AZ ÖRÖK

REFORMÁCIÓ
Csia Lajos sokold alú és m aradan dó ér­
tékű te o ló g ia i m unkái közü l 1994-ben
je le n t m e g a Bibliai lélektan. M űvei kö­
zül talán a le g je le n tő s e b b A z ö rö k refor­
m áció, m e ly e t m o s t tart a k e zé b e n !
„K in ek csak regén yt van tü relm e olvas­
ni, teg y e le e z t a könyvet. Ki az igazsá­
gért fáradni, kü zdeni, szen ved n i kész,
kü zdjön m e g e k ön yvvel, m ely n ek tartal­
m a ve rejték , harc é s kön n yek gyü m öl­
c s e ." - így aján lja k ö n yvét a szerző.
A re fo rm á c ió gon d ola tá t általában a
XVI. századb an vég reh a jto tt refo rm á ció
óta leszű k ítették az ettől az id ő tő l szám í­
tott evan géliu m i m ozgalm akra, éb red é si
irányzatokra. Csia La jos e z z e l s zem b en
a reform á ció , teh át a lelki-szellem i m e g ­
újulás és m egú jítás bibliai ü zen etét h oz­
za napfényre. A te lje s Szentírás m inden
a lap vető ü ze n e te m ind az egyén , m ind a
h ívők k ö zö s s é g e , az egyh á z te lje s m e g ­
újítását kívánja. A s z e rz ő e b b e n ad nagy
se g íts ég et a m ai e m b e rn e k is!
K ovács Bálint
ny. reform átus lelkész
 AZ OROK
REFORMÁCIÓ
Ecclesia sem per re formán debet!
(A gyülekezet reform ációját mindig tovább kell vinni!)

ÍRTA
CSIA LAJOS

Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft.

Budapest, 1995
 Ez a Könyv először 1920-ban a szerző által alapított
BEREA KIADÓ
gondozásában jelent meg.

Mivel a könyv mondanivalója ma is rendkívül aktuális,

ezért az Evangéliumi Kiadó javaslatára készítettük el a
második kiadást.

Kiadónk gondozásában már megjelent 1994-ben

Csia Lajos: Bibliai lélektan című munkája.

© Csia Lajos 1920, 1995

ISBN 9£3 7673 1 7 2

Kiadja a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft.

1096 Bp., Haller u. 76. Tel.: 215-1453, Fax: 215-1899
Felelős kiadó: Vas Ágota ügyvezető igazgató
Megjelent 6 ív terjedelemben, íves ofszetnyomással,
az 1920-ban először megjelent Berea kiadás eredeti
borítótervének felhasználásával.
Készült a Százszorszép Kft. nyomdájában
Felelős vezető: Sándor Gábor cégvezető
 ikor Isten az izraelitákat a sivatagon át vezette,

M hol nem volt eledel és csak a hit várhatott

táplálékot a Láthatatlan kezéből, visszakíván­
koztak Egyiptom húsos fazekaihoz és zöldségtermő
földjeire. Isten a mennyei kenyeret adta nekik, a man­
nát és hogy hitüket nevelje, mindennap újra adta ne­
kik. Minden reggel hullott az égi kenyér, de mikor a
nap fölkelt, elolvadott és amit edényekben tettek él
másnapra, megbűzhödött. Ez a történet azt a fontos ta­
nulságot rejti magában, hogy az Isten nem egyszer-
smindenkorra ruház fel bennünket (hordozó) kegyel­
mével, hanem napról-napra, sőt pillanatról-pillanatra
kell azt kapnunk Tőle, miből azt is látjuk, hogy az Isten
nem egyedül indít el útunkra, hanem velünk jön, hogy
folyton adjon, hogy szüntelen közösségben legyünk
Vele, hogy Tőle való függésünket soha egy pillanatra se
feledjük.
így napról-napra, percről-percre Istentől függeni,
megalázónak tűnik fel azelőtt az em ber előtt, aki a pa­
radicsomban hitt a kisértő ígéretének: „Olyanok lesz­
tek, mint az Isten!"
Azóta az em ber önállóságra törekszik, Isten ado­
mányai fölött független úrnak képzeli magát és a Tőle
való folytonos függést elviselhetetlennek találja. Ennek
az önállóságnak eredménye azonban a manna meg­
romlása. Minden kor, amely a múltnak nagyságából
élősködik és nem fog serény igyekezettel, új isteni
erőkkel hozzá, hogy újat teremtsen, a romlás, pusz­
tulás kora lesz. Az a görög tudományosság és művé-
4

szét, amely Istentől ébresztett lángész nélkül a múlt­

nak nagyjait utánozta, nemcsak, hogy feljebb emelked­
ni nem tudott, hanem egy színvonalon maradni sem:
alásüllyedt kóklerséggé és nyegle cifrasággá. Az a
Róma, mely a világot meghódítani indult, kicsiny város
volt; az a Róma, mely már meghódította a világot, lassú
pusztulás után szétesett, mint rothadó holttest. Mikor
váltotta föl az eleven növekedést a halálos hanyatlás?
Amikor Róma nem hódított tovább, csak megtartani
akarta, amit a múlt épített, vagyis élősködni kezdett a
múltból. Ugyanezt észleljük a mindennapos keresztyén
életben. Aki nem táplálkozik szüntelen az élő Isten
igéjéből és Szelleméből, világiasságba hanyatlik visz-
sza. Amely prédikátor nem merít mindig újra az élő
vizek forrásából, hanem csak felmelegiti az egyszer
kapott áldást, tapasztalja, hogy mannája megbűzhö-
dött. Az Istentől kapott természetes lángésznek és a
szellem új életének törvénye ugyanaz: mindig újra kell
kapni, különben elvész.
Európai történelmünk új korát egy kettős mozgalom
vezette be: a lángésznek és a hit új életének mozgal­
ma. Az előbbit reneszánsznak, az utóbbit reformáció­
nak nevezzük. A két mozgalom közül a hit mozgalma a
becsesebb, mert amíg a tudás és a művészet csak
rész szerint való, a hit, a reménnyel és szeretettel
együtt, örökké megmarad. A lángész és a hit viszonya
a világtörténelemben mindig ugyanaz. A lángész
alkotása nincs örökéletre hivatva, csak a hité. A láng­
ész az állványt építi a hit épületéhez, hogy mikor épü­
lete elkészül, az állvány lebontassák és helyet adjon a
hit által szerzett új teremtésnek.
Hogy a lángész a világban nem teremt örökéletűt, az
tapasztalati igazság. Mert a lángész mindenütt csak a
hirtelen elmúlásnak, vagy a tespedésnek tudott
kultúrát teremteni, mint amilyen az indus, kínai, kö­
zép-amerikai és mohamedán kultúra volt. Csak ott
maradt hosszabb ideig élénk a kultúra fejlődése, s ha
egyes népek rész-kultúrájukkal együtt elbuktak is, csak
ott tudott egymásra, a m egelőző kor vagy nép kultú­
 5
rájára ráépülni, s így látszólag folyton emelkedni, bár
pusztulásra szánt voltáról nagy összeomlások alkalmá­
val mindig számot adni a népek kultúrája, ahol a bib­
liai hit épületével valahogy érintkezésbe került. Ezek az
egymásra építkező kultúrák az ó-babiloni, egyiptomi,
asszir-babiloni, görög-római s germán kultúra. Míg min­
den más kultúra folytatás nélkül maradt és pusztulás­
nak, vagy senyvedésnek indult: e kultúrák egymással
szoros összefüggésben a lehető legnagyobbat hozták
létre, mire emberi lángész az első teremtésben hivatva
volt. S ha e kultúrák sorrendjét megfigyeljük, körül­
belül azt az utat fogjuk megtalálni, melyet a bibliai kije­
lentés a világ teremtése óta megfutott. Meglepően
mutatja e tény a keresztyénség só-hatását. Ha aztán a
hit épületének e kultúrákhoz való viszonyát megfi­
gyeljük, rájövünk, hogy a kultúra mindig a hit
fejlődésére kedvező külső körülményeket készítette
elő.
A Bibliát minden más vallásos okmánytól az a rend­
kívüli józanság különbözteti meg, amellyel az emberi­
ség bölcsőjét leírja. A legelső, a kaini kultúra, amely­
nek a Biblián kívül más írott emléke nincsen, a kultúrá­
nak természetes kezdete, s ugyanazokat a jellem voná­
sokat tünteti fel, mint a mai kultúra. Megtaláljuk a
kultúra három fő célját: az emberi hatalom megala­
pítását (városalapítás) és az emberi élet könnyűvé és
széppé tételét (földművelés, baromtenyésztés, ipar,
művészet útján).' Megtalálhatjuk a kultúrák többi kö­
zös vonása közül a gondtalanságra való törekvést*2 és
mellette a szorongató félelmet;3 a kultúra élvezését
megkeserítő gyűlöletet és harcot.4 Végül, mikor a
kultúra szerzett kincseinek gondtalan élvezése kö­
vetkeznék, megtaláljuk minden kultúra közös sorsát: a
pusztulást, itt éppen az özönvíz által. Más története
azóta egy kultúrának sem volt, mert az emberiség ed­

‘ I. Mózes 4, 17-22.
2 t.i. a városépítés, vagyonszerzés által.
3 I. Móz. 4. 14-15., v.ö. 24. v.
4 I. Móz. 4, 23.
6

dig még egy kultúra élvezését sem tudta magának biz­

tosítani. Minden emberi hatalmat megsemmisített
eddig vagy a közvetlen isteni büntetés, vagy az emberi
irigység rombolása, mely embertársának letiprásával
akar feljebb emelkedni, s háborúval egyszerre meg­
semmisíti azt, amit előzőleg évszázadok építettek. Az
Isten nélkül, s em ber dicsőségére épülő kultúra e két
gátját: az isteni tiltakozást és emberi egyenetlenséget
megrázó szemléletességgel tárja elénk Bábel tornyá­
nak története.1Ennél feljebb az egymásra épülő kultú­
rák szörnyű tornya máig sem épült. Az életet a kultúra
ma sem tette könnyebbé, hanem százszor nehezebbé,
bonyolultabbá és kiszámíthatatlanabbá. Százmilliók
verejtéke, könnye és ja ja bizonyítja, hogy szebbé sem
tette. A világháború s a bolsevizmus azt bizonyítják,
hogy az alapokat sem vetette meg biztosabban.
Nabukodonozor arany álomképe egy kis kő érintésére
ledőlhet. Amit az em ber akart, a kultúrával nem érte el:
oly igazság ez, amelyet az emberi történelmet vezető
isteni gondviselés gúnya joggal vág az Istennel való
egyenlőségével kérkedő ember szemébe.
Ám elérte a kultúra azt, amit az Isten akart. A kultúra
az emberiséget összeforrasztotta egy nagy, bár önma­
gát fölemésztő családdá, s míg egyrészt fokozta a gyű­
lölet és harc lehetőségeit és terjedelmét, másrészt az
összeköttetés és érintkezés lehetőségeit is. Az írás, a
papír s később a könyvnyomtatás feltalálása, a népek
nagy tömegének egy birodalomba való kényszerítése, s
e birodalomban a békés munka és fejlődés lehetősé­
gének megteremtése, egy nyelv, egy műveltség elter­
jesztése; bölcselet, művészet teremtése, mely a vallá­
sos gondolatok és érzelmek hordozója, ápolója s ter­
jesztője is lehet; utak építése, közlekedési eszközök
feltalálása, felfedezések és a műveltség folytonosságá­
nak fenntartása, ami például a középkori szerzetes­
műveltség érdeme: mind oly eredményei az összefüg­
gő babiloni, egyiptomi, görög-római és germán művelt­

I. Móz. 11, 1-9

 7

ségnek, amelyek nélkül az isteni kijelentés terjedése,

fenmaradása, kovászként való lassú hatása lehetetlen
lett volna és tagadhatatlan, hogy mindezt a kultúra
lángeszei útján kaptuk a minden lángész Teremtőjétől.
Mindez azonban építési állványt képez csupán, mely az
épület elkészültekor lebontatik, hogy mögüle a hitnek
most láthatatlanul épülő épülete teljes dicsőségében
táruljon a néző elé.
A kultúra e közvetlen szolgálatok mellett egy köz­
vetett szolgálatot is tett a hitnek azzal, hogy mindig
megújuló s mind szembetűnőbb csődje csak annál
élénkebb fényben ragyogtatta a hitnek dicsőségét. A
kultúra dicsősége a halál szépsége: a halálba rohanó
emberiség hattyúdala: szép, de szomorú; felséges, de
az enyészet félelmével megtöltő s a létezni, hatni, élni
akaró emberiség szomjúságát ki nem elégítő; olyan,
mint a virágokkal borított koporsó, melynél a virág
illatával hullaszag keveredik. Gyönyörködünk Homé­
rosz költészetében, Pheidias szobraiban: de melyik fiát
veszítő anyát vigasztalt meg valaha valamely műremek,
vagy melyik beteg haláltusáját enyhítette meg? A tu­
dóst ott látjuk a végtelen tenger partján, amint kicsiny
kagylójával, hol vak bizalommal, hol reményevesztett
lemondással, meregeti a mérhetetlen vizet és olykor
gyermekes büszkeséggel mutat a tudás kimert vizének
kicsiny tócsájára a nem tudott dolgok végtelen óceán­
ja mellett. De mily rejtély előtte minden, ami az óceán­
ban belöl van! Mert a teremtés titkának óceánjára nem
lehet büszke vitorlákkal kihajózni, se elmés búváröltö­
zettel a mélyébe szállni. Itt'a partot őrzi a tudós és ha
fékét veszti fantáziájának és bölcsességével meg akar­
ja fogni a megfoghatatlant, jö n egy utódja, ki kineveti
dőreségét és új filozófiai rendszert épít, hogy az utókor
azt is az enyészetnek adja át, vagy felfordítván a divat
hordóját, ezer év múlva új filozófiaként vegye elő,
ugyanolyan rövid szereplésre. A Bábel tornya folyton
épül, de a rejtelmes csillagos ég nem jö n közelebb az
építőkhöz. Az építők vagy kénytelenek beösmerni
kudarcukat, vagy csalárd álomba merülnek, amelynek
8

téves képeiben elérni vélik a célt, hogy ismét csaló­

dottan kijózanodjanak. A kultúra és hit versenyröp­
tében az egyik kétségbeesett erőfeszítés után megol­
vadt szárnyakkal alázuhan, a másik könnyedén repül
fel, mint a sas.
Erről a győzedelmes hitről, annak könnyed, dicső re­
püléséről akarok szólni az alábbiakban. E repülést itt
így nevezem: örök reformáció. Szólani akarok
1) a reformáció lényegéről
2) a reformáció történetéről s
3) a reformáció végrehajtásáról.
 I.
A REFORMÁCIÓ LÉNYEGE

A reformáció nem bibliai szó, de bibliai fogalom. A

Bibliában a „visszatérés" (megtérés) szót találjuk.1 „Re­
formáció" visszaalakítást, az eredeti alak visszaadását
jelenti, vagy másként: az eredeti alakra való vissza­
térést. Az alábbi elmélkedésben bibliai fogalmakkal
akarok dolgozni, s mikor mégis a „reformáció" szót
használom, tekintettel e szó népies és az emberek
gondolkozásával összeforrott voltára, keresem annak
bibliái értelmét. Mikor a Biblia ezt mondja: „téljetek
vissza"*2 „kérdezősködjetek a régi ösvények felől",3
akkor ugyanazt mondja, mintha így szólana: „térjetek
vissza a Bibliához!"
S ha további fejtegetésem jeligéjéül ezt választottam:
az ekklesiát szüntelen reformálni kell, nem úgy akarok
ebből kiindulni, mint egy sarkigazságból, melyet bizo­
nyítani nem kell és nem is lehet, hanem, mint egy ta­
pasztalati igazságból, amelyet kétségbe vonni, mint
majd látni fogjuk, a világosságra való eljutás szempont-

>a w ŐS 87UGTpB(pSlV.
2 1. Kir. 8, 33. 48; Csel. 3, 19.
3Jer. 6,16.
10

jából annyit jelent, mint az életben maradás szempont­

jából kétségbe vonni a lélegzés és táplálkozás szük­
ségességét. Hiszen ha az elmúló emberi kultúra Isten­
től kapott lángészek nélkül, vagyis a lángészeket aján­
dékozó Istenhez való szüntelen visszatérés nélkül
lehetetlen, mennyivel lehetetlenebb a hitre alapított
ekklesia örök élete az Istenhez való szüntelen vissza­
térés, szüntelen reformáció nélkül! Amit azonban,
mintha sarkigazság volna, e fejtegetés elé tűzök, azt a
fejtegetésen át a tapasztalat tényeinek megvizsgálásá­
val, tapasztalati érvekkel akarom bizonyítani.
Ha tárgyamat tovább vizsgálom, azt kell kérdeznem:
mi az „ekklesia", melyet szüntelen reformálni kell?
Maga a szó „kihívottak gyülekezetét" jelenti. Eredetileg
a görög városok közgyűlését jelezték így, amelyre hír­
nökök a házakból a polgárokat kihívták. Ugyanígy hív­
ják ki az evangélium hírnökei is a világból a keresztyé­
neket. E kihívás irányát a Biblia így fejezi ki: „a táboron
kívül".1 Ez nem egyik helyről a másik helyre, hanem
egyik érzületből a másik érzületbe, egyik törekvésből a
másik törekvésbe való átmenést jelent. A tábor, vagyis
az emberi társadalom törekvése önző, s önzésében
mindent letipró: a Krisztus követőié önfeláldozó. A
Biblia előbbinek jelzésére a fenevad, utóbbira a bárány
hasonlatát használja. A világ telhetetlen kapzsisággal,
erőszakosan ragad magához mindent: ez a fenevad-
természet; a keresztyének Krisztus példájára készek
elveszteni lelkűket, vagyis e világi terveiket, vagyonu­
kat és dicsőségüket: ez a bárány-természet. A fenevad
a gyengét erőszakkal elnyomja; a bárány az erőszakot
némán eltűri.2 A világ szemében a büszkeség, becs­
vágy, uralkodásvágy, nyers erő erények; ellenben a
bárány tűrése megvetésre méltó.. A világ a pénz, hata­
lom, tehetség előtt meghajol, mégha vér tapad is
hozzá; a keresztyén ellenben megfeddi a bűnt, mégha
életébe kerül is. E világ uralkodói előtt a vallás csak

1Zsid. 13, 13.

2 Ézs. 53, 7.
 11
eszköz hatalmuk támogatására; ezért a világbirodal­
makban államvallások vannak, amelyek az államszer­
vezettel teljesen összenőttek, úgyhogy érdekeik közö­
sek; míg egyfelől az állam hordozza (1. a bibliai képet:
fenevadon ülő asszony), vagyis támogatja a vallást,
másfelől a vallás a fenevad tiszteletére buzdítja a
népeket.1 A keresztyén, ha igaz keresztyén, nem haj­
landó a politikai, vagyis emberi érdekeket isteni célok­
nak tüntetni fel, hanem Krisztus szavaihoz igazodik:
„Ember, kicsoda tett engem osztóvá köztetek?"23Állam-
polgári kötelességeit teljesíti, de az államvallásból azt,
ami az egy igaz Isten imádásával ellenkezik, megta­
gadja. Ez által azonban magára vonja a mindenben
saját érdekét kereső fenevad haragját, úgyhogy a fene-
vad-természetű állam a keresztyént, akinek természete
a világgal való rikító ellentéte miatt annak szemében
különben is gyűlöletes, az államvallásban való részvé­
tel megtagadása miatt lázadóként bünteti. Ez a keresz­
tyén-üldözések oka. A fenevad üldözi a bárányt, mert
rossz lelkiismerete gyűlöli annak nem esebb irányát és
bosszúsággal tölti el, hogy a szelíd bárány terveit ke­
resztezi. Az önzés utálja az önzetlenséget. A m eddig te­
hát az egyház a táboron kívül marad, okvetlen üldöz-
tetik; az üldözésnek elmaradása annak jele, hogy az
egyház visszament a táborba, vagyis a világhoz igazo­
dott,5 fölvette annak bélyegét.4 A gyülekezetnek és a
világ táborának lénye ellentétes. Az „ekklesia" szó ily
értelemben mutat rá világból való kihivatottságunkra,
mennyhez való tartozásunkra. A szónak egyetemesen
elfogadott j ó magyar fordítása nincsen; „egyház" a leg­
elterjedtebb, „gyülekezet" a legmegközelítőbb fordítás.
Akármelyik szót használom is, a bibliai ekklesiát értem
alatta.
Ha az ekklesiát felekezeti értelemben veszem, ahogy

1Jel, 13, 14. 15.

2 Luk. 12, 14.
3 Róm. 12, 2.
4 Jel. 13, 16-18.
 12

az „egyház" szót ma használják, s a római, reformált,

vagy talán egy magát minden más felekezetnél tisz­
tábbnak valló egyházat értek alatta, akkor dolgozatom
felekezeti, s nem bibliai irányú lesz, ami azonban kitű­
zött célomtól eltérít. Ha a „reformáció" szó az ágostai
vagy helvét hitvallásra való visszavitelt jelentené, ak­
kor csakugyan az ágostai, vagy helvét felekezetet kelle­
ne ekklesia alatt érteni, de ha a „reformáció" a bibliai
alak visszaállítását jelenti, mely értelemben Luther,
Kálvin és minden komoly reformátor használta e szót,
akkor az „ekklesia" bibliai fogalmát kell keresnem. Ez
esetben pedig nagyon mellékes, hogy mit értenek az
emberek ma egyház alatt; mert ha elösmerem a refor­
máció, vagyis a bibliai alakra való visszamenetel szük­
ségességét, akkor nem ragaszkodhatom többé a mai
szokáshoz. Ha annál maradok, amit ma megszoktak,
miért beszélek reformációról?
A Biblia két ekldesiáról tud, az ó-testamentumiról és
az új-testamentumiról. Az ó-testamentumi ekklesiát az
egész zsidó nép alkotta. Ebbe a gyülekezetbe testi szü­
letés és körülmetélkedés által lehetett bejutni. A kizá­
rás egyértelmű volt a testi élettől való megfosztással.1
Bővebben róla a reformáció történetében fogok szólani.
Az új-testamentumi ekklesia nincs egy földi néphez
sem kötve, hanem tagjai valamennyi nép közül hivat­
nak ki. A gyülekezet határait épp annyira lehet meg­
jelölni, mint szántóföldön a gyom és tiszta búza ha­
tárait, vagy a gyalommal2 együvé fogott halak közt a jó
halak tömegét, mielőtt a halászok kiválogatták volna
őket. Vagyis a gyakorlatban szem nem látja a különb­
séget, de a hozzáértő szeme látja, s mennél jobban ért
hozzá, annál jobban meg tudja különböztetni. Két
isteni pecsétet hordoz hát a gyülekezet; az egyik:
„Ismeri az Úr az övéit"; a másik: „Álljon el a hamis­
ságtól minden, aki a Krisztus nevét nevezi!"3 E kettős

1Józs. 7; III. Móz. 18, 29; 19, 8 stb.

2 hálóval
3II. Tim. 2, 19.
 13

pecsét azt jelenti, hogy a gyülekezet határát pontosan

csak Isten ösmeri, mi csupán annyira, amennyire a
hamisságtól való őszinte elállást a képmutatástól meg
tudjuk különböztetni. Ily mértékben a gyülekezet ha­
tárát a gyülekezetnek Máté 18. szerinti önfegyelme
teszi láthatóvá.' Mi történik ott, ahol a gyülekezet nem
gyakorolja az önfegyelmet? Ott a határ még jobban
elmosódik a földi szem elől, de Isten szem e akkor is
jól látja azt. Magunkat megcsalhatjuk, de az Istent
nem. Mivel pedig a történelmet Isteh vezeti, nem mi,
egy idő múlva elrontatnak a tőlünk megvont hamis
határok és Isten napvilágra hozza az igazi határt. Ezért
van egyházak támadása, s egyházak pusztulása. Egyhá­
zak keletkezésének és elmúlásának egyedüli oka a
gyülekezet vezetőinek lelkiismeretlensége, mely földi
érdekből megszűnik a hamisságtól elállni, s az igazsá­
got az igazságtalansággal összekeverni. Az emberek
hamisságát azonban, megítéli a Bíró, ki ismeri övéit. Az
ítélet rostája működik. Az ember Fiának kezében a
szórólapát nem pihen s az ítélet tüze égeti a fából,
szalmából, pozdorjából épített falakat. Egyházak szü­
letnek eleven erővel; egyházak lanyhulnak, amikor a
hamissággal megalkusznak és egyházak műinak el,
amikor az ítélet mértéke betelik.
És mégis megáll az Isten erős fundamentuma,
melynek a fenti pecsétje van! Csak az múlik el, amit az
emberek egyháznak látnak, de nem múlik el az igazi
egyház, az, amit Isten Iát egyháznak. Ameddig az igaz­
ságosság fundamentuma megmarad, áll az egyház és a
halál kapui sem vehetnek rajta diadalmat!1 2 Ez igazsá­
gosság alatt a hit a fundamentum, amellyel az Atya
Krisztusban tett kijelentésének hiszünk. Ami erre a hit­
re épül, megmarad; ami emberi hitcikkekre, ember
bölcsességére, erejére épül, úgy jár, mint a fövényre
épített ház. Nagyok és tiszteletreméltók voltak a refor­
mátorok, de azt, amit ők mondottak, csak olybá vehet­

1Máté 18, 15-17.

2 Máté 16, 13-19.
14

jük, mint útmutató táblákat, amelyek nem magukhoz

hívnak, hanem Krisztushoz utasítanak. Aki a reformá­
toroknál marad és a hitvallásokat tűzi zászlajára, fö­
venyre épít. Pál bűnnek bélyegzi azt a pártoskodást,
amely az egyes tanítók köré csoportosul, vagy éppen
felekezeti gőggel magát Krisztus egyetlen követőjének
vallja.1 Az apostol más csoportosulást akar. Egységre
szólítja fel mindazokat, akik Krisztuséi. Ő a „gyüleke­
zet" alatt a Krisztus Jézusban hívő szenteket érti.2 Én
is ezeket értem az „ekklesia" alatt.
Az ekklesia szó minden más használata bibliaellenes
és tévelygéseket szül. Az egyház szót egy felekezet
számára lefoglalni annyi, mint a Krisztus testét széjjel
szaggatni, mint az Isten templomát megrontani, s
„megrontja azt az Isten, aki Isten templomát megront­
ja".3 Az Isten e megrontó ítéletét félelmesen szemlél­
teti, az egyháztörténelem általános tanúsága: hogy az
összes felekezetek egy idő múlva megromlanak. Aki te­
hát nem akar az ítélet tüzének építeni, az ne felekeze­
teket építsen, emberek viszályaiból alakult emberi
szervezeteket, hanem az élő Isten gyülekezetét építse.
Ez a gyülekezet nem földi nép földi határokkal, hanem
mennyei nép láthatatlan határokkal. Aki a tűznek akar
építeni, válasszon ki egy tetszetős földi gyülekezetek
egyletet vagy pártot, építse annak tekintélyét, hatal­
mát. Aki az örökkévalóságnak akar építeni, keresse a
mennyei gyülekezetét. Aranyat, ezüstöt, drágakövet
fog akkor építeni, melyen nincs hatalma a tűznek. De
hol találjuk meg a mennyei gyülekezetét? Mindenütt,
ahol olyanokat találunk, akik a mennyei Atya Krisztus­
ban tett kijelentésének hisznek. Szolgáljuk ezeket egy­
form a szerete ttel tekintet n élkül arra, hogy e világ
m elyik népéhez vagy felekezetéhez tartoznak!

I. Kor. 1, 10-13.
Eféz. 1. 1.
I. Kor. 3, 3-17.
 15

Mikor tehát azt mondom, hogy „az ekklesiát szünte­

len reformálni kell", nem gondolok felekezet, vagy bár­
miféle földi szervezet reformálására. Hiszen felekeze-
tet reformálni annyit jelent, mint annak felekezeti je l­
legét eltörölni, azt a visszavonást megszüntetni, mely
hittételek, szervezetek, hagyományok által Isten igazi
gyermekeit, Isten egy népét a felekezet alakulásakor
széjjeltépte. Mikor reformációt sürgetünk, a felekezeti-
eskedés megszüntetését sürgetjük, azt sürgetjük, hogy
ne osztályozzuk egymást többé földi hovatartozódás,
hanem az örökkévalósággal való viszonyunk szerint.
„Mert a mi hazánk (helyesebben polgárjogunk) a meny-
nyeiekben van!" He kérdezzük többé: melyik felekezet-
hez tartozol? hanem: melyik atyához tartozol: a vilá­
gosság Atyjához, vagy a hazugság atyjához? Mindenki,
aki felekezetet a felekezeti jelleg fenntartásával akar
reformálni, játszik a szavakkal, s megcsalja magát,
megcsal másokat is.

nyilvánvaló azonban, hogy a gyülekezetnek nemcsak

bibliai fogalmához, hanem bibliai alakjához is vissza
kell térnünk. Mert azt jelenti a „reform áció", a bibliai
alak (forma) visszaállítását.
Ámde melyik az a „bibliai alak", melynek meg kell
valósulnia? Külső vagy belső alakról van-e szó? S egé­
szen olyannak kell-e lenni az egyháznak, mint amilyen
az apostolok idejében volt? Az első kérdésre akkor
adom meg a választ, amikor majd arról szólok, hogy a
gyülekezet lényegét a belső vagy a külső teszi-é. A
második kérdésre bizonyos értelemben igennel, bizo­
nyos értelemben nemmel kell felelnem. Igennel abban
az értelemben, ahogy (Jelenések 2, 5) az efézusi gyüle­
kezetei felszólítja, hogy térjen vissza az elhagyott „első
szeretethez". Nemmel abban az értelemben, hogy a
gyülekezetnek az első szeretetre való visszatérése
meggazdagodást jelen t az első állapothoz képest. Az,
ami a visszatérés után meg fog valósulni, annyival fog­
16

ja fölülmúlni a kezdetleges állapotot, amennyivel a

férfi teljessége felülmúlja a gyermek állapotát. „Hogy
ne legyünk többé gyermekek, kiket ide, s tova hány a
hab és vet a tanításnak akármi szele... hanem az igaz­
ságot szeretetben követvén, mindenestől nőjjünk belé
Abba, aki a fej, a Krisztusba, kiből az egész test szép
renddel egyberakatván és egybeszerkesztvén, az Ő se­
gedelmének minden kapcsa által, minden egyes tag
mértékének megfelelő munkássággal teljesítse a test
növekedését a maga fölépítésére szeretetben"1
Az eredeti állapotnak ama megváltozását, amelyet az
idézett elő, hogy elhagytuk és visszatértünk hozzá, ösz-
szehasonlíthatjuk a férfi megszilárdulásával a gyermek
állhatatlanságával szemben. Mert amíg a gyermek, ta­
pasztalatlansága következtében, könnyen megcsalható
és hamar másfelé hajlik, addig a férfi, tapasztalatai ré­
vén, szilárdan áll és ismerete által a kisértő tőreit köny-
nyen visszautasíthatja. Összehasonlíthatjuk e különb­
séget a paradicsom beli, s a paradicsomba visszahelye­
zett ember állapotával. Mert amíg az első elől a jó és
rossz ismeretének fája el volt zárva, utóbbi a tökéletes
ismeret birtokában többé nem lesz kisérthető. Ami az
emberiség útja a paradicsomból a bűneseten, elhi-
vatáson, megigazításon át a megdicsőülésbe, ugyanaz
a gyülekezet útja a pünkösdi Szellem tüzéből az
elhidegülésen, a reformáció jelszavának hirdetésén és
megvalósításán át a Bárány menyasszonyának töké­
letes szépségére. A különbség a két állapot közt
tapasztalati, ismeretbeli. Az Úr „tanítókat adott... míg
eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az
Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a
Krisztus teljességét bíró kor mértékére".2
Tegyük a hangsúlyt e szavakra: „mindnyájan", „min­
denestől". Mivel ezt csak a célnak érjük el, világos, hogy
nem az összes tagok egyenletes fejlődéséről van szó,

1Eféz. 4, 14-16.
2 Eféz. 4, 11-13.
 17

hanem arról hogy egyesek előremennek, hogy azután

a, többieket mind maguk után vonják. Egyesek számára
minden korban lehetséges volt, hogy hűséges kitartá­
suk végén elérjék azt a befejezett állapotot, amely után
Fái kinyújtotta kezét,1 de a gyülekezet m ind enestől
csak e világi fejlődése végén „nő bele a Krisztusba".
Nemcsak Krisztusról olvassuk, hogy előrement, hogy
helyet készítsen nekünk. Hanem azt olvassuk, hogy
Ábrahám is kiment, nem azért, hogy örökké egyedül
maradjon, hanem hogy megáldassanak általa az ösz-
szes nemzetek. József előrement, hogy testvéreinek
szolgálni tudjon. Izrael népe előrement, hogy az egész
föld világossága legyen. Az új-testamentumi gyülekeze­
tei azért nevezi a szent írás „kihívottnak", mert a töb­
biek közül előrement, mint zsenge, hogy az emberiség
egész tésztája megkeljen és szent legyen. Az apostolok
a kijelentések nyerésében előrementek, hogy életük és
irataik a gyülekezet egész fejlődését útmutató szövét-
nekekként bevilágítsák. Irataikban teremtette m eg Is­
ten a reformáció alapját. Isten módszere az emberiség
üdvözítésében mindig az volt, hogy egyeseket kihívott,
nem azért, hogy a szenvedések között megtöretvén, az
áldás poraként az egész emberiségre szétszórassanak,
hogy az úttalan rengetegben a biztos mentsvárba elve­
zessék. Ma is olyanokra van szükség, akik előrem en­
nek, akik a gyermekek közt férfiakká, a testi keresz­
tyének közt szellemiekké, a tévelygés növekvő hatal­
ma közepette Kéfász hitel által kősziklákká lesznek,
mert előbb az oszlopoknak kell felállíttatniok, hogy az­
tán rájuk épüljön „az én Istenemnek háza". Ez osz­
lopok éppen az által lesznek erősek, hogy mindenki
félreérti, gúnyolja s gáncsolja őket és teher alatt erő­
södnek.
A gyülekezet fejlődése, mint mondtam, ism eretbeli.
Ha tehát az ismeret fejlődik, világos, hogy nem az is-

Fil. 3, 12.
18

méretnék egy fokon való megállapodásáról van szó, az

ún. orthodoxiáról, mely akár a görög, akár a protes­
táns egyházakban lépett is fel, sohasem volt az előre­
haladó, fejlődő élet jele, hanem a halálé. Aztán nem is
a „hamisan úgynevezett gnosisról" (ismeretről) van
szó,1 mely vagy az emberi tudás megrepedezett, üres
kútjából meríti az „élet" vizét és azt állítja, hogy az
ember a saját értelméből mindig új meg új „kijelen­
téseket" tud előhozni, vagy pedig a spiritizmus lidérc-
fényétől kölcsönzi fényét, akár a kopogtató, akár a
teozófikus kijelentéseket sugalló ördögöktől. Mert van
ugyan előrehaladás úgy az első, vagyis az emberi, mint
a második, vagyis az ördögi megismerésben; az első­
ben olyan, mint egy taposómalomban, a másodikban
egy meghatározott cél felé, melyet Isten tűzött ki, s a
Biblia így ír le: „Működik már a törvényszegés2*titka...
meg fog jelenni a törvénytaposó... kinek eljövetele a
Sátán ereje által van, a hazugság minden hatalmával,
jeleivel és csodáival és a gonoszság minden csalárd­
ságával azok között, akik elvesznek, mivelhogy nem
fogadták be az igazság szeretetét üdvösségükre. És
ezért bocsátja rájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higy-
gyenek a hazugságnak, hogy elítéltessenek mindazok,
akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban
gyönyörködtek. "5
Az az ismeret, amelyben az élő Isten gyülekezete
fejlődik, élő ismeret, mint az Úr mondja: „Ez az
örökélet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz
Istent és akit elküldték a Krisztus Jézust."4 „Kutatjátok
az írásokat, mert azt vélitek, hogy örök életetek van
azokban."5 „Mi az Úrnak dicsőségét mindnyájan
fedetlen arccal nézvén, ugyanarra az arcra átváltozunk,

1I. Tim. 6, 20.

2 Pl. ama törvény megszegését, mely a halottaktól való kér-
dezősködést megtiltja.
5 II. Tessz. 2, 7-12.
4Ján. 17, 3.
5Ján. 5, 39.
 19
dicsőségről-dicsőségre, úgy mint az Úrnak Szellemé­
től."1 Az a világosság, amelyet Isten Szelleme gyújt
szívünkben, amikor Szellem megnyitotta szemmel az
Isten Fiának életét és szeretetét szemléljük, képezi azt
az ismeretet, amelyre a gyülekezetnek el kell jutnia, de
egyúttal magát az örök életet is, melyet a gyülekezet
azáltal, hogy ismeretét közli velünk az ige, s a Szellem
útján és ez ismeret által, mely maga az élet, m egeleve­
nít. Ez új fényt vet a reformáció lényegére: a reformá­
ció nem az emberi szellemnek, hanem Isten Szellemé­
nek munkája, s a gyülekezet folytonos megelevenítésé-
ben áll.
Reformáció tehát ott van, ahol Isten Szelleme van.
Reformációt nem kelthet az emberi művelődés rene­
szánsza, nem kelthet a korszellem, hanem csak az élő
Istennek csodája, az emberi történelem be való
benyúlása. Vessük le saruinkat, mert a föld, amelyen
állunk, szent föld! Emberi tudás hallgasson el, emberi
gőg szálljon alá; a szegénység, a szomjúság, az üresség
tudata lépjen elő és szent, epedő fohászkodással várja
a titokzatosan fuvalló isteni Szellem érkezését!
Bánjátok meg bűneiteket, sírjatok, szomorkodjatok,
alázzátok meg magatokat és úgy közeledjetek a refor­
máció szent Szelleméhez és akkor az is közeledni fog
hozzátok. A reformáció csak ott terjed, ahol Isten Szel­
leme fúj. Mit erőlködtök hát, vak, tudatlan, erőtlen em ­
berek, mintha a betűknek verejtékes ismerete, emberi
rábeszéléseteknek fáradozása, vagy a szervező munká­
tokban rejlő hatalom terjesztené az Élet szülte refor­
mációt?! Vonjátok vissza kezeteket a frigyládától,
Uzzák! Az élet nem bukhatik el, még ha száz halálnak
kapuja tátong is reá. A reformációt nélkületek is végre
tudja hajtani az élő, mindenható Isten. Ám éppen
abban nyilvánul meg az Ő csodálatos, véghetetlen ke­
gyelme, hogy általatok, em berek által, hajtja végre.
Valósággal azonban nem ti vagytok a reformátorok, ti a
nagy, egyetlen Reformátornak puszta eszközei, csator-

II. Kor. 3, 18.

20

nái vagytok. Amennyire a csatorna a víz adójának, any-

nyira nevezhetők az emberek reformátoroknak.
„Ez okból mondja az írás: „Fölmenvén a magasság­
ba, foglyokat vitt fogva, s ajándékokat adott az embe­
reknek... Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket
prófétákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul
- a szentek tökéletessé tételére, szolgálat munkájára, a
Krisztus Testének építésére, míg eljutunk mindnyájan
az Isten Fia m egism erésének egységére."'
Az az alak tehát, amelyre a reformációnak a gyüleke­
zetét vissza kell vinnie: az Isten Fia egyező megismeré­
se, melyet csak a felülről való élet adhat. Emberi erő,
emberi rábeszélés egy hajszállal sem viheti előre a
reformációt, csak Isten, aki a gyülekezet tanítóit adja s
aki az első tanítók által a Bibliát adta. Az Isten reformá­
ciója visszavezeti a gyülekezetét a tanítás sokféle sze­
létől a Bibliához és a sok emberi, emberektől tanított
és rendelt tanítótól az Istentől „adott" tanítókhoz, hogy
a gyülekezet Istentől tanított legyen.2 Vagyis Isten a re­
formáció által önmagához viszi vissza a gyülekezetét.
*

Tovább vizsgálva a gyülekezet bibliai fogalmát,

rájövünk, hogy a Biblia az (új-testamentumi) ekklesia
szót két értelemben használja: t.i. m inden id ő s m in­
den hely összes hívőire, vagy a Krisztus egész testére3,
továbbá az egy időben és egy helyen élőkre, pl. korin-
tusi, efézusi stb. gyülekezet. Tüzetesebb vizsgálat
azonban arról győz meg, hogy az utóbbi, vagyis a földi,
s múlandó viszonyokhoz alkalmazkodó használat sem­
miképp sem mond ellent a gyülekezet mennyei, örök­
kévaló fogalmának, amennyiben a Korintusban levő
gyülekezet határait tökéletesen ép oly kevéssé tudjuk
meghatározni, mint az egész gyülekezet határát, mert

' Ef. 4, 8-13.

2 I. Tessz. 4,9.
3 Ef. 5, 25. skk.
 21

mind a kettőt csak Isten ismeri, tehát a korintusi, vagy

bárm ely helyi gyülekezet épp oly „láthatatlan", m in t az
egyetem es gyülekezet.
A Bibliának földi viszonyokhoz való alkalmazkodását
azonban más tekintetben érdemes megfigyelni, és
pedig a helyi gyülekezetek szervezésében. A biblia­
korabeli gyülekezet szellemének józanságát mutatja,
hogy földi, elmúló alakját nem habozott az akkori kul­
túra alkotásaiból, t.i. a zsidó zsinagóga szervezetétől
venni. Az emberi kultúra megvetése nem bibliai, s
nem keresztyén „erény". Nőé is a kaini kultúra szakér­
telmével építette egykor bárkáját. Ábrahám korának no­
mád, patriarchalis szervezetével hagyta el Űrt. A zsidó
összejövetel sátorának szimbolikája az egyiptomi
örökkévalóság-hit misztériumain alapult. Mózes a
midiánita Jetró tapasztalatai szerint szervezte Izraelt,
mely aztán a pusztai vándorlás végén egyszerűen be­
lépett az akkor már kész kanaáni kultúrába. Pál és a
többi apostol a kanaáni műveltség tollát forgatják, s a
római birodalom kiépített útjain indultak el hódítani az
ég birodalmának. Az első keresztyén hitvédők saját
fegyvereivel verték vissza a pogány műveltségnek az
evangélium ellen való támadását. Az egyházi atyák
korában felhasználták a görög-római kultúra tudomá­
nyos és művészi eszközeit, hogy az isteni kijelentést
mindenkinek hozzáférhetővé, s elvont magaslatain is
járhatóvá tegyék. A keresztyén népek felépült kul­
túráját összeromboló vad népeket a keresztyénség a
római államszervezet béklyóiba zárta, hogy iskolájá­
ban való leülésre, s figyelmes hallgatásra kényszerítse.
Az ún. reformáció korának a reneszánsz készítette el
útját azzal, hogy a középkori üres, rabszolga-bölcselet
szemétjét félrekaparta, s a reformátoroknak módot
adott az eltakart gyémánt felfedezésére. Végre a mo­
dem, induction1 alapuló s a dogmáknak2 hadat üzenő

1Tapasztalatokból való levezetésen.

2Tapasztalatilag meg nem okolt nézeteknek.
22

természettudomány juttatta a keresztyénséget is arra a

gondolatra, hogy a protestáns dogmák rabszolga-ke-
resztyénségének ideje is lejárt, hogy ma már csak
annak a keresztyénségnek van létjogosultsága, mely
nem elmúlt korok kincsein élősködik és nem a refor­
máció hitcikkeinek bebalzsamozott múmiáit hordja
körül körmeneteken, hogy a tudatlanságban hagyott
tömeg csókolgassa őket, hanem az életből, a tapasz­
talásból merít; az élet törvénye szerint folyton előre
m egy és a reform ációban m eg nem áll.
A bibliai keresztyén gyülekezetnek nem volt olyan
bebalzsamozott múmiája, mint a mai egyházszerve­
zetek, azért eleven könnyedséggel vehette át a zsidó
zsinagóga szervezetét, hogy a gyülekezet fö ld i szükség­
le té t kielégítse. A presbiteri szervezet, mely a gyü­
lekezet idősebb és tapasztaltabb tagjait egyenlő jo g g a l
a gyülekezet élére állítja, nem tartozik hozzá a Biblia
mennyei kincseihez, mert nem is bibliai, hanem zsidó
eredetű. Egy gyülekezet számára sem kötelező az elfo­
gadása, vagyis a reformáció nem a bibliai külső alak
elfogadását jelenti, bár ezt az alakot elfogadni is aján­
latos, m ert a gyakorlati k övetelm én y ek n ek legjobban
m egfelel. Mik ezek a gyakorlati követelmények?
Az egyik gyakorlati követelmény a külső rend és fe­
gyelem fenntartása. Az emberi természetnek addig,
amíg a bűn testében él, törvényre, ostorra van szük­
sége. A törvény alatt itt a külső tekintélyt értjük. Igaz
ugyan, hogy a „fiák szabadok"; hogy a keresztyének­
nek egy Uruk van: Krisztus, ki Szelleme által bennünk
lakik; egy törvényük: a szabadság tökéletes törvénye, a
szeretet, mely, belülről hatván, minden kívülről
meghatározó tételes törvényt feleslegessé tesz. De
kiskorúságuk idejére a fiák is gyámok és gondviselők
alá vannak vetve. így a gyülekezet is presbiterek alá
van vetve kiskorúsága idejére, hogy a külső szervezet
a rakoncátlankodókat, a Szellem vezetésére nem fi­
gyelő tagokat a törvény szigorával, az intés, megszé­
gyenítés, kizárás fenyítékével engedelmességre szok­
tassa.
 23

Ám van egy másik, m ég fontosabb gyakorlati

követelmény. S ez az, hogy a testi tagok fegyelme­
zésére szükséges földi szervezet ne korlátozza károsan
a szellemiek szabadságát. Mert a gyülekezet tanítására
nem a presbiterek rendeltettek, hanem az idézet bibli­
ai versben1említett Istentől adott tanítók.
Az új-testamentumban a jelentéktelenségig összesor­
vadó presbiteri szervezet mellett látunk egy másik,
hatalmas szervezetet kiépülve, melyet karizmatikus2
szervezetnek nevezhetünk. Míg a presbiteri szervezet
külső, emberi, mert a presbitereket3 emberek válasz­
tották,4 addig a karizmatikus szervezet belső, isteni
eredetű, mert az Isten szabad tetszéséből ajándéko­
zott karizmákon alapszik. „A kegyelmi ajándékokban
pedig különbség van, de ugyanaz a Szellem; a szol­
gálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr és kü­
lönbség van a hatásokban is, de ugyanaz az Isten, aki
mindenekben mindent munkál. Mindenkinek haszonra
adatik a Szellem kijelentése. Némelyiknek tudniillik
bölcsesség beszéde adatik a Szellem által; másiknak
ismeret beszéde ugyanaszerint a Szellem szerint; egy­
nek hit ugyanazáltal a Szellem által; némelyiknek cso­
datevő erők munkái, némelyiknek prófétálás, néme­
lyiknek szellem ek m egítélése, másoknak nyelvek
nemei, ismét másoknak nyelvek tolmácsolása. De min­
dezeket egy és ugyanaz a Szellem munkálja, külön-
külön úgy osztogatva mindenkinek, ahogy akaija."5
Ha ez idézetet összehasonlítjuk az efézusi levélből

1Ef. 4, 8-13.
2 Karizma görögül kegyelemajándék.
3 Véneket.
4 Csel. 14, 23; Tit. 1, 5 skk.
5 I. Kor. 12, 4-11.

Könyvünkben a „ karizm a" szó m indig a b ib lia i fogalom m al kap­

csolatos, s nem az ún. „karizm atikus m ozgaiom "-m ai (kiadó m eg­
jegyzése)
24

előbb idézett hellyel,1 látni fogjuk, hogyan gondolja a

Biblia a gyülekezet ismeretbeli fejlődését, vagyis refor­
mációját. A tanítóknak és a tanítók által a gyülekezet­
nek folytonos megvilágítása által. Úgy azonban, hogy
Isten Szelleme mindenkire csak a tanítás egy oldalát
bízza, hogy minden egyes tag rászoruljon a többi ta­
gokra is, hogy senki se fuvalkodjék fel és ne mond­
hassa a másiknak: „nincs szükségem reád!"2 hanem
egymásra szorulva, egymást szeretve, egymást ma­
gunknál feljebb becsülve,3 együtt, mint színek, képez­
zük a Krisztus teljes, tökéletes fényét. Világos, hogy a
gyülekezet, ha tagjai széjjelszakadnak, képtelen fela­
datát, önmaga építését, teljesíteni. A színek magukra
maradva, nem adják a Krisztus teljes fényét és csak fél­
homályt terjesztenek. Ha a test egysége még van zavar­
va, a tagok nem egészíthetik ki egymás munkáját, a
test épülése szünetel. így tehát az ism eretb eli fejlőd és
alapfeltétele: Isten gyerm ekeinek egysége. Reformálni
mindenkor annyit jelent, mint megszüntetni a pár­
toskodást, elhagyni a felekezeti jelleget és egyetemes
keresztyénné lenni, vagyis mindenféle keresztyénért
élni s mindenféle keresztyénnek szolgálatát alázatosan
elfogadni. A pártoskodás századaiban az egyház nem
épül, legfeljebb titkos, elrejtett közösségekben, hol a
testvéri szeretet még nem pusztult ki a szívekből.
Mikor a pártoskodás idői után a testvérszeretet újra
diadalt ül, a tagok megtalálják egymást, egybekap­
csolódnak, megindul a test növekedése, hogy elérje az
Istentől kitűzött célt: Isten Fia megismerésének egy­
ségét. A pártoskodó, önmagukat kereső, a többieket
megvető egyeseken és gyülekezeteken rajta ül az Isten
átka: nem tudnak a többiek nélkül előrehaladni, ha­
nem mind jobban elvesztik világosságukat és elhomá­
lyosulnak. Az Istennek ez az ítélete végigvonul az
egész egyháztörténelmen. Ilyenkor az Istentől adott

1 Ef. 4, 8-16.
2 I. Kor. 12, 14-27.
3 Róm. 12, 3-7; fii. 2, 3.
 25

tanítók helyett az emberek állítanak be tanítókat, kik

azonban a szellemi, karizmatikus tanítók munkáját so­
hasem végezhetik.
A Bibliában tehát azt a nevezetes és eddig még kel­
lően" nem ismertetett jelenséget találjuk, hogy két kü­
lönböző, testi és szellem i szervezet van párhuzamosan
kiépülve, melyek éppen olyan viszonyban vannak egy­
mással, mint a test és szellem. Minthogy a test és a
szellem harcban állanak egymással és békesség csak
akkor van, ha vagy a test elfojtja a szellemet, vagy a
szellem uralma alá hajija a testet: úgy az egész egy­
háztörténelmen átvonul a testi és szellemi szervezet
harca, melyben az egyházi testi hivatalok vérpaddal,
máglyával igyekeztek elfojtani, elnémítani a szellemi,
Istentől felállított hivatalokat, viszont a szellemi hiva­
talok a Szellem fegyverével, az igével harcoltak a testi
hivatalok istenellenes tekintélye ellen. Békességet az
egyháztörténelemben csak két esetben látunk: vagy
akkor, amikor a testi hivatal elnyomta a szellemit és az
egyház halálmerevségbe, sőt valóságos halálba hanyat­
lott, hogy gyertyatartóját az isteni Bíró előbb-utóbb ki­
mozdítsa; vagy amikor a szellemi hivatal az igazság
erejével meg tudta győzni a testi hivatalt, hogy az ily
győzelemre eljutott egyház ébredésen és életen át is­
teni magaslatokon haladjon mindaddig, amíg el nem
álmosodott és ismét a testi hivatal nem kezdett ural­
kodni a szellemin.
A szellemi s testi hivatal e harca megmutatja, hogy
mi a teendőnk. „Megsanyargatom testemet", mondja
Pál, „és rabszolgává teszem, hogy amíg másoknak pré­
dikálok, magam valamiképp elvetendő ne legyek."1
Ami áll az egyes keresztyénre, ugyanaz áll az egész gyü­
lekezetre. „Aki a testnek vet, a testből arat veszedel­
met; aki a Szellemnek vet, a Szellemből arat örök
életet."2 Ha a gyülekezet a testnek él, ha testi
szervezeteinek épitgetése képezi fő gondját és testi

1 I. Kor. 9, 27.
2 Gál. 6, 8.
26

szervezetében látja erejét és hatalmát, akkor az ítélet

tüzének épít. Ha a gyülekezet elnyomja a testet és az
apostoli kor példájára a külső szervezeteket a lehető
legkisebbre, a nélkülözhetetlenre szorítja, ellenben
szemét a belső szervezetre veti, tanítókat vár Istentől,
munkások kiküldését kéri a mennyei Atyától, akkor az
életnek és örökkévalóságnak épít. A „reformáció" tehát
azt jelenti, hogy ne a külsőt, a testit, a láthatót építsük,
hanem térjünk vissza a szellemi gyülekezet építéséhez,
a szellemi, karizmatikus szervezethez.
A mondottakkal megjelöltem a gyülekezet akadályo-
zatlan fejlődésének másik gyakorlati követelményét:
hogy a S zellem től b eá llított karizmatikus munkások
szabadsága biztosíttassák. Világos azonban, hogy ezt a
szabadságot nem lehet semmiféle alakú földi szerve­
zettel, tételes törvényekkel biztosítani s ami tanácsot e
téren adni lehet, az csak annyi, amennyit már mon­
dottam, hogy mérsékeljük és tartsuk mellékesebbnek
a földi, külső szervezkedést. Önmagámnak mondanék
ellen, ha a Szellem szabadságát új földi szervezettel és
új emberi törvényekkel, vagy talán a régiek lerom­
bolásával biztosíthatónak mondanám. Igehirdetőinek
szabadságát maga az Isten biztosítja, de nem úgy,
hogy megóvja őket a testi egyházszervezet üldözésé­
től, hanem úgy, hogy sokszor éppen az üldözés által
teszi őket hegyen épített várossá, az őket elítélő ható­
ságok előtt ad nekik alkalmat az igazság vallására s
kiömlő vérük által termékenyíti meg a győzelmesen ter­
jeszkedő egyház növénye számára a talajt. He csaljon
meg soha a külső látszat! Az ún. „bibliai" külső szer­
vezetekkel kérkedő gyülekezetekben sokszor nagyobb
a szolgaság és az igazság elnyomása, mint a tőlük meg­
vetett államegyházakban. A test dicsősége itt is csa­
lárdnak bizonyult.
A szellemi tanítók szabadságát Isten nem egy szent­
nek és egyedül irányadónak mondható földi szervezet­
tel biztosította, hanem azáltal, hogy a szabadság Szel­
lemét' adta nekik, ki felül emeli őket a világ elemein, a

II. Kor. 3, 17.

 27

törvényen, minden emberi kényszer, divat és korszel­

lem rabszolgaságán és csontjaikba rekesztett tűz
gyanánt helyezi beléjük az egyszerű, tiszta, égi igazsá­
got. Ez az egyszerű, tiszta, égi igazság pedig a kö­
vetkező: minden dicsőség az Istené; a mienk elesett
embereké csak a tévedés, a bűn és a gyalázat. Ez az
igazság legvilágosabban a Golgota keresztjén jelen te­
tett ki, hol az igazság szeretetként jelent meg, amely­
nek győzelmesen fölragyogó fényét a sötétség összes
hatalmai nem tudták és máig sem tudják elhomályosí­
tani. A testi egyház a test fegyverével elnyomhatja,
vérbe fojthatja a szellemi egyházat, de a Szellem az
ellenségnek is megbocsátó szeretet fegyverével győz,
úgyhogy az igazság a halálból feltámad. A testvérgyil­
kos ember. Jézus szeretetét látva, a bűnbánat köny-
nyein át a Szellem szárnyán felemelkedik a sohasem
szűnő hála, s ujjongás magaslatára. A keresztyén egy­
ház e szeretet hatalma által győz, nem pedig a földi
szervezet hatalmával.
A reformációt tehát az Isten Szelleme végzi az ember
által vagy az ember ellenére. A reformáció lényege az,
hogy az ember térjen vissza Istenhez és adja magát tel­
jesen Isten rendelkezésére, mert csak így lesz a refor­
mációnak eszköze s nem ellensége. A gyülekezetei
reformálni kell mindarról, amit az ember Isten nélkül
épített, és visszavinni nem valami bibliainak nevezett
külső alakra, hanem az élő Istenhez. A gyülekezetben
ne legyen más tekintély, csak az Istené; más tanító,
csak akit Isten tanított előbb; más dicsőség, csak az
Isten dicsősége! Reformálni annyit jelent, mint szeret­
ni, vagyis magunkat megüresíteni, hogy Isten megtölt­
hessen. Az ember legyen szabaddá minden földi, em ­
beri, vagy éppen bűnös, ördögi tekintélytől; vessen el
minden meddő emberi, minden tévelyítő ördögi taní­
tást, minden üres beszédet és hazugságot: az ember
mondjon le minden dicsőségről, adjon minden dicső­
séget Istennek és akkor reformátorrá lesz.
 II.
A REFORMÁCIÓ TÖRTÉNETE

A TÖRTÉNELEM VEZETŐ ELVE

Mielőtt a reformáció történetének tárgyalásába fog­
nék, meg kell állapítanom a történelem vezető elvét,
vagyis a kiindulási pontot, amelyből a történelmet
szemlélem, s amelynek közvetlen vagy közvetett befo­
lyását mindenütt megtalálom. A történelemnek négy­
féle felfogása van. A materialisztikus1 felfogás a szel­

1 Materializmus, deizmus, pantheizmus és theizmus négy

bölcseleti felfogás neve. A metarializmus azt állítja, hogy
csak anyag van; szellem, Isten nem létezik; az anyag gon­
dolkozik; minden, ami történik, vak eset. A deizmus sze­
rint Isten teremtette ugyan a világot, de aztán magára hagy­
ta, s most már nem törődik vele. Az Isten e felfogás sze­
rint olyan, mint egy gyermekét kitevő anya. Isten csak
„indító ok", most már tehát csak egy nyugalomba vonult
veterán. A pantheizmus szerint minden isten. Isten az ás­
vány, fa, állat, ember együtt, vagyis az egész világ az Isten.
Abból, hogy a világnak nincs öntudata, mint az embernek,
az következik, hogy a pantheizmus istene olyas valamit te­
remtett, ami neki magának sincs meg. A pantheizmusban
az embernek az a törekvése nyilvánul meg, hogy magát he­
lyezze az összes létezők fölé. Istent a valóságban eltörüli;
mert minden tulajdonságtól megfosztja, ami Istenhez mél­
tó: öntudatától, szabad elhatározásától, mindentudásától.
A pantheizmus tehát atheizmus és emberimádás egy
foglalatban. A Lheizmus szerint a világot Isten teremtette s
miután megteremtette, nem hagyja magára, hanem gond­
ját viseli s kormányozza.
 29

lem létezését tagadva, az anyagi világ céltalan ok-

okozatiságával, véletlen eshetőséggel magyaráz min­
dent. A jö vő kiszámíthatatlan, a fejlődés céltalan. A
deisztikus fe 1fogás a történelmet egy gépezet leforgásá­
nak tekinti, melybe az alkotó kezdettől fogva belehe­
lyezett erőt, törvényt és célt; aztán magára hagyta, s
szabályszerű működését többé nem zavarja. A deiz-
mus „indítóoka" nem érdemli meg az „Isten" nevet,
mert teremtményei iránti közönye, teremtményei bajá­
nak tétlen, tehetetlen szemlélése s képtelensége, hogy
a teljesen függetlenné lett teremtés sorsába bea­
vatkozzék, oly erkölcsi s fizikai hiányra mutatnak,
amely a „legfőbb lénynek", az erkölcsiséggel biró s
uralkodásra hívott lények teremtőjének, fogalmával
össze nem egyeztethető. A pantheisztikus felfogás
Isten személyiségét törüli el és széjjeloszlja a teremt­
ményekbe. A pantheizmus következetlensége kiáltó.
Mert a pantheizmus öntudatlan teremtő istene tökélet­
lenebb, mint a teremtmény, az öntudatos ember. Az
ember öntudatának és ama képességének eredetét
nem magyarázza meg, hogy önmaga felől rendelkezik.
A pantheizmus az őrjöngő emberi gőg önimádása. A
theisztikus felfogás Istent egyetlennek, mindenható­
nak, mindenütt jelenvalónak, mindentudónak, tökéle­
tes bölcsességűnek, jónak és teremtményeiért szünte­
len fáradozónak írja le. Ez az egyetlen méltó isten-felfo­
gás. Elméletileg ezt sokan elismerik, de alkalmazásá­
nál minduntalan materialisztikus, deisztikus vagy pan­
theisztikus tévelygésbe esnek, a történelemben az
anyagit, testit, láthatót vélik leghatalmasabbnak,1 vagy
bizonyos isteni eredet elismerésével a történelmet vak
sors játékának, fatalitikusan fogják fel,2 illetve az em­
beri tettek és dicsőség történetének.3 A legtöbb törté­
netbölcselő felfogása nem tiszta, hanem az említett
nézetek következetlen keveréke. Én a minden követ­
kezményéig levont theizmus híve vagyok.

1 Materializmus.
2 Deizmus.
3 Pantheizmus.
30

A minden következményéig levont theizmus teoló­

giai neve predesztináció. A predesztináció lényege az,
hogy Isten előre megalkotta a történelmet, örökkévaló­
öntudatában kidolgozta annak minden részletét, eleve
elkészített minden cselekedetet,' amelyben az em be­
rek járni fognak és ezt a végtelen kicsiny részletekig
kidolgozott tervet végtelen finomsággal és pontosság­
gal végrehajtja. Minden úgy történik, ahogy Ő elhatá­
rozta; minden, ami történik, teremtményeinek tökéle­
tes javát szolgálja.12 A predesztináció tana nemcsak
abban különbözik a deizmus fatalizmusától,3 hogy
szerinte Isten munkálkodik és nem egy magára hagyott
gépezet forog le, hanem abban is, hogy míg a fataliz­
mus Istenre háríLja a bűnt, a predesztináció szabad
akarattal felruházott lényekről tanít. E lényeknek azon­
ban csak a j ó vagy rossz helyeslése áll hatalmában, de
nem a véghezvitele; sőt a jó vagy rossz megítélésének
képességét is elveszíthetik, ha a világosság forrásától,
Istentől eltávolodnak. Az Isten nélkül élő emberre
ráboruló tudatlanságnak vak sötétéből azonban, mely­
ben az ember a szokásnak, testnek és ördögi hatal­
maknak csalárd befolyása alatt cselekszik és vesztébe
rohan, az Isten kihívhatja az embert csodálatos vilá­
gosságába akkor, amikor szent tervének megfelel,
hogy az, szabad elhatározását visszanyerve és az Isten
nélkül élt életből kiábrándulva, önként cselekedje Is­
ten akaratát és öntudatosan valósítsa meg Isten szán­
dékait. Eszerint a történelem predesztianisztikus fel­
fogása a következő: A történelemben minden Isten
akaratára vezetendő vissza, még a rossz érvénye­
sülésének a megengedése is. Nincs mindenható Sátán,
csak mindenható Isten van. Van mégis a gonosznak
egy személyes elve, kit Isten terveivel „ellenkezőnek",
vagyis Sátánnak nevezünk. A rossz létrehozója csak
öntudatos, szabad elhatározású személy lehet, külön-

1Ef. 2, 10.
2 Róm. 8, 28.
3 A mohamedán vallás következetlen deizmus és fatalizmus.
 31

ben Isten, a teremtő volna a rossz okozója. A Sátánnak

csak egy munkája van a történelemben, mely egészen
tőle származik, a kisértés; tervei megvalósításához
Isten adja az erőt és lehetőséget, mert erő és képes­
ség, mely nem Istentől származnék, nincsen. Ezzel
megneveztem Isten egyetlen egy korlátozását, mely
azonban nem esik mindenhatóságának rovására, mert
önkorlátozás: tiszteletben tartja szellem i teremt­
ményeinek erkölcsi szabadságát, vagyis azt a jogát,
hogy abban az irányban fejlődjenek ki, amelyet válasz­
tottak. Ez önkorlátozás tehát nem tehetetlenség, ha­
nem tökéletesség, mert alapja Isten jogtudata. Isten
oly lényekre vágyott, kik nem azért imádják, mert úgy
teremhettek, hanem mert önmaguk ezt választották.
Isten saját képétől akarta imádtatni magát. Isteni vágy!
Természetesen az, hogy Isten a gonosznak létjogosult­
ságot ad, nem jelenti, hogy Isten a gonosszal egyetért,
hanem végtelen hosszútűrését és igazságosságát
mutatja, mellyel minden teremtményének szabad kifej­
lődést biztosít, vagy hasonlattal élve, a gonoszt nem
teszi félre addig, amíg perét le nem folytatja. Ez az
Isten és Sátán között folyó per az ember teremtése
előtt kezdődött. A perbe bevonatott az ember, előbb
úgy mint szabad akaratú lény, később, miután a rosz-
szat választotta, mint a gonosznak rabszolgája. E szol­
gaságból Isten újra a szabadságra hívja az embert és
amennyiben az em ber az igazság szeretetét befogadja,
Isten visszaállítja őt abba az állapotba, melyben ismét
szabadon, önként cselekedhetik. De ekkor már nem
képes a rosszat cselekedni, nem azért ugyan, mert
nincs rá szabadsága, hanem azért, mert a Sátán szol­
gaságában szerzett keserű tapasztalatok után' s az őt
bűneiből örömmel visszafogadó Isten szeretetétől
megszégyenítve s áthatva, szabad elhatározásból nem
tud egyebet tenni, mint magát hálából Istennek adni.
Mikor az embernek Istenhez való visszatérése a Sátánt,
mint hazugot és bitorlót leleplezi s Isten szeretetét és1

1 L. a tékozló fiú sorsát az atyai házon kívül

32

istenvoltát kideríti, a nagy per véget ér: Isten, ki a visz-

szatérő (reformált) ember által kirántotta Sátán alól a
Tőle engedett jo g alapját, most már félrevetheti az
ősellenséget. Ekkor újra az Isten lesz mindenekben, de
nem abban a mértékben, amelyben kijelenteni kezdte
magát, hanem amelyben az em ber üdvözítésével böl­
csességének és szeretetének véghetetlen gazdagságát
megmutatta.
A világtörténelem tehát nem egyesek és népek létért
való harcának vak esélyeit írja le, hanem a gonosz és
jó halálküzdelmét, melyben a predesztináció elve sze­
rint kivétel nélkül minden, még a szenvedés, a halál és
a bűn is, a j ó diadalát m ozdítja elő. A világtörténelem
Isten bölcsességének és szeretetének kijelentése. A
világtörténelem kiindulópontja az ember elindulása
előbb szentségben, aztán bűn rabszolgaságában; sark­
pontja az ember megváltása, a Golgota keresztje; tető­
foka pedig az ember megdicsőítése, vagyis Istenhez
való visszavitele, tehát reformációja. Hogyan illesztő­
dik be a világ reformációjának történetébe az egyház
reformációjának története? Ehhez azt kell tudnunk,
hogy micsoda szerepe van a megváltás művében az
egyháznak.

AZ EGYHÁZ FELADATA
A VILÁG REFORMÁCIÓJÁBAN

A történelemben van egy tény, melyet az ember nem

tud, helyesebben nem akar Isten jóságával összeegyez­
tetni. Ez a tény a halál a szenvedéssel együtt, mely
utóbbi a halál közeledése. Az em ber azonban nem sza­
badulhat attól a gondolattól, hogy a halál a bűn bün­
tetése; azért a bűn és halál kérdését együtt tárgyalja az
istenigazolás (theodicea). Az istenigazolás legköny-
nyelműbb módja szemet hunyni a bűn és halál tényé­
nek komolyságával szemben: a bűnt Istentől is szük­
ségesnek látott „nevelő eszköznek" tartani, a halálról
pedig megfeledkezni. Az istenigazolásnak ezt a módját
ráhagyjuk azokra a teológus urakra, kik j ó ebéd után,
 33

pipaszóval intézik el a teológiai kérdéseket. Az élet és

halál, a lét és nemlét válaszútján álló indus filozófust
nem elégítené ki ez a megoldás. Azok, akik a bűn és
halál komolyságával jobban szembenéznek, vagy Is­
tenre tolják a bűnt és a szenvedést, halál miatt kegyet­
lenséggel és igazságtalansággal vádolják Istent, - vagy,
ha igaeolni próbálják Istent, akkor mindenhatóságától
és egyedülállóságától fosztják meg és a bűn, szen­
vedés, halál teremtőjéül egy gonosz istenben hisznek.
Csak egyet nem akarnak az emberek: a bűnért önma­
gukat okolni s ismerni el felelőseknek, a szenvedést és
halált pedig a szent Isten igazságos büntetésének te­
kinteni. A Biblia azonban bűnös embert és szent Istent
tanít. A Biblia szerint a bűnös emberen a szent Isten
haragja van bűne miatt. Az ember nem közeledhetik
Istenhez, amíg bűne rajta van.
A megváltás abban áll, hogy a bűnt az emberről el­
veszi egy ártatlan, aki önmagát veti Isten haragja és a
bűnös ember közé. A megváltó az istenember Jézus, ki
vérét a bűnösökért fizeti ki - az ó-testamentumi áldoza­
tok jelképes nyelvén - az Istennek báránya. „Mindnyá­
jan, mint juhok, eltévelyedtünk, kiki (az Isten útjáról) a
saját útjára tért, de az Úr mindnyájunk vétkét Ő reá
vette." „Megsebesítette a mi bűneinkért."1Isten, csak a
Bárány áldozatát előrelátva, tudta tervébe foglalni az
ember údvözítését, eleve elrendelni az embereket a
kegyelemre. Valahányszor a bűnös emberhez közele­
dett, erre az áldozatra nézett. Ez az áldozat a jo g szem­
pontjából, melyet m eg nem sérthetett, lehetővé tette
Neki, hogy megbocsásson az embernek, kibéküljön
vele és újra magához fogadja. Az ember egy délibá­
bért, a Sátán hazug Ígéretéért, eladta Istennel való kö­
zösségét. Az Isten az emberért odaadta egyszülött Fiát.
Mert vissza akarta vinni az embert eredeti állapotába,
az Istennel való zavartalan közösségbe. A váltság mun­
kája tehát reformáció: visszavitel az eredeti paradicso­
mi alakra, vagy állapotra.

Ézs. 53, 6. 5.
34
Az Isten bölcsessége az embert az önmaga és Sátán
közötti perben tanúnak, sőt mintegy bírónak akarta föl­
használni s ezért teremtette. Hogy az ember e hivatást
betölthesse, szabadnak kellett lennie Istentől is és a
Sátántól is. Az em ber evégre szabadnak teremtetett.
Továbbá, hogy úgy az Istent, mint a Sátánt saját tapasz­
talatából ismerje meg, gyermeknek, vagyis tudatlan­
nak, tapasztalatlannak, de egyúttal fejlődésre képes­
nek teremtetett. A kígyó félrevezethette az embert,
mitől ezt egyedül Istenhez való bizalma óvhatta meg.
Ezt a bizalmat könnyelműen elvetette az ember,
kételkedni kezdett Isten jóságában s hitt az ördögnek.
Ez a bűnbeesés története.
Az ember most már a Sátán tulajdonaként, alattvaló­
jaként, szolgájaként éli tovább történetét, azért, hogy e
bitorló, hazug fejedelm et saját életében szerzett kese­
rű tapasztalatokból ismerje meg. Hem Isten vetette őt
a Sátán alá, önmaga választotta ezt királyának. Mind
jobban elfelejti igazi királyát, teremtőjét, szíve mind
jobban elsötétül. Istenről csak halvány emlékek ma­
radnak lelkében: a lelkiismeret figyelm eztetései.1
Megismerhetné a teremtés jogos birtokosát és urát,
annak örök hatalmát és istenségét a teremtésből,2 de
bűntől megnehezült szíve nem indul el Őt keresni.3
Megelégszik képzelete álomképeivel, a másik világból
kapott hazug kijelentésekkel, melyeknek könnyelműen
és felületesen hitelt ad. így állnak elő a pogány vallá­
sok. A pogány vallások története egymáshoz meglepő­
en hasonló. Naiv, együgyű, gyermekes istenhitet, mely
bizonyos erkölcsi erőt kölcsönöz még, mind szennye­
sebbé tesz emberi képzelet és bölcselkedés. Az ember
a maga képére formálja Istent: kegyetlenné, a bűnnek
szemet húnyóvá, telhetetlenné, paráznává, hazuggá.
Istenről költött mondái mind erkölcstelenebbek és
zűrzavarosabbak. Végre hazugságuk oly nyilvánvaló,

1 Róm. 2, 14-15.
2 Róm. 1, 20.
3 Róm. 3, 11.
 35

hogy az emberiség megváltóként üdvözli a teljes isten­

tagadást és minden vallástól való elfordulást. Pedig
nem a vallásban csalódott, csak önmaga képzelgé­
sében. Az embertől kigondolt vallás csődjét az ördög
mégis úgy tünteti fel, mint az Istentől kijelentett vallás
csődjét. A fejlődés vége, hogy az ember elveti az isten-
imádást, az Istent letaszítja trónjáról és maga ül a he­
lyébe. ' Az utolsó vallás tehát a pantheizmus, amelyhez
az ember a deizmuson és materialisztikus ateizmuson
átjut.
Ebből az elsötétülésből az Isten világosságra és sza­
badságra akarja vinni az embert. Először saját állapo­
tát, Istentől való eltávolodottságát és a jó ra való képte­
lenségét mutatja meg neki a törvény által, hogy vágyat
ébresszen benne az elveszített paradicsomi állapot, az
Istennel való közösség, a világosság és tisztaság után.
így lesz a törvény Krisztusra vezérlő nevelő-mester.1 2A
törvény bűnösebbé teszi a bűnt és szentebbé az Istent;
azzal az emberi törekvéssel száll tehát szembe, mely a
bűnt jelentéktelennek és a szent Istent a bűnös ember­
hez hasonlónak akarja feltüntetni. A törvény felkorbá­
csolja a lelkiismeretet, megerősíti annak szavát, de az
embert nem viszi közelebb Istenhez, csak véghetetlen
távolságát érezteti vele. így teszi szomjassá az emberi
szív talaját a kegyelem esője iránt, mely az evangéli­
umban azt az örömöt tárja az ember elé, hogy az Isten
és ember közötti távolság megszűnt, mivel az Isten Fia
az ember ellen szóló kézírást felszögezte a kereszt­
fára.3 Ekkor az ember kemény szíve megolvad. Isten
szeretete az ember elidegenedett, sötét szívében feléb­
reszti a bizalmat, amelyet a paradicsomban eldobott
magától. A bizalmat, vagy,a hitet a szeretet munkálja,
így a h it annak jele, hogy az ember befogadta Isten
szeretetét, a Sátán és Isten között folyó perben Isten
mellé állt, Őt hűnek ítélte. Ezért tulajdoníttatik a hit

1 II. Tessz. 2, 4; Jel. 13, 4. 12-15.

2 Gál. 3, 24.
3 Kol. 2, 4.
36

igazságosságul.1Ekképp teszi az Isten újra szabaddá az

embert, hogy ítélni tudjon Isten és Sátán között. Most
már azonban nem tudatlan gyermek, hanem a tapasz­
talatok által megérett férfi. Ez az ember reformációjá­
nak vége.
A világtörténelem tehát annak elbeszélése, hogyan
jut ki az ember a sötétségből újra a világosságra; hogy
ismeri meg Istent, akit elhagyott; a hazugságnak Atyját,
aki megcsalta és a saját bűnét, hogy inkább hitt a
hazugnak, mint az Igaznak. Mikor az ember erre az
ismeretre eljut, alkalmas lesz arra, hogy az ítélőszékre
leüljön.2 A világtörténelem tehát az Isten nagy iskolája
s a tantárgy: Isten és a bűn ismerete. Az Istent és a
bűnt a legélesebben a Golgotán megfeszített isteni
szeretet jelentette ki. Itt ismerhetjük meg legjobban a
szeretetek mely Legkedvesebbjét odaadta és a bűnt,
mely Őt megfeszítette. A tanulás és ezzel az emberiség
reformációja akkor fejeződik be, mikor a Golgota élő
ismeretére eljutunk. Ezért a Golgotán szerzett váltság a
világtörténelemnek és az emberiség reformációjának
középpontja. A váltság műve pedig a világ történelme.
A világ történelme vértanúk történelme. E vértanúk
közül legnagyobb az Istennek Fia. Mikor a Sátántól fél­
revezetett ember annyira jutott, hogy őt megfeszítette,
a bűn tetőfokát érte el az emberben. A Sátán csalása,
az emberiség elvakulása ekkor teljes volt. És éppen a
legéjfélibb sötétben kezdett derengeni. A kegyelem
napja az átok sötét fájáról süt. Az Isten, hogy a Sátán
e győzelmét meghiúsítsa és a Sátán alól a gyékényt
kirántsa, elhatározta, hogy a szeretetet is tetőfokára
juttatja az emberben azáltal, hogy a Golgotán m egfe­
szített Krisztus szeretetét szívükbe önti s a keresztet
felvéteti velük, hogy amint a gyilkos megtestesült az
emberben, úgy testesüljön meg a Szeretet is, mely
életét adja a gyilkosért. E célra választott ki egy népet
az Isten: a gyülekezetét, amelynek feladata az, hogy

1I. Móz. 15, ó; Róm. 4, 3 skk.

2 I. Kor. 6, 3; Jel. 20, 4.
 37

Krisztust megtestesítse: „Ti pedig választott nemzetség

vagytok... hogy Annak erényeit hirdessétek, ki a sötét­
ségből az Ő csudálatos világosságára hívott titeket."1
„Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen
kiábrázolódik bennetek a Krisztus."2 „Mi pedig az Úr­
nak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlél­
vén, ugyanarra az arcra elváltozunk, dicsőségről dicső­
ségre."3
Hogy az új-testamentumi gyülekezet feladatát és fela­
data megoldásának módját jobban megértsük, állítsuk
párhuzamba az ó-testamentumi gyülekezet feladatával.
Az ó- és új-testamentumi gyülekezet két különböző
mozgató elemben éltek, előbbi a törvényben, utóbbi a
kegyelemben. A két befolyás különbsége a következő:
A törvény kívülről szól hozzánk: tedd, ne tedd! A kegye­
lem hajlamot ültet belénk: a szeretetet; parancsola­
tokkal azonban nem szabja meg ennek útját, hanem
magától engedi hatni. A törvény kívülről jö v ő követe­
lés: a kegyelem belénk ültetett és belülről ható szabad­
ság. A törvény ellenkezik az ember természetével,
mert az újjá nem született és a Sátánnak4 szolgáló
embernek a bűneset óta természetévé lett az Istennel
való ellenkezés. A kegyelem újjá szüli az embert,
vagyis új természetet ad neki, mely önként teszi Isten
akaratát; sőt tökéletesebben teszi, mint ahogy a téte­
lekbe, egyes parancsolatokba foglalt s tökéletlen em ­
beri nyelven írt törvény előírhatja, mely éppen e töké­
letlenségénél fogva sohasem terjeszkedhetik ki ponto­
san az élet mindenféle esetére. Így a törvény a keresz­
tyénnek terhe, akadálya, sőt megölő betűje lesz; nem
azért, mert a kegyelemben élő ember törvénytelenül
él, hanem mert benne egy tökéletesebb törvény a
szabadság törvénye uralkodik. Az ó-testamentumi gyü­
lekezet feladata volt megmutatni, hogy az em ber min­

1I. Pét. 2, 9.
2 Gál. 4, 19.
3II. Kor. 3, 18.
4 Jelentése: „Ellenkező".
38
den dicsőségtől meg van fosztva, mert Isten törvényét
nem képes betölteni. Az új-testamentúrni gyülekezet
feladata bebizonyítani, hogy amit az ember, mint test,
nem tudott megtenni, azt megcselekszi benne Isten,
mint Szellem.1 Az ó-testamentumi gyülekezet, fejlődé­
sének végén, a Messiást megfeszítette. Az új-testamen-
tumi gyülekezet, fejlődésének végén, a Messiást a
halálba követi. De csak fejlődésének végén! Amíg ide
eljut, nevelésen kell általmennie. Ez a nevelés képezi
az egyház történelmét, melynek vége az, hogy az egy­
ház méltó lesz Megváltójához. Az egyháztörténelem
tehát azt tárgyalja, hogy hogy készíti el Isten a meny­
asszonyt, a gyülekezetei, visszatérő Vőlegénye foga­
dására.
Mielőtt a gyülekezet reformációjának történetére
átmehetnénk, vizsgálnunk kell még annak a gonosz
hatalomhoz való viszonyát. A gonosznak a saját lé­
nyéből kifolyólag csak egy képessége van: kisérteni,
Istentől elcsábítani. Minden más hatalom, amellyel
bírni látszik, s amelyet csak bitorol, Istentől származik,
ki igazságosságából kifolyólag neki is megadja a kifej­
lődés jogát. Minden erő és hatalom, mely a kisértés
mögött látszik állni, csak szemfényvesztés és káprázat
s arra való, hogy az elkábitottat a védekezésről lemon­
dassa, hogy az önként a kisértő zsákmányává legyen.
„A bűn ereje a törvény",2 a törvény azonban Istentől
van s így a bűn hatalmában lenni annyi, mint a törvény
alatt, vagyis Isten haragja alatt lenni. A kígyó nem a
saját erejével kötözi meg ellenfelét, hanem Isten
haragja „adja" a bűnöst „szíve kívánságában tisztáta-
lanságra".3Amint a bűnös a törvény alól a kegyelem alá
kerül, egyszerre kiszabadul a Sátán hatalma alól is4 és
igy a kegyelem fényében egyszerre kitűnik, hogy a
Sátán a sötétség leple alatt elámítottá a tudatlan
embert: erősnek tüntette föl magát, holott erőtelen. így
1Róm. 8, 1-7; v. ö. 7, 8-25.
2 1. Kor. 15, 56.
3 Róm. 1, 24.
4 Csel. 26, 18.
 39
érthető, a kegyelem biztatása: „Álljatok ellene az ör­
dögnek és elfu t tőletek!"1 mi szintén azt mutatja, hogy
mihelyt az ember felismeri az ördög tehetetlenségét,
az ördög hatalmának vége. A bűn hatalmából való ki-
szabadulás útja tehát a megvilágosodás, olyan megis­
merés, amely Isten iránt való hittel, bizalommal páro­
sul, s mivel a bizalom csak őszinte, egyenes, tiszta, új
szívből fakadhat, új életből származó, tehát é lő is­
m eret. Erre az ismeretre csak az juttathatja el az em­
bert, aki a szívét újjá teheti. Az újjászületés pillanatá­
ban a szív hinni képes és a hit megismeri Isten és a
bűn hatalmát; e pilanatban vége a sötétség hatalmá­
nak és kezdődik a világosság uralma. A keresztyént
tehát az Istentől kapott új élet szabadítja ki a Sátán,
vagyis a hazugság és szemfényvesztés hatalmából.
Egyelőre azonban csak a szellem kerül ki végleg a
gonosz hatalmából; a testhez, mint Jób testéhez is,
igényt tarthat a Sátán, s Isten engedelm ével azt beteg­
gé teheti és meg is ölheti. A test megváltása vagy újjá­
születése a feltámadáskor történik,2 melyben megkü-
lönböztetendő a választottak feltámadása, ez az első
feltámadás3 és mindenek feltámasztása.4 Miért nem
szabadul meg azonban a keresztyén teste a szellemé­
vel együtt? A keresztyén neveltetése érdekében. Az új­
jászületés pillanatában a keresztyén szeme a földről az
égre fordul, remélni s hinni kezd. De ez a remény és hit
gyönge palánta, mely a kisértés ellen nincs edzve,
melynek szárazság, vihar, gyomok megártanak. A pa­
lántának mélyebbre kell vetni gyökerét a szeretet
Istenébe, a szeretetben elmerülnie, mert így a szeretet­
tel együtt fog nőni a bizalom Isten iránt, tehát a remény
és a hit. A szenvedés és kisértés idején elhomályosul
a remény, elfogy a hit, csak a szeretet tart ki, mely
áldozni is tud. Ezért a három közül legnagyobb a sze­
retet. Mikor a szeretet életét is kész feláldozni - nem
1Jak. 4, 7.
2 Róm. 8, 18-23. 35-39.
3 Jel. 20, 4-6.
4 Jel. 20, 12. 13; Dán. 12, 2.
40

éppen a lelkesedés pillanatnyi hevében, hanem a ke­

reszthordás lassú tüzében - akkor vége a nevelő is­
kolának, a lélek érett a dicsőségre. A Jelenések könyve
a választottakat jelképesen így említi: „akiknek fejőket
vették a Jézusnak bizonyságtételéért és az Isten
beszédéért."1 Pál ugyanígy szól: „Te éretted gyilkol-
tatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágó
juhokat."2 Halálon átjutunk tehát a feltámadásra. „Ha
meghaltunk Krisztussal együtt, hisszük, hogy élni is
fogunk Veié."3
Mikor a pogányok közül szerzett új-testamentumi
nép „teljes száma bemegy"4, vagyis mikor valamennyi
kiválasztott általmegy a földi szenvedések iskoláján,
akkor „készült föl" a menyasszony, akkor ragyog majd
rajta legfényesebben a reménysége mellett szeretetből
kitartó hit ékszere. Ezért a tökéletes szépségű meny­
asszonyért jön el a Vőlegény. A menyasszony pedig
elébe ragadtatik,5 vagyis bemegy a lakodalmas házba.6
Ezzel nyeri meg Krisztus, a második Ádám,7 az Isten­
nek a Sátán ellen folytatott perét. Az első Ádám a
paradicsomban lett hűtlen, a második Ádám a sivatag­
ban a kereszten maradt hű, s halála gyümölcséül köve­
tőket nyert,8 kik a szenvedések és üldöztetések isko­
lájában mindhalálig hűek maradnak és az Ő tűrésének
és megbocsátásának képét hordozzák. Ez a gyülekezet
kész a Bárányt mindenhová követni, mert eljutott arra
az ismeretre, hogy e világban egy hazug, igazságtalan
bitor uralkodik, hogy jogos ura és tulajdonosa nem e
hazug, hanem Az, aki teremtette s Egyszülöttje vérével
megváltotta őt; azért nem kacérkodik tovább a hitető­
vei, hanem szeplőtlen szűzként követi Vőlegényét, a
Bárányt, valahová megy.9 A gyülekezet tehát leleplezi
a Sátánt és annak üldözését magára vonva is kész
Isten mellett kitartani. A Sátán földi országa kiépíté­
séhez azzal nyerte meg a jogot, hogy a föld ura, az
ember, neki hódolt; földi uralmához való jogát pedig

1Jel. 20,4. - 2 Róm. 8, 36. - 3Róm. 6, 8. - 4Róm. 11, 25.

5 I. Tessz. 4, 17. - 6 Máté 25, 6. 10. - 7 I. Kor. 15, 45. 47.
8 Ézs. 53, 10. - 9 II. Kor. 11, 2; Jel. 14, 4.
 41
azáltal veszíti el, hogy az ember visszapártol Istenhez
és neki hódol. Ezt teszi majd az emberiség képviselő­
je, helyettese, a gyülekezet. Mikor a gyülekezet Isten­
hez való hűsége kipróbáltatik és hite aranynak bizo­
nyul, akkor vége a nagy pernek, s egyúttal a gyülekezet
reformációjának. A Sátán levettetik a mennyből, ahová
a gyülekezet bemegy.1A Sátán nagy haraggal száll le a
földre, hol még hívei vannak, s hol Isten egy kevés időt
enged neki országa teljes kiépítésére.2 A gonoszság
gyorsan kiérik a földön,3 a Sátán mindenkit üldöz, kik a
magasságos Istentől el nem pártol. Az emberiség, mely
Isten tanúinak tanúságával szemben megkeményíti
magát, vakon követi a Sátán megtestesülését: a fene­
vadat.4 A gonoszság mindenütt tombol és csúcspontját
éri el. Mintha Sátán lenne minden mindenekben! De a
Sátánnak ez a győzelme is csak látszat. Az emberiség
nagy részét bódulás fogta el; elámítva megy szokása
szerint a többség után. S a legsötétebb éjfélkor eljön a
Vőlegény.5 Az emberiség legsötétebb kora után jön a
legvilágosabb: Krisztus ezeréves uralkodása. Nem
lassú átfejlődés útján válik e világ Krisztus országává,
mint tévesen tanítják. Nem! Az idők mindig sötétebbek
lesznek és a legsötétebb éjfélkor hirtelen, váratlanul
hasad fel a hajnal, s az embernek fia úgy j ő el, mint
éjjel a tolvaj, mint szülőasszonyra a szülőfájdalom.
Tőrként lepi meg a hitetleneket, ki a világ dicsőségétől
megrészegedve, biztonságban érzik magukat.6 Csak a
választottak serege, a Vőlegényét éberen váró meny­
asszony, nem fog meglepődni.7
Az elmondottakból látjuk, hogy a mai komák sem az
üdvözülők és elkárhozók teljes különválasztása nem
célja, mert ezt az aratáskor, vagyis az ítéletkor az an­
gyalok végzik el; sem a világ birodalmainak Isten orszá­
gává való átváltoztatása, mert a világbirodalmak lassan
az antikrisztus birodalmává érnek meg, hogy az ítélettől
elsöpörtetve, adjanak helyet Krisztus országának. A

1Jel. 12, 1-11. - 2 Jel. 12, 12 skk. - 3II. Tim. 3, 1-5. -

4 Jel. 13. - 5 Máté 25, 6. - 6 I. Tessz. 5, 3. 4; Luk. 21, 34;
Máté 24, 36-51. - 7 Máté 24, 43-46. 33; I. Tessz. 5, 4-9.
42

gyülekezetnek nem földi birodalommá való átalakulás a

célja, hanem mennyei néppé való fejlődés. A gyüleke­
zet nem fogja behozni e világba az Isten országát, ha­
nem kiviszi belőle, mert elragadtatik. Majd elhozza egy­
szer a földre, de csak az új-teremtéskor, amikor mint
mennyei Jeruzsálem leszáll a földre. A gyülekezetnek
tehát nem e föld számára kell berendezkednie, hanem
mennyei útjára készülnie. Dereka felövezett, szövétne-
ke meggyújtott legyen.1 Égő mécsessel, olajjal megtöl­
tött edénnyel, vagyis Isten Szellemével telten kell várnia
szünetlen a Vőlegényt, hogy akármikor jö n is el, mindig
készen legyen fogadására. Ennek a világnak ábrázata el­
múlik. A leghatalmasabb szervezetek kártyavárként fog­
nak összedűlni. Az Isten országa nincsen e külső beren­
dezésekben, hanem a szívekben van.2 Az Isten országa
mennyei ország, mely láthatatlanul időzik e földön és
útrakészen, hogy innen a mennybe visszatérjen. Mert
láthatatlanul, mint égi szent Szellem jött e világra az el­
ső pünkösdkor, s mint szellemi egyház, a világtól látha­
tatlanul fog elragadtatni innen, mint Énok, akinek nyo­
mát sem találták a földön. A szellemi egyház nem visz
innen egyebet magával, mint a hitet, reményt és szere­
tetek mert csak e három marad meg.3

Az egyháznak Istentől e korra kijelölt feladata tehát

az, hogy felkészüljön Vőlegénye fogadására. A Vőle­
gény, mikor visszajön, szeplőtelen, szép menyasszonyt
akar. A menyasszony szépségét, mint láttuk, e három
erény alkotja: hit, remény és szeretet. Ezeket fogja a
Vőlegény a menyasszonyon keresni. Ezekre kell a refor­
mációnak a menyasszonyt eljuttatnia. Ha a reformáció
történetét e három erény üvegjén át nézzük, három kü­
lönböző, csodálatos kép tárul elénk. Vizsgáljuk meg
hát a történelmet e három színben!

1Luk. 12, 35.

2 Luk. 17, 20.
3 I. Kor. 13.
 43

A HIT REFORMÁCIÓJA

Az ó- és új-testamentumi gyülekezet közötti különb­

séget a külsőnek és belsőnek, a látásnak és hitnek
különbségével jellemezhetjük. A zsidó népnek Mózes
iránt való bizalmát Mózes látható, s kézzel fogható
hatalma keltette, mely a csodákban nyilvánult. Az új-
testamentumi gyülekezet Jézusban vetett bizalmát az
Istennek Jézusban földre jött szeretete ébreszti. A régi
keresztyén egyház igazi missziói korszaka a vértanúk
kora volt, a pogány római császárok idejében, amikor
a katona megtért, a vele összeláncolt apostol türelmét
látva; a bíró megtért, az elítéltek állhatatosságát szem­
lélve; a gyúnyolódó tömeg megtért hallva, hogy a hit-
vallók áldják kínzóikat. Bonifatius kora ellenben, mely­
ben a római pápa misszionáriusai külső csodákkal té­
rítették a babonára hajló tömeget, csak korcs-misszió
kora volt és e misszió nem is annyira a mennyei egy­
házat terjesztette, mint a pápai hatalmat. Mikor a vér­
tanúk vére ömlött, új vértanúk támadtak; mikor a cso­
dák és a fejedelm ek fegyverei terjesztették az ó-testa-
mentumivá lett keresztyénséget, egy balga, babonái­
ban és durvaságában megmaradó tömeg lett az egyház
hódítása. így született egy belső szellemi és egy külső
testi egyház.
A bűntudatra ébredő zsidó nép nagy űrt érzett önma­
ga s a szent, láthatatlan Jahve között, mely űrt látható
közbenjáró, a pap, töltött ki. A nép a pap külső tet­
teinek, szertartásainak megszentelő erőt tulajdonított.
Az új-testamentumi nép, mely bűnei bocsánatában
hisz, látható közbenjáró nélkül közvetlenül járul Isten­
hez, nem külső szertartásokkal, hanem szellemi áldo­
zatokkal; a szív töredelmével és fohászkodásával és
nem a csillogó, fényes papi öltözeteket csodálja, ha­
nem a fájdalmak férfiúnak rejtett dicsőségét. Az egyház
azonban nem tudott annál a hitnél maradni, hogy
közvetlenül lehet Istenhez járulni, hogy a papság egye­
temes, vagyis a gyülekezet tagjai mindnyájan papok.
Ellenkezőleg újra külön papi rend szükségességét
44

érezte, mert a látható papokban jobban biztosítva látta

üdvösségét, mint a láthatatlan közbenjáróban, Jézus­
ban. Már az egyháztörténelem legelső századaiban be­
lopódzik az egyház hitébe az ótestamentumi pap-foga­
lom. A keresztség, úrvacsora lassankint üres szertartá­
sokká lesznek, s a nép nem a láthatatlan Isten köz­
belépésétől, hanem a látható szertartások megtörtén­
tétől várja a segítséget, mint az Ó-testamentumban. De
egyebekben is a Teremtőről a teremtményekre fordul
a hit. A pogány sokistenimádást és bálványozást pó­
tolják a vértanúk, szentek és ereklyék. A vértanúk
sírhelyein templomok épülnek, amelyekben épp oly
csodagyógyulásokat várnak, mint a pogány, például az
Asklepiosnak szentelt templomokban. Bűnt eltörlő
erőt a keresztség vizétől várnak, azért közvetlen a halál
előttre halasztják, hogy a keresztség után minél ke­
vesebb bűn maradjon levezekelendő. E felfogástól már
csak egy lépés annak a hitnek elterjedése, hogy a ke­
resztvíz az értelmetlen csecsemőt is újjá szüli, s így
divatba jö n a gyermekkeresztség és az a babona, hogy
a megkeresztelt kis gyermek újjá született. A m in djob­
ban terjedő sötétségben a szent Szellemet hozzákötik
a papság és egyház külső keretéhez; az eredetileg
pusztán felvigyázásra1 s fegyelmezésre rendelt pres­
biterből2 testi kenettel „felszentelt" pap lesz, kiben e
kenet varázserőként működik, a püspökök a szent
Szellemet a külső kézfeltétel útján adják tovább az utó­
doknak, minek következtében a szent Szellemet a
püspöki szék öröklése (püspökök egymásután kö­
vetkezése, successio-ja) tartja meg az egyháznak. A
nép lassankint elfelejti az igazi szent Szellemet, csak a
papot látja maga előtt, ki az úrvacsorával áldozatot
mutat be, s ily módon ó-testamentumi vagy pogány
mintára „áldozópappá" lesz. A pap később Krisztust
varázsolja az úrvacsorái kenyérbe, úgyhogy a nép az
így megszentelt kenyeret vagy ostyát Kisztusként imád­

1„püspök" görög szó, jelentése: felvigyázó.

2 1. az első részben a presbiteri szervezetet.
 45

ja: pogányoknál sem mindennapi bálványimádás. Az

egyház a bűnbocsánatot a pap miséje és a szentek jó
cselekedetei alapján nyújtja, sőt később pénzért árulja
a népnek. A presbiteri és karizmatikus szervezet között
lett bibliai megkülönböztetés teljesen feledésbe megy.
Az emberektől választott pöspök a Szellem birtokosa,
mégha a pogánynál rosszabb életet is él. A pöspökök
zsinatai által a szent Szellem beszél, mégha egyik zsi­
nat a másiknak mond is ellen; mégha a szótöbbséget
a püspökök tudatlansága, a bizánci császári párt
fenyegetőzése, s a tanácskozó püspököknek a hata­
lommal való jellem telen megalkuvása irányítja is. A
Szellem munkája helyébe szemfényvesztés lép; kell,
hogy Isten igéje helyébe is valami lépjen. Feltűnik a
hagyomány (tradíció) szennyes csatornája, melyből
kiki azt hozza ki, amit akar. Puszta hamisítványok a
Biblia tekintélyére emelkednek, mert a csalás a „szent
cél" érdekében megengedett. Természetesen tanítók
és zsinatok egymásnak mondanak ellent, egymást
átkozzák ki. Majd hogy a támadó zűrzavarban valaki
valamelyes rendet teremtsen, a zsinatokat is leszorítja
egy ember tekintélye. A szemfényvesztés tetőfokán a
római pápa nemcsak Krisztusnak, hanem a szent Szel­
lemnek is helyettese lesz, Isten csalódhatatlan szája,
kinek minden hivatalos nyilatkozata épp úgy Isten
igéje, mint a Biblia. Idáig tudott jutni az ember nagy­
zási őrjöngése s istenkáromlása. Csoda-e, hogy a refor­
mátorok kissé elsietve, a római pápában pillantották
meg az antikrisztust? Vajon mi volt az első tévedés,
mely az igazságtól való e rettentő eltávolodást szülte?
Az, hogy a keresztyének a karizmatikus szervezésű
b első egyházat összetévesztették egy külső, em berek­
tő l csinált szervezettel. Valamennyi többi tévedés az
elsőnek logikus következménye volt: a külső egyház
nem fejlődhetett és sohasem fejlődhetik mássá, mint
pápasággá. Ezt bizonyítja később a külső egyházfogal­
mat megtartó protestáns egyházak fejlődése, mely
csakhamar majdnem utolérte a római egyházét.
46

Az ó-testamentumi nép hiedelme szerint Isten a

szent sátorban lakozott közötte. Isten véghetetlen
bölcsességében ekképp ereszkedett le látszat szerint a
nép gyermekes színvonalához. Az új-testamentumi
gyülekezetnek azonban Isten nem adott látható szen­
télyt, hanem azt akarta, hogy azok, férfikorra jutva,
Szellemben és valóságban mindenütt imádják őt.1Ahol
a szent Szellem van, mindenütt templom van; temp­
lom a magánház, templom a katakomba, templom a
börtön, amelyben Isten szellemi fiai szellemi áldozatai­
kat bemutatják. Templom a keresztyéneknek a gnosz-
tikusoktól megvetett teste, mert Isten Szelleme lakik
benne. Ilyen imádókat keres az Atya magának. Ámde
az az egyház, amely a valóság helyébe a látszatot, a
varázslást és szemfényvesztést tette, a szent Szellem
templomát, a láthatatlan gyülekezetét is felcserélte
látható szentélyekkel. A láthatatlan Istenben többé
nemhivén, visszavágyott a látható falak közé, a látható
templomok keltette csaló hangulatba. Az ó-testamen-
tumi szentély mintájára hármas beosztású temp­
lomokat építenek, s a szellemi egyházat testi egyházzá,
a láthatatlan egyházat látható egyházzá változtatják.
Ott látják az egyházat, ahol a templomfalak vannak és
a külső egyházi • szervezetek; ott tudják az Isten
Szellemét, ahol a püspököt; ott remélik az üdvössé­
get, ahol a pap a szertartásokat végzi. Jaj annak, aki
a papnak ellenszegül! Akitől a pap közbenjárását meg­
tagadja, az Istentől elszakadt; akit a pap a látható egy­
házszervezetből kizár, az elkárhozott. Városok, népek
gyászba borulnak, ha a pápa kimondja rájuk interdic-
tumát2, s a római császárok hatalmas utóda télvíz ide­
jén három napig mezítláb és zsákruhában várja a
római püspök feláldozását, hogy népei visszafogadják
uralkodójuknak. És ez a rettentő hatalom - szem­
fényvesztés volt. A külső szervezetből való kizárás
nem jelenti Isten elvesztését. De ahol az élő hit fogy,

1Ján. 4, 19-24.
2 egyházi tilalom, kiközösítés
 47

ott a szemfényvesztés nő; ahol a láthatatlan Istenre

megszűnnek tekinteni, ott Sátán, a nagy varázsló ural-
ködik, ki a világ összes szemfényvesztőinek tanítója.
Az ó-testamentumi gyülekezet hallható, emberi sza­
vakkal kifejezhető törvényhez tért meg, melyet min­
denki olvashatott a Szinai két kőtábláján. E törvény pa­
rancsolatokba volt foglalva, úgyhogy bárki megtanul­
hatta könyv nélkül. E törvényt lehetett képmutató mó­
don teljesíteni, a külső viselkedést, a külső cseleke­
deteket hozzáigazítani, ha a szív az ellenkezőjére vá­
gyott is. Az ó-testamentumi gyülekezetek mivel szíve a
régi maradt, a külső törvénynek okvetlenül a képmu­
tatásba kellett vinnie. Jézus eltörülte a régi törvényt,
amely rabszolgaságra, félelemre, külső engedelmeske­
désre szült és új törvényt adott népének, belső tör­
vényt, vagyis új szívet. E törvényt nem lehet emberi
szavakkal kifejezni, mert a szív indulataiba van írva,
melyet Isten újjá teremtett. E törvényt nem lehet testi
szemmel olvasni, mert csak a szellemiek értik meg: a
többiek előtt példázat, elrejtett kincs, titok. E törvényt
nem lehet a külső értelemnek megtanulni és utánozni,
mert lényege a szabadság s a különböző emberek, vi­
szonyok és alkalmak szerint a törvény változik: nekem
más a törvény, mint neked; ma más, mint tegnap volt;
holnap, amikor jobban megértem Isten útjait, ismét
más lesz, mint amit ma követel tőlem az egyetlen
törvény, a szeretet. Ennél a törvénynél azonnal lelep­
leződik a képmutatás, mert az életet utánozni nem
lehet. A gyülekezet azonban elhagyta ezt a törvényt és
emberi parancsolatokat csinált magának. Az Isten gyer­
mekeit vezető Szellem helyébe az egyház parancso­
latai léptek. Újra szabályokat, emberi hagyományokat
kellett megtartani. És ezzel megnyílt a kapu a rabszol­
gai félelem és a képmutatás előtt, az Isten kegyel­
mében való öröm pedig elenyészett.
Az ó-testamentumi gyülekezet láthatóan megjelenő
Istenhez tért meg, ki a felhő- és tűzoszlopban, a Szinai
füzében és mennydörgésében, Mózes megdicsőült
arcán, a szent sátor fényes tüzében mutatta m eg magát
48

s amikor e csodás megjelenések kora lejárt és Isten

láthatatlan maradt, a láthatóhoz szokott zsidó nép, a
körüllakó népek példájára, királyt kért és kapott Isten
földi helyetteséül. Az új-testamentumi gyülekezet azon­
ban a láthatatlan Szellem vezetéséhez, a viharban lát­
szólag alvó, mert híveinek üldözését tűrő Istenhez, a
Krisztus megdicsőült szellemi arcához, a Golgotán
megjelent szeretet fényéhez és egy láthatatlan meny-
nyei királyhoz tért m eg.1 De az egyház elhajolt ettől a
Királytól és látható főt keresett magának. Tettük oka
ugyanaz volt, mint a zsidók királykérésének. A zsidók
láthatatlan Isten törvényeit nem vették volna komo­
lyan, azért jelen t meg nekik a Szinain tűzben és
mennydörgésben Jahve. Mikor az Isten látható m egje­
lenései megszűntek, és „oly nemzetség támadt, amely
nem ismerte sem Jahvét, sem az ő cselekedeteit,
gonoszul cselekedtek Izráel fiai";2 „kiki azt cselekedte,
amit jónak látott."3 Hasonló jelenséget látunk az új-
szövetségi egyházban is a láthatatlan szellemi vezetés
alatt. Ahogy a testiség nőtt és a láthatatlanról a tekintet
letévedt, engedetlenség, fegyelmezetlenség kapott láb­
ra. S mikor a bajokat látták, ahelyett, hogy a Szellem
láthatatlan vezetéséhez tértek volna vissza, a tekintetet
a láthatón hagyták és testi segítségről gondoskodtak.
Látható tekintélyt, látható főt kívántak a rendetlenek
megfékezésére.4 Ez a látható tekintély lett a varázsha­
talmú pappá változó presbiter. A bibliai presbiterek je ­
lentéktelen külső szervezete, mely az apostoli korban,
amikor a láthatatlan Isten félelme Anániászt és Szafirát
megölte, még megfelelt, bár nem bizonyult elégséges­
nek. Az egyház engedetlen lett. A presbiterek ahelyett,
hogy a láthatatlan Istenhez vezették volna vissza a
gyülekezetét, saját tekintélyüket, hatalmukat növelték
abban a gyülekezetben, amelyben Krisztus nem urakat

1Zsid. 12, 18-23.

2 Bir. 2, 10-11.
3 Bir. 17, 6.
4 1. Tessz. 5, 14.
 49
rendelt, csak szolgákat.1 A hatalomra törekvők ezt a
kérdést vetik fel: Ki legyen az első? A gyülekezet elöljá­
rói közül, kiket előbb egyként neveztek presbiternek
és püspököknek, kiemelkedik egy, ki a „pöspök" nevet
kizárólagosan magához ragadja. Mint ahogy a politikai
életben a fejetlenség minden államformáját a monar­
chia2 felé űz, úgy történik itt is: a presbiteri alkotmány
helyébe monarchikus alkotmány lép. Az egyeduralom­
ra való törekvés az egyházban mind nagyobb mértéket
ölt. Később a városi püspökök falusi püspöktársaiktól
ragadják el a „püspök" nevet. A tartományi fővárosok
püspökei, mint metropoliták, maguk alá vetik a többi
püspököket; de őket is lenyűgözik a patriarchák és
végül egy püspök, a római, az egész egyház fejévé,
Krisztus földi helytartójává lesz. Ide jutott az az egyház,
amely a láthatatlanba vetett hit útjáról letért. Az egyház
királyt kért magának és kapott.
De kapott másik királyt is. A láthatatlanról letévedő
szem reménységét is elveszíti. A gyülekezet a római
császárok üldözésébe lassan belefárad. Különösen az
alexandriai iskola révén m indjobban elterjed az a bib­
liaellenes várakozás, hogy a világ, az állam lassan át­
alakul Isten országává. A szem itt is a láthatóba kezd
kapaszkodni. Nem Jézust várják már, hanem a római
császár megtérését. A reménység elsorvadása meg­
rontja a hitet. Az egyház kinyújtja fáradt kezét a római
császári hatalom védelm e után és az Isten ezt a királyt
is megadja neki. A kitörő politikai viszályokban az egy­
ház Konstantin mellé áll, feledve Jézus szavát: „Ember,
kicsoda tett engem osztóvá közietek!" Az Isten úgy
adta meg az egyháznak Konstantin védelmét, mint
Izraelnek Sault: „szívük keménysége miatt". Az állam
csakugyan átalakult Isten országává, a keresztyénség
ügye politikai ügy lett. De nem volt benne köszönet.
Mert ha ott, ahol a római császár uralkodott, elnémult
is az üldözés, a szomszéd perzsa birodalomban poli­

1Máté 20, 20-28.

2 egyeduralom.
50

tikai féltékenységből annál dühösebben tört ki. A

római birodalomban lakó keresztyének megkönnyeb­
bülését a perzsa keresztyének patakokban ömlő vérrel
fizették meg. De magában a római birodalomban is
meggyűlik az egyház baja a „keresztyén" császárokkal,
kiket alig tud, a végén nem is tud visszatartani attól,
hogy az egyház zsarnokaivá legyenek. A hitvitákat nem
a szent Szellem, de még csak az emberi ész sem dönti
el, hanem a hit kérdéseihez mit sem értő császár kard­
ja. Az a püspök, aki meggyőződéstelen bábbá nem
lesz, aki véleményét az egymás után következő csá­
szárok és az udvar váltakozó divata szerint nem vál­
toztatja; számkivetésbe megy. A püspöki székeket
mind inkább a jelentéktelenek töltik be. S ahol a pász­
tor megveretik, elszéled a nyáj. A papi állásokra, me­
lyekkel külső előnyök vannak összekötve (jó java­
dalom, állami tehermentesség), a kapzsi, pénz- és
kényelemvágyó emberek pályáznak s a hízelkedők és
vesztegetők nyerik el (simonia). Vajon milyen lehet a
nép, amelynek ilyenek szellemi vezetői? Az egyház ki­
rályt kért és kifejlődött a legszolgaibb lelkű caesaropa-
pismus.'
Két egyeduralkodó van hát az egyházban, a pápa s a
bizánci császár. E kettő sem férhet meg egymás mel­
lett. A pápa és a császár versengése előbb a Caesarnak
meghódolt keleti egyházat szakítja el a pápa biiicseit
tűrni kezdő nyugati egyháztól (schisma). A római pápa
azonban, elveszítvén világi támaszát, új római császárt
teremt magának a frank királyban, jó oka lévén rá,
hogy földi hatalmának biztosítását ne a láthatatlan Is­
tentől várja, hanem egy földi uralkodóval kötött érdek-
szövetségtől. A parázna újra ráül a fenevadra. Azonban
az új római császárság és a rajta ülő pápai tekintély
csakhamar új s még elkeseredettebb harcot kezd.
Egyelőre a pápa győz és a világ urává, királyok kirá­
lyává lesz. Vajon elérkezett az egyház uralmával az
istenuralom (teokrácia) megvalósításának ideje? Nem!

A császár pápasága.
 51

Az egyház az igazság üldözésére használja fel hatal­

mát. A reformátorok a máglyán égnek s a vértanúk
vére folyik. Megszületik az inkvizíció minden borzalmá­
val és gonoszságával. A parázna vértől részeg és még
több vérre szomjazik. Ekkor egy szegény barát áll elő,
ki nemrég még a kolostor padlóját súrolta. Elérkezett
az idők teljessége! A látszat, csalás, varázslat hatalma,
mellyel Bizánc és Némethon császárai nem bírtak, az
egyszerű barát csapása alatt meginog és részben ösz-
szedől.
Az egyszerű barátnak az igazság adta ezt az erőt. Egy
szemernyi valóság lerontja a hazugság óriási várát. Egy
mustármagnyi hit, melyet az igazságba vetünk, hegye­
ket mozdít el. Luther reformációja a hit reformációja
volt. A láthatatlanban vetett hite kényszerítette a látha­
tatlan Istent, hogy leszálljon és a földi eseményekbe
nyúljon. Az igazság kiszabadult a római pápák fog­
ságából és védelmükbe vették a német választófe­
jedelmek. Ami az embereket megingatta, az az igazság­
nak, Isten igéjének hatalma Volt. Az emberről, ki egy­
szerű hitvalló volt, forduljon szemünk az Istenre. Isten
volt a reformátor! Vessétek le sarutokat, mert az egy­
háztörténelem földje szent föld!
Aki igazságot keres, mint Luther azt kereste, nem
esik emberimádásba. Szeretjük az igazságért a halállal
szembenéző Luthert, de Istent csodáljuk, ki Luther
szívébe a halálkészséget adta. Luther az igazság tanú­
ja volt, nem az igazság. Ezt maga Luther is kifejezte,1s
így mi csak hozzá vagyunk hívek, amikor az Istentől
tanítottság és szabadság reformátori talaján Luther tet­
teit és tanításait bírálat alá vesszük.
Először is azt jegyzem meg, hogy Luther nem egyet­
len reformátor. Előtte sokan jártak, körülötte sokan

1 Luther 1539-i elöljáró beszédében ezt írja: „Aki je le n ­

leg megszerzi könyveimet, ne tűrje, hogy azok akadályul
legyenek magának az Írásnak tanulmányozásában. Hanem
vegye őket olybá, mint én a pápa rendeletéit és a szofisták
könyveit."
52
voltak, akik az igazságból majdnem annyit, vagy néha
még többet láttak, mint ő. Luther egyéniségének fény­
pontját nem is a tanítás képezte, miben ő gyengébb
volt Kálvinnál, hanem a személyes hit, amellyel egy
egész birodalmi gyűlés és a császár előtt, a pápaság
rettentő hatalmával szemben állva, s az előtte járt re­
formátorok vértanúhalálára gondolva, ki tudta monda­
ni: „Itt állok, másként nem tehetek! Isten legyen segít­
ségem re!" S ezt nem a pillanatnyi elragadtatás hevé­
ben mondta, hanem higgadt megfontolás után.
Luther tévedései részben gondviselésszerűek voltak.
Az istentelenség óriási útvesztőjéből nem lehetett egy­
szerre kijutni. Luther tévedett abban, hogy a caesaro-
papismust meghagyta az egyházban, hol a fejedelem a
főtag (praecipuum membrum) volt. De Isten egyelőre
megengedte e tévedést a római pápa hatalmának el­
lensúlyozására, mely a reformáció gyönge plántáját
különben vérbe taposta volna. A Luthertől szintén ál-
talvett „népegyházban" természetesen az egyetemes
papság elvét sem lehetett megvalósítani, miről a refor­
mátorok e korban inkább csak elméletileg beszéltek,
mert gyakorlati megvalósításukhoz sokkal gyökere­
sebb reformáció volt szükséges, mint amilyen ez idő­
ben lehetséges volt. A káros következmények azonban
nem maradhattak el. A karizmatikus szervezetet to­
vábbra is elnyomta a külső egyházszervezet, az Isten
tanítását az emberi tanítás, a Bibliát a dogma. Luther­
nek a főt, az egyházfogalmat és a tanító rendet illető e
három tévedése, melyet a többi reformátorok is ál­
talában osztottak, a reformációi egyházakat ugyanazon
az úton indította el, amelyen a római egyház a romlás­
ba jutott. Luthernek sejtelme volt mind három téve­
déséről. Élete végét megkeserítették azok a keserű
gyümölcsök, amelyeket tévedései érleltek. Ám éppen e
keserűség, mely az öreg Luthert elfogta, volt igazsá­
gosságának egyik legvilágosabb bizonyítéka. Lelkét
gyötörte az egyházban fészket rakó igazságtalanság,
mint Sodorna bűne gyötörte az igazságos Lót lelkét.
Luther azonban bement oda, ahol igazságra szomjazó
lelke megelégíttetett.
 53

Kálvin nem volt kisebb reformátor Luthernél. Ő a re­

formáció korának nagy tanítója. Kálvin tudása nem el­
méleti ismeret volt, hanem élet gyüm ölcse. Kálvin egy
erkölcstelen város gonoszságával dacolt. Lakásába be­
lőttek az igazság ellenségei, s ő kész volt karját vágat­
ni inkább le, mint az úrvacsorát méltatlanoknak adni.
Kálvin nem a kezdeményező, hanem a tökélyre vivő.
Persze csak viszonylagos értelemben. Ember volt: az ő
látóköre sem lehetett teljes. Az evangélium és törvény
viszonyát ő sem értette meg; az egyház és állam viszo­
nyát ő is ó-testamentumi módon fogta fel;1 népegy­
házat alakított és a tanítói hivatást bibliaellenesen
összekötötte a külső szervezettel. Fő érdeme, hogy
rendszeresen, következetesen ő fejtette ki az akkori
reformáció nagy igazságát: az isteni tekintélynek és
dicsőségnek abszolút egyedülvalóságát.
Mert a lutheri s kálvini reformáció erdményeit e mon­
datban foglalhatjuk össze: az istentelen tekintélyt le-
döntötték, és Isten kizárólagos tekintélyét kim ondot­
ták. E mondatban benne van az akkori reformáció két
főelve: 1) hogy hitünk s cselekedeteink egyedüli zsi­
nórmérete a Biblia, s 2) hogy hit által igazulunk meg.
Míg azonban ők egyedüli, mindent kizáró tekintélyül
Krisztust és a Bibliát állították, őket meg nem értő utó­
daik ismét bálványokat faragtak és azokat Luther,
Kálvin névvel nevezték el. A reformátorok tanait tették
meg az egyházban hitszabályozó tekintélyekké. A min­
duntalan meglanyhulni akaró emberi szellem ide­
genkedett az igazság bátor kutatásának folytatásától,
inkább akart renyhén, kényelmesen a készből élni. De
ami Luthernél és Kálvinnál élet volt, az égből új man­
nát nem váró utódaiknál megbűzhődött. Új kényszer,
új rabszolgaság, s a dogmákon való meddő rágódás
következett. Az ég esőtlen, érc-ege borult az úgyne­
vezett orthodoxia2 száráz, élettelen korára. Luther és

1Az istentagadást halállal büntették, 1. Servet megöletését.

2Az orthodoxia (helyesnézetűség) elve deisztikus (1. előbb),
mert elfogadja a helyes kiinduló pontot, de megtagadja a
szent Szellem továbbreformáló erejét és munkáját.
54

Kálvin Istenhez utasítottak bennünket és nem önma­

gunkhoz hívtak. Szükségtelen e könyv írójának emel­
nie fel szavát a „lutheránus" és „kálvinista" elnevezés
ellen, mi oly élénken emlékezteti őt a korinthusi „Én
Pálé vagyok!" „Én Apollósé!" jelszavakra. Eléggé küz­
denek ez ellen Luther és Kálvin iratai, melyeket azon­
ban a j ó lutheránusok és j ó kálvinisták nem igen olvas­
nak, vagy ha olvassák is őket némelyek azért, hogy egy
letűnt s az Isten Szellemétől sok részben túlhaladott
kor kellemes, ódon illatával beparfümözzék gondol­
kozásukat, megmaradnak bizonyos eklekticizmusban
és eszükbe sem jut komolyan követni s megtenni min­
den jót, amit a reformátorok tanítottak. Mert ha komo­
lyan akarnák követni őket: K á lv in ró la k i sírját sem
engedte m egjelöln i Qenfben, hogy tudnák elnevezni a
Krisztus egyházát, mert úgy tudom, Krisztus egyházá­
nak tekintik magukat.
Az egyház tehát a reformáció után is megmaradt a
fenevadon, az állam tekintélyén ülőnek, és így parázna
maradt. Az egyházak az állammal való összeköttetésük
révén politikai testületekké váltak: politikai előnyökkel
(állami javadalmak, tehermentesség, adókivetési jog),
amelyek a „papi" állásokat megint kapzsi, könnyű meg­
élhetésre vágyó, a juhokkal nem törődő „béresek"
prédáivá tették; de politikai kötelezettségekkel is, mint
az állam céljainak, az uralkodó társadalmi osztály ér­
dekeinek szószékről való támogatása. Az így szerzett
könnyebbség azonban alkalom adtán nehézséggé is
változhatott. Mint egykor a perzsa uralkodók meggyű­
lölték a keresztyén egyházat, melyben a keresztyénné
lett római császár szövetségesét látták, úgy gyűlölte
meg a keresztyénséget egy új-kori nagyhatalom: a bol-
sevizmus, mert az uralkodó s elnyomó osztályok szö­
vetségesét pillantotta meg benne. Az egyház nincs
hivatva arra, hogy a világi politikába beavatkozzék, vil-
longó osztályok, vagy népek szóharcosa legyen: egyet­
len hivatása ezekkel szemben csak a kard hüvelybe
dugatása lehet. „Ember, kicsoda tett engem osztóvá?!"
Kálvin hibázott, amikor Isten gyülekezetét és az ál-
 55

lamot összekeverte, sőt egybeolvasztotta. Kálvinnak az

Isten és az emberek iránt való kötelességeket külön
kellett volna választania; az utóbbiak megsértését az
állam fegyverével büntetni, az előbbiek iránt - a m a i
k o r Istentől megszabott rendeltetésének megfelelően -
szeretetből elnézést tanúsítania. Az állam fegyvere az
istentagadót épp úgy védje meg, mint a keresztyént,
mert az államnak nincs más feladata, minthogy az em­
berek földi békés együttélését biztosítsa. Isten majd
megbünteti az ő ellenségeit.1 Az azonban elfogult és
igazságtalan állítás, hogy Servet halálát Kálvin szemé­
lyes bosszúja vagy kegyetlensége okozta; ellenkezőleg,
Kálvin megmenteni igyekezett őt, a hiba világosságá­
nak hiányos voltában, ó-testamentumi állam- és egy­
házfölfogásában rejlett.
Ám a reformátorok nemcsak az állam külső tekinté­
lyét engedték az egyházba bevonulni, hanem az egy­
házban belül is meghagyták az istentelen tekintélyt:
vagyis a karizmatikus szervezet jogait bitorló külső
szervezetet. Ez úgy történt, hogy az igehirdetést em­
beri választással betöltendő hivatalokhoz kötötték és
az egyetemes papság elvét a valóságba által nem vit­
ték. Ennek következtében a protestáns egyházakban is
előállott az ó-testamentumi külön papi rend. Mivel pe­
dig emberektől beállított papsággal Isten Szelleme so­
hasem köti össze magát, e papsággal lassankint más
szentesítő erő után kellett néznie, s így átvette a római
egyházból a varázslást. Hihetetlennek hangzik ez állí­
tás, de jegyezzük meg, hogy a valóság megítélésénél
sohasem a leírt, de nem követett dogmák irányadók,
hanem a gyakorlat. A gyakorlat pedig az, hogy a nép a
püspöktől fölszentelt igehirdetőt a belső isteni élet
szentesítése nélkül is szellemi embernek2 s mint az úr­
vacsora s keresztség kiszolgáltatóját, az üdv közlő­
jének tartja. A földi, emberi személyek és dolgok iste-
nítése pedig varázslás.

1 I. Pét. 2, 23.
2 „Dér Geistliche", rossz magyar fordítása: lelkész
56

Mielőtt a reformáció történetét tovább kisérnők, még

egy visszapillantást kell tennem az egyház addigi
fejlődésére. Amikor az ó-testamentumi elvek az egy­
házba behatoltak és a karizmatikus papság, belső egy­
ház, szívekbe írt törvény és láthatatlan egyházfő helyé­
be emberektől választott papság, külső egyház, paran­
csolatokba foglalt törvény és látható egyházfő léptek, a
gyülekezet tagjai is megváltoztak. Az „ekklesia", mely
először a „kihívott" választottakat jelezte, egy m inden­
féle embert felölelő földi szervezetet kezdett jelenteni,
szóval nem a táborból kivonulók mennyei egyessége
volt, hanem az üdvösség földi tartója, biztosító in­
tézete a táborban maradók számára. Mindjárt az egy­
háztörténelem hajnalán hangzik felénk e szó: „Kinek
az egyház nem anyja, az Isten sem atyja." E mondás
szerint nem a Szellem a szülő, hanem az egyház; nem
a Szellem közli az üdvösséget, hanem az egyház. A pap
a mennyország kapusa. A földi egyházból való kizárás
a menny elvesztését jelenti. Lassankint az egyház
szellemi lényege annyira feledésbe ment, hogy még
egy olyan bensőséges egyházi atya is, mint Ágoston, ki
az üdvösségnek külső eszközökkel való odavarázso-
lása ellen küzdött, a tévtanítókkal szemben nem is­
m ertjobb tekintélyt, mint a látható egyházat és annak
zsinatait. Ágostonban két ellentét egyesült. A hitet,
belső szellemi keresztyénséget hirdető Ágoston a refor­
mációnak, - a külső egyház tekintélyét védő Ágoston
pedig a pápai egyháznak lett tagja. Csakugyan mindkét
párt hivatkozott is reá.
Az egyháznak e külső felfogása az Ó-testamentumot
állította az Új helyébe. A belső egyház, melynek ha­
tárait pontosan csak Isten ösmeri, újra külső, földi ha­
tárokkal bíró állammá lett. Mikor Hagy-Konstantin a
keresztyénséget államvallássá s a papi állást javadal­
makkal és kiváltságokkal a testi ember számára is kívá­
natossá tette, képmutatók kezdték ostromolni az egy­
ház és klérus (papi rend) kapuit, kikkel szemben
később a tiszta elem ek egészen tehetetlenek lettek és
az árral együtt úsztak.
 57

Az egyház eltisztátalanodása ellen korán küzdeni

kezdtek, de a reformáció kezdetben csak abban állott,
hogy újabb tévedéssel reparálták a régit. E reformáló
mozgalmak közül csak két fontos, jellegzetes példát
említek az ó-, illetőleg közép-korból. Az egyik a do-
natisták mozgalma, kiknek egyházról, papról körülbe­
lül ugyanolyan fogalmuk volt, mint a katolikus egyház­
nak. A bajon nem is az egyházfogalom megváltoz­
tatásával akartak segíteni, hanem azzal, hogy a külső
egyházat szigorú egyházfegyelem, szigorúbb törvény al­
kalmazása által megtisztítják. Bizalmuk tehát szintén
emberi cselekvésbe és nem Istenbe vetették. Mi lett a
vége e mozgalomnak? Mikor a donatisták vezetőinek
ébersége lanyhult, megszűnt egyházuk viszonylagos
tisztasága is, majd végleg elenyészett szektájuk. Ágos­
ton, amennyiben tisztultabb és mélyebb egyházfogal­
mat nem hoztak, méltán küzdött szakadár-voltuk ellen.
Az elszakadás új élet, új világosság nélkül sohasem j e ­
lenti a baj orvoslását, legtöbbször a rosszabítását.
A másik, fél évezreddel későbbi mozgalom, a Hil-
debrand-féle mozgalom, az egyházat a papság refor­
málása által akarta megtisztítani, a papságot külö­
nösen a papi nőtlenség (coelibatus) által fegyelmezni s
annak hatalmát világiak,1 sőt fejedelm ek fölé kiter­
jeszteni. Isten, hogy minden emberi eszköz tehetetlen­
ségét megmutassa, megengedte, hogy Hildebrand ter­
ve sikerüljön. A papság nagyobb függetlenségre jutott,
a pápa a királyok királya lett. De a pápaság alatt az egy­
ház még jobban megromlott, mint azelőtt. Az egyházat
a papság földi tekintélye megmenteni nem tudta. Az
erkölcsi romlás a pápai tekintélyt is m indjobban aláás­
ta. A fejedelmi hatalom ismét növekedni kezdett.
A fejedelmi hatalomnak ezt a növekedését használta
fel Luther, amikor a német fejedelmekre támaszkodva
1Jellemző a szónak ily használata, mely a „nem papot"
világinak mondja. A Biblia szerint az világi, aki kívül van az
egyházon, az egyetemes papságon. Jellemző, hogy a mai
protestáns egyház is a római egyház mintájára használja e
szót.
58

a pápai egyháztól elszakadt és protestáns, vagyis a

pápa ellen „tiltakozó" egyházat alapított. A lutheri egy­
ház azonban „népegyház" maradt, mialatt azt értjük,
hogy az egész népet magába foglalta; az egyházba nem
újjászületéssel, hanem testi születéssel lehetett
„beszületni". Az egyház nem „kiválasztottak egyháza"
volt, nem üldözött egyház, hanem megbújt a német
választófejedelmek oltalma alatt. Luther tehát az egy­
házfogalmat nem reformálta. Ennek következtében a
tisztátalanok bent maradtak és a lutheri egyházat,
valamint a német mintára alakuló valamennyi reformá­
ciói egyházat a romlásnak ugyanarra a lejtőjére vitték,
mint amelyen az ős-katolikus egyház elindult. Megis­
métlődött az ős-katolikus egyház története. A tanítók
előbb szemet hunytak a nép babonái előtt, aztán ma­
guk is elfogadták és egyházi tanná emelték őket.
Kálvin reformálta az egyházfogalmat. E nagy tanító
felismerte, hogy az egyház mindenütt ott van, ahol az
igét tisztán hirdetik és a szentségeket helyesen kezelik,
tehát az egyház nincs a föld i szervezethez kötve. Hall­
ják ezt meg Kálvin „kálvinista" követői! De Kálvin ott
hibázott, amikor az egyháznak e tisztább, reformált fo­
galmát az elmélet körében hagyta, s nem vitte át követ­
kezetesen a gyakorlatba. Meg ő talán inkább az ül­
dözött hugenottákra gondolt és nem azokra, kik az
uralkodó protestáns egyházak tekintélyének magukat
nem vetették alá. Tévedésének végzetes következmé­
nye az állam és egyház összekapcsolása és Servet ki­
végzése volt.
Isten azonban elküldte Luther és Kálvin reformáció­
jának kiegészítőit, az egyházfogalom igazi reformáto­
rait is. Az egyházfogalom előreformátorai voltak annak
idején a valdensek. Luther idejében szintén voltak tisz-
tultabb felfogású körök, melyek megvalósították a bib­
liai egyházfogalmat. Elfogult és értelmetlen történet­
írók ezeket puszta külső hasonlóság miatt egy kalap
alá veszik egyes rajongó anabaptistákkal. E körök, mind
Vald Péter lyoni szegényei, csak előreformátoroknak te­
kinthetők, egy tisztultabb felfogásnak korukat m egelő­
 59

ző hírnökei voltak és bibliai tanaikkal az államegyházat

is megtermékenyítették.
A következő korban Hildebrand és a donatisták szel­
leme újult fel. A római egyház, a protestantismus okoz­
ta veszteségek miatt megijedve, romlottabb Hildeb-
rand-szellemben reformál; ez az ellenreformáció. El­
lenben donatista szellem nyilvánult meg azokban a
szektákban, amelyek a megromló reformációi egyhá­
zaktól elszakadva, az egyházfogalmat nem reformál­
ták, csak a gyülekezeti fegyelmet szigorították. E szek­
ták azt képzelve, hogy az ő kicsiny, emberileg meg­
tisztított körük az egyedül üdvözítő egyház és rajtuk
kívül nincs üdvösség, veszedelm esebb törvényeske­
désbe s nagyobb halálba jutottak, mint a tőlük meg­
vetett és kárhoztatott államegyházak. E szektának, ha
bizonyos bibliaszerűséget negélyeznek is, létrehozója
még sem az igazság utáni vágy, hanem a dölyf, mely
nem szeret, hanem jo b b ismerete miatt felfuvalkodik.
A bibliás forma és betürágó törvényeskedés mellett
sokszor durva erkölcsi bűnöket tűrnek meg s alakulá­
sukban és fennmaradásukban gyakran nem kis szere­
pet játszik a vezetők hatalom- és pénzvágya. K ülső egy­
házaktól való elszakadás az egyházfogalom reform á­
ciója nélkül nem je le n t reform ációt.
Miben áll a bibliai egyházfogalom reformációja? nem
abban, hogy valamely új, bibliainak mondott külső
szervezetet alkossunk, hanem abban, hogy Isten m in­
denhol é lő gyerm ekeinek összetartozását felösm erjük.
Ez irányban indult el, egyelőre még bátortalanul,
Spener, ki a mélyülni akarókat az államegyház kere­
tében egyházacskákba egyesítette. Bátrabb, határozot­
tabb munkát végzett Angliában a két Wesley, kiknek
szintén nem elszakadás volt céljuk, hanem a komolyak
egyesítése. Az államegyház üldözni kezdte őket, s mi­
vel az elnyomásnak engedni nem akartak, nem haboz­
tak lábukról a port lerázni s elszakadni.
Ha Luther és Kálvin reformációját úgy jellemeztük,
hogy ők az emberi tekintély és dicsőség lerontásával az
Isten tekintélyét és dicsőségét emelték magasra, akkor
60

igazi utódaiknak azokat kell mondanunk, akik az is­

tenellenes tekintélyek lerombolását folytatták. Német­
ország e téren inkább az elmélet, Anglia a gyakorlat
hazája. Németországban a Bengeltől kezdeményezett
helyes kritika az egyházi tanításnak az Isten igéje ellen
fölemelkedő tekintélyét dönti le. Angliában kifejlődik
az anglicanizmusnál függetlenebb presbyterianizmus
és a presbyterianizmusnál függetlenebb independen-
tizmus, mely már minden egyes gyülekezetei füg­
getlenné tesz a másiktól. Az emberi tekintélyeket
megdöntő szabadság szelleme erősödik. A századokon
át folyó reformáció mind világosabban tünteti ki a
reformáció célját: hogy minden emberi tekintély fél­
reálljon és az Isten tekintélye mindent betöltsön. Sokat
ingadozik, sokat tétováz, sokat téved a kereső emberi
szellem, de az egymás után következő kísérletekben
mind több tapasztalatot gyűjtve, ismeretről ismeretre
halad, saját kudarcai és mások eredményei által magát
mindig újra kiigazítja, s így elérni látszik az Isten Fiára
vonatkozó egy megismerést: hogy Ő minden időhöz és
minden helyhez, minden néphez és minden feleke-
zethez tartozó emberekben lakozhatik és ahol Ő van,
ott van a Krisztus egyháza. Ezzel a meglátással, hogy
Krisztus egyházát azok alkotják, akikben a Krisztus
van, a gyülekezet reformációja megtörténik, mert a
gyülekezet elérkezett az egy nyájhoz és egy pásztor­
hoz. Ennek az egyházfogalomnak egyik meglátója, bi­
zonyságtevője, s a gyakorlati életben megvalósítója
egy szerény, csöndes, de bizonyságtételével messze vi­
lágító reformátor: Müller György' volt. Müller György
egyaránt volt a hit hatalmáról való meggyőződésnek
és a bibliai gyülekezet-fogalomnak reformátora. Életé­
vel mutatta meg, hogy a helyes hit nem helyes tan, ha­
nem az Örökkévalóra feltétlenül támaszkodó megnyug­
vás. Müller György nem függött gazdagoktól s tudós
teológusoktól. Gyermeki módon hitt. A gyülekezetben,
amelyet alapított, nem ismert külön papi rendet, csak 1

1Életrajza megjelent az Evangéliumi Kiadónál

 61

felügyelő véneket, és Istentől felruházott tanítókat,

akiket semmiféle ember nem állított munkába. A gyü­
lekezetben teljes szabadság és mégis teljes rend
uralkodott. A vezetés nem ember kezében volt, hanem
Isten Szelleménél.
Hinni annyit jelent, mint Istenre támaszkodni. A hívő
hisz egy felső vezetésben, mely minden igazságra el­
vezérel; hisz az egyház karizmatikus szervezetében,
vagyis abban, hogy az egyház fölött van egy láthatatlan
munkakiosztó1: a szent Szellem, ki a képességet is
megadja minden feladat elvégzésére. A hit fogytával az
egyház mindinkább a külső szervezettel pótolja a bel­
ső szervezetet, emberi uralkodással a Szellem vezeté­
sét; a hit reformációja pedig helyreállítja a belső szer­
vezetet, vagyis várja, hogy a jogaiból kiszorított Szel­
lem ismét megkezdje a feladatok és adományok kiosz­
tását. A hitben reformált egyház nem nevez ki taní­
tókat, hanem Istentől kéri és várja őket. A hit reformá­
ciójának betetőzése oly gyülekezet, amely egyedül Is­
tenre támaszkodik és Istentől függ.
Vajon egy fényes államegyház lesz a vég, amely az
állam, fegyver és a pénz hatalmával a jó t megvalósítja
a földön? Az egyház egész fejlődése ez ellen tesz tanú­
ságot. A Biblia jövendölése, s a tapasztalat szerint az
idők rosszabbak lesznek, az emberek gonoszabbak.1 2
Az istentelenség mind jobban lelepleződik és arcát­
lanabb lesz. Az államhatalomért küzdők mind önzőb­
bek és kegyetlenebbek. E harc nem tisztulást hoz,
hanem eldurvulást. A kilátások szomorúak. Az anti-
krisztusi birodalom felé közeledünk. Éjfél közeleg és
nem hajnal hasadása. Az utolsó idő a Biblia szerint
nagy üldözés ideje lesz. Azt, aki az antikrisztus bélye­
gét föl nem veszi, kizárják az emberi társadalomból.3
A keresztyén gyülekezet tagjai, földi vagyonuktól meg­
fosztva, egyházszervezetek, templomok nélkül is egy
népnek fognak bizonyulni, s a mind inkább növekvő
1I. Kor. 12, 11.
2II. Tim. 3, 1 skk.
3 Jel. 13, 17.
62

éjféli sötétben egyedül Istenre támaszkodó hitükkel

messze világítanak. Míg az emberiség saját hatalmától
és dicsőségétől megrészegedve, egy „Übermensch", az
antikrisztus imádatába süllyed, hogy Isten dicsőségét
az embernek ragadja el: a gyülekezet nem szűnik meg
hitével a Láthatatlant dicsőíteni.
Vajon az ún. pünkösdi mozgalomtól várt nagy éb­
redés fogja befejezni a kort? Alig várható. A gyülekeze­
tét nem a csodák dicsőítik meg, hanem a csodák
nélkül hívő hit. A befejezést a filadelfiai és laodiceabeli
gyülekezet állapotában látom. Az egyik gyülekezet hisz
Abban, akinek egyedül van hatalma nyitni és zárni,
„kevés ereje van, de megtartotta Krisztus beszédét és
nem tagadta meg nevét."1 A másik világgal kacérkodó
lágymeleg gyülekezet, amely így szól: „Gazdag vagyok,
meggazdagodtam, semmire sincs szükségem!"2 Ez a
gyülekezet nem vár az égtől tanítókat, megelégszik az
emberektől beállított tanítókkal, a látszattal és nem
tudja, hogy „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és
mezítelen", hogy csak e világ látszatában gazdag, de
nincsen valóságos kincse: égi reménysége.

A REMÉNYSÉG REFORMÁCIÓJA

E világ a keresztyén számára csalódást, valóság

nélküli látszatot jelent; összekötve a hitéért való ke­
gyetlen üldözéssel. Elvesztését egy jo b b világ remény­
sége pótolja. E jo b b világot az apostoli egyház nem a
halállal várta, amire az egyház később a bibliai
rem énységet átváltoztatta, hanem Jézus vissza-
jövetelével. Jézus nem azért utasította vissza azt, hogy
két osztozkodó testvér között igazságot tegyen, mert,
mint Messiás-király, illetéktelennek tartotta magát a
bírói tisztre, hanem azért, mert bírói szerepét király­
ságának felállítása idejére halasztotta el. Hisz nem a

1Jel. 3, 8.
2Jel. 3, 17.
 63

jogot kivívni, hanem a jo go t feláldozni jött a földre.

Tanítványait is arra hívta, hogy jogaikról önként
lemondjanak, s tűrjék az erőszakosságot.1 Mikor a ke­
resztyén jogainak érvényesítését Krisztus visszajöve-
teléig elhalasztja, csak reménység által teheti. Az az
egyház, amelyik remél, megelégszik e világban sze­
génységgel, nyomorral és üldöztetéssel; de amikor el­
hagyja reménységét, berendezkedni kezd e világban,
látható formák, látható fő, testi hatalom kellenek ne­
ki.
A reménység és e világ varázshatalma harcolnak egy­
mással. Mikor visszavágyunk Egyiptom húsos fazekai­
hoz, a tejjel-mézzel folyó Kánaán elveszti dicsőségét
számunkra. Az első keresztyén gyülekezetét is meg­
varázsolta e világ istene. A földi bűbáj varázsitalától a
keresztyén egyház, mint az Üdvözítő megjósolta, ela­
ludt: „Késvén pedig a Vőlegény, mindannyian elszuny-
nyadának és aluvának."2Az elaluvásnak oka a példázat
szerint a Vőlegény várásában való elfáradás. A meny­
asszony szeme éberen tekint Vőlegénye elé. A nap
lehanyatlik, az éjszaka eljő, a Vőlegény még késik. Az
éber szem fáradni kezd, a pillák lecsukódnak. Egy
bűbájos kép elfoglalja a gondolatokat: e világnak s
benne az embernek dicsősége. A menyasszony lezárt
pillákkal mélyen alszik. Az álomkép azonban hazug; az
ébredést rettentő csalódás követi.
Megtaláljuk-e a Jézustól jövendölt elaluvást az egy­
háztörténelemben? Igen hamar - két jelenségben: a
montanizmusban és az alexandriai iskola irányában.
A montanizmus3 látszólag szellemi, tényleg testi
irányzat volt. A bibliai csodák elmúlását akarta meg­
akadályozni, s csodahajhászattá fajult. A Szellem jelen ­
létének főbiztosítékát a prófétai, gyógyitó s nyelveken
szóló adományok (karizmák) birtoklásában látta, nem

1 Máté 5, 38-48.
2 Máté 25, 5.
3 Az ún. pünkösdi mozgalom (Ffingstbewegung) őse.
Nevét egy Montanus nevű frig embertől kapta.
64

a bölcsességben és ismeretben, amelyet I. Kor. 12-ben

az apostol első helyen említ. Beteges rajongással várta
vissza Krisztust. A frig nép keleti, érzéki képzelete az
ezeréves birodalom festésében az érzéki színekre ve­
tette a fősúlyt és azt hitte, hogy az Úr éppen hozzájuk
érkezik vissza s városuk, Pepuza, lesz székhelye és a
világ közepe. A montanizmus születése magában jelen ­
téktelen esemény, de gyors és nagy arányú hódítása
azt mutatja, hogy már az egyház egész hajója ebben az
irányban haladt. A csodák a hívők földi dicsőségét
emelik. Aki csodákat vár, az az Úr visszajövetele előtt
akar gazdag és dicső lenni. Szíve kevéllyé lesz; Jézus
számára nincs többé benne hely. A csodaszomj tehát
nem az életerő, hanem az ellankadás jele. A csodák
nem táplálékai az új életnek, csak injekciók hatásával
bírnak. Jellemző, hogy az egyház közvetlenül az apos­
toli kor után már az injekciók szükségességét érezte. A
montanisták mindenesetre várták az Urat, de ahogy
várták, betegesen, érzékiségük kielégítésére, olyan
volt, mint az aludni készülő ember szemepillájának le-
lecsukódása.
Tévelygés az ellenkező tévelygést szüli. A monta­
nisták durva materializmusával szemben, amely a Szel­
lemet testi csodákban akarta bírni, ott volt a görög
filozófia idealizmusa. Ellentétben a montanizmussal,
sőt ellene küzdve, kifejlődik a platói filozófiáért lel­
kesedő s allegorikus bibliamagyarázatával a szent írást
elszellemesítő alexandriai iskola. Szégyenük a Biblia
földi s testi vonatkozásait és kiallegorizálják a Bibliá­
ból. A keleti vallásokat és a görög filozófiát a keresz-
tyénséggel összekeverő gnoszticizmus hatása alatt az
egészségtelen testm egvetés (asketika) dogmatikai
alapját rakják le. A hamis szellemiség testmegvetése
és testlegyőzése azonban éppen úgy az ember földi di­
csőségét szolgálja, mint a testi csuda. Egy szellem két­
féle gyümölcse a kettő: a felfuvalkodás szelleméé. Az
aszkéta megelégszik mostani győzedelm ével a test fö­
lött s nem várja a visszatérő Üdvözítő szabadítását a
„bűnnek testéből". Az alexandriai iskolának Jézus visz-
 65

szajövetelének várását sikerült az egyház dogmati­

kájából kiküszöbölni, s a figyelmet a test föltámadásá­
ról testnélküli örökéletre terelni.
Sajátságos, hogy az elfajult egyház e két ellenkező
tévelygést egyformán befogadta: egyfelől az isteni Szel­
lemnek az emberi akarat alá való kényszerítését, testi
csodahajhászatot, varázslatot; másfelől a testet a szel­
lem kedvéért megvető, s a mennyei reménységet el-
szellemesítő aszketizmust. A katolikus egyház papja
egyfelől az anyagot Krisztussá változtató varázsló, más­
felől cölibátusban élő aszkét. A katolikus egyház
egyfelől durván eltestesítette ’a Szellemet, amikor azt
zsinatokhoz, papokhoz, földi szervezetekhez, kőtemp­
lomokhoz, ereklyékhez kötötte; Jézus szellemi uralma
helyébe a pápa testi uralmát tette; másfelől ízetlenné
tette a reménységet, amikor azt elvont fogalmakba,
teológiai okoskodásokba öltöztette, s a Bibliában ígért
dicsőség valóságos színeit elszürkítette. Az egyház
minden téren ellentmondásba jutott önmagával. íly el­
lentmondás csak képmutatásba vihette a lelkeket, s
azért a papok és szerzetesek, akik az elnyomottakat
csöndes tűrésre intették, maguk annál jobban kivették
részüket e világ javaiból és örömeiből. Aki gondolatai­
ban ellentmondást tűr, képmutatóvá, szíve csalárddá s
hitre képtelenné lesz. Az ilyen ember tekintete nem
meri többé az Istent keresni, belülről kívülre, a látha­
tatlanról a láthatóra fordul. A b ib lia i rem énység
meghamisítása tehát a hitn ek halála. Aki Jézus vissza-
jövetelét, a test megváltását nem várja, e világban ke­
res kárpótlást: az egyházat világi testületté teszi, pénzt,
jólétet, hatalmat, e világgal való békét keres és ezek
elnyerése végett a világgal megalkuszik. Mindezt meg­
találjuk az egyház történelmében, hol a hit épületének
romlását megelőzte a reménység elsorvadása.
De Isten csudálatos bölcsessége a rosszból hozta ki
a jót. Az aszketizmus, mely pogány és zsidó hatások
alatt régen kezdődött a keresztyénségben, később a
remetékben, majd a szerzetesekben folytatódott, kik
Egyiptom, Palesztina, Szíria sivatagaiban és a nyugat
66

irdatlan rengetegeiben, minden emberi élettől s világi

kisértéstől távol, Istent akarták megtalálni. Akik tisztá­
talan, önző, kevély módon keresték Istent, a pusztá­
ban is csak az ördögöt találták; akik tiszta sóvárgással
keresték, ott is megtalálták Őt, mint ahogy a világ for­
gatagának közepette is megtalálták volna. Ezek lassan
megtisztultak az aszketizmus tévedésétől és nem ön­
célnak tekintették a test megfékezését, hanem eszköz­
nek arra, hogy teljes szívökkel Istent keressék. A cso-
daszomj is egészségessé vált náluk, mert nem Isten
adományait várták, hanem magának a láthatatlan és
szent Istennek lehajolását a bűnös, érzéki emberhez.
Ez a reménység, hogy Isten hozzájuk tér, a tekintetet
szüntelen befelé s fölfelé irányítva tartotta, a szívet
hitre indította, úgy hogy e befelé fordult tekintetű re­
metéktől, szerzetesektől, misztikusoktól és eretnekek­
nek bélyegzett szegényektől indult ki az egyház hitét és
törekvését újjászülő reformáció. Ők a reménység rej­
tett, kitartó reformátorai, kik messze megelőzték Lu­
ther és Kálvin reformációját. Szavuk nem volt hangos,
ismeretük sokszor korlátozott, az egyház hamis tekin­
télyeit, éppen mert nem sok dolguk volt vele, olykor
helytelen tiszteletben tartották; de élték a keresztyén-
séget. Az isteni Szellem ezeken át öröklődött az egy­
házban és nem a püspökökön keresztül. Luther és
Kálvin is ezeknek az iskolájába jártak és úgy lettek a
hit reformátoraivá. Mielőtt Luther és Kálvin hite kifelé
fordulhatott volna, hogy a világ előtt vallást tegyen az
Igazságról, a misztikusoknak befelé s az eljövendő
világ felé kellett fordulniok és az Igazságot ott, mint
reménységet, találniok meg. A hit reformációját meg
kellett előznie a reménység reformációjának.
Éppen Luther és Kálvin reformációja jó példa a re­
mény és hit összefüggésének vizsgálatára. Mindkét re­
formációból hiányzott az a bibliai reménység, hogy az
Úr ham ar visszajön. Az egyházat ők is hosszú földi
időzésre rendezték be, s az egyháznak látható világi
támaszt kerestek, amikor az egyházat és államot
összekapcsolták. E reformátorok után éppen oly saját­
 67

ságos fejlődés következett mint Ágoston után. Akik a

reformáció helytelen gyümölcsét, a földi támaszt nyúj­
tó külső berendezkedést építették tovább, az egyházat
még gyorsabban vitték előre az elvilágiasodás és kül­
sővé válás kitaposott útján, mintahogy az ősi katolikus
egyház haladt azon. Akik ellenben a reformátorok ben­
sőséges hitét követték, az ég felé fordulva, feledték
azt, ami földi, s a belső élet megújítására törekedtek.
Ennek azonban ellene szegült a külső egyház. A külső
szervezet újra el akarta nyomni az Istentől megvilá­
gosított tanítók belső szervezetét, úgyhogy a hit
embereinek elsősorban a külső, földi, e világi tekinté­
lyek rabságától kellett megszabaduiniok. Csak az tud
egyedül Istentől függeni, s Isten vezetésének minden­
ben engedelmeskedni, akinek tekintete befelé a szívbe
irányul, hová a vallás külső urainak ellenőrzése nem
követheti. Csak aki az eljövendő világnak él, szabad
ettől a világtól, vagyis a reménységnek kell a hitet
nevelnie, hogy a hit kifelé fordulva, kint is le merje
vetni az istenellenes külső tekintélyt és új formákat al­
kosson, melyek a belső, karizmatikus szervezet mű­
ködését nem akadályozzák. Bengel figyelme, ki a bib­
liatanulmányozás terén az ósdi tekintélyeket ledön­
tötte s a kritikát1megalapította, főleg az utolsó dolgok­
ra irányult Megírta a Jelenések könyvének magyaráza­
tát s e téren tevékenységet indított meg, melynek
során a keresztyénség e könyv józan, egészséges ma­
gyarázatához jutott. A menyasszony, Krisztus szellemi
gyülekezekte, mindjobban felébred arra a kiáltásra,
hogy a Vőlegény közel. Akár e reménység iránt hideg
közönyt mutató államegyházakat nézzük, akár a kisebb
szektákat, amelyek a földi bérendezkedésre fordítják
figyelmüket és külsőségekét (keresztelés, úrvacsora,
vasárnap megszentelése, ún. bibliai egyházszervezet)
első helyre tolnak, mindenütt az élet fokozatos elhalá­
sát, elhidegülést, elvilágiasodást találunk. Ahol azon-

1 Bengel nem a Bibliát kritizálta, hanem a Biblia fölé

emelkedő emberi tekintélyét.
68

bán a reménység vezeti a lelkeket, a szem a belsőt

keresi, a hit megújul; itt a külső szervezet dicsőségét
megszűnnek építeni, s mindent a láthatatlan Isten meg­
elevenítő erejétől várnak. így a reménység szünetlenül
a hit reformációjának szülő és tápláló anyjául bizonyul.
De volt-e valami, ami a reménység reformációját is
előidézte?

A SZERETET REFORMÁCIÓJA

A Jelenések könyve az efézusi gyülekezetben egy

pompás, jó l működő gyülekezetét fest elénk, mely
fárad, tűr, a gonoszakat nem szenvedheti, terhet hor­
doz és béketűrő, de egy-egy csikordulás - a tagok közti
félreértés, keserűség, elhidegülés - felébreszti a hozzá­
értő aggodalmát, hogy nem tart soká a gépezet épsége.
„Az a kifogásom ellened, hogy első szeretetedet el­
hagytad."1A csikordulások, amelyek lassankint koptat­
ják és a végén tönkrejuttatják a gyülekezet gépezetét,
a szeretet olajának fogyását jelzik.
Mint láttuk, a hit romlásának oka a reménység elhal-
ványodása. A reménység elhalványodásának oka ellen­
ben a szeretet fogyása. Akinek szíve az Úr iránt
elhidegül, nem várja vissza az Üdvözítőt, remény­
ségéről lemond. Az egyház minden baja, minden rom­
lása az első szeretet elhagyására vezethető vissza. Ha
ez így van, az ős keresztyén egyházban mindjárt kez­
detben a szeretet általános megfogyatkozásával kell
találkoznunk. Úgy volt-e ez?
Már az első korinthusi gyülekezetben erősen elhara­
pózott szeretetlenséget találunk. „Megtudtam felőletek
testvéreim, - írja Pál, - hogy versengések vannak köz-
tetek. Azt értem alatta, hogy mindenitek ezt mondja:
Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én Kéfászé, én pedig
Krisztusé."2 Ám ugyanez a gyülekezet abban a veszély­

1Jel. 2, 4.
2 I. Kor. 1, 12.
 69
ben is forog, hogy reményét elveszíti1s jellem ző, hogy
ebben a gyülekezetben fejlődik ki legkorábban az
egészségtelen csodahajhászat is,2 mi, mint láttuk, a re­
ménység satnyulásának jele.
Ha a bibliai tudósítás korát elhagyjuk és az egyház­
történelem első gyér emlékei között kutatunk, egy
meglepő jelenség tárul elénk nemcsak szórványos j e ­
lekben, hanem az egész egyházra kiteijedőleg: hogy
tudniillik az egész egyházban hihetetlenül gyorsan és
általánosan terjed e l az ön ző hatalomvágy és a gyen­
géb b fé l elnyomása. Értem ezalatt a presbiteri egyház-
szervezetnek püspöki szervezetté való átalakulását. Az
apostolok utódai hamar elfelejtették a lábm osó
Krisztus példáját és intését: „Tudjátok, hogy a pogá-
nyokon fejedelmeik uralkodnak és nagyjalk hatalmas-
kodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen; hanem aki
nagy akar lenni közöttetek, legyen szolgátok és aki
első akar lenni közöttetek, legyen az utolsó"3 A Bibliá­
ban presbiter és püspök között még semmi rangkü­
lönbséget sem találunk.4 Ám egy presbiter elnyomva
presbiter-társait, magának foglalja le a „püspök" nevet
és évszázadok keserű harcának magvát hinti el előbb
a presbiterek és püspökök, aztán püspökök és metro-
politák, metropoliták és pápák, majd pápák és császá­
rok, pápák és pápák és a politizáló pápáktól egymás
ellen tüzelt uralkodók között. Az önzés elvakította a
szemeket. Míg a keresztyén élet más terein a szeretet­
nek még meglepő példáit látjuk, az egyház vezetői e
.világi címért, rangért és hatalomért küzdenek és a
„szeretet vallásának" gyümölcsei keserűség, gyűlölet,
véres háborúk. Tekintsünk végig a más véleményen
levőket kiátkozással, hivataltól való megfosztással,

1I. Kor. 15, 11-20.

2 I. Kor. 14: a feltűnőbb csodaajándékok elnyomták a ma­
gasabbakat, de nem oly feltűnőket.
3 Máté 20, 25-27.
4 Csel. 20, 17. v. ö. 28. v., hol „vigyázó" az eredetiben
ugyanazt jelenti, mint „püspök"; Tit. 1, 5. v. ö, 7. v.
70
száműzetéssel, börtönnel, sőt halállal üldöző zsina­
tokon és elámulunk az önző féltékenység szülte sze-
retetlenségen, mely a keresztyénség korai századaiban
pusztított. A falvakat elradagó lavina egy zerge rúgá­
sától támad, amely az első hógömbölyeget elindílja.
Ezt a rúgást tette meg az első presbiter, aki egyedül
akart püspök lenni.
Az egyházban mindjobban lábra kapó szeretetlenség
elvakította a legjobbakat is. Ágoston, e csodálatosan
bensőséges ember/érthetetlenül maradt a külsőnek is
rabja. Az, aki a szívnek Istennel való összekötteté­
sében, a hitben látta a keresztyénség lényegét, mégis
ragaszkodott a külső katolikus egyház tekintélyéhez.
Ágoston üldözte a donatistákat és a hitvitákba bele­
avatkozó császári kard szerepét álokoskodással szen­
tesítette. A szeretetnek és szeretetlenségnek ily cso­
dálatos keverékét képező egyházi atya nemcsak a re­
formátorok, Luther és Kálvin hitének volt atyja, hanem
a „hitet" az inkvizícióval terjesztő római egyháznak,
továbbá a nevezett reformátorok ó-testamentumi egy­
ház-fogalmának is, amely sem Isten gyermekeinek egy­
ségét, sem az egyháznak a hitetlenekkel szemben való
kötelességét megérteni nem tudta. Luther szeretetle­
nül visszautasította Zwingli felajánlott testvérjobbját,
Kálvin megégetni hagyta Servet Mihályt. E szeretetlen­
ség által ők maguk indították el utódaikat azon az úton,
amelyen azok a reformáció egyházát gyűlölködő,
torzsalkodó felekezetieskedéssel széjjel hasogatták,
mi a reformáció vívmányainak elveszítésére vezetett.
Ma a nagy, ún. történeti egyházak szeretetlen, gőgös
megvetéssel fordulnak el a tőlük szektáknak nevezett
kisebb felekezetektől, mire ezek ugyanazzal a gőgös
megvetéssel és szeretetlen elzárkózottsággal felelnek.
E merev, szeretetlen szektákban azonban a „történeti
múlttal" bíró reformációi egyházak saját szeretetlensé-
gük gyermekeire ösmerhetnek. A történelemben mind­
ennek van előzménye és következménye. Megérik az
erény, megérik a bűn is. Luther és Kálvin kora után a
szeretetlen hitviták feléledése, a protestantizmusnak
 71
számtalan apró felekezetre való szétbomlása, a hit­
cikkekben, szertartásokban, szervezetekben való meg­
merevedés, a racionalizmus sivársága, a bibliakritika
tudatlan és nyegle gőgje, a kihűlő és szeretetlen egy­
ház minden bűne és tévelygése az első szeretetnek
már a reformáció korában történt elhidegülésére ve­
zethetők vissza, a testvér jobbjának első visszauta­
sítására, a másként gondolkodókat megbüntetni ajánl­
kozó államhatalommal való első megegyezésre. A
szeretetlenség megöli a belső, isteni életet, megvakít­
ja a reményt, szárnyát szegi a hitnek s az ortodoxia,
vagy törvényeskedés halálára juttat minden gyülekeze­
tei, amely szeretetlen gőggel magát a másik fölé emeli,
vagy pedig önzőn a pártérdekeket tartja szem előtt és
nem az egyetemes keresztyénség iránti szeretetek Az
egyháztörténelem nemcsak nagy szülőház, hanem
nagy temető is, amelyben minden fejfán a halál okozó­
jaként a szeretetlenséget, a testvéri egység megta­
gadását olvassuk. A szeretetlenségnek is megvan a
maga külön története az egyházban.
De megvan a szeretetnek is. Mert mikor az ember
szeretete elfogy, az Isten szeretete ugyanaz marad. Az
Isten lehajolt a beteg, elhidegülő egyházhoz és sze-
retetével életre melegítette. Isten Fiának szeretetét
Isten Szelleme az egyháztörténelemben mindig új
példával mutatta meg. Pál előbb üldözte a názáreti
Jézus követőit, de mikor a damaszkuszi úton meggyő­
ződött arról, hogy ama „fájdalmak férfia" a dicsőség
királya volt, a ráereszkedő külső éjjelben vakító vilá­
gosságot látott: ezt a mérhetetlen szeretetet, amely a
dicsőség királyát a fájdalmak férfiúvá tette. E látomás
után az egész világon körülhordozta e szeretetnek
bélyegeit a saját testében a Krisztus testéért, amely az
egyház. Aki látta az éjjel-nappal dolgozó, s az igét
ingyen hirdető apostolt, az látott valamit a Krisztus
arcának dicsőségéből, melyet Pál úgy hordozott arcán,
mint valamikor Mózes a Jahve dicsőségét. S ez a di­
csőség arcról-arcra ment át, életből-életbe terjedt. Az
első századok véres üldözésein át a tűrő szeretet foly­
72
tón égett és a csipkebokor-egyház nem hamvadott el.
Aki a vértanúk arcán Krisztus dicsőségét világítani látta,
az meg tudott tagadni hitvest, gügyögő gyermeket, kér­
lelő ősz apát, mosolygó ifjúságot; ha bíró volt, leszállt
bírói székéről; ha gazdag, széjjelosztotta vagyonát; ha
előkelő, a rabszolgákat választotta testvéreiül és ment
a tűznek, vérnek halálába, vad állatoknak torkába! Ül­
dözők, gúnyolódok könnyezve, bűnbánattal keresték e
csodálatos szeretet forrását, az Üdvözítőt. Mert az Ő
szeretete világított legkisebbjeinek arcán. S amíg a
Sátán az egyházban a gyűlölet, versengés konkolyát
hintette, nőtt és gyümölcsözött a szeretet magva is.
Amikor a világ iránt való szeretet legyőzte az Isten
iránt való szeretetet és az egyház az állammal ki­
egyezett, Isten is elhagyta az egyház külső szervezetét
és „odaadta" azt a lassú kihűlésnek, hogy a hitetlen­
ség, varázslás és szolgaság szellemei lakozzanak a hit,
remény és szeretet templomának külső romjaiban. Az
Isten iránt való szeretet pedig kimenekült a pusztába,
remetegunyhókba, barátcellákba és az „eretnekek"
egyházába, mely nem fényes szervezetből állott, ha­
nem Istennek szentelt szívekből. A világ kényelmében
és puhaságában rosszul érezte magát a Megfeszítettet
követni akaró szellemi egyház, hiányát érezte az üldö­
zésnek: azért kiment a pusztába s ott mesterségesen
csinált magának üldözést. Vak volt e szeretet, de szere­
tet volt. Remete Antal, Assziszi Ferenc és a lyoni szegé­
nyek mindenüket eladják, hogy a legdrágább gyöngyöt
megszerezzék: Krisztust s az Isten szeretete lehajol
ehhez az együgyü szeretethez és megdicsőíti azt. A
szeretetnek ez együgyü reformátorai, kik az önző világ­
ból minduntalan visszatértek a szerető Istenhez,
készítették elő a misztikusok tisztultabb felfogását a
keresztyénség lényegéről és a keresztyén törekvés irá­
nyáról, vagyis a reménység reformációját, hogy a re­
ménység a maga idejében a világ szeme elé vigye a hit
reformációját. Az a tűz, amely Luther és Kálvin ide­
jében oly magasra lobbant, hogy az egész világ meglát­
ta, s ha rövid ideig is, fényénél akart járni, réges-régen
 73

ott égett már a szeretet reformátorainak szívében. Mi­

alatt ugyanis a pápák császárokkal versengettek, főpa­
pok kardot forgattak, közpapok más, szent hivatalukat
megbecstelenítő foglalkozást űztek, szerzetesek dő­
zsöltek, nemesek az ököl jogát érvényesítették s a sze­
gények elnyomva, kizsarolva, agyongyötörve vak babo­
nába süllyedtek: kint a pusztában a kiválasztott egyház
szívében tovább élt Isten szeretete.
A szeretet feledtette Aranyszájú Jánossal a dicsérő
tömeget, fejedelmi kegyet, amikor a száműzetés ke­
serves kenyere érlelte sokkal drágább arannyá hitét,
mint amilyen arannyá tette ékesszólása ajkát. Szeretet
hozta vissza Ágostont a tévelygések útjáról, a Mónika
arcáról rá ragyogó Krisztus szeretete; az tette őt a szív
reformátorává. A pásztor nélkül elszéledő juh okon
indult meg a clugnyi apátok szíve, kiktől Hildebrand
rosszul tanulta el, hogy micsoda reformációra van
szüksége az egyháznak. Szeretet vitte Savonarolát,
Húsz Jánost és Prágai Jeromost a máglyára. Szeretet
szabadítá meg Luthert a halálfélelemtől, mely ama zi­
vataros napon a villám lecsapásakor erőt vett rajta s
mivel Istent nem ösmerte, önsanyargatásba űzte; sze­
retet tette a szív egyszerű hitének reformátorává; sze­
retet indította a worsmi birodalmi gyűlés előtt, amikor
ott állt és másként nem tehetett, mert az Isten iránti
szeretet nem engedte másként cselekedni. Szeretet
töltötte meg Kálvint, amikor Istenben elmerülve, kije­
lentette, hogy minden a kegyelemtől jön, amikor nyu­
godtan nézett száz halál szemébe, mert tudta, hogy a
szeretet predesztinációja ellen ember s pokol hatalma
erőtelen. Szeretet indította Spenert a szeretet szabad­
ságának útján az első, bátortalan lépés megtételére,
mikor az élet vize után epedő juhokért szembeszállt az
„egyháziasok" előítéletével. Szeretet hatotta meg Zin-
zendorffot, amikor a töviskoszorűs Megváltó arcán e
kérdést olvasta: „Én ezt tettem érted, te mit teszel
értem?" Szeretet indította Frankét, Müller Györgyöt és
még meg nem számolható társaikat, hogy az elhagyot­
tak atyjaivá legyenek. Szeretet űzte tengereken át
74

Grönland je ges honába, emberevők szigeteire, afrikai

őserdők rejtelmes sötétébe, Ázsia fanatizált népei közé
s az úgynevezett keresztyének földjén a csapszékek,
lebujok szennyeibe, az éjjel élő utcák rémeibe s az
emberi nyomor és betegség mélységeibe az új-kor
misszionáriusait.
így ábrázolódott ki a töviskoszorús Jézus képe a ki-
választottakban, mert azt, aki az Ő arcába nézett,
ugyanaz a szeretet járta által. A megfeszített Jézus
vér-, könny-, izzadtság-borította arca volt az a nap,
amely a kihaló egyházat minduntalan életre melegítet­
te. Kinek szívébe ez a nap besütött, az befelé fordult,
hogy folyton lássa a napot: tekintete elhagyta e világot
és az Eljövendőt kereste. így idézte elő a szeretet refor­
mációja a reménység reformációját, hogy ez viszont a
hit bátor reformátoraivá tegye azokat, akik egy vég­
telen szeretetben reménykedtek. E szeretet nélkül
nem lett volna lehetséges, a reménység nélkül nem
indulhatott volna el, a hit reformációja. Elől kellett jár­
nia a szeretet és remény csendes szavának, hogy aztán
mennydörgést hozzon alá az égből a hit. Nemcsak Kál­
vint kell neveznünk reformátornak, hanem azt az ős­
erdőt irtó együgyű barátot is, ki a teológiáról keveset
tudott, de szeretett. Luthernek Tauler írásai mutatták
meg a szeretetek Taulernek egy eretnek és az eretnek
ki tudja, hol látta először, az Úr melyik egyszerű szol­
gájának, vagy szolgáló leányának szívében. E névtelen,
de nagy reformátorok nevét nem ismerjük, Isten azon­
ban tudja őket. Ő általuk reformálta Isten az egyházat,
melynek története a világmindenség reformációjának
legfontosabb mozzanata. A világtörténelem szíve a sze­
retet.
Ma is a szeretet jár körül, hogy a reménység és a hit
reformációjának útját elkészítse. Szeretet viszi a re­
ménység hírnökeit az alvó menyasszony ébresztge-
tésére, hogy az újra visszavárja Vőlegényét. Jézus visz-
szajön! Ez a reménység elfordítja szemünket a jelen,
szomorú világtól, a civilizáció és a kultúra mai csőd­
jétől, a háború rettentő gyűlöletétől és az attól elő­
 75
idézett ínségtől, járványoktól és a menny felé fordítja
tekintetünket. Hiszünk! Amit áz ember nem tudott el­
végezni, azt megvalósítja a szeretet Istene. A békesség
és szeretet birodalma közéig! Jézus visszajön!
így kél a szeretet nyomán a remény, s a remény nyo­
mán a hit. A hit pedig elvisz az örök szombatba, ami­
kor saját cselekedeteinktől, emberi erőfeszítésünktől
megnyugszunk. Félre a kezeddel, Uzza! Isten végzi a
reformációt!
 III.
A REFORMÁCIÓ VÉGREHAJTÁSA

Mit je len i az, hogy „Isten végzi a reformációt"? Azt-e,

hogy mi semmit se cselekedjünk, mivel úgyis Isten
végez el mindent? Mert némelyek azzal mentik renyhe-
ségüket és a körülményekkel való megalkuvásukat,
hogy „még nem jött el az Isten ideje." De tudjuk, hogy
a jó cselekvéseknek az ideje azonnal itt van, mihelyt
azt cselekedni lehet, mert „ha valaki tudna jó t cse­
lekedni és nem cselekszi, bűne az annak."1 Annak,
hogy az Isten valamely igazság hirdetésének idején
nem hozta el, egyetlen egy je le van: az, hogy még nem
ösmerjük. Attól a pillanattól fogva, melyben valamely
igazság világossá lesz előttünk, életünk árán is szól­
nunk és cselekednünk kell azt. Voltak idők, amelyek­
ben az igazság győzelmeket aratott a földön és voltak
idők, amelyekben az igazság bajnokai vértanú-halált
haltak. Voltak idők, amelyekről ezt mondhatjuk: idők
teljessége. Luther az idők teljességének gyermeke volt,
aki százak és ezrek vetését aratta. De Luther előtt is
voltak a szeretet és reménység csendes reformátorai
mellett a hitnek is reformátorai, kik az igazságnak en­
gedelmeskedni és cselekedni mertek. A valdensek pél­
dául nem haboztak a külső, s őket üldöző egyházzal

Jak. 4, 17.
 77
szakítani. Az ún. előreformátorok, Wicliffe, Húsz mun­
kája nem veszett el, hanem összetevődött. Mint a szülő
asszony fájdalmában minden újabb roham haszonta­
lan erőfeszítésnek látszik ugyan, valósággal pedig kö­
zelebb hozza a gyermek születését: úgy a Luther előtti
reform áció eredm énytelennek látszott, valósággal
azonban a fájdalomban vonagló anyának, a szellemi
egyháznak, olyan erőfeszítése volt, amely közelebb
hozta az idők teljességét. Ezért mindig itt van a refor­
máció ideje, nepicsak az idők teljességében. Mert a
reformációi idők teljessége annál hamarabb eljön,
mennél határozottabban végezzük az előreformációt.
Önző és hűtlen ember az, aki csak olyan harcba megy
bele, mely földi sikert hoz neki. Az előreformátorok
sorsa a vértanú-halál.
Az egyháztörténelemben két fejlődést figyeltünk
meg: az egyik lefelé vezetett s Istentől el; a másik
felfelé, Istenhez. Az egyik a vakhit, világiasság és önzés
fejlődése volt, a másik hit, remény és szeretet fejlő­
dése. A kétféle fejlődésből két egyház állott elő. Az
egyik, a látásnak és időnek építő, mely boldogságát,
dicsőségét, hatalmát ettől a világtól várja: a másik: a
láthatatlan és örökkévaló világnak élő és abban re­
ménykedő, mely e világ szerint üldözött, megalázott és
erőtelen. Az egyik egyház magát szereti, a másik Istent.
Mindkét egyház végső okában szellemi valóság. Az
Istentől elszakadt szellem az anyaghoz tapad és uralja1
azt: az Istent kereső szellem Istent uralja. Az anyagot
kereső szellem öncsalásban, káprázatban él, mert az
anyagnak Isten nélkül nincs létezése, szépsége elmú­
lik, mint a fű virága; az a szellem ellenben, amely a
szellemek Atyját keresi, az örök valóságban él. A két
egyház közötti különbség tehát belső, szellemi. Nem
lehet őket a földön elkülöníteni, mert összekeveredve
nő együtt a kettő, mint a konkoly és búza. Amikor elér­
kezik a várva várt óra, ketten lesznek együtt az ágyban.

1 Az „ural" szó nem „uralkodást", hanem „úrként való

elismerést" jelent.
78

a malom mellett, a mezőn, ugyanabban a földi egyház-

szerezetben és az egyik elragadtatik, a másik elhagya-
tik.1 Nem lehet egy földi egyházra sem mondani, hogy
egészen elragadtatik, vagy hogy egészen elhagyatik,
sem a római katolikus, sem a református vagy lu­
theránus, sem a baptista vagy nazarénus felekezetre. A
legromlottabb felekezetben találhat még a szívek Vizs­
gálója őszinte hitet, reményt és szeretetet és a legtisz­
tábban is találhat vakhitet, világiasságot és égi re­
ményt, az önzést és szeretetet testi határokkal elvá­
laszthatjuk, annyira választhatjuk el a testi és szellemi
egyházat. Az új-testamentumi választott nép nem földi,
testi, látható nemzet, hanem égi, szellemi, láthatatlan.
Nem lehet hát köz s a látszat-egyház, a lágymeleg pa­
rázna közé olyan határt vonni, mint amilyen az egyes
földi felekezetek között van. Aki földi felekezetet alakít
és arra kimondja, hogy egyedül üdvözítő, az a leg­
durvább testiségben jár. A látszat-egyházból a valódi
egyházba való átmenés sem azt jelenti hát, hogy vala­
ki egyik földi egyházból kimegy s a másikba belép,
mert ezzel a látszatban maradt; hanem azt jelenti, hogy
lénye, belső törekvése változik meg: nem földiekre
törekszik többé, hanem mennyeiekre.23Az is követke­
zik ebből, hogy nem készíthetünk tökéletes névsort a
szellemi egyház tagjairól, mert Isten készít csak ilyet az
élet könyvében.5 Mert egyedül Róla lehet elmondani:
„Ismeri az Úr az övéit."4
Ám az, hogy a valódi egyházat a földi egyháztól földi
eszközökkel elkülöníteni nem tudjuk, nem jelenti azt,
hogy a kettő tényleg összeolvad és a határok elmosód­
nak. Mert ahhoz szilárdan kell ragaszkodnunk, hogy a
határ csak előlünk van elrejtve, Isten azonban jó l látja
a kettő közt a határt. Ő, aki a testi világosságot a sötét­

1 Luk. 17, 34-36.

2 Kol. 3, 1-3.
3 Jel. 20, 12.
4 II. Tim. 2, 19.
 79

ségtől elválasztotta, nem hagyja a szellemi világossá­

got sem a sötétséggel összekeveredve. A valóságban
már most is áthidalhatatlan örvény van a valódi és a
látszat-egyház között. Ez az örvény, melyet Isten már
most is lát, az idők folyamán mindenki előtt látható
lesz. Az egyháztörténeíem ugyanis olyan, mint egy nagy
szérű, amelyen az ember Fia áll, kezében a szórólapát­
tal. Mindaz, amit az egyházak építői építenek, a szó­
rólapátra kerül. Az embernek Fia magasba veti, vagyis
megérni hagyja s a szél, a Szellem, kifújja a polyvát.
Folyton leng az ítélet szelleme, s elfújja az ideigvalót,
mert Isten e testi világot elmálásra ítélte.
Az egyháztörténeíem egyik szemével gyászol, a má­
sikkal mosolyog. Temetők mellett megyünk el benne
és az élet ragyogó tájai mellett. Minden emberi szer­
vezet minket dicsér s a tem etőbejut; minden élet, min­
den örök valóság, minden igazaság Istent dicséri s akik
befogadják az igazság iránti szereteted,1 gyümölcse­
ikkel együtt az égi csűrbe takartatnak. Minden emberi
dicsőség igazságtalanság, mert azt raboljuk el vele,
ami egyedül Istené: a dicsőséget. Mindazok tehát, akik
emberi dicsőséget szolgáló földi szervezetet építenek,
igazságtalanok. „Álljon el az igazságtalanságtól min­
denki, aki Krisztus nevét nevezi!"2
A mai kor feladata az Isten új teremtését külön­
választani az emberek alkotásaitól. Isten új teremtése
a szellemi gyülekezet, - az ember alkotása mindaz, ami
ember akaratából, ember erejével, ember dicsőségére
épül. A különválasztás ítélet. „Szakasszátok el maga­
tokat e gonosz világtól."3 „Ne legyetek hitetlenekkel fe­
lemás igában; mert mi szövetsége van igazságosság­
nak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosság­
nak a sötétséggel? mi egyessége Krisztusnak Béliállal?
mi köze hívőnek hitetlenhez? mi egyezése Isten temp­

1II. Tessz. 2, 10.

2II. Tim. 2, 19.
3 Csel. 2, 40.
80

lomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek templo­

ma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom ben­
nük és közöttük járok; Istenök leszek nékik és ők
népeim lesznek. Annakokáért m enjetek k i közülök és
szakadjatok el, azt mondja az Úr és tisztátalant ne illes­
setek; és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátok le­
szek s ti fiaimmá és leányaimmá lesztek, ezt mondja
a mindenható Úr."'
A gyülekezet, mikor a dicsőséget Istentől elrabló
világtól elszakad, az emberiség hivatását tölti be,
amennyiben az ember arra teremtetett, hogy az Isten
és Sátán között folyó perben ítéljen. Az ember te­
remtése tehát a gyülekezetben éri el célját. A megvál­
tott emberiség történelmének csúcspontja: a világtól
különvált. Istennek élő egyház. Annyira fontos és a
gyülekezet lényegétől elválaszthatatlan bélyeg az elsza­
kadás, hogy az Isten a Tőle vetett erős fundamentum
pecsétjéül említi ezt: „Álljon el a hamisságtól (vagy
igazságtalanságtól) minden, aki a Krisztus nevét ne­
vezi!"2
De vajon nem ellenkezik-e a parancs a szeretet
parancsával? Nem azt parancsolja-e az emberek iránt
való szeretet, hogy tévedéseiket elleplezzük? Nem azt
parancsolja-e az alázatosság, hogy a másik igazságta­
lansága előtt szemet hányjunk, mivel magunk is igaz­
ságtalanok vagyunk? Bűnnel megalkuvó. Istent nem
szerető emberek beszéde ez! Parancsolja-e a felebaráti
szeretet, hogy mikor látjuk, hogy valaki felebarátunk
vagyonát lopja el, elhallgassuk a tolvaj iránti szeretet-
ből és alázatosságból? S az Isten iránt való szeretet
nem parancsolja-e, hogy elszakítsuk magunkat min­
denkitől, aki Isten dicsőségét ellopja? Különbség van
kárhoztató ítélet, melynek most nincs itt az ideje, - és
figyelmeztető ítélet között, amelynek a javítás a célja.
Előbbi szeretetlenség, utóbbi szeretet. Előbbi gőg,
utóbbi a közös bűnt elítélő alázatosság. Előbbi bűn,

' II. Kor. 6, 14-18.

2 II. Tim. 2, 19.
 81

utóbbi kötelesség. He ámítsuk magunkat! Legyen vége

minden gyáva megalkuvásnak, amely mindenre, ami
körülötte van, áment mond. Szeressük a bűnöst, de
gyűlöljük a bűnt! Jézus kardot hozott a földre. A ke­
resztyén harcosnál nemcsak paizs van, hogy gyáván
mögéje bújjon, - hisz, ha elbújni akar, mért megy a
harcba? - hanen szabja is, az ige kétélű fegyvere, mely
„élő és ható, élesebb minden fegyvernél és elhat a
szellem nek és léleknek, az ízeknek és velőknek m eg­
oszlásáig és m egítéli a gondolatokat és a szívek indu­
latait."1 Az ige széjjelválasztásra, ítéletre adatott
nekünk. Megmutatja a különbséget aközött amit Isten
alkot, aki Szellem, és aközött, amit ember alkot, aki lé­
lek.
Teendőnk tehát az, hogy az ige kétélű fegyverével
mindenütt elválasszuk egymástól az emberit és az
istenit, az ideigvalót és az örökkévalót: a fát, szénát,
pozdorját egyfelől, és az aranyat, ezüstöt, drágakövet
másfelől,2 nem azért, hogy mi égessük el az előb­
bieket, hogy szétromboljuk az emberi szervezeteket, -
hagyjuk ezt az isteni ítélet tüzére - hanem csak azért,
hogy az építőket figyelmeztessük, és hogy magunk se
legyünk egykor, osztozva tévedéseikben, kárvallottak,
akiknek, bár magunk tűzön át perzselten m egm e­
nekülünk, munkája odaég. Büntetést érdemel-e az az
ember, aki nem figyelmezteti felebarátját a tűzve-
szedelemre, mely annak vagyonát elpusztítással fenye­
geti? Mire érdemes hát az a keresztyén, aki gyávaság­
ból és kényelemszeretetből figyelmeztetés nélkül hagy­
ja testvérét, akinek örökkévaló kincseit fenyegeti a tűz­
nek veszedelme?! A szolga, aki talentumát elássa, a
külső sötétségre vettetik. Mert a világosságot elrejteni
hamisság.
A hamisságtól elálló, isteni egyház mellett épül egy
másik, amely a hamissággal megalkuszik. Amíg a talen­
tumot elásó, hűtlen szolga hallgat, Sátán, az örök

1Zsid. 4, 12.
2 1. Kor. 3, 15.
82
szemfényvesztő, a hazugság atyja, nem pihen. A va­
rázslás hatalma folyton tevékeny, a csalás munkája nő.
A Sátán megbűvöli még Isten szolgáit is, hogy azok e
világnak és az ítélet tüzének dolgozzanak. A látszat­
egyház, a laodiceabeli parázna, hatalmas méretekben
épül nemcsak a római hitűek, hanem a protestánsok
és az egyedül üdvözítő szekták között is. Mily fájdalom,
hogy az isteni életet megtagadó látszatnak, a hazugság
várának, építésére Isten gyermekei is kaphatók. Mert a
hazugságot építik mindazok, akik hitetlenekkel fele­
más igában dolgoznak, Isten dicsőségét az ember di­
csőségével, a világosságot a sötétséggel összekeverik.
Mindazok, akik arra büszkék, hogy egyesületüknek
vagy felekezetűknek sok pénze, vagyona van, hogy e
világ előkelői, hatalmasai, tudósai csatlakoznak moz­
galmukhoz, akiknek pártfogását nagyra becsülik. Mind­
azok, akik a külső számbeli növekedésnek, a tanítás
tudós hangzatának, az istentisztelet művészi megje­
lenésének, az emberek dicséretének és elismerésének
örülnek és felejtik, hogy mindez értéktelen, mert eltö­
röltetik. Mindazok, akik azt hiszik, hogy a külső szer­
vezetek terjedésével Isten országa terjed; akik bib­
liaolvasóköröket szerveznek Istentől tanított tanítók
nélkül, imaórákat szerveznek imádkozásra vágyódok
nélkül. Mert mindezek csak a látszatot és a hazugságot
terjesztik. Mindezek álomvilágban élnek, mint maga a
Sátántól elámított világ. Káprázatban, amelyből egy­
szer borzasztó lesz a felébredés. A Biblia nyomán ugya­
nis várhatunk még olyan ébredést, mint amilyent sok
egyház és egylet a bolsevizmus kitörésekor megélt. Az
em berek nem akarnak a történelem ből tanulni.
Gondolataikat földi tervek foglalják el: az Úr visszajö-
vetele, az új teremtés dicsősége nem igen foglalkoz­
tatja őket. Sok munkával hiúságból agyonfárasztják
talán magukat, de a szeretet mindenható erejéről csak
elméletben tudnak. Vak szemük nem olvassa, süket
fülük nem hallja: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok,
meggazdagodtam, semmire sincs szükségem! és nem
tudod, hogy nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és me-
 83
zitelen vagy: azt tanácslom néked, végy tőlem tűzben
megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; fehér ruhákat,
hogy öltözeted legyen és ne lássék rút mezítelenséged
és szemgyógyító írral kend meg szemedet, hogy láss."'
A tűzben megpróbált arany a szeretet; a fehér ruha a
hit, amely Istent mellénk állítja: a szemgyógyító ír a
reménység, amely utunkat megmutatja. Minden egyéb
elvész, csak ez a három marad meg. Ezek közül azon­
ban legnagyobb a szeretet, mert ha ez igazi s Istenért,
emberekért mindent áldozni kész, a reménység és a
hit önként folynak belőle.
A reformáció kezdete, hogy az egyházat kivezessük a
Sátán káprázatából a valóságba. Hirdessük, hogy az
egyház nem a különféle egyházaknak nevezett külső
szervezetek, nem a presbitériumok, püspökök, nem a
pénz, a papi javadalom, az alapítványok, nem a temp­
lomnak nevezett kőépület, nem a fényes vagy egyszerű
falak, nem a fényes vagy egyszerű szertartások, nem a
lelkész és éneklők hangja, nem a hangulat, amely a
templomban s az úrvacsora vételekor elfog, hanem a
hit, remény és szeretet, vagyis az egyház Istentől ka­
pott örök élete, mert amazok elmúlnak, de ez a három
megmarad. Hirdessük, hogy az egyház csak ott van,
ahol a Bárány vére által a bűnbocsánatban hisznek, az
Úr visszajövetelét reménykedve várják, ahol Istenért és
testvérekért szeretetből meghalni készek. Ameddig a
valódi keresztyének terjednek, addig terjed az egyház
s a többi, ami egyház nevet visel, látszat, káprázat,
álom, üres csalódás, a múlandóság alá vetett első te­
remtés elmúló dicsősége. Mennyei nép vagyunk! Az
egyház polgárjoga a mennyben van: e földön nincs mit
keresnünk. Pénzzel, élelem m el, földi békességgel
elégedjünk meg annyival, amennyi egy napra szük­
séges, aszerint az imádság szerint: „Add meg a mi min­
dennapi kenyerünkét!" He ezeket halmozzuk fel, mert
ezek semmivé lesznek, hanem a hitet, reményt és sze­
reteted mert aki ezt gyűjti, nem tűznek épít. Ameddig

Jel. 3, 17. 18.

84

valaki az egyháznak e szellemi mennyei lényegét meg

nem ismerte, a reformációban semmi része sincs.
De vajon teljesen megveti, fölöslegeseknek tartja-e
e sorok írója az egyház külső, látható szervezeteit?
Erre a feleletet az első részben megadtam ugyan már,
de most ismétlem. Földi szervezetre épp oly szüksége
van az egyháznak, mint amilyen szükségünk van arra,
hogy cipőt húzzunk és gyomrunkba eledel kerüljön.
Aki a „szellemiséget" ezeknek megvetésében látja, ha­
mar tapasztalhatja, hogy fázó láb és üres gyomor a
szellem munkáját is megbénítja. Aki szellemével e vi­
lágban hatni akar, az egyék és ruházkodjék. Ugyanezt
mondhatjuk az egyház földi ruhájáról is. Amíg az egy­
ház e világban hat sóként és kovászként, szükség van
pénzre, állami védelemre és szervezkedésre. De ne
ezekbe vesse bizalmát, ne ezekben lássa gazdagságát
és hatalmát, ne ezektől várja fejlődését és győzelmét!
Elégedjék meg ezekből annyival, amennyi okvetlenül
szükséges és elégedjék meg a mindennapival, mert a
hit kívánja és az Úr parancsolta ezt. „Ma van élelmünk
és ruházatunk, elégedjünk meg v ele !"1 Amily kevéssé
jelent szellemi hatalmat egy piperkőc, aki csak öltö­
zetével gondol, vagy egy ínyenc, akinek gyomra képezi
beszédje egyetlen tárgyát, épp oly kevéssé képeznek
egyházat azok, akik csak a külső szervezeteket, hitcik­
keket, szertartásokat építik. A külső szervezet, hitcikk,
szertartás csak annyi, mint a ruha, melyet ma hordok,
holnap újjal cserélek föl; amennyire ember a ruha,
annyira egyház a külső szervezet.
Amennyire haszontalan egy cipő, melyet senki sem
hord, épp annyira haszontalan minden külső egyház-
szervezet, amelynek belső tartalma nincs. Sőt több.
Egy lomtárban heverő öreg cipő senkinek sem árt, de
egy belső tartalmat nélkülöző külső egyházszervezet
veszedelmes, mert tévedésbe ejt: azt a látszatot kelti
fel, hogy egyház, pedig csak a neve az. Igaz, hogy Isten
méhei nem szállnak a csinált virágra, de a világ dőre

11. Tini. 6, 8.
 85

gyermekei megtévednek. Az élettelen egyházszerve­

zetek jó szolgálatot tesznek az ördögnek. Minden egy­
házszervezet, mely nem hord magában örök életet;
minden hitcikk, amelyet élő meggyőződés nélkül mon­
danak el; minden szertartás, amely nem a szellem imá­
datának kifejezése; a nagy varázslónak, a Sátánnak az
alkotása, ki az életet silány utánzattal meghamisítja,
hogy a tőrbe csalt, vak emberek megelégedjenek a lát­
szattal, az utánzattal s a valóságot, az életet ne keres­
sék. E látszat ellen küzd a reformáció.
Mit véljünk azonban a felekezetekről? Sokan túl
könnyen végeznek e kérdéssel, amikor azokat nem a
jó és rossz összekeveredésének tekintik, hanem pusz­
tán az Isten igéjétől való elhajlás, a felekezeti tor­
zsalkodás, szóval a bűn gyümölcseinek, tehát minde­
nestül bűnösöknek és azonnal elhagyandóknak. Ezt a
gondolkozást azonban nem annak az Istennek Szel­
leme munkálta, aki, mikor Izraelnek a Szinain törvényt
adott, tekintettel volt keményszívűségükre.1 Isten az
első emberpárt nem hagyta el azután sem, hogy a para­
dicsomból kiűzte, hanem felöltöztette őket és Szaba-
dítót Ígért. Isten, amíg a jó és a rossz teljesen szét
nincs választva, nem hagyja el a világot sem, hanem
csak azután, hogy minden jó t kivont belőle. Mentés
végett a testi emberek színvonalára leereszkedni: a
szellemi keresztyénség egyik ismertető jele. A testi
ember csak elítélni tudja a másik testi embert, de nem
tud utána menni. A szellemi keresztyénekben nincs
merevség, hanem megértés a tévedők és bűnösök
iránt. Maga a Szellem, aki minden igazságra el akar
vezetni, lehajol tévedéseinkhez, alkalmazkodik értel­
münkhöz. Az új, a szellemi szövetségnek nincsen té­
telekbe foglalt törvénykönyve, mert csak egy törvénye
van: szeress! A keresztyének az ismeret különböző
fokain különbözőképp értik meg a szeretet egyetlen
törvényét s Isten csak annyit kíván, hogy világosságuk­
nak engedelmeskedjenek. Ennélfogva a keresztyén tör-

Máté 19, 8.
86

vénykőnyve folyton változik. Ma dohányzom, holnap el­

hagyom a dohányzást, hogy az így megtakarított pénzen
szegény szomszédom beteg kis fia tejet kapjon. Mi
adta az új törvényt: ne dohányozzál? A szeretet egyet­
len törvénye! Istennek csak az ilyen lemondás kedves.
Az a lemondás ellenben nem kedves, amikor valaki
azért hagyja el a dohányzást, színházba járást, vagy
vasárnapi utazást, mert az gyülekezeti törvény, mint­
hogy az ilyen nem Istennek engedelmeskedik, hanem
embereknek. Azért meg kell várnunk, amíg a szeretet
indít valakit valamire s nem szolgai engedelmességből,
vagy hiúságból teszi a törvényt. Ugyanezt alkalmaz­
hatjuk a felekezetekre is. Kedves Isten előtt, ha valaki
szeretetből utána megy a felekezetek tagjainak; utálja
Isten, ha valaki azért lép ki a felekezetből, mert ebben
törvényt lát, s mert ezáltal különb keresztyén akar lenni
a többinél. Testi keresztyénségre vall ilyen törvényeket
kimondani: lépjünk ki a felekezetekből, vagy: ne lép­
jünk ki a felekezetekből! E lépést kinek-kinek magának
k e ll eldöntenie Isten elő tt a szeretet egyetlen parancso­
latának mérlegelésével. A keresztyén ember szabad­
ságra hivatott el, hogy abban a világosságban járjon,
amelyet ő kapott és nem abban, amelyet a másik
nyert. A törvényeskedő, saját véleményét másokra
erőszakoló, másokon zsarnokoskodó és ítélkező szel­
lem testi, világi, ördögi szellem.1
De hát nem mondja-e az írás, hogy a hitetlenek közül
ki kell mennünk és a hívőkkel egyesülnünk? De igen,
mindkettőt meg kell tennünk! Az azonban nem jelent
hitetlenek közül való kimenést, ha valaki valamely kül­
ső egyházszervezetből kimegy, mert szívvel k ell a h i­
tetlenek közül kimenni. A földi szervezetből való ki­
lépés épp oly kevéssé jelent keresztyénséget, mint a
bennmaradás. „Az Isten országa nem evés és ivás."2
„Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik; aki nem
eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik! Mert az Isten befo­

1Testi szellem a testtől elnyomott, a testet uraló szellem

2 Róm. 14, 17.
 87

gadta őt. Kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a más szol­

gáját? Tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állani,
mert az Úr által képes, hogy megálljon!"' Aki benn­
marad, ne vesse meg azt, aki kilép s aki kilép, ne kár­
hoztassa azt, aki bennmarad! Nem vagyunk törvény
alatt! Szabadságra hívott el minket az Isten, azért se
magunkat, se másokat ne kötelezzük el újra szolgaság
igájával.1
2
A szabadság azonban nem lehet a bűnnek, a világgal
és bűnnel való megalkuvásnak leplezője. A hitetlen
papokat nem tekinthetjük Isten szolgáinak; olyanoktól,
akik tagadják, hogy Jézus a testben eljött Isten, nem
fogadhatjuk el az úrvacsoráját, mert az ilyen pap ige­
hirdetésével az ördögnek, a hazugság atyjának, vacso­
ráját nyújtja. Nem szerepeltethetjük a meg nem tér­
teket összejöveteleinken sem beszéddel, sem imád­
sággal, bármilyen tekintélyesek s bár lelkészek legye­
nek is e világ szerint, mert képmutatást végeztetünk
velők és magunk is képmutatókká leszünk. Meg kell
tagadnunk a közösséget az olyan papokkal is, akiknek
szája helyesen szól ugyan, de élete megcáfolja pré­
dikációjukat. Senkit sem tesz keresztyén igehirdetővé
egy betanult Spurgeon-predikáció. Ha valaki komolyan
veszi a hitetlenek közül való kimenést, akkor annak
sokszor nehezebb egy földi szervezetben bennmarad­
ni, mint abból kilépni. De vannak, akik a könnyebb
utat, az üldöztetéstől való megmenekülést keresik az­
zal, hogy a felekezetekben maradnak. Az ilyenek nem
is vesznek részt a sötétség és világosság szétválasz­
tásában, a reformációban. Isten elválasztotta a világos­
ságot a sötétségtől, a hazugság atyja keveri a kettőt
össze.
Annak, aki szabadságát a felekezetekben való benn­
maradásra akarja felhasználni, különösen egy gonosz
bűntől kell szabaddá lennie: a kapzsiságtól, a pénz és
világi hatalom vágyától, mely az egyházat mindig pa­

1Róm. 14, 3. 4.
2 Gál. 5, 1.
88

ráznává tette. Bűn a felekezetek vagyonára, a papi j ö ­

vedelmekre, az állami kiváltságokra, a világ hatalma­
sainak pártfogására pályázni, s még sokkal nagyobb
bűn mindezt azt igazság elhallgatásával, vagy éppen
meghamisításával szerezni meg. Hildebrand a fejedel­
mek püspökválasztási jogát az egyház reformációjának
szent ürügyével támadta meg; tulajdonképpen azon­
ban földi hatalmat igyekezett kezéhez ragadni. Ameny-
nyit Hildebrand győzelmeitől nyert a keresztyénség
ügye, ugyanannyit nyerne a Krisztus egyháza azoknak
győzelméből, akiknek a hitetlen papok jövedelm ét, a
felekezetek vagyonát, templomait, termeit ma sike­
rülne elhódítani. E „győztesek" az egyházat a kapzsiság
és hatalomvágy útján indítanák el, oly úton, amelyen
az újra s még jobban a fenevadon ülő paráznává len­
ne, mert az elűzött ördög hetedmagával térne vissza,
nem! Krisztus éppen azáltal dicsőíti meg szeretetének
erejét, hogy e világ szegényeinek tűrése által hódítja el
a világ királyságát.’ E világban Krisztus nem arra hívott,
hogy elvegyünk, hanem hogy odaadjunk.1 2 Azt paran­
csolta, hogy erszény nélkül induljunk el a lelkek meg­
hódítására,3 nem pedig valamelyik földi egyház erszé­
nyével. Aki e világ kincsét magához ragadja, elveszti
azt; aki elveszti Krisztusért, az igazságért és szere-
tetért, azért, hogy senkinek se legyen szolgája, s mégis
mindenkit szolgáljon, az evangéliumot ingyenvalóvá té­
vén, megnyeri a pénzt ott, akkor és abban a mérték­
ben, ahol, amikor és amennyire Isten bölcsessége
szükségesnek tartja. Véghetetlen gazdag Istenünkre
hozunk szégyent, ha azt hisszük, hogy a felekezetek
vagyonára szükségünk van.
A külső egyházszervezetek vagyona s minden más
külsősége, ha szükségesek is, Jézus szavai szerint mé­
gis az igazságtalan mammonhoz tartoznak4 és bennün-

1 Máté 5, 3. 5; Jel. 13, 10.

2 Csel. 20, 35; Luk. 3, 11; Máté 5, 40-42.
3 Máté 10, 9.
4 Luk. 16, 9-12.
 89

két is igazságtalanokká tesznek, mihelyt törekvéseink

céljává tesszük őket. Igazságtalanná tesz az igazságta­
lan mammon, ha nem a pillanatnyi, mindennapos szük­
ség kielégítésére használjuk fel, hanem önmagáért
gyűjtjük, anélkül, hogy a Krisztus egyháza belső szer­
vezetének szüksége volna rája. Az igazságtalansághoz
tartozik minden dogma, szervezet és szertartás, mely
nem a belső, elrejtett életnek külső kifejezése. Ha tíz
lelket az Úr iránt való szeretet emészt, hogy tegyenek
valamit az Úrért, helyes, ha a fennforgó szükséghez
képest szervezkednek, mintahogy a tanítványok kis
csapatában is volt pénztáros.1De ha ezt a szervezetet,
hogy kívülről nagyobbnak lássák és a szervezők dicső­
sége nagyobbodjék, olyanokra is kiterjesztik, akiket
nem a Krisztus szeretete indít munkára, az már hamis­
ság. Ha öt lelket Isten Szelleme imádkozásra indít,
helyes, ha az imádkozás helyében és idejében megál­
lapodnak; de ha hasonló „imaköröket" alapítanak olya­
nok között, akiket nem Isten Szelleme indított imád­
kozásra, hanem csak emberi rábeszélés, az már hamis­
ság. A külső szervezet közönyös addig, m íg a belsőnek
szüksége van rá, de hazugsággá, veszedelem m é lesz,
m ihelyt b első szükség nélkül a külső szem nek építjük.
Amíg a törvényt nem ismerjük, a bűn halott. Ezért
Isten a felekezetekben is megáldhatja gyermekeinek
munkáját, türelemmel lehet szívük keménysége iránt
mindaddig, amíg világosságra el nem jutnak. A vilá­
gosságra való eljutás után a felekezeti szellem elűzi
Isten Szellemét. A felekezetekben dolgozó hívő mun­
kásokkal, tehát mindaddig, amíg engedetlenségükről,
vagy képmutatásukról kétségbevonhatatlan bizonysá­
gunk nincsen, a közösséget okvetlenül fenn kell tarta­
nunk. Nem kevésbé kötelességünk ez azonban az állam­
egyházakon kívül levőkkel szemben is! Az ún. szek­
tákat lenéző gőg nem felülről származik, hanem alul­
ról. A Péter képmutatása,2 mely (ma az úrvacsora véte­

1Ján. 12, 6; 13, 29.

2 Qal. 2, 11 skk.
90

lekor) más felekezetűekkel nem akar együtt enni, most

is elterjedt. Aki Jézust teljes szívével követni akarja,
bármely földi szervezethez tartozzék is, testvérünk. A ki
felek ezeti különbségekre néz, szektáskodik. Egyesül­
jünk az úrvacsora körül mindazokkal, akikért Krisztus
teste megtöretett, mert mindannyian egy test vagyunk
s az úrvacsora nem a felekezetiség jelvénye, hanem
Jézustól rendelt vallástétel Isten gyermekeinek egysé­
géről.' Aki nem így veszi úrvacsoráját, nem az Úr va­
csoráját eszi.12
De vajon nincs-e jogosultsága annak, hogy a külön­
böző ismereten levők külön-külön szervezkedjenek?
Mivel a Krisztus egyházának lényege nem az emberi
megismerés, hanem az élet, vagyis az Istentől tanított
megismerés: az egyesülésben vagy szétválásban nem
lehet az ismeret emberi alakja irányadó, hanem csak
az élet. „Az ismeret felfuvalkodtat, a szeretet épít",3
moncjja az apostol. Aki tehát az ismeret miatt elválik
testvérétől, felfuvalkodottságáról, nem életéről tesz
bizonyságot. Aki alázatos, tudja, hogy szüksége van a
más véleményen levőre azért, hogy tanuljon tőle. Azért
sem szabad ismeret szerint elválasztanunk az em be­
reket, mert ugyanaz az ismeret lehet az egyiknél holt
(ortodoxia), a másiknál élő,4 az élet ellenben ugyanaz,
ha az ismeret egyelőre különböző is. A z élők tartoznak
együvé, nem az ism eret egy form áját vallók.
A világosság egyesüljön a világossággal, Isten gyer­
mekei fogjanak kezet! A keresztyének egységét oly
világosan mondja ki a szent Írás, hogy annak szüksé­
gessége felől kétség nem lehet, úgyhogy ebben senld-
nek vélem ényeltérést nem engedhetünk. Elég az Úr
szavait idézni arra, hogy Isten gyermekeinek egységé­
vel a világ előtt a keresztyén egyház bizonyságtétele áll
vagy esik: „nem csak ő érettök könyörgök, hanem azo­

1I. Kor. 10, 17.

2 Lásd I. Kor. 11, 18-20!
3 I. Kor. 8, 1.
4 Jak. 2, 14-26.
 91

kért is, akik az ő beszédökre hisznek majd bennem,

hogy mindnyájan egyek legyenek; hogy amint te én
bennem, Atyám, és én Te benned, ők is egyek legye­
nek mi bennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél
engem et."' Mindazok, akik valamely felekezet kedvéért
kerülik Jézus más tanítványait, engedetlenek az Úr pa­
rancsa iránt: az illető felekezet szolgái és nem Krisztu­
séi. Hisz a felekezetek óhaját teljesítik és nem Krisz­
tusét!
A szellemi egyház, a Krisztus egész teste együtt­
működésre hivatott. A test tagjai közt a különbségek
nem azért vannak, hogy a szem megváljon a fültől, s a
láb a kéztől, hanem hogy a tagok egymás munkáját
kiegészítsék. így a Krisztus testében is. Ha az egyház­
történelmet I. Kor. 12 megvilágításában szemléljük,
látni fogjuk, hogy az egymással torzsalkodó közössé­
gek és felekezetek az Isten kegyelmében rendkívüli
veszteséget szenvedtek, sőt, hogy az egyház már rég
elérte volna fejlődése célját: az egy ismeretet, ha a ta­
gok a többi tagoktól szolgálni engedték volna, ahelyett,
hogy, amint tényleg történt, a köztük levő különbségek
miatt, eltaszíttatni engedték magukat. Ha valamikor a
zsidóskodó és zsidóellenes keresztyén pártok az apos­
tolok példájára egységet kerestek volna, jobban fel­
vértezve indultak volna a felújuló törvényeskedés és
a gnoszticizmus kisértéseibe. Ha a montanista s az ale­
xandriai irány hordozza egymás tévedéseit és szerető
megértésre törekszik, az egyház később inkább kike­
rülhette volna egyfelől a varázslás, másfelől a meddő
filozofálás veszedelmét. Ha a keleti és nyugati egyház
távolodás helyett közelednek, nem lett volna oly hatal­
mas egyrészt a caesaropapizmus minden életet elfojtó
rabszolgaszelleme, másrészt a pápaság gyilkoló önké­
nye. Ha Luther kezet nyújt Zwinglinek, eljuthattak vol­
na a helyesebb kálvini irányra. Ha Luther nem üldözi a
kegyes anabaptistákat, már akkor egészségesebb gyü­
lekezeti szellem honosodhatott volna m eg és kikerül­

Ján. 17, 20. 21.

92
hető lett volna úgy a protestáns caesaropapizmus,
mint a dogmaimádó ortodoxia, s az ó-testamentumi
papfogalomnak a protestánsok között való elterjedése.
Ha ma a felekezetekhez tartozó és a szabadon álló ke­
resztyének közelednek egymáshoz, egyrészt em ezek
megkímélve maradnának új pártoskodás veszedelmé­
től és az egyháztörténelem kincseit elfogulatlanabbal
és szabadabban fogadnák el, másrészt amazok közt a
külső szervezeteknek a keresztyénség szellemi mivol-
Lához méltóbb felfogása teijedne el. A gyülekezet
reformációjának legfőbb, sőt szinte egyetlen célja Is­
ten gyermekei egységének helyreállítása, s a testben le­
vő szakadások megszüntetése által a test egészséges
fejlődésének lehetővé tétele. Isten azért tette külön­
bözőkké a keresztyéneket, hogy az egy test különböző
tagjai egymást kiegészítsék és egymást egyoldalú té­
vedésektől mentesítsék. A piros, sárga, zöld, kék és
ibolya színeknek együtt a fehéret kell adniok, hogy a
fény teljes erejével tündököljön. A keresztyének önző
különválással mind a maguk színében akarnak ragyog­
ni, ahelyett, hogy a Krisztus fényében egy dicsőségbe
olvadnának. így a világ fény helyett csak félhomályt
lát.'
Miként történjék azonban a keresztyének közeledé­
se? Történjék kényszer és törvény nélkül, a keresztyén­
ség szabad Szellem ének szabad indítása szerint! A gyü­
lekezet egysége Isten Szellemének munkája: ember 1

1Fájdalom, a különböző közösségeknek egymás iránt való

közönye igen sokszor nem annyira a helytelenül oktatott ta­
gok, mint inkább az önző s a juhokat nyírni akaró pásztorok
bűne. Ezek a felekezeti szellemet oly módon igyekeznek a
kiskorúakba beoltani, mint a nemzeti iskolákban a világ
szokta a soviniszta, más nemzeteket elnyomó „honsze-
retetet". A keresztyénység át van itatva a világ szellemétől.
Pál bűnként ostorozta a pártokra szakadást, a meghamisított
reformációi szellem erényként tűnteti fel: Christianus mihi
nőmén, református cognomen. (Régi jelszó: „Keresztyén" a
nevem, „református" melléknevem.) A „keresztyén" név
nem tűr melléknevet, Krisztus neve nem tűr földi nevet.
 93

soha meg nem valósíthatja. A meglevő emberi szer­

vezetek közelebb hozásától, vagyis tovább szervezke­
déstől várni eredményt Uzza bűne, aki emberi erővel
akart Isten ládájának segíteni, s ezzel Isten felségét
megsértette.
Ne akarjuk ravaszkodva, észrevétlenül se belopni az
egységet a keresztyének közé, oly módon, hogy egy­
szerre az egységet is hirdetjük, meg a felekezeti hű­
séget is. Maradjunk hűek a felekezetek tagjaihoz, a sö­
tétségben ne hagyjuk őket egyedül, hanem vezessük ki
őket a világosságra. De ne maradjunk hűek a feleke-
zetieskedéshez, a pártoskodáshoz, Isten gyermekeinek
meghasonlásához. Az a keresztyén, aki egyszerre hir­
det „felekezeti hűséget" és Isten gyermekei közt egy­
séget, két ellenséges, soha ki nem békülő világot kever
össze. Az ilyennek sem arra nincs bátorsága, hogy Is­
ten igéjének nyíltan ellenszegüljön, sem arra, .hogy a
felekezetieskedés szellemével, az emberek igazságtalan
érdekeivel szembeszálljon. Isten harcosaihoz nyílt be­
csületesség illik: nem hímezés-hámozás, hanem kez­
dettől fogva nyílt megvallása annak, hogy a felekeze­
tekre való szakadás ellenkezik a keresztyén gyülekezet
Isten től m egszabott rendeltetésével. Aki földi érdeke­
ket keres, megbotránkozik majd e hitvalláson; akinek
a mennyei érdekek a fontosak, örülni fog rajta.
A felekezetek egyesüléséből előálló egy egyház épp
oly elérhetetlen ábránd, mind a világ békebirodalma s
mindkettő a Sátán csalfa álomvilágába tartozik, mely­
től e világ fiai megrészegedtek, hogy az igazság józan
ismeretére el ne jussanak. Az állam és felekezet ugyan­
annak a szellemnek alkotásai: a Bábel tornyát építő
megátkozott emberiségé.
Úgy az állam, mint a felekezetek építésekor az
emberi szellem alkot az emberi tehetség dicséretére.
Isten szándékosan megvonja a sikert mindkét mozga­
lomtól, s mint egyszer Babilon tornyának építésekor,
most is összezavarja a béke birodalmát és az egy fele-
kezetet építő emberiség nyelvét. Valahányszor a fele­
kezetek kibékítéséről és egyesítéséről volt szó, a tör­
94

ténelem tanúsága szerint vagy m ég több felé szakad­

tak a felekezetek (porosz Landeskirche), vagy pedig
alig jöttek össze, féltékenységtől űzve, új keserűséggel
mentek szét ismét, mert az érdekeket kiegyeztetni, a
vagyont és hatalmat felosztani az emberi önzés miatt
sohasem lehetett. Mindig kitűnt, hogy az új bort nem
lehet régi tömlőbe tölteni. Aki emberi, külső szervez­
kedéstől vár valamit, régi tömlőbe tölti az új bort s a
kegyelem szabad Szellemét ó-testamentumi törvényu­
ralommal keveri össze. Az egyháztörténelem egyik fe­
le a folyton szakadozó régi tömlő szüntelen foldozása,
mert az ember makacs kitartással építi tovább saját di­
csőségét, ha mindig kevesebb is a reménye, hogy é ré­
gi tömlő valaha összefoldozható lesz.
Ne felekezetközi, hanem felekezeteken fölüli egyesü­
lést hirdessünk tehát. Ne a cipő induljon el, hanem az
ember. Persze az a cipő, amely tízszer akkora, mint az
ember, az az egyház, ahol száz tag közül egy a Krisztu­
sé, soha elindulni nem fog. Ilyen esetben cipő nélkül
induljon meg az ember. Jöjjünk rongyosan, mezíte­
lenül, mint táboron kívül levők, mint zarándokok, kik­
nek hazája a mennyben van, de mind jöjjünk és tölt­
sük be a Krisztus imádságát: „Én a dicsőséget, amelyet
nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, mint
mi egyek vagyunk."1Szeretetlenségünk, mulasztásaink
megbánása által készítsük el úLját annak, hogy a sze­
retet Szelleme fuvalljon az élettelen csontokkal megra­
kott mezőre.
A közeledés egyetlen módja nem a szónokiás,
hanem a tett. Akiket nem önző féltékenység és versen­
gés szelleme vezet, találkozzanak. A régi apostoli idő­
ben nem volt semmi kényszer a keresztyének össze­
jövetele tekintetében. A nagy együttes gyülekezés mel­
lett házankint is voltak összejövetelek. Ezt az össze­
jövetel/ szabadságot helyre k e ll állítanunk. Az ige hir­
detését és magyarázását semmiféle földi, emberektől
kinevezett tanítórend nem monopolizálhatja. Az igaz-

Ján. 17, 22.

 95
ságot mindenkinek szabad és kell kutatnia s ha meg­
találta, kell és szabad hirdetnie. A lelkiismereteken va­
ló uralkodásnak, a nép tudatlanságban való tartásának
ideje a Krisztus egyházában lejárt. Isten elhozta a bilin­
csek lerázásának idejét. Szabad kutatás, véleménysza­
badságjelszavát hangoztatja még a világ is és szeretne
szabad lenni a régi, korhadt tekintélyektől. Szabadság
szellem leng. Nem akarunk többé a mások szemével
látni, hanem a magunkéval. Nem „az egyházak hitelvei
szerint akarjuk tanítani a Bibliát", hanem a Szellem
szabad vezetése szerint, ki minden nap újat ad. Ko­
runk a befejezéshez, az éréshez közeledik. Valami új
jön. Némelyeiméi élet támad a halálból, másoknál még
nagyobb halál. Az egyik teljesen odaadja magát a
Bárány Jézus követésére, a másik, miután elutasította
magától az igazságot, teljesen elfordul tőle és a hazug­
ságnak adja magát. Itt a nagy szakadás ideje.' Egyfelől
a szellemi egyház készül Krisztus szép menyasszo­
nyává, másfelől az antikrisztusok szelleme készíti elő
az ember önimádását az utolsó antikrisztusban: a
középső, a lágymeleg irány, az önző, földi uralomra
törekvő parázna egyház napjai megszámláltattak. „A tiz
szarv, amelyet láttál a fenevadon,1 2 meggyűlöli a paráz­
nát, kifosztják és mezítelenné teszik és eszik annak a
húsát és megégetik tűzzel."3 De a másik egyháztól az
életet semmi sem veheti el. „És lészen egy nyáj." „El­
jutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő
megismerésének egységére."
Amikor a gyülekezet egysége megvalósul, véget ér a
gyülekezet reformációja. Mert a reformációt a Sátán ki­
sértései tették szükségessé, ki a gyülekezetét mindun­
talan eltávolította a Krisztusban való egység alapjáról,
amelyen fejlődése egyedül történhetik s melyen kívül
romlás, hanyatlás vár reá. Mikor a gyülekezetben a sze­
retet győz, az egység helyreáll s a tagok az istentől ren­

1Róm. 1, 7 v. ö. 16, 5. 14. 15.

2 I. Jel. 17, 12.
3 Jel. 17, 16.
96

delt összhangban, akadálytalanul végzik szolgálatukat;

szóval, amikor a gyülekezet felkészül Krisztus szép
menyasszonyává, s a gyűlölködő földön a szeretet apos­
tola lesz: akkor Krisztus visszajön, a gyülekezet az első
feltámadással levetkőzi a „bűnnek testét" s így a kísér­
tő hatalmából örökre kikerül. Ettől fogva a gyülekezet
nem szorul már reformációra. Ezután csak fejlődés
lesz reformáció nélkül. A gyülekezet egyszersminden-
korra megtalálta Istenét és többé sohasem fogja el­
hagyni. „Ó népei lesznek éá maga az Isten lesz velők,
az ő Istenök." Az Isten mélységei m indjobban feltárul­
nak s a gyülekezet akadályozatlanul hatol be e mély­
ségekbe. Mivel pedig felfogó képessége is mind fejlet­
tebb lesz, mindig többet tud felvenni Isten dicső­
ségéből, vagyis a boldogság önmagát fokozza, s a
fejlődés a hatványok hatványában történik tovább. Át­
tekinthetetlen jövő, kinyomozhatatlan mélység, meg­
foghatatlan boldogság! Az Isten kimeríthetetlenül gaz­
dag lévén, a fejlődés végtelen, az ismeretnek, dicső­
ségnek, boldogságnak határa nincsen. így tölt be las-
sankint Isten egész lényével mindent, hogy Isten le­
gyen minden mindenekben.
Fejtegetéseimből egy nagy, egyetemes igazság emel­
kedik ki: a reformáció, mely csak Krisztus visszajöve-
telekor fejeztetik be, nem áll meg a történelem egyik
pontjánál sem, hanem minduntalan visszatér az isteni
eredethez. A reformáció Szelleme akkor, amikor a
jobbra-balra letérő embereket folyton visszavezeti az
isteni elinduláshoz, tulajdonképp előreviszi őket, mert
a sötétséget a világosságtól elválasztja, s így mindig
nagyobb világosságot teremt. Előre a világosság felé!
Ez az igazság minden keresőjének jelszava. E jelszót
azonban csak úgy válthaljuk valóra, ha szüntelen visz-
szatérünk Istenhez.

Örök reformációt!
Ecclesia semper reformari debet!
(A gyülekezet reformációját mindig tovább kell vinni!)