Cai Wanliu
 
Bruce Lee,
a Sárkány
 
Aki az égbolton átsuhan…
 
 
 

 
 
 
 
Kossuth

2018
 ELSŐ RÉSZ

                   

ZŰRÖS ŐSZ –

EGY ZSIVÁNY KAMASZ

 AMERIKAI SZÜLETÉSI

ANYAKÖNYVI KIVONAT
Az 1940-es évek a második világháború perzselte időszak volt, a
szárazföldi Kínában japán banditák dúltak-fosztogattak, gyújtogattak
mindenfelé, nem maradt utánuk más, csak a szenvedés.
Az óceán túloldalán, az Egyesült Államok felett is háborús felhők
gyülekeztek, de mivel messze volt a tűzfészektől, viszonylag nyugodt
helynek számított. A hatalmas Csendes- és az Atlanti-óceán nem engedte,
hogy a fasizmus karmai elérjenek odáig, így a világ e része menedékhely
lett a számkivetettek számára.
Kalifornia államban, San Francisco kínai negyedében – a Jackson Street
Hospital nevű kínai kórházban – egy eurázsiai nő vajúdott. A gyönyörű
fiatalasszony a város azúrkék egét bámulta, de magányos tekintetében
olykor felcsillant a reménysugár. Imádkozott, hogy egészséges, okos
gyermekkel áldja meg az Isten, és segítse át a szülés nehézségein.
Csak Istenben bízhatott. Férje, Li Haiquan egy kantoni helyi színházban
bohócként játszott, és ekkor éppen kilencezer mérföldnyi távolságban, New
Yorkban dolgozott a kínai negyed színházában. A három gyermek még kicsi
volt, így a férfinak egyedül kellett helytállnia: egy ötfős családról
gondoskodnia.
Talán az Úr segített Grace Leenek (kínai nevén He Jintang), vagy talán
San Francisco nagylelkű földje vigyázott rá, így 1940. november 27-én, egy
szerdai nap reggelén egy egészséges fiúgyermek sírt fel a szülőszobán. Ő
volt Li Xiaolong, aki azon a zűrös őszön örömöt és megnyugvást hozott
anyjának. Idegen földön született, amit később ragyogásával valóban
fénybe borított, anyja is éppen ezt a nevet adta neki legelőször: Li Xuanjin,
amelynek jelentése: ’Li, a ragyogó arany, aki beragyogja San Franciscót’.
Ezt a nevet ugyan csak pár hónapig használták, Li Haiquan hazatérte után
már nem, mert megegyezett apai nagyapja nevével, s ez a kínai szokások
szerint tabunak számít. Így hát apja másik nevet adott neki: Zhenfan – ami
szintén azt jelenti, hogy ’ragyogó arany’, a születési anyakönyvi kivonat
kiállításakor azonban mégis egy „amerikai” nevet jegyeztetett be: Bruce
Lee. Talán már ekkor nyilvánvaló volt, hogy Bruce személyében a kínai és a
nyugati kultúra fonódik össze.
 A „kis Sárkány” művésznevet pár évvel később egy Yuan Buyun nevű
karikaturista adta neki, amikor Hongkongban már kis gyereksztár volt, mert
a Sárkány évében született.
 MAGÁNYOS FARKASKÖLYÖK
1941 március végén a négy hónapos Bruce Lee a testvéreivel együtt
visszakerült Hongkongba. Az Egyesült Államokban a kantoni opera nem
számíthatott nagy közönségre, így – a karrier és a megélhetés érdekében –
Li Haiquan kénytelen volt visszatérni a szülőföldjére. A férfiban nagyon
erős hivatástudat élt, még a puskaporszagú, kaotikus háborús időkben sem
szüneteltette az előadásait, hanem csodálatos művészetével teljes
odaadással örömöt és ideig-óráig tartó megnyugvást próbált adni a zaklatott
embereknek.
A háború utáni gazdasági fellendülés idején Li Haiquan Kowloonban,
Hongkong középső részén telepedett le. Ekkor már elég ismert színész volt,
és jól keresett, felesége, Grace Lee is nagy presztízsű családból származott
(apja és nagybátyja hongkongi hírességek voltak), így a héttagú családnak –
Bruce Leenek később született egy öccse – végül is stabil és kényelmes
élete volt. Csak Bruce miatt került a család később gyakran kellemetlen
helyzetbe.
Bruce Lee kiskorától fogva különbözött a társaitól, „harcos” természetű,
rendkívül energikus, fékezhetetlen, megzabolázhatatlan volt. A második
világháború vége felé a japánok többször bombázták Hongkongot, az
emberek féltek és elrejtőztek, de a négy-ötéves Bruce felmászott a házak
tetejére, és öklét rázva szidta az alacsonyan szálló repülőgépeket. A szülei
sápadtan futottak utána, jól elagyabugyálták, de hasztalan, mivel
alkalomadtán megint a háztetőkön mászkált, és a vasmadaraknak ordibált.
Ahogy teltek az évek, az iskolában rájött arra, hogyan védheti meg a
gyengébbeket és tehet igazságot az osztálytársai között, akiket gyakran
hoztak a szüleik betört fejjel hozzájuk. Apja ilyenkor rendre elnáspángolta,
mire Bruce egy vállrándítással elintézte a dolgot: „Ártatlan embert sose
verek! De ő rossz volt, miért ne verhetném meg?”
1946 szeptemberében a hatéves Bruce a hongkongi La Salle Főiskola
általános iskolájában kezdte meg tanulmányait. Ez egy híres iskola
Hongkongban, ahova felsőbb osztálybeli családból való vagy gazdag
üzletemberek és hírességek gyermekei jártak. Li Haiquan azt remélte, hogy
Bruce a bátyjához, Peterhez (kínai nevén Li Zhongchen) hasonlóan átlagon
felüli tanulmányi teljesítményt fog nyújtani.
 A kis Bruce azonban csalódást okozott a szüleinek. Kétségtelenül okos
gyermek volt, mégsem tanult rendesen, az eredményei – különösen
matematikából és a többi reáltárgyból – szörnyűek voltak, és harcos
személyisége egyre jobban megmutatkozott. Mivel az osztálytársai az
eredményei miatt kiközösítették, ő az öklével rendezte le azokat, akik
gyűlölték, de egyben tartottak is tőle, emiatt inkább messze elkerülték. Az
iskolában úgy járkált, mint egy magányos farkaskölyök. S mivel
makacsságában nem változott, a szülei kénytelenek voltak átíratni egy
másik iskolába, még mindig abban reménykedve, hogy ha mindent elölről
kezd, képes lesz javítani a gyenge eredményeken. A kis Bruce számos
iskolában megfordult, mire nagy nehezen be tudta befejezni az általános
iskolát és a gimnáziumot.
 KIS FILMSZTÁR
Bruce Lee a tanulásban ugyan gyenge volt, a társai mégsem merték lenézni,
egyik iskolában sem, ugyanis híres sztár volt.
Hongkongot Kelet Hollywoodjának is nevezik, ahol nagyon jelentős
filmipar működik. A moziba járás az emberek legfontosabb kikapcsolódási
programja, a filmesek pedig – magától értetődően – különleges státusszal
bírnak. Bruce Lee nem szeretett tanulni, de nagyon érdekelte a filmforgatás,
s rendkívüli tehetsége is volt hozzá.
A kis Bruce forgatási és iskolai élményei szinkronban voltak. Hatévesen
– apja közbenjárására – kapott egy szerepet a The Birth of Mankind (Az
emberiség születése [1946]) című filmben: egy kis hőst játszott, egy vele
hasonló korú, kalandvágyó fiút. A filmet – mint a hongkongi filmeket
általában – elnagyolták, nem sok benyomása marad az embernek utána, de
Bruce Lee mindent beleadott a szerepébe, temperamentumosan játszott,
amit nagyra értékeltek a filmes körökben. Így a következő tíz évben Bruce
Lee egymás után közel húsz filmet forgathatott, amelyek többsége „Az
emberiség születése” szerepmodelljét követte, azaz kemény, harcos kis
fickók szerepét játszotta.
A közel húsz karakterből, amelyeket kisgyerekként alakított, a
legsikeresebb a My son A-Chang (Fiam, A-Chang [1950]) című filmben
játszott főszerep. Tízéves volt ekkor. A kanyargós cselekmény egy szegény
gyermek történetét meséli el, aki – más választása nem lévén a társadalom
mélyén – gengszter lesz. A kis Bruce élethűen és mellbevágóan formálta
meg a tiszta lelkiismeretű fiatal bűnözőt, aki nem hajlandó tovább szegény
sorban tengődni, ami pontosan tükrözte az 1950-es évek eleji hongkongi
társadalom képét, a nézők körében pedig nagy visszhangot keltett, Bruce
így viszonylag hamar Hongkong híres gyereksztárja lett.
A filmeken kívül Bruce Lee szerette a táncot is, mozdulatai elegánsak,
kifinomultak és természetesek voltak, kitűnő ritmusérzékkel mozgott.
Különösen jó volt a csacsacsában, egyszer még egy hongkongi
csacsacsabajnokságot is megnyert.
Bruce kiemelkedő színészi tehetsége láttán a humántárgyakat oktató
tanárai nagyon meghökkentek: a tanulásban ilyen ügyetlen gyerek hogyan
lehet egy művészi tehetség?
 MEGSZÉGYENÜLÉS
Amikor a történelemben visszatekintünk a múltban lezajlott eseményekre,
azt gondoljuk, hogy az ember tapasztalása olyan szükségszerű, mint ahogy
a víz lefolyik a kanálisban. Bruce Lee életútját végigjárva azonban rengeteg
véletlenszerűséget fedezhetünk fel. Az életben számtalan lehetőség van, és
pont ezekben a véletlenek során adódó lehetőségekben vagy fordulatokban
teljesedik ki az egyes ember megismételhetetlen életútja. Ez igaz Bruce Lee
életére is. Kisgyermekként a művészvilágbeli megjelenéseivel hamar a
mozik közkedvelt bálványa lehetett, azonban harcművész ekkor még
nyilván nem volt. Bruce eleinte nem is rajongott különösebben a
harcművészetekért, egy véletlen esemény miatt fordult más irányba az élete.
Bruce fiatalkorától fogva szerette a küzdelmet, a győzelem ízét, a
verekedést egyfajta mindennapos gyakorlatnak tekintette. Bár a stúdióban
kedves és szófogadó volt, az utcán úgy viselkedett, mint egy kis gengszter,
egy kis despota. Erősen vágyott vezetői szerepre is, szeretett másokat
irányítani. Az iskolában a rossz eredményei miatt persze nem volt
tekintélye, csak „filmsztár” mivoltából adódóan vezethette a diákokat, ezért
túlcsorduló energiáit a „törvényen kívüli” utcagyerekek között vezette le.
Összeverbuválta a hozzá hasonló csibészeket, és valami jelentéktelen
ürüggyel „háborút” provokált egy másik csapattal. Ilyenkor mindig
parancsnoknak nevezte ki magát, és az élen menetelve nagy harcokat
folytattak a másik bandával, a győztes pedig legtöbbször a „kis Sárkány” és
az „alárendeltjei” voltak, amitől Bruce mindig határtalanul boldog volt.
Tizenhárom évesen azonban, életében először, mégis meg kellett
tapasztalnia saját korlátait és gyengeségét. Egy igazi ellenféllel hozta össze
a sors.
Egy napon Bruce Lee épp a „Sárkánykirály hadsereg” élén menetelt, a
gyerekek, akik ott játszottak, egytől egyig utat engedtek nekik – a jelenet
arra hasonlított, mint amikor régen egy megyei tisztviselő ment végig az
utcán. Csak egyetlen gyerek maradt mozdulatlan, aki mint egy idióta,
lecövekelt az utca közepén. Alacsonyabb volt Bruce-nál, és soványabb is,
az arca kissé sárgás, mintha alultáplált lett volna. Tekintetét egyenesen
Bruce-ra szegezte, ridegen és megvetően.
 Bruce-ban egyből feltámadt a küzdeni vágyás. Ez a fickó annyira ostoba,
hogy az már aranyos – gondolta. Úgy döntött, inkább nem veri agyon
rögtön, hanem előT>b játszadozik egy kicsit vele. A többiek körbeállták
őTet, remélvén, hogy egy jó kis macska-egér játékot látnak. Bruce pedig,
ahogy a kamerák előtt szokta, egy-két látványos, de haszontalan ütéssel és
rúgással rukkolt elő, energikus mozdulatai elegánsak és eredetiek voltak, a
körbenállók éljeneztek.
Bruce két ökölcsapást mért a fiúra, aki reflexszerben elhajolt előlük.
Amikor Bruce harmadszor is meg akarta ütni, a kölyök könnyedén
felemelte a lábát, és Bruce, mint egy homokzsák a földre huppant. A
körbenállók ismét éljeneztek, azt hitték, a „parancsnokuk” csak viccel,
mindjárt felpattan, és újra öklözni kezd.
A „parancsnok” azonban – most először – megszédült. Nem értette,
hogyan kerülhetett a földre. A showbizniszben tanult trükkök ennyire
haszontalanok lennének…? Egy ilyen kis tökkelütött így lenyomhatja?!
Nagy nehezen feltápászkodott, levetette a filmekben használt álarcot,
előszedte azt a képességét, amit az utcán szokott használni, és már
záporoztak is a kis despota ökölcsapásai.
A fiú nem ütött vissza, csak mint az árnyék, kikerülte őket, majd egy
váratlan ütés, a kis Sárkány felemelkedett a földről, és két méterrel odébb a
falhoz csapódott.
Bruce Lee úgy érezte, mintha forogna vele a világ, üres volt a feje, és
időbe telt, míg lábra tudott állni. Tudta, hogy ellenféllel találkozott – de hát
ki ez a fiú? Hogy lehet ilyen erős az ökle?
Lassan magához tért, fájdalmaival küszködve felállt, egyik öklét a másik
tenyerébe fogta a tisztelet és a köszöntés kifejezéseképpen, mint egy nemes
lovag – ahogy a forgatásokon tanulta –, majd halkan megszólalt:
– Megkérdezhetem, hogy hívnak?
A fiú egy megvető pillantással válaszolt, majd közömbösen leporolta
ruhája ujját, és könnyedén csak annyit mondott:
– Tanulhatnál kungfut – majd szótlanul elindult, és eltűnt a tömegben.
Ez tehát a kungfu! Bruce Lee az ajkába harapott, nem szólt semmit, csak
elgondolkodott.
Az alacsony növésű fiúval Bruce mindössze egyszer találkozott, mégis
azon kevesek egyike volt, akik megváltoztatták az életét. Bruce Lee az ő
hatására kezdett komolyan harcművészettel foglalkozni.
 HÍRES NAGYMESTER ÉS LEGJELESEBB TANÍTVÁNYA
Miután Li Haiquan tudomást szerzett fia szándékáról, mindent megtett,
hogy teljesítse a vágyát, és keresett neki egy kínai harcművészmestert, nem
mást, mint Jíp Mant, aki a kínai harcművészet (vusu) egyik irányzatát, a
Wing Chunt, azaz a „tavaszmagasztaló ököl” technikáját hozta Kínából
Hongkongba. Jíp Man (kínai nevén Ye Wen, 1893–1972) a Guangdong
tartománybeli Foshanból származott, és az 1940-es években a háború miatt
költözött Hongkongba, ahol Wing Chunt tanított, mint a hongkongi
harcművészeti körök első nemzedékének híres mestere. Nagyon szigorúan
válogatta meg a tanítványait, és még pénzért sem vett fel akárkit. Bruce
Leeről úgy vélte, hogy megfelelő tanítványa lehet, akiből ki lehet csiszolni
valamit.
Bruce Lee attól fogva, hogy a tanítványa lett, végtelenül tisztelte
mesterét. Az idősödő Jíp Man, amint elkezdte az órán harcművészetének
bemutatását, könnyedebb, fürgébb és erőteljesebb volt, mint húszéves
tanítványai, Bruce Lee a közelében érezte először igazán a vusu óriási
vonzerejét és a fizikumra gyakorolt komoly hatását. És pontosan ott és
akkor határozta el, hogy egész életét a kínai harcművészeteknek szenteli.
A Wing Chun egy jellemzően a támadásra épülő harcművészeti technika,
amelyet a legenda szerint a saolin templom Wu Mei nevű nagymestere
fejlesztett ki. Wu Mei egy híres szerzetesnő volt, a Yunnan tartománybeli
Fehér gólya-hegyről származott, és abból indult ki, hogy a nők – alacsony
termetükből és gyenge fizikumukból adódóan – eleve korlátozottabban,
nehezebben tudnak a férfiakkal hosszú ideig harcolni. Továbbá
felülkerekedve azon az alapelven, miszerint a női boksz általában a
lágyságával győzi le a keménységet, inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy
a támadás legyen gyors, éles, erőteljes és váratlan, hogy már az
összeütközés kezdetének pillanatában kiüsse az ellenfelet. Ez a technika
egyszerű és lényegre törő, itt nincsenek cirkalmas mozdulatok és egyéb
különleges technika, minden egyes mozdulat a harcról és a gyakorlati
alkalmazásról szól, mert a legfontosabb cél a támadással való védekezés.
Ezt a fajta bokszot nem kizárólag nők művelik, sok férfi bokszoló is szereti.
Bruce Lee mindent beleadott a technika elsajátításába, néha még az
evésről is megfeledkezett. A kungfuiskolában úgy érezte magát, mint hal a
vízben, a társaival is jól kijött, ebben a közegben nem volt olyan magányos,
mint az iskolában. Attól fogva, hogy harcművészetet kezdett tanulni, a
felfogóképessége is gyorsabb lett, egyre odaadóbban mélyedt el mestere
útmutatásaiban, és nagyon gyorsan elsajátította a konkrét fogásokat – az
iskolai tanteremben oly ostobán viselkedő Bruce Lee immár teljesen
megváltozott, más ember lett.
Harcostestvére, Jíp Man fia, Ye Zheng később így emlékezett vissza:
egyszer Bruce Leevel sétáltak az utcán, amikor a kis Sárkány hirtelen
eltűnt. Ye Zheng kereste mindenhol, mire az út szélén ücsörögve talált rá,
meditálás közben, jó darabig így ült, majd felállt, és az utca közepén
gyakorlatozásba kezdett.
Bátyja, Peter és öccse, Robert (Li Zhenhui) is emlékszik a kezdeti időkre,
hogy Bruce mennyire megszállottan edzett. Otthon felállított egy kiálló
rudakkal felszerelt facölöpöt, és azon gyakorolta mindennap a gyors
mozdulatsorból álló, sajátos kéztechnikát, amit úgy is neveznek: „tapadó
kéz”. Még evés közben, az asztalnál ülve is a lócát ütögette, ökle
keménységét próbálgatta.
Fia elképesztő előrehaladásának láttán, Bruce apja nagyon boldog volt,
de sajnálkozott is: ha csak egyötödnyi energiát fordítana az iskolai
tanulmányaira, mint amennyit a harcművészetre, akkor minden rendben
lenne. Képtelen volt megérteni született harcművész fiát, de mégis
mindenben támogatta.
Jíp Man mester a harcművészetek világában ritka nagylelkű ember volt.
Soha nem tiltotta meg a tanítványainak, hogy más harcművészeti
irányzatokat tanuljanak vagy gyakoroljanak, aminek nagy hatása volt Bruce
Leere abban a tekintetben, ahogyan később – különböző technikák
beolvasztásával – saját jeet kune do stílusát létrehozta. Bruce évek múlva,
már kungfunagymesterként sem felejtette mestere tanításait, és gyakran
emlegette másoknak is Jíp Man kincset érő szavait. Például: „Ne ragaszkodj
a stílushoz, inkább figyeld az ellenség mozdulatait, és a megfelelő reakció
magától jön.” Vagy: „Úgy vidd a kezed, ahogyan kényelmes, az a cél, hogy
a lehető leggyorsabban kiüsd az ellenfelet”.
1956-ban a tizenhat éves Bruce Lee az iskolába járás mellett tanulta a
vusut, nagy nehezen elvégezte az általános iskolát, majd a St. Jamieel
Kollégiumban folytatta középiskolai tanulmányait. Az iskolában volt egy
külföldi diákok által szervezett bokszcsapat, és a hencegő, de nemzeti
öntudattal is bíró kis Sárkánynak nem tetszett a külföldi diákok
dominanciája, ezért küzdelemre hívta őket. Nem sokkal később a nemrég
még vezető pozícióban lévő, magas, kisportolt testű külföldiek
alulmaradtak vele szemben.
1957-ben a hongkongi középiskolák bokszversenyén Bruce Lee
képviselte a St. Jamieel Kollégiumot, és győzedelmesen egészen a döntőig
jutott. Utolsó ellenfele egy magas, izmos, külföldi diák volt, aki három éve
tartotta bajnoki címét, a kis Sárkány hozzá képest inkább egy kisfiúnak
számított, de amikor a meccs elkezdődött, egyszeriben „matadorrá”
változott. Bokszkesztyűben volt, de Wing Chun-technikával küzdött, és
nem kellett hozzá sok idő, hamar kiütötte ellenfelét. Bruce tehát első ízben
nyert bajnoki címet hivatalos bokszversenyen.
A győzelem után Bruce Lee még nagyobb tisztelettel fordult a Wing
Chun és mestere, Jíp Man felé. Útmutatásai alapján gyakran kereste olyan
emberek társaságát, akikkel „kézzel beszélgethetett”, vagyis akikkel együtt
eszmecsere közben gyakorolhatta és fejleszthette harci képességeit, és
szinte minden alkalommal ő került ki győztesen. Gyakran előfordult
azonban, hogy nem érzékelte a határt, azt a pontot, amikor meg kell állni és
abbahagyni az ütéseket, aminek következtében kékre-zöldre verte az
ellenfeleit, akik már a földön fekve könyörögtek kegyelemért – ezzel pedig
óhatatlanul sok harcművészt megsértett. Mire tizennyolc éves lett, mindenki
ismerte a hongkongi harcművészvilágban, és akiket „kézzel beszélgetés”
közben megbántott, dühösek lettek, és ha közvetetten is, de meg akartak
szabadulni tőle. A rokonai és a harcostestvérei óva intették, és azt
tanácsolták neki, hogy csillapodjon le. Így hát a tizennyolc éves Bruce Lee
– átkelve az óceánon – az Egyesült Államokba ment, hogy életének egy új
szakaszába lépjen.
 MÁSODIK RÉSZ

                            

AZ ÓCEÁN MÁSIK OLDALÁN –

VISSZA AMERIKÁBA
 ÚJRA SAN FRANCISCÓBAN
1958 novemberében Bruce Lee – mindössze száz dollárral a zsebében –
felszállt a „Cleveland elnök” nevű postahajóra, és elindult ismeretlen
szülőhelye, San Francisco felé, új álmai után kutatva. Nem a pénz hajtotta,
a Hongkongban forgatott húsz filmjének köszönhetően már gazdag
fiatalember volt; de az már régen volt, azt a pénzt apja gyűjtötte helyette, ő
pedig most azt remélte, hogy az Egyesült Államokban a saját erejéből
alakíthat ki magának egy új világot.
Amerika földjén eleinte nagyon magányosnak érezte magát. A születési
anyakönyvi kivonata szerint amerikai állampolgár volt, de mindössze négy
hónaposan elkerült innen. Hongkongban az elmúlt tizennyolc évben valódi
gyereksztár lett, még ha nem is olyan híres, viszont mint „verekedő” annál
nagyobb híre volt, és akármerre ment, mindenhol felismerték. Itt azonban –
apja régi öreg barátain kívül, akik már járni is alig tudtak – senki nem
ismerte. Az amerikaiak szemében ő csak egy volt a sok, szerencsét próbáló
fiatal közül. Bruce Lee hamar belátta, hogy bármilyen ragyogó is volt
ezelőtt bárki, az Egyesült Államokban mindent a nulláról kell kezdeni.
Mivel angolul nem nagyon beszélt, és nem volt segítsége sem, Bruce
csak kínai körökben tudott mozogni San Franciscóban. Kezdetben
csacsacsa-oktatásból tartotta fenn magát, csekély tandíj fejében, amúgy
sosem gondolta, hogy egyszer ebből a táncból fog megélni Amerikában.
Ismerve Bruce természetét és életcéljait, ez nyilván elfogadhatatlan volt, így
három hónap múlva felhagyott a tánctanítással, és az Államok északnyugati
részébe, Seattle-be ment. Itt apja régi barátja, a helyi kínai közösség
képviselője, Zhou Lubi asszony közbenjárására felvették a helyi Edison
Műszaki Főiskolára, szabadidejében pedig az asszony éttermében dolgozott.
A saját lábra állás nehézségein keresztül Bruce Lee sok dolgot megértett,
nagyon szorgalmasan tanult, és már nem viselkedett úgy, mint
Hongkongban aranyifjúként. Lelkiismeretesen készült minden órára,
különösen az angolórára, amibe nagyon beleásta magát, éjjel-nappal azt
tanulta. Amikor báytja, Peter – aki seattle-i egyetemen tanult – elmondta ezt
a több ezer kilométerre élő szüleinek, a két idős ember alig akarta elhinni,
olyan kellemes meglepetés volt ez nekik, hiszen azt gondolták, nics már
remény arra, hogy a kis Sárkány tanuljon. Bruce a tanulást valójában csak
egy eszköznek tekintette, amelynek segítségével megvetheti a lábát az
Egyesült Államokban, hiszen arra törekedett, hogy köztiszteletben álló
kínai legyen, akinek helye van a társadalomban. Nemzeti önbecsülése a
hányattatások közepette nemcsak hogy nem csorbult, hanem napról napra
erősödött, s az igazságtalanságot nem tűrő és a gyengéket a veszélyek árán
is támogató természete még mindig ugyanolyan volt, mint régen.
Az első fegyveres összezördülés azóta, hogy az Államokban élt, Zhou
asszony kínai éttermében történt. Az étterem séfje gyakran „nem
megfelelően” viselkedett az egyik, Baez nevű fiatal kínai lánnyal, aki pedig
nagyon bízott Bruce Leeben, és nagyon rendes volt hozzá. Amikor a kis
Sárkány egyszer észrevette, hogy Baez a szakács udvariatlansága miatt
sikoltozik, mérges lett. A szakács is konyított valamennyit a kungfuhoz, s
eleinte nem tartotta sokra Bruce-t, suhintgatta az öklét, odacsapdosott neki,
a kis Sárkány azonban csak egyet ütött, mire a szakács a földre került.
Amikor felállt, megragadott egy húsvágó kést, és feléjük fordult, mire Baez
elsápadt az ijedségtől, és húzta volna védelmezőjét, hogy fussanak el, de
Bruce nem mozdult, állta a szakács tekintetét. Aztán lábát a magasba
lendítette, és egyetlen rúgással kirepítette a szakács kezéből a kést, majd
egy újabb ökölcsapással ismét a földre terítette a férfit.
Az igazságtalanság elleni küzdelem miatt Bruce elveszítette a kenyerét,
el kellett jönnie Zhou asszony étterméből, de meg is fogadta, hogy soha
többé nem fog kínai étteremben dolgozni. Képtelen volt elfogadni az ilyen
fajta kötött munkát, így egy amerikai állampolgárságú, japán férfi, Taky
Kimura segítségével egy kis kungfuiskolát nyitott, ahol a Wing Chun
tanításába kezdett.
A Bruce Leenél tizenhét évvel idősebb Taky Kimura korábban
dzsúdórajongó volt, de mivel bálványozta a Bruce Lee által művelt
látványos kínai kungfut, tisztelettel a tanítványává szegődött, és feladta a
dzsúdót, hogy csak a kungfuval foglalkozhasson. A kínai harcművészet
iránti őszinte vágyakozása miatt segített Bruce Leenek, hogy San Francisco
kínai negyedében, egy pincehelyiségben kialakíthasson egy iskolát, de a
seattle-i egyetemekre is elkísérte őt különböző harcművészeti bemutatókat
tartani, hogy növelje befolyását, és persze diákokat toborozzon.
Bár az alagsori helyiségben berendezett kungfuiskola kicsi volt és csak
arra elegendő, hogy fedezze a megélhetését és a tanulmányait Seattle-ben,
mégis egy fontos kezdet volt Bruce Lee számára, ugyanis itt tűzte ki első
ízben a jeet kune do zászlaját. Ráadásul az iskola bevételéből a műszaki
iskolát is be tudta fejezni.
1961 őszén Bruce Lee a Washingtoni Állami Egyetemre iratkozott be,
filozófia szakra. Akik közelről ismerték, azok számára hihetetlennek tűnt ez
a választása, de valóban saját elhatározása volt ez. Ahogy mondta egyszer:
„A választásom a filozófiát illetően a gyermekkori küzdelmeimmel függ
össze. Gyakran tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi is a győzelem, és
hogy miért tartják az emberek olyan fontosnak a dicsőséget. Végül is mi az
élet? Nem magáért a dicsőségért létezünk? Ezekre a kérdésekre csak a
filozófia tudott nekem választ adni.” A szíve mélyén tehát Bruce az a típusú
ember volt, aki nagyon szeretett bölcselkedni.
Az egyetemen szisztematikusan tanulmányozta Lao-ce és leghíresebb
tanítványa, Csuang-ce filozófiáját, Nietzsche és Sartre filozófiáját, illetve az
amerikai irodalmat. A keleti és a nyugati filozófia, amelyek látszólag
összeegyeztethetetlenek, csodálatosan összefonódott Bruce Leeben.
Rajongott Lao-ce és Csuang-ce lelki szabadságáért és transzcendenciájáért,
és nagyra becsülte Nietzsche „felsőbbrendű ember” filozófiáját, amely
összhangban állt harcos, folyton győzni akaró természetével. Mindazonáltal
egyik filozófia sem tudta őt az íróasztalhoz kötni, a filozófia
tanulmányozásával neki nagyon is világos célja volt, mégpedig az, hogy
még tökéletesebben művelje azt, amit akar.
Az iskoláját átköltöztette az egyetem közelébe, és havi tizenöt dollár
tandíjat kért a tanítványaitól, akik többnyire az iskola diákjai voltak, ázsiai
származásúak vagy helyi amerikaiak. Mivel kiválóan kungfuzott, nem
sokkal a tanévkezdés után már az egyetem híressége lett, mert gyakran a
kungfu segítségével védte meg azokat az ázsiai diákokat, akiket inzultáltak.
A harc, amit itt folytatott, gyökeresen különbözött a hongkongi
verekedésektől. Ott csak a balhé kedvéért verekedett, az Államokban
viszont „az igazságért küzdött”, hogy segítse a gyengéket és legyőzze a
gonoszokat, így harcias mentalitásának nemhogy rossz híre nem volt,
hanem inkább tiszteletet váltott ki, ami révén a campus első számú sztárja
lett. Az egyetemen minden ázsiai diák – különösen a lányok –
védőangyaluknak tekintették.
 VÁRATLAN SZERELEM
Bruce Lee a washingtoni állami egyetemi évei alatt számos történetet
eljátszott hősökről, akik szépségeket mentenek, segítik a gyengéket és
szegényeket – ezek a történetek jó része igaz történet, de sokat a rajongók
találtak ki. Bruce Lee számára azonban ezek csak múlékony jelenetek
voltak, az egyetlen dolog ebben az időszakban, amiért igazán megérte
lelkesednie, amire büszke lehetett, az volt, hogy a sors összehozta Linda
Emeryvel, későbbi feleségével.
Linda tősgyökeres amerikai lány volt, a Washingtoni Állami Egyetem
Orvostudományi Karának tehetséges diákja. Az Egyesült Államokban az
orvostudomány és a jog a két legnehezebben elvégezhető kar, az a két
szakma, amelyek a legnagyobb mértékben megkövetelik a hallgatóktól a
mentális állóképességet, s Linda az orvostanhallgatók között a lista első
helyén állt. Ez bizonyos fokig hasznos volt a tudományt nagyra becsülő
családja számára, hiszen édesanyja mindig azt remélte, hogy egy nap orvos
lesz a lányából. Linda pedig haladt az úton szorgalmasan, és sosem
foglalkozott olyasmikkel, mint a sminkelés, az öltözködés vagy divatos
ruhák vásárlása. Természetes módon egyszerű volt, elvegyült az egyetem
többi diáklánya között, akik imádták a nyitottságot, a szabadságot, és
folyton az egyéniségüket meg női vonzerejüket próbálták mutogatni –
Linda viszont belesimult a tömegbe.
A ránézésre hétköznapi lánynak másfajta, különlegesebb vonzereje volt.
Bruce Lee a tanítványaként ismerte meg. Akkoriban sok egyetemista lány
volt kíváncsi a feltűnően jóvágású Bruce Leere, szinte bálványozták a
„hősiességét”, ezért beiratkoztak hozzá harcművészetet tanulni. A legtöbb
lány kedves és lelkes volt, de gőgös és frivol. Az órákon gyakran
kacsintgattak a tanárokra, burkolt ajánlatokat tettek, sőt némelyikük a
szünetekben leplezetlenül flörtölt is. Bruce Leet, a „hőst”, aki amúgy
mindenkinél jobban szerette ugratni a lányokat, ez zavarba ejtette, ilyenkor
elpirult, a diákok meg dőltek a nevetéstől. A kungfuban azonban már nem
voltak ennyire kitartóak, eleinte ugyan érdekesnek találták, gyakorolgattak,
de aztán alábbhagyott a lelkesedésük, vagy látván, hogy a kiszemelt tanár
nem foglalkozik velük, másfelé céloztak szerelmük nyilaival.
 Linda azonban más volt. Bruce Lee arra figyelt fel, hogy ez a nem
feltűnően szép, de önérzetes, elegáns, csendes természetű, amerikai lány
teljes odaadással gyakorolja a kungfut, megállás nélkül tanul. A többi lány
az óra után a tanár urat körülzsongva csacsogott, és kedvesen moziba vagy
vacsorázni hívták – Linda viszont, amikor Bruce Lee érdeklődő tekintete
összetalálkozott a lány derűs tekintetével, szégyenlősen lehajtotta a fejét.
Bruce Lee számára ez annyira furcsa volt, úgy gondolta, hogy ha nem
tipikus szőke, kék szemű, akkor biztos kínai lenne. Mégis éppen emiatt
erősen felkeltette a szoknyavadász Bruce figyelmét, aki amúgy esküvel
megfogadta, hogy külföldi lányt nem fog feleségül venni.
Az igazat megvallva, Linda gyöngéd érzelmeket táplált a kedves és
nyitott, nagyon egyedi és rendkívüli harctechnikával bíró kungfutanár iránt.
Linda kungfu iránti lankadatlan érdeklődésének a legfőbb oka
tulajdonképpen a tanár személyes vonzereje volt. Persze a csöndes és befelé
forduló lány ezt nem tudta könnyen kimutatni.
Hongkongban, a hivalkodó és luxuskörnyezetben Bruce Lee egy sztár
volt, az utca „hőse”, női szívek százai dobogtak érte. A szexualitásról
vallott nézetek tekintetében liberálisabb Egyesült Államokban a jó
megjelenésének és „hőseis” jellemének köszönhetően úgyszintén, barátnő
mindig volt mellette, de meg sem fordult a fejében, hogy bármelyiküket
feleségül is vegye. Nála a barátkozás és a nősülés két teljesen különböző
dolognak számított. Barátnő lehet egy gyönyörű szexi lány, egy feleségnek
azonban legyen mindenekelőtt felelősségtudata, erkölcsi érzéke és tartós,
őszinte érzelmei. A keleti ember e szempontok alapján választ, s az
amerikai Linda pontosan megfelelt ezeknek az elvárásoknak, aminek Bruce
rendkívüli módon örült. Linda ötéves korában elvesztette az édesapját, így
olyan környezetben nőtt fel, amelyből hiányzott az apai szeretet, Bruce Lee
közelsége pedig biztonságot és melegséget nyújtott számára, a két ember
tehát a kezdeti azonos hullámhosszon való rezgés után gyorsan egymásra
talált. Mindazonáltal Linda óriási áldozatot hozott a szerelméért. Bruce Lee
ekkor már úgy érezte, hogy Seattle elég konzervatív hely, és – különösen a
harcművészetek terén – messze elmarad Kalifornia sokkal nyitottabb és
szabadabb légkörétől, ezért Kaliforniába akart menni, hogy továbbfejlessze
tudását. Linda pedig gondolkodás nélkül feladta ragyogó pályát ígérő
tanulmányait, s nem törődve a társadalom kínaiakkal szembeni
előítéleteivel, feleségül ment Bruce Leehez, és együtt költöztek át
Kaliforniába.
 Bruce a harcművészet miatt nem fejezte be az egyetemet. Nem a csalóka
hírnév hajtotta, hanem az, hogy egy olyan szakmát hozzon létre, ami a
kínaiak jó hírét öregbíti.
 ISMERJÉK MEG AZ AMERIKAIAK

A KÍNAI KUNGFUT!
1964 augusztusában Bruce Lee és felesége, Linda Los Angelesbe költöztek.
Bruce mindenekelőtt tiszteletét tette a harcművészkörök Államokban élő,
nagy tekintélyű kínai gurujánál, az öreg Yan Jinghainál. A nagylelkű Yan
Jinghai az idősebb generáció rangidős példaképe volt, akihez a barátai
révén már Bruce Los Angelesbe jövetele előtt szintén eljutott kiemelkedő,
átlagon felüli kungfutudásának híre, és felülkerekedve az iskolák közötti
státuszbéli viszonyokon, maga ment személyesen Seattle-be, hogy Bruce
Leevel találkozzon. Bruce meghatódva fogadta a nagy mester személyes
közeledését, az idősebbnek a fiatalabb iránti tiszteletét, tudniilik hogy egy
öreg harcos elismeri a tudását és tehetségesnek tartja, aki ezzel képes volt
áttörni az iskolák közötti felfogásbeli különbségeken – boldogan osztották
meg egymással harcművészeti tudásukat, s Bruce apjaként tisztelte őt.
Bruce Lee őszintén beszélt Yan Jinghainak az elgondolásairól is,
miszerint az iskolák kapuikat egymás felé kinyitva és összefogva
előrelendíthetik a harcművészetek továbbadását, amit az öreg mester
nagyon nagyra becsült. Bruce szerint a kínaiak az Egyesült Államokban a
bölcsességükből és a szorgalmukból meg tudnak élni, de egy miszticizált
kungfura alapozva nem, tehát ő nem hitt abban az ősi mítoszban, amely
szerint egy kungfutudással rendelkező mestert még fegyverrel sem lehet
legyőzni.
Az öreg és a fiatal közösen nyitott egy kungfuiskolát, ahol minden, kínai
harcművészet iránt érdeklődőt szívesen fogadtak, korra, nemre, etnikumra
és állampolgárságra való tekintet nélkül. Bruce Lee lett az iskola vezető
mesteredzője, Linda pedig az ügyvezető asszisztens.
Az iskola megnyitásának elsődleges célja, azaz hogy a különböző iskolák
nyissák ki kapuikat egymás felé, erőteljes reakciókat váltott ki a kínai
közösségben, sokan támogatták, de többen ellenezték, és provokálták is
őket folyamatosan. Bruce Lee a maga harcos karakterével nem foglalkozott
ezekkel a kihívásokkal, hiszen a honfitársait mégsem akarta megbántani, azt
az amerikaiak nevetségesnek vélhették volna, így kitért előlük. Egészen
addig, míg egy San Franciscó-i harcművészmester úgy nem nyilatkozott,
hogy be kell szüntetni a külföldi diákok felvételét, vagy a továbbiakban
nem lesz ilyen udvarias – erre Bruce Lee saját, a kínai harcművészet
terjesztésével kapcsolatos álmaiért már kénytelen volt felvenni a kesztyűt.
Ez a küzdelem nagyon keserű volt. Huang vezetőedző-mester egy
zseniális képességű harcművész volt, tapasztalt versenyző, és nagy
népszerűségnek örvendett a kínai közösségben. A jeet kune do, azaz a
„feltartóztató ököl útja” mindeddig még nem szerepelt hivatalos versenyen,
Bruce-nak valódi küzdelemben kevés tapasztalata volt, azonban eredendően
dacolt éggel és földdel, de nagymenő stílusa is segítségére volt. Lámpaláza
nem volt a meccs előtt, kitartóan küzdött, és tökéletesen megmutatta a híres
yongchun (vagy Wing Chun) ököl – költői kínai nevén „tavaszmagasztaló
ököl” – jellegzetességeit: gyors, kíméletlen és meglepő – s végül öt perc
leforgása alatt legyőzte ellenfelét.
A történetnek, hogy Bruce Lee nagy vereséget mért Huang mesterre, híre
ment a nyugaton élő kínaiak között, Bruce azonban mégsem volt boldog. A
kínaiakat leszámítva még mindig nem tudtak róla semmit az emberek, pedig
ő arról álmodott, hogy világszerte megismerik a kínai harcművészet
nagyszerűségét és gondolati mélységét, és őt magát mint a kínai kungfu
kiemelkedő apostolát.
Ezzel az elképzeléssel elhatározta, hogy egy bemutatókörútra indul az
Államokban. Egy kínai az erejével kell hogy bizonyítsa önmagát! Folyton
erre gondolt, és különösen amikor azt tapasztalta, hogy az Egyesült
Államok fejlődéséért óriási áldozatot hozó kínai munkások
leszármazottainak még ma sincs meg a helyük az amerikai társadalomban,
még szilárdabb lett ezen meggyőződésében.
Minden amerikainak meg kell ismernie a kínai kungfut! – egész úton ez
lebegett a szeme előtt. De csodálkozva látta, hogy aki eljöttek a
bemutatójára, jórészt kínai vagy ázsiai bevándorlók voltak, és nagyon kevés
amerikai, ugyanis az amerikaiak jobban szeretik a karatét. Ez főként a
kevésbé konzervatív japán hozzáállásnak köszönhető, ami révén a karate
beszivárgott Amerika földjére, így az Egyesült Államokban az lett a
legsikeresebb keleti harcművészeti stílus.
Ez a felismerés arra késztette Bruce Leet, hogy azonnal megszakítsa az
előadás-sorozatot, Lindával együtt visszatérjen Los Angelesbe, és
jelentkezzen az Amerikai Országos Karatebajnokságra.
A karate az ősi kínai harcművészet Japánban való elterjedése után
fejlődött ki, így alapjában véve nem különbözik a kínai harcművészetektől.
Bruce Lee korábban már megmérettetett karateharcosokkal, például
barátjával, Kimurával, de hivatalos karateversenyen még nem vett részt,
ezért a helyszínre érkezve eleinte csak nézelődött, minden apró részletet
megfigyelt, hogy elsajátítsa a karate versenyszabályait. Az a pár nap pedig
drámai fordulatokban bővelkedett.
Bruce Lee annyira belefeledkezett a nézelődésbe, hogy lekéste a
regisztrációt. Dühös lett, hogy nem vehet részt a versenyen, és amikor a
szervezőkkel vitatkozott, egy magas, szőke, kék szemű bokszoló jött oda
hozzá, aki nem más volt, mint az egymás után háromszor amerikai országos
karatebajnoki címet nyert, most címvédő aspiráns, kilencdanos nagymester,
Chuck Norris. Látta Bruce Leen, mennyire sóvárog a nevezésért,
elmosolyodott, majd odament a szervezőkhöz. Neki köszönhetően Bruce
végül elindulhatott a versenyen, Norris azonban még álmában sem gondolta
volna, hogy pont emiatt fogja elveszíteni az aranyérmet!
Chuck Norrist a Wing Chun kungfu technikája egyből a földre terítette, a
haragját fölösleges is részletezni. De végtére is a harcművészetek
nagymestere volt, akiben nagyon is megvoltak a harci erények, és hamar
túltette magát a kudarcon. Úgy érezte, ez a kínai srác tényleg erősebb nála,
mint a záporeső, úgy támad, kemény ökle és gyorsasága káprázatos,
lehetetlen ellene védekezni. A nagymester mindenáron meg akarta ismerni,
miféle harci technika ez, és nemsokára személyesen tette tiszteletét a kis
Sárkánynál.
Igaz lehet az a mondás, hogy „amíg nem ütöd, meg nem ismered”. Bruce
Lee és Norris elkezdtek hát egymástól tanulni, eszmecserét folytattak, és
mindent megmutattak a másiknak a saját harcművészetükről: Norris
elsajátította a „tavaszmagasztaló ököl” alaptechnikáját, Bruce Lee pedig
Norris pörgő-forgó rúgását, azt a levegőben rúgást, ami a később forgatott
harcművészfilmjeinek védjegyét jelenti. Kettejük barátsága Bruce élete
végéig tartott.
Norris a Sárkány halála után így emlékezett vissza a barátságukra:
„Miután megismerkedtünk, Bruce Leevel gyakran boncolgattuk együtt a
harcművészeteket, én a kínai kungfut tanultam tőle, ő az én forgó
rúgásomat tanulta, és mindketten látványos haladást értünk el” – mondta
elérzékenyülve. „Nem számít, hogy igazam van-e vagy sem, mindent
összevetve úgy hiszem, hogy Bruce egy olyan, örökké győzni akaró ember,
akinek van mire büszkének lennie, és persze a legjobb kungfus a világon!”
Az országos karatebajnokság után nem sokkal Bruce Lee a tanár-barát
Yan Jinghai ajánlásával a Long Beach Nemzetközi Karatebajnokság nevű
versenyen vett részt. Yan Jinghai és a szervező Ed Parker, az Országos
Karateszövetség elnöke barátok voltak, és Parker meghívta Bruce Leet,
hogy legyen a bajnokság díszvendége.
A megnyitón Bruce ízelítőt adott harcművészetéből, és bemutatta a
„tavaszmagasztaló ököl” technikáját: például a fantasztikus mozdulatsornak
tartott „kézre tapadást figyelemeltereléssel”, a legendás „egyinches ütést”
vagy a „láthatatlan öklöt” – óriási tapsvihar követte. Bár ez alkalommal
Bruce Lee nem kezelgetett senkivel, harcművészete mégis elnyerte az
amerikai harcművészvilág széles körű elismerését. Parker „egyszerűen
bámulatosnak” titulálta a kéztechnikáját, a bemutatót filmre is vette, ami
később nagy lehetőséget biztosított Bruce számára, hogy belépjen
Hollywood kapuján.
 A JEET KUNE DO

A KELETI FILOZÓFIA MÉLYÉN

A két verseny révén Bruce-t végre megérintette a hírnév szele, egyre több
tanítványa lett, de számos remek harcművész kihívója is akadt. Senkit nem
utasított vissza, s a győzelme minden alkalommal megkérdőjelezhetetlen
volt, ami megdöbbentette az amerikai harcművészvilágot. Nem tudták
megfejteni, hogy ez a százhetvenhárom centis, hatvankilós kínai hogyan
képes földre kényszeríteni százkilós karate- és taekwondobajnokokat vagy
más kiválóságokat néhány perc vagy akár másodperc alatt – talán az istenek
segítik? „Bruce Lee, a legyőzhetetlen” népszerű legenda lett az amerikai
harcművészek körében, s a mítosza miatt a sok remek harcművész még
inkább meg akart küzdeni vele. De bárki is volt a kihívó, Bruce Lee nyert
minden csatában, így bizonyítva a „legenda” valódiságát.
Bruce azonban a szíve mélyén jól tudta, hogy valójában nem Bruce Lee a
legyőzhetetlen, hanem amit ő létrehozott, a jeet kune do. Meggyőződéssel
vallotta, hogy ez a legmodernebb harcművészet a világon.
Az állandó kihívások, mérkőzések és győzelmek során kezdte filozófiai
szinten is megérteni a harc művészetét. A jeet kune do – szép, költői, kínai
nevén a „feltartóztató ököl útja” – tulajdonképpen tükrözte mindazt, amit
Bruce Lee a harcművészetről elképzelt. Ebben a küzdési formában nincs
rögzült technika és rutin, a jeet kune do egy több más iskola előnyös
elemeit is magába olvasztó újfajta stratégia, illetve pontosan kiszámított,
kíméletlen és gyors taktika. Más szóval, nincsen jellegzetes mozgás,
nincsenek standard mozdulatok, mint például a „majomököl”,
„saskaromököl” vagy „részeg ököl”, hanem az ellenfél legyőzésére
különféle módszereket alkalmaz. A jeet kune do tanításakor természetesen
Bruce Lee is mutatott a kéz- és lábmunkával, a fogásokkal és az
ellentámadással kapcsolatos speciális és standard mozdulatsorokat, de csak
egy kimondottan kezdőknek tervezett „fabábun”, egy kiálló rudakkal
felszerelt facölöpön, amelyet – miután megtanulták a tényleges közelharc
technikáját – elhagytak, és kedvük szerint formálták az ütéseket és a
rúgásokat.
Bruce Lee elgondolása szerint a jeet kune do három fő elemből áll: az
egyik a hatékonyság és gyorsaság, a második az intuíció, amikor a technikát
az ösztön vezérli, a harmadik pedig az egyszerűség és díszítetlenség, azaz a
látványos mozdulatsorok helyett egyetlen ütéssel vagy egyetlen rúgással
próbálja megoldani a problémát. E három elem egymást kiegészítve egy
természetes állapothoz vezet, és egy olyan technikává áll össze, amely
tulajdonképpen mentes minden technikától, ezért azt is mondhatjuk, hogy a
jeet kune do önmagában véve egyfajta kungfufilozófia. S éppen filozófiai
mivoltából adódik, hogy rendkívül nehéz komolyan elsajátítani, a mai napig
sincs senki, aki képes lett volna olyan szinten művelni a „feltartóztató ököl
útját”, mint ahogyan Bruce Lee.
Persze a jeet kune dónak mégis megvan a maga technikája, amihez
rendkívül erős fizikai állóképesség szükséges. Bruce Lee testsúlya a Los
Angeles-i karatebajnokság idején 77,5 kiló volt, és puszta kézzel közel 178,
nuncsakut használva pedig 800 kilogramm erősségű ütést produkált. 1970-
ben, egy bemutatón egy teljes páncélzatot viselő százkilós kínait, mindössze
két lépés távolságból, egyetlen rúgással 20 méterre repített, egyenesen az
úszómedencébe. Erre nem akárki képes, ilyen készség és fizikai
állóképesség nélkül a jeet kune dót nem lehet maximálisan művelni.
Ebből látható, hogy a jeet kune do legendája egyáltalán nem misztikus, a
műveléséhez azonban a szellem és a fizikum magas szintű összehangoltsága
szükséges, amelynek megvalósítására nagyon kevesen voltak képesek –
Bruce Lee, a Sárkány viszont igen.
 HARMADIK RÉSZ

                               

RÖGÖS PÁLYA–

HOLLYWOODI BOLYONGÁS
 AZ IMÁDOTT HOLLYWOOD
Hollywood káprázatos hely, amely minden amerikai fiatalt elvarázsol.
Nemcsak azért, mert az általa kreált álomvilág megrészegíti az embert,
hanem a rejtélyei és csodái miatt is: Hollywoodba belépni azt jelenti, hogy
minden pénzzel, státusszal és kreativitással kapcsolatos vágyunk teljesül.
Ezért rengeteg amerikai fiatal álmodik arról, hogy bejusson ide.
Bruce Lee Hongkongban dolgozott már színészként, és nagy tehetségnek
bizonyult e téren. Miután az Egyesült Államokba költözött, lehetősége volt
harcművészetének fejlesztésésére, és ő minden erejével azon dolgozott,
hogy harcművészkarrierjét továbblendítse, illetve hogy növelje a jeet kune
do befolyását. Végül mégis a film lett az a terület, ahol Bruce Lee
leghamarabb a legnagyobb eredményeket érte el. Sosem felejtette el, hogy
mit hozott számára a film, megbecsülést és boldogságot, így az Egyesült
Államokban Hollywood lett a legkedvesebb helye. Megszakította hát a
tanulmányait, és Lindával együtt Los Angelesbe költözött, természetesen
elsősorban a harcművészetben való fejlődés vezérelte, de volt egy másik,
akkor még ki nem mondott indoka is: Hollywood.
Nem sokkal Los Angelesbe érkezésük után Lindával autóba ültek, és a
régóta áhított városka felé vették útjukat, ahol azonban Bruce Leet óriási
csalódás érte. Gyönyörű nőik és hozzá hasonló megszállottak hemzsegtek
mindenfelé, akik csak arra áhítoztak, hogy bejussanak Hollywoodba.
Rengeteg áruház volt, ki-bejártak a nézelődők, de filmvászonról ismerős
arcot vagy kivetítőik mögötti fontos embereket egyetlenegyet sem lehetett
látni. Nyilván ez Hollywood, a titokzatos hely, ahol a sztároknak és a
világhírű producereknek, forgatókönyvíróknak megvan a saját,
nyilvánosság elöl elzárt munkaterületük, mintha egy másik dimenzióban
élnének, nincs itt „Aladdin lámpája”, sem semmi „Szezám tárulj”-féle trükk
– ide senki nem mehet be. Bruce Leenek nem volt csodalámpája, sem
trükkje, sem pedig kimagasló színészi képessége, így csak remélhette
Hollywoodot.
A hazafelé úton Bruce nagyon szomorú volt, és egy szót sem szólt. Linda
vezetett, aki megértette férje csalódottságát.
– Szerintem mégis inkább a harcművészetre kellene több energiát
fordítani. Az itteni dolgok miatt felesleges idegeskedni. Ha a „feltartóztató
ököl” elterjed, akkor úgyis megkeresnek majd filmet forgatni. Hollywood
olyan hely, ahova első osztályú technológia és művészet kell, és ha a
kungfu, amit te művelsz, hatni tud az emberekre, akkor kungfufilmeket
forgatnak majd, de az is lehet, hogy új típusú filmet is kitalálnak – mondta
Linda csendesen.
Linda helyzetelemzése és reménykedése hallatán Bruce háborgó szíve
lassan megnyugodott. A dolgok alakulása a bizonyíték, hogy Linda egy
próféta volt. Bruce – miután híres lett a kungfu révén – gyorsan közel került
Hollywoodhoz, bár még nem lépett be a kapun, de már a bejáratánál
várakozott.
Minden azzal a filmfelvétellel kezdődött, amit Ed Parker rögzített annak
idején azon a bizonyos karatebajnokságon.
Ed Parkernek, az Amerikai Országos Karateszövetség elnökének az
egyik követője Jay Sebring volt, az egyik legnevesebb sztárfodrász
Hollywoodban, aki miután végignézte a Bruce Long Beach-i bemutatóján
készült felvételt, teljesen le volt nyűgözve a harci képességeitől, és azonnal
meg akarta ismerni személyesen is Bruce Leet. Parker megpróbálta
összehozni őket, és egy kínai étterembe szervezett nekik találkozót. Amint
szóba elegyedtek, rögtön barátság szövődött közöttük, s egyre
nyilvánvalóbb lett számukra rokonlelkük. Sok mindenről beszélgettek:
Amerikáról, Hongkongról, a kungfuról, az életről, így Sebring megtudta,
hogy ez a kungfumester már több filmet forgatott, és hogy vannak még
színészi ambíciói, ha most még homályos körvonalakban is.
Sebring őszintén csodálta Bruce Lee ambícióit, és úgy gondolta, hogy
Bruce Lee a „kemény fickó” szerepében biztos főnyeremény lenne, de
mérget nem mert venni rá, hogy ez az ölet megvalósulhat, hiszen jól ismerte
Hollywoodot, ahol a lehetőség sokkal fontosabb volt, mint a tehetség. Ezért
azt mondta Bruce Leenek:
– Ismerek néhány rendezőt és producert, de ne várj túl sokat, inkább
csiszolgasd még a kungfudat!
Miután elköszöntek egymástól, Bruce Lee ismét nyitott egy
kungfuiskolát, Sebring pedig egy fodrászszalont. Sebring nagyon híres
fodrász volt Hollywoodban, kliensei között számos rendező,
forgatókönyvíró és színész megfordult, s amint alkalma adódott,
figyelmükbe ajánlotta Bruce Leet, de az eredmény elkeserítette: a rendezők
és producerek inkább a nagy orrú külföldieket kérték fel kínai
karakterszerepekre, és nem voltak hajlandók kínaiakat alkalmazni. Sebring
felháborító faji diszkriminációt látott emögött. S amikor már úgy gondolta,
hogy reménytelen a helyzet, egy híresség tért be a szalonjába.
William Ducia volt az, a 20th Century Fox Company televíziós
producere. Az 1960-as évek az amerikai tévéjátékok rohamos fejlődésének
időszaka volt, rengeteg olyan filmet vetítettek a tévében, amelyek a
mozifilmek szerkezetének mintájára készültek, a mozik így közönségük
nagy részét elvesztették. A nagy hollywoodi filmvállalatok mindegyike
gyártotta a maga tévéjátékait, amelyeket eladtak a televízióhálózatoknak,
így jelenhetett meg Ducia, aki egy személyben volt televíziós és
filmproducer.
Sebring, miközben Ducia frizuráját csinálta, közömbösen diskurált vele,
aminek hatására a mindig szűkszavú Ducia sok dolgot kifecsegett. Például
azt, hogy éppen egy Charlie Chan-filmet készít elő, a főbb szereplők
jórésze megvan, csak a legidősebb fiú szerepére nem talált még megfelelő
színészt. Egy európai származású kínai fiatalt keres, aki az ősi kínai
kungfuhoz is ért.
Sebring titokban nagyon örült, és tovább csevegett Duciával, miközben
gondosan igazgatta a frizuráját. Meg akarta fogni Duciát, hogy egy
alkalmas pillanatban beajánlja neki Bruce Leet. Ezek a producerek
rendkívül arrogánsak, válogatósak, elég egy rossz szó, és bukik minden.
Szerencsére Sebring ismerte őt, és jól tudta, hogy Ducia egyáltalán nem
ismeri a kínai nyelvű filmeket, így azt mondta neki, hogy Bruce Lee
Hongkongban többször is elnyerte a „Világ kínai nyelvű filmje” című
nagydíjat, őt pedig úgy hívják, hogy a „film ifjú keleti császára”, hogy
kitűnő harcművész, és világbajnoki címet is nyert – tehát pont a
legmegfelelőbb a nagyfiú szerepére. Mostanában ugyan kizárólag arra
koncentrál, hogy világklasszis kungfunagymester legyen, így Sebring nem
is tudja, hogy érdekli-e még őt egyáltalán a filmvilágba való visszatérés.
A producer szeme egyből felcsillant, miután frizurája elkészült, nem
indult el rögtön, hanem tovább beszélgetett Sebringgel Bruce-ról. Ducia
megkérdezte, hol találja meg a Bruce főszereplésével készült filmeket.
– Hogy hol? Hát Hongkongban. Az USA folyton csak exportál filmeket,
soha nem hoz be semmit, függgetlenül a filmek minőségétől – hangzott
Sebring válasza.
Látta, hogy a producert valóban érdekli Bruce, előrukkolt hát a
leghíresebb névvel, Ed Parker nevével, és azt mondta:
– Parker nagyra becsüli Bruce Lee kungfuját, van róla filmfelvétel is.
 Ducia lázba jött:
– Kérlek, beszélj Parkerrel, hogy adja kölcsön az anyagot. Ha összejön a
forgatás Bruce Leevel, fizetek neked jutalékot – mondta.
Sikerült hát az ajánlás! Bruce Lee akkor éppen Oaklandben tanított
harcművészetet, de amint meghallotta a hírt, rögtön Los Angelesbe repült.
Sebring és Parker várták Hollywoodban. Majd amikor találkoztak, a
feltüzelt Sárkány jókora hideg zuhanyt kapott a nyakába. Sebring és Parker
ugyanis felvilágosították, hogy amíg a szerződés nincs aláírva, addig semmi
nem számít, meg hogy Hollywoodban színésszel szerződést bontani
mindennapos dolog, legfeljebb kártalanítják valamennyivel. Bruce-t arra is
kioktatták, hogy olyan stílusban tárgyaljon Duciával, mint a „film ifjú keleti
császára”, és ne hagyja magát alábecsülni.
Bruce Lee lassan felocsúdott a meglepetésből, és megnyugodott. Szépen
megtudakolt mindent Duciától a szerepet és a szerződés részleteit illetően.
Ducia pedig úgy érezte, hogy egy igen tapasztalt színésszel van dolga, aki
filmje színvonalát igencsak megemelhetné. Miután a részleteket
megbeszélték, Bruce Lee izgalma is alábbhagyott, és a szerződést az angol
nyelvű „Bruce Lee” névvel írta alá.
Bruce végre Hollywood kapujában volt! Linda – miután megtudta a jó
hírt – sírni tudott volna a boldogságtól, a jóslata beteljesült, és a férje álma
is valóra válik. Hollywoodban végre megjelent egy kínai származású
filmsztár!
Rögvest elrendezték a Bruce iskolája körüli teendőket, és Bruce
beíratkozott a 20th Century Fox Company színjátszó iskolájába, ahol
hollywoodi típusú színészképzésben részesült. Senki nem sejtette, hogy az
egy hónapos képzés a filmsztár Bruce Lee életében az első és egyetlen
formális színművészeti képzés lesz.
A hosszú idő alatt, míg a Charlie Chan-film forgatásának megkezdésére
vártak, 1965. február 1-jén megszületett Bruce fia, Brandon Lee (Li
Guohao). Bruce azonban nem adhatta át magát a szülővé válás örömeinek,
mert pár nap múlva Hongkongból jött a szomorú hír, hogy édesapja, Li
Haiquan meghalt. Bruce Lee egy hét leforgása alatt eszmélt rá arra, hogy az
élet nagyon rövid, ezért meg kell becsülni, s ez tovább serkentette a hitét
abban, hogy kemény küzdelem árán mindent maximálisan megtegyen a
céljaiért, és az életben később ne kelljen semmit megbánnia.
Miután édesapját elvesztette, hat hosszú hónap várakozás következett e
fájdalommal teli lelkiállapotban. Linda nagyon megértő volt, folyamatosan
öntötte bele a lelket, nélküle talán túl sem élte volna ezt az időszakot.
Amire Sebring korábban figyelmeztette, bekövetkezett: a
szerződésbontás. A filmet valamilyen okból nem kezdték el forgatni, így
Bruce szerepe is a ködbe veszett. Szerencsére Ducia keresett neki egy
másik szerepet, a The Green Hornet (Zöld darázs) című sorozatban a japán–
amerikai újságíró, Kato szerepét játszhatta, aki egy remek harcművész,
rafinált és bátor hős, amolyan modern kori „kóbor lovag” volt.
A Fox Company végre teljesítette a szerződést. Amikor Bruce először
belépett a hollywoodi filmstúdióba, nagyon vegyes érzelmei voltak. Ugyan
televíziós forgatásról volt szó, és végül is Hollywood kapuin belül volt, de a
csillogó művészpalota falain kívül rengeteg megpróbáltatással kellett
szembesülnie, ami a kellő izgalmat is beárnyékolta. Elképzelése azonban,
hogy a kínaiak jó híre érdekében fog küzdeni, egyre határozottabb lett, ezért
elhatározta, hogy mindent belead, hogy első hollywoodi szerepét jól játssza.
A „Zöld darázs” egy harminc, egyenként harmincperces epizódból álló
sorozat. Az igazságkereső hős lovagról szóló modern történet hasonlít a
Batman történetéhez – Bruce Lee mint Kato a főszereplő Zöld darázs
jobbkeze. A filmben sok harci jelenet van, s Bruce Lee a forgatás során
minden lehetséges eszközzel arra törekedett, hogy megmutassa a kungfu,
azaz a kínai harcművészet kifinomultságát és erejét, ugyanakkor nagy
figyelmet fordított karaktere megformálására is. Bár nem volt olyan
„engedelmes”, mint a többi, Hollywoodba éppenhogy bekerült színész, ő
vehemens volt, és folyton vitatkozott, aminek a rendezők nyilván nem
örültek, a „Zöld darázs” forgatása, a rendezővel való konfrontációk
közepette végül mégis befejeződött.
 SZTÁRSÁG HELYETT

SZTÁROK MESTERE
A film bemutatásakor elmaradt a viharos taps, mert a sablonos történet már
lerágott csont volt, a karakterei is elnyűttek, Bruce Lee teljesítménye
viszont pozitív kritikát kapott mind a média, mind a közönség részéről. Jól
állt neki ez a szerep, elegáns volt és eredeti, és a tehetségét is remekül
megcsillantotta, messze túlszárnyalva a főszereplő Zöld darázst, a
filmkritikusok szerint másodhegedűsként is ő volt az első. A kritikusok
szerint ennek az lehetett az oka, hogy bár egy japán férfit alakított, mégis a
kínaiaknak az eredendően magukban hordozott civilizációs lényegiségét
jelenítette meg, s hogy a nyugatiakat zavarba ejtő, friss, sejtelmes légkört
teremtett maga körül, illetve hogy a Bruce Lee-féle kifinomult kungfu
valóban lélegzetelállító.
Bár a sorozatnak nem volt nagy visszhangja a társadalomban, viszont
nagy szenzációt keltett a nyugaton élő kínai közösségekben, ugyanis kínai
színész ezelőtt még soha nem futott be ilyen büszke és fényes karriert.
Bruce-t ezután a kínai vállalattulajdonosok különböző szalagavató
ünnepségekre hívták, vagy jótékonysági rendezvényekre, hogy
kungfubemutatót tartson. Az Egyesült Államokban élő japánok is nagyon
kedvelték Bruce Leet, mivel egy japán „hős lovagot” alakított.
Ezek az események nagyon fellelkesítették Bruce-t, és már a ragyogó
jövőt tervezgette a televíziótól a filmig, a mellékszerepektől a főszerepig, a
hétköznapi színészkedéstől a sztárok csillogó jövőéig.
Azonban a gyönyörű hollywoodi művészpalota olykor nagyon
könyörtelen, csillogó kupolája ezernyi csapdát és tüskét rejt. A felszín alatt
zajló féktelen rivalizációk az átlagember számára elképzelhetetlenek, sőt a
faji diszkrimináció is folyamatosan árnyat vet a benne munkálkodók
mindennapjaira, ezért a talpon maradásért a nem nyugati származású férfi
színészeknek ezzel az akadállyal is meg kell küzdeniük.
Sebring segített Bruce-nak abban, hogy felismerje mindezt, és hogy el
tudja fogadni a nehezen elfogadható valóságot. Bruce bámulatos
harcművészete és nyitott személyisége révén elnyerte Faye Simon, a „Zöld
darázs” segédproducerének a barátságát. Ő Sebringhez hasonlóan
tökéletesen ismerte Hollywood belső világát, és tudta, hogy Bruce Lee
elképzelését, hogy az erejére támaszkodva vezető pozícióba kerüljön,
majdhogynem lehetetlen megvalósítani. Így azt tanácsolták neki, hogy
keressen másik utat: indítson magas szintű kungfucsoportokat, tartson
magánórákat, és fogadjon hollywoodi hírességeket, akik óradíjat fizetnek,
de olyan magasat, hogy azon Bruce maga is meghökkent. De végül is okos
ember volt, és hamar belátta, hogy a barátok elképzelései abszolút
helytállóak. A hírnév és a pénz identitásszimbólumok, a magas szintű
mesterek természetesen csak magas szintű tanítványokat fogadnak, és mivel
Kato szerepének köszönhetően már volt hírneve Hollywoodban, nem
aggódott amiatt, hogy a divathajhász hírességek nem jönnek „művészetet
tanulni”. Ez ugyan nem ütközött Bruce Lee eredeti szándékával, tudniilik
hogy széles körben elterjessze a kínai harcművészetet, de ez az Egyesült
Államok és nem Kína, tehát hosszú távú megfontolásból és megélhetési
szempontból sem volt más választása.
Bruce Lee első híres tanítványa egy ismert filmsztár, Steve McQueen
volt, aki általában kemény fickókat játszott, cowboyok, detektívek és rablók
szerepében bódította el az amerikai közönséget. A férfi színésznek, aki
sztárrá avanzsálhat, nyilván van valamilyen készsége, Steve például jártas
volt a lovaglásban, a bokszban és a kardforgatásban. Miután látta Bruce Lee
előadásait, rögtön beleszeretett a keleti harcművészetbe, és habozás nélkül –
ötvendolláros óradíj fejében – elkezdett leckéket venni a mestertől.
Steve nem volt „jó” diák, aki türelmesen tanulta volna a harcművészetet,
nem is tanult hosszú ideig, híressége folytán azonban, a tanárának nemcsak
„óradíjat” hozott, hanem hírnevet is, hiszen nem sokkal azután, hogy Bruce
Lee kungfuiskolájában kezdett tanulni, cikkek és fotók jelentek meg az
újságokban: „Hollywoodi sztár kínai mestertől tanul harcművészetet”.
Steve újságírók célkeresztjében állt, és bár nem volt világsztár, de arra
éppen elegendőnek bizonyult, hogy a riportereknek munkát adjon. A cikkek
konkrétan nem emelték ki Bruce Leet, de láthatóan megemelték a hírnévét,
így Steve-et követte a színész James Coburn (A hét mesterlövész, 1960), a
forgatókönyvíró Stirling Silliphant (Túl a csúcson, 1987), a producer Jerry
Weintraub (Tarzan legendája, 2016) és a rendező Roman Polariski – tehát
több tucat hollywoodi híresség szegődött a mesterhez tanítványnak.
A legtöbbjük nem tanult sokáig, a valódi harcművészeti képzés során
azonban volt alkalmuk megtapasztalni Bruce Lee zseniális tudását, ezért
örömmel használták a befolyásukat, és beajánlották őt néhány filmes
forgatásra. Bár ezek a filmek nem voltak annyira jelentősek, ahhoz mégis
elegendőnek bizonyultak, hogy Bruce Lee megvethesse a lábát
Hollywoodban. Legbelül, a szíve mélyén hálás volt Sebringnek, aki először
vetette fel ezt az ötletet, és Faye Simonnak is. Ha ők nem lettek volna,
akkor Bruce valószínűleg már rég elhagyta volna Hollywoodot.
Ugyanakkor azt is tapasztalta, és egyre inkább úgy érezte: a hollywoodi
hírességek és fontos emberek szemében ő mindössze egy „sztár
kungfumester” volt, és nem pedig sztárszínész. Amikor ez először tudosult
benne, nagyon felzaklatta magát, hiszen ez teljesen ellenkezett a céljaival!
De muszáj volt tűrnie, hiszen ha nincs a „kungfus Bruce Lee”, akkor nincs a
„filmes Bruce Lee” sem, tehát ő kizárólag kungfufilmekkel (bár akkor még
nem létezett ez a kategória) veheti fel a versenyt az óriási filmsztárokkal,
csak azok révén valósíthatja meg azt az álmát, hogy világhírű filmsztár
legyen.
Ahogy telt az idő, Bruce egyre népszerűbb lett Hollywoodban, és egyre
több híresség jött hozzá harcművészetet tanulni. A tandíja is
megemelkedett, 50 dollár helyett már 250 dollárt kért óránként. Közben
játszott néhány akrobatikus-harcos tévéfilmben és moziban, de csak
mellékszerepeket, vagy olyan filmeknél volt harcművészeti tanácsadó,
amelyekben a keleti kungfu is hangot kapott. Pénzt tudott keresni ezekkel,
így háromtagú családjuk újra és újra költözködött, minden alkalommal
egyre színvonalasabb környékre. Majd a gazdagok lakta Bell kerületben
vásárolt egy úszómedencés luxusapartmant, később már több ezer
mérföldre, Miami Beachen is vett egy villát, ahol akkoriban még egy kézen
meg lehetett számolni, hány kínainak volt ott villája. A hollywoodi
hírességek szemében az ő története – tudniillik hogy egy kínai fiú, aki képes
volt hat év leforgása alatt belevegyülni ebbe a közegbe – egy hihetetlen
mese volt, azonban egyikük sem ismerte Bruce legnagyobb szívfájdalmát: ő
azért jött Hollywoodba, hogy filmeket forgasson, s hogy ő legyen az első
kínai szupersztár, nem pedig azért, hogy szupersztárokat tanítson
harcművészetre!
 A RÖGESZMÉBE FULLADT

„NÉMA FURULYA”
Az igazat megvallva, az olyan fontos hollywoodi embereknek, mint Jerry
Weintraub vagy Roman Polański, abszolút megvolt a lehetőségük, hogy
főszerepet adjanak Bruce-nak, akár filmben, akár televíziós sorozatban. Ők
sok mindenről dönthettek Hollywoodban, és őszintén csodálták Bruce
kungfuját, de mégsem így cselekedtek. Inkább szántak arra rengeteg pénzt,
hogy Bruce-t külfödre vigyék egyrészt szórakozni, másrészt kungfut
tanítani, mintsem arra, hogy főszerepet ajánljanak neki. Ezen Bruce nagyon
sokat töprengett, de sehogy nem tudott zöld ágra vergődni a kérdéssel. Most
úgy tűnik, hogy az ok valójában nagyon egyszerű, hiszen Hollywood
alapjában véve a művészetek fellegvára, legalábbis kívülről, mert a legbelső
szerkezet egy hatalmas üzleti gépezet, amelynek egyetlen célja a
profitszerzés, méghozzá a magas profitszerzés. Az 1970-es években
Hollywoodban épphogy elindult egy nagy beruházási hullám, és sorra
készültek a nagyszabású alkotások, de akármilyen filmről is volt szó, a
költségvetés több millió dollárról indult, és a nagyfőnökök, ha nem tudtak
biztosra menni, nem kockáztattak. Ráadásul Amerikában abban az időben a
faji diszkrimináció árnyéka még mindig élt a köztudatban, és hogy a Bruce
Lee által játszott „keleti hős” vajon fog-e még előadást tartani, azt senki
nem tuda megmondani. Egy kritikus a már híres Bruce Leevel kapcsolatban
így fogalmazott: „Röviden, mert Bruce Lee kínai. Nem a hollywoodi
nagyfejeknek van előítéletük Bruce Leevel szemben, hanem az Egyesült
Államokban nagyon mélyen gyökerező faji előítélet az, ami – mint egy
láthatatlan kéz – fojtogatja őket.”
De hogy méltányosak legyünk, nem minden hollywoodi híresség volt
olyan rövidlátó, hogy semmibe vegye a barátságot. Leet élete végéig
barátság fűzte két tanítványához, a Hongkong Film Awards-díjas
forgatókönyvíróhoz, Stirling Silliphanthoz és a fiatal sztárhoz, James
Coburnhöz. Velük együtt filmet is készült forgatni, hiszen hárman ötölték ki
a The Silent Flute (Néma furulya) című film alapgondolatát 1969-ben.
Ebben Bruce-nak szánták a főszerepet. (A film végül csak Bruce halála után
készülhetett el, majd Circle of Iron [A legyőzhetetlen] címen, David
Carradine főszereplésével került vetítésre 1978 júliusában.) Silliphant-nak
és Coburn-nek presztízsük és gondos tervezgetésük folytán sikerült
elnyerniük a Warner Bros. anyagi támogatását, de a filmet mégsem kezdték
el akkor forgatni, mivel a cég – a befektetési kockázat elkerülése érdekében
– ragaszkodott ahhoz, hogy a stáb Indiában forgasson. Volt ott ugyanis a
vállalatnak egy, a külföldi forgatásokhoz kapcsolódó költségvetése,
amelyről a pénzt nem tudták dollárban beszámítani – tehát ha a film
elkészül, a cég természetesen keres rajta, ha pedig rosszul sikerül a forgatás,
a céget akkor sem éri közvetlen veszteség. Arra azonban nem gondoltak,
hogy hogyan lehet egy olyan filmet, amely az ősi kínai kungfura épül,
indiai helyszíneken forgatni… Az eredmény persze az lett, hogy a film
„elvetélt”. A filmen Silliphant és Coburn tizenkétezer dollárt veszített. Az
első vázlat megírásával mást bíztak meg, hollywoodi szokás szerint. A
forgatókönyvírásnak három munkafázisa van, a forgatókönyvírók megírják
a történetet, illetve a karaktereket és a párbeszédeket, s mivel Silliphant
nagymenő forgatókönyvíró volt, a forgatókönyv egészének összeállítása és
finomítása az ő feladata volt, így tehát általában csak a munka harmadik
fázisában vett részt, az ezt megelőző munkát – pénz fejében – mással íratta
meg. Ugyanakkor Bruce vesztesége felbecsülhetetlen volt, nemzeti
önbecsülését és hitét veszítette el. Ebben a küzdelemben, amikor épp a
célba érés előtt esett el, kristálytisztán láthatta a hollywoodi filmgyártók
valódi arcát: nem hisznek abban, hogy egy kínai film nagy tömegeket
vonzana, és nem is akarják, hogy egy kínai kungfumester legyen az ő
sztárjuk. Így amikor pár év múlva Bruce kungfufilmjei berobbantak a
köztudatba, és a Warner ismét megkereste azzal, hogy forgassák le a „Néma
furulyá”-t, Bruce ellentmondást nem tűrőn kijelentette: „Nem csinálom!” –
s csak Silliphant és Coburn tudta igazán, hogy mi van e mögött a két szó
mögött: az erős önbecsülés, ugyanis Bruce sosem fogja saját erőfeszítései
árán pénzzel teletömni azoknak a zsebét, akik megsértették az ő országát és
nemzetét.
 A TORONY ÖSSZEOMLIK
Nem sokkal azután, hogy a „Néma furulya” kudarcba fulladt, a Warner
ismét együttműködési szándékkal kereste meg Bruce-t. Tom Kuhn, a cég
televíziós szekciójának vezetője kedvesen az irodájába invitálta egy
megbeszélésre. Kuhn a régmúlt viszályait figyelmen kívül hagyva őszintén
beszélt Bruce-szal:
– A Warner egy televíziós sorozatot készül forgatni, amelyben a kínai
kungfut mutatnánk be. És azt szeretnénk kérni, hogy Ön játssza a
főszereplői, a kungfumestert.
Bár Bruce még mindig neheztelt a „Néma furulya” miatt, egy ilyen rég
áhított álomszerep izgalomba hozta. Elmondta hát az igazgatónak a filmmel
kapcsolatos elgondolásait, sőt felvázolta a történet körvonalait is. Kuhn
figyelmesen hallgatta, olykor papírra vetett valamit. Miután Bruce
befejezte, ünnepélyesen kijelentette, hogy a lehető leghamarabb megírja a
sorozat vázlatait, és eldöntötték, hogy a film címe ez lesz: „A kungfu”.
Bruce Lee heves és indulatos, de alapvetően egyszerű és tiszta jellem
volt, aki hamar túltette magát az épp elszenvedett megaláztatáson, és
rögvest belevetette magát a film alkotási folyamatába. Nemsokára egy
vaskos kéziratot nyújtott át Tom Kuhnnak.
A kéziratnak azonban nyoma veszett. Amikor Silliphant látta, hogy a
mester majd’ felrobban az idegességtól, rögtön segíteni akart, és
személyesen ment a Warnerhez, hogy kiderítse, mi történt, de válaszul
annyit kapott: „trükk volt”. Mint kiderült, ez egy bevett stratégia
Hollywoodban, ugyanis ha észreveszik, hogy az alkalmazott színésznek
potenciális kilátásai vannak, de akkor éppen nem tudják megtartani vagy
szerepeltetni, akkor különféle eszközökkel bebiztosítják, nehogy egy másik
cég húzzon hasznot rajta. Most ezt a „trükköt” vetették be Bruce-nál is.
Silliphant jól ismerte a színfalak mögötti Hollywoodot, és úgy érezte, hogy
nagyon kegyetlenül bánnak Bruce-szal. Végül magyarázatképpen azt
mondták Silliphant-nak, hogy ó megtette, amit egy forgatókönyvíró tehet,
mégsem képes megváltoztatni Kuhn és az akkori vezérigazgató-feleség
véleményét, akik továbbra is azon az állásponton voltak: Bruce Lee valóban
Hollywood legkiválóbb keleti harcművész színésze, csakhogy nem elég
magas és túlságosan kínai, akit az amerikai tévénézók valószínűleg nehezen
tudnának elfogadni. Még fiatal, később a Warner majd kitalál neki egy
főszerepet, de nem most…
Silliphant keserű szájízzel hagyta el a Warnert, eszébe jutott Bruce Lee,
akit a misztikus hollywoodi álomvilág annyira elvarázsolt, és a
szomorúságtól összeszorult a szíve.
Barátja nem akarta, hogy Bruce további álmokat szövögesen
Hollywooddal kapcsolatban, így töviról hegyire elmondta neki mindazt,
hogyan vélekedik a Warner. Amikor ezt Bruce meghallotta, a haragtól és
reménytelenségtól elborult az agya, majd öklével a kanapé karfájára csapott
– csak egy reccsenést lehetett hallani, ahogy a fadarab kettétört. A pompás
hollywoodi torony Bruce szívében is összeomlott.
Nem sokkal ezután, Bruce – haragjával a szívében és egy másik út
reményével – visszatért Hongkongba.
 NEGYEDIK RÉSZ

                             

A HONFITÁRSAK

MEGBECSÜLÉSE –

AZ ÁLMOT BETELJESÍTŐ

HONGKONG
 NYUGATON PISLÁKOL,

KELETEN TÜNDÖKÖL
1970-ben Bruce Lindával és gyermekeivel (kislányuk, Shannon Lee, kínai
nevén Li Xiangning, később Li Guoxin, 1969-ben született) visszatért
Hongkongba, hogy meglátogassa a rokonait. Ez az utazás tele volt
izgalmakkal.
Nem számított ugyanis arra, hogy a hollywoodi tévésorozat, a „Zöld
darázs” mekkora karriert fut be Hongkongban: bármerre járt, mindenütt
felismerték, és meglepetésként érte, hogy a kínai nevén szólítják: Li
Xiaolong (azaz Li, a kis Sárkány), vagy egyszerűen csak így: „Kato úr”, aki
a sorozatbeli szerepe volt. Az utcán sorra üdvözölték, és folyamatosan
dedikált. Senki nem tudta, mennyire keserű és megalázó tapasztalat volt
számára Hollywood, csak azt látták, hogy ő Hollywood „kínai
filmcsillaga”. Úgy tekintettek rá, mint egy „nemzeti hősre”, aki
Hollywoodba betörve büszkeséget hozott a kínaiaknak. Bruce Lee még
soha nem érezte ennyire honfitársai szívből jövő szeretetét, mint ezekben a
napokban, s a hongkongiak barátságossága és kedvessége úgy mosta el
minden rosszkedvét, mint a nyári zivatar. E napokban kezdett sarjadzani az
az elgondolása is, hogy előbb szülővárosában csiszolgatja a kungfufilmeket,
majd visszatér Hollywoodba, onnan pedig a nagyvilágba.
Milyen könnyű ezt kimondani! Hongkongot úgy is hívják, mint a „Kelet
Hollywoodja”. Évente háromszáz film készül itt, amelyek Észak- és
Délkelet-Ázsiáig eljutnak, azonban a művészi színvonal és a gyártási
folyamat egésze tekintetében – beleértve az emberi erőt és a pénzügyi
forrásokat is – ezeket a filmeket nem lehet a Hollywoodban készültekkel
egy napon említeni. Akkoriban a több száz hongkongi filmvállalat közül
csak a Shaw Brothers Studio, a Cathay Pacific és a Great Wall Studio
rendelkezett megfelelően berendezett filmstúdióval és terjesztőhálózattal.
Rajtuk kívül a többi cég mind kisvállalkozás volt, évente egy-két filmet, ha
készítettek, azokat is bérelt stúdiókban, és szinte egyik napról a másikra
éltek. Bruce Lee úgy vélte, hogy egy első osztályú film készítéséhez
elsősorban elegendő tőke kell, máskülönben nem lehet garantálni a
színészek és a stábmunka művészi színvonalát és a kitűnő gyártási
minőséget. Bruce nem igazán tudta, Hongkong képes-e arra, hogy egy
normális kungfufilmet készítsen neki. Hongkongban akkoriban már léteztek
különböző kungfufilmek, de ezek művészi minősége nagyon gyenge volt, a
tartalmuk egytől egyig a régi sablonra épült: kincskeresés, vagy a hős
megment egy szépséget, a karakterekről és a társadalmi mondanivalóról
nem is beszélve. A megjelenítés is kizárólag az érzékstimulációra
törekedett, vagy ahogy Bruce fogalmazott: „verekedéssel és kardozással
csináljunk jó véres kungfufilmet”. „Minden kínai nyelvű filmben túljátsszák
a szerepeket.” Az ilyen filmek tehát nem voltak képesek megjeleníteni
Bruce elgondolásait a kínai harcművészet filozófiájáról, és a harcművészet
finomságát sem tudták érzékeltetni. A hongkongiak szeretete és várakozása
azonban megnövelte az önbizalmát, hiszen végül is a dolgok sikeressége az
embereken múlik, így hát az ember a legfontosabb.
A hongkongi filmipar valóban reménykedett abban, hogy Bruce
Hongkongban folytatja majd a pályát, hiszen mindenki számára világos
volt, hogy harcművészete és előadóművészi képessége messze átlagon
felüli. Emellett a filmipar fejesei arra is gondoltak, hogy az olyan sorozatok,
mint a „Zöld darázs” feltörhetnek, ami által a Bruce Lee nevével fémjelzett
filmek jegybevétele is megugorhat. Ugyanakkor az olyan erős vállalat,
amely alkalmazni is tudta volna Bruce Leet, ritka volt, mint a fehér holló. A
Shaw Brothers korábban már jelezte együttműködési szándékát, de képtelen
volt tolerálni Bruce gőgös természetét, és ragaszkodtak ahhoz, hogy az
akkor Los Angelesben tartózkodó Bruce jöjjön Hongkongba tárgyalni.
Bruce igazságtalannak érezte ezt: „Ti hívtatok meg engem, így nektek, a
Shaw Brothersnek kellene Los Angelesbe jönni. Ha nem jöttök, akkor
hagyjuk az egészet!” A hongkongi filmvilág „atyja” így elmulasztotta a
találkozást Bruce-szal, és a lehetőséget átadta az újonnan alapított Golden
Harvestnek.
A Golden Harvest, a sikeres hongkongi filmstúdió, produkciós és
disztribúciós vállalat főnöke, bizonyos Zou Wenhuai korábban a Shaw
Brothers Studio terjesztési részlegének volt a vezetője. Zou jó ember volt,
segítőkész és népszerű, a Golden Harvestet egy éve alapította, kevés volt a
tehetséges embere, ráadásul az anyagi alapjai is hiányoztak, csak
ügyességének és okosságának köszönhetően tudta kézben tartani a
kormánylapátot, így ha nehezen is, de talpon maradt. Amikor tudomására
jutott, hogy a Shaw Brothers és Bruce nem tudnak megegyezni, azonnal
elhatározta, hogy egy baráti gesztussal lehetőséget kínál Bruce-nak.
 Zou személyesen nem tudta felkeresni Bruce-t Hollywoodban, de
elküldte maga helyett megbízható segédjét, a rendező Luo Wei feleségét,
Liu Lianghua asszonyt, hogy tiszteletét tegye Bruce-nál, ő pedig fogadta az
első hongkongi filmest, aki munkaajánlattal kereste meg. Ez a humánus
kommunikációs hozzáállás meghatotta Bruce-t, főleg a Shaw Brothers
magatartása és a hollywoodi megcsúfoltatás után, és rögtön kedvesebb lett
Liu Lianghua asszonnyal, akit még anyjának, feleségének és fiának is
bemutatott. A gőgös Bruce Leetől ez szokatlan gesztus volt.
A szép Liu asszony ügyes és tehetséges volt, aki érzékenységéből
adódóan rögtön átlátta, hogy Bruce-nak megértésre és támogatásra van
szüksége a hongkongi filmvilág részéről, ahogy a hongkongi filmvilágnak
is szüksége van őrá, így őszintén beszélt a Golden Harvestről, kiemelve,
hogy cégük tárt karokkal fogadja Bruce csatlakozását, valamint hogy
minden film után 7500 amerikai dollár lesz a fizetése. Bruce tudta, hogy ez
Hollywoodban nagyon alacsonynak számít, de a hongkongi átlag
tekintetében a csillagos eget veri. Abban az időben egy áltagos hongkongi
film teljes költségvetése mindössze ötven-hatvanezer jüant jelentett, és
annak fényében, hogy a Golden Harvest egy éppen induló kisvállalkozás
volt, egy ilyen díjazás nagyon szép summának számított. Bruce
meghatódott, hiszen a hétköznapi, „utcai” rajongókat nem számítva, ez volt
az első filmes cég, amely érzelmi és pénzügyi úton fejezte ki a „csodálatát”,
tehát ebből is látható, hogy ennek a kis cégnek a vezetője rendkívül
tehetséges.
Bruce értette a testvériség szellemét, és nem bocsátkozott alkudozásba a
fizetés tekintetében, szóban beleegyezett, hogy két filmet leforgat a Golden
Harvestnek. Azért nem írta alá azonnal a szerződést, mert még nem látta a
film forgatókönyvét, a saját imázsáért próbált felelni, és nem „vérengző”
kungfufilmet forgatni, így a szerződés előtt mindenképpen el akarta olvasni.
A hongkongi film történetében Zou Wenhuai olyan figura, aki egy külön
fejezetet érdemelne. Nemcsak azért, mert számos klasszikus filmet
készített, hanem, mert úttörő volt a nagy költségvetésű és nyereséges
hongkongi és tajvani filmek terén. Most annak érdekében, hogy Bruce
filmjét leforgassa, az akkori átlagnál jóval magasabb tiszteletdíj ellenében
Jin Yong vagy Liang Yusheng, a két hongkongi író hírnevével vetekedő Ni
Kuangot kérte fel forgatókönyvírásra, amit aztán a rendező, Luo Wei
finomított át a film nyelvére. A Golden Harvest méretét és pénzügyi
forrásait tekintve Zou nem habozott a pénzek felhasználásával, de mint
utóbb kiderült, stratégiája helyesnek bizonyult.
Bruce számára, aki mindig is szerette az új harcművészeti regényeket, Ni
Kuang neve óriási meglepetés volt, hiszen a forgatókönyvei, a történetei és
a szereplők egyáltalán nem voltak szokványosak, hanem – igazi nagy
tollforgatóhoz méltóan – tele voltak számos egyedi megoldással. Bruce-nak
nagyon tetszett a mostani forgatókönyv is, ugyanakkor tett néhány őszinte
javaslatot, hogy min kellene változtatni, végül ünnepélyesen kijelentette,
hogy elvállalja a film főszerepét, és aláírta a megállapodást.
Ez lett a kungfufilmek egyik klasszikusa, A nagyfőnök (1971). Innentől
kezdve Bruce Lee életének legfényesebb időszaka következett.
 A NAGYFŐNÖK ELSÖPRŐ SIKERE
A film (az eredeti kínai változat fordítása: „A tangshani nagymenő”)
megtörtént eseményeken alapul. A nagyfőnök, eredeti nevén Zheng Chaoan
Thaiföldön élt a 19. és a 20. század fordulóján. Tangshanból, illetve
Kínából származott, és jelentős eredményeket ért el a Thaiföldön élő
kínaiakat elnyomó zsarnokokkal szembeni küzdelemben, így az ottani
kínaiak „tangshani nagyfőnökként” tisztelik. Ma Bangkok városában, egy
parkban felállított bronzszoborral emlékeznek rá. A film Zheng Chaoan
elnyomók elleni küzdelmének egy ragyogó epizódját eleveníti fel: Zheng
Chaoan a megélhetés végett Bangkokba megy a barátaihoz, és egy
jégkészítő gyárban talál munkát. Mielőtt útnak indul, édesanyja ad neki egy
szerencsét hozó jádetalizmánt, és arra tanítja, hogy viseljen el mindent, és
ne harcoljon. Miután elkezd dolgozni, hamarosan rájön, hogy a jéggyár a
drogmágnások bázisa, ahonnan mindenfelé indítanak drogszállítmányokat,
ők pedig – mint kínaiak – állandó zaklatásnak vannak kitéve a kábítószer-
kereskedők és a gengszterek részéről. Ő azonban, amikor eszébe jut anyja
intő szava, megsimogatja a talizmánt, és úrrá lesz indulatain. Később
azonban a gengszterek összetörik a talizmánt, amit Zheng nem bír elviselni,
meg akarja torolni, és egyedül küzd meg egy tucat késekkel és botokkal
felfegyverzett banditával. Végül egy izgalmas összecsapás után mindenkit
legyőz. Ebben a filmben Bruce Lee végre a legapróbb részletekig meg tudta
mutatni a jeet kune do lényegét.
A filmet a Bangkok északi részén lévő, rendkívül szegény és elmaradott
településen, egy Baizhuang nevű faluban forgatták. Amikor Bruce a nemrég
kiépített, kacskaringós hegyi úton megérkezett, kezet rázott az elébe siető
Zou Wenhuaijal, s amint megszólalt: „Várj csak, majd meglátod! Én leszek
a legnagyobb kínai sztár világon!” – mindenki nevetni kezdett.
Az okos és nagylelkű Zou Wenhuai is jót nevetett ezen, és azt mondta:
„Én elsőként fogok gratulálni. Most pedig dolgozzunk, hogy el is érjük azt
a világhírnevet!” Biztosra vette, hogy Bruce Leere fényes jövő vár, de hogy
lehet-e belőle „a világ legnagyobbja”, azt nem tudta megmondani, hiszen –
ahogy mondani szokás – ember tervez, Isten végez. Kétségtelen azonban,
hogy Zou képes volt tolerálni Bruce siker utáni olthatatlan vágyát, gőgös
természetét és egyéb rigolyáit, sőt olyan dolgokat is elnézett neki, amit
mások képtelenek voltak: a szeszélyességét és azt, hogy nagyon is
tudatában volt a saját tehetségének. Tulajdonképpen ez volt a fő ok, amiért
a Bruce és Zou közötti baráti és munkakapcsolat Bruce életének végéig
fennmaradhatott.
A nagyfőnök forgatása rendkívül keserves volt. Thaiföldön júliusban és
augusztusban kánikula van, fullasztó és párás időszak, szúnyogok és legyek
hemzsegnek mindenfelé. Ami még ennél is szörnyűbb volt, hogy ebben az
isten háta mögötti kis faluban, Baizhuangban semmiféle modern
kommunikációs berendezés nem volt, hiányoztak az alapvető higiéniai
feltételek, de a zöldség, a hús és a gyümölcs is… szinte semmilyen tápláló
étel nem volt. És még ennél is borzasztóbb volt, hogy állandóan át kellett
írni a forgatókönyvet, mert a faluban sokszor sehol nem találtak olyan
helyszínt és kellékeket, amiket az megkívánt volna, a Golden Harvestnek
pedig nem volt akkora pénzügyi kapacitása, hogy a forgatási helyszínek
kiépítésését finanszírozza. Továbbá a kamerafelszerelésük sem volt teljes,
így – a jelenetek legtökéletesebb rögzítése érdekében – sokszor rengeteg
időt elvesztegettek. Bruce azonban állta a sarat – végtére is ez volt első
felnőttkori főszerepe, így nagyon keményen dolgozott, és elhatározta, hogy
ha már eddig kibírta, és most itt van ez a remek alkalom, akkor egyszerre
megmutatja mindenkinek, hogy mekkorát tud csapni!
Azokban a napokban Bruce mintha szupermenné vált volna, végtelen
energiával bírt, a többi színész és a stáb tagjai pedig annyira ki voltak
merülve, hogy nem tudták felvenni vele a ritmust.
Bruce minden jelenetet, minden mozdulatot komolyan vett, és egy-egy
rész miatt nem átallott még a híres rendezővel, Luo Weijel sem összekapni.
Persze később bebizonyosodott, hogy a legtöbb dolog, amihez Bruce
ragaszkodott, helyes volt. A forgatás alatt Zou Wenhuai pusztán a poroltó
szerepét töltötte be Bruce Lee és Luo Wei között, ha nem ő az igazságtevő,
a film sorsa is kérdéses lett volna. De nem számít, hogyan vitatkoztak, a
céljuk ugyanaz volt, vagyis a lehető legtökéletesebb jelenetek felvétele.
A Bruce Lee vezette, hatékony forgatócsoport végül mindössze három
hónap alatt felvette a filmet. 1971 októberében Bruce Lindával és a Golden
Harvest összes alkalmazottjával együtt vett részt A nagyfőnök című film
premierjén.
Az az este felejthetetlen volt Bruce számára. Végig pattanásig feszült volt
a hangulat. A film vetítése alatt a közönség vagy némán figyelt, vagy
hangosan éljenezett és tapsviharban tört ki, majd a legizgalmasabb
részeknél a lábukkal doboltak, vagy elragadtatásukban a széket ütögették. A
film befejezése után Bruce Leet rajongók százai vették körül, a nevét
kiabálták, sokan könnyes szemmel ostromolták, és el sem akarták engedni.
Természetesen Bruce volt a legizgatottabb. Tizennyolc éves korában
költözött el a szüleitől, és hét év kemény küzdelem után a hazájában végre
visszajelzést kapott. Úgy érezte, ez a rengeteg rajongó olyan, mint az óriási
hullámokat dagasztó óceán, ő pedig a tenger felszínén ugrándozó szépséges
tajték, de vajon óceán nélkül létezhet-e tajték…?
A film nemcsak a kínaiak körében lett népszerű, hanem sok külföldi is
felfigyelt rá. Egy amerikai újságíró így dicsérte: „Bruce Leenek ez a filmje
az összes eddigiek közül a legjobb akciófilm, filmvásznon az emberi
figurák egyik legcsodálatosabb megjelenítése. Szerintem Clint Eastwood
vagy Steve McQueen filmjeihez lehet hasonlítani.”
Másnap az összes hongkongi újság, rádió és televízió tudósított a
premierről, és Bruce Lee egy csapásra híres és körülrajongott sztár lett.
A nézettség tekintetében a film a hongkongi és a tajvani filmgyártás
történetében rekordot döntött. Három hét alatt csak Hongkongban három és
fél millió hongkongi dollár volt a bevétele. Majd Tajvanon, Makaóban és
Szingapúrban is rekordbevételt produkált, és még a kínai kultúrától távol
eső helyeken, azaz Rómában, Bejrútban, Sydney-ben és Buenos Airesben is
remekül fogadták. A Golden Harvest elültetett filmpalántája tehát csodás,
égig érő fává cseperedett, ami nemcsak sok kisebb filmgyártót hökkentett
meg, hanem a Shaw Brothersnek is el kellett ismernie a Golden Harvest
szerencséjét és merészségét, hiszen titokban sajnálták, hogy annak idején
olyan könnyen elszalasztották Bruce Leet. De már késő bánat volt: Bruce
hamarosan elkezdte a következő filmjét a Golden Harvesttel – két filmre
szerződtek. A Shaw Brothers így csak bottal üthette a nyomát!
Bruce egyébként ekkortól kezdi használni Bruce Lee – amit a kínaiak
„bulusi li”-nek ejtenek – helyett a kiskorában kapott „művésznevét”: Li, a
kis Sárkány.
 A TOMBOLÓ ÖKÖLLEL

A NAGYVILÁGBA
Bruce második filmjét, a Tomboló ökölt – amit szintén a Golden Harvesttel
közösen forgatott – a filmvilág mind a mai napig klasszikus alkotásnak
tekinti.
A történet a (mandzsu) Csing-dinasztia végén játszódik 1908-ban. A
harcművész mester Huo Yuanjia legtehetségesebb tanítványa, Chen Zhen
szomorúan, de dühösen siet vissza a mester temetésére, mert úgy gondolja,
hogy mesterét a japánok ölték meg. A temetésre a japán szamurájok
képviselője egy plakettet küldött „Kelet-Ázsia beteg embere” felirattal. A
nemzeti megalázással szembesülve Chen Zhen nagyon felháborodik, és
megkeresi a japánokat, hogy harci képességeit bevetve elszámoljon velük.
A rakparton darabokra töri a Hardoon-park kapujára kitett táblát, amelyen
az a megalázó felirat szerepel, hogy „Kínaiaknak és kutyáknak belépni
tilos”. Benyomul a kertbe, egyenesen a japán harcosok iskolájába, ahol
leleplezi a mestere megölésére kitervelt összeesküvést, alaposan helyben
hagyja a japánokat és az ellenséget kiszolgáló „kutyákat”, és kisöpri az
összes szamurájt és orosz bunyóst, majd visszaadja a japánoknak a „Kelet-
Ázsia beteg embere” feliratú táblát. Végezetül egy szamuráj golyója
eltalálja, és ugyan még kiviharzik a kapun, de a lövés miatt hősi halált hal.
A majd’ kétórás romantikus akció-harcművész film forgatókönyvét Ni
Kuang nyomán Luo Wei írta és rendezte, a főszerepet – mint Chen Zhen –
természetesen Bruce játszotta. Ebben a filmben sokkal briliánsabbra
sikerültek a harci jelenetek, mint A nagyfőnök című film esetében, és Bruce
személyiségének karaktere is sokkal jobban érvényesül. Zou Wenhuai, a
Golden Harvest tulajdonosa ugyanis megígérte neki, hogy ebben a
produkcióban több beleszólása lesz, és sokkal több lehetőséget kap a jeet
kune do bemutatására. Bruce Lee egyik tanítványát is felkérte az egyik
szerepre: az orosz bokszoló, Petrov szerepében a brit országos
karatebajnokot, Robert Bakert láthatjuk. Kettejük együttes játéka nyomán a
jeet kune do megjelenítése még lebilincselőbbre sikeredett. (A filmet 1994-
ben – a szintén ragyogó karriert befutó kínai harcművészszínész, Jet Li
főszereplésével – újra leforgatták, amely végül Fist of Legend [A legenda
ökle] címmel került a mozikba.)
 Bruce Lee Tomboló öklét 1972 márciusában vetítették először
Hongkongban, és a jegyeladás szintén rekordot döntött: a bevétel már az
első két hétben elérte a négymillió hongkongi dollárt, ami több mint
ötszázezer dollárral magasabb volt, mint A nagyfőnök összbevétele az első
húsz napban, ami előtt még a felhajtáshoz és szenzációs hírekhez szokott
hongkongi újságírók is értetlenül álltak: „Ezek a rajongók megőrültek!”
A film a külföldi filmpiacon is óriási sikert aratott. Szingapúrban mintha
bomba robbant volna, a premier másnapján a mozijegy tizenöt helyett már
huszonhét dollárba került, a nézők megrohamozták a mozikat, hogy
láthassák Bruce új filmjét, komoly dugókat okozva a közlekedésben. A
hatóságok kénytelenek voltak bejelenteni, hogy egy hétre beszüntetik az
előadásokat, s csak a moziműsor és a forgalmi rend átszervezése után
engedik ismét a vetítést. Ilyen nem volt még Szingapúr történetében.
A Fülöp-szigeteken hat hónapig folyamatosan műsoron volt, és minden
filmet (beleértve az amerikai filmeket is) toronymagasan lekörözött, ami a
hongkongi filmek hatalmas importhullámát indította el. A kormány – a
hazai filmipar védelme érdekében – kénytelen volt olyan rendelkezéseket
hozni, amelyekkel korlátozzák a filmek behozatalát.
Az Egyesült Államokban nemcsak a kínai negyedben vetítették,
mindenhol népszerű volt. A két film, a Tomboló ököl és A nagyfőnök együtt
hatmillió dolláros gigabevételt produkált, megdöntve ezzel a hongkongi
filmek egyesült államokbeli nézettségi rekordját.
Ami még ennél is meglepőbb, hogy az erősen Japán-ellenes hangvételű
film Japánban is nagyon népszerű lett, tehát Bruce Lee vonzereje minden
politikai akadályt és nemzeti idegenkedést megdöntött, s menetelt tovább a
nagyvilág felé.
De hogy hogyan érhetett el ilyen rendkívüli eredményeket a Tomboló
ököl? Ennek több oka is volt. Először is az erős nemzeti önérzet miatt,
ugyanis minden egyes – a hosszú ideig tartó gyarmatosítás és imperializmus
megaláztatásait elviselni kényszerülő – kínai lelkében ugyanazokat a
húrokat pengette meg. A Bruce által megformált karakter, Chen Zhen nem
pusztán egy harcművészmester, egy lovagias hős, hanem egymagában a
kínai népet képviseli, az ötezer éves nemzeti lelkületet testesíti meg, s az ő
visszaszerzett becsülete nemcsak mestere, Huo Yuanjia becsülete, hanem
még inkább az egész kínai nemzeté. Ahogy a tajvani író, Luo Longzhi
annak idején megfogalmazta: „Az a megbélyegzés, hogy »Kelet-Ázsia
beteg embere« lángra lobbantotta a kínai nézők szívét, de Bruce Lee egy
hosszú üvöltés közben egytől egyig leverte a japán zsarnokokat. Ez a
hosszú üvöltés a sokáig elfojtott bánat és szégyen kivetülése, de vajon
Bruce Leen kívül van más akciófilmsztár, aki ilyen mélyről jövő hangot
képes megszólaltatni?”
A Tomboló ököl fő figurája, Chen Zhen egy erős, büszke, a hagyományos
erkölcsi felfogást magában hordozó kínai karakter, aki hisz az igazságosság
és a bölcsesség rendteremtő erejében. Kínában és a kisebb nemzeti
társadalmakban leginkább emiatt tartották rendkívül nagyra a filmet.
Nyugaton azonban másnak köszönhette a népszerűségét, mégpedig annak,
hogy Bruce Lee a filmen keresztül a kínai harcművészet eredetiségét és
sajátos szépségét mutatta meg. A forgatás során a harci jelenetekben Bruce
éveken át gyakorolt harcművészetét, a valódi kungfut rögzítették,
kaszkadőrök nélkül. Például amikor a „Kínaiaknak és kutyáknak belépni
tilos” táblát egyetlen rúgással darabokra zúzza, vagy amikor egymaga küzd
a tucat japán szamurájjal Wing Chun kungfuval és jeet kune dóval – e
jelenetek tökéletesen érzékeltetik a jellegzetesen bátor, gyors, kiszámított és
kíméletlen küzdőstílust. Bruce-nak a férfitest erejét és szépségét
megjelenítő kiállása, minden mozdulata lélegzetelállító. Az egy kaptafára
menő hongkongi–tajvani akció-kungfu filmeken nevelkedett közönség
számára ez óriási újdonságként, mintegy szellemi felfrissülésként hatott.
Egy amerikai rajongója így kommentálta a filmet: „Szerintem a tajvani és
hongkongi kungfufilmek mind unalmasak, ott csak vég nélkül püfölik
egymást, és csak úgy tesznek, mintha harcolnának. Komoly és valódi
küzdelmet csak a Bruce Lee-féle kungfufilmekben láthatunk.”
Persze azért hozzá kell tenni, Bruce Lee előtt is voltak igazi nagy
tehetségek a harcművész-színészek között. Említésre méltó például a
tajvani Wang Yu, aki valóban egy eredeti, hamisítalan karatenagymester
volt. A vásznon azonban már kevésbé tűnt olyan tökéletesnek, hiszen a
filmjeiben láttatott harci jelenetek csak a vad dulakodásról, a holttestek
szaporításáról, a minél bőségesebb vérontásról és a rettegést keltő
izgalomról szólnak, az esztétikai szépség hiányzik belőlük. Itt ugyan már az
alkotói folyamat elméleti kérdései is felmerülnek, hiszen az ilyen típusú
filmek az érzékek stimulálására alapozzák a nézettséget, ennek pedig
elkerülhetetlenül az a következménye, hogy az esztétikai megjelenítés
háttérbe szorul vagy csorbul – tulajdonképpen ez a legtöbb hongkongi–
tajvani kongfufilm végzetes gyengesége. A Bruce Lee-filmek többnyire
elkerülték ezt a tévedést. Bruce útkeresése közben sok mindent látott
Hollywoodban, így el tudta fogadni az amerikai filmelmélet lényegét: a
szépség és a valódiság megjelenítésére való törekvést, különösen ami a
formai szépséget és a részletek hitelességét (azaz valódiságát) illeti. A
Tomboló ököl berobbanása után így nyilatkozott egy interjúban: „Én
sohasem pusztán a küzdelemre alapozva akarom alakítani a szerepemet, bár
a délkelet-ázsiai nézőknek ez tetszene. Sokkal jobban figyelek inkább a
saját személyiségem és testem megjelenítésére, tehát én nem szerepet
játszom, egyszerűen csak önmagamat adom.” A valósághűséggel
kapcsolatban is markánsan fogalmazott: „Valamennyi harcművészeti film a
valóság és a fantázia mezsgyéjén mozog. Ha a színészi játék valósághű,
akkor a közönség is azt fogja mondani, hogy kegyetlen és vérszomjas
vagyok.” „A harcművészet varázsa az előadásmódom valóságosságától
függ. Ha meggyőzően játszom, akkor minden megoldható.” Tehát nem az
erőszak és a vérontás miatt lesz egy harcművészeti film varázslatos, a
varázs – csakúgy, mint a filmekben általában – a megjelenítés szépségében
és valósághűségében rejlik. Bruce Lee két utóbbi filmje végül is alapjaiban
véve tükrözi a filmmel kapcsolatos koncepcióját, és messze meghaladja a
korábbi, Hongkongban és Tajvanon készült kungfufilmek kereteit, sokat
hozzádadva azok esztétikai tartalmához – népszerűsége tehát legfőképpen
ebben rejlik.
 MINT EGY CIRKUSZI ÁLLAT…
A két film elsöprő sikere után Bruce végre megtapasztalhatta az élet
örömteli oldalát, amire oly régóta vágyott. Lelkesen fogadta az újságírókat,
és sorra adta az interjúkat. A rajongók elárasztották, ő pedig mindenkivel
kezet fogott, szívesen dedikált, és válaszolt a kérdéseikre. Rengeteg cikk
jelent meg róla, mindenhol dicsérték, az egekig magasztalták, egyszerűen
nem tudtak betelni vele. Bruce sosem volt ennyire felvillanyozott
állapotban, mint ezekben a napokban, bár ami igazából a legnagyobb
örömöt jelentette számára, az az volt, hogy „megvalósíthatta önmagát”.
Azonban, minthogy a papírlapnak is két oldala van, amennyit nyert,
annyit vesztett is. Az eufória nem tartott sokáig, hirtelen rá kellett
döbbennie, hogy elvesztette a „szabadságot”, és ezzel nem tudott mit
kezdeni: otthon folyamatosan csörgött a telefon, nem volt nyugalmuk, ha
kiment az utcára, „kedvesen” követték, még Linda és a gyerekek sem tudtak
szabadon közlekedni. Egyszer Lindát, amikor vásárolni ment, még
napszemüvegben is felismerték, és azonnal elkezdték faggatni a férjéről.
Végül egyre többen gyűltek köréje, és Linda úgy érezte, csapdába szorult,
egy óra hosszáig tarthatott ez, mire szerencséjére a rendőrök is észrevették,
nélkülük nem tudott volna kiszabadulni. Ha a család étterembe ment, csak
hideg étel jutott nekik, mivel a vendégtől kezdve a szakácsig mindenki
felsorakozott, hogy autogramot kérjenek Bruce Leetől.
Bruce sosem szerette azzal tölteni az idejét, hogy különböző
programokon vegyen részt, és most úgy érezte magát, mint „egy cirkuszi
állat, aki mindenkit elkápráztat”. Egy újságírónak egyszer így fogalmazott:
„Már értem, hogy a nagy sztárok miért kerülik a társadalmi eseményekeket.
Folyton kérdésekre kell válaszolni, mosolyogni, pózolni és fotózkodni
mindenkivel – ettől megfájdul a fejem.” A többi sztár a „fejfájás” ürügyével
menti ki magát a nyilvános szereplésektől, Bruce viszont sosem tudta
leplezni magát, az unalom mindig meglátszott rajta, amivel akaratlanul is
sokakat megbántott, még barátokat is, akik amúgy szívélyesen hívták
vacsorázni vagy partikra. Ez Bruce híressé válása után mindenképp
„veszteségnek” tekinthető.
Szerencsére Bruce családja megértő és melegszívű volt, akik körében
valamelyest le tudta vezetni a napközben felgyülemlett feszültséget. A
Gólyafészek nevű házat Hongkong előkelő negyedében, Kowloon Tongban
1972 nyarán vásárolta meg, a család itt lakott Bruce haláláig, Linda csak
utána költözött vissza a gyerekekkel az Egyesült Államokba.
A Gólyafészek Bruce életében egy csendes kikötő volt, ahol szinte
szerzetesi nyugalomban volt része. Ő más volt, mint a többi színész, akik
miután befutottak, fényűző életet teremtettek maguknak, és költötték a
vagyonukat. Bruce-t különösebben nem hajtotta az anyagi javak élvezete,
nem szerette a pazarlást, a gazdagsággal való kérkedést, és haszontalan,
nagy felhajtással járó „úri” partikat sem rendezett. Inkább gyűjtögetni
szeretett, szabadidejében kínai kézművesholmikat, klasszikus
harcművészeti könyveket és ókori fegyvereket vásárolt. Amikor a barátai
meglátogatták, nagyon szerette elővenni a fegyvereit, büszkélkedett velük,
és ha jókedve volt, még rögtönzött bemutatót is tartott. Az étkezésre viszont
nagyon odafigyelt. Linda sokféle finom nyugati ételt és süteményt tudott
készíteni, a kantoni konyhához is értett, és annak ellenére, hogy volt
házvezetőjük, sokszor főzőcskézett, hogy férje kedvére tegyen. Bruce csak
egyetlen dologhoz ragaszkodott mindennap, ez pedig egy nagy
fehérjetartalmú ital volt, amit saját maga talált ki: tejben elkevert
fehérjeport, banánt, tejszínhabot és nyers tojást, majd hozzáadott több mint
egy liter mogyoróolajat, valamint tejszínt és gyümölcslevet. Ez egy nagyon
magas kalóriatartalmú ital, egy állandó mozgásban lévő harcművész
számára pedig kész energiabomba, a nap folyamán többször is ivott belőle,
a forgatás vagy tanítás közben, ezzel pótolhatta az elégetett
kalóriamennyiséget. Ha külső helyszínen forgattak, tartalékot kellett vinnie,
egyéb esetben Linda készítette frissen, és azt vitte be a stúdióba. Bruce
számára ugyan nélkülözhetetlen volt, de finomnak nem lehetett nevezni.
Bruce öccse, Robert azt mondta rá: „Ezt az átkozott löttyöt az egész világon
csak a bátyám szereti.” Abban az évben Robert éppen az Államokban
tanult, és Bruce-éknál lakott. Bruce szerint öccse gyenge fizikumú volt, és
hogy megerősödjön, elkezdte kungfuzni tanítani, és folyton azzal
noszogatta, hogy igya az energiaitalt. Testvére minden alkalommal
könnyeivel küszködve tett eleget bátyja kérésének, és a sok folyadéktól
majd’ kipukkant.
A fészek legfőbb erénye azt volt, hogy teret adott Bruce-nak a csendes
meditálásra és nyugodt olvasgatásra. Dolgozószobájában a barátaival
beszélgetett a zenről, az iszlámról és a kereszténységről. Nem hitt Istenben,
nem tekintette a vallást hitnek, hanem az egyes vallásokban rejlő filozófiai
tartalom megértésével gazdagította szellemi világát. Egyszer a barátainak
elmesélt egy történetet egy falusi zen buddhista mesterről: „Egy tudós
felkeresett egy zen mestert, akit a zen misztériumáról kérdezett. Miközben a
mester magyarázott, ő végig bólogatott: »Tudom, tudom.« A mester ezért
elhallgatott, hogy teát töltsön a tudósnak. A pohár tele lett, de a mester
öntötte tovább a teát, ami persze kicsordult a pohárból. A tudós erre
felkiáltott: »Ne töltsd tovább, tele van!« A mester ekkor letette a kancsót, és
azt mondta: »Ha nem üríted ki a saját csészédet, hogyan tudnád
megkóstolni az én teámat?« A tudós erre elszégyellte magát.”
Bruce Lee, ahogy a zen mester is, ezzel arra utalt, hogy folyamatosan
meg kell szabadulnunk elavult nézeteinktől, és be kell fogadnunk az új
dolgokat. A harcművészet egy nagyon nehezen elsajátítható terület, Bruce
sosem gondolta, hogy eljutott volna a harcművészet esszenciájához, azt
meg végképp megkérdőjelezte, hogy a népszerű harcművészetek vagy
egyáltalán a művészetek magas színvonalt értek volna el. A fészek erkélyén
üldögélve, a csillagos eget fürkészve mindig azok az ősi kérdések jutottak
eszébe, amelyeken a filozófusok évezredek óta gondolkodnak: mi a világ?
Ki vagyok én…?
 ÖTÖDIK RÉSZ

                        

TÜNDÖKLŐ TŰZIJÁTÉK,

KIALVÓ HULLÓCSILLAG
 APRÓD HELYETT DIREKTOR
A nagyfőnök és a Tomboló ököl Bruce Leet a legnagyobb hongkongi
filmsztár trónjára ültette, gazdagsága és a státusza meghökkentette a
hongkongi szórakoztatóiparban dolgozó kollégákat – Bruce mégsem volt
elégedett. Nem a pénz miatt, abban már nem szűkölködött. Zou Wenhuai
éles szemű főnök volt, tisztában volt azzal, hogy Bruce mennyire fontos a
Golden Harvestnek, és folyton azon volt, hogy a kedvében járjon, még az
anyagiak tekintetében is. Így azontúl, hogy elegendő tiszteletdíjat biztosított
számára, még extra juttatást is adott neki. Bruce Lee azzal nem volt
megelégedve, hogy a színésznek semmilyen autonómia nem jutott a
forgatási folyamat során.
Ezt már Hollywoodban is tapasztalta. Már a „Zöld darázs” forgatásának
legelején összeakasztotta a bajuszát a rendezővel. Itt a rendező egy olyan
harci jelenetet tervezett, amelyben Katónak egy bivalyerős gengszterrel kell
megküzdenie, de Kato sehogyan sem tudja leverni, mire Zöld darázs
fegyvert ránt, és lelövi. Amikor ezt Bruce meghallotta, ideges lett:
– A kínai harcművészet nem krémtorta, hanem acél! Én nem fogom
ököllel és lábbal csiklandozni az ellenfelet, itt mindenképp változtatni kell!
Ez megütötte a fülét az egyik színésznek, aki az egyik rosszfiút játszotta,
és visszavágott:
– Nézd csak, a jeet kune dóval te egy csapással kiütsz olyasvalakit, mint
én?!
Erre Bruce felkiáltott:
– Na, gyere, állj csak ide! – majd magasra lendítette a lábát, és egyetlen
rúgással a földre terítette a százkilós férfit.
A rendező kénytelen volt máshogy megtervezni a mozdulatokat. A
forgatás alatt többször volt ilyen összezördülés, aminek a rendező nagyon
nem örült, ilyen engedetlen külföldi színésszel még nem találkozott. A
stábtagok szerencsére alkalmazkodtak, csak ennek köszönhetően tudták
végigforgatni a harmincrészes sorozatot.
Bruce később egy másik televíziós sorozatot is forgatott Longstreet
(1971) címmel (kínai címének fordítása: „A csodakutya és a vak
nyomozó”), ahol már az első, Jeet kune do című résznél vitába keveredett a
rendezővel.
 Hongkongba kétszer ment vissza forgatni, ahol még komolyabb vitái
voltak, mint Hollywoodban. Bruce Leenek a filmforgatással az egyik
legfontosabb célja az volt, hogy előmozdítsa a kínai harcművészet
ismertségét, azt akarta, hogy a film – azon túl, hogy a közönség kedvére
való – a lehető legtökéletesebben érzékeltesse a harcművészet csodálatos
erejét és varázsát. A rendező, Luo Wei viszont csak azt tartotta szem előtt,
hogy mi érdekli a közönséget: például a régi harcosfilmek egy kaptafára
menő cselekményei és küzdőjelenetei. Az eszmei viták aztán
összemosódtak a személyiségi konfliktusokkal. A két férfi foggal-
körömmel ragaszkodott a saját véleményéhez, és gyakran úgy
összevitatkoztak, hogy alig lehetett őket szétválasztani. Zou Wenhuai, a
kenyéradó, mindkettejüket nagyra értékelte, csak épp a kínos helyzeteket
kellett állandóan elsimítania, hogy valahogyan le tudják forgatni a Bruce
által már aláírt két filmet. Zou nagyon szerette volna egy harmadik filmre is
szerződtetni Bruce-t, ugyanis a jegyeladás tekintetében keresve sem talált
Hongkongban olyan színészt, aki értékesebb lett volna nála, de attól is félt
is, hogy a temperamantumos sztár már nem akar vele dolgozni.
Miközben Zou azon rágódott, hogy milyen szereppel tudná megtartani
Bruce-t, megint olyasvalami történt, ami még jobban megnehezítette a
dolgát. A Golden Harvest rendezője, Luo Wei egy újabb harcművészeti
darabbal rukkolt elő „Hideg arcú Tigris” címmel, és odaadta Bruce-nak
annak reményében, hogy felkelti az érdeklődését. Miután Bruce elolvasta,
nagyon nem tetszett neki, és egy teljesen új forgatókönyvet akart írni, hogy
azt adja oda Luo Weinek – csakhogy ezt nem közölte egyértelműen a
rendezővel, hanem csak annyit mondott, hogy „még nem olvasta végig”.
Három hónapig húzta az időt, mire Luo Wei megharagudott, és keresett egy
másik híres kungfusztárt, a Sanghajban született, de Hongkongban és
Tajvanon befutott Jimmy Wang Yut. Luo Wei végül vele kötötte meg a
szerződést a „Hideg arcú Tigris” forgatására, amely film végül A Man
Called Tiger címmel került a mozikba 1973-ban.
Ez az egész nagyon bosszantotta Bruce-t, de kellemetlennek érezte a
konfrontációt, hiszen a Golden Harvest nem volt köteles rá várakozni, hogy
csak őt szerepeltesse, és a köztük lévő szerződés már teljesült. Most nagyon
úgy érezte, hogy egy színész, méghozzá egy hozzá hasonló, nagyon híres
színész is végeredményben csak a producerek és rendezők által mozgatott
sakkfigura, akit – ha szükség van rá – „császárnak” titulálnak, ha nem,
akkor kidobják, akár egy elnyűtt papucsot. Ismerve Bruce Lee karakterét,
meddig mondhatott volna ilyen helyzetben? Most, hogy biztos anyagi
háttere volt, eszébe jutott, hogy „felállítsa a saját táborát”.
A hongkongi filmvilágban Zou Wenhuai volt az, akit Bruce a legjobban
tisztelt és csodált. Nemcsak nagylelkű és karitatív személyisége, hanem a
bátorsága miatt is, hogy el mert szakadni a filmipar gurujától, a Shaw
Brothers Studiótól, és saját céget alapított. Az embernek – önmagáért –
mernie kell a saját útját járni.
Bruce így felkereste Zou Wenhuait, hogy egy másfajta együttműködésről
beszéljen vele. Saját filmgyártó céget akart létrehozni Concord Production
Inc. néven, és a Golden Harvesttel közös befektetéssel új filmeket forgatni.
Egy frissen elkészült forgatókönyet is magával hozott, ami nem volt más,
mint A Sárkány útja.
Zou Wenhuai dörzsölt üzletemberként azonnal igent mondott. Bár Zou
egyáltalán nem értett a harcművészethez, de a lényegét jól ismerte, és az
üzleti világban úgy viselkedett, mint egy nagy tajcsimester: ügyesen
taktikázott az erejével, lágyságával gyűrte le a keménységet, és végül –
csekély befektetéssel – rekordnyereségre tett szert. A Golden Harvest ugyan
Bruce Lee révén jól megszedte magát, és a hongkongi filmvilág egyik
legmeghatározóbb filmforgalmazója lett, de ha Bruce hirtelen elhagyja őket,
és másik céggel szerződik, az biztos óriási kockázatot jelentett volna a
számára. Bruce most saját vállalkozásba kezd, és közös befektetéssel
folytatnak együttműködést, a különbség valójában csak névleges, a hasznot
illetően a Golden Harvest sokat nem veszíthet. Zou Wenhuai tudta, hogy
Bruce végül is egy színész, és nem képes önállóan filmet készíteni, ezzel
pedig sarokba szoríthatja Bruce-t, és ő lehet továbbra is az új filmek
hatalmas ura.
Zou Wenhuai helyesen gondolkodott. Bruce cége, a Concord Production
akkor még se stúdióval, se irodával nem rendelkezett, mindössze egy tábla
volt, amit a Golden Harvest irodája mellé akasztottak, mai szóhasználattal
élve: az egész cég elfért egy aktatáskában. Azonban ez az „aktatáskacég” a
Golden Harvesttel közösen elkészítette Bruce Lee harmadik filmjét, amely
Bruce első rendezése is volt, a főszerepet is ő játszotta, egyúttal az első
olyan hongkongi film, amelyet európai helyszíneken forgattak. Ez volt A
Sárkány útja.
Hasonlóan Bruce előző két filmjéhez, ennek sem a cselekmény az
erőssége. A történet nagyon egyszerű: a hős Tang Long rokona Rómában
nyit egy kínai éttermet, és hogy helytálljon a helyi maffiával szemben,
megkéri a harcművészethez értő Tang Longot, hogy jöjjön Rómába, és
védje meg őt. Bár Tang Long az olasz fővárosban olyan, mint parasztlegény
a metropoliszban, sok-sok mulatságos dolgot csinál, a maffiával vívott
csatában azonban nem mindennapi teljesítményt láthatunk tőle: páratlan
módon támad, szaporán üt, és végül természetesen legyőzi a rosszfiúkat. A
film legizgalmasabb része az a jelenet, amikor a Bruce Lee alakította Tang
Long és a maffiavezért játszó, nemzetközi karatebajnokság aranyérmese,
Chuck Norris az ókori Róma egyik híres épületében, a hatalmas
Colosseumban kíméletlen küzdelmet vív egymással. Bruce és Chuck Norris
mindketten valódi tudással rendelkező harcművészmesterek, a harci
jelenetek felvételénél szinte semmilyen speciális effektre nem volt szükség,
elszántságuk és erejük mégis tökéletesen érzékelhető. A két férfi
fegyvertelenül küzd, a helyszín kietlen, a Colosseum monumentális falai
elnyelik a kiáltások visszhangját – a tragédia feszültsége átüt a filmvásznon.
Küzdelmük inkább ahhoz hasonló, mint amikor két profi harcművész
összeméri tudását, „azonosulnak egymással”, erősek, villámgyorsak,
azonban egyik hős sem akarja a másik halálát. Miután az utolsó kockákon
Tang Long egyedülálló technikájával, a „hármas sorozatrúgással” a földre
teríti a maffiavezért és eltöri a karját – azt remélve, hogy ellenfele beismeri
a vereségét, és befejeződik a harc –, ellenfele felkel, és tovább küzd, mire
Tang Long egy sor ökölcsapással vet véget az életének. Aztán odébb megy,
felveszi a földről a köpenyét, és a holttestre teríti. A vásznat a megtévedt
harcművész iránti sajnálat tölti be.
A Sárkány útja című filmet Bruce maga írta és rendezte, a kulcsfigurát is
ő játsza, saját művészi koncepciói most először jelentek meg mozgókép
formájában: a gyönyörű és intenzív, elemeire bontott, mégis rendszerbe
foglalt mozdulatok a harcművészet mélyebb dimenzióiba engednek
betekintést, a karaktere megformálásánál pedig arra törekedett, hogy annak
belső világát és viselkedésének belső mozgatórugóit megmutassa, ami által
a figurája még nagyobb hitelességet kapott. Tang Long ugyanakkor egy
komikus jegyekkel is erősen színezett figura, ami az igazi komédiát kedvelő
hongkongi közönségnek nagyon tetszett.
Ezek alapján Bruce már a forgatás befejezésekor megjósolta, hogy a
jegybevétele jóval magasabb lesz, mint előző két filmje esetében, az
ötmillió hongkongi dollárt is meghaladhatja. Amikor ez a média fülébe
jutott, óriási nagyotmondásnak titulálta mindenki, hiszen ezt képtelenség
elérni – később aztán kiderült, Bruce nem a hasára ütve mondta, amit
mondott, ugyanis A Sárkány útja bevétele valóban ötmillió dollár feletti
volt.
A film egyébként abszolút bebizonyította, hogy Bruce-nak van tehetsége
egy kungfufilm megrendezéséhez. Ebben a kategóriában a
legbefolyásosabb hongkongi rendezővel, Luo Weijel egyenrangú helyet
vívott ki magának, bár a harc szépsége és a realisztikusság tekintetében még
felül is múlta őt. Luo Wei – üzleti megfontolásból – a harci jeleneteket
többnyire szubjektív kameraállásból rögzíti, az érzékszervi stimulációra és a
harcművészet erőszakos elemeire fektetve a hangsúlyt. Bruce azonban egy
harcművész szemével forgat, a harc formai szépségére összpontosít, és
objektív kameraállásból veszi fel a jeleneteket. A harcművészet morális
oldalát, például az igazságérzetet és a kulturáltságot hangsúlyozandó, ami
által A Sárkány útja öldöklős jelenetei már nem tűnnek annyira szemet
bántóknak, a film egészét viszont annál erősebben áthatja a valódi
harcművészet és a harci erény szellemisége – Bruce Lee legnagyobb
megelégedésére. A modern társadalom nyújtotta hagyományos
eszközökkel, mint a kungfuiskola vagy a versenyeken való szereplés,
nehezen tudta megvalósítani azt a célkitűzését, hogy széles körben
népszerűsítse a harcművészeti erényeket – a film segítségével viszont ez
annál inkább sikerült neki.
Ezzel rendkívül sokat és rendkívül egyedülálló dolgot tett a kínai
harcművészetért. Egy kevésbé pontos hasonlattal élve: mintha egy föld alól
kiásott aranyrögből egy gyönyörűszép aranyéket csiszolnánk, ami mindent
beragyog, elnyerve ezzel a nagyközönség elismerését és szeretetét.
 MELEG SZÍVVEL

EGY RIDEG CSAPDÁBAN

A három film kirobbanó sikere folytán nemcsak Bruce került a figyelem
középpontjába, hanem a kínai harcművészet is. Bruce Leenek köszönhetően
lehullt a lepel a titokzatos technikáról, ami eddig rejtve volt az erdők
sűrűjében, amit eddig csak zord éjek mélyén használtak, most elővillant
szép, erőteljes ábrázata. Olyan jelenség volt ez, amit régóta várt a
nagyközönség: egy a Jin Yong-, Liang Yusheng- vagy Gu Long-féle
harcművészlegendákból és a korábbi, meglehetősen lapos akciófilmek
talaján kisarjadzó, modern társadalmi fantáziavilág. Bruce Leenek pedig
abban volt része, hogy közel hozta, megfoghatóvá tette az emberek számára
ezt a fantáziavilágot, s ennek köszönhetően – magától értetődően – óriási
csodálatot váltott ki a közönségből.
Akkoriban a filmek és a harcművészet iránt rajongók sokkal
fanatikusabbak voltak, mint ma. Képesek voltak éjjel-nappal ácsingózni
Bruce házánál, remélve, hogy testközelből találkozhatnak vele. Még többen
voltak azok a „sztárhajhász” hölgyecskék, akik valahogyan kitudakolták
Bruce otthoni telefonszámát, és felhívták, hogy így fejezzék ki a
rajongásukat. Bruce egy idő után már messze elkerülte a telefonkészüléket,
csak hogy ne kelljen meghallgatnia ezeket a perzselő vallomásokat, és
Lindát kérte meg, hogy vegye fel, így a mindenre elszánt hölgyek
egyenesen Linda fülébe rebegték: „Lee asszony, kérem, mondja meg Lee
úrnak, hogy szeretem őt! És mindenre képes vagyok érte!” – mire Linda azt
sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
A fanatikus rajongók mellett volt egy másik csoport is, akik figyelemmel
követték Bruce-t: a hongkongi harcművészkollégák. Ha a rajongók
figyelme Bruce számára egyfajta elégedettséget jelentett, akkor a
harcművészkörök figyelme miatt Bruce pusztán csak tehetetlenséget érzett.
A személyiség maga a sors. Bruce ugyan nem akarta szándékosan
megsérteni a hongkongi harcművészköröket, de a kungfufilmekkel
szembeni kritikái, a végtelenül őszinte viselkedése és szókimondása miatt
mégis ellenállást váltott ki a büszke, konzervatív harcművészekből.
Ráadásul a média, az egymást túlharsogó sztárajnározás közepette Bruce-t
is felmagasztalta, „első keleti harcművésznek”, „legyőzhetetlennek”
kiáltották ki, ami nagyon felbőszítette a hongkongi harcművészeket, és
odáig vezetett, hogy egymás után hívták ki Bruce-t párbajozni.
Bruce – harcos alaptermészetéből adódóan – természetesen elfogadta a
kihívásokat. Miután az Egyesült Államokban országos karatebajnok lett,
rengeteg kihívója akadt, amerikai és nemzetközi karate- és
taekwondobajnokok, kínai és amerikai harcművészek. Bruce szinte
mindenkivel kiállt, és egytől egyig végigküzdötte a meccseket, a győzelem
után pedig sok harcművészmesterrel összebarátkozott, mint például az
amerikai karatebajnok Chuck Norrisszal vagy a Fülöp-szigeteki
„botkirállyal”, Dan Inosantóval (aki a nuncsaku használatára tanította meg
Bruce-t). E kihívásokon keresztül Bruce bebizonyíthatta a maga gigászi
erejét, és persze a jeet kune do varázserejét is. 1970-től azonban, megannyi
győzelemmel a háta mögött, fokozatosan rájött arra, hogy a harcművészet
legmagasabb fokát nem azzal érjük el, hogy mindannyiszor földre terítjük
az ellenfelet – ez csak a nyers erőt fejezi ki, az igazi hős viszont lélekben
sokkolja küzdőtársát. Van egy régi kínai mondás: „az erősek között van
még erősebb, ahogy a magas hegynél is van még magasabb, azaz el kell
ismerni, hogy mindig létezhet nálunk erősebb” – erre Jíp Man nagymester
hívta fel a figyelmét, amikor elkezdett nála Wing Chunt tanulni. A sok
győzelem után szélesebb látókörrel szemlélte a dolgokat, és egyre több
mindent megértett, így már nem vette fel a kesztyűt olyan könnyedén.
Sokan mondták neki, hogy hívja ki a bokszkirály Alit, aki régóta Bruce
kedvenc hőse volt, akinek minden mérkőzését látni akarta – így aztán
örömében nyilván majd’ kiugrott a bőréből, hogy találkozhat vele, azonban
nem „összecsapással” akart vele megismerkedni. Nem azért, mert nem volt
bátorsága vele kiállni, hanem mert nem akart. Ahogyan egyik barátjának
mondta: „Ali egy nagyszerű bokszoló, ha az ökölvívás szabályai szerint
állnék ki ellene, bizonyára veszítenék. Ha pedig civilek módjára küzdenénk,
nem biztos, hogy ő nyerne. Ha így mérjük össze tudásunkat, az
mindkettőnk számára méltánytalan. Olyan ez, mint amikor egy irodalmár és
egy harcos akarja összemérni magát a két különbőző területen, a
harcművészet és az írás terén.”
Miután Bruce Lee visszatért Hongkongba, már nem volt hajlandó
akárkivel „kézzel beszélgetni”, amit persze nem kellett végérvényesnek
tekinteni. Az volt az elve, hogy csak olyan ellenféllel fog „kézzel
beszélgetni”, aki olyasmit tud, amit ő nem, legyen valóban használható
harci képessége, ugyanakkor harci alaptudása az övével egyszintű, és jó
hírű is legyen, egyszóval hozzá hasonló. Amikor Thaiföldön A nagyfőnököt
forgatták, két komoly, de élvezetes meccse is volt két thaiföldi bokszolóval,
Chen Ajinnel és Chaer Puval. Chen Ajin a thaiföldi kínaiak bokszkirálya
volt, aki a forgatási helyszín, Baizhuang szomszédságában élt. Bruce már az
Egyesült Államokban hallott az erőteljes thai bokszról, így elhívatta Ajint
magához, hogy találkozzanak. A csodás jeet kune do híre már Ajinhoz is
eljutott, és ő is nagyon szeretett volna Bruce Leevel találkozni. Mindketten
kínaiak voltak, képzettek is, és hasonlóképpen fontosnak tartották a „kézzel
való beszélgetést”, azaz hogy harci tudásuk és tapasztalatuk kölcsönös
tanulmányozása céljából mérjék össze erejüket. Chen Ajin rendkívül
képzett harcművész volt, ezért attól tartván, hogy Bruce-nak nincs
biztonságérzete egyedül kiállni vele, hazaküldte az őt elkísérő tanítványait,
hogy egyedül küzdjön meg Bruce-szal. Az eredmény: Bruce könnyed
győzelme. Chen Ajin elismerve Bruce-t mesterének, őszintén fejet hajtott
előtte, és elkezdett tőle jeet kune dót tanulni, Bruce pedig nagyon
lelkiismeretesen elmagyarázta neki az elméletét, és megmutatta a fő
mozdulatokat.
Amikor Bruce felvetette, hogy thai bokszot tanulna tőle, Chen Ajin csak
szerényen annyit mondott: „Én nem vagyok erre alkalmas, nem számítok
hitelesnek. Ha thai bokszot akarsz tanulni, akkor a thai boksz mesterénél,
Chaer Punál kell tiszteletedet tenni.” Chen Ajin megszervezte, hogy Bruce
és Chaer Pu titokban találkozzanak, és összemérjék a technikáikat, akik
aztán nem dicsőségért küzdöttek egymással, hanem pusztán azért, hogy
tudásukat és tapasztalataikat bővítsék és harcművészetüket fejlesszék.
Chaer Pu valóban rendkívüli volt, nemcsak rugalmas ütései voltak és
kemény lábtechnikája, hanem mozgásban változatos küzdőtaktikája is, tehát
úgy csinált mindent, ahogyan ő akarta. Teste kemény volt, mint az acél,
hiszen amikor Bruce villámgyors, úgynevezett „egyhüvelykes ütése”
közvetlenül a mellkasát érte – amitől egy átlagos ellenfél már a földre került
–, ő csak meglepődött egy kicsit, majd megrázta magát, és egy repülő
rúgással válaszolt Bruce-nak. Végül Bruce iszonyat erős és emberfeletti
gyorsaságú, Chaer mellkasát, arcát és hasát érő „hármas sorozatrúgásával”
terítette le a nagy harcost. Chaer ugyan veszített, de elfogadta a vereséget,
és inkább meg akarta tanulni a jeet kune dót Bruce Leetől. Bruce pedig
rögtön beleegyezett azzal a feltétellel, hogy „cserébe ő megtanítja a thai
bokszra”, így aztán jóbarátok lettek. Annak érdekében, hogy ne csorbuljon
Chaer tekintélye, a három harcos megállapodott, hogy a nyilvánosság előtt
nem beszélnek erről a mérkőzésről. Csak jóval később, Bruce halálának
huszadik évfordulóján, Ajin egyik tanítványa – aki annak idején titokban
nézte végig a meccset – tette ezt közzé nyilvánosan a Hongkongi Kungfu
Egyesülettel.
Bruce tehát, miután visszatért Hongkongba, már túl volt azon az
időszakon, hogy verekedéssel keresse a helyét a világban, hiszen már a
harcművészet magasabb határait feszegette, azaz volt már „valaki”. Most
minden energiáját filmek készítésére fordította, nem volt ideje a harcos
kollégákkal foglalkozni. Azonban – miként a fa a nyugalmat áhítja, csak a
szél zargatja – a hongkongi harcművészkörök sok fiatal és középkorú
bokszolója forgatott akciófilmeket, és Bruce azzal, hogy nem igazán tartotta
nagyra a régi hongkongi és tajvani kungfu-filmeket, nagyfokú
elégedetlenséget váltott ki belőlük. Az Egyesült Államokban eltöltött évek
során egyfajta „szupermentudat” érlelődött meg benne, hogy ő egyedülálló
és mindenkinél nagyszerűbb, de vérmérsékletéből adódóan nem volt képes
sem a szerénységre, sem más harcművészkolléga tiszteletben tartására. Ez
volt ő, aki egyre csak a maga alkotta jeet kune dóról beszélt szenvedélyesen
az újságíróknak, miközben derekasan kritizálta a hongkongi és tajvani
kungfufilmeket. Így amilyen gyorsan népszerű lett Hongkongban és
Tajvanon, olyan hamar meg is sértette az itteni harcművészeti közösségeket.
Az élen járó harcművészek – a hagyományos „visszalépés” elgondolásából
kiindulva és taktikai megfontolásokból – nem személyesen küldtek
hadüzenetet, hanem hagyták, hogy a tanítványaik üljenek lóra, ez azonban
ellenkezett Bruce elveivel, miszerint csakis „hasonszőrű” küzdőtársra vár,
így ezekkel az emberekkel nem volt hajlandó „kézzel beszélgetni”. S mivel
Bruce sokáig nem vette fel a kesztyűt ellenük, a harcművészek még
nehezebben tolerálták a megvetést, a helyzet így egy fortyogó vulkánra
hasonlított, ami bármelyik pillanatban kitörhetett.
Végül egy véletlen folytán a hongkongi–tajvani harcosok vulkánja
kirobbant.
Bruce Leet mint különleges vendéget egy televízióműsorba hívták, ahol
nem állta meg szabad szájjal kritizálni a hongkongi harcművészeket,
mondván, ők csak a kezdetleges „kézzel beszélgetéshez” értenek, azaz
tapasztalatcsere útján sajátítják el a harci technikákat, azt azonban nem
értik, hogy mi az a „kézzel megmérettetés”, vagyis a harctechnikák
egymással történő, valódi összemérése. Bruce meggondolatlanul
fogalmazott, ugyan minden rosszindulat nélkül, mégis e szavai jelentették
az utolsó szikrát ahhoz, hogy a harcosok „vulkánja” kirobbanjon. A
hongkongi harcművészek nagyon felháborodtak, és a legkeményebb
szavakkal ítélték el Bruce-t. Mígnem Hongkong negyedik ökölvívóbajnoka,
Liu Dachuan nyilvánosan, a médián keresztül párbajra hívta Bruce-t: ők
majd megmutatják, hogy a hongkongiak értenek-e a „kézzel való
összeméretéshez” vagy sem!
Bruce tudta, hogy ezúttal bajba került. De végtére is már nem az a kis
Sárkány volt, aki régen, aki pusztán a balhé kedvéért verekedett, és hogy
áldás vagy átok volt-e, a karrierje ezekben az időkben a filmekről szólt, a
nagy, elsöprő produkciók készítése pedig fontosabb volt számára, mint egy
nemzetközi harcművészeti verseny. Eszébe jutott a bokszkirály Ali, majd
Chaer Pu és persze régi barátja, Chuck Norris… Ennek a mérkőzésnek
nincsen semmi értelme, csak még több kellemetlenséget okozna: ha
elfogadja a kihívást, akkor vég nélküli harcokba kell bocsátkoznia, és
sokkal passzívabb helyzetbe kerülne.
A sajtó pezsdült fel leginkább, s a parázs helyzeten lovagolva még olaj
volt a tűzre, remélvén, hogy a két nagymester azonnal kesztyűt húz, és
utolsó leheletig tartó csatát vívnak majd egymással. Bruce Leenek azonban
sikerült magát lecsillapítania, a Hong Kong Express riporterének adott
interjúban azt mondta: „Az Egyesült Államokban vagy én hívtam ki valakit,
vagy elfogadtam valakinek a kihívását, nem tudom, hányszor – de a
mostani tudásommal és eredményeim alapján eljutottam odáig, hogy már
nem csak úgy állok ki megmérettetésre. – Majd hozzátette –: Nem tudom,
hogy a másik fél [Liu Dachuan] milyen indíttatásból hív párbajozni. Persze
én tiszteletben tartom a meggyőződését és a jogait is, csakhogy a saját
teljesítményemmel is tisztában vagyok.”
Ha objektív szemszögből nézzük a történetet, akkor a kihívó
visszalépésre kényszerült, Bruce személyes imázsán nem esett csorba, és a
majdnem lángra kapó háború tüzét sikerült eloltani. Liu Dachuan is híres
hongkongi sportoló volt, Bruce megnyilatkozása pedig egyértelmű
visszautasítást jelentett, így ő sem gabalyította tovább a dolgot.
A média egy időre elcsitult, Bruce azonban nem nyert nyugalmat.
Kellemetlen kirohanású, komolytalan kihívások időnként az otthoni
telefonján keresztül át is elérték. S néha még az utcán sétálva is vakmerő
alakok hadüzenetébe vagy meglepetésszerű támadásokba botlott. Valójában
nem mindegyiküket a harcoskörök küldték, hogy szervezetten és
módszeresen megnehezítsék Bruce életét, a támadók többsége inkább a
tömegből gyorsan kitűnni vágyó „kalandor” volt. Képzeljük csak el: Bruce
Lee a „világ első harcművésze”, ha (esetleg) valaki föléje kerekedne, akkor
az a valaki vajon nem az ő helyét foglalná el? Nyilván ez pusztán a
gyarmati civilizáció lelkületének a harcművészvilágban való
visszatükröződése. Bruce Lee nem tartotta sokra ezeket az embereket, akik
a hírességekkel való „verekedés” útján akarták magukat feljebb tornázni.
Valójában a hongkongi harcművészekben fel sem merült az, hogy Bruce
Lee nem rendelkezik valódi képességekkel. Ők a kezdetektől fogva a
harcművészközösség tagjának tekintették őt, csak azt tartották komolytalan
dolognak, hogy még a tojáshéj sem esett le a fenekéről, de már
megalapította a saját iskoláját, saját bokszolótábort gyűjtve maga köré.
Később aztán, hogy Bruce két filmje világszerte elismert és népszerű lett,
valóban felismerték azt, hogy a jeet kune dót nem lehet alábecsülni.
Mindössze egyetlenegy dolgot voltak képtelenek tolerálni, mégpedig Bruce
Lee Amerikából hozott, önmagát túlbecsülő és egyedüli hozzáértőnek
képzelő magatartását. Ez nagyjából azt jelentette, hogy – miként
Konfuciusz is megfogalmazta a Beszélgetések és mondások című
gyűjteményében – „ha más erényt követsz, akkor lehetetlen
együttműködni”. Így tehát, különösen a hongkongi televízióban történt
kínos eset után, Bruce-t végérvényesen az „ellentábor” tagjának könyvelték
el.
Liu Dachuan hadüzenete után a televízió, kihasználva a felforrósodott
közhangulatot, készített egy műsort, ahova meghívta a különböző
hongkongi harcművészeti iskolák vezetőit és Bruce Leet is – mint a jeet
kune do alapítóját –, hogy üljenek le, és vitassák meg tanaikat. Bruce
eredetileg azzal a céllal jelent meg a beszélgetésen, hogy elásva a
csatabárdot, közelebbről megismerje a többi meghívottat.
A műsorban minden harcművészmester egyenként ismertette iskolája
sajátosságait és irányelveit, mindenki nagyon figyelt a tiszta beszédre és a
normális viselkedésre, és Bruce Lee is higgadtan, minden fellengzősség
nélkül nyilatkozott. A probléma akkor kezdődött, amikor az egyik mester
„saját magát akarta megmutatni”. Annak érdekében, hogy bizonyítsa belső
készségeit és állóképességét, felállt a helyéről, és azt kérte a többi
mestertől, hogy álljanak elé, és próbálják meg őt a földre lökni. Ezzel
pusztán a beszélgetés hangulatát akarta színesíteni, nem volt semmilyen
más, harcra vagy megmérettetésre hívó jelentése. Minden mester
megpróbálkozott hát azzal, hogy ellökje, és láthatóan nem finomkodtak,
hanem valóban nagy erőkifejtéssel le akarták dönteni, ez azonban
egyiküknek sem sikerült – teste, akár a földbe döngölt vascölöp, meg sem
mozdult.
Bruce Lee viszont nem állt fel, csak nyugodtan szemlélte az
eseményeket. A mester önelégült arckifejezéssel fordult Bruce Leehez, és
kérte, ő is próbálja meglökni, s hozzátette, nem kell attól tartani, hogy
elveszíti a tekintélyét. Bruce erre felállt, lassan odament a mester elé, majd
hirtelen felemelte a kezét, és villámgyorsan egy hatalmas ütést mért az
arcára, mire a mester orra esett, és úgy is maradt, mint egy fadarab.
A stúdióban egyből eluralkodott a káosz, a harcművészek egyáltalán nem
látták Bruce öklének útját, így azt kérdezgették tőle:
– Hogy bontottad meg a felállását?
Bruce büszkén söpörte be a pontokat:
– Nem löktem, hanem ütöttem!
A harcművészkörökben a „kézzel történő összeméretésnek” külön
szabályai vannak, előre megegyeznek, hogy ha kardot használnak, akkor
lándzsát biztosan nem, vagy ha puszta kézzel harcolnak, akkor biztos nem
használnak fegyvert – a mester előre megmondta, hogy lökje, s akkor ütni
már nem lett volna szabad, Bruce mégis ütött, és ezzel egyértelműen
megsértette a harcművésztabukat. Persze Bruce-nak is megvolt a saját
magyarázata: a harcművészet nem pusztán a testedzésről szól, hanem
inkább a védekezésről és az ellenfél legyőzéséről, és e cél érdekében
bármilyen eszköz bevethető. Abban a pillanatban – éppúgy, ahogy a mester
akarta bizonyítani neki az állóképességét – Bruce is csak a jeet kune do
ököltechnikáját akarta bizonyítani a mesternek. Mozdulattal akarta
világossá tenni azt, hogy ha a tényleges küzdelem során egy helyben állva
várod, hogy ellökjenek, az egyenlő a biztos halállal! Az ökölcsapással
valójában ezt az igazságot próbálta megértetni a mesterrel, azt viszont senki
nem sejtette, hogy ezáltal minden harcművészközösség ellenségévé fog
válni.
Ha valami jól kezdődik, nem biztos, hogy jól is végződik, nem megfelelő
módszerrel gyakran az ellenkezője történik annak, mint amit várnánk, ezért
előre fel kell mérni a helyzetet, illetve a másik fél elfogadási képességét is
teljes mértékben figyelembe kell venni. Bruce ugyan hallgatott pár évig
filozófiát, dialektikát viszont sajnos nem, sőt azt sem sajátította el, hogy
racionálisan kontrollálni tudja a saját mozdulatait, ezért sokszor hiába
dédelgetett szép terveket, nem tudta elérni a kívánt eredményt.
 Ez az ügy elég nagy csapás volt a számára, és az lett a következménye,
hogy az összes harcművész megharagudott rá, ami pedig olyan érzés volt,
mint amikor az embert elhagyják a barátai: leírhatatlan fájdalom. Lu úr, aki
házvezetőként dolgozott náluk, azt mondta, hogy Bruce másnap, ölében egy
tucat újsággal, az őt elmarasztaló cikkekkel, csak ült a kanapén, motyogott
magában, arcán aggodalom és szomorúság – sajnálatra méltó volt. Ő is
megbánta már, belátta, nem így kellett volna véleményt nyilvánítani. Más
esetben csillapítani lehetett volna a feszültéget ajándékkal vagy
bocsánatkéréssel, Bruce makacs természete azonban sajnos nem hagyta,
hogy bocsánatot kérjen, annyit tehetett csupán, hogy elviseli másokat sértő,
fejletlen erkölcsi érzékét. Igazából – mások bántásával – a legsúlyosabban ő
maga sérült.
Ami még rosszabb volt, a harcművész közöséggel való konfliktusa és
nézeteltérése lassanként elterjedt a sajtóban. Amikor visszatért
Hongkongba, a sajtóval már bő egy éve mézédes, harmonikus „nászúton”
volt. A média híressé tette őt, a neve, mint égen a nap, úgy ragyogott
mindenhol, és persze Bruce maga is sokat tett az újságok, rádiók, televíziók
színesebbé tételéhez, amiknek így jócskán megugrott a példányszámuk
vagy a nézettségük. Bruce-nak ugyan nem lett barátja a sajtóban, de
mindenkivel tiszteletteli és békés viszonyt ápolt. Csak a
harcművészkörökkel nem volt békében, illetve a Golden Harvest
rendezőjével, Luo Weijel sem, ami eleve magányos természetét egyre
lobbanékonyabbá tette, olyannyira, hogy egy idő után már képtelen volt
tolerálni a vele szembeni tiszteletlenséget (ez néha csak abból állt, hogy
más több dicsérő szót kapott, míg ő kevesebbet), s gyanakvóbb,
érzékenyebb és szeszélyesebb lett. Egyszer egy író álnéven írt egy cikket
„Zou és Li együttműködéséről”, amit egy magazinban jelentetett meg, és a
cikkben kicsit több szó esett Zou Wenhuairól, persze Bruce-t semmilyen kár
nem érte, csak kevesebb dicsérő szóval illették. Bruce azonban rögtön
elment a szerkesztőségbe, kiverte a palávert, hogy a „bűnöst” felkutassa,
mire a sajtó felmordult, és az egészet úgy könyvelték el, hogy Bruce
Leenek erőszakos hajlamai vannak. Nem sokkal ezután meg egy
sajtótájékoztatón vett részt, ahol új filmje, A sárkány közbelép forgatásának
megkezdését jelentették be. Bruce-t több tucat riporter vette körül, hogy
fényképezzék, az idegessége azonban átütött rajta, olyan riasztó képet
vágott, mint amikor egy család tagjai ősidőktől fogva gyűlölik egymást,
majd élesen felcsattant: „Elég volt, már millió fotót csináltatok!” Az
újságíróknak nem esett le a tantusz, hogy miért kellene abbahagyniuk, így
tovább fényképeztek. Bruce dühös lett, fellendítette a karját, és ütött,
villámgyorsan, leírhatatlanul, csak suhogást lehetett hallani, mire az egyik
riporter kamerája a földre esett. Ezzel megint megbolygatta a darázsfészket,
másnap szinte az összes újság lehozta a hírt, fényképpel, cikkel, hogy „Lee
hármas rúgása” ok nélküli és durva volt, és hogy nagyon „keménykezű” az
újságírókkal. Sőt egyszer még a televízióban is „kezet emelt” a
műsorvezetőre, akit egyszer csak a kanapéra „lökött”. Ez ugyan tisztán egy
véletlen hiba volt, a médiavilág mégis felhördült, gondolván, hogy ez már
nem kizárólag a média nyilvános megsértése, hanem egyúttal az akkor
éppen zajló „Hongkongi erőszakellenes mozgalommal” szembeni nyilvános
provokáció is, így kórusban kapta a bírálatokat. Az egészben Bruce számára
egy kijelentés volt a legelviselhetetlenebb: „Meg kell szabadulnunk az
arrogáns hősiességtől!”
Ez a karakter tragédiája volt. Az erős szupermentudattal bíró Bruce Lee –
a siker mámorától megrészegülve – mégis megfeledkezett azokról az
emberekről, akikkel ugyanazon az úton, bár különböző célok felé haladt.
Még egy „szupermennek” is hatalmas és összetett valóságban kell léteznie,
és muszáj elfogadnia azt az tényt, hogy a világnak szüksége van kontrollra
és koordinációra, az egyenlőségre és a tiszteletre – ezekre azonban Bruce
Lee soha nem gondolt. A három film óriási sikere miatt egy olyan
álomvilágba sodródott, amelyből képtelen volt kiszabadulni, ahol „az igazi
hős magányosan küzd és győz”, a környezetével pedig egyre nagyobb
konfliktusokba ütközik, egészen a haláláig.
 HOLLYWOOD KITÁRJA KAPUIT
A sors és az akarat örökös ellentmondásban áll egymással, a sors gyakran
nyújtja erős kezét, és az arra fel nem készült embert ismeretlen helyzetbe
sodorja, viselje ott a kudarc fájdalmát és a reménytelenség iszonyatát.
Ilyenkor az embernek egyetlen csodafegyvere van, mégpedig az akarat. Ha
szüntelen meggyőződéssel, az ingoványon állhatatosan átgázolva, tövist és
bogáncsot átlépve, nem törődve új és új sebesüléseivel, a kimerültséggel,
csak teszi a dolgát, és megy előre, sosem hátranézve – akkor a szerencse
kapuja majd kinyílik csendesen. Ugyanakkor nagyon kevesen képesek idáig
eljutni, elvégre vérből és húsból összeálló lelkünknek van egy tűréshatára.
Bruce Lee vasakarattal és Linda érzelmi támogatásával, lépésről lépésre
közeledett a céljához.
1965-ben még mint kevésbé ismert kínai harcművész tűnt fel
Hollywoodban, de már az első hollywoodi harcos tévéfilmsorozat, a „Zöld
darázs” forgatásakor megfogalmazta három nagy ambícióját: először is a
jeet kune do népszerűsítését akarta előmozdítani, hogy a kínai
harcművészet az egész világon elterjedjen. Másodszor azt szerette volna,
hogy a kínai nyelvű filmek eljussanak a nemzetközi piacra, így a világ
minden mozinézője megismerje a kínai filmeket. Harmadsorban hollywoodi
filmben akart főszerepet játszani, hogy a kínai színészek számára
nemzetközi helyet biztosítson. E három törekvésben benne volt saját
önértékelésének igazolása, illetve az anyaországa és nemzete iránti mély
érzései is.
A hollywoodi bolyongás hét évig tartott, voltak ugyan kisebb sikerei, de
még mindig nagyon messze volt eredeti törekvéseitől, és ha a Warner nem
hozta volna meg szívtelen „ítéletét”, talán még mindig ott toporogna egy
helyben. Hollywood fukarkodott a lehetőségekkel, így Bruce-nak, ha nem is
véglegesen, de ott kellett hagynia.
A gép a Csendes-óceán felett repült, az ablakon kívül a víz és az ég
azúrkék színben terült szét a messzeségben. Észak-Amerika nyugati partjára
pillantott, amelyből csak szürke és sárga vonalak maradtak, és hirtelen egy
gondolat suhant át fejében: Ide visszajövök, muszáj visszajönnöm!
Repülésre mégiscsak a tiszta kék ég a legmegfelelőbb.
 Mire Hongkongban leforgatta három nagy filmjét, Bruce régóta
dédelgetett álmai közül kettő már megvalósult. Az 1970-es évek elején
Bruce kungfufilmjei nyomán futótűzként terjedt a kínai kungfuláz az
Egyesült Államokban, előbb nyugatról keletre, majd az egész világon
befolyást szerzett magának, Európában, Latin-Amerikában, Óceániában…
Az 1970-es években az újonnan kiadott angol nyelvű szótárban egy új szó
jelent meg: kongfu, amely az eredeti kínai írásjegyek latin betűs átírása.
Bruce három filmje előtt ugyan már léteztek kínai nyelvű filmek,
amelyek eljutottak a nemzetközi filmpiacra, mégis az ő filmjei voltak a
legsikeresebbek abból a szempontból, hogy általuk sikerült elismertetni a
kínai kungfufilm értékét és státuszát. A Tomboló öklöt és társait ma már
mint klasszikus kungfufilmeket tartják számon a világ híres filmjei között.
Briliáns eredményei ellenére Bruce mégsem tudta kiverni a fejéből
Hollywoodot. Különösen a hongkongi forgatásokon tapasztaltak után jött
rá, hogy Hollywood kiemelkedő teljesítményre képes, a legmagasabb
művészeti teljesítményt a pontos kalkulációk utáni nagy összegű befektetés
garantálja, a számos első rangú forgatókönyvíró, rendező, színész és
díszlettervező mind egyenként jelentik a garanciát arra, hogy a legjobb
minőségű alkotások születhessenek. Amikor erre gondolt, mintha
megfeledkezett volna arról, hogy Hollywood az önérzetébe tiport, és csak a
gyönyörű, napfényes, végtelen kék eget látta maga előtt.
Igazság szerint A nagyfőnök premierjének óriási hatása volt, ezután lett
volna lehetősége visszatérni Hollywoodba. Régi barátja, Silliphant
felkereste őt Hongkongban, magával hozta az „elvetélt” „Néma furulya”
című film forgatókönyvét, mondván a 20th Century Fox beleegyezett a film
forgatásába. Bruce akkor éppen a siker mámorában fürdőzött, de a film
címe hallatán eszébe jutott, hogy Hollywood megszégyenítette őt, így a
hatalmas lelki ellenállás csak annyit mondatott vele: „Nem csinálom!”
Silliphant hiába vette elő kitűnő ékesszóló-képességét, ezzel sem tudta
rábeszélni Bruce-t, így csalódottan visszament Amerikába.
Bruce egyáltalán nem érezte, hogy megbánta volna a dolgot. Tudta
ugyan, hogy Silliphant szívét-lelkét beletette ebbe a forgatókönyvbe,
kifejezetten az ő számára írta, ezért nagyon szomorú volt, amiért nem
sikerült leforgatni. Azonban Bruce soha nem volt egy körültekintő ember,
aki mindent alaposan megfontol, hiszen hogy elégtételt vegyen a
hollywoodi faji megkülönböztetésért, becsületes és őszinte barátját kellett
hogy megbántsa, aki ráadásul kiváló forgatókönyvíró volt – olyan, akit más
híres színész még csak meg sem közelíthetett. Bruce épphogy befejezte A
nagyfőnököt, már a Tomboló ököl című filmet tervezgette, forrt benne a
nemzeti igazságérzet. Az meg sem fordult a fejében, hogy mi lesz, ha
Silliphant nem fog vele többé együttműködni. Silliphant tehát nagyon nem
a megfelelő időben ment el.
Ahogy három filmje berobbant a köztudatba, Bruce híre is egyre
messzebb eljutott, és egész Hollywoodot megrengette, több filmes cég is
megkereste, hogy forgasson velük, de Bruce mindegyiket kikosarazta. Már
nem az a hollywoodi „kungfumester” volt, aki régen, hanem világhírű
kungfufilmek sztárja, és nyilván már nem volt elegendő számára az, hogy
egy-egy alkalommal főszerepet játsszon filmekben. Ő ugyanolyan státuszt
és jogot szeretett volna nyerni a kínai színészek számára is Hollywoodban,
mint amilyen az amerikai és európai színészeknek van: egy nagy
filmvállalat hosszú távra szerződött sztárja akart lenni, akinek érdekében
egy külön sztárcsináló csapat munkálkodik, mint Clark Gable, Laurence
Olivier vagy más szupersztárok esetében.
1973-ban ez az álom beteljesült. A Warner Bros. alkotásokért felelős
helyettes igazgatója, Fred Weintraub együttműködési szándékkal kereste
meg, és elküldött neki Hongkongba egy filmforgatókönyvet, amelynek
eredeti kínai címe „Vér és acél” volt.
Bruce akkor éppen utolsó, Halálos játszma (1981) című filmjét forgatta,
a forgatókönyv még nem volt kiforrott, de néhány jelenet már biztos volt, s
hogy időt nyerjenek, elkezdték a forgatást, és bő húszpercnyi anyagot
rögzítettek. Bruce ugyan mindvégig meg volt győződve arról, hogy egyszer
vissza fog térni Hollywoodba, mégis, amikor elérkezett ez a pillanat,
képtelen volt uralkodni izgatottságán. Végül is ez volt az a szerep, amelyre
tíz éve várt és amelyért kanyargós utakon küzdött, és most karnyújtásnyira
volt. Ezért letette a kamerát a Halálos játszma közben, és Los Angelesbe
utazott.
Az indulás előtt felkereste Zou Wenhuait. Bár korábban, a három film
forgatásakor sok emberrel összeveszett a Golden Harvestnél, Zou főnökkel
soha nem volt nagy vitája, Bruce konfliktusait is gyakran Zounak kellett
megoldania, és Bruce cégét, a Concordot is gyakorlatilag ő irányította. A
karrierje tekintetében Bruce Zout tekintette az egyetlen megbízható
embernek. Zou Wenhuaihoz hasonló üzletembert nehezen lehetett volna
találni, hiszen ő a Golden Harvest és Bruce személyes érdekeit rendkívül
ügyesen koordinálta. Most megint támadt egy ötlete, amely mind a Golden
Harvest, mind Bruce számára hasznos volt.
Bruce elmondta Zounak, hogy visszatér Hollywoodba, és leszerződik a
Warnerhez mint profi színész. Zou ennek tiszta szívből örült, egyúttal
emlékeztette:
– Nemcsak profi színész vagy, hanem a Concord Film Corporation
tulajdonosa is. Miért nem használod ki a helyzetedet? A Warner alig várja,
hogy szerződjön veled. A Concord nevében is együttműködhetsz velük.
Akkor nemcsak fizetést kapnál, hanem részarányos nyereséget is, ami
sokkal jobb, mint egy fizetés.
Igazság szerint Bruce sosem gondolt üzleti dolgokra, csak azzal
foglalkozott, hogy világhírű kínai filmsztár legyen, most hogy Zou Wenhuai
felhívta erre a figyelmét, észbe kapott, és boldogan felkiáltott:
– Haha, a Concord is tárgyalhat egyenlő félként egy olyan nagy
nemzetközi céggel, mint a Warner!
Zou Wenhuai kerek arcán is széles mosoly jelent meg. Zou eddig is sokat
tett Bruce érdekében, de a Golden Harvest vezetőjeként végül is a saját cége
számára kellett hogy kalkuláljon. Tudta, hogy ha Bruce csak mint színész
szerződik a Warnerrel, akkor a Golden Harvest örökre búcsút inthet az
aranytojást tojó tyúknak. Bruce a saját cége, a Concord nevében való
együttműködésre pedig egyáltalán nem képes, de erejéből sem futná, így
megint megkeresné a Golden Harvestet, aki továbbra is a kezében tarthatná
őt. A tények alapján Zou elgondolása abszolút helyesnek bizonyult.
Zou Wenhuai és Bruce Lee együtt repültek hát az Egyesült Államokba, a
kereskedelmi együttműködés kereteiről pedig Zou mint a Concord partnere
tárgyalt a Warnerrel. Másnap megtapasztalhatták, hogy Bruce Leet a média
egyöntetűen az „első számú keleti kungfufilmsztárnak” tekinti, és hogy a
film – amit még el sem kezdtek forgatni – máris nagy hollywoodi
szenzáció. Bruce-nak állandóan csörgött a telefonja, olyan nagy hollywoodi
produkciós vállalatok keresték meg, mint az MGM, a Columbia Pictures
vagy a United Artists, és mindent bevetettek annak érdekében, hogy Bruce-t
a Warnertől elmarják, mindenki vele akart dolgozni. Ezek a cégek
kedvezőUb feltételeket kínáltak, mint a Warner, de korrekt forgatókönyvet
akkor épp egyikük sem tudott felmutatni. Ilyen körülmények között a
Warner – mint Hollywood legmeghatározóbb filmvállalata – eddig
példátlan módon, minden ellenvetés nélkül méltóztatott elfogadni a
Concord által szabott feltételeket, és elsőként írta alá a szerződést.
 Bruce Lee most úgy érezte, hogy nem hiába kellett elviselnie a
hollywoodi nehézségeket, és Zou Wenhuaijal szemben sem kellett
szégyenkeznie – azzal az emberrel szemben, aki tiszta szívvel segített neki.
Zou hatszázezer dolláros költségvetéssel kalkulált, ami végül
nyolcszázezerre kerekedett, ez Hollywood és a Warner szemében csekély
összeg volt, viszont a hongkongi–tajvani filmipar számára óriási befektetés,
így a Concorde hírneve szélsebesen ívelt felfelé. A film címét illetően A
sárkány közbelép címet választották, Bruce szándéka szerint, hiszen szerette
magát a Kínát jelképező „sárkány” írásjegyet. Abban is megállapodtak,
hogy Hongkongban fognak forgatni. A forgatókönyv megírására Michael
Allint, a kiválóan képzett forgatókönyvírót kérték fel, rendezőnek pedig a
neves, kétszeres Oscar-jelölt Robert Clouse-t.
Bruce előző három filmjéhez hasonlóan, a forgatás itt sem ment könnyen,
tele volt ellentétekkel és vitákkal, a stáb és a színészek itt is megszenvedték
a magukét. A film többnyire külső helyszíneken játszódik, ahol
elkerülhetetlenül sok nehézséggel és sérüléssel kellett számolni, bár erre
azért lelkileg mindenki felkészült, azt viszont nem gondolták volna, hogy
Bruce mennyire rögeszmés, és ez nagyon megnehezítette az
együttműködést. Bruce szerette volna a filmet a legtökéletesebbre
megcsinálni, de – pont a személyiségéből adódóan – nehezen kommunikált
a munkatársakkal, művészi dolgokban nem lehetett vele konszenzusra jutni,
még a minimális megértés szintjén sem, így megint kellemetlen viták
alakultak ki. Az előző filmeknél a rendezővel nem tudott kijönni, ezúttal a
rendező kifogástalan volt, és a forgatókönyvíró lett az „ellensége”.
A forgatókönyvíró Michael Allin régóta küzdött Hollywoodban, nem volt
olyan ismert, mint Silliphant, de volt már „valaki”, azt pedig még álmában
sem gondolta, hogy egy fiatal kínai filmsztár kezében fog „elbukni”. A
szabadtéri forgatási helyszínen, amit a Golden Harvest biztosított, szinte
naponta lehetett hallani, hogy Bruce szidja Allint, mondván, nem ért a kínai
kungfuhoz, egyáltalán nem tud írni róla, meg hogy ostoba, makacs és
teljesen alkalmatlan egy kungfufilm forgatókönyvének a megírására.
Allinnak rendkívül nagy volt az önuralma, és úgy vélte, hogy ha egyszer a
Warner felkérte őt, neki kötelessége a tőle telhető legjobbat írni, és nem
számít, milyen akadályokba ütközik, hanem inkább megpróbálja megérteni
Bruce elképzeléseit, amennyire csak lehet, s újra és újra átdolgozza a
kamera-forgatókönyvet. Ám senki nem sejtette, hogy az állhatatossága és
alkalmazkodása csak tovább szítja Bruce Lee haragját.
 Ha mai fejjel elemezzük Bruce magatartását, ahogyan Allinnal
viselkedett, nem nehéz észrevenni kóros állapotát. Bruce mind lelkileg,
mind fiziológiailag eltért a normálistól, és gyógykezelést igényelt volna. Ha
akkor azt megkapja, talán ma is lenne lehetőségünk, hogy az alkotásait
nézzük. Akkor azonban senki nem gondolta ezt, egyszerűen elkönyvelték
annak, hogy ilyen a természete, betegesen szeszélyes, türelmetlen és
ingerült, a főnök pedig – annak érdekében, hogy minél gyorsabban és
tökéletesebben befejezzék a forgatást – jobbnak látta, ha enged neki.
Végül Bruce arra kényszerítette Weintraub producert, hogy küldje el
Allint, majd kijelentette, hogy ha újra meglátja, akkor nem fog tovább
forgatni. Weintraub még soha nem került ilyen helyzetbe. A hollywoodi
sztárok sokszor temperamentumosak és fennhordják az orrukat, de csak a
forgatás előtt, amikor elkezdik a munkát, már mindenki szófogadó a
producerrel és a rendezővel, mert végül is kettejük kezében van a film
sikerének vagy bukásának a kulcsa. Bruce azonban senkire nem hallgatott,
épp ellenkezőleg, azt akarta, hogy mindenki őrá hallgasson. A kérését
viszont semmiképp nem lehetett teljesíteni. Allin szerződött
forgatókönyvíró volt, és semmilyen hibát nem vétett, a producer is, és a
rendező is úgy vélte, hogy a kamera-forgatókönyve nagyon is kiemelkedő,
ráadásul, ha Allin kirúgása kiszivárog (ez körülbelül másnap kitudódott
volna Hollywoodban), hogyan tudja majd folytatni?
Weintraub tényleg nem tudta, hogy mitévő legyen. Végül a veterán,
taktikus Zou Wenhuai mentette meg a helyzetet, mert megkérte
Weintraubot, hogy mozgósítsa Allint, ideiglenesen hagyja el a forgatás
helyszínét, menjen Hongkongba és szálljon meg egy hotelben, és várják
meg, amíg Bruce lecsillapodik. Bruce néha megbánja az észszerűtlen
kirohanásait, és igyekszik szótlanul javítani a dolgokon.
Ezúttal azonban Bruce tényleg nem volt elégedett Allinnal. Amint
meglátta a jelenetek leírásait, amelyek képtelenek voltak visszaadni a
harcművészet csodálatosságát és mélységét, eszébe jutott Silliphant és a
„Néma furulya”, és komolyan azt várta, hogy Silliphant legyen mellette, aki
egy személyben volt kungfudiák és aranyérmes forgatókönyvíró, aki
nagyon jól ismerte a kínai harcművészetet és Bruce-t is. Silliphant viszont
már korábban jelezte Weintraubnak: „Bruce Lee filmjeibe én bele nem
avatkozok!” Kinek ne lenne önbecsülése? Ki ne akarna harmonikus
légkörben dolgozni? – ez érthető. Weintraub tudott a „Néma furulya”-
ügyről, de azt nem tudta, hogy Bruce még mindig sokat gondol erre a
kungfubarátra.
Mivel nem volt kamera-forgatókönyv, A Sárkány közbelép forgatása
leállt, Weintraub mérges volt, mint hangya a forró fazékban. Kikérte ekkor
Bruce véleményét, remélve, hogy megtudja, ő kit szeretne
forgatókönyvírónak, mire Bruce csak ennyit mondott: „A legjobbat
akarom!” Weintraub név szerint említette szinte az összes kiváló
hollywoodi forgatókönyvírót, aki írt már nyugati filmet vagy harcművészeti
filmet, köztük próbaképp felhozta Silliphant-t is, de Bruce megint csak azt
mondta: „A legjobbat akarom!”
Weintraub már szinte reménytelennek érezte a helyzetet, és Zou Wenhuai
sem tudta, mit tehetnének. Ekkor hirtelen megszólalt a telefon. Bruce volt
az, aki minden köszönés nélkül egy kérdést szegezett Weintraubnak: „Miért
nem szólsz Silliphantnak?” Weintraub először azt hitte, valami baj van a
fülével, majd amikor tisztázták, hogy Bruce valóban Silliphant-t akarja
felkérni, azt gondolta, hogy Bruce-nak elment az esze: ez a Bruce Lee
állandóan csapong!
A barátság végül felülkerekedett az előítéleteken. Bruce legnehezebb
időszakában, amikor a testi-lelki kimerültségtől már majdnem összeomlott,
Silliphant szíve is megenyhült, elásta a csatabárdot, és mentő kezet nyújtott
felé. Bruce Lee végtelenül hálás volt neki, csak keserűsége miatt képtelen
volt ezt a tudtára adni. Azt gondolta, hogy a sok cicomás, hálálkodó szó
mind csak udvariaskodás, és az igazi barátság a tettekben mutatkozik meg.
Így innentől fogva a forgatási munka kiváltképp zökkenőmenetes lett, a
véleménykülönbségeket könnyen elsimították, és ha nagy ritkán vitás
helyzet alakult ki, Bruce még önként is engedett. Weintraub nagyon
kellemesen csalódott, azt hitte, hogy az „őrült” teljesen visszanyerte a józan
eszét, honnan is tudhatta volna, hogy Bruce most épp a tettein keresztül
fejezi ki mély barátságát régi barátja felé?
Ahogy Silliphant megérkezett, Allinnak mennie kellett, összetört szívvel
tért vissza az Egyesült Államokba. Később így emlékezett vissza életének
erre az időszakára: „Őszintén mondom, Bruce Lee valóban egy
perfekcionista. De én képtelen vagyok tolerálni a stílusát, olyan, mint egy
zsarnok, vagy mint egy őrült.” Ezzel bizonyos mértékben kimondta az
igazságot. Ha Zou Wenhuai és Linda (aki egy kis szerepet játszott a
filmben, de fő feladata a Bruce-ról való gondoskodás volt), nem egyengette
volna lépten-nyomon a kapcsolatait a stáb többi tagjával, akkor valóban
nem lehetett volna tudni, hogy egyáltalán elkészül-e ez a film. Így az
eredetileg négyhetes forgatási idővel kalkulált filmet csak a tizedik héten
fejezték be. A kellékek és a technikai felszerelés késése mellett leginkább
Bruce Lee miatt húzódott el a befejezés. A feszült munkatempó és a média
erős nyomása miatt nagymértékben megromlott a lelki és fizikai egészsége.
 VÉGZETES BALETT
A sárkány közbelép végül nagy nehézségek árán, de elkészült, és ez lett az
első kínai kungfufilm Hollywood történelmében. A rendező, miután
kikapcsolta a kameráját, ennyit mondott az újságíróknak: „A forgatás alatt
számomra az volt a legmeglepőbb, hogy Bruce Lee milyen jól játszik. Neki
nem is kell játszani a »szerepet«, annyi éppen elég, ha azt csinálja, amit
akar. Hiszen a szerep ő maga.”
Weintraub is nagyon meg volt elégedve a filmmel: „Ez a példátlan
szépség egyszerűen felülmúlhatatlan, mintha egy végzetes balettet
táncolnánk, akármennyi harciasságot rejtenek is a testek, nem tagadhatjuk,
hogy ezek nyomán a lépések nyomán eszmélünk rá e szívbe markoló, lelket
megrendítő szépségre.”
Bruce Lee másik három filmjéhez hasonlóan A sárkány közbelép
cselekménye sem bonyolult. Az akciófilmek szokványos cselekvési
modelljére épül, azaz a gonoszok fészkében kell a banditák fejét kiiktatni. A
történet konkrétan egy Han nevű áruló saolin kungfumesterről szól, aki
tábort üt egy sivatagi szigeten, és kábítószer-csempészetet folytat. A
rendőrség egy másik saolin mestert, egy Li (Lee) nevű fiatalt (Bruce Lee)
küld oda, hogy behatoljon a „gonosz tigrisek barlangjába”, és
megsemmisítse őket. Li végül sikerrel teljesíti küldetését, betör a fészekbe,
és egyedül legyőzi a drogbárót.
Bár a filmnek nincs mélyebb társadalmi mondanivalója, Bruce a
karakterének higgadt rendíthetetlenségét abszolút kifogástalanul alakította,
megmutatva ezzel sokrétű előadói képességét. Kungfujában is sok újdonság
látható, különösen a csúcsponton lévő jelenetben, amikor egy föld alatti
zárkában egymaga viaskodik több nagy harcossal, az ököl- és lábtechnikája,
a nuncsakus és a hosszú botos technikája, illetve a Fülöp-szigeteki, puszta
kézzel vagy botokkal vívható eskrima technikája mind-mind rendkívül
magas teljesítményről tanúskodnak.
Ez a „végzetes balett” nemcsak Hongkongban keltett szenzációt, hanem
Európában és az Egyesült Államokban is divatba jött egy időre, ami azt
jelenti, hogy Bruce Lee ténylegesen a nemzetközi filmvilág által elismert
kungfufilmsztár lett. A legszomorúbb az egészben az, hogy épp amikor
megvalósulni látszottak nagy ambiciózus tervei, hirtelen mindennek vége
szakadt, és bele sem kóstolhatott A sárkány közbelép sikerének örömébe. A
film premierje előtt egy hónappal szó nélkül eltávozott, fájdalom és
végrendelet nélkül, és csak egy megoldatlan rejtélyt hagyott azok számára,
akik ismerték és vigyázták őt.
HATODIK RÉSZ

                            

ÓRIÁSI ŰR
 A „SZUPERMEN”

HALÁLOS JÁTSZMÁJA
Visszatérve Hongkongba, Bruce egy szuszra leforgatott négy filmet,
amelyek mind tovább növelték már amúgy is elképesztő nimbuszát.
Ugyanakkor minden sikeres film lelki nyomást is jelentett számára.
Folyamatosan, fáradhatatlanul kereste a tökéletességet, különösen a
harcművészet mély filozófiai tartalmának filmben való megjelenítését. A
tao törvényeit követő természet, illetve az ég és ember egységének a
gondolata a harcművészet, különösen a jeet kune do alapgondolata – de
milyen nehéz ezt egy filmben konkrétan megjeleníteni! A forgatások során
ebből adódott a sok vita. Ráadásul a harcművészeti közösségek és a média
csak öntötte az olajat a tűzre, így Bruce majdhogynem mindenki
célpontjává vált. Ahogy népszerűsége nőttön-nőtt, az ellenségei is egyre
gyarapodtak, a feleségén, Lindán és a Golden Harvest főnökén, Zou
Wenhuaijon kívül jóformán már senkiben sem bízhatott.
Bár Bruce Lee hitt az amerikai „szupermen” filozófiájában, szilárdan
vallotta, hogy képes irányítani a saját sorsát, és másokét is, és mindvégig
makacsul küzdött a környezetével, mondván, még ha az egész világ ellene
is fordul, akkor sem fogja soha feladni a küzdelemhez való jogot –
valójában azonban ekkor már lelki tűrőképessége határán volt. Ha
valamiben nem jutott egyezségre, feldühödött, és képtelen volt megfékezni
magát, hogy eröszakot alkalmazzon, különösen azokkal szemben, akik a
saját véleményükhöz ragaszkodtak. Bruce meggyőződéssel hitt abban, hogy
„harcképtelenekkel nem harcolunk”, de ha ideges lett, teljesen elfelejtette
ezt a „hitvallást”.
A legjellemzőbb eset arra vonatkozóan, hogy Bruce elvesztette a
racionalitását, azelőtt történt, mielőtt A sárkány közbelép című filmet
elkezdték volna forgatni: Bruce ugyanis megfenyegette Luo Weit. A Golden
Harvest egyik vetítőszobájában Luo Wei és Zou Wenhuai a munkatársakkal
éppen egy thaiföldi romantikus filmet néztek, amikor Bruce berontott a
helyiségbe, és szitkozódni kezdett, kritizálva a Golden Harvestet és Luo
Weit, hogy nem tudnak vele kijönni, és hogy leállították a Halálos játszmát,
amit épphogy elkezdtek forgatni. Luo Wei csak bámulta a féktelenül
felbőszült „tigris”-t, persze egy kukkot nem mert szólni. Természetesen
tudta, hogy Bruce sosem emelne kezet „írástudóra”, és magabiztosságot
színlelve úgy tett, mintha Bruce ott sem lenne. Nem sejtette, hogy Luo Wei
e magatartása még jobban feldühíti a harcművészt, aki egy szempillantás
alatt lerántotta derekáról az övét. Mindenki megrémült, azt hitték, hogy meg
akarja verni Luo Weit, de ki gondolta, hogy még ennél is szörnyűbb dolog
következik: az övet eldobta, és övtartójából előrántott egy kis kést, amit
közvetlenül Luo Wei mellkasának szegezett. A körülöttük lévőknek földbe
gyökerezett a lábuk, a színésznők elsápadtak és sikítottak. Luo Wei ugyan
nem hátrált meg, de úgy megijedt, hogy kiverte a hideg veríték, és halálra
sápadt. Szerencsére Zou Wenhuai nem esett pánikba, hanem hátulról
átkarolta Bruce-t, megpróbálta lecsillapítani, szavakkal megnyugtatni, és
megértetni vele a dolog előnyeit és hátrányait, mire végül ki tudta vonszolni
a megveszett Bruce-t a szobából.
Luo Wei a hongkongi filmvilág legrangosabb rendezője volt, és ezt az
eljárást biztos nem hagyhatta szó nélkül, azonnal kiment a helyiségből, és
hívta a rendőrséget. Zou Wenhuai még azt sem bánta, hogy hamisan kell
tanúskodnia azért, hogy megvédje Bruce-t, máskülönben pár napra biztos
letartóztatták volna „fegyverrel való fenyegetés” bűntette miatt. Bruce
azonban mégis kénytelen volt aláírni a kötelezettségvállalási nyilatkozatot
azért, hogy soha többé nem fog erőszakhoz folyamodni.
Bruce magatartása mint ágyúgolyó csapódott az amúgy is barátságtalan
média fejére. Bár Zou Wenhuai figyelmeztette a Golden Harvest
munkatársait – akik szemtanúi voltak az esetnek –, hogy a cég érdekében,
illetve Bruce hírnevére tekintettel ne beszéljenek a sajtónak erről az ügyről,
de a rendőrség száját nem lehet betapasztani, nem is beszélve a markukban
lévő „kötelezettségvállalási nyilatkozatról”, így másnap az újságokban
szinte egy különszámban jelentek meg cikkek, amelyek Bruce-t
„nyilvánosan kritizálták”. Ami csak tovább fokozta Bruce idegességét. Bár
az ügyön hamar túlléptek, nem sokkal ezután történt az, hogy Bruce a
televízióban vesztette el a kontrollt, és ledöntötte a műsorvezetőt, majd
következtek A sárkány közbelép forgatásán a csatározások a stábtagokkal. A
hullámok nem csitultak, s egyik dolog tetézte a másikat.
A súlyos lelki kiegyensúlyozatlanság és a feszült munkatempó
következtében A sárkány közbelép forgatásának vége felé Bruce fizikai
állapotában is – most először – betegségre utaló jegyek mutatkoztak. Éppen
a film kínai nyelvű (koprodukciós film lévén angol és kínai nyelvű változat
is készült) szinkronizálásán dolgoztak. A tökéletes hangminőség érdekében
a szinkronszobában kikapcsolták a légkondicionálót, s az összes ajtót és
ablakot is becsukták. Május volt, Hongkongban ilyenkor már tikkasztó a
forróság, mindenkinek melege volt, szinte elviselhetetlenül. Bruce az egyik
szünetben kiment a szobából, hogy egy kicsit levegőzzön, de több mint
húsz perc elteltével sem látták visszajönni. Amikor utánamentek, hogy
megkeressék, a társalgóban találtak rá, ájultan feküdt a padlón. Először azt
gondolták, hőgutát kapott, és csak miután észrevették, hogy magas láza van,
nehezen lélegzik és egész testében remeg, csak akkor vitték gyorsan
kórházba, de akkor már teljesen sokkos állapotban volt, nem reagált
semmire. Az orvosnak két és fél órába telt, mire sikerült elérnie, hogy
Bruce visszanyerje az eszméletét.
Amikor magához tért, első mondata ez volt: „Érzem, nagyon közel járok
a halálhoz.” Majd megint összefüggéstelenül kezdett beszélni: „Harcolni
akarok, győzni akarok, nem akarok veszíteni…” Rendíthetetlen hittel
küzdött a halál angyalaival. Az orvos ekkor még úgy gondolta, hogy agyi
ödémája van, és a veseműködésével is baj lehet. Majd – furcsa módon –
Bruce egy héten belül visszanyerte a normális állapotát, s mindenáron
vissza akart menni a szinkronstúdióba, hogy folytassa a munkát, a további
vizsgálatot pedig visszautasította. Ezért egészen addig, amíg végleg el nem
távozott az élők sorából, az orvosok sem tudták pontosan megmondani,
hogy mi okozta az ájulást.
Miután kijött a kórházból, Bruce Lee tele volt energiával, mint régen,
csak Linda tudta, hogy szíve mélyén mennyire kétkedő és letargikus volt.
Szerencsére Zou Wenhuainak sikerült a hírzárlatot megőrizni, különben ki
tudja, hogy a média és a harcművészkörök izgatottságukban hogyan
viselkedtek volna, Bruce pedig valószínűleg teljesen összeomlott volna.
Röviddel a film befejezése után az orvosok azt tanácsolták Bruce-nak –
és Linda is nagyban szorgalmazta –, hogy utazzon Los Angelesbe, és
konzultáljon szakértőkkel, de ő édesanyját is meg akarta látogatni, aki már
ott élt a városban. A konzultáció nagyon részletes és teljes körű volt, a
diagnózis azonban még mindig nem volt egyértelmű. A szakértők szerint
valamilyen mentális rendellenesség jelentkezett nála, vagy egyfajta
epilepszia, és a betegség oka elég nyilvánvalóan a túlhajszoltság és az
idegesség. Bruce, amikor meglátta ezt az eredményt, nem esett pánikba,
úgy érezte, hogy ő egyáltalán nem olyan törékeny, mint ahogy az orvos
látja, és azt mondta az érte aggódó anyjának: „Az orvosok mindig
súlyosabbnak mondják a bajt, én ne lennék jól? Száz évig akarok élni.”
Majd kiváltotta a gyógyszereit, és visszatért Hongkongba. Akkor nem
sejthette, hogy utolsó alkalommal látja édesanyját és Hollywoodot.
Bruce sietett vissza Hongkongba, mert nyugtalanította az éppen elkezdett
Halálos játszma. Ez a film Bruce életszemléletének és harcművészeti
gondolatainak táptalaján született, s a sok leírhatatlan lelki gyötrelem után
tulajdonképpen egy racionális eszmefuttatás. A filmben benne van Bruce-
nak az élethez való hozzáállásával és viselkedésével kapcsolatos
fordulópontja, de hogy konkrétan hol volt ez a fordulópont, azt senki sem
tudhatja.
Bruce elképzelése szerint a Halálos játszma a nagymesterek találkozása
lett volna. Egy hétemeletes sztúpáról szóló, buddhista történetből merítve
ihletet, kitalált egy történetet egy hétszintes pagodáról, ahová egy
harcművészmester elmegy, hogy megszerezze a kincset. Minden szinten
van egy kitűnő harcos, aki őrzi a kincset, így a feljebb jutásért minden
egyes szinten élet-halál harcot kell vívni, végül a harcmester mindenkit
legyőz, és megszerzi a kincset, ami azonban csak egy buddhista mottó.
Bruce úgy tervezte, hogy a kincskereső nagy harcost maga játszaná, a hét
kincsőrzőt pedig hét igazi harcművész vagy sportoló, köztük Bruce régi
barátja, a filippínó botkirály, Dan Inosanto, vagy a leghíresebb amerikai
kosárlabdás, a 223 centi magas „ötcsillagos tábornok”, Kareem Abdul-
Jabbar, aki Bruce kungfutanítványa volt, egyben a Los Angeles Lakers
kosárlabdacsapat kulcsjátékosa. De a jelöltek közt volt a koreai aikido-
nagymester, Hapkido is, és persze karatemesterek sem hiányozhattak. Bruce
A sárkány közbelép című film forgatása előtt már felkérte őket, és
leforgattak néhány jelenetet, de a forgatókönyv még mindig nem volt
készen.
Los Angelesből Hongkongba vissztérvén Bruce azonnal megkereste Zou
Wenhuait, az egyetlen hongkongi filmest, akiben megbízott, hogy
megbeszéljék a Halálos játszma forgatókönyvét. Senki nem gondolta, hogy
még mielőtt a forgatókönyv megszületik, Bruce csendben visszatér a
mennyekbe, minden előjel és látszólag minden fájdalom nélkül – még a
halál okát is magával vitte. Szívszorító alakítást nyújtott egy valóban
„halálos játszmában”.
Bruce Lee 1973. július 20-án este halt meg, a barátnője, Ding Pei
otthonában, Zou Wenhuaijal itt akarták átbeszélni a film forgatókönyvének
teendőit.
 Délután egy órakor Bruce és Linda csókkal köszöntek el egymástól, akár
egy átlagos napon, Linda egy bevásárlóközpontba készült. Bruce annyit
mondott neki: „Találkozóm van Zou főnökkel, vacsorára nem jövök
vissza.” Zou Wenhuai délután két órakor ért Bruce-ékhoz, pár szót
váltottak, majd együtt elindultak. Négy óra körül értek Ding Pei-hez. Ding
Peinek is volt egy szerepe a Halálos játszmában. Estére egy szállodába
beszéltek meg találkozót egy ausztrál színésszel, hogy megvitassák a
filmben vállalt szerepét.
Ding Peinél kezdték a megbeszélést, először hárman. Hét óra körül Bruce
azt mondta, hogy nem érzi jól magát, „egy kissé fáj a feje”, ezért Ding Pei
adott neki egy fájdalomcsillapítót, és hagyta, hogy a hálószobájában
pihenjen le. Nyolc óra körül Zou Wenhuai elment, hogy elhozza az ausztrál
színészt, George Lazenbyt.
Fél kilenckor Ding Pei benézett a hálószobába, s mikor látta, hogy Bruce
mélyen alszik, nem volt szíve felébreszteni, de felhívta Zou Wenhuait, és
elmesélte neki a helyzetet. Kilenc órakor Bruce még mindig nem ébredt fel,
Ding Pei ismét felhívta Zou Wenhuait, aki kilenc óra negyvenötre ért vissza
Ding Pei lakásába, és megpróbálta felébreszteni Bruce-t. Megrázta, kiabált
hozzá, az arcát is megpaskolta, de semmi reakció nem volt. Ding Pei
azonnal telefonált, a saját orvosát hívta, Zhu Bohuait.
Amikor Zhu Bohuai tíz óra körül megérkezett, úgy észlelte, hogy Bruce-
nak nincs szívverése, pulzusa, és nem lélegzik, bár a pupillája nem volt még
teljesen kitágulva. Tíz percen keresztül próbálta megmenteni az életét, de
hasztalan. Azonnal mentőt hívott, és Bruce-t kórházba szállították. A
mentőautóban még folytatták az életmentést, de Bruce nem mozdult.
Tizenegy óra harminc perckor egy Michael M. Mark nevű orvos aláírta
Bruce Lee halotti bizonyítványát.
Az igazságügyi orvosszakértő először megvizsgálta Bruce Lee holttestét,
erőszakra utaló nyomokat nem talált. Megvizsgálták Ding Pei otthonát,
mérgező anyagot vagy életet veszélyeztető gyanús dolgot szintén nem
találtak.
A halála utáni harminchat órával a hongkongi kormány igazságügyi
orvosi intézménye elvégezte a boncolást, és azonkívül, hogy egy mintát
Hongkongban tartottak laborvizsgálatokra, küldtek mintát Ausztráliába és
Új-Zélandra is. Sajnos a boncolási jegyzőkönyvből még mindig nem derült
ki pontosan Bruce Lee halálának az oka. Volt egy nagyon kis mennyiségű
marihuána a szervezetében, de az nyilván nem okozhat halált, közepes
mértékű agyduzzanata is volt, de agyvérzésre utaló jeleket nem találtak. A
többi szerve mind normális volt. A jegyzőkönyvet később elküldték a
londoni egyetem egyik igazságügyi orvosszakértőjének. Ő alapos vizsgálat
után úgy gondolta, hogy Bruce akut agyi ödémában halt meg, mégpedig
azért, mert a fájdalomcsillapító bizonyos alkótóelemei allergiás reakciót
váltottak ki a szervezetében. Azonban ez is csak következtetés. A
hongkongi tisztviselők több mint két hónapig folytattak vizsgálatot és
bizonyító eljárást Bruce halála okát illetően, a végeredmény pedig „véletlen
szerencsétlenség következtében fellépő elhalálozás”, ami mégsem
egyértelműsít semmit.
Bruce-nak életében sok ellensége volt, és különösen életének utolsó
évében gyakran lett a média célpontja. Bruce emiatt dühös volt és szomorú,
nagyon fájt neki. Szerette a szakmáját, élvezte pályafutását, szerette Kínát
és a honfitársait, mindent azért cselekedett, hogy a saját népének helye
legyen a nagyvilágban. Csak épp – különböző bonyolult okok miatt –
félreértették őt, és támadták, elvesztve így a támogatást, a szeretetet és a
tiszteletet. Bruce azonban egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy a média
olykor nem a többség véleményét képviseli, és hogy róla mindenkiben a
csillogó kép él. Csak a „nagy emberek” tudhatják, hogy szíve mélyén
hogyan élhette meg az éles támadások okozta boldogtalanságot, de a
hétköznapi ember csak a tündöklést látta, és csakis arra emlékszik.
A legnyilvánvalóbb bizonyíték erre Bruce Lee temetése.
A nagy harcművészt július 25-én rokonai, barátai és rajongói kísérték
utolsó útjára Hongkongban. A temető körül rajongók ezrei zsúfolódtak,
sokan sírtak. Több mint háromszáz rendőr biztosította a helyszínt,
megakadályozandó a tömeg esetleges megiramodását. Mire a halottaskocsi
kikanyarodott, a környező utcákat is ellepték a gyászoló rajongók, az
üzletek nem tudtak kinyitni, az alkalmazottak és a nézelődők spontán
csatlakoztak a temetési menethez. Egy amerikai turista, aki belesodródott az
eseménybe, azt mondta, hogy az Egyesült Államokban csak John F.
Kennedy elnök temetésén látott ennyi embert osztozni a közös gyászban.
A temető ravatalozójában több száz ember gyűlt össze, a legközelebbi
hozzátartozók, barátok, filmesek. Sokan közülük az ellenségüknek
tekintették őt az életében, most azonban, ahogy elnézték a koporsóban a
Tomboló ököl című filmjében hordott, sötétkék kínai köpenyébe öltöztetett,
békésen fekvő Bruce Leet és mellette – a kínai szokásoknak megfelelően
gyászruhát öltött, bánattól összetört – Lindát, s a két kis ártatlan gyermeket,
egy kisfiút és egy kislányt, minden sértettségük, félreértettségük,
ellenérzésük és gyűlöletük eltűnt. Ezek az érzések, összehasonlítva Bruce-
nak a népe és a szakmája iránti odaadásával, a családja óriási fájdalmához
képest már nem számítottak, e halandó érzések egy pillanat alatt
szertefoszlottak…
Bruce pár nappal a halála előtt azt mondta a kollégáinak, hogy vissza
akar költözni Seattle-be, hogy el akar menekülni a számára egyre
zavarosabb valóságtól. Sokszor mondta Lindának is, hogy inkább
visszamenne abba a nyugodt városba, minél messzebb a világi dolgoktól, a
vitáktól. Seattle volt az a hely, ahol harcművészeti karrierje elkezdődött,
ahol Lindával megismerkedtek és egymásra találtak, számára ez volt a szent
hely a szíve legmélyén, ezért helyezték el itt végső nyugalomba, a
Washington-tó partján, ahol olyan békés és szépséges minden, mintha egy
másik világ lenne.
Július 25-én Hongkongban mindenki, az egész város gyászolt, ehhez
képest július 28-án, a Seattle-ben tartott temetési szertartás sokkal kisebb
volt, csak pár tucat rajongó és vagy száz hozzátartozó és barát kísérte utolsó
útjára Bruce Leet, mert Linda jól tudta, hogy Bruce mennyire vágyott
életében a nyugalomra. A legtöbben hívatlanul jöttek, sokan több ezer
kilométerről, Los Angelesből, köztük A sárkány közbelép rendezője, Robert
Clouse, a neves színész, James Coburn, akivel a „Néma furulya” kapcsán
támadt félreértése, továbbá ökölbarátja, a Fülöp-szigeteki botkirály, Dan
Inosanto is. Egyik tanítványa őszintén így nyilatkozott Bruce sírja előtt:
„Búcsúzom örökre, bátyám, számomra megtiszteltetés, hogy a barátod
lehettem. Te mint barát és tanár összekovácsoltad a testemet, a szellememet
és a lelkemet. Köszönöm neked, nyugodjál békében.” E szavak sok embert,
akik annak idején félreértették Bruce Leet, megbánásra késztetettek, ami
elegendő volt ahhoz, hogy Bruce lelke a mennyben megnyugvást nyerjen.
A végső nyugalomra helyezés előtt utolsóként Linda búcsúzott el Bruce
Leetől: „Bruce életének minden egyes napján alkotott valamit, harminckét
évnyi élete teljes élet volt.”
A sírfeliratot szintén Linda írta, ami olyan egyszerű volt, mint Bruce Lee
maga: „Li Zhenfan, 1940. november 27. – 1973. július 20., a jeet kune do
megalapítója.” Ilyen egyszerűen, s összefoglalva erőteljes, látványos életét
és mély gondolatiságot hordozó, átfogó harcművészeti törekvéseit.
 BETÖLTHETETLEN ŰR
Amíg Bruce élt, nehezen tudták elviselni a tudatosan a tökéletességet
hajszoló lelkiismeretességét és – a lelki, illetve fiziológiai beteges állapota
miatti – csökönyösségét és robbanékonyságát. Amikor véget ért A sárkány
közbelép című film forgatása, és Los Angelesbe ment az orvosához, még
meg is fenyegették nyilvánosan, hogy legjobb lenne, ha nem jönne vissza,
mert akkor a hongkongi filmes és harcművészkörök is sokkal nyugodtabbak
lennének. Amikor azonban végleg eltávozott, szinte kézzelfogható lett az
űr, amit maga után hagyott, egy örökké betölthetetlen űrt: ami nem más,
mint az egyértelműen egyéni stílusú és kínai nemzeti sajátosságokat
hordozó kungfufilm, valamint a magas szintre emelt, misztikus, átfogó
harcművészeti elmélet.
Bruce Lee befejezetlen filmje, a Halálos játszma minden egyes korábbi
filmjéhez képest többet mutat saját egyedi stílusából és filozófiai eszmei
törekvéseiből. Ez Bruce Lee tervei szerint ekképpen nézett ki: egy
harcművészmester (akit Bruce játszik) egy ritka kincs megszerzése végett
behatol egy hétszintes buddhista pagodába, és miután sorban legyőzi a hét
csúcsképességű harcművésznagymestert, egész testét sebesülések borítják,
de a minden sebből vérző győztes mégis izgatottan és áhítattal nyitja ki a
kincsesdobozt, amiben végül semmi mást nem talál, csak egy cetlit,
amelyen egy mondás szerepel: „Az élet a halálra várakozás folyamata.”
Ez a mondat az emberiség több ezer évnyi tapasztalásainak filozófiáját
fogalmazza meg tömören, valamint Bruce bő évtizednyi gyötrelmei, sikerei
és elmélkedései során levont konklúzióját.
Egy évtized alatt Bruce magáévá tette Nietzschének az akarat
elsődlegességéről szóló elvét, és „szupermen”-jellegű elvárásokat
támasztott saját magával szemben. Megszámlálhatatlan harcművész
ellenfelet győzött le a jeet kune dóval, és számtalan alkalommal hódította
meg közönségét sikeres művészetével, ő maga azonban sosem érezte azt a
fajta elégedettséget, amit egy „szupermen” érezhet, hanem éppen
ellenkezőleg: körös-körül maga ellen fordította az embereket, és emiatt
leírhatatlanul szenvedett lelkileg. Végtére is mi az az erő, ami irányítja az
életünket, s mi az emberi élet célja? Bruce-t a gyötrelmes tapasztalatok és
az elmélkedés sok dologra rádöbbentette, hirtelen ájulása révén pedig
először tapasztalhatta meg az „elmúlás” erejét. Ez olyan erő, amely a
harcművészeten, a filmen, minden örömön és fájdalmon, sőt még az
akaratunkon túl is vezet bennünket. Harcolunk a világban minden erőnkkel,
mégis csak lépésről lépésre közelítjük meg legvégső célunkat, a halált. A
ráció intette már: ne harcoljon tovább, inkább legyen sokkal nyitottabb,
megengedőbb, s megértő szeretettel ölelje át az életet, ám a velünk született
természet makacs dolog, a küzdelem és a győzelem utáni vágy soha nem
csitul, még a halállal szemben sem. Ez pedig a legmegbecsülendőbb
jellemvonás, ami elegendő, hogy vezesse az embert mindig előre, hiszen
mindannyian egy halállal vívott küzdelemben létezünk, hol előnyben, hol
hátrányban, ahogy haladunk az örökkévalóság felé vezető úton. A Halálos
játszma ezt a szellemiséget volt hivatott átadni, ami Bruce halálával örökre
eltűnt.
Bruce Lee halála után a Warner 1978-ban készítette el a Halálos játszma
című filmet, Robert Clouse rendezésében, aki A sárkány közbelép című
filmet is rendezte. De ez a Halálos játszma már nem Bruce Lee filmje,
hiszen nemcsak Gao Yao ötletei tűntek el teljes mértékben. A főszereplő
színész kungfuja formailag hasonló ugyan, de valójában meg sem közelíti a
Bruce Lee által képviselt szellemiséget, emiatt az egész film jellegtelen lett,
és nyoma sincs benne a kínai kungfufilm varázserejének.
A film Bruce életében felvett, bő húszpercnyi eredeti anyagát a Golden
Harvestnél őrizték, később Wu Siyuan rendező – Bruce gondolatmenetének
megfelelően – újabb jeleneteket vett fel, amiket összevágott az eredeti
filmkockákkal, megalkotva ezzel a komplett Halálos játszma című filmet.
Bár a Golden Harvestnél a vezetőségtől kezdve a személyzetig mindenki jól
ismerte Bruce-t, és megpróbálták úgy leforgatni a filmet, ahogy ő azt még
életében elképzelte, de az elkészült produkción az első kockáktól látható,
hogy az már nem Bruce Leeről szól. Az ő annyira kivételes és
felülmúlhatatlan harcművészete és markáns karaktere a külsőségekben
ugyan hasonló, de a belső tartalomnak nyoma veszett, s ami maradt, nem
más, mint egy átlagos akció-kungfufilm.
Sok filmcsillag, miután elhagyja a film világát, helyére máris más
csillagok röppenek, azonban a Bruce Lee által hagyott ürességet sokáig nem
fogja senki betölteni, nem azért, mert nem akarják, hanem mert képtelenség.
Az elmúlt húsz évben rengeteg akciófilm készült, kungfusztárok jöttek-
mentek, olyan csillag azonban, aki Bruce Leehez fogható vonzerővel
rendelkezik, olyan sztár harcművész, akinek ekkora nemzetközi hatása
lenne, mind a mai napig nem született. Bár Jackie Chant lehet vele egy
napon emlegetni, aki szintén világhírű kungfusztár, de inkább egy kalandos
akciófilmsztár – a mozdulataiban megformálódó belső erő, a művészi
vonzereje és a filozófiai eszmeisége nem éri el Bruce Lee-ét.
A Bruce Lee után készült kínai kungfufilmekben, a stílusához
legközelebb álló színész valószínűleg a fia, Brandon Lee. A kis Brandon
kiskorától fogva a harcművészet és a film világában élt, s ahogy megtanult
járni, elkezdte utánozni a küzdőmozdulatokat is. Ötévesen a hongkongi
televízióban tartott egy bemutatót az apjával együtt, és már ekkor képes volt
lábbal darabokra zúzni egy fadeszkát, így vitézségében úgy dicsérték, mint
a „nagy generális Tigris fia”. Azonban nagyon rövid ideig tanulhatott
apjától, amikor Bruce Lee meghalt, még csak hétéves volt, apja temetésénél
azt hitte, hogy filmet forgatnak, és azt kiabálta, „Film! Film!” – apja testére
mutogatva.
Brandon személyisége és megjelenése feltűnően hasonlított apjáéhoz;
miután a család Seattle-be költözött, egy időre belemélyedt a
harcművészetekbe. Linda folyamatosan próbálta visszatartani, mert nem
akarta, hogy az apja nyomdokaiba lépjen, de éppúgy, ahogy saját anyja nem
tudta meggátolni Bruce-t, úgy Linda sem tudta megakadályozni Brandont
abban, hogy felkérje apja jóbarátját, a harcművész Dan Inosantót
mesterének, hogy tanítsa őt. Ő azonban sokkal kevésbé volt olyan kitartó a
tanulásban, mint az apja. A filmvilágban, akik szemtanúi voltak, miként
halad előre a harcművészet elsajátításában, azt mondták, hogy a képességei
messze elmaradnak Bruce Lee-étől. Később a massachusettsi Emerson
College-ban tanult előadóművész szakon. Linda ugyanezt a választását is
ellenezte, de végül is ez egy szilárd alapot jelentett abból a szempontból,
hogy később a művészi pályára léphetett.
Brandon Leet az apja dicsőségének árnyékában mindig is becsülték a
művészvilágban, huszonegy évesen például a Columbia Television
Companyval forgatott egy sorozatot Kungfu (1986) címmel. Apja vágyott,
de sosem elnyert főszerepe volt ez. Majd Hongkongban játszotta az Akit
csak a bosszú éltet (1986) című, apja életéről szóló film főszerepét.
A nézőik elvárásainak megfelelendő a producerek azt kérték Brandontól,
hogy mindenben, a testtartásában, mozdulataiban, technikailag és stílusában
utánozza Bruce Leet, még ha magasabb is volt nála, és temperamentumában
is inkább amerikai lélek volt. A fiú eleinte egyáltalán nem volt hajlandó
ennek az elvárásnak megfelelni, mert azt remélte, hogy saját előadói stílusa
lesz, nem pedig az apját fogja helyettesíteni, de mégsem tudott ellenállni a
színészek sorsát irányító rendezőknek és producereknek, és végül mégis az
ő elgondolásuk szerint csinált mindent. De bármilyen színészi alakítást is
nyújtott, a kungfuteljesítménye sokkal gyengébb minőségű volt az apjáénál,
temperamentumuk is nagyon különböző volt, tulajdonképpen a külső
megjelenésen kívül szinte semmi másban nem hasonlítottak egymáshoz.
Emiatt a Brandon által lemásolt Bruce Lee-féle „sárkányos” filmeknek,
mint a Mint a tűz (1992) vagy a Leszámolás Kis-Tokióban (1991), azon túl,
hogy lecsillapították a Bruce-t felidézni vágyó nézőközönséget, művészi
érdemei nem igazán voltak.
Bruce Lee rendkívül kreatív színész volt, egy felkapott hollywoodi kínai
filmsztár, Chen Chong nemrég sajnálkozva azt mondta: „A hollywoodi és
az amerikai filmes közönség megragadt Bruce Lee szintjén, már ami a kínai
színészekről alkotott képet illeti.” Ez azt jelenti, hogy Hollywood szemében
nem létezik más. Ennyire rövidlátó lenne (ami nagyon szomorú), vagy
pedig Bruce Lee nagyságának köszönhető ez? Bárhogyan is fogalmazzunk,
aki ilyen tartósan ekkora hatással van egy olyan országra, amely
folymatosan változik és keresi az újat, azt nagyon meg kell becsülni. Négy
filmes alkotása – amelyekbe belegyúrta az ősi keleti kultúra misztériumát –
a kínai harcművészet eleganciáját és erőteljességét mutatják meg, s ezek
révén a kungfufilm a nemzetközi filmvilágban egy újfajta filmtípus lett,
amely ma is töretlen népszerűségnek örvend. Bruce Lee a filmek
birodalmában egy páratlan, lenyűgöző palota felépítésébe kezdett, amit
végül sosem tudott befejezni. Az űr – amit az utána következők nem tudnak
azóta sem betölteni – azt jelenti, hogy Bruce mindörökre pótolhatatlan,
ebben rejlik az ő rendkívüli értéke.
Bruce Lee életében a legfigyelemreméltóbbak a filmjei, a legmagasabb
szintre viszont a harcművészetben jutott el. Tizenhárom éves korában lépett
színre hivatalosan a harcművészet világában, tanult hagyományos kínai
harcművészetet, majd huszonnégy éves korában létrehozta az összes többi
hagyományos harcművészeti irányzattól különböző stílust, a jeet kune dót.
A hírneve, a filmjei és az életszemlélete mind-mind egyedülálló
harcművésztudományából ered. Bruce Lee ezt és az egész életét adta a
Sárkány népének.
Más harcművészeti irányzatokkal összehasonlítva a jeet kune do
nemcsak a harcművészet megújítását és továbbfejlesztését jelenti, hanem
egy forradalmi újítás is, egy új iskola, egy úttörő lépés minden eddigi
irányzathoz képest. Teljesen új módszerekre és elvekre épül, és merészen
szembeszáll a hagyományos harcművészetekkel, amelyek esetében a cél a
test fizikai erősítése és az önvédelem, formailag pedig a stílusbeli
megoldásokra és az előadás módjára helyezik a hangsúlyt. A jeet kune do
még a belső képességek fejlesztését is megtagadja, amely pedig a
hagyományos harcművészetekben nagyon mélyen gyökerezik, és egy
abszolút objektív hozzáállással tanulja, illetve sajátítja el a harc, a küzdelem
művészetét. A jeet kune do természetesen még a hagyományos
harcművészet markánsan elkülöníthető iskoláinak elméleteit és konzervatív
misztikus irányzatait is megtagadja.
A jeet kune do az ököl művészete, de még inkább egy filozófiai
tartalommal átitatott harcművészeti tudomány. Alapvető jellemzője „a
szabálytalan szabályosság vagy rendszer nélküli rendszer és a korlátlan
korlátok”. Vagyis itt nincsenek stílusbeli és a többi irányzatra jellemző
formai kötöttségek, a cél mindenekelőtt a valódi harc, a támadás és az
ellenfél legyőzése. A jeet kune do védjegye a támadás szándékának megléte
és a gyakorlati taktika rugalmas alkalmazása. Természetesen itt is létezik a
tanulás megkezdésekor kötelezően elsajátítandó mozdulatok alaprendszere
a kéz- és lábtechnikára, sőt a bothasználatra vonatkozóan, de azt mégsem
rutinszerűen alkalmazzák, hanem kizárólag az ellenfél leküzdésére
figyelnek. A modern harcművészeti irányzatok között talán ez lehet az az
„irányzat”, amely a tényleges küzdelmet helyezi előtérbe. A jeet kune dóval
kapcsolatos írásaiból jól látható, hogy Bruce Lee a saját rendszerébe
belevont olyan buddhista eszméket is, mint a színtelenség és a formátlanság
vagy a láthatatlanság és a névtelenség eszméi, amelyek egy átlagos
harcművészetet tanuló számára nehezen befogadhatóak, mert amit ők
kívülről látnak, az már a konkrét jeet kune do küzdőtechnika, a taktikai
megoldások. Ezért a jeet kune do valódi elsajátítása nagyon nehéz.
Ráadásul Bruce Lee túlságosan rövid ideig élt, a filmezés is sok energiáját
elvette, így ténylegesen a harcművészetek tanulmányozására és az általa
alkotott küzdőtechnika átörökítésére nem maradt sok ideje, emiatt kevés
olyan utódja van, akik valóban képesek voltak elsajátítani és továbbadni a
tanait, aki pedig vele egy szinten említhető lenne, az nagyon ritka, vagy
talán nem is létezik.
A Bruce Lee alkotta jeet kune dónak megvan a maga hiányossága is,
mégpedig az, hogy nem foglalkozik a belső képességekre való
odafigyeléssel, ez lehet talán tragikusan korai halálának az egyik oka is. A
jeet kune do gyakorlásához és alkalmazásához elképesztően sok energia és
mérhetetlen állóképesség szükséges, s ha nincs egy szilárd belső alap, akkor
elkerülhetetlenül sérül a test és az elme, ahogy a mondás is tartja: „Ha a
harcot gyakoroljuk, de a belsőnket nem eddzük, öregkorunkra kiüresedünk”
– és ebben van valami. De visszakanyarodva, azt, hogy hogyan volt képes
Bruce Lee olyan fantasztikus fizikai erőnlétre, és hogyan tudta a jeet kune
dót úgy művelni, hogy legyőzhetetlen legyen anélkül, hogy támogatta volna
belső erejét – ezt a jelenséget érdemes volna közelebbről megvizsgálni.
Mivel eltávozott közülünk, e kutatás „konkrét alapja” tűnt el, és ez nagy
veszteség a harcművészet számára.
Bruce Leenek nem volt ideje arra, hogy formailag tökéletesítse a jeet
kune dót, beleértve a külső formaiságot és a belső képességeket, fennmaradt
azonban egy, az idézeteit tartalmazó, harcművészetről szóló mű, a „Bruce
Lee és a jeet kune do” című könyv, amit Bruce Lee halála után Linda
rendszerezett és adott ki. Ebben a könyvben Bruce Lee filozófiai
szemszögből dolgozta fel saját harcművészeti alapismereteit. Egy nagyon
kreatív szellemű könyvről van szó, melyben számos buddhista és taoista
bölcsesség is fellelhető, hangsúlyozva, hogy a vizsgálódás szintjén
foglalkozik a különböző harcművészeti technikákkal és formákkal, egyúttal
kimelve „az ég és az ember egységének” körülhatárolható birodalmát.
Ahogy a könyvben olvashatjuk: „Gondolkodj úgy, mintha nem
gondolkodnál, szemlélj meg mindent, mintha semmit nem látnál.” Majd így
fogalmaz: „Amikor nincs öntudat, a tudásunk a legmagasabb szintre ért.
Amint túltesszük magunkat a siker vagy a kudarc miatti aggódáson, akkor
bizonyára felfedezhetjük, hogy mi a »szabadság«”. Ebben a könyvben
Bruce Lee egy magasabb szinten, filozófiai rálátásból taglalja a
harcművészet korlátait és fejlődését. „Amikor tényleges küzdelemben vagy
valakivel, a küzdelem nem statikus, hanem folyamatában zajló. A cifra és
üres mozdulatok nemcsak használhatatlanok, hanem teljes mértékben
akadályozzák az eredetileg szabadon gyakorolható technikát” – írja.
„Amikor a harag vagy a félelem érzései keletkeznek bennünk, kifejezhetjük
azokat hagyományos módon és hagyományos technikával? A szabadságot
feltételezve képesnek kell lennünk arra, hogy valóságos, független
személyiségként fejezzük ki magunkat, avagy a gépekhez hasonlóan
hagyjuk, hogy mások ösztönözzenek bennünket? Ez a szabad áramlás vagy
folyékonyság egységessége, azaz hogy képesek vagyunk a korlátok és
kötöttségek nélküli szabad mozgásra, másképp megragadunk a saját
iskolánk formáinál, és ezzel gátoljuk az egységességet és a megújulás
tudatosságát.” Ezekben a harcművészet alapvető kérdéseit fejtegető
fejezetekben Bruce Lee az akaratnak (elmének) a harcművészetben betöltött
szerepét és a technikai megoldások szabadságát és folyékonyságát emelte
ki, határozottan elutasította a különböző iskolák közötti, formai
megjelenítésekkel kapcsolatos „átjárás” korlátait, és a „szándékos”
eltökéltség, a formai rugalmasság és az egyértelmű cél (az ellenfél
legyőzésének célja) harcművészeti alapelvekhez ragaszkodott.
Bár ez a könyv nem egy rendszer tökéletes összefoglalása, az érvelései
kiforratlanok (Bruce Lee mindig nehezen tudott időt szakítani olvasásra és
az írásra, s végül a sok zavaros ügy miatt nem is tudta befejezni a
munkáját), de ezek a töredékidézetek már egy megalapozott, tökéletes,
modern értelemben vett harctudományi elméleti rendszert tárnak elénk.
Első ránézésre vannak köztük olyan tanítások, amelyek a megszokottól
eltérő, teljesen új módszereket és elveket képviselnek, s különösen azok az
új harcművészeti alapelvek, mint az iskoláktól való elhatárolódás, a
szellemi szabadság megalapozása vagy a formai megjelenítés kiterjesztése,
sokakban megütközést keltettek. Bruce Leenek azt a tanítását, hogy a „test
erősítése” helyett maga a „harc” a cél, szintén sokan nem tudták elfogadni,
ugyanakkor azonban Bruce Lee elgondolásai olyan jelentős szerepet
játszottak a több ezer éve öröklődő konzervatív harcművészeti formák
jobbítása tekintetében, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És ami ennél
is fontosabb, hogy harcművészeti alapelvei számos haladó szellemiségű,
nyugati filozófiai gondolatot magukba olvasztottak, például az
emberközpontú vagy a szabadságon alapuló gondolkodást. Elsőként adott
hozzá a harcművészethez – ehhez az évezredek óta öröklődő, titokzatos
keleti kulturális jelenséghez – nyugati ideológiát, valamint a kínai és
nyugati filozófiai gondolkodás egybeforrasztásával elsőként folytatott
eszmefuttatást a harcművészetek fejlődéséről. Így az ő elmélkedése és
gyakorlata révén ez az ősi keleti mesterségbeli tudás még inkább az egész
emberiség közös kincsévé válhatott, és bár tragikusan korán eltávozott
közülünk, a harcművészeti elméletek területén szintén egy nehezen
pótolható űrt hagyott maga után.
Évtizedek elteltével Bruce Lee mint „hős” él tovább a kínaiak szívében,
filmjei állandóan műsoron vannak a hongkongi és a tajvani mozikban, a
kínai negyedekben – folyamatosan vetítik őket. Ami ritka jelenség, hiszen a
nagyérdemű rajongásának tárgya – legyen az film, tévésorozat vagy sláger
– mindig gyorsan cserélődik, Bruce Lee „sárkányos” filmjei azonban
népszerű klasszikus filmek lettek.
A hongkongi és tajvani akció-harcművészfilmrendezők közül sokan
éppen Bruce hatására lettek kifejezetten kungfufilmrendezők. Bruce Lee
fia, Brandon eleinte egyáltalán nem akart az apja útjára lépni, olyan
filmszínész szeretett volna lenni, akinek saját stílusa van. Viszont mégsem
tudott ellenállni a nagyérdemű vágyakozásának, mivel a nézők mindenképp
„Bruce Lee feltámasztását” akarták, így tehát valójában a rendezők és
producerek „nyomására” követte apja útját. Ami sajnálatos, hogy az ő sorsa
is hasonlóan alakult, mint az apjáé: „véletlen szerencsétlenség miatt
bekövetkezett elhalálozás”. Az egyik forgatáson egy eltévedt golyó ragadta
el az életét – mindössze 28 éves volt. Az ő halála pedig még inkább
felerősítette a Bruce Lee iránti vágyakozást.
Bruce Lee lánya, Shannon Lee – a temetéskor még oly halk szavú, pici
lány – mára érett színésznő.
Bár senki nem töltheti be a Bruce Lee által hagyott hatalmas űrt, mindaz,
amit zseniális kreativitásával véghezvitt, az utána jövő generációk számára
egy új világot nyitott, amiért szintén tisztelet illeti. Tekintettel a kínai
harcművészet népszerűsítésre tett kiemelkedő erőfeszítéseire, az
International Wushu Federation a világ hét leghíresebb harcművészmestere
közé sorolta. Az amerikai taekwondo atyja, Li Junjiu (Jhoon Goo Rhee)
javaslatára minden év november 27-ét, Bruce Lee születésnapját a kungfu
napjának nevezték ki. Japánban a Fuji-hegyen Bruce Lee szobránál ma is
mutatnak be áldozatot, így emlékezvén a „harcművészet bölcsére” (ezt a
megtisztelő címet a japán harcművészeti közösség adta Bruce Leenek).
1974 óta minden évben az American Super Martial Arts League
meghívja Bruce Lee özvegyét, Lindát, hogy mint első számú díszvendég
vegyen részt a megnyitóünnepségen. 1981-ben Los Angelesben vetítették
először a kiegészítő forgatások után elkészült Halálos játszma című filmet,
a premierre Los Angeles polgármestere külön invitálta meg a Seattle-ben
élő Lindát, és egy tiszteletbeli díjat is átadott a részére.
Bruce Lee írásai Linda alapos rendszerezése után, még életében
napvilágot láttak, és már több mint tíz nyelvre átültetve terjednek a világ
minden részén. Számos egyetemen, például Hongkongban, Makaóban,
Szingapúrban, az Egyesült Államokban, Japánban, Kanadában és sok más
országban rengeteg diák tanulmányozza ezeket a munkákat és Bruce Lee
életét, hogy feltárják mélyreható harcművészeti-harctudományi eszméit és a
filmművészet területén elért egyedülálló eredményeit. Sokan még doktori
disszertációjuk kutatási témájává is választották.
Bruce Lee révén a kínai harcművészet felülemelkedett nemzeteken és
országhatárokon, kitárva egy ablakot, amelyen keresztül a világ minden
táján megismerhetik a keleti kultúrát, írásai és gyakorlatai mint egy híd
kapcsolják össze az óceán két oldalán létező, különböző civilizációkat.
Harc- és filmművészete a küzdelemről szól, a versengést mutatja meg, a
hátrahagyott két monumentális műemlék azonban a századfordulón
emelkedik a magasba, az új század keleti és nyugati civilizációinak
összeolvadását szemlélve s örök békét remélve.
 Table of Contents
Címoldal
ELSŐ RÉSZ ZŰRÖS ŐSZ - EGY ZSIVÁNY KAMASZ
AMERIKAI SZÜLETÉSI ANYAKÖNYVI KIVONAT
MAGÁNYOS FARKASKÖLYÖK
KIS FILMSZTÁR
MEGSZÉGYENÜLÉS
HÍRES NAGYMESTER ÉS LEGJELESEBB TANÍTVÁNYA
MÁSODIK RÉSZ AZ ÓCEÁN MÁSIK OLDALÁN - VISSZA
AMERIKÁBA
ÚJRA SAN FRANCISCÓBAN
VÁRATLAN SZERELEM
ISMERJÉK MEG AZ AMERIKAIAK A KÍNAI KUNGFUT!
A JEET KUNE DO A KELETI FILOZÓFIA MÉLYÉN
HARMADIK RÉSZ RÖGÖS PÁLYA- HOLLYWOODI BOLYONGÁS
AZ IMÁDOTT HOLLYWOOD
SZTÁRSÁG HELYETT SZTÁROK MESTERE
A RÖGESZMÉBE FULLADT „NÉMA FURULYA”
A TORONY ÖSSZEOMLIK
NEGYEDIK RÉSZ A HONFITÁRSAK MEGBECSÜLÉSE - AZ ÁLMOT
BETELJESÍTŐ HONGKONG
NYUGATON PISLÁKOL, KELETEN TÜNDÖKÖL
A NAGYFŐNÖK ELSÖPRŐ SIKERE
A TOMBOLÓ ÖKÖLLEL A NAGYVILÁGBA
MINT EGY CIRKUSZI ÁLLAT…
ÖTÖDIK RÉSZ TÜNDÖKLŐ TŰZIJÁTÉK, KIALVÓ HULLÓCSILLAG
APRÓD HELYETT DIREKTOR
MELEG SZÍVVEL EGY RIDEG CSAPDÁBAN
HOLLYWOOD KITÁRJA KAPUIT
VÉGZETES BALETT
HATODIK RÉSZ ÓRIÁSI ŰR
A „SZUPERMEN” HALÁLOS JÁTSZMÁJA
BETÖLTHETETLEN ŰR
Copyright
  
A kiadás alapja:
Cai Wanliu: Above the Sky: Bruce Lee
First published by Shandong Pictorial
Publishing House co., Ltd. 1998
 
Fordította Yu-Barta Erika
Szerkesztette Winter Angéla
Borítókép CULTiRiS Kulturális Képügynökség / Bridgeman Images
Borítóterv Gróf Levente
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 

ISBN 978 963 099 321 0

 
Minden jog fenntartva.