Stephen Fry

MÍTOSZ
GÖRÖG MITOLÓGIA
ANGOL HUMORRAL
 
 
 
 

 
 
 
Kossuth Kiadó
Σζερελμεμνεκ, Ελλιοτνακ
 BEVEZETÉS
Kiskoromban szerencsémre valahogy a kezembe került a Mesék az ókori
Görögországból című könyv. Rögtön beleszerettem. Később persze más
népek és kultúrák mítoszaival is megismerkedtem, de bármennyire
élvezetesnek is találtam ezeket, a görög történetek mégis különleges
felvillanyozó erővel hatottak rám. Az első pillanattól fogva lenyűgözött a
belőlük áradó energia, humor és szenvedély, elképesztett ez a teljesen
egyedi és mégis annyira hihető világ. Remélem, hogy könyvem
ugyanilyen hatást tesz majd az olvasóra. Sok mítosz talán már ismerős
lehet, de külön szeretettel üdvözlöm azokat, akik eddig még sohasem
találkoztak a görög regék figuráival és történeteivel. Semmilyen
háttérismeret nem kell a könyvhöz, hiszen a legelején, a sötét, üres
univerzummal kezdődik. Semmiféle „klasszikus műveltségre” nem lesz
szükség, nem kell tudnunk, hogy mondjuk mi a különbség a nektár és a
nimfa, a szatír és a kentaur vagy akár a fátum és a fúria között. Semmi
tudományoskodás vagy elvont bölcselkedés nincs a görög mitológiában,
hanem csak rabul ejtő, szórakoztató, közérthető és lenyűgözően emberi
történetek halmaza.
De honnan származnak egyáltalán ezek a görög mítoszok?
Megtehetjük ugyan, hogy az emberi történelem nagy gombolyagából
csak a görög fonalat húzzuk ki és követjük, de csupán egyetlen
civilizációra koncentrálva és annak történeteit kiragadva talán
túlságosan is elszakadnánk az egyetemes mítosz valódi forrásától. Az
ősidők emberei mindenféle különös jelenségekre figyelhettek fel, furcsa
energiákkal találták magukat szemben, amelyek táplálták a vulkánokat,
gerjesztették az égiháborúkat, a szökőárakat és a földrengéseket. Az
évszakok ritmusának váltakozása, az égitestek éjszakai tánca, valamint a
napfelkelte újra és újra bekövetkező csodája hódolattal töltötte el
szívüket. És persze egy kérdés is szöget ütött a fejükbe. Hogyan
kezdődhetett ez az egész? Sok-sok civilizáció kollektív tudattalanjában
ott vannak bizonyos történetek, amelyek haragvó, meghaló és feltámadó
istenekről, termékenységi istennőkről, mindenható lényekről, a tűz, a
föld és a víz démonairól vagy szellemeiről mesélnek.
 Persze nem csak a görögök szőtték a legendák szövetét, nem csupán
ők fürkészték a létezés rejtélyes titkait. A régészet és az ősembertan
kutatásai kimutatták, hogy a görög istenekhez hasonló lények nyomait
már az ókori Mezopotámia (a mai Irak, Szíria és Törökország) területén
lévő „termékeny félhold” égi atyáinál, holdistennőinél és démonjainál is
megtalálhatjuk. Az itt élő babiloniak, sumerok és akkádok, illetve egyéb
népek civilizációja sokkal korábban indult virágzásnak, mint a görögöké,
így már ők is megalkották saját teremtéstörténeteiket és mítoszaikat.
Ezek pedig, nyelvükkel együtt India területéről eredeztethetők, illetve,
ha még korábbra tekintünk vissza, akkor a nyomok nyugatabbra, az ősi
Afrikába, az emberiség bölcsőjéhez vezetnek.
Amikor azonban történetet akarunk mesélni, kell egy kezdőpont, így
hát muszáj valahol elnyisszantanunk az elbeszélés fonalát. A görög
mitológia pedig eléggé kézenfekvőnek tűnik, hiszen az összes többinél
részletesebb, gazdagabb, élőbb és színesebb anyag maradt róla fenn. Az
első költők összegyűjtötték és megőrizték őket, így aztán szinte az írás
kialakulásától kezdve töretlenül maradt fenn egészen napjainkig. Habár
sok tekintetben hasonlóak a kínai, iráni, indiai, maja, afrikai, orosz,
indián, héber és skandináv mítoszokhoz, egy tekintetben mégiscsak
különlegesek. A terület kutatója, Edith Hamilton lényegre tapintóan így
fogalmazott: a görög mítoszok „nagy költők alkotásai”.{1} Ugyanis a görög
volt az első olyan nép, amely összefüggő elbeszélő – sőt irodalmi –
formába öntötte istenei, szörnyetegei és héroszai történeteit.
A görög mítoszok bemutatják az emberiség születését, valamint saját
küzdelmünket, hogy elszakadjunk az istenektől, hiszen durvaságaik,
állandó kotnyeleskedéseik oly sok gondot okoztak, és egyre nehezebb
volt elviselni, hogy zsarnokokként uralkodtak az emberi élet és
civilizáció felett. A görögök nem alázkodtak meg isteneik előtt. Pontosan
tudták, hogy állandóan legyezgetni kell a hiúságukat, mégis egyenlőnek
tartották velük magukat. Mítoszaikon látszik, mennyire értették, hogy
bárkik hozták is létre ezt az elképesztő világot, akik ennyi szörnyű,
csodálatos, hóbortos, gyönyörű, őrült és igazságtalan dolgot teremtettek,
azoknak szintén szörnyű, csodálatos, hóbortos, gyönyörű, őrült és
igazságtalan lényeknek kell lenniük. A görögök saját képükre
teremtették isteneiket, akik így teremtő és háborúskodó, bölcs és
kegyetlen, gyengéd és brutális, szenvedélyes és bosszúálló lények lettek.
 E könyv a kezdettel kezdődik, de nem a véggel ér véget. Ha olyan
hősök is szerepelnének benne, mint mondjuk Oidipusz, Perszeusz,
Thészeusz, Iaszón és Héraklész, vagy részletesen le akartam volna írni a
trójai háborút, akkor e könyv olyan vastag lett volna, hogy titán legyen a
talpán, aki kezébe tudja venni. Mindössze annyi volt a célom, hogy
elmeséljem a történeteket, tehát nem akartam őket megmagyarázni vagy a
mögöttük meghúzódó emberi igazságokat és pszichológiai motívumokat
megfejteni. Ezek a zavaró, meglepő, romantikus, komikus, tragikus,
erőszakos és elbűvölő részletekkel teletűzdelt mítoszok önmagukban is
elég lenyűgözőek ahhoz, hogy egyedi történetekként is megálljanak a
talpukon. Persze olvasás közben óhatatlanul elgondolkodunk majd azon,
hogy vajon mi ihlette meg a görögöket egy szereplőkben és
eseményekben ennyire gazdag és aprólékosan kidolgozott világ
létrehozására, és szinte észrevétlenül feledkezünk majd bele a mítoszok
megtestesítette mély igazságokba. Nos, pontosan ez e történetek egyik
titka, ettől válnak igazán élvezetessé.
És miközben élvezzük a történeteket, szinte észrevétlenül merülünk
bele a görög mítoszok világába.
 
Stephen Fry
* Hadész technikai értelemben nem tartozott az olümposziakhoz, hiszen javarészt az alvilágban
élt.
A KEZDET
 
ELSŐ RÉSZ
 KEZDETBEN VALA A KHAQSZ
Az univerzum eredetét napjainkban egy Nagy Bumm-mal magyarázzák.
Vagyis ez az egyszeri esemény hozta létre azt az anyagot, amely a világot
alkotja, és amelyből mi is állunk.
A régi görögök egészen máshogy gondolkodtak erről. Szerintük nem
egy hatalmas bummal, hanem a Khaosszal kezdődött minden.
Vajon ez a Khaosz egy isten – tehát természetfeletti létező –, vagy
egyszerűen csak maga a semmi? Esetleg azt jelentette, ahogy manapság
használjuk a szót: szörnyű rendetlenség, olyan, mint mondjuk egy
kamasz hálószobája, csak egy kicsit még annál is durvább?
A Khaoszt talán inkább afféle hatalmas kozmikus ásításként érdemes
elképzelni. Mint az ásító mélységet vagy a tátongó ürességet.
Vajon a Khaosz a semmiből hozta létre az életet és az anyagot? Esetleg
ásító szájából tört fel az élet, netán megálmodta vagy felidézte? Halvány
fogalmam sincs. Ugyanis nem voltam ott. Mint ahogy egyikünk sem.
Illetve de, bizonyos szinten ott voltunk, hiszen minden kis darabkánk
akkor keletkezett. Elég tehát annyit elmondanunk, hogy a görögök
szerint a Khaosz volt az, aki egy nagy sóhajtással vagy csuklással,
öklendezéssel, esetleg köhintéssel életre hívta a teremtés hosszú
láncolatát: a pelikánokat és a penicilint, a levelet és a levelibékát, az
oroszlánfókát, valamint az oroszlánt és a fókát, a nárciszt és a
nárcisztikus embert, a gyilkosságot, a művészetet, a szerelmet, a
zűrzavart, a halált és az őrületet. Na, meg persze a csokis kekszet.
Bármi legyen is az igazság, a tudomány manapság úgy véli, hogy
minden a káoszba tér vissza. Ezt az elkerülhetetlen sorsot entrópiának
hívják: a Khaoszból indul útjára a nagy ciklus, hogy a rendből aztán újra
káosz legyen. Egykor a nadrágunk is atomok kaotikus összevisszaságából
állt, később ezek valahogy anyaggá álltak össze, hogy évmilliárdok során
élet legyen belőlük, és lassan-lassan gyapotcserjévé fejlődjenek, amelyet
aztán csinos lábainkat beburkoló remek kis ruhadarabbá szőttek. Egyszer
majd kidobjuk nadrágjainkat (remélem, nem mostanában), amelyek aztán
egy szeméttelepen rothadnak szét, vagy a tűz martalékaivá lesznek.
Bármelyik történjen is, a nadrágok anyaga végül felszabadul, és a bolygó
légkörébe távozik. És amikor a Nap majd felrobban, és világunk minden
porcikáját bekebelezi (köztük a nadrágokat is), az összes atom szépen
visszatér a jéghideg Khaoszba. Mindez persze nemcsak a nadrágjainkra
vonatkozik: a mi sorsunk is így alakul majd.
Szóval a Khaosz mindennek a kezdete és a vége is egyben.
Talán lesznek olyan olvasók, akik egyből azt kérdezik: „Jó-jó, de ki
vagy mi volt a Khaosz előtt?” Vagy esetleg: „Mi vagy ki volt a Nagy
Bumm előtt? Valaminek csak kellett lennie?”
Nos, nem, nem kellett. El kell fogadnunk, hogy nem volt „azelőtt”,
mivel maga az idő sem született meg. Senki sem nyomta meg még az idő
indítógombját. Senki sem ordította el magát: Most! És mivel még az időt
is létre kellett hozni, az olyan hozzá kapcsolódó szavaknak sem volt még
értelmük, mint az „előtt”, „alatt”, „mikor”, „ebéd után”, „múlt szerdán”.
Talán belefájdul a fejünk, ha belegondolunk, de attól még így van.
Ha a görögöknél szóba került az univerzum, vagyis, Wittgensteinnel
szólva „mindaz, aminek az esete fennáll”,{2} ők ezt Kozmosznak nevezték.
Abban a pillanatban pedig – habár a „pillanat” időjelölő szó, tehát most
nincs értelme (ahogy a „most”-nak sincs) –, szóval abban a pillanatban a
Kozmosz a Khaosz, semmi más, csak a Khaosz, hiszen egyelőre csupán a
Khaosz esete áll fenn. A karmester pálcája felemelkedik, a zenekar
feszülten figyel…
A dolgok azonban igen gyorsan megváltoznak…
 AZ ELSŐ REND
Az alaktalan Khaoszból két teremtmény sarjadt: Erebosz, a sötétség és
Nüx, az éjszaka. Ők rögvest nászra is léptek, egyesülésük csodálatos
gyümölcseként pedig a világra jött Hémera, a nappal és Aithér, a fény.
Ugyanakkor – mivel mindennek egyszerre kellett történnie, egészen
addig, amíg az idő nem választotta el az eseményeket – Khaosz két másik
teremtményt is a világra hozott: Gaiát, a földet, valamint a föld alatti
mélységeket és barlangokat, azaz Tartaroszt.
Sejtem, mi járhat most az olvasó fejében. E teremtmények: Nappal,
Éjszaka, Fény, Sötétség, Mélység és Barlangok, igazán elbűvölőnek
tűnnek. Ezek azonban nem istenek és istennők voltak, még csak
személyeknek sem tekinthetjük őket. Az is megütközést kelthet, hogy
mivel még nem volt idő, drámai elbeszélésről, történetekről sem
beszélhetünk. Hiszen minden történet úgy indul: „egyszer volt, hol nem
volt”, hogy aztán elmondja, „mi történt azután”.
Nos, nem véletlenül juthatnak eszünkbe ezek a problémák. Hiszen a
Khaoszból legelőbb azok az első, elemi alapok jöttek létre, amelyek még
színtelenek, jellegtelenek és érdektelenek voltak. Ezekből az ősi
istenségekből, az istenek világának első rendjéből fakadt aztán a görög
mitológia összes többi istene, hérosza és szörnyetege. Vártak és tűnődtek
a háttérben…
A világ néma üressége hirtelen megtelt, amikor Gaia saját magából a
világra hozta két fiát:{3} Pontuszt, a tengert és Uranoszt, az eget. Utóbbit
inkább Uránuszként ismerjük, és elmondható, hogy neve több
szempontból is közel áll hozzánk, hiszen jót röhöghetünk azon, hogy
miféle úr ánusza borítja be az eget. Hémera és Aithér is a világra jött, és
nászukból keletkezett Thalassza, vagyis Pontusz, a tenger női
megfelelője.
Uranosz maga volt az ég és a menny, ahogy – ekkor, a legelején – az
ősi istenségek mindig azonosak voltak az uralmukra bízott és
megtestesített dolgokkal.{4} Tulajdonképpen Gaia a dombokat, völgyeket,
barlangokat és hegyeket alkotó föld, miközben olyan formába is képes
magát alakítani, amely beszél és jár. Uranosz felhői ott kavarogtak Gaia
felett, miközben ő is képes volt felismerhető alakot ölteni. Még minden
az elején járt, alig rendeződött még el valami.
 A MÁSODIK REND
Uranosz, az ég mindenhol lefedte anyját, Gaiát, a földet. Mindkét
értelemben: ahogy az ég manapság is a földet fedi, és ahogy a csődör
fedezi a kancát. Ennek eredményeként pedig jeles esemény történt.
Megkezdődött az idő.
Valami más is megkezdődött. Hogyan is kellene megnevezzük?
Személyiség? Dráma? Egyéniség? Csetlő és botló, érzékeny és féltékeny,
heves és kedves karakter. Megszületett a jelentés. A Gaiába került mag
jelentést szült, formába csírázott a gondolat. Jelentős jeltudományos
jelenség jelei jelentek meg a mennyei magból. Töprengjenek inkább e
jelenség jelentésén a filozófusok, de kijelenthetjük, hogy nagy pillanat
volt. Uranosz teremtése és a vele való egyesülés során anyja és felesége,
Gaia letekerte az élet szalagját, amely végiggördül az emberiség
történelmén, hogy azután mindnyájunkban ott lakozzon.
Uranosz és Gaia egyesülése kezdettől fogva igen termékeny volt.
Először tizenkét erős, egészséges gyermek jött a világra. Hat fiú:
Ókeanosz, Koiosz, Kriosz, Hüperión, Iapetosz és Kronosz, valamint hat
lány: Theia, Themisz, Mnémoszüné, Phoibé, Téthüsz és Rhea. E tizenkét
leszármazott alkotta az istenek második, szintén legendás rendjét.
Ahogy az idő a világra csusszant, működésbe lépett a kozmikus óra,
amely a mai napig rendületlenül ketyeg. Talán valamelyik újszülött
egyikének köszönhetjük ezt? Később visszatérünk a kérdésre.
Uranosz és Gaia nem elégedett meg e tizenkét gyönyörű, életerős
fivérrel és nővérrel, hanem újabb ivadékokat hoztak a világra –
méghozzá két jellegzetes, de jellegzetesen nem szép hármas ikret. Először
a három küklopsz született, ezek az egyszemű óriások, akik égi apjukat
egészen új látványokkal és hangokkal ajándékozták meg. A legidősebbet
Brontésznek hívták, ő lett a mennydörgés,{5} a középső Szteropész, a
villám, Argész pedig a ragyogás. Így hát Uranosz legnagyobb
büszkeségére az égen cikáztak a fényes villámok és csattogott a sok
mennydörgés. Ám a másik hármas iker borzalommal töltötte el az apát –
és mindenki mást is, aki látta őket.
 
Polüphémosz küklopsz. A küklopszoknak csak egyetlen szemük volt a homlokuk
közepén. Johann Heinrich Wilhelm Tischbein festménye, 1802
  
Finoman talán úgy fogalmazhatunk, hogy egy sohasem megismétlendő
mutáció eredményei lettek, afféle genetikai zsákutca. Ezeknek az
újszülötteknek, a hekatonkheireknek{6} ugyanis egyenként ötven fejük és
száz karjuk volt, és eddig még nem látott a világ hozzájuk foghatóan
ocsmány, kegyetlen, erőszakos és hatalmas lényeket. Az egyiket
Kottosznak, a haragvónak, a másikat Gügésznek, a hosszúlábúnak hívták,
a harmadik pedig Aegaeon, a tengeri kecske volt, akit időnként
Briareósznak, az erősnek is neveztek. Gaia szerette őket, Uranosz pedig
undorodott tőlük. Talán attól rémült meg ennyire, hogy ő, az ég ura
ilyen furcsa és ocsmány lényeknek adhatott életet, de szerintem, mint
általában, az ő gyűlölete is a félelemből táplálkozott.
Utálkozva így átkozta meg őket:
– Soha ne lássátok többé a napvilágot, ti ocsmány teremtmények!
E szavakat dörögve taszította el őket, a gyermekei pedig
visszahullottak Gaia méhébe.

Gaia bosszúja
Joggal kérdezhetjük, mit jelent valójában az, hogy „Uranosz visszalökte
őket Gaia méhébe”. Egyesek szerint arra utal, hogy a földbe temette a
hekatonkheireket és többi gyermekét. Az isteni természet ekkoriban
meglehetősen képlékeny volt, nehéz megállapítani, hogy egy isten
mennyire számított valódi személynek és mennyire tekinthető
tulajdonságnak. Még nem használtak nagybetűket, szóval Gaia, a
Földanya megegyezett gaiával a földdel, akárcsak uranosz, az ég azonos
személy volt Uranosszal, az Égatyával.
Ám Uranosz kétségkívül elkövette az első bűnt azzal, amit a
hekatonkheirekkel és többi gyermekeivel tett, valamint azzal, hogy ilyen
gyalázatos kegyetlenséggel bánt feleségével. Méghozzá olyan elemi
vétséget, amely nem maradhatott büntetlenül.
Gaiát kibírhatatlan kín emésztette, és belül, a vonagló, háromszáz
karral vagdalkozó, százötven fejjel öklelő, hadonászó hekatonkheirekkel
a méhében, feltámadt benne a harag. A legszörnyűbb és
legkérlelhetetlenebb gyűlölet fortyogott hát benne Uranosszal szemben,
egyszülött fia és egyben férje ellen, akivel együtt adtak életet az új
nemzedéknek. Egy bosszú terve fogant meg benne, majd burjánzott elő
belőle, és egyre csak terebélyesedett, ahogy a borostyán körbefonja a fát.
 
Gaia, az ősi istennő, a Föld megszemélyesítője, a teremtés hajnalán született.
Görög dombormű
 
Gaiát még mindig átjárta a hekatonkheirek mardosó fájdalma, amikor
felment a mai közép-görögországi régióban, Ptiotiszben magasodó
Othrisz-hegyre. A csúcsról láthatjuk a Magnészia-síkságot, amely
egészen az Égei-tenger nyugati részéig lenyúlik, ahogy a Maliak-öböl
hullámai fodrozódnak a Szporádoknak nevezett, spóraszerűen szétszórt
szigetcsoportot körülölelve. Gaiát azonban túl nagy fájdalom és harag
öntötte el ahhoz, hogy élvezni tudja a világ egyik legcsodálatosabb
látványosságát. Az Othrisz-hegy csúcsán nekilátott, hogy az ott lévő
kövekből megformázzon egy igencsak furcsa és szörnyű alkotást. Kilenc
napon és kilenc éjen át dolgozott, míg kész lett a tárgy, amelyet aztán a
hegy egyik hasadékában rejtett el.
Ezután fogta magát, és meglátogatta tizenkét szép és erős gyermekét.
– Mit szólnátok ahhoz, ha megölnétek az apátokat, Uranoszt, és együtt
uralnánk a világmindenséget? – kérdezte hozzájuk fordulva. – Örökül
kaphatnátok az eget, és a világ minden teremtménye minket szolgálna.
Talán eddig lágy, melegszívű, nagylelkű és kedves lényként képzeltük
el Gaiát, a Földanyát. Nos, néha tényleg az volt, de ne feledjük, hogy ott
lobogott benne a harag tüze. Időnként a legviharosabb tengernél is
kegyetlenebb, durvább és szörnyűségesebb tudott lenni.
Ha már szóba került a tenger, éppen Ókeanoszt és nővérét Téthüszt{7}
próbálta meg Gaia először megnyerni magának. Ám ők Thalasszával, az
ősi tengeristennővel éppen egy, az óceánok elosztásáról folyó tárgyalás
kellős közepén voltak. Ekkoriban mindegyik nemzedék a körmeit
próbálgatta, igyekeztek kijelölni saját ellenőrzési területüket és
kialakítani az arculatukat. Szóval úgy viselkedtek, mint egy rakás
kölyökkutya a kosárban: csipkedték egymást, morogtak, meg akarták
tudni, ki milyen erős. Ókeanosz feltalálta a dagályt és az áramlatokat,
amelyek aztán, mint egy nagy sós folyó, végighömpölyögtek a világon.
Téthüsz éppen gyermeket várt tőle – persze ekkoriban még nem
számított bűnnek a vérfertőzés, hiszen e nélkül bajos lett volna
szaporodni. Éppen Neilosz (vagy más néven Nílus) megszületését várta,
később pedig más folyóknak és legalább háromezer Ókeanisznak adott
életet. Ez utóbbiak más néven tengeri nimfák voltak, akik olyan
könnyedén léptek ki a szárazföldre, mint a tenger vizei. Ókeanosznak és
Téthüsznek ekkor már két felnőtt lányuk volt: Klümené, Iapetosz
szeretője, valamint a bölcs és okos Métisz, aki a későbbiekben nagyon
fontos szerepet játszik majd a történetben.{8} A pár boldog volt és
örömmel tervezgette az óceán hullámain eltöltendő életét, szóval nem
láttak semmi okot arra, hogy megöljék apjukat, Uranoszt.
Gaia ezután lányát, Mnémoszünét látogatta meg, aki épp azzal volt
elfoglalva, hogy megpróbálta kimondani a saját nevét. Igen sekélyes,
butuska és ártatlan lánykának látszott, mint aki semmit sem tudott, és
szemmel láthatóan még ennél is kevesebbet értett a dolgokból. Ám ez
csak a látszat volt, ugyanis napról napra okosabb, tájékozottabb és
ügyesebb lett. Nem véletlenül erednek a nevéből a „memória” és a
„memorizál” szavak. Amikor anyja meglátogatta, a kozmosz még
meglehetősen fiatalka volt, így Mnémoszüné még nem vértezhette fel
magát tudással vagy tapasztalattal. Idővel aztán nagy hasznát vette
tehetségének, hiszen hatalmas mennyiségű információt és érzékszervi
benyomásokat elraktározva szinte mindenkinél bölcsebb lett. Később
aztán kilenc leánynak adott életet, ők a múzsák, akikkel még találkozni
fogunk.
– Azért jöttél, hogy segítsek megölni Uranoszt? Nem lehetséges, hogy
az égi atya halhatatlan?
– Akkor taszítsuk le a trónjáról vagy nyomorítsuk meg… Ez a
minimum, amit megérdemel.
– Nem segítek.
– Miért?
– Jó oka van. Mihelyst rájövök, emlékezni fogok majd rá, és akkor
majd elmondom.
A felbőszült Gaia ekkor Theiához ment, aki szintén egy testvérével,
Hüperiónnal házasodott meg, aztán szépen sorjában életet adott
Héliosznak, a Napnak, Szelenének, a Holdnak és Éósznak, a hajnalnak.
Mivel Theiát és Hüperiónt épp eléggé lefoglalták szülői feladataik, őket
is hidegen hagyta Gaia trónfosztó ármánykodása.
Gaia teljesen kétségbeesett, hogy unalmas fajzataiba semmi vállalkozó
szellem sem szorult, és nem hajlandóak beteljesíteni a nekik szánt isteni
sorsot – nem is beszélve arról, hogy mennyire undorította mézes-mázos
stílusuk, otthonülő természetük. Ezután tucatnyi gyermeke közül a
legértelmesebb és legéleselméjűbb leányát, Phoibét kereste fel. A
csodálatos leányon már ekkor látszott, hogy prófétai képességekkel
áldották meg.

Ó
 – Ó nem, Földanyácskám! – mondta rögtön, ahogy meghallotta Gaia
tervét. – Nem vehetek részt egy efféle összeesküvésben. Nem lesz ennek
jó vége. Különben is terhes vagyok…
– A francba! – csattant fel Gaia. – Mégis, kitől? Fogadni mernék, hogy
Koiosz volt…
Nem tévedett, valóban bátyja, Koiosz lett Phoibé hitvese. Gaia erre
még haragosabban viharzott el, hogy felkeresse a többi sarját. Vajon elég
erős a gyomra valamelyiküknek ahhoz, hogy hajlandó legyen harcba
szállni Uranosz ellen?
Meglátogatta hát Themiszt, akit egy nap majd az igazság és a bölcs
tanács megtestesülésének tekintenek.{9} Themisz pedig bölcsen azt
tanácsolta anyjának, hogy felejtse inkább el az Uranosz elleni gonosz
tervét. Gaia gondosan végighallgatta a javaslatot, aztán úgy cselekedett,
ahogy a legtöbben szoktunk, legyünk bár halandóak vagy halhatatlanok:
tudomást sem vett róla. Inkább megpróbálta fiát, Krioszt fellázítani, aki
Pontusz és Gaia lányát, Erübiát vette feleségül.
 
Themisz, a titánistennő a jog, a törvény és a rend megtestesítője. A képen a
delphoi jósda háromlábú székén ül, egyik kezében kehely, a másikban
babérágacska. Attikai vörösalakos kehely, Kr. e. 440 körül
 
– Apámat megölni? – meredt értetlenül Kriosz Gaiára. – Na de…
hogyan… Vagyis… miért? Úgy értem…
– Mit nyernénk mi ezzel, anyám? – kérdezte Erübia, akit „kőszívűnek”
neveztek.
– Igazán semmi különöset… Legfeljebb a világot, és uralkodhatnátok
mindenen, ami rajta van – válaszolta Gaia.
– Veled együtt?
– Velem együtt.
– Nem – szögezte le Kriosz. – Menj innen, anyám!
– Szerintem érdemes meggondolni – vetette ellen Erübia.
– Túl veszélyes – vitatkozott a férje. – Megtiltom!
Gaia fogcsikorgatva otthagyta őket, hogy megkeresse fiát, Iapetoszt.
– Iapetosz, drága fiacskám. Lenne egy aprócska kérésem. Nem
pusztítanád el Uranoszt, a szörnyeteget? Uraljuk együtt a világot!
Ekkor előlépett Klümené, az Ókeanisz, aki már két fiút szült
Iapetosznak és éppen most várta a harmadikat.
– Miféle anya kér ilyet? Nincs nagyobb bűn, mint az apagyilkosság. Az
egész kozmosz felhördülne.
– Igaza van, anyám – helyeselt Iapetosz.
– Átkozott légy, és a gyerekeid is átkozottak legyenek! – csattant fel
Gaia.
Szörnyű dolog az anyai átok. Később látni fogjuk, hogyan érte el a
végzet Iapetosz és Klümené gyermekeit: Atlaszt, Epimétheuszt és
Prométheuszt.
Rhea, a tizenegyedik megkérdezett gyermek szintén elutasította, hogy
részt vegyen az összeesküvésben. Amikor anyja vadul szidni kezdte,
védekezően felemelte kezeit, hogy lecsitítsa anyját. Kijelentette, hogy
szerinte a tizenkettedik gyerek, Kronosz jó eséllyel benne lenne Uranosz
uralmának megdöntésében. Ugyanis Rhea korábban többször is hallotta,
ahogy Kronosz szidja Uranoszt, és látványosan elégedetlen az apja
hatalmával.
– Hm… Azt mondod?! – kiáltott fel Gaia. – Nos, hol van?
– Szerintem valahol ott lődörög Tartarosz barlangjainál. Igencsak
összemelegedtek. Mindketten mélák és mogorvák. Magányosak és
méltóságosak! Meg persze olyan kegyetlenek is!
– Te jó isten, ugye nem szerettél bele Kronoszba?
Ó
 – Ó, kérlek, anyám, szólj majd egy-két jó szót az érdekemben! Olyan
ábrándos tekintetű… Azok a csillogó fekete szemek… Az a fenyegető
tekintet… Milyen szófukar…
Gaia mindig is úgy gondolta, hogy legifjabb gyermeke azért olyan
hallgatag, mert semmi értelmes dolog nem jut az eszébe. Azonban érezte,
hogy ezt most nem mondhatja ki. Miután biztosította Rheát, hogy meleg
szavakkal ajánlja majd Kronosz figyelmébe, sietve elindult lefele. Ment,
ment, ment, egészen Tartarosz barlangjaiig, hogy megtalálja a fiát.
Ha a mennyből lehajítanánk egy bronzüllőt, kilenc napig zuhanna,
mire a földre érne. Aztán ha innen megint ledobnánk az üllőt, újabb
kilenc napig tartana, amíg elérné Tartaroszt. Tehát a föld pont félúton
helyezkedik el az ég és Tartarosz közt. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy
Tartarosz pont ugyanolyan messze van a földfelszíntől, mint a
földfelszín az égtől. Nagyon mély, szinte feneketlen hely ez, sőt több is,
mint egy hely. Bizonyára emlékszünk, hogy maga Tartarosz is az ősi
létezők egyike, aki Gaiával egyszerre született a Khaoszból. Így hát,
amikor találkoztak, igazi családtagokként köszöntötték egymást.
– Nahát, Gaia, kedves, úgy látom, felszedtél pár kilót!
– Tartarosz, drágám, hű de szarul nézel ki!
– Mi a francot keresel itt lenn?
– Fogd már be egy pillanatra, és rögtön elmondom…
E morózus szóváltás nem akadályozta meg őket abban, hogy később
mégis összejöjjenek és nászukból megszülessen Tüphón – minden
szörnyek közül a legszörnyűbb és leghalálosabb.{10} Most azonban Gaia
épp nem volt szerelmes hangulatban, és kötekedni sem igazán
akaródzott neki.
 
Zeusz hatalmas mennykővel sújtja a szárnyas, kígyótestű szörnyet, Tüphónt.
Attikai feketealakos hüdria, Kr. e. 540–530 körül
  
– Figyelj ide! Kronoszt keresem, a fiamat. Itt van valamerre?
Lemondó nyögés tört elő testvére torkából.
– Szinte biztos. Bárcsak megmondanád neki, hogy hagyjon már békén!
Egész nap nem csinál semmit, csak itt lófrál, és vizenyős tekintettel
bámul rám. Még a száját is elfelejti becsukni. Azt hiszem, rajong értem.
Ugyanúgy fésüli a haját, általában ernyedten egy fának vagy sziklának
támaszkodik, és bávatag, búskomor, bamba képpel bámul. Mintha csak
arra várna, hogy fesse már le valaki, vagy ilyesmi. Amikor épp nem
engem fixíroz, leginkább a lent kavargó lávára meresztgeti a szemeit.
Nézd csak meg, most is ott van! Menj, hátha neked sikerül értelmesen
beszélni vele!
Így hát Gaia megkereste a fiát.

A sarló
Kronosz (vagy, ahogy néha hívta magát: Cronus) azonban messze nem
volt az a bánatos és törékeny emós fickó, amilyennek Rhea és Tartarosz
leírásai alapján tűnt. Sőt, egy elképzelhetetlenül erős faj legerősebb
példánya lett. Sötét tekintetű, jóképű férfi volt. És igen, valóban
mélabús. Ha valakihez hasonlítani kellene, tépelődő hajlama Hamletre
emlékeztetett, morbid önimádata pedig egy másik Shakespeare-hőst
juttathat eszünkbe: méghozzá Jaquest az Ahogy tetszikből. Vagy Csehov
Sirályából Trepljovot, egy csipetnyi Morrissey-vel fűszerezve. Még némi
Macbeth is akadt benne, na meg persze, ahogy hamarosan majd látni
fogjuk, egy jókora adag Hannibal Lecter.
Kronosz volt az első, aki rájött, hogy a borongós hallgatás gyakorta
erőt, bölcsességet és tekintélyt jelez. A tizenkét testvér legfiatalabbjaként
mindig is gyűlölte apját. Kezdett beleőrülni a lelke mélyét átjáró haragba
és sértettségbe, de sikerült mindenki elől elkendőznie a gyűlöletét.
Vagyis majdnem mindenki elől: imádott nővére, Rhea volt az egyetlen
családtag, akinek a társaságában elég jól érezte magát, és nem félt
megmutatni, milyen is ő valójában.
Miközben felfelé kaptattak Tartaroszból, Gaia igyekezett minél több
mérget csepegtetni igencsak fogékonynak tűnő fia fülébe.

Ő
 – Uranosz kegyetlen. Őrült. Félek és mindnyájatokat féltelek, ó drága
fiam. Gyere, fiacskám, gyere!
Az Othrisz-hegyre vezette Kronoszt. Talán emlékszik még az olvasó,
hogy pár oldallal korábban szóba került egy titokzatos tárgy, amelyet
Gaia készített, és mielőtt gyermekeit meglátogatta, a sziklahasadékba
rejtett. Gaia most odavezette Kronoszt, és megmutatta neki.
– Fogd meg! Gyerünk!
Kronosz szemei felcsillantak, amikor meglátta, hogy mi is az a
különös tárgy.
Egy sarló. Méghozzá hatalmas. Óriási pengéjét adamantiumból
kovácsolták – az anyag neve árulkodó, hiszen annyit jelent:
„legyőzhetetlen”. A szürke kvarcból, gránitból, gyémántból és ofiolitból
álló kemény ötvözetből készített félhold alakú szerszámot igen élesre
csiszolták. Bármit el lehetett vele vágni.
Kronosz olyan könnyedén vette ki rejtekhelyéről a sarlót, ahogy –
mondjuk – egy ceruzát emelnénk fel. Kezébe fogva méricskélni kezdte,
kivárta míg már érezte a súlyát, majd egyszer-kétszer meglengette.
Erőteljes suhintás hasított keresztül a levegőn. Gaia elmosolyodott.
– Kronosz, fiam – mondta –, ki kell várnunk az alkalmas pillanatot,
amíg Hémera és Aithér nyugaton a vízbe hanyatlik, Erebosz és Nüx pedig
a sötétség fátylát borítja a világra.
– Úgy érted, estig – szólt türelmetlenül Kronosz, akinek láthatóan
semmi érzéke nem volt a fennkölt, poétikus gondolatokhoz.
– Igen. Napszálltáig. Akkor majd apád eljön hozzám, ahogy mindig is
szokott. Nagyon szereti a…
Kronosz kurtán bólintott. Abszolút nem volt kíváncsi szülei intim
titkaira.
– Bújj el abban a hasadékban, ahová a sarlót rejtettem! Amikor rám
fekszik, és meghallod szenvedélyes üvöltését és vágyakozó nyögéseit,
csapj le rá!

Éjjel és nappal, fény és sötétség

Ahogy Gaia megjósolta, Hémera és Aithér kifáradt a tizenkét órányi
játszadozástól, így a nappal és a fény nyugaton lassan a tengerbe
hanyatlott. Ugyanakkor Nüx ledobta fekete köpenyét, és Erebosszal
karöltve a világra terítették, mint valami csillogó sötét abroszt.
Miközben Kronosz sarlóval a kezében ott lapult a sziklahasadékban, az
összes teremtménynek elakadt a lélegzete. Az „összes teremtmény” nem
csak Uranoszt, Gaiát és ivadékaikat jelenti. Rajtuk kívül mások is
továbbörökítették magjukat, a legszorgalmasabban Erebosz és Nüx
tevékenykedtek. Sok gyermekük született, mindenfélék: némelyik
szörnyű lett, de csodálatos és szeretetre méltó lények is keletkeztek.
Korábban már láthattuk, hogy adtak életet Hémerának és Aithérnek.
Ezután azonban Nüx egyedül, Erebosz segítsége nélkül hozta a világra
Moroszt, avagy a Végzetet, a teremtés legfélelmetesebb lényét. A Végzet
minden lényhez eljön, legyen bár halandó vagy halhatatlan, ám mindig
rejtőzve, lopakodva érkezik. Még a halhatatlanok is féltek tőle, aki
mindenhatón és mindenttudón irányította a kozmoszt.
Ezután szinte egymást követték az utódok. Csak jöttek és jöttek, mint
megannyi légicsapás. Először Apaté született, a Csalás (latinul Fraus –
innen jönnek az angol „fraud”, „fraudulent” és „fraudster” – azaz
„csalás”, „csaló”, „szélhámos” – szavak). Krétára ment, és ott várta, hogy
elérkezzen az ő ideje. Ezután Gérasz, az Öregkor következett, aki nem
feltétlenül olyan félelmetes démon, mint ahogy manapság elképzeljük.
Igaz, hogy Gérasz elveszi az ifjúságot, hajlékonyságot és fürgeséget, ám a
görögök szerint méltóságot, bölcsességet és tekintélyt ad helyette.
Római neve Senectus, ebből lettek a „szenior”, a „szenátus” és a
„szenilis” szavak.
Ijesztő ikerpár jött világra ezután: Oizüsz (latinul Miseria), a
Szenvedés, a Szomorúság és a Szorongás szelleme, valamint kegyetlen
fivére, Mómosz, a Gúny, a Megvetés és a Vád gonosz megszemélyesítője.
{11}

Nüx és Erebosz még csak ezután jöttek lendületbe. Következő

gyermekük Erisz (római megfelelője Discordia), a Viszály, minden
ellentét, válás, csatározás, csetepaté, harc, ütközet és háború okozója.
Gonosz nászajándékának, a legendás viszály almájának köszönhető, hogy
majd nagyon-nagyon sokára kirobban a trójai háború. A Viszály húga
Nemeszisz, a Megtorlás megtestesítője: a kozmikus igazság könyörtelen
őre, aki büntetéssel sújtja az öntelt, túlságosan nagyot markolni akaró
törekvéseket – vagyis azt a bűnt, amelyet a görögök hübrisznek neveztek.
Bizonyos elemeiben Nemeszisz hasonló a hinduizmus karmájához,
manapság pedig általában azt fejezzük ki vele, hogy a gőgös, gonosz
akarat egyszer találkozik majd az őt legyőző, megtorló végzettel.
Gondolom, mindenkinek egyből eszébe jutnak a klasszikus párok:
Moriarty professzor nemezise Sherlock Holmes, Blofeldé James Bond,
Tomé pedig Jerry.{12}
Erebosz és Nüx nászából született még Kharón, aki legnagyobb
szégyenére egyszer majd a holtak révészeként teljesít szolgálatot.
Szintén tőlük született Hüpnosz, az álom megtestesülése. Ők voltak az
oneiroszok elődei is – vagyis ezernyi olyan lényé, akiknek az volt a
feladatuk, hogy az aludni vágyóknak álmot hozzanak. Közülük csak
néhány neve maradt fenn, ilyen Phobetor, a rémálmok istene, valamint
Phantaszosz – neki köszönhetjük, hogy álmainkban olyan fantasztikus
események történnek velünk. Mindnyájukat Hüpnosz fia, Morpheusz
irányította, akinek a neve több szempontból is ismerős lehet. Az
álomvilág furcsa alakzatait jelölheti a „morfé” görög szó, amely a
„morféma” (és a morfológia) nyelvtani kifejezésekben maradt meg,
illetve az angol „morphing” („áttűnés”) szakkifejezés, amely a különböző
képek egymásba csúsztatását jelenti – mind-mind az álmok
tünékenységére utal.{13} A „morfium”, „fantázia”, „hipnózis”,
„oneiromantia” (álomfejtés) és a görög álomvilág egyéb szóbeli
leszármazottai máig ott vannak a nyelvünkben. Hüpnosz testvére,
Thanatosz, azaz maga a Halál – tőle származik az „eutanázia” (vagyis a
kegyes halál) elnevezés –, római változata Mors. A mortalitás
(halandóság) és a mortuárium (halotti címer) latinos elnevezésekkel
időnként a magyarban is találkozhatunk (az angolban pedig olyan bevett
kifejezésekben, mint a „mortal”, „mortuary”, „mortiication” – magyarul:
„halandó”, „hullaház”, „megalázás”).
 
Hüpnosz, az alvás megszemélyesítője. Az ő fia lesz Morpheusz, az álmok
létrehozója. Bronzból készült maszk, Kr. e. 275 körül
  
Ezek az új lények iszonyú félelmetesek és visszataszítóak voltak.
Szörnyű, ám szükséges lenyomatot hagytak a teremtésen, jelezve, hogy a
világ sohasem kínál semmit ingyen, mindennek ára van, minden mögött
ott lapul az adott dolog szörnyű ellentéte.
Van azonban három csodálatos kivétel:{14}  a heszperiszek nővérei – a
nyugat nimfái és az este leányai. Ők hirdetik ki édesanyjuk és apjuk
mindennapos eljövetelét, méghozzá inkább a szürkület lágy aranyával,
nem pedig az éjszaka szörnyű feketeségével. Abban az időszakban élnek
hát igazán, amelyet a fotózásban „arany órának” neveznek – vagyis
amikor a legszebbek és leglátványosabbak a fényhatások.
Tehát ők voltak Nüx és Erebosz leszármazottai, akik történetünk
pillanatában éppen az éjszakai sötétség fátylát borítják a földre. Gaia
reméli, hogy utoljára várja férjét, Kronosz pedig az Othrisz-hegyének
hasadékában rejtőzve elfehéredett ujjakkal szorongatja hatalmas sarlóját.

Uranosz kasztrációja
Gaia és Kronosz végre meghallotta a nyugat felől érkező dobogás és
rázkódás zaját. Megremegtek a levelek a fákon. Kronosz azonban nem
félt. Csendben és tettre készen várakozott a rejtekhelyen.
– Gaia! – bömbölte Uranosz, mihelyst megérkezett. – Készülj! Ma éjjel
valami jobbat csinálunk, nem holmi százkarú torzszülötteket vagy
egyszemű nyomoroncokat…
– Gyere ide! Gyere, csodaszép fiam! Gyere, dicső férjem! – hangzott fel
Gaia szózata. Kronosz meglehetősen ízléstelennek tartotta e nagy
buzgalmat.
Furcsa hangok hallatszottak az isteni szülők felől. Szörcsögés,
csattogás, mormogás. Talán valamilyen előjáték zajlik, gondolta a
hasadékban lapuló Kronosz.
Vett egy nagy levegőt, majd kifújta. Aztán még négyszer egymás után.
Egy pillanatra sem töprengett azon, hogy erkölcsileg helyes dologra
készül-e. Mindössze a taktikán és az időzítésen gondolkodott. Ismét
sóhajtott egy nagyot, és hatalmas sarlóját megragadva kilépett
rejtekhelyéről.
 Uranosz, aki épp készült ráfeküdni Gaiára, meglepett és haragos
morgással ugrott talpra. Kronosz nyugodtan előrelépett, és nagy ívben
meglendítette a sarlót. A penge sziszegve szelte át a levegőt, és pontosan
célba ért, levágva Uranosz nemi szerveit.
Az egész kozmosz hallhatta Uranosz tébolyult, fájdalmas és dühös
üvöltését. A teremtés rövidke történetében eddig még nem hangzott fel
ilyen harsány és félelmetes zaj. Minden élőlény fülében ott dobolt,
mindenki ijedten rázkódott össze.
 
Kronosz (Cronus) egy hatalmas kaszával kasztrálja apját, Uranoszt. Giorgio
Vasari festménye, 1560 körül
  
Kronosz ocsmány diadalüvöltéssel lépett előre, és mielőtt leeshetett
volna a földre, megragadta a vértől csöpögő trófeát.
Uranosz vonaglott a kibírhatatlan fájdalomtól, és felordított:
– Kronosz, legocsmányabb magzatom, te, az egész teremtés
leghitványabb fattya! Rosszabb vagy te mindenkinél, undorítóbb, mint a
mocskos küklopszok és azok a rohadt hekatonkheirek. Halld szavaim,
légy átkozott! Veled is bánjanak ugyanúgy a gyermekeid, ahogy te bántál
velem!
Kronosz letekintett apjára. Sötét szemeiben semmi sem tükröződött,
szája azonban gúnyos mosolyra fintorodott.
– Nincs már hatalmad megátkozni engem. Hiszen minden erőd és
hatalmad itt van a kezemben.
Meglengette apja szemei előtt rettenetes győzelmi zsákmányát, e
széthasadt, vértől és spermától csöpögő, ragacsos iszonyatot. Nevetve
hátrahúzta karját, és messze, messze hajította a nemi szervet, amely
Görögország területe felett átrepülve a sötét tengerbe zuhant.
Mindhárman ott álltak, és nézték, ahogy Uranosz nemzőszervei eltűnnek
a vízben.
Kronosz anyja felé fordulva meglepetten vette észre, hogy Gaia
rémülten ajkához szorítja tenyereit. Könnyek folytak végig az arcán.
A fiú vállat vont. Mintha érdekelné…

Az Erinnüszök,
a gigászok és a Meliák
A teremtés ekkoriban csupa bámulatosan termékeny ősi istenségekből
állt, akiknek láthatólag egyetlen célja volt: a szaporodás. Így az összes
energiájukat erre fordították. Olyan gazdagon termő volt a talaj, hogy
szinte már azt hihetnénk: ha egy ceruzát ültetnénk is bele, még az is
csodálatosan kivirágozna. Bárhová hullt is az isteni vér, élet fakadt a
földből.
Így bármilyen gyilkos, kegyetlen, kapzsi és pusztító figura is Uranosz,
attól még ő irányította a teremtést. Azzal, hogy saját fia megcsonkította
és elvette férfiasságát, a legszörnyűbb bűnt követte el a Kozmosz ellen.
Emiatt talán nem túl meglepő, ami ez után következett.
 Uranosz megszégyenítésének helyén nagy vértócsák növekedtek, az
isteni ágyék vércseppjeiből pedig élet fakadt.
Először az Erinnüszök – vagy más néven fúriák – bújtak elő a
véráztatta talajból. Hárman voltak: Aléktó (nyughatatlan), Megaira (a
féltékeny harag) és Tisziphoné (a bosszú). Talán Uranosz öntudatlan
ösztöne hívta életre ezeket a bosszúálló lényeket. Khtonikus (azaz a
földből származó) születésük pillanatától fogva egyetlen, örök kötelesség
hajtotta őket: megbüntetni a legszörnyűbb és legerőszakosabb bűnöket.
Fáradhatatlanul űzték az elkövetőket, és addig nem is pihentek, amíg a
vétkes kegyetlenül meg nem lakolt a bűneiért. Szörnyű, rézszögekkel
kivert korbácsukkal addig ütötték a bűnöst, amíg egészen a csontjáig
lenyúzták róla a bőrt. Jellemző a görögök ironikus szemléletmódjára,
hogy e női bosszúállókat Eumeniszeknek (vagyis „kegyeseknek”)
becézték.
Utánuk a gigászok következtek. Innen származnak a „giga”, „gigászi”,
„gigantikus” szavaink. Ám miközben ezek a lények valóban bámulatos
erővel rendelkeztek, termetre nem voltak nagyobbak féltestvéreiknél és -
nővéreiknél.{15}
A hirtelen kínból és pusztításból végül a Meliák is megszülettek. E
bájos nimfák őrizték azokat a kőrisfákat, amelyeknek kérgéből áradt elő
az édes és igen egészséges nedv (más néven manna).{16}
Kronosz undorodva nézte, ahogy e nem várt lények életre szökkentek
a véráztatta talajból, majd sarlójának egyetlen suhintásával elzavarta
őket. Ezután Gaiához fordult.
– Megígértem, Földanya – mondta –, hogy megszabadítalak gyötrő
kínodtól. Ne mozdulj!
Azzal egy újabb sarlócsapással megnyitotta Gaia méhét, amelyből
előbukkantak a küklopszok és a hekatonkheirek. Kronosz most véres,
ziháló, vicsorgó szüleire pillantott. Úgy néztek ki, mint két dühös,
sebzett állat.
– Soha többé nem fekszel Gaiára – szólt apjához. – A föld alá
száműzlek, hogy ott élj örökké, mélyebben eltemetve, mint Tartarosz.
Ott fortyoghat majd erőtlen és férfiatlan haragod.
– Túlbecsülted magad – sziszegte Uranosz. – Nem marad tetted
bosszulatlanul. Átkozott légy! Lassú, könyörtelen, soha meg nem szűnő
életed kibírhatatlan teherként nehezedjen vállaidra örökkön örökké!
Saját gyermeked pusztít majd el, ahogy…
 – Persze, persze. Ahogy én elpusztítottalak téged. Tudom, az előbb
mondtad. Hiszem, ha látom.
– Fivéreiddel és nővéreiddel együtt megátkozlak mindnyájatokat!
Saját feszítő nagyravágyásotokba buktok majd bele.
„Igyekvő, nagyravágyástól feszülő” lény, vagy görögül „titán” lett hát
a neve Kronosznak, tizenegy testvérének és legtöbb ivadékának. Uranosz
sértésnek szánta, ám az elnevezés idővel valamiféle grandiózus jelentést
kapott. Manapság senki sem sértődne meg azon, ha titánnak neveznék.
Kronosz gúnyos mosollyal fogadta e sértegetést, sarlójával sakkban
tartotta megcsonkított apját és újonnan felszabadított szörnyszülött
testvéreit, majd a Tartaroszba terelte őket. Az ottani barlangokba
börtönözte be a hekatonkheireket és a küklopszokat, apját azonban még
mélyebbre temette – amilyen messze csak tudta természetes mennyei
birodalmától.{17}
Uranosz mélyen az őt egykor olyannyira szerető föld alatt merengve
és fortyogva egyetlen sziklába szorította bele minden energiáját és
dühét, remélve, hogy egy nap majd kiássa valaki, és valahogy
megzabolázza halhatatlan belső energiáját. Ez persze sohasem történt
meg. Túl veszélyes lett volna. Mégis, miféle fajzat lenne olyan idióta,
hogy megpróbálja felszabadítani az uránium erejét?

A habokból
Térjünk vissza egy kicsit Uranosz levágott heréjéhez! Bizonyára
emlékszünk még, hogy Kronosz messzire, a tengerbe hajította az égi atya
egykori ityegőjét.
Most megnézhetjük. A Jón-szigetek egyike, Küthéra közelében
pottyant le és csobbant a vízbe, majd visszapattanva ismét kireppent,
hogy aztán ismét lehulljon, és félig elmerüljön a hullámok között. Nagy
ondócsíkot húzott maga után, mint valami papírsárkány a zsinegjét.
Amikor ez a tenger felszínéhez ért, ádázan habzani kezdett. Nemsoká az
egész víz forrongott, bugyborékolt. Valami megszületett. Vajon egy apa
kasztrálásának, e természetellenes nagyravágyásnak lehet-e más a
gyümölcse, mint valami elképzelhetetlenül ocsmány, valami
szörnyűséges, valami durva, valami rémítő, amely csak háborút, vért és
szenvedést ígér?
 Szédítő sebességgel sercegett, sistergett és sustorgott a sperma
vérörvénye. A hajladozó hullámokból egy fejtető bukkant ki, majd
felemelkedett, és már a homlok és az arc is látszott. Miféle arc lehet?
Sosem látott még ilyen gyönyörű arcot a teremtés, és nem is lát többé.
Nem egyszerűen csak szép volt, hanem maga a Szépség tört elő teljes
természetes tökéletességével a habokból. Görögül „a habokból” szó
nagyjából annyit tesz: Aphrodité. Így hívták e lényt, aki a tajtékzó
tengerből tört elő. Egy hatalmas fésűkagylón állt, szerény, nyájas mosoly
játszadozott az ajkain. Lassan Ciprus partjaihoz ért. Amikor a
szárazföldre lépett, virágok szökkentek szárba, és pillangók fellege szállt
fel. Madárkák szálldostak a feje körül, és elragadtatott dalra fakadtak. A
Tökéletes Szerelem és Szépség ért partra, a világ pedig örökre
megváltozott.
 
Botticelli festménye, a Venus születése, azt a pillanatot ábrázolja, mielőtt
Aphrodité Ciprus partjára lép. 1485 körül
  
A rómaiak Venusnak nevezték, senki sem mutatta be tökéletesebben,
ahogy a kagylóhéjon megérkezik Ciprus homokos partjára, mint
Botticelli csodálatos festménye, amelyet aligha felejt el, aki egyszer látja.
Hagyjuk most Aphroditét otthonában, Cipruson, és térjünk vissza
Kronoszhoz, aki éppen Tartarosz sötét barlangjaiba tart!

Rhea
Amikor Kronosz az Othrisz-hegyre ért, Rhea húga várta. Ahogy meglátta
sötét tekintetű, jóképű bátyját és a vértől csöpögő sarlót a kezében, úgy
érezte, szétfeszíti a szenvedély.
Kronosz tekintélye tehát megszilárdult, egyik titáni fivére vagy
nővére sem merte volna megkérdőjelezni.{18}  Apjának immár semmi
hatalma és ereje sem volt, Gaia pedig rádöbbent, hogy egyáltalán nem
örül terve beteljesedésének, a brutális trónfosztás nem tette boldoggá.
Emiatt inkább saját birodalmába húzódott vissza, és innentől még
passzívabb lett. Sohasem vesztette el hatalmát és pozícióját, mindig is a
Földanya és minden létező dolog őse maradt, de többé már nem vette a
bátorságot, hogy bárkivel frigyre lépjen. Immáron Kronosz volt a legfőbb
úr. Miután hatalmas lakomával ünnepelte meg teljesítményét, részegen
dajdajozva énekelte meg Uranosz trónfosztását és férfiasságának
elvételét, a reszkető, pironkodó Rheához fordult, és hanyatt döntötte
húgát, hogy szerelmük beteljesedjék.
Rhea tehát örülhetett. Eljátszotta szerepét a nagy játékban, segített
imádott bátyjának, hogy a létezés összes teremtményének ura legyen.
Most pedig egyesültek. Mi több, egy idő múlva érezni kezdte, hogy egy
gyermek növekszik benne. Méghozzá lány, biztosan tudta. Semmi sem
felhőzhette el a boldogságát.
Kronosz azonban… Amúgy is savanyú természete most még kevésbé
tudott nyugodni. Apjának, Uranosznak a szavai visszhangzottak benne.
Veled is bánjanak ugyanúgy a gyermekeid, ahogy te bántál velem!
Az elkövetkező hetekben és hónapokban Kronosz morcosan, rosszat
sejtve nézte, ahogy Rhea hasa egyre gömbölyödött.
A gyermekeid… A saját gyermekeid…
 Amikor elérkezett a szülés ideje, Rhea lefeküdt a hegy egyik
bemélyedésében – pontosan abban a sziklahasadékban, ahová Gaia a
sarlót dugta, és ahol maga Kronosz is elrejtőzött. Gyönyörű kislánynak
adott életet, aki a Hesztia nevet kapta.
Éppen csak elhagyta e név Rhea ajkát, amikor Kronosz előlépett,
kiragadta a gyermeket anyja karjai közül, és egyben lenyelte. Aztán
megfordult, távozott. Még csak nem is csuklott. Rhea pedig falfehéren,
rémülten bámult utána.

Rhea gyermekei
Kronosz immár a föld, a tenger és az ég ura is volt. Egyeduralmát, mint
valami jogar, a sarlója jelképezte. Gaiától elvette a földet, Uranosztól
pedig az eget. Erőszakos fenyegetőzésével sikerült elragadnia a tengert
Ponthusztól és Thalasszától, illetve testvéreitől, Ókeanosztól és
Téthüsztől. Senkiben se bízott, teljesen egyedül uralkodott.
Mégis, Kronosz ezután is Rheán töltötte kedvét, a nő pedig boldogan
adta oda magát. Reménytelenül szerelmes volt a bálványába, és bízott
benne, hogy talán csak valami tévedés, egyszeri aberráció lehetett az a
múltkori rettenetes eset, amikor a férfi megette elsőszülöttjét.
Sajnos tévedett. Következő gyermekük, egy fiú, aki a Hadész nevet
kapta, ugyanígy járt. Aztán egy lány jött, Démétér, majd újra egy fiú,
Poszeidón, végül pedig a harmadik lány, Héra. Apjuk mindegyikőjüket
lenyelte, könnyedén, mint amikor egy osztrigát kiszippantunk a héjából,
vagy, mondjuk, amikor egy kis lekvárt nyalintunk ki a kiskanálból.
 
Kronosz (Saturnus) felfalja egyik gyermekét. Francisco Goya festménye, 1823
körül
  
Mikorra Kronosz már Hérát, az ötödik gyermeket is elfogyasztotta, Rhea
szerelme gyűlöletté változott. Ugyanazon az éjjelen a főisten megragadta
és ismét magáévá tette asszonyát. Rhea megesküdött, hogy ha megint
teherbe esik, Kronosz nem veheti el tőle hatodik magzatát. De hogyan is
akadályozhatná meg? Hiszen minden hatalom az ő kezében van.
Egy reggel, amikor felébredt, jött a jól ismert émelygés. Szóval
terhes… Isteni ösztöne azt súgta neki, hogy fiú lesz.
Otthagyta az Othrisz-hegyet, majd nekirugaszkodott, hogy
megkeresse apját és anyját. Akármekkora része is volt bukásukban, még
mindig bízott szülei bölcsességében és jóakaratában. Igencsak jól tudta,
hogy bármennyire is haragszanak rá, az semmi ahhoz képest, amilyen
kiengesztelhetetlenül gyűlölik Kronoszt.
Három napon keresztül visszhangozták a hegyek és a barlangok a
kiáltozását.
– Földanya, Égatya, halljátok meg leányotokat! Gyertek, segítsetek
neki! A fiú, aki megcsonkított és száműzött téged, apám, immár a
legocsmányabb, legszörnyűbb és legtermészetellenesebb teremtménnyé
lett kerek e világon. Öt unokátokat is felfalta. Még egy gyermek
növekszik bennem, és hamarosan világra jön. Segítsetek, adjatok
tanácsot! Hogyan mentsem meg? Könyörgöm, segítsetek, és ígérem, hogy
a fiam örökké tisztelni fog benneteket!
Szörnyű és mély morajlás hallatszott odalentről. Rhea talpai alatt
rázkódni kezdett a talaj. Uranosz ordítása dörömbölt a füleiben, de más
is felhangzott, anyja suttogása is ott hallatszott lágyan és nyugodtan.
Hárman együtt csodás tervet ötlöttek ki.

A csel
A furmányos terv megvalósításáért Rhea Kréta szigetére ment, hogy
tanácskozzon az Amaltheia nevű nőstény kecskével. Ezen a szigeten éltek
a Meliák, azaz a mannatermő kőrisfák nimfái. Talán még emlékszünk: a
fúriákhoz és a gigászokhoz hasonlóan ők is az Uranosz vérétől áztatott
földből keltek ki. Miután Rhea reményteljes megbeszélést folytatott
Amaltheiával, a többi szelíd és kedves nimfával is megtárgyalta az
ügyeket. Jól alakultak hát a dolgok Krétán, mindent sikerült elintéznie,
így elégedetten tért vissza az Othrisz-hegyre, hogy felkészüljön a
szülésre.
Kronosz már látta, hogy felesége gyermeket vár, és epedve várta a
csodás napot, amikor végre hatodik gyermekét is elfogyaszthatja.
Semmit sem akart kockáztatni. Még mindig ott csengett a fülébe Uranosz
próféciája, és a zsarnoki trónbitorlókra oly jellemző babonás üldözési
mánia minden nappal egyre hevesebben gyötörte ezt az ős-Sztálint.
Gaia elmondta Rheának, hogy van egy bizonyos kő, amelyet az
Othrisz-hegy közelében lévő dombokon lehet megtalálni. Tökéletes
mágneses anyag, pont akkora, amekkora kell, sima, borsó alakú.{19}
Kronosz szerette reggelente végigjárni a görög világot, hogy
megnézze fivéreit és nővéreit, a titánokat. Elvileg csak beszélgetett egy
kicsit velük, valójában azonban újra és újra meg kellett bizonyosodnia,
hogy nem forralnak-e ellene valamit. Amikor Rhea biztosan tudta, hogy
férje éppen a tengerparton látogatja meg Ókeanoszt és Téthüszt, elment
a Gaia által említett helyre, megkereste a követ, hazavitte az Othrisz-
hegyre, és egy pólyába tekerte. Minden készen állt hát a terv
végrehajtásához.
Nem sokkal később, egy délután, amikor Kronosz elég közel volt, hogy
meghallja feleségét, de mégsem túl közel, Rhea sikoltozva vajúdni
kezdett. Egyre hangosabb üvöltések hasítottak a levegőbe, majd hirtelen
csend lett, aztán egy újszülött pihegése hangzott fel. Vagy legalábbis
valami olyasmi. Rhea ugyanis mindent megtett, hogy hasonlítson erre a
hangra.
Ahogy kell, Kronosz meg is érkezett. Rhea fölé magasodott, árnyéka
beborította a lányt.
– Add ide a gyereket! – bömbölte.
– Ó, szeretve tisztelt férjem és uram! – fogott bele Rhea a
mondandójába könyörgő pillantással. – Nem tarthatnám meg ezt az
egyet? Nézz rá, olyan édes, olyan kis ártatlan! Senkinek sem tenne
rosszat!
 
Kronosz átveszi Rheától a pólyába tekert követ. A Nauszikaa-festőnek
tulajdonított attikai vörösalakos korsó, Kr. e. 475–425 körül
  
Kronosz durva nevetéssel kiragadta a szorosan bepólyált csecsemőt Rhea
ringató karjai közül, és egy hatalmas nyeléssel pólyástul, mindenestül
eltüntette. Ez sem akadt meg a torkán, könnyedén lecsusszant, akárcsak
a többi. Aztán párszor megnyomkodta a mellcsontját, böffentett egy
jóízűt és öblöset, és otthagyta keservesen síró feleségét.
Abban a pillanatban, ahogy elment, hirtelen abbamaradt a szipogás, és
hirtelen feltörtek az eddig nagy nehezen elfojtott hisztérikus sikolyok. A
hisztérikus kacagás felcsukló sikolyai.
Rhea ezután lélegzet-visszafojtva felkelt ágyából, és a hegyoldalon
lecsusszanva Kréta felé vette az útját. Olyan gyorsan ment, amennyire
csak várandóssága engedte.

A krétai gyermek
Krétán elég könnyen lezajlott a szülés. A nőstény kecske és a Meliák
gondos bábáskodása mellett az Ida-hegy barlangjának kényelmes
biztonságában készülhettek fel a nagy eseményre. Hamarosan páratlan
szépségű fiút hozott a világra. Zeusznak nevezte el.
Akárcsak korábban, amikor Gaia legifjabb gyermekét, Kronoszt
rávette, hogy álljon bosszút Uranoszon, úgy Rhea is fogadalmat tett.
Megesküdött, hogy legkisebb fia elpusztítja majd Kronoszt, hajdan
annyira imádott, ám mostanra még annál is jobban gyűlölt férjét és
fivérét. Szörnyű ciklus kapcsolódott immár a születésekhez, a vérszomj,
a mohóság és a gyilkosság iszonyatos körforgása, amely olyannyira
beleivódott a nemrég teremtett világba, hogy a következő generációban
sem ért véget.
Rhea tudta, hogy vissza kell térnie az Othrisz-hegyre, mielőtt Kronosz
észrevenné távozását és gyanút fogna. Minden úgy alakult, ahogy
korábban megbeszélték: Amalthea, a nőstény kecske tápanyagokban
gazdag tejével táplálja, a Meliák pedig a kőrisfáik kérgéből kifolyó édes
és egészséges mannával etetik majd a gyermeket. Így aztán Zeusz erős,
jól táplált férfivá érett. Rhea közben meglátogatta, ahányszor csak tudta,
hogy megtanítsa a bosszú művészetére.
 
A csecsemő Zeuszt Amaltheia, a nőstény kecske és nimfák etetik Krétán. Nicolas
Poussin festménye, 1640 körül
  
Habár ez a legismertebb változat, sok különböző történet szól arról, hogy
miként sikerült Zeusznak elkerülni Kronosz, a föld, az ég és a tengerek
istene figyelő tekintetét. Az egyik szerint egy Adamanthea nevű nimfa
kötélen lógatta le a gyermek Zeuszt egy fáról, s így, mivel a föld, az ég és
a tenger között feszült, láthatatlan maradt apja tekintete előtt.
Meglehetősen szürrealista kép, akár Dalí is festhette volna. A csecsemő,
aki egykor majd az egész világ legfenségesebb ura lesz, ott göcög, gagyog
és gőgicsél az elemek közt lógva, amelyek fölött hamarosan átveszi majd
az irányítást.

A hűségeskü
Miközben Zeusz apja szeme elől elbújva erősödött a kecsketejtől és a
mannától, majd megtanult járni és beszélni, illetve megértette a
körülötte lévő világot, Kronosz összehívta titáni testvéreit az Othrisz-
hegyre, hogy engedelmességi és hűségi fogadalmukat megújítsák.
– Ez a mi világunk – kezdte mondandóját. – Mivel úgy rendelte a sors,
hogy ne legyen gyermekem, így egymagamban kell uralkodnom. Ti
azonban tegyétek kötelességeteket! Sokasodjatok! Gazdagítsátok a
világot titáni fajunk sarjaival! Úgy neveljétek őket, hogy mindenben
engedelmeskedjenek nekem, cserébe saját földeket és területeket kaptok!
Most pedig hajoljatok meg előttem!
A titánok meghajtották hát magukat, Kronosz pedig elégedetten
röffentett. Boldognak tűnt – vagy legalábbis valami olyasminek. Nem
fenyeget többé apja bosszúálló próféciája, a titánok örökkévaló uralma
pedig megkezdődött.

A krétai fiú
Kronosz elégedett horkantására Morosz, a sors és a végzet megtestesítője
elmosolyodott. Azóta is ezt teszi, ha egy hatalmaskodó elégedetten dől
hátra, mert biztonságban érzi magát. Ebben az esetben azért
mosolyoghatott, mert látta, ahogy Zeusz szépen éldegél Krétán. A fiú
felnőtt, és a teremtett világ legerősebb és legdicsőbb férfiújává érett –
csodálatos ragyogása szinte elvakította, aki ránézett.{20} A finom
kecsketejtől és a tápanyagban gazdag mannától csontjai megerősödtek,
lágy arcbőre, csillogó szemei és fényesen ragyogó haja különlegesen
széppé tették. A görögök szavaival előbb pais (fiú), majd ephebos
(tinédzser), aztán kouros (ifjú) lett, végül pedig a fiatal felnőttkorba
lépett (ahogy manapság nevezzük ezt az életszakaszt). Igazán szép ifjú
volt, a később oly legendás szakállának még csak az első pelyhei bújtak
ki arcán és állán.{21} Magabiztos volt, a született uralkodó tekintélye
sugárzott róla. Jobban szeretett kacagni, mint dühöngeni, de ha haragra
gerjedt, mindenkiben meghűlt a vér körülötte.
Kezdettől fogva látszott rajta a hatalmas életöröm, akaratereje még
anyját is megilletődéssel töltötte el, és sokak szerint Amaltheia teje
különleges képességekkel ruházta fel az ifjút. A krétai idegenvezetők a
mai napig szeretik Zeusz bámulatos erejéről szóló mesékkel
szórakoztatni a turistákat. Elmondják például (mintha csak tegnap
történt volna), hogy amikor a csecsemő Zeusz szeretett kecskedajkájával
játszadozott, véletlenül lepöccintette Amaltheia egyik szarvát.{22}  Már
ekkoriban bámulatos isteni hatalmának hála a törött szarv rögtön
különféle finomságokkal telt meg – friss kenyérrel, zöldségekkel,
gyümölccsel, pácolt húsokkal és füstölt hallal –, és sohasem fogyott ki,
bármennyit is vettek belőle. Ez lett a legendás bőségszaru.
Valahányszor Zeusz céltudatos édesanyja úgy érezte, hogy végre
kicsusszanhat a mindig éber Kronosz őrző figyelmének köréből, Krétára
látogatott.
– Sose feledd, mit tett az apád! Felfalta bátyáidat és nővéreidet. Téged
is meg akart enni. Ő az ellenséged.
Zeusz figyelmesen hallgatta Rhea beszámolóját, amely bőszen
ecsetelte, hogy milyen rossz a világnak Kronosz uralma alatt.
– Félelem vezeti uralmát. Halvány fogalma sincs, mi fán terem a hűség
vagy a bizalom. Nem ez a helyes út, ó, Zeusz.
– De hiszen erőssé teszi!
– Nem, fiam! Éppen ellenkezőleg: legyengíti. A titánok az ő családja,
fivérei, nővérei, nagybátyjai és nagynénjei. Már közülük is néhány kezd
megorrolni szörnyű zsarnokságára. Ha eljön az időd, kihasználhatod
sértődöttségüket.
– Igen, anyám.
 – Az igazi vezető szövetségek kovácsa. Az igazi vezetőt csodálják és
bíznak benne.
– Igen, anyám.
– Az igazi vezetőt szeretik.
– Igen, anyám.
– Öö… Te most kinevetsz? Attól még igazam van.
– Igen, any…
Rhea pofon vágta fiát.
– Komolyan! Tudom, hogy nem vagy te olyan hülye, mint amilyennek
látszol. Adamanthea, a nimfa mesélt már rólad egyet s mást. Azt mondta,
eszes vagy, de féktelen. Hogy túl sok időt töltesz farkasvadászattal, a
birkák szekálásával, famászással és a kőrisnimfák elcsábításával. Ideje,
hogy rendes nevelést kapj. Tizenhat éves vagy, és hamarosan akcióba
lépünk.
– Igen, anyám.

Az Ókeanisz és az ital
Rhea megkérte barátnőjét, Métiszt, Ókeanosz és Téthüsz bölcs és
gyönyörű szép lányát, hogy készítse fel a fiát az eljövendőkre.
– A fiú okos, de szeszélyes és meggondolatlan. Tanítsd türelemre,
furfangra és ravaszságra!
Métisz kezdettől fogva elbűvölte Zeuszt. Még sohasem látott ilyen
gyönyörűséget. Egy kicsit alacsonyabb volt a legtöbb titanisznál, de
ragyogó kellem és méltóság áradt belőle. Egyesült benne a szarvas
kecsessége, a róka ravaszsága, az oroszlán ereje és a galamb lágysága. A
fiú szinte beleszédült e szépségbe és bölcsességbe.
– Feküdj le velem!
– Nem. Sétáljunk inkább. Rengeteg dolgot kell elmondanom.
– Ide. A fűbe.
Métisz elmosolyodott, és megfogta az isten kezét.
– Dolgunk van, Zeusz.
– De én szeretlek!
– Akkor azt teszed, amit mondok. Ugye, ha szeretünk valakit, mindig
a kedvére akarunk tenni?
– Nem szeretsz?
 Métisz nevetni kezdett, habár valójában megdöbbentette, hogy
micsoda ragyogás és karizma árad e szemtelen és jóképű fiatalemberből.
Barátnője, Rhea azonban arra kérte, hogy legyen a fiú nevelője, ő pedig
mindig rászolgál a bizalomra.
Egy év alatt megtanította, hogyan ismerje ki mások szívét és
szándékait. Hogyan használja a képzeletét, és hogyan gondolkodjon.
Hogyan szedje össze erejét, és hűsítse le forró vérét. Hogyan kovácsoljon
terveket, és hogy döntse el, mikor kell egy tervet megváltoztatni vagy
elengedni. Hogyan irányíthatja hideg fejjel a szívét, és hogyan nyerheti
el szívével mások szeretetét.
Attól, hogy Métisz nem volt hajlandó kapcsolatukat testi irányban is
továbbfeljleszteni, Zeusz csak még nagyobb szerelemre gyulladt iránta.
Habár a titanisz ezt sohasem vallotta be, azért számára sem volt
közömbös a fiú. Így aztán ahányszor csak találkoztak, szinte szikrázott
közöttük a levegő.
Egy nap Zeusz látta, hogy Métisz egy hatalmas szikladarab előtt
álldogál, és egy kicsiny, kerek kővel csapkodja azt.
– Mi az ördögöt csinálsz?
– Mustármagot és sókristályokat zúzok össze.
– Hm… Na, persze. Gondolhattam volna.
– Ma van – mondta Métisz – a tizenhetedik születésnapod. Készen
állsz, hogy az Othrisz-hegyre menj és beteljesítsd a sorsodat. Nemsokára
itt lesz Rhea, de előbb be kell fejeznem saját kis előkészületeimet.
– Mi van abban a korsóban?
– Mákkivonat és rézgálic keveréke. Barátainktól, a Meliáktól kaptam
egy kis mannát, azzal édesítettem. Az összes hozzávalót beleteszem a
korsóba, és most jól összerázom. Így ni, kész is van.
– Nem értem.
– Nézd csak, itt jön az édesanyád! Majd ő elmagyarázza.
Métisz rátekintett Rheára, aki elmondta a tervet Zeusznak. Anya és fia
mélyen egymás szemeibe néztek, nagy levegőt vettek, majd
megesküdtek: fiú az anyjának és anya a fiának. Készen álltak hát.

Az öt gyermek újjászületése

É
Éjfél. A földre, az égre és a tengerekre borult Erebosz és Nüx vastag
fátyla, jelezve, hogy vége Hémera és Aithér hosszas csillogásának. Az
Othrisz-hegy egyik fennsíkján egyedül poroszkált a mindenek ura,
nyugtalanul és nyomorultul csapkodta mellkasát. Kronosz volt a
legrosszabb kedvű és legborúsabb titán. Még az sem tette elégedetté,
hogy az egész világ ura lett. Amióta Rhea minden magyarázat nélkül
kiutasította a hitvesi ágyból, aludni sem tudott. Így az álom balzsama
sem kínálhatott gyógyulást pocsék hangulatára, és minden egyre
rosszabbra fordult. Úgy tűnik, az utolsó lenyelt gyerek nem esett neki
jól: valahogy elromlott azóta a gyomra, állandóan savasakat kellett
böfögnie. Hogy is lehetne örülni a mindenhatóságnak, amikor közben fáj
a hasa, gondolatai pedig vakon botladoznak az álmatlanság sűrű
ködében?
Megdobbant a szíve, és még valami boldogságfélét is érzett, amikor
váratlanul meghallotta Rhea halk és édes hangját, ahogy az istennő
magában dudorászva mászott fel a hegyoldalon. Legszeretettebb testvér,
legkedvesebb feleség! Végül is teljesen természetes, hogy egy picikét
haragszik, amiért mind a hat gyermekét felfalta. De talán már
megértette, hogy nem tehetett mást. Hiszen Rhea is titán, tudja, mi az a
sors, és mi az a kötelesség. Hívogatni kezdte feleségét.
– Rhea!
– Kronosz! Ily kései órán ébren vagy?
– Már megszámolni se tudom, hogy hány napja vagyok ébren.
Hüpnosz és Morpheusz idegenek már nekem. Ó, drága hitvesem,
skorpiók nyüzsögnek az agyamban.{23}
Sok-sok évvel később egy másik álmatlan gyilkos, akit szintén sötét
próféciák nyomasztottak, ugyanezt mondja majd. Macbethnek hívják.
– Ugyan már, szerelmem! Egy titanisz bölcsessége és tudása csak
nagyobb, mint azoké az ostoba álomdémonoké? Semmi olyat nem tud
Hüpnosz és Morpheusz, hogy lecsendesítse sajgó testedet, megnyugtassa
sebzett lelkedet, amit én meg ne tehetnék azzal az édes és forró…
– Azzal az édes és forró ajkaddal! Azzal az édes és forró öleléseddel!
Azzal az édes és forró…
– Mindent a maga idejében, türelmetlen uram. De először is ajándékot
hoztam neked. Egy kedves fiút, aki a pohárnokod lesz.
Ekkor lépett elő Zeusz. Széles mosoly virított csinos arcán. Meghajolt
és egy drágaköves kelyhet nyújtott Kronosz felé. A titán mohón
odakapott.
– Csinos, nagyon csinos. Később talán ki is próbálom – mondta
elragadtatott pillantást vetve Zeuszra, majd egyetlen húzásra mohón
benyakalta a kehely tartalmát. – De persze én csak téged szeretlek, Rhea.
Túl sötét volt, így nem láthatta, ahogy Rhea megvető lenézéssel vonta
fel szemöldökét.
– Szeretsz? – sziszegte. – Te? Engem? Szeretsz? Te, aki egy kivételével az
összes szeretett gyermekemet felfaltad? Még te mersz szerelemről
beszélni nekem?
Kronosz szomorúan felcsuklott. Furcsán kezdte érezni magát.
Homlokát ráncolva igyekezett összpontosítani. Mit mondott Rhea? Az
nem lehet, hogy már nem szereti. Az agyát még sűrűbb köd lepte el, és
még a szokásosnál is jobban kavargott a gyomra. Mi baja van? Ó, és még
valami. Az előbb a felesége mondott valamit. Valamit, aminek a világon
semmi értelme.
– Hogy érted? – kérdezte émelygő, zavarodott hangon. – Azt mondtad
az előbb, hogy „egy kivételével” minden gyerekedet megettem. Hiszen
mindegyiket felfaltam. Tisztán emlékszem.
Erőteljes, ifjú hang hasított korbácsként az éjszakába.
– Nem, apám, nem mindenkit!
Kronosz egyre jobban kavargó gyomrával rémülten megfordult, és
látta, ahogy a fiatal pohárnok előlép az árnyékból.
– Kicsoda… Ki… Kicsodaaaahh… – Kronosz kérdése egyszerre csak
megállíthatatlan okádásba fulladt. Hasa összehúzódott, és egy nagydarab
követ öklendezett fel. A pólyát, amelybe valaha csavarták, már rég
feloldotta a gyomorsav. Kronosz könnyáztatta szemekkel, falfehéren és
bután bámulta. Mielőtt azonban rájöhetett volna, mit is lát, ismét csak
megrohanta az a szörnyű, összetéveszthetetlen érzés, amely megüzeni,
hogy egy újabb hányásadag érkezik. Nem is egy.
Zeusz fürgén előreszökkent, felkapta a felöklendezett kődarabot, és
messze-messze hajította – jóval messzebbre, mint amikor ugyaninnen
Kronosz eldobta Uranosz nemi szervét. Később majd megtudjuk, hogy
hol ért földet, és mi történt vele.
A só, mustár és a hánytatógyökér keveréke folytatta munkáját Kronosz
gyomrában.{24} Egyenként kijöttek hát a korábban lenyelt gyermekek.
Először Héra,{25} majd Poszeidón, Démétér, Hadész, végül pedig Hesztia,
hogy aztán a meggyötört titán kimerülten, zihálva rogyjon össze.
 Talán emlékszünk, hogy Métisz kotyvaléka némi mákkivonatot is
tartalmazott, amely működésbe lépve azonnal elbágyasztotta Kronoszt.
Nyögött még egy utolsó szörnyűségeset, aztán eldőlt, mint egy zsák, és
mélységes mély álomba zuhant.
Zeusz diadalittas kiáltással arrébb gurította horkoló apját, hogy
megmarkolja a hatalmas sarlót és megadja neki a kegyelemdöfést.
Egyetlen suhintással le akarta nyesni Kronosz fejét, majd ujjongva
felemelni és megmutatni a világnak. E győzelmi képet sohasem
felejtenénk el, hiszen az idők végezetéig újabb és újabb művészek témája
lenne. De mégsem így történt. Gaia ugyanis Kronosz számára kovácsolta
a sarlót, amelyet emiatt nem lehetett a titán ellen használni. Akármilyen
erős is volt Zeusz, még csak fel sem tudta emelni a rettenetes tárgyat.
Megpróbálta, de úgy érezte, mintha belenőtt volna a földbe.
– Gaia adta neki, és csak Gaia veheti el tőle – jelentette ki Rhea. –
Hagyjuk!
– De meg kell őt ölnöm – vetette ellene Zeusz. – Bosszút kell állnunk
rajta!
– A Földanya védelme alatt áll. Ne dühítsd fel! Szükséged lesz még rá.
Ne aggódj, meglesz majd a bosszúd.
Így hát Zeusz feladta, ott hagyta a sarlót a helyén. Bosszantotta, hogy
képtelen lefejezni apját. Itt fekszik előtte, és röfögve horkol, mint egy
disznó, mégsem tud végezni vele. Igaza van az anyjának. Ez még várhat.
Túl sok lenne a jóból.
Kacaj harsant fel az Othrisz-hegy csillagsátra alatt. Zeusz és öt
testvére nevettek, fütyültek, dobogtak és bömböltek örömükben. Anyjuk
is kacagott, boldogan tapsikolt, hogy láthatja csodálatos fiait és leányait.
Jól vannak, boldogok, világra jöttek végre, és készek átvenni
örökségüket. Egymás után mind az öt megmentett testvér megölelte
Zeuszt, hajdani öccsüket, aki immár a bátyjuk, megmentőjüket és
vezérüket. Örök hűséget esküdtek neki. Együtt megdönthetik Kronoszt
és az egész ocsmány fajt, hogy egy új rendet hozzanak létre…
Származásuk ellenére sem akarták magukat többé „titánoknak” hívni.
Istenek lesznek. Sőt, nemcsak egyszerűen istenek, hanem ők lesznek az
istenek.
A KEZDET
 
MÁSODIK RÉSZ
 A TITÁNOK HARCA
Kronosz elnyúlva feküdt az Othrisz-hegy tetején. A többi titán még nem
értesült Zeusz mentőakciójáról, de valószínűnek tűnt, hogy mihelyst
megtudják, hatalmas haragra gerjednek majd. Az éj leple alatt Rhea hat
gyermekével együtt leereszkedett a hegyről, és elmenekültek a titánok
földjétől, amilyen messzire csak tudtak.
Zeusz tisztán látta, hogy a háború elkerülhetetlen. Kronosz nem
nyugszik majd, amíg gyermekei életben vannak, és Zeusz is ugyanilyen
eltökélten kitart apja trónfosztása mellett. Most még hangosabban
susogott a fülébe a hang, amely gyermekkora óta kísértette: Morosz lágy
suttogással bizonygatta, hogy az uralkodás a sorsa.
 
Az istenek és a titánok tíz évig tartó harca, a titanomakhia. Joachim Antonisz
Wtewael festménye, 1608 körül
  
A történészek titanomakhiának nevezték el az elkövetkező véres, ádáz,
pusztító küzdelmet.{26} Habár sajnos nem ismerjük a tíz évig tartó háború
legtöbb részletét, azt tudjuk, hogy a titánok, istenek és szörnyetegek
csatározásakor felszabaduló hatalmas energiától tüzet okádtak a hegyek,
és megremegett, széthasadt a föld. Rengeteg szárazföldi terület és sziget
e harcok során jött létre. Teljes földrészek mentek arrébb, változtatták
meg alakjukat, a manapság ismert világ nagy részének földrajza pedig e
szó szerint megrázkódtató erejű csetepaté során formálódott ki.
Nyílt csatában szinte biztosan a titánok győztek volna, hiszen
együttes erejük jócskán meghaladta fiatal ellenfeleikét. Erősebbek,
könyörtelenebbek és barbárabbak voltak. Klümené fiain, Prométheuszon
és Epimétheuszon kívül mindegyik titán Kronosz mellé állt, így sokkal
többen voltak, mint a Zeusz vezetése alatt felsorakozó állítólagos
istenek. Azonban, ahogy annak idején Uranosz drágán megfizetett azért,
mert a küklopszokat és a hekatonkheireket a föld alá, Gaia a méhébe,
most Kronosz is megihatta korábbi hibájának a levét – hiszen e lények
Tartarosz barlangjaiba való száműzése sem volt éppen szerencsés ötlet.
A bölcs és okos Métisz tanácsára ugyanis Zeusz leszállt közéjük, hogy
felszabadítsa három egyszemű és három százkarú testvérét. Szabadságot
ígért, ha cserébe segítenek Kronosz és a titánok legyőzésében. Több sem
kellett nekik, azonnal kötélnek álltak. A gigászok is Zeusz mellett
sorakoztak fel, és hamar megmutatták, hogy milyen bátor és
fáradhatatlan harcosok.{27}
 
Két gigász csatázik az istenekkel a gigantomachiában. Kr. e. 2–1. sz.
Márványrelief
  
A végső ütközetet a hekatonkheirek könyörtelen kegyetlensége döntötte
el – hogy sok-sok kezüket és fejüket ne is említsük, illetve az, hogy e
bősz hevület csodásan egyesült a küklopszok vad elektromos erejével
(talán még emlékszünk a nevükre: Brontész, a mennydörgés, Szteropész,
a villám és Argész, a ragyogás). Ezek az ügyes mesterek mennykövekké
kovácsolták a viharokat, hogy fegyverként használhassa őket Zeusz, aki
aztán hajszálpontosan célozva atomjaira robbantotta velük ellenfeleit.
Irányítása alatt a hekatonkheirek iszonyú fürgeséggel hajigálták
szikláikat, miközben a küklopszok villámokkal és szörnyen zúgó
mennydörgésekkel pusztították és zavarták meg az ellenséget. A
hekatonkheirek száz karja fáradhatatlanul fogta és dobta, fogta és dobta
a köveket az ellenségre, mint megannyi tébolyult szélmalomkatapult,
amíg csak a péppé vert, tönkre zúzott titánok fegyverszünetért nem
könyörögtek.
Hagyjuk most el őket, ahogy véres fejüket lehajtva készülnek a végső
megadásra, és nézzük meg, mi történt még a világon, miközben tíz éven
keresztül zajlott e szörnyű harc!

A burjánzás
A háború őrjöngő tüze végigperzselte a földet, és megtermékenyítette
azt. Új hajtások sarjadtak ki, hogy a győzedelmes istenek friss, zöld
világot kapjanak majd örökül.
Ha emlékszünk még, hajdan a Kozmosz és a Khaosz egyek voltak.
Aztán a Khaosz felköpte az élet első formáit, az ősi létezőket, valamint a
fény és a sötétség alapelveit. Mihelyst létrejöttek az egyes nemzedékek
és új lények születtek, egyre összetettebb lett a világ. Ezek az ősi és elemi
alapelvek változatos, különleges és gazdag életformákat szőttek maguk
köré. Az így keletkezett létezők finom és egyedi személyiséggel és
egyéniséggel áldattak meg. A számítógépes programozás nyelvén szólva:
mintha az élet 2 bitesből 4 bitesbe, aztán 8 bitesbe, majd 16, 32, 64 stb.
bitesbe menne át. Minden egyes ismétlődés milliónyi, majd milliárdnyi
változatban jelent meg: különböző színben, formában, illetve, mondjuk
így, felbontásban. Létrejött a nagyfelbontású személyiség (mint ahogy
modern emberekként mi is így szeretünk büszkén magunkra gondolni).
A biológusok fajképződésnek nevezik a jelenséget, ahogy az új életformák
a létezésbe törnek.
Valahogy úgy képzelem a teremtés első szakaszát, mint egy réges-régi
tévéképernyőt, amelyen a Tévéfoci nevű fekete-fehér játék megy. Az
idősebbek még talán emlékeznek a Tévéfocira. Inkább afféle teniszjátékot
modellezett, ahol két egymással szemben álló fehér vonal jelképezte az
ütőket, egy négyzet alakú vastagabb pötty pedig a labdát. Szóval a
létezés ekkoriban még egy pattogó teniszjátszma primitív, pixeles
változata volt. Nagyjából 35–40 év múlva azonban már nagyfelbontású,
3D grafikában, virtuális, kiterjesztett valóságban ment a meccs. Tehát
valahogy így nézett ki a görög kozmosz, a teremtés, amikor a kezdetben
ormótlan, alacsony felbontású kontúrok egyszer csak gazdag, változatos
életté robbantak szét.
Furcsa, következetlen, kiszámíthatatlan, fondorlatos, ismeretlen
istenek és teremtmények jöttek létre. Hogy E. M. Forster
megkülönböztetésével éljünk, aki a regényszereplőkkel kapcsolatban így
fogalmazott: a világban lévő lapos karakterek egyszer csak sokoldalúakká
lettek – aztán olyan személyiségekké fejlődtek, akiknek már meglepő
húzásaik voltak. Megkezdődött hát a móka.

A múzsák
Az eredeti titánok egyike, Mnémoszüné (az Emlékezés) kilenc igen okos
és kreatív leánya született Zeusztól. Ők voltak a múzsák, akik időnként a
Helikon-hegyen (ahol később a Hippokréné-forrás eredt), a Delphoi fölött
magasodó Parnasszus-hegyen, illetve a Thesszália területén lévő
Piériában laktak – itt folyt a piériai patak, minden művészet és
tudomány metaforikus forrása.{28}
Manapság általánosságban a művészet védőszentjeiként, illetve
konkrétan a személyes ihlet forrásaiként gondolunk a múzsákra.
„Múzsát, tüzest” – kiáltja a Kórus Shakespeare V. Henrikjének legelején.{29}
„Múzsám” mondjuk arra a férfira vagy nőre, aki fellobbantja bennünk a
kreativitás tüzét, és nagy dolgokra sarkall minket. A múzsákat
találhatjuk meg a „muzsika” és a „múzeum” szavakban is. W. H. Auden
szerint a költő fülébe suttogó szeszélyes istennő képe fejezi ki a
legszebben a kreatív inspiráció őrjítő megbízhatatlanságát. Időnként
minden szava arany, máskor szó szerint leírjuk, amit diktál, és mégis
vacak lesz a szövegünk. Ugyanis hiába a múzsák anyja az Emlékezés, ha
apjuk azonban Zeusz, aki oly sok történetben bizonyítja majd
hűtlenségét és állhatatlanságát.
Ismerkedjünk hát meg most a nővérekkel, akik mind-mind saját
művészeti águkat képviselik és patronálják!
 
A múzsák: a kilenc nővér mindegyike egyszerre képvisel és patronál egy-egy
adott művészetet. Joseph Paelinck festménye, 1832
Kalliopé
Az angol nyelv kissé megtréfálta Kalliopét, az epikus költészet múzsáját.
Calliopénak hívták ugyanis a vásárokban használt gőzorgonákat, így e
nevet manapság szinte csak itt hallhatjuk. Ovidius, a római költő őt
tartotta minden múzsák legnagyobbikának. Neve annyit tesz: „szép
hang”, és ő adott életet Orpheusznak, a görög történelem legfontosabb
muzsikusának. A legnagyobb költők, például Homérosz, Vergilius vagy
Dante, mind-mind az ő segítségét kérték, amikor belevágtak nagyszabású
eposzaik írásába.

Clio
E név mostanában egy Renault gépkocsimárkához és a reklámszférában
kiosztott díjhoz kapcsolódik, ám Clio vagy Kleió eredetileg a történetírás
múzsája volt. Ő felelt azért, hogy a nagy emberek cselekedetei
kihirdettessenek, nyilvánosságra kerüljenek és elhíresüljenek. A
legrégibb amerikai vitaegyesület, amelyet hajdan James Madison, Aaron
Burr és mások alapítottak Princetonban, a múzsa tiszteletére a Cliosphic
Society (Klioszófiai Társaság) nevet kapta.

Erató

Erató a lírai és szerelmi költészet múzsája volt. Neve összekapcsolódott

Éroszéval, illetve az erotikával. A művészi alkotásokon időnként arany
nyílvesszővel a kezében ábrázolják, hogy ezzel is utaljanak e rokonságra.
A gerle, a mirtusz és a lant is gyakori attribútuma volt.

Euterpé
Magának a muzsikának a múzsája, neve annyit jelent: „örömteli”,
„gyönyörködtető”. A folyamistennel, Sztrümonnal való nászának
gyermeke Rhészosz, trák király lett, aki a trójai háborúban is játszott
kisebb szerepet. Megoszlanak arról a vélemények, hogy az emberi vér
Rh-faktorának nevet adó rhésusmajom vajon e királytól nyerte-e
elnevezését.

Melpomené
A tragédia múzsájának neve a „dallal és tánccal ünnepelni” jelentésű
görög igéből származik. Eredetileg csak a színdarab kórusát, később
pedig már a teljes tragédiát – a zene, a költészet, a dráma, a maszk, a
tánc, a dal és a vallási ünnepély e fontos elegyét – képviselte. A tragédia
színészei egyfajta magas talpú cipőt, úgynevezett koturnust viseltek,{30} és
a képeken Melpomené gyakorta szintén ilyet hord vagy tart a kezében –
illetve, persze, a híres, lefelé biggyesztett ajkú tragikus maszkot.
Terpszikhoré nővérével együtt ők hozták világra a sziréneket, akikről
még hallani fogunk.

Polühümnia

A hümnosz görögül „dicsőítést” jelent, Polühümnia pedig a himnuszok, a

vallási zene, tánc, költészet és retorika, valamint – talán némiképp
véletlenszerűen – a mezőgazdaság, a pantomim, a geometria és a
meditáció múzsája. Azt hiszem, manapság a mindfulness múzsájának
hívnánk. Általában komoly figuraként ábrázolják, aki ujját az ajkára
helyezve magányosan tűnődik. Kalliopé mellett bizonyos hagyományok
őt tartják Orpheusz anyjának.

Terphiszkoré
„Sajtbolt-tulajdonos: …azt hittem, zavarja a zene.
Vevő: Isten őrizz! Terphiszkoré múzsa minden ága gyönyörködtet.”{31}
 
Számos tévénéző (jómagam is) a Monty Python Sajtbolt című örökbecsű
jelenetének párbeszédéből hallott először Terphiszkoréről, a tánc
múzsájáról.
Thaleia
A legvidámabb és legbarátságosabb múzsa, Thaleia a komikus művészet
és az idillikus költészet pártfogója. Neve a görög „virul, virágzik”
jelentésű igéből származik.{32} Tragikus párjához, Melpomenéhez
hasonlóan ő is a színészek lábbelijével és álarcával hivalkodik (persze az
ő maszkja derűsen mosolyog), ám fején borostyánkoszorút hord, kezében
pedig kürtöt, illetve pásztorbotot tart.

Uránia
Nevét természetesen Uranosztól, a mennyek ősi urától (valamint e kilenc
nővér nagyatyjától) kapta. Pártfogolja a csillagokat és az asztronómiát.
Szintén őt tartják az egyetemes szeretet megtestesítőjének – ez a János
evangéliumában a Pártfogó (vagy más néven Paraklétosz), illetve a
Szentlélek görög megfelelője.

A triászok
E háromszor három múzsa eszembe juttatta, hogy egyéb triászokról is
illene írnom. Ahogy már tudjuk, Gaia és Uranosz nászából három
hekatonkheir, három küklopsz és négyszer három titán jött a világra.
Szintén találkoztunk már a három Erinnüsszel (vagy más néven
Eumenidákkal), e bosszúálló fúriákkal, akik Uranosz kasztrációja
pillanatában szökkentek ki a véráztatta földből. Úgy tűnik, a görögök
számára is mágikus szám a hármas.

A Khariszok
A tíz évig tartó titanomachia idején, bármilyen apokaliptikus is volt e
küzdelem, Zeusznak azért mindig maradt annyi ideje, hogy vágyait
kielégítse. Talán úgy gondolta, ezzel teljesíti kötelességét, és benépesíti a
földet. Tulajdonképpen Zeusz igencsak szeretett teljesíteni.

Ó
 Egy nap a főisten szeme megakadt a legszebb Ókeaniszon, méghozzá
Ókeanosz és Téthüsz leányán, Euronümén. A világban tomboló harc elől
egy barlangba rejtőzve Euronümé három bűbájos lánynak adott életet:
Aglaiának (a neve annyit tesz: „tündöklés”), Euthümiának (jókedv,
vidámság, öröm) és Thaleiának{33} (virulás, virágzás). Hármójukat együtt
Khariszoknak, illetve a rómaiak gráciáknak nevezték. Vagyis ők a három
Grácia, akiket a történelem során oly sok szobrász és festő alibinek
használt, hogy tökéletes meztelen női testeket mintázhasson meg.
Természetes kedvességükkel kapott valamit a világ, hogy ellensúlyozza
az Erinnüszök szörnyű, gyűlölködő modorát.

A Hórák
A Hórák (vagy Órák) csoportja kétszer három nővérből áll. Themisz (a
törvény, a jog és a szokás istennője) lányai eredetileg az évszakokat
testesítették meg. Úgy tűnik, eredetileg csak ketten voltak, a nyár és a
tél, vagyis Auxészia{34} és Karpó. A Hórák klasszikus első triádja később
lett teljes, amikor betették Thallót (a rómaiaknál Flora), a virág- és
rügyfakasztót, a tavasz megtestesítőjét. A Hórák legértékesebb
tulajdonsága anyjuktól származott: a kegyes pillanat, a természet
törvényeinek az idővel való szerencsés összekapcsolódása mind-mind az
ő adományuk – vagyis mindaz, amit „isteni kegyelemnek” nevezhetünk.
A Hórák második csoportja a törvény és a rend egy világiasabb
szférájáért tartozott felelősséggel. Az első nővért Eunomoiának hívták, a
törvényesség és a törvényhozás istennője volt. Testvérei Diké, az igazság
és az erkölcsi rend megtestesítője (római megfelelője Justitia), valamint
Eiréné, a béke istennője (a rómaiaknál Pax).

A Moirák
A három Moirát (vagy Végzetet) Klothónak, Lakheszisznek és
Atroposznak hívták. Nüx lányait rendszerint egy rokka mellett ülve
ábrázolták: Klothó fonja az élet fonalát, Lakheszisz megméri azt, az
engesztelhetetlen, irgalmatlan (szó szerint: „megfordíthatatlan”)
Atroposz pedig kiválasztja, hol kell elvágni, hol érjen véget.{35} Aszott
arcú, fekete rongyokba öltözött banyáknak képzelem őket, akik egy
barlangban ülve pletykálkodnak, miközben hajtják a rokkát. Számos
szobrász és költő azonban fehér ruhába öltözött szerény mosolyú rózsás
szüzekként ábrázolta a nővéreket. Nevük az „adag”, „porció”, „rész”
jelentésű görög szóból ered, vagyis az elnevezés nagyjából annyit tesz:
„amennyi kimérettetett”. „Nem részesedett abban, hogy szeressék”, „a
boldogtalanság jutott osztályrészéül” – a görögök az ilyesfajta
kifejezésekben érzékeltették, hogy a Moirák miféle sajátságot vagy sorsot
mértek ránk. Még az istenek sem vonhatták ki magukat a Végzet szörnyű
hatalma alól.{36}
 
A három Moira vagy Fátum. Klothó az élet fonalát fonja, Lakheszisz a
hosszúságát méricskéli, Atroposz pedig kiválasztja, hogy hol kell elvágni.
Dombormű, 1790
A Kérek
Nüx e három ocsmány leánya a kegyetlen halál kapzsi és undorító
szellemei voltak. A skandináv és germán mitológia valkűrjeihez
hasonlóan ők is begyűjtötték a csatákban elesett harcosok lelkét. Az
említett jóakaratú harcos istennőkkel ellentétben azonban a Kérek nem
kísérték a hősök lelkét a megdicsőülés honába, azaz a Valhallába. A
tetemekre szállva inkább kiszívták vérüket, és amikor már a test teljesen
kiszáradt, elhajították, és mentek tovább a következő holttesthez.

A Gorgók

Pontusz, az ősi tengeristen két gyermeket nemzett Gaiának: egy fiút,

Phorküszt és egy lányt, Kétót. Kettejük nászából pedig három szigetlakó
nővér született. Ők voltak a Gorgók: Sztheinó, Erüalé és Medusza. Hajuk
helyén dühös kígyók tekergőztek, szörnyű tekintettel meredtek az
áldozatukra, fogaik vadkanagyarra emlékeztettek, kampós rézkezeikkel,
karmos lábaikkal és pikkelyes aranytestükkel rémisztően és
vérfagyasztóan néztek ki ezek a szörnyű nővérek. És ha valaki a Gorgók
szemébe nézett, szó szerint azonnal kővé dermedt – még akkor is, ha
csak egy röpke pillanatra akadt össze a tekintetük. A „megdermed” szó
egészen pontosan írja le azt a rémült mozdulatlanságot, amelyet ekkor
az áldozat érezhetett.

A levegő, a föld és a víz szellemei

Ezeken a triászokon kívül ekkoriban más fontos élőlények is világra
jöttek. Hiába dúlt világszerte a titanomakhia, a természet tündérei,
illetve mindenféle más szellem is sokasodni kezdett, hogy kijelöljék saját
területeiket. Nagyjából úgy képzelhetjük el őket, mintha éppen
valamilyen fedezékbe szökkentek volna, vagy a bokrok mögött
lapulnának remegve, miközben fejük fölött sziklák és mennykövek
röpködtek, alattuk pedig a föld beleremegett az ádáz háborúskodásba.
Javarészt törékeny lények voltak, de valahogy mégis túléltek,
alkalmazkodtak, hogy aztán szépségükkel, kellemükkel és bűbájukkal
gazdagítsák a világot.
Talán a nimfák a legismertebbek közülük, ezeknek a női
alistenségeknek a nagy csoportja, akiket lakóhelyük szerint szokás
törzsekre vagy alfajokra osztani. Az oreászok Görögország és a környező
szigetek hegyein, dombjain, barlangjaiban éltek, a néreiszek (elődeikhez,
az Ókeaniszekhez hasonlóan) a tenger mélységeinek lakói. Édesvízi
megfelelőiket, a naiaszokat a tavakban és az áradó folyóvizekben, illetve
a part menti nádasokban találhatjuk meg. Idővel bizonyos vízi nimfák
kezdtek egyre speciálisabb területekhez kapcsolódni. Például megjelent
a Pagainak nevezett csoport, akik a forrásokat keresték, a Potomeidák
pedig a folyók körül sereglettek.{37} A szárazföldi Auloniádok a legelőkön
és a ligetekben, a Leimakidok pedig a réteken éltek. A fák szellemei közé
tartoztak a könnyű szárnyú Drüaszok és az erdei nimfák, a
Hamadrüaszok, akik a fákhoz kötődtek, itt találtak otthonra. Amikor
fájuk elpusztul vagy kivágják, ők sem élik túl. Voltak olyan nimfák, akik
még ennél is jobban specializálódtak: például egyesek csak alma-, mások
pedig babérfán éltek. Vagy emlékezzünk csak a Meliákra, a mannatermő
kőrisfa nimfáira!
 
Így aztán, miközben a föld még mindig a háború rettenetét és
pusztításait nyögte, a természet bámulatos bravúrral beérett, belakta és
benépesítette a világot, hogy még csodásabb félisteneknek és
halhatatlanoknak adjon életet. E burjánzás biztosította, hogy midőn
végre eloszlott a csaták pora és füstje, a győztesek egy élő, színes,
gyönyörű világ felett uralkodhattak. A diadalmas Zeusz tehát egy
minden eddiginél gazdagabb földet, eget és vizet vehetett birtokába.

Az adományosztó
és a Föld ítélőbírája
Zeusz biztos akart benne lenni, hogy a legyőzött titánok sohasem
lázadhatnak fel és nem fenyegethetik többé a hatalmát. A háborúban nem
Kronosz volt a legerősebb és legkegyetlenebb ellenfele, hanem Iapetosz
és Klümené brutálisan erős elsőszülöttje, Atlasz.{38} A titán mindig ott
harcolt a csaták kellős közepén, és buzdította a többieket, hogy tegyenek
még valamit, akkor is, amikor már a hekatonkheirek térdre
kényszerítették őket. Ellenségeskedéséért Zeusz azzal büntette, hogy az
idők végezetéig neki kellett az égboltot tartania. Ezzel két legyet ütött
egy csapásra. Zeusz elődjeinek, Uranosznak és Kronosznak ugyanis
rengeteg energiája elment arra, hogy elválasszák az eget a földtől. Így
Zeusz rögvest megszabadult e kimerítő tehertől, hiszen a szó szoros
értelmében a legveszélyesebb ellenfele vállára rakta azt. Odaállította a
titánt, ahol a később Európának és Afrikának nevezett földrészek
összekapcsolódtak. Az ég teljes súlya ránehezedett. Erőlködve, merev
lábakkal, szinte megpattanó izmokkal végezte feladatát, teste szinte
kitekeredett e szörnyű és földöntúli erőfeszítéstől. Évezredekig állt ott,
eltorzult arccal nyögve, mint egy bolgár súlyemelő. Idővel aztán
megkeményedett, így lett belőle az Atlasz hegység, amely napjainkban is
támasztja az eget, nehogy Észak-Afrikára boruljon. Rogyadozó, erőlködő
képét rajzolták az első világtérképekre, amelyeket tiszteletére a mai
napig „atlaszoknak” nevezünk.{39}  Egyik oldalán a Földközi-tenger terül
el, a másikon pedig az Atlanti-óceán, amely szintén róla kapta a nevét –
és valahol itt lehetett az Atlantisz nevű misztikus sziget is.
Hogy mi lett Kronosz, e sötét, boldogtalan lélek büntetése, aki
egykoron mindenek uraként a jóslattól félve bűnös módon saját
gyermekeit falta fel? Ahogy annak idején kasztrált apja, Uranosz
megjósolta, járnia kellett a világot, sosem pihenhetett meg,
kérlelhetetlen, örök, száműzött bolyongás jutott osztályrészéül. Minden
nap, óra és perc kijelöltetett számára, mivel Zeusz arra ítélte Kronoszt,
hogy magát az örökkévalóságot számlálja. Korunkban is mindenfelé
láthatjuk sötét, baljós alakját és sarlóját. Manapság néha az „Időatya”
olcsó és megalázó nevet aggatják rá, sápadt, nyúzott alakja pedig
szemlélteti, hogy a Kozmosz órája elkerülhetetlenül és könyörtelenül
ketyeg, és előbb-utóbb mindenkinek lejár az ideje. A sarló meglendül és
lecsap, mint egy könyörtelen inga, az emberi testek pedig, akárcsak a rét
füve, sorra dőlnek el, ha lesújt a penge. Rengeteg szavunk őrzi Kronosz
nevét, olyan kifejezésekben rejtőzik, mint például a „krónikus”, a
„szinkronizál”, a „kronométer”, a „kronográf” vagy a „krónika”.{40} A
rómaiaktól a Szaturnusz nevet kapta e komor, sötét, bukott titán, aki az
égen apja, Uránusz és fia, Jupiter között helyezkedik el.{41}
 Nem mindegyik titánt száműzték vagy büntették meg. Sokakkal
szemben Zeusz irgalmasnak mutatkozott és megkegyelmezett nekik. Az a
néhány pedig, aki a háború alatt mellé állt, jól járt a választásával.{42}
Atlasz testvére, Prométheusz az elsők között bizonyult előrelátónak, és
bölcsen úgy döntött: csapatot vált, és saját fajtája ellen játszik inkább az
isteni ligában.{43} Zeusz jutalomként barátjává fogadta, és igen nagy
örömmel élvezte a fiatal titán társaságát. Egyszer majd fontos
következményei lesznek e kapcsolatnak – méghozzá olyanok, amelyeket
a mai napig is a bőrünkön érzünk. Hamarosan mesélek majd e
barátságról és szomorú végéről.
Korábban már említettem, hogy a háború során hódolatuk jeléül a
küklopszok adták Zeusznak a fegyvert, a villámot, amely innentől aztán
állandó attribútuma lett. Testvéreiknek, a hekatonkheirek borzasztó
erejének köszönhették az istenek a győzelmet. Őket jutalmul Zeusz
visszaküldte a Tartaroszba – ezúttal nem rabokként, hanem a
mérhetetlen mélységek kapuinak őreiként. A küklopszok pedig abban a
megtiszteltetésben részesültek, hogy ezután Zeusz személyes
fegyverkovácsai lehettek.
 A HARMADIK REND
A megviselt világ még mindig telis-tele volt a brutális háború füstölgő
romjaival, Zeusz pedig látta, hogy gyógyulásra szorul. Pontosan tudta,
hogy saját nemzedékének, az isteni létezők harmadik rendjének mindent
jobban kell csinálnia, mint az előző kettőnek. Eljött az új rend ideje, egy
olyan rendé, amely immár megtisztul a korábbi időszakokra jellemző
hiábavaló vérszomj és elemi brutalitás bűneitől.
A győztes mindent visz. Mint egy vezérigazgató, aki épp most végzett
a konkurencia felvásárlásával, Zeusz is szépen kirúgta a régi vezetést, és
a saját liblingjeit tette a helyükre. Így hát testvérei között szétosztotta a
világot, mindenki megkapta a maga területét, amiért felelősséggel
tartozott. A halhatatlanok elnöke kijelölte tehát saját kis igazgatói
tanácsát.
Magának a fővezéri és legfőbb uralkodói címet tartotta fenn, ezen
kívül ő lett az égbolt, az időjárás és a viharok ura is. Vagyis immáron ez
állt a névjegykártyáján: Zeusz, az istenek ura, isteni atya, felhőbodorító.
A mennydörgés és a villámlás is az ő asztalához tartozott. Jelképei és
emblémái a sas és a tölgyfa, amelyek manapság is a vad kegyelem és
ellenállhatatlan erő szimbólumai. Szava törvény, hatalma félelmetes. De
nem volt tökéletes. Nagyon-nagyon messze állt a tökéletességtől.
 
Az Olümposz győztes istenei. Giulio Romano freskója a Sala dei Gigantiban, 1532–
1535 között
 Hesztia
Az istenek közül talán Hesztia a legkevésbé ismert. Őt nyelték le először
és ő született újjá utoljára. Talán azért kerülhetett ki a reflektorfényből,
mert Zeusz bölcsessége a tűzhelyet jelölte ki Hesztia birodalmául.
Manapság, a központi fűtés korában, amikor jóval kevésbé vagyunk
közösségi lények, és minden családtag a saját szobájában lakik,
számunkra már nem olyan fontos a tűzhely, mint elődeinknek – például
a görögöknek is. Maga a szó azonban nekünk is többet jelent egy sima
kandallónál. Igencsak sokatmondó kifejezés az „otthon melege”. Az sem
véletlen, hogy a „tűzhely” és a „szív” szavak számos nyelvben hasonló
hangzásúak: például a mai görögben a kardia szó jelenti mindkettőt, az
angolban pedig a hearth (tűzhely) és a heart (szív) rokon eredetű szavak.
Az ógörögben a „tűzhely” és az „otthon” szélesebb összefüggését az
oikosz szó fejezte ki, amely manapság például az „ökonómia” és az
„ökológia” kifejezésekben él tovább. A „tűzhely” latin megfelelője pedig
a focus – ez pedig önmagáért beszél. Egyszerre furcsa és csodálatos, hogy
a tűzhely szó különböző változatai egymáshoz kapcsolnak olyan
látszólag távoli területeket, mint mondjuk a kardiológus, a fókuszálás és
az ökológiai lábnyom. A fogalmakat összekapcsoló alapjelentés pedig
rávilágít, hogy a görögök és a rómaiak számára milyen fontossággal bírt
a tűzhely – na és persze annak felvigyázó istene, Hesztia.
Hesztia szüzességben élt és egyetlen isten házassági ajánlatát sem
fogadta el. A szelíd, elégedett, kedves, vendégszerető és házias istennő
igyekezett a lehető legtávolabb maradni a többiek mindennapos hatalmi
harcaitól és politikai ármánykodásaitól.{44}  Szerény istennőként,
általában egyszerű köpenyben ábrázolják, amint egy edényben felkínálja
a tüzet, vagy más képeken egy dísztelen fatrónon ül gyapjúpárnán. A
görögök minden étkezés előtt Hesztiához imádkoztak.
A rómaiak Vestának hívták, és olyan sokat jelentett számukra, hogy
egész papnői rendet hoztak létre a szolgálatára – ők voltak a Vesta-
szüzek. Amellett, hogy örök szüzességet fogadtak, vigyázniuk kellett,
nehogy kialudjon az istennőt jelképező tűz. Vagyis a szent tűz legelső
őrzőinek szerepét töltötték be.
 Talán senki sem csodálkozik majd azon, hogy e nyájas és kedves
istennőhöz nem sok érdekes történet kapcsolódik. Azért ismerek egyet,
és nem sokára el is mesélem. Természetesen itt is nagyon jó színben
tűnik majd fel.

A sorshúzás
Zeusz ezután komor és fegyelmezetlen testvéreihez, Hadészhoz és
Poszeidónhoz fordult. Egyforma tehetséggel, bátorsággal és
tapasztalattal harcoltak a titánok ellen, a főisten pedig emiatt
hasznosnak látta, ha sorshúzással osztja ki a két legfontosabb, még
szabadon lévő birodalmat: a tengert és az alvilágot.
Emlékszünk még, hogy Kronosz annak idején mindent ellenőrzése alá
vont, így a tenger alatti és feletti területeket elvette Thalasszától,
Ponthusztól, Ókeanosztól, illetve Téthüsztől. Mostanra Kronosz már
távozott a színről, így a sós vizű birodalom Zeusz kezébe került. Az
alvilágot pedig – Tartarosszal, az Aszfodélosz rétjeivel (amelyről később
lesz szó), valamint az Erebosz fennhatósága alatt álló föld alatti
sötétséggel – szintén ideje volt kiosztani a zeuszi nemzedék valamelyik
istensége számára.
Hadész és Poszeidón nem szívelték egymást, és amikor Zeusz hátra
tett karral megállt előttük, aztán kinyújtotta két ökölbe szorított kezét,
mindketten haboztak a döntéssel. Ha két testvér utálja egymást,
olyankor általában mindketten arra vágynak, amire a másik.
„Vajon Hadész a tengereket akarja inkább vagy az alvilágot? –
töprengett Poszeidón. – Ha az alvilág kell neki, akkor nekem is azt kéne
megszereznem, csak hogy jól felbosszantsam.”
Hadész is hasonlóképp gondolkodott. „Bármit választok is – mondta
magának –, úgy csinálok majd, mintha eleve azt akartam volna, csak
hogy idegesítsem ezt az idióta Poszeidónt.”
Zeusz mindkét ökölbe szorított kezében egy-egy drágakő lapult: egy
tengerkék zafír és egy borostyánkő, fekete, mint Erebosz hona. Poszeidón
a főisten jobb kezére mutatott, és amikor meglátta a ragyogó zafírt,
ugrabugrálni kezdett örömében.
– Enyémek az óceánok! – bömbölte.
 – Vagyis akkor… Ez az! – kiáltott fel Hadész, és erőteljesen a levegőbe
bokszolt. – Vagyis akkor enyém az alvilág! Nagyon király!
Legbelül, titokban azonban undor töltötte el. Hát igen, néha az istenek
is tudnak úgy viselkedni, mint a rossz gyerekek.

Hadész
Most látták utoljára Hadészt nevetni. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis
mindenféle vidámság vagy jókedv messzire elkerülte. Talán az alvilág
királyának kötelességei okozhatták, hogy lassan minden ifjonti lendület
és könnyedség elszivárgott belőle.
A mélységbe leereszkedve nekilátott, hogy kialakítsa birodalmát.
Miközben neve örökké a halállal és a túlvilággal (amelyet róla is
neveztek el) és persze ezzel együtt a fájdalommal, a büntetéssel és az
örökkévaló szenvedéssel kapcsolódik össze, Hadész emellett a
gazdagságot és bőséget is jelképezte. A mélyen a föld alatt eltemetett
drágakövek és értékes fémek, illetve a talajból kicsírázó gabona,
zöldségek és virágok mind-mind arra emlékeztetnek, hogy a romlásból
és a halálból élet, bőség és gazdagság sarjad. A rómaiak Plutónak
nevezték őt, hatalmát és bőségét pedig olyan szavaink jelzik, mint a
„plutokrata” és a „plutónium”.{45}
Így aztán Erebosz és Nüx, valamint fiuk, Thanatosz (maga a Halál) is
Hadész személyes beosztottja lett. Idelent azok a folyóistenségek is
otthonra leltek, akik túl sötétek és félelmetesek voltak ahhoz, hogy a
fenti világban csobogjanak és áradozzanak. Közülük a legfontosabb Sztüx
(a Gyűlölet), Ókeanosz és Téthüsz lánya volt, akinek a nevét manapság is
emlegetjük, illetve a hozzá kapcsolódó attribútumok is gyakran
eszünkbe jutnak, ha valamilyen borongós, vészjósló, nyomasztó, illetve
pokolian sötét, lehangoló dologról beszélünk. Belé torkollik a
Phlegethón, a lángoló tűzfolyó, Akherón, a bánat és Léthé, a felejtés
vizei, valamint Kokütosz, a siránkozás és jajveszékelés folyama. Sztüx
testvérét, Kharónt nevezték ki révésznek, és sokáig, nagyon sokáig ott
várakozott Sztüx partján a kormányrúdra dőlve. Arról álmodozott, hogy
egyszer majd ezernyi lélek érkezik a folyóhoz, és fizetnek neki, hogy
átszállítsa őket. Hamarosan teljesül a kívánság…
 Hadész helyet adott a Fúriáknak – vagyis a földből született
Erinnüszöknek –, hogy birodalma legsötétebb központjában tengessék
életüket. Innen a három Fúria a világ bármelyik sarkába elrepülhetett, és
bosszút állhattak a törvényszegőkön, akik elég bolondok voltak ahhoz,
hogy rettenetes bűnükkel magukra vonják szörnyű figyelmüket.
Idővel Hadész beszerzett egy háziállatot, méghozzá egy hatalmas,
kígyófarkú, háromfejű kutyát, Gaia és Tartarosz szörnyű gyermekeinek,
Ekhidnának és Tüphónnak a fattyát, akit Kerberosznak hívtak (habár
hallgatott a római nevére, a Cerberusra is). Szó szerint pokoli kutya volt,
az alvilág irtózatos és fáradhatatlan házőrzője.
A lernéi tó az alvilág egyik bejárataként funkcionált. Hadész ide
Tartarosz és Gaia egy másik unokáját, Hüdrát állíttatta. Korábban már
említettem, hogy a szörnyek nászából milyen szörnyű mutációk
keletkeznek, amelyet igen jól mutat Kerberosz és nővére, Hüdra
különbsége. Az egyikük egy kutya, három, többé-kevésbé irányítható
fejjel és elegánsan kígyózó farokkal, a másik sokfejű, szinte
elpusztíthatatlan víziszörny, akinek, ha lecsapják az egyik fejét, tíz
másik nő a helyére.
E zoológiai problémák ellenére Hadész birodalma ekkoriban még
csendes helynek számított. Az isteni uralkodónak pedig nem sok dolga
akadt, hiszen halandó lények kellettek volna ahhoz, hogy megtölthesse a
poklot. Hagyjuk hát most az alvilág urát, Plutót, hadd ücsörögjön hideg,
pokoli trónusán, sötéten, hűvösen, távol, mint a róla elnevezett bolygó,
{46}
és titokban balszerencséjét átkozva, hogy utált testvére kapta meg a
tengerek feletti uralmat.

Poszeidón
Poszeidón egészen másféle isten volt, mint Hadész. Bősz, viharos,
hóbortos, következetlen, nyughatatlan, kegyetlen és kiismerhetetlen is
tudott lenni, akárcsak az uralma alatt álló óceánok. De a hála és a
lojalitás sem állt távol tőle. Fivéreihez és némelyik nővéréhez hasonlóan
hajtotta forró vére, de képes volt az őszinte, tiszta szerelemre is –
valamint e két véglet között olykor mindenféle érzés meglepte. Az összes
többi istenhez hasonlóan mohón vágyott a rajongásra, az áldozatra, az
engedelmességre és az imádatra. Ha valakit a barátjává fogadott, örökre
cimborák maradtak. Ha azonban ellenségnek tekintett valakit, sohasem
békült ki vele. Neki több kellett néhány égő- vagy italáldozatnál, pár
imánál. Állandóan mohó, kapzsi tekintettel figyelte kisöccsét, aki most a
„legidősebbnek”, „királynak” nevezi magát. Ha Zeusz egyszer túl sok
hibát követett volna el, Poszeidón rögtön ott termett volna, hogy
letaszítsa a trónjáról.
Ahogy annak idején a küklopszok Zeusznak mennyköveket gyártottak,
a tengeristen számára kovácsoltak egy nagyszerű fegyvert: egy
háromágú szigonyt. Ezzel a masszív halászszerszámmal szökőárakat és
örvényeket kavarhatott, sőt akár földrengésekkel is megrázhatta a talajt
– innen kapta Poszeidón a gúnynevét: „Földrázó”. Beleszeretett
nővérébe, Démétérbe, és olyannyira vágyott rá, hogy megteremtette a
lovat, így akart kedveskedni és imponálni isteni testvérének.
Mindazonáltal hamar ráunt Démétérre, a ló azonban örökre szent állat
maradt a számára.
A tenger alatt, amelyet manapság Égeinek neveznek, Poszeidón
hatalmas korall- és gyöngypalotát épített magának és választott
hitvesének, Amphitritének, az egykori tengeristen, Néreusz és Dórisz, az
Ókeanisz – vagy más források szerint Ókeanosz és Téthüsz – lányának.
Nászajándék gyanánt Poszeidón a világ első delfinjét adományozta
újdonsült feleségének, aki aztán fiúgyermekkel ajándékozta meg. Tritón
afféle hablegény volt, aki a képi ábrázolásokon általában hosszú
halfarkán ül, és kigömbölyödött arccal fúj egy trombitaszerű nagy
kagylóhéjat. Amphitrité igazából inkább afféle „szürke egérke” lehetett,
nagyon kevés történetben vetül rá a relektorfény. Poszeidón szinte az
összes szabadidejét arra fordította, hogy elképesztő mennyiségű szép
leányt és fiút hajkurásszon, a hálójába akadt lányoktól pedig rengeteg
szörny, félisten és emberi hős született – talán elég, ha az utóbbiak közül
csak Thészeuszt és Percy Jacksont említjük.
Poszeidón római megfelelőjét Neptunusnak hívták, a róla elnevezett
óriásbolygó körül pedig többek közt a Thalassza, a Tritón, a Najád és a
Próteusz nevű holdak keringenek.{47}

Démétér
Kronosz következő gyermeke, Démétér is megkapta isteni birodalmát és
kötelességeit. Haja érett búzakalász színben ragyogott, tejfehér bőrével
és égszínkék szemével olyan csodálatos, álomszép volt, mint az összes
többi istennő. Kivéve talán… Ki is az istennők legszebbike? Nos, amint
később kiderül, nem lehet ennél vitatottabb, kényesebb és
katasztrofálisabb következményekkel járó kérdést feltenni.
Démétér szépségére többen is felfigyeltek, így Zeusz és Poszeidón
érdeklődését is felkeltette. A tengeristent elkerülendő Démétér kancává
változott, mire Poszeidón csődör alakot vett fel. Nászukból egy csikó
született, Areión, aki később nemcsak halhatatlan lóvá cseperedett,
hanem mágikus módon a beszéd képességét is elnyerte.{48} Zeusztól pedig
egy lány, Perszephoné jött a világra, akinek a történetét később meséljük
majd el.
Zeusz az aratás istennőjévé tette Démétért, így innentől az ehhez
kapcsolódó más területekért, a termények növekedéséért, a talaj
termékenységéért, az évszakok váltakozásáért is ő tartozott
felelősséggel. A rómaiaknál Ceresnek hívták, ezt máig őrzi a
gabonaféléket jelölő „cereália” elnevezés.{49}
Hesztiához hasonlóan Démétér is jóval kevésbé ismert manapság, mint
a szenvedélyes, karizmatikus családja többi tagja. Azonban a görögök
számára az ő birodalma is kiemelkedően fontos volt, így sokáig élt a
kultusza. Még akkor is emeltek oltárokat a tiszteletére, amikor sokkal
felszínesebben elbűvölő isteni testvérei már kezdtek feledésbe merülni.
Démétérről, leányáról és Hadészról szól az egyik legdrámaibb és
leggyönyörűbb történet, amely ráadásul örök érvénnyel és igazsággal is
bír.

Héra
Héra utolsó előttiként született Rheától.{50} Sokféle szóval jellemezhetjük,
a legtöbb azonban igencsak feldühítené: például „büszke”, „dölyfös”,
„féltékeny”, „rátarti”, „bosszúálló”. Művészeti ábrázolásaihoz általában
olyan képzők kapcsolódnak, amelyek némelyike szintén eléggé
bosszantaná: gyakran beszélünk szoborszerű szépségéről, illetve rubensi
alakjáról vagy junói termetéről (utóbbi a római nevére utal).
 A sors és az utókor nem kedvezett a menny királynőjének.
Aphroditéval és Gaiával ellentétben egyetlen bolygót sem neveztek el
róla,{51}  sőt reputációja sem túl kedvező, hiszen a legtöbb róla szóló
történetben nem játszik kezdeményező szerepet, hanem csak reagál az
eseményekre – leginkább testvére és férje, Zeusz állandó hűtlenkedésére.
Könnyű lenne Hérát egyszerű, unalmas, zsarnoki teremtésnek
tekinteni – féltékenynek és gyanakvónak, fellengzős, tomboló hárpiának,
ahogy a házi sárkányokat ábrázolni szokás (szinte magunk előtt látjuk
sodrófával a kezében, vagy kínai vázákat hajigálva a remegő szeretők
fejéhez). Ráadásul gyakran úgy mutatják be, mint aki mindig kicsinyes
bosszút áll az őt bosszantó nimfákon vagy halandókon, mert nem
áldoztak fel elég állatot az oltárán, vagy ne adj’ isten elkövették minden
bűnök legbűnösebbikét: lefeküdtek Zeusszal (mit sem számított, hogy
önként és dalolva vagy kényszerből tették-e, Héra sosem bocsátott meg
nekik, ellenszenve egész életükön végigkísérte őket). Mindez nem
teljesen igaz. A nagyravágyó, sznob, rangkóros Héra, aki türelmetlenül
utasított el minden tehetséget és eredetiséget (vagyis az irodalom összes
nagynénijének és basáskodó öreg hölgyének archetípusa), minden volt,
csak unalmas nem.{52} Igencsak nagy önbizalomról és bátorságról
tanúskodik például az az erő és elszántság, amellyel szembe mert szállni
isteni férjével, aki egyetlen mennykőcsapással el tudta volna pusztítani.
Bevallom, igencsak kedvelem, habár az is biztos, hogy a jelenlétében
elpirulva csak hebegnék, nagyokat nyelnék, ő pedig bizonyára odaadó
hódolónak tekintene engem. Ő ruházta fel az isteneket súllyal és
komolysággal, azzal a mérhetetlen ajándékkal, amelyet a rómaiak
auctoritisnek, tekintélynek neveztek. Amennyiben emiatt néha el kellett
rontania a játékot, nos, időnként a játéknak sem árt, ha elrontják, a
gyerekeket pedig be kell terelgetni az udvarról. A házasság volt a
speciális területe, és két állat kapcsolódott személyéhez: a páva és a
tehén.
A titánok ellen vívott háborúban jó párost alkottak Zeusszal, és így a
főisten láthatta, hogy egyedül Hérában van elég tekintély, fenség és erély
a hitvesi és az anyai szerepre. Kapcsolatuk csak úgy izzott a
feszültségtől, türelmetlenségtől és bizalomhiánytól – vagyis szemmel
láthatóan minden ott volt benne, ami naggyá tesz egy házasságot.
 Az új otthon

Zeusz új korszakot szeretett volna létrehozni, ismét fel akarta osztani a

kozmoszt. Ezt azonban nem úgy képzelte el, hogy egyszerűen csak
kiosztja testvérei és nővérei között a különböző jogköröket és uralkodási
szférákat. Valami felvilágosultabb, racionálisabb szerkezetű rendszerrel
kívánta leváltani a korábbi véres, kegyetlen diktatúrákat.
Lelki szemei előtt megfogalmazódott a tizenkét főisten szövetsége – a
dodecatheon, ahogy a görögök mondták.{53} Eddig csak hattal találkoztunk,
Kronosz és Rheia gyermekeivel. Még egy istenség csatlakozhatott, aki
mindnyájuknál idősebb volt: a habokból született Aphrodité. A
titanomachia kitörésének pillanatában Zeusz megkereste Aphroditét
Cipruson, és magával vitte, mert pontosan tudta, milyen értékes lenne a
titánok számára, ha esetleg elrabolnák, vagy netán átcsábítanák
magukhoz az istennőt. A következő tíz év során elégedetten élt
Zeuszékkal, így az istenek immár heten lettek.{54}
Ahogy korábban a titánok az Othrisz-hegyen rendezték be otthonukat,
Zeusz a görög területek legmagasabb csúcsát, az Olümposzt tette meg
főhadiszállásának. Így olümposziaknak hívják majd őket, és egyik
korábbi vagy későbbi isteni lény uralkodásával sem mérhető össze az
uralmuk.

A vakarcs
Amikor az istenek az Olümposzra költöztek, Héra már várandós volt.
Nem is lehetett elégedettebb ennél. Szeretett volna olyan isteni
hatalommal, erővel és szépséggel megáldott gyermeket szülni Zeusznak,
amely bebiztosítja helyét, hogy megkérdőjelezhetetlenül mindig is ő
legyen a mennyek királynője. Tudta, hogy Zeusz szeme bárkin
megakadhat, és nem szerette volna hagyni, hogy az isten valamelyik
egyéb testrészét beakassza valamilyen nem kívánt helyre. Szóval először
is megszüli az isteni fiút, a legnagyobb istent, akit Héphaisztosznak
nevez majd, aztán Zeusz annak rendje és módja szerint feleségül veszi, és
onnantól örökké a tenyeréből eszik. Ez volt hát a terv. A halhatatlanok
elhatározásai azonban ugyanúgy Morosz gonosz tréfáinak áldozatai
lehetnek, mint az emberi elképzelések.
 Mihelyst elérkezett az idő, Héra hanyatt feküdt, és megszülte
Héphaisztoszt. Amikor meglátta, igencsak megdöbbent. A gyermek
ugyanis olyan apró, füstös képű, csúnya kis jószág volt, hogy anyja
egyetlen utálkozó pillantást vetett csak rá, majd gyorsan elkapta, és
letaszította a hegyről. A többi isten csak nézte, ahogy a jajveszékelő
gyermek visszapattan az egyik szikláról, aztán eltűnik a tengerben.
Szörnyű csend lett.
Hamarosan megtudjuk, mi történt Héphaisztosszal, de egyelőre
maradjunk még az Olümposzon, ahol Héra hamarosan ismét teherbe
esett Zeusztól. Ezúttal nagyon vigyázott magára: csak egészséges
ételeket evett, óvatosan, de rendszeresen tornászott – vagyis gondosan
betartotta a terhességgel járó előírásokat. Valódi fiút akart, nem egy
olyan eldobható kis vakarcsot, mint az előző.

A háború
A megfelelő időben Héra világra hozta az olyannyira vágyott életerős,
stramm és jóvágású gyermeket.
Arésznek nevezte el a fiút, akiről hamar kiderült, hogy milyen
civakodó, erőszakos és agresszív természettel áldotta meg az ég. Bárkivel
gondolkodás nélkül összeakasztotta a bajszát, és más sem járt a fejében,
mint a fegyvercsörömpölés, lódobogás, harci szekerek zaja, a lándzsák
suhanása és a harcművészetek. Zeusz az első pillanattól fogva ki nem
állhatta a fiát, így természetesen ő lett a háború istene.
 
Arész, a háború istene. Büszt. Alkamanész, ókori görög szobrász alkotásának
másolata. Kr. e. 420
  
Arész – vagy a rómaiaknál Mars – persze buta, borzasztóan sötét,
fantáziátlan fickó volt, hiszen mindenki tudja, hogy a háború hülyeség.
Habár nem szívesen, de még Zeusznak is be kellett látnia, hogy jelenléte
nélkülözhetetlen az Olümposzon. A háború talán hülyeség, viszont
elkerülhetetlen, és időnként, bármennyire félünk is kimondani,
szükséges rossz.
Mihelyst – hamarosan – Arész férfivá érett, ellenállhatatlanul
vonzódni kezdett Aphroditéhoz. (De hát melyik isten nem?) Az már talán
meghökkentőbb, hogy az istennő is ugyanezt érezte. Konkrétan
beleszeretett, agresszivitása és ereje pedig mélyen elrejtett húrokat
pendített meg benne. Arész pedig viszontszerette, legalábbis amennyire
egy agresszív barom képes erre. A szerelem és a háború, Venus és Mars,
mindig erőteljesen vonzódtak egymáshoz. Senki sem tudja, miért, pedig
rengeteg pénzt elköltöttek már, hogy kiderítsék a választ.
 
Arész békésen alszik, miközben Aphrodité éberen figyel. Botticelli festménye,
1485 körül
 A bűvös trón
Héra hivatalos házassági szertartást akart, hogy bebetonozza helyzetét,
és az idők végezetéig ő legyen a menny királynője és Zeusz egyetlen
felesége. Szerinte ugyanis egy ilyen nagy nyilvános ünnepélyen örökre
összeköthetnék a sorsukat egymással.
Héra szinte minden cselekedetét két dolog motiválta: az
illemszabályokhoz való ragaszkodás és a becsvágy. Örömmel látta, hogy
fia és Aphrodité szeretik egymást, mégsem bízott az istennőben. Ha
hozzájuk hasonlóan Aphrodité is hajlandó lenne nyilvános frigyre lépni,
onnantól már minden hivatalossá válna, és ez is örökre alátámasztaná
diadalát. A világ első esküvőjén így egyszerre két frigyet is nyélbe
üthetnének.
Kijelölték hát az időpontot és kiküldték a meghívókat. Érkeztek az
ajándékok, és mindenki egyetértett abban, hogy közülük a
legcsodálatosabb egy aranytrón volt, amelyet személyesen Hérának
címeztek. Még senki sem látott ilyen gyönyörű, káprázatos tárgyat. Héra
kijelentette, hogy bárki volt is a névtelen küldő, nyilvánvalóan igen
finom ízléssel bírt. Elégedett mosollyal ereszkedett a trónra. A szék
karjai ekkor hirtelen életre keltek, befordultak és szorosan átölelték az
istennőt. Bármennyire is küzdött, képtelen volt kiszabadulni, csapdába
esve vonaglott a köréje zárt karfák fogságában, s rémülten kiáltozni
kezdett.

A sánta

Számos kétely, vita és spekuláció övezi a kérdést, hogy mi történt

Héphaisztosszal, miután letaszították a mennyből. Egyesek úgy vélik,
Eurünomé, az Ókeanisz vette gondjaiba a gyermekistent, mások szerint
Eurünomé anyja, Téthüsz titanisz, esetleg Téthisz nereida (Néreusz és
Dórisz leánya), aki sok évvel később Akhilleusznak adott életet.
Mindenesetre az biztosnak tűnik, hogy Héphaisztosz Lémnosz szigetén
nőtt fel, itt tanulta ki a fémművességet és a finom mívű tárgyak
készítésének tudományát. Gyorsan kiderült, mekkora tehetsége van
hasznos, díszes, sőt mágikus eszközök létrehozásában. Emellett nagy
ereje miatt jól tudott bánni a kovácsfújtatóval is, és jól bírta a műhely
perzselő melegét – így aztán képességeinek hála a legnagyobb
kovácsmester lett belőle.
Amikor ledobták az Olümposzról, megsérült a lába, emiatt állandóan
bicegett. Ügyetlen járása, kissé görbe alakja és kócos fekete hajtincsei
félelmetessé tették külsejét. Később azonban hűségéről, kedvességéről,
remek humoráról és kiegyensúlyozottságáról vált ismertté. A görög
mítoszok telis-teli vannak vadonba kivitt vagy hegycsúcsokon hagyott
gyermekekkel, akiket azért szántak halálra, mert bizonyos jóslatok
szerint egyszer majd balsorsot hoznak szüleiknek, törzsüknek vagy
városuknak – esetleg azért, mert elátkozottnak, rondának, netán
nyomoréknak tartották a kisdedet. Úgy tűnik, e számkivetettek mindig
mindent túléltek, és visszatértek, hogy beteljesítsék a próféciát, vagy
visszaszerezzék, ami születésüktől fogva járt volna nekik.
Héphaisztosz szeretett volna visszatérni az Olümposzra, hiszen tudta,
hogy jog szerint ott a helye. Azzal is tisztában volt azonban, hogy ezt
csak keserűség közepette teheti meg, vagyis valamilyen jól kitervelt
bosszút kell végrehajtania, amellyel megmutatja erős személyiségét,
isteni jogát – tehát belépőkártyát nyerhetne a mennyei birodalomba.
Így amint Héphaisztosz kitanulta mesterségét, fürge és okos agya
mindjárt kiötlötte a tervet, amelyet aztán kovácsműhelyében fürge és
okos ujjai elképesztő valósággá formáltak.

Ki nyeri el Aphrodité kezét?

Az aranytrónba préselt Héra dühösen és tehetetlenül üvöltözött. Nem
csak az ő ereje bizonyult kevésnek, de még Zeusz sem tudta
kiszabadítani fogságából. Hogyan hívhatná meg ünnepségére a
halhatatlanokat, amikor bezárták ide, mint valami bűnöst a kalodába?
Groteszk és méltatlan helyzet lenne, biztosan kinevetnék. Miféle bűbáj
okozhatta ezt? Ki tette? Hogyan szabadulhatna ki a varázslat
hatalmából?
Csak úgy záporoztak a panaszos kérdések és jajszavak a szerencsétlen
Zeuszra. Így hát a főisten a többi halhatatlantól kért segítséget.
Kihirdette, hogy akinek sikerül kiszabadítania Hérát, a létező
legnagyszerűbb jutalmat nyerheti el, méghozzá feleségül veheti
Aphroditét.
Arész hangosan tiltakozott e hatósági rendelet ellen. Nem teljesen
világos, hogy ő veszi el Aphroditét?
– Nyugodj meg! – csitította Zeusz. – Hiszen erősebb vagy, mint az
összes többi isten együttvéve. Semmi sem fenyegeti a frigyeteket.
Aphrodité is magabiztos volt, és bátorító szavakkal taszigálta előre
szerelmét. Arész pedig odament, majd elkezdte húzkodni, nyomkodni és
rugdosni a karfákat. Közben bőszen káromkodott, de végül nem jutott
semmire. Sőt, láthatóan minél jobban feszegette a trónt, az csak annál
szorosabban fogta körül Hérát. Poszeidón (habár Amphitrité
személyében neki már megvolt a felesége) úgyszintén erőteljesen
küzdött, de szintén eredménytelenül. Még Hadész is feljött az alvilágból,
hogy megpróbálja kiszabadítani Hérát kellemetlen helyzetéből.
Mindhiába.
Zeusz is odalépett, és őrjöngve rángatni kezdte a széket. Persze
semmire sem ment vele. Miközben egyre kétségbeesettebben
próbálkozott, a megalázott és dühös Héra pedig folyamatosan szidta,
egyszer csak udvarias, de kitartó köhécselés hangja hallatszott a
zsivajban. Minden isten hátrafordult.
Héphaisztosz ácsorgott a mennybéli előcsarnokban, félszeg, kedves
mosoly játszadozott az arcán.
– Szia, anya – mondta. – Valami gond van?
– Héphaisztosz!
A kovács előrebicegett.
– Ha jól értem, valamilyen díjat tűztetek ki…
Aphrodité ajkába harapott és a földet bámulta. Arész morogva lépett
elő, Zeusz azonban visszatartotta. A többi isten utat engedett a csúnya
kis teremtménynek, hagyták, hadd bicegjen oda az aranytrónba
börtönzött anyjához. Épp csak megérintette ujjaival a trónust, és már
szét is nyíltak a karfák, Héra pedig kiszabadult.{55}  Talpra ugrott,
megigazította köntösét, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt
volna. Őt aztán nem lehet zavarba hozni, hiszen végig ura volt a
helyzetnek. Aphrodité elsápadt. Ez nem lehet igaz!
Beteljesedett hát az édes bosszú Héphaisztosz számára, alapvetően
jóindulatú természete azonban megakadályozta, hogy kárörvendő
kacajban törjön ki. Annak ellenére, hogy egész eddigi életében csak
fájdalmas visszautasítás jutott osztályrészéül (vagy éppen ezért), nem a
harag és a sértettség fűtötte, hanem egyszerűen csak örömet akart
szerezni, hasznossá szerette volna tenni magát isteni rokonai számára.
Tudta, mennyire csúnya, így hát nem ringatta magát illúziókban.
Aphrodité nem szereti. Azt is pontosan tudta, hogy ha elfogadja a díjat, a
szerelemistennő megcsalja majd, és ahányszor csak lehet, siet a testvére,
Arész ágyába. Héphaisztosz egyszerűen csak boldog volt, hogy végre
otthon lehet.
Héra pedig méltóságteljes, fagyos csöndben állt ott, és szemmel
láthatóan nem akarta elfogadni, hogy tulajdonképpen csak saját
kegyetlen anyai árulásának árát fizette az előbb vissza. A jobbik része
titokban büszke volt legidősebb fiára, akit később majd őszintén meg fog
szeretni – akárcsak az Olümposz többi lakója.
Héphaisztosz ajándékokat kovácsol majd Aphroditének és a többi
istennek, ékesen bizonyítva, hogy joggal tartozik a tizenkettő közé. Egy
egész völgyet kap Zeusztól, hogy ott építse fel saját kovácsműhelyét,
amely a világ legnagyobb és legtermelékenyebb üzeme lesz. A
küklopszokat választja segédeinek, akik – amint azt már láthattuk –
maguk is az isteni rend nagy tudású iparosmesterei voltak. Megtanítják
majd mindenre, amit Héphaisztosz még nem tud, és irányítása alatt
rendkívüli tárgyakat alkotnak, amelyek megváltoztatják majd a világot.
 
Héphaisztosz, a tűz, illetve a kovácsmesterség, a kézművesség, a szobrászat és a
fémmegmunkálás istene munka közben. Peter Paul Rubens festménye, 1636–1638
  
Héphaisztosz – a tűz, a kovácsmesterség, a kézművesek, a szobrászok és a
fémművesek istene – hazaért tehát. A rómaiak Vulcanusnak hívták, neve
pedig a „vulkán” és a „vulkanizált gumi” szavakban él tovább.{56}

A menyegző
A Zeusz és Héra esküvőjére szóló friss meghívókat sebtében
kiegészítették Aphrodité és Héphaisztosz menyegzőjének hírével, majd
gyorsan szétküldték őket. Mindenki izgatott örömmel fogadta a
meghívást. Még nem látott ilyesmit a teremtett világ, de hát a teremtett
világ még nem ismerhetett Hérához fogható istennőt, aki ennyire
ráérzett volna az illem és a rend fontosságára, ekkora érzéke lett volna
az ünnepségekhez és a család méltóságához.
A fák, a folyók, a szellők, a hegyek és az óceánok nimfái hetekig
másról sem beszéltek. A fák szellemei úgyszintén – a kéjsóvár faunoknak
ugyanúgy be nem állt a szája, mint a kérges keménységű drüaszoknak és
hamadrüaszoknak. Minden erdőből, bozótosból, fasorból az Olümposz
felé vették útjukat. A menyegzői ünnep miatt Zeusz még néhány
titánnak is megkegyelmezett. Persze nem Atlasznak vagy a hosszú
száműzetését járó Kronosznak, de a kevésbé fenyegető és agresszív
titánokat (például Iapetoszt és Hüperiónt) szabadon engedték.
 
Héra és Zeusz esküvője. Ismeretlen festő, Kr. u. 1. sz.
  
Hogy még izgalmasabbá tegye a már így is őrjítően várt napot, Zeusz
kitalált egy kis játékot is. Kihirdette, hogy aki a legjobb és legeredetibb
nászétket szolgálja fel, bármit kérhet tőle cserébe. A ragyogó lehetőség
még a kevésbé főrangú halhatatlanokat és állatokat is izgalommal
töltötte el. Egerek, békák, gyíkok, medvék, hódok és madarak mind-mind
sütöttek-főztek, hogy Zeusz és Héra színe elé vigyék ételeiket. Volt ott
minden, mi szem s szájnak ingere: sütemények, kalácsok, kekszek,
levesek, angolnabőr-pástétom, mohából és humuszból kotyvasztott kása.
Mindenféle édes, sós, keserű és savanyú és pikáns ennivalókat
szervíroztak kicsiny asztalkákon, és epedve várták, hogy az istenek
királya és királynője ítélkezzen, mondja el, melyik a legjobb.
Mindenekelőtt azonban az esküvőket ütötték nyélbe. Előbb Aphrodité
és Héphaisztosz mondta ki a boldogító igent, majd Héra és Zeusz
következett. A szertartást elbűvölő egyszerűséggel vezette le Hesztia, aki
nemes olajjal hintette meg mindkét párt, kellemes illatú felhőt fújt
köréjük és édes hangján himnuszokat énekelt a szeretetről, a megértésről
és a kölcsönös megbecsülésről. A családtagok és a vendégek csak nézték
őket, sokan szipogtak, mások pedig sűrűn pislogva igyekeztek
visszatartani könnyeiket. Az egyik faun elég nagy hibát követett el,
amikor hüppögve bizonygatta, hogy Aphrodité és Héphaisztosz
mennyire szép pár. Nem is maradt el az eredménye: a mogorva Arész
gyorsan és határozottan seggbe rúgta.
Mihelyst vége lett a hivatalos ceremóniának, eljött az idő, hogy
kihirdessék a szakácsverseny győztesét. Zeusz és Héra fel-alá járkált az
asztalok között, és szagolgatták, pöcögtették, piszkálgatták,
szürcsölgették, nyalogatták a sok kiállított csodát, mint két profi
ételkritikus. A versenyzők elakadó lélegzettel álltak asztalkáik mögött.
Amikor egy remegő hibiszkusz-, dió- és bogárzselét megkóstolva Zeusz
elismerően bólintott, készítője, egy Margit nevű ifjú gém izgatottan
felsikoltott és ájultan esett össze.
De nem ő nyert. A győztes egy Melissza nevű félénk teremtmény
látszólag szerény kreációja lett. Egy nagyon pici amforát kínált fel az
isteneknek, amely majdnem csurig volt valamilyen ragacsos, aranysárga
trutymóval.
– Ez az! – mondta Zeusz, és jól értesült, elismerő bólintással
belemártotta az ujját az amforába. – Fenyőgyanta!{57}
 De nem fenyőgyanta volt egy apró bödönben, hanem valami egészen
más. Valami új. Valami lucskos, de nem kenőcsszerű, lassan hömpölygő,
de nem vaskos, édes, de nem émelyítő, és valami elképesztően jó illat
áradt belőle. Melissza úgy hívta: méz. Amikor Héra bekapott egy
kanálnyit, úgy érezte, mintha a leggyönyörűbb rétek virágai és hegyek
gyógynövényei zümmögve táncra perdülnének a szájában. Zeusz lenyalta
a kanál alját, és elégedetten felmordult. A férj és a feleség egymásra
nézett, és egyszerre bólintottak. Ennyi konzultáció bőven elég volt.
– Hm… Öööö… Nagyon… Igen magas volt idén a színvonal – szólt
Zeusz. – Mindenki nagyon ügyes volt. De Héra királynővel egyetértésben
úgy döntöttünk… Nos, ez a… Ez a méz kapja az első díjat.
A többi teremtmény igyekezett sportszerűnek tűnni, és
csalódottságukat leplezve mosolyt erőltettek az arcukra, miközben egy
nagy félkört alkottak, és figyelték, ahogy Melissza előresuhan, hogy
átvegye díját – vagyis kérhessen valamit az istenek királyától.
Az amúgy is aprócska termetű Melissza még kisebbnek látszott, ahogy
közeledett a győztes pódiumához. Olyan közel repült Zeusz arcához,
amennyire csak mert (merthogy repülni is tudott, habár bizonyos
helyeken túl kövérkésnek és domborúnak tűnt, így ki se nézte volna
belőle senki), és e szavakat zümmögte:
– Rettegett uram, boldoggá tesz, hogy szereted e nyalánkságot, ám be
kell vallanom, hogy különlegesen nehéz elkészíteni. Virágról virágra kell
szálldosnom, hogy összegyűjtsem a mélyükön rejlő nektárt. Igen keveset
lehet csak egyszerre kiszívni és elhordani. Ameddig Aithér fénye
világított, egész nap megállás nélkül dolgoztam: keresgéltem,
hörpöltem, visszamentem a fészekhez, keresgéltem, hörpöltem,
visszamentem a fészekhez. Gyakran messzi vidékekre kellett repülnöm.
A nap végére még ekkor is igen kevéske nektár gyűlt csak össze, hogy
titkos receptem szerint átalakítsam e finomsággá, amelyben oly nagy
örömed telt. E kis amforányi elkészítése négy és fél hétig tartott, így
láthatod, milyen munkás dolog ez. A méz illata oly erőteljes, oly
elbűvölő és oly ellenállhatatlan, hogy sokan megrohamozták a
fészkemet. Pici vagyok, nem tudtam máshogy védekezni, haragosan
zümmögtem hát, és próbáltam elkergetni őket. Képzelheted, milyen
érzés volt, amikor teljes heti munkámat tönkretette egy menyét
mancsának egyetlen csapása vagy egy medvebocs egyetlen nyalintása.
Emiatt csak valamilyen fegyvert kérek, felség. A skorpió nem csinál
élelmet magának, mégis halálos fullánkkal ruháztad fel, a kígyó egész
nap csak sütkérezik, de te mérgező harapást adtál neki. Ó, hatalmas
Zeusz, adj nekem valami fegyvert! Valami halálosat, ami végez bárkivel,
ha meg akarná lopni mézkészletemet.
Zeusz sötéten és nyugtalanul vonta össze szemöldökeit. Felmorajlott
az ég, és hirtelen sötét fellegek gomolyogtak odafenn. Az állatok
nyugtalanul nézték, ahogy elhomályosult minden körülöttük, majd szél
borzolta fel az asztalterítőket és fodrozta az istennők díszes köntösét.
A legtöbb elfoglalt és fontos lényhez hasonlóan Zeuszt is idegesítette
a kicsinyes önsajnálat. Szóval ez a butuska röpködő kis pötty halálos
csípést szeretne? Nos, akkor kaphat tőle egyet!
– Nyomorult féreg! – dörögte. – Hogy merészelsz ilyen szörnyű díjat
kérni? Ahelyett, hogy más is részesedhessen tehetséged gyümölcsében,
inkább féltékenyen őrzöd azt? Nemcsak megtagadom kérésedet…
Melissa méltatlankodó zümmögéssel vágott közbe:
– De hát a szavadat adtad!
A násznépnek elakadt a lélegzete. Ez a kis bogárka tényleg vette a
bátorságot, hogy félbeszakítsa a nagy Zeuszt és megkérdőjelezze
becsületét?
– Már elnézést, de szerintem én azt mondtam – morogta az isten olyan
jeges önuralommal, amely azonban minden dühkitörésnél félelmetesebb
volt –, hogy a győztes bármilyen szívességet kérhet. Azt nem ígértem,
hogy teljesítem is.
Melissza szárnyai csalódottan lekonyultak.{58}
– Azonban – mondta Zeusz, és felemelte a karját – ettől a pillanattól
fogva könnyebb lesz mézet gyűjtened, mivel elrendelem, hogy ne
dolgozz egyedül. Egy egész kolónia királynője leszel, seregnyi alattvaló
munkálkodik majd neked. Továbbá mégis kapsz fájdalmas és halálos
fullánkot.
A szárnyak most már élénkebben verdestek.
– Azonban – folytatta Zeusz – csípésed csak éles fájdalmat okoz majd,
de te fogsz belehalni, és fajodnak minden egyede ugyanígy jár majd. Úgy
legyen!
Újabb mennydörgés hallatszott, majd az ég kitisztult.
Melissza hirtelen furcsa mocorgást érzett a testében. Lenézett, és
látta, hogy valami hosszú, vékony, hegyes, lándzsaszerű dolog
türemkedik elő a potrohából. Egy tűéles fullánk, ám a végén szörnyű,
borzasztó kampószerű képződmény fityegett. Vadul vonaglott és
zümmögött még egy kicsit a többiek előtt, majd sírva, döngicsélve
elrepült.
Görögül manapság is melissának nevezik a méhet, fullánkja pedig
tényleg öngyilkos fegyver, a végső mentsvár, ha baj van. Amikor áldozata
bőrét átszúrja tüskéjével a méh, majd menekülni próbál, a fullánk nem
enged, és szegény állat belei kiszakadnak. A sokkal kevésbé hasznos és
szorgalmas darázsnak nincs ilyen kampója, így bármennyiszer
használhatja fullánkját, anélkül, hogy ezzel veszélybe sodorná életét. De
akármilyen idegesítő lények is a darazsak, soha nem voltak olyan
önhittek, hogy bármit is kérni merészeljenek az istenektől.
A rovarok rendjének, amelybe a méh is tartozik, a tudományos neve
Hymenoptera, amely görögül annyit tesz: „esküvői szárnyak”.{59}

Az istenek eledele
Zeusz talán nem csak saját vérmérséklete és türelmetlen természete
miatt büntette ilyen szigorúan Melisszát – hiszen a méhecske mégiscsak
csodásan finom mézet készített. Talán taktikai oka is volt, ugyanis
minden halhatatlan ott gyülekezett, és így tanúi lehettek az ítéletnek.
Nekik is szólt a lecke, hogy lássák, milyen kérlelhetetlen az istenek
királya.
Sötét és vészjósló csend telepedett az esküvői ünnepélyre. Ez is
legalább annyira félelmetes hangulatot árasztott, mint a korábban
felgomolygó fekete fellegek. Zeusz magasan a feje fölé emelte a mézes
amforát.
– Királynőmnek és szeretett feleségemnek megáldom ezt az amforát.
Sohasem fog kiürülni. Örökkön örökké táplál minket. Aki megkóstolja e
mézet, az sosem öregszik meg, nem leli halálát. Az istenek eledele lesz,
gyümölcslével keverve pedig az istenek italává válik.
Nagy éljenzés tört ki, galambok röppentek fel, eloszlottak a fellegek,
véget ért a csend. A három múzsa, Kalliopé, Euterpé és Terpszikhoré
előléptek és összecsapták tenyerüket. Zene csendült fel, dicsőítő
himnuszok hangzottak, és megkezdődött a tánc. A nagy elragadtatásban
sok tányér összetört (e hagyomány manapság is él a görögök közt,
ahányszor csak összejönnek, ünnepelnek valamit vagy elszedik a turisták
pénzét).
A „halhatatlan” görögül ambrotos, maga a „halhatatlanság” pedig
ambrosia – a főisten megáldotta mézet is így hívták: az „ambrózia” nevet
kapta. Erjesztett italváltozatát, ezt a különleges mézsört nektárnak
nevezték a virágok tiszteletére, amelyekből ezt az édes ajándékot
nyerték.

Zeusz rosszalkodik
Héra pohara csordultig telt. Szó szerint így volt, hiszen egy figyelmes
hableány rögtön annyi nektárt öntött a kelyhébe, hogy szinte kicsurrant
a szélén. De átvitt értelemben sem fért volna több boldogság lelkének
serlegébe, hiszen legnagyobb fia csodálatos házasságot kötött, és Zeusz is
kimondta az igent, hűségesküjét pedig mindenki hallhatta, aki csak
számít ezen a világon.
Azonban nem vette észre, hogy telhetetlen ura már most is vágyakozó
szemekkel bámulta Létót, Kósz-sziget leggyönyörűbb nimfáját.{60}  Létó
két titán, Koiosz és Phoibé lánya volt, akik, mivel az ünnepség
alkalmából kegyelmet kaptak Zeusztól, szintén megjelenhettek az
esküvőn.
Egy hang sustorgott Zeusz fülébe:
– Az jár a fejedben, hogy unokatestvérem, Létó az életével tartozik
neked, így hát kutya kötelessége lefeküdni veled.
A főisten feltekintett, és hajdani tanítója, Métisz bölcs, huncut szeme
nézett vissza rá. Valóban, nem lehetett túljárni az Ókeanisz fürge és
csavaros eszén. Zeusz még mindig szerette Métiszt, és biztosan tudta,
hogy érzelme nem viszonzatlan. Nektártól és ambróziától tüzes vérét a
zene és a tánc még inkább felhevítette.{61}  Eddig is szikrázott a levegő
köztük, de most szinte attól félt, hogy lángra kap körülötte a világ.
Métisz is észrevette ezt, és felemelte a kezét.
– Nem, Zeusz, soha! Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél. Amúgy,
ha nem tűnt volna fel, ma van az esküvőd. Hát semmi illemtudás nincs
benned?
Konkrétan az illemtudás volt az, ami tényleg hiányzott Zeuszból. Az
asztal alatt fogdosni kezdte Métiszt, aki ijedten ment arrébb. Zeusz erre
Ó
felállt és követte. Az Ókeanisz meggyorsította lépteit, sarkon fordult és
lerohant a hegyoldalon.
Zeusz sietve utána futott. Először bikává, aztán medvévé, majd
oroszlánná és sassá változva igyekezett az istennőt becserkészni. Métisz
az egyik barlang mélyén próbált egy halom kő alatt elrejtőzni, Zeusz
azonban ekkor kígyóvá alakulva átcsusszant a köveken és szorosan az
Ókeanisz köré tekeredett.
Métisz mindig is szerette Zeuszt, a főisten kitartása pedig megtörte
ellenállását, és fel is izgatta – így végül odaadta magát neki. Mihelyst
egymáséi lettek, azonban rögtön motoszkálni kezdett valami Zeuszban.
Méghozzá egy jóslat, amit Phoibé mondott neki. Valami gyerekről…
Métisz gyerekéről, aki felnő és legyőzi apját.
Nem sokkal később, immár mindketten hanyatt dőlve pihengettek és
az átváltozás kérdéséről kezdtek beszélgetni – vagyis a metamorphoses
problémájáról, ahogy a görögök nevezték. Hogyan képes egy isten vagy
egy titán átváltozni, netán másokat átváltoztatni valamilyen állattá,
növénnyé vagy tárggyá – ahogy Zeusz tette az előbb, amikor üldözte
Métiszt? Az Ókeanisz elismeréssel gratulált ügyességéhez.
– Hát igen – bólintott némiképp önelégülten Zeusz. – Bika, medve,
oroszlán és sas képében üldöztelek, ám kígyóként sikerült elkapni.
Bármilyen ravasz és cseles is vagy, Métisz, azért el kell ismerned, hogy
túljártam az eszeden.
– Ó, ne hidd! Nem kétséges, hogy ebben én vagyok a jobb. Mit
gondolsz, ha, mondjuk, léggyé változom, el tudtál volna kapni?
Zeusz felkacagott.
– Azt hiszed, hogy nem? Hát akkor egyáltalán nem ismersz!
– Na, gyerünk! – gúnyolódott Métisz. – Akkor kapj el, ha tudsz! –
Azzal zizegve és zümmögve máris léggyé változott, és kiröppent, hogy
eltűnjön a barlangból. Zeusznak több sem kellett, egy szempillantás alatt
átalakult gyíkká, majd hosszú, ragadós nyelvét kipattintva sértetlenül
eltüntette gyomrában Métiszt – a gyermekkel együtt, aki ekkor még épp
csak kialakulófélben volt anyja méhében. Mondhatni, mindketten
bekapták a legyet… Úgy tűnik, Zeusz is örökölte apjától, Kronosztól a
potenciális konkurensek elfogyasztásának csúnya szokását.
Az Olümposzra visszatérve elégedetten állapította meg, hogy
mennyivel okosabb, mint az állítólag oly ravasz Métisz. Szólt a zene,
nagyban ment a tánc, felesége pedig szemmel láthatóan az ég egy adta
világon semmit sem vett észre.

A legszörnyűbb fejfájás
Az istenek urának fájt a feje. Nem az esküvői mulatozástól, nem volt
másnapos, és nem is valamilyen megoldandó probléma miatt (hiszen
vezetőként nap mint nap belefutott ilyesmikbe), hanem a szó szoros
értelmében, egészen konkrétan fájt a feje. De mennyire! Sőt, minden nap
jobban, mígnem Zeusznak a történelem eddigi legélesebb, vakító,
kalapáló szenvedését kellett átélnie. Az istenek nem öregszenek és nem
halnak meg, illetve a halandókat sújtó számos más rémületes dolgokra is
immunisak, a fájdalomra azonban nem.
Zeusz ordításai, üvöltései és sikolyai a görög szárazföld minden
völgyébe, szurdokába és barlangjába eljutottak, és ott visszhangzottak a
szigetek hasadékaiban, szikláinál és öbleinél. Már-már azt lehetett hinni,
hogy feljöttek a Tartaroszból a hekatonkheirek és újra kezdődött a
titanomakhia.
Testvérei, nővérei és a többi családtagok aggódva gyűltek Zeusz köré
a tengerparton, ahol a főisten épp Tritónnak (Poszeidón legidősebb
fiának) könyörgött, hogy fojtsa bele a tengerbe. Tritón persze semmi
ilyesmire nem volt hajlandó, így hát mindenki valamilyen más
megoldáson törte a fejét. Közben szegény Zeusz toporzékolt és üvöltött a
fájdalomtól, és a fejéhez szorította kezeit, mintha legszívesebben
összezúzná a koponyáját.
Ekkor Zeusz kedvenc ifjú titánjának, Prométheusznak hirtelen eszébe
jutott valami. Gyorsan megsúgta Héphaisztosznak, aki hevesen
bólogatott, majd fürgén visszabicegett a kovácsműhelyébe – legalábbis
amilyen gyorsan csak rossz lábai miatt tudott.
Inkább az volt az érdekesebb, ami Zeusz fejében éppen történt. Nem
csoda, hogy ekkora fájdalom gyötörte, hiszen belül, a koponyájában az
ügyes Métisz tevékenykedett: kalapált, vasat izzított, tüzet gyújtott,
mivel éppen páncélt és fegyvereket készített. Az isten változatos,
egészséges, kiegyensúlyozott étrendjében elegendő vas, más fém,
valamint ásvány és nyomelem volt, így Métisz minden szükséges
alapanyagot megtalálhatott Zeusz vérében és csontjaiban.
 Héphaisztosz bizonyára elismerően bólogatott volna, ha látja az
Ókeanisz kezdetleges, ám mégis igen hatékony munkáját. A kovácsisten
egyébként épp ekkor ért vissza a zsúfolt tengerpartra, kezében egy
hatalmas, kétfejű, minószi stílusú pöröllyel.
Prométheusz meggyőzte Zeuszt, hogy egyetlen módon csillapíthatják
kínját: vegye el a kezeit a feje elől, térdeljen le és bízzon bennük. Zeusz
motyogott valamit arról, hogy az istenek uraként nincs kihez
imádkoznia, de aztán engedelmesen térdre rogyott, és várta sorsa
beteljesülését. Héphaisztosz vidám magabiztossággal a tenyerébe köpött,
megragadta a vastag fanyelet, a tömeg pedig lélegzet-visszafojtva
figyelte, ahogy gyorsan meglengette a kalapácsot, és lecsapott, pontosan
Zeusz koponyájának közepére, ügyesen kettéhasítva a főisten fejét.
Szörnyű csend támadt, mindenki kővé dermedt a rémülettől. Aztán a
jeges iszonyat hitetlenkedésbe ment át, majd a hitetlenkedésből
egyszerre csak zavart csodálkozás lett, hiszen látták, ahogy Zeusz nyitott
koponyájából egy lándzsa kandikál elő. Nem sokkal később egy
sárgásbarna sisak tollazata is feltűnt. Elakadt lélegzettel nézték a lassan
előmászó páncélos nőalakot. Zeusz lehajtotta a fejét. Senki sem tudta
eldönteni, hogy a fájdalom miatt, a megkönnyebbüléstől, a
beletörődéstől vagy a puszta megilletődöttségtől. Mintha csak valami
rámpát vagy átjárót eresztettek volna le, hogy kényelmesebb legyen a
nőnek kijönni – és a csodálatos lény ki is használta ezt, nyugodtan
kilépett a homokba, és Zeuszra nézett.
A páncélos, tollas sisakot hordó, kezében pajzsot és lándzsát tartó
nőalak az apját bámulta páratlan, csodálatos szürke szemeivel. E
szürkeségből valamilyen elemi bölcsességet sugárzott.
A partvonalat szegélyező egyik fenyőfáról bagoly reppent fel, majd
leszállt a csillogó páncélzatú harcosnő vállára, a homokdűnék közül
pedig egy smaragd- és ametisztszínű kígyó csusszant elő, és a lábához
tekeredett.
Kissé undorító cuppanás hangzott fel, ahogy Zeusz feje
összecsukódott, egy pillanattal később pedig már nem is látszott rajta
semmilyen seb.
A jelenlévők rögtön megértették, hogy az új istennő hatalma teljesen
egyedi, személyisége még a halhatatlanok közt is páratlan. Héra persze
rögtön rájött, hogy csak valamilyen szerelmi afférból származhat az új
jövevény. Gyors fejszámolással azt is kitalálta, hogy ráadásul nagyjából
az esküvő idején léphetett félre Zeusz. De még ő is erős kísértést érzett,
hogy térdre boruljon a nő előtt.
Zeusz szívélyes mosollyal nézett a lányára, aki oly sok fájdalmat
okozott neki. Egy név jutott az eszébe, és rögtön ki is mondta.
– Athéné!
– Apám! – válaszolta az istennő nyájasan visszamosolyogva.
 
Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője. Gustav Klimt festménye, 1898
 Athéné
Athéné{62} pontosan azokat a tulajdonságokat testesítette meg, amelyek a
róla elnevezett város – vagyis Athén – legfőbb erényeinek és
legfontosabb teljesítményeinek számítottak. Bölcsességét és
éleselméjűségét anyjától, Métisztől örökölte. A kézművességhez,
hadvezérséghez és az államirányításhoz is értett – akárcsak a joghoz és a
törvénykezéshez. A szépség és a szerelem immár nem csak Aphrodité
területe volt, hiszen mostantól ő is részesedett benne. Athéné szépsége
az esztétikában, azon belül a művészi ideál felfogásában nyilvánult meg,
vagyis (az Aphroditéhez tartozó) nyilvánvaló és talán kissé felszínes testi
külcsín mellett a belbecs, a gondolat és a jellem fejeződött ki benne.
Athéné szerelme kevésbé heves és nem annyira testi jellegű, hanem
olyan, amit később „plátói” névvel illetnek majd. Az athéniak minden
másnál nagyobbra tartották ezeket az erényeket, ahogy patrónusukat,
Athénét is többre becsülték az ekkor létező többi halhatatlannál. Azért
írtam, hogy „az ekkor létező”, mert két másik olümposzi istenség is
kiemelkedő szerepet játszik majd az athéni, illetve a görög lényeg
meghatározásában – de ők majd csak később születnek meg.
Évekkel később Athéné és Poszeidón versenyre keltek, hogy melyikük
legyen Kekrópia város patrónusa. Az isten belevágta háromágú szigonyát
a magas sziklába, amelyen állt, mire feltört belőle a tengervíz. Látványos
mutatvány volt, ám a sós víz miatt a helyiek nem vehették több hasznát,
mint egy festői szökőkútnak. Athéné egyszerűbb ajándékot adott: a világ
első olajfáját. Kekrópia lakosai rendelkeztek a kellő bölcsességgel, hogy
belássák, milyen sokféle áldással jár e fa gyümölcse és olaja, így az
istennőt választották vezetőjükül és védelmezőjükül. Még a város nevét
is megváltoztatták a tiszteletére: innentől Athénnak nevezték.{63}
Az istennő Rómában a Minerva nevet kapta, ám e nép már messze
nem kötődött hozzá annyira, mint a görögök. Kedvenc állata a bagoly, a
figyelmes bölcsesség szimbóluma, valamint a kígyó, amelynek képében
apja elcsábította az anyját. Az olajfa is szent a számára, amelynek finom
és sokoldalúan felhasználható gyümölcse oly nagy áldást jelent
Görögországnak.{64}
 
Athéné teljes fegyverzetben, páncélban, tollas sisakban, kezében lándzsával
pattan ki apja, Zeusz fejéből. Feketealakos amfora, Kr. e. 6. sz.
  
E bámulatos sugarú szelíd szürke szempár mögött azonban olyan újfajta
szépségideál rejtőzött, amely a fizikai erőt a jellem és a szellem
hatalmával keresztezte. Nem volt bölcs dolog feldühíteni Athénét. Sőt,
ha valaki összetűzésbe keveredett vele, azzal Zeusz haragját is magára
vonta. A főistent ugyanis teljesen elkápráztatta leánya, így az nem tudott
olyat tenni, amit ne bocsátott volna meg neki. Arész, akit Zeusz a
legkevésbé kedvelt, érdekes ellentétben állt újdonsült féltestvérével.
Mindketten háborúistenek voltak, Athénéhez azonban a tervezés, a
taktika, a stratégia – azaz a háború értelmi művészete – tartozott, míg
Arész a csatákért és a különféle harcmódokért tartozott felelősséggel.
Vagyis ő csupán az erő és az erőszak, az agresszió, a hódítás és a
kényszer nyelvét értette. Valamelyest lehangoló, de mégis fontos belátás,
hogy külön-külön egyikük sem elég, csak együttesen működnek.
Athénéhez gyakorta kapcsolódik a Pallasz előnév is; Pallasz
Athénéként óvja Athén városát. Védelmének jelképe a palladium, e szóval
gyakran találkozunk színházak nevében, illetve ez lett a palládium (Pd)
nevű kémiai elem névadója. Pallasz eredetileg a tengeristen, Tritón
lánya, Athéné kedves gyermekkori barátja volt, akivel állandóan félig
komoly háborús játékokat játszottak. Egyszer, amikor Pallasz győzelmet
aratott Athéné felett, Zeusz (aki mindig rajta tartotta szemét kis
kedvencén) közbelépett, és egy mennykőcsapással elkábította Pallaszt. A
pillanat hevében Athéné megadta a kegyelemdöfést, és megölte
barátnőjét. Innentől fogva, nem múló fájdalmát és megbánását jelzendő,
örökké viselte Pallasz nevét.
Athénét, akárcsak Démétért, sohasem érintette férfi.{65}  Gyermektelen,
egyedülálló élete miatt, illetve a Pallasszal való fiatalkori mély
barátságából kiindulva sokak szerint ő lehetne az azonos nemű nők
közötti szerelem szimbóluma.

Métisz, a belső hang

Zeusz tehát csellel vette rá Athéné anyját, hogy változzon léggyé, s így
gyíknyelvével elkaphassa. Furcsa ez a meggondolatlanság, hiszen
egyáltalán nem jellemző Métiszre. De egészen biztos, hogy őt verték át?
 Valójában egyáltalán nem. Sőt, ő maga volt a cseles. Végül is a Métisz
név annyit tesz: „ügyesség”, „ravaszság”. Teljesen önként hagyta, hogy
Zeusz elfogyassza – mi több, valójában ő tette bolonddá a főistent.
Belátta ugyanis, hogy ha szabadságát feláldozva örökre Zeusz belsejében
marad, afféle szürke eminenciásként mindig képes lesz tanácsokat
suttogni a férfinak. Akár tetszik neki, akár nem.
Ha valaki a hatalom szemébe mondja az igazat, általában bilincsben
végzi, vagy korai halálra számíthat. Zeusz fejében azonban nem lehetett
elhallgattatni Métiszt. Mindig ott lesz, és körültekintően ellenőrzi majd
azokat a meggondolatlan dühkitöréseket és hirtelen támadó
szenvedélyeket, amelyek oly gyakran bajba sodorhatnák a mennydörgés
istenét. Szenvedélyének, vágyainak és féltékenységének viharait Métisz
nyugodt hangjának kell lecsendesítenie, hogy észszerűbb,
meggondoltabb csatornába terelgesse a főisten ösztöneit.
Nem tudnám végérvényesen eldönteni, hogy vajon kötelességből és
felelősségérzete miatt áldozta-e fel Métisz a szabadságát, vagy azért,
mert ennyire szerette imádott Zeuszát. Hajlok arra, hogy talán
mindkettő. Ahogy a görögök mondanák, számára ez lett a moira:
szolgálni és szeretni.
Zeusz más pozitív tulajdonságaival – karizmájával,{66}  jószívűségével,
józan, paraszti eszével, valamint (általában) nagy igazság- és
jogérzékével – együtt Métisz bölcs belső sugallatai segítették a főistent,
hogy nagy uralkodó váljon belőle, dicsősége pedig messze túlragyogja
apját és nagyapját, vagyis Kronoszt és Uranoszt. Tulajdonképpen
Métisznek igen nagy szerepe van abban, hogy Homérosz gyakran így
nevezhette Zeuszt: Meteia, azaz „bölcseszű”.

Menedéket keresve
Suttoghatott ugyan Métisz bölcsességeket Zeusz egyik fülébe, a
másikban viszont folyton saját szenvedélyeinek forró, sürgető parancsai
dörömböltek. Ahányszor csak útjába akadt egy szép nő vagy lány –
időnként akár egészen fiatalka –, semmi sem állíthatta meg, és kész volt
az egész földkerekséget felkutatni érte, még ha mindenféle állattá kellett
is közben változtatnia magát. Mihelyst elöntötte a buja vágy, Métisznek
legfeljebb annyi hatalma lehetett rajta, amennyire mondjuk egy
suttogással lecsendesíthetünk egy vihart – sőt Héra féltékeny haragjának
visongatása is nagyjából annyira hatotta meg, mint amekkora eséllyel
egy pillangó szárnycsapásai elsodorhatnak egy hajót.
Korábban már említettem, hogy Zeusz szenvedélyes tekintete már az
esküvőn megakadt Létón, a két titán, Koiosz és Phoibé illemtudó
leányán. Azt hiszem, egyetlen nő sem szereti, ha „illedelmesnek”
nevezik (férfiakra pedig még ritkábban mondják), Létó azonban olyasfajta
alacsonyabb rangú istenség volt, aki éppen e kifejezés szerény
méltóságát testesítette meg.{67}  Zeusz hamarosan üldözni kezdte, és
persze nem eredménytelenül.
Létót (a rómaiaknál Latona), a minden feltűnősködést kerülő titaniszt
később az anyaság isteneként és a mértékletesség eszményeként
tisztelték. Talán éppen a várandósságot tartották oly nagyra, amellyel
Zeusz megajándékozta, és ami a balszerencse felett aratott legbátrabb
diadallá lett. Ugyanis amikor Héra megtudta, mit tett a férje Létóval,
megparancsolta nagyanyjának, Gaiának, hogy riválisa sehol a földön ne
szülhesse meg gyermekét. Zeusz feleségének már az is elég őrjítő
lehetett, hogy a fattyú Athénét apja jobban szerette, mint az ő kedves
fiacskáit, Arészt és Héphaisztoszt (úgy tűnik, anyai érzéseinek hirtelen
fellángolásában már el is felejtette, hogy annak idején hogyan bánt
elsőszülöttjével). Szóval nem szerette volna hagyni, hogy valami újabb
isteni zabigyerek bepofátlankodjon, és megzavarja az Olümposz
tényleges rendjét. Nagyjából hasonlóan gondolkodott később Augustus
császár felesége, Livia Drusilla Augusta, illetve jó pár királyné és
maffiavezér neje is efféle stratégiát követ. Mindig a dinasztia és a
vérvonal az első, mindent meg kell tenni a családi becsület, a
leszármazási sor és az örökség fenntartásáért.
Mivel nem volt olyan földdarab, amely befogadta volna, szegény Létó
tengerre szállt, hogy keressen egy helyet, ahol életet adhat
gyermekének. Túl azon a vidéken, ahol az északi szél fújt, a
hüperboreoszok földjén igyekezett menedéket találni,{68}  ám ők Héra
haragjától félve nem engedték, hogy maradjon. Zeusz a szó mindkét
értelmében a vízben hagyta Létót, aki reménytelenül imádkozott a
főistenhez. Kétségkívül Zeusznak köszönhette szörnyű sorsát, ám sajnos
az istenek urának is el kellett ismernie, hogy mindegyik isten uralkodhat
a saját területén és gyakorolhatja saját hatalmát. Nem ellenkezhetett
Hérával, nem vonhatta vissza felesége parancsát és szörnyű bűbáját. A
vezérek, királyok és császárok mindig arról panaszkodnak, hogy
alattvalóik közül ők a legkevésbé szabadok. Talán lehet is ebben némi
igazság. Konkrétan bármekkora tekintélye és méltósága volt is Zeusznak,
mégis mindig alá kellett rendelnie magát a kormányzó elvek
konszenzusának és a saját hatalmát is biztosító kollektív felelősség
erejének.
A legtöbb, amit tehetett Létóért, hogy meggyőzte testvérét,
Poszeidónt, hogy hatalmas hullámokat fakasztva Déloszra irányítsa a
leendő édesanya hajóját. Ez a kicsinyke lakatlan sziget a Kükládok
szigetcsoportjának körében helyezkedik el, és mivel nem érintkezik a
tengerfenékkel, így Héra átka nem terjedt ki rá.

Ikrek!
Létó fáradtan ért földet Délosz lakájos szigetén. Alig maradt annyi ereje,
hogy a homokdűnék mögé vonszolja magát, és a part menti fenyőfák
mögött keressen menedéket. Az a kevéske fenyőmag és fű, amit evett,
messze nem volt elegendő a testében vígan rugdalózó életnek. Egy völgy
zöldellt a távolban, arrafelé vette hát az útját. Itt, a Künthosz-hegy
mögött húzta meg magát néhány hónapra. Csak gyümölcsöket és
magokat evett ugyan, mint valami állat, de legalább Héra bosszúálló keze
nem bánthatta. Olyan nagyra nőtt a pocakja, hogy attól félt, hamarosan
valamilyen szörnyetegnek vagy óriásnak ad életet. Mégis folytatta a
megszokott napi rutinját: gyűjtögetett, evett, pihent, gyűjtögetett, evett,
pihent.
Egy nap aztán állandó mardosó éhsége mellett egy másik, élesebb
fájdalom is megjelent. Létó egyedül, minden segítség nélkül gyönyörű
kislánynak adott életet, és elmondhatjuk, hogy még sohasem született
ilyen szépség a világra.{69} Az ifjú anya szájából suttogva hangzott el az
újszülött neve: Artemisz. Az izmos, döbbenetesen gyors és erős
csecsemőnek már élete első napján csodálatos munkája támadt. Létó
most értette meg, hogy miért volt olyan súlyos és kemény a terhessége:
ugyanis egy másik gyermek is lapult méhében, méghozzá
harántfekvésben – ez okozta szörnyű fájdalmát. Artemisz valahogy
ösztönösen érezte, hogy lehet a legkönnyebben a világra segíteni a
csecsemőt, és végig ott bábáskodott csodálatos öccse születésénél.
 Anya és lánya meglepett örömmel kiáltottak fel, amikor a fiúgyermek
csukladozva felsírt. Nem olyan éjfekete haja volt, mint nővérének és
édesanyjának, ellenkezőleg, tincsei szőkén csillogtak. Ezt bizonyára
anyai nagyanyjától, Phoibétől örökölhette. Létó Apollónnak nevezte el
második gyermekét. Születési helyéről időnként Déloszinak is hívják,
valamint nagyanyja, a titanisz tiszteletére, illetve sugárzó, aranyló
szépsége folytán „Phoibosz Apollónnak” nevezik (a Phoibosz szó ugyanis
görögül annyit tesz: „ragyogó”).

Artemisz
Zeusz később majdnem annyira szerette Artemiszt, mint amennyire
kedvencét, Athénét. Így aztán nagyon igyekezett megmenteni Héra
haragjától, aki nem tudott volna még egy házasságtörésből származó
gyereket elviselni, főleg olyat nem, aki fiús viselkedésével ilyen
látványosan semmibe vette az istennőiség magasztos méltóságát.
Egyik délután Zeusz észrevette, hogy a kislány Artemisz éppen
egereket és békákat fogdos az Olümposz lábánál lévő susnyásban. Leült
elé egy kőre, és a térdére ültette Artemiszt.
A kislány picit megrángatta Zeusz szakállát, majd megkérdezte:
– Apám, szeretsz te engem?
– Micsoda kérdés ez, Artemisz? Te is tudod, mennyire szeretlek.
Pontosan tudod, hogy teljes szívemből imádlak.
Ha valaki egy ilyen mihaszna, csapodár apa gyermeke, akkor
gyakorlatilag nem mondhat neki olyat, amivel az ne értene egyet.
Artemisz nemcsak Zeusz szakállát csavargatta, hanem apját is könnyen
az ujja köré tudta csavarni.
– Annyira szeretsz, hogy megteszel nekem valamit?
– Hát persze, kicsim.
– Hm. Azt hiszem, ez így nem elég. Hiszen a legkisebb és
legjelentéktelenebb nimfák és vízimanók kívánságát is teljesíted.
Megtennél nekem néhány dolgot?
Zeusz legbelül morogni kezdett. Szemmel láthatóan az egész világ azt
hiszi, hogy a leghatalmasabb teremtménynek lenni könnyű meló, csak
ott kell ücsörögni az Olümposz trónján, aztán mennynek és földnek
parancsolgatni. Mit tudnak ők az atyai bűnről, a viszálykodó
testvérekről, a hatalmi harcokról és a féltékeny feleségről? Elég, ha egy
kis szívességet teszünk valamelyik családtagunknak, aztán az összes
többi mérges lesz miatta.
– Néhány dolgot? Te jóságos ég! Hiszen mindened megvan, amire egy
gyermek vágyhat. Halhatatlan vagy, és mihelyst gyönyörű szép nővé
cseperedsz, sohasem fogsz megöregedni. Erős vagy, okos, és… Aú!!! – Az
utóbbi felkiáltás már a fájdalomnak szólt, ugyanis Artemisz meglehetős
vehemenciával tépett ki egy szálat a szakállából.
– De, apu, ezek csak apróságok! Egész icike-picike kívánságocskák.
– Nos, rendben, halljuk!
– Nem szeretném, hogy valaha is hozzám érne valaki… Tudod, úgy…
Egy barát, egy férj… Senki.
– Ööö… Igen… Hm… Teljesen megértem.
Zeusz talán most először pirult el életében.
– És mindenféle nevet szeretnék, mint az öcsém. „Címeket” – ahogy
mondani szokás. És egy íjat is. Neki bezzeg van, nem is egy, hanem egy
egész gyűjtemény, nekem viszont nem lehet, mert lány vagyok. Ez nem
igazság. Végül is én vagyok az idősebb. Héphaisztosz nekem is
csinálhatna, ahogy Apollón is kapott. Ezüstíjat szeretnék ezüst
nyílvesszőkkel. És térdig érő tunikát, amelyben vadászhatok, mert a
hosszú ruhák olyan hülyén néznek ki és nem is praktikusak. Nem akarok
városokat vagy falvakat, inkább hegyek és erdők fölött szeretnék
uralkodni. Ja, és a szarvasok felett. Nagyon bírom a szarvasokat. Na és
persze a kutyákat, méghozzá vadászkutyákat szeretnék, nem olyan
semmirekellő ölebeket. És annyira, de annyira jó lenne, ha ifjú leányok
kórusa zengene hozzám imát a templomokban, és egy csapatnyi nimfa
sétáltatná kutyáimat, és vigyázna rám, nehogy bántsanak a férfiak.
– Csak ennyi? – bökte ki Zeusz, aki szinte beleszédült a felsorolásba.
– Igen, azt hiszem, csak ennyi. Ja, igen, még valami. Szeretném, ha
hatalmamban állna megkönnyíteni a gyermekszülést. Láttam, hogy
milyen fájdalmas. Annyira durva dolog, és szeretném, ha könnyebben
menne.
– Irgalmas istenek! A holdat nem kéred hozzá?
– De jó! Szuper ötlet! Tényleg, a hold! De igen, nagyon szeretném a
holdat. Ez minden. Esküszöm, soha többet nem kérek semmit.
 
Artemisz a vadászat, a vadászkutyák és a szarvasok szűzies, szertelen istennője.
Paul Manship bronzszobra, 1925
  
Zeusz megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti. Mi mást tehetett
volna?
Így hát Artemisz lett a vadászat és a vadászkutyák és szarvasok,
szűzies, szertelen istennője, aki szüzek szeretetétől övezve szüléseknél
bábáskodik. Az íjászok és vadásznők királynőjeként szabad és szűz
maradt. Mindig kedvesen bánt a szülő nőkkel, ellenben igen kegyetlen
vadász lett, és irgalom nélkül megbüntetett minden férfit, aki túl közel
merészkedett hozzá. Az ókorban sokan féltek tőle, imádták és csodálták,
és születési helye tiszteletére Künthia néven is emlegették. Rómában a
Diána nevet kapta, szent fája pedig a ciprus lett. Ahogy Athéné a
műveltség, a pallérozottság és megfontoltság istennője volt, úgy
Artemisz a természet, az ösztön és a vadság úrnőjeként éppen az
ellenkező oldalt képviselte. Azonban mindketten gondosan őrizték
szüzességüket – akárcsak Hesztia.

Apollón
Ha Artemisz ezüst volt, akkor ikertestvére, Apollón arany. Ha Artemisz a
hold, ő a nap. Sugárzása mindenkit elvarázsolt. Testarányaival és
arcvonásaival a mai napig egy bizonyosfajta férfiszépség eszményét
képviseli. Azért mondom, hogy „bizonyos fajta”, mert Apollónt nemcsak
szőkesége emelte ki a görögök (és persze isteneik) közül, hanem csupasz,
szakáll nélküli arca és szőrtelen mellkasa is. Akárcsak a bibliai Jákob,
szőrtelen volt ugyan, de ettől még igazi férfinak számított.
Apollón a matematika, az ész és a logika ura volt. Emellett hozzá
tartozott a költészet és a gyógyászat, a tudás, a retorika és az
ismeretszerzés is. Lényegében ő volt a harmónia istene. Alapvető
apollóni eszme, hogy az anyagi világnak és a hétköznapi tárgyaknak van
egy olyan szférája, amely összekapcsolódik az isteni, mennyei
birodalommal – mindez például a négyszögek, körök, szférák mágikus
tulajdonságaiban, a hang tökéletes árnyalataiban, valamint ritmusaiban
és az érvek logikus láncolatában mutatkozott meg. Megfelelő adottsággal
a hétköznapi dolgokból is kiolvashatunk sorsokat, jelentéseket. Apollón
pedig bőségesen megáldatott e képességgel, ráadásul képtelen volt
hazudni. Így nyilvánvalóan a jóslás és a prófécia istene is ő lett. A piton
kígyó lett a szent állata, a babérfa pedig a növénye, de emellett a delfin
és a fehér holló is gyakran kísérte útját.{70}
Nem lenne bölcs dolog Apollón aranyszínű szépségét a gyengeség
jelének tekinteni. Remek céllövő volt, és amikor kellett, legalább olyan
heves és vad harcos, mint bárki más az olümposziak közül. Közeli
rokonaihoz hasonlóan kegyetlen, kicsinyes, féltékeny és rosszindulatú is
tudott lenni. A legtöbb istentől eltérően a rómaiak szinte alig
változtatták meg a nevét: akárhová vetett valakit a sors az ókori
világban, Apollón mindenhol Apollón (vagy Apolló) maradt.

Héra haragja
A szigeten, ahol születtek, az ikrek, Apollón és Artemisz a menny
királynőjének el nem múló haragjával találták szemben magukat. Héra
korábban mindent elkövetett, hogy Zeusz hűtlenségének e két élő jele ne
születhessen meg, kudarca miatt érzett tehetetlen haragja pedig nem
ismert határokat. Tehát újfent megpróbálta elpusztítani őket.
Az ikrek még csak pár napja jöttek a világra, amikor Héra egy pitont
küldött, hogy fogyassza el a gyermekeket. Emlékszünk még arra a
mágneskőre, amelyet a várandós Rhea adott Kronosznak, hogy azt falja
fel Zeusz helyett? Ezt öklendezte fel utoljára, Zeusz pedig az Othrisz-
hegytől jó messzire elhajította. Nos, a Parnasszus-hegy lankáin, egy
Püthón nevű helyen ért földet. A földbe fúródva később Omphalosznak
nevezik, és ezt tartják az ókori Görögország köldökének, spirituális
központjának és ősforrásának. Gaia már eleve szentnek tekintette a
helyet, és pontosan ott, ahova a kő leesett, egy hatalmas, sárkányszerű
kígyó jött ki a földből, hogy a követ védelmezze. Születési helyéről a
Püthón nevet kapta, és az ő tiszteletére nevezték el a pitonként ismert
rettegett óriáskígyót.
Héra tehát haragjában Püthónt küldte Délosz szigetére, hogy végezzen
Létóval és a gyermekekkel. Zeusz, vállalva a kockázatot, hogy még
jobban feldühíti feleségét, titokban belesuttogta e hírt a szélbe. A
csecsemő Apollón meghallotta, és kétségbeesett könyörgő üzenetet
küldött Héphaisztosznak, hogy készítse el a legjobb íjat és nyilat, és
valahogy juttassa el hozzá. Az isteni féltestvér hét napon és hét éjen át
dolgozott kovácsműhelyében, és végül egy utánozhatatlanul szép
É
fegyvert, valamint egy rend aranynyilat küldött Déloszra. Épp idejében
ahhoz, hogy Apollón összeszedhesse, elrejtőzzön a homokdűnék mögött,
és várja az óriáskígyó érkezését. Abban a pillanatban, amikor Püthón
kijött a tengerből és a tengerpartra csusszant, Apollón is előlépett
rejtekhelyéből, és az állat szemei közé lőtte nyílvesszejét. Ott helyben, a
parton darabokra vágta a holttestet, és harsány diadalüvöltésben tört ki.
Azt gondolhatnánk, Apollón teljesen jogosan védte meg anyját,
testvérét és saját magát e szörnyű teremtménytől, Püthón azonban
khtonikus lény volt – azaz a földből származott –, így Gaia gyermekeként
isteni védelem alatt állt. Zeusz pedig jól tudta, hogy ha meg akarja őrizni
tekintélyét, muszáj lesz Apollónt megbüntetnie a kígyó feldarabolása
miatt.
Végül is nem is volt túl durva az Apollónnak szánt büntetés. Vezeklés
gyanánt Zeusz nyolc évre száműzte az ifjú istent a kígyó szülőhelyére, a
Parnasszus-hegy alá. Itt egyrészt az Omphaloszt kellett őriznie, másrészt
pedig rendszeres atlétikai tornát szervezett. A püthói játékokat ezután
négyévente tartották, méghozzá pontosan két évvel az adott olümpiai
viadal előtt és után.{71}
Apollón jósdát alapított Püthónban (amelynek nevét Delphoira
változtatta),{72} ahova bárki betérhetett, és a jövőről tudakozódhattak az
istentől vagy felkent papnőitől – utóbbiak időnként Szibülla vagy Püthia
néven ismertek. A kérdező nem láthatta a papnőt, aki egy földhasadék
fölött ülve a prófétai eksztázis transzszerű állapotában mondta
kétértelmű jóslatait egy följebb lévő csarnokba, ahol a kérelmező
szorongva várta a kinyilatkoztatást. A hasadék elvileg magába a föld
méhébe vezetett, így Apollón és a Szibüllák tulajdonképpen részben
magától Gaiától, az isten dédanyjától kapták jóstehetségüket. Állítólag
kigőzölgések szálltak fel a földből, ez sokak szerint Gaia lehelete volt.{73}
Itt bugyog fel a Kasztalia-forrás vize, és a legenda szerint, ha ebből iszik
valaki, vagy ha csak meghallja a víz suttogását, azonnal költői ihlete
támad.{74}
A déloszi Apollón tehát delphoi Apollón is lett. Még manapság is
sokan utaznak ide, hogy a jövőjükről kérdezősködjenek. Én magam is
megtettem. Apollón sohasem hazudik, de egyenes választ sem ad,
mintha szórakoztatná, ha egy másik kérdéssel felel, vagy felad egy
homályos rejtvényt, amelynek az értelme már csak akkor válik világossá,
amikor késő.
 Vezeklés gyanánt, mert Zeusz nem hagyta a maguk rendjén menni a
dolgokat, és engedte Püthont a halál örök álmába lökni, a főisten végül
összekapcsolta a földdel Déloszt, a kígyó nyugvóhelyét. Vagyis a
tengerfenékhez rögzítette a sziget alját, így Délosz többé már nem úszik;
az ide látogatók napjainkban is tanúsíthatják, hogy mennyire gyötrik az
agresszív passzát- és a csalóka meltemi szelek. Ha valaki errefelé jár, jó
eséllyel a legdurvább tengeribetegség vesz rajta erőt. Mintha Héra máig
nem feledné, hogy Délosz szigete milyen szerepet játszott a létoidák,
azaz a csodálatos ikerpár, Artemisz és Apollón születésében.

Maia, Maia
Hányan laktak most az Olümposzon? Végezzünk csak egy gyors
fejszámolást!
Zeusz ült a trónon, Héra pedig mellette. Ez eddig kettő. Körülöttük
sorakozott Hesztia, Poszeidón (aki szeretett minél több időt a
szárazföldön tölteni és Zeuszon tartani a szemét), Démétér, Aphrodité,
Héphaisztosz, Arész, Athéné, Artemisz és Apollón. Tizenegynél tartunk.
Hadész nem számít, mert ő inkább az alvilágban tartózkodott, és
egyáltalán nem érdekelte, hogy a tizenkét isten közt lenne a helye.
Pontosabban tizenegy között. Még egy kell tehát, hogy az Olümposz
lakói elérjék a tizenkettes létszámot.
Alighogy lassan leülepedtek a dolgok, és a Püthon-ügy körüli visongó
méltatlankodásból már csak némi duzzogás és néhány lapos tekintet
maradt, Zeusz máris tisztán látta, mi a legfontosabb kötelessége. Világra
kell segítenie a tizenkettedik, vagyis az utolsó istenséget. Vagy, másként
fogalmazva, szexmániás tekintete újabb étvágygerjesztő halhatatlanon
akadt meg.
A titanomachia idején Atlasznak, a legkegyetlenebb titánnak hét lánya
született Pléioné Ókeanisztól. Tiszteletére a hét nővért Plejádoknak
nevezték el, habár időnként apjukra tekintettel Atlantidák néven is
emlegették őket.
A legidősebb és legcsodálatosabb, fekete szemű nővért Maiának
hívták. Szerény, boldog nimfaként éldegélt a csodálatos Killene-hegy{75} 
korinthoszi lankáin, Árkádiában. Boldogsága egészen addig tartott, amíg
egy éjszaka a nagy Zeusz isten megjelent nála, és gyermekkel
ajándékozta meg. Ekkorra már mindenki tudta, hogy mit gondol Héra
Zeusz fattyairól, és ez országszerte (sőt a görög vidékeken túl is) igen
megrémített minden szép lányt. Így Maia egy távoli, félreeső barlang
menedékében nagy titokban adott életet egy egészséges fiúgyermeknek,
aki a Hermész nevet kapta.

A csodagyerek
Hermész hamar bemutatta, hogy nála furcsább és rendkívülibb gyereket
még nem hordott a föld a hátán. Születése után negyed órán belül
átmászott a barlang egyik végéből a másikba, miközben folyamatosan
megjegyzéseket tett rémült anyjára. Öt perccel később közölte, hogy
fényre van szüksége, mert alaposan meg szeretné vizsgálni a falakat.
Miután semmi sem történt, fogott két követ, összecsapta őket, szikrát
csiholt, és tüzet gyújtott. Ilyet ezelőtt még senki sem csinált. Ezután
(nagyjából félórával születése után) felállt, majd az elképesztő csecsemő
kijelentette, hogy sétálni megy.
– E barlang boltozatának bugyraiban berzenkedik bennem a
kellemetlenül kínos, kényelmetlenül kusza klausztrofóbia – mondta, és
egy mondaton belül feltalálta az alliterációt és a „-fóbia”-végű
szócsoportot. – Hamarosan újra találkozunk. Addig is kötögess vagy
fonogass csak, vagy csinálj, amit akarsz, jó anyám.
E kivételes és elképesztő kis gazfickó a Killene-hegy lejtőin
leereszkedve dúdolgatni kezdett, majd hamarosan hangos dalra fakadt.
Az erdei fülemülék rögtön utánozni kezdték énekét, és azóta is próbálják
felidézni.
Észre se vette, hogy milyen messzire ment, és egyszer csak egy
mezőre ért, ahol csodás látvány tárult a szeme elé. Hófehér tehéncsorda
legelészett és szelíden bőgött a holdfényben.
– Ó! – sóhajtott elbűvölten. – Minő gyönyörű múúk! – Bármily
koraérett volt is, azért még nem lépett túl teljesen a gügyögésen.
Hermész a teheneket nézte, a tehenek pedig Hermészt.
– Gyertek ide! – utasította őket.
A tehenek egy darabig még bámulták, aztán lehajtották a fejüket és
nyugodtan legeltek tovább.
– Hm. Szóval így megy ez, mi?
 Hermész agya fürgén járt, hosszú fűszálakat tépett ki és valamiféle
marhapatkóvá fonta őket össze. A tehenek minden patájára rakott egyet.
Apró, pufók lábait babérlevelekkel burkolta be. Végül letépett egy adag
zsenge fűzfaágat, és könnyedén, ügyesen pálcává göngyölte őket össze,
aztán a marhák közé csapott, és egy szempillantás alatt szoros, jól
irányítható csordába rendezte őket. Hogy még elővigyázatosabb legyen,
hátha keresné a teheneket a gazdájuk, hátrafelé hajtotta őket, fel a
hegyoldalon, egészen a barlang szájáig, ahol döbbent és rémült anyja
aggódva ácsorgott, amióta Hermész oly könnyedén és nyugodtan
lelépett.
Maiának eddig semmilyen tapasztalata sem volt az anyasággal, de azt
biztosan tudta, hogy fia feltűnő stílusa és kihívó viselkedése nem éppen
mindennapi – még az istenekhez képest sem. Persze, ismerte a többiek
történeteit, tudta, hogy Apollón csecsemőként legyőzte Püthont, és a
teljes fegyverzetben született Athénére is emlékezett. Na de kövekkel
tüzet csiholni? Most pedig idehajtani egy csordát? Mi ez, amit a szemei
előtt lóbál? Csak nem egy teknősbéka? Álmodik talán?
– Figyelj csak, anyám! – mondta Hermész. – Van egy ötletem.
Szeretném, ha földhöz vágnád a teknőst, kitépnéd a húsát és megfőznéd.
Szerintem nagyon finom leves lenne belőle. Azt hiszem, jól illene hozzá
egy kis medvehagyma, na meg némi… talán némi édeskömény? A főfogás
pedig marhasült is lehetne. Mindjárt megnézem, melyik. Csak egy
pillanatra kölcsönveszem ezt a kést, rögvest vissza is adom.
Ezután eltűnt a barlang mélyén, és hamarosan rémült tehénbőgés
hangzott fel, amint a pufók kezecskék elvágták az egyik boci torkát.
Maiának be kellett látnia, hogy a leves igen finomra sikeredett. Ezután
bátorságát összeszedve megkérdezte a fiát, hogy most épp mire készül.
Hermész ugyanis vékony marhabélszálakat teregetett ki a tűz előtt.
Miközben a bűzlő csíkok száradtak, picinyke lyukakat fúrt a teknőshéj
széleinél.
– Támadt egy ötletem – mindössze ennyit mondott.

Apollón jeleket olvas

Tudta vagy sem Hermész, de az első földön töltött éjszakáján igen
messzire merészkedett el. A barlangtól elindulva a Killene hegytől
északra lévő Thesszálián keresztül egészen Pieríáig jutott, ahol
megtalálta és csordába terelte a teheneket. Aztán pedig vissza.
Csecsemőléptekkel ez rendkívül nagy távolság.
Egyetlen dolgot azonban Hermész biztosan nem tudhatott. Méghozzá
azt, hogy a fehér marhák Apollóné voltak, aki rendkívül nagy becsben
tartotta őket. Amikor meghallotta, hogy eltűntek, tajtékzó haraggal
felkerekedett és Pieríába ment. Mindenképp fel akarta kutatni a
tolvajbanda búvóhelyét. Bizonyára vad Drüaszok vagy faunok lehettek,
gondolta. Keservesen megbánják majd, hogy ellopták a nyílvesszők
istenének tulajdonát. A legelőn a földre feküdt, hogy egy tapasztalt
nyomolvasóra jellemző alapossággal vizsgálja meg a területet.
Legnagyobb megdöbbenésére a brigantik semmilyen használható nyomot
nem hagytak maguk után. Mindössze néhány rőzsenyalábot vett észre,
összevissza kanyargó vonalakat látott és – ha csak nem ment el az esze –
egy csecsemő lábnyomait. A tehenek patái pedig furcsa módon nem a
mezőről elfelé, hanem a legelő irányába vezettek.
Akárki lopta is el a gulyát, nyilvánvalóan gúnyolódott Apollónnal.
Csakis profik lehettek. Nővére, Artemisz volt a legjobb vadász, akit
ismert. Vajon ő tehette? Talán kiagyalt valamit, hogy ravaszul eltüntesse
a nyomokat. Arész nem ennyire okos, Poszeidónt pedig nem érdekelte
volna a dolog. Héphaisztosz? Nem valószínű. Akkor kicsoda?
Nem messze az egyik ágon rigó tollászkodott. Apollón gyors
mozdulattal felvonta íját és lelőtte a kismadarat. A jóslás istene
felhasította az állatka begyét, és olvasni kezdett.
A belek színeiből, a jobb vesében lévő göbből és a csecsemőmirigy
furcsa helyzetéből immár világosan látta, hogy a gulya valahol
Korinthosztól nem messze, Árkádiában van. Na és mit olvasott ki a
májon lévő vércsomóból? Killene-hegy. Még valami? Hát persze! Hiszen
elvégre egy csecsemő lábnyomait látta.
Apollón lágy szemöldöke most gondterhelt ráncokat vetett, kék
szemei lángra gyúltak, rózsaszínű ajkait pedig fenyegetően szorította
össze.
Eljött a bosszú ideje.

Féltestvérek
Mire Apollón a Killene-hegy lábához ért, majd szétvetette a harag. Az
egész világ tudta, hogy ezek az ő szent tehenei. Nyilvánvalóan látszott,
mennyire ritka és értékes fajták. Ki merészelte ezt tenni?
Egy hamadrüasz hajlott le fáinak ágai közül. Ez önmagában még nem
lett volna nyom, de észrevette, hogy kicsit odébb több nimfa fecsegve
gyülekezett egy barlang szája körül. Talán itt lesz a válasz? Bizonyára ez
a nimfa is odamenne, ha elhagyhatná a fáját.
Amikor Apollón a hegytetőre ért, látta, hogy a környékről mindenki a
barlang körül gyülekezik. Közelebb húzódva észrevette, hogy valami zaj
szűrődik ki odabentről. Még sohasem hallott ilyesmit. Mintha minden
édes, szerelmes, tökéletes és gyönyörűséges érzés egyszerre kelne életre,
és a fülein keresztül egyenesen a lelkébe áramlanának e hangulatok.
Ahogy az ambrózia illata az asztalhoz csalogat, és összefut tőle a nyál a
szájában, ahogy egy kedves nimfa sóhajától felforr, már-már felrobban a
vére, és dalra fakad, ahogy egy forró érintéstől minden porcikája
összerezzen – ezek a láthatatlan hangok ugyanannyira elcsábították és
megbabonázták Apollónt, hogy úgy érezte, mindjárt beleőrül a vágyba és
az örömbe. Bárcsak megragadhatná, és a keblére ölelhetné e hangokat!
Bárcsak…
A mágikus hang hirtelen elhalt, a varázslat megtört.
A hableányok, a Drüaszok és a barlang bejárata körül gyülekező egyéb
szellemek most szétszéledtek, és csodálkozva rázták fejüket, mintha
valami transzból tértek volna magukhoz. Apollón keresztülfurakodott
rajtuk, és látta, hogy a barlang bejárata mellett egy kőrakásra két
hatalmas szelet marhahúst raktak ki, szépen, ízlésesen feldarabolva.
Hirtelen megint elöntötte a szörnyű harag.
– Most megfizetsz! – üvöltötte, miközben berohant. – Most…
– Cssss…
Apollón unokatestvére, Maia, a hegyi nimfa egy kosárból font székben
ült és varrogatott. Ajkához tette ujját, és a tűz mellett lévő bölcső felé
mutatott, amelyben egy rózsás arcú csecsemű aludt boldogan, álmában
gügyögve.
Apollón azonban nem hagyta ennyiben.
– Ez az ördögi gyermek ellopta a gulyámat.
– Meg vagy te őrülve? – kérdezte Maia. – Még egy napja sincs, hogy
megszületett az én édes kis angyalkám.

É
 – Édes kis angyalka ám a… Tökéletesen olvasok a rigó beleiből. Amúgy
is hallom az állatokat, ott topognak és bőgnek hátul. Bárhol felismerném
a múújukat. Ez a gyerek egy tolvaj, és követelem…
– Mit követelsz? – kérdezte Hermész felülve bölcsőjéből és gyilkos
tekintettel meredve Apollónra. – Már egy szemhunyásnyit sem alhat egy
kis csecsemő? Kemény estém volt, amíg idehajtottam a gulyát, és a
legutolsó, amire szükségem van…
– Szóval beismered? – üvöltötte Apollón és a gyermek felé lépett. –
Zeuszra mondom, kiszorítom a szuszt belőled, te kis…
Felemelte Hermészt, és ki tudja, mit tett volna vele, ám ekkor
valamilyen furcsa tárgy esett ki a bölcsőből. Fából és teknőspáncélból
készítették. És miközben lepottyant, pontosan ugyanolyan hangot
hallatott, mint az a mágikus dallam, amely a barlang előtt annyira
megbabonázta Apollónt.
Visszadobta Hermészt a kiságyba, és felkapta a különös tárgyat. Két
vékony falécet erősítettek a teknőspáncélra, és marhabélfonalakkal
kötötték össze őket. Apollón hüvelykujjával megpendítette az egyik húrt,
és ismét ugyanaz a csodálatos hang csendült fel.
– Mi a…
– Ja, hogy ez? – kérdezte Hermész, és meglepetten felvonta a
szemöldökét. – Csak egy kis semmiség, amit tegnap este dobtam össze.
„Lírának” neveztem el. Mindenféle érdekes dolgot lehet vele csinálni.
Mondjuk így végighúzod a húrokat. Vagy ha akarod, ütemesen is
végigpengetheted. Vagy néhány húrt lenyomsz, és… Add ide, inkább
megmutatom!
Kisvártatva, mint két izgatott tinédzser, pengették, sikálták,
csapkodták, rángatták, zizegtették a húrokat, új és új akkordokat csalva
elő a hangszerből. Hermész épp a természetes harmóniák elvét mutatta
be a felkavaró érzéstől teljesen megbabonázott Apollónnak, aki egyszerre
csak észbe kapott.
– Nos, ez mind szép és jó – mondta. – De mi van az átkozott
gulyámmal?
Hermész fürkészőn nézett rá.
– Te nem lehetsz más, mint… Hm… Ne segíts! Apollón, igaz?
Apollón számára teljesen új élmény volt, hogy nem ismerték fel
egyből. Az igazat megvallva, nem nagyon volt ínyére a dolog. Ráadásul
egy alig egynapos csecsemő mondta az előbbieket, méghozzá
É
meglehetősen fölényeskedő hangon. Épp egy gúnyos megjegyzéssel,
esetleg egy gyors jobbhoroggal akarta széjjelzúzni ezt a szemtelen kis
fickót, aki ekkor kezeit nyújtotta feléje.
– Csapj bele, Pol! Örülök, hogy találkoztunk. A nevem Hermész, én
vagyok az isteni névsor utolsó bejegyzése. Szóval, ha jól sejtem,
féltestvérek vagyunk. Anyám, Maia, tegnap éjszaka nagyjából felvázolta a
családfát. Jó kis csapat, nem igaz? Hm?
Ismét egy vadonatúj érzés bökdöste játékosan Apollón gerincét.
Mintha kicsúszott volna a kezéből az irányítás.
– Nézd, nem érdekel, ki vagy, de akkor sem lophatod el a teheneimet,
és még csak fizetni sem akarsz érte.
– Ó, ne aggódj, kifizetek mindent! Most viszont kellettek nekem. A
legjobb minőségű belek. Ha már lírát készítek szeretett féltestvéremnek,
csakis a legjobb húrokat használhatom.
Apollón Hermészről a lírára nézett, aztán ismét vissza, Hermészre.
– Úgy érted…?
Hermész bólintott.
– Sok szeretettel. Tiéd a líra és a belőle előcsalható művészi szépség.
Úgy értem, jelenleg te vagy a számok, az ész, a logika és a harmónia
istene. Ebbe a portfólióba jól illeszkedik a zene, nem gondolod?
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Mondjuk mondd azt, hogy „Köszönöm, Hermész”, és azt is hogy, „És
persze tartsd csak meg a gulyát, kedves testvérem!”
– Köszönöm, Hermész! Ja igen, és persze tartsd meg a gulyát!
– Nagyon rendes vagy, öregem, de nekem csak két tehén kellett.
Visszaveheted a többit.
Apollón zavarában izzadó homlokára szorította kezét.
– És miért csak kettő kellett?
Hermész a földre huppant.
– Maia mondta, hogy az istenek szeretik, ha imádják őket, és milyen
sokat jelent nekik az állatáldozat. Így hát levágtam két tehenet, és
tizenegy égő hússzeletet ajánlottam fel égő áldozatul az Olümposz
isteneinek. Mindenkinek egyet. A negyedik szeletet megettük tegnap
anyával. Van még egy kicsi belőle, ha nem zavar, hogy hideg. Nagyon
finom azzal a mustármagszósszal, amit kotyvasztottam hozzá.
– Köszönöm, nem – mondta Apollón. – Igen bölcs dolog volt tőled,
hogy ilyesfajta füsttel köszöntötted az isteneket – tette hozzá. A
többiekhez hasonlóan ő is nagyon szerette a fogadalmi felajánlásokat. –
Nagyon helyes.
– Nos – folytatta Hermész –, ne nézzük meg, működik-e? – Aztán
minden különösebb figyelmeztetés nélkül Apollón karjaiba ugrott, és
féltestvére vállaiba csimpaszkodott.
E csodálatos gyermek villámgyors észjárása, fürge mozgása és stílusa
szinte megszédítette Apollónt.
– Mármint, hogy micsoda? Mi működik?
– A tervem, hogy apánk bizalmába férkőzzek. Vigyél fel az
Olümposzra, és mutass be mindenkinek! – mondta Hermész. – Még üres a
tizenkettedik trón, minél előbb bele szeretnék telepedni.

A tizenkettedik isten
Hermésznél minden gyors volt. A gondolatai, a felfogása, az ösztönei, a
reflexei. Az olümposzi istenek orrlyukait tegnap jólesően töltötte be a
Killene-hegyről felszálló finom aromájú füst, így az új jövevény
lényegében már kellőképp előkészítette érkezését. Még Héra is csókra
tartotta elé az arcát, és kijelentette, hogy a gyermek elbűvölő
teremtmény. Mielőtt bárki észbe kaphatott volna, már Zeusz térdén
lovagolt, és apja szakállát cibálgatta. Zeusz felkacagott, és a többi isten is
vele nevetett.
De milyen kötelességei legyenek az új istennek? Szapora lábai és fürge
észjárása azonnal sugallta a választ: ő lesz az istenek hírvivője. Hogy még
gyorsabb legyen, Héphaisztosz elkészítette jellegzetes lábbelijét, a
talariát – szárnyas szandálokat, amelyek segítségével sasnál is sebesebben
reppenhetett át egyik helyről a másikra. Hermésznek nagyon tetszett e
viselet, és olyan őszinte örömmel és szeretettel ölelte meg
Héphaisztoszt, hogy a tűz- és kovácsisten rögtön visszament műhelyébe,
és egy álló napig lázasan dolgozott, majd egy alacsony, rugalmas
karimájú szárnyas kalapot hozott neki a talaria mellé. Ez nagyságot
kölcsönzött Hermésznek, és megmutatta a világnak, hogy e hetyke,
jóképű fiatalemberből is árad az istenek lenyűgöző fensége. Bónuszként,
hogy még csinosabb legyen, Héphaisztosz ezüstpálcát ajándékozott neki,
a tetején szárnnyal, rajta pedig két kígyóval.{76}
 
 Héphaisztosz készítette az istenek hírvivőjének, Hermésznek a talariát, a
szárnyas szandált, amely aztán az isten egyik fő attribútuma lett. Vörösalakos
kehely, Kr. e. 5. sz.
  
Innentől kezdve Hermész vitézi cselekedetei rendkívüli örömmel
töltötték el Zeuszt. Apollón gulyájának elrablása nagyon cseles,
fondorlatos tett volt, így Hermész lett a betyárok, tolvajok, csirkefogók,
hazugok, hamiskártyások, svindlerek, tréfacsinálók, nagyotmondók és
sportolók istene. A hazugságnak, nagyotmondásnak és tréfacsinálásnak
van egy jobbik része is, így Hermészhez tartozott az irodalom, a
költészet, a szónoklat és a bölcsesség is. Tehetsége és éleslátása révén a
tudományban és a gyógyászatban is jeleskedett.{77} Ő lett a kereskedés és
az üzlet istene, valamint (természetesen) a marhapásztoroké és az
utazóké. Habár ő találta fel a muzsikát, ígéretéhez híven Apollónnak
ajándékozta hangszerét. Féltestvére aztán egyszerűsítette a líra
szerkezetét, ugyanis elegáns hajlított aranykeretre cserélte a
teknőspáncélt – manapság is így ismerjük a klasszikus, hárfaszerű
eszközt.
 
Apollónt, a muzsika istenét elbűvöli a Hermésztől kapott líra hangja. Itáliai
iskola, 17. sz.
  
Korábban már írtam arról, hogy Artemisz és Athéné bizonyos értelemben
egymás ellentétei voltak (vad kontra pallérozott, ösztönös kontra
megfontolt stb.). Hasonlóképpen a Hermész megtestesítette rugalmasság,
fürgeség, valamint a kereskedelem és a közlekedés energikus lendülete
tulajdonképpen pontosan ellentétes Hesztia nyugalmával,
állandóságával, az általa képviselt renddel és háziassággal.
A Héphaisztosz készítette pálcán, szárnyas szandálokon és kalapon
kívül még a teknős, a líra és a kiskakas is Hermész szimbólumai lettek. A
rómaiak Mercuriusnak hívták, és majdnem olyan buzgón imádták, mint a
görögök. Szőrtelen volt, akárcsak kedvenc féltestvére, Apollón (ugyanis
immár világraszóló cimborákká fogadták egymást), és hozzá hasonlóan ő
is fényisten lett. Apollónnal ellentétben azonban ő nem arany-, hanem
higanyezüst fényben tündökölt. A higany elemét más nyelvekben
Hermészről – pontosabban Mercuriusról nevezték el, például a
franciában „mercure”, az olaszban „mercurio”, az angolban pedig
„mercury”. Hermész később kapja majd meg talán legfontosabb isteni
feladatát, de egyelőre ültessük csak le a tizenkettedik trónszékre, és
gyönyörködjünk inkább a Megala Kazániában,{78}  azaz az Olümposz-
hegység csúcsán lévő magasztos látványban!

Az olümposziak
Két hatalmas trón néz szembe tíz kisebbel. Mostanra már mindegyiket
elfoglalta egy isten vagy egy istennő. Zeusz Héra felé nyújtja balját.
Az istenek előtt terül el Megala Kazánia, az Olümposz hatalmas félkör
alakú képződménye, amelyet még a hekatonkheirek vájtak a titánokkal
vívott nagy harcuk során.{79}  Éljenzés hangzik fel, örülnek a
halhatatlanok, akik azért gyűltek össze, hogy szemtanúi legyenek e nagy
alkalomnak, Zeusz dicső pillanatának.
A mennyek királynője megfogja férje kezét. Elégedett. Nemrég
alaposan átbeszélték a dolgokat csökönyös férjével. Nem lesz több új
isten. Nem csábít el és nem ejt teherbe több nimfát és titaniszt. Immár
teljes a dodekatheon, és Zeusz innentől arra koncentrál, hogy örök
időkre megalapozza uralmát. Ő, Héra pedig mindig vele lesz, támogatja
és terelgeti, fenntartja a rendet és a méltóságot.
 A főisten végigtekint az előttük trónoló tíz mosolygó halhatatlanon.
Érzi, ahogy Héra finoman megszorítja a kezét, és pontosan érti, mit
jelent a mozdulat. Int az előttük sorakozó titánoknak, akik nemrég
kaptak kegyelmet, és üdvözli a bámulattól majd’ elaléló nimfákat is.
Küklopszok, gigászok, Meliák, Ókeaniszok lökdösődnek, hogy minél
jobban lássanak. A Kháriszok és a Hórák félénken pislákolnak. Hadész, az
Erinnüszök és az alvilág többi sötét teremtményei mélyen meghajolnak.
A hekatonkheirek buzgó kitartással integetnek háromszáz kezükkel.
A tizenkettek uralmát szentesítendő Hesztia lelép a trónjáról, és egy
finoman megmunkált csillogó rézedényben meggyújtja az olajat.
Hatalmas éljenzés hangja száll a hegy körül. Egy sas repül el felettük.
Mennydörgés bömböl az égben.
Hesztia visszatér a trónjára. Zeusz nézi, ahogy az istennő nyugodt
mozdulatokkal kisimítja tunikáját, aztán egyenként végigtekint a
többieken. Poszeidón. Démétér. Aphrodité. Héphaisztosz. Arész. Athéné.
Artemisz. Apollón. Hermész. Az istenek hada a teremtett világ egészével
együtt ott hajlong a színe előtt. Minden ellenséget szétvertek,
elpusztítottak, bebörtönöztek vagy megzaboláztak. Egy olyan birodalmat
teremtett, olyan uralmat hozott létre, amilyet még nem látott a világ.
Győzött. Valahogy mégsem érez semmit.
Felnéz, és a hegy távoli peremén észrevesz egy alakot. Csak a
körvonalait látja, fekete ruhája lobog a szélben. Apja, Kronosz érkezett
meg. Sarlóját tartja kezében, és ahogy lassan jobbra-balra lengeti, mint
valami ingát, a lenti tűz fényei cikázva verődnek vissza a pengéről.
Habár e félhomályban még Zeusz sem látja ilyen messziről az arcát,
egészen biztos benne, hogy apja ösztövér, zilált ábrázatán kegyetlen,
gúnyos mosoly játszadozik.
– Integess, Zeusz! És az istenek szerelmére, mosolyogj már! – sziszegi
Héra, és a felesége hangjára végre észbe kap. Mire visszanéz, a sötét
sziluett már eltűnt. Lehet, hogy ott sem volt, talán csak képzelődött.
Még nagyobb éljenzés tör ki. A mennydörgés összemosódik a
földmélyi morajlással. Gaia és Uranosz is gratulálnak. Vagy
figyelmeztető jelet küldtek. A taps és a hurrázás csak nem ér véget.
Minden élőlény őt imádja és bálványozza.
Valami mégis hiányzik. Valami… Szemöldökét ráncolva töpreng.
Hirtelen hatalmas mennykő csap le az égből, nagy füstfelhő gerjed, égett
por szaga száll a levegőben.
– Ne csináld ezt, drágám! – szól Héra.
Zeusz azonban nem hallgat rá. Támadt egy ötlete.
ZEUSZ JÁTÉKSZEREI
 
ELSŐ RÉSZ
 PROMÉTHEUSZ
Korábban már említettem Prométheuszt, Iapetosz és Klümené fiát. E
fiatal és bölcs titánt igen elbűvölő tulajdonságokkal áldotta meg a
természet. Erős volt, már-már zavarba ejtően jóképű, megbízható,
hűséges, diszkrét, szerény, szellemes, megfontolt, udvarias – és általában
véve igen megnyerő és kellemes társaság. Mindenki odavolt érte, de
Zeusz kedvelte a legjobban. Amikor a főisten zsúfolt időbeosztása
lehetővé tette, együtt barangolták be a vidéket, mindenféléről
beszélgettek – a szerencséről, a barátságról és a családról, a háborúról és
a végzetről, na meg sok más jelentéktelen, buta dologról, ahogy a
barátok szoktak.
A tizenkét isten beiktatása körüli időszakban Prométheusz – aki
legalább annyira szerette Zeuszt, mint Zeusz őt – észrevette, hogy
barátja mintha kicsit kezdene megváltozni. Szeszélyesnek és
ingerlékenynek tűnt, ritkábban akart már sétálni vele, és egyre
mogorvább lett, dührohamokban tört ki, zsémbeskedett. Vagyis már nem
olyan királyi, vidám és önuralommal teli istenként viselkedett, amilyen
korábban volt, és amilyennek Prométheusz megismerte és megszerette.
Bizonyára ideges – gondolta, és a továbbiakban inkább igyekezett
kerülni.
Egy-két héttel a nagy ünnepség után az egyik reggel Prométheusz épp
valahol Trákia egyik illatos legelőjén aludt a fűben, amikor arra ébredt,
hogy valami egyfolytában csipkedi a lábujjait. Szemeit kinyitva látta,
hogy az istenek ura fiatalos élénkséggel ugrabugrál előtte, mint valami
türelmetlen kisgyerek a születésnapjának reggelén. A mélabú már a
semmibe tűnt, mint a köd a hegytetőről, régi vidámsága pedig szemmel
láthatólag visszatért, sőt szinte megkétszereződött.
– Ébresztő, Prométheusz! Gyerünk, gyere már!
– Mmmpf… Mi van?
– Valami emlékezetes dolgot csinálunk ma, valamit, amit évmilliókig
nem felejt el a világ. Sok-sok korszakon keresztül emlegetik majd, ez lesz
a…
– Medvékre vadászunk, vagy mi?
– Medvékre? Ugyan már! Ennél sokkal csodálatosabb ötletem támadt.
Gyere!
 – Hová megyünk?
Zeusz egy szót sem szólt, de Prométheuszba karolt, és lendületesen
keresztülvezette a mezőn. Csak a főisten izgatott, ugató nevetése törte
meg időnként a csendet. Ha Prométheusz kevésbé ismerte volna barátját,
még azt hiszi, berúgott a nektártól.
– Ez az ötlet… – emlékeztette. – Esetleg lehetne róla szó, hogy az
elején kezdjük?
– Ja, persze. Az elején. Nem gond. Pontosan az elején kell kezdenünk.
Ülj le oda! – Zeusz egy kidőlt fatörzsre mutatott, és föl-alá járkált,
miközben Prométheusz a kérget nézegette, hogy nincsenek-e rajta
hangyák, aztán beletörődőn lehuppant. – Na, szóval. Gondolj bele, hogy
kezdődtek a dolgok! En arche en Chaos. Kezdetben vala a Khaosz. A
Khaoszból lett az első rend – Erebosz, Nüx, Hémera és a nemzedékük.
Aztán jött a második rend, nagyszüleink, Gaia és Uranosz, igaz?
Prométheusz megfontoltan bólintott.
– Gaia és Uranosz aztán a világra szabadította szörnyű fajtádat, a
titánokat.
– Hé!
– Aztán jöttek a nimfák, a szellemek, mindenféle alsóbbrendű
istenségek, szörnyek és állatok. Végül pedig a csúcspont, azaz mi. Az
istenek. A menny és a föld tökéletes lett.
– Aha. A fajtám ellen vívott hosszú és véres háború után. Amit
segítettem neked megnyerni.
– Persze, persze. De az eredmény a lényeg: minden jó lett. Mindenhol
béke és gazdagság honol. Mégis…
Zeusz hosszú szünetet tartott, és Prométheusz kénytelen volt
megtörni.
– Ugye nem úgy érted, hogy hiányzik a háború?
– Nem, nem erről van szó… – Zeusz továbbra is föl-alá mászkált
Prométheusz előtt, mint egy tanár, aki egyfős osztálynak tartja
előadását. – Talán észrevetted, hogy mostanában kicsit magam alatt
vagyok. Mindjárt megmondom, miért. Tudod, hogy néha sassá változom,
és keresztülrepülök a világon?
– Aha. Nimfákat hajkurászol.
– Ez a világ elképzelhetetlenül gyönyörű – folytatta Zeusz, mintha
meg se hallotta volna barátja megjegyzését. – Minden ott van a maga
helyén: a folyók, a hegyek, a madarak, a vadak, az óceánok, a ligetek, a
síkságok és a kanyonok… De tudod, amikor fentről végigtekintek rajta,
valahogy mégis elkap a szomorúság. Olyan üres…
– Üres?
– Ó, Prométheusz, neked fogalmad sincs, hogy milyen unalmas egy
kész és teljes világ istenének lenni.
– Unalmas?
– Igen, unalmas. Egy ideje rádöbbentem, hogy unatkozom és
magányos vagyok. Úgy értem, globális szinten „magányos”. Kozmikus
szinten. Rám tört a kozmikus magány. Most már örökre így lesz? Ott
ülök majd az Olümposz trónján mennykövekkel az ölemben, és mindenki
hajladozik előttem, dicsőítő énekeket zengnek és szívességekért
kuncsorognak? Örökkön örökké. Mi ebben az élvezetes?
– Nos…
– Légy őszinte, te is utálnád.
Prométheusz összeszorított ajkakkal töprengett egy darabig. Az igazat
megvallva, sohasem irigyelte barátját az égi trónja és a hozzá tartozó
gondok és bajok miatt.
– Azt hiszem – kezdte Zeusz. – Rám férne valami jó kis teremtés.
– Már megint meguntad Hérát?
– Nem, nem úgy értem. Nem nőt akarok. Egy új faj teremtése.
Alapvetően úgy nézne ki, mint mi: két lábon állna…
– És egy feje lenne?
– Abszolút. Egy fej, két kéz. Minden apró részletben ránk
emlékeztetne, és lenne… Prométheusz, te értelmiségi vagy, mondd meg,
hogy hívják azt, ami nekünk van, de az állatoknak nincs.
– Kezünk?
– Nem, hanem az a részünk, ami megsúgja, hogy létezünk, amitől
rádöbbenünk saját személyiségünkre?
– A tudat?
– Ez az. Ezeknek a teremtményeknek lenne tudatuk. És nyelvük. Persze
nem jelentenének konkurenciát, lent, a földön élnének, és bölcsességüket
arra használnák majd, hogy földet műveljenek, élelmet termesszenek, és
valahogy eltartsák magukat.
– Nos… – Prométheusz összeráncolt homlokkal összpontosított, és
próbált valami koherens képet alkotni a tervről. – Tehát egy olyasfajta
élőlényt, mint mi?

É
 – Pontosan. De persze nem lesznek olyan nagyok. És az én
teremtményeim lennének. Vagyis a mi teremtményeink.
– A miénk?
– Nagyon jó a kézügyességed. Majdnem olyan jó, mint
Héphaisztosznak. Szeretném, ha te formáznád meg ezeket a
teremtményeket, mondjuk… Például agyagból. Úgy néznének ki, mint
mi, a testfelépítésük minden részlete stimmelne, csak kisebb méretben.
Aztán életet lehelnénk beléjük, sokasítanánk őket, majd elengednénk a
világban, hogy lássuk, mi történik.
Prométheusz mérlegelte az ötletet.
– Foglalkoznánk velük, beszélnénk hozzájuk és együtt flangálnánk?
– Pontosan erre gondolok. Lenne egy értelmes – vagy legalábbis félig
értelmes – faj, ami imádna minket, játszhatnánk velük és
szórakoztatnának. Apró hódolók.
– Férfiak és nők?
– Jaj, nem, az istenek szerelmére, csak férfiak. El tudod képzelni,
amúgy mit szólna Héra?
Prométheusz elég jól el tudta képzelni, mit szólna Héra, ha a világon
egyszerre csak még több nő lenne, akivel csapodár férje hetyeghetne.
Látta azonban, hogy Zeusz igen ráizgult a nagyszerű tervre. Tudta jól,
hogy ha a barátja egyszer a fejébe vesz valamit, bármilyen új vagy furcsa
dolog legyen is az, még a hekatonkheirek és a gigászok együttes ereje
sem tudná tőle eltéríteni.
Nem mintha Prométheusz ellenére lett volna az ötlet. Tulajdonképpen
izgalmas kísérlet lesz – döntötte el. A halhatatlanok játékszerei. Ha
belegondolunk, végül is elbűvölő eszme. Artemisznek vadászkutyái
vannak, Aphroditének galambjai, Athénének baglya és kígyója,
Poszeidónnak és Amphitritének pedig delfinjei és teknősbékái. Még
Hadésznak is van egy kutyája – habár eszméletlenül undorító egy dög.
Lényegében teljesen rendben van, ha az istenek főnöke saját, speciális
háziállatot készít magának, az összes többinél okosabbat, hűségesebbet
és kedvesebbet.

Dagasztás és égetés
A történészek máig vitatkoznak arról, hogy hol gyűjtötte be Zeusz és
Prométheusz a tervhez szükséges legjobb minőségű agyagot. A korai
források némelyike, például a Kr. u. 2. században Pauszaniasz szövege,
azt állította, hogy a phókiszi Panopeusz volt ez a hely. Későbbi tudósok
szerint a két barát Kis-Ázsia keleti részére ment, méghozzá a Tigris és az
Eufrátesz közötti termékeny területre.{80} A legújabb kutatások pedig arra
utalnak, hogy átkeltek a Níluson és az egyenlítőn, és valahol Kelet-
Afrikában kötöttek ki.
Akárhol is, de végül meglett az a hely, amelyet Prométheusz
tökéletesnek nyilvánított: egy folyó mocsaras partjánál pont megfelelő
sűrűségű, állagú, tartósságú és színű ásványos iszapot találtak.
– Ez a jó agyag – mondta Zeusznak. – Hé, ne tapicskold! Nyugodtan
kell dolgoznom, lehetőleg ne zavarjon senki. Szóval hagyj magamra! De
mielőtt elmész, egy kis köpetre lenne szükségem.
– Mire?
– Ha azt akarjuk, hogy ezek a teremtmények éljenek és lélegezzenek,
belőled is kell valami az elkészítésükhöz.
Az érvelés igazát belátva Zeusz boldogan felharákolt egy adagot isteni
nyálából, és teleköpött egy kiszáradt pocsolyát.
– A folyóparton egymás mellé állítom majd a kicsiny agyagfigurákat,
hogy megszáradhassanak a napon – mondta Prométheusz. – Szóval gyere
vissza estére, akkorra kész lesznek.
Zeusz szívesen megnézte volna, hogy készül a nagy mű, de elég jól
ismerte a művészi vérmérsékletet, így inkább Prométheuszra hagyta az
egészet. Sassá változott hát és elrepült, hogy barátja egyedül
bontakoztathassa ki szobrásztehetségét.
Prométheusz óvatosan látott munkához. Először is nagyjából négy
pousz hosszúságú agyaghurkát formált,{81}  a tetejükre pedig a nyállal
kevert agyaglabdacsokat tette – ez lett a fejük. Innentől már csak
formálni, alapozni és alakítani, csapkodni, csavarni és csipkedni, gyúrni,
gyavarni és gyömöszölni kellett egy darabig, amíg csak picinyke lények
nem formálódtak ki az anyagból. Tényleg nagyon hasonlítottak az
istenekre és a titánokra. Zeusz nem túlzott, amikor Prométheuszt
Héphaisztoszhoz mérte, hiszen a titán valóban igen ügyes volt. Sőt,
gondos munkáján nemcsak rátermettsége, hanem valódi művészi
tehetsége is látszott.
 Az agyagot különféle színezőanyagokkal keverve, színes, sokféle és
élethű férfialakot állított egymás mellé. Elsőként egy aprócska lény
készült el, akinek a bőrszíne erősen hasonlított az istenek napsütötte
arcához. A következő ragyogó fekete lett, aztán egy elefántcsontszínű,
rózsaszín pöttyökkel, majd ámbraszínű, sárga, bronz, vörös, zöld, bézs,
élénklila és égszínkék alakok kerültek egymás mellé.

Mérsékelt árukészlet
Az est leszálltával Prométheusz felállt, ásítva nyújtózott egyet, majd
olyan fáradtan nyögött fel, ahogy egy hosszú, nagy összpontosítást
kívánó munka végeztével szoktunk.
A délutáni napfény rugalmas, formázható állagúvá melegítette művét.
Most még leginkább olyan „lágysajt-állagúnak” tűnt, és Prométheusz
részéről ez tökéletes időzítés volt, hogy az immáron készre formált
teremtményeket a késő délutáni nap tűző sugarai „kekszállagúra”
szárítsák. Így túl morzsalékosak és törékenyek lettek, megakadályozva
bármiféle változtatás lehetőségét, amelyet királyi, isteni pártfogója
kétségkívül megkívánt volna. Nagyjából el tudta képzelni, hogy Zeusz
mondjuk hosszabb füleket, dupla annyi nemi szervet és hasonlókat
akarna. Az istenek ugyanis mérhetetlenül szeszélyesek.
Ha jól hallotta, épp most érkezett Zeusz. Az istenek ura hangos vitát
folytatott valakivel, miközben keresztülcsörtetett a bozótoson. Mintha
egy női hang felelgetne neki, halkan, kimérten. Athéné volt az, Zeusz
kedvenc leánya.
– Az egész világ ismeri atyádat, az istenek urát – hallotta
Prométheusz. – Hát igen, Zeusz, a leghatalmasabb. Bizony, Zeusz, a
hódító. Persze, Zeusz, a mindentudó. Zeusz, a…
– Zeusz, a legszerényebb?
– Inkább Zeusz, a teremtő. Nem hangzik jól?
– De igen, nagyon jól hangzik.
– Valahol itt lesz a folyópart. Szóljunk neki! Prométheusz!
Hangos rikácsolással szövőmadarak röppentek fel a fákról.
– Prométheuuuuusz!
– Erre! – hangzott a válasz. – De óvatosan, mert…
Elkésett!
 Zeusz izgatottan csörtetett keresztül a fákon, és a tisztásra kiérve
sikerült rálépnie a parton száradó szépen megformált figurákra.
Prométheusz dühös és kétségbeesett kiáltással odarohant, hogy mentse,
ami még menthető.
– Hülye barom! – kiáltotta. – Összetörted őket! Nézd!
Senki más nem beszélhetett volna így Zeusszal. Athéné döbbenten
nézte, ahogy apja jámbor alázattal hajtja le a fejét.
Jobban megvizsgálva, szerencsére úgy látszott, nem annyira rossz a
helyzet. Csak három figurát nem lehetett megjavítani. Kiszedte ezeket az
iszapból, a szétnyomott agyagban tisztán látszottak Zeusz hatalmas
lábujjainak nyomai.
– Nincs semmi baj – közölte Zeusz derűsen –, jó sok van még, azok
rendben vannak. Lépjünk tovább, nem igaz?
– Nézd meg ezeket! – méltatlankodott Prométheusz, és felemelte a
szétnyomott, tönkretett szobrocskákat. – Pont ezek a pici zöld, lila és
kék teremtmények voltak a kedvenceim.
– Még itt a fekete, a sárga, a barna, az elefántcsontszínű, a pirosas meg
a többi. Ennyi is elég, nem?
– De annyira szerettem ezt a kobaltkék árnyalatot.
Athéné lepillantott a lemenő nap fényében csillogó sértetlen
figurákra.
– Ó, Prométheusz, hiszen ez tökéletes! – mondta lágy hangon, amely
azonban sokkal nagyobb figyelmet követelt, mint a többi olümposzi isten
ordítozása és kiáltozása. Prométheusz egyből jobb kedvre derült. Athéné
dicsérete mindent megért.
– Nos, azt hiszem, a szívemet és a lelkemet megpróbáltam beléjük
tenni.
– Ügyes munka, tényleg nagyon jó – helyeselt Zeusz. – A nagy titán
alkotta meg Gaia agyagjából, királyi köpetem tartja össze, a nap égette ki,
és leányom nemes sóhaja kelti őket életre.
A Zeuszban lakozó Métisz lobbantotta fel az ötletet, hogy Athéné
adjon életet a teremtményeknek. Mindegyikre rálehel, így szó szerint
lelket önt beléjük, hogy bölcsek, ügyesek, érzékenyek és életteliek
legyenek.

A névadás
Athéné letérdelt a folyópartnál, és forró, édes leheletével egyenként
ráfújt a picinyke szobrokra. Amikor végzett, felállt, majd Prométheusszal
és apjával együtt nézték, hogy mi történik.
Nagyon lassan ment végbe az egész.
Először az egyik sötétebb figura összerándult, és valamiféle ziháló
nyögést hallatott.
A sor másik szélén egy sárga színű megvonaglott, felült, és
elköhintette magát.
Aztán néhány pillanaton belül az összes kicsiny lény életre kelt és
megmozdult. Pár perc múlva már végtagjaikat, szemeiket és a többi
érzékszervüket próbálgatták, egymásra néztek, a levegőbe
szippantgattak, csacsogtak, kiáltoztak. Nemsokára két lábra álltak, és
első bizonytalan lépéseiket is megtették.
Zeusz mindkét karjával elkapta Prométheuszt és körbe-körbe táncolt
vele a placcon.
– Nézd! – harsogta. – Nézzétek! Hát nem gyönyörűek? Csodálatosak,
igazán csodálatosak.
Athéné az ajkára tette ujját.
– Pszt! Megijeszted őket – mutatott az egyik picinyke figurára, aki
most döbbent félelemmel nézett fel rájuk. Még a legmagasabb
teremtmény sem ért fel Athéné térdéig sem.
– Minden rendben, kicsikék – mondta Zeusz lehajolva. Igyekezett lágy,
megnyugtató tónusban beszélni. – Nincs mitől félni.
Ám e dörgő, gigászi hang láthatóan még inkább megrémítette szegény
kis szerzeteket, akik kétségbeesetten hadonászni és rémülten futkározni
kezdtek.
– Kicsinyítsük le magunkat – javasolta Prométheusz. Ahogy kimondta,
zsugorodni kezdett, mígnem legfeljebb egy fejjel lett magasabb
teremtményeinél. Zeusz és Athéné is követték példáját.
Kellett néhány ölelés, mosoly és lágy szó, amíg a rémült és vad
teremtmények lassan lenyugodtak és megszelídültek. A három
halhatatlant körbevéve meghajoltak, sokan a földre is borultak előttük.
– Nem kell hajladozni – szólt Prométheusz, és megérintette egyiküket.
Maga is elcsodálkozott, ahogy ujjaival hozzáért a bőr szövetéhez és a
benne mocorgó élethez. Athéné lehelete fürge, forró hússá változtatta az
agyagot.
 – Már elnézést – mondta erre Zeusz. – De igen, nagyon is kell
hajladozni. Az isteneik vagyunk, és ezt sohasem szabad elfeledniük.
– Én ugyan nem – közölte Prométheusz, miközben heves szeretettel és
büszkeséggel nézte teremtményeit. – Én a barátjuk vagyok. – Azzal
letérdelt, és így immár kisebb lett náluk. – Megtanítom majd őket a
gazdálkodásra. Megmutatom, hogyan őröljék meg a búzát és a rozst, és
hogyan süssenek maguknak kenyeret. Megtanítom majd őket főzni,
szerszámokat készíteni és…
– Nem! – bömbölte Zeusz, a kicsiny teremtmények pedig újra pánikba
estek a hirtelen üvöltéstől. Sőt, hogy a hatás még nagyobb legyen, Zeusz
ordítását egy hatalmas mennydörgés is kísérte. – Barátkozhatsz,
amennyit csak akarsz, Prométheusz, és semmi kétség, hogy Athéné és a
többi isten is kedves lesz velük. Egyetlen dolgot azonban nem kaphatnak
meg. Soha. A tüzet.
Prométheusz döbbenten nézett barátjára.
– Na, de… De hát miért?
– Mert a tűz segítségével ellenünk törhetnek. Mert a tűz miatt azt
hinnék majd, hogy egyenrangúak velünk. Érzem, tudom. Sohasem
kaphatják meg a tüzet. Amit mondtam, megmondtam.
Hosszan zúgott a távolban a mennydörgés, hogy nyomatékot adjon a
főisten szavainak.
– De – mosolyodott el Zeusz – minden más az övék lehet. A világ
minden sarkába elmehetnek, hajózhatnak Poszeidón óceánján, kérhetik
Démétér segítségét a vetésben és a palántázásban, megtanulhatják
Hesztiától az otthonteremtés művészetét. Felfedezhetik, hogy tenyésszék
az állatokat, hogyan házasítsák őket a tejükért, a szőrméjükért, hogyan
húzathatják velük az igát. Artemisztől a vadászat művészetét is
elsajátíthatják, Hermésztől a fortélyokat, Apollóntól pedig a zene és a
tudomány művészetét leshetik el. Athéné elmondja majd, hogy lehetnek
bölcsek és elégedettek. Aphrodité pedig megosztja velük a szerelem
titkát. Szabadok és boldogok lesznek.
– Mi legyen a nevük? – kérdezte Athéné.
– „Alantas lény” – mondta Zeusz némi gondolkodás után. – Anthroposz.
{82}

Összecsapta tenyerét, és a finom kézműves munkával létrehozott

emberek egyszerre csak sokasodni kezdtek. Száz és száz, ezer és ezer
született hirtelen, egyre csak több, mígnem az immár százezernyi főt
számláló népesség elindult, hogy otthonra találjon a világban.
Így keletkezett hát az emberi faj legelső változata. Prométheuszon
kívül Gaia, Zeusz, Apollón és Athéné is nagy szerepet vállalt
létrejöttükben, hiszen a titán a négy elemből formálta őket: földből (Gaia
agyagjából), vízből (Zeusz nyálából), tűzből (Apollón napsugaraiból) és
levegőből (Athéné leheletéből). Éltek és gyarapodtak, teremtőik legjobb
tulajdonságait példázták. Valami azonban hiányzott belőlük. Méghozzá
egy nagyon fontos dolog.

Az aranykor
Alma Mater, a nagylelkű Földanya, akit Démétér tett termékennyé és
gyümölcshozóvá, csodálatos édent biztosított az első emberek számára,
akik még nem ismerték a betegséget, a nyomort, az éhezést és a háborút.
Az élet ártatlan idill volt, csupán a természeti lények békés és könnyed
kötelességeit kellett teljesíteniük. Boldogan imádták isteneiket, akik ott
jártak közöttük kedvesen és szeretetteljesen, békés, jóindulatú
alakokban, s így bizalmas, szinte baráti kapcsolat alakult ki az emberek
és az istenek között. Zeusz, a többi isten és titán, valamint minden
halhatatlan nagy örömmel ment le e bájos, gyermekszerű emberkék közé,
akiket Prométheusz formázott agyagból.
Talán csak azért képzeljük ezeket a távoli időket ilyen csodálatosan
egyszerű napoknak, az egyetemes jóság időszakának ábrázolása talán
csak arra szolgál, hogy az éden fenségét szembeállíthassuk az utána
következő korszakok szenvedésével és szörnyűségével. A görögök
azonban tényleg hittek az aranykor létezésében. Mindig is ott élt a
gondolkodásukban és költészetükben, igazi tökéletességeszményt,
elérendő célt nyújtott, így ez sokkal kézzelfoghatóbb és valóságosabb lett
a számunkra, mint amilyen ködös elképzelések élnek korunk emberében
torzonborz, barlangokban mormogó őseinkről. Talán a platóni ideákban
és a tökéletes formák elképzelésében fejeződhetett ki fajunk
vágyemlékezete.
A halhatatlanok közül persze az emberiség művészi alkotója, azaz
Prométheusz szerette a legjobban teremtményeit. Testvérével,
Epimétheusszal együtt több időt töltöttek az emberekkel, mint az
Olümposzon, saját halhatatlan fajtájukkal.
Prométheuszt elszomorította, hogy csak férfiakat alkothatott, mivel
ezek az egynemű lények így meglehetősen egyformán néztek ki, hasonló
volt a jellemük, tulajdonságaik is nagyjából megegyeztek, na és persze
mivel szaporodni sem tudtak, így nem hozhattak létre új
embertípusokat. Teremtményei boldogok voltak ugyan, de alkotójuk
valahogy üresnek, sterilnek érezte ezt a biztos, vitathatatlan, ám
önmagát soha meg nem kérdőjelező boldogságot. Kellett még valami
ahhoz, hogy megszerezzék megérdemelt isteni státuszukat. Méghozzá a
tűz. Valódi, forró, lobogó és lángoló, pattogó és perzselő, tündöklő tűz,
amely forraszt és olvaszt, virít és pirít, világít és irányít. Nemcsak
konkrét tűzre volt azonban szükségük, hanem a kreativitás lángjaira, az
isteni tűzre is, amely belobbantja bennük a szikrát, és kedvük támad majd
gondolkodni és az égre nézve álmodozni, heveskedni és cselekedni.
Prométheusz minél inkább körbenézett, mennél több időt töltött
teremtményei között, annál jobban meg volt győződve róla, hogy tényleg
kell nekik a tűz. És már azt is tudta, hol találhatja meg.

Az édesköményszár
A titán ott állt az Olümposz előtt és az ég felé tornyosuló hegy kettős
csúcsát méregette. A magasabb, a nagyjából tízezer podesznyi Mítikasz
felhőkbe burkolózott. Mellette kb. 50–100 méterrel alacsonyabb ugyan a
Sztefáni, de sziklásabb, sokkal nehezebb megmászni. Nyugatra pedig a
Szkolió magasodott. Bár ez a legmeredekebb, de Prométheusz azt is
pontosan tudta, hogy a lemenő nap sugarai beárnyékolják, így a fentebb
trónoló istenségek szemei elől elrejtik e sziklát. Így aztán bevállalta a
veszélyes alpinistamutatványt, mivel bízott benne, hogy észrevétlenül
feljuthat a csúcsra.
Ezelőtt mindig engedelmeskedett Zeusznak, vagy legalábbis fontos
dolgokban sohasem volt engedetlen. Persze, a különféle játékokban,
versenyeken, birkózásokon, a nimfák szívéért folytatott küzdelmekben
simán kötekedett és cikizte barátját, de nyíltan sohasem szállt vele
szembe. A panteon hierarchiáját nem lehetett csak úgy, következmények
nélkül semmibe venni. Zeusz igazi jó barát, de attól még ő a főisten.
 Prométheusz mégis szilárdan eltökélte, hogy véghez viszi tervét.
Rájött ugyanis, hogy bármennyire szereti Zeuszt, az emberiség valahogy
még nála is kedvesebb a szívének. Sokkal izgatottabb és eltökéltebb volt
annál, mint amennyire az isteni haragtól tartott. Utálta, hogy át kell
vernie barátját, de amikor adódik egy jó lehetőség, akkor nincs más
hátra, muszáj cselekedni.
A nyugati kapuk már bezáródtak Apollón napszekere előtt, és az egész
hegy sötétségbe burkolózott, amikor a titán felhágott a Szkolió meredek
szikláján. Miután sikerrel feljutott, a földön kúszva közelítette meg a
Megala Kazánia edényszerű amiteátrumát körülölelő sziklás területet.
Amikor előrenézett, láthatta, ahogy a Múzsák fennsíkján túl, néhány száz
podesznyi messzeségben ott táncoltak a Héphaisztosz kovácsműhelyéből
kiszűrődő fénynyalábok.
Az Olümposz másik oldalán az istenek éppen vacsoráztak.
Prométheusz hallotta Apollón lírájának és Hermész sípjának kellemes
muzsikáját, Arész rekedt röhögését és Artemisz kutyáinak vicsorgását. A
kovácsműhely külső falához lopózott, majd óvatosan bement az
előudvarba. A sarok felé kerülve meglepődve vette észre, hogy egy
hatalmas, pucér alak fekszik hortyogva a tűznél. Brontész volt, a
küklopsz. Prométheusz egyelőre nem mozdult, inkább meghúzódott az
árnyékban. Tudta, hogy a küklopszok segédkeznek Héphaisztosznak, arra
viszont nem számított, hogy ők is az épületben vannak.
A műhely bejáratánál meglátott egy pálcakórót. E növény (Ferula
communis) rokonságban áll az édesköménnyel – nem arról a hagymás
zöldségféléről van szó, amelyet manapság használunk, hogy kellemes
ánizsos ízt adjon a halételeknek, hanem egy ehhez hasonló típusról.
Prométheusz előrehajolt, és kihúzott egy nagy példányt. A szárából
vastag, gézszerű belső rész kandikált ki. Külső kérgéből csíkokat tépve
Prométheusz még előrébb ágaskodott, és kitartotta a hosszú szárat.
Brontész motyogott álmában, miközben a kóró megjelent a feje fölött, és
a tűz felé nyújtózott. A kemencéből elég meleg sugárzott, hogy egyből
belekapjon a szár végébe. Prométheusz a lehető legóvatosabban
visszahúzta, de a növény lángoló, pattogó végéből még így is Brontész
testére pottyant egy szikra. A bőr izzani és sisteregni kezdett a küklopsz
mellkasán, aki erre öblös fájdalomüvöltést hallatva felébredt. Miközben
Brontész kábán nézett le mellére, és próbálta megérteni, mitől fáj
ennyire, Prométheusz megragadta a növény szárát, és menekülni
kezdett.

A tűz ajándéka
A növényt szorosan a fogai közt tartva Prométheusz lemászott a hegyen.
A fabél lassan égett. Nagyjából ötpercenként kivette szájából, és finoman
ráfújt a végére, nehogy elaludjon. Amikor végül visszaért a biztonságot
nyújtó völgybe, a felé az emberi település felé vette útját, ahol
testvérével laktak.
Azt gondolhatnánk, nem teljesen logikus a történet, hiszen
Prométheusz bizonyára volt annyira bölcs, hogy megtanítsa az
embereket a kovakövek összepattintásának és a rőzsegyűjtésnek a
tudományára. Ne feledjük azonban, hogy Prométheusz az isteni tüzet
lopta el a mennyből. Talán éppen ezzel tudta belobbantani az emberben
lévő szikrát, hogy aztán saját magunk jöjjünk rá, hogyan pattintsuk össze
a köveket, és hogyan kell megrakni a tüzet.
 
Prométheusz elhozza a tüzet az emberiségnek. Friedrich Heinrich Fuger
festménye, 1817
  
Amikor megmutatta e pattogó, táncoló, repkedő démont, az emberek
először felkiáltottak félelmükben, és ijedten hátrahúzódtak a lángok
útjából. Kíváncsiságuk azonban hamarosan legyőzte rettegésüket, és
gyönyörködni kezdtek e varázslatos új játékban, szubsztanciában vagy
jelenségben – nevezzük akárminek. Prométheusztól megtanulták, hogy a
tűz nem ellenségük, hanem nagy hatalmú barátjuk, aki ezer és ezer
dologra használható – persze csak akkor, ha megszelídítik.
Prométheusz faluról falura vándorolva mutatta be, hogyan kell a tűz
segítségével szerszámokat és fegyvereket kovácsolni, hogyan égessék ki
az agyagedényeket, hogy süssenek húst és kenyeret. Mindezek gyorsan
és alapjaiban változtatták meg az embert. Immáron nem lett többé a
vadállatok prédája, akik egyszer csak azon kapták magukat, hogy
fémborítású lándzsák és nyílvesszők záporoznak rájuk.
Nem sokkal később Zeusz csak úgy, különösebb cél nélkül, unottan
lenézett az Olümposzról, és látta, hogy mindenfelé narancssárga
fényecskék világítanak. Rögtön rájött, mi történt. Azt sem kellett
elmondani neki, hogy ki lehet a felelős ezért. Azonnal szörnyű haragra
gerjedt. Még sohasem láthatott senki ilyen szörnyűséges, viharos,
apokaliptikus felháborodást. Még a szenvedő, megcsonkított Uranosz
bosszús dühe sem mérhető ehhez. Uranoszt ugyanis egy olyan fia
bántotta, akivel egyáltalán nem törődött, Zeuszt viszont legdrágább
barátja árulta el. Ennél nagyobb csalódás nem is lehetséges.
 A BÜNTETÉSEK

Az ajándék

Elsöprő erővel tört fel Zeusz haragja. Szinte az egész Olümposz attól félt,
hogy szegény Prométheuszt atomjaira szaggatja e hatalmas energia. Nem
kizárt, hogy ez is történt volna az egykor oly kedves titánnal, ha ott
bent, Zeusz fejében a bölcs és higgadt Métisz nem sugall egy
kifinomultabb és méltóbb bosszút. A főisten haragja nem csendesedett
ugyan le, de sokkal határozottabb megtorlási tervvé kristályosodott. Egy
kicsit békén hagyta hát Prométheuszt, hogy előbb inkább rászabadítsa
kozmikus dühét az emberekre, ezekre a szemtelen kis vakarcsokra,
akikben egykor oly sok öröme telt, most azonban neheztelésen és hideg
megvetésen kívül semmit sem érzett már irántuk.
A higgadt és állhatatos Athéné egy egész hétig figyelhette, ahogy apja
fel-alá járkál trónja előtt, és azon töpreng, mi lenne a legjobb büntetés az
embereknek, akik nem átallták az olümposziakat majmolva használni a
tüzet. Belül egy hang azt súgta neki, bármekkora lesz is a bosszúja, egy
nap az emberiség akkor is egyenrangúvá válik majd az istenekkel. Sőt,
még borzasztóbb forgatókönyv is bekövetkezhet: talán nem lesz többé
szükségük az istenekre, és minden további nélkül elhagyják majd őket.
Nem imádja már senki a halhatatlanokat, nem száll fel több fohász a
mennyei Olümposzra. Blaszfém és abszurd előrejelzés volt ez, de már az
is csak olajat öntött a tűzre, hogy egyáltalán megfordulhatott egy ilyen
képtelenség az agyában.
Nem tudni biztosan, hogy kinek a fejéből pattant ki végül a csodálatos
terv, vajon Métisz vagy Athéné találta-e ki, de Zeusz egyszerűen
szenzációsnak tartotta. Valamiféle csodálatos szimmetria volt az
ötletben, amely nagyon megnyerte jellegzetesen görög szellemét. Jól
megmutatja majd Prométheusznak, és az istenek szerelmére, jól
megmutatja majd az emberiségnek is!
Először is megparancsolta Héphaisztosznak, hogy tegye azt, amit
Prométheusz csinált egykor: köpetével kevert agyagból formázzon
embert. Ezúttal azonban egy fiatal lányt. A kovácsisten feleségéről,
Aphroditéről, anyjáról, Héráról, nagynénjéről, Démétérről és húgáról,
Athénéről mintázta e csodálatos szépségű leányt, akibe végül Aphrodité
lehelt életet és szintén ő plántálta bele a szerelem művészetét.
Az istenek összesereglettek, hogy mindennel felruházzák, amire csak
szüksége lehet a világban. Athéné felkészítette a ház körüli teendőkre, a
hímzés és a szövés tudományára, és ékes ezüstruhába öltöztette. A
Kháriszokat vetették be, hogy a legszebb gyöngyökből,
achátkristályokból, jáspis- és kalcedonkövekből készített nyakláncokkal,
brossokkal és karperecekkel díszítsék fel a lányt. A Hórák virágkoszorút
tettek a hajába, és olyan szép lett, hogy aki csak meglátta, elállt a
lélegzete. Héra higgadt magabiztossággal ruházta fel, Hermész pedig
beszélni tanította, és kioktatta a csalás és a ravaszság fortélyaira. Na és
persze nevet is adott neki. Mivel minden istentől kapott valamilyen
képességet vagy tehetséget, Pandórának hívták, ami görögül annyit tesz:
„mindennel megajándékozott”.{83}
Héphaisztosz még egy ajándékot adott e teremtménynek, amelyet
maga Zeusz nyújtott át. Egy tartó volt, benne pedig… titkok.
Bizonyára azt gondolják, e tartó valamiféle doboz lehetett, esetleg
afféle láda vagy szelence, ám valójában egy lepecsételt mázas
agyagedény volt, amelyet görög területeken püthosz néven ismernek.{84}
– Íme, drágám – mondta Zeusz. – Nagyon szép kis darab. Soha ne
nyisd ki, megértetted?
Pandóra meghajtotta csinos fejecskéjét.
– Soha!
– Jó kislány. Ez lesz a nászajándékod. Jól rejtsd el majd a nászágyad
alatt, de ne nyisd ki. Soha. Mert ami benne van… Mindegy. Semmi
olyasmi, ami egy kicsit is érdekelhetne téged.
Hermész megfogta Pandóra kezét, és levitte abba a kis kőházba, ahol
az egyik virágzó emberi városka közepén Prométheusz és testvére,
Epimétheusz éltek.

A fivérek
Prométheusz tudta, hogy Zeusz megtorolja majd valahogy az
engedetlenséget. Emiatt figyelmeztette Epimétheuszt, hogy amíg ő az
újdonsült emberi falvakat és városokat járja, és a tűz használatára tanítja
teremtményeit, semmi esetre se fogadjon el semmit, ami az Olümposzról
jön, nem számít, minek is látszik.
Epimétheusz rendszerint előbb cselekedett és csak aztán mérlegelte a
következményeket, most azonban megígérte, hogy ezúttal hallgatni fog
bölcsebb bátyjára.
Ám Zeusz ajándékára egyáltalán nem volt felkészülve.
Egy reggel kopogtak az ajtón, és Epimétheusz előtt ott állt vidáman
mosolyogva az istenek hírnöke.
– Bejöhetünk? – tudakolta Hermész, és válaszra sem várva fürgén
lépett egyet befelé, mögötte pedig, kezében egy edényt tartva ott
ácsorgott a leggyönyörűbb teremtmény, akit Epimétheusz valaha látott.
Aphrodité is szép, persze, hogy az, ám túl távoli és éteri, így hát csak
hódolat és csodálat illetheti. Ugyanez a helyzet Démétérrel, Artemisszel,
Athénével, Hesztiával és Hérával. Szépségük fenséges és
megközelíthetetlen. A nimfák, az oreászok és az Ókeaniszok csinosak és
bájosak ugyan, de sekélyesnek, gyermekinek tűnnek e szende és édes
látomáshoz képest, aki oly félénken, olyan megnyerően, oly elragadóan
mosolyog most rá.
– Bejöhetünk hát? – kérdezte újra Hermész.
Epimétheusz nyelt egyet, és hátralépve szélesre tárta előttük az ajtót.
– Hadd mutassam be a feleségedet! – mondta az isteni hírnök. –
Pandórának hívják.

Itt az edény, hol az edény

Epimétheusz és Pandóra hamarosan összeházasodtak. A titán valahogy
sejtette, hogy Prométheusz nem igazán kedvelné a lányt. A bátyja még
mindig távoli földeken bolyongott, éppen a bronzöntést tanította
Varanasi népének. Jó ötletnek tűnt, hogy minél gyorsabban rendezzék le
az esküvőt, mielőtt még a testvére visszatér.
Az ifjú pár kétségkívül nagyon szerette egymást. Pandóra csillogó
szépsége és csodálatos tulajdonságai minden nap, újra és újra
melegséggel töltötték el a titán szívét. Cserébe Epimétheusz sajátos, a
pillanatnak élő, a jövővel sohasem törődő mentalitása miatt Pandóra úgy
érezhette, az élet csak egy könnyű, varázslatos kaland.
 Valami apróság azonban birizgálta, valamilyen legyecske folyton ott
döngicsélt körülötte, egy picinyke kukac már belefészkelte magát a
fejébe.
Az edény.
A hálószobája polcán tartotta. Amikor Epimétheusz megkérdezte, mi
az, ő csak nevetett:
– Csak valami csekélység, emlék az Olümposzról. Még Héphaisztosztól
kaptam. Értéktelen vacak.
– Egész szép – szögezte le Epimétheusz, és nem törődött többet a
dologgal.
Az egyik délután, amikor férje éppen a diszkoszvetést gyakorolta
barátaival, Pandóra odament az edényhez, és ujjait végigfuttatta a
lepecsételt fedélen. Miért hangsúlyozta Zeusz, hogy nincs benne semmi
érdekes? Sohasem mondott volna ilyet, ha tényleg nem volna benne
valami. Szépen kiokoskodta tehát a dolgot.
Ha az ember egy üres edényt ad egy barátjának, eszébe se jutna külön
is hangsúlyozni, hogy nincs benne semmi. Hiszen az illető egy nap fogná
magát, belenézne, és látná ami benne van (illetve annak hiányát). Akkor
Zeusz miért vette a fáradságot, és ismételte el többször is, hogy nincs
semmi érdekes az edényben? Egyetlen magyarázat lehetséges csak:
valami nagyon érdekes van benne. Valami értékes vagy hatalmas dolog.
Valami bűvös vagy valami elbűvölő.
De nem. Megesküdött, hogy sohasem nyitja ki. „Az ígéret szép szó” –
mondta magában, és azon nyomban roppant elégedettség öntötte el.
Micsoda erényes leány! Hitt benne, hogy kötelessége ellenállni az edény
csábító varázsának. Pedig olyan édes, olyan vonzó, szinte hívogatja
énekével. Annyira bosszantó, hogy itt van ez a bűbájos tárgy a
hálószobájában, és minden reggel, minden este rajta gúnyolódik,
próbálja megkísérteni.
A kísértés sokat veszít az erejéből, ha az adott dolog nincsen szem
előtt. Pandóra kiment hát a kicsinyke hátsó kertbe, és közvetlenül a
napóra mellett, amelyet a szomszédtól kapott nászajándékba, ásott egy
gödröcskét, és mélyen a föld alá temette az edényt. Szépen lelapogatta a
talajt, és fölé görgette a napórát. Kész is!
Egy álló héten keresztül olyan vidám, élénk és boldog volt, amennyire
ember csak lehetett. Epimétheusz még jobban beleszeretett, és áthívta a
barátait lakomázni, illetve, hogy meghallgassák a dalt, amelyet
feleségéről írt. Sikeres és boldog összejövetel lett. Az aranykor utolsó
ismert ünnepsége.
Éjszaka Pandóra nem tudott elaludni. Talán egy picit túl sokat
dicsérték az este, és ettől olyan izgatott lett. A hálószoba ablakából látta,
ahogy a holdfény bevilágít a kertbe. A napóra mutatója csillogott, mint
egy ezüstpenge, és ismét úgy érezte, mintha csak hallaná, ahogy az
edény neki énekel.
Epimétheusz boldogan szunyókált mellette. A holdsugarak táncoltak a
kertben. Pandóra képtelen volt az ágyban maradni, így hát kiosont, és
még mielőtt átgondolhatta volna, hogy nem jó dologra készül, gyorsan
arrébb görgette a napórát, és ásni kezdett a kezével.
Kivette az edényt a rejtekhelyről, és letekerte a tetejét. A viaszpecsét
engedett, a lány pedig lehúzta a fedelét. Hirtelen meghallotta, ahogy
vadul verdeső szárnyak szörnyű csapkodása csattogott füleibe.
  
Ó! Milyen csodás repülő teremtmények!
De nem… Egyáltalán nem voltak csodálatosak. Pandóra rémülten és
fájdalmasan felkiáltott. Érezte, hogy valamilyen bőrszerű anyag simít
végig a nyakán, aztán belehasított a fájdalom. Megcsípték vagy talán
megharapták. Egyre több valami reppent ki az edényből, és hatalmas
felhőt alkotva csiripeltek, vijjogtak és üvöltöttek a fülébe. A szörnyű
lények kavargó ködén keresztül meglátta férje arcát. Epimétheusz is
felébredt a zajra, és kijött, hogy megnézze, mi a helyzet. A rémülettől és
a rettenettől falfehéren nézte feleségét. Pandóra minden erejét és
bátorságát összeszedve hatalmas kiáltással visszarakta az edény fedelét.
A kert falának tetején egy farkas ült. Zeusz volt az. Szörnyű, gonosz
mosollyal nézte, ahogy ezek a nyöszörgő, sikoltozó teremtmények, mint
hatalmas sáskaraj, belehasítottak a levegőbe, és hatalmas örvényként ott
köröztek a kert fölött, aztán felszállva a város felé vették útjukat.
Elindultak hát a világba, hogy akár a pestis, minden emberlakta helyen
megtelepedjenek.
Kik vagy mik voltak ezek a furcsa alakok? Nüx és Erebosz sötét,
gonosz gyermekeinek fattyai. Apaté, a Csalás; Gérasz, az Öregkor,
Vénség; Oizüsz, a Szenvedés; Mómosz, a Gúny; valamint a Kérek, az
Erőszakos Halál kölykei. Até, a Rossz Tanács és Erisz, a Viszály sarjai. A
nevük pedig: Ponosz, a Nélkülözés; Limosz, az Éhezés; Algosz, a
Fájdalom; Düsznomia, az Anarchia; Pszeudea, a Hazugság; Neikea, a
Veszekedés; Amphilogiai, a Vita; Makhai, a Háború; Hüszminai, a Csata;
Androktasziai és Phonoi, a Mészárlás és Gyilkosság.
Megérkezett a Betegség, az Erőszak, a Csalás, a Nyomorúság és a
Nélkülözés, amelyek sohasem hagyják már el világunkat.
Pandóra nem tudta, hogy amikor oly sietősen bezárta az edényt,
egyvalaki, Nüsz legutolsó leánykája viszont örökre benne maradt. Az a
picinyke teremtmény kétségbeesetten és reménytelenül verdesett
szárnyaival. De hiába, sohasem jutott ki. Úgy hívták: Elpisz. Remény.{85}

A láda, az özönvíz és Gaia csontjai

Így hát az aranykor gyors és szörnyű véget ért, és a halál, a betegség, a
nyomor, a bűn, az éhezés és a háború immár örökké tartó vendégségre
rendezkedtek be az ember világában.
Amennyire azonban tudjuk, még az ezüstkor sem lehetett annyira
rossz. Mostani korszakunkkal ellentétben az istenek, félistenek és
szörnyetegek az emberek közt jártak, fajtájuk a miénkkel keveredett, és
részt vettek életünkben. Megjelent a tűz, na és persze a nő, aki nemcsak
a gyermeknemzést tette lehetővé, hanem így létrejött a család, és az
ember teljesnek érezhette életét – vagyis némi kárpótlást nyerhettünk a
Pandóra edényéből előtörő gonoszságokért. Zeusz lenézett a mennyből,
és látta ezt. Mélyen legbelül ismét ott suttogott Métisz hangja. Semmit
sem tehet, mondta, nem állíthatja meg, hogy egy nap az emberiség
megálljon a saját lábán – nemcsak konkrétan, hanem átvitt értelemben is.
Ez pedig igencsak aggasztotta.
Ekkoriban az emberek még félték és imádták isteneiket, új
felfedezésük, a tűz segítségével pedig égőáldozatokat mutattak be az
olümposziaknak, hogy kifejezzék engedelmességüket és buzgó hitüket.
Pandóra, az első asszony, több gyermeket szült Epimétheusznak –
közülük lánya, Pürrha hamarosan fontos szerepet játszik majd a
történetünkben. Prométheusz fiút nemzett, Deukaliónnak hívták. Anyja
nagy valószínűséggel Prométheusz édesanyja, Klümené lehetett, habár
egyes források Hészionét, az Ókeaniszt tartják esélyesnek.
Az emberi faj pedig szaporodni és sokasodni kezdett.
Prométheuszban mindig is megvolt az előrelátás képessége,{86}  így hát
biztosan tudta, hogy Zeusz haragja még nem csitult le. Ezért aztán úgy
nevelte fiát, Deukaliónt, hogy az isteni megtorlás legszörnyűbb
következményeire is felkészítse. Amikor elég idős lett hozzá,
megtanította, hogyan kell fából építkezni. Apa és fiú hatalmas ládát
eszkábáltak össze.
A két titánfivér legnagyobb örömére gyermekeik egymásba szerettek
és összeházasodtak. Prométheusz és Epimétheusz immár egy új,
független emberi dinasztia ősatyjának tekinthették magukat. A trónján
merengő Mennydörgésisten haragja azonban ott leselkedett rájuk.
Ahogy múlt az idő, az emberiség tovább szaporodott. Zeusz hajdan
olyannyira imádott játékszerei most már inkább valami szörnyű kórnak
tűntek a főisten szemeiben. Csak egy ürügyre várt, hogy a második
büntetést is rájuk mérhesse. Ez pedig nem sokáig váratott magára,
méghozzá Lükaón, árkádiai király révén, akinek apja, Pelaszgosz lett a
pelaszg nép névadója. Pelaszgosz még azon eredeti agyagfigurák egyike
volt, akiket Prométheusz formázott és Athéné lehelete töltött meg
élettel. Tipikus hellén figurának számított: barnás bőrű, fekete hajú és
szemű. Később a görögök barbárnak tekintették e népcsoportot, ahogy
nyelvüket és szokásaikat is, és amint látni fogjuk, nem is sokáig
népesíthették be a Földközi-tenger vidékét.
Lükaón talán próbára akarta tenni Zeusz mindentudását és
bölcsességét. De az sem kizárt, hogy valamilyen egyéb szörnyű indok
vezette, mindenesetre megölte és megsütötte saját fiát, Nüktimoszt,
hogy aztán egy lakomán felszolgálja a főistennek. Zeuszt annyira
felháborította ez az elmondhatatlan durvaság, hogy azonnal életre
keltette a fiút, Lükaónt pedig farkassá változtatta.{87}  Nüktimosz nem
sokáig ülhetett apja trónján, mivel negyvenkilenc testvére oly
kegyetlenül pusztította végig a területet, hogy Zeusz úgy döntött:
elérkezett az ideje az egész emberiség elpusztításának. Hatalmas viharrá
bodorította a felhőket, és oly heves esőzés támadt, hogy a görög
területek és a Földközi-tenger vidékének lakossága megfulladt az
özönvízben.
Mindössze Deukalión és Pürrha menekült meg, méghozzá
Prométheusz éleslátásának köszönhetően. Kilenc napig tartott az áradás,
de ők belebújtak a faládába, amely biztosan úszott a víz felszínén.
Rutinos túlélőkhöz méltóan telepakolták a ládát élelemmel, innivalóval,
néhány hasznos szerszámmal és tárggyal, így amikorra visszahúzódott a
víz, lélekvesztőjük pedig kikötött a Parnasszus-hegyen, sikerült az
iszapos, mocsaras időket is átvészelniük.{88}
Midőn a föld eléggé felszáradt ahhoz, hogy Pürrha és Deukalión (akik
állítólag ekkoriban a nyolcvankettedik évüket taposták) biztonságban
leereszkedhessenek a hegyről, a Parnasszus alatti völgyben elterülő
Delphoi felé vették útjukat. Itt tanácsot kértek Themisz jósdájában,
hiszen a prófétai képességekkel megáldott titanisz mindig meg tudta
mondani, hogy mit kell cselekedni.
– Ó, Themisz, az igazság, a béke és a rend anyja, könyörögve kérünk,
segíts nekünk! – esdekeltek. – Egyedül vagyunk a világban, és korunk
már túl előrehaladott ahhoz, hogy utódokkal népesítsük be a kihalt,
puszta földet.
– Prométheusz és Epimétheusz gyermekei! – zsolozsmázta az
orákulum. – Halljátok szavaim, és cselekedjetek parancsaim szerint!
Fedjétek be fejeteket, majd dobáljátok szülőanyátok csontjait a hátatok
mögé!
Ennyi volt. Az elképedt házaspár egyetlen szóval többet sem tudott
kipréselni az orákulumból.
– Pandóra volt az édesanyám – mondta Pürrha a földön ücsörögve. –
Sajnos azt hiszem, ő is megfulladt. Hogy találhatnám meg a csontjait?
– Az én édesanyám Klümené – szólt Deukalión. – Vagy más források
szerint Hészioné, az Ókeanisz. Bármelyik is, mindketten halhatatlanok,
így aztán bár életben vannak, bizonyára nem szeretnék odaadni a
csontjaikat.
– Gondolkodnunk kell! – szögezte le Pürrha. – Szülőanyánk csontjai.
Lehet, hogy valami mást jelent? Anyai csontok… Gondolkozz, Deukalión,
gondolkozz!
Deukalión egy összehajtogatott ruhadarabbal tekerte be fejét, felesége
mellé ült, aki már korábban befedte a saját fejét, és homlokráncolva
töprengett a kérdésen. Az orákulumok már csak ilyenek. Mindig
köntörfalaznak és mellébeszélnek. Rosszkedvűen megfogott egy követ, és
legurította a domboldalon. Pürrha hirtelen megragadta a karját.
– Szülőanyánk!
Deukalión értetlenül meredt rá, mire felesége a földet kezdte
csapkodni tenyerével.
– Gaia! Gaia a mi szülőanyánk! – kiáltott fel. – A Földanya! Nézd, ezek a
szülőanyánk csontjai… – mondta, és köveket kezdett felkapkodni a
földről. – Gyerünk!
Deukalión felugrott, és ő is szorgalmasan gyűjteni kezdte a köveket és
a kavicsokat. Elindultak a Delphoi alatt lévő mezőkön, és, ahogy az
orákulum tanácsolta, hátuk mögé dobták a köveket. Sok-sok sztadionnyi
távolságot megtettek, anélkül, hogy hátra mertek volna nézni.
Amikor aztán megfordultak, öröm költözött a szívükbe a látványtól.
Pürrha kavicsai nyomán lányok és asszonyok nőttek ki a talajból, száz
és száz egészséges, tökéletes, mosolygó teremtmény, Deukalión kövei
pedig fiúknak és férfiaknak adtak életet.
Így történt hát, hogy az ősi pelaszgok népe megfulladt az özönvízben,
a Földközi-tenger vidékét pedig egy új faj népesítette be, amely
Deukalióntól és Pürrhától, Prométheusztól, Epimétheusztól, Pandórától,
illetve – persze mindenekelőtt – Gaiától származott.{89}
 Ezek lettünk mi, az előrelátás, az ösztön és mindenféle egyéb képesség
keveréke. Na meg persze a földé.

A halál
Emberi fajunk tehát immár megfelelő számú férfi- és női példánnyal
rendelkezett, hogy szaporodjon és sokasodjon, városokat építsen és
államokat alapítson. Létrehozták a hajókat és a harci szekereket, a
kunyhókat és a kastélyokat, a kultúrát és a kereskedelmet, a vásárokat és
a vásárlókat, a pékeket és a pénzembereket, a búzát és a buzogányt.
Egyszóval létrejött a civilizáció. Megkezdődött a királyok és királynők,
hercegek és hercegnők, vadászok, halászok és harcosok, pásztorok és
vándorok, bűvészek és művészek kora. A birodalmak, rabszolgák,
háborúk, egyezmények és egyezségek kora. A fogadalmi felajánlások,
áldozatok és imádságok kora. A faluk és a városok kedvenc isteneket
választottak, hogy védelmezzék, pártfogolják, oltalmazzák őket. Maguk a
halhatatlanok sem restelltek leszállni közénk, néha saját alakjukban,
időnként emberi vagy állati formában, hogy segítsék a hozzájuk
fordulókat, esetleg megbüntessék a gőgösöket, vagy jutalmazzák a
hízelkedőket – kinek-kinek érdemei szerint. Az istenek sohasem untak
bele a puncsolásba.
Talán a legfontosabb, hogy a Pandóra edényéből a világra szabaduló
megannyi nyomorúság bevéste az emberiség szívébe, hogy innentől
kezdve elkerülhetetlenül ott leselkedik majd útjának végén a halál.
Megannyi formát vehet fel: jöhet hirtelen vagy lassan, elnyújtva,
erőszakosan, betegségből, balesetből, gyilkosságból, vagy, ahogy az
istenek kimérik.
Hadész nagy örömmel vette tudomásul (már amennyire e morózus
isten egyáltalán örülni tudott), hogy egyre több halott ember árnya
érkezik föld alatti birodalmába. Hermész is új szerepet kapott,
Pszükhopomposz (azaz „lélekvezető”) lett. E kötelességét is jellegzetes
eleven, csintalan humorral végezte. Habár ahogy az emberiség
sokasodott, csak a legfontosabb halottaknak jutott a dicsőség, hogy
személyesen Hermész kalauzolja őket, a többieket Thanatosz, a
kegyetlen, félelmetes halál vitte el.
 Mihelyst az emberi lélek elhagyja testét, Hermész vagy Thanatosz
ahhoz a föld alatti barlanghoz vezeti, ahol a Sztüx („Gyűlölet”) folyó
összefolyik az Akherónnal („Bánat”). Itt a rettenetes, hallgatag Kharón
fogja kézen, hogy elvegye bérét, amiért cserébe átszállítja a lelket a
Sztüxön. Ha a halottnak nincs pénze, akár évszázadokig várakoznia kell a
parton, mire a kapzsi Kharón végre hajlandó átvinni. E kellemetlenséget
elkerülendő, hogy a delikvensnek ne kelljen a pokol tornácán
várakoznia, a halottak nyelvére a hozzátartozók pénzt raktak (általában
egy oboluszt), ezzel fizetve ki a révészt és biztosítva a gyors és megfelelő
átkelést.{90} Amikor Kharón megkapta jussát, a fedélzetre vitte a halott
lelket, és a „vas-szürke dereglyén” kihajózott a Sztüx éjsötét vizére, hogy
átvigye az illetőt a megfelelő helyre, a pokol ellenőrző pontjára.{91} Innen
egyetlen földi halandó sem térhetett többé vissza. De ha akár egy
halhatatlan megkóstolt valamilyen ételt vagy italt Hadészben, akkor az
lett a sorsa, hogy visszatérjen oda.
  
És hová vezetett a lelkek végső útja? Úgy tűnik, ez leginkább az adott
személy korábbi életvitelén múlott. Kezdetben maga Hadész bíráskodott,
később azonban Zeusz két fiát tette meg a nagy mérlegelés felelőseivé: az
Europétól született Minószt és Rhadamanthüszt, akik féltestvérükkel,
Aiakosszal együtt alkották az alvilág bírói testületét. Ők döntötték el,
milyen életet élt az eléjük járuló lélek: hősként halt meg, átlagos sors
jutott osztályrészéül, vagy éppen gonosztevő volt, aki immár csak
büntetést érdemel.{92}
A hősök és a szerfelett erkölcsös életet élők (valamint azok, akiknek az
ereiben némi isteni vér is csörgedezett) Élüszion mezőire kerültek,
amely valahol a Boldog-szigetek vagy Áldottak szigetei nevű
szigetcsoporton belül terült el. A tudósok a mai napig vitatkoznak azon,
hogy mit jelöltek e megnevezések. Talán a Kanári- vagy az Azori-
szigeteket, esetleg a Kis-Antillákat vagy a Bermudákat.{93} A későbbi
leírások Hadész birodalmán belül helyezték el Élüszion mezőit.{94} E
szövegek szerint azok a lelkek, akik háromszor is visszatértek az élők
birodalmába és minden alkalommal hősökhöz méltó életet éltek,
kiérdemelték, hogy Élüszionból az Áldottak szigeteire kerüljenek.
Az ártatlan többséghez tartozók, akik sem különösebben erényes, sem
bűnös életet nem éltek, Aszfodéloszra költöztek. A hely a mezőit
beborító fehér virágról kapta nevét. E lelkeknek is meglehetősen
kellemes sors jutott osztályrészükül: mielőtt megérkeztek, ittak a Léthé
vizéből, amelynek hatására minden korábbi emléküket elfelejtették, így
nem kellett a földi életük eseményein rágódniuk, hanem a vidám és
kellemes örökkévalóságot élvezhették.
Na és mi történt a bűnösökkel, a züllött, istenkáromló, gonosz, feslett
alakokkal? A kevésbé szörnyű cselekedeteket elkövetők Hadész termeibe
költöztek, itt éltek örökkön örökké érzések nélkül, erőtlenül és
öntudatlanul. A legiszonyúbb, megbocsáthatatlan vétkek elkövetőit a
Büntetés mezeire küldték, amely valahol Aszfodélosz és maga Tartarosz
örvénylő mélysége között található. Itt büntetésük démoni egyensúlyban
állt hajdani bűnükkel, és vezekelniük kellett az idők végezetéig. Később
még találkozni fogunk majd néhány híres bűnössel: Sziszüphosz, Ixión
vagy Tantalosz neve a mai napig is sokaknak ismerősen csenghet.
Amíg Homérosz szerint a holt lelkek ugyanúgy néznek ki, mint
egykoron, más beszámolók megemlékeznek egy Eurünomosz nevű
démonról, aki (a fúriákhoz hasonlóan) letépi a húst a halottak
csontjairól. Megint más költők arról tudósítanak, hogy az alvilági lelkek
is megőrzik a beszéd képességét és mesélnek egymásnak életükről.
Hadész volt az isteni család legirigyebb tagja – habár e tulajdonság
valójában senkitől sem állt távol. Egyetlen lelket sem volt hajlandó
elengedni. Kerberosz, a háromfejű kutya vigyázta a kapukat. Kevés,
nagyon-nagyon kevés hős tudta csak rászedni vagy becsapni Thanatoszt
és Kerberoszt, és sikerült úgy meglátogatnia Hadész birodalmát, hogy
aztán újra megláthatta az áldott napvilágot.
Így aztán a halál állandó vendég lett az ember életében. Ma sincs ez
másképp. Azonban fontos megértenünk, hogy az ezüstkor világa mégis
teljesen más volt, mint a miénk, hiszen ekkoriban az emberek között
jártak az istenek, a félistenek és mindenféle más halhatatlan lények. Az
istenekkel való személyes, társadalmi és szexuális kapcsolat az
ezüstkorbeli férfiak és nők számára olyan természetesnek számított,
mint ahogy manapság kapcsolatba lépünk mondjuk a gépekkel vagy a
különböző cégek telefonos ügyintézőivel. És bízvást ki merem jelenteni,
hogy akkoriban sokkal, de sokkal jobb lehetett.

A leláncolt Prométheusz
Zeusz fortyogó dühvel figyelte, hogy Pürrha és Deukalión túlélte az
özönvizet és a föld kavicsaiból új emberi fajt hozott létre. Senki, még az
istenek ura sem dacolhatott Gaia akaratával. A Földanya ősibb, mélyebb
és állandóbb rendet képviselt az Olümposz lakóinál, Zeusznak pedig
muszáj volt belátnia, hogy nem akadályozhatja meg az ember
újjáteremtését. Ám legalább Prométheuszra fordíthatta figyelmét. Egy
hajnalon a főisten végleg eldöntötte, hogy a titánnak most már meg kell
fizetnie árulásáért. Az Olümposzról végigtekintett a világon, és figyelte,
ahogy Prométheusz épp Phókiszban segédkezik egy új város
alapításában. Szóval már megint beleártja magát az emberek dolgába.
Az emberiség évszázadokon keresztül Prométheusz vigyázó szemei
előtt gyarapodott. Ennyi ideig tartott ugyanis, amíg titáni türelmével
támogatta az emberiség 2.0 civilizációjának kibontakozását, hiszen újra
meg kellett tanítania nekik a földművelés, a kézművesség és az építészet
minden csínját-bínját.
 Zeusz sas alakjában leszállt egy éppen az ő számára épített félkész
templom gerendáira. Prométheusz is ott foglalatoskodott, éppen az
oromzatba faragott néhány, a fiatal Zeusz életének jeleneteit ábrázoló
képet. Amikor felnézett, rögtön tudta, hogy egykori barátja bámul rá. A
főisten immár saját testébe visszaváltozva odament hozzá, és a
faragványt vizsgálgatta.
– Ha ez itt mellettem Adamanthea akar lenni – jegyezte meg –, akkor
teljesen rosszak az arányok.
– Művészi szabadság – válaszolta Prométheusz. Majd kiugrott a
helyéből a szíve, hiszen amióta ellopta a tüzet, most először álltak szóba
egymással.
– Eljött az ideje, hogy meglakolj azért, amit tettél – jelentette ki Zeusz.
– Kétféleképp is csinálhatjuk. Szólhatok a hekatonkheireknek, hogy
erőszakkal hurcoljanak el, vagy inkább beletörődsz az elkerülhetetlenbe,
és minden hűhó nélkül velem jössz.
Prométheusz leeresztette a kalapácsot és a vésőt, majd egy
bőrrongyba törölte kezét.
– Indulhatunk – mondta.
Elindultak hát. Útközben nem szóltak egy szót sem és meg sem
pihentek, amíg el nem értek a Fekete- és a Kaszpi-tenger között elterülő
Kaukázus lábához. Zeusz egész végig szeretett volna mondani valamit.
Annyira vágyott rá, hogy vállon ragadja és megölelje barátját. Ha,
mondjuk, Prométheusz elsírja magát, és bocsánatot kér, talán akkor
hajlandó lett volna kiengesztelődni és megbocsátani neki. A titán
azonban néma maradt. Zeuszban most megint fellobbant az a mély, szúró
érzés, amely oly régóta kínozta. Hát persze, átverték, kihasználták. Azzal
vigasztalta magát, hogy a nagy uralkodók nem látszhatnak gyengének.
Főleg azok előtt nem, akik közel álltak hozzájuk és mégis elárulták őket.
Prométheusz szemellenzőt formált a tenyeréből és felnézett. Látta,
hogy a három küklopsz ácsorog ott a legnagyobb hegy oldalát alkotó
hatalmas ferde sziklánál.
– Tudom, milyen jó hegymászó vagy – mondta Zeusz. Remélte, hogy
jeges szarkazmus csendül ki hangjából, de még a saját fülében is inkább
csak duzzogó dörmögésnek hangzottak saját szavai. – Gyerünk, mássz!
Prométheusz engedelmesen felkapaszkodott a küklopszokhoz, akik
láncra verték, majd kinyújtózva háttal nekitámasztották a sziklának és
törhetetlen erős vasszögekkel odaszögezték. Két gyönyörű sas
ereszkedett alá az égből és Prométheusz felé vitorlázva eltakarták előle a
napot. Hallotta, ahogy csapkodó tollaik felkavarják a forró levegőt.
Zeusz szónokolni kezdett:
– E sziklához leszel láncolva örökkön örökké. Nincs remény, nincs
kegyelem, soha nem is lesz. Minden nap eljönnek majd e sasok, hogy
kitépjék a májadat, ahogy te is kitépted a szívem. A szemeid előtt fogják
majd belakmározni. Mivel halhatatlan vagy, minden éjjel újranő majd a
máj, így sohasem ér véget szenvedésed, minden nap nagyobb és nagyobb
kín jut majd osztályrészedül. Semmid sem lesz már, csak rengeteg időd,
hogy töprenghess, milyen rettenetes bűnt követtél el, milyen őrült
cselekedeteket merészeltél véghez vinni. „Előrelátónak” neveztek,
mégsem láttad előre sorsod, amikor szembeszálltál az istenek urával –
visszhangzott Zeusz hangja a kanyonokból és szurdokokból. – Nos? Nem
szeretnél mondani valamit?
Prométheusz felsóhajtott.
– Tévedsz, Zeusz – mondta a titán. – Gondosan megterveztem, hogy
mit cselekszem. Mérlegre tettem mindent: az egyik serpenyőben az
eddigi kényelmes, szép életem volt, a másikban az emberiség jövője.
Most pedig örömmel látom, ahogy gyarapodnak, virágoznak, és
függetlenek, egyetlen halhatatlanra sincsenek rászorulva. Még rád sem,
Zeusz. Tudom, hogy ez majd gyógyírt jelent szenvedésemre.
Mielőtt Zeusz válaszolt, hosszan nézte egykori barátját.
– Nem vagy méltó a sasokra – szólt rettenetes hideg hangon. – Inkább
keselyűket érdemelsz.
Azzal a két sas hirtelen ocsmány keselyűvé változott át, amelyek
köröztek egyet a kifeszített test felett, mielőtt lecsaptak volna rá.
Pengeéles karmaik felhasították a titán oldalát, és förtelmes, diadalmas
vijjogással lakmározni kezdtek belőle.
  
Prométheusz hozta létre az emberiséget. Támogatónk és barátunk ő, aki
ellopta nekünk a tüzet, tanított minket, majd értünk áldozta fel magát.
Mindannyian ezt a prométheuszi tüzet hordozzuk, nélküle nem lennénk
emberek. Szánjuk és csodáljuk, ám ő az önző és irigy istenekkel
ellentétben sohasem tartott igényt imádatra, dicsőítésre.
Talán egy kis vigaszt nyújt e szörnyű történetben, hogy bár örökké
tartó büntetésre ítéltetett, egy nap jön majd egy erős és hatalmas hős,
aki még Zeusszal is dacolni mer, és kiszabadítja az emberiség jótevőjét.
 PERSZEPHONÉ
ÉS A MÁGIKUS SZEKÉR
Zeusz a mennyek egyeduralkodójaként kormányozta a világot, amely
világ igen nagylelkűen bánt az emberiséggel: a férfiak, nők és gyermekek
együtt, egymással karöltve, örömmel és különösebb kínok és
erőfeszítések nélkül szedték le a fák gyümölcseit, aratták a gabonát,
fogták ki a folyók halait és vadászták le az erdők állatait. A természet
Démétér, a termékenység és aratásistennő áldását hordozta. Ha éhség és
nélkülözés támadt, arról sosem az istennő tehetett, hanem mindig az
emberi gonoszság okozta – na és persze a Pandóra edényéből világra
szabadult szörnyű teremtmények. Mindez azonban egyszer csak
megváltozott. Ez részben Hadésznek köszönhető, illetve, ki tudja, talán
az isten szándékosan siettetni és terjeszteni akarta a halált a földön,
hogy ezzel növelje birodalmának népességét. Morosz dolgai
kiszámíthatatlanok.
Démétérnek született egy lánya Zeusztól. A Perszephoné nevet kapta,
ám ezt a csodálatosan szép, tiszta és kedves teremtést az istenek csak
Korénak (vagy Corának) hívták, amely egyszerűen annyit tesz: „a szűz”.
A római neve Proserpina lett. Mindegyik isten (főként a még facér
Apollón és Hermész) szédülten szerelmes volt a lányba, egyfolytában
bombázták házassági ajánlatokkal. Démétér azonban óvta leányát (talán
túlságosan is), és egy távoli vidéken rejtette el, messze a dicső és kevésbé
dicső istenek és halhatatlanok éhes szemeitől, hogy Hesztiához,
Athénéhez és Artemiszhez hasonlóan ő is örökkön örökké megőrizze
érintetlenségét. Az egyik nagy hatalmú isten azonban továbbra is
Perszephonén legeltette vágyakozó szemét, és egyáltalán nem érdekelték
Démétér kívánságai.
A kedves, jámbor lányka édesanyjához hasonlóan imádta a
természetet. Minden virág, minden picinyke növény örömmel töltötte el
szívecskéjét. Egy aranyló délutánon kezdődik történetünk, amikor sétája
során kicsit elszökött kíséretétől, amely Démétér megbízásából vigyázott
rá. A napsütötte, színpompás mezőn kergette a virágról virágra szálldosó
pillangókat. Hirtelen furcsa hangokat hallott. Dörgést. És mintha valami
széthasadna. Mintha mennydörgés készülődne, de furcsa módon nem
fentről, hanem valahonnan alulról. Félve, zavarodottan nézett körül. A
föld megremegett, és a lány előtt kettévált a domboldal, majd egy
hatalmas szekér gurult ki belőle. Mielőtt a rémült leánynak egyáltalán
esélye lett volna megfordulni és elfutni, a kocsis elkapta, megfordította
szekerét, és a hasadékon keresztül visszavágtatott. Mire Perszephoné
testőrei odaértek, a domb ismét összeforrt, és immár semmi nyoma sem
maradt az iménti afférnak.
Tehát hirtelen, teljesen és megmagyarázhatatlanul nyoma veszett
Perszephonénak. Az egyik pillanatban még vidáman ugrabugrált a
mezőn, aztán egyszer csak nem volt sehol.
Nincs toll, amely le tudná írni Démétér kétségbeesését. Mindannyian
vesztettünk már el valamilyen értékes dolgot – állatot, növényt vagy
akár egy tárgyat –, és keresztülmentünk a veszteség különböző fázisain:
a gyászon, a rémületen és a haragon. Ha e veszteség még személyesebb és
előreláthatatlanabb, akkor hatványozódnak és szinte már
elviselhetetlenné fokozódnak ezek a rossz érzések. Habár napról napra
fogyott a remény, és egyre kevésbé hitte, hogy egyszer még újra látja
Perszephonét, Démétér mégis megfogadta: megtalálja leánykáját, még ha
az örökkévalóságig is kell keresnie őt.
Titanisz barátnőjétől, Hekatétól kért segítséget. Ő volt a bájitalok,
kulcsok, szellemek, mérgek és mindenfajta boszorkányság és varázslat
istennője.{95} Két bűvös fáklyájával a világ összes sarkába bevilágíthatott.
Démétérrel együtt ezerszer és ezerszer végignéztek mindent. Minden
barlangba, minden sötét helyre bekukkantottak. Alaposan átfürkészték a
világot, de nem találtak semmit.
Teltek-múltak a hónapok, Démétér pedig elhanyagolta kötelességeit.
A kukorica, a betakarítások, a gyümölcsök érlelése, a magvetés – minden
elmaradt, a föld pedig parlagon hevert. Egyetlen mag sem csírázott ki,
egyetlen bimbó sem nyiladozott, nem nőttek ki a vetemények, a világ
pedig rohamos pusztulásnak indult.
Habár mindez nem érintette az olümposzi isteneket, de az éhező,
nyomorgó emberek sirámai még Zeusz füléig is eljutottak. Amikor az
egyik éjszaka a halhatatlanok Perszephoné eltűnésének rejtélyén törték a
fejüket, Héliosz, a naptitán megszólalt.{96}
– Perszephoné? Ja, persze, láttam, mi történt vele. Mindent láttam.
– Láttad? Ezt miért nem mondtad eddig? – szegezte neki Zeusz a
kérdést. – Démétér majd belebolondul a fájdalomba, az egész földet
bejárta a lányért, őrülten aggódik, a világ pedig lassan pusztasággá válik.
Mi az istenek haragjáért nem szóltál eddig?
– Mert senki sem kérdezte. Engem soha senki nem kérdez meg
semmiről. Pedig igen sokat tudok. A nap szemei mindent látnak –
jelentette ki Héliosz. Az utolsó megjegyzése Apollóntól származott, ő
szokta ezt mondogatni, amikor még a napszekeret vezette.
– Mi történt vele?
– Megnyílt a föld, és mit gondoltok, kinek a szekere vágtatott elő,
hogy elragadja a lányt? Na, ki volt? Hadész!
– Hadész! – hüledeztek kórusban az istenek.

A gránátalmamagok
Zeusz azonnal leszállt az alvilágba, hogy visszahozza Perszephonét. Az
alvilág királyának azonban nem parancsolhatott a felvilág ura.
– Itt marad. Ő az én királynőm.
– Hogy merészelsz ellenkezni velem?
– Az öcsém vagy – szögezte le Hadész. – Tulajdonképpen a legfiatalabb.
Mindig mindent megkaptál, ami csak kellett. Jogom van itt tartani a
lányt, akit szeretek. Nem tagadhatod meg.
– Úgy gondolod? – kérdezte Zeusz. – A világban éhínség dúl. Nem
bírunk aludni az éhező halandók siránkozásától. Rendben, így is jó. Ne
engedd vissza Perszephonét, és hamarosan megtudod, mekkora
hatalmam van. Hermész nem hoz ide több holt lelket. Egyetlenegyet sem.
Mindenkit egy új paradicsomba küldünk, vagy az is lehet, hogy nem
engedem őket meghalni. Üres lesz majd a birodalmad, Hadész, nevetség
tárgya, minden különösebb hatalom, befolyás és méltóság nélkül.
A fivérek farkasszemet néztek. Hadész pislogott először.
– Kapd be! – mormogta. – Csak még egy napot adj Perszephonéval,
aztán érte küldheted Hermészt!
Zeusz elégedetten ment vissza az Olümposzra.
Másnap Hadész kopogott Perszephoné szobájának ajtaján. Meglepőnek
tűnhet, hogy az alvilág ura kopog, ám a lány fenséges jelenlétében még
Hadészt is elfogta a félénkség, minden magabiztossága elpárolgott. Teljes
szívéből szerette, és bár Zeusz akarata előtt meg kellett hátrálnia,
biztosan tudta, hogy nem engedheti el szerelmét. Amúgy észrevett
benne valamit… Valamit, ami egy kis reményt adott. Talán egy aprócska
szikra, hogy érzései viszonzásra találnak?
– Kedvesem – mondta, és nyájas hangja mindenkit megdöbbentett
volna, aki csak ismerte –, Zeusz rávett, hogy engedjelek vissza a nappali
világba.
Perszephoné felemelte sápadt arcát, és egyenesen Hadészra meredt,
aki félénken tekintett rá vissza.
– Remélem, nem fogsz majd rossz emlékeket őrizni rólam.
A lány nem válaszolt, de Hadész úgy látta, mintha egy picit visszatért
volna arcába a szín.
– Elfogadsz tőlem néhány gránátalmamagot, hogy megmutasd, nem
haragszol rám?
Perszephoné bólintott, és egykedvűen kivett hat magot Hadész előre
nyújtott tenyeréből, majd lassan elszopogatta a pikáns, édes
gyümölcsdarabokat.
Amikor Hermész megérkezett, a csalás és a fondorlat istene rögtön
látta, hogy átverték őket.
– Perszephoné megevett néhány gyümölcsöt a birodalmamból –
jelentette ki Hadész. – Te is tudod, mi van ilyenkor. Aki megízlelte az
alvilág gyümölcsét, annak vissza kell térnie. Hat gránátalmamagot evett,
vagyis minden évben hat hónapot nálam kell majd töltenie.
  
Hermész bólintott. Tudta, hogy ez az igazság. Megfogta hát Perszephoné
kezét, és kivezette az alvilágból. Démétért boldoggá tette, hogy
viszontláthatja lányát, és rögtön újra kihajtott az élet a világban, minden
zöldellni kezdett és virágba borult. Pontosan fél évig tartott az öröm,
ezután az elkerülhetetlen isteni törvény értelmében Perszephonénak
vissza kellett térnie az alvilágba. Démétért ekkor újra gyötörni kezdte a
lánya hiánya, a fák lehullatták leveleiket, szomorúság és halál költözött a
világba. Újabb hat hónap múlva Perszephoné visszatérhetett Hadész
birodalmából, és újrakezdődött a születés, a megújulás és a növekedés
ciklusa. Így váltakoztak az évszakok: ősszel és télen Démétér gyászolta
Perszephoné hiányát, hogy aztán tavasszal és nyáron ünnepelhesse lánya
visszatértét.
Maga Perszephoné pedig… Nos, úgy tűnik, ő a fent és a lent töltött
idejét egyaránt megtanulta szeretni. Hat hónapon keresztül nem Hadész
foglyaként, hanem az alvilág körülrajongott királynőjeként, szeretett
feleségként élt, aki férjével együtt dölyfösen uralkodott a holtak
világában. A következő fél évben pedig újra ő lett a fenti burjánzó,
bimbózó, békés birodalom bolondos Koréja.
A világ pedig kialakította új ritmusát.

Hermaphroditosz és Szilénosz
Miközben a bronzkor embere hozzáedződött a küzdelmes, fáradságos,
szenvedéssel teli élethez, amely immár közös sorsukká lett, az istenek is
tovább szaporodtak. Hermész jóképű ifjúvá cseperedett, hogy ebben a
formában is maradjon örökre, és egy Drüopé nevű nimfának kecskelábú
természetistent nemzett, aki a Pán nevet kapta.{97} Hermész ezután sem
tétlenkedett, Héphaisztosz és Arész tudtán kívül, sumákban még
Aphroditével is összegabalyodott, és nászukból egy fiú, egy földöntúli
szépségű gyermek született, akit – mindkét szüléje dicsőségére –
Hermaphroditosznak neveztek el.
A gyönyörű kisfiú az Ida-hegy árnyékában nőtt fel, a naiaszok vigyázó
szemei előtt.{98}  Tizenöt éves korában otthagyta őket, és vándorútra
indult a világban. Egy csodaszép délután Kis-Ázsiában utazgatva
Halikarnasszosz közelében találkozott egy Szalmakisz nevű naiasszal, aki
épp egy tiszta vizű forrásban lubickolt. Hermaphroditosz pont
ugyanolyan félénk volt, mint amennyire jóképű, így teljesen
megzavarodott és nem tudott mit kezdeni a helyzettel, amikor ez az
arcátlan teremtmény, akit láthatóan teljesen elbűvölt a fiú szépsége,
megpróbálta elcsábítani.
A naiaszok legtöbbje szerény, dolgos nimfa volt, akik kötelességtudó
szorgalommal gondozták a folyókat, patakokat, tavakat és vízmosásokat.
Szalmakisz ezzel szemben hiú és nemtörődöm lény hírében állott. Inkább
lustán úszkált és saját lábait csodálta, mintsem hogy vadásszon vagy a
többi naiasszal sétálgasson. A belső békéjét és önérzetét azonban
darabjaira zúzta Hermaphroditosz szépsége, és minden erejével
igyekezett meghódítani az istent. Minél inkább próbálkozott –
meztelenül úszkált a vízben, kéjesen cirógatta melleit, alámerülve
aprócska buborékokat fújt –, a fiú annál nagyobb zavarba jött, míg végül
rémült kiáltással kérte, hogy hagyja már békén. A lány duzzogva
húzódott hátrébb. Teljesen új élmény volt számára a visszautasítás, és
szörnyen megalázva érezte magát miatta.
Gyönyörű nap volt, habár Hermaphroditoszt teljesen leizzasztotta az
idegesítő tündérkével való viaskodás. Azt hitte, a lányka immár biztos
távolban van, így hát levetkőzött, és beugrott a patak hideg vizébe, hogy
felfrissüljön. Szalmakisz azonban csak a nádasig úszott el, ott húzódott
fedezékbe. Most hirtelen odaugrott, mint valami lazac, és gyorsan
megragadta a fiú meztelen testét. A rémült Hermaphroditosz keservesen
kígyózva kereste a kiutat, miközben a lány a mennyekhez fohászkodott:
– Ó, istenek, könyörögve kérlek benneteket, soha ne válhassak el e
fiútól! Legyünk örökké eggyé!
Az istenek pedig meghallgatták imáját és zord szószerintiséggel
teljesítették is. Úgy tűnik, szórakoztatta őket ez a furcsa humor. Egy
pillanattal később ugyanis Szalmakisz és Hermaphroditosz eggyé váltak.
Mármint egyesült a két lény, egyetlen, kétnemű testté forrtak össze.
Szalmakisz, a naiasz és az ifjú Hermaphroditosz megszűnt külön létezni,
innentől immár egy új, egyszerre férfi- és női testben folytatták életüket.
Habár a rómaiak az ilyen állapotot a társadalom szigorú katonai normáit
fenyegető anomáliának tekintették, a sokkal nyitottabb szemléletű
görögök megbecsülték, ünnepelték, sőt olykor kifejezetten imádattal
illették a hermafroditákat. A szobrok, az agyagedényfestmények és a
templomfrízek ábrázolásai jól mutatják, hogy amitől a rómaiak féltek, azt
a görögök szemmel láthatóan csodálatosnak tartották.{99}
Új állapotában Hermaphroditosz csatlakozott a szerelemistenek
társaságához, akiknek a következő oldalakon alaposabban megismerjük
majd a természetét és a célját.
Hermésznek{100}  egy ismeretlen nimfától született Szilénosz nevű fia.
A pisze orrú, szamárfarkú kisfiú felnőve szakállas, pocakos, összeráncolt
szemöldökű öreg iszákos kéjenc lett. Gyakorta ábrázolták festményeken,
szobrokon, ivókupákba vésve – és hamarosan vele is újra találkozunk
majd.
Persze nemcsak az istenek szaporodtak, hanem az emberek is. Immár
bennünk is ott ég az isteni tűz, és emiatt nemcsak a vágy, a közösülés és
az utódnemzés ösztöne dolgozik az emberben, hanem a szerelem is.
És a görögök pontosan tudták, hogy a szerelem milyen bonyolult
dolog.
 ÁMOR ÉS PSZÜKHÉ

Variációk Erószra

A görögök úgy próbáltak rendet vágni a szerelem kuszaságában, hogy

külön-külön mindegyik alkotóelemét egy-egy istennek feleltették meg.
Aphrodité, a szerelem és szépség főistennője irányította a
szerelemistenek szárnyas, meztelen társaságát, az erotészeket. A többi
istenhez hasonlóan hirtelen ők se látszottak ki a munkából, amikor az
emberiség virágzani és sokasodni kezdett (emlékezzünk csak vissza a
Hadészről és alvilágbeli sleppjéről korábban írottakra). Mindegyikükhöz
a szenvedély egyik speciális területe tartozott, amelyet hirdetniük és
terjeszteniük kellett. Következzék hát rövid felsorolásuk és jellemzésük!
 
ANTEROSZ – az önzetlen, feltétel nélküli szerelem ifjú patrónusa.{101}
ERÓSZ – a szerelemistenek vezetője, a testi szerelem és a szexuális vágy
istene.
HEDÜLOGOSZ – a szerelem és az udvarlás, kedveskedés nyelvének szelleme,
aki manapság talán a Valentin-napi üdvözlőkártyák, a szerelmes
levelek és a lányregények lapjain éli igazi életét.
HERMAPHRODITOSZ – a nőies férfiak és a férfias nők védelmezője. Meg persze
azoké is, akiket mostanság „fluid” névvel szokás illetni.
HIMEROSZ – a makacs, féktelen, türelmetlen és bármikor fellobbanni kész
szerelem megtestesítője.
HÜMENAIOSZ – a házasságkötő terem és az esküvői muzsika felelőse.
POTHOSZ – a távol lévő vagy elhunyt kedves iránt táplált epekedő
szerelem megtestesítője.
 
Közülük persze Erósz volt a legnagyobb hatású és legpusztítóbb, ő
okozta a legtöbb bajt és problémát. Két történet is elmeséli származását.
Az egyik szerint a kozmosz születése idején Nüx hatalmas tojást tojt,
ebből mászott elő Erósz, hogy elhintse az élet magját az univerzumban.
Így aztán a legelső olyan szellemi létezők között tarthatjuk számon, akik
beindították a teremtés gépezetét. Egy másik, a klasszikus görögségben
jobban meghonosodott álláspont szerint Arész és Aphrodité fia volt.
Római neve Cupido, és gyakorta nevető szárnyas gyermekként
ábrázolják, aki éppen ezüstnyilával készül lőni. Nagyon emlékezetes e
kép, emiatt a klasszikus antikvitás istenei közül talán Erószt lehet a
legkönnyebben azonosítani.
Személyével kötik össze az érzéki, erotikus vágyat, ahogy azt az érzést
is, amikor valaki hirtelen, akaratán kívül szerelmes lesz. Ilyenkor
eltalálja az isten ezüstnyila, amelynek hatására az illető menthetetlenül
belezúg az útjába kerülő első emberbe (vagy állatba).{102}  Erósz lehet
szeszélyes, kártékony, véletlenszerű és kegyetlen – akárcsak a szerelem
maga.

Már megint itt van a szerelem…

A görögöknek legalább négy szavuk volt a szeretet, illetve a szerelem
megnevezésére:
 
Agapé – ez jelentette azt a nagyszerű és nemes lelkű érzelmet, amelyet
manapság inkább „jóindulatnak” vagy „felebaráti szeretetnek”
szoktunk nevezni. Ez jelöl mindenfajta magasabb rendű szeretetet,
például amit a szülők éreznek gyermekeik iránt, vagy, ahogy a
vallásos emberek az istenükhöz fordulnak.{103}
Erósz – az a fajta szerelem, amelyet az istenről neveztek el, vagy talán
amelyről az istent elnevezték. Ez okozza a legtöbb bajt. Sokkal több,
mint puszta gyengédség, sokkal kevesebb, mint lelki kötelék. Erósz és
az erotika által megdicsőülünk vagy megszégyenülünk, a legnagyobb
boldogságba vagy a legmélyebb nyomorúságba zuhanhatunk.
Philia – a barátság, az elfogult részrehajlás szeretete. Olyan szavakban is
ott van a nyoma, mint például a „frankofil”, a „nekrofília” vagy a
„filantrópia”.
Sztorge – ilyesfajta, „sztorgikus” lojalitást érzünk a hazánk vagy mondjuk
a kedvenc focicsapatunk iránt.
 
Habár Erószt később a reneszánsz és a barokk művészek a korábban
említett módon ábrázolták – vidám, nevetgélő puttóként (aki időnként
kötést visel a szemén, hogy ezzel is jelezzék szeszélyes, véletlenszerű
céllövő képességét) –, ám a görögök szemében jól szituált fiatal felnőtt
férfiként jelent meg. Művész volt és igazi atléta (nemcsak a sportban,
hanem az ágyban is), őt tekintették a homoszexuális férfiszerelem
pártfogójának és védelmezőjének, valamint a tornacsarnokban és a
futópályán is igen jól helytállt. Szent állatai a delfin és a kakas, és
gyakran ábrázolták rózsával, fáklyával és lírával a kezében – na és persze
íjjal és nyílvesszőtegezzel.
Talán a legismertebb mese Erósz és Pszükhé – a testi szerelem és a
lélek – kapcsolatáról szól. E történet szinte felkínálja magát, hogy
értelmezzük és magyarázzuk. Szerintem azonban legjobb, ha a többi
mítoszhoz hasonlóan nem allegóriának, szimbolikus vagy metaforikus
elbeszélésnek, hanem csak egy gyönyörű történetnek tekintjük. Sok
olyan fordulat és csavar van benne, amelyek a későbbi
keresésnarratívákban és tündérmesékben is előfordulnak.{104} Ennek talán
az az oka, hogy egy olyan szövegben maradt ránk, amely jó eséllyel
pályázhat a „minden idők legkorábbi regénye” címre. A római szerző,
Apuleius Aranyszamár című művéről van szó.{105} A bájos történet nagy
hatást gyakorolt a nyugati gondolkodásra, népi irodalomra és
művészetre. Mindez talán indokolja, hogy az alábbiakban jómagam is
meglehetősen hosszan újra elmeséljem.

Pszükhé
Egyszer volt, hol nem volt, egy birodalomban, amelynek már a nevét sem
tudjuk, élt egyszer egy király és egy királynő. Nevezzük a királyt
Ariszteidésznek, a királynőt Damarisznak, két idősebb lányukat pedig
(merthogy lányaik is voltak, összesen három) Kalanthénak és Zonának.
Az ő kedvességüknek és szépségüknek is híre kelt, ám a legkisebb leány,
Pszükhé olyan elképesztően csodálatos volt, hogy a birodalom sok
alattvalója elhanyagolta Aphroditét, és inkább e lánykát imádták
helyette. Aphrodité persze ugyanolyan féltékeny és bosszúálló isten volt,
mint az összes többi, nem bírta elviselni a konkurenciát – a halandó
riválisokat meg aztán végképp nem. Magához hívatta hát fiát, Erószt.
– Keríts egy disznót! – utasította. – A földkerekség legrondább és
legszőrösebb kan disznaját. Ha megtaláltad, vidd el oda, ahol Pszükhé
lakik, lődd meg nyiladdal a lányt, és gondoskodj róla, hogy legelőször az
állatot lássa meg.
 Erósz rendszerint meglehetős készségesen teljesítette anyja
kívánságait. Szerzett hát egy közeli kanásztól egy különösen szőrös és
büdös disznót, és egy este odavezette Pszükhé hálószobájának ablaka alá.
Ahhoz képest, milyen szikár, atletikus termetű isten volt, meglehetősen
ügyetlenül próbált meg karja alatt a disznóval csöndben bemászni az
ablakon.
Hirtelen meglódultak az események.
Erósz óvatosan lehuppant a holdfényes szobába.
Pszükhé békésen szendergett.
Erósz erősen a lábai közé szorította a disznót.
Erósz a válla mögé nyúlt, hogy kihúzzon egy nyílvesszőt a tegezéből.
A disznó felvisított.
Erósz erre megijedt, és saját karját karcolta meg a nyílheggyel.
Pszükhé összerezzent, felébredt, és gyertyát gyújtott.
Erósz meglátta Pszükhét, és azonnal beleszeretett.
Micsoda pech! A szerelem istene halálosan szerelmes lett. A legtöbben
talán most azt hiszik, Erósz azonnal belelőtte nyílvesszőjét Pszükhébe, és
boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ám az isten ennél ügyesebben
gombolyította a történet fonalát, hiszen igazi, tiszta és végtelen
szerelmével el sem tudta képzelni, hogy csaljon. Nem, ez így nem lenne
tisztességes. Még egyszer, utoljára vágyakozva rápillantott a lányra,
majd megfordult, kimászott az ablakon és eltűnt az éjszakában.
Pszükhé pedig csodálkozva bámulta, ahogy a vadul röfögő disznó
körbe-körbe rohangászik a szobájában. „Milyen különös álom” –
gondolta, majd elfújta a gyertyát, és visszafeküdt aludni.

A jóslat és az áldozat
Másnap reggel Ariszteidész király szolgája izgatottan elújságolta, hogy
úgy tűnik, a legkisebb lánya valami furcsa disznóólat csinált a
szobájából. Szülei amúgy is eléggé aggódtak miatta, hiszen amíg nővérei
már hozzámentek két környékbeli földbirtokoshoz, Pszükhé még mindig
nem volt hajlandó férjhez menni. Most pedig disznókkal áll össze! Apja
elhatározta, hogy Apollón jósdájához fordul, és megpróbálja megtudni,
mit hoz a lányának a jövő.
 Miután bemutatta a megfelelő áldozatot és alázatos imákat intézett az
istenhez, a Szibilla a következő utasítást adta:
– Díszítsd virágokkal leányod, vidd fel egy magas sziklára, és hagyd
ott! Eljő majd érte vőlegénye, akinél nincs rettenetesebb lény földön,
vízen és levegőben. Még az olümposzi istenek is félik hatalmát. De ami
egyszer elrendeltetett, annak meg kell történnie. Ha nem teszed meg, e
rémséges teremtmény elveszejti birodalmadat, rettenet és szenvedés
marad csak a nyomában. Téged pedig, Ariszteidész, néped nyomorba
döntőjének neveznek majd.
Tíz nappal később különös menet indult el a városból. Hófehér
ruhában, virágkoszorúval a fején egy gyaloghintóban sorsába
beletörődve búslakodott Pszükhé. Elmondták neki az orákulum
kinyilatkoztatását, és szegény lány mit is tehetett volna, elfogadta
végzetét. Mindig is zavarta „szépsége”. Gyűlölte, hogy micsoda
felfordulást okoz, milyen furán viselkednek a férfiak a jelenlétében, és
milyen borzalmasan magányossá teszi ez az egész. Eredetileg úgy
tervezte, sohasem megy férjhez, ám ha mégis meg kell tennie, egy
szörnyű ragadozó sem lehet rosszabb egy unalmas, talpnyaló, vizenyős
tekintetű hercegecskénél. Legalább gyorsan vége lesz az egésznek.
A szomorú, gyászosan jajveszékelő kíséret felkapaszkodott a
hegyoldalon, míg elérték a sziklát, amelyen fel kell áldozni Pszükhét.
Anyja, Damarisz üvöltött, nyüszített, bömbölt. Ariszteidész bátorítóan
megpaskolta kezét, és valahol egész máshol szeretett volna inkább lenni.
Kalanthé és Zona, buta, öregedő, ám gazdag férjeik kíséretében nagy
igyekezettel próbálták leplezni elégedettségüket, hiszen hamarosan már
senki sem kérdőjelezheti meg, hogy ők az ország leggyönyörűbb leányai.
Pszükhét odakötözték a sziklához. Lehunyta szemét és mélyeket
lélegzett, és várta, hogy a többiek fejezzék már végre be a sopánkodást és
a látványos szomorkodást. Hamarosan véget ér minden szenvedés és
fájdalom.
A kíséret lassan lement a hegyről, és miközben Apollónt dicsőítő
himnuszokat énekeltek, otthagyták Pszükhét egyedül a sziklán. Nem így
képzelte megerőszakolásának és halálának óráját. Azt hitte, sötét fellegek
bodrozódnak majd, üvölt a szél, és szörnyű mennydörgések közepette
hullnak majd rá a jéghideg esőcseppek, mint megannyi korbácsütés.
Helyette mi van? Késő tavaszi napsütés, madárdal. Csodás, idilli
pillanatok.
 Miféle teremtmény lehet ez? Ha apja igazat mondott, az orákulum
szerint még az olümposzi istenek is félnek tőle. De soha, egyetlen
legendában vagy szóbeszédben sem hallott még ilyen iszonyú szörnyről.
Még Tüphón és Ekhidna sem rettentené el a fenséges isteneket.
Hirtelen forró szélfuvallat lobogtatta meg fehér ünneplőruháját. Egyre
erősebben fújt, és egyszer csak legnagyobb megdöbbenésére észrevette,
hogy mintha valami légpárnán feküdne, amely lassan gyengéden
felemeli, lebegteti a szikla fölött. Szinte már tömör anyaggá vált a szél,
alányúlt és felemelte a levegőbe.

A bűbájos kastély
Pszükhé magasan a föld felett szállt, mivel a nyugati szél istenének, azaz
Zephürosznak gyöngéd, erős kezei repítették.
„Ez nem lehet a szörny, akitől annyira féltünk – gondolta. – E szél
bizonyára a fenevad hírnöke vagy követe. Biztos elvisz a végzetemhez.
Hát, legalább kényelmesen utazom.”
Lenézett, és látta a várost, ahol felnőtt. Milyen picike, milyen takaros
és rendezett minden! Egyáltalán nem hasonlított arra a büdös, rozoga
településre, amit ismert, és amelyet annyira utált. Zephürosz
begyorsított, és még magasabbra emelte a lányt, így hamarosan dombok
közt, völgyeken át szökelltek tova, keresztülszárnyaltak a kék óceánon,
szigetek közt cikáztak, majd egy ismeretlen vidékre érkeztek. Zöldellő,
sűrű erdők borította hely volt, és ahogy fokozatosan lejjebb ereszkedtek,
Pszükhé egy csodálatos, tündöklő palotát vett észre. Minden sarkán egy-
egy kerek torony volt, a tetején pedig kisebb tornyocskák meredtek az
égre. A lány könnyedén, finoman ért földet, finoman érkezett le a
virágos, füves rétre egy kétszárnyú aranykapu elé. A szél susogva,
sóhajtva tovaröppent, Pszükhé pedig egyszerre csak teljesen egyedül
maradt. Semmilyen morgás, üvöltés vagy vicsorgás nem hallatszott, csak
valami furcsa távoli muzsika hangjai szűrődtek ki a palotából. Félénken
közelebb ment, mire a kapu kinyílt.
A királyi palota, ahol felnőtt, egy átlagos alattvalónak talán díszesnek,
fényűzőnek és lenyűgözőnek tűnt, ehhez az elképesztően fantasztikus
épülethez képest azonban legfeljebb összetákolt, ütött-kopott kalyibává
törpült. Ahogy beljebb lépett, csodálkozó szemei végigpásztázták az
aranyból, ciprusfából és elefántcsontból készített oszlopokat és a
művészi gondossággal megmunkált ezüst domborműveket. Álmában sem
gondolta volna, hogy ilyen lehetséges. És azok a márványszobrok… Olyan
élethűek, hogy az ember szinte várja, hogy megmozduljanak vagy
levegőt vegyenek. A csillámló termekben és folyosókon ragyogott a fény,
ékkövek táncoló mozaikja alkotta a padlót, amelyen lépkedett, és ahogy
beljebb ment, a rejtélyes muzsika egyre hangosabban szólt. Szökőkutakat
kerülgetett, amelyekben csodás ívben hullott alá a gyöngyfehér víz, és a
vízsugarak újra és újra mindenféle formákat, alakzatokat vettek fel,
mintha csak gúnyolnák a gravitációt. Halk, női hangokat hallott.
Álmodik talán, vagy ez valami isteni palota? Halandó nem lakhat ilyen
meseszerű helyen, és szörnyeteg sem választana ilyet otthonául.
Megérkezett a négyzet alakú központi helyiségbe, amelynek fatábláit
az istenek születését és a titánok ellen vívott háborút ábrázoló képek
díszítették. Szantálfa, rózsa és pikáns fűszerek illata áradt a levegőben.

Zengő zeneszó, lágy látvány –

és egy látogató
A muzsika és a suttogás mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan és
sehonnan. Aztán hirtelen minden elhallgatott. A harsogó csendet
egyszer csak egy hang törte meg.
– Pszükhé, Pszükhé, ne félj! Ne nézz olyan rémülten és remegve, mint
egy riadt faun! Hát nem tudod, hogy itt minden a tiéd? Minden szépség,
minden drágakő, e hatalmas palota és a birtok – minden a tiéd. Lépj be
hát ezen a kapun és vegyél egy fürdőt! A szolgálólányok hangját hallod,
akik parancsaidat lesik. Ha kész vagy, hatalmas ünnepély kezdődik. Légy
üdvözölve, szeretett Pszükhé, üdvözlégy, és találj sok örömet
mindenben!
A leány a döbbenettől szinte kábultan ment át a másik szobába.
Hatalmas terem volt, óriási falikárpitokkal, selyemfüggönyökkel.
Bronzkandeláberekben fáklyák világítottak. A túlsó végen egy ragyogó
rézkád állt, a szoba közepén pedig egy hatalmas ágy, a fényes ciprusfa
vázát mirtusszal díszítették, a paplanra pedig rózsaszirmokat hintettek.
Pszükhé annyira fáradt volt, olyannyira összezavarták a körülötte zajló
események, hogy, bár mit sem értett az egészből, lefeküdt az ágyra.
Lehunyta szemeit és zavarodottan azt remélte, hogy ha most elalszik,
egyszer talán felébred ebből a vad és furcsa álomból.
Ám amikor tényleg felébredt, szemmel láthatóan még mindig nem ért
véget az álom. Félredobta a lágy brokáttakarót, felkelt, és észrevette,
hogy gőz száll fel a kádból. Levette hát ruháit, és bemászott a forró
vízbe.
Ekkor lett csak igazán furcsa az egész.
A kád szélénél a levegőbe emelkedett egy ezüstedény, lebegett kicsit,
miközben tartalmát a vízbe szórta. Pszükhének meglepődni sem maradt
ideje, csodálatos illatfelhő töltötte be érzékeit. Ekkor elefántcsont nyelű
kefe simította végig a hátát, és egy kancsó meleg víz ömlött a hajára.
Láthatatlan kezek masszírozták, pöckölték, ütögették, nyomogatták a
testét. Pszükhé ekkor kuncogni kezdett, mint valami kislány, de nem
ellenkezett. Már nem számított, hogy mindez álom a valóságban vagy
egy valós pillanat az álomban. Úgy döntött, egyszerűen csak élvezi a
kalandot, és kíváncsian várja, mi történhet még.
A közeli rejtett fülkécskékből damaszt-, selyem-, szaténruhák és
mindenféle pókháló vékony szövetek szálltak elő, lágyan az ágyra
siklottak, és csillogva, susogva várták, hogy válasszon közülük. Egy
lazúrkék sifonköpenyre esett a választása – bő, kényelmes és mégis
izgató ruhadarab volt.
Kinyíltak szobájának ajtói, ő pedig félénk, bizonytalan léptekkel
bement a központi terembe. Ott már hatalmas lakomára terítettek.
Láthatatlan kezek pakolták az ételeket, italokat: gyümölcsöstányérokat,
mézsört, pirosra sült különleges madarakat, édességeket. Pszükhé még
sohasem látott ilyen bőséget – és eddig el se tudta volna képzelni, hogy
egyáltalán lehetséges. Boldog örömmel mártotta ujjait a különböző
csemegékbe, és amikor megkóstolta valamelyiket, akaratlanul is fel-
felkiáltott, annyira finom volt minden. A szülei karámjaiban élő disznók
nem fötörték oly féktelen hevességgel a favályút, ahogy ő a kristály-,
ezüst- és aranyedényeket turkálta, amelyek azonnal ismét maguktól
megteltek, mihelyt kiürítette valamelyiket. Szalvéták reppentek fel,
hogy megtöröljék borfoltos ajkait és ételtől maszatos állát. Miközben
Pszükhé mohón evett-ivott, egy láthatatlan kórus lágy balladákat és
szerelemhimnuszokat zengett.
Végül abbahagyta az evést. Szétáradt benne a jóllakottság. Most már
az sem érdekelte, ha egy emberevő óriás lakomájára hizlalták fel.
 Az asztali gyertyák felemelkedtek, és visszakísérték Pszükhét a
hálószobájába. Az eddig pislákoló fáklyák és lágy fényű olajlámpák
elaludtak, és a szoba szinte teljes sötétségbe burkolózott. Láthatatlan
kezek gyengéden odatolták az ágyhoz, és levették sifonköpenyét.
Meztelenül feküdt be a szaténpaplanok alá, és lehunyta szemét.
Hirtelen elállt a lélegzete a rémülettől. Valaki vagy valami
becsusszant mellé az ágyra. Érezte, ahogy lágyan megragadják és
közelebb húzzák. Édes, forró sóhajok cirógatták. Bőrével tisztán érezte a
másik testét. Méghozzá nem valami fenevadét, hanem egy férfiét. Arcát
nem takarta szakáll, és nem látta, de tudta, hogy csakis gyönyörű ember
lehet. A sötétben még a körvonalai sem látszottak, csak testének melege
járta át, és valamiféle fiatalos erő áradt belőle. A férfi megcsókolta, aztán
összeforrt a testük.
Másnap reggel Pszükhé egyedül ébredt az ágyban. Láthatatlan
szolgálói ismét megfürdették, és ahogy telt-múlt a hosszú nap, nagy
nehezen összeszedte a bátorságot, hogy megkérdezze:
– Hol vagyok?
– Itt vagy, fenség.
– De hol van az az itt?
– Messze az ott-tól, de közel a szomszédhoz.
– Ki az úr e palotában?
– Te vagy, fenség.
Még véletlenül sem kapott semmire sem egyenes választ. Már nem is
erőltette. Tudta, hogy egy bűvös kastély lakója, a szolgálókat pedig
bizonyára szigorú szabályok kötik.
Aznap éjjel a vaksötétben a gyönyörű fiatalember ismét bemászott
ágyába. Pszükhé megpróbálta megszólítani, de érezte, hogy a férfi az
ajkára teszi az ujját, és mintha a fejében szólalt volna meg egy hang.
– Csitt, Pszükhé. Ne kérdezz semmit! Szeress, ahogy én szeretlek!
Néhány napon belül lassan rádöbbent, hogy beleszeretett a férfibe,
akit még sohasem látott. Minden éjszaka szeretkeztek, és minden reggel
egyedül ébredt.
A csodálatos palotában a szolgálólányok lesték a parancsait, minden
kérését azonnal teljesítették. Bármit kívánt, rögtön ott termett: a legjobb
ételeket ehette, a legfinomabb italokat ihatta, a leggyönyörűbb muzsika
simogatta füleit. De milyen hosszúak és magányosak voltak a nappalok!
Mennyi kínnal járt, amíg epedve várta az újabb szerelmes éjszakát!
 Bizonyára már minden olvasó kitalálta, hogy ki lehetett a
„szörnyeteg”. Persze, hogy Erósz, aki saját nyilától halálosan
beleszeretett a lányba, és e szerelmet csak még jobban elmélyítették az
együtt töltött újabb és újabb gyönyörteli éjjelek. Az orákulum igazat
mondott: Erósz hatalmát még az olümposziak is félték, hiszen egyetlen
olyan isten sem akadt, akit időnként ne győzött volna le a szerelem
elsöprő ereje. Tulajdonképpen talán tényleg szörnyeteg volt. De nemcsak
szeszélyes és kegyetlen, hanem érzékeny és édes is tudott lenni. Látta,
hogy Pszükhé nem teljesen boldog, és az egyik éjszaka, amikor a sötétben
egymás mellett feküdtek, gyengéden faggatni kezdte szerelmét.
– Mi bánt, szerelmem?
– Nem szívesen mondom ezt, hiszen oly sok mindennel elhalmozol, de
mégis olyan magányos vagyok napközben. Hiányoznak a nővéreim.
– A nővéreid?
– Kalanthé és Zona. Azt hiszik, meghaltam.
– Egyáltalán nem lenne jó, ha találkoznátok! Bánat és szomorúság
kísérné utatokat.
– De annyira szeretem őket…
– Bánat és szomorúság, hidd el, amit mondok!
Pszükhé felsóhajtott.
– Kérlek, higgy nekem! – mondta Erósz. – A legjobb, ha nem látod
őket.
– És téged? Téged se láthatlak? Sohasem láthatom meg annak a
férfinak az arcát, akit annyira szeretek?
– Ezt nem kérheted tőlem! Soha!
Ahogy teltek a napok, Erósz megfigyelhette, hogy hiába a sok finom
étel és bor, hiába szól a csodálatos zene, hiába csobognak a varázslatos
szökőkutak, Pszükhét emészti a bánat.
– Örülj, szerelmem! Holnap lesz az évfordulónk – szólt aznap éjszaka.
Egy éve?! Már egy egész év eltelt?
– Ajándékom is van. Teljesítem a kívánságodat. Holnap reggel
Zephürosz barátom vár majd a palota előtt, és elvisz oda, ahová annyira
szeretnél menni. De legyél óvatos! Ne hagyd, hogy túlságosan
visszakerülj a régi családi kerékvágásba! És ígérd meg, hogy nem
beszélsz rólam! Egyetlen árva szót se!
Pszükhé megígérte, és egymás karjaiba omlottak, hogy megünnepeljék
az évfordulós éjszakát. A lány még sohasem érzett ilyen szenvedélyes
elragadtatást vagy testi gyönyört, és igyekezett ugyanilyen buzgón
szeretni a férfit.
Másnap felébredt, és ahogy az lenni szokott, senki sem feküdt
mellette. Türelmetlenül hagyta, hogy a szolgálók felöltöztessék és
reggelit hozzanak neki, majd izgatottan a palota főbejáratához rohant.
Alig lépett csak ki, már meg is ragadták Zephürosz erőteljes, óvó karjai,
és gyengéden hazarepítették.

A nővérek
Eközben Pszükhé szülőföldjének népe is megemlékezett arról, hogy épp
egy éve ragadta el a lányt az a híres szörnyeteg, amelyet senki sem
látott. Ariszteidész király és Damarisz királynő gyászszertartást celebrált
a hegyoldalon, annál a bazalt kőlapnál, ahova lányukat egykor kötözték
(azóta el is nevezték a helyet „Pszükhé sziklájának”). A lány két nővére
fennhangon arra kért mindenkit, hogy távozzanak, mert szeretnének
egyedül maradni és elmélkedni.
Mihelyst a tömeg végre elment, letépték gyászfátylukat és nevetni
kezdtek.
– Vajon miféle teremtmény vihette el? – kérdezte gúnyosan Zona.
– Szárnyas, mint egy fúria… – kezdte Kalanthé.
– Vaskarmokkal…
– Tüzet okádott…
– Hatalmas, sárga tépőfogakkal…
– Kígyók nőttek ki a fejéből…
– Óriási farokkal, ami… Mi a fene volt ez?
Egy hatalmas széllökés fordította meg őket. Aztán rémülten
felkiáltottak a látványtól.
Aranyszegélyű ragyogó fehér ruhában ott állt előttük a húguk,
Pszükhé. Lélegzetelállító szépség sugárzott belőle.
– De hát… – szólt elfúló hangon Kalanthé.
– Azt hittük… – hebegte Zona.
– Kishúgunk! – kiáltották egyszerre.
Pszükhé közelebb lépett és kinyújtotta karjait. Gyengéd testvéri
szeretet áradt mosolyából. Kalanthé és Zona megragadták és
megcsókolták kezét.
 – De hiszen élsz!
– Ráadásul… Olyan…
– Ez a ruha… Milyen szép! És milyen sokba kerülhetett!
– És te is – mondta Zona. – Olyan, olyan… Kalanthé, mi is erre a
legjobb szó?
– Boldog? – kérdezte Pszükhé.
– Valami olyasmi – értettek egyet nővérei. – Igen, valami olyasmi
sugárzik rólad.
– Drága, Pszükhé, mondd el…
– Mi történt veled?
– Látod, itt gyászolunk, teljes szívünkből siratunk téged.
– Kitől kaptad ezt a ruhát?
– Hogy szabadultál meg a szikláról?
– Ez igazi arany?
– Egy szörnyeteg jött érted? Valamilyen fenevad? Vagy óriás?
– Micsoda anyag…
– Esetleg sárkány?
– Nem gyűrődik nagyon?
– Magával hurcolt az odújába?
– Ki a fodrászod?
– Megpróbálta leszopogatni a húst a csontjaidról?
– Ez ugye nem valódi smaragd? Ugye nem?
Pszükhé elnevette magát, és felemelte kezét.
– Drága nővéreim! Mindent elmondok majd. Sőt, mindent meg is
fogok mutatni nektek. Gyere, szél, vigyél oda minket!
Mielőtt a nővérek felfoghatták volna, mi történik, mindhárman
felemelkedtek a földről és megkezdték útjukat a nyugati szél gyengéd
karjaiban.
– Nyugalom! Ne küzdjetek ellene – szólt Pszükhé, amikor Zephürosz
átröptette őket a hegyen. Lassan abbamaradt Zona rémült kiáltozása,
Kalanthé tompa szipákolása pedig halk nyöszörgésbe ment át.
Nemsokára már néhány pillanatra ki is tudták nyitni szemeiket anélkül,
hogy rögtön sikoltozni kezdjenek.
Amikor végül a szél lerakta őket a bűvös palota előtti fűre, Kalanthé
már úgy gondolta, hogy a továbbiakban csak így szeretne utazni.
– Kinek kell egy ütött-kopott rozoga kocsi, amit egy büdös ló
ráncigál? – jegyezte meg. – Innentől fogva csak elkapom a szelet.
 De Zona nem figyelt oda. Megbűvölve bámulta a falakat és a
tornyokat. Szinte megbabonázta, ahogy az ezüstszögekkel kivert
főbejárat vakítóan csillogott a reggeli napfényben.
– Gyertek be! – szólt Pszükhé. Milyen izgalmas lesz majd kedves
nővéreit körbevezetni az új otthonában! És milyen kár, hogy nem
találkozhatnak az ő drága férjével!
Nagyon enyhe kifejezés lenne, ha csak annyit mondanánk, hogy a két
lányra mély benyomást tett a hely. Természetesen szimatoltak, ámultak
és bámultak, nevetgéltek, rázták a fejüket, és általában leesett állal
mentek át az ezüstberakásos folyosókon és az ékkövekkel kirakott
átjárókon az egyik aranyozott díszítésű szobából a másikba. Ám
olyannyira fenn hordták az orrukat, mintha jobbhoz lennének szokva.
– Egy picikét mintha olyan… Hm… Olyan közönséges lenne, nem igaz,
drágám? – jegyezte meg Zona, miközben magában ezt gondolta: „Te jó
ég! Csak egy isten lakhat ilyen csodás helyen!”
Kalanthé így töprengett: „Mi lenne, ha megállnék, és úgy csinálnék,
mintha a szandálomat kéne megigazítani? Talán nem vennék észre, és
leszedhetnék egy rubint arról a díszes székről.”
Amikor aztán a láthatatlan inasok, komornyikok és szobalányok
nekiláttak az ebéd felszolgálásának, a két nővér egyre nehezebben tudta
leplezni csodálkozását és döbbenetét. Utána mindannyian fürdőt vettek,
beolajozták testüket és megmasszírozták őket.
A nővérek egyre jobban faggatóztak, szerettek volna megtudni valamit
a ház uráról. Pszükhé azonban nem feledkezett meg ígéretéről, és
gyorsan kitalált valamit.
– Egy jóképű vadász és helyi földtulajdonos.
– Hogy hívják?
– Olyan kedves a tekintete.
– De hogy hívják?
– Nagyon sajnálja, hogy nem találkozhat veletek. Tartok tőle, hogy
egész nap a vidéket járja a vadászkutyáival. Pedig annyira szeretett
volna személyesen is üdvözölni benneteket. Talán majd máskor.
– Persze, persze, de mi a neve?
– Hát… Igazából nincs neve.
– Mi van?
– Öö… Nos, persze, van neve. Nyilvánvalóan van neve, hiszen te is
tudod, Zona, hogy mindenkinek van neve. Úgy értem, hogy nem
használja.
– De mégis, mit nem használ?
– Úristen, hogy eljárt az idő! Mindjárt besötétedik. Éjszaka Zephürosz
nem tud titeket hazaröptetni… Gyertek, drága nővéreim, szolgáljátok ki
magatokat, vigyetek haza valamit emlékbe! Itt egy maréknyi ametiszt.
Amott találtok zafírt vagy aranyat, ezüstöt. Anyámnak és apámnak is
vigyetek valami ajándékot!
A két nővér felmarkolt egy csomó értékes csecsebecsét, és immár
hajlandóak voltak elindulni, és a nyugati széllel hazavitetni magukat a
sziklához. Ahogy Pszükhé kint állt a kapuban és integetett testvéreinek,
egyszerre érzett megkönnyebbülést és szomorúságot. Persze, nagyon
örült a társaságuknak, és annak, hogy körbevezethette őket, ajándékokat
adhatott nekik. Közben nyomasztotta, hogy ígéretéhez híven nem
beszélhet férjéről. Igen fárasztó dolog folyton kibújni a kérdések alól.
Hiába mentek haza kincsekkel megrakottan, a két nővér mégsem volt
vidám, hiszen majd elemésztette őket az irigység, a sértődöttség és a
harag. Hogy a fenébe tudott ez a hülye, önző kis Pszükhé ilyen magasra
jutni? Hiszen úgy kényeztetik, mintha valami istennő lenne. Ez
ocsmányul igazságtalan. Ez a romlott, nyomorúságos, ronda kis korcs!
Nos, talán nem annyira ronda. Tényleg van benne némi szépség, de az is
olyan közönséges, aligha érhet fel az ő királynői fenségükhöz. Ez
egyszerűen szörnyűséges igazságtalanság, valamilyen gonosz
varázslatnak kell mögötte lennie. Mi az, hogy még a férje nevét se tudja?
– Egyre rosszabb a férjem, Szató reumája – panaszkodott Kalanthé –,
most már minden éjjel egyenként dörzsölgetem az ujjait, meg
mindenféle tapaszokat, dunsztkötéseket kell rátennem. Undorító,
megalázó.
– Azt hiszed, a te életed merő pokol? – kontrázott Zona. – Az én
Kharionom kopasz, mint egy fej vöröshagyma, bűzlik a szája, az ágyban
meg olyan, mint egy döglött disznó. Közben meg Pszükhé…
– Az az önző kis lotyó…
A nővérek megölelték egymást, és kiöntötték szívüket.
Aznap éjjel Pszükhé szerelme, Erósz fontos híreket hozott. A lány nem
győzött köszönetet mondani, és elmesélte, milyen ügyesen sikerült
kikerülnie a témát, amikor szóba hozták a férjét. Ekkor Erósz a lány
ajkára téve ujját elhallgattatta Pszükhét.

É
 – Édes, kis hiszékeny gyermek. Félek a nővéreidtől, és attól, amit
tehetnek veled. De azért örülök a boldogságodnak. Hadd tegyelek még
boldogabbá!
Ekkor a lány érezte, ahogy Erósz forró keze végigsimítja testét, és
gyengéden megpaskolja a hasát.
– Idebent már növekszik a gyermekünk.
Pszükhének elakadt a lélegzete. Szinte elkábult az örömtől, és
szorosan átölelte kedvesét.
– Ha megtartod e titkot – mondta férje –, akkor gyermekünk istenként
születik. Ha viszont elmondod valakinek, halandó lesz.
– Megtartom a titkot – bólintott Pszükhé. – De mielőtt meglátszana
rajtam az állapotom, kérlek, hadd találkozhassak még egyszer
Kalanthével és Zonával! Szeretnék elköszönni tőlük.
Erósz habozott, de nem látta be, hogyan is tagadhatna meg egy ilyen
illedelmes és testvéries kérést, így hát beadta a derekát.
– Zephürosz küld majd nekik egy jelet, és eljöhetnek hozzád –
mondta, és előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. – De ne felejtsd el: egy
szót sem szólhatsz rólam vagy a gyermekről!

Egy csepp olaj

Másnap reggel Kalanthé és Zona arra ébredt, hogy Zephürosz épp
összeborzolja hajukat, mint valami ágy mellett csaholó és toporzékoló
éhes kiskutya. Amikor kinyitották a szemüket és felültek, a szél eltűnt.
Ösztönük, kapzsiságuk és velük született ravaszságuk azonban megsúgta
nekik, hogy mit jelent e figyelmeztetés, és utazásra készen gyorsan a
sziklához siettek. Ezúttal elhatározták, hogy felgöngyölítik a rejtélyt, és
megtudják végre, ki is a húguk titokzatos szerelme.
Amikor a nyugati szél letette őket a palota előtt, Pszükhé már ott
várta nővéreit. Gyengéden összeölelkeztek, a két nővér igyekezett
elrejteni a lány szerencséje miatt bennük fortyogó dühös irigységet,
inkább aggodalmas izgalommal locsogtak és csóválgatták a fejüket.
– Mi a baj, Kalanthé? – kérdezte tanácstalanul Pszükhé, miközben
leültette nővéreit a gazdagon megterített reggelizőasztalhoz. Volt ott
minden, mi szem-szájnak ingere: gyümölcsök, sütemények és mézes bor.
– Miért vagy olyan szomorú, Zona? Nem örültök a találkozásnak?
 – Örülünk? – morogta Kalanthé.
– Habár… – sóhajtotta Zona.
– Mi aggaszt benneteket ennyire?
– Ó, édes gyermek! – nyögte Kalanthé. – Olyan fiatalka vagy még.
Olyan édes. Olyan naiv.
– Olyan könnyen kihasználnak.
– Nem értem, miről beszéltek.
A két nővér úgy nézett egymásra, mintha valamilyen szörnyű, súlyos
igazságot kéne elmondaniuk.
– Mennyire ismered, ha ismered egyáltalán ezt a… Ezt a valamit, ami
éjszakánként meglátogat?
– Ő nem valami, hanem valaki – ellenkezett Pszükhé.
– De igen, ő csak egy szörnyeteg, ahogy az orákulum is megmondta.
– Fogadni mernék, hogy vannak pikkelyei. Vagy ha esetleg nincsenek,
akkor biztos szőrös.
– Egyáltalán nem – mondta Pszükhé felháborodottan. – Fiatal,
gyönyörű és kedves. A bőre lágy, az izmai feszesek…
– Milyen színűek a szemei?
– Nos…
– Szőke vagy barna?
– Drága nővéreim – bökte ki végül a lány –, tudtok titkot tartani?
Kalanthé és Zona előrehajolt, és szeretetteljesen ragadták meg
Pszükhé kezét.
– Hogy tudunk-e? Micsoda kérdés, persze, hogy tudunk!
– Az az igazság – vágott bele Pszükhé –, nos, az a helyzet, hogy
tulajdonképpen nem tudom, hogyan néz ki. Sohasem láttam, csak… Hogy
is mondjam? Csak éreztem…
– Hogyan? – kérdezte döbbenten Kalanthé.
– Úgy érted, még soha nem láttad az arcát?
– Ragaszkodik hozzá, hogy ne lássam. A legsötétebb éjszaka közepén
jön ágyamhoz, becsusszan a takaró alá, és… Izé… Hát, tudjátok – hebegte
Pszükhé elpirulva. – De érzem a testét, és nyugodtan mondhatom,
egyáltalán nem hasonlít szörnyre. Pompás, csodálatos férfitest. De
reggelre mindig eltűnik.
A két nővér szomorú és tudálékos pillantásokat váltott.
– Hűha!
– Pszükhé nem tudja!
 Kalanthé olyan hangot adott ki magából, amely egyszerre hangzott
sóhajnak és elfojtott kuncogásnak.
Pszükhé zavarodottan nézett hol az egyik, hol a másik nővérére.
– Mit?
Kalanthé átölelte, és magyarázni kezdett, Zona pedig időnként
közbekotyogott, hogy elmondja saját megfigyeléseit és következtetéseit.
– A legdurvább, legfélelmetesebb szörnyeknek…
– És a legenyhébb, amit az orákulum mondott, hogy felfal majd téged,
húgocskám!
– Hatalmukban áll…
– Bizony, így van, mindenki tudja, az egész világ ismeri a hatalmukat!
– Hatalmukban áll például az, hogy átváltozzanak, és valamilyen
csábító alakot öltsenek…
– Olyan alakot, ami tetszik egy kislánynak, ami felizgatja!
– De ezzel csak az ártatlanok bizalmába akarnak férkőzni…
– Az ártatlan bolondok bizalmába!
– Így aztán amikor egy nap elhintik démoni magjukat…
– A szegény kislány nem is érti az ilyesmiket, de a férfiak képesek rá…
– Hogy aztán valami irtózatos szörnyeteget hozzon a világra…
– Egy mutánst!
– Így szaporítva tovább ocsmány fajzatukat…
Pszükhé felemelte kezét.
– Hagyjátok abba! Kérlek! Tudom, hogy jót akartok, de ti nem
érezhettétek, milyen gyengéd, kedves, szelíd…
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen ocsmány féreg!
Pszükhé a benne növekvő új életre gondolt, aztán eszébe jutott,
milyen hevesen utasította férje, hogy senkinek sem mondhatja el a
dolgot. És az is bevillant, hogy a férfi sohasem engedte látni az arcát. Ó,
istenek! Mi van akkor, ha mégis igazat beszélnek?
A két nővér látta, hogy Pszükhé elbizonytalanodik, ezért aztán
rátettek még egy lapáttal.
– Megmondjuk, mit kell tenned, kedves. Amikor ma éjszaka eljön,
hagyd, hogy állatkodjon veled…
– Hé!
– Aztán majd jól elalszik. De neked ébren kell maradnod!
– És amikor már biztos vagy benne, hogy álomba merült, felkelsz és
szerzel egy lámpát!
 – Aztán fogod a borotvát, amivel a szolgálóid a hajadat vágják…
– Igen, igen, a borotvát!
– A szoba sarkában meggyújtod a lámpát! De vigyázz, rögtön takarj rá
valami rongyot, nehogy felébreszd a szörnyet!
– Aztán lopózz vissza az ágyhoz…
– Emeld fel a pilácsot!
– És vágd el azt a pikkelyes sárkánynyakát!
– Nyiszáld el a rücskös ereit!
– Öld meg!
– Öld meg a szörnyet!
– Aztán szedj össze minden aranyat és ezüstöt…
– És a drágaköveket is, az a legfontosabb…
A nővérei addig rágták a fülét, míg végül teljesen meggyőzték
Pszükhét.
Így hát aznap éjjel, amikor Erósz békésen aludt a hitvesi ágyban,
Pszükhé ott állt fölötte, egyik kezében a letakart tetejű lámpával, a
másikban pedig a borotvával. Levette a rongyot a lámpáról. Rávetült a
fény az összekuporodva alvó meztelen férfira, a leggyönyörűségesebb
lényre, akit Pszükhé valaha látott. Ott táncolt a meleg ragyogás lágy, ifjú
bőrén – és csodálatos tollas szárnyain.
A lány akaratlanul is felnyögött a csodálkozástól. Egyből tudta, ki az.
Nem valamiféle sárkány, szörny, emberevő óriás vagy más undormány.
Hanem a szerelem ifjú istene. Maga Erósz. Még belegondolni is rossz,
hogy bántani akarta. Milyen gyönyörűséges! Telt, rózsaszín ajkai kissé
kinyíltak, és ahogy Pszükhé közelebb hajolt, hogy jobban megnézze,
érezhette a férfi édes leheletét. Olyan tökéletes férfi! Lágyan hullámzó
izmai férfias erőt kölcsönöztek ifjú szépségének, de nem volt meg benne
az a kemény, dagadozó, csúnya érettség, amelyet apja sportolóin és
harcosain látott. Kissé kócos hajának csillogó meleg árnyalata valahol
félúton járhatott Apollón aranya és Hermész mahagóni színe között. És
azok a szárnyak! Teste alatt tartotta őket összecsukva. Oly dús, hófehér
tollazata volt, mint egy hattyúnak. Remegő kézzel végighúzta rajtuk
ujjait. Egészen lágy, rezgő sustorgással ugrottak vissza helyükre. Szinte
alig hallatszott, Erósz mégis mocorogni és morogni kezdett.
Pszükhé hátrahúzódott, gyorsan visszarakta a rongyot a lámpára, pár
másodpercen belül azonban Erósz ritmikus szuszogása meggyőzte, hogy
a férfi mélyen alszik. Ismét szabaddá tette a fényforrást, és látta, hogy
Erósz a másik irányba fordult. E mozdulat egy egészen különös tárgyat is
láttatni engedett. Egy ezüsthenger volt a szárnyai alatt. Nem lehetett
más, mint Erósz nyílvesszőinek tegeze.
Pszükhé szinte levegőt se mert venni, ahogy előrehajolt, és kihúzott
belőle egy nyilat. Kezében forgatva lassan megtapogatta csillogó ébenfa
nyelét. A hegyet valamilyen aranyperemmel erősítették rá… Bal kezében
magasra tartva a lámpát, jobb hüvelykujjával hozzáért a nyílvessző
végéhez, és egyszer csak… Aúú! Az éles tárgy elvágta az ujját. Abban a
pillanatban különös érzés ömlött rajta keresztül, olyan heves szerelemre
lobbant az alvó Erósz iránt, oly forró szenvedély és vágy járta át, annyira
rajongott a férfiért, hogy egyszerűen nem tudta megállni, és csókot
nyomott a nyakszirtjén fodrozódó hajtincsekre.
 
Ámor és Pszükhé… Cupido és Anima… A Szerelem és a Lélek. Francois Edouard
Picot festménye, 1817
  
Ó jaj! Hirtelen forró olaj cseppent a lámpából a férfi jobb vállára. Erósz
fájdalmas kiáltással felébredt, és meglátta az ágy mellett álló Pszükhét.
Kétségbeesett és csalódott ordítással egyenesedett fel. Szárnyai kinyíltak
és csapkodni kezdtek. Ahogy Erósz a levegőbe emelkedett, a lány
gyorsan előreugrott és megragadta szerelme jobb karját, ám az erős férfi
szó nélkül lerázta magáról és elrepült az éjszakába.
Abban a pillanatban összeomlott minden. A palota falai hullámzani
kezdtek, aztán elhomályosultak és egyszerre csak semmivé foszlottak. A
kétségbeesett Pszükhé nézte-nézte, ahogy a körülötte lévő
aranyoszlopok hirtelen sötét fasorrá változtak, alatta pedig sár és kavics
lett a drágaköves mozaikcserepekből. Nemsokára az egész kastély,
minden becses fém, minden drágakő eltűnt. A szolgálók édes éneke
farkasüvöltésbe és bagolyhuhogásba ment át, a levegőben áramló forró,
titokzatos illatszereket pedig elvitte az ádáz, hűvös szél.

Egyedül
Egy rémült, boldogtalan lány ácsorgott egy hideg, magányos fán.
Lecsusszant a fatörzsön, majd a kemény gyökerekre huppant. Egyetlen
dolog járt csak a fejében. Meg akart halni.
Egy bogár mászott végig az ajkain. Ez magához térítette egy kicsit.
Felült, és egy nyirkos, formátlan falevél pottyant le szemöldökéről. Nem
csak álom volt az egész, ez a valóság. Tényleg itt van az erdőben egyedül.
Talán a korábban átélteket álmodta, és mindig is ez volt a valóság? Vagy
egy nagyobb álom újabb epizódjába ébredt most bele? Nem igazán
érdemes most ezen töprengenie. Álom vagy valóság, egyformán
kibírhatatlan.
– Ne tedd ezt, szép leányka!
Pszükhé összerezzent, és amikor rémülten felnézett, látta, hogy Pán
isten áll előtte. Vidám arca, sűrű, göndör haja alól kikandikáló szarvak,
szőrös, széles ágyéka és a belőle kinövő kecskelábak
összetéveszthetetlenek voltak, egyetlen más halandó vagy halhatatlan
sem hasonlított hozzá.
– Nem, nem – mondta Pán, és patáival a sáros földre toppantott. –
Látom az arcodon, hogy mire készülsz, de nem engedem.
 – Mit nem engedsz? – kérdezte Pszükhé.
– Nem hagyom, hogy levesd magad arról a meredek szikláról. Nem
engedem, hogy vadállatokat csábíts ide, és felfaljanak. Nem engedem,
hogy belladonnát szedj, és mérgező italt készíts belőle. Egyiket sem
engedem.
– De képtelen vagyok tovább élni! – jajdult fel a lány. – Ha ismernéd a
történetemet, akkor értenéd az egészet, és segítenél inkább meghalnom.
– Azt kell megkérdezned magadtól, hogy mi hozott ide! – felelte Pán.
– Ha a szerelem, akkor Aphroditéhez és Erószhoz kell imádkoznod, hogy
mutassanak utat és adjanak neked enyhülést. Ha saját gonoszságod
okozta sorsodat, akkor élned és vezekelned kell. Ha pedig mások
tehetnek róla, akkor is élned kell, hogy bosszút állhass rajtuk.
Bosszú! Pszükhé hirtelen megértette, mit kell tennie. Felállt, és így
szólt az istenhez:
– Köszönöm, Pán, hogy megmutattad nekem az utat.
Pán kivillantva fogsorát, vigyorogni kezdett, majd a kezében lévő
sípján búcsúdalt fújt a lánykának.
Négy nap múlva egy udvarház kapuján kopogás hallatszott. Pszükhé
állt az ajtóban. Kalanthé nővére lakott itt férjével, Szatóval. A szolgák
bevezették testvére fogadószobájába.
– Pszükhé, drágám, micsoda öröm! Minden a terv szerint alakult?
Kicsit olyan vagy, mint aki…
– Ne törődj most velem, drága nővérkém! Elmesélem, mi történt. Szó
szerint követtem az utasításaitokat. Lámpát gyújtottam, amikor a férjem
elaludt. Nem fogod kitalálni, ki volt az. Erósz. Maga a nagy Erósz isten.
– Erósz! – hördült fel Kalanthé, és döbbenten markolta meg borostyán
nyakláncát.
– Ó, nővérem, képzelheted, milyen csalódott lettem, amikor közölte
velem, hogy csak azért hozott ebbe a palotába, hogy téged megszerezzen
magának. Teljesen összetört a szívem.
– Engem?
– Ez volt a titkos terv. „Hozd el nekem gyönyörű nővéredet, Kalanthét
– mondta. – Ezt a zöld szemű, vörös hajú szépséget.”
– Nem annyira vörös a hajam, inkább aranybarna.
– „Hozd el! Mondd meg neki, hogy menjen ahhoz a nagy sziklához!
Érte jön majd Zephürosz, és iderepteti hozzám. Könyörgöm, Pszükhé,
mondd el a gyönyörű Kalanthének!” Ezt az üzenetet bízta rám, én pedig
át is adtam.
Talán mindenki el tudja képzelni, milyen gyorsan összekapta magát
Kalanthé. Gyorsan odafirkantott egy üzenetet férjének, hogy a
házasságuk véget ért, amúgy is csak egy szerencsétlen tévedés volt az
egész, sőt a szertartást levezető pap is csak egy részeges, mihaszna
senkiházi lehetett. Egyébként sohasem szerette, és örül, hogy
megszabadul tőle. Ez hát a helyzet.
A hatalmas bazaltsziklán állva hallotta a szellő susogását, és az
örömtől szinte magánkívül előrelendült, hogy átadja magát
Zephürosznak.
A nyugati szél szelleme azonban nem járt a közelben. Kalanthé
csalódott, haragos és rettegő ordítással zuhant alá, egyik éles szikláról a
másikra pattant, hogy aztán szinte kifordult testtel holtan érjen földet.
Nővére, Zona pontosan ugyanígy járt, miután neki is elmondta
Pszükhé a fenti mesét.

Aphrodité feladatai
Miután bosszúja beteljesedett, Pszükhének immár egész életnyi ideje
maradt a töprengésre. Minden ébren töltött percében sóvárogva vágyott
Erósz után, hogy újra és újra beléhasítson a fájdalom, hiszen pontosan
tudta, hogy mi a sorsa. Sohasem láthatja viszont kedvesét.
Eközben Erósz egy titkos szobában feküdt, és a vállán lévő sebtől
szenvedett. Mi bizonyára könnyedén elviselnénk a lámpaolaj okozta kis
égési sérülést, de bármennyire halhatatlan és isteni személy volt Erósz
is, mégiscsak élete szerelme okozta e fájdalmat. Az ilyesféle seb nagyon
sokára gyógyul csak be – ha begyógyul egyáltalán.
Erósz betegségével a világ is szenvedni kezdett. A fiatalemberek és
leányok nem szerettek egymásba. Nem köttettek házasságok. Az emberek
zúgolódtak és elégedetlenkedtek. Boldogtalan imák szálltak fel
Aphroditéhez. Amikor az istennő meghallotta e fohászokat, majd rájött,
hogy Erósz elbújt és nem teljesíti kötelességét, igencsak ideges lett. Még
nagyobb dühbe gurult, mihelyst kiderült, hogy egy halandó leány
rabolta el fia szívét, és miatta van ez az egész. Ám akkor sápadt csak el
igazán, amikor felfedezte, hogy ugyanarról a lányról van szó, mint akire
ráküldte Erószt, akit meg akart alázni. Hiszen eredetileg az volt a terv,
hogy Pszükhé egy disznóba szeret majd bele. Miért sült el ilyen
borzasztóan minden? Nos, innentől már személyes ügynek tekintette a
dolgot. A lánynak pusztulnia kell!
Varázslatot küldött hát Pszükhére, aki nem tudva, hogy
megbabonázták, egyszer csak egy hatalmas palotához ment, és
bekopogott a kapuján. Szörnyű teremtmények húzták be a hajánál fogva,
és a várbörtönbe vetették. Maga Aphrodité látogatta meg a lányt, és
néhány zsáknyi búzát, árpát, kölest, tökmagot, csicseriborsót, lencsét és
babot is vitt magával. Mindent a kőpadlóra öntött, és jól összekavarta a
magokat.
– Ha ki akarsz szabadulni – mondta –, válogasd ezeket szét, és
mindegyiket rakd külön halomba. Ha holnap napkeltéig végzel, szabadon
engedlek.
Repedtfazék-szerű sátáni kacajt hallatott, ami nem igazán illett a
szerelem és a szépség istennőjéhez. Távozott és becsapta maga mögött az
ajtót.
Pszükhé zokogva borult a padlóra. Még ha egy egész hónapot kapott
volna rá, akkor se tudta volna széjjelválogatni ezt a sok-sok magot.
Egy picinyke hangya mászott épp a kövezeten, és pont rápottyant a
lány szeméből kicseppenő forró, sós könny.
– Hé, figyelj már oda! – szólalt meg idegesen. – Lehet, hogy neked ez
csak egy könnyecske, de számomra mintha özönvíz lenne.
– Nagyon sajnálom – szabadkozott Pszükhé. – Attól tartok, nem
vettelek észre. Teljesen lefoglalt a saját nyomorúságom.
– Milyen nyomorúság lehet oly nagy, hogy egy szegény hangya
majdnem megfulladt miatta?
Pszükhé megmagyarázta a helyzetét, a hangya pedig meglehetősen
előzékeny és megbocsátó kis fickó volt, így hát felajánlotta segítségét. Az
emberi fül meg sem hallhatta kiáltását, amellyel odahívta testvéreit,
nővéreit, az egész népes családját, és együttes erővel nekiláttak a magok
szétválogatásának.
A lány arcán lassan felszáradtak a könnyek, miközben nézte, hogy a
tízezernyi vidám hangyácska ide-oda rohangászva katonás rendben
szétválogatja a magvakat. És mielőtt Éósz, a hajnal istennője rózsás
ujjaival megnyitotta a pirkadat kapuit, minden kész is lett, és hét
takaros, tökéletes kupac várta Aphrodité ellenőrzését.
 Amikor az istennő meglátta a halmokba rakott magokat, látszott rajta
a tehetetlen harag. De azon nyomban kitalált egy újabb teljesíthetetlen
feladatot.
– Látod amott, a folyó másik oldalán azt az erdőcskét? – kérdezte
Aphrodité, miközben a hajánál fogva felrángatta és az ablakhoz húzta
Pszükhét. – Gazdátlan birkák mászkálnak és legelnek ott. Van köztük egy
különleges, aranyszőrű bárány. Menj szépen oda, és csomóba gyűjtve
hozd el nekem gyapjas bundáját!
Pszükhé meglehetősen szolgálatkészen indult a ligetbe, de eszébe se
volt teljesíteni a második feladatot. Elhatározta, hogy ha már kiengedték,
nemcsak Aphrodité gyűlöletes átkának börtönétől, hanem magától az
élettől is megszabadul. Szépen beugrik a folyóba, és megfullad.
Ám amikor a parton állt, és nagyot sóhajtva igyekezett bátorságot
gyűjteni az ugráshoz, az egyik nádszál meghajolt – habár semmilyen
szellő se fújt –, és suttogni kezdett a lánynak.
– Pszükhé, édes drága Pszükhé. Ekkora próbatételek közepette ne
szennyezd kristálytiszta vizemet a haláloddal! Van egy lehetőség, ami
segíthet a gondjaidon. Vad és erőszakos birkák ezek, élükön a legbőszebb
kossal, amelynek szarvai úgy hasítanának ketté, mint egy érett
gyümölcsöt. Látod, ahogy a túlsó parton a platánfa alatt legelésznek? Ha
csak úgy odamennél, gyors és fájdalmas halállal lakolnál érte. De ha most
lefekszel, és alszol egy kicsit, estére új legelőhöz vonulnak, és te szépen
átúszhatsz a folyón. Odamész egyenesen a fához, és az alsó ágon ott
lógnak majd az aranygyapjú fürtjei.
Így is történt, és éjjel aztán a dühös, összezavarodott Aphrodité
félredobta az aranygyapjút, és újabb feladatot adott Pszükhének. Menjen
le az alvilágba, és kérjen egy adag szépségkenőcsöt Perszephonétól!
Mivel amióta Erósz elhagyta, a szegény lány amúgy sem tudott a halálon
kívül másra gondolni, önként beleegyezett, hogy leszáll Hadész világába.
Tudta, hogy ott kell maradnia, nyomorúságosan, magányosan és
szeretettelenül örökkön örökké.

Test és lélek eggyé lesz

Az egyik nap egy locsi-fecsi kis fecske elcsicseregte Erósznak, hogy
szegény Pszükhé milyen feladatot kapott féktelenül féltékeny anyjától.
Habár még mindig kegyetlenül fájt a sebe, az isten felkelt, és nagy
nehezen kinyitotta szárnyait. Egyenesen az Olümposzra repült, és
azonnal beszélni akart Zeusszal.
Az olümposziakat teljesen elbűvölte Erósz története: Anyja mindig is
utálta Pszükhét. Aphrodité isteni méltóságát és tekintélyét fenyegette a
lány szépsége, és az, hogy néhány bolond halandó képes volt jobban
tisztelni ezt a halandó szüzet, mint a halhatatlan istenséget. Ezért aztán
ráküldte fiát, hogy Pszükhé szépen szeressen bele egy disznóba. Erósz
meggyőzően mesélte el az ügyet.
Zeusz leküldte Hermészt az alvilágba, hogy hozza el Pszükhét, és egy
sólyommal üzenve Aphroditét is magához rendelte. Amikor mindketten
megjelentek a mennyei trónusok előtt, Zeusz a következő szózatot
intézte hozzájuk:
– Ez aztán a furcsa és nevetséges bonyodalom. Aphrodité, kedvesem,
senki sem fenyegeti a tekintélyedet, hiszen a te méltóságod soha nem is
szenvedhetne csorbát. Nézz csak szét a világban, és látni fogod, hogy
neved mindenhol szent, mindenütt imába foglalják. Erósz, te pedig
túlságosan bolondos, szemtelen, felelőtlen kölyök voltál. Szerelmed és az
irántad érzett szerelem táplál téged, és ez mentheti meg a világot a célt
tévesztett, kártékony nyílvesszőid következményeitől. Gyere ide,
Pszükhé, igyál a serlegemből! Ambrózia van benne, ettől halhatatlanná
válsz te is. Itt, a szemünk előtt frigyre léptek egymással. Öleld meg a
menyedet, Aphrodité, és vigadjunk együtt!
Megtartották hát Erósz és Pszükhé menyegzőjét, amelyen csak úgy
áradt mindenkiből az öröm és a kacagás. Apollón énekelt és líráján
játszott, és Pán is csatlakozott hozzá a sípjával. Héra Zeusszal táncolt,
Aphrodité Arésszel ropta, Erósz pedig persze Pszükhével járta. És azóta
is együtt járják táncukat, talán még ma is…{106}
ZEUSZ JÁTÉKSZEREI
 
MÁSODIK RÉSZ
 A HALANDÓK

Ió
A Földközi-tenger vidékén élő embereket ekkoriban javarészt királyok
irányították, akik meglehetősen változatos módon szilárdították meg
hatalmukat. Egyesek a halhatatlanoktól származtak, így maguk is isteni
lények voltak. Mások emberi módszerekkel, azaz fegyverekkel és intrikák
révén jutottak fel a csúcsra.
A görög területek egyik első uralkodóját Inakhosznak hívták, aki a
Peloponnészosz-félszigeten lévő Argosz királyságát irányította. Ma is
létezik a település, immár egy újabb, nyüzsgő város lett belőle, sőt
elmondható, hogy ez a világ egyik legrégibb, folyamatosan lakott
területe. Inakhosz később folyóvá változva maga is félig-meddig isten
lett, előtte azonban hitvesétől, Meliától két lánya született: Ió és
Mükéné.{107}
Mükéné annak rendje s módja szerint hozzáment egy Aresztor nevű
gazdag nemeshez, Iónak azonban azt a sorsot szánta az ég, hogy ő legyen
Zeusz szexuális étvágyának első halandó áldozata. Inakhosz a mennyei
királynőt, Hérát választotta Argosz védőistenségéül, leánya, Ió pedig a
görög világ legfontosabb Héra-szentélyének papnője lett. Zeusz jól tudta,
hogy már az is eléggé felháborítja Hérát, ha bármilyen nőcskével hetyeg,
de saját papnőjével… Ettől az istenasszony minden bizonnyal
mérhetetlen haragra gerjedt volna. A főisten mégsem tudta elfojtani
szerelmét, hiszen annyira imádta Iót. Azon törte hát a fejét, hogyan
cserkészhetné be a lányt felesége tudta nélkül.
Bőszen tépkedte szakállát, mígnem egyszer csak eszébe jutott egy
mesteri terv. Tehénkévé, gyönyörű, dundi, remegő horpaszú, szép szemű
üszővé változtatta a lányt.{108}  Ha kiviszi a mezőre, Héra sohasem szúrja
majd ki, és Zeusz annyiszor látogathatja meg, ahányszor csak kedve
tartja. Vagy legalábbis így képzelte a dolgot. Ha valakire rátör a
kangörcs, minden megfontoltsága, józan esze és bölcsessége tovaröppen,
és ami a vágyak szorításában tengődő férfiú szemében ravasz rejtekhely,
az mindenki más számára teljesen nyilvánvaló hülyeség.
Egy féltékeny feleség elől pedig ezernyi hegyet könnyebb elrejteni,
mint egyetlen szeretőt. Ráadásul Héra szent állata a tehén volt, így aztán
Í
még élesebb, tapasztaltabb szemmel figyelte ezeket az állatokat. Így
egyből észrevette az új tehénkét, és meglehetősen gyorsan sejteni kezdte,
ki is lehet az valójában.
– Minő gyönyörű üsző! – jegyezte meg Héra mintegy véletlenül az
egyik reggel, amikor férjével reggeliztek az Olümposzon. – Olyan
csodálatos az alakja! Micsoda hosszú szempillák, csábító szemek!
– Micsoda? Az a vén tehén? – mondta Zeusz tettetett unalommal,
miközben odanézett, ahova felesége mutatott.
– A te egyik meződön legel, drágám, szóval bizonyára a tiéd.
– Nem kizárt – válaszolta Zeusz. – Egyáltalán nem kizárt. Ezernyi
tehén legelészik odalent. Nem várhatod, hogy mindegyikre figyeljek.
– Nagyon szeretném, ha nekem adnád azt az üszőt – szólt erre Héra. –
Most lesz a születésnapom.
– Hm… Izé… Tényleg? Pont azt? Szerintem találnánk neked sokkal
ducibb és délcegebb állatot is.
– Nem! – szögezte le Héra, és aki ismerte az istennőt, azonnal rájött,
hogy mit jelent ez a szemvillanás, ez az acélos hangsúly. – Ezt
szeretném!
– Hát persze, persze – mondta Zeusz ásítást színlelve. – A tied lesz.
Van ott a könyöködnél egy ambróziás edény. Idenyújtanád, ha
megkérlek?
Héra túl jól ismerte már a férjét. Ha egekbe hág a libidója, semmi sem
zabolázhatja meg. Egy kicsiny, körülkerített legelőre terelte hát Iót, és
odaküldte Argosz nevű szolgáját (Inakhosz unokáját), hogy vigyázzon a
lányra.
Argosz, Mükéné és Aresztor fia, a település többi lakójához hasonlóan
hűségesen követte Hérát.{109} Ám egy nagyon különleges adottsággal is
rendelkezett, amely nagynénje, Ió tökéletes testőrévé tette. Ugyanis száz
szeme volt – ezért is ragadt rá a Panoptész, azaz „mindenlátó”
melléknév.{110} A Hérának kitartó hűséggel engedelmeskedő Argosz kiállt
hát a mezőre, ötven szemével Iót ixírozta, a maradék ötvennel meg
folyamatosan föl-le pásztázott, hogy azonnal kiszúrja az esetleges
fosztogatókat.
Zeusz látta ezt, és tehetetlen haraggal mászkált a környéken. Majd’
felforrt a vére. Öklével csapkodta a tenyerét. Meg fogja szerezni Iót. Ez
már elvi kérdés. Le kell győznie Hérát ebben a csendes, kimondatlan
háborúban. Ismerte azonban saját határait, tudta, hogy nem elég ravasz,
így hát az Olümposz legagyafúrtabb, legerkölcstelenebb gazfickójától
kért segítséget.
Hermész azonnal megértette, mit várnak tőle, sőt kifejezetten
boldoggá tette, hogy lekötelezheti Zeuszt és bajt keverhet. Gyorsan Ió
legelőjéhez sietett hát.
– Szevasz, Argosz! Csatlakozhatok egy kicsit hozzád? – mondta,
miközben kinyitotta a kaput, és már be is csusszant. – Milyen szép üsződ
van!
Argosz tucatnyi szemét Hermészre emelte, aki leült a fűbe, egy sípot
vett elő, majd játszani kezdett. Két órán keresztül muzsikált és énekelt. A
zene, a délutáni meleg, a körülöttük terjengő mákvirág, levendula és
vadkakukkfű-illat és a nem messze csobogó forrás hangja igencsak
elálmosították Argoszt, és bármennyire is igyekezett ébren maradni,
egymás után csukódtak le a szemei.
Amikor végül mind a száz szempilla lehanyatlott, Hermész
leeresztette sípját, előrehajolt, aztán szíven döfte Argoszt. Az istenek
igen kegyetlenek is tudtak lenni, és ebben Hermész sem maradt el a
többiektől.
Most, hogy az őr meghalt, Zeusz kinyitotta a kaput, és szabadon
engedte Iót. Mielőtt azonban esélye lett volna újra emberré változtatni a
lányt, Héra – aki persze látta, mi történt – egy böglyöt küldött Ióra,
amely oly fájdalmasan és állhatatosan kezdte csipkedni a lányt
(pontosabban az üszőt), hogy az egyből felágaskodott, és kétségbeesetten
jajgatva elrohant.
Szeretett szolgája halálán szomorkodva Héra fogta Argosz száz
szemét, és egy slampos, tunya öreg madár farktollaira tette őket. így
született a páva, és ez a büszke, színes és fennhéjázó madár azóta is
gyakran jelenik meg az istennő ábrázolásain.{111}
Eközben Ió végigrohant az Égei-tenger északi partján, majd
keresztülúszott azon a szoroson, ahol Európa találkozik Ázsiával – ezért
nevezik e pontot „tehéngázlónak”, azaz görögül Boszporusznak.{112} 
Egyre csak rohant, csapkodva, hánykolódva, fájdalomüvöltések
közepette, míg a Kaukázus hegyéhez ért. Itt mintha egy kicsit békén
hagyta volna a bögöly, pont elég időre ahhoz, hogy észrevegye a
hegyoldalhoz láncolt, szenvedő Prométheuszt.
– Ülj le, Ió, és fújd ki magad egy kicsit! – szólt a titán. – Bátorság!
Minden jóra fordul!
 – Hát, ennél rosszabb már aligha lehet – jajveszékelt Ió. – Tehén
vagyok. A világ legnagyobb és legszúrósabb böglye üldöz. Héra a
pusztulásomat akarja. Tulajdonképpen már csak annyi a kérdés, hogy
halálra csípnek-e vagy szimplán csak megőrülök, és a tengerbe vetem
magam.
– Tudom, hogy most sötétnek tűnik a helyzet – mondta Prométheusz.
– De néha belelátok a jövőbe, és tudom, miféle sorsot szántak neked.
Ismét ember leszel, és a Nílus mentén nagy dinasztiát alapítasz majd. A
te vérvonaladból származik minden hősök legnagyobbika.{113} Szóval fel a
fejjel, tessék bizakodni!
Minden gyötrelme ellenére Ió nehezen tudta volna elengedni a fülei
mellett e szavakat, hiszen olyasvalaki szájából hangzottak el, akiből
legnagyobb rémületére éppen két gonosz tekintetű keselyű falatozott.
Mit számítottak a lány aprócska kellemetlenségei ehhez a folyamatos
gyötrelemhez képest?
Később Ió tényleg visszaváltozott emberré. Egyiptomban találkozott
Zeusszal, és fiút szült neki. Epaphosznak hívták, akiről hamarosan
bővebben olvashatunk, mert fontos szerepet játszik majd Phaetón
történetében. Zeusz állítólag csak gyengéden rátette kezét Ióra, és ezzel
ejtette teherbe – az Epaphosz név ugyanis „érintést” jelent. Egy lányuk is
született, Keroessza, akinek Büzasz nevű fia alapítja majd meg Bizánc
legendás városát. Arról nincs tudomásunk, hogy Keroessza is csak egy
érintéstől fogant, vagy Zeusz itt a nemzés hagyományosabb (és
kellemesebb) módját választotta inkább.
Ió talán csak egy tehén volt, de az biztos, hogy nála fontosabb és
nagyobb hatású üszőt nem hordott hátán a föld.

A sperma áztatta kendő

Megkapó történet meséli el, hogyan sikerült Athénének szüzessége
feláldozása nélkül szerepet vállalnia Athén városállam egyik alapítójának
születésében.
Amióta a sánta Héphaisztosz Zeusz fejét kettéhasítva világra segítette
Athénét, erős szenvedély fűzte az istennőhöz. Egy nap nem tudott már
uralkodni vágyain, és az Olümposz egyik sarkán hirtelen rárontott
Athénére. Sajnos olyannyira felizgult, hogy a következő pillanatban
sikerült az istennő combjára spriccelnie magját. Athéné néma undorral
levette fejpántját, és feltörölte vele a spermát, mielőtt az lefolyt volna a
hegyre.
Aztán elhajította, és a lucskos kendő jó messze, lent landolt a földön.
Héphaisztosz isteni ondója leszivárgott a talajba, ahol teherbe ejtette
Gaiát, és hamarosan egy fiú született. Erekhtheusznak hívták. A mennyei
birodalomból letekintve Athéné meglátta, és úgy határozott, a
gyermeknek halhatatlannak kell lennie. Lejött hát az Olümposzról, és a
csecsemőt egy lezárt nyírfa kosárba téve három halandó nővér, Herszé,
Aglaurosz és Pandoroszosz gondjaira bízta. Meghagyta nekik, hogy
semmilyen körülmények közt sem nyithatják ki a kosarat. Persze, ahogy
az lenni szokott, épp az ellenkezője történt: Aglaurosz és Herszé nem
tudott uralkodni kíváncsiságán, és belekukkantottak. Egy izgő-mozgó
fiúgyermeket és egy tekergőző kígyót láttak szorosan összefonódva.
Minden kígyó szent volt Athénének, ez pedig a bűbáj részét képezte,
amellyel a gyermek Erekhtheuszt halhatatlanná akarta tenni. A két nővér
rögtön beleőrült a sokkoló látványba, és levetették magukat arról a
dombról, amelyet manapság Akropolisznak (vagy „fellegvárnak”)
neveznek. Erekhtheusz később Erikthoniosz néven Athén legendás
alapítója lett (vagy a történet más változata szerint Erekhtheusz
valójában Erikthoniosz apja volt).{114}
Ha manapság az athéni Akropoliszon járunk, a Pantheontól északra
találjuk az Erekhtheion nevű gyönyörű templomot. Híres előcsarnoka a
ruhás lányalakok kariatidáival a világ egyik legnagyszerűbb építészeti
kincsének számít. Nem túl messze, ahogy az illik, síremlékeket emeltek
szegény Aglaurosznak és Herszének.{115}
 PHAETÓN

A nap fia

Tehát Athéné lett Erekhtheusz nevelőanyja, míg a valódi szülőanyja Gaia,

apja pedig Héphaisztosz volt. Három halhatatlan szülő egy kicsit
túlzásnak tűnik (mintha csak az athéniak akarnának hencegni alapítójuk
miatt), de ekkoriban nem számított ritkaságnak, hogy egyes halandók
ilyen családfát vonultattak fel. A bátor, de meggondolatlan Phaetón{116}
története Perszephoné mítoszához hasonlóan arról szól, hogyan mentek
végbe bizonyos földrajzi változások a világban, és nagyon konkrét
példával szolgál a görög mitológia egyik kedvenc témájára: vigyázzunk,
mert a büszke ember könnyen pórul járhat.
Phaetón szülei is istenek voltak, de mostohaapjánál, a szánalmasan
halandó Meropsznál nevelkedett. Akárhányszor Meropsz valahol távol
járt, Phaetón anyja, Klümené (aki talán halhatatlan volt, de nem biztos),
{117}
általában isteni apjáról, Phoibosz Apollónról szóló történetekkel
szórakoztatta a fiút.{118}
Amikor Phaetón már elég nagy lett, elkezdte az iskolát.
Iskolatársainak némelyike halandó volt, mások hozzá hasonlóan egyik
vagy másik szülői ágról isteni származásúnak vallották magukat. Az
utóbbiak közé tartozott Epaphosz, Zeusz és Ió fia. Ilyen illusztris apával
Epaphosz persze úgy érezte, hogy ő a főnök a suliban. A büszke és
szenvedélyes Phaetón utálta Epaphosz parancsolgatásait, és
folyamatosan irritálta osztálytársának arroganciája és felsőbbrendűség-
tudata.
Epaphosz mindenkinek az idegeire ment a felvágósságával. Ilyesmiket
mondott:
– Ja, igen, jövő hétvégén apu, tudjátok, Zeusz, meghívott vacsorázni
az Olümposzra. Megígérte, hogy felülhetek a trónjára, talán még egy-két
korty nektárt is kapok majd. Persze már korábban is előfordult ilyesmi.
Nem leszünk sokan: Arész bácsi, Athéné, a féltestvérem, meg néhány
nimfa, talán csak, hogy kilegyen a létszám. Biztos jókat röhögünk majd.
Phaetón mindig dühösen caplatott haza az ilyen „jaj, képzeljétek,
kivel fogok találkozni” kiselőadások után.
 – Hogy lehet az – panaszkodott anyjának –, hogy Epaphosz minden
hétvégén meglátogathatja az apját, én meg még sohasem találkoztam az
enyémmel?
Klümené ilyenkor szorosan átölelte fiát, és megpróbálta
megmagyarázni a dolgot.
– Apollón annyira elfoglalt, drágám. Minden nap végig kell mennie
napszekerével az égen. És amikor ezzel végez… Déloszban, Delphoiban
vannak szentélyei, és ki tudja, még hova kell mennie. Próféciák, muzsika,
íjászat… Ő a legelfoglaltabb isten. De biztos vagyok benne, hogy
hamarosan meglátogat minket. Amikor megszülettél, ezt hagyta rád –
kicsit várni akartam még vele, amíg nagyobb leszel, de talán már most is
a tiéd lehet…
Azzal Klümené a szekrényhez ment, kivett egy finoman megmunkált,
gyönyörű aranyfuvolát és odaadta a fiának. Phaetón rögtön a szájához
emelte, belefújt, de csak valami ziháló sziszegés jött ki a hangszerből,
ami igen távol állt a muzsikától.
– Na és ez mit tud? – kérdezte a fiú.
– Mit tud? Hogy érted, drágám?
– Zeusz egy olyan mágikus szíjat adott Epaphosznak, amitől a kutyák
minden parancsát teljesítik. Ez mire jó?
– Ez egy fuvola, kedvesem. Zenélni lehet vele. Gyönyörű, bűbájos
muzsikát játszhatsz rajta.
– Hogyan?
– Nos, szépen megtanulod, hogy kell a hangokat képezni, aztán…
Aztán majd játszol.
– De mi benne a mágikus?
– Még sohasem hallottál fuvolaszót? A legmágikusabb hangszer.
Viszonylag sokat kell gyakorolni.
Phaetón csalódottan eldobta a fuvolát, nagy dérrel-dúrral bevonult a
hálószobájába, és duzzogva ott is maradt másnap reggelig.
Nagyjából egy héttel később, a hosszú nyári szünet előtti utolsó
tanítási napon a fiú egyszer csak összefutott az irritáló, negédesen
vállveregető modorú Epaphosszal.
– Szevasz, Phaetón – köszöntötte. – Azon gondolkodtam, nem lenne-e
kedved eljönni velem jövő héten az észak-afrikai tengerparti családi
villánkba. Egy kisebb családi összeröffenés lesz. Csak apu, talán még
Hermész és Démétér, esetleg néhány faun. Holnap hajózunk oda. Tök jó
lesz. Mit gondolsz?
– Ó, de kár! – kiáltott fel Phaetón. – Apám, tudod, Phoibosz Apollón
meghívott, hogy… Hogy jövő héten én vezessem át az égen a
napszekerét. Sajnos nem utasíthatom vissza.
– Mi van?
– Aha, ezek szerint még nem említettem? Mindig meg szokott kérni,
hogy segítsek, vegyem le kicsit a terhet a válláról, kocsikázzak picit a
napszekerén.
– Te most komolyan azt akarod bemesélni nekem…? Lószart! Hé,
srácok, gyertek, ezt hallgassátok meg! – szólt és a többi cimboráját is
odahívta. – Mondd el nekik! – kérte.
Phaetón most már belebonyolódott a hazugságba, muszáj volt tovább
ütnie a vasat. A büszkeség, a harag és a csalódottság vette rá az egészre.
A fenébe is, most már nem visszakozhat, nem hagyhatja, hogy ez az
irritáló piperkőc győzzön.
– Semmi különös – kezdte hát. – Csak apám, Apollón ragaszkodik
hozzá, hogy megtanuljam hajtani a naplovakat. Nem egy nagy cucc.
A fitymáló tekintetű Epaphosszal az élen a többi fiú füttyögetni
kezdett és gúnyosan kikacagták.
– Ne már! Ismerjük a faterodat. Meropsz, az az unalmas vén kecske –
kiáltotta egyikük.
– Ő csak a mostohaapám! – ordított fel Phaetón. – Az igazi apám
Apollón. Tényleg! Majd meglátjátok! Csak várjatok, és meglátjátok! Kicsit
sokáig tart bejutni a palotájába, de egy nap, nem is olyan sokára…
Nézhettek majd ott fenn az égen. Integetni fogok nektek. Egész nap ott
hajtom a szekeret.
Azzal hazarohant, és közben ott dörömböltek a fülében osztálytársai
heccelődései, hurrogásai és gúnyos röhögései. Az egyik fiú, Phaetón
barátja és szerelme, Kügnosz{119} utána ment.
– Ó, Phaetón – kiáltotta Kügnosz –, mit mondtál? Ez nem lehet igaz.
Egy csomószor panaszkodtál már, hogy sohasem találkoztál az apáddal.
Menj vissza szépen, és mondd el a többieknek, hogy csak vicceltél!
– Hagyj békén, Kügnosz! – förmedt rá Phaetón, és félrelökte. – Igenis
elmegyek a Nap palotájába. Csak így hallgattathatom el azt a mocskos
disznó Epaphoszt. Amikor újra találkozunk, mindenki tisztelni fog, és
végre megtudják, ki is vagyok valójában.
 – De hát én most is tudom, ki vagy! – mordult fel Kügnosz szomorúan.
– Phaetón vagy, a szerelmem.

Apák napja
Klümené is hiába igyekezett a fia lelkére beszélni, Phaetón makacsul
ragaszkodott elhatározásához. Anyja gyötrő aggodalommal figyelte,
ahogy a fiú összeszedi holmijait.
– Nézz majd fel, és megláthatsz! – mondta, miközben búcsúcsókot
nyomott anyja homlokára. – Feltétlenül integetek majd a szekérről.
A Nap palotája természetesen keleten volt, nagyjából India környékén.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy Phaetón miként is jutott el odáig.
Állítólag mágikus napsólymok jelentették Apollónnak, hogy fia lassan
átküzdi magát a görög szárazföldön, Mezopotámián és a mai Irán
területén. Az isten ekkor megparancsolta e pompás madaraknak, hogy
kapják fel Phaetónt, és szálljanak vele a palotájába.
Éjszaka lett, mire Phaetón megérkezett, de azonnal a palota
tróntermébe sietett. Ott ült apja, Apollón bíborba öltözve, ragyogó
palástja pedig fényesen csillogott a falak arany-, ezüst- és
drágakődíszeiről visszaverődő fényben. Csak magát a trónt legalább
tízezernyi rubinttal és smaragddal ékesítették. A fiatalembert teljesen
elképesztette a csodálatos palota, térdre rogyva bámulta a
szemkápráztató drágaköveket, és szinte szóhoz sem jutott isteni atyjának
sugárzó dicsőségétől.
– Szóval ugyebár te vagy Klümené fia? Állj fel, hadd nézzelek meg!
Igen, úgy látom, tényleg az én ágyékom gyümölcse vagy. A kinézeted, a
színed… Úgy hallottam, nagy utat tettél meg idáig. Miért is?
Tompán szólt a kérdés, Phaetón pedig egyszerre csak zavarba jött.
Végül sikerült pár szót kinyögnie Epaphoszról és a „többi srácról”,
miközben a saját hangját hallva fájdalmasan érezte, hogy sokkal inkább
tűnik nyafogó gyereknek, mint egy olümposzi isten büszke fiának.
– Aha, értem. Hát igen. Nagyon durva, nagyon tiszteletlen. Na de hogy
jövök én a képbe?
– Egész életemben – kezdte Phaetón, és hirtelen kigyulladt benne az
oly régóta parázsló büszkeség és sértődöttség –, anyám egész életemben
a nagy és dicső Apollónról, az aranyistenről, ragyogó, tökéletes apámról
mesélt nekem. D-d-de… De sohasem látogattál meg minket! Sehová sem
hívtál bennünket! Eddig még csak tudomást se vettél rólam.
– Hát igen, sajnálom. Tényleg hanyag voltam. Szörnyű apa vagyok,
bárcsak jóvátehetném! – Apollón pont úgy fogadkozott, ahogy nap mint
nap szoktak a távollévő apák, miközben egészen máson járt az esze.
Lovakon, muzsikán, italokon… Bármi mást inkább, csak hagyja már
békén ez az unalmas, duzzogó, nyavalygó kölyök.
– Bárcsak teljesítenéd egy kívánságomat! Csak egy kívánságot. Ennyi
lenne az egész.
– Persze, persze. Mondjad!
– Tényleg? Ez komoly?
– Persze.
– Esküszöl, hogy megteszed?
– Esküszöm – mondta Apollón, miközben jól szórakozott a fiú halálos
komolyságán. – A lírámra esküszöm. Esküszöm a Sztüx hideg
folyóvizére. Mondjad csak!
– Szeretném hajtani a lovaidat.
– A lovaimat? – értetlenkedett Apollón. – Hajtani? Hogy érted ezt?
– Keresztül akarok hajtani az égen a napszekereddel. Holnap.
– Ó, nem! – mondta Apollón, és az arcára fagyott a mosoly. – Nem,
nem, nem! Ne butáskodj már! Erre senki sem képes.
– Megígérted!
– Phaetón, Phaetón! Pompás és bátor dolog, hogy egyáltalán eszedbe
jutott. De rajtam kívül senki, senki sem hajthatja azokat az állatokat.
– Megesküdtél a Sztüxre.
– Még Zeusz sem képes irányítani őket! Náluk erősebb, vadabb,
makacsabb és irányíthatatlanabb csődöröket még nem látott az ég. Csak
az én érintésemre reagálnak, senki máséra. Nem, nem. Nem kérheted ezt.
– De már kértem. Te pedig megesküdtél, hogy teljesíted.
– Phaetón! – A másik tizenegy isten igencsak elcsodálkozott volna, ha
hallják, hogy milyen kétségbeesett kérlelés szűrődik ki Apollón
hangjából. – Könyörgök! Bármi mást kérhetsz. Aranyat, finomságokat,
hatalmat, tudást, szerelmet… Mondd meg, mi kell, és örökre a tiéd lesz!
De ezt ne. Ezt soha ne kérd!
– Ezt kértem, és te megesküdtél, hogy teljesíted – válaszolta erre a
makacs ifjonc.
Apollón lehajtotta tündöklő fejét, és káromkodni kezdett magában.
Ó Ó
 Ó milyen könnyen pereg az istenek nyelve! Ó milyen őrült álmai
vannak a halandóknak! Vajon bármelyikük is megtanulja valaha a leckét?
– Rendben. Menjünk, nézzük meg őket! De tudnod kell – mondta
Apollón, miközben az istállóhoz mentek és egyre erősebben és élesebben
csapta meg a lovak szaga Phaetón orrlyukait –, hogy bármikor
meggondolhatod magadat. Ettől nem foglak kevésbé tisztelni. Őszintén
szólva, inkább jobban tisztelnélek…
Az isten már oda is ért a négy aranysörényű, fehér, izgatottan
toporzékoló pompás csődörhöz.
– Hé, Püriosz! Gyere csak, Phlegón! Csss, Aeósz! Nyugi, Aethón! –
szólította meg sorra a lovakat. – Rendben, gyere ide, fiam, ismerd meg
őket!
Phaetón még sohasem látott ilyen gyönyörű lovakat. Aranyfénnyel
villogtak a szemeik, és ahogy patáikkal csapkodtak, szikrákat hánytak a
kövek. Teljesen lenyűgözve bámulta őket, és hirtelen belemart a félelem,
de minden erejével igyekezett elhitetni magával, hogy valójában csak
egy kicsit izgul.
A hajnal robusztus kapui előtt ott állt egy quadriga, azaz egy hatalmas
szekér, amely elé hamarosan be kell fogni a négy csődört. Egy
sáfrányszínű köpenybe burkolózó hallgatag női alak sietett utánuk.
Valamilyen furcsa, kellemes illat áradt belőle, Phaetón nem tudta volna
megnevezni, micsoda, de szinte beleszédült, annyira betöltötte érzékeit.
– Ez itt Éósz – mondta Apollón. – Nemsokára eljön az ő ideje, és
kinyitja a kapukat.
Phaetón mindent tudott Éószról, a hajnal istennőjéről.
Rhododaktülósznak, azaz „rózsásujjúnak” is nevezték, és mindenütt
rajongtak édes, lágy szépségéért.
Miközben segített apjának elővezetni és a harci szekér elé terelni a
csődöröket, Phaetón egyszer csak érezte, hogy durván félrelökik.
– Mit csinál itt ez a halandó?
Egy fényes bivalybőr páncélba öltözött óriási fickó volt az, aki most
egyszerre ragadta meg mind a négy ló gyeplőjét, és előrevezette az
állatokat.
– Á, Héliosz, te vagy az! – mondta Apollón. – Ez itt Phaetón. A fiam.
– És?
Phaetón tudta, hogy Héliosz a holdistennő, Szelené és Éósz testvére,
és ő szokott segíteni Apollónnak a szekérrel kapcsolatos napi
teendőiben. Apollónon látszott, hogy kifejezetten kínosan érzi most
magát a titán jelenlétében.
– Nos, az a helyzet, hogy ma Phaetón hajt majd ki a szekérrel.
– Mi van?
– Izé… Szerintem ő is meg tudja tanulni, nem gondolod?
– Most viccelsz?
– Öö… Megígértem neki.
– Akkor most szegd meg az ígéretedet!
– Nem tehetem, Héliosz. Te is tudod, hogy nem tehetem.
Héliosz dobbantott egyet, majd dühösen felordított, a lovak pedig
felágaskodtak és felnyerítettek ijedtükben.
– Nekem bezzeg egyetlenegyszer sem hagytad, Apollón! Soha.
Hányszor kértem, és hányszor felelted rá azt, hogy még nem vagyok rá
kész? Most pedig ennek a… Ennek a vakarcsnak adod a gyeplőt?
– Héliosz, azt teszed, amit mondok! – förmedt rá Apollón. – Amit
mondtam, azt… A fenébe is, amit mondtam, megmondtam!
Apollón kiragadta a gyeplőket Héliosz kezéből, majd felsegítette
Phaetónt a szekér ülőkéjére. Héliosz felkacagott, amikor látta, ahogy a
fiú előre-hátra csúszkál az ülésen.
– Úgy gurulgat, mint egy kis borsószem – jelentette ki meglepően
magas hangon kuncogva.
– Minden rendben lesz. Na, most figyelj, Phaetón! Itt vannak a
gyeplők. Ezekkel tudsz kommunikálni a lovakkal. Tudják a dolgukat,
minden nap megteszik ezt az utat, de meg kell mutatnod, hogy te vagy a
főnök. Világos?
Phaetón hevesen bólintott.
Nyugtalanul fújtattak és mocorogtak a lovak. Valamit megérezhettek a
fiú ideges izgatottságából és Héliosz haragjából.
– És a legfontosabb – folytatta Apollón –, hogy se túl magasra, se túl
alacsonyra ne repülj. Pont középen ég és föld között. Értve vagyok?
Phaetón ismét csak bólogatott.
– Ó, majd’ elfelejtettem. Add csak a kezedet! – mondta az isten, és egy
korsóból olajat csurgatott Phaetón előrenyújtott tenyerébe. – Dörzsöld
be magad ezzel mindenhol! Ahogy a csődörök végigvágtatnak az
égbolton, hatalmas fény és hőség támad majd mindenütt. Ez megvéd
tőle. Miközben mész előre, látni fogod, ahogy egyenesen nyugat felé
szétterjed a földön a fény és a meleg, egészen a Heszperidák kertjéig.
É
Tizenkét órán keresztül tart majd az út. És nyugi, ne felejtsd el, hogy a
lovak tudják a dolgukat! Csak szólítsd őket a nevükön: Aeósz, Aethón,
Püriosz és Phlegón!
Phaetón látta, hogy a lovak rögtön hegyezik is a füleiket, amint
meghallják a nevüket.
– De még mindig nincs késő, fiam. Láttad őket, meg is érinthetted
mindegyiket. Héphaisztosz készített róluk aranyszobrocskákat, ha
akarod, neked adom ezeket, és szépen hazaviheted magaddal. A kis
barátaid a suliban ettől is el lesznek ragadtatva.
Újabb visszafojtott magas hangú kuncogás hallatszott Héliosz felől.
– Nem – jelentette ki Phaetón kimérten. – Megígérted, szóval most
már nincs visszakozás.

Pirkadat
Éósz ekkor rózsa- és gyöngyszínű fényes fellegbe burkolódzva előrement.
Mosolyogva bólintott Apollónra és Hélioszra, és kérdőn nézett a
szekéren pironkodó Phaetónra, aztán elhelyezkedett a hajnal kapujánál.
Amikor egy vándor feltekint a keleti égbolt felhőire, ahol a nappalota
rejtőzik, Éósz munkálkodásának első jeleként mindig egy korallpirosas,
rózsaszínes fényárnyalatot láthat. Ahogy a hajnal kapui szélesebbre
tárulnak, e lágy rózsaszín egyre fényesebb és melegebb aranyos
csillogásba megy át.
A palotában várakozó Phaetón szemszögéből pont az ellenkezője
játszódott le: kinyíltak az ajtók, és feltárult a mögöttük elterülő sötét
világ, amelyet csak Éósz és Héliosz testvére, az éjszakai pályája végére
érő Szelené holdistennő ezüstsugarai világítottak meg valamelyest.
Miközben Éósz még szélesebbre tárta a kapuk szárnyait, Phaetón látta,
hogy rózsaszínű és aranyfény sugárzik kifelé, eloszlatva az éjszakai
sötétséget. Mintha csak e jelre vártak volna, a lovak hegyezték füleiket,
toporzékoltak, fel-felágaskodtak. Ekkor hirtelen hátrarántotta valaki a
fiút, a szekér pedig előregurult.
– Mindig emlékezz rá, fiam – dörögte Apollón –, hogy nem szabad
pánikba esni! Ne rángasd a gyeplőt! Elég, ha a lovak tudják, hogy te vagy
a főnök. Minden rendben lesz.
 – Naná! – kiáltotta Héliosz, miközben a szekér lassan felemelkedett a
talajról. – Végül is mi baj lehetne? – Kappanhangú kuncogása
korbácsütésként hatott Phaetónra.
Ha most ismét a földről keletre néző vándor szemszögébe
helyezkedünk, láthatjuk, ahogy az aranyos sugárzás hatalmas tűzgömbbé
alakul át, és már egyre nehezebb bandzsítás nélkül belenézni a
fényességbe. A rövid hajnalpír véget ért, és megkezdődött a reggel.

A futam
Apollón lovai egyre feljebb törtek, patáik a levegőt tapodták. Minden
remekül ment. Tudták a dolgukat. Amikor elértek egy bizonyos
magasságot, egyenesbe váltottak és elindultak előre. Nem nagy ügy.
Phaetón felegyenesedett, és vigyázva, nehogy megfeszítse a gyeplőket,
körülnézett. Tisztán látszott az az íves vonal, amely elválasztja a kék
eget a csillagos sötétségtől. Megfigyelhette, ahogy a szekérből előretörő
fény pengeként hasítja szét az éjszakát. De őt nem érhette semmi baj,
valami varázslat védte a forró ragyogástól, amely szétolvasztotta és
pillanatok alatt gőzzé változtatta a körülötte lebegő hatalmas felhőket.
Lenézve látta, ahogy a hegyek és a fák hosszú árnyékai összehúzódnak a
közeledtükre. Milliónyi fényszikra táncolt a hullámzó tengeren, Afrika
partjaihoz közeledve pedig a harmatcseppek vibráló köddé álltak össze.
Valahol, a Nílustól nyugatra Epaphosz talán épp a parton élvezkedett. Ez
lesz ám a legnagyobb diadal, ilyet még nem látott a világ!
Ahogy a partvonal egyre tisztábban látszott, Phaetón a gyeplőket
meghúzva igyekezett a bal szélső vezérlovat, Aeószt lefelé ösztökélni. A
csődör valószínűleg gondolatban máshol kóborolt, aranyszínű szalmáról
és csinos kancákról álmodozhatott éppen, így nem számított arra, hogy
letérítik útjáról. Nagyon megijedt, és a többi lovat is maga után húzta. A
szekér bukdácsolni kezdett, és egyenesen a földfelszín felé száguldott.
Phaetón hiába rángatta a gyeplőket, amelyek valahogy össze is
gabalyodtak a kezeiben. Süvítve közeledett a zölden ragyogó földhöz,
lelki szemei előtt pedig már látta is a halálát. Utoljára kétségbeesetten
még egyszer megrántotta a gyeplőket, és a négy csődör a legeslegvégső
pillanatban felemelkedett – talán Phaetón mozdulatára, vagy ösztönösen,
hogy mentsék magukat –, és vak pánikban észak felé vágtattak. A fiú
ekkor rémült döbbenettel vette észre, ahogy a tűzszekér végigperzseli a
földet.
Miközben feljebb emelkedtek, alant dühös tűzfüggöny söpört
keresztül a talajon, pillanatok alatt szénné égetve mindent és mindenkit.
Az Afrika északi partjai alatt lévő egész sáv elpusztult. E terület nagy
része manapság is száraz vidék, mi Szaharának nevezzük, a görögök
pedig úgy tartották, ezt a földet perzselte végig Phaetón.
A fiú teljesen elvesztette az uralmát a szekér felett. A lovak most már
pontosan tudták, hogy nem Apollón ismerős, biztos kezei irányítják őket.
Vajon a négy csődör kiélvezte szabadságát, vagy éppen ellenkezőleg,
pánikba estek attól, hogy senki sem irányítja őket? Mivel az előbb eléggé
leereszkedtek és lángba borították a földet, most meg olyannyira
felemelkedtek, hogy elérték azt a lila ívet, amely elválasztja az eget a
csillagoktól, és hirtelen megint sötétség és hideg borult a világra. Maga a
tenger is befagyott, és a talajt is beborította a jég.
A szekér teljesen irányíthatatlanul vergődött, billegett, ugrabugrált és
rohant előre. Úgy dobálózott a levegőben, mint falevél a viharban.
Messze lent az emberek csodálkozva és rémülten nézték az eget. Phaetón
ráüvöltött a lovakra, könyörgött, fenyegetőzött, rángatta a gyeplőket –
de mindhiába.
 
Phaetón kikönyörgi apjától, Apollóntól, hogy hadd hajthassa a napszekeret. Peter
Paul Rubens műhelyéből származó festmény, 1604–1608
 A bukás
Az Olümposzra is felértek a földön végigsöprő pusztításról szóló hírek,
és végül magához Zeuszhoz is eljutottak.
– Nézd, mi történik! – kiabálta tébolyultan Démétér. – Vagy elég, vagy
megfagy a termés. Ez katasztrófa.
– Az emberek félnek – mondta Athéné. – Kérlek, apám, tenned kell
valamit!
Zeusz sóhajtva előkészített egy mennykövet. Kinézett, merre van a
napszekér. Éppen Itália felé tartott őrült zuhanással.
Ahogy Zeusz villámaival általában lenni szokott, ez a mennykő is
hajszálpontosan a célban csapódott be, lesodorta Phaetónt a szekérről, a
fiú pedig égve zuhant alá, és mint egy rakétadarab, sisteregve és
sercegve csapódott be az Eridanosz folyóba.
A csodálatos paripák rögvest megnyugodtak, mihelyst eltűnt mögülük
a pánikba esett fiú, nem csengett többé fülükbe ordítozása, nem rángatta
kantárjukat. Végül visszaálltak a megszokott magasságba és irányba,
majd elindultak nyugatra, a Heszperidák földje felé.
Habár Phoibosz Apollón egyáltalán nem volt jó és gyengéd apa, mégis
nagyon megérintette fia halála. Megfogadta, hogy innentől fogva ő maga
soha nem hajtja ki többé a szekeret, inkább a hűséges, szolidáris és lelkes
Hélioszra bízta a feladatot, aki ezután örök időkre a napszekér egyedüli
kocsisa lett.{120}
Phaetón barátja és szerelme, Kügnosz elment az Eridanosz folyóhoz,
ahová szegény fiú holtteste zuhant. Leült a partra, és oly panaszos
jajveszékeléssel gyászolta halott szerelmét, hogy a tébolyodott Apollón
megnémította, végül pedig szánalomból és a fiatalember hangtalan
fájdalma miatt vállalt vezeklés gyanánt gyönyörű hattyúvá változtatta
át. E faj, a néma hattyú innentől az isten szent állata lett. Szeretett
Phaetónjának halálára emlékezve a madár egész életében néma maradt,
halála pillanatáig, amikor szörnyen melankolikus, furcsa, gyönyörű
búcsúéneket, azaz hattyúdalt hallat. Kügnoszra emlékezik a hattyú latin
elnevezése is: „cygnus”.
Na, és mi történt Epaphosszal? Vajon feltekintett az égre és meglátta
Phaetónt és a napszekeret, vagy túlságosan elfoglalta, hogy az észak-
afrikai vakációra tartó hajó fedélzetén barátaival együtt datolyát
majszoljon és nimfákkal hetyegjen? Szeretnénk hinni benne, hogy
felnézett, és megvakította a szekér ragyogása, így nyerve el méltó
büntetését kegyetlen gúnyolódása miatt. Valójában azonban semmi
ilyesmi nem történt. Epaphoszból nagy pátriárka lett. Elvette Neilosz
lányát, Memphiszt, majd alapított egy várost, amelyet feleségéről
nevezett el. Lányuk a Libüé nevet kapta, és nemzedékéhez tartozott
dédunokája, Aigüptosz is, aki megszerezte Egyiptomot, utódai pedig sok
generáción keresztül uralkodtak az országban.
Maga Phaetón végül a Szekeres csillagkép csillagjai közt kapott
helyet.{121}  A francia nyelvben a fiú emlékét őrzi a mutatós, könnyű
versenyhintó elnevezése: phaéton. A 18–19. században főként forrófejű
fiatalemberek jártak vele, akik ifjú zabolátlan természetüknek hála,
sokszor maguk is akaratlanul újrajátszották Phaetón mítoszát, és
engedékeny apáik legfőbb bánatára hatalmasakat borultak hintóikkal.
Edith Hamilton, az amerikai klasszika-filológus és tanár Phaetón
sírverséről is megemlékezik a könyvében:
 
Itt nyugszik Phaeton, kocsis apjának szekerében,
nem lehetett ura bár, de merész volt hősi bukásra.{122}
 KADMOSZ

A fehér bika

Phaetónnak hála immár kietlen sivatagos és jég borította területek is

megjelentek a földön, ráadásul Perszephoné alvilágbeli félévének
köszönhetően az évszakok váltakozásával is meg kell küzdenie az
emberiségnek. Hiába kapott azonban Phaetón súlyos leckét, ez sem
riasztotta vissza az embert attól, hogy mindig magasabbra törjön. Úgy
tűnik, bármily keményen leckéztetnek is meg minket, sohasem lesz
foganatja. A görög királyságok továbbra is a maguk útját járták,
felemelkedtek és lehanyatlottak. Ekkoriban a görög birodalom Kis-Ázsiát
is magában foglalta – vagyis a mai Görögországtól keletre fekvő sávot: a
mai Törökország, Szíria és Levante (azaz Libanon) területét. E vidék
óriási hatást gyakorolt a görög kultúrára és mitológiára, megnőtt a
kereskedelem, innen indult az ábécéírás, illetve itt jelentek meg először
a poliszrendszerű települések – vagyis azok a városállam-alakulatok,
amelyek később, Trója, Spárta és Athén alapításakor érik majd el
fejlődésük csúcspontját. Az alábbi történetben minden lesz, ami egy jó
meséhez kell: Zeusz, átváltozások, sárkány, kígyók, egy város – na és
persze egy házasság.
 
Egy levantei város, Türosz királyának, Agenórnak (Poszeidón és Libüé
fiának) és Télephassza királynőnek (Neilosz és Nephélé felhőnimfa
leányának) öt gyermeke volt: egy lány, Europé, valamint négy fiú,
Kadmosz, Kilix, Phoenix és Thászosz.
Egyik délután Agénór gyermekei egy virágos réten játszottak. Europé
valahogy elcsatangolt a többiektől, és egyszer csak megakadt a szeme
egy csodálatos fehér bikán, ahogy ott legelészett a magas fűben. Amikor
a lány a közelébe ért, az állat felemelte fejét és ránézett. Volt valami a
tekintetében, ami megbabonázta Europét. Még közelebb ment. Érezte a
bika édes leheletét, jól megfigyelhette lágy, csinos orrát. Virágfüzért
aggatott szarvai köré, ujjaival pedig végigcirógatta az állat tömör, puha,
meleg bundáját. Aztán, maga sem tudta, miért, egyszer csak felült a
hátára, majd előrehajolt, és megfogta szarvait.

Ó
 – Ó, te csodálatos teremtmény! – susogta. – Milyen erős vagy, milyen
bölcs és kedves!
Az állat felemelte hatalmas fejét, majd ügetni kezdett. Nemsokára
felgyorsított, szinte már vágtatott a fűben. Europé felnevetett és még
gyorsabb tempóra sarkallta a bikát.
Kadmosz és öccsei éppen azon versenyeztek, hogy ki tud messzebbre
dobni egy követ. (Mindig Kadmosz győzött, hiszen nemcsak a
kődobálásban mutatott különleges tehetséget, hanem diszkoszvetésben
és gerelyhajításban is.) Kicsit megfeledkeztek húgukról, de még idejében
észbe kaptak, és meglátták, ahogy a lány egy bika hátán száguld
valahová. Amilyen gyorsan csak tudtak utána rohantak, az állat azonban
hihetetlen sebességre gyorsított. Bármennyire is lehetetlennek tűnt, a
testvérek egyszer csak úgy látták, mintha a bika patái már nem is a
földet taposnák.
Rémülten kiabálták Europénak, hogy ugorjon le, de a lány vagy nem
hallotta őket, vagy nem törődött velük. A bika egyre magasabbra és
magasabbra hágott, végül pedig eltűnt a szemük elől.
Kadmosz hazatérve elmesélte szüleinek a rossz hírt. Lett nagy
jajveszékelés és még nagyobb vádaskodás.
Ezalatt a fehér bika nyugatra haladva mind messzebb került a lány
otthonától, Türosztól. Átszelték a Földközi-tengert és a görög szigetek
felé tartottak. Europé egyáltalán nem aggódott, sőt kifejezetten élvezte
az utazást. Nevetve nézte az alatta tündöklő vidéket és tengert. Teljesen
megbabonázta a látvány. Olyan emlékezetes lett ez az út, hogy a
szülőföldjétől nyugatra elterülő hatalmas földtömeg a lány tiszteletére
azóta is az Európa nevet viseli.
Meg sem álltak, amíg Kréta szigetéhez nem értek, ahol aztán a bika
visszaváltozott eredeti alakjába.
Na, vajon ki lehetett?
Hát persze, hogy Zeusz!
Talán Hérától kaphatta az ötletet, amikor felesége üszővé változtatta
Iót? Nem tudjuk, mindenesetre láthatóan bejött a trükk, Europé
boldogan töltötte élete hátralévő részét Krétán. Három fiút szült
Zeusztól: Minószt, Radamanthüszt és Szarpédónt – talán még
emlékszünk, hogy haláluk után ők lettek az alvilág bírái, akik a halottak
lelkeit mérlegre téve döntöttek sorsukról, a további büntetésről vagy
jutalomról.
 Europé keresése
De térjünk vissza Europé otthonához, Türoszhoz! A lány szomorú és
aggódó szülei elküldték Kadmoszt és testvéreit, hogy keressék meg
húgukat. Szigorúan meghagyták, hogy a lány nélkül ne merjenek
hazatérni.
A türosziak már akkoriban híres hajósoknak és kereskedőknek
számítottak. Agenórt a királyi trónon később Kadmosz testvére, Phoenix
(aki nem összekeverendő a mitikus madárral) váltotta, és a birodalom is
róla kapta új nevét: ekkortól hívták Föníciának. A föníciaiak
kereskedőtehetségük révén hatalmas vagyonra és tekintélyre tettek
szert. A Távol-Keletről selymet és fűszereket hoztak be, de az ábécéírás
feltalálása és terjesztése miatt kerültek igazi előnybe szomszédjaikhoz és
versenytársaikhoz képest. Az emberiség történetében ugyanis először
lehetett bármilyen nyelvet annak hangjai alapján leírni, ezzel pedig a
Földközi-tenger partvonalán, Észak-Afrikától a Közel-Keletig a
különböző népek első ízben kommunikálhattak egymással olyan
papiruszra, pergamenre, viasz- vagy agyagtáblára írt jelek segítségével,
amelyeket aztán bárhol hangosan felolvashattak.{123}  Most, hogy e
sorokat követjük, a könyv lapjain vagy az e-book olvasón látható jelek is
a föníciai ábécére vezethetők vissza. Mindezt pedig tulajdonképpen
Kadmosznak köszönhetjük, hiszen Europét keresve ő hozta be ezt a
csodálatos találmányt az ókori Görögországba.
Évekig hiába bolyongtak, nem lelték meg testvérüket. Rejtélyes okok
miatt – talán valamilyen láthatatlan isteni befolyás hatására –
egyszerűen nem sikerült megtalálni Krétát. A leghosszabb ideig az Égei-
tenger északi részén lévő Szamothrakén kötöttek ki.
Itt élt egy Élektra nevű pleiasz.{124} A hét nővér, vagyis a Plejádok
(talán még emlékszünk) Atlasz titán és Pléioné Ókeanisz lányai voltak.
Elektrának két fia (Dardanosz{125} és Iaszión), valamint egy lánya
(Harmonia) született Zeusztól.{126} Kadmoszt azonnal rabul ejtette
Harmonia édes, szelíd szépsége, és magával vitte a lányt kereső útjára.
Azt persze nem tudjuk biztosan, hogy önszántából ment-e vele. Tehát az
ifjú pár elhagyta Szamothrakét és a görög szárazföld felé vette az útját –
látszólag Europét keresve, valójában azonban, legalábbis Kadmosz
részéről azért, hogy egy magasabb rendű célt teljesítsen majd be.
 Az orákulum jóslata
Kadmoszt gyakran nevezik az „első hősnek”. Ha valaki jó matekos,
kiszámolhatja, hogy ő már a létezők ötödik generációjához tartozik,
felmenői között pedig egyenlő arányban képviseltetik magukat az
emberek és az istenek. Egészen az élet kezdetéig vezetheti vissza
családfáját, hiszen apai nagyapja Poszeidón, akinek apja Kronosz, azaz
Uranosz fia volt. Tehát isteni eredetű, habár nagymamája, Libüé
Inakhosztól származott, vagyis ezzel emberi, királyi vér is került az
ereibe. A hősök fáradhatatlan kalandozó természetével áldotta meg a
sors, amelyhez nagy bátorság, önbizalom és magabiztosság is társult.
Poszeidón, ahogy az természetes is, szerette unokáját, viszont Athéné
még inkább kedvencének tekintette Kadmoszt és gondoskodott róla –
főleg most, hogy a férfi magához vette Harmoniát, az istennő egyik
leghűségesebb követőjét.
Kadmosz testvére, Thászosz egy közeli szigeten telepedett le (amelyet
aztán róla is neveztek el), Phoenix Fönícia névadója lett, a harmadik
testvér, Kilix pedig felhagyva Europé keresésével, visszatért keletre, Kis-
Ázsiába, hogy megalapítsa saját királyságát, Kilikiát.{127}
Harmoniával oldalán, és mindkettejüket hűségesen követő türoszi
embereivel együtt Kadmosz elment Delphoiba, hogy tanácsot kérjen az
orákulumtól. A későbbi hősökhöz hasonlóan ő is a csontjaiban érezte,
hogy nagyságra született, de persze nem tudta biztosan, mit hoz a jövő,
és valamilyen útmutatóra volt szüksége Europé megtalálásához.
Bizonyára már mindannyian ismerjük annyira az orákulumot, hogy
nem lepődünk meg Püthia furcsa jóslatán.
– Kadmosz, Agenór fia – kántálta –, ne keresd többé húgodat! Kövesd
inkább az üszőt, amelyen egy félhold alakú jel van. Kövesd és menj utána
egészen addig, amíg a tehénke fáradtan földre nem rogy! Ahol elesik, oda
építs!
– Építsek? Mármint micsodát?
– Isten veled, Kadmosz, Agenór fia, Poszeidón fia.
– És milyen tehenet kövessek? Nem látok semmiféle tehenet.
– Ahol a tehén földre rogy, Kadmosznak, Agenór fiának, Poszeidón
unokájának ott kell építenie.
– Igen, értem, de ez a tehén…
 – A félhold alakú jellel megbélyegzett üsző segít majd Harmoniának és
az ő hősének, Agenór fiának, Poszeidón unokájának.
– Ö… Izé… Nézd…
– Isten veled…
Kadmosz és Harmonia értetlenül meredtek egymásra, majd az őket
hűségesen követő türosziakkal együtt szépen elhagyták Delphoit. Végül
is előfordulhat, hogy valamilyen varázslat folytán tényleg megjelenik
előttük a tehén, esetleg jön egy mennyei hírhozó, aki elvezeti őket az
állathoz. Addig azért ők is körülnéznek.
Delphoi, a jósda, a stadion és a templomok a Phókisz nevű
görögországi vidéken helyezkednek el. Amikor Pelagón, a terület királya
meghallotta, hogy erre jár Harmonia és Kadmosz (aki az ábécé miatt
ekkor már messze földön híresnek számított), követeket küldött, és
meghívta őket királyi palotájába vendégeskedni. A bolyongásban elfáradt
ifjú pár és éhes sleppje a legnagyobb örömmel fogadta el a meghívást.

A phókiszi játékok
Három nap lakomázást és mulatozást tartottak a tiszteletükre. A
kellemes és eseménytelen vigalom alatt, két ünnepi evészet között
Kadmosz és Harmonia esti sétára indultak a palota kertjeiben, hirtelen
eléjük toppant Pelagón apja, Amphidamasz.
– Álmodtam valamit – mondta, és közelebb hajolt az ifjú párhoz. A
fiatalokat szinte mellbe vágta az öreg leheletéből áradó mézborszag. – Te
pedig, Kadmosz, szerepeltél az álmomban. Versenyt futottál, gerelyt
hajítottál, diszkoszt vetettél, és mindegyik számban olyan győzelmet
arattál, amilyet még nem látott a világ. Holnap nyitja meg a fiam a
phókiszi játékokat. Semmi különös, csak egy kis helyi eseményecske, de
az álmok nem hazudnak, biztos nem véletlenül láttam ezeket. Mikor nem
mondott igazat Morpheusz? Na, ugye. Szerintem indulj el a versenyen –
azzal az öreg csuklott egy hatalmasat, és arrébb tántorgott.
– Nos – szólalt meg Kadmosz, és Harmonia derekát átkarolva sóvárgón
felnézett a holdra –, miért is ne? Nem született még olyan ember, aki
nálam messzebbre dobná a gerelyt vagy a diszkoszt. És, azt hiszem, a
futással sem lesz gondom.

Ó
 – Ó, én hősöm! – pihegett Harmonia, és fejét a férfi mellkasához
szorította. Ám egyáltalán nem rajongó hódolatból, hanem hogy elfojtsa
feltörő nevetését. Mindig is jól szórakozott a kakaskodó, hiú férfiakon.
Másnap kezdődött hát a verseny, amelynek Kadmosz oly hevesen
nekidurálta magát. Nem volt túl nehéz dolga, mert leginkább csak vézna
helyi fiúcskák és pocakos palotaőrök indultak a viadalon. Amikor aztán
Kadmosz már első hajítással kidobta a pályáról a diszkoszt, kiküldtek
egy szolgát, hogy hozza vissza, a közönség pedig lelkes tapsviharban tört
ki. Mire eltelt a délután, az ifjú türoszi mindegyik versenyt megnyerte,
Harmonia pedig ellenségesen vizslatta a sok felhevült leányt és asszonyt,
akik tüzesen dobálták csókjaikat a férfinak és virágokat hajigáltak a lába
elé.
Pelagón, aki nem éppen dúsgazdagságáról volt híres, elküldte
kamarását, hogy keressen valami megfelelő díjat a nemes victor ludorum
tiszteletére.
– Phókisz népe! – kiáltotta az uralkodó, miközben egy hevenyészett
olívakoszorút húzott a bajnok fejére. – Nézd hát bajnokunkat, dicső
vendégünket, türoszi Kadmosz herceget! Íme, a díj, mi méltó emléket
állít sebes futásának, erejének és kecsességének!
Hangos éljenzés következett, ám egyszer csak hirtelen zavart csend
lett. A palotai kamarás ugyanis egy hatalmas tehenet vezetve furakodott
keresztül a tömegen. A tömeg először csak értetlenkedve bámult, aztán
egyre több visszafojtott kuncogás hallatszott, hogy szinte egyszerre
robbanjon ki harsány nevetés mindenkiből. A tehén békésen kérődzött,
majd felemelte a farkát, és egy hatalmas adag híg lepényt nyomott ki a
hátsójából. Az emberek gúnyosan fütyülni kezdtek.
Pelagón elvörösödött. Apja, Amphidamasz rákacsintott Kadmoszra, és
így szólt:
– Nofene. Hát, úgy látszik, még Morpheusznak sincs mindig igaza…
Ekkor azonban Harmonia izgatottan megbökte kedvesét.
– Nézd! – susogta. – Nézd, Kadmosz! Nézd!
Kadmosz egyből észrevette, hogy mi ragadta meg annyira a kedvese
figyelmét. A tehén hátán ugyanis félhold alakú jel virított. Tévedés
kizárva, tisztán látszott a félhold!
Pelagón mormogott valamit az állat nemes származásáról, és hogy
milyen jól tejel, de ez még saját magának sem hangzott meggyőzően.
Kadmosz gyorsan közbe is vágott.
 – Felség, ennél csodálatosabb és dicsőbb ajándékot nem is kaphattam
volna. Igazán tetszik, és nagyon hálás vagyok!
– Ö… Izé… Tényleg? – motyogta Pelagón kissé meglepetten.
A kamarás is olyan döbbenten hallgatta ezt, hogy zavarában kiejtette
kezéből a fűzfavesszőt, amellyel eddig a győzelmi emelvény felé
terelgette az állatot. Nagyjából fél percig is eltartott, amire az üsző
rájött, hogy megszűnt a csípős kellemetlen csapkodás, és mivel immár
semmi sem ösztökélte előre, szépen megfordult, és arrébb poroszkált.
– Valóban! – szólt Kadmosz, és leugrott az emelvényről, majd
Harmoniát is lesegítette. – Tényleg tökéletes ajándék. Pontosan olyan,
amilyenre vágytunk…
A bámészkodó tömeg utat nyitott a tehén előtt, Kadmosz, Harmonia
pedig a királyi ünnepélynek hátat fordítva követte az állatot. Kadmosz a
válla fölött visszanézett, és gyorsan kinyögött pár köszönő szót és némi
összefüggéstelen udvariaskodó mondatot az uralkodónak.
– Fenséged megbocsátja… Csodálatos volt itt… Nagyon hálásak
vagyunk a vendégszeretetükért… Milyen ízletes ételek, mily remekül
szórakoztunk… Annyira kedves… Izé… Hát, viszlát!
– Nagyon-nagyon hálásak! – kontrázott Harmonia. – Sosem feledjük el.
Soha. Milyen gyönyörű ez a tehénke! Az istenek legyenek
mindannyiukkal!
– Na, de… De hát… Úgy értem… – mondta a gyors távozástól teljesen
megzavarodott Pelagón. – Azt hittem, még egy éjszakát itt maradnak.
– Nincs időnk, sajnos. Gyerünk, emberek! – kiáltotta Kadmosz
összekürtölve türoszi kíséretét, fegyvereseit, markotányosait és szolgáit.
Menet közben felcsatolták páncéljukat, leszórták a náluk lévő ételeket,
búcsút intettek új ismerőseiknek, majd csatlakoztak Kadmoszhoz,
Harmoniához és a tehénhez.
– Ezek nem normálisak – jelentette ki Amphidamasz, miközben a
távolba vesző Kadmoszék szedett-vedett csapata után bongyorodó
porfelhőt bámulta. – Tisztára lököttek. Én már az elején szóltam.

A vízisárkány
Kadmosz, Harmonia és hűséges türoszi követőik három nap és három
éjjel mentek a félholdas tehénke után, amely békésen caplatott, dombra
Ú
fel, dombról le, legelőkön, réteken, patakokon keresztül. Úgy tűnt,
délkeletre tartanak, méghozzá Boiótia tartomány felé.{128}
Harmonia azt hitte, hogy hamarosan kiderül: az üsző valójában maga
Europé. Hiszen annak idején Zeusz bikává változva rabolta el, szóval
miért is ne vehetett volna fel a lány is tehén alakot? Kadmosz szinte
megbűvölve meredt az állat széles hátsójára, de ha megkérdezték volna,
ő inkább arra tippelt volna, hogy az egész csak egy szörnyű átverés,
amivel össze akarják zavarni az életét.
Miután leereszkedtek egy meredek domboldalról, és egy hatalmas
síkság szélére értek, az üsző hirtelen lerogyott, és kimerülten,
kétségbeesetten felhördült.
– Te jó ég! – szólt Kadmosz.
– Ahogy az orákulum megjósolta – kiáltott fel Harmonia. – Emlékszel,
mit mondott a Püthia? „Ahol a tehén földre rogy, ott kell építened!” Na,
ugye!
– Na, ugye? – bosszankodott Kadmosz. – „Na, ugye?” Ott kell építenem.
Világos. De mégis mit? És hogyan?
– Majd én megmondom, mit tegyünk – válaszolta a lány. – Áldozzuk
fel a tehenet Pallasz Athénének! Amúgy is félig halott már szegényke. Az
istennő vezeti majd lépteink.
Kadmosz beleegyezően bólintott, megálltak tehát, és hevenyészett
tábort vertek. Hogy megfelelően megtisztíthassa az áldozatot, elküldte
néhány emberét, hogy hozzanak vizet a közeli forrásból.
Sebtében oltárt rögtönöztek, vadvirágokkal és égetett zsályával
díszítették, majd Kadmosz elvágta a tehén torkát, és az állat vére épp
csak kifolyt, amikor visszatért az egyik türoszi, és szánalmas
siránkozással közölte, hogy rossz hírt hozott. Egy hatalmas vízikígyó,
pontosabban egy sárkány őrzi a forrást. Máris megölt négy embert:
szorosan köréjük tekeredett, aztán hatalmas állkapcsaival letépte fejüket.
Most mit tegyenek?
Egy hős sohasem csóválja tanácstalanul a fejét. A hős a tettek mezejére
lép. Kadmosz tehát a forráshoz sietett. Útközben talált egy nagy és nehéz
követ, fogta és magával vitte. Egy fa mögé rejtőzött, majd füttyentett,
hogy magára vonja a sárkány figyelmét, aztán hozzávágta a követ a
fenevad fejéhez. A hajszálpontos dobás darabokra zúzta az állat
koponyáját, egyből megölve a szörnyeteget.
 – Hát, ennyit a vízikígyókról – jegyezte meg Kadmosz, miközben
figyelte, ahogy a sárkány vércseppjei és agyvelődarabjai szépen
belefolynak a vízbe.
Ekkor egy hang szólalt meg tisztán és jól érthetően:
– Agenór fia, miért bámulod a kígyót, amelyet megöltél? Egyszer majd
te is kígyó leszel, és téged fognak bámulni az idegenek.
Kadmosz körülnézett, de senkit se látott. Bizonyára valahol legbelül
szólt a hang. Megrázta fejét, és visszatért a táborba, ahol kísérőinek
üdvrivalgása és Harmonia elragadtatott csókjai várták. A lánynak persze
nem mondott semmit a fejében felhangzott mondatokról.
Kicsit messzebb, nehogy Kadmosz meghallja, az egyik embere
fájdalmasan suttogni kezdett. Jól ismerjük, milyen az, amikor valakinek
rossz híre van, de nem szívesen mondja el. E férfi Boiótiából származott,
és a beavatottak mindentudásával csóválva fejét elmondta a többieknek,
hogy Kadmosz az előbb a drakon iszmenioszt, vagyis az iszménoszi
sárkányt, a háborúisten, Arész szent állatát ölte meg. Sőt, folytatta,
sokak szerint e teremtmény valójában Arész fia volt.
– Ezt már nem lehet visszacsinálni – jelentette ki a férfi kezeit
tördelve. – Nem keresztezhetjük büntetlenül a háború istenének útját.
Nem, nem, ó, uram, még az sem számít, hogy ki volt Kadmosz nagyapja.
Érdemes itt megjegyeznünk, hogy ebben az időszakban a hősöknek és
halandóknak potenciálisan mindig valamelyik isten jelentette a
legnagyobb problémát. Kényes ügy volt, mert úgy kellett cselekedni,
hogy az illető ezzel egyetlen olümposzi személy féltékenységét vagy
rosszindulatát se zúdítsa a fejére. Ha, mondjuk, túlságosan
szolgálatkészek és lojálisak voltunk az egyik istenhez, azt egy másik jó
eséllyel provokációnak tekintette. Ha valakit Poszeidón és Athéné a
kegyeibe fogadott – mint esetünkben Kadmoszt és Harmoniát –, akkor
nem kizárt, hogy Héra, Artemisz, Arész vagy maga Zeusz a lehető
legnagyobb vehemenciával igyekezett keresztbe tenni az illetőnek. És az
ég áldja, aki van olyan bolond, hogy megöli a halhatatlanok valamelyik
kedvencét! A világ összes áldozata és engesztelő felajánlása sem lenne
elég, hogy lecsitítsa a megbántott, bosszúálló, tekintélyében csorbát
szenvedett istent.
Kadmosz tehát Arész kedvencét mészárolta le, így rögtön a
legagresszívebb és legkönyörtelenebb halhatatlannal akasztotta össze a
bajszát.{129} Ő azonban ezt nem tudta, hiszen nem jutottak a fülébe a
kíséretében terjedő pletykák. Derűsen bemutatta hát áldozatát
Athénének, tömjént is égetett az istennő tiszteletére, és úgy érezte,
jobban már nem is mehetnének a dolgok. Mindezt csak megerősítette,
hogy az istennő rögtön és igen előzékenyen reagált a szívének oly kedves
áldozatra. Lesiklott az egyik felszálló illatos füstfelhőn, és ünnepélyes
mosollyal ajándékozta meg hűséges hódolóit.

Sárkányfogvetemény
– Állj fel, Agenór fia! – szólt az istennő, és előrelépve gyengéden
felemelte az alázatosan térdeplő Kadmoszt. – Áldozatod elnyerte
tetszésemet. Ha gondosan követed utasításaimat, minden rendben lesz.
Szántsd fel a termőföldet! Méghozzá jó alaposan. Aztán a lemészárolt
sárkány fogait szórd bele a barázdákba!
E szavak után visszalépett a füstbe, és eltűnt. Ha Harmonia és a
többiek nem erősítették volna meg, hogy ők is hallották e szavakat,
Kadmosz talán álomnak hitte volna az egészet. Az isteni parancsokat
azonban teljesíteni kell, bármily furcsák is legyenek. Sőt, Kadmosz
időközben már arra is rájöhetett, hogy minél furábbak, annál
valószínűbb az isteni eredetük.
Először is magyaltölgyfából ekét faragott. Aztán, mivel a közelben
sehol sem volt igavonó állat, leghűségesebb emberei közül néhány
önkéntest fogott a hámba. Az életüket is odaadták volna türosz
karizmatikus hercegéért, ehhez képest igazán apróságnak tűnt húzni az
ekét.
Késő tavaszra járt, a talaj pedig ekkor elég porhanyósnak mutatkozott,
hogy a derék türosziak durva erőfeszítés nélkül nem túl mély, de annál
egyenesebb, jól látható barázdákat szántsanak.
Kadmosz egy lándzsa tompa végével öt-hat centi mély lyukakat fúrt a
felszántott földbe, és mindegyikbe egy-egy sárkányfogat pottyantott. A
vízisárkányoknak igen sok sornyi foguk van, akárcsak a cápáknak, és
mindegyik készen áll arra, hogy előretüremkedjen, ha az előző sor már
elkopott a sok-sok emberi csont elropogtatásában. Kadmosz összesen
ötszáztizenkét fogat ültetett el. Amikor végzett, hátrafordult, hogy
alaposan megnézze a mezőt.
 A lágy tavaszi szellő bele-belekapott a barázdák karéjába, és
porfelhőket kavart fel a talajból, amelyek aztán örvénylő forgatagokká
álltak össze. Hatalmas csönd ereszkedett a tájra.
Harmonia látta meg először, ahogy az egyik barázda megmozdul.
Rámutatott, mire minden szem odaszegeződött. Zihálás és elfojtott
kiáltás tört fel a tömegből. Egy lándzsa hegye bukkant elő, majd
megjelent egy sisak, aztán két váll, egy mellvért, két bőr lábszárvédős
láb… Egy vad és harcias tekintetű katona mászott elő a földből. Aztán egy
másik, majd még egy, mígnem a mezőn egymás után sorakoztak a
harcosok és egy helyben masíroztak a barázdák vonalában. Csengő-bongó
páncélzatuk, csittegő-csattogó csatjaik, a cuppogó hangok, ahogy
mellvértjeik, pajzsaik, lábszárvédőik vonalában a bőr és a fém
összetalálkozott, ritmikus mormogásaik, harckiáltásaik félelmetes,
fültépő lármává álltak össze. Mindenki csak bámulta őket és meghűlt a
vér az ereikben a rémülettől.
Vagyis majdnem mindenki. Kadmosz ugyanis vakmerőn előrelépett,
és felemelte kezét.
– Szpartoszok! – kiáltott feléjük. Ezzel egyből el is nevezve a
katonákat, hiszen a szó annyit tesz: „vetett emberek”. – Szpartoszaim!
Kadmosz herceg vagyok, a vezéretek. Pihenj!
A katonák azonban létrejöttük pillanatától fogva iszonyúan
agresszíven viselkedtek. Talán azért, mert a háború istene kedvenc
szörnyének fogaiból származtak? Mindenesetre Kadmosz
vezényszavának csak annyi foganatja lett, hogy válaszul csapkodni és
zörgetni kezdték pajzsaikat és lándzsáikat.
– Csend legyen! – ordította Kadmosz.
A harcosok azonban a fülük botját se mozdították. Sőt, most már nem
is egy helyben meneteltek, hanem lassan elindultak előre. Végső
elkeseredésében Kadmosz felemelt egy sziklát, és a szokásos
ügyességével jó erősen közéjük hajította. A kő az egyik katona vállát
találta el, aki erre felemelte a fejét, és a mellette lévő harcosra nézett.
Azt hitte, hogy a társa kötött bele, és hatalmas üvöltéssel, kivont karddal
rohant rá a másikra. A katonák egymásnak estek, és néhány pillanaton
belül vérfagyasztó csatakiáltások szálltak fel mindenhonnan.
– Állj! Hagyjátok abba! – kiabálta Kadmosz, mint valami ideges apuka,
aki a partvonalon állva figyeli, ahogy csemetéje püföli az osztálytársait.
Elkeseredett csalódottságában hatalmasat dobbantott, majd
Harmoniához fordult. – Mi értelme van ennek az egésznek? Egy csomó
bajba keveredtem, aztán Athéné tanácsára megteremtettem ezeket az
embereket, akik most éppen péppé verik egymást. Nézz rájuk! Micsoda
vérszomjas, erőszakos banda! Mit jelentsen ez az egész?
Miközben beszélt, Harmonia a csetepaté közepére mutatott. Öten
maradtak már csak, akik kört alkotva farkasszemet néztek egymással. A
többi mind meghalt, vérük visszafolyt a földbe, amelyből kinőttek. Aztán
az öt túlélő leeresztette kardját, előrejöttek, aztán Kadmoszhoz érve,
lehajtott fejjel letérdeltek.
Nagy volt a türosziak öröme és megkönnyebbülése. Furcsa nap lett ez,
a legfurább, amelyet történetük során megélhettek a halandók. Bolond
egy nap, de úgy tűnt, mégiscsak volt benne valami rendszer.
– Mi a neve ennek a helynek? – kérdezte Kadmosz. – Tudja valaki?
Egyetlen hang szólalt csak meg, méghozzá azé a férfié, aki korábban
beszélt a többieknek az iszménoszi sárkányról, Arész szent állatáról.
– A környékről származom – kezdte –, és mi „thébai síkságnak”
hívjuk.
– Itt, ezen a síkságon fogunk akkor hatalmas várost építeni. Ettől a
pillanattól fogva többé már nem türosziak vagyunk, hanem thébaiak. –
Hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. – És ezt az öt szpartoszt thébai
urakká nevezem ki.

Kadmosz és Harmonia házassága

Théba öt alapító urát Ekhiónnak, Udaiosznak, Khthonisznak,
Hüperénórnak és Pelórosznak hívták.{130} Kadmosz és hűséges türoszi
követőinek vezetésével lassan felépítették a fellegvárat (a Kadmeiát),
amelyből aztán egy egész virágzó település bontakozott ki. Idővel a hely
Théba hatalmas városállamává fejlődött.{131} A várost körülölelő erős
falba öt bronzkaput tettek, mindegyiket valamelyik olümposzi isten
tiszteletére.
A falakat Amphión és Zéthosz építették. Ez az ikerpár Zeusz és a helyi
folyamisten, Aszóposz lányának, Antiopének a nászából született.
Hermész beleszeretett Amphiónba és az isten megtanította, hogyan kell
lírán játszani. Amikor a Kadmeia körüli hatalmas falat emelték, Amphión
lírakísérettel dalokat énekelt, a Zéthosz által odahordott nehéz köveket
pedig olyannyira megbabonázta a muzsika, hogy odalebegtek a megfelelő
helyre, és a fal pillanatok alatt megépült. Emiatt Kadmosz mellett
Amphiónt és Zéthoszt is Théba alapítói között tartják számon.
A munka végeztével Kadmosz és Harmonia immár az esküvőjükkel is
foglalkozhattak. A titánoktól és istenektől származó, az olümposziakkal
szövetségre lépő és általuk büntetéseket elszenvedő, ám mégis annyira
gyarló, emberi és halandó fiatalokat manapság igazi „sztárpárosnak”
neveznénk. Ha ma lenne az esküvőjük, a pletykalapok és a közösségi
média fórumai jó eséllyel nem állnák meg, hogy ne aggassák rájuk a
„Kadmonia” nevet.
Mivel az akkori világban a legkiválóbb ifjú szerelmespárnak
számítottak, olyan esküvőt rendeztek, amelyhez foghatót még senki
halandó nem láthatott. A földről és mennyből is csak a legmagasabb
rangúak jelentek meg, akik fantasztikus nászajándékokat hoztak
magukkal. Aphrodité saját fehérneműkészletének egy darabját adta
kölcsön – e mágikus ruhadarab szédítő, szinte eksztatikus vágyat váltott
ki bárkiből, aki ráemelte tekintetét.{132} Állítólag Harmonia nagyon félénk
volt az ágyban, és az esküvő előtt még nem is feküdtek le egymással a
fiatalok. Így hát e ruhadarab, amelyet a szépség és a szerelem istennője
(aki talán Harmonia valódi édesanyja lehetett) a nászút teljes
időtartamára kölcsönadott, igen becses ajándék lett.
Egyetlen nászajándék sem tudott azonban annak a nyakláncnak a
nyomába érni, amelyet Kadmosz adott ifjú feleségének. Ennél szebb
ékszert még nem látott a világ. Válogatott kalcedon-, jáspis-, smaragd-,
zafír-, jáde-, lapis-, ametiszt-, ezüst- és aranydarabokból állították össze,
és amikor a meseszép ékszert Kadmosz gyönyörű felesége nyakára tette,
a vendégek önkéntelenül felkiáltottak a döbbent csodálattól.{133} 
Sugdolózni kezdtek, és azon nyomban elterjedt a pletyka, hogy a nyakék
is Aphroditétől származik.
Sőt, azt is hozzátették, hogy az ékszert Héphaisztosz készítette, akit
állítólag felesége, Aphrodité kért meg rá, mivel őt meg tulajdonképpen
Arész kérte erre, aki – talán még emlékszünk – még mindig az
iszménoszi sárkány megölése miatt haragudott Kadmoszra. Ugyanis az a
szörnyű és rémítő igazság, hogy a nyaklánc el volt átkozva – méghozzá
igen hatékonyan és visszavonhatatlanul. Bárki szerzi meg, akárki is
viseli, onnantól szerencsétlenség, nyomorúság és tragikus balsors övezi
majd az útját.
 Egyszerre csodálatos és zavarba ejtő a történet. Ha Harmonia valódi
szülei Arész és Aphrodité voltak, miért akarták saját lányuk végzetét?
Csak azért csinálták az egészet, mert a leendő férj megölt egy
vízisárkányt? Amúgy az édes, gyönyörű Harmonia valóban a Szerelem és
a Háború gyermeke lehetett? És ha igen, akkor miért átkozták meg a két
elsöprő erejű és félelmetes hatalom e nemes sarját ily természetellenes
kegyetlenséggel?
A Kadmosz és Harmonia által alkotott szerelmespár némiképp Erósz
és Pszükhé nászára emlékeztet, amennyiben a saját magunkban lévő két
uralkodó és ellentétes hatalom egyesülését hirdeti. Talán a Kadmosz
által képviselt keleties hódító, írástudó, kereskedő életvitel hagyománya
olvadt itt össze a szerelemmel és az érzékiséggel, hogy egy új, mindkét
áramlatot egyesítő Görögország jöjjön létre. (Az is utalhat erre, hogy
Kadmosz neve az óarab és héber qdm szóból származik, amelynek
jelentése „keleti”.)
Ám oly sok másik történethez hasonlóan itt is a görög mítoszok
mélyén rejlő, minden racionális magyarázatnak ellenálló furcsa rejtély
ragad meg minket elsősorban, ahol is jól megfér egymással az erőszak és
a szenvedély, a költészet és a jelképiség, hogy valamiféle álnok,
sokértelmű, szédítő eleggyé álljanak össze. Túlságosan képlékeny és
kiszámíthatatlan algebra ez, sőt nem is tisztán matematikai rendszer,
hanem valamilyen ember és isten formájú képződmény. Élvezetes
bíbelődni a szimbólumok és narratív csavarok megfejtésével, azonban a
megfeleltetések sohasem működnek tisztán, és a felkínált válaszok
gyakorta leginkább az orákulum jóslataira emlékeztetnek.
Térjünk inkább vissza a történethez! Jól sikerült a házasság, az istennő
ajándéka (szó szerint) igazi afrodiziákumként működött, és hamarosan
gyermekáldás köszöntött a boldog ifjú párra: összesen két fiuk,
Polüdorosz és Illüriosz, valamint négy lányuk, Agaué, Autonoé, Inó és
Szemelé született.
Azonban a sárkány megölése miatt Kadmosznak még le kellett rónia
tartozását. Egy egész olümposzi éven – vagyis nagyjából nyolc földi
esztendőn – keresztül Arésznek dolgozva vezekelt bűnéért.
Ezután visszatért, hogy uralkodjon a városban, amelyet ő építtetett.
Nem élvezhette azonban a királyi lét örömeit, hiszen a megátkozott
nyaklánc mindent tönkretett.
 A porba vettetve

Théba sok-sok éven keresztül békésen virágzott. Kadmosz és Harmonia

lánya, Agaué feleségül ment Pentheuszhoz, az öt alapító (emlékszünk
még: a túlélő szpartoszokra) egyikének, Ekhiónnak a fiához.{134} Kadmosz
belefáradt már az uralkodásba, és oly sok későbbi hőshöz hasonlóan nem
tudott megálljt parancsolni a benne motoszkáló kalandvágynak. Ezért
aztán egy nap így szólt Harmoniához:
– Menjünk el inkább! Szeretnék még egy kicsit világot látni. Most már
Pentheusz is megérett arra, hogy trónra lépjen.
Sok-sok vidéket megjártak, és sok-sok várost meglátogattak együtt.
Átlagos középkorú házaspárként utaztak, nem akarták, hogy bárhol
különlegesen bánjanak velük vagy lakomákat rendezzenek a
tiszteletükre. Kíséretül is alig néhány embert választottak. Viszont
legnagyobb balszerencséjükre az elátkozott nyaklánc ott lapult
Harmonia poggyászában.
A hosszú görögországi körutazás végén úgy határoztak, meglátogatják
az Adriai-tenger nyugati részén, a Balkán déli területén, Itália keleti
partjaival szemben lévő királyságot, amelyet még legkisebb fiuk,
Illüriosz alapított, és (nem túl meglepő módon) róla is kapta a nevét –
vagyis Illíriát.{135}
Amikor odaértek, Kadmosz hirtelen halálos kimerültséget érzett, és
jeges rémület markolta meg a szívét. Az égre nézett és imádkozni
kezdett:
– Harminc év is eltelt már, de a lelkem mélyén jól tudom, hogy
amikor megöltem azt az átkozott vízikígyót, eljátszottam az esélyemet,
sohasem lehetünk boldogok, sem én, sem a feleségem. Arész
kiengesztelhetetlen. Nem nyugszik addig, amíg elnyúlva nem fekszem a
földön, mint egy kígyó. Ha ez lecsillapítja az istent, és boldogságot hoz
végre zaklatott életemnek, akkor legyen hát, csússzak inkább a porban.
Úgy legyen!{136}
Alig hagyták el száját e szavak, boldogtalan imájából szinte rögvest
szerencsétlen valóság lett. A teste oldalról összehúzódott, elölről és
hátulról pedig megnyúlt, bőre felhólyagosodott, pikkelyekké állt össze,
és a feje is lelapult, rombuszalakot vett fel. Nyelve, amely előbb még
szörnyű fohászt sóhajtott a mennybe, most két méregfog közt nyújtózott
szisszenve előre. Kadmosz, egykori türoszi herceg, Théba hajdani dicső
királya a földre rogyott. Nem volt többé ember, csak egy közönséges
kígyó, aki ott tekergőzött a porban.
Harmonia gyászos fájdalommal üvöltött fel.
– Istenek irgalmazzatok! – ordította. – Aphrodité, ha édesanyámnak
hívhatlak, mutass felém csöppnyi szeretetet, és engedd, hogy
szerelmemhez és társamhoz csatlakozzak! A világ minden édes
gyümölcse keserű porrá lesz a számban. Arész, ha te vagy az apám,
kegyelmezz! Zeusz, ha viszont te vagy az apám, ahogy oly sokan
mondják, a teremtés nevében könyörgök, légy hozzám kegyes!
A három isten közül azonban egyik sem hallgatta meg az imát. Végül
a könyörületes Athéné teljesítette Harmonia kívánságát, és kígyóvá
változtatta a lányt. Harmonia kígyóférje után siklott a porban, és testük
szerelemmel fonódott össze.
Életük hátralévő részét Athéné szent templomában töltötték. Csak
akkor mutatkoztak, amikor a déli nap tüzében sütkérezve melegítették
vérüket. Amikor ütött az utolsó órájuk, Zeusz visszaváltoztatta őket
emberré. Nagy ünnepség közepette Thébában égették el testüket, a
főisten pedig két hatalmas kígyót küldött, hogy vigyázzon sírjukra
mindörökkön örökké.
Hagyjuk hát pihenni az egykori szerelmespárt! Ők már nem tudhatták,
hogy távollétükben legkisebb leányuk, Szemelé milyen iszonyú erőt
szabadított a világra.
 AKI KÉTSZER SZÜLETETT

A sas leszáll

Miután Kadmosz és Harmonia útnak indultak, vejük, Pentheusz

uralkodott Thébában.{137} Ha nem is erőskezű, de tisztességes király lett
belőle, és némiképp korlátolt jelleme és tapasztalata ellenére minden
tőle telhetőt megtett a népéért. Miközben uralma alatt a városállam
meglehetősen szépen gyarapodott, állandóan résen kellett lennie és
figyelnie Kadmosz gyermekeire, valamint testvéreire és sógornőjére,
hiszen vágyaik és ambícióik és az ezekhez társuló kapzsiságuk állandó
fenyegetést jelentettek. Úgy tűnt, még felesége, Agaué sem hitt benne,
hiszen lenézte, és bármelyik pillanatban jó eséllyel bekövetkező bukása
miatt aggódott. Egyedül fiatalabb sógornőjétől, Szemelétől nem kellett
félnie, méghozzá azért, mert jóval kevésbé érdekelték a világi dolgok,
mint bátyjait, Polüdoroszt és Illürioszt, illetve messze nem volt annyira
anyagias, mint nővérei: Agaué, Autonoé és Inó. A gyönyörű, nagylelkű és
kedves Szemelé Zeusznak ajánlotta életét, és a főisten templomának
papnője lett.
Egyik nap épp egy különösen megtermett és erőteljes bikát áldozott
Zeusznak. Amikor végzett, az Aszóphosz-folyóhoz ment, hogy lemossa
magáról a vért. Így történhetett, hogy az áldozattal elégedett Zeusz
éppen arra járt, mert utána akart nézni, miként alakulnak Thébában a
dolgok. Kedvenc alakját felvéve – vagyis sas formájában – elrepült a folyó
felett, és letekintve igencsak felizgatta Szemelé víztől csillogó meztelen
testének látványa. Így aztán gyorsan visszaváltozott valódi alakjába –
pontosabban abba a formába, amelyet az adott isten választott magának,
nehogy az emberek túlságosan megrémüljenek, és elvakítsa őket a
földöntúli ragyogás. Vagyis egy ember állt a folyóparton és mosolyogva
nézte Szemelét. Hatalmas, döbbenetesen jóképű, kisportolt testű,
elképesztően sármos férfi volt, ám amúgy teljesen emberforma.
Szemelé eltakarta a karjaival melleit, és így kiáltott fel:
– Ki vagy te? Hogy mertél idelopózni és háborgatni Zeusz papnőjét?
– Szóval Zeusz papnője vagy?
 – Az vagyok. Nem ajánlom, hogy megpróbálj bántani, mert az istenek
ura azonnal a segítségemre siet, ha hívom.
– Ne már! Tényleg?
– Biztos lehetsz benne. Most pedig távozz!
Az idegen azonban közelebb jött.
– Nagyon tetszel nekem, Szemelé.
A lány hátrahőkölt.
– Tudod a nevemet?
– Sok mindent tudok, hű papnőm. Ugyanis én vagyok az isten, akit
szolgálsz. Én vagyok az égi atya, az Olümposz királya, Zeusz, a
mindenható.
Szemelé félig még a folyóban állt, e szavakra pedig elakadt a lélegzete,
és rögtön térdre borult.
– Gyere ide! – szólt Zeusz és öles léptekkel maga is belegázolt a vízbe.
– Hadd nézzelek meg alaposabban!
Csatakos, féktelen, nedves szerelmeskedésben törtek ki. Amikor véget
ért, Szemelé elmosolyodott, aztán elpirult, nevetni kezdett, végül elsírta
magát. Zeusz mellkasára hajtotta fejét, és keservesen zokogott.
– Ne sírj, édes Szemelé – mondta Zeusz, és ujjaival a lány haját
cirógatta. – Nagy örömem telt benned.
– Annyira sajnálom, uram! Szeretlek, és mivel ismerlek, pontosan
tudom, hogy sohasem szerethetsz egy halandót.
Zeusz lepillantott a lányra. A fellobbanó vágy immár tovatűnt, de
legnagyobb meglepetésére valami mélyebb, parázsló érzés izzott fel a
lelkében. Az isten, aki eddig csak a pillanatnak élt, és igazából soha bele
se gondolt a következményekbe, most hirtelen tényleg megtapasztalta,
hogy mennyire szereti a gyönyörű Szemelét. Úgy érezte, ezt ki is kell
mondania:
– Szemelé, szeretlek! Őszintén, tiszta szívből szeretlek! Higgy nekem,
e folyó vizére esküszöm, hogy örökkön örökké törődni fogok veled, igaz
hűséggel óvlak és védelmezlek. – Azzal két kezét a lány arcára szorítva
előrehajolt, hogy gyengéd csókot leheljen Szemelé lágy, érzéki ajkaira. –
Ég veled, drága szerelmem! Minden újholdkor visszatérek.
A lány felvette köpenyét, és vizes hajjal, ám legbelül forrón izzó
szerelemmel és boldogsággal indult vissza a templomba. Tenyerével
szemellenzőt formálva felnézett, és látta, ahogy egy sas köröz és pásztáz
az égen, talán egyenesen a napba repül. Nézte-nézte, amíg a fény annyira
el nem vakította, hogy szemei könnyezni kezdtek, és félre kellett
fordítania tekintetét.

A sasné
Zeusz csak jót akart.
Sok szegény félisten, nimfa és halandó érezhette a saját bőrén, hogy
milyen gyakran járt katasztrofális következményekkel a fenti négy
szócska. Az istenek ura szerette Szemelét, és tényleg jót akart a lánynak.
Lázas elragadtatottságában már teljesen elfelejtette, hogy Iónak annak
idején micsoda őrjítő kínokat kellett kiállnia, amikor bosszúért lihegő
felesége egy szörnyű böglyöt küldött a lányra.
Legnagyobb sajnálatára Hérának immár nélkülöznie kellett százszemű
ügynökét, Argoszt, ám ettől még mindenütt ezernyi kém dolgozott neki.
Vajon valamelyik féltékeny nővére, Agaué, Autonoé vagy Inó súgta be a
folyónál lezajlott affért Hérának, vagy a mennyei királyné egyik papnője
jelentette a dolgot? Nem tudjuk biztosan. Mindenesetre, Héra persze
mindenre rájött.
Így történt, hogy egy délután, amikor Szemelé épp romantikus
hangulatban ment a szokásos találkahelyükre, görnyedten, botra
támaszkodva egy vénasszony jött vele szembe.
– Milyen szép kislány! – károgta az anyóka, mint egy nyomorúságos
holló. Kissé talán túljátszotta a szerepét.
– Ö… Köszönöm szépen! – szólt barátságos mosollyal a gyanútlan
Szemelé.
– Segíts, kérlek! – szólt a vén csoroszlya, és botjával közelebb húzta
magához a lányt. – Gyere velem, hadd támaszkodjak rád!
Szemelé természeténél fogva udvarias és előzékeny lány volt, ráadásul
ekkoriban az idősebbeket minden körülmények közt megillette a
figyelem és a tisztelet, így hát engedelmeskedett, és zokszó nélkül tűrte
a banya faragatlan követelőzését.
– Beroënek hívnak – szólt az öregasszony.
– Engem pedig Szemelének.
– Milyen kedves név! Ez pedig az Aszóphosz – mutatott Beroé a folyó
kristálytiszta vizére.
– Így van – bólintott Szemelé –, így hívják.
Ú
 – Úgy hallottam – folytatta a banya érdes suttogássá halkítva le
hangját –, állítólag valaki itt csábította el Zeusz egyik papnőjét. Igen,
pont itt a nádasnál.
Szemelé egy kukkot sem szólt, ám hirtelen elpirulása mindennél
árulkodóbb volt.
– Ó, kedvesem! – rikácsolta a vénasszony. – Te voltál! És most, hogy
jobban megnézlek, látom a hasadon, hogy… Gyereked lesz.
– I… Igen… – válaszolta Szemelé egyszerre félénken és büszkén. – De…
tudsz titkot tartani?
– Hát persze, nem pletykásak ezek az öreg ajkak. Bármit elmondhatsz,
amit csak akarsz, kedveském.
– Az a helyzet, hogy a gyermekem apja nem más, mint… mint maga
Zeusz.
– Ne mondd! – hüledezett Beroé. – Tényleg? Komolyan?
Szemelé határozottan bólintott. Nem tetszett neki az öregasszony
hitetlenkedő hangja.
– Tényleg. Maga az istenek ura volt.
– Zeusz? Maga a hatalmas isten? Hm, hm… És vajon… Nem, nem, ezt
inkább nem mondom.
– Mit, néni?
– Olyan édes, ártatlan lánykának tűnsz. Olyan jóhiszeműnek. De
kedveském, honnan tudhatod, hogy tényleg Zeusz volt? Nem lehetséges,
hogy csak valami átkozott csábító próbálta meg így elnyerni a kezedet?
– Ó, nem, nem, az kizárt. Zeusz volt. Tudom, hogy ő volt.
– Tégy meg egy szívességet egy öregasszonynak, gyermekem, légy
szíves, meséld el, hogy nézett ki!
– Nos, magas. Szakállas. Erős, gyengéd…
– Ajaj. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez nem igazán jellemző
egy istenre.
– De igen, Zeusz volt. Saját szemeimmel láttam, ahogy átváltozott
sassá.
– Bárki megtanulhatja ezt a trükköt. A faunok és a félistenek is
képesek rá. Sőt, még egy pár halandó is…
– Zeusz volt. Éreztem.
– Hm… – hangzott Beroë kételkedő hümmögése. – Istenek között
éltem. Az anyám Téthüsz, az apám pedig Ókeanosz. Én gondoztam az ifjú
isteneket, amikor újjászülettek Kronosz hasából. Tényleg. Ismerem a
viselkedésüket és a természetüket, és hidd el nekem, leánykám, amikor
egy isten vagy egy istennő igazi teljes valójában megjelenik, olyan, mint
egy hatalmas robbanás. Óriási, tüzes, elképesztően csodás dolog.
Felejthetetlen. Összetéveszthetetlen.
– Pont ezt éreztem.
– Te csak a halandók szerelmeskedésének gyönyörét érezted. Erre
mérget vehetsz. Mondd csak, visszajön még ez a te szeretőd?
– Ó, hogyne! Minden újholdkor hűségesen meglátogat.
– A helyedben – mondta erre a vénasszony – én megígértetném vele,
hogy felfedi magát. Úgy értem, igaz valójában. Ha tényleg ő Zeusz, tudni
fogod. Máskülönben, attól tartok, a bolondját járatták veled, és te túl
kedves, odaadó és jó természetű vagy, hogy ezt megtehessék. Most hagyj
magamra, hadd elmélkedjek itt! Csend, csend legyen, menj innen!
Így aztán Szemelé otthagyta a banyát, és egyre csak forrt benne a
méltatlankodás. Nem tehetett róla, de teljesen az agyára ment ez a
barázdált arcú vén szipirtyó. Annyira tipikus, ezek a vén satrafák
mindent megtesznek, hogy elvegyék a fiatalok örömét. Még a saját
nővérei, Agaué, Autonoé és Inó sem hittek neki, amikor büszkén mesélte,
hogyan szerelmeskedett Zeusszal. Gúnyos, kételkedő kacajban törtek ki,
és egyenesen hiszékeny idiótának nevezték. Most meg jött ez a Beroë, aki
ugyanígy megkérdőjelezte a történetét.
Mégis, talán, persze csak talán lehet valami abban, amit a nővérei és ez
a vén boszorka mondtak. Az istenek bizonyára többet is tudnak
felmutatni, mint egy forró testet és dagadozó izmokat. „Hm, két nap
múlva újhold kel az égre, akkor majd megmutatom, hogy nincs igaza
ennek a komisz, minden lében kanál szipirtyónak” – gondolta magában.
Ha Szemelé megfordult volna, és visszanéz a folyóhoz, akkor láthatta
volna, hogy ez a komisz, minden lében kanál szipirtyó egy szempillantás
alatt gyönyörű, ifjú, fenséges hölggyé változott, és tucatnyi páva
vontatta bíbor-arany szekéren száll fel a mennybe. És ha látnoki
képességgel áldatik meg, arról is meggyőződhetett volna, hogy a valódi
Beroë, az istenek ártatlan öreg dajkája, éppen messze-messze, a föníciai
partoknál élvezi a gondtalan nyugdíjas évek örömeit.{138}

A manifesztáció{139}
Az újhold éjszakáján Szemelé fel-alá járkált az Aszóphosz partján, és
meglehetősen türelmetlenül várta szerelmét. Zeusz végül megérkezett,
ezúttal csődör formájában – ragyogó, gyönyörű fekete paripaként
vágtatott kedvese felé a lehanyatló nap fényében, mintha csak lángra
kapott volna a sörénye. Ó, mennyire szerette ezt a férfit!
Zeusz hagyta, hogy Szemelé megveregesse horpaszát és megsimogassa
forró orrlyukait, mielőtt visszaváltozott volna a lány által olyan jól
ismert és szeretett alakba. Ekkor szerelme Zeusz karjaiba omlott,
szorosan átölelte, és elsírta magát.
– Drága kicsi leányka – szólt az isten, és ujjait végigsimította szerelme
hasán, ahol belül már kezdett testet ölteni nászuk gyümölcse, a
gyermekük. – Miért sírsz már megint? Mit csináltam rosszul?
– Tényleg te vagy Zeusz?
– Persze, hogy én.
– Megígéred, hogy teljesíted egy kívánságomat?
– Ó, tényleg muszáj? – kérdezte sóhajtva a főisten.
– Semmiség. Nem hatalmat, bölcsességet kérek, nem is ékszereket
vagy ilyesmit. Azt sem akarom, hogy elpusztíts valakit. Csak egy kis
apróság. Tényleg.
– Akkor – kezdte Zeusz, és szeretetteljesen megsimogatta kedvese
állát – megteszem neked.
– Ígéred?
– Ígérem. Ígérem a folyóra – nem, ez nem jó, erre már azelőtt esküt
tettem. ígérem neked magára a nagy Sztüxre.{140} – Tettetett
ünnepélyességgel felemelte kezét, és emelt hangon folytatta. – Szeretett
Szemelém, esküszöm a Sztüx szent vizére, hogy teljesítem a következő
kívánságodat.
– Rendben. Akkor – mondta Szemelé mélyet sóhajtva – mutasd meg
magad!
– Hogy érted ezt?
– Teljes valóságodban akarlak látni. Nem emberként, hanem teljes
isteni pompádban.
Zeusz arcára fagyott a mosoly.
– Ezt ne! – kiáltotta. – Bármit, csak ezt ne! Ne kérd ezt! Ne, ne, ne!
Létezik egy furcsa hangszín, amit akkor használnak az istenek, amikor
rájönnek, hogy valamilyen elhamarkodott ígéret csapdájába estek.
Bizonyára rémlik, hogy Apollón is pontosan ugyanígy hördült fel,
amikor Phaetón számonkérte rajta esküjét. Szemelében azonnal fel is
ébredt a gyanakvás.
– Megígérted, fogadalmat tettél a Sztüxre. Megesküdtél, és most be is
kell tartanod.
– Kedvesem, fogalmad sincs, mit kérsz tőlem.
– Megesküdtél! – kiabált Szemelé toporzékolva.
Az isten az égre nézett és felnyögött.
– Igen. A szavamat adtam, és az én szavam szent.
Miközben ezt kimondta, Zeusz kezdett hatalmas viharfelhővé
átváltozni. E felhő sötét, gomolygó középpontjából hirtelen az
elképzelhető legragyogóbb villám villant fel. Szemelé széles, eksztatikus,
boldog mosollyal nézte. Csakis egy isten lehet képes erre. Csak Zeusz
képes arra, hogy az aranyló nagyság ragyogó tüzét árassza ki magából.
A fény azonban tüzes, borzalmas ragyogássá vált, és Szemelé felemelte
kezét, hogy eltakarja a szemét. Ám a sugarak csak még erőteljesebben
tündököltek. Ekkor olyan hatalmas csattanás hallatszott, hogy a lány
dobhártyája beszakadt, fülét pedig elöntötte a vér. A ragyogás hatalmas
fényárba robbant, ami azonnal kiégette Szemelé szemeit. Süketen és
vakon hanyatlott hátra, de már túl későn ahhoz, hogy elkerülje a
borzasztó mennykövet, amely azonnal széthasította a testét, és megölte a
lányt.
Hirtelen Héra kacagása hangzott fel. Zeusz mindenütt ezt hallotta, ez
szólt a mennyből, ettől harsogott körülötte minden, és legbelül is ez
bömbölt megállíthatatlanul. Hát persze. Tudhatta volna. A felesége
valahogy rábeszélte ezt a szegény lányt, hogy kergesse bele ebbe a
szörnyű ígéretbe. Nos, így már Szemelé nem szülheti meg gyermeküket.
Zeusz hatalmas mennydörgés közepette ismét emberi alakra váltott,
majd kiragadta a magzatot a lány méhéből. Még túl kicsinyke és fejletlen
volt, nem tudott volna életben maradni a szabad levegőn, így hát a
főisten egy késsel széthasította a saját combját és begyömöszölte az
embriót. Miután szorosan beletuszkolta e hevenyészett méhbe, Zeusz
letérdelt, és óvatos öltésekkel belevarrta a gyermeket a meleg húsba.{141}

A legújabb isten
Három hónappal később Zeusz és Hermész Nüszába mentek. E vidék
Afrika északi partszakaszánál valószínűleg ma a Líbia és Egyiptom
közötti részen terült el. Itt Hermész felvágta a varrást Zeusz combján, és
ezzel megszületett a főisten fia, Dionüszosz.{142} A gyermeket a nüszai
esőnimfák szoptatták,{143} később pedig a nagy hasú Szilénosz nevelte, aki
az isten legközelebbi társa és követője lett – vagyis olyasmi, mint Falstaff
lesz később az ifjú Harry herceg mellett Shakespeare drámájában.
Magának Szilénosznak is sok követője volt, akiket csak szilénoszokként
emlegettek. E szatírszerű teremtmények az ókorban afféle feslett
forrongó forradalmárokként funkcionáltak.
Dionüszosz már fiatalkorában felfedezett valamit, amely aztán
mindörökre hozzá kapcsolódott. Méghozzá kitalálta, hogyan lehet a
szőlőből bort készíteni. Nem kizárt azonban, hogy valójában Kheirón, a
kentaur tanította meg e trükkre. Egy másik, még elbűvölőbb történet
szerint a fiatal isten szenvedélyes szerelemre lobbant az Ampelosz nevű
ifjú iránt.{144} Dionüszosz annyira bezsongott a szerelemtől, hogy amikor
valamilyen sportvetélkedésre került sor, mindig hagyta Ampeloszt
nyerni, aki azonban ettől túlságosan magabiztos és vakmerő lett. Amikor
egyszer meglovagolt egy bikát, azzal dicsekedett, hogy ügyesebben üli
meg e szarvas jószágot, mint ahogy Szelené istennő a holdszarvakat.
Szelené bizonyára sokat tanulhatott Hérától, mert ő is egy böglyöt
küldött büntetésül, hogy a rovar fájdalmas csípésétől megvadult bika
levesse magáról és felöklelje szegény Ampeloszt.
Dionüszosz odarohant a szétmarcangolt, haldokló ifjúhoz, de sajnos
már nem tudta megmenteni.{145}  Így tekervényes, kígyózó
kúszónövénnyé változtatta a holttestet, a fiatalember vércseppjei pedig
pompásan csillogó édes bogyókká duzzadtak és szilárdultak. Vagyis
szerelme szőlővé változott (a görögben ma is ampelosznak hívják e
növényt). Ebből lett a történelem első szürete és Dionüszosz ízlelte meg
az első korty bort. E csodás mágiát adta az isten ajándékul világunknak,
vagyis Ampelosz vérének borrá változtatását.
Talán túl sokat ivott a frissen megalkotott italból, vagy Héra bosszúja
miatt (aki engesztelhetetlenül gyűlölte Zeusz összes zabigyerekét, legyen
az isten vagy halandó) egy időre őrület szállta meg Dionüszoszt. Az
istennő átkait elkerülendő a következő éveket bujdosással töltötte, és
szerte a világon megtanította az embereket a szőlészet és a borászat
fortélyaira.{146}  Asszíriában találkozott Sztaphülosz királlyal, Méthé
királynővel és fiukkal, Botrüsszel. Miután fogadást tartottak Dionüszosz
tiszteletére, Sztaphüloszt a történelem során először sújtotta a
másnaposság átka – ám olyan irtózatosan, hogy bele is halt szegény.
Engesztelésül és a család iránti nagyrabecsülését kifejezendő, Dionüszosz
a szőlőfürtöket sztaphülosznak, az alkoholos italt és a részegséget
méthének, magát a szőlőt pedig botrüsznek nevezte el.
 
Szilénosz, a hordóhasú kéjenc, Dionüszosz nevelője és kísérője. A szilénoszok – e
szatírszerű teremtmények – afféle feslett forrongó forradalmárokként
viselkedtek. Peter Paul Rubens műhelyéből származó festmény, 1620 körül
  
A tudomány is átvette és halhatatlanná tette ezeket a neveket. Ebből is
láthatjuk, milyen erőteljesen kapcsolódik nyelvünk a görög
mitológiához. Amikor a 19. századi biológusok mikroszkópjaikba nézve
gömbölyű baktériumokat vettek észre, amelyek szőlőfürtökhöz hasonló
sejtcsoportokká állnak össze, Staphylococcusnak nevezték el. A „metán” és
a „metilalkohol” elnevezések Méthé nevéből származnak. A szőlőt
jótékonyan ellepő botritisz, vagyis a „nemes penész”, amelytől aztán
olyan egyedi aromát kap (és igencsak drága nedű lesz belőle),
természetesen Botrüsztől ered.
Kalandjai során nemcsak Szilénosz és szatírjai kísérték Dionüszoszt,
hanem egy szenvedélyes női sereglet is ott járt a nyomában – a
mainaszok.{147}
Nemsokára Dionüszosz „hivatalosan” is a bor, a dorbézolás, a részeg
önkívület, a gátlástalan kicsapongás és a „mámorító jövő”{148} istene lett.
A rómaiak Bacchusnak hívták, és a görögökhöz hasonló odaadással
imádták az istent. Figurája homlokegyenest ellentétben állt Apollónnal,
hiszen míg bátyja az ész aranyló fényét, a harmonikus zenét, a lírai
költészetet és matematikát testesítette meg, addig Dionüszosz a
rendetlenség, a felszabadulás, vad, tomboló muzsika, a vérszomj és az
őrjöngő esztelenség sötét energiáit képviselte.
Természetesen az istenek történeteikben élő személyiségekként
viselkednek, így aztán gyakorta elszakadnak merev szimbolikusságuktól.
Hamarosan látjuk majd, hogy időnként Apollóntól sem állt távol némi
őrült és kegyetlen vérengzés, Dionüszosz pedig több volt pusztán a
részeg züllés megtestesítőjénél. Időnként „Felszabadítónak” nevezték, ő
volt a növényi életerő, akinek hatalma jótékonyan újította meg a világot.
{149}

Tizenhárman egy asztalnál

A dionüszoszi eszmeiség sok mindennel megajándékozta a világot.
Attribútumai és jelképei közé tartozott például a szőlőlevél, a tirzusz –
vagyis a fenyőtoboz végű bot –, a leopárd vagy más egzotikus állat
vontatta szekér, de elmaradhatatlanok voltak még a züllött, merev
hímvesszővel ugrabugráló kísérők vagy a borral telitöltött kupák is. Az
új isten fontosságát senki sem vonhatta kétségbe, így hát muszáj volt
felvenni az olümposziak közé. Ám itt már megvolt a teljes létszám, a
tizenhármas pedig már akkor is szerencsétlennek számított. Az istenek
tanácstalanul vakargatták állukat, és nem tudták, mitévők legyenek.
Szerették volna, ha Dionüszosz is csatlakozik hozzájuk. Igazán kedvelték
és mindenkinek tetszett az ifjú istenből áradó vidám energia, amely
azonnal felpörgetett minden ünnepséget. Na és persze sokkal jobb
ötletnek tűnt erjesztett méz és gyümölcslé helyett ezután bort keverni a
nektárhoz.
– Pont a legjobbkor jön – szólt Hesztia, és felállt. – Egy idő óta már
amúgy is fontolgatom, hogy inkább lemennék az emberek közé,
segíteném a családokat, ott lennék velük templomaikban, és együtt
ünnepelnénk a szív, az otthon és a ház csodáit. Foglalja hát inkább el a
helyemet az ifjú Dionüszosz!
Felhangzott ugyan némi elégedetlenkedő mormogás, ám Hesztia
kitartott elhatározása mellett, és minden isten örült a cserének – egyet
kivéve, persze. Héra ugyanis a legdurvább sértésnek tekintette
Dionüszoszt, amit Zeusz valaha is elkövetett ellene. Nem elég, hogy már
Apollón, Artemisz és Athéné is szégyenszemre és jogtalanul ott van a
tizenkettő között, az viszont tényleg vérig sértette, hogy ez a félig ember
fattyú is bekerüljön társaságukba. Megfogadta, hogy sohasem iszik
Dionüszosz gonosz italából, és messzire elkerüli a tivornyákat,
amelyekkel ez a kis rohadék szétrombolta a mennyei birodalom békéjét
és méltóságát.
Amikor Aphrodité fiút szült Dionüszosztól, Héra megátkozta az
újszülöttet, Priaposzt, így a gyenge és impotens gyermek száműzetett az
Olümposzról. Priaposz lett a férfi nemi szervek és különösen a fallosz
istene. Különösen a rómaiak tartották nagy becsben e másodrendű
istent, akit elsőrendűen ágaskodó fütykössel áldott meg az ég.
Folyamatos csalódás és lelohadás jutott azonban osztályrészéül, ugyanis
bár állandó izgalomban volt, ám Héra átkának köszönhetően mindig
kudarcot vallott. E krónikus és kínos problémából szinte természetesen
következett, hogy örökké apja ajándékával, vagyis az alkohollal hozzák
összefüggésbe, amely, mint tudjuk, „felpiszkálja a vágyat, de
cserbenhagy a végrehajtásnál”.{150}
Mindenesetre, ha tetszett Hérának, ha nem, Dionüszosz, a kétszer
született isten, az egyetlen az olümposziak közül, aki emberi anyától
született a világra, végül elfoglalhatta helyét a tizenkettek között.
 A SZÉP ÉS AZ ÁTKOZOTT
 
A HARAGVÓ ISTENNŐK

Aktaión

Kadmosz uralkodóháza lett az egyik legfontosabb görög dinasztia.

Nemcsak Kadmosz, Théba megalapítója és az ábécé meghonosítója
számított fontos figurának, hanem az egész család nagy szerepet játszott
a görög világ létrehozásában. A legtöbb nagy uralkodóházhoz hasonlóan
azonban őket is átok sújtotta. A vízisárkány megölése tette lehetővé a
város megépítését, de Arész átka is emiatt szállt rájuk. A Fátumok ritkán
hagyják magára a dicsőséget és a diadalt, mindig gondoskodnak arról,
hogy a szenvedés és a bánat se hiányozzon.
Kadmosz lányának, Autonoének fia született a második rendhez
tartozó istenek egyikétől, Arisztaiosztól, aki leginkább Boiótiában
örvendett nagy tiszteletnek (gyakran úgy nevezték: „a mezők
Apollónja”). A fiút Aktaiónnak hívták, és számos későbbi hőshöz
hasonlóan őt is a bölcs kentaur, Kheirón nevelte. Felnőve dicső vadász és
vezér lett, akit messze földön ismertek arról, hogy milyen bátran űzi a
vadakat és milyen ügyesen, finom határozottsággal bánik kedvenc
vérebeivel.
Egy nap, amikor épp egy különösen nemes szarvasbikát próbáltak
megtalálni, Aktaión és vadásztársai különváltak, hátha így könnyebben
rálelnek az állat nyomára. A bokrok közt csörtetve Aktaión véletlenül
egy tavacskánál bukkant elő, ahol épp Artemisz fürdött. Ha Aktaión
jobban ismeri kedvenc hobbijának, azaz a vadászatnak az oltalmazóját,
akkor tudta volna, hogy mi az, amit semmi esetre sem szabad ilyenkor
csinálni: leesett állal bámulni a meztelen istennőt. Pedig a férfi pontosan
ezt tette. (Talán emlékszünk még, hogy Artemisz a vadászaton kívül még
a szűzies tisztaság és érintetlenség ádáz királynője is.) De annyira
gyönyörű volt, sokkal-sokkal szebb, mint bárki, akit Aktaión életében
látott, hogy tátott szájjal és földbe gyökerezett lábbal ácsorgott. Szemei
meredeztek – és persze még más testrésze is.
 Talán egy ágacska reccsent a talpa alatt, talán picinyke zajt csapott a
cseppenés, ahogy a nyála lecsöppent – mindenesetre Artemisz
megfordult, és látta, hogy egy fiatalember kocsányon lógó szemekkel
bámulja. Szinte felforrt a vére dühében. Ez borzasztó malőr, hiszen
innentől valaki szétkürtölheti, hogy látta meztelenül. Haragjában
felordított:
– Nyomorult, istenkáromló halandó! Megtiltom, hogy valaha is beszélj
erről! Ha akár csak egyetlen szótagocska elhagyja ajkaidat, szörnyű
büntetés sújt le rád. Jelezd, hogy megértetted!
A boldogtalan ifjú bólintott. Artemisz eltűnt, Aktaión pedig egyedül
maradt, hogy töprengjen a sorsáról.
Kurjongatás hallatszott mögüle. Vadásztársai kiabáltak, hogy végre az
állat nyomára bukkantak. Aktaión is ösztönösen felkiáltott, és abban a
pillanatban beteljesedett rajta Artemisz átka: szarvassá változott.
Felemelte fejét. Furcsán nehéznek érezte, hiszen ott virított rajta az
agancs. A fák közül a tóhoz vágtatott. Lenézett a víztükörre, és
felnyögött a látványtól – pontosabban nyögni akart, ám emberi hang
helyett erőteljes szarvasbőgés tört elő a torkából. Csaholás és ugatás
hallatszott, és néhány pillanat múlva saját kutyái rajzottak ki a tisztásra.
Maga Aktaión képezte ki őket, hogy mit tegyenek ilyenkor: fel kell
tépniük az állat torkát, és jutalmul fellefetyelhetik a szarvas kiömlő
vérét.{151}  Miközben a morgó és vonyító fenevadak ráugrottak és
állkapcsuk csattant a torkán, Aktaión elülső lábait az Olümposz felé
emelte, mintha az istenekhez könyörögne, hogy kegyelmezzenek. De
nem hallották vagy nem figyeltek. Néhány másodperc múlva a saját
kutyái tépték szét Aktaiónt: levadászták immár a vadászt.

Erüszikhthón
Démétér istennőhöz általában a termékenység és a természet bőséges
ajándékai kapcsolódnak. Ám nemcsak nyájas tudott lenni, hanem
Artemiszhez hasonló bosszúra is képes volt. Erről árulkodik a következő
történet, Tesszália királyának, Erüszikhthónnak a könyörtelen büntetése.
Mivel az építendő új házakhoz faanyag kellett, a vakmerő,
rettenthetetlen és türelmetlen Erüszikhthón egy nap elindult favágóival
az erdőbe, ahol egy szép tölgyes ligetecskét találtak.
 – Kitűnő! – kiáltotta. – Elő a fejszékkel, fiúk!
Emberei azonban mormogva és fejcsóválva hátrahúzódtak.
Erüszikhthón a favágók vezetőjéhez fordult.
– Mi a franc bajuk van?
– Ezek Déméter szent fái, uram.
– Lószart. Annyi fája van az istennőnek, kizárt, hogy mindegyikre
odafigyeljen. Gyerünk, vágjátok ki őket!
Még nagyobb lett a morgás.
Erüszikhthón erre kikapta a főnök kezéből az ostort, amelyet a férfi
eddig nem is nagyon használt, csak mutogatott vele. A király vészjóslóan
csattogtatni kezdte a favágók feje fölött.
– Vágjátok ki ezeket a rohadt fákat, vagy én váglak szét benneteket! –
ordította.
Királyuk csapkodásának és noszogatásának hatására végül vonakodva,
de teljesítették a parancsot. Amikor azonban a liget leghátsó részén
egymagában ácsorgó óriástölgyhöz értek, ismét letették a fejszét.
– Miért hagytátok abba? Hiszen ez a legnagyobb és legszélesebb fa –
mondta Erüszikhthón. – Egyedül is elég lenne a tróntermem gerendáihoz
és oszlopaihoz, és talán még egy nagy ágyra való faanyag is maradna.
A munkavezető remegő ujjal mutatott az ágakra, amelyeken
virágfüzérek lógtak.
– És? – kérdezte közömbösen a király.
– Jó uram – suttogta a munkavezető –, mindegyik koszorú egy imát
jelent, amelyre az istennő válaszolt.
– Ugyan már! Ha az imák tényleg meghallgattattak volna, semmi
szükség sem lenne ezekre a virágokra. Vágjátok ki!
Amikor látta, hogy a favágók a főnökkel együtt túlságosan félnek, nem
merik folytatni a munkát, a hirtelen haragú Erüszikhthón fogott egy
fejszét, és maga látott munkához.
Erős fickó volt, és a legtöbb uralkodóhoz hasonlóan imádta fitogtatni
hatalmát, akaratát és izmait. Nem sokkal később a törzs megroppant, és a
nemes tölgyfa bizonytalanul himbálózni kezdett. Vajon Erüszikhthón
meghallotta az ágak közt lapuló hamadrüasz panaszos jajkiáltásait? Ha
igen, akkor sem törődött vele, hanem újra és újra lecsapott fejszéjével,
amíg csak ki nem vágta a fát – ágastul, fogadalmi koszorústul és
hamadrüaszostul.
 A tölgy halálával a hamadrüasz is elpusztult, de utolsó leheletével
még megátkozta Erüszikhthónt.
Amikor Démétér fülébe jutott a király szentségtörése, üzent
Limosznak, a Pandóra edényéből hajdan szabadon eresztett egyik
nyomorúságos teremtménynek. Ő volt az éhezésdémon, vagyis Démétér
inverze, az istennő halandó világbeli elmaradhatatlan ellentéte. Egyikük
az aratás termékeny és kegyes hírnöke, míg a másik a kiszáradás és az
éhség könyörtelen hírhozója volt. Mivel nem férhettek egymással össze,
hiszen afféle anyag-antianyag kapcsolatban álltak, sohasem
találkozhattak személyesen, így aztán Démétér egy nimfát küldött
követként a hegyekbe, hogy vegye rá Limoszt a hamadrüasz átkának
beteljesítésére. Egy ilyesféle feladatot még a kaján démon is örömmel
teljesít.
Ovidius beszámolója szerint Limosz igen akkurátusan látott neki a
feladatnak. A lógó, sorvadt mellû, üres gyomrú, szétrohadt belû, beesett
szemû, kérges ajkú, hámló bőrű, kócos, korpás hajú, dagadt, gennyes
bokájú lény, az éhezés megtestesítője iszonyú látványt nyújtott. Ha
valaki, legnagyobb szerencsétlenségére, véletlenül megpillantotta,
sokáig nem bírta kiverni a fejéből a látványt. Aznap éjjel Erüszikhthón
ágyához lopakodott, karjaiba vette az alvó királyt, s a férfira fújta
áporodott leheletét. E mérgezett levegő így lassan beszivárgott
Erüszikhthón szájába, torkába, tüdejébe, onnan pedig a vénáin keresztül
minden sejtjébe belekúszott az éhség szörnyű, telhetetlen férge.
A király furcsa álomból ébredt, és nagyon-nagyon ehetnékje támadt. A
konyhai személyzet legnagyobb döbbenetére gigantikus adag reggelit
kért. Az utolsó morzsáig megevett mindent, mégsem ment el az étvágya.
Egész nap úgy érezte, minél többet eszik, annál jobban mardossa az
éhség. Ahogy teltek-múltak a napok és a hetek, egyre mélyebben és
mélyebben járta át az elemi vágy, hogy végre teletömhesse bendőjét.
Bármennyit is evett, sohasem lakott jól, és egy dekával sem lett
kövérebb. A megevett étel úgy hatott rá, mint olaj a tűzre, csak még
inkább fellángolt kínja. Emiatt népe elkezdte Aethónnak nevezni a háta
mögött, ami annyit tesz: „égő”.
Talán ő volt az első ember, aki kiette magát a vagyonából. Egymás
után minden kincsét, minden birtokát, még a palotáját is eladta, hogy
ennivalót vehessen. De még ez sem lett elég, semmi sem csillapíthatta
kolosszális étvágyát. Végül arra kényszerült, hogy saját lányát, Mésztrát
is pénzzé tegye, hátha valahogy sikerül a könyörtelenül mardosó érzést
elfojtani.
Nem volt ez akkora barbárság, mint amilyennek hangzik. Sokkal
inkább csak ügyes trükközés, ugyanis a gyönyörű Mésztra korábban
szeretőjétől, Poszeidóntól ajándékul megkapta az alakváltoztatás
készségét (e hatalom az örökké változó tenger istenének
szuperképessége volt). Így aztán Erüszikhthón minden héten eladhatta
egy-egy gazdag kérőnek a lányát, aki aztán hazakísérte újdonsült férjét,
majd állattá vagy valami mássá változva szépen hazaszökött, hogy aztán
egy újabb hiszékeny szerelmes pénzeszsáknak kínálják fel.
Persze még ez sem lett elég, hogy elfojtsa az éhség szörnyű
lángnyelveit, és Erüszikhthón kínjában egy nap lerágta saját bal kezét.
Aztán a karját, majd a vállát, lábát, combjait. Nemsokára Erüszikhthón,
Thesszália királya felzabálta saját magát. Így teljesedett be hát Démétér
és a hamadrüasz bosszúja.
 A DOKTOR ÉS A HOLLÓ

A gyógyítás születése

Volt egyszer egy thesszáliai királyságban, méghozzá Phlegüában, egy

igencsak csinos fiatal hercegkisasszony. Korónisznak hívták, szépségére
pedig még Apollón is felfigyelt, aki aztán szeretőjévé tette a lányt. Azt
hihetnénk, hogy a legjóképűbb isten társasága és szerelme bárki számára
elegendő, de Korónisz – miközben méhében hordozta Apollón gyermekét
– belehabarodott egy Iszkhüsz nevű halandó ifjúba, és le is feküdtek
egymással.
Apollón egyik fehér hollója azonban látta a dolgot, és visszarepült
urához, hogy tájékoztassa, hogy felszarvazták. A dühös Apollón
megkérte nővérét, Artemiszt, hogy segítsen bosszút állni, aki nagyon
szívesen állt rendelkezésére. Phlegüára lőtte hát pestisnyilait, e
mérgezett nyílvesszőket, amelyek szétterjesztették a dögvészt a vidéken.
Sokan megbetegedtek, köztük Korónisz is. A holló mindent látott,
visszarepült hát, és beszámolót tartott urának.
– Haldoklik, fenség, haldoklik. Kár! Kár érte!
– Mondott valamit? Bevallotta bűnét?
– Igen, igen. Azt mondta, megérdemli a sorsát. „Mondd el Apollónnak,
a nagy istennek, hogy nem kell megbocsátania, nem könyörgök
kegyelemért. Csak a gyermekünket mentse meg! Csak a gyermekünket!”
Kár lenne érte, kár, kár, kár.
A holló gúnyos károgása annyira felidegesítette Apollónt, hogy
feketévé változtatta a madarat. Azóta minden holló és varjú éjfekete
tollakkal ékeskedik.{152}
Apollónt hirtelen elkapta a lelkiismeret-furdalás, és elment a pestis
sújtotta Phlegüára. Egykori szerelme, Korónisz ott feküdt a halotti
máglyán, holttestét lángnyelvek nyaldosták. Az isten fájdalmas
gyászüvöltéssel keresztülgázolt a lángokon, és kivágta a lány méhéből a
még életben lévő gyermeket. Ezután felvitte Koróniszt a mennybe, ahol ő
lett a Holló csillagkép.{153}
A megmentett fiúgyermek az Aszklépiosz nevet kapta, és Apollón
Kheirón kentaur gondjaira bízta. Talán mivel ilyen (meglehetősen durva)
műtétet hajtottak végre rajta, vagy azért, mert még embrió korában ott
dúlt körülötte a járvány, esetleg mivel Apollón, a gyógyítás és a
matematika istene volt az apja – jó eséllyel mindhárom okból –
Aszklépiosz már kisgyermek korában megmutatta, milyen tehetséges
orvos.
Ahogy cseperedett, Kheirón számára gyorsan világossá vált, milyen
éles elméjű, logikus gondolkodású fiú került a pártfogásába, akinek
ráadásul istenadta tehetsége van a gyógyításhoz. Kheirón maga is remek
természetbúvár, gyógynövény-szakértő és gondolkodó volt, így hát nagy
örömmel okította a fiút az orvoslás művészetére. Nemcsak az ember és
állatok anatómiáját tanította meg alaposan, hanem arra nevelte, hogy az
igazi tudás nem a szőrszálhasogató elméletekből származik, inkább a
megfigyelés és a gondos jegyzetelés segíthet hozzá. Megmutatta, hogyan
kell gyógynövényeket gyűjteni, ledarálni, összekeverni és felforralni
őket, illetve miként lehet ehető, iható vagy ételbe keverhető porokat,
tinktúrákat, gyógyszereket készíteni belőlük. Elmagyarázta, hogy
állítható el a vérzés, hogyan készítsen meleg borogatást, kötözze be a
sebeket és tegye helyre a törött csontokat. Mire tizennégy éves lett, már
megmentette egy katona lábát, amelyet le kellett volna vágni,
visszahozott egy lázas leánykát a halál torkából, kiszabadított egy
csapdában vergődő medvét, egy egész falut kigyógyított a vérhasból, és
saját kotyvasztású kenőccsel enyhítette egy sérült kígyó szenvedéseit. Ez
az utóbbi eset felbecsülhetetlen jelentőségűnek bizonyult, ugyanis a
hálás hüllő köszönetképpen a gyógyítás művészetének olyan titkait
sziszegte Aszklépiosz fülébe, amelyeket még Kheirón sem tudott.
A kígyó Athéné szent állata volt, ezért az istennő hálája jeléül egy
csupor Gorgó-vért küldött Aszklépiosznak. Azt hihetnénk, ez nem túl
szerencsés ajándék, ám épp ellenkezőleg: időnként az ellentétek
törvénye működik. Például ha egy halandó megkóstolja, vagy csak
megérinti, az istenek arany-ezüst színű vérének egyetlen cseppecskéjét,
rögvest vége is az életének. Másrészt viszont, a halálos veszedelmet
jelentő kígyóhajú Gorgók vére visszahozhatja a holtakat az életbe.
Húszéves korára Aszklépiosz már a sebészet és a gyógyászat minden
fortélyát elsajátította. Búcsúzóul megölelte mesterét, Kheirónt, és
elindult, hogy a világ első orvosaként, gyógyszerészeként és sebészeként
teljesítsen szolgálatot. Gyorsan híres lett a Földközi-tenger vidékén, és
özönlöttek hozzá a beteg, nyomorék és szerencsétlen emberek. Rendelője
előtt ott lógott jelképe: egy bot köré tekergőző kígyó, amely ma is
látható minden orvosi szobánál, kórháznál, illetve a (gyakorta rosszhírű)
gyógyászati weboldalakon.{154}
Aszklépiosz Epionét vette feleségül (neve annyit tesz: „enyhítő”,
„fájdalomcsillapító”), s három fiuk és négy lányuk született. Aszklépiosz
lányait is pont olyan alaposan kitanította a gyógyítás művészetére,
ahogy hajdan Kheirón őt.
A legidősebbnek, Hügieiának megtanította a tisztaság, a diéta és a
torna praktikáit – a „higiénia” szavunk őrzi a nevét.
Panakeiának megmutatta az általános egészségtan, a
gyógyszerkészítés és a különféle kezelések titkait – pontosan ezt jelenti a
leány neve: „mindent meggyógyító”.
Akeszó magát a gyógyítási folyamatot sajátította el – vagyis azt, amit
manapság „immunológiának” nevezünk.
Iaszó, a legkisebb lány, a felépülésre, gyógyulásra szakosodott.
A két idősebb fiú, Makhaón és Podaleiriosz tipikus frontsebészek
lettek, Homérosz is megénekelte a trójai háborúban játszott fontos
szerepüket.
A legkisebbet, Teleszphoroszt gyakorta picinyke csuklyás alakként
ábrázolják, fő szakterülete pedig a lábadozás, a rehabilitáció lett.
 
Minden jól is ment volna, ha Aszklépiosz szorosan lezárva tartja az
Athénétől kapott bödönt. Ha szorosan zárva tartja… Nem tudjuk
pontosan, hogy a dicsőség szállt a fejébe, és az őt övező már-már
kultikus tisztelet miatt történt, vagy egyszerűen csak nyughatatlanul
vágyott a halál legyőzésére, mindenesetre Aszklépiosz először egy halott
páciense feltámasztására használta a Gorgó-vért, aztán másodszor is
elővette, később pedig már olyan gyakran és rendszeresen alkalmazta,
mint mondjuk a ricinust.
Hadész elégedetlenül mormogott és füstölgött. Egyszer csak nem bírta
tovább, és az alvilágot elhagyva egyenesen testvére, Zeusz trónusához
sietett.
– Ez a fickó megtagadja tőlem a lelkeket. Már épp átjönnének hozzánk,
amikor visszarángatja őket Thanatosz karmaiból. Tenni kéne valamit!
– Teljesen egyetértek – jelentette ki Héra. – Megsérti a dolgok alapvető
rendjét. Ha valakin ott a halál jele, semmilyen halandó nem
avatkozhatna már közbe. A lányod nagy butaságot csinált, amikor Gorgó-
vért adott neki.
Zeusz haragosan összevonta szemöldökét. Kétségkívül igazuk volt.
Csalódott Athénében. Nem olyan botrányos és megbocsáthatatlan árulás
volt ez, mint hajdan Prométheuszé, de azért kissé hasonlított hozzá, és
ez roppantul bosszantotta. A halandók maradjanak is halandók! Nem
szabad olyan csodaszert adni a kezükbe, amivel legyőzhetik a halált.
 
Teljesen váratlanul sújtott le a villám Aszklépioszra. Persze a
mennykövek már csak ilyenek. Azonnal megölte. Az egész görög világ
gyászolta szeretett, nagy tudású orvosát. Apollónban azonban más
érzések is kavarogtak. Haragra gerjedt. Mihelyst meghallotta a hírt,
Héphaisztosz kovácsműhelyéhez sietett, és három gyors nyíllövéssel
megölte Brontészt, Szteropészt és Argészt, vagyis a három küklopszot,
akik korábban örömmel végezték fő feladatukat: ők készítették ugyanis
az égi atya villámait.
Zeusz nem tűrhetett el egy ilyen szörnyű lázadást. Mindig is nehezen
viselte, ha valaki megkérdőjelezte tekintélyét, és a lázadás legkisebb
jelére gyorsan lecsapott. Letaszították hát Apollónt az Olümposzról, és
meghatározott ideig Admétosz thesszáliai királyt kellett szolgálnia. Az
uralkodó azért nyerhette el e kegyet, mert különleges vendégszeretettel
fogadta mindig az idegeneket – ez pedig igen szívmelengető erény volt
Zeusz szemében.
Bizonyára emlékszünk, hogy fiatal korában egyszer már megbüntették
Apollónt – méghozzá Püthón, a sárkány lemészárlásáért. Szépsége és
aranylóan ragyogó sármja mögött akaratos, makacs természet és heves
vérmérséklet rejtőzött. Meglehetősen jól viselte azonban büntetését,
ugyanis Admétoszt nem lehetett nem szeretni, és Apollón tehénpásztori
szolgálata során minden tehén ikreket ellett,{155}  hiszen az isten a
teheneket és az ikreket egyaránt nagy becsben tartotta.
Aszklépiosz egyébként végül a mennybe jutott, méghozzá az
Opiokhusz, azaz a Kígyótartó csillagkép formájában.
A későbbi hagyományok úgy tartják, hogy végül Zeusz feltámasztotta
Aszklépioszt, és istenként emelte maga mellé. A Földközi-tenger vidékén
feleségével és gyermekeivel együtt kétségkívül valódi istenként
tisztelték. Aszklépia néven sokfelé emeltek tiszteletére templomokat,
amelyek leginkább talán a mai gyógyfürdőkre és wellnesscentrumokra
emlékeztetnek. Fehér ruhás papjaik megfürdették, olajjal, krémekkel és
különleges kenőcsökkel masszírozták és kenegették a fizető híveket –
akárcsak manapság. Mivel a kígyók Aszklépiosz szent állatai voltak,
nyugodtan tekergőzhettek a kezelőszobákban (természetesen csak
olyanok, amelyek nem mérgesek) – ez talán ritkábban fordul elő napjaink
egészségszentélyeiben. A lelki és mentális egészség akkoriban is
ugyanolyan fontosnak számított, mint ma. Elvégre a „holisztikus” szó
görög eredetű. A páciensek a templomban töltötték az éjszakát (ezt
„inkubációnak” nevezték), reggel pedig elmesélték álmaikat a papoknak.
Gyakorta maga Aszklépiosz is megjelent a betegeknek. Valahogy az a
sanda gyanúm, hogy leginkább azoknak, akik a legtöbbet fizették.
Az epidauroszi Aszklépiosz-szentély legalább akkora szenzációnak
számított, mint amilyen manapság az ókori város színháza. Ha
meglátogatjuk, még ma is megnézhetjük, hogy milyen betegségek miatt
mentek hajdan oda, és miféle gyógymódokkal kúrálták az egykori
pácienseket.
 BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Manapság igencsak félelmetes és furcsa lenne az, ahogy az istenek
egykor rendszeresen megjelentek a földön, találkoztak az emberekkel és
beleavatkoztak a társadalmak életébe. Ám az ezüstkor bolond és öntelt
emberei ezt időnként teljesen természetesnek vették. Bizonyos királyok
olyannyira felfuvalkodottak voltak, hogy még a legelemibb isteni
előírásokra is fittyet hánytak, és botrányos tiszteletlenséggel bántak a
halhatatlanokkal. E blaszfém felségáruló cselekedetek azonban ritkán
maradtak büntetlenül. Ahogy a szülők előszeretettel mesélnek szörnyű
tanmeséket engedetlen gyermekeiknek, vagy, ahogy Dante és
Hieronymus Bosch pokolábrázolásai is az erényes élet fontosságára
figyelmeztetnek minket, szemmel láthatóan az ókori görögök is kéjes
aprólékossággal mutatták be azokat a gyakran igen kifinomult és
gyötrelmes kínokat, amelyekkel az Olümposz és Hadész a lázadó és
törvénytipró férfiakat és nőket sújtotta.

Ixión
Zeusz szemében a xénia megsértése, vagyis a vendégekkel, illetve a
vendégeknek a vendéglátóikkal szembeni szent kötelesség
semmibevétele számított a legkomolyabb bűnnek. Kevés halandó nézte
ezt le jobban, mint Ixión, az ősi thesszáliai törzs, a lapithák királya.
Első bűne szimplán a kapzsiságból adódott. Mindnyájan ismerjük a
hozomány tradícióját: a családok fizetnek a leendő vőlegénynek, hogy
elvegye lányukat. Akkoriban ez kissé máshogy zajlott: a leendő vőlegény
családja fizetett a szülőknek, hogy feleségül adják lányukat. Ixión
azonban feleségül vette a szépséges Diát, de nem volt hajlandó kifizetni a
megállapodott összeget az apjának, Déioneusz phókiszi királynak. A
sértett após megtorlásul egy csapatnyi katonát küldött, hogy lovasítsák
meg Ixión legjobb lovait. Bosszankodását széles mosollyal leplezve Ixión
vacsorára hívta larisszai palotájába Déioneuszt. Amikor apósa
megérkezett, az álnok király izzó szénkamrába dobatta az öregurat. A
vendégszeretet szabályainak e felháborítóan durva megsértését szörnyű
vérontás is tetézte, hiszen a családtagok meggyilkolása a legdurvább
tabunak számított. E tettével Ixión elkövette a történelem első
rokongyilkosságát, és innentől fogva úgy szólt a törvény, hogy ha nem
vezekli le rettenetes bűnét, a fúriák addig üldözik, amíg csak őrületbe
nem kergetik.
Thesszália szomszédos földbirtokosai, hercegei és urai nem kedvelték
Ixiónt, és senki sem ajánlotta fel a katharszisz, azaz a királyt megváltó
tisztítószertartás végrehajtását. Az istenek ura azonban meglepően
megbocsátó hangulatban volt, Thesszália népe pedig gyorsan
cselekedett, hogy igyekezzenek valahogy eltörölni Ixión kettős bűnét,
azaz a xénia megsértését és a rokonmészárlást. Zeusz kegyesnek
mutatkozott, és nemcsak elengedte Ixión büntetését, de még meg is
hívta az uralkodót egy olümposzi lakomára.
Ritkán ért halandót ekkora megtiszteltetés. Ixión még sohasem vett
részt ilyen ragyogó, pompás mulatságon. Héra királynői szépsége
különösen lenyűgözte. Senki sem tudta később eldönteni, hogy mi
okozta Ixión szörnyű ballépését: talán a hatalmas ünnepély babonázta
meg, vagy túl sok bort ivott – esetleg egyszerűen csak a király
veleszületett bunkósága tehetett mindenről. Mindenesete Ixión
egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy elvárnánk egy halandótól, akit
meghívtak a halhatatlanok asztalához. El akarta ugyanis csábítani Hérát.
Csókokat dobált feléje, kacsingatott, megpróbálta megharapdálni a fülét,
miközben buja megjegyzéseket suttogott bele, és többször is
megfogdosta a melleit. Ezzel nemcsak az olümposziak legméltóságosabb
és legelőkelőbb hölgyét inzultálta, hanem újfent megsértette a xénia
törvényeit. A vendégre vonatkozó szabályok áthágása ugyanis legalább
olyan utálatos vétségnek számított, mint a vendéglátói kötelességek
semmibevétele.
Miután Ixión búcsúzóul meglapogatta néhány isten hátát és
odaböfögött pár köszönömöt, és végre hazatántorgott, a sértődött Héra
közölte Zeusszal, hogy sárba tiporták a méltóságát. A férje is pont
ugyanilyen dühös volt. Úgy döntött, csapdát állít Ixiónnak. A
felhőbodorító isten bodorított hát egy felhőt, és Héra kiköpött
hasonmásává formázta. Ráfújva életre keltette, és letette a larisszai
mezőre, ahol Ixión hortyogva feküdt a fűben és éppen próbálta kialudni
a dínomdánomot.
 Amikor felébredt, és látta, hogy ott van mellette Héra, rávetette magát
és rögtön magáévá tette. E kimondhatatlan istenkáromlást látva Zeusz
villámot és tüzes kereket küldött le az égből. A mennykő megragadta és
a kerékre tűzte Ixiónt, amely aztán pörögve ott körözött a mennyben.
Egy idő után a főisten úgy döntött, egy ekkora bűnös nem érdemli meg
az égboltot, így a tüzes kereket a Hadészba vetette. Ma is ott van,
kiterjesztett karokkal forog, és lángoló kínoktól szenved.
A Héra-felhő a Nephelé nevet kapta. A nászból fiú született:
Kentaurosznak hívták e rút és torz gyermeket, aki magányos,
boldogtalan férfivá érett, és nem embereken, hanem lakóhelyén, a
Pélion-hegy vad kancáin töltötte ki vágyait. Az abnormális nászból
megszelídíthetetlen, vad, félig ember, félig ló ivadékok, azaz
„kentaurok” születtek.{156}

Következmények
Számos görög mítosz szól arról, hogy semmi sem történhet
következmény nélkül. Ahogy már láthattuk, egy történet főszereplői
összeházasodnak és dinasztiát alapítanak, amelyből aztán még nagyobb
hősök jönnek a világra. És van egy csomó mellékmítosz, amelyek Ixión
kerekének históriájából ágaznak le.
Például, ha már megemlítettük a Pélion-hegyet, érdemes elmesélni
Iphimedea esetét, aki annyira beleszeretett Poszeidónba, hogy
naphosszat a tengerparton ülve mást sem csinált, csak melleire és ölére
paskolta a vizet. Poszeidónt mélyen megérintette e hatalmas hódolat, és
hatalmas, ölelő hullámként előjött az óceánból, hogy egyesüljön a
lánnyal. Nászukból fiúikrek születtek: Ótosz és Ephialtész. Igazi, mai
értelemben vett óriások voltak: gyerekkorukban havonta nagyjából egy
tenyérnyivel lettek magasabbak. Tisztán látszott, hogy felnőtt korukra az
emberi világ legnagyobb élőlényei lesznek.
Gondolom, senki sem felejtette el, hogy a féltékeny és nagyravágyó
Poszeidón folyamatosan résen állt, hátha öccse, Zeusz egy nap elcsúszik
valamin, és le lehet taszítani a trónjáról. A tengeristen bebeszélte
gyorsan növekedő fiacskáinak, hogy mi volna, ha lenne egy saját hegyük,
amelyről az egész világ felett uralkodhatnának. A terv szerint megfogják
majd az Ossza-hegyet és rárakják a Péliont, hogy felérjék az Olümposzt.
Mielőtt azonban az ikrek elég nagyok és erősek lettek volna a terv
beteljesítéséhez, Zeusz fülébe jutottak a lázadás előkészületei, és
elküldte Apollónt, hogy nyilazza le a fiúkat. Büntetésként haláluk után
tekergőző kígyókötelékekkel az alvilág oszlopaihoz kötözték őket.
Hogy az elbeszélés fonalát az egyik következmény felé gombolyítsuk
(és újabb példáját mutassuk be annak, ahogy az egyik történet átvezet
egy másik – talán még jelentősebb és nagyobb horderejű – mítoszba)
Nepheléről is szót kell még ejtenünk. Héra felhőképmása feleségül ment
Athamaszhoz,{157}  Boiótia királyához, akitől két fia született: Phrixosz és
Helle. Nephelének sikerült megmentenie Phrixoszt, akit Athamasz fel
akart áldozni (a történet erősen emlékeztet Ábrahám és Izsák bibliai
históriájára). Ahogy a zsidók istene egy kost küldött a bozótosba, hogy
megmentse Izsák életét, Nephelé is egy aranyszőrű kos segítségével
rántotta ki a fiát a veszedelemből. A kos aranygyapja lesz majd a görög
mitológia egyik legnagyobb kereséshistóriájának, Iaszón és az
argonauták történetének vezérfonala. És mindezek a részeg idióta király
tettéből eredtek, aki nem átallott szemet vetni Hérára.
Ixión kereke népszerű festmény- és szobortéma lett, és gyakorta
használják a „tüzes kerék” metaforát a kínzó teher, büntetés vagy
kötelesség kifejezésére.{158} Az angol nyelvben van egy kifejezés, amelyet
akkor mondunk, ha valamilyen nehézségre egyszerre csak egy másik
gond is jön, szó szerint így hangzik: „rátenni a Péliont az Osszára” („to
Pile Pelion on Ossa”).

Tantalosz
Talán a gonosz királyt, Tantaloszt sújtotta a legismertebb szenvedés,
amelyet istenek mértek ki a bűnös halandókra. Tantalosz bűneinek
következményei még sok-sok esztendőn keresztül tartottak, hiszen
családjára szállt az átok, amely nem is múlt el a mítoszok korának
végéig.
Tantalosz a Kis-Ázsia nyugati részén lévő Lüdia uralkodója volt – e
terület később Anatólia néven török tartomány lett. A közeli Szipülosz-
hegy ásványkincsei révén nagyon meggazdagodott, és vagyonából
virágzó várost alapított, amelyet meglehetősen szerénytelenül
Tantalisznak nevezett el. Feleségül vette Diónét (az egyik hüaszt, azaz
esőnimfát, aki annak idején a csecsemő Dionüszoszt szoptatta), akitől
egy fia, Pelopsz és egy lánya, Niobé született.{159}
Talán Tantalosz eleve ferde hajlamokkal bírt, vagy a hatalom és a
vagyon miatt hitte magát az istenekkel egyenrangúnak. Mint korábban
Ixión, ő is elkövette ugyanazt a hibát: megsértette Zeusz
vendégszeretetét. Ugyanis ő is részt vett egy olümposzi lakomán, ahol
aztán teletömte a zsebeit ambróziával és nektárral. Emellett még egy
megbocsáthatatlan dolog szárad a lelkén: mindenféle pletykákat
terjesztett az istenek magánéletéről, és barátai, udvaroncai körében
grimaszokat vágva mesélte ezeket a vicces történeteket.
Ezután ő is megölte egy rokonát, sőt sokkal rosszabb bűnt követett el,
mint az apósát izzó szénkamrába vető Ixión. Amikor ugyanis
meghallotta, hogy az olümposziak haragszanak gúnyolódásaiért, illetve
mert nektárt és ambróziát lopott, hatalmas sajnálkozásban tört ki, és
könyörögve kérte az isteneket, hogy hadd engesztelhesse ki őket
neveletlenségéért, és hívhassa meg a halhatatlanokat szerény hajlékába.
E történet nagyjából akkoriban játszódott le, amikor Démétér éppen
elrabolt leánykáját, Perszephonét kereste, és – emlékszünk – minden
növény kiszáradt és elpusztult a gyásza miatt. A világ puszta, sivár és
terméketlen hely lett, és senki se tudta, hogy meddig fog mindez tartani.
Szóval ilyenkor mindenki örült, ha meghívták egy lakomára. Mivel az
istenek ismerték Tantalosz király gazdag és kivagyi életstílusát,
kíváncsian várták, milyen legendás élvezetek várják őket az asztalnál.{160}
Meg is kapták a különleges fogást, bár nagyon nem olyasmit, amire
számítottak.
Ahogy korábban a pelaszg király, Lükaón tette, Tantalosz is a saját fiát
szolgálta fel az asztalnál. Az ifjú Pelopszot megölték, feldarabolták,
megsütötték és finom szósszal feltálalták. Az istenek rögtön megérezték,
hogy valami nem stimmel, és nem akartak enni. Kivéve Démétért, aki
lélekben egész máshol járt, minden gondolata elveszett leánykája körül
keringett, így az istennő zavarában kivett egy darabot, és megette a fiú
bal vállát.
Amikor Zeusz rájött, hogy mi a helyzet, magához hívatta az egyik
Fátumot. Klothó, az élet fonalának fonója összeszedte a testrészeket, egy
hatalmas üstben megkavarta és újra összeillesztette őket. Démétér is
rájött, milyen szörnyű hibát követett el, és megkérte Héphaisztoszt,
hogy az elfogyasztott váll helyére elefántcsontból faragjon egy másikat.
Klothó berakta a protézist, amely tökéletesen odaillett, Zeusz pedig
ráfújt a testre, így Pelopsz visszatért az életbe.
A fiú szépsége nagy hatást tett Poszeidónra, hamarosan szeretők is
lettek. Azonban sötét erők nem hagyták, hogy Pelopsz boldog legyen,
hiszen átok ült rajta és dinasztiáján.{161}  Tantalosz undorító bûne
kísértette tehát utódait is egészen a vérvonal utolsó sarjáig, Oresztészig.
Magát Tantaloszt egyenesen a Tartaroszba vetették. Ha valaki olyan
szemtelen, hogy saját családtagját merészeli feltálalni az isteneknek,
kegyetlen büntetésre számíthat, és az egykori király meg is kapta.
Derékig vízbe állították, és a feje fölött zamatos, étvágygerjesztő
gyümölcsök lógtak egy faágról. Éhség és szomjúság gyötörte, de
valahányszor kinyújtotta kezét, hogy levegyen valamit, az ág
félrelibbent, nem érhette el, és mihelyst inni hajolt le, visszahúzódott a
víz, ő pedig szomjas maradt. Nem mehetett arrébb, ugyanis egy hatalmas
kődarab lebegett fölötte, amely szökési kísérlet esetén azonnal a fejére
zuhant volna (ezt az ásványt is róla nevezték el, azóta „tantál” néven
ismert).{162}
Így aztán Tantalosz a mai napig ott áll a tóban, fájdalmasan közel
ahhoz, hogy beteljesítse vágyait, ám szörnyű reménytelenségben,
sohasem lakhat jól, sosem csillapíthatja szomját, vagyis tantaluszi kínok
közt tengeti napjait az idők végezetéig.{163}
 SZISZÜPHOSZ

Testvéri szeretet

Sziszüphosz örökkévaló büntetése a Hadészban szintén jól ismert jelenet,

és mindennapi nyelvünkben is meghonosodott a „sziszifuszi” kifejezés.
Sokkal többről szól azonban a történet, mint a híres kődarabról, amelyet
újra és újra hiába igyekszik hősünk felgörgetni a hegyre. Sziszüphosz
gonosz, kapzsi, kétszínű és gyakran kifejezetten kegyetlen férfi volt, de
ki ne találná megkapónak – sőt heroikusnak – azt a folyamatos törekvést,
dacos erőlködést, amelyben életét élte (pontosabban túlélté)? Kevés
halandó merészelte ilyen nemtörődöm módon próbára tenni az istenek
türelmét. Vakmerő lenéző természete, amely nem engedte, hogy
bocsánatot kérjen vagy alávesse magát a hatalmasoknak, egyfajta görög
Don Giovannivá avatja.
Az özönvíz két túlélőjének, Deukalónnak és Pürrhának fia született. A
fiút Hellénnek hívták, az ő emlékére nevezik a mai napig is a görögök
magukat helléneknek. Fiának, Aiolosznak négy gyermeke született:
Sziszüphosz, Szalmoneusz, Athamasz és Kréteusz. Sziszüphosz és
Szalmoneusz között olyan zsigeri gyűlölet feszült, amilyet még nem
látott a világ. Folyamatosan versengtek: előbb szüleik szeretetéért, aztán
minden másért is, és már csecsemőkoruktól fogva nem bírták elviselni,
ha a másiknak sikerült valami. Mindkét herceg Aioliában, apjuk
birodalmában nőtt fel (ahogy akkoriban Thesszáliát hívták), majd délre,
illetve nyugatra mentek, hogy létrehozzák saját királyságaikat.
Szalmoneusz Éliszben uralkodott, Sziszüphosz pedig megalapította
Ephürát, a későbbi Korinthoszt. Innentől fogva erődjeikbe zárkózva
néztek egymással farkasszemet a Peloponnészosz félszigeten, és ahogy
teltek-múltak az évek, keserű gyűlöletük egyre csak növekedett.
Sziszüphosz annyira utálta testvérét, hogy már aludni sem tudott a
gyűlölettől. Máson sem járt az esze, csak hogy minél előbb dögöljön meg
Szalmoneusz. Annyira gyötörte ez a vágy, hogy újra és újra combon
szúrta magát egy tőrrel, hátha ettől megkönnyebbül és jobb lesz. De nem
lett jobb. A testvérgyilkosság volt az egyik legszörnyűbb bűn. Végül úgy
döntött, kikéri a delphoi jósda tanácsát.
 – Sziszüphosz és Türó fiai felkelnek majd, és lemészárolják
Szalmoneuszt – így szólt a Püthia kinyilatkoztatása.
Édes muzsikaszóként hatottak Sziszüphoszra a szavak. Türó az
unokahúga volt, gyűlölt testvérének lánya. Ezek szerint csak annyi a
dolga, hogy feleségül vegye, és gyermekeket nemzzen neki. Méghozzá
fiúkat, akik „felkelnek majd, és lemészárolják Szalmoneuszt”. Abban az
időben senki nem vonta fel rosszallóan a szemöldökét, ha egy nagybácsi
elvette az unokahúgát, így hát a férfi hozzálátott, hogy elcsábítsa Türót.
Lovakat, ékszereket ajándékozott neki, verseket írt hozzá és minden
személyes csáberejét bevetette – mert Sziszüphosz, ha akart, igen
megnyerő is tudott lenni. Udvarlása a megfelelő időben meghozta
gyümölcsét, így hát összeházasodtak, és két egészséges fiúgyermekük
született.
Néhány évvel később egy nap Sziszüphosz épp barátjával, Melopsszal
horgászott. Miközben a Szünthasz-folyó partján sütkéreztek és
beszélgettek, Türó egy szolgálóval és két fiával (egyikük öt-, a másik
pedig hároméves volt ekkor), valamint egy kosárnyi étellel és borral
elindult, hogy egy kis meglepetésszerű családi pikniket rendezzenek
Sziszüphosszal.
A folyóparton Melopsz és Sziszüphosz épp mindenféle semmiségről
beszélgettek, amiről a pasik rendszerint szoktak: lovakról, nőkről,
sportról, háborúról. Türóék közben a mezőn átvágva közeledtek
hozzájuk.
– Mondd csak, jó uram – szólt Melopsz –, mindig is meglepett, hogy
bármennyire is utálod Szalmoneusz királyt, mégis a lányát vetted
feleségül. Ami azt illeti, úgy látom, azóta sem kedveled jobban az
apósodat.
– Hogy nem kedvelem? Gyűlölöm, ki nem állhatom, megvetem és
undorodom tőle – jelentette ki Sziszüphosz hangos kacajjal. Az éppen
közeledő Türó is meghallotta a nevetést, így már belőhette, hogy hol van
a két férfi. Amikor még közelebb értek, már minden szót pontosan ki is
hallgathatott.
– Csak azért vettem el ezt a ribancot, mert rühellem az apját –
szögezte le Sziszüphosz. – Tudod, a delphoi orákulum megjósolta, hogy
ha fiaim születnek tőle, ők fogják majd Szalmoneuszt megölni. Szóval,
amikor saját unokái végeznek vele, megszabadulhatok végre az ocsmány
disznó testvéremtől, és nem kell félnem az Erinnüszök haragjától.
 – Hát ez… – kereste Melopsz a megfelelő szavakat.
– Briliáns? Cseles? Zseniális?
A két kisfiú már rohant volna apjukhoz, de Türó megállította őket.
Megfordultak, és a szolgálóval együtt gyorsan a folyókanyarulathoz
mentek.
Türó eddig teljesen bedőlt Sziszüphosz csáberejének, ám oly
odaadással szerette apját, hogy innentől már nem volt miről
töprengenie. Fel se merülhet, hogy jó ötlet-e felnevelni két gyermeket,
akik aztán megölik nagyapjukat. Pontosan tudta, hogyan tegye
lehetetlenné az orákulum jóslatának beteljesedését.
– Gyere, fiam! – mondta az idősebbik gyermeknek. – Nézd csak,
hogyan áramlik a víz! Látsz kishalakat?
A kisfiú letérdelt a folyóparton, és lenézett. Türó a nyakára tette a
kezét, és belelökte a vízbe. Amikor a gyermek már nem kapálózott
tovább, öccsét is utána hajította.
– Most pedig – szólt nyugodtan a rémült szolgálóhoz – a következőt
fogod tenni…
Délutánra Sziszüphosz és Melopsz rengeteg halat fogott. Amint
alkonyodni kezdett, és ők pedig összepakolászták a holmijaikat, Türó
szolgálója zavartan pukedlizve előttük termett.
– Elnézését kérem, fenség, de a királyné arra kéri, legyen szíves
üdvözölni a hercegecskéket. Itt vannak a folyóparton és csak a fenségre
várnak. Ott a fűzfa mögött, uram.
Sziszüphosz odament, és látta, hogy ott fekszenek a fűben kinyúlva
gyermekei, falfehéren, élettelenül.
A szolgáló futott, amerre látott, hogy mentse az életét. Nem is találták
meg, hírét sem hallották többé. Mire a dühös Sziszüphosz kivont karddal
a palotába ért, már Türó is biztonságban volt – éppen Éliszbe tartott
apjához. Miután hazatért, Szalmoneusz hozzáadta másik nagybátyjához,
Kréteuszhoz, akivel aztán boldogtalanul éltek, amíg meg nem haltak.
Szalmoneusz ugyanolyan büszke és beképzelt fickó volt, mint gyűlölt
testvére, és az istenek királyának nyilvánította magát birodalmában.
Kihirdette, hogy egyenrangú Zeusszal, ő is képes viharokat gerjeszteni.
Építtetett egy rézhidat, ahol aztán nyaktörő sebességgel hajtotta
szekerét, amelynek végébe kannákat, edényeket és vasfazekakat aggatott,
hogy csattogásukkal utánozza a mennydörgés hangját, miközben égő
fáklyákat dobált az ég felé a villámlást imitálandó. Zeusz persze rögtön
kiszúrta ezt az istenkáromló szemtelenséget, és egy valódi mennykővel
rövid úton véget vetett a bohóckodásnak. A király, a szekér, a sok
főzőedény és a többi csecsebecse rögtön atomjaira esett szét,
Szalmoneusz árnya pedig a Tartarosz legmélyére vettetett örök
kárhozatra.

Sziszüphoszi feladatok
Sziszüphosz hatalmas lakomát csapott, hogy megünnepelje nevetséges
„vihargerjesztő” testvérének pusztulását. Másnap reggel sértődött
főurak, földbirtokosok és földbérlők küldöttségei várták. Miután
kidörgölte az álmot a szemeiből és egy kupa tiszta borral kikúrálta
fejfájását, kész volt meghallgatni problémájukat.
– Felség, valaki lopja a teheneinket. Mindegyikünktől eltűnt néhány
példány. Még a te királyi csordádból is. Bölcs és okos uralkodó vagy,
bizonyára megtalálod a tettest.
Megígérte hát nekik, hogy kivizsgálja az ügyet. Erősen gyanította,
hogy szomszédja, Autolükosz a bűnös, de hogyan bizonyítsa be?
Sziszüphosz meglehetősen agyafúrt és ravasz fickónak számított,
Autolükosz apja azonban maga Hermész volt, a rablók és csirkefogók
istene, aki már pici korában meglovasította Apollón tehéncsordáját. Az
istentől nemcsak a marhalopás hajlamát örökölte fia, hanem varázsolni
is tudott, így nagyon nehéz volt tetten érni.{164} Amúgy Sziszüphosz és
szomszédai tehenei barna és fehér színűek voltak nagy szarvakkal,
Autolükosz állatai azonban fekete-fehérek és egy árva szarv sem
meredezett róluk. Ez fura, de Sziszüphosz majdnem biztosra vette, hogy
Hermész taníthatta ki valamilyen varázslatra, amitől Autolükhosz
titokban megváltoztatta a lopott tehenek színét.
– Hát jó – mondta magának –, akkor majd meglátjuk, melyik erősebb: a
csirkefogó isten fattyának olcsó trükkjei, vagy Korinthosz alapítójának, a
világ legokosabb királyának, azaz Sziszüphosznak a természetes
intelligenciája és bölcsessége.
Megparancsolta, hogy a környéken minden tehén patáiba apró
betűkkel véssék bele: „AUTOLÜKOSZ ELLOPOTT”. A következő héten,
ahogy az várható volt, tovább fogyatkoztak a helyi csordák. Aztán a
nyolcadik napon Sziszüphosz a nagyobb földbirtokosokkal karöltve
meglátogatta Autolükoszt.
– Üdvözöllek benneteket, barátaim! – kiáltotta nekik vidám
integetéssel. – Minek köszönhetem e megtisztelő látogatást?
– Meg szeretnénk nézni a marhacsordádat – mondta Sziszüphosz.
– Semmi akadálya. Ti is fekete-fehéret akartok tenyészteni? Azt
mondták, a tenyészcsordám teljesen egyedülálló a környéken.
– Ó, igen, egyedülálló – visszhangozta Sziszüphosz. – Ki látott ilyen
patákat? – És azzal felemelte az egyik tehén elülső lábát.
Autolükosz előrehajolt, elolvasta a patába vésett szöveget, és
könnyedén vállat vont.
– Nahát! – mondta. – Vicces, hogy ez rajta maradt.
– Vigyétek őket! – utasította Sziszüphosz. Miközben a földesurak
elvezették a teheneket, Sziszüphosz a tolvaj háza felé nézett. – Azt
hiszem, kiszolgálom magam, és elviszem az összes tehénkédet –
jelentette ki. – Az utolsó üszőt is.
Autolükhosz feleségére, Amphitheára gondolt.
Sziszüphosz egyáltalán nem volt jó ember.{165}

A sas
Sziszüphosz fejébe szállt a dicsőség, hogy sikerült a csalainta isten
fattyának eszén túljárnia. Lassan tényleg elhitte, hogy ő a világ
legokosabb, legiikásabb embere. Afféle királyi problémamegoldónak
nevezte ki magát, aki tekintélyes summa fejében bármiféle kérdésben
állást foglal. Azonban nem azonos a fortély a józansággal, a ravaszság
nem egyenlő a helyes ítélőképességgel, a villámgyors gondolkodás pedig
nem váltja ki a bölcsességet.
Talán emlékszünk még Aszóphoszra: Boiótiában van az a folyó, ahol
Szemelé, a thébai papnő fürdött, amikor megakadt rajta Zeusz szeme, és
a nászukból megszületett Dionüszosz. Sajnos a folyamistennek volt egy
lánya, Aigina, akinek szépsége szintén magára vonta a főisten figyelmét,
aki a változatosság kedvéért ismét sas formájában lecsapott, megragadta
a lányt, és egy Attika partjainál lévő szigetre vitte. A kétségbeesett
folyamisten mindenütt kereste Aiginát, bárkivel találkozott,
megkérdezte, nem akadt-e véletlenül nyomára szeretett leánykájának.
 – Arról a kecskebőrbe öltözött fiatal leányról beszélsz? – kérdezett
vissza Sziszüphosz, amikor Aszóphosz hozzá is eljutott. – Aha, láttam
nemrég, hogy egy sas elragadta. Épp a folyóban fürdött, amikor a madár
megjelent… Ez volt a legnagyobb…
– Hová vitte? Láttad?
– Ezek itt valódi arany karkötők? Meg kell mondjam, nagyon szépek.
– Fogd, a tiéd! Vedd csak el! De az istenek szerelmére, mondd már el,
mi történt Aiginával!
– Fent voltam a dombon, úgyhogy tisztán láttam mindent. Szóval
megfogta a sas, és elvitte… De szép gyűrű! Smaragd, ugye? Ó, köszönöm
szépen! Tehát… Ja, igen, átszelték a tengert és leszálltak egy szigetre.
Gyere csak az ablakhoz! Azt hiszem, Oenonénak hívják ezt a szigetet. Itt
megtalálod őket. Már mész is?
Aszóphosz bérelt egy hajót, és egyenesen a szigetre vitorlázott. Még
félúton sem járt, amikor Zeusz észrevette, és egy villámcsapással
kettéhasította a dereglyét. A mennykő hatalmas szökőárt gerjesztett,
amely hajóroncsaival együtt visszasodorta Aszóphoszt saját
folyótorkolatához.{166}
Na de Sziszüphosz! Zeusz már egy ideje rajta tartotta a szemét a
gonosztevőn. Az sem kerülhette el a xenia istenének figyelmét, hogy a
király folyamatosan zaklatta az országába érkezőket. Szégyentelenül
áthágta a vendégszeretet minden szent törvényét: adót vetett ki rájuk,
elvette kincseiket és asszonyaikat. Most pedig úgy tűnt, valami
olyasmibe ütötte bele az orrát, amihez tényleg semmi köze sem volt:
beleavatkozott az istenek ügyeibe, és magának a halhatatlanok urának a
szennyesét teregette ki. Eljött hát az idő, hogy megfizessen vétkeiért.
Példát kell vele statuálni, el kell kárhoznia, hogy a többiek is okuljanak
halálán.
Hiába folyt királyi vér Sziszüphosz ereiben, túlságosan gonosz és
szégyentelen életet élt, így nem érdemelte meg, hogy Hermész vezesse
lelkét az alvilágba. Helyette magát a halált, azaz Thanatoszt küldte
Zeusz, hogy bilincselje meg és hurcolja magával a bűnös uralkodót.

Hogyan verjük át a halált?

Thanatosz mindig is élvezte a pillanatot, amikor megjelenhetett a
kiszemelt áldozat előtt – már amennyire egy ilyen mélabús szellem
képes volt élvezni bármit is.
Ilyenkor senki más nem láthatta, csak a delikvens meredhetett rá (szó
szerint) halálos rémülettel ösztövér, feketébe öltözött alakjára, a
körülötte gomolygó, lidércfényben úszó pokoli füstfellegre, és nézhette,
ahogy direkt szörnyen lassan széttárta karjait. Amikor csontos
ujjhegyével megérinti az áldozat húsát, általában fájdalmasan felnyögött
a benne lévő lélek. Thanatosz nagy örömmel figyelte, ahogy az illető
holtsápadt lett, pislogni kezd, aztán, ahogy az élet kiszáll belőle, és köd
borul a tekintetére. A legjobban azt szerette, amikor a halandó
húskamrában lakozó lélek utoljára rémülten felsóhajtott, és megadóan
tűrte, hogy megbilincseljék és elvezessék.
A legtöbb agyafúrt intrikushoz hasonlóan Sziszüphosz is rosszul
aludt. Folyamatosan pörgött az agya, és a legkisebb zaj is rögtön
felébresztette. Így aztán, amikor a Halál halkan az ágyához suhant, erre a
picinyke surrogásra is azonnal felült az ágyban.
– Te meg hogy a pokolba kerülsz ide?
– Hogy a pokolba? Úgy, hogy én magam vagyok a Pokol. Muhahahaha…
– Thanatosz hátborzongató, kísérteties kacajától rendszerint rémülten
sikoltozni kezdtek az áldozatok.
– Hagyd abba ezt az idétlen nyöszörgést! Mi a rosseb bajod van? Fáj a
fogad? És légy szíves, ne beszélj rébuszokban! Ki vele, hogy hívnak?
– Én vagyok… – Thanatosz hatásszünetet tartott. – Én vagyok…
– Sokáig tart még, mire kinyögöd?
– A nevem…
– Van egyáltalán neved?
– Thanatosz.
– Aha, szóval te vagy a Halál. Még ilyet. – Sziszüphosz nem tűnt túl
meglepettnek. – Azt hittem, magasabb vagy.
– Sziszüphosz, Aiolosz fia – kántálta Thanatosz félelmetes hangon –,
Korinthosz királya…
– Oké, persze, tudom, hogy én ki vagyok. A jelek szerint inkább neked
okoz gondot emlékezni a saját nevedre. Miért nem ülsz inkább le?
Helyezd magad kényelembe, biztos elzsibbadtak már a lábaid a sok
ácsorgástól!
– Én nem ácsorgok, hanem lebegek.
 Sziszüphosz a padlóra pillantott.
– Aha, tényleg. Gondolom, értem jöttél, ugye?
Mivel Thanatosz már nem bízott abban, hogy bármit mond is,
Sziszüphosz komolyan veszi, inkább elővette bilincsét, és fenyegetően
megcsörgette a király előtt.
– Szóval bilincset is hoztál. Szép. Vasból van?
– Acélból. Törhetetlen acélból. Szteropész, a küklopsz kovácsolta
Héphaisztosz műhelyében, és jó uram, Hadész bocsátott reá varázslatot.
Akit ezzel egyszer leláncolnak, még egy isten sem tudja kiszabadítani.
– Lenyűgöző – ismerte el Sziszüphosz –, de szerintem semmi sem
törhetetlen. Amúgy ezen nincs is zár.
– Olyan ravaszul agyalták ki a lakathevedert és a rugót, hogy halandó
szem észre sem veheti.
– Mondod te. Én ugyan nem hiszem, hogy működik. Fogadni mernék,
hogy még a saját vézna karjaidra sem tudod rákattintani. Gyerünk,
próbáld csak meg!
Hát ez nevetséges! Még hogy ne működnének e híres bilincsek?
– Bolond halandó! – ordította Thanatosz. – Emberi elme nem értheti e
kifinomult szerkezetek működését. Láss hát csodát! Egyszer tekerd
körém. Így ni. Most összeteszem a csuklóimat, te pedig tedd rá a
karpereceket! Ha elég ügyes vagy, jó erősen megnyomod és
összekattintod, van itt egy láthatatlan panel. Nézd csak…
– Aha, látom – mondta Sziszüphosz előzékenyen. – Tényleg ott van.
Tévedtem, abszolút tévedtem. Micsoda csodálatos munka!
– Ó!
Thanatosz próbálta meglóbálni a bilincseket, de mozdítani sem tudta
felsőtestét.
– Ö… Segítenél?
Sziszüphosz felpattant az ágyból, és kinyitotta a hálószoba sarkában
álló nagy szekrény ajtaját. Semmi megerőltetést nem okozott a lebegő,
szorosan összekötözött Thanatoszt odacipelni. Erőteljes mozdulattal
betuszkolta a szekrénybe, és rácsapta a Halál orrára az ajtót.
Miközben elfordította a kulcsot, vidáman így kiáltott fel:
– Olcsó kis fusimunka ez a szekrényzár, de biztosíthatlak, hogy
legalább olyan jól működik, mint a Héphaisztosz műhelyében kovácsolt
bilincsek.
Elfojtott, kétségbeesett siránkozás hallatszott a szekrényből.
 – Muhahahaha! – hallatszott Sziszüphosz őszinte kacaja, majd a
nyöszörgő Halálra ügyet sem vetve kiment a szobából.

Milyen az élet, ha nem jön a halál?

Eseménytelenül telt el Thanatosz fogságának első pár napja. Sem
Zeusznak, sem Hermésznek, de még magának Hadésznek se jutott eszébe,
hogy ellenőrizze, eljutott-e Sziszüphosz az alvilágba. Ám amikor egy
egész hét telt el anélkül, hogy egyetlen holt lélek érkezett volna, a
pokolbéli szellemek és démonok morogni kezdtek. Aztán újabb hét
következett, és még mindig nem érkezett egy árva árny sem – Artemisz
egyik tiszteletre méltó papnőjét kivéve, aki erényes életével kiérdemelte,
hogy személyesen maga Hermész, a lélekvezető kísérje az Élüszionba. A
lelkek áradatának hirtelen elapadásától Hadész lakói teljesen
megzavarodtak. Nem értették az egészet, amíg valamelyikük meg nem
jegyezte, hogy már napok óta senki sem látta Thanatoszt. Keresni
kezdték, de persze sehol sem találták meg a Halált. Még sohasem fordult
elő ilyesmi. Thanatosz nélkül az egész rendszer összeomlott.
Az Olümposzon megoszlottak a vélemények az eseménnyel
kapcsolatban. Dionüszosz viccesnek találta a helyzetet, és vidáman ivott
arra, hogy immár senki sem hal meg többé májzsugorban. Apollónt,
Artemiszt és Poszeidónt nem igazán érdekelte az egész. Démétér attól
félt, hogy Perszephoné elveszítheti királynői tekintélyét az alvilágban.
Egyedül a halál biztosíthatta a természeti körforgást, a megújulás és a
pusztulás állandó váltakozását. Az ízléstelen botrány felidegesítette
Hérát, és ettől persze Zeusz is nyugtalan lett. Még az általában vidám és
eleven Hermész is aggodalmaskodott, hiszen részben az ő felelőssége
volt, hogy biztosítsa az alvilág zökkenőmentes működését.
Arész azonban teljesen tűrhetetlennek tartotta a helyzetet. Tombolt
haragjában, miközben letekintett a világba, és látta, hogy az emberek a
szokásos kegyetlenségükkel vívják harcaikat, de senki sem hal meg. Dárdák
szúrják mellbe a vitézeket, lovak taposnak rajtuk, harci szekerek kerekei
cincálják szét vagy kardokkal fejezik le őket, de mégsem pusztulnak el.
Ettől meg nevetséges lesz az egész. Ha sem a katonák, sem a civilek nem
halnak meg, akkor mire jó a háború? Innentől mit sem ér az egész, nem
old meg semmit, hiszen egyik fél sem győzhet.
 A kevésbé jelentős istenségek közt sem volt egyértelmű a kérdés. A
kérek továbbra is vidáman vedelték a csatában elesettek vérét,
különösebben nem érdekelte őket, él-e vagy hal-e az illető. Két Hóra,
Diké és Eunomoia egyetértett abban Démétérrel, hogy a halál hiánya
megzavarja a dolgok természetes rendjét. Testvérük, Eirené, a béke
istennője alig tudta palástolni örömét. Ha a Halál távolléte a
háborúskodás megszűntét is jelenti, akkor ezek szerint elérkezett végre
az ő ideje.
Arész olyan fáradhatatlan hévvel noszogatta szüleit, Hérát és Zeuszt,
hogy végül is kötélnek álltak, és kijelentették, hogy meg kell találni
Thanatoszt. Héra tudni akarta, hol látták utoljára.
– Hermész – szólt Zeusz –, nem te küldted nemrég, hogy hozza el
annak a szőrösszívű gazembernek, Sziszüphosznak a lelkét?
– A fenébe! – csapott bosszankodva Hermész a combjára. – Hát persze!
Sziszüphosz. Tényleg elküldtük hozzá Thanatoszt, hogy bilincselje meg és
hozza a Hadészba. Várjatok, rögtön utánanézek!
Csapkodni, verdesni és berregni kezdtek a szárnyak Hermész sisakján,
az isten pedig tovaröppent.
Egy szempillantással később már vissza is tért.
– Sziszüphosz sohasem ért az alvilágba. Fél holdtöltével ezelőtt
Thanatoszt Korinthoszba küldtük érte, azóta senki se látta.
– Korinthoszba! – bömbölte Arész. – Mégis, mire várunk?
Hamarosan feltárult a hálószobai gardróbszekrény ajtaja, és néhány
ruhadarab alatt ott gubbasztott és sírdogált a sarokban a megalázott
Thanatosz. Hermész levitte az alvilágba, ahol Hadész segítségével
megszabadult bűvös bilincseitől.
– Erről majd később beszélünk, Thanatosz – mondta neki –, most
viszont lelkek garmadája vár rád.
– Először hadd kapjam el azt a rohadék Sziszüphoszt, uram! –
esedezett a Halál. – Még egyszer nem fog átverni.
Hermész kérdőn húzta fel szemöldökét, Hadész pedig a mellette lévő
trónon ülő Perszephonéra nézett. A lány bólintott. Az alvilág összes
szolgája közül Thanatosz volt a kedvence.
– Csak ne hagyd, hogy megint átvágjon! – dörmögte Hadész, és egy
intéssel útjára küldte a Halált.
 Temetési szertartások
Mostanra már tudjuk, hogy Sziszüphosz egyáltalán nem volt bolond.
Egyetlen pillanatra sem hitte, hogy Thanatosz örökre ott marad a
szekrényébe zárva. Előbb vagy utóbb kiszabadul, és onnantól pedig
igyekszik majd a nyomára bukkanni.
A városi villájában, ahol éppen ideiglenesen lakott, feleségéért
küldetett. Miután ugyanis unokahúga, Türó megölte fiait és elhagyta,
újranősült. Fiatal felesége pont olyan kedves és engedelmes volt, mint
amilyen akaratos és ellenszegülő Türó.
– Kedvesem – szólt, és magához húzta a lányt –, úgy érzem,
hamarosan meghalok. Mit csinálsz majd, amikor felhangzik utolsó
sóhajom, és kiszáll belőlem a lélek?
– Azt teszem, amit tennem kell, uram. Lemoslak és bekenlek illatos
olajjal. Egy oboluszt teszek a nyelvedre, hogy kifizethesd a révészt. Hét
napon és hét éjszakán át strázsák vigyázzák ravatalodat. Égő
áldozatokkal igyekszünk az alvilág királynéjának kedvében járni. Így
áldás kíséri majd az utadat Aszfodélosz mezejére.
– Jól beszélsz, de ezek a dolgok pontosan azok, amiket nem szabad
megtenned – jelentette ki Sziszüphosz. Mihelyst meghalok, azt akarom,
hogy vetkőztessetek meztelenre, és dobjatok ki az utcára.
– Na, de uram!
– Ez komoly. Halál komoly. Ezt szeretném, ezért könyörgöm, ez a
parancsom. Nem számít, bármit szólnak is a többiek, nem akarok imát,
sem áldozatot, sem ravatalt. Úgy bánj a maradványaimmal, mintha csak
egy kutyáé volna. Ígérd meg!
– Na de…
Sziszüphosz vállon ragadta feleségét, és mélyen a szemeibe nézett,
hogy ezzel is hangsúlyozza határozott óhaját.
– Ha tényleg szeretsz és ragaszkodsz hozzám, és ha azt akarod, hogy
ne kísértsen a dühös árny, aki a pusztulásomra tör, ígérd meg, hogy
pontosan azt teszed, amit mondtam! Esküdj a lelked üdvére!
– E… Esküszöm.
– Nagyon jó. Akkor most igyunk. Pohárköszöntőt is mondok: „Az
életre!”
Mint mindig, most is kifogástalanul időzített, ugyanis aznap éjszaka
Sziszüphosz arra ébredt, hogy már megint a Halál susogott az ágyánál.
 – Eljött az időd, korinthoszi Sziszüphosz.
– Ó, Thanatosz! Már vártalak.
– Ne reménykedj benne, hogy újra becsaphatsz.
– Hogy én? Téged? Becsapni? – csodálkozott Sziszüphosz, majd felállt,
és engedékeny alázattal meghajolva előretette kezeit, hogy
megbilincselhessék. – Mi sem áll tőlem távolabb.
Kattantak a bilincsek, és lementek az alvilág kapujához. Thanatosz
otthagyta Sziszüphoszt a Sztüx partjánál, és gyorsan távozott. Már előre
szorongott attól, hogy mennyi lelket kell még begyűjtenie.
Kharón, a révész odaevezett, Sziszüphosz pedig a fedélzetre lépett.
Kharón, miután evezőjével eltaszította a csónakot a parttól, kinyújtotta
tenyerét.
– Egy árva buznyákom sincs – jelentette ki Sziszüphosz zsebeit
megveregetve.
Erre Kharón szó nélkül belökte a Sztüx sötét vizébe. Hideg volt,
irtózatosan hideg, Sziszüphosznak azonban sikerült valahogy
átevickélnie. A víz égette bőrét, felhólyagzott, szinte kibírhatatlanul
kínozta, és amikor átért a túloldalra, pont olyan nyomorúságos látványt
nyújtott, mint ahogy eredetileg tervezte is.
Árnyak repkedtek mögötte, és elfordították róla a tekintetüket.
– Merre van a trónterem? – kérdezte az egyiküktől. Miután útba
igazították, elindult és hamarosan Perszephoné színe előtt találta magát.
– Hatalmas királyné – szólt lehajtott fejjel –, szeretnék meghallgatást
kérni Hadésztől.
– A férjem ma a Tartaroszban van. Most én képviselem. Ki vagy, és
hogy mersz ilyen állapotban a színem elé járulni?
Sziszüphosz meztelen volt, hiányzott az egyik füle, az egyik szeme
pedig kocsányon lógott ki a gödréből. Árnytestét harapásnyomok, kék-
zöld zúzódások és hurkák, vágások és nyílt sebek borították, világosan
mutatva, hogyan is bántak porhüvelyével Korinthosz utcáin. Felesége
ugyanis engedelmesen követte parancsait.
– Kegyelmes asszony – mondta mélyen meghajolva –, nálam jobban
senki sem érzi, mennyire alkalmatlan a külsőm, hogy gyönyörű színed
elé járulhassak. A feleségem, ez a gonosz, gyarló, szörnyűséges,
istenkáromló nőszemély… Ő csinálta velem, miatta vagyok ilyen
nyomorúságos állapotban. Még ki sem szállt belőlem a lélek, amikor
hallottam, hogy így szól szolgálólányaihoz: „Egy ityinget sem pazarlunk
temetési szertartásra. Mit érnek nekünk az alvilági istenek? Dobd majd
ki a testét az utcára, hadd egyék a kutyák! Rendezzünk inkább egy nagy
lakomát a temetésre félretett pénzből! Süssük csak meg szépen az
üszőket, amelyeket Hadész és Perszephoné tiszteletére akart feláldozni!”
Aztán nevetett, tapsikolt, és ezek voltak az utolsó hangok, fenséges
királyné, amiket életemben hallottam.
Perszephonét elöntötte a harag.
– Hogy merészelte? Hogy merészelte? Szörnyű büntetést fog kapni.
– Persze, fenség. De hogyan?
– Élve megnyúzzák…
– Értem. Nem rossz. De engedd meg, hogy megkérdezzem, nem lenne
viccesebb… – Sziszüphosz elmosolyodott saját ötletére. – Szóval nem
lenne viccesebb, ha visszaküldenél a felvilágba? Képzeld el, hogy
megdöbbenne.
– Hm…
– És személyesen gondoskodom róla, hogy minden egyes nap
megfizessen szemtelenségéért és tiszteletlenségéért. Innentől aztán
semmi arany, nincs több lakoma, durván bánok vele, bántani fogom,
szolga lesz csak a házamban. Alig várom már, hogy láthassam, milyen
képet vág, amikor ott termek előtte élve, épen, egészségesen és… Talán…
Esetleg még fiatalabban, erősebben és szebben, mint valaha? A feleségem
még csak huszonhat éves, de képzeld csak el, felség, hogy szenvedne, ha
túlélném! Rabszolgámmá tenném, minden nap szenvedéssel telne.
Perszephoné elmosolyodott. Tetszett neki az ötlet. Nagyon is.
Tapsikolni kezdett.
– Így legyen! – szólt. Az alvilágban töltött évek során igazi büszke
királyné lett belőle, aki meg volt róla győződve, hogy pontosan tudja, mi
a pokoli birodalom szigorú rendje.
Így aztán Sziszüphoszt szépen visszavezették a világba, ahol aztán
szeretett feleségével békében és boldogságban éltek sok-sok évig. Persze
végül megint eljött érte a halál, de az már más történet.

A kőszikla
Zeusz, Arész, Hermész és Hadész nem igazán örült, amikor rájöttek, hogy
Sziszüphosz másodszor is rászedte a halált. Azonban Perszephoné hozott
egy döntést, és egy isten rendeletét még egy másik halhatatlan sem
teheti semmissé.
Amikor majd’ ötvenévnyi derűs, boldog élet után végül Sziszüphosz
feleségének is elérkezett az ideje, a hajdani szerződés semmissé lett.
Thanatosz tehát harmadszor is meglátogatta a királyt – immár utoljára.
Ezúttal Sziszüphosz korrektül kifizette a révészt, és rendben átkelt a
Sztüxön. A túlsó parton Hermész várta.
– Nahát, nahát, nahát! Sziszüphosz, korinthoszi király. Hazug, csaló,
zsivány és svindler. Igazán kedvemre való fickó. Senki emberiának sem
sikerül egyetlenegyszer sem átverni a halált, de te kétszer is átvágtad.
Nagyon okos.
Sziszüphosz meghajolt.
– Egy ilyen szép teljesítmény megérdemel még egy esélyt. Kövess hát!
Hermész számtalan folyosón és karzaton vezette keresztül
Sziszüphoszt, míg egy hatalmas szobába értek. Nagy rámpa vezetett a
padlótól a mennyezetig, a talapzatán pedig egy kő állt, amelyet
fénysugár világított meg.
– Az ott fent az élők birodalma – szólt Hermész a fényforrásra
mutatva.
Sziszüphosz felnézett, és egy fényes kaput látott. Hermész intett, a
kapu becsukódott, a fénysugár pedig eltűnt.
– Csak fel kell görgetned a sziklát a rámpán. Ennyi az egész. Amikor
felérsz, a kijárat kinyílik. Szépen kimászol, és halhatatlan leszel. Örökké
fogsz élni, Sziszüphosz király, sohasem látogat meg többé Thanatosz.
– Ennyi az egész?
– Ennyi – felelte Hermész. – Persze, amennyiben nem tetszik az ötlet,
minden további nélkül elvihetlek Élüszionba, a többi nagyérdemű halott
közé, a derűs örökkévalóságba. Ha viszont a követ választod, addig kell
próbálkoznod, amíg nem sikerül, és el nem nyered a szabadságot és a
halhatatlanságot. Tiéd a döntés: idilli túlvilág idelent vagy
nekigyürkőzöl, és megpróbálsz odafent halhatatlan lenni.
Sziszüphosz alaposan megnézte a követ. Vaskos volt ugyan, de nem
olyan óriási. A rámpa meredek, de nem annyira durván. Nagyjából
negyvenöt fokos, biztos, hogy nem több. Nos. Tehát az egyik oldalon
Éliüszion mezőinek unalmas, jólfésült örökkévalósága, a másikon pedig a
földi világ vidám, mocskos, pajzán, tomboló mindennapjai?
– Semmi trükk?
 – Semmi trükk, semmi kényszer – mondta Hermész, kivillantotta
legragyogóbb mosolyát és Sziszüphosz vállára tette a kezét. – Te döntesz.
A többit tudjuk. Sziszüphosz nekirugaszkodott, a sziklának vetette
vállát, és elkezdte felnyomni a rámpán. Félúton még magabiztosan
érezte, hogy vár rá az örök élet. A háromnegyedénél már fáradt volt, de
még maradt benne erő. Négyötödénél járt, és… A fenébe, ez már iszonyú
kemény! Az öthatodánál egész testét átjárta a fájdalom. A hathetedénél
már kifejezetten kínlódott. A hétnyolcadánál… Már csak egy arasz volt
hátra, aztán csak egy ujjnyi, egy picike, egy utolsó nagy nekirugaszkodás
és… Neeeem!!!! A kő kicsúszott, nem tudta megtartani, és szépen
visszagurult a rámpa aljára. „Hm. Végül is elsőre nem olyan rossz –
gondolta Sziszüphosz. – Ha szánok rá még némi időt, és összeszedem
minden erőmet, menni fog. Tudom, hogy képes vagyok rá. Rájövök majd
a technikájára. Talán hátrálva kéne csinálni, hogy a hátamra menjen a
súly. Nem lesz gond…”
Így hát Sziszüphosz a mai napig ott van a Tartaroszban, próbálja
felnyomni a sziklát, és már majdnem sikerül neki, amikor a nehéz kő
visszagördül, ő pedig kezdheti elölről az egészet. Ott is marad az idők
végezetéig. Még mindig hiszi, hogy képes rá. Csak még egy utolsó nagy
nekirugaszkodás, és megszabadul.
A festők, a költők és a filozófusok sok mindent beleláttak Sziszüphosz
mítoszába. Volt, aki az emberi élet abszurditását, mások a végzet
könyörtelen iszonyatát, megint mások a gravitáció legyőzhetetlen
hatalmát. És még valamit észrevettek benne, hiszen az ember
leleményességéről, lendületéről, kitartásáról és önbizalmáról is szól ez a
történet. Van valami heroikus abban, hogy sohasem adjuk fel.
 HÜBRISZ
A görögöknél a hübrisz sajátos büszkeséget jelent. Sok esetben arra
buzdítja a halandókat, hogy dacoljanak isteneikkel, emiatt azonban
valamilyen elkerülhetetlen büntetést zúdítanak a fejükre. A görög
tragédiák hőseinek és rengeteg mítosz főszereplőjének közös, szinte már
alapvető jellemvonása a hübrisz. Sokszor nem is bennük, hanem a
féltékeny és kicsinyes istenekben van a hiba, akik nem hajlandóak
elismerni, hogy a halandók is legalább olyan jók lehetnek, mint ők – sőt
olykor még jobbak is.

A könnyek királynője
Bizonyára emlékszünk, hogy nem Pelopsz volt Tantalosz és Dioné
egyetlen gyermeke, hanem lányuk is született, Niobé. Apja szörnyű sorsa
és testvére zord kalandjai ellenére büszke, magabiztos nővé cseperedett.
Amphión, Zeusz és Antiopé fia vette feleségül – Hermész hajdani
szeretője, a thébai falakat építő ikrek egyike, aki dalaival és lírajátékával
megbabonázta a köveket.{167} A házaspárnak hét lánya és hét fia született,
ők lettek a niobidák.
Niobé majd kicsattant az öntelt büszkeségtől, és mindenkinek szerette
hangsúlyozni, milyen fontos asszony ő, mennyire dicső isteni és királyi
vér folyik az ereiben.
– Anyai oldalról Téthüsztől és Ókeanosztól származom. Tudjátok, a
titánok első nemzedékétől. Apai ágról pedig Tmolusztól, persze őt is
ismeritek, hiszen a legnagyszerűbb lüdiai hegyistenség. Drága férjem,
Amphión, Zeusztól és Antiopétől származik. Zeuszt ugyebár senkinek
sem kell bemutatni, Antiopé apja pedig Nükteusz, a sárkányfogból
született thébai szpartoszok egyike volt. Szóval bízvást állíthatom, hogy
csodálatos fiaim és lánykáim a világ legnemesebb vérvonalával
dicsekedhetnének. Persze, ha hagynám őket dicsekedni. Annyira jól
neveltek, egy csepp felfuvalkodottság sincs bennük. Ez nálunk családi
vonás.
 Egészen addig legfeljebb szomorúan szánalmas volt e kivagyiság, míg
Niobé nem kezdte Létó titaniszhoz, Artemisz és Apollón anyjához
hasonlítani magát. Azon az ünnepnapon azonban, amikor Théba népe
összegyűlt, hogy szent dalokat énekeljenek Létóról és újra elmeséljék az
isteni ikerpár csodálatos déloszi születését – vagyis a titanisz
dicsőségére szentelt napon –, Niobé a legdurvább formáját hozta.
– Úgy értem, én lennék az utolsó, aki tagadja, hogy Létó drága
ikergyermekei elbűvölőek és igazi istenek. Persze, hogy azok. Na, de csak
két gyermek? Egy lány és egy fiú? Az ég szerelmére, azt nem értem, hogy
nevezheti egyáltalán anyának magát. És ki merné azt mondani, hogy az
én hét fiam és hét leányom közül valamelyikük – vagy mindegyikük – ne
lehetne ugyanilyen isteni rangú személy?{168} Származásukra gondolva
szerintem jó esélyük van rá, nem igaz? Azt hiszem, igencsak rossz ízlésre
vall, hogy egy olyan lusta, közönséges és nem túl termékeny anyát
ünneplünk, mint Létó. Biztos vagyok benne, hogy jövőre eltöröljük az
egészet.
Amikor Létó fülébe jutott, hogy ez a felkapaszkodott thébai nőszemély
miket mond róla és gyermekeiről, és egyenrangúnak merészeli magát
tartani vele, könnyekben tört ki együttérző gyermekei előtt.
– Az a szörnyű, hencegő, beképzelt tyúk – szólt zokogva – lustának
nevezett, mert csak két gyermekem van… És közönségesnek… Azt
mondta, hogy nem vagyok valami termékeny… Be akarja tiltatni
Thébában az ü… az ünnepemet…
Artemisz átölelte anyját, miközben Apollón fel-alá járkálva tenyerét
csapkodta az öklével.
– Tizennégy gyereke van… – hüppögte. – Azt hiszem, hozzá képest én
tényleg nem vagyok valami nagy szám…
– Elég legyen! – csattant fel Artemisz. – Gyere, öcsém! Ez a nőszemély
megríkatta az anyánkat, úgyhogy itt az ideje, hogy megtudja, mit
jelentenek a könnyek.
Az isteni ikerpár egyenesen Thébába ment, ahol egyenként
levadászták mind a tizennégy gyermeket. Artemisz ezüstnyilaival a hét
leányt, Apollón pedig aranyvesszeivel a fiúkat lövöldözte le. Amikor
Amphión értesült a történtekről, bánatában a kardjába dőlt. Niobét is
elviselhetetlen fájdalom gyötörte. Elhagyta hát szülőhazáját, és a
Szipülosz-hegy lankáin talált menedéket. Bármilyen nemtörődöm,
képtelenül büszke és sznob teremtmény volt is azelőtt, kibírhatatlan
szenvedése mindenkit megindított. Maguk az istenek sem bírták
hallgatni szüntelen panaszait, így inkább kővé változtatták. De még a
kemény szikla sem tudta visszafogni Niobé könnyeit, azok még a kövön
is átszivárogtak, s vízesésként hulltak alá a hegyoldalon.
Manapság Spil-hegynek nevezik Szipüloszt, és az idelátogatók
megnézhetik a női arcot formáló kődarabot, amelyet törökül Aĝlayan
Kayának, azaz „síró sziklának” neveznek.{169}  Alatta terül el Manisa
városa, az egykori Tantalisz. A sziklából előbugyogó víz sohasem apad el,
ahogy Niobé bánata sem szűnik meg soha.

Apollón és Marszüasz: felfújt pofák

Nem csak a halandó embereket boríthatta el mértéktelen önhittség.
Közvetve Athéné istennő sértett önérzete vezetett például a Marszüasz
nevű önhitt teremtmény pusztulásához.
Minden azzal kezdődött, hogy Athéné legnagyobb büszkeségére
kitalált egy új hangszert, amelyet aulosznak nevezett el. E kétfúvókájú
eszközt, amely némiképp az oboára, illetve az angolkürtre emlékeztetett,
ma a fafúvósok hangszercsaládjába sorolnánk.{170}  Egyetlen probléma
volt csak e pompás hangszerrel: valahányszor Athéné játszott rajta, az
összes olümposzi isten teli torokból röhögni kezdett (pedig igencsak
szép hangokat csalt ki az eszközből). Ugyanis Athéné csak úgy tudta
megfelelően megszólaltatni az auloszt, hogy közben pofazacskói
erőteljesen felfújódtak. Amikor az istennő, maga a megtestesült
méltóság, vörös fejjel, kecskebékára emlékeztető puffadt arccal
erőlködve fújta a hangszert, tiszteletlen családja persze képtelen volt
visszafojtani nevetését. Bármennyire is bölcs volt Athéné, és hiába nem
szorult belé semmi gőg (vagy legalábbis nagyon kevés), annyira azért ő is
hiú volt, hogy ne bírja elviselni a gúnyolódást. Háromszor is
megpróbálta, hátha a hangszer mézédes hangja meggyőzi az isteneket,
de mivel minden alkalommal rázkódott az Olümposz a röhögéstől,
Athéné végül megátkozta az auloszt és lehajította a mennyből.
A hangszer Kis-Ázsiában, méghozzá Phrügiában, a Maindrosz-folyó
forrása közelében ért földet (e kanyargó folyam nevéből ered a
folyókanyarulatot jelölő meander szó), és egy Marszüasz nevű szatír
találta meg. Dionüszosz követőjeként Marszüasz nemcsak igen kíváncsi
szerzet volt, hanem egyéb nem túl erényes jellemvonásokkal is
rendelkezett. Leporolta hát az auloszt és belefújt. Igen halkan csak ennyi
hallatszott: csipp. Ettől viszketni kezdett az ajka, mire elnevette magát,
és megvakarta. Ismét nekiveselkedett, keményen belefújt, mire végül
erőteljes ricsaj jött ki a hangszerből. Jó móka volt, úgyhogy nem hagyta
abba, csak fújta és fújta, amíg meglepően rövid idő múlva már rendes
dallamokat is tudott rajta játszani.
Egy-két hónapon belül Kis-Ázsia- és Görögország-szerte elterjedt a
híre, mindenütt csak „Marszüasz, a muzsikus” néven emlegették, és az a
hír járta, hogy amikor megfújja auloszát, még a fák is táncra perdülnek.
Híres muzsikusként örömmel sütkérezett a dicsőségben. Az összes
többi szatírhoz hasonlóan leginkább csak három dologra volt szüksége:
borra, nőkre, illetve egy szép dalra, hogy boldoggá tegye őket. És mivel a
harmadikban igen nagy tehetsége volt, az első kettőben sem kellett
szűkölködnie.
Egy este a vígan pattogó tábortűznél épp egy mainasz ült Marszüasz
lábánál és imádattal nézte a szatírt, aki meglehetősen részegen e kihívó
szavakat intézte a menny felé:
– Hahó, Apollón! Te meg a lírád! Azt hiszed, nagy zenész vagy, de ha
kilátnál… kiszállnál… ö… kiállnál egy olyan izére… Na, hogy is nevezik
ezt?
– Versenyre? – javasolta az álmodozó mainasz.
– Aha, olyasmi. Szóval, ha te kiállnál egy… Arra, amit a lány
mondott… Legyőznélek. Simán lezúzlak. Röhögve. Lírát pengetni minden
balfék tud. Uncsi. De az én sípom! Az igen. Na, mit szólsz?
A mainaszok nevettek, Marszüasz is felkacagott, aztán böfögött egy
nagyot, és elégedett hortyogással elaludt.

A verseny
Másnap Marszüasz hűséges rajongóival együtt elindult az Aulokrené-
tóhoz. Úgy tervezték, hogy itt találkoznak más szatírokkal, aztán nagy
lakomát rendeznek, és Marszüasz dalaira vad, őrjöngő táncot járnak.
Kitépett néhány nádszálat a tóparton (amelynek neve is jelezte, hogy
milyen bőven termettek a környéken: ugyanis az aulosz ’nádat’, a krene
pedig ’forrást’, ’patakot’ jelent), és új fúvókát faragott magának a
hangszeréhez. Ezután játszani kezdett, táncolt is hozzá, a többieket
pedig magával ragadta a muzsika mámora. Ám egyszer csak, amikor
Marszüasz sarkon fordult, láthatta, hogy egy furcsa, káprázatos
tünemény állja el az útját.
Egy színpadot állítottak fel a mezőn, széles félkörben ott ült a kilenc
múzsa, középen pedig lírával a kezében vadul mosolyogva maga Apollón
állt. Marszüasz hirtelen megtorpant, a mögötte táncoló szatírok és
mainaszok pedig zavart kavalkádban ütköztek egymásnak.
– Nos, Marszüasz – szólt Apollón –, készen állsz, hogy próbára tedd
magad vakmerő szavaidnak megfelelően?
– Szavaimnak? Miféle szavaimnak? – értetlenkedett a szatír, aki
valóban elfelejtette már a tegnap esti handabandázását.
– Azt mondtad: „Ha versenyeznék Apollónnal, simán legyőzném.” Itt
van hát a lehetőség, hogy bebizonyítsd. Maguk a múzsák utaztak ide a
Parnasszus-hegyről, hogy meghallgassanak minket, és eldöntsék, ki a
jobb. Az ő szavuk lesz a döntő.
– Dddeee… Én… – Marszüasz szája hirtelen kiszáradt, lábai pedig
egyszerre csak összekuszálódtak.
– Jobb zenész vagy, mint én, vagy nem?
Marszüasz meghallotta, hogy mögötte kételkedve susmorogni
kezdenek a rajongói, amitől újra fellobbantak benne a büszkeség lángjai.
– Becsületes küzdelemben – szögezte le kakaskodva – biztosan
lejátszalak a színpadról.
Apollón még szélesebb mollyal válaszolt:
– Kitűnő. Akkor gyere fel! Én kezdem. Íme, egy kis dallamocska,
lássuk, tudsz-e válaszolni rá!
Marszüasz odaállt Apollón mellé, aki épp lehajolt, hogy felhangolja
líráját. Amikor kész lett, lágyan megpengette és finoman végigfuttatta
ujjait a húrokon. Ennél gyönyörűbb dallamot még senki sem hallott –
kifinomult, édes és csábító hangok ölelték körül a nézőket. Ezután
Apollón még négyszer frazeálta a dallamot, és amikor az utolsó hangsor
is elhallgatott, Marszüasz követői elismerő tapsban törtek ki.
Ekkor a szatír szájához emelte a hangszerét, és szépen megismételte a
dallamokat, miközben itt-ott beletett egy kis csavart, modulációt –
bizonyos hangokat erősebben kiemelt, máshogy hangsúlyozta a trillákat.
Rajongóinak elismerő morgása és Kalliopé lelkes bólintása egyre jobban
felbátorította, és játékos cikornyával fejezte be előadását.
 Apollón azonnal folytatta, és kétszerte hosszabban variált meg
minden szakaszt. Akkordbontásai, pengetései ámulatba ejtettek
mindenkit, ám Marszüasz erre még gyorsabbra kapcsolt, varázslatos
ragyogással áradt hangszeréből a dallam, az elragadtatott közönség
pedig egyre lelkesebben tapsolt.
Ekkor Apollón valami különlegeset csinált. Megfordította a lírát, és
visszafelé játszotta el a frázisokat. Még mindig dallamok voltak, de olyan
furcsa, rejtélyes módon jártak a levegőben, hogy mindenkit teljesen
elbűvölt e mágikus kavalkád. Amikor befejezte, Marszüasz felé bólintott.
A szatírnak remek hallása volt, és már kezdte is játszani a dallamokat
visszafelé, pontosan úgy, ahogy Apollón tette az előbb, ám az isten
megvetően közbevágott:
– Hohó! Nem úgy van az! Szépen fordítsd meg te is a hangszeredet,
ahogy én tettem!
– De hát ez… Ez így nem fair! – ellenkezett Marszüasz.
– Na, jó, akkor ehhez mit szólsz? – kérdezte Apollón, és a húrok közé
csapva dalolni kezdett. – Marszüasz megfújta hangszerét. Halljuk hát
hozzá énekét!
A dühös szatír mindent beleadott. Arca bíborvörösben pompázott az
erőlködéstől, pofazacskói szinte kipukkadtak, annyira felfújta őket,
negyedek, nyolcadok, tizenhatodok ritmusában százszámra záporoztak a
hangok. Zengett a zene, senki ember- vagy istenfia nem hallott még
ehhez foghatót. Ám hogyan is érhetett volna Marszüasz sípja Apollón
isteni hangjának, a líra aranyhúrjaiból előszökkenő akkordoknak és
bontásoknak a nyomába?
A szatír már alig kapott levegőt a fáradtságtól és a felháborodástól.
Végül így kiáltott fel:
– Ez így nem fair! Az én hangom az auloszból zeng elő, pont úgy, ahogy
a te éneked felzeng a levegőben. Persze, hogy nem tudom megfordítani a
hangszeremet, de bármelyik elfogulatlan bíránk megmondhatja, hogy én
vagyok a jobb zenész.

A döntés
Apollón egy végső győzelmi glissandóval a múzsák alkotta ítélő bírákhoz
fordult.
 – Drága nővérek, természetesen nem én mondom meg, ki a jobb,
hanem ti döntetek a győztes felől. Kinek adjátok hát a győzelmi pálmát?
Marszüasz már nem tudott uralkodni magán. Szinte perzselt benne a
megalázottság, és mivel úgy érezte, igazságtalan volt a küzdelem, így
kiáltott fel:
– De hát nem pártatlanok, hiszen mindannyian a nagynénéid,
mostohanővéreid vagy nem is tudom, valami hasonló vérfertőző dolog…
Egy család vagytok. Sohasem merészelnének…
– Pszt, Marszüasz! – csitította az egyik mainasz.
– Ne is figyelj rá, fenséges urunk, Apollón! – mondta egy másik.
– Csak hisztizik.
– Amúgy jó és dicső férfiú.
– Nem akar semmi rosszat.
A múzsák gyorsan megtárgyalták a dolgot és kihirdették az
eredményt.
– Egyhangúlag kinyilvánítjuk – szólt Euterpé –, hogy Apollón győzött.
Apollón meghajolt, és kedvesen elmosolyodott. Ám amit ezután tett,
azzal egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá tette, hogy tud ő más is
lenni, nem csak nagyszerű és gyönyörűséges isten, az ész, a báj, a
harmónia és a dallamok Apollónja.
Megragadta Marszüaszt, és lenyúzta a bőrét. Ennél szebben sajnos ezt
nem írhatjuk le. Hatalmas hübrisszel versenyre merészelt kelni egy
olümposzival, így büntetésként az isten letépte az üvöltő szatírról a
bőrt, és egy fenyőfára akasztotta, hogy tanulságul szolgáljon
mindenkinek.{171}
„Marszüasz megnyúzása” a festők, költők és szobrászok egyik kedvenc
témája lett, hiszen e történet valamelyest Prométheusz históriájára
emlékeztet: a teremtő művész versenyre kel egy istennel, aki aztán nem
hajlandó elfogadni, hogy egy halandó is legyőzheti.{172}
 
Marszüasz vakmerő hübrisszel versenyre kelt egy istennel. Meg is bűnhődött
érte: Apollón élve megnyúzta a szatírt. Michelangelo Anselmi festménye, 1540
körül
 ARAKHNÉ

A szövőnő

Lüdiában egy Hüpépé nevű kisváros melletti kicsinyke kunyhóban élt

egy Idmón nevű kereskedő és kézműves.{173} Egy közeli városban,
Kolophónban dolgozott festékkereskedőként, s főként egy phókiszi bíbor
nevű igen drága színre specializálódott. Felesége meghalt, amikor életet
adott Arakhné nevű lányuknak. Idmón igen büszke volt lányára, aki
kisgyermek korától fogva csodálatos tehetséget mutatott a szövés
művészetében.
Ekkoriban a szövés és a fonás természetesen igen jelentős
tevékenységeknek számítottak. A növénytermesztésen kívül
meglehetősen kevés dolog volt annyira fontos, mint a lakberendezéshez
és az öltözködéshez szükséges szöveteket előállító manufaktúrák. Habár
némileg anakronisztikus, mert általában egy későbbi történelmi korszak
termelési módjára használják, mégis találó elnevezés a „manufaktúra”,
hiszen szó szerint annyit tesz: „kézzel készíteni” (a kéz latinul „manus”,
csinálni, készíteni pedig annyit tesz: „facere”) – és akkoriban tényleg
minden kézműves munka eredményeként jött létre. A gyapjút vagy a
lent szálakká gombolyították, majd szövőszékre tették, hogy gyapjú-
vagy lenvászon ruhákat készítsenek belőlük. E munkákat leginkább
hozzáértő nők végezték, emiatt számos kultúrában magának a női
nemnek bizonyos elnevezései is e gyakorlatot tükrözi.{174}
A legtöbb emberi tevékenységhez hasonlóan itt is voltak, akik
valamiféle misztikus képesség folytán e mindennapos, hétköznapi
munkát már-már művészi szintre fejlesztették.
Arakhné szövőtehetsége kezdettől fogva nagy büszkeséget váltott ki
és gyakori beszédtéma volt a iónok között. Elképesztő gyorsasággal és
lendülettel dolgozott, szinte oda se nézve tudta a színes fonalakat
pontosan egymás után rakni. Messze földön csodájára jártak, és Idmón
kunyhója mindig tele volt bámészkodókkal, akik a szövőszék mellett
tátott szájjal bámulták Arakhné munkáját. De nem is a sebesség számított
fő attrakciónak, hanem, hogy a szövőszékről milyen elképesztő
mintázatok, képek és bonyolult formák kerültek le. Sokszor előfordult,
hogy a közönség tapsolni kezdett, és kijelentette, hogy nincs párja
Arakhné művészetének. Olyan gyönyörű erdők, paloták, tengerpartok és
hegyek jelentek meg a szöveten, hogy az ember legszívesebben
beleugrott volna a képbe, hiszen el is feledkezett róla, hol van, és hogy
nem ez a valóság. Nemcsak a kolophóniak és a hüpépéiek jártak
csodájára, hanem a Paktolusz-folyónál élő helyi naiaszok és a Tmolusz-
hegyen lakó oreászok is a kunyhóba sereglettek, hogy csodálkozva
csóválják fejüket e teljesítmény láttán.
Mindenki egyetértett abban, hogy Arakhnéhez hasonló csoda
legfeljebb ötszáz évente születik a világra. Technikai tudása is minden
dicséretet megérdemel, mégis inkább kitűnő és biztos ízlése számított
tüneményesnek – például sohasem használt túl sok bíbort, nem ment át
rikítóba vagy giccsesbe.
Bárkinek a fejébe szállt volna, ha mindennap ilyen sokan ajnározzák.
Arakhnét azonban nem rontotta el a rengeteg dicséret, nem lett tőle
öntelt – tulajdonképpen, ha elhagyta a szövőszéket, inkább gyakorlatias,
unalmas, mint szeleburdi vagy temperamentumos teremtésnek
számított. Megértette, hogy született tehetség, de pontosan ezért nem is
az ő személyes érdeme a dolog. Értékelte azonban képességét, és
őszintén nagyra tartotta művészetét.
– Hát igen – mormogta munkáját nézve egy végzetes délutánon –,
őszintén azt hiszem, hogy ha maga Pallasz Athéné ülne le és kezdene el
szőni, még ő sem tudna versenyre kelni velem. Hiszen én folyamatosan
ezt csinálom, az istennő meg csak hébe-hóba szórakozásból szokott
szövögetni. Nem csoda, hogy én sokkal jobb vagyok.
Mivel most is sok nimfa lebzselt Idmón kunyhójának nagyszobájában,
nem túl meglepő, hogy hamarosan Athéné fülébe jutottak a lány
meggondolatlan szavai.

Szövészet
Nagyjából egy héttel később Arakhné éppen a szövőszéknél ülve egy
Théba alapítását ábrázoló faliszőnyegen dolgozott. A szokásos
elragadtatott mormogások és sóhajtások kísérték munkáját, ahogy a
földből kinövő sárkányfogharcosokat beleszőtte a kárpitba, ám egyszerre
csak abbamaradtak az „ó”-k és „á”-k, mivel valaki hangosan dörömbölt
az ajtón.
Kinyitották hát, és egy hajlott hátú, ráncos képű öreganyó állt a
küszöbön.
– Remélem, jó helyen járok – zihálta, mert egy hatalmas zsáktól
görnyedezett. – Állítólag itt lakik egy csodálatos szövőlány. Ariadné a
neve, ha jól emlékszem.
– Nem Ariadné, hanem Arakhné – mondták, és szívélyesen intettek,
hogy lépjen csak be, aztán a szövőszéknél ülő lányra mutattak.
– Arakhné. Értem. Megnézhetem? Ó, kedveském, ezt tényleg te
csináltad? Igazán csodálatos.
Arakhné büszkén bólintott.
Az öregasszony néhányszor megrángatta a szőttest.
– Nehéz elhinni, hogy egy egyszerű halandó is képes ilyen csodálatos
munkára. Biztos maga Athéné segített, ugye?
– Szerintem – szögezte le Arakhné kicsit türelmetlenül – Athéné fele
ilyen szépet se tudna csinálni. Néni, kérem, vigyázzon, ne húzza ki a
szálat!
– Szóval azt hiszed, jobb vagy, mint Athéné?
– A szövésben aligha érne a nyomomba.
– Na és vajon mit mondanál neki, ha itt lenne?
– Arra biztatnám, ismerje csak el, hogy én vagyok a jobb.
– Hát akkor biztass csak, bolond lány!
 
Arakhné túlzott büszkeségében szövőversenyre hívta ki az egyik olümposzi
istennőt, Pallasz Athénét. Velázquez festménye, 1657
  
Hirtelen a vénséges vén arcon kisimultak a ráncok, a tompa, fátyolos
tekintet kitisztult és szürkén csillogott, a görnyedt banya kihúzta magát,
és a gyönyörű szép Athéné állt előttük. A bámészkodó tömeg
megdöbbenve hőkölt hátra. Különösen a nimfák igyekeztek meghúzni
magukat a sarokban, hiszen féltek, és szégyellték, hogy az istennő
meglátta, mennyi időt vesztegettek egy halandó művészetének
ajnározására.
Arakhné elsápadt, szíve majd kiugrott a helyéből, ám látszólag
sikerült megőriznie higgadtságát. Igazán zavaró volt, ahogy azok az
átható szürke szemek fixírozták, ám e tekintetből áradó komoly
bölcsesség sem változtathatta meg a valót.
– Nos – szólt, miközben minden erejével igyekezett, hogy ne remegjen
a hangja –, egyáltalán nem szeretném fenségedet megsérteni, de
szerintem kétség nem férhet hozzá, hogy a szövőszék mellett senki sem
ér a nyomomba, legyen az illető halandó vagy halhatatlan.
– Tényleg? – kérdezte Athéné és csodálkozva felvonta szemöldökét. –
Hát akkor nézzük meg! Szeretnéd kezdeni?
– Köszönöm, nem – válaszolta Arakhné, majd felállt a helyéről és a
szövőszékre mutatott. – Csak ön után.
Athéné alaposan megvizsgálta a szerkezetet.
– Aha, szóval így – mondta. – Úgy látom, phókiszi bíbor. Nem rossz,
de én a türoszit jobban szeretem. – És azzal rengeteg színes
gyapjúfonalat vett elő a zsákjából. – Na, most akkor…
Néhány másodperc múlva munkához látott. A puszpángfa vetélő
előre-, majd hátraröppent, és hamarosan varázslatos szép képek kezdtek
kibontakozni. A bámészkodó tömeg előrenyomult. Látták, hogy Athéné
kezei közt nem más kelt életre, mint maga az istenek története. Feltárult
Uranosz kasztrálásának minden szörnyű részlete, szinte még a vér
ragacsosságát is látni lehetett rajta. Amott éppen megszületett
Aphrodité. Milyen frissen gőzölögnek az óceán habjai! Egy másik
jelenetben Kronosz nyelte le Rhea gyermekeit, mellette pedig a csecsemő
Zeuszt szoptatta Amaltheia, a nőstény kecske. Athéné még saját
történetét is megszőtte, az álmélkodó közönség láthatta, ahogy
kimászott Zeusz fejéből. Ezután jött a tizenkét főisten olümposzi
trónolásának káprázatos képe. Az istennő azonban még mindig nem
végzett.
 Mintha csak szándékosan és nyíltan meg akarná alázni Arakhnét
elbizakodottságáért, Athéné most olyan képeket szőtt, amelyek
bemutatták, hogy mekkora árat fizettek a halandók, amikor egyenlőnek
hitték magukat az istenekkel, vagy magasabb rendűnek tekintették náluk
saját hitvány személyüket. Az első ilyen Rhodopé királynét és férjét,
Hémusz trák királyt ábrázolta, akik Zeusszal és Hérával merészelték
összemérni magukat, ezért heggyé változtatták őket. A következő panel
Gerana pigmeus királynőt mutatta be, aki mindenhol szétkürtölte, hogy
szebb és fontosabb a mennyek királynőjénél, a dühös Héra pedig
darumadárrá változtatta. Ugyanebbe a sarokba beleszőtte Antigoné
képét, aki hasonló pimaszságot követett el, és büntetésül kígyók nőttek a
haja helyén.{175}  Végül Athéné olívamintával díszítette a szőttes szélét
(mivel ez volt az istennő szent fája), hogy aztán elégedetten dőljön hátra,
és bezsebelje a jól megérdemelt hódolatot.
Arakhné volt olyan nyájas, hogy csatlakozott az ünnepléshez.
Legalább olyan gyorsan járt az agya, mint ahogy az istennő mozgatta a
vetélőt, és pontosan tudta, mit csinál Athéné. Valamiféle őrület szállta
meg, és mivel ilyen váratlanul egy olümposzi halhatatlannal kellett
birokra kelnie, most már nemcsak azt akarta megmutatni, hogy ő a jobb
szövő, hanem azt is, hogy az emberek mindenben többet érnek a
halhatatlanoknál. Egyszerűen megőrjítette, hogy Athéné az istenek
születésének és a mennyei rend kialakulásának nagyszabású témája után
képes volt a hübrisz büntetéséről szóló otromba tanmeséket
odakanyarítani. Jól van, ha Athéné ezt akarja, ő is ismer néhány jó kis
tanmesét. És meg is mutatja mindjárt!
Arakhné leült, megropogtatta az ujjait, és munkához látott. Először
egy bika kelt életre villámgyorsan röpködő ujjai alól. Egy ifjú leány ült a
hátán. A következő képkockán a bika felemelkedett, és átszelte a tengert.
A lány visszanézett, és látta, hogy fiatal férfiak rohannak rémülten a part
menti sziklához. Lehetséges volna? Valóban Europé elrablását ábrázolja a
kép, azok a fiúk pedig Kadmosz és testvérei lennének?
A bámészkodók felől halk moraj hallatszott, és minden oldalról
közelebb nyomultak, hogy jobban megfigyelhessék a munkát. A
következő képek már teljesen nyilvánvalóvá tették, mire készül a lány.
Phoibé és Koiosz titánok lányát, a szerencsétlen Asztériát láthatták, aki
fürjjé változva próbált megmenekülni a sasként szárnyaló Zeusz kéjsóvár
karmaiból. Ezután Arakhné ismét a főistent mutatta be, ahogy hattyú
képében igyekszik elcsábítani Tündareósz spártai király feleségét, Lédát.
Aztán pedig táncoló szatírként eredt a gyönyörű Antiopé nyomába, majd
a kéjenc isten talán legfurcsább átváltozása tárult fel: aranyló
záporesőként sikerült teherbe ejtenie Danaét, az argoszi király,
Akrisziosz leányát. E csábítások és leányrablások híre persze nem maradt
titokban, sokan pletykáltak róla. Arra azonban nem volt mentség, hogy
Arakhné mindezt nyíltan ábrázolni is merészelte. Ám ezzel nem ért
véget a dolog, újabb jelenetek mutatták be a züllött Zeusz kalandjait:
Aiginát, a szerencsétlen nimfát láthatták, majd Perszephonét, akit
pöttyös kígyó formájában zaklatott a főisten. Elterjedt már a szóbeszéd,
hogy Zeusz még Perszephonét sem átallta elcsábítani (aki ugyebár a saját
lánya volt Démétértől), de ennyire kendőzetlenül megmutatni ezt már
nyílt szentségtörésnek számított.
Ám nemcsak Zeusz romlottságát mutatták be a szőttes képei.
Hamarosan Poszeidónt ábrázoló jelenetek bontakoztak ki Arakhné ujjai
alatt: a tengeristen előbb bika formájában vágtatott a halálra rémült
thesszáliai leány, Arné után, majd egy Enipeusz nevű halandó képében
igyekezett elnyerni a bájos Türó kezét, végül pedig delfinként üldözte
Deukalión lányát, az elbűvölő Melanthót.
Most Apollón ragadozó hadműveletei következtek: Apollón, a sólyom,
Apollón, az oroszlán, Apollón, a bárány – mindegyik történet vége
ugyanaz: az isten könyörtelenül megrontotta az adott szüzet. Dionüszosz
sem maradt ki a sorból, aki egy fürt szőlőnek álcázva csapta be a szép
Erigonét, majd dührohama miatt Alkathoénak és a minüaszoknak{176}
denevérré kellett változniuk, ugyanis távol akartak maradni az őrjöngő
tömegtől, és inkább a csendes elmélkedést választották.
Még több hasonló epizód jelent meg a vásznon. Mindet egy téma köré
szőtte Arakhné: bemutatták, hogyan csapták be a földi lányokat az
istenek, és avatkoztak bele – gyakran igen brutálisan – az életükbe. A
lány végül virágfonatokkal és borostyánlevelekkel díszítette a mű szélét,
majd hűvös nyugalommal oldalra tolta a vetélőt, és felállt, hogy
kinyújtóztassa fáradt karjait.

A jutalom
A közönség zavart és rémült elragadtatással húzódott hátrébb.
Elképesztő volt ez a vakmerőség, de azt sem lehetett tagadni, hogy
mennyire csodálatos műgonddal készült az arcátlan, istenkáromló
alkotás.
Athéné közel hajolt, alaposan megvizsgálta a szőttes minden kis
négyzetcentiméterét, de akárhogy vizslatta is, még csak egy aprócska
hibát vagy hiányosságot se tudott felfedezni rajta. Egyszerűen tökéletes
volt. Tökéletes, ugyanakkor tűrhetetlen és szentségtörő. Egy szót sem
szólt, csak fogta a szőttest, és apró cafatokra szaggatta minden egyes
jelenetét. Végül annyira nem tudott uralkodni dühén, hogy kitépte a
szövőszék vetélőjét, és Arakhné fejéhez vágta.
A szemöldökénél találta el a tárgy, és Arakhnét mintha egyszerre csak
valami transzból ébresztette volna fel a fájdalom. Mit művelt? Miféle
őrület szállta meg? Soha többé nem szőhet semmit, és biztosan nagy árat
fizet majd arcátlanságáért. Az előbbi képeken bemutatott leányok
büntetése semmi ahhoz képest, ami őrá vár majd.
Felvett egy hosszú kenderdarabot a padlóról.
– Ha nem szőhetek, mit sem ér az életem! – kiáltotta, és egy
szempillantás alatt kirohant a kunyhóból.
A közönség az ajtóhoz és az ablakokhoz rohant, majd jeges rémülettel
bámulták, ahogy Arakhné keresztülfut a füvön, egy almafa ágára kötözi a
kenderkötelet, és felakasztja magát. Mindenki Athéné felé fordult.
Könny gördült le az istennő arcán.
– Bolond, bolond lány – mondta.
A bámészkodók megilletődött csendben követték Athénét, aki a
kunyhóból kilépve egyenesen a fához ment. Arakhné ott himbálózott
előtte, szemei holtan meredtek a semmibe.
– Egy ilyen tehetség nem pusztulhat el – jelentette ki az istennő. –
Ezután egész életedben csak szősz és fonsz, szősz és fonsz, szősz és
fonsz…
Ahogy e szavakat kimondta, Arakhné zsugorodni kezdett. A kötél,
amelyen lógott, vékony ragyogó selyemszállá változott. Ezen mászott fel
a lány, habár már nem is ember volt, hanem egy különös teremtmény,
akinek innentől örökkön örökké szőnie és fonnia kellett.
Így keletkezett az első pók – vagyis az első arachnida. Ez nem annyira
büntetés volt, inkább a nagy versengés nyertesének jutalma, a
művésznek kijáró díj. Innentől ugyanis az idők végezetéig fonhatta
mesterműveit.
 MÉG TÖBB ÁTVÁLTOZÁS
Láthattuk, hogy az istenek szánalomból, büntetésből vagy
féltékenységük miatt változtatták állatokká az embereket. Ugyanolyan
büszkék és kicsinyesek voltak, mint mi, őket is ugyanúgy a vágy hajtotta.
Ahogy megfigyelhettük, nehezen tudtak ellenállni az ember testi
szépségének. Időnként a legprimitívebb vágyak fogságában vergődtek, de
őszintén szeretni is tudtak. Rengeteg történet szól arról, hogy az istenek
a leggyönyörűbb földi ifjakat és leányokat űzve végül állatokká,
növényekké, virágokká vagy éppen sziklákká és folyókká változtatták
őket.{177}

Niszosz és Szkülla
Niszosz az Attika partjainál lévő királyságban, Megarában uralkodott.{178}
Sérthetetlen volt, méghozzá egyetlen bíborszínű hajszálának
köszönhetően, amely megakadályozta, hogy bármilyen emberi lény
bántsa. Ez nem is ártott, hiszen Minósz, a krétai király megtámadta
birodalmát. Egy nap Minósz éppen hadihajóival ostromolta Megara
falait, amikor Niszosz lánya, Szkülla hercegnő{179} meglátta az ellenséges
uralkodót, és azonnal beleszeretett. Teljesen megőrjítette a vágy, és
elhatározta, hogy ellopja apja bíbor hajszálát, és Minósz hajóján átnyújtja
a királynak, aki aztán szerelmével hálálja meg nagylelkűségét. Sikerült is
a terv, és Niszosz immár ugyanolyan sebezhető lett, mint bármelyik
egyszerű földi halandó. Így aztán, miközben a lány titokban Minószhoz
ment, apját egy palotaforradalomban megölték.
Minósznak egyáltalán nem tetszett, hogy Szkülla hűtlen lett
édesapjához, ezért aztán úgy döntött, semmi dolga a lánnyal. Kidobatta
hajójából, majd vitorlát bontott, hazautazott, és megfogadta, hogy
sohasem tér vissza.
Ám Szkülla még mindig nem tudott megálljt parancsolni
szenvedélyének, nem adta fel, hanem Minósz után úszott, és sírva
könyörgött a királynak, hogy ne hagyja el. Olyan panaszosan bömbölt és
rikácsolt, hogy egyszer csak sirály lett belőle. Az istenek megint
megcsillogtatták sajátos humorukat, ugyanis Niszoszt meg halászsassá
változtatták.
Bosszúból azóta is fáradhatatlanul gyötri és űzi lányát az óceánon.

Kallisztó
Bizonyára emlékszünk, hogy még az emberiséget elpusztító nagy
özönvíz előtt, a pelaszgok idején Zeusz farkassá változtatta Árkádia
királyát, Lükaónt. Nos, Lükaónnak még a farkaskarrierje előtt született
egy lánya, Kallisztó, aki nimfaként a szűz vadászistennőnek,
Artemisznek szentelte életét.
Zeuszt már egy ideje emésztette a vágy. Hát persze, hogy meg akarta
magának szerezni ezt a megközelíthetetlen szépséget, és egy nap
furmányos módon sikerült is becsapnia. Artemisz képében jelent meg
ugyanis előtte, Kallisztó pedig engedelmesen úrnője karjaiba omlott,
hogy aztán Zeusz kitölthesse rajta kedvét.
Jóval később, amikor Kallisztó meztelenül fürdött egy folyóban,
Artemisz meglátta, és terhességén felháborodva kiutasította a szegény
lányt papnőinek rendjéből. Egyedül és boldogtalanul járta hát a világot,
mielőtt világra hozta fiát, Arkaszt. Persze Héra most sem békélhetett,
hiszen még Zeusz legártatlanabb és legjámborabb szeretőit sem kímélte,
így büntetésként medvévé változtatta Kallisztót.
Néhány év múlva a daliás ifjúvá cseperedett Arkasz épp egy erdőben
vadászott, amikor szemben találta magát egy hatalmas nőstény
medvével. Épp el akarta hajítani dárdáját, hogy végezzen vele, amikor
Zeusz közbelépett, és megakadályozta az önkéntelen anyagyilkosságot.
Mindkettejüket felvitte a mennybe, hogy az Ursa Maior és az Ursa Minor,
azaz a Nagy Medve és a Kis Medve csillagképekként tündököljenek
örökkön örökké. Héra még mindig dühös volt rájuk, így megátkozta őket,
hogy soha ne találkozzanak – állítólag ez az oka, hogy teljesen ellenkező
a csillagpályájuk.{180}

Prokné és Philoméla
Pandión athéni királynak két gyönyörű leánya volt: Prokné és Philoméla.
Az idősebbik, Prokné szülőhazáját elhagyva hozzáment Téreusz trák
uralkodóhoz, és hamarosan fiuk született, aki az Itüsz nevet kapta.
Az egyik nyáron Philoméla Thrákiába utazott, hogy egész nyáron
nővére családjával lehessen. Téreusz gonosz szívét (az egyik legsötétebb
szívet, mely valaha megdobbant) lángra gyújtotta bájos sógornőjének
szépsége, és egy éjszaka bevonszolta a lányt palotájának egyik kamrájába,
majd megerőszakolta a szerencsétlen teremtést. Ráadásul ezután kivágta
Philoméla nyelvét, nehogy az bárkinek elárulhassa a szörnyű tettet.
Mivel a lány nem tudott írni és olvasni, Téreusz immár biztonságban
érezte magát, hiszen sehogy sem mondhatta el a rettenetes igazságot.
Alig egy héttel később azonban Philoméla készített egy faliszőnyeget,
és ezen mutatta be nővérének, hogyan erőszakolták meg. A becsapott,
megsértett és dühös testvérek olyan bosszút forraltak, amely méltó lehet
az elkövetett gonosz bűnhöz. Pontosan ismerték, hogy mi fáj a legjobban
Téreusznak. Az ellenszenves, erőszakos férfi iszonyú haragra tudott
gerjedni és bármilyen romlottságra képes volt, ám neki is akadt egy
gyenge pontja. Méghozzá a gyermeke, ugyanis mérhetetlenül szerette
Itüszt. A nővérek pedig nagyon jól tudták ezt. Itüsz persze Prokné fia is
volt, ám a gyűlölet és az olthatatlan bosszúvágy elhomályosította anyai
szeretetét. Nem volt hát kegyelem, a két lány bement a gyermek
hálószobájába, és álmában megölték a kisfiút.
– Nemsokára Philoméla visszamegy Athénba – mondta Prokné másnap
reggel a férjének. – Miért ne tarthatnánk egy búcsúünnepséget, amely
méltó az eddigi kedves vendégszeretetedhez?
Philoméla is felnyögött, és határozottan bólintott.
– Úgy tűnik, a húgocskám is egyetért.
Téreusz egyetértőn mormogott valamit.
Az esti fogadáson ínycsiklandozó ragut szolgáltak fel, amelyet a király
mohón be is habzsolt, aztán nagy kenyérdarabokkal kitunkolta a
maradék szaftot, de még mindig úgy érezte, hogy nem volt elég.
Karnyújtásnyira odaraktak egy edényt, a tetején ezüstfedővel.
– Hát ebben mi van?
Philoméla mosolyogva tolta felé a lábast, Téreusz pedig levette a
fedőt, és rémülten felkiáltott, amikor rádöbbent, hogy fia feje vigyorog a
tálban. A két nővér vidáman és elégedetten felvisított. Amikor a férfi
rájött, mit tettek vele, és megértette, miért volt olyan ízletes a ragu,
hatalmas ordítással letépett a falról egy dárdát, a két nő pedig elfutott,
és menekülés közben az istenekhez fohászkodott segítségért. Miközben
Téreusz király a nőket üldözve kirohant a palotából, az utcán egyszerre
csak a levegőbe emelkedett. Az istenek ugyanis búbos bankává
változtatták, és fájdalmas, haragvó kiáltozása kétségbeesett
madárvijjogásba ment át. Ugyanebben a pillanatban Proknéből fecske,
Philomélából pedig csalogány lett.
Habár a csalogány gyönyörű énekéről híres, csak a hímek dalolnak. A
nőstények némák, akárcsak Philoméla.{181}  Számos fecskefaj elnevezése
őrzi Prokné nevét, a búbos banka pedig nem véletlenül hord királyi
koronát a fején.

Ganümédész és a sas
Kis-Ázsia északnyugati csücskében feküdt egy királyság, amelyet
uralkodója, Trósz dicsőségére Troádnak vagy közismertebb nevén
Trójának hívtak. A település az Égei-tengerre nézett, nyugatra terült el a
görög szárazföld, mögötte a mai Törökország és az ókori keleti államok,
északra a Dardanellák és Gallipoli, délre pedig Leszbosz csodás szigete.
Fővárosa, Illium (amelyet később egyszerűen Trójaként ismertek)
Iloszról, azaz Trósz király és Kallirhoé királyné (az egyik helyi
folyamisten, Szkamandrosz lánya) legidősebb fiáról kapta a nevét. A
királyi pár második fia, Asszarakosz kevésbé ismert, nem úgy, mint a
harmadik fiú, Ganümédész, akinek lélegzetelállító szépsége mindenkit
azonnal megragadott.
Ganümédész hercegnél szebb ifjú halandót még nem hordott hátán a
föld. Aranyló fényű haja, sötét, mézszínű bőre, lágy ajkai szinte
hívogattak mindenkit, hogy őrült, varázslatos csókokkal halmozza el a
fiút.
Nemcsak a lányok, hanem az idősebb asszonyok is gyakran sikítozni
kezdtek vagy rögvest elájultak, ha meglátták. Olyan férfiaknak dobbant
meg hirtelen a szívük és szökött fel a vérnyomásuk, akik sohasem
gondolták volna magukról, hogy az azonos nembe tartozók is
érdekelhetik őket. Ilyenkor kiszáradt szájjal habogtak valami butaságot,
vagy próbálták valahogy magukra vonni a figyelmét. Aztán amikor
hazaértek, rögtön verset írtak, és össze is tépték. E botcsinálta
poémákban szinte mindig ugyanazok a rímek voltak: így csengett össze
„comb” és „gomb”, a „száj” és a „fáj”, a „csók” és a „bók”, az „arc” és a
„harc” vagy a „vágy” és az „ágy”.
Ganümédész egyáltalán nem olyan volt, mint a legtöbb szépség: nem
szállt a fejébe a dicsőség, nem lett beképzelt vagy elkényeztetett.
Ellenkezőleg, inkább valami természetes báj áradt belőle. Ha
elmosolyodott, kedvesség áradt mosolyából, borostyánszínű szemei
pedig baráti melegséget sugároztak. Akik jól ismerték, bizonygatták,
hogy nála talán még a külcsínnél is nagyobb a belbecs.
Ha nem hercegnek születik, valószínűleg folyamatosan
körbeudvarolják elképesztő kinézete miatt, és nem tudott volna
normálisan élni. De mivel egy nagy uralkodó kedvenc fia volt, senki se
merte elcsábítani, és különösebb zűr nélkül hódolhatott kedvenc
hobbijainak: lovagolhatott, sportolhatott és azzal barátkozhatott, akivel
csak akart. Egy nap Trósz király jó eséllyel megszervezte volna a
házasságát valamely görög hercegnővel, és komoly, megnyerő férfivá ért
volna mellette – hiszen végül gyorsan elröppen az ifjúság.
De persze senki sem számolt az istenek urával. Nem tudni, hogy
valaki pletykált Zeusznak e ragyogó szépségű ifjúról, vagy ő maga látta
meg véletlenül valahol. Mindenesetre, ahogy az sejthető, azonnal őrjítő
vágy lepte meg. Nem érdekelte e jeles halandó királyi vére, sem a
valószínű botrány, nem törődött Héra haragjával és féltékeny dühével,
hanem sassá változva lecsapott Ganümédészre, megragadta karmaival a
fiatalembert és meg sem állt vele az Olümposzig.
E szörnyű tett azonban meglepő módon nemcsak Zeusz „szokásos”
zabolátlan vágyának következménye volt, hanem szerelem, valódi
szerelem. A főisten ugyanis annyira imádta a fiút, hogy mindig vele
akart lenni. A testi vágy beteljesülése után csak még jobban
beleszeretett, ezért halhatatlansággal és örök ifjúsággal ajándékozta meg,
illetve pohárnokává nevezte ki. Innentől fogva az idők végezetéig az a
Ganümédész marad, akinek földöntúli szépsége még az istenek urát is
legyőzte. A többi halhatatlan (Hérát kivéve persze) szeretettel üdvözölte
az ifjút a mennyben. Hiszen nem lehetett nem imádni e kedves fiút,
akinek sugárzó jelenlététől az egész Olümposz felvidult.
Zeusz ajándékot küldött Hermésszel Trósz királynak, méghozzá isteni
lovakat, hogy ezzel kárpótolja a családot a veszteségért.
 – Fiadat szeretettel fogadtuk, és immár egy lett az Olümposz lakóival
– mondta Hermész. – Sohasem hal meg, és a hozzád hasonlóakkal
ellentétben nemcsak belső szépsége marad meg, hanem gyönyörű
külsejét is mindörökre megőrzi. Vagyis örök boldogság jut
osztályrészéül. Az égi atya tiszta szívvel szereti.
Nos, végül is a királyi szülőknek maradt még két fiuk, az ajándékba
kapott lovaknak tényleg nem volt párjuk kerek e világon, és ha
Ganümédész innentől az olümposziak illusztris társaságának állandó
tagja, Zeusz pedig tényleg szereti…
Na és vajon a fiú is imádta Zeuszt? Nehéz megmondani. Az ókori
görögök hittek benne, ugyanis általában boldog, mosolygó alakként
ábrázolták. Egy bizonyos szerelemtípus jelképe lett, méghozzá az azonos
nemű férfiszerelemé, amely igen fontos szerepet játszott a görögök
életében. Neve valószínűleg szándékos szójáték, ugyanis a ganumad
annyit tesz „örömszerző”, a medon pedig kettős jelentésű: „herceget”,
illetve „nemi szerveket” is jelöl. Vagyis „Ganümédész”, az örömszerző
nemi szervekkel ellátott örömszerző herceg a latinba catamitusként került
át, és a „katamita” (angolul „catamite”) szó a mai napig használatos a
homoszexuális férfiszerelem passzív tagjára.
Zeusz és Ganümédész nagyon sokáig együtt maradtak. A főisten
persze megcsalta, és a fiú is élte a saját életét, mindamellett mégis alig
tudtak egymás nélkül meglenni.
Amikor az istenek uralma a végéhez közeledett, Zeusz azzal
jutalmazta e gyönyörű ifjút, odaadó kegyencét, szeretőjét és barátját,
hogy csillagképként örökké ott ragyoghat a mennyben: mivel a főisten
pohárnoka volt, ő lett a Vízöntő.

Hajnali szeretők
Érdemes szót ejtenünk két halhatatlan nővérről is. Futólag már
találkoztunk Éósszal (vagy, ahogy a rómaiak nevezik, Aurorával), és
tudjuk, mi volt a fő feladata: hajnalonként ő tárta szélesre azt a kaput,
amelyen aztán Apollón, később pedig testvére, Héliosz keresztülhajtott a
napszekérrel. Húguk, Szelené (a rómaiaknál Luna) kapta az éjszakai
műszakot, ő hajtotta keresztül a holdszekeret az égen. Zeusztól két
gyermeke született: Pandia (akinek az athéniak minden teliholdkor
ünnepséget rendeztek), és Ersza (vagy más források szerint Hersza), a
harmat isteni megszemélyesítője.
Éósz számtalanszor volt szerelmes. Például egyszer megakadt a szeme
egy Kephalosz nevű daliás ifjún, és elrabolta. Különösebben az sem
érdekelte, hogy már foglalt volt – pontosabban házas, ugyanis
Erekhtheusz athéni király és Praxithea királyné leányát, Prokriszt vette
korábban feleségül. Az elrabolt Kephaloszt Éósz a csodálatosan fényűző
nappalotába hurcolta, de fogva tartójának ragyogó szépsége és az ottani
gondtalan „rablét” ellenére is szörnyen hiányzott a férfinek Prokrisz. A
szerelem bármily rózsás trükkjét vetette is be a hajnal istennője, nem
sikerült felizgatnia foglyát. Végül a csalódott és megalázott Éósz
beleegyezett, hogy Kephalosz visszamehessen a feleségéhez. Mindez jól
hangozna, ha közben nem fortyogott volna benne a féltékenység és a
sértett büszkeség. Hogy merészel ez a fickó jobban szeretni nála egy
egyszerű embert? Elképesztő belegondolni, hogy egy közönséges
nőszemély izgatja Kephaloszt, miközben az ő isteni személye teljesen
hidegen hagyja…
Éósz gonosz számítással igyekezett kétségeket csepegtetni a férfiba.
– Hű… – sóhajtott szomorú fejcsóválással, amikor Kephalosz
otthonához értek. – Elszomorít, ha belegondolok, hogy ez a szeplőtelen
Prokrisz miket csinál a távollétedben.
– Ezt hogy érted?
– Semmi-semmi. Csak eszembe jutott, mennyi férfi látogathatja meg és
szórakoztathatja.
– Látszik, mennyire nem ismered! – vágott vissza hevesen Kephalosz.
– Pontosan olyan hűséges, mint amilyen gyönyörű.
– Ugyan már, ne légy naiv! – mondta Éósz. – A mézes-mázos
pénzeszsákoknak áll a világ.
– Nem értem.
– A mézes-mázos szavaktól és a kinyíló pénzeszsákoktól még a
legerényesebbek is elcsábulnak.
– Milyen cinikus vagy!
– A hajnal első sugarai előtt kelek, szóval jól láthatom, mit csinálnak
az emberek az éj leple alatt. Ez nem cinizmus, ez realizmus.
– De te nem ismered Prokriszt – vetette ellen Kephalosz. – Ő nem
olyan, mint a többiek. Igaz és hűséges.
 – Piha! Bárkivel lefekszik, mihelyst hátat fordítasz neki. Csak annyit
mondhatok… – Éósz hirtelen elhallgatott, mintha most jutott volna
eszébe valami. – Mi lenne, ha álöltözetben ismerkednél meg vele? Legyél
szolgálatkész, halmozd el bókokkal, vallj szerelmet, adj neki egy-két
csecsebecsét – biztos vagyok benne, hogy a karjaidba omlik majd.
Éósz eltűnt, és a következő pillanatban Kephalosz arcát szakáll
borította, az út szélén pedig megmagyarázhatatlanul ott termett egy
ruhásszekrény.
Bármennyire is igyekezett magát meggyőzni, hogy az istennő
képtelenségeket beszélt, azért már kisarjadt szívében a gyanú csírája.
Öltözködés közben Kephalosz azt bizonygatta magának, hogy e próba
majd jól leleplezi Éósz hamis cinizmusát. Prokrisszal együtt így szólnak
majd hozzá másnap pirkadatkor: „Mekkorát tévedtél, hajnalnak
istennője! Mennyire nem ismered az emberi szív rejtelmeit!” Vagy
valami ilyesmit. Megmutatják majd neki!
Nem sokkal később Prokrisz egy jóképű, kalapos, szakállas, hosszú
köpenyt viselő idegennek nyitott ajtót. A lány kissé elnyűttnek,
nyúzottnak látszott. Nagyon megviselte férje hirtelen,
megmagyarázhatatlan eltűnése. Mielőtt azonban bármit kérdezhetett
volna látogatójától, Kephalosz már bent is termett a házban és
elhessentette a szolgálókat.
– Hölgyem, meg kell mondanom, rabul ejt szépsége! – jelentette ki
erős trák akcentussal.
Prokrisz elpirult.
– Uram, én…
– Jöjjön, üljünk le a kanapéra!
– De én nem…
– Jöjjön csak, hisz senki se lát!
Az ifjú feleség tudta, hogy ez már némiképp túllép a xénia, vagyis az
elvárt vendégszeretet határán, mégis teljesítette a férfi kérését. Hiszen
olyan energikus volt.
– Mit csinál egy ilyen gyönyörűséges hölgy egy ekkora házban
egyedül? – kérdezte Kephalosz, miközben kivett egy fügét az asztalon
lévő rézedényből, buján beleharapott, és a másik felét meglengette
Prokrisz előtt.{182}
– Na, de uram!

Á
 Ám miközben a leány tiltakozásra nyitotta száját, Kephalosz
beletömte az érett fügét.
– Szépségedtől még az istenek is lángra lobbannának – mondta
tegeződésre váltva. – Légy az enyém!
– Férjnél vagyok! – próbált ellenkezni, miközben tele volt a szája
fügével.
– Férjnél? Mit számít az? Gazdag vagyok, és ha nekem adod magad,
bármit kérhetsz cserébe, mindenféle ékszerrel elhalmozlak. Gyönyörű
vagy, és én szeretlek.
Prokrisz nem válaszolt. Talán csak megpróbálta lenyelni a
gyümölcsöt. De az sem kizárt, hogy az ajánlatot fontolgatta. Vagy
tényleg megérintette e hirtelen és határozott szerelmi ajánlat. Azonban
elég sokáig hallgatott ahhoz, hogy Kephalosz dühbe gurulva leleplezze
magát.
– Hát így állunk! – dörögte. – Ez történik, ha magadra hagylak!
Szégyentelen, csalfa nőszemély!
Prokrisz hitetlenkedve meredt rá.
– Kephalosz? Te vagy az?
– Igen! Én! A szegény férjed! Hát így viselkedsz, amikor épp nem
vagyok itt! Menj innen! Takarodj innen, hűtlen Prokrisz! Végeztem
veled!
Öklét rázva előrelendült, a rémült lány pedig kirohant. Egyenest az
erdőbe, és meg sem állt, amíg Artemisz egyik szent ligetecskéjénél
kimerülten össze nem rogyott.
Másnap reggel maga az istennő talált rá Prokriszra, és nagy nehezen
kihúzta belőle, hogy mi történt tegnap.
Egy éven és egy napon keresztül maradt a vadászistennő és
szenvedélyes szüzeinek társaságában, végül azonban nem bírta már
tovább, és így szólt:
– Artemisz, felkaroltál engem, megmutattad, hogy kell űzni a vadakat,
és megtanítottad, hogy jobb, ha elkerüljük a férfiakat. De képtelen
vagyok hazudni neked: szívem mélyén most is ugyanúgy szeretem a
férjemet. Igazságtalanul bánt velem, de tetteit a szerelem vezérelte, és
semmit sem szeretnék jobban, csak bocsásson meg és még egyszer
feleségeként öleljen magához.
Artemisz sajnálta, hogy elmegy, de éppen kegyes hangulatban volt.
Nemcsak anélkül hagyta Prokriszt visszamenni férjéhez, hogy mondjuk
előbb kitépte volna a lány szemeit vagy disznókkal etette volna meg
(csinált már ilyesmiket), hanem két nevezetes ajándékot is adott neki –
mintegy békeajánlatul Kephalosz számára.

Lailapsz és a teumészoszi róka

Az egyik ajándék egy Lailapsz nevű remek vadászeb volt, amely bármit
(tényleg konkrétan akármit) el tudott kapni. Üldözzön bár szarvast,
vaddisznót, medvét, oroszlánt vagy embert, mindig elejtette
zsákmányát. A másik dolog is ugyanilyen értékes volt: egy dárda, amely
sohasem tévesztett célt. Ha valaki mindkettőt megszerezte, onnantól vita
nélkül ő lett a földkerekség legnagyobb vadásza. Ilyen adományokkal
nem csoda, hogy Kephalosz szíves örömest visszafogadta feleségét, és
Prokrisz rögtön ismét helyet kapott a szívében, otthonában, kebelében –
és persze az ágyában is.
Kephalosz hírneve innentől egyre csak növekedett, a környező
királyságokban áhítattal meséltek vadászsikereiről. A thébai régens,
Kreón fülébe is eljutottak a hírek.{183}  Balsorsú története során Thébát
nem először és nem is utoljára sújtotta átok: most éppen egy vérengző
állat, amelyet a kadmoszi rókának hívtak – a környéken és a görög
világban pedig Alopex Teumesziosz, azaz a „teumészoszi róka” nevet
kapta. E gonosz teremtmény egy különleges tulajdonsággal bírt, ugyanis
az istenek megáldották, emiatt bármennyi kutya, ló vagy ember üldözte
is, nem bukkantak a nyomára, sohasem tudták elkapni. Állítólag maga
Dionüszosz engedte szabadjára e szörnyű lényt, hiszen még mindig
bosszút akart állni a városon, amely hajdan kitaszította és kigúnyolta
Szemelét.
Az egyre kétségbeesettebb Kreón fülébe is eljutottak a hírek Kephalosz
már-már természetfeletti vadászképességéről és csodálatos kutyájáról,
Lailapszról. Követet küldött hát Athénba, hogy kölcsönkérje az állatot.
Kephalosz boldogan odaadta Kreónnak a fantasztikus vadászebet, amely
hamarosan a róka nyomába eredt.
Ami ezután következett, jól mutatja, hogy milyen csavaros volt a
görögök észjárása, és mennyire kedvelték a paradoxonokat. Ismerjük a
megállíthatatlan ágyúgolyó és a mindent megállító oszlop esetét. Ez is
hasonló: mi történik, ha egy elfoghatatlan rókát egy olyan kutya üldöz,
ami elől semmi sem menekülhet?
A kadmoszi róka tehát futott és futott, nyomában pedig ott lihegett
Lailapsz, a csodás vadászkutya. Jó eséllyel a mai napig kergetőznének, ha
Zeusz nem lép közbe.
Az istenek ura nézte e furcsa, önellentmondásos, a józan ésszel
szembenálló problémát, amely ráadásul bosszantóan aláásta azt a
szabályt, amelyet a görögök a csodálatos núsz (azaz „értelem”) szóval
jelöltek. Zeusz hatalmát az az alapvető törvény támasztja alá, amely
szerint egyetlen isten sem írhatja felül egy másik halhatatlan döntését.
Ez alapján a kutya örökké üldözni fogja a rókát, az emberek pedig jó
eséllyel kiröhögik majd az isteni rendet. Zeusz meglehetősen sajátos
módon oldotta meg a problémát: mindkettejüket kővé változtatta. Így
aztán az időbe fagyva lehetőségeik és képességeik is megmaradnak,
sorsuk az örökkévalóságig sértetlen lesz. Végül még ez a helyzet is kissé
paradoxnak tűnt, így aztán Zeusz inkább felvitte őket a mennybe, ahol a
Nagy Kutya (Canis Major) és a Kis Kutya (Canis Minor) néven
csillagképek lettek.
Sajnálattal kell bejelentenem, hogy Kephalosz és Prokrisz kapcsolata
sem maradt túl hosszú életű. Immár Lailapsz nélkül, ám bűvös,
tévedhetetlen dárdájával felfegyverkezve Kephalosz folyton
legkedvesebb elfoglaltságának hódolt: az Athén körüli hegyekben és
völgyekben kóborolva vadászzsákmányra lesett. Egy forró délután,
miután három órán keresztül kergette a vadakat (és persze mindegyiket
el is ejtette), fáradtan és verejtékben úszva lepihent, hogy szundítson
egy kicsit. Kedvenc tölgyfája árnyékában heverészett, ám még így is
iszonyú volt a hőség.
– Jöjj, Zephürosz! – hívta lustán a nyugati szelet. – Hadd érezzelek a
bőrömön! Ölelj magadhoz, nyugtass meg, könnyíts kínomon, csillapítsd
testem hevét, játssz rajtam!
Szerencsétlenségére Prokrisz épp Kephaloszhoz tartott, hogy egy tál
olívabogyóval és némi borral lepje meg férjét. Már majdnem odaért, így
hát elcsíphette férje szavait: „Hadd érezzelek a bőrömön! Ölelj
magadhoz, nyugtass meg, könnyíts kínomon, csillapítsd testem hevét,
játssz rajtam!”. Nem hitt a füleinek. Az edény és a kancsó kiestek erőtlen
kezeiből és akaratlanul is felsóhajtott.

É
 Kephalosz felült. Valami motoszkál a bozótban! És szörcsög is! Az
istenekre, ez csak egy vaddisznó lehet! Lándzsájáért nyúlt, és a bokor
felé hajította, ahonnan a zaj hallatszott. Különösebben nem is
összpontosított, hiszen a dárda úgyis célba talál.
Bájosan furcsa, szomorú történet.{184} Érdemes felidéznünk: az egész
azzal kezdődött, hogy Éósznak kedve támadt egy kis hetyegésre, és
elrabolt magának egy halandót.

Endümión
Nem Kephalosz volt az egyetlen földi halandó, akire az isteni nővérek
valamelyike szemet vetett. Egy éjjel, amikor Éósz testvére, Szelené éppen
Kis-Ázsia nyugati része fölött száguldott át ezüstszekerével, észrevette,
hogy alant, a Latmosz-hegy oldalában egy gyönyörű ifjú pásztor alszik
meztelenül. Endümiónnak hívták, és olyan bájosan csillogtak combjai a
holdsugarak fényében, oly csábítóan mosolygott édesded álmában, hogy
Szelenét rögtön elöntötte a vágy, és Zeuszhoz, Endümión apjához
fordult. Könyörögve kérte, hogy maradjon így, ne változzék semmi,
ugyanebben a látványban szeretne gyönyörködni minden áldott
éjszakán. Zeusz teljesítette a kívánságot. Örök álmot bocsátott
Endümiónra, így a fiú az idők végezetéig ott maradt. Újholdkor, a
holdhónap egyetlen napján, amikor Szelené szekere nem látszik, az
istennő leszáll a földre, és szeretkezik az alvó fiúval. Ez a furcsa
nászszokás sem állta útját annak, hogy Szelené ötven lányt szüljön
Endümiónnak. Abba is hagyom a történetét, és az olvasó fantáziájára
bízom a továbbiakat: mindenki maga képzelje el, hogy ment ez a
gyakorlatban…
Különös kapcsolat volt, de működött és boldoggá tette Szelenét.{185}
 ÉÓSZ ÉS TITHÓNOSZ
Szelené húga, Éósz továbbra is meglehetősen zűrös szerelmi életet élt.
Nem sokkal korábban a hajnalistennő épp csak kikeveredett egy
drámaian katasztrofális kapcsolatból a háború istenével. Amikor ugyanis
Aphrodité tudomást szerzett az afférról, megfogadta, hogy innentől Éósz
nem találhat örömet az életnek azon a területén, amely az ő
fennhatósága alá tartozik – vagyis a szerelemben.
Éósz tisztavérű titanisz volt, így ugyanolyan hatalmas szerelmi
vággyal volt megáldva, mint fajának minden tagja. Hajnalhozóként hitt
abban, hogy minden új nap reményt, ígéretet és lehetőséget adhat. Így
aztán az évek során Éósz ugyanezzel a tragikus optimizmussal ugrott
bele minden újabb kapcsolatba, naivan nem tudva, hogy Aphrodité átka
miatt mindegyik eleve halálra ítéltetett.
Éósz ragadozótermészetével különösen az ifjú halandókat igyekezett
becserkészni: annak idején elrabolta Kephaloszt, most ugyanezt akarta
tenni egy Kleitosz nevű ifjúval. Mivel Kleitosz halandó volt, Éósz
időszámítása szerint csak egy szempillantásig tartott, amíg
megöregedett, meghalt, és ott hagyta a titaniszt egyedül összetört
szívvel.
Trójában lehetett valami ekkortájt a levegőben. Zeusz szeretett
pohárnokának, Ganümédész unokaöccsének, Laomedónnak{186} volt egy
fia, Tithónosz, aki felnőtt korára szinte ugyanolyan szép ifjúvá
cseperedett, mint apai nagybátyja. Talán egy kicsit vékonyabb,
csenevészebb és alacsonyabb volt Ganümédésznél, de ettől még
ugyanolyan kívánatos férfinak számított. Édes nevetése senki máséra
nem hasonlított, ez tette olyan csábítóvá és ellenállhatatlanná. Aki csak
meglátta, legszívesebben megölelte volna, hogy soha többé el se engedje.
Egy délután Éósz meglátta e csodás ifjút, amint éppen Illium falainál a
tengerparton sétál. Hirtelen rádöbbent, hogy minden eddigi enyelgése,
szöktetése, pásztorórája, viszonya és lumpolása, de még az Arésszal való
affér is csupán gyerekes szeszély, értelmetlen rajongás volt. A mostani
viszont valóság. Ő volt az igazi.
 Szerelem első látásra
Ahogy Éósz közeledett a tengerparti homokban, és Tithónosz meglátta a
titaniszt, ő is azonnal és végzetesen beleszeretett a lányba. Egy szót sem
kellett szólniuk, csak megfogták egymás kezét, és sétálgatni kezdtek a
parton, mint két szerelmes.
– Hogy hívnak?
– Tithónosz.
– Én Éósz vagyok, a hajnal. Gyere velem a Nap palotájába! Élj velem, és
légy a szeretőm, a férjem, a társam, az uram és az alattvalóm! Légy a
mindenem!
– Legyen így, Éósz! Örökké a tiéd leszek.
Elnevették magukat, és a hullámok között egymáséi lettek. Éósz rózsás
ujjaival őrjítő örömet és élvezetet okozott Tithónosznak. A maga részéről
pedig tudta, hogy most tényleg működni fog a dolog.
Beköltöztek hát a nappalotába, és szépen berendezkedtek az ottani
korall-, gyöngy-, márvány- és jáspisszobákban. Kevés szerelmes pár
érezte valaha magát ennyire boldognak. Semmi sem hiányzott az
életükből. Mindenen megosztoztak. Verseket olvastak fel egymásnak,
hosszú sétákat tettek, zenét hallgattak, táncoltak, lovagoltak, baráti
csendben ültek egymás mellett, nevetgéltek – és persze szeretkeztek. A
fiú minden reggel büszkén figyelte, ahogy Éósz kitárja a kapukat, Héliosz
napszekere pedig dörögve elvágtat.

Csak egy kis szívesség

Egyetlen probléma gyötörte azonban Éószt. Pontosan tudta ugyanis,
hogy e gyönyörűséges halandó ifjút egyszer elragadja tőle a végzet,
ahogy annak idején Kleitosszal is megtörtént. A fiú majdani halála olyan
kétségbeeséssel töltötte el, amelyet hiába próbált rejtegetni, Tithónosz
mégis észrevette.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte tőle egyik este a titanisz
gondterhelt arckifejezését látva.
– Ugye bízol bennem, szerelmem?
– Teljesen és örökké.
 – Holnap délután el kell mennem. Mihelyst tudok, visszajövök. Kérlek,
ne akard tudni, hová!
Ugyanis egyenesen az Olümposzra ment, ahol Zeusztól kért
kihallgatást.
– Örökkévaló égi atya, Olümposz ura, felhőbondorító, viharhozó, Te,
aki uralkodsz mindenek…
– Jó-jó, persze, hagyjuk. Mit akarsz?
– Egy szívességet szeretnék kérni.
– Nem mondod?! Még ilyet! Egyetlen családtagom sem szokott másért
meglátogatni. Jönnek, és szívességeket kérnek. Szívességek, szívességek,
szívességek, semmi más, csak szívességek. Most éppen mi kéne?
Gondolom, a trójai sráccal kapcsolatos.
Éósz kicsit megzavarodott, de azért eltökélten folytatta:
– Így van, szeretett uram. Tudod, milyen, amikor egy halandó ifjút
fogadunk társunkul… – mondta a titanisz, és bátorkodott Ganümédészre
pillantani, aki Zeusz trónja mögött ácsorgott, hogy nektárt töltsön
urának, ha kiürül a kupája. Éósz pillantására Ganümédész elmosolyodott,
és bájosan elpirulva lesütötte szemeit.
– Aha, persze. És? – Zeusz dobolni kezdett ujjaival a trónszék karfáján.
Ez sohasem jelentett jót.
– Egy nap az én hercegemért is eljön majd Thanatosz. Ezt én nem
bírom ki. Arra szeretnélek kérni, hogy tedd halhatatlanná Tithónoszt.
– Tényleg? Csak ennyit? Halhatatlanság, mi? Más nem is kéne?
Halhatatlanság. Na, igen, tulajdonképpen miért is ne. Tehát azt
szeretnéd, hogy sohase haljon meg. Tényleg csak ennyit akarsz?
– Persze, nagy jó uram. Csak ennyit.
Mi más kellett volna még? Ezek szerint jó hangulatban kapta el
Zeuszt. Éósz szíve majd kiugrott a helyéről örömében.
– Teljesítve – jelentette ki Zeusz, és tapsolt egyet. – Ettől a pillanattól
kezdve Tithónosz halhatatlan.
Éósz eddig esdeklően meghajolt ura előtt, de most örömében
felegyenesedett, és odarohant, hogy kezet csókoljon Zeusznak. Úgy tűnt,
a főistennek is tetszett a dolog, mosolyogva és nevetve fogadta a
köszönetet.
– Ugyan-ugyan. Részemről a szerencse. Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan úgyis megint itt leszel.

É
 – Hát persze, ha azt szeretnéd – mondta bizonytalanul Éósz. Fura
kívánság volt.
– Ó, szerintem előbb jössz vissza, mint gondolnánk – felelte Zeusz és
még mindig képtelen volt leplezni vigyorát. Nem tudta, miért bújhatott
bele a gonosz kisördög, nekünk azonban lehet némi sejtésünk a dologról:
Aphrodité kérlelhetetlen átka most is működött.
Éósz visszasietett a nappalotába, ahol imádott szeretője türelmesen
várta érkezését. Amikor elmondta kedvesének a jó hírt, a fiú megölelte,
aztán hosszan ölelkeztek, és körbetáncolták a palotát. Örömükben akkora
lármát csaptak, hogy egyszer csak Héliosz átdörömbölt a falon, és
morogva közölte: vannak itt olyanok is, akik aludni szeretnének, hiszen
hajnalban kell kelniük.

Óvatosan a kérésekkel!
Két fiuk született: Emathión, aki később Arábia ura lett, valamint
Memnón, akit felnőve az ókori világ egyik legnagyobb és
legfélelmetesebb harcosaként tartottak számon.
Egyik este Tithónosz szerelmese ölében nyugtatta fejét, Éósz pedig
lágyan dúdolgatva szórakozottan pödörgette kedvese aranyszínű fürtjeit.
Hirtelen felszisszent a meglepetéstől.
– Mi a baj, szerelmem? – érdeklődött Tithónosz.
– Ugye bízol bennem, szerelmem?
– Teljesen és örökké.
– Holnap délután el kell mennem. Mihelyst tudok, visszajövök. Kérlek,
ne akard tudni, hová!
– Hm. Valahogy ismerős ez a beszélgetés…
Egyenesen az Olümposzra ment, ahol újabb kihallgatást kért Zeusztól.
– Aha! Nem megmondtam, hogy visszajössz? Ugye, Ganümédész? Mit
mondtam neked, Éósz?
– Azt mondtad: biztos vagyok benne, hogy hamarosan úgyis megint itt
leszel.
– Így igaz. Mi van a kezedben, mit akarsz megmutatni?
Éósz a főisten felé nyújtotta kezét. Reszkető, rózsás mutatóujja és
reszkető, rózsás hüvelykujja között szorított valamit. Egy ezüstszál volt,
semmi több.
 – Nézd! – szólt fájdalmas hangon.
Zeusz kicsit előrehajolt.
– Hajnak tűnik.
– Igen, tényleg haj. Tithónosz hajszála. Ősz.
– Na és?
– De uram! Megígérted! Megesküdtél, hogy halhatatlanná teszed
Tithónoszt.
– És így is történt.
– Akkor ezt hogyan magyaráznád?
– A halhatatlanságot kérted szívességül, és én meg is adtam a
halhatatlanságot. De arról nem beszéltünk, hogy meg se öregedhet. Nem
kértél örök fiatalságot.
– Én… De hát te… – Éósz rémülten hőkölt hátra. Ez nem lehet igaz!
– „Halhatatlanságot”, csak ennyit mondtál. Nem így történt,
Ganümédész?
– De igen, uram.
– Feltételeztem, hogy… Úgy értem, nem volt nyilvánvaló, mit
szeretnék?
– Már megbocsáss, Éósz – mondta Zeusz, miközben felállt –, de igazán
nem várhatjátok el tőlem, hogy mindenkinek belelássak a fejébe, és
megfejtsem, valójában mit szeretne. Nem fog meghalni. Ez a lényeg,
nem? Örökké együtt lehettek.
Éósz egyedül maradt, összegörnyedve sírt, és hosszú hajával seperte
fel a padlóra cseppenő könnyeit.

A tücsök
A hűséges Tithónosz két vidám kisfiával köszöntötte a visszatérő Éószt,
aki mindent megtett fájdalmának elleplezéséért, de a férfi azonnal
érezte, hogy valami nincs rendben. Miután lefektették a fiúkat aludni,
kimentek az erkélyre, és öntött a titanisznak egy pohár bort. Leültek és
nézték egy darabig a csillagokat, mielőtt Tithónosz megszólalt.
– Éósz, szerelmem, életem. Tudom, mi az, amiről nem akarsz beszélni.
Magam is láthatom, amikor reggelente tükörbe nézek.
– Ó, Tithónosz! – tört ki a lányból, és fejét a férfi kebelére hajtva
keservesen zokogni kezdett.
É
 Telt-múlt az idő. Éósz minden reggel teljesítette kötelességét, kitárta
az égi kapu szárnyait. A fiúk felnőttek és elhagyták a szülői fészket.
Egyre csak mentek az évek, könyörtelenül és megállíthatatlanul, hiszen
ezen még az istenek se változtathattak.
Tithónosz fején már alig maradt némi haj, az is teljesen megőszült.
Szörnyű látványt nyújtott az aszott, ráncos, meghalni képtelen öregapó.
Egykor oly lágy, édes és simogató hangja harsány károgássá változott.
Annyira összement, hogy már járni is alig tudott.
De most is ugyanolyan hűségesen követte a gyönyörű, fiatal Éószt.
– Kérlek… Könyörülj rajtam! – rikácsolta érdes hangon. – Ölj meg, tépj
szét, legyen már ennek vége!
Kedvese azonban már nem érthette szavait. Csak furcsa cserregő,
ciripelő hangokat hallott. Belül azonban nagyon is sejtette, mit akar
elmondani élete szerelme.
Talán Éósz nem tudott halhatatlanságot és örök fiatalságot adni,
ahhoz viszont elegendő isteni hatalommal rendelkezett, hogy tegyen
valamit, amivel véget vethet kedvese szenvedésének. Egy este, amikor
már mindketten úgy érezték, ennyi volt, Éósz lehunyta szemeit, erősen
koncentrált, majd a könnyein keresztül nézte, ahogy szegény Tithónosz
aszott teste átalakul egy kicsikét, és a fonnyadt öregemberből tücsök
lesz.{187}
Tithónosz ebben az új formában felugrott a hideg márványpadlóról az
erkélykorlátra, majd belevetette magát a hűvös éjszakába. Szelené hideg
holdfényében szerelme még láthatta, ahogy felkapaszkodik egy szélfútta
hosszú fűszálra. Hátsó lábait összedörzsölve ciripelni kezdett. A hideg
éjszakában felcsendülő hangokban ott volt a hála, a szerelem és a búcsú
fájdalma. Éósz csak sírt és sírt, valahol messze-messze pedig Aphrodité
kacagott.{188}
 AZ IFJÚSÁG VIRÁGAI
Éósz és Tithónosz története afféle családi tragédia.{189} A görög
mítoszokban még sok más, istenek és halhatatlanok kapcsolatáról szóló
történet van, amelyek beleférnek a „halálra ítélt szerelem” műfajába –
időnként némi romantikus komédiával, bohózattal vagy horrorral
fűszerezve. Az alábbi szerelmi történetekben az istenek csupa-csupa
virággal kerülnek kapcsolatba. A virág görögül anthosz, szóval
következzék hát szó szerint egy csokornyi elbeszélés ebből a romantikus
antológiából.

Hüakinthosz
A jóképű spártai hercegnek, Hüakinthosznak az a szerencsétlen sors
jutott osztályrészéül, hogy két isten is beleszeretett: Zephürosz, a
nyugati szél, valamint az aranyfürtű Apollón. Maga Hüakinthosz inkább
Apollónt részesítette előnyben, emiatt újra és újra visszautasította a szél
játékos, ám egyre hevesebb közeledését.
Az egyik délután Apollón és Hüakinthosz éppen különféle sportokban
mérték össze erejüket, amikor Zephürosz féltékeny haragjában egyszer
csak eltérítette Apollón diszkoszát, és iszonyú erővel Hüakinthosz
fejéhez röpítette azt. Olyan erősen találta homlokon, hogy a fiú azonnal
szörnyethalt.
Apollónt teljesen hatalmába kerítette a gyász, és nem engedte
Hermésznek, hogy a Hadészba vigye a fiú lelkét. Helyette inkább saját
illatos, isteni könnyeivel keverte össze az imádott szerelme
szemöldökéből előszivárgó vért, majd a földre öntötte e furcsa
kotyvalékot. Hamarosan csodálatos, édesen illatozó virág bújt ki a
talajból. Ez lett a jácint, amely a mai napig őrzi a boldogtalan szerető
nevét.

Krókusz és Szmilax
Krókusz egy halandó ifjú volt, aki hiába epekedett a Szmilax nevû nimfa
után. Könyörületből az istenek (sajnos nem igazán tudjuk, pontosan
melyik) sáfrányvirággá változtatták, a nimfa pedig csipkebokorszerű
növény lett, amelyet manapság szárcsagyökérként (vagy más nyelveken
smilax néven) ismerünk.
Egy másik mítoszváltozat szerint Krókusz Hermész kíséretéhez
tartozott, sőt az isten szeretője volt. Sajnos Hermész véletlenül megölte
egy diszkosszal, és bánatában változtatta krókuszvirággá. A történet
meglehetősen hasonlít Apollón és Hüakinthosz esetéhez – talán valahol
egy részeg énekmondó keverhette őket össze.

Aphrodité és Adónisz
Ciprus híresen szépséges egykori királya, Theiász feleségül vette
Kenkhreiszt, és nászukból egy lány született, Szmürna (más néven
Mürrha vagy Mürrhé). A kislány szörnyű titkot őrzött, ugyanis
vérfertőző viszonyt folytatott jóképű apjával.
Ciprus Aphrodité szent szigete volt, hiszen miután az istennő a tenger
habjaiból világra jött, itt lépett először a partra. A szerelem istennőjének
gonoszsága ültette Szmürnába az apja iránti természetellenes vágyat.
Úgy tűnt, ekkoriban Aphroditét bosszantotta, hogy Theiász király nem
túl gyakran imádkozik hozzá és nem mutat be elég áldozatot. Ráadásul
az uralkodó vakmerő módon Dionüszosz-szentélyt létesített, a
szigetlakók körében pedig igen népszerűnek bizonyult e kultusz.
Aphrodité a lehető legszörnyűbb bűnnek tekintette templomai
mellőzését, ez még a vérfertőzésnél is sokkal nagyobb vétségnek
számított a szemben. A halandóknak viszont ez volt a legszigorúbb tabu
– még az amúgy jobbára semleges gondolkodású, sőt alapvetően
dekadens ciprusiak is így gondolták. A rettegő Szmürna megpróbálta
valahogy elfojtani bűnös gondolatait, ám a bosszúszomjas Aphrodité
megbabonázta a lányka szolgálóját, Hippolütét, aki segített bevégezni az
ügyletet.
Egy este Theiász jól berúgott (amióta felfedezte a Dionüszosz-
kultusszal járó örömöket, ez lett az egyik kedvenc elfoglaltsága),
Hippolüté pedig a szerelemistennő varázslatának hatása alatt apja
szobájába és ágyába vezette Szmürnát. A király túl részeg volt, így hát
meg sem fordult a fejében a kérdés, hogy minek köszönheti e váratlan
szerencsét, és mohón szeretkezni kezdett saját lányával. Az éjszaka
sötétjében és a bor gőzében nem ismerte fel saját ágyékának gyümölcsét,
csak annyit tudott, hogy egyszer csak az ágyában termett egy ifjú,
kívánatos és szenvedélyesen odaadó lány, talán valamilyen isteni démon,
aki a kedvére tesz mindenben.
Miután egy héten keresztül ismétlődtek ezek az intenzív és élvezetes
látogatások, Theiász egyik reggel azzal az elhatározással ébredt, hogy
most már kideríti, ki ez a csodálatos lány. Kihirdette, hogy rengeteg
arannyal jutalmazza meg, ha valaki felfedi az éjszakáit oly gyönyörtelivé
varázsoló titokzatos idegen kilétét.
Szmürna úgy élte meg ezeket a szenvedélyes éjszakákat, mintha a
vágy őrült álmai teljesültek volna be. Amikor azonban meghallotta, hogy
egész Ciprus az éjjeli látogató titkát igyekszik megfejteni, rémülten
elmenekült a palotából és az erdőben keresett menedéket.
Legszívesebben véget vetett volna életének, de nem tudta a sorsára
hagyni a méhében növekedő gyermeket. Igazságtalannak érezte az
emberi törvényeket, nem értette, mitől lenne bűn e szerelem, és az
istenekhez fohászkodott könyörületért.{190}  A halhatatlanok
meghallgatták imáját, és síró mirhafává változtatták Szmürnát.
Tíz hónap múlva a fa szétnyílt, és egy emberi csecsemő jött ki belőle.
A naiaszok a fáról lehulló lágy könnyekkel dörzsölték be a gyermeket –
azóta is e balzsamból készülnek a szülések és koronázások idején
használt olajok –, és az Adónisz nevet adták neki.
Szmürna gyermeke a legcsodálatosabb, páratlan szépségű ifjúvá
serdült. Te jó ég, hányszor leírtam már ezt, most már biztosan senki sem
hisz nekem! De higgyék el, bárki meglátta, azonnal mindörökre
hatalmába kerítette e gyönyörűség – és persze az sem véletlen, hogy
neve azóta is a férfiszépség állandó jelzője lett. Talán az is segít a
meggyőzésben, ha tudjuk, hogy Adónisz még azt a lényt is rabul ejtette,
aki oly nagy szerepet játszott a születésében: vagyis magát a szépség és a
szerelem istennőjét, Aphroditét.
Szeretők lettek hát. Ha belegondolunk, meglehetősen vad, kanyargós
út vezette őket egymáshoz: a gonosz bosszú szelleme révén egy apa
tiltott, bűnös viszonyt folytatott lányával, ennek gyümölcseként pedig
világra jött egy gyermek, akit Aphrodité talán mindenki másnál jobban
szeretett. Egy pszichológusnak sokat kellene túlóráznia, ha ki akarna
kúrálni ennyi lelki sérülést…
Adónisz és Aphrodité sülve-főve együtt voltak. Az istennő tudta, hogy
a többi halhatatlan gyűlöli a fiút – Démétért és Artemiszt idegesítette,
hogy mennyi lány van érte oda, Hérát a házasság szentségének ilyen
undorító és szégyenletes megsértése zavarta, Arészt pedig, érthető
módon, őrült féltékenység gyötörte felesége félrelépése miatt. Aphrodité
pontosan érezte mindezt, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad,
megvédi szerelmét sértett családjának haragjától.
Mivel a legtöbb görög ifjúhoz és férfihoz hasonlóan becses szeretője is
rajongott a vadászatért, Aphrodité meghagyta neki, hogy nyugodtan
kergethet ugyan kisebb és kevésbé veszélyes vadakat – például nyulakat,
galambokat –, ám oroszlánra, medvére vagy nagyobb szarvasbikára
egyáltalán nem vadászhat. A fiúk azonban már akkor is úgy viselkedtek,
ahogy azóta is szokás: mihelyst a lányok nem látják őket, rögtön
látványosan az ellenkezőjét csinálták, mint amit megígértek. Így eshetett
meg, hogy egyik délután Aphrodité szerelme egy hatalmas vaddisznót
kezdett hajszolni (egyesek szerint maga Arész volt az állat). Adónisz
megkerülte a fenevadat, és már majdnem elhajította lándzsáját, amikor a
vadkan előre meredő agyarral rátámadt. Adónisz rémülten hátrált,
közben elejtette dárdáját, ám bátor fiatalember volt, így sikerült
megvetnie lábát, és feszülten várta a támadó vadat. Ahogy az
előrelendült, Adónisz, mint egy táncos, kecsesen megpördült, így a
szörny elhibázta, ő pedig gyorsan megragadta az állat nyakát. Ám a
vadkant sem kellett félteni: földre ejtette fejét, hadd higgye az ifjú, hogy
legyőzte. Adónisz mellé térdelt, egyik kezével lenyomta az állat fejét, a
másikkal az övébe tűzött késért nyúlt. A vaddisznó érezte, hogy itt a
lehetőség, vicsorítva felemelte fejét, és hatalmas agyaraival a fiú felé
döfött. Pontos találat volt, Adónisz széthasított gyomorral rogyott a
földre.
Aphrodité pont akkor érkezett, és látta, ahogy kedvese elvérzik, a
vaddisznó (vagy maga Arész?) pedig diadalmas röfögéssel vágtatott be az
erdőbe. Az istennő már nem tehetett mást, karjaiba vette Adóniszt, és
tehetetlen sírással nézte, ahogy szeretője kileheli lelkét. A fiú véréből és
Aphrodité könnyeiből élénkvörös szellőrózsa hajtott ki a földből, amely
latin nevét (anemone) a görög anemoi, azaz „szél” szóból kapta, hiszen a
szellő gyorsan elfújja e pompás virágocska szirmait, amely oly
rövidéletű, mint az ifjúság, és oly múlandó, mint a szépség.{191}
 EKHÓ ÉS NARKISSZOSZ

Teiresziasz

A legismertebb olyan átváltozástörténet, amelyben egy ifjú valamilyen

virággá alakul, egy aggódó anyával kezdődik, aki elviszi kisfiát egy
prófétához. Nemcsak a jósok, a jövendőmondók és a Szibüllák szóltak az
isteni orákulum nevében, hanem volt egy speciálisan erre kiválasztott
embertípus is, akiket az istenek szintén jövőbe látó képességgel ruháztak
fel. Találkozót szervezni valamelyikükkel akkoriban nagyjából olyan
mindennapos gyakorlat volt, mint manapság mondjuk időpontot kérni
az orvoshoz.
A görög mitológia két leghíresebb látnokát Kasszandrának és
Teiresziasznak hívták. A trójai prófétanőt, Kasszandrát az az átok
sújtotta, hogy senki sem hitt jóslatainak, holott azok később mégis
beigazolódtak. A thébai Teiresziaszt is különös sorssal verte meg az ég.
Férfiként született, de amikor botjával agyonvert két párzó kígyót, Héra
büntetésből nővé változtatta (hogy miért bosszantotta fel ennyire
Teiresziasz tette az isteni királynét, azt legfeljebb ő tudná megmondani).
Miután hét éven keresztül Héra papnőjeként szolgált, visszaváltoztatták
férfivá, ám, hogy ne érezze magát annyira jól, ezúttal Athéné büntetése
sújtotta: az istennő megvakította, miután Teiresziasz véletlenül meglátta
őt egy folyóban meztelenül fürdeni.{192} Ez azonban csak az egyik történet
a megvakulásáról – nekem speciel a másik jobban tetszik. E szerint
felvitték az Olümposzra, hogy döntőbíráskodjék egy Zeusz és Héra között
zajló vitában. Azon ment a veszekedés, hogy vajon a férfiak vagy a nők
élvezik-e jobban a szexet. Azért kérték fel Teiresziaszt a döntésre, mivel
ő már mindkét oldalról átélte a gyönyört.
Ő pedig kinyilvánította, hogy tapasztalatai alapján a nők kilencszer
annyira élvezik a szexet, mint a férfiak. Ez felbőszítette Hérát, hiszen ő
arra fogadott, hogy a férfiak érzik a nagyobb örömet az aktus során.
Bizonyára arra alapozhatta véleményét, hogy míg férje libidója
gyakorlatilag kimeríthetetlen volt, őt jóval mérsékeltebben érdekelte a
szex. Nem is maradt el a döntőbíró jutalma: a sértődött Héra
megvakította Teiresziaszt. Mivel egyik isten sem csinálhatja vissza a
másik tetteit, Zeusz kárpótlásul prófétai képességet adományozott a
szegény bírának.{193}

Narkisszosz
Egy Leiriopé nevű naiasznak gyermeke született Képhiszosz
folyamistentől. Narkisszosznak hívták, és olyan gyönyörűséges fiúcska
volt, hogy anyja, érthető módon, kezdettől fogva aggódott a jövője miatt.
Leiriopé ugyanis már eleget látott ahhoz, hogy pontosan tudja: a
különleges szépség szörnyű kiváltság és veszélyes tulajdonság, amely
iszonyú, nem ritkán végzetes következménnyel járhat. Amikor
Narkisszosz tizenöt éves lett, és egyre többen felfigyeltek rá, anyja úgy
döntött, hogy a tettek mezejére lép.
– Elmegyünk Thébába – közölte fiával –, hogy Teiresziasz megmondja
a jövendődet.
Így aztán anya és fia elindultak, és két hét alatt Thébába értek, ahol
beálltak a Héra temploma előtt reggelente kígyózó sorba, hogy
beszélhessenek Teiresziasszal.
– Mivel sajnos vak vagy, így nem láthatod a fiamat – magyarázta
Leiriopé a jósnak, amikor végre ők következtek –, de biztosíthatlak, ha
csak ránéz valaki, elkápráztatja a látvány. Nála gyönyörűbb halandó még
nem taposta a föld porát.
Narkisszosz erre bájos fülecskéi tövéig elpirult, és zavarában
toporogni kezdett.
– Elég jól ismerem az isteneket – folytatta az aggódó anya –, és attól
félek, hogy e szépség inkább átok lesz, mint áldás. Az egész világ tudja,
mi történt Ganümédésszel, Adónisszal, Tithónosszal, Hüakhintosszal és
az összes többi szegény fiúval, akik közül egy sem volt olyan szép, mint
az én drágaságom. Ezért kérlek, bölcs jövendőmondó, áruld el, vajon
hosszú és boldog élet vár-e Narkisszoszra. Mit hoz a moira, megéri-e a
nyugalmas öregkort?{194} Te, aki vak vagy, mégis látod, amit mi nem,
könyörgöm, mondd el, mi lesz a sorsa szeretett fiamnak!
Teiresziasz kinyújtotta kezét, és végigtapogatta Narkisszosz
arcvonásait.
– Ne félj semmitől! – jelentette ki. – Ameddig Narkisszosz nem ismeri
meg magát, hosszú és boldog élet vár rá.
 Leiriopé hangosan felnevetett. „Ameddig nem ismeri meg magát…”
Nehéz komolyan venni egy ilyen furcsa kinyilatkoztatást. Ki ismerheti
magát egyáltalán?

Ekhó
Hagyjuk most ott a Héra templomában boldogan hálálkodó Leiriopét, és
utazzunk egy kicsit odébb! Nem kell messzire mennünk, csak a Helikon-
hegy lábához, méghozzá a Theszpia városát övező folyókhoz és
mezőkhöz, amelyek görög hon legcsinosabb nimfáinak adtak otthont.
Olyan szépek voltak, hogy maga Zeusz is gyakorta látogatta őket, hiszen
tudjuk, milyen hódolattal adózott a csinos nimfácskáknak (is).
Ekhó, az oreasz – azon belül nimfa – egyáltalán nem állt utolsó helyen,
amikor a csinosságot osztogatták, ám ezen felül egy olyan jellemvonással
is rendelkezett, amely némiképp elriasztotta Zeuszt és más potenciális
udvarlókat: ugyanis szörnyű fecsegő természettel verte meg a sors. Olyan
volt, mintha egy falusi pletykás öregasszonyt kereszteznénk egy
kotnyeles szomszéddal, és ezt a koktélt még egy minden lében kanál
jóbaráttal is megfűszereznénk. Egyszerűen nem tudta tartani a száját.
Semmi rosszindulat nem volt állandó csicsergésében, sőt általában kiállt
a barátai mellett, mindig megvédte, dicsérte és ajnározta őket,
igyekezett mindegyiküket a legjobb színben feltüntetni. Némi hiúság
sem hiányzott persze belőle, hiszen gyönyörű hangja volt, bársonyos
szavai és kellemes éneke igazán gyönyörködtette a fület. A legtöbb
ember, ha ilyen mézédes hanggal áldotta meg az ég, nem rest használni,
és ebben Ekhó sem volt kivétel. Aphrodité valamelyest a szárnyai alá
vette, mivel szerette énekét, hiszen dalai leggyakrabban a szerelmet
dicsőítették. Röviden, Ekhó igencsak romantikus lelkű nimfa volt.
Becsmérlői talán szentimentálisnak mondanák, esetleg szirupos,
szenvelgő, szépelgő szellemiségűnek, de senki sem tagadná, hogy
mennyire széplelkű és szívélyes személyiség.
Zeusz titokban szerette meglátogatni Ekhó oreasz nővéreit és naiasz
unokatestvéreit, Ekhó pedig igen élvezte, hogy mindannyian bizalmas
jóbarátai. Izgatta, hogy maga a felhőbodorító istenek ura flörtöl
rokonaival és barátaival. Ezt a titkot azonban inkább megtartotta
magának.
 Héra állandóan gyanakodott, amikor Zeusz eltűnt valahova,
mostanában azonban a főisten távozásai az átlagnál is hosszabbra
nyúltak. Egy hűséges pintyőke azt csicseregte neki, hogy férje a Helikon-
hegy alsó lankáit látogatja szorgalmasan, így egy aranyló délutánon úgy
határozott, megnézi magának azt a helyet, hátha rajtakaphatja csapodár
férjét. Amikor odaért, épp csak lekászálódott a szekeréről, amikor egy
hegyi nimfa szökdécselt oda hozzá, és összevissza csacsogni kezdett.
Persze Ekhó volt az, és hozta a formáját.
– Héra királynő!
Az istennő csodálkozva vonta fel szemöldökét.
– Ismerjük egymást?
– Ó, felség! – kiáltotta Ekhó, és térdre borult. – Micsoda szerencse,
hogy itt láthatunk! Micsoda megtiszteltetés! Milyen szép szekér! Szabad
enni adni a páváknak? Egy valódi olümposzi isten! Itt?! Nem is
emlékszem, mikor tette utoljára nálunk a tiszteletét valaki az
Olümposzról. Ez olyan…
– Biztos, hogy a férjem, Zeusz olykor-olykor nem látogatja meg az
itteni erdőket és folyókat?
Ekhó pontosan tudta, hogy Zeusz most is ott van a közelben, a
folyóparton, és minden bizonnyal éppen egy csinos naiasszal
csintalankodik. Mivel teljesen odavolt az ármányért, a románcért és a
drámáért, úgy döntött, hogy védelmébe veszi a párocskát. Mint forrásból
a víz, úgy buzogtak belőle a jelentéktelen, érdektelen szavak, miközben
fecsegve elindult az istennővel az ellenkező irányba.
– Van egy nagyon szép magyalfa ezen a tisztáson, és arra gondoltam,
fenség, hogy ha megengeded, neked szentelném… Bocsánat, kicsoda?
Hogy Zeusz? Ó, nem, nem, sohasem láttam itt.
– Valóban? – kérdezte Héra szigorú tekintettel méregetve a nimfát. –
Azt pletykálják, hogy most is itt van. Igen, most.
– Á, dehogy, királynőm! Nem, nem, nem! Igazából… Úgy fél órája a
múzsák egyik szolgálója lejött a Helikonról, hogy vigyen egy kis vizet a
forrásunkból. Ő azt mondta, hogy a fenséges Zeusz most épp Teszpiában
van, az ottani templomot tisztelte meg becses látogatásával.
– Tényleg? Hm, köszönöm. Na, megyek is, megnézem – mondta Héra
kurtán és kimérten bólintva, aztán visszamászott szekerére és
hamarosan eltűnt a felhők között. Elég megalázó, ha mások is látják,
ahogy megpróbálja elkapni a férjét.
 Ekhó örömmel szökdécselt arrébb. Boldog volt, hogy segíthetett
barátnőjének és Zeusznak. Az igazat megvallva, egy halandó párocskát is
pont ugyanilyen lelkesen vett volna védelmébe. Nagy örömmel
egyengette a szerelemesek útját. Még sohasem szeretett, kivéve persze
azt, hogy szeretett másoknak segíteni, hogy szerethessék egymást – és
úgy érezte, ez a legmagasabbrendű szeretet. Önzetlenségében még arra
sem vetemedett volna, hogy elmondja Zeusznak és nimfa nővérkéjének,
mit tett az előbb – habár jutalmat remélve bárki más biztosan így tett
volna. Dalolni kezdett, virágokat szedegetett, és szerencsésnek érezte
magát, hogy nimfaként ilyen jó élete lehet.

Echolália
Másnap, immár ismét az Olümposzon, Héra magához hívatta a pintyőkét,
aki azelőtt Zeusz hűtlenségéről árulkodott.
– Hazudtál nekem! – rikácsolta. – A bolondját járattad.
Héra csőrön ragadta a madarat, hogy az alig kapott levegőt, és bosszús
haragjában bizonyára valami olyat művelt volna vele, amely örökre
megváltoztatja a pintyfogalmunkat, amikor a madárka párja bátran
odaröpült az istennő füléhez, és így cserregett:
– De, rettegett királynőm, minden igaz! Saját szemeimmel láttam ott
Zeusz urunkat. Miközben te azzal az Ekhó nevű nimfával beszélgettél, a
férjed alig egy kilométerrel arrébb egy naiasszal hetyegett. Ha nem
hiszel nekem, kérdezd csak meg a gémeket és a pillangókat! Vagy
kérdezd meg a theszpiai templom papnőjét, hogy mikor járt ott utoljára
Zeusz! Három hónapja biztos nem!
Héra lazított a szorításán, így a madár végre levegőhöz juthatott. A
pinty szinte teljesen elvörösödött már a léghiánytól – talán ezért van,
hogy a hímeknek a mai napig narancssárgás-rózsaszínes a mellrésze.
Ekhó éppen egy patakban lubickolt, amikor Héra újra megjelent a
pávafogatán. A nimfa gyorsan kiugrott a partra, széles mosollyal
üdvözölte az istennőt. Héra haragos tekintetét látva azonban hamar
kisimultak kedves arcának nevetőgödröcskéi.
– Szóval – kezdte jeges nyugalommal a mennyei királynő –, azt
mondtad, nincs itt a férjem. Azt állítottad, hogy tegnap nem volt itt.
Állítólag Teszpiában szentelt fel egy templomot.
 – I… Igen, pontosan így értettem – dadogta a rémült Ekhó.
– Te idióta, nagyszájú, pletykás, áskálódó hazug! Hogy merészelted a
mennyek királynőjét becsapni? Ki a francnak képzeled magad?
– Én… Én… – Ekhó életében először nem tudott mit mondani.
– Most aztán hebegsz-habogsz! Szereted hallani a saját hangod, igaz?
Hát akkor hallgasd csak!
Héra kihúzta magát és szélesre tárta karjait. Mintha bíborfényt
sugároztak volna a szemei. Ekhó szinte összeroskadt e fenséges
látványtól, és azt kívánta, bárcsak most azonnal nyelné el a föld.
– Parancsolom, hogy hazug, bűnös hangod mostantól elhallgasson!
Ettől a pillanattól nem beszélhetsz, amíg nem szólnak hozzád. Nem
tudsz majd válaszolni, csak az utolsó szavakat ismétled meg. Senki sem
törheti meg az átkot, csak én. Ez a bosszúm, mert hazudtál, és nem
teljesítetted, amit kértem.
– …értem – kiáltotta Ekhó.
– Így jár, aki nem engedelmeskedik az isteneknek. Majd megtanulod,
hogy mindenben igaza van Hérának!
– …igaza van Hérának.
– Soha meg nem bocsátok. Nincs kegyelem.
– …átok. Nincs kegyelem.
Héra diadalmasan vigyorogva és nagyokat nevetve elsuhant,
otthagyva a szomorú, tehetetlen, félelemtől reszkető nimfát.
Bármennyire igyekezett megszólalni, egyetlen hang sem jött ki a belőle.
Mihelyst beszélni próbált, mintha elszorult volna a torka. Egyik nővére
közeledett épp, és látta, hogy a nimfa egyre rémültebben köpköd és
öklendezik.
– Szia, Ekhó. Mit csinálsz?
– Mit csinálsz? – kérdezett vissza Ekhó.
– Én kérdeztem előbb.
– Én kérdeztem előbb.
– Nem te, hanem én.
– Nem te, hanem én.
– Nos, ha másra nem vagy képes, akkor menj a pokolba!
– Menj a pokolba! – kiáltotta utána Ekhó tehetetlen dühében.
Egy idő után minden rokona és barátja messze elkerülte.
Olyasvalakinek, aki eddig jókedvű pletykálkodással töltötte az életét,
mindig jólesett egy kis vidám csevegés, és semmit sem tartott többre
némi évődő fecsegésnél, ez az átok a lehető legszörnyűbb büntetést
jelentette. Ezért aztán innentől Ekhó már semmi másra nem vágyott,
csak hogy hagyják békén, hadd tapicskolhasson néma szenvedésében.

Ekhó és Narkisszosz
Egy nap a szegény nimfa magányos poklának szenvedését vadászat
lármás zsivaja törte meg. Nevetés és kiabálás hallatszott, ugyanis
theszpiai fiatalok éppen egy vaddisznót kergettek az erdőben, az egyik
vadász pedig elvált a többiektől. Méghozzá egy földöntúli szépségű
fiatalember, és Ekhó, akit eddig messzire elkerült a szenvedélyes
szerelem, hirtelen fülig belezúgott az ifjúba.
Természetesen Narkisszosz volt az. Azóta idősebb és még
káprázatosabb lett, és eddig még őt is elkerülték a viharos szenvedélyek.
Fiúk és lányok, férfiak és nők, faunok és szatírok, nimfák és drüaszok,
oreaszok és kentaurok, a földkerekség mindenféle érző és érzéketlen
lénye sóhajtozott, sikoltozott és ájuldozott, ha csak meglátta – emiatt
Narkisszosz az egész szerelem témát merő abszurdumnak tartotta.
Teljesen normális emberek egyik pillanatról a másikra belehülyülnek.
Feldühítette, amikor meglátta valakinek a tekintetében a szerelem
eltéveszthetetlen jelét. Volt valami haragos és csúnya ebben a nézésben.
Valami éhség, valami kétségbeesett, borongós, szomorú, kísérteties,
mintha nem találnák a helyüket.
Narkisszosz tehát afféle betegségeknek tekintette a szerelmet és a
vágyat. Egy éve a lehető legrosszabb formában tanulta meg e leckét,
ugyanis egy Ameiniasz nevű fiú kijelentette, hogy beleszeretett.
Narkisszosz a tőle telhető legudvariasabban próbálta elhárítani, ám a
fiatalember ezt egyszerűen nem fogadta el, és folyton ott koslatott a
nyomában. Együtt mentek reggelente iskolába, szinte ráakaszkodott, és
állandóan bámulta, mint valami gazdátlan, szomorú kutyus, míg
Narkisszosz beleunt az egészbe, és üvöltözve adta ki az útját, közölte
vele, hogy többé látni sem akarja.
Aznap éjjel Narkisszosz fura zajra ébredt. Felkelt, kinézett az ablakon,
és a holdfénynél látta, hogy a házuk előtti körtefán ott lóg kötéllel a
nyakán Ameiniasz. Mielőtt meghalt, utolsó erejével még kinyögött egy
átkot:
 – Légy ugyanolyan szerencsétlen a szerelemben, mint én, gyönyörű
Narkisszosz!{195}
Azóta Narkisszosz felvett néhány szokást védekezésképp. Nyilvános
helyeken csakis lehajtott fejjel járt, alaposan felöltözködött, hogy minél
kevesebb látszódjon belőle, az idegenekkel pedig nyers és goromba
hangon érintkezett, és igyekezett sohasem nézni senkinek a szemébe.
Most azonban körülnézve látta, hogy a többi vadász elment, őt pedig
jól magára hagyták. Hívogatóan hűvös volt a patak, a parton pedig
jóképű mohaágy nőtt. Kibújt hát ruháiból és belemerült a vízbe.
Mihelyst Ekhó megpillantotta az ifjú hajlékony, aranyos vizes testét,
ahogy félig rásütött a nap, félig pedig árnyék borította, a nimfának
elakadt a lélegzete. És amikor a levelek közül kikukucskálva meglátta
Narkisszosz bájos, gyönyörű arcát, nem tudott többé uralkodni magán.
Ha nem sújtotta volna Héra átka, biztosan felkiáltott volna. Így azonban
csak néma csodálattal bámulta, ahogy a meztelen ifjú ruháit, nyilát és
tegezét a fűre rakja, majd maga is leheveredik aludni.
Ha a szerelem későn érkezik, tornádóként pusztít. Szegény Ekhó
testén és lelkén végigsöpört valami eddig nem ismert érzés. Mennyire
imádja ezt az elképzelhetetlenül szép fiút! Semmitől, még Héra átkától
sem zakatolt soha ilyen hevesen a szíve. Szinte érezte a fülében vére
dobogását. Mintha egy hatalmas ciklon kellős közepén kavarogna.
Egyszerűen muszáj volt közelebb mennie, hogy jobban megnézhesse e
csodálatos ifjút. Ha ilyen viharos érzéseket kelt benne a fiú látványa,
akkor talán az a dolgok normális menete, hogy a fiút is ugyanezek a
szenvedélyek emésszék majd. Ugye, ennek így kell lennie? Szinte
lélegzet-visszafojtva settenkedett előre. Minden egyes lépésnél még
jobban megrémült, és már minden porcikája remegett az izgatottságtól.
Ezek szerint mégis van olyan, hogy szerelem első látásra! Hiszen annyi
dal szól erről. Muszáj, hogy e gyönyörűséges ifjú is viszonozza
szerelmét. Egyszerűen nem történhet máshogy, nem lenne többé értelme
a kozmosznak és a teremtésnek.
Mi persze tudjuk, hogy nincs értelme a kozmosznak és a teremtésnek.
Soha nem is volt. Szegény Ekhó is mindjárt rájön.
Talán dübörgő szívverése csapott ekkor zajt vagy egy madár kezdett
el énekelni, mindenesetre Narkisszosz kinyitotta szemét, és meglátta a
közeledő nimfát.
Összetalálkozott a tekintetük.
 Ekhó csinos nimfa volt, sőt tulajdonképpen kifejezetten szép. De
Narkisszosz csak a szemeit látta. Ugyanaz a tekintet! Az az elgyötört,
kiéhezett, kísérteties nézés. Azok a könyörgő, esedező szemek. Áááá!
– Ki vagy? – kérdezte elfordulva.
– Ki vagy?
– Semmi közöd hozzá. Mi a fenéért érdekel?
– Érdekel.
– Hát, ne érdekeljen! Látni sem akarlak.
– Akarlak.
– Ezek szerint te is olyan vagy, mint a többiek. Mindent megteszel,
hogy szeress engem.
– Szeress engem!
– Ugyan már! Elegem van belőletek. Tényleg nincs más problémátok,
csak a szerelem?
– Csak a szerelem.
– Ne is álmodj róla! Nem leszek a tiéd soha. Menj innen, ne maradj
velem!
– Maradj velem!
– Nem érdekel a siránkozásod. Ismerem ezt. Annyiszor láttam már.
Bőgés, nyafogás, könyörgés, „ne hagyj el, vágyom rád”.
– Vágyom rád!
– Abbahagynád végre?! – csattant fel mérgesen Narkisszosz. – Unlak!
Ne hidd, hogy szeretlek téged!
– Szeretlek téged!
– Teljesen megőrjítesz!
– Teljesen megőrjítesz!
– Menj innen. Hányszor mondjam, hogy soha nem lesz tiéd a szívem?
– Tiéd a szívem.
– Te aztán kitartó vagy. Hát sose lesz vége?
– Sose lesz vége.
Narkisszosz felemelte vadászparittyáját, és egy követ tett bele.
– Menj innen! Különben olyat teszek, amit nem kellene. Menj el!
– Ne menj el!
Az első kő célt tévesztett, és mielőtt a fiú újratölthette volna
fegyverét, Ekhó megfordult és elmenekült. Narkisszosz még utána
kiáltott:
– Remélem, megtanultad a leckét, és nem látlak soha többé!
 – Soha többé! – szólt Ekhó sírva.
Csak futott és futott, míg sírva összerogyott, és a szíve majd
meghasadt a fájdalomtól és a szégyentől.

A fiú a vízben
Narkisszosz nézte, ahogy a lány elmegy. Dühösen megrázta a fejét.
Sohasem szabadul már meg ezektől a hülye nyafogóktól és őrjítő
rinyálásuktól? Szépség és szerelem! Szavak, puszta szavak.
Teljesen kimelegedett és megszomjazott ettől a nagy drámától.
Letérdelt, hogy igyon a patakból. Elakadt a lélegzete a döbbenettől,
amikor a vízben meglátta a legszebb arcot, akin valaha megakadt a
szeme: egy gyönyörű fiatalember édes, csodálatos ábrázatát. Aranyszőke
haja volt, lágy ajkai pedig vörösen csillogtak. Narkisszosz izgatottan
ismerte fel az ifjú szerelmes, tétova szemeiben ugyanazt a kiéhezett,
vágyakozó pillantást, amely másokban olyannyira undorította. Most
azonban egészen máshogy hatott rá e különös idegen pompás arcán a jól
ismert látvány. Örömtől duzzadt kebele és vidáman verdesett a szíve.
Hiszen ez azt jelenti, hogy e csodálatos teremtmény is pontosan
ugyanazt érzi, mint ő. Narkisszosz lehajolt, hogy megcsókolja a férfi
igéző ajkait, és az igéző ajkak is egyre közeledtek az övéihez. De mihelyst
közelebb ért az arca, az idegen hirtelen ezernyi táncoló, széthasadó
darabkára esett szét, amíg már nem is látta őket, és rémülten vette észre,
hogy a víztükörre lehelte csókját.
– Maradj még, szerelmem! – suttogta, és mintha a fiú ajkai is
ugyanezeket a szavakat formálták volna.
Narkisszosz kinyújtotta kezét. Az ifjú is. Meg akarta simogatni a fiú
gyönyörűséges arcát, és a másik is ugyanezt igyekezett tenni. Ám
mihelyst Narkisszosz közel ért, az arc szétfolyt, összetört.
Újra és újra, ahányszor csak megpróbálta.
Eközben mögötte a szerelemtől feltüzelt és ismét erőre kapó Ekhó jött
elő a bokrok közül, hogy újra szerencsét próbáljon. Hatalmasat dobbant a
szíve, amikor meghallotta, mit mond Narkisszosz.
– Szeretlek!
– Szeretlek! – visszhangozta.
– Maradj velem!
 – Maradj velem!
– Soha ne hagyj el!
– Soha ne hagyj el!
Ám amikor közelebb ért, Narkisszosz vicsorogva megfordult, és ezt
sziszegte a lánynak:
– Menj innen! Hagyj minket békén! Soha ne gyere vissza! Soha, soha,
soha!
– Soha, soha, soha! – sírta Ekhó.
Narkisszosz vad üvöltéssel megragadott egy követ, és a nimfához
vágta. Ekhó futni kezdett, de megbotlott és elesett. A fiú ekkor íjához
nyúlt, és biztosan agyonlőtte volna a szegény szerelmes leánykát, ha az
nem tápászkodik fel, és nem tűnik el gyorsan az erdőben.
A fiú félve fordult vissza a patakhoz, hátha időközben elment a
csodálatos ifjú. De szerencsére ott volt, arcán virított a zavarodottság és
az aggodalom. De ugyanolyan szép és kívánatos volt, mélykék szemeiben
vágy csillogott. Narkisszosz újra lefeküdt, és közelhajolt a vízhez…

Az istenek megkönyörülnek
Ekhó rohant és rohant, fel a hegyoldalon, közben keservesen sírt.
Annyira szomorú, annyira reménytelen volt az egész. Egy barlangban
rejtőzött el, jóval a folyó fölött, amelynek partjánál a gyönyörű
Narkisszosz feküdt.
Magában imádkozott legkedvesebb istennőjéhez, Aphroditéhez. Néma
nyomorúságában könyörgött, hogy enyhítse szerelmi bánatát, szabadítsa
meg átok sújtotta életének elviselhetetlen terhétől.
Aphrodité a tőle telhető legjobb módon válaszolt a nimfa imájára.
Megszabadította testétől és fizikai létmódjának nagy részétől. Nem
törhette azonban meg Héra átkát, így a hang megmaradt. A hang, amely
azelőtt bajba sodorta Ekhót, a hang, amely arra ítéltetett, hogy újra és
újra megismételje mások szavait. Semmi más nem maradt az egykori
szépséges nimfából, csak ez a visszhang. Ma is hallhatjuk őt, ahogy
visszamondja utolsó szavainkat, ha nagyot kiáltunk egy barlangban, egy
kanyonban, egy hegyoldalban, egy sziklatetőn, egy utcán, egy téren, egy
templomban, egy emlékműnél, egy romnál vagy mondjuk egy üres
szobában.
 Na és mi lett Narkisszosszal? Minden nap ott feküdt a folyóparton, és
szenvedélyesen, reménytelenül szerette saját tükörképét, bámulta,
epekedett érte, vágyott rá, senki más nem érdekelte, senki mást nem is
vett észre. Hajladozott, epekedett, teltek a napok, míg végül az istenek
megkönyörültek rajta, és finom, szépséges virággá változtatták. E virág,
azaz a nárcisz azóta is az ő nevét viseli, és gyakran láthatjuk
tavacskáknál vagy folyópartokon, ahogy kedves kis szirmaival a víz fölé
hajol és talán még mindig önmagában gyönyörködik.
Választhatunk, hogyan értelmezzük e szörnyű sorsra ítélt fiatalok
történetét: talán alapvető emberi tulajdonságok, és ezért kerültek át
nyelvünkbe és kultúránkba, vagy egyszerűen csak betegségek. A
nárcisztikus személyiségzavar és az echolália (a hallottak akaratlan,
kényszeres visszamondása) egyaránt szerepel a pszichiáterek bibliájában,
vagyis a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai
kézikönyvében, tehát betegségként tartják őket számon. Manapság nagyon
sok szó esik a nárcizmusról, legfőbb jellemzői a hiúság, elbizakodottság,
kóros becs- és dicsőségvágy, valamint, mindenekelőtt az eltorzult önkép
és önimádat. Mindenki más háttérbe szorul, legfeljebb csak eszközként
funkcionál, és az illetőben fel sem merül, hogy hűséges, igaz vagy
becsületes legyen. Olyan közös jellemzői vannak az efféle alakoknak,
mint a folyamatos kérkedés, hetvenkedés és a veszélyesen felnagyított
önkép. Nem bírják elviselni a bírálatot vagy a lekicsinylést, ilyenkor
agresszívekké, kiszámíthatatlanokká válnak.{196}
Talán úgy határozható meg legjobban a nárcizmus, hogy afféle
tükörnek tekintjük a többieket, akik csak annyiban fontosak, amennyiben
saját szeretett vagy dicsőített képünk tükröződik bennük. Vagyis ha egy
embertársunk szemébe nézünk, nem azt látjuk, ki ő valójában, hanem azt,
hogyan tükröződünk mi benne. Ez alapján melyikünk merné kijelenteni,
hogy semmi nárcizmus sincs benne?
 SZERETŐK
Trisztán és Izolda, Rómeó és Júlia, Heathcliff és Catherine, Samantha és
Jockey – és még hosszan sorolhatnánk kedvenc szerencsétlen sorsú
szerelmeseinket. Ahogy hamarosan látni fogjuk, igen sokkal tartoznak a
görög hagyomány tragikus történeteinek.

Püramosz és Thiszbé

„Babilónia” nevét hallva egyből a szertelen, nagyzoló, erkölcstelen

közel-keleti civilizáció jut eszünkbe. Itt volt Szemiramisz függőkertje, az
ókori világ hét csodájának egyike, és Babilon városa egy ideig a világ
legnagyobb településének számított.{197} Mivel a Babilóniai Birodalom
Kis-Ázsia nagy részét elfoglalta, sokak szerint az alábbi történet
valójában Kilikiában játszódott le (emlékszünk: ezt a királyságot
alapította Kilix, mielőtt csatlakozott Kadmoszhoz és Agenór többi fiához,
hogy megkeressék az elveszett Europét). Ovidius azonban a saját
verziójában Babilonba helyezi az eseményeket, így én is ezt fogom
követni.
Szóval Babilonban élt két család. Már senki sem emlékezett, hogy
miért, de nemzedékek óta viszálykodtak egymással. Hatalmas palotáik a
város főterén, közvetlenül egymás mellett álltak, ám mindkét ház
gyermekeit úgy nevelték, hogy ellenségnek tekintsék a szomszédokat:
nem beszélhettek velük, nem írhattak nekik, sőt még csak nem is
integethettek egymásnak.
Az egyik család fiútagja, Püramosz és a másik családból származó
leány, Thiszbé az őket elválasztó akadályok ellenére valahogy mégis
megismerkedtek és egymásba szerettek. Felfedeztek egy picinyke lyukat
a házaikat elválasztó falon, ezen keresztül nap mint nap suttogva
beszélgettek, megosztották élettapasztalataikat, diskuráltak a
költészetről és a zenéről, míg egyszer csak rájöttek, hogy mennyire
szeretik egymást. Túl kicsi volt a rés, így meg sem foghatták a másik
kezét, ám heves ifjonti szerelmük még ezen a kedves kis hasadékon is
átszűrődött, és a titok, valamint ez a félelmetes, áthatolhatatlan közelség
csak felerősítette érzéseiket.
E forró, ifjonti vágyaktól izzó kapcsolat annyira felhevítette őket,
hogy egyik éjjel, immár türelmük végéhez érve elhatározták, hogy
megszöknek palotáikból, és Püramosz egyik ősének, Ninosz királynak (a
hatalmas Ninive alapítójának) sírjánál találkoznak.
Így aztán másnap este a fürge és gyors észjárású Thiszbé kijátszotta
szobájának őreit és a palotán kívüli őrszemeket is, és hamarosan már a
hajdani őse, Szemiramisz királynő által építtetett városfalon kívül járt.
Amikor a megbeszélt találkahelyre ért, Püramoszt még nem találta ott,
helyette egy vad oroszlánnal kellett szembenéznie. Az állat épp egy
ökröt marcangolt szét, Thiszbé pedig érthető módon megijedt az
ordítozó, vértől csöpögő állkapcsú fenevadtól, így hát rémülten kirohant
a temetőből. Sietségében észre sem vette, hogy ott hagyta fátylát. Az
oroszlán odabaktatott a ruhadarabhoz, szagolgatta, szájába vette, párszor
megrázta, közben a kendőre ráhullott az ökörvér, aztán unottan kiköpte,
és elporoszkált az éjszakában.
Kicsit később Püramosz is megérkezett, és egy hófehér gyümölcsöktől
roskadozó eperfa alatt várta kedvesét. Az ágakon átszűrődő holdfényben
észrevette Thiszbé alvadt vértől maszatos fátylát. A fiú felkapta a
ruhadarabot, és halálra váltan vette észre, hogy a véres vászonra Thiszbé
családi címerét hímezték, sőt a lány parfümjét is tisztán érezte rajta. Jól
emlékezett erre a bársonyos illatra, hiszen oly sokszor szűrődött át
édesen a falrésen. Mancsnyomok is látszottak a földön, vagyis
egyértelmű volt, hogy egy oroszlán járt itt.
Vér, mancsnyomok, családi címer, Thiszbé összetéveszthetetlen illata:
Püramoszt szinte kettéhasította a felismerés, hogy mit jelent ez az egész.
Kétségbeesett kiáltással előrántotta kardját, és hasba szúrta magát.
Teljesen szétvágta a gyomrát, hogy mielőbb követhesse szerelmét a
halálba. Szökőkútként spriccelt ki belőle a vér, amely bíborvörösre
színezte az eperfa fehér gyümölcsét.
– Elvettétek tőlem szeretett Thiszbémet, mielőtt eggyé lehettünk
volna rövid életünkben! – üvöltötte Püramosz az ég felé. – Hadd legyünk
hát eggyé az örökkévaló halál éjszakájában! – És e fennkölt szavakat
kinyögve elterült a földön.{198}
Ekkor érkezett Thiszbé, és Püramosz erőtlen kezében meglátta saját
véráztatta fátylát. A mancsnyomokat is észrevette, és pontosan
összerakta a történetet.
– Ó, istenek, hát ennyire irigykedtetek a szerelmünkre, hogy még egy
röpke pillanatra sem lehettünk boldogok? – fohászkodott sírva.
Nézte Püramosz kardját. Még mindig forrón vöröslött rajta a fiú vére.
Fogta és mélyen a saját hasába döfte. Eksztatikus, diadalittas kiáltás
kísérte ezt az öngyilkosságot, amelynek láttán Freud szomorúan, de
elégedetten biccentett volna.
Amikor a két család a tragédia helyszínére ért, sírva borultak egymás
nyakába, és azonnal békét kötöttek. Véget ért hát a viszály. A
szerelmesek holttestét elégették, és egyetlen urnába tették, hogy
legalább hamvaik együtt lehessenek.
A szellemük pedig… Nos, Püramosz nevét még vagy ezer évig folyó
őrizte, Thiszbé pedig ennek lett egy mellékfolyója. Püramoszt ma
Ceyhannak nevezik, folyása pedig néhány éve egy vízerőműt táplál – így
a két szerelmes energiája szó szerint fényt visz a török otthonokba.
Mi több, a két ifjú szerelmének és áldozatának emlékére az istenek
elrendelték, hogy innentől az eperfa gyümölcse szenvedélyük és vérük
színét viselje, vagyis sötét, karmazsinvörös legyen.
 GALATEIÁK

Akisz és Galateia

Dórisz, az Ókeanisz és Néreusz tengeristen lányai közül az egyiket

Galateiának hívták. Nevét tejfehér arcbőréről kapta, és szerelmével
üldözte egy Polüphémosz nevű küklopsz, aki nem tartozott az eredeti
küklopszok közé, hanem Poszeidón és Thoósza Ókeanisz vad és ronda
ivadéka volt.
Maga Galateia azonban mást szeretett, méghozzá egy Akisz nevű
délceg szicíliai pásztorfiút. Habár Akisz egy Szümaithisz nevű nimfától
és magától Pán istentől származott, mégis halandónak született. Egy nap
a féltékeny Polüphémosz észrevette, hogy Akisz és Galateia kéz a kézben
sétálnak. A küklopsz fogott egy hatalmas követ, és agyonzúzta a fiút. A
gyászoló Galateiának talán elegendő hatalma volt (vagy elég jó
olümposzi összeköttetésekkel rendelkezett), hogy Akiszt folyószellemmé
változtassa. Így is történt, aztán egybekeltek, és mindörökké együtt is
maradtak. Händel egy csodálatos operában örökítette meg a
történetüket.

Galateia II.
Két másik Galateiáról is érdemes megemlékeznünk.
Kréta szigetén a phaisztoszi Pandiónnak volt egy Lamprosz nevű fia,
aki feleségül vett egy Galateia nevű leányt. Lamprosz nem akart
leánygyermeket, ezért a felesége lelkére kötötte, hogy ha mégis lányt
szülne, meg kell ölnie, és tovább próbálkoznak majd, egészen addig,
amíg végre fiú nem jön a világra. Elsőre rögtön gyönyörű kislány
született. Galateiának persze nem volt szíve meggyilkolni (melyik anya
tenne ilyet?), ezért férjének azt hazudta, hogy egészséges fiúgyermekük
lett, akit Leukipposznak („fehér ló”) szeretne hívni.
Lamprosz elhitte a dolgot, különösebben nem szorgalmazott
semmilyen közelebbi vizsgálatot, így Leukipposz kedves, intelligens,
közszeretetnek örvendő fiúként cseperedett fel. Amikor azonban
tinédzser lett, Galateia aggódni kezdett, hiszen ilyenkor bizonyos
testrészeken domborulatok jelennek meg, és ha ráadásul még az áll sem
kezd el pelyhedzeni, akkor innentől a tervnek annyi, hiszen Lamprosz
nem az a fajta fickó volt, aki elnézi, ha becsapják.
Galateia a biztonság kedvéért Létó titanisz (Apollón és Artemisz anyja)
templomába vitte Leukipposzt, és imádkozni kezdett, hogy lányából fiú
legyen. Létó meghallgatta az imát, és rögtön csupa izom fiatalemberré
változtatta Leukipposzt. A megfelelő helyeken szőr nőtt, és ahol kell,
kidudorodott, ahol pedig nem kell, ott visszasüppedt a teste. Laprosz
sohasem volt egy szellemóriás, továbbra sem fogott gyanút, így aztán
boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Nemzedékekkel később Phaisztosz városában szokásba jött az
Ekduszia nevű ünnep megrendezése.{199} E rítus során a település összes
fiútagjának nők és lányok közt kellett élnie, női ruhákat hordtak és
polgári esküt kellett tenniük, mielőtt ceremoniálisan megszabadultak
fiatal testüktől (amelyet agelának neveztek), és teljes férfiúi státuszt,
valamint ruhákat kaptak.{200}

Leukipposz II., Daphné és Apollón

Érdekes módon még egy mítosz mesél Leukipposz nemváltoztatásáról –
bár itt egészen más irányba történik a dolog. Ezúttal Oenomanusz fiáról,
Leukipposzról szól a történet, aki beleszeret egy Daphné nevű nimfába.
Daphnét azonban Apollón is szerette, és az isten nem sokkal később el is
csábította.
Hogy közel kerüljön Daphnéhoz, ez a Leukipposz nőnek álcázta magát
és így csatlakozott a nimfákhoz. A féltékeny Apollón azonban észrevette
ezt, és varázslatot bocsátott a nádra, amely azt suttogta Daphné fülébe,
hogy milyen jó lesz, ha kíséretével együtt megfürdik a folyóban. Így
amikor mindannyian kibújtak ruháikból, és meztelenül pancsolni
kezdtek, Leukipposz nyilvánvaló okból nem akarta levenni szemérmes
öltözékét. A lányok incselkedve levetkőztették, aztán egyszerre csak
szembesültek zavarba ejtő és immár leplezhetetlen titkával. A nimfák
szörnyű haragjukban megölték a fiút.
Ugyanekkor Apollón vágyai is felgerjedtek, és egyszer csak ott
termett, majd üldözni kezdte Daphnét. A rémült nimfa kiugrott a
folyóból, és amilyen gyorsan csak tudott, rohant, de az isten persze
hamar utolérte. Majdnem el is kapta, amikor Daphné imával fordult
anyjához, Gaiához és apjához, a folyamisten Ladónhoz. Mihelyst Apollón
elérte, és megérintette, a nimfa érezte, ahogy változni kezd a teste.
Vékony kéreg nőtt melleire, hajából sárga és zöld levelek lettek, kezei
ágakká nyúltak, lábai pedig gyökeret eresztettek édesanyja, Gaia kegyes
testébe. Az elképedt Apollón immár nem egy naiászt, hanem egy babérfát
markolászott.
Ez is megtörtént hát, ezúttal az isten húzta a rövidebbet. A babér
innentől szent lett Apollón számára, és, ahogy korábban már említettem,
a belőle készült koszorút helyezték a Delphoiban rendezett püthiai
játékok győztesének homlokára. Innentől mondják azt a győztesre, hogy
„learatta a babérokat”.{201}

Galateia III. és Pügmalión

Mivel Aphrodité Ciprusnál született a habokból, a sziget lakói különleges
hévvel imádták a szépség és a szerelem istennőjét. Emiatt sohasem
riadtak vissza egy kis szabadosságtól és némi laza erkölcsű mulatozástól.
A többi görög elfajzott helynek, a szabad szerelem szigetének tekintette
Ciprust.
A sziget déli kikötővárosában, Amathuszban egy propoetidák (azaz
„Propoetusz lányai”) néven ismert női csoportosulást annyira
felháborította a körülöttük zajló tivornya, hogy vakmerően azt
javasolták: a továbbiakban ne Aphrodité legyen a sziget patrónusa. E
mérhetetlen istenkáromló szemtelenség büntetéséül a haragos Aphrodité
elviselhetetlen testi vágyat bocsátott az álszenteskedő nővérekre,
ráadásul mindenféle önmérséklettől vagy szégyenérzettől is
megszabadította őket. Az elátkozott nőkből immár kiveszett mindenféle
erkölcsi érzék, és mohón, válogatás nélkül felkínálták testüket bárkinek
a szigeten.
A Pügmalión nevű érzékeny és vadítóan jóképű ifjú szobrász a
Propoetidák szégyentelen, kihívó viselkedését látva annyira
megundorodott a szextől, hogy elhatározta: innentől kizárja életéből a
szerelmet.
 – Nők! – motyogta magában egy reggel, amikor munkához látott, hogy
egy amanthuszi tábornok megbízásából megmintázza a férfi
márványszobrát. – Hát, én nem vesztegetem nőkre az időmet. De nem
ám! Elég nekem a művészet is. A szerelem egy nagy semmi. A művészet
minden. A művészet… Hűha, ez aztán furcsa…
Amint Pügmalión hátralépett, hogy jobban lássa művét, felvonta
szemöldökét a meglepetéstől. A tábornok ugyanis egészen sajátos formát
öltött. Esküdni mert volna, hogy szakállas volt a fickó, és talán egy kicsit
köpcös is… Na de ez… Biztosan nem voltak ilyen formás mellei… És ilyen
lágy, karcsú, ellenállhatatlan nyaka sem…
A szobrász kiment az udvarra, és a hideg vizű szökőkútba mártotta
fejét. Felfrissülve tért vissza műhelyébe, ám amikor újra megnézte
félkész művét, zavarodottan csóválni kezdte a fejét. Pár napja a tábornok
villájában járt, aki megengedte, hogy körülnézzen, és megcsodálja a nagy
ember dolgait. Akkor úgy tűnt, a fickó leginkább egy varacskos disznóra
hasonlít, most pedig valami egész más jön elő a márványból. Valami
finom, csodálatos szépség. Köszönő viszonyban sincs a tábornokkal. Már
csak azért sem, mert ez a szobor egy gyönyörű nőt ábrázol. Tévedés
kizárva.
Fogta a vésőjét, művészszemmel végigtekintett munkáján, és tudta,
hogy néhány kegyetlen, jól irányzott csapással visszaterelhetné az
eredeti vágányra a szobrot. Legalább nem vesztegetne el egy ilyen
értékes márványdarabot, hiszen egy egész havi fizetését rááldozta.
Csitt-csatt, csitt-csatt
Na, valahogy így.
Kopp, kopp, kopp!
Valami furcsa, öntudatlan ösztön hajtotta.
Pakk, pakk, pakk!
Vagy az is lehet, hogy csak elcsapta a hasát.
Na, most, ha egy kicsit hátralép, hogy jobban lássa…
Nem!!!
Ahelyett, hogy megmentette volna művét, és visszavarázsolta volna a
szoborra a tábornok arcának harcos, férfias ragyogását, valahogy sikerült
még inkább felerősítenie az alkotás lágy nőiességét, báját, érzékiségét és
– te jó isten! – kívánatosságát.
Teljesen odavolt. Valahol mélyen, belül tudta, hogy esélye sincs, ebből
már nem lesz tábornok. Most már az a legfőbb feladat, hogy a végére
érjen ennek az őrületnek.
Amelyet természetesen Aphrodité bocsátott rá, mivel nem tetszett
neki, hogy a sziget egyik legjóképűbb és legkívánatosabb fiatalembere
hátat fordított a szerelemnek. Ráadásul olyasvalaki, aki pont ott lakott a
tengerparton, ahol annak idején Aphrodité kijött a habokból, így aztán
kutya kötelessége lenne még inkább szerelmes természetűnek lenni.
Szinte mindannyian átéljük életünk során, hogy a szerelem és a szépség
könyörtelen, irgalmatlan és nem ismer szánalmat.
Pügmalión hosszú napokon és éjszakákon keresztül szenvedélyesen
dolgozott, szó szerint rajongó eksztázisba esett. Azóta sok-sok nemzedék
művészei érezhették az ihlet hasonlóan lélegzetelállító, lázas hevületét,
legyenek bár festők, szobrászok, írók vagy más alkotók. Eszébe se jutott,
hogy egyen vagy igyon – konkrétan semmi sem jutott eszébe –, csak
kopácsolt, kalapált, csapkodott.
Amikor végül Éósz halvány vörös fénye és a felkelő nap
gyöngyházszínű tündöklése már az ötödik folyamatos munkával töltött
nap kezdetét jelezte, Pügmalión azzal a csodálatos tudással lépett hátra,
amelyet csak a valódi művészek érthetnek: valahogy, igen, most már
egész biztosan elkészült a mű.
Alig mert rápillantani. Eddig közelről, aprólékosan dolgozott, a
részleteket igazgatta, a teljes alak körvonalai inkább csak lelkének sötét,
megfoghatatlan részében álltak össze. Most először láthatja az egészet
egyben. Vett hát egy mély levegőt, és megnézte.
Döbbenetében felkiáltott, és leejtette vésőjét.
Még sohasem készített ennyire jó szobrot. Gondosan kifaragott
lábujjaitól a fejét ékesítő pompás koszorúig minden tökéletes volt rajta.
Sőt, ennél csodálatosabb műalkotás még soha nem született a világra. És
egy Pügmaliónhoz hasonló valódi művész számára ez azt is jelentette,
hogy szobra szebb, mint a világon bárki, hiszen a művészet mindig képes
felülmúlni a természetet.
Sőt, már azt is látta, hogy eksztatikus képzeletének
márványlenyomata nem egyszerűen a világ leggyönyörűbb alkotása. A
nőalak ugyanis valódi volt. Pügmalión számára sokkal valódibb, mint a
feje fölött a plafon vagy a talpa alatt a padló.
Szíve majd kiugrott a helyéből, pupillái kitágultak, lihegett, és lelke
legmélyéig átjárta ez a furcsa, zavart, kavargó érzés. Öröm és fájdalom
egyszerre. Szerelem.
 Már a lány nevét is tudta. Galateia, mi más, hiszen olyan tejfehér,
olyan csodálatosan, olyan márványosan ragyogó. Arckifejezésén és
testtartásán egy pillanatra mintha valami fenséges tétovázás, olyasféle
ébredező, csodálkozó meglepetés látszott volna, mintha csak elállt volna
a lélegzete. Vajon mitől? Talán a világ szépségétől? Vagy attól, hogy
milyen jóképű ez az ifjú szobrász, aki rajta legelteti kiéhezett szemeit?
Szabályos, tökéletes vonásai voltak, de nem ez tette különlegessé, hiszen
ezt oly sok lány elmondhatta magáról. Valami más, valami, ami túllép a
hagyományos szépségen. Minden porcikájából belső harmónia sugárzott.
Szépséges, szédítő, szeszélyes, szemfényvesztőén szenvedélyes. Mellei
lágyan kibuggyantak, meztelenségét pedig még kívánatosabbá tette
félbeszakadt mozdulata, ahogy édes figyelmeztetésül torkához érintette
a kezét.
Pügmalión körbejárta, hogy döbbent csodálattal szemrevételezze
tomporának hajlatait és csodás, telt combjait. Merhet-e egyáltalán
hozzányúlni? Kinyújtotta kezét – finoman, nehogy valami sérülést
okozzon neki. Ujjai hideg márványt tapogattak. Kemény, merev
márványt. Amikor belenézett Galateia szemébe, és szinte a lány lelkének
mélyére hatolt, élettelinek és elevennek tûnt, de ahogy végigsimította,
és szerelmes arcát is hozzá tapasztotta, hideg volt, mintha csak halott
lenne.
Egyszerre érezte magát túlfeszítettnek és émelygett a rosszulléttől.
Összevissza ugrabugrált. Hangosan kiáltozott. Nyöszörgött. Nevetett.
Énekelt. Káromkodott. Vagyis egy fiatalember rettenetes, háborgó
szerelmének minden vad, nyugtalan, euforikus, dühös és nyomorúságos
érzését kiadta magából.
Végül rávetette magát Galateiájára, kezeivel és lábával is átölelte,
bevackolta magát, és csókolta, simogatta, hozzádörgölődött, amíg úgy
érezte, szétrobban belülről.
E tombolás után sem hagyott alább a lelkét elöntő őrület. Mostantól az
igaz szerelem minden buzgó gyöngédségével szerette a lányt. Elment a
piacra, és ruhákat, virágokat, csecsebecséket hozott neki. Karperecekkel
ékesítette csuklóit, jáspis és gyöngy nyakláncot tett a nyakába. Vett egy
kanapét, és türoszi bíbor selyemmel díszítette. Ráfektette a szobrot,
majd romantikus balladákat énekelt neki. A legtöbb képzőművészhez
hasonlóan persze ő is botfülű zenész és nevetségesen rossz költő volt.
 Szenvedélyes és odaadó szerelme azonban nem talált viszonzásra –
legfeljebb legderűlátóbb, leglázasabb fantáziálgatásaiban. E rajongás
sajnos csak egy irányban működött, és vágytól hevülő szíve mélyén ezt
Pügmalión is tudta.
 
Elérkezett Aphrodité ünnepének napja. Pügmalión búcsúcsókot lehelt
Galateia hideg, ám szépséges arcára, és elment otthonról. Egész Ciprus
eljött Amanthuszba, hogy részt vegyen ezen az évente megrendezett
ünnepségen, sőt még a görög szárazföldről is több ezren érkeztek. A
templom előtti hatalmas téren rengeteg zarándok gyülekezett, akik azért
jöttek, hogy szívügyeik sikeréért imádkozzanak a szépség és a szerelem
istennőjéhez. Virágfüzérekkel ékesített üszőket áldoztak fel, a levegőt
tömjénillat töltötte be, és a templom minden oszlopát virágokkal fonták
be. Szaporán és hangosan szólt a sok-sok ima.
– Adj nekem feleséget!
– Adj nekem férjet!
– Hadd legyek szebb!
– Add, hogy ne menjek el olyan gyorsan!
– Szabadíts meg ezektől az érzésektől!
– Add, hogy Menandrosz belém szeressen!
– Add, hogy Xanthippé ne csaljon meg többé!
Esdeklő kiáltások és siránkozások szálltak az égbe.
Pügmalión oda se figyelve furakodott keresztül a kufárok és
könyörgők tömegén. A templomlépcsőhöz érve pénzt adott az őröknek,
majd hízelegve kérte a papnőket, hogy engedjék tovább, így bejuthatott a
legbelső szentélybe, ahova amúgy csak a leggazdagabb és
legbefolyásosabb polgárok léphettek, hogy közvetlenül Aphrodité
hatalmas szobra előtt mondják el imáikat. Ő is térdre borult hát, és
könyörögni kezdett:
– Szerelem hatalmas istennője! – suttogta. – Azt mondják, ezen a szent
ünnepnapon meghallgatod és teljesíted a buzgó szerelmesek kéréseit.
Könyörögve kérlek, add meg egy szegény szobrásznak, hogy…
Az oltárrácsnál rengeteg fontos férfi és nő motyogta imáját, és bár
kevés esélye volt, hogy meghallják, mit mond Pügmalión, valamilyen
belső szemérem vagy szégyen miatt mégsem merte kimondani, mire
vágyik valójában.
 – …add meg egy szegény szobrásznak, hogy egy valódi lány is
szeresse, aki ugyanolyan, mint amit márványból faragott. Tedd meg ezt,
rettegett istennő, és elnyered nyomorult szolgád hűségét, aki ezután
egész életével és művészetével csakis a szerelmet dicsőíti majd.
Aphroditét szórakoztatta az ima, és persze átlátott a szitán, pontosan
tudta, mit akar valójában Pügmalión. Egymás után kilencszer lobogott
fel a férfi előtt égő oltárgyertyák tüze.
Pügmalión rohant haza. Ha agyoncsapják, sem tudta volna
megmondani, mennyi idő alatt ért házához, és merre ment egyáltalán. Ki
tudja hány ájtatos zarándokot döntött fel, amíg keresztülverekedte
magát a tömegen.
 
A szobor pontosan ugyanolyan élettelenül hevert a fényűző kanapén,
ahogy otthagyta. Soha, egyetlen faragott figura sem tűnt
megközelíthetetlenebbnek, hűvösebbnek, távolibbnak. Azonban szerelem
sújtotta szívének minden reménye és kétségbeesett haragja mégis arra
késztette Pügmaliónt, hogy letérdeljen és megcsókolja a szobor hideg
homlokát. Aztán a nyakát és az arcát és… Várjunk csak! Vajon csak forró
csókjainak tüze melegítette fel a márványt, vagy éhes ajkai tényleg a hús
melegét érzik? Igen! Ahová csak mohó szája hozzáért, a szilárd, élettelen
anyag hirtelen eleven, forró, finom testté változott.
Újra és újra megcsókolta, és ahogy a lépes méz viasza meglágyul, majd
elolvad a napon, úgy lett szerelme hideg márványbőre szájának minden
édes csókjára és ujjainak simogatására egyre finomabb és finomabb.
Teljesen elképedt. Ez hihetetlen! A lány csuklójára nyomta ujjait, és
érezte a pulzus lüktetését, ahogy a forró emberi vér végigfolyik az
ereken. Felállt. Mégis megtörténhet? Mégis megtörténhetett? Karjai közé
szorította Galateiát, és érezte, ahogy a lány mellkasa megemelkedik első
lélegzetére. Megtörtént! Él!
– Aphrodité, áldom szent neved! Aphrodité, minden istenek
legnagyobbika, köszönöm, és e naptól fogva mindörökké szolgálni
foglak!
Azzal lehajolt, hogy ismét megcsókolja a lány ajkait, aki buzgón
viszonozta csókját. Hamarosan a párocska egymás karjai közt nevetgélt,
sírdogált, sóhajtozott – és persze szeretkezett.
Kilenc holdforduló múlva a boldog szerelmesekre gyermekáldás
köszöntött. Méghozzá fiuk született, Paphosz – ezt a nevet kapta az a
város is, ahova Pügmalión és Galateia költözött, és élte le földi létének
további boldog, elégedett, szerelmes napjait.
Egyszer-kétszer azért még a görög mítoszokban is előfordul, hogy a
halandó szerelmesek története boldogan végződik. Talán a remény
késztet minket arra, hogy elhiggyük: végül megtaláljuk a boldogságot.
{202}

Héró és Leandrosz
Az Égei-tengert a Márvány-tengerrel összekötő szoros, a Hellészpontosz
manapság a Dardanellák nevet viseli, és talán a legtöbbek számára arról
ismert, hogy itt, Gallipoli környékén zajlott az első világháború egyik
legádázabb ütközete. Az Európát Ázsiától elválasztó természetes határ
egyik részeként e szoros mindig is a kereskedelem és a háború egyik
kiemelkedően fontos területének számított – habár itt inkább a két
kontinens közti szimbolikus hasadékról van szó, hiszen a valóságban egy
jó úszó minden további nélkül képes átkelni rajta.
Leandrosz{203}  a Hellészpontosz ázsiai oldalán, Abüdosz városában
lakott, és Aphrodité egyik papnőjét, Hérót szerette, aki azonban éppen az
ellenkező parton, az európai részen lévő Szesztoszban élt. A két fiatal a
nyaranta megrendezett Aphrodité-ünnepen találkozott egymással.
Nagyon sokakat rabul ejtett Héró „combjainak rózsás mezeje”,{204}  és
Szelenéhez hasonlatos szépségű arca, őbenne azonban csak a jóképű
Leandrosz ébresztett hasonló szenvedélyt. Nem sok időt sikerült az
ünnepségen együtt tölteniük, de gyorsan összeeszkábáltak egy tervet,
hogy miként láthatnák akkor is egymást, amikor mindketten hazatérnek,
és a tengerszoros két oldala választja majd el őket. Héró minden éjszaka
egy lámpát tesz a lakótornya ablakába, Leandrosz pedig e fényt figyelve
átússza a Hellészpontoszt, felmászik a toronyba és egymáséi lesznek.
Papnőként Héró szüzességet fogadott, Leandrosz azonban győzködte,
hogy szerelmük testi beteljesülése is afféle szent áldozat lesz, amely
Aphroditének is biztosan tetszik majd. Mint mondta, tulajdonképpen
már az is sértés az istennővel szemben, ha valaki a szerelem
oltalmazójának szenteli életét, közben pedig szűz marad. Ez olyan lenne,
mint paciistaként dicsőíteni Arészt. E kitűnő érvelés meg is győzte a
lányt, így aztán az egyik éjjel belevágtak a dologba. Minden a terv szerint

Ú
zajlott: lámpa kitéve, szoros átúszva, szerelem elhálva. Úgy érezték,
nincs a földön náluk boldogabb pár.
Egész nyáron át tartott e boldog állapot, ám gyorsan eljött az ősz, és
megkezdődött a viharok időszaka. Egyik éjszaka mindhárom szél, a
Boreasz, a Zephürosz és a Nótusz (vagyis az északi, a nyugati és a déli)
egyszerre bömbölt, és lankadatlanul tomboltak, sőt az egyik széllökés
elfújta Héró ablakában a lámpát. Mivel nem volt, ami útba igazítsa
Leandroszt, illetve mert a szelek hatalmas hullámfalakká korbácsolták fel
a habokat, a fiú eltévedt, egyre jobban kimerült az úszástól, aztán feladta
és megfulladt.
Héró egész éjszaka várta szerelmét. Másnap reggel, mihelyst Éósz
szélesre tárta a hajnal kapuját, és elég világos lett, a lány letekintve
meglátta a torony alatti sziklákon Leandrosz összetört testét. Szörnyű
kétségbeesésében kiugrott az ablakon, hogy ugyanazon a sziklán zúzza
halálra magát, mint szerelme.{205}
Leandrosz óta sokan átúszták a Hellészpontoszt. Közülük kétségkívül
Byron volt a leghíresebb, akinek 1810. május 3-án sikerült véghez vinnie
e nagyszerű tettet – második próbálkozásra. Naplójában büszkén leírja,
hogy egy óra tíz percig tartott az út, és diadalittasan így emlékezik meg
erről: „Nem volt ugyan egyszerű, de sokkal büszkébb vagyok rá, mint
eddig bármelyik politikai, költészeti vagy szónoki sikeremre.”
Lord Byron nem egyedül úszott, hanem William Ekenhead
főhadnaggyal, aki szintén beléphetett az örökkévalóságba, hiszen a költő
megemlítette nevét ironikus verses regényének, a Don Juannak az egyik
passzusában. Éppen főszereplőjének hőstettét énekli meg, aki Sevillában
átússza a Guadalquivirt, majd egy rövid kitérőt téve így ír:
 
„átússza még a Hellespontost is tán,
Mint egykoron három kemény legény
Leander, Mister Ekenhead meg én.”{206}
 
Shakespeare szemmel láthatóan különösen kedvelte ezt az ókori
szerelmi történetet, hiszen a Sok hűhó semmiért egyik női szereplőjének a
Hero nevet adta, az Ahogy tetszikben Rosalinda pedig ezeket a
csodálatosan cinikus szavakat mondja:
„Leander? – az még sok szép esztendőt élhetett volna, ámbár Héró
kolostorba vonult, ha közbe nem jön egy forró nyárközépi éjszaka; mert a
szegény fiú csak fürödni ment a Hellespontusba, de görcsöt kapott és
megfulladt: és az akkori bolond krónikások úgy szögezték le a tényállást,
hogy a sestosi Héróért halt meg. Hazugság az egész: időnként meghaltak
az emberek – s a kukacok meg is ették őket – de nem szerelem volt az
oka”.{207}
 ARIÓN ÉS A DELFIN
A nagy civilizációkhoz hasonlóan a görögök is sokra tartották a muzsikát
– fontosságát az is jelzi, hogy már az elnevezése is Mnémoszüné kilenc
lányának, azaz a múzsáknak a nevéből származik. Nemcsak mai
kulturális életünkben olyan gyakoriak a zenei fesztiválok és díjak, ez már
a görögök idejében is így volt.
Keveseknek jutott életében költőként, vándorénekesként, bárdként és
zenészként akkora megbecsülés osztályrészül, mint a Leszbosz szigetén
lévő városból, Mütilénéből származó Ariónnak.{208} Poszeidón tengeristen
és Onkaea nimfa fia volt, ám halhatatlan szülei ellenére, nem nekik,
hanem Dionüszosz dicsőítésének szentelte zenei tehetségét. A kitharát,
azaz a líra egyik sajátos változatát választotta hangszeréül.{209} Többek
között arról is híressé vált, hogy ő alkotta meg a bor, a karnevál, a
mámor és az öröm tiszteletére előadott kórusének, a dithürambosz lírai
műfaját.
Álmodozó barna szemei, édes hangja, valamint az a csodás képessége,
hogy mindenkit azonnal táncra perdítsen, hamarosan az egész
Földközitenger környék legünnepeltebb bálványává tették. Periandrosz,
korünthoszi türannosz{210} vált a legfőbb pártfogójává és leglelkesebb
támogatójává. Az itáliai csizma belső sarkában lévő virágzó
kikötővárosban, Tarentumban (mai nevén Taranto) nagy zenei fesztivált
rendeztek, és Periandrosz pénzt adott Ariónnak, hogy utazzon oda, és
vegyen részt a dalnokversenyen. Cserébe megegyeztek, hogy ha
visszatér, elosztják a nyereményként kapott pénzdíjat.
Eseménytelenül telt az odaút. Arión megérkezett Tarentumba,
elindult a versenyeken, és minden kategóriában könnyedén nyert. A
zsűri és a közönség még sohasem hallott ilyen hátborzongatóan szép és
eredeti muzsikát. Meg is kapta jutalmát: egy nagy kincsesládányi arany,
ezüst, elefántcsont, drágakő és finoman megmunkált hangszer boldog
tulajdonosaként térhetett haza. Hogy megköszönje a bőséges
ajándékokat, Arión másnap ingyenes koncertet adott a városban.
A tarentumi régió többek között a környéken mindenütt megtalálható
nagy farkaspókról is híres volt, amelyet a helyiek a városról
„tarantulának” neveztek el. Arión hallotta, hogy a tarantula csípése
hisztérikus, örjöngő rohamokat okoz, ezért tarantellának nevezett vad
dithüramboszokat rögtönzött a hallgatóságnak. E hagymázas tánc{211} 
teljesen megőrjítette a lelkes tarentumiakat, ám a muzsikus leglágyabb
és legérzelmesebb dallamaival fejezte be a műsort, azonnal megszelídítve
a közönséget. Innentől Dél-Itália-szerte bármilyen lányt, fiút, férfit és
nőt fel tudott szedni, és sikeres zenészként, valódi sztárként állítólag
nem is fogta vissza magát.
Hatalmas tömeg várta másnap reggel Ariónt, hogy elbúcsúztassák,
csókokat dobáljanak feléje és keservesen megsirassák távozását.
Bőröndjeivel és kincseládáival együtt egy kisebb hajóval kivitték, ahol
nem túl nagy, de a célnak épp megfelelő kétárbócosa várakozott
kapitányával és kilencfős személyzetével. Arión hamarosan már a
fedélzeten helyezhette magát kényelembe. Vitorlát bontottak, és
Korinthosz felé vették útjukat.

Ember a vízben
Mihelyst tovatűnt a szárazföld, és elérték a nyílt tengert, Arión rögtön
megérezte, hogy valami nincs rendben. Megszokta már, hogy minden
szem őrá szegeződött – hiszen végül is nemcsak észveszejtően
tehetséges, hanem igen jóképű is volt –, ám ez a legénység valahogy
egészen másként bámulta. Napok teltek el e mogorva és fenyegető
hangulatban, ő pedig egyre kényelmetlenebbül feszengett. Volt valami a
tengerészek szemében. Valami sóvárgás, de ez a vágy sokkal sötétebb
célra utalt. Vajon mi lehet a gond? Egy forró délután aztán a legrondább
és legellenszenvesebb tengerész lépett oda hozzá.
– Hé, kölyök! Mi van ott a segged alatt abban a ládában?
Hát persze. Arión kétségbeesett. Szóval ez a helyzet. A tengerészek
hallottak a kincsről. Bizonyára akarnak belőle, de átkozott legyen, ha
Periandroszon kívül másnak is ad a díjból, amelyért ő maga küzdött
meg. Eredetileg úgy tervezte, hogy az út végén bőkezűen megjutalmazza
a személyzetet, de most megmakacsolta magát.
– A hangszerem – válaszolta. – Kitharás vagyok.
– Mitarás?
Arión szomorúan megcsóválta a fejét, és lassan, szótagolva
megismételte, mintha csak egy gyereknek mondaná.
 – Ki-tha-rás. Ki-tha-rán ját-szom.
Ez hiba volt.
– Ó! Tény-leg? Ak-kor játssz ne-künk va-la-mit!
– Ha nem gond, akkor inkább nem.
– Mi a helyzet? – kérdezte a kapitány, aki épp most ért oda.
– Ez a taknyos aszongya, hogy zenész, de nem akar nekünk játszani.
Van egy kitharája a ládában.
– Hm, biztos vagyok benne, hogy nem bánod, ha megnézzük, ugye,
fiatalember?
Ekkorra már minden matróz köréjük gyűlt.
– Ö… Most valahogy nem érzem jól magam. Talán estére jobb bőrben
leszek, és akkor játszom valamit.
– Miért nem mész le inkább? Ott árnyékosabb, jobban tudsz pihenni.
– N-nem. Jobb itt a friss levegőn.
– Kapjátok el, fiúk!
Durva kezek ragadták meg Ariónt, és könnyedén felemelték, mintha
csak egy ma született kiskutya lenne.
– Eresszetek el! Hagyjátok békén! Ez nem a tiétek!
– Hol van a kulcs?
– El… Elvesztettem.
– Keressétek meg, fiúk!
– Ne, ne! Könyörgöm…
Könnyedén megtalálták a kulcsot, hiszen ott lógott a nyakában, és
azonmód le is tépték. Halk suttogások és mormogások hallatszottak,
miközben a kapitány kinyitotta a láda fedelét. A tengerészek kapzsi arcát
beragyogta az arany fénye és a drágakövek csillogása. Arión tudta, hogy
elveszett.
– É-épp arra ké-készültem, hogy megosszam veletek a kincset!
A tengerészek láthatóan igen szórakoztatónak tartották az ajánlatot,
és hangosan röhögtek.
– Nyírjátok ki! – szólt a kapitány, miközben egy hosszú gyöngysort
húzott ki a ládából és a fény felé tartotta.
A legrondább tengerész kést rántott, és gonosz mosollyal elindult
Arión felé.
– Kérem! Kérem! Legalább… Legalább egy utolsó dalt elénekelhetnék?
A gyászdalomat, a siratóénekemet. Ezt csak megengeditek? Az istenek
megbüntetnek, ha valamilyen fennkölt gyászszertartás nélkül mertek
halálba küldeni…
– Na, most már elegem van a rühes pofázásodból! – vicsorogta a ronda
tengerész és közelebb jött.
– Várj! – szólt a kapitány. – Igaza van. Hadd halljuk a kis Kügnosz
hattyúdalát! Gondolom, kéne ez a líra? – Azzal kihalászta a ládából a
kitharát, odaadta Ariónnak, aki megfordította a hangszert, lehunyta
szemeit és improvizálni kezdett. Apjának, Poszeidónnak ajánlotta a dalt.
– Óceánok ura! – kezdte. – Áradatok királya, szeretett atyám, te
földrengető! Gyakran elhanyagoltalak imáimmal és áldozataimmal, de te,
ó, magasztos úr, nem hanyagolod el a fiad! Áradatok királya, szeretett
atyám, te…
Ekkor Arión a kitharáját szorosan magához vonva hirten átvetette
magát a hajókorláton, és a hullámok közé ugrott. Utoljára még hallotta,
ahogy a legénység felröhög, a kapitány pedig szárazon megjegyzi:
– Hát ez flottul ment. Akkor most lássuk a zsákmányt!
Ha bármelyikük vette volna magának a fáradságot, hogy lepillantson a
tengerre, elképesztő látvány tárult volna elé. Arión lemerült, és úgy
döntött, nem fog küzdeni az életéért, inkább kinyitja a száját, hadd
nyelje le a tengervizet. Valaki egyszer azt mondta, hogy a vízbe veszés
könnyű, kegyes halál, mintha csak elaludnánk lassan. Egy a lényeg: nem
szabad küzdeni ellene. A fulladozás szörnyű, kegyetlen,
lidércnyomásszerű élmény, de maga a megfulladás inkább nyugodt,
fájdalommentes megkönnyebbülés. Legalábbis ezt mondták. E vigasztaló
tudat ellenére mégis összepréselte ajkait, és kitharáját szorongatva
lábaival kalimpált a vízben.
Aztán, amikor már szinte felrobbant a tüdeje, csodálatos dolog
történt. Mintha valami felfelé nyomná. Egyre gyorsabban és
erőteljesebben. Szinte siklott a vízben. Már fel is ért a felszínre! Újra
kapott levegőt! Mi ez? Biztos csak álmodik. Az áramló víz, a habok, a
buborékok, testének billegése, a táncoló horizont, fülei pattogása, átázott
ruhái, a felharsanó hangok és a vakító fény – annyi inger érte egyszerre,
hogy nem is értette, mi történik, amíg aztán vette a bátorságot,
lepillantott, és sajgó szemeivel meglátta… Te jó ég! Egy delfin hátán ült!
Egy delfin hátán! Ott lovagolt a hullámokon. Pontosabban delfinegelt.
Lassan kezdett lecsúszni az állatról, amely erre felugrott, kicsit
megcsavarta testét, mire Ariónnak valahogy sikerült megint szilárdan
megülnie. Vagyis a delfin direkt úgy manőverezett, hogy rajta
maradhasson! Mi lenne, ha előrenyúlna, megragadná a hátsó uszonyát,
mint egy lovas, aki a nyeregszarvba kapaszkodik? Az állat nem bánta, sőt
beleegyezése jeléül ugrott is egy picikét, majd gyorsított a tempóján.
Arión lassan a kithara szíjáért nyúlt, és háta mögé tette a hangszert, hogy
két kézzel kapaszkodva élvezhesse az utat.
Már nem lehetett látni a hajót. A szikrázó napsütésben a delfin és
utasa barázdát szántva hasították a habokat, szivárványszínű vízpermet
játszott körülöttük. Merre mennek? Vajon a delfin tudja?
– Hé, delfin! Figyelj ide! Menjünk a korinthoszi öbölhöz! Majd ha
odaérünk, útba igazítalak.
A delfin vinnyogott és csattogott párat. Úgy tűnt, megértette a dolgot.
Arión elnevette magát. Csak mentek és mentek, bele a végtelen
horizontba. A fiú immár biztosan ült, ezért bátran hátranyúlt, előrehúzta
kitharáját, és énekelni kezdett. Természetesen Ariónról és a delfinről.
Sajnos nem maradt fenn a dal, de állítólag a leggyönyörűségesebb
muzsika volt, amelyet ember valaha alkotott.
Végül elérték az öbölt. A delfin könnyedén siklott át a hajóktól zsúfolt
területen. A fregattok, vitorlások és kisebb hajók tengerészei szájtátva
bámulták, ahogy egy fiatal fiú delfinháton úszik el előttük. Arión apró,
finom mozdulatokkal irányította az állatot, és meg sem álltak a királyi
kikötőig.
– Üzenetet hoztam Periandrosz királynak – szólt, amikor a rakparton
leszállt a delfinhátról. – Kedvenc dalnoka visszatért. És leköteleznétek,
ha megetetnétek a delfinemet.

Az emlékmű
Periandrosz igen megörült szeretett muzsikusa visszatérésének. Az egész
udvar elképedt döbbenettel hallgatta megmenekülésének történetét. A
csodás eseményeket megünneplendő reggelig mulatoztak, aztán este
lementek a partra, hogy megnézzék maguknak, és minden jóval
elhalmozzák a hősies delfint. Ám szomorú látvány tárult a szemeik elé. A
korábbiakról mit sem tudó dokkmunkások ugyanis partra húzták az
állatot, hogy megegyék. Egész éjszaka, majd a következő nap ott
sorvadozott a rakparton, egy csepp víz sem érte testét, kíváncsi gyerekek
vették körül, a perzselő nap szárította és égette bőrét. Arión letérdelt
előtte, és valamit suttogott az állat fülébe. A delfin szenvedélyes hangot
hallatva válaszolt, majd reszkető sóhajjal kilehelte lelkét.
Arión keserűen vádolta magát, és az sem tudta lecsendesíteni háborgó
lelkét, hogy Periandrosz parancsára magas tornyot emeltek a delfin
emlékére és dicsőségére. Abban a hónapban csak szomorú dalokat
énekelt, és a palota is vele gyászolt.
Hamarosan hírek érkeztek, hogy a kilenc tengerész és gonosztevő
kapitányuk kétárbócosát Korinthosz partjaihoz sodorta egy vihar.
Periandrosz színe elé rendelte a legénységet, Ariónt pedig megkérte,
hogy egyelőre maradjon távol, amíg kihallgatja őket.
– Azt a feladatot kaptátok, hogy szállítsátok haza Tarentumból
kedvenc énekmondómat, Ariónt – mondta. – Hol van hát?
– Sajna, rettegett fenség – szólt a kapitány –, szomorú dolog történt.
Viharba kerültünk, és a szegény fiú beleesett a tengerbe. Mire
kihalásztuk, halott volt. Méltó tengeri temetést rendeztünk neki.
Szörnyű dolog. Kedves legényke volt, mindannyian szerettük.
– Igen. Tényleg. Remek fickó. Iszonyú veszteség – mormogták a
tengerészek.
– Bárhogy is legyen – folytatta Periandrosz –, úgy hallottam,
megnyerte az énekversenyt, és egy ládányi kincset kapott jutalmul.
Annak a fele az enyém.
– Ami azt illeti – mondta erre széttárt karral a hajóskapitány –, sajnos
a láda is elveszett a viharban. Ahogy a hullámok dobálták a hajót, a láda
végigcsúszott a fedélzeten, kinyílt, aztán beleesett a tengerbe. Egy-két
apróságot sikerült csak megmentenünk. Valamilyen ezüstlírát, egy
auloszt és néhány csecsebecsét. Bárcsak több maradt volna! Tényleg nem
rajtunk múlott.
– Értem… – hömmögött Periandrosz felvont szemöldökkel. – Holnap
délelőtt avatjuk fel az új emlékművünket a királyi kikötőnél. Legyetek
ott! Egy delfinszobor van a tetején. Hozzátok el a megmaradt kincseket,
és mivel a szegény fiú halott, talán megtarthatjátok Arión részét! Most
elmehettek!
Másnap a kapitány és kilenc matróza korán odament az emlékműhöz.
Vidáman nevetgéltek, hisz nem sejtettek semmit, és igen
szórakoztatónak tartották, hogy Arión kincseinek csak igen kis részét
kell visszaadniuk, sőt annak is csak a fele jár majd a hiszékeny
türannosznak.
Periandrosz pontosan a megbeszélt időben ért oda palotaőreivel.
– Jó napot, kapitány! Ó, igen, aha, itt vannak a kincsek. Tehát csak
ennyit tudtatok megmenteni? Igen, most már látom, tényleg nem túl
sok. Nos, mondd csak el újra, hogy mi történt Ariónnal!
A kapitány könnyedén és gyorsan adta elő a mesét, szórul szóra
ugyanazt mondta, amit tegnap.
– Szóval tényleg meghalt? Es tényleg kihalásztátok a holttestet,
rendesen előkészítettétek a temetést, és a hullámsírba helyeztétek örök
nyugalomba?
– Pontosan így történt.
– És összesen ez a pár kacat maradt a kincsekből?
– Legnagyobb szomorúságomra azt kell mondanom, hogy így van.
– Akkor mivel magyarázzátok – kérdezte Periandrosz –, hogy a
hajótok egyik rejtett mélyedésében ezt találtuk?
Jelt adott, mire néhány testőr előrecipelt egy vastag pallót, rajta pedig
ott volt a sok-sok kincs.
– Ó, igen. Nos… – A kapitány megnyerően elmosolyodott. – Elismerem,
butaság volt, hogy megpróbáltunk becsapni téged, drága uram. Ahogy
már mondtam, a szerencsétlen fiú meghalt, és tényleg ezek a kincsei. Mi
csak szegény tengerészek vagyunk, fenség. Ravasz bölcsességeddel
túljártál az eszünkön.
– Ez mind szép és jó – válaszolta Periandrosz. – De ettől még kicsit
össze vagyok zavarodva. Annak idején aranyból, ezüstből és
elefántcsontból csináltattam egy kitharát Ariónnak. Nagyon szerette,
sehová se ment nélküle. Vajon miért nincs a többi között?
– Hát igen – mondta erre a kapitány. – Mondtam, mennyire szerettük
az ifjú Ariónt. Mintha csak a kisöcsénk lett volna. Nem igaz, fiúk?
– De igen. Persze. Naná – motyogták a tengerészek.
– Jól tudtuk, milyen fontos volt neki ez a kithara. Ezért vele együtt
temettük el a tengerbe. Mi mást is tehettünk volna?
Periandrosz elmosolyodott. A kapitány is mosolygott. Aztán hirtelen
lehervadt az arcáról a mosoly. Ugyanis az oszlop tetején lévő aranydelfin
szájából egyszerre csak felhangzott a kithara hangja. A kapitány és
legénysége csodálkozva bámulta. A hangszer akkordjaihoz Arión hangja
is csatlakozott, és a következő szavak hallatszottak a szobor szájából.
  
„Öljétek” – a kapitány így szólott.
„Öljétek meg, s miénk lesz a kincs.”
„Végzünk vele” – mondták a matrózok.
„Dobjuk vízbe, s többé nyoma sincs.”
„Várjatok!” – kérte még a bárd.
„Hadd zengjem szívem búcsúdalát!”
 
Az egyik matróz felsikított félelmében. A többiek reszketve borultak
térdre. Csak a falfehér kapitány maradt állva.
Az emlékmű alapzatán kinyílt egy ajtó, és maga Arión lépett elő,
megpengette kitharáját és folytatta a dalt:
 
De jött egy delfin, s megmentette őt,
Együtt szelték a bús vizet,
Míg megálltak Korinthosz partjai előtt,
Két barát, a delfin és az énekes.
 
A tengerészek most már bömböltek, és bocsánatért esedeztek. Egymást
vádolták, és persze mindenekelőtt a kapitányt szapulták.
– Késő bánat – bökte ki Periandrosz és sarkon fordult. – Végezzétek ki
az összest! Gyere velem, Arión, dalolj valamit a szerelemről és a borról.
A zene és a delfinek egyaránt szentnek számítottak Apollónnak, így
hosszú és sikerekben gazdag élete végén felvitte a mennybe Ariónt és
egykori megmentőjét: a Nyilas és a Vízöntő közé kerülve innentől ők
alkották a Delin csillagképet.
Így az égboltról segíthetik a tengeri hajósokat, és mindnyájunkat
emlékeztetnek arra, hogy milyen különös és csodálatos kapcsolat van
ember és delfin között.
 PHILÉMÓN ÉS BAUKISZ,
AVAGY JÓTETT HELYÉBE JÓT VÁRJ
Kis-Ázsiában, Kelet-Phrügia dombjai között áll egymás mellett egy tölgy-
és egy hársfa, lombjaik összeérnek. Egyszerű, vidékies környék ez,
messze a csillogó palotáktól és az égbe nyúló fellegváraktól. A helyi
gazdák itt is igyekeznek megélni, teljesen Démétér kényére-kedvére
bízva magukat, és a kegyes istennő áldását kérve érlelik terményeiket és
hizlalják disznaikat. Nem túl termékeny a talaj, és mindig nagy
küzdelmet jelent elegendő élelmiszerrel megtölteni a raktárakat, hogy
átvészeljék a telet, amikor Démétér gyászol és sorvadozik, hiszen leánya,
a ragyogó Perszephoné az alvilágban van. Habár a tölgy- és a hársfa az
Athén és Théba közti vidék útjait összekötő nagy nyárfaligetekhez és
elegáns ciprusfákhoz képest kevésbé látványos, mégis kétségkívül ezek a
Földközi-tenger környékének legszentebb fái. Bölcsességük és erényük
sok-sok zarándokot vonz, akik fogadalmi ajándékokat aggatnak ágaikra.
Sok évvel ezelőtt egy település húzódott meg a völgyben. Méretében
valahol a város és a falu között lehetett, és a kudarcra ítélt városkák
kétségbeesett bizakodásával Eumeneiának nevezték – a szó jelentése: „a
jó hónapok helye”, arra a reménytelen várakozásra utalva, hogy Démétér
talán megáldja a meddő talajt, és bőséges aratásban lesz részük. Sajnos
azonban ez ritkán történt így.
A város főtere közepén Démétér nagytemploma állt, vele szemben
pedig egy majdnem ugyanakkora Héphaisztosz-szentély (hiszen kovács-
és iparosműhelyeik áldását is sokan kívánták). Városszerte számos
Hesztia- és Dionüszosz-szentélyt is létesítettek. Némi szőlő is nődögélt a
domboldalakon, amelyeket igen nagy körültekintéssel gondoztak,
akárcsak az olajfákat és kukoricamezőket. Az élet kemény volt, de
legalább a környék meglehetősen savanyú bora adott némi vigaszt az itt
lakóknak.
A településről kivezető egyik kanyargós ösvény végén egy picinyke
kőkunyhóban élt egy öreg házaspár, Philémón és Baukisz. Egészen fiatal
korukban házasodtak össze, és most, vénségükben is ugyanannyira
szerették egymást. Csendes, mély, megingathatatlan szerelmükön jót
mulattak a környékbeliek. Még az átlagnál is szegényebbek voltak, nekik
jutottak a legrosszabb, legterméketlenebb földek. Baukisz minden nap
megfejte egyetlen kecskéjüket, aztán kapálgatott, varrogatott, kimosta a
szennyest, megfoltozta, amit kellett, míg Philémón vetett, növényeket
ültetett vagy felszántotta a házuk mögötti földterületet. Késő
délutánonként erdei gombát szedtek, tűzifát gyűjtöttek, esetleg kézen
fogva sétálgattak a dombok közt, beszélgettek vagy egyszerűen csak
csendben élvezték egymás társaságát. Ha elég ételük volt, hogy levest
készítsenek, ettek, ha nem, éhesen feküdtek le, és összebújva aludtak el.
Három gyermekük már rég kirepült a családi fészekből, és messze-
messze megalapították saját famíliáikat. Sohasem látogattak haza, és
általában mások sem kopogtak a két kedves öreg ajtaján. Egészen egy
sorsdöntő délutánig…
Philémón épp nemrég ért vissza a mezei munkából, és leült, hogy
felkészüljön az esedékes havi hajvágásra. Már nem sok haj maradt a
fején, de mindketten élvezték ezt a rendszeres kis szertartást, nem
szívesen mondtak volna le róla. „Kopp, kopp” – hallatszott a hangos
dörömbölés, Baukisz pedig úgy összerezzent, hogy majdnem leejtette a
borotvát, amelyet épp élesített. Meglepődve néztek egymásra. Már
egyikük sem emlékezett, hogy mikor jött utoljára hozzájuk valaki.
Két idegen állt a küszöbön, egy szakállas férfi és fiatalabb, csupasz
arcú társa. Talán a fia lehetett.
– Jó napot! – köszöntötte őket Philémón. – Miben segíthetek?
A fiatalabb elmosolyodott, és levette furcsa, keskeny karimájú kerek
kalapját.
– Jó napot, uram! – mondta. – Éhes vándorok vagyunk, még sohasem
jártunk errefelé. Remélem, nem háborgatjuk önöket…
– Dehogy, dehogy, fáradjanak csak beljebb! – mondta a férje mögött
sürgölődő Baukisz. – Hűvös van ilyenkor odakint. Tudják, kicsit
magasabban lakunk, mint a városiak, ezért picit hidegebb is van errefelé.
Philémón, miért nem raksz a tűzre, hogy a kedves vendégeink egy kicsit
átmelegedhessenek?
– Persze, kedvesem, megyek már. Hova is tettem a jó modoromat? –
Azzal Philémón a tűzhelyhez battyogott, lehajolt, és fújni kezdte a
parazsat, hogy felélessze a tüzet.
– Adják csak ide a köpenyeiket! – kérte Baukisz. – Üljön csak le, uram,
oda, a tűz mellé! És ön is, ha megkérhetem!
 – Nagyon kedves – válaszolta az idősebbik. – Hadd mutatkozzunk be!
A nevem Asztraposz, ő pedig a fiam, Argurosz.
A fiatal picit pukedlizve meghajolt, és leült a tűz mellé.
– Hű, de megszomjaztunk! – mondta, aztán hangosan elásította magát.
– Akkor inniuk kell valamit – jelentette ki Baukisz. – Férjecském,
idehoznád a boroskancsót? Addig én felszolgálok egy kis aszalt fügét és
fenyőmagot. Remélem, osztoznak majd velünk szerény vacsoránkban.
Sajnos nem tudjuk sok mindennel megkínálni önöket, de amink van,
abból szívesen adunk.
– Hát, nem bánjuk – bólintott Argurosz.
– Hadd vegyem el a kalapját és a botját!
– Nem, nem, köszönöm. Inkább maradjanak csak itt velem – jelentette
ki a fiatalabbik, és közelebb húzta a pálcát. Nagyon különlegesen
megmunkált darab volt, mintha indákat faragtak volna bele. A férfi olyan
ügyesen forgatta, hogy egészen úgy tűnt, valamilyen élőlény mozog
rajta.
– Tartok tőle – mondta Philémón kezében a boroskancsóval –, hogy
talán egy kicsit vékonykának és olyan… savanykásnak találják majd a
helyi borunkat. A szomszéd vidékek lakói mindig gúnyolódnak rajta, de
biztosíthatom, ha megszokják, egészen ihatónak fogják majd tartani.
Legalábbis mi annak gondoljuk.
– Egyáltalán nem rossz – közölte Argurosz, miután belekortyolt. –
Csak azt nem értem, hogy vették rá a macskát, hogy tiszteletét tegye a
kancsóban?
– Ne foglalkozzanak vele! – vágott közbe Asztraposz. – Nagy
mókamesternek hiszi magát.
– Nos, be kell valljam, ez tényleg vicces – szólt Baukisz, miközben
lerakott eléjük egy fatálat, benne fenyőmaggal és gyümölccsel. – Bele se
merek gondolni, hogy a fiatalúr mit fog mondani az aszalt fügéim
kinézetéről.
– Hát, mivel nem veszi le a blúzát, sajnos nem láthatom őket. De ezek
a gyümölcsök elég gusztusosak a tálon.
– Na de, uram! – Baukisz igencsak elpirult, és játékosan megpaskolta
Arguroszt. Milyen furcsa fiatalember!
A vendéglátás első részével gyakran együtt járó kis feszélyezettséget
hamar eloszlatta Argurosz hetyke, szemtelen humora és vendéglátóik
önfeledt kacagása. Az idősebb férfi valahogy borongósabbnak tűnt, és
amikor asztalhoz ültek, Philémón a vállára tette a kezét.
– Remélem, uram, megbocsátja egy bolond öregember
okvetetlenkedését – mondta –, de kicsit gondterheltnek látszik.
Segíthetek valamiben?
– Ó, ne foglalkozzon vele! – kottyantott közbe Argurosz. – Ő mindig
olyan, mint aki citromba harapott. Habár most lehet, hogy a maguk
remek bora miatt vág ilyen képet, hahaha! Na, de komolyra fordítva a
szót, semmi olyan baja nincs az apámnak, amit egy jó vacsora ne hozna
helyre.
Baukisz és Philémón lopva összenéztek. Nem sok minden volt a
spájzban. Egy oldal szalonna, amit a tél közepi ünnepre tartogattak,
némi befőtt, fekete kenyér és egy kis káposzta. Tudták, hogy ha
feltálalják, két ilyen erős és egészséges férfiembernek szinte fél fogára
sem lesz elég az étel, ők pedig hetekig éhezni fognak. A vendégszeretet
azonban szent, és mindig a látogató a legfontosabb.
– Még egy pohár bor igazán nem árthat – jelentette ki Argurosz.
– Ó, uram – mondta Philémón a kancsóra pillantva –, tartok tőle, hogy
elfogyott.
– Dehogyis! – ellenkezett a férfi, és odanyúlt a kancsóhoz. – Van még
jócskán. – És mindkettejük kupáját megtöltötte.
– Milyen fura – hüledezett Philémón. – Esküdni mertem volna, hogy
csak negyedéig volt.
– Hol vannak a poharaik? – kérdezte Argurosz.
– Nem, köszönjük, nem kérünk több…
– Dehogyis nem! – Argurosz hátradőlt a székében, és a mögötte lévő
asztalkán álló két fabögre felé nyújtotta kezét. – Na, most…
Egészségünkre!
Philémón és Baukisz csodálkozva tapasztalta, hogy nekik is maradt
elég bor, sőt mintha sokkal finomabb lenne, mint amire emlékeztek.
Tulajdonképpen, ha csak nem álmodnak, még soha életükben nem
kóstoltak ilyen jóízű bort.
Baukisz zavartan törölte le néhány mentalevéllel az asztalt.
– Drágám – suttogta Philémón a felesége fülébe –, van az a liba, amit
jövő hónapban akartunk Hesztiának áldozni. Szerintem sokkal fontosabb,
hogy vendégeink jóllakjanak. Hesztia is meg fogja érteni.
Baukisz egyetértve bólintott.
 – Megyek és elvágom a nyakát. Addig te ügyelj a tűzre, hogy meg
tudjam sütni!
A libát azonban valahogy nem lehetett elkapni. Baukisz akármilyen
óvatosan settenkedett a közelébe, az állatnak rémült gágogással mindig
sikerült elsurrannia. Amikor az öregasszony végül feladta, és visszatért a
kunyhóba, látszott rajta a zavart csalódottság.
– Uraim, annyira sajnálom! – mondta és könnyei végigfolytak az
arcán. – De félek tőle, hogy az étel nem nyeri majd el a tetszésüket.
– Ugyan már, hölgyem! – ellenkezett Argurosz, miközben ismét bort
töltött mindannyiuknak. – Sosem vettem még részt ennél szebb lakomán.
– Na, de uram!
– Pedig így van. Mondd meg nekik, apám!
Asztraposz zordan elmosolyodott.
– Eumeneia mindegyik házánál jártunk, és mindenhonnan elküldtek
minket. Voltak, akik átkozódtak, mások kövekkel dobáltak vagy ránk
eresztették a kutyájukat. Maguknál próbálkoztunk utoljára, és egyedül
maguk fogadtak minket kedvesen. Itt végre megtapasztalhattam a xénia
szellemiségét, pedig már félni kezdtem, hogy végleg kiveszett a világból.
– Uram – válaszolta Baukisz, miközben az asztal alatt megszorította
férje kezét –, mi kérünk elnézést a városiak viselkedése miatt. Az élet
nehéz, és nem mindig tudják megfelelő módon teljesíteni a
vendégszeretet szent kötelességét.
– Nem kell helyettük bocsánatot kérnie. Dühös vagyok – jelentette ki
Asztraposz, és közben odakint hirtelen megdördült az ég.
Baukisz a férfi szemébe nézett. Valami rémítő kisugárzás áradt belőle.
Argurosz nevetni kezdett.
– Ne féljenek! – mondta. – Az apám nem magukra mérges. Nagyon jó
vendéglátást kaptunk itt.
– Menjünk ki, és másszanak fel a dombra! – szólt Asztraposz,
miközben felkászálódott. – Ne nézzenek vissza! Bármi történik is, ne
nézzenek vissza! Elnyerték jutalmukat, ahogy a városlakók is elnyerik
méltó büntetésüket.
Philémón és Baukisz kézen fogva fölálltak. Már tudták, hogy
látogatóik nem lehetnek átlagos utazók.
– Nem kell elköszönni! – szögezte le Argurosz.
Apja az ajtóra mutatott.
– Indulás! Gyerünk fel a dombtetőre!
 – Ne felejtsék! – szólt utánuk Argurosz. – Nem szabad hátranézni!
Philémón és Baukisz kéz a kézben mentek fel a dombra.
– Tudod, ki volt a fiatalember? – kérdezte Philémón.
– Hermész – mondta Baukisz. – Amikor kinyitotta az ajtót, és
kiengedett minket, láttam, hogy kígyók tekergőznek a botján. Élő kígyók.
– Akkor a másik, akit apjának nevezett, nem lehetett más, csak…
– Zeusz!
– Te jó ég! – Philémón megállt egy pillanatra a domboldalon, és
levegőért kapkodott. – Olyan sötét van, szerelmem. És egyre közelebbről
hallatszik a mennydörgés. Mi lenne, ha…
– Nem, drágám, nem szabad visszanéznünk. Nem szabad…
Zeusz olyannyira undorodott a vendéglátás szent törvényét
szégyentelenül sárba tipró eumeneiaiaktól, hogy úgy döntött, ugyanazt
teszi velük, amit Pürrha és Deukalión, vagyis a nagy özönvíz idején az
egész emberiséggel tett. Parancsára hatalmas felhők gyülekeztek az égen,
villámlott, dörgött, és ömleni kezdett az eső.
Mire az idős szerelmespár nagy nehezen felért a dombtetőre, hatalmas
vízzuhatag öntözte mögöttük a földet.
– Nem ácsoroghatunk csak úgy itt az esőben! Látnunk kell, mi
történik a városban! – szólt Baukisz.
– Megfordulok, ha te is megfordulsz.
– Szeretlek, Philémón, édes, drága férjem!
– Szeretlek, Baukisz, egyetlenem!
Egyszerre fordultak meg, és néztek le a városra. Épp idejében, hogy
lássák, ahogy a vízözön elárasztotta Eumeneiát. Aztán Philémón
tölgyfává változott, Baukisz pedig hársfa lett.
Sok-sok évszázadig ott állt egymás mellett e két fa, az örök szerelem
és szerény kedvesség jelképei. Nem maradtak egyedül, hiszen újabb és
újabb zarándokok látogatták meg őket, és különféle emléktárgyakat
aggattak összefonódó ágaikra, amelyek mindig a másik közelségét
keresték, ahogy hajdan sem engedték el egymás kezét.{212}
 PHRÜGIA ÉS A GORDIUSZI CSOMÓ
A görögök szerették mitológiai történetekbe foglalni a városok
alapításait. Talán emlékszünk még, hogyan ajándékozott Athéné olajfát
Athén népének, és miként lett Erekhtheusz a város alapítója (ha esetleg
így nem rémlik, Héphaisztoszról és az ondó áztatta fejpántról biztosan
eszünkbe jut). Nyilván e történetek arra szolgáltak, hogy az athéniak
identitását megerősítsék – akárcsak a thébaiaknak Kadmosz és a
sárkányfogak mítosza. Időnként azonban e történetek bizonyos elemei
nemcsak a mítosz és a legenda részei, hanem valódi, pontosan
azonosítható történelmi tények. Következő elbeszélésünknél, Gordium
városának alapításánál is ez a helyzet.
 
Makedóniában élt egy Gordiasz nevű szegény, de igen szorgalmas és
törekvő parasztember. Egy nap, amikor éppen sziklás, kopár földjén
dolgozott, ökrös szekere rúdjára szállt egy sas, és ádáz tekintettel
bámulta a férfit.
– Tudtam! – mondta magában Gordiasz. – Mindig is éreztem, hogy a
nagyság jele van rajtam. A sas is bizonyítja. Be kell teljesítenem
küldetésemet.
Rögvest ott is hagyta az ekevasat, és ökrös szekerével több száz
kilométernyit utazva Zeusz Szabaziosz jósdájához ment.{213}  A sas
karmaival a szekérrúdba kapaszkodva végig ott maradt vele, és szemmel
láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a hepehupás, köves talajon
összevissza zötyög és rázkódik ütött-kopott járművük.
Útközben Gordiasz összetalálkozott egy fiatal telmisszoszi lánnyal,
akinek nemcsak prófétai képességeket adott bőven az ég, hanem
elbűvölő szépséggel is jócskán megajándékozták – hevesen meg is
dobogtatta a férfi szívét. Úgy tűnt, mintha már várta volna Gordiaszt, és
közölte vele, hogy sürgősen menjenek Telmisszoszba, ahol fel kell
áldoznia az ökrét Zeusz Szabaziosznak. A férfi érezte, hogy reményei
kezdenek valóra válni, és egy feltétellel követte is a lányt: ha hozzámegy
feleségül. A leány beleegyezően bólintott, és kettesben elindultak a város
felé.

Ú
 Úgy esett, hogy nagyjából ugyanekkor Phrügia királyát az egyik
reggel halva találták az ágyában. Mivel sem utódja, sem örököse nem
volt, a főváros népe szintén Zeusz Szabaziosz szentélyéhez sietett, hogy
megtudják, mit kell tenniük. Így aztán amikor Gordiasz és a prófétanő
odaért, már izgatott tömeg hömpölygött a városkapukon keresztül.
Amikor átmentek, a sas hatalmas kurjantással felszállt a szekérrúdról, az
emberek pedig ujjongva levegőbe dobálták sapkáikat, és egyfolytában
kiabáltak – amíg csak ki nem száradt a torkuk.
Így hát Gordiasz magányos makedón földművesből egy csodálatosan
szép telmisszoszi jósnő férje lett, sőt még Phrügia királyává is
koronázták. Terveket készített a város újjáépítésére (amelyet aztán saját
dicsőségére némiképp szerénytelenül Gordiumnak nevezett el), hogy
majd itt letelepedve boldogan uralkodjon birodalma felett egészen élete
végéig. Így is történt. Nem túl gyakran, de néha még a görög
mitológiában is előfordul, hogy jól alakulnak a dolgok.
Az ökrös szekér szent ereklye lett, hiszen ez jelképezte, hogy
Gordiaszt az istenek választották uralkodóul. A csiszolt somfa rudat
(amelyen még látszottak a sas karmainak nyomai) a piactéren helyezték
el, a jármot pedig a világ legkomplikáltabb csomójával kötötték hozzá.
Gordiasz rendelete alapján a csomónak olyannak kell lennie, hogy a
szekeret sohase lehessen ellopni a város főteréről. Hamar elterjedt a
legenda (rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, ahogy a legendák
születni szoktak), hogy aki e pokoli csomót egyszer kibogozza, az lesz
Ázsia ura. Sokan meg is próbálták – hivatásos tengerészek,
matematikusok, játékkészítők, művészek, kézművesek, csalók,
filozófusok és merész gyermekek –, de senkinek sem sikerült még egy
kicsit sem meglazítania a furmányosan összegubancolódott hurkokat,
kötéseket és egymásba csavarodott részeket.
A híres gordiuszi csomó majd’ ezer évig ott állt kibogozatlanul, amíg
egy magabiztos és zseniális ifjú makedón hódító, bizonyos Alexandrosz
lovagolt be seregével a városba. Amikor meghallotta a legendát, egy
pillantást vetett a hatalmas kötélgubancra, aztán kirántotta kardját, és
kettéhasította a gordiuszi csomót, hogy e tettével elnyerje sok-sok
nemzedék csodálatát.{214}
Ugorjunk azonban vissza történetünk idejébe! Gordiasz fia, Midász
herceg barátságos, vidám fiatalemberré cseperedett, akit mindenki
szeretett és nagyra tartott.
 MIDÁSZ

A csúnya idegen

Amikor Gordiasz ideje lejárt, Midász követte a trónon. Egyszerű, de

elegáns életet élt – hiszen, mint az előbb már mondtuk, közszeretetnek
örvendő, barátságos és kedves fiatalember volt. Phrügia nem volt
különösebben gazdag királyság, Midász azonban idejének és pénzének
nagy részét a palotában lévő csodálatos rózsakertre fordította. E
gyönyörűséges kertet akkoriban a világ legnagyobb csodái közt
emlegették. Az uralkodó nagyon szeretett e színes, illatos édenkertben
bolyongani. Szívesen gondozta a növényeket, amelyek mindegyikén
hatvan csodálatos virág pompázott.
Egyik reggel, amikor a király épp szokása szerint a kertben sétált, és
ismét örömmel fedezte fel, hogy milyen gyönyörűen csillognak a
harmatcseppek kedves rózsáinak csodaszép szirmain, egy egészen
valószínűtlen figurába botlott bele. Egy ronda, pocakos vénember
fetrengett a földön és röfögött, mint egy disznó.
– Ó! – kiáltott fel Midász. – Bocsánat. Nem vettelek észre.
Az öreg nagy nehezen feltápászkodott, közben böfögött és csuklott
néhányat, majd mélyen meghajolt.
– Én kérek elnézést – mondta. – Tegnap éjjel teljesen letaglózott ez az
édes rózsaillat. Nem tehetek róla, egyszer csak elaludtam.
– Semmi gond – válaszolt a király udvariasan. Úgy nevelték, hogy
mindig tisztelje az idősebbeket. – De miért nem jössz a palotámba egy kis
reggelire?
– Hát, nem bánom. Nagyon kedves.
Midász nem tudhatta, hogy ez a csúnya, nagy hasú öreg valójában
Szilénosz, a bor és a mámor istenének, Dionüszosznak a kedvenc
ivócimborája.
– Nem akarsz esetleg megfürödni? – tudakolta a király, amikor
beléptek a palotába.
– Minek?
– Ó, semmi, semmi. Csak úgy eszembe jutott.
 Szilénosz végül tíz kerek napra ott maradt, betelepedett Midász
szegényes pincéjébe, cserébe pedig mindenféle pajzán énekekkel,
táncokkal és történetekkel jutalmazta a királyt.
Tizedik este Szilénosz bejelentette, hogy másnap reggel elmegy.
– A gazdám már biztos nagyon vár – mondta. – Kizárt, hogy esetleg az
embereiddel elkísérjetek?
– Ezer örömmel – felelte Midász.
Másnap az uralkodó és kísérete hosszú útra indult Szilénosszal.
Azokhoz a déli szőlősbirtokokhoz mentek, amelyeket Dionüszosz
gyakorta meglátogatott az évnek ebben a szakaszában. Miután sok-sok
órán keresztül küzdöttek a hőséggel, keresték a megfelelő irányt az
egymásba gabalyodó utakon, felkaptattak a meredek hegyoldalakon, és
végigmentek a keskeny ösvényeken, egy mezőn végül belebotlottak az
éppen piknikező boristenbe és kísérőibe.
– Szilénosz! – kiáltott fel örömmel Dionüszosz. – Nélküled sokkal
savanyúbb volt a bor, nem mentek a táncok, és a zene is hamisan
csengett. Hol a fenében voltál?
– Eltévedtem – felelte Szilénosz. – De ez a kedves cimbora befogadott a
kastélyába – folytatta, miközben előretaszigálta a vonakodó Midászt. –
Szabadon járhattam, kelhettem, majd’ az összes borát megittam, a
legtöbb kajáját bezabáltam, telepisáltam a vizesedényeit és
összerókáztam a szép selyem ágyneműit. És ő egyszer sem panaszkodott.
Igazán pompás fickó. – Azzal megpaskolta Midász farát. A király
igyekezett a tőle telhető legszívélyesebb mosolyt az arcára erőltetni.
Most hallotta először, hogy mi történt a vizesedényekkel és a selyem
ágyneműkkel.
A legtöbb masszív alkoholistához hasonlóan Dionüszosz is gyorsan el
tudott érzékenyülni. Hálásan meglapogatta hát Midászt.
– Látjátok? – kérdezte. Nem derült ki, hogy pontosan kitől, leginkább
úgy hangzott, mint valami kinyilatkoztatás. – Látjátok? Amikor már
elvesztenénk az emberségbe vetett hitünket, mindig megmutatják, hogy
milyen értékesek. Ez az, amit az apám a xénia alatt ért. Szinte meghasad
a szívem, olyan szép dolog. Mondd meg, mi kell!
– Tessék? – értetlenkedett Midász. Legszívesebben máris lelépett
volna. Bőven elég volt tíz nap és tíz éjjel Szilénoszból, a tökrészeg
Dionüszosz és a mainaszokból és szatírokból álló sleppje még az ő
türelmét is komolyan próbára tette. Semmire sem vágyott jobban, mint
hogy megint egyedül lehessen a rózsáival.
– Mondd meg, mi kell, és megkapod. Bármit. Amire csak – hukk! –
vágysz. Isteni hatalmamnál adva megfogom. Rendicsek? – Dionüszosz
elgondolkozott egy pillanatig, aztán felemelte fejét, és helyesbített. –
Isteni hatalmamnál fogva megadom. Úgy legyen! – jelentette ki
harciasan, majd hirtelen körbe fordult, hogy mindenki láthassa,
komolyan gondolja, amit mondott.
– Úgy érted, uram, hogy bármit kérhetek?
Melyikünk nem játszott még el a gondolattal, hogy hirtelen elé
toppan egy jó tündér, vagy előjön a dzsinn a csodalámpából, és teljesíti a
kívánságait? Nos, legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy
Midász sem volt jobb nálunk, és teljesen vérszemet kapott Dionüszosz
ajánlatára.
Már említettem, hogy Phrügia meglehetősen szegényes birodalomnak
számított, és habár barátai egyáltalán nem tartották Midászt kapzsinak
vagy pénzsóvárnak, más királyokhoz hasonlóan ő is szerette volna, ha
több pénzt költhet a seregeire, palotájára, alattvalóira és városainak
csinosítgatására. A királyi udvar fenntartása egyre több költséggel járt,
Midász pedig túl joviális uralkodó volt ahhoz, hogy súlyos adókkal
terhelje népét. Így aztán lázas agyának leghagymázasabb kívánsága
hagyta el ajkát.
– Akkor azt szeretném – kezdte –, hogy változzon arannyá, amit csak
megérintek.
Dionüszosz arcán ördögi mosoly villant fel.
– Tényleg? Ezt szeretnéd?
– Igen, ezt szeretném.
– Menj haza! – mondta az isten. – Fürödj meg borban, aztán feküdj le!
Mire másnap reggel felébredsz, teljesült a kívánságod.

Az arany ember
Talán Midász el se hitte, hogy bármi is megvalósulhat az egészből,
hiszen az istenek nagyon értettek hozzá, hogyan kell visszatáncolni vagy
kibújni a megállapodások teljesítése alól.
 Amúgy meg, ha mégis… Végül is, mi baj történhet? Sose lehet tudni…
Aznap este beleöntetett hát néhány hordónyi bort a királyi kádba.
Pincéjének borkészlete, Szilénosznak hála, amúgy erőteljesen
megcsappant. Ha másra nem is volt jó az egész, de a fürdőből áradó
borgőztől legalább jó mélyen aludt utána.
Másnap olyan gyönyörű reggelre ébredt, hogy eszébe se jutottak a
tegnap történtek. A részeg isten, az őrült kívánság – minden kiröppent a
fejéből. Csak a virágai jártak az eszében, így aztán gyorsan kiugrott az
ágyból, és rohant szeretett kertjébe.
Még sohasem voltak ilyen gyönyörűek a rózsák. Lehajolt, és
megszagolta az egyik fiatal, éppen tökéletesen kivirágzott rózsaszínű
hibridet. Ahogy érzékeit betöltötte a csodálatos illat, szinte beleszédült
az örömbe. Szeretettel bontogatni kezdte a szirmokat, és a következő
pillanatban a növény szára és virága arannyá változott. Tömör arannyá.
Midász hitetlenkedve bámulta.
Újabb és újabb rózsákat érintett meg. Mihelyst ujja hozzáért
valamelyikhez, a növény abban a minutumban arannyá változott.
Kiáltozva futkosott fel-alá a kertben, végigsimította kezeivel a bokrokat,
mígnem mindegyik növény csodálatosan csillogó csecsebecsévé, finom
fényű fémmé formálódott.
Összevissza ugrabugrált és kurjongatott örömében. Hiszen e kert
eddig csak ritka rózsák gyűjteménye volt, most pedig a világ
legértékesebb kincsestárává változott. Gazdag lett! Elképesztően,
mérhetetlenül gazdag! Soha senki nem volt még nála gazdagabb.
Örömkiáltásait hallva felesége is megjelent a palota kapujában, és pici
lányukkal a karján nézte férjét.
– Miért kiabálsz, drágám?
Midász felrohant hozzájuk, és izgatott örömében mindkettejüket
szorosan átölelte.
– Nem fogod elhinni! – harsogta. – Bármi, amit megérintek, arannyá
változik! Nézd! Csak annyit kell tennem, hogy… Ó!
Amint hátralépett, meglátta, hogy felesége és a csecsemő
aranyszoborrá olvadtak össze. Bármelyik nagy szobrász büszke lett volna
a reggeli nap fényében csillogó alkotásra.
– Később utánanézek majd a dolognak – mormogta magában Midász. –
Valahogy biztos visszacsinálható… Nem hiszem, hogy Dionüszosz
ennyire…
 Zimm! Zumm! Bzzz!
Az őrt álló katona, a palota hatalmas kapuja és kedvenc trónszéke is
arannyá változott.
Vimm! Vumm! Vzzz!
A kisasztalka, a serlege, az evőeszközei – mind, mind tömör arany lett.
De mi ez? Krakk! Majdnem beletört a foga a kemény aranybarackba.
Csatt! Ajkai fémes borba próbáltak belekortyolni. Trrrt! Fájdalmasan
felsértette a száját a hatalmas aranyrög, amely egy perce még sima
ruhaszalvéta volt.
Féktelen öröme lassan semmivé foszlott. Midász megértette az
ajándék valódi tétjét.
A többit el tudjuk képzelni. Az arany és a hatalmas vagyon miatt
érzett öröm és izgalom egy csapásra iszonyatos félelembe csapott át.
Akármihez ért, arany lett belőle, szíve azonban mintha nehéz kővé
változott volna, hiszen bármit is mondott, bármennyit siránkozott,
akárhogy átkozódott is az éghez, nem tudta visszaváltoztatni az
aranyszobrot, amely egykor szeretett felesége és édes pici lánya volt.
Nézte, ahogy imádott rózsáinak aranyvirágai lepottyannak a súlytól, és ő
is a földre roskadt a fájdalomtól. Körülötte minden csodálatosan,
csillogott, csillámlott, csupa-csupa csodaszép csecsebecse, de szíve
szinte széthasadt e szörnyű szégyentől szenvedve.
És az az éhség! Az a szomjúság! Három napig próbálkozott,
kísérletezett, de mihelyst bármilyen ételhez vagy italhoz hozzáért,
egyből minden emészthetetlen arannyá változott át. Midász úgy érezte,
jobb lenne minél előbb meghalni.
Aranyágyában feküdve, amelynek kemény, nehéz takarói semmi
kényelmet nem adtak, lázas álomba zuhant. Azt álmodta, hogy virágai
újra életre kelnek – igen, a valódi rózsái is, de mindenekelőtt azok a
csodálatos virágszálak, amelyek, most már megértette, a legfontosabbak
voltak az életében: a felesége és picinyke gyermeke. Vad, gyötrő álmában
látta, ahogy arcuk lágy színe visszatér, és ismét fény villan szemükben.
Ahogy szeretteinek édesbús képei ott táncoltak és lebegtek
gondolataiban, egyszer csak megdörrent Dionüszosz hangja.
– Te bolond! Az a szerencséd, hogy Szilénosz annyira kedvel. Csak az
ő kedvéért megkegyelmezek neked. Miután reggel felkelsz, menj a
Paktolusz-folyóhoz! Merítsd bele a kezeidet, és megtörik a varázs! Mosd
meg azt is, amit vissza akarsz változtatni!
 Másnap reggel Midász meg is tett mindent, pontosan a hang utasításai
szerint cselekedett. Ahogy Dionüszosz ígérte, mihelyst a vízhez ért,
véget ért a szörnyű átok. Szinte megbolondult az örömtől, és majd’ egy
hétig tartott, amíg otthonról szépen egyenként odacipelt mindent:
feleségét, kislányát, az őröket, a szolgákat, a rózsákat és az összes dolgot,
amit könnyelműen arannyá változtatott. Szépen bemártotta őket a vízbe,
és tapsikolva nézte, ahogy újra felvették saját régi alakjukat. Nem voltak
már aranyból, de mégis nagy, elmondhatatlanul értékes kincsnek érezte
őket.
Ezután a Tmolusz-hegy lankái között kanyargó Paktolusz-folyó vize az
egész Égei-tenger vidékének legnagyobb elektrumforrása lett (e
természetes ötvözet aranyból és ezüstből áll).

Midász király fülei

Azt hihetnénk, Midász tanult a leckéből, amely az emberi történelemben
újra és újra megismétlődik. Ne szórakozzunk az istenekkel! Ne bízzunk
bennük! Ne bőszítsük fel őket! Ne kössünk velük üzletet! Ne
versenyezzünk velük! Hagyjuk békén az isteneket! Minden áldásukat
tekintsük inkább átoknak, ígéreteiket pedig csapdának! És
mindenekelőtt: soha ne sértsünk meg egy istent! Soha!
Midász bizonyos tekintetben mindenképp megváltozott. Innentől
ugyanis nemcsak az aranyat utasította vissza, hanem minden vagyont és
birtokot is megvetett. Nem sokkal azután, hogy Dionüszosz levette róla
átkát, a király a kecskelábú Pán, a természet, a szatírok, a mezők és a
vadon istenének odaadó híve lett.
Hajában virágokkal, szandálban és szemérmét épp csak eltakaró
rövidke ruhában elhagyta feleségét és leányát, és innentől mint afféle
ókori hippi, a bukolikus erények boldog örömeinek szentelte életét.
Minden jól is alakult volna, ha Pán nem veszi a fejébe, hogy versenyre
hívja ki Apollónt, mert feltétlenül el kell dönteni, melyik a magasabb
rendű hangszer, a líra vagy a síp.
Egy délután a Tmolusz-hegy lankáinak egyik mezején Pán a szatírok,
drüaszok, nimfák, válogatott félistenek és egyéb jeles halhatatlanok előtt
ajkához emelte sípját. Egyszerű, de mégis kellemes líd hangsorra épülő
dallam hangzott fel. Úgy tűnt, mintha magához akarná csalogatni a bőgő
a szarvasokat, áramló folyóvizeket, ugrabugráló nyulakat, üzekedő
őzeket és a vágtázó lovakat. A durva, rusztikus tónusok tetszettek a
közönségnek, különösen Midásznak, aki tényleg imádta Pánt és a
kecskelábú isten által képviselt csintalan, őrült jókedvet.
Amikor aztán Apollón felállt, és megpengette líráját, minden
elcsendesedett. Húrjaiból áradt az egyetemes szeretet, harmónia és
boldogság, a mély, megingathatatlan életöröm és maga a mennyei
harmónia.
Amikor befejezte, a közönség egy emberként ugrott fel és tört ki
tapsviharban. Tmolusz, a hegy istene pedig kinyilvánította döntését:
– A nagy hatalmú úr, Apollón lírája győzött. Mindenki egyetért?
– Úgy van, úgy van! – kiáltozták a szatírok.
– Apollón! Apollón! – harsogták a nimfák és a drüaszok.
Egyetlen magányos hang akadékoskodott csak.
– Nem!
– Nem? – Tucatnyi fej fordult arra, hogy lássák, ki merészelt
ellentmondani.
Midász felemelt fejjel bátran kijelentette:
– Nem értek egyet. Szerintem Pán sípjából jobb dallamok szóltak.
Ezen még Pán is megdöbbent. Apollón nem szólt semmit, csak letette
hangszerét, és odasétált Midászhoz.
– Mondd még egyszer!
Ha mást nem is, azt azért mindenképp el lehet mondani a hajdani
királyról, hogy bátran kiállt a meggyőződése mellett. Nagyokat nyelt,
mielőtt újra megszólalt:
– Azt… azt mondtam, szerintem Pán sípjából szebb dallamok szóltak.
Valahogy olyan… Izgalmasabb volt. Művészibb.
Apollón kegyes hangulatban lehetett aznap, mivel nem koncolta fel
ott helyben Midászt. És még csak nem is nyúzta le rétegről rétegre a
bőrét, ahogy Marszüasszal tette, amikor az a szerencsétlen vakmerő
módon birokra kelt vele. Semmilyen fájdalmat sem okozott neki, csupán
annyit kérdezett lágy hangon:
– Őszintén úgy gondolod, hogy Pán jobb nálam?
–Igen.
– Nos, ebben az esetben – szögezte le nevetve Apollón – bizonyára
olyanok a füleid, mint egy szamárnak.
 Mihelyst e szavak elhagyták az isten ajkait, Midász valamilyen furcsa,
meleg, érdes dolgot érzett a fejbőrén. Ahogy odakapott, gúnyos kacajok
hangzottak fel. Bőgve és bömbölve, sikoltozva és sipákolva röhögött
mindenki. Ők ugyanis látták, amit Midász nem. Két nagy szürke
szamárfül nőtt ki a fejéből, és összevissza rángatóztak, nehogy valaki
esetleg ne vegye észre őket.
– A jelek szerint igazam volt – mondta Apollón. – Valóban olyanok a
füleid, mint a szamárnak.
Midász szégyentől és megalázottságtól vörösen megfordult, otthagyta
a mezőt, ám hatalmas, bolyhos fülei még élesebben hallották a közönség
kacaját és gúnyos megjegyzéseit.
Véget értek hát Pán mellett töltött napjai. Fejét valami turbánszerű
alkalmatossággal betakarva visszatért feleségéhez és családjához
Gordiumba, és – mivel immár kétségkívül véget ért gondtalan vidéki
élete – újra felvette a királyi jogart.
Egyetlen ember láthatta csak a szamárfüleit, méghozzá a borbély, aki
havonta levágta a haját. Előle nem rejthette el, de Phrügiában senki más
nem tudta e szörnyű titkot, és Midász elhatározta, hogy ez így is fog
maradni.
– A következő az ajánlatom – jelentette ki első alkalommal a
fodrásznak. – Nagyobb lesz a fizetésed és szebb szállást is kapsz, mint
bárki a palotaszemélyzetből, de cserébe tartod a szád arról, amit láttál.
Viszont ha bárkinek egy szót is szólsz, a szemeid előtt végeztetem ki a
családodat, aztán pedig kivágatom a nyelvedet, és némán, nyomorban
járhatod a világot. Értve vagyok?
A rémült borbély bólintott.
Három éven keresztül mindkét fél betartotta az egyezséget. A fodrász
felesége és családja jól meghíztak és boldogan éltek a jó fizetés miatt, és
senki sem tudott a király szamárfüleiről. Midász turbánviselete
Phrügia-, Lüdia- és Thrákia-szerte elterjedt és divatossá vált. Minden jól
alakult.
Viszont a titkok egyik alaptulajdonsága, hogy szörnyen nehéz őket
megőrizni. Főleg egy ilyen szaftosat. A borbély minden nap egyre jobban
érezte, mennyire gyötri e szörnyű tudás. Imádta feleségét és gyerekeit,
és uralkodója iránt is érzett annyi lojalitást, hogy egyáltalán nem
szerette volna megalázni vagy nevetségessé tenni. Ám szinte érezte,
ahogy növekszik, egyre csak gyarapszik benne a titok súlya, és valahogy
meg kell tőle szabadulnia, mielőtt elemészti. Mint egy tehén, amit
elfelejtettek megfejni, és most majd’ kireped a tőgye, mint egy várandós
anya, akinek az ikrei csak nem akarnak megszületni, mint egy haspók,
aki telezabálta magát, és most vörös fejjel erőlködik a vécén, mert
szorulás gyötri – de talán még ők sem érezhették azt az iszonyú, feszítő
vágyat a megkönnyebbülésre, mint a szegény borbély.
Végül kiötölt egy tervet, amely szerinte biztosan megszabadítja majd
terhétől, anélkül, hogy családját veszéllyel fenyegetné. Egy hajnalon
szörnyű rémálomból ébredt. Azt álmodta, hogy a város főterének egyik
erkélyéről kikiabálta a titkot a gordiumi szájtáti sokaságnak. Felkelt hát,
és gyorsan kiment a városból. Keresett egy néptelen vidéki helyet, és egy
folyó mellett ásott egy mély árkot. Gondosan körülnézett, hogy biztosan
nincs-e ott valaki, aki kihallgathatná. Mivel nem látott senkit, letérdelt,
kezeiből tölcsért formált, és így kiáltott a lyukba:
– Szerencsétlen Midász szörnyű szamárfüleket szerzett!
Eszelősen kaparni kezdte a földet, mert igyekezett betemetni a lyukat,
mielőtt kiszökhetnének a szavak. Azt viszont nem vette észre, hogy egy
picinyke magocska pottyant le az árok fenekére…
Amikor végzett a betemetéssel, hevesen megtaposta a földet, hogy
végleg lepecsételje e rettenetes titkot. Szökdécselt az örömtől hazafelé,
és Gordiumba érve bement kedvenc tavernájába, és egy egész kancsónyit
rendelt a ház legjobb borából. Most már nem kellett attól félnie, hogy az
ital esetleg megoldhatja a nyelvét. Mintha csak ő lenne Atlasz, és épp
most vették volna le végleg az égboltot a válláról.
A következő hetekben a folyó mellett a kicsinyke magocskát Gaia forró
lehelete melengette, így aztán csírázni kezdett. Hamarosan derék kis
nádszálacska bújt elő a talajból, és aprócska termetével egyre
magasabbra nyújtózott. Ahogy a szellő megsimogatta lágyan, ezt
suttogta:
– Szerencsétlen Midász szörnyű szamárfüleket szerzett…
A nádas susogása végigsöpört a füvön, a lombok levelein, és a
ciprusfák és szomorúfüzek suhogva sisteregték a szálló szellőn keresztül.
– Szerencsétlen Midász szörnyű szamárfüleket szerzett… – sóhajtották
az ágak.
– Szerencsétlen Midász szörnyű szamárfüleket szerzett… –
csicseregték a madarak.
Végül persze a hír egészen a városig ért.
 – Szerencsétlen Midász szörnyű szamárfüleket szerzett…
Midász király hirtelen ébredt. Nevetés és kiabálás hallatszott az
utcáról a palota előtt. Az ablakhoz osont, leguggolt és hallgatózni
kezdett.
Túlságosan és elviselhetetlenül megalázó volt, amit hallott. Nem
vesztegette arra az idejét, hogy bosszút álljon a borbélyon és a családján,
inkább ökörvérből gyorsan mérget kotyvasztott, majd szemeit az égre
emelve keserűen vállat vont, elnevette magát, lehajtotta az italt és
meghalt.
Szegény Midász. Neve immár mindörökre összekapcsolódott a
gazdagsággal és a szerencsével, holott valójában szánalomra méltó fickó
volt. Bárcsak a rózsáinál maradt volna! Azt mondják, ki korán kel,
aranyat lel. Keljünk hát korán, és műveljük inkább kertünket, ne
vágyjunk ennél többre!
 
 FÜGGELÉKEK

Megjegyzések A fivérek című fejezethez

Néhány szót szeretnék még szólni Epimétheuszról és Prométheuszról,

azaz Klümené (vagy Aszia), az Ókeanisz és Iapetosz, a titán fiairól, illetve
az eget a vállán tartó Atlasz és a mennykő sújtotta Menoitiosz öccseiről.
A hagyomány szerint Prométheusz neve „előre látót” vagy „előre
gondolkodót”, míg Epimétheuszé „későn gondolkodót” jelent, amelyet
általában azzal magyaráznak, hogy míg Epimétheusz a következmények
mérlegelése nélkül vágott bele a dolgokba, addig bátyja jóval bölcsebb és
megfontoltabb volt. Az is meggyőző érvnek tűnik azonban, hogy
tulajdonképpen Prométheusz tűzlopási akciójában a világon semmi
elővigyázatosságot, megfontoltságot vagy előre gondolkodásra utaló
jelet sem fedezhetünk fel. Inkább ösztönös, nagylelkű, talán
szeretetteljes, de nem igazán bölcs cselekedet volt. Epimétheusz pedig
szintén jóindulatú, rendes fickó volt, hibái pedig olyan… Majdnem azt
írtam, hogy olyan emberiek, de mivel egy titánról van szó, ilyet nem
igazán lehetne mondani. Sőt, tévedései, következményeiket tekintve
igencsak titániak voltak. Kettejük különbségével a filozófusok inkább
saját emberi voltunk bizonyos fundamentális tulajdonságaira világítanak
rá.
Platón Prótagorasz című dialógusának címszereplője egy, a
hagyományosan elfogadottól valamelyest eltérő teremtésmítoszt mesél
el.
Amint azt Prótagorasz elmeséli Szókratésznek, az istenek úgy
döntöttek, újfajta halandó fajokkal népesítik be az akkoriban csupán
halhatatlanok lakta természetet. Az isteni tűz és az isteni lehelet
segítségével földből és vízből létrehozták hát az állatokat és az
embereket. Aztán Prométheuszt és Epimétheuszt bízták meg, hogy
osszák szét a teremtmények közt azokat a tulajdonságokat és
képességeket, amelyekkel teljes és sikeres életet élhetnek. A testvérek
megállapodtak, hogy Epimétheuszé a dolog oroszlánrésze, a szétosztás,
míg Prométheusz ellenőrzi öccse munkáját.
 Epimétheusz lelkesen látott feladatához. Néhány állatnak páncélt
adott – például az orrszarvúnak, a tobzoskának vagy a tatunak. A többiek
meleg bundát, rejtőzködő képességet, mérget, tollat, tüskét, karmot,
pikkelyt, ollót, kopoltyút, szárnyat, bajuszt és a jó ég tudja mi mindent
kaptak (látszólag meglehetősen véletlenszerűen). Meghatározta, ki
legyen gyors, ki kegyetlen, ki tudjon úszni és ki repülni. Minden állat
megkapta hát a maga szépen kidolgozott és hasznos tulajdonságát, a
remek tájékozódó képességtől a vacokásáson, fészekrakáson, úszáson és
ugráláson át egészen az éneklésig. Epimétheusz épp készült vállon
veregetni magát, hogy milyen ügyesen kiosztotta a denevéreknek és a
delfineknek az ultrahangos tájékozódást. Ám ekkor rájött, hogy ezzel ki
is fogytak az ajándékok. Mivel a titánból viszont hiányzott egy fontos
tulajdonság, az előrelátás képessége, teljesen elfelejtette átgondolni, mi
jut majd az embernek, ennek a szegény, lágy és csupasz bőrű,
sérülékeny, kétlábú teremtménynek.
A titán bűnbánó képpel ment bátyjához, és kérdezte, hogy mit
csináljanak most, hiszen kiürült az ajándékos puttony. Nem maradt
semmi az embernek, amivel megvédhetné magát az immár igen jól
felszerelt állatok kegyetlen, ravasz, ragadozó támadásaitól. A fenevadak
a nemrég kapott képességekkel könnyedén végeznek majd a fegyvertelen
emberiséggel.
Prométheusz megoldásként ellopta Athénétől a tudományt és
Héphaisztosztól a tüzet. Így az ember a bölcsesség, az ész és a munka
révén megvédheti magát az állatoktól. Talán nem tud majd olyan jól
úszni, mint a halak, helyette viszont rájön, hogyan kell hajót ácsolni;
nem fut olyan gyorsan, mint a ló, de majd beidomítja, megpatkolja és
szépen felül a hátára. Egy nap talán még a repülés titkát is megfejti, és
leköröz majd minden madarat.
Valahogy azonban, talán véletlenül, talán valamilyen tévedés miatt,
egyedül az ember kapott olümposzi tulajdonságokat – nem mintha
versenyre tudna kelni az istenekkel, egyszerűen csak képes volt a jobban
felszerelt állatokkal szemben is megvédeni magát.
Ahogy korábban már mondtam, Prométheusz neve „előre
gondolkodót”, „előrelátót” jelent. Az előrelátás nagy horderejű
vonatkozásokkal bír. Bertrand Russell a következőket írja A nyugati
filozófia története (1945) című könyvében:
 
 „A civilizált embert a vademberektől elsősorban az előrelátás – vagy,
hogy egy némileg tágabb értelmű fogalmat használjunk –, a belátás
különbözteti meg: az előbbi a jövendő gyönyörök kedvéért hajlandó
elviselni a fájdalmakat, bármennyire távoli is a jövő. (…) Előrelátásról
csak akkor beszélhetünk, amikor az ember ösztönös késztetés nélkül
azért tesz valamit, mert értelme azt sugallja a számára, hogy annak
valamikor a jövőben hasznát veszi. (…) [Vagyis] az egyén –
megtanulva, hogy saját életét egységben tekintse – maga is egyre
nagyobb mértékben feláldozza jelenét a jövőjéért.”
 
Ez talán arra utal, hogy Prométheusz jóval kifinomultabb módon az
emberiség atyja, mintha csupán a (valódi vagy jelképes) tüzet hozta
volna le az Olümposzról. Prométheusz ugyanis felruházott minket az
előrelátás képességével, vagyis azzal, hogy ne csak a puszta ösztöneink
vezéreljenek többé bennünket. Vajon nem a prométheuszi előrelátás
segített hozzá minket, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódból a
földművelésre térjünk át, majd városokat alapítsunk, kereskedni
kezdjünk – és így tovább? Nem szántanánk és vetnénk, nem terveznénk
házat és építenénk fel, nem raktároznánk el készleteinket, és nem
vinnénk a felesleget piacra, ha nem gondolnánk a jövőre.
A görögök egyik kedvenc mondása így hangzott: mēdén ágan, azaz
„semmit sem szabad túlzásba vinni”. Ennek jegyében ne merészkedjünk
hát túl messzire, és ne akarjunk potenciálisan keresztény eszmeiséget
belelátni Prométheuszba! Russell is sietve emlékezetet minket arra, hogy
a görögök láthatóan tudták, milyen nagy szükség van a másik oldalra, a
sötétebb, mélyebb, megfoghatatlanabb szenvedélyre is:
 
„Világos, hogy ez a folyamat [ti. a megfontolt és előrelátó cselekvés]
nem fokozható a végtelenségig, ahogy például a zsugoriság esetében
megfigyelhető. Viszont a belátás – anélkül is, hogy ilyen
szélsőségekhez vezetne – könnyen azzal járhat, hogy lemondunk a
legjobb dolgok egy részéről. A Dionüszosz-hívő szembeszáll a
belátással. Fizikai, szellemi révületben újra felfedezi azt az érzelmi
intenzitást, amelyet a belátás lerombol benne. Rájön, hogy a világ tele
van szépséggel és gyönyörűséggel, képzelete kiszabadul a mindennapi
gondok börtönéből. (…) A bakkhoszi elem híján meglehetősen unalmas
volna az élet, azzal együtt viszont veszedelmes. A belátás és a
 szenvedély konfliktusa végigvonul az egész történelmen, de ez nem
olyan szembenállás, amelyben teljes szívvel egyik vagy másik fél
pártjára állhatnánk.”{215}
 
Prométheusz figyelemreméltóan összetett és ellentmondásos
személyiség. Ő adta nekünk a tüzet, a kreativitás tüzét, valamint a
civilizációt megteremtő előrelátást is – amely azonban elfojt egy másik,
vadabb tüzet. Úgy tűnik, a görögöknek tetszett az a gondolat, hogy senki
sem tökéletes, teljes egész személyiség, legyen az Zeusz, Morosz vagy
Prométheusz. Vagy legalábbis nekem tetszik…

Remény
A tudósok és gondolkodók az írás felfedezése óta vitatkoznak rajta (sőt
talán már korábban is felvetődött a kérdés), hogy vajon mit jelenthetett a
görögök számára a Pandóra edényében maradt utolsó lény, vagyis Elpisz,
a remény.
Sokak szerint ez csak megerősíti Zeusz átkának szörnyűségét. A világ
összes gondja, baja és betegsége rászabadult az emberiségre, ráadásul
még a remény vigasza is megtagadtatott tőlünk. Ha már nincs remény,
akkor általában már a harcot is feladjuk, nem törődünk semmivel.
Danténál a Pokol kapujára is ez van kiírva: „Ki itt belépsz, hagyj fel
minden reménnyel”. Még belegondolni is szörnyű, hogy a remény sem
marad meg nekünk.
Mások szerint Elpisz többet jelent a puszta „reménynél”. Inkább
valamiféle várakozást jelöl, pontosabban azt, hogy a legrosszabbra
készülünk. Vagyis a baljós előérzetet, a rettegést, azt a fenyegető érzést,
hogy hamarosan elér a végzetünk. A Pandóra-mítosz ilyen típusú
értelmezése szerint az edénybe zárt legutolsó szellem volt mind közül a
leggonoszabb, és nélküle legalább az ember nem érzi saját sorsa
nyomorúságát, létének értelmetlen szörnyűségét. Másként fogalmazva
Elpisz bezárásával immár úgy élünk, mint Epimétheusz, csak a mának,
fogalmunk sincs a mindannyiunkra leselkedő fájdalomról, halálról és
elkerülhetetlen hanyatlásról – vagy legalábbis nem veszünk róla
tudomást. A mítosz ebben az értelmezésben a maga sötét módján
tulajdonképpen optimista.
 Nietzsche kissé másképp látta az egészet. Szerinte ugyanis Elpisz volt
a legveszedelmesebb teremtmény Pandóra edényében, mivel a remény
csak elnyújtja az emberi lét kínját. Zeusz azért tetette bele az edénybe,
hogy kiszabaduljon, és onnantól minden áldott (vagy inkább átkozott)
napon a szebb holnap hiú ígéretével gyötörje az emberiséget. Csodálatos
szerencsénk van, hogy Pandóra elzárta Elpiszt, hiszen így
megmenekültünk Zeusz legszörnyűbb átkától. Nietzsche szerint a
reménnyel botor módon körmünk szakadtáig hinnénk abban, hogy van
értelme és célja a létünknek. Nélküle viszont legalább megpróbálhatunk
talpra állni és hamis illúziók nélkül szabadon élni.
Reménykedve vagy reménytelenül – ezt mindenki maga döntse el.

Gigászi léptek
A görög mitológiában számos történet szól a gigantomakhiáról, azaz „a
gigászok ellen vívott háborúról”. Legalább száz harcos faj született
Gaiától, illetve a kiherélt Uranosz véréből (amelyek közül, ahogy már
korábban említettem, nem mindegyik számított a szó modern
értelmében óriásnak). Lehetséges, hogy Gaia e háborúval próbálta meg
utoljára megszerezni a világegyetem feletti uralmat. Bizonyos források
szerint e küzdelem valamelyest a titanomakhiával is összefüggött, sok
tekintetben párhuzamosan zajlottak. Ami bizonyosnak tűnik, hogy egy
véres lázadás bontakozott ki, amelyet Eurümedón, a gigászok királya
vezetett az istenek ellen.
Nem ismerjük minden egyes résztvevő nevét, de a legjelesebbek közül
néhányuk sorsát pontosan lejegyezték. A legerősebbet, Enkeladoszt (a
„hangos”) az Etna alá temette Athéné, a bebörtönzött óriás pedig azóta is
folyamatos vulkanikus mormolásokat hallat.{216} Polübotészt egy sziget,
méghozzá Niszirosz alá szorították – ez eredetileg Kószhoz tartozott, ám
Poszeidón leszakította róla, és rálökte a gigászra.{217} Damüszosz (a
„hódító”) hamar életét vesztette a harcban, ám később híres lett, amikor
Kheirón, a kentaur kiásta testét, és bizonyos darabjait megőrizte.
Héphaisztosz egy egész kád olvasztott vasat öntött szegény Mimaszra (az
„utánzó”); Klütioszt (a „nagyhírű”) Hekaté fáklyáinak lángjai
emésztették el; Szükeosz megmenekült Zeusz ádáz üldözésétől, ugyanis
Gaia fügefává változtatta.{218} Hippolütoszt (a „vágtázó lovak”) láthatatlan
köpenybe öltözve sikerült levágnia Hermésznek, Dionüszosz pedig szent
thürszosz pálcájával ölte meg Tüphoeoszt (a „parázsló”).
Olvastam egy Arisztaiosz (a „legjobb”) nevű gigászról,{219} aki úgy
menekült meg, hogy Gaia ganajtúró bogárrá változtatva rejtette el.
Legjobb tudomásom szerint viszont homály fedi, hogy Thoónt (a
„gyors”), Phoitioszt (a „vakmerő”), Mólioszt, Emphütoszt (a
„megrögzött”) és a jó ég tudja még hány másik gigászt miként ért el a
végzete.
Furcsa módon arról azonban fennmaradt egy beszámoló, hogy
Porphüriónt (a „bíbor”) Zeusz és Héraklész ölte meg, amikor a kegyetlen
gigász megpróbálta megerőszakolni az égi királynét – vagyis halála jóval
a gigantomakhia után következett be. Már amennyire egy következetes
és stabil idővonal rendet tud vágni a görög mitológia összetett,
kaleidoszkópszerű, szerteágazó kavalkádjában.

Láb és hüvelyk
Az angolszász országokhoz hasonlóan a görögöknél is a láb volt az egyik
alaphosszmérték. Egy pusz (többes számban: podesz) körülbelül ötven-
hatvan hüvelyknek (daktülosz) felelt meg, és nagyjából egy brit vagy
amerikai lábbal egyenértékű (azaz körülbelül 31 centiméter). Száz pusz
adott ki egy plethront (egy futópálya szélessége), ennek a hatszorosa a
sztadion (a futópálya hosszúsága, amelyből a „stadion” szó származik),
nyolc sztadion pedig egy mérföld vagy milion (vagyis kb. 1,6 kilométer).
Ez a lábügylet jól mutatja, hogy a „p” betű milyen gyakran használatos a
lábbal kapcsolatos elnevezésekben (pedikűr, polip [oktopusz], tripod),
majd a nyugat-európai nyelvekben gyakran különös módon „f”-fé
torzult: a pusz németül Fuss, angolul pedig foot lett. A Pfenning, Pfeife és
Pfeffer („fenning” [fillér], „pipa”, „síp”, „bors”) német szavakban is ott
ragadt az „f”, bár angol változatukban már nincs meg (penny, pipe, pepper
– habár a „síp” jelentésű fife is használatos). A 19. század első felében élt
író, esztéta és ilológus, Friedrich von Schlegel jegyezte fel először ezt a
„nagy réshang-eltolódást”, amely később a Grimm-féle törvények része
lett. Az elnevezés a Grimm testvérekre utal, akik elsőként mutatták ki,
hogy bizonyos európai és közel-keleti nyelvek Indiából erednek,
pontosabban egy ősi, indoeurópai elődre vezethetők vissza.
 UTÓSZÓ
Az alábbiakban néhány gondolat következik a mítoszok természetével
kapcsolatban, valamint vázlatosan ismertetem könyvem készítése során
felhasznált forrásaim legtöbbjét.
Nem ismételhetem elégszer, hogy egyáltalán nem volt célom a
mítoszok értelmezése vagy magyarázata, csupán el akartam őket
mesélni. Természetesen kicsit játszanom kellett a kronológiával, hogy
nagyjából koherens történetté álljon össze az egész. Az „emberek
koráról” szóló rész nálam például más, mint a jól ismert Hésziodosz-féle
változat, mivel így tisztábban elkülönül egymástól Kronosz uralmának
időszaka és az ember teremtése. Az ókori Görögországban majd’
háromezer évvel ezelőtt ugyanis annyira heves energiával születtek e
történetek, hogy a végeredmény szükségképpen olyan lett, mintha
minden egyszerre történt volna. Ha valaki azt állítaná, hogy „rosszul”
ismerem és ismertetem e történeteket, azt hiszem, a legjobb válaszom az
lenne, hogy de hát ezek alapvetően fikciók. Amikor elsimítom az éleket
és foltozgatom a részleteket, tulajdonképpen ugyanazt csinálom, amit az
emberek mindig is műveltek a mítoszokkal. Ebben az értelemben, úgy
érzem, egyszerűen csak teszem a dolgomat, hogy életben tartsam őket.

Mítosz, legenda, vallás

Ahogy a kagylóba került piszok vagy homokszem lassan létrehozza a

gyöngyöt, úgy a legenda is valamilyen történelmi igazság homokszeme
körül formálódik meg. Például Robin Hood legendája jó eséllyel egy
valódi történelmi személyből eredt,{220} ám miközben a történet
nemzedékről nemzedékre szállt, a hozzá kapcsolódó elbeszélésmagot
olyan szinten feldíszítették és felnagyították, hogy egy idő után már
legendába ment át. A legendákat nagy valószínűséggel le is jegyzik,
hiszen maga a szó a latin legere gerundivumból származik, ami annyit
jelent: „olvasandó”.{221}
A mítoszok azonban a képzelet termékei, s mint ilyenek, jelképes
alkotások. Senki sem hisz benne, hogy például Héphaisztosz tényleg
létezett volna, hanem figurája a fémmegmunkálást és a kézművességet
reprezentálja. Viszont az már értelmezésre és magyarázatra csábít, hogy
miért ábrázolják a kovácsistent sötét bőrűnek, csúnyának és sántának.
Talán azért, mert a valódi kovácsmesterek erősek, de a nagy hőség miatt
gyakorta sötét az arcszínük és kormosak, tele vannak forradásokkal, és e
csupa izom, görnyedt fickók meglehetősen félelmetesen néznek ki. Talán
bizonyos kultúrákban a magas, sértetlen, megfelelő testalkatú férfiakat a
katonák közé sorozták, míg a sánta, nyomorék és alacsony fiúgyermekek
a csaták helyett a kovács- és kézművesműhelyekbe kerültek. Vagyis egy
kovácsistent a kollektív kultúra csak a már ismert emberi archetípus
alapján tudott elképzelni. Végső soron az istenek lettek az ember képére
teremtve, nem pedig fordítva.
A mítoszok és mitikus alakok tehát eredetileg nem történeti, hanem
szimbolikus képződmények, ám ugyanazon a ikciós átalakító és díszítő
műveleteken mentek keresztül, mint az alapvetően tényekben gyökerező
legendák. Ezeket is leírták, így a görög mítoszok – köszönhetően
Homérosznak, Hésziodosznak és a többieknek – olyan részletes és
feljegyzett történetekké váltak, amelyek már kronologikusan
rendeződnek, illetve vannak bennük családfák és jellemek. Vagyis olyan
elbeszéléseket lehet a mitikus anyagból létrehozni, mint amelyet én is
próbáltam e könyvben.
Egyszerűen és nyilvánvalóan fogalmazva, a mítoszokban olyan
figurák, például istenek és szörnyetegek szerepelnek, amelyekkel a
hétköznapi életben nem találkozhatunk. Lehetséges, hogy az ókori
Görögországban sokan tényleg hittek a kentaurok, a vízisárkányok vagy a
tengeristenek és a szerelemistennők létezésében, de nehezen tudták
volna konkrétan bebizonyítani ezek létezését a hitetlenkedőknek.
Szerintem a mítoszok mesélőinek és újramesélőinek java része bizonyos
szinten azért tudta, hogy ezek csak fikciók. Esetleg gondolhatták azt,
hogy valaha a világunkban léteztek nimfák és kentaurok, azok az idők
azonban elmúltak, és e lények már rég nincsenek közöttünk.
Megint más lapra tartozik az ima, a rítus, az áldozatbemutatás, vagyis
a természet láthatatlan erőinek tisztelete. Bizonyos idő után a mítosz
kultusszá, a kultusz pedig vallássá válik. A tábortűz mellett elmesélt
történetekből tehát olyan szisztematikus hitrendszer lesz, amelynek az
adott közösség tagjai kötelező engedelmességgel tartoznak. Papi kasztok
jönnek létre, akik meghatározzák a viselkedési normákat. Egy másik
könyv témája lehetne (és, bevallom, saját kompetenciámat meghaladná)
annak elemzése, hogy a mítoszok miként válnak szentírásokká,
liturgiákká és teológiai rendszerekké. Azt azonban elmondhatjuk, hogy
az ókori görögök nem rendelkeztek a Bibliához vagy a Koránhoz hasonló,
isteni kinyilatkoztatáson alapuló szentírással. Számtalan templomuk és
szentélyük mellett különféle eksztatikus állapotokra épülő
„misztériumaik” és beavatási szertartásaik is voltak – utóbbiak talán a
világ különféle részeiben manapság is megfigyelhető sámánizmushoz
hasonlíthattak. Emellett az is igaz, hogy az ész és a bölcselet virágzó
korszakában is ki lehetett vallási okokból végezni Athénban egy
Szókratész kaliberű embert.{222}

A görögök
Abszolút hiba lenne azt hinni, hogy a görögök afféle felvilágosult
bölcsességgel és racionális jóakarattal megáldott felsőbbrendű emberi
lények lehettek. Számos olyan jelenség is előfordult az ókori
Görögországban, amelyek teljesen idegenek a mi ízlésünktől. A nők a
háztartáson kívül nem játszhattak semmilyen szerepet, mindenütt
létezett a rabszolgaság intézménye, a büntetések gyakorta szörnyűek
voltak, az élet pedig brutálisan működött. Vagyis nemcsak Apollónt és
Athénét tartották nagy becsben, hanem Dionüszoszt és Arészt – sőt Pánt,
Priaposzt és Poszeidónt is. Ám a görögöket mégis szimpatikussá teszi,
hogy élénk bölcsességgel átlátták saját természetük különböző oldalait.
„Ismerd meg önmagadat!” – e mondatot vésték a delphoi Apollón-
templom előcsarnokának falára. Mítoszaikat ismerve és más szövegeiket
olvasva úgy tűnik, mindent meg is tettek ezért.
Vagyis, habár egyáltalán nem voltak tökéletesek, az ókori görögök,
úgy tűnik, mégis művészi módon, elfogulatlanul és igen pontosan tudták
szemlélni az életet, a világot és önmagukat. Kevés civilizációnak sikerült
ezt ilyen magas szinten művelni, és minden bizonnyal mi magunk is
sokat tanulhatunk tőlük.

Hol is járunk?
Az ókori Görögország. Mi is ez tulajdonképpen, és hol van? A mítoszok
idején lényegében még nem beszélhetünk országról vagy nemzetről.
Manapság jól ismerjük a politikailag is azonosítható önálló szárazföldből
és szigetvilágból álló területet, e könyv görög világa azonban még Kis-
Ázsia nagy részét, a mai Törökországot, Szíria, Irak és Libanon, valamint
Észak-Afrika és a Balkán (leginkább Horvátország, Albánia és Macedónia)
bizonyos területeit is magában foglalta. Sőt, Arión és a delfin történetét
olvasva Dél-Itáliába is ellátogathattunk, más mítoszok egyes szereplői
pedig időnként hellénként, iónként, argosziként, attikaiként,
spártaiként, athéniként, ciprusiként, korinthosziként, thébaiként,
phrügként, szicíliaiként, krétaiként, trójaiként, boiótiaiként, lüdiaiként
stb. gondoltak önmagukra. Jól tudom, hogy a kutatókon és a görögökön
kívül mindez sokak számára zavaró vagy egyenesen idegesítő lehet. A
könyvhöz tartozó térkép némiképp segíthet a tájékozódásban, és
őszintén remélem, hogy az olvasóknak nem megy az agyára a sok
kacifántos hely megtalálása. A jó isten a megmondhatója, hogy nálam
hányszor verték ki ezek a biztosítékot, és nem szeretném, ha mások is
hasonló katyvaszként élnék meg az egészet.

Antik források
Valódi óriások vállán állunk, amikor újrameséljük a görög mítoszokat.
Könyvem Bevezetésében már idéztem Edit Hamilton megfigyelését, aki
szerint e történetek „nagy költők alkotásai”. Amíg a mítoszok valahol a
történelmi idők mélyének szájhagyományából eredtek, másokhoz
hasonlóan e könyv készítése közben jómagam is a nyugati kulturális
hagyomány első költőit tanulmányozhattam – akik éppenséggel görög
földön születtek, témáik pedig éppenséggel a mítoszok voltak.
A fennmaradt források valódi kincsesbányát jelentve térképezik fel a
görög mítoszok kronológiáját az univerzum teremtésétől és az istenek
születésétől egészen az emberekkel való különféle találkozások
történeteiig. Természetesen Homérosz volt az első, akiről keveset
tudunk, és ezek az információk is bizonytalanok. Talán egy (vak) ión
énekmondó lehetett (esetleg kettő), mindenesetre az ő nevéhez fűződik a
Kr. e. 8. században készített (és időnként összekapcsolt, egymás
folytatásának tekintett) két eposz, az Iliász és az Odüsszeia. Habár ezek
alapvetően Trója ostromáról és a háborút követő időszakról szólnak,
azonban Homérosz számtalan hasznos utalást tesz a korábbi mítoszokkal
kapcsolatban. Hésziodosz nagyjából kortársa lehetett (kétségtelenül egy
egyéniség), javarészt neki köszönhetjük a görög mitológia idővonalának
megalkotását. Istenek születése (Theogonia) című műve beszéli el a
teremtést, a titánok felemelkedését, az istenek eredettörténetét és az
Olümposz alapításának históriáját. Másik nagy munkája, a Munkák és
napok (Erga kai hémerai) pedig elmeséli az emberi teremtéstörténeteket,
Prométheusz és Pandóra mítoszait, valamint kijelöli az emberiség öt
nagy korszakát: az arany-, ezüst- és bronzkort, a hősök korát, valamint a
végső időszakot, a vaskort.
Más görög és későbbi római szerzők és utazók betömködték a
történetek közt tátongó lyukakat, kidolgozták, összefércelték és -
olvasztották (esetleg összezavarták) e történeteket, vagy egyszerűen csak
a hésziodoszi kronológiát alapul véve alkották meg saját mitikus
elbeszéléseiket. Ezek közül talán a legértékesebb forrás a Mitológia
(Bibliotheka) című, afféle mitikus lexikonként funkcionáló alkotás. Ezt
eredetileg a Kr. e. 2. században élt tudós, az athéni Apollodórosz
műveként tartották számon, ma azonban ez már kérdéses, mostanság
már inkább egy Pszeudo-Apollodórosz melléknévvel ellátott Kr. u. 1.
vagy 2. századi ismeretlen szerző művének tulajdonítják. Más lenyűgöző
és/vagy hiteles források még Pauszaniász görög utazó és útikönyvíró
munkája, a görög Longosz és a római Apuleius regényei, valamint a latin
prózaíró, Hyginus műve – valószínűleg mindegyik a Kr. u. 2. században
keletkezett.
Magasan föléjük tornyosul Ovidius, római költő (Kr. e. 43 – Kr. u. 17),
akinek a főműve, az Átváltozások (Metamorphoses) meséli el azoknak a
halandóknak, nimfáknak és egyéb lényeknek a történetét, akiket az
istenek büntetésül vagy éppen könyörületből állatokká, növényekké,
folyókká, esetleg kövekké változtattak. Más műveiben is feldolgoz görög
mítoszokat – főként A szerelem művészete (Ars amatoria) és a Hősnők levelei
(Heroides) című alkotások –, amelyekben az istenek latin neveit használja:
így Zeusz nála „Jovis” vagy „Jupiter”, Artemisz „Diána”, Erósz pedig
„Cupido” vagy „Amor”. Ovidius szövegei burjánzóak, bőbeszédűek,
fesztelenek, pimaszok, szenvedélyességükben és gyors
nézőpontváltásaikban pedig erőteljesen filmszerű benyomást keltenek. A
Shakespeare-drámákban és -költeményekben található bőséges
utalásokból világos, hogy oly sok más íróhoz és művészhez hasonlóan a
nagy angol költőre is erőteljesen hatottak művei. Ovidius könnyedén
hozzátold, elvesz vagy átkölt, ez pedig engem is arra bátorított, hogy
bizonyos történeteknél hasonló módon járjak el (vagyis, ha mondhatom
így, használtam a képzeletemet).

Modern források
Ha valaki hozzám hasonlóan az Atlanti-óceán valamelyik oldalán nőtt
fel, jó eséllyel négy népszerű amerikai szerző mítoszválogatásain
nőhetett fel. Ketten közülük 19. századiak: Nathaniel Hawthorne, aki két
művet is írt a témáról A Wonder-Book for Girls and Boys (Csodák könyve
lányoknak és fiúknak, 1851), illetve Tanglewood Tales (Tanglewoodi
történetek, 1853); a másik pedig Thomas Bulfinch, aki a The Age of Fable (A
mítosz kora, 1855) című munkáját később beépítette az összefoglaló
jellegű Bullfinch’s Mythology (Bullfinch mitológiája, 1881) című könyvébe. E
munkák az elmúlt több mint másfél évszázadban sok-sok tucatnyi
kiadást értek meg. A 20. században igen népszerű lett Edith Hamilton
utolérhetetlen munkája, a már többször említett Görög és római mitológia
(Mythology: Timeless Tales of Gods and Heroes, 1942), amelyet manapság is
folyton újra megjelentetnek, valamint Bernard Evslin örökzöld kötete, a
Heroes, Gods and Monsters of the Greek Myths (Hősök, istenek és szörnyetegek a
görög mítoszokban, 1967). Angliában hasonló könyv például Charles Lamb
The Adventures of Ulysses (Odüsszeusz kalandjai, 1808), valamint L. S. Hyde
Favourite Greek Myths (A legkedvesebb görög mítoszok, 1905) című munkái –
utóbbi kötet gyermekkorom személyes kedvence volt.
Mindezek igen nagyra becsülendő munkák voltak – és ma is azok –, de
általában félénken megkerülték vagy kigyomlálták a görög mítoszok
világában oly meghatározó erotikus vagy erőszakos részeket. Robert
Graves, a költő és regényíró már nem volt ilyen aggályos, ám kétkötetes,
kissé különös szerkezetű és elbeszélésmódú könyve, A görög mítoszok (The
Greek Myths, 1955) egyfelől igen pedáns, tudományos és inspiráló munka,
azonban sokkal irodalmibb és mitográfusibb vizekre evez – gyakran
személyes szenvedélye, a „fehér istennő” kultuszára koncentrálva.{223}
James Frazer és a későbbi kutatók (például Joseph Campbell)
megközelítései is igen értékesek, ám megközelítésmódjuk kevésbé görög-
specifikus, sokkal tudományosabb, pszichológiai, összehasonlító és
antropológiai jellegű.{224} Manapság rengeteg internetes oldal segítheti a
fiatalokat a görög mítoszok „felfedezésében” – már ha nem zavar valakit,
hogy mondjuk Kadmoszt „havernak”, Hermészt „menőnek”, Hadészt
pedig „zűrös csókának” nevezik.
Egyetlen olyan weboldalt ismerek, amelyet jó szívvel mernék ajánlani,
méghozzá a www.theoi.com, amely a görög mítoszok egészen csodálatos
gyűjteményét tartalmazza. Ez a holland–új-zélandi projekt több mint
1500 oldalnyi szöveget és 1200 képet foglal magában, köztük mitológiai
témájú vázafestményeket, szobrokat, mozaikokat és freskókat. Mindezt
hipertextes családfákkal, leszármazási vonalakkal, tárgyszavakkal, remek
bibliográfiával, és ha elkezdjük nézegetni, hamar a történetek sűrűjében
találjuk magunkat, úgy ugrálva forrásról forrásra, mint valami izgatott
lepkegyűjtő.

A nevek írása és kiejtése

Mivel számos görög mítoszt és figurát római szerzők elbeszélésén
keresztül ismerünk, és a latin ábécét használjuk, a különféle helyek és
szereplők leírása nem mindig egységes. A könyvben alapvetően a görög
változatokat használtam, szóval Kerberosz, Kadmosz és Iaszón szerepel,
nem pedig Cerberus, Cadmus és Iason, mint mondjuk Ovidiusnál. Vajon
inkább Cronust kellett volna írnom Kronosz helyett? Aktaión helyett
érdemesebb lett volna az Actaeon változatot használnom? Narkisszoszt
írtam, holott Narciussusként vagy akár Nárciszként is ismerjük a
szereplőt. Végül meglehetősen következetlenül jártam el, bár legalább
ebben következetes voltam.
A kiejtésre is ugyanez igaz, bár az átírás segíthet a nevek
hangzásában. Például a görög kappa betű például kemény, nyomatékos
„k” hangot takar, míg a khí hehezetesebb torokréshang, nagyjából a
„Bach” vagy a „loch” szavak kiejtéséhez (illetve a magyarban a sima „h”
hanghoz) hasonló. Az angolban a kiejtés azért is bonyodalmasabb, mert
az amerikai és a brit angol gyakorta máshogy ejti a görög betűket, így a
mitológiai figurák neveinek kiejtésében néha egészen nagy különbségek
lehetnek.{225}
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Mindenekelőtt szeretett férjemnek, Elliottnak akarom megköszönni
türelmét, hogy elviselte azt az igen hosszú időszakot, amit az ókori
görögökkel töltöttem. Hálával tartozom hőn szeretett húgomnak és
asszisztensemnek, Jo Crockernek, mert segített úgy rendezni az
életemet, hogy e sok-sok órát írásra fordíthassam.
Mint mindig, most is köszönöm ügynökömnek, Anthony Goffnak,
Louise Moore-nak, valamint a Penguin Random House közkedvelt és
barátságos kiadóvállalatának, Michael Josephnek, hogy ennyire
elkötelezetten és kitartóan megjelentetik munkáimat. Külön köszönök
mindent gondos, egyszerre dühítő és elragadó, meggondolt és makacsul
lényeglátó szerkesztőmnek, Jillian Taylornak.
 A KÉPEK FORRÁSAI

A kezdet

  1. Gaia, az anyaistennő. Görög dombormű. Ancient Art Architecture

Collection Ltd. / Alamy
  2. Attikai vörösalakos kehely. Kr. e. 440 körül, Antikensammlung,
Berlin / Cultiris/AKG-Images
  3. Polüphémosz. Johann Heinrich Wilhelm Tischbein, 1802.
Landesmuseum Oldenburg
  4. Hüpnoszt ábrázoló bronzmaszk. Kr. e. 275 körül, British Museum /
Alamy
  5. Cronus megcsonkítja Uranust. Giorgio Vasari, 1560 körül. Palazzo
Vecchio, Elemek lakosztályai
  6. Venus születése. Sandro Botticelli, 1485 körül. Uffizi, Firenze / Cultiris
/AKG-Images
  7. Saturnus felfalja gyermekét. Francisco de Goya, 1823 körül, Museo del
Prado, Madrid / Alamy
  8. Attikai vörösalakos korsó. A Nauszikaa-festőnek tulajdonítják, Kr. e.
475–425 körül. Metropolitan Museum of Art, New York / Cultiris
/AKG-Images
  9. A csecsemő Jupiter etetése. Nicolas Poussin, 1640 körül. National
Gallery of Art, Washington DC / Cultiris/AKG-Images
10. A gigászok harcát, azaz a gigantomachiát ábrázoló márvány
dombormű. Kr. e. 2–1. sz. / Cultiris/Bridgeman
11. Attikai feketealakos hüdria. Kr. e. 540–530 körül. Staatliche
Antikensammlungen, München / Cultiris/AKG-Images
12. A múzsák tánca. Joseph Paelinck, 1832. Magángyűjtemény / Alamy
13. A három Moirát ábrázoló dombormű. Gottfried Schadow, 1790. Arte
Nationalgalerie, Berlin
14. Az istenek és a gigászok csatája. Joachim Antonisz Wtewael, 1608 körül.
Arte Institute of Chicago / Cultiris/AKG-Images
15. Az olümposzi istenek. Giulio Romano freskója, Sala dei Giganti, 1532–
1535. Palazzo del Te / Cultiris/AKG-Images
 Zeusz játékszerei
  1. A szent házasságot ábrázoló kép, ismeretlen művész, Kr. u. 1. sz.
Museo Archeologico Nazionale, Nápoly / Cultiris/AKG-Images
  2. Vulcanus Jupiter villámait kovácsolja. Peter Paul Rubens, 1636– 1638.
Museo del Prado, Madrid / Interfoto/Cultiris
  3. Arész fejét ábrázoló szobor. Alkamenész görög alkotásának másolata,
Kr. e. 420. Ermitázs, Szentpétervár / Alamy
  4. Venus és Mars. Sandro Botticelli, 1485 körül. National Gallery, London
/ Alamy
  5. Feketealakos amfora. Kr. e. 6. század. Louvre, Párizs / Bridgeman
  6. Minerva vagy Pallasz Athéné. Gustav Klimt, 1898. Wien Museum
Karlsplatz, Bécs / Bridgeman
  7. Vörösalakos kehely. Kr. e. 5. század. Louvre, Párizs / Bridgeman
  8. Apollón. Itáliai iskola, 17. század. Musée Massey, Tarbes / Bridgeman
  9. Diana. Paul Manship, 1925. National Gallery of Art, Washington DC /
Alamy
10. Prométheusz elhozza a tüzet az emberiségnek. Friedrich Heinrich Fuger,
1817. Neue Galerie, Kassel, Németország / © Museumslandschaft
Hessen Kassel / Ute Brunzel / Cultiris/AKG-Images
11. A leláncolt Prométheusz. Jacob Jordaens, 1640 körül. Wallraf-Richartz-
Museum, Köln / Alamy
12. Kharón átmegy a Sztüx folyón. Joachim Patenier vagy más néven
Patinir, 1515–1524, Museo del Prado, Madrid / Cultiris/AKG-Images
13. Pandóra. John William Waterhouse, 1896. Magángyűjtemény / Alamy
14. Perszephoné visszatérése. Frederic Leighton, 1891 körül. Leeds Museum
and Galleries (Leeds Art Gallery) / Cultiris/AKG-Images
15. Ámor és Psyche. Francois Edouard Picot, 1817. Louvre, Párizs /
Cultiris/AKG-Images
16. Phaeton bukása. Peter Paul Rubens műhelye, 1604–1608. National
Gallery of Art, Washington DC / Cultiris/AKG-Images
17. A részeg Szilénosz és a szatírok. Peter Paul Rubens műhelye, 1620 körül,
National Gallery, London / Cultiris/AKG-Images
18. Apollón és Marszüasz. Michelangelo Anselmi, 1540 körül. National
Gallery of Art, Washington DC / Cultiris/AKG-Images
19. A szövők, avagy Arakhné meséje. Diego Rodriguez de Silva y Velázquez,
1657. Museo del Prado, Madrid / Bridgeman
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
ábécé
Adamanthea
Admétosz, thesszáliai király
Adónisz
Aegaeon (Briareósz)
Agamemnón
agapé
Agaué (Pentheusz felesége)
Agenór, türoszi király
Aglaia
Aglaurosz
Aiakosz
Aigina
aigisz
Aigüptosz
Aiolosz
Aithér (fény)
eredete
mozgása
Akeszó
Akherón, folyó
Akhilleusz, Téthüsz gyermeke
Akisz
Akrisziosz, argoszi király
Aktaión
Aléktó
Alexandrosz (Nagy Sándor)
Algosz (Fájdalom)
Alma Mater
Alopex Teumeoszisz (teumészoszi róka)
alvilág
Hadész birtoka lesz
Amaltheia
ambrózia
Ameiniasz
Ampelosz
Amphidamasz
Amphilogiai (Vita)
Amphión
Amphithea
Amphitrité
Ananké
Androktasziai (Mészárlás)
anemoi
anemone
Anterósz
anthroposz
Antigoné (trójai)
Antikleia
Antiopé
Apaté (vagy Fraus, Csalás)
Aphrodité (vagy Venus)
Erósz anyja
és a szexuális szabadság Cipruson
és az erotészek
és Erósz visszavonulása
és Pügmalión szobra
és Zeusz ítélete, amellyel Erósz és Pszükhé kapcsolatát megáldja
féltékenysége Pszükhére
megszabadítja Ekhót a testétől
megszüli Priaposzt
megtagadja Éósztól a szerelem örömét
menyegzője Héphaisztosszal
mint Harmonia lehetséges anyja
Pszükhére teljesíthetetlen feladatokat szab
saját ruhadarabját adja kölcsön Harmoniának
szépsége
szerelme Arésszal (Marssal)
szerelmi kalandja Adónisszal
Szmürnában vérfertőző vágyat ébreszt
 születése
ünnepe Cipruson
védelmezi Ekhót
viszonya Hermésszel
Zeusz megkeresi Cipruson
Apollón
a napszekér kocsisa
beleszeret Perszephonéba
és a delphoi jósda
és a fehér üsző, Hermész lopása
és Aszklépiosz születése
és az emberi faj teremtése
és Korónisz, szerelme
és Niobé
és Phaetón a napszekéren
és Phaetón halála
lemészárolja Ótoszt és Ephialtészt
lemészárolja Püthónt és száműzetésbe küldik
megöli a küklopszokat, Zeusz pedig megbünteti
Pán zenei párbajra hívja ki
Phaetón apja
szerelme Daphnéval
szerelme Hüakinthosszal
születése
tulajdonságai
zenei párbaja Marszüasszal
Apollodórosz (athéni)
Apuleius: Az aranyszamár
Arakhné
öngyilkossága
pókká változik
szövőpárbaja Athénével
aranykor
Ararát-hegy
Arész (vagy Mars)
Aphrodité és Héphaisztosz esküvőjén
és az iszménoszi sárkány megölése
 és Sziszüphosz menekülése a halál elől
és Thanatosz (a Halál eltűnése)
féltékenysége Adóniszra
mint Erósz apja
mint Harmonia lehetséges apja
nem sikerül kiszabadítania Hérát a bűvös székből
születése
tulajdonságai
Aresztor
Argész
Apollón megöli
születése
Areión (ló)
argonauták
Arión (zenész)
Arisztaiosz
Ariszteidész, király
Arkasz
Arné, thesszáliai
Arszippé
Artemisz (vagy Diana)
Aktaión meglátja, amikor fürdik
és Niobé
féltékeny Adóniszra
gondoskodik Prokriszról
kérése, hogy szűz vadászistennő lehessen
kiutasítja Kallisztót papnőinek rendjéből
megöli Niobé fiait és lányait
pestisnyilakkal megtámadja Phlegüa kastélyát
születése
tulajdonságai
Aszia, lásd: Klümené
Aszklépiosz
a mennybe kerülése mint Kígyótartó csillagkép
gyógyító templomok (aszklépia)
használja a Gorgó vérét
orvosi tudása
 születése
Zeusz megöli
Aszóphosz, folyó
Aszóposz
Asszarakosz
Asztéria
Asztraposz
Athamasz
Athén
Athéné (vagy Minerva)
Athén alapítása
életet lehel az első emberi teremtményekbe
Erekhtheion
és a bagoly
és Erekhtheusz születése
és Zeusz embereteremtése
feltalálja az auloszt
megajándékozza Aszklépioszt a Gorgó vérével
megöli barátját, Pallaszt, és felveszi a nevét
olajfát adományoz Athénnek
szépsége
szövőpárbaja Arakhnéval
születése
tanítja az első halandó nőt
tulajdonságai
Atlantisz
Atlasz
hét lánya (a Plejádok)
Klümené gyermeke
sorsa (hogy az égboltot tartsa)
Atreusz, uralkodóház
Auden, W. H.
Aulokrené-tó
auloniádok
Aurora, lásd: Éósz
Autolükosz
Autonoé
Auxészia (vagy Auxó)
 
Babilon
babérfa
Bacchus, lásd: Dionüszosz
bagoly (madár)
Baukisz
Boiótia
Boldog-szigetek (Áldottak szigetei)
bor, Dionüszosz létrehozza
Boreasz
Bosch, Hieronymus
Boszporusz
botrüsz
bőségszaru
Briareosz, lásd: Aegaeon
Brontë család neve
Brontész
brontoszaurusz
Bróteász
búbos banka
Büzasz
Byron, George Gordon
átússza a Hellészpontoszt
Don Juan
 
caduceus
Calasso, Roberto
Campbell, Joseph
catasterism
Ceres, lásd: Démétér
Ciprus [Küprosz] (sziget)
és Aphrodité (Venus) születése
vérfertőző vágy támad Szmürnában
a szabad szerelem szigete
Aphrodité imádata
Concordia, lásd: Harmonia
Á
Cupido, lásd: Erósz vagy Ámor, illetve Kupidó
 
csalogány
 
dalmaták
Damarisz, királynő
Damüszosz
Dante Alighieri: Isteni színjáték – Pokol
Daphné
Daphnisz
Dardanosz
Déioneusz, phókiszi király
Délosz
Delphoi (korábban Püthón)
jósda
Delfin (csillagkép)
delfinek
és Delphoi neve
megmenti Ariónt
Poszeidón az elsőt Amphitritének adja
Démétér (vagy Ceres)
amikor Phaetón irányította a napszekeret
és a halál távolléte
és a nagylelkű földanya
és lánya, Perszephoné
eumeneiai temploma
féltékeny Adóniszra
kitölti bosszúját Erüsztikhthónon
Kronosz kiöklendezi
Poszeidón megteremti neki a lovat
tulajdonságai
Deukalión
Dia, Ixiónnak, a lapithák királyának a felesége
Diana, lásd: Artemisz
Diké (vagy Justitia, az igazságosság istennője)
Dióné, Tantalosznak, lüdia királyának a felesége
Dionüszosz (vagy Bacchus)
 ábrázolása Arakhné szőttesén
Ampelosz iránti szenvedélye
Arión neki szenteli zenei tehetségét
beveszik a tizenkét olümposzi főisten közé
bort készít
és a teumészoszi róka
hívőinek a belátással szembeni ellenérzése
szentélyei
Szilénosz meglátogatja
születése
teljesíti Midász kívánságát
Theiász szentélyt létesít neki
tulajdonságai
Dis
Discordia, lásd: Erisz
dithürambosz
dodekatheon létrejötte
Dórisz
drakon iszmeniosz, lásd: iszménoszi sárkány
Drury, Henry
drüaszok
Drüopé
Düsznomia (Anarchia)
 
echolália
Eiréné (vagy Pax, a béke istennője)
Ekduszia (ünnep)
Ekenhead, William, hadnagy
Ekhidna
Ekhión
Ekhó
Elektra
elektrum (ötvözet)
Eliot, T. S.: Átokföldje
Élisz
Elpisz (a Remény)
Élüszion mezői
Emathión
ember
az ártatlanság aranykora
az özönvíz után új faj jön létre
és a tűz birtoklása
Héphaisztosz megformálja a nőt
Prométheusztól különféle tulajdonságokat kapnak
sokasodnak
Zeusz és Prométheusz megteremti
emberiség, lásd: ember
Emphütosz
Endümión
Enipeusz
Enkeladosz
Éósz (vagy Aurora)
Epaphosz
Ephialtész
Ephüra (később Korinthosz)
epidauroszi Aszklépiosz-szentély
Epimétheusz
és a teremtésmítosz
és a titánok
gyermekei
Klümené fia
sorsa
találkozása és házassága Pandórával
tulajdonságai
Erasmus, Desiderius, Rotterdami
Erató (a lírai és szerelmi költészet múzsája)
Erebosz
eredete
és az éjszaka eljövetele
Hadész uralma
utódai
Erekhtheusz
Erekhtheion
Eridanosz folyó
Erigoné
Erikhthoniosz
Erinnüszök (vagy Eumenidák, a Fúriák)
alvilágbeli tartózkodásuk
születésük
Erisz (vagy Discordia)
erósz (a szerelem egyik formája)
Erósz (Cupido, Kupidó, Ámor)
házassága Pszükhével
mint az erotészek vezetője
sebe és elvonulása
szerelme Pszükhével
tulajdonságai
erotészek
Ersza (Hersza)
Erüalé
Erüszikhthón, thesszáliai király (Aethón)
Eumélosz, korinthoszi
Eumeneia
Eumeniszek, lásd: Erinnüszök
Eunomoia (a törvény és a jog istennője)
Euphrosina (vagy Euthümia)
Euripidész: Bakkhánsnők
Europé
Eurümedón, a gigászok királya
Eurünomé, Zeusz gyermeke
Eurünomosz
Euterpé (a zene múzsája)
Euthümia (lásd: Euphrosina)
Evslin, Bernard: Heroes, Gods, and Monsters of the Greek Myths
évszakok eljövetele
 
Fátumok, lásd: moirák
Fisburne, Laurence
Flora, lásd: Thallo
Forster, E. M.
föníciaiak
Frazer, James
Fúriák, lásd: Erinnüszök
füge, fügefa
 
Gaia (föld)
a dodekatheon, a 12 isten rendje megalakulásának ünnepségei
a gigászok anyja
a gondolat és a jelentés kicsírázása
az özönvíz után új faj teremtése
egyesülése Uranosszal és utódaik eredete
Erekhtheusz születése
és Uranosz kasztrációja
gyermekei Pontusztól
lehelete felszáll a delphoi jósdánál
mint a Föld bolygó
Omphalosz védelmére megteremti Püthónt
támogatja Rheát Kronosz ellen
terve Uranosz meggyilkolására
visszavonulása, tétlenségbe süllyedése
Gaiman, Neil: Sandman
Galateia (Lamprosz felesége)
Galateia (Pügmalión szobra)
Galateia és Akisz
Ganümédész
Gerana, a pigmeusok királynője
Gérasz (vagy Senectus, öregkor)
gigászok
háborúja a titánokkal
születésük
Gilbert, Alfred
Gordiasz, Phrügia királya
Gordium
gordiuszi csomó
Gorgók
vérük
Gráciák, három grácia, lásd: Khariszok
Graves, Robert: A görög mítoszok
Görögország
a mítoszok és történetek burjánzása
területe
görögök
a nem tökéletes istenekről alkotott képük
tulajdonságaik
Grimm-törvény (hangtan)
Gügész
 
Hadész (vagy Plutó)
ellenzi, hogy Aszklépiosz Gorgó-vérrel holtakat ébresszen fel
elrabolja Perszephonét
és a haláltól megmenekülő Sziszüphosz
és Élüszion mezei
és Thanatosz visszatérése
köszönti birodalmában a holtakat
Kronosz lenyeli
Kronosz visszaöklendezi
megkapja az alvilág feletti uralmat
nem sikerül kiszabadítania Hérát
Pszükhé az alvilágba megy
halál és halottak, lásd: Thanatosz
hamadrüászok
Hamilton, Edith: Görög és római mitológia
Händel, George Friedrich: Acis és Galatea
Harmonia (vagy Concordia)
és az elátkozott nyaklánc
halálakor visszakapja emberi alakját
házassága Kadmosszal és gyermekeik
kígyóvá változik
származása
Théba alapítása
utazásai Kadmosszal
hársfa, Philémon és Baukisz története
hattyúk
Hawthorne, Nathaniel
Tanglewood Tales
 A Wonder-Book for Girls and Boys
Hédoné (vagy Volputas)
Hedülogosz
Hekaté
fáklyáival elemészti Klüthioszt
segít Démétérnek Perszephoné keresésében
hekatonkheirek
harcuk az istenek oldalán
Megala Kazánia létrehozása
születésük
Tartaroszba küldik őket
Helikon-hegy
Héliosz (nap)
átveszi a szekeret Apollóntól
és Phaetón célja, hogy hajthassa Apollón napszekerét
felfedi Perszephoné elrablásának titkát
lassú felfogása
mint Phaetón feltételezett apja
születése
hélium
Helle
Hellén
Hellészpontosz
Hémera (nappal)
eredete
mozgásai
Héphaisztosz (vagy Vulcanus)
Athéné iránti szenvedélye
Erekhtheusz apja
Héra eltaszítja magától
íjat készít Artemisznek
kézműves tehetsége
kiszabadítja Hérát az elvarázsolt trón fogságából
küklopszok segítik
lakodalma Aphroditével
megtámadja Mimaszt
mint mitikus figura
 műhelyt kap
nőnemű embert formál
szárnyas szandálokat és sisakot készít Hermésznek
születése
temploma Eumeneiában
vállat farag az újjáélesztett Pelopsznak
Héra
Argosz védőistene
az elvarázsolt trón fogságában
bosszút áll Szemelén
ellenzi, hogy Aszklépiosz újraélessze a holtakat
és a halál eltűnése
és Teiresziasz ítélete a szex élvezetével kapcsolatos vitában
és Zeusz őrült szerelme Ió iránt
házassága Zeusszal és gyermekeik
helyzete az istenek között
Ixión megpróbálja elcsábítani
Kallisztót medvévé változtatja
Kronosz lenyeli
Kronosz visszaöklendezi
különféle tulajdonságokkal ruházza fel az első női emberi lényt
lakodalom
megbünteti Teiresziaszt
nem engedi, hogy Létó bárhol a földön megszülje gyermekét
nem kedveli Dionüszoszt
nem tetszik neki Adónisz
Porphürión megpróbálja megerőszakolni
Püthónt küldi, hogy végezzen Létóval és gyermekeivel
találkozik Ekhóval és megbünteti
találkozik Hermésszel
tulajdonságai
Zeusz szerelmi kalandjai és fattyai miatti féltékenysége
Héraklész
Hermaphroditosz
Szalmakisz elcsábítja és átváltozik
születése
tulajdonságai
Hermész (vagy Mercurius)
a holtakat Hádészba és Élüszion mezőire kíséri
Amphión szeretője
Autolükosz apja
az istenek hírnöke lesz
beleszeret Krókuszba
beleszeret Perszephonéba
bemutatja Pandórát Epimétheusznak
elaltatja és ledöfi Argoszt
ellopja Apollón fehér üszőjét
és az alvilág szerveződése
instruálja az emberiség első nőjét (Pandórát)
kivezeti Perszephoné az alvilágból
lemészárolja Hippolütoszt
lírát készít
meglátogatja Philémónt és Baukiszt
mint Pán, Drüopé és Hermaphroditosz apja
Pszükhét kihozza a Hadészból
segédkezik Dionüszosz születésénél
szerelmi viszonya Aphroditével
Szilénosz apja
születése és tulajdonságai
Zeusz ajándékát elviszi Trósz királynak
Héró
Herszé, lásd: Ersza
Hésziodosz
Erga kai hémerai (Munkák és napok)
Theogonia (Istenek születése)
Hesse, Hermann: Az üveggyöngyjáték
Hészioné
heszperiszek
Hesztia (vagy Vesta)
átengedi a helyét Dionüszosznak
jelzi a tizenkettek uralmának kezdetét
Kronosz lenyeli
Kronosz visszaöklendezi
mint a tűzhely istennője
 szentélyei
születése
szüzessége
Zeusz és Héra esküvőjének lebonyolítása
hét görög bölcs
Himerosz
hippokratészi attribútumok
Hippolüté
Hippolütosz
Holst, Gustav
Holló csillagkép
Homérosz
Hórák (órák)
Hunt, Leigh
Hüakinthosz
hübrisz
Hüdra
Hügieia
Hümenaiosz
Hüpépé (Lüdia)
hüperboreoszok
Hüperénór
Hüperión
Hüpnosz
Hüszminai, a Csata
Hyde, L. S.: Favourite Greek Myths
Hyginus
hymenoptera (rovartani rend, hártyásszárnyúak)
 
Iapetosz
Atlasz apja
Klümené szeretője
nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
utódai
Iaszó
Iaszón
 és az argonauták
Ida-hegy (Phrügia)
Idmón
idő kezdete
illedelmes (szó)
Illíria
Illüriosz
Ilosz, trójai király
Inó
Invidia, lásd: Nemeszisz
Ió
Iónia
Iphimedea
írás
istenek
a görögök nem tartották őket tökéletes lényeknek
eredetük
háborújuk a titánokkal
féltékenységük és rosszindulatuk
kapcsolatuk az emberekkel
Iszkhüsz
iszménoszi sárkány (drakon iszmeniosz)
iszthmoszi játékok
Itüsz
Ixión
hírneve
megsérti Zeuszt
tüzes kerék
 
Jackson, Percy
jelentés (létrejötte a teremtéskor)
Jovis, lásd: Zeusz
Jupiter, lásd: Zeusz
Justitia, lásd: Diké
 
Kadmosz
dinasztiája
 elveti a sárkányfogakat
és Kilix
halálakor visszatér emberi formája
Harmoniával kötött házassága és gyermekeik
Harmoniával utazik
keresi húgát, Europét
kígyóvá változik
megalapítja Thébát
kadmoszi róka, lásd: Alopex Teumeoszisz
Kalamosz
Kalanthé
Kallimakhosz
Kalliopé (az epikus költészet múzsája)
Kallirhoé
Kallisztó
Kalüpszó
karizma
Karpó
Karposz
Kasszandra
Kasztalia-forrás
katharszisz
Keats, John: Endümión
Kekrópia (város), lásd: Athén
Kenkhreisz, Theiász, ciprusi király felesége
Kentaurosz
Kephalosz
Képhiszosz
Kerberosz (vagy Cerberus)
Kerényi Károly
Keroessza
Khaosz
Kháriszok (vagy gráciák, a három Grácia)
Kharón
és Sziszüphosz
mint az alvilág komphajósa
születése
királyok
Kis Kutya (Canis Minor, csillagkép)
Kis Medve (Ursa Minor, csillagkép)
Kharübdisz
Kheirón
Khlórisz
Khthonisz
Kilikia
Kilix
Killene (ma Kilini), hegy
kithara (hangszer)
Kleitosz
Kleió (a történetírás múzsája)
Klothó
Klümené (vagy Aszia)
Iapetosz hitvese
Phaetón anyja
utódai
Klütaimnésztra
Klütiosz
Koiosz
lánya, Létó
születése
Kokütosz
Kolophón (Iónia)
Korónisz, plegüai herceg
Kósz, sziget
Kottosz
Kozmosz
Kreón
Kréta
Kréteusz
Kriosz
elutasítja, hogy megölje Uranoszt
születése
Krókusz
Kronosz (vagy Saturnus)
 büntetésül örökké vándorolnia kell (Időatya)
elfogyasztja gyermekeit
elválasztja az eget a földtől
Gaia meggyőzi, hogy ölje meg Uranoszt
háború az istenek ellen
mint Kadmosz dédapja
Rhea terve ellene
rosszkedve
születése
tulajdonságai
uralma
Uranosz kasztrálása
Uranosz megátkozza
viszonya Rheával és gyermekeik
visszaöklendezi a korábban lenyelt gyermekeit
küklopszok
háromágú szigonyt készítenek Poszeidónnak
Héphaisztosz mellett segédkeznek
születésük
Zeusz megjutalmazza őket
Kügnosz (vagy Küknosz)
Küthéra, sziget
 
láb (mértékegység)
Ladón
Laertész
Lailapsz (kutya)
Lakheszisz
Lamb, Charles: Adventures of Ulysses
Lamprosz
Laomedón
Larissza
Latona, lásd: Létó
Leandrosz
Léda
legenda
Leimakidok
Leiropé
Leitao, David: „The Perils of Leukippos”
Lémnosz, sziget
Lerné, tó
Léthé, folyó
Létó (vagy Latona), nimfa
létoidák
Leukippé
Leukipposz (Galateia gyermeke)
Leukipposz (Oenomausz fia)
líd hangsor
Limosz (Éhezés)
líra
Livia, Augustus császár felesége
Longosz: Daphnisz és Chloé
Lót és felesége (bibliai szereplők)
Lovelock, James
Lucifer
Luna, lásd: Szelené
Libüé
Lüdia
Lükaón, árkádiai király
 
Magnészia (Görögország)
Maia
mainaszok
Maindrosz, folyó
Makhai (Háború)
Makhaón
Margit (gém)
Marlowe, Christopher
Mars, lásd: Arész
Marszüasz
Apollón megnyúzza
büszkesége
és hangszere, az aulosz
zenei párbaj Apollónnal
Mediterráneum, Földközi-tenger vidéke
Zeusz elárasztja özönvízzel
Medusza
Megaira (féltékeny harag)
méhek
Melanthó
Melia (Inakhosz felesége, királyné)
Meliák (nimfák)
Melissza
Melopsz
Melpomené (a tragédia múzsája)
Memnón
Memphisz
Menoitiosz
menyasszony ára
Meropsz
mértékegységek (görög)
Mésztra
Méthé (Sztaphülosz asszír király felesége, királyné)
Métisz
méz
Mezopotámia
Midász, Phrügia királya
kívánságára amit megérint, minden arannyá változik
megszabadítják az átokká vált kívánságtól
Pán követője lesz
Pánt támogatja az Apollónnal vívott zenei párbajban
szamárfüleket növeszt
Mimasz
Minerva, lásd: Athéné
Minósz, Kréta királya
minüaszok
Miseria, lásd: Oizüsz
mítoszok
etiológiai
természetük, lényegük
Mnémoszüné
 egyre növekvő tudása és memóriája
megszüli a múzsákat
nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
Moirák (Fátumok)
Móliosz
Mómosz
Morosz (Végzet)
és Zeusz nevelkedése
születése
Morpheusz
múzsák, Mnémoszüné gyermekei
muzsika
Mükéné
Mürrha, lásd: Szmürna
Mütiléné
 
Nagy Kutya (Canis Maior, csillagkép)
Nagy Medva (Ursa Maior, csillagkép)
naiaszok
Najád (hold)
nárcizmus
Narkisszosz
Neikea (Veszekedés)
nektár
nemeai játékok
Nemeszisz (Megtorlás)
Nephelé
Neptunus, lásd: Poszeidón
néreiszek
Néreusz
házassága Dórisszal és gyermekeik
Neilosz (Nílus)
születése
utódai
Nietzsche, Friedrich
nimfák
Ninosz, asszír király
Niobé
niobidák
Niszosz, megarai király
Noé, bibliai szereplő
Nonnosz, Panopoliszi: Dionüsziaká
Nótusz
nők megteremtése
Nükteusz
Nüktimosz
Nüsza
Nüx
életet ad Erósznak
eredete
és az éjszaka eljövetele
Hadész uralma
lányai (Moirák vagy Fátumok és Kérek)
utódai
 
O’Casey, Sean: Juno és a páva
Odüsszeusz (vagy Ulysses)
Oenoné, sziget
Offenbach, Jacques: Daphnis et Chloé
Oizüsz (vagy Miseria)
Ókeanisz
Ókeanosz
és Gaia összeesküvése Uranosz ellen
születése
olajfa
oligarchia
olümpiai játékok
Olümposz, hegy
istenek mennyisége
mint az istenek főhadiszállása
Omphalosz
oneiroszok (álomhozók)
Onkaea
Oppel, Albert
oreászok
Oresztész
Orpheusz származása
Ossza, hegy
Othrisz, hegy
Ótosz
Ovidius
A szerelem művészete (Ars amatoria)
Aktaion kutyáiról
arról, hogy Zeusz megmenti a csecsemő Dionüszoszt
az iszménoszi sárkányról
az özönvízről
Dionüszosszal kapcsolatban a „Liber” nevet használja
Hősnők levelei (Heroides)
Limosz beszivárgásáról
Phaetón származásáról
Püramoszról és Thiszbéről
Venusról és Adonisról
 
ősi istenek, az isteni világ első rendje
özönvíz
 
Pagai
Paktolusz, folyó
palladium
Pallasz (Tritón lánya)
Pán (vagy Faunus)
és Pszükhé
leszármazottai
Midász a követője lesz
születése
zenei párbajra hívja ki Apollónt
Pál apostol: Korinthusiakhoz írt levél
Panakeia
Pandia
Pandión, athéni király
Pandión, phaisztoszi király
Pandóra
Pandoroszosz
Pandroszia (ünnep)
pánhellén játékok
Paphosz
Paraklétosz (Pártfogó, Szentlélek)
Parnasszus, hegy
parthenogenezis (szűznemzés)
parthenosz
Pauszaniász
páva
Pax, lásd: Eiréné
Pelagón, phókiszi király
Pelaszgosz, pelaszgok
Pélion, hegy
Pelopsz
Pelórosz
Pentheusz
Periandrosz, korinthoszi türannosz
Perszephoné (vagy Proserpina)
és Thanatosz visszatérése
feltehetően elcsábítja Zeusz
Hadész csábítja
hathavonta visszatér a felvilágba
születése
válasza Sziszüphosz kérésére
Phaetón
felemelkedése a csillagok közé
hajtja a napszekeret
halála
phaéton (hintó)
Phaisztosz
Phantaszosz
Philémón
philia (a szeretet egyik formája)
Philoméla
Phlegethón
Phobetor
Phoibé
lánya, Létó
nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
Philüra
Phlegüa
Phoenix
Phoitiosz
Phókisz
phókiszi játékok
Phonoi (Mészárlás és Gyilkosság)
Phorküsz
Phrixosz
Phrügia
Piéria, Thesszália
pintyőkék
Platón: Prótagorasz
Pléioné
Plejádok (vagy Atlantidák)
Pluto, lásd: Hadész
Podaleiriosz
pók, Arakhné átváltozik
polisz (görög városállam)
Polübotész
Polüdorosz
Polühümnia (a himnikus ének múzsája)
Polüphémosz
Ponosz (a Nélkülözés)
Pontusz, tenger
eredete
gyermekei Gaiától
Pope, Alexander
Porphürión
Poszeidón (vagy Neptunus)
ábrázolása Arakhné szőttesén
 megteremti a lovat
Iphimedea belehabarodik
Kronosz lenyeli
Kronosz visszaöklendezi
leszármazottai
Létó a segítségét kéri
megkapja a tengerek feletti uralmat
Mésztra szeretője
mint Kadmosz nagyapja
mint Kekrópia város patrónusa
mint Pelopsz szerelme
nem tudja kiszabadítani Hérát a bűvös trón fogságából
Pothosz
Praxithea
Priaposz
Prokné
Prokrisz
Prométheusz
a titanomakhiában az istenek oldalára áll
ellopja a tüzet az emberiségnek
emberi lényeket formál Zeusznak
és Zeusz fejfájása
fia, Deukalión születése
Hésziodosznál
különféle tulajdonságokkal ruházza fel az emberiséget
megvigasztalja Iót
mint Klümené fia
segít az emberi civilizáció létrehozásában
tulajdonságai
Zeusz megbünteti
Zeusz megjutalmazza
próféták, jövendőmondók
propoetidák
Proserpina, lásd: Perszephóné
Próteusz (hold)
Pszeudea (Hazugság)
Pszeudo-Apollodórosz: Mitológia (Bibliotheka)
Pszükhé
áldozatul ajánlják fel
Aphrodité teljesíthetetlen feladatokkal bízza meg
bosszút áll nővérein
éjszaka meglesi Erószt
Erósz beleszeret
Erósz szeretkezik vele
Erósz palotájába viszi
házassága Erósszal és gyermekeik
hazatér
nővérei meglátogatják Erósz palotájában és gonosz tervet szőnek
ellene
szépsége
Pügmalión
Püramosz (és Thiszbé)
Pürrha
Püthia (papnő)
Püthó, lásd: Delphoi
püthói játékok
Püthón
 
remény
Rhadamanthüsz
Rhea
kapcsolata Kronosszal és gyermekeik
kitanítja fiát, Zeuszt
megszüli Zeuszt
nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
terve Kronosz ellen és konkrét tettei
Rhészosz, thrák király
Rhodopé, thrák királynő
Robin Hood
Russell, Bertrand: A nyugati filozófia története
 
Sartre, Jean-Paul: Piszkos kezek
Saturnus, lásd: Kronosz
Schlegel, Friedrich von
Senectus, lásd: Gérasz
Shaftesbury, Anthony Ashley Cooper
Shakespeare, William
CII. szonett
V. Henrik
Ahogy tetszik
Lear király
Macbeth
Ovidius hatása
Sok hűhó semmiért
Szentivánéji álom
Téli rege
Venus és Adonis
Vízkereszt, vagy amit akartok
Shaw, George Bernard: Pygmalion
 
Szabaziosz
Szahara, sivatag
Szalmakisz
Szalmoneusz
Szamothraké
Szarpédón
Szató
Szekeres (csillagkép)
Szelené (vagy Luna, hold)
beleszeret Kephaloszba
Endümión iránti vágyakozása
és Héliosz
hajtja a holdszekeret
megbünteti Ampeloszt
születése
Szemelé
Szemiramisz, asszír királynő
szeretet, szerelem
Szibülla
Szilénosz
 mint Dionüszosz nevelője
születése
találkozik Midásszal
Szkülla (tengeri szörny)
Szkülla, megarai hercegnő
Szipülosz (Spil), hegy
szirének, származásuk
Sziszüphosz
Szkolió, hegycsúcs
Szmilax
Szmürna (Mürrha, Mürrhé)
Szodoma és Gomorra
Szókratész
Szophoklész
Sztaphülosz, asszír király
Sztefáni, hegycsúcs
Szteropész
Apollón megöli
születése
Sztheinó
sztorge (a szeretet egyik formája)
Sztrümon (folyamisten)
Sztüx, folyó
Szükeosz
szükophant
Szümaithisz
 
tagiák
Tantalosz, lüd király
tantalus (italosszekrényke)
tarantella
Tartarosz
eredete
helye
kapcsolata Kronosszal
Télephassza, türoszi királyné, Agenór felesége
Teleszphorosz
Telmisszosz
Tennyson, Alfred: Tithonus
Téreusz, thrák király
természet
szellemisége
lásd még: Gaia
Terpszikhoré (a tánc múzsája)
Téthüsz
és Gaia összeesküvése Uranosz ellen
születése
Thalassza
egyezkedik Ókeanosszal és Téthüsszel
eredete
Thaleia (a komédia és az idill költészet múzsája)
Thaleia (Euronümé és Zeusz lánya)
Thalló (vagy Flora)
Thamürisz (thrák)
Thanatosz
Hadész uralma alatt
kiengedik
kíséri a holtakat
lehetetlen elkerülni
neve
Sziszüphosz átveri
Sziszüphoszt a Hadészba viszi
Thászosz
Théba
Kadmosz megalapítja
Pentheusz uralma
róka tartja rettegésben
Theia
nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
Theiász, ciprusi király
Themisz
és a püthói jósda
Hórák (lányai)
 nem hajlandó megölni Uranoszt
születése
Teiresziasz
Téthisz
theoxénia
Thészeusz
Theszpia
Thiszbé és Püramosz
Thoón
Thoósza
thürszosz
Tisziphoné (bosszú)
titánok
büntetésük és jutalmuk
és az istenek felemelkedése
háború az istenekkel (titanomakhia)
Kronosz vezeti őket
vereségük
Tithónosz
Tmolusz
tölgyfa (Philémón és Baukisz története)
triászok
Tritón
hold
megtagadja, hogy vízbe fojtsa Zeuszt
születése
Trója (Troád, Illium)
Trósz, trójai király
tücsök
Tündareósz
Tüphoeosz
Tüphón
leszármazottai
születése
türannosz
türannosz szó jelentése
Türó
tűz
emberi használata
Prométheusz ellopja az emberiségnek
Zeusz megtiltja, hogy az emberek megszerezhessék
tűzhely
 
Udaiosz
Ulysses, lásd: Odüsszeusz
univerzum eredete
Uránia (a csillagászat és a csillagok múzsája)
uránium
Uranosz (ég)
a véréből bosszúálló lények keletkeznek
bebörtönzik a földbe
elkülöníti az eget a földtől
eredete
és Kadmosz családfája
Gaia meg akarja ölni
kapcsolata Gaiával és utódaik
Kronosz kasztrálja
megátkozza Kronoszt
nemzőszervei szétszóródnak
támogatja Rheát Kronosz ellen
ünnepli a tizenkét isten rendjének létrejöttét
 
valkűrök
Végzet, lásd: Morosz
vendégszeretet
Venus, lásd: Aphrodité
Vergilius
Vesta, lásd: Hesztia
Vesta szüzek
Vízöntő (csillagjegy)
Voluptas, lásd: Hédoné
Vulcanus, lásd: Héphaisztosz
 
xénia (vendégszeretet)
 
Zephürosz
Zéthosz
Zeusz (Jupiter vagy Jovis) a múzsák atyja
a titanomakhiában
a tizenkét isten rendszerének (dodekatheon) megformálódása
Amphión és Zéthosz atyja
Arakhné ábrázolja szerelmi kalandjait a szövőversenyen
az ember teremtését javasolja
bikaként elragadja Europét
birtokot adományoz Hadésznek és Poszeidónnak
Démétért szerelmével üldözi
egy edényt ad Pandórának
egyesülése Hérával
elfogadja Hermészt az istenek követének
elrabolja Aiginát
Éósznak megígéri, hogy Tithónoszt halhatatlanná teszi
Epaphosz atyja
Erósz Pszükhéről beszél
és a szabad szerelem
és a vendégszeretet
és anyja összeesküvése Kronosz ellen
és az isteni létezők harmadik rendje
és Héphaisztosz bűvös trónja
és Melissza méze
és Prométheusz tűzrablása
és Sziszüphosz cseles megmenekülése a haláltól
és Thanatosz (azaz a Halál) eltűnése
esküvője Hérával
fejfájástól szenved Métisz miatt
felnövekedése, férfivá érése
gazdag természeti világot örököl
Ixiónt meghívja az Olümposzra
Kadmoszt és Harmoniát halálukkor visszaváltoztatja emberré
kalandja Ióval
kalandjai a nimfákkal Helikon hegyén
kapcsolata Prométheusszal
 kinézete és jelleme
Lailapszot és a kadmoszi rókát kővé változtatja
Lükaónt farkassá változtatja
magáévá teszi Kallisztót
megbünteti Apollónt
megbünteti Sziszüphoszt
meglátogatja Philémón és Baukisz otthonát
megöli Porphüriónt
megszüli Athénét
megtagadja a reményt az emberiségtől
Métisz belülről irányítja tanácsaival
Métisz tanítja
száműzetésbe küldi Apollónt
szenvedélyével üldözi Létót
szerelmes Ganümédészbe
szerelmeskedik Métisszel
szerelmi kaland Szemelével
szereti és védelmezi Artemiszt
születése és csecsemőkora
uralma
Zeusz Szabaziosz
Zona
{1}
 Edith Hamilton: Görög és római mitológia. Ford. Köves Viktória. Budapest, Holnap Kiadó, 1992, 7.
o. – A fordító megjegyzése.
{2}
  Vö. „A világ mindaz, aminek az esete fennáll”. Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Ford.
Márkus György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. – A fordító megjegyzése.
{3}
  A szűznemzés vagy parthenogenezis trükkjét a természet is ismeri. A levéltetvek, bizonyos
gyíkfajok és a cápák körében is bevett szokás így jönni a világra. Nem kell, hogy két génállomány
keveredjen, hasonlóan bizonyos görög istenek születéséhez. Ám majd látni fogjuk, hogy mindig két
szülő gyümölcséből származik érdekes utód.
{4}
 Sőt, a görögben a mai napig az ouranosz szót használják az ég megnevezésére.
{5}
  Innen kapta nevét a brontoszaurusz, a „mennydörgésgyík”. És talán a híres yorkshire-i
írónővérek is. Apjuk ugyanis eredetileg „Brunty” néven született, amelyet aztán megváltoztatott –
talán, hogy ír nevének valamilyen klasszikus hangzást biztosítson, vagy Nelson admirális, Brontë
hercege tiszteletére. E hercegség az Etna lejtőin terült el, és a hagyomány szerint nevét az alatta
szunnyadó Küklopszról kapta.
{6}
  Nevükben a „hekaton” jelentése száz, a „kheir”-é pedig kar (akárcsak a „kiropraktika”
alternatív gyógymódjának megnevezésében). Vagyis a görög név ennyit tesz: százkarúak.
{7}
 A paleontológusok a Földközi-tenger elődjének, a területet beborító hatalmas víznek is a Tethys
nevet adták.
{8}
  Mivel nagyjából háromezer Ókeanisz volt, még akkor sem lenne értelme felsorolni őket, ha
mindegyiknek tudnánk a nevét. Ám mindenképp érdemes megemlíteni Kalüpszót, Amphitritét,
valamint a sötét, félelmetes Sztüxöt, aki – bátyjához, Neiloszhoz hasonlóan – egy nagyon fontos
folyó istene lett. Még egy Ókeaniszt muszáj ideírnom, de csak a neve miatt: Dórisz vagy más
változatban Dórisz. Ízlelgessük: Dórisz, az Ókeanisz. Később Néreusz tengeristen vette feleségül,
és számos kedves tengeri nimfának, azaz néreisznek adott életet.
{9}
 Később Themisz a törvényt, az igazságot és a szokást testesíti majd meg – az erkölcsöket, illetve
azokat a szabályokat, amelyek meghatározzák, hogyan menjenek a dolgok, pontosabban, hogyan
kellene menniük.
{10}
  A tífuszt és a rettenetes trópusi vihart, a tájfunt is neki köszönhetjük. Később két undorító
ivadékával is találkozunk majd, akiket Ekhidna, a félig nő, félig vízikígyó lény szült neki.
{11}
  Mómoszt később a Szatíra vezérszellemeként a tragikomikus irodalom eszközeivel szerzett
dicsőséget. Aiszóposz számos meséjében megtestesült, és ő volt Szophoklész egyik elveszett
drámájának hőse.
{12}
  A rómaiak, némiképp megtévesztő módon Nemesziszt az Invidia névvel illették: innen
származik az angolban az „envy” („irigység”) szó.
{13}
 Neil Gaiman Sandman című képregényének főszereplője, az Álom szintén Morpheusz néven is
ismert. Az ő alakja inspirálta a Watchowski testvérek Mátrix című filmjében a Laurence Fishburne
által alakított Morpheusz figuráját.
{14}
  Tulajdonképpen négy kivétel van. Hüpnosz nem is olyan rossz. Minél tovább élünk, annál
jobban megszeretjük. És ha már a hosszú élet szóba került, lényegében Gérasz sem annyira
szörnyű. Szóval öt kivétel van…
{15}
  Nevük nem méretükre, hanem khtonikus eredetükre utal, vagyis a „földből” (azaz Gaiából)
származtak. Gaia neve később a görögben Ge-vé kopott, így a földtudományok különböző
válfajaiban (geológia, geográfia) maradt fenn, nem is szólva a későbbi környezettudományról,
amelyben ismét a teljes névvel találkozhatunk – gondoljunk csak James Lovelock népszerű „Gaia-
elméletére”.
{16}
  A „mannakőris” manapság is terem Európa déli részén. Belőle készítik a mannit nevű
édesítőszert (amellyel a kissé prózaibb E421 néven is találkozhatunk).
{17}
 A letaszított égi atya végül legalább azzal vigasztalódhatott, hogy egy bolygót neveztek el róla –
habár nem a görög, hanem a római változat alapján, hiszen az égitestek hagyományosan így kapták
nevüket.
{18}
 A női titánokat „titaniszoknak” hívjuk.
{19}
  Közép-Görögországnak azt a részét, ahol az Othrisz-hegy is áll, manapság is Magnésziának
nevezik. Innen erednek a „magnézium”, a „mágnes” és persze a „mágnesesség” szavaink. Illetve a
h b l k
„mangán” is, habár ezt rosszul írták.
{20}
 Rendszerint ez a csodaszép emberek keresztje. Ilyenkor még nekünk kell bocsánatot kérni,
vagy, mint ha mi sem történt volna, félrenézni, hogy szépségünk kellemetlenséget okoz.
{21}
 Nem könnyű kérdés, hogy egy halhatatlannak mennyi ideig tart, amíg megtanul járni, beszélni
és felnőtté érik. Bizonyos források szerint a csecsemő Zeusz egy esztendő múlva már
fiatalemberré cseperedett. Úgy tűnik, az isteni óra máshogy ketyeg, mint a halandóké – ahogy,
mondjuk, máshogy jár a kutyák és az emberek vagy az elefántok és a legyek ideje. Talán a legjobb
lesz, ha nem vesszük szó szerint a mítoszok időszerkezetét.
{22}
 Zeusz mindig is játékos fickó volt. A rómaiak Jupiternek vagy Jovisnak hívták, tehát szó szerint
joviális jellemmel rendelkezett. Gustav Holst A bolygók című zenekari szvitje egyik tételének címe:
Jupiter, a vidám (eredetileg: Jupiter, der Bringer der Fröhlichkeit).
{23}
 Shakespeare: Macbeth. III. felvonás, 2. szín, Szabó Lőrinc fordítása. – A fordító megjegyzése.
{24}
  Az italt Métisz kotyvasztotta, és csábító lenne arra gondolni, hogy az „emetikus” (azaz
„hánytató”) kifejezés innen származik. Jómagam azonban nem hiszek ebben.
{25}
 Habár születésük rendjében Héra csak Zeuszt előzte meg, innentől mégis ő számít a második
gyereknek. Egyfajta fordított rangidősi rendszerben jöttek elő Kronosz torkából. Így aztán
hivatalosan Zeusz lett a legidősebb, az elsőszülött Hesztia pedig a legfiatalabb. Igen, ha istenek
vagyunk, még ennek is van értelme…
{26}
 Az események legrészletesebb beszámolóját Hésziodosz Kr. e. 7. századi művében olvashatjuk.
Egy Titanomachia című eposz kifejezetten erről szólt, szerzője a korinthoszi Eumélosz volt (vagy a
trák Thamürisz). Több szöveg is említi e művet, ám, legnagyobb sajnálatunkra, elveszett.
Hésziodosz így ír a földkerekséget megrázó ádáz küzdelemről: „…mindkét fél erejéről tettekkel
bizonyít, hogy a tenger végtelen árja attól lesz visszhangos, a föld dübörög, meginogva felnyög az
ég (…) isteni mozdulatok lendületére, a rengés terjed s elhat a Tartaroszig, lábak dobogása,
szörnyű harci kiáltás s fegyverzaj kavarognak. Sok sóhajt okozó nyilat ott egymásra kilőttek,
mindkét oldalról, fel egészen a csillagos égig ért a hadak lármája, amint egymásra rohantak”
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása).
{27}
 Lásd a Függelékben.
{28}
  A pieridák is Piériából származnak. E kilenc nővér egyszer elkövette azt a hibát, hogy
versenyre keltek a múzsákkal, és ezért bűnhődniük kellett, és madárrá változtak. Alexander Pope
az Esszé a kritikáról híres soraiban minden bölcsesség és tudás forrásaként utal Pieriára: „A kis
tudás veszélyes, hosszan idd, / vagy ne idd Múzsák forrásait” (Görgey Gábor fordítása, az
eredetiben a második sor így hangzik: „Drink deep, or taste not the Pierian Spring”)
{29}
 Németh László fordítása.
{30}
  Hogy – szó szerint és metaforikus értelemben egyaránt – elemeljék kicsit a színészeket a
földről.
{31}
 Galla Miklós fordítása – A fordító megjegyzése.
{32}
  Ugyaninnen ered (a thallosz – „zöld hajtás” szóból) a krimiírók és méregkeverők kedvenc
vegyülete, a tallium.
{33}
 Igen, ugyanaz a neve, mint a komédia múzsájának.
{34}
 Időnként szimplán csak Auxó.
{35}
 Az atropin nevű méreganyag, amelyet a mandragórából és a nadragulyából (Atropa belladonna)
vonnak ki, e harmadik és legszörnyűbb nővérről kapta nevét.
{36}
  Később a görögök már nem Nüx, az Éjszaka, hanem a Szükségszerűség, azaz Ananké
gyermekeinek tartották a moirákat. A Végzet istennői igencsak hasonlítanak a skandináv mitológia
figuráihoz, a Nornákhoz.
{37}
 A tagiák egyetlen folyónál, a Tagusnál (vagy mai nevén a Tejónál) laktak. Megemlítettem ugyan
őket, de nyugodtan el is felejthetjük a létezésüket, mert többet nem fogunk már találkozni velük.
{38}
 Atlasz öccse, Menoitiosz (akinek a neve nagyjából annyit tesz: „dacos vakmerőség”) szintén
szörnyű, ádáz erejű ellenfél volt, de Zeusznak az egyik első mennykőcsapással sikerült
elpusztítania.
{39}
 Ezeken a későbbi képeken azonban nem az égboltot, hanem a földgolyót tartja a vállán.
{40}
 Bizonyos mítoszkutatók szerint Kronosz (a titán) és Chronos (az Idő) két teljesen különböző
személy. Nekem jobban tetszik az a változat, ahol egy és ugyanarról a figuráról van szó.
{41}
 A csillagászok a klasszika-filológusok segítségével adtak nevet naprendszerünk égitesteinek. A
Szaturnusz holdjai így lettek többek között Titán, Iapetus, Atlasz, Prométheusz, Hyperion, Tethys,
Rhea és Calypso. A Szaturnusz gyűrűi pedig talán az időt jelképezhetik, ahogy a fa évgyűrűi.
{42}
 Egynémely titanisz igencsak csinos volt, Zeusz pedig – akit állandóan hajtott forró vére, és a
világon bárkibe bele tudott szeretni, ha az illető jól nézett ki – már ki is nézte magának a
legszebbeket.
{43}
 Maga a Prométheusz név is „előrelátást”, „jövőbe tekintést” jelent.
{44}
 A vendégszeretetet (görögül xenia) oly nagyra tartották, hogy Hesztia mellett Zeusz is vigyázott
rá – emiatt a főistent időnként Zeusz Xeniosznak is nevezték. Olykor maguk az istenek is
ellenőrizték, hogy mennyire vendégszeretők a halandó lények – ahogy a későbbiekben Philémón és
Baukisz történetében láthatjuk majd. Ezt nevezték theoxeniának. És persze ismert a xenophobe
kifejezés is, amely épp az ellenkezőjét jelöli, hiszen a xenofóbok nem éppen arról híresek, hogy
baráti kezet nyújtanának az idegeneknek…
{45}
 Időnként a Dis névvel is találkozhatunk (amely latinul „gazdagot” jelent). Hadész/Pluto mellett
keresztény leszármazottjára, Luciferre is használták ezt az elnevezést. Manapság azonban
leginkább csak a keresztrejtvények szerelmesei találkozhatnak a „Dis” névvel valamelyik
vízszintes vagy függőleges sorban.
{46}
 Vagy más (meglehetősen degradáló) néven: „a törpebolygó”. A Pluto holdjai: a Styx, a Charon,
a Nix, a Kerberos és a Hydra.
{47}
  Próteusz, az alakváltó tengeri öreg a víziszörnyek nagy tudású pásztora volt. Ám ha valaki
bármit szeretett volna tőle megtudni, birkózásban le kellett győznie, ami azonban nem volt
könnyű feladat, mivel nagyon gyorsan új alakot tudott felvenni – madárból egy szempillantás alatt
szamárrá, vagy bárányból rögvest cápává változott. E sikamlós képességet jelölik sokszor a
„próteuszi” jelzővel.
{48}
 Nem keverendő össze az Arión nevű dalnokkal és költővel, akivel később még találkozunk.
{49}
  Demeter nevét gyakorta „árpaanyaként” vagy „kukoricaanyaként” is fordítják, habár a mai
álláspont szerint nagy valószínűséggel „földanyát” jelent, utalva arra, hogy Zeusz isteni nemzedéke
teljesen kiragadta Gaia kezéből a gyeplőt.
{50}
  Anagrammaként inkább a „Rhea” jött a „Hera” névből – bár általában nem sokat ér, ha
játszunk a szavakkal.
{51}
 Nem szabad elfelejtenünk, hogy Gaia is egy bolygó neve lett: méghozzá saját világunké. Latin
változata a Tellus, illetve a Terra Mare, amely az angolba „Earth” néven került át (az Erde, Erda, Joeth
vagy Urd germán istennőnevekkel összecsengésben). (A magyar „Föld” szó nem innen jön,
eredetéről azonban megoszlanak az álláspontok. Egyesek szerint a német „Feld”-ből származik,
mások a „fel-”, „föl-” szó képzős származékának tartják. – A fordító megjegyzései.)
{52}
 Szerintem Marie Dressler, a színésznő, Oscar Wilde Bunburyjének Lady Bracknellje vagy P. G.
Wodehouse feledhetetlen Agatha nénije simán visszavezethetné a családfáját Héráig.
{53}
 Zeusz döntése óta a tizenkettes szám láthatóan igen fontos lett. Kettővel, hárommal, néggyel és
hattal is osztható, így kétszer összetettebb, mint a buta tízes szám. A tizenkettes köszön vissza az
állatövi csillagjegyekben, a nap óráiban, az év hónapjaiban, az angol mértékegységekben és
pénzváltásban (legalábbis kisfiú koromban tizenkét penny volt egy shilling) – hogy Izráel törzseit,
az apostolokat, a karácsonytól vízkeresztig tartó időszakot vagy az ázsiai tizenkét éves ciklust ne
is említsük. Hiába, a világunkat a tizenkettes szám működteti.
{54}
  Ha belegondolunk, mindannyian Aphrodité unokaöccsei és húgai voltak, hiszen az istennő
Uranosz spermájából jött a világra, míg a többiek Kronosztól születtek.
{55}
 E jelenet egy olyan fontos alapelvet szemléltet, amellyel a későbbiekben még sokszor fogunk
találkozni. Egyik isten sem képes megtörni egy másikénak a varázslatát, átkát, bűbáját,
átváltoztató mágiáját.
{56}
 Amennyire tudom, a Vulcanus bolygó és lakói – nevezetesen dr. Spock – nem kapcsolódnak az
istenhez. A rómaiak időnként Mulciber (olvasztár) néven is hívták, ezzel utalva fémművességére,
vagy arra, hogy képes lecsillapítani a vulkánok haragját.
{57}
  A görögök még manapság is képesek fenyőgyantával kevert borral (úgynevezett recinával)
kínálni a látogatókat. Senki sem tudja, hogy ezek a kedves, vendégszerető emberek miért
vetemednek ilyen őrültségre. Olyan az íze, mint a terpentinnek, amelyet a művészek az
olajfestmények színeinek halványítására használnak. Egyszerűen imádom.
{58}
 Persze nem ez az utolsó alkalom, hogy Zeusz megszegi esküjét és kibújik az ígérete alól.
{59}
 Magyarul „hártyásszárnyúaknak” nevezik. – A fordító megjegyzése.
{60}
 Más néven Cos, a római fejessaláta otthona (amelyet emiatt „cos salátának” is hívnak) – vagyis
e helynek köszönhetjük a Cézár-saláta egyik legalapvetőbb alkotórészét.
{61}
  Az isteneknek valójában nem vér, hanem egy ikhór nevű ezüstös-aranyos színű pompás
folyadék keringett az ereiben. Furcsa folyadék volt ez, hiszen örök életre biztosította az ambrózia
és a nektár csodás tulajdonságait, miközben a halandók számára gyorsan ölő méregként
működött.
{62}
 Vagy Athéna – jelen esetben a különböző változatokhoz valószínűleg nem kapcsolódnak eltérő
jelentések.
{63}
  Athén erőssége a tengeri hatalom és a kereskedelem volt (amelyet a szalamiszi csatában, a
perzsák felett aratott hatalmas győzelemmel vívtak ki maguknak). Azonban az Athénéhez tartozó
olajtermesztés, illetve egyéb mesterségek és technikai eljárások egyértelműen még nagyobb
fontossággal bírtak ekkoriban.
{64}
  Az ábrázolásokon a páncélzaton kívül az aigisz is mindig szerepel. Nincs egyetértés abban,
hogy pontosan hogyan nézett ki az aigisz: időnként állatbőrként ábrázolják (méghozzá eredetileg
kecskebőrként, ugyanis az aiga görögül „kecskét” jelent), habár a későbbi szobrokon inkább
oroszlán- vagy leopárdirha szerepel. Zeusz aigiszét általában pajzsnak tartották, amelyet talán
kecskebőr borított, illetve gyakorta gorgófej volt rajta. Királyok és császárok lelkesen
hangoztatták, hogy isteni helyzetük aigisszel, azaz a hatalom jelével ruházza fel őket. A szó, illetve
ennek „égisz” változata, manapság a hatalom és vezetés jelvényére utal. Erre vonatkozik például,
ha azt mondjuk, hogy bizonyos személy, alapelv vagy intézmény „égisze alatt” születtek bizonyos
rendeletek vagy cselekedtek egyes dolgokat.
{65}
 A „szűz” szó görögül parthenosz, e jelző pedig összekapcsolódott Athéné nevével – ezért hívják
az Akropoliszon lévő templomát „Parthenonnak”.
{66}
 Kicsit elkoptatott ez a kifejezés, ám azért merem mégis használni, mert végül is görög szó, és
eszünkbe juttathatja a Kháriszok kellemével oly bőven felruházott Athénét.
{67}
  Megnéztem a szótárban, és a következő szinonimákat és rokon jelentésű szavakat találtam:
szerény, jámbor, tartózkodó, zárkózott, csendes, félénk, szemérmes, bátortalan, hallgatag,
szégyenlős, ijedős, tisztességes, úrinői, visszafogott, jó hírű, takaros, erkölcsös, tiszta, ártatlan,
szűzies, szolid, komoly, higgadt, prűd, szenteskedő, vaskalapos. Nem hiszem, hogy túl sok nő
repesne az örömtől, ha ezeket a jelzőket hallaná magával kapcsolatban.
{68}
  Vagyis a mai Trákiában, a Bulgária, Török- és Görögország egyes részeit magában foglaló
régióban.
{69}
 Persze Aphrodité és Athéné is legalább ilyen szépek voltak, de ők a szó hivatalos értelmében
nem születtek meg, szóval a fenti állítás megállja a helyét.
{70}
  A későbbiekben fogjuk majd megtudni, hogy miért változtatta a hollót feketévé, és a babér
mitől lett a szent növénye.
{71}
 A szintén rendszeresen megrendezett nemeai, iszthmoszi és olümpiai játékokkal együtt e négy
sportesemény „pánhellén játékok” néven vált ismertté. Az akkori díjak persze nem vehették fel a
versenyt napjaink sporteseményeinek jutalmaival, a nyerteseknek járó pénzösszegekkel vagy jól
jövedelmező szerződésekkel. Az olümpiai játék győztese olíva-, a püthiai babér-, az iszthmoszi
fenyő-, a nemeai pedig (ez talán a legbizarrabb) hegyizeller-koszorút kapott.
{72}
 Delphoi neve valószínűleg a delphüsz, azaz „anyaméh” szóból származik. Persze az sem kizárt,
hogy az adelphiből, amely „testvéreket” jelent (mivel ugyanabból az anyaméhből származnak). Így
aztán a szent hely vagy Apollónról, az ikerről kapta nevét, vagy Gaia méhéről. Egy másik elmélet
szerint Apollón delfinháton (vagyis görögül delphiszen) érkezett Püthonba. Tulajdonképpen a
delfin egy hal, amelynek méhe van. Azt viszont nehezen tudnám megmondani, hogy a fenébe
tudott delfinegelni a szárazföldön…
{73}
  Amikor a Püthia próféciát mondott, Apollón isten vagy Themisz titanisz, esetleg maga Gaia
szállta meg testét. Netán mindhárman egyszerre. Az „isteni megszállottság” görögül
enthusziaszmosz – az „enthuziazmus” kifejezést bár nem gyakran, de a magyarban is használják,
jelentése: lelkesedés, elragadtatás (akárcsak az angol „enthusiasm” kifejezésé). Vagyis aki
lelkesedik, enthuziazmusa van, azt az isten „lelkesíti be”, isteni sugallatot kap.
{74}
 Egyesek szerint e vízgőz a víz alatti Kasztalia-forrásból fütyült fel, amely szemmel láthatóan
igen jól szórakoztatta a helyi kecskéket. Talán egy delfin orrnyílására emlékeztette az embereket,
ez pedig újabb magyarázattal szolgál, hogy Püthon nevét miért változtatták Delphoira. Egyébként
Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című utópisztikus regényének jövőbeli világát is Kasztáliának
hívják.
{75}
 Ma Kilini-hegy.
{76}
 Hermész takaros fejfedőjét petaszosznak nevezték. Botja, a kerükeion (a rómaiaknál caduceus)
világszerte leginkább a gyógyászat és orvoslás szimbólumaként ismert – vagy Aszklépiosz
pálcájának változataként, vagy azzal összekeverve (Aszklépioszról a későbbiekben lesz majd
bővebben szó).
{77}
  A középkor és a reneszánsz alkimistái Hermész Triszmegisztosznak (Háromszor magasztos
Hermész) nevezték. Mivel állítólag bűverejével képes volt üvegcsöveket, ládákat, dobozokat
lezárni, egy magdeburgi féltekék nevű 17. századi találmányt (amely a légnyomás és a vákuum
segítségével olyan hihetetlen erővel nyomta össze a két egymáshoz illesztett félgömböt, hogy
szinte lehetetlen volt szétválasztani őket) „hermetikusan elzártnak” nevezték – e kifejezést a mai
napig használják.
{78}
  E modern elnevezés szó szerint annyit tesz: „nagy katlanok”, és a mai napig intő
figyelmeztetésül szolgál a hegymászóknak, akik vannak olyan merészek, hogy az Olümposz
csúcsaira akarjanak felhágni.
{79}
 Igazából senki sem tudja biztosan, hogyan keletkeztek. Két elmélet van: vagy a hekatonkheirek
műve, vagy gleccsermorénák hozták létre.
{80}
 A „folyók között” annyit tesz görögül: Meszopotamia. Ebből jól látszik, hogy a területet régóta
jól ismerték.
{81}
 A mértékegységekről lásd a Függeléket!
{82}
 Ez csak az egyik elmélet az anthroposz szó eredetéről, amely szűk értelemben „embert” jelent.
Szerencsétlen dolog, ha belegondolunk, hogy fajunkra utaló szavak közül sok alapvetően a
férfiakra vonatkozik (ahogy a hajdani nyelv is megkülönböztette az „embert” és az „asszonyt”). A
humán szó például a latin homóból ered, amely „férfit” jelöl. Az angolban a „man” egyszerre jelöl
„férfit” és „embert” – a „folk” és a „people” szavak pedig túl általánosak. Talán érdemes
megfontolni, hogy a „man” valójában a mens (elme) és a manus (kéz) szavakkal áll összefüggésben,
és nagyjából ezer évvel ezelőttig még specifikusan egyik nemet sem jelölte.
{83}
 Ez a kifinomultabb változat, ugyanis a pan-dora nemcsak azt jelentheti, hogy „akinek minden
megadatott”, hanem azt is: „aki mindent megad”.
{84}
 Állítólag Rotterdami Erasmus, a nagy 16. századi gondolkodó és kitűnő humanista olvasta félre
Pandóra püthoszát (edény), így lett püxisz (doboz, szelence).
{85}
 Lásd a Függelékben.
{86}
 Az előrelátásé, nem pedig a jövendőmondásé…
{87}
 A vérfarkast időnként likantrópnak is nevezik, amely a görög lükanthropé (farkasember) szóból
ered.
{88}
 Legalábbis Ovidius szerint. Más források szerint az Etnán vagy az Athosz-hegyen értek partot.
Nagyjából ugyanekkoriban köthetett ki Noé az Ararát hegyén. A régészeti bizonyítékok
megerősítették, hogy hajdan valóban bekövetkezett egy nagy özönvíz.
{89}
 Lásd a Függelékben.
{90}
  Kharón egy danakét is boldogan elfogadott. E pénznem az obolusz perzsa megfelelője volt,
amely az idők során a görögöknél is bekerült a kereskedelmi forgalomba.
{91}
 Vergiliustól tudjuk, hogy milyen volt Kharón ladikjának színe – Aeneis, 6. ének (Lakatos István
fordítása).
{92}
 Kicsit később mesélem majd el, hogy miként csábította el Zeusz Europét.
{93}
 Byron a Don Juanban a Kanári-szigetekre voksolt.
{94}
  De legalább nem Franciaországban, habár Párizs központi főutcáját Champs-Élysées-nek
hívják.
{95}
 Shakespeare Macbethjében is fontos szerepet játszik majd.
{96}
 Héliosz pont olyan tompa és lassú volt, amikor gondolkodni kellett, mint amilyen fényesen,
fürgén vezette napszekerét. Később azt is megtudjuk majd, hogy vette át ezeket a feladatokat
Apollóntól.
{97}
 Habár így tartja a fáma, ám én mégis hajlok arra, hogy Pán (vagy a rómaiaknál Faunus) még az
olümposziaknál is idősebb. Talán egyidős a természettel. A történetben előrehaladva újra és újra
találkozunk majd vele.
{98}
 Két Ida-hegy is volt: az egyik Krétán, ahol Zeusz nevelkedett, a másik a kis-ázsiai Phrügiában
(ma Törökország, Anatólia). Hermaphroditosz az utóbbi helyről származott.
{99}
  Világszerte számos nagy múzeum sokáig elrejtette azokat a kincseket, amelyek a
Hermaphroditoszhoz hasonló figurákat ábrázolták. Közülük nem egyet csak manapság állítottak
ki, például az oxfordi Ashmolean Museum tárlatán vagy más jelentős múzeumban, ahol igyekeznek
meglovagolni az eddig háttérbe szorított téma újrafelfedezésének divatját. Mindez persze a
társadalmi nemek képlékenysége iránti nagyobb társadalmi toleranciával párhuzamos jelenség.
{100}
 Vagy talán Pánnak.
{101}
 Londonban, a Piccadilly Circusnél áll a Shaftesbury-emlékkút, amelynek jól ismert alumínium
szobra (Alfred Gilbert alkotása) valójában nem Erószt, hanem Anterószt ábrázolja. Szándékos ez,
hiszen a műalkotás, az önzetlen, viszonzást sem váró szeretetet ünnepli, mivel Shaftesbury hetedik
grófja emberbaráti cselekedeteiről vált híressé: például ringbe szállt a gyermekmunka eltörléséért,
szót emelt az elmebetegséggel kapcsolatos törvényreformért stb.
{102}
 Ahogy a soulénekes, Sam Cooke híres, Cupid című dalának első sorai megéneklik:
„Nézz rám, és halld hát a szót,
Célozz és lőj, Cupido,
Lődd hát meg szerelmem szívét.”
{103}
  A Biblia klasszikus angol fordításában, a Jakab király-féle változatban Pál apostol
Korinthusiakhoz írt levele híres, 13. fejezetének (amely az eredetiben természetesen görögül
íródott) utolsó soraiban az agapé angol megfelelője, a charity szó szerepel, ám a későbbi
változatokban már szimplán a love szót használják. Magyarul, a Károli-fordításban az említett
szakasz így hangzik: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek közül pedig
legnagyobb a szeretet”.
{104}
 Például erőteljesen emlékeztet a Szépség és a szörnyetegre, illetve Hamupipőke történetére.
{105}
 Apuleius a Kr. u. 2. században élt. Észak-Afrikából származott, de latin nyelven írt, így Erósz
nála Cupido (illetve időnként Amor), Aphroditéből Venus lesz, Pszükhéből pedig Anima – e latin
változat nemcsak „lelket”, hanem „lélegzetet”, „éltető erőt” is jelent. Ha szó szerinti pontossággal
akarnánk Apuleiust fordítani, nagyon allegorikus történet lenne a végeredmény ilyesféle
mondatokkal: „A Szerelem így szólt a Lélekhez: »Ne nézz rám!«” vagy „A Lélek menekül a Szerelem
elől”.
{106}
  Pszükhé hamarosan megszülte gyermeküket. A lány a Hédoné nevet kapta (a rómaiak
Voluptasnak hívták), és ő lett a gyönyör, az érzéki öröm szelleme. Kétségkívül hedonista leányzó
volt.
{107}
 Róla kapta a nevét Mükéné városa.
{108}
 Az üsző a fiatal tehén (nagyjából úgy, ahogy a kanca a fiatal ló).
{109}
 Egy időben az „argoszi” elnevezést általánosságban is használták a görögökre – főleg, hogy
megkülönböztessék őket a trójaiaktól.
{110}
  Egyesek szerint Argosz száz szeme inkább különleges figyelmének metaforája lehetett.
Játékosan azt mondhatták, hogy még a tarkóján is voltak szemei – később pedig komolyan el is
hitték ezt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire megvetem az ilyen unalmas, minden pátoszt
mellőző vélekedést. Argosznak száz szeme volt. Ez tény, és kész. Nem nyitok vitát.
{111}
 Festők és szobrászok gyakran ábrázolják Hérát pávák vontatta szekéren, na meg persze jól
ismert Sean O’Casey drámája is, a Juno és a páva.
{112}
 Furcsa belegondolni, hogy az „Oxford” és a „Boszporusz” szavak pontosan ugyanazt jelentik.
{113}
 Méghozzá az a férfi, aki majd megszabadítja Prométheuszt.
{114}
  Az Erikhthoniosz nevet időnként Erekhtheuszra és különböző leszármazottaira egyaránt
használják. Mindkét névben benne van khtónikus (tehát Gaiától, a földből való) származása.
{115}
 Pandoroszosz, az engedelmes nővér tiszteletére, aki nem nézett a kosárba, Minerva temploma
közelében szentélyt emeltek, emlékét pedig a Pandroszia nevű ünnep őrzi.
{116}
 Phaetón neve annyit tesz: „ragyogó” – akárcsak Apollón másik neve, a „Phoibosz”. Időnként
Phaethon, Phaëton és Phathon neveken is emlegették. Kiejtve leginkább a „pitonra” rímel, de ha
nagyon akarjuk, a „fátumra” is rímeltethetjük.
{117}
  Ókeanosz és Téthüsz lánya, az Ókeanisz Klümené talán az egyik legnagyobb hatású anya a
görög mitológiában. Iapetosszal, a titánnal való kapcsolatának egyrészt Atlasz és Menoitiosz
(mindkét titán az istenek ellen harcolt a titanomakhia idején, és ennek megfelelő büntetést is
kaptak), másrészt pedig Epimétheusz és Prométheusz lett a gyümölcse. Csak ez indokul szolgálhat
arra, hogy Klümenét a korai világ jelentős anyafigurájának tekintsük. Viszont egyesek szerint
Klümené, az Ókeanisz nem azonos Phaetón anyjával, sőt Atlasz és a többi titán anyját Asziának
kéne hívnunk, nehogy összekeverjük a halandó Klümenével (azaz Phaetón édesanyjával).
Meglehetősen bonyolult történet az egész, talán jobb, ha inkább a tudósokra, illetve azokra a
becses személyekre hagyjuk a megfejtést, akiknek sok idejük van ilyesmiken töprengeni.
{118}
  Egyébként Phaetón apjának kiléte is vitatott. A történet bizonyos változataiban ugyanis
Héliosz, a naptitán volt az. Jómagam Ovidiusnál maradok, és a továbbiakban egyértelműen
Apollónt tekintem a fiú apjának.
{119}
 Más változatban Küknosz.
{120}
 Héliosz valóban szolidáris volt – bár nem innen jön, de római neve is hasonló: Sol. Amikor
belélegezzük a róla elnevezett gázt, azaz a héliumot, pont ugyanolyan magas, vinnyogó,
hisztérikusan nyüszítő hangunk lesz, mint amit Phaetónon gúnyolódva ő adott ki magából.
{121}
  Az angolban a görög eredetű „catasterism” szó jelöli azt, ha valaki csillaggá változik
(tulajdonképpen ez volt a szentté válás ókori megfelelője). Javarészt elveszett az a csillagképek
mitológiai eredetét elbeszélő Catasterismi címet viselő hajdani prózai mű, amelyet Pszeudó-
Alexandriai Eratosztenésznek tulajdonítanak.
{122}
 Hamilton: Görög és római mitológia. 164. o. – A fordító megjegyzése.
{123}
  E csodálatos föníciai találmány előtt vizuális szimbólumok, azaz hieroglifák vagy
piktogramok segítségével írtak. Akárcsak a számok, e jelek sem álltak semmilyen kapcsolatban az
őket kifejező hangokkal. Például, ha leírom ezt: „24”, e jelegyüttes egyáltalán nem utal a
kiejtésmódra, és legfeljebb annyit tudunk elmondani, hogy az adott nyelvtől függ, kimondáskor
milyen jeleket használunk. Az ábécéírásos (azaz fonetikus) változatuk már kijelöli, hogy kell
kiejteni a „huszonnégyet”, a „twenty-four”-t, a „vingt-quatre”-t vagy a „vierundzwanzig”-ot. Ez
hatalmas áttörést jelentett. A föníciai ábécét vették át a görögök, és manapság is többé-kevésbé
erre alapul az írásrendszerük. Az ezzel közeli rokonságban álló cirill ábécé a 9. században
Bulgáriából terjedt szét a Balkánra, Oroszországba és Európa más részeibe. A rómaiak átvették az
alfát és a bétát az alfabetikus rendszerükbe, amelyet éppen most, e sorokat olvasva is oly
gördülékenyen használunk. A „történetírás atyja”, Hérodotosz a Kr. e. 5. században még
„kadmoszinak” nevezte ezt az írásmódot.
{124}
 Nem a görög tragédiák híres Elektrájáról, Agamemnón és Klütheimnésztra lányáról van szó (ő
majd csak sokkal később születik meg). Érdekes név, ugyanis a „borostyán” görög megfelelője,
electron nőnemű változatát takarja. E különös jelenséget „borostyáninak” nevezték, és az
„elektromos”, „elektron”, „elektronikus” szavaink is innen erednek.
{125}
  Ő lett a Dardanellák névadója, ahol az első világháború rosszhírű gallipoli partraszállása
lejátszódott.
{126}
 Bizonyos források szerint Arész és Aphrodité lehettek Harmonia szülei. Az, hogy később ő lett
a harmónia istennője (a rómaiak Concordiának hívták) valóban isteni eredetre utal. Az alapján,
amit később Arész tett vele, a legabnormálisabb apának gondolnánk – hiszen vízisárkányával
sokkal nagyobb odaadással törődött, mint ember lányával. Más mítoszkutatók (például az olasz
Roberto Calasso, akit melegen ajánlok mindenki figyelmébe, mivel igen kreatív módon értelmezi a
mítoszokat) elegáns kompromisszummal úgy vélik, hogy Harmonia csakugyan Arész és Aphrodité
lánya volt, ám a szamothrakéi Élektra szoptatta és ő fogadta örökbe.
{127}
 Ez az ék alakú terület Törökország és Szíria között helyezkedik el.
{128}
 E terület nagyjából Görögország közepén, a Korinthoszi-öböltől nyugatra terül el. Túl sok szót
most nem akarunk vesztegetni rá, de azért érdemes megjegyezni, hogy valaha „Kadmeisznek”
hívták…
{129}
 Ovidius Angius Martiusnak, azaz „Mars kígyójának” nevezi az iszménoszi sárkányt. Úgy tűnik,
hogy az (ap)ophisz (kígyó) és a drakon (sárkány) figurái erősen hasonlóak a görög mitológiában –
valahogy úgy, ahogy a germán legendáknál a Wurm (féreg) és a Drachen (sárkány) is felcserélhető.
{130}
 Khthonisz neve mindegyikük khtonikus (azaz földből való) származására utal.
{131}
 A polisz, vagyis a „városállam” lett az ókori görögök meghatározó kormányzati egysége. Athén
vált a legismertebbé, de Spárta, Théba, Rhodosz, Szamosz és még számos más városállam virágzott
Görögország-szerte, amelyek előszeretettel léptek szövetségre, kereskedtek és hadakoztak
egymással. Annak ellenére, hogy a demokrácia szó görög eredetű, ám a poliszokat király (türannosz –
amely nem feltétlenül jelentett despotát) vagy a „kevesek uralma” (vagyis az oligarchia) is
kormányozhatta. A polisz szóból származik a „politika” kifejezés, valamint az angol „polite”
(udvarias), illetve „police” (rendőrség) szavak is.
{132}
  Bajban vagyok, de muszáj valahogy meghatároznom, mi is volt ez a ruhadarab. Egyesek
szerint egy sima öv, mások viszont inkább valami Triumph-márkás kiegészítőhöz vagy fűzőhöz
hasonlítják, megint mások valamiféle mitikus Wonderbra-fehérneműként írják le. Calasso „lágy,
ámító selyemöv”-ként említi.
{133}
 „Szinte teljesen beborította a lányt az aranyló fénykoszorú” – írja Roberto Calasso La nozze di
Cadmo e Armonia (Kadmosz és Harmonia házassága) című könyvében.
{134}
 A szerző itt pontatlan, ugyanis a görög mitológiai hagyomány szerint Agaué férje Ekhión volt,
közös gyermekük pedig Pentheusz. Lásd például: Robert Graves: A görög mítoszok. Ford. Szíjgyártó
László. Budapest, Európa, 1981, I. köt. 290. o. – A fordító megjegyzése.
{135}
  Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, illetve Jean-Paul Sartre Piszkos kezek című
drámáinak helyszíne. A dalmaták északnyugaton élő illír törzsek voltak (nevüket az albán „bárány”
szóból kapták), ők lettek a dalmáciai tengerparti rész (és persze a dalmata kutya) névadói.
{136}
 Mivel Kadmosz Türoszból származott, jó eséllyel utolsó mondata, az „úgy legyen”, egyetlen
szavacska volt csak, egy szó, amelyet az egész Közel-Keleten használtak: Ámen.
{137}
  Kadmosz és Harmonia fiai, Polüdorosz és Illüriosz ekkor még túl fiatalok voltak, hogy
uralkodjanak. Később Polüdorosz lesz majd Théba ura, Illürioszt pedig egy másik birodalom
királyává koronázzák, amely, amint már tudjuk, róla kapta a nevét, Illíriának hívták.
{138}
 A valódi Beroëról, az ifjú isteneket dajkáló Ókeaniszról kapta nevét Bejrút városa.
{139}
 Így nevezik, ha egy isten felfedi magát az emberek előtt. E jelenségre létezik egy másik bevett
görög kifejezés is, ti. a teofánia.
{140}
 Ha visszaemlékszünk, hogy Apollón is a Sztüxre tett esküt fiának, Phaetónnak, látható, hogy
az istenek közt milyen elterjedt szokás lett e sötét, gyűlöletes folyóra esküdni.
{141}
 Elképesztő történet. Maga Ovidius is zárójelben így szól: „ha lehet hinnünk” (Devecseri Gábor
fordítása).
{142}
 A név valószínűleg az „isten” (Diosz – Zeusz) és születési helye (Nüszosz) összetételéből ered.
{143}
 A hálás Zeusz a halhatatlanok közé emelte őket, méghozzá hüaszokként csillagképpé lettek. E
spirál alakú képződmény megjelenése a görög hitvilágban az esőt jelezte.
{144}
  Panopoliszi Nonnosz Kr. u. 5. századi görög költő Dionüsziaká című huszonnyolc részes
eposzának tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik könyvei hosszan elmesélik e kapcsolatot és
következményeit.
{145}
 Nonnosz itt megszakítja történetét (amit egyébként meglehetősen gyakran tesz, így aztán a
költeménye fantasztikus témájához képest elképesztően unalmas), és megjelenik Erósz, hogy más
férfi szeretőkről szóló történetekkel vigasztalja meg Dionüszoszt. Elmeséli Kalamosz és Karposz
históriáját (utóbbi Zephürosz, a nyugati szél és Khlórisz, a zöldellő, újjászülető természet
nimfájának gyermeke volt – anyja nevéből származnak például a „klór” és a „klorofill” szavak). E
két fiatal szenvedélyesen egymásba szeretett, és egy úszóverseny során Karposz meghalt,
vigasztalan, fájdalomtól sújtott szeretője pedig öngyilkos lett. (Megjegyzendő, hogy a görög
mítoszokban elég gyakran végződnek rosszul a sportversenyek és a vadászatok, ahogy majd
bb k k kh k k b l f k) l dd
többek közt Hüakhintosz, Aktaión, Krókusz történeteiben is látni fogjuk.) Kalamosz ezután náddá,
Karposz pedig gyümölccsé változott, a görög nyelvben pedig ma is e szavak jelölik ezeket a
növényeket.
{146}
  Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a világ minden ismert országába elvitte a borkészítés
titkát – Etiópiát és Britanniát kivéve. Szomorú igazság, de egyik ország se túlzottan híres a
borairól, habár ez mostanában változni kezdett, hiszen az angol borok lassan ismertté válnak, és
talán ugyanez az etióp borászatokra is igaz.
{147}
  A Kr. e. 5. században élt athéni drámaíró, Euripidész igen érzékletesen ábrázolta e
szélsőséges, vad, Dionüszosz-imádó társaságot a Bakkhánsnők című darabjában. Ebben a véres
tragédiában Dionüszosz visszatér Thébába, és bosszút áll anyja nővérein, akik annak idején nem
hitték el, hogy Zeusz gyermekét hordozza méhében. A darabban szerencsétlen Pentheusz királyt
saját, megbabonázott, tébolyult nagynénjei, Inó és Autonoé, illetve édesanyja, Agaué tépik
darabokra.
{148}
 A „mámorító jövő” szókapcsolat F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című művéből származik.
Máthé Elek fordítása nem adja vissza az eredeti szójátékot, hiszen az angol változatban az
„orgastic” szó szerepel, amely egyszerre utal az orgiára és az orgazmusra. – A fordító megjegyzése.
{149}
  A Dionüszosz-mítoszt elmesélve Ovidius gyakorta használja a Liber nevet. Az elnevezésben
benne van a szabadság és a szabadosság (libertinizmus) – és, Dionüszosz figurájától némiképp
idegen módon, a könyv („liber”, többes számban: „libri”) is.
{150}
 Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása). – A fordító megjegyzése.
{151}
  Ha el akarjuk kápráztatni a barátainkat, biflázzuk be a következő listát! Ovidius ugyanis
pontosan felsorolja Aktaión kutyáinak nevét. Ha másra nem is jó az egész, egy darabig nem lesz
problémánk, ha erős online passwordre van szükség. Tehát a hímek: Melampus, Ichnobates,
Pamphagos, Dorceus, Oribasos, Nebrophonos, Lailaps, Theron, Pterelas, Hylaeus, Ladon, Dromas,
Tigris, Leucon, Asbolos, Lacon, Aello, Thoos, Harpalos, Melaneus, Labros, Arcas, Argidus,
Hylactor. A szukák: Agre, Nape, Poemenis, Harpyia, Canache, Sticte, Alce, Lyesice, Lachne,
Melanchaetes, Therodamas, Oresitropos.
{152}
  Habár amikor Mervyn Peake Gormenghast-regényeinek BBC-adaptációjában játszottam,
találkoztam egy albínó varjúval. Jimmy White-nak hívták.
{153}
 A varjú és a holló görögül koronisz. A szó eredetileg annyit jelent: „görbe”, és fogalmam sincs,
hogy a hercegnő hajlataira vagy a madár csőrére vonatkozik.
{154}
  Egyesek szerint a szimbólum – egyenetlen fabot, rajta kígyóval – Aszklépiosz botja, mások
Hippokratésznak tulajdonítják. Megint mások Hermész caduceus (görögül kerükeión) botjából
eredeztetik: e karcsúbb és elegánsabb tárgyon két kígyó látható, amelyeknek a feje hajlított ívben,
szárnyat formázva összeér a bot tetején. Nincs különösebb szakmai vagy gyógyászati jelentősége,
hogy ki melyikre voksol, inkább csak szimpátia kérdése.
{155}
  A Kr. e. 3. században élt költő és tudós, Kallimakhosz szerint Apollón szolgálati ideje alatt
szenvedélyes szerelmi viszonyt folytatott Admétosszal.
{156}
  Már korábban is megjelent a földön egy ilyesfajta ló-ember hibrid, méghozzá Aszklépiosz,
Akhilleusz és még számos más hős nevelője, a nagyszerű Kheirón. Ő még Uranosz és Gaia fia és
Zeusz és Héra apja, azaz Kronosz idején született. A titanomachia egyik csendesebb időszakában
Kronosz beleszeretett egy Philüra nevű gyönyörű Ókeaniszba. A lány visszautasította közeledését,
Kronosz pedig megunva e szemérmeskedést, hatalmas fekete csődörré változott és akarata
ellenére meghágta Philürát. Nászukból született Kheirón, akit a hagyomány már kentaurnak nevez,
holott több száz évvel Kentaurosz előtt jött a világra.
{157}
  Hamarosan Athamasz gyermekkorára is vetünk egy pillantást, hiszen Sziszüphosz testvére
volt.
{158}
Shakespeare Lear királya például így kiált fel:
„Megboldogúltnak lelke vagy. De engem
Tüzes kerékhez kötöttek, hogy könyűim
Úgy áthevülnek, mint olvadott ércz”
     (Vörösmarty Mihály fordítása).
{159}
  Illetve még egy fiú, Bróteász, aki szeretett vadászni és rokonaihoz képest egészen
eseménytelen élettel áldotta meg az ég. Állítólag a Szipülosz-hegybe vésette Kübelé, az anatóliai

k b f d k l k
istenanya képmását. E szobor egyes részei máig fennmaradtak és népszerű turistalátványosságnak
számítanak.
{160}
 Igaz, hogy az olümposziak fő tápláléka az ambrózia és a nektár volt, de persze a halandók
étrendjét is igen szerették.
{161}
  A történeti hagyomány egyik fiáról, Atreuszról nevezte el az uralkodóházat. Pelopsz és
Atreusz dinasztiájának hanyatlástörténete egészen a trójai háborúig (sőt tovább is) kihatott
számos hősre és harcosra. Agamemnón, Klütaimnésztra és Oresztész mind Pelopsztól származtak
és Tantalosz átkának bélyege égett rajtuk. Pelopsz neve természetesen továbbélt, méghozzá a
görög szárazföld délnyugati részének híres félszigete, Peloponnészosz elnevezésében.
{162}
  A tantál az egyik olyan tűzálló, nehezen olvadó fém, amelyet manapság előszeretettel
használnak az elektromos gépek gyártásánál.
{163}
  Az angol nyelvben tantalusnak nevezik azt a szekrénykét, amelyben általában három-négy
üveg italt szokás tartani – javarészt tömény szeszeket, brandyt, whiskyt vagy rumot. Látszanak
ugyan az italok, ám a szekrény zárva van, így a gyermekek tantaluszi kínokat élhetnek át,
miközben sóvárogva bámulják.
{164}
  Shakespeare Téli rege című darabjának egyik szereplőjét is Autolycusnak hívják. Szerepe
szerint üstfoltozó, zsebtolvaj, aki így nyilatkozik apjáról és saját magáról: „a Mercuris-csillag alatt
születvén, fölszedegetett mindenféle csiri-csárét” (Kosztolányi Dezső fordítása).
{165}
  Amphithea erőszakos elrablása miatt elterjedt a pletyka, hogy Autolükhosz lányának,
Antikleiának valójában Sziszüphosz volt az apja. Antikleiától született Laertész, és az ő fia lett az
elsősorban bölcsességéről és leleményességéről ismert Odüsszeusz.
{166}
  Aszóphosz legalább két folyót őrzött: egyet Boiótiában, Thébánál, egy másikat pedig
epizódunk helyszínén, Korinthosznál.
{167}
 Amikor elvette Niobét, és ifjú feleségét Thébába vitte, Amphión három húrral bővítette a lírát
(amely eredetileg négyhúros hangszer), hogy a lány kis-ázsiai szülőföldje dicsőségére speciális
muzsikát játszhasson. E skálát a mai napig líd hangsornak nevezik.
{168}
 Akkoriban, akárcsak a következő időszakban, a hősök korszakában reális lehetőség volt arra,
hogy az emberek is isteni státuszt nyerjenek. Ez történt például Héraklésszel. A későbbi
civilizációk történetében is előfordult hasonló jelenség, például a római császárok istenekké
válhattak, vagy gondoljunk csak a katolikus szentekre, esetleg Hollywoodban a hírességek
sétányára, ahol napjaink „istenségeinek” láb- és kézlenyomatai vannak.
{169}
  Maga a szikla mészkő, de van egy elem, amely összetételében és tulajdonságaiban nagyon
hasonlít a tantálhoz. Niobiumnak hívják és a könnyek királynőjéről nevezték el.
{170}
 Szerencsés véletlen, hogy a Pallasz Athénéről elnevezett fém, a palládium manapság a fafúvós
hangszerek egyik fontos alapanyaga. Vajon ez tényleg véletlen? Nos?
{171}
 Ha valakinek esetleg nem veszi be a gyomra, hogy egy amúgy igencsak csodálatra méltó isten
ilyen kegyetlenségre is képes, talán a történet másik olvasatát jobban kedveli majd. Kerényi Károly,
a magyar klasszika-filológus és mítoszkutató szerint a szatírok gyakran állatbőrbe öltöztek, és
Apollón egyszerűen csak letépte Marszüasz ruháját. Ennyi történt, ez volt a büntetés. Ez már
sokkal humánusabb magyarázat (és tulajdonképpen meggyőző is), habár sok-sok művész nem így
ábrázolta a történteket.
{172}
  Egy másik mítoszváltozat szerint a szeszélyes és kivagyi Apollón hívta ki a tehetséges
Marszüaszt a versenyre, nem pedig fordítva – így e történet valójában nem az emberi hübriszról,
hanem az isteni féltékenységről szól.
{173}
  Lüdia számos mítosz gyakori helyszíne. A görögök gyarmatosították a Lüdiát is magában
foglaló Iónia területét, vagyis a mai Törökország Anatólia tartományát.
{174}
  Az angolban például a leányági vérvonalat „distaff side”-nak nevezik. A „distaff” jelentése:
guzsaly, vagyis az az orsószerű eszköz, amelyre szövéskor a gyapjút vagy a lenszálat tekerik. A
fonómunkásnőket pedig „spinster”-eknek nevezik, ami az angolban „vénkisasszonyt”,
„aggszüzet” is jelent.
{175}
  Az istenek később megkönyörültek rajta, és gólyává változtatták. A gólyák azóta szemmel
láthatóan előszeretettel fogyasztják a kígyókat. E szegény leány Trójában született, vagyis nem
azonos a thébai Antigonével, Oidipusz leányával.
{176}
  Minüasz, boiótiai király három lányát hívták így: Leukippét, Arszippét és Alkathoét. Nem
olyan rég fedeztek fel egy denevérfajt, amelyet tiszteletükre Myotis alcathoénak (magyarul
nimfadenevérnek) neveztek. A nővérek sorsa intő például szolgált azoknak, akik kísértésbe estek,
hogy elforduljanak a dionüszoszi vigalomtól – érdekes, manapság inkább pont az ellenkezőjétől
szoktak óvni minket.
{177}
  Gyakorta etiológiainak tekintik e mítoszokat – vagyis e történetek feltárják, hogy bizonyos
dolgok miként alakultak ki. Arakhné meséje megmutatja, miért sző a pók, Melissza története a
méz keletkezésére ad magyarázatot és így tovább. Vagyis afféle „miért van ormánya az
elefántnak”-típusú eredetmesék. Az ilyen jellegű mítoszok állat- és növényneveinek nagy része
egyébként a latin tudományos szótárból származik – például a babéroroszlán növénye latinul
„Daphne laureola”, illetve az olyan ismert virágnevek is innen jönnek, mint a nárcisz vagy a jácint.
{178}
 Attika a görög világ Athént is magában foglaló része. A görög nyelv attikai ága az a klasszikus
változat, amely a Kr. e. 5., illetve 4. század eleji nagy athéni írók költeményeiben, drámáiban,
szónoklataiban és filozófiai műveiben fennmaradt. Az ókori görög világ más vidékein élők számára
ez olyan lehetett, mint mondjuk Anglia az Egyesült Királyság más országai számára: a beképzelt
uralkodó régió, és az idegenek különösebben bele sem gondolnak, ha a „görög” szót hallják, hogy
a területnek más vidékei is léteznek.
{179}
  Nem összekeverendő névrokonával, a rettenetes tengeri szörnnyel, aki Kharübdisz
örvényével karöltve áthághatatlan akadályt képezett a Szicília és az itáliai szárazföld között lévő
Messinai-szorosnál.
{180}
 Kallisztónak amúgy kettős feladata van az égen, ugyanis a Jupiter egyik holdja is ezt a nevet
kapta.
{181}
  A görögök szerint a búbos banka azt mondja: „pou? pou?”, vagyis „hol? hol?” – talán a
háborodott Téreusz keresi e szavakkal a fiát. Shakespeare „Philomelnek” hívja a csalogányt a 102.
szonettben, amelynek egyik sora így hangzik: „As Philomel in summer’s front doth sing”. Némiképp
furcsa, hogy Philoméla neve a szőlőrigó latin elnevezésében maradt fenn: Turdus philomelus. (A
Shakespeare-sor Szabó Lőrinc fordításában magyarul így hangzik: „Így csattog nyárelőn a
csalogány”. A magyarban egyébként összekapcsolódik Philoméla neve a csalogánnyal, hiszen a
madár másik neve nálunk „fülemüle”. – A fordító megjegyzései.)
{182}
 „Fügét mutatni” görögül annyit tesz: szükophant, amely sok nyelvben (például az angolban is)
„talpnyalót”, „behízelgőt” jelent. Vagy arról van szó, hogy az utcai és piaci fügeárusok viselkedtek
behízelgően, vagy a „fügét mutató” kézmozdulat fallikus jelentéséhez kötődik (a füge amúgy
mindig is erotikus gyümölcsnek számított), de az sem kizárt, hogy a fügeszedés során végzett
valamilyen tevékenységhez kapcsolódik. Mindenesetre a „fügemutatás”/szükopancia az athéni
bíráskodásban is megjelent, méghozzá a léha, gonosz, gyanús személyes ügyleteket folytatókra
használták – talpnyaló, behízelgő viselkedésük így hozzákapcsolódott a kifejezéshez.
{183}
 Kreón igen gyakorlatias és jó kormányzó volt. Tragikus családtörténete ihlette Szophoklész
thébai ciklusát, vagyis az Oedipus király, Oedipus Kolónoszban és az Antigoné című darabokat.
Tizenhat éves koromban én is játszottam őt a színpadon. Kritikákat is írtak róla. Hogy mit, arról
inkább nem mondanék semmit…
{184}
 Shakespeare Szentivánéji álom című művében Zuboly és kelekótya barátai viccesen eltorzítják
e balsorsú szerelmesek nevét Pyramus és Thisbe történetéről előadott darabjukban:
Pyramus (Zuboly): „Cofalus Procrushoz nem olyan hű, mint én.”
Thisbe (Dudás): „Mint Cofalust Procrus, úgy szeretlek szintén.”
     (Arany János fordítása).
{185}
 Ez lett a témája John Keats Endümión című hosszú költeményének.
{186}
 Méghozzá Ganümédész bátyjának, Iliosz trójai királynak a fia.
{187}
  Más változatokban kabóca. Jómagam mindig úgy tanultam, hogy tücsökké változott, talán
azért, mert Britanniában inkább ez volt jellemző, az angol gyerekek talán nehezebben tudták volna
maguk elé képzelni a kabócát. Különös módon Tithónosz a biológiában nem a kabóca vagy a
tücsök elnevezésében, hanem egy bizonyos madárszárnytípus, illetve a fecskefarkú pillangó
nevében maradt fenn: Ornitoptera tithonus.
{188}
 A geológus, Albert Oppel bölcs gondolattól vezérelve az egyik jura kori periódust tithonnak
nevezte. Mindezzel Éósz előtt akart tisztelegni, hiszen ez az időszak volt a kréta kor hajnala. Lord
Alfred Tennyson egyik leghíresebb és a versantológiákban leggyakrabban szereplő költeménye a

h d l b l l É h k h b d
Tithonus. E drámai monológban a lírai alany Éószhoz könyörög, hogy szabadítsa meg a vénség
kínjától:
„…és nyárra nyár jön és meghal a hattyú.
Engem emészt csak a könyörtelen
halhatatlanság: lassan hervadok,
itt, karjaid közt, a világ határán,
ősz hajú árny, álomként járva be
Kelet örökcsend tereit, a szálló
ködöket s a hajnal fénycsarnokát”
     (Szabó Lőrinc fordítása).
{189}
 A családi tragédia (domestic tragedy) az angol dráma egyik műfaja. Lényege, hogy a tragikus
események középpontjában nem hősök, királyok vagy nemesek, hanem alacsonyabb rangúak
állnak. Főként a reneszánsz idején virágzott, egyes irodalomtörténészek Shakespeare Othellóját is e
zsánerhez sorolják. – A fordító megjegyzése.
{190}
 Ovidius az Átváltozásokban így ír erről: „Csak az emberek adták ezt az irígy törvényt; mit a
természet helyeselne, tiltja a mostoha jog” – Devecseri Gábor fordítása.
{191}
 Shakespeare a Venus és Adonis című hosszú költeményében meséli újra a mítoszt, amelyhez
minden bizonnyal Ovidius Átváltozásokja szolgált forrásául. Shakespeare tolmácsolásában Adónisz
halála miatt Vénusz megátkozza a szerelmet, és kinyilvánítja, hogy ezután mindig rossz vége lesz.
Ahogy bánatában megjövendöli:
„Ezentúl bánat vár a szeretésre
(…)
Okoz sok háborút és szörnyüséget,
Otromba viszályt apák és fiak közt,
(…)
Őt virágjában a halál letépte:
Már minden szerető bűnhődjön érte”
     (Weöres Sándor fordítása).
 
Úgy tűnik, a prófécia teljesen beigazolódott…
{192}
  Ha emlékszünk, Artemisz is meglehetősen zabos lett Aktaiónra, amikor a férfi megleste.
Bámulatos, hogy milyen szégyenlősek ezek az istenek.
T. S. Eliot csodálatosan szövi versbe Teiresziaszt az Átokföldje című nagy költeménye Tűzbeszéd
című szakaszában:
„Én, vak Tiresias, ráncos asszonyi mellem,
Vénember, ki két élet közt zihál,
(…)
Én, Tiresias, ráncos csecsű vén
Figyeltem ezt, s megjósoltam, mi jön még –
(…)
És én, Tiresias, mindent, ami
Ez ágy-díványon lett, előreéltem;”
     (Vas István fordítása).
{193}
 Nagy megtiszteltetésnek tűnik, ha az istenek egy földi halandót kérnek fel döntőbírának, de
ahogy itt is látható, és amint azt a trójai herceg, Parisz története is mutatja, ez sokszor inkább átok
volt, amely katasztrofális következményekkel járt.
{194}
 Bizonyára emlékszünk, kik a moirák, azaz a fátumok. A görögök szerint mindenkinek saját,
egyedi moira jut osztályrészéül. Ez különös elegye a szükségszerűségnek, a végzetnek, az
igazságnak és a szerencsének. Tehát valahol a szerencse és a mohamedán kiszmet között van.
{195}
  Bizonyos források szerint Ameiniasz valamilyen édes illatú növénnyé változott. Talán
kaporrá. Vagy köménnyé. Esetleg ánizzsá.
{196}
 Persze mi egyetlen ilyen embert sem ismerünk…
{197}
 A város maradványai a mai Irak területén, Bagdadtól nagyjából nyolcvan kilométernyire délre,
javarészt a sivatag homokja alatt találhatóak.
{198}
 A Szentivánéji álomban játszott darabban Pyramus (akit Zuboly alakít) így kiált fel, miközben
ledöfi magát:
„Meghalok: így, így, így.
h l k
 Már meghalék,
Elpatkolék!
Lelkem az égbe száll;
Aludj ki nyelv!
Hold, fuss, el, el!
Hal-ál! hal-ál! hal-ál!”
     (Arany János fordítása).
{199}
 A szó „ledobást”, „vedlést”, „elhagyást” és „újraéledést” jelent – vagyis egy dolog levetését és
egy másik felvételét jelöli.
{200}
 Ha valakit bővebben érdekel ez az elképesztő téma, annak a következő tanulmányt ajánlom:
David D. Leitao: The Perils of Leukippos: Initiatory Transvestism and male Gender Ideology in the
Ekdusia at Phaistos. Classical Antiquity, vol. 14. no. 1. (1995).
{201}
 Daphnét nem szabad összekevernünk a szicíliai ifjúval, Daphnisszal, aki onnan kapta a nevét,
hogy csecsemőkorában egy babérligetben találták. Hermész és Pán is beleszeretett, utóbbi
megtanította sípon játszani. Ebben olyan ügyes lett, hogy később őt tartották a pásztori költészet
megalkotójának. A Leszbosz szigetéről származó Longosz a Kr. u. 2. században írt egy szerelmi
történetet Daphnisz és Chloé címmel. E mű – amelyet az Aranyszamár mellett a történelem első
regényének tekintenek – két bukolikus szerető kalandjairól és viszontagságaiól szól. Offenbach
operettet is írt e történetből. Talán még híresebb Maurice Ravel 1912-es balettja, amelyhez Fokine
készítette a koreográfiát, a szólista táncos pedig Nyizsinszkij volt.
{202}
  Az angolban a „paphian” (azaz „paphoszi”) szó Aphroditét, a szerelem művészetét és a
prostitúciót jelöli. Pygmalion a címe George Bernard Shaw drámájának, amelyben egy egyszerű
virágáruslányt a nyelvészprofesszor megpróbál előkelő hölggyé (azaz Myfair Ladyvé) változtatni (a
Mayfair London egyik legelőkelőbb és legdrágább negyede volt, és ma is az. – A fordító megjegyzése).
{203}
 Keveset tudunk róla. Christopher Marlowe költeményéből mindössze annyi derül ki, hogy egy
fiatalember volt, találkozótt Héróval, és egymásba szerettek. Leigh Hunt is írt róla egy verset, de ez
sem informatívabb.
{204}
  Marlowe költeményében virágmintás fátylat visel, amelyet olyan valósághű művészettel
szőttek, hogy állandóan el kellett kergetnie a rászálló méheket…
{205}
  Leandrosz neve az angol arisztokrácia köreiben is továbbélt. Ugyanis latinos változatáról
Leandernek nevezték el Anglia egyik legtiszteletreméltóbb és legexkluzívabb evezősegyletét, és
tagjainak selyemcukor-rózsaszín zokniját, nyakkendőjét és evezőlapátjait oly jól ismerik a
legnagyobb brit evezősversenyen, a Henley Regattán.
{206}
 Ábrányi Emil és Görgey Gábor fordítása.
E teljesítmény láthatóan sokat jelentett e dongalábú, ám máskülönben igen atlétikus költő
számára. Barátjának, Henry Drurynak a következőket írta: „Ma reggel elúsztam Szesztoszból
Abüdoszba. A távolság légvonalban alig több egy mérföldnél, de az áramlatok veszélyessé teszik –
olyannyira, hogy azon gondolkodtam, nem hűlhetett-e ki Leandrosz forró szerelme útban a
paradicsom felé.”
Hat nappal vitézi tette után Byron még egy gúnyos hőskölteményt is papírra vetett Írta, miután
Szesztoszból Abüdoszba úszott címmel:
„Sötét december-éjjelente
Leánder sokszor úszta meg
(lány ki ne emlékezne erre?)
Helészpontosz, vizeidet,
 
midőn tél-orkán áradott,
Héróhoz lelkesen sietett:
akkor is tombolt a habod…
Vénuszra! Szánom kettejüket.
 
Én májusban úsztam ugyan,
korcs nyápic, midőn langy a lég:
ázott testem nyujtóztatom –
úgy érzem, mára ez épp elég.
 
Ám ő – kétes beszéd szerint –
napi kegyért, s ki tudja, mi másért
l l
 szelte az árt, szerelemért –
én meg úsztam csak glóriáért.
 
Jobban ki járt? ki tudja? Szegény
halandó! ma is így kínoz isten!
Célját veszté ő – mókámat én:
megfulladt, én meg lázba estem.”
     (Jánosy István fordítása).
 
Byron az Abüdoszi menyasszony című későbbi művében is megemlékezik Leandrosz otthonáról,
habár e költemény nem a mítoszhoz kapcsolódik.
{207}
 Szabó Lőrinc fordítása.
{208}
 Legfeljebb a későbbi, a hősök korából származó Orpheusz vetekedhetett Arión hírnevével.
{209}
 A „gitár” szavunk is a kitharából jön.
{210}
 A „türannosz” szó görögül „egyeduralkodót” jelent, e vezetők gyakorta királynak tekintették
önmagukat. Periandrosz valós történelmi figura volt, a „hét görög bölcs” egyike, és Szókratész
szerint bölcs mondásaival senki sem tudott versenyre kelni.
{211}
 A tarantella tánc mai is népszerű Európa-szerte.
{212}
  E theoxénia, vagyis az emberi vendégszeretet isteni próbájának története erősen hasonlít a
Teremtés könyve tizenkilencedik fejezetében olvasható elbeszélésre. Angyalok látogatták meg
Szodomát és Gomorrát, de csak Lót és felesége fogadta őket illő kedvességgel. Szodoma züllött
polgárai persze nem eresztették rá a kutyákat az angyalokra, hanem „meg akarták ismerni őket” –
ezt pedig a szó legszorosabb értelmében kell vennünk, hiszen nem véletlen, hogy róluk nevezték el
a „szodómiát”. Akárcsak Philémónnak és Baukisznak, Lótnak és feleségének is megmondták, hogy
hagyják el otthonukat, és ne nézzenek hátra, amíg az isteni büntetés lesújt a tisztátalan városokra.
Lót felesége azonban nem állta meg és hátranézett, de ő nem hársfává, hanem sóbálvánnyá
változott.
{213}
 Zeusz lovas megtestesülését, Szabazioszt elsősorban Thrákiában és Phrügiában imádták.
{214}
 Amikor e történetet először hallottam, nem hogy tiszteltem volna Alexandroszt e tettéért, de
kifejezetten nagyot zuhant a szememben. „De hát ez csalás!” – mondtam. Nem olyan ez, mintha,
mondjuk, fognék egy csavarhúzót, szétszednék vele egy összevissza tekert Rubik-kockát, hogy
aztán a megfelelő sorrendben pattintsam vissza a darabokat? De Alexandroszt (vagy, ahogy az
utókor jobban ismeri, Nagy Sándort) azért tartják nagyra, mert „nem a megadott séma szerint járt
az agya”. Más szabályok vonatkoznak ugyanis a zseniális harcos királyokra, mint ránk, egyszerű
földi halandókra.
{215}
 Bertrand Russell: A nyugati filozófia története. Ford. Gyetvai Mária. Budapest, Gönczöl, 1996,
33. – A fordítást helyenként pontosítottam. – A fordító megjegyzése.
{216}
  A tudósok szerint a Földtől nagyjából 130 millió kilométerre lévő Enceladus, a Szaturnusz
egyik holdján akár élet is lehet – legalábbis a feltételek megvannak. Szóval az sem kizárt, hogy Gaia
terve valójában az volt, hogy vérvonalát más bolygókra is kiterjessze.
{217}
 Azokban a lexikonokban és szótárakban, ahol utánanéztem, nem találtam túl sok információt
Polübotész nevével kapcsolatban. Valószínűleg „nagyétkűt”, „sokat evőt” jelent – esetleg
termékenyt.
{218}
 A füge ezután megkapta Szükeosz nevét.
{219}
 Nem keverendő össze a méhészkedés istenével, aki ugyanezt a nevet viseli.
{220}
 Robin of Loxley/Locksley vagy Lord Fitzooth, Huntington grófja a legesélyesebb jelöltek.
{221}
 Érdekes módon a legere szó és supinum változata, a lectum, tulajdonképpeni eredetében benne
van a „gyűjteni” jelentés, ahogy a „kollekció” vagy a „kollégium” szavainkban is látható. Így talán a
„legenda” kifejezés etimológiailag nemcsak a leírt és olvasott történeteket jelöli, hanem azt is,
hogy összegyűjtötték őket.
{222}
 Azzal vádolták ugyanis, hogy tagadja a városállam isteneinek létét.
{223}
 Magyarul: Robert Graves: A görög mítoszok. 1–2. köt. Ford. Szíjgyártó László. Budapest, Európa,
1981. Graves 1948-as The White Goddess című könyvében fejti ki a „fehér istennő” kultuszáról szóló

l l l l f b l
elméletét, amely egy ősi, a női isteni princípiumra irányuló, számos formában megjelenő és
továbbélő kultuszt feltételez, és a költészet eredetét is ebből vezeti le. – A fordító megjegyzése.
{224}
  A két szerző ide vonatkozó művei magyarul: Joseph Campbell: A velünk élő mítoszok. Ford.
Magyar László András. Budapest, Édesvíz Kiadó, 2000; Az ezerarcú hős. Ford. Varjasi Farkas Csaba.
Budapest, Édesvíz Kiadó, 2010. James G. Frazer: Az aranyág. Ford. Bodrogi Tibor és Bónis György.
Budapest, Osiris, 2019. – A fordító megjegyzése.
{225}
 Az eredeti angol szövegben a nevek kiejtését és leírását taglaló szöveg kicsit hosszabb és főleg
a kiejtésnél számos példa is található a görög nevek brit és amerikai változatainak különbségére.
Mivel mindez a magyar kiadás szempontjából és a magyar olvasó számára kevésbé releváns, e pár
sort kihagytuk. A nevek magyar leírásában egyébként kicsit hasonló a helyzet, a Fry által is
használt szakirodalmak (Edith Hamilton, Robert Graves) magyar változatainak leírásmódjai között
vannak különbségek, illetve az Ovidius-féle Átváltozások Devecseri Gábor-féle magyar fordításának
nevei a latinos változatokat követik (míg például Devecseri Íliász- és Odüsszeia-fordításaiban a
nevek a görögös változatokban szerepelnek). Ahol csak lehetett, igyekeztünk a bevett, görögös
verzióknál maradni, és a saját nyelvünkhöz és a görög szavak magyar írásmódjához igazodva
követni a Fry-féle „következetes következetlenség” elvét. – A fordító megjegyzése.
Tartalom
BEVEZETÉS
A KEZDET  ELSŐ RÉSZ
KEZDETBEN VALA A KHAQSZ
AZ ELSŐ REND
A MÁSODIK REND
Gaia bosszúja
A sarló
Éjjel és nappal, fény és sötétség
Uranosz kasztrációja
Az Erinnüszök, a gigászok és a Meliák
A habokból
Rhea
Rhea gyermekei
A csel
A krétai gyermek
A hűségeskü
A krétai fiú
Az Ókeanisz és az ital
Az öt gyermek újjászületése
A KEZDET  MÁSODIK RÉSZ
A TITÁNOK HARCA
A burjánzás
A múzsák
Kalliopé
Clio
Erató
Euterpé
Melpomené
Polühümnia
Terphiszkoré
Thaleia
Uránia
A triászok
A Khariszok
A Hórák
 A Moirák
A Kérek
A Gorgók
A levegő, a föld és a víz szellemei
Az adományosztó és a Föld ítélőbírája
A HARMADIK REND
Hesztia
A sorshúzás
Hadész
Poszeidón
Démétér
Héra
Az új otthon
A vakarcs
A háború
A bűvös trón
A sánta
Ki nyeri el Aphrodité kezét?
A menyegző
Az istenek eledele
Zeusz rosszalkodik
A legszörnyűbb fejfájás
Athéné
Métisz, a belső hang
Menedéket keresve
Ikrek!
Artemisz
Apollón
Héra haragja
Maia, Maia
A csodagyerek
Apollón jeleket olvas
Féltestvérek
A tizenkettedik isten
Az olümposziak
ZEUSZ JÁTÉKSZEREI  ELSŐ RÉSZ
PROMÉTHEUSZ
 Dagasztás és égetés
Mérsékelt árukészlet
A névadás
Az aranykor
Az édesköményszár
A tűz ajándéka
A BÜNTETÉSEK
Az ajándék
A fivérek
Itt az edény, hol az edény
A láda, az özönvíz és Gaia csontjai
A halál
A leláncolt Prométheusz
PERSZEPHONÉ ÉS A MÁGIKUS SZEKÉR
A gránátalmamagok
Hermaphroditosz és Szilénosz
ÁMOR ÉS PSZÜKHÉ
Variációk Erószra
Már megint itt van a szerelem…
Pszükhé
A jóslat és az áldozat
A bűbájos kastély
Zengő zeneszó, lágy látvány – és egy látogató
A nővérek
Egy csepp olaj
Egyedül
Aphrodité feladatai
Test és lélek eggyé lesz
ZEUSZ JÁTÉKSZEREI  MÁSODIK RÉSZ
A HALANDÓK
Ió
A sperma áztatta kendő
PHAETÓN
A nap fia
Apák napja
Pirkadat
A futam
 A bukás
KADMOSZ
A fehér bika
Europé keresése
Az orákulum jóslata
A phókiszi játékok
A vízisárkány
Sárkányfogvetemény
Kadmosz és Harmonia házassága
A porba vettetve
AKI KÉTSZER SZÜLETETT
A sas leszáll
A sasné
A manifesztáció
A legújabb isten
Tizenhárman egy asztalnál
A SZÉP ÉS AZ ÁTKOZOTT  A HARAGVÓ ISTENNŐK
Aktaión
Erüszikhthón
A DOKTOR ÉS A HOLLÓ
A gyógyítás születése
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Ixión
Következmények
Tantalosz
SZISZÜPHOSZ
Testvéri szeretet
Sziszüphoszi feladatok
A sas
Hogyan verjük át a halált?
Milyen az élet, ha nem jön a halál?
Temetési szertartások
A kőszikla
HÜBRISZ
A könnyek királynője
Apollón és Marszüasz: felfújt pofák
A verseny
 A döntés
ARAKHNÉ
A szövőnő
Szövészet
A jutalom
MÉG TÖBB ÁTVÁLTOZÁS
Niszosz és Szkülla
Kallisztó
Prokné és Philoméla
Ganümédész és a sas
Hajnali szeretők
Lailapsz és a teumészoszi róka
Endümión
ÉÓSZ ÉS TITHÓNOSZ
Szerelem első látásra
Csak egy kis szívesség
Óvatosan a kérésekkel!
A tücsök
AZ IFJÚSÁG VIRÁGAI
Hüakinthosz
Krókusz és Szmilax
Aphrodité és Adónisz
EKHÓ ÉS NARKISSZOSZ
Teiresziasz
Narkisszosz
Ekhó
Echolália
Ekhó és Narkisszosz
A fiú a vízben
Az istenek megkönyörülnek
SZERETŐK
Püramosz és Thiszbé
GALATEIÁK
Akisz és Galateia
Galateia II.
Leukipposz II., Daphné és Apollón
Galateia III. és Pügmalión
 Héró és Leandrosz
ARIÓN ÉS A DELFIN
Ember a vízben
Az emlékmű
PHILÉMÓN ÉS BAUKISZ, AVAGY JÓTETT HELYÉBE JÓT VÁRJ
PHRÜGIA ÉS A GORDIUSZI CSOMÓ
MIDÁSZ
A csúnya idegen
Az arany ember
Midász király fülei
FÜGGELÉKEK
Megjegyzések A fivérek című fejezethez
Remény
Gigászi léptek
Láb és hüvelyk
UTÓSZÓ
Mítosz, legenda, vallás
A görögök
Hol is járunk?
Antik források
Modern források
A nevek írása és kiejtése
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A KÉPEK FORRÁSAI
A kezdet
Zeusz játékszerei
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
Impresszum
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Stephen Fry: Mythos. The Greek Míths Retold
Penguin Books, UK, 2018
 
Fordította
Kisantal Tamás
 
Szerkesztette
Bogdanov Edit
 
Epub: ISBN 978-963-09-9983-0
Mobi: ISBN 978-963-09-9984-7
 
MYTHOS © Stephen Fry 2017
Hungarian edition © Kossuth Kiadó 2019
Hungarian translation © Kisantal Tamás 2019
 
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com