptolomeus Philadelphus (Philadelphosz) (†246): I. Ptolomeus fia, 285-től 283-ig apja
társuralkodója, majd egyiptomi király (283-246).
3. Ptolomeus Ceraunus (Keraunosz): I. Ptolomeus fia; 287-ben I. Seleucus udvarába emigrált,
279-ben a kelták elleni harcban esett el.
4. III. Ptolomeus Euergetes (Euergetész) (284-241): egyiptomi király (246-241); dinasztikus
házasság révén Cyrenét egyesítette Egyiptommal.
5. IV. Ptolomeus Philopator (Philopatór): III. Ptolomeus (Nr. 4) és Beronice (Nr. 7) fia; egyiptomi
király (221-204).
6. V. Ptolomeus Epiphanes (Epiphanész) (210-180): III. Ptolomeus (Nr. 4) és Beronice (Nr. 1) fia;
204-től 197-ig gyámság alatt álló uralkodó, majd egyiptomi király (197-180).
7. VI. Ptolomeus Philometor (Philométór): V. Ptolomeus (Nr. 6), és Cleopatra (Nr. 5) fia; 180-tól
176-ig anyja gyámsága alatt, 176-tól 170-ig önállóan egyiptomi király, 170-től 164-ig testvére, VI.
Ptolomeus és felesége, II. Cleopatra, 164-től 145-ig felesége társuralkodója.
8. VII. Ptolomeus (Neosz Philopatór) (161-145): VI. Ptolomeus és II. Cleopatra fia, 145-ben anyja
társuralkodója, ugyanebben az évben VIII. Ptolomeus és az anyja esküvőjének éjszakáján
megölték.
9. VIII. Ptolomeus (Phüszkón): V. Ptolomeus (Nr. 6) és Cleopatra (Nr. 5) fia; VI. Ptolomeus és II.
Cleopatra testvére, 170-től 164-ig két testvérének társuralkodója, 163-tól 145-ig Cyrene királya,
145-ben feleségül vette testvérét, II. Cleopatrát, 144-től Egyiptom és Cyrene királya, 142-ben
feleségül vette mostohalányát, III. Cleopatrát, a kettős házasság miatt 131-ben az egyiptomiak
elűzték, 126-ban visszafoglalta Egyiptomot, 124-ben kibékült II. Cleopatrával, 124-től 116-ig
felesége és mostohalánya társ-uralkodója.
10. IX. Ptolomeus (Philométór II. Szótér) (142-80): VIII. Ptolomeus és III. Cleopatra idősebb fia;
116-tól 107-ig anyja társuralkodójaként egyiptomi [409] király, 106-tól 88-ig Cyrene királya, 87-
től 80-ig egyiptomi király, miután megfosztotta trónjától fivérét, X. Ptolomeust.
11. Ptolomeus (Apión) (154 után-96): VIII. Ptolomeus törvénytelen fia, Cyrene királya (100-96).
12. Ptolomeus: I. Pyrrhus és Antigoné fia, 280-ban Epirus kormányzója, 272-ben a Spárta elleni
háborúban esett el.
13. Ptolomeus: Alexander (Nr. 6) és Olympias (Nr. 2) fia, II. Pyrrhus (Nr. 3) epirusi király utóda
234-ben; rövid uralkodás után meghalt.
14. Ptolomeus: Lysimachus (Nr. 1) és Arsinoe (Nr. 2) fia, 281-ben Ptolomeus Ceraunusszal
szemben eredménytelen kísérletet tett Macedonia trónjának megszerzésére.
punok (Poeni): Carthago sémi eredetű lakói.
Pydna (Püdna): város Macedoniában.
Pygmalio (Pügmalión): Mutto fia, Tyrus királya, Dido testvére.
Pylaemenes (Pülaimenész): VI. Mithridates (Nr. 4) szövetségesének, Nicomedes bithyniai
királynak az álfia.
Pyrenaeus (Pürrhidai): hegység Hispania és Gallia között.
1. Pyrrhus (Pürrhosz): más néven Neoptolemus (Neoptolemosz), Achilles fia, az epirusi királyság
mondabeli alapítója.
2. I. Pyrrhus (Pürrhosz) (319-372): Aeacidas és Phthia fia, epirusi király (306-302, ill. 297-272);
álma Nagy Sándor birodalmának feltámasztása volt.
3. Pyrrhus: az epirusi Alexander (Nr. 5) és Olympias (Nr. 2) fia, I. Pyrrhus epirusi király unokája.
Pythagoras (Püthag orasz) (6. sz.): samusi származású, Crotonban tevékenykedő görög filozófus.

Raetus: Iustinusnál a raetus nép névadó őse.
raetusok: az Alpok D-i medencéjében élő több néptörzs közös neve; eredetük
tisztázatlan. Remus: Mars isten és Rhea Silvia fia, Romulus ikertestvére.
Rhea Silvia: Numitor Alba Longa-i király lánya, Romulus és Remus anyja.
Rhegium (Rhégion): hegyfok Siciliában.
Rhiphaeus-hegyek (Rhipaia oré): mesés hegység a Föld É-i határán, később az Urallal
azonosították.
1. Rhodanus (Rhodanosz): Hamilcar (Nr. 2) mellékneve.
2. Rhodanus (Rhodanosz): folyó Galliában.
Rhodus (Rhodosz): sziget és város Kis-Ázsia DNy-i partja előtt. [410]
Rhoxane (Rhoxané): Oxyartes lánya, 327-től Nagy Sándor felesége, IV. Alexander (Nr. 4) anyja;
310-ben Cassander a fiával együtt meggyilkoltatta.
Róma: a Római Birodalom fővárosa.
Romulus: Mars isten és Rhea Silvia fia, Remus ikertestvére, Róma mondabeli alapítója.
rutulusok (Rutuli): latiumi nép, Aeneasék ellenfelei.
Sagylus (Szagülosz): scytha király; fiával, Panasagorasszal segítséget küldött az amazonoknak az

athéniak ellen.
sabinusok (Sabini): Közép-Itália K-i területének őslakói.
Salamina (Szalaminé): Salamis cyprusi város külterülete: Herodotusnál az egész Cyprus neve.
Salamis (Szalamisz): a) város Cyprus szigetén; b) sziget a Sunioni-öbölben; a 480. évi görög-
perzsa hajós csata színhelye.
Sallustius, Caius Crispus (86-34): római történetíró.
Sambus (Szambosz): ind király Nagy Sándor indiai hadjárata idején.
samnisok (Samnites): oscus nyelvet beszélő latiumi néptörzs.
Samothracia (Szamothraké): sziget a thrák tengerpart előtt.
Samos (Szamosz): sziget az Égei-tengerben. Sándor (Nagy): 1. III. Alexander (Alexandrosz).
Sandrocottus (Szandrokottosz): ind király (320-298), a Maurya-dinasztia megalapítója.
Sapho: az 5. sz.-i carthagói hadvezér, Masdrubal fia.
Sardanapallus (Szardanapallosz vagy Szardanapalosz): mitikus, elpuhultságáról híres asszír
király. Sardinia: sziget a Földközi-tengerben.
Sardis (Szardeisz): város Lydiában.
sarmaták (Szarmatai vagy Szauromatai): iráni eredetű, scytha nyelvet beszélő nép a Tanais folyó
mellett.
Saturnalia: ősi római tisztítóünnep (dec. 17.), melyen a rabszolgák is részt vettek.
Satumus: ősi római isten, egy hagyomány szerint Latium egykori királya; később a görög
Kronosszal azonosították.
Satyrus (Szatürosz): Clearchus heracliai tyrannus fivére, annak halála (352) után hét éven át
fiainak, Timotheusnak és Dionysiusnak a gyámja.
Scapos (Szkaposz): I. Cyrus nevelőapja.
Scipio: l. Cornelius.
Scolpitus: scytha herceg; közelebbről nem ismeretes.
scordiscusok (Scordisci): kelta nép a Balkán középső részén. [411]
Scylla (Szkülla): a hajósokat fenyegető mitikus szörny a messenei szorosban, Charybdis párja.
scythák (Szküthai): a ny-ázsiai steppéken élő, az iráni sarmatákkal és perzsákkal rokon
népcsoport összefoglaló neve.
segobriusok (Segobrii): kelta vagy ligur eredetű nép DK-Galliában; csak Iustinusnál szerepelnek.
Selene (Szeléné): Cleopatra (Nr. 8) mellékneve.
Seleucia (Szeleukeia): több város neve, a Iustinusnál szereplő I. Seleucus által alapított város
Ciliciában.
Seleucus (Szeleukosz): több syriai uralkodó neve:
1. I. Seleucus Nicator (Nikator) (358-281): Antiochus fia, Nagy Sándor hadvezére, eredetileg
Babylonia kormányzója, a Seleucida Birodalom megalapítója.

2. II. Seleucus Callinicus (Kallinikosz) (265-222): II. Antiochus és Laodice (Nr. 2) fia, apja halála
után (246) egyedül, majd 241-től testvérével, Antiochus Hieraxszal társuralkodóként Syria
királya.
3. III. Seleucus: II. Demetrius Nicator és Cleopatra (Nr. 3) fia, 125-ben apja halála után rövid időre
Syria királya, az anyja még ebben az évben meggyilkoltatta.
Semiramis (Szemiramisz vagy Szamiramisz): fényűzéséről, szépségéről, okosságáról és
kicsapongó életmódjáról híres, legendabeli asszír királynő.
Sertorius, Quintus (123-72): római hadvezér, Marius híve, az optimataellenes hispaniai
mozgalom vezére.
Servilius, Quintus Caepio: római államférfi és hadvezér (cons. 106).
Sesosis (Szeszosztrisz): több egyiptomi fáraó neve; a legnevezetesebb III. Sesostris (1877-1839),
Nubia meghódítója.
Szent Hegy: Iustinus szerint hegy az indiai Nysa városa mellett; nem azonos a Róma melletti
Mons Sacerrel.
Sestus (Szésztosz): város a thrák Chersonesuson.
Sibaris (Szübarisz): görög város D-Italiában; lakói züllöttségükről és elpuhultságukról voltak
híresek.
sibusok (Sziboi vagy Szibai): nép ÉNy-Indiában.
Sibyrtius (Szibürtiosz): Nagy Sándor hadvezére, Arachosia és Carmania kormányzója; tisztségét
323 után is megtartotta.
Sicania (Szikania): Sicilia másik neve.
Sicilia: sziget a Földközi-tengerben Italiától D-re.
Sicyon (Sziküón vagy Szeküón): város a Peloponnesuson.
Sidonia (Szidón vagy Szeidón): kikötőváros Syriában.
Simus (Szimosz): phocaeai flottaparancsnok, a Massiliát alapítók vezére. [412]
Sinae-hegy (Szinai): hegy az Arab-félsziget D-i részén.
Sinope: Marpesia amazon királynő lánya; csak Iustinusnál szerepel.
Siris (Szirisz): Tarentum kikötővárosa.
Sogdiana (Szogdiané): tartomány Perzsiában az Oxus és a Iaxartes folyó között.
sogdok (Szogdianoi): Sogdiana lakói.
Soleus: Staganor mellékneve.
Solon (Szolón) (640-560): athéni államférfi és költő; arkhónként a timokratikus alkotmány
megalkotója.
Sophene (Szóphéné): tartomány Ázsiában a Tigris és az Euphrates között.
Sophites: város Indiában.
1. Sophocles (Szophoklész): athéni hadvezér a peloponnesusi háború idején.
2. Sophocles (Szophoklész) (497—405): az egyik legnagyobb görög tragédiaköltő.
Sosthenes (Szószthenész) (†278): macedón előkelő, a 279. évi gall betörés
megfékezője.
Spacus (Szpakosz): I. Cyrus dajkájának a neve.
Spárta: város a Peloponnesuson.
Spina: város Közép-Italiában.
Staganor (Sztaganor): 323-ban Parthia örököse.
Stasanor (Sztaszanor): Nagy Sándor hadvezére, 323-ban Drangiane és Aria örököse.
1. Statira (Sztateira): III. Dareus perzsa király testvére és felesége, az issusi csata után
gyermekágyban meghalt.
2. Statira (Sztateira): III. Dareus lánya, 324-től Nagy Sándor felesége; Nagy Sándor halála után
Rhoxane meggyilkoltatta.
Strato (Sztratón) (4. sz. első fele): Sidonia fényűzéséről és elpuhultságáról híres királya.
sudracák (Sudracae): nép Indiában.
Sulla: 1. Cornelius (Nr. 4).
Suniatus (Szuniatosz) (4. sz. első fele): carthagói előkelő, Hanno politikai ellenfele.
Susa (Szusza): város Perzsiában, királyi székhely.
szírek (Szüroi): Syria sémi lakói.

Sybares (Szübarész): Cyrus (Nr. 1) segítője és bizalmasa.
Syphax (Szüphax vagy Szküphax) (†201): numida király; a II. pun háború idején (218-202) a
carthagóiak szövetségese.
Syracusae (Szürakuszai): város Siciliában.
Syria (Szüria): az ókorban tágabb értelemben Asszíria.
Syrus-tó (stagnum Syrium): a Holt-tenger. [413]
Tagus: folyó Hispaniában.

Tamyris (Tamürisz) (6. sz.): scytha királynő; Cyrus hadat viselt ellene.
Tarmis (Tanaisz): folyó Scythiában (Don).
Tanaus: scytha király; csak Iustinusnál fordul elő.
Tarentum (Tarasz): város D-Italiában.
Tarquinii: város Közép-Italiában.
Tarquinius, Lucius Priscus: a hagyomány szerint Róma ötödik, etruszk származású királya.
Tarsus (Tarszosz): város Ciliciában.
Tartessus (Tartésszosz): város Hispaniában.
Taurus (Taurosz): hegység Kis-Ázsiában (Caria, Lycia, Cilicia).
Taxiles (Taxiiész): 329-től Taxilia és a hozzá tartozó, az Indus és a Hydaspes közötti vidék királya,
327-től Nagy Sándor szövetségese.
tectasagusok (tektaszagesz vagy tektaszagai; Tectosagi alak csak Iustinusnál): kelta néptörzs.
Telamon (Telamón): Salamis (Cyprus) királya, Aiax apja.
Telegonus (Télegonosz): Iustinus szerint Paeonia királya; nem azonos tehát Odysseus és Circe
fiával.
Teucer (Teukrosz): Telamon fia, Aiax testvére, a trójai háború görög résztvevője.
Thalestris (Thalesztrisz): mondabeli amazon királynő Nagy Sándor ázsiai hadjárata idején.
Thara (Thara): város Parthiában.
Tharybas (Tharübasz): Achilles ükunokája, Pialus fia, mitikus epirusi király.
Thebae (Thébai): város Boeotiában.
Themiscyra (Themiszküra): város Cappadociában, az amazonok székhelye.
Themistodes (Themisztoklész) (kb. 524—459): athéni államférfi és hadvezér, az arisztokraták
ellensége; a 480. évi salamisi ütközet fővezére.
Theoxena (Theoxéné): Agathocles syracusae-i tyrannus felesége.
Thera (Théra): sziget az Égei-tengerben.
Theramenes (Théramenész) (455-404): athéni államférfi és hadvezér, az oligarchia mérsékelt
híve, a „harminc zsarnok" egyike; árulás vádjával kivégezték.
Therasia (Théraszia): sziget az Égei-tengerben.
Thermodon (Thermódón): folyó Cappadociában.
Thermopylae (Thermopülai): hegyszoros É- és Közép-Görögország között, a 480. évi görög-
perzsa ütközet színhelye.
Theseus (Thészeusz): Poszeidón - más hagyomány szerint Aegeus fia, Athén mitikus királya.
[414]
Thespiae (Theszpeia vagy Theszpia vagy Theszpiai): város Boeotiában.
Thessalia (Thesszalia): tartomány É-Görögországban.
1. Thessalonice (Thesszaloniké): kikötőváros K-Macedoniában.
2. Thessalonice (Thesszaloniké): Cassander felesége, Antipater (Nr. 2) és Alexander (Nr. 9) anyja.
Thessalus (Thesszalosz): méd előkelőség Nagy Sándor kíséretében.
Thracia (Thrakia): tartomány a Balkán-félszigeten.
Thrasybulus (Thraszübulosz) (†389): athéni, demokrata párti politikus és hadvezér.
Thurii (Thurioi): város D-Italiában.
Tiberis: Rómát átszelő folyó Közép-Italiában.
Tigranes (Tigranész): Armenia királya (95-55), VI. (Nagy) Mithridates pontusi király
szövetségese. Tigris (Tigrisz vagy Tigrész): Assyria és Mesopotamia határfolyója.
Timotheus (Timotheosz): athéni politikus és hadvezér a 4. sz. első felében.
Tiridates (Tiridatész) (1. sz. második fele): parthus trónkövetelő IV. Phrahates ellenében.

1. Tissaphemes (Tisszaphernész): Sardis és Caranus satrapája (413), 412-ben titkos szövetséget
kötött Spártával Athén ellen.
2. Tissaphemes (Tisszaphernész): Artaxerxes Mnemon kormányzója.
Titánok: Gaia és Uranosz fiai, nagy erejű mitikus óriások.
Tleptolemus (Tléptolemosz): Nagy Sándor hadvezére, 325-től Carmania kormányzója.
tochárok (Tokharoi): iráni eredetű és nyelvű belső-ázsiai nomád néptörzs.
Tolosa: város Galliában.
Trasimennus-tó: tó Közép-Italiában; a II. pun háborúban Hannibal egyik nagy győzelmének
színhelye.
triballusok (Triballoi): törzsszövetség a Balkán-félszigeten.
Tridentum: kelta város Raetiában.
Trinacria (Trinakria): Sicilia ősi neve.
Triptolemus (Triptolemosz): eleusisi hérósz, Celeus eleusisi király fia, a gabonatermesztés
tanítója.
Troas (Tróasz): Olympiasnak (Nr. 1), Nagy Sándor anyjának a testvére, Arrybas epirusi király
felesége.
Troia (Tróia): város Kis-Ázsia Ny-i partvidékén.
Tryphaena (Trüphaina): Ptolemeus (Nr. 9) lánya, Grypus felesége.
Trypho (Trüphón): syriai trónbitorló (142-138); eredetileg I. Demetrius hadvezére.
Turnus: a rutulusok királya Aeneasék Italiába érkezésekor, Aeneas ellenfele. [415]
Tyrrhén-tenger: a Földközi-tenger Ny-Italia partvidéke mentén levő része.
Tyrtaeus (Türtaiosz) (7. sz.): legendás hírű görög elégiaköltő.
Tyrus (Türosz): föníciai kikötőváros, Carthago anyavárosa.
Új-Carthago (Carthago Nova): carthagói alapítású város Hispaniában.

umberek (Umbri): italikus nyelvet beszélő néptörzs Rómától ÉK-re.
Utica: város É-Afrikában.
Vagasis (Vagaszisz) Mithridates (Nr. 4) parthus király mediai kormányzója.

1. Valerius, Publius Laevinus: római államférfi és hadvezér (cons. 280); megvédte I. Pyrrhus
epirusi királlyal szemben Capuát és Neapolist.
2. Valerius, Marcus Laevinus: római államférfi és hadvezér (praet. 227; cons. 210); 215-ben
praetor peregrinusként sikeres hadjáratot vezetett V. Philippus macedón király ellen.
venétek (Veneti, Enetoi): nép É-Italiában.
Ventidius, Publius Bassus: római hadvezér; Antonius legatusaként 39-38-ban több győzelmet
aratott Ciliciában és Syriában a Pacorus és Labienus vezette parthus seregek fölött.
Venus: a római vallásban a szerelem és a szépség istennője; görög megfelelője Aphrodité.
Verona: város É-Italiában.
Vezosis: 1. Sesostris.
Vicentia (Vicetia): város É-Italiában.
Victoria: a római vallásban a győzelem istennője; görög megfelelője Niké.
Viriatus (Viriathus) (180-139): a lusitanok Róma elleni szabadságharcának (147-139) vezére.
vocontiusok (Vocontii, Uokontioi): nép Gallia D-i részén.
Vutso: 1. Manlius.
I. Xerxes (Xerxész): I. Dareus fia, perzsa király (486-465); a Görögország elleni 480. évi hadjárat
vezetője.
Zopyrion (Zópürion) (†325): Nagy Sándor hadvezére, Thracia kormányzója, a scythák elleni 325.
évi sikertelen hadjárat vezére.
Zopyrus (Zópürosz): perzsa előkelő, I. Dareus kíséretének tagja, Babylon kormányzója.
Zoroaster (7. sz.): bactriai születésű perzsa vallásalapító; hogy Bactria királya volt, Iustinusnál
fordul elő. [416]

Utószó
Iustinus mai olvasóinak
MANIBVS
IOHANNIS HORVÁTH
AMICI QVONDAM DESIDERATI
Manapság ritkán emlegetett, még ritkábban olvasott szerzőt veszünk a kezünkbe: M. Iunianus
Iustinus nevét és művét jó ideje szakkörökben is alig tartják számon. Utolsó magyar fordítása
kétszáz esztendeje látott napvilágot (Szabocsini Forrai Endre: Iustinusnak Trogus Pompeius
negyvennégy könyveiből kiválogatott rövid ékes históriája, Eger 1781). Máig legrészletesebb
méltatását Budai Ézsaiás ókori irodalomtörténetében (Debrecen 1802) találjuk: epitomé, vagyis
kivonat a Trogus Pompeius világtörténetéből, melyet az Augustus korabeli szerző „a benne
legbővebben előadott matériáról Philippica vagy Macedoniai historiának nevezett, Theopompus
szerint, kinek a maga idejebeli (i. e. IV. sz.) dolgokról írt... históriája hasonlóképpen Philippika
nevet viselt". Ezt a kivonatot a tudós debreceni professzor „igen szépnek" mondja, persze „sokkal
jobb volna, ha maga a Trogus Pompeius munkája maradt volna meg..., mégis hasznosan lehet vele
élni az alsó oskolákban".
Budai a műnek csak azt az „igen nevezetes helyét" emeli ki, ahol Iustinus a zsidókról beszél (36,
2-3): a leendő püspök és növendékei számára majdnem olyan fontos kitérés a szíriai események
előadása közben, mint a keresztény középkorban Iosephus Flavius zsidó története, vagy
valamivel későbbről a tacitusi Historiae iudaeai exkurzusa. Iustinus kivonata, mint „igen szép"
latinságú történeti kompendium, az 1800-as évekig tankönyvként forgott közkézen szerte
Európában - Yorktól és Chartrestól Pannonhalmáig vagy Nagyenyedig. Annak idején Janus
Pannonius is ebből tanult: diáktársa, az ifjabbik Guarino a tejként áradó Livius és Cicero közt
említi Iustinus [419] „édes" világtörténetét. Ott szerepelt Melanchthon ajánlott auktorainak
sorában; Tinódi Nagy Sándor-históriája csakúgy Iustinusból és a hasonlóképpen népszerű
Curtius Rufusból merített, mint Ilosvai Selymes Péteré, vagyis a Historiae Philippicae ismerete
nem korlátozódott az iskolákra, hanem szinte a literátus körökön túlterjedő népkönyvvé
híresedett.
Az e kötetben olvasható fordítás nem az utóbbi évtizedekben megfigyelhető Iustinus- (illetőleg
Pompeius Trogus-) reneszánsz hazai hullámverését jelzi. A feledhetetlen Horváth János (1911-
1977), mint a hazai latinság érdemes kutatója, azért tartotta fontosnak a régi adósság
letörlesztését, mivel a különben ismeretlen (talán IV. századi) Iustinus kivonatának különleges
szerep jutott a magyarországi historiográfiában: Árpád-kori krónikáink őshazaleírása főleg
Iustinus „szkíta" fejezeteiből, pontosabban a kompendium idevágó részeinek egy további
kivonatából, a szakirodalomban Exordia Scythica („Szkíta kezdetek") címmel emlegetett
kompilációiból van összeszerkesztve. Ezt a múlt századi Iustinus-szakértő, Franz Rühl derítette
fel (1880). Felfedezése azóta is sarkalatos ténye a magyar őstörténet és közelebbről Anonymus
kutatásának.
Rühl ezt a zavaros szerkesztményt a gót őstörténet addig ismeretlen forrásaként tette közzé.
Hogy lett ebből magyar őstörténeti forrás? Úgy, hogy a szkíták hérodotosi leírása az Augustus
korában élő Pompeius Trogus, illetőleg későbbi kivonatolója, Iustinus közvetítői jóvoltából a
középkor „szkíta" ismereteinek úgyszólván kizárólagos forrása lett. A VI. századi Jordanes „Gót
történetével" (De origine actibusque Getarum) Nagy Theodoriknak és utódainak járt kedvében
azzal, hogy forrásainak szkitáit vagy getáit következetesen gótokká formálta és a világvégi népek
hagyományos eszményítésének jegyében a hajdani szkíták pozitív vonásait a gótokra alkalmazta,
illetőleg az esetleges negatív vonásokat pozitívra színezte. Regino prümi apát volt az, aki a 889.
év krónikájában a szkíta-ábrázolások [420] hagyományos elemeit elsőnek alkalmazta a
magyarokra, érthetőleg nem idealizáló szándékkal.

Ha most nemcsak azt tartjuk számon, hogy Anonymusunk közvetlenül használta az Exordia
Scythica valamelyik változatát, hanem a „szkíta" hagyomány színezésének Jordanesnél
megfigyelhető funkcióját is, akkor könnyen magyarázhatjuk pl. a „szkíta szegénységnek" (Iust. 9,
2, 15) a bőség anonymusi ábrázolásába való átcsapását. Ez az ellentét rajzolódik ki már a II.
könyv elején az „igazságos, mert szegény" szkíták moralizáló leírása és az Exordiával itt is szó
szerint egyező Anonymus-szöveg megfelelő mondata között: „Nem áhítoztak a máséra, mivel
mindnyájan gazdagok voltak." Az Itáliába vetődött Jordanes ugyanúgy notariusi kötelességének
érezte gót őseinek a kor megkövetelte glorifikálását, mint Béla királyunk névtelen notariusa a
Szkítiából kijött magyar elődeiét.
Az efféle historiográfusi ügyeskedések nem folyhatnak mindvégig döccenő nélkül. Anonymus
kutatói közül még senki sem akadt fenn a szkíta fejezet ismételt újrakezdésén (1, 22): „A szkíták
ugyanis, miként mondottuk, régebbi népek" (sicut diximus, sunt antiquiores populi, az Exordia
szövegével egyezőleg), vagyis azon, hogy kinél régebbiek? (A félresikerült tolmácsolások a
fordítók zavarát jelzik, mint pl. Szabó Károlynál: „régiféle népek", Pais Dezsőnél: „jó régi népek.")
Valójában a többszörös összevonásból adódó hibával van dolgunk: az Exordia kompilátora a
iustinusi „szkíta kezdetek" elejéről elhagyta a szkíták és egyiptomiak ősiség-vitájának
ismertetését, és a szkítákat csak a versengés végeredményének közlésével nyilvánítja
„régebbieknek" (ti. az egyiptomiaknál).
Anonymus forrásfelhasználásának bonyolultságát szemléltesse még egy példa. Az előbbi vita
során mindkét fél a hippokratészi milieu-elméletre hivatkozik, arra ti., hogy a természet, amikor
a hideg és a meleg tájakat övenként (klíma) elkülönítette, nemcsak az állatvilág
alkalmazkodásáról [421] gondoskodott, hanem a növényeket és gyümölcsöket is az égövi
sajátosságok szerint formálta, „és amennyivel zordabb szkíta földön az éghajlat, mint
Egyiptomban, annyival keményebbek a testek és a jellemek is" (2, 1, 13, vö. 9, 2, 9). Nos: az
Exordia ismételten kitér a szkíták edzettségére, és Anonymus ezt is szó szerint átveszi (1, 28 és
31), de közben (1, 25) még mással, a keménységnek a gyümölcsökön való felismerhetőségével is
megtoldja: „úgy hiszem, még meg fogjátok tapasztalni, hogy kemény nép volt - gyümölcseikből"
(credo, quod adhuc eos cognos-cetis, duram gentem fuisse de fructibus eorum). A latin
mondatszerkezet akadozása arra vall, hogy Anonymus csak üggyel-bajjal tudta az Exordia
gondolatmenetébe beleilleszteni a Sándor-regény hasonló jelenetét, a nagy Dareios és a kis
Sándor jelképes küldeményeinek kölcsönös fogadtatását: Sándor a perzsák le-bírhatatlan
sokaságára utaló mákszemeket megkóstolja és puhának ítéli (multi sunt, sed molles), Dareios
viszont, miután az ellenfelétől kapott borsszembe beleharapott, könnyezve állapítja meg: Pauci
sunt, sed duriores („Kevesen vannak, de keményebbek"). Sándor persze épp ezért küldte, hogy a
nagykirály megismerje a kicsiny bors erősségét (ut cognoscas..., ugyanazzal az igével, mint
amelyet Anonymus a maga előadásába beleerőltet). „Puha földből puha férfiak születnek, mert
ugyanaz a föld nem teremhet csodálatos gyümölcsöt és jó katonákat" - Hérodotosz történeti
műve ezzel a Kyros szájába adott hippokratészi gnómával zárul.
Ez után az anonymusi kitérés után kanyarodjunk vissza Iustinusra. Sajnos, Pompeius Trogus
kivonatolójáról nem tudunk többet mondani, mint amennyi eddig kiderült. Legfeljebb
ténykedésének párhuzamait vonultathatjuk fel: mint ahogy Livius könyvtárnyi művének 142
tekercsét már az I. század folyamán szűkös tartalmi kivonatokba kényszerítették; mint ahogy
Verrius Flaccusnak (az Augustus-unokák nevelőjének) monumentális régiségtani lexikonát a II.
századi Festus [422] a kényelmes utókor számára excerpálta; mint ahogy Gellius a II. század
derekán „Attikai éjszakáinak" olvasmányait velünk közölte - úgy vállalkozott Iustinus a túl
hosszúnak érzett tro-gusi világtörténet megkurtítására.
Ez a kompendium maradt tehát az utókorra, ezt olvasták-tanulták másfél évezreden át. Iustinus
utóéletének nyomon követése is érdemleges feladat, de mi most próbáljuk az eredetinek -
Pompeius Trogus „Philipposi történeteinek" - eredeti mondanivalóját kihámozni. Ki is volt ez a
Pompeius Trogus? Amit tudunk róla, szinte kizárólag kivonatolójának köszönhetjük. Iustinus
tartotta fontosnak a Massilia (Marseille) görög alapításáról szóló 43. könyv végén annak
közlését, hogy Trogus az ottani (gall) vocontiusok ivadéka; nagyapja a Sertorius elleni
háborúkban (76-72) Pompeiustól kapta a római polgárjogot és ezzel a Pompeius nevet;
nagybátyja a mithridatesi háborúkban (66-62) vitézkedett ugyancsak Pompeius alatt, apja pedig

Iulius Caesar mellett szolgált bizalmas beosztásban, mint afféle titkár és pecsétőr. Vagyis Trogus
családi hagyományaiban egyszerre volt jelen a szabad Gallia és a szabad köztársaság nosztalgiája,
ugyanakkor a Rómában megtestesülő birodalmi gondolat.
Trogus újabbkori megítélését hosszú időkre befolyásolta az a feltevés, hogy a kelta származású
író tulajdonképpen az alexandriai Timagenés Róma-ellenes történelemkoncepcióját követte,
amikor egyetemes igényű ábrázolásának tengelyébe nem Rómát állította és előadásában (főleg
két helyen: az aitóliaiak és Mithridates „vádbeszédében", Iust. 28,2 és 30,3-4) a Róma mellett
felhozható érveket hallgatással mellőzte. Ez a hipotézis, amely még a 30-as évek közkeletű
irodalomtörténeteiben is szószólóra talált, nem vált éppen általánossá, mindenesetre nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy Trogus műve körül - Sallustius, Livius és Tacitus árnyékában - a fagyos
érdektelenség légköre ne engedjen fel. Akadtak azonban nemsokára [423] olyanok is, akik a
Timagenés-féle görögök élesnyelvűségével szemben Trogus római érzését emelték ki.
Hivatkozhatunk itt Iustinusnak a 43. könyv élén olvasható idézetére, amely szerint Trogus Róma
kezdeteinek felvillantásával bevallottan polgári kötelességét teljesítette: a hosszú idegenjárás
(peregrinatio) után mintegy hazatért Rómába, hogy a világtörténet krónikás ismertetése után
hazájáról se hallgasson.
Vegyük ehhez Iustinus kivonatának zárószavait: Hispaniát korábban már a punok is uralmuk alá
kényszerítették, de a félsziget a Scipiók sikerei után is hadműveleti terület maradt, és csak akkor
vállalta a teljes meghódolás igáját (perdomitae provinciae iugum), amikor Augustus „a
földkerekséget hatalma alá hajtván (perdomito orbe), a barbár népet a (római) törvényekkel
műveltebb életre térítette és provinciává formálta". Talán nem tévedünk, ha a zárósorok gondos
megfogalmazását nem a ki-vonatolónak tulajdonítjuk; tárgyilagos, de nem Róma-ellenes mérleg
ez Karthago átmeneti és Róma tartósnak remélt sikerei, a helyi lakosság szabadságvágya és a
birodalmi kultúra javaiban való részesedés pozitívumai között.
Ami a fentebb említett „vádbeszédeket" illeti, a Róma terjeszkedése nyomán mutatkozó „szellemi
ellenállás" szónoki mintadarabjaival van dolgunk, mint amilyennel Sallustiusnál (Mithridates
levelében) vagy a tacitusi Agricola Calgacus-beszédében találkozunk, vagyis elhangzik itt
„mindaz, amit nagyhatalmaknak fel szokás hánytorgatni" (Tac. Hist. 4, 68, 5). A sallustiusi választ
nem ismerjük, de a Iugurtha-háború előadásának tárgyilagosságából következtethetünk rá;
Agricola sem rontja le érveivel Calgacus igazát, az intranzigens írót mégsem mondhatjuk az
imperium, legfeljebb az imperator ellenségének. Trogus a tényeknek az ellenfél szájába adott
ismertetésével a józanságot képviseli: mint romanizált kelta, képes kívülről szemlélni tágabb
hazáját, de annak ideális hivatását is magáévá téve közre akarna működni a túl szép hivatás
tartós [424] megvalósításában: mint a korábbi birodalmak - Asszíria, Perzsia, Makedónia -
mulandóságának krónikása szeretne segíteni abban, hogy a költő látomásában (Verg. Aen. 1,
279) Iuppitertől garantált, térben-időben határtalan Római Birodalom lehetőleg csakugyan örök
és végtelen legyen. Ezt azonban csak Iuppiter garantálhatja, a történetíró recepteket adhat
kortársainak és az utókornak.
Lássunk egy ilyen receptet Trogus praxisából! Nagy Sándor hellespontusi átkelésének rövid
iustinusi kivonatában (11,5) olyan mozzanatokat találunk, amelyeknek nyoma sincs a
párhuzamos hagyományban. Csak itt olvasunk például a király imájáról, amely szerint a perzsa
imperium már megérett a bukásra, és itt a rendelt ideje, hogy szerepét különb protagonisták
vegyék át. Majd a már ázsiai földön folyó hadműveletek leírásában is jelentős eltérést
állapíthatunk meg: míg más szerzők a visszavonuló perzsák felperzselő taktikáját részletezik,
Trogus a makedón hódító előrelátását, a kímélet politikáját hangsúlyozza (11, 6): „Kíméljék,
hiszen az övék; ne pusztítsák azt, aminek birtokbavételére jöttek." Ehhez csak annyit, hogy
Trogus apja Caesar környezetében élte át Gallia meghódítását. Nem tudjuk, hogy ő maga mit
tapasztalt Caesar örököseinek polgárháborújában vagy később; a Nagy Sándor szájába adott
maxima mindenesetre üdvös figyelmeztetésként fogható fel Augustus Rómájának is.
A józanság jellemzi Trogusnak a főhatalom átszállásával (translatio imperii) kapcsolatos egyéb
megnyilatkozásait is. A legendás Ninus Asszíriájáról a médekre, majd Kyrosszal Perzsiára szálló
birodalom hovatovább megérett arra, hogy Makedónia vegye át. Trogusnak Philippos nevét viselő
műve az örök translatiót, a diadochosok — az „utódok" - végeláthatatlan háborúskodásainak
folyományaképpen Róma világtörténeti szerepvállalásának mozzanatait foglalja össze. Trogus

ebben a folyamatban Rómát nem közép-, hanem mintegy célpontnak [425] tekinti, amely felé az
oikumené történetének zűrzavaros eseményei mind irányulnak, hogy új egységbe
rendeződjenek.
Itt van a különbség az augustusi Rómának Vergilius látomásában kanonizálódó önábrázolása és
Trogus tárgyilagossága között. A Parthia történetét vázoló 42. könyvet Iustinus alaposan
megrövidítette ugyan, a kivonat zárómondatában mindenesetre Augustus diplomáciai
győzelméről, a Crassusszal odaveszett hadijelvények visszaszerzéséről olvasunk. Trogus nem
vitatta el Augustus politikájának látványos sikerét, de véletlenül sem tévedt a birodalmi
propagandaszólamok túlzásaiba, jól tudván, hogy Caesar britanniai partraszállása ugyanúgy nem
jelentette a Nyugat meghódítását, mint a parthiai kudarcok reparálgatása sem a Keletét. Sokat
árul el az a passzus, amelyben Trogus a perzsa nagykirály méltatlan foglyul ejtésének
színhelyében - egy parthus faluban - szimbolikus jelentőséget gyanít (11,15): „Hitem szerint az
istenek rendelkeztek így, hogy a Perzsa Birodalom ott érjen véget, ahol az imperium rendelt
birtokosai (qui successuri imperio erant) azt majd folytatják." Vagyis a parthusok legalább annyi
joggal tekintendők az imperium letéteményeseinek, mint Nagy Sándor makedónjai vagy
Augustus Rómája.
A trogusi mű címével - Historiae Philippicae — általában nem tudnak mit kezdeni. A IV. századi
Theopompos címválasztásának követésével nem sokat magyaráztunk, mert a „Philippika " a
műnek csak töredékére talál, vagyis másképpen - metaforikusan vagy szimbolikusan - értendő.
Nagy Sándor apja a ránk maradt kivonatban olyannyira negatív előjellel mutatkozik, hogy Trogus
eredetijében sem szerepelhetett központi hősként. Volt, aki a korábbi makedón hegemónia római
translatióját - Trogus konstrukciójában - „Augustusnak, a kor Philipposának szánt bókként"
értelmezte. Ezt a párhuzamot az érintett feltehetőleg furcsállta, sőt sérelmezte volna a Philippicus
jelzőnek római fül számára sajátos csengése miatt. Ki nem [426] gondolt volna a „Fülepet
lángajkival ostorozó" Démosthenésre? Cicero is Philippikáknak nevezte honmentő szónoklatait,
végül némelyeknek a makedón király nevét őrző „Philippi mezője" is eszébe juthatott, „hol annyi
sok, hol minden elveszett...". Az ambivalens szó mindenképpen a principatus takargatott sebeit
vagy a még Tiberius korában is sajgó problémákat idézte fel.
Ezeket az esetleg kuszának tetsző képzettársításokat egyik-másik Iustinus-részlet interpretációja
megalapozottnak mutatja. Például a 41. könyv végén az Indiát is meghódító baktriai király
tragédiájáról olvasunk: tulajdon fia nemcsak meggyilkolja, hanem még holttestét is meggyalázza
- mint Liviusnál az öreg Servius Tulliust a leánya. Livius a hátborzongató leírást azzal vezeti be,
hogy „a római királyi palota is megtermette a maga tragikus bűntettét" (1. 46, 3) - akárcsak a
görög tragédiák királyi színhelyei. Iustinus kivonatában nincs bevezetés, nincs hozzáfűzött
morál, talán Trogus eredetijében sem volt, hiszen Livius ismerőinek nem kellett magyarázkodni,
kiváltképpen mikor néhány mondattal előbb úgyis elhangzott már egy „kétnyelvű" utalás a
parthus uralkodóházban öröklődő névre: ott ugyanúgy Arsacesnek mondják királyaikat (omnes
reges), „mint ahogy a rómaiak Caesaroknak és Augustusoknak nevezték el" - kit? Az
összefüggésből csakis a királyokat érthetjük oda a hiányos szövegbe, azt pedig sem Augustus,
sem Tiberius principatusa alatt nem lehetett leírni. (Ez a mondat különben a mű keletkezési
idejének meghatározásában is segít: amikor már nemcsak egy Caesar Augustus volt, azaz 14
után.)
Egy másik, nem kevésbé nyomasztó párhuzam a hellénisztikus udvarok botránykrónikájából: a
„jóltevőnek" nevezett Ptolemaios feleségére és egyik fiára hagyja királyságát; az özvegy a kedvelt
fiatalabb helyett az idősebbet jelöli ki, ugyanakkor azonban elválasztja szeretett nővérétől,
egyben feleségétől, és annak húgát véteti el vele, „nem anyai döntéssel, hiszen [427] az egyiket
megfosztotta férjétől, a másikat pedig megajándékozta" (39, 3). Ember volt ez az anya? Persze
különb emberte-lenségek is megestek már, talán legsűrűbben a diadochosök tusakodásában és a
római császárkorban. Óhatatlanul előkívánkozik a párhuzam: hát Livia másképpen járt el?
Tiberius kényszerű válására és Iuliával parancsolt boldogtalankodására gondolunk, de biztos,
hogy az alexandriai és a római udvar közti fatális egyezésekre a kortársak még érzékenyebben
reagáltak, mint a modern olvasó.
Az imént ismertetett helyek római párhuzamait túlzott óvatossággal még elvitathatná valaki,
ezért álljon itt most egy olyan Iustinus-részlet, amelyet akármelyik mai olvasó is gondolkodás

nélkül egy bizonyos liaisonnal fog rokonítani. Nagy Sándor hódításainak krónikájában (12, 7)
szerepel többek között Kleophis királyné, aki országát concubitu ab Alexandro rece-pit, vagyis női
bájaival érte el azt, amit fegyverrel nem tudott elérni. A hódítótól született fiát is Alexandrosnak
nevezte el, ő maga viszont szemérmének megtipratása miatt a scortum regium („királyi szajha")
epithetont érdemelte ki alattvalóitól. Aligha akadt római olvasó, akit ez a kaland ne Caesar és
Kleopatra hírhedt viszonyára emlékeztetett volna: Kleopatrát nemcsak Octavianus
propagandistái gyalázták ugyanannak (Propert. 3,11,39 meretrix regina), hanem - Caesar
ellenfelei - már korábban, a királyné kihívó római időzése során is.
Jól tudjuk, mennyire kényes feladat és adott esetben mennyire kétes eredményekre vezethet az,
ha egy kivonatban ránk maradt mű kiragadott részleteiből, netán egyes kifejezésekből, a iustinusi
szóhasználatból Trogus történetírói koncepciójára próbálunk következtetni. Csakhogy Iustinus
drasztikus kurtításairól - főleg a prológusok „tartalomjegyzékeivel" való egybevetés alapján -
meglehetősen tiszta képünk van, és így kimutatható, hogy a kivonatoló nem általában tömörített,
ha-nem nagyvonalúan a mellékesnek tetsző részeket hagyta el [428] (így estünk el például a
Trogus 32. könyvében tárgyalt „Pannóniai kezdetektől"), míg egyébként tárgyilag nem fontos, de
az emberi sorsok alakulására nézve tanulságos és megható részleteket megőrzött számunkra.
Jellemző például a rövidre fogott (mindössze három lapnyi) 19. könyv vizsgálata: a pun
hadjáratoknak a prológusban található felsorolásához képest jobbadára csak a pun sereg szicíliai
pusztulásáról és a hadvezér gyászos végéről olvashatunk olyasmit, amit a római olvasók Regulus
legendás önfeláldozásának karthagói pendantjaként minősíthettek, természetesen a „tragikus"
történetírás előírásai szerint színezve.
A hellénisztikus történetírásnak ezt az ismert rekvizitumát szemléltetheti például az
Aigospotamoinál elszenvedett vereség hírének fogadása Athénban (5,7). Egy balkáni zsarnok
tombolásának leírásából (8, 5 sk.) néhány mondat idekívánkozik: Egy akkori „településrendezés"
nyomán mutatkozó szánalmas pusztulás tehetetlen szenvedői csak titokban gyászolhatnak, mert
attól rettegnek, hogy a népeket és városokat barmok módjára - ut pecora pastores - terelgető
Philippos (Nagy Sándor apja) dacos ellenszegülésnek veszi könnyeiket: „Hol nagyszüleik
sírhalmait, hol az ősi hajlékot, szülőházukat nézték, közben azon keseregtek, hogy ezt a napot
meg kellett érniük, vagy hogy gyermekeik nem ez után születtek..."
Ezek után talán némi joggal vállalkozhatunk akár egyes kifejezések boncolgatására is, abban a
reményben, hogy egy trogusinak tekinthető megfogalmazásból bizonyos következtetéseket
vonhatunk le az író felfogására. Az első könyv részletesen tárgyalja például a médek után a
perzsákra szálló birodalom történetének egyik döntő fordulatát, a bitorló felkoncolása után a hét
országnagy közül való királyválasztást (1,10). A Dareiost uralomra segítő lovász vaskos
történetét Hérodotos előadásából ismerjük. Trogus röviden és finomabban jellemzi a groteszk
helyzetet: a hét főember virtusával megszerzett [429] hatalomnak egyre való ruházása ilyen
csekélységen múlott (regnum ... tam levi momento in unum conlatum est). A latinul is idézett
kifejezésről Tacitus ismerőjének óhatatlanul a Historiae eleje jut az eszébe: Actium után
Octavianus a hatalom törvénytelen összpontosításának szükségességét a békére való
hivatkozással indokolta, az adott helyzetben nem is indokolatlanul - ha Tacitusnak az „augustusi
békéről" vallott felfogását nem ismernők!
De a tacitusi folytatás sem érdektelen: az eloquentia ac libertas visszaszorultával a tehetségek
(magna illa ingenia) is elhallgattak, mint ahogy Cicero is megírta egy bizalmas magánlevelében
(Fam. 4,9,2): „Érzéseinket nem szabad elmondanunk, hallgatnunk bezzeg szabad, hiszen minden
egy személyre ruháztatott" (omnia enim delata ad unum sunt). A Historiae újabb kommentálói egy
másik Cicero-helyre (De re p. 3, 17, 27) hivatkoznak formailag találóan (si omnes ad eum honores,
omnia imperia ... conferantur), csak éppen az összefüggésből kiszakítva. Cicero ti. az idézett
helyen a jónak látszó gonosz polgár ideig-óráig tartó kitüntetéseiről stb. beszél. Ha tehát Tacitus
itt is Ciceróra nyúlt vissza (mint akárhány esetben), akkor a hatalmat a béke örve alatt önmagára
halmozó princepsről is véleményt nyilvánított - persze tacitusi „kétnyelvűséggel". És akkor talán
Trogus is másra gondolt, amikor a perzsa királyválasztás esetlegességéről írt.
Külön tanulmányt érdemelne a 41. könyv, Parthia és Baktria története. A kezdőmondat nunc-ja
("a parthusok, a Kelet mostani urai") Augustus korában csakúgy érvényes volt, mint századokkal
később; a másik fél „obskurus" előzményeit, szolgai „névtelenségét" Augustus Rómája csakúgy

emlegethette, mint a későbbiek; az Arsakidák felemelkedésén Crassus ugyanúgy
„elcsodálkozhatott" (hiszen ott pusztult Carrhae-nál), mint majd Valerianus, az utóddinasztia
császári foglya. De az olvasót különösen a folytatás ejti gondolkodóba [430] (1, 7:a Romanis ...
trinis bellis per maximos duces florentissimis temporibus lacessiti ex omnibus gentibus... victores
fuere), nem a Róma virágkorában, a legnagyobb vezérektől megkockáztatott hármas kihívás
győzelmes visszaverése miatt, hanem megint csak Tacitusra gondolva, aki az Annales II.
könyvének zárófejezetében Arminiust ugyanezekkel a szavakkal dicséri Germanicus (és Róma)
méltó ellenfeleként: „Germania megszabadítója, aki a (római) birodalmat virágjában merte
kihívni..." Nem kevésbé problematikus a folytatás, ahol Parthiának a korábbi imperiumok és a
kortárs nagyhatalmak szorongatása közül való kiemelkedése (emergere potuisse) dicsőbb
teljesítményként szerepel, mint holmi távoli hadisikerek hangoztatása (quam longinqua bella
vicisse), különösen ha azok nem is voltak valóságos sikerek. Újabb érv Trogus tárgyilagossága
mellett.
A parthus témát folytató 42. könyvben a carrhae-i győző fiáról, Pacorusról van szó, akit gyanakvó
apja szíriai sikereinek színhelyéről hazarendel, majd nemsokára - a rómaiak visszavágása után -
eszeveszetten gyászol (4, 13): „Csak Pacorust szólítgatta, Pacorust vélte látni, Pacorust hallotta;
vele beszélt, vele társalgott, közben pedig könnyek között gyászolta elvesztését. .." Ez fordításban
sem kivonatként hangzik; nyilván Trogus eredeti szövegével van dolgunk. Csak azon törhetjük a
fejünket, hogy a Carrhaet követő parthiai események rajzába mennyire játszik bele a teutoburgi
Varus-katasztrófa római fogadtatása („Varus, add vissza legióimat!"), majd Germanicus
visszahívása. A folytatás mindenesetre tagadhatatlanul tacitusi: Orodes az elpusztult Pacorus
helyett harminc fia közül a leghitványabbat teszi meg utódának. A sceleratissimus omnium utód
első dolga, hogy eltegye láb alól apját, vele együtt harminc testvérét, majd tulajdon fiát is, „hogy
senki mást ne mondhassanak királynak". A Parthiára nehezedő végzet (fatum Parthiae)
felidézése a négy császár évének (i. sz. 69) tacitusi megjelenítésére emlékeztet bennünket: Galba
szégyenletes [431] felkoncolása után ugyan kinek a győzelméért imádkozhattak Rómában? A
végzet jelölte ki ott is a két leghitványabbat (Hist. 1, 50, 1, duos omnium mortalium deterrimos),
akik közül - előre tudhatjuk - a hitványabb lesz a győztes.
Ezek a tacitusi „párhuzamok" persze kényesek, szigorú értelemben véve bizonyíthatatlanok.
Annyit mégis érzékeltetnek, hogy Trogus műve Vergilius és Livius világának elbi-
zonytalanodtával, azokban az évtizedekben született, amikor az ünnepi lelkesedés lángja már rég
lelohadt, és az emberek az augustusi békének nemcsak az áldásait élvezték, hanem annak az árát
is törleszteniük kellett. Cum domino pax ista venit: Lucanusnak ez a telitalálata (Pharsalia 1,670:
„itt van a béke, de úrral"), amely Tacitus pax-képét Nero korában mintegy előlegezi, maga sem
volt előzmények nélkül, de a Tiberiusszal tovább szilárduló princepsi rendszer az efféle
szabadszájúságokat legfeljebb Phaedrus mesepéldázatainak formájában tűrte el. Trogus legtöbb
kortársánál szélesebb perspektívában látta a dolgokat, ugyanakkor a köztársasági
hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás sem befolyásolta, de római hazája iránt átallott volna
a római bajok kiteregetésével hálátlannak mutatkozni. Tükröt mindenesetre tartott elébe, amely
a túl szép klasszikus önarcképet üdvösen korrigálta.
Van-e a kelta háttérnek valami nyoma Trogus világtörténetében? Ezzel kapcsolatban figyelmet
érdemel például az a körülmény, hogy a 386. év eseményeiről szólván több alkalommal (6,6,5 és
24,4,2) egyértelműen Róma elfoglalásáról és felégetéséről ír, vagyis a szépítgető római
hagyománytól (Liv. 5, 39 sk.) eltérőleg a gallok teljes sikeréről számol be: a Capitoliumot sem
Iuno libái, sem utólag kitalált hősi gesztusok nem mentették meg. Feltűnő helyen (a 37. könyv
elején) szerepel Massilia lakosainak a phókaiaiak érdekében (pro conditoribus suis)
kezdeményezett közbenjárása a 130-as évek kis-ázsiai eseményeinek zajlása során, holott a
prologus csak a pontusi [432] királyság előzményeit említi. Ennél is érdekesebb a 43. könyvben
megkezdett (de nem folytatott) római őstörténetnek ugyancsak Phókaiával és azon keresztül
Massilia alapításával konstruált összekapcsolása (43, 3, 4); eszerint Tarquinius Priscus idejében
a phókaiaiak ugyanúgy eljutottak a Tiberis torkolatához, mint annak idején Aeneasék, és
szövetségre léptek a rómaiakkal; innen hajóztak tovább a Rhone torkolatához, ahol Phókaia
gyarmatvárosát (a mai Marseille-t) megalapították - amint ezt Protis és a galliai királyleány
regényes történetében olvassuk. A végén Trogus a római kapcsolatok további alakulására is kitér:

mikor Massilia követei Delphiből hazatérőben értesültek Róma katasztrófájáról (43, 5, 9),
polgártársaik nyilvános gyászt hirdettek, és közadakozásból pótolták azt az aranyat, amellyel
Róma a galloktól a béke megváltására kényszerült. Itt sincs tehát szó a " Vae victis" gyalázatának
kozmetikázásáról (Liv. 5, 49), annál inkább a Massiliának szerződésileg biztosított kiváltságokról.
De a dél-galliai patria hátteréből szemlélt világtörténet ezernyi színhelyéről is minden út
Rómába vezet, legfeljebb nem mindig úgy, amint ez az „aranykori" irodalomban tükröződik.
Vergilius Anchisese az augustusi jövő feltárásával a virtus kiteljesítésére (Aen. 6, 806 virtutem
extendere jactis) buzdítja honalapító fiát. A romanizált kelta láthatta, hogy ez a virtus csakugyan
nem érte be Italia birtoklásával, de azért a csillagok égi pályáján túl sem vitte előre a birodalom
határait. Sugallhatta-e művével a meglévőnek további, egyre további kiterjesztését? Olvasói a
legváltozatosabb összefüggésekben találkozhattak a hatalom növelésének az emberi
természetben rejlő vágyával (például a 6. könyv elején a spartaiakról), a telhetetlenség örök
példáival, az asszír Ninustól Kyroson keresztül a makedón Philipposig vagy még „telhetetlenebb"
fiáig. Ezt a vádat nemcsak a sorra fenyegetettek hangoztatták Róma ellenében, hanem a római
módra érző Trogus is megírja, amikor a két [433] utolsó hellénisztikus nagyhatalom - Szíria és
Egyiptom - a római expanzió harapófogójába szorul (39, 5, 3 a fortuna Romana „fel-
horgadásáról"), majd a kör bezárultával Hispania is meghódított provinciává - süllyed vagy
emelkedik? A mű (már idézett) zárómondatában Trogus a római kultúra áldásainak
hangsúlyozásával emelkedésnek minősíti a folyamatot, de még máshoz is szegődhet a Fortuna -
gondoljunk a nemcsak Makedónia sorsán megfigyelhető változandóságra (26, 2, 12): a fortunae
varietas folytán „királyok hontalanná, hontalan száműzöttek királlyá" változhatnak. Hérodotos -
nyilván nem szándéktalanul - Kyros józan bölcsességével mond ítéletet műve legvégén a
„többrevágyásról" (pleonexia), az athéniak mégsem tanultak az intelemből. Tulajdonképpen
Trogus sem tanácsol mást római olvasóinak.
*
Pompeius Trogus - világtörténetének vége felé járva - illendőnek érezte a hazatérést a messze
idegen országokból Rómába. Áttekintésünk végén térjünk vissza mi is az ismertetni próbált mű
magyarországi utókorára. Váratlan felfedezést szánunk befejezésnek: egy XVI. századi török
renegát „Magyar történetét", amelynek kéziratát Vámbéry Ármin az 1850-es években hozta haza
Konstantinápolyból. Akkoriban nem keltett különösebb figyelmet. Annál kíváncsibban olvasták a
nemrégiben megjelent magyar fordítást (Blaskovics József érdemes munkáját), és akadtak, akik
ennek nyomán egy latinból törökre fordított magyar ősgesta felbukkanásában reménykedtek.
Sajnos, alaptalanul.
De mi köze mindennek Trogushoz, illetőleg Iustinushoz? A mű közreadói nem figyeltek fel a
derék török Mahmudnak Róma alapításával kapcsolatban olvasható, név szerinti hivatkozására.
Máshol csak azt találjuk, hogy „a krónikás szavai [434] szerint" a galliai királylány annak a
vendégnek (a görög Protisnak) nyújtotta az ivóedényt, akit a megjelentek közül férjéül választott
(vö. Iust. 43, 8-11). Meg kell neveznünk a másik forrást is, amelyből Mahmud a maga zűrzavaros
„Magyar történetét" szerkesztette, és amelyet eddigi tárgyalói szintén nem vettek észre: a
Sándor-regény valamelyik keleti változatát.
Annak cáfolásául, hogy Mahmud kalauzolásával az elveszett magyar ősgesta részleteit
sikerülhetne kihámoznunk, a Scheiber Sándor-emlékkönyvben (1984) sorra vettünk néhányat a
török nézőpontból írott krónika kusza utalásaiból. Az egyezések a legapróbb részletekig
terjednek, így például „Rúm padisahjainak" (vagyis a bizánci császárok makedón elődjeinek)
származtatása a Iustinus 7. könyvének elején olvasható királylista átvétele; Karalu álomlátása
nem egyéb, mint a Caranusnak adott jóslat stb. De a kompilátor nem érte be Iustinusnak
közvetlenül makedón vonatkozású könyveivel: a Filibe (Philippopolis - Plovdiv) alapításának
történetében felbukkanó lófej Iustinus karthagói elbeszéléséből (18, 5, 16) van átvéve, a Velence
tengeri hatalmát jelképező faerősségek pedig Themistoklés „fa-falainak" (2, 12, 13 muri lignei),
azaz Athén hajóinak a megfelelői. Akárhány helyen kiderül, hogy Mahmud, a Budáról
Isztambulba vetődött portai tolmács nem pontosan tolmácsolja Iustinus latin szövegét.
Egy részlet tüzetesebb összehasonlítása tanulságosnak ígérkezik. Mahmud elbeszélése szerint
Nagy Sándor boldogan ül Bagdadban, nagykirályi trónján, de nyugati menekültek jelentik, hogy
hasonló nevű nagybátyját, Iszkendert Firenk tartományában seregével együtt levágták. Iszkender

- háromnapos gyász után — máris készülődik a napnyugati („frank") tartományok elleni
bosszúhadjáratra. Katonái a töméntelen zsákmány birtokában levetik a rúmi (bizánci, azaz
görög) ruházatot és adzsemit (iránit) öltenek; a királlyal égi látomás tudatja az útirányt:
Pannonia felé induljon, hogy annak fővárosából az [435] egész Nyugat leigázására kinyújthassa a
kezét. Nos: Iustinus 12. könyve egy levél közlésével kezdődik, amelyből kiderül, hogy a
világraszóló keleti hódítással egy időben milyen súlyos veszteségek következtek be Nyugaton, így
egyebek közt elesett az Itáliában hadakozó Alexandros épeirosi király (Olympias fivére) is, aki
unokaöccse sikerein felbuzdulva hasonló hódításokra pályázott. Innen vette Mahmud a
háromnapos gyászt, minden egyebet azonban már teljesen kiforgatott, mert Nagy Sándor a keleti
barbárság felszámolásának szándékával már indul is Hyrkania ellen, de előbb még -
kárhoztatandó módon - perzsa öltözetbe bújtatja katonáit, és maga is iráni szokásokat vesz fel.
Csakhogy „Iszkender" további sorsa már közömbös volt Szulejmán dicsőítőjének, hiszen a
makedón király csak a Keletet hódította meg és hamarosan meghalt, míg Mahmud legyőzhetetlen
padisahja Pannonia birtokában szívesen nyújtogatta volna Bécs és a Nyugat felé a karját, és talán
még ma is élne, ha Szigetvár alatt meg nem hal.
De olvasunk Mahmud krónikájában a Frankhon elleni hadjárat régtől melengetett tervéről is: a
sicambriai (óbudai) haditanácson a bécsi (!) király javasolja a Marcsilja (Massilia - Marseille)
ellen indítandó vállalkozást, mint amelynek az elfoglalója már az egész Nyugatot a magáénak
érezhetné. Így kerít sort Mahmud Massilia történetének elmondására, megint csak Iustinus (43.
könyv) alapján. De mi köze lehetett Szulejmánéknak Marseille-hez? Mahmud szereplői gondosan
számon tartják az egyszer - valóságos vagy fiktív elődeiktől - végrehajtott hódításokat (Rhodostól
és Alexandriától Sicambriáig, azaz a kis-ázsiai Francus alapításáig), mint amelyek őket illetik. Így
emlegethették vérmesebb körökben a szintén kis-ázsiai Phókaia távol-nyugati gyarmatvárosát,
Massiliát, hódítói logikával Szulejmán jogos birtokát is. Lepantónál azonban másképpen fordult a
történelem menete, Bécs felszabadítására, [436] majd Buda visszafoglalására azonban még több,
mint száz évet kellett várni.
Elgondolkozhatunk a Massilia vidékéről származó Pompeius Trogus utókorának ezeken a
váratlan kacskaringóin. Mindez hozzátartozik a most friss fordításban és Bollók János tudós
jegyzeteivel hozzáférhetővé tett Iustinusnak nemcsak az utóéletéhez, hanem a iustinusi kivonat
eredetijének megközelítéséhez, az elfeledettség hosszú évtizedei után megfigyelhető
feltámasztás örvendetes kísérletéhez is.
Borzsák István

TARTALOM
VILÁGKRÓNIKA A KEZDETEKTŐL AUGUSTUSIG

(Fülöp királynak és utódainak története) Marcus Iunianus Iustinus kivonata Pompeius
Trogus művéből (I-XLIV. könyv) 7

Tartalmi kivonat
Pompeius Trogus
Fülöp királynak és utódainak története című művéhez 317
Jegyzetek (Bollók János) 337
Névmagyarázatok (Bollók János) 373
Utószó (Borzsák István) 417

Iustinus Vilagkronika 4 PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Iustinus Vilagkronika 4 PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Marcus Iunianus Iustinus

kivonata Pompeius Trogus művéből

(A digitalizálás a Helikon 1992-es azonos című kiadványa alapján készült.)

megfogalmazása Horatius Ars poeticájában található (Levelek, 2,3,333).

forrása: Cicero, Plancius 66.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 2

Iustinus: Világkrónika Oldal: 3

Iustinus: Világkrónika Oldal: 4

Iustinus: Világkrónika Oldal: 5

Iustinus: Világkrónika Oldal: 6

9525-ben. Kambüszész egész Észak-Afrika meghódítását tervezte; elképzelését a papság részéről

Iustinus: Világkrónika Oldal: 7

Iustinus: Világkrónika Oldal: 8

Iustinus: Világkrónika Oldal: 9

Iustinus: Világkrónika Oldal: 10

Iustinus: Világkrónika Oldal: 11

4A szkíták történetének előadása alapvetően Hérodotosz történeti munkáján alapul.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 12

idézi (Szolón 8.).

melyeknek színhelye az Athéntól 21 km-re levő Eleuszisz volt.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 13

ünnep augusztus-szeptemberben valóban nem négy, hanem kilenc napig tartott.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 14

Iustinus: Világkrónika Oldal: 15

21 Xerxész a hagyomány szerint csatornát ásatott az Athosz földnyelvén át; a Hellészpontoszon

Iustinus: Világkrónika Oldal: 16

Aigina és Troizén területén helyezték el.

megegyezik a Hérodotoszéval és az Aiszkhüloszéval.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 17

ütközetben egyébként Mardoniosz maga is elesett.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 18

kegyes tettét tartja említésre méltónak. Jó példája ez a történetíró moralizáló hajlandóságának.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 19

I. Xerxes, a perzsák királya, előbb a népek félelme volt, de a Görögországban szerencsétlenül

Iustinus: Világkrónika Oldal: 20

Iustinus: Világkrónika Oldal: 21

Iustinus: Világkrónika Oldal: 22

Iustinus: Világkrónika Oldal: 23

színvonalán álló természettudományos kitérőkkel (1. Scythia leírását a II. könyvben).

Iustinus: Világkrónika Oldal: 24

Aigeszta) hívta segítségül az athéniakat.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 25

menekülés közben mindketten fogságba estek.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 26

kivételével egész Euboia kivált a déloszi szövetségből.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 27

alatt: Abüdosz (411), Küzikosz (410).

Iustinus: Világkrónika Oldal: 28

8 Ez a kettős változás 407 második felében következett be.

szenvedett megsemmisítő vereséget Lüszandrosz spártai nauarkhosztól. Iustinus elhallgatja a 406

Iustinus: Világkrónika Oldal: 29

alkotmány szerint ennyi lett a teljes jogú athéni polgárok létszáma.

árulás vádjával halálra ítélték.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 30

Iustinus: Világkrónika Oldal: 31

Iustinus: Világkrónika Oldal: 32

vesztett Agészilaosz spártai király ellenében.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 33

Iustinus: Világkrónika Oldal: 34

10 394-ben a Koróneiánál vívott ütközetben.

nagykirállyal, de a békeszerződést csak 386-ban ratifikálta.

Iustinus: Világkrónika Oldal: 35

Iustinus: Világkrónika Oldal: 36