Nemere István

Időhajó
 Előszó

A jövőben játszódó könyv két célt szolgál. A szerző szeretné

egyfelől bemutatni a jövő általa elképzelt társadalmát, amely a
mainál értelemszerűen jobb lesz, és már nem kötődik a jelenleg
érvényes világképekhez, uralkodó eszmékhez vagy vallásokhoz.
Víziója szerint abban a világban az embereket más célok is
mozgatják, ezek között a legerősebb a kozmosz megismerése, a
felfedezés vágya, akarata.
Másfelől pedig bemutatja az olvasóknak, hogy a Földtől távol is
élhetnek emberek, akiknek vannak egyrészt régi emberi törekvéseik,
érzelmeik, vágyaik, másrészt viszont már nem tapadnak oly
szorosan a Földhöz, őket már kozmikus eszmék hatják át.
Az izgalmas regény lényegében egy űrhajó története. Abban a
korban az emberek már igen nagy energiák bevetésével képesek
nem csak a térben haladni, de az időben legalább hátrafelé, a múltba
is eljutni, miközben új dimenziókat, vagyis más tulajdonságú tereket
is felfedeznének. Ezért épül az időhajó, amely egy hajdani tudós
elme, bizonyos L. Ron Hubbard nevét viseli.
A könyv elején az olvasók végigkísérhetik, hogyan épül fel a hajó
és hogyan áll össze a legénység. Különleges feladathoz különleges
emberekre és nagyon értelmes robotokra van szükség. Aztán tanúi
lehetünk annak, hogyan indul az időhajó első útjára, hogyan hatol
be a kozmosz múltjába, hogyan kísérli meg áttörni egy szomszédos
dimenzió falát…
 Első rész
Felkészülés
 1.

Adam kilépett a gyorsliftből és azonnal jobbra fordult. Talán

azért, mert a lifttel szemben rögtön megpillantotta a kis táblát:
KRONOMAT. A nyíl jobbra irányította. Az üvegfalú folyosó -
mostanában ez a divat, persze csak bentről kifelé átlátszó, idegenek
a folyosóról nem pillanthattak be az intézmény munkájába - egy
széles ajtóba torkollott. Adam kivette zsebéből a lenti portán kapott
látogató-mágneskártyát, a kis nyílásba helyezte. Az ajtó hangtalanul
nyílott, ő pedig belépett.
Géphang kérdezte, kit keres. Mondta a nevet: Ivan Markov. A gép
szenvtelenül, a kedvesség vagy udvariasság legcsekélyebb hangsúlya
nélkül megadta a helyiség számát. Adam hamarosan belépett egy
kellemes szobába. Itt minden úgy nézett ki, mint a Földön. A
mesterséges gravitáció berendezéseit - mint errefelé másutt is,
gyakorlatilag minden épületben - az alagsorban helyezték el. A
gondos kiegyensúlyozás következtében ugyanakkora volt Adam
testsúlya, mint a Földön, de a liftek is ugyanúgy gyorsultak, a leendő
tárgyak is úgy koppantak a padlóhoz, és mindenki könnyedén
elfelejthette, hogy nem otthon van. Az „otthon” még Adam számára
is a Földet jelentette. De hát egyre kevesebben vannak ilyenek.
Észrevette mostanában, hogy ez a szó, ha társaságban elhangzik,
már nem olyan egyértelmű, mint akár csak tíz éve is volt. Most már
nemegyszer rákérdeznek a beszélgetőpartnerek, hol is van az az
„otthon”. Ezt idegenkedve, sőt értetlenül fogadta, el is ámult
párszor. Aztán sóhajtva belátta, hogy rohan az idő. Sokkal
gyorsabban, mintsem az neki kényelmes, elfogadható, megszokható
lenne.
Markov valahol az ötven és a hatvan között lehetett, persze nem
igazán nézett ki annyinak. Őszült a halántéka, arcán a napbarnított
bőr szinte feketének látszott. Emiatt ép fogsora valósággal vakítóan
csillant Adam szemébe. Nem kellett bemutatkoznia. Markov is
tudta, ki érkezik hozzá 2079. június 30-án délelőtt pontban 10 óra
20 perckor. Mások döntöttek így, és Adam ebbe nem szólhatott bele.
Talán Markov sem.
Üdvözlöm, barátom - mostanában ez járta. Mióta Adam visszajött
az űrből, mindenfelé csak „barátomnak” szólították. Pedig amikor
elment, még hol a „pajtás”, hol meg az „öregem” volt a divat. Ami
elég mókás volt, ha fiatal nőknek mondták, de már senki sem talált
benne kivetnivalót. Markov hellyel kínálta. A szobája egyik falát
háromdimenziós űrtérkép borította, a másikon egy részletismertető
projekt-tábla lógott. Adam csak a címét tudta elolvasni: „Kronomat-
terv 2071” - aztán háttal neki helyet foglalt egy kényelmes fotelben.
Markov leült vele szemben. Az űrtérkép meg az ő háta mögé került.
Adam egyetlen pillanat alatt felismerte a naprendszer külső vidékét.
A Neptunusz holdjait, a Plútót, a Charont és egy pár kisbolygót.
Majd a tekintete a férfira szegeződött.
- Rövidítsünk, jó? - kérdezte Markov, és mosolya lassan elfogyott.
Ez már nem a nyájasságok ideje volt, bár a férfi joviális hangulatot
sugárzott magából továbbra is - Adam Narbon, harminckét éves, a
tudományos űrflotta legfiatalabb parancsnoka, vagy ahogyan
régebben mondták: hajóskapitánya. Két műszaki és egy humán
diplomát szerzett, huszonhét éves korától van a kutatóflottánál, a
leghosszabb idő, amit megszakítás nélkül töltött az űrben, két év
volt.
- És az éppen most ért véget - jegyezte meg Adam, most ő sem
mosolygott. Hirtelen belenyilallt: talán visszavonják a még ki sem
mondott ajánlatot, ha kiderül, hogy kevés ideje maradt az
akklimatizálódásra. Ez az egyik mániája a vezetésnek, a sok közül,
hogy elegendő időnek kell eltelnie két hosszantartó kutatóút között.
Markov is erre gondolhatott, mert röpke mosoly szaladt át az
arcán, amivel valószínűleg csak nyugtatni akarta Adamot:
- Semmi baj. Kap még egy kis időt, mielőtt beindulnak a
gyakorlatok, a szoktatás. Úgy is mondhatni, az edzés. Feltéve, ha
elfogadja az állást.
 - Egy ilyen hajón másodtisztnek lenni nagy megtiszteltetés -
mondta óvatosan. Most jutott eszébe, akik eddig közvetítették neki a
felsőbb akaratot, sohasem mondták ki kereken, milyen posztra
pályáztatják. Hol látnák őt a legszívesebben? Adam a teljesen új
rendszerű, kísérleti hajón a második ember helyén látta magát.
Markov most nem mosolygott. Egy pillanatig nézte a férfit, a két
szempár is találkozott, és nem engedték el egymást. Aztán a férfi
nagyon természetesen mondta:
- A kapitány posztja még inkább az.
Adamnak a lélegzete is elakadt. Ez komoly…? De látta Markov
szemén, hogy így van. Egy ilyen helyen nem tréfálnak. Ez túl komoly
dolog. A Kronomat Projekt a kutatóflotta jelenleg legnagyobb
beruházása. Most kezdte érteni, miért rendelték vissza eddigi
hajóját tizennyolc nappal az expedíció tervezett vége előtt. Ha
behunyta a szemét, még maga előtt látta a Plútón túli, meglehetősen
sötét világot.
Gyorsan mélyet lélegzett. Ezt Markov is látta. Úgy is
értelmezhette, hogy ezzel Adam régi vágya teljesült. Pedig hát
mindössze öt éve szolgált a flottánál, és a naprendszerben utazgatott
ide-oda.
- Nézze, Adam, néhányan ellenezték is az ön kinevezését. Ezt jó
tudni, mielőtt elfogadja azt. Az illetőknek nem annyira magával volt
bajuk, mint inkább a korával. De megmagyaráztuk nekik - nem
derült ki sem akkor, sem később, Markov kikre gondol önmagán
kívül - hogy ezen a hajón az egész legénység fiatal lesz.
Olyanokra van szükség, akiket nem béklyóz meg a régi,
akadémikus gondolkodás, akik még nem sokat mozogtak
tudományos berkekben. Akik nem félnek egy-egy vadonatúj ötlettől,
méghozzá olyantól sem, ami esetleg meghökkenti, ellenállásra
készteti az öreg kopaszokat.
Adam bólintott. Fiatal legénység? Igen! Ott az ő kora tényleg nem
jelenthet gondot. Mindig is jól megértette magát a vele
egykorúakkal, az egyetemeken és a hajókon is. Markov folytatta:
 - No és hol akadna több vadonatúj ötlet és kaland, mint éppen egy
ilyen hajón? A „Hubbard”- hoz fogható jármű még sohasem készült
a Földön. Nyilván hallotta, milyen viták folynak körülötte már nyolc
éve. Még amikor csak egy projekt volt a fizikusok előtt, már akkor
támadták sokan. Az alapötlet nem tetszett nekik. Mások a műszaki
oldalon a prototípus-jellege miatt féltek. Illetve féltették és ma is
féltik a legénységet. Engem is nagyon sokat támadtak. Még az a vád
is elhangzott, persze főleg otthon Európában, hogy nekem semmi
sem drága, áthajszoltam a projektet az összes pénzügyi bizottságon
és tudományos intézményen, hogy magamnak állítok emlékművet,
és végső soron talán a halálba hajszolom a szerencsétlen
legénységet, amely nyilván oda fog veszni a hajóval együtt. Ezért
döntöttem úgy, hogy a saját fiam is magukkal megy.
Adamot ez meglepte. Az európai főhivatalnokokról eddig nem
ilyesmit hallott. Hogy sokszor hiúk és önzők, hogy olykor
megvesztegethetők, ha nem is pénzzel, de kitüntetésekkel,
előléptetésekkel… Ez a Markov talán más, gondolta.
Amaz közben nem vette le szemét Adam arcáról, úgy folytatta:
- Mirkonak is megvan minden végzettsége és gyakorlata, ami
nélkül nem is tehetné a lábát a hajó fedélzetére. Így hát ez a fele
rendben van. És remélem, senki sem fog vele kivételezni csak azért,
mert az én fiam. Igaz, még csak huszonöt éves, de éppen eleget
kódorgott már ő is az űrben, és ami fő: most már egy ideje csak a
Hubbard hajtóműveire koncentrál. Azokat tanulja teljes gőzzel.
Szerintem nélkülözhetetlen lesz a fedélzeten.
Adam hallgatott. Neki ebbe úgysincs beleszólása. Markov mintha
eltalálta volna a gondolatát, máris mondta:
- Nem ön válogatja össze a legénységet annak ellenére sem, hogy
ön lesz a hajó kapitánya… Adam. De a még bizonytalan posztokra
eddig jelentkezettek kiválogatásában azért részt vehet. Méghozzá
holnap, mert aztán őket is beiskolázzuk. Döntött már?
- Miről? - esett ki gondolataiból a fiatalember. Markov hirtelen
elnevette magát, és ez Adam eszébe idézte, mire is várnak tőle
választ. Nagyon őszintén jegyezte meg:
- Csak az első pillanatban lepett meg a dolog. Most már annyira
természetesnek tartom, hogy nem is gondolkodom rajta. Hát persze,
hogy elfogadom és… szóval, nagyon örülök neki.
Markov arcán volt még valami. Talán azt ecsetelte volna ismét,
hányszor kellett a hátát tartania Adam kinevezése miatt. De nem
erről volt szó:
- Szorosak a határidők és a pénzügyi keretek. Most tapostam ki
belőlük az utolsó pár tízmilliót. Többet nem adnak. Ha nem sikerül
a próbaút, ezek átharapják a torkomat - valahová lefelé intett, a
padlóra. Adam értette: arra van a Föld. Az európai űrkutató hatóság
mostanában lekörözte az amerikaiakat és a kínaiakat is, persze
jobbára az oroszok segítségével. Végre azok is Európában élnek. De
biztosan sokan áskálódnak a projekt ellen. Markov még vesztegetett
rájuk pár mondatot:
- A legrosszabb fajta a tojásfejű, tudja, Adam? A
„doc.hab.dr.prof.” Ezek a vénségek azok, akik el nem képzelhetik,
hogy létezhet időutazás a valóságban is. Méghozzá kozmikus
felfedezésekkel egybekötve. A mi fizikusaink közül néhányat a
legszívesebben élve megnyúznának. Mióta beindult a terv, vagyis
majdnem tíz éve, egyfolytában zajlanak a harcok. Az akadémikusok
hajtóvadászatot indítottak nemcsak ellenünk, hanem a fizikusok
ellen is, akik a projekt mellé álltak. Vesszőfutás az életük azóta is.
Tudományos dolgozataikat nem közük a hivatalos tudomány
folyóiratai, sem az interneten, sem máshogyan. Még jó, hogy
alapítottunk nekik egy internetes fórumot… Tudja, a lapjukat
naponta több mint százezren keresik fel… és ez adja a reményt a
jövőre nézve.
- Meg egy sikeres próbaút, ami egyben kísérlet is - Adam végre
belelendült. - Ha elmegyünk és épségben visszajövünk ezzel a
hajóval, betömjük a szájukat.
- Egy időre, csak egy időre - jósolta Markov borúlátóan. De
tetszett neki Adam optimizmusa, ki is mondta:
 - Időhajóra csak optimisták szálljanak fel. Ha egyetlen
pesszimista lenne maguk között, már nem is fogadnék a sikerre.
Ebből Adamnak értenie kellett, hogy Markov ügyelt rá: alapos
pszichológiai vizsgálatokon menjenek át a jelöltjei. Nem tűrte a
negatív embereket, az ilyeneket már az elején kirostálta. Adam azért
ránézett:
- Én nem voltam efféle vizsgálatokon.
- Dehogynem volt! Csak nem vette észre. Több mint két éve
figyelem magát és a pályafutását. Bekérettem minden közbenső
pszichológiai vizsgálatának eredményét - a számítógépére intett
csak úgy hanyagul. „Benne vagyok, teljesen!” Markov megint
sejtette, mire gondol:
- Adam Narbon, maga az én emberem. Magára bízom a fiamat
is… És most menjünk.
- Hová?
- Megnézzük a hajót!
A lifttel most lementek az egyik alagsorba. Az épület idelent is
hatalmas volt, a talaj alatt messze túlnyúlott a védőkupola
szegélyén. Elektromos kocsi röpítette őket a gyéren világított
alagútban. Közben Markov még egyszer megszemlélte Adamot.
Magas, erős csontozató férfi, az arca olyan, mintha egy kezdő
szobrász faragta volna könnyen engedelmeskedő anyagból. Az ősei
alighanem mediterrán területen éltek, a vonásai erre vallanak. Sötét
haj, sötét szempár, napbarnított bőr. Tiszta vonások, semmi ránc,
szinte kölykös kifejezés - még harminckettőnek sem látszik. De
valami félelmetes nyugalmat sugall. És látszik, az elmúlt években
megszokta a parancsolást. Sugárzik róla, hogy szereti, ha a dolgok az
általa elképzelt és akart rendben mennek.
A kocsi pár kilométert száguldott egy sötét csőben. Aztán utasai
valahol kiszálltak, jellegtelen ,földalatti megálló” volt ez, bárhol
lehetett volna. Ismét lift következett, amely egy toronyba röpítette
őket. Annak csúcsán - nem voltak itt ablakok - űrruhát öltöttek. A
szkafanderek szokványosak voltak, erősek és kényelmesek,
amilyeneket Adam másutt is használt már.
- Amint innen kilépünk, két dolog történik - figyelmeztette
Markov. - Az egyik: megszűnik a mesterséges gravitáció, el ne
szálljon, Adam…! A másik: megpillantja az időhajót. Mindkét
változás eléggé megrázó lehet még egy gyakorlott embernek is…
Különösen a második műsorszám - most mintha némi vidámság
lapult volna a férfi hangjában. Ám ez nem tévesztette meg a
vendégét. Adam érezte, hogy komoly a figyelmeztetés.
Markov többet aztán nem szólt, míg ki nem léptek egy zsilipajtón.
Most fogta csak fel, hogy a Holdon van. Tudta eddig is, de nem
gondolt rá. Gyermekkora óta úgy élt, hogy folyton repkedett, úton
volt a Földön, a Holdon, a Marson. 2047-ben ugyan a Földön
született, de a szülei is sokat utaztak és őt mindig vitték. A családi
legendáriumban az állt, hogy még fél éves sem volt, amikor először
elvitték a Holdra, hisz apját oda szólította a munkája.
Egy pillanatra elvakította a nap. De a szkafander-sisak
látómezején az egyik védőlemez azonnal lehúzódott, hogy védje a
szemét. Kellemes, világosbarna lett most a látvány. Amikor aztán
Adam elfordította a fejét - a Nap a hátuk mögé került - a lemez
visszatért a helyére.
Fekete-fehér volt a látvány, de nem teljesen. A holdi talajt
megvilágította a nap, ezért az fehéren, olykor szinte vakítóan
ragyogott. Viszont az árnyékok mélyfeketék voltak, és nagyon élesen
váltak el a fénytől. A légkör hiánya okozta ezt. Adam, egy messze
kinyúló folyosón ment - amíg a lába leért. Akkor vette észre, hogy ez
nem is folyosó, csak annak váza. Mintha egy előre mutató ujj lett
volna, amely a fekete égbolt felé mered. Vastraverzes oldalak, alul
pedig egy sűrű rács - ez volt a padló. A testsúlya csökkent, és ha nem
kapja el időben a korlátot, máris felrepül. Még jó, hogy fent is volt
egy rács, ez megakadályozta volna az elszállást.
Nem mozdult, hagyta, hogy a Hold vonzása visszatérítse a
járórácsra. Attól kezdve óvatosabban mozgott, nem lökte el magát a
rácstól. Egyhatod a súlyom, mondta magának, ahogyan oly sokszor
már, ahányszor a Holdra jött.
A keze erősebben markolta a korlátot, amikor az űrben
előremeredő folyosó végére ért. Markov is megállt, kissé
félrehúzódott, mint aki testbeszéddel jelzi: most aztán lehet
csodálkozni…!
És Adam valóban csodálkozott. Olyasmit látott, amit még soha
életében. És ami keveseknek adatott meg 2079-ben - ez a gondolat
benne vibrált, valahogyan úgy érezte, ez egy korszakalkotó dolog,
már maga a látvány is! Ezt mindenkinek látnia kéne…! De nem jött
ki hang a torkán, csak nézett.
Az időhajó még nem volt kész, de itt-ott már látszott külső
burkolata is. Ez égszínkék volt. Ám a legtöbb helyen még kilátszott
minden, ami belülről alkotja őt. Olyan érzése támadhatott a
figyelőnek, hogy röntgenszeme van és átlát a szerkezeten.
Azt hitte, a vázát látja, de persze jóval több volt annál. Az időhajó
egy hatalmas henger volt, amely már most, szerelés közben is
egyenletesen forgott. Majdnem teljesen függőlegesen állt, és
méltóságteljesen forgott. Pedig valahol nyilván rögzítették
különösen erős kábelekkel, de azokat Adam nem láthatta onnan. Az
egy-harmad magasságában voltak Markovval. Kissé hátra kellett
dőlnie, hogy legyőzhesse az űrruha merevségét - mert most kiderült,
hogy mégsem táncolhat benne. Annak idején az űrhajósképzőben
mindig azt hajtogatták az oktatók: az a jó szkafander, amelyikben
táncolni lehet. Régi ellentét feszült az űrhajósok és a
szkafanderépítők között. A hajósok egyre tökéletesebbet,
könnyebbet, puhábbat, sokoldalúbbat követeltek, amit persze a
készítők nem tudtak ilyen ütemben követni.
De ez a Hold volt, hát éppenséggel lebeghetett is. Adam óvatosan
hátradőlt,, nem engedte el a korlátot. Most már kényelmesen
lebegett pár percig, akárha a vízen feküdne. Szemügyre vehette a
hajó felső részét is.
 A henger legalább száz méteres átmérője imponáló volt. A hossza
meg több mint háromszáz méter… Adam hozzáértőén kérdezte:
- A méretek százszor háromszáz, hajói látom.
Megtévesztőek itt a fényviszonyok, de majdnem annyi.
Kilencvenötször háromszáztizenkilenc. Ezek az optimális méretek, a
konstruktőrök szerint.
Sok helyet foglal el a hajtómű - jegyezte meg Adam. Közben a
tekintete körbeszáguldott, ide-oda ugrált. A gigantikus hengert még
innen messziről sem láthatta teljes egészében. Volt egy olyan érzése,
hogy hangya lett egy repülőgépmotorban, csak részeket láthat, de az
egészről fogalma sincsen.
- A térbeli mozgatás hajtóműve mindössze nyolc százalékot foglal
el a légtérből. A temporális gépek viszont hatvannégy százalékot -
így Markov.
Adam nem tudta levenni a szemét leendő hajójáról. Ennek lesz a
parancsnoka…? Csak állt döbbenten és nézett. Olyan nagy volt,
olyan imponáló… Ugyanakkor olyan félelmetes is. Most egy
pillanatra megijedt. Vajon elég lesz ő ehhez? Képes lesz irányítani
egy ilyen monstrumot?
Csak amikor figyelmesebben és hosszabban nézte a hajó
valamelyik részét, akkor vette észre: ott bizony emberek dolgoztak.
Néhány robot is úszott a semmiben, kábellel rögzítve. Az emberek
jobbára narancsszínű szkafanderben, különféle színű sisakokban
dolgoztak.
- Sehol nincs akkora dokk, ahová ez beférne. És különben is, itt a
majdnem-súlytalanságban igen nagy elemeket mozgathatunk, így
hamarább összeállítható a szerkezeti váz.
- Most hol tart az építés? - Adam nem szégyellte a kérdést. Egy
hagyományos űrhajót látva nem kellett volna kérdeznie semmit.
Azonnal látta volna a készültségi fokot. De ez itt… más volt, nagyon
más.
 - Kilencvenhárom és fél százalékon - Markov felelt az építésért is,
a jelek szerint. Hangját a sisakja rádiója közvetítette. Nyilván más
hullámhosszon, mint az építőké, mert akkor nagy hangzavar töltötte
volna be az étert. Az űrben a munkások szeretnek sokat beszélni,
mintha félelmüket űznék el a sok szóval. Igaz, egy mikrometeorit
bármikor eltalálhatja őket, és odaveszhetnek. Ilyen az űr.
- És mikor lesz száz százalék?
Markov válasza rögtön kész volt, látszott, várta a kérdést:
- Harmincegy nap múlva próbaútra indul a hajó, Adam Narbon.
A fiatalember mélyet lélegzett, ami sóhajtásnak is beillett:
- Hány fő a legénység, és együtt vannak már?
- Kapitány úr, talán megbocsátja nekünk, hogy nem önre bíztuk a
válogatást - mosolygott Markov szelíden, most nyoma sem volt itt
gúnynak. Mintha még ő is a látvány hatása alatt lenne. Adam sem
tudta elvonni a tekintetét, az egész beszélgetés alatt ott cikázott a
szeme a kékes titánburkolattal még nem fedett, acélvázak és
rejtélyes tartályok, szögletes, kerek és háromszögű szerkezeti
elemek között. - Összesen nyolcan lesznek. Három nő és öt férfi. A
többiekről még nem beszélek, a fiamon kívül csak egy ember
részvétele biztos. A többi helyért most zajlanak a tesztek, a
válogatások, a vizsgák. A lényeg, hogy mind fiatalok lesznek, a
maguk szakterületén a legjobbak, erre vigyázunk.
- Látom, sok pénz van már a KRONOMAT-Projektben -
mosolygott Adam. Markov - visszafelé ballagtak a rácsok között,
néha kissé lebegtek - nagyon természetesen beszélt most. Nem
bizalmaskodva. Nem keltett olyan benyomást, mintha értékes belső
információkat szivárogtatna ki atyai lekezeléssel a kapitánynak, aki
éppen posztja miatt több infót érdemel, mint mások:
Európa ezúttal bőkezű volt. Hiszen ezen a téren sem Amerika,
sem Ázsia nincs sehol. Úgy lemaradtak az időutazások elméleti
kutatásában, egyáltalán az időfizikában, hogy nem is látszanak a
láthatár szélén… Brüsszelben nagy örömöt okozott, hogy előálltunk
egy biztosnak látszó tervvel. Nem sajnálták a pénzt, mert itt végre
visszaüthetünk Amerikának, a kínaiaknak, a japánoknak is - ha
ügyesek leszünk. No és persze, ha a professzorok elmélete valósnak
bizonyul.
Adam tudta, kikre céloz Markov. A „professzorok”, csak így
nevezték Európa-szerte azt a luxemburgi tudományos kört,
amelyben legalább ötven időfizikus és más szakember ült. Szinte
mind más és más országból jöttek, egész Európát képviselték, de
ezzel keveset törődtek. Mint kiderült a dolgozataikból és
kutatásaikból, önnön európaiságukkal foglalkoztak a legkevesebbet.
Mindnyájan az idő megszállottjai voltak és mint ilyenek, nagyon
igyekeztek. A legtöbbjüket már korábban kiutálták minden
kutatóintézetből. Egyetlen akadémikus sem volt közöttük. Ezt
valahogy természetesnek találták maguk is - szótárukban az
„akadémikus” szitokszó volt, mínuszos jelző, negatív érzelmek
kifejezője.
- Igazából tehát egy berepülésről van szó - mondta ki óvatosan
Adam. Már régóta motoszkált benne a szó. Ám amikor átjöttek a
zsilipen és átöltöztek, az időhajó imént lenyűgöző látványa már csak
egy folt volt a szemében, agyában. Egy emlék, amely ugyan jövőt
ígért - most azonban némi aggodalom csendülhetett ki a hangjából,
mert Markov erre rögtön lecsapott:
- Igen, de maguk nem berepülőpilóták. Többek annál. A legénység
összes tagjának legalább két diplomája van, néha igen meglepő
párosítással. Valamit konyítaniok kell az időfizikához. A
professzorok készítettek egy rövid anyagot, maga is kap belőle.
Harmincegynéhány nap múlva aztán meglátjuk, mire mennek a
tudásanyaggal, és főleg a hajóval.
- Ha valamit elrontunk, nincs visszaút?
Markov sejtelmesen mosolygott.
- Egyszerre túl sokat akar tudni, Adam. Maga mindenesetre már a
mai nappal szolgálatba lépett, ahogyan a többiek is rögtön azután,
hogy a bizottság kiválasztotta őket Azt javasolnám, menjen le a
Földre és pihenjen. És ezzel egyidőben készüljön fel az útra.
Tanulmányozza ezt is - fényesen csillanó kicsiny lemezt tett átlátszó
műanyag dobozba, és átadta Adamnak. - A rákészülés sohasem árt.
Legyen mindig elérhető… kapitány.
 2.

Jurjah felért a csúcsra és megpihent.

Lihegett még, de most már nem is érezte a fáradtságot. Az imént
még alább járt, a fák eltakarták a kilátást. Nem először mászott fel
erre a hegyre, hát tudta, mi vár rá. De máskor nem volt ennyire
teljében a nyár, mint most. Idefelé jövet hallotta a vadméhek
zümmögését. Jó néhány nyár elmúlott azóta, hogy utoljára
zümmögtek. Olyan rövid volt ez az évszak, hogy mire szegények
elkezdték gyűjteni a virágport, már el is romlott az idő. Csoda, hogy
túlélték ezeket a teleket.
Jurjah soha nem vált meg fegyvereitől. Ha dolgát végezte egy
bokor mellett, íja akkor is a hátán volt, a tegez bőrtasakja szintén.
Ha valami zajt hallott, egyik keze rögtön az övén lógó tőrre csúszott.
Rénszarvasbőr nadrágja és zubbonya megvédte a szúnyogoktól,
kígyók váratlan harapásaitól. Most izzadt bennük - de hát a nyár
errefelé rövid. Jurjah már hallotta más vadászoktól, hogy valahol
messze vannak olyan földek, ahol a nyár eltart kilencven vagy száz
napig is! Nem hitte el. A tél, az igen. A tél nagyon hosszú tud lenni,
kétszáz napig tart, ha rövidebb. Ha hosszabb, hát annál is több. De
hogy a nyár…? Errefelé jó, ha negyven napig kavarognak a tajga
fölött a mérhetetlen szúnyogfelhők, csörtetnék az állatok a mocsaras
vadvizek között.
De most Juijah már nem is gondolt erre. Jó meleg volt,
szokatlanul jó, hát élvezte. Beszívta a levegőt, nagyot nyújtózott. Itt
a csúcson nem kellett félnie vadállatoktól, de zsákmányt sem
remélhetett. Ide inkább ragadozó madarak szállnak fel - nem
messze látott is egy kopár, kiszáradt fát, mely ágait terpesztette.
Biztosan innen figyelik a madarak a tájat. Arról árulkodott a fehér
madárguanó is a fa alatt szerte.
A csúcson volt Jurjah és előtte terült el a hazája.
Erdő, erdő, ameddig csak ellátott. Fák tetejének zöld tengere - bár
Jurjah sohasem látott tengert. A Nagy Tóról is csak az öregek
meséltek néha, esti tűz mellett. És persze a legkeményebb telek
idején, amikor akkora hó esett, hogy még a vadászok sem
indulhattak el. Egyszer mondta valaki, hogy a Nagy Tó semmi ahhoz
képest, amilyen a tenger. Már a szó is olyan furcsa volt - tenger… Ha
behunyta is a szemét, nem jött hozzá látvány, legfeljebb az eddig
ismert tavakat próbálta négyszer-ötször odaképzelni egymás
mellett. Juijah eddig csak kisebb tavakat látott.
Mint most a tisztásokat, bár azokat is inkább csak sejtette, nem
látta. Egyik sem volt olyan nagy, hogy innen fentről nézve
megszakítsa a fák tengerét. Alant persze ott vannak valahol,
árnyékokban lapulnak. Idefelé átment némelyiken. Ősi ösztön
parancsolta, hogy mielőtt kilép a nyílt térre, álljon pár pillanatig,
szemlélődjön, hallgatózzon. Csak utána lép ki a tisztásokra, és így
tesz a többi vadász is. Aki kilép, láthatóvá válik, míg az erdőben
szinte egy a fatörzsek, bokrok közül. Ha csöndben halad, és száraz
ág sem roppan a talpa alatt, messzire juthat - láthatatlanul.
Jurjah boldogan kurjantott egyet. Idefent most nem volt vadász,
áthágta az ősi szabályokat - nem törődött az állatokkal, a leendő
zsákmánnyal. Most csak örült a melegnek és annak, hogy ilyen
messzire láthat. A párás láthatár fogta meg a tekintetét. Vonzotta is
egyben. Vajon mi lehet ott… azon a vonalon túl? Néha felment a
kisebb dombokra, mint most erre is. Amazokkal összehasonlítva ez
valóságos hegynek számított itt, a felföldön - ám még innen sem
láthatott túl a határon. Az az összemosódó, szétfolyó vonal… Ahol a
legtávolabbi fák koronája érintkezik az éggel, vagy csak úgy látszik…
A szeme is könnybe lábadt, addig nézte. Majd leült egy fa
árnyékába, de akkor sem tett mást, csak nézte az erdőt. A
végtelenség tudata belopózott az agyába. Felnézett az égre. Kéken
nevetett rá - ez is ritkaság. Felhők sincsenek. Ez hát az igazi nyár? A
nyár, amelyből eddig huszonnégyet látott.
Jurjah most nem gondolt semmi másra. A könnyű szél susogott
alant, mégsem mozdultak a lombok. A zöld erdő és a kék ég
valósággal rabul ejtette a fiatal férfit. Hosszan, hosszan ült még a
csúcson és mindenről megfeledkezve nézte az erdőt, az eget, a
láthatár szélét. Boldog volt.
 3.

Adam annyira lelkiismeretesnek hitte magát, hogy már az első

földi állomásán tanulmányozni akarta a lemezt. De rájött, nem kell
ezzel annyira sietni. Majd valahol kényelmesen kivetíti egy
képernyőre a szöveget. Valahol a lelke mélyén félt is tőle egy kicsit.
Mostanában már elszokott a tanulástól, pedig tudhatta, hogy az
ilyesminek sohasem szakad vége. Az élet egyetlen nagy iskola,
egyetlen hosszú tanulás — hallotta valahol. De akkor persze csak
legyintett rá. Mióta űrhajózott, meg volt győződve, hogy őt bizony
már semmiféle képletes „iskolapadba” nem ültetik be ismét. Most
egy kicsit megingott ez a bizonyossága.
Felhívta a húgát, aki Ausztráliában tanult. Nem akart vele
találkozni, most nem. Még olyan fiatal és szertelen. Tizenkilenc lesz
hamarosan. Brenda nem bírta tovább otthon, nem bírta Európában.
Mióta az a baleset… Adam még most sem merte végiggondolni, nem
akart rá emlékezni. De hát balesetek mindig voltak, vannak és
lesznek is - mondta valaki nem sokkal később. A szüleik egy
hajóbalesetben vesztek oda. Adam nem tudott semmit, apa és anya
napokra utaztak el, de már a második este a tévéhíradóból tudta
meg, hogy mi történt. Felolvasták az áldozatok névsorát is,
tizennégyen voltak összesen. Mind megfulladtak.
Néha próbálta elképzelni őket, amint küzdenek ott lent a víz alatt,
de mindig visszamenekült a képzeletből a valóságba, ez ilyenkor
valóságos mentőövnek bizonyult. Lehet, Brendának is vannak ilyen
rémálmai - éber állapotban? Soha nem beszéltek erről. Erről sem.
Mellesleg most, a telefonbeszélgetés után Adam úgy érezte, Brenda
majd lassan megnyugszik. És a bátyja nem is nagyon hiányzik neki.
„Ha velem történne valami…” kezdte a töprengést, hogy vajon
Brenda azt is átvészelné-e érintetlen pszichével - aztán ezt is
abbahagyta. Most feledni kell szülőket, húgot, minden családtagot.
Igaz, mások nem nagyon voltak. A nagyszülőket vagy nem ismerte
Adam, vagy azok is meghaltak. Szokatlanul sokan egy családon belül
voltak már túl az életen.
Mielőtt ebből is pesszimista következtetéseket vont volna le,
gyorsan felszállt a gépére. Egy sztratoszféra-ugrás csak és végre
kedvenc szigetén teremhet. A mediterrán nyár lehetősége csábította.
Ott majdnem mindig olyan az idő, mintha nyár lenne. Az ember el is
feledkezhet arról, hogy másutt, máskor van ősz és tél is. Adam már
előre érezte bőrén a meleget, amit Össze sem hasonlíthatott
semmilyen más meleggel. Az űrhajóban is volt szolárium, amit
használt is - de amikor ráömlött az a mesterséges fény és meleg,
rögtön a sziget jutott eszébe. Az az igazi!
Landolás előtt egy pillanatra mintha látta volna az afrikai
partokat ott messze keleten. De máris megváltozott minden. Éjszaka
volt itt, éppen éjszaka. Pálmák hajladoztak a szélben, a repülőtér
mellett sejtelmes fények csillantak fel, majd megint eltűntek. Adam
csak később jött rá, hogy egy autóút vezet a repülőtér mellett, majd
élkanyarodik egy domb mögött. Fáradt volt, mire a taxi a szállodába
röpítette. Egy pillanatra ment csak ki az erkélyre, a tengert inkább
sejtette, mint látta. Még kitette a kilincsre a „Ne zavarjanak! “-
táblát, aztán jött a zuhany, majd az ágy.
Csak ébredés után fogta fel, milyen fáradt lehetett - majdnem dél
volt már! Tizenhárom órát aludt egyfolytában, ami már régen nem
fordult elő. Az űrhajóban persze a szolgálati beosztás volt kötelező,
az egész élete ahhoz a ritmushoz idomult. Most végre elfelejthette a
szabályokat - egyelőre. Szabadságon vagyok, gondolta még kissé
kábultan. Éhes volt, de belátta, reggelit már nem érdemes kérnie,
kinevetnék vagy legalábbis furcsállnák. Hát kényelmesen
megborotválkozott, könnyű nyári ruhát öltött, és amikor dél lett,
leballagott a szálloda éttermébe. Már előre örült, hogy délután
mekkorát fog úszni a tengerben.
 4.

- Megtudott valamit? - kérdezte Markov.

A telefonvonal másik végén az idős hölgy egy pillanatig hallgatott.
Valahol a Balkánon ül, egy városban, aminek még a nevét is
elfelejtettem - szaladt át a férfi agyán a gondolat, majd rögtön
hozzátette, lázadóan, és kissé idegesen: „Hát nem mindegy, hogy hol
van? 0 sem tudja, hogy én meg a Holdon vagyok! A hangja után
ítélve lehet vagy száz éves az a banya. Még jó, hogy nem
videotelefonon hívtam, alighanem elszörnyednék a külsejétől” -
tette hozzá.
A hangja alapján csakugyan öreg és csúnya lehetett az az asszony.
Kicsit törte a nyelvet, de azért érthetően beszélt:
- Ön átutalta a pénzt, előre megküldte. Ha tudom, hogy ilyen
nehéz lesz, talán nem is vállaltam volna.
- De elvállalta, és úgy sejtem, megtette, amire kértem. Mi az
eredmény?
- Átküldőm a hálón.
- Ezt el is várom, de szóban ismertesse, mire jutott Markov
kezdett csillapodni. Azt mondja, elvégezte a munkát. Akkor most
valamivel közelebb juthat a titokhoz?
- Azt mondta maga, az őseit kutassam fel, férfivonalon legalább öt
nemzedéket… Amit meg tudott adni, én abból indultam ki. Mondom
most nagyon egyszerűen, sallangok nélkül… Az első apa, akiről
sikerült adatokat szerezni, valamikor az 1800-as években
születhetett. 1880 körül, úgy hiszem, de sem neve, sem más adata
nincs. Csak annyit tudtam kideríteni, hogy valahol Keleten élt,
Oroszországban, alighanem ott. Volt neki egy fia, róla már többet
lehet tudni, mert ő már 1911-ben született. Hogy hol, megint nem
derült ki, az eredeti okirat vagy nem is volt, vagy elveszett. Lehet,
nem is volt, mert ott akkoriban nem anyakönyveztek rendesen, vagy
sehogyan sem.
 - Őt hogy hívták?
- Markov. Alekszander Markov. Azt hiszem, semmilyen iskolát
nem végzett. Találtam két nyomot. Az egyik szerint Irkutszkban
dolgozott egyszer majdnem egy évig, egy kereskedelmi társaságnál.
Nem tudni, mit csinált ott. A másik, hogy megnősült, elvett egy
irkutszki nőt. Ez valamikor 1933 körül történhetett, de dátum itt
sincs. A nő neve ismeretlen, de azt már tudom, hogy volt két
gyerekük. Egy fiú és egy lány.
- A fiú neve?
- Jevgenyij Alekszandrovics Markov. A vasútnál dolgozott, később
behívták katonának. Ő sokáig élt. Azt hiszem, egyszerű
pályamunkás volt. A vasúttól ment nyugdíjba 1994-ben. Akkor
lehetett hatvan éves, ha 1934 táján született…
Markov nyelt egyet. Igen, a banya jó nyomon halad. Elég sokat
kellett kutatnia neki internetes orosz levéltárakban, ami bizony nem
lehetett könnyű dolog, hiszen a világnak azon a táján még a
huszonegyedik században is egetverő rendetlenség uralkodott, kevés
adatot vittek fel a világhálóra, mindent féltékenyen őrizgettek… A
férfi csak most érezte meg, hogy hideg verejték ül a homlokán.
- Mondja tovább, kérem.
- Én mondom. Jevgenyij Alekszandrovics Markov nem nősült
meg, de mégis született egy fia „balkézről”, ahogyan akkoriban
mondták. Elismerte és engedte, hogy a nevét használja.
- Őt hogy hívták?
- Ez már abban az időben volt, amikor az oroszok kezdtek leszokni
a három névről. Nyugati mintákat követtek, egy személynevet adtak.
A fiút Dániel Markovnak hívták.
A férfi behunyta a szemét. Ez a név… rögtön magával vonzott egy
arcot is. Az az arc már nagyon régi volt, homályos. Gyermekkorában
látta utoljára. Igazából inkább arra az elmosódott színes fotóra
emlékezett, amit az apja őrizgetett sokáig a szobájában.
 - Dániel Markov - ismételte a balkáni asszony. - Nyugatra
költözött. Néha visszatért, de akkor is inkább Szibériába ment, ott
érezte jól magát. Ahol az ősei laktak, Irkutszkban és annak
környékén. Mérnök volt, katonai kutatásokban érdekelt. Egy francia
nőt vett feleségül és Marseille-ben éltek sokáig. Ott születtek a
gyerekei is.
Markov már nyitotta a száját, hogy mondja a gyerekek nevét, de
inkább hallgatott. A múlt lassan utoléri a jelent. Az apja volt ennek a
Dániel Markovnak az egyik fia. 0 pedig az unokája. Lám, a történet,
akár egy lánc, végre összekapcsolódik. Mint a nyakláncnak, ennek is
van kezdeti pontja és vége. Körbefogva a mostani kapocs pontosan
beleillik a múlt kapcsába, így teljes a lánc. Az „ismeretlen Markov”,
aki aztán 1911-ben nemzi Alekszandert, aki nemzi Jevgenyijt, aki
nemzi Dánielt… Egészen olyan ez, mint a Bibliában - futott át a
fején. Hozzátehette volna az évszámokat is. A nagyapa volt Dániel, a
fia az ő apja, aztán jött a sorban ő, az űrhajóépítő. És a sor jelenlegi
végén már ott toporog a fia, Ivan. Aki persze szintén Markov.
Megköszönte, és letette a telefont. Sokáig ült még utána és nézett
maga elé. Valami homályos nyugtalanság borongott benne. Már azt
sem értette, miért rendelte meg ezt a családfakutatást. Valami azt
súgta, meg kéne néznie az őseit. De attól, hogy most végre
megtudott róluk valamit nem sokat - egy csöppet sem lett
nyugodtabb. Valamiféle szellemi kielégülést is remélt talán
ösztönösen még egy héttel ezelőtt. Visszamenőleges, mintegy
történelmi megerősítését annak, hogy létezik ő, létezik a fia, léteztek
és léteznek Markovok, akik mind ugyanabból a vonalból nőttek ki,
mind egyazon ősüknek a leszármazottai. De most már ettől a
nyugalomtól is búcsút vehetett. Megértette: ez a homályos érzés, ez
a semmivel sem indokolt nyugtalanság megmarad benne még
sokáig, sokáig.
 5.

Adam csak este nézte meg a lemezt. Az volt rajta, amire számított
- mégis egy kicsit más. Az időhajó általános leírása nem nagyon
érdekelte - most nem. Majd ráér elolvasni, tanulmányozni egy héttel
a behajózás előtt. Most úgy tudta, sokkal több ideje van még, és
ezért inkább az elméleti dolgokra összpontosított.
Az elemzés nem tért ki az előző elméletekre, amelyek több mint
száz éve foglalkoztatták a kutatókat. No persze, csak a bátrabb
elméket. Az időt kutató fizikusokat, a merész fantasztákat, az írókat,
a filmeseket. Időutazásról annyiszor szóltak már tudósok, amatőrök,
művészek és mások… De a megvalósítás módjáról sokkal kevesebb
szó esett.
Ma ott tartunk - hajtotta előre Adam a lemezt, - hogy lehetséges
az időutazás, de csak úgy, hogy az időben visszafelé irányuló mozgás
nem sértheti a jelent. „Jó szó ez”, mondta hangosan a szállodai
szobában, izmaiban a sokórás úszás borzongató fáradtságával,
bőrében a napsugarak melegével. „Nem sértheti a jelent”, vagyis az
időutazás nem okozhat olyan elváltozást a múltban, amely
megváltoztathatja a jelent. Vagyis ami egyszer már megtörtént, az
nem változtatható meg. Hiszen nyilvánvalóan minden
eseménysorozat ezer szállal kapcsolódik más eseménysorozatokhoz,
személyekhez, történésekhez, állapotokhoz. Ha egy megváltozik
akár csak egy kicsit is, a láncreakció szerint az összes többinek
változnia kell.
Ha így lenne, az időutazás csakugyan lehetetlen volna, és nem is
annyira fizikai, mint logikai indok miatt. Ami meg a fizikát illeti…
Hát ott sem volt egyszerű a szakemberek dolga.
Mielőtt időhajót építenénk - írta valaki tizenkét évvel korábban -,
az elméletet kell lefektetnünk, amennyire lehet, ellenőriznünk és
megerősítenünk. Csak akkor érdemes ilyen hatalmas összeget
kiadnia Európának, ha viszonylag biztosan tudja, hogy a hajó
működni fog.
 Érdekes volt az összefoglaló erről a vitáról, amely különben évekig
tartott, de ami annak idején elkerülte Adam figyelmét. Annál is
inkább, mert csak szakmai berkekben vitáztak. Az időfizikusok
számtalan verziót javasoltak, és gondolatban, vagy éppenséggel
számítógépes szimuláció segítségével „kipróbáltak” - és egyik sem
vált be. Lassan belátták, azoknak van - lesz - igazuk, akik kezdettől a
kvantummechanika törvényeire alapozták volna az időutazást.
Végre majdnem mindenki belátta, hogy így és csak így lehet az
időben utazni.
Szakítottak hát azzal az elmélettel, amely az időutazásban
kizárólag paradoxonokat és ezekből következő csapdákat látott. Ha
valamilyen módon vissza lehet fordulni az időben, akkor az időben
visszafelé irányuló mozgás nemhogy nem sértheti a jelent, hanem
„legfeljebb azt kiegészítheti és megfelel annak”. Ezek eleinte
varázskifejezésnek tűntek Adam számára, mert a vitában sokan
használták, de nem mindenki ugyanolyan értelemben. Azt a kutatók
máris elvetették, hogy a valamikori tudományos-fantasztikus
irodalom figuráit és eseteit hozza fel. Nem, nem lesznek olyan
időutazók, akik visszamennek az időben, és véletlenül megölik saját
nagyapjukat - elvileg tehát létre sem jöhettek és így nem is
indulhattak vissza az időhajóval… De olyanok sem lesznek, akik
több millió évre mennek vissza, és ostoba tettükkel
megakadályozzák az emberiség kifejlődését - a példákat a
végtelenségig lehetett sorolni, csak fantázia kérdése volt az egész.
Ahogyan az várható volt, a vitatkozók - Adam a lemezről követte
az egész vitát, olykor filmbejátszások, ábrák is megjelentek előtte a
képernyőn - előszeretettel hivatkoztak Einsteinre. Abban mindenki
egyetértett, hogy a nagy Albert nem állította: az időutazás lehetetlen
lenne. Már csak azért sem - futott át Adam fején -, mert igazi tudós
nem ejt ki ilyen szavakat: „lehetetlen” vagy „soha”. De Einstein
általános relativitáselmélete egyáltalán nem záija ki azt a
lehetőséget, hogy a tér-idő önmagába visszahajlik, visszafordul, így
a benne mozgó űrhajós is visszafordulhat a téridőben - akár a saját
múltjába, a Föld múltjába, az Univerzum egy korábbi korszakába
vagy akár állapotába is!
De azért nem volt lelkesítő az Einstein-féle megengedő elmélet, az
általa nyújtott lehetőség. Már csak azért sem, mert tele volt
ellentmondásokkal - és ezeket az európai kutatók mind alaposan
megrágták, mielőtt végül is konkrét utat mutattak a hajóépítőknek.
 De azért akadtak sokan, akik azt akarták bizonyítani, hogy
valamilyen akadálynak kell léteznie a dologban, mert hiszen ha
lehetséges lenne az időutazás, akkor valakik már időutaznának! Ha
ezt ki lehet találni, akkor az emberiség jövőjéből - az időhajó
feltalálása utáni korszakból - már járnának vissza a múltba az
időutazók, és legyenek bármennyire óvatosak, azért előbb-utóbb itt
csak észrevennénk jelenlétüket.
Erre persze jöttek az ellenérvek. Hogy a mi korunk nem is olyan
izgalmas, nem járnak vissza a mi időnkbe, hanem a távolabbi
múltba, a nagy történelmi eseményekhez. Mások arra hivatkoztak,
hogy az időutazók… láthatatlanok. Mert valamilyen fizikai trükkel,
netán éppen a kvantumtörvényeket ismerve és felhasználva,
láthatatlanná tették magukat és járművüket. Megint mások ezt
ellenezték azzal, hogy az időutazásokhoz olyan hatalmas
gépezetekre van szükség-legalábbis a korszak kezdetén, amikor
miniatürizálásról még szó sem lehet -, hogy azokat ugyan nehéz
lenne elrejteni a régi korok bámészkodói elől.
A földi történelemben időutasok nyomait kutatók természetesen
most is Leonardo da Vincit emlegették, mint olyant, aki
leleplezhetően és nyíltan követett el időtöréseket - olyasmikről
gondolkodott, olyan tárgyakat tervezett, amelyek majd csak pár száz
évvel később valósultak meg, de ő már a maga idejében is sokat
tudott róluk. Mások az egész időutazást képtelenségnek vélték -
igaz, ezek a hölgyek és urak hamar el is tűntek a vitatkozók közül.
Néhányan amellett kardoskodtak, hogy az Einstein-elmélet
szerinti téridő-utazás lehetséges, de vannak benne olyan akadályok
(amiket nevezhetünk törvénynek is), amelyek lehetetlenné teszik,
hogy a múltba visszatérők módosítsák a jelent. Sokan hajlottak arra,
hogy ezt elfogadják, hiszen akkor az időutazás logikailag is lehetővé
válik.
Valaki kijelentette: ezt a kvantummechanika törvényei
szabályozzák annak ellenére, hogy eredetileg az elméletnek nincs
köze az időutazásokhoz. De hát sokféle ..mellékhatás” lehetséges.
Már csak azért is, mert a kvantumok világában úgysem a klasszikus
fizika törvényei uralkodnak, ott úgyis minden másképpen történik.
Már csak azért is, mert a kvantumok világában még a logika is
megbukik. Sokáig azt hittük, hogy minden okozatnak van egy oka,
amely azt időben megelőzi és így okozza. Ám a
kvantummechanikában szép számmal vannak ok nélküli okozatok
is, ami miatt sok fizikus mindmáig gyanakodva tekint erre. Nem
fogják fel igazán, mit jelent az, ha egy részecske egyszerre két helyen
is lehet a térben? Bármekkora (bármilyen kicsi) is legyen az a tér.
Adam annak idején tanult erről, hát nem csodálkozott. A vita
résztvevői számára is evidens volt, hogy a kvantummechanikában
nincsenek pontosan definiálható helyek, de még tények sem.
Minden szétfolyik, csak esélyek, lehetőségek, valószínűségek
léteznek. De semmi sem bizonyos. Ebben a kvantumvilágban
bármikor előkerülhet valami a semmiből - vagyis anyag jöhet onnan
is, ahol tudomásunk szerint nincsen anyag. De lám, mégis volt, mert
hiszen előkerült annak egy kicsinyke morzsája. Volt-e ennek oka?
Vagy az okozat csak úgy magától lett? Ma még nem tudható.
Adamot leginkább az egyik tudós lepte meg. Fiatal férfi volt, a
nevére nem figyelt. A korán kopaszodó, feketeszemű, szinte lelkesen
lángoló ember kijelentette: a dolog azért fog működni, mert
bizonyosan létezik a rendszerben valamilyen ellenőrző, tudatos
mechanizmus. Hogy ez mi lenne, maga sem tudta, de kijelentette:
- A jelen tudatában van minden, a múltba visszavezető útnak.
Tehát blokkolhatja azokat, amelyek a jelen megváltoztatásához
vezetnének, ugyanakkor szabadon, nyitva tartja azokat, amelyeken
haladva ilyen változást nem okozhatunk.
Adam ezzel a gondolattal aludt el aznap este. Valami motoszkált
benne, maga sem tudta, mi. De maga is csodálkozott, amikor
másnap reggel azt érezte: szívesen indulna már!
Néhány nap alatt ekkora változás… Nemet mondani nem is akart,
de mióta Markovval beszélt a Holdon és megnézte az időhajót, élt
benne a tudat: nem fog nemet mondani. Elvállalja a hajó vezetését.
De valahogy nem volt neki sürgős - maga is érezte, hogy pihennie
kell. Jó ideje nem volt szabadságon. Ám most hirtelen elfogta a
vágy, hogy jó lenne már menni!
Eddig még oly keveset tudott magáról az időhajóról.
De mindennek eljön az ideje - mondta és harminckét éves kora
ellenére most roppant bölcsnek tartotta magát. Reggeli után kiment
a szállodából. Észrevette, hogy nem is keres semmilyen járművet,
nem bérel sem földön guruló, sem levegőben szálló gépet.
Gyalogolni akart - és ez olyan jó volt! Mintha az elmúlt időszak
minden űrhajóban töltött napja ott kiabálna az izmaiban: mozogj,
mozogj!
A távolban egy hó födte csúcsot látott. Ha odáig nem is, de egy
darabig elmegyek gyalog - határozta el és nekivágott. Az aszfalt utat
hamar elhagyta, dombra felfelé haladt, pálmasorok és szép villák
között. Csak akkor torpant meg, amikor egy helyen nem voltak
házak, és lelátott a tengerre.
Kiment a meredély korláttal védett szélére. Maga sem tudta,
meddig állt ott. A víz mélykék volt, akár régen a tinta. A sötét és a
világosabb kékség itt-ott összekeveredett. A szél csöndes volt, itt
fent, de odalent talán erősebb, mert fehér tarajok futottak a
hullámok világosabb hátán a part felé. Valahol alant sziklafalat,
mólókat csapdostak, de innen Adam azt nem láthatta.
A messzeségben néhány hajó haladt, a part közelében egy kis
vitorla fehérlett. A férfi sokáig állt ott, aztán ment tovább. Ez az út
megint lefelé vitt, és végül kijutva a sziklák közül lejutott a
tengerpartra. A kis vitorla már egészen közel volt. A férfi élvezte,
hogy bőrét szabadon süti a nap. Aki az űrből jön, ennek nem örülhet
eléggé. Ott is a nap, mi több, ugyanez a nap süt, de mekkora a
különbség! Odakünn a Nap csak egy fényes pont, meleget nem ad,
jobbára csak tájékozódási pontként szolgál. Ahol a Nap, arra van
valahol a Föld is - mondják az űrhajósok, ha a Külső-Naprendszerbe
visz az útjuk.
 Éppen arra gondolt, leheveredik valahová - nadrágja alatt volt
rajta egy fürdőnadrág. Mindenesetre ledobta ingét a homokra. A
távolban a havas hegycsúcs szinte szikrázott. A nap mind
magasabban járt, és nőtt a meleg.
Néhányan jártak a strandon, pár napernyő alatt hevertek is itt-ott,
de a közeli villákból, szállodákból még kevesen jöttek ki a partra. A
nyaralók aludtak vagy reggeliztek. A szálloda előtti térségen
szabályos távolságokban elhelyezett napernyők közül a legtöbbet
még ki sem nyitották. Adam az egyik ilyen ernyő közelében ült le.
Most jó volt, hogy nem kellett senkivel beszélnie. Nehezére esett
volna elviselni, hogy vadidegenek megszólítják, előbb a hogyléte
felől érdeklődnek, aztán máris úgy érzik, beszélni lehet és kell vele…
Eszébe jutott az is, hogy milyen idegen ő itt a Földön. Igazából nincs
senkije. „De most jobb is, mert olyan útra indulok, amiből talán nem
is lesz visszatérés”, futott át a fején. Igyekezett fölényesen nézni
önmagára: „Ne pánikolj, kisöreg, a végén minden jó lesz!”
Támadt egy gondolata. Hát igen, ez aztán a kérdés! Fel kéne
hívnia Markovot, ő talán tud rá válaszolni, mi lesz velük, ha
odavesznek az űrben? Vagy túlélik a bajt a Földön, egy régmúlt
időben? Nincs és soha nem is lesz esély arra, hogy kimentsék őket
onnan? Afféle időhajótöröttek lesznek?
Csukott szemmel feküdt a homokon és nagyon jól érezte magát.
De ez sem tartott sokáig, mert a közelében két ember kezdett
beszélni. Egy fiatal női hang és egy idősebb:
- Nyugtalan vagyok!
- Én is, de talán nem kéne pánikot kelteni.
- Biztosan nagyon fél. Ha jön egy szélroham…
- Talán nem jön.
Adam kinyitotta a szemét és felült. Előbb a beszélőket vette
szemügyre. Egy harminc körüli fiatal nőt látott - egészen csinos volt
piros fürdőruhájában, éjfekete hajával. Arányos termet, barna bőr,
biztosan nem európai. Mellette állt egy idősebb, teljesen felöltözött
hölgy, aki az egyik szálloda jelvényét viselte. Adam kitalálta: egy
gyerekről van szó, aki egyedül ment ki vitorlázni. Most látta, hogy az
a partközeli fehér háromszög, amit már az előbb is látott, most már
nagyon közel van a parthoz. De még le kellett volna győznie azt a pár
zátonyt, a sziklákat, amelyek feketén álltak ki a vízből. Fehér tarajos
hullámok törtek meg rajtuk, magasra csaptak a habok.
Adam lassan felállt. Volt egy ösztöne, aminek eddig már hasznát
vette néhányszor. Látta, hogy a kis vitorlás apró fekete pont volt
benne az ismeretlen gyerek feje - már az egyik zátonyhoz közeledik.
A gyerek is látta a veszélyt, igyekezett kikerülni, erősen markolta a
kormányt, de talán éppen ez a nagy akarás akadályozta abban, hogy
idejében elfordítsa, majd, hogy megtalálja a kellő összhangot az
irányváltása és a vitorla helyzete között…
Adam belefutott a vízbe, amint combig ért, előre vetette magát és
úszni kezdett a zátony felé. Már nem hallotta és nem is látta a nőt, a
gyerek anyját, akiben talán éppen úgy működni kezdett egy ösztön,
amely féltette a gyereket.
Adam alig húsz méterre volt tőle, amikor a kis vitorlás ráfutott a
zátonyra. Egy pillanatra mintha megtorpant volna a levegőben, de
ez csak innen látszott így. A hajó máris borult, a gyerek a vízbe esett.
Valamilyen éles hangot hozott a víz a férfi fülébe - talán az anyja
sikoltott, vagy éppenséggel a kisfiú?
Erőteljes csapásokkal úszott. A fehér vitorla a vízre simult, el is
tűnt. A csónakot oldalazva vitte a szél, nekiütötte a zátonynak.
Adam csak a gyerekre koncentrált. Még nem látta a fejét sehol.
„Gyere fel, fel, fel…!” - sugallta neki. Az agyából induló hullámok
talán elérték a gyerek tudatát, talán nem. Lehet, csak az életösztön
hajtotta felfelé. Nem nagyon tudott úszni. Adam lemerült - és jókor.
A tenger zöldes vizében megpillantotta a felfelé igyekvő gyereket.
Látta, hogy a mozdulatai már gyengültek. Lehet, fel sem ért volna a
felszínre, mielőtt elfogy a tüdejében a levegő?
„Tarts ki, igyekezz, itt vagyok!” - sugallta agyból agyba, többre
nem volt ideje. Sebesen úszott, és mielőtt a fiú tagjai elernyedtek
volna - akkor visszafelé kezd merülni, és vége mindennek, tudta a
férfi -, sikerült elkapnia az egyik kezét. Érezte: az öntudat utolsó
szikráival ragadják meg kezét a nedves ujjak. Adam a másik kezével
a fiú hajába markolt, lábbal lökdöste fel magát a felszínre. Csak a
száját, az orrát emelni fel mielőbb, hogy friss levegőhöz jusson!
Aztán felértek. Adam maga is jólesően szippantott a levegőből,
közben a fiú fejét tartotta. A gyerek tíz éves lehetett, vagy még annyi
sem. Köhögött, és ez jó jel volt. Adam fél karral magához ölelte és a
part felé úszott, egy kézzel persze lassan. Akkor ért oda a mentő, és
az anya. Csak a gyermekét látta, Adamra csak egy pillantást vetett. A
mentős társai a parton szaladtak. Adam átadta a kisfiút, aki valamit
mondott is már, de a szavai köhögésbe fulladtak. Elég sok vizet
nyelhetett. Adam talajt érezve lábai alatt kigázolt a vízből. Néhány
bámészkodó máris összegyűlt, mások akkor futottak oda, nem is
tudták még, mi történt valójában. Szemükben a szenzáció vágya
égett, Adam ezt nem akarta látni. Míg háta mögött a mentősök az
anya és a kisfiú körül forgolódtak, szép csöndesen elment onnan.
Délután megint elővette a Markovtól kapott anyagokat. A
hajtómű leírása egyfelől teljesen érthető volt számára, hiszen éppen
elég időt töltött már az űrben és vezetett hajókat. Ugyanakkor
kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a „Hubbardnak”
két hajtóműve lesz. Az egyik a térben szolgáló haladást segíti majd -
ez teljesen hagyományos volt, ilyenek szaladgáltak már a 2060-as
évek kezdete óta szerte az űrben -, de nehezebb dolga volt a másik
..motorral”. Ez ugyanis az időben történő haladást segítette elő -
mint írta az ismertető szerzője az előszóban.
Igazából úgy sejtette Adam, hogy nem is kellene túl jól értenie
hozzá. Csak annyira, hogy ismeije a hajtómű teljesítményeit és
korlátait. Mikor milyen feltételekkel, hogyan és milyen
hajtóanyaggal működhet. Most döbbenten tapasztalta, hogy
igazából nem hagyományos sem az üzemanyaga, sem maga a
hajtómű.
„Minden időutazás egyben utazás a térben is”, jegyezte meg az
ismeretlen szerző. Aztán Adam számára kiderült, hogy a
meghajtáshoz az energiát a kozmoszból nyeri a hajtómű. A
„Hubbard” testén nem lesz egyöntetű burkolat, hanem azt több
helyen is hatalmas, legalább 50 méter átmérőjű antennák
helyettesítik majd. Ezeken át hatol majd a hajóba, mintegy
„beszívódik” az űrben gyakorlatilag mindenütt fellelhető nullponti
energia. Adam annak idején az egyetemen már tanult a vákuum-
energiáról, bár akkoriban még csak kísérleti stádiumban volt
minden, ami ehhez kapcsolódott. Lehet, a „Hubbard” lesz az első
űrhajó, amelyen a gyakorlatban is alkalmazzák a VACU-motort?
Az is kiderült, hogy mégsem csak és kizárólag az lesz az egyetlen
energia, amely az időben mozgatni képes majd a hajót. Lesz egy
harmadik fajta meghajtás is, amely időben és térben egyaránt
használható - bizonygatták az alkalmazók. Itt már leírták fehéren-
feketén, ehhez fogható meghajtás még nem létezik, a „Hubbard” lesz
ennek prototípusa. Adam a homlokát ráncolta, amikor felfogta,
hogy igazából legalább „másfélszeresen” prototípus hajtóművekkel
lesz kénytelen nekivágni az űrnek. Arról nem is szólva, hogy az
effajta utazás is csupáncsak egy prototípus lehet!
Az a másik hajtómű elég veszélyesnek látszott, legalábbis
egyelőre. A meghajtás az úgynevezett „húrokon” alapult, annak
idején Adam erről is tanult. Bár akkoriban még ez inkább csak
elmélet volt. Azóta bebizonyították, hogy léteznek a Gott-féle húrok
a térben, amelyek afféle gyorsforgalmi utak lehetnek a múltba. A
húrok, mint afféle folyosók, még az ősrobbanás utáni
maradványként léteznek az űrben. Ezek a relikviák nem is kevesen
vannak, roppant szerteágazóak. Ha az időhajónak sikerül
beletalálnia valamelyikbe, már aránylag kevés energiával benne
maradhat és visszatérhet a múlt tetszőlegesen kiválasztott idejébe.
Amitől veszélyes volt a dolog, az a plazmahajtómű. Több millió
fokos „kazánnal” hajózni együtt - ez egyelőre nehezen fért meg a
férfi fejében. Igazából azon a délutánon kezdte látni, hogy mire is
vállalkozott. Bizony nem lesz egyszerű dolog akár csak egyetlen utat
is megtenni a hajóval.
„És akkor még senki sem beszélt a filozófiai és gyakorlati
problémákról, amelyek magából az időutazásból következnek”,
tehette hozzá. De olyan természete volt, hogy éppen ezen töprengett
a legkevesebbet. Ez másoknak való problémakör, tudta jól. A
tudósok már vagy száz éve vitáznak azon, hogy ha lesz is eszköz rá -
időgép? akkor vajon érdemes-e, szabad-e visszamenni a múltba?
Előadtak már ezer paradoxont, de azokkal senkit sem győztek meg
és főleg nem győztek le. Adamot sem izgatta különösebben, mi lesz,
ha saját múltjába megy vissza.
Lehet persze, hogy nem sikerül az időhajót igazi régi korokba
kormányoznia, hanem csak egy-két évre mehetnek vissza.
Tudományos szempontból az is sokat jelent még, és kalandnak sem
rossz - gondolta most, kicsit kényszeredett mosollyal. Mint minden
fantáziadús ember, ő is arra számított, hogy nagyon messzire is
visszamehetnek majd. Hogy érdekes és tanulságos dolgokat látnak
és számos kalandjuk is lesz.
„Ha időgép létezne és az emberek visszamentek volna velük a
középkorba, akkor azokból a korokból származó korabeli, hiteles
források beszámoltak volna ezekről a látogatásokról” - mondta
egyszer egyik tanára az egyetemen és az bizony alaposan
elgondolkoztatta a férfit. Most is eszébe jutott. Lehet, nem adatik
meg neki, nekik, a „Hubbardnak”, hogy visszamenjenek az igazi
múltba?
- Kérdés, mit nevezünk igazi múltnak mondta félhangosan és
letette a papírt. Nem volt benne egyetlen rajz, kép, grafikon, táblázat
sem. A szerzők nem traktálták a szakmabelieket a harmadik
hajtómű leírásával. Adam is csak halványan érezte, hogy a plazma-
szerkezet veszélyes. De hát az űrben minden veszélyes, már a puszta
ottlétünk is - igyekezett megnyugtatni magát. Aznap estére elege
volt ebből az olvasmányból. A nap akkor ment le a hegyek mögött.
Elhatározta, hogy sétál egyet a tengerparton.
Ám alig lépett az ajtóhoz - csak egy nadrág, egy trikóing és egy
szandál volt rajta - diszkrét csendülés után megszólalt a belső
interkom-rendszer a fali hangszóróból:
- Adam Narbon urat keresi vendége a portán.
 - Vendég, engem? - kérdezte hangosan. Aztán vállat vont. Majd
elmagyarázza, hogy ez tévedés lehet.
Már messziről megpillantotta a nőt, ideges volt, tépelődő.
Feszültség ült az arcán, amikor a férfit meglátta. És bizonytalanság
is. Adam rögtön tudta, ki az. A kisfiú anyja. Vajon hogyan akadt a
nyomára? Ez a kíváncsiság késztette, csak ez, hogy odalépjen hozzá.
- Adam Narbon vagyok, jó estét.
Közelről nézték egymást. Csak egy másodperc volt, de mindketten
alaposan szemügyre vették a másikat. A nő a nagydarab, csontos,
rokonszenves arcú férfit látta. Felismerte, igen, ő vetette magát a
vízbe a fiáért… Most már biztos lehetett benne.
Adam önmagánál valamivel alacsonyabb, barna bőrű, kissé
egzotikus arcú nőt látott. Nem volt már tizenéves, de talán
huszonkilenc, harminc lehetett? Vagy Ázsiából származott, de nem a
mandulaszeműek, hanem talán az indiaiak vagy a déltengeriek közül
való volt. Szép nagy fekete szemében öröm csillant, ez széppé tette
amúgy fáradt arcát:
- Ha idejött hozzám, akkor maga is felismert, igaz? Szóval maga
volt az, aki megmentette a fiamat.
A kezük egy kicsivel tovább pihent egymásban, mintegy
melengetve az ujjakat, mint ahogyan talán kellett vagy illett volna.
De erre most egyikük sem gondolt.
- Ivina Nandar-Melangon vagyok. A Maldive-szigeteken
születtem.
Ez volt a divatos bemutatkozási forma az utóbbi években, hallotta
már Adam is. Az emberek ezzel jelölték származási helyüket, de nem
nyilatkoztak egyéb származási körülményekről. Mint manapság
minden, ez is rohamosan terjedt. Adam sohasem loholt a divat után,
hát most sem tette.
Ugyanakkor egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha már hallotta
volna az egyik nevet a kettő közül. De ez csak egy apró és azonnal
elmúló villanás volt számára. A két ember egy pillanatig nézte
egymást. Két agy hullámai találkoztak. Ivina mosolygott. Szép volt a
mosolya, ettől szebb lett az arca. Volt benne valami különösen
könnyed, ami valósággal szétsugárzott a térbe. Körülötte hirtelen
egyszerűbbnek tűnt az élet, pedig Adam érezte, hogy az asszony
láthatatlan terheket hordoz.
Ivina ki is mondta:
- Nagyon féltettem a fiamat. Kilenc éves, és… furcsa, hogy így
mutatom be önnek… szóval Simonnak hívják. Az apja után - nem
folytatta a mondatot. Adam sejtette, nincsenek már együtt a kisfiú
apjával. Ez valahogyan szintén kisugárzott a nőből. Délelőtt csak
futólag látta a kisfiút, de úgy tűnt, európai vonásai vannak, bár a
bőre barna. Az apja talán nem a Maldive-szigetekről származott,
futott át a férfi fején. De persze nem mondta ki - ezt sem.
- Nagyon hálás vagyok magának, hogy megmentette a fiamat.
- Semmiség. Éppen arra úsztam - hazudta Adam, de persze nem
állhatta meg mosoly nélkül. A nő is ránevetett, arcáról, szeméből
hirtelen eltűnni látszottak a gondok. Adam folytattad Most hogy
van? Remélem, utóhatások nélkül megúszta az egészet.
- Igen, persze. De azért holnap reggelig bent tartották a
kórházban, megfigyelésre. Később még visszamegyek hozzá.
Adam valami olyasmit érzett, amit eddig még sohasem. Nagyon
kellemes volt Ivina mellett, mintha belekerült volna egy olyan
aurába, amely csupa aranyszínt és kéket sugároz magából, ez
elringatja a tudatát is… Maga sem vette észre, amikor kimondta:
- Menjünk el vacsorázni.
Ivina ügyet sem vetett a robotpincérre. Az alig-emberformájú,
kellemes pasztellszínekkel díszített „gépi felszolgáló” ott
tüsténkedett körülöttük, mióta csak megérkeztek. Ebben a kisebb
vendéglőben alighanem minden asztalhoz külön robotpincér jutott,
mert ez az övék folyton leste kívánságaikat. Arcfelismerésre, emberi
gesztusok és mimika leolvasására és értelmezésére is
megtaníthatták, mert már szinte a vendégek arckifejezéséből találta
ki, mire van szükségük.
 - Jobb, mint egy élő - jegyezte meg Ivina. Adam örült, hogy az
asszony is ugyanúgy látja a világot, ahogyan ő. Még ha most ennek a
világnak csak egy kicsiny darabjáról is volt szó.
- A felszolgálók szakszervezete nem örülne ennek a mondatnak -
tette hozzá és mindketten mosolyogtak. Az volt a legszebb az
egészben, hogy alig kellett beszélniök. A szavak rendre fölöslegesnek
bizonyultak, mert valami nagy egyetértés hullámzott körülöttük,
elborította mindkettejüket és ők valósággal fürödtek, lubickoltak
benne.
Ettek és ittak, persze keveset. Manapság már oly ritkák a részegek
- Adam próbálta összeszámlálni, hány ittas embert látott életében,
de csak kettőig jutott. És egyiket sem ismerte. Az ő köreiben nem
volt ilyen szokás. Mióta a dohányzást csaknem teljesen
megszűntették, a kábítósok maradtak a társadalom nyakán.
A tengerparton, egy teraszon ültek. Kellemes és halk zene jött a
rejtett hangszórókból. A pincér nesztelenül gördült olajozott
kerekein, egyre-másra hozta az ételeket és belétáplált kellemes
férfihangon érdeklődött, kedves vendégeinek nincs-e újabb
kívánsága. Adam jól érezte magát. Ivina szeme olykor a férfi arcára
tapadt, aztán megszólalt:
- Jó lenne kitalálni, mivel foglalkozik.
- Megmondhatom én is.
- Nem, nem! Hadd találjam ki!
- Utána én is próbálkozhatom? - kérdezte Adam, udvariasan és
mosolyogva. De azért volt a hangjában valami más is, ami arra
késztette a nőt, hogy mosolyogva a fejét rázza:
- Akkor inkább nem… Még valami rosszat tudna meg rólam.
- Hát van mit megtudnom?
Így évődtek sokáig. Közben élvezték, hogy olyan jó egymással.
Adam máskor sem sokat kertelt. Most pedig - talán a rá váró
veszélyes út miatt - hirtelen úgy érezte, sietnie kell. Nem szabadna
kihagynia semmit. És ha visszajön… Nos, igen, akkor talán lesz
kihez visszajönnie. Persze egy perccel később meg azon
csodálkozott, hogy ennyire messzire előreszaladtak a gondolatai - a
vágyai, Ivina csinos nő volt, nem az a feltűnő szépség, nem olyan,
mint a tévékben látható sztárok, az igaziak és a virtuálisak. De
minden mozdulatán érződött, hogy igazi nő. Egzotikus vonásai,
halvány kávébarna bőrszíne, sötét szeme, amint körbetekintett,
majd utána rávillant a férfira - megmelengették a szívét. Olyan jó
volt Ivinával, ahogyan még soha, senkivel. A régi ügyeire nem is
akart most gondolni a férfi. És mivel nem gondolt rájuk, hát azok
már nem is voltak többé.
Amint kijöttek az étteremből, egymás felé fordultak és
összenéztek. Egyszerre nyitották a szájukat, egyszerre szóltak:
- Mikor látjuk egymást?
- Mikor találkozunk ismét?
Ezen aztán jót nevettek. Adam régiesen a karját nyújtotta:
- Ne is váljunk el… Elkísérem a kórházba… Aztán majd meglátjuk.
 6.

- Egyetlen bizonytalan pont van a projektben. De az nagyon

bizonytalan - mondta Simarangha. Alacsony volt és nagyon fekete
bőrű. Mintha afrikai és indiai ősei mindent megtettek volna azért,
hogy alaposan összekeveredjenek és benne egyesült volna a két
bőrszín. Amúgy erősen őszült a haja, aranykeretes szemüvege pedig
nemegyszer megcsillant. Szemben állt az ablakkal, így Markov jól
látta arcán az aggodalmat. Azt mondják, Sim Simarangha
professzort még senki sem látta nevetni. Az egyetemen sincs jó híre
a diákok körében, hiszen mindig komoly, túl komoly. „Mi sem azért
vettük ide, hogy nevessen vagy nevettessen”, tette hozzá Markov
gondolatban.
Most csak ketten voltak itt, és Markov úgy vélte, ezt ki is kell
mondania. Csak pár órára jött le a Földre, hamarosan indul vissza a
különgépe. Amit akart, már elintézte. Az Unió átutalta a támogatás
utolsó részletét, kifizetheti a beszállítókat, a munkásokat, és még
marad is az előre nem látható kiadásokra.
Az utolsó gondot már csak a professzor jelentette. Akinek Markov
tulajdonképpen nagyon hálás is lehetett. Hiszen annyit segített az
ötleteivel. Nélküle nem épülne fel a „Hubbard”.
- Most csak mi ketten vagyunk itt, professzor. Nyugodtan
kimondhatja.
- És a lelkiismerete nem fog háborogni? - kérdezte amaz nyersen.
Régóta ismerték egymást, köztük ez volt a normális stílus. Markov
arcán nyoma sem volt a vidámságnak, amikor megjegyezte:
- Ha maga kibírta, én is kibírom, Sim. Halljuk.
- A plazmahajtómű védelmi rendszeréről van szó.
- Gondoltam. Valaki már célozgatott rá, hogy a három millió fokos
hőmérsékletnek talán nem lesz elég a kétszeres védőréteg.
- A védőréteggel nincs bajom. De a védelemnek szerves része a
hűtőrendszer is, mint nyilván tudja. Ott pedig a folyékony nátrium
és a vízgőz keveréke, akár egy száz évvel ezelőtti kezdetleges
atomerőműben… Talán nem búja majd a terhelést.
- Jókor mondja - fintorgott Markov. Persze tudta, hogy a
professzor nem tartja igazán veszélyesnek a berendezést, mert akkor
már régebben szólt volna. Még a tervezés fázisában, hiszen abban is
részt vett. A műegyetem gigantikus számítógépein Simarangha
nyilván átfuttatott minden verziót és… De amaz éppen erről beszélt:
- A hűtőberendezés elbír a három millió fokkal, persze együtt a
többi védelmi szerkezettel, réteggel, biztonsági szelepekkel együtt.
Ám van, vagy talán adódhat - ez a helyesebb kifejezés - egy olyan
helyzet is, amikor a dolgok összefutnak… Teszteltük az egész
berendezést egyszer élőben, ott remekül működött. És egyszer
számítógépes szimulációt is rendeztünk. A végletekig feszítettük a
húrt, persze tudva, hogy ott nem eshet baj… Legfeljebb virtuálisan.
Markov fülelni kezdett. Ha Sim ennyire aggódik, akkor csak lehet
valami alapja a dolognak. Nem az a típusú tudós, aki tréfákat gyárt
vagy ok nélkül ijesztget bárkit is.
- Ismétlem, csak nagyon különleges esetben következhet be, de
akkor sem bizonyos… Van egy összhelyzet, illetve lehetséges
ilyennek a kialakulása. Nem untatom a részletekkel, de arról van
szó, hogy ha az összes hajtómű működik, kívülről egy bizonyos
mágneses tér is hat a hajóra, no és a belső hajtóművek egyidőben
túlmelegednének - nem sokkal, csak pár száz fokkal -, akkor lehet,
hogy a folyékony nátriumos hűtőfolyadék keringése lelassul. És ez
nem a szivattyúk teljesítőképességétől vagy vezérlésétől függ. A
folyadékok áramlása, a csővezetékekben történő súrlódás
okozhatja… azt hiszem. A számítógép ezekre tippelt, de nem jelezte
egyértelműen. Az adatokból is csak annyi derült ki, hogy a nátrium
áramlása egyre lelassult… Ekkor, és csak ekkor állt elő vészhelyzet.
Markov igyekezett mindent gondosan megjegyezni. Ugyanakkor
eléggé megnyugtatta, hogy Sim ezt nem mint bizonyosságot, hanem
csak mint nagyon kicsi lehetőséget említette.
 - Tudja ön is, hogy a világűr veszélyes üzem már önmagában is.
Az ember, aki oda megy, legyen rajta és körülötte bármilyen
szkafander vagy akár egy egész űrhajó, hihetetlen kockázatot vállal.
- Ami nem jelenti azt, hogy ebbe a kockázat-mennyiségbe még
nekünk is bele kéne tenni valamennyit - vágta rá a professzor és a
szemüvege ismét megcsillant. A két férfi most már nem vette le
egymásról a szemét:
- Arra kérem, újon erről egy jelentést és csatolja az iratokhoz -
Markov hangja hűvös volt.
- Ha csatolom, változik valami?
- Már nem változhat, ezt mindketten tudjuk. De legalább lesz
nyoma a dolognak. Ha valami történne… amit nem hiszek… Szóval,
ha később bármit meg kell változtatni a hajón, vagy amikor majd
nekiállunk felépíteni a mentőhajót, akkor figyelembe vesszük a
dolgot.
- Mégis lesz mentőhajó?
- Lesz, de később. Egyelőre nincs rá pénz, minden szabad összeget
elvitt a „Hubbard”, legalábbis az Unió kozmikus keretéből. Az
előírások kimondják, hogy minden újfajta űrbéli közlekedési
eszköznek, még ha egyetlen példány, ha prototípus is, kell legyen
mentőhajója. Vagyis legalább egy olyan eszköz, amellyel az utasait
adott esetben meg lehet menteni.
- Avagy legalábbis megkísérelni a mentésüket - fejezte be
Simaranagha. A hangja mélyén mintha egy kis gúny bujkált volna.
Ez szokatlan volt részéről. Markov hát úgy tett, mintha nem is
hallaná, folytatta a mondanivalóját:
- Éppen ma kaptam biztosítékokat az Unió pénzügyeseitől, hogy
fél éven belül elkezdhetjük a mentőhajó építését. Ami természetesen
jóval kisebb jármű lesz, mint a „Hubbard”.
A név mintha Sim eszébe juttatta volna, mivel is jött ide. A hangja
megkeményedett:
 - Leírom a dolgot, remélem, sohasem válik valóra. Mellesleg az
effélék elkerülhetetlenek. Semmilyen szerkezet nem működhet
akármilyen szélsőséges körülmények között.
- Vagy pedig a balszerencsés körülmények kínos és roppant
véletlen egybeesése miatt is bajba juthat - tette hozzá Markov, majd
rutinosan rákérdezett: - A vészhelyzet megvalósulásának
matematikai esélyei?
- Egy a tízmillióhoz - vágta rá Sim professzor, de látszott az arcán,
hogy erre még nem gondolt igazán. Markov magában hozzátette: a
számítógépüket erről is megkérdezhették volna, ha már idáig
jutottak… De most inkább annak örült, hogy ez a látogatás véget ért,
és miközben kezet nyújtott a professzornak, gondolatban máris úton
volt a Hold felé.
 7.

Simon nem jöhetett ki hozzájuk, hát Ivina csak egy üvegfalon át

beszélt vele. Adam szerényen a háttérbe húzódott, de aztán Ivina
odahívta a kis mikrofonhoz.
- Simon, ő az a férfi, aki kimentett téged a vízből.
Adam azt sem tudta, hová nézzen, hogyan szerénykedjen. A
gyerek sötét szeme rácsillant:
- Köszönöm! Akkor te nagyon jól tudsz úszni, igaz? - Minden
felnőtt tud úszni. Te is megtanulsz hamarosan.
- Reggel érted jövök - ígérte az anyja, és elmentek. Ivina
felsóhajtott.
- Eddig még kevés időt töltöttünk külön. Az apja… -
elbizonytalanodott, meséljen-e? Valami fekete hullám hömpölygött
el közöttük, és ez sugallta Adam mondatát:
- Meghalt, igaz?
- Honnan tudja? - csodálkozott a nő. Már nem volt fájdalom a
hangjában, csak afféle kissé lemondó emlékezés. Sajnálta, hogy
elmúlott valami, ami pedig szép volt. És egy kis beletörődés, hogy
hát akkor ennek biztosan így is kellett lennie.
- Érzem a szavaiból. A hangulatból.
Ivina a kórház előtt belekarolt a férfiba. Kissé tanácstalanul álltak.
De hirtelen megéreztek egy másik vonzást - most nem egymás,
hanem egy harmadik valami felé. A tenger… A nagy víz nem volt
messze, hát oda igyekeztek mindketten. Nézni a sötétülő vizet, állni
a partján, hallgatni a homokpadra kikúszó kis hullámok
surranásait… Adamnak volt egy olyan érzése - még halvány - hogy
ők már nem válnak el reggelig. Ahogyan egybefonódott az aurájuk,
úgy a lelkük is. A férfi addig még sohasem érzett ilyesmit. Most
nagyon fájt volna, ha el kell válnia attól az asszonytól.
Azt az éjszakát már együtt töltötték.
 Hajnalban a férfi felriadt. Egy pillanatra volt egy olyan érzése,
hogy történt valami. De nem, csak Ivina mozdult meg mellette. Az
asszony félálomban is mosolygott. Nagyon jól érezte magát…
Adamot egy pillanatra elkapta a férfiúi büszkeség. Még emlékezett
rá, hogy az éjszaka során, amikor először közeledtek egymáshoz,
tapasztalt egy kicsiny ellenállást. Ivina alighanem csak most győzte
le önmagában az utolsó akadályokat. A halott féijétől most szakadt
el végleg, amikor engedte, szinte befogadta Adamot. A férfi ezért
hálás volt, bár nem mutatta. Mint minden férfi, éjszaka az ágyban a
szeretett nővel csak szerelmes szavakat suttogott. Bár akkor még
nem volt egészen meggyőződve arról, hogy csakugyan szerelmes
lett-e Ivinába - annál inkább most.
A nap felkelt és még vöröses fénnyel világított be az ablakon.
Egyenesen rájuk. Ha Adam oldalra fordította a fejét, látta ivina szép
arcát. Az egzotikus, nem európai vonásait, amelyek ugyanakkor
mégis hasonlítottak az itteni nők arcára. Ha kinyitná a szemét, a
feketeség valósággal elöntené a világot…
Ivina szeme - mintha felfogta volna a sejtelmes, telepatikus
„adást” - hirtelen felpattant. Az asszony a férfira mosolygott:
- Hello.
- Jó reggelt - suttogta a férfi kiszáradó szájjal. Most értette meg
igazán, milyen jó neki Ivinával. Ez a melegség, ez a reggeli hangulat.
Olyan, mintha nagyon régen ismernék egymást. Az üdvözlet
hangulata is ezt sugallta. Nem, itt nem csak szexről van szó, biztosan
sokkal többről.
- Jó veled - mondta Ivina, természetesen. A férfi is ezt érezte, de
most már nem szólt, csak a szemével beszélt. Aztán az asszony
hozzábújt, de érződött, hogy most csak melegségre vágyik. Hogy
foglalkozzanak vele. Percekkel később - suttogva beszélgettek, mert
a hajnal hangulata szinte ezt követelte tőlük - a szó a volt féijére
terelődött. Érződött, hogy Ivina most utoljára akar róla beszélni.
Letenni a kellemetlen gondot, hogy aztán később sohase kelljen erre
visszatérnie.
 - Tudod, űrhajós volt - mondta. - Felrobbant a hajója.
Adamban valami hűlni kezdett. A gerince, akár egy jéghúr,
megmerevedett. Hát ezért volt olyan ismerős Ivina teljes neve!
Nandar-Melangon… A Nandar a sajátja, de a Melangon… Simon
Melangon, most már emlékezett. Két vagy három éve történt,
csakugyan az űrben. Egy régi típusú hajó volt, a vizsgálat
eredményéről később értesítették az összes űrhajóst, így szerzett
róla tudomást. A média nem kapta meg az anyagot, de nekik
tudniok kell minden katasztrófáról, hogy hasonló helyzetben
elkerülhessék azt… Ha sikerül. „A Hubbard egészen másféle jármű”,
jutott még eszébe. Ez megnyugtatta volna, máskor, máshol. Most
azonban a hidegség lassan teijedt benne. Még nem szólt, óvatosan
hallgatott, Ivina ekkor átfordult a másik oldalára, csak egy
pillanatra, majd felült, magára tekert egy törölközőt és elindult a
fürdőszoba felé. A válla fölött szólt vissza:
- Akkor megfogadtam, hogy űrhajóssal többé nem ismerkedem.
Adam még hallgatott.
 8.

Jurjah este egy medvével találkozott.

Már messziről hallotta, hogy jön. Alighanem a medve is hallotta
őt, bár a vadász halkan lépkedett. De Jurjah egy erdősáv szélén
haladt, csak a térdéig érő fű csapkodta a csizmáját. Viszont az állat a
fák között jött. Vörösfenyők álltak itt oly sűrűn, hogy az ágaik a
legtöbbször egymásba értek, összefonódtak. Nem volt ez
áthatolhatatlan akadály, tudta a férfi saját tapasztalatból. De sok
erejét elveszi az embernek, ha minden lépésnél előbb el kell tolnia
az ágakat, törtetnie kell a sűrűségen át. A medve ezért csapott zajt.
És mivel látta már, hogy világosodik az erdő, tudta azt is, hogy kiért
a szélére. Talán jóféle bogyókat keresett? Annyi van itt mindenből,
hogy a java része úgyis csak túlérik, aztán a földre hull. A mohás
földre, amelyben jó, ha két lábnyira lehet leásni nyáron is. Alatta
bizony most is fagyott a föld, aminthogy így van ez már szinte a világ
teremtése óta.
Mióta Juijah lejött a hegyről, lejtős domboldalakon ment. Nem
gondolt ma zsákmányra. Ha estig nem ér haza, letáboroz itt valahol.
Van néhány rénszarvasbőre, a napokban ejtette el őket. Egy odvas
fába rejtette a zsákmányt. Sokáig nem maradhat ott, ki kell készíteni
a bőrt. És ki tudná azt jobban elvégezni, mint Aszima? Jurjah arca
felderült, amikor eszébe jutott a lány. Aszima és a húga, az egész
törzsben ők ketten a legszebbek. Jurjahnak Aszima tetszett és
sikerült is eljutnia vele odáig, hogy hamarosan egy kunyhóba
költözhetnek.
Jurjah beállt egy fa mellé. Tegze a kezében, máris ujjai között volt
az első nyílvessző. Szokása szerint hármat is kivett, kettőt ballal
fogott, a harmadik máris a húrra illeszkedett. Az íj úgy állt a
kezében, ahogyan az apja tanította még régen. Nem kell azt
egyenesen tartani, függőlegesen, miért is kéne? Ha neki a rövid
kaijához jobban illik, kicsit megdöntheti. És megdöntötte.
 Nem akarta bántani a medvét, talán nem bírna el vele. Ha a
harmadik vessző is csak sebet ejtene rajta, a dühöngő állat elől hová
futhatna? Úgyis utoléri. Ha felmászik egy fára, ez képes és
kicsavarja. Még a háromszáz éves vörösfenyővel is elbánik - Jurjah
láttott már efféle eltört törzseket, rajtuk a medvekarmok árulkodó
nyomaival.
Hát tartotta a célt, a sűrűből kilépő barna medve végig ott volt
előtte. Csak a megfeszített húr és a vessző mellett nézte az állatot. A
medve hegyes orra is feléje szegeződött. Egy végtelenül hosszúnak
tetsző pillanat volt ez - és csak álltak, nézték egymást. Két sötét
szempár. Négy fekete szemgolyó. Aztán a medve elfordult és hol
négykézlábra ereszkedve, hol meg majdnem felegyenesedve, kissé
ugrándozva ment át a tisztáson. Jurjah csak akkor engedte le az íjat,
vette el a vesszőt a húrról, amikor a medve már nagyon messze járt.
A feszültsége csökkent. Magam is íj vagyok, megfeszített íj - futott át
az agyán. Kicsit csodálkozott, hogy ilyesmi jutott eszébe. Aztán
megfordult és ment tovább, végig az erdő mentén.
Második rész
Indulás
 1.

„Messze vagyok a tökéletestől”, futott át Adam fején, amikor

kilépett a liftből. Ruganyosan lépkedett és élvezte, hogy itt normális
a nehézkedés, nem kell vigyáznia, mint a Holdon - itt nem szállhat
el. Az előbbi gondolata Ivinához kapcsolódott. „Meg kellett volna
mondanom neki, hogy én is űrhajós vagyok”. Még jó, hogy nem
kérdezte. Valahogy azt hitte tán Ivina, hogy az életben kétszer nem
futhat össze űrhajóssal? Igaz, csak tán ezerötszázán vannak
összesen, vagy annyian sem. Mégis, lám, szegény asszony
másodszor is csapdába kerülhet… Adam sajnálta Ivinát, ugyanakkor
egyre világosabban érezte, hogy szereti. De a szigeten töltött napok
alatt - az egész nem volt egy hét sem - olyan jól érezték magukat!
Előbb kettesben, aztán hármasban. Egy bungalót béreltek közel a
parthoz, és egész nap csak heverésztek, lustálkodtak.
Adam most élvezte, bár máskor nem szerette az ilyesmit. Örökké
aktív volt, utálta, ha nem tehet semmit. Régebben a szabadságait is
igyekezett gyorsan lezavarni, nem gondolni semmire, kicsit
sportolni, úszni, hegyet mászni, és titokban számolgatta a napokat,
mikor mehet végre vissza - a kozmoszba? Most Ivina megváltoztatta
ezt is, mint annyi mindent. Úgy váltak el, hogy gyakran fogják hívni
egymást. De Adam tudta, ha nem személyesen, bele a szemébe,
akkor most majd videotelefonon át kell megmondania neki, mi a
helyzet. Kicsit utálta magát a gyávaságáért. Ám ott a parton
egyszerűen nem volt lehetősége, nem volt alkalma, hogy
megmondja Ivinának: ő is űrhajós. Ha megmondja, talán minden
rosszabbra fordul - hát hallgatott és kiélvezte együttlétük utolsó
perceit is. Külön örült annak is, hogy a kis Simonnal sikerült
összebarátkoznia. A gyereknek nyilván hiányzott az apja. És amikor
váratlanul felbukkant egy fiatal férfi, aki ráadásul megmentette az
életét, hát persze, hogy valósággal beleszeretett Adambe!
- Hello - állt meg előtte valaki. A töprengésnek azonnal vége
szakadt. Adam sejtette, hogy Brüsszelben is akadnak ismerősei. Ha
nem is kint a városban, hát itt az EUROCOS-ban - az európai
kozmikus intézetben. Ismerős volt az arc, ugyanakkor tudta, még
nem találkoztak.
- Alex Sabo, időkutató, fizikus - nyújtott kezet a nála alig
alacsonyabb, korán kopaszodó fiatalember. Mélybarna szeme volt,
akár egy hűséges kutyának, ez jutott róla eszébe Adamnek.
- Tudom, ki vagy - mondta amaz gyorsan, mielőtt Adam szóra
nyitotta volna a száját. - Adam Narbon, a kapitányunk.
- Akkor te vagy az első, akit megismerek a leendő legénységből -
szorította meg a kezét. Mielőtt beléptek volna a terembe, felbukkant
két nő és egy férfi. Sabo már ismerte őket. Előbb a nőket mutatta be
a kapitánynak. Az egyik alacsony volt, festett szőke, mokány, erős,
és olyan határozottan szorította meg Adam kezét, hogy a kapitány
csaknem felkiáltott:
- Lányok, a kapitány… Ő Nina Tordi, ő pedig Wanda Ralski -
Wanda magas volt, kékszemű, barnahajú és kevésbé határozott. De
azért Adam érezte, amikor kezet fogtak, hogy ő sem egy puhány.
Erre az útra Markov igen körültekintően válogatta a legénységet.
Már csak saját érdekében is. Hiszen a fia is velük jön.
Aki éppen a lányokkal együtt felbukkant fiatalember volt.
„Mirko”, mondta egyszerűen és mosolygott. Fekete haj, napbarnított
arc - a vonásai hasonlítottak az apjáéra. Neki is csillogott a fogsora
és éppen olyan joviális volt a modora.
- Marko Mirkov? - tréfált Adam, amit a többiek hangos nevetéssel
díjaztak.
- Fordítva: Mirko Markov - nevetett a „névcsere” áldozata is.
Wanda előrement, a bemutatás után nem maradt a kapitány
mellett. Igaz, nem is volt mire várniok. Az ajtót Nina Tordi nyitotta
ki és elsőnek lépett be. Adamnek volt egy olyan érzése, hogy ez a nő
igyekszik még a valóságosnál is határozottabbnak, eltökéltebbnek
mutatni magát. Pedig hát a válogatás már véget ért. Adam
Markovtól tudta, hogy ma és itt ismerkedik össze a legénység. Amit
a többiek már megejtettek alighanem a földszinti büfében. De
emiatt nem volt féltékeny.
Maga elé engedte a többieket, amit azok az első pillanatban nem
akartak elfogadni. A folyosóról sietős léptek hallatszottak. Adam
megfordult. Egy alacsony, élénk tekintetű, most mosolygós férfi
szaladt felé. Sápadt arca szinte világított a félhomályban:
- Kapitány!
A szó szíven ütötte Adamet. Még sohasem szólították
kapitánynak, legalábbis nem a… saját legénysége! Mert valahogy
máris tudta: ez az ember is hozzájuk tartozik.
- Roberto Garcia, azaz Rob, a navigátor - mutatkozott be.
Szimpatikus volt és Adam sejtette - bár nem volt egy nagy
pszichológus -, hogy milyen sokat számít az első benyomás. Ám már
azzal is tisztában volt, hogy erre a törékeny alapra azért nem építhet
falakat.
Amikor belépett, a többiek felálltak. Még Markov is. Mindenki
mosolygott. Adam viszont zavarba jött, és mivel tudta, hogy ezt
látják is rajta, hát még inkább nőtt zavara. De igyekezett komolyan
viselkedni. Nem akarta, hogy azt higgyék, kijár neki ez a nagy
tisztelet.
Egy fiatal nő került eléje. Hát, szóval ez a harmadik nő. Vékony
volt, szinte fiús alkat, ezt a benyomást csak növelte az igen rövidre
vágott vöröses haj is. Világos szem, vékony, de erős kéz:
- Joanna Montini, a plazmahajtómű kezelője.
Még alig fogtak kezet, máris ott volt az utolsó ember, akit Adam
még nem ismert. Egy óriási termetű férfi. Hatalmas, mint egy
medve. Ráadásul világítóan szőke. Adam fölé magasodott, széles
vállán majd’ szétpattant a ruha. Mosolygott és nagy kezében
csaknem eltűnt a kapitány kézfeje:
- Nils Borensen, mindenes.
Szellemes mondás volt, még Markov is mosolygott. Adam sejtette,
az első órában úgyis minden kiderül. Megtudja majd társairól, kinek
mi a specialitása. Vagy inkább a szakmái, mert hiszen egy ilyen kis
létszámú kísérleti legénységben mindenkinek több dologhoz kell
értenie. 0 például az utolsó napokban még két gyors tanfolyamot is
elvégzett a különleges hajtóművekről és az időfolyamokban történő
hajózás várható jellegzetességeiről. Egész idő alatt volt egy kicsit
kellemetlen érzése: olyan ez, mint amikor télvíz idején elméleti
úszásoktatás folyik. A tanítványok megtanulják, hogyan, milyen
mozdulatokkal kell majd úszni - ha majd mehetnek végre az igazi
vízbe. De most még nincsenek ott, sőt, sohasem élt olyan ember, aki
már járt volna ott, ahová mennek! Ez azért okozott egy kis
szorongást. És amikor a nagy körben elhelyezett kilenc szék egyikét
elfoglalta, sorban a többiek szemébe nézett, már tudta: ők is
szoronganak. Ki így, ki úgy mutatja vagy éppen titkolja, de a jelzések
számára így is egyértelműek voltak.
Markov mondott néhány szót. Csak éppen azért, mert ő volt a
projekt-vezető, és mert közeledett az indulás. Az általánosságokról
hamar rátért a konkrétumokra:
- Remélem, most már senki sem lép vissza. Ez nagyon
megnehezítené a dolgunkat. Nem árulok el nagy titkot, ha
kimondom: Önöknek nincsenek dublőreik. Világos? Más, „sima”
űrrepülésekre legalább két „szereposztásban” készülünk, és mindig
akadnak éppen munka nélküli űrhajósok, akik szívesen beugranak
mások helyett, csakhogy repülhessenek. Ha tudnák, hogy hová indul
a Hubbard, aligha tolonganának. Tehát nem örülnék, ha valaki az
utolsó pillanatban kimaradna.
Adam nem Markovot, leendő bajtársait nézte. Látta Nils világító
haját, alatta a férfi vöröses, mégis egészséges arcát. Itt mindenkit
ezer orvos vizsgált meg, a laboratóriumoknak is jutott éppen elég
munka. Egészségesek tehát. Adam szeme tovább vándorolt. Wanda
kék szemével találkozott, aztán a lány máris másfelé nézett. Markov
meg folytatta:
- A szakmáik lefedik az összes területet, amire menet közben
szükségük lehet. A hajóhoz is értenek. Ami az egyazon időben
történő mechanikus mozgást illeti, Adam kapitány ebben a legjobb.
A fiatal nemzedék űrhajósa ő, sokoldalúbb, mint az elődei voltak.
Harminckét éves, vagyis a legidősebb önök között.
Adam szeme tovább vándorolt. Mirko Markov az apját nézte,
komolyan. Alex Sabo kopaszodó fején megcsillant a fény. Nina és
Rob Garcia arcán az unalom jelei ültek - nem szerették az efféle
„Ünnepi beszédeket”, ez világos volt. Joanna éppen Adamet nézte,
de amikor a kapitány szeme rávetült, elkapta a tekintetét. Markov
órájára nézett:
- Az indulásig harmincegy és fél óra maradt. Mindenki
elbúcsúzott azoktól, akiktől el akart vagy el kellett búcsúznia?
Tétován bólogattak. Adam szeme előtt felmerült Ivina arca. Még
mindig nem merte neki megmondani, hogy… De hát muszáj lesz.
Ma este videotelefonon. Legalább látja majd a nő arcát, amikor
megtudja, hogy… Markov ránézett:
- Hamarosan indulnak a Holdra. Pontos menetrend szerint, négy
komphajóval, kettesével. Nem szeretnénk elveszíteni mindnyájukat,
ha valami baj történne a kompokkal. Az utolsó eligazítást
közvetlenül az indulás előtt kapják meg. Az utolsó négy órát még a
hajóban töltik, ismerkedjenek meg a hellyel, a felszereléssel, a
műszerekkel és mindennel. Próbapultokon éppen eleget
gyakoroltak, és mindnyájan repültek már az űrben, akár éveken
keresztül is, így nem sok meglepetés éri majd önöket. Én ott leszek
végig.
Utána mondott még valamit arról, hogy az első „időhajózásra”
nem a Hold, és persze nem is a Föld közelében kerül sor. Adam
agyában különféle gondolatok jelentek meg. Amikor végre
szétoszlottak - Rob és Mirko máris mentek a holdkomphoz -
félrevonta Markovot:
- Annyira veszélyes a Hubbard „lemerülése”, hogy minden lakott
helytől távol kell végezni az első próbát?
- Igen - felelte amaz elszántan. Látszott az arcán: úgy döntött,
hogy mindent kimond keményen és kereken. Senki nem hallotta
őket. Markov Adam szemébe nézve szólt: - Egy teljesen ismeretlen
hatású és hatásmechanizmusú hajtóműről van szó. Csak sejtjük,
hogy úgy fog működni, ahogyan a tervezői megálmodták.
Biztosítottak minket afelől, hogy nem életveszélyes a dolog, és
minden a várakozásoknak megfelelően fog működni. De ne feledje,
kapitány: az űrforgalmi előírások és törvények is egyértelműek ezen
a téren. Újfajta hajóval, hajtóművel vagy bármilyen addig ki nem
próbált eszközzel csak lakott helyektől távol indulhatnak. Ha viszont
a Hubbard baj nélkül visszajön és másodszor is elindul, már nem
lesz ilyen gond és akár a holdi dokktól hat és fél kilométerre is
elindulhat az „időbe”.
- Rendben van. Még valami? - a többiek addigra elmentek. Adam
Markov szemébe nézett: - Ha van még valami, amiről önnek már
beszéltek az építők, vagy az elméleti szakemberek, vagy bárki… Most
szeretném hallani. Mert „odaát” aztán már késő lehet, ha valamire
nem vagyunk felkészülve.
Markov bólintott és beszélni kezdett.
 2.

Végül gyorsan jöttek az események. Olyannyira, hogy Adam már

csak a holdi bázisról hívhatta fel Ivinát.
A asszony még mindig a nyaralóhelyen volt. Simon a szomszéd
szobában játszott. Amikor a készülék hangot is kapott, Ivina leült a
kamera elé. Adam jól hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő
jellegzetes neszeket. Odakünn sirályok kiabáltak és a tenger hullámi
csaptak ki a partra. Erős szél lehetett.
- Mikor látlak? - kérdezte az asszony és olyan szépen ragyogott a
szeme. Szerelmes volt, már nem is titkolta. És Adam is ugyanazt
érezte. Régebben el sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan, pár óra
alatt is belészerelmesedhet valakibe.
- Ha visszajöttem.
- Hol vagy?
- A Holdon.
Ivina arca kicsit megváltozott. A férfi jól látta ezt. Egymást nézték,
olyan volt, mintha egy szobában ülnének, érintésnyire egymástól.
- Mit csinálsz ott?
- Dolgozom.
- Ott van a munkahelyed?
- Nem, egy hajón.
Ivina ajka keskenyre zárult. A szemében aggodalom ült. - Azt
akarod mondani…
- …Amit nem volt bátorságom odalent elmondani. Miután
közölted, mi volt a féljed foglalkozása.
A hangok hallatán berohant Simon. A gyerek anyja elé tolakodott
és a kamera felé kiabált:
- Szia, Adam bácsi! Mikor jössz vissza?
 - Hamarosan - mosolygott a férfi. A gyereket vonzották játékai,
ismét elrohant. Ivina szemében könny ült:
- Szóval te is űrhajós vagy.
- Igen. És most indulok egy… egy fontos útra. Részleteket nem
mondhatok. Holnap este nézd az Űrhíradót.
Csak nézték egymást, mozdulatlanul és egy kicsit fájdalmasan, de
reménykedve. Aztán Adam még annyit mondott:
- Nem tudom, mikor jövök vissza. Mindenképpen… nemsokára.
Az első dolgom lesz, hogy hívlak.
Kikapcsolta a készüléket. Az utolsó, amit látott, hogy Ivina sírva
fakadt. Ám a kép összeugrott, egy apró fénylő pont izzott még a
képernyő közepén, majd az is eltűnt.
Adam ment a dolgára. A húgát már régebben értesítette. Most egy
hosszú mozgójárda utasa lett, aztán a KRONOMAT- Project által
eléje küldött elektro-kocsira szállt. Valóságos labirintus volt ez a
Hold-bázis, az eddig felépült kettő egyike. Végig felfelé haladt.
Közben a telefonján értesítette egy automata-hang, hogy a
poggyásza rendben megérkezett a Kronomat-Egyes bázisra.
Válaszolt, hogy vigyék a 2-es kísérleti pontra. Tudta, hogy onnan
már Markov felügyeli ezt is, mint mindent.
Amikor a hajóhoz ért, már tudta, hogy éppen jókor jön. A nagy
zsilipen az utolsó szállítókocsik fordultak ki, üresen. Markov is ott
állt, szája előtt tűmikrofon. Folyton kapcsolatban volt valakikkel,
kérdésekre válaszolt, utasításokat osztogatott. A dokkra kiláttak a
vaskos figyelőablakon. Adam megtorpant és nézte a Hubbard-ot.
A hajó… szép volt.
Ragyogott a napfényben az egyik oldala - a másik sötét árnyékba
merült, de ott is át- meg átcsillantak a fényes burkolati részek. Egy
hónappal korábban Adam még belelátott, mintha egy szerkezeti
vázrajzot, egy röntgenképet látna. Most viszont csak a csöppet sem
áramvonalas alakját figyelhette meg. A hajó egy gigantikus, több
mint százötven méter hosszú súlyzóhoz hasonlított. Középen egy
keskenyebb rész kapcsolta össze a két kidudorodó szélső részt.
Középen voltak a lakóterületek, a „súlyokban” pedig a hajtóművek, a
raktárak és a vezérlés.
Adam látta azt is, hogy a hajó milyen fenségesen, nyugodtan áll. A
hajtóművek próbáit már elvégezték a múlt hetekben. Efelől tehát
nyugodt lehetett. De a plazmahajtóművet még nem próbálták ki,
csak rövid, pár perces „technológiai próbákat” tartottak. A hajó még
sohasem merült bele az időfolyamba - jutott eszébe a költői
gondolat.
Markov állt mögötte, halkan szólt:
- Aztán vigyázzon a fiamra… Adam.
A két férfi egymásra nézett. Adam szája kis késéssel nyílott:
- Mint a többiekre is… uram.
Aztán ismét megfordult és úgy nézte tovább a hajót. Nem tudott
betelni a látvánnyal. Az eszébe sem jutott, hogy ebben fog élni a
következő hetekben. Inkább mint eszköz tetszett neki. Szép is volt,
vakítóan verte vissza a napsugarakat, egész fényfoltokat dobott a
bázis oldalfalaira. A feketeség körülötte - akár a tenger. Ebben
úszott és ezért most csakugyan egy hajó benyomását keltette. A
hatalmas fémbálna, amely gyomrába fogadja és szállítja építőit,
embereit - az urait. De vajon nem lázad-e fel egyszer az urak ellen?
Adam számára a Hubbard, maga volt a kihívás. Mint egy harcos,
úgy állt ott, közelről nézte a gépek és okos műszerek halmazát.
Meglovagolhatlak-e? Nem dobsz le a hátadról? Együttműködsz
velem, vagy ellenemre cselekszel? Közösen sok mindent tehetnénk!
Míg ezek a gondolatok forogtak a fejében, Markov hátulról
megérintette a vállát: - Itt az idő, kapitány.
 3.

Indulás előtt folyamatos volt a kapcsolat a Bázissal.

Adam végigjárta az egész hajót. Ez több órát vett igénybe.
Mindenütt úgy mozgott, mint aki már járt ott - és ez valamilyen
formában igaz is. Az utolsó napokban a megfelelő számítógépes
programok segítségével nemegyszer bebarangolta már a gépet.
Tudta, mi hol van, szinte behunyt szemmel is tájékozódhatott. A
többiek is ugyanígy voltak ezzel.
Az egyetlen helyiség, ahol egy kicsit tovább időzött, az a
mentőcsónakok raktára volt. Itt síneken álltak az egyszemélyes kis
kabinok. Voltaképpen űrbéli tartózkodásra tervezték őket, de
mindenki sejtette, ha valaha is kénytelenek lesznek őket használni,
akkor arra csak lakott vagy éppen lakatlan bolygó közelében
kerülhet sor. Egy-egy kabin akkora volt, mint egy légitaxi,
törhetetlen ablakokon át nézhetett ki az, aki beszíjazva magát, a
tartalék oxigén és élelmiszerek kíséretében kénytelen lenne rábízni
magát erre a törékenynek tetsző kis gépre.
- Egy hétig hányódhatsz vele az űrben - mondta Nils,
medvetermete Adam fölé magasodott. - Ha szerencséd van, a
rádióadó vészjelzéseit meghallják, érted jönnek.
- De ha a régi időben vetem ki magamat a gépből, akkor ugyan
hiába rádiózhatok - mosolygott keserűen a férfi.
- Azért nem reménytelen a dolog akkor sem - a ..mindenes” örök
mosolya szinte világított a raktárhelyiség félhomályában. Adam látta
a kivetőszerkezetet. Az első kabin közvetlenül a zsilipajtónál volt,
bár maga az egész helyiség is zsilipkamrává változhatott pár pillanat
alatt, ha a legénység erre adott utasítást. - A hajó vezérlése
önműködő rádiójeleket ad baj esetén. Ezeket egy speciális adapter
képes áttenni a mostani időbe, vagyis az indulásunk utáni napokra,
hetekre hozza előre. Ha leadunk egy jelzést mondjuk 2006-ból, azt
áttranszponálja 2079-be. Mondani sem kell, hogy indulásunk után
ezen a csak nekünk fenntartott hullámhosszon folyamatosan rajta
lesznek a Bázison.
- És ha baj van, akkor mit tehetnek? Mire felépítenek még egy
hajót, mi már kinyúlunk - jegyezte meg a kapitány, némi
lemondással hangjában. Hiszen éppen ezért olyan kockázatos a
dolog.
Nils mosolyogva kérdezte:
- Biztos ebben, kapitány? Úgy tudom, épül egy mentőhajó, talán
pár hét múlva el is készül. Kicsiben ugyanolyan, mint a Hubbard, a
legénységét már toborozzák.
Markov egész idő alatt vonalban volt. A Bázisról szólt most bele.
- Kapitány, ne aggódjon. Hiszen ha később is indulunk vissza
magukat menteni, bármikor odaérhetünk.
A mondat után Adam és Nils összenéztek. Borensen, a
..mindenes” diadalmas mosollyal emelte fel hüvelykujját, jelezve:
győzelem! Nem eshet bajunk. Adam most már csak azon
csodálkozott, hogy eddig erre nem gondolt. Mentségére szolgáljon,
hogy az esetleges mentésről Markov és társai sem beszéltek. Valahol
persze ez is biztosan benne volt a sok szövegben, amit Adam kapott,
de akkor erre nem ügyelt.
- A kabinokban van egy kis karperec, ami egyben rádiójelző is. Ha
megmenekülünk, kiszállva magunkra vesszük. Attól kezdve bárhol
is vagyunk, a mentőhajó megtalál.
Mentek tovább. A következő helyiségek - a hátsó
„buzogányfejben” voltak éppen - raktárak voltak. Nem túl nagyok,
hiszen a hajó igazából, a fizikai távolságot nézve, nem fog
eltávolodni a Földtől.
Mégis, a készletek imponálóak voltak - és egy kissé árulkodóak is.
Nils elment valahová, Adam most egyedül maradt. De úgy igazán ő
már soha többé nem lehetett egyedül. Érezte a falak mögött a
többiek jelenlétét. No, és a szája elé nyúló tűmikrofon, az egész
hajóra és a Bázisra kiteijedő közös rádiókapcsolat sem hagyta, hogy
egyedül maradjon. Markov most is megszólalt:
- A készletek nagyságából kár lenne téves következtetéseket
levonnia, kapitány. - Tudom, miért kell ennyi. Egy kísérleti
repülésnél bármi megtörténhet.
- Még az is, hogy ott ragadnak a múltban. És akkor jól jönnek a
készletek, míg megérkezik a mentés.
A hajótörötti lét ötlete nem örvendeztette meg Adamot. De
hazudott volna, ha azt állítja: előzőleg nem gondolt rá. Mint minden
lehetséges sors-alakulást, ezt is figyelembe vette. Most hát ment
tovább. A nukleáris készletek raktára a plazma-hajtóműhöz
érkezett. Embermagas kerek fémajtó állta útját. Csak akkor nyílott
meg, amikor beütötte saját háromjegyű kódját. Ez 011 volt.
Joanna Montini a vezérlőpult előtt ült. Magából a hajtóműből
Adam nem sokat látott, vaskos falak rejtették. Itt-ott a
hűtőberendezés embernél vastagabb csövei jöttek ki a terem falából,
hogy eltűnjenek a padlóban. Itt mindent sárgás, zöldes színnel
festettek be. Adam külön élvezte, hogy a hajó belülről ezer színben
pompázik. Valakik nyilván gondoltak arra is, milyen jó pszichés
hatással lehetnek a színek a legénység közérzetére.
A hajtómű most nem működött. A kapitányt is inkább csak a nő
lelkiállapota érdekelte. Elég volt egy pillantást vetnie Joanna
mosolygós arcára, hogy tudja: itt minden rendben van.
Ahogyan rendben volt minden a másik hajtóműnél, a folyosókon,
a lakótérben, a vezérlőben is. Roberto Garcia - aki már nemegyszer
hangsúlyozta: elég őt Robnak szólítani - rég előkészítette az
induláshoz szükséges adatokat. Be is táplált mindent a vezérlő
számítógépbe. Most éppen azzal foglalkozott, hogy végignézte az
esetleges „érintő pályán” haladó égitestek listáját. Ezek jobbára
persze pár méteres kisbolygók, űrtörmelékek lehettek csupán. De
attól még eléggé veszélyesek. A számítógép most dobta ki az
adatokat egy kisebb képernyőre.
 - Nem lesz gond? - kérdezte Adam. Tudta, mi zajlik éppen. Az
indulást megelőző folyamatokat itt is ugyanúgy kell elvégezni, mint
bármilyen másik hajón, amelyik az ismert térben halad. És a Hold-
Mars közti térség ilyennek számít már egy ideje. Nincs olyan űrhajós
a Földön, aki ne errefelé tette volna meg első komolyabb útját az
űrben.
- Nem lesz baj, ha tartjuk az indulási időt - így Rob. Máskor
mosolygós arcán azért látszott egy kis feszültség. Adam ismerte
társai életrajzát. Tudta, hogy Garcia egyszer már átélt egy ütközést
egy meteorittal, nem a saját hibájából. Mindig akadnak olyan
objektumok az űrben, amelyekről a földi katalógus még nem tud, így
röppályájukat sem láthatja előre.
- Ha később indulunk, újra kell futtatnom a programot, és más
akadályokat szűrhet ki - ezt Rob már fölöslegesen mondta, hiszen
Adam éppen olyan jól tudta, mint ő.
Az indulásig még volt több mint egy óra. Markov csak néha szólt
bele a telefonba, nyilván neki is rengeteg dolga volt. Adam elindult
és bejárta most a „súlyzó nyelét”, vagyis a két rész közti folyosót a
személyzeti helyiségekkel. 0 is itt lakott, ahogy a többiek. A
mesterséges gravitáció mindenütt a padlóra tapasztotta a testét,
persze azért valamivel könnyebb volt itt menni, mint a Földön. A
Földön… Most nem gondolt a múltra, de a jelenre sem. Nem volt
gyermekkor, emlékek, iskolák, nem volt Ivina sem. A férfi menekült
ezektől a gondolatoktól. És bár nem akarta magának bevallani - jó
volt így. Ivina ott van valahol közel-messze, elérhető lesz, ha
visszajön. De az űr és a kaland most fontosabbnak tűnt. Ez egy olyan
játék, ami az életüket is elveheti. De ha sikerül, hősök lesznek. A
Föld első idő-űrhajósai. Adam, mielőtt visszament a vezérlőbe, még
egy pillantást vetett körbe. Itt halványzöldek, nyugtatóak voltak a
falak, a bútorok. Aztán egy lift vitte őt a vezérlőhöz, ahol meg élénk
narancssárga és piros színek övezték őt is, akár a lángok.
- A hajó indulásra készen áll, kapitány - jelentette Rob, a
navigátor. Kicsit reszketett a hangja, de nem izgalmában, hanem az
ünnepélyesnek hitt hangulattól.
 Itt voltak a többiek is. Adam megtorpant középen. Ő azért nem
érezte a hangulatot olyan ünnepélyesnek. A vezérlőpult fölött mozgó
számok szerint még tizennyolc és fél perc maradt az indulásig.
Adam tekintete átsiklott a többieken. Most mindenki itt volt - a
hajtóműveket innen is lehetett irányítani. Alex Sabo, az időfizikus,
tipikus közép-európai arcával csak ült és hallgatott. Őrá most - még?
- nem volt szükség, hát szinte beleolvadt a háttérbe, akár egy szobor.
Nina Tordi, akinek pszichológusi végzettsége is volt, egy táblázatba
merült és valamit számolt. Mirko Markov Adam arcát figyelte,
mintha abból próbálná kiolvasni, mi következik most. „Ezek talán
azt hiszik, beszédet tartok” - rémült meg Adam és nem is tudta, mit
szóljon. Nils Borensen és Wanda Ralski egymás mellett ültek. Adam
nem tudta, van-e köztük valami, vagy csak véletlenül kerültek olyan
közel a székeikkel. Elhatározta, hogy a legénység testbeszédéből fog
tájékozódni az esetleges szimpátiára, kapcsolatokra. Joanna
Montini és Rob Garcia őt nézték, szinte szüntelenül. Adamnak egy
pillanatra olyan érzése támadt, hogy ezek ketten belelátnak és
olvasnak a gondolataiban, aztán szerencsére elhessegette ezt is.
- Az indulás után mindenki elmehet majd a helyére - jegyezte meg
Adam ál-könnyedén, mintegy mellékesen. - Az első órákban
legyetek ott, ahol lennetek kell. Végül is egy prototípusról van szó.
- Kipróbálták már a lineáris hajtóműveket - mosolygott Mirko. De
érződött, hogy ideges.
Rob ránézett:
- Ez is egy kipróbálás lesz még csak, öregem.
Nils hallgatott. Ez a csönd illett hozzá, természetes volt. Wanda a
kapitány arcát nézte. Nina mondott valamit Robnak, aztán a vezérlő
egyik számítógépén végzett pár műveletet. 0 is navigátorjutott
Adam eszébe. Mirko nagyot sóhajtott:
- Az apám nem mondott semmit? Hogy megváltozott volna
valami?
Adam a fejét rázta:
 - Nem változott semmi. Tizennégy perc múlva indulás.
Előkészülni!
Ez volt az első parancs, amit már kemény hangon adott ki. Mint
egy igazi kapitány! Még sohasem volt kapitány. Most viszont már
igen, és úgy érezte, hogy ez az állapot éppen ráillik. Mint egy jó
öltöny, amit egyenesen ráöntöttek volna… Hát igen. Ez valahol
természetes is, gondolta kicsit öntelten, de rögtön el is szégyellte
magát. Joannát látta maga előtt, a lány mosolygott. Mint aki
pontosan tudja-érzi-látja, mi történik a férfiban. Alex Sabo felállt és
diszkréten nyújtózott, megropogtatta ujjait. Alighanem azért tette,
hogy lecsillapítsa a többiekben ágaskodó izgalmakat:
- Nos, én megyek a kabinba. Rám még nem lesz szükség.
És csakugyan így volt. Időben utazni majd csak a Mars közelében
fognak, hiszen a folyamat ott lesz ellenőrizhető. „És ha történik
velünk valami, ott nem sok kárt okozhatunk” - jutott Adam eszébe.
Ezt a földiek nem is titkolták. A dolog végül is érthető volt.
„Prototípus a Hubbard, Adam, ezt ne feledje el!”, mondta az európai
bizottság egyik tekintélyes és már vagy kilencven éves tagja. Velük
pár napja találkozott az expedíció kapitánya. Bizalmas beszélgetés
volt, se tévések, se rádiósok, senki.
Adam most nagyot sóhajtott. Fél szemmel az órát nézte. Közben
Markov jelentkezett a fülhallgatójában:
- Minden rendben van, kapitány?
- Indulásra készen.
Átkapcsolta Markov hangját a vezérlő hangszórójára, aztán Robra
nézett:
- Egyes hajtómű indul.
Nem akart az utolsó pillanatig várni. A hajtóműnek sem árt, ha
addig melegszik. Az űr hidege a szigetelésen át is beszivároghat a
motor egyes részeibe. Még jó, hogy az üzemanyagtartályok biztos
helyen, állandó belső hőmérsékleten vannak.
 Markov a Bázis egyik ablakában állt. Látta, hogy előbb egyetlen
kis magányos láng lövell ki a „súlyzó” végéből, aztán a narancsvörös
tűzcsóvák megszaporodtak. Némelyik még ebben az állapotában is
majdnem száz méteres volt. A dokk most már maga volt az űr. A
kozmosz. A Hubbardot rég elvontatták biztonságos távolságba.
Markov is több mint egy kilométerről látta csak a hajót, így is
óriásinak tetszett.
- Kettes hajtómű indul.
Markov tudta, miért indulnak a hajtóművek pár perccel
korábban. Most látta: a lángok megszaporodtak, sűrűsödtek. Már
egész csóva nyomult ki a titán kürtőkből. A két lángcsóva hosszan
nyúlt az űrben, és még egyre hosszabbodott.
- Hármas hajtómű indul.
Ez volt az utolsó „motor”, ahogyan az űrhajós zsargonban
nevezték. Adam feszülten figyelt. Tudta a jelentésekből, hogy alig
pár napja fejezték be a hármas számú hajtómű összeszerelését és az
eddigi egyetlen műszaki próbajárat alkalmával voltak kisebb
rendellenességek. Mindenki azzal nyugtatta, hogy ezek jelentéktelen
dolgok. De Adam már tapasztalatból is tudta, hogy az űrben
nincsenek jelentéktelen dolgok. Örök példa, hogy 2057-ben egy
szigetelőanyag tenyérnyi hiánya a külső burkolaton egy egész hajó
és hat űrhajós vesztét okozta. Erről mindenki tudott, azóta is
gyakran emlegették.
- Egyes húsz százalékon, átkapcsolásra kész. Kettes tizenhét…
tizennyolc százalékon, átkapcsolás húsz másodperc múlva. Hármas
tizenegy százalékon, átkapcsolás egy perc múlva.
Nils hangja megnyugtató volt, Wanda és Mirko a helyükön voltak,
készen arra, hogy ha kell, valamiféle számításokat végezzenek
sebesen. De az automata vezérlés is megoldhatja mindezt. A férfi
érezte, hogy egyre gyorsabban dobog a szíve. Nem, ivina most nem
jutott eszébe. A földi, de még a holdi világ is kikapcsolódott,
törlődött az agyából. Egész lénye ott volt a hajóban. Minden, ami
Adam Narbon volt, múltjával, jelenével, tudásával, akaratával,
vágyaival - itt állt a Hubbard vezérlőjében és lassan eggyé vált a
hajóval. Ha rábízta a sorsát, ha összekötötte vele az életét, ha
irányíthatta - akkor ettől a perctől fogva az időhajó volt Adam, és
Adam az időhajó.
- Lassan fel huszonötre… A hármast is, ha utoléri az egyest és
kettest.
- A pálya szabad - jelentette Mirko. A nagy radarképernyő előtt
ült. Adam kissé hátrébb húzódott és leült. A négypontos biztonsági
övét automata kapcsolta rá azonnal. Wanda leadta a hangjelzést,
amely a közeli indulásra figyelmeztette a hajó legénységét, bárhol is
tartózkodjon. A szaggatott, idegesítő hang az alvókat is
felébreszthette volna. De most senki sem aludt a Hubbardon.
Géphang szólalt meg, mindnyájan hallották, künn a Holdon
Markov is. A hajó automata vezérlése szólt a hangszórókból egy
fiatal férfi hangján, amelyen alig lehetett érezni, hogy nem valódi:
- Tervezett indulási időig kilencven másodperc maradt.
- Hogy állunk? - kérdezte Adam. Nils a hangsúlyból tudta, hogy ez
neki szól.
- Harminckét másodperc és a harmadik is huszonötön lesz, akkor
hajrá!
A zsargont ők értették, mások pedig nem számítottak. Most
Markov is hallgatott odakünn. Adam nem nézte a mutatókat, ez Nils
dolga. Wanda felhagyott a figyelmeztető hangjelzésekkel, Mirko az
egyik képernyőn látható grafikont figyelte. A hajtóművek
hőmérsékletét mutatta a három lassan felfelé emelkedő zöld oszlop.
Még messze a sárga tartomány elején voltak, nagyon távol a
pirostól, ami már vészhelyzetet jelentett volna. Adam a szeme
sarkából látta, hogy most bejött Rob is. A navigátori pultnál foglalt
helyet, csillagtérkép-részletet dobott fel a képernyőjére. Keze
otthonosan simult a klaviatúrára és ez a mozdulata megnyugtatta
Adamet. Hát eljött az idő, akkor pedig…
- Tervezett indulásig tíz másodperc - így a géphang. - Kilenc…
nyolc.. .hét…
 Nils nem nézett Adamre, de bólintott. Ez mindennél többet ért,
világos jelzés volt: nincs semmi baj, mehetünk. Garcia, Wanda és
Mirko sem jelzett bajt. A világ összeszűkült erre a pár ezer
négyzetméterre, ami fémburkolatokba zárva lebegett a jéghideg
semmiben, a feketeségben, amely azonban - tudta jól Adam - csak út
volt, nem tér. Út, amelyen elindulhatnak valahová. De hogy hová
érkeznek meg… Behunyta a szemét.
- Négy… három… kettő…
Nils ujjai az indítón. A gyorsítón.
- Egy… zéró.
- Indulás! - mondta Adam rögtön, ahogy a géphang elhallgatott.
Az automata nem is szólalt meg többé. A hajtóművek felüvöltöttek,
de ezt csak innen bentről hallották. Egy testbe zárták őket a három
hajtóművel, amelyek közül egy is képes lett volna energiával ellátni
egy egész várost. Három városnyi erő szabadult hát fel abban a
pillanatban. A hajó megmozdult. Nils a hajtóműveket kezelte. Rob
Garcia arcán most nem volt mosoly, ezért idegennek is tűnt, amikor
Wanda rápillantott. Nils szőke haja világított - az induláskor pár
másodpercre lecsökkent a világítás. A hajtóművek visszafogták az
áramtermelést, a dinamók fékeztek, de ez csak egy kellemetlen
pillanatig tartott, majd utána ismét kivilágosodtak a helyiségek. Az
alapvilágítás működött tovább, a műszerek sem hunyhattak ki - az
automata vezérlés gondoskodott róla, hogy az akkumulátorok is
mindig tele legyenek, ha valami történne.
Adam érezte, hogyan nyomja az ülésbe a gyorsulás. Innen bentről
úgy érezték, hogy a Hubbard igen sebesen indul, és még tovább
gyorsul. A valóságban azért a hatalmas test nem indult el egy
szempillantás alatt.
Markov a Holdról, egy meteorit-biztos páncélüveg mögül figyelte
az indulást. Néhány képernyő is ezt mutatta körülötte, de a férfi
most inkább az igazi, a valódi képet nézte. Mirko… Elmegy, és ki
tudja, visszajön-e. Az a homályos családtérkép-ügy nem csitult el a
férfiban. Van benne valami, amivel nem tud mit kezdeni. Egy
homályos pont, amely… De most csak annyit érzett, hogy a két
állkapcsa erősen egymásnak szorult, szinte fájt. Próbálta lazítani.
A feketeségben az a három tűzcsóva előbb eggyé vált, majd mind
kisebbé. A végén Markov már azt is hihette, hogy még mindig látja -
pedig emberi szem olyan távolra már nem hatolhatott. Adam érezte,
csökken a nyomás, amely a székbe kényszeríti. Nils és Garcia
egymásra néztek, elégedetten bólintottak:
- Jók a motorok, kapitány!
- Úton vagyunk - Wanda amúgy szigorú arcán is megjelent egy
mosoly. Mirko tűnődve nézett maga elé, aztán szusszantott. Minden
rendben volt.
Adam lepattintotta magáról a biztonsági öveket, felállt. Furcsa
volt elhinnie, de hát egyszerűen így volt. Megtörtént gyorsan,
fájdalommentesen, bajtalanul…
Elindultak.
Harmadik rész
Merülés
 1.

Joanna Montini még egy pillantást vetett a műszerekre, aztán

felállt és kiment. Távoztával az energiatakarékosságra ügyelő
vezérlés leoltotta a fényeket. Hiszen tudta, csak egy ember
tartózkodott a helyiségben, most meg már egy sincsen ott. A
teremben csak a műszerek jelzőfényei világítottak, miután a nő
elment.
A kis ellenőrző készüléket a bal karjára csatolta. Ennek apró
képernyője ugyanazokat az értékeket mutatta, mint a
plazmahajtómű vezérlése. Most nem kellett ezzel törődnie, a
hajtómű alapjáraton izzik, csak azért, hogy ne kelljen majd sokáig
melegíteni, ha szükség lesz rá. Mindössze háromszáztíz fokon,
éppen hogy működik.
A hátsó helyiségekből liften ment fel a folyosóig. Most a
„buzogány” közepe felé haladt. Itt, az űrhajó legkeskenyebb részén
voltak a legénységi helyiségek. A mesterséges gravitáció majdnem
olyanná tette a közlekedést, a járást, mint a Földön. De azért volt
egy kis könnyedség mindnyájuk mozgásában, a földi gravitáció 88
százalékát sikerült csak előállítani ebben a hajóban. Joanna éppen
ezt érezte most, amikor szinte repülve futhatott. Hiányzott a
testmozgás. Nem kell ide lift, inkább jöjjön a futás! Hát futott
felszabadultan. Három napja voltak úton, és neki egyelőre nem
nagyon akadt más dolga. Huszonnégy óránként négy órát töltött a
vezérlőben, mint figyelő. Ez igazán nem volt megerőltető feladat.
Futott hát, a teste könnyebb volt a szokásosnál, nem is lihegett,
amikor a legénységi szállás bejáratához ért. Nina jött a másik
folyosón, majdnem összefutottak.
- Szia! Nem jössz úszni?
- Nem is rossz ötlet - Joanna még nem volt a medencében, mióta
elindultak. Nina viszont már fürdőruhát viselt áttetsző kis köpenye
alatt. Látszott, a ruhadarab inkább csak jelképes. Joanna irigykedve
szemlélte Nina tökéletes termetét. Neki mikor lesz ilyen alakja…?
Sohasem volt elégedett magával és igaza volt. Ha most lenne itt egy
tükör, talán a guta is megüti - jutott eszébe. De az is elég volt neki,
hogy látta Ninát, magát meg odaképzelte.
Nina Tordinak szemmel láthatóan nem voltak ilyen bajai.
Mosolygott, hófehér és hibátlan fogsora megcsillant.
- Öltözz át és gyere, aztán majd beszélünk.
Rob Garcia a vezérlőben ült. Az egyik kisebb képernyőt nézte. A
radaron most nem volt akadály. A Hubbard szabadon száguldott az
űrben. Másodpercenként csaknem huszonöt kilométert tettek meg.
Ez óránként kilencvenezer kilométert jelentett. A Mars már nem
volt messze, de a napi több mint 2 millió kilométeres utazással is
még egy hétre voltak tőle. A vörös bolygó ebben az időben
szerencsére nem volt távol a Földtől.
- Nézd csak a lányokat! - Mirko a másik képernyőre intett.
Unalmában átpásztázta a belső kamerák képeit. A hajó minden
neuralgikus pontján voltak kamerák, kivéve az intimszférának
nevezett lakóhelyiségeket. Az úszómedence - éppen a beléje zárt és
baj esetén veszélyessé válható több száz köbméter víz miatt - a
fokozottan figyelt területek közé tartozott. Ennek most egyetlen
haszonélvezője éppen a fiatal férfi volt. A szolgálat unalmát
igyekezett elűzni azzal, hogy ide-oda kapcsolgatta a kamerákat -
mígnem felfedezte, hogy az úszómedence már nem üres. Hangot a
berendezések nem közvetítettek.
- Odanézz!
Volt valami a hangjában, valami olyan férfias, egyben olyan
leselkedős, ami társát, Robot is azonnal a képernyő elé szögezte. A
guruló szék közelebb gördült. Rob Garcia is elégedetten legeltette a
szemét Nina Tordi alakján. Aztán a mély vízbe csobbant és úszni
kezdett energikusan, szünet nélkül.
- Nem rossz. Gondoltál már rá… - kezdte Garcia, mire Mirko a
szemét le sem véve a képernyőről, megjegyezte:
- Naná, hogy gondoltam. Végül is, miért ne? Szabad emberek
vagyunk. Ők is, én is. Legalábbis úgy hiszem, a lányok sem hagytak
senkit a Földön.
- Azt nem tudhatjuk. De ettől függetlenül, nekem nagyon
tetszenek ezek a lányok.
- Ügyesek voltak a szervezők.
- Főleg az apád. Lehet, azért osztott be ilyen csinos lányokat, hogy
neked kedvezzen? - csúfolódott Garcia, de hallatszott a hangján:
csöppet sem bánná, ha valóban így lenne. Mirko mosolygott:
- Nem érdemes tovább vesztegetni az időt.
Nem mondta ki mire gondol, de erre nem is volt szükség. Garcia
is az órájára nézett:
- Másfél óra, és lejár a szolgálat. Nina már nem lesz a
medencében.
- Akkor másutt lesz, csak megtalálom valahol a hajóban, nem
igaz? Ekkor Joanna lépett be a képbe. Ledobta köpenyét. Garcia
megnyalta az ajkát.
- Mindig tetszettek az ilyen vékony lányok, olyan aranyosak.
Mirko oldalról vetett rá egy pillantást majd ismét a képernyőt
nézte. Végeredményben jól van ez így… Neki sohasem tetszettek a
Joanna-féle, kissé ösztövér leányzók. De nem akarta bántani
Garciát, hát csak annyit mondott:
- Becserkésszük őket az ügyelet után, oké?
Rob Garcia lelkesen bólintott.
Az úszómedencében a lányok egymás mellett haladtak. Most nem
gyorsúszás, hanem csak sima, mondhatni visszafogott mellúszás
volt műsoron. Vigyáztak rá, hogy egymás mellett haladjanak. Nem
versenyeztek - legalábbis nem a medencében.
- Neked melyik tetszik? - kérdezte Nina. Vigyázott, hogy a két keze
ne emelkedjen a víz fölé, ne csapkodjon. Az úszómedencében kékes
volt még a világítás, meg a medence csempéje. Hidegtiszta
benyomást keltett minden. Pedig a vizet melegítették, kellemes volt
úszni.
 Joannában feltámadt a kisördög. Makacsság is rezdült a
hangjában:
- Ezt úgy mondtad, mintha osztozkodnánk a fiúkon.
- Éppen azt tesszük. Mondd meg, neked melyik kell, és én azt
békén hagyom.
Igazán udvarias és nagylelkű vagy - Joanna ezt gúnynak szánta,
talán egy kicsit megbántottnak is érezte magát. Nina azonban erre
ügyet sem vetett, lehet, észre sem vette ezt a hanghordozást. Csak a
szavak jelentésére figyelt, semmi másra.
- Tudod, hogy én vagyok a csapat pszichológusa is.
Szexuálpszichológiával is foglalkoztam, már a Földön is, mielőtt
űrhajós lettem. Tudom hát, hogy ha nyolc ember össze van zárva, öt
férfi és három nő, ráadásul mind fiatalok, akkor milyen képletet kell
alkalmaznunk.
Joanna rápillantott. Az alacsony, erős nő egyenletes
mozdulatokkal úszott mellette. Most messze nem volt olyan csinos,
mint szolgálatban szokott lenni, persze, mert akkor diszkrétnek
nevezett, mégis erős sminket tesz föl és ki tudja, milyen módon, de
mintha még az egyenruhája is sokkal sikkesebb lenne, mint a másik
két nőé…
A válasz hiányát vette csak észre Nina, hát ő is megszemlélte a
mellette úszó lányt. Joanna rövid, vörös haja egy régimódi gyufa
fejére emlékeztette, de ezt persze nem mondta ki. Nem tartotta
Joannát szép nőnek, de mint szakember, nem élezhette a
feszültségeket. Ellenkezőleg, azok elsimítása volt a dolga ezen a
hajón, többek között. Mint mások, ő is megkapta a navigátori
kiképzést.
- És gondolod, az élet egy űrhajón is képletek szerint működik?
Előre megjósolhatóak a fordulatok, amiket, ha károsak,
szabályokkal kivédhetünk?
- Ne bonyolítsd a dolgokat, kislány. Én egy sokkal egyszerűbb
képletről beszéltem, amit számokkal is kifejezhetünk. Öt plusz
három az nyolc. Három plusz három az hat, de mi lesz a másik
kettővel, akik hoppon maradnak?
Értette Joanna, értette jól, mégis fájt ez a lekezelés. „Kislány”.
Tudta az adatokból, hogy egy évvel idősebb ennél a… Ninánál.
Összeszorította a száját, úgy döntött, hallgatni fog. De persze nem
tudta megállni, mert máris kitört belőle:
- Talán majd magadra vállalod azt a kettőt is, nehogy frusztráltak
legyenek szegények.
A hangsúlyozott szó kettős jelentését mindketten értették,
pontosan. Nina az ajkába harapott. A medence végéhez értek,
egyszerre fordultak, közben egy pillanatra összevillant a szemük.
Mire ismét úszni kezdtek, Nina lecsillapodott. Pszichológus volt, hát
tudta a magáét. De azért odacsípett egy kicsit a másiknak:
- Látom, egy ideje már nincs senkid. Ugyanakkor nagyon
válogatósnak hiszed magadat. Ha egyszer elkap a vágy, úgyis
mindegy lesz, melyiket kapod el magadnak. Hidd el, így lesz. Kár,
hogy nem tudunk előre megegyezni, melyik kié legyen. Így majd
lesznek konfliktusok.
- De téged azért küldtek velünk, hogy megoldd a vitás helyzeteket
- Joanna a legszívesebben hozzátette volna: „amiket éppen te hozol
létre”, de ezt már lenyelte.
Nyílott a terem ajtaja és felbukkant Adam.
A kapitány egyetlen kicsi fürdőnadrágban állt a medence szélén.
Látszott az arcán, nem számított rá, hogy mások is vannak itt. Elég
kicsi volt az esély, hogy a nyolctagú legénységből ugyanabban az
időpontban hárman is éppen a medencénél találkozzanak. Nina
persze rögtön elemében volt:
- Hello, kapitány! Ereszkedjen le az egyszerű nép lányai közé!
Szívesen látjuk. Garcia arca a vezérlőben elhomályosult:
- Hát így könnyű! Ha valaki kapitány és jóképű, mint Adam, akár
mindegyik lányt is elviheti.
Mirko arcáról nem foszlott le a remény:
 - Nyugalom, valami azt súgja nekem, hogy Adam nem bukik a
könnyű sikerekre. Velem ellentétben - tette hozzá magabiztos
mosollyal.
 2.

Jurjah az éjszakát egy hasadékban töltötte. Nem először

éjszakázott már itt, tudta, hogy kígyók nincsenek errefelé. Az
egyetlen állatfajta, amelytől valóban tartott, a vadméhek voltak - de
eddig ezt az odút nem fedezték fel. Ha azok a szúrós állatok egyszer
rászállnak valakire, annak vége. Talán még a rénszarvasbőr ruhája
sem védi meg, hallotta a férfi a törzsben nemegyszer. Hosszúra
nyúlott téli estéken a kicsiny kunyhókban a férfiak, asszonyok,
gyerekek körülülik a pislákoló tüzet, vagy inkább a parazsat, és
mesélnek. Torokhangú szavak szállnak, csakúgy, mint a megkavart
parázsból a bíborszínű szikrák.
Hajnalban a hideg ébresztette, nyár eleje van ugyan, nappal már
tényleg nagy a meleg, ám persze csak a tisztásokon. Ilyenkor
hajnalban még árnyékok lapulnak mindenfelé és az éjszaka nehezen
ereszti el zsákmányát, a tajgát.
De jön a hajnal, mert mindig eljön a hajnal. És új nap kezdődik,
igaz még ilyenkor is nyögvenyelősen, lassan. Aki a sűrűben jár, jóval
később veszi észre, és őt a hideg is később ereszti ki markából. Ám a
meleg végül is belopózik a fák közé, délelőtt már érezhető, a
szúnyogok felhői is megindulnak zsákmány után kutatva. Az erdő
vadjait ilyenkor a legnehezebb megközelíteni, még óvatosan is.
Jurjah tudta, nincs már messze a falu. Lehet, még ma odaér? De a
reggel csak nem akart megszületni. Hajnal volt igazából, amikor a
férfi nem bírta már tovább az odúban. A kuporgás elgémberítette a
tagjait, és ez nem jó. Különösen nem a hidegben. Hát kimászott a
hatalmas fa odvából. Szedett egy kis mohát, beszórta az odú aljára -
jó lesz derékaljnak, ha legközelebb megint erre jár és ráesteledik.
Jurjah gondolt a jövőre.
Alig indult el, mozgást hallott a sűrűben. Más talán nem hallotta
volna, de Jurjah vadász volt egész életében. A törzs más tagjaival
ellentétben sohasem tartott otthon rénszarvasokat - ő vadászott
rájuk. Nem tenyésztett állatot, nem művelt földet, még a karám
közvetlen közelében, vagy a ház mellett sem, mint oly sokan mások.
Ha kellett, késő ősszel is nekieredt törékeny csónakján bármelyik
környékbeli folyónak, a jégtábláktól sem félt. Ha kellett,
bemerészkedett a legsűrűbb tajgába is, ha zsákmányra volt kilátás.
Halat belezett és szárította a napon, csapdát állított, nyílvesszővel
állt ki farkasok ellen és nyúzta le bundájukat.
Most is volt nála egy köteg bőr. Szíjjal fogta össze őket, a hátára
vette a terhet és bár még alig látta az ösvényt, indult hazafelé.
 3.

Ivan Markov helyi, vagyis holdi idő szerint éppen 18.00-kor

érkezett meg. A 4-es dokk meglepően kicsi volt. Az emberek akkor
jöttek kifelé, nem voltak sokan, talán nyolc-kilenc férfi és nő
baktatott kifelé. Látszott a mozgásukon, hogy robotok ide vagy oda,
azért éppen eleget dolgoztak ők is. A mesterséges gravitációs
padlóról nem léptek le, most nem volt kedvük röpködni a levegőben.
Ez már a saját idejük volt, siettek haza. Némelyiket a család,
másokat csak a kétszázötven csatornás tévé várt.
Az az ember, akit Markov keresett, még a helyén volt. Ahogyan a
férfi sejtette, a szerelőcsarnokban találta meg. Akkor vetette le az
űrruháját:
- Hello, DeVito.
- Üdv, Ivan. Megnéztem, mit dolgoztak ma az emberek. Hát elég
szépen teljesítettek. De tudod, milyen vagyok? Amíg a röntgenrobot
végig nem megy a hegesztéseken, meg a titánium varratokon, addig
nem leszek nyugodt.
DeVitónak nem volt másik neve, vagy ha volt is, senki sem
ismerte. DeVito - DeVito volt és kész. Csak így emlegették, így
szerepelt a fizetési listákon. Ha vannak építészek, akik házakat
terveznek és pallérok, akik azokat felépítik - akkor DeVito pallér
volt. Az űrhajóépítés pallérja. Pár évvel ezelőtt nem sok hiányzott,
hogy ezt a mokány, kopasz, sohasem mosolygó, napbarnított embert
nevezzék ki a Hubbard építőjének is. De akkor még Markov
befolyása is kevés volt, az első időhajó építéséért igen nagy cégek
versenyeztek, és Brüsszel persze nem a DeVito-féle kicsi, de
megbízható vállalatra bízta a nagy feladatot. Markovnak viszont
sikerült elintéznie - alig nyolc hónappal ezelőtt -, hogy a mentőhajót
rábízzák. És lám, DeVito cége embereket vett fel, célirányos
robotokat gyártatott le, megrendelte a nyersanyagot. Ma délután két
teherűrhajó is érkezett a 4-es dokkba, a kirakodás azóta is folyik.
DeVito komolyan veszi a dolgát, mint mindig.
 - Mikorra leszel kész? - szegte a férfi mellének a kérdést. DeVito
ráncos arcán felháborodott kifejezés jelent meg, a hangszíne is
elváltozott:
- Idejössz kétnaponta és mindig ugyanazt kérdezed!
- Mert sohasem kapok egyenes választ! - Markov hangja is
felment, most körülbelül egy szinten volt beszélgetőtársáéval. Senki
sem hallotta őket, a nagy térség üres volt. Széles páncélablakokon át
kiláttak a mentőhajóra. Majdnem teljesen gömb alakú volt, itt-ott a
fényes alkatrészek megcsillantak a lámpák fényében. Körös-körül
nagy fényerejű lámpák világítottak - talán annak a robotnak, amely
elektromágneses tapadókorongjaival lépegetve éppen mászott fel az
űrhajó oldalán. Olyan volt, mint egy nevetséges, nagy polip, amely
gondosan rögzítette a lábait, mielőtt fekete kameráját a fém
varratokhoz illesztve készítette volna felvételeit, amelyeket a hozzá
tartozó számítógép bírál el. Ha valahol gyanús hajszálrepedést talál,
a „polip” letörölhetetlen festékjelet hagy a leendő űrhajó
páncélzatán.
- Látod, hol tartunk. Te is értesz hozzá, nem?
- Értek hozzá, éppen azért kérdezem aggódva, hogy…
- Kilencvenegy százalékos a készültségi fok. Te csak ne aggódj.
- Nem a százalék érdekel! Hanem azt kérdeztem, szerinted mikor
leszel kész? - ismételte Markov, és csöppet sem volt vidám.
- Akkor lesz kész, amikor kész lesz! - harsogta a másik dühösen.
Majd váratlanul szembefordult vele. Egyikük sem volt éppen
nagytermetű, hát a szemük egy magasságban volt. Markov dühös
lehetett volna, de nem volt az. Mostanában élete részének tartotta,
hogy kétnaponta eljön a DeVito-dokkba és felteszi a kérdését. Talán
azért, hogy ne kelljen arra gondolnia, merre járhat most a
Hubbard? Senki sem tudhatja: ezerszer megbánta már, hogy Mirkót
is elküldte velük. Miért is kellett harcolnia, hogy a fia is bekerüljön a
csapatba? No persze nem véletlenül és nem csak protekcióval jutott
be oda. Mirko jól tanult az űrhajósképzőben és megvolt a gyakorlata
is.
 DeVito fújtatott, a szeme kezdett vérben forogni. Oldalra csapta
rövid kis kaiját. Hogy hogy nem, a végtag egyenesen a dokkműhely
kijáratára mutatott:
- Ott a zsilip, ahol távozhatsz, nyomorult zaklató!
Mivel ez minden második napon így játszódott le, hát ismerték
szerepüket. Mondhatni, kívülről tudták, mit fog mondani a másik,
és mikor. Hát Markovnak is volt még egy mondata, ezt a világért
sem hagyta volna ki:
- Holnapután is eljövök, hátha valami munka nyomát is
felfedezem itt…
Aztán szedte a lábát, mert DeVito valami nehéz tárgyat keresett,
amit hozzávághatna. De mire megtalálta, Markov mögött halk
szisszenéssel zárultak össze a zsilipajtók.
 4.

Alex Sabo felpillantott a bejárat felett lógó idézetre:

„Az ember alapvető ösztöne az, hogy társait és önmagát is védje és
segítse”. Legyintett volna rá, ha nem tudja, hogy a hajó névadójának
egyik mondását festették a vezérlő melletti kisebb helyiség bejárata
fölé.
Ide szoktak jönni beszélgetni. Régebben talán „dohányzónak”
vagy „társalgónak” nevezték volna. De az űrben már senki sem
dohányzott, a Földön is kevesen. Társalogni pedig mindenütt lehet.
Mégis, Alex tudta, hogy ebben a kis szobában valahogyan jobban
hangzik a szó, mélyebben ül a gondolat. Volt egy képernyő is, itt
szoktak filmeket vetíteni. De most Adam várta Alexet. Az időfizikus
kicsit csodálkozott, hogy a kapitány nincs egyedül. Wanda Ralski is
ott ült mellette. Vajon őt is érdekli ez a téma?
- Éppen az időalagutakról beszélgettünk - mondta Adam és
mosolygott. Derűs volt most és nyugodt. Nyolc és fél napja voltak
úton, a hajó egyenletes sebességgel haladt az űrben és ez végre
megnyugtatta őt is. Adam gyermekarca most sem illett komoly,
csontos termetéhez. Magas volt, ezt még ülve is látni lehetett.
Wanda közben érdeklődő tekintetet vetett Sabóra. Tudta róla, hogy
feleséget és két gyereket hagyott otthon. Mint férfi hát nem
érdekelte őt. A kékszemű, barnahajú nő Adam mellett ült.
- Ha majd többet tudtok, mondjátok el nekem is - tréfált a férfi.
- A Gott-féle elmélet az egyik alapja a mi utazásunknak is, nem? -
kérdezte Wanda. Ez kellemesen lepte meg a fizikust. De főleg annak
örült, hogy ez a csöppet sem „tömegesnek” ígérkező kis beszélgetés,
amelyről eredetileg csak Adam tudott, lám idevonzott másokat is.
Mert nyílott az ajtó és a nagytermetű Nils, a „sarki jegesmedve”
lépett be. Nem szólt semmit, gyorsan helyet foglalt. Talán azt hitte,
már megy az „oktatás”, pedig Alex még nagyon az elején volt.
Örömmel kapott a felkínált név után:
 - Gott vagy nyolcvan évvel ezelőtt állt elő a kozmikus húrok
elméletével. Azóta mások is közöltek hasonlókat, meg vele
ellentéteseket is. Ott volt például Daisa, vagy Tipler. Gott azt
állította, hogy a kozmikus húrok, vagyis afféle alagutak oly
mértékben öszszezavarják a téridőt, hogy ezért időutazásra is
használhatóak. Persze akkoriban még fogalma sem volt senkinek
arról, hogyan lehetne utazni az időben. Abban persze már mindenki
egyetértett - már aki azokban a szégyenlős korszakokban hajlandó
volt egyáltalán időutazás-ügyben megnyilatkozni hogy az időutazás
minden esetben térbeli utazást is jelent.
- Egyik feltétele a másiknak, minden esetben? - kérdezte Wanda.
- Ha valaki most, 2079-ben Afrikában beleül egy időgépbe és úgy
dönt, hogy visszamegy mondjuk a francia Napkirály uralkodásának
idejébe - mit érne ezzel, ha a maga fizikai valóságában - ő és gépe -
ott maradnak Afrikában? Az 1600-as évek végén Afrikában nyomát
sem látná a Napkirály hatalmának, fényűzésének, és persze őt
magát sem láthatná meg. Tehát földrajzi távolságot, fizikai teret is le
kell győznie ahhoz, hogy az időben visszamenjen oda, ahová akart.
- De ez nem sikerülhet - jegyezte meg váratlanul Nils, aki eddig
csöndben ült hátul. Most viszont nem bírta tovább ezt a magára
kényszerített hallgatást: - Hiszen ha visszamegy, akkor őt látni
fogják a Napkirály udvarában. Ahhoz, hogy megszemlélhesse XIV.
Lajost, oda kell mennie, olyan közel, hogy jól lássa azt a fickót. Alex,
szerinted megesett akár csak egyszer is, hogy sortot, kockás inget
meg strandpapucsot viselő kései idő-turisták állítottak be a
versailles-i kastélyba? Ha így lett volna, tudnánk róla, feljegyzik a
krónikások. Mivel már lezajlott az egész Napkirály-korszak és
egyszer sem jegyeztek fel ilyen megdöbbentő eseményt, tehát senki
sem ment vissza Versailles-ba, megnézni Lajost.
Ez egyszerűen és talán éppen ezért meggyőzően hangzott. Adam
és Wanda kíváncsian várták az időfizikus válaszát. Sabo nem jött
zavarba:
 - Még az is meglehet, hogy akik visszamennek, nem testesülnek
meg a régi, számukra már elmúlott időkben.
- Vagyis… láthatatlanok lesznek?
- Valahogy így. Legalábbis ezt a változatot sem szabad kizárni -
Alex komolyan beszélt, látszott rajta. Kopaszodó fején megcsillant a
fény.
- Éppen az a dolgunk, hogy felderítsük, hogyan zajlik le mindez.
Az első kísérletnek nagy a kockázata. Az is lehet, odaveszünk - ezt
olyan normálisan, szinte mellékesen vetette oda, hogy a többiek
beleborzongtak. De nem mondhatta egyikük sem, hogy erről nem
szóltak nekik előtte. Mindnyájan számot vetettek a lehetőséggel,
hogy nem térnek vissza élve.
- De téijünk vissza a Gott-féle húrokhoz. Tegyük fel, hogy találunk
az űrben két „húrt”, olyan szemmel láthatatlan alagutat a térben,
amelyek ellentétes irányokban „rohannak” Lehet, hogy éppenséggel
fénysebességhez közeli gyorsasággal… Az egyik a múltba, a másik a
jövőbe megy. A mi hajónkat eleve úgy gyártották, hogy szóba sem
jöhet az utazás vele a jövőbe. Nem zavarhatjuk meg a jövőt azzal,
hogy egyszercsak beállítunk, kibukkanunk a semmiből.
- És a múltat szabad megzavarni? - ezt Wanda kérdezte. A három
női űrhajós között ő volt a legidősebb. És bár nem beszélt róla,
társai érezték, hogy sok mindenen ment már keresztül. Adam, mint
kapitány, ismerte a teljes életrajzát. Tudta hát, hogy a Földön van
egy gyermeke, elvált, szülei egy borzalmas balesetben vesztek oda.
Wanda sokat látott már mielőtt a Hubbard navigátora lett.
- Lényegében arról van szó, hogy nem zavaijuk meg a múltat sem.
Csak oda talán könnyebb visszatérni, mint előremenni a jövőbe.
Ráadásul az időutas, ha kellően képzett és ismeri a történelmet,
könnyebben feltalálja magát a valamilyen szinten általa már
„ismert” korban, mintsem a teljesen ismeretlen jövőben.
- Közöttetek én vagyok a történész - mosolygott Adam. - Mert a
szervezők arra is gondoltak, hogy ne csak űrhajós meg időfizikus
legyen veletek, hanem olyan is, akinek ebből is van diplomája.
 Wanda ezen nagyon csodálkozott. Látszott, nem olvasta el a
többiek rövidített életrajzát sem. Alex a fejét ingatta:
- Mindazonáltal nem nyaralni megyünk. Egyszerűen fogalmunk
sincs, mi történik majd a hajóval és velünk a múltban. Már ha
egyáltalán eljutunk oda. A legújabb elmélet, amelyet a nemrég
meghalt Koltaus professzor dolgozott ki, csak abban tűnik
bizonyosnak: a nagy energiák bevetésével és egy idő alagút
megtalálásával van esély visszajutni a múltba. De hogy ez hogyan
fog lezajlani, még nem tudható.
- Egyáltalán léteznek ezek a húrok vagy alagutak? - kérdezte Nils
brutális egyszerűséggel. Az óriás arca vörös volt, indulatok feszültek
benne. A szeme szikrázott. - Ahhoz, hogy egy ilyenben utazgassunk,
megfelelő struktúrával kéne rendelkeznie, és végtelenül hosszúnak
kéne lennie! Nehogy már egyszercsak menet közben kiessünk
belőle, vagy ki tudja, hová jussunk.
- Ahhoz, hogy eljussunk a múltba, nem kell megváltoztatni az ok-
okozat összefüggéseket? - ezt megint Wanda kérdezte. Ez már igazi
fizikusnak való kérdés volt. Alex persze tudta, hogy társai nem
fizikusok, ezért a szakszavakat is kerülnie kell.
- Egyelőre ott tartunk, hogy megy még enélkül is - elméletileg. A
fizika törvényei szerint az időutazás lehetséges akkor, ha az
időhurkokat vagy alagutakat ki tudjuk használni. A kihasználáshoz
viszont sok energiára van szükség, méghozzá extrém körülmények
között bevetett energiára. A legjobb az lenne, ha „hurkokat”
találnánk, időhurkokat. Akkor tehetnénk egy kört, megnézhetnénk a
múltat, és maga az alagút hozna vissza bennünket. Persze azért mi
szeretjük irányítani a dolgokat. Tudnunk kell, a tér és az idő mely
pontján vagyunk. Az emberi történelem melyik korszakába kerülünk
vissza. A nagy energiákra akkor van szükség, ha be- és ha kilépünk
az időhurokból.
Nils megvakarta a fejét. A mozdulat annyira ősi és oly tamáskodó
volt, hogy Adam magában elmosolyodott. A Jegesmedve” kérdése
nem lepte meg Alexet:
 - Számít valamit az időhajó vagy időgép kora?
- Ravasz a kérdés. A Tipler-féle esetben, ahol egy gigantikus és
hihetetlen sebességgel forgó időgépet - nagyobbat egy kozmikus
városnál! - kellett volna építeni, abban bizony felmerült a lehetőség,
hogy nem lehet vele visszamenni régebbre, mint amikor magát az
időgépet építették… és ez nagyon logikusnak tűnik! Hiszen az
időgép csak addig szolgálhatja gazdáit, amíg létezik. Ha öt éve épült
egy időgép és mi ennél hátrább akarunk menni az időben,
kockáztatjuk, hogy az elkészítésének napját visszafelé haladva az
időben elhagyjuk, az időgép pedig egyszerűen megszűnik létezni
körülöttünk, szétesik, megsemmisül - és persze akkor mi, az utasok
is odaveszünk.
- Fennáll ez a veszély - kérdezte Wanda elcsukló hangon, és
bizony az előadás olyan szuggesztív volt, hogy Adamnak is elszorult
kissé a torka. Azon a bizonyos szigeten nyaralva sokat olvasott az
időutazás feltételezett és várható módszereiről, tíz perccel ezelőtt
még úgy tűnt, hogy Alex sem sok újat mondhat neki. De aztán jött
Ivina és már csak átfutotta a segédanyagokat… Pedig lám, milyen
sok csapda rejtőzik ezen az úton!
- Nem tudjuk, de reméljük, hogy nem. A logika ugyan arra intene
bennünket, hogy semmilyen anyag nem mehet vissza a múltba, ám
ha ezt elhisszük, akkor soha senki sehol, semmilyen körülmények
között nem próbálkozhatna időutazással. Mi inkább abból indultunk
ki, amikor a Hubbard építése szóba jött és legalább az elméleti
alapokat le kellett fektetni - hogy igen nagy energiák bevetésével
bejuthatunk egy olyan időfolyamba, amely hátrafelé megy. Ez
esetben nem kell számolni azzal, hogy megsemmisül az űrhajó és az
emberek is odavesznek, hiszen egy ilyen ..húr”, vagy „alagút”
belsejében mintegy védve vannak.
Akár így, akár úgy, a logika azt mondaná, hogy nem mehet vissza
az időben olyan anyag, amely abban a régmúltban nem is létezett -
ezt persze Nils mondta. Adam kíváncsian várta Alex válaszát. Ám
csalódnia kellett, ha újabb tudományos eszmefuttatásra számított.
Mert az időfizikus csak annyit mondott:
 - Majd meglátjuk.
- Vagy sem, mert már annyi időnk sem marad, hogy bármit
lássunk.
- Ez pesszimizmus - jelentette ki Wanda és csúnyán pillantott a
Jegesmedvére”. - Ha így gondolkodsz, miért jöttél velünk?
- Kalandvágyó vagyok - közölte Nils azonnal, és most nem
mosolygott. - Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha
kimaradok egy ekkora buliból. Még az életemet is kockára teszem,
látod! Eljöttem erre az útra, tehát nem vagyok pesszimista. Csak
szeretném ismerni az esélyeinket.
Alex még kivárt. A kapitány lökte tovább a megrekedt
beszélgetést:
- És mi a helyzet a kvantumkozmológiával?
- Csak akkor lehet valami az időutazásból, és ezt tudták már
nyolcvan évvel ezelőtt is, ha a téridő egy korlátozott szeletében
dinamikus változást hozunk létre a geometriában.
- Vagyis a térben!
- Mit értesz dinamikus változáson?
- Nagy energiákat, kétségtelenül…
- A fekete lyukak is alagutak, akkor is, ha nem lehet kijönni
belőlük. Mellesleg ez sem igaz, hisz még senki sem próbálta. Lehet
átmenni a fekete lyukon és egy másik térbejutunk, ahol az a lyuk,
amely a mi világunkban elnyeli az anyagot, a másik „végén”, abban a
másik világban meg anyagot szülő lyukként ismert. Minden jel
szerint ezek a fekete lyukak nem a mi univerzumunkba, hanem egy
vagy több síkba vezetnek.
- A kvantumokról volt szó - figyelmeztette Nils komoran. Alex
mélyet lélegzett:
- Ez még tényleg a jövő zenéje. A századforduló fizikusai joggal
remélték, hogy ötven év alatt megoldódik ez is. De nem oldódott
meg, csak elméletben. Most ott tartanak a kollégáim, hogy a
kvantumidőgépnek - ha lesz valaha - a kvantumfolyamatainak
szintjén kellene gyorsulnia, vagy legalábbis szimulálnia a gyorsulást.
Vagy szimulálnia bizonyos gravitációs jelenségeket, amelyek révén
aztán időhurkot tud képezni.
Wanda nagyot szusszantott. Nils csak nézett maga elé. Adam
tartotta a frontot:
- Amit mi most teszünk, az behatolás lesz egy-egy időhurokba?
- Mára már kétségtelenül sikerült megállapítani az alagutak
létezését. Egy kísérleti hajó legénysége már eljuttatott apróbb
tárgyakat egy-egy időfolyamba, amelyek eltűntek a térben és soha
többé nem kerültek elő. Nagy vonalakban annyit tudunk, hogy azon
a helyen, ahol három nap múlva a Mars bolygó halad, több ilyen
alagút is található. Tudjuk már azt is, hogyan lehet „kiszondázni”,
merre lapulnak. Egész sereg jellemzőt gyűjtöttünk össze, amelyek a
szemre teljesen átlagos térben is kimutatják, ha a közelben ilyen
folyó halad. Az időhurkok jelenlétét is felkutathatjuk, persze ma
még eléggé elnagyoltan, kevéssé precízen. De arra jó, amit mi
tervezünk.
Adam mindezt tudta már, magyarázóan fordult társaihoz:
- Kétféle űrszondát vetünk ki a hajóból. Az egyik az időhurkokat
vagy húrokat keresi majd. A másikat közvetlenül a „lemerülés” előtt
küldjük ki a térbe. Ezen keresztül valamilyen szinten kapcsolatot
tudunk tartani az általunk elhagyott idővel, a jelen idővel. Olyan
rádióhullámok segítségével, amelyek éppen a húrban teijednek, és
elérik az űrben lebegő kis „bóját”. Ez arra is jó, hogy ha bajunk esik,
a mentőalakulatok tudják, hol kell utánunk jönni és szintén
lemerülni.
- A bója automatikus? - kérdezte Wanda.
- Igen, állandó kapcsolatban áll a Hubbard vezérlő
számítógépével. Minden lépésünkről, eseményről, változásról
értesül, így az infókat átadhatja az esetleges mentőknek. Mindig
tudni fogja, merre járunk, milyen időben és térben. Úgy is
mondhatnám, hogy a „bója” az időtenger szélén lebeg. Félig az
időalagútban, félig meg a jelen időben, a jelenlegi térben, amelyben
most vagyunk.
Nils a fejét ingatta. Még most sem volt számára világos minden.
Wanda is hallgatott. Adam halkan hozzátette:
- Az is megeshet, hogy egyik-másik alagútban - vagy
mindegyikben? - a fénysebességnél nagyobb gyorsasággal
száguldunk majd.
- Nekünk még úgy tanították, hogy ez lehetetlen - suttogta
Wanda. Alex mosolygott:
- Az igazi tudós nem ismeri, nem használja, soha a száján ki nem
ejti ezt a szót: lehetetlen. Még a múlt században történt, hogy egy
kutató Mozart egyik szimfóniáját áttette mikrohullámokra, majd
ezeket egy generátorból a rádiókészülékbe juttatta el - de csöppet
sem szokványos úton. Méghozzá olyan akadályt állított a hullámok
elé, amit azok - a fizikusok addigi ismeretei szerint - nem lettek
volna képesek legyőzni. Egy fémcsőbe irányította a hullámokat.
Bizony még maguk a kísérletezők is meglepődtek, hogy az
úgynevezett alagút-hatás révén a mikrohullámok nemcsak legyőzték
az akadályt, de a csőben a fénysebességet is meghaladó sebességre
gyorsultak fel!
- De akkor a jeleknek a hangsebesség-határ átlépése után az
időben visszafelé kellett haladniok - nyögte Nils. Alex élénken
bólogatott:
- Így is történt. Vagyis kiderült, amit már akkor is sokan sejtettek
és azóta lám, már be is bizonyítottak: hogy a kvantumfizika szintjén
egészen más a téridő valósága, mint ebben a mi normális
fizikánkban, világunkban.
Némán néztek maguk elé.
 5.

Nina Tordi nem szégyellte meztelenségét.

Nem is volt rá oka, hiszen Mirko már ismerte a testét.
Harmadszor voltak együtt, mióta a Hubbard útra kelt. Mindig a
lány kabinjában találkoztak, most is. Nem volt könnyű
összeegyeztetni az időpontokat, mert ketten a legkülönfélébb
posztokon és helyeken bukkantak fel, a szolgálati óráik pedig
gyakorta értek egybe. Amikor Nina éppen befejezte valamelyik
ügyeletét, Mirko akkor kezdte a sajátját. És pihenni is kellett
valamikor.
De most, egy nappal a célba érkezés előtt mindketten szabadok
voltak legalább hat órán át.
Nina kijött a zuhany alól. Még csorgott rajta a recirkulált víz,
amely enyhe fertőtlenítő- és kellemes zöldszappan-illatot árasztott.
Mirko kedvtelve nézte a nő előreálló mellét. Ez igen, gondolta. Nina
nélkül nagyon unalmas lenne ez a hajóút. Milyen jó, hogy itt van,
kéznél, és semmire sem kötelez egy ilyen viszony. A hetvenes évek
egyik jelszava úgyis a „kötelezettségek nélkül” volt, ezt hangsúlyozta
minden fiatal már tizenhat éves korától. Nem nagyon izgatta őket,
hogy a Földön csökkent a népesség növekedése, egyes borúlátó
demográfusok szerint a 90-es évek elejére meg is áll teljesen. Őket
csak az élet teljessége érdekelte, ilyen volt a zenéjük, a szórakozásaik
is. Mirko ebbe nőtt bele és csöppet sem sajnálta, hogy éppen most
él. „Jó volt ötvennégyben születni”, ez lett a jelszava. Akkori szokás
szerint ezt a trikójára is festette, az internetes jelszava is ez volt, no
meg fémbe is vésette, a derékszíja csatján hordta, hogy mindenki
lássa. Másoknak is volt jelszavuk, szinte az egész nemzedéknek.
Nina megtorpant az ágy előtt. Mirko is meztelen volt és örömét,
vágyát nem tagadhatta. Nina diadalmas pillantással nyugtázta ezt. A
férfi nem mozdult, várt, és tudta, mire vár. Nem tette szóvá, hogy a
lány nem törölközött meg. Ninának vannak jó ötletei és az, hogy
most a bőre oly nedves és sikamlós, nyilván egy újabb ötletes játék
része lesz… És amikor a lány teste ráborult, Mirko már tudta, hogy
nem tévedett.
 6.

Adam szemben állt a nagy képernyővel.

Kissé terpeszben, mint egy valahai katonai kiképző - régi filmeken
látott ilyeneket. A világtévének két csatornája is volt, ahol kizárólag
réges régi, vagy száz-százötven éves filmeket játszottak éjjel-nappal,
a digitalizált kópiákon is ott remegtek a furcsa, olykor vakító
fényfoltok, bevillanások, karcoktól lett vonalas a képernyő.
Amint ezt tudatosította magában, rögtön összébb zárta lábait.
Rajta kívül most csak Rob Garcia volt a vezérlőben. A navigátor
ügyelete a végéhez közeledett. Adam tudta: Robot azzal is
megbízták, hogy a „merülések” alatt biológiai kísérleteket végezzen.
A kislaborba hozott magával növényeket és állatokat. Manapság már
szigorúan csak olyan állatkísérletek végezhetőek, amelyek nem
okoznak fájdalmat vagy egyéb hátrányt a kísérleti alanyoknak. A
jogvédők most már a növények jogaiért harcolnak. A
tengerimalacok, csigák, muslincák, muskátlik, napraforgótövek és
saláták viselkedése- ha egyáltalán megváltozik a múltba merülő
űrhajóban - állítólag korszakos jelentőségű lehet a biológia számára
is.
- Távolság százhatvannégyezer kilométer - jelentette a navigátor
szabatosan, ahogyan illik egy űrhajó fedélzetén. Adam még mindig a
képernyőt nézte. Ismerte a Marsot, járt már ott nemegyszer. De
minden alkalommal újra meglepte, amikor az űrből nézte. Akár
közeledett hozzá, akár távolodott tőle, a vörös bolygó csodálatra
késztette. Egyszerre volt otthonos és idegen. Otthonos, mert tudta,
hogy bármikor leszállhat rá, ismerte mind a négy leszállóhelyet, a
kozmodromok hideg betonszürkesége sem volt idegen tőle.
Otthonos, mert emberek éltek rajta is, igaz, még nem úgy, ahogyan
majd egykor fognak, ha az egész bolygót sikerült „terraformálni”,
vagyis a földihez hasonló légkört és éghajlatot kialakítani.
Mégis idegen is, hisz nem a Föld volt. Ha űrhajóval közeledett
feléje, mindig a hegyeket kereste először. Sokkal nagyobbak, mint a
Földön. De ezek is hegyek voltak, és amíg nem lesznek ott hullámzó
mezők, gabonaföldek, folyók és tavak, erdők és kék égbolt - addig
csak a hegyek emlékeztettek a Földre. Az esze tudta, hogy ez egy
másik bolygó, amelynek - éppen ezért - nem kell hasonlítania a
Földre, ám a szíve mindig valami hasonlót várt. A marsi hegyek és
árnyékuk megnyugtatták. Ez is egy világ.
Ha déli félgömbhöz közeledett, jól látta a Hellas síkság tojás alakú
foltját a széleken a vulkáni pajzsokkal. Vagy ha észak volt a cél és
éppen alája fordult a nagy árnyékú Olympus Mons, képes volt
hosszú percekig gyönyörködni benne. De éppen olyan örömmel
vette szemügyre a barázdált terepet, a nagy és széles egykori
vízmosások területét, a millió évekkel ezelőtt kiszáradt folyók
völgyeit. Remélte, egyszer eljön az idő, amikor a partok között ismét
igazi, szabad víz áramlik majd, ami nem fagyhat meg. Mert az a
mostani rettenetes hideg és a jég örökre eltűnik majd a Marsról. Ő
maga talán ezt már nem éri meg, bár ki tudja… ?
- Nyugtázom - felelte a férfi. - Irány a bolygó ellenoldala, a déli
félgömbbel szemben a 3- as Bázis. Távolság nyolcvanezer kilométer,
fékezés ettől visszaszámolva a kellő időben.
Az ő válasza is szabatos volt. Ahogyan kialakult az elmúlt száz
évben. Az űrt járó ezrek és ezrek nyelvezete volt, amelyet olykor itt
vagy ott szabályzatokba is foglaltak.
- Ertem, ellenoldal, déli félgömb, nyolcvanezer mínusz fékezési
szakasz - ismételte rövidítve Garcia. Mindezt beírta a programba,
onnantól kezdve az automata vezetés vette át a hajó irányítását.
Adam tudta, hamarosan be kell jelentkeznie az l-es bázisnak, amely
a Mars északi sarka közelében található. Csupa ismerős dolgozik ott,
akiket rádión nyilván régen értesítettek már arról, hogy a Hubbard
kísérleti űrhajó érkezik a közelükbe. Mivel a ..kísérleti szó mellé
nem adtak magyarázatot, a marsiak feje most azon fő, hogy vajon
mivel kísérletezik ez a hajó. Nyolcvanezer kilométernek
elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy ha a hajóval történik is valami,
a marsiak ne károsodjanak. Viszont ahhoz elég közel, hogy
hagyományos mentőhajót küldjenek értük. Persze, időmentőt ne
küldjenek, csak térbeli mentőhajót. Akik szerint csak ez a lineáris
világegyetem létezik és tagadják a dimenziók és időktől befolyásolt
más terek létezését - akadnak ilyenek még a kutatók, a tudósok
között is - azok úgysem érik fel ésszel, mit szándékozik tenni a
Hubbard legénysége.
A kapitány tudta, már csak órák maradtak. A pár perces
késleltetéssel működő rádióadással bejelentkezik majd Markovnál.
Aki biztosan most is a Holdon van még, vagy esetleg elrepült
Brüsszelbe, hogy sürgesse a mentőhajó építésének költségeit. Ha
ugyan még van kifizetnivalója. Az indulásig mindenki úgy tudta,
hogy fél éven belül kezdik építeni a mentőhajót - Markov akkor
árulta el Adamnak, hogy ezen már régen túl vannak. Csak éppen
nem nagyon reklámozza a dolgot Brüsszelben, mert az euro-
honatyák így is kifogásolhatják, hogy épül egy nagy űrhajó,
amelynek a rendelkezésével nincsenek, nem is lehetnek tisztában.
No és akkor még egy másik, amelyik összefüggene az elsővel, a nagy
hajóval…. Jobb, ha egyelőre nem ütik bele az orrukat, vallotta
Markov és Adam is egyetértett vele.
Szóval mindegy volt igazából, az adott pillanatban hol van
Markov. Így vagy úgy, azonnal rátalálnak és kapcsolják őt.
- AdamNarbon.
- Markov. Csak nincs valami baj?
A válasz ugyan jóval később érkezett, és a férfi hangjából a
kapitány azonnal értette: nagyon aggódik értük, és bizony aligha
csak a fia miatt. A legegyszerűbb módszert választotta, amit az
egymástól nagy távolságra lévő és ezért csak hosszas szünetekkel
beszélni képes két ember választhat: egyszerre mondták a magukét.
A rossznyelvek szerint ezt a csillagászok találták fel arra az esetre, ha
majd sok fényév messzeségben lévő idegen lényekkel lehet
társalogni. A még rosszabb nyelvek viszont úgy vélték, a csillagászok
ezt a technikát a nőktől lesték el. A piacon összefutó két öregasszony
is mindig egyszerre beszél, mondja a magáét mindegyik, közben
veszi az adást a másiktól és beleszövi válaszait a saját monológjába.
 - Még három és fél óra, aztán lemerülünk - ez volt Adam
mondandójának lényege. Markov megkönnyebbült, hogy csak ennyi
az üzenet. Adott még néhány tanácsot és éreztette Adammal: nem
kell minden aprósággal hozzá fordulnia, neki jelentenie, még
kevésbé engedélyt kérnie. A kutatási programot annak idején előre
megállapították, mindketten tudják, mi a hajó feladata és mi a
legénység dolga. Végezzék el, amit lehet és kell. Mindazonáltal
elhangzott azért a „ha szerencsésen visszajöttek, várok egy rövid
jelentést” - formula is. A hangsúly szerencsére nem a ha szócskán
volt.
Adam megnyugodott. Az elmúlt két hétben lassan megszokta a
kapitányi léttel járó felelősségtudatot is. Ivina sokszor eszébe jutott,
de nem hívhatta fel. Még indulás előtt elhatározták ugyanis -
közösen, mind a nyolcan -, hogy az utazás időtartamára elfelejtik
családi és egyéb, főként érzelmi kapcsolataikat. „Ha időhajó, legyen
időhajó” - mondta ki Nils kereken, amivel sokuk ízlését eltalálta. Ha
a múltba mennek, tehát időt változtatnak, akkor egyelőre nem kell
törődni a jelennel - akár ha éppen még benne is hajóznak, akkor
sem.
Mirko jött be, az ajtó nesztelenül zárult mögötte. A fiatalember
arcán fáradt öröm fénylett. Adam sejtette, mi történt. Valahogy
mindig tudta, mi zajlik a hajóban, pedig senki sem „súgott” neki. Az
apró jelekből rakta össze a dolgokat, történéseket. A testbeszédből, a
félmondatokból, a tekintetekből, a mozdulatokból. Nem volt
szüksége spiclikre - mint állítólag egyes kapitányok tették azt
hajóikon -, hogy folyamatosan tisztában legyen a legénység
lelkiállapotával. Űrhajókon lázadások csak filmekben fordultak elő,
a valóságban eddig még sohasem. Ha valaki elengedte magát,
elhanyagolta a szolgálatot, zülleni kezdett egy reménytelenül
hosszúnak tetsző úton, ezer módot találtak rá - a legénység is, nem
csak a tisztek -, hogy az illetőt visszahozzák eredeti formájába,
lelkivilágába.
Itt erről szó sem volt. Bár azért ez sem ment problémák nélkül.
Ahová ők mentek, oda még senki sem ment el, mióta világ a világ.
És Adam csak ettől tartott. Hogyan bírják majd a lányok, fiúk a
megterhelést, nemcsak a ..merüléssel” járó fizikai és lelki terhekre
gondolt. Sokkal rosszabb, lelket rombolóbb lehet az az idegölő
várakozás. Várni egy napra, egy órára azzal a tudattal, hogy ahová
elindulnak, onnan talán nem lesz visszaút.
- Hello, kapitány - Mirko hanyagul tisztelgett, pedig nem hordtak
egyenruhát és nem is voltak katonák. Ám a mozdulat ősi volt, ötszáz
évvel korábban a tengeren a fáradt hajósok is így köszöntötték
kapitányukat. Adam sejtette, hogy Mirko most Ninával „kavar”,
suttogtak erről a többiek is. Látta a férfi arcán a kéj fáradtságát, azt
a csöndes, férfias elégedettséget, amelynek ízét persze ő is jól
ismerte. Mirko a jelek szerint ilyen, nem bír ki egy utat sem anélkül,
hogy… De ehhez nem volt köze.
- Átveszem a szolgálatot a navigátortól - folytatta Mirko. Rob
néhány adatot sorolt neki. Aztán felállt, nyújtózott egy nagyot,
bocsánatkérő pillantást vetett Adamra és kiment. A kapitány és
Mirko magukra maradtak. De nem szóltak, némán nézték a
félelmetesen szép látványt. A Hubbard már csak száztizennégy ezer
kilométerre volt a Marstól. A vezérlő nagy képernyőjét kitöltötte a
bolygó kerek tárcsája, olyan volt, mintha egy régi fantasztikus
filmben látnának egy… makettet. De tudták: ez igazi. A vörös, köves
talaj, a kráterek, a hegyek.
Közben az automata pilóta apró, alig észrevehető kitérőkkel
vezette a hajót a cél felé. A megadott koordinátákat követte, de az
úgynevezett rugalmas irány tar tás elvével. Vagyis az útjába kerülő
kisebb meteorokat lézerrel semmisítette meg vagy törte apró,
ártalmatlan darabokra. Ám, ha nagyobb kő került a hajó útjába,
akkor vagy fékezett, vagy gyorsított, esetleg ideiglenesen némileg
eltérítette a hajót eredeti útjából, majd a veszély elmúltával
korrigálta az irányt. A radarok szakadatlanul söprögették a teret a
Hubbard előtt több tízezer kilométer távolságban, ők voltak a hajó
előre szegezett „szemei”.
Ugyanakkor a hajó negyedik szintjén, egy „alagsori” helyiségben
Wanda és Joanna beszélgettek. Ez igazából a mosoda volt, bár senki
sem nevezte így. Egyfelől a hajó hulladékát gyűjtötték össze, amit
szelektálás után egy elmés szerkezet tömörített igen kicsi kockákba.
Itt voltak a ruhatisztító gépek is. Wanda berakta a szennyesét az
automatába és máris ment volna, amikor megjelent Joanna. A lány
egy kicsit dühös volt. Wanda, aki mindig csak figyelt, de ritkán
nyilvánított véleményt, most nem állhatta meg:
- Ráhajtottál a kapitányra, de nem jött össze.
Ez a rövid és nagyon találó diagnózis elvette a másik nő tiltakozó
kedvét. Már rázta volna a fejét, hogy leadja a szokásos „ugyan, hová
gondolsz?”-kezdetű mesét. De Wanda hűvös kék szemébe pillantva
Joanna megtört. Dühös volt, de igyekezett a lényegről beszélni:
- Nem csak az a baj, hogy úgy tesz, mintha nem is lennék nő. Sőt,
mintha itt sem lennék a hajón. Hanem az, hogy olyan… olyan
tipikusnak érzem magamat. Ez a legrohadtabb az egészben.
Wanda szemében most már megértés ült. Talán ő is erre gondolt
korábban. Most meglepően kerek mondatokban fogalmazta meg
mindazt, amit Joanna nem tudott vagy nem akart kimondani.
- Minden ócska űrhajós filmben van egy csinos férfi, legtöbbször
persze a kapitány, meg ott van a fiatal nő. Az események, az
előzmények sodorják őket egymás mellé, ahol úgymond „rátalálnak
a másikra”. Téged az zavar, hogy pont az a nő vagy, ráadásul nálad a
kezdeményezés. Szeretnél eredeti lenni és azt is szeretnéd, hogy a
kapitány is, meg a helyzet is végre egy kicsit másféle legyen. Valami
eredeti, szokatlan, nagyon izgalmas és felemelő, nem igaz?
Joanna szaporán bólogatott. Ezzel persze kiadta magát, most már
végleg és teljesen. Valami mégis azt súgta, hogy bízzon ebben a
nőben. Éppen annak ellenére, hogy nő. Wanda a szemébe nézett és
tudta, mire gondol. Betette a szemetes csomagot a tömörítőbe,
hátralépett. Ujja a szenzoros indítóra csúszott, majd egyszerűen
mondta:
- Én azért jelentkeztem erre az útra, mert a féljem elhagyott. Egy
nálam idősebb, kövérebb, butább nő kedvéért. Sohasem akartam
belemélyedni a részletekbe, hogy az a másik mivel, miben jobb
nálam. A férjemnek ő kellett, tudomásul vettem, ha fogcsikorgatva
is és kész. Most csak sodródok, de tudatosan teszem ezt is. Nem
keresek senkit, és nem keresem a bajt sem. A kapitány lehet
rokonszenves, vonzó és csinos, én távol tartom magamat tőle, és a
többi férfitól is. Egyelőre. Arra várok, amíg a dolgok szépen
leülepednek bennem, ahogy nagy vihar után a tóban az iszap.
Minden visszakerül a maga helyére és nagy-nagy nyugalom lesz
ismét.
Joanna nyelt kettőt. Nem hitte volna, hogy éppen Wanda, a
megközelíthetetlen szláv lány tesz neki ilyen vallomást. Csak cserébe
azért, amit az imént bevallott neki. Zavarban volt, ugyanakkor
nagyon imponált neki ez a magatartás, és ez a hűvös nyugalom.
Amit az előbb mondott Wandának Adamről, hirtelen egy tinilány
értelmetlen nyavalygásának, jelentéktelen apróságnak tűnt. Az volt
a legrosszabb, hogy talán tényleg így van - tette hozzá magában és
lehajtotta a fejét.
A hátsó 2-es gépházban hárman ültek egy készülék előtt. Nils,
Alex és Nina Tordi. A nő most a készülék kis képernyőjére
koncentrált. Alex hátradőlt, ez nem az ő témája volt, de azért
érdeklődéssel hallgatta, amit a Jegesmedve” adott elő, Nils
Borensen az indulástól kezdve nem borotválkozott és meglepetésre
fehér szakáll előjelei sörtésedtek az arcán. Köztudott volt abban a
világban, hogy a férfiak már csak egészen különleges alkalommal
viselnek szakállt, kiment a divatból a buijánzó arcszőrzet. De talán
éppen ezért, a hosszú távú űrhajók legénysége csak azért is szakállas
lett. Ezzel demonstrálták civil környezetben, kikötőkben,
nagyvárosokban, hogy ők nem akármilyen bátor fickók. Hisz minél
messzebbre hatol egy hajó a térben, annál több baj érheti. Vagyis
annál többet kockáztat legénysége, amelynek csupa vakmerő és
bátor fickóból kell állnia - ez volt a logikai fonal, amely a szakáll -
viselet mögött húzódott 2079-ben.
Bár talán Nils erre nem is gondolt. Egyszerűen lusta volt nap mint
nap borotválkozni. Viseljék el a szakállát, hisz ő is elviseli
mindennap ugyanazokat az arcokat maga körül. Most a gépről
tartott előadást:
- Muzeális darab. Időgenerátornak hívták, valamikor 2010 körül
gyártotta egy középeurópai fickó - a ..medve” ekkor Alex Sabora
nézett. - Lehet, ott született, ahol te, valahol a kék Duna mentén?
Már elfelejtettem a nevét, de a lexikonokban még megtalálod. Már a
szerkezet leírása is olyan bonyolult, hogy a felét sem értettem pedig
hidd el, eleget foglalkoztam ilyesmikkel. A lényege: olyan mágneses
teret gerjeszt maga körül, amely visszaviszi a múltba. Utast nem
vihet magával, tehát nem klasszikus időgép…
- Vagy másképpen kéne hívni. Időcsináló gépnek - így Sabo.
- Múlt-gépnek - mosolygott Nina, de látszott, hogy érdekli a
dolog. Ez meglepte Nilst, de nem mutatta. Örült, hogy sikerült két
hallgatót összetoboroznia. - A múzeum engedélyével kaptuk meg,
csak erre az útra. No, szóval az alkotó fizikus nem a kvantumfizika
útját választotta, de nem is gravitációs tér kialakításával próbált
„időhurkot” létrehozni. Hanem az elektromágneses tér különleges
kiteijesztésével, annak hatásfokát növelve úgy, hogy igazán nem sok
energiát használt fel hozzá.
- Csak be ne kapcsold - tanácsolta Sabo: - Képzelheted, milyen
zavart okozna ez a gépekben, az érzékelőkben.
- Különösen akkor, amikor amúgy is éppen ..merülni” fogunk -
tette hozzá Nina. Festett szőke haján most először látszott, hogy
ideje lenne ismét festeni. A szőke mellett a szálak tövén kiütközött
az eredeti barna szín - állapította meg Alex, aztán elkapta onnan a
tekintetét. Végtére is, a szerkezet jobban érdekelte mint Nina Tordi.
- A nagyerejű mágneses terek tulajdonságai még eléggé
homályosak a fizikusok számára - jegyezte meg Sabo óvatosan.
Barna szeme - akár egy hűséges kutyáé, most Nilsre tapadt, csöppet
sem hűséget, inkább határtalan érdeklődést sugárzott. A
Jegesmedve” is érezte ezt:
- Ezzel nem mondtál semmit. Mindig lesznek területek, amelyek
még homályosak a tudomány számára. Éppen az a szép az egészben,
ez ösztökél bennünket a folyamatos kutatásra.
Nina a gépet nézte. Fürdőkád méretű, nagy fémhenger, amelyből
a két végén furcsa csövek álltak ki, ezek többsége visszafordult és
ismét eltűnt a hengerben. Más csövek, vékonyak, de masszívak,
körbefutottak spirálisan a henger körül. De olyan is akadt, amelyik
egyenesen ment a külső burkolattal párhuzamosan, apró
rézbilincsek tartották. Nagyon izgalmasan nézett ki.
Nils komoly arccal folytatta:
- A szerkezet először külső energiaforrásból kapott egy erős
löketet, aztán már a belsejében koncentrált energiákat használta fel.
A generátor kettős funkcióval működött. Előbb elektromágneses
teret geijesztett a hajó körül, később működése egy bizonyos
szakaszában átment idő-generátorba. A szerkezet eltűnt az emberek
szeme elől, egy ideig még hallották a zajt, amit csapott, aztán jó
időre nyoma veszett.
- Mennyi ideig volt a múltban? - kérdezte Sabo homlokát
ráncolva. Lázasan töprengett, de bár időfizikával foglalkozott, erről
a szerkezetről még nem hallott.
- Tulajdonképpen sohasem derült ki, hogy a múltban járt-e - vont
vállat Nils. - Hiszen nem volt utasa, aki ezt praktikusan, menet
közben ellenőrizhette volna. A szerkezet a maga által gerjesztett
mágneses térben eltűnt, majd ismét felbukkant. Ha jól emlékszem, a
leghosszabb távolléte sem tartott tizenhét percnél tovább.
- Akkor csak időugrásokat tett a múltba? - kérdezte Nina. Senki
sem válaszolt neki. Mindhárman töprengve nézték a rejtélyes
hengert. Alex agyában lassan megfogalmazódott egy kérdés és nem
habozott feltenni:
- Az utunkról előre senki sem tudott. A múzeum igazgatója mégis
kölcsönadott volna egy műtárgyat?
Nem tette hozzá: „Lehet, a biztos pusztulásba küldött volna egy
leltárba vett tárgyat?” Nils talányosan mosolygott. Nem felelt.
 Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. Rob Garcia bukkant
fel az ajtónál. Elég volt egy pillantást vetnie a három komor emberre
és máris értette, mi történt. Rádörrent a fehérszakállú
Jegesmedvére”:
- A fenébe is, Nils! Hát mégis megtetted? Így bízzon rád az ember
bármit is! - majd a többiekhez fordult: - Ez egy tartalék
nátriumszivattyú a kettes gépházból. Ez a ló azt mondta tegnap,
beadja néhány embernek, hogy időgép volt! Nils, kapd el a másik
végét és vigyük vissza a tartalékok raktárába, de gyorsan!
Nina felugrott és az első keze ügyébe eső tárgyat, egy műanyag
poharat vágott Nilshez. Az óriás akkorát nevetett, hogy csak úgy
visszhangzott a gépház. Alex Sabo sem állt már messze attól, hogy
lehetőleg egy nehezebb tárgyat állítson ballisztikus pályára, amely
pályának remélhető végpontja erőteljesen érintkezik majd Borensen
testfelületével… De a ,jegesmedve”meglepő fürgeséggel elugrott a
pohár elől, majd ismét egy hatalmasat kacagva egyedül ragadta fel
az „elektromágneses időgépet” és szaladt vele az ajtó felé.
 7.

- Itt a marsi Hármas Bázis. Hubbard, jól látszol a radarokon,

helyzetedet rögzítettük.
- Itt a Hubbard, Adam Narbon kapitány beszél. Kísérletet végzünk
a térben, előre megállapított program és kiadott engedélyek szerint.
- Ismerjük az engedélyeket, Hubbard. Mikor kerül sor a
kísérletre?
- Huszonhét perc múlva. A távolság a Marstól és a Hármas
Bázistól biztonságos. A kísérlet alatt a hajó valószínűleg eltűnik a
radarokról. Kérem, ez esetben ne veijenek riadót. Megközelítőleg
húsz percig lesz a hajónk ebben a kísérleti helyzetben. Amint ismét
jelentkezünk önöknél rádión, az egyben a kísérlet végét is jelenti.
A marsiak nyugtázták a vételt és csönd lett az éterben. Rob Garcia
megjegyezte:
- Most aztán vakarják a fejüket. Semmit sem értenek az egészből.
- Leginkább azt nem, hogy idejön egy hajó a Földről csak azért,
hogy húsz percig bújócskát játsszon, aztán mint aki jól végezte
dolgát, elmegy vissza - ezt Nils tette hozzá. Alex Sabo még
hallgatott. Nem volt számára különösebben fontos, mit gondolnak a
marsiak. Adam azért szükségesnek tartotta megjegyezni:
- Meg lennének sértve, ha tudnák, hogy a bázisukra csak mint
időmérő eszközre van szükségünk…
Wanda ült a vezérlőpulthoz. Most ő lesz az egyik navigátor. Adam
a többiek mögött ült. Mindenki bekapcsolta a biztonsági öveket, a
vezérlő összes ülése foglalt volt. Nina Tordi nagyot lélegzett. Alex
előtt is voltak műszerek.
- A szonda rátalált az időalagútra. Nem is kellett sok energiát
elhasználnia a kereséshez.
- Bóját felhangolni, adatokat betáplálni, működését ellenőrizni -
Adam sorolta a feladatokat. Mindenki tette a dolgát, az előttük lévő
kisebb számítógépes vezérlőberendezések révén a saját munkájukat
végezték. Joanna arcán addig sohasem látott függőleges ránc jelent
meg:
A plazma hőmérséklete egymillió száztízezer nyolcszáz ötven…
százhúszezer. Tíz másodperc a kétmillió fokig és negyvennégy
másodperc a hárommillióig.
- Minden hajtómű nyolcvanöt százalékon.
- Energiafogyasztás a szabályos határok között.
- Bója feltöltve infokkal. Kilövési engedélyt kérek.
- Engedélyt megadom.
Adam is tudta, meg a többiek is: egy-egy hangfelvevő berendezés
minden szavukat jegyzi. Most már ugyanez átjut a kilőtt bójába is.
Ha valami bajuk esne, a mentőknek tudniok kell mindenről ami a
hajóban történt előtte, vagyis addig. Utána meg már úgyis mindegy
lesz…?
Bója negyvennyolc kilométerre eltávolodott, hordozórakétája
levált. A visszajelzései pozitívak, minden eszköze szabályosan
működik.
- Energiát fokozni. Normál egyes, kettes és hármas hajtóművek
fizikális alapállásba. Tartsátok őket melegen, huszonöt százalékon.
Ha valami nem úgy sül el, lehet, a teljesítményt azonnal fel kell
nyomni száz százalékra.
- Erre is készen állunk. - Plazmahőfok…?
- Három millió fok és valami plusz. Ennyi elég a ..mcrülcshc/”.
Adam érezte, hogyan dobog a szíve. Hát eljött a pillanat? Most már
nem habozhat. Ha a plazmahajtómű ilyen veszett hőmérsékleten
dolgozik, akkor indulhatnak. A hajót körülvevő elektromágneses tér
már olyan lehet a röntgensugarak számára, akár egy selyemgubó.
Millió és millió vékony szál veszi körül a hajót. Védelmezőén, vagy…
összeroppantóan?
- A szonda mutatja az utat. A mi terünk mintha közelebb rántotta
volna az alagutat. Itt van mellettünk már semmi sem választ el tőle -
suttogta Alex. Adam mellette ült, hát hallotta. Még egyszer
belélegezte a levegőt, aztán kiadta az utasítást:
-Merülés…!
Mindenki tudta a dolgát. Az úton kétszer is tartottak szimulációs
gyakorlatokat és próbákat, ahol - persze egyelőre csak a hajó
központi számítógépe segítségével - eljátszották már mindezt.
Amikor az összes körülmény kedvező, amikor minden hajtómű
dolgozik és a hajót körülvette a mágneses burok, alkalmas lesz arra,
hogy az időalagút beszippantsa… „Csak ki is jöjjünk belőle!” - villant
Nils Borensen agyába. A férfi összeszorította az ajkát.
Joanna Montini csak a képernyőre, a műszereire koncentrált.
Igyekezett kizárni a tudatából, hogy a hajtóművek iszonyatos
teljesítménye mind-mind csak egy célt szolgál: hogy elhagyhassák
ezt a világot…
Nina Tordi szívesen felkiáltott volna: „Nem akarom…! Itt kell
maradnunk!” De a szája nem nyílott, valami addig ismeretlen belső
fegyelem csapott le rá. Most fogta fel, mire is vállalkozott. A
létezésük, és az ő léte szintúgy ismeretlen erőktől függött - ettől
máskor menekült volna, el nem bírta viselni.
Alex Sabo sápadtan markolta a szék karfáját. Úgy érezte, a
biztonsági öv legalább négy darabra vágja a testét. A
kényszerképzettől nem szabadulhatott, minden mást
elhomályosított. Az ő feladata volt a bója feltöltése és indítása, ezen
már sikerrel túljutott, mást nem kellett tennie. A szeme mintha
viszketne, az egész teste lángolt és a felesége meg a gyerekek
jutottak eszébe. De ez is csak egy villanás volt.
Mirko Markov alig tudott nyelni. A feszültség úgy felnőtt benne,
hogy szinte szétrobbant. Ugyanakkor fegyelmezte magát, azt hitte,
nem sok sikerrel. De Adam, aki ebben a döntő pillanatban
végigfuttatta tekintetét hét társán, nem vett észre semmit. Mirko a
helyén van, ő a másik navigátor Wanda mellett. A barnahajú,
hidegszemű nő látszólag nem izgult - de Adam sejtette, most ő is
szembesülhet eddigi életével. Talán Wandának csak a szája széle
remegett.
Rob Garcia volt a legnyugodtabb. Valamiféle fatális beletörődés
lehetett ez nála. Már régen megtanulta, hogy „minden úgy lesz,
ahogyan lesz”, ha az ember megteszi, ami tőle telik, úgysem tehet a
végzet ellen semmit. A lényeg, hogy csinálja a dolgát, tegyen meg
mindent a siker érdekében. Ha magasabb erők úgy akaiják, hogy az
a dolog ne sikerüljön - hát kész, vége. Adam, maga sem tudta, miért,
de ezt most díjazta, sokkal értékesebb hozzáállásnak tartotta, mint a
többiek látható vagy titkolt izgalmát, félelmét.
0 maga sem volt kivétel. Egy pillanatra - amikor kimondta a
..mcrülcs” szót - úgy érezte, az összes vér kiszalad a testéből. Mintha
belül hirtelen üressé lett volna, egy felfújt léggömb, vagy inkább egy
ember alakú léggömb. Kívülről azt hiheti mindenki, hogy lám, Adam
az, a kapitány - de belül már nincsen semmi, elszállt a merészség,
még az óvatosság is. Talán csak egy kicsi, nagyon kicsi bizakodás
maradt. Bizakodás a sikerben…
A hajó megmozdult. Rob Garcia később megesküdött rá, hogy ő
süllyedést érzett - de a többiek másról számoltak be. A hajó mozdult
és valahogyan furcsán helyet változtatott a térben. De melyik
térben? A hajtóművek üvöltöttek az erőfeszítéstől, a pokoli zaj még a
vezérlőbe is behallatszott a számos szigetelő réteg ellenére.
A mutatók felfelé kúsztak a képernyőkön. Itt-ott oszcilloszkóp-
szerű képek jelentek meg, sinusgörbék futottak vörösen és zölden.
Teljesítmény számok peregtek gyorsan. Aztán valami megváltozott.
Csökkent a zaj. Mi több, a motorok mintha maguktól
visszakapcsoltak volna, a teljesítmények kezdtek visszaesni. Ám
senkinek sem volt olyan érzése, hogy ez rossz lenne. Még Adam is,
aki pedig nem vette le szemét a képernyőkről, úgy érezte, hogy
haladnak. Valahonnan valahová. A hajó mozgott egy térben. Az
összes többi műszertől független áramlásmérő és egyéb műszer -
ezek a hajó külső burkolatán helyezkedtek el - valamiféle haladást
jeleztek. De ez nem volt olyan haladás, amit megszoktak. Itt mintha
az egész hajó oldalirányban repült volna. Nem a saját hajtóművei
vitték egy bizonyos irányba. Idegen erő kerítette hatalmába és vitte,
vitte…
Vagy egy helyben állt? Lehet, az áramlásmérőket megtévesztette
valami? Talán a kozmoszban tapasztalható, addig sosem tapasztalt
folyamatok?
A Hármas Bázis radarosai nem hittek a szemüknek. Bár előre
figyelmeztették őket, most mégis csak nézték a radarképernyőn azt a
nagy semmit, a sötétséget, ahol az előbb egy zöldes folt égett
kitartóan, mutatva a Hubbard helyét. Aztán egyikük kimondta:
- Ezek tényleg eltűntek. De hogyan?
- Láthatatlanná váltak.
- Ha ott lennének, a jelek visszaverődnének róluk.
- Vagyis nincsenek ott, ahol az előbb voltak.
- De hová tűntek?
Adam tudta, vannak itt viszonylag független műszerek is. Például
az az óra, amely csak ilyenkor, merülés alatt kapcsol be. A hajó valós
idejét méri - azt az időtartamot, ameddig merülésben vannak.
Közben hallotta Nils hangját:
- A merülési időtartam eddig négy perc negyven másodperc. De a
digitális múltmérő visszafelé forog. Jelenleg tizennyolc évvel és
kétszáztizenöt nappal vagyunk hátrébb… azt mondja.
Ez az „azt mondja” kifejezte mindnyájuk hitetlenkedését. A
szerkezet azt mondja, de vajon valóban így van-e? Nem bíztak
benne. Lehet, ez az egész időutazás csak egy tudományos blöff?
Vagy bár valóban és őszintén akarták-remélték a tudósok, mégsem
jött létre…?
Adam tudta, mi lesz az ellenőrzési lehetőség. De ehhez még várnia
kell. Ha 2079-ből kivonjuk a 2046-ot, marad harminchárom. Nos,
ezt a határt kell elérniök. Nils is tudta, hát folytatta:
- A múltmérőn huszonhét… huszonkilenc… harminckettő…
Harmincnégy év visszatérés.
 - Állj. Folyamatokat lefékezni.
Sötétben bolyongtak, akár a vakok. Csak elméletben tudhatták,
mit kell tenni. Hát azt tették. Mozdulatok, irányító jelzések
kiküldése, új folyamatok beindítása. A hajó érzékeihetetlenül ringott
valamiben. Vagy csak nekik tűnt úgy… ?
- Végül is harmincnégy év és háromszázét napnál álltunk meg -
jelentette Garcia. Alex akkorát lélegzett, oly hirtelen és hangosan
vett levegőt, hogy többen ránéztek, ettől zavarba jött. Adam
kimérten mondta:
- Ha minden igaz, ennyit jöttünk hátra az időben. Felmerülünk
ideiglenesen.
Olyan volt, mintha tengeralattjáróban lennének. Lemerültek az
egyik időben, az volt a felszíne a képzeletbeli tengernek. Most a
mélyben tehát a múltban bolyonganak. De ahhoz, hogy megtudják,
hol-mikor vannak, fel kell merülni. Ahová felmerülnek, az nem a
régi múltjuk lesz, nem az a világ, ahonnan az imént eljöttek. Ez egy
régebbi idő-tenger felszíne lesz. Felmerülnek, hogy lássák, hol
vannak, hová-meddig jutottak. Ez egy múlt-tengeri felszín lesz…?
Semmi sem volt biztos. A hajtóművek dolgoztak, a hajó lassan
kikerült az időalagút áramából. Ezt több műszer is jelezte. A nagy
képernyő a vezérlő falán még sötét volt, mint az imént sajátos
utazásuk alatt. Most kezdett lassan világosodni. Nina szíve a
torkában dobogott. Ha… Ha ugyanazt fogják látni, amit eddig? A
Mars felszínét, rajta a Hármas Bázis légmentesen záró óriási
kupoláit, alattuk a házakkal, egy egész kisebb várossal?
A képernyő lassan világosodott. Alex feszülten figyelt. Mi van, ha
az Unió oly sok milliárd eurót dobott ki az ablakon? Ugyanakkor
egyben már biztos volt: az a tény, hogy a hajó valahová „elúszott”, és
ezalatt üres volt a képernyő, azt kell jelentenie, hogy a Hubbard
nem volt ott abban a másik térben, ahonnan eljöttek. Ha ez így van,
máris óriási eredmény lenne. De még mindig kiderülhet, hogy csak
a térből tűntek el pár percre és nem az időből…
 A képernyő kivilágosodott. A Marsot látták. Pontosan olyan volt,
mint az imént. De…
- Nincs ott a Bázis! - kiáltotta Mirko.
Adam arca kivirult:
A Hármas Bázist csak 2046-ban alapították. Annak előtte semmi
sem volt a helyén, csupán köves pusztaság.
- Látjuk azt a pusztaságot - mondta Wanda felszabadultan.
Tehát egy másik időben voltak! Sikerült visszamenni a múltba!
Nils igyekezett most komoly úrhajós maradni:
- Most jön a neheze, gyerekek. Egy jövőbe menő időalagutat kell
kifognunk. Alex tudta, most majd másképpen fog reagálni a hajót
körülvevő mágneses mező. Az erővonalak irányát egyetlen
kapcsolóval meg tudják változtatni. Ezzel a szonda is olyan alagutat
keres, amely előre szalad az időben. Még nem tudhatták, hogy
ezekből is annyi van-e a mindenségben, mint a múltban, a hátrafelé
rohanó alagutakból. mi van, ha csak múltba vezető áramlatok,
„húrok” léteznek? Erre is volt egy tervük Markovval. Ha így
alakulnak a dolgok - ismerte Adam az Unió titkos tanácsának
döntését - akkor leszállnak a Marsra és létrehozzák a… Hármas
Bázis alapjait. Ily módon valamivel korábban indul meg a bolygó
gyarmatosítása. Hogy ez esetben hogyan magyarázzák meg az
odaérkező földi embereknek a Huh harc! különös alakját,
történetét… Ha egy olyan hajó bukkan fel a vörös bolygó mellett,
amelyet akkor még nem is építettek meg… ?
Adam tehát tisztában volt vele, mennyire nagy a tét. Rengeteg bajt
okozna, ha nem tudnának visszamenni a saját idejükbe. Most
beindultak a hajtóművek, de a szonda még mindig keresett.
Rengeteg idő ment el - úgy hitték. Pedig még csak a tizenhatodik
percben voltak az eredeti indulásuktól. Tizenhat és fél perccel
ezelőtt beszéltek utoljára a Hármas Bázis űrforgalom-irányítóival -
2079. augusztus 4-én.
- Azt mondom, mindjárt talál egyet - így Alex. - Emlékezzetek,
annak idején azt sem akartuk elhinni, hogy a nullponti energia az
univerzum minden pontján egyenlő erővel van jelen és bárhol
kicsatolható. Már ezt is megoldottuk.
- Hogy jön ez ide? - értetlenkedett idegesen Nils.
- Hát úgy, hogy talán az időfolyamokkal is tele van a lineáris tér.
Láthatatlanok, igaz, de miért is kéne őket látnunk? Nem az emberi
érzékszervek kedvéért „készültek”. Ezek elsősorban energetikai
objektumok, amelyeket a táguló világegyetem formázott ki. Éppen
olyan részei lehetnek, mint a galaxisok, a csillagok, a bolygók és
minden más.
Mintha valahol egy ismeretlen értelem ezekre a szavakra várt
volna, hirtelen történt valami. Nem tudták mi, de érezték, hogy
valami megváltozott. A képernyő ismét elsötétült.
- A szonda jövő-húrt talált. Előre megyünk az időben - jelezte Rob
Garcia és a digitális számlálóra mutatott. - most meg előre peregnek
a napok, az évek. Ha átállítom a számlálót… így ni… akkor az éveket
mutatja a mi időszámításunk szerint.
Megbabonázva nézték, ahogyan a számjegyek, ha nem is túl
gyorsan, de pörögtek. Már 2057 volt, aztán eljutottak 2068-ig. Végül
2079-hez közeledtek… A folyamatból ki kellett szállni. Szerencsére
volt szabályozó mechanizmus, ahogyan a múltba merülés során is
akkor tudták megállítani a hajót, amikor akarták. Adam maga ült
annál a készüléknél, amellyel ezt elérhette. Egyszerű analógián
alapult a dolog. Adam előre beállította a stabil részen a kívánt
dátumot, a mobil részen pedig futottak a számok, de amikor már
erősen közeledtek a stabilon beállított számhoz, valamiféle fékezés
vette kezdetét. A hajó mágneses erőtere sokra volt képes…
És amikor a két dátum egyezett, a hajó már állt. Lebegett valahol?
De milyen térben, vagy milyen időben? Alex Sabo arra gondolt: ha
visszatérnek a Holdra, a földi kollégák kiszedik a hajóból az összes
emléket, a központi számítógép adattárát valósággal „kibelezik”
majd. Évekig lesz mit kutatnia sok száz vagy akár ezer tudósnak
csak abból, amit a Hubbard hazavisz.
 - Ott a Bázis! - kiáltotta Nina Tordi, talán túl hangosan. De olyan
lelkesen és őszintén, hogy ez magával ragadta a többieket is.
Éljeneztek, látva a Hármas Bázis már-már jól ismert fényeit,
kupoláit, tornyait.
A hajó idegen erőktől szabadult. A hajtóművek teljesítményét
folyamatosan csökkentették. A plazma hőmérséklete rohamosan
esett, a hajó energiafogyasztása szintén. Amikor Adam már biztos
volt benne, hogy csakugyan itt vannak, szája elé vonta a rádió
mikrofonját:
- Narbon kapitány beszél, Mars-hármast hívom.
- Itt a Mars Hármas Bázis. Kapitány, önök huszonkét és fél percig
nem voltak a radaron!
„Szóval ők azok” - ismerte meg a radaros hangját. Adam tudta,
nem árulhatja el az időhajó titkát, még nem. Az a nyilatkozat, amit
indulásuk után az Unió vezetése Brüsszelben kiadott, szintén igen
homályosan fogalmazott azzal kapcsolatban, milyen hajó is a
Hubbard és tulajdonképpen hová megy. „Veszélyes küldetésről” és
„nem szokványos célpontokról” beszéltek benne.
- Mars-hármas, kérnénk egy pontos időt. Világidőt is, ha lehet.
Kis döbbent csönd után az a férfihang szolgálatkészen válaszolt:
- Kétezerhetvenkilenc augusztus 4-e van, földi idő szerint este
huszonegy óra hat perc. Világidőben… - és sorolta volna tovább a
számokat, de Adam udvariasan megköszönte, majd elbúcsúzott:
- A Hubbard köszöni a segítséget, Mars-hármas. Megfordulunk és
távozunk a Föld felé. Vége.
És csak utána fordult Nilshez:
- Felszedjük a szondát, intézkedj. Közben rádiótáviratot küldünk
Markovnak. Hogy legyen valami írásos anyag a kezében, amivel
bekopoghat Brüsszelben az illetékesek hivatalába. Hadd arassa le a
dicsőséget, ez majd sokat jelent később nekünk is.
- Mi lesz a távirat szövege?
- Csak két szó, Nils: TELJES SIKER.
Negyedik rész
Irány a múlt
 1.

Két héttel később - iszonyú száguldás után - a Hubbard a Földtől

négyszázharmincötezer kilométerre fékezett le. Adam úgy döntött, a
bolygótól egyelőre ilyen távolságban állnak körpályára. Ezzel nem
zavarták az űrforgalmat, és elég messze voltak ahhoz, hogy amatőr
érdeklődők se láthassák őket. A Földön használatos sztratoszféra-
repülőgépek kíváncsi utasai éppen úgy nem figyelhették meg őket,
mint a csillagászok. A hajó ugyanis az Antarktisz ..fölött” állt.
De ez csak előkészület volt. A leendő feladat végrehajtása előtt
Alex Sabo úgy hitte, nem árt, ha társai többet tudnak kedvenc
témájáról, amire az életét tette fel. Ezért megint rendezett egy kis
előadást az időfizikáról, és erre már majdnem mindenki eljött. Csak
Wanda Ralski maradt távol - ő volt az ügyeletes a vezérlőben. A
többiek egybegyűltek.
Adam is ott volt. Végignézett a legénységén. Mióta eljöttek a
Marstól, valami megváltozott az emberekben. Ezt csak pszichésen
érzékelte, nem tudott volna mondani egyetlen jelet, szót,
kézzelfogható bizonyítékot. Mégis, ez a változás állandóan érezhető
volt. Az emberei magabiztosabbak voltak! Mióta sikerrel megjárták
a múltat, igazi időhajósokká lettek, vagy legalábbis annak képzelték
magukat és ebbe a hibába olykor maga Adam is beleesett. Jó érzés
volt tudni, hogy voltak már a múltban, ha csak pár tíz évre mentek is
vissza. Ha az egész csak jó negyedóráig tartott - akkor is. Ok lehettek
az emberi történelem első időhajósai, és ez az érzés valósággal
feszítette a mellüket, tudatukat jóleső érzésekkel töltötte el. A
büszkeség nagyon kellemes volt - azelőtt ezt Adam csak ritkán, és
akkor is mindössze percekre érezte. Utána mindig győzött benne a
kötelességtudat, „eltette” a büszkeséget, elraktározta valahol a
tudata mélyén, az is emlékké lett, mint annyi más jó és rossz érzés
vagy esemény. Utána rögtön a következő feladatokra koncentrált.
Ez a tulajdonsága most sem változott. Jó érzés volt tudni, hogy
képesek rá, hogy hajójuk - a sok csodálatos elme terméke - ezt is
képes megtenni. Valahol persze tisztában volt vele ő is, társai is,
hogy nem annyira nekik köszönhető a dolog, mint inkább azoknak,
akik a hajót megalkották. Ha nem lenne a Hubbard, ők bizony
maguktól sehová sem mozdulhatnának, csak a térben
vándorolhatnának. Az idő továbbra is tiltott és vágyott terület lenne
csak - mint volt eddig oly sok milliárd egykor élt embernek! - és
mint az marad ezután is a többi jelenleginek. Milliárdok sohasem
fogják megismerni, milyen érzés az, ha az ember elmegy a mából
egy tetszés szerint kiválasztott régi időbe, és annak urává lesz…
Éppen ezek a kérdések izgatták most a kapitányt. Egyfelől milyen
célpontot válasszon? Ezt Markov annak idején rábízta, éppen ezért a
felelősség nagy volt. Féltette társait is. Hogyan fog ez rájuk hatni?
Nem ferdül-e el a lelkük, ha felfogják, hogy az ilyen utazás egyben
hatalmat is jelenthet?
Egyelőre csak az ő kezében volt egy hatalom - a döntés joga. A
hajó vezérlésének, irányításának joga. És Adam már keményen
eldöntötte magában: ha valami baj történne, ha kenyértörésre kerül
a sor közte és a legénység egyes tagjai között, akkor bizony nem
engedi át ezt a hatalmat senkinek. Egy űrhajó - különösen, ha
ennyire veszélyes küldetésben jár - nem a demokrácia intézménye.
Nem véletlen, hogy évezredek során a Földön, a tengeren járó
hajókon is mindig csak egy, egyetlen egy akarat érvényesülhetett - a
kapitányé. A tengeren és a kozmoszban is számos olyan helyzet
adódik, ahol gyorsan kell dönteni, népszavazásra nincs idő, és nem
is ajánlatos ilyesmivel kísérletezni. A kapitány a feltételezések
szerint a legtapasztaltabb ember a hajón, aki már sokat látott, átélt
esetleg hasonló szituációkat is. Feltesszük hát, hogy tudja, mit tesz,
amikor kiadja a parancsot. A többiek számára csak egyetlen teendő
marad. Engedelmeskedni!
De most nem volt semmi baj. Kellemesen beszélgettek, a nyolcból
heten ültek körben kényelmesen és hallgatták Alexet, az időfizikust.
- …Úgy tűnik, a kvantummechanikában már elég régen teret
nyert, hogy az időutazás nem fizikai lehetetlenség. Persze csak az
elképzelhetetlenül kicsi méretek világában ugyan, de
bebizonyosodott, hogy a folyamat a természetben is lejátszódhat és
gyakran le is játszódik. A fénysebesség sem „a szentség”, nem
áthághatatlan gyorsaság, sem mindent uraló törvény. Az annál
gyorsabban mozgó részecskék visszafelé haladnak az időben, mint
legutóbb mondtam. Ma már senki sem tagadja, hogy a
kvantummechanikában uralkodó „sok világ”-filozófia: valóság.
- Vagyis nem csak ez az egy világ van, amit látunk? - kérdezte
Joanna. Vörös haja szinte égett a fényben. Alex rá sem nézett,
szaporán bólogatott:
- Hát persze. Kezdettől létezik egymás mellett
megszámlálhatatlanul sok világ, a miénk csak az egyik. Ezek
párhuzamosak és nem mindig kapcsolódnak össze. Ha azt mondom,
„kezdettől”, akkor a mi anyagunk ősrobbanására gondolok, mintegy
tizenöt milliárd évvel ezelőtt. De ahogyan az atomi, sőt a szubatomi
világban is sok kicsiny világ létezik egymás mellett, úgy a
makrovilágban, tehát az ősrobbanásnyi anyaghalmazok hihetetlenül
hatalmas világában is többnek kell lennie! Itt egész galaxisok
szabadultak el, alakultak ki, rohannak folyamatosan iszonyú
sebességgel, távolodva az egykori robbanási ponttól. Mi is ennek
anyagából lettünk, fejlődtünk, és ma már gondolkozunk. Közülünk
sokan hibásan azt tételezik fel, hogy ez az anyaghalmaz a
mindenség, az Univerzum, és más anyag nincs és nem is lehet a
kozmoszban. Ez ostobaság. Másutt is „ősrobbannak” világok…
Hirtelen eszébe juthatott, hogy erről már egyszer beszélt, hát
visszakanyarodott az időfizikához:
- De elfelejthetjük a sok világ teóriáját, maradunk csak ennél az
egynél, a miénknél. Vajon lehetséges-e az időutazás a szokásos
akadémiai szofisztikus „de, talán, feltéve, ha lenne” és hasonlók
nélkül?
- Mindig a nagypapa-paradoxont emlegetik - jegyezte meg Nils.
Alex feltételezte, hogy ezt már úgyis ismeri mindenki, hát nem ment
bele a részletekbe:
 - Persze, visszamégy száz évvel korábbra, és véletlenül vagy
szándékosan elteszed láb alól azt a fiatalembert, aki a nagypapád
lett volna. Ez esetben nem születik meg az apád és persze te sem. Ha
csak egyetlen világ van - ahogyan sokáig, sokan képzelték akkor ez
valóban okozhat gondokat. De ki mondta, hogy egyetlen világ van?
Annyi világ is lehet, amennyit „akarsz”. Vagyis annyi, ahányszor te
vagy más az élete során hoz egy döntést. Döntéseket pedig ezrével
hozunk naponta, és ezek mind egy-egy új világváltozat
kiindulópontjai lehetnek. Reggel elindulsz munkába, és bár máskor
mindig „A” utcán mentél, ma úgy döntesz, hogy a „B” utcára
fordulsz be. Ettől a pillanattól kezdve nem csak a saját életed egy
kicsinyke szeletében okozol változást, hanem másokéban is -
százszámra! Mindenki, aki abban a percben „A” utcán megy, és
máskor talán látni szokott téged arrafelé, ma nem fog látni, és ezzel
máris megváltozik az életük. A hajléktalan, aki talán a kocsid elé
tántorgott volna, és ráfékezel, nem lesz ott. A mögötted jövő autós,
aki emiatt szintén fékezni kényszerül, vagy akár beléd is koccan,
szintén megússza a dolgot. Ám a „B” utcán új helyzetet teremtesz
azzal, hogy végigmégy rajta. Sok ember látja a kocsidat, akkor is, ha
ezt nem regisztrálja, hisz nincs számára jelentősége. De lehet, a
szélvédőd valakinek a szemébe tükrözi a napot egy másodpercre, az
illető elvakul, nekimegy egy másik járókelőnek. Ebből viszály lehet -
vagy éppen fordítva, lesz egy kapcsolat, netán egy szerelem? De az is
lehet, hogy míg áthaladsz a zöld lámpánál, valaki emiatt elkésik egy
másodpercet, aztán lekési a következő metrószerelvényt, majd nem
fér be egy liftbe. Az általad okozott egy másodperc hosszú percekre
nő, és az illető lekési a jelentkezést egy új munkahelyre, ezáltal
utána esetleg fél évig nem kap munkát, vagy más pályára
kényszerül. Amiatt, mert bekanyarodtál „B” utcára, egy ember élete
alapjaiban változhat meg, de azt sem zárhatod ki, hogy az egész
emberiségé! Hiszen ez az ember esetleg nagy feltaláló lett volna
abban a szakmában, amelybe vágyott, és találmányaival
megváltoztatta volna az egész műszaki fejlődést, vagy energetikai
előrehaladásunkat… Sok világ van tehát, és ezek elválaszthatatlanul,
kibogozhatatlanul kapcsolódnak.
 Pihent egy kicsit, közben az arcokat nézte, ahogyan Adam is. Most
kezdte csak felfogni, hogy a kapitánynak nem egyedüli feladata az
örökös parancsosztogatás. Tudni kell mindent nemcsak a hajójáról,
de a legénységéről is. És ki tudja, e kettő közül melyik fontosabb…?
Ha nem tud bánni az emberekkel, akkor mit sem ér, hogy vezethet
egy űrhajót. Egyedül úgysem megy semmire, embereitől is függ.
Folyamatosan éreznie kell tehát a hangulatukat, kiérezni előre az
esetleges konfliktusokat. Most például érezhető némi feszültség
Nina és Mirko között. Mielőtt a Marsra értek, ezek ketten szeretők
voltak. De ma már mintha valami baj lenne köztük. Nem ülnek
egymás mellé, olykor csúnyán néznek egymásra, félszavak hullanak
a semmibe, amelyeket látszólag nem címeztek senkinek, de attól
még ejthetnek sebeket az igazi címzett lelkén.
- … A dolgok alapja persze mindenképpen az, vajon a hátrafelé
történő időutazás részese - mondjuk így: az időutazó - belenyúlhat-e
a régi eseményekbe, vagy sem? Van, aki úgy képzeli el, hogy nem
tehet semmit, már azzal is zavart okoz, beavatkozik, ha látják őt
abban a régi világban. Mások meg úgy vélik, hogy nem baj, ha
bármit tesz is, mert akkor csak a „sok világ”-elméletnek megfelelően
egy kicsi vagy nem olyan kicsi változást okoz a múltban.
Fantasztikus könyvek írói meg úgy látták, hogy a visszajött utazó
bármit megtehet a múltban, mert ha meg is változik ettől valami,
akkor majd - mire visszajön - az lesz a történelemkönyvekben, amit
ő megváltoztatott, hiszen akkor ez lett a valóság és ennek
lenyomatát tanítják majd az iskolákban történelem címén. Mondok
erre egy példát. Egy mai időutazó, mondjuk a mi lehetőségeinkkel
felszerelkezve, visszamegy az ezerhétszázas évekbe, Korzika
szigetére. Megkeresi a nyolc éves kis Napóleoné Bonapartét, ezt a
kistermetű, vézna kölyköt, akinek a neve olasz és igen rosszul beszél
franciául. Kicsalja a gyereket a tengerpartra és lelöki a szikláról, az
meghal. Vagyis a Napóleon név soha nem jelenik meg a
történelemkönyvekben. De én meg azt mondom erre, van egy
világszelet, egy a „sok világ” közül, a végtelen mennyiségű, n-számú
világok között, ahol Napóleon mégis élt, megtette, amit megtett és
bekerült a történelembe. Van vagy lehet még olyan világ is, ahol
Napóleon elesett Egyiptomban, és legfeljebb a nagy részletes
szakmunkákban fordul elő a neve azzal, hogy egy fiatal,
nagyreményű tábornok volt a francia forradalom vége felé, akiből
politikus lehetett volna, de sajnos meghalt… És van olyan világ is,
ahol ezt a nevet senki sem ismeri, hiszen ilyen ember gyakorlatilag
nem is létezett. Aki megölte a gyermek Napóleont, az már egy ilyen
világba érkezik vissza, és ott rajta kívül senkinek sem mond semmit
ez a név. Vagyis a múlt megváltoztatása csakugyan megváltoztatja a
jelent, és képes mássá tenni egész világokat. Ezért mondom, hogy a
„sok világ”-elmélet számos dolgot megmagyarázhat. És mivel már
tudjuk - a fenti „A” és „B” utcás példa bizonyítja -, hogy a
hétköznapi, normális életünk is a „sok világ” összekapcsolódásából
áll, minden percben erre szolgáltat példákat, hát nem csoda, ha
könnyen elhisszük létezését.
 2.

Jurjah akkor érte el a falut, amikor a nap delelőn állt.

A vadász megtorpant, mielőtt kilépett az erdőből. Ez volt a
szokása régóta. Amikor egyszer egy tábortűz melletti estén a
nagyapja mesélt azokról a vad emberekről, akik délről jöttek… Mind
egyforma ruhát viselt, és puskájuk is volt. Atkeltek a folyosókon és
törtettek észak felé. Vagy húszan lehettek, a falujukba végül is
tutajokon jöttek el. Ha nagyobb folyó állta útjukat, kivágtak
harminc-negyven fát a parton, összekötözték őket és még kormányt
is eszkábáltak, aztán nekivágtak a folyónak. Ahol kellett, eveztek is,
meg volt valamilyen színes lap náluk, olyan, mintha száraz
nyírfakéregre rajzoltak volna valamit. Az mutatta nekik az utat.
Szóval nagyapa szerint idejöttek és megrohanták a falut.
Száműzötteket kerestek, olyanokat, akiket messzi nyugatról küldtek
ide rabságba, valahová messzire. De azok megszöktek,
elmenekültek, valahol a tajgában bujkáltak… A puskások, az
egyformaruhások, mind nagytermetű, marcona férfiak voltak,
ismeretlen nyelven beszéltek - sokáig éltek itt a törzs nyakán, és
erőszakoskodtak a nőkkel is.
Azóta Juijah, hazafelé tartva, sohasem lépett ki csak úgy óvatlanul
a fák közül. Amikor az erdő szélére ért, letette terhét, kézbe kapta
íját, sokat látott vadászkése is övén lógott - keze ügyében. Lassan
ment fától fáig, idegen őrszemet keresett a tekintete. Ha ilyent nem
talált, alaposan megszemlélte a falut. A kunyhóknál semmi sem
változott? Ugyanúgy van-e minden, mint amikor legutóbb elment?
A kis folyó partján úgy lógnak-e kiterítve a foltozásra váró
halászhálók? Mozognak-e a törzsbeliek, a barátai a kunyhók között?
Hallatszik-e a kutyák ugatása, a karámokban a rénszarvasok
bóklásznak-e nyugodtan? Mert ha idegenek vannak a faluban, ha azt
megszállták erőszakos, puskás emberek, akkor más a hangulat.
Akkor a kutyák gyakrabban szűkölnek, az emberek nem jönnek ki
kunyhóikból, senki sem foglalkozik a hálókkal, a rénszarvasok is
csak állnak és néznek. Így hitte Juijah, mert így mesélte a nagyapja,
aki már régen az Örök Erdőben, a mennyei istenek tajgájában űzi a
vadat. Abban a világban, ahol a vadász nyílvesszeje sohasem véti el a
zsákmányt, és ahol nincsenek hóviharok, ahol sohasem alszik ki a
tűz.
A falu olyan volt, mint máskor. Mégis, Juijah hosszú ideig
szemlélte azt. Látta Elgaj, a fivére kunyhóját. És látta az öreg
Mutort, amint leballagott a partra, komótosan leült a hálója mellé,
görbe halcsontból készült tűvel varrta be a lyukakat. Akkor hát
minden rendben van? Még egy pillantást vetett körbe, majd
visszament a fák közé, felvette terhét, és határozott léptekkel indult
a kunyhók irányába. Tudta, hogy ha sikerül, vált pár szót Aszimával,
akit feleségnek szemelt ki. Ahhoz, hogy elvehesse, száz prémet kell
majd adnia Aszima szüleinek. Az apja kevély, rátarti ember,
megköveteli ezt. No, meg is fogja kapni. A bőrök száma elhagyta a
nyolcvanat, és Juijah tudta: most ugyan hazamegy, de két nap
múlva ismét elhagyja a falut. A tajgában még sok állat szaladgál, és ő
megszerzi a prémjüket. Hogy aztán utána a kunyhójába vihesse a
szépséges Aszimát, aki most már nagyon hiányzott neki.
 3.

- Mivel még nem ismerjük eléggé a hajó teljesítőképességét, ne

menjünk azonnal a régmúltba - tanácsolta Alex. Adam elégedetten
mosolygott:
- Én is éppen ezt akartam javasolni - nem vette észre, hogy egy
kapitánynak nem javasolnia, hanem parancsolnia kell. És éppen ez
volt benne a megnyerő. Alex is mosolygott:
- Még nem vagy olyan „igazi” kapitány, aki csak parancsolgatni
tud. Hát ne is legyél olyan. Az a jó, ha egy ilyen úton azért a
legénységnek is van némi beleszólása a dologba. A saját sorsunkba -
míg Alex ezt mondta, Adam arra gondolt: nemrégen még
másképpen vélekedett erről. Ám az a vészhelyzetekről szólt. Akkor
csak egy parancs, egy döntés lehet - a kapitányé. Most viszont még
csak beszélgetnek, és szó sincsen vészhelyzetről.
- Tehát nem az ősemberek vagy a mamutok, de nem is a
dinoszauruszok világa következik - szögezte le Adam. - Nem
megyünk vissza az előemberek közé, vagy pláne az ember előtti
világba.
- Erre ráérünk majd később - Alex hangjában ott bujkált a
reménység, hogy azért ezeket is ők láthatják majd először.
Volt ott egy harmadik társuk is: Wanda. A nő éppen felállt a
vezérlőtől, diszkréten nyújtózott a sok ülés után, aztán megjegyezte:
- A sikerünk ellenére is eltart egy ideig, míg Brüsszelben döntés
születik egy újabb időhajó építéséről. Vagy az amerikaiak, netán a
kínaiak építik meg a következőt…? A lényeg az, hogy legalább egy-
két évünk van arra, hogy bejárjuk a múltat, mielőtt konkurenciát
kapunk. No, megyek úszni. Senki sem tart velem?
A két férfi szórakozottan a fejét rázta. Wanda elment. Alexet
láthatóan elgondolkoztatta a dolog, mindjárt szóvá is tette:
Tényleg, mi lesz akkor, ha kettő vagy több időhajó indul el a
múltba? Nem fordulhat elő, hogy valahol összeütköznek? Egyazon
időcsatornába kerülnek bele?
- Minden csatornában egy irányba megy az idő. Vagy előre vagy
hátra - emlékeztette Adam. De Alex csak legyintett:
- Az nem olyan biztos. Ezt még a mai tudásunk szintjén állítjuk,
ami bizony rettentően alacsony ebben a témában.
Adam jobbnak látta, ha másra tereli a szót.
- Most az újabb „merülésről” kell döntenünk, Alex. Hová, melyik
korba menjünk? Segíts dönteni. Ne feledd, ez nem a Mars, ami
mellett ha merülünk, az ember előtti korba jutottunk vissza. Itt
visszamehetünk száz vagy kétszáz vagy ezer évet, mindig látunk
majd embereket és ők is látnak minket.
- Ne félj a beavatkozástól. Visszamegyünk, mert ez is része a
történelemnek.
- Tessék? - Adam nem egészen értette a dolgot. De amikor Alex
Sabo beszélni kezdett, már sejtette, hová fog kilyukadni.
- Hát persze! Valaha benne lesz a következő évszázadok
történelemkönyveiben, mondjuk a 2300-as vagy a 2500-as években,
hogy az emberek megoldották a múltba utazás fizikai és egyéb
kérdéseit, és az első „időgép” 2079-ben készült el, amit azonnal ki is
próbáltak.
- Ez a jövő számára lesz fontos, de visszafelé nem szerezhetnek
róla tudomást az emberek. A középkoriak vagy a huszadik századi
emberek nem fogják tudni, hogy az időutazás létrejött.
- Te csak ne féltsd a huszadik századiakat. Olvasd el a fantasztikus
regényeiket, nézd meg a filmjeiket… Már olybá vették az
időutazásokat, mintha valóságosak lennének. Tehát tudniok kellett,
hogy egyszer a jövőben megtalálják a módját. És ha megvan a
módszer és az eszköz, akkor mi tartaná vissza a jövőbeli embereket
attól, hogy utazzanak az időben, hogy eljöjjenek a múltba,
kalandozni, felfedezni, kutatni, kíváncsiskodni…? Tehát ha
megjelenünk valahol, talán nem is fognak annyira csodálkozni.
Adam mosolygott, de kissé türelmetlenül:
 - Meghozom a döntést, ahogyan az egy „igazi” kapitányhoz illik.
Máris hívom a legénységet és indulunk.
A merülés ezúttal is olyan volt, mint első ízben. És ha azt hitték,
az izgalom már nem szorítja a torkukat, nagyot tévedtek. Hiszen
gondolkodó emberek voltak, és értették a lehetséges veszély
nagyságát. A kockázat pedig mindig elszorítja a torkokat, ahogyan
élénkebb munkára készteti a szívet és az agyat.
Kilőtték a hírközlő bóját. Az elektronikus jelzőszerkezet ötven
kilométerre lebegett az űrben, kicsiny fényponttá lett a
radarképernyőn. Aztán kibocsátották a szondát, keressen
időalagutat! Bonyolult algoritmusok határozták meg pályáját, egy
idő után majdnem eltűnt a közelükből, mégis ott volt valahol.
Hosszú percek teltek el, mire bejött egy pozitív jelzés. Addig vagy
nem talált semmilyen ..húrt”, vagy nem olyant, amilyenre nekik
most szükségük volt.
A hajótest megremegett. Nils gondolatban vállat vont. Sokszor
már önmaga előtt is megjátszotta, hogy nem fél semmilyen
veszélytől. Pedig ha belegondolt… Olyan folyamatok játékszerévé
lettek, méghozzá a saját akaratukból, amelyről szinte semmit sem
tudtak. Még Alex, az időfizikus sincsen tisztában mindennel, mi
zajlik egy ilyen időalagútban, hát még ők, az utasok! A férfi ajkát
keskenyre szorította, közben tette a dolgát.
Nina Tordi most nem gondolt Mirkóra, aki ilyen hamar elhidegült
tőle. „Persze, mert csak addig kellettem neki, amíg érdekes volt a
szex”, futott át a nő fején. Wanda hűvös arcába nézett, aki nem
figyelt másra, csak a saját képernyőjére. Másoknak sem könnyebb,
bizonyosan, gondolta még Nina. Mirko Markov Adam gépétől kapta
az adatsorokat, átfuttatta az ellenőrző programon. A hajó
hajtóművei teljes erővel dolgoztak. Joanna árgus szemekkel figyelte
a plazmahajtómű felfűtését, majd melegedését. A „kemence”,
ahogyan magában nevezte, máris elérte a három millió fokot.
Rob Garcia a kormányművet uralta, bár egyelőre nem volt dolga.
Az időalagút, ha magába szippantja őket, úgyis eltűnik a mai világ
látványa a képernyőről. És ki tudja, mi bukkan elő ismét? Adam
még nem mondta meg nekik, mit fognak látni.
És a képernyők elsötétültek. A radaron sem látszott többé az őket
vigyázó evilági szonda. Megszűnt az információáramlás, a
Hubbardot ismeretlen erő vágta el addigi világától, környezetétől. A
nagy képernyőn sem látták már a Földet. Aztán a digitális számláló
Adam képernyőjén veszett vágtába kezdett - hátrafelé.
Már előzőleg beállította az évszámot. A számlálón sebesen
pörögtek a számok, az utolsókat, amelyek a napokat és a hónapokat
mutatták, igazából nem is lehetett látni. Adam attól tartott, valami
elromlott, és az időfolyam elragadja őket. Mert hiszen az
alagutaknak, vagy ahogyan Alex nevezi őket, a „húroknak” rengeteg
olyan tulajdonsága lehet még, amelyekről fogalmuk sincsen. Mi van,
ha soha többé nem ereszti el őket? Vagy elviszi őket messze a
múltba - de nem a Földre, hanem a Nap közelében löki ki őket és
azonnal elégnek? Vagy nem is a Naprendszerben, hanem egy
teljesen ismeretlen világban, egy másik galaxisban, netán egy másik
dimenzióban bukkannak ki? Ahonnan nincs visszatérés?
De az első kísérlet adott némi reményt. A Mars mellett is
elmentek a múltba, „lemerültek”, utána visszajövet mégis pontosan
ugyanott bukkantak elő ismét. A marsi bázis radarképén nem volt
távolságbeli különbség az eltűnésük előtt és visszatérésük után.
Pontosan ugyanott lebegett akkor is a Hubbard az űrben… Talán
most is így lesz?
Ám ha mégsem… Adam lelki szemei előtt más képek peregtek.
Mint egy izgalmas folytatásos tévéfilm. A Világtévé 199-es
csatornáján csak ilyenek mennek. Abban a filmben, ami róluk
készülne, vagy az ő sorsukat mutatná be - a Hubbard egy másik
világ-egyetemben bukkanna ki. Innen senki sem mehetne utána
megkeresni, elvesznének örökre. De nem adnák fel. Öt férfi és
három nő - ebből három család alakulna ki, akiknek sok nemzedéke
nőne fel az űrhajóban. Amíg csak az üzemanyaguk engedné,
vándorolnának a világok között, keresnének mindig egy-egy
időcsatornát, alagutat, húrt, és arra törekednének, hogy
visszajöhessenek a Földre… Ami talán a negyedik vagy ötödik
nemzedéknek sok száz év múlva sikerülne? „Mindenesetre izgalmas
film lenne belőle”, tette hozzá gondolatban. Aztán máris elröppent
az agyából minden egyéb, csak a számsorokra összpontosított.
Valami történt, érezték. De érdekes, hogy nem annyira a
testükben, mint inkább valahol a tudatukban. Valami azt sugallta
nekik, hogy figyelik őket, hogy valamilyen tudatos lény is van a
közelben. Amikor később beszéltek erről, a nők mind, a férfiak közül
viszont egyedül csak Adam jelezte: érzett valami ilyesmit. Olyan
megfoghatatlan, homályos volt a dolog. Mintha lett volna valaki,
nem a térben, hanem a tudatukban. Ott mocorgott, egyszerre volt
jóakaratú, de hűvösen kíváncsi is. Valaki, aki nyugtázta
próbálkozásaikat, ám ha kudarcot vallanak, nem siet a segítségükre.
Még akkor sem, ha odavesznek… ?
Nem vesztek oda. A hajó képzelt vagy valós mozgása lefékeződött.
Megint mintha himbálódzott volna - pedig a műszerek nem
mutattak ki keresztirányú ingómozgást. A hosszabbik tengely
irányában sem mozdult a hajó. Mégis mindnyájan úgy érezték,
mintha pár pillanatig egy tenger partján, vagy móló mellett ringott
volna a vízijármű. A képernyő kivilágosodott és az utasok
fellélegeztek…
A Földet látták. Ugyanolyan volt, mint máskor. Hogy mégis a
múltban vannak, azt a radarképernyőről tudhatták meg - nem látták
a helyzetjelző szondájuk kicsiny fényfoltját. Igen, ebben az időben
nem lehet itt velük a szonda, hisz az nem utazott el az időben.
- Lineáris hajtóműveket bekapcsolni - szólt Adam magabiztos
hangon. - Irány a Föld!
- Megmondanád, mikor vagyunk? - kérdezte Nils. Olyan
természetesen hangzott ajkáról a kérdés, mintha az lett volna a
mondat értelme: „Hol vagyunk”? És bizony valahol ez ugyanazt
jelentette. Régen az emberek a térben utaztak, ma a térben is, az
időben is. Vagy csak az időben, mint most ők.
 Kétezertizenegy október negyedikén vagyunk. Ausztráliában most
éjszaka van, odamegyünk.
Csak Alex Sabo arcán látott valamit, de még az időfizikus sem
tudta pontosan, mi történt akkor. Csak az időpont volt neki ismerős.
- Egyszer mintha hallottam volna ezt a dátumot… Mi is történt
akkor?
- Majd meglátjátok. Ha csakugyan működik az időutazás, most
megtudjuk - felelte titokzatoskodva a kapitány. Viszont a mosoly az
arcán nem sok jót jósolt.
- Aligha egy népünnepélyre vagyunk hivatalosak - mormolta
Joanna. Közben látta, hogy a plazmahajtómű hőmérséklete szépen
csökken. Még vagy negyedóra és egymillió fok alá esnek az értékek.
Ugyanakkor a három lineáris hajtómű, az „evilági motorok”,
ahogyan Nils nevezte, Garcia intézkedéseit követően máris indultak.
A hajó is elmozdult, egyre gyorsuló pályán robogott a Föld felé.
- Mi lesz? - kérdezte Mirko. Az automata vette át a hajó vezérlését,
így az egész legénységnek lett ideje az úticéllal foglalkozni. Adam,
úgy is, mint a hajó történésze, először valami másról beszélt. Olyan
kérdésre adott választ, amit nem a jelenlévők tettek fel, hanem
évekkel korábban egy történész bizottság egy európai fórumon.
- „Ha lesz időutazás, lesz végre igazi történelemoktatás” - mondta
valaki évekkel ezelőtt egy szakmai fórumon. Amivel arra célzott,
hogy a mai tanárok, professzorok, szakírók a régebbi idők
történelmét csak források alapján taníthatják, értelmezhetik. De a
források egyre megbízhatatlanabbak, ahogyan megyünk hátrafelé az
időben, ráadásul mind kevesebb van bennük, minél régebbi
események okait kutatjuk. Könnyen lehet, hogy szinte az egész
történelem, amit ismerni vélünk, amit tanítunk, amiről szakmunkák
százezrei születtek eddig is - nem olyan, amilyennek hisszük. Lehet,
nem azok a szándékok mozgatták a régi embereket, mint amelyekre
mi most utólag gyanakszunk, vagy amit félrevezető, hamis korabeli
információk alapján leírtunk és tanítunk. Lehet, apróságok
irányították a nagy eseményeket, vagy fordítva. Lehet, nem is úgy
történt, ahogyan ma sejtjük, hanem egészen másképpen.
Dicsőségről szónokoló hadvezérek vesztes csatákat tettek
győzedelmessé szóban - aztán csak az a forrás maradt fenn, amely
ezt hirdette -, miközben a valóságban az a hadvezér elvesztette a
csatát. Mi okozta egész birodalmak bukását? Mi vagy ki volt az oka
egyik vagy másik eseménynek, folyamatnak? Távolról, nagy
időtávból már nehéz vagy éppen lehetetlen ezt átlátni. Mi mégis
szeretnénk tudni. Ha tehát lesz időutazás - mondta valaki a
huszonegyedik században akkor elsődleges tudományos feladat lesz
visszamenni és megtudni, pontosan mi és hogyan zajlott le.
- Csak egy kis bökkenő van - mondta Garcia a homlokát ráncolva.
Az alacsony, máskor általában mosolygós férfi most egy csöppet sem
volt nevetős kedvében. - Azért jó lenne, ha ezután előre tudnánk,
melyik évbe megyünk vissza. Nehogy valamelyikünk
megduplázódjon!
Alex azonnal tudta, miről van szó. Ám Adam arca csak valamivel
később derült fel, és azonnal számolni kezdett. Nina és Nils nem
nagyon értették a dolgot:
- Micsoda? Duplázódás?
- Klónozásról beszélsz, vagy mi a fenéről?
Alex csillapította a kedélyeket:
- Igaza lehet Robnak, de nyugodjatok meg. 2079-ből indultunk,
köztünk a legidősebb pedig, aki nem más, mint a kapitány, csak
harminckét éves. Duplázódásról tehát szó sem lehet.
Akkor már a többiek is felfogták. Mirko összecsapta a két kezét:
- Hogy az a…! Erre nem is gondoltam. Nem mehetünk vissza
olyan időbe, amelyben valamelyikünk már élt, mondjuk
gyermekként?
- Legalábbis nem a Földön… azt hiszem - felelte Alex eléggé
bizonytalanul. Wanda a fejét ingatta:
- Akkor itt egy újabb csapda van. Ha visszamennénk mondjuk
kétezer-negyvenkilencbe, amikor én születtem, még nem lenne baj.
De kétezer-ötvenegyben, amikor mondjuk másfél éves voltam…
akkor mi történne?
- Egy időben két példányban léteznél a Földön. Egy másfél éves
kislányként és mai valódban - vágta rá Nils, de látszott az arcán,
hogy ez nem tetszik neki. Garcia elkezdett fantáziálni:
- Ez semmi, a gyerek és a felnőtt nem keresztezik egymás útjait…
De ha Wanda meg akaija látogatni a szüleit? Az anyja meg az apja
talán még annyi idősek sem voltak akkor, mint ő most. Egy este
hazamegy és mit lát? Ott van ő maga, éppen fürdetik, meg a szülei,
akik persze rá sem ismernek. Mert hát honnan is jutna eszükbe,
hogy meglátogatta őket a saját lányuk - huszonnyolc évvel
későbbről… ?
- Szerintem nem is lehetséges, hogy egy időben létezzen ugyanaz
az ember, két testben - hajtogatta Nina Tordi makacsul. Nils persze,
az örök tréfacsináló, már másról fantáziáit:
- Egy egész csapatot lehet csinálni ugyanabból az emberből.
Itthagyjuk most Wandát, visszamegyünk a jövőbe, aztán megint
eljövünk, megkeressük a tavalyelőtti Wandát, már ketten lesznek.
Aztán elmegyünk egy évvel korábbra, azt a Wandát is elhozzuk…
Alex számára nagyon sántított ez az elmélet, de nem foglalkozott
vele. Adam nevetve felemelte a kezét.
- Egyelőre nem fenyegeti ez a veszély egyikünket sem.
Mindenesetre alighanem megfontolandó lesz a kutatók számára…
Egyelőre jobb, ha nem megyünk vissza olyan korba, amelyben mi
már léteztünk, így biztosan nem lesz probléma.
A többiek is elcsendesedtek. Csak Garcia vonogatta a vállát:
- Ha már sok időhajó fogja járni az űrt, a dolgok alaposan
összekeverednek majd. Nem irigylem azokat, akiknek ezt valami
módon szabályozniok kell majd.
Alex egyetértően bólogatott. Közben a Föld egyre csak nőtt a
szemük előtt.
 - Mi van, ha észrevesznek minket a… szóval a mostani emberek?
Csillagászok, katonai megfigyelők, műholdak és egyebek? - kérdezte
Wanda.
Áttanulmányoztam a korabeli eseménynaplókat - mondta Adam. -
Az eseményt megelőző tizenkét órában gyakorlatilag senki sem vett
észre semmit.
- Mert akkor nem jártunk itt - feleselt Nina. Ez a lehetőség
elgondolkoztatta a kapitányt, aki segélykérő pillantást vetett Alexre.
Az időfizikus a fejét ingatta:
- Úgy tűnik, mindkettőtöknek igaza van. Kétezer-tizenegy október
4-én az eddigi feljegyzések szerint senki sem vett észre semmi
gyanúsat a közeli kozmoszban, sem Ausztrália közelében. De mi
van, ha most mégis észrevesznek minket, és akkor megváltozik
minden?
- A „sok világból” egy másikba kerülünk hirtelen? Mi is, és az
egész jövő is?
- Könnyen lehet. Még az is, hogy ha meglátnak minket egy
esemény helyszíne közelében, akkor attól kezdve minket tartanak
majd az esemény okának!
Adam ezen eltöprenghetett, de már nem akart változtatni a
tervein. Hát csak annyit mondott:
Éjszaka érkezünk, az Antarktisz felől. Ott volt a leggyengébb a
kozmoszfigyelő, meteoritelhárító optikai rendszer azokban az
években. Senki sem vett észre semmit, remélem, most is így lesz.
Alex kételkedve ingatta a fejét.
 4.

Ivina felvette a telefont és beleszólt:

- Ivina Nandar-Melangon vagyok.
A vonal másik végén bejött a már ismert csönd. Az a kínos
pillanat, amikor a másik kapcsol és felfogja, kivel kéne beszélnie. A
legtöbben ilyenkor szeretnének valahol máshol lenni. Érezte Ivina
most is, hogy a másik az agyában azonnal ürügyeket keres, hogy
letehesse a telefont, hogy megszakítsa a beszélgetést, még mielőtt
bármit is mondania kellene. Hát ezt megelőzendő, máris folytatta:
- Most nem a halott férjemről van szó, asszonyom. Nem az
özvegyi nyugdíjról vagy bármilyen kárpótlásról. Az ilyesmiről az
ügyvédem tárgyal. Nekem most csak egy információra van
szükségem egy mai, nagyon is élő űrhajósról. Az illető… hogy is
mondjam csak… közeli ismerősöm. Nemrégen indult az űrbe a
Hubbard fedélzetén, talán ön is látta az erről szóló hírt az
Űrhíradóban.
A másik megkönnyebbülve: - Nagyon szívesen, asszonyom,
mondja kérem az űrhajós nevét.
- Adam Narbon kapitány.
Kis, zavart csönd jött ilyenkor, szintén már nem először. Az
utóbbi két hétben legalább negyedszer. Ahányszor Ivina erőt
gyűjtött egy újabb kör lefutására, a végén mindig ezzel találkozott.
- A képernyőn látom az… az illető adatait. De azt is ideírták,
asszonyom, hogy mivel kísérletikutató repülésben vesz részt, az
Unió tudományos tanácsának tiltása értelmében nem közölhetünk
részleteket az útjáról. Mellesleg nem is tehetném, mert ilyen
részletek itt nem is szerepelnek.
- De én csak azt szeretném tudni, mikor jön vissza a Földre!
- Sajnálom, asszonyom, erre a kérdésre sem felelhetek. A
Hubbard visszatéréséről nincs információ. Értse meg, kérem, az a
hajó nem egy szokványos Föld-Mars-Föld útra ment, nem
rakományt vitt valahonnan valahová, és nem számítható ki a
visszatérés időpontja, sem az, hová és melyik dokkba fog beállni.
Nem segíthetek, asszonyom.
Ivina valamit mormogott, hogy köszöni, és letette. Azonnal tudta,
hogy nem telik bele három nap és újra körbetelefonálja azokat az
embereket és hivatalokat, akiket éppen a szerencsétlenül járt férje
idején ismert meg. Mindegyikben lehetnek elrejtett
információmorzsák, amiket kellő szorgalommal kiszedhet magának.
De a legjobban az fájt, hogy igazából maga is tudta: igazuk van, nem
a Hubbard az első kutatóhajó, amelynek első útját titokban tartják.
Érthető is, hiszen ha kudarcot szenved, legalább nem „reklámozzák”
túlságosan a dolgot, ezzel is szaporítva a bajt. Azzal is tisztában volt
az asszony, hogy akikkel beszél, csakugyan az igazat mondják. Az ő
készülékeiken semmilyen valós adat nem jelenhet meg, ha beütik a
keresőbe a hajó vagy bármelyik űrhajósa nevét. Mindent letiltottak,
embargó alá vontak - egy ideig. A tilalmat valószínűleg akkor oldják
fel, ha a hajó visszatér.
Ha visszatér…
Ivina kiment a teraszra. Előtte terült el a tenger. Meleg volt itt, a
pálmák csak lusta kis szélben bólogattak. Olyan barátságos és szép
volt minden. Gyönyörködött benne, mert nem lehetett nem
gyönyörködni - ugyanakkor azért fájt a szíve, hogy Adam most nincs
itt, és nem láthatja mindezt. Különösen a pálmákat…
 5.

Adam látta a pálmákat.

Pedig sötét éjszaka volt, még az. De a tengerparton a pálmák
felmeredtek a homokdombokon. Valahol a távolban mögötte volt
egy kisváros is, csak az égre vetülő fények jelezték. A sötétség
áthatolhatatlannak tetszett, mindent elöntött, befedett.
Adam ellenőrizte a földrajzi koordinátákat. Pontosan ott voltak,
ahol lenniök kellett. Az időhajó a tenger fölött lebegett, mind
közelebb a parthoz, de tőle párszáz méterre megtorpant. Óriási volt,
különösen így, hogy megjelentek mellette a földi tárgyak. A
homokdűnék, a pálmák, egy kisebb öböl. A hajtóművek az
alapjáratot meghaladó, éppen csak két százalékos teljesítménnyel
dolgoztak. Ez hangtalan volt.
A sötétség befonta őket is. A hajó külseje semmilyen fényt nem
árasztott. A Hold valahol a Föld másik oldalán járt. A tenger
szuroknak látszott, még tompán sem csillant. A csillagok ugyan
fénylettek, de amúgy más fényt nem láthattak, akik erre jártak. A
szél a közepesnél kisebb hullámokat keltett.
- Ideális partraszállási alkalom - suttogta Alex. Igaz, a vezérlőben
voltak, tehát még ha kiabál, a parton akkor sem hallják meg. De
nem is volt ott senki. Két képernyő mutatta, ha a parton a homoknál
és víznél melegebb, mozgó testek jelennének meg - állatok vagy
emberek, netán forró motorral közlekedő autók, vagy bármi más. De
a part fekete volt és mozdulatlan.
Aminthogy a víz is. A másik radarral éppen a tengert kémlelték.
Ez már előre jelezte azt is, ha a víz alatt közeledik valamilyen
objektum.
- Biztos, hogy nem láttak meg minket? - kérdezte Wanda aggódva.
- Biztos - felelte Adam szilárd hangon. - Éjszaka van, és az utolsó
ezer kilométeren közvetlenül a tenger fölött suhantunk, míg elértük
a partot. Egyetlen radar sem szúrhatott ki minket. Nem tudják még
a műholdak sem, hogy itt vagyunk.
Alex a fejét ingatta, de alighanem más okból. Végül ki is mondta: -
Nem tudom, helyes-e, ha beleavatkozunk egy régi eseménybe.
- Nem vagyok benne biztos én sem. De ha már megvannak az
eszközeink, miért ne alakíthatnánk egy kicsit a történelmen?
Gondolj csak bele, az úgynevezett Gillen-öböli incidens mennyi
halált és szenvedést hozott az emberiségnek. A terroristák itt
robbantották fel az első atombombát. Az iszlám öngyilkos
merénylők szervezete előbb szerzett egy kimustrált, régi Diesel-
motoros tengeralattjárót, meg a nukleáris feketepiacon vásároltak
egy úgynevezett „piszkos” bombát, ami nem annyira rombol, mint
inkább radioaktív szennyezést visz a környezetbe, és százezrek
halálát okozza…
- Aminthogy okozta is abban az ausztrál kisvárosban - Alex a
képernyőn is sejthető városka felé mutatott, a dombokon túlra -,
idehozták a bombát, partra szálltak, egy farmertől szereztek egy
terepjárót, rárakták a bombát, és ketten behajtottak a városka
közepébe, ahol felrobbantották. Nagyvárosban sok a rendőr,
figyelnek mindenre, de itt senki sem volt felkészülve arra, hogy
iszlám terroristák jelennek meg, ráadásul egy nukleáris fegyverrel a
kezükben!
- De azt is tudod, mi történt később, igaz? - vette át a szót Adam,
és most már nem kevés indulat is volt benne. - Ez a példa úgy
fellelkesítette az iszlám terrorista mozgalmakat, hogy négy éven
belül még három másik hasonló robbantás történt! Minden
nagyváros összes bejáratánál radioaktív érzékelő kapukat kellett
felállítani, ugyanazt minden kikötőben és repülőtéren és vasúti
pályaudvaron. Hogy mindenki folyamatos rettegésben élt, mert
köztudott volt, hogy sok ilyen nukleáris fegyver van valahol a
feketepiacon!
Egy kis csönd lett, és akkor mindnyájan meghallották azt a
jellegzetes cirpelő hangot, amit az egyik radarkészülék bocsátott ki.
Adam az órára nézett. Helyi idő szerint éjjel egy óra huszonöt volt.
Mivel annak idején foglalkozott ezzel az esettel, jól emlékezett az
időpontokra is. A műholdak későbbi összegzése szerint a
tengeralattjáró nulla óra harmincnégy perckor bukkant ki a felszínre
az öbölben. Senki sem látta, amikor az emberek gumicsónakba
szálltak…
- Az idő sürget - mondta kiszáradt torokkal.
- Mi arra szerződtünk, hogy kockára tesszük az életünket a
tudományért - közölte váratlanul Rob Garcia. - De ez itt most valami
más! Vállaltuk, hogy egy prototípus űrhajóval ismeretlen múlt-
mélységekbe ..merülünk”… Ám arról nem volt szó, hogy
visszajövünk a múltba, és a saját életünket kockáztatva
beavatkozunk az emberiség történetébe!
- Ez is tudományos aktus - mondta váratlanul Alex. A kapitány
már szóra nyitotta a száját, de most meglepődve becsukta. Nocsak,
hát éppen Alex áll ki az ötlete mellett? Mintegy megvédelmezi őt?
Erre különben a többiek is felkapták a fejüket.
A radar tovább jelzett, a cirpelő hang felerősödött.
- Az előbb még egyáltalán nem voltál benne biztos, helyes-e
beavatkozni a régi eseményekbe - mondta Wanda szemrehányóan
Alexnek. Az időfizikus nem nézett a nőre, és nem is csak neki
válaszolt:
- De közben gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, hogy lehet, sőt
kell is. Mikor lesz ehhez fogható esemény és lehetőség?
Visszajöttünk, itt vagyunk, és tudjuk, milyen végzetes
következményekkel jár majd, ha ezek a gazemberek felrobbantják
azt a bombát. Itt Ausztrália szélén csak pár ezer ember hal meg, de a
példa terjedni kezd. Tudjátok, mi volt 2013-ban, meg 14-ben és 16-
ban? Az iszlám terroristák összesen hat „piszkos bombát”
robbantottak fel, egyet közülük Washingtonban, kettőt Európában,
egyet Kairóban és egyet Thaiföldön… Most legalább százezer ember
életét menthetjük meg, ha lecsapunk!
 Adam tudta már, mit fog tenni. A maga vezérlőpultján meg is
tette a szükséges intézkedéseket, nem szólt róla a többieknek. A
kapitányi kód, ez a háromjegyű szám olyan funkciókat bocsátott a
rendelkezésére, amelyekről a többiek nem is tudtak. Ez csak a
kapitány hatalmát növelte anélkül, hogy végrehajtásukhoz,
felhasználásukhoz bárkit is be kellett volna avatnia. A konstruktőrök
egy titkos találkozón közölték vele a részleteket, akkor kapta a kódot
is. Ami sehol sem szerepelt leírva, ábrázolva. Csak az ő agyában
fészkelt.
- De ez ostobaság! - dörrent Garcia. Az alacsony férfi felállt
székéről és körbenézett. Mindenki tekintetébe, agyába be akart
hatolni. Az igazáért küzdött, miközben nagyon jól érezte, hogy fogy
az idő, hogy itt perceken múlik minden. És milyen sok…! - Hát nem
értitek, hogy mi most történelmet csinálunk? Ha nem építik meg az
időhajót, soha nem kerülünk ilyen döntési helyzetbe. De megépült a
hajó, ránk bízták, eljöttünk a múltba és… és most mit csinálunk?
Felforgatjuk azt, ami egyszer már megtörtént. Fogjátok már fel! Ha
most beavatkozunk és megváltoztatjuk, akkor ezzel szabad kezet kap
minden következő időhajó legénysége. Vissza-visszajárnak majd a
múltba, és arra hivatkozva, hogy életeket mentenek, itt is, ott is
„belejavítanak” az eseményekbe! A történelembe!
- Azért a „történelem” nem egy szentség, amihez nem szabad
hozzányúlni. Ahogyan a múltban élők cselekedtek, belenyúltak,
tettek ezt és azt, úgy nekünk is jogunk van tenni egyet és mást -
vitázott vele Nils. Garcia közbevágta volna, hogy „azok nem
ismerték a jövőt!” - de nem jött ki szó a száján. Úgy meglepődött.
Nils közbevetésére nem számított, azt hitte, ebben a vitában a
Jegesmedve” is mellette áll. Hát egy pillanatig döbbenten bámult rá.
Ezt a csöndet használta ki Alex:
- Nagyszerű tudományos felfedezésre nyílik alkalom, hölgyek,
urak! Ha most beavatkozunk és elintézzük a terroristákat, később
pedig visszamegyünk 2079-be és azt látjuk a
történelemkönyvekben, hogy nem történt meg ez a terrortámadás,
meg talán a többi sem, akkor bebizonyítjuk a „sok világ-elmélet”
igaz voltát. Vagyis olyan világban élünk, amelynek minden pontján,
minden másodpercében másfelé terelhetőek az események, és ezzel
mindig egy-egy újabb világ veszi kezdetét.
- És mi lesz a történelemmel? - jajdult fel Garcia. Egyre inkább azt
látta, hogy egyedül maradt. Ez is fájt, de nem jobban, mint maga a
tény, hogy talán nem lesz igaza? Hogy nem adnak neki igazat a
társai, mert… De most nem volt ideje végiggondolni a dolgot. Csak a
kétségbeesés beszélt belőle, amikor sebesen vetette ki magából a
szavakat: - Hát nem értitek? Ha mi most precedenst teremtünk
ezzel a beavatkozással, később már semmi és senki nem állhatja
útját a hasonló változásoknak. Mindenki, akinek csak lehetősége
lesz visszajönni a következő időhajókkal, hozza az agyában a maga
dédelgetett kis ötletét. Az egyiknek Napóleon nem tetszik, a
másiknak Nagy Sándor, a harmadik már az iskolában sem értett
egyet Platón filozófiájával, visszamegy hát két és fél ezer évet, hogy
végezzen a filozófussal, mielőtt azzá lesz, aki… Jönnek majd a latin-
amerikai időutazók, akiknek máig fáj, hogy Kolumbusz és utódai
kiirtották az indiánokat, hát most majd tesznek róla, hogy se
Pizzaro, se Cortez és a többiek ne érjenek célt, sohase jussanak el
Amerikába. Eljön majd a nagy orosz álmokat kergető huszonegyedik
századi időutazó, akinek II. Sándor cár volt a példaképe, hát tesz
róla, hogy a merénylők ne végezhessenek vele, hadd uralkodjon még
vagy huszonöt évig, amivel persze felforgatja az orosz történelmet.
De a többiek sem lesznek különbek! Jön majd Lincoln elnök nagy
barátja, tesz róla, hogy az elnök azon a bizonyos estén ne jusson el a
színházba, ahol a merénylő vár rá… Jönnek majd a spanyolok,
akiknek ükapjuk az 1930-as években a polgárháború idején veszett
oda, hát most csavarnak egyet a történelmen, és nem azok győznek,
akik győztek, hanem azok győznek, akik veszítettek, ezzel átírják
egész Európa történelmét… Nem születnek meg a nagy zsarnokok,
nem alakulnak ki az ismert nagy birodalmak, legfeljebb
másmilyenek, máskor, máshol… Julius Caesart nem ölik meg
Brutusék, hanem Caesar és Kleopátra elindulnak Keletre és
létrehoznak egy hatalmas birodalmat, ami megint csak
megváltoztatja három földrész történelmét… Nem ott és akkor
fedezik fel a puskaport, a papírt, a kereket, a távcsövet, a
szövőgépet, a gőzmozdonyt… Nem európai és arab kereskedők
hurcolják el Afrikából a feketéket rabszolgának, hanem fekete
nagyhatalmak rabolnak el százezreket a fehérek országaiból, de még
Amerikából is - Afrikába… Hát mi lesz itt? Egy gigantikus káosz!
Adam fél szemmel a radart figyelte. Már látta, mi történik. A
készülék nagyobb fémtest közeledését jelezte - a víz alól. Az egyik
műszert átváltotta infrára, így látta, hogy a fémtest hőmérséklete
nagyobb a környező tenger vízénél. Egy másikkal röntgensugarakat
bocsátott a víz alá. Mire a tengeralattjáró felmerült, már
mindnyájan jól láthatták a járművet. Akárha nappal lenne, olyan
világos volt minden. A torony felnyílott, feketeruhás férfiak jöttek ki
belőle, két csomagot hoztak, szétterítették. Gumicsónakok voltak,
hamar felfúvódtak.
Garcia Alexre nézett, és látva az időfizikus arcát, már tudta:
veszített. És ugyanazt látta a többiek arcán is. Az a tengeralattjáró, a
fedélzetén céltudatosan nyüzsgő férfiakkal VESZÉLYT sugallt. Sőt,
talán HALALT. Biztosan azt. Tudták már, hogy ezek képesek rá, ha
egyszer megtették, megteszik másodszor is. Alex halkan mondta
Gardának:
- Látod őket…? Éppen a történelem az, amelyik most minket segít.
Hiszen egyszer megtörtént már, hogy ezek megöltek mindenkit.
Vagyis képesek rá. Ezek gyilkosok, már tudjuk.
Garcia lehorgasztotta a fejét. Rajta kívül mindenki a nagy
képernyőt figyelte. Adam keze egy gombon. A Hubbard külső burka
megnyílott valahol a hatalmas hajótest alján, tágas zsilipkamrában
működésbe lépett egy szerkezet. Az űrhajó a tengeralattjáró fölött
lebegett. Amazok ott lent nem vehették észre a nagy testet, pedig az
letakarta az ég csillagainak egy részét. Meg őket is egy esetleg arra
repülő kémműhold elől.
A kis bomba - nem volt nagyobb egy aktatáskánál - máris elindult
lefelé. A gravitáció húzta a mélybe, majd a tengerbe esett. Adam
tudta csak, melyik volt ez a pillanat, neki műszer jelezte. Akkor
behunyta a szemét. A többieket nem figyelmeztette. Az a fehérkékes
villanás vakító volt. Hát nem is látták, amit egy pillanattal később
Adam szemlélhetett. A bomba többszázezer voltos elektromos
feszültséget bocsátott a vízbe. A tenger ezt azonnal átadta a fémhajó
testének. Az emberekkel - akik éppen a gumicsónakot fújták a
fedélzeten, meg a bombát hozták ki egy tartóban - azonnal végzett
az áram. Kékes villámok cikáztak a tengerben, körülvették a hajót.
Volt ott még egy erő, amivel Adam sem volt tisztában. Ez
lerobbantotta a hajó tornyát, és a víz akadálytalanul ömlött a
hajótestbe. Onnan már senki nem menekülhetett élve. A
röntgensugarak hozta képen még látták, ahogy a szerkezet merülni
kezd, a fedélzetről a halottakat lemosták a hullámok. Mindent
betöltött a kékes fény. A bomba még majdnem egy teljes percig
árasztotta magából a gyilkos áramot, aztán maga is felrobbant a víz
alatt.
A közeli városkában senki sem hallott semmit. A halottakkal
végeznek majd a cápák, a halak. A kis tengeralattjáró az iszapba
süllyed, a nukleáris bomba szintén. Adam kiszáradó szájj al j egyezte
meg:
- A Hubbard számítógépes emlékezete mindent feljegyzett. Azt is,
hol süllyedt el a bomba. Majd 2079-ben érte jönnek a mieink és szép
csöndben kiszedik innen. Indulás!
A társai mintha álomból ébredtek volna. Wanda a fejét csóválta
némán. Mirko csodálattal tekintett Adamre. Látszott, nagyon
tetszett neki az akció, és egy pillanatra sem gondolt a halottakra.
Nina sápadtan ült a pultja előtt. Joanna meg már a
plazmahajtóműre koncentrált. Ha Adam utasítást ad, hogy
visszamennek a jövőbe, akkor szükség lesz rá.
Nils átható pillantást vetett Rob Gardára. Most még hallgatott, de
mindketten tudták, hogy köztük nem egy éles vita zajlik majd a
következő napokban. Alex Sabo lehajtott fejjel ült, magába mélyedt.
Mint aki már arra készül, hogy majd visszatérésük után a
szakemberekkel folytat nagy vitákat. Talán éppen érveket gyűjtött.
 Adam nem gondolt ilyesmire. 0 biztos volt az igazában. Tudta,
hogy ha Markov lenne itt vagy bárki más az Európai Unióból, az is
hasonlóan döntött volna. Bár lehet, eleve nem ide jöttek volna.
Adam maga határozta el, hogy erre az évre, erre a hónapra, erre a
naprajönnek ide, ezzel már eldöntötte a feladatot is. Lehet, egyszer
majd valahol egy bíróság elé kerül, amely szemére hányja, hogy
előre megfontolt szándékkal végzett ki talán tíz vagy tizenöt embert?
Sohasem fog kiderülni, hányan voltak a tengeralattjáróban, de talán
nem is ez számít. A mérleg egyszerű volt. Vagy tizenöt terrorista hal
meg, vagy százezer ember - szörnyű kínok között, radioaktív
sugárzás miatt. Bár az élet nem matematika, a történelem meg főleg
nem az - villant az eszébe.
Kicsit csodálkozott önmagán. Régebben nem volt ilyen kemény. A
kapitányi poszt tenné…? Mióta rábízták a hajót és a másik hét
ember életét, azóta valahol belül a lelkében páncélréteg nőtt? Talán
nem is baj. „Ha kapitány az ember, így kell viselkednie”, magyarázta
magának.
Az időhajó elindult.
 6.

- Mikor lesz kész?

- Akkor lesz kész, amikor kész lesz! Te rettenetes zaklató!
- Nekem egy dátum kell, DeVito!
- Én meg egy számot mondok neked, Markov! Kilencvenhat!
- Nem érdekel a százalék! A mögött nincs dátum!
- Van, csak te nem látod, vaksi menedzser!
- Hány nap vagy hány hét, te nyomorult? Erre felelj!
- Megmondtam már! Akkor lesz kész, amikor kész lesz!… És utána
még próbajáratokat is tervezek.
- Ha te nem mondasz dátumot, mondok én!
- Na, mondjad, ha már annyira akarod! De ne feledd, nem csak én
hallom, hanem a 4-es dokk egész legénysége!
- Hát hallják ők is! Az uniós bizottság döntött: a mentőhajó
legkésőbb szeptember 10-ig legyen készen!
- Menetkészen?
- DeVito, ne forgasd ki a szavaimat!
- Haha, a nagy menedzser még azt sem tudja, mit jelent ez a szó…!
- De tudom, jól tudom, te nyomorult űrpallér! Igen, szeptember
10-én nulla óra nulla perckor a hajó legyen túl a próbajáratokon, a
műszaki átadáson, az összes navigációs és meghajtó és biztonsági
berendezés levizsgáztatásán és kipróbálásán kozmikus körülmények
között! Értve vagyok?
- Értve vagy, értve vagy, Markov! Ha csak ennyit akartál
mondani…
- Ennyit akartam tudomásodra hozni, DeVito!
- …akkor már mehetsz is! Ott a zsilip, amely távozásra szolgál!
Már alig váija, hogy belelépjél, Markov.
 7.

- Egyelőre nem megyünk vissza a jövőbe - mondta Adam.

A többiek rápillantottak. Most csak Alex, Nina és Nils ültek a kis
társalgóban. A többiek aludtak vagy ügyeletesek voltak a vezérlőben.
A hajó valahol az űrben ringott, távol a Földtől. Voltaképpen vagy
félmillió kilométerrel az Antarktisz fölött lebegett. A Hold pályáján
kívül. A Holdén, amely ebben az időben, 2011 őszén még mindig
lakatlan volt.
- Sejtem, mire gondoltál - így Alex. - Innen startolva még hátrébb
megyünk az időben? Még messzebbre a múltba?
- Hát nem azért jöttünk? - kérdezett vissza a kapitány. Alex a fejét
ingatta. Nils még az előző események hatása alatt állt, a vita,
amelyet Garcia kezdett el, még ott zsongott az agyában. De nem
akarta újra kezdeni, most nem. Nils arcán látszott, ő is erre gondol.
Nina Tordi viszont nem tudta megállni:
- Azelőtt nem jöttem volna, hogy nyugodtan végignézzem, sőt
hagyom, hogy a szemem láttára végezzenek ki embereket.
- Ez vád volt? - kérdezte Adam minden harag nélkül. Szinte mint
kívülálló. Olyan nyugodtan, sőt szelíden, hogy ha Ninában volt is
valamiféle lázadás a kapitány tette ellen, most az is elcsitult:
- Nem. Tulajdonképpen nem. Az eszemmel tudom, hogy igazad
volt, Adam. Hogy azt kellett tenned. Csak… Nézni volt szörnyű.
- Főleg az volt rossz - csatlakozott váratlanul Nils, a Jegesmedve”
is hófehér szakállával -, hogy mi előre tudtuk, végük lesz. Ők meg
nem tudták. Az ember ilyenkor olyannak érzi magát, mint… mint…
- Egy isten. Mondd ki bátran - segített Alex. Adam összerázkódott.
Isten? Soha nem akart az lenni. És bár a hajó kapitánya „Isten után
az első” - mint mondották a régi Európában, és nem csak ott -, azért
ilyen babérokra nem pályázott.
- No, ne túlozzunk. Aki terroristának áll, minden percben
készülhet a halálra. És általában hamar meg is ölik. Tudhatják tehát,
mi vár rájuk, legfeljebb a pillanatot nem sejtették. Mellesleg nem
sokkal később - a másik történelem eseménytárában megtaláljátok
az adatokat - őket is levadászták egytől egyig.
Nina továbbra is az események hatása alatt állt. Talán mint
pszichológus is végiggondolta a dolgot? Az alacsony, erős testalkatú
nő felállt. Csak bocsánatkérően intett: ő most elmegy. Senki sem
tartotta vissza. Nina elment a kabinjába és lefeküdt, ruhástól az
ágyra. Belehallgatott a hajó csöndjébe. És talán a saját leikébe is.
Két szinttel alább Joanna Montini kabinjában fojtott szavak
hangzottak el. Vagy inkább suttogások voltak. Amit néha
ruhadarabok jellegzetes surrogása szakított félbe. Kéjes feszültség
vibrált a hangokban:
- Vedd már le…
- Segíts lehúzni.
Joanna nem hitte volna még egy órával ezelőtt sem, hogy ilyen
könnyű lesz elfelejteni a kapitányt. Adam úgysem volt, nem is lesz
az övé. Nem lehet. Hát akkor miért ne állna szóba mással? És ki
hitte volna, hogy az a férfi éppen Rob lesz?
Garcia a sötétben ledobta utolsó ruhadarabját is. Nemrégen
úszott egyet a medencében, dühösen csapkodta a vizet, még mindig
az a vita járt az eszében, ott az ausztráliai öböl fölött… Mindent
felejteni akart. És amikor a szintén ott úszkáló Joanna szemében
megpillantotta a vágyat, már nem habozott. Ez is segít majd
elfelejteni a vízen cikázó halálos villámok között vergődő ismeretlen
férfiak látványát, emlékét.
Erősen becsukta hát a szemét. A bőrén érezte Joanna bőrét. A
keze rátalált a lány mellére, az izgalom azonnal hatott rá. Joanna
felnyögött, most már biztos volt benne, hogy erre nem kellett volna
annyi ideig várni. Hetek óta úton voltak, ráadásul neki jó ideje már a
Földön sem volt senkije. Azon a jövőbeni, innen most oly távolinak
tetsző másik Földön.
Becézte, ölelgette, simogatta hát a férfit. Robnak is felejtésre volt
szüksége, és az egymásnak nyújtott sok gyönyörűség a következő
órákban éppen elég felejtést adott nekik.
A társalgóban Adam érezte csontjaiban a fáradtságot. Aludni
kéne, jó nagyot. Végül is ráér dönteni holnap reggel. Bár itt az űrben
a ..ma” és a „holnap” eléggé illuzórikus fogalmak lettek, de ezt az
elmúlt években is megszokhatta már. Most ha a saját életére
gondolt, úgy tűnt, mindig is űrhajós volt, semmi más.
Markov jutott eszébe. Vajon mit csinálhat most? Nyilván aggódik
Mirko fiáért. De az privát dolog. Most készülhet el a mentőhajó, és
annak is legénységet kell toborozni. A második garnitúrában
biztosan vannak egészen jó lányok és fiúk, gondolta Adam, azok
között, akik a Hubbard legénysége akartak lenni, de valami
jelentéktelen okból nem bizonyultak alkalmasnak. „Nem voltak
tökéletesek”, incselkedett benne a nagyképű gondolat, hisz ezzel
szembeállíthatta a kiválasztott nyolcat, vagyis magukat. Ám ezt
rögtön el is vetette. Hiszen ők sem voltak hibátlanok,
tévedhetetlenek, makulátlanok. A tökéletességhez sok hiányzott
nekik is. Ilyeneket pedig Markov és a bizottság már biztosan talált
is. Hamarosan elmehetnek néhány próbaútra… Adam, ha erre
gondolt, kicsit sajnálta a dolgot. Jó lett volna legalább egy évig azzal
a tudattal járni a Hubbarddal az űrt, hogy nincs még egy időhajó a
világmindenségben, csak az övé. Mert a Hubbardot már a
magáénak érezte. De lám, a sors közbeszól. Éppen azért, hogy
valakik készen álljanak őket kimenteni az esetleges bajból - máris
elkészült a mentőhajó. Ha kicsi is, ha csak mentésre szolgálhat is -
mégis, lám, az is egy időhajó lesz. A legénysége éppen úgy
megtapasztalja majd, mit jelent időfolyókat, „húrokat” keresni,
„lemerülni” és ismeretlen fizikai folyamatok játékszereként
hányódni a mindenség titkai között…
Mire idáig jutott gondolataiban, már a zuhany alatt állt. Csak
egyetlen vágya volt most: aludni. Pihenni, nem gondolni semmire.
És frissen ébredni másnap, kész tervvel az agyában. Olyannal, amit
maradéktalanul meg is valósíthatnak.
 Ötödik rész
Tovább, tovább!
 1.

Az időfolyam ezúttal viharos volt.

A „húr”, amelybe lemerültek, csapkodott és hánykolódott. Vagy
csak úgy érezték…? De nem volt ez képzelődés csupán, hiszen a
műszerek is mutatták, hogy a hajó mozgásában gyakori változások
álltak be. Tehát e fizikai test, az a hatalmas fémtömeg is ide-oda
mozdult. Félelmetes erőknek kellett ott működniük, amelyek
játékszerként bánhattak a hajóval. Mégsem derült ki számukra,
miféle erők voltak ezek. Nem gravitáció, nem kis vagy nagy
elektromos hatás, nem nukleáris folyamatok zajlottak és nem
plazma ömlött a húrban. Nem nagy vagy kis hőfokú anyag
hánykolódott és ütközött a hajóval - erről szó sem volt. Maga az
időfolyam viharzott, akár egy tenger. Olyan erők működtek itt,
amelyek mérésére a Hubbardnak nem voltak, nem lehettek
műszerei, eszközei.
De a hajó kitartott, és a legénységét sem űzte tébolyult félelem a
helyiségek sarkaiba. Senki sem esett pánikba. Űrhajósok voltak,
sokat láttak és tapasztaltak már. Fiatal koruk ellenére talán
mindnyájan átéltek már végzetes helyzeteket, sejtette Adam.
Ismerte Markov kiválasztási módszereit, ide mindenképpen a
legjobbakat válogatta be. A „tökéleteseket”… ? A férfi arcáról a
kicsiny, keserű mosoly hamar eltűnt.
A vezérlőben ültek mindnyájan. A Hubbard ismeretlen térben
száguldott. Vagy egy helyben állt, csak az ismeretlen, ki tudja, miféle
elemek játszottak vele? A képernyő sötét volt. Remélték, ha ismét
kép mutatkozik rajta, akkor az is a Föld lesz. Senki sem tudta, Adam
milyen évszámot állított be készülékén. Garcia és Joanna nem
néztek egymásra, Nils látszólag csak a dolgát tette. Alex is
képernyőjét figyelte. Wanda mint navigátor és Mirko egymás
mellett ültek, az első sorban. Adam néha rájuk is pillantott.
Remélte, kézben tarthatja a helyzetet, bármi is történjen.
Ösztönösen figyelte társait, hogy időben észrevegye, ha valamelyik
elgyengül, ha az idegei felmondják a szolgálatot, vagy elvész a hite
abban, amit tesznek. Akkor le kell váltani, elküldeni a kabinjába,
pihenjen.
De egyelőre nem látott ilyen jelet.
A hajó még hánykolódott, de egyre csökkenő erővel. Joanna
jelentett:
- Plazma hőmérséklete hárommillió-nyolcvanezer fok. A hajtómű
hűtése rendben, minden paraméter a normán belül. Erre Nils is
szükségét érezte egy gyors jelentésnek:
- A három lineáris hajtómű rendben, várakozó állapotban,
alaphőmérséklet és alapfunkciók.
A többiek a mágneses és egyéb tereket figyelték. A hajót körülvevő
elektromágneses áramkörök védőburka nem gyengült. Rob Garcia
ügyelt erre. Alex és Wanda voltak a navigátorok, de egyelőre semmit
sem tehettek. A hajót most nem utasai irányították. Félelmetes, de
teljeséggel ismeretlen erők karmaiban volt, és Adam arra gondolt:
hamarosan biztosan építenek egy olyan időhajót, amelynek egyetlen
feladata az lesz, hogy az időalagutak szerkezetét kutassa. Csak azért
fog „lemerülni” az időtengerbe, hogy az előre vagy hátra haladó
hurkokról minél többet megtudjon. Lassan, nagyon lassan majd
ismét okosabb lesz az ember, és ha mindent nem is ismerhet meg
soha, azért sokkal többet tud majd.
Most mintha valami változás állt volna be az állapotukban. A
Hubbard, mozgása mintha lelassult volna. Nem hánykolódott már
annyira. Az efféle kényszeres mozgásokat jelző műszerek
képernyőin csillapodtak az oszcilláló mozgásvonalak, a hullámok
ellapultak. A kicsiny oszlopok lassan lefelé kúsztak, és a legénység is
mintha úgy érezte volna, hogy talpuk alatt, a fejük fölött, a testük
körül lassan elnyugszanak a dolgok. A hajó mintha megszelídült
volna. Nyilván azért, mert az időalagútban is ilyesmi történt.
Megérkeztek?
Adam sejtette, hogy igen. Mert a digitális számlálón már nagyon
közel volt a két évszám. Aztán egybekattantak, ugyanaz a számsor
volt mindegyiken és a számjegyek nem pörögtek tovább. A hajó
ugyanakkor mintha kiszabadult volna egy idegen erő szorításából. A
műszerek azonnal jelezték, hogy az eddigi hatások megszűntek. A
Hubbard nem is mozdult tovább.
A képernyőre visszatértek a fények. Igaz, csak egyetlen fény a
nagy feketeség közepette. Adamnak még eszébe villant: semmi sem
lehet feketébb, mint maga az űr - aztán a tekintete ismerősen ölelte
körül azt a kis kékes fényfoltot a képernyő közepén.
- A Föld - mondta halkan Nina Tordi. Mirko és Joanna ismételték:
A Föld, a Föld… Egy pillanatra megilletődött csönd támadt. Nils
nyelt egy nagyot. Alex és Wanda hátradőltek, szinte egyszerre,
egyazon mozdulattal. Ez a gondolkodás pillanata volt, és a
megkönnyebbülésé. Mert hiszen történhetett volna másképpen is -
gondolta Alex. Ha például az időalagutak fizikájában vannak még
eddig nem tapasztalt erők, hatások? Ha egy folyosó egyszer csak
elágazik és a másik ág nem a múltba, hanem a jövőbe visz? Sőt lehet
egy még rosszabb változat is: olyan folyosó, amely… sehová sem
vezet! Zsákutca, ahol a benne lévő idegen tárgy is elakad és örökre
ott marad. A rettenetes halál lehetősége még az időfizikusban is
megapasztotta a lelkierőt egy pillanatra. Aztán úgy tett Alex Sabo,
ahogyan bárki más tett volna helyében: Igyekezett elfelejteni ezt a
kellemetlen gondolatot. Nem akart többé erre a lehetőségre
gondolni.
- Milyen időben vagyunk? - kérdezte Garcia.
- Huszadik század első felének vége - mondta gyorsan Adam, de
többet egyelőre nem közölt. Garcia ezt önkéntelenül is tudomásul
vette azzal, hogy nem pontosította a kérdést. Inkább magába
mélyedt egy pillanatra, aztán szólt.
- Vagyis a földi megfigyelők még mindig csak csillagászati
távcsövekre hagyatkozhatnak éjszaka, nappal pedig szabad szemmel
végzett optikai megfigyelésekre. A légihadseregeknek nincsenek
rakétáik.
 - Ügyesen kombinálsz - dicsérte Adam. - Vagyis akár világos
nappal is közel kerülhetünk a megfigyelt eseményekhez. Ha meg is
pillantanak bennünket, nem hisznek majd a szemüknek.
- Azért ekkora időtörést nem követhetünk el - vélte Nils. Most
lám, megfordultak a tegnapi szerepek, vélte Adam. Tegnap még Rob
Garcia küzdött foggal-körömmel a beavatkozások ellen és Nils állt
akkor Adam mellé. Most Garciát szemmel láthatóan nem nagyon
érdekli, miféle beavatkozásra, „időtörésre” fognak sort keríteni. Ám
Nils talán aludt egyet a dologra? Vagy sokat töprengett az éjszaka, és
más belátásra jutott, vagy csak szokása szerint vitatkozni szeretne
egy jót, alaposat, gömbölyűt?
- De miért nem? - adta Adam a naivat, csakhogy kiprovokálja a
véleményüket? - Rendben van, látnak majd egy roppant szokatlan
alakú és méretű repülő szerkezetet, amilyent a földi technika addig
még nem produkált. És akkor mi van? Hiszen évezredek óta látnak
UFO-kat is. Sokszor akkorákat, mint a mi hajónk, vagy nagyobbakat
is. Csillagászok is látták már, le is fotózták őket itt is, a Holdon is,
mindenfelé… Eggyel több, Vagy kevesebb, mit számít?
Tudatosan mondta, mert érvekre várt. Adam valahol a lelke
mélyén még nem volt biztos a dolgában, ezért új elhatározás
született benne. Perceken belül előáll majd vele. De nem sietett.
Alex szokása szerint megsimította a homlokát, amely egyre
magasabb lett, ahogyan hullott ki a haja:
- Kétségtelenül az is időtörés a részünkről, ha világos nappal
elszállunk egy huszadik századi város vagy táj fölött. Az emberek
óhatatlanul látni fognak minket.
- És ha akkor érünk oda, amikor… hogy is mondjam csak… mással
lesznek elfoglalva?
- Nem tudsz olyan eseményt mondani, ami eltörölné a látványunk
keltette hatást. Már persze, ha elég alacsonyan jövünk és egész
tömegek pillanthatnak meg bennünket.
Elég alacsonyan leszünk, és mégsem velünk fognak törődni.
Viszont olyan dokumentumfelvételeket készíthetünk akár egyszerre
tíz kamerával is, amilyennel még senki sem rendelkezik a jövőben.
- Lehet, ez lesz az időhajók igazi feladata? - kérdezte váratlanul
Wanda. Égszínkék szeme csillogott, mint akinek remek ötlete
támadt. - Hát persze! „Rárepülünk” az ókor, a középkor, az újkor
nagy eseményeire és dokumentáljuk azokat. A jövő emberei a
valóságot fogják látni. A készített filmek alapján a történészeknek is
könnyebb dolguk lesz, hiszen a lakásukba kapják az összes
megtörtént múltbeli esemény helyszínen felvett anyagait!
- Ez kétségtelenül előny, de nem oldja meg az időtörés vádját, sőt
tényét - mérlegelte a dolgot Nils. Alex ránézett és mintha a fehér
szakállú fiatalembertől kapta volna az ötletet valamilyen láthatatlan
agytól-agyig módszerrel, máris sorolta: - Nem kétséges, hogy
sokszor lebuknánk, ha elrepülünk egy város fölött, tehetjük ezt
persze igen magasan…
- No látod. A mai műholdakat sem látjuk, pedig azok is
szorgalmasan filmeznek mindent, ami egy-egy városban történik.
Vannak műholdjaik nemcsak a hírközlőknek, de a rendőrségnek, a
titkosszolgálatoknak, a kormányoknak, a környezetvédőknek, a
földmérőknek, a katasztrófavédelemnek és soroljam még?
Adam megkönnyebbülten legyintett:
- Időhajóval lebeghetnek egy város fölött akár száz kilométer
magasan is, a modern optikai berendezések így is látnak majd
mindent.
- És otthon megnézhetem Atahualpa inka király kivégzését? -
kérdezte Garcia vegyes érzelmekkel. - Kösz, azt hiszem, azt talán
nem akarom.
- Senki sem kényszerít rá. Mondjuk ez lesz a 333-as világtévé-
csatorna műsora. Folyamatos filmvetítés az emberi történelemből,
minden földrészről, minden korból. - Mirko olyan arccal mondta
ezt, hogy akik ránéztek, nem tudták, tréfál-e vagy tényleg komolyan
gondolja.
- És látjuk majd Jézus keresztre feszítését? - kérdezte váratlanul
Wanda. Az előző lelkesedése nyomtalanul eltűnt. Látszott rajta: már
egyáltalán nem biztos benne, hogy olyan jó ötlet lenne filmre venni
az emberiség egész múltját. Sok szomorú eseményre derülne fény.
Sokkal többre, mint amennyiről eddig tudott egy átlagos
műveltségű, kicsit a történelemmel is foglalkozó ember.
Adam szeme előtt olyan események peregtek, amilyenek nem
szoktak belekerülni a történelemkönyvekbe. Amelyekről annak
idején az egyetemen ő is csak úgy mellékesen és elszórtan szerzett
tudomást. Ki tud ma arról, hány százezer vagy millió ember szolgált
gályarabként csak a Földközi-tengeri gályákon - az ókortól a
középkor végéig, legalább kétezer éven keresztül szüntelenül? Ki
tudja, mi történt az orosz ólombányákban több száz éven át? Ki
foglalkozik a tengerbe fulladt afrikai rabszolgákkal? Azzal, hogy
miért és főleg hogyan pusztultak ki a latin-amerikai indiánok? Ki
látta akkor és ki fogja látni majd a jövőben a nagy középkori
járványok áldozatait, akik milliószámra haldokoltak és pusztultak el
az utcákon?
- Alexnek is valami ilyesmi járhatott a fejében, mert megjegyezte:
- Az eddigi történészek mindig csak mozgalmakkal, előkelő
emberekkel, vezetőkkel, uralkodókkal és híres emberek sorsával
foglalkoztak. Mi Jézus pár órás szenvedése ahhoz képest, amit egy
pestises, tehát már élve elrothadó embernek kellett átélnie? És neki
még a feltámadás perspektívája sem volt, nem lehetett.
Súlyos csönd támadt. Adam váratlanul azt mondta:
- És gondoljatok azokra, akiket egy atombomba támadása
pusztított el.
Nagy csönd támadt. Adam felemelte a hangját. Most nem
vitapartner, hanem kapitány volt, azzá lett ismét.
- Induláshoz előkészületeket megtenni! Lineáris egyes hajtómű
indul!
Rob Garcia gépiesen engedelmeskedett. Mindenki a maga pultja
fölé hajolt, dolgoztak. Harminc másodpercen belül indult a kettes és
a hármas hajtómű. Hatalmas lángok csaptak ki a súlyzó alakú
űijármű hátsó részén. Az oda irányuló külső kamerák hűen
közvetítették a látványt, ez a nagy képernyő melletti kisebbeken
bukkant fel. A fekete űrben a narancsvörös lángok több száz méterre
elnyúltak, félelmetes és egyben gyönyörű látvány volt.
A hajó megmozdult. A sebességet gyorsan növelte, máris
száguldott. Joanna most hátradőlhetett, csak arra ügyelt, hogy a
plazma-hajtómű hűtési rendszere kifogástalanul működjön.
Megszűnt a nagyfeszültségű áram keringése a vezetékekben, a
„kemence” hűlni kezdett. Mire a Föld közelébe értek, a plazma
hőmérséklete pár ezer fokra esett le és azon meg is maradt. A
hajtómű készenlétben állt.
- A Föld megközelítése az éjszakai oldalról történjen. Ahová
megyünk, ott a helyi idő reggel kilenc óra körül kell, legyen.
- Biztonsági távolság? - kérdezte Nils hivatalos hangon. Most már
kapitány és legénység lettek ők nyolcan. Ha parancs érkezik az első
személytől, a másik hét azt teljesíti.
- Legyen mondjuk nyolc kilométer a bolygó felszínétől számítva.
Érkezés keletről, a felkelő nap előtt, akkor jobbára láthatatlanok
maradunk.
Eszerint cselekedtek. A hajó sebesen száguldott, bár most nem
siettek túlságosan. Ezért a Hubbard csak tizenöt kilométert tett meg
másodpercenként. Joanna jól látta a közeledő Földet. Azt is, hogy a
Nap megvilágítja egyik oldalát, az valósággal ragyog, míg a másik
oldalon egy hatalmas fekete folt - a bolygó árnyéka - vetül a
világűrbe. Azon az oldalon minden sötét volt.
- Hol és mikor vagyunk? - kérdezte Nils. Adam megnedvesítette
az ajkát, kicsit kivárt, mielőtt válaszolt, de tudta, nem halogathatja
már a dolgot. Tudniok kell, mit vállalnak és mit fognak látni:
- Ezerkilencszáznegyvenöt augusztus hatodika reggelén…
Hirosimában.
 2.

Jurjah pirkadatkor indult el.

A kunyhóban csöndesen összeszedte holmiját. Elgaj, a fivére még
aludt és nem is ébredt fel. Jurjah csak magában mosolygott: „Hát ez
is vadász? Ha künn a tajgában alszik el így, hogy semmilyen
mozgást, neszt nem hall, reggelre felfalják a farkasok”, somolygott.
Tudta persze, hogy Elgaj egész nap dolgozott a karámban a
rénszarvasok mellett, az is fárasztó munka. Mostanában ritkábban
mentek el együtt vadászni, mint régen. Elgajnak felesége és gyereke
van. „Ha elveszem Aszimát, én is építek magunknak egy kunyhót.
Nagyot, tágasat, hogy sok gyerek elféijen benne”, fogadta meg
Juijah, már nem először.
Kiosont a házból, künn húzta fel szarvasbőr cipőjét. Ellenőrizte,
megvan-e minden fegyvere. Könnyű lesz most a menetelés a
tajgában, az ösvényeken, de még az átkelés is a kisebb patakokon,
hisz nem cipeli az elejtett állatok gereznáját. Nincs teher a hátán -
legfeljebb a szívén. Aszima… A szürkeségben jól látta Aszima
szüleinek kunyhóját, nem volt tőle messze. Valahol ott alszik
édesdeden az a szép lány… mielőtt túlságosan belemerült Volna a
vágyakat szülő elképzelésekbe, gyorsan megrázta magát. Átvágott a
kunyhók és karámok között. Néhány rénszarvas álmosan bámult
utána. Csönd volt, a tajga hallgatott és otthonosan fogadta magába
fiát, a vadászt.
 3.

Simon felemelte fejét. Látta az anyját, amint a tengerparton

lépkedett. Hol erre, hol arra ment. Ilyenkor délután nem voltak
sokan. Ahogy közeledett az alkony, úgy tűntek el az emberek a
strandról. A gyerek persze még szívesen maradt volna. Látta, hogy
az anyja lehajol, talán kagylókat szed. Máskor is szokott.
Ivina felállt, kezében tartott egy kicsiny kagylót. Ki tudja, milyen
régóta lapul a föveny homokjában? Talán millió éve is lehet. Az idő,
a régmúlt hát most megütközött vele, a kezében volt egy réges-régi
bizonyíték, amely azonban nem különbözött túlságosan ezen idő, e
világ tárgyaitól sem. Az asszony egy pillanatra behunyta a szemét.
Minden ösztöne működött, tudta hát, hogy a fia ott van mögötte.
Simon azóta nem ment a víz közelébe, mióta csaknem belefulladt…
Egyelőre így van ez jól.
Ivina pár napja egy bulvárhíradóban valami olyasmit hallott, ami
megrázta. A Hubbard űrhajóról volt szó. Állítólag kiszivárgott, hogy
ez a jármű nemcsak a térben, hanem az időben is képes utazni!
Valaki váltig állította a műsorban - neve, hangja, arca nem látszott, a
tévések jól álcáztak mindent -, hogy a hajó már el is ment a múltba,
aztán visszajött és megint elment. Állítólag valahol a Mars
környékén zajlott le az első próbaútja, ami sikeresnek mondható. Az
amerikaiak is építenek ilyen hajót, de állítólag nagyon lemaradtak,
és most az Európából érkező hírek hatására rákapcsoltak - úgy
beszélik bizonyos belső, jól informált körökben.
Szóval Adam az időbe ment? Hát ezért volt olyan titokzatos, ezért
nem akart mondani semmit. Ezért nem lehet vele kapcsolatot
teremteni, ezért állítják minden intézménynél, ahová Ivina
telefonálni szokott, hogy Narbon kapitány úrnak nem adhatnak át
még csak üzeneteket sem….
Az asszony szembenézett a tengerrel. Olyan volt, mint az, egykori
hajósfeleségek. A parton állt, a messzeséget kémlelte, ám az a
vitorla, amelyet annyira várt, nem bukkant fel a láthatáron.
 4.

- Most másképpen lesz, mint ahogyan eddig volt.

Adam mondata érdeklődést keltett, de látszott az arcokon, hogy a
legénység még mindig az előbbi bejelentés hatása alatt van. Nils
meg is kérdezte:
- Nem lesz ez veszélyes?
- Igyekszünk magunkat távol tartani - felelte röviden Adam. Ez is
elég volt, hogy értsék: ő sem akarja halálba vinni a hajót. Alex az
előbbi mondatának folytatását várta és a többiek is, hát Adam
kimondta:
- Most nem az én parancsomat követjük. Megszavazzuk,
odamenjünk-e? Ha nemmel szavaz a többség, akkor csak messziről
filmezünk. Hisz ha már itt vagyunk, ebben a korban és ezen a
helyen, ne hagyjuk ki az alkalmat.
Mindenki várt, mi lesz a szavazással. Szokatlan volt a helyzet. Itt
is Adamnak kellett megtennie az első lépést.
- Még negyvennégyezer kilométerre vagyunk a Földtől. A dolog
egyszerű: aki azt akarja, hogy nyolc kilométerről nézzük meg a
hirosimai atomrobbanást ezerkilencszáznegyvenöt augusztus
hatodikán, az tegye fel a kezét. Aki nem teszi fel, amellett szavaz,
hogy óvatosan és csak nagyon messziről „lessük meg”, mi történik,
de ne kockáztassunk.
Az utolsó szót kimondva már meg is bánta. Nem kellett volna
hangoztatnia a „kockázatot” Ahol elhangzik a „kockáztatni” ige, ott
az óvatosak rögtön még óvatosabbak lesznek, ez természetes. De úgy
tett, mintha semmi sem történt volna. Hogy szavazásra buzdítsa a
többieket, elsőnek emelte fel a kezét. Jó magasra, jól láthatóan,
határozottan és merészen.
Ez meg is tette a magáét - néhány kéz, mintha csak az övét
követné, máris felemelkedett.
 Mellette szavazott Alex, Nils, Wanda, Mirko és Joanna. Ellene
csak ketten emelték a kezüket. Nina Tordi és Rob Garcia. Akkor
jelezték, hogy nem értenek egyet, amikor már látták, hogy hatan
másképpen szavaztak, támogatták a kapitányt. Adam hát becsülte
őket ezért. De ez sem változtatta meg a véleményét:
- Demokratikus úton döntöttünk hát a valamivel kockázatosabb
megoldás mellett - jelentette ki. Már nem félt a kockázatot említeni.
Nina zavartan nézett másfelé. Rob viszont megjegyezte:
- Én csak azt mondom, jobb, ha az ember távol tartja magát a
nukleáris eseményektől, és ennyi.
- Vigyázni fogunk - ígérte Adam. Aztán egy pillanat alatt ismét
elfelejtette a demokráciát, hiszen kapitány volt: - Sebességet tartva
irányt változtass. Huszonegy fokkal keletre. Ha már jól látszik Ázsia,
akkor a Koreai-félsziget délkeleti csücskére vegyétek az irányt. Azzal
szemben van Hirosima.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy közeledhessenek. A makro térkép
maga a Föld volt - a képernyőt is használhatták kormányzási
segédletként. Bejelölték rajta a megközelítőleges célt és a hajó
arrafelé vándorolt. Később még változtattak az irányon. Tizenötezer
kilométerre a Földtől, a sötétben ismét bekövetkezett egy
irányváltás.
- Olyan érzés, mintha hazamennénk - suttogta Wanda.
- Hát mert tényleg hazafelé megyünk - felelte kapásból az ügyeleti
társa, Mirko. A férfiben nőtt a feszültség. Nem tudta az okát, de
most minden történés ezt az érzést növesztette benne. Az, ahogyan a
sötét űrből közeledtek a világos foltként ragyogó bolygóhoz. Az a
hangulat, amely Adam bejelentése után az időhajóban eluralkodott.
A tudat, hogy szemtanúi lesznek valaminek, amit eddig senki sem
látott és nem is láthatott hideg megfigyelőként. Mégis, bennük
vibrált a tragédia - ami akkor Hirosimában történt, az most
megismétlődik? A szemük láttára. Csak egyszer történt, de azt látni
fogják. Nem figyelmeztethetnek senkit, némán kell tűrniök, hogy az
az amerikai repülőgép odaszálljon a védtelen, békés város fölé, és
ledobja végzetes terhét.
Nem a legjobb hangulatban szálltak hát. Adam közben bejárta a
hajót. Tudta, kit hol talál, hiszen maga parancsolta a többieknek,
nézzék át a rájuk bízott részeket. Joanna Montinit a plazmahajtómű
kicsiny vezérlőjében találta. A nő éppen a nátriumos
hűtőberendezés mutatóit tanulmányozta. Egyetlen szerkezet sem
jelzett semmi rendkívülit.
Joanna rövid vörös haján megcsillant a mennyezeti lámpák fénye.
Ugyanez csillogott a szemében is, amikor a férfira nézett:
- Olyan rossz érzés ez, kapitány.
- Tudom. Én sem örülök. De bár az ötlet az enyém volt, a többség
megszavazta, hogy tanúi legyünk a történelem első
atomtámadásának.
Ez egy kicsit újságízű mondatra sikeredett, meg is bánta rögtön,
hogy így szólt. Aztán mégis biztatóan nézett Joannára:
- Nyugalom, minden rendben lesz. A látvány nem éppen felemelő,
sőt szomorú. De hát ez is része a múltnak…
- Amelyen változtathatnánk, mint tegnap a terroristák esetében -
lehelte halkan Joanna. De mire megfordult, hogy Adam után
nézzen, csak a helyére illeszkedő ajtószárnyat látta. Adam tehát nem
hallotta az utolsó mondatát. „Talán jobb is így”, gondolta Joanna
Montini.
A hajón minden rendben volt. Ezt Adam mint kapitány
valahogyan érezte. Körbejárt, szinteken bukkant fel, liftezett,
lépcsőn és enyhén emelkedő rakodórámpákon kaptatott fel. Volt
már akkora gyakorlata az űrhajózásban, hogy lássa, ha valami nincs
a helyén, ha egy műszer rendkívüli eseményt mutat. Azt is érzékelte,
hogy milyen a hangulat a legénység körében. A lineáris hajtómű
körül Nils tevékenykedett - úgy is, mint „mindenes”. Nina Tordi
most az üzemanyagszinteket ellenőrizte, sugárvédő ruhában állt a 8-
as szint hátsó helyiségeinek műszerkamrájában. Adam is ide
igyekezett. Nina festett szőkesége átsütött még a sisak alól is. A
hangja kissé gépiesen csendült:
- Itt minden rendben van, kapitány.
- És a lelkedben?
Adam tudatosan provokálta. Jobb, ha most beszélik meg a
dolgokat. Pedig világos volt számára, hogy Nina és Garcia nem ok
nélkül szavaztak a hirosimai látogatás elten.
- A lelkemben nincs nyugalom, kapitány - felelte Nina. Nem
ellenségesen, inkább mintha szomorú tett volna. - Nem jó a tűzzel
játszani. Tegnap is felrobbanhattunk volna azzal a tengeralattjáróval
együtt, ha valamelyik sugarunknak, hullámunknak olyan
jellegzetessége van, ami detonálhatja a nukleáris töltetet.
Adam nagyot sóhajtott:
- Abban maradtunk, hogy jó messziről nézzük majd Hirosimát.
- Nem tehet azt elég messziről „nézni”, kapitány. Akármilyen
messze teszünk tőle, a Hubbard kaphat egy olyan sugáradagot,
amiből nem mászunk ki. Biztos, hogy az időhajónak nukleáris
sugárzásvédelmi burkolata is van?
- Biztos, Nina, biztos. Hiszen a világűrben is számos kemény
sugárzást kell elviselnünk, te is tudod jól. Ha nem lenne védelem a
hajó falában, már rég nem élnénk. Ehhez képest azért elég
virgoncak vagyunk, nem gondolod? - még mosolygott is, biztatóan.
De Nina nem viszonozta hamis vagy igazi örömét, tovább ellenőrizte
a műszereket. Adam továbbment.
 5.

Jurjah látta a napot felkelni.

Szerette ezt a pillanatot. Persze a legszebb akkor volt, ha a
napkelte pillanatában éppen egy dombon állt - mint most is. Mielőtt
megjelent volna az a tűzpiros, szemet fájdító, kicsiny pont a láthatár
alján, sikerült felkapaszkodnia az egyik magasabb dombra. Innen az
örökös szél már lepusztította a fákat, néhány bokor maradt csupán.
Jurjah gyakran megfordult itt. Éppen annyi idő telt el a faluból
jövet, mint amennyi a korai pirkadat és a napfelkelte között. Az
utóbbi években a vadász nemegyszer nézte innen, hogyan
világosodik ki a táj.
Most is éppen felért, lihegve megtorpant, pihent. A táj egyik fele
még mélységes sötétbe burkolózott - éppen ez a domb vetett rá
hatalmas árnyékot, messze, talán a láthatárig nyúlott el a sötétség,
amely zöld is volt és fekete is volt. Hiszen ameddig Jurjah szeme
ellátott, mindenütt erdő, erdő terpeszkedett. Lombtenger volt,
fenyőtenger, nyírtenger, ágak és fák csúcsainak véget nem érő
tengere. Mintha föld nem is lenne, talaj helyett is fák állnának,
tengerek helyett is fák, sivatagok helyett is fák… Jurjah az öregektől
hallott valamit tengerről és sivatagról. Őszintén szólva egyiket sem
tudta elképzelni. A legnagyobb tó, amit látott, kicsi lehetett. A
legnagyobb sík, fátlan terület a Nagy Tisztás volt évekkel ezelőtt,
nem messze a falutól - de már azt is kezdik benőni a fák, ismét.
Keleten az égbolt rózsaszín fényekkel lángolt. Fényét előrevetette
nyugatra is. Északon és délen még csak határozatlanul, lassan
világosodott az égbolt. De azért ott is világosabb lett. Keleten viszont
már, akárha egy óriás festegetett volna az ég vásznára, mindinkább
fényesebbek lettek a csíkok, a felhők, maga a tompán kéklő ég is.
Aztán Jurjah megpillantotta a napot. Az is meglátta őt - egy
pillanatig összenéztek, majd a kicsiny fényfolt szúró ponttá lett,
beleszúrt a férfi szemébe, hát elkapta a szemét. Hunyorogva nézte,
ahogyan az a sárgás-vörös-fehér pont egy pillanatra még két részre
szakad, vörösesre vált, aztán határozottan eljön, és mint az ég ura,
kapaszkodni kezd felfelé.
Jurjah tudta, új nap kezdődik a tajgában.
 6.

Adam utoljára a mentőkabinoknál járt. Ezek a hajó három

pontján helyezkedtek el - az első „kidudorodásban”, a középső
„nyélben” és a hátsó, legvaskosabb „buzogányban”, hogy
mindenkinek több esélye legyen azt elérni, bárhol is tartózkodik a
veszély pillanatában. Adam most lelkiismeretesen felkereste mindet,
már csak azért is, mert az eddigi út során erre nem jutott ideje. A
plazma-hajtómű melletti zsilipkamrában rögzített három
mentőkabin egy elsötétített, komor kis helyiségben állott kilövésre
készen. Ha baj lesz, és a legénység beszállt a kabinokba, sőt azokat
légmentesen le is zárta, akkor megnyílik a zsilip. Beözönlik az űr
hidege, robbanó töltet taszítja ki a kozmoszba a kabinokat. Nincs
önálló meghajtásuk, az űrben lebegnek, egy bolygó közelében pedig
szabadeséssel zuhannak, és a talajtól pár száz méterre ejtőernyő
fékezi majd zuhanásukat. Bennük pár napra való élelem,
tartályokban oxigén, elsősegély-felszerelés és persze rádióadó. No,
meg az a kicsiny jelző, amit a nyakukba vetnek, ha elhagyják a
kabint…
A középső részben lévő két kabinnál is mindent rendben talált. A
műszerek mutatták, hogy minden rendben van. Utána Adam
felment még lifttel az első rész negyedik szintjére, ott is megnézte a
maradék három kabint. A legénység minden tagjának jut egy.
Persze, adott esetben ez nagyon is illuzórikus lehet, futott át a fején.
Valami azért azt súgta a fejében, hogy talán nem véletlenül
gondolt éppen most a mentőkabinokra. De aztán elhessegette ezt az
ötletet. Szilárdan elhatározta, hogy óvatos lesz. Megnézte még a hajó
összes felvevőberendezését, a tévékamerákat, az előkészített üres
videolemezeket és kristályokat. Többféle módon, több készülékkel
kell majd felvenni az atomrobbanást, hogy annál biztosabb legyen a
dolog. A tudósok, Markov, a bizottság és az egész Európai Unió örül
majd, ha éppen ezzel bizonyíthatják be: igenis létezik az időhajó, és
az európaiak jártak vele elsőként a múltban, íme a felvételek,
amelyeket a múltban készítettek! - már szinte hallotta is az izgalmas
tévéközvetítést.
Miközben a vezérlő felé haladt és árgus tekinteteket vetett balra-
jobbra, azon töprengett, mivel lehetne majd még hitelesebbé tenni
beszámolójukat. Valami olyasmi is megfordult a fejében, hogy
légmintát kéne venni az atomrobbanás pillanatában, vagy tárgyakat
hozni el a helyszínről, persze erős sugárvédő burokban, de aztán
lemondott róla. Megígérte a többieknek, hogy kellő távolságból
nézik végig az eseményt. Milyen jó, hogy 1945-ben még nem voltak
műholdak, és a halálra ítélt város fölött úgysem veszi őket észre
senki. Legfeljebb a bombát hozó amerikai repülőgép legénysége. De
talán azok is mással foglalkoznak majd…
A vezérlőben még csak Wanda ült, de éppen arra jött már Alex is.
Adam a hangosbeszélőhöz lépett és mindenkit a vezérlőbe hívott. A
képernyőt már kitöltötte a Föld, mi több, éppen Kelet-Ázsia nőtt
percről percre. Attól keletre még éjszaka volt, de Japán - amely
mindinkább az élő térkép közepére sodródott - már napfényben
úszott. Reggel volt a tengeren, reggel volt Japán fölött és reggel
köszöntött Hirosimára is. Adam második szakja a történelem volt. A
huszadik század érdekelte mindig. Az a század, amelyben ugyan
nem élhetett - tán nem is akart volna, ha tőle függ -, de roppant
érdekes időszaknak vélte. És a tanulmányai csak megerősítették
ebben a vélekedésében.
Negyedóra sem telt bele, már mind a nyolcan a szokásos pultjuk
előtt ültek. Wanda és Garcia továbbra is az időhajót irányították.
Garcia, talán hogy másképpen szavazó társait bosszantsa, a hajó
névadójának műveiből keresett ki idézeteket és azokat csak úgy
kommentár nélkül felvetítette a térkép sarkába:
„Az ember alapvetően jó, de közte és e jóság között terpeszkedik
a vad és zavaros múlt. “
- Hát ennyit a múltról, amelyben utazunk - jegyezte meg Alex
felvidámodva. Még nem igazán érzékelte, hogy milyen kisebb
háború zajlik most Nina és Garcia, valamint Adam között. Akik a
többiek ellen szavaztak néhány órával ezelőtt, azok most úgy is
érezhetik: gyávának bizonyultak. Hogy fölösleges volt az
óvatosságuk, hogy nevetségessé tették magukat a többiek előtt is.
Adam éppen ezt nem akarta. Nem jó, ha a legénység bármilyen
ügyben két részre szakad, mert a hangulat, az érzés előbb csak
szavakat szül, aztán tetteket is. Ez pedig végzetes lehet egy hajó
számára még a normális térben is, nemhogy az időben utazva.
Kikereste a megfelelő idézetet. Az ő emlékezettárában is voltak
Hubbard-idézetek. A huszadik századi sci-fi író, társadalomjobbító,
majd egyházalapító éppen elég művet írt ahhoz, hogy bőségesen
lehessen idézni belőlük. Adam most átvette Garcia helyét a térkép-
képernyő bal felső sarkában és kiírta:
„A játszma őrült, de a játékosok épelméjűek, vagy a játékosok
őrültek, de a játszma ésszerű.”
Egy percig ragyogott fenn a mondat, éppen elég idejük volt, hogy
megemésszék. Senki sem szólt, a vezérlőben csönd volt. A térképen
egyre nagyobb lett az a négyszög, amelyben már csak Korea
délkeleti sarka és Japán délnyugati sarka lógott bele. A hajó most
már láthatóan Hirosima felé tartott. Semmilyen városnév nem volt
ezen a térképen, hisz az maga a valóság volt. De egy másik
képernyőre kivetítették a valódi térképet is, méghozzá a huszadik
század közepéről. A város nevét ott „Horoshimának” írták. A
nyugatra kanyarodó sziget északnyugati partján terült el. És a
valóság a nagy térképen mindinkább kezdett rá hasonlítani.
Garcia visszalőtt - nyilván utasította a számítógépét, keresse ki
ugyanazt az idézetet, és persze így rögtön rálelt a folytatására is. Ő
hát ezt íratta fel a képernyőre:
„Ha őrült a játszma és őrültek a játékosok akkor nem játszma
lesz, hanem káosz. “
Adam most már nem kommentálta tovább a dolgot. Megvárta,
míg a hajó egészen földközelbe ér. Az idézet eltűnt a képernyőről,
akkor beszélni kezdett:
 - Az a repülőgép, amely a végzetes atombombát hozza, már régóta
úton van. Még előző estefelé indult el Tinian szigetéről. Több mint
tizenkét órán át lesz úton. Már közeledik a városhoz. Hogy állunk a
hirosimai helyi idővel?
- Reggel hét óra ötvenhat perc van - jelentette Mirko.
- A detonáció nyolc óra tizenöt perckor fog bekövetkezni. Wanda,
vidd egy kicsit jobbra, azaz keletre, csak pár fokkal… Azt akarom,
hogy pontosan a város fölött legyünk. Mirko, tedd ki a helyi időt a
képernyő sarkába… Úgy. A bombát majdnem tíz kilométerről
eresztik el, aztán a bombázógép legénysége ész nélkül menekül,
igyekszik eltűnni a távolban. A bomba viszont csak körülbelül 600
méter magasan robban fel. Ezt azért programozták be így, hogy
minél nagyobb legyen a pusztítás. Paradox, de ha a bomba a földön
robban fel, nem pusztít el akkora területet, mintha ezt éppen ebben
a magasságban, a levegőben teszi.
Senki sem csodálkozott, hogy Adam fejből tudja ezeket az
adatokat, a számokat. Tudták már, hogy rengeteg dolgot megismert
erről a századról.
A vezérlőben ismét csönd lett. Garcia kihasználta a várható pár
percet még, amikor nem akadt dolga. Utasítást adott a
számítógépnek, keressen megfelelő idézetet a Bibliában. Valahol a
lelke mélyén már nem örült annyira Adamnak és tervének, mint pár
héttel ezelőtt. Akkor még feltétlenül bízott a kapitányban és
mindenhová követte volna őt. De most ez az ötlet igen
veszedelmesnek, sőt vakmerőnek tűnt számára. Csodálkozott is
kissé, hogy a többiek ezt nem látják? De ahhoz túlságosan is
fegyelmezett űrhajós volt Rob Garcia, hogy erről beszéljen a
többiekkel. Még a vele egyetértő Nina Tordival sem váltott szót a
dologról. Garcia sohasem lázadt volna fel a hajója kapitánya ellen.
De megvolt a véleménye erről a szerinte káros döntéséről. Egyelőre
nem tudta, hogyan fejezze ki egyet nem értését, hacsak nem
idézetekkel.
 - Távolság a földtől egyezer kilométer - jelentette Wanda,
nyugodt, sőt szinte unott hangon. Ő aztán megőrzi a nyugalmát,
futott át Adam fején. Hirtelen osztályozni kezdte társait. Most vette
észre, hogy az agya már válogat, a szeme les, a füle hallgatózik. A
legénységben nem mindenki ért egyet vele, tehát figyelnie kell.
- Fékezünk - mondta. Joanna tétlenül ült pultja előtt, a
plazmahajtómű csak a szokásos pár ezer fokos készenléti állapotban
volt. Ez itt most nem időutazás, nem hurkokat keresnek a
láthatatlan térben, nem időalagutakra vadásznak.
- Fékezés mértéke? - kérdezte Garcia.
- Nulla-öt, nulla-hat között - felelte sebesen Adam, és végre a
gondolatai kezdtek elszakadni a legénység lelkiállapotától. Most már
csak a hajó érdekelte, meg a tervük. Kapitány lett hát ismét, teljes
valójában. A hangja megszilárdult, a tudata csak a repülésre, a
hajóra összpontosított: - A lassulás mértéke tíz kilométerenként
kettő és fél… kettő egész két tized… egy egész nyolc. Nils, vigyázz,
hogy tizenkettő körül már minimális legyen.
Rövidítve beszélt, „toronyiránt”, mert tudta, hogy társai értik.
Elég egy-egy vezérszó, egy-egy számjegy, és minden rendben megy.
A hajó ekkor ért az atmoszférába, a levegő egyre sűrűsödött
körülötte. Nina szenvtelen hangon jelezte a külső burkolat
hőmérsékletét. Amikor az már elérte a kétezerötszáz fokot, Adam
arra gondolt: valakik odalentről még felfigyelhetnek az „égő” pontra
a levegőben. Még nappali fénynél is észrevehetik. Hát csökkentette a
sebességet, a burkolat hőmérséklete is azonnal leesett.
- A város fölött vagyunk. A távolság most tizenhárom kilométer.
- Itt maradunk - így Adam. Garcia tett egy nyugtalan mozdulatot.
Nem lesz az kevés? - kérdezte volna, de hallgatott.
- Mirko, mi van a radarral?
- Ha az amerikai bombázóra gondolsz… Közeledik a Csendes-
óceán felől. Amúgy a légtér tiszta. Sehol egy másik gép. A város
nyugodtnak látszik.
 Az utolsó mondatra Joanna szíve összeszorult. Itt vannak hát, és
látni fogják…? Több százezer ember él odalent. Egy részük élve fog
elégni perceken belül… Nils felemelte a fejét, tekintetük találkozott.
A fehérszakállas férfi Adamra nézett:
- Most még tehetünk valamit.
Adam nyelt egyet. A gondolat az ő fejében is ott fészkelt. Kiszáradt
a szája.
- Ha előbb döntünk így, megvártuk volna a gépet az óceán fölött.
Egy nagy erejű lézersugár elég lett volna, hogy… Nem is
védekezhetett volna, ugyanis indulás előtt kiszereltek belőle
majdnem minden fegyvert, hogy három tonnával könnyebb legyen
és ugyanannyi üzemanyaggal messzebbre jusson.
- Még megtehetjük. Még az óceán fölött van - suttogta Garcia. Az
órára pillantott. Nyolc óra kilenc perc volt.
- A bomba akkor is felrobbanhat. Már lakott területek közelében
halad - ellenkezett Adam. Alex Sabo könnyedén jegyezte meg:
- Menjünk vissza az időben és jöjjünk ide ismét… egy órával
korábban. A bombázót lelőhetjük az óceán fölött, ráadásul sohasem
derül ki, mi lett vele.
- És a háború tovább tart, még több százezer japán és amerikai
veszik oda.
- A hirosimaiak sem voltak kevesen - jegyezte meg Garcia.
- Három nap múlva így is, úgy is ledobják a másik bombát
Nagaszakira - ellenkezett Adam. Erre szótlanul meredtek maguk elé.
A kapitány folytatta: - Egy vita során éppen azt bizonygatták
közületek néhányan, hogy nem írhatjuk át az egész történelmet,
nem avatkozhatunk be mindenütt, ahol szerintünk igazságtalanság
vagy oktalan mészárlás történt… Mert ezzel csak újabb, sokszor még
nagyobb mészárlásokat indítunk el.
Alex most helyeslőén bólogatott.
- Nincs olyan pont az emberi történelemben, ahol egyszeri
beavatkozással mindent jóra fordíthatnánk. Senki sem képes olyan
időt és helyet mutatni, ahol ha megváltoztatjuk annak menetét, attól
kezdve minden jóra fordul, és soha többé senki nem lesz gonosz,
nem gyilkol és gyilkoltat le másokat. Néhány diktátor
megsemmisítése nem pusztítja el magát a diktátori hajlamot, sem a
késztetést és a lehetőséget, hogy azok máskor, máshogy, máshol
ismét kialakuljanak.
Ez a mondat ítélet volt annak a legalább kétszázezer embernek,
akik most már perceken belül meghalnak, vagy majd az évek során
rettenetes szenvedések után jutnak el a halálhoz - villant át Wanda
fején. Az asszony mélyet lélegzett. És kimondta azt, amit már a
többiek is éreztek, de még egyiküknek sem volt bátorsága szavakba
önteni:
- Mi csak időutazók vagyunk. Turisták, ha úgy tetszik. Jártatok
már afrikai országokban éhező gyerekek között, ugye? Mégsem
tettetek semmit, pedig az a ti időtök, a mi időnk volt, amiben
cselekedhettünk volna, de csak szörnyülködtünk és sajnáltuk a
szenvedőket. Hát most is ezt tesszük.
Kegyetlen szavak, reális szavak. Rob Garcia az ajkát rágta. Nina
igyekezett minderre nem gondolni, de ez nem sikerülhetett. „Az ott
a képernyőn csak egy film, csak egy film”, ismételgette magában
görcsösen. Mirko lopva Adamra pillantott. Imponált neki ez az
ember. Hét évvel idősebb nála… Mirko abban bízott, egyszer ő is
kapitány lesz. Talán éppen egy időhajón, és már nem az apja
protekciójának köszönhetően. Ha pedig eljön ez az idő, úgy fog
viselkedni, mint Adam. Határozott lesz, de meghallgatja mások
véleményét, hisz mindnyájuk életéről van szó, de a döntéseket ő
hozza.
- Nyolc óra tizenegy perc.
- A hajót lebegésre állítani. Lineáris hajtóművek készenlétben.
Temporális hajtómű szintén. Kamerákat bekapcsolni, négyet a
városra irányítani, a többit a környékre. Keressétek meg a közeledő
bombázót, róla is kell kép.
 Nyolc óra tizenöt lett. Látták, amint az ezüstösen csillogó és a
város közepe felé tartó gép - kilencezer hatszáz méter magasan szállt
- hirtelen kanyart vesz és máris igyekszik eltűnni a város közeléből.
Garcia magában számolt. Vajon milyen sebesen zuhan egy bomba…
?
Ugyanerre gondolhatott Adam is, mert máris mondta:
- A bomba súlya háromszáz kiló volt. Húszezer tonna
hagyományos robbanóanyaggal ért fel, ami benne volt… illetve még
van.
- És aminél pár évvel később már százszor, ezerszer nagyobbakat
készítettek - suttogta Nils, de senki sem figyelt rá.
Rob Garcia számítógépe már régen megtalálta az idézetet, fel is
írta a nagy képernyő bal felső sarkába. De eddig senki sem vette
észre. Talán most sem. Mert hirtelen olyan fényes villanás töltötte
be a képernyőt és vele együtt az egész vezérlőt, hogy többen a
szemükhöz kaptak. Adam akkor éppen nem nézett oda, őt nem
vakította el a villanás. Nina csak ült és a szemét dörzsölte.
- Nem látok semmit…!
- Mindjárt elmúlik - felelte Alex. Nils éppen pislantott abban az
ezredmásodpercben. Adam tudta, mit fognak látni, és mi történik
most. Éppen kezdte mondani:
- Három ezredmásodperc alatt majdnem négy kilométerre hatolt
a lökéshullám. Előzőleg két urántöltetet lőttek össze a bomba
belsejében, hogy egyesülve létrejöjjön a kritikus tömeg…
Nem folytathatta. Egy pillanat alatt minden megváltozott. A hajó
megremegett, nagy erő dobott rajta egyet. Nina nem kapaszkodott a
székébe, sőt bekötve sem volt, hát most hirtelen a vezérlő padlóján
találta magát. Egyre-másra kiabáltak az emberek:
- A hajó irányítatlan mozgást végez…!
- A nukleáris fény elvakította a kamerákat!
- A lökéshullám folyamatos, sodródunk a térben.
- A műszerek nem mutatnak semmit!
 A nagy képernyőn is látták, hogy inog, billeg a kép, és távolodnak
Hirosimától. Adamnak úgy rémlett, nyugatra vagy északnyugatra
sodródnak, Korea fölé. Joanna túlkiabálta a többieket:
- A plazmahajtómű elindult.
-Állítsd le!
- Próbálom, de nem lehet…
Alex székébe kapaszkodva kiáltotta nekik: - A gammasugárzás
lehet az oka.
- Erre nem gondolt senki annak idején? Hiszen az űrben is
vannak kemény sugarak, ott mégis elegendő védelmet jelent a hajó
burka! - toporzékolt Nils. Alex egy pillanatra becsukta a szemét,
töprengett, majd folytatta:
- Az távoli és gyenge sugárzás, a mennyisége csak a biológiai
szervezetekre gyakorol hatást, de kivédhető. Ám ez itt nem a
kozmosz, itt alig tíz kilométerre voltunk egy nukleáris detonációtól!
Itt annyi sugárzás szabadult fel, amennyi könnyen áthatol legalább a
plazmahajtóművet védő burkon! És persze a többi hajtómű is kapott
egy adaggal…
Lineáris motorokat be! - kiáltotta Adam. Eleget hallott már
Alextől ahhoz, hogy tudja: el kell innen menekülni, minél
gyorsabban. A hajó még mindig hánykolódott, mintha több
lökéshullám érkezne a külső térből - a föld felől, kelet felől. Joanna
Montini mindent megtett, hogy kikapcsolja a plazmahajtóművet, de
az egyre csak melegedett, már elérte az egymillió fokot.
Mi van? - állt meg mellette Adam az egyik pultba kapaszkodva. A
hajó ide-oda hánykolódott. A legénység alig találta helyét.
- Oda kell mennem. Az én vezérlőmből talán tehetek valamitől
mondta idegesen Joanna. Látszott az arcán, nem érti a
fejleményeket. Ilyesmivel még sohasem találkozott. Garcia intett:
- Gyere, majd segítek! Együtt talán többre megyünk.
- Maradjunk rádiókapcsolatban! - kiáltott utánuk Adam. A
nyakukban lógó belső beszélőt, amit csak „bé-bé“nek becéztek
egymás között - mindenki bekapcsolta.
- A plazma gyorsabban melegszik, mint valaha. A hűtő rendszer
alig bír vele lépést tartani - jegyezte meg Nils a képernyőket nézve.
Közben Wanda kétségbeesetten igyekezett a hajót valamiféle
irányban tartani. Nils sorban beindította a lineáris hajtóműveket.
Adam a képernyőkön inkább a temporális, az időben utaztató
gépeket figyelte. Lassan érlelődött benne az elhatározás, hogy ebből
a térből, a kemény gammasugarak záporából csak az időn át
menekülhetnek el. Hiszen olyan egyszerű a megoldás…!
„Lemerülni”, itt hagyni ezt az időt, és vele együtt persze ezt a teret is.
Ezerkilencszáznegyvenöt augusztus hatodika reggelét és Hirosimát
ha maguk mögött hagyják, akkor egy nyugalmas időbe és térbe
juthatnak. Akárhová is mennek most. Még nem tudta, mit fognak
tenni. Neki a vezérlőben a helye, ebben biztos volt.
A képernyő hirtelen kialudt. Ez eddig azt jelentette, hogy
lemerültek az időben… De most nem. A Hubbardot tovább mozgatta
és sodorta a térben egy ismeretlen, viharos erő.
- Talán… talán a sugárzás szabadított fel valamilyen hatást -
lihegte Alex. Még ebben a helyzetben is - a padlón térdelt és az
irányítópultba kapaszkodott - a probléma megoldásán járt az esze.
Alulról nézett fel Adamre: - Elképzelhető, hogy az időalagutak
benne vannak a földi légtérben is, meg minden más bolygó
közelében éppen úgy felbukkanhatnak, mint a nyílt világűrben.
Tényleg, miért is ne…? Miért csak ott lennének?
- És ha egy ilyen folyosót nagy erejű nukleáris hatások érnek,
akkor… akkor mi történik benne, vele? - kérdezte sürgetően Adam.
Alex csak nézett, nem válaszolt.
- Nem tudod. Hát persze, hiszen honnan is tudhatnád…
tudhatnánk - morogta a kapitány, és Wandához sietett. - Mi van a
képernyővel? És a helyzetünkkel?
- A képernyőnek annyi, de nem ez a lényeges - lihegte a nő. Az
arca megviselt volt, haja zilált. Sokkal öregebbnek látszott a koránál,
percek alatt éveket öregedett. - Több műszer felmondta a
szolgálatot. És mindegyik az irányításhoz kellett… Például a radar.
Adam majdnem megtántorodott. A radar…! Ez nagy csapás volt.
Vajon csak az antennákat érte egy lökéshullám, vagy mélyebb a baj?
Radar nélkül olyan, mintha vakok lennének.
Adam csak egy másodpercig gondolkodott. Aztán máris tudta, mit
kell tennie. Hiszen kapitány volt, parancsnok, aki a többiekért is
felel. No és a hajóért…! Szinte sikoltott benne a fájdalom, hogy idáig
jutottak. De győzni fog, mert győznie kell!
- Nils, irány a kettes szint, nézd meg, mit lehet tenni a radarral!
Nils máris elsietett. A hajót még mindig dobálta egy ismeretlen
erő. Félelmetes volt ez, ilyesmit még az ismeretlen és olyannyira
idegen idő alagutakban sem tapasztaltak. Közben a hajó sodródott -
nem is igazán tudták, milyen irányban.
- Mi van a magassággal? - lihegte Adam Wanda fülébe. Az asszony
az egyik, még működő kijelzőre meredt:
- A Földtől való távolság is csökken. Valahol Ázsia fölött lehetünk,
azt hiszem, ha maradt az első percek sodródási iránya… A
magasságunk most csak nyolcezer méter.
- Vagyis csökkenő.
- A Himalája egyik csúcsához ütközhetünk vagy lezuhanunk a
havas hegyek között valamelyik völgyben - mondta sápadtan Nina.
A földön ült. Adam egyetlen kemény mozdulattal felsegítette. Tudta,
határozottnak kell lennie, és az a jó, ha mindenkinek kioszt
valamilyen feladatot, akkor nem marad idejük pánikba esni, de még
arra gondolni sem.
- Nina, irány a lakótér! Ott is vannak kamerák. A belső
irányítórendszerüket a 4-es szinten találod. Próbálj meg kijavítani
legalább egyet, és add be a képét ide. Valamit látnunk kell abból, hol
vagyunk!
Nina máris elbotorkált. Ebben a pillanatban egy nagy lökés érte a
hajót. Wanda sápadtan jegyezte meg:
 - A magasságunk mégsem csökken, még mindig nyolc. Sőt,
mintha emelkedne egy kicsit.
- Mi van a plazmával? - kérdezte Adam. Valahonnan a távolból
jött fülhallgatójába Garcia válasza:
- Még nem tudjuk, mi van, most értünk ide. Az egyik lift elakadt,
alig tudtunk kimászni belőle. A másik működött.
- Mostantól ne nagyon használjátok a lifteket! - dörögte Adam.
Joanna pultja elé telepedett - de ott sem működött minden. Azt
viszont látta, hogy a plazma hőmérséklete máris elérte a
hárommillió fokot. Ha legalább ezt megtehetnék…! Átmenni egy
időalagútba, és maguk mögött hagyni végre ezt a keménysugaras,
nukleáris poklot!
- Ha mi nem tudjuk, mi baj, talán tudja az automata vezérlés -
mondta Alex halkan. Szinte súgta Adamnak. Persze elfeledkeztek
arról, hogy a „bé-bé” mikrofonjai mindenhová elviszik a hangot.
Mostantól kezdve senki sem mondhat senkinek semmi bizalmasat.
Mind a nyolcán hallják a többieket és azok is őt.
Adam kapcsolt. Az automata vezérlés az egész számítógépet
igénybe veszi. Wandához szaladt és átkapcsolta a hajót gépi
vezérlésre. Eleinte semmi sem változott. Ugyanúgy dülöngélt és
botladozott, hánykolódott a hatalmas test, mint annak előtte. De
aztán csillapult a dolog.
- Az automata legalább jelenti is, mi a helyzet.
Ezt Adam is tudta és várta. Az űrhajó vezérlőberendezése
szavakkal kommunikál a legénységgel. Amint erre utasítást adott,
máris hallotta a hangszórókból:
- A hajót nukleáris sugárözön érte és részben még éri.
Megsemmisültek a külső burkolat alatt húzódó kábelek. Azok
nyolcvan százaléka polikrilmoldenből készült.
Alex erősen töprengett. Polikrilmolden? Azután Adamra nézett: -
Gammasugarakra ugyan nem reagál az az anyag, de egyéb nukleáris
hatásokra igen. Ezek szerint legalábbis… A tervezők nem gondoltak
arra, hogy a hajó valaha is egy valódi atombombarobbanás mellett
fog elhaladni.
Nem beszélgettek tovább, mert Joanna hangja érte el őket:
- Együtt van a szükséges energia, hogy „lemerüljünk”!
Adam utasítást adott az automata vezérlésnek. Wanda még
mindig ott ült a helyén, pedig már csak két kis képernyője világított.
- Nem engedelmeskedik - suttogta.
Aztán mégis történt valami. A hajó mozgása megszűnt. Hátulról
hatalmas energiák csaptak ki. Wanda hitetlenül meredt a
képernyőre.
- Ilyent… ilyent még nem láttam. Mintha a hajó lassan merülne…
és mégsem.
Adam a számlálóra meredt. Nem volt rajta beállított évszám -
nem is gondolt erre senki. Most csak az számított, hogy bármilyen
időalagutat találjanak. Ez a készülék szerencsére működött.
Ki is mutatott a közelben egy csatornát. Addig nem hitték volna -
sem Alex, az időfizikus, sem Adam kapitány -, hogy ennyire közel
egy égitesthez is találnak hurkot. Ám most is csak félig-meddig
merült bele a hajó. Olyan volt, mintha minden tudatos cselekvésük
csak rontana a helyzeten - sem ők, az emberek, sem az automata
vezérlés nem volt képes kiragadni a hajót ebből a világból, őt pedig
egy másik világ - egy időhurok - már-már szívta volna magába.
- Most mindegy, hogy előre vagy hátra visz-e az alagút, csak
menjünk bele! - kiáltotta Adam. Közben néhány műszer pirosan
kezdett villogni. Wanda még inkább elsápadt:
- Tűz van az alattunk lévő hatos és hetes szinten. Alighanem a
falban futó kábelek melegedtek túl.
- Automata tűzoltást!
- Nem megy, az oda utasítást vivő kábelek is égnek.
Adam tekintete Mirkóra tévedt:
 - Irány a hatos-hetes szint, barátom. Mindenütt találsz kézi
tűzoltókészülékeket. Szólj majd vissza, mire jutottál!
Mirko elrohant. A szó beléje vágott! „Barátom!” Pedig Adam talán
gondolattalanul mondta, kicsúszott a száján, nincs jelentősége…?
Mégis, olyan volt ez Mirko számára, akár paripának a sarkantyú.
Máris rohant a lépcsők felé, hogy a lifteket elkerülve lejusson azokra
a szintekre. Már érezte is a füstöt…
Hárman maradtak, Alex, Wanda és Adam. A vezérlőben egyre
kevesebb fény volt, a képernyők sorban kihunytak. Adam csak nézte
a homályt. Várta, mit fog jelenteni az automata, de a robotpilóta
most még csak további adatokat gyűjtött és hallgatott. Garcia
pultján villogott egy zöldes fény. A kapitány lassan emelte fel a fejét
és meglátta Rob Garcia üzenetét, amit kikerestetett a gépével és
felíratott a nagy képernyő bal felső sarkába. Bár ott most nem volt
külső látvány - miközben az űrhajó eszeveszett tempóban sodródott
valahol a Föld felett -, a képernyőn mozdulatlanul, hidegen és
kegyetlenül világított az idézet:
„Mindjárt e gyötrelmes idők után a Nap elhomályosul, a Hold
nem világít, a csillagok lehullanak az égről, s a világmindenséget
összetartó erők megrendülnek. ” (Máté 24,29.)
Hatodik rész
Pusztulás
 1.

- Van kép!
A kiáltás alig hatolt el Adam agyához, de felkapta a fejét és
megpillantotta a nagy képernyőn… a hegyeket. Vad, de földi táj volt.
Kopár és nagyon komor hegyek, amelyeken nem nőtt semmi. Itt-ott
a mélyedésekben hó lapult, vakított fehéren. Nem tudni, sütött-e a
nap és azt sem, hogy milyen messze voltak a kamerától ezek a
hegyek. Nina szólt a beszélőkben:
- Láttok valamit? Az egyik kábelt összekapcsoltam egy másik
kamerával.
- Van kép, méghozzá nagyon jó - felelte Adam - Ugyanakkor nem
értette a dolgot. A robotpilóta ugyan vezette a hajót, de éppen most
jelentette:
- Nem lehet irányt tartani. Ismeretlen kinetikus erő hat a hajóra.
Az erő fajtája nem állapítható meg. Az ismert jellegzetességek nem
fedezhetőek fel benne. A hajó egyik része fizikailag más térben
helyezkedik el.
- Az időalagútban van! - bólogatott Adam.
- De ez csak egy csonka alagút lehet, mert nem képes magába
szippantani a hajót - így Alex. A két férfi egy pillanatig egymás
szemébe nézett, aztán mindketten ugyanoda lyukadtak ki:
- Bekapcsolni a plazmát és nyomás! Át kell kerülnünk az
időalagútba, mielőtt kettészakadna a hajó!
Joanna megkapta az utasítást. A vezérlőben ismét kivilágosodott
néhány képernyő. Garcia nyugtalan hangja érkezett a hajó hátsó
részéből:
- A hűtéssel van valami baj. Nem hűt annyira, amennyire kellene.
Ugyanakkor a plazma hőmérséklete túllépte a megengedettet,
hárommillió-kétszázhetven felé tart.
 - A hőfokjelző már a piros tartományban van? - kérdezte Adam, és
képzeletben maga előtt látta a műszert.
- Még nem, de már majdnem odaért - Garcia hangjában nyoma
sem volt a szemrehányásnak. Pedig hát volna rá oka, villant Alex
fejébe. Talán éppen Adam makacsságának köszönhetik, hogy ide
jutottak…? Nem kellett volna olyan veszélyesen közelről szemlélni a
hirosimai robbantást.
- Tegyetek meg mindent a hűtés hatékonyságának növelésére. A
folyékonynátrium-rendszer sokat kibír!
Wanda kapta el Adam karját:
- Nézd az időjelzőt!
Mindhárom tekintet a digitális kijelzőre tapadt. Olyasmi történt
ott, amihez foghatót eddig nem láttak. A számok hátrafelé mentek,
de nem szabályos sebességgel. Néha futott egyet a jelző, pár év
legördült hátrafelé, aztán állt egy ideig és semmi sem történt.
- Mindez azért van, mert csak a hajó egyik része van az alagútban.
- De miért? Túl keskeny az alagút?
- Lehet, hogy ez a helyzet - Alex komoran bólogatott. - Olyan
keveset tudunk még ezekről a dolgokról, hát honnan is tudhatnánk,
miféle szabályok szerint működik… ?
A jelzőn most az 1931-es évet látták. Egy ideig. Mert aztán ismét
meglódult és kezdett visszafelé peregni. Az évek mögött a hónapok
és napok számjele néha gyorsabb volt, olykor az is megállt, vagy
éppen csak egyetlen napot ugrott a számláló. 1930, 1929, 1928,
1927… A legnagyobb futása 1919 és 1911 között volt. Utána már nem
néztek rá.
- Mi van a földrajzi helyzetünkkel? - Adam érezte, kiszáradt a
torka. Egész testében remegett, de ezt tudatosan igyekezett titkolni.
Ugyan csak ketten vannak itt vele a legénységből, de nekik sem
szabad észrevenniök, hogy a kapitányuk nincs a legjobb formájában.
Akárcsak a hajó. Még most is ide-oda mozdult, rángott,
érezhetően sodródott valamerre. A képernyőn azt látták, hogy alant
vad táj úszik el. Wanda állított valamit az egyik műszeren:
- A magasságunk javul. Most már tizenhét kilométerre vagyunk a
felszíntől, és ez csak emelkedik, ha lassan is.
- A sodródás iránya?
- Északnyugat, de pontos számot nem mondhatok. Az irányjelző
sem hajlandó működni.
Adam kezdett megnyugodni. Valami megoldást csak találnak!
Egyelőre közvetlen veszély nem fenyeget. Ha sikerülne átmenni az
időalagútba… De mi van, ha nem férnek bele, talán egy másikat
kéne keresni!
- Joanna, hogy álltok?
Garcia válaszolt:
- A hőmérséklet emelkedik, a nátriumfolyadék körforgása lassul.
Baj lesz.
Az utolsó szavak mintha nem is figyelmeztetést jelentettek volna,
hanem egyszerű helyzetjelentést… Adam mélyet lélegzett. Nem, nem
adják fel, bármi is lesz! Vállalták ezt az utat, vállaltak sok utat. A
hajóra és rájuk még szükség lesz máskor, máshol.
- Az összes hajtómű működik, de egy külső mágneses tér
jelenlétét tapasztaljuk - mondta a mikrofonba Garcia. - A nátrium és
vízgőz keverékének keringése lelassult, de már-már katasztrofális
méretekre, ami ha folytatódik…
Tudta Adam is. Sőt, még Alex is, hiszen mindnyájan megtanulták
az űrhajó működtetésének főbb szabályait. A vízgőz és nátrium
keveréke nem bír el a végtelenségig a plazmával. Ha annak
hőmérséklete már ennyivel túl van a hárommillió fokon, az is csoda,
hogy még egyáltalán egyben van a plazmahajtómű!
- El kell döntened, kísérleteket teszünk-e arra, hogy átmegyünk az
időalagútba… hogy lemerülünk-e… vagy csökkentjük a
plazmahajtómű terhelését és itt maradunk.
- De nem maradhatunk itt - Adam gyorsan az időjelzőre pillantott.
Ezerkilencszáztíz októberében egy ilyen repülő szerkezettel! Egy
űrhajóval! Időtörést követünk el, ha meglátnak minket az akkori
emberek!
Nem sokan lakhatnak errefelé - intett Alex a nagy képernyőre. Az
elsuhanó táj lassan élénkült, itt-ott fák, bokrok tűntek fel, néha egy
folyó, de nem volt ott egyetlen város sem. Embernek nyomát sem
látták.
- Kár a vitáért - hallották most Joanna hangját. - Az a mágneses
tér, ami valahonnan kívülről hat ránk, nem engedi, hogy
átkapcsoljam a hajtóművet, így nem mehetünk át az alagútba. De
kikapcsolni sem lehet, mert úgy hat a plazmára, hogy azt
folyamatosan tovább hevíti.
- Amíg felrobban - tette hozzá Garcia.
Az űrhajóban csönd lett. Most ettől a hírtől mintha még az idegen
erők is lecsendesedtek volna. Csak egymás köhögését hallották a
beszélőkben - mind a nyolcán. Bárhol is voltak, ugyanarra
gondoltak. Adam homlokán hideg verejtékcsöppek jelentek meg.
Megnedvesítette a száját:
- Egy biztos, értesítenünk kell a mieinket, hogy mi történik
velünk, hogy ha baj lenne, ne kövessék el ugyanazt a hibát… És
megtaláljanak minket. Wanda, ki kell lőni egy információs szondát.
- Az időalagútba, vagy… ?
- Ide, ebbe a térbe. Ebbe az időbe - vágta rá Adam idegesen. - Ha
itt kering mondjuk az 1910-es évben, senki sem veheti észre. Ha
utánunk jön egy mentőexpedíció, az úgyis kiszívja belőle az infókat,
aztán felrobbantja.
Szonda kilőve, kétszáznegyvenöt kilométeren stabilizálódott a
pályája - jelentette a robotpilóta.
Wanda térképazonosítóval próbálkozott. Lázasan dobálta a kisebb
képernyőre a földi térkép egyes lapjait, tájegységeit, jobbára persze
Eurázsiából. De eddig még egyik részlete sem volt azonos azzal, ami
a képernyőn szaladt hátra, délkeleti irányban.
 Az időjelző ismét hátrébb ugrott pár hónappal, majd szaladt
hirtelen két évet. A mikrofonokban hallották Garcia hangját.
- A hűtőrendszer egyre lassul… A plazma meg mind forróbb. A
hőmérséklete jelenleg hárommillió-négyszáztizenhat… A műszerek
már mind a piros tartományban vannak!
A robotpilóta is észlelte a veszélyt:
- Plazmahajtóművet leállítani. A temporális gépek túl forrónk,
hűtés nem kielégítő.
Adam agyában egymást kergették a gondolatok. Alex látta rajta,
mire gondol, tiltóan felemelte a kezét:
- Ostobaság lenne. Nem lehet most „ráfűteni” a plazmára, és
bekapcsolni az elektromágneses áramköröket, hogy lemerülhessünk
az alagútba… Ha lehetséges volna, már ott lennénk. Ez az alagút
nem alkalmas arra, hogy befogadja az egész hajót. Törődj bele,
hogy…
Nem mondta ki, de Adam így is tudta. És valahol a lelke mélyén
azt is, hogy ennek így kell lennie. De az igazi lökést e döntés felé
valami más hozta meg. Valami olyasmi, amire addig nem gondolt.
Pedig neki, aki annyit foglalkozott a huszadik század történetével, ez
a dátum is ott lapult az agyában… A tekintete az időjelzőre tévedt és
érezte, hogy lassan meghűl ereiben a vér.
Wanda végre azonosította a térképet és kimondta:
- A szibériai nagy tajgák fölött vagyunk. Most hagytuk el a Bajkál-
tavat.
Az időmérő az 1908-as évre ugrott és hátulról pergette hónapjait.
Adam egy pillanatig maga elé nézett. Hát… ez így volt? Ez történt?
Soha nem gondolta volna sem ő, sem más. Senki, az egész huszadik
században és a huszonegyedikben… rekedten szólt:
- Adj utasítást a vezérlésnek. Keresse ki a történelmi lexikonban
ezerkilencszáznyolc június 30-át.
Fél szemmel látta, hogy az időmérő számsora éppen itt merevedik
meg. 1908. 06. 30… És nem forog tovább!
 Míg Wanda érteden tekintetet vetett rá, aztán teljesítette az
utasítást, addig Adam hallotta a belső beszélő fülhallgatójában a
többiek szavát.
A plazmahajtóműtől Joanna kiáltott.
- A hőmérséklet tovább emelkedik! A hűtőrendszer akadozik, a
folyadék áramlási sebessége egyharmaddal csökkent.
A kettes szinten Nils a radarokat javította, most csak annyit
mondott, hogy még nem sokra jutott velük. Nina egy újabb kamerát
próbált működésbe hozni a lakótéri szinten, de nem járt sikerrel.
Mirko az égő szintet oltotta, a tűz szerencsére nem volt nagy,
legalábbis ezt állította, de azért a többiek sejtették, hogy csak nem
akarja őket megijeszteni.
Alex látta, hogy valami nagyon megrázta a kapitányt. Kérdő
tekintetére Adam az időmérőre intett. Alexnek azonban az a dátum
semmit sem mondott. A kapitány nem szólt, hagyta, hogy a.
magyarázatot a központi számítógép adja meg. A kissé gépies hang
hát szenvtelenül sorolni kezdte:
- Ezerkilencszáznyolc június 30-án reggel a közép-szibériai hátság
felett, körülbelül húsz kilométer magasan egy repülő objektum
bukkant fel. Délkeletről tartott északnyugat felé…
Ő meg rohant a kabinjába. Voltak ott személyes tárgyai, de most
nem azokat kereste. A nála lévő eseményrögzítő számítógéphez
csatlakoztatott egy kicsiny tárgyat - kivonta az összes leírást, amit a
központi számítógép eddig rögzített a Hubbard helyzetéről,
állapotáról, eseményeiről. Minden tizennégy másodperc alatt
átment a kis készülékbe, akkor azt zsebre vágta. Közben a hatalmas
hajó minden helyiségében áradt a szöveg a hangszórókból: - … A
ritkán lakott Tunguz Fennsíkon az objektum már csak körülbelül tíz
kilométer magasan járt. Félelmetes hanghatást keltett. Égett az
egész. Mint később a szemtanúk elmondták, egy második nap
bukkant fel a reggeli tiszta, felhőtlen égbolton és hatalmas gázfelhőt
hagyott maga után…
 Adam sietett vissza a vezérlőbe. A alsó szint végén elakadt.
Hallotta Nina hangját, ezúttal is a fülhallgatóból, amint közli, hogy
abbahagyta a kísérletezést a kamerával. Adam valami nagyon
fontosat akart mondani nekik, de még kivárt. Lehet, van idő. Ha
még van idő, akkor talán tehetnek egy kísérletet. Az időalagút,
amely oly keskenynek, szűknek bizonyult, bármikor beletorkollhat
egy másikba, amely szélesebb lesz. És mindegy, hogy a jövő vagy a
múlt felé viszi el őket. A lényeg, hogy el innen! Hogy kikerüljenek
ebből a helyzetből, és ne fenyegesse őket a robbanás veszélye. Mert
hát ha a plazma még pár száz fokkal forróbb lesz, akkor…
Rohant vissza a vezérlőbe. Lépcsők és folyosók, lépcsők megint.
Nem akart liftbe szállni, bármikor elszakadhat vagy átéghet egy
kábel, vészhelyzetben amúgy is tilos használni a lifteket. Fél
szemmel látta is, hogy minden liftajtó mellett világít a vörös tiltó
jelzés. Remélte, egyik barátja sem kockáztatja meg, hogy
bennrekedjen egy liftben.
- …A később „tunguz meteoritnak” nevezett tárgy egyes források
szerint pár százezer, mások szerint talán egymillió köbméteres
űrtörmelék, meteor vagy üstökös mag volt. A Köves Tunguzka folyó
fölött tíz kilométeres magasságban felrobbant és addig a Földön
sohasem tapasztalt mértékű pusztítást, környezetkárosítást
okozott…
Adam lihegve rohant, a tüdeje alig bírta már. Mindenképpen
vissza kellett jutnia a vezérlőbe. Mint minden dátumot, ezt is a
fejében hordozta. Erről írt egyszer egy szakdolgozatot az egyetemen,
a történelmi emlékezet kapcsán… És ezért tudta pontosan nemcsak
az esemény napját, de az óráját és percét is. Már nagyon közel volt a
vezérlőhöz, amikor csak mintegy mellékesen hatoltak a fülébe-
tudatába az elektronikus lexikon emberhangú szavai:
…A robbanás dörejét ezerötszáz kilométeres körzetben hallották.
Az általa keltett szeizmikus rengéseket rögzítették nemcsak
Ázsiában, de még európai, sőt amerikai mérőállomásokon is. Az
érintett területen kettőezerkettőszáz négyzetkilométeren kidőlt
minden fa, és évtizedekre elpusztult a növényzet…
 Alex hallgatta a szöveget. Csak ekkor kezdte felfogni, mire célzott
Adam. De nem tudta, hová rohant el? Már a belső beszélőn akarta
keresni, amikor a férfi csapzottan, lihegve megjelent a vezérlő
bejáratánál. Wanda már nem ült a helyén, a nyugtalanság erőt vett
rajta. A lexikon szövege alig észrevehetően hatolt be az agyába, még
nem tudta, de már érezte, hogy baj lesz, hogy baj van.
…Az iszonyatos robbanás sok száz későbbi atombomba erejével
ért fel. A detonáció keltette lökéshullámok kétszer körbeszaladták a
földet, és hihetetlen mennyiségű port vittek a légtérbe. A
lökéshullám a robbanás helyétől még ötszáz kilométerre is
lerombolta az útjába kerülő akadályokat, fákat, házakat. A közvetlen
közelében olyan tüzet dobott maga elé, hogy abban a szerencsére
nem nagyszámú bennszülött vadász és más erdőjáró egyetlen
pillanat alatt élve elégett. Ugyanígy járt megszámlálhatatlan vadállát
is…
- Hát nem értitek? - kiáltotta Adam. A szeme az időmérőt kereste,
de annyira zavart volt, hogy nem találta. - Wanda, mennyi a helyi
idő? Óra, perc…!
- Reggel hét óra négy perc - mondta az asszony elhaló hangon.
Alex és Adam szeme összefutott. Egy végtelennek tetsző pillanat
következett ezután. Alex valahol a lelke mélyén már kezdte érteni,
miről van szó. Adam mondta ki:
- Mi leszünk a tunguz meteorit!
Wanda falfehéren ellenkezett volna. Ám Alex megelőzte:
- De hiszen… mi úgy tanultuk annak idején… az egy valódi
meteorit volt!
- Honnan tudod? Honnan tudná bárki is? Hiszen sohasem derült
ki, mi volt! Százhetven éve történt, de a csillagászok és más tudósok
máig vitatkoznak róla! Soha senki nem bizonyította be, mi volt,
viszont a gigantikus robbanás jellemzői nem vallanak sem
meteoritra, sem üstökösre, legalábbis nem egyértelműen! De nem
lehetett fekete lyuk vagy idegen civilizáció lézersugara sem! Fogd
már fel végre!
 - Felfogtam - józanodott ki Alex hirtelen és körülnézett. - Mit kell
tennünk?
- Mennyi idő van még a robbanásig? - kérdezte Wanda.
Adam emlékezetébe nyúlt. Nem tudta, milyen elkínzott az arca,
amikor kimondta:
- Vanavara településtől százötven kilométerre északra történt a
robbanás. Ezerkilencszáznyolc június harmincadikán reggel hét óra
tizenhét perc tizenegy másodperckor… - lihegte, mint aki már
nagyon, nagyon sokat rohant. Egy életen át.
- .. .Ezt jegyezték fel a geofizikai megfigyelőállomások. Az egész
Föld megérezte a robbanás hatásait… Sajnos kutatók csak húsz évvel
később jutottak el a helyszínre, és nem találtak kielégítő
magyarázatot a…
- Tizenkét perc maradt - Wanda szája kiszáradt. Most mindent
megadott volna egy pohár vízért. Alex szemében összeszűkült a
félelem. Tizenkét perc…? Adam máris a mikrofonért nyúlt. Azt
akarta, hogy ne csak barátai fülében, de az egész hajóban, annak
minden helyiségében elhangozzon a riasztás:
- A kapitány beszél. Készüljetek fel a hajó elhagyására! Ebben a
fizikai térben, ebben az időben, a Földre kell menekülnünk. Tíz perc
van rá. Mindenki igyekezzen a hozzá legközelebb eső
mentőkabinhoz. Ismétlem: azonnal hagyjátok el a hajót, mert az
tizenkét perc múlva megsemmisül. Odalent találkozunk!
Wanda felvette a riasztást, és utasította a vezérlőt, ezt ismételje. A
hajóban megszólalt egy lüktető vészjelzés, amit eddig csak egyszer
hallottak - az indulás előtti vészhelyzetgyakorlaton. Minden fény
pirosra és villogóra váltott.
Alex megragadta Wanda kaiját és maga után húzta a nőt. Adam
még egy intertemporális vészjelzésre utasította a vezérlést. A
szondát értesítse, amely ekkor már vagy kétszázötven kilométerre a
Földtől keringett. Aztán maga is szaladt a folyosóra. Utolérte Alexet,
aki lihegve perdült meg:
 - A kabinomban vannak a jegyzeteim!
- Már csak kilenc perced maradt! - kiáltotta válaszképpen Adam.
Alexet azonban még mindig az eddig hallottak izgatták:
- Maradt valami jele annak, mi robbant fel a tajgában?
- Nem! Semmi fém, semmi kézzelfogható!
- Akkor talán nem mi voltunk azok… ? - a remény még ott ült a
férfi szemében. Wanda ekkor már messze szaladt egy hosszú
folyosón.
- A plazma nem hagy nyomot! - felelte Adam és elvált tőle. Búcsút
intett és szaladt a mentőkabinok zsilipterme felé. Egy pillanatra
eszébe jutott: lehet, igaza van Alexnek… Ha ez a hajó, ez a sok
százezer tonna fémtömeg felrobban, akkor ennek nyoma kell,
maradjon a tajgában, rengeteg alkatrész szóródik szét több száz
kilométeres körzetben… De ilyet nem találtak később…
Nem volt feje most a rejtélyekhez, meg ideje sem. Még az utolsó
folyosóra fordult be, amikor villogni kezdtek a lámpák, majd
kialudtak a fények. A vezérlő számítógép a maga szenvtelen
géphangján beszélt:
- A plazma hőmérséklete meghaladta a hárommillió-egyezer
fokot, a hűtés gyakorlatilag leállt. A temporális hajtóművek
robbanása négy perc múlva várható. A legénység hagyja el a hajót! A
vészzsilipek nyitásra készek, tartalék áramkörök érintetlenek…
Adam rohant, ahogyan csak a tüdeje bírta.
 2.

Ivina kiszaladt a teraszra.

Nem tudta, miért fogta el a nyugtalanság. Az előbb még Simonnal
beszélgetett. Este volt és a gyereket altatta éppen. Amikor az
asszonyban nőni kezdett valami furcsa érzés, a gyerek feje éppen
akkor billent oldalra. Kilenc óra múlott, és máskor is ilyentájt aludt
el. ivina lesötétítette a kisebbik szobát, óvatosan csukta be maga
mögött az ajtót. Aztán máris szaladt a teraszra. Úgy tekintett fel az
égre, mintha onnan várna valami csodát. Csak egy pillanatig volt
benne boldog sejtés, várva várt öröm előérzete - talán Adam
érkezik…
De az égbolt sötét volt, és az asszonyra rárohant a félelem, Ivina
sötét szeme az égre nyílott, majd a tengert kémlelte. Aztán kihajolt
oldalra, de a partból csak keveset látott. A többi szállodát, meg az
éttermek játékos neonfényeit. Valahonnan halk zenét is hozott a
szél.
De az égbolt és a tenger üresek voltak. Az asszonyt megszállta a
szomorúság. Állt a korlátnál, a hűvös vasba kapaszkodott, lábai
remegtek. A lelke is reszketett. Csak halványan érezte, hogy valami
baj történt. Bizonysága nem volt és nem is lehetett.
Sokáig állt még a korlátnál. Hirtelen kicsinek, nagyon kicsinek és
védtelennek érezte magát. Adam messze volt most. Nemcsak a tér,
de az idő korlátai is elválasztották őket - és Ivina ezt csak most fogta
fel igazán. Egy könnycsepp gördült le barna arcán, némán zokogott
a lelke.
 3.

Jurjah döbbenten nézett fel az égre.

Ilyesmit még sohasem látott! És senkitől sem hallotta, hogy látott
volna bármi hasonlót is. A nagyapja sem mesélt, pedig ő megfordult
még a fehér emberek között is. Az egész törzsben csak ő tudta, mit
jelent például a „cár” szó. De állítólag látott vasutat is, ami viszont
örökké homályos maradt Jurjah számára. Talán azért, mert nagyapa
sem volt képes szavakkal leírni azt a dolgot.
Jurjah most égre szegezett tekintettel állt a tajga egyik tisztásán. A
mélykék égbolt langyos nyári napot jósolt. Már magasan járt a nap,
és Jurjah eléggé távol volt a falutól. De az a surrogó, különös hang,
majd a látvány valósággal a földhöz szögezte lábait. Még a nyaka is
majd’ belefájdult, ahogyan állt és nézett felfelé.
Az a tüzes valami igen sebesen repült. A figyelő férfi feje
folyamatos mozgásban volt, ahogyan tekintetével követte. Nagy
fehér párafelhőcsík maradt utána. Néha vakította is az a valami,
látszott, hogy egy másik nap jelent meg az égen és húzott el sebesen
északnyugat felé. Nagyon-nagyon magasan lehetett - Jurjah nem
tudta volna megmondani, milyen magasan, de messzire volt tőle,
annyi biztos. Még éppen megfordult a fejében, hogy vajon elhiszik-e
majd a többiek, ha meséli nekik, amikor a tűzgömb máris elérte a
láthatár szélét és a vadász csak a feje fölött igen magasan gomolygó
hófehér csíkot látta, már csak azt.
 4.

Adam tudta, nem hagyhatja el elsőnek a hajót. De másodiknak,

harmadiknak sem.
Hiszen ő a kapitány…! Mindazonáltal rohant, hogy elérje a
zsilipkamrát, a mentőkabinok kivetőkészülékét. Közben
folyamatosan hívta a többieket.
- Joanna, Garcia, hol vagytok?
Csak érthetetlen, zavaros hangok válaszoltak. Vagy ugyan éppen
neki válaszoltak…? Közben Mirko jelentkezett a vezérlő alatti
hetedik szintről:
- Az oltást abbahagyom… Igyekszem fel a mentőkabinokhoz.
- Siess, ahogyan csak bírsz! Nils, hol vagy?
Meglepően tisztán jött a válasz: / Már a mentőkabin mellett
vagyok.
„Ez a kültéri két kabin közül az egyik lesz”, villant Adam agyába.
Megint a plazmásokat hívta:
- Joanna, Rob, ha lehet, a hátsó mentőkabinokba menjetek, a
lakótérben már csak egy szabad mentő maradt! Nina, hol vagy?
Válaszolj!
- Itt… vagyok… - jött recsegésen keresztül a válasz.
- Hol az az itt? - Adam megtorpant, a falnak vetette a hátát,
testében érezte, hogy remeg a hajó. Nem szokott ilyen mozgást
végezni, ez a rezonancia valamilyen hiba nyomán jöhetett létre…
Aztán Adam elfeledte, hogy kapitány. Most csak a társait kereste az
éterben!
- Nina, felelj! Wanda, miért nem jössz már? Alex, igyekezz!
- A plazma hőmérséklete tovább emelkedik. A hajó fel fog
robbanni. A detonációig hátralévő idő… négy perc ötvennégy
másodperc.
 Nina mondott valamit, de nem lehetett érteni. Joanna is
hallgatott. Egyszer beleszólt egy férfihang, alighanem Garcia volt, de
nagyon eltorzult. A fájdalomtól…? Valami olyasmit mondott, hogy a
nátrium-vízgőz keverék áttörte az egyik védőfalat. Egyedül van,
mert Joannát… - nem lehetett többet érteni. Wanda szólt bele, hogy
rohan a lakótéri kabinhoz. Mirko jelezte, hogy már elérte a vezérlő
alatti mentőkabinokat és éppen beszáll az egyikbe. Alex még
hallgatott, de Adam alighanem az ő lihegését hallotta a készülékben.
Az időfizikus felesleges beszéd nélkül igyekszik elérni valamelyik
mentőkabint…
- A detonációig hátralévő idő három perc tizenöt másodperc…
- Igyekezzetek! - kiabálta Adam. Nem volt ideje, hogy
elmagyarázza nekik: tudható az 1908- as évből fennmaradt
beszámolókból, hogy a detonáció hatalmas lökéshullámokat keltett.
Ha a mentőkabinokat a levegőben éri az első, a legnagyobb
lökéshullám, akkor azok akár meg is sérülhetnek. Most, most kell
menekülni.
Ne gyertek hátra! - hallották Garcia hangját. - Itt már mindent
elárasztott a vízgőz! Iszonyú forróság van… A mentőkabinok
megközelíthetetlenek! Próbálok átjutni a lakótérbe…
- Mi van Joannával?
- Meghalt! - jött a kurta válasz, amely mindnyájukat megrázta. Az
expedíció első halottja…? Adam hirtelen maga előtt látta a vörös
hajú, világos szemű nőt. A plazmahajtóművek mérnöke - saját
hajtóműve áldozata lett?
Garcia többé nem felelt a hívásokra. Pokol lehet odalent, értették
meg, és Garcia hallgatása csak egyet jelenthetett - osztozott Joanna
sorsában. Adam biztatta társait, ne várjanak semmilyen újabb
parancsra. A vezérlés ekkor közölte, hogy mindössze két perc
maradt a detonációig.
A Hubbard akkor már egész testében remegett. Hatalmas és
egymással ellentétes erők hatottak rá. A hajótestet ide-oda vetették,
miközben napként égve száguldott a tajga fölött. Mindinkább lejjebb
szállt, sebessége ekkor húsz kilométer lehetett másodpercenként.
Mindez ott pörgött Adam agyában, miközben még mindig rohant.
Már az utolsó folyosóra fordult, jól látta a mentőkabin zsilip
bejáratát. Ez volt az egyetlen, ahol zöld fény villogott piros helyett -
de mielőtt a kapitány odaért volna, az is pirosra váltott. A
fülhallgatóban hallották Mirko hangját:
- Mentőkabinnal elindultaaam…!
A hangja rögtön elhalkult. Nem volt érdemes válaszolni neki -
azonnal kirepült a rádiókészülékek hatósugarából. A mentőkabint a
szerkezet igen gyorsan veti ki, a gyorsulás elérheti a hat ,.g”-t is.
Nem mindenki bíija ezt ki. Csak aki űrhajós kiképzést kapott.
A lámpa máris visszaváltott zöldre - a zsilip külső ajtaja
becsukódott, a kabinteret a gépek most töltik fel oxigénnel. Adam
keze a nyitógombra csapódott.
- A detonációig hátralévő idő: kettő perc tizenegy másodperc…
- Alex vagyok, az egyik lakótéri kabinban. Most indulok - és többé
nem hallották az időfizikus hangját sem.
- Nina, Nils, Wanda, jelentkezzetek! - sorolta Adam. Bejutott a
kabintérbe. Wanda jelentkezett elsőnek:
- Itt szaladok a nyomodban, láttalak, amint bementéi az ajtón.
Amint kilőtted magadat, én következem.
- Rendben van - Adam most felfogta, hogy kapitányként nem
maradhat utolsónak. Nincs is rá idő. És ha most tétovázik,
Wandának nem marad ideje ugyanebből a zsilipből kimenekülnie.
Tenyérrel ütött az egyik kilövőgombra. A kabin ajtaja felemelkedett,
ő pedig máris beugrott. Légmentesen zárolt. Beszíjazta magát a
habszivaccsal kitöltött helyére, a szivacs felvette teste alakját, a
szíjak erősen rásimultak. Az oxigénmaszk a szája, orra elé került.
Valami sivítást hallott - a szivattyúk kiszívták a levegőt a
zsilipkamrából, majd elsötétült előtte minden, egy hatalmas ütést
érzett, a teste hihetetlenül nehéz lett, a rosszullét, az ájulás
kerülgette, a vér kifutott a fejéből és repült, repült a semmiben…
 - A hátralévő idő egy perc negyvenegy másodperc…
Wanda ott lihegett az ajtónál, és amikor a lámpa zöldre váltott,
azonnal nyitotta. Nils a lakótér egyik mentőkabinjával repült ki.
Még ezt bejelentette, de választ már senkitől sem kapott. Wanda
nem is szólt. A kabinja huszonnégy másodperccel Adamé után szállt
ki az üresen maradt zsilipkamrából. A vezérlés már nem váltotta
zöldre a lámpát, sőt be sem zárta a külső zsilipajtót. A mindig sötét,
fémfalú helyiségbe betört a kinti napfény - egy kis időre.
Nina még próbált eljutni a lakótéri zsilipkamrába. Nem tudta
még, hogy onnan már elvitték a két mentőkabint. A plazmahajtómű
közelében volt a maradék három - de oda most már senki sem
mehetett. A lány rohanás közben leesett az egyik lépcsőn, sántikálva
ment volna tovább. Az a csönd… félelmetes volt. Nina tudta, hogy
már elkésett, mindenhonnan elkésett. De hátha van még remény…
Belekiáltott a belső beszélőbe:
- Van még itt valaki…?
De csak a vezérlő géphangja válaszolt:
- A detonációig hátralévő idő negyvenöt másodperc… negyven…
harmincöt.
Nina sikolya a semmibe hatolt.
 5.

Jurjah már semmit sem látott, csak azt a csíkot fent az égen. Még
mindig ott állt értetlenül, amikor iszonyatos dörrenést hallott
északnyugat felől. Onnan, amerre a második nap az égen elsuhant
az imént. Olyan fényes lett az égnek az a fele…! Száz nap gyűlt ki
rögtön, az égbolt arrafelé valósággal lángra gyűlt. És nagy szél jött,
hihetetlenül erős szél. Juijah a földre vetette magát. A szél forró
volt, a férfi körös-körül száguldó lángokat látott. A fák
meggyulladtak, pedig egy sem volt száraz, öreg fa. Itt éppen erejük
teljében lévő zöld fák álltak… És mégis nagy lánggal lobogtak, akár a
fáklyák.
Nem tudta Jurjah, mennyi idő tel el. Az égbolt világossága eltűnt,
most már a régi fényt látta mindenfelé. Ám égtek még a fák, száz és
száz fa pörkölődött, a lángok terjedtek. Akkor a rémült vadász is
felfogta, mekkora baj lehet ebből, futásnak eredt és rohant, rohant…
Míg egy kisebb völgybe ért. Az a nagy szél és a lángok elszáguldottak
a völgy fölött, középen kisebb tó terpeszkedett. Itt alig néhány fa
lángolt, csak a magasabbak lombkoronája gyulladt ki. Jurjah most
vette észre: az a mennydörgő hang, amit az elején hallott, még
mindig szinte ott volt a fülében, a fejében. Mintha még most is
hallotta volna. És felfogta, hogy amikor az a nagy fény fellobbant,
még a föld is megmozdult a lába alatt!
„Haragszanak az istenek - értette meg. - Valami nagy bűnt
követtek el az emberek. Nem szabad hát odamenni, ahol annyira
haragudtak, ahol öklük lecsapott, büntetésből… A tajgának azt a
részét most tűz emészti. A vadászok sem mehetnek ott, sem most,
sem később…”
A tó partján ült le tanácstalanul, és nem tudta, mit tegyen.
Akkor látta meg azt a furcsa valamit az égen.
 6.

Adam a 6 g-s terhelés után lassan tért magához. De a mentőkabin

gondoskodott arról, hogy eszméletlensége ne tartson sokáig. Már az
oxigénjébe is adalékot kevertek, egy szúrósszagú gázt, amely
magához térítette. Egy csengő is szólt valahol, az akusztikus
ébresztés jele. Tudta, hogy „koporsóban” repül, így hívta az űrhajós
zsargon. Ez nem repül messze. Ha az űrbe vetik ki, ott sem sokáig
tarthat ki a benne lévő menekülő. Legfeljebb egy hétig. Ha a
Földön… Nos, a Földön legfeljebb kipróbálták, de még sohasem
használták. „És nem vetették be a múltban sem”, tette hozzá.
Arca előtt átlátszó páncélüveg, belül kellemes túlnyomás, egy
pillanatra látta a kék eget is. A műszerek azt jelezték, hogy
kilencezer méteren repül. Csak később fogta fel, hogy valami viszi őt
előre, majdnem vízszintesen. Aztán rájött: ez alighanem a
lökéshullám lesz. Az, amelyet Irkutszkban, Pétervárott,
Greenwichben, majd Washingtonban is regisztráltak. Amely
legalább másfélszer kerülte meg a Földet, hihetetlen erővel és
sebességgel száguldott…
Sejtette, a detonáció megtörtént, míg ő kábultan feküdt a
mentőkabinban. A „koporsó” most nagy sebességgel repült
keletdélkelet felé. Megfordult a fejében a gondolat: mi van, ha egy
vagy több mentőkabin nem a huszadik századi Földre, hanem az
időalagútba hullott… Már ha az alagút egyáltalán befogadta őket. De
lehet, hogy igen, éppen azért, mert a plazmarobbanás hihetetlen
energiát fejtett ki - pár töredék másodpercnyi ideig. Egy akkora
„űrhajónak” mint a mentőkabin, ez is elég kellett legyen, talán még
az elektromágneses áramvonalak nélkül is. Lehet tehát, hogy társai
közül valaki - legalább egy bajtársa - most az időalagútban száguld
ismeretlen jövője - vagy múltja - felé… ?
Még sokáig repült ugyanabba az irányba, aztán elfogyott a
lendület. A sebességet figyelembe véve, számításai szerint legalább
kettőszázkilencven kilométerre lehetett a detonáció színhelyétől.
Vagyis attól a ponttól, ahol a Hubbard megsemmisült. De lehet,
mégsem robbant szét az egész? Ahogy magában gyorsan
végiggondolta a dolgokat, könnyen lehet: a plazmarobbanás csak a
„súlyzó” egyik súlyát, a nagyobbikat, az „alsót” szakította le.
Odaveszett persze a három lineáris hajtómű, a temporális
hajtóművekkel együtt. De a fél súlyzó, talán a lakótér egyik részével
együtt ha nem is épen, de megmaradt. A robbanás tízezernyi
repeszdarabot lőtt bele a hajó épen maradt felébe. A vezérlés a
robbanás után alighanem megszűnt működni. Tehát be sem zárta a
köztes zsilipajtókat, így a földi levegő behatolt a maradék hajótestbe.
Még az is megfordult most a kapitány fejében: mi van, ha a
plazmarobbanás hatására a hajó maradéka valósággal
belepréselődött az időalagútba? Mert hiszen tudta jól: az 1908-as
„tunguz meteoritnak” egyetlen darabját sem találták meg. Végig az
egész huszadik században sorra indultak a tajgába az expedíciók, de
csak a több ezer négyzetkilométernyi letarolt erdőt lelték fel. Meg
állítólag némi radioaktivitást itt-ott a túlélő, távolabbi fák kérgében,
de semmit, ami az űrből érkezett objektum eredetére engedett volna
következtetni…
A mentőkabin most már lefelé haladt. A magasságmérő kicsiny
képernyőjén a számok sebesen peregtek. Adam még be volt kötve, és
nem is volt tanácsos ezzel felhagynia. Már csak ötezer méteren volt,
aztán négyezer jött… Bekapcsolta a kicsiny kamerát is és látta maga
alatt a végtelen erdőt. Ez hát a tajga, gondolta. Kisfiúként többször
akart őserdőbe menni, kutatni, bolyongani. „Hát most megkapod,
Adam”, mondta gyermek-önmagának a felnőtt Adam hangján. Ivina
és a kis Simon is eszébe jutott. Szóval, a huszadik század elején ért
földet, a cári orosz birodalomban? Ott, ahol csak bennszülött
vadászok élnek, ahol a rénszarvas a háziállat, de vad változatára
vadásznak is. Ahol nincsenek utak, a legközelebbi vasút, a
transzszibériai, sok száz kilométerre van innen. Még jó, hogy ez itt a
rövid nyár, gondolta még. Télen nem sok esélye lenne a túlélésre.
Figyelmeztető csengőjelzést hallott. Már csak alig egy kilométerre
volt a földtől, amikor valamilyen erő megrántotta a kabint és esése
lelassult. Kinyílott az ejtőernyő. Nagy fehér kupolája megnyugtatóan
eresztette alá a „koporsót”
Itt csak erdő volt, hát Adam nem csodálkozott, amikor a szerkezet
recsegve-ropogva zuhant be a fák közé. Megvárta, míg megnyugszik
minden. Akkor lassan utasítást adott a belső számítógépnek, nyissa
ki a kabint. Beszívta a levegőt - remek volt, igazi levegő, napsütötte
fák és fű illatával. Aztán kitornászta magát a kabinból. Két nagy
fenyő között lógott a kabin, az ejtőernyő felcsavarodott az egyikre.
Adam kiszedte a túlélőkést, kaijára csatolta a „bilincset” - a
hordozható rádiójelzőt, amely mostantól kezdve hónapokon át jelzi
majd az esetleges mentőknek a hollétét - kimászott a fenyő egyik
ágára. Elvágta az ejtőernyő köteleit, lábbal lesegítette a kabint. Az
tompa puffanással esett a mohás földre. Szél zúgott, madarak
repkedtek riadtan. Nem tőle - az iménti lökéshullámtól ijedhettek
meg. Adam órájára nézett - reggel fél nyolc múlott négy perccel.
Helyi idő szerint a ..meteorit” hét óra tizenhétkor robbant fel.
Kiszedett mindent a kabinból, amire szüksége lehetett.
Elelmiszertartalékot, lézerpisztolyt, iránytűt. Az űrhajós
kezeslábasára felvett még egy pulóvert. Kés, tartalék ruhadarabok és
egy hátizsáknyi élelem. A kabinban nem maradt más, csak a beléje
épített szerkezetek. Aztán megnyomta a késleltetett robbanás
gombját és futva távozott. Két perccel később nagy dörrenés és
fényvillanás kíséretében a kabin megszűnt létezni. Apró darabjai
szétrepültek vagy száz méteres körzetben. Az ejtőernyő lángra gyűlt
és elenyészett.
Nem maradt hát nyoma, hogy egy időben a korba nem illő,
anakronisztikus szerkezet landolt itt. Adam körülnézett. Térképe
nem volt, de végülis mindegy. Ha megmentik, jó. Ha nem, térkép
nélkül kell kitalálnia a túlélés módját. Lehet, most már egész életét
ebben az erdőben fogja tölteni?
 7.

Mirko csak az utolsó percben vette észre, hogy a „koporsója” egy

tóba ereszkedik. Már semmit sem tehetett - a mentőkabinokat nem
lehetett irányítani. Azok valóban csak utasuk túlélésére szolgáltak.
Most a férfi döbbenten látta az alsó kamera kis képernyőjén, hogy
egy apró fény vízfolt - ami a magasból csak kicsiny része volt az
alatta elterülő erdős földnek - egyre csak növekszik. Végül már
kitöltötte a képernyőt. Aztán nagy lökést érzett, a kamera képe
kihunyt. A szeme előtt a páncélüvegen víz csapott fel, néhány csepp
gördült le, aztán a szerkezet máris süllyedni kezdett. Előbb kékes
fény hatolt be kintről, majd egyre sötétebb lett…
- Milyen mély lehet? - kiáltotta hangosan, elkeseredetten. Senkitől
sem várhatott választ. Csak magára volt utalva, most már a technika
sem sokat segíthetett. Legfeljebb annyit, hogy nem fullad meg a
kabinban. De meddig ülhet itt, a víz alatt? Legalább húsz métert
süllyedt, aztán puhán megállt. Iszap kavarodott fel, egy ideig
semmit sem látott. Aztán kezdte sejteni, hogy az efféle tajgabeli
tavaknak az alján több méteres iszapréteg heverhet, akár millió évek
óta. A „koporsó” pedig nehéz, egyre mélyebbre süllyed, és akkor
tényleg a nevéhez hűen - végső nyughelye lesz…
Mirko pánikba esett. Szabadulni innen, minél hamarább! Nem
kellett neki most semmilyen felszerelés, csak annyit akart, hogy
mielőbb kijusson ebből a kelepcéből. Megragadta a túlélőkést,
utasítást adott, hogy nyíljon ki az ajtó. Mély lélegzetet vett még az
oxigénpalackból, amelyet erősen rögzítettek a kabin belsejéhez -
szóba sem jöhetett, hogy kiszedje onnan. De húsz métert csak meg
tud tenni anélkül is!
Amikor beomlott a víz, már tele volt a tüdeje levegővel. Még
megnyomta a késleltetett megsemmisítő gombot, aztán kiperdült a
nyíláson. Teljes erővel úszott felfelé, teste valósággal repült. Amikor
felért, ész nélkül úszni kezdett. Két perc az nem olyan nagy idő. Jó
távol volt már a felmerülés helyétől, amikor odalent bekövetkezett a
robbanás. Alig érzett valamit, a víz visszafogta a hatóerőt. Amint
elcsitultak a hullámok, körülnézett.
Nagyon közel volt a part. Nem is hitte volna. Egy perccel később
kimászott a fák közé. Tavaszi áradás lehetett, mert a parti fák törzsei
vízben álltak. Nem volt éppen meleg, különösen nem nedves
ruhában. A férfi körülnézett. Csak lassan fogta fel, hogy valami
nyomás maradt az agyában, a tudatában. Mintha valami nagyon
fontosra nem gondolt volna! Már levette nadrágját és ingét,
kicsavarta belőlük a vizet, amikor eszébe jutott: a rádióadó! A
csuklóra csatolható „bilincs” benne maradt a kabinban! És ő
felrobbantotta…
Leült a földre és tehetetlen dühében öklével a földet csapkodta.
Csak később vette észre, hogy már nincs egyedül. Hogy az a másik
hogyan került oda, nem tudta. Hiszen semmit sem hallott, mégis,
egyszercsak ott állt előtte. Rénszarvasbőr ruhát, ugyanolyan csizmát
és sapkát viselő, kistermetű férfi volt. Sárgás arca, mandulaszeme
volt, és… mosolygott. Íj a hátán, bőrtegezben nyílvesszők, övén kés,
de egyiket sem vette a kezébe. Békés volt, amilyen a mosolya is.
Mondott valamit, amit Mirko nem értett. Óvatosan felállt, mindig
szemmel tartotta a másikat és ő is szólt valamit.
- Üdvözöllek, égből jött idegen! - így a vadász. Magára mutatott és
kimondta többször: - Juijah, Én vagyok Jurjah. Juijah.
Mirko hamar felfogta. Nincs nagyobb baj, ha bemutatkozással
indul a dolog. Még mosolyt is erőltetett az arcára, bár csöppet sem
volt jókedve. Odaveszett a Hubbard, odaveszett jó néhány bajtársa,
egyedül van itt, és ráadásul elvesztette az esélyt arra, hogy később -
ha egyáltalán jönnek mentők - megtalálják őt. Egy pillanatra
szétnézett: ez lesz hát a világa ettől kezdve?
- Mirko - mutatott önmaga mellére, és megismételte néhányszor -
Mirko vagyok.
- Üdvözöllek, égből jött barát. Engedd meg, hogy elvezesselek a
falunkba, ahol vendégül fogunk látni - mondta Jurjah ünnepélyesen.
Úgy érezte, most nem vadászni kell. Hanem segíteni ennek a furcsa,
fehérarcú idegennek, aki nem akar semmi rosszat, aki megérdemli,
hogy segítsen rajta nemcsak ő, de az egész törzs.
Mirko sóhajtott. Ha szavait nem is, de gesztusait értette ennek az
embernek, ahogyan mutogatta, hogy kunyhók állnak egymás
mellett, és sok olyan vadász van itt valahol nem messze, mint ő.
Talán még mielőtt lenyugszik a nap, már oda is érnek… Egy
pillanatig még nézte a tavat, amely elnyelte a jövőjét, aztán felkapta
ruháit és elindult a mosolygós vadász után.
Hetedik rész
Menekülés
 1.

Ivan Markov úgy jelent meg az ajtóban, hogy a bentiek először

észre sem vették. Csak amikor beljebb jött, vetettek rá kíváncsi
pillantásokat. A 4-es dokk szerelőműhelyében éppen egy kicsi
plazmahajtóművet vizsgáltak. Persze a „kicsi” melléknév csak
viszonylagos volt - a szerkezet majdnem elfoglalta a terem közepét,
több méterre magasodott fel, és egy kisebb udvarnyi helyet foglalt
el. Néhányan létrán álltak mellette, valaki a sarokban egy műszer
alatt vizsgált egy alkatrészt, oszcilloszkóp kerek képernyőjén
futottak a szinuszoid hullámok.
DeVito arcán nem volt mosoly, amikor Markov megtorpant előtte.
A kopasz, napbarnított űrhajóépítő-mester mogorván pislogott:
- Megint azzal jössz, hogy mikor lesz kész? Hiszen tudod, hogy
készen van. Ma éjjel lefutjuk a második próbakört, és holnap
hivatalosan is átadjuk a hajót.
Markov igen csöndesen szólt:
- Elmarad a holnapi átadás. Ugyanis már ma indul a hajó…
bevetésre.
- Mit beszélsz? - DeVito közelebb ment. Akkor látta meg Markov
arcát. A karikás, kialvatlan szemeket, a hirtelen megöregedett arcot.
Azt a rettenetet a szemében. A mester kissé hátrébb lépett, majd egy
széket tolt Markov alá és egészen más hangon szólt:
- Beszélj, Ivan.
- A Hubbard elpusztult - a szavak nehezen szakadtak ki belőle.
DeVito már vigasztalta volna, hogy ugyan, ki tudhatja azt, hol jár
most az idők között! - de Markov megelőzte: - Magam láttam. Öt
órával ezelőtt találták meg a roncsot a Hold túlsó oldalától nem
messze. Kivetette magából egy időhurok… Az őrjárat közvetítette a
képeket, nincs kétség, DeVito.
Hallgattak egy sort, súlyosan, aztán Markov - mint aki hegyet
cipel a hátán - megtörtén folytatta:
 - Összeégett és megnyomorodott a roncs, szinte összegyűrte egy
erő… és majdnem a fele. Alighanem lerobbant róla az egész
hajtóműrész. Lehet, hogy a plazma…? A nyomok erre utalnak. Ott
megsemmisültek a mentőkabinok is. De a másik öt kabint kilőtték,
még mielőtt végleg felrobbant volna. Tehát a nyolcból öten talán
megmenekültek. Csak nem tudjuk, hol… ? És mikor?
- Mit mondanak a fekete dobozok? - kérdezte DeVito
megrendülten.
- Csak az egyikhez fértünk hozzá, ezt most táiják fel, a másikat
még keresik. Lehet, az is megsemmisült… ? A mentőknek a bóják
nyomán kell majd haladniok.
DeVito már csak annyit kérdezett:
- Megvan a legénység? Mikor indultok?
- Én nem megyek. Nincs erőm… És különben is, az én űrhajós
kiképzésem harminc évvel ezelőtt volt, a mai hajókhoz már nem
értek, az orvosi vizsgán sem mennék át. Időhajón meg végképp nem
vennék semmi hasznomat. Négy órán belül elindul a tartalék
legénység.
- Reméled, hogy a fiad…?
- Csak abban reménykedem, hogy megmenekült - Markov talán
még mondott volna valami mást, valami többet, de elhallgatott.
Lehet, arra gondolt: nem is az ő fia a legfontosabb, hanem
mindnyájuk élete, akik valahol talán túlélték a bajt, gondolta
DeVito. Aztán megkérdezte, tud-e segíteni valamit, de Markov csak
ült magába roskadtan - a kérdést nem is hallotta.
 2.

Alex Sabo készüléke jelezni kezdett.

A férfi kabinja a tajga egyik tisztásán ért földet. És alig telt el
néhány óra azóta, hogy jelzőkészülékével a csuklóján kijött belőle, a
kabint megsemmisítette - máris jelzést kapott. Először nagyon
megörült, azt hitte, a mentők közelednek - de nem, ez más jelzés
volt. A karórához hasonló készülék kis kerek képernyőjén pirossal
villogott a jel és következetesen nyugat felé mutatott, bármerre is
fordult a férfi. Akár egy iránytű, amely észak helyett azonban ezt az
irányt mutatja makacsul.
Végre néhány szót is kiírt a készülék, és Alex ebből megértette,
hogy egyik társa hasonló készülékének jelzését fogta a szerkezet.
Elindult hát nyugat felé. Átvágott a tisztáson és beért az erdőbe.
Azelőtt soha nem hitte volna, hogy ilyen erdők is léteznek, pedig hát
látta őket filmen. A tajga, amelyben most menni igyekezett, létezett
2079-ben is, sőt talán nagyobb volt, mint régen. A 2000-es évek első
felében ugyan alaposan megritkították, de aztán újra kizöldültek a
végtelen térségek, látott erről egy filmet is. Paradox módon éppen
attól kapott ilyen csapást a természet, amely őt védeni hivatott. A
természetes anyagok iránti megnövekedett kereslet, a vasbeton,
üveg és műanyagok kiszorítása az építőiparból és a lakáskultúrából
lendítette fel a fa iránti keresletet.
Ilyen gondolatok jártak a fejében. Madárdalt hallott.
Tulajdonképpen még örülhetett volna, hiszen kirándult egy
gyönyörű délelőttön… De ami ezt az erdei sétát megelőzte, bizony
sokkal tragikusabb volt, semhogy mosolyt csalhatott volna a férfi
arcára. A lelke sem volt nyugodt. A saját sorsán túl a többieké is
izgatta. Ez a jel, amit kapott, egy dologra utalt. Valaki a társai közül
nagyon hasonló időpontban repült ki mentőkabinjával, ezért került
a Földre hozzá ilyen közel. Hogy ki az, nem tudhatta. De
mindenképpen örült, mert ebben az idegen környezetben - ebben a
másik időben! - nem érezte magát jól, sem biztonságban. Mégis
más, ha van vele egy társ, aki szintén százhetven évvel későbbről
való…
Alex nehezen tört át a fákon, kereste köztük a szabad helyeket, a
réseket, az ösvényeket. Ám elég sűrű volt a növényzet. Végre egy
helyen eltávolodtak egymástól a fák, előbbre látott. Valami színes
csillant a távolban. Piros, vagy kék…? Még nem tudta, mi lehet az,
de sietett arrafelé. Aztán rájött, hogy egy ejtőernyő lóg le a fákról. Itt
ért földet valamelyik kabin…! De hogy a kabinnal mi történt, azt
nem látta. De se törmeléket, se magát a kabint nem látta sehol.
Márpedig az ernyő nem válik el a kabintól, mielőtt földet nem érnek.
Sőt, azt csak az utas kezdeményezheti.
A lába alatt süllyedni kezdett a talaj. Alex villámgyorsan
hátraugrott, páni félelem uralta el, a szörnyű sejtés megborzongatta.
Hátrált. Még egyszer felnézett, letört faágak értették meg vele, hogy
a kabin itt csapódott a földhöz, leszakadt az ernyőről. A hófehér
selyem végén nem voltak ott a szokásos csatok - szakadt anyagot
mozgatott a szél.
De hol van a kabin…? Alex kiért a szilárdabb partra. Fogott egy
kétökölnyi követ és előbbre dobta, arra a kis tisztásra, ahol éppen
nem nőtt semmi és olyan gyanúsan egyenletes volt a föld. A kő
csobbant és azonnal elmerült.
Mocsár!
A férfi döbbenten nézte. Aztán ösztönösen hátrált. A fák között
végre csakugyan szilárd talajt érzett a lába alatt. A karján a készülék
jelzése egyre halkult, a fény is homályosuk, majd elhalt. Vagyis aki a
jelet küldte, az… ott van a mocsárban? Alex kitágult szemmel nézte
a mocsarat, a legszívesebben berohant volna, akár egy titán, kinek
ereje felér ezzel a természeti csapással… Mit érezhet az, aki ott van?
Tudja-e, hogy valaki vette a jelzését, és ki lehet az, melyik társa?
Akik a hajón vesztek oda - Nina, Joanna és Garcia - biztosan nem.
De lehet éppenséggel Nils, vagy Adam, vagy Wanda, vagy Mirko…
Az öt megmenekült közül lehet bárki. A másik négy is ide esett
valahová a tajgára…
 Még állt, reszketve a dühtől és a tehetetlenségtől, amikor
meghallotta a robbanást. Nem volt nagy zaj. A mocsár felszíne kicsit
megemelkedett, sárcafatok repültek a levegőbe, visszahullottak
zajosan és a felszín ismét elcsitult. A szélén a békanyálas, zöld vízen
karikák indultak el, meghaltak hamar.
Alex felfogta: a kabin felrobbant. Vajon magától? Ilyen
mechanizmus nem volt beléjük építve. Tehát vagy a pánikba esett
űrhajós robbantotta fel azt önmagával együtt, vagy az eséstől
kábultan tapogatózott a sötétben és véletlenül megérintette azt a
gombot…
De a férfi jól tudta: ez nem lehetett véletlen. A kabin
megsemmisítő gombja fedél alatt van, véletlenül nem lehet
lenyomni, először ki kell nyitni kicsiny dobozát. A robbanásra tehát
akkor került sor, amikor az űrhajós odalent a végtelen sötétségben
felfogta, hogy nem szabadulhat. Miért nem próbált meg kiúszni…?
Tudta, hogy a mocsárban nem lehet úszni. Így hát azt is tudta:
halálra van ítélve. A kabinok tervezői miért nem gondoltak arra,
hogy ezekkel az utas éppenséggel mocsárba is zuhanhat?
Alex nem mozdult, meredten nézett maga elé. Ki tudja, milyen
mély a mocsár? Talán nagyon is az. Lehet, hogy szerencsétlen társa
húsz, harminc méterre süllyedt már. Biztos lehetett benne, hogy
kínhalál vár rá, ha elfogy az oxigénje. Micsoda csapda…? Alex
gyöngyöző homlokkal állt ott, még sokáig. A legszörnyűbb az volt,
hogy nem tehetett semmit. Toporzékolt volna, a puszta kezével
hányja ki a sarat a mocsárból… De csak állt bénán, és nem tudta,
társai közül ki választotta a halált. Lehet, sohasem tudja meg… ?
Lassan megfordult és elindult a fák között.
 3.

- ..A tojásrántottából nem lehet ismét tojásokat csinálni, a

folyamat megfordíthatatlan”, emlékszel erre az idézetre?
- Ki ne emlékezne rá? Folyton ezeket ismételgették azok az
időfizikusok, akik nem hitték az Utazásban.
- Sem az előre, sem a hátrafelé tartó Utazásban.
- Igazuk is lehetett, bizonyos értelemben. Arra hivatkoztak, hogy
ahogyan a rántottából sem lehet ismét különálló tojásokat csinálni,
úgy az egyszer már lezajlott időbe nem lehet visszamenni.
- Ezt hogy érted? Hiszen mi is utazunk, most éppen azt tesszük,
hátrafelé.
- A fizikusok egy része a logikát hívta segítségül. Ha van hátrafelé
történő utazás, illetve az lehetséges, akkor lehetségesnek kell lennie
a fordítottjának, az előre, a jövőbe történő utazásnak is. Már csak
azért is, mert különben akik elmentek a múltba, soha nem
jöhetnének vissza a jelenbe, nem igaz?
- Eddig jó.
- Ezután is jó lesz az elmélet, bízzál bennem. Szóval ha van, létezik
a mindkét irányban utazást lehetővé tevő fizikai törvényszerűség,
lehetőség, folyamat, energia - tetszés szerint választható, egymással
kombinálható! akkor a jövő embereinek már régen vissza kellene
járniok a múltba, és fordítva. Tehát egy olyan jövőt képzelj el, ahol
az emberek szerte a Naprendszerben élnek…
- Sőt azon kívül is…
- … sőt azon kívül is, mindenfelé a kozmoszban, mondjuk ezer év
múlva vagy hamarább. Ám ha létezik ez a kétirányú utazási
lehetőség, akkor a múltból is eljárnak a jövőbe! Mert eljön az a
pillanat - mint a mi esetünkben az idei, 2079-es évben -, hogy
egyszercsak lehetővé válik a kétirányú utazás. Mint nekünk most… a
jövőbe! Nem is értem, hogy a Narbon-féle expedíció először miért
nem a jövőbe utazott? Az talán biztonságosabb, mint beállítani
valahová a múltba, aztán ha baj történik és ott ragadnak, akkor
magyarázkodhatnak a primitív ősembereknek, kik is ők, honnan
jöttek, mit akartak… Míg a jövő emberei az ilyesmit már csak azért
is megértik, mert hiszen ők is utaznak az időben, ők is járnak
előrefelé, ismerik hát előre a saját jövőjüket is!
Azért ez egy kicsit fantasztikus elképzelés…
- Egy fenét fantasztikus. Ezt mondod, éppen egy időhajóban ülve?
- Mi… mi nem vagyunk igazi időutazók. Mi csak menteni
megyünk vissza, a múltba…
És talán biciklivel tekerünk egy csillagösvényen…? Attól, hogy
tartalék legénység voltunk, még érünk annyit, mint Narbonék.
Különösen most, amikor kiderül, hogy az annyira sztárolt nagy
időutazók bajba kerültek és a mi segítségünkre szorulnak… Most
bezzeg Markov meg a többi öreg bizottsági tag is hirtelen milyen
nagy tisztelettel fogadott minket, emlékeztek?
- Emlékszem. Csak a fehérruhás lányok meg a díszlövések
hiányoztak.
- Könnyfakasztó beszédekre szerencsére nem került sor, már csak
az időhiány miatt sem.
- Pedig voltaképpen nem kellett volna sietnünk. A tisztes öregurak
és öreglányok nem gondoltak az időutazások egyik alapszabályára…
- Amely úgy hangzik, hogy…?
- „Bármikor indulsz el, bármikor megérkezhetsz”.
- Világos. Ahhoz, hogy a földi katasztrófa után órákkal vagy
napokkal odaéljünk, teljesen mindegy, hogy innen kutyafuttában
indulunk, vagy kivárunk még akár egy hónapot is. Hiszen ha sikerrel
járunk…
- Ha sikerrel j árunk, hangsúlyozom…
- Csak a pesszimisták hangsúlyozzák mindig a „ha”-t. Ezek az
öregurak pánikba estek, és nem tudtak megszabadulni az eddigi
korlátolt gondolkodásmódjuktól.
 - Igazad van. Azt hiszik, egy mentőexpedíciónak azonnal kell
indulnia, így nagyobb az esélye. Fogalmuk sincsen még arról, hogy
az időutazásoknál ez másképpen van. Ha beállítjuk a digitális
időmérőt és bejelöljük, hogy… mit is jelölünk be?
- Hát ezt nem tudjuk. Csak annyi sejthető, hogy a Hubbard a
Földön járt szerencsétlenül, hiszen oda igyekezett. Az utolsó
időszonda, amit már kifogták, ezt a szándékukat jelezte. Tehát előbb
vissza kell mennünk a Földre, hogy a nyomukra jussunk. Ott majd
kiderül, milyen időben, merre jártak és mi okozta a bajt.
- Hacsak nem valamelyik időcsatornában érte őket a baj. Mert
akkor aztán hiába nyomozunk, én mondom neked.
- Eszedbe jutott a hiányzó öt mentőkabin…? Nem lettek volna
olyan őrültek, hogy kivessék magukat egy időhurokba, alagútba vagy
bárhol, ahol nem lehet tudni, merre járnak.
- Mégis egy időfolyosó hozta őket vissza a jelenbe, és a mi
terünkbe. Ráadásul a Hold mellé.
- Mielőtt eljöttünk, megkaptam a jelentést: az a pont, ahol az
űrben lebegve megtalálták az összeégett roncsot - majdnem
pontosan ott volt, ahol annak idején, induláskor a Hubbard keresett
és talált egy időfolyosót.
- Ha ez így van, érdemes elgondolkozni a dolgokon. Én leszek a
Titokzatos Úr, te meg az Ember, Aki Próbál Válaszolni a Kérdésekre.
- „Próbál válaszolni”… Kedves ez a megelőlegezett bizalmatlanság.
Halljam hát az első kérdést.
- Én mint a titokzatos kozmosz hangja, azt kérdezem: Van-e
valami jelentősége annak, hogy a roncsot ugyanott találták meg,
mint ahol az eltűnt ebből a térből?
- Tudom már, mire célzói. De egyelőre a válaszom pozitív.
- Tehát szerinted van jelentősége. Ebből következik a második
kérdés: „Tudja-e az időfolyosó, hogy mi zajlott le benne?”
- Inkább kérdezd úgy: Tudatos volt-e az időfolyosó részéről ez a
cselekedet?
 - Ugyanarról beszélünk, Kérdező Ember.
- Persze. Azt sugallód, hogy az az időfolyosó vagy alagút vagy
hurok, vagy nevezzük bárhogyan, rendelkezik valamiféle
értelemmel.
- Brávó, telitalálat.
- De én továbbmegyek: ha az az egy időfolyosó értelmes, vagy
emlékezik, és azért viszi vissza a hajót oda, ahol „találta”, vagy ahol
találkozott vele eredetileg - akkor értelmesnek kell lennie a
világmindenségben található összes többi időfolyosónak is!
Csakugyan. Mert hiszen hihetetlen szerencse kellene hozzá, hogy
ha csak egyetlen ilyen van, azt éppen mi találjuk meg, éppen a Föld
közelében és éppen most, amikor megépítettük az első
időhajónkat…
- Ez tényleg nem logikus. Illetve akkor logikus, ha értelmesnek
képzeljük el a folyosót…
- Azért ez túlzás, emberek! Rengeteg olyan fizikai vagy biológiai
folyamat van a Földön és az űrben, amely mindig ugyanúgy
játszódik le. Éppen a tulajdonságánál, jellegzetességénél fogva
történik így és nem azért, mert az a valami gondolkodik.
- Mondj példát.
- Bármelyik növény vegetációs időszaka. Vagy az állatok, köztük a
gondolkodással alig gyanúsítható csiga esete, aki behúzódik a
házába, ha nyugtalanító jelenséget, más lény közelségét, vagy egyéb
veszélyt tapasztal.
- Figyelem, a keresőszonda időfolyosót jelzett…
- Mindenki a helyére, lemerülünk!
 4.

Jurjah büszkén mutatott maga elé: - Ott a falum!

Mirko Markov nem osztotta a vadász örömét. Órák óta
vándoroltak, látszott, hogy a bennszülött sokkal gyorsabban
haladna, ha nem lenne vele ez a „kolonc” fehér ember. Jurjah
sokszor megelőzte Mirkót, aztán kénytelen volt bevárni, hisz az
sokkal lassabban haladt. Gyakorlatlanul botladozott a bokrok és
alacsonyra hajló ágak között. De Juijah annyira barátságos és lelkes
volt, hogy Mirko nem akarta elvenni a kedvét. Különben is, tiszta
szerencse, hogy mindjárt az elején találkozott valakivel. Más lenne a
helyzet, ha nála volna a jelzőadó, akkor kerülné a helybeliek
társaságát. Egy ideig kénytelen lesz ezek vendégszeretetét élvezni,
aztán majd meglátja. Ha jön mentőhajó, talán meglelik őt. Most egy
pillanatra felrémlett Mirkóban: mi lesz, ha sohasem találnak rá…?
Itt ragad 1908-ban? A dátum a fejébe vésődött, Adam éppen
elégszer elmondta, hogy ma ezerkilencszáznyolc június
harmincadika van. És még mindig az volt, a Hubbard balesete óta
csak pár óra telt el. Kora délután volt, nyilván most is június
harmincadika a dátum. Bár ezek a bennszülöttek aligha ismerik a
naptárt vagy az európai időszámítást.
Jurjah arca megváltozott. Már a falu közelében jártak. A férfi
rekedt kiáltást hallatott, aztán Mirkóra már ügyet sem vetve futva
indult ki a fák közül. A tisztáson a rénszarvasbőrökből rudakra
feszített kunyhók Mirkót gyerekkora indián olvasmányaira
emlékeztették.
De amit látott, már nem olvasmány és nem emlék volt. Csak
néhány kunyhó állt a helyén, a többiek felborítva, megégve hevertek.
Jajgató emberek futkostak látszólag össze-vissza. A patak partján
többen feküdtek, mások föléjük görnyedtek. A nők és a férfiak is
bőrruhákat viseltek, sárga arcukon és fekete mandulaszemükben
rémület ült.
 Mirko csak egy pillanatig habozott. Felfogta, mi történt, és a
lelkiismerete is arra késztette, hogy azonnal rohanjon segíteni. Ez…
a lökéshullám műve! A plazmamotor robbanása okozta a
katasztrófát, amely lám, ezeket a szegény embereket sem kerülte el.
Bár legalább kétszáz kilométerre voltak a detonáció pontjától, az itt
is végigszáguldott a tajgán, és nem kímélt senkit, semmit.
Az egyik kunyhó előtt megpörkölt, itt-ott még lángoló bőr alatt
kormos arcú kisgyerek feküdt. Éktelenül sírt, de a felnőttek
elszaladtak mellette, mert távolabb nagy lánggal lobogott egy
kunyhó, azt oltották a patakról hozott favödrök vizével. Mirko
felkapta a gyereket és a partra szaladt vele. Egyszer még látta
Juijahot, aztán teljesen elfoglalta a munka. Segített a férfiaknak
eloltani a kunyhót, majd felállítani néhány favázat, hogy legalább
négyöt kunyhó legyen épen. Később kiderült, hogy a megrémült
rénszarvasok letaposták a karám egyik oldalát és kirohantak az
erdőbe - a férfiak bőrszíjakkal indultak visszaterelni, elfogni őket.
Mirko egy szót sem értett a beszédükből. Verejtékezve tartott egy
nagy gerendát, már az ő arca is kormos volt, csak a furcsa, nem
ebből az időből való ruhája árulhatta el, hogy idegen, meg a zöld
szeme… De neki is fekete haja volt és ruhája hamar bepiszkolódott.
Nem kételkedett abban, hogy nemsokára kap majd egy bőrruhát.
Pár hónap múlva itt hagyja a vadászokat, eljut a legközelebbi
városba, legyen az akármilyen. Ott már nyilván oroszul beszélnek,
ami nem áll tőle távol. Apja úgyis mindig azt mondogatta, hogy ők
voltaképpen valahonnan innen származnak… Elég lesz két év, és
beleolvad. Papírok itt még nem kellenek, de ha mégis, hát szerez
majd. Valamilyen vállalkozásba kezd, betársul valakihez, lesz pénze,
megnősül… Miért lenne ez rosszabb élet, mint az életét kockáztatni
egy űrhajóban… ?
Egy fiatal lány került eléje, rámosolygott. Mirko Markov most már
gondtalanul, felszabadultan mosolygott vissza.
 5.

Markov a videotelefon elé lépett. Nem lepte meg, hogy a

képernyőről Sim Simarangha koromfekete arca tekint rá. A tudós
komoly volt, de nem gyászos. És Markov most - legalább
gondolatban - hálás volt Símnek azért, hogy nem nyilvánít részvétet,
egyáltalán nem hozza szóba Mirkót és az expedíció sorsát - bár egy
pillanatig sem volt kétséges, hogy miről fognak beszélni.
- Jó napot. Van már eredmény? - érdeklődött Markov. Ezzel is
jelezte, hogy most csak a roncsról és csak a problémáról akar
beszélni, semmi másról.
- Jó napot. Van eredmény - az afrikai-indiai professzor vezette a
bizottságot, amely a Hubbard roncsait kutatja. Megcsillant az
aranykeretes szemüveg. Két szempár mélyedt egymásba. Markov
lelke megremegett. Ha találtak holttesteket is… Bármennyire is
összeégtek, egy DNS-vizsgálat kiderítheti kilétüket.
Sim látta rajta, mitől fél, ezért éppen ezzel kezdte:
- Holttesteket nem találtunk a roncsban. Akadtak viszont olyan
jelek, amelyek arra utalnak, hogy elsősorban az, vagy azok vesztek
oda, akik a kritikus pillanatban a meghajtórészben helyezkedtek el.
- Tehát a hajtóművek közelében?
- Igen. Vannak tippjei?
- Itt elsősorban Joanna Montini, a plazmahajtómű felelőse jöhet
számításba… Nem tudható, ki volt még vele. Ha egyáltalán volt
valaki. Esetleg Nils Borensen, aki mindig is afféle ..mindenesnek”
képzelte magát a hajón. Talán odament, ahol baj volt.
Sim bólogatott.
- Az kétségtelen, hogy a robbanás nem egyik pillanatról a másikra
következett be. Ahhoz, hogy ilyesmi történjen, a plazmának túl
kellett lépnie a kritikus hőmérsékletet, a nátriumvízgőz
hűtőfolyadék pedig vagy kihűlt, lelassult áramlása, vagy kilyukadt a
rendszer és kifolyt belőle. Ez persze már csak másodpercekkel a
végkifejlet előtt következhetett be.
- Hagyjuk most az áldozatokat és a feltételezéseket - Markov
hangja fakó volt, színtelen. Sim tudta, hogy amit most mond, az
úgyis csak előzetes és csöppet sem hivatalos tájékoztatásnak
minősül. Az igazit, a teljeset és egyben véglegeset a bizottság
tagjaival együtt írásban kapja majd kézhez, a szigorúan titkosított
internetes címen.
A professzor hát folytatta:
- Nem kétséges, hogy a detonáció pillanatában is kellett, valami
köze legyen a hajónak az időcsatornához. Máskülönben magától,
irányítás és plazmahajtómű nélkül nem kerülhetett volna bele, tehát
vissza sem jöhetett volna.
- Ez hogyan lehetséges?
- Csak úgy, hogy amikor a baj bekövetkezett, a hajó egy szerre két
térben tartózkodott. Vulgárisan mondta, olyan lehetett ez, mint a
hajó a tengeren. Az egyik fele odalent van, a vízben, a másik idefent,
a levegőben. Számunkra ez egyazon tér, de ott… ki tudja? Ez
biztosan másképpen működik.
Markov a homlokát ráncolta:
- Ha ez így van, akkor az sem zárható ki, hogy egy vagy több
mentőcsónak nem a földi térben landolt, hanem benne maradt az
időalagútban?
Sim bólintott és folytatta:
- A hajó mindenesetre benne volt, legalább kisebb részben. És
amikor jött a robbanás, néhány századmásodpercre a forró, több
mint hárommillió fokos plazma maga geij esztette a szükséges
elektromágneses teret. Ami akkor már csak annyit ért el, hogy a
roncsot belelökte az időalagútba, miközben a nem fémes
alkatrészek, a nátrium-vízgőz és főleg az a sok száz tonna plazma
hihetetlen energiát szabadítva fel, szerterepült.
- Mindkét térben?
 - Könnyen lehet. Égett plazmamaradványokat találtunk a roncs
lakótéri részén, a külső burkolaton is. Oda csak úgy kerülhetett, ha a
plazma saját burkolata már nem fogta meg a forró anyagot. Ha
pedig ennyire fröcskölt mindenfelé, gondolom, akár ezerméteres
sugarakban is, akkor kellett, hogy jusson belőle az időalagútba is,
amely a kritikus századmásodpercen megnyílt a nagy energia
hatására és magába fogadta a roncsot, számos törmeléket és talán
egy-egy mentőkabint is.
- De a kabinok nem kerültek elő… ? - Markov most olyan
tekintetet vetett a professzorra, mint aki bólintást, sőt talán
valamiféle örömhírt vár. Sim Simarangha érezte ezt, de ellenállt.
Könnyen tehette, mert tényleg nem találtak mentőkabint, és ezt
most szavak nélkül jelezte. Markov mélyet lélegzett.
- Egyelőre ennyi, amit tudunk. A hajó sérüléseinek egy része
meglehetősen gyanús. Már olyan értelemben, hogy azok talán csak a
robbanás után keletkeztek. Feltehető, hogy a detonáció keményen
belevágta a maradék hajót az időalagútba, amely a jelek szerint
mégsem olyan illékony valami. Attól, hogy ebből a térből, ha
szükségünk van rá, nem látjuk, és annak ellenére, hogy nehéz
megtalálni a jelenlegi műszereinkkel - bizony még kemény,
ellenállóképes lehet.
Markovot ez most már nem annyira érdekelte. Főleg azért nem,
mert a másik készüléke is jelzett halkan, diszkréten. Nem nézett
oda, de Sim így is meghallotta a jelzést. Talán ő is megkönnyebbült,
hisz nem volt még egyéb mondanivalója. Talán később, ha folytatják
a roncsok vizsgálatát, lesz még miről beszélniük. Most hát
elbúcsúzott.
A hang ismerős volt. A balkáni öregasszony, aki orosz internetes
levéltárakban kutatott. Úgy látszik, lelkiismeretes és folytatja a
keresést. Talán pénzt akart kapni? Markov mindenesetre
megnyitotta a készüléket, igaz, most is csak hangot adott. Nem
akarta látni az ismeretlent, és jobb, ha az sem látja őt. Főleg nem…
most.
 - Újabb adataim vannak az első ismert Markovról - kezdte és volt
valami a hangjában, ami arra kényszerítette Markovot, hogy
hallgassa, hallgassa.
 6.

Adam két napig nem evett semmit.

Néha talált ugyan bogyókat, de még éretlenek voltak. Június vége,
július eleje errefelé még csak a nyár kezdetét jelenti, sejtette ebből
is. Különben is a bajbajutott űrhajósok kézikönyve - amelynek egyes
fejezeteit kívülről kellett fújniok annak idején a főiskolán és a
háromévente következő ismételt alkalmassági vizsgákon -
kifejezetten tiltotta, hogy ismeretlen növényeket és azok terméseit
fogyasszák. Persze ez a tilalom főleg idegen bolygóra vonatkozott, de
vajon ez a Föld nem idegen-e számukra? Ahol és amikor ők
felnőttek, ott kevés hely maradt a nyers erdei bogyóknak,
gyümölcsöknek. Egy fertőzés, egy kisebb mérgezés is végzetes lehet.
Mást nem talált. Az éhség mardosta a gyomrát. Arról szó sem
lehetett, hogy elejtsen egy állatot - a lézerpisztolya ugyan megvolt,
de nem sokat használta eddig, legfeljebb lőgyakorlatokon. És ha
elejt egy állatot? Bár úgy érezte, most már egyre közelebb van ehhez.
Valamit le kell lőnie, a túlélőkéssel megnyúzni, és tüzet is gyújthat -
volt nála erre alkalmas szerszám. Mégis, már a második nap is
elmúlott anélkül, hogy bármit evett volna. Igazából vizet sem mert
inni. Csak egyszer egy kisebb tóból, amelynek tetején nem úszott
békanyál és nagyon tisztának látszott. Szerencsére az is volt.
A második éjszaka is elmúlott. Mohára heveredett, néhány vaskos
fa törzse közé vackolta be magát. Nem sokat aludt, az erdő éjszakai
zajai gyakran felriasztották. Sejtette, teste szagát messze viszi a
levegő, a szellő, vadállatok orrába jutnak a kis molekulák,
nyugtalanul szimatolnak. Amelyek félnek az embertől,
elmenekülnek, de akadnak olyanok is, amelyek talán egyenesen
vadásznak rá… Abban reménykedett, hogy most nyár van, hát a
ragadozók számára akad más táplálék is.
Éjszaka hideg volt, fázott. Örömmel üdvözölte a napot, rögtön
megjavult a kedve. Meleg lett elég gyorsan. Látta, hogy egy domb
magasodik előtte. Vagy afféle kisebb hegy…? Arra igyekezett. Előbb
sűrű erdőn vergődött keresztül, aztán megritkult a növényzet,
sziklákon mászott és feljutott a csúcsra. Itt már csak bokrok nőttek,
meg örökös széltől elfacsart korcs fácskák. Némelyik tragikusan
mutatta az uralkodó szélirányt - az ellenkező irányban szinte a
kopár földre feküdt az állandó nyomástól.
Adam leült egy sziklára. Élvezte a napmeleget. Ellenőrizte, hogy
működik-e a rádiójelzője. A tekintete időnként körbefordult, a tajga
fölött messze ellátott.
 7.

Alex Sabo medvét lőtt.

Pedig nem, nem akarta megölni. A férfi a sűrűben ment éppen,
amikor az állat váratlanul előtte termett. Alighanem az is ment a fák
között, a két útirány ék alakban jött össze, egyszercsak ott voltak
egymás mellett. Az állatot megijesztette ez a váratlan látvány. A férfi
mohán jött, ruhája sem ért az ágakhoz, nem csapott zajt már percek
óta. A medve bogyókat szedett, és meglátta az embert, zsákmányát
érezte veszélyben.
Alex keze önkéntelenül fonódott a lézerpisztoly markolatára. Nem
tudta, hogy elővette. Minden olyan rémisztőén gyors volt - és
egyszerű, természetes, mintha egész életében ezt csinálta volna,
holott soha nem emelt kezet emberre, állatra. De most az ő gerincén
is végigfutott a hideg, megpillantva a nála is magasabb, két lábon
álló nagy állatot. A medve hatalmas mellső lábain félelmetes
karmokat látott - aztán már csak a sugár narancsvörös csíkját. Nem
is engedte el a szenzort, nyomta a sugarat, ameddig csak bírta.
Persze csak másodpercek teltek bele, a medve ordított, előbb
dühében, mert fájdalmat érzett, aztán félelmében. Végül hörgött.
Akkor már a földön feküdt a fák és bokrok között - a lézer
összeszabdalta mellén, fején a bőrt, mindenfelé vér folyt. Alex
elfutott onnan, aztán egy fatörzshöz támaszkodott. Még szemmel
tartotta a medvét, de az a nagy barna tömeg már nem mozdult a
bokrok között. A férfi háta lassan csúszott le egy széles fatörzsön.
Mint aki nem hisz a szemének, úgy nézett végig a fegyverén. Még
nem tette el, szorongatta merev ujjai között. Nehezen lélegzett, a
későn rátörő izgalomtól alig kapott levegőt. Az, hogy megölt egy
ekkora állatot, döbbenetre késztette őt is.
A közelben volt egy tisztás - már előbb is oda igyekezett. Vagy fél
órába tellett, mire Alex összeszedte magát és fel tudott állni. Nagy
ívben kerülte el a medve hulláját és ment a fény felé. Már majdnem
kiért a fák közül, amikor a tisztás fölött valami megcsillant a
levegőben…
 8.

- Jelzés kétszázhuszonhárom foknál!

- Távolság?
- Még nem tudom… Zavaros.
- Nyilván az erdő miatt. Öregem, életemben összesen nem láttam
ennyi fát, mint itt, ha csak egyszer lepillantok!
- Ahonnan te jöttél, ott nem is volt mit látni. Málta nem az
őserdeiről híres.
- De most már ott is vannak erdők! Gyermekkoromban magam is
ültettem fákat.
- Ez megmagyarázza, miért nincs ott elég fa. Amiket te ültettél,
azok biztosan elszáradtak. Jobb lett volna, ha nem nyúlsz hozzájuk.
- Ha-ha, de vicces. Mi van a jellel?
- Nyoma veszett.
- Repüljünk abba az irányba. Mennyit mondtál?
- Kétszázhuszonhárom fokot, de az automata már viszi is a hajót.
- Megint itt van a jel. Nem valami nagy hatósugara van ezeknek a
szerkezeteknek. Szólni kell majd a bizottságnak, hogy ezután az
időhajókat nagyobb teljesítményű vészjelzőkkel szerelje föl…
- Senkit sem látok.
- Ami nem is csoda, ilyen sűrű erdőben. Viszont vagy két
kilométerre előttünk látok egy nagyobb tisztást.
- És mintha onnan jönnének a jelek is.
- Vigyázz…! Vedd vissza az irányítást a robottól. Magasságot
csökkents.
- Most hatvan méter!
- Éppen elég, maradjunk így… Mi van a jellel?
- Erősödik, nem kétséges, ez a mi hullámhosszunk.
 - A mi jelünk, a mi emberünk… Mi lesz már? Hol vagy?
- Nyomd ki a hangerőt. Gigantofont bekapcsolni!
A majdnem hangtalanul repülő, csaknem pontosan gömb alakú
testből szerteömlött a hang. Dörejként vágta szét a csöndet, még
kilométerekkel távolabbra is elhallatszott:
- Hajótörött, jelentkezz! Hajótörött, gyere ki a tisztásra…!
Aztán észrevették. Majdnem egyszerre pillantották meg mind a
négyen. Csak ennyien voltak a mentőhajóban.
- Látok egy férfit zöld felsőben!
- Pontosan hol?
- Kétszázhuszonkilenc fokon, már irányt változtattam.
- Most látom én is! Menj rá az optikával, hozd közelebb.
- Még vagy ezer méterre van tőlünk. De már meglátott bennünket,
integet!
- Leszálláshoz felkészülni. A földi tartózkodás időtartama… tíz
másodperc.
- Felkapjuk egy pillanat alatt, még tíz másodperc sem kell!
Örültek. Fiatalok voltak, gondtalanok, felkészültek. Mosoly az
arcukon. Amint az optika közelebb hozta a férfit, látták kopaszodó,
magas homlokát, arcát. Ott volt előttük nyolc fénykép. Három nő és
öt férfi arca. Nem volt nehéz azonosítani:
- Alex Sabo, az időfizikus…
Még pár száz méterre voltak tőle, de a hangszóró már dörögte: -
Alex, látunk téged, maradj, ahol vagy. Leszállunk.
 9.

Egy, csak egy kabin volt mozgásban még akkor is.

Utasa nem volt öntudatánál. A kabin sötét térben rohant, ahol
csak néha villant fel egy-egy fény. Külső csillag…? Vagy valami, ami
ugyanitt, ebben a térben haladt, vagy állt?
A kabint időforgatag ragadta el. Ismeretlen térben száguldott,
ismeretlen irányban. Utasa behunyt szemmel feküdt.
Oxigénkészlete sem fogyott, hisz teste most nem igényelt levegőt.
Ám ő erről mit sem tudott. Olyan elektromágneses erővonalakat
metszett át, majd azok terébe került, amelyek tudattalanná tették őt.
Az agya kikapcsolt, ám a teste élt, és ott, ahol ő száguldott, sohasem
múlott az idő.
A kabin és utasa sebesen repült egy másik világ felé.
 10.

Órák teltek el, és Adam nem mozdult. Valamilyen ösztön

késztette, hogy maradjon itt fent a hegyen. Még akkor is, ha étlen-
szomjan kell most maradnia. Innen könnyebben vehetik a jelet a
mentők…
Azért csak megfordult a fejében: valóban eljönnek? Sejtette, ez
hamar eldől. Ha pár napon belül nem jelentkeznek, akkor a
mentősök talán szerencsétlenül jártak valamelyik időalagútban. Ami
a Hubbarddal megtörtént, bármikor osztályrésze lehet egy másik
időhajónak is.
De egyszercsak felépítik a következőt, a harmadikat, a tizediket, a
századikat… És míg Markov él, míg a bizottság számon tartja az
elveszetteket, addig van remény. Persze lehet, nem találják meg
őket, pedig a bójáknak ott kell lebegniök valahol a térben. Azok
elmondják majd, hogyan kerültek előbb ezerkilencszáznegyvenötbe,
Hirosimába… Aztán ide, a szibériai tajgába.
De nyugtalansága csak nem múlott el. Nézte a kezére csatolt jelzőt
- egyenletesen pulzált egy kicsiny zöld fénypont. Működik hát, adja
a jeleket. Ha nem jönnek, ha nem jöhetnek el érte… Délre fog
menetelni. Állatokat lő, a húsukat eszi, elkerüli az embereket.
Valahol délen van a transzszibériai vasút, arra fel kell jutnia
mindenáron, aztán tovább keletre vagy nyugatra…
A készüléke csendült egyet. Adam talpra ugrott. A szíve körül
olyan meleg lett, amikor meglátta azt a fény villanást az erdő fölött…
 11.

Markov megölelte a kapitányt, aztán kicsit szárnyaszegetten állt

egy percig. Adam megsajnálta. Hiszen Mirko… Nem került elő. A
mentőhajó napokig röpdösött még 1908-ban a Tunguz Fennsík
fölött, és hatalmas, több száz kilométeres köröket tett másfelé is. De
csak Alex Sabo és Adam menekült meg. Több jelzőkészülék nem
válaszolt. A Hubbard másik hat hajósa felkerül majd az eltűntek
listájára. Meg a Földön öt év múlva egy márványtáblára is rávésik a
nevüket.
Markov hát elvesztette a fiát. Ám amikor Adam végre a férfi
arcába nézett, nem látott szomorúságot, vagy nem csak azt. Való
igaz, a férfi öregebbnek látszott koránál, de mintha egy reménysugár
csillant volna a tekintetében.
Markov félrevonta Adamot. A holdi irodában most csak ők ketten
voltak.
- Remélem, nem hagyja el a flottát, kapitány.
- A flottát?
- Tudom, az időhajók flottája ma még csak egyetlen kis
mentőhajóból áll. De már döntöttek, ígéretesnek tartják a Hubbard
útját a kudarcok ellenére is. Európa ebben az első, és szeretné
elsőségét megőrizni. DeVito műhelye már megkapta az első
rendelést.
De látszott rajta, nem erről akar beszélni. Adam mindenesetre
bólintott. Nem, nem hagyja el a flottát, hiszen űrhajós, és az is akar
maradni. Meg történész egy személyben - és van-e csodálatosabb
egy történész számára, mint az elmúlt vagy a ránk váró időkben
kalandozni…?
Markovon látszott, valakivel meg kell osztania egy titkot. Talán
mert Adam látta utoljára Mirkót? Vagy mert mostantól őt tekinti a
fiának, valamilyen értelemben… ? Halkan mondta:
 - Megbíztam egy családfakutatót, keresse meg az őseimet… A
családunk Oroszországból, a Bajkál-tó mellől ered. Az első ismert
ősömről azt hitték, valamikor az 1880-as években született
Szibériában… De nem. Mirkonak hívták, Mirko Markovnak és 1908
előtt senki sem találkozott vele. Azután ment el az egyik városba,
nősült meg és 1900-ban született egy fia, aki a dédapám lett.
Adamban lassan ülepedett le a dolog. Erezte, hogyan fagy meg a
vére. Borzongott. Ez hát a titok…? Rettenetes és felemelő egyben.
Markov a fiatalember szemébe nézett:
- Nem indul több mentőexpedíció 1908-ba. Nem lehet kimenteni
Mirkót, hiszen neki ott a helye - és az öreg fájdalmasan és mégis
büszkén tette hozzá: - Mirko, a fiam… lett az ükapám! Ez valahol így
volt megírva valami nagykönyvben, azt hiszem. Tőle származók
magam is, és Mirko is önmagától származik. Így lett tökéletesen zárt
a családfánk. A kígyó százhetven év után a farkába harapott. Ami
addig szétszórtnak és esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnt, az mára
tökéletes egésszé állt össze.
 12.

A gép leszállt. A tenger fényesen csillant, egy pillanatra majdnem

elvakította a kapitányt. A kijáratnál többen felismerték - a világtévé
tegnap óta másról sem beszél, csak a Hubbard szerencsétlenül
végződött, mégis sokak által úttörőnek tartott útjáról. Az első
időhajó első és egyben utolsó, kalandos utazásáról… Adam Narbon
igyekezett eltakarni az arcát, szemébe húzta sapkáját. Amitől rögtön
melege is lett, mert a nagy, napsütötte hallban igen meleg volt.
Aztán már elfeledkezett erről is, mert nem is látott mást, csak azt
a két alakot. A nagyobbik, az asszony is szaladt feléje, kitárt
karokkal, de megelőzte egy kisebb - a gyerek is kitárta kaijait és
rohant, rohant, hogy egyenesen a férfi karjai közé fusson, amelyek
egy pillanattal később bezárultak körülötte és mindhárman úgy
érezték, ember ennél boldogabb már nem is lehet.
 Tartalom
Előszó
Első rész Felkészülés
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
Második rész Indulás
1.
2.
3.
Harmadik rész Merülés
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
Negyedik rész Irány a múlt
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
Ötödik rész Tovább, tovább!
 1.
2.
3.
4.
5.
6.
Hatodik rész Pusztulás
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
Hetedik rész Menekülés
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.