MARNI BATES

SEGÍTSÉG,
YOUTUBE-SZTÁR
LETTEM!
 A mű eredeti címe: Awkward
Copyright © 2012 by Marni Bates
Published by arrangement with Kensington Publishing
Corp.,
New York, USA and Andrew Nürnberg Ltd-Budapest.
All Rights Reserved
Fordította: Béresi Csilla
Sorozatterv: Lonovics Zoltán
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy
bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli
sokszorosítása, másolása, egyéb engedély- köteles
felhasználása - beleértve a kiadvány digitalizálását és ily
módon történő többszörözését, nyilvánossághoz
közvetítését - szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti
webáruházunkban:
www.mora.hu
Hungarian translation © Béresi Csilla, 2013 Hungarian
edition © Móra Könyvkiadó, 2013
60 éve családtag
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
ISBN 978 963 11 9433 3
A kiadásért felel Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó
Zrt. elnök-vezérigazgatója Szerkesztette: Zalotay Melinda • Felelős
szerkesztő: Merényi Ágnes Sorozatszerkesztő: Pavlovié Tijana •
Műszaki szerkesztő: Somos Péter Terjedelem: 17 (A/5) ív • IF 8775
Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2013 • E-mail: mora@mora.hu
Alföldi Nyomda Zrt. (6201.49.02), Debrecen Felelős vezető:
György Géza vezérigazgató
 1. FEJEZET

Azt hiszitek, ismertek... Nana, értem én.

Valószínűleg valamelyik hírportálon olvastatok rólam,
esetleg Conan O'Brian vagy Jon Stewart sütött el egy
idevágó poént, és azt hallottátok. De az sem baj, ha
nem ismertek, sőt jobb is. Csak hát az egész világon
tudnak Mackenzie Wellesley-ról és az ő égbekiáltó
bénázásairól. Talán csak Burmában és Szudánban
nem... Értitek.
A helyzet az, hogy akármennyit témáztak is
rajtam (és nem keveset), alig néhány ember tudja
valójában, hogyan alakultam át egyetlen hét leforgása
alatt unalmas gimnazistából valóságos popikonná.
Ezért is magyarázkodom most. Nyugi... Nem lesz ez
holmi újabb hülye celeb önvallomás, amelyben
lefestem sanyarú múltamat és sajnáltatom magam - az
én múltam egyáltalán nem sanyarú, hanem
mindössze... béna.
Mindenekelőtt leszögezem, soha nem
ácsingóztam népszerűségre. Az öcsém, Dylan az, aki
mindig is a Nagy Pillanatra várt. Mondjuk, hogy a
hosszabbítás utolsó másodperceiben szerzi meg a
labdát, hogy bevigye a győztes touchdownt.
Hátborzongató gondolat... hogy egy egész stadion
engem figyeljen! Talán az általánosbeli balettelőadás
miatt van ez. Minden részletre tökéletesen emlékszem.
Anyu ott ült a nézőtéren, ölében a pici Dylannel,
amikor a színpadra lebbentem. A nyakamat nyújtogatva
kerestem aput a tömegben, aggódtam, hogy nem jött el.
Ekkor azonban felfedeztem a színpad szélén,
közvetlenül a függöny takarásában... javában smárolt a
tánctanárnőmmel.
Az előadást videóra vették. Lehet látni abból,
ahogy a barna szemem elkerekedik és vállig érő hajam
az arcomba csapódik, amikor apámról boldogan
integető anyámra kapom a pillantásom, hogy egy világ
omlik össze bennem. És ekkor a java még hátravolt.
Teljesen lebénultam, miközben a többi kislány
köröttem pörgött és szökellt. Kibotorkáltam az
alakzatból, és a rivaldafénytől elvakítva hasra estem a
kihangosító kábelben. A függönynek vágódtam, és
magammal rántottam - a világ szeme elé tárva -
smacizó apámat. Ekkor éreztem először, hogy jobb
láthatatlannak maradni, mint eltenyerelni egy
nevetséges rózsaszín tüllruhában.
Freud erre bizonyára azt mondaná, hogy ezért
félek a tömegtől és a szerepléstől. És ez esetben azt
hiszem, igaza is lenne. Az óta az átkozott előadás meg
a válás óta üldözési mániám van. Kerülöm a
nyilvánosságot. Mondhatjuk azt is, hogy a
névtelenséget keresem. De totál elégedett vagyok a
különcségemmel, akar a fene bulikba járni! Ha nem
hívnak meg, hát nem. Megkülönböztetett helyem van a
gimiben... én vagyok az itteni balfék. Megdolgoztam
ezért a szerepért. Na igen, és bár egy átlagos napomon
három emelt szintű órám is van, nem olyan vészes ez.
Kicsit húzós, de nekem megfelel. Nem beszélve arról,
hogy az ösztöndíj- bizottságok is jó szemmel nézik.
Szóval elégedett vagyok az életemmel. Vannak
barátaim, tanulok, a jegyeim is szédületesek,
remélhetőleg bejutok velük egy jó egyetemre...
legalábbis így éreztem. Egészen addig, amíg híres nem
lettem.
 2. FEJEZET

- Helló, Kenzie! Nem találod ki, mi

történt! - Ezzel üdvözöl legjobb barátnőm, fané Smith
szinte minden reggel az iskolabuszon tizenegy éve.
Szegény feje, minden idők leg- szokványosabb nevével
van megverve. Egyedül ő hívhat bármi másnak a
Mackenzie-n kívül. Elvégre engedményeket kell
tennünk a barátainknak, akiket az ovi óta ismerünk.
Macknek azonban még Jane sem nevezhet. Mindennek
van határa.
- Oké, mi történt, Jane? - kérdeztem
elkerekedő szemmel.
Jane elvigyorodott, és füle mögé simított egy
rőtbarna hajtincset.
- Szóval tudod, ott ülök a könyvtárban...
- Nahát, nem mondod! - szakítottam félbe
megjátszott meglepődéssel.
Ami az észt és a szorgalmat illeti, Hermione
Granger elbújhat fané mellett. Ha nem temetkezik épp
egy könyvbe az iskolai könyvtárban, akkor a Fikció
Addikció antikváriumban tolja magába a cuccot.
De vicces. Szóval épp megírtam a könyvtárban
az emelt szintű matekleckét, amikor Josh megkérdezte,
láttam-e a Galactica '80-at. - Felsóhajtott. Nem vicc,
Jane tényleg hatalmasat sóhajtott. - Ez azt jelenti, hogy
bejövök neki?
Ismét néztem egy nagyot, és megpróbáltam
megbocsátani legjobb barátnőmnek, hogy egy olyan
srácért van oda, aki gyakorlatilag ki se lát a World of
Warcraft-ból. Végül is nem tehet arról, hogy
javíthatatlanul romantikus... ahogyan én sem a
cinizmusomról.
- Aha.
- Aztán csomó ideig dumáltunk minden idők
legnagyobb sci-fi sorozatairól.
- Ühüm.
- Ami azt jelenti...
- Hogy teljesen odavan érted.
Úgy gondoltam, tudom, mit kell mondanom az
együtt érző legjobb barátnő szerepében, de
valószínűleg mégsem tanúsítottam elegendő
lelkesedést, mert most Jane nézett rosszallóan.
- Alig várom, hogy Corey visszajöjjön a
vitabajnokságról.
Corey a legjobb barátunk volt hatodik óta. Ezért
amikor bevallotta, hogy meleg, mi még több
sportrendezvényre ültünk be a kedvéért, hogy a hozzá
illő srácokat skubizzuk. És mivel Jane meg én
többnyire tanultunk ahelyett, hogy társas életet éltünk
volna, ésszerűnek tűnt, hogy barátnőm inkább Corey
tanácsára várjon ilyen ügyben.
Elnevettem magam a válaszán, amikor épp
megállt a buszunk a Smith Gimnázium előtt. Nem, nem
Jane-ről nevezték el a gimit Smithnek... ez a két totál
unalmas név balszerencsés egybeesés. Hogy unalmas,
az persze megfelelő jelző az Oregon állambeli Forest
Grove-ra is, ami Portland egyik külvárosa, és egyben a
szülőhelyem. A gimi Alvin és Abigail Smithről kapta a
nevét, akik egészen addig misszionáriuskodtak, amíg
rá nem jöttek, hogy az európai betegségek végeztek az
indián őslakossággal. Én nem neveznék el egy sulit
misszionáriusokról, ha már egy teljes kultúra kinyírását
képviselik. Erről azonban mélyen hallgattam. Rájöttem
ugyanis, hogy nem veszi jól ki magát, ha ilyeneket
mond az ember Forest Grove-ban.
- A suliban aztán a szekrényeink felé vettük az
irányt, gondosan elkerülve az iskolaudvart, ami a
Menők felségterülete volt. Tudjátok, a mi sulinkban
két alapvető társadalmi réteg létezik: a Menők (ők
uralják a terepet) és a Láthatatlanok (mint például...
nyilván sejtitek, kicsodák). Nem voltunk olyan
agyalágyultak, hogy sokáig az ő területükre
merészkedjünk. Aki a lúzerek közé tartozik,
megtanulja, hogyan váljon terepszínűvé, és lehetőleg
hordában közlekedik. Ezért amikor a Menő csajok
legmenőbbje, Chelsea Halloway hosszú, sötétszőke
haját hátravetve egyenesen rám nézett, igyekeztem úgy
tenni, mintha rettentő lelkesen hallgatnám Jane-t,
ahogy már vagy századjára hiányolja a Joss Whedon
Firefly sorozatát a képernyőről.
Chelsea egyetlen pillantása ugyanis a közelgő
végzet baljós előjele a Smith Gimnáziumban. Különös
tehetsége van ahhoz, hogy finoman és ügyesen
kiutáljon bizonyos csajokat. Ám ha olyan szerencséd
van, hogy például Logan Beckettet az ismerőseid
között tudhatod (ő a legmenőbb srác a gimiben),
megmenekülhetsz a strébereknek kijáró legdurvább
szekálástól. Én tehát - mint Logan történelem-
korrepetitora - viszonylag biztonságban voltam.
Chelsea rendszerint levegőnek nézett. Ez a váratlan
szemkontaktus-kísérlet példa nélkül való volt.
- Hmm - morogta Jane feszengve. - Azt
hiszem, Chelsea téged néz.
Eszerint nem csak én vettem észre.
- Mit csináljak? - sziszegtem a fogam között.
- Nem tudom... talán menj oda hozzá.
Idegesen összenéztünk.
- Te is velem jössz, rendben? - súgtam
oda.
Aztán harsányan elnevettem magam, mintha
Jane valami irtó vicceset mondott volna.
- Ümm... menni fog, Kenzie. A
szekrényeknél várlak, alig pár méterre tőletek.
Lélegezz mélyeket, hívd segítségül a benned lakozó
vámpírvadászt, vagy ilyesmi.
- Kösz, sokat segítettél - mondtam
gúnyosan.
Egyre közelebb kerültünk Chelsea-hez. Ideje
volt támadásba lendülni és megszólítani... vagy
megfutamodni.
„Mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyosodik
a bűnössége" - valamiért ez jutott eszembe, majd: „Hát
nem volna király, ha mindenki menő lenne, amíg be
nem bizonyosodik a bénasága?" De aztán hamar észre
tértem. Hiszen:
1. A gimiben nem így mennek a dolgok.
2. Kismilliószor bebizonyítottam, hogy igenis béna
vagyok.
 3. Hiába korrepetálok, így is megvetett pária
maradok.
„Basszus!" - ez volt az egyetlen gondolatom,
mikor Chelsea-től pár lépésre Jane faképnél hagyott.
Nem hibáztathattam, amiért nem akar ebbe
belekeveredni. Ennyi volt a maximum, amit egy
baráttól el lehet várni, akkor is, ha az ember legjobb
barátnője.
Chelsea felé kaptam a fejem - elég neurotikusra
sikerült a mozdulat -, és már épp valami őrülten menőt
mondtam volna (például azt, hogy helló), amikor totál
érthetetlenül rám jött a szómenés.
- Szóval - kezdtem a normálnál egy
oktávval magasabb hangon - hogy vagy? Mizujs? Van
valami izgi programod hétvégére?
A Menők undorodva bámultak rám.
- Persze, alig várom már - felelte Chelsea
könnyedén. - Figyuzz, segítségre lenne szükségem egy
dogánál. Holnap beugranék vele Loganhez, amikor ott
vagy. Már ha nincs más terved...
Ki nem állhatom, ahogy némely csajok tök jól
nevelten tudják széttépázni mások önbecsülését. Hisz
Chelsea valójában ezt mondta: „Akkora lúzer vagy,
hogy tutira nincs más programod. Ezért ezennel a
szolgálatomra rendellek. Na csá!"
És még igaza is volt. Nem hívtak engem sehová,
legfeljebb a leckével lehettem elfoglalva.
- Király! - mondtam lelkesen, de aztán
rájöttem, csak a lúzerek lelkesednek be attól, hogy
megírhatják valaki helyett a házi dogát. - Úgy értem,
még jó is, hogy odajössz. Két legyet ütök egy csapásra.
- Még én is elcsodálkoztam, hogy jöhet ki ilyen béna
közhely a számon. - Már amennyiben Logan nem
bánja.
Oké, nem mondtam igazat. A legkevésbé sem
tetszett, hogy Chelsea ott teszi-veszi magát Logan
körül, miközben neki az amerikai függetlenségi
háborúra kellene koncentrálnia. Bizonyára elvonja
majd a figyelmét a hajrázogatásával meg a
dekoltázsával... Nem azért mondom, mert lapos
vagyok, mint egy deszka, és irigylem a nagy dudákat.
Chelsea most elfordult, hogy száját negédesen
elhúzva ránézzen valakire. Én is odapillantottam, és
elszorult a gyomrom. Ki más állt volna ott, ha nem
Logan Beckett? Ő nézte végig egyetlen mukk nélkül,
amint a külön tanára zavarba jön egy szimpla kéréstől.
Ilyen az élet.
- Otthon leszel háromkor? - Chelsea kis
híján dorombolt.
- Jó, ha odamegyek?
Logan úgy méregette Chelsea-t, mintha átlátott
volna a kis női trükkjén. Ami jópofa volt, mert
régebben együtt jártak. Mindenkit meglepett, amikor
hetedikben szakított az álompár. Csak akkor értettük
meg, miért, amikor Chelsea az új fiújával - egy
tizedikessel - jelent meg az iskolabálon.
Aztán miután a srác elment egyetemre, szárnyra
kapott a hír, hogy Chelsea és Logan újra összejönnek.
Corey és Jane még fogadtak is a végkifejletre.
Szóval csak álltam ott, mint egy idióta,
miközben Logan alig észrevehetően elhúzta a száját.
Akár meg is könnyebbülhettem volna, hogy Chelsea
kacérkodásával van elfoglalva és nem velem, mégis
sértett a dolog, nem is kicsit. Elvégre elrángattak a
barátnőmtől, ki a komfortzónámból, és ingyen
korrepetálást varrtak a nyakamba, mondhatni,
erőszakkal (Chelsea meg én jól tudtuk, miféle
rémségeket kezdene el terjeszteni rólam, ha nemet
mondanék), és cserébe csak azt kaptam, hogy közben
kegyesen levegőnek nézzenek.
Ez a tapintatlanság volt az oka, hogy Loganre
csak mint védőpajzsra és rendszeres pénzforrásra
tekintettem. Nem mintha számított volna. A hozzá
hasonló srácok átnéznek a magamfajta csajokon... és
ha nem, akkor is csak futó érdeklődést tanúsítanak
egészen addig, amíg fel nem tűnik valaki, akinek
hosszabb a lába vagy mélyebb a dekoltázsa.
Lelombozó, de így van. Másfelől nem esett nehezemre
megfejteni Logan fanyar félmosolyait. Még sajnáltam
is volna Chelsea-t, ha nem olyan kegyetlenül
érzéketlen, mint egy barrakuda - a halfaj előnyösebb
tulajdonságai nélkül.
Logan Beckett ezzel szemben maga volt a
tökély: klasszikus arcéi, pénz, státusz, ráadásul ő volt a
hokicsapat kapitánya. Hanem bocsássátok meg nekem,
ha nem esem hasra ettől. Nem személyes érdem, ha
valaki gazdagnak születik, szuper génekkel. A hoki
sem bizonyít többet, mint hogy képes eltalálni a
korongot. (Ide most képzeljetek egy kis szemforgatást.)
Persze minderről mélyen hallgattam Logan előtt. Freud
talán elfojtást emlegetne.
 Ez esetben azonban az elfojtás kifizetődik, a szó
legszorosabb értelmében. Szükségem van erre a
melóra. Ha továbbra is ilyen csigalassan haladunk,
Logan doki szüleinek pénzén megvehetem az egyetemi
tankönyveimet, és talán egy laptopra való is összejön.
Nem akartam hát magam alatt vágni a fát.
- Okés - válaszolt Logan Chelsea korábbi
kérdésére az iménti félmosollyal, mire ő csábosán
pillogott rá. Ahogy felnézett a srácra, a szempillái is
hosszabbnak tűntek. Honnan a fenéből tud ilyen
trükköket?!
- Nem bánod, hogy megzavarlak a tanulásban?
Logan félmosolya nyílt vigyorrá szélesedett,
mintha Chelsea akarata ellenére valami irtó
szórakoztatót mondott volna.
- Azt hiszem, megoldom.
- Oké. Akkor szombaton tanulok Logannel
déltől, meddig is... háromig? - Minden egyes
másodperccel bénábbnak éreztem magam. - fő, akkor
beírom a mobilomba. Viszlát szombaton. - Chelsea
királynői fejbólintására olyan pánikszerűen hátráltam
el, hogy csaknem elvágódtam.
Ekkor vettem észre Patricket, aki nyilván a
beszélgetésünk minden szavát hallotta. Szinte éreztem,
amint magasabb sebességfokozatra kapcsolok. Logan
nem sokat jelentett nekem, de Patrick Bradfordba évek
óta bele voltam esve, azóta, hogy félszegen tizenkét
dolcsit kért kölcsön a könyvtárban késedelmi díjra. Az
sem zavart, hogy nem fizette vissza; hogyan
zavarhatott volna, amikor azzal az olvadt- csokoládé-
színű szemével nézett rám?
 Most beparáztam, hogy ilyen közel áll hozzánk.
Amikor sietve elfordultam, a hátizsákommal leütöttem
a futballcsapat egyik megtermett játékosát. Alex
Thompson sokat adott arra, hogy kiállása igazán férfias
legyen, de most százhatvanhét centimmel és az
ügyetlenségemmel sikerült ledöntenem a lábáról. Egész
pontosan az emelt szintű órákra magammal hurcolt
tankönyveim súlya röpítette le a lépcsőről, amely
elválasztotta egymástól a Menőket és a
Láthatatlanokat. Az a sejtésem, hogy Alex nem a
hírnevén esett csorbát fájlalta legjobban, amikor
lelöktem, és hátborzongató puffanással ért földet.
Teljesen kiakadtam.
Botladozva mellette termettem, kis híján
ráestem. Nem vérzett, de sápadt volt, és nem mozdult.
„Nagy ég, tennem kell valamit!” - egyedül erre tudtam
gondolni. Zavarodottan motyogtam magamban.
Átvetettem fölötte az egyik lábam, ráültem, és
módszeresen kezdtem újraéleszteni. Nem emlékeztem,
hogy kizárólag szívrohamnál szokás-e ilyen masszázst
alkalmazni, de buzgón nyomkodtam a mellkasát.
Közben orvosért kiáltoztam, meg efféléket ordítoztam:
- Jól csinálom? Nem ölöm meg ezzel?
Mondja már meg valaki! Nem ölöm meg ezzel?
Két erős kéz ragadott ki hisztériás rohamomból
és vonszolt el Alextől. A világ elhomályosodott
körülöttem, mint egy életlen fotón, és nehezen szedtem
a levegőt. Alig vettem észre, amikor valaki a térdem
közé nyomta a fejem, mint holmi szirupos romantikus
regény hősnőjének, aki bármely pillanatban elájulhat.
Normál körülmények között hülyét kaptam volna az
ilyenfajta segítségtől. Meglehetősen önálló vagyok,
kösz szépen. Csakhogy ez nem volt éppen normális
helyzet.
Alex Thompson nem mozdult. Mintha nem is
lélegzett volna. „Megöltem - gondoltam kábán. -
Megöltem a bénaságommal!" Úgy éreztem magam,
mintha minden szervem mozsárban zúzták volna szét,
miközben valamiféle életjelben reménykedtem.
Szinte magam is megdöbbentem, amikor Alex
felült. Nyilván nem volt könnyű dolga azok után, hogy
egy kábé hetvenkilós csaj rátelepedett és keményen
megdolgozta a mellkasát. Nem látszik rajtam, de erős
vagyok. Alex Thompson most megtapasztalhatta ezt...
és nem volt oda a gyönyörtől.
- Mi a bánat volt ez?! - robbant ki, amikor
újra lélegzethez jutott. - A francba, neked elment az
eszed!
Annyira megörültem, hogy megszólalt, hogy
nem törődtem a sértésekkel.
- Ne haragudj! Tényleg! jól vagy?
Piszkosul sajnálom. Baleset volt. Nem láttalak meg...
amíg fel nem löktelek... és ráadásul itt, mindenki előtt.
Elég szerencsétlen helyet választottam. Nem mintha
lenne jó hely fellökni valakit. - Befogtam a számat, de
már csak akkor, amikor fájdalmasan világossá vált,
hogy semmi értelmes nem telik tőlem. - Szükséged van
segítségre, vagy inkább elmenjek? Azt hiszem, az lesz
a legjobb, ugye?
Alex rám se bagózott. Felállt, és Loganhez
fordult. Az övé lehetett a titokzatos kéz, amely véget
vetett első újraélesztési kísérletemnek.
 - Hogy bírod elviselni ezt a lökött csajt,
haver?
Már azt kívántam, bárcsak ne tért volna
magához, ám még mielőtt egyetlen szót szólhattam, a
tekintetem összeakadt Jane-ével. A szekrények mellett
állt, s kezét a szájára szorította. Pontosan tudtam, mit
motyoghat, mert mindig ugyanazt szokta, valahányszor
hülyét csinálok magamból.
- Jaj, Kenzie!
Valahogy sikerült ezt a két egyszerű szót olyan
szánakozva, hitetlenkedve, mégis együtt érzőn és
elnézően kiejtenie, mint aki képtelen hinni a szemének,
pedig előre látott mindent...
 3. FEJEZET

Nem kértem Alex és Logan sértéseiből, ezért

gyorsan elhúztam a csíkot. Miközben az utolsó öt
percet játszottam vissza magamban, becsöngettek.
Sikerült egy csomó zöldséget összehordanom, aztán
fellöknöm (és meglovagolnom) egy focistát, szánalmas
újraélesztési kísérlettel próbálkoznom, aztán tovább
locsognom... Jól kiszúrtam magammal már megint,
még a szokásosnál is jobban.
Az órán legalább nem kellett Alex - egyszerre
elképedt és szenvedő - arckifejezésére gondolnom,
amikor a kövezeten landolt. Ámbár a „lökött" jelző
határozottan csökkentette a bűntudatomat. „Vajon mit
válaszolhatott neki Logan?" - ez járt a fejemben. Talán
valami affélét, hogy „jól jön ő nekem, haver". Vagy
épp a szüleire kente a helyzetet, kijelentve ott,
mindenki előtt, hogy valamivel muszáj volt leráznia
őket. De az is lehet, gondoltam keserűen, hogy csak
vállat vont.
Pedig ő kért meg, hogy korrepetáljam, még a
tanév első hetében. Máris elmaradt a kötelező
olvasmányokkal, és csak állt ott a szürkéskék szemébe
lógó sötétbarna, borzas hajával, várva, hogy
berakodjak a hátizsákomba. Totál zavarba jöttem, mert
nem mindennap történt meg velem, hogy rám vár a suli
legszexibb sráca.
- Ööö... segíthetek valamiben? - Ez úgy
hangozhatott, mintha a könyvtárosnő kérdezte volna
tőle, ne hosszabbítsa-e meg valamelyik könyv lejáratát.
 - Talán igen - mondta.
Óvatosan körbepislantottam, nincs-e a
környéken más Menő is, mert szeretnek falkában járni.
- Oké. Itt? Mert még órám lesz... azt hiszem,
neked is. Szóval... olyasmi, ami időigényes? Mert ha
igen, nem ez a legjobb pillanat...
- Nem tudnál korrepetálni? - szakított félbe,
legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Most azonnal? Mert az amerikai történelmet
nem lehet ilyen hamar lezavarni. Úgy értem, még ha
nem is olyan nagy anyag, mint, mondjuk, Európa
története...
Úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék,
ami az adott körülmények között érthető is volt.
- A szüleim hajlandók fizetni a melóért...
ha elvállalod.
Leesett az állam, ami nem lehetett túl szép
látvány.
- A szüleid fizetnének nekem, hogy
készítselek fel abból a tárgyból, amit én is még csak
tanulok? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Pontosan - és végigmért a szokásos
lenéző pillantásával. - Tudsz járni, miközben a szádat
tátod, mert akkor indulhatnánk.
Némán felálltam, és hátamra vetettem a táskám.
Rossz érzés fogott el... Csapdát sejtettem. „Vajon mi
nem stimmel?" - gógyiztam. A hozzám hasonló átlagos
külsejű csajok (egyenes szálú barna haj, barna
szempár, barna pecsétek a turkálóból vett ingeken) nem
szoktak Menőkkel együtt lógni. Kihasználni és eldobni
őket oké, de ilyen hosszú távú melóra felfogadni...
- Eszerint törit tanulunk - tisztáztam a
helyzetet. - És pénzt kapok érte?
- Miért, másfajta fizetségben
reménykedtél? - Laza modora ellenére nem titkolta,
milyen jól szórakozik. - Mert ha igen...
- A pénz rendben van - szakítottam félbe, és azt
kívántam, bárcsak az ír-olasz génjeim ellenállóbbak
lennének a pirulással szemben. - De miért van
szükséged korrepetálásra? Elég értelmesnek látszol.
- És csak a kreténeknek lehet szükségük
tanulótársra? Ezt akartad mondani?
Logan jókedve visszaváltott méla undorra. Úgy
nézett rám, mint egy undok varangyra.
- Nem ezt mondtam - habogtam, habár ez
a gondolat is megfordult a fejemben. - Miért akarsz
akkor korrepetitort?
Logan arckifejezése megmerevedett.
- Akar a halál - mondta. - De az lenne az
értelmes megoldás, ha elvállalnád. Szóval igen vagy
nem?
Oké, tudom, azt kérditek erre, miért fogadtam el
az ajánlatát. De ez a meló és a lóvé azt jelentette, hogy
abbahagyhatom a gyerekvigyázást. Logan Beckett
minden hibája ellenére legalább szobatiszta volt.
- A minimál-órabér fölött kapok?
- Igen.
- Milyen gyakran akarod, hogy tanuljunk?
 - A hokiedzésektől függ. Mondjuk, kétnaponta
és szombaton.
Akaratom ellenére újra rábámultam.
- Ez komoly?
Felsóhajtott, és elkomorodott.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Megcsóváltam a fejem, és még jobban
feszengeni kezdtem. Hisz Logan Beckett Menő. És
srác. Egyik demográfiai csoporttal sem szoktam eddig
közösködni.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Talán nem kellett volna elsietnem a dolgot, de
tudtam, Corey és Jane kiakadna, ha visszautasítanám a
nagy Logan Beckettet. Életek múlhatnak ezen a Smith
Gimnáziumban.
Mindez kábé két hete volt. Alig két hét múlva a
Menők már ujjal mutogattak rám. Kezdődött a tánc.
Miután kicsengettek az emelt szintű amerikai
történelemóráról, megpróbáltam elcsípni Logant. Nem
azért, hogy megtárgyaljuk az Alexszel történteket,
vagy hogy kísérgessem a folyosón, hanem Mr. Helm
hülye felmérője miatt, amely azt volt hivatott mutatni,
hol tartunk a vizsgára való felkészülésben.
Amennyiben Logan jól írta meg, nem kell
idegeskednem, amiért Chelsea tönkreveri a következő
közös tanulást. Ha viszont nem ment jól neki, akkor
valami gyors megoldást kell kieszelnem.
Logan sokkal gyorsabban lépkedett nálam, talán
mert nem volt két bal lába, és nem hurcolászott
magával súlyos tankönyveket. Valójában ritkán
mutatkozott hátizsákkal, többnyire csak egy spirálfüzet
volt nála, meg a beletűzött toll. Néha azt is elvesztette,
ilyenkor kölcsönkért egyet valakitől a közelben...
Vélhetőleg sok lökött csaj naplóbejegyzéseit szaporítva
oldalakon át ilyen szövegekkel: „Huh! A kezem
hozzáért az övéhez! Megérintett!"
Buta libák!
Szóval Logan már javában vonult a zsúfolt
folyosón, amikor a tanteremből kilépve kénytelen
voltam utánakiáltani, hogy észrevegyen:
- Hé!
Talán konkrétabbnak kellett volna lennem, mert
egy csomóan megfordultak, ő azonban nem.
- Hmm... Logan! - próbálkoztam újra.
Megdermedt kissé a hangom hallatán, mintha
direkt azért sietett volna, hogy engem elkerüljön. Totál
szívás volt.
- Hé! - mondtam bénán, amikor beértem. -
Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd? - Éreztem,
ahogy felmegy a vérnyomásom a tekintetek
kereszttüzében. - Durva volt, nem? Főleg a
feleletválasztós része. Még szerencse, hogy az igazi
vizsga odébb van, és...
Igen, tudom, szómenésben szenvedek. Pedig
dolgozom rajta.
Logan mégsem hallgattatott el. Láthatóan még
szórakozott is rajtam... mintha kísérleti nyúl lennék,
egy olyan példány, amelyiknél hibádzik a motoros
funkciók összehangolása. A végén én állítottam le
magam.
- Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd?
- ismételtem meg sután az előbbi kérdést. Vállat vont,
és csak ment tovább a folyosón. - Várj csak, ez azt
jelenti, hogy jól ment? Mármint a vállvonogatás jót
jelent?
Sejtettem, hogy nem így van, de gondoltam,
megkockáztatom.
- Felmérő volt. Hát fel lettem mérve.
- Jó, de én is szeretném tudni az
eredményt.
Logan a mostanra kiürült osztályterem felé
bökött az állóval.
- Mr. Helm azt mondta, ne engedjünk a
kíváncsiskodó osztálytársak tolakodásának.
A hangja mesterkélten kenetteljes volt.
- Rendben. De nem egy osztálytársad
kérdez, hanem a korrepetitorod. Nekem pedig az a
dolgom, hogy tudjam, hogy állsz jelenleg. Láthatnám
azt a felmérőt?
Nem kérdésnek szántam az utolsó mondatot, de
nehezemre esett Logant utasítgatni. Ezen előbb-utóbb
változtatnom kéne.
Eltartotta tőlem a lapot. Lánynak ugyan nem
vagyok alacsony, de azért ő jó pár centivel magasabb,
és nem is kicsit erősebb. Hacsak a kezembe nem
nyomja a dolgozatát, vagy sípcsonton nem rúgom, sose
fogom megtudni, mit írt. Úgy döntöttem, egy ilyen
rúgást fontosabb alkalomra tartogatok egy felmérőnél.
 - Na és mi van, ha nem adom oda? -
kérdezte gyerekesen.
Szuper, újra az óvodában éreztem magam.
- És ha megmondom a szüleidnek?
Gáz!
Logan elvigyorodott, ahogy megérezte a
habozást a hangomban.
- Ja. Az iskolában meg se mukkansz, de a
szüleimnek persze mindent elmondasz.
- Oké, valószínűleg nem mondok nekik
semmit. – Úgy döntöttem, hogy kipróbálom rajta a
„csúszós lejtő" érvelés- technikát. - Ha nem mutatod
meg, nem tudom majd, miben szorulsz a segítségemre,
és rossz tanárod leszek. Ha rossz a tanárod, a vizsga is
rosszabbul fog sikerülni. Márpedig ennek a
következményei...
- Jó - mondta, csak hogy fogjam be végre a
számat. - Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod
a tiédet.
Szuper, legalább visszaérkeztünk az elemibe!
- Miért nem mutatod meg, és kész, ennyi?
Logan megrázta a fejét, mire tincsei szexin a
szemébe hulltak.
- Nem. Miért nem mutatod meg előbb te a
tiédet? Nem sikerült jelesre?
Szeme megvillant erre az ötletre.
Mit volt mit tennem, kinyitottam a táskám,
elővettem a felmérőt, és az orra elé tartottam.
 - Oké, elszámolok háromig, és cserélünk.
Logan ezt meg se hallotta, ehelyett könnyedén
kicserélte a papirosokat. Huszonkilenc százalékot ért
el, nekem kilencvennyolc jött össze. Nem tudom,
melyikünknek volt kínosabb az eredmény.
- Kilencvennyolc százalék! - Logan nem
látszott meglepettnek, mindamellett szemlátomást
méltányolta a teljesítményem, és kicsit szórakoztatta is.
- Ezt meg hogyan csináltad?
A fekete Converse csukám méregettem.
- Izé... mondjuk, tanultam? - Egek, nem
pont így beszél egy stréber? - Sokat. Sokat tanultam.
Mindig is a töri volt a kedvenc tantárgyam, ezért... - A
kezemben tartott dogájára néztem. - Talán
beiktathatunk egy extra órát, vagy kipróbálhatunk
valami új módszert.
Visszaadta a dolgozatomat, és bólintott.
- Mit szólsz a vasárnaphoz?
Per pillanat mosolynak nyoma sem látszott az
arcán.
Rendszerint igyekeztem szabadnak megőrizni a
vasárnapjaimat, ezért nem voltam oda az örömtől, hogy
azt is a gyarmatosítással kell töltenem.
- Szuper! - adtam vissza a felmérőjét.
Mackenzie, te hatökör! - Izé... szuperül hangzik. Akkor
szombaton és vasárnap tanulás. Egy egész hétvége a
történelem jegyében.
Mindeközben már a szekrények felé tartottunk.
Minél közelebb értünk legutóbbi leégésem
színhelyéhez, annál esetlenebbnek éreztem magam,
mintha hirtelenjében még nőttem volna pár centit.
Pedig elhihetitek, elég magas vagyok már így is.
Kezdtek ránk odafigyelni körülöttünk. Persze
nem annyira rám, mint inkább Loganre. Menők
köszöntek rá elmenőben, ő pedig lazán
visszabiccentett. Én a magam részéről igyekeztem nem
hasra esni vagy totál lefagyni.
A vasárnapi tanulás iránti lelkesedésemet újabb
gunyoros pillantással jutalmazta. „Szórakoztató kis
güzü vagy" - mondta ez a tekintet. Éreztem, amint
elvörösödöm. Nem éppen előnyömre. Az arcom
ilyenkor kigyullad, amitől a szeplőim kicsit kevésbé
látszanak ugyan, de más haszna nincs a
színeváltozásnak.
- Úgy értem, persze hogy nem tanulni
vágyik az ember hétvégén - próbáltam kevésbé
strébernek látszani. - De azért be tudom illeszteni
valahova...
Miért van az, hogy a „humoros" fiúk mintegy
varázsütésre előkerülnek, valahányszor ne adj' isten
szexuálisan is értelmezhető dolgot mond az ember?
Mert most is épp időben csapódott hozzánk Spencer,
egy másik Menő hokis, hogy rávágja:
- De be ám... így megy ez!
Ami, elismerem, kicsit még vicces is volt.
Infantilis, de vicces. Arcom a paradicsom legérettebb
árnyalatát öltötte, mialatt Logan pasis üzemmódra
váltott át.
- Hé, Spence, mi az ábra?
 Máris felesleges harmadiknak éreztem magam.
Hokiról, bulikról meg más menőségekről nem
beszélhettem, befogtam hát a számat.
- Épp most szúrtam el egy algebratesztet -
felelte Spencer.
- Talán legközelebb kikölcsönzöm a csajt.
- Kedvesen vigyorgott, és elismerően végigmért.
- Nem hinném, hogy az eseted - mondta
Logan, mintha ott se volnék. - Mack aztán rendesen rád
szállna a jegyeid miatt, ami pedig a szülők dolga. Nem
bírnád a gyűrődést. Jó, hogy fafaragásból négyesre
feltornáztunk, hogy benne maradhass a csapatban.
Kezdtem utálni Logan Beckettet. Egész
pontosan ezt a „nem az eseted" kitételt. Spencer
leginkább közepes tanuló volt, bár ha nem lett volna
olyan jó sportoló, akár ki is bukhatott volna. Meg
persze ha a szülei nem adományoztak volna valami
épületet a sulinknak. Nem csak a magániskolák ájulnak
ám el egy rakás pénztől. Zsozsóért Oregonban minden
kapható, diszkrét orrplasztikától a jobb osztályzatokig.
Nem mintha egyik téma is közelebbről érintett volna,
de a pletykákból meg a kábeltévéből értesültem erről-
arról.
Spencer észrevehetően igyekezett még
vagányabbul menni.
- Tudod, hogy utálom a korai kelést. Reggel
nyolcra bejárni... semmi értelme!
- Hát nagy úr a másnaposság.
- Totál igazad van. Tényleg, jössz ma este Kyle
bulijára? A hétvége csütörtökön kezdődik, haver!
 - Ma péntek van - javítottam ki segítőkészen.
Nem mintha amúgy egyetértettem volna a
véleményével.
- Akkor pláne. Benne vagy?
Vártam, hogy Logan szabadkozva
visszautasítsa, mondván, tanulnia kell.
De nem volt ilyen szerencsém.
- Ott leszek.
A következő órám (emelt szintű kormányzati
ismeretek) tanterme elé értem. Elegánsan le kellett
lépnem, ami nem könnyű, mikor a Menők levegőnek
néznek.
- Akkor holnap - mondtam Logannek.
- Csá, Mack.
Még csak rám se pillantott közben, és mielőtt a
megszólítás ellen tiltakozhattam volna, eltűnt a sarkon
Spencerrel. Utálom, ha Macknek hívnak. Mit utálom,
gyűlölöm! Ott álltam a többi hozzám hasonló, órára
váró stréber gyűrűjében. Menőtlenül.
- Mackenzie, nem Mack - morogtam a
fogam között.
Szívás.
 5. FEJEZET

A vacsora minden volt, csak nem kellemes

aznap este Wellesley-éknél. Hiába sikerült a nap
további részében elkerülnöm a Menőket, a baj
megtörtént. Mikor hazaértem, fáradtan az egész napos
tanulástól és a megaláztatástól, öcsém, Dylan magából
kikelve fogadott.
- Mégis mi a fenét képzelsz? - üvöltötte.
- Helló, öcsike - köszöntöttem.
Azért tettem hozzá a kicsinyítő képzőt, hogy
ezzel is bosszantsam. Egy nővérnek ez a dolga. De már
annyira a plafonon volt, hogy fel se fogta az újabb
sértést.
- Miért álltál szóba Chelsea Hallowayjel? Nem
tudod, hogy nem egy súlycsoportba tartoztok?
- A saját súlycsoportoddal törődj, Dylan. Nekem
eszem ágában sincs közéjük tolakodni. De te, ha eleget
jársz edzőterembe, és pár IQ-pontot leadsz, még
bekerülhetsz a köreikbe. A szteroidokat is ajánlom.
Leendő kebelbarátod, Alex Thompson szerez majd
neked receptet. Ezt borítékolhatjuk.
- Alex Thompson nem szed szteroidokat! -
kiáltotta felháborodottan. - Csak arra kérlek... ne
baltázd el nekem is. A te dolgaid rám is rossz fényt
vetnek. Lógj inkább Jane-nel és Corey-val, oké? A
népszerűséget meg hagyd azokra, akik nyilvánosan is
ki tudnak nyögni egy ép mondatot. Ja, és az isten
szerelmére, ne lökj fel focistákat!
 Rendben, elismerem, ez szíven ütött. Totál
megalázó volt, hogy a hetedikes öcsém olvassa a
fejemre az esetlenkedésem.
- Különben honnan tudod? - kérdeztem
színlelt közönnyel.
Viszolyogva nézett ram.
- Viccelsz velem? Valahányszor szégyent hozol
a fejedre, SMS-t kapok róla. Fel tudod fogni, mennyibe
kerülsz? Havi tizenöt dolcsival tartozom anyunak a
korlátlan előfizetésért, neked hála.
- Te akartad így, hogy a kis barátaiddal
kitárgyalhassátok Chelsea miniszoknyáit. Nem mintha
lenne esélyed nála. - Beletúrtam a hajába. - Nem
hiszem, hogy per pillanat pisisekre vágyna. Nem rájuk
vetette ki a hálóját.
Ellökte a kezem, és rám vicsorgott.
- Jobbak az esélyeim nála, mint neked
Logan Beckettnél!
Egyetértőn bólintottam.
- Ez igaz. A különbség csak az, hogy
engem nem érdekel Logan Beckett, ahogy senki más
sem a Menő bagázsból. - Már Patricket leszámítva, de
ezt az én kisöcsémnek nem volt muszáj tudnia. - Ami
azt jelenti, hogy akármikor eláshatom magam... vagy
akár téged előttük.
Dylan elborzadva meredt rám.
- Egyetlen szót se mondhatsz rólam!
Értetted, egyetlen szót se!
Anyu ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.
Nyilván hallotta, hogy ordítozunk egymással
(pontosabban, hogy Dylan ordítozik velem).
- Mi folyik itt? - kérdezte bizonytalanul,
mint aki nem is igazán kíváncsi a válaszra.
Őszintén szólva talán nem is volt.
- Semmi új. Mackenzie nyilvánosan
lebőgette magát. Sokadszorra. Nem tudnád valahogyan
megállítani vagy elsuvasztani valahová? Bármi áron!
- Semmi baj a nővéreddel - jelentette ki anyu
határozottan. - Ő egy sajátos személyiség.
Nem éppen ezt akartam hallani.
- Sajátos nevelési igényű, ja - sziszegte
undokul Dylan a foga között. Anyu meg én
felhördültünk. - Miért, nem az? - fújt visszavonulót az
öcsém. - Azért jár annyi emelt szintű órára. Társaságba
egyáltalán nem való, bár az IQ-ja...
Anyu azonban nem hagyta, hogy befejezze a
mondatot.
- Azt ajánlom, nyugodjunk le mindhárman
vacsora előtt. Dylan, a nővéred nem jár bulizni, fogadd
ezt el! És Mackenzie... te meg miért nem próbálsz
kicsit jobban beilleszkedni, feloldódni az iskolában?
Nos, akinek már az anyja is rámutat a
balfékségére, az tényleg reménytelen eset. - Igazán
kösz, anyu - mondtam gúnyosan. - Azt mondod,
feloldódni? Nem inkább felszívódni? - Elindultam a
lépcsőn a szobám felé, úgy kiabáltam vissza: -
Valahogy így. - A nyomaték kedvéért hangosan
magamra vágtam az ajtót.
 De anyura nem tudtam sokáig haragudni. Egy
óráig duzzogtam ugyan a lecke fölött, aztán lementem
megteríteni az asztalt, kivinni a szemetet, felsöpörni a
konyhát és le- törölgetni a konyhapultot. így megy ez
egy csonka családban... van meló bőven. Szegény
anyunak tényleg nem arra volt szüksége, hogy a mi
ostoba civakodásainkra jöjjön haza. Ráadásul még
igaza is volt valamelyest.
Másnap aztán igyekeztem tényleg felszívódni a
suliban: valahányszor szóba került az „Alex Thompson
újraélesztéses sztori, a könyvtárba menekültem. A
könyvtárosnő jó fej, hagyta, hadd bástyázzam el
magam valahol hátul, a légfrissebb könyvek
társaságában. Gondoltam, majdcsak elfelejtik nekem
ezt az egészet. Ha pénteken semmi nem történik,
számítgattam, hétfőn már újra felvehetem a terepszínt,
és végre mindenki szokás szerint levegőnek néz.
Szombat reggel minden oké volt. Korán keltem,
felkötöttem a görkorit, és addig körözgettem, amíg
csodásán kitisztult a fejem. Az agyam csak akkor lassít
le igazán, amikor alszom vagy korizom. Ezért járok el
az általános iskola pályájára hetente egyszer. Enélkül
nem tudnám fenntartani rendezett, de zsúfolt
napirendem.
Azután fel kellett készülnöm lélekben egy
Menővel való találkozásra. Mialatt belebújtam a
legkényelmesebb farmerembe, hangosan buzdítottam
magam:
- Nem számít, hogy Logan Beckett
beképzelt, felvágós alak, mivel én meg erős,
magabiztos, agilis nő vagyok, aki majd gatyába rázza.
Nem fogok pincérnőként itt rekedni egy oregoni
külvárosban, mint az anyám, hogy két gyereket
neveljek egyedül, nem én! Majd mikor már
egyetemista leszek, és visszagondolok a gimis éveimre,
azt mondom minderről: „Egek, hogy utáltam Logan
Beckettet korrepetálni! De legalább jól fizetett."
Ezzel biztattam magam akkor is, amikor a
Hamilton-ház előtt Loganre vártam, hogy felvegyen.
Nem mintha szégyellném a saját házunkat, nyugtattam
magamat, miközben úgy egyensúlyoztam a
járdaszegélyen, mint egy tornatermi gerendán. De ha
Logan Beckett történetesen azt hiszi, hogy a
viktoriánus Hamilton-lak a mienk... abban sincs semmi
rossz. Nem akartam, hogy lesajnáljon a kertünk láttán,
amit felvert a gyom, vagy lássa a lerobbant falakat,
amelyekről pergett a festék. Ha valamit ki nem
állhattam, az az émelyítő sajnálat volt, amit mindenki
ránk zúdított a válás után.
Hát nem borzasztó! - szörnyülködtek a népek. -
Lelépett a balett-tanárnővel! Most mihez kezdtek? Ti
szegények!"
A sikítófrász kerülgetett, amikor az öreglányok
megcsipkedték az arcomat: „Apukád biztosan hazajön,
aranyoskám."
Nem jött haza, én meg a hátam közepére
kívántam.
Egy kocsi azért nem jött volna rosszul. Akkor
nem kellene Loganre várnom, aki késett. Amikor végül
befutott, pocsékul nézett ki, mintha most lett volna
vége a bulinak. De még így is szexi volt, szexisen
gyűrött. Én a helyében úgy festettem volna, mint egy
zombi. Csak néhányszor éjszakáztam tavaly, az emelt
szintű tesztekre készülve, de ez a pár alkalom is
megtanított arra: ha nem akarom, hogy azonnal
orvoshoz küldjenek, minimum hat óra alvásra van
szükségem. Ja, ha nem alszom eleget, azonnal
megkérdezik, beteg vagyok-e.
- Kérsz valamit? - kérdezte Logan,
miközben beállt a Starbucks parkolójába.
Szinte meghatódtam, hogy ilyen udvarias.
Beletúrtam a hátizsákomba a pénztárcámért.
- Egy mokka frapucsínó jól jönne.
- Mekkora?
- Izé... kicsi?
Jó, nem igazán értem a Starbucks-méreteket.
Nem én tehetek róla, ha mind óriásinak tűnik.
Mire megtaláltam a pénztárcámat, Logan már
nyitotta is a kocsi ajtaját.
- Várj egy kicsit! - szóltam rá, miközben
negyeddolláros után kotorásztam.
Félig mulatva, félig bosszankodva nézett rám.
- Hagyd csak - mondta.
Ebből is látszik, mennyire nem ismer. Én
ugyanis mindig ki szoktam fizetni, amit rendelek. Ő
azonban már messze járt.
Megfordult a fejemben, hogy utánaeredek, és a
pultra csapom a gyűrött egydollárost meg a
negyeddollárost és a tízcentest, de aztán úgy
döntöttem, hogy magunk között is elintézhetjük... az
kevésbé kellemetlen. Ám ekkor megláttam Patrick
Bradfordot, aki arrafelé tartott, és teljesen leállt az
agyműködésem.
Patrick. Mivel egyenesen felém jött, minden
megtépázott idegszálammal reméltem, hogy végre
beszélhetünk egymással kettesben. Akkor ő is rájön
majd, mennyire összeillünk. Olyan lehetőség volt ez,
amit nem hagyhattam ki. Összeszedtem hát minden
bátorságomat, kinyitottam a kocsiajtót, és leléptem a
járdára.
- Hé, Patrick!
Nem, ez nem az én hangom volt.
A köszönés irányába fordulva láttam, hogy
Chelsea Halloway üldögél két barátnőjével a Starbucks
előtt. Jane-nel Smink és Pinknek neveztük el kis
kettősüket, mivel Steffani Larson a MAC
kozmetikumok és a Clairol-féle szőke hajfesték közös
terméke volt - a pletykák szerint pár diszkrét plasztikai
sebészi beavatkozáson is átesett -, Ashley McGrady
meg hatodikos kora óta szolizott. Úgy látszik, a Menők
a Starbucksban gyülekeznek bulik után, itt gyógyítják a
macskajajukat, gondoltam.
Mit mondhattam volna erre? Hisz nincs olyan
srác, aki inkább velem foglalkozna ahelyett, hogy
ezekkel a csajokkal édeleg. Patrick sem volt kivétel.
Nem mintha Chelsea és Steffani ugyanúgy ácsingóztak
volna utána, mint más Menő srácok (khm, khm,
például Logan) után. De hát ez várható volt. Patrick
épp csak belefért a Menők társaságába, de bármikor ki
is paterolhatták onnan. Ami megmagyarázza, miért
biccentett épphogy csak felém és ment tovább egyetlen
mukk nélkül. De lehet, hogy engem akart megkímélni a
Menők piszkálódásaitól.
A csajok vihorászni kezdtek valamin, amit
mondott, én meg nem tehetek róla, de azt kívántam,
hogy fulladnának bele a habos kávéba, és bénulna le az
agyuk az oxigénhiánytól. Hülyén éreztem magam
Logan csillogó fekete kocsijának oldalához dőlve,
miközben tátott szájjal lesem a Menőket. Tuti, hogy a
három banya észrevett, de még csak felém se intettek.
Akkor is ott álltam, amikor Logan kijött, kezében a két
kávéval.
- Logan!
Ez megint nem az én hangom volt. Chelsea
sikkantotta, de mivel néhány óra múlva amúgy is
jelenése volt a srácnál, kissé mintha túljátszottá volna a
lelkesedést. De persze Logan nem bánta. Mindössze a
szemöldökét vonta fel a viharos köszöntésre. Talán így
fogják a pasasokat a Chelsea-féle csajok: nem lankadó
lelkesedéssel és mély dekoltázzsal.
- Szeva, haver! - Patrick szájából ez a
köszönés olyan Mesterkélten hangzott, hogy kis híján
elnevettem magam. Gondolom, nem mert lazább
megszólítással próbálkozni
(mondjuk: „Csá, öreg, mizu?"), nehogy
kiröhögjék az erőlködése miatt. Szerintem viszont
imádnivaló volt.
Mély lélegzetet vettem. „Oké - utasítottam
magam elég legyen a beszariskodásból! Logan most
már bármelyik pillanatban odaléphet hozzám a
kávémmal, és akkor a többi Menő sem tehet úgy,
mintha meg sem látna."
 Ezért inkább én tettem meg az első lépést.
Egyenesen odamentem a csoporthoz. Közben nem
vettem le a szemem a mokka frapucsínóról. Csak
stílusosan, biztattam magam. De amikor már elvettem
a kávét, a taktika nem működött tovább.
- Ööö... kösz - motyogtam. - Később kifizetem.
- Ugyan már - vetette oda Logan könnyedén.
Akaratom ellenére elfogott az irigység. Hát
igen, ha valakinek nem kell az egyetemi tandíj miatt
aggódni, az könnyen nagylelkűsködik. Nem retteg attól
minden kis kiadásnál, hogy a laptopját kockáztatja.
- Nem, később mindenképpen rendezzük -
makacskodtam.
- Mi van, ti jártok? - kérdezte Patrick
bizonytalanul.
Félrement a mokka, de nem a nevetéstől.
- Jó poén! - vihogott fel Chelsea. - Hogy
ők egy pár...
Ez durva volt, kösz.
- Jaj, nem, dehogy, nem, nem! -
tiltakoztam vadul.
Talán egy „nem" is elég lett volna.
Patrick elvigyorodott, amitől elgyengült a
térdem. Tök cuki volt az olvadt csokoládé színére
emlékeztető szemével... tisztára, mint a mokka
frapucsínó a kezemben. Kicsivel közelebb húzódtam
hozzá. Vonzott a mosolya, képtelen voltam ellenállni.
- Csak kávét vettünk - mondta Logan.
- Igen - helyeseltem. - Élénkíti az
agyműködést, ezért hasznos a tanulásnál. Tudtátok,
hogy volt idő, amikor a kávét fizetőeszközként
használták?
Patrick némán csóválta a fejét, jelezve, mekkora
bakit követtem el. A csajok hitetlenkedve meredtek
rám, mialatt Logan az italát hörpölte. Szemlátomást
kitűnően szórakozott.
- És miért kellene tudnunk? - csattant fel
Chelsea.
- Izé... mert érdekes?
Le nem vettem a szemem Patrickről, hogy
megőrizzem a melegséget a szívem táján. Ha
pillantásom a három banya valamelyikének fagyos
tekintetével találkozik, még jéggé dermedek a végén.
Logan a vállamra tette a kezét (nyomban el is
hallgattam), és azt mondta:
- Akkor viszlát, srácok.
Aztán a kocsihoz terelt. Megvártam, amíg
mindketten beülünk az autóba, és csak utána fordultam
oda hozzá.
- Érdekes, hogy kávéval fizettek, nem? -
kérdeztem.
- Aha, jópofa.
Meglepett, hogy helyesel. Fürkészően,
gyanakodva méregetett szürkéskék szemével.
Megpróbáltam nyugodtan állni a tekintetét.
Néha olyan érzésem volt, hogy ő próbál tanítani
engem, és én vagyok az, aki elhasal a vizsgán.
 6. FEJEZET

- Nem is tudtam, hogy odavagy Patrickért.

Logan ezt teljesen közönyösen mondta, noha
szemlátomást kissé mulatott a dolgon.
- M... m... miből gondolod? - nyögtem ki végül.
- Mondjuk, a nyálcsorgatásodból.
Képtelen voltam olvasni az arckifejezéséből.
Erősen eltúlozta egy kissé suta helyzet jelentőségét, és
közben nagyon elégedett volt magával. Még hogy én
csorgattam a nyálamat? Miről beszél?
Nem tudtam megállni, hogy ne tisztázzam a
helyzetet.
Egyenesen a szeme közé néztem.
- Nem szokásom flörtölni. Van jobb
dolgom. - Reméltem, hogy ez elég meggyőzően
hangzott. - Most pedig: használni akarod az agyadat,
vagy hagyod elsorvadni?
Hallgatás telepedett ránk. Jó, elismerem,
túlontúl felvettem Logan megjegyzését... és
bepipultam. Nem holmi baráti ugratás volt ez, mivel
nem voltunk barátok. Ő Menő, én Láthatatlan vagyok,
és ha el is feledkeztem volna róla, az iménti jelenet a
Starbucksnál észre térített.
- Oké, mi a baj? - törtem meg a csöndet, mert
nem bírtam tovább. Vállat vont. Ennél kevésbé
kommunikatív nem is lehetett volna. - Mi ütött beléd?
- Semmi - vetette oda.
 - Nézd, nem tudom, mi a problémád, de tedd
túl magad rajta! Nem tudunk tanulni, ha hozzám se
szólsz. Pedig szükségem van erre a melóra, hogy
vehessek egy Mac-Bookot.
- Ezért csinálod? - kérdezte hitetlenkedve. -
Egy laptopért?
- Ööö... igen - mondtam. - Mégis mit gondoltál,
miért vállaltam el, a Nobel-díjért?
A kérdésre ügyet sem vetett, csak
elgondolkozott.
- Ennek van értelme. Még a név is
stimmel.
Értetlen képem láttán elvigyorodott.
- Mackenzie MacBookra gyűjt.
A kezem ösztönösen ökölbe szorult, vigyáznom
kellett, hogy ne kapjam fel a vizet.
- Hű de vicces! Ezt még nem hallottam
soha. Jaj, várj, mégis! És nem Macknek hívnak.
Nem hinném, hogy figyelt volna, mert épp
akkor álltunk be a kocsifelhajtójukra. Néhány perc
múlva már a konyhájukban ültünk a nyitott
tankönyvekkel.
- Vagyis a francia-indián háború... kik
között tört ki? - próbálkoztam újra.
Logan bosszúsan beletúrt a hajába, és
elmélyülten tanulmányozta a kicirkalmazott
krikszkrakszot, amit a törikönyvébe kanyarintott.
- A franciák és az indiánok között?
- így nem egészen pontos.
 - Akkor miért így hívják? - kérdezte
elgyötörtén.
- Nos, azért, mert a győzteseké az elnevezés
joga.
- És kik győztek, a franciák vagy az
indiánok?
- Egyikük sem. - A Logan szemében
megjelenő viszolygás láttán gyorsan hozzátettem: - A
britek és a telepesek. Tudod, túl hosszú lenne, ha úgy
neveznénk: a britek és a telepesek háborúja a franciák
és az indiánok ellen. - Halvány félmosoly volt a
jutalmam, ezért folytattam: - A britek nyertek a
telepesekkel együtt. Azért nevezték el francia-indián
háborúnak, mert ők voltak az ellenség.
Logan épp mondani készült valamit, amikor
beléptek a szülei.
- Szervusz, Mackenzie - üdvözölt a
mamája kedvesen. - Hogy megy a tanulás?
- Jó napot, Mrs. Beckett és Mr. Beckett. -
Közben azon gógyiztam, ne Dr. Beckettnek hívjam-e
mindkettőjüket, vagy ezzel csak összezavarnám a
dolgokat. - Azt hiszem, remekül. Most éppen a
legfontosabb eseményeket nézzük át az órai anyagból.
Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy
tökéletesen uralom a helyzetet, holott nyilvánvaló volt,
hogy nem. Logan huszonkilenc százalékra teljesítette a
felmérőt, amit mindennek lehetett nevezni, csak jó
eredménynek nem. Semmi nem maradt meg a fejében
az órákról. Leginkább a füzetét firkálta tele. Lerajzolta
az osztálytársait, de viharban hányódó hajók és hosszú
nyakú zsiráfok is szorongtak a margón. Fantasztikus!
- És önök hogy vannak? - kérdeztem, hogy
témát váltsunk.
- Ó, kitűnően - felelte Logan mamája, aki
sültpulyka-szeleteket vett elő a frigóból, és nekilátott,
hogy szendvicseket készítsen.
Beckették háza ragyogott a tisztaságtól, itt
minden drága és ízléses volt. Ami nem csoda, ha két
doktor keres egyetlen gyerekre, és nem egy pincérnő
nevel kettőt soványka fizetéséből meg a nőcsábász
exférjétől kapott gyermektartásból.
- Történt valami izgalmas a kórházban?
- Semmi érdekes. Néhány alkoholmérgezéses
kölyöknek lei kellett mosni a gyomrát. Nagy buli
lehetett az éjszaka.
Itt még a felnőttek is tájékozottabbak voltak
buliügyben, mint én.
- Én nem hallottam róla - tiltakoztam,
igazi jó tanuló és jó kislány módjára. - Nem iszom
alkoholt. Nem az én stílusom.
Logan egyenesen a szemem közé nézett.
- Komoly? Ki nem találtam volna.
Tahó!
- Így kell ezt - mondta a mamája csevegő
hangnemben.
- Dicséretes, ha valaki ismeri a határait, és
ehhez tartja magát. Nem gondolod? - fordult a fiához.
- Igen. - Logan szemlátomást a
nevethetnékjével küzdött. - De még mennyire.
 Mindketten tudtuk, miért nem iszom. Ha nem
hívnak meg ezekre a bulikra, ugyan hol részegedhetnék
le?
Már épp mondtam volna valamit, amikor
megszólalt a csengő.
- Majd én - mondta Logan papája, aki
kezében egy diétás kólával indult az ajtó felé.
- Jó napot, Mr. Beckett.
Azonnal felismertem ezt a hangot. Sátáni volt,
olyan lányé, akinek minden szava ármány és bujaság.
Hazudsz, Mackenzie, csak annyit lehetett tudni a
hangról, hogy Chelsea Hallowayé. Az összes többi
puszta feltételezés, bár annak igen megalapozott.
- Logan, egy barátod jött látogatóba. - A
papája hangsúlya sejteni engedte, hogy nem épp ez a
legtalálóbb megjelölés. Nem mintha az én dolgom lett
volna.
Becsuktam a törikönyvet, és lélekben
felkészültem a Chelsea-vel való találkozásra. Nem
tudom, mi van ebben a csajban - talán a trendi frizurája
vagy a tökéletes sminkje -, de mindig beparázom tőle.
Bárhol bukkant fel - a suliban, a Starbucksban vagy
Logan Beckett konyhájában - áradt belőle a
felsőbbrendűség illata... vagy valami Victoria's Secret
parfümé.
- Helló, Chelsea - üdvözöltem lazán, mikor
megjelent a konyhában.
Felálltam, és megindultam a banános muffin
felé. Dr. Beckették már a közös tanulás első napján
arra biztattak, hogy érezzem otthon magam náluk, ami
azt jelentette, hogy nem kell minden alkalommal
engedélyt kérnem, valahányszor megrohamozom a
frigójukat. Az iskola utáni nassolásban legalább olyan
jó vagyok, mint a tanulásban.
- Helló - vetette oda Chelsea, majd
ragyogó mosollyal Mrs. Beckett felé fordult.
„Gyönyörű lány vagyok, pontosan a fiához
való” - mondta ez a mosoly. Benyali tyúk.
- Hogy van, Mrs. Beckett? - kérdezte Chelsea
negédesen.
- Köszönöm, jól, Chelsea. És te?
Chelsea hátravetette a haját. Szakasztott, mint
egy glancos Pantene hajreklám.
- Pompásan.
- Mentek valahová Logannel, miután
Mackenzie végzett a korrepetálással?
Meglepett, hogy a nevemet hallom. Iparkodtam
a frigóba olvadni, miközben begyűjtöttem egy diétás
kólát. Hanem Mrs. Beckett szemlátomást nem az a
fajta volt, aki levegőnek néz egy lúzert, amint egy
népszerű csaj feltűnik a színen.
- Ami azt illeti, Mackenzie most nekem is segít
a fogalmazásírásban - jelentette ki Chelsea
magabiztosan. De hát ő mindenben ugyanilyen
magabiztos volt. Ha majd Logan-nel gyerekeik
lesznek, biztos azok is nagyon magabiztosak lesznek.
- Bírod még, Mackenzie? - kérdezte Mrs.
Beckett kedvesen. - Nem hajtod túl magad?
- Nem, dehogy, menni fog - feleltem.
 Mi mást mondhattam volna? Az igazat?
„Bocs, Chelsea, de tropára ment az agyam.
Kénytelen leszel egyedül megírni azt a fogalmazást.
Gondolom, emiatt majd bosszúból undok pletykákat
terjesztesz rólam a lányöltözőben. Felhívhattalak
volna, hogy visszamondjam a dolgot, de hát te nem
adod meg a telefonszámod holmi Láthatatlannak."
Igen. De jó is lenne! Ehelyett mit mondtam?
- Nem vagyok fáradt. Logan addig
pihenhet, vagy akár átnézhet pár tesztkártyát, amíg
Chelsea-nek segítek. Aztán újra nekiveselkedünk a
tankönyvnek.
Mrs. Beckett bólintott, miközben befejezte a
szendvicse összeállítását.
- Akkor sok szerencsét. - Ezzel a férjével
együtt kivonult az úszómedencéhez.
Magamra maradtam a két Menővel. Hát
szerencsére aztán tényleg szükségem volt, hogy ezt
megússzam.
 7. FEJEZET

- Nem hiszem, hogy tudok segíteni -

mondtam Chelsea-nek a fogalmazását átolvasva.
Szívás volt rájönni, hogy ez tényleg így van.
Nem igazság, hogy a suli legcsinosabb és
legnépszerűbb csaja ráadásul okos is. A francba!
Valami hibája csak kell hogy legyen (azon túl, hogy
velejéig gonosz), különben kénytelen leszek azt hinni,
hogy egy másik bolygóról idecsempészett kiborg.
Mintha nem tudna hibázni... Halvány fogalmam sincs,
miért kért meg, hogy nézzem át a fogalmazását, hacsak
nem egy újabb csel volt, hogy Logannel lehessen.
- Miért, mi a baj vele? - ment át Chelsea
védekezésbe.
Kihúzta magát a székén, még jobban
közszemlére téve a dekoltázsát, amit Logan láthatóan
élvezett.
Mondhattam volna, persze, hogy nincs vele
semmi baj. „Jó kis fogalmazás ez! Nincs okod aggódni,
Chelsea, az angoltanárodnak tetszeni fog." De ez nem
lett volna teljesen igaz.
- Nos - mutattam az előttem fekvő könyvre. -
Te úgy gondolod, hogy Janié, az Istent látták
főszereplője végül rátalál az igaz szerelemre?
- Igen.
- Csak mert én is olvastam a könyvet, de
szerintem egyáltalán nem a szerelemről szól.
Erre felkapta a fejét.
 - Miről beszélsz? - kérdezte viszolyogva. -
Arról szól, hogy előbb rossz pasikat szed össze, mielőtt
a hozzá illőt megtalálná. - Az utolsó, lesütött szemmel
elmondott szavakat Logannek szánta. Flörtölt ezerrel.
- Szerintem meg szánalmas nő - jegyeztem
meg, mire Chelsea megvetően nézett rám, Logan
viszont megint jól mulatott. - Hagyja magát
kihasználni a kapcsolataiban, míg a végén le kell lőnie
a férjét, akit megharapott egy veszett kutya. A valódi
üzenet szerintem az, hogy... a férfiak nem jobbak a
kutyánál.
Logan erre felvonta a szemöldökét.
- Hé... ez nem igaz - mondta halál nyugisán.
- Persze, nem mindig. Nem minden pasas, de a
jelenlévők nem feltétlenül kivételek.
Chelsea majd felnyársalt a tekintetével, Logan
viszont elvigyorodott.
- Hát akkor kösz - mondta Chelsea, és
kimondatlanul is hozzáértette, hogy „a nagy semmit".
- Bocs, hogy nem tudtam többet segíteni.
Szóval, Logan, hogy is állunk a francia-indián
háborúval?
- Őrült izgi - mondta faarccal. - Alig várom,
hogy megtudjam, mi lett a vége.
- Fogadok, hogy a telepesek győztek -
vigyorodtam el.
- Ne lődd le a poént! - Ezzel becsukta a
könyvét, ezért nekem kellett kinyitnom a magamét a
megfelelő oldalon.
 - Ami azt illeti, tényleg izgi. Vegyük
például ezt a csatát...
De Logan rám se bagózott. Chelsea ugyanis
előrehajolt, miközben úgy tett, mintha a fogalmazására
koncentrálna. Mondtam én, hogy a férfiak nem jobbak
a kutyáknál!
A korrepetálás hátralévő része eseménytelenül
telt el. Jórészt azért, mert valahányszor Logan
megpróbált rám vagy a tankönyvre figyelni, Chelsea
leejtette a ceruzáját. Ilyenkor bazi mélyen le kellett
hajolnia, hogy felvegye. Vagy hátravetette hosszú
hajót, amely lágyan visszahullott az arcába. A vak is
láthatta, hogy a fogalmazása fikarcnyit sem érdekli,
Logan pedig nem bánta a műsort.
Mivel Chelsea kis magánszáma alatt Logan
nagyjából annyi ideig tudott figyelni, mint egy guppi, a
tanulásnak lőttek. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. A
napnál világosabb volt, hogy Logan fejébe nem lehet
beleverni az anyagot. Még szerencse, hogy vasárnap
újra tanulunk, gondoltam magamban.
A Hamilton-ház előtt tett ki, én pedig
hazabattyogtam, miután csillogó fekete autója eltűnt
szem elől. Dylan odakint várt rám.
Úgy állt ott, mintha meghalt volna valaki
házban. De tényleg. Hamuszürke ábrázatát látva
rohanni kezdtem felé, azzal sem törődve, hogy
csapdossa a hátamat a tatyóm.
- Mi történt, Dylan? Anyu jól van? -
kiáltottam.
Egy szót sem szólt, amíg mellé nem értem, és
akkor is csak karon ragadott, és bevonszolt a házba.
- Ezt látnod kell!
Ezzel egyenesen a családi számítógéphez
vezetett. Több millió éves darab, és egy
örökkévalóságig tartott, amíg elindult. Dylan
rátenyerelt az egérre, mire eltűnt a képernyő- védő
anyu és kettőnk nevető strandfotójával. Ami helyette
megjelent, annak láttán kis híján visszaadtam a befalt
muffinokat.
Egy Youtube-videó volt, kövérrel szedett
címmel: Mackenzie Wellesley - minden idők legcikibb
csaja!
Már ettől legszívesebben elsüllyedtem volna.
De az alatta lévő videó ennél is rosszabb. Mert ott volt
az egész jelenet megörökítve, hogy milliók röhögjenek
rajtam. Dylannek csak rá kellett klikkelnie, én pedig
képkockáról képkockára újraélhettem mindent. Láttam
magam, amint kiütöm Alex Thompsont a
hátizsákommal, majd megrémülök, amikor nem ad
életjelt, és lábamat a hasán átvetve megpróbálom
feléleszteni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy
miközben a mellkasát püfölöm, Alex leplezetlen
rémülettel és elképedéssel mered rám... ernyedten
védekezve ellenem.
Hogyhogy nem vettem észre? Annyira
lefoglalhatott az újraélesztés, hogy nem vettem
tudomást lankadt csapkodásáról. Valahányszor
megmozdult, hogy levessen magáról, a következő
erőteljes nyomástól visszahanyatlott a betonra.
Kétségbeesett bocsánatkérésem minden egyes szavát
hallani lehetett: „jól vagy? Piszkosul sajnálom. Baleset
volt. Nem láttalak meg... amíg fel nem löktelek... és
ráadásul itt, mindenki előtt."
Elsápadtam. Sejtelmem sem volt, hogy mindent
ennyire elbaltáztam. Többé nem megyek Alex
közelébe, az hétszentség!
A videó alatt meg ott volt egy rakás komment.
Mindjárt az első ez volt: „Hahaha! LOL. Ezt a gáz
csajt!"
Csak bámultam a képernyőre, miközben az
agyamban egyre ez a mondat kattogott: „Ezt a gáz
csajt! Ezt a gáz csajt! Ezt a gáz csajt!" Nehezen
szedtem a levegőt, és tudtam, hogy bármelyik
pillanatban eleredhet a könnyem.
- Egyetlen lehetőséged maradt - jelentette
ki Dylan. - El kell költöznöd... talán valaki befogad.
Ennyi bőven elég volt, sietve a szobámba
takarodtam. Ott ágyba bújtam, fejemre húztam a
takarót, és úgy tettem, mintha valahol egészen máshol
lennék, nem itt. De nem igazán segített. Ha tudtam
volna, mi vár még rám, soha többé nem hagyom el a
szobámat.
 8. FEJEZET

Anyu azzal nyugtatott, hogy nem olyan nagy

ügy ez az egész. Nem tudom, komolyan gondolta-e,
amit mondott, de kijelentette, hogy népszerű
iskolatársaimat csak zavarba ejti szellemi
felsőbbrendűségem, ne vegyem hát fel a dolgot. Na
igen. Ezért lettem köznevetség tárgya az interneten.
Anyu épp ott tartott, hogy a YouTube-ot úgyse
nézi senki, mikor felhívott Jane, hogy figyelmeztessen.
Nem volt rá szükség, mert amúgy is kétóránként
trappoltam le a földszintre, hogy ellenőrizzem,
mennyien láttak. Úgy harmincezernél megálltam.
Valahányszor megláttam a számlálót, aztán olvasni
kezdtem az új kommenteket, az egekbe szökött a
vérnyomásom.
Jó volt hallani Jane nyugodt hangját.
- Ümm... Kenzie - mondta, amikor felvettem a
készüléket. - Beszélnünk kell.
- Hadd találjam ki! Az egész gimi rajtam
röhög?
Elhallgatott.
- Hát... igen - mondta nagyon lassan
formálva a szavakat.
Jane őszinteségére mindig is számíthattam.
- És mégis mit tanácsolsz? - tértem a lényegre.
Újabb hallgatás következett.
_ Mondjuk, találd meg a benned lakozó
vámpírvadászt.
A telefonra meredtem.
- Ennyi? Ez a tanácsod? Hisz eddig mindenre
találtál megoldást. Gyerünk, gondolkozz!
- Bocs, Kenzie - nevette el magát, aztán
elkomolyodott. - Hogy bírod?
- Az ágyamba menekültem. De majdcsak
elviselem valahogy. Egy leégéssel több vagy kevesebb
igazán nem számít.
Jane újra felnevetett.
- Végül is nem ez a legrosszabb.
Emlékszel, amikor általánosban elfingtad magad jóga
közben?
Ez a baj a régi barátokkal, az ember minden kis
ingására emlékeznek.
- Vagy amikor két éve olyan svunggal dumáltál
annak a cserediáknak, hogy a végén teleköpködted az
arcát?
- Emlékszem - mondtam szárazon. - És külön
kösz, hogy felidézed ezeket a szép pillanatokat.
- Mindössze azt akarom mondani, hogy ennek
is vége lesz egyszer.
- Kösz - mosolyodtam el.
- És hogy ment a mai korrepetálás? A Menők
nem emlegették a videót, ugye?
- Nem, még nem - húztam el a szám. - De
láttam Patricket a Starbucksnál.
- Atyaég! Hogy oda ne rohanjak!
 Ez nem volt túl szép tőle, ha azt vesszük, hogy
én mindig végighallgattam a szerelmi nyűglődéseit. De
hiába faggatom, mi a baja Patrickkel, mindig elhárítja a
kérdést.
Ezért úgy döntöttem, hogy meg se hallom ezt a
kis gonoszkodást.
- Aztán tanultunk Logannel. Elég fura volt.
- Nem találtad meg a hangot egy Menővel? Ki
gondolta volna?
- Talált, süllyedt - nevettem el magam. - De ez
valahogy más volt... Oké, először is tett egy szemét
megjegyzést arra, hogy ájuldoztam Patricktől. - Jane
meglepetten felszisszent. - Pedig nem is. De a
legfurább az az egészben, hogy mennyire felkaptam a
vizet.
- Hogyhogy? - kérdezte most már
aggódva. - Jól vagy?
- Igen, persze. De azért alaposan
nekimentem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Menő,
és úgy beszéltem vele, mint veled.
- Azaz, mint egy kötekedő kekec?
- Köszi - vigyorodtam el. - Kedves tőled,
hogy ezt mondod. Tényleg.
- És meglepődött?
Ezen elgondolkoztam.
- Fogjuk rá. Inkább azt mondanám, hogy
mulattatta. Még oldotta is valamelyest a feszültséget.
Csönd támadt a vonal túloldalán.
- Fogalmam sincs, mit jelent ez - mondta végül
Jane.
- Az égvilágon semmit - nevettem el magam.
- Csak légy óvatos, Kenzie! Nem mehetsz át
másik suliba. Corey meg én nem éljük túl a gimit
nélküled.
Ezért vagyunk a legjobb barátok Jane-nel az
általános óta.
- Ne félj, nem lesz semmi baj. Hacsak
Dylan nem nyír ki álmomban... -
Ilyen egy szerető, támaszt nyújtó családtag
válsághelyzetben. Dylan kiviharzott a konyhából.
Hagytam, hadd menjen. Nem lehet könnyű, ha az egész
gimi az ember nővérén röhög, és hát tényleg mindenki
rajtam röhögött.
Erre már másnap rájöttem a suliban. A
YouTube-videó végigkísért a folyosókon, úgy dongott
körül, mint egy pimasz légyraj. Az egyik tahó még a
barátját is oldalba bökte, amikor elmentem mellettük:
- Nem ölöm meg ezzel? - sipította magas
fejhangon.
Ami azt illeti, elég bénán utánzott. Lesunytam a
fejem, és a magántanulói státuszt fontolgattam...
legalábbis amíg ennyire ciki alaknak számítok.
Mindössze annyi jó történt, hogy Corey
visszatért a vitabajnokságról. Jane nyilván tájékoztatta
legújabb (és legnagyobb) lebőgésemről, ezért
mindketten igyekeztek lekötni a figyelmemet ebéd
közben.
- Nem is bámulnak - nyugtatott Jane idegesen,
amikor újra körbesandítottam az ebédlőben.
- Dehogynem.
- Jó, egy kicsit - vont vállat Corey mímelt
közönnyel. - Nem olyan nagy ügy.
Összehúztam magam a széken.
- Könnyen beszélsz. Neked senki nem
ajánlgatja, hogy megtanít az újraélesztésre.
Corey megint vállat vont.
- Rosszabb is lehetne.
- Tényleg? Hogyan? - ellenkeztem.
- Szemét megjegyzéseket írhatnának rólad a
mosdó falára. Vagy rád szállhatnának a szekrényeknél.
Leönthetnének jégkásával. Ilyenek
Corey túl sok tévéműsort néz a lúzerek
szívatásáról. Mégis úgy döntöttem, hogy nem
vitatkozom vele, inkább a szendvicsemre
koncentráltam.
Mire hazaértem, teljesen lefáradtam.
Kikészített, hogy hol a suttogó megjegyzésekre fülelek,
hol meg próbálom teljesen kizárni őket a tudatomból.
Még az emelt szintű órákon sem nyugodtam le.
Folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy bogár a
mikroszkóp alatt. De legalább Logannel nem kellett
tanulnom aznap.
Örültem, hogy senki nem volt odahaza. Dylan
fociedzésre ment, anyu meg dolgozott. Összeütöttem
valami kaját, zenét hallgattam a konyhában,
elvégeztem a házimunkát, és tanulni kezdtem. Nem
tudtam megállni, hogy kicsit álmodozzak is.
 Elképzeltem, hogy leérettségizem ezen a
borzalmas helyen, a Smith Gimnáziumban. Aztán
egyetemre megyek. Leakasztok valami szuper
ösztöndíjat. A tízéves osztálytalálkozóra minden
sutaságom elpárolog. Chelsea Halloway még ekkorra
sem fejezi be tanulmányait a helyi kis vacak főiskolán.
Legalábbis én így képzeltem. Mindenkivel kellemesen
elcsevegek majd a találkozón, és Patrick rájön,
mennyire hiányoztam neki. Majd odaoldalog hozzám
egy itallal meg azzal az olvatag tekintetével, és sétálni
hív. Én angyalian rámosolygok, aztán kézen fogva
otthagyjuk a többieket. Később pedig, még aznap
este... hát... szóval abban aztán nem lenne semmi
sutaság!
Már vagy egy órája a kormányzati ismeretekkel
szöszmötöltem, mikor hazajött anyu. Fáradt volt, de
azért nekiveselkedett egy akkora tál ragunak, amin egy
hétig elélhetünk. Utált főzni, én pedig megpróbáltam
bemenekülni a szobámba, mert tudtam, hogy nem telik
bele öt perc, és az ABBA üvölt a konyhában, minden
létező felületet elborítanak a hozzávalók, és ha anyám
szeme elé kerülök, a segítségemet kéri. Mivel én nála
is pocsékabb szakács vagyok, haladéktalanul
elpucoltam.
- Mackenzie - kiáltott utánam -, légy
szíves, vágd fel azt a...
Szerencsére megcsörrent a telefon.
- Majd én felveszem. - Megörültem, hogy
kihúzhatom magam a konyhai szolgálat alól.
- Halló, Mackenzie Wellesley-vel szeretnék
beszélni.
 Meglepődtem, mert engem szinte soha nem
hívtak.
Ööö... én vagyok az.
- Üdvözlöm. Az AOL Newstól hívom. Tudni
szeretnénk, mit gondol a YouTube-videóról.
- Izé... hát nem is tudom - hebegtem.
- Kínosnak érzi?
- Természetesen. - Ezt a hülye kérdést! Lehetett
volna anélkül végignézni a balfék újraélesztési
kísérletemet, hogy ne akarnék menten elsüllyedni? Ha
csak eszembe jutott a szitu, rám tört az ájulhatnék.
- És mi zavarja benne a legjobban?
- Nem is tudom - kezdtem el fel-alá járkálni. -
Talán ahogy Alex rángatózott, mialatt én...
A vonal túloldalán fojtott nevetést hallottam,
mire menten elhallgattam.
- Elnézést - köhécselt a pasi. - Már csak
pár kérdéssel zavarom. Milyen érzés, hogy ön lett a
„Hogyan ne viselkedjünk társaságban?” kampányarca?
- Hogy mi lettem?! Bocs, de nem értem.
Semmiféle kampányarc nem vagyok.
Kuncogást hallottam a vonalban.
- Rendben. És milyen érzés, hogy milliók
nézték meg a videót?
Értetlenül meredtem a készülékre, arra
gondolva, hogy félrehallottam.
- Bocsánat, de jól értettem, hogy milliókat
mondott? - kérdeztem udvariasan.
 - Bizony. Amióta a videó felkerült a YouTube-
ra, a Fail-blogra, a Facebookra és a Twitterre, ekkora
figyelmet keltett.
Hatalmas levegőt vettem. Az oxigén hasznos
dolog, gondoltam bágyadtan. Az a lényeg, hogy
lélegezzek.
- Nem is tudom, de azt hiszem, kellemetlen
nekem ez az egész - folytattam a járkálást.
- Csak még néhány kérdés.
Ez most már inkább utasításnak hangzott, és
nem tudtam, hogyan vethetnék véget a beszélgetésnek.
- Milyen érzés híresnek lenni?
Erre teljesen elképedtem.
- Nem tudom. Velem soha nem történt meg.
- De hisz ön híres!
- Nem, nem vagyok az - makacskodtam.
- Rendben - mondta a pofa csillapítóan. -
És az milyen érzés, hogy Ashton Kutcher emlegeti a
Twitteren?
- Mit csinál Ashton Kutcher? - Igazán nem
akartam fel üvölteni. Azt még kevésbé akartam, hogy
Dylan berontson a parányi dolgozószobánkba. - Ez
most valami átverő show?
- Nem tudta? - Az AOL-os pasi hallhatóan
ledöbbent, de aztán hamar magához tért. - Milyen érzés
feltörni a semmiből, mint Susan Boyle?
- Nem vagyok Susan Boyle. Susan Boyle brit. -
Bekapcsoltam a számítógépet, hogy megnézzem a
Twittert. Amíg vártam, hogy betöltsön, egyfolytában
járt a szám. - Susan Boyle egészen más eset. Ő
tagadhatatlanul tehetséges. Egy focistát bárki fellökhet.
- Rákattintottam a böngészőmre. - Azaz nem vagyok se
híres, se fontos ember. Ez az egész egy nagy kamu, és
én nem vagyok hajlandó bevenni.
- Mi a hézag, Mackenzie? - üvöltötte Dylan.
Az egyetlen hang, amit a vonal túloldalán
hallottam, folyamatos kopogás volt. Valaki dühödten
verte a billentyűt, hogy rögzítse a hallottakat.
Begépeltem a Google-ba: Ashton Kutcher, Twitter.
Aztán meredten bámultam az eredményre: „Hú! Oltári
ez a videó! Nem tudunk ráunni az asszonnyal." És a
linket is megadta... hozzám.
- Nagy ég!
A telefon kicsúszott a kezemből, és berohantam
a fürdőszobába. Annyira kiborultam, hogy majdnem
hánytam. Szerencsére Dylan nem jött utánam. Letette
helyettem a telefont, és kezében egy pohár vízzel az
ajtóban várt.
- Jól vagy? - kérdezte idegesen.
Megnéztem magam a fürdőszobatükörben.
Semmi kétség, úgy néztem ki, mint egy vízi hulla.
Olyan sápadt és nyúzott volt az arcom, hogy Rachel
Evan Wood hozzám képest maga volt a kicsattanó
egészség Marylin Manson-féle gót korszakában. Egyre
hangosabban zúgott a fejem, olyan értelmetlennek tűnt
az egész. Próbáltam volna elemezni vagy összerakni a
helyzetet és kitalálni rá valamit, de csak a vécécsésze
szélében találtam kapaszkodót. A pánik minden jel
szerint a gyomromra ment.
 Elvettem Dylantől a poharat, a víz felét
magamra locsoltam, de még mielőtt összecsuklottam
volna a fürdőszoba padlóján, jót húztam belőle.
Igyekeztem kerülni az öcsém tekintetét.
- Én... Mi lesz most... van egyáltalán...
Nem. Nekem végem.
Egy ép mondatot nem tudtam kinyögni. Dylan
habozott egy darabig, aztán leült mellém, és megfogta
a kezem.
- Minden jóra fordul, Mackenzie.
- Ez már nem.
Azért tovább ücsörgött mellettem a padlón,
fogta a kezem, és azzal vigasztalt, amiben egyikünk
sem hitt, hogy minden rendbe jön.
 9. FEJEZET

Innentől aztán elszabadult a pokol. Anyu a

fürdőszoba padlóján kuporogva talált ránk, amikor
vacsorázni hívott. Mindketten úgy tettünk, mintha meg
se hallanánk, hogy csöng a telefon. Anyu a kagylóért
nyúlt, de Dylan félrevonta, és elmagyarázta a helyzetet.
Az egész olyan röhejes, olyan abszurd volt, hogy ha
nem néztem volna ki úgy, mint aki fél lábbal a sírban
van, anyu el se hitte volna. Továbbra sem sikerült
megemésztenem, hogy minden jel szerint híres lettem.
A legszívesebben többé meg se mozdultam
volna. Nem bírtam enni, aludni, vagy akár levegőt
venni. De tudtam, hogy nem maradhatok örökké a
fürdőszobában - anélkül legalábbis, hogy a frászt ne
hozzam anyura, márpedig neki amúgy is volt elég baja.
Ezért leültem az öcsém és az anyám mellé vacsorázni,
magamba erőltettem valami tésztaszerűséget, és
megjátszottam, hogy semmi bajom. Aztán
felbattyogtam a szobámba, lerúgtam a cipőmet, és
ruhástul bebújtam a takaró alá.
Másnap reggel, amikor minden egyszerre
eszembe jutott, megálltam, hogy üvöltsék.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Felöltöttem szokásos ruházatomat: fekete Converse
csuka, farmer és egyszínű barna póló. Azt akartam,
hogy minden olyan legyen, mint eddig. De ezt csak
addig lehetett eljátszani, amíg a buszra szállva le nem
ültem Corey mellé, aki engem várt. Azonnal elfogott a
bűntudat, amiért nem vettem fel a mobilomat előző
este. Corey csakis miattam ült most fel a buszra,
különben sosem megy a közelébe. Amióta megtanult
vezetni, nem bajlódott a tömegközlekedéssel .
- Miért nem voltál hajlandó velem
beszélni? - rohant le nyomban. - Elfoglaltak az interjúk
és a celebélet?
Jobb lett volna, ha a végét nem ordítva mondja.
- Miféle interjúk? - kérdeztem.
- Mackenzie, fent vagy az AOL-on! Valami
olyasmit írnak, hogy te nem vagy Susan Boyle... De
feltettek a Facebookra, a Twitterre és a YouTube-ra is.
Mostanra mindenki látta a videót az államokban. A
nagyanyám szerint fergeteges.
Még jobban összehúztam magam az ülésen.
- Szuper...
- De most nem is ez a lényeg - Corey hangja
dühösen csengett. - Miért nem hívtál vissza?
- Mert a fenébe kívántam ezt az egészet.
Corey a hallottakat emésztette, majd bólintott.
- Hát az tuti, hogy a „húzzuk meg
magunkat" projektet jól elcseszték neked.
Jane szállt fel a buszra, és kezembe nyomott egy
baseballsapkát.
- Nesze, vedd fel - mondta. - UCLA sapeccal és
farmerben senkire nem figyelnek oda. Hátha segít.
- Mármint miben? - érdeklődött Corey.
- Hát abban, hogy békén hagyják. - Láttam
rajta, hogy szíve szerint Jane még hozzátenné: „Mi a
szöszért?", de visszafogja magát. Ma már senki nem
beszél így.
- És miért kéne Mackenzie-nek elbújnia? -
Értetlenül bámultunk Corey-ra. - Oké, hallgassatok
végig! - folytatta. - Tudom, hogy Mackenzie
hozzászokott ahhoz, hogy észrevétlenül meghúzza
magát, de muszáj ennek így maradnia? Mi volna, ha
inkább előremenekülne?
- Hogyan? - kérdezte Jane kétkedve.
Corey sokat tudón mosolygott.
- Nos, igaz, hogy Mackenzie szíve szerint
örökre észrevétlen maradt volna, de mivel ez a videó
jelenleg a legmenőbb cucc a YouTube-on, ez a
lehetőség kizárva. A média rád száll majd, Mackenzie.
Új terepszínt kell keresned. Vegyülj a Menők közé, de
most komolyan, akkor békén hagynak. Különben -
nézzünk szembe a tényekkel - felkerülsz a
legrosszabbul öltözött hírességek toplistájára.
Végignéztem kellemesen viseltes farmeremen.
- Mi a baj a szerelésemmel?
- Semmi - vigyorodott el Corey. - A kitérdelt,
uniszex farmernadrág és az egyszínű póló összeállítás a
legújabb milánói trend.
- Dugulj el!
- Nézd, a lényeg az, hogy meg kell
változnod - szajkózta tovább Corey a magáét,
szándékosan oda se bagózva arra, amit mondok. - Ha
átlagos maradsz, ráfázol, Mackenzie! Emlékszel A csaj
nem jár egyedülre? Amikor a nagymenő srác érdeklődni
kezd a művészlélek lány iránt, a csajnak ki kell
öltöznie, hogy ne keltsen feltűnést.
- Komolyan egy kilencvenes évekbeli
Freddie Prince jr.- film alapján akarsz tanácsot adni? -
tiltakozott Jane. - Akkor már ott van Az ördög Pradát
visel, ahol a rendes csaj kivetkőzik magából, számító
érdekember lesz, és azokat is félresöpri az útból, akik a
legtöbbet jelentették neki.
- Igen, de milyen dögös lett Anne
Hathaway, miután beújított pár menő cuccot!
Mackeznie is ilyen lehetne!
- Majd még meggondolom a dolgot -
ráztam le Corey-t, csak hogy elhallgattassam.
A busz megállt a gimi előtt. Itt ért az aznap
reggeli első sokk. Mert a hely dugig volt
mikrofonokkal felfegyverkezett riporterekkel, akik
egyetlen arcot kerestek a diákok tömegében... az
enyémet.
- Igen, azt hiszem, kénytelen leszel
meggondolni - mondta Corey, miután mindhárman
leszálltunk. - Nem hinném, hogy a baseballsapka
kiment a pácból.
Hát tényleg nem könnyű átfurakodni a
riporterek tömegén. Most már értem, miért rázzák le
olyan kegyetlenül a paparazzókat a celebek. Elég
kellemetlen, ha rád vetik magukat, fényképeznek, és
ilyesmiket kérdeznek: „Beiratkozik elsősegély-
tanfolyamra, Mackenzie?" vagy: „Mackenzie, mi a
kedvenc tévéműsora?"
Tudom, hogy a filmekben, amikor az elnököt
üldözi a sajtó, csak megy előre lesunyt fejjel, és azt
motyogja: „Nem nyilatkozom, nem nyilatkozom." Én
ezt mindig butaságnak gondoltam. Nem lenne
egyszerűbb felelni a kérdésekre, és úgy lerázni a
riportereket? Most aztán én is rájöttem, hogy a médiát
nem lehet csak úgy lerázni. Csak felelgettem,
felelgettem a riportereknek, miközben próbáltam utat
törni magamnak közöttük.
- Ööö... nem iratkozom be elsősegély-
tanfolyamra - morogtam a fogam között, ettől azonban
csak még jobban bevadultak.
- Milyen a szerelmi élete? - kiáltotta oda
valaki.
- Miféle szerelmi életem? - kérdeztem.
- Nem nyilatkozunk! - visította Jane, aki egy
komplett focicsapatot megszégyenítően sietett
védelmemre.
Két barátom fedezékében végül sikerült
bespuriznom az épületbe, totál káoszt hagyva magam
mögött. A többiek csak bámultak, és a mobiljukkal
fotókat készítettek a lesi- fotósokkal vívott
közelharcomról. Szuper!
Corey-hoz fordultam, aki mellettem lihegett.
- Hogy fogom ezt túlélni?
- Ugyan már, tök vicces volt! - vigyorodott el.
- Na ja - sóhajtottam. - Mindig az volt a
vágyam, hogy a csőcselék elől meneküljek.
- Figyuzz, Mackenzie - bökött oldalba Jane. -
Mr. Taylor felénk tart.
Mr. Taylor, a diri, kész röhej. Megtermett,
vastag nyakú figura, akinek bömbölő nevetése csak
úgy visszhangzott a folyosón. Határtalanul büszke az
iskola sportolóira, ezért maradhatnak meg a
Spencerhez hasonló alakok a hokicsapatban a jegyeik
ellenére. Korábban nem izgattam magam emiatt, mivel
Mr. Taylor azt se tudta, hogy létezem.
Most Jane-hez fordult.
- Mackenzie, beszélnünk kell!
- Akkor talán beszéljen vele - vihogott fel a
barátnőm, és rám mutatott. - Tudja, ő lett híres.
- Persze, persze. Jöjjön velem, Mackenzie
- hadovált a diri, amihez Corey szalutált. Sose volt
erőssége, hogy jól kezelje a tekintélyszemélyeket,
különösen ha azok többre tartották a focicsapatot a
vitaklubnál.
- Igenis, uram - mondta gúnyosan. - Jó
szerencsét - súgta még a fülembe, mielőtt elvonszolta
onnan Jane-t.
Hát nem egészen így képzeltem el a napomat.
Mr. Taylor némán az irodájába vezetett, a
diáksereglet ámuló tekintetétől kísérve. Továbbra is
kattogtak a mobilvakuk, nem győztem a fejemet
kapkodni.
- Ne kapcsoljon be senkit! - harsogta Mr.
Taylor a titkárnőjének, majd felém fordult. - Nos,
Mackenzie. Úgy néz ki, hmm... hogy helyzet van.
Nem mondod, Sherlock?!” - feleltem volna
legszívesebben, de befogtam a számat.
- Őszintén szólva aggódom a
biztonságáért. - Ezzel a diri ölembe ejtette az
Oregonian legfrissebb számát, amelyen a következő
szalagcím díszlett: „Mit mond minderre a kétbalkezes
Mackenzie Wellesley?" Olvasni kezdtem:
A 16 éves Mackenzie Wellesley, amikor
megpróbálta újraéleszteni iskolatársát, nem gondolta
volna, hogy a bulvársajtóba lehel új életet. A nevezetes
balfogásról készült videofelvételt több millióan látták,
amióta felkerült a Youlube-ra. Miss Wellesley országos
hírességgé válását elősegítette, hogy olyan ismert
nevek nyilatkoznak róla, mint Ashton Kutcher vagy a
Hivatal sztárja, Rainn Wilson. Nem valószínű, hogy ez
a kis hölgy egyhamar eltűnik a szemünk elől. „Dehogy
vagyok olyan, mint Susan Boyle! Ugyan már! -
nyilatkozta miss Wellesley, nyomatékosan
hangsúlyozva a kettejük közti különbséget. Nagyon úgy
tűnik, hogy jó ideig hallunk még róla és az inkriminált
videóról.
Nem sok újat találtam a cikkben. Kicsit mégis
forogni kezdett velem a világ, hogy magamról
olvastam az újságban. Megpróbáltam nem kiakadni,
amennyire tőlem telt. - Lélegezz mélyeket!" - intettem
magamat, és teleszívtam a tüdőmet.
- És mit kíván tenni a biztonságom
érdekében? - kérdeztem Mr. Taylort.
Valami effélét vártam: „Nos, a hasonló esetekre
a következő az eljárás. Ahhoz, hogy minimálisra
csökkentsük az ön mindennapi életének
megzavarását..." Természetesen nem mondta ezt, mivel
ilyen eljárás nincs. Nincs az iskolának semmiféle terve,
vészforgatókönyve arra az esetre, ha egy diákjuk egyik
napról a másikra híressé válik. Ilyen még nem fordult
itt elő.
Már amíg velem meg nem történt.
Mr. Taylor fontoskodón hátradőlt a székén. Ami
nevetséges volt, hisz a vak is láthatta, hogy a
legkevésbé sem ura a helyzetnek.
- Az édesanyja hamarosan ideér, hogy
kicsit elbeszélgethessünk hármasban.
Nyomban mardosni kezdett a bűntudat. Mennyit
gürizik meg túlórázik anyu abban a jó kis étteremben,
hogy kijöjjünk a pénzből. Mindig nagyon vigyáztam,
hogy ne zavarjam a munkahelyén.
- Erre semmi szükség - tiltakoztam. -
Nincs velem semmi gond. Találjunk ki valamit, és
majd én elmondom anyunak.
Ám alig ejtettem ki e szavakat, amikor anyu
viharzott be az irodába fekete kosztümjében és magas
sarkúban.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte, tudomást
sem véve Mr. Taylorra.
Az ér anyukám mindig is ilyen volt. A legfőbb
gondja az, hogy biztonságban tudja a gyerekeit, nem
pedig, hogy bárki mcs feldúlt lelkivilágával bajlódjon.
- Jól vagyok, anyu.
Mr. Taylor megköszörülte a torkát.
- Mrs.Wellesley...
- Ms. Wellesley - javította ki anyám.
Mr. Taylornak a szeme se rebbent.
 - Nos, az ön lánya igencsak nehéz
helyzetbe került, Ms. Wellesley.
És akkor még nagyon enyhén fogalmazott.
- Igen, tudom - helyeselt anyu higgadtan. -
Mit tehetünk az érdekében, igazgató úr?
Mr. Taylor felfújta magát, mint egy gömbhal.
- Nos, úgy vélem, a legfontosabb ez
esetben Mackenzie biztonsága, másodsorban pedig a
tanulmányi eredménye. Kitilthatom talán a sajtót az
iskola területéről, ennek majd utánanézek, de vegyük
sorra a többi lehetőséget is.
- Anyu egyetértőn bólintott, Mr. Taylor
pedig folytatta: - A... hmm... közelmúlt eseményeire
való tekintettel az volna a legjobb, ha Mackenzie
változtatna kissé a napi beosztásán. Ugyanazokat a
tárgyakat viheti tovább úgy is, ha beül a könyvtárba
tanulni, ahol nem zavarják... és ő sem lesz zavaró
tényező.
Döbbenten meredtem rá.
- Szó sem lehet róla! - kiáltottam. - Van
fogalma arról, hány emelt szintű tárgyam van ebben az
évben? Három! Semmi kifogásom az ellen, hogy
felmentsen a tornaórák alól, de a többi tanórát
semmiképp nem hagyhatom ki. Soha nem érném be a
lemaradásomat. És nem sikerülnének a központi
vizsgák. Nem kapnék egyetemi ösztöndíjat. Akkor
pedig...
- Látom, hogy nagyon szívén viseli az
előmenetelét, Mackenzie - szakított félbe a diri. -
Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy felfogta,
mire vállalkozik. A figyelem középpontjába kerül.
Biztos abban, hogy nem akar mégis a könyvtárba
beülni?
Kihúztam magam. Pontosan tudtam, mi vár rám.
A többiek majd suttyomban fotóznak az iPhone-jaikon.
A szerelmi életemről és a szerelésemről sutyorognak.
Folyvást arról a hülye videóról kérdezgetnek. De az
egyetem ezt is megéri, oda pedig az emelt szintű
tárgyakból letett vizsgák vezetnek.
- Igen, biztos vagyok - mondtam
határozottan. - Ez a... kellemetlenség nem
akadályozhat meg abban, hogy úgy éljek, mint eddig.
Hogy ugyanazok legyenek a barátaim, és ugyanazokra
az órákra járjak. - Felberregett az utolsó figyelmeztető
csengő. Felkeltem a székemről. - Anyu, suli után
felhívlak a mobilomon. És köszönöm a javaslatát, Mr.
Taylor, de most órám van.
Ezzel távoztam. Ahogy végigtrappoltam az üres
folyosókon, elszántam magam arra, hogy úgy tegyek,
mintha mi sem történt volna. Hamar kiderült azonban,
hogy ezt úgyse veszi be senki. A tanteremben minden
fej felém fordult. látott szájjal bámultak, Logan
Beckettet is beleértve.
 10 FEJEZET

Az óra akadozva folyt, főleg azért, mert

mindenki engem nézett Mr. Helm helyett. Mintha
vártak volna valamire, mondjuk, hogy elbőgjem
magam. És mivel eddigi életcélom az volt, hogy
radarmagasság alatt repüljek, nem lelkesített
túlságosan, hogy most az összes „monitor"-on látható
vagyok. Minden egyes mozdulatomat vizsla tekintetek
követték és értékelték. Az óra végére totál lefáradtam.
Minden erőmet elvette, hogy meg kell játszanom
magamat. A legszívesebben közöltem volna a dirivel,
hogy igaza van... aztán otthon fagyival vigasztalnám
magam.
De nem ment. Képtelen lettem volna beismerni,
hogy kudarcot vallottam. Ezért amikor megláttam
Logant a tanterem előtt, meg sem próbáltam elkerülni.
- Helló - mondta.
Nem azt, hogy: „Jól vagy?” vagy: „Mondd csak,
Mackenzie, milyen érzés, hogy Ashton Kutcher
viccesnek tart?" Mindössze annyit, hogy helló.
- Szia, mizu? - motyogtam.
Nem szoktunk itt a suliban beszélgetni, vagy
csak ritkán. Miért is tettük volna? Én az órákon
remekeltem, ő pedig a folyosó királya volt. Totál más a
kettő.
- Tanulunk azért ma? - Mintegy mellékesen
vetette oda, ahogy sodródni kezdtünk a tömeggel.
- Természetesen. - Egy pillanatra megálltam. -
Nem akarom elveszteni ezt a melót. Különben is...
majd később megbeszéljük - szakítottam félbe magam,
mert két irányba indultunk, két különböző osztályterem
felé.
- Jó, akkor találkozzunk Helm terme előtt.
Ezzel elment. Sötétbarna hajával és farmeres
alakjával elvegyült a hasonló szerelésű srácok
tömegében. Én meg pofázhattam, mivel fogad majd
délután: „Bocs, Mackenzie, nem te vagy az oka. Vagy
voltaképpen mégis te. Nagyon jó, ha egy YouTube-on
elhíresült balfék osztja az észt."
Még másfél óra múlva, az ebédnél is ezen
agyaltom. A burritómat stíröltem, remélve, hogy az íze
jobb lesz, mint a külleme... ami nem lett volna nagy
teljesítmény, mivel ehetetlennek látszott. Corey és Jane
szokás szerint mellém ültek. Amint egymás mellé
kerültünk, nyomban megeredt a nyelvünk:
- Oké, most az a legelső dolgunk, hogy
felturbózzuk a ruhatáradat - mondta Corey, és elővette
a jegyzetfüzetét. - Kémiaórán készítettem pár skiccet.
Amint látod, itt olyan farmert viselsz, ami kiemeli azt
az imádnivaló popsidat, és széles, kerek kivágású pólót
- ezt külön is lerajzoltam a hajadat pedig leengeded.
- Mi a baj a lófarkammal? - nyúltam hátra
a hajamhoz.
- Lerontja az összhatást - mondta Corey,
és előrelapozott a füzetében. - Ez meg itt egy mélykék
színű ruha.
- Szerinted Mackenzie majd ilyenekben jár
suliba? - horkant fel Jane. - Ami azt illeti, máshová
sem fogja felvenni... Pedig igazán csini - mondta,
miután jobban megnézte a rajzot.
- A régi Mackenzie-re mindez igaz volt.
Csakhogy az újat bárhova meghívhatják, mondjuk,
klubokba, meg ilyenek. Tizenöt percre lakunk
Portlandtől - mutatott Corey széles gesztussal az ablak
felé -, a kultúra és a szórakozóhelyek városától. Már
így is egy rakás koncertről lemaradtunk, mert még nem
vagyunk nagykorúak. Mostantól azonban beengednek
minket. - Ettől olyan izgatott lett, hogy a többit
gyakorlatilag visította: - Mit gondoltok, Miley
Cyrusnak olyan nagy ügy bejutni egy klubba? Nem!
Egyszerűen csak besétál, és kész.
- És az egyenletben én lennék Miley Cyrus? -
kérdeztem elhűlve.
_ Gondolj a Party in the U. S. A-re, Mackenzie!
Mindenre fel kell készülnünk.
- Hát engem még ez a burrito is váratlanul ért...
- mondtam egy újabb falat után. - Megyek, veszek
inkább egy muf- fint. Kér valaki?
- Én igen - mondta Jane. - Zabkorpás-fahéjast.
- Majd hozzáírom a többihez - eresztettem meg
egy félmosolyt.
Jane-nel majdnem két éve már felváltva vettünk
egymásnak muffint. Képtelenség volt számon tartani,
ki tartozik kinek.
Mosolyogva álltam be a sorba és vettem elő a
pénztárcámat. A menzán fenségesek a muffinok, a
legmélyebb depiből is kihúzza az embert, ha ilyen
finomságot tart a kezében. Ezért nem vettem észre a
padlóra ömlött üdítőt. És ez így is maradt volna, ha
nem löknek meg - jó erősen -, épp amikor fizetni
akartam a pénztárnál.
Minden olyan volt, mint egy lassított felvételen.
A lábam megcsúszott, megtántorodtam, és elterültem a
padlón. Két kezem ösztönösen előrelendült, hogy
felfogjam az esést, de csak a muffinokat sikerült
kilapítanom. A pénztárcám szétnyílt az ütéstől, s
pennykkel, öt- és tízcentesekkel, meg még néhány
negyeddollárossal borította be a ragacsos padéót.
Nem keltem fel azonnal. A fejemet jól
bevertem, és forgott velem a világ. Egy pillanatig csak
a fájdalmat éreztem, de még hogy! Az agyamat mintha
centrifugába dugták volna. Karok nyúltak utánam és
emeltek fel a földről. Lassan elhatolt a tudatomig, hogy
Jane és Corey az.
- Mi... - kezdtem volna, de Jane elhallgattatott.
- Engedd, hogy bevigyünk a kezelőbe!
Corey azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Seggfejek! - üvöltötte a röhögő
focistákra, akik körülvették Alex Thompsont.
Ekkor jöttem rá: ez nem véletlen menzabaleset
volt, hanem kitervelték. Chelsea elégedett mosolyából
ítélve ő is pontosan látta, mi fog történni, és esze
ágában sem volt szólni. Annyit sem, hogy: „Jaj,
Mackenzie, vigyázz!" Gondolom, Alex Thompson és a
Menők együtt főzték ki, hogy megszívatnak.
Fájdalomtól elködösült szemmel végigmértem Chelsea
puszipajtásait. Az asztalnál ülők többsége tele szájjal
nevetett. „Na már megint a Kétballáb! Micsoda lúzer!”
- gondolhatták.
Kábán megdörzsöltem a tarkómat. Tekintetem
ekkor találkozott Loganével, aki határozott léptekkel
felém tartott. Fura volt, hogy nem ült együtt a
Menőkkel, de már abban sem voltam biztos, hogy
valaha is láttam őt az asztaluknál. Mintha fejfájásom
lüktetése a lépteit visszhangozta volna.
Beismerem, pánikba estem... újra. Ahogy
megláttam, nyomban az a gondolatom támadt, hogy
most rúg ki. Hisz nézzünk szembe a tényekkel,
úgymint:
1. Ő Menő.
2. Újfent nyilvánosan leszerepeltem.
3. Neki viszont meg kell óvni a jó hírét.
4. Amit én mindenképpen veszélyeztetek.
Mégsem hagyhattam, hogy kirúgjon. Le kellett
lépnem, mielőtt munka nélkül maradok, vagy a legjobb
barátomat veszítem el, akin látszott, alig várja, hogy
összeakaszkodjon egy focistával. Megragadtam Corey
vállát.
- Ne húzd fel magad! - mondtam bénán. -
Tűnjünk innen!
- Már hogyne húznám fel magam? -
sziszegte. - Ezek azt képzelik, elhasaltathatnak, és csak
úgy megússzák?
Harsányan és meglehetősen csúnyán
szitkozódott, legalábbis az én ízlésem szerint.
Alex Thompson azonban csak vigyorgott.
- Revans, bár talán meg is kellett volna
 lovagolnom a csajt, hogy egálban legyünk.
Rosszul voltam. Nem csupán azért, mert zúgott
a fejem, és féltem, hogy minden mozdulatomat
filmezik. Alex a jelek szerint úgy érezte, nincs abban
semmi, ha a padlóra küld, vagy azon viccelődik, hogy
rám mászik... és mindezt egy jelentéktelen malőr miatt!
Gondolom, ezzel akarja fitogtatni a férfiasságát.
Botladozva feléje indultam.
- Többé ne merj bántani se engem, se a
barátaimat!
Mindezt igyekeztem hidegvérrel, közönyösen
mondani... több-kevesebb sikerrel.
- És ha nem, akkor mi van? - röhögött a
szemembe.
- Megszívod, ahogy egy jó kislány csak
megszívathat - mosolyogtam rá. - Hidd el, megtehetem
anélkül, hogy egy ujjal is hozzád nyúlnék. - Corey-hoz
és Jane-hez fordultam, akik tátott szájjal,
megrökönyödve bámultak rám. - Na, mehetünk,
srácok?
Bólintottak, és kis hármasunk elvonult. Először
fordult elő a két év alatt, hogy úgy éreztem, most
vagányul viselkedtem Kár, hogy ez az érzés nem tartott
sokáig.
 11 FEJEZET

- Jól csináltad.
Megpróbáltam kitalálni, miről beszél Logan,
mikor suli után Mr. Helm osztálytermétől a parkoló
felé sétáltunk.
- Mármint mit? - kérdeztem, még mindig a
halántékomat dörzsölgetve, hogy enyhítsem a
borzalmas fejfájást, ami negyedórával azután tört rám
újra, hogy távoztam az ebédlőből.
- Hát ahogy Alexet meg a haverjait
kiosztottad.
Feltűnt, hogy nem azt mondta, a „haverjaimat".
Ez meg mit jelentsen? Ha nem ment volna tropára az
agyam, talán valamiféle mélyebb jelentést is
tulajdonítottam volna ennek, így azonban csak vállat
vontam.
- Ja, szerintem is jól elintéztem őket.
- Mi az hogy! - mosolyodott el, legnagyobb
meglepetésemre.
Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát.
- És az enyém volt az utolsó szó.
Hallottad? Keményen befenyegettem a srácot. -
Igyekeztem nem észrevenni, milyen észvesztő, ahogy
Logan barna haja a szemébe hullik, mialatt kinyitja a
kocsija ajtaját, hogy beüljek. - Szóval szerinted sikerült
ráijesztenem?
Kihúzott a parkolóból.
 - Igen, de kétlem, hogy sokat árthatnál
neki.
Hátradőltem az ülésen.
- Először én is erre gondoltam. De azért, azt
hiszem, ha kitalálnék valamit, simán megúsznám. Ki
hinné el a suli legjobb tanulójáról... vagy legalábbis
majdnem legjobb tanulójáról - javítottam ki magam -,
hogy valami disznóságot csinál?
Logan a kormányon dobolt az autórádióból
szóló zene ritmusára.
- Na igen.
- A fenyegetésem azért volt hatásos, mert most
fogalma sincs, mire számítson. Nem tudhatja, a
szekrényében teszek-e kárt, az ellenőrzőjében, vagy a
bizonyítványában. A képzelet mindig félelmetesebb a
valóságnál. Ez a lélektani hadviselés alapja.
- Szóval az idegeit vetted célba. A magam
részéről jobb szeretek egyenesen támadni. Bele a
közepébe.
- Hogyan? - kaptam fel a fejem. Már azt se
tudtam, miről beszélünk, mert közben arról kezdtem
ábrándozni, milyen lenne, ha a tarkómra tenné a kezét,
vagy felemelné az államat, hogy megcsókoljon. Persze
nem volt értelme ilyesmiről fantáziálni, mert Logan
nemcsak hogy Menő, hanem valószínűleg (újra)
Chelsea-vel kezd járni, aztán elveszi feleségül, hogy a
tízéves osztálytalálkozón a vasgyúró féléves
kisbabájukkal jelenjenek meg.
- A harcról beszélek - világosított fel. - Pár
kemény ütés a jégen, és sokkal jobban érzem magam.
 Elképzeltem, ahogy Alexre vetem magam az
ebédlőben, és ütöm-vágom. Lefogadom, nem vinné el
szárazon... mielőtt engem bevinnének a
gyengélkedőbe.
- Verekedni én is tudok - magyaráztam. - Néha
be kellett húznom egyet-egyet, különben kénytelen
lettem volna min den hétfő este a focimeccset nézni.
- Bátyáid vannak? - kérdezte.
Most jöttem rá, milyen keveset tudunk
egymásról.
- Nem, egy öcsém, Dylan. Hátvéd az
általános iskolai csapatban, és mindenkit istenít, aki
lábszárvédőt visel.
Logan elgondolkozott egy pillanatra.
- Sovány, vörös hajú?
- Igen - bámultam rá csodálkozva.
- Jó srác - vont vállat. - Edzettem a nyári
sporttáborban. Veszi az instrukciókat.
- A tieidet talán igen - mondtam. - De nem töri
össze magát, hogy nekem bármiben is segítsen.
Mondjuk, az igaz, hogy tegnap este tök rendes volt,
amikor felhívtak a... - Nem fejeztem be a mondatot,
mert most jöttem rá, mitől is volt hiányérzetem: a sajtó.
Egész nap rettegtem, hogy rám szállnak ezek a
kullancs riporterek, de nyomtalanul felszívódtak. A szó
szoros értelmében tizenöt percnyi hírnév jutott nekem,
mielőtt kifújt volna.
- Te, ezek elmentek! - Majd kibújtam a
bőrömből örömömben.
 - Kik?
- A riporterek meg a többi sajtos. Mind eltűntek.
- Sóhajtva nyújtóztam el az ülésen. - Végre megint
Láthatatlan lehetek. Király!
És ezt holt komolyan gondoltam.
Logan beállt a hosszú, elegáns
kocsifelhajtójukra... Az élete valószerűtlenül tökéletes
volt.
- Azt akarod, hogy levegőnek nézzenek? -
kérdezte elképedve.
- Hát igen. - Szerintem ez elég kézenfekvő volt.
- Ha aközött kell választanom, hogy rám se bagóznak,
vagy köznevetség tárgyává tesznek és elhasaltatnak,
miközben sorban állok a menzán, akkor nem nehéz a
választás.
- És mi van a harmadik lehetőséggel?
Csodálkozva néztem rá.
- Ugyanabba a suliba járunk, nem igaz?
Számomra nincs harmadik lehetőség. Ezért tanulok
olyan keményen, hogy bejussak az egyetemre. - Logan
erre nem szólt semmit, mialatt kiszálltunk a kocsiból. -
És a te terveid? - kérdeztem kíváncsian.
- Egyetem. Valahol. A szüleim azt szeretnék, ha
az ő sulijukba, a USC-re mennék, de nem vagyok
biztos benne, hogy az nekem való.
- Durva, nem? Ahogyan a felnőttek elvárják,
hogy az egész jövőnket előre kitaláljuk. Mintha azzal,
hogy bekerülök az egyetemre, el is lenne boronálva
minden. Elvégzem a töri szakot, aztán történész leszek.
De mi van, ha megtetszik, mondjuk, a szociológia, és
Ausztráliába szeretnék költözni, hogy az aborigin
kultúrát tanulmányozzam?
- Aborigin kultúra... nem semmi - mondta
Logan. - Látom, nagyban gondolkozol.
- Így van - bólintottam, miközben bementünk a
házukba. Ott elővettem a tankönyvet, és szétnyitottam
kettőnk előtt a konyhaasztalon. - Hol is hagytuk abba?
 12. FEJEZET

Másnap kimerültén ébredtem. Logan

korrepetálása elvette az időt a saját házimtól. Rengeteg
leckém volt a kormányzati ismeretek órára, és
mindössze öt órát aludtam. Nem vagyok korán kelő
típus. Ha ki is kászálódom időben az ágyból, sokáig
morc és ingerült maradok, hamar begurulok Amikor a
konyába érve láttam, hogy Dylan minden tejet
megivott, nem lett tőle jobb kedvem. Elővettem néhány
gofrit, és a kenyérpirítóba löktem.
Ekkor sikítást hallottam.
Úgy hangzott, mintha Dylan egyszerre törte
volna el a lábát, az összes kézközépcsontját, és
húzódott volna meg néhány ina.
- Dylan! - ordítottam. Minden hülye
nővéri védelmező ösztönöm riadót fújt. - Dylan, mi
történt?
Mikor a számítógép előtt találtam, ahol a
képernyőre mutogatott, meg tudtam volna ölni.
- Szórakozol velem? Halálra ijesztettél, te
kretén!
Dylan azonban kitörésemre fittyet hányva
továbbra is a monitorra mutatott.
- Nem érdekel, mit mondanak rólam, oké?
A dolognak vége. Holnapra lecseng az egész. Felfogtad
végre?
Dylan azonban a fejét rázta, és ráklikkelt a
képernyőre.
 Egy másodpercre összezavarodtam. Dylan a
YouTube-ot hívta be, de nem engem nézett, hanem a
ReadySet rockegyüttes legújabb klipjét.
Gondolom, ismeritek őket. Hogyne ismernétek,
hiszen a ReadySetről beszélünk. A dalaik az első
pillanattól óriási kert aratnak, és a banda híres a
zseniális klipjeiről. Mint a frontemberükről, Timothy
Goffról hallanotok kellett arról a tizennyolc éves
srácról, aki egy csapásra meghódította a zenei világot.
Máig lenyűgöz az a teljesítmény, ahogy
bravúrosan beledolgoztak engem az Alice című pörgős
számuk klipjébe. Lassított felvétel mutatja a levegőbe
repülő Alexet, majd abban a pillanatban, ahogy a földre
vágódik, megszólalnak a dobok. Annyira művészi: a
változó háttérszínek, a vágás, a közeliek... minden.
Egészen úgy nézett ki, mintha az én kis „baleset"-emet
egyenesen erre a dalra koreografálták volna. És a
szöveg is totál passzol. Különösen ezek a sorok:
Olyan vagy, mint aki átment a tükrön,
megesküdtél, hogy visszajössz,
de itt egy írásos dokument
azt mondja, örökre ott maradsz.
Látszik az arcomon a totális pánik, amitől a
jelenet egyszerre megrázó és humoros. Tökéletes
összhatás és azonnali siker.
Totál kiakadtam.
- Seee-sem-miség az egész - dadogtam.
De tudtam, hogy nem így van. Még elhíresült
mondatom - „Nem ölöm meg ezzel?" - is
belekomponálták a dalba. Istenien hangzott.
Dylan a szemembe nézett. Talán megint
védelmező ösztönöm lépett működésbe, de olyan
kicsinek látszott: keszeg kis mitugrász volt a borzas
vörös üstökével és a szeplőivel. Én pedig tönkreteszem
az életét.
- Mackenzie - lassan, tagolva ejtve a
nevemet, mintegy külön ízlelgetve minden egyes
szótagot. - Egy Youlube-videót még elfelejtenek, de ez
egészen más tészta...
Már a nyelvemen volt, hogy köszi, de a
médiával is egész jól elboldogultam. Hanem
bármennyire nehezemre esett igazat kellett adnom
neki. Az életem már azelőtt is kész káosz volt, mielőtt
megihlettem volna Amerika legnagyobb
rockszenzációját. Ha eddig bárki lemaradt nyilvános
meg- szégyenülésemről, most megnézheti a negyvenes
toplistán vagy az MTV-n.
Mindenki meg akar majd ismerni. Az ember
nem néz meg úgy egy szuper zenés videót, hogy ne
lenne kíváncsi a benne szereplőkre. Ezért lett olyan
híres az a fiatal pár, amelyik végigtáncolt az esküvőjén
a padok között. Először a Youlube-ra kerültek fel,
aztán az AOL-re, majd a Hivatalban is parodizálták
őket, amitől beindult ellenük a hadjárat, amiért Chris
Brown dalát használták fel (aki addigra arról lett
hírhedt, hogy megverte az akkori barátnőjét, Ri-
hannát). Végül be kellett menniük a Jó reggelt,
Amerikába, és pénzt adományozni a párkapcsolati
erőszak elleni küzdelemre. Mindezt csak azért, mert
valaki felvette az egybekelésüket, és felpakolta a netre.
Kész őrület, de ez a helyzet.
- Nekem most suliba kell mennem -
mondtam gyorsan.
A konyhába oldalogtam, hogy elkészítsem anyu
reggeli kávéját. Közben végig azzal biztattam magam,
hogy hamarosan újra átlagos tini lehetek, aki átlagos
középiskolába jár az Oregon állambeli Portland
külvárosában. Na és ha nem ért véget a tizenöt perces
hírnevem? Mi van akkor? Majd elviselem a következő
tizenöt percet.
Talán. Próbáltam összeszedni magam.
Odaadtam anyunak a bögréjét, és megkértem, hogy
vigyen el az iskoláig. Bólintott miközben a kávét
kortyolgatta. Bár soha nem mondta, hogy „Mackenzie,
nem érek rá téged fuvarozni", nyomorultul éreztem
magam. Volt neki elég baja nélkülem is. Majd meg kell
hálálnom valamivel, ezen az egy csésze kávén kívül.
Amíg anyu kávézott, sietve végiggondoltam a
napirendemet, mikor lenne időm egy kis takarításra -
valamikor a suli, a korrepetálás meg a tanulás után, de
még vacsora előtt.
Anyu tekintete közben felélénkült, a kávé
eloszlatta a szürke ködöt, ami féléber állapotban
jellemezte. Bárcsak az ő égszínkék szemét örököltem
volna az apám jellegtelen barna szempárja helyett! A
lángvörös hajáról meg aranykincsen táncot lejtő manók
jutottak eszembe.
- Induljunk - mondta.
A kocsifelhajtónál nem várakozott egyetlen
riporter sem, se a gazos, bokáig érő fűben. Talán nem is
olyan nagy ügy a ReadySet-klip. A suli elé érve
megbizonyosodhattam arról mekkorát tévedtem.
Olyan volt, mint tegnap... csak épp
kismilliószor rosszabb.
- Mi a...!
Nem engedtem, hogy anyu befejezze mondatot,
mert féltem, hogy inamba száll a bátorság a riporterek
serege láttán. Kinyitottam a kocsiajtót, és futásnak
eredtem. Alig pár lépés után elnyelt az öltönyök,
felvevőgépek és hangtechnikai eszközök erdeje.
Tehetetlenül forogtam körbe-körbe, kétségbeesetten
keresve a tekintetemmel valakit, akit ismerek aki
segíthetne... Nem voltam én erre felkészülve, teljesen
bepánikoltam. Valaki mikrofont nyomott a képembe.
Mialatt a kiutat keresgéltem, megmarkoltam.
- Mi a mérete, Mackenzie?
- Maga is ReadySet-rajongó?
- Elmegy a csütörtöki koncertjükre?
- Izé... - Túl sok kérdés volt ez egyszerre!
- A méretem, azt hiszem, tizenkettes. Igen, szeretem a
ReadySetet. Ki nem? De nincs jegyem a koncertre,
biztosan el is fogyott.
- Igaz, hogy találkozgat a frontemberükkel,
Timothy Goff-fal?
- Még csak nem is láttam őt élőben!
Megfordult a fejemben, hogy elhajítom a
mikrofont, és elfutok, de féltem, hogy kifizettetik
velem a kárt.
- Mit szokott viselni, Mackenzie?
- Izé... farmert?
 - Van kedvenc divattervezője?
Hitetlenkedve meredtem a riporternőre, aki tök
elegáns volt sötétkék selyemblúzában és méretre
szabott nadrágkosztümjében. És még ő kérdez engem a
divatról!
- Turkálóból vásárolok - motyogtam. - Én
nem...
De máris új kérdésözön várt.
- Hová jelentkezik egyetemre?
- Ki a kedvenc sztárja?
- Milyen érzés Amerika legcikibb csajának
lenni?
- Jár most valakivel?
- Követni se bírtam a kérdéseket.
- Elnézést - mondtam udvariasan. - Igazán.
Tudom, hogy maguk csak a munkájukat végzik, de
nekem most órára kell mennem. Különben is a frászt
hozzák rám. - Elpirultam, és a mikrofont néztem. - Már
bocsánat, de nem engem kellene kérdezgetniük, hanem
valamelyik Menőt a suliból - mondtam, de jobban
tettem volna, ha ott helyben leharapom a nyelvemet. -
Nem hordok márkás cuccokat, nincs rá pénzem. És
mivel emelt szintű vizsgákra készülök, tanulok és
tanítok, nincs időm erre a felhajtásra. - Állati hülyére
sikerült a dumám. - Ezért köszönöm, hogy idefáradtak,
de most dolgom van.
- Megkönnyebbülten láttam, hogy egy
mindenre elszánt rendőrnő verekszi át magát a
felvevőgépek erdején. Sietős, céltudatos lépteivel úgy
festett, mint egy zsarufilm főszereplője. Gondolom, fél
életében bizonyítania kellett, mígnem ő lett a
legkeményebb zsaru az őrsön.
- Megragadta a vállam, és az egyik épület
felé kormányzott.
- - Ne törődjön velük! - utasított,
miközben a riporterek tovább kiáltoztak:
- Mackenzie, kik azok a Menők?
- Nehéz csonka családban felnőni?
- Láttam, hogy a rendőrnő érkező társai
felé biccent, hogy borítsák vissza a riportereket. Elég
volt azonban hátrasandítanom, hogy meggyőződjek
róla, az interjúknak nincs vége. A siserahad most
Chelsea, Smink és Pink köré gyűlt. A szemem sarkából
láttam, amint Chelsea hátraveti aranyijának teljes
zuhatagát. Olyan volt, mint egy istennő, én meg, mint
egy pancser. Nem először kívántam, hogy ő legyen
híres helyettem.
A rendőrnő keményen markolta a vállamat,
amíg biztonságos távolságba nem kerültünk a
lesifotósoktól. Még az épületben sem engedett
szabadon, hanem a legközelebbi csaphoz terelt.
- Igyon! - rendelkezett.
Ösztönösen engedelmeskedtem. A szám jócskán
kiszáradt a rögtönzött interjú alatt, de eddig észre sem
vettem. Ahogyan azt sem, hogy a kezem úgy reszket,
mint egy kolibri szárnya.
- Jobban van? - kérdezte a rendőrnő,
amikor eleget ittam.
 Nem bíztam a hangomban, ezért némán
bólintottam.
- Helyes - mért végig fejét csóválva.
Mintha szánalmat láttam volna a tekintetében. - A
legközelebb fejet le, vállat kihúzni, semmi
szemkontaktus, semmi megingás, és minden rendben
lesz. Most pedig irány az osztályba! - Épp azon voltam,
hogy kövessem az utasításait, amikor utánam szólt: -
Miss Wellesley. - Hátrafordultam. - Sok szerencsét!
Nem is sejtette, mekkora szükségem volt rá.
 13. FEJEZET

Mindenki engem nézett. Bármerre fordultam,

vagy fél tucat vizslató tekintetbe ütköztem. Minden
egyes mozdulatomat követték, és meg is örökítették a
mobiljukkal. Még azt az ideges szokásomat is, hogy a
fülem mögé simítom a tincseimet. Egyfolytában
hallottam a telefonok kattogását. Komoly
erőfeszítésembe került, hogy ne rezzenjek össze, ne
rejtsem el az arcomat, és ne bújjak el a mosdóban.
Soha nem éreztem magam ennyire
magányosnak, amióta csak a Smith Gimnáziumba
jártam.
De legalább nem nevettek ki többé. Az a lökött
alak, aki a minap fejhangon utánzott, most
érdeklődéssel mért végig, egyetlen szó nélkül. Többé
nem voltam Láthatatlan, ezt borítékolhattam. Mintha új
kategóriát kellett volna gyártani a kedvemért, én lettem
a Látványosság. Mindenki észrevett, szólni viszont
nem szóltak hozzám. Legalább ezt kibuliztam.
Még Jane-re és Corey-ra is hatással volt a
közhangulat. Úgy tettek, mintha minden olyan lenne,
mint régen, de szemlátomást zavarta őket ekkora
közfigyelem. Jane folyton a többi asztal felé pislogott
az ebédlőben, mintha támadástól tartana. Például
valaki elkiáltja magát: „Abban a klipben nekem kellett
volna szerepelnem!” - majd sortüzet nyit az
asztalunkra. Amennyi hülyeségre a tinédzserek
képesek...
- Szóval elmész? - kérdezte Corey csevegő
hangnemben.
Felnéztem a muffinról, amit módszeresen egy
halom morzsává nyomkodtam szét.
- Hová?
- Hát a holnapi ReadySet-koncertre.
- Itt lépnek fel a közelben? - kérdeztem
értetlenül.
- Portlandben, a Rose Gardenben, holnap
este, fél nyolckor.
Jane-re néztem. Továbbra is azokat bámulta,
akik meg felénk pillogtak. Király!
- Okééé - mondtam lassan. - ló eséllyel
elfogyott má r a jegy, meg pénzem sincs.
- Azt reméltem, fel tudod használni az... izé...
kapcsolataidat, hogy jegyet szerezz magunknak.
Kis híján félrenyeltem a diétás kólát.
- Milyen kapcsolatok? Nincs semmiféle
kapcsolatom!
- Mivel benne vagy a klipben, tök helyénvaló,
hogy meghívjanak a fellépésükre - villantotta rám
Corey ördögi mosolyát. - És talán néhány barátodat is
magaddal vihetnéd, akik ölni tudnának, hogy
bejussanak egy ReadySet-koncert-re. Akik a
benzinköltséget is állnák Portlandig.
- Felfogtam - nevettem el magam. Nem
lehet haragudni valakire, aki ennyire átlátszóan próbál
manipulálni. - Ha adódik valami, ígérem, szólok.
Elégedetten dőlt hátra a székén. Kockás inget és
csőnadrágot viselt, ami valamiért nem állt rosszul rajta,
holott a legtöbb srác siralmas látványt nyújt ilyen
szerelésben. Oldalra kapta a fejét, és hosszú frufruja
engedelmesen suhant át a túloldalra. Úgy állt a haja,
ahogy csak akarta... Bár az enyém is ilyen lenne!
- És te, Jane? - kérdeztem. - Érted is tehetek
valamit?
- Hogyan? - kapcsolódott be barátnőm a
társalgásba. - Bocs, de elvonta a figyelmem, hogy
mindenki minket néz!
- Figyu, ez már csak így megy. Néhány nap
múlva vége.
- Esetleg addig is felkérhetnél egy stylistot...
nem gondoltál rá?
Még mielőtt felelhettem volna Corey-nak,
Logan csusszant egy üres székre Jane mellé. A menzára
egy pillanatig néma csönd borult, majd a tömeg
felmorajlott. Jane eltátotta a száját - ami, teszem hozzá,
nem állt jól neki - és döbbenten meredt Loganre. A
Menők mindig sokkolják az embert. Mint egy nagy
adag koffein.
Corey kihúzta magát, de úgy tett, mintha semmi
meglepő nem lenne abban, hogy egy Menő leült
közénk. Szinte hallani véltem, ahogy csipognak a
melegkijelzői, mialatt felméri Logan nemi
irányultságát. Nekem hírhedten rossz a szimatom az
ilyesmiben, de arra tippeltem, hogy heteró, mivel úgy
kiguvadt a szeme Chelsea dekoltázsa láttán.
- Sziasztok - köszönt ránk Logan a világ
legtermészetesebb hangján, mintha semmi rendkívüli
nem volna abban, hogy két Láthatatlan és egy
Látványosság társaságában fogyasztja el a hamburgerét
meg a sült krumpliját.
- Ööö... szia - nyögtem ki.
Jane-nek több időre volt szüksége, hogy
megoldódjon a nyelve.
- Hogy vagy? - kérdezte végül.
- Jól. - Kézbe vett egy szem krumplit. Ekkor
nézett körbe az ebédlőben, ahol mindenki minket
bámult. - Ez egy kicsit durva - mondta.
- Nem mondod! Nekem fel sem tűnt -
gúnyolódtam.
Corey oldalba bökött, de Logan tovább
vigyorgott. Jane és Corey lassan kezdtek feloldódni.
- Szóval... még mindig zavarog ez az
Alex? - kérdezte Logan, mintegy mellékesen.
Ezúttal őszintén elmosolyodtam. Egyszer láttam
ugyan Alexet a menzán, de messzire elkerült. Pont,
ahogy szerettem volna.
- Úgy látom, hatott, hogy tegnap
megfenyegettem! - mondtam, és visszaböktem Corey-t,
kicsit erősebben is, mint amilyet az ő előbbi bökése
megkívánt. - Mondtam, hogy elbírok vele.
- Biztos nagyon begazolt - jegyezte meg
jane, nem túl meggyőzően.
- Miért, írhattam volna róla a Teen People-
nek, vagy ilyesmi. Jó, nem hiszem, hogy lett volna
hozzá bátorságom - tettem hozzá rövid mérlegelés
után.
Corey szájában megállt a pizzafalat. Kétszer
annyi gyors- éttermi kaját tolhat a képébe, mint én,
mégis négyes a cső- nacimérete. A srácok és a hülye
anyagcseréjük!
- Jobban is teszi, ha békén hagy,
Mackenzie - mondta.
Jane és Logan egyetértőn bólogattak, ami kicsit
fura volt.
Mit érdekli Logan Beckettet, hogy zaklat-e
engem egy focista, vagy sem? Hacsak nem
éppenséggel barátkozni akar. De ez lehetetlen! Nincs
neki szüksége barátokra a Láthatatlanok közül.
Valószínűleg így is épp elég buliba hívják meg, és
annyi sört ihat, amennyi belefér. Nehezen tudtam volna
elképzelni, ahogy beül egy moziba hármunkkal.
- Hogy megy a töri? - kérdeztem, csak hogy
végre ne rólam beszéljünk.
Ezt talán nem kellett volna.
- Nem értettem, amiről Helm ma
magyarázott.
- Gondolj arra a fejezetre, amelyikben... -
kezdtem volna.
- Nem tanulunk suli után? Rám férne - szakított
félbe.
- Persze, miért ne - vágtam rá.
- Szuper - bólintott. - Óra után találkozunk.
Aztán Corey-hoz fordult, és kérdezett valamit
fafaragásügyben. Miközben ők ketten a cseresznyefa
csiszolási technikáiról értekeztek, Jane-nel némán
jeleket váltottunk egymással
 Egy alig észrevehető fejrázás azt jelentette,
hogy odavan a csodálkozástól. Válaszul vállat vontam,
jelezve, hogy én sem értem a dolgot.
Jane ekkor Logan felé pillantott, majd sokat
sejtetően rám nézett.
Határozottan megráztam a fejem. A legkevésbé
sem vagyok a srác zsánere, mert ő (természetesen) a
magas, nyúlánk, szőke és bogyós csajokat szereti.
Ezért illik össze Chelsea-vel. Ugyanúgy, ahogyan én is
tökéletesen passzolok Patrickhez.
Jane felvonta a szemöldökét. Szerencsére a fiúk
nem figyeltek oda, így nem hallották megvető kis
koccintásomat.
Logan Beckett és én csak akkor jöhetnénk
össze, ha felborulna a világ meglévő rendje. Amire
nem sok esély volt.
 14. FEJEZET

Nem tudtam, hol kellene várnom rá.

Azt mondta, „óra után”, de nem fejtette ki
bővebben. Úgy értette, hogy várjam meg én
kormányzati ismeretek után? Ezt az ötletet nem
díjaztam volna. Jó, hogy félek a rivaldafénytől, de
azért alázatos Hamupipőke sem vagyok. Rég
megtanultam, ha másokra számít az ember, rendszerint
pofára esik. Nem gondolom persze, hogy minden pasi
balett- tanárnőkre pályázik... annyira azért nem vagyok
lelki sérült. Mindössze annyit könyveltem el, hogy
egyedül magamban bízhatok.
Csakhogy ennek ellenére sem tudtam, hol
találkozunk Logannel... és mit mondjak neki. Például
ezt: „Szia, rég láttalak.”
Talán mégsem.
Vagy: „Érdekes ebéd volt."
Ez sem az igazi.
Na és ez: „Mit szívtál, hogy leültél az
asztalunkhoz? Ugye tudod, hogy ha Láthatatlanokkal
lógsz, az árt a hírnevednek?"
Ekkora marhaságot!
Még akkor is azon törtem a fejem, mit mondjak
neki, amikor megjelent Logan, lazán, mint mindig.
- Helló - mosolygott rám, mintha nem a hülye
külön- tanára lettem volna, akit a szülei varrtak a
nyakába. Persze ez a barátságos mosoly jobb, mint az
állandó közönyös vállvonogatása.
 Különben is miért akart velem megint
találkozni? Sok hasznát még nem láthatta annak, hogy
velem tanul. Vagy talán mégis Corey-ra akar
rányomulni? Meg kell kérdeznem tőle, szerinte meleg-
e Logan, vagy sem.
- Szóval ami a mai tanulást illeti... Nem vagyok
biztos benne, hogy ez jó ötlet.
Meglepetten nézett rám.
- Lemondod?
- Neeem.
Magamban azonban azt sikoltottam: „De igen!
Lehet, hogy odakint lesifotósok várnak rám! Hát nem
fogod fel?”
- Helyes - biccentett a kijárat felé. - Akkor
menjünk.
Reméltem, hogy a sajtó nem lesz ott. Hogy
elmentek még a tanítás vége előtt, ahogyan tegnap is,
és mi anélkül jutunk el az autójáig, hogy a Teen People
emberei lefotóznának a nyamvadt farmeremben és
ingemben.
- Szóval hallottál a...
Logan azonban nem tudta befejezni a mondatot.
Pedig a paparazzóknak rég el kellett volna tűnniük. így
is épp eleget hallottak. Mit reméltek még ezek a
dögkeselyűk? Újabb jelenetet? Szinte láttam magam
előtt az egészet:
Én (a vakuvillanásoktól elvakítva): M... mi az?
Első riporter: Mackenzie, kit okol a hírnevéért?
Második riporter: Mackenzie, megbánta az
újraélesztési kísérletét?
Harmadik riporter: Mackenzie, milyen érzés
híresnek lenni?
Én: Brrr!
Aztán a saját lábamban csaknem elhasalva
Loganbe fogódzom, aki engedve az ütemes biztatásnak
- „Csó-kold-meg! Csó-kold-meg!" -, vigyorogva eleget
tesz a kérésnek.
Hoppá, ez meg hogy jutott eszembe? Biztos
nem aludtam ki magam, ez lehet az egyedüli értelmes
magyarázat. Freud tutira élvezte volna az iménti
fantáziámat, ráadásul az eleje totál bejött. Az újságírók
körülfogtak. A kérdések úgy záporoztak rám, mint a
gránátok. Mikor egy operatőr kis híján fellökött,
Loganbe kapaszkodtam, hogy el ne essek.
- Tűnjünk innen! - üvöltöttem teli torokból,
hogy túlkiabáljam a lármát.
Logan válaszát meg se várva futásnak eredtem a
parkoló felé, elrángatva őt is. Szinte elégedett voltam
magammal, hogy milyen jól hozom a tökös „te seggfej,
ha nem mozdulsz, véged” rendőrnő figuráját. A
gyorsaságot használtam fegyverként, és átsüvítettem a
tömegen.
A kérdések azonban sokkal rosszabbak voltak
annál, mint amit elképzeltem.
- Ki a barátja, Mackenzie?
- Maguk ketten egy pár?
- Mit gondol az Alkonyatról?
Ezúttal nem válaszoltam. Csak rohantam, ahogy
a lábam bírta. Még szerencse, hogy tornacipő volt
rajtam. Logan könnyedén szökellt előre a hosszú
lábával, alig tudtam vele lépést tartani. Ami kicsit
piszkálta a csőröm, mert különben játszva lefutom a
városi futások távjait.
Kézen fogva futottunk, hogy el ne szakadjunk
egymástól. A szirupos rom-komok kedvelői talán
romantikusnak hihetnék ezt, pedig semmi romantikus
nincs abban, ha valaki belemászik az ember képébe a
könyökével.
Azért szerencsére komolyabb sérülések nélkül
értük el Logan autóját. Nem vesztegette az időt.
Vigyázva vezetett, nehogy egy fotósból fekvőrendőrt
csináljon, de azért jól rákapcsolt. Én a két karommal
takartam el az arcomat, mialatt ő káromkodva
repesztett, hogy megszabaduljunk kéretlen
kíséretünktől.
- Tudod egyáltalán, mit művelsz? - kérdeztem. -
Mert én az autós üldözéseket csak a Bourne-rejtélyből
ismerem. Gondoljuk végig, mielőtt valami hülyeséget
csinálnánk.
Logan a fejét rázta.
- Pontosan tudom, hová megyünk.
- Oké - mondtam, és vártam, hogy folytassa.
Mivel hallgatott, csak meg kellett kérdeznem: - Szóval
akkor hová?
- Meglepetés.
Éles kanyar következett, és én hálát adtam,
hogy feltalálták a biztonsági övét.
- Nem igazán rajongok a meglepetésekért. Pláne
mostanában.
A nyomaték kedvéért a minket követő
paparazzók felé mutattam.
- Szerintem néhány még belefér - mondta, és
ráfordult a sztrádára. - Benyomhatnál valami zenét -
tette hozzá.
- Jó ötlet.
Beletúrtam a hátizsákomba, bedugtam az
iPodom zsinórját a kocsi hangszórójába, behívtam a
lejátszási listát, és már szólt is a zene.
- A Wilco? - kérdezte.
Meglepetten bólintottam. Na lám, a rockhoz is
ért, nem csak a hokihoz.
- Jó cucc.
Épp kérdezgetni kezdtem volna, hogy milyen
zenét szeret, amikor rájöttem, hogy már elhagytuk
Forest Grove-ot. Ami azt illeti, elég messzire. A város
felé tartottunk.
- Portland? - állt el a lélegzetem. - Portlandben
akarod lerázni őket?
- Van jobb ötleted?
- Izé... én... izé... nem - habogtam.
- Akkor irány Portland, Mack.
Túlontúl feldúlt a szitu ahhoz, hogy reagáljak a
becenévre.
- De hát a benzin ára... Nincs elég...
Logan azonban félbeszakított:
- Az én ötletem volt, én állom.
 Megkönnyebbültem, mert nem tudtam volna
kifizetni a benzint, még a kávé árával is lógtam neki.
Ugyanakkor totál szívás is volt. Nem akartam azok
közé az ostoba libák közé tartozni, akik pasikon
élősködnek. Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem
tanítványom költekező hajlamát. „Majd mindent
felírok - gondoltam. - És amint lehet, vissza is fizetem
neki."
- Már majdnem ott vagyunk - mondta, és
behúzott egy mélygarázsba.
- Ez egy bevásárlóközpont. Viccelsz velem?
Egy bevásárlóközpontba viszel?! Tudod, ez elég bizarr.
- Igen. - Ennyi volt a válasz, nem több. Ki
nem állhatom a srácok egyszavas feleleteit. - Fussunk!
Megfogadtam a tanácsát, és berohantunk a
Lloyd Centerbe, sarkunkban még mindig a
lesifotósokkal. Most kezdtem átlátni Logan tervének
zsenialitását. Odakint könnyű préda lettünk volna, itt
bent viszont elvegyülhetünk a tömegben. Csodálkoztam
is, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe.
- Gyere! - szólt hátra Logan.
Engedelmesen csörtettem a nyomában,
mindaddig, amíg meg nem láttam az üzletet, amit
becéloztunk.
- Nem, erről szó sem lehet - ráztam a fejem
ellentmondást nem tűrően.
- Nézd, vagy ez - mutatott a Victoria's Secret
világ csúfja, babarózsaszín kirakatára vagy az.
Hátranéztem, ahol a riporterek javában
pásztázták a terepet.
 - Jó, de akkor is tiltakozom - mondtam, és
Logannel együtt bespuriztunk a boltba.
Benyúlt egy hupirózsaszín fiókba, és kihúzott
onnan egy sötétlila melltartót.
- Nem gondolod, hogy ez egy kissé... átlátszó? -
vontam fel a szemöldököm. De rám se hederített.
- Csak viselkedj természetesen - mormogta, és a
kezembe nyomta. Aztán, mintha naponta ezt csinálná,
behúzott az egyik öltözőfülkébe. Elégedetten
letelepedett az ülőkére, én meg döbbenten meredtem
rá.
A Victoria's Secretben dekkoltam Logannel,
kezemben egy lila melltartóval és nyomomban a
sajtóval.
Az életem vitathatatlanul furábbá vált, mint egy
Tim Burton-film.
- Ide nem jut eszükbe bejönni - tájékoztatott
Logan, mire leroskadtam a padlóra.
Bólintottam, és a lábfejemet bámultam.
- És... gyakran jársz ide?
Erre felnevetett. Kezdett felvillanyozni a
különös helyzet. Fura volt, mégis kellemes, és főleg
tök váratlan.
- Állandóan. Ide szervezem a randijaimat.
Meghitt hely, nem?
- Szép a színhatás - mutattam a lila melltartóra
és a rózsaszín ülőkére.
- A rózsaszín most a legmenőbb - mondta. -
Állítólag.
 Kihúztam a gumit a hajamból.
- Naná hogy! - vettem Menőre a figurát. - Én is
tudom! Irtó milyen is... na, olyan!
- Pont olyan! - ment bele Logan is a
játékba.
- És szerinted lassan már kimehetünk?
Vállat vont.
- Talán, de tervet kellene készítenünk.
- Tervet?
- Igen. A riporterek tudják, hogyan nézünk
ki. Álruhában kellene elhagynunk a terepet - mondta, is
látszott, hogy remekül szórakozik.
Elképedve meredtem rá.
- Álruhában. Hát persze. Kár, hogy ér hülye a
Superman- szerelésemet a másik táskámban hagytam
egy kötegnyi bankóval együtt...
Logan elővette a pénztárcáját, de nem adtam rá
esélyt, hogy megszólaljon.
- Viccelsz velem? Nem pénzelhetsz, mint
valami cukrosbácsi.
Igen, azt mondtam én, Logan Beckettnek, hogy
cukrosbácsi.
Ebbe bele kell pusztulni.
Logan szélesen elvigyorodott.
- Kölcsönre gondoltam.
- Kölcsönre? - kérdeztem vissza.
- Igen. A szüleim tíz dolcsit fizetnek egy
óráért, nem? - Bólintottam, mire átnyújtott egy
ötvendollárost. - Hát akkor lógsz nekem öt órával.
- Nem, öt és féllel - sóhajtottam. - Ott van
még a múltkori Starbucks-tartozás.
- Szóval nem felejtetted el - mosolyodott
el.
- Naná. Tehát öt és fél óra, az... - gyors
fejszámolást végeztem. - Ha most elkezdjük a tanulást,
a hét végére letudom a tartozást. - Helyeslően
bólintottam. - Megoldható.
- Tudod, a kávét költségként is elszámolhatjuk.
- Költségként? - visszhangoztam kétkedve.
- Igen, a kávé élénkíti az agyműködést, ezért
hasznos a tanulásnál... és volt idő, amikor pénz helyett
használták.
- Szóval nem felejtetted el! - Hihetetlen volt,
hogy emlékezett valamire, amit mondtam. Akkor talán
mégsem én vagyok a világ legrosszabb különtanára.
- Hogyne - felelte, tökéletesen utánozva a
hanglejtésemet.
Elnevettem magam.
— Jó. Öt és fél óra, és kiegyenlítettem a
számlát. - Szó sem lehetett róla, hogy tartozzak neki.
Már az is idegesített, hogy ott a kezemben az
ötvendollárosa. Vagy épp a könnyedség, amivel
odaadta. Mindkettő kiakasztott.
- De talán nincs is rá szükség - próbáltam
visszaadni a pénzt. - Tényleg. Majd...
Logan bosszúsan a hajába túrt. Ezt a mozdulatot
akkor láttam csak tőle, amikor a törikönyvre bámult
üres tekintettel.
- Figyelj, fogadd el, hogy végre leléphessünk
innen! Ha túl sokáig maradunk, az eladóknak gyanús
lesz, hogy mit művelünk idebent. - Sokat sejtetően
felvonta a szemöldökét.
- Jó, menjünk - mondtam gyorsan.
- Találkozzunk a jégpályán háromnegyed óra
múlva
Mikor kiléptünk az öltözőfülkéből, jó hangosan
megjegyezte:
- Annyira nem áll jól ez a melltartó. A fekete a
te színed Mack.
A legszívesebben behúztam volna egyet neki, de
már csak a hátát láttam. Otthagyott a Victoria's
Secretben, egyik kezemben egy melltartóval, a
másikban ötven dolcsival Pedig az előbb már kezdtem
azt gondolni, hogy furább helyzetbe nem is kerülhetek.
Nos, tévedtem.
 14. FEJEZET

Szóval megfogadtam Corey tanácsát. Végtére is

a média arra a Mackenzie-re vadászott, aki nem
sminkeli magát, és semmi érzéke a divathoz. Trendinek
kellett mutatkoznom, ami nem könnyű egy csóró
csajnak. Beszereztem egy szűk fazonú sötétlila pólót,
amivel már a farmerem se látszott olyan „kitérdeltnek
és uniszexnek", hogy Corey-t idézzem. Éppenséggel
szexi is voltam, mondjuk, mint egy olyan típusú csaj,
aki dzsúdóóra után megy randira. Diszkrét szempilla-
és szemfesték meg ajakfény - mindez a kitett
mintaadagokból -, és mintha kicseréltek volna!
Elképesztő, mit tesz egy kis smink, amikor az ember
lánya álcázni szeretné magát- Fura volt kimázolni
magam, de így nagyobb biztonságban távozhattam a
plázából. Elhatároztam, hogy női harci festésként vagy
halloweenmaszkként gondolok kipingált arcomra.
Iparkodtam könnyed léptekkel a jégpálya felé lejteni,
akár egy Menő. Elképzeltem, hogy nem Mackenzie
VVellesley vagyok, az Esetlenség Királynője, hanem
Chelsea Halloway, a Smith Gimnázium úrnője. Vajon ő
rogyadozó térddel vagy futólépésben tartana-e a
jégpálya irányába? Tuti nem. Hát akkor én sem fogok.
Még Logan is alig ismert rám. Ő egy puha
anyagú, szürke kardigánnal álcázta magát, hogy olyan
főiskolásformának tűnjön, ami nem igazán jött össze.
Továbbra is úgy festett, mint egy Menő srác a gimiből,
a tökéletes szabású farmerjében és a kócos hajával. A
szürke kardigántól csak a szeme színe nyert még
füstösebb árnyalatot.
 - Hű... de más lettél - mondta, amikor meglátott.
- Te viszont nem sokat változtál.
- Elég, ha nem vagyok feltűnő.
Megpróbáltam megállni nevetés nélkül. Még
hogy nem volt feltűnő! Az összes csaj pasiérzékelője
vadul becsipogott tőle a körzetben.
- Akkor már csak korit kell szereznünk.
A portlandi Lloyd Center kicsi, zsúfolt
jégpályával rendelkezik. Mindig is úgy gondoltam,
hogy ez hozzátartozik a varázsához. A párok és a
családok vége nincs köröket rónak a jégen, miközben a
kiskölykök körülöttük bukdácsolnak.
- Rendben.
Tizenöt perc múlva korcsolyával a lábamon
azon jártatattam az agyam, mibe is keveredtem. Ha
nem kezdjük el gyorsan a korrepetálást, nyomasztani
fog az adósság. De soha nem töriztem korcsolyázás
közben.
- Gondolod, hogy jó ötlet? - kérdeztem
tétovázva. - Miért nem ülünk be valahová, hogy
átvegyük a függetlenségi háborút?
- Beijedtél?
Ezt nem hagyhattam annyiban.
Határozott mozdulatokkal a jégre vonultam
(már ahogy ez korival sikerült), és kissé ingatagon
megpördültem, hogy szembenézzek vele.
- Jössz? Tanulnunk kell.
Logan pillanatokon belül mellettem termett. A
gimi folyosóján is otthonosan mozgott, de itt, a jégen
teste mintha a korcsolya meghosszabbítása lett volna.
Elém vágott, majd könnyed mozdulattal megfordult, és
szembenéztünk egymással.
- Oké, kérdezz!
- Ki volt az Egyesült Államok második
elnöke? - pislogtam át a válla fölött, nehogy
nekimenjen egy kiskölyöknek.
- John Adams. Nyugi, tudok vigyázni.
- És a harmadik?
- Thomas Jefferson.
Meginogtam.
- Helyes.
- Na, kérdezel nehezebbet is?
Ez meglepett.
- Azt hittem, jobban szereted a könnyű
kérdéseket.
Ezen elgondolkozott.
- Nem, állok elébe a nehezének is.
- Jó, mondok egy nevet, egy évszámot
vagy egy eseményt te pedig mindent elmondasz, amit
tudsz róla.
- Csak fél szemmel érzékeltem, hogy
bólint, mivel minden erőmet lekötötte, hogy
megtartsam az egyensúlyomat. A görkoris tudásomnak
itt nem sok hasznát vettem, noha volt annyi eszem,
hogy hokikorcsolyát kérjek ki. Logan felvonta a
szemöldökét, amikor meglátta. De mindössze annyit
kellett mondanom, hogy a recés orrút nem szeretem, és
máris értette. Azzal azonnal elhasalnék.
- - Samuel Adams.
- - Sör - vágta rá azonnal.
- - Tessék?
- De túl gyorsan kaptam fel a fejem, és
elvesztettem az egyensúlyomat. Az a süket kori kiment
alólam, én pedig majdnem elterültem a jégen. Hanem
meg is érdemeltem a hülyeségemért. Hogy
gondolhattam, hogy egyszerre tudok korrepetálni és
korizni? A görögöknek van egy találó szavuk az ilyen
elbizakodottságra: hübrisz. Rendszerint ez előzi meg a
kiadós, fájdalmas hasalásokat.
- - Jaj! - Valami szilárdnak ütköztem, de
nem volt hideg, ezért nem lehetett a jég. Mikor
rájöttem, hogy én, hatökör, Logan vadonatúj
kardigánját szorongatom, sietve elnézést kértem:
- - Bocs. Időbe kerül, amíg belejövök. A
görkori oké, de a jég az...
- - Másfajta mozgás - mondta, a tekintete
azonban továbbra is óvatos maradt.
- Hát igen.
- Eleresztettem a kardigánját, és
felegyenesedtem.
- Szóval görkorizol. Mióta?
- Gyors fejszámolást végeztem.
- Tizenkét éve és... öt hónapja.
Logan ezen mintha mulatott volna.
- Hú, ez aztán a pontos válasz.
 - Van miért emlékeznem rá - mondtam, de nem
mosolyodtam el.
- Miért, mi történt?
- Hát...akkor ment el apu. Tizenkét éve és öt
hónapja Közvetlenül azután, hogy... - Ekkor befogtam
a számat.
- Miután?
Ránéztem, jelezve, hogy semmi köze hozzá.
- Nincs értelme erről beszélni.
- Sebaj!
- De tilos kinevetni!
- Igenis
- A balettfellépés után - motyogtam,
remélve, hogy egy szót se ért belőle.
- Te baletteztél? - csodálkozott. - Ez komoly?
- Kértelek, hogy ne nevess! Csak pár hónapig.
Anyu azt remélte, hogy apu ettől talán... izé... jobban
elfogadja... hogy lány vagyok.
- Miért, nehezére esett? - vonta fel Logan
a szemöldökét.
Mosolyogtam, noha egy kicsit erőltetettem
- Végig azt hitte, hogy fiú leszek. Az
ultrahangot se nézte meg, mert meg volt győződve
erről. El is nevezett Macknek. Végül kénytelen lett
kiegészíteni a nevet Mackenzie-re. Még szerencse,
hogy ilyen könnyen ment.
- Hát igen, ha a Toddot választja, az durva
lett volna.
 - Igen - nevettem fel. - Szóval a szobám fala
kék volt, teleaggatva baseballcuccokkal...
- Amikhez soha sem nyúltál, ugye?
- Sok gyerek nincs oda a sportért. Történetesen
én is közéjük tartoztam. Apu megpróbált labdázgatni
velem, de nem sok sikerrel. A szem-kéz koordinációm
mindig is a nullával volt egyenlő. Anyu azt gondolta, a
balett majd javít rajta.
- Oké - mondta Logan lassan. - De még mindig
nem értem, hogy jön ide a görkori.
- Nos, a fellépésünk után apám lelépett. - Azt
kihagytam, ahogy a balett-tanárnőmmel smárolt előtte.
- Egy álló hétig nem voltam hajlandó megszólalni.
Anyu nagyon beijedt, és megpróbált rávenni, hogy
öntsem szavakba az érzéseimet. Akkor azt mondtam,
inkább vessenek az elefántok elé, mint hogy még
egyszer balettezzek.
- Elefántok elé?
- Tetszett ez a kép. Szóval megkértem anyut,
vigyen el egy sportboltba, ahol felmarkoltam az első
olyan sportszert, ami nem járt repülő tárgyak
elkopásával.
- Ez volt a görkori.
- Aha. Így kezdődött.
Miközben erről beszéltem, egyre jobban
felvettem a kori siklásának lendületét.
- És az apád?
- Mi van vele? - néztem fel a jégről.
- Látott valaha görkorizni?
 - Nem. Új családot alapított. Időről időre írunk
egymásnak ünnepekkor. Két gyerekük van, mindketten
fiúk... Boldognak tűnik.
- Nekem meg egy seggfejnek.
Ez meglepett.
- Az is stimmel - nevettem el magam.
- Azért persze továbbra is Macknek foglak
hívni.
- Mi másnak? - húztam el a számat.
- Habár nem szeretném, ha fiú lennél.
A mosolyától kissé felgyorsult a pulzusom.
- Neked viszont... izé... jó fejnek látszanak a
szüleid. - Ezt azért mondtam, hogy megtörjem a
flörtölős hangulatot Vagy csak képzeltem volna? Nehéz
megmondani.
- Igen, azok - bólintott. - Időnként mégis
jól jönne egy tesó. Néha túl keményen fognak.
- Például különtanárt fogadnak melléd? Ez
borzasztó! - kaptam a szám elé a kezem megjátszott
rémülettel.
- Látnod kéne, miféle hangyás alakkal kell
bajlódnom - vigyorodott el. - Lány, de fiúneve van, és
olyan de olyan...
Meglegyintettem a karját, mielőtt be tudta volna
fejezni a mondatot.
- Folytassuk a tanulást! Beszélj Sam Adamsről.
- Már nyitotta a száját, de megelőztem: - És ki ne ejtsd
a sör szót!
 16. FEJEZET

Igen, tanultunk. Kemény keresztkérdéseknek

vetettem alá, és kijavítottam, ha rosszul mondott
valamit. Még figyelt is... ami kellemes meglepetés volt
a rá jellemző unott arckifejezés és örökös firkálgatás
után. Olyan volt az egész, mint a szülinapi zsúrok az
általánosban... egy futó pillanatra minden tökéletesnek
tűnt. Nem volt ott a sajtó, nem bámultak meg, nem volt
semmi feszkó. Azt hiszem, Logan is jól érezte magát.
Nevetett rajtam, amikor elcsúsztam, és felsegített
Aztán vigyorogva megragadta a kezem, és tett velem
egy kört. Olyan volt, mint egy randi, ahol a srác együtt
akar lenni a csajjal, és nem azért, mert ki van fizetve az
óra. Persze nem ez volt a helyzet. Mert médiafigyelem
ide vagy oda, én továbbra is a béna Mackenzie
Welesley maradtam.
Az egész a büféig tartott - ez az egész
randihangulat és felszabadultság. Ott aztán mindent
elbaltáztam. Tök lazák voltunk, a kedvenc filmjeinkről
beszélgettünk, ahogy sorban álltunk a cuppogós kínai
kajaért, amikor azt mondtam, na, most vegyük végre
elő a tankönyvet. Esküszöm, ennyit mondtam csak,
mire ő azonnal lemerevedett, még az állkapcsa is
befeszült.
Pedig nem kellett volna úgy felfújni a dolgot. A
szülei elvégre azért fizettek, hogy tanítsam őt, nem
pedig azért, hogy holmi randikről képzelegjek vele
kapcsolatban. Nem fogadhattam el a pénzüket, ha nem
dolgozom meg érte. Ha nem is éppen jómódú a
családom, soha nem alacsonyodtam odáig, hogy
potyázzak. És takarékoskodni is megtanultam.
Általánosban a ballagási ruhámat hetvenöt centért
vettem egy turkálóban. Ezt kapd ki, Chelsea Halloway!
Gondolom, ő valami álomszép fehér ruhakölteményben
Pompázott, ami fedetlenül hagyta a vállát, és
lefogadom, hogy egy vagyonba került.
Szóval odafigyelek a pénzre. Ezért miután
tovább növeltem ötvendolcsis tartozásom a brokkolis
marhahússal, elővettem a tankönyvet. Egyúttal körbe is
kémleltem. Riporter egy szál se, tiszta volt a levegő.
- Oké - mondtam. - Ott hagytuk abba, hogy
britek előnyben voltak... - Jó darabig lapozgattam, mire
megtaláltam a kérdéses helyet. - Evés közben olvasd
el.
Megpróbáltam visszatérni az iménti békés,
baráti hangnemhez, mert mindössze egy pirinyó asztal
meg két tálka kínai kaja választott el egy morcos
tekintetű Menőtől.
- Tudod mit, állítsuk meg az órát - javasolta
Logan könnyedén. - Együnk, majd aztán folytatjuk.
- Csak öt perc még! - erősködtem. A jégen ment
minden mint a karikacsapás. Nem akartam holmi kínai
kaja miatt lefékezni a nagy áttörés lendületét. - Látod,
itt az áll, hogy a Brit-szigetek lakossága háromszorosa
volt a... - De elhallgattam, látva, hogy Logan
összeszorított szájjal mered a kérdéses passzusra.
Tekintete lassan araszolt előre az ujjamtól a folytatás
irányában. - Nem tudsz olvasni? - tört ki belőlem,
anélkül hogy meggondoltam volna, mit mondok.
 Logan szeme villámokat szórt. Ösztönösen
összébb húztam magam a székemen.
- Tudok olvasni - mondta dacosan, de
ellentmondást nem tűrően becsukta a könyvet.
- Oké - szúrtam a villámra egy falat brokkolit. -
De...
- De mi?
Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar.
- Mondd el! - kényszerítettem magam, hogy a
szemébe nézzek, és nem kis megkönnyebbülésemre
leginkább frusztráltságot olvastam ki a tekintetéből. -
Látom, hogy elhallgatsz valamit, amit nekem mint a
különtanárodnak muszáj volna tudnom.
Az utolsó szavakat már hadartam, nehogy
közben cserbenhagyjon bátorságom. Logan ezalatt
kényelmesen hátradőlt a székén.
- Diszlexiás vagyok. - Nyugodtan mondta,
csipetnyi kerűséggel- - Ezt akartad hallani?
- Óóó! - Kezdett összeállni a kép.
- Na igen, óóóó - nevetett fel. - Pont ilyennek
képzeled a kretén hokisokat, nem igaz?
- Az nem a diszlexia miatt van, hanem amiért
úgy bámulod Chelsea Halloway mellét.
Jézus ereje! Ezt tényleg én mondtam?
Rám bámult, aztán szívből jövőn felnevetett.
- Ööö... Úgy értettem, hogy a diszlexia nem
egyenlő a butasággal - javítottam ki magam. -
Valójában a diszlexiások mozgáskoordinációja átlagon
felüli, fejlett az empátiájuk és a művészi érzékük. - A
telefirkált füzete felé intettem Q fejemmel. - Ha a hokit
és a rajzaidat vesszük, ez máris kettő a három jó
tulajdonságból.
Logan hitetlenkedve meredt rám.
- Te fejből tudsz ilyesmit?
- Naná - feleltem. - De csak mert szinte
fotografikus a memóriám. Steven Spielberg, John
Lennon, Walt Disney, Steve Jobs... ők mind
diszlexiások voltak. Meg még ott van...
- Felfogtam - szakított félbe Logan.
- Rendben. Amint látod, nincs miért
szégyenkezned.
- Nincs? - Ez az egyszavas válasz mintha
kérdésként hangzott volna.
- Nincs. - A szemébe néztem, és eltökéltem,
hogy ezt most nem szúrom el. - Viszont új haditervet
kell kieszelnünk. - Kioltottam a füzetem, lecsavartam a
tollam kupakját, és írni kezdtem. - Hagyjuk a
tankönyvet, és nézzünk utána hang- meg
képanyagoknak. - Szórakozottan az alsó ajkamhoz
ütögettem a tollam. - Készült egy minisorozat John
Adamsról, ami jól jöhet. És biztos rengeteg történelmi
film van a könyvtárban. - Elhallgattam, mert most
jöttem rá, mire lesznek jók a videokazetták:
fölöslegessé tesznek engem Segítek válogatni -
ajánlottam fel gyorsan. - Majd felhívsz mindegyik
után, és megbeszéljük.
- Együtt is megnézhetnénk őket.
- Nem hagyhatom, hogy a szüleid a mozizásért
fizessenek! - csattantam fel.
 - Mack, nem olyan nagy ügy.
- De igen. Te hozzászoktál a pazarláshoz, de
nem mindenki engedheti meg magának ezt a luxust, én
pedig kedvelem annyira a szüléidét, hogy ne
élősködjek rajtuk.
- Rendben. Majd akkor újratárgyaljuk a
filmnézés bérezését. Probléma kipipálva.
Mintha az olyan természetes lenne, mint ahogy
mondta. Mintha nem tátongana kettőnk között az a
szakadék, amitől rém fura lenne nekem náluk mozizni.
- Ühüm, ez esetleg lehetséges - nyögtem ki
sután.
Mi mást mondhattam volna? „Logan, a többi
Menő, Chelsea-vel az élen, pokollá tenné az életünket,
ha azt látnák, hogy együtt lógunk. Téged azzal
húznának, hogy hova süllyedtél, nekem meg folyton
beszólnának a lányöltözőben. Csak szólok."
Mennyire hangzott volna ez cikin? Elvégre ez
egy gimi, nem a hindu kasztrendszer, ahol az
érinthetetlenek nem „szennyezhetik be" a felső
kasztokat... Oké, a kettő talán nem is különbözik olyan
nagyon, de akkor is hülyeség ezzel a Menő/Láthatatlan
felosztással tökölődni. Ugyanabba az emelt szintű
töriosztályba járunk. Ennyi.
Logannek szemlátomást nem tűnt fel, hogy
túráztatom az agyam jó étvággyal falta a kung pao
csirkét. Én is farkaséhes voltam, úgyhogy félretettem a
tanulást, és nekiláttam a kajámnak.
- Gyerekkönyveket is kivehetnénk a
könyvtárból - mondtam.
 Logan felvonta a szemöldökét.
- Azért már megtanultam olvasni.
- A gyerekkönyveket rendszerint jobban
tagolják, az anyag áttekintésekor ez nekem is nagyon
jól jön.
- Fotografikus a memóriád, de gyerekkönyveket
nézegetsz az emelt szintű vizsgák előtt - vigyorodott el.
- Csak majdnem fotografikus, az alapokat meg
mindig hasznos újra és újra átvenni. Te is dolgozol az
ütőállásodon, nem? Ez se más.
- Fura egy lány vagy te.
Megállt a kezemben a villára szúrt brokkoli.
- Miért?
- Kívülről tudod, kik voltak diszlexiások,
gyerekkönyveket olvasol, és azt hiszed, a kínai kaja
belélegzéssel is fogyasztható.
- Ebből semmi nem fura - vontam vállat. - Azt
hittem, az egyensúlyzavaromat meg a szómenésemet
fogod említeni, ami a barátaid láttán rám tör.
- Ha már szóba hoztad... ez meg miért van?
- Mi van miért?
- Miért vagy olyan görcsös? Ha elengeded
magad, közel sem vagy annyira... hmmm...
- Idétlen?
- Ijesztő.
Leesett az állam.
- Én? Ijesztő? Na persze! És Chelsea Halloway
akkor mi? Csak nem titkos önkéntes egy
hajléktalanmenhelyen?
Logan felnevetett, aztán elkomolyodott.
- Tényleg, nagyon ijesztő tudsz lenni.
- Komolyan mondod?
Ennél meglepőbbet nem hallottam, amióta
kiderült hogy híres lettem.
- Igen. Főleg órákon. - Logan elmélyítette a
hangját, hogy totál Mr. Helmére emlékeztetett. - Á,
igen, Mackenzie, összefoglalná az osztálynak a
bélyegtörvényt?
Elpirultam.
- Oké, az órákon tényleg kicsit sokat szerepelek.
Ettől azonban még nem leszek ijesztő!
- Valóban? - Logan kezdett belemelegedni a
témába. - Akkor se, amikor kiabálni kezdtél a
helyettesítő tanárral?
- Nem kiabáltam! - tiltakoztam. - De ha mégis,
az a pasi megérdemelte. Totál nem volt igaza, és csak
azzal tudott érvelni, hogy neki van diplomája, nekem
meg még nincs. Mintha ez változtatna a történelmi
tényeken! - Elhallgat' tam. - De te nem is voltál ott
azon az órán. Hogyhogy hallottál róla?
- Spencertől tudom - mondta Logan magabiztos
félmosollyal. - Azt mondta, jól nekiestél az ürgének.
- De hát a fafej nagyon el volt tájolva -
csóváltam a fejem viszolyogva.
- És ezek után sem tartod ijesztőnek magad?
- Hát nem festek úgy, mint egy Menő.
 - Micsoda? - kapta fel a fejét, és én megint
hülyén éreztem magam.
A titkos gúnynevek első számú szabálya
ugyanis az, hogy titkosak.
- Mármint hogy te Menő vagy -
mutogattam a villámmal -, én meg Láthatatlan.
Legalábbis eddig az voltam - mondtam újabb falat
brokkoli után. - Most meg Dr. Phil akar beszélgetni
velem.
Logannek csaknem az orrába ment a kóla.
- Dr. Phil felhívott?
- Valami ilyesmi. A részletek egyelőre elég
homályosak. Dylan küldött egy SMS-t, hogy
meghívtak a View-ba... - Letettem a villát. Elment az
étvágyam a gondolattól, hogy jelenésem legyen egy
országos tévécsatornán.
- És nem akarsz elmenni? - kérdezte Logan.
- Persze hogy nem! - bámultam rá. - Épp elég
dilinyós vagyok anélkül is, hogy hivatalosan is
Amerika legcikibb csajának nyilvánítsanak.
- Nem vagy dilinyós - nyugtatott meg Logan.
Az ő étvágya bezzeg nem csökkent, én pedig irigyen
néztem, amint felnyársalja az utolsó falat csirkét. -
Különcnek különc vagy- de nem dilinyós.
- Kösz szépen - mondtam gúnyosan, pedig
jólesett, hogy Logan Beckett nem tart sült bolondnak.
 17. FEJEZET

Tudhattam volna, hogy a média nem fog

leszállni rólam. Annyira megörültem, hogy egyetlen
fotóst sem látok a kocsi körül, hogy gondolkodás
nélkül beültem. Nehéz lett volna még a paparazzókra is
koncentrálnom, mikor Logan-nal voltam... Nemcsak
szívdöglesztő külseje miatt, hanem mert soha nem
tudtam, mire számítsak nála. A száraz gunyoros
megjegyzései, amelyeket változatlanul megeresztett,
akár idegesíthettek is volna, ha nem annyira viccesek.
Jó volt vele lenni, ezért nem észleltem a bajt,
amíg be nem ütött. Már épp leálltunk volna a
Hamilton-ház előtt, amikor megláttam, hogy alig
néhány lépésnyire az otthonunk ostromzár alá került.
Az udvart úgy ellepték a riporterek, mint a mogyoróvaj
a lekváros szendvicsemet, amit anyu szokott kenni.
Leesett az állam.
- Jesszusom... hajts tovább! - utasítottam
Logant, miközben a padlóra kuporodtam. - Ne állj
meg!
Nem kellett kétszer mondanom. Logan nem
gyorsított fel, nem hagyott guminyomot magunk után,
csak elhajtott a házunk mellett, meg sem állva a
kosárlabdapályáig, ahol görkorizni szoktam.
- Érdekes... - mondta rám sandítva. - Szóval itt
laksz.
Visszavackolódtam az ülésre.
- Nézd, engedd, hogy megmagyarázzam!
 - Lefogadom, hogy ostoba egy magyarázat
lesz.
- Igen? - szegtem fel dacosan az állam. - Ugyan
miért-
- Mert nem lehet értelmes okod arra, hogy
letagadd, hol laksz.
- Neked sem, hogy elhallgasd a diszlexiát.
Haragosan rám villantotta a szemét.
- Ez nem ugyanaz.
- Dehogynem - szálltam vele vitába. - Egyikünk
se akarja hogy sajnálják. Meg természetesen azt is el
akartam kerülni, hogy a hokicsapatod megrohamozza a
házunkat és elcsórja a bugyijaimat, de különben dettó
egyezik a kettő.
Megrándult a szája széle. Láttam rajta, hogy a
legszívesebben nevetne. Lehet persze, hogy továbbra is
haragudott, mindamellett a humorérzéke sem hagyta
cserben.
- A bugyijaidat?
- Nézek tévét - vontam vállat.
- Túl sok béna tinifilmet, úgy látom.
- Megmutathattam volna korábban is a
házunkat. De az emberek követnek el ostobaságokat.
Ezért megköszönném, ha visszamennénk, és szépen
kitennél.
Logan újraindította a motort.
- Arra kérsz, hogy tegyelek ki, és hajtsak
tovább?
 - Ühüm.
- Amikor nyüzsögnek a házatok előtt a
riporterek?
- Majd megoldom valahogy - mondtam
dühösen. Kezdett az agyamra menni, hogy ilyen
tehetetlennek éreztem magam. Jó, általában gyáva nyúl
vagyok, de eddig kezelni tudtam a helyzeteket. Nem
hagytam, hogy a riporterek, Alex Thompson, Chelsea
Halloway vagy bárki szétzilálja rendes kis életemet.
Ami azt jelenti, hogy sokkalta erősebb vagyok, mint
gondolnák. - Megoldom egyedül.
- Na persze - biccentett Logan kurtán. - Neked
aztán nincs szükséged senki segítségére. Ezer bocsánat.
Tudtam, hogy ez bántás akart lenni, azt azonban
nem hogyan vághatnék vissza. Ezért csak ránéztem, és
azt mond tam:
- Csak tegyél ki, és kész. Nem akarom, hogy
fotók jelenjenek meg rólunk a sajtóban, és a szerelmi
életem kerüljön terítékre.
Bólintott, és a kocsi befordult az utcánkba.
- Oké, kicsivel közelebb... na, most állj meg! -
irányítottam.
Még mielőtt egy szót szólhatott volna,
elrugaszkodtam az ajtónk felé, hátizsákommal takarva
el az arcomat. Egyetlen gondolatom az volt, hogy
megállás nélkül végig kell vágtatnom ezen a pár
lépésnyi távolságon. Záporoztak felém a tolakodó
kérdések, míg végül már zúgott tőlük a fejem.
- Ki volt ez, Mackenzie?
 - Randiről jön?
- Biztos abban, hogy a fiúját nem csak a hírneve
érdekli?
A legutolsó kérdés hallatán kis híján elnevettem
magam. Már a gondolat is, hogy Logan Beckett rajtam
keresztül akar bekerülni az újságba, kész röhej volt.
Valószínűleg ugyanúgy a háta közepére kívánta ezt a
ramazurit, mint én. Az efféle dolgokban meg szoktam
bízni az ösztöneimben.
Dylan húzott be a négy fal közé... ami nem volt
könnyű a kinti riporterhad és az előszobánkat elárasztó
küldemények figyelembevételével. Úgy festett, mintha
ideöntötték volna egy csomagszállító teherautó
tartalmát. A címkéken ugyanaz a szöveg állt:
„Gyorspostai küldemény Mackenzie Wellesley
számárra." Ez már több volt, mint szürreális.
Dylan az egyik csomagot a kezembe nyomta.
Megpróbáltam nem leejteni.
- Ez meg mi a túró?
- A szobádba kéne vinnünk őket. Eltakarítani
innen, mielőtt anyu hazajön.
Ő is felkapott egy csomagot, és elindult.
Legtöbbször úgy gondoltam rá, mint egy
bosszantó öcsikére, holott ugyanúgy szívén viselte a
család gondját, mint én.
- Csipkedd magad! - A hangjában jókora adag
bosszúság csengett. - Anyu mindjárt itt lesz.
Követtem őt, a csomaggal a kezemben. De az
ágyamat meglátva képedtem csak el igazán, mert totál
elborították a levelek, üzenetek és Post-it matricák.
Dylan nem hagyott időt, hogy kiakadjak. Ledobta a
csomagját, és rám ripakodott, hogy gyerünk tovább.
Beletelt vagy háromnegyed órába, amíg
mindent felvittünk az emeletre. Közben tartottam öt
perc szünetet, hogy sajgó karomat masszírozzam.
Ennyi cipekedés után soha többé nem akart-am
csomagot látni. Hol itt böktek, hol ott, úgyhogy a
végén egy merő horzsolás volt a bőröm. Megpróbáltam
nem felnyögni, valahányszor testem tiltakozott a
megpróbáltatások ellen. Loholás a lesifotósok elől,
korizás, most meg a csomagok emelgetése - túl sok
fizikai erőfeszítés volt ez egy napra.
Akármilyen fáradt voltam, nem tudtam
ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne kukkantsak a
titokzatos küldeményekbe. Felkaptam egy ollót, és
néhány jól irányzott mozdulattal megtámadtam az
egyik csomagot. Aztán elhűlten bámultam a tartalmát.
Reszkető kézzel nyúltam a dobozba, és a selyem
sima anyaga izgatóan siklott ki ujjaim közül. Nem
vitás, hogy ilyen káprázatos, rafinálton szexi rucit
életemben nem láttam. Egy ilyen cucc viselője előtt
fejet hajt a világ. Elképzeltem benne trójai Helénát,
noha vélhetőleg már magáén a ruháért harcba szállt
volna vagy ezer gálya. Csinos volt muris, és elég
merész ahhoz, hogy jó sokat mutasson a viselője
lábából... aki én kell hogy legyek, ezek szerint.
Kábán simogattam az anyagot, miközben a
legszívesebben egyszerre sírtam is, meg nevettem is
volna. Az árcédula szerint a BCBG Max Azria
kreációja volt. A ruhát félretolva kiemeltem a
dobozban még lapuló magas sarkút. Hamupipőke
vizsgálgathatta így a varázslatos üvegcipellőt.
- Szent atyám! - ez volt minden, amit ki tudtam
nyögni, miközben letéptem lábamról a tornacsukát, és
belebújtam a szexi, fekete, nyitott orrú magas sarkúba.
Fogalmam sem volt, honnan találták ki a
cipőméretemet, de pontosan illett a lábamra.
Ott ültem a vadiúj márkás cipőmben, és
sehogyan se akarózott felállnom. Nem azért, mintha
nem bíztam volna meg a vékonyka, tűhegyes sarokban,
hanem mert tudtam, hogy ha felállók, nem lesz többé
visszaút. Ez a cipó csalhatatlan bizonyítéka volt annak,
hogy megváltozott az életem... hogy én, aki eddig
turkálókból öltöztem, most csodálatos luxusholmik
tulajdonosa lettem. Végre volt valamim csak úgy, a
móka kedvéért.
Ezért amikor megálltam a nagy tükör előtt,
teljesen feljött, amit láttam. Először fordult elő, hogy
alig ismertem magamra. Vajon miféle ember lehet ez az
új csaj... és szeretni tudom-e, tűnődtem.
 18. FEJEZET

Aznap este nem hívtam fel Corey-t, se Jane-t.

Szemtől szembe szerettem volna látni a reakciójukat.
Arra számítottam, hogy ledöbbennek... sokkot kapnak
attól, hogy legjobb barátnőjük, Mackenzie Wellesley
márkás cuccokban jelenik meg a suliban. Totál dögös
cuccokban. Oscar de la Renta által tervezett lapos
sarkúban, Calvin Klein farmerben és Antropologie
topban. És a tankönyveim? Hát igen, azokat egy csini,
méretes Hobo táska dajkálta. Még ki is sminkeltem
magam egy pirinyót aznap reggel. Csak ajakfényt és
szemfestéket tettem fel, de már szó sem lehetett orról,
hogy a legrosszabbul öltözködők listáját vezessem.
Mindehhez a szokottnál korábban kellett felkelnem -
vagy másfél órával.
Bevallom, izgi volt úgy megjelenni a suliban,
mint egy milliomos lány. Hisz a francba is, majdnem
egy milka volt rajtam. Jó, legyünk pontosabbak, alig
több, mint ötszáz dolcsi, de a régi farmeremmel
összevetve (amit huszonöt centéit irtottam) ez is
egymilliónak számít. Ebben a szerelésben és ezzel a
sminkkel még a médiafelhajtás is csak játéknak nem
valóságosnak. A felvevőgépek kereszttüzében úgy
tettem, mintha véremben lenne ez az elegancia, és
fittyet hánytam a sajtó lihegésére.
Az volt a legőrültebb, hogy azt hiszem, még
ment is a dolog.
De sok minden más is megváltozott. A srácok is
megnéztek a folyosón, és szemlátomást leginkább az
új, laza, szexi külsőm miatt. Vagy ez volt az ok, vagy
mégis túl erősen húztam ki a szemem, és mindenki azt
gondolta: „Huh, egy panda!" Ám ha az elismerő,
elmélázó tekintetekből következtetni lehet bármire is,
akkor mégsem erre a kiváló erdei állatra
emlékeztettem.
Mire délben megvettem az ebédlőben a
sajtburgerem meg a sült krumplim, a barátaim is
feldolgozták Mackenzie-tlen küllememet.
- Csini vagy! - nyugtázta Jane könnyedén,
mikor leültem melléje. Rámosolyogtam, aztán Corey-
hoz fordultam.
- Mit gondolsz? Nem túl sok ez egy kicsit? Ne
kímélj!
Elgondolkozva biggyesztette el az ajkát.
- Jane-nek igaza van. Csini, dögös, de nem
hivalkodó. Csak a szemedhez ne nyúlj, mert az
borzasztó következményekkel járna. És kösd ki a
lófarkadat.
Kivettem hajamból a befőttesgumit, és a
következő szelet hasábburgonyánál már vállig érő
barna haj keretezte az arcom.
- Van valami tervetek ma estére?
Jane megrázta a fejét. Nem tudott beszélni, mert
a szája tele volt muffinnal.
- Nem - mondta Corey búsan. - Tanulok, mint
máskor.
- Á, értem. De nem volna kedvetek eljönni
velem a Ready-Set-koncertre?
 Corey eltátotta a száját.
- Atyavilág! Szereztél jegyeket?
Jane nyomban előkapott egy tankönyvet.
- Na, akkor előre kell készülnöm, hogy
kiérdemeljem a kimenőt. A koncertig megállás nélkül
tanulok... most kezdem.
Nem tehettem róla, egyfolytában csak
vigyorogtam, mint egy idióta.
- Még mindig jó vagy egy fuvarra, Corey? -
Csak bólintott, mert nem tért magához. - Helyes -
ragadtam meg két újabb hasábburgonyát. - Kár lenne
elvesztegetni a back- stage-belépőket.
Corey elragadtatott visítása végigvisszhangzott
a menzán. A szó szoros értelmében átvetette magát az
asztalon, és megölelgetett.
- Ez kész őrület! Fantasztikus! Nagy vagy,
Mackenzie! Érted? Baszottul nagy! - Na, ezt azért
elhagyhatta volna. - Találkozzunk fél hétkor, hogy
átnézhessem koncert előtt az új ruhatáradat.
- Jól hangzik. Jane, te is benne vagy?
Szórakozottan intett.
- Ja, persze. Szuper. De most koncentrálok.
Jane szerette tropára kínozni az agyát, mielőtt
megengedett magának egy esti kimenőt. Corey meg én
hiába próbáltuk leszoktatni erről.
- Ezt meg hogy buliztad ki, Mackenzie? -
ragyogott Corey az izgalomtól. - Bemehetünk a
színpad mögé? Ez valami rohadtul nem semmi!
- Ott volt a leveleim között, egy egész rakást
kaptam. El se hinnétek, mennyi meghívás. Behívtak
például Tyra Banks műsorába.
Jane felkapta a fejét.
- Az a Tyra Banks, aki arról beszélt, hogy a
szemünkkel is mosolyoghatunk?
- Szmosolynak hívják - jegyezte meg Corey
bennfentesen. - És elmész?
- Mármint hogy én a műsorba? Tyra
elevenen felfalna. - Az arcomra mutattam. - Ne
tévesszen meg benneteket a sminkem. Csak addig van,
amíg a sajtó le nem száll rólam. Egy kerek órámba
került, mert valahányszor a szemceruza hozzáért a
szememhez, pislogni kezdtem. Ne szokjatok hát hozzá,
kőcök!
Corey még javában vigyorgott, amikor két
kilencedikes jött oda az asztalunkhoz.
- Leülhetünk hozzátok?
Annak a csajnak, aki megszólított minket,
hosszú fekete haja volt, a szerelése meg laza és drága...
egy tinimagazin borítóján is elment volna. Mindketten
olyan divatos nagylánynak öltöztek, hogy inkább
tűntek évfolyamtársainknak, mint ifjoncoknak.
- Gyertek csak - feleltem.
Mi mást mondhattam volna? „Nem akartok
inkább a Menőkhöz ülni? Akkor néhány év múlva ti
lennétek az elit." Átpislogtam Chelsea-re. Minket
figyelt, és ahogy most eltátotta a száját, halra
emlékeztetett. Pár székkel odébb Patrick ült,
szívdöglesztő volt. Tekintetem aztán azon a távoli
asztalon állapodott meg, amelynél Logant fedeztem fel
Spencer társaságában. Összenéztünk, mire felvonta a
szemöldökét Óhatatlanul is elmosolyodtam, mert most
először fogtam fel istenigazából, hogy mi történt:
menőbb lettem a Menőknél.
Sirály!
A csajok aranyosak voltak, miután túltettem
magam a Disney hercegnős külsejükön. Melanie
Pocahontas szakasztott mása volt, Rachel meg a
hableányból lánnyá változott Arielre emlékeztetett.
Corey-nak igaza lehetett, amikor arról beszélt, hogy az
én esetlenségem oldja a hangulatot, mert addig
csevegtünk mi öten a tanárokról, az ehetetlen
menzakajáról meg a leckékről, amíg egészen össze
nem haverkodtunk. Ami egyáltalán nem volt
természetes. Idegesítő, feszült helyzetnek kellett volna
lennie, ami máskor beindítja a pánikreakciómat, és
poénkodni kezdek, hisz ez szokott bekövetkezni,
valahányszor a figyelem középpontjába kerülök. De
Melanie és Rachel olyan... ártalmatlannak tűnt.
Eddig az volt a legfőbb életcélom, hogy
észrevétlen maradjak, ami annyira nem sikerült, hogy
mostanra a fél világ hallott rólam. Vadidegenek látták
el rólam adalékokkal a riportereket. Lényem egy része
- az ostobábbik - úgy érezte, hogy ez valamiért klassz
dolog. Ne értsetek félre, továbbra is azt kívántam, hogy
bárcsak ne így lenne, ugyanakkor előnyei is voltak a
népszerűségnek. Vagy talán csak túl sok időt töltöttem
Corey társaságában.
Másfelől, éveim mentek rá, hogy a partvonalról
nézzem, amint Chelsea uralma alá hajtja a gimit. Most
viszont lett egy kis hatalmam. Először fogtam fel,
miért pályázik népszerűségre némelyik undok csaj.
Soha nem értettem, miért olyan gonoszak, most
azonban kezdtem kapiskálni. népszerűség jó móka.
Legalábbis jól szórakoztam most, hogy dumálgattam
Melanie-val és Rachellel. Mivel nem éreztem
késztetést, hogy leborotváljam a fejem (mint Britney
Spears), drogos legyek (mint Lindsay Lohan), vagy
összetörjek egy autót (mint Shia LaBeouf), még azt is
hihettem, hogy jól kezelem a hírnevet.
Minden változóban volt körülöttem: a
ruhatáram, a gimibeli helyzetem, az esti programjaim...
minden de minden. Gőzöm sem volt, hogy történt, de a
korábbi jól szervezett, rendezett, szokványos
életstílusom, ami az észrevétlenségen alapult,
nyomtalanul eltűnt. Elképzeltem magam, amint így
panaszkodom egy pszichiáter díványán: „Tudja, doki,
addig minden jól ment (azt leszámítva, hogy az apám
faképnél hagyott minket), amíg híres nem lettem. Á,
maga is látta azt a videót? Szuper!"
Többé semmi nem tűnt igazán valóságosnak.
Ugyanaz a lány voltam, ugyanazokkal a barátokkal
ültem az ebédlőben, mégis: semmi nem volt már olyan,
mint egy héttel ezelőtt. Semmi! És fogalmam sem volt,
hogyan mászom ki ebből az egészből.
 19. FEJEZET

Nem tudtam, mire számítsak. Mondjuk, hogy

sokkoló lesz? A szarkazmust félretéve, hihetetlennek
tartottam, hogy a koncertkulisszák mögé mehetek. Még
szerencse, hogy nem egyedül.
Mondanom sem kell, nem örültem túlságosan
amikor Corey és Jane a házunk elé beállva egyetlen
pillantással végigmértek, és rám parancsoltak, hogy
öltözzek át.
- Miért, mi a baj? Ebben voltam suliban is... -
próbálkoztam.
Corey beterelt a szobámba.
- Ez egy koncert, Mackenzie. Nem a suli.
- Kösz, hogy felvilágosítasz, de azért még
nem látom be, miért...
Jane csak fintorgott.
- Tedd, amit mond, Kenzie. Ez az egyetlen
módja, hogy elhallgattasd.
Igaza volt. így aztán leültem az ágyamra.
Mialatt Corey átfésülte jócskán kibővült ruhatáramat,
elismerő hangokat hallatott a gardróbból.
- Egek! Ez csak nem egy Valentino estélyi?
Röhej!
- Nekem mondod? Nem fogok ilyen
csicsás cuccokat magamra venni...
Felém fordult.
- Ha nem veszed fel valamikor ezt az
észvesztő ruhát, hát megöllek! Aztán teszek róla, hogy
ebben temessenek el.
- Szóval mit kényszerítesz rám ma estére? -
nevettem el magam.
Sötét színű farmert hajított az arcomba, amit
szexi blúz követett.
- Te viccelsz velem? - mutattam a mély
nyakkivágásra. - Ez garantáltan nem az én stílusom.
Jane bíráló szemmel vizsgálgatta a topot.
- Nekem tetszik.
Corey a magasba emelt egy teli talpú magas
sarkút.
- Ebben nem úgy festenél, mint valami
pisis gimis.
- De hát gimibe járok - pislogtam rá idegesen. -
Mi a baj azzal, ha annyinak látszom, amennyi vagyok?
- Az emberek többsége még a gimit se nézi ki
belőled, szivi - villantott rám Corey egy mosolyt.
- Ne már! Ez igaz? - fordultam Jane felé.
- Hát, ha úgy vesszük... - kezdte.
- A francba!
- Az a nagy, kerek őzikeszemed az oka -
magyarázta. - Kicsit... Bambira emlékeztet.
- Egy őzre hasonlítok?!
Jane hallgatott egy sort, majd folytatta:
- Igen, de pozitív értelemben. Huh,
kölcsönvehetem a cipődet?
 Az új Kate Spade lapos sarkúmra mutatott.
Beszuszakoltam magam az új szerelésbe.
- Persze. Mehetünk akkor?
Corey azonban felfedezte új MAC
sminkkészletemet.
- A francba! - mondtam újra, mialatt Corey
támadást intézett az arcom ellen.
Mikorra a srác mindhármunkat koncertkésznek
nyilvánított, úgy néztem ki a füstszürke
szemfestékemmel, mint egy vámpír, de nem a vérszívó
fajtából. Inkább abból, amelyik a sötét oldalra
csalogatja át az áldozatait. Corey határozottan
tehetséges, állapítottam meg.
Anyunak elkerekedett a szeme, amikor
beléptem a konyhába.
- Mit gondolsz, anyu, vegyek fel valami
mást? - mutattam a blúz kivágására.
Anyu végigmért, majd elmosolyodott.
- Kölcsönkérhetem valamikor?
Az a szomorú a dologban, hogy borítékolom, ő
dögösebben nézne ki az új cuccaimban, mint én.
Gyönyörű nő, bomlanak is utána a pasik az étteremben.
- Persze - mondtam. - Használd bátran a
ruhatáramat.
Mi már csak így vagyunk egymással. Néha az
az érzésem, mindketten szülők vagyunk, akik
ugyanazért a családért felelünk.
- Érezd jól magad, drágám! - Egy hajfürtöt a
fülem mögé igazított. - Tudom, hogy nem volt időnk
kitárgyalni semmit, de... - biccentett a szerelésem felé.
Fáradt volt munka után, és ez a hajcihő
körülöttem szintén betett, ezért nem tudtuk kilelkizni,
mennyire megváltozott az életem. Pedig anyu mindig is
nagy volt abban, hogy időt találjon Dylanre és rám.
Amióta apu lelépett, mi ketten sokszor telepedtünk le a
kanapéra jókora bögre forró csokoládéval a kezünkben,
hogy kielemezzük életünk megannyi apró eseményét.
Anyu egyszerre volt a legjobb barátnőm és a
lélekgyógyászom. Csak hát ahogy nőttem, egyre
elfoglaltabb is lettem... és egyre több mindent nem
tudtam már megosztani vele. Nem tehetett erről
egyikünk sem, egyszerűen csak így alakult.
- Tudod, semmi olyat nem kell tenned, amihez
nincs kedved - mondta most.
Gondolom, nem lehetett könnyű nyugtáznia,
hogy felnőttem. Meg hogy egyik napról a másikra
internetszenzáció lettem.
- Tudom. - Tűrögettem ide-oda a topomat, nem
mintha ez sokat jelentett volna. - De ezt muszáj. Corey
rohamot kapna, ha lecserélném. Koncert után sietek
haza - ígértem. - A leckém kész, a mobilomat
feltöltöttem. Minden oké.
Bólintott, én pedig a jóleső izgalom és
idegesség keverékével ültem be Corey kocsijába. Ami
azt illeti, óriási megkönnyebbülés volt, hogy a sajtó
minden jel szerint leszállt aznapra a házunkról. A suli
környékén is alig bukkantak fel. A felfrissített
ruhatáram keltett ugyan némi feltűnést, de a
személyem körüli felhajtás kezdett lecsengeni. És most
mindjárt - igen, mindjárt - csupán egy átlagos csaj
leszek a ReadySet-rajongók hangos táborában.
Ez a kulisszák mögé jutás lesz vélhetőleg az
utolsó celebpotyázásom, gondoltam, és sokkal jobban
izgatott a koncert, mint bármilyen hülye cucc (a
Valentino-kreációt is beleértve). Gondoltam, kihozom
még belőle, amit lehet, és igyekeztem nyugalmat
erőltetni magamra, amikor egy űzött tekintetű
technikusnő a színpad mögé vezetett minket.
Szemlátomást nem örült, hogy eggyel több feladatot
kapott.
Oké, mindig is ostobaságnak gondoltam a
celebek körüli felhajtást. Soha nem értettem azokat a
csajokat, akik az Alkonyat-mozik premierjén
sóhajtoznak: „Robert! Jaj istenem, Robert!" Pláne hogy
aztán meg kis híján elájulnak, ha Pattinson
visszamosolyog rájuk. Egy olyan alak, aki azt bírja
mondani, hogy „a film az élete". Gáz.
Szóval úgy gondoltam, nem nagy ügy ez a
találkozás a bandával. Jó, nekem nagy ügy, de meg
fogom oldani. Na persze.
Az asszisztensnő vagy technikusnő kopogtatott
egy ajtón, és miután kikiáltottak, hogy lépjünk be,
belökött, majd magunkra hagyott minket.
A helyiség olyan volt, mintha valami fotózáshoz
rendezték volna be: krémszínű falak és a kényelmesnek
látszó bőrkanapék. Egy kis faasztalon félig teli
ásványvizes üvegek meg sörösdobozok álltak egy
óriási tál M&M csokigolyó társaságában.
- Á, sziasztok! - biccentett felénk Timothy Goff
a kanapéról. Onnan figyelte, amint a banda többi tagja
egy Wii-konzol köré csoportosul. - Örülök, hogy
eljöttetek.
Előreimbolyogtam a teli talpas vörös magas
sarkúban. Timothy Goff nem csak a zenéje miatt
aratott. Oltári szexi srác volt. Ha engem kérdeztek,
Róbert Pattinson elbújhat mellette. Világosbarna haj,
égszínkék szempár, mosolyra álló száj. A jobb
szemöldöke fölött végighúzódó kis forradás visszavont
valamit tökéletes szépségéből, és csipetnyi sötét
árnyalattal gazdagította külsejét.
- Szia - feleltem elcsukló hangon. - Mackenzie
vagyok. Mackenzie Wellesley. Ööö... és ők itt a
barátaim... Corey meg Jane.
- Tim vagyok - mutatkozott be ő is.
Visszanyeltem a bizarr késztetést, hogy vihogva
a képébe sikoltsam: „Tudom!"
- Ő ott Dominic, jelenleg vesztésre áll Chrisszel
szemben - mutatta be a társait, mivel ők fel se
pillantottak a játékból.
Mind nagyon fiatalnak látszottak, nyugodtan
elmehettek volna egyszerű Menőnek a Smith
Gimnáziumban. nem tudtam képzelni, milyen lehet
tizenhét évesen egy rock. bandával járni az országot. E
gondolat kifejtése akár egy egyetemi felvételi esszé
témája is lehetne.
- Nem akartok beszállni egy Wii-teniszpartiba?
Alig hittem a fülemnek. Timothy Goff, aki
egyszerűen Timként mutatkozott be nekünk - mintha
olyan könnyű lenne csak így haverkodni vele: „Szia,
Tim!" vagy: „Hogy s mint, Tim?” -, meghívott minket
egy Wii-meccsre. Timothy Goff!
 Teljesen lebénultam. Egy szó nem sok, annyi se
jutott eszembe. Csak álltam és hápogtam ott, mialatt
Tim (!) úgy tett, mintha tök természetes volna, hogy az
emberek szájzárasak lesznek a jelenlétében. Talán az is
volt.
- Én játszom.
Mindenki legnagyobb meglepetésére fané beállt
a játékosok közé. Felvett egy távirányítót, és harcba
szállt Dominickel. Corey-val döbbent pillantást
váltottunk, mielőtt a hátuk mögé álltunk, hogy nézzük
a meccset.
Nem tudom, egész pontosan mikor oldódott fel
a feszültség, de az egyik pillanatban még sután
tébláboltunk a kanapé körül, a másikban azonban már
mindenki egyszerre kiabált, ujjongott vagy
szitkozódott, amikor Jane adott egy védhetetlen fonák
szervát. És bár Tim volt az egyetlen celeb, akivel
életemben találkoztam, olyan laza volt, hogy szinte...
kellemesen éreztem magam a társaságában. Már persze
a kezdeti sokk után.
- Meg akartam kérdezni - fordult hozzám,
miközben
Chris kihívta Jane-t egy újabb meccsre hogy mit
gondolsz a klipünkről.
Jane tenyeres szervája eléggé elvonta a
figyelmem, ezért normális választ adtam.
- Szuperjó: művészi, de nem elszállt. Imádnám,
ha nem lennék benne én is.
Elvigyorodott. Erre megroggyant a térdem. Már
félni kezdtem, hogy beállók a sóhajtozó rajongók
táborába.
- A médiafelhajtás sok egy kicsit, tudom... de az
a videó ellenállhatatlan volt.
Ebben a pillanatban amúgy sem tudtam volna
ellenállni semminek, akárhogyan lefilmezhetett volna.
Tudom, tudom: szánalmasan olvadoztam egy celeb
láttán.
- Hát - próbáltam magam összeszedni - ez az
egyik legjobb dalotok. Valahol a lelkem mélyén
hízeleg, hogy belevettetek. - Elgondolkoztam egy
pillanatra: - Végül is.
- Vagy kismilliószor meghallgatta a Dialects of
the Unemployed CD-teket, amikor kijött - tájékoztatta
Corey Timet.
- És görkoris koreográfiát tervezett
minden egyes számhoz. Naná hogy megtisztelve érzi
magát.
- Megpróbáltam laza lenni, nem látod? -
öklöztem bele Corey gyomrába.
- Te görkorizol?
- Igen - feleltem, azt kívánva, bárcsak valami
extrább hobbival állhatnék elő. Például, hogy remekül
játszom ukulelén, vagy ilyesmi. - Tudom, hogy a
nyolcvanas években volt divat. Márpedig valljuk be, az
az évtized nem volt éppen a legzseniálisabb.
- Nem is tudom... a szűk bőrnacim még ma is
divatos jegyezte meg Tim.
Egy fájdalmas pillanatig Corey meg én
szörnyülködve meredtünk rá, de aztán kipukkant belőle
a nevetés.
- Vicc volt.
- Akkor jó, mert szerintem olyat még te se
vehetnél fel büntetlenül - mondta Corey, és
végigjártatta a szemét Timen.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de az volt az
érzésem, hogy olyan vibrálás indul közöttük, aminek
semmi köze a celebek iránti elfogódottsághoz. Bármit
gondolt is azonban Corey, hamar összeszedte magát, és
elmosolyodott.
- Arról nem beszélve, hogy az állatvédők vörös
festékkel locsolnák le a nacidat.
- Megdobtak engem már mindenfélével -
ismerte el Tim.
- Rendszerint... izé... melltartókat
hajigáinak a színpadra a nekivadult női rajongók.
Egyszer a Better off Broken szám közepén valaki egy
uborkát vágott hozzám. Nem talált el, de hajszál híja
volt.
- Meg ott volt az a „Vegyél feleségül, Timothy!”
tábla, ami feldöntötte a mikrofonállványunkat - tette
hozzá Dominic. - Nehéz elfelejteni.
- És amikor szétdurrant az a dinnye? De a
rajongók többnyire megelégszenek az ásványvizes
palackokkal és az alsóneművel - szólt közbe Chris,
miközben továbbra is főleg a meccsre figyelt. Jane
újabb pontot szerzett. - Basszus! Te aztán jó vagy!
Jane elégedetten mosolygott, úgy, mint aki
naponta kap bókot rockbandák dobosaitól.
 - Kösz. Látnod kellene, hogyan játszom a
Robot Unicom Attackben.
Jane gyakran szokott büszkélkedni azzal,
milyen jó a PC- játékokban. Sokan ezt furának tartják,
én jópofának.
Semmi nem úgy történt, mint amire
számítottam. Hiszen messze nem volt magától
értetődő, hogy három unalmas gimnazista (hírnév ide
vagy oda, én is dögunalmas vagyok) ilyen jól kijöjjön
három rocksztárral, még ha korban egyeznek is. Azt
vártam, hogy váltanak velünk pár szót, aztán ki-
paterolnak minket. Ehelyett Chris beígérte Jane-nek,
hogy elveri rajta a port Wii-tekében, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy a koncert után is
együtt lógunk. Tim még a telefonszámunkat is beírta a
mobiljába, hátha elkeveredünk a koncert utáni
zűrzavarban. Nem csalás, nem ámítás, kedvenc
rockbandámnak megvan a számom.
És a java még most következett!
 20. FEJEZET

A ReadySet aztán tudja, hogyan adjon

fantasztikus koncertet. Corey, Jane és én egy ütemre
dobáltuk a testünk a színpad szélén a forró, száguldó
ritmusra. A levegő szinte sistergett, és mi végre nem a
tömegben tolongtunk. Senki nem könyökölt a
gyomromba, megúsztuk a nézőtéri klausztrofób
rémálmot. Csak én voltam ott, meg a két legjobb
barátom, és három szuper rocksztár, akik egy-egy dal
között Vigyorogtak ránk. Lehet persze, hogy csupán az
ostoba táncikálásunkat nevették ki. Akárhogy is volt,
imádtam az egészet.
Épp belekortyoltam az ásványvízbe, amikor Tim
bele- üvöltött a mikrofonba:
- Helló, Portland, hogy vagytok?
A kitörő éljenzésből nyilvánvaló volt, hogy
mindenki csodásán érzi magát.
Tim megizzadt az énekléstől és a reflektorokból
áradó hőségtől, de még így is úgy festett, mint egy
görög isten... már amennyiben ez utóbbiak farmert meg
kockás flanelinget viselnek, és gitár van a kezükben.
- Szóval a múlt hónapban jött ki a Good to
Go című CD-nk.
- Elhallgatott, és várta, hogy elüljön a
szavai nyomán támadó rivalgás. - Kösz. Most készült
el a klipünk Alice címmel, amiben... ümm... Mackenzie
Wellesley szerepel. Láttátok, nem?
A válaszul felhangzó éljenzés és füttyögés
hallatán minden izmom megfeszült. Olyan volt, mint
egy rossz álom. Tim nem járathat így le az egész világ
előtt. Hisz alig néhány perce még olyan aranyosnak
tűnt!
- Igen, vicces videó. De épp Mackenzie-
vel dumáltam az előbb a kulisszák mögött, és azt
mondom, a média állati nagyot tévedett.
Egek ura! - hunytam be a szememet. Most
mindjárt azt hallom: „Sokkal cikibb a csaj, mint
amilyennek a YouTube-on látszik. Tisztára idegbajos!"
Ha így lesz, én itt pusztulok. Talán szerencsém lesz, és
fejen talál egy spotlámpa-
- Mert egy csöppet sem béna - folytatta Tim. -
Belevaló csaj!
Erre felkaptam a fejemet.
- Micsoda? - motyogtam a hozzám hasonlóan
ledöbbent Jane-nek és Corey-nak. - Tényleg azt
mondta, hogy „belevaló”? Húúú! - Nagyot ugrottam,
mert Corey rondán a karomba csípett.
Rávicsorogtam.
- Csak hogy tudd, nem álmodsz - mondta.
- Ezért megkérjük Mackenzie-t, jöjjön ki a
színpadra, és énekeljük el együtt a dalát.
Ahogy elmosolyodott, még inkább úgy festett,
mint Apollón.
- Jaj, nem! Nem és nem! - motyogtam magamon
kívül. - Ez nem lehet igaz!
Végignéztem az arcok tengerén... és rám tört a
pánik. Képtelen lennék kilejteni a színpadra, mindenki
szeme láttára! Ennyi rám szegeződő tekintet előtt. A
taps kitartóan erősödött... nagyon begazoltam.
Aztán már nem volt más választásom. Corey
megragadta a karomat, miközben én álltam földbe
gyökerezett lábbal, és azt suttogtam:
- Hogy mi? Nem! Várj! Hogy képzeled? - De ő
kilökött a színpadra.
A közönség jót nevetett, ahogy imbolyogva
tettem meg az első lépéseket a magas sarkúban, ami
mostanra csúnyán bontott. Magamban azt kívántam,
bárcsak a barátaim mellém álltak volna, ahelyett hogy
szívtelenül az oroszlánok elé vetnek.
Egész testemben remegtem, a lábam meg úgy
rángott, mint egy erős turbulenciába került repülőgép.
Igyekeztem
Tim arcára fókuszálni, arra a csillogó kék
szempárra, és nem meglátni mögötte a tömeget.
Chris közben valami lassú és csipetnyit szexi
ritmust dobolt. Ez elvonta annyira a figyelmem, hogy
felnézzek, és szembetaláltam magam hetyke, gunyoros
mosolyával, ami a legkevésbé sem nyomta le a
pulzusomat. Elmosolyodtam, amikor biztatóan rám
hunyorított.
- Egy, kettő, három - számolt be Tim, és a banda
rázendített.
Gőzöm sem volt, mi lenne a dolgom.
Közvetlenül az oldalamon Tim ezt énekelte:
„Olyan vagy, mint aki átment a tükrön", és tényleg
valóban úgy érzem magam, mint Alice
Csodaországban. Egy ismeretlen világban, ahol
pancserből celebbé változtam, majd ismét vissza
lúzerré, és így tovább, megállás nélkül. És akik
körülvettek? Igen, Fehér Nyusziból sem volt hiány. Ott
volt mindjárt az öcsém. Csak ő nem azt ismételgette,
hogy „Jaj istenem, még elkésem", hanem hogy „Fenn
vagy a YouTube-on!". Én meg mikor már kezdtem azt
hinni, hogy ura vagyok a helyzetnek, tessék, újra a szó
szoros értelmében belöknek a ringbe.
Csak álltam a színpadon, mozdulatlanul. Valaki
azt sikoltotta a fejemben: „Táncolj, Mackenzie! Ringj a
zene ritmusára! Csinálj valamit!" De egyetlen
porcikámat sem tudtam megmozdítani. Komolyan. Tim
nekem búgta a dalt, a közönség biztatóan kiáltozott, én
azonban rákvörös lettem ekkora figyelemtől. Továbbra
is ott álltam volna, mint egy idióta, de Corey
megmentett... ami méltányos is volt, mivel ő lökött ki a
színpadra. Kifutott, és magához húzott.
Soha olyan hálás nem voltam azért, hogy
ismerős arcot lótok, mint most.
Corey-val és Jane-nel egyszer beiratkoztunk egy
ingyenes argentintangó-tanfolyamra, amit két hónap
múlva otthagytunk, mert a tanárunk egy perverz alak
volt, aki arról tréfálkozott, hogy tinilányokkal
randizna. Életemben nem gondoltam, hogy egyszer
még jól jöhet az ott szerzett tánctudásom. Corey annak
idején csak azzal tudott rávenni, hogy elmenjek, hogy
akár az egyetemi felvételi jelentkezésnél is beírhatom.
Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy
egy koncerten fogok tangózni. Corey könnyedén
vezetett. Testem ösztönösen követte a mozdulatait, és
hallottam, hogy a közönség lelkesen éljenez. Corey
szíve összevissza vert, ám ahelyett, hogy pánikba esett
volna, csak táncolt velem. Ahogy a szemébe néztem,
átragadt rám a mosolya. Mindeközben több ezren
néztek bennünket. Aztán hirtelen véget ért a varázslat,
és Corey karjáról átpenderültem Timébe.
Ott álltam ennek az ünnepelt rocksztárnak az
oldalán, mialatt ő az én dalomat énekelte, mintha csak
mi ketten lennénk a világon. És amikor felém
billentette a mikrofont, én is rákezdtem. Jó, soha nem
leszek megasztár, de azért nem rossz az énekhangom.
Jane szerint túl rekedtes, de ezt csak féltékenységből
mondja, mert az övé kritikán aluli.
Láttam, mint kerekedik el Tim szeme a
meglepetéstől, de aztán még szorosabban ölelt
magához. Próbáltam kizárni a külvilágot, ami nem is
volt nehéz, tekintve hogy minden elhomályosodott
körülöttem. Nem vicc ez a rivaldafény. Gyakorlatilag
totál elvakított. A hátamról meg csurgott a verejték,
nem volt túl kellemes. Még szerencse, hogy Corey jó
kivágott topot kényszerített rám. Annyira melegem volt
hogy azt vártam, gőzölögni kezdek.
Továbbra is a dalra koncentráltam, mindent
beleadtam Már ennél a résznél tartottunk:
Azt mondtad, álmodozni jó,
épp csak átukkolok,
azt mondtad, ne légy tyúkanyó,
és hogy megállsz a lábadon.
De mindketten tudtuk,
minden tükör csalóka.
 Alice, drága, van mit tanulnod,
megéri neked ez a móka?
Jól hangzott. Átkozottul jól! Nem tudom, hogy
csinálja, de Tim még a meséket is úgy képes megidézni
a dalaiban, hogy abban legyen valami sötét és izgató.
Ott volt például az a sor, hogy ,,megéri-e'' nekem.
Egészen szíven ütött, mert ez a dal többszörösen is az
enyém volt. Hisz én is kockára tettem az egész jól
szervezett, bejáratott életemet, és nem tudhattam, hogy
jövök ki mindebből. Számomra is
megmagyarázhatatlan okokból tovább folytattam ezt a
veszedelmes játékot. Hisz én voltam, aki márkás
farmerben mentem iskolába, én jöttem el erre a
koncertre, én haverkodtam a kulisszák mögött a
ReadySettel, és most én énekelek, szemben a
közönséggel. Tény és való, hogy nem magamtól léptem
erre az útra, hanem úgy löktek, taszítottak, mégis az en
döntéseimen múlt a dolog.
Egy pillanatig azt se tudtam, mi a
félelmetesebb: az, hogy már megint a média
figyelmének középpontjába kerültem, vagy hogy a
jelek szerint már nem is izgat annyira. Akár így, akár
úgy, belepottyantam a Nyúl üregébe.
 21. FEJEZET

Ha most ReadySet-pletykákat vártok tőlem,

csalódnotok kell. Miután nekem is belegázoltak a
magánéletembe, értem már, miért gyűlölik a celebek a
lesifotósokat. Még ha el is könyvelik támadásaikat a
népszerűség velejárójaként, ez nem teszi kevésbé
tolakodóvá és bosszantóvá ezt a bagázst.
Jó, persze a banda tagjai nem viselkedtek
ártatlan szüzekként, de arról a vadulásról, amit a
riporterek kihoztak belőle, szó se volt. Timék totál
beérték azzal, hogy együtt ejtőzhetnek Corey-val, Jane-
nel és velem, miután lezuhanyoztak és átöltöztek. Mi
hárman nem ittunk. Corey azért nem ihatott, mert ő vitt
minket haza, Jane-nel pedig beértük a kólával. Még
valami céklalét is visszautasítottunk, ami nem esett
nehezünkre. Mindenesetre Tim megkérdezte:
- Hány évesek vagytok, srácok?
- Corey tizennyolc, én tizenhét, Jane tizenhat,
de egy évfolyamra járunk.
- Ilyen korkülönbséggel? - jegyezte meg
Dominic.
- Én alaposan évvesztes vagyok. - Corey
ezt olyan közönyösen mondta, mintha nem
bosszankodott volna állandóan a dolgon. - A szüleim
olvastak egy tanulmányt arról, hogy jobb az iskolai
teljesítménye azoknak a fiúknak, egy évvel tovább
maradnak az óvodában. - Vállat vont. - Nem vészes.
Na persze, ilyen pisisekkel kerültem össze - mutatott
ránk -, de rosszabb is lehetne.
 - És te? - fordult Chris Jane felé.
Láttam a barátnőmön, hogy hálás, amiért őt is
kérdezik. Jó, neki elég megdicsérni a Wii-győzelmeit,
és máris boldogan vigyorog. Könnyű préda.
- Kicsit fiatal vagyok a tizenegyedikbe -
mondta. - De ez már senkinek se tűnik fel, mivel
Kenzie-vel egy osztályba járunk - mióta is? - második
óta.
- Igen, a Smith Általános Iskola óta -
bólintottam.
Jane felnyögött, én pedig önkéntelenül is
elvigyorodtam.
Az ő általánosbeli tapasztalatai sem voltak
különbek az enyéimnél. Egyikünk sem nézett vissza
nosztalgiával a „régi szép időkre".
- Jobb, ha nem is emlékeztetsz rá!
Erre mindenki felfigyelt.
- Miért, mi történt? - tudakolta Chris.
A barátnőm szemlátomást nem készült
megválaszolni a kérdést, ezért közbeszóltam, hogy
kisegítsem:
- Jane teljes neve Jane Smith. És mivel
városunk rögeszmésen mindent arról a másik Smith
családról nevez el, Jane-t sokat csúfolták ezzel. A
keresztnevével meg a családnevével is húzták
rendesen. így barátkoztunk össze.
- A legszívesebben elbőgtem volna magam -
vetette közbe Jane. Most, miután oldottam a zavarát,
láthatóan örömmel vette át a szót. - A srácok a
szünetben csúfoltak. „Te Jane, én Tarzan" -
mondogatták. Kiskoromban tényleg a szívemre vettem
- vigyorodott el. - Hanem Kenzie bevetette magát, és a
halálsugár-tekintetével rájuk rivallt: „Ő Jane, te hülye!"
Tim rám villantotta gyönyörű mosolyát,
amelyhez mellékelni lehetne a figyelmeztetést:
„Vigyázat! Nőknél szívrohamot okozhat."
- Bátor dolog volt.
- Na igen - dadogtam. - Azóta jó nagy nyuszi
lettem.
- Tényleg? - hördült fel Corey. - Azért támadtad
le Alex Thompsont a menzán, mert gyáva vagy? -
hadarta tömény szarkazmussal. - És én még úgy
gondoltam, kiálltál magadért...
Jólesett, ahogy így „szidalmazott”. Valóban
megvédtem magam az ebédlőben, ráadásul egy
izompacsirta tahóval szemben.
De nem akartam az egészet kitálalni a ReadySet
előtt.
- Bántottak benneteket, srácok?
Laza kérdésnek hangzott, de Tim közben le nem
vette a szemét Corey-ról.
- Semmi komoly, csak azzal szívattak, hogy
nyulak vagyunk - mondtam gyorsan. - Mellesleg, kösz
azért, amit ma este mondtál. Tudod, hogy izé...
belevaló vagyok.
Dominic elismerően végigmért.
- Jól énekeltél.
Chris is bólogatott.
 - Nem érdekel a pálya?
Kis híján félrenyeltem a kólámat.
- Engem? Nem, jaj, dehogy! Jobb szeretek a
háttérbe húzódni
- És te? - kérdezte Tim Jane-t.
- Én szoktam énekelni - vágta rá kaján
vigyorral. - De csak amíg meg nem fenyegetnek, hogy
ráülnek a számra.
- Miért, erős a hangod - rúgta barátion
bokán Corey. - Csak hát hamis. A Wii-tekebajnokságot
viszont megnyerted.
Hajnali fél kettőkor hagytuk ott őket, mikor a
srácok (Dominic ugyan vonakodva) elismerték, hogy
Jane a Wii-játékok koronázatlan királynője. Ha másnap
nem lett volna iskola, tovább is maradhattunk volna.
Rég nem éreztem ilyen jól magam senkivel, Jane-en és
Corey-n kívül. Illetve talán a meneküléskor Logannel,
meg amikor elbújtunk a Victoria's Secretben, és a
korizáskor... de ez biztos csak a kimerültség miatt
jutott eszembe. Majdnem elaludtam Corey kocsijában,
és Jane is álmosabban lapozgatott az elmaradhatatlan
tankönyvében. Mint aki az ájulás határán van.
Nem maradt már energiám arra, hogy
elmerengjek a siker nagy pillanatán, vagy azon
agyaljak, milyen lesz másnap a suliban. Bementem a
szobámba, az ágyamba zuhantam, és már aludtam is,
mint a bunda.
Másnap későn ébredtem. Tényleg későn. Kába
fejjel próbáltam rájönni, vajon átaludtam-e az
ébresztőóra csengetését. Ahogy rángattam magamra a
ruháimat, fel-alá rohangáltam a szobámban, hogy
összeszedjem a tankönyveimet, a szétszórt
papirosaimat meg a leckémet.
Berontottam a konyhába. Az igazat megvallva
pocsékul néztem ki. Éjjel elfelejtettem lemosni a
sminkem, és most úgy festettem, mint egy zombi.
Kicsit kivert a verejték is, ahogy pánikoltam, amitől
csak még elnyűttebb meg maszatosabb lett a képem.
Anyu mindezt szó nélkül hagyta.
Csak ült a konyhaasztalnál, mialatt én
felragadtam a' málnás sütit, hogy menet közben
bekapjam.
- Á, felébredtél! Remek - mondta csöndesen. -
ülj le csinálok rendes reggelit. Beszélnünk kell.
- Nem lehet, anyu! - mondtam, mert már nem
annyira Alice-nek, mint inkább a Fehér Nyuszinak
éreztem magam.
- Elkések!
- Tudom, édesem. Kicsivel később érsz be. Most
pedig ülj le!
Anyunak nem lehet ellentmondani, ha egyszer
valamit a fejébe vesz. Leültem.
- Milyen volt a koncert? - kérdezte, miközben
tojást vett elő a frigóból.
Megdörzsöltem a szemem, amivel még jobban
elmázoltam a szemfesték maradékát.
- Remek volt, anyu. - És mivel a
reggelivel foglalatoskodott, folytattam. - Találkoztunk
a bandával, aztán Jane mindenkit megvert a Wii-n. Jól
éreztem magam.
Furcsa volt ezt mondani, hiszen a celebek nem a
mi fajtánk, inkább olyanok, mint a Menők, csak épp
kokainon élnek.
- Örülök, szívem.
Gyanakvóan méregettem. Anyu szokott néha
becézni minket, de az „édesem” meg ez a „szívem”
egymás után kicsit sok volt.
- Van valami, amit... izé... tudnom kellene? -
kérdeztem.
- Én is épp ezt szeretném megtudni.
Ügyesen a tányérra csúsztatta a tojást.
- Nyisd csak ki az újságot, aranyom!
Hmmm. Most meg „aranyom". Nem jó jel.
Belelapoztam a napilapba, és leesett az állam.
Önnön képmásom nézett vissza rám, ráncba szaladt
vonásokkal, ahogy épp a tankönyvet bújom. Egy
osztálytársam vehetett le órán, és adhatta el a fotót.
Durva érzés volt, hogy így megleshetnek.
De ami igazából kiborított, az a szalagcím volt:
„Izgalmas románc Mackenzie Wellesley és Timothy Goff
között?" Alatta több fotó volt látható... az elsőn Timhez
tapadva énekelek a mikrofonba. Nyomban elmerültem a
cikkben.
Meglehet, a tizenhét éves Mackenzie Wellesley-t
alig egy hét leforgása alatt tette híressé egy YouTube-
videó, neki azonban az sem okoz gondot, hogy még
nagyobb sebességre kapcsoljon, és összemelegedjen
legnagyobb sztárunkkal... Tegnap este Mackenzie
megmutatta, hogy a színpadon is megállja a helyét. A
portlandi Rose Gardenben gondosan megkoreografált
táncot adott elő, és az énekhangja is döbbenetes! Bár
korábban úgy tudtuk, hogy kerüli a nyilvánosságot, ez a
fiatal lányka a jelek szerint szemrebbenés nélkül lép a
rivaldafénybe új barátja oldalán. Kérdés azonban, nem
szállt-e máris fejébe a népszerűség. Egy közeli hírforrás,
aki szeretne névtelen maradni, így nyilatkozik erről:
„Mackenzie veszedelmes útra lépett. Kizárólag az érdek
hajtja... Timothy Goffot ugyanúgy eldobja majd a
megfelelő időben, ahogy újabban a márkás cuccait
váltogatja."
Miss Wellesley szemlátomást komolyan felkeltette
Mr. Goff figyelmét. Alig két napja még úgy nyilatkozott,
hogy nincs is szerelmi élete, ám ez a fotó egészen másról
árulkodik. Az
imént idézett hírforrás így folytatta: „Azt hiszem,
Mackenzie átlátszó pasifogási trükkjeivel rossz példát
mutat. Ne várjunk mást, mint hogy megsebzi Timothy
Goff és az utána következő srácok szívét. A szülei
kicsivel több önbecsülésre taníthatták volna."
A csonka családból származó Miss Wellesley
talán jobban teszi, ha megkeresi édesapját, mielőtt
kiderül, valójában miért is nevezte őt a megérdemelten
sikeres Timothy Goff mindenki füle hallatára
„belevalónak". Talán nem egyedül szenzációs
énektudása aratott viharos tetszést tegnap este.
Mr. Goff sajtószóvivője per pillanat nem erősíti
meg, de nem is tagadja a kapcsolatot.
- A-a-anyu - kezdtem akadozva. - Ebből egy szó
sem igaz. Tudod, hogy nem vagyok férfifaló, léha
erkölcsű érdekember. Ez egyszerűen felfoghatatlan! -
dörzsöltem meg a szemem újra. - Életemben nem
csókolóztam még, ennek ellenére azt kéne bizonygatnom,
hogy nem vagyok rocksztárokra pályázó ribanc!
- Vigyázz a nyelvedre, Mackenzie!
Anyu nem tűri a csúnya szavakat, ha azok átlépik
a 12 éven felülieknek szóló besorolást.
- Oké, akkor így mondom: tudod, hogy nem
kenyerem a promiszkuitás.
Elmosolyodott, nekem pedig feloldódott a görcs a
gyomromban. Anyu ért ahhoz, hogyan nyugtasson meg.
- Hogyne tudnám. Csakhogy, szívem,
tetszik-e, vagy sem, az emberek továbbra is a szájukra
vesznek. A hazugságtól sem riadnak vissza, és neked nem
szabad tudomást venni róluk. Okos, független nőnek
neveltelek, Mackenzie, ezért nem akarom, hogy
megzavarjon ez az egész. Most pedig edd meg a tojást.
Számba vettem egy falatot.
- Kösz, anyu.
Leült mellém az asztalhoz, és sokat tudón a
szemembe nézett. Nem igaz, hogy tud olvasni a
gondolataimban.
- Bízom benned a fiúügyekben, Mackenzie. A
cikk utolsó bekezdése az, amiről beszélnünk kell.
- Ümm... a koncertről? - néztem rá értetlenül. -
Anyu, rögtönzés volt. Corey lökött ki a színpadra.
- Nem erről van szó, habár szívesen láttam volna.
Mindig is kellemes hangod volt. Nem kellett volna úgy
elbújnod a kórusban...
 - Akkor mi a baj? - szakítottam félbe, nehogy rám
erőltessen holmi újabb kórust.
- Az apád.
Lemerevedtem, mint akit eltalált egy kábító
lövedék. Anyuval nem szoktunk apámról beszélni. Soha.
Nincs mit mondanunk róla. Ami Dylant meg engem illet,
számunkra egyszerűen nem létezik. Mindenkinek így a
jobb.
- Mi van vele?
- Drágám, nos... felhívott.
A tojás, ami alig egy másodperce olyan finom
volt, most cementté állt össze a gyomromban.
- Fel... felhívott? Mikor?
- Ma reggel. Ezért kapcsoltam ki az ébresztőórád
és hagytalak aludni. - Csillapítón megsimogatta a hajam.
Ez a mozdulat megnyugtató volt és szívmelengető.
Ugyanolyan, mint tizenkét évvel és öt hónappal ezelőtt,
amikor apu kisétált az életünkből. Émelyegni kezdett a
gyomrom.
- Hát igen. - Próbáltam megőrizni a
nyugalmamat, mintha semmi különös nem lenne abban,
hogy a gyerektartáson kívül is szóba áll velünk. - És mit
akart?
- Azt mondta... azt mondta, hogy beszélni akar
veled.
Anyu felkelt, hogy elmosogassa az edényeket.
Kényszeresen ezt csinálta mindig, ha valami aggasztotta.
Csöndben emésztettem a hallottakat, aztán
megkérdeztem:
 - És Dylan?
- Mi van vele? - nézett rám anyu értetlenül.
Azt hiszem, ez a tekintet mindent elmondott. Aput
Dylan nem érdekelte. Nem hívott volna, ha nincs ez a
felhajtás körülöttem. Ő már csak ilyen.
- Szóval ennyi - bólintottam. - Csak úgy felhívott,
és... mit is mondott? Hogy tizenkét év után bájcsevegni
óhajt?
- Ümm... az utóbbi cikkek zavarják - tördelte a
kezét.
- Á, már értem! - tört ki belőlem. - Felőle lehetek
ribanc, csak ne írja meg az újság.
- Hogy beszélsz, Mackenzie?
- De anyu! Mitől jobb, ha azt mondom,
partnerváltogató?
Elkomorodott, és rögtön tudtam, hogy ostobaság
volt megkérdőjeleznem nyelvhasználati elveit.
- Igenis számít, Mackenzie, hogy hogyan
beszélünk. Megértem, hogy kijöttél a sodrodból. - Újra
megsimogatta a hajam. - Nem muszáj beszélned vele.
Semmi nem kötelez erre, ugyanakkor jogod volt tudni
erről a hívásról.
Le kellett foglalnom magam valamivel, ezért
kiöntöttem egy pohár narancslevet, aztán csöndben ültem
tovább.
- Jó - mondtam végül. - Nem hívom vissza.
Bocs, hogy kiakadtam.
- Jaj, drágám! - Körém fonta a karját, én pedig
hozzábújtam. Egyformán szükségünk volt a testi
közelségre. Felemelte az állam, hogy a szemembe
nézzen. - Aggódom miattad. Hisz még gyerek vagy.
Látom, milyen keményen hajtod magad. Bárcsak ne
éreznéd úgy, hogy ez a kötelességed! Időnként az se baj,
ha leeresztesz egy kicsit - folytatta a vállam masszírozva.
- Nem foglak kevésbé szeretni, ha a teszteredményeid
nem maximálisak.
Egészen közel álltam ahhoz, hogy elsírjam
magam.
- Anyu - mondtam lassan. - Mindennek én vagyok
az oka. Ha nem vágódom el azon a hülye baletten, nem
jössz rá, hogy apu megcsal. Még ma is itt lenne. Nem
hagyott volna el minket...
Éreztem, hogy anyu ujjai görcsösen megrándultak
a vállamon.
- Nem jöttem volna rá, ott és akkor. De
remélhetőleg rájöttem volna előbb-utóbb. Mindez semmit
nem változtatott azon, milyen ember az apád, édesem. Én
örülök annak az esésednek.
Elképedve néztem rá.
- Tényleg?
- Igen! - nevetett fel. - Mert megtudtam,
milyen vacak a házasságom. De akkor se változtatnék
semmin, ha visszamehetnék az időben. Kimentettelek
téged meg Dylant abból a zűrzavarból, és ti ketten
vagytok az életem értelme.
- Éreztem, hogy könnyek gördülnek végig
az arcomon, lassan, de folyamatosan. Még csak le sem
töröltem őket.
- - Nem bánod?
 - - Nem. - Megborzolta a hajam. - Tudod
mit, zuhanyozz le, addig én körülnézek kicsit a
szekrényedben, aztán beviszlek a suliba.
- - Szeretlek, anyu! - mosolyogtam rá.
- - Jaj, édesem! Én is nagyon szeretlek -
mondta.
 22. FEJEZET

Végül csak délben értünk be a suliba, mert anyu

szinte minden cuccot felvetett velem, hogy lássa, hogyan
áll rajtam. Kiválasztott belőlük néhányat a saját ruhatára
számára. Élveztem ezt a csajos délelőttöt. Főleg amikor
anyu fogta az egyik új körömlakkomat, és rávett, hogy
fessük ki egymás kéz- meg lábkörmét. Azért láttam, hogy
nem megy ki a fejéből, amit apuról beszéltünk, de többé
nem említette.
- Jaj, szívecském! - sóhajtotta, amikor végre
előkerültem a szobámból Forever 21 farmeremben és
Bebe topomban. - Csodásán nézel ki!
- Kösz mindent. Hogy elviszel, és hogy
beszélgettél velem. De az ébresztőóra kikapcsolását nem
javaslom a továbbiakban.
- Megegyeztünk!
Kecsesen becsusszant a vezetőülésre.
- És ma miattam nem mentél munkába?
- Nem, dehogy. Pénteken délután háromkor
kezdek, nem emlékszel?
Nem emlékeztem, de megkönnyebbültem. Talán
nem kellene ennyire aggódnom anyu miatt, de én már
csak ilyen vagyok. Nem tehetek róla.
- Van valami programod ma estére?
- Logant korrepetálom, aztán be kell hoznom a
saját lemaradásomat.
- Otthon is maradhattál volna, de tudom,
bepánikolnál egy teljes napi kihagyástól.
- Igen, idegesít, ha nincsenek meg az órai
jegyzetek. Igazi neurotikus kényszerbeteg vagyok.
- Nem, csak egy szorgalmas diáklány - mondta
anyu határozottan. Megállt a suli előtt. - Szóval ha
változás áll be a terveidben, szóljál.
- Úgy lesz.
Egyenesen az ebédlő felé indultam, hogy
megkeressem Corey-t és Jane-t.
Arra azonban nem számítottam, hogy két legjobb
barátomat egy csapat fruska veszi körül; a ReadySet
koncertről tartottak nekik kiselőadást. Melanie és Rachel
is ott volt, meg a barátnőik. Az asztaltársaságunk most
sokkalta izgalmasabbnak tűnt, mint a Menőké.
Vélhetőleg Chelsea Halloway legnagyobb bánatára.
Megjelenésemre felbolydult a menza népe.
- Mackenzie! Épp a tegnap esti koncertről
beszélünk! - húzódott arrébb Melanie, hogy helyet
csináljon nekem. - A YouTube-on van egy videó arról,
ahogy énekelsz. Király!
Ezt nevezem! Pont egy újabb YouTube-videóra
volt szűk ségem!
- Kösz - mondtam, lenyelve a bosszúságom.
Nem feltételeztem róla, hogy nyalizni próbál,
mert híres vagyok. De mit tudhattam én? Az is lehet,
hogy az összes csaj márkás táskákat remél tőlem.
Semmi egyebet nem kellett azonban mondanom
mert valami váratlan történt... Olyasmi, amire még nem
volt példa a Smith Gimnázium ebédlőjében.
 Chelsea felállt - Smink, Pink és Patrick
kíséretében és a termen átvágva megállt a Láthatatlanok
asztala előtt. Olyan volt, mint egy alaposan átgondolt
sakkhúzás: a királynő a Dl-ről a D2-re lép.
- Szia, Mackenzie! - üdvözölt, mintha
kebelbarátnők lennénk, akik együtt sminkelnek meg
pletyiznek rendszeresen.
- Uff, sziasztok.
Igyekeztem mind a négyüket egyszerre
köszönteni. Patrick úgy nézett, mintha minden
arcvonásomat bele akarná égetni az emlékezetébe.
Meglódult a szívverésem, és elpirultam, még ha nyomban
le is hűtöttem romantikus énemet, hogy nem, Patrick nem
ebben a szempillanatban jön rá arra, hogy milyen
tökéletes párt alkotnánk mi ketten.
- Nem maradhatok sokáig - intett Chelsea, mintha
én erre kértem volna, ő meg királynőién megtagadja a
kérésemet. - Csak annyi, hogy tetszik az új szerelésed.
- Imádnivaló! - csiripelte Smink is,
szemernyi őszinteség nélkül.
Nehezen álltam ellen a kísértésnek, hogy idegesen
igazgatni ne kezdjem a topomat. Holott a hadviselés első
számú szabálya: ne mutasd ki a gyengeséged!
- Kösz. - Reméltem, hogy a bókokról áttérünk
valami normál társalgásra. - Ti is jól néztek ki. - Azt már
nem tettem hozzá, hogy „mint mindig".
- Ó, ez kedves tőled! - nevetett fel Chelsea
hátravetve hosszú, selymes haját. - Szóval eljössz ma este
Spencer bulijára? Mintha mondta volna, hogy meghívott.
Leesett az állam elképedésemben.
 - Izé... nem tudok róla.
- Túlságosan lefoglalnak a celebek... - Újabb
rafinált koccintást hallatott, amitől a hideg futkározott a
hátamon.
- Akkor ma este kilenckor, rendben? - Meg
se várta, hogy válaszoljak. - Szuper! Akkor ott
találkozunk.
Smink és Pink kilejtettek vele az ebédlőből. Én
meg ott maradtam az elnémult asztalnál a sráccal, akibe
reménytelenül bele voltam zúgva... Mióta is? Amióta
csak az eszemet tudom!
- Csatlakozol hozzánk? - kérdeztem sután.
Erre kisimította piszkosszőke haját olvatag,
csokoládébarna szeméből, és leült velem szemben.
- Persze - duruzsolta.
Corey-hoz és Jane-hez fordultam, hogy úrrá
legyek hormonjaim viharán.
- Szóval - törte meg Corey a ránk telepedő
feszélyezett csöndet. - Mit gondoltok, mindhármunkat
meghívtak, vagy csak Mackenzie-t?
- Persze hogy nem csak engem - kértem ki
magamnak. - Túl nagy tahóság lett volna, ha egyedül
engem hívnak meg a jelenlétetekben. A meghívás,
srácok, rátok is vonatkozik Patrickhez fordultam
megerősítésért. - Igazam van?
- Hrrrm. - Ez úgy hangzott, mintha azt
kérdeztem volna mi India legfőbb exportcikke (a
textiláru). - Hát Spencer nagy bulikat rendez, úgyhogy
senki nem akad majd fent rajta
 Nem épp a legszívélyesebb invitálás. Leginkább
azt sugallta: a Láthatatlanokat akkor tűrjük meg
köreinkben, ha azok is maradnak. A meghívás
mindamellett elég volt ahhoz, hogy Melanie, Rachel és a
barátnői izgalomba jöjjenek. Nyomban vitatni kezdték,
miféle szerelést igényel egy ilyen társasági esemény.
Jane-re és Corey-ra néztem.
- Eljöttök?
Jane úgy bámult rám, mintha elment volna az
eszem.
- Ja persze! Ha már itt tartunk, nem kéne
egy füst alatt Franciaországba is átrepülnünk? Egyik este
koncert, a másikon buli... mi az nekem, nem vet vissza a
tanulásban cseppet sem!
Jane az effélében nem ismer tréfát. Még nálam is
komolyabban veszi a dolgát.
Corey vállat vont.
- Én veled megyek.
Hármunk közül Corey volt a legszabadabb a
döntéseiben. A szülei a megengedő nevelés hívei voltak,
jó fejek. Amíg Corey nem él vissza a bizalmukkal,
mindent megtehet, o meg a nővére is. Azt sem ellenezték,
amikor egyszer nálunk maradt éjszakára. Amikor
mondtam neki, hogy ez milyen szuper, csak vállat vont.
Annak idején, amikor bejelentette, hogy meleg, a szülei
nyomban pólókat rendeltek a neten, pedig Forest Grove-
bon nem túl biztonságos ilyen feliratot viselni, hogy: „A
meleg jogok heteró támogatója vagyok."
- Ha te mész, megyek én is - búgta Patrick
lágyan.
 A lélegzetem is elállt. Hát nem romantikus?
- Akkor azt hiszem, nem hagyhatom ki a
bulit.
Igen, bizony, flörtöltem vele! És még csak hülyét
se csináltam magamból közben!
Patrick már majdnem felelt valami imádnivalót
(rá volt írva az arcára, hogy erre készül), amikor valaki a
háta mögött elvonta a figyelmét.
- Á, szia, Logan.
Ő előbb nyájasan feléje biccentett, majd Corey-
hoz fordult.
- Láttam, hogyan táncoltatok a koncerten. Király
volt!
Corey visszavigyorgott rá.
- És ez még semmi ahhoz képest, amikor
beindulunk a cukortól vagy egy Glee-epizódtól.
Logan felnevetett, és leült Jane mellé.
- Nem láttalak a színpadon.
- Corey nem volt elég gyors, hogy
mindkettőnket a nézők elé lökjön. Én jobb szeretek
magamban táncolni.
- Mackenzie isteni volt! - tört ki Patrickből,
megszakítva a beszélgetés menetét. Logan felvonta a
szemöldökét, mintha csak most vett volna észre engem.
- Igen, Mack jó volt.
Ennyi. Ennyire vett tudomást rólam, mielőtt
bemutatkozott Melanie-nak, Rachelnek és a többi
kiscsajnak. Fura, de még hálás is voltam, hogy nem
lihegte túl a dolgot. Amúgy is kellemetlennek éreztem
egy kicsit a Menőknek ezt a nagy rajongását. Chelsea
helyében biztos nekem is tetszene, hogy én állok a
figyelem középpontjában... de én nem ilyen vagyok.
Talán azért, mert ha én vagyok a középpontban, a
barátaim a perifériára kerülnek.
A csajok valósággal elolvadtak Logantől. Nem
kárhoztathattam őket érte. Hisz olyan laza a srác.
Akaratlanul is csodáltam, milyen ügyesen beszélteti az
embereket, és aztán hagyja, hogy a beszélgetés alakuljon
magától. Ha ezt a készséget a diszlexia hozta elő belőle,
akkor úgy is mondhatnám, hogy megérte.
- Mennem kell - szakította félbe a történetet
Patrick, amit Melanie valami hangyás nagynéniről
mesélt.
Az órámra néztem. Még vagy negyedóra volt
hátra az ebédidőből, és semmi okát nem láttam, miért kell
elrohannia. Persze lehet, hogy egy tanárral van
megbeszélése.
- Ööö... persze - motyogtam ostobán. - Majd
látjuk egymást.
- Számítok rá.
Ezzel le is lépett. Én meg azon töprengtem, hátha
mégis lehetséges, hogy az ábrándjaim valóra válnak.
 23. FEJEZET

Corey-nak is a legjobbkor kell megszólalnia.

Mert ha Patrick távozott is az asztaltól, Logan még ott
ült velünk. Figyelmeztető pillantást küldtem Corey
felé, de ő csak mondta tovább a magáét
- Úgy értem, ez a srác még soha nem méltóztatott
meg tisztelni minket a jelenlétével. - Szinte sütött róla a
rosszai lás, és sokatmondó pillantásokat váltott Jane-nel
meg Logannel. Kissé túl cinkosan is az én ízlésemnek.
Főként, hogy engem kizártak a „bizalom köré"-ből.
- Ezen a héten sok minden először történik -
vontam vállat.
Még mielőtt Corey válaszolhatott volna,
megszólalt a mobilom.
- Na, ez megmentett - vigyorodtam el, és
felpattintottam a készüléket. - Halló!
- Szia, Mackenzie, Tim vagyok.
Miféle Tim? Csak ültem ott, és törtem a fejem,
ismerek-e ilyen nevű embert. Ha az iskolából akar
beszélni velem valaki, miért hív fel, miért nem sétál ide?
De lehet, hogy egy perverz szatír, aki valahogyan
megszerezte a mobilszámom. Számításba véve, hányán
jelöltek ismerősnek a Facebookon, ezt sem zárhattam ki.
- Tim - súgtam oda Jane-nek és Corey-nak, hátha
ők okosabbak nálam.
Ekkor esett le a tantusz. Hát persze! Timothy
Goff, a rockszupersztár. Kész őrület!
 - Szia, Tim - húztam ki magam a széken. - Hogy
vagy?
- Jól. Figyuzz. Van még egy szabad esténk... és...
izé... holnap visszamegyünk Los Angelesbe, mivel...
jelenésünk van Ellennél, utána meg össze kell hoznunk
valami anyagot a következő CD-nkre. - Hallottam, amint
nagyot sóhajt a vonal túloldalán. - Lehet, hogy rossz
nyomon járok, de... csak arra gondoltam, szerinted...
Corey szabad?
Akkor sem lepődhettem volna meg jobban, ha
Jane rám ront egy elektromos sokkolóval.
- Szabad? - kérdeztem vissza.
- Nagy ég, nem lenne szabad ezt csinálnom!
Szánalmas vagyok. A végén még egy lapot teszek Corey
elé három rubrikával, hogy ikszelje be, mennyire vagyok
jó nála. Hagyjuk az egészet!
- Nem, dehogy - mondtam, miközben információ-
túlterheléssel küszködtem.
- Tudom, úgy tűnik, hogy nagyon nyomulok, de
csak azért, mert mindjárt elutazunk. És el is tájolhattam
magam, nem igaz? Vagy talán van valakije. Szent isten,
ugye nem barátnője?
- Izé... szingli - dadogtam, mert még nem fogtam
fel, hogy a jelek szerint egy rocksztár kér támogatást
tőlem a szerelmi életéhez. - Szingli a javából.
- Ó! - Egy másodpercre ez elhallgattatta Timet. -
Szóval mit gondolsz, esetleg érdekelné...
- Meghiszem azt! - Széles vigyort küldtem Corey
felé, aki Jane-nel együtt minden szavamat figyelte.
 - Tényleg? - Tim a hangjából ítélve meglepődött,
megkönnyebbült, és megörült egyszerre. - Gondoltam,
esetleg... de nem voltam biztos benne. - Elhallgatott,
mialatt a szavaimat emésztette. - Kösz, Mackenzie! Az
első pillanattól fogva volt veled kapcsolatban egy
megérzésem.
Elnevettem magam.
- Tényleg? És mit súgott a megérzésed?
- Hogy fogalmad sincs, mennyire klassz
vagy.
- Huh, még elpirulok itten - mondtam, magamon
is mulatva, mert éreztem, ahogy az arcom jobban
elvörösödik mint amikor Patrickkel beszéltem.
Talán azért, mert tudtam, hogy Tim őszintén
beszél El végre sokkal híresebb, tehetségesebb,
népszerűbb és gazdagabb, mint én. Ezért ha azt mondja,
hogy klassz vagyok akkor talán van benne valami.
Megszólalt az órakezdet előtti öt percet jelző
figyelmeztető csengő.
- Figyuzz, Tim, most mennem kell. Később még
beszélünk.
Bekattintottam a mobilt. Felpillantva láttam, hogy
mindenki engem néz. Még Logan sem látszott olyan
halvérűnek, mint egyébként. Hát persze, nem mindennap
hallhatja, amint egy garantáltan lökött csaj a szingli
legjobb barátjáról cseveg egy rocksztárral.
Ugyanakkor nem akartam, hogy bárki kitalálja,
miről beszéltem Timmel. Még Corey se. Megérdemelte,
hogy tőle magától hallja, miután összeszedte magát
annyira a csávó, hogy felhívja.
 - Szóval, Mackenzie - törte meg Melanie a
döbbent csöndet. - Megyünk akkor a buliba?
Eszembe jutott, mit mondott anyu a reggelinél
arról, hogy időnként nem ártana tiniként viselkednem.
- Igen - feleltem. Hirtelen szuperjó ötletem
támadt. Nyájasan Melanie-ra, Rachelre és a két másik
lányra, Isobelre és Claire-re mosolyogtam. - Ha Corey
elvisz minket a kocsiján, öltözzetek át nálam, csajok. -
Corey beleegyezőn bólintott, én pedig kitéptem egy
lapot a jegyzetfüzetemből, és felírtam rá a címünket meg
a telefonszámunkat, aztán odaadtam Melanie-nak. -
Szükségem lesz rátok, nehogy valami bazi nagy
divatbakit kövessek el.
Vicc akart lenni, noha fájdalmasan tudatában
voltam, hogy ez bizony nagyon is valós lehetőség. Aztán
felnyaláboltam a könyveimet.
- Logan, akkor óra után tanulunk, rendben?
- A parkolóban várlak.
Ennyit mondott, mielőtt Spencer odakiáltott neki,
és ő eltűnt a tömegben.
Isobel sóváran felsóhajtott. Alig tudtam ellenállni
a kísértésnek, hogy vele sóhajtsak én is. Hiába súgta egy
makacs kis hang a fejemben, hogy Logan egy Menő, azt
azért észrevettem, milyen szexi. Értettem hát, miért
sóhajtozik Isobel.
De hát volt jobb dolgom is, mint hogy egy srác
után veszkődjek. Bármelyik után is... Patricket
leszámítva.
Jane megrángatta a dzsekimet, mielőtt bementem
volna a kormányzati ismeretekre.
 - Ugye vigyázol magadra, Kenzie? Nem kell
aggódnunk miattad?
Az én barátaimnak nincs párja!
- Ne aggódj! - nyugtattam meg. - Tökéletesen
uralom a helyzetet.
Óra után osztályteremről osztályteremre kellett
rohannom, hogy megtudjam, mi a lecke a mulasztott
órákon. Néha nyomasztó, ha az ember kötelességtudó.
Már mardosni kezdett a bűntudat, amiért megváratom
Logant... de aztán megláttam őt Chelsea társaságában.
Talán még örült is, hogy anélkül élvezheti ki a... hm...
bájait, hogy ott rontanám a levegőt mellettük.
Amint meglátták, hogy feléjük tartok, nyomban
elhallgattak.
- Bocs, hogy késtem - mondtam én, a felesleges
harmadik.
Chelsea felém fordult. Vártam, hogy valami
lesújtót mondjon, például: „Semmi gond, nem
hiányoztál." A hozzá hasonló csajok még ilyen poénokat
is megengedhetnek maguknak. Ez azonban most
elmaradt. Az iménti homlokráncolás helyett óriási
mosoly jelent meg az arcán.
- Szia, Mackenzie! - Még meg is ölelt! Túl
gyorsan ahhoz, hogy elhátráljak, ezért csak álltam ott
idiótán. - Beszélnünk kell a ma esti buliról! Együtt
öltözünk át, rendben?
Hát igen, erre nem számítottam.
- Izé... már megbeszéltem másokkal. Ne haragudj!
- igyekeztem minél kíméletesebben fogalmazni, mert jó
eséllyel eddig még soha senki nem utasította vissza.
 - Jó, persze - legyintett, mintha nem is
számított volna másra. - Csak nem akartam, hogy
egyedül indulj el. Hát akkor... - vetett Loganre egy
sokatmondó pillantást, amitől felment a pumpám -
sziasztok. - Kinyitotta a kocsija ajtaját, és beült, előtte
azonban még odakiáltott: - Jó tanulást!
Megvártam, amíg elhajt.
- Jesszusom, ez tök fura volt!
Logan vállat vont.
- Nem furább, mint hogy fent vagy a YouTube-on.
Most meg ezek a bulik és celebek... Csoda, hogy még
korrepetálsz engem.
Ezen elgondolkodtam. Igaza volt, pénzzé is
tehetném a hírnevemet. De az nem én volnék.
- Nem akarok feladni egy biztos melót -
mondtam, miközben bemásztam mellé az autóba.
- Pedig megtehetnéd. - Ezt olyan
közönyösen vetette oda, mint aki ezt se bánná nagyon...
mintegy finoman jelezte, hogy elege van belőlem. - Az az
új éneklős videód nagyon népszerű.
- Tim miatt, nem miattam. Soha nem lehetne
belőlem énekes. Mármint olyan, aki fellép és turnézik.
Ha Corey nem lök ki a színpadra, magamtól nem megyek
fel. fané meg én jobban érezzük magunkat a
tankönyveink mellett.
- Ha te mondod - vont vállat Logan. - És miért
mész akkor el ma este a bulira?
Megpróbáltam nem tudomást venni agyongyötört,
kialvatlan agyam tompa sajgásáról.
 - Nem tudom. Mondhatnám azt, hogy bizonyítani
szeretnék ezzel valamit, vagy hogy el akarok menni,
vagy hogy most először hívtak el bulizni, és nem
szeretnék később azon agyalni, mit vesztettem. De az az
igazság, hogy nem tudom. Elmegyek és kész. -
Kinyitottam a hátizsákomat, és előhúztam a törikönyvet.
- Koncentráljunk inkább arra, amihez értek. Lássuk a
konföderáció törvénycikkelyeit...
 24. FEJEZET

Alig egy órája tanultunk, amikor a mobilom

játszani kezdte az I need Hero dallamát. Jó hangosan,
- Timothy Goff? - vonta fel a szemöldökét Logan.
Megráztam a fejem, és beleszóltam a készülékbe:
- Szia, Corey.
Aztán eltartottam magamtól a mobilt, de izgatott
üvöltözése így is a fülemet hasogatta.
- Mackenzie! Nem hiszed el, ki... Ez fantasztikus!
Istenem, atyám, nem kapok levegőt! Belepusztulok!
Sokkot kaptam! Nem találod ki, ki hívott fel!
- Tim. - Ezt olyan magától értetődően mondtam,
hogy menten elhallgatott. - És hová mentek ma este?
- Beülünk egy étterembe Portlandben. Még nem
tudom, hova. Nyolcig megbeszélése van a producerével
vagy kivel, ezért kései vacsora lesz. Muszáj együtt
rákészülnünk! Nem parázhatok be a randim előtt! És
mivel Jane ma este óhajtja az univerzum összes létező
matematikai képletét a fejébe verni, te vagy az egyedüli
mentsváram.
- Örülök, hogy másodjára eszedbe jutottam -
nevettem el magam.
- Én is! - Annyira boldog volt, kétlem, hogy
észrevette az enyhe gúnyt a megjegyzésemben. - Akkor
később találkozunk!
Becsuktam a mobilt, és elvigyorodtam, mert
elképzeltem, hogy jár fel-alá még vagy negyedóráig
Corey, mielőtt újra normálra áll be a pulzusa. Ő az első
randijára megy, én az első bulimra (talán randi is
sikeredik majd Patrickkel), Jane pedig... nos, ő tanul ma
este, ami unalmas, de hát így döntött.
Alig tudtam elhinni, hogy egyetlen YouTube-
videó tönkreteszi az életemet, aztán valahogy mégis
minden jóra fordul.
- Szóval Corey miatt hívott délben?
Kis híján elfelejtkeztem Logan jelenlétéről.
Annyira izgatott voltam. Úgy éreztem magam, mint egy
hurrikánban röpködő szivacs.
- - Igen, Corey és Tim randira megy ma este
- csóváltam meg a fejem boldogan. - Őrültség, de ha
valaki képes fenntartani egy távkapcsolatot egy
rocksztárral, akkor Corey az. persze egyelőre még csak
találkoznak, de... jól is elsülhet. Lekopogom.
- - És te nem bánod?
- - Ümm... nem. A legjobb barátom
találkozik egy rendes, tehetséges és szexi csávóval. Még
hogy bánom-e? Odavagyok az örömtől!
- - Rendben, de nem magadnak kívántad
volna ezt a randit?
- - Hogy szívesen randiznék-e valakivel, aki
megfelel az említett feltételeknek? Naná! De ez nem
változtat azon, amit Corey iránt érzek. Tudod, Jane-nel
mindig is sejtettük, hogy először ő talál magának valakit.
Azt persze legvadabb álmunkban sem gondoltuk, hogy
egy rocksztár lesz a nagy 0... mindamellett a sorrendet jól
tippeltük.
 - Logan szemlátomást a hallottakat
emésztette.
- - Rendes volt tőled, hogy meghívtad az új
csajokat - mondta aztán.
- - Mi? - Fogalmam sem volt, miről beszél.
- - Mármint hozzátok... noha gőzöm sincs,
mit művelnek a lányok együtt buli előtt. Azt hittem,
dobod őket Chelsea miatt.
- Visszanyeltem, ami a nyelvemen volt.
- Oké, először is: soha nem tennék ilyet.
Aranyos csajok.
És ha nem vetem magam alá a készülődés szent
rituáléjának, a végén farmerben és edzőcipőben jelenek
meg. A jelszóm továbbra is: vegyülj el a tömegben! –
mutattam jócskán feljavított szerelésemre.
- Szegény Mack, ki kell öltöznöd a bálra -
vigyorodott el
Felhördültem, de különösebb harag nélkül.
- Gúnyolódsz, de nem tudod, milyen magas sarkút
viselni.
- Miért vagy olyan biztos ebben? - vonta fel
a szemöldökét. Értetlenül bámultam rá, neki pedig
mosolyra rándult a szája. - De igazad van, nem volt még
rajtam.
- Hát... - dadogtam. Láthatóan jól szórakozott,
amitől szikrák gyúltak a szemében. Ha szeretnék bármi
értelmeset mondani neki, előtte ki kell aludnom magam,
döntöttem el.
 - A magas sarkú piszokul kényelmetlen. Öt percig
még oké, de azután már... kevésbé. - Miket hordok én itt
össze? Szuper! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy
normálisan tudok társalogni Logannel. - Európában az
1400-as években terjedtek el a magas sarkú cipők. A nők
csak szolgák és sétabotok segítségével tudtak benne járni,
ami nem lehetett kellemes. De miről is beszéltünk az
előbb?
- Chelsea-ről és a kilencedikesekről.
Logan hátradőlt a székén, és az én izmaim is
ellazultak, ahogy átvettem a testtartását.
- Na igen, bírom a csajszikat. Nem igazán
ismerem őket, de rendesnek látszanak. Ma új arcot is
láttam közöttük. Azt hiszem, Isobelnek vagy hogy hívják.
Csöndesnek látszik, de jól elbeszélgetett Jane-nel... ami
tök szuper. És Corey is átjön! Chelsea-vel nem éreztem
volna magamat igazán - megfelelő szót kerestem -
kényelmesen. Szóval nem volt nagy áldozat kitartani
mellettük.
- A lányok annyit drámáznak.
- Tárgyilagosan nézve a dolgot, a fiúk jóval
zűrösebbek.
- Tárgyilagosan, hah!
- Igen, bizony - mondtam. - Azaz részrehajlás
nélkül.
Felnevetett, de azért egy csipetnyi komolyság is
volt a hangjában.
- Hogy érted azt, hogy zűrösek?
 Oké, elismerem, a legszívesebben a fülébe
ordítottam volna: „Te magad vagy a zűr, TE! Miért kell
úgy összezavarnod, a fenébe is! Kedves és okos vagy,
aztán amikor együtt látlak Chelsea Hallowayjel, a napnál
világosabb, hogy nem vagy még túl rajta. Aminek semmi
értelme, hisz ő dobott téged másvalaki kedvéért, aki
menőbb volt nálad... ebből megtanulhattad volna, mit
várhatsz tőle! Mégis, ha odajött hozzád, amikor még
Láthatatlan voltam, le se vetted róla a szemed. Nem
veszed észre magad? Az egyik pillanatban tök rendes
vagy, aztán Menő, és vissza. Úgyhogy gőzöm sincs,
milyen is vagy valójában. Miért van ez, Logan?"
De persze bölcsen befogtam a számat.
- Semmi konkrétra nem gondoltam, csak úgy
általában mondtam. De ha már általános
összefüggésekről beszélünk, a amerikai függetlenségi
háború... - És a törire tereltem a társalgást.
Fura volt, hogy most először úgy visz haza, hogy
mindketten tudjuk, aznap este még találkozunk egy igazi
Menőbuliban. Pedig ez volt az ábra: Logan hazavitt, csak
hogy egyik márkás cuccból átöltözhessek a másikba.
Chelsea baráti jobbot nyújtott, és vadidegenek ülnek oda
hozzánk ebédelni. Nehéz volt elhinni, hogy az életem
ekkorát váltó egyetlen hét leforgása alatt.
- Akkor... izé... este találkozunk.
Jó tudni, hogy legalább az esetlenségem nem
sokat változott.
Logan bólintott. Láthatóan valami fontosat
készült mondani, mert nagy levegőt vett.
 - Figyuzz... - idáig jutott csak, mert közben Corey
teljes erővel megnyomta a dudát. - Nem baj, mindegy.
Akkor később.
Ezzel elment.
Ha Corey-t nem menti fel a józan viselkedés
szabályai alól, hogy első randijára készül, esküszöm,
megölöm! És kétlem, hogy megbántam volna.
 25. FEJEZET

- Bedilizek, Mackenzie! Bedilizek! - kiabálta.

Ebben szemernyit sem kételkedtem. Fel-alá
rohangált a szobában, és közben bele-beletúrt a hajába.
- Talán le kellene mondanom. Rossz ötlet volt.
Úgy értem, mi érdekeset találhat bennem egy olyan srác,
mint Timothy Goff?
- Ó, nem is tudom - horkantam fel. - Mondjuk,
hogy kedves vagy, intelligens, csodás, ráadásul eszelősen
szexi. - Rávertem a hátsójára. Ezt a szeretetteljes
gesztust évek óta megengedem magamnak. Ilyenkor
általában nagyot ugrott meglepetésében. - Hát nem
mostanában mondtam, hogy azt akarom legyél a
gyermekeim apja?
- De megállapodtunk, hogy csak a legvégső
esetben - nevetett fel.
A viccelődés oldott valamit az idegességén.
- Jó lesz, meglátod. - A gardróbomra mutattam. -
Tessék, rendelkezz velem. De most leszek utoljára a
saját, külön bejáratú Barbie babád.
Csengettek. Otthagytam, hadd élvezkedjen a
cipőkkel.
- Jövök! - kiáltottam ki, de Dylan megelőzött, és ő
nyitott ajtót.
- Uff... Jó napot!
Melanie állt az ajtóban, kezében egy sporttáskával
és zavart arckifejezéssel.
 - Itt lakik Mackenzie? - kérdezte, és megnézte
újra a házszámot.
Dylan némán bámult rá, míg én kitártam az ajtót,
és úgy tettem, mintha nem venném észre a jellegzetes
Wellesley pírt az arcán.
- Helló, Melanie! Örülök, hogy idetaláltál! -
Félretoltam Dylant, hogy be tudjon jönni. - Melanie, ő az
öcsém, Dylan, pedig Melanie - mutattam be őket
egymásnak.
- Igen. Szia. - Le mertem volna fogadni, hogy
Dylan hangja egy teljes oktávval mélyebb lett. - Azt
hiszem, találkoztunk tavaly egy focimeccsen.
Ekkor döbbentem rá, hogy az öcsém pirulása nem
csupán hormonális reakció egy dögös lány érkezésére,
hanem kifejezetten ennek a lánynak a megjelenése
váltotta ki.
- Aha, igen. - Lehetetlen volt megállapítani, hogy
Melanie valóban emlékszik-e rá, vagy csak megjátssza. -
Örülök hogy újra találkozunk. Kösz, hogy áthívtál -
fordult aztán hozzám.
- Majd nem leszel olyan hálás, ha Corey
kezelésbe vesz vigyorodtam el. - Odalesz a boldogságtól,
hogy végre olyan valakivel beszélhet a divatról, akinek
van ízlése.
Melanie felnevetett. Kellemes, oldott volt a
nevetése, egészen más, mint Chelsea vihorászása.
- Hú, mi vár itt rám!
A lépcsőre mutattam.
- Az első ajtó jobbra.
 Dylan csak azután nyerte vissza a hangját, miután
a szobám ajtaja bezárult Melanie mögött.
- Miért nem szóltál, hogy meghívtad hozzánk
Melanie Morrist?
- Nem vagyok köteles beszámolni neked a
dolgaimról, öcskös - vontam fel a szemöldököm. - Anyu
elengedett a buliba, úgyhogy te se kekeckedj.
Már indultam volna a szobámba, de ő
megragadta a karom.
- Bulizni mész ma este?
- Ezt mondtam, nem?
- Nem ártana, ha elkísérnélek.
Elképedve meredtem rá.
- Helyben vagyunk. Feltétlen vinnem kell a
kisöcsémet is az első gimis buliba, ahová elmegyek.
Pompás ötlet!
Elpirult.
- Ugyan, Mackenzie. Nem én égetem folyton a
családot.
Tudod mit, akkor se jöhetsz!
- Kérlek, vigyél magaddal. Nagyon kérlek!
Sejtettem, mennyire nehezére eshet ez a pitizés.
Könnyebb lett volna cukkolni, ha nem ilyen
kutyaszernekkel néz rám. Tudta a kis aljas, hogy nehezen
állok ellen ennek a tekintetnek.
- Szó sem lehet róla. Anyu úgysem engedné meg.
Elmosolyodott.
 - Fogadjunk! Ha azt mondom, hogy rád akarok
vigyázni, egy szempillantás alatt beadja a derekát.
Felsóhajtottam.
- Dylan, semmi kedvem...
De félbeszakított, mielőtt befejezhettem volna:
- Komolyan aggódom, Mackenzie! Elvégre ez egy
buli, és eddig nem éppen a társasági sikereidről voltál
híres. Szükséged lesz valakire, aki rajtad tartja a szemét.
Gyanakodva méregettem. Bármennyire idegesített
is néha, azért mégiscsak az öcsém volt... aki fontos
dolgokban soha nem hazudott.
- Ha igent mondok, akkor azt nagyon meg kell
hálálnod.
Boldogan elvigyorodott.
- A, épp kvittek leszünk.
- Mackenzie! Idetolod végre azt a formás hátsódat?
- harsogta Corey nem túl udvariasan.
- Jövök már! - kiáltottam. Aztán megböktem
Dylan mellkasát. - Ne okozz csalódást!
Inkább Corey miatt kellett volna aggódnom. Irtó
rossz ötlet volt, hogy rászabadítottam a ruhatáramra.
Mikor végre beléptem a szobámba, Melanie-val már
javában sóhajtoztak a cuccaim fölött. A máskor rendben
tartott kuckóig most úgy festett, mintha egy ruhagyár
robbant volna fej szétköpködve tartalmát mindenfelé.
- Buli van! - rontott nekem Corey. - Oké,
háromféle összeállításból választhatsz.
Összenéztem Melanie-val. Meglepett, hogy ilyen
könnyen megtaláltam vele a hangot. Persze kár, hogy
Jane nem jön velünk, akár úgy is, hogy hozza magával a
tankönyvet... de ha nem, hát akkor Melanie-val is jól
megleszünk.
- Mire vársz? - szólt rám Corey. - Próbáld
fel őket! Csipkedd magad! - Aztán Melanie-ra
összpontosította a figyelmét. - Lássuk csak... szerintem
neked a visszafogott megjelenés áll jól.
- És én? - tiltakoztam. - Én miért nem öltözhetek
fel visszafogottan?
- Fogd be, és öltözz át! - ripakodott rám
Corey, aki láthatóan élvezte a helyzetet. - Neked nincs
olyan csontszerkezeted, mint neki.
- Kösz... azt hiszem, ezt bóknak veszem - mondta
Melanie bizonytalanul. - Mackenzie, itt maradhatnék
nálatok éjszakára? Isobelnél szerettem volna aludni, de
bepánikolt, és visszamondta. Ha nem túl kényelmetlen...
- Miért ne? - vágtam rá azonnal. - Király lesz!
Corey, haza tudnál hozni minket a randid után?
- Szívesen leszek a sofőrötök, de akkor
későn értek haza.
Melanie szeme felcsillant, ami még vonzóbbá
tette.
- Nekem jó.
- Szuper. És... izé... Dylan is jönni akar.
- Remek - mondta Corey. - Most pedig döntsd el:
el egy kislány vagy, hogy felvedd végre ezt a ruhát, vagy
én adjam rád?
A legszívesebben tiltakoztam volna. Ehelyett
csak hallgattam, és készültem az első bulimra.
 De semmiféle ruci, sminkfortély, sem a barátok
támogató jelenléte nem készíthetett fel arra, ami ezután
következett.
 26. FEJEZET

Örültem, hogy Dylan nem tesz megjegyzést a

szerelésemre. Nyitotta volna már a száját, valószínűleg,
hogy azt javasolja, öltözzek át, de aztán gyorsan
meggondolta magát. Nem tudom, hogy figyelmeztető
tekintetem, vagy Melanie volt-e az ok. Az utóbbira
tippelek, mivel az öcsém soha nem tartott tőlem,
Melanie viszont úgy nézett ki - hogy Corey-t idézzem
mint egy dögös rockhercegnő. Még szerencse, hogy anyu
éjszakai műszakban dolgozott, mert nem tudom, mit
szólt volna a... hmm... öltözékünkhöz.
A ruhám ugyanis rövid volt, lángvörös, és
ordítóan szexi. Legalábbis ezt gondoltam róla, amikor
Corey rámutatott az ágyamon. De Melanie is egyetértett
vele, hogy ez való a buliba. Biztosítottak, hogy inkább
nézek ki benne drága és diszkrét call girlnek, mint
strichelő örömlánynak. Reméltem, hogy ezt csak poénból
mondták. Hiába hajtogatták, hogy istenien festek, és a
ruci olyan, mintha rám öntötték volna, a legszívesebben
visszamentem volna a szobámba, egy farmert húzzak.
Végül csak úgy egyeztem bele, hogy ezt viselem, ha Jane
is véleményt nyilvánít Skype-on azt mondta, dögös
vagyok, és hogy mindenről tudni akar a buli után. Kis
irigységet éreztem, amiért én nem fészkelődhetek be a
fotelba, tankönyvvel a kezemben, flanelpizsamában meg
valami öreg pólóban, forró csokoládéval töltekezve
Megtehettem volna, ha nem válik belőlem híresség.
Melanie és Corey kétoldalt karon ragadtak, így
vonszoltak le a lépcsőn, végig a halion, ki az ajtón és be
Corey autójába. Az öcsém némán trappolt mögöttünk.
Észrevettem hogy ő is átöltözött. Felborzolt hajával akár
szexinek is mondhattam volna, ha nem az öcsémről van
szó. Lehet, hogy csak képzelődtem, de Melanie szorítása
erősödött a karomon, amikor meglátta. Majd akkor
törődöm ezzel, döntöttem el, ha már a gyomrom nem
ráng úgy, mintha kígyók tekergőznének benne.
Corey bekapcsolta a rádiót, én pedig oda se
figyelve énekeltem a dalt, ami szólt.
- Hú, neked tényleg jó a hangod! - mondta
Melanie.
Megmenekültem a választól, mert Corey megállt.
- Itt vagyunk. Kiszállás!
Alaposan megnéztem Spencer házát. Tudtam,
hogy a családja jómódú, de egy dolog ezt tudni, és más
saját szememmel látni ekkora fényűzést. A ház átalakított
viktoriánus épület volt, szép nagy, fehér és patinás;
balkonokkal és oszlopokkal, meg ami kell. Még egy
pavilon is állt a kertben. Amerre csak a szem ellátott,
mindenütt tinik voltak. Bömbölt a zene, és nevetés úszott
a levegőben.
- Biztosak vagytok benne, hogy... - motyogtam.
- Igen! - kiáltotta kórusban Melanie, Corey és
Dytan-
Kilibbentem a kocsiból, és átmentem Corey-hoz a
túloldalra-
Sok szerencsét a randidhoz - mondtam.
- Meglesz - mosolygott Corey magabiztosan, noha
tudtam, hogy most is csupa ideg.
 - Te vagy a legjobb srác a világon - hajoltam
közelebb az ablakhoz. - Neked köszönhetem, hogy itt
vagyok. Mint a jó tündér a Hamupipőkében -
vigyorodtam el.
- De remélem, a kocsim nem változik tökké
éjfélkor.
- Csak nem! - nevettem el magam. - Különben is,
ma te találkozol a királyfival. - Átnyúltam a letekert
ablakon, és megszorítottam a karját. - Senki nem érdemli
meg nálad jobban a happy endet.
- Siess, Mackenzie! Fázom - dörzsölgette a karját
Melanie.
- Oké. Később találkozunk. - Elléptem Corey-tól,
egyenesen az ismeretlenbe.
- Számíthatsz rám - kiáltotta utánam.
Aztán lehajtott hátrafelé a kocsifelhajtóról, és
nekivágott ő is az éjszakának.
Nem volt időm azon borongani, hogy
elszakadtam két legközelebbi barátomtól. Melanie
megragadta a karomat, és bependerített Spencer házába;
ugyanúgy, ahogyan kivonszolt a magaméból.
- Gyerünk!
- Nem viszed kicsit túlzásba a főnökösdit? -
kommentálta a dolgot Dylan.
- De igen. Főleg amikor éhes vagyok és fázom. -
Melanie belépett az ajtón, kikerülve egy csapat éktelenül
vihorászó
- Így mindjárt jobb.
Ebben nem voltom olyan biztos.
 A ház tele volt emberekkel, színekkel, lármával és
mozgással. A zene szinte lebénította az agyamat és
minden érzékszervemet. Már épp valami béna kifogáson
törtem a fejem, hogy meghátráljak, még ha be is fagy a
fenekem odakint, amikor megláttam Logant.
Lazán a falnak támaszkodott, és Spencerrel
diskurált, aki egyértelműen egy szűk farmert és ujjatlan
topot viselő lányt skubizott.
Megböktem Melanie karját.
- Látod? Rajta is naci van! Miért nem hagyta
Corey, hogy én is farmert húzzak?
- Mert neki talán nincs ilyen ruhaköltemény a
gardróbjában, amit muszáj megmutatni a világnak.
- Igen, de nem is fog felfázni.
- Mindjárt bemelegszünk idebent. Pokoli itt a
hőség.
Nem túlzott: a testekből csak úgy áradt a hő.
- Lássuk, ismerünk-e itt bárkit is.
Alig ejtette ki a szavakat, amikor Logan végre
felnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel.
- Én találtam valakit.
Ráparancsoltam magamra, hogy olyan lazán
menjek oda hozzá, mintha csak ezt tanítanám.
- Szia - igyekeztem magabiztosnak látszani, noha
nagyon hülyén éreztem magam. Csak álltam ott a
tűzpiros miniruhámban, és azt gondoltam: „Ezer hála és
köszönet, Corey! Beöltöztetsz ebbe a nevetséges
hacukába, aztán lelépsz." Ebben a pillanatban
megvilágosodott előttem, hogy Corey, Jane és Melanie
óriási tévedésben voltak. Hogy állhat jól rajtam ez a
kivágott hátú nyakpántos ruci, ilyen mély dekoltázzsal?
Hozzám képest a Jersey Shore-ban a csajok az elegancia
élő szobrai.
Logan alaposan végigmért. A legszívesebben
behúztam volna egyet Corey-nak. Vélhetőleg úgy
festettem, mint egy hátulgombolós, aki kiöltözősdit
játszik. Hirtelen mindent túlzásnak éreztem magamon: a
sminket, a ruhát, a fülbevalót az egész hóbelevancot. A
legszívesebben lekuporodtam volna egy jó könyv mellé
valami kinyúlt mackófölsőben.
- Hmmm... szia - válaszolta.
A házat megtöltötték a vendégek, és a
konyhapultot elborította az alkohol, a chips meg a
műanyag poharak garmadája. Logan kartávolságra állt
tőlem, ám még ezt is túl közelinek éreztem. Megfordult a
fejemben, hogy a táskámba nyúlok, előveszem a
mobilomat, és azonnali hatállyal iderendelem Corey-t,
vigyen el innen. Ezenkívül rendesen leteremtem.
Megértetem vele, hogy az élet nem holmi ostoba rom-
kom.
- Hát te... - Logan elhallgatott, mert Spencer
átkarolta a vállam. Úgy látszik, elvontam a figyelmét a
szűk farmeres csajról.
- Volnál szíves bemutatni minket? - vigyorgott
Loganre.
Nem ismert meg. Évek óta ugyanabba a suliba
jártunk, és nem tudott hová tenni. Biztonságban voltam
az álruhámban, most, hogy a vörös ruhás buja nőstényt
alakítottam.
 Hirtelen ötlettől vezérelve Spencer karjára
dőltem, és egyenesen a szemébe néztem.
- Mackenzie Wellesley vagyok. - Nem is
próbáltam titkolni, hogy szórakoztat a dolog. Mindkét
srácra rávigyorogtam. - Csak nagyon keveseknek Mack.
Spencer még szélesebben vigyorgott, ahogy újra
végig mért.
- Ki hitte volna? - jegyezte meg könnyedén. -
Csini a ruhád.
- Kösz. Új.
Logan előrelépett, és legnagyobb meglepetésemre
Spencer elengedte a karomat. Kicsit olyan volt, mint egy
természetfilmben, ahol az alfahím szerepéért küzdenek a
farkasok. Kellemetlenül éreztem magam.
- Ümm... ő Melanie - mutattam be sietve
mindenkit mindenkinek. Ám amikor megláttam a felénk
közeledő, lecsapni készülő Chelsea-t, Sminket és Pinket,
fehér lettem, mint a fal. - Ő pedig... izé... Dylan.
- Szevasz - lépett az öcsémhez Logan. - Nem
láttalak a tábor óta. Hogy vagy?
Meglepett, hogy nyomban sportról kezdenek el
beszélgetni. El is felejtettem, hogy ismerik egymást.
- Mackenzie! - Chelsea hangja ugyanolyan
mézesmázos volt, mint a múltkor. - Úgy örülünk, hogy el
tudtál jönni!
Profin kikent szempillái alól egyetlen pillantással
felmérte a helyzetet. Megfeszültek az izmaim, mikor
tekintete Melanie-ra és Dylanre siklott.
 - És magaddal hoztad az öcsédet meg egy
barátnődet! Milyen kedves tőled...
Nyilván az ellenkezőjét gondolta. A hangjából
kiérződött, megütközik azon, hogy elhurcolom egy bulira
a testvéremet. Ami valahol érthető volt. A jellegzetes
Wellesley pír megjelent mindkettőnk arcán, Smink és
Pink meg csak vihogtad
- Ami azt illeti, Chelsea, Dylan velem van. -
Melanie egyszerre volt erélyes és ártatlan.
Belekarolt az öcsémbe, akinek a mosolya hetyke
vigyorrá szélesedett.
- A basáskodó éltesebb nők képtelenek ellenállni
nekem.
Elnevettem magam, Melanie meg gyomron
öklözte.
- Táncolni megyünk - mondta. - Később
találkozunk, Mackenzie.
- Pá - vetette oda Dylan a válla fölött. -
Gyere, nagyfőnök!
Eltűntek a ringatózó testek tömegében, egyedül
hagyva engem a Menőkkel. Szívás!
- Izé... micsoda buli - motyogtam.
Spencer közelebb nyomult. Láttam, hogy a
ruhámat méregeti sandán, ami nevetséges volt, mert
velem nem szokása a srácoknak így viselkedni. Nem és
kész!
- Körbevezesselek? - kérdezte.
Úgy tűnt, hogy a beképzelt külső mögött kedves
fiú rejtőzik. Miközben azon gondolkoztam, talán még
barátok is lehetnénk, összekapcsolódott Logannel a
tekintetünk. Butaság volt amolyan mentsvárként
tekinteni rá, de ő olyan Pontosan tudta, mit csinál, én
meg mindenben nagyon bizonytalan voltam.
- Szuper ötlet! - nyilatkoztatta ki Chelsea. -
Steffani és Ashley úgyis mennek italért. - Közelebb
nyomult Loganhez, és a ruhája, egy csillogó fekete kis
cucc, csábosán feszült rajta. - Kölcsön kell kérjelek egy
pillanatra.
Ujjaim görcsösen megmarkolták a helyes kis
retikülöm ami Corey és Melanie szerint remekük illett a
rucihoz. valaki meglökött. Megtántorodtam a magas
sarkúban. Spencer karjába kellett csimpaszkodnom, hogy
el ne essek.
- Szívesen veled megyek, de beléd kell majd
kapaszkodnom néha, hogy megtartsam az
egyensúlyomat - mondtam. - Egyelőre még nem jöttem
rá, hogyan kell járni ebben a cipőben.
Nem tévedtem a magas sarkúval kapcsolatban,
valóban életveszélyes volt számomra a viselete.
Spencer csak vigyorgott.
- Soha nem okozott gondot, ha egy csinos
csaj belém kapaszkodik.
- És sokan teszik? - nevettem el magam.
- Rengetegen.
- Talán a lovagias modorodnak köszönheted.
Nem engedtem el a karját, mi több, vissza is
kellett fogni magam, nehogy még görcsösebben
fogóddzam belé, amikor észrevettem, hogy minden szem
ránk szegeződik.
Igyekeztem olyan laza lenni, mintha
világéletemben Spencerrel flörtöltem volna.
- Majd jövünk, srácok.
Ezzel leléptünk, Steffanival és Ashley-vel a
nyomunkban, hogy Chelsea és Logan végre magukra
maradhassanak. Kézen fogva az ajtó felé sodródtak. No
lám, a Smith Gimnázium álompárja!
Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, mintha
gyomron öklöztek volna.
 27. FEJEZET

- És... jó gazdagnak lenni?

Oké, nem egészen ezt akartam kérdezni, de mikor
az ember egy olyan házban jár, ahol a lépcsőfordulókban
díszes csillárok függnek, nehéz ellenállni a kísértésnek.
- Megvannak az előnyei.
Spencer a büféasztalra mutatott, ahol Smink és
Pink olcsó sört iszogattak a pasijukkal.
- Látom.
- És a hálószobákat is megmutassam?
Olyan sokatmondóan kérdezte, hogy egyből
elnevettem magam.
- Nálatok minden csak látszat és játék, nem igaz?
Tudtam, hogy ezt az életben nem ismerné el.
- Kész, most megsértettél. - Könnyed mosolya
azonban elárulta, hogy jó nyomon járok. Aztán a mosoly
eltűnt az arcáról. - Azért van olyan játék is, amibe én
soha nem mennék bele. Remélem, Logan ezúttal tudja,
mit csinál.
- Ezúttal? - mondtam utána, észlelve az
ingerültséget Spencer hangjában.
Soha nem láttam még ilyen komolynak. Chelsea
és Logan nagyon felhúzhatta valamivel.
Vállat vont, de valahogy feszülten.
- Némelyik srác mindig bedől ugyanannak a
trükknek, bármilyen átlátszó is. - Megpróbálta lerázni
magáról a rosszkedvét. - Férfiátok, hogy a nők így
játszhatnak velünk - Mondta aztán filozofikusan. -
Apropó... - Patrick felé biccentett, aki felénk közeledett.
Oké, elismerem, egy pillanatig elábrándoztam
arról milyen lenne, ha addig csókolna, míg a nevemet is
elfelejtem... mint valami Taylor Swift-videoklipben, ahol
a szimpi esetlen lány (ez vagyok én) győz az igaz
szerelem erejével
Bárcsak a való világ is így működne!
Ehelyett Patrick megállt előttünk, mint aki
mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan fogjon
hozzá. E hosszúra nyúló hallgatás után levettem a kezem
Spencer karjáról... ami azzal járt, hogy bármely
pillanatban megint elveszíthetem kényes egyensúlyomat.
- Később majd elkaplak - hunyorított rám
Spencer sokat sejtetően.
Ezzel odaállt egy sereg lány közé, ahol mintha
egy szűk farmer is feltűnt volna.
- Téged kerestelek.
Miért is olvadtam el e két rövid szó hallatán? De
hát olyan édesen mondta. „Talán Corey-nak és Melanie-
nak mégis igaza volt, mikor ezt a ruhát tukmálták rám" -
jutott eszembe hirtelen.
- Huh... tényleg?
Ez az én formám. így válaszolok egy szuperszexi
fiúnak, amikor azt mondja, egyfolytában engem keresett.
A legszívesebben elsüllyedtem volna.
- Igen. Menjünk valami csöndesebb helyre,
ahol beszélhetünk.
 És még mielőtt ezt is elszúrhattam volna, kézen
fogva az ajtóhoz vezetett... pontosan úgy, ahogyan már
oly sokszor elképzeltem.
Azzal a különbséggel, hogy képzeletemben nem
magassarkút viseltem, ami elszorítja a láb vérkeringését
inkább szelíd andalgást képzeltem el, ahelyett hogy a
kezemnél fogva rángat az imádottam. Ábrándjaimban
nem botlottam bele minden másodpercben emberekbe
hogy folyton bocsánatot kelljen kérnem.
Ennek ellenére király volt. Tényleg.
Jólesett kimenni a friss levegőre, ami üdítőé r~1
hűvös volt a zsúfolásig telt házban uralkodó hőséghez
kéjpest. Itt legalább a zene bömbölését sem kellett
túlkiabálnunk. Nem mintha egyedül lettünk volna...
Tinihadak élvezték a díszkert szépségét, ami kisebb
vagyonba kerülhetett Spencer szüleinek. Volt ott egy
szökőkút is. Nem vicc, egy valódi, csobogó szökőkút,
amelyet csodásán világítottak ki. Az egész olyan
romantikus volt. Az elülső tornác faragott, fehér
kerítésoszlopai is jól néztek ki. És legalább
nekitámaszkodhattam, és még állni is bírtam, miközben
Patricket néztem.
Némelyeknek jól áll a holdfény, Patrick
tekintetének barna bársonyosságát is elmélyítette. Noha
nem volt rajtam dzseki, kezdett melegem lenni.
- Mi jár a fejedben? - kérdeztem egyszerűen.
Minden tökéletes volt. Még a levegőben terjengő enyhe
marihuánaillat is.
- Te jársz a fejemben.
 Közelebb húzódott, mire a szívem vad vágtába
kezdett. Patrick mindjárt megcsókol! Egy perc, és
megtörténik ez volt minden gondolatom.
- Miért... mi...ii van velem?
Miért nem tudtam befogni a számat, hogy végre
megtörténjen?
- Szeretlek!
Elhúzódtam tőle, megtörve a holdfényből áradó
varázst. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy el
ne essek Remegett a lábam.
- Hogy mi? - kérdeztem hitetlenkedve... és
talán kissé rémülten is.
Kicsit olyan volt az egész, mintha azt mondta
volna- „Félig krokodil vagyok." Vagy: „Drogelhárító
titkos ügynök vagyok."
- Azt mondtam, szeretlek - a hangja kicsit
sértődötten csengett.
Be kellett volna fognom a számat. Csak
bólintanom és annyit búgnom: „Óóó! Mutasd meg,
mennyire!" Aztán máris smároltunk volna. De képtelen
voltam rá.
- Nem. - Megráztam a fejem, miközben
magamban imádkoztam, hogy ébredjek fel végre ebből a
rossz álomból, ahol majd felnyársal a tekintetével. - Nem,
nem szeretsz.
- Miről beszélsz? Csak tudom, hogy érzek,
Mackenzie!
Hát igen, nálam jobban senki nem tudja
tönkrevágni a romantikus pillanatokat.
 - Te csak... te nem szerethetsz, mert... nem is
ismersz még!
Ez volt, ami hiányzott, jöttem rá, miközben ő
jeges hidegséggel nézett rám. Egészen az utolsó hétig
nem mutatott érdeklődést irántam. Egyetlen beszélgetés a
menzán, és máris ez a forró vallomás? Ne már!
Patrick hallgatott egy percig, amíg felfogta a
helyzetet. Aztán mintha ellágyult volna a tekintete. Talán
érti már, gondoltam. „Talán megérti: ahhoz hogy
szeressünk valakit, egész lényét el kell fogadnunk... a
különcségeivel együtt. Reméltem, hogy azt mondja: „Jó,
akkor ismerjük meg egymást. - Aztán kedvesen kezet
rázna velem, mintha most mutattak volna be bennünket
egymásnak. - Patrick vagyok. Mindent elmondok
magamról, amire kíváncsi vagy, de előbb te jössz."
Ha ezt teszi, elvesztem volna, és a tenyeréből
eszem.
Ehelyett azonban mélyen a szemembe nézett, és
azt mondta:
- Ismerlek én, Mackenzie.
Kár, hogy ezt mondta, nagy kár.
- Ez így retorikai hiba. A kérdés megkerülésének
nevezik. Nem próbáltad meg cáfolni az állításomat,
miszerint nem ismersz, hanem csak megismételted a saját
állításodat, miszerint ismersz. - Mosolyogni próbáltam,
de cefetül éreztem magam. - Látod, nekem így működik
az agyam... mindig, így is szeretsz?
Jeges hallgatását visszakozásnak vettem.
- Talán tévedtem.
 Ez fájt! Talán nem kellett volna, hogy fájjon,
hiszen én utasítottam vissza, a mondat mégis égetett,
mint a medúza csípése. Ilyen az, amikor az ember olyan
srác után epekedik éveken át! aki nem is létezik.
- Sajnálom - mondtam, és komolyan is
gondoltam. Mindkettőnk miatt sajnáltam. - Bárcsak én
lettem volna az a lány, akit keresel. De... nem én vagyok.
Patrick még csak vállat sem vont. Pedig
mondhatta volna, hogy maradjunk barátok. Ehelyett
szabadjára engedte a haragját:
- Nem erről van szó. Azt hiszed, jobbat kaphatsz
nálam, ugye?
A hangjából kiérződő düh úgy megrémített, hogy
legszívesebben hátrálni kezdtem volna, ha nincs a hátam
mögött a korlát.
- Hogy mi? Nem, dehogy!
- Most, hogy híres lettél, már nem
alacsonyodnál le egy gimnazistához. - Úgy mérte végig a
ruhám, hogy meztelennek éreztem magam. - Vagy talán
nem vagyok elég gazdag hozzád. Ezért törleszkedsz
Spencerhez és Loganhez!
Az sem lett volna fájdalmasabb, ha pofon vág.
- Ejha! - Ez volt minden, ami e percben telt tőlem,
mert hát mit is mondhattam volna? - Szerelmet vallasz, a
következő harminc másodpercben pedig azzal vádolsz,
hogy pénzes palikra utazom. Ez nem semmi! Gondolom,
ha még szerelmesebb lennél, le is kurváznál. - Kihúztam
magam, és elengedtem a korlátot. Ideje volt megállnom a
lábamon. - Ha azt hiszed, hogy a bankszámlája miatt
akaszkodom rá valakire, akkor egyáltalán nem ismersz -
néztem keményen a szemébe. - Ez inkább a te stílusod,
nem igaz? Csak azután kezdtél el kedveskedni, hogy Tim
klassznak nyilvánított. Ha nem remélnéd, hogy bekerül a
fényképed a lapokba, nem sokáig kellenék neked. -
Kegyetlenül görcsbe rándult a gyomrom. - Én pedig
voltam olyan ostoba, hogy bedőljek. Most jobb lenne, ha
elmennél.
- Még megbánod ezt, Mackenzie!
A hangja mostanra lehiggadt. Higgadt volt és
jéghideg.
- „Talán nem ma, talán nem holnap. De
hamarosan az életed végéig” - ismételtem meg a
Casablanca mondatait, de több szarkazmussal, mint
Humphrey Bogart.
- Micsoda? - kérdezte bizonytalanul.
- Semmi... csak egy film közismert mondata.
Felejtsd el!
- Neked szótár van a szíved helyén, Mackenzie –
mondta lassan.
És már ott se volt. Visszament a házba.
- Enciklopédia - javítottam ki, és belebámultam az
éjszakába. Gyönyörű és magányos volt egyszerre, ahogy
kis lámpások világították meg az utat a szökőkúttól a
pavilonig. - Enciklopédia van a szívem helyén.
Ezt motyogtam magamban akkor is, amikor
megláttam, hová tűnt el Logan és Chelsea. A pavilon
belsejében álltak, és ha nem nézek épp arrafelé,
miközben a könnyeimet nyeldesem, nem látom meg,
hogyan veszi két kezébe Logan arcát Chelsea, és hogyan
csókolja meg.
 „Ezek határozottan újra összejöttek" - gondoltam.
Ekkor derült ki, mekkorát tévedett Patrick. Mert
ha a szívem helyén valóban enciklopédia lett volna,
akkor az egészet tökéletes lelki nyugalommal nézem
végig. Ehelyett feldúltan megfordultam, és
visszamasíroztam a buliba.
Nemhiába vedelik a lázadó tinik az alkoholt,
gondoltam. Ideje kipróbálni.
Nos, ennél rosszabb ötletem nem is támadhatott
volna.
 28. FEJEZET

Nyomban Spencert kerestem.

Mivel ő volt az egyetlen ember, akit addigra már
nem csupán felületes folyosói köszönésekből ismertem,
ez érthető volt.
Jó ötletnek tűnt, hogy olyan valaki legyen a
kalauzom aki ismeri a terepet. Mint amikor a kezdő
búvár egy haverjával merül a víz alá.
Akárhogy is, megragadtam a karját, hogy
elrángassam egy csoport csajtól a rögtönzött bár
irányába.
- Nem mintha nem tetszene ez a rámenősség
- kezdte, de aztán észrevette, hogy a szeszre szegezem a
szemem. – Mi az ábra?
Elmosolyodtam. Először lazultam el egy picit
azóta, hogy eljöttem erre a hülye bulira.
- Tölts nekem egy italt!
- Most? - kérdezte széles vigyorral.
- Ühüm. - Előrehajoltam, és elvettem egy piros
műanyag poharat a pohártorony tetejéről. - Mit ajánlasz?
- Attól függ. Mit szeretsz?
Vállat vontam.
- Gőzöm sincs, és kétlem, hogy bármelyik is
ízlene.
- Mégis inni akarsz?
A kezébe nyomtam a poharat.
 - Töltsd tele!
- Oké. Kaphatsz valami csajoknak való
gyümölcsöset, vagy tequilát, ami után citromot kell
nyalni.
- Hamis dilemma - motyogtam.
- Mi?
- Egy érvelési hiba. Úgy mondtad, mintha csak
két lehetőség létezne... na mindegy, ide vele!
Spencer pár gyakorlott mozdulattal sót szórt a
tenyerembe, és egy szelet citromot adott mellé, ami a
pulton árválkodott.
- Szóval, amint látod, egyszerű. Só, ital, citrom.
Érted?
Néhányszor végigvettem fejben a sorrendet. Só,
ital, citrom.
Só, ital, citrom. „Egek, nekem elment az
eszem? Ez nem én vagyok!"
- Értem.
- Oké, akkor csináld!
Mostanra kisebbfajta tömeg gyűlt körénk.
Gondolom, végig akarták nézni, hogyan veszi magához
az első pohár szeszt a stréber Mackenzie Wellesley. Ha
már tömegnyomásról beszélünk, vadidegenek vettek
körül, akik így biztattak: „Meg tudod csinálni!" „Lássuk,
rajta!"
Lenyaltam a sót a kézfejemről, visszahőköltem
az ízétől, majd egy hajtásra kiittam a tequilát, úgy,
ahogyan a filmekben láttam.
Kis híján megfulladtam.
 Olyan volt, mintha kitört volna bennem egy
vulkán. Különös tűz öntötte el a torkomat, amit átható,
kissé savas íz követett. Sietve beleharaptam a citromba -
ezt általános éljenzés fogadta. Miközben Spencerre
néztem, a melegség lekúszott a gyomromba, és megült
ott, a számat meg betöltötte a citrom savanyúsága.
- Megcsináltam!
Még akkor sem hittem el, amikor feltartottam az
üres poharat. Nem tudom, mit vártam előtte: isteni
beavatkozást, egy ránk törő szülőt, vagy talán egy
aggódó barátot, aki elvonszol onnan. Mindenesetre
álmomban sem hittem, hogy valaha is lesz merszem
ledönteni egy pohár tequilát.
- Láttad ezt? - kiáltottam oda Spencemek. -
Megcsináltam!
- Igen, benyakaltad, mint egy igazi hős. Kérsz
még egyet?
Olyan jó volt ez a melegség, főként miután
Patrick mirelitté fagyasztott. És talán a képzeletem
játszott velem a feszültségem is mintha oldódott volna.
- Benne vagyok! - döntöttem el. Szavaimat újabb
éljenzés követte, miközben mindenkire rámosolyogtam
az egybegyűltek közül. - Ki csatlakozik hozzám?
Fél órával később már remekül éreztem magam.
Spencer sorra töltögette az italokat, mígnem valami
felfordulás támadt a konyhában, és ott kellett hagynia. De
egy másik hokis, valami Kevin készségesen átvette a
helyét. Úgy éreztem, lebegek, és éppcsak éreztem a
testem. Ha nem élvezem annyira, tán meg is rémülök
ettől az érzéstől.
 - Király! - közöltem boldogan Kevinnel és a
barátnőjével, Annie-vel, miközben a citromot
szopogattam. - Olyan jó fejek vagytok, srácok! Hát nem
őrület, hogy ugyanabba a suliba járunk, és még soha nem
beszéltünk?
Nevettek, úgy, ahogyan a becsípett ember
helyesel egy részegnek.
Annie-hez fordultam.
- Nagyon csini vagy. Lefogadom, jó móka neked
lenni. Kevin, szerinted is jó Annie-nek lenni?
A hangszóróból Lady Gaga üvöltött.
- Táncoljunk! - javasoltam. - Ez a Poker Face.
Erre táncolni kell!
Nem adtam nekik időt, hogy tiltakozzanak.
Hárman nevetve csatlakoztunk a táncolok tömegéhez a
rögtönzött táncparketten, ami különben a nappali volt.
Minden porcikám ellazult, nem tudom, mitől, a szesztől-
e vagy a zenétől. Azt akartam, hogy ez már mindig így
legyen, és testem át- meg átjárja a ritmus.
Melanie! - kiáltottam oda, amikor megláttam őt
félrevonulva egy sarokban. Odafutottam hozzájuk.
táncoljatok velem! Meg kell ismernetek Kevint és Annie-
t!
- Miért ne? - mondta Melanie engedékenyen, de
ahogy jobban megnézett, ráncba szaladt a homloka. - Jól
vagy, Mackenzie?
- Csodásan! Na, az enciklopédiát leszámítva.
Dylan követett minket a táncparkettre. Melanie
ijedten fordult hozzá.
 - Te értetted ezt?
Az öcsém a fejét rázta, és megpróbált lefogni.
- Mackenzie, bevettél valamit?
- Só, ital, citrom. Hát nem hihetetlen? Nem is
tudom, mit vártam, de piszok melegem lett tőle. Árad
belőlem a hő, mint a radioaktív sugárzás. Mintha egy
atombomba lennék! Bomba vagyok! Gondolt már valaki
arra, hogy az alkoholt energiaforrásként is fel lehetne
használni? - Erősen koncentráltam, hogy pontosan
artikuláljak. - Úgy nézek ki, mint egy bólogató fejű
kütyü? Mert nem tudom abbahagyni a bólogatást. Egy
fűszoknyás hawaii baba érezheti magát így. Tudjátok, a
szélvédőn. - Dylan az ajtó felé kezdett húzni. - Miért
rángat ma este mindenki? - címeztem a levegőnek a
kérdést. - Miért nem mehet valaki a saját lábán? Én
szeretek járni. Jó érzés. A görkori jobb, de az itt nem
menne.
- Dylan, mit csináljunk vele? - kérdezte Melanie
izgatottan. - Kiütötte magát. Nem kerülhet így a mamád
elé!
Álmosan rámosolyogtam, mert hirtelen
elgyengültem. Átkaroltam Dylan vállát.
- Anyuval nem lesz semmi gond, de nem
aludhatnék egyszerűen a válladon? Jó testvér vagy.
Biztos nem mondom eleget. És apu azért igazán
kérdezhetett volna valamit rólad is.
Éreztem, ahogy Dylan lemerevedik.
- Apu hívott minket?
- Igen. Híressé kellett válnom, hogy az eszébe
jussak. - Átkarolta a derekamat, hogy megtámogasson. -
Nem lett volna szabad elhagynia téged - suttogtam,
közelebb húzódva hozzá. - Te vagy a legjobb.
- Mi történt vele?
Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam Logan
hangját.
- Á, szia! Király egy buli! Azt hiszem, forog
velem a világ. - Ködösen észleltem, hogy Spencer és
Chelsea is ott áll mellette. - Helló, haver! Só, ital, citrom!
Felfogtam ám!
- Mennyit ivott? - fordult Logan
Spencerhez.
- Amikor otthagytam, nagyjából két és fél pohár
volt benne. Abba akartam hagyatni vele, Logan.
Esküszöm!
Logan maga felé fordított, hogy a szemembe
nézzen.
- Oké, Mack. Ittál azután is, hogy Spencer
otthagyott?
- Naná! - vágtam rá fürgén, felvillanyozva az
érintésétől. Olyan volt, mint egy újabb adag tequila. -
Kevinnel és Annie-vel.
- Basszus! - foglalta össze Dylan a
helyzetet.
Oldalba böktem.
- Hogy beszélsz? - iparkodtam anyut
utánozni.
- Oké, ki kell józanítanunk. Ki hogy megy
haza?
 - Corey később hazavisz minket - mondta
Melanie idegesen. - A randija után. De nem hiszem, hogy
Mack bírja addig.
- Jó - bólintott Logan. - Ti ketten józanok
vagytok? - megvárta Dylan igenlő válaszát, és csak
azután folytatta: - Helyes. Akkor maradjatok itt
kocsikulcs-felelősnek, én meg hazaviszem.
- Naná hogy elviszed, amilyen idióta vagy! -
pattogott Chelsea, majd elviharzott.
- - Uh, oh, zűr a mennyben. - Felnéztem
Spencerre, aki az aggodalom és bűntudat keverékével
méregetett. - Én tényleg a mennyben érzem magam!
Micsoda vicces ház, még szökőkútja is van! - böktem
meg újra Dylant. - Láttad a szökőkutat? Menjünk mind,
nézzük meg!
De többé senki nem figyelt rám. Logan elővette a
kocsikulcsokat a zakója zsebéből, és odaadta Dylannek.
- - Ezeket ne add vissza senkinek, csak ha
józan a tulaj. Van több is a szekrényben, a bár mellett.
Rendben?
- - Értem.
- - Oké. Spencer, akkor én mégsem leszek
sofőr a buli után. Találj helyettem mást, de gyorsan! Most
pedig vigyük Mackenzie-t a kocsihoz!
- Ám még mielőtt átkarolhatta volna a
vállamat, Dylan szólalt meg, halálosan komoly hangon:
- Ő a nővérem, haver. Ha csak egy ujjal is
hozzányúlsz, nagyon megbánod! Világos?
 - Kedves volt tőle, hogy megfenyegetett egy
felsőévest, aki Péppé veri, ha ölre mennek. Bár ha arra
került volna a sor, az öcsém biztosan foggal-körömmel
harcol.
- Világos.
- - Hé! - tiltakoztam, miközben Logan
felnyalábolt. - Én is itt vagyok! Semmi bajom. Rendes
volt tőled, Dylan, igazán, de meg tudom védeni magam. -
Ökölbe szorítottam a kezem. - Látod?
- Igen, félelmetes vagy.
Melanie-hoz fordultam.
- Érted, mit mondok, ugye? Úgy bánnak
velem, mint valami bajba jutott királykisasszonnyal, de
erre semmi szükség!
- Elismerem, az utolsó szavakat inkább már
vinnyogtam.
- Csak mint egy királykisasszonnyal -
mondta, és kinyitotta nekem Logan kocsijának ajtaját.
- Hű, ez gyors volt! - Ekkor fogtam fel,
hogy itt hagyom a bulit. - Várjunk csak! Egy pillanat és
kijózanodom, Melanie. Nem így akartam. Úgy sajnálom,
nem akartam elszúrni az ottalvós bulinkat!
Hátrasimította a hajam.
- Semmi gond, Mackenzie. Csak legyél jobban,
rendben?
Miután a biztonsági övem a helyére kattant, már
el is repesztettem első gimis bulimról. Bűzlöttem, mint
egy csehó, és pocsékul éreztem magam. Az oldalamon
meg ott volt... Logan.
Hát nem erre számítottam.
 29. FEJEZET

- Istenem, de hülye vagyok! - közöltem vele

az ülésen dülöngélve.
A világ egyre csak forgott velem.
- Nem vagy az. Általában.
Ujjaival dobolt a kormányon.
- Tévedsz. Tökhülye vagyok. Tényleg. Csak jól
titkolom. Tudtad ezt? - fordultam felé.
- Nem. Eszerint sikerült átráznod.
Kiegyenesedtem az ülésen.
- Tényleg? Pedig te olyan... - egy pillanatig a
megfelelő szót kerestem - belevaló vagy. Ha akarsz, úgy
tudsz nézni - utánoztam az arckifejezését mint akinek
röntgenszeme van!
- Röntgenszeme - mondta utánam, mintha
szórakoztatónak találná.
- Igen! Mintha mindenkiről tudnád, mire
gondol éppen. Csak néha egész lüke tudsz lenni, már ne
haragudj. - Orromat az ablaküveghez szorítottam, mert
élveztem a hidegét.
- Mikor marad abba ez a forgás?
- Hamarosan. Azt mondod, lüke vagyok?
- Hát igen. De csak a csajokkal, azt hiszem.
Különben tök okos vagy. Nagy ég, én viszont milyen
buta vagyok!
- Ezt már mondtad.
 - Oké. Nem akarom magam ismételni. Miért
kellett ennyit innom? Nem volt okos tőlem. - A
biztonsági övét rángattam, hogy szembefordulhassak
vele. - Máskor tök felelősségteljes vagyok. Mackenzie
Wellesley soha nem tenne ilyet. Több esze van annál,
hogy lerészegedjen a tequilától egy bulin. Rossz döntés
volt.
- Nyugodj le, Mack! Szóval azt mondod, hülyén
viselkedem a lányokkal?
- Hát igen, először is, bejön neked Chelsea
Halloway. Ami nagy hülyeség.
- Valóban - nem tudtam megállapítani,
kérdés-e ez vagy állítás.
- Vagy csak a melle - vihogtam el magam. - Talán
be kéne fognom a számat.
- Nem, dehogy! Mesélj csak!
- Hát, egy szép napon helyes kis Menő-
gyerekeitek születnek. Nyilván átlagon felüli
immunrendszerrel, ami előny. Magamon éreztem Logan
átható tekintetét, de folytattam-
- Persze lehet, hogy ezek a gyerekek
kőszívűek, kegyetlenek és kíméletlenek lesznek... de hát
ez benne van a pakliban. - Hátradőltem az ülésen, mert
újra forogni kezdett velem a világ. - Kőszívű, kegyetlen
és kíméletlen - mondtam újra. - Azért egy jó kis
alliteráció még mindig felvillanyoz. Ezért vagyok okos,
nem igaz?
- De igaz.
- Csak a társasági készségeimet kellene még
csiszolnom. De ma mintha bírták volna a burám. -
Megrántottam az inge ujját, élvezve a tiszta gyapjú
tapintását. - Te is észrevetted?
- Igen - ujjai szorosabban fonódtak a
kormányra. - Észrevettem.
Közel hajoltam hozzá, és bizalmasan odasúgtam:
- Azt hiszem, a ruci az oka.
Csupán egyetlen pillantást vetett rám, ahogy
megálltunk a piros lámpánál, de ez elég volt, hogy
meglóduljon a pulzusom.
- Szuperszexi ruha, Mack.
- Kösz, de a melltartóm sem akármi ám! Nézd
csak!
Lecsúsztattam a ruhám pántját, láthatóvá téve a
melltartó egyik csücskét. A kocsi mintha nagyot zökkent
volna, de lehet, hogy csak képzeltem.
- Jesszusom! Hagyd ezt abba!
Erőnek erejével igyekeztem nyitva tartani a
szememet.
- Hát nem indultál be tőle.
- Ne szórakozz velem!
- Hihetetlen, hogy itt ülök részegen... az autódban.
Holnap Mackenzie tényleg totál hülyén érzi majd magát.
- Hangosan kordult egyet a gyomrom. - Nem lett volna
szabad üres gyomorra innom, ugye? Azt hiszem, ez is
öngól volt.
- Persze, miért is ettél volna? Csodás! -
Kétségbeesetten a hajába túrt. - Hozzánk viszlek, Mack.
 - Bocs, de mit mondtál? - húztam ki magam
erényes felháborodásomban. - Ezt nem teheted!
- Na és miért nem?
- Chelsea miatt!
- Mi köze ennek hozzá?
Ebben a pillanatban én sem tudtam pontosan.
- Hát... az, hogy megtudja.
- Na és?
Más nem jutott eszembe.
- Oké - mondtam. - De csak addig, amíg már nem
forog velem a világ. Egyszer abbahagyja, nem igaz? Mert
kezd nem tetszeni a dolog.
- Rendbe jössz. Csak egy ideig nem akarsz majd
alkoholt inni.
Az ajtóhoz simultam.
- De az a meleg... az kellemes volt!
Majdnem sikerült elfelejtenem, hogy Patrick lekurvázott.
Jaj de csúnyán beszélek! - sóhajtottam.
- Hogy mit csinált?! - Mintha dühös lett
volna a hangja, de lehet, hogy csak képzeltem.
- Hát, tulajdonképpen azzal kezdte, hogy
belém van esve
- Akkor mindjárt érthető...
Halkan felnevettem, és behunytam a szemem. De
a világ tovább hintázott velem.
- Azt hiszi, miattad... és Spencer miatt mondtam
nemet.
 - Miért, mi van velünk?
Mosolyogni próbáltam, de arcizmaim nem
engedelmeskedtek az akaratomnak.
- Nem olyan bonyolult. Szerinte a társadalmi
felemelkedéshez kelletek nekem. Ti ketten gazdag, szexi
Menők vagytok. Ha a ti köreitekbe vágynék, nem is lenne
olyan őrült ötlet. Nem mondtam neki, hogy eleve kizárt
ügy. - Ásítottam.
- Ne aludj el, Mack! Mindjárt ott vagyunk.
Mi kizárt? Patrick vagy én?
- Te, természetesen. Egyrészt, mert Menő vagy.
Másrészt, Chelsea miatt. Harmadrészt, mert tényleg
rendes is tudsz lenni, ha akarsz.
Logan beállt a kocsifelhajtóra.
- Álljon meg a menet: azért nem jöhetek szóba,
mert rendes vagyok? Micsoda süket érv ez?
Megpróbáltam jobban belegondolni, de ködös
volt hozza az agyam.
- Hát... Menő vagy, és mindig tök jól nézel ki.
Mindig. Ami nem igazság. Ráadásul - Chelsea-t meg a
tökös kis utódaitokat félretéve is - mindenki azt gondolná
ha velem látna: „Hát ez a srác meg hová tette a szemét?"
Mire te gondolkodóba esnél, és dobnál. Én meg jól
megszívnám.
- Szóval nem tetszik, hogy népszerű vagyok, és
nem botlom fel a saját lábamban. - Lassan mondta, hogy
még inkább átérezzem az ostobaságomat. - És nem
fordult meg a fejedben, hogy esetleg mégse dobnálak?
 - Nem - feleltem, mert így is gondoltam. - De
mindegy, neked Chelsea tetszik. Akarsz hallani valami
bazi nagy őrültséget?
; -Halljuk!
- A legszívesebben gyűlölném a csajt, mert
mellette tök bénának érzem magam. De közben igaza
van: béna vagyok. - Méltatlankodva széttártam a karom. -
Tudod, milyen szánalmas voltam a YouTube előtt?
Senkinek nem bírtam nemet mondani. „Hé, Mackenzie,
át tudnád nézni a dolgozatomat?" „Hogyne, semmi
gond.” „Szuper! Majd közben úgy teszünk, mintha nem
is léteznél... már kezdhetjük is!" - Felsóhajtottam. - Négy
évig voltam beleesve Patrickbe. Négy évig! És csak most
jöttem rá, hogy a srác, akit szeretek... nem létezik. - A
biztonsági övem gyűrögettem. - Azt hiszem, hányni
fogok.
Logan rekordidő alatt kitámogatott a kocsiból,
egyenesen a bokrokhoz, ahol kiadhattam magamból az
összes benyelt tequilát, sót és citromot.
- Ne haragudj! - nyögtem, mielőtt rám tört az
újabb roham.
Furcsa volt, mintha különváltam volna a
testemtől, mintha egy másik csaj rókázna a szemem előtt.
Valaki más zúdítana a sövényre rossz döntése
folyományát... egy nálam sokkal ostobább csaj.
- Jól van, Mack. Mindjárt elmúlik - biztatott
Logan, és hátrafogta a hajam, hogy le ne hányjam.
Rogyadozott a lábam. Nem akartam mást, csak
aludni, amíg a világ újra élhető nem lesz.
- Igazán rendes vagy.
 - Igen, ezt már mondtad.
- Még mindig rosszul érzem magam.
A zakójára hajtottam a fejem, hogy magamba
szívjam a belőle áradó meleget.
- Ügyelnünk kell arra, hogy ki ne száradj.
Elektrolitokat kell bevinned a szervezetedbe. - Valahogy
eltámogatott az ajtóig. - Kapsz Gatorade-ot, vizet, meg
talán egy kis kaját is. Gyorsan rendbe jössz. Csak maradj
csöndben, a szüleim alszanak.
Kinyitotta az ajtót, mialatt én a falnak vetettem a
hátam. Aztán behúzott a konyhába, amely már ismerős és
otthonos volt. Leültem a konyhapult előtt az egyik
bárszékre, és néztem, ahogy kitölt egy pohár vizet.
Átnyújtotta, majd szemügyre vette a frigó tartalmát.
Belekortyoltam a vízbe.
- Miért jártál vele?
- Több okból is. Igyál csak!
- A külsején kívül milyen okod lehetett rá? -
kérdeztem, mielőtt engedelmesen a vízre koncentráltam.
- Halasszuk ezt a beszélgetést máskorra. -
Megtalálta a Gatorade-ot, kinyitotta és a kezembe adta. -
Idd meg a vizet, aztán ezt.
- Nem! - erősködtem. - Holnap már nem mernélek
ilyesmiről faggatni. Mondd el most! - Gyanakvón
méregettem az energiaitalt. - Ha azt akarod, hogy
megigyam ezt a kék löttyöt, tartozol ennyivel nekem.
- Jó, akkor tartozom neked - nevette el magát.
Aztán csak leült mellém. - Elmondom. Ötödikben az első
napon láttam meg Chelsea-t. Egyenesen odajött hozzám,
és bemutatkozott. Az egyik pillanatban a szekrényem
zárkombinációját memorizáltam, a következőben meg ott
állt előttem ez a bombázó csaj. Igyál közben! - Újabb
korty következett.
- Chelsea mindig megkapja, amit akar, és
nem buta. Nem éppen éltanuló, de azt tudja, hogyan
fordítson a maga javára bármilyen helyzetet. Igyál!
Felkelt, hogy újra megtöltse a vizespoharat,
miközben én próbaképpen beleittam az előttem álló
világoskék folyadékba. Nem lettem tőle jobban, de nem
tettem szóvá.
- És miért mentetek szét? Mert ez eddig úgy
hangzik, mintha egymásra találtatok volna.
Homlokomat a pult hűvös gránitfelületéhez
szorítottam.
- Nem sok közös volt bennünk, azt hiszem.
Chelsea szeret mindig a középpontban lenni. Ezért együtt
kezdtünk bulikba járni. Eleinte tűrte, hogy én szállítom
haza az embereket, aztán elege lett belőle. Nem
hibáztatom. Unatkozott, bosszankodott, és egyedül érezte
magát, én meg egyik problémáján sem tudtam segíteni.
Aztán amikor találkozott Jake-kel, rögtön szakított
velem. - Egy másodpercig elgondolkozva nézett maga
elé. - Jól megvoltak együtt, csodálkoztam is, miért nem
próbálták meg a távkapcsolatot. De mint mondtam,
Chelsea azt szereti, ha van választási lehetősége.
- Rázós volt a szakítás?
- Rázósabb is lehetett volna. Meg persze
könnyebb Nem a legjobb buli, ha az ember meghallja,
hogy a barátnője mással találkozgat... mindezt egy nappal
a hetedikes évzáró buli után. - Vállat vont, és az
újratöltött vizespoharat a Gatorade mögé állította. - Minél
több folyadékot iszol ma, annál jobban érzed magad
holnap.
- Oké, de még mindig forog velem a világ. -
Szorosan becsuktam, majd kinyitottam a szemem. - Nem
tudom, miért mondod el nekem mindezt.
- Mert kérdezted... Most pedig engedd, hogy
én kérdezzek.
Nagyvonalúan intettem, csaknem felborítva a
vizet.
- Nyitott könyv vagyok.
- Diszlexiám van.
Elnevettem magam.
- Kérdezz bátran!
- Miért utasítottad vissza Patricket ma este?
- Több okom is volt rá.
- Mint például?
- Én írtam a szövegét.
Logan értetlenül nézett rám.
- Hogy érted ezt?
- Mármint a fejemben. Elképzeltem, milyen szép
is lenne, ha ezt vagy azt mondaná és csinálná. Úgy
éreztem... úgy éreztem, ha elég kitartóan hiszek ebben, ő
lesz az, akit keresek. Pedig hát én... - Elhallgattam, mert
kicsit elködösödött a fejem.
- Igen... - sürgette a folytatást.
 - Többre vágyom - fejeztem be a mondatot. - Nem
én akarom megírni a fiúm szövegét! Azt szeretném, ha
meglep- kihívást jelentene, ha kihozná belőlem, hogy
több legyek, mint Mackenzie Wellesley, az Esetlenség
Királynője. Nem akarok futó kaland lenni. Márpedig
Patrick abban a pillanatban dobna, amint vége a
népszerűségemnek. Nem akartam ezt meglátni, de ettől
még igaz. Nem az örök szerelemre áhítozom így rögtön
elsőre, elvégre még csak gimisek vagyunk, de amikor
Patrick azt mondta, szeret, olyan tisztán láttam magam
előtt a történet végét, mint egy HD-kép- ernyőn. Ott
hevernék az ebédlő padlóján, ugyanúgy, mint amikor
Alex Thompson elhasaltatott, ő meg ott állna fölöttem, és
azt mondaná: „Vége, Mackenzie." Mialatt én köpni-
nyelni nem tudnék, ő megadná a kegyelemdöfést: „Ha
bevetted eddig ezt a szirupos baromságot, nem vagy
olyan okos, mint amilyennek hisznek." - Újra
belekortyoltam az italba. - Bocs, de mi volt a kérdés?
- Amire válaszoltál.
- Akkor jó. - Újra kavarogni kezdett a gyomrom. -
Azt hiszem, megint hányingerem van.
Logan kitámogatott a fürdőszobába. Azzal
biztatott, hogy mindjárt jobban leszek, miközben én
kékre festettem a Gatorade-dal a vécéjüket. Mikor azután
a falnak dőlve leroskadtam a vécécsésze és a mosdó
közé, utánam hozta a vizet a konyhából.
- Nem szabad kiszáradnod. — Miközben ezt
mondta, én Mindössze kiöblítettem a számat a vízzel,
aztán kiköptem. - Holnap átkozottul másnapos leszel.
- Végül is megérte - vontam vállat.
- Kétlem.
 - Nem, tényleg - erősködtem. - Azt hittem, rossz
lesz az ital szaga és az íze. A szagot továbbra sem csípem
– fintorodtam el -, de az a melegség, ami átjárt tőle... az
csodás És most legalább tudom, milyen ez az egész. -
Bizalmasan lehalkítottam a hangomat. - Mindig az a
legrosszabb, amikor nem tudunk valamit. Mert akkor ott
marad az ember a megválaszolatlan kérdéseivel.
- Hát holnap mindent megtudsz majd a
másnaposságról.
- Vicces vagy - vigyorodtam el.
- Jól kikészítetted magad - mondta, miközben
talpra segített. - Szükségem lenne a mobilodra.
- Minek? Várj csak! Mi lenne, ha részegen
telefonálgatnék? Ez is része az élménynek, nem igaz? -
Felmarkoltam a retikülömet a konyhapultról. - Jaj de
izgi! Kit hívjak fel, vagy inkább SMS-ezzek?
Logan egyetlen jól irányzott mozdulattal kikapta
kezemből a mobilt.
- Per pillanat nem hívsz fel senkit! Te csak idd a
Gatorade-ot, amíg én megtelefonálom az öcsédnek, hogy
itt töltöd az éjszakát. Most pedig igyál!
- Ez a filmekben sokkal izgalmasabb.
- Hát nesze neked, Hollywood. Halló, Dylan...
nem, jól van. - Lerángattam a cipőmet, és felvihogtam,
mikor csattogva a padlón landolt. - Még részeg, és hány
is, de majd rendbe jön. Itt alszik nálunk. Mondd azt az
anyádnak, hogy elment aludni valami barátnőhöz... -
Hosszan hallgatott.
- Rendben, oké.
 - Logan - sziszegtem. - Hé, Logan!
Bosszúsan nézett fel.
- Mi van?
- Mondd meg Dylannek, hogy ő a legjobb!
Dylan, te vagy a legjobb! - kiáltottam nagyjából a telefon
irányában.
- Azt mondja, te vagy a legjobb - mondta utánam
Logan, vélhetőleg, hogy elhallgattasson. - Oké,
megmondom neki. Igen. Kösz, haver.
- Na mit mondott? - kérdeztem, miután
bepattintotta a mobilt.
- Hogy legközelebb figyelmeztesd, mielőtt
támadást indítasz a májad ellen. Jó srác.
- A legjobb. - Visszatuszkoltam a mobilt a
retikülbe. - Húú, de szédülök! - Logan vállára hajtottam a
fejem. - Lefekhetnék?
Logan a válla köré kulcsolta a karomat, és a
derekamnál fogva tartott meg. Azt gondolnátok, hogy
mivel részeg voltam, őrülten álmos, és az imént dobtam
ki a taccsot, hidegen hagyott ez az érintés, pedig nem.
Csak valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy mit is
érzek.
Logan még felmarkolt egy salátástálat, mielőtt
kivezetett a konyhából.
- Hová megyünk? - motyogtam valahová az
ádámcsutkája közelébe. - Nem akarok sehová menni!
Aludni akarok!
- Ezért fektetlek le.
 A szemem se rebbent erre. Annyira kába voltam,
hogy azt hiszem, akárhogy érthette volna.
A szesz és én... nem túl jó kombináció.
 30. FEJEZET

De Logan Beckett nem használta ki a helyzetet.

Kölcsön adott egy melegítőnadrágot meg egy pólót, és
kiment a szobájából, amíg átöltözöm. Akkor is újra az
ajtó elé állt, ami kor rájöttem, hogy fordítva vettem fel a
pólót. Talán mégse kellett volna kimennie, mert én meg
nyomban kihasználtam a távollétét, és az ágyába bújtam.
A kóma határán hevertem ott, mikor kopogtatott, hogy
hogy állok az öltözködéssel.
- Bújj be! - motyogtam. - Á, szia! Jó kis ágyad
van, bírom!
- Örülök, hogy tetszik. Most pedig kelj fel, mert
átviszlek a vendégszobába.
Még szorosabban magamhoz szorítottam a
párnáját.
- Azt már nem!
Sóhajtott, és letette az ágy mellé a salátástálat.
- Jó. Ha émelyegni kezd a gyomrod, használd ezt.
- Körbejárt a szobában, amíg rá nem talált egy
vizespalackra. A tál mellé helyezte. - Igyál tovább is
folyamatosan! Reggel találkozunk.
- Micsoda? - méltatlankodtam. - Hová mész?
- A vendégszobába.
- Ezt nem teheted velem! - hörögtem. - Itt kell
maradnod, különben még meghalok.
- Nem hiszem, hogy erre sor kerülne.
- Pedig a halálomon vagyok.
 Tényleg úgy éreztem, mintha valami szörnyű kór
vert volna le, mondjuk, skorbut vagy malária.
Megveregettem a mellettem lévő ágyrészt, mire
tétován leült-
- Olyan lesz, mint amikor Corey-val alszom.
- Igen, csakhogy én nem vagyok meleg.
- Figyi már, nincs ebben semmi, te nem úgy nézel
rám, mint egy lányra. Nem fogsz megcsókolni. Pedig
megteheted. Talán nem is lenne rossz. Mégsem teszed
meg. - Lehúztam magamhoz, úgyhogy a takaróra
huppant, elég közel ahhoz, hogy megcsókoljon. - Mondd
el egy titkodat!
- Hát már soha nem dugulsz el? Aludjál!
- Nem és nem! Én vagyok a főnök! Szóval hadd
halljam azt a titkot!
- A diszlexián kívül?
Felnevettem.
- Fogadni mernék, hogy sokan tudják.
- Elvesztenéd a fogadást. Nem kürtölöm világgá a
defektjeimet.
Megböktem a vállammal.
- Akkor sem számítom be. Szóval, mi a titkod?
Felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott.
- Én... én... egyáltalán nem értelek téged - mondta
akadozva.
- Ez sem számít bele.
- Oké. Aznap, amikor a Starbucksnál úgy néztél
Patrick- re, mint aki megcsinálta a kalaptrükköt...
 - Mi csinált meg? - szakítottam félbe.
- A mesterhármast a hokiban. Szóval az nagyon
nem tetszett.
- Mert te akartad volna a trükk-kalapot?
Logan elmosolyodott. A legszívesebben
félresimítottam volna a tincseit, hogy alaposabban
megnézzem magamnak, inkább kék vagy szürke-e a
szeme. Addig persze úgy sem nagyon ment volna, amíg
mindent duplán látok.
- Így is mondhatjuk. - Vidáman suttogta a
fülembe. - És ez még csak nem is titok. Rajtad kívül
mindenki kitalálta már.
Ekkor valahogy teljesen beájulhattam, mert
amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egyedül
voltam, teljesen összezavarodva. Nem szokásom idegen
ágyban, más cuccaiban felébredni. Lassan felültem.
Hasogatott a fejem, ahogy ködös tekintettel körbenéztem
a szobában, amit az este meg sem néztem, olyan kimerült
voltam.
Szép tiszta volt. Nem hevertek szanaszét piszkos
ruhahalmok, mint Dylannél. Az ajtón sem lógott Megan
Fox szexi posztere. Ehelyett az egyik falon jókora
világtérkép függött. Piros és sárga rajzszögek álltak ki
belőle különböző pontokon, akár a tarajos sül tüskéi. Más
poszterek éppen átbukó óriáshullámokat ábrázoltak. Volt
még egy dartstábla is, körülötte a jócskán eltévesztett
dobások nyomaival. Logan asztalán egy akváriumban
vitorláshal úszkált boldogan. Legalábbis magamhoz
képest boldognak láttam.
 Felálltam, hogy közelebbről is megnézzem az
íróasztal fölött kitűzött rajzokat. A lábam is sajgott, kis
híján összecsuklottam. Halkan felnyögtem, és két
kezembe fogtam a fejemet. Hogy sajnáltam most, hogy
magas sarkút vettem fel. Elszidtam magamban a hülye
patriarchális kultúránkat az ostoba szépségideáljaival...
meg magamat, amiért voltam olyan idióta, hogy
engedtem ennek.
A magas sarkúra gondolva képek sora hasított
belém. Ahogy betipegtem a bulira Melanie és Dylan
társaságában. Ahogy Spencerrel dumáltam. Ahogy
végérvényesen kinyiffantottam egyetlen esélyemet, hogy
nekem is legyen fiúm a gimiben. Ahogy végignéztem
Logan és Chelsea smárolását a pavilonban.
Émelygett a gyomrom, amit a másnaposságnak
tulajdonítottam. Hogyan lehettem ilyen ostoba? Ki mond
olyat, hogy „tévedsz", amikor egy srác felkínálja a
szerelmét? Nem csoda, hogy Patrick olyan tahón
viselkedett utána. Még ha tényleg szerelmes lett volna
belém, akkor is helyből össze- roppantom, mint egy
tragacsot az ócskavastelepen.
Ezzel azonban nem ért véget a belső diavetítés.
Undorodva dörzsöltem a fejem, miközben azt
motyogtam: „Só, ital, citrom." Homályosan arra is
emlékeztem, hogyan táncoltam Kevinnel... meg valami
Amyvel? Keményen be lehettem állva akkor már.
Gyönyörű, mondhatom.
Ez volt az első bulim, és a kisöcsémnek kell
összevakarnia! Ezt az aprócska tényt Dylan, míg élünk,
nem felejti el nekem, főleg amikor majd szívességet kér
tőlem.
 Kényszerítettem magam, hogy felálljak és az
akváriumhoz menjek, mert ezen a ponton az emlékeim
komolyan összemosódtak. Volt valami Chelsea-vel...
aztán kocsiba ültünk Logannel. Rókáztam is volna?
Ebben szinte biztos voltam. A nagy kérdés azonban,
hogy: hol? A kocsiban? Szedem dörgölve továbbmentem
az íróasztalhoz. A falon itt parafa tábla függött. A rajta
lévő rajzok valószínűleg mind Logan művei voltak.
Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem őket
magamnak. Egy egész rajzsorozat volt, aprólékosan
kidolgozott karikatúrafélék. Az elsőn egy stréber kinézetű
csaj (én?) áll egy asztal tetején, és onnan kiáltja: „Ideje
felforgatnunk a világot! Jogom van arra, hogy
észrevegyenek!"
Ez egész rendben volt, ha úgy vesszük, csakhogy
a következő rajzon Chelsea megvető pillantással méri
végig a strébert: „Látlak én. Hallottál már sminkről?"
Na, ez már nem volt annyira rendben.
Végignéztem a rajtam lötyögő melegítőn meg
pólón, és pánikba estem. Vajon hogyan került rám ez az
idegen cucc? Vélhetőleg én magam vettem fel.
Megdörgöltem a szemem, és közben csak remélni bírtam,
hogy így történt.
- Látom, ismerkedsz Kutyával.
Összerezzentem. Szívem meglódult dobogása
fejem lüktetésének ritmusához igazodott. Sarkon
perdülve szembetaláltam magam Logannel, aki az
ajtófélfának támaszkodott, olyan lazán, mintha minden
reggel csajok ébrednének fel a szobájában.
- Hogy miii? - dadogtam.
 - A halammal.
- Kutyának nevezted el a haladat? -
masszíroztam meg a fejemet. - Még mindig részeg
lennék?
Elnevette magát.
- Mivel allergiás vagyok a kutyákra - vont
vállat -, mindössze ennyit tehettem.
Bólintottam, de aztán azt kívántam, bárcsak ne
tettem volna. Úgy éreztem, majd szétreped a fejem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte vigyorogva,
látva, hogy mennyire nem jól.
- Megvagyok.
- Most megreggelizel, és beveszel egy Advilt -
mondta, és a konyha felé terelt.
Gyomrom görcsbe rándult az étel gondolatára.
- Legyen inkább két Advil. A reggelit meg
kihagyjuk.
- Alig egy hete nem ugyanitt jelentetted ki, hogy
ismered a határaidat?
Felnyögtem.
- Logan, tégy meg nekem egy szívességet: fogd
be!
Hátam mögül kuncogás hallatszott, ezért sarkon
penderültem. Logan szülei léptek nesztelenül a
konyhába. Minden szavunkat hallották.
- Elnézést... elnézést kérek - dadogtam.
Magam sem tudtam pontosan, miért. Talán mert
így beszélek a fiukkal, vagy mert itt állok másnaposon a
konyhájukban, belehánytam a vécéjükbe, Logan
hálószobájában töltöttem az éjszakát... valószínűleg
mindezért együttvéve.
- Á, mi is egyfolytában elhallgattatjuk - mondta
Logan mamája. - Jól vagy, Mackenzie?
- Persze. Hamarosan rendbe jövök.
De a fejem majd kettéhasadt.
Logan papája kitöltött egy jókora pohár
narancslevet, és felém nyújtotta.
- Ülj le inkább, és próbáld ki a Beckett
család másnaposság elleni, orvosilag igazolt kúráját -
kacsintott rám.
Leroskadtam az egyik konyhaszékre, és
irigyeltem Logant, amiért mindkét felmenője ilyen jó fej.
Láthatóan tökéletesen összeszokott pár voltak. Úgy
mozogtak a konyhában vagdalták fel a paprikát és
reszelték a sajtot -, hogy egyetlen pillanatig sem
kerültek egymás útjába. Vajon az én szüleim egyszer is
átélték-e ezt, jutott eszembe. Letolta-e apám nevetve
az anyámat, hogy ne csak dirigáljon főzés helyett? De
talán jobb nem is gondolni erre.
A narancslevet kortyolgattam, megköszöntem
Logannek az Advilt, és lenyeltem, miközben az omlett
sisteregve sült a tűzhelyen, és egy karéj kenyér került a
pirítóba.
- Ne segítsek? - kérdeztem.
- Nem, azt hiszem, elboldogulunk magunk is.
Mesélj inkább a tegnapi buliról!
 - Hát izé... azt hiszem, jó buli volt. - A
narancsléhez menekültem, hogy legyen időm
végiggondolni a választ. - Nincs sok összehasonlítási
alapom. - Önmagomon utálkozva megdörzsöltem a
homlokomat. - Nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett
velem, és őszintén sajnálom, hogy betörtem ide. Bulikon
lerészegedni... ez nem az én stílusom.
- Szoktál bulizni? - kérdezte Logan papája.
- Nem - felelt helyettem Logan.
Elég csúnyán néztem rá, aztán felsóhajtottam.
- Tényleg nem.
- Akkor, gondolom, ideje volt
megtapasztalnod, milyen ez.
- De ennek nem lett volna szabad
megtörténnie! - méltatlankodtam. - Azt kellett volna
megértenem, mit esznek a tinik a bulikon, aztán a saját
ágyamban felébrednem. Ehelyett mi lett? - mutattam
körbe.
Mrs. Beckett elnevette magát.
- Kicsit több, mint amire számítottál. - Odaadta a
pirítóst. - Nos, örülök, hogy jó kezekbe kerültél. - A
fiához fordult. - Itattál vele elég vizet?
- Természetesen - válaszolta Logan gyakorlottan
szemrehányó hangsúllyal, hogy mar megint valami
nyilvánvaló dolgot kérdez az anyja.
- No, Mackenzie, akkor edd meg ezt, és kutya
bajod se lesz.
- Köszönöm - mosolyogtam mindhármukra. -
Igazán hálás vagyok.
 - Semmiség. - Mr. Beckett az asztalra tette a sót és
a borsot. - Logan, nem hoznád be az újságot?
Nem kérés volt ez, hanem ukáz. Mindannyian
tudtuk, mit jelent: a szülők mondani akarnak valamit...
csak nekem.
Alighogy Logan kitette a lábát a konyhából, Mrs.
Beckett elkezdte:
- Tudod, Mackenzie, már napok óta szeretnénk
veled beszélni.
Bólintottam, hiszen mi mást tehettem volna.
- Tudjuk, hogy az életed az utóbbi időben kissé...
bonyolulttá vált. Megnéztük a YouTube-videót, és -
nevette el magát - igazán viccesnek találtuk.
Természetesen szívesen megtanítunk az újraélesztésre,
hogy... - Mr. Beckett oldalba bökte a nejét, aki észbe
kapott, és folytatta - mindamellett erre a sok őrültségre
mi sem számítottunk.
- Hát én sem - mondtam őszintén.
- Szeretnénk, ha tudnád: megértjük, ha a
korrepetálás per pillanat túl nagy teher neked. Most
magadra gondolj mindenekelőtt!
Igyekeztem felfogni a hallottak értelmét.
- Ez azt jelenti... hogy lemondják a különórákat?
Elszorult a szívem erre a gondolatra.
Beleharaptam a kenyérbe, ne lássák rajtam, mennyire
meg szeretném tartani ezt a melót. Hisz eddig még ki se
próbálhattam az új ötleteimet Loganen. Nem néztünk
történelmi filmeket, nem nevettük ki azokat a béna
rizsporos parókákat... semmi nem történt. És csak most
jöttem rá, mennyire vártam, hogy vele lóghassak.
- Szó sincs róla - mosolygott rám a papája. - De
megértjük, ha ez most túl sok neked. Tudjuk, hogy
Logant nem a legkönnyebb tanítani.
- Mármint a diszlexiája miatt? - Fogalmam sincs,
miért mondtam ezt. Talán mert butaságnak éreztem, hogy
úgy tegyek, mintha nem tudnék róla.
- Az is megnehezítheti - mosolyodott el Mrs.
Beckett. - Én azonban inkább a munkamoráljára
gondoltam. Szívesen hagyja annyiban a dolgokat. Ezért is
lepődtünk meg, amikor azt javasolta, különtanárra lenne
szüksége... Pedig korábban nem rajongott az ötletért.
Eszembe jutott, milyen félvállról fogadott fel.
- Hát... a legkevésbé sem rajongott. Éppenséggel
ellenséges is volt eleinte.
- Örülök, hogy beszélt neked a diszlexiájáról.
Általában nem szívesen hozza szóba.
Bólintottam, miközben a hallottakat emésztettem.
Annyi minden történt egyszerre, és én még a tegnapi
éjszaka eseményeit sem dolgoztam fel. Úgy éreztem,
nem szolgálok rá Beckették bizalmára... pláne hogy a
buli után összerondítottam a fürdőszobájukat.
Az egész olyan fura volt.
Még mielőtt egy szót szólhattam volna, már jött is
Logan. Dühösnek látszott. Nyomban kiderült, mi
bosszantotta fel, amikor lecsapta elém az újságot. A
szalagcím a következő volt: „Wellesley bevadult!"
 Nehogy bárkinek kétségei maradjanak, miféle
vadulásról van szó, egy jókora fotó engem mutatott a
tegnapi rucimban, kezemben citrommal, amint Kevinre
nevetek. Nem vettem észre, hogy bárki is fotózott volna a
bulin, de akkor már három pohár tequila volt bennem, és
nem sok mindent vettem észre magam körül.
Miután nyugtáztam bárgyú mosolyomat és üveges
tekintetemet, aminek tán inkább a fáradtsághoz volt köze,
mint a szeszhez, elolvastam a cikket.
A tizenhét éves Mackenzie Wellesley
hihetetlen népszerűségre tett szert a közelmúltban
két YouTube-videójával, és ez a népszerűség azóta
sem csökken. Most azonban szélsőséges
viselkedésével is felhívta magára a figyelmet:
bulizik, iszik, és némely hírek szerint drogozik is. A
szerelmi élete még ennél is zavarosabbnak tűnik.
Dacára annak, hogy ő és Timothy Goff állítólag
„megőrülnek egymásért", és „sülve-főve együtt
vannak", Miss Wellesley egy partin mulatozott,
ahelyett hogy a barátjával találkozott volna a
közeli Portlandben. Az ittas Wellesley egy
ismeretlen fiatalember társaságában távozott az
összejövetelről. Látva, hogy hírneve üstökösként
ívelt a magasba, ez a fajta esztelen viselkedés
felveti a kérdést: elronthat-e a hírnév egy korábban
rendes lányt?
- Még hogy drogozom! - tört ki belőlem. -
Életemben nem drogoztam! - Logan szülei elé tartottam a
karomat. - Esküszöm! Megvizsgáltathatnak, tiszta
vagyok, a teszt is igazolni fogja.
Logan mamája szelíden megfogta a kezem.
 - Nem kételkedünk benne.
- Nem is tudom - viccelt Mr. Beckett. - Nekem
megrögzött narkósnak tűnsz.
Loganhez fordultam.
- Látom, a papádtól örökölted a
humorérzékedet.
- Ez fájt!
- Haza kell mennem. - Lapoztam egyet az
újságban, hogy ne kelljen bámulnom saját ostoba
képemet. - Meg kell magyaráznom anyunak.
- Hogyne - értett egyet azonnal Mrs.
Beckett. - Logan hazavisz.
- Nagyszerű - fordultam újra hozzá. - És izé...
kölcsönvehetek valamit a te cuccaid közül? Inkább nem
azt a tegnapi ruhát venném fel.
- Semmi gond - mondta, miközben megindultunk
a kocsija felé.
De tévedett. Lett gondunk, nem is kevés.
 31. FEJEZET

Öt perc múlva a kocsijában ültünk kettesben...

mialatt egyik zavaros emlékkép a másik után tódult az
agyamba.
- Állj meg itt! - utasítottam az általános iskola
előtt. Megkönnyebbültem, amikor szó nélkül
engedelmeskedett. - Én... én bocsánatot szeretnék kérni.
Mindenért, ami tegnap este történt. Nem tudom
pontosan, mi mindent mondtam vagy tettem, de arra
emlékszem, hogy hánytam, és általában is rém idegesítő
lehettem. És hogy semmi szükséged nem volt arra, hogy
egy részeg csaj elcsessze a péntek estédet. Kösz, hogy
elviseltél. Szóval ha sikerülne elfelejtened ezt az egészet,
az remek lenne.
- Nem is tudom... az a sztriptíz azért nehezen
megy majd ki a fejemből.
- Micsoda? - kapkodtam levegő után.
- Csak poén volt.
- Cseppet sem vicces.
- Nézd, semmi nem történt. - Kicsatolta a
biztonsági övét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
- Kicsit elengedted magad tegnap este. Ha legközelebb
ilyesmire készülsz, szervezz be jó előre sofőrt, aki
hazafuvaroz.
- Igazad van - nyögtem fel. - Hiba volt engednem,
hogy valaki felvigyen magához. Az áldozatok zöme
ismeri a nemierőszak-tevőt. Plusz az elfogyasztott
alkohol mennyiségét tekintetbe véve kétlem, hogy
hatékonyan tudtam volna védekezni. Szerencsém, hogy
az este nem ütött ki rosszabbul.
Erre az eshetőségre hideg futkározott a hátamon.
Amikor tegnap benyakaltam az első pohár tequilát,
mindössze arra gondoltam: „Patrick gyűlöl, és az életem
egy lyukas garast sem ér. Ugyan mit veszíthetek?"
Mint látszik, bőven lett volna veszítenivalóm.
- Álljon meg a menet! Jól tetted, hogy beültél a
kocsimba. Részeg voltál. Kellett valaki, aki vízzel itat, és
vigyáz, nehogy belefulladj a saját hányásodba. -
Összerezzentem, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet.
- Ezért egy barátod kisegített.
- Tényleg az lennél? A barátom? -
morfondíroztam hangosan.
- Persze. Dumálunk, együtt lógunk, és
vannak közös barátaink. Becsülettel visszaadod a
kölcsönpénzt, én meg kisegítettelek, amikor rád szálltak.
Nekem úgy tűnik, barátok vagyunk.
Már majdnem egyetértettem vele. Tényleg. Kis
híján azt mondtam: „Nicsak, lett egy Menő-barátom!" De
nem, nekem ezt is tönkre kellett tennem.
- Micsoda... amikor ki szállt rám? - kérdeztem.
Logan azonnal elhallgatott, ami még kíváncsibbá
tett.
- Gyerünk, Logan, ki vele! - próbáltam
kiszedni belőle.
- Nem nagy ügy - mondta végül. - Spencer meg
én elbeszélgettünk egy kicsit Alexszel, miután
eltaknyoltatott a büfében. Értésére adtuk, hogy szálljon le
rólad. Gond letudva.
- Te megőrültél? - bámultam rá. - A problémát
nem ti oldottátok meg, hanem én, oké? Én vágtam Alex
képébe, hogy hagyjon békén. Nincs szükségem
védelemre. Azt képzeled, hogy csak mert nagykutya
vagy, a hokicsapat kapitánya, jogod van beleütni az orrod
a dolgaimba?!
- Nem, de muszáj volt. Elhasaltál miatta, Mack!
Féltem, hogy újra megpróbálja. Segítségre volt
szükséged.
- Pontosan tudom, mit művelt - mondtam
jéghidegre vált hangon. - Amint mondtam, elbántam vele.
Tudok vigyázni magamra. Különben pedig meg kellett
volna kérdezned, mielőtt te meg a haverod a lovagot
játsszatok, és beleavatkoztok az életembe.
Logan tekintete fagyossá vált.
- Nem erről volt szó.
- De igen! Miért, azt vártad, hogy majd azt
mondom: „köszönöm, Logan, hogy megvédelmeztél"? -
fújtam egyet dühömben. - Eddig is elvoltam anélkül,
hogy ilyen-olyan pasik védjenek meg a csúnya, gonosz
világtól.
- Összekeversz az apáddal, Mack. Micsoda
hülyeség! Ne légy már ilyen szánalmas! Szedd össze
magad!
- Apunak ehhez semmi köze! - köpködtem
arcába a szavakat. - A dolog a határokról és a személyes
tér megsértéséről szól.
 - Na persze - hördült fel Logan. - És amikor
a diszlexiámról meg Chelsea-ről kérdezősködtél, te vajon
tiszteletben tartottad a személyes teremet?
- Részeg voltam!
- A múlt héten nem. Akkor sem, amikor
elhatároztad, hogy kideríted a titkaimat.
- Ekkor jöttem rá, mi az ábra. Soha
megvilágosodás rosszabbkor nem jöhetett volna:
belezúgtam Logan Beckettbe.
Igaza volt, amióta együtt koriztunk, folyamatosan
igyekeztem kiismerni őt. Nem mert a magánéletében
akartam vájkálni, hanem mert érdekelt. Aztán egyre
többször hívott Macknek, és még ez is jólesett, pedig
kiakadhattam volna rajta, mert tényleg utálom, ha így
hívnak... legalábbis utáltam, egészen addig. De meglehet,
hogy már kicsivel előtte is tetszett. Talán a Starbucksnál
kezdődött az egész, amikor értékelte az okoskodásomat.
Valószínűleg én vagyok a legtompább agyú
tinilány a világon. Azt gondolnátok, ugye, hogy segített
rajtam ez a felismerés, és ahelyett hogy olyan
ostobaságon kötözködöm, hogy ki ijesztette el végül is
Alex Thompsont, valami effélét mondok: „Nézd, Logan!
Ez csak az én iszonyatos bizonytalanságom és
hülyeségem. Ne haragudj! Egy másodperc, és újra
normális leszek. Nem akarnál randizni velem, miután
kihevertem ezt a pokoli másnaposságot?" Nagyjából ezt
kellett volna mondanom.
De persze nem ezt mondtam.
Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a
felismerés a lehető legrosszabbkor jött, és totál
beparáztam tőle. Hisz már az első közös tanulásunk előtt
is megfogadtam magamnak, hogy nem jutok az összes
többi csaj sorsára, és nem eshetek bele Logan Beckettbe.
Ezer és egy okom volt rá... nem csupán az a három, amit
homályos emlékeim szerint elsoroltam neki az elmúlt
éjjel. Nem működne a dolog. Nem illánk össze. Miért is
akarna egy srác (egy Menő) egy hozzám hasonló lúzerrel
járni, amikor ott van neki a szupermagabiztos és állati
dögös Chelsea Halloway? Nem evett meszet.
Ezért beparáztam. A Patrickkel tegnap este
folytatott beszélgetés óta legalább azt elmondhattam
magamról, hogy nem vagyok óvodás bőgőmasina. Ha
viszont belezúgtam Logan Beckettbe, akkor ez azt jelenti,
hogy huszonnégy óra leforgása alatt másodszor fogják
összezúzni a szívemet.
- Talán abba kellene ezt hagynunk -
hallottam saját szavaimat, noha alig hittem a fülemnek.
Többé nem voltam ura az akaratomnak. Működésbe
léptek ősi, „menekülj vagy harcolj" reflexeim, és minden
sejtem azt sikoltotta: „Te egy hülye kis Láthatatlan vagy,
nem érted? Pucolj innen, amíg rá nem jön, milyen
szánalmas vagy."
- Nem akarod, hogy tolakodjak. Rendben.
Tökéletesen érthető. Különben se illek a világodba.
Keress magadnak olyan különtanárt, aki nem ilyen ciki
és röhejes. Talán Chelsea segít találni valakit. Úgyis
nagyon összemelegedtetek ti ketten a pavilonban
tegnap este. Egymásnak vagytok teremtve.
- Te kémkedtél utánam? - Logan
hitetlenkedve nézett rám, mialatt én kicsatoltam a
biztonsági övemet, készen az azonnali távozásra.
 - Nem! - kiáltottam. Nem tudom, mikor
kapcsoltam át nagyobb hangerőre, de tény, hogy szinte
már teli torokból üvöltöttem. - Nem kémkedtem! Nem az
én hibám, hogy ország-világ előtt smároltál vele. Ha nem
akarod mindenki szeme láttára lenyomni a nyelved a
torkán, vonuljatok négy fal közé!
- Te kémkedtél utánam - motyogta újra,
mintha meg se hallott volna.
- Ne áltasd magad! Vagy tudod mit?
Beletrafáltál. Igenis kémkedtem utánad. Mert titokban
őrülten, szenvedélyesen beléd estem. Ó, bébi, ó, bébi! -
Az utolsó mondatokat közönyös fahangon mondtam,
vitriolos gúnnyal. - Mondd, idiótának nézel engem?
Logan álla megfeszült.
- Mert csak egy idióta zúg bele egy hozzám
hasonló sportolóba, mi?
- Csak egy idióta hagyja, hogy olyan valaki
játsszon vele, akit jobban érdekel a népszerűség, mint
maga az ember.
Nem tudom, honnan vettem ezt. Talán a Patrick-
ügyből visszamaradt düh dolgozott bennem, de túlontúl
pipa, ijedt és sértett voltam ahhoz, hogy józanul tudjak
gondolkodni.
- Én soha nem játszottam veled, Mack - mondta
csendesen és valami eltökélt véglegességgel. - Te
használtál engem, hogy pénzt kereshess... És ez rendben
is van. Azért kellett neked ez a meló, hogy megvehesd a
hőn áhított Mac-Bookodat. Eddig értem. De senki nem
kényszerített semmire Nem volt kötelező elvállalnod a
korrepetálást, és a Ready-Settel sem volt muszáj együtt
énekelned. Ami azt illeti, tegnap este sem kellett volna
tequilát nyakalnod a bulin, sőt eljönnöd sem volt muszáj.
Mindezt te vállaltad be, ezek a saját döntéseid. Ne vádolj
hát azzal, hogy játszom veled, mikor te vagy az, aki
megszabja a játékszabályokat, Mack.
Visszakattintotta a biztonsági övét, és indított.
Miközben némán emésztettem a szavait, az általános
iskola eltűnt szem elől. Fogalmam sem volt, hogyan
fajulhatott idáig, amit eredetileg bocsánatkérésnek
szántam. Ezt jól elbaltáztam! Király...
- Mackenzie. - Rekedt volt a hangom,
amikor ezt mondtam, de tudtam, hogy mielőbb ki kell
szállnom ebből az autóból, hogy minél távolabb kerüljek
Logantől, és sietve visszabújjak normál, nem márkás
cuccaimba, még mielőtt szánalmas bőgőmasinává
változom. Kihúztam magam, és mereven magam elé
néztem. Közben úgy éreztem, mintha a szívemet egy
óriási gyümölcsprés facsarná. Semmi egyebem nem
maradt, csak a büszkeségem. - Mackenzie, nem Mack.
- Természetesen - ez volt minden, amit
mondott. - Mackenzie, nem Mack.
És ez a beletörődés valahogy keményebb csapás
volt minden előbbinél.
 32. FEJEZET

Otthon felrohantam az emeletre, bevetettem

magam a szobámba, és egyenesen az ágyam felé
indultam, hogy a fejemre húzzam a takarót, mint akkor,
amikor az a hülye videó először felkerült a netre, és
minden egy csapásra megváltozott. Vissza akartam kapni
a régi, nyugalmas életemet. Amikor ugyan bele voltam
már esve Logan Beckettbe, de még nem tudtam róla.
Még mielőtt olyan szörnyű döntéseket hoztam, amik így
lebőgettek. Mikor az volt a legnagyobb gondom, hogy a
Glee vagy a Hivatal egyik epizódját nézzem-e meg
lazításként.
Kétségbeesetten visszavágytam azokba az időkbe,
amikor még nem kavartam így meg az életemet.
Logannek abban az egyben igaza volt, hogy színt kell
vallanom, és vállalni a felelősséget a döntéseimért. Jó,
lehet, hogy az első YouTube-videó akaratom ellenére tett
ismertté, de ez nem jelenti azt, hogy későbbi tetteimmel
ne alakítottam volna magam is az eseményeket. Ha nem
megyek bele a játszmába; nem bújok bele a márkás
cuccokba; nem hitetem el magammal, hogy akár egy
Menő gyenge utánzata is lehetnék, akkor nem lesz ilyen
felfordulás körülöttem.
Kis időre egyedül akartam maradni a szobámban,
hogy mindezt végiggondoljam. De még ez sem adatott
meg nekem. Az ágyam ugyanis per pillanat foglalt volt.
- Á, szia. Megjöttél? - mondta Melanie, kisimítva
hosszú haját a szeméből. - Hogy érzed magad?
 Nem is tudtam, mit felelhetnék erre. „Hát, a
tequila miatt már nem rókázom. De újra a saját
hülyeségemnek köszönhetem, hogy megint émelyeg a
gyomrom." Ez nem venné valami jól ki magát.
Leültem az ágyam végébe, és mellemhez
szorítottam egy párnát. Furcsán jóleső érzés volt.
- Kérdezhetek valamit? - mondtam.
- Persze.
- Miért ültél oda hozzánk? Úgy értem, az a rólam
készült videó már fent volt a Youlube-on, és az egész suli
rajtam röhögött. Azzal, hogy leültél közénk ebédelni,
örökre eláshattad volna magad a többiek előtt. Szóval
miért csináltad?
Melanie felült az ágyban.
- Akarod hallani az igazságot?
- Azt hiszem, el tudom viselni.
- A videót látva az jutott eszembe: „Ez a csaj
tiszta hülyét csinált magából." - Hátrahőköltem e szavak
hallatán. - De aztán arra gondoltam: „Egész rendes tőle.
Mindenki tudja, hogy Alex egy nagyképű állat, ő mégis
kétségbeesetten kiabál orvosért, meg nyomkodja a
mellkasát." Ezért ültem oda hozzátok - vonta meg végül a
vállát.
- Nem a ruhák vagy a felhajtás miatt?
- Nem ruhákkal barátkozom - nevette el magát. -
A felhajtás persze érdekes, de nem érte volna meg
hozzátok odaülni, ha unalmasak vagytok.
 Meglehet, elvadítottam magamtól a srácot, akibe
régen bele voltam esve, és azt is, akibe most, de legalább
szereztem egy új barátot.
- Hadd kérdezzek valamit - folytatta Melanie. -
Miért hitted, hogy csak a felhajtás izgat?
Megfogott ezzel a kérdéssel, és ezt mindketten
tudtuk. Szorosabban öleltem magamhoz a párnát.
- Nem tudom. Patricket csak ez érdekelte.
Melanie kétkedve nézett rám.
- Csak nem képzeled, hogy mindenki hasra esik a
hírnév előtt? Szerintem ezt te se gondolod komolyan.
Rajta, Mackenzie, ki vele!
- Tudod... ez lett volna a természetes - ringattam
magam előre-hátra. - Béna lúzer vagyok, aki eltaknyol a
saját lábában. Ráadásul amikor ideges vagyok, hetet-
havat összehordok. És hiába tudom magamról mindezt, a
jelek szerint képtelen vagyok változtatni rajta. Ezért a
válaszom: nem. Gőzöm sincs, miért akarna bárki velem
lógni.
- Mackenzie - mondta Melanie kedvesen. - Te egy
szuper csaj vagy. Vicces és icipicit kiszámíthatatlan is.
Plusz melletted soha nem kell attól tartanom, hogy
kinevetsz, ha valami hülyeséget mondok. Jó, te is
poénkodsz és ugratsz, persze, de nem rosszindulatból.
Ezért kedvelnek az emberek. Az órán félelmetes tudsz
lenni, de ha valaki a segítségedet kéri, nem mondasz
nemet.
- Pont ez a baj: nem tudok nemet mondani!
Hagyom, hogy bárki átgázoljon rajtam.
 - Kezd elegem lenni ebből az önsajnálatból -
mondta erre gyors mosollyal, hogy elvegye szavai élét. -
Mackenzie, csomó jó tulajdonságod van. Jól nézel ki,
szépen énekelsz, elképesztően jól vág az eszed, de ha te
nem látod mindezt magadban, tök mindegy, én mit
gondolok. - Felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. -
Érthető?
- Igen.
És bár az életem továbbra is kész káosz volt, ez a
beszélgetés visszahozta a jókedvemet.
- Helyes. Akkor talán zuhanyozz le, amíg
felöltözöm. Aztán kifosztom a frigótokat - ásított. -
Meghalok éhen.
- Persze - nevettem el magam. - Szolgáld ki
magad.
Így is tett. Mire végre leértem a földszintre topis
farmerben és szimpla barna pólóban, épp gabonapelyhet
majszolt a konyhában Dylan társaságában. Amin
megütköztem, mert már délelőtt tizenegy volt, és az
öcsém bizonyára jóval korábban megreggelizett. Erre
tessék, itt ül egy újabb tál gabonapehely előtt Melanie-
val. Valaki itt bele van zúgva valakibe... nem is kicsit.
- Épp ideje, hogy hazaértél - fogadott Dylan. -
Egy csomó SMS-t küldtem, és többször hívtalak is.
Ez akkor lehetett, amikor Logan ágyában
ébredeztem. A retikülöm letompíthatta a hangot, meg én
is túl kába voltam, hogy meghalljam.
- Bocs, nem vettem észre. És... milyen volt a buli,
miután én... elmentem? - kérdeztem a szavakat
keresgélve.
 - Szuper- mondta Melanie.
Dylan csak közönyösen vállat vont.
- Irtó izgi. Nagyrészt azzal foglalkoztunk,
hogy Spencernek segítettünk leápolni a részegeket. Nem
volt elég embere, mivel Logan melletted
bébiszitterkedett.
Megpróbáltam arra gondolni: Dylan az öcsém,
joga van pár éles nyelvű megjegyzéshez. Mellém állt
tegnap este, amikor szükségem volt rá, pedig nyilván
nem díjazta, hogy a nővére kiüti magát egy bulin. Ezért
a bébiszitterkedesre vonatkozó kitételt eleresztettem a
fülem mellett.
De mindent lerendeztünk, mire Corey felvett
minket. Arra kér, hogy sürgősen hívd vissza.
Bólintottam, és töltöttem magamnak egy pohár
vizet. Hirtelen eszembe jutott, hogyan diktálta belém
Logan a Gatorade-ot. Erre az emlékre letettem a poharat,
mintha megégetett volna.
- Egy perc, és hívom. És anyu... mit szólt
mindehhez?
- Hálás lehetsz, nem is kicsit, Mackenzie, amiért
falaztam neked - vigyorodott el Dylan. - Azt mondtam,
egy barátnődhöz mentél, és biztos elaludtatok. Ebben
maradtunk, amikor elment dolgozni. Egyelőre tehát még
nem tudja, hogy leittad magad, és Logannél töltötted az
éjszakát. - Vesébe látó tekintettel figyelt. Ezt akkorra
tartogatja, mikor hazugságon akar fogni. - És minden
rendben ment odaát?
- Minden.
 Nem is hazudtam, biztattam magam. Loganéknél
még minden rendben volt közöttünk. Beszélgettünk, és
hátrafogta a hajam, amikor rókáztam. Egyáltalán, olyan
borzasztóan rendes volt, hogy a kocsiban kis híján azt
mondtam, barátok vagyunk.
De nem akartam arra gondolni, milyen rettentően
elszúrtam ezt az egészet.
- Imádkoztam a porcelánistenekhez - vetettem oda
közönyösen, mintha olyan jó poén lett volna, hogy a
fejem a vécécsészébe lóg (a bokrokról nem is szólva). -
De már jól vagyok.
Dylan gyanakodva nézett rám, aztán újra
Melanie-ra figyelt. Gondolom, már ennyi is a testvéri
szeretet netovábbja volt tőle most, hogy Melanie is ott ült
velünk egy légtérben.
- Maradsz még egy kicsit? - kérdezte tőle,
miközben felkelt hogy a mosogatóba tegye Melanie
gabonapelyhes tálját.
Az arcán kiütő enyhe pír arról árulkodott, hogy a
válasz nagyon is sokat számít neki. De nem hinném,
hogy Melanie észrevette.
- Sajnos mennem kell - mondta, és rám
mosolygott. - így legalább egy darabig Mackenzie-é lesz
a ház.
Igaza volt, nagyon is. Bármennyire kedveltem és
kezdtem úgy gondolni rá, mint egy új barátra a régi
hármasfogatban - Jane és Corey mellé -, mégis
szükségem volt arra, hogy kicsit leeresszek. Az életem
persze talán leegyszerűsödhetett volna most, hogy munka
nélkül maradtam, de valójában csak még jobban
összegabalyodott minden. Végig kellett gondolnom, mi
fontos, mi nem... És az anyagi helyzetemet is felül kellett
vizsgálnom. Kiszámolnom például, hány órányi
bébicsőszködésre lesz szükség ahhoz, hogy
megvehessem a laptopot.
Ezért megöleltem Melanie-t.
- Igazán örülök, hogy eljöttél. Bocs, hogy
nem voltam jó vendéglátó. Legközelebb jobb lesz.
Megígérem, hogy veled maradok majd éjszakára.
Becsszó!
Elnevette magát.
- Ne aggódj! Add át üdvözletem Corey-nak.
Aztán felnyalábolta a táskát, amit magával hozott
az este.
- jönnek érted a szüleid? - kérdezte Dylan.
- Nem - vetette oda gyanúsan közönyösen. -
Inkább járok egyet. Szép az idő.
- Veled megyek - Dylan ezt olyan magától
értetődően mondta, hogy nem is ajánlatnak hangzott. -
Mackenzie így legalább magára maradhat a házban.
Melanie meglepettnek látszott, de nem sokáig.
- Oké - egyezett bele. - Akkor ezt akár viheted is.
- Ezzel Dylan kezébe nyomta a táskáját. - Szia,
Mackenzie. - Belekarolt Dylanbe. - Most pedig meséld el
a nővéred legnagyobb lebőgéseit.
- Ha megteszed, megöllek! - szóltam utánuk.
De nem féltem, hogy Dylan bármit kibeszélne.
Sokkal jobban tud titkot tartani, mint én.
 Ahogy néztem őket, mielőtt befordultak a sarkon,
óhatatlanul eszembe jutott, hogy én soha nem vitettem
még senkivel a táskámat. Mikor Logannel együtt
mentünk hozzájuk, magam cipeltem az egész úton a
hátizsákom, több tonna tankönyvvel megrakva. Eszem
ágában se volt a segítségét kérni, hisz én is elbírtam.
Csakhogy Melanie sem látszott gyengének, ahogy
most Dylan engedelmesen vitte mellette a csini táskáját,
amiben benne volt a ruhája, a magas sarkúja és a
nessesszerje. De most nem háborodtam fel ezen. Nem
gondoltam, hogy: „Na tessék, itt egy újabb csaj, aki
megjátssza a gyenge nőt az erős férfi oldalán." Nem,
nagyon is helyénvalónak tűnt az egész.
Ekkor döbbentem rá, hogy noha eddig azzal
hízelegtem magamnak, hogy nyitott vagyok, hisz kiállók
a melegek jogaiért és a nemek egyenjogúságáért, azért
mégiscsak csőlátásban szenvedek.
Attól, hogy egy srác viszi a táskánkat, vagy a
segítségünkre siet, még nem válik az ember törékeny
virágszállá. És Patricket sem jogosította fel mélyen
dekoltált vörös ruhám arra, hogy leribancozzon. Nagyon
nem szívesen, de beláttam, anyunak igaza volt, az ilyen
szavak, hogy ribanc meg kurva, állati gázosak. Az én
esetemben meg pláne hiba ilyen következtetésre jutni
egyetlen öltözékből, mert tőlem aztán igazán távol áll a
szexuális szabadosság.
Eddig abban bíztam, hogy nem változtat meg a
hirtelen jött hírnév; hogy a nagy hajcihő, a márkás
farmerek és az ajakfény mellett is Mackenzie Wellesley
maradhatok. Tévedtem. Amint belebújtam az első magas
sarkúba, kicsit más ember lettem... és nem voltam biztos
abban, hogy vissza tudok-e változni valaha. Az életben
nincs „visszaállítás" opció. Ha mindenemet odaadom a
Vöröskeresztnek, akkor sem leszek újra a régi Mackenzie
Wellesley.
De talán ez nem is akkora baj. Könnyű volt
korábban büszkének lenni arra, hogy olcsó cuccokban
járok, és elhitetnem magammal, hogy engem nem
érdekelnek a külsőségek... Ami színtiszta önáltatás volt.
Igenis élveztem az új hacukákat! Amikor elárasztották a
szobámat azok a gyönyörű holmik, lebénultam ugyan, de
azért tetszett a dolog. Talán gyengeség volt tőlem, hogy a
megjelenésemből próbáltam bátorságot meríteni, mégis
szükségem volt néhány dögös ruhára ahhoz, hogy ki
merjek állni a színpadra, nemet mondjak Chelsea-nek, és
elmenjek az első bulimra. Jó, nem a ruha teszi az embert,
mégis könnyebb volt lazának mutatkozni a márkás
cuccokban. Segítettek elhinni, hogy talán mégse vagyok
olyan béna, kétballábas lúzer, amilyennek addig
gondoltam magam.
Logannek igaza volt: lett már hatalmam, hogy
meghozzam a döntéseket, csak még nem nőttem fel a
feladathoz.
Nagyon elegem volt magamból, ezért
visszamasíroztam a konyhába, elővettem egy sárga
jegyzettömböt, és belekezdtem abba, ami eddig mindig
hasznomra vált: listát írtam Mi az, amitől Mackenzie
Wellesley-nek meg kell szabadulnia:
1. Önbizalomhiány. Komolyan, mi okom van
erre? Fantasztikus barátaim vannak, akik nem
vesztegetnék az idejüket egy balfékre. Ideje elnézőbbnek
lenni magammal.
 2. Az egész Menő/Láthatatlan-ügy. Patrick
bebizonyította tegnap este, hogy ez a fajta gondolkodás
nemcsak elhibázott, de ostobaság is.
3. Minden apura vonatkozó sirám. Elvégre
elment tizenkét és fél éve. Ideje túllépni ezen!
4. Az idétlenségem (lásd 1. pont). Egy kis
szómenésbe még senki se halt bele... azt hiszem.
5. A visszautasítástól való félelem (lásd 3.
pont). Csak mert apu lelécelt, még nem kell azt hinnem,
hogy minden srác lábtörlőnek használna.
6. Az egész görcsölés az egyetem és a pénz
miatt. Biztos akad majd olyan iskola, amelyiknek kellek.
Ahol elegendő anyagi segítséget kapok. Nem kellene
agyonhajszolnom magam az emelt szintű órákkal és a
korrepetálással.
7. Félelem a rivaldafénytől. A lapok írhatnak,
amit akarnak, anyu akkor is szeretni fog, az öcsém
tovább bosszant, és a barátaim változatlanul nevetnek
rajtam/velem. Én Pedig pontosan ezt akarom.
8. Nem szabad törődnöm mások
véleményével (lásd pont). Ne zavarjon, hogy mit olvas
rólam Chelsea/Patrtck/Smink és Pink, vagy bárki a
szennylapokban.
9. Elsietett következtetések. Amennyire tudni lehet,
Chel sea és Logan között egyetlen csók csattant el, talán
épp a régi szép idők emlékére. Vagy így van, vagy nem.
És amíg nem tudok valamit holtbiztosán, nem kellene a
legrosz szabbra gondolnom.
10. Logan (?)
 Toliamat a számhoz ütögetve az utolsó ponton
töprengtem. Az összes többi gyerekjátéknak tűnt ehhez
az egyhez képest. Talán át kéne húznom a kérdőjelet, és
élnem tovább az életemet. Eltenni a polcra ezt az ügyet a
vastagodó dossziéba, ami Mackenzie egykori szerelmeit
tartalmazza. Eszembe jutott, milyen gyilkos tekintettel
méregetett Logan, amikor reggel kiszálltam a
kocsijából... Határozottan okosabb ennyiben hagyni az
egészet. Ahogy azonban a nevét bámultam, homályosan
arra is visszaemlékeztem, hogyan engedte át az ágyát - ha
kissé zsörtölődve is - és virrasztott mellettem, amíg el
nem aludtam. Ő volt az első srác Corey-n kívül, aki
meglátta az igazi énemet. Ami a többiek előtt rejtve
maradt a locsogásom, okoskodásom és a kétbalkezessé-
gem miatt. És ez azt jelenti, ha visszautasít, nem írhatom
annak számlájára, hogy ostoba izomagy, aki nem ismer
fel egy jó csajt, mikor az a fülébe üvölti: „Engem! Engem
válassz!" Ellenben ha csak a legcsekélyebb esélye van
annak, hogy mégis bejövök neki, és csupán azért smárolt
Chelsea-vel, mert... nos, nem azért, mert újra összejöttek,
ez esetben elkerülni őt az év hátralévő részében életem
legnagyobb tévedése lenne.
Fejcsóválva kihagytam egy kis helyet, és új
listába kezdtem.
AMIRE MACKENZIE WELLESLEY-NEK
TÖREKEDNIE KELL:
1. Lerendezni végre ezt a hülye YouTube-ügyet.
2. Megbízni az ösztöneimben.
3. Megragadni a lehetőségeket, hogy a saját utamat
járjam.
 Miközben azon tökölődtem, hogyan
finomíthatnék a harmadik ponton, megszólalt a telefon.
Annyira lefoglalt a listám, hogy csak a második
csöngetésre vettem fel, miközben azon agyaltam, milyen
új pontot iktathatnék életjavító programomba.
- Halló.
- Halló, Mackenzie Wellesley-vel beszélek?
Zavarba jöttem a hivatalos hangnemtől.
- Izé... igen.
- Pompás. Én Mary Connelly vagyok, az
Ellen DeGeneres-show szerkesztője. Arra gondoltunk,
hogy Ellen beszélgetne önnel a hétfői műsorban, aztán
élőben előadnának egy számot a ReadySettel. Mit szól
hozzá?
Hadarva beszélt, mintha minden pillanatban attól
tartana, hogy lemerül a mobilja. Megesküdtem volna,
hogy valaki a háttérben azt mondja: „Kis adag mokka
frapucsínó".
- Várjunk csak! Azt akarja, hogy énekeljek az
Ellen-show- ban?
- Ezért hívom.
Lepillantottam a listámra. „Lerendezni a médiát,
megbízni az ösztöneimben, megragadni a lehetőségeket"
- olvastam. Volt egy olyan érzésem, hogy most élesben
kipróbálhatom, hogyan sikerül mindez.
- Vállalom. - Egész testem belezsibbadt a
döbbenetbe, de továbbra is fülemhez szorítottam a
telefont. - Ellen miatt, mert szeretem a műsorát. Egek,
nem hiszem el, hogy ez velem történik!
 - Nagyszerű, édesem! A repülőjegyet és a
szállodát két főre mi álljak, plusz valamennyi étkezési
költséget is térítünk. Hétfőn kora reggel várjuk a
stúdióban.
- Bocs, de miért két főre?
- Mert kísérőre is szükség van, hiszen nem
múlt még el tizennyolc, ha nem tévedek. Minden kiskorút
tizennyolc évnél idősebb személynek kell kísérnie. És
szülői beleegyezésre is szükség lesz. A
formanyomtatványokat azonnal átküldőm online. Mi az
e-mail címe?
Megadtam neki, mialatt a hallottakat emésztettem.
- Megkaphatom a számát? Amint mindent
elrendezek, visszahívom. Legelőször az engedélyt kell
megszereznem.
- Csak rajta, édesem. Intézze el, aztán
hívjon vissza! Úgy gondoltuk, Lady Gagát keddre
tesszük be, de ha nem jelentkezik hamar, övé lesz a hétfő.
Alig hittem a fülemnek, hogy egy mondatban
említi valaki Lady Gaga nevét meg az enyémet.
- Értem.
Lekörmöltem a számot, amit elhadart.
- Kösz, Mary... a... hú... az ajánlatot!
- Szívesen, édesem. Csak legyen ügyes, hogy tető
alá hozzuk.
Kikapcsolta a mobilját. Én pedig egyedül
maradtam a házban, hogy kidolgozzam életem első
haditervét.
 33. FEJEZET

Talán túl optimista voltam, de mire anyu hazajött

ebédelni, már be is csomagoltam. Nem mintha könnyű
dolgom lett volna, mert a csomagolás új életemben
korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. Fel-alá
rohangáltam a szobámban, miközben próbáltam
eldönteni, melyik márkás cucc tükrözi legjobban az
egyéniségemet, s melyiknek kell új gazdát keresnem,
talán az eBayen. A vörös rucit egy fiókba suvasztottam,
ne is lássam. Ha minden jól megy, néhány napig még
nem kell döntenem róla, gondoltam.
- Mackenzie? - kiáltott fel anyám a lépcsőről. -
Mit keresel itthon? Nem mentél tanítani?
Félretoltam a bőröndöt, és lesiettem.
- Szabadságot kaptam. Anyu, nem találod ki, ki
hívott fel! Az Ellen DeGeneres-show szerkesztője!
Felkértek, hogy repüljek L. A.-be. Ha megkapom a szülői
beleegyezésed, és elkísérsz, le van rendezve az egész.
Miután Maryvel beszéltem, jöttem rá, mennyire
szükségem van erre az útra. Muszáj kikerülnöm
Oregonból, ha csak egy napra is, és muszáj kikerülnöm a
média karmai közül.
- Álljon meg a menet, drágám! - tartotta fel anyu a
kezét, hogy elhallgattasson. - Ezt meg kell beszélnünk.
Tudom, én magam mondtam neked, hogy viselkedj
tiniként, de mindennek van határa. Nem bulizhatsz
minden éjjel, hogy azután L. A.-be repülj, és fütyülj az
itteni feladataidra.
 Elém tette az újságot.
- Erről is beszélnünk kell...
- Anyu, nem volt az olyan durva, mint amilyennek
feltüntetik - szakítottam félbe. - Életemben nem
drogoztam esküszöm! Jó, többet ittam a kelleténél, meg
is bántam. De Dylan és a barátaim tettek róla, hogy
rosszabb ne történjen Már teljesen jól vagyok. ígérem,
amíg nagykorú nem leszek egy kortyot sem iszom... talán
később sem.
Megsemmisítő anyai pillantásával mért végig.
- Miért nem hívtál fel az este? Hazahoztalak
volna, inkább a te telefonodra ébredjek, mint a kórházéra.
- Sajnálom - mondtam, és úgy is gondoltam. - Fel
kellett volna hívjalak. De nagyobb biztonságban voltam,
mint gondolnád. Az a srác vitt el minket, aki a többieket
is hazafuvarozta, ő pedig tökéletesen józan volt,
esküszöm. Minden rendben volt velem. De megfogadom,
hogy ha legközelebb sor kerül ilyenre - de nem fog -,
azonnal felhívlak.
- Helyes. Most pedig beszéljünk erről a
felkérésről.
- Oké. Szóval a szerkesztő azt akarja, legyek ott
hétfő reggel, ami azt jelenti, hogy haladéktalanul repülőre
kell ülnünk. A szállást és a repülőjegyet fizetik, még az
étkezésünket is állják, vagy ilyesmi.
- Nem tudok veled menni.
Leesett az állam elképedésemben.
- Anyu, de hát az Ellen-show-ról beszélünk!
 - Tudom, miről beszélünk, Mackenzie. De nem
mehetek el csak úgy ripsz-ropsz. Valakinek
helyettesítenie kellene, és Darlene csúnyán megfázott.
Sajnálom, szívecském, de nem megy
Leroskadtam a díványra. Minden tervem odalett!
Ha anyu nem jön, nem mehetek el, nem szakadhatok ki
egy kicsit az itthoni életemből, hogy valami rálátást
kapjak a dolgaimra. Nem is tudom, mit mondtam volna -
„Ne izgasd magad emiatt, anyu! Nem nagy ügy. Máris
kicsomagolok, a szobámban leszek, ha szükség van rám"
-, ha nem szólal meg a mobilom.
A konyha csöndjét betöltötte az I Need a Hero
dallama.
Kipattintottam a mobilt.
- Szia, Corey. Milyen volt a randid?
- Sirály! - A hangja úgy bugyborékolt, mint a
forró tűzhelyen felejtett leves. - A legjobb első randi az
első randik történetében!
- Jaj, Corey, annyira örülök!
És csúnyán irigyellek is, mondta egy gonosz kis
hang a fejemben, de azért mégis inkább örülök.
- Igen. És Tim az előbb telefonált, szuper
hírekkel! Azt mondta, felhívta az ügynöke azzal, hogy
együtt kellene fellépnetek az Ellen-show-ban. Tudsz
róla?
- Igen, nekem is szóltak.
- Na szóval, még mielőtt intézni kezdenéd a
foglalásokat, hallgass végig. Tim azt mondja,
mindkettőnknek van hely a turnébuszban. Velük
mehetnénk. L. A.-ben szállodában aludnánk, aztán hétfő
este repülőre ülnénk, és kedden már mehetnénk is suliba.
Tökéletes, nem igaz?
- Úgy érted, hogy egy rockbandával
zötykölődjünk L. A.- be, két álló napon át? Mit szólnak
hozzá a szüleid?
- Úgy látszik, még nem józanodtól ki teljesen -
nevetett fel Corey. - Az én szüleimről beszélünk, igaz?
Azt mondtam nekik, soha vissza nem térő alkalom ez,
hogy megismerkedjem a szórakoztatóipar világával
belülről is. Azt is megemlítettem, hogy nélkülem a
mamád biztosan nem engedne fel arra a buszra, három
vadidegen srác közé.
Elfüttyentettem magam.
- Fantasztikus vagy! Tanítanod kellene, hogyan
viheti keresztül az ember az akaratát.
- Inkább maradok a vitaklubnál. De most
bele kell húznunk. Tim, Dominic és Chris egy óra múlva
indulni szeretne. Úgyhogy kérd el magad, csomagolj
össze, aztán irány a dzsungel!
Fél szemmel anyura sandítottam. Épp sajtot szelt
magának a pulykás szendvicséhez.
- Mindjárt visszahívlak.
- De...
- Visszahívlak - mondtam újra, és
kikapcsoltam a mobilt.
- Anyu, Corey hívott.
Megjátszott közönnyel nézett rám.
 - Erre magam is rájöttem. Ha jól értem, valami
alternatív útitervvel állt elő.
Leültem az asztal mellé, és összekulcsoltam a
kezem.
- Elengedsz, ha mi ketten... - a hangom itt
lehalkult és elbizonytalanodott - a ReadySet
turnébuszával utaznánk? Kérlek, kérlek!
Anyu rám meredt.
- Soha többé nem mondom, hogy viselkedj úgy,
mint egy tini. Mackenzie, nem dobhatod sutba a
kötelességeidet, hogy világgá menj valami fiúbandával,
akiket nem is ismersz! És az iskola? A korrepetálás?
- Igenis ismerem őket, találkoztunk már, anyu! -
tiltakoztam. - Rendes srácok. Különben pedig Corey is
ott lesz. Nem lesz semmi bajom. A korrepetálást meg
felfüggesztettem egy időre.
Azt nem említettem, hogy talán végleg.
Anyu elfintorította a száját. Ez a testbeszéd
határozott nemet jelentett.
- Tegnap este buliztál, előtte koncertre mentél.
Igazán kimulathattad magad. Nem hiszem, hogy túl sokat
kérek, ha elvárom, hogy a hétvégét itthon töltsed.
- Igazad van - bólintottam. - A felkérés az
utolsó pillanatban érkezett. Tudom, hogy ennél rosszabb
nem is lehetne az időzítés. Tegnap este leittam magam,
érthető, ha per pillanat nem bízol bennem. De anyu, a te
lányod vagyok! Tudod, hogy megbízhatsz bennem.
Szükségem van erre az interjúra! Be kell bizonyítanom
magamnak, hogy elbírok a médiával. Le kell rendeznem
ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Emlékezz csak,
hányszor próbáltál kirángatni a csigaházamból. Hát most
készen állok rá, anyu.
Elgondolkodott azon, amit mondtam.
- Ha betartasz bizonyos feltételeket... elmehetsz.
Felugrottam, és átöleltem.
- Megteszem, amit csak akarsz!
- Lassan a testtel! Rendszeresen fel kell hívnod
útközben. Ha én hívlak, mindig felveszed a telefont. Nem
ihatsz. Nem drogozhatsz. Nem bulizhatsz. Megbízom
benned, Mackenzie! - Az utolsó mondatot lassan,
szótagolva mondta, hogy legyen időm megemészteni.
- Áll az alku!
Rohantam a számítógéphez, hogy kinyomtassam
a szülői beleegyezést.
- Itt írd alá! - mutattam.
Ennyi volt. Pár telefonhívással később felszálltam
a buszra a bőröndömmel, a legjobb barátommal és a
kedvenc rockegyüttesemmel.
Jövök, Hollywood, mutasd meg, mit tudsz!
Csak erre tudtam gondolni.
 34. FEJEZET

A srácok tök rendesek voltak. Nem tudom, Tim

tett-e róla, de a busz ragyogott a tisztaságtól, amikor
Corey meg én felszálltunk a cuccainkkal. Sehol egy
Playboy magazin vagy piszkos gatya. Ami nagy
könnyebbséget jelentett, mert kettőnkkel együtt igencsak
szűkösen voltunk. Nem mintha egyikünk is bánta volna.
A minifrigó tele volt üdítővel. Nekem csak hátra kellett
dőlnöm a totál kényelmes bőrkanapén, kinyitni egyet, és
ellenni négy jó fej sráccal. Mikor pedig Tim és Corey
megfogta egymás kezét, az olyan szívmelengető pillanat
volt, hogy senki nem szólt semmit, nehogy elrontsuk.
- Mackenzie, még mindig nem meséltél a buliról!
- Corey szavai nyomban felkeltették mindenki
érdeklődését.
Belekortyoltam a kólámba, és azon gógyiztam,
hogyan üssem el a dolgot.
- Bizonyos részletekre csak homályosan
emlékszem.
- Sokat ittál? - nevette el magát Dominic.
- Igen. Tequilát. De ez volt az első és utolsó
alkalom.
- Persze, fogd csak a piára - vigyorodott el Tim.
Jót nevettek a Jamie Foxx dalára tett utaláson.
- A tegnapi este... zűrös volt. Patrick a fejemhez
vágta - nem vicc —, hogy egyedül a srácok pénzére és
népszerűségére hajtok.
Corey szeme bosszúsan villant.
 - Micsoda idióta!
- Aztán tanúja voltam, amint Logan és Chelsea
egymással smároltak.
Nem akartam én mindezt kibeszélni, de
komolyan! Ami egy pavilonban történik az éj leple alatt,
az magánügy. Na persze jobb helyet is kereshettek volna,
ha már annyira titkolózni akarnak. Legalábbis ezzel
igazoltam magam, amiért az első lehetséges alkalommal
kikürtöltem az esetet.
- Ki az a Logan? - érdeklődött Tim.
Corey válaszolta meg helyettem a kérdést.
- Egy állati jó fej srác, akivel Mackenzie szívesen
járna, de túl fafej ahhoz, hogy bevallja magának.
- Én nem... na jó... igen - fogtam a fejem a két
kezem közé. Hogy lehetséges, hogy Corey mindent előbb
észrevesz nálam? Nem igazság! - De ez még nem
minden.
Dominic, Chris és Tim összenézett. Kényelmesen
hátradőlve várták a folytatást, mint aki semmit sem imád
annyira, mint az érzelmi katasztrófákat.
- Először inni kezdtem. - Corey erre összerezzent.
- Igen, tudom, rossz ötlet volt. Aztán Logan hazavitt
magukhoz, mert hamar kiderült, hogy ki kell vonni a
forgalomból.
- Tudod jól, hogy én is érted mentem volna -
mondta Corey a homlokát ráncolva.
- Nem akartam tönkretenni az estédet -
pillantottam közben mosolyogva Timre. - Pont egy
idiótára lett volna szükségetek, hogy elszúrja a
randitokat. Szóval Logan hazavitt magukhoz.
Dominic felkelt egy újabb doboz üdítőért.
- Ez jól hangzik.
- Nem volt benne semmi különös. - Azt hiszem,
ez fájt a legjobban az egészben. - Ő vállalta, hogy
mindenkit hazaszállít a buli után... de ez nem fontos. Én
meg kidobtam a taccsot, és ő mindent elmondott Chelsea-
ről. - Nem minden részlet volt világos még most sem,
hiába kerestem köztük összefüggést. - Valami olyasmit,
hogy milyen rámenős a csaj, meg hogy egy iskolai banzáj
után dobta.
- Akkor mi itt a probléma? - kérdezte Tim.
- Ez már nagyon régen volt, de a csaj most
megint flörtölni kezdett vele, ő meg folyton a mellét
bámulja. Aztán a pavilonban smároltak.
- Oké. Mi van még? - szólt közbe Corey. -
Kihagysz dolgokat, ez világos.
- Logan tök rendes volt. Vizet itatott velem.
Adott pár cuccot, amiben alhatok. Nem, nem segített
átöltözni - mondtam, mielőtt Corey rákérdezhetett volna.
- Minden szuper volt. Elárulta egy titkát vagy mit, aztán
elaludtam.
- És mi volt az a titok? - kapcsolódott be
Chris is a beszélgetésbe. A többiek rosszalló tekintetére
szabadkozni kezdett:
- Mi a baj azzal, ha érdekel a titok?
- Nem is volt az. Arról mondott valamit,
hogy nem komálta, ahogy egyszer Patrickre néztem.
 Corey izgalmában ösztönösen megszorította Tim
kezet.
- Ezt mondta?!
- Igen, valami ilyesmit. Aztán azt mondta,
legyünk barátok. Nem éppen erre vágytam, de
gondoltam, rosszabb is lehetne. Minden rendben ment
addig, amíg egy valódi titok ki nem pattant. A jelek
szerint ugyanis a hátam mögött megfenyegette Alex
Thompsont.
Éreztem, hogy önt el megint a felháborodás.
- Várj csak, ki az az Alex Thompson? - kérdezte
Tim.
- Egy tökfej, aki megszívatta Mackenzie-t.
- Ó! És miért baj, hogy Logan megfenyegette? -
értetlenkedett Tim.
- Mert nem kérdezett meg előtte! Ostoba macsó
húzás volt, amire semmi szükségem!
- Ácsi! - szólt közbe Corey. - Mióta kell kikérni az
engedélyedet, hogy megvédjenek? Logan azt akarta,
hogy Alex hagyjon téged békén, és ezt meg is oldotta.
- Én voltam az, aki megoldottam!
- A probléma eszerint az, hogy sérti a hiúságod?
- Hát... ezt még végig kell gondolnom.
Talán...
- Na és mi lenne, ha rólam lenne szó?
- Ezt nem értem.
- Ha elmondanám neked, hogy Alex
egyfolytában szívat a fiúöltözőben, és gusztustalan meleg
vicceket süt el a fülem hallatára. Mit tennél akkor?
Ökölbe szorult a kezem. Éreztem, hogy
bepipulok.
- De miért csinált ilyet, Corey? Nem jelentetted a
dirinek? - Ugyan már, az öregfiú egész életét a
sportolóinkra tette fel- Semmi olyat nem tenne, amivel a
sztárocskái hírnevét kockáztatja. - Keserűség csengett a
hangjában.
- A francba! Én... én nekimennék! Azt se bánnám,
ha megtépne, de én is őt! - Csak lestem ökölbe szorított
kezemet.
- Érdekes... De ugye nem kérnéd ki hozzá előbb
az engedélyemet?
- Ez egészen más helyzet - tiltakoztam.
- Már miért lenne az? Neki akarsz menni, de nem
azért, mert gyengének tartasz, hanem mert a legjobb
barátod vagyok, ő pedig ordítóan homofób. Mikor az
ember úgy érzi, a barátjának szüksége van rá, nem
okvetlenül gondolkozik világosan. Megeshetne, hogy úgy
mosunk fel utána az ebédlő padlójáról - vigyorgott rám.
- Hé! Azért ne becsülj le! - sértődtem meg.
- A lényeg az, hogy ha nem is értesz egyet
Logan módszereivel, azért hatott, bármit tett. És én mint
a legjobb barátod, csak örülni tudok ennek. Ami azt illeti,
sajnálom, hogy nem én álltam ki melletted.
- Corey, per pillanat ez nem olyan fontos. Alex
még mindig nem hagy békén?
- Nézd - vigyorodott el -, megtettem, amit
lehetett, úgyhogy nem kell nekimenned egy tankönyvvel,
rendben? Miután a diri lerázott, jelentettem az esetet a
családsegítő központnál, akik beidéztek minden
érintettet. - Derűsen elmosolyodott. - A szüléimén a
szivárványos pólójuk volt, tudod, a „Mit nem értesz azon,
hogy egyenlőség?" felirattal. Amint látod, volt, aki
mellém álljon. Remélem, Alex nem azért szállt rád, mert
rajtam akart bosszút állni - komolyodott el hirtelen.
- Nem - nevettem el magam. - Utál engem ő
enélkül is. De azért korábban is elmondhattad volna.
Corey arcán megjelent elmaradhatatlan vigyora.
- Nem akartam, hogy valami
meggondolatlanságot művelj. De... mi történt a
hisztérikus rohamod után?
- Nem volt hisztérikus roham! - javítottam ki a
pontosság kedvéért. - Heves vita volt, nem több.
- Jó, de mi történt azután?
Fura volt, hogy mennyi minden kiment a fejemből
alig pár óra alatt. Bizonyára még a tequila hatása, i
-Megpróbáltam kijelölni a határaimat, vagy ilyesmi...
idióta helyzet volt. A vége az lett, hogy kirúgattam
magam, és totál bepipult rám. - Vállat vontam, mintha
nem érdekelne, mit gondol rólam Logan, holott persze
nagyon is érdekelt. - Mintha valami olyasmit is mondtam
volna, hogy Chelsea-vel igazán összeillenek. -
Végignéztem a hitetlenkedő arcokon. - Miért, mi van?
- Ez jobb, mint egy valóságshow - jelentette ki
Chris.
Dominic a fejét rázta.
- Olyan vagy, mint a baleset az út szélén. Nem
lehet nem odanézni.
 - Annyira azért nem vagyok vészes - tiltakoztam,
majd Corey-hoz fordultam megerősítésért. - Nem igaz?
- Rosszabb vagy - mondta. - Ezzel az erővel akár
egy tűhegyes ceruzával is ledöfhetted volna. Ha már
annyira benne voltál a svungban.
Teljesen összezavarodtam. A tankönyveket értem,
a töri órák sem jelentenek gondot, de a hús-vér
emberek... hát, melléjük nem ártana valami képes
használati utasítás.
- Miről beszélsz?
- Beléd van zúgva. Vagy volt.
Corey a másik három sráchoz fordult
megerősítésért
- Igen.
- Nagyon úgy fest a dolog.
- Határozottan.
Ez is mutatja, milyen különös irányt vett az
életem. Tök normális volt már, hogy rocksztárok
ítélőszéke elé viszem a szerelmi ügyeimet.
- Ugyan már!
- Gondold csak meg jobban! - ingatta a fejét
Corey.
Így is tettem. Hátradőltem az elegáns bőrülésen,
és amíg a srácok elvoltak maguk között, én Logan
Becketten töprengtem. Ezúttal igyekeztem tárgyilagos
maradni... ahogy egy tudós vizsgálódna a serdülők
szerelmi jeladásainak témájában.
Ez a tárgyilagosság nem igazán működött, amikor
eszembe jutott, hogyan terelte el rólam Logan a
beszélgetést a menzán, hogyan ült le Jane mellé, és
figyelt oda rá igazából. Még az is lehet, hogy Jane-be van
beleesve, vontam vállat gondolatban. Vagy egyszerűen
csak egy kedves srác, aki vele születetten udvarias. Egyik
lehetőség sem azt sugallta, hogy érdekelném.
Hanem amikor újrajátszottam azt a délutánt a
plázában, ami félig-meddig randivá fajult, paparazzókkal
a nyomunkban, kezdtem igazat adni Corey-nak. Ahogy
Logan rám mosolygott a kung pao csirke fölött, még
mielőtt a diszlexiájáról beszélt, az jelenthetett valamit.
Hanem azért mindent együttvéve...
- A francba! - kiáltottam fel.
- Számból vetted ki a szót - bólintott rá
Corey.
A srácok hagyták, hogy magamba szálljak, és
felfogjam végre: Logan, a legmenőbb Menő többet lát
bennem egyszerű különtanárnál.
Most már csak ki kellett találnom, hogyan
hozhatnék helyre mindent.
 35. FEJEZET

Vagy tízszer hívtam fel anyut útközben. A srácok

kissé sokallták, de hát őt ez tette boldoggá. Úgy
gondoltam, hogy a munkából hazaérve, mikor leül, hogy
meghallgassa az üzenetrögzítőt, méltányolni fogja az
üzeneteimet. Például ilyeneket:
Én: Szia, anyu! Megint én vagyok. Épp most
vagyunk... hol is, Corey? Oké, azt mondja, Ashland vagy
Medford közelében... valami efféle. Ő se tudja pontosan.
A lényeg, hogy a sofőr tudja, és akkor minden a
legnagyobb rendben. Kösz szépen újra, hogy elengedtél.
Mennem kell, mert Tim azzal abajgat, hogy próbáljuk el
duettben az új dalát. Talán hallod is a gitárt a háttérben.
Ez ő. Tudod, ki, ismered. Hallod, nem? Oké, most már
tényleg mennem kell. Hamarosan újra hívlak. Csók!
Kattanás.
Corey-val Jane-t is felhívtuk a buszból. Azt
mondta, örül, hogy jól érezzük magunkat, és
mindenképpen megnézi Ellen műsorát. Emellett
mindketten jól tennénk, ha tanulnánk is a buszon,
különben soha nem hozzuk be a lemaradásunkat.
Pontosan erre a biztatásra volt szükségünk, hogy
kinyissuk a magunkkal hozott tankönyveket. Jane egy
kicsit túl komolyan veszi az iskolát, de a legalkalmasabb
személy hogy visszatérítse az embert a földre.
Ezért nekifeküdtem a leckéknek. Ami irtó nehéz
dolog, ha az ember belevaló rockzenészekkel buszozik
együtt. Még hogy koncentrálni! Tanultam, amíg bírtam
szusszal, aztán Dylan-nel kellett foglalkoznom. Felhívott
ugyanis, hogy megtudja, jól vagyok-e (ennyiben
maradtunk), és elutasító választ kapjon kérésére, hogy
dedikált CD-t szerezzek neki a fiúktól.
Ilyenek az öcsikék. Akkor is az idegeidre mennek,
ha őszintén aggódnak érted.
De még a leckék és a telefonok sem vettek el túl
sok időt. Bőven maradt arra, hogy lazán eldiskuráljak a
srácokkal, és közelebbről is megismerjem őket.
Lefogadom, hogy mindent tudni akartok.
Ne is álmodjatok róla!
Nézzétek meg a VHl-on a Behind the Music
következő adását, mint mindenki más.
Annyit azért elárulhatok, hogy az ötös úton
zenélgettünk egy keveset, ami egészen jól sikerült.
Korábban azt gondoltam, hogy kizárólag a szerencsének
köszönhetem az együtt éneklős YouTube-videó sikerét.
Azt vártam, hogy most, amikor beállók énekelni, menten
felsikoltanak: „Hagyd abba! Pokoli fals! Kibírhatatlan!"
Ehelyett Tim ilyeneket mondott:
- Próbáljuk meg úgy, hogy két ütemmel korábban
lépsz be, azaz előttem kezdesz. Oké, jól hangzik. Most
pedig mi lenne, ha...
Bő három órán keresztül ment ez így A végére a
dal észvesztőén jó lett. A vokálokat szépen összeraktuk,
nagyszerű hangzás jött ki. Édes, ragadós, réteges... mint a
baklava. Végül a hangom annyira beleszövődött a dalba,
hogy én is a magaménak éreztem. Jó, nélkülem is elment
volna, mégis ez volt az a csepp méz, ami
egyberagasztotta a rétegeket. Igen, pontosan, egy csepp
méz.
 Ezért amikor Ellen producere felhívott, énekelek-
e együtt a ReadySettel, azonnal igent mondtam rá. Ennek
a dalnak szüksége volt rám, hogy magát Timothy Goffot
idézzem. Mi több, Tim elintézte, hogy a műsor után egy
stúdióban fel is vegyük. Erre azonban egyelőre gondolni
sem mertem, épp eléggé majréztam az Ellen-interjútól is.
A régi Mackenzie
Minél közelebb ért a busz az úti célunkhoz, annál
inkább felpörögtem. Olyan volt, mint valami kisebbfajta
gutaütés. Javában kacarásztam valami tréfán, és tömtem a
kaját magamba valami gyorsétteremben, amikor bevillant
az agyamba: „Alig tizenkét óra múlva adásban leszek
Ellennel!” Minden idegszálam, izmom görcsbe rándult.
Talán nem is igaz ez az egész, talán csak én találtam ki,
jutott eszembe. Bármelyik pillanatban felébredhetek.
Kiderül, hogy mindössze Logan ciki különtanára vagyok,
a ReadySet nem is hallott rólam, és nem hívtak meg
semmilyen talk show-ba. Az egész jóval inkább tűnt a
felajzott képzelet szüleményének vagy valami igencsak
különös álomnak, mint valóságnak.
Hanem amikor Dominic felrázott a második
éjszaka után, amit a bőrkanapén töltöttem, az túlontúl
valóságosnak tetszett ahhoz, hogy csak kitaláltam volna.
Ám még így is, miután bekajáltam a banánkenyerem, és
utánaküldtem a mokka frapucsínómat, alig tudtam
elhinni, hogy már gördülünk be a stúdió területére,
beengednek minket az épületbe, ahol nyomban
megjelennek a sürgölődő asszisztensek, hogy a
sminkszobába siessenek velünk.
Még épp elkaptam Corey kezét, mielőtt elragadott
volna egy nő, aki efféléket vakkantott a fejhallgatója
mikrofonjába: „A sminkes és a ruhatáros álljon készen!"
„Greg, ellenőrizted a mikrofonokat? Csináld meg,
légyszí!” Mosolyogva vezetett minket át a kanyargós
folyosókon, amelyeket megtöltöttek a kellékek, a
műszaki felszerelés és az emberek.
- Rém izgatottak vagyunk a ma esti show
miatt. Jól utaztatok? - Mielőtt bármelyikünk
válaszolhatott volna, a sminkszoba elé értünk. - Pompás!
Oké, itt is vagyunk. Sajnálom, hogy nincs időnk
beszélgetni. Őrület, mi van most itt! - Megnyomott egy
gombot a fejhallgatón. - Cynthia, drágám, mondtam,
hogy majd a jövő héten... - Majd felénk fintorított. -
Rendben, csak ügyesen! - Gyorsan eltűnő mosolyával
mindenféle választ lehetetlenné tett. - Charlene majd tesz
róla, hogy gyönyörű legyél. - Sietősen megveregette a
vallómat. - Kéz- és lábtörést, aranyom!
- Aztán kicsörtetett, ugyanolyan
szélsebesen, ahogyan beviharzott, azonnali
helyzetjelentést követelve valami Bryanttől.
- Mit gondolsz, Hollywoodban mindenkit
becézgetnek? - súgtam oda idegesen Corey-nak, mialatt
Charlene egy rakás kozmetikumot gördített mellém.
- Naná, cicukám! így legalább nem kell
emlékezni senkinek a nevére.
- Charlene felkuncogott. Mély, telt,
megnyugtató volt a hangja.
- Michelle egy kicsit túl energikus, de megy
is nála minden, mint a karikacsapás. - Egyetlen
mozdulattal, amely meglehetős ügyességről és sokéves
tapasztalatról árulkodott, több szemfesték kupakját is
kipattintotta. - Itt mindenki koffeinnel és elszántsággal
működik. Engem is beleértve. Nos, lássuk csak, mi
legyen veled, édesem! - Alaposan megnézte az arcomat,
mintha minden egyes pórusom külön vizsgálatot
igényelne. - Hibátlan a bőröd - közölte velem, miközben
elővett egy pamacsot. - Nem lesz szükség alapozóra. -
Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Soha nem volt egyetlen
pattanásod se, ugye?
- Nem tudtam, mit is mondhatnék erre.
- Ümm... nem. Soha nem okozott gondot.
- Charlene újra felkuncogott.
- Milyen szerencsések egyesek! Hát...
nagyon megkönnyíted a dolgomat. Csukd be a szemed,
légy szíves!
- Fura volt, hogy valaki szerencsésnek
nevezett. Hisz éveken keresztül azt gondoltam, hogy pár
dolgot - anyu, öcs, barátok - leszámítva egy rakás
szerencsétlenség vagyok. A külsőmmel sem voltam soha
elégedett. Túl jelentéktelen volt. Barna haj, barna
szempár. Ha meg elpirultam, olyan lett az arcom, mint a
túlérett paradicsom.
Charlene munka közben folyamatosan
kommentálta az eseményeket.
- Ha én végeztem, Michael megcsinálja a
frizurádat. Biztos lesz valami jó ötlete, ami illik ehhez a
ruhához. Irtó vagány. Hol vetted?
Vállat vontam. Rögtön sejtettem, hogy ez nagy
hiba volt, mert felszisszent, és hátrakapta a kezét, nehogy
elkenje a festéket, amit felvinni készült. Tudtam, hogy jó
szerelést választottam. Tegnap este korántsem voltam
ilyen biztos a dolgomban, amikor kétségbeesetten
nézegettem a ruhákat, amiket rohanvást pakoltam a
bőröndömbe. De amikor megláttam azt a mélykék rucit,
amelytől elállt a lélegzetem az első nap, amikor kezdtek
beérkezni a csomagok, tudtam, hogy ez az igazi. Szinte
rám várt, hogy ráérezzek nemes egyszerűségére és arra a
diszkrét eleganciára, amellyel idomaimra simul. A vörös
nyakpántos cucc, amit a bulin viseltem, vicces volt és
kihívó, de nem illett úgy rám, mint ez.
Lehet, hogy butaság, de komoly előrelépésnek
éreztem, hogy magam választottam ki a ruhámat.
Örültem, hogy Corey füttyentett, amikor meglátta rajtam
- a srácok meg farkasüvöltésben törtek ki -, de tudtam,
akkor sem gondolom meg magam, ha azt mondja: „Nézd,
Mackenzie, klassz, de jobbat is találhattál volna."
Cseppnyi kétségem nem volt, hogy jól választottam, és
először történt meg velem, hogy egyedül ez számított.
- BCBG, Max Azria - fura volt márkanevekkel
dobálózni.
- Csini - jegyezte meg Charlene, majd hozzátette:
- Szépen kiemeli a bőröd színét és a szemed barnaságát.
Gőzöm sem volt arról, miről beszél. Elvégre a
szemem olyan nyilvánvalóan barna, kétlem, hogy
bármilyen ruha még olyanabbá tehetné. Mindamellett ez
úgy hangzott, hogy Charlene jóváhagyta a választásomat,
ezért jobbnak láttam, ha befogom a számat.
- Tudod, kire emlékeztetsz? - kérdezte
elgondolkozva, miközben újabb réteg nemtudommit vitt
fel a szemhéjamra. Kezdtem unni a dolgot. - Anne
Hathawayre. Nem úgy néz ki, mint Anne Hathaway
fiatalabb kiadásban? Még rögtön a Neveletlen hercegnő
után.
- Igen, tulajdonképpen tényleg, most, hogy
mondod... - Corey hangjából kihallottam, hogy remekül
szórakozik.
Kísértésbe estem, hogy kinyissam a szemem és
rálessek, megkockáztatva ezzel, hogy felbosszantom
Charlene-t. Aztán eszembe jutott, hogy épp most húzza ki
a szemem, ezért bölcsen úgy döntöttem, hogy behunyva
tartom.
- Keira Knightley-nak is elmenne. -
Charlene most a számat vette kezelésbe. Rákent valamit,
ami csípett, de nem kellemetlenül. - Igazi szépség, csak
szerintem túl sovány. Ráférne pár heti jófajta házi koszt. -
Csettintett a nyelvével.
- Azt szokták mondani, hogy Hollywoodban
nem lehet elég sovány az ember, de hidd el, szívem, ez
nem igaz. El ne kezdd éheztetni magad! Itasd fel kicsit a
rúzst.
- Nem fogom - ígértem meg, miközben követtem
az utasításait.
- Helyes.
- Mikor a szempillafestéshez értünk,
egyfolytában mondogatnom kellett magamnak, hogy meg
kell bíznom a szakemberben, miközben a spirál egyre
közelebb nyomult a szememhez. Nehezen tudtam
megállni, hogy ne kapjam hátra a fejemet.
- - Na, kész is vagy. Michael következik,
édeském. - Elégedetten csukta össze a sminkkészletet. -
Csak légy önmagad, és minden rendben lesz.
 - Kitűnő tanács volt, és egyfolytában ezt
ismételgettem magamban, miközben Michael a műsorról
meg azokról a celebekről mesélt Corey-nak meg nekem,
akiknek ő készítette a frizuráját. Valóságos mantrává
tettem Charlene szavait: „Legyek önmagam! Csak legyek
önmagam! Légy hű önmagadhoz."
- Vagy ez a fogadkozás töltötte be a
tudatomat, vagy a kétség: „Nagy ég, mire
vállalkoztam!?" Ez a két mondat járt felváltva a
fejemben, miközben a díszlet szélén álltam, jelenésemre
várva.
- Aztán elkezdődött az adás.
 36. FEJEZET

Ellen DeGeneres, mielőtt bemutatott volna,

lejátszotta a YouTube-videót, már legalábbis kábé az
utolsó húsz másodpercet belőle. Ez is elég volt ahhoz,
hogy a közönség lássa eszelős arckifejezésemet és Alex
döbbent tekintetét, mialatt a mellkasát döngölöm.
Elsikoltott kérdéseim („Nem ölöm meg ezzel?" stb.)
általános derültséget keltettek a teremben, így aztán,
amikor rogyadozó lábbal kitántorogtam a színpadra, a
stúdió közönségének tapsa és nevetése fogadott.
A nézőtéren ülőkre mosolyogtam, akik már a
ReadySet egyik bomba jó számára ringatóztak, mialatt én
arra koncentráltam, hogy el ne botoljak saját lábamban.
Ellen váratlanul barátion átölelt. Közelről még csinosabb,
mint a tévében. Rövidre nyírt szőke haja és kék szeme
csillogott az erős fényben. Érdekelt volna, van-e állandó
styliststábja, akik egyfolytában a nyomában ügetnek. De
nemigen hiszem. Túl laza ehhez a külseje. Most is
egyszerű farmert, edzőcipőt, fehér inget és hozzá
mellénykét viselt. Nem mindenkin áll jól az utóbbi, de
neki meglepően előnyös volt.
- Szia, Mackenzie - köszöntött, és elengedett, így
mindketten letelepedhettünk a szuperkényelmes
fotelekbe.
- Szia. Kösz, hogy meghívtál a műsorba.
Helyes. Meg tudtam szólalni. Ez jó jel volt.
- Köszönöm, hogy eljöttél. Nos, ami a
YouTube-videót illeti...
 Kínomban felnevettem.
- Igen, hát az elég szégyenletes...
- Ugyan már, eget verően jó! Ilyen murisat
életemben nem láttam! Mikor a srác vonaglani kezd
alattad, te meg visszadöngölöd a kövezetre... - nevetett
fel. - Tényleg nem sejtetted, hogy kutya baja?
Megráztam a fejem.
- Bárcsak vicc lett volna, de nem az. Nem
vagyok jó színész. Őszintén beijedtem, amit képtelen
lettem volna megjátszani.
- Nem gondoltál arra, hogy beiratkozz egy
életmentőtanfolyamra?
Rávigyorogtam, noha ez a kérdés folyamatosan
ott kísértett a Smith Gimnázium folyosóin. Leginkább
olyan pofátlanságok formájában, mint: „Hé, Mackenzie!
Nem akarsz szájból szájba lélegeztetést?" Ennél rosszabb
nemigen volt. Ami azt illeti, el is gondolkoztatott, nem
tett-e ez ügyben is valamit az érdekemben Spencer és
Logan. Most azonban a kérdésre kellett koncentrálnom.
Nagy pillanat volt ez, hogy az országos tévében
szerepelhettem, nem arra való, hogy egy srácon járjon az
eszem. Akkor sem, ha Logan az.
- Pillanatnyilag nem szerepel a terveimben. Ez
után az eset után különben az orvosi pálya sem jöhet már
szóba.
- Beszélj akkor erről a videóról. Ki
filmezett? Meglepően jó minőségű felvétel.
- Hát sejtelmem sincs róla. Örök rejtély
marad. Mindössze annyi történt, hogy amikor hazaértem,
az öcsém, Dylan magából kikelve fogadott.
 - És mit mondott? - vigyorodott el Ellen.
- Hát... arról kezdett el ordítozni, hogy tele van
velem az internet. Aztán arról beszélt, hogy el kellene
bújnom a világ elől, amíg elül körülöttem a botrány. Azt
hiszem, a legszívesebben kitagadott volna.
- Ez igazán testvéri gesztus.
Ellen ezt olyan fahangon mondta, hogy
megnevettette vele a közönséget.
- Nem, különben nagyszerűen viselkedett.
Először talán nem, de amúgy a családom és a barátaim
mind mellém álltak. Holott nekik sem volt könnyű. Aki
azt hallja, hogy híres lettem a YouTube-on, azt hiheti,
hogy az életem mostantól rocksztárok és márkás cuccok
körül forog. Nos, ez részben igaz is, a dolog azonban
ennél bonyolultabb. Az a rengeteg ember, aki
lefényképez, a paparazzók, akik üldöznek... és ez nem
minden. Ott az a sok buggyant pletyka...
- Miféle pletyka?
- Hát a szexről... drogról... rock and rollról.
- Ha már a rock and rollról beszélünk -
csapott le Ellen, és a közönség felnevetett, mert mindenki
tudta, hová akar kilyukadni. - Úgy tudjuk, fölöttébb közel
kerültél az egyik rockénekeshez.
Háta mögött a képernyőn ekkor megjelentünk
Timmel a koncerten. A háromszoros nagyítás
kellőképpen láthatóvá tette félájult arckifejezésem.
Ennek inkább a színpadi énekléshez volt köze, mint a
szerelmi mámorhoz... ezt azonban rajtam kívül senki se
tudta.
- Na igen - ennyit tudtam kinyögni. - Ez Tim.
 - Ó, már Timnek hívod? Másként nem
emlegeted? Mint mondjuk: a pasim.
Akaratom ellenére prüszkölve felnevettem. Ami
biztos nagyon vonzó lehetett a képernyőn, de hát ez
nevetséges volt. Ellen találgatásait hallva a szerelmi
életemről (meg Tiniéről), a legszívesebben azt mondtam
volna: „Nem, Ellen, Tim a legjobb barátommal, Corey-
val randizgat." Amire Corey sután beintegetne a
kamerába a nézőtérről. De bár tudtam, hogy Ellen
imádna egy ilyen jelenetet, nem adhattam ki a legjobb
barátomat és új rocksztár fiúját az ország nyilvánossága
előtt.
Ehelyett azt mondtam:
- Nem, Ellen, Tim csak jó barát. Igazán nagyszerű
srác de semmi ilyen nincs köztünk. Ami azt illeti,
momentán van is valakije.
A közönség felsóhajtott... vélhetőleg a nőnemű
fele. Ha tudnák azt, amit én!
- De állati jó párkapcsolati tanácsokat ad... és az
összes többi srác is.
- És másokhoz nem kerültél közel az
együttesből?
- Uhh... mármint Chrishez és Dominichoz?
Persze. Az ő turnébuszukkal jöttem ide.
- Akkor rendesen kisebbségben voltál, mármint a
nő-férfi arányt tekintve.
Nem tudtam, hogyan feleljek erre.
- Ööö... igen. Azt hiszem. De ez nem igazán
számított, a srácok fantasztikusak voltak.
 - Naná!
Igyekeztem visszafojtani egy újabb felhördülést.
- Nem erről van szó. Ezek a fiúk a barátaim.
Meglepően hamar egymásra hangolódtunk. Ámbár ha az
ember két napon át utazik együtt valakikkel, azt hiszem,
előfordul az ilyesmi.
- Azt mondod, két napon át utaztál együtt egy
sereg rocksztárral. És miféle közös témátok akadt?
- Fura volt. Mikor a barátom, Corey a
szerelmi életemről kezdett el kérdezősködni, hirtelen az
összes srác magyarázni kezdte, mi mit jelent
hapsinyelven.
- Á, hapsinyelv? Ez olyan, mint a ne-vem-tu-
vu-do- vom?
Ellen mindenre rá tud kontrázni. De hát ez a
dolga.
- Szóval én nem értek a fiúk nyelvén. Ezért
mindenki tanácsokat adott a randizásról. Nagyon hasznos
tanácsokat.
Ellen szeme megvillant.
- Aha! Miért, olyan zavaros a szerelmi életed?
- Hát igen.
- Mesélj nekünk erről!
- Nos, itt van ez a két srác... nem, nem hiszem el,
hogy ezt a tévében mondom!
- Már nem hagyhatod abba!
Holott valószínűleg ezt kellett volna tennem.
 - Hát azt hiszem, mind a kettő tetszett, csak erre
sokáig nem jöttem rá. De mivel egyikük se vett
különösebben tudomást rólam, mindegy is volt. Egészen
a Youlube-videókig, mert azután már szóba álltak velem.
- Ez már tetszik! - helyeselt Ellen.
- Na igen. Úgy látszik, ha az ember híres,
odafigyelnek rá. Aztán elmentem egy buliba, ahol
határozottan nem drogoztam be. Igyekeztem viselkedni
valahogy, mert ez volt életem első bulija, de akkor ezek a
srácok megjelentek.
Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik.
Tudtam, hogy holnap az egész suli ettől a sztoritól lesz
hangos, de nem érdekelt. Ura voltam a helyzetnek.
- Tyűha!
- Hát igen. Aztán az egyikük kivitt a kertbe.
Igyekeztem nem elbotolni a magas sarkúban, mert
először volt rajtam ilyen cipő, és addigra már jócskán
elszorította a vérkeringésemet.
- Jaj! - kiáltott fel Ellen együtt érzőn. - Ezért
hordok én í edzőcipőt.
- Abban én is sokkal jobban éreztem volna
magam! Szóval kint vagyunk a kertben, csodás az
éjszaka, és a srác ábrándosan a szemembe néz. - Ellen
felé fordultam, és elkerekítettem kissé a szemem, hogy
szemléltessem a dolgot. - Valahogy így. Már annak is
örültem, hogy egyáltalán tudja a nevemet, ekkor
azonban... szerelmet vallott.
Vágtam egy grimaszt, amiből mindenki tudhatta,
hogy nem ájultam el Patrick vallomásától. A legfurább az
volt, hogy bár tudtam, be kéne fogni a számat, mégis úgy
éreztem, méltányosan járok el. Patrick azzal vádolt, hogy
csak a hírnév után ácsingózom. Most bánhatja ezeket a
szavakat. Nem csekély élvezetet okozott, hogy részese
lehettem a karma munkálkodásának.
- Micsoda szemtelenség! Beléd mert szeretni! Ez
szörnyű!
Ellen nem tudta megőrizni a komolyságát.
- Az igazat megvallva, rosszul reagáltam. Nagyon
rosszul. Azt mondta: „Szeretlek", tőlem pedig csak annyi
telt, hogy: „Nem, nem szeretsz." - A közönség dőlt a
nevetéstől. - Komolyan. És miközben mi ott
huzakodtunk, megláttam, hogy a másik srác javában
smárol a gimi legnépszerűbb csajával. - Mindenki együtt
érzőn sóhajtozott, ami marhára jólesett. Eddig nem
sejtettem, milyen terápiás hatású, ha az ember kitálalja a
magánéletét a televízióban. - Szóval ezért kellett egy
busznyi srácnak tanácsokkal ellátnia.
- Esetleg elnézést is kérhetsz. - Ellen a kamerába
nézett. - Innen üzenem „a fiúnak, aki azt mondta,
szeretlek", hogy Mackenzie nem gondolta komolyan.
- De sajnos igen.
- Nem értem. Mi a baj vele?
- Igazából semmi. Csak... Oké, szóval ő az a típus,
aki rózsát vesz Valentin-napra. Ami voltaképpen szuper.
Semmi bajom a rózsával. De akkor is rózsát kapnék tőle,
ha előtte céloznék rá, hogy jobban szeretnék egy
articsókát - mondjuk, rózsaszín szalaggal átkötve. Ami
engem illet...
- Neked inkább articsóka kell.
 Ellen nevetett azon, amiket összehordtam, de nem
bántóan, inkább mintha tényleg vicces lenne a szövegem.
- Igen.
Rájöttem közben, hogy nem is olyan butaság ez a
hasonlat. Logan egy articsóka. Többrétegű, kissé szúrós
is, ugyanakkor eredeti és vicces, más, mint a többiek.
Erre korábban is rájöhettem volna, de túlontúl elijesztett
a Menő-volta.
- Nos, lefogadom, megkapod az articsókát. Tehát
az első sikeres YouTube-videó után énekelni kezdték
Csodás hangod van. Mesélj róla, hogy történt!
- Hát... Tim meghívott a portlandi koncertjükre,
én pedig két barátommal, Corey-val és Jane-nel
meglátogattam őket a színpad mögött. - Kicsit bamba
vigyorral beleintegettem a kamerába: - Hahó, fané!
Ellen is velem integetett.
- Hahó, Jane!
- Imádni fogja. Szóval mi hárman
elmentünk a koncertre, és miután lenyugtattam magam,
hogy a sztárok is csak emberek, megismerkedtünk a
fiúkkal. Aztán amikor Tim kihívott a színpadra, Corey... ő
ott Corey - mutattam rá, ő pedig ijedten a kamerába
bámult, amely nyomban ráközelített - úgy döntött,
kipenderít az emberek elé. Én totál beijedtem, mert
pocsékul táncolok.
Persze nem kellett volna feladnom Ellennek a
labdát, aki vigyorgott, mint a vadalma.
- Pedig könnyű. Lássuk, hogy megy.
 Mivel már ki is pattant a székéből, és javában
rázta a zene ritmusára, ami most felcsendült, nem
mondhattam nemet. De már a közönség is éljenzett. így
perdültem táncra az Ellen DeGeneres-show-ban, holott
előtte szentül megfogadtam, hogy erről szó sem lehet.
Hál' istennek nem tartott soká, és miután
visszaültünk a helyünkre, Ellen kedvesen rám
mosolygott. Szemlátomást derült rajtam.
- Jól csináltad.
- Ó, kösz. Kedves, hogy ezt mondod. A
koncerten viszont teljesen lebénultam, ezért Corey is
kirohant a nézők elé, hogy kisegítsen. Aztán Tim úgy
gondolta, vicces lenne, ha egy darabig együtt
énekelnénk... a többi fent van a YouTube-on.
- Nos, ez irtó jól hangzik. Vannak terveid az
énekléssel?
- Nem, szó sincs ilyesmiről. Hízeleg, hogy tetszett
az embereknek a klip, de nincs bennem különösebb
késztetés... ami pedig elengedhetetlen ehhez a
szakmához. A buszon elbolondoztunk egy kicsit a
srácokkal...
- Aha!
- Már úgy értem, együtt zenéltünk! - nevettem el
magam. - Egy dalon dolgoztunk, amit azt hiszem,
eléneklünk majd neked. És amennyiben senki nem dobál
meg paradicsommal, úgy tudom, egy stúdióban is
felvesszük... de aztán kész, ennyi. Megyek haza, és
készülök az emelt szintű vizsgákra, meg korrepetálok.
 Az utóbbit nem kellett volna említenem,
tekintettel a Logan és köztem újabban kialakult feszült
viszonyra.
- Nos, alig várjuk, hogy meghallgassuk azt a dalt.
De előtte van még egy ajándék a számodra.
Megmerevedtem ültömben.
- Nem kellett volna. Tényleg, Ellen, hisz épp
eléggé izgalmas már az is, hogy itt lehetek.
- Pedig kitaláltunk valamit, ami minden
szorgalmas, esetlen lánynak jól jöhet. Különösen ha
kapcsolatban akar maradni rocksztár „barátjával".
Ezzel átadott egy téglalap alakú csomagot,
aminek komoly súlya volt. Gyors, óvatos mozdulatokkal
letéptem róla a csomagolópapírt. Amint megláttam, mi
van alatta, a szívem vad dobolásba kezdett.
Egy laptop volt. Egy vadiúj MacBook. Erre
azonnal rájöttem, amint kitapintottam a masina sima
burkolatát, amelyen természetesen Ellen arca volt látható,
rajta a felirat: EllenBook - ettől még észbontóbb lett az
ajándék.
Nem sikoltottam fel. Ami már önmagában is
kisebbfajta csoda, ha azt vesszük, hogy Ellen DeGeneres
pont azt a tárgyat nyomta kezembe, amire hónapok óta
úgy fájt a fogam. Hány és hány órán át számítgattam,
mennyi korrepetálás után lehet az enyém! Vagy mi lenne,
ha bébiszitterkednék hétvégeken? Hány hónapig kell
kuporgatnom a dollárokat, mire összejön egy laptopra
való? És most megkaptam, minden gürizés nélkül, csak
úgy ajándékba.
 Eszembe jutott Logan vádja, hogy egyedül ezért
tanítom... amiben eleinte talán igaza is volt. Persze
érdekelt a feladat, komolyan vettem a felelősséget,
örültem a pénznek, de az ő személye nem
különösebben foglalkoztatott. Mostanra ez teljesen
megváltozott. És ha folytathatom a tanítását, tudni
fogja, hogy nem a laptopért teszem.
Hisz az már az enyém lett... és ennek semmi köze
hozzá Hitetlenkedve markoltam a gépet.
- Nagy ég! Nagyon szépen köszönöm! Csodás!
Ellen szélesen elmosolyodott.
- Örülünk, hogy örülsz. És akkor a reklám
után lássuk ezt a híres bandát, a ReadySetet. Maradjanak
velünk!
Ezután végre reklám következett.
 37. FEJEZET

Mielőtt lélegzethez jutottam volna, Tim, Chris és

Dominic már ott állt a színpadon, bevetésre készen.
Közvetlenül Tim mellett egy mikrofon rám várt. Ami
kész őrület, mert amit Ellennek mondtam a jó kis
hangomról, tökéletesen igaz volt... ha a kicsire tesszük a
hangsúlyt. Belőlem aztán nem lesz American Idol
- Izgulsz? - kérdezte Ellen, noha a válasz
szerintem nyilvánvaló volt.
- Jaj, rettentően félek!
- Nagyszerű leszel!
Nagyobb szükségem volt arra, hogy ezt halljam
tőle, mint amennyire bevallottam magamnak.
- Igazán hálás vagyok - mutattam a laptopra. –
Vad érzés itt lenni... de köszönöm. - Beletúrtam a
hajamba, aztán meg is ijedtem, hogy véletlenségből nem
tettem-e tönkre Michael fáradságos munkával létrehozott
alkotását. - Csak arról van szó, hogy korábban soha nem
szerepeltem nyilvánosság előtt. És nem is akartam!
Mindig az a fajta suta lány voltam, akit csak akkor
vesznek észre, ha szükség van rá a leckeírásnál. Most
pedig fél Amerika előtt feltárom a magánéletemet, és
együtt énekelek egy neves zenekarral. Őrület ez az egész!
Ellen komolyan figyelt rám. Azt hiszem, azért
olyan jó ő a szakmájában, mert tudja, hogyan kell igazán
figyelni valakire.
- Elég, ha önmagadat adod.
 - Tudom! - próbáltam megállni, hogy fel ne
nyögjek. - Úgy értem, folyton ezt hallom mindenkitől.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert mi van akkor, ha
az igazi énem unalmas?
Vállat vont.
- Annak tartod magad?
Felnevettem, és a mikrofonra néztem.
- Most éppen nem.
- Akkor, azt hiszem, nem kell ezen törnöd a fejed.
Nekem nagyon is érdekes lánynak tűnsz. Nagyszerű
leszel, meglátod!
- Ellen, kezdődik a visszaszámlálás! Öt, négy,
három, kettő... - jelentette be hangosan az egyik operatőr.
- Helló, mindenki! Újra itt vagyunk
Mackenzie Wellesley-vel és a ReadySettel. Felkészültél,
Mackenzie?
- Azt hiszem - mosolyodtam el.
Először esett meg velem az elmúlt két hétben,
hogy biztos voltam a dolgomban. Órákon keresztül
gyakoroltam a buszban ezekkel a srácokkal. Ha rossz
lettem volna, szólnak. Ezért elfoglaltam a helyem az
együttesben, majd intettem Timnek A banda belendült, és
rólam szólt a nóta. Még jobbak is voltunk, mint a Rose
Gardenben. Részben, mert ezúttal pontosan tudtam, mit
vár el tőlem Tim... épp eleget próbáltunk. Most is
éreztem ugyan, hogyan önti el ereimet az adrenalin, és
hatalmasodik el bennem a félelem, de elnyomtam. Egy
belső hang azt súgta: „Ez az utolsó fellépésed,
Mackenzie, a nagy nyilvánosság előtt! Sikerülnie kell!"
 Ringatóztam a zene ütemére. Végig Corey-t
néztem a közönség soraiban, és úgy énekeltem a dalt teli
tüdőből, mintha odahaza, a szobámban lennék. Az a jó az
éneklésben, hogy közben nem kell táncolnod. Timmel
mindent beleadtunk a dalba. Corey talán azt mondta
volna erre, hogy nagyon egyedien énekelek. Mintha egy
Sasha Fierce bújt volna a bőrömbe, de közben én is jól
éreztem magam, sőt nagyon bátornak.
Az egész ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan
elkezdődött. Levezettek a színpadról, mialatt Ellen már a
következő interjúalannyal foglalkozott, egy igazi
élvonalbeli sztárral (azt hiszem, Robert Pattinson
reklámozta legújabb filmjét). Nem mintha érdekelt volna,
mert alig kerültünk a színfalak mögé, az egész banda
körém gyűlt, úgy ölelgettek. Tim egyre azt harsogta:
- Ezt kapjátok ki! Báró jók voltunk!
Na nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nem
utasítottam rendre a beszédéért.
- Ez... bámulatos volt! - leheltem, mikor végre
levegőhöz jutottam.
Tim előkapta a mobilját.
- Megkérdezem, nem tudnak-e előbb beosztani
minket a stúdióban. Szeretném, ha minél előbb kint lenne
ez a lemez. - Legelbűvölőbb mosolyát villantotta rám. -
Haláli voltál! A fenébe is, Mackenzie! Egyszerűen
tökéletes! Nem mehetsz vissza Oregonba! Szükségünk
van a hangodra.
Persze most sem azt mondta, hogy „fenébe”,
engem azonban jobban lefoglalt, ahogy Chris és Dominic
egy ütemre bólogatott erre a javaslatra, mint két bábu.
 Egyetlen pillanatig elábrándoztam arról, milyen is
lenne az életem a ReadySet tagjaként. Úton és stúdiókban
tölteni a napjaimat, fényes partikra járni, mint például a
Grammy-gála, és elcsevegni - teszem azt - Robert
Pattinsonnal közös barátainkról, mondjuk, Ellenről.
Átkozottul jó lett volna... csakhogy...
- Haza kell mennem, ahogy ide is el kellett
jönnöm, hogy bebizonyítsam, nem falhat fel a média.
Most viszont hátat kell fordítanom a show-biznek, és
eltűnni a nyilvánosság elől - vontam vállat.
Timnek leesett az álla.
- Te viccelsz velem? Hisz ez csak a kezdet! Nem
hagyhatod most abba! Te is jól érezted magad a
színpadon!
Elképzeltem, ahogy Jane és Melanie nélkülem
ebédel az új csajokkal a távollétemben.
- Otthon is jó lesz. Most felvesszük a dalt,
aztán ha bármelyikőtök Portland környékén jár, nálunk
mindig alhattok. Nagyon fogtok hiányozni, fiúk! -
karoltam át Christ és Dominicot. – De tetszik, vagy sem,
még nem fejeztem be a gimit.
Timet nem volt könnyű meggyőznöm. A nap
hátralévő részében próbált jobb belátásra bírni, hogy „ne
legyek már ilyen hülye" - ezek már a saját szavai.
Tudtam, hogy szeretetből mondja, ezért nem haragudtam
rá. Voltaképpen tetszett is, hogy ennyire ragaszkodnak
hozzám.
Boldogan énekeltem a szólamomat a stúdióban...
bár egy örökkévalóságig tartott a munka. Pizzát
rendeltünk, mert arra se volt időnk, hogy kiugorjunk
valahova enni, hiszen másnap reggel már repültünk
vissza Portlandbe. Még kempingágyakat is hozattunk be,
hogy ledőljünk kicsit, amíg a technikusok elpepecselnek
a felszereléssel. Mire felénekeltem a magam részét,
valamennyien annyira kimerültek voltunk, hogy épp csak
álmos viszlátokat vetettünk oda egymásnak. Megígértem,
hogy nemsokára felhívom őket, és később is gyakran
beszélünk. Tim megfogadtatta velem, hogy kapcsolatban
maradunk, még akkor is, ha most „eldobok magamtól
egy életre szóló lehetőséget".
Dominickal és Chrisszel lementünk, hogy fogjunk
egy taxit. így Corey és Tim négyszemközt búcsúzhattak
el egymástól. Corey szemének csillogásából ítélve
határozottan tovább mentek a kézfogásnál. Erről
tanúskodott az is, hogy a reptérig, aztán pedig Portlandig
egyfolytában arról beszélt, hogy a távkapcsolatok is
működhetnek. Hallgattam, hogyan győzködi magát, hogy
menni fog ez, mint a karikacsapás. Aztán ámuldoznom
kellett a rengeteg SMS-en, amelyet az út során ő meg
Tim egymással váltottak
Reméltem, hogy én soha nem leszek ilyen
idegesítő, ha a fiúügyeimről van szó.
Mintha minden túlságosan klappolt volna... Minél
közelebb értünk Portlandhez, annál jobban begörcsöltem.
Mi a frászért kellett a teljes magánéletemet Ellenre
zúdítanom? Mostani szómenésem minden eddigit
felülmúlt, ráadásul nem korlátozódott érdekes történelmi
adalékokra. „A fiú, aki azt mondta, szeretlek", bizonyára
a legszívesebben megölne. És talán nem egyedül ő.
Megfordult a fejemben, hogy listát írok azokról, akik
okkal fenik rám a fogukat.
 Patrick. Alex. Chelsea. Logan.
Most fogtam fel, hogy egy ország előtt utaltam
Loganre... és ami ennél is rosszabb, nyilvánosan
beismertem, hogy bele vagyok zúgva. Reméltem, hogy
az a smár Chelsea-vel nem maradt sokáig titokban, mert
ha igen, most határozottan megszűnt az lenni.
Valószínűleg Spencer is meggyűlölt.
A jelek szerint nem kevés megalázó
mentegetőzésnek néztem elébe.
Még akkor is ezen rágódtam, amikor Corey szülei
felvettek minket a reptéren.
Szerencsére ők voltak az egyetlen
fogadóbizottság. Ezzel a tévéinterjúval mintha elértem
volna, amit a bujkálással nem; nem voltam téma többé.
Tim is mondta az este, hogy mivel tagadtam, hogy
járunk, C listára kerültem a celebek sorában. Legalább
ennyit elkönyvelhettem. A kocsiban nem kellett
megszólalnom, mert Corey-ból szinte dőlt a szó... és így
legalább zavartalanul elboronghattam a saját dolgaimon.
Az anyagi helyzetem is alaposan megváltozott.
Még fel se igen fogtam, micsoda szerencse, hogy van
saját CD-m, amikor Tim ügynöke átnyújtotta a dal
honoráriumára vonatkozó iratokat. Bizony: honoráriumot
kapok!
Meglehet, nem kellett volna meglepődnöm ezen,
de az igazat megvallva, muszájból csináltam végig az
egész lemezfelvételt. Annyi melót fektettünk a szám
csiszolgatásába a buszon, hogy nem húzhattam ki magam
alóla. Őszintén szólva meg se fordult a fejemben, hogy
fizetség jár a CD- ért. Az meg végképp nem érdekelt,
hogy Tim szerint ennek a sokszorosát kereshetném, ha
velük tartanék.
De azért ez a honoráriumdolog mindent
megváltoztatott. Jó, csak egyetlen dalról van szó, de ha a
CD kijön (és mivel a ReadySetről van szó,
borítékolhatom, hogy platinalemez lesz), küldeni kezdik
a csekkeket. Őrület volt ez az egész, nem beszélve arról,
hogy milliók töltik majd le a dalt az iTune-ról. Még ha
csak öt centet kapok is minden egyes letöltésért... az sem
lesz semmi.
Ha szép új házat nem is vásárolhatok anyunak a
bevételemből, az nem tűnt már lehetetlennek, hogy egy
vagyonnal felérő diákhitel nélkül végezzem el az
egyetemet. Arról nem beszélve, hogy bomba jó témát
találtam a felvételi esszémhez!
Csupáncsak le kellett járatnom magam az
interneten, és minden álmom valóra vált.
Na jó, a többségük.
Volt olyan ábránd, amelyik rémálomba fordult -
teszem azt, Patrick szerelmének vagy apu figyelmének
elnyerése de a családomnak nem esett bántódása.
Más vágyaim viszont, például, hogy Corey-n és
Jane-en kívül új barátokat is szerezzek, szenzációsan
beteljesedtek.
Ráadásul bátran viselkedtem. Miután évekig
meghúzódtam az észrevétlenségben, most a figyelem
középpontjába kerültem. A Menőknél is menőbb lettem,
és mindennek dacára ugyanaz maradtam. Ha ennyi
mindennel elbírtam, akár még Chelsea Halloway-el is
szembeszállhatok, gondoltam... bár ezt jobb lenne
elkerülni.
Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan
kérjek bocsánatot attól a valakitől, aki nagy
valószínűséggel a pokolba kíván.
 38. FEJEZET

Alig pár teendőt zavartam le hazaérkezésem után,

és már indultam is a hokipályára. Corey szülei elvittek
hazáig. Miután felhurcoltam a cuccom a szobámba,
felhívtam anyut, hogy ne aggódjon miattam. Aztán
lezuhanyoztam magamról az izzadságot. Volt mitől
megizzadnom, a gépen az egyik szomszédom egy
elhízott tahó volt, aki gátlástalanul elterpeszkedett
mellettem.
A suliba már semmiképp nem érhettem be. Jó,
technikailag nem volt lehetetlen, hogy bemenjek és
megkérdezzem a leckét, de ez várhatott egy napot. Ezért
fél szemmel az órát figyelve laza szerelést öltöttem
magamra: farmert, lapos sarkút, bő flanelinget az
egyszínű póló fölé, meg dzsekit. „Csak semmi feltűnés!"
- adtam ki a jelszót. Normális, átlagos viselet, amilyen
illik hozzám.
Miután felöltöztem, felkaptam a jókora
kézitáskám,
Dylan egy régi hokikorcsolyáját és az iPodomat.
Sietnem kellett, nehogy inamba szálljon közben a
bátorságom. Végig a repülőúton azon merengtem, „mi
lenne, ha", erről azonban csak egyetlen módon tudtam
megbizonyosodni. Ezért most a legvidámabb,
legdallamosabb számaimat hallgatva megpróbáltam jól
érezni magam séta közben. Az idő meglepően szép volt
Forest Grove-i viszonylatban. Voltak ugyan felhők az
égen, Oregon állam nélkülük elképzelhetetlen, de itt-ott
átkandikált az ég hideg kékje. Még a levegő hűvössége is
kellemesen bizseregtette a bőrömet. De ezért
méltányoltam a bankban uralkodó meleget, amikor
besétáltam, hogy évek óta először végre ne pénzt tegyek
be, hanem pénzt vegyek fel.
Fura érzés volt, hogy tele vagyok pénzzel. Még
csak pénztárcát se hoztam magammal, nem is gondoltam
rá, hiszen korábban nem volt ilyesmire szükségem.
Megszaporáztam a lépteimet, és benyitottam egy
videoüzletbe. Megpróbáltam nem túl sokat agyalni.
„Kövesd az ösztöneidet - mondtam magamnak -, mint
egy vadmacska, vagy hasonló." Fejemet csóválva az
ügyetlen hasonlaton, csak annyi időt hagytam
magamnak, hogy „alaposan megfontolt hirtelen ötlettől
vezérelve" vásárolt szerzeményemet a korcsolya mellé
suvasszam a táskába.
A jégpályához közeledve azzal biztattam magam,
hogy azt teszem, amit kell. Sokkal több értelme van
ennek, mint egy személytelen SMS-nek, vagy egy béna
telefonüzenetnek, amiben azt nyökögöm: „Hé, szia,
Logan. Én vagyok az, Mackenzie. Ööö... na, ez kínos, de
van rám időd, hogy izé... beszéljünk?"
Ha megvárom a hokipályán, az nem számít
üldözésnek, nyugtattam meg magam. Nem tehetek róla,
hogy kívülről tudom a napirendjét. Ha titkolni akarta
volna, nem kér fel különtanárnak. Nem várhatta el, hogy
most, miután már nem tanítom, az időrendje is nyomban
kimenjen a fejemből.
És sokkal jobb, ha ennek a jelenetnek nem az
iskola a színtere. Ahogy a hokipályára léptem,
megcsapott a jég felől rám áradó hideg. Felhúztam a
dzsekim cipzárját, és éreztem, amint az adrenalin elönti
az ereimet.
„Nyugi, kislány! - mondtam magamnak. - Ellen
műsorát is kibírtad, ki fogod bírni ezt is."
Beültem a lelátóra. De most nem tankönyvet
vettem elő, megjátszva, hogy tanulok, miközben titokban
lesem a srácokat, hanem felkötöttem a korit.
Idegesen vártam az edzés végét. Mikor lefújták a
mecset, felálltam, és elindultam lefelé. A srácok mind az
edző köré gyűltek, hogy meghallgassák a tanácsait.
Megálltam a kijárat mellett, ahogy a fiúk
egyenként szállingózni kezdtek elfele. Legtöbbjük
kíváncsian végigmért, de aztán továbbment az öltöző
irányába. A fejemben egy hang azt sikoltotta:
„Vészhelyzet! Vészhelyzet! Akció lefújva!!!"
És hallgattam rá?
Hát nem!
- Á, szia, Patrick! - üdvözöltem, ahogy elment
mellettem.
- Hogy vagy? - Hát ez nagyon gáz! A
tekintete nagyjából olyan fagyos volt, mint a jég, amit
elhagyni készült. Szívből reméltem, hogy nem látta
Ellent.
- Jól..
- Akkor jó.
- Biccentett, és otthagyott. Fura elégedettség
töltött el, hogy ezt ennyivel megúsztam.
- Talán nem is utál olyan nagyon. Már ez is
valami.
 - Spencer barátságos mosolyt küldött felém,
amikor meglátott. Elmerült a Logannel és az edzővel
folytatott beszélgetésben, de mintha megbökte volna
Logant, és alig észrevehetően felém intett a fejével.
Logan hosszasan nézelődött, mielőtt a pillantása
megállapodott volna rajtam. Hosszú pillanat volt ez.
Moccanni sem bírtam. Alig öt méterre állt tőlem, az edzőt
hallgatta, engem pedig levegőnek nézett. Spencer
dörmögött valamit, amit nem értettem, de Logan
közönyös vállrándítása magáért beszélt.
A legszívesebben eliszkoltam volna. Muszáj volt
emlékeztetnem magamat, hogy nem futhatok el,
valahányszor kényelmetlen helyzetbe kerülök, zavarban
vagyok, vagy megsértenek. Amúgy se tudtam volna
sikkesen távozni a koriban. Legjobb esetben is vissza
kellett volna botorkálnom a padsorokhoz, és
visszavennem az edzőcipőmet... de az mekkora gyávaság
lett volna! Ezért kihúztam magam, és megmarkolva a
táskámat, vékony jégre merészkedtem - átvitt értelemben,
meg szó szerint is.
Az edző - egy köpcös, kopaszodó, anorákos
krapek - megveregette Logan vállát, és mondott valamit a
védelmi vonalról, mielőtt elkorcsolyázott tőlük. Óvatosan
közeledtem feléjük. Olyan volt, mint egy rossz álomban,
amikor a célvonal mindig előrébb ugrik, valahányszor
már épp el érnénk. Lassan belejöttem a jégen való
csúszkálásba, így végül sikerült eléjük siklanom.
- Huh, sziasztok - mondtam, és előbb
Spencer felé fordultam, mert ez könnyebb volt, mint
szembenézni a Loganből áradó tökéletes közönnyel.
 - Bocs, amiért... tudod, amiért kipurcantam a
bulidon. Nem az volt életem legdicsőbb pillanata.
- Legközelebb csak kólát ihatsz - nevette el
magát.
Ez a „legközelebb" némi reménnyel töltött el.
Valami olyasmit jelentett, hogy bár elsőre hülyét
csináltam magamból, azért nincs veszve minden. Talán
nem estem ki teljesen a pikszisből. Loganre néztem,
hogyan reagál erre a „legközelebbre", de továbbra is
látványosan unatkozott.
Akkor mégis kiestem a kegyeiből.
- Jól hangzik - nyögtem ki végre.
- Jó, kis rumot azért töltünk bele - nyugtázta
Spencer gyors, jólelkű mosollyal. - Mennem kell. Később
találkozunk, haver. - Az utolsó mondatot már a válla
fölött kiáltotta vissza, ahogy gyakorlott mozdulatokkal,
sebesen a kijárat felé siklott.
Magunkra maradtunk Logannel. Ami nem is volt
olyan félelmetes vagy ijesztő.
Vagy várjunk csak... mégis az volt!
- Hát... - kezdtem sután - beszélnünk kellene.
- Rendben, beszélj!
Nem igazán könnyítette meg a dolgom.
Igyekeztem ugyanolyan laza maradni, mint ő. Elindultam
a jégen. Cseppet sem lepett meg, hogy minden
erőfeszítés nélkül tartotta velem a tempót.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazán rendes
volt tőled, hogy kisegítettél a bulin, holott egyáltalán nem
lett volna kötelességed. Őszintén hálás vagyok érte.
 Vállat vont, továbbra is unottan.
- Ennyi?
- Nem. - Vigyáznom kellett, nehogy felhúzzam
magam.
- Sajnálom, hogy kiakadtam rád a miatt az
Alex-dolog miatt. Megszoktam, és jobban is szeretem én
magam lerendezni az ügyeimet, de azért rendes volt
tőled, hogy helyreraktad az agyát - még ha nem is vagyok
oda az elintézés módjáért.
- Oké.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem, arra gondolva,
ugyan miért vesztegetem az időmet és energiámat egy
ilyen Logan Beckettre. Én itt kiköpöm a tüdőmet, hogy
tisztázzam a helyzetet, ő meg úgy néz rám, mintha a
százlábúak életciklusát magyaráznám. Mintha bármely
pillanatban kómába esne tőlem, annyira untatnám.
- Tudod mit? Ennyit akartam mondani. Ennél több
pitizésre ne számíts tőlem. Ha nem elég, úgy is jó.
A felháborodás sokkal kellemesebb volt, mint az
előbbi görcs a gyomromban. A zsebembe túrtam, és
elővettem ötven dollárt.
- Tessék - nyomtam a kezébe fortyogó dühvel.
Ösztönösen elvette, aztán ahogy ökölbe szorult a keze,
akaratlanul is összegyűrte. - Akkor most lerendeztem a
számlát.
- Szerinted! - vágott vissza. - Miért csinálod ezt,
Mackenzie? Anyagot gyűjtesz a legközelebbi tévés
szereplésedhez? Ezért kémkedtél utánam, hogy legyen
mivel elszórakoztatnod a rajongóidat, vagy most valami
más miatt jöttél?
 A szeme haragosan megvillant. Egyetlen
pillanatra ugyanolyan sértettnek látszott, amilyennek én
is éreztem magam, aztán újra közönyösnek.
- Csak tisztázni akartam a helyzetet -
mondtam, noha ebben nem voltam egészen biztos.
Ezt az indokot találtam ki magamnak, amiért
megkeresem, de lényem egy része - a butábbik - remélte,
hogy minden rendbe jöhet kettőnk között. Hogy újra
taníthatom, Chelsea megint dobja, mi pedig összejövünk.
Mekkora ökörség volt tőlem!
- Nem is kémkedtem utánad! - mondtam egy
oktávval magasabb hangon. - Hányszor kell még
elmondanom? Épp kint voltam a kertben, és akkor láttam
meg, hogy ti ketten smároltok, oké? Nem nagy ügy. Úgy
értem, vettem az adást. Nektek múltatok van, márpedig a
múlt ismétli önmagát. Különben sem tartozik rám, ha
Chelsea-vel smárolsz. Sajnálom, hogy szóba hoztam a
tévében.
Ezt elég nehezen nyögtem ki, hisz ha látta az
interjút, akkor azt is tudja, hogy bele vagyok esve.
Szerettem volna, ha rájön, hogy jobban járna olyan
valakivel, aki rendes, okos... és jó, egy kicsit esetlen. Aki
megnevetteti. Ez a valaki természetesen én lennék, ha
nem lenne ilyen makacs, és észrevenné végre.
- Nem smároltunk - mondta kurtán.
- Miről beszélsz? - vontam kérdőre. - Hisz ott
voltam. Láttam, hogy megcsókoltátok egymást.
- Nem. Azt láttad, hogy ő csókolt meg. Nagy
különbség.
 Nagyot dobbant a szívem, amit nehéz volt
palástolni.
- Nem úgy néztél ki, mint aki kézzel-lábbal
tiltakozik.
- Nem is tettem. Megcsókolt, én pedig
megmondtam neki, hogy ez volt az utolsó alkalom.
Ennyit az elméleteidről - mosolyodott el fagyosan.
- Ó! - Úgy éreztem magam, mint egy idióta. -
Hát... izé... jó tudni. Nem mintha bármi közöm lenne
hozzá, ami azt illeti... - Atyavilág, miket hordok én itt
össze?!
- Rendben, felejtsük el. Nem fontos. - Könnyedén
megfordult a jégen, és a kijárat felé siklott.
- Várj! - csaknem eltenyereltem, ahogy
megpróbáltam beérni. - Én... izé... hoztam neked valamit.
Sötétkék szemében meglepetés villant, ahogy
szembefordult.
- Hoztál valamit... - mondta utánam lassan -
nekem?
- Hirtelen ötlet volt - mosolyodtam el, és
miközben elővettem az ajándékot a táskámból, a szívem
újra hatalmasat dobbant. - Tudod, csak a béke kedvéért.
Tessék.
Odaadtam, és néztem, amint lassan forgatja
kezében az ajándékomat.
- John Adams?
- Igen. Az HBO valamikor készített róla egy
minisorozatot. Nem láttam, de úgy tudom, jó - vontam
vállat idegesen.
 - Megértem, ha visszautasítod. Csak tudod,
gondoltam, érdekes lenne megnézni. Együtt.
Csodáltam magam, hogy egyáltalán hang jött ki a
torkomon. Kiszáradt a szám, és a tenyerem is izzadt.
Az az igazság, hogy van, ami sokkal
félelmetesebb, mint nyilvánosság előtt énekelni,
kiteregetni a szerelmi életünket egy tévéműsorban, vagy
paparazzók elől menekülni. Ez pedig az, amikor meg kell
mondanunk egy fiúnak (vagy éppen lánynak), hogy
szeretjük. Ami engem illet, én gondolkodás nélkül az
Ellen-show választom.
De most nem volt választásom.
- Szóval - nézett Logan a DVD dobozára,
aztán vissza rám - tovább akarsz korrepetálni?
- Igen is meg nem is. - Nagyot sóhajtottam.
A levegő különösen hideg volt itt, a jég
közelében. Őszintén reméltem, hogy nem követek el
hatalmas hibát. Egyetlen másodpercig haboztam csak,
amíg újra felidéztem magamban Logan titkát. Amiről
talán azt hitte, el is felejtettem reggelre részegségemben.
Hogy mennyire utálta, amikor Patricktől olvadoztam.
- Azt gondoltam, akár amolyan randi is
lehetne. - Ezt a mondatot olyan hadarva ejtettem ki, hogy
a szavak összefolytak. - Minden felhajtás nélkül. Csak
egy mozi meg popcorn. De ha nem, úgy is jó. Vagy tudod
mit...
- De a folytatást már egyikünk sem tudta
meg, mert Logan hirtelen megragadta a dzsekimet.
Ahogy odasiklottam hozzá a jégen, jól nekimentem, de a
jelek szerint nem bánta. Legalábbis erre utalt, hogy szája
abban a pillanatban az enyémre tapadt.
„Hú!" - mondtam volna legszívesebben.
Ha valaki megkérdi e pillanatban, ki volt az
Egyesült Államok második elnöke (John Adams,
természetesen), nem tudtam volna... mert amikor Logan
Beckett megcsókolt, az agyam megszűnt működni. Az
összes gondolatom, aggodalmam, gondom, az a sok
stressz semmivé foszlott, és a fejem úgy kiüresedett és
olyan néma lett, mint a jégpálya körülöttünk. Egyedül
Logan ajkát érzékeltem az enyémen. Na igen, és a szívem
sem normál tempóban dobbant már, hanem sebes
iramban, forrón vert.
És visszacsókoltam Logant, vissza én!
- Akkor... - hebegtem, amikor újra
levegőhöz jutottam - akkor ezt vegyem igennek a
randira?
Olyan szorosan bújtunk össze, hogy a szürke
pöttyöket is észrevettem a sötétkék szempárban, és
láttam, mint húzódik vigyorra a száj, ami az imént az
enyémre tapadt. Magabiztos, elégedett vigyor volt. Soha
nem hittem, hogy egyszer majd nekem szól. Hisz remélni
sem mertem, hogy valaha többet lát bennem güzü
különtanárnál. Ez is mutatja, milyen gyorsan
megváltozhat minden.
- Vedd bizony igennek, Mack. - A fülem
mögé igazította egy hajtincsemet. - Tudod - folytatta
társalgási hangnemben, mialatt ajka az enyémet súrolta -,
szerintem találtunk valamit, amiben nem vagy ügyetlen.
- A csókolózás?
 - Ühümmm...
- Az agyam kis híján rövidzárlatot kapott,
amikor felemelte az államat.
- Akkor, gondolom, folytatnunk kéne.
- És pontosan így tettünk.

VÉGE