Rudolf Steiner

Sorsalakítás és élet a halál után GA157a

7 előadás, 1915. nov. 16. – dec. 21., Berlin
Tartalom
A szellemi élet a fizikai világban és a halál és az újabb születés
közötti élet .............................................................................. 3
A legutóbbi földi lét hatásainak átélése és erővé változása a
következő inkarnáció számára .............................................. 27
A lelkiélet alapjai és szellemi élet korai halál után ................ 49
A szellemi és fizikai világ összefüggése, és ennek átélése a
halál utáni élet szempontjából.............................................. 72
Tudatalatti lelki impulzusok .................................................. 95
A mai szellemi élet sötétsége és korunk elhanyagolt
gondolkodása ...................................................................... 125
Az európai népek kapcsolata népszellemükhöz. Morális
impulzusok és ezek eredményei. ........................................ 164
A szellemi élet a fizikai
világban és a halál és az újabb
születés közötti élet
Berlin, 1915. november l6.
Mivel hosszabb távollét után nagy megelégedésemre ismét az
önök körében lehetek, szeretném e hét három előadását
elsősorban arra fordítani, hogy pillantásunkat a szellemi világ
megismerésére irányítsuk, amely közelebbi vagy távolabbi
kapcsolatban áll azzal, aminek a jelentős, igen döntő kor-
eseményekből annyira foglalkoztatnia és érintenie kell
bennünket. Mindenekelőtt nem csupán ezekre a kor-
eseményekre kell tekintenünk, hanem arra, ami bizonyára
minden lélekben, minden érzésben rejtélyes kérdésként,
aggódó kérdésként összefügg az ember és a világ sorsával. Az
emberi léleknek arra a további sorsára kell pillantást vetnünk,
amely a világlétnek azt a területét érinti, amelyre a
szellemtudomány is rátekint, s amely nem a földi, materiális
léttel merül ki. Kedves barátaim, ilyen közel áll hozzánk ebben
az időben az, hogy bezörgessünk azon a kapun, amelyen
átmegy az ember, ha ezt a földi testet valamely formában
elhagyja. Arra kényszerít ez bennünket, amelyre az ember
feltekinthet, ha nagy reménységre, mély erőforrásra van
szüksége, mint amilyen az a remény lehet, amely csak a
materiális életből jön, mint az olyan erőforrások lehetnek,
amelyek csak a materiális életben rejlenek. Hány ezerszer
kopogtat a szellemi világ hangja korunkban a szívünkön, hiszen
olyan emberekén is, akik szívük szerint gyakran nem kívánnak

3
eljutni a szellemi világba, bár ezek a szívek az ilyen emberek
számára is ablakot jelentenek a szellemi világ felé. Milyen
világosan kopogtat ezerszer is ez a szellemi világ ezeken az
ablakokon, és kézenfekvő számunkra, hogy ismét egy sajátos
szempontból összefoglaljunk néhány dolgot, amit tudhatunk e
szellemi világról.

A szellemi világot hamarosan annak is el kell ismernie, aki a

materializmus legszigorúbb előítéletein túlhaladt. A
materializmusról alkotott korlátolt előítéleteknek tartom
mindazt, amiből kiindulva a szellemi világ létét mindenképpen
tagadják. Némileg messzebb terjed azoknak az embereknek a
pillantása, akik nem tagadják a szellemi világot, hanem csak azt
feltételezik, hogy emberi eszközökkel semmit sem lehet tudni
róla. Mint mondtam, ha az ember nem az elsőként
megnevezett korlátolt materialista állásponton áll, és az
emberi élet annyira éretté tette – s hamarosan érett is lehet -,
akkor egyfajta szellemi világot – ha már megismerhetőségét
tagadni akarta – legalábbis elismer. Így arra kell gondolnunk,
hogy a tudás, amit el tudunk sajátítani, és az élet eredményei,
amelyekre törekedhetünk a mindennapi materiális életben,
csekélyek azzal szemben, ami széles birodalomként tárul ki a
szellemi világban, amely a fizikai-érzéki világ mögött rejlik.
Bizonyára vannak korunkban olyan kicsinyes materialista
lelkek, akik az egész emberi lényt oly szűk korlátok közé akarják
szorítani, hogy az embert csak egy kissé fejlettebbnek
tekintsék, mint az állatot, de teljesen az állati fejlődésnek
megfelelően. Bizonyára vannak ilyen emberek. De feltehetően
mindig kevesebben lesznek, mivel ahogy gyakran láttuk, már a
mindennapi tudomány sem engedi felszínre kerülni ezeket az
előítéleteket. S ha az ember csak egyszer elismeri, hogy az

4
emberi lényben még egyéb is van, mint ami a külső
természetén túlmutat, akkor hamarosan olyan felismeréshez
juthat, hogy milyen csekély, milyen korlátozott az, amit a
fizikai, érzéki világ fog át, szemben azzal a naggyal, óriásival,
amit az egész világ ölel fel. S ha akkor rátekintünk magára az
emberre, ha tudatában vagyunk annak, ami az emberben él és
élhet, akkor csak azt mondhatjuk: az ember önmagában
egyfajta mikrokozmosz, odáig terjed a szellemi világ is, olyan
nagy az ő birodalma is. Bár így még ismeretlen számunkra, de
lényébe belenyúlik a szellemi világ egész birodalma. Mint
mondtam, az érzéki szemlélet számára még annyira rejtve
lehet a léleknek ez a mélysége, ahová a szellemi világ mélyebb
részei belenyúlnak, de ezek beleérnek az ember lénybe. Az
ember nem csak az, ami fizikai teste, külső fizikai erők és
anyagok együttműködése, az ember az egész világ eredménye,
egy igazi mikrokozmosz. Sok minden, amire törekszünk, amit
kerestünk, arra volt szánva, hogy egyenként világossá tegye
számunkra, hogy mennyire a szellemi világ eredménye az
ember, mennyire keresni kell benne nemcsak e Föld erőit,
hanem, mondhatnánk, az egész eget is.

Ha azonban csak egyszer is megragadják az embert ezek a

gondolatok, akkor az is világossá válik számára, hogy hiszen a
szokásos tudással alapjában véve a legkevesebbet tudja az
emberről. Ezzel a szokásos tudással tudunk egyet-mást a
természet törvényeiről, ezt a tudást a születés és a halál között
szerezzük. De aki csak egy kissé is elmélyed a
szellemtudományban – nem akkor, amikor csak követője,
hanem akkor, ha életrejtélyeket vet fel – akkor már felismeri,
hogy ha meg akarja ismerni az embert, valami egészen máshoz
kell fordulnia, mint egy kevés külső ismerethez, amit a születés

5
és a halál között a test külső eszközeivel, a külső érzékekkel és
értelemmel megszerezhet, ami az agyhoz van kötve.
Nos, kedves barátaim, kössük össze ezeket a gondolatokat egy
másikkal, azzal, amely vörös fonalként húzódik végig minden
vizsgálódásunkon: az ismételt földi életek gondolatával.
Azoknak, akik egy kissé foglalkoztak nézeteinkkel, ezekben az
ismételt földi életekről szóló gondolatokban elsősorban annak
kell a leginkább feltűnnie, hogy az az idő, amelyet itt töltünk el
a születés és a halál között, viszonylag rövid azzal szemben,
amit a halál és az új születés között töltünk el a szellemi
világban. A legkülönbözőbb szempontokból beszéltük már
meg, hogy általában az az idő, amelyet az embernek át kell
élnie a halál és egy új születés között, sokkal, de sokkal
hosszabb, mint az a viszonylag rövid idő, amit a születés és a
halál között eltölt itt a fizikai életben.
Mindkét gondolat között, amelyeket most említettem,
összhang áll fenn: az a kevés, amit itt a születés és a halál
között megszerzünk tudásban és az élet eredményeiben,
azoknak a világoknak a szellemi birodalmához tartozik,
amelyekkel összefügg az ember, körülbelül olyan arányban,
ahogy a születés és a halál közötti rövid idő aránylik a halál és
egy új születés közötti hosszú időhöz. Némely
vizsgálódásunkból az tűnhet ki az önök számára, hogy az
emberi lélek feladata a halál és egy új születés között az, hogy
egészen más ismerteket és erőket sajátítson el, mint azok az
ismeretek és erők, amelyeket itt a fizikai életben elsajátít.
Valóban, elmondhatjuk, kedves barátaim: ha ily módon
belépünk a földi életbe, amikor a szellemi világból jövünk és
megjelenünk egy testben, amelyet az öröklődési vonal nyújt
nekünk őseinktől idáig, akkor az a feladatunk, hogy birtokoljuk

6
mindazokat az erőket és ezeknek finom elágazásait, amelyekre
szükségünk van, hogy ezt a testet átalakítsuk.
Látják, ez a test, ahogy mi megkapjuk, a szüleink által születik
meg. De ezzel a testtel összekapcsolódik szellemi-lelki lényünk,
amely előzőleg egy hosszú időt élt végig a szellemi világban a
halál és az új születés között. Ha láthatnánk – ha egyáltalán
jogosult lenne, hogy ezt a feltételezést csak egy pillanatra is
mérlegeljük -, hogy mi lehetne ez a külső emberlény csupán az
öröklődés erői révén, azon erők révén, amelyek az anyag
sajátjai, amelyeket a szülők adtak át számunkra, akkor látnánk,
hogy ezekkel az erőkkel az ember nem lehet az, ami. Ezekbe az
erőkbe, amelyek külső fizikai létünket fejezik ki, ezekbe az
anyagokba és szervi tagozódásokba, abba a formába, amelyet
szüleinktől kapunk, bele kell öntenünk azt, amit mi, mint lelkek
magunkkal hozunk, s ez az absztraktból ezt az egyedi
személyiséget hozza létre, amely mi vagyunk. Mint mondtam,
ez egy ostoba feltételezés, de fel kell állítanunk, hogy
tisztázzunk valamit: gondolják csak el egyszer, mi lenne akkor,
ha önök mindnyájan csak a szüleiktől születhettek volna? Itt
eltekintünk a karmától, eltekintünk attól, hogy természetesen
meghatározott családba születünk, csak a fizikai öröklésre
tekintünk. Akkor önök emberként mindnyájan hasonlók
lennének, csak általános fizikai emberi karakterük lenne! Hogy
önök meghatározott, individuális emberek, hogy ennyi és
ennyi individuális ember ül itt előttünk, az onnan ered, hogy az
általános emberiség-sablonokat a legfinomabb szerveződésig
kicsiszolja a szellemi individualitás, amely a szellemi világból
jön és belemerül abba, amit az apa és az anya adnak. Éppen
úgy, mint ahogy az embernek ujjak kellenek ahhoz, hogy a
fizikai világ egy tárgyát megfogja, és ahogy éppen látnia kell a
tárgyat, hogy megragadhassa, ahogy ehhez szervek kellenek és

7
meg is kell tanulnia, hogy valamit megfogjon – hiszen a
gyermek nem tud megfogni egy tárgyat, ezt előbb meg kell
tanulnia -, úgy meg kellett tanulnunk, hogy kapcsolódjunk
minden egyes szervhez, amelyek szervezetünket fizikailag
alkotják.

Nemde, mindnyájunknak van „általában” füle, de egyéni

módon hallunk. „Általában” van szemünk, de egyéni módon
látunk. A külső szervekre vonatkozóan ez még a legkevésbé
érzékelhető, az ember belső magatartását tekintve azonban
már feltűnőbb. Ezért kell lelki-szellemi lényünket
belecsúsztatni mindezekbe az egészen általános szervekbe,
egészen egyénivé kell alakítanunk őket, ismernünk kell azokat
az erőket, a belső szellemi-lelki fogódzókat, hogy a fület, orrot,
szemet, agyat, mindazt, amit öröklött szervként kaptunk,
egyénivé alakítsuk. Ez azt jelenti, hogy ha a születéssel
belépünk a fizikai világba, ismeretünknek kell lennie, és
nemcsak ismeretünknek, hanem gyakorlati lehetőségeinknek
arról, hogyan használjuk fel az embernek ezt az egész
csodálatos épületét, amelyről valójában a külső tudományból
oly keveset tudunk. Például az agy egészen finom felépítését
belsőleg ismernünk kell, mivel azt belülről kell átszerveznünk.
S mindazokat a szellemi-lelki fogódzókat, mindazt, ami
lehetővé teszi számunkra, hogy egyáltalán a születés és a halál
között egy emberi testben létezzünk, mindazt meg kell
szereznünk. Pontosan úgy, ahogy az életben jártasságot kell
szereznünk, úgy kell megszereznünk azt a képességet, hogy a
fizikai életben emberré tudjunk válni, a halál és egy új születés
között.

Ezt szemügyre kell vennünk, kedves barátaim, ennek egészen

világosnak kell lennie számunkra. S majd arról is fogalmat

8
alkothatunk, amit az emberről szóló pusztán fizikai tudással
nem ismerünk, és meg kell ismernünk azzal a másik tudással,
amelyet gyakorlatilag a halál és egy új születés között
sajátítottunk el. De tudjuk: az, amit a halál és egy új születés
között elsajátítottunk, mindabból épül fel, amit a korábbi földi
életben tettünk magunkévá. S ahogy bizonyos módon
szabályozott fizikai életünk itt a születés és a halál között,
ugyanúgy bizonyos módon szabályozott a halál és az új születés
közötti életünk is. Nemde, belépünk a fizikai életbe,
mondhatnánk, félig alva, álmodva, mint a kisgyermek. Először
nem tudunk emlékezetet kialakítani, először meg kell
tanulnunk, hogy kialakítsuk. Ha pontosabban megnézzük, azt
találjuk, hogy abban az időben, ameddig az emlékezetet
kifejlesztjük, bizonyos alkalmazkodást sajátítunk el a külső
világhoz. A gyermek először kaparászik, s csak ezután tanul
meg megfogni valamit. Itt bizonyos dolgokat elsajátít,
rendszeresen elsajátít. De sokat meg is tanul ebben az időben,
sokkal többet, mint ahogy általában megfigyeljünk. Majd
minden egyes életkor úgy végződik, hogy a későbbi a korábbira
épül rá. Az emberi élet tehát itt is a születés és a halál közötti
lefolyásában épül fel, nemcsak testi felépítésében. Éppen így
szabályozott az élet a halál és az új születés között. S csak
néhány dolgot kell lelkünk elé idéznünk, amit már régóta
tudunk, így meggyőződhetünk róla, mennyire szabályozott ez
az élet.

Látják, ezt már gyakran hangsúlyoztam, itt a földi létben

lelkiéletünkhöz szükségünk van énünknek egy képzetére,
amely nem szakad meg, miután egyszer összekapcsolódtunk
vele életünk második, harmadik, negyedik évében, abban az
időpontban, ameddig visszaemlékszünk. Olyan embereknél,
akiknél ez az én-fonál bizonyos mértékig megszakad, a lelki

9
egyensúly zavarra lép fel. Vannak ilyen emberek, már gyakran
említettem, de ezek mindig súlyos lelki betegségben
szenvednek. Előfordul, hogy egy ember hirtelen kiszakad
énjével való összhangjából. Nem emlékszik korábbi életére,
amelyben élt. Pályaudvarra megy, jegyet vált valamely helyre.
Értelme egész rendesen működik. Minden határállomásnál
egész értelmesen megtesz minden szükségeset. De nem
emlékszik arra, ami korábban volt. Belső élete csak addig a
pontig terjed, amikor elhatározta, hogy jegyet vált és utazni
fog. Körbeutazza a világot, értelme teljesen rendben van. Majd
jön egy pillanat, amikor tudja, hogy: ő „ő”. Korábban lelkiélete
emlékezet szempontjából megszűnt. Értelme lehet rendben,
emlékezete kioltódott. Ekkor az énje éppenséggel
szétrombolódott, és az embernek súlyos lelki betegsége van.

Nekem magamnak is volt egy ismerősöm, aki viszonylag magas

állásban hirtelen ilyen betegséget kapott. Miután mindent
elfelejtett, ami ő maga volt, hirtelen vágyat érzett, hogy
körutazást tegyen. Ahogy mondanánk, vaktában utazott a
világban egyik helyről a másikra, s végül ismét itt találta magát
Berlinben, a hajléktalanok egy menedékhelyén. Ott jött rá újra:
te vagy az, ez te vagy! A közbeeső idő egész érthető volt ugyan,
de nem függött össze az élet többi részével. Majd másodszor
is átesett ezen a betegségen; ekkor önkéntesen kereste a
halált, olyan tudatban, amelyben az emlékezet az énnel együtt
még nem kapcsolódott ki.
Nos, látják, ilyen módon ebben az életben a születés és a halál
között az énnek egy folyamatos fonálnak kell lennie, és a napi
élet folyamán egyetlen pillanatra sem szabad megszakadnia
annak a lehetőségnek, hogy mindenre emlékezzék, ami a
gyermekkornak addig az időpontjáig történt, ameddig

10
visszaemlékszik az ember, s így kell ennek lennie a halál és az
új születés közötti életben is. Ott is mindig meg kell lennie a
lehetőségnek számunkra, hogy megőrizzük énünket. Nos, ezt a
lehetőséget megkapjuk, éspedig azáltal, hogy az első idők a
halál után éppen úgy folynak le, ahogy azt már gyakran leírtuk.
A legelső idő a halál után úgy történik, hogy az ember mintegy
nagy tablón látja lepergett életét maga előtt. Ez napokon át,
tart, de mindig úgy, hogy az egész ott van, bizonyos fokig
egyszerre az egész addigi élet. Olyan ez, mint egy nagy
panoráma az ember előtt. Ha különben pontosabban
megnézzük, akkor előáll az, hogy ezeket a napokat az eltelt
életre történő visszapillantással már úgyszólván a megfigyelés
bizonyos árnyalata színezi. Az ember ezekben a napokban az
én szempontjából látja az életet, sajátos módon mindazt látja,
amiben énje részt vett. Azt akarom mondani, hogy látja a
kapcsolatokat, amelyek egy emberhez fűzték, de olyan
összefüggésben látja őket, hogy felismeri, hogy neki, magának
milyen gyümölcsöket hozott ez a kapcsolat ezzel az emberrel.
Nem egészen objektíven látja tehát a dolgot, hanem látja
mindazokat az eredményeket, amelyeket számára ez a
kapcsolat hozott ezzel az emberrel. Mindenütt a
középpontban látja magát az ember. S ez végtelenül fontos,
mivel, amikor ily módon mindent lát, ami számára
gyümölcsözővé vált, ezekből a napokból jön az a belső erő,
amelyre szüksége van a halál és az új születés közötti egész
életében, hogy ott az én gondolatát meg tudja őrizni. Mert az
ember azt az erőt, amellyel az ént meg tudja őrizni a halál és
egy új születés között, a legutóbbi élet e szemlélésének
köszönheti; valójában ebből származik ez az erő. S kedves
barátaim – még egyszer hangsúlyoznom kell ezt, még ha el is

11
mondtam már itt -, különösen a halál pillanata rendkívüli
jelentőségű.
A halál olyasmi, aminek a leggyakrabban két, egymástól
teljesen különböző oldala van. A halálnak innen, a fizikai
világból nézve, bizonyára sok vigasztalan, fájdalmas oldala van.
De valóban úgy van, hogy innen a halált csak az egyik oldalról
látjuk; ha azonban meghalunk, látjuk a másik oldalról is. Ott ez
a legmegnyugtatóbb, legtökéletesebb esemény, amit
egyáltalán átél az ember, mivel ez ott eleven tény. Míg itt
bizonyíték arra, érzéseink számára is, hogy milyen ingatag,
milyen múlékony az ember fizikai élete, a halál, a szellemi
világból tekintve, éppenséggel bizonyíték arra, hogy örökké a
szellem diadalmaskodik minden nem szellemi fölött, hogy
örökké a szellem az élet, a maradandó, kiapadhatatlan élet.
Bizonyíték arra, hogy a valóságban nem létezik halál, hogy a
halál egyfajta maja, látszat. Ebben rejlik a nagy különbség a
haláltól az új születésig terjedő élet, és a születéstől a halálig
terjedő itteni élet között.

Láthatják, hogy egyetlen ember sem képes a szokásos fizikai

megismerési eszközökkel emlékezni saját születésére. Saját
születését senki sem tudja tapasztalatból igazolni, mivel nem
látta. A születés olyasmi, ami az emberi szem előtt, itt a fizikai
életben nem állhat meg. A születés az előtt az idő előtt
történik, amelyre visszaemlékszik az ember. És a születés soha
sincs jelen emlékeinkben. A halál azonban – s ezáltal
különbözik jelentőségében a halál utáni születéstől – mindig a
legjelentősebb, legelevenebb, legtökéletesebb eseményként
áll a szellemi szem előtt a halál és az új születés közötti időben.
Mivel a halál éppen az, amiből a halál utáni én-tudatunkat
kapjuk. S éppen úgy, ahogy itt, fizikai létünkben lehetetlen

12
születésünkre emlékeznünk, éppen olyan szükséges és
magától értetődő ez abban az egész időszakban, amelyet a
szellemi világban töltünk el a halál és az új születés között, hogy
az a pillanat, amikor a szellem kiszabadítja magát a testből,
mindig szellemi-lelki pillantásunk előtt áll. Mivel a halálból árad
ki – éppen összhangban azzal, amit itt átéltünk – az az erő,
amire szükségünk van, hogy énnek érezzük magunkat. Azt
mondhatnánk: ha nem tudnánk meghalni, akkor egyáltalán
nem tudnánk a szellemi ént átélni. Mert azt, hogy átélünk egy
szellemi ént, annak a körülménynek köszönhetjük, hogy
fizikailag meg tudunk halni. Így tehát a dolog énünk számára
fontos. Ez az én azáltal erősödik meg, hogy átéljük az első
napokat a halál után, amikor még étertestben vagyunk. Majd
levetjük ezt az étertestet, és visszafelé menően azt az életet,
amelyet az emberi lélek átmenetének nevezhetünk a
lélekvilágon át, azt az életet, amely már hosszabb ideig tart,
mint a rövid, csak napokig tartó élet, amely közvetlenül a fizikai
halál után következik.

Nos, igen elterjedt az a vélemény, hogy aki be tud pillantani a

szellemi világba, az mintegy az egészet áttekinti. Ezt már
gyakran korrigáltam. Semmi sem tesz olyan szerénnyé, mint a
valódi bepillantás a szellemi világba. Akkor már hosszan
bepillanthat az ember oda, de a szellemi világ egyes tényeinek
kutatása éppen a szellemi világban annak erőivel valóban
hosszú, hosszú munka. Előítélet, ha az ember azt gondolja,
hogy az, aki betekint a szellemi világba, rögtön mindenről
felvilágosítást tud adni. S éppen úgy, ahogy itt a fizikai világban
fokozatosan kell kikutatni a dolgokat, korszakról-korszakra, így
van ez a szellemi világban is, hogy fokozatosan kell kutatni. De
éppen – s itt szeretnék egy olyan pontot érinteni, amely az itt
ülő egyik-másik léleknek mégiscsak fontosnak kell lennie -,

13
éppen az egyes szellemi tények abszolút összhangja, ha
fokozatosan kutatjuk ezeket, ahogy újra és újra, újból
kiderülnek, akkor ezek annak is, aki még nem lát be a szellemi
világba, bizonyíték arra, hogy jogos az, amit a valódi kutatás vív
ki a szellemi világban. „A szellemtudomány körvonalai”
(Geheimwissenschaft) c. művemben már korábban közöltem,
különböző szempontokból, hogy milyen hosszú ideig tartanak
az egyes szakaszok a halál és az új születés közötti életben.
Nos, van egy másik szempont is, amelyet most szeretnék
megemlíteni, s ezt még ott nem említettem, abból az egyszerű
okból, amelyet nem szeretnék eltitkolni. Ebből önök
megérthetik, hogy itt valódi, helyes módon műveljük a
szellemtudományt: abból az egyszerű okból, mivel ezt
akkoriban még nem tudtam, hanem csak azután tudtam
kikutatni. Adódik ugyanis egy bizonyos összhang a között az
élet között, amely itt, a fizikai síkon bontakozhat ki, és a halál
és az új születés közötti szellemi élet között.

Hiszen tudják, hogy életünket itt fizikai életként ébrenlét és

alvás között töltjük el, hogy egyrészt az ébrenlét alatt teljes
tudatunk van, majd a normál ember egy öntudatlan állapotban
van az elalvás és a felébredés között. Abból is tudják, amit „A
magasabb világ megismerésének útja” (Wie erlangt man
Erkenntnisse der höheren Welten?) c. művemben kifejtettem,
hogy ezt az alvó állapotot átsugározhatja az a tudat, hogy az
ember be tud pillantani abba, ami az elalvás és az ébrenlét
között történik. Ha az ember eljut odáig, hogy egyre jobban
megismerje azt az életet, amelyet a születés és a halál között
alvással töltünk el, akkor valóban az élet óriási gazdagságát
ismeri meg. Az emberélet óriási gazdagsága telik el éppen a
normális emberi lét számára ebben az öntudatlan állapotban
az elalvás és az ébrenlét között. Rendkívül sok minden történik

14
ott. S igen hamar feltűnik ebben az alvó életben, hogy ez sokkal
aktívabb élet, mint a felébredéstől az elalvásig tartó élet.
Az alvás alatt ugyanis énünkben és asztráltestünkben vagyunk,
és fizikai és étertestünk úgyszólván rajtunk kívül található. Nos,
bizonyára ez a külső élet is aktív élet, sőt némely embernél igen
aktív élet is. Azért tűnik olyan aktívnak, mivel mindazt a
passzivitást, amely ebben a külső életben van, valójában
egyáltalán nem mérlegeljük annyira. Valóban, ha
kezdeményezésünkből mindannak elő kellene jönnie, amit a
külső élet hordoz, akkor igen csodálkoznánk, milyen másként
történne ez. Gondolják el egyszer: minden reggel felkelnek.
Aligha jutnak arra azt elhatározásra, mit jelent az, hogy
felkelnek, hanem szokásból teszik. S valóban nem jutnak annak
pontosabb megismeréséhez, hogy az embernek bizonyos
időkben ilyen vagy amolyan állapotban el kell töltenie az
életét, hogy ennek az életnek megfelelő módon ingáznia kell –
igen, ahol lenne ilyen meggondolás, az egészen szokásos
módon történne. S most próbálják meg meggondolni, milyen
sok minden történik úgy, hogy mi bizonyos mértékig
automatákként éljük az életet. Akkor rájönnek, hogy
felismerjék, milyen rendkívül sok passzív dolog van az életben
a felébredés és az elalvás között, de milyen sok az aktív dolog
az elalvás és a felébredés közötti életben. Ott teljes az
aktivitás, óriási aktivitás. Érdekes, hogy azok az emberek, akik
viszonylag lassúak a külső életben a felébredés és az elalvás
között, a legbuzgóbbak az elalvás és a felébredés között. Ott az
ember óriási mértékben tevékeny, csak a normál életben nem
tud róla. S ha pontosabban bepillant abba, amit a lélek – tehát
az én és az asztráltest – ott művel, akkor ez a tevékenység
valóban bensőleg összefügg az ember egész létével.

15
Ha így átéljük az életet, akkor tudatosan rendkívül keveset
viszünk magunkkal ebből az életből. Feldolgozzuk az életet
úgy, ahogy az kívülről közeledik hozzánk, egyáltalán nem
hiánytalanul. Szeretnék egy közeli példát felhozni. Most
hallhatják ezt az előadást, amely, mondjuk, egy óráig tart. Igen,
valóban anélkül, hogy valakivel bizalmaskodni akarnék kedves
barátaink közül, akik itt ülnek, szabadjon azt mondanom:
lehetséges volna óriási mértékben többet hallani ennek az
előadásnak a szavaiból, mint amit az egyes tisztelt barátaink
hallanak, akik itt ülnek. Mert lehetséges volna sokkal többet
hallani, mint amit én magam tudok arról, amit mondhatok. De
önök – ezt csak azért kell mondanom, hogy a többit
kihangsúlyozzam – hazamennek, lefekszenek az ágyba,
alszanak, és reggel korán felébrednek. S az elalvás és
felébredés között – különben a normál tudat számára teljesen
öntudatlanul – Önök sokat feldolgoznak abból, amit most
egyáltalán nem hallhatnak meg. Rendkívül pontosan
feldolgozzák ezt a legközelebbi alvásuk alatt, és talán még a
többi éjszakán is. Látjuk, hogy a lélek egészen más módon
dolgozza fel az elalvás és felébredés között azt, amit felvesz
magába. S ha az fordulna elő, hogy valaki igen figyelmetlenül
hallgatott volna, de mintegy odaadó lenne, akkor már az
odaadáson keresztül mégis összekötné lelkével azt, ami az
előadásban szellemi tényezőkként, szellemi impulzusokként
rejlik. S ezt akkor feldolgozná az alvás folyamán, ahogy
szükségünk van rá, nemcsak a következő életre a halálig,
hanem a halálon túl is.

Így dolgozzuk fel az egész életet, ahogy az az ébrenlétben, a

felébredéstől az elalvásig folyik le. Mindazt, amit nappal
átélünk, éjszaka feldolgozzuk, s így úgyszólván tanulságokat
vonunk le abból, amire szükségünk van egész további

16
életünkben a halálon túl, a következő inkarnációba menően.
Saját prófétikus feldolgozói vagyunk életünknek, ha alvásba
merülünk. Ez az alvás alatti élet mélyen rejtélyes, mert
bensőleg összefügg azzal, amit átélünk, ahogy ez összefügghet
a külső tudattal. De mindezt feldolgozzuk abból a
szempontból, hogy termékeny-e következő életünk számára.
Amit önmagunkból tehetünk azáltal, hogy ezt megtudtuk, azon
múlik a mi munkánk az elalvás és a felébredés között. Ha
lelkünkben energikusabbak, hatásosabbak leszünk, vagy ha
szemrehányásokat kell tennünk magunknak: mi feldolgozzuk
azt, amit ilyen módon átélünk, úgy, hogy az élet számára
gyümölcsöző legyen. Látják ebből, kedves barátaim, hogy ez az
élet az elalvás és a felébredés között valóban rendkívül
jelentős, hogy mélyen döntő az ember egész rejtélyében.

Nos, a szellemi kutatónak egy nap az a szándéka támad – igen,

joggal mondhatjuk, a szellemi kutatónak egy napon az a terve
-, hogy csak egyszer ezt az alvással töltött életet
összehasonlítsa egy másfajta élettel, egy érzékeken kívüli
élettel. S ekkor eszébe jut, hogy összehasonlítsa ezt azokkal a
napokkal, amelyek az élettablót követik a kamalókában. S
látják, kedves barátaim – de ez éppen csak a kutató pillantása
számára adódik -, míg az ember itt az életben emlékként
mindenre emlékszik, amit itt, a mindennapi életben átélt: a
halál után, miután elmúlt az a pillanat, ameddig az élettabló
tartott, akkor az ember emlékezni képes minden éjszakájára. S
ez egy fontos titok, ami itt kibomlik az ember számára.
Emlékszik minden éjszakájára. Ez a visszaemlékezés úgy
mutatkozik meg, hogy az ember valójában az utolsó éjszakától,
amelyet itt az életben eltöltött, visszafelé él az előzőig és így
mindig tovább. Ismét átéli az egész életét visszafelé, de úgy,
ahogy ezt az éjszaka oldaláról szemlélte. Tehát mindazt, amit

17
az ember az életben öntudatlanul gondolt és keresett, újra
átéli a visszafelé menő emlékezetben. Valóban átmegy az
egész életén, de nem a nappali oldalról kiindulva. Körülbelül
meddig tarthat ez? Nos, gondolják el, hogy az ember életének
mintegy egyharmadát átalussza. Vannak emberek, akik
természetesen még sokkal többet alszanak, de átlagban mégis
az élet egyharmadát alussza át az ember. Ezért a visszafelé
vezető út is körülbelül az eltöltött földi élet egyharmadáig tart,
ami alatt az ember átéli az éjszakákat. Gondolják el, milyen
csodálatosan összecseng ez a többi adódó szemponttal.
Mindig azt mondtuk, hogy a kamalóka-élet körülbelül az
élettartam egyharmadáig tart. Ha azonban figyelembe vesszük
az előbb mondottakat, akkor belátjuk, hogy ennek ismét
egyharmadnak kell lennie. Így hangolódnak össze a dolgok!
Minden egyes dolog mindig újra összhangban van. Ez a
csodálatos a szellemi kutatásban: az ember megismer egy
tényt, s ez meg van határozva, így megismeri egy másik
oldalról. Úgy van ez, mintha egy hegyre mászna fel: ott van
kilátás az egyik, majd a másik oldalról is. A változatosság
ellenére a lényeges dolgok mindig összecsengenek. Így
elmondhatjuk itt: a földi életben a születés és a halál között
úgy éli át az ember az életet, hogy azt mindig megszakítja az
éjszakai élet, és az ember a nappali életre emlékszik, azokra a
dolgokra, amelyeket nappal élt át. De az éjszakai életben az
ember másként foglalkozik ezekkel a dolgokkal, ezeket, mint
mondtuk, csak feldolgozza. Arra, amire itt a fizikai életben nem
tud emlékezni, a kamalóka-életben azonban emlékezni tud. Ez
egy fontos összefüggés, s ebből megérthetnek némely dolgot,
amelyek különben nem érthetőek minden további nélkül.

Különösen a mostani időkben igen sok, viszonylag fiatalember

megy át a halál kapuján. Már több szempontból említettem

18
azt, milyen jelentősége van ennek az ember egész életére
vonatkozóan. De nézzünk elsősorban csak erre a két szakaszra,
amelyet most jellemeztem – a másikhoz még eljutunk ezekben
a napokban -, arra az életre, amely csak napokig tart az
étertestben, ahol az élettabló jelenik meg az ember előtt, majd
a lélek életére a lélekvilágban. Mialatt az ember éjjelenként az
előző földi életen megy át, könnyen beláthatja, miért kell azt
mondania a szellemi kutatónak: már az életnek ez a két
szakasza a halál és az új születés között más egy olyan ember
számára, aki viszonylag korán ment át a halál kapuján, mint
annak, aki csak későn ment át rajta. Ez közeli számunkra, mivel
most oly sok ember megy át viszonylag fiatal korban a halál
kapuján.
Látják, úgy van ez, hogy az egyes szakaszok, amelyeket a fizikai
élet számára adtam meg, nagy jelentőségűek ennek az életnek
a szempontjából. A következő életszakaszokat adtam meg: az
elsőt a hetedik évig, a fogváltásig, majd tizennégy éves korig, a
nemi érésig, majd huszonegy éves korig és így tovább, hét
évenként. S ha ezt komolyan veszik, ami az elfolyó életnek
ezekben a különbségeiben rejlik, akkor a 35 éves kor egy fontos
életszakasz. Eddig úgyszólván egyfajta előkészületben
vagyunk, míg később az előkészület befejeződött, és az élet
inkább annak alapján épül fel, ami 35 éves korig előkészült.
Ennek a 35 éves kornak nagy jelentősége van. Eddig tart
ugyanis nemcsak a testi, hanem a lelki növekedése is annak az
embernek, aki valóban növekszik lelkileg. Ekkor döntő
hangsúlyozni azt, hogy az élet érettségéből némely dolgot csak
35 éves kor után lehet elérni. Nos, ha ezt a 35 éves kort más
szempontból szemléljük, akkor még jelentősebbnek tűnik
számunkra. Látják, ha ezeket a hétéves életszakaszokat lelkünk
elé idézzük, akkor először 7 éves korig a fizikai test kialakítását,

19
14 éves korig az étertest kialakítását látjuk. Tizennégytől 2l
éves korig tagozódik ki, alakul ki az, amit asztráltestnek
nevezünk, majd az érzőlélek 28 éves korig, az értelmi, vagy
kedélylélek 35 éves korig, majd később a tudati lélek, 42 éves
korig. S ezután jutunk a szellem-énhez, ami egyfajta
visszafejlődés az asztráltesten, és így tovább. A többi
életszakasz nem hétéves periódusokban történik, hanem
rendszertelenül. Csak a jövőben válik ez majd rendszeressé.
Eltekintve attól, amit itt a nevelés, mint bűnt elkövet, 35 éves
korig ez azonban viszonylagos rendszerességgel történik.

Nos, feltűnhet valakinek ennek az egész élet-kialakításnak a

mélyebb jelentősége, nevezetesen akkor, ha olyan embereket
szemlél, akik ezekben a különböző életkorokban halnak meg.
Tegyük fel – ezt elsősorban példaként említem -, hogy követjük
egy 11, 12, vagy 13 éves kislány vagy fiú lelkét, egy olyan lelket,
aki tehát 11, 12, vagy 13 évesen ment át a halál kapuján.
Ezután, mint ahogy már kifejtettem, ilyen esetben az történik,
hogy az étertest – hiszen ez elméletben még az összes
következő évekről gondoskodhatott volna – fel nem használt
erőkkel rendelkezik. De különben is az történik, hogy az ember
valójában egész élete folyamán a születés és halál között a
halálra készül elő. Valóban a halálra készül elő, mivel
lényegében egész életünk abban áll, hogy előkészülünk a
halálra, amennyiben folytonosan a test szétrombolásán
dolgozunk. Ha nem tudnánk szétrombolni, akkor egyáltalán
nem tudnánk semmiféle tökéletességhez eljuttatni, mivel ezt a
tökéletességet úgyszólván a külső fizikai test szétrombolásával
vásároljuk meg. Ha most egy 13 éves ember megy át a halál
kapuján, akkor nem végez olyan hosszú rombolási munkát,
mint amelyet valójában végezhetett volna. Nem viszi végbe

20
azt, amit végigvihetett volna. Ez figyelemreméltó módon
fejeződik ki.
Ha követünk egy ilyen lelket, akkor a szellemi világban egy
meghatározott időben a halál és az új születés között
viszonylag hamar egy – mondhatnám – igen figyelemreméltó
társaságban találjuk. Olyan lelkek között találjuk meg, akik úgy
készülnek egy következő életre, hogy már hamarosan le kell
jönniük a Földre, tehát olyan lelkek között, akik nemsokára
megtestesülnek. Ezek között élnek olyan lelkek, akik 11, 12, 13,
14 éves korukban mentek át a halál kapuján, ezeket a lelkeket
helyezték oda. S ha pontosabban körülnézünk ezekben az
összefüggésekben, akkor sajátos módon kitűnik az, hogy
ezeknek a lelkeknek, akik hamarosan alászállnak földi
életükbe, arra van szükségük, amit számukra ez a többi lélek
fel tud vinni a Földről, hogy ismét erősödjenek abból az
energiából, amelyre szükségük van, hogy megtestesüljenek.
Tehát a fiatal lelkek erőteljes segítséget jelentenek azoknak a
lelkeknek, akiknek hamarosan le kell jönniük a Földre.

Az ilyen segítséget, normál körülmények között olyan

gyermekek, akik teljesen normálisak voltak, vagyis nem volt
semmiféle kiemelkedő szellemi életük, hanem csak érdeklődő
gyermekek voltak – az ilyen segítséget, amelyet ők nyújtanak,
az ember többé már nem tudja nyújtani, ha későbbi korban hal
meg. Akkor is megvan a maga feladata. Mindenkinek a
karmájához kell alkalmazkodnia, és nem kell azt gondolnia: én
ebben vagy abban az életkorban szeretnék meghalni; hanem
az ember abban a korban hal meg, amelyben a karma meghalni
engedi. Az olyan segítséget, amelyet az ember lélekként olyan
lelkeknek nyújthat, akik inkarnációjukra várnak, már nem tudja
nyújtani, ha későbbi életkorban hal meg. Ez azzal függ össze,

21
hogy az élet első felében az ember még bizonyos módon
közelebb áll a szellemi világhoz, mint a második felében. Más
módon megint nem így áll a dolog; de bizonyos módon az élet
első felében az ember közelebb áll a szellemi világhoz. Az egész
élet ugyanis úgy folyik le, hogy minél hosszabb ideig él az
ember fizikai testben, annál inkább távolodik a szellemi
világtól. Egy egyéves gyermek még igen közel áll a szellemi
világhoz. Még 14 éves korig is így van; akkor úgy van benne az
ember a fizikai testben, hogy könnyen eljuthat olyan lelkek
világába, akik nemsokára ismét keresik inkarnációjukat. Ez
feltételezi, hogy igen fiatal korban bekövetkezett halállal van
összekötve, már a tablónál is, amit ott átél az ember, mást él
át, mint az, aki későbbi életkorban hal meg. S itt a 35 éves kor
fontos határt jelent.

Ha az ember a 35. éve előtt hal meg, akkor elsősorban átéli az

élettablót, majd visszafelé megy az életen, az éjszakákon
keresztül. De erre az elmúlt életre való visszatekintés alatt
mintegy a „tükör mögött” látja az ember a szellemi világot,
mintha keresztülnézne az élettablón, a szellemi világot,
amelyet elhagyott, amikor megszületett. Ha átlépte a 35. évet,
akkor ez egészen más. Az ember nem lát úgy befelé, mintha ő
maga belül lenne, mielőtt megszületett. Most egyenesen úgy
tűnik számára, hogy ez valami abból, ahol oly sok ember
fiatalon hal meg. Mivel annak, hogy „még hátulról látja a
szellemi világot”, 35 éves korig nagy jelentősége van.
Tizennégytől 16 éves korig különben semmiféle ilyenfajta
közvetlen látás már nincsen, de ettől számítva 35 éves korig,
ha akkor hal meg az ember, úgy van, mintha az élettablóban, a
visszapillantásban még mindenütt belülről tükröződne a
szellemi élet. Ha tehát az ember egészen gyermekként hal
meg, akkor valójában nem sokat lát az átélt életéből; ott

22
csaknem rögtön egyenesen a szellemi világba lát be. Ha az
ember 13 évesen hal meg, akkor már van visszapillantása, de e
mögött rejlik a szellemi világ. Még világosan birtokolja a
szellemi világot. Ha később hal meg, akkor ugyan közvetlenül
már nem birtokolja, de a szellemi világ azt tartalmazza, amit
saját életeként lát az ember. Tehát még összefügg azzal,
amiből leszállt, egészen 35 éves koráig. Így az, aki a 35. éve
előtt hal meg, valóban már ezekben az első életszakaszokban,
amelyeket ott azokban a napokban él át, amikor az élettablót
látja, majd ismét a visszafordulásban a szellemvilágon át,
valójában ezen átélés alatt közvetlenül egyfajta hazába tér
meg ismét, amelyet születésekor elhagyott. Közvetlenül az az
élménye van: belépsz egy olyan világba, amelyből kiléptél. Ez
óriási jelentőségű, mivel az, aki így hal meg, az közvetlenül,
mint látják, bizonyos szempontból könnyebben léphet a
szellemi világba, mint az, aki később hal meg. Tehát a halál
utáni visszapillantásból rendkívül sok spirituális, szellemi
tartalmat visz be következő életébe a születés és a halál között.
S azok sokan, akik mostani időnkben korán halnak meg, ebből
a szempontból is a szellemi igazságok és felismerések fontos
hordozói lesznek, ha egy következő inkarnációjukban ismét
lejönnek a Földre.
Így látjuk, ahogy az óriási fájdalom, amely most kiárad a világra,
mégis szükséges a létezés egész alakulásához. Mert a most
kifolyó vér a spirituális élet bizonyos fokú felfrissülésének a
szimbóluma lesz a jövőben, ami szükséges az
emberiségfejlődés egésze szempontjából. Mivel mások
lesznek azok a lelkek, akik most oly korán mennek át a halál
kapuján, és alászállnak, a legtöbben másként jönnek le, mintha
az élet legszélső határáig jutottak volna a materiális létben, és
ezután haltak volna meg. Az is a kozmikus bölcsességhez

23
tartozik, hogy most számos lelket hívnak el, hogy már a
visszapillantásban és a visszafelé élésben mély szellemi
titkokat szemlélhessenek a földivel rokon módon. Az is a
kozmikus bölcsesség, hogy ezeket a lelkeket majd eltöltheti az,
amit jobban látnak, ha még egyszer megszemlélik, és
megerősödnek a rövidebb földi élet által, amelyet végigéltek.

Ez az igazi kozmikus bölcsesség. S így elmondhatjuk, hogy sok

minden, ami joggal fájdalmas számunkra, ha pillantásunkat
csupán a földi lét szempontjából irányíthatjuk rá, az engesztelő
tekintetünknek mutatkozik meg, ha a szellemi szemlélet
szempontjából vizsgáljuk. Nos, így van ez az egész élettel.
Bizonyos, kedves barátaim, hogy a földi fájdalom az ilyen
szemlélet révén nem csökken. Ezt is át kell élnünk. Mert ez
éppen annak a feltétele, hogy újra ki lehessen egyenlíteni. Ha
nem éltük volna át a fizikai világban, akkor nem lehetne
kiegyenlíteni. Ha azonban sok minden miatt szenvednünk is
kell a fizikai világban, mégis vannak olyan pillanatok, amikor a
szellem álláspontjára helyezkedhetünk. Akkor olyan dolgokat,
amelyek alacsonyabb szempontból fájdalmasnak tűnnek
számunkra, mintegy áldozatnak fogjuk tekinteni, amelyet meg
kell hoznunk a magasabb szellemi világok lényei számára, hogy
ne egyoldalú, hanem sokoldalú módon jusson előre az egész
világ és az emberi lét fejlődése.
Az engesztelődést bizonyos fájdalmakra először ki kell küzdeni,
s ehhez a fájdalmat előbb végig kell élni. A szellemtudomány
bizonyára nem tudja megtakarítani számunkra a fájdalmat, de
megtaníthat bennünket arra, hogy odavigyük a létezés
oltárára, és keressük a kiegyenlítést, és ismerjük fel a kozmikus
bölcsességet minden fájdalom ellenére, amelyet magasabb
célok érdekében kell okoznia. Ez az, amit fontos útravalóként

24
adhat számunkra, az egész emberi lét számára a
szellemtudomány. S ebből a szempontból is, mondhatnám,
egyenesen abból az érzésből, amit a szellemtudomány adhat
számunkra, rátekintve korunk fájdalmas eseményeire is,
mondjuk el azt, amit már gyakran elmondtunk itt:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A népek áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

25
26
A legutóbbi földi lét
hatásainak átélése és erővé
változása a következő
inkarnáció számára
Berlin, 1915. november 18.

Elsőként rám hárul a súlyos, szomorú kötelesség, hogy

közvetítsem önöknek azt a hírt, hogy kedves barátnőnk, a
müncheni páholy vezetője, Stinde kisasszony azokhoz tartozik,
akiket ma már a szférák embereihez kell számítanunk. Tegnap
este elhagyta ezt a fizikai síkot. Nincs rá lehetőség, hogy az első
pillanatokban erről a társaságunknak oly rendkívül nehéz,
jelentőségteljes veszteségről beszéljek, csak néhány szót
szeretnék erről a számunkra igen fájdalmas, fontos
eseményről a mai szemlélődésünk előtt mondani.
Stinde kisasszony azokhoz tartozik, akit barátaink szélesebb
körében – mondhatnám – magától értetődően ismertek.
Azokhoz tartozik, akik ügyünket a legmélyebben szívükbe
zárták, teljesen azonosultak ügyünkkel. Az ő és barátnője,
Kalckreuth grófnő házában 1903-ban tarthattam az első intim
hangulatú előadásokat Münchenben. S elmondhatjuk: ettől az
első alkalomtól kezdve, amikor Stinde kisasszony közelebb
került hozzánk, összekötötte nemcsak egész személyiségét,
hanem egész értékes, kiváló, a mérleg serpenyőjében súlyosan
latba eső munkaerejét a mi ügyünkkel. Hiszen elhagyta azt, ami
korábban, mint művészeti hivatás drága volt számára, hogy

27
egészen és kizárólag a mi ügyünk szolgálatába állítsa erejét. S
azóta ritka objektivitással, egészen személytelen módon,
intenzíven működött ezért az ügyért szűkebb és szélesebb
körben egyaránt. München számára ő volt a lelke egész
működésünknek. S olyan lélek volt, akiről az ember
elmondhatta, hogy lényének belső kvalitásai a legjobb
garanciát nyújtották arra, hogy ezen a helyen ügyünk a lehető
legjobban alakulhat. Hiszen tudják, kedves barátaim, ott voltak
a misztériumjátékok előadásai, és mindaz, ami ezzel
kapcsolatban volt Münchenben, ami az ottani tevékeny
személyiségekre egész sor, évekig tartó munkaterhet rótt. Ezt
a munkaterhet Stinde kisasszony barátnőjével a legintenzívebb
módon vállalta, s mindenekelőtt szabadjon elmondanom, hogy
a leginkább magától értetődő módon, ami egészen ügyünk
legbensőbb lényéből született, abból az akaratból, amely csak
ügyünknek ebből a benső lényéből születhet meg. S talán
szabad azt is hangsúlyoznom, hogy az intenzív munka, amelyet
Stinde kisasszony végzett, az utóbbi években valóban erősen
felemésztette életerejét. Így valóban bevallhatjuk magunknak:
ezt az értékes, az utóbbi években talán túl gyorsan
felemésztett munkaerőt a legszebb, legkielégítőbb módon a mi
ügyünknek szentelte. S azok között, akik Stinde kisasszonyt
közelebbről ismerték, nem tudtak attól a benyomástól
szabadulni, hogy ez a személyiség legjobb munkatársaink közé
tartozott. Bizonyos, kedves barátaim, hogy Stinde kisasszony
tevékenységéből is némely dolgot itt-ott félreértettek, és
remélnünk kell, hogy azok a barátaink és követőink is, akik
Stinde kisasszony tevékenységét előítéleteik miatt
félreismerték, utólag valóban elismerik azt a napszerű
erőteljességet, amely ebből a személyiségből áradt. S azok,
akik távolabbi köreinkből meg tudták figyelni, mit tett Stinde

28
kisasszony a mi ügyünkért, mindazokkal, akik közel álltak
hozzá, a legdrágább emlékeket őrzik róla. Hiszen egyenesen az
ő részéről biztosak lehetünk abban, hogy különösen
hangsúlyoznunk kell azokat a szavakat, amelyeket ezekben a
napokban gyakran ki kellett mondanunk, kapcsolódva egyes
barátaink távozásához a fizikai síkról – szabadjon éppen Stinde
kisasszonyra tekintettel a sok megvívandó dolog és
ellenségeskedés mellett, amelyek ügyünket érintik a világban
– ezeket a szavakat hangsúlyozni. Mi, akik igazán és őszintén
valljuk a szellemi világok létét, azokat, akik csak létük formáját
változtatták meg, de lélekként őszintén velünk vannak annak
ellenére, hogy átmentek a halál kapuján, a legfontosabb,
legjelentősebb munkatársaink közé számítjuk. Az a fátyol,
amely még sokszorosan körülveszi azokat, akik fizikai testben
megtestesülnek, fokozatosan lehullik, és – amiben bizonyosak
vagyunk – drága halottaink lelkei hatnak közöttünk. S éppen
ilyen segítségre van szükségünk, kedves barátaim. Olyan
segítségre, amelyért már nem a fizikai síkon kell megvívni,
olyan segítségre, amelyet a fizikai sík akadályait illetően nem
kell figyelembe venni. Amikor a legmélyebben,
legkomolyabban hiszünk ügyünk előrejutásában, a világ
kultúrájában, ez azért van, mivel tudatában vagyunk annak,
hogy azok, akik egyszer hozzánk tartoztak, akkor is, ha szellemi
eszközökkel a szellemi világból működnek közöttünk, a mi
legjobb erőink. Néha meg kell erősödnie a bizalomnak,
amelyre ügyünk érdekében szükségünk van, hogy tudjuk:
halott barátainknak köszönjük meg, hogy közöttünk vannak, és
mi az ő erőikkel együtt végezhetjük munkánkat a szellemi
világkultúráért, amely a kötelességünk.

29
Ebben az értelemben kívántam ma néhány szóval már ma
érinteni ezt a fájdalmas eseményt, és még közölni azt, hogy az
elhamvasztásra jövő hétfőn, egy órakor, Ulmban kerül sor.
Most szeretném folytatni azokat a vizsgálódásokat, amelyeket
tegnapelőtt kezdtünk el. Nemde, olyan időkben, mint a miénk,
amelyekben a halál rejtélye oly sokrétűen lép az emberlélek
elé – ezt már tegnapelőtt hangsúlyoztuk -, ezek az idők arra
intenek, hogy rákérdezzünk, milyen felvilágosítást kaphat az
ember a szellemi világokról. Ilyen időkben, amikor az
emberiséget oly nehéz próbáknak vetik alá, mint a mostaniak
is, ezeket egyenesen arra teremtették, hogy az emberi lélek
irányt vehessen arra, ahol kérdések támadnak fel benne a
szellemi világok lényeiről. Mert, kedves barátaim, ki ne akarná
minden részletében annak, ami ma a kultúrvilág legnagyobb
részében történik, egy nagy élet-rejtély feltámadását látni? S
ki ne sejtené, hogy nagy összefüggések vannak elrejtve az ilyen
események mögött, ahogy ezek ma tágabb környezetünkben
megjelennek, és az emberi lelkeket, szíveket fájdalommal,
szenvedéssel, de reménnyel és bizakodással is töltik el?
Bizonyos, hogy aki csak rövidlátó pillantással szemléli a
világeseményeket, az az ilyen átfogó eseményeket a
legközelebbi szerint ítéli meg, amely megelőzte, és követheti is
a többit. Aki azonban csak kívülről, anélkül, hogy bármilyen
ezoterikus dologba belemélyedne, rátekint a világesemények
folyamatára, és a korábbi időket összeveti a jelenlegiekkel,
annak tudatossá válhat az, milyen végtelenül sok függhet össze
azzal, ami – mondjuk – egészen más módon, immár ennek
hatásaiként lejátszódik a világon. Sok ember most azt mondja,
hogy a jelenlegi háborús események csupán külső politikai
ellentétek eredményei, egyes nemzetek, egyes népek

30
ellenségeskedéseinek eredményei. Bizonyára igaz ez. S nem
arról van szó, hogy szorosabb értelemben valami ellenvetést
tegyünk az ilyen felfogás igazsága ellen. De ha önök például a
középkori élet kezdetén zajló harcokat nézik, amelyek a Közép-
és Dél-Európában élő, mindenekelőtt a római birodalomhoz
tartozó népek között játszódtak le, akkor elmondhatjuk: ezek
a harcok ott politikai harcok formájában történtek, politikai
ellentétekből származtak, amelyek ott fennálltak, és okai
ezekben a közvetlen, kézenfekvő ellentétekben rejlettek. De
ezek a harcok lezajlottak. Előidézték az egész európai élet
bizonyos átalakulását. Ha önök csak egy kicsit fellapozzák a
történelmet, és megnézik, mi történt akkor a közép-európai
népek harcában, mondjuk, a római birodalom népeivel, akkor
azt fogják mondani: az európai világ egy korábbi
megjelenéséből egy későbbi megjelenési forma jött létre. De
ha az ember egészen értékelni akarja, amiről itt szó van, akkor
az egész utána következő történelmet szemügyre kell vennie.
Mivel ez a rákövetkező történelem, ahogy Európában
lejátszódott, nem játszódhatott volna le úgy, ahogy történt, ha
az akkori harcok nem úgy végződtek volna, ahogy végződtek.

S mi minden tartozik ehhez az európai történelemhez? Annak

egész módja, ahogy a kereszténység elterjedt és megszokottá
vált Európában, idetartozik! Ha a mélyebb összefüggéseket
nézik, akkor azt mondhatják: mindazzal, ami a következő
évszázadokban történik, úgy áll a dolog, hogy ez az
évszázadokon keresztül történt esemény, okaival együtt
összefügg az akkori harcokkal. Ez azt jelenti, hogy azokkal az
eseményekkel, amelyekre utaltunk, összefügg az európai világ
egész későbbi alakulása, a szellemi viszonyokig menően.
Vizsgálják csak meg ezt egész súlyánál fogva, s így azt
mondhatják: abból, ahogy a kereszténység elterjedt

31
Európában, ahogy formát öltött azáltal, hogy a fiatal germán
népek az elöregedett római népek ellen egyesítették fiatal
erőiket azzal, amit legérettebb gyümölcsként, keresztény
„angyali üdvözletként” áramlott be az emberiségbe, ezáltal
megteremtődött egy bizonyos európai atmoszféra, amelybe
belehelyezkedtek a következő lelkek.

Tehát ahogy a lelkek a következő évszázadokban éltek, amivé

ezekben az évszázadokban váltak, az összefügg ezekkel az
eseményekkel. Ha ebből kifolyólag akkoriban azt mondta volna
valaki: na és aztán? Ez a dél- és közép-európai népek politikai
ellentéte – akkor igaza lett volna. De az, aki azt mondta volna:
idenézz, minden következő évszázad szellemi kultúrájának
alakulása abból indul ki, ami itt történik, akkor neki is igaza lett
volna, mégpedig tágabb értelemben. Azzal, hogy az ember
valaminek a kézenfekvő okait megtalálja, hogy azt mondja, ami
a legkézenfekvőbb ellentétele valaminek, azzal nem érinti az
esemény egész jelentőségét. Ezen a világon a dolgok a
legbensőbb módon összefüggenek. S ha belső erőre van
szükségünk, hogy úgyszólván megtaláljuk a megfelelő erőt
ügyünk képviseletéhez, akkor csak arra kell emlékeztetnünk,
hogy egy még valóban kisebb körben, mint a miénk, együtt
ültek azok, akik a keresztény kinyilatkoztatás kezdetén a
kereszténység nagy, kozmikus igazságát képviselték. Már
gyakran használtam ezt az összehasonlítást, de ma is még
egyszer alkalmazni akarjuk.
Volt egy olyan kor, amelyet egyenesen így írhatunk le: látjuk a
régi római birodalmat. Látjuk, ahogy teljes egészében a régi
pogány világszemlélet atmoszférájában él. Látjuk ezt a
birodalmat embereivel, akik bizonyos mértékig a felső
rétegeket alkotják. Lent, valóban sokkal inkább lent, mint a mi

32
mai „lent” fogalmunk, valóban a mindennapi értelemben
„lent”, a katakombákban, a föld alatt látjuk az első,
kevésszámú keresztényt, azzal, ami egészen idegen a fenti
világkultúrának, de amit annyira szívükön viselnek, hogy az ezt
hordozó erő valóban világ-átalakító erő. S kedves barátaim, ha
elképzeljük ezeket a katakombákat: ott lenn a katakombákban
látjuk az első keresztényeket, a Krisztus-impulzusra irányuló
gondolataikkal, és fejük fölött a rómaiakat – hiszen tudják,
hogyan bántak az első keresztényekkel, ezt nem kell önöknek
elmesélnem. S ha néhány évszázaddal ezután képet festenek
lelkük elé, milyen másként néz ez ki! Elsöpörték azt, ami felül
volt, és alulról feltörekedett az, ami megvetve, rejtve volt lent.
Bizonyos, hogy az idők és a formák, amelyekben ez történik,
változnak, de a lényeg megmarad. Azokról is, akik ma a külső
tudományos kultúrát, a külső szellemi kultúrát képviselik, ha
nem is helyileg és szó szerint kell venni, de el lehet mondani,
hogy „fent” érzik magukat, és amit a mi sorainkban folytatnak,
néhány szektariánus, néhány nem normális fej
világszemléletének nevezik. De az, aki valóban behatol a mi
világszemléletünk lényegébe, és akit ez valóban átjár, az
bizakodhat abban, hogy itt is egyszer a lent fentté válik. S akkor
már összekapcsolhatjuk a gondolatokat, az átformált világ
gondolatait, amelyek napjaink nehézségeiből adódnak,
csatlakozva ahhoz, amit az emberiségnek a szellemben kell
megértenie. Mivel alig van nagyobb hasonlóság a mi korunk és
azon kor között, amelyben ez lejátszódott, mint a még fenti,
régi római kultúra és a kevés, hű lélek által képviselt
kereszténység között, amely még lent volt.

Szeretném felhívni a figyelmet, ha nem is teljesen pontos,

pedáns utalással ezekre a dolgokra, hogy ha érzéseink,
amelyek ezekben a napokban igen átfogóak, erősen össze

33
akarnak szűkülni, akkor egyenesen jó, ha így a mi korunkat és
Rómát a kereszténység első felemelkedésétől képekben,
imaginációnk számára lelkünk elé állítjuk.
Nos, kedves barátaim, sokan, akik ma találkoznak azzal, amit
szellemtudománynak nevezünk, kétségtelenül egészen mást
kell érezniük abból, amit a szellemtudománynak képviselnie
kell, azzal szemben, amit különben általában a ma
„normálisnak” nevezett ember képvisel. De itt is csak arra kell
tekintenünk, ha helyesen akarjuk ezt megérteni, hogy mégis
milyen másfajta volt a kereszténység első megjelenése azzal
szemben, ami az akkoriban különben normálisnak
nevezetteknél, talán a rómaiaknál mindennapos volt. Egy ilyen
gondolattal szemben bizakodónak kell lennünk, ha mindig újra
és újra azt válaszolják nekünk, hogy hiszen az ember a jogosult
megismerési eszközökkel az ilyen világokat nem érheti el,
amelyekről itt szó van. De Zweig-jeinkben a bensőségesebb
munkát úgy kell felfognunk, hogy azt mondjuk: ez az élet a mi
Zweig-jeinkben nem haszontalan. Nem közömbös magával a
mi ügyünkkel szemben az, hogy az ilyen Zweig-ekben
összejövünk, és mindig ismét megújítjuk ismeretségünket
nemcsak tanításunk elméleti eredményeivel – nem erről van
szó -, hanem a szellemi világ konkrét dolgai és lényei iránti
meleg érzéseinket is. Ezáltal beleszoktatjuk magunkat
olyanfajta lelki érzésekbe és érzületekbe, amelyek
mindenképpen lehetővé teszik számunkra, hogy a szellemi
igazságokat másként vegyük fel, mint azok, akik erre nincsenek
előkészülve. Már Zweig-estjeinken is muszáj néha a szellemi
megismerés magasabb, későbbi részleteiről is mondani
valamit, nem kezdhetjük mindig újra az elején. De a Zweig-
életben való otthonosságnak is barátaink legnagyobb részének
lelkében lehetőséget kell biztosítania arra, hogy felvegyék

34
magukba az olyan dolgokat, amelyeket tegnapelőtt
hangsúlyoztam, szellemi megismerésünk igazolásának sajátos
módját.
Ezeket a dolgokat nem lehet ugyanolyan módon igazolni,
ahogy a külső dolgokat igazolják: mint amikor nyitott szemmel
nekiütközünk az embereknek. De az, akinek érzéke van olyasmi
iránt, amit a legutóbbi alkalommal hangsúlyoztam, az, ha maga
még nem is tekint be a szellemi világokba, de érezni fogja, hogy
a szellemi igazságok önmagukat kölcsönösen támogató
igazságai növelik az igazság értékét. Ezért még egyszer fel
akarom hívni a figyelmet arra, milyen jelentős az, hogy
egyrészt évekig tartó megfigyelés révén előkerül egy bizonyos
szempont, hogy életünk egyharmadát a születés és a halál
között ismét átéljük a halál után, s már találnunk egy egészen
más szempontot is. Ez valójában abban áll, hogy az alvást egy
sajátos formában éljük át ez alatt az idő alatt, amelyet
kamalókának nevezünk, s ez az idő egyúttal az élet
egyharmada a fizikai síkon. Ezt a két szempontot egymástól
teljesen függetlenül, különböző kiindulópontokból találtuk
meg. S így már más alkalmakkor is megmutattuk, hogyan
jutunk három vagy négy szempontból kiindulva mindig
ugyanahhoz. Így támogatják egymást kölcsönösen az
igazságok. Ehhez, kedves barátaim, egy érzést is el kell
sajátítanunk! S ez abból indulhat ki, amiről el szeretném
mondani, hogy létezik mintegy elementáris igazság-érzés
ezekhez a szellemi megismerésekhez. Hiszen erre gyakran kell
hivatkoznom, különben nem tudnám a későbbi, magasabb
igazságokat kimondani az egyes Zweig-esteken.

Tegnapelőtt felhívtam a figyelmet arra, hogy én-tudatunk

helyes tartalmát mintegy felszítja az a panoráma-szerű

35
áttekintés, amely a legutóbbi földi életről tűnik fel számunkra
a halál után. Ott életünket egyfajta élettablóban tekintjük át.
Lássák egész világosan, mi az valójában, amit ott látunk.
Megszoktuk, hogy itt a fizikai síkon emberekként bizonyos
mértékig világhorizontunk egyfajta középpontjában állunk, és
a világot környezetünkben látjuk, amely érzékeinkre
benyomást gyakorol. Áttekintjük a horizontot, amely
benyomást tehet ránk. Nem önmagunkba tekintünk ebben a
normális életben a fizikai síkon, hanem kitekintünk magunkból.
Fontos az, hogy ha fogalmat akarunk alkotni a közvetlenül a
halált követő életről, rögtön figyeljünk fel arra, hogy ez a
pillantás az élettablóra azonnal más, mint az, amit észleléskor
megszoktunk a fizikai síkon. A fizikai síkon kitekintünk
magunkból, a világot környezetünkként látjuk. Ott vagyunk,
kitekintünk, nem magunkba pillantunk. Csak közvetlenül a
halál után egy néhány napig tart, hogy látókörünket megtölti
az, amit átéltünk a születés és a halál között. Ott a
környezetből a központra tekintünk rá. Rátekintünk saját
életünkre, saját életünk időbeli lefolyására. Ezalatt különben
elmondjuk: itt vagyunk mi, s mindaz, ami ott van, a többi.
Közvetlenül a halál után ez a tudatunk: ez a különbség
közöttünk és a világ között nem létezik, hanem a környezetből
tekintünk rá az életünkre, s erre a néhány napra ez a világunk.
Ahogy az ember a szokásos érzékelésben a fizikai síkon
hegyeket, házakat, folyókat, fákat lát, úgy látja itt azt, amit
átélt az életben egy bizonyos szempontból, mint közvetlen
világát. S hogy ezt látja az ember, ez adja számára a
kiindulópontot énje fenntartásához az egész élet folyamán a
halál és az új születés között. Ez úgy megerősíti a lelket, hogy a
halál és az új születés között mindig tudja: én én vagyok!

36
Itt a fizikai életben azáltal érezzük énünket – hiszen ezt már
gyakran hangsúlyoztam -, hogy egy bizonyos kapcsolatban
állunk testiségünkkel. Látják, ha pontosan figyelnek az álomra,
akkor azt fogják mondani maguknak: az álomban nincs világos
én-érzésük, hanem gyakran egyfajta elválasztottságot éreznek.
Ez abból ered, hogy az ember itt a fizikai síkon valójában csak
teste érintése által érzi énjét. Egyszerű módon ezt így
képzelhetik el: felmutatnak ujjukkal a levegőbe – ott nincs
semmi! Tovább mennek: ott még mindig nincs semmi. Mikor
azonban nekiütköznek valaminek, akkor tudnak magukról.
Észreveszik, mikor nekiütköznek. S így jön létre énünk
észrevétele is. Nem magának az énnek – az én egy lény – de az
én-tudatnak, az énről való tudomásnak. Az ellenlökés felkelti a
figyelmünket önmagunkra. Tehát a fizikai életben azáltal
vagyunk én-tudatosak, hogy fizikai testben élünk. Ezért kaptuk
a fizikai testet. A halál és az új születés közötti életben azáltal
van én-tudatunk, hogy megkaptuk azokat az erőket, amelyek a
legutóbbi élet szemléléséből indulnak ki. Mintegy
nekiütközünk annak, amit a térbeli világ nyújt számunkra,
ezáltal nyerjük én-tudatunkat a születés és a halál közötti
életre.
Most következik egy egészen más élet, amely a születés és a
halál közötti idő egyharmadát teszi ki, amit gyakran kamalóka-
életnek nevezünk. Ez úgy van, hogy szemléletünk kitágul. Míg
az első napokban szemléletünk valójában csak önmagunkra, az
elmúlt életre, nem pedig a személyiségre irányul, a következő
időben ez már egészen más. Bizonyos, hogy énünkről való
tudomásunk megmarad. De fellép az – amit itt most
összefoglalok, és aminek önök is utánanézhetnek egyes
könyvekben és ciklusokban -, ami egészen egyedülálló: az,
amihez az embernek először még hozzá kell szoknia, mivel a

37
világ egész szemléletmódja teljesen más, mint itt, a fizikai
síkon. Nagyrészt abban áll, amit az embernek a halál után át
kell élnie, hogy beleszokjon egy másfajta szemléletmódba. Itt
a természetet pillantjuk meg magunk körül. Az, amit itt a fizikai
világban természetként megpillantunk, egyáltalán nincs meg
abban a világban, amely a halál és az új születés közötti
világunk. Ahhoz, hogy itt a természetet lássuk, van fizikai
szemünk, fülünk, és az egész fizikai érzékelő apparátusunk. S
más érzékelő szervekkel ezt a természetet a maga
színgazdagságában és egyéb tulajdonságaival nem lehet
érzékelni. Ezért vagyunk felruházva fizikai testtel, hogy a
természetet érzékelni tudjuk. A halál után annak a helyén, ami
most itt a természet körülöttünk, a szellemi világ van, amelyet
a hierarchiák világaként, csupán lények, csupán lelkek
világaként írunk le. A színeknek nem anyaguk, vagy
szubsztanciájuk, vagy tárgyuk van, hanem ezek csupán lények.
Ez a lényeges, amiről itt szó van. Ezért természetesen azoknak
a lelkeknek a legnagyobb meglepetése, akik itt a fizikai síkon
tagadják a szellemet. Mivel azok, akik tagadják a szellemet, és
semmit sem hisznek abból, olyan világba kerülnek, amely
teljesen ismeretlen számukra. Kényszerűen egy olyan világban
kell élniük, amellyel kapcsolatban azt akarták, hogy ne
létezzen.

Tehát körülvesz bennünket a csupán lényekből, lelkekből álló

szellemi környezet. S fokozatosan kidomborodik, kialakul
ebből az általános lélekvilágból – mindenütt olyan lelkek
vannak, akiket eleinte nem ismerünk; tudjuk: itt csupán lelkek
vannak, de egyenként nem ismerjük őket -, de fokozatosan
előlép a meghatározott, konkrét lélek, s előlépnek elsősorban
ebben az időben olyan emberek lelkei, akikkel együtt éltünk itt
a fizikai síkon. Megtanuljuk felismerni, mialatt a lelkek

38
bőségével kerülünk szembe, akik között vagyunk: ez a lélek az,
egy másik pedig más. Ismeretséget kötünk ezekkel a lelkekkel.
Elsősorban azzal kell megismerkednünk, hogy annak egész
módja, ahogy az ember a világon van a halál és az új születés
között, mégis lényegesen más, még más vonatkozásban is,
mint ahogy említettem, mint annak módja, ahogy itt a fizikai
síkon van. Itt rajtunk kívülinek nevezzük a világot. A halál után
valóban olyan tudatunk van, hogy a világ bennünk van.
Paradox összehasonlításnak tűnik, de mégis így van: gondolják
el egyszer, hogy itt a Földön egy pillanatra teljesen
elpárolognának, párában oldódnának fel. Ez a párafelhő, amely
önökből áll, egyre jobban elterjed, s csak égboltként áll meg –
tekintsük az égboltot egy pillanatra lénynek -, égboltként, ott,
„ahol a világ be van deszkázva”, ahogy mondani szokták. Akkor
úgy érzik magukat, mint ez az égbolt, és mindent belülről
néznek, oly módon, hogy tudatukkal kívül állnak és a világot a
bensőjükben látják. Úgy érezzük, hogy minden, ami fellép,
belsőleg lép fel. Ahogy itt egyfajta fájdalom jelentkezik
bennünk, úgy lépnek fel a lények bennünk a halál után, mint
belső élmények. Ez az élmények végtelen bensőségességét
hozza létre a halál és az új születés között, összetartozik velük,
azzal, hogy valójában ezek az élmények elsősorban az ember
benső élményei. De van itt egy bizonyos különbség. Látják, egy
olyan lélekről, akit az ember kezd megismerni, ahogy leírtam,
erről elsősorban azt tudhatja: ő ott van; de nincs alakja, még
nem érzékelhető. Hogy érzékelhetővé tegyük, az embernek
egy belső tevékenységet kell végeznie, amely mintegy a
következőképp játszódik le. Az ember képzelje el magának
szellemire lefordítva: érzek valamit magam mögött, amit nem
látok, így tehát képzetet alkotok róla, hogy ott van, de nekem
egy tevékenységet kell végeznem, hogy eljussak ehhez a

39
képzethez. Mondhatnám, ez összehasonlítható azzal, hogy egy
tárgy letapogatása után rajzot készítek róla. Tehát benső
tevékenység szükséges ahhoz, hogy az imagináció fellépjen.
Tudom, hogy a lény ott van, de először imaginációt kell
létrehoznom, mialatt bensőleg összekötöm magam a lénnyel.
Ez az egyik módja annak, ahogy érzékelhetjük a lelkeket. A
másik módja az, hogy az ember ezt a benső tevékenységet nem
olyan rendkívül erősen végzi, hanem ez magától megy végbe.
Fellép, anélkül, hogy az embernek túl sok dolga lenne vele. Úgy
van ez, mintha itt szemlélne valamit, de természetesen
szellemire lefordítva. S ez a különbség fennállhat két lélek
között: az egyik lélekről azáltal nyerünk szemléletet, hogy
nagymértékben részt veszünk ebben; a másikról azáltal, hogy
a lélek az embernek imaginációt ad önmagáról: csak oda kell
figyelnünk. Így kell közölnünk ezeket a különbségeket. Mert ha
úgy ismerkednek meg egy lélekkel, hogy önöknek sokat kell
tennie ezért, akkor az egy olyan lélek, aki meghalt. S egy olyan
lélek, aki többet ad önmagából, olyan, aki itt a Földön fizikai
testben megtestesült. Ezek a különbségek valóban itt is
megvannak. Az ember – azok kivételével, akiket egyszer meg is
említhetek – kapcsolatban áll a halál után mindazokkal a
lelkekkel, akik meghaltak, mint ahogy azokkal, akik még itt
vannak a Földön. S a különbség annak módjában rejlik, hogy
neki magának tevékenynek vagy passzívnak kell-e lennie, és
milyen módon jön létre a lélek imaginációja, amely az ember
elé lép.

Nos, van egy olyan fogalom, egy tulajdonság, amelyről már

különféleképpen beszéltünk, de még egyszer össze akarjuk
foglalni erre az egész életre vonatkozóan, s ez az elmúlt földi
élet egyharmadát veszi igénybe, és kamalóka-életnek szoktuk
nevezni. Ha itt élnek a Földön, s ha valaki megüti önöket, akkor

40
ezt tudják, érzékelik, azt mondják, ő megütött engem. S az
élmény általában más, ha önöket üti meg valaki, mintha önök
ütnek meg valakit. S ha valakitől hallanak valamit, akkor az
élmény itt más, mintha önök mondanak valamit. Teljesen
fordítva van ez a kamalóka-életben, amelyben az ember
visszafelé éli ezt az időt a születés és a halál között. Nos, ez ott
úgy van – engedjék meg, hogy ezt a durva példát említsem -:
ha az ember valakinek adott egy pofont az életben, akkor most
azt érzi, amit a másik a pofon hatására érzett. Ha az ember
valakit megsértett egy szóval, akkor elszenvedi azt az érzést,
amit az illető átélt. Az ember tehát a másik ember lelkéből
kiindulva él át valamit. Más szavakkal: átéli azokat a hatásokat,
amelyeket saját tettei által ért el, ennél a visszafordulásnál
átéli mindazt, amit más emberek itt, a mi életünk folyamán a
születés és a halál között általunk átéltek. Ha önök mintegy
több száz emberrel éltek együtt a születés és a halál között,
akkor ez a több száz ember átélt valamit önök révén. De itt a
fizikai életben nem tudják érezni azt, amit mások éreznek és
élnek át önök által, hanem csak azt élik át, amit mások által
átélnek. A halál után ez fordítva van. S az a lényeges, hogy a
visszafordulásnál mindazt átéljük, amit mások általunk átéltek.
Tehát a legutóbbi földi lét hatásait szenvedjük el. S valóban
ezeknek az éveknek a feladata, hogy végigmenjünk ezeken a
hatásokon.

Nos, mialatt végigmegyünk ezeken a hatásokon, ezeknek az

élménye erőkké válik számunkra. Ez a következő módon
történik. Tegyük fel, hogy megsértettem egy embert. Ez emiatt
keserűséget érzett. Ezt a keserűséget szenvedem én végig a
kamalóka-idő alatt, amelyet saját élményemként élek át. Igen,
mialatt ezt átélem, ez érvényre juttatja bennem azt az erőt,
amelyet ellenerőként kell felfogni, vagyis mialatt ezt a

41
keserűséget átélem, felveszem magamba az erőt ahhoz, hogy
ezt a keserűséget eltávolítsam a világból. Ily módon tetteimnek
minden hatását érzékelem, s ezáltal befogadom magamba az
erőt, hogy ezeket a hatásokat eltávolítsam a világból. S ez alatt
az idő alatt, amely az elmúlt földi élet egyharmadáig tart,
felveszem magamba mindazt az erőt, amit úgy fejezhetünk ki,
hogy a bennünk lévő intenzív sóvárgás azért, hogy a testét
most levetett lélek eltávolítsa mindazt, ami a tökéletesedést
zavarja, mivel ez visszaveti a lelket a fejlődésben.

Ha ezt átgondolják, akkor látni fogják, hogy az ember

önmagának készíti a karmát, vagyis magának az embernek van
az a kívánsága, hogy olyan legyen, hogy az megszüntethesse
benne azt, amit megszüntetésre érdemesnek tart. Tehát a
karma éppen ebben az időben készül elő. Lelkünk magáévá
teszi azt az erőt, amelyet a halál és az új születés között kell
felvennünk, hogy a következő inkarnációban előidézzük
életünk alakulását, úgy, ahogy azt helyesnek tekinthetjük.
Mondhatnám, ez a karma-teremtés technikája. Hogy ezeket a
dolgokat helyesen értsük meg – nem elméletileg, hanem úgy,
hogy mélyen belevisszük érzés- és akarati erőinkbe -, világossá
kell válnia számunkra, hogy a halott érzéseinek iránya egészen
más, mint az élőé. Az élő igen könnyen mondhatja: sajnálom
ezt vagy azt a halottat, hogy ezeket végig kell szenvednie,
amiről talán semmit sem tehet! Feltételezhetik, hogy bárki
súlyosan megsért valaki mást, de egyáltalán nem tehet róla.
Nos, talán sajnálják a halottat. Ez helytelen; mivel a halott
semmit sem akar sóvárgóbban, minthogy kifejlődjék benne az
az erő, amellyel ezt ki tudja egyenlíteni. Ez éppen az, amit a
benne lévő jónak tekint. Azt kívánnák neki, hogy ne érje el azt,
amit a leginkább akar elérni. Ehhez azonban mindezt végig kell
szenvednie. Akkor a pozitív negatívumba megy át. Belátva azt,

42
amit művelt, az ember kifejleszti az erőket, hogy azt
kiegyenlítse.
Így elmondhatjuk, hogy ennek a kamalóka-szakasznak a végén,
a legutóbbi élet újraélése után már meg van határozva, hogyan
akar majd az ember fellépni a következő inkarnációban, ebben
a létezésben, hogyan akar itt vagy amott ezzel vagy azzal az
emberrel együtt lenni, hogy ezt vagy amazt ki tudja
egyenlíteni. Lényegében ott meghatározza az ember, mi a
karmikus az életben, amelybe lép.

A következő időre vonatkozóan úgy van, hogy a szellemi

világból elsajátítjuk azokat az erőket, amelyekkel általában
megformálhatjuk az embert, amelyekkel egyéniségünknek
alkalmas testet alkothatunk magunknak. Először is megvan
karmánk terve. Most ehhez kell előbb az embert alakítanunk.
Ehhez még sokkal hosszabb időre van szükség, de ezután
következik. Ebből azonban beláthatják, hogy a kamalóka-idő
lényege éppen abban rejlik, hogy felajánlja nekünk a
lehetőséget, hogy következő inkarnációnkat morális módon,
helyesen készítsük elő. Világossá kell válnia számunkra, hogy
minden következő inkarnáció a korábbitól függ. Hiszen látjuk,
hogyan készül ez elő, a következő inkarnáció. S látjuk, hogy egy
ember életének egész módja attól függ, hogyan élte végig
korábbi életét. Hogy ez ellentmond a szabadságnak – erre még
visszatérek -, ez egy kifogás, amelyet olyan emberek tesznek,
akiket ez az ügy nem hatott át, de ez nem mond ellent a
szabadságnak.

Ha ily módon egyes embereket megfigyelünk az életben, akkor

úgy találjuk, hogy ezerszeresen különbözőek; egyáltalán ahány
ember van a Földön, annyira különböznek egymástól. De

43
kategóriákat meg lehet különböztetni. Vannak emberek, akik
úgy tevékenykednek, hogy legkorábbi ifjúságuktól látjuk
rajtuk: ez az ember erre vagy arra különösen alkalmas. Nos,
vannak ilyen emberek. Már gyermekkorukban meg lehet
mondani, hogy ezt vagy amazt fogják végezni. Mintegy
beleütköznek ebbe a létformába, igen aktívak. Van egy
bizonyos feladatuk, és erőt fejlesztenek ehhez. Más
embereknél azt találjuk, hogy sokféle érdeklődésük van, de
kifejezetten nem irányulnak valami felé. Sok mindent vesznek
fel magukba. Sőt, később az életben eljutnak egy
meghatározott feladathoz, amely nem egészen felel meg
nekik; talán egy másikat hasonló módon meg tudtak volna
valósítani.
Röviden: az emberek aszerint, ahogy az életben
tevékenykednek, egészen különbözőek egymástól, hiszen ez
teszi lehetségessé az életet. Például vannak emberek, akik
fellépnek az életben, és nem fontos számukra, hogy külső
tettekkel sokat tevékenykedjenek; de csak egy-két szót kell
szólniuk, s ennek hatása van az emberekre. Inkább bensőjükkel
hatnak. Más emberek inkább a külsejük által. Ez bensőségesen
összefügg azzal, ahogy az ember az előző inkarnációban
végigélte az életét. Vannak emberek, akik fiatalon halnak meg,
mondjuk 35. évük előtt, hogy ezt a határt említsük. Az ilyen
emberek ezzel a halállal egészen más helyzetben vannak, mint
azok, akik 35 éves koruk után halnak meg. Ha az ember a 35.
éve előtt hal meg, akkor még közel áll ahhoz a világhoz,
amelyből születésekor kikerült. A 35. év fontos határ. Ott az
ember mintegy átlép egy hidat. Akkor visszahúzódik az a világ,
ahonnan kijött az ember, és inkább bensőjéből megszül egy új,
szellemi világot. Fontos, hogy ezt megkülönböztessük. S most
meghal egy ember 35 éves kora előtt. Ha ezután újra

44
megtestesül, akkor bizonyos módon olyan erő jut
osztályrészéül, amelyet nem használ fel életének abban az
idejében, amely a 35. évet követné. Az ilyen emberek, akik
egyik inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak meg, ezáltal
erre az inkarnációra megtakarítják azokat az erőket, amelyeket
különben felhasználnának, ha 5o, 6o, 7o évesek lettek volna.
Ezeknél összeadódnak ezek az erők, amelyeket itt
megtakarítottak, azokkal az erőkkel, amelyeket a következő
inkarnációra fogyasztanak el, s így ezek a lelkek olyan testekbe
születnek bele, amelyekkel képesek – főleg ifjúságukban – erős
benyomásokkal megküzdeni az életben. Más szóval, ha az ilyen
lelkek, akik előző inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak
meg, és ismét inkarnálódnak, akkor minden erős benyomást
tesz rájuk. Van ami erősen felháborítja őket, nagyon tudnak
örülni, eleven érzéseik vannak, és igen hajtja őket az akarati
impulzus. Olyan emberek ezek, akik majd erősen
belehelyezkednek az életbe, akiknek küldetésük van. Az ember
nem ok nélkül hal meg 35 éves kora előtt, hanem akkor majd
egészen határozott módon fog belehelyezkedni az életbe. Ha
azonban 35 éves kora után hal meg – a dolgok kereszteződnek
egymással, a 35. év előtti halál még valami mást is hozhat, ezek
csak példák, nem muszáj így lennie -, így ez ahhoz is vezethet,
hogy az ember a következő életében a világkörnyezet
dolgaiból nem kap olyan erős benyomásokat. Nem tud annyira
lelkesedni, nem tud olyan gyorsan felháborodni. Lassabban, de
bensőségesebben ismerkedik meg a dolgokkal, s így a
következő inkarnációban olyan életbe nő bele, amelyben
inkább a bensőségesség által hat, anélkül, hogy határozottan
egy bizonyos életfeladathoz vezetnék. Úgy fog állni az életben,
hogy egy más feladatot talán szívesebben végzett volna, de
ehhez valami különleges dolgot kellene végrehajtania, talán

45
akarata ellenére. Mivel az ember az előző földi inkarnációja
alatt alkalmassá tette magát, hogy finomabban hasson, ezért
erre nagyobb mértékben is alkalmas.
Például egy ember – ezt az esetet már korábban említettem –
igen fiatalon megy át a halál kapuján, mondjuk 11, 12, 13 éves
korában, s így rövid kamalóka-ideje van, de még igen közel áll
ahhoz a világhoz, amelyet fizikai születésekor elhagyott. Itt
minden másképpen történik. Ha az embernek éppen ez van a
karmájában, akkor ez egy olyan élet után következik, amely
már a 20. évvel bezárult, s a halál után már az első napokban
fellép a visszapillantás is, de oly módon, hogy inkább kívülről
közeledik az emberhez. Ha valaki azonban 50, 60, 70 éves
korában hal meg, önmagának sokkal többet kell tennie azért,
hogy a visszapillantást megkapja. Az ember saját aktivitása
révén jut hozzá. S azáltal, hogy ezt az életet a halál után
különböző módon kell átélnünk, azáltal különböző módokon
készülnek majd elő az emberek egy következő életre. Lehet,
hogy valaki egyik életében különösen aktív. Ha a különösen
aktív természetű embert korán elragadják az életből, akkor az
történik, hogy a következő életben karmája egy egészen
meghatározott életfeladat elé állítja, amelyet feltétlenül végre
is hajt. Az ember mintegy erre van predesztinálva. Ha azonban
az egyik életében igen aktív, és késő öregségéig él, akkor ezek
az erők bensőségessé válnak. Majd a következő életében egy
bonyolult feladata lesz az embernek. A külső aktivitás ekkor
visszahúzódik, és megjelenik a lélekben egyenesen annak
szükséglete, hogy belső aktivitást fejlesszen ki.

Ilyen bonyolult az ember élete, ahogy inkarnációról-

inkarnációra fejlődik. Ezeket a vizsgálódásokat holnapután
folytatjuk. Most csak azzal szeretném zárni, hogy azt mondom

46
önöknek: ha egy ilyen korral állnak szemben, mint a miénk,
amelyben viszonylag rövid idő alatt kivételesen sok ember
abnormális módon megy át a halálon, akkor ezáltal valami
egészen rendkívüli dolog készül elő. S ennek egyszer elő kell
készülnie. Minden évben látják, hogy a virágzás lökésszerűen
tör a világra. Ha visszapillantanak a történelembe, azt
mondhatják: a virágzás ott is lökésszerűen lépett fel. Nagy
virágzási idő volt Lessing, Herder, Schiller, Fichte, Goethe ideje.
Olyan ez, mintha minden zseniális ember egy kikötőben lenne
együtt. Majd ez ismét véget ér, és így megy a világ
lökésszerűen előre. Hiszen a zsenik ilyen lökésszerű
fellépéséről beszélünk; majd ismét másként történik ez.
Szellemi téren is lökésszerű a felvirágzás, egyfajta sajátos
sarjadás. Nos, napjainkban fizikai téren lökésszerűen látjuk a
halált. Itt ismét két dolog van, amelyeket képszerűen egymás
mellé állíthatnak, és ezek rendkívül sokatmondóak.
Nagymértékű fizikai halálozás a csírája a későbbi jelentős
szellemi felvirágzásnak. A dolgoknak két oldala van. Ebből a
szempontból mondjuk el éppen, mindig újra és újra, erőt és
vigasztalást keresve, de reményeinkben bizakodást is kiküzdve
magunknak, korunkkal összhangban és szellemtudományunk
tudatából kiindulva:
A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

47
48
A lelkiélet alapjai és szellemi
élet korai halál után
Berlin, 1915. november 20.
Ezeket a napokat, amelyeken itt most együtt lehettünk, arra
használjuk fel, hogy az egyik vagy másik oldalról fényt vessünk
arra az összhangra, amely az ember fizikai síkon töltött élete és
aközött az élet között van, amelyet a halál és egy új születés
között tölt el, és néhány szót szóljunk az egyes, egymást követő
földi életek összhangjáról is, amelyeket végigél az ember.
Látták, hogy ha megpróbálunk pontosabban, részletesen
belemenni ezekbe a viszonyokba, a vizsgálódás mindenképpen
bonyolult lesz, de alapjában véve majd csak akkor lesz igazán
gyümölcsöző, ha ott egy ilyen részletekbe menő vizsgálódás az
élet kérdéseinek és rejtélyeinek részleteiről is némi
felvilágosítást nyújthat. Tovább szeretnénk menni egy
ilyenfajta fejtegetésben, de ma mindenképpen azzal kell
kezdenünk, hogy egy kissé belemélyedünk az ember
tagoltságába, amit ismerünk ugyan, de ismétlésszerűen meg
akarjuk beszélni, tekintettel olyan tulajdonságokra, amelyek a
következő szemlélődéshez fontosak lesznek.

Nos, kedves barátaim, ahogy mi itt emberekként a Földön

élünk – ahogy a különféle ciklusokból, előadásokból és
könyvekből tudják -, az a Föld-fejlődés egy egészen
meghatározott korszaka. Hiszen megérthetik fejtegetéseink
egész szelleméből, hogy belső értelme, egy bizonyos belső
jelentősége van annak, hogy lelkünket végighordozzuk a Föld-
fejlődés e különböző korszakain. Az adott ábrázolásokból már

49
látták, hogy az embernek nemcsak a külső, hanem az egész
élete itt a Földön magától értetődően eltérő a különböző
korszakok szerint. Más volt a lélek egész élete – elsősorban
csak a lélek életére akarunk tekinteni -, ha csak az Atlantisz
utáni korszakokat szemléljük, más az óindiai, más az ősperzsa,
más az egyiptomi-káld, más görög-latin, és más a mi
korunkban. Mindezeken a korszakokon végighordoztuk
lelkünket. Mindezekben a korszakokban lelkeink – a legtöbb
embernél egy korszakban ismételten – testeket kerestek,
amelyek lehetővé teszik a lelkeknek, hogy úgy fogadják be a
világot, ahogy az ember egy ilyen korszak erőivel be tudja
fogadni.
Ha emlékeznek arra, mit mondtam az egyes korszakokban a
lelkiélet sajátosságairól, akkor egy még pontosabb bepillantást
nyerhetnek ebbe. Lássuk például az életet az Atlantisz utáni
első korban, akkor úgy találjuk, hogy az emberi lélek azzal
foglalatoskodik, hogy kieszközölje saját lényének
kölcsönhatását az étertesttel, tehát úgyszólván helyesen átélje
azt, ami átélhető, ha az ember legfőképp itt a Földön lélekként
kölcsönhatásban áll az étertesttel. Majd az Atlantisz utáni
második korszakban kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt,
ha az ember ily módon igazán kölcsönhatásban áll az
asztráltesttel. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban
kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt az érzőlélekkel való
kölcsönhatás útján. A negyedik kultúrperiódusban kiélte a
kölcsönhatást az értelmi-, vagy kedélylélekkel, és korunkban
kiéli mindazt, ami kiélhető, ha a tudati lélekkel áll
kölcsönhatásban. Hiszen miután a lélek, amely ezekben az
egyes korszakokban az emberi természet e tagjaiban
működött, átélte ezt vagy amazt, általában előmozdította a
világfejlődést. Ez alapvetően más, mint az, amit az ember

50
ezekben a különféle korszakokban átélt saját lelkének az egész
világhoz való kapcsolatában. Hiszen ebből kell már képzetet
alkotnunk arról, ami idáig adott volt. Nos, korunkban az ember
tehát a tudati lélekben él, és ötödik korszakunk egész kultúrája
abban áll, hogy az egész emberi lélek, az egész emberi én olyan
kapcsolatokkal kötődik a világhoz, amelyek a tudati lélekhez
való viszonya által adódnak. Amit átélhet az ember, ha erejét a
tudati lélekbe áramoltatja, azt éli át korunkban.

Nos, az egész ügyet egy más szempontból is felfoghatjuk. Mi

által történnek akkor általában a kozmikus összefüggések,
hogy az ember a tudati lélekben él? Az ember természetesen
emberként nem csupán a tudati lélekben él, hanem az emberi
természet más tagjaiban is. Szűkebb értelemben, korunkban
alakítjuk ki azt a képességet, amelyet az emberiség éppen most
alakít ki, elsősorban azáltal, hogy énünkkel kerülő úton, a
tudati lelken keresztül egészen fizikai testünk szervezetében
élünk a születés és a halál között. A görög az Atlantisz utáni
negyedik korszakban még nem élt olyan erős függésben fizikai
testétől, mint mi. A görög ember magában a testben még
egyfajta bensőségesebb módon élt. Ez azt eredményezte, hogy
az értelmi, vagy kedélylélekben működött. Ezáltal olyan
helyzetben volt, hogy fizikai testét egészen más módon
töltötte ki, mint ahogy mi tudjuk. A görög embernek például
minden kézmozdulatát sokkal erősebb belső érzés-árnyalat
kísérte, mint ahogy ez a mai embernél van. Ezekbe a dolgokba
semmiféle külső tudomány nem tud behatolni, de léteznek. A
görög ember érezte, ha behajlította a karját, hogyan
duzzadnak az egyes izmok, ahogy a kar egy szöget képezett.
Ezáltal volt olyan helyzetben a görög, hogy szobrászként
egészen másképp alkosson. A mai szobrász modell után
dolgozik. Nézi a modellt, és ezután dolgozik. Nem így a görög.

51
Neki volt egy belső érzése a kar formájáról, a fiziognómiáról és
így tovább. Ez belső átélés volt nála. Ma az ember bizonyos
módon el van szakítva attól, amit fizikai testben át tud élni, ha
a tudati lélekben él. Mintegy mélyebben ment bele fizikai
testébe, közelebbi kapcsolatba került vele, mint a görög ember
tudott volna, de ezáltal is érzéketlenné vált minden olyasmi
iránt, amit a fizikai test nyújt. Magasabb értelemben veszi
igénybe a fizikai test szerveit, mint a görög. A görög nem
láthatott bizonyos színárnyalatokat, ahogy mi ma látjuk, mivel
még nem úgy volt benne fizikai testében, mint ahogy mi
manapság. Ha Homérosznál utána olvasnak, láthatják, milyen
kevés színt említ. Ez tehát ily módon megváltozik. Az ember
rokonabbnak érzi magát fizikai testével, de ezáltal bensőjét
nem érzi úgy fizikai testében. Sokszor el kellene mondanunk,
hogy fizikai testében már nem érzi bensőjét, inkább az
ütközést a külvilág felé. Röviden, harc ez a fizikai test
képességeivel, míg a görögségnél inkább a formával való
küzdelem volt. Így elmondhatjuk: éppen azáltal alakítjuk a
tudati lelket, hogy énünkkel bizonyos fokig belső rokonságba
kerülünk, hogy teljesen belesűrűsödünk a fizikai testbe. Így
eljön az idő, a materializmus kora, amelyben az ember már
nem sokat tud a spirituális folyamatokról és dolgokról, mert
annyira beleütközött a fizikai testbe.

Nos, a fizikai testben azonban benne rejlik az étertest. A görög

ember még sokkal többet tudott étertestéről. Érezte, még ha
csak csöndes visszhangját is annak, ahogy az étertest utána
zengett a test fizikai mozgásának. Még érezte, hogy nem
csupán a fizikai kéz mozog, hanem az éteri kéz együtt mozog
vele, és ez a fizikai mozgás alapja. Ez tehát elveszett. Az ember
azonban a görög korban mindezt úgy élte végig, hogy sokkal
intenzívebben érezte magát étertestében, mint most. Ez nem

52
veszett el számára. Hiszen ezt mindnyájan végigéltük, mint
lelkek, ez benne rejlik étertestünkben. Mindez benne rejlik a
megőrzött gondolatokban. S ha kilépünk abból a világból,
amelyben a halál és az új születés között vagyunk, akkor
mintegy felejtésben visszaengedjük mindazt, amit előzőleg
olyan jól uralhattunk étertestünkben. Mialatt most oly mélyen
beleütközünk fizikai testünkbe, visszaengedjük azt, amit a
görög korban megszereztünk magunknak. Ebből már látják,
hogy étertestünk valójában igen sokat tartalmaz, amiről az
embernek most semmiféle tudomása sincs. Az ember tudatát
most főleg fizikai testében fejleszti. Ezzel fedi be azt, ami
étertestében van. Ha az ember tudatában lenne mindaz a
tudás az emberi belső szervezetről, ami étertestében titokként
bele van rejtve, akkor végtelenül többet tudna, mint most.
Akkor ez az étertest bizonyos tökéletességet ért volna el,
amely nagyobb, mint aminek az ember most tudatában van.
Egyáltalán az étertest vonatkozásában sok minden vissza van
tartva, mivel annak éppen nem megfelelő módon ébredünk
tudatára; sok mindent nem tudunk az étertestről.

Az étertestben, mint tudják, többek között ismét az asztráltest

dolgozik. Mindazt, amit az étertest ily módon tesz,
természetesen úgy kell elgondolni, hogy az asztráltest hatja át.
Ha az ember mindazt hirtelen fel tudná hozni, amit az étertest
tartalmaz, akkor végtelenül okosabb lenne, mint a jelen
korszakban, ahol éppenséggel fizikai testével küzd. Mivel ez az
étertest például – természetesen az asztráltest is részesedik
ebből – a bölcsesség végtelenül sok kincsét tartalmazza. Ezek
lent vannak a lelkünkben, az étertestben. Mindenekelőtt van
ott egy csomó jártasság, tudásanyag. Például a geometria
vonatkozásában: egyszer már kifejtettem itt, milyen sokat
tudnak önök öntudatlanul a geometriáról. Ez valóban az

53
igazság; mivel ha megismerik a geometriát, akkor nem kívülről,
a dolgokból ismerik meg, hanem az ember felhozza azt, mialatt
a tudatába idézi, ami az étertestében van. Ha külsőleg
idomokat rajzol fel, akkor ezek csak felfrissülésre szolgálnak.
Ha felrajzolok egy háromszöget, amiről tudom, hogy 180 fokos,
akkor ezt az étertestemből tudom. Hogy az ember felrajzolja
az idomot, ez csak az emberi lustaság egy spekulációja.
Valójában önök mindent tudnak, amit megtanulhatnak a
geometriában, öntudatlanul, ez az öntudatlan lelkiélet mélyén
rejlik. Az ember egyáltalán nem hiszi, milyen okos az
öntudatlan lelki mélységekben. Ha tudná ezt az ember! Az
emberi fejlődés szerencsétlensége nem abban van, hogy az
emberek kevéssé bölcsek, hanem abban, hogy a bölcsességet
nem tudják felhozni saját lelkükből. Minden nevelői fejlődés
azon alapul, hogy a rejtett bölcsességet felhozzuk a lélek
mélyéből. Ha ezeket a dolgokat nem kellene így felhoznunk,
akkor nem tudnánk úgy előmozdítani fejlődésünket, ahogy elő
kell mozdítanunk. Látják, ha nem lennénk olyan kapcsolatban
fizikai testünkkel, ahogy most vagyunk, akkor szörnyen okos
gyerekekként születnénk meg, és egyáltalán nem sokba
kerülne, hogy viszonylag korán felhozzuk azt, ami az
étertestünkben rejlik. De az ember akkor igen kevés fáradságot
fordítana arra, hogy eljusson a bölcsességhez. Ezáltal ez alig
lenne az ő tulajdona, s ő inkább csak lenyomata, másolata
lenne a bölcsességnek. A személyes elsajátítás azáltal történik,
hogy olyan viszonyunk van fizikai testünkhöz, mint most, az
ötödik kultúrperiódusban. Csak ez a személyes elsajátítás teszi
azt, hogy a tudás saját tudásunkká válik, és akkor birtokoljuk,
ha ilyen módon felhozzuk. Ez az étertest vonatkozásában
érvényes.

54
Az asztráltestre vonatkozóan még valami egészen más is
érvényes, mégpedig a következő: ha minden részletet fel
tudnánk hozni, ami az asztráltestben rejlik, mindazt, amit az
asztráltest tud, akkor ez valójában jelen életünkben semmiféle
nyereséget sem jelentene. Mivel ezáltal valóban
automatákként élnénk az emberiségben. Asztráltestünk
például ténylegesen tudja – nem a tudatunk, hanem az
asztráltestünk -, hogy asztráltestként hozzátartozik minden
egyes emberhez, akikkel az életben találkozik.
Asztráltestünknek van egy ilyen tudata. Ilyen módon, ha
mindazt tudnánk – az, aki akarja, nem tudja, és az, aki tudja,
nem teszi, mivel ez a legrosszabb fajta okkult egoizmus
kialakulásához vezetne -, amit az asztráltest tud, tudatossá
tehetnénk, akkor például pontosan tudnánk a következőt.
Ezzel vagy azzal a személyiséggel kellemetlenséget érsz el a
magad számára, ezzel vagy amazzal barátságot fogsz átélni. Az
ilyen tudás természetesen egészen megváltoztatná az életet,
de jelenlegi földi viszonyaink számára nem kedvező
értelemben. Még sokat mesélhetnék arról, mit tud az
asztráltest, de az már öntudatlanul is gyakorolja tudását, csak
egy olyan tudást, amelyet az emberélet összefüggésében
valóban kevéssé vesznek figyelembe.
Tegyük fel egyszer, hogy egy ember egy szerencsétlenség
folytán életét veszti. Ez úgy tűnik számunkra, nemde, ha a
szokásos emberéletet szemléljük, hogy egy szerencsétlenség
érte az embert. Pedig ahogy jelen tudata meg van alkotva, a
szerencsétlenség nem keresi az embert. Ha megvizsgálnánk az
asztráltestet, akkor nem találnánk semmiféle
szerencsétlenséget, amelyet az ember keres, amennyiben
asztráltestében él. Ami ott a szokásos tudat számára
szükséges, azt az asztráltest keresi szabad, belső választás

55
folytán. Ezt így akarja, valóban akarja az asztráltest. Még ha
vonat gázolja is el az embert, az asztráltest ezt valójában az
egész élet-összefüggés számára mérlegeli, s ez nem olyasmi,
ami csupán megtörténik.

Tehát nemcsak bölcsességként birtokoljuk asztráltestünkben

összhangunkat a többi emberrel, hanem az egész külső élettel
való összhangunkat is, azzal, ami természeti eseményként vagy
egyéb, szociális élményként játszódik le, amelybe bele vagyunk
bonyolódva. Ami itt el van zárva és el is kell hogy legyen zárva,
az jó, különben semmit sem tanulnánk a további fejlődés
érdekében. De az asztráltestben egy valóságos gondolat
létezik, vagyis egyfajta tudás mindarról, ami lényünkben
összhangban van azokkal az eseményekkel és emberi
elemekkel, amelyekbe bele vagyunk bonyolódva. Az emberek
– nyugodtan mondhatjuk – a mindennapi életben valójában
elég kevéssé figyelnek erre. Mert ha valami történik velünk,
amiről azt mondjuk: „ez éppen megtörtént velünk”, akkor
rendszerint azt vesszük figyelembe, ami ott történt velünk,
csak az után, hogy éppen megtörtént. Valóban nem
mérlegeljük, mi történt volna, ha ez éppen nem esett volna
meg valakivel. Egy eklatáns esetet szeretnék kiragadni. Egy
ember életének egy pillanatában megsebesül. Nemde, a
mindennapi életben így gondoljuk: „nos, ő megsebesült”. Itt
lezárja ezt az ember. De mi történt volna, ha nem sebesült
volna meg, ezt nem nézi az ember. Mivel egy sebesülés által az
egész élet megváltozik, minden következő dolog másként
történik. De az asztráltest áttekinti az egész összefüggést,
mikor a sebesülés előtt áll. Azt mondhatjuk, az asztráltest
tisztánlátó.

56
 S az igazi én, amely még mélyebben rejlik az altudatban, amely
a legmélyebben van, ez még tisztánlátóbb, sokkal
tisztánlátóbb. Hiszen önök tisztában vannak vele, kedves
barátaim, hogy fizikai testünket már a régi Szaturnuszon
alakítottuk ki, étertestünket a régi Napon, és asztráltestünket
a régi Holdon formáltuk meg. Énünk a csecsemő az emberi
lénytagok között, ez a legfiatalabb. Ez az én így, ahogy most a
fizikai test kialakult, csak a Vulkánon fog kialakulni, tehát a
Jupiter- és a Vénusz-fejlődés után. De ez az én, mintegy a
szellemi világ ölében nyugszik. Majd a Vulkán-kor alatt óriási
tudás fog kisugározni az énből az élet összefüggéseiről. De ez a
tudás már itt van bennünk, és a Jupiter- és Vénusz-fejlődés
abban áll majd, hogy felhozzuk a képességet ehhez.
Tehát mialatt rápillantunk a lelkiélet e hátterére, csodálatos
módon észrevesszük összhangunkat a szellemi világgal.
Nekünk, embereknek a normális emberi életben elsősorban
csak az adott, amit befogadunk, mikor az én tükröződik a fizikai
testben. De e mögött rejlik egy szélesen kiterjedt földi tudás,
amely az étertestben van. E mögött ismét egy tisztánlátó tudás
rejlik, amely már az asztráltestben van, és egy még inkább
tisztánlátó tudás, amely az igazi énben található. Jó, ha ezeket
a dolgokat előzőleg meggondoljuk, mielőtt belemélyedünk
abba, amit valójában meg akarok beszélni.
Vegyük azt az esetet, amely most oly ezerszeresen szól
lelkünkhöz: egy ember fiatal korában, ahogy ez most gyakran
történik, a hadszíntéren átmegy a halál kapuján. Látják, itt az
történik, hogy az emberi természet mélyebben fekvő tagjai, az
étertest, asztráltest és én, egészen más módon szakadnak el a
fizikai testtel való összhangjukból, mint amikor az ember
megöregszik, és lassan meghal ágyában. Ott gyakran gyorsabb

57
elválás történik a fizikai testtől. Gyakran beszéltem az étertest
prófétikus természetéről. Elmondtuk, hogy magukban az
álomképekben – amelyek azáltal keletkeznek, hogy az
asztráltest az étertest felé hajlik, és az étertest tükrözve kapja
meg azt, amit az asztráltest átél -, ha ezeket a képeket mintegy
ki tudnánk teríteni, akkor ezekben valami prófétai jelleg rejlik,
amely jövőbeni életünkre utal.

Azok számára, akiknek szellemi kutatókként vizsgálniuk kell

ezeket a dolgokat, az ilyen mérlegelésekből egy fontos kérdés
adódik. Először természetesen fel kell tárni a kérdést, majd a
kérdésnek ez a feltárása mintegy odavezet a válaszhoz,
amelynek a tisztánlátó megfigyelésből kell adódnia. Azt
mondjuk például magunknak: hiszen az ember mégiscsak arra
van rendelve itt a Földön, ha az élet normálisan folyik le, hogy
elérje a pátriárka-kort, hogy lassan fogyassza el az életet. Ez
történhet a normális életfolyamatban. Nos, hirtelen egy golyó
által, amely eltalálja az embert, az egész összhang megtörik.
Ezzel azonban egy képesség, például az étertest képessége – a
vizsgálódást most az egyes emberre akarom irányítani -, az erő,
amely az egész életen át prófétikusan hatni tudott volna,
amely az embert át tudta volna vezetni a különböző
életkörülményeken át, kiszakadt az életből; elvált a fizikai
síktól. Tegyük fel, hogy a golyó nem talált volna – felállíthatjuk
a hipotézist, eltekintve attól, hogy ez természetesen karma -,
akkor az ember ezt az erőt fokozatosan felhasználta volna
étertestében, talán sok éven keresztül. Ez az erő ennek
ellenére ott van lelke mélyén; ez az erő „nem lehet nem ott”.
Hogy ott van, azt már látjuk, ha egy olyan ember, akit eltalált
egy golyó, visszatekint élettablójára, akkor étertestében tekint
vissza. Már hangsúlyoztam ezt: ennek az élettablónak egy
egészen másfajta jellege van. Az a jellege, mintha a külvilágból

58
jönne, nem annyira a benső világból származna. Röviden, ez az
energia, ez az erő, amely most el van vágva, benne van az
emberben. S az a megfigyelés is adódik, hogy ott van, hogy
megváltoztatja az egész életet a halál után. Éppen így van azzal
az erővel is, amely az asztráltestben van. Ezt is felhasználhatta
volna az egész életen keresztül. Ez is még ott van. Röviden, az
ember egészen másként lép át a halál kapuján, ha erőszakosan
kiszakad fizikai életéből, ha mintegy eltalálja egy golyó, és
ezáltal hagyja el az életet, mintha lassan, ágyban halna meg.

Nos, létrejön a nagy kérdés a szellemi kutató számára: mit

jelent ez akkor valójában? Mi jelent ez egy korszakra nézve,
hogy az ember azáltal, amit itt felsoroltam, lényegében valami
egészen mást visz be a szellemi világba, mint amit bevisz, ha
végigéli az életet? Egy ilyen korszakra, mint amelyben élünk,
végtelenül nagy jelentőségű ez, mivel a leírtak jellegéből igen
sokat viszünk be a szellemi világba. Mit jelent ez akkor a
szellemi világ számára? Ez rendkívül jelentős kérdés. – Ha egy
kissé rátekintünk a szellemi világ és a fizikai világ kapcsolatára,
ahogy ennek utána olvashatnak a bécsi ciklusban: „Inneres
Wesen des Menschen und Leben zwischen dem Tode und
einer neuer Geburt” (Az ember belső lénye és élet a halál és
egy új születés között), akkor közelebb kerül az, amit az ember
oly sokáig nem tudott hinni, de a szellemi kutatásnak egészen
tisztán megmutatkozik. Az, hogy valóban minden fogalom és
képzet megváltozik, ha az ember a szellemi világba jut. S ez
nemcsak akkor van így, ha beavatás révén kerül be a szellemi
világba, hanem a halálon történő áthaladáskor is.

Látják, itt az emberiség alapjában véve egyre jobban és jobban

egy meghatározott irányba fejlődik, mondhatjuk, az ún.
létfogalom irányába. S ma már egy óriási süllyedés van abban,

59
hogy különösen vonzódnak a létfogalom iránt. Mit értek
lényegében a létfogalmon, a létezés fogalmán? Nos, manapság
alig valami érvényesülhet, ami nem „lét”-ként adódik. Ha jön
valaki, aki nem olyasmiről beszél, ami kézzelfogható, akkor
fantasztának tartják. Az emberek ide-oda mennek, és a
„valóságosról” olvasnak, s ezzel szemben nincs egy árva
gondolatuk sem. Számtalan ember van, akik ezért nem
figyelnek a gondolatra, mert semmit sem tudnak leharapni
belőle. A „létezés” azt jelenti számukra: csőstül kapjuk azt,
amit érzékelünk. Ezzel nem tehetünk semmit, hogy van itt
valami, hanem ez létezőként adódik. S ami ilyen módon nem
létezőként van, azt az emberek mindig kevésbé akarják
érvényre juttatni.
A szellemi világ fejlődésében az eset fordított. Az, ami létező,
ami benyomást gyakorol, mint a fizikai tárgyak, az az embernek
a szellemiben valami ellenséges, valami zavaró, amiről tudja,
hogy a semmihez tartozik, hogy arra van ítélve, hogy a
semmibe tűnjön el. S így minden további nélkül egy olyan
szellemi területre érünk, ahol nem túlságosan fejlett lelkek
vannak, olyan lelkek, akik tehát – mondhatnám – a szellem
számára éppen olyan naivak, mint ahogy sok lélek naiv a Föld
számára, így a meghalt lelkek számára ott a szembeállított
ítéletet találjuk. Valami, aminek jelentőséget tulajdonítanak,
nem lehet „létező”, ahogy itt a Földön „létezőről” beszélünk.
Ami itt létezés, az nem értékes ezeknek a lelkeknek. Hiszen a
szellemi életben úgy van, hogy tiszta szellemi lényekkel állunk
szemben. Ezek hatnak az emberre. Először szemlélet tárgyává
kell tenni őket. Ez ott úgy van: ott áll az ember a szellemi
világban, mögötte állnak a szellemi hierarchiák, angyalok,
arkangyalok, stb. Tudjuk, hogy ott vannak. De ha számunkra
ott kell lenniük, akkor először fel kell ébresztenünk őket ahhoz,

60
amit itt létezőnek nevezünk. Ami a szellemi világban hat az
emberre, annak imaginációhoz kell vezetnie bennünket. Ami
nem felébresztett létező, amivel semmi dolgunk, az
egyszerűen csőstül ott van, az nem értékes létező.

Itt a Földön áll az ember, és körülveszi a természet, és a

szellemi világ, amelyhez fel kell emelkednie, nincs minden
további nélkül itt. Nem kerül külön fáradságba, hogy a
természet vegyen körül bennünket. Ez magától adódik, mint
létező. Ezért szeretik a materialisták, hogy a természet vegye
körül őket. A szellemi világban azonban már nincs ott. Nincs
ott, a szellemi világban, amit az ember mindig kivívott
magának. Ott szakadatlanul tevékenynek kell lennie az
embernek. Ami itt van, az a másik világ, amelyet elhagyott az
ember; mindig úgy pillant rá, mint egy létesülő világra: ez a
világ, amely a múlékonyságot hordozza magában, amely
folytonosan harcol a hiábavalósággal.
Ha egy pillanatra a dolog úgy állna, hogy a világ, amelyet a
materialisták szeretnek, eltűnne, hogy az emberek semmit
sem tudnának a testükről, hogy először imaginációt kellene
teremteniük maguknak, ha nem tudnának semmit az asztalról,
ameddig azt maguk gondolkodva meg nem alkotnák, helyette
azonban látnák a szellemi világot, akkor itteni életükhöz is
rendelkeznének azzal, amivel ott, a szellemi világban
rendelkeznek. A szellemi világban a világot éppen saját
tevékenységgel lehet szemlélet tárgyává tenni. A túlvilág,
tehát a mi földi világunk, ott mindig megvan. Míg itt a menny
rejtve van, és csak a körülöttünk lévő világ van mindig itt, ott a
világ valójában el van rejtve, ha az ember tevékenyen nem
teszi saját szemlélete tárgyává. A túlvilág, a mi földi világunk,
egy olyan világ, amelyben az ember nem csupán hinni tud,

61
hanem közvetlenül tudhat róla. De ami ezt a mi itteni
világunkat – a másik világ szempontjából nézve –
mondhatnám, végzetessé teszi, az az, hogy ez a világ át van
hatva a létezéssel. Ez zavaró, hogy ezt a világot áthatja a
létezés, valóban zavaró. Ha sokan azt mondják: szeretnék már
hinni egy szellemi világban, csak láthatnám itt! Összevethetjük
ezt azzal, amit a szellemi világ lelkei mondanak: igen, ez az itt
lent folytonosan meglévő fizikai világot el akarnánk viselni, ha
nem „lenne” szakadatlanul; ha nem lenne benne a létezés
olyan tolakodóan. Az ember egyáltalán nem tud letekinteni a
Földre anélkül, hogy minden pontján ne lenne az a szörnyű
„lét”.
S ha itt valaki gyakorlati materialista, és nem tud ideálokban
hinni, akkor csak a létet szereti. De hogy ne terjedjen el itt a
csupán csőstül jövő létről való gondolkodásmód, időről-időre
mindig feltámadnak az idealisták, akik arra késztetik az
embereket, hogy az ideálok erejében, és a történelmi
fejlődésben való hatékonyságukban higgyenek. Az
erkölcsösnek, a szépnek, a vallásosnak ezeket az ideáljait
beleviszik a világba. A faragatlan materialisták bizonyára
semmit sem adnak erre; legfeljebb elintézik néhány szóval.
Ami nem materiális értelemben csőstül létező, az éppenséggel
az élet értékeként kerül be a fizikai síkra. S ha az ember egy
magasabb emberi szempontból szemléli az emberiség
fejlődését a Földön, akkor azt mondja: bizonyos, hogy a
természet nagy, jelentős; „itt” van. De mi lenne ez az egész
emberi élet, ha csak a létező természet lenne – és mégis olyan
szép lenne -, ha az embernek nem lennének ideáljai, ha nem
lehetne ösztönözni, nem a létező, hanem a létet vállaló
oldaláról az erkölcsi, a vallási, a művészi, a pedagógiai életet?
A nem létező, mondhatnám, behatol a szellemi világból, mint

62
az emberiség ideáljai – a nem létező, de a létet vállaló, ez teszi
csak értékessé az életet. Ezt mindenki jónak érzi, aki még nem
süllyedt bele egészen a materializmus mocsarába. S így azok,
akik a történelem folyamán fellépnek és sajátos értelemben az
ideálok hordozói, ezek azok, akik a létet vállaló életből elsőként
teszik értékessé a létező életet.

S a szellemi kutató számára a következő adódik: a szellemi

világból hasonló módon néz vissza az ember a földi életre, de
úgy, hogy magasabb lélekként vágyódik az után, hogy ezen a
Földön nem minden csupán „van”; hogy aközött, ami a Földre
került, olyasmi is létezik, ami elsődleges értelemben nem a
Föld jellege szerinti. Mintegy hozzá kell vegyíteni a földi léthez
azt, ami nem a szokásos földi értelemben létezik. S előáll,
mondhatnám, valami végtelenül jelentőségteljes, ami a
szellemi kutató számára adódik, hogy az olyan életeket,
amelyek hosszú élettartamra voltak hangolva, erőszakosan
elvágták ettől. Így egy ilyen életnek csak egy része van meg
számunkra, amelyet túlvilági szempontból nézve valójában a
létezésre határoztak meg, és ezt a létet nem élte ki. Tegyük fel,
hogy egy ember, ahelyett, hogy életereje szerint hetven,
nyolcvan évig élne, csak huszonöt, huszonhat évet élt a Földön.
Mondjuk, akkor eltalálta egy golyó. Az emberi természet
szerinti tagjai hirtelen eloldódtak egymástól. Az éterteste,
asztrálteste és énje még sokáig fejleszthette volna azt az
adottságot, hogy fenntartsa a fizikai testét. Az, ami még a lövés
után következett volna, a földi lét számára meg volt határozva;
ez nem a létezésben oldódott fel. Ez azonban a túlvilágról
nézve úgy tűnik, hogy látjuk: ott lenn nem csupán létesülő van,
ott lenn a földi létbe még valami belekeveredett, amit a létezés
határoz meg, de nem a létezés élte át, hanem az, ami csupán a
hajlam szerinti létezés. A létet vállaló is bizonyos értelemben.

63
Ezért azok, akik tehát életüket korán fejezik be egy külső ok
miatt, mialatt átmennek a halál kapuján, a szellemi világ
számára hasonló értelemben – csak hasonló, nem azonos
értelemben – olyan szellemi követek, mint az idealisták, akik
azért jönnek ide a Földre, hogy a lét vállalását összekeverjék a
létezővel. Így felemelkednek azok, akik korán átmentek a halál
kapuján, hogy a mennynek hírt hozzanak arról, hogy lent a
Földön a lét vállalása is van, nem csupán a létező.

Végtelenül mély, jelentős felfedezés ez, amelyet akkor

tehetünk, ha a szellemi kutatásnak ehhez a fejezetéhez jutunk,
amikor megismerkedünk azokkal a mennyből visszatért
idealistákkal, akik azáltal váltak idealistává, hogy itt a Földön a
jelzett módon mentek át a halál kapuján. S a mostani időhöz
igen jól illik számunkra az, hogy egy ilyen gondolatot valóban
egyesítsünk lelkünkkel.
Ha a szellemi élet mezejére lépünk, akkor fontos az, hogy azok
mellett, akik úgyszólván elvégezték feladatukat a szellemi
életben, olyanok is vannak, akik rá vannak utalva a Földre, úgy,
hogy valójában mintegy bele voltak szövődve a Föld-
fejlődésbe, de korábban kikerültek ebből, mint ahogy
hajlamuk szerint ki kellett volna kerülniük belőle. Ezért azt is
mondhatjuk: azok, akik tehát átmennek a halál kapuján, sok
vonatkozásban a szellemi világ emberlelkei számára lesznek
azok, akik a földi élet magasrendű eszméjében hisznek, akik
hinni engednek a túlvilágban, hogy a földi élet valóban
tartalmazza a szellemiséget is, mint értéket. Ezek hasonló
álláspontot foglalnak el, mint az idealisták itt a Földön.

Egyszer már meg kell ismerkednünk azzal, hogy azokat az

embereket, akik tovább élnek a szellemi világban, nem szabad

64
úgy elképzelnünk, ahogy utoljára itt voltak. A triviális képzet
például, amelyet az emberek alkotnak maguknak, hogy azok,
akik gyermekként halnak meg, gyermekként élnek tovább,
természetesen nem helyes. A halottak végső alakja képszerűen
megjelenhet így az imaginációban; de ez nem az alak, hanem a
személyiség kifejeződése. Egy gyermek meghalhat, de az
emberi lény, aki a gyermekben megtestesült, igen fejlett lélek
lehet, és a halál után igen magasan fejlett lélekként él tovább.
Ezt már gyakran említettem.

Nos, látjuk azonban, hogy a szellemi világba felviszünk valamit,

ami a földi léttel mintegy össze van kötve, de mégsem abban
oldódott fel, mintegy vállalja a túlvilági létet. Együttműködik a
fejlődésben, amelyet az emberi lélek a halál és az új születés
között él végig. Látunk olyan embereket, akik átmentek a halál
kapuján, majd a halál és az új születés között úgy élik végig az
életet, hogy az emberit a Földön sokkal gazdagabb, sokkal
átfogóbb értelemben képzelik el a túlvilágon, mint ahogy az
tudja elképzelni, aki végigélt egy normális emberi életet.
Nemde, ennek az életnek nem kell semmit sem döntenie arról,
amit az embernek a karma ír elő. Ha az ember megöregszik, ez
karma. Ha fiatalon meghal, ez karma. De éppen úgy, ahogy az
ember nem teheti magát itt a Földön önkényesen ezzé vagy
azzá az individualitássá az evilági tudat szerint, ugyanúgy nem
határozhatja meg a földi tudatból azt sem, hogyan kell
alakulnia az életnek a halál és az új születés között. Ha tehát az
ember erőszakkal távozik a földi létből a szellemi világba, akkor
sokkal intenzívebb, imaginatív, mindenekelőtt emberi
szemlélete van, mintha éppenséggel más módon lépne be a
szellemi világba.

65
Azt mondhatjuk: azok az emberek, akik tehát átmennek a halál
kapuján, különösen közel állnak a halál és az új születés közötti
életükben ahhoz, ami általános emberi értelemben történik a
Földön. Látjuk, ha megvizsgálunk olyan embereket, akik valami
sajátosan fontosat tesznek életük egy szakaszában, hogy arról
van szó, hogy ez az ember azt teszi, ami a megfelelő. Mondjuk,
egy ember 49. évében tesz valamit – természetesen csak
okkult szemlélettel nézve -, ami egy bizonyos irányban
rendkívül jelentős. Ezt megvizsgálja az ember visszafelé. Ekkor
azt találja, hogy ez az ember egy korábbi megtestesülésében,
akkoriban talán éppen 49 évesen többé-kevésbé erőszakos
halállal halt meg. Vagyis, éppen azáltal, hogy itt a Földön erős
összhangban volt az ideális fejlődéssel, elérte, hogy befogadja
a lét vállalását a szellemi világ számára. Ezáltal volt elég ereje
ahhoz, hogy magába fogadja egész szellemi lényét, hogy egy
meghatározott dolgot éppen egy meghatározott évben
végrehajtson. Ebből ismét láthatjuk – hiszen legutóbb is
beszéltem erről -, hogy olyan emberek, akik főként akaratukból
többféle módon hatottak, akik tehát inkább az emberiségért
élnek, valamely módon ilyenfajta, a létet vállaló életet vettek
fel valamelyik korábbi inkarnációjukban.
Különösen nehéz, ha az életet a szellemiben csak úgy akarja
elképzelni az ember, mint valamely felhígult földi életet,
megbékélve azzal a képzettel, amelyet a szellemi életből nyert
el: hogy itt a fizikai élet önmagától folyamatosan ismert; hogy
a túlvilági élet ismeretlen; és hogy ebből is az ellenkezője
érvényes a szellemi életben. Az ember ugyanakkor nem szokta
helyesen elképzelni, hogy valójában a szellemi életben, ha nem
tesz hozzá valamit, minden sötét és komor, hogy először
mindent, ami evilági, a túlvilágról látható, fel kell hozni a fényre
– a túlvilág azonban a mi evilágunk -, s hogy a jelentőségteljes,

66
amely hozzákeveredett, a lét vállalását jelenti. Ez olyan képzet,
amelyet meg kell szereznünk, ha helyes módon akarunk
betekinteni a fizikai és a szellemi élet összefüggésébe.
Azt mondtam: korunkban valóban nagyon jó az, hogy az ilyen
képzetekkel meg tudunk ismerkedni. Mivel a fájdalom sújtotta
lélek oly gyakran kérdezi manapság: miért kell akkor olyan sok
embert a legvirágzóbb életkorban elszólítani a szellemi
világba? Miért nem alakíthatják ezek itt ki az életüket? S
különösnek hangzik – mint mondtam, a szellemi igazságok
néha kegyetlennek tűnhetnek -, mégis igaz ez: a szellemi
világba bele kell vinni a lehetőségét annak, hogy úgy
pillanthassanak a Földre, hogy magát a Földet átjárhassa a
szellem. Ha minden ember elérné normális életkorát, egyetlen
ember sem lenne olyan helyzetben, hogy mártírként, korán
feláldozza magát, akkor a Föld odaátról nézve értéktelen
létezésbe süllyedne. Az, amit itt a Föld, mint eszmeiséget
tartalmaz, ugyanakkor olyasmi, ami a múltból folyamatosan
egy jobb jövőt teremt. S ez is összefügg azzal, amit ott
feláldoznak. Egy olyan ember, aki 26 éves korában feláldozza
egész következő életét, amelyet különben külső munkájára
fordított volna, az ezt az egész következő életet az emberiség
fejlődési folyamatának adja. Ez az élet tovább él. Abban, ami a
haladás erőiként benne van, él az, amit az emberek
odaáldoztak életükkel, amelyet itt még végigélhettek volna. A
Föld-fejlődésnek szüksége van az életáldozatokra. Láthatjuk,
hogy ami különben materialista korunkban lényegében inkább
csak egy absztrakt fogalom, milyen végtelenül konkrét dolog
itt. Még más értelemben is, mint ahogy júliusban itt
kifejtettem, elmondhatjuk: nemcsak ezek az étertestek hatnak
úgyszólván az emberiség fejlődésének egész összefüggésében,
hanem azok munkája is, akik korán átmentek a halálon.

67
Ezeknek az individualitásoknak a munkája olyan, hogy azt
mondhatjuk: kik azok tehát, akik elsősorban az emberiség
közösségéért dolgoznak, akik közösségi feladatokat állítanak
fel maguknak későbbi inkarnációikban? Ezek azok, akik egy
korábbi inkarnációjukban valamely módon mártírhalált
szenvedtek. Az odaadó, itt a Földön a szellemihez vonzódó
természetűek, akik ezt egy előző inkarnációban
mártíromságnak nevezhető életüknek köszönhetik. A Föld
nem tudna fejlődni, ha emberek nem áldoznák fel magukat.

S ha ezt meggondoljuk, kedves barátaim, akkor a jelenből a

jövő felé vethetünk egy pillantást. Milyen végtelenül sokakat
áldoznak most fel, milyen sokan áldozzák fel magukat.
Amennyire fájdalmas ez személyes szempontból nézve,
annyira megbékélhetünk vele, ha a világbölcsesség
szempontjából tekintjük. Ahányan most áldozatot hoznak,
annyi erőt kap majd a jövő az előrehaladáshoz. Az
emberiségnek szüksége van a haladás ilyen erőire. Ma még
nem gondoljuk ezt meg eléggé, de meg fogjuk gondolni, ha
valamikor nem is évszázadok, de elég sok évtized múlik el az
emberiség materialista fejlődésében. A materializmus őrült
sietséggel fogja levonni következtetéseit. A materializmus
csúcspontja bensőleg a 19. században volt, de az emberek
belesüllyednének a materializmusba, ha nem adódna
valamilyen fordulat. Ennek a fordulatnak a szellemtudomány
révén kell létrejönnie. De ez csak azáltal jöhet létre, hogy olyan
erők dolgoznak, amelyek valóban az eszmeiséget viszik majd
be a földi életbe. Sokan, akiket most elhívnak, arra szolgálnak
majd, hogy a Föld ne essen áldozatul a materializmusnak, hogy
ne egyedül a materializmus uralkodjon.

68
Olvassanak utána ennek, kedves barátaim, az Apokalipszisről
szóló előadás-ciklusban, ahol ezt nagy vonalakban említettem,
és alkossanak fogalmat arról, hogy a Földnek a jövőben milyen
sok mártírhalálra lesz szüksége, hogy megmeneküljön a
materializmusba való süllyedéstől, és attól, ami ezzel jár, a
harctól, a gyűlölettől, az ellenségeskedéstől. Legalábbis
annyira, hogy további útját a kozmoszban véghez tudja vinni.
Az ilyen időkben, mint a miénk, elsősorban arra szólítanak fel,
hogy ne csak arra gondoljunk, hogy mi történik, hanem annak
gyümölcseire is, ami történik. S ezeket a gyümölcsöket csak
úgy ismerhetjük fel, ha a kozmikus lét mindkét oldalát
szemügyre vesszük, ezt a két oldalt, amelyek megmutatják,
hogy valóban az élet két teljesen különböző pólusát éljük
végig, itt a születés és a halál között, ott pedig a halál és az új
születés között. Itt bizonyos értelemben legbensőbb
lényünkkel passzívak vagyunk, és dolgoznunk kell, valóban úgy,
hogy sokak számára túl sok lesz az, ha rá akarjuk szánni
magunkat a szellemi világ szemléletére. Ott szükség van arra,
hogy aktívak, tevékenyek legyünk, abban, amiben élünk, hogy
a közvetlenül jelenlévő világot szemléletünk tárgyává tegyük.
Ezzel szemben mindig, mint egy figyelmeztetés, ott van
előttünk a lenti, „létező” világ.
Itt ebben a fizikai világban az idealisták hordozzák azt, ami a lét
vállalása, ami a létezőt értékessé teszi. Abba a világba, ahová
az emberek a halál kapuján lépnek be, ahová azok lépnek, akik
végigélték életüket, hogy szabályszerű folyamatban vigyék
tovább a földi életet, azok is belépnek, akik többé-kevésbé
korán, mártírként halnak meg. Ők a tanúi annak, hogy ott lent
nem csupán a materiális, a jelentéktelen, a múlt létezik, hanem
ehhez a Földhöz hozzákeveredett az is, amit ott visszatartanak

69
azok, akik nem teljesen élték végig az életet, hanem akiket
erőszakkal elpusztítottak.
Ezeket a dolgokat nem csak értelemszerűen kell befogadnunk,
hanem érzésünkkel mélyen át kell hatnunk, akkor némely
dolog megvilágosodik számunkra. Bizonyára sok rejtélyt
tartalmaz a jelenkor, de némelyik tisztázódik, ha a most
történő fájdalmas dolgokat a kozmosz nagy bölcsességével
összhangban szemléljük.

Ismét eljutottunk egy fejezethez, amely számunkra, ha az

éppen elmondottakat a mi korunkra alkalmazzuk, ezt a fontos
igazságot testesítheti meg:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

Utalások

175.old. Bécsi ciklus: Az ember belső lénye, és élet a halál és az

új születés között(Inneres Wesendes Menschen und Leben
zwischen Tod und neuer Geburt), 1914, Dornach, 1960.

178.old. ahogy júliusban itt kfejtettem: lásd: Embersorsok és

népsorsok (Menschenschicksale und Völkerschicksale), l4.
előadás, 1915. július 6.

70
előadásciklus az Apokalipszisről: János Apokalipszise (Die
Apokalypse des Johannes), 1908), 4.kiad., Dornach, 1954.

71
A szellemi és fizikai világ
összefüggése, és ennek
átélése a halál utáni élet
szempontjából
Berlin, 1915. december 7.

A szellemtudománynak minden területen összhangot kell

felmutatnia számunkra a szellemi világok és azok között a
világok között, amelyeket – amíg földi testünkben vagyunk –
érzékszerveinkkel érzékelünk, és elménk gondolataival
próbálunk megérteni. Nos, néhány fejtegetésben különösen
azokkal az összefüggésekkel foglalkoztunk, amelyek a között az
élet között állnak fenn, amelyet az ember lélekként él át a halál
és egy új születés között, és azon élet között, amelyet itt fizikai
testben megtestesülve folytat. Mindig ragaszkodtunk ahhoz a
gondolathoz, hogy az ember, amíg itt fizikai testben él,
gondolatait a felé a szféra felé irányítja, amelyet át kell élnie a
halál és egy új születés között. Ragaszkodunk ehhez a
gondolathoz, amely e szféra felé irányul, nem csupán a
kíváncsiság kielégítése végett, hanem mivel
szellemtudományos szemlélődéseink révén
meggyőződhettünk arról, hogy a másik világ gondolatainak
ebbe a világba való behatolása is hozzájárul ahhoz, hogy ez a
világ itt emelkedettebb, erővel áthatottabb gondolatokat tud
kivívni magának a cselekvés, a gondolkodás és az érzés
érdekében. Ragaszkodnunk kell ahhoz a gondolathoz, hogy az
élet sok titka csak úgy oldható meg, ha az embernek van

72
bátorsága ahhoz, hogy közeledjen a halál rejtélyéhez, ahogy
ezt nevezhetjük. Ma, hogy egy sajátos szempontból ismét itt
szellemi szemünk elé tárjuk a szellemi világ összefüggését az
érzéki világgal, egy triviális vizsgálódásból indulunk ki, amely
különben sok mélyreható érzést foglal magába.

Abból a tényből indulunk ki, amelyet már sokszor

megbeszéltünk, hogy hogyan lépi át az ember a halál kapuját.
Azt mondom, valami mindennaposból indulunk ki, amely
azonban mélyreható és az embert lelke legmélyén megragadó
élményekkel függ össze. Ha itt a fizikai világban szemben állunk
egy emberrel, gondolatokat formálunk magunknak, amelyek
összeköthetnek bennünket vele, érzéseket, szimpátiát és
antipátiát alakítunk ki iránta, többé-kevésbé barátságosan,
vagy többé-kevésbé elutasítóan állunk vele szemben. Röviden,
itt a fizikai világban egy bizonyos viszonyt alakítunk ki egy
másik emberhez. Ezt a viszonyt lehet vérségi kapcsolatból, és
lehet csak az életben nyilvánvalóvá vált rokonlelkűségből
érvényre juttatni. Mindezt fel lehet fogni az alatt, amit e
pillanatban „ember és ember közötti kapcsolatnak”
gondolunk.

Ha az az ember, akivel valamely társaság tartott össze

bennünket, eltávozik a fizikai világból, és átlép a halál kapuján,
akkor ebből az emberből elsősorban az emlékezés marad meg
számunkra, vagyis az érzések, gondolatok egyfajta összessége,
amelyek a hozzá fűződő kapcsolatból elevenséget keltettek
bennünk, életre keltek bennünk. S mivel ez az ember
eltávozott tőlünk a halál kapuján át, egészen más módon élnek
mostantól azok az érzések, képzetek, gondolatok, amelyek
összekötnek vele bennünket, mint ahogy korábban éltek,
amikor még a fizikai síkon tartózkodott. Amikor a fizikai síkon

73
élt velünk, tudtuk, hogy a külső fizikai realitás mindenkor oda
tud lépni ahhoz, amit a vele való kapcsolatban, lelkünkben
kialakítottunk, hogy belső élményeinkkel a külső fizikai realitás
elé léphetünk. Mindig számítanunk kell arra is, hogy az ember
az érzéseket, amelyeket mostanáig éreztünk iránta, egyfajta
újszerű módon más irányba alakítja, hogy bennük élhessen.
Gyakran nem gondolunk arra a radikális különbségre, amely
akkor lép fel, ha hirtelen, vagy nem hirtelen eljön az a pillanat,
amikor az érintett embernek csak az emlékét hordozhatjuk
lelkünkben, amikor tudhatjuk, hogy szemünk előtt már nem
fog megjelenni, kezünket már nem ragadhatja meg. A kép,
amelyet kialakítottunk róla, lényegében ugyanaz marad, amit
már megformáltunk. Valami egészen radikális ez, ami két
ember kapcsolatában fellép. Mint mondtunk, ez olyasmi, ami
a gondolkodás számára triviálisan hangzik, de mélyen
belenyúlik benső életünkbe, abban az egyedülálló esetben,
amikor fellép: az a tény, hogy az emlékezés válik számunkra
egy emberi lélekké, amely eddig fizikai megtestesülésével
kívülről gyakorolt benyomást ránk.

De hasonlítsuk össze most ezt az emlékezést más emlékekkel,

amelyeket különben élményeinkből alakítunk ki. Hiszen fizikai
életünk nagy részét emlékekben éljük ki. Tudjuk belőlük, mit
éltünk át. Mondjuk például, tudunk olyan eseményekről,
amelyek elvonultak előttünk, amelyekről gondolatokat
tartottunk emlékezetünkben, tudjuk, hogy e gondolatok által
az elmúlt időkhöz fordulhatunk, amelyekben az érintett
események lejátszódtak. Pillantsunk azonban most arra, ami
így emlékeink legnagyobb részében van – mondom, emlékeink
legnagyobb részében -, így gondolatokban valami olyasmit
hordozunk magunkban, ami már nincs itt: elmúlt események,

74
amelyeknek valóságával már nem találkozhatunk a külső
világban, amelyek a múlthoz tartoznak.
Egészen más van lelki szemünk előtt, ha a szellemtudomány
szellemiségét fogadjuk be, azt, amit emlékezésnek kell
neveznünk egy elhunytra, emlékezést egy lélekre, aki átment a
halál kapuján. Egészen más ez. Ott gondolatokat hordozunk
magunkban, de e gondolatoknak van valami valósága,
különben nem a megközelíthető, külső, fizikai világban, de a
szellemi világban. Az, akire ezek a gondolatok vonatkoznak, ott
van, bár nem léphet be láthatóságunk szférájába. Ez egészen
más emlékképzet, mint az, amely arra vonatkozik, ami itt a
fizikai világban elmúlt. Ha az itt lévő tényt egyszer az egész
világgal való kapcsolatában akarjuk szemlélni, akkor azt
mondhatjuk: gondolatokat hordozunk lelkünkben egy lényről,
aki a szellemi világban van. Tudjuk – és különösen világossá
kell, hogy váljon ez azokból a szemlélődésekből, amelyeket az
utóbbi három estén tartottunk, amikor együtt lehettünk -,
hogy nemcsak az itt megtestesült lelkek vágyai mennek fel a
szellemi világba, hanem azoknak a lelkeknek a tudata is, akik
átmentek a halál kapuján, és most a halál és az új születés
közötti világban élnek, kiterjed arra, ami itt a fizikai világban
történik. Elmondhatjuk: azok a lelkek, akik testetlenül élnek a
szellemi világban, innen a fizikai világból megkapják tudatukba
azt, ami képessé teszi szellemi szemléletüket és az itteni világra
vonatkozó szellemi tekintetüket, hogy érzékelni tudjanak. Egy
legutóbbi vizsgálódás folyamán hangsúlyoztam, hogy azokat a
lelkeket, akik még itt fizikai testben megtestesülve élnek,
érzékelik azok az ún. halott lelkek, ellentétben azzal az
érzékeléssel, amely azoktól a lelkektől jön, akik, mint ők, a halál
és az új születés közötti időben élnek. Említettem, hogy
azoknak a lelkeknek, akik a szellemi világban élnek, mindig

75
tevékenyeknek kell lenniük, hogy például tudják: most egy
másik lélek van a közeledben -, de hogy szemlélhessék őt,
bensőleg tevékenyeknek kell lenniük. Mintegy képet kell
alkotniuk, de ez a kép nem adódik magától, úgy, ahogy itt a
fizikai világban létrejön. Az ember számára a szellemi világban
először az „ottlét” gondolata van meg, majd mintegy bensőleg
együtt kell élnie ezzel az „ottléttel”, amellyel a kép létrejön. Ez
a fordított út.

Nos, mégis van egy jelentős különbség azoknak a lelkeknek a

képalkotásában, akik már a szellemi világban vannak, és azoké
között, akik még itt a Földön, fizikai testben vannak
megtestesülve. Míg az embernek a halál és az új születés
közötti életben egy lélek képét, aki már szintén a szellemi
világban van, teljesen magából kiindulva kell létrehoznia, míg
ott egészen tevékenynek kell lennie, egy olyan léleknél, aki
még itt a Földön él, inkább passzívnak érzi magát – a kép
inkább szembejön vele. Tehát a tevékenység csekélyebb egy
olyan léleknél, aki még itt a Földön él, mint egy olyannál, aki
már szintén testetlen, ott a belső erőfeszítés a kisebb. Éppen
ezáltal fejeződik ki a különbség azok számára, akik a halál és az
új születés között élnek. Ha befogadják ezt, akkor azt mondják
majd maguknak: ha a lélek, miután átment a halál kapuján, s
így benne él a szellemi világban, nemcsak a magasabb
hierarchiák vagy emberlelkek lényeire tekint, akik vele együtt
a szellemi világban élnek, hanem felmerül előtte ott azoknak a
lelkeknek a világa is, akikkel itt kapcsolatban volt, mielőtt
átlépett a halál kapuján.

Hogy ezt a jelentős különbséget még fenntartsuk, hogy amíg

az ember itt a Földön alapjában véve azt, ami a földi létet
jelenti, mindig maga körül tudja, és csak a szellemben képes

76
megragadni a „másik” világot – a „csak” természetesen csupán
összehasonlításul szolgál -, ha a lélek a szellemi világban van,
akkor az éppen a fordítottja ennek. Amit ott a lélek magától
lát, a mi világunk, az a világ, amely onnan a túloldali, mialatt
meg kell erőltetnie magát, hogy a saját világát, amelyben ott
van, mindig érzékelje, mindig megalkossa. Tehát ott az evilág
az, amiért az embernek szakadatlanul meg kell dolgoznia, és a
túlvilág az, ami valójában mindig magától adódik. Nos, e
túlvilágon belül azonban – ami számunkra evilág, a másik
oldalról nézve viszont túlvilág – felmerülnek az emberlelkek,
azzal, ami bennük él, különösen olyan emberlelkek, akikkel a
földi idő alatt összeköttetésben voltunk. Ezek az emberlelkek
jelennek meg. De ezen belül, mondhatnám, a szellemi
érzékelés e tengerén belül, amely a másik világból áramlik ide,
és az emberi lelkekben jön létre, az emlékezetben időközben
megjelennek azok, akik átmentek a halál kapuján. Képzeljék el
ezt élénken. Gondoljuk el egyszer hipotetikusan, hogy olyan
időpontban éltünk, amelyben semmiféle lélek sem emlékezne
valamely halottra. Akkor természetesen a halottak szintén
látnák az emberi lelkeket, de ezekben az emberi lelkekben
semmiféle emlékezet sem élne a halottakra vonatkozóan.
Ebbe a tengerbe, amely a testetlenné vált lelkeknek kínálkozik,
belekerülnek az emlékek, az emlékezés a halottakra. Olyasmi
ez, ami az ember szabad akaratából és szeretetéből hozzájárul
ahhoz, amit a halott mindig láthat a másik oldalról. Ez tehát
olyasmi, ami hozzájárul ehhez.

Látják, itt ismét van egy olyan pont, ahol a szellemi kutatónak
fontos kérdések adódnak, ahol a szellemi kutatónak fel kell
vetnie a kérdést: mi történik azzal, aki átment a halál kapuján,
azáltal, hogy benne látja az áramló lelkekben az emlékeket itt
a mi világunkban, azokat az emlékeket, amelyeket ezek a lelkek

77
a halottakról őriznek, mi történik azáltal, hogy érzékeli ezeket
az emlékeket? A szellemi kutatásnál úgy van, hogy ha valaki
számára egy ilyen rejtélyes kérdés felvetődik, azt előbb
alaposan át kell élnie. Bele kell élnie magát. Ha az ember elkezd
okoskodni, hogy mi lehet a megoldás egy ilyen kérdésre, mi
lehet a válasz, akkor biztosan hamis eredményre jut. Mivel a
szokásos, az agyhoz kötött értelem általában nem ad
semmiféle megoldást. Az ember belső erőfeszítéssel csak
előkészítheti a megoldást. A szellemi világra vonatkozó
rejtélyes kérdések megoldásai valóban úgy adódnak, hogy
mintegy kegyelemként jönnek a szellemi világból. Az
embernek várnia kell. Valójában nem tehet mást, minthogy a
kérdést annyira átéli, újra és újra végig meditálja és annak
minden érzés-minőségével engedi, hogy feléledjen a lélekben
és nyugodtan várjon, amíg – valóban helyesen használva a
kifejezést – érdemes lesz arra, hogy a szellemi világból választ
kapjon. S ez általában egészen más oldalról jön, mint valójában
gondolja. Majd megjön a szellemi világból a válasz a megfelelő
pillanatban, vagyis abban a pillanatban, amikor az ember saját
lelkét eléggé előkészítette ahhoz, hogy fogadhassa a választ.
Hogy ez a helyes válasz, igen, ezt nem elmélet útján lehet
megállapítani, annál kevésbé, mivel elmélettel csak a fizikai
valóságról lehet megállapítani valamit. Ezt csak magával az
átéléssel lehet tisztázni. Azoknak, akik minden egyes szellemi
igazságot mindig csak tagadnak, és azt mondják: ezt nem
tudják bebizonyítani – azoknak csak azt a kérdést szeretném
feltenni, hogy tudta volna-e valaki a fizikai világban egy cethal
létét bebizonyítani, ha ilyet nem találtak volna. Semmit sem
tud bebizonyítani az ember, amit valamely módon nem kell
felmutatni a valóságban. Így kell az embernek a szellemi
világban is átélnie azt, ami a valóság.

78
Nos, bizonyára az, ami megoldásként belép a tudatba, miután
az ember lelkében előkészítette magát, a legkülönbözőbb
módon mutatkozik meg. Sokoldalú módon mutatkozhat meg
az igazság, de mégis igazságként kell átélni. Ha az ember ezt a
rejtélyes kérdést, amelyet éppen most említettem, ilyen
módon valóban élni engedi a lélekben, akkor – látszólag egy
egészen más oldalról – megjelenik ott egy belső kép, amely,
mondhatnám, belső igényt támaszt arra, hogy az embernek
mintegy adjon valamit az érintett kérdés megoldásáról.
Megjelenhet ott egy ember képe, aki mintegy engedi
lefényképezni magát, portréját kialakítani. Általában valamely
fizikai dolog képe jelenik meg, ennek a fizikai dolognak az
utánzata. S végül megjelenik mindaz, amit az ember a
művészet és a művészi ábrázolás területén feltételezhet. Ha
önök elképzelik, hogyan folyik le a fizikai élet, akkor azt
mondhatják maguknak, hogy ez a fizikai élet úgy folyik le, hogy
az ember szemben áll a külső természeti lényekkel és
eseményekkel: ezek lefolynak. Éppen így folynak le az emberi
ügyek is, amelyekről az ember gondoskodik, és szükségleteiért
tevékenykedik, mindaz, ami számára lepereg a történelemben.
De ezen túl keres valamit az ember, aminek alapjában véve
semmi köze a közvetlen szükségletekhez. Az emberlélek észre
fogja venni, hogy ha csak a természet létezne, és a történelem
az emberi szükségletek kielégítésére, akkor az élet puszta és
sivár lenne. Az ember a természet folyásán és a szükségletek
érvényesítésén túl teremt valamit itt a fizikai létben.
Megjelenik benne az igény, hogy mondjuk, ne csupán
szemléljen egy tájat, hanem ezt a tájat leutánozza. Ezt úgy teszi
lehetővé az életben, hogy valaki, aki kapcsolatban áll vele, kap
tőle egy képet, és még más egyebeket. Innen kiindulva,
gondolhatunk a művészet egész birodalmára, amelyet az

79
ember magasabb valóságként a valóságból és e fölé teremt a
szokásos természeti és történelmi valóság mellé. Gondolják el,
mi minden nem lenne a világon, ha semmiféle művészet sem
lenne, ha a művészet nem hozná oda ahhoz, ami – mondhatjuk
– magától van ott, azt, amit saját forrásából adni képes. A
művészet teremt valamit, aminek szükségszerűségből nem kell
ott lennie. Ha ez nem lenne, akkor mégis minden természeti
szükséglet megtörténhetne: elgondolhatnánk, hogy minden
utánzás vagy művészi ábrázolás nélkül folyna az élet a Föld
kezdetétől a végéig. Mi minden hiányzana akkor az
embereknek, azt el tudjuk képzelni. De elméletileg lehetséges
lenne az, hogy Földünket azzal büntetnék, hogy semmiféle
művészet sem tudna kifejlődni rajta. A művészetben
olyasvalamivel van dolgunk, ami az életen túlhalad. Gondolják
el mindazt, amit a művészetben teremtenek az emberek, akik
benne élnek a világban, és azok, akik ily módon átmennek a
világon, akkor bizonyos fokig két párhuzamosan futó
folyamattal lesz dolguk: a természeti és történelmi
szükségszerűségekkel, és azzal, ami művészi áramlatként
található.

Látják, ahogy a művészet bizonyos mértékig egyfajta szellemi

világot varázsol be a fizikai valóságba, úgy varázsol az
emlékezet, amely itt a lélekben nyer teret, egy másik világot
azok világába, akik átmentek a halál kapuján. A halottak
számára a világ befejeződhetne, anélkül, hogy itt a lelkekben
emlékek élnének, amelyek szeretetből, minden emberi
kapcsolatból születtek. De a halottak számára ekkor ez a világ,
amely az övék, úgy folyna le, mint ahogy számunkra folyna le
egy olyan világ, amelyben semmit sem találhatnánk, ami
meghaladja a szokásos valóságot. Ez rendkívül jelentős
összefüggés, hogy azoknak a szerető, emlékező gondolataival,

80
mindazzal, ami így lelkünkben feltör azokkal kapcsolatban, akik
már nincsenek a fizikai világban, ott valami hasonlót
teremtenek azzal, ami itt a művészi teremtés. S ahogy az
embernek a művészi alkotást magából kiindulva a fizikai
világban véghez kell vinnie, a sajátjából valamit hozzá kell
tennie, úgy kell másrészt azok számára, akik a szellemi világban
vannak, bekövetkeznie annak, ami velük szemben áll. Ezt a
másik világból azok a lelkek hozzák el számukra, akik itt
maradtak, még megtestesült állapotban vannak itt, nem azok,
akiket inkább passzívan látnak, mint olyan lelkeket, akik már a
szellemi világban vannak velük. Ami számunkra a természet és
a történelem folyása lenne, amely csak magától megy végbe,
művészet nélkül, mindaz nélkül, amit az ember alakít ki a
közvetlen valóságon túl, ez a halottak számára egy olyan világ
lenne, amelyben a fizikai világon belül megmaradt lelkek nem
emlékeznének.

Az ilyen dolgok, látják, nem ismertek az ember fizikai életében.

Úgy mondjuk, nem ismertek. Nem ismeri ezeket a szokásos
tudat, de az, amit a mélyebb, tudatalatti tudatnak nevezünk,
ismeri ezeket a dolgokat, és az életet mindig is eszerint intézte.
Miért tulajdonítottak jelentőséget az emberi közösségek
annak, hogy a halottak napját és hasonlókat megünnepeljék?
S annak, aki nem tud részt venni a közös halottak napján,
annak megvannak a saját halottak napjai. Miért van ez? Mert
az emberek tudatalatti tudatában éppenséggel az él, amit
egyfajta tompa tudatnak nevezhetünk arról, ami úgy kerül a
világba, hogy életre kel az emlékezés a halottakra, különösen
életre kel. Ha a szellemi szemlélő nyitott lélekkel
mindenszentek, vagy halottak napján, ill. hasonló ünnepen
odamegy, ahol sok ember jelenik meg a halottakra emlékezve,
akkor érzékeli, hogy ott részt vesznek a halottak. Olyan ez

81
számukra, csak természetesen megfelelő eltéréssel
elgondolva, mintha itt a fizikai földkerekségen az emberek
meglátogatnának egy dómot, és megszemlélnének minden
formát, amelyeket nem tudnának megszemlélni, ha a művészi
fantáziából nem teremtettek volna valamit a fizikai létbe, vagy
ha egy szimfóniát, vagy effélét hallanak. Bizonyos mértékig a
létezés szokásos mértéke felett jön létre az, ami ezekben az
emlékekben kínálkozik. S ahogy a művészet benne van a fizikai-
történelmi emberi folyamatban, úgy az emlékezés a halottakra
abba a képbe helyeződik be, amelyet a lelkek a halál és az új
születés között kapnak az ő világukból. Ezekben a szokásokban,
amelyek az emberi közösségekben kialakulnak, éppen az a
titkos tudás is kifejeződik, amellyel a lelkek alapjaikban
rendelkeznek, s néhány tiszteletreméltó szokás éppen e
tudatalatti tudással függ össze.

Még sokkal nagyobb csodálattal állunk az élet összefüggései

előtt, ha ezeket át tudjuk hatni azzal, amit a szellemtudomány
ad a kezünkbe, mintha ez nem hatná át ezeket az
összefüggéseket. Ha egy halott egy ember lelkében, aki itt
kapcsolatban állt vele, egy magáról szóló emléket talál, akkor
az mindig olyan, mintha valami elébe jönne, ami megszépíti,
felemeli számára az életet. Számunkra itt a szépség a
művészetből tevődik össze, a halottak számára pedig abból,
ami a halottaikra emlékező emberek szívéből, lelkéből árad ki.
Ez is egyfajta összefüggés az itteni világ és az ottani, szellemi
világ között. S ez egy olyan gondolat, amely szorosan összefügg
azzal a másik gondolattal, amely igen sok mindenből
származik, amit a szellemtudományban lehet gyakorolni, a
földi élet értékeiről, fontosságáról szóló gondolattal. A
szellemtudomány nem odavezet bennünket, hogy megvessük

82
a Földet, és mindazt, amit képes előteremteni, hanem
odavezet, hogy a fizikai földi életet a teljes kozmikus élet egy
tagjának tekintsük, mégpedig fontos tagjának; amelynek az a
célja, ami a szellemi világban működik, és e nélkül a szellemi
világ teljes tökéletességében nem jelenne meg. S ha most
pillantásunkat úgyszólván arra fordítjuk, hogy fizikai
világunkból ki kell sarjasztanunk a szépséget a halottak
számára, akkor feltárul előttünk az a gondolat, hogy ez a
szépség hiányozna a szellemi világnak, ha a fizikai világ nem
adhatna számára olyan emberi lelkeket, akik testben élve,
gondolatokat is, érzésekkel, érzelmekkel eltöltött
gondolatokat alakíthatnának ki azok számára, akik nincsenek a
fizikai világban. Sokat jelentett, kedves barátaim, ha a régi
időkben például egész néptörzsek mindig újra és újra
odaadóan gondoltak ünnepeiken a nagy ősökre, ha
egyesítették érzéseiket egy nagy ősre vonatkozóan. Sokat
jelentett, ha ilyen emléknapokat rendeztek, mivel ez mindig a
szépség felragyogása volt a szellemi világok részére, vagyis
azoknak a lelkeknek, akik a halál és egy új születés között álltak.
S olyan kevéssé, mondjuk, hogy finoman fejezzük ki magunkat,
olyan kevéssé „okos” lenne az, ha valakinek különösen
tetszene itt a Földön saját képmása, saját portréja – ez
természetesen valami ostobaság, nemde? – nos, olyan jelentős
az a kép, amelyet a halott a hátramaradottaknál talál saját
magáról. Mivel, kedves barátaim, meg kell állapítanunk: a mi
földi emberünk egészen más lesz számunkra, ha őt halottként,
a szellemiség szempontjából szemléljük; ezt már gyakran
hangsúlyoztuk. Itt bőrünkbe vagyunk zárva, itt számunkra az
érték az, amit „mi”-nek, vagy „én”-nek nevezünk, éppen az,
ami a bőrünkbe van zárva. Még az önzetlen emberekre is
érvényes ez! Az „igazán önzetlen emberekre” még talán egy

83
fokkal inkább, mint azokra, akik kevésbé önzetlennek vélik
magukat! Mindenekelőtt az érték az számunkra, ami e bőrön
belül van; ezután jön a világ többi része. Erre a maradék világra
úgy tekintünk, mint külvilágra. De éppenséggel jelentős az,
hogy ha testünkön kívül vagyunk, egyesülünk a külvilággal;
ebben a külvilágban élünk. Ezt a felemelkedést, ezt az
önmagunk kitágulását a külvilág fölé már gyakran leírtam. S az,
ami ekkor úgy viselkedik velünk, mint most a külvilág, ez az,
amit éppen itt a születés és a halál között éltünk ki.
Mondhatjuk, a külvilág lesz bizonyos fokig a belvilágunk; s az,
ami most a belvilágunk, akkor a külvilágunk lesz. Innen van ez
a jelentős tapasztalás, ahogy ezt „Teozófia” c. művemben
érintettem, a szellemi földre lépéskor: „ez vagy te”.
Tehát a mi belső világunk, amely átfogja énünket, amire ekkor
rápillantunk, az a külvilág. S ott ez úgy van, hogy minden lélek,
aki oly módon nem tud egoista lenni, ahogy itt egoista,
visszapillant azokra a gondolatokra, amelyek elébe jönnek,
mint a róla szóló gondolatok. Olyan ez, mintha egyfajta külvilág
jönne elébe, amelyet valóban magáévá szabad tennie annak
mértéke szerint, amit akkor a szépségnek nevezünk, annak,
ami felemel, felemelhet bennünket. Hozzájárul ehhez a
külvilág – vagyis az emlékezés arra, amit véghezvittünk a
születés és halál között -, mintegy ahhoz, ami nem ebben az
életünkben él, hanem más lelkekben, de ránk vonatkozik. Ezzel
valóban fölénk helyezünk valamit, vagyis külvilágunkon
túlmutatót, mint ahogy a művészi alkotás idehelyezése is
olyasmi, ami túlmegy a szokásos, magától meglévő valóságon.
Amennyire kevéssé „szép” az itt egy embertől, aki nemcsak
önmagába, hanem saját képébe is szerelmes, annyira magától
értetődő az ott, hogy az ember ahhoz, ami az itt maradt
lelkekben van, mint képhez lép hozzá, és az előtte lévő másik

84
jelenséghez úgy jön oda, úgy áll eléje, ahogy itt egy tájkép előtt
állna, egy tájhoz vagy hasonlóhoz viszonyítva. Tehát úgy van
ez, hogyha egy ilyen rejtélyes kérdés lelkünk elé lép,
megkapjuk a képet az emberről és a hátramaradottak lelkében
lévő képet, s ebből kiindulva utat találunk egy ilyen rejtélyes
kérdés megválaszolásához. Az okoskodás általában sehová
sem vezet, hanem csak a várakozás képessége, a türelmes
kivárás. Amivel az embernek fáradoznia kell, valójában a
szellemi világokra vonatkozó kérdések; a válaszoknak a
kegyelem, az önmagát megnyilatkoztató kegyelem által kell
adódnia az emberi lélek számára.

E fejtegetés folyamán éppen arra hívtam fel a figyelmet, ahogy

az emberek általában előkészületeket tesznek, hogy
emléknapokat, emlékünnepeket tartsanak, amelyek egy mély,
de a szokásos tudattal nem átfogott tudással függenek össze.
Ez összefügg azzal, hogy az embernek általában lelke mélyén
egyfajta tompa, átfogó tudása van – erre itt már ismételten
felhívtam a figyelmet -, és valójában azt az ismeretet, amelyet
tudata átfog, ebből a széles körű tudásból hozza fel. Felhívtam
rá a figyelmet, hogy valójában milyen okosak lennénk, ha
mindazt, amit magasabb tudatunkkal át tudnánk fogni, amit
asztráltestünk felölel. De ez az asztráltest is sokkal magasabb
értelemben, tudatosan megy át az életen, mint ahogy
általában gondoljuk. Nem értékeljük asztráltestünknek ezt a
tudását, mivel semmit sem tudunk róla; de legalább képzetet
alkothatunk az asztráltestnek erről az átfogóbb tudásáról, ha a
következőt lelkünk elé állítjuk.

Látják, mondhatjuk azt, hogy mi bizonyos mértékig felelőtlenül

élünk. Alig ítéljük meg az eseményeket összefüggéseik szerint.
Ha összefüggésükben szemlélnénk őket, akkor némelyik

85
egészen másnak tűnne. Mégis, gondolják el egyszer, ez
ugyebár megtörténhet, hogy valamit elhatározunk: reggel
elhatározzuk, amit este végre akarunk hajtani. Napközben
történik velünk valami, ami akadályoz abban, hogy a dolgot
este elvégezzük. Időközben nagyon mérgesek vagyunk, hogy
este a dolgot nem tudjuk megtenni. Az a véleményünk, hogy
sokkal szebb, sokkal helyesebb lett volna, ha elvégezhettük
volna ezt a dolgot. Az asztráltest a maga átfogóbb, de a mi
tudatunkba nem jutó tudásával éppenséggel másként tudja
ezt. Az asztráltest egy ilyen esetben gyakran azt látja: ha te ezt
az ügyet elintézed, amit estére elhatároztál, olyan helyzetbe
kerülsz, ahol talán elesel, és eltöröd egy csontod. Hiszen
teljesen a lehetőségek területén van az, hogy egyáltalán nem
tudjuk ezt elkerülni; ha este megtesszük azt, amit
elhatároztunk, akkor ezt megelőzőleg éppen van egy olyan
helyzet, hogy csontunkat törjük. Ezt magasabb tudatunkkal
nem tudjuk, de az asztráltest átlátja ezt, s olyan helyzetbe
vezet, amellyel mi magunk akadályozzuk meg, hogy
bekövetkezzen az, amit este el akartunk végezni. Hogy ez
bekövetkezett, ami miatt olyan dühösek voltunk, az néha
életünk általános összefüggésében rendkívül bölcs dolog. De
ez nem a véletlen szüleménye, hanem teljesen asztráltestünk
bölcsessége tette, amely magasabb tudatunkból nézve
öntudatlan marad. Ha beláthatnánk, hogy miért teszünk
némely dolgot, és egyeseket miért nem, talán mivel nem
tudnánk valami mást tenni, vagy csak valami máshoz fordulni,
ha mindezt át tudnánk látni, akkor mindig összefüggést
találnánk életünkben, s ez egy bölcsebb dologból indul ki
bennünk, mint amilyenek mi magasabb tudatunkkal vagyunk.

Ez már összefügg életünkkel, de ezt az összefüggést egész

szférájában nem tekintjük át. S mihelyt helyesen állítjuk

86
lelkünk elé azokat a gondolatokat, amelyek összefüggenek a
szellemi világgal, akkor a dolog már világossá válik számunkra.
Felettünk van egy lény, amely szűkebb értelemben hozzánk
tartozik, az angyalok hierarchiájának egy lénye, a mi
védőszellemünk. Sőt most, szemlélődéseink kezdetén mindig
azok védőszellemeihez fordulunk, akiknek kint, a kor nagy
kihívásainak közvetlenül meg kell felelniük. Nos, ez a
védőszellem belelát az összefüggésekbe. Az emberi tudatban
egy érzésből kiindulva régóta eleven dolog volt az, hogy
bizonyos összefüggéseket, amelyeket mi nem tekintünk át, ez
a védőszellem áttekint. Hiszen valóban vannak itt emberek,
akik azért élik bizonyos belső elégedettséggel az életet, mert
azt, ami történik, hagyják, hogy megtörténjék, mivel hisznek a
bölcsesség működésében, mert meg vannak győződve arról,
hogy azt is, amitől az ember oly könnyen dühös lesz, a
bölcsesség működése hatja át. Hiszen néha nehéz a működő
bölcsességben hinni, ha valami történik, ami egyenesen
szándékaink ellen hat. De egyenesen ebben rejlik egyike
azoknak az impulzusoknak, amelyek valóban a szellemi világ
hatásaival hoznak összefüggésbe bennünket, hogy úgy tudjuk,
beilleszkedünk a bölcsesség működésébe, anélkül, hogy ezáltal
kényelmesekké vagy lustákká válnánk, hogy azt hinnénk, ez a
működő bölcsesség egyedül értünk cselekszik. A határ tehát
elmozdítható, és a cselekvésre, a szándékok kialakítására
vonatkozóan is elmozdítható. A szokásos tudatba
kétségtelenül belépnek itt olyan impulzusok, amelyek mintegy
intimek, finomak. Milyen gyakran van az, nemde, hogy valamit
elhalasztunk egy későbbi időszakra. Nos, jön valami, amiről az
az érzésünk, hogy ezt kell tennünk, ami valójában
megakadályozza a későbbit. Azt érezzük, hogy a kínálkozó
szükségszerűségből kell cselekednünk, és a dolgot nem szabad

87
gyengédség nélkül kezelnünk, mivel tudjuk: ha ezt tesszük,
akkor elaprózódik előttünk, majd szétszóródik. Amellett, amire
szabadságunkat irányítjuk, van bennünk többé-kevésbé egy
olyan ember, aki végig akar tapogatódzni az életen, és úgy véli,
azzal, amit megtapogathat, sokkal többet elérhet, mint azáltal,
amit fogalmaival egész pontosan kimérhet magának. A határ
elmozdítható.

De a határ némelykor még inkább elmozdítható, s itt egy olyan

pont jön tekintetbe, amelyet valóban helyesen kell szemügyre
venni a gyakorlati élettel szemben. Vannak emberek – s
bizonyos vonatkozásban mindnyájunkat megragad az, ami az
ilyen emberekben működik – akik bizonyos módon
vágyakoznak, sóvárognak arra, hogy életüket elképzeljék, s így
menjenek keresztül az élet céljain. Vegyünk egy feltűnő esetet.
Önök ismernek egy embert, aki barátságot köt egy másikkal.
Elsősorban azt mondják: valóban nem tudom megérteni, miért
köt ez barátságot a másikkal, nem világos számomra, nincs
igazi kapcsolat e két ember között, de ez megtesz mindent,
hogy ahhoz az emberhez közeledjék. Nem tudjuk megérteni,
és néha csak nagyon sokára veszi észre az ember, miért
történik ez. Az érintettnek talán csak sokkal később van
szüksége erre az emberre valamihez. Barátságot kötött ezzel
az emberrel, nem mintha valamit átélt volna vele, aminek
örült, nem a maga kedvéért, hanem hogy ennek útján elérjen
valamit, aminek csak később kellene bekövetkeznie.
„Helyreigazította” az életet: azáltal, hogy barátságot kötött
vele, ez az ember hozzájutott valamihez, amivel őt (a barátot)
egy bizonyos helyzetben segíteni tudja. S ennek az a
következménye, hogy valóban létrejön ennek az úgynevezett
barátnak a segítségével az, ami különben nem jönne létre.

88
 Terjesszék ki ezt a gondolatot az életre, akkor látni fogják,
milyen óriási módon elterjedt az életben az, hogy az emberek
előzőleg elképzelnek valamit, amit nem közvetlenül akarnak,
nemcsak elképzelik, hanem attól várják, hogy így legyen, mivel
valójában ezt csak hatásaiban akarják felhasználni. Tehát azt
kell mondanunk: vannak emberek, akik az életnek ebben az
elképzelésében egyfajta – nem mondhatjuk bölcsességnek,
mivel belsőleg ellenkezünk azzal, hogy ezt bölcsességnek
nevezzük -, óriási ravaszsággal rendelkeznek. Óriási ravaszság
ez, hogy életük korábbi stádiumaiban valamit tegyenek,
aminek nem ebben a stádiumban, hanem csak életük egy
későbbi szakaszában kell javukra válnia. S ekkor az az érzésünk:
nem tartottam volna egyáltalán olyan ravasznak ezt az embert,
mert ha összejövök vele, ha gondolatokat cserélek vele, ha
együtt élek vele, akkor valójában sokkal ostobább, mint lennie
kellene, ha így „helyreigazítja” az életet.

Látják, ez abból adódik, hogy ténylegesen az, amit az ember

asztráltestében hordoz, okosabb tud lenni, mint az, ami
szokásos tudatában van. Ha az ember egoizmusát erősen
leszorítja a tudatalattiba, ha nem bizonyos eredetiséggel él,
hanem egoizmusát erősen – mondhatnám – engedi
átterelődni, akkor ez az egoizmus megragadja tudatalatti
tudatát is, és benne él az az ember, aki mindnyájunkban él. Ez
különben úgy irányít bennünket, hogy az életet elementáris,
közvetlen módon fogjuk fel: arra vezet, hogy az életet úgy
rendezzük, úgy üssük nyélbe, hogy előbb a feltételeket
teremtsük meg egy későbbi dologhoz. Itt látjuk, hogyan
működik az asztráltest a maga okosságával. De most azt is
látjuk, hogy át van itatva, nem attól, amitől különben működik
az életben, hanem az egoizmus a szokásos tudatból
hátrahúzódik az asztrális tudatba, és látjuk, hogy az ember

89
valójában sokkal több, látszólagos „megfontolással” él, mint
ahogy ez tudata szerint megilleti. Az emberi lélek fejlődésének
sok veszélyes oldala rejlik itt, és igen fontos, hogy az ember
tudatában legyen ennek, hogy abban a pillanatban, amikor
nekifog valaminek, ami különben ismeretlen, megpróbálja,
hogy egoizmusával ne túl erősen hozakodjon elő. Ezért kell
hangsúlyoznunk újra és újra, hogy az egoizmustól el kell
tekintenünk ahhoz, hogy a szellemi világhoz felfejlődjünk.

Ott, szokásos tudatunk mellett valóban működik valami,

amelyben érvényesülhet védőszellemünk tudata az angyalok
hierarchiájából, és akkor éppen az jön létre, ami számunkra
néha az ember szokásos tudata előtt oktalanságnak tűnhet, de
bizonyos szabálynak van alávetve. Ezt az egyik
misztériumdrámámban igen egyszerűen kívántam kifejezni
azáltal, hogy azt mondtam, vagy az egyik szereplővel
mondattam: Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát.
– Ha az ember azonban túlmegy ezen, amit a szív fejt meg a
karmában, ha az értelmet engedi hatni, akkor ebbe az
értelembe némelykor az egoizmus egy igen erős dózisa kerül
be. Vagy pedig ez az egoizmus úgy működhet benne, hogy az
illetőt ravaszabbnak találjuk, mint ahogy közvetlen
tudatunkból kiindulva tűnik. Később az egoizmust leszorította
asztráltestébe. Ott jön valami a lélek működésébe, most nem
az angyalok hierarchiájának szabályos lényeitől, hanem valami
luciferi, ami az embert szélesebb szférában veszi körül, mint
ahogy tudatosan zárná körbe a maga megfelelő tudati foka.
Látjuk, hogy az, amit olyan fontos hangsúlyozni, éppen amikor
az ember a szellemtudományos fejlődéshez közeledik, valóban
valami finom és intim dolog. Mivel természetesen tágítanunk
kell tudatunkat, de tudatunkat tágítva mindig azon kell
fáradoznunk, hogy eltakarítsuk az egoizmusnak azt az

90
akadályát, amely az alászállás vagy „felvitel” által – hiszen ez
egészen egyforma, az egyik vagy a másik – mélyebb, vagy
magasabb tudati szférában jön létre.
Megkérdezhetik: hogyan tudjuk akkor ezt? Elég az hozzá, hogy
az egoizmust nem a szokásos tudatából kell előhoznia az
embernek. Hogyan kerülheti el az ember, hogy mindennapi
tudatából hozza elő az egoizmust? – Igen, látják, kedves
barátaim, ezt nem szabályok révén, hanem csak azáltal tudja
az ember, hogy érdeklődését bővíti. Ha az ember bővíti
érdeklődését, akkor már mindig valamilyen módon egoizmusa
ellen küzd. Mivel minden új érdeklődéssel egy kicsivel kilépünk
magunkból. Azért foglalkozunk úgy a szellemtudománnyal,
ahogy foglalkozunk, hogy ne mindig csak visszapillantsunk
arra, amit az emberek éppen egoizmusukból eredően hallani
akarnak, hanem azért, hogy az érdeklődést valóban bővítsük.
Milyen gyakran teszik fel újra és újra a kérdést: miért vannak a
könyvek olyan érthetetlenül írva? Nem tudnánk ezeket
népszerűbben megírni? S egyik vagy másik javaslatokat tesz,
hogyan írhatná meg az ember valóban népszerű módon a
könyveket. Az embernek valójában védekeznie kell az ellen,
hogy ezt a népszerűséget elérje, mert ez csak az egoizmust
növeli. Ha könnyű egyáltalán behatolni a szellemtudományba,
akkor éppenséggel mindenki megteheti ezt, egoizmusának
legyőzése nélkül. De a munkában, amelyet szellemileg el kell
végeznie, ha mintegy megerőlteti magát, már el kell távolítania
egy darabkát az egoizmusából, s így áldottabban kerül be abba,
amit el akar érni a szellemtudomány által, ha meg kell
erőltetnie magát, mintha ezt egészen népszerűen ábrázolják.
Például át kellett élnünk, hogy fellépett valaki, aki azt mondta:
sok olyan ember van, akiknek egész nap dolgozniuk kell. Ha
ezek az emberek esténként leülnek, és nehéz könyveket kell

91
olvasniuk, akkor nem boldogulnak velük. Nekik mégis egészen
könnyen olvasható könyveket kellene szállítani. – Erre ezt
kellett mondanunk neki: miért kell megakadályoznunk ezeket
az embereket abban, hogy azt a kevés időt, amivel
rendelkeznek, arra fordítsák, hogy azokat a könyveket
olvassák, amelyeket szándékosan a szellemi viszonyokból
kiindulva írtak? Miért kell ezt az időt arra fordítaniuk, hogy
olyan írásokat olvassanak, amelyeket kényelmes ugyan
olvasni, de – mivel trivializálják a dolgokat – még ha talán szó
szerint ugyanazt is adják, azáltal, hogy a lelkeket nem
ugyanolyan helyzetbe hozzák, mégis a közönséges életbe
rángatják le azt, aminek a közönséges életből ki kell vezetnie
annak módja szerint is, ahogy az ember átéli ezt egy másik
szférában?

Különösen fontos az, hogy a szellemtudománynál nem csupán

a „mi”-t, hanem a „hogyan”-t is szemügyre vegyük, hogy
fokozatosan hajlandóak legyünk beleélni magunkat egy olyan
világról szóló képzetekbe, amely egészen más, mint a szokásos
fizikai világ, és ezért ahhoz is fokozatosan hozzászokjunk, hogy
más képzeteket alakítsunk ki, mint azokat, amelyeket már oly
kényelmes módon kialakítottunk a fizikai világból kiindulva. S
szeretnék itt ma egy elképzelést fontolóra venni, amelyet a
következő, jövő heti fejtegetésünknél ismét alkalmazni fogunk.
De már ma meg akarom fontolni ezt, hogy önök láthassák,
talán jót tesz az, ha új szavakat sajátítunk el ahhoz, ami a
szellemi világban történik.
Arra, ahogy az ember a születés és a halál között él, van egy
szavunk, amely kifejez valamit az életben, kifejezi abból
kiindulva, amit látunk: ez a szó az „öregedni”. Látjuk a
gyermeket frissen, gömbölyűen, ahogy a belső élet

92
keresztüláramlik a külső formákon, látjuk a gyermeket egy
bizonyos korig élettől duzzadva, amely beleömlik a külső
formákba. Majd eljön az idő, amikor a belső élet már nem árad
többé, ráncok jelennek meg, minden másként lesz velünk.
Röviden, követjük ezt a külső életet a születéstől a halálig oly
módon, ahogy a fizikai test mutatja ebben az életfolyamatban.
Ezt nevezzük öregedésnek abból az egész triviális okból, mivel
fizikai testünk fiatal, amikor megszületünk, és öreg, amikor
meghalunk.

Az étertesttel ez egészen másként van. Étertestünk, ha

egyáltalán ezt a szót akarjuk használni, az őt kialakító erők
révén öreg, amikor a születéshez vagy a fogantatáshoz
elvezetik. Öreg, amikor fizikai életünket éppen csak elkezdjük,
kidomborodik, és ki van csiszolódva, sok, sok belső formája van
– ezek mozgások, de belső formák. Ezek az élet folyamán
birtokba veszik az étertestet, de ehhez növekszik az életerő, és
gyermekké válik, amikor öregen meghalunk. Az étertest éppen
fordított fejlődésen megy keresztül, mint a fizikai test. Ha a
fizikai testről azt mondjuk, „öregszünk”, az étertestről azt
kellene mondanunk: „fiatalodunk”, és jó, ha ezt a kifejezést
használjuk étertestünkre vonatkozóan. Valóban „fiatalodunk”
étertestünket illetően, úgy, hogy ezt az étertestet, ha
megszületünk, erejében mindarra irányítjuk, ami az emberi
bőrbe van zárva, mialatt ez az étertest, amikor egy bizonyos
korban átmegyünk a halál kapuján, egyfajta rokonságban van
az egész kozmosszal. Ismét visszakapja az erőket, amelyeket
elvettek tőle. Amikor gyermekek voltunk, abban a pillanatban
megszakadt az összhangja a kozmosszal, akkor minden erejét
egyetlen térbe kellett küldenie, amely az emberi bőrbe van
zárva, mintegy összehúzódott a világ egy pontjára. Majd újra
friss lesz, újra, egyre inkább belekerül a kozmoszba olyan

93
mértékben, ahogy a fizikai test öregszik. Azt mondhatjuk – a
kifejezés természetesen igen túlzó -: mialatt mi fakók és
ráncosak leszünk, az étertest kerek lesz, és ismét leképezi a
külső erőt, a külső teremtő, duzzadó erőt, ahogy a fizikai test
is kifejezi a külső duzzadó, teremtő erőt a gyermekkor
kezdetén. „Fiatalodunk” az étertest tekintetében. S
fokozatosan szükséges lesz az is, hogy éppenséggel szavakat is
formáljunk, hogy a szellemi világ egészen másfajta viszonyait
valóban ki tudjuk fejezni. Fontos, hogy megismerkedjünk ezzel
a radikális különbséggel, ami a szellemi világ egész
szemléletében van a fizikai világgal szemben. Ezen a ponton
szeretnénk majd a következő alkalommal folytatni
fejtegetéseinket.

Utalások

190.old. Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát:

Theodora Strader szavai „A beavatás kapuja” (Der Hüter der
Schwelle) c. misztériumdrámában

94
Tudatalatti lelki impulzusok
Berlin, 1915. december 14.

A legutóbbi vizsgálódásokat itt egy bizonyos szempontból arra

az életre irányítottuk, amely a mögött történik, ami az ember
számára a hétköznapiságban vagy a szokásos tudományban
adódik, a földi vagy fizikai eszközökkel közvetített fizikai
tudatában. Hiszen alapjában véve minden vizsgálódásunkat
arra az életre irányítjuk, amely a mindennapi tudat küszöbe
mögött folyik. Mégis megpróbáljuk, hogy a
szellemtudományban hogyan juthatunk közelebb a
legkülönfélébb szempontokból ehhez az élethez.

Míg a külső fizikai-érzéki valóság vonatkozásában egyszerűen

a rátekintéssel adódik a bizonyosság – azt mondja az ember:
tudom, hogy van valami, ha láttam -, a szellemi világokról szóló
bizonyosság azok számára is, akik nem képesek sajátos
gyakorlatokkal felemelkedni hozzá, azáltal teremthető meg,
hogy a legkülönbözőbb oldalakról megvilágítva kapja meg. E
különböző oldalakról történő megvilágításokkal, amelyek majd
összehangolódnak, egyfajta bizonyosságot nyerhetünk.

Különösen arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ember nemcsak

azáltal áll a világban, amit így szokásos tudatával áttekint,
hanem a szokásos tudat küszöbe alatt is zajlik egyfajta élete,
amelyet nem fog át a tudat, de amely különben megismerhető,
ha az ember, mint mondják, átlépi a beavatás kapuját. Ez
azonban a mindennapi élet számára öntudatlan marad. Sok
minden történik a világon az egész emberrel – hogy így
fejezzem ki magam -, s annak, ami történik vele, csak egy részét
tudja, míg fizikai testben folytatja életét. Minden törekvés,

95
hogy kapcsolatba kerüljünk a szellemi világgal, abban áll, hogy
mintegy betekintsünk ebbe az életbe, amely a szokásos tudat
küszöbe alatt folyik, vagyis a tudat tágításával átlépjük ezt a
küszöböt, és betekintsünk abba, amiben bizonyosak vagyunk,
hogy nem a mindennapi tudattal tekintjük át. S úgy mondtam,
hogy egy bizonyos eltolható küszöb van a mindennapi tudat és
a között, ami – s e szónak van valami meghatározott érvénye
számunkra – „öntudatlan-tudatosan” zajlik az emberek
számára.

A legutóbbi alkalommal egy igen közelálló példát említettem.

Az ember kora reggel elhatároz valamit, amit este el akar
végezni. Mintegy abban a gondolatban él, hogy este ezt
elvégzi. Napközben történik valami, ami megakadályozza, hogy
este végrehajtsa ezt a dolgot. A hétköznapi tudat számára itt
talán olyan eseményről van szó, amit véletlennek nevezünk.
Ha azonban mélyebben látunk bele az emberi életbe, akkor
ebben az úgynevezett véletlenben bölcsességet fedezünk fel,
de olyan bölcsességet, amely a tudat küszöbe alatt rejlik. Ezt a
bölcsességet valójában a szokásos tudattal nem tudjuk
áttekinteni, de az ilyen esetekben igen gyakran felfedezzük,
hogy ha napközben az akadály nem jött volna létre, akkor az
ember igazán rossz helyzetbe került volna azáltal, hogy az illető
dologba belekezdett volna. Legutóbb azt mondtam, talán este
eltörött volna egy csontja, vagy hasonló. S ahogy akkor
felismerjük az összefüggést, felfedezzük, hogy az egész
folyamatban bölcsesség rejlik, hogy a lélek maga kereste az
akadályt, ő vezette elő, de olyan szándékokkal, amelyek a
tudatküszöb alatt rejlenek. Nos, ez olyasmi, ami még erősen a
mindennapi tudatban található, de lefelé irányul egy olyan
területre, amelyhez lényének rejtett részeivel tartozik az
ember, amelyek átlépnek a halál kapuján, miután az ember

96
levetette fizikai testét. Minden működő tudathoz
hozzátartozik ez, amiről a nyilvános előadáson beszéltünk,
mint akarati cselekvéseink szemlélőjéről. Ez a szemlélő
valóban mindig ott van. Ez irányít és vezet bennünket, de a
szokásos tudat semmit sem tud róla. Sok minden történik, ami
a mindennapi tudat által áttekintett események között jön
létre. S ott készül elő, ahogy az élőlény készül elő a tojásban,
nevezetesen mindenben, ami az élet eseményei között
megtörténik, abban, ami tudatunk küszöbe alatt zajlik, az,
amivé leszünk, ha átlépjük a halál küszöbét.

Nos, hagynunk kell, hogy összehangolódjunk valamivel, amit az

utóbbi vizsgálódásokban lelkünk elé idéztünk, olyasmivel, ami
még a korábbi vizsgálódásokból jól ismert lehet számunkra.
Gyakran utaltam arra, hogy milyen fontos és lényeges az
embernek, amíg itt a fizikai tudatban él, az emlékezet, amelyet
nem szabad szétrombolni. Fizikai földi életünk egy bizonyos
pontjáig vissza kell emlékeznünk, legalábbis tudnunk kell
visszaemlékezni életünk összefüggéseire. Ha ez az összefüggés
megszakad, akkor nem tudunk bizonyos eseményekre
emlékezni, így a legkevésbé sem vagyunk tudatában annak,
hogy jelen voltunk abban az időben, amikor ez az esemény
megtörtént. Ilyenkor egy komoly lelki betegség lép fel, amelyre
itt a legutóbbi fejtegetéseink során utaltam. Ez az emlékezés
itt a fizikai tudathoz tartozik. De ez az emlékezés ugyanakkor
bizonyos értelemben egyfajta fátyol, amely elfedi előlünk
azokat az eseményeket, amelyekre valójában gondolok, és a
mindennapi tudat mögött találhatók, éppen a mögött a fátyol
mögött, amelyből a folyamatos emlékezés szövődik. Gondolják
csak el egyszer: először gyermekek vagyunk; majd áthaladunk
bizonyos tudati időszakokon, amelyekre nem emlékezünk
vissza. Ekkor jön az az időpont, ameddig a későbbi életben

97
mindig vissza tudunk emlékezni. Van itt egy zárt emlékezetsor,
ott énünket egy bizonyos időpontig meg tudjuk ragadni
visszafelé, s ez két-, három-, négyéves korunkig jelenik meg a
mindennapi életben, néhány embernél később is. Ha ily
módon visszapillantunk, beletekintünk önmagunkba, akkor
lelki pillantásunk elsősorban evvel az emlékezéssel találkozik,
és ameddig itt fizikai emberek vagyunk, bensőleg valójában
ezekben az emlékezésekben élünk. Egyáltalán nem tudnánk
énünkről beszélni, ha nem élnénk ezekben az emlékezésekben.
Aki vizsgálja önmagát, felismeri ezt. Amikor önmagába tekint,
valójában emlékezetének terjedelmébe tekint be. Tehát
mintegy emlékeinek tablójára tekint rá. Ha nem is minden
bukkan fel ezekben az emlékekben, amelyeket átéltünk, így
mégis tudjuk, hogy a jellemzett időpontig felbukkanhatnának
emlékek, sőt feltételeznünk kell, hogy énünkkel valóban
tudatosan ott voltunk mindezeknél az emlékeknél, és meg
tudtuk őrizni ezeket az emlékeket. Ha ez nem lenne, akkor
énünk összefüggése szét lenne rombolva, és egyfajta lelki
betegség lépne fel. De a mögött, amit az emlékezésben
észreveszünk, éppen az rejlik, amit lelki szemünkkel látunk,
lelki fülünkkel hallunk. Ilyen módon igaz az, amit már a
nyilvános előadáson említettem: azt az erőt, amire különben
az emlékezéshez szükségünk van, azt használjuk fel, ha
bepillantunk a szellemi világba, éppen a szellemi világba
történő betekintéshez. Ez nem teszi szükségessé, hogy az
ember elveszítse emlékezetét, ha kiküzdi magának a szellemi
látást, de feltételezi azt, amit a nyilvános előadáson
jellemeztem, hogy ugyanis az ember nem ugyanolyan módon
él emlékezetszerűen, nem azt jelenti, hogy amit szellemileg
szemlél, valóban mindig át tudja tekinteni, hanem hogy az

98
embernek mindig újra és újra szemlélnie kell, és mindig
újonnan kell szemlélnie.
Gyakran mondtam: ha valaki valóban a szellemi világból
kiindulva tart egy előadást, akkor azt nem tudja emlékezetből
tartani, ahogy az ember valami másról olvas, hanem ezt mindig
újonnan kell megteremtenie a szellemi világból, ami a
gondolkodásban él, azt mindig újra létre kell hoznia. A
szellemnek, a léleknek tevékenynek kell lennie, mindig újra kell
teremtenie ebben az esetben. Ha a szellemileg látó valóban
betekint a szellemi világba, akkor számára az, ami különben az
emlékezet fátyla, átlátszó fátyollá válik, olyasmivé, amin
keresztüllát. Mintegy azzal az erővel lát keresztül, amelyet
különben az emlékezés alakít ki, és ott belelát a szellemi
világba. Ha az ember erőteljesen és energikusan végzi
gyakorlatait, akkor észreveszi, hogy ha a mindennapi életben
szüksége van gondolkodására, mialatt a dolgokat, a világ
eseményeit hatni engedi magára, akkor a test fizikai
eszközként támogatja, hogy valóban el tudja képzelni a
dolgokat; s akkor a képzet, a fizikai test támogatásával
emlékként marad meg bennünk. Ha az ember bejut a szellemi
világba, mindig tevékenynek kell lennie, hogy a képzetet
mindig újra előhívja. Egyfajta megszakítatlan tevékenység
kezdődik, ha eljutunk arra a pontra, amelyet a nyilvános
előadáson jellemeztem, ha az embernek csak arra kell várnia,
amíg a szellemi világ titkai megnyílnak. De ebben részt kell
vennünk! Mint ahogy ha az ember rajzol valamit, mindig részt
kell vennie abban, hogy kifejezzen valamit a rajzzal, úgy kell az
imaginációt mindig tevékenyen újra létrehoznia, amikor a
szellemi világ feltárul. Ez az objektív valóságból kiindulva tárul
fel, de a képzeteknek ennél a feltárulásánál ott kell lennünk.
Majd ilyen módon mindenképpen először olyasmibe jut be az

99
ember, ami folytonosan lejátszódik vele, a kétszeres emberrel,
akit már említettem is, aki el van rejtve bennünk, aki fizikai
burkunkon belül, és szokásos fizikai tudatunk alatt él. Ehhez az
emberhez vagyunk hozzáfűzve. Ekkor észrevesszük: itt a fizikai
világban az ember úgy össze van kapcsolódva a világgal, hogy
szilárd talajon áll, látja a külvilág más dolgait, mozog ezek
között az egyéb dolgok között, bizonyos kapcsolatba kerül az
emberekkel, akikkel ezt vagy azt teszi, akik ezt vagy amazt
teszik számára. Annak folyamatos felfogásában, amit így
kialakítunk, rejlik ez az élet, amelyet mindennapi tudatunkkal
fogunk át. De ennek mélyén egy másik élet is rejlik, egy olyan
törvényszerűség, amelyet ezzel a mindennapi tudatunkkal
nem tekintünk át, de benne vagyunk, ha az elalvástól a
felébredésig énünkben és asztráltestünkben tartózkodunk.
Mégis tudatunk ott annyira letompult, hogy szokásos
érzékeinkkel nem tudjuk áttekinteni, hogy a szellem világában
vagyunk, amely lejátszódik, állandóan körülöttünk él, de
állandóan beleszövődik láthatatlanul-érzékelhetetlenül az
érzékelhető-láthatóba. Ezt a világot teljesen szelleminek kell
felfognunk, nem úgy kell gondolnunk rá, mint egyfajta
duplikátumra, mint valami csupán finomabbra a fizikai-érzéki
világgal szemben, hanem úgy kell gondolnunk rá, mint
szellemire.

Nos, gyakran felhívtam már arra a figyelmet, mi az alapja

annak, hogy éppen a mi korunkban minden emberi
megismerés forrásából ki kell emelni azt, ami – ahogy mi
folytatjuk – a szellemi világra vonatkozik. Valóban, nemcsak
abból a tényből, hogy fellépnek szellemi kutatók, akiknek
mesélnivalójuk van a szellemi világról, hanem kultúréletünk
egész menetéből is belátható, hogy az emberben van bizonyos
vágyakozás arra, hogy az emberi életnek ezt a rejtett oldalát

100
valóban közeledni engedje lelkéhez, valamit megtudjon az
életnek ebből a rejtett oldaláról. Hiszen már a tudományos
életben és máshol is említettem olyan jelenségeket, amelyek
azt mutatják, hogy él ilyen vágy a jelenben.

Szeretnék ma vizsgálódásainkba egy egészen sajátos példát

beiktatni, amelyből beláthatjuk, hogy már vannak emberek
korunkban, akiket bizonyos mértékig megérintenek a létezés e
titkai, akik valamit sejtenek és tudnak a lét e titkairól, de olyan
okokból, amelyeket később jellemezni is akarok, nem akarnak
belemenni a lét e titkaiba, amelyeket szellemtudományunkon
keresztül kutatunk. Ha az ember úgy beszéli meg ezeket a
dolgokat, hogy bizonyos mértékig lebegteti őket, az ajtókat is
nyitva hagyja az embereknek: nos, hiszen nem kell elhinnetek
ezeket a dolgokat, nem kell gondolkoznotok arról, hogy ez egy
valóságos világ! – akkor ezekkel a dolgokkal könnyebben
közelíti meg az embereket. S ennek sok példája van korunkban.
Említettem ezeket. Ma egy sajátos példát szeretnék még
megemlíteni, egyenesen e fejezetre vonatkozóan. Néhány
megjegyzést szeretnék beiktatni ebbe a fejtegetésbe a
közelmúlt német irodalmának egy valóban jelentős
novellájáról, mondhatnám, a német novellairodalom egy
gyöngyszeméről. Ebben a novellában, amely a „Hofrat
Eysenhardt” címet viseli, s valóban az egyik legjobb novella az
újabb német irodalomban, rendkívül csodálatos módon egy,
csak egyetlen személyt jellemeznek, mégpedig magát Hofrat
Eysenhardtot. Ez a Hofrat Eysenhardt, aki Bécsben él –
pontosan közlik, mikor született: „Dr.Franz Ritter von
Eysenhardt néhány évvel az 1848-as forradalom kitörése előtt
született Bécsben” – jogász lesz, a tartományi törvényszék
elnöke; vidékének egyik legjelentősebb jogásza. Rettegik azok
azt emberek, akiknek valami dolguk van a bírósággal.

101
Feljebbvalói szeretik, mert egészen kiváló kriminalista. Van egy
bizonyos dialektikája, amellyel képes rá, hogy mindenkit
megítéljen, aki, mondhatnánk, a polipkarjai közé kerül.
Mindenkit kereszttűz alá vesz a kihallgatásokon, és bizonyos
részvétlenséget tud tanúsítani az emberi élettel szemben –
ebben az esetben mondhatnánk a „tárgyával” szemben – ,
hogy gyötörje, úgy, hogy az minden lehetséges esetbe
belebonyolódik, amelyet éppen eléje tárnak. Így külsőleg az
életben Hofrat Eysenhardt igen figyelemreméltó ember. Nincs
sok tehetsége ahhoz, hogy emberi-lelki tulajdonságaival más
emberekhez kapcsolódjék. Az emberi élet számára ő egyfajta
remete. Igen sokat ad arra, hogy egy bizonyos módon korrektül
és pedánsan álljon hozzá a külső élethez. Minden
alárendeltjével szemben rövid pórázt használ. Minden
elöljárójával szemben nemcsak barátságos, hanem
mélységesen udvarias. Még sok tulajdonságát említhetném; ő
az udvari tanácsos mintaképe. Most nem kívánunk ezekbe az
egyéb tulajdonságaiba belemenni – ezeket például
csodálatosan ábrázolják egy alárendeltje elmondásának
tükrében, a novellában -, de szeretnénk utalni arra, hogy
egyszer kiszemelték arra, hogy egy jelentős pert vezessen egy
figyelemreméltó ember, Markus Freund ellen. Ennek a Markus
Freundnak volt egy kisebbfajta hasonló vétsége, mint az,
amivel most vádolták, s ez maga egy előző büntetést jelentett.
Ezáltal az előzetes vizsgálatot vezető vizsgálóbírónak
egyáltalán nem volt lehetősége arra, hogy ítéletet hozzon. De
Hofrat Eysenhardt ítéletet hozott a tárgyaláson. S egy olyan
írásműben, amelyet Hofrat maga fogalmazott, azzal a céllal,
amit majd rögtön megnevezek, maga írja le, milyen módon
viselkedett ez a Markus Freund az ítélet alatt vagy utána. Tehát

102
csak azt a részt olvasom el, ahogy Markus Freund viselkedett
az ítéletnél:
„Különben ez az ember, aki különösen fajtájára oly jellemző
családszeretettel rendelkezett, sajátos gyengédséggel
viseltetett egy nemrégen született unokahúga iránt, akiről
fáradhatatlanul mesélt cellatársainak. Alig várta szabadon
engedését, bár a legsúlyosabb gyanú árnyéka hárult rá, a
látszat szerint biztosan számított rá, hogy viszontlátja a
gyermeket. Markus Freund konokul tagadott, és a
kihallgatáson a vizsgálóbíró előtt minden, őt terhelő
körülményt valóban elképesztő éleselméjűséggel úgy tudta
tisztázni, hogy a vizsgálóbíró, egy különben ügyes, ha
mértéken felül lágyszívű ember is volt, teljesen meggyőződött
Markus Freund bűntelenségéről, amikor a zárótárgyalás
elkezdődött, amelyen az a személy elnökölt, akire ez az
információ vonatkozik”. – Hofrat Eysenhardt maga írja ezt, ő
harmadik személyben ír magáról. – „Bár Markus Freund a
legrosszabbat éles elmével elhárította, és védője igen szép és
megindító beszédet tartott, amely az újságok érdeme szerint
dicsértek, mégis a tárgyalás kimenetele a vizsgálóbíró és talán
maga a vádlott várakozásának megfelelően pontosan az
ellenkezőjébe fordult. Markus Freund urat az esküdtek
egyhangúlag bűnösnek találták, és mivel több előző büntetés
és más súlyosbító körülmény forgott fenn, legmagasabb
büntetési tételként húsz év súlyos börtönre ítélték. A nevezett
személy” – tehát a nevezett személy maga Hofrat Eysenhardt -
, „a tárgyalásnak ezt a kimenetelét szerénytelenség nélkül
negyven éves kriminalisztikai gyakorlata egyik legnagyobb
győzelmének nevezhette. Mivel valóban az esküdteket nem
nyerte volna meg Markus Freund igazán ragyogó szofizmusa a
vádlott javára, bár az akkori néphangulat az ő fajtájával

103
szemben nem volt éppen kedvező, ha az elnök nem értett
volna hozzá, hogy a vádlott számára és az esküdtek
felfogóképességének megfelelő dialektikával semmivé oldja
ezt a szofizmust. Az ítélet kihirdetésének hatása olyan volt” –
ezt ismét maga Hofrat meséli el -, „hogy acélos és az ilyen
fellépésekhez szokott idegek dolga volt, hogy ne rémüljenek
meg, és a meghozott ítélet igazságáról és jogosságáról ne
engedjék félrevezetni magukat. Markus Freund először néhány
érthetetlen, valószínűleg héber szót dadogott. Majd a látszólag
alig középmagas, hajlott ember felnyitotta szemhéját, amely
csaknem csukva volt, felegyenesedett, és látni engedte
vérerekkel beszőtt, forgó szemgolyója fehérjét. S az eltorzult
szájból nagy gyorsasággal sziszegett és tajtékzott egy sorozat,
az elnök ellen irányuló átok és fenyegetés, amelyeket abban az
undorító zsargonban itt ismételni, amiben hallatták őket,
nemigen állna összhangban a bíróság méltóságával. Csak az
első mondatot: „elnök úr, ön éppen olyan jól tudja, mint én,
hogy ártatlan vagyok…”, és az utolsót: „ezért még megfizetek
maguknak. Szemet szemért lesz ez megfizetve, várjanak csak!”
Ami ezek között volt, szerfelett fantasztikus tartalommal
rendelkezett. Úgy tűnt, amennyiben egyáltalán volt valami
értelme, arra lyukadt ki, hogy ő, Markus Freund, a tisztelt elnök
urat a veséjéig szemrevételezte, és úgy találta, hogy a tisztelt
elnök úr, ha még most sem sejtené, egyfajta módon olyan,
mint ő, a megtaposott, de ezúttal ártatlan Markus Freund. A
törvényszolgák hamarosan tették a dolgukat, megkötözték a
dühöngőt, akinek a hivatalban lévő elnök kihágása miatt
megítélte a megérdemelt fegyelmi büntetést. Mialatt a szolgák
elvezették az elítéltet, mindegyikük megragadva hadonászó
karjait, dühöngése sírásba és zokogásba csapott. Még a
folyósón is hallhattuk éles jajongását: „szegénykém, szegény

104
kicsikém, sose fogod már látni a nagypapát!” Az esküdt urak
ezen eljárás alatt egészen megdöbbentek, és főnökükön
keresztül megkérdezték az elnököt, hogy nem lenne-e
lehetséges az eljárás azonnali újrafelvétele. Hiányzó jogi
ismeret miatt nem volt elegendő tapasztalatuk, hogy tudják,
ilyenfajta kitörések gyakoribbak a megrögzött, bűnös
elkövetőknél, mint az ártatlan elítélteknél, akik mégis sokkal
ritkábbak, mint ahogy azt a közönség regényes fantáziája
elképzeli. Kevésbé megbocsátható lehetett az, hogy a fent
említett lágyszívű vizsgálóbíró, aki a zárótárgyaláson annak
kellemetlen utójátékával együtt jelen volt, kimenetelkor az
elnöknek enyhe fejcsóválással ezeket a szavakat engedte meg
magának: „tanácsos úr, nem irigylem önt tehetségéért”.
Nos, tehát Markus Freundot lecsukták, és az udvari tanácsos
egyelőre élt tovább. De ahogy tovább élt, és ami akkor történt,
azt is elmeséli magyarázatában. Tehát hosszú idő,
elképzelhetjük, eléggé hosszú idő telt el, és a rab le volt
tartóztatva. Nos, a következő történt:

„Éppen úgy, mint ahogy a szóbanforgó személy” – tehát maga

Hofrat meséli ezt tovább -„abban a pillanatban látta őt, amikor
az átkozódva és fenyegetődzve, dühtől eltorzult arccal kitört
ellene, éppen úgy állt ott, amikor ez a személy március l8-ról
19-re virradó éjjel két órakor hirtelen indokolatlanul felébredt,
éppen úgy jelent meg gondolataiban a régen elfelejtett Markus
Freund”.

Tehát a tanácsos március 18-ról 19-re virradó éjjel hirtelen

felébred, és az a benyomása, hogy gondolatban Markus
Freund áll lelke előtt.

105
„S mialatt a mondott személy mozdulatlanul, merevgörcsben
feküdt, fantáziája villámgyorsan összefoglalta a fentebb
részletesen említetteket. Itt nem volt teljesen tudatában
annak, vajon az eltelt években soha, vagy mindig gondolt-e
ezekre az eseményekre. Mindkettő igaznak tűnt számára
ebben a pillanatban, mivel az iszonyat megbénította
gondolkodása erejét”.

Tehát Hofrat Eysenhardt alvása kellős közepén felébred,

muszáj Markus Freundra gondolnia, muszáj összefoglalnia
magának azt, ami lejátszódott, nem tudja, vajon gyakran vagy
egyáltalán nem gondolt-e a dologra.
„Mialatt az említett személy kalapáló pulzussal feküdt, és
nemsokára felmerülő szándékát, hogy az éjjeliszekrényen
meggyújtsa a világítást, nem volt képes végrehajtani” – tehát
nem tudta megmozdítani a kezét -, „olyan volt számára,
mintha valami egészen halkan zörögne a szobaajtón, vagy
inkább egy tétova kaparászás volt ez, mintha egy kiskutya
bebocsátást kért volna. Az említett személy akaratlanul is ezt a
kérdést hallatta: ki van ott? Sem válasz nem következett, sem
az ajtó nem nyílt, de az említett személynek mégis az a
határozott érzése volt, mintha valami besurranna, és egy
gyenge sistergés futott át a parketten, átlósan a szobán
keresztül az ajtótól az ágyig, mintha ez a láthatatlan valami
közelebb jönne, és végül megállna az említett személynél. A
legkevésbé sem volt ez a nem pontosan leírható érzés idegen,
és mégpedig nem mintegy általános, nem határozottan
individualizált jelenlét, hanem olyan volt számára, mintha a
valami, amely ágy mellett állt, éppen Markus Freund lenne,
akinek hirtelen felbukkanó emlékképe az imént mély álmából
tört fel. Sőt olyan érzése volt, mintha a láthatatlan valami arca

106
fölött mozogna. Nos, az említett személy időközben – anélkül,
hogy tudatában lett volna – kezdett ismét elaludni és már
álmodott, amikor tudvalevőleg nem ritka, hogy azok az
emberek, akikről álmodunk, egymásba olvadnak, sőt magába
az álmodóba is. Hacsak nem Schopenhauer bizonyos
túlfeszített ideái minden individuum titkos identitásáról, az
utóbbi napok esti olvasmányának hatásaként mozgott benne,
mindenesetre az említett személy fején végigfutott az
értelmetlen gondolat, hogy ő maga és az a Markus Freund
alapjában mégis ugyanaz az ember. S ennek az értelmetlen,
minden logikának ellentmondó feltevés megerősítésére
megismételte – vajon csak tisztán bensőleg, vagy hallhatóan és
beszédszervei megmozgatásával, nem tudja – Markus Freund
fent idézett fenyegetéseit és átkait, amennyire még
emlékezett rájuk. Mégpedig az iszonyat által keltett érzéssel,
hogy minden átok éppen most kezdett volna teljesülni. Ha az
említett személynek – ami nem lehetetlen – elaludnia, és
álmodnia kellene, ismét felébredt e szörnyű benyomás alatt és
meggyújtotta a világítást. A zsebóra az éjjeliszekrényen két óra
tíz percet mutatott. A szobában minden olyan volt, mint
különben, bár az említett személy bútorai, falai és képei
idegennek tűntek, és némi időre és néhány korty vízre volt
szüksége, hogy bizonyos mértékig ismét az őt körülvevő térbe
és önmagába visszataláljon”.

Tehát ezt meséli el. Elmeséli: először gondolataiban volt előtte

Markus Freund. Majd volt ez a – mondjuk – víziója. De ahogy
tovább meséli, visszamaradt néhány benyomása, s az egyik
arra ösztönözte őt, Hofrat Eysenhardtot, hogy mintegy
reszketve a tartományi törvényszékre menjen, és elhatározza,
hogy a Markus Freundra vonatkozó aktákat, még egyszer
kiadatja magának. Sohasem jutott valóban hozzájuk. De

107
történt valami más. Hofrat Eysenhardt valójában mindig
egészen szabad szellemben gondolkodó ember volt. Ő most
elmeséli, hogy ez történt vele. Hamarosan meglátjuk, miért
meséli ezt el. Igen, sőt mintegy nevetségesnek és méltatlannak
találja, hogy valamit adott erre:

„Nem hiába tartotta az említett személy viselkedését

méltatlannak és nevetségesnek. Egykori acélos akaratereje e
tekintetben mintegy bénult volt és maradt. Alig felelt meg
annak, hogy a belső gyötrelmeket, amelyeket magában
hordozott, a kollégák, és alárendeltek előtt legalább
valamiképp palástolja. Egy délután az említett személy úgy
vélte, hogy bírói tisztségviselők egy csoportjából, akik egy sötét
folyósón élénk beszélgetésbe merülve álltak együtt,
elmenőben Markus Freund nevét hallotta”.

Tehát egy nap elment a tartományi törvényszékre – valójában

sohasem bízott benne, hogy ezeket az aktákat ismét előveszi -
, és hallja, hogy a folyósón néhány ember beszél, és elmenőben
hallja Markus Freund nevét.
„Mivel ez az ember és a neve hovatovább kényszerképzetté
vált számára, ami soha és sehol nem hagyta nyugton, nem
tartotta kizártnak, hogy ez önámítás” – tehát méghozzá azt
hiszi, hogy önámítás miatt hallja Markus Freund nevét. Megállt
és azt kérdezte: „kiről beszélnek az urak?” ”Markus Freundról,
az ön Markus Freundjáról, tanácsos úr, már nem emlékszik?” –
válaszolta az egyik úr, aki véletlenül a lágyszívű vizsgálóbíró
volt, aki akkor azt az elsietett megjegyzést tette. „Markus
Freundról? Mi van vele?” – Az említett személy
lélegzetvisszafojtva állt. Nos, meghalt; hála Istennek, most már
megszabadult, a szegény ördög” – felelte a lágyszívű.

108
„Meghalt? Mikor?” Körülbelül három vagy négy hete” –
mondta a kérdezett. „Hiszen itt, N. tartományi törvényszéki
tanácsosnak tudnia kell”. „Március 18-ról 19-re virradó éjjel,
két órakor” – mondta a tartományi törvényszéki tanácsos”.

Tehát elmesélik nekünk: Hofrat Eysenhardt elítélte Markus

Freundot, akit hosszú időre lecsuktak. Március l8-ról 19-re
virradó éjjel felébred, gondolatban előtte van, majd víziója van
róla, hogy belép hozzá, kétségbeesett aggodalom fogja el, az
aktákat ki akarja adatni magának, de eközben hetek múlnak el.
Végül kihallgat egy beszélgetést, amikor megtudja, hogy
Markus Freund ugyanabban a pillanatban halt meg, amikor
megjelenik neki, először mintegy belopódzva hozzá, mint egy
pudlikutya, a halott Markus Freund. Nos, hogy az egészet
megértsük, a már elmondottakhoz hozzá kell venni a novella
befejezését. Mert a novella vége megmutatja, hogy Hofratot a
körülmények késztetik, és mégpedig olyan körülmények,
amelyekről egyáltalán nem kellene feltételeznünk, hogy arra
késztethetik, hogy személyekkel kerüljön kapcsolatba egy
különlegesen fontos kémper elnökeként, amelyben – egyfajta
sötét ösztöntől vezérelve – pontosan az a tettes vétkezik, aki
miatt Markus Freundot elítélte. Alkalma volt tehát, amikor
szenvedélyessége folytán később ebbe a bűncselekménybe
ütközött, ez a bűncselekmény már mögötte volt, hogy sajátos
módon emlékezzen arra, amit Markus Freund mondott
elítélése után: „ezért még megfizetek maguknak, szemet
szemért, várjanak csak. Szemet szemért lesz ez megfizetve
maguknak!”

Hofrat tehát tudatának küszöbe alatt átélt valamit, ami eléggé

hangsúlyos módon függ össze az ezt megelőző időben
végrehajtott cselekedeteivel, de figyelemreméltóan titkos

109
módon függ össze annak valóra válásával, amivel az elhunyt
fenyegette őt. Igen, ez még mélyebben is összefügg. Az, aki a
novellát írta, egyes szám első személyben írja, úgy, mintha
többféleképpen meséltek volna neki erről a Hofrat
Eysenhardtról, és elmeséli, hogy egy beszélgetést folytatott
egy alárendeltjével – ezt már korábban említették ebben a
novellában. Ez az alárendelt rendkívül éles elméjű, filozófiailag
képzett ember, aki azt mondja: ez a Hofrat éppen azért olyan
tehetséges abban, hogy a dolgok mélyére hatoljon, mivel
mindezekhez a dolgokhoz nagy hajlandósága van; és oda hat a
legmélyebben, amihez megvan a maga sajátos hajlama. Ezt
mesélik el a novellában. Nos, érdekes, hogy Hofratban ez a
gondolat merül fel azon a március 18-áról 19-ére virradó éjjel:
te úgy vagy, mintha valami egységben lennél ezzel a Markus
Freunddal. Ez az egység, a tudatoknak ez az összefűződése
jelenik meg lelkében, áttekint egyfajta összefüggést, amely a
mindennapi élet küszöbe alatt rejlik. Ez tárul fel előtte.
Természetesen nem úgy tárul fel számára, ahogy mindenkinek
feltárul, de megnyilatkozik neki.

Érdekes, hogy ennek a novellának az írója minden építőkövet

összehordott, hogy a cselekményt érthetővé tegye. S itt még
lelkünk elé kell idéznünk azt, amit az író említ, mint Hofrat
éjszakai vizióját megelőző dolgot. Hofrat valójában robosztus
ember volt. Mint mondtuk, sok olyan tulajdonságát sorolták
fel, amelyek olyan embernek mutatják őt, mint aki lelkileg
ugyan beletalálja magát az életbe, de bizonyos brutalitással
megy az útján, és ennek bizonyos belső egészség is az alapja.
Csak ahogy egy külső szimptóma által téved meg az az ember,
aki sohasem tévedt meg, aki mindig meg volt győződve a maga
igazáról. Felfedezte ugyanis, hogy egy fogaskerék meglazult, és
ő ezt egyszerűen, az ujjával ki tudta venni. Ekkor átvillant a

110
fején egy gondolat: most nehezedni kezd az élet; most kezd
leépülni valami. S azt gondolta: így veszíted el tehát fokról-
fokra az organizmusodat. De ez még nem volt a legrosszabb,
hanem az, hogy ettől a pillanattól – ezt még így nem vette
észre – töprengett saját leépülésén, ahogy ismét saját
levelében írja, ahol úgy ír magáról, mint harmadik személyről.
A legrosszabb az volt, hogy emlékezete hanyatlott. S mivel
emlékezete olyan segítség volt számára minden hivatalbeli
munkájánál, amelyet gyakorolnia kellett, és gyakorolt, így
bizonyos aggodalma támadt az élettől. S valóban észrevette,
hogy bizonyos dolgokra már nem tudott emlékezni, amelyekre
korábban oly könnyen emlékezett, ahogy korábban
mindenben olyan összeszedett volt.
Gondolják meg, milyen érdekes ez, hogy a novellista
összehozza ezeket a lehetőségeket, egy egészen részleges
tisztánlátást az emlékezet csökkenésével! Majd az emlékezett
ismét megjavul. S ő eljut oda, hogy ezt leírja. S emlékezik: te
ilyen voltál. Mint szabadgondolkodó, nem tud másra gondolni,
minthogy ezek egészen beteges jelenségek. Nos, ekkor azt
gondolja: hiszen valójában, fennáll a veszélye annak, hogy
megbolondulok. Ez természetesen a szabadgondolkodó
természetében rejlik. S szégyelli, hogy tanácsot kérjen
valakitől. Ezért helyzetét arra használja, hogy harmadik
személyben írjon, és akkor ez egy olyan dokumentum,
amelynél nem tudjuk, ki az, aki valamiféle elmeorvosnak
kérdéseket tesz fel, aki ítélkezik számára ezen említett személy
fölött. Ilyen módon megfejti azt, amit az elmeorvos gondol. S
így jelenik meg; ezt a dokumentumot használja a novellista,
hogy ennek az embernek a lelkiéletéről közöljön valamit.

111
Látják, itt egy igen szép művészi termékkel van dolgunk, amely
alapjában valóban olyan elemekre utal, amelyekről beszélnünk
kell a szellemtudományban, éppen olyan elemekre, amelyek
az emlékezet, az emlékezőképesség összefüggéséről szóba
kerül, és arról, hogyan lehet ezzel a szellemi világba
betekinteni. Igen szép az a novellistától, hogy az emlékezés
csökkenéséről beszél abban a pillanatban, amikor ezeknek a
titokzatos összefüggéseknek, mondhatnánk, néhány darabkája
előjön az érintett számára. S figyelemreméltó, igen
figyelemreméltó az egész elbeszélés, amely darabról-darabra
úgy van összefoglalva, hogy az ember látja, ahogy a szerző azt
mondja magának: vannak ilyen összefüggések az életben. De
ezt novellisztikus formába öltözteti. A novella igen finom
érzékkel íródott, ahogyan csak egy filozofikus szellem tud írni.
A hamburgi színház régi igazgatója, Alfred Freiherr von Berger
írta, aki akkor a bécsi Burgtheater igazgatója volt. A novella
ténylegesen nem az egyik legjobb, amelyet Berger írt, hanem
valójában a német novellairodalom gyöngyszeme. Ezt
természetesen nem olyan alapon mondom, mivel ez a novella
olyan témát tartalmaz, amely közel áll hozzánk, hanem olyan
alapon, hogy valóban csak egy finom érzékű ember tud egy
ilyen finom megfigyelést tenni ilyen, látszólag abnormális
ügyben. Tisztán művészi szempontból vélem ezt, amit a
novella értékéről mondok. Ez a novella valóban úgy van
megírva, hogy mindenki, aki olvassa, azt gondolja: ez az ember
ír egy novellát, de inkább Hofrat Eysenhardt életrajzát szeretné
megírni, mivel valóban úgy ír, hogy nincs is más érzése az
embernek, amikor ezt a csodálatos realista ábrázolást olvassa,
hogy a jó Berger ismert egy embert, akinek valóban így alakult
az élete. Nos, azt kell mondanunk: milyen közel áll az egy ilyen
emberhez, mint ez az Alfred Freherr von Berger, hogy

112
odalépjen a szellemi világhoz, hogy a szellemtudomány által
valóban megismerje ezeket az összefüggéseket! Milyen
végtelenül jelentősnek kellene lennie ennek a Bergernek a
számára, hogy úgy megismerje a szellemtudományt, hogy
például azt mondhatná magának: ennek a Hofratnak, azáltal,
ahogy Markus Freundot átvilágítja és ebben az esetben
bűntelennek ítélte, hogyan kell majd élnie abban az időben,
amely közvetlenül azután jön, hogy átlépte a halál kapuját,
abban az időben, amelyet mi mindig kamalókának neveztünk?
Én azt mondtam: akkor az embernek tettei hatásában kell
élnie, abban, amilyen jelentősége van a tetteknek a másik
emberre, akivel kapcsolatban ezeket végrehajtották. Amit
Hofrat a bírósági tárgyaláson tett, az bizonyára óriási
megelégedettségére szolgált, éppenséggel nagyszabású
dialektikája miatt. Igen elégedett volt, amit úgy fejezett ki,
hogy ezt mondta: érdeméül tudható be az, hogy a vádlott
szofizmusa ellen felemelte szavát, és ugyanakkor beszédet
tartott, amelyet az esküdtek ítéletre bocsátottak, ennek
ellenére egyenesen a bírósági tárgyalás után ismét folytatták
volna az ügyet, amikor látták a bírósági ítélet hatását a
vádlottra. Ez az egyik, Hofrat oldaláról nézve. Markus Freund
részéről tekintve a dolog úgy áll, hogy azt kell mondanunk:
látjuk az ítélet reá gyakorolt hatását. Hiszen ebben kell élnie
Hofratnak a kamalókában, abban a hatásban, amit ez Markus
Freundra gyakorolt. S egy tükörkép, egy kép tárul fel erről
abban a pillanatban, amikor Markus Freund átlép a halál
kapuján. Úgy tárul fel előtte ez a kép, hogy most látja: ő
azonos, egy ezzel a Markus Freunddal; belelátja magát ebbe a
Markus Freundba, érzi magát benne. Látjuk: Hofrat ízelítőt
kapott a kamalókából. Ez olyan erősen érinti őt, hogy nemcsak
az előzményeket éli most át, hanem továbbra is mintegy

113
beleszövődik az, ami összefügg az egész üggyel, tudatának
küszöbe alatt. Minden egyes vonás jelentős itt. Azt mondtam
önöknek, hogy egy ideje elvesztette emlékezetét, a szellemi
világnak egy darabja tárult itt fel számára. De most jön egy
időszak, amikor ismét nagy, természetes emlékezőerővel van
felruházva; ismét helyreáll az emlékezete, mialatt ezt a
kémpert vezeti. De éppen ennek a kémpernek a folyamán
ugyanazzal a bűncselekménnyel foglalkozik majd, ami miatt
Markus Freundot dialektikája révén elítélte. Az erő, amelyet
korábban emlékezetéből előhozott, az ösztönök erejévé alakul
át, s most ezt gyakorolja. Most nem látja az összefüggést,
amely ismét tudata küszöbe alatt játszódik le aközött, amit
most tesz, és aközött, amit Markus Freundnak tulajdonított. Ez
odavezet, hogy Hofrat Eysenhardt, amikor látja, hogy mi
történik vele, éppen a per zárótárgyalását megelőző este –
amely perben legnagyobb győzelmét kellett ünnepelnie -,
bemegy az irodájába:

„Irodájába érkezve, amelynek kulcsát magánál hordta,

Eysenhardt meggyújtott két gyertyát az íróasztalon,
előzetesen megmosta kezét, arcát és haját, majd civil öltönyét
hivatali egyenruhájára cserélte, és hosszú ideig fel-alá járkált.
Ezután kinyitotta íróasztala legfelső oldalfiókját, és elővett egy
csomag tölténnyel együtt egy új revolvert, amelyet
valószínűleg idegösszeomlása legsúlyosabb idején vett.
Gondosan megtöltötte minden rekeszét, majd a
papírszekrényből előhúzott egy ív hivatali papírt és ezt írta:
Őfelsége a császár nevében!

Nagy bűnt követtem el, és méltatlannak érzem magam,

hogy ezentúl hivatalomat gyakoroljam, és egyáltalán

114
 tovább éljek. A legsúlyosabb büntetést róttam ki
magamra, és a következő pillanatban saját kezemmel
hajtom végre.
Eysenhardt
Wien, 1901. június 10.
Az írás és az aláírás nem árulta el a legkisebb remegés nyomát
sem”.

Másnap reggel holtan találták.

Egy egészen figyelemreméltó összefüggést ábrázol a novella,

és meg kell mondanunk, hogy a szerző egészen alkalmas volt
arra, hogy belássa, milyen összefüggés áll fenn aközött, ami itt
a szokásos tudatban játszódik le, és aközött, ami a tudat
küszöbe alatt történik, vagyis arra, hogy lássa azokat a szellemi
eseményeket, amelyekbe bele van bonyolódva az ember.
Nemde, kívülről éppen csak azt látjuk, ami a fizikai világban
történik: hogy Hofrat elítélte Markus Freundot és így tovább.
Ha ez nem abban a korban történne, amelyben tehát Hofrat
törékennyé válhatott, és elvesztette emlékezetét, akkor nem
látta volna meg a szellemi világnak ezt a darabját. Ez nem tárult
volna fel előtte. Mindez tudat alatt maradt volna. Egy ilyen
novellát éppen úgyszólván ebből a szempontból küldenek a
világba: igen, van valami az életen túl, és ez sajátos esetekben
igen világosan megmutatkozik. De ha az embereknek konkrét
módon akarunk erről beszélni, akkor ez kényelmetlen
számukra. Tehát novellaként meséljük el nekik, akkor nem kell
hinniük benne, szórakozhatnak rajta; s így elmegy.
Kedves barátaim, ami az embereket visszatartja a szellemi
világtól, az is olyasmi, amit nem ismernek. Úgyszólván két

115
irányban megy az út a szellemi világba. Az egyik irányban
mondhatnám, áttörjük a természet fátylát és megkeressük azt,
ami a külső természet jelenségei mögött rejlik. A másik
irányban, pedig áttörjük saját lelkiéletünk fátylát, és keressük,
hogy mi rejlik saját lelkiéletünk mögött. A szokásos filozófiák,
amelyek bizonyára a létezés alapjai mögé is akarnak jutni,
keresik a világ rejtélyének megoldását. De hogyan teszik ezt?
Nos, megfigyelik a természetet akár közvetlenül, akár
kísérletek útján, és utánagondolnak. De amíg az ember ezeket
a fogalmakat, amelyeket a természetből merített tudással
szerzett, össze-vissza kavarja, és mindig újra és újra
összekavarja, és hol így, hol úgy illeszti össze, eljut ugyan egy
filozófiához, de semmi olyasmihez, ami az igazi külső
valósággal függ össze. Annak a meggondolásával, ami így
kínálkozik az embernek, sohasem jut a létezés fátyla mögé.
Bemutattam a nyilvános előadáson: a mi örök erőink
tevékenyek, miközben számunkra csak az eszköz áll
rendelkezésre, s az eszközzel odajutunk, amit pusztán a tudat
nyújt számunkra. Igen, de amikor így alakítjuk a szokásos
tudatot, az eszközt kell használnunk. Ha akkor eljutunk a
szokásos tudat tapasztalásához, ott már minden készen van,
amit az örök erők cselekszenek bennünk. Nem elmélkedéssel
jutunk a természet titkaihoz, hanem egészen más módon. Ha
meditáció révén eljutunk oda, ahogy a nyilvános előadáson
leírtam, hogy gondolkodásunkban megerősödünk, és akkor
mintegy kegyelem útján megnyilatkozik előttünk a szellemi
világ, akkor egészen másként tekintünk a természetre. Ó,
egészen másként! És az emberi természetre is egészen
másként tekintünk. Majd odalépünk a természethez is, és
felfogunk valamely folyamatot, egy dolgot, vagy eseményt,
amellyel találkozunk. De ugyanakkor tudatában vagyunk

116
annak: mielőtt te valójában megnézted a rózsát, már történt
valami. Hiszen először a képzetet, az észlelést látod, de az
észlelés alakult ki először. Ebben rejlik a szellemi, az
észlelésben; ebben rejlik az emlékezés, az emlékezés egy
előzőleg elgondoltra. Ebben rejlik a titok, amire az ember a
szellemi kutatás révén jut el.

A filozófus ugyebár, ránéz a rózsára; majd elmélkedés útján

filozofál. Annak, aki a rózsa titkához akar eljutni, nem szabad
elmélkednie; akkor semmi sem történik. Hanem rátekint a
rózsára, és tudatában van annak: mielőtt ez egyáltalán az
érzékelő tudatba kerül, már lejátszódik egy folyamat. Ez
számára úgy tűnik, mint egy – igen, mint egyfajta emlékezés,
amely megelőzte a felismerést. Ami számunkra emlékezésként
adódik, arról tudjuk: ezt tetted, mielőtt érzékelve szemléltél -,
ami a külső természet vonatkozásában előre meggondolás, az
öntudatlan marad, és emlékezésként hozzuk fel: erről van szó.
Semmiféle utánagondolással, elmélkedéssel sem jut az ember
a természet titkaihoz, hanem csak előre meggondolással.
Másként éppen olyan kevéssé jut el azokhoz a titkokhoz,
amelyek a lélek tartalmát alkotják, minthogy valóban eljut
ahhoz a szemlélőhöz, akiről beszéltem. Látják, ezek azok az
utak, amelyeken át ma bejuthatunk a szellemi világba.
Ha emlékeznek rá, hogy a novellában Hofrat Eysenhardt
számára éppen a szellemi világ egy darabkája válik
szemlélhetővé, miután érzékelte magán a leépülést, akkor
ebben egy sajátos illusztrációját látják annak, amit előadtam.
Ha az ember a gondolkodás gyakorlásával odajut, hogy a
gondolkodás annyira megerősödik, hogy az ember láthatja a
szellemi világot, akkor az ember elsősorban is belekerül abba a
leépülésbe, ami összefügg a halállal. Minden idők misztikusai

117
ezt úgy fejezték ki, hogy azt mondták: „közeledni a halál
kapujához”, vagyis mindahhoz, ami az emberi életben
leépülőként mutatkozik meg. S így eljutunk tehát oda, ha a
meditációt valóban addig a pontig folytattuk, hogy elértük a
beavatás eseményét: a halál kapuja előtt állsz; tudod, hogy van
benned valami, ami születésed vagy fogantatásod óta működik
benned, ami majd összegződik és a halál megjelenéséhez, a
fizikai test elvételéhez vezet. Akkor azt mondja magának az
ember: de mindaz, ami a halálhoz vezet, a szellemi világból
indul ki. Ami a szellemi világból indul ki, egyesült azzal, ami az
öröklődési anyaggal jött létre. Látjuk az embert itt a fizikai
világban, és azt mondjuk: ami az arcában előttünk áll, ami
szavain keresztül beszél hozzánk, minden, amit fizikai
emberként tesz, annak kifejeződése, ami legutóbbi halála és
legutóbbi születése által előkészült a szellemi világban. Ott él
az ő lelkisége. De a magyarázat egész értelméből kivehetjük:
az, ami az emberi lélekből él a halál és az új születés között,
vonzza az erőket a szellemi világból, hogy ebben az
inkarnációban a születés és a halál között alakítsanak az
emberen, mintegy kialakítsák azt, ami éppenséggel az ember.
S akkor ez valóban úgy van – ha emlékeznek arra, amit a
nyilvános előadáson bemutattam: mialatt a meditációban
történő gondolkodásban az akarat megerősödik, átélhető,
ahogy kifejlődik az a csíra, amely ismét átmegy a halál kapuján,
és előkészül a szellemi világban egy további inkarnációra, s így
az emberben ez az örök alakulási folyamat van: a szellemi
világból jön a lelki-szellemi, és itt alakítja ki ezt az embert.
Ebben az emberben jön létre, kezdetben egy pontként az, ami
itt az életben csíraként keletkezik, amely ismét átmegy a halál
kapuján, hogy mintegy folytassa a fejlődést. Ily módon, ha
előttünk áll az ember, akkor ő a szellemi világból eredően van

118
embernek teremtve. Azzal, amit a szülők adni tudnak, egyesült
az, ami a szellemi világból jött. Amíg a szellemi világban volt az
ember, szellemi hatalmak közepette élt, ahogy itt természeti
erők között van fizikai testben. Szellemi erők között volt,
amelyekkel együtt előkészült erre az inkarnációra. Valóban úgy
van, ha magunk előtt látjuk az embert egy inkarnációban,
ahogy ezt második misztériumdrámámban, „A lélek próbájá”-
ban (Der Prüfung der Seele) ábrázoltam: egész isteni világok
működnek, hogy az embert létrehozzák; a halál és az új
születés között szellemi erők működnek, hogy az embert léthez
juttassák. Az ember a célja itt bizonyos szellemi erőknek,
amelyek a halál és az új születés között hatnak.
Látják, ennek van egy bizonyos iránya, de szellemtudományos
iránya, amely mindig tudatosan jut kifejezésre. Például egy
jelentékeny ember mindig újra és újra kifejezte azt, amit éppen
bemutattam, amikor ezt mondta: „A testiség Isten útjainak a
vége”. Azt akarta mondani: mialatt a szellemi világban
vagyunk, össze vagyunk szövődve az isteni világgal a halál és az
új születés között, előkészülünk testiségünkre. Ez a vége Isten
útjainak. Csak nem tudta hozzáfűzni a másik mondatot: a
testiségben készül elő egy új kezdet, amely ismét átmegy a
halálon, és egy új inkarnációhoz vezet. Ez a mondás: „a testiség
Isten útjainak a vége”, bizonyos mértékig még a
vezérmotívuma is minden műnek, amelyeket egy igen
jelentékeny ember, Christoph Oetinger írt, majdnem száz évvel
ezelőtt, aki mindig felhívta rá a figyelmet, hogy az emberi
tudásnak, az emberi megismerésnek arra kell irányulnia, hogy
felismerje ezeket a szellemi összefüggéseket. Oetinger is
ábrázolni akarta a teozófiát a maga módján. Richard Rothe
szép szavakat írt egy Oetinger-ről szóló könyv előszavának
végén. Ki akarta fejezni, hogy a régi korokban az emberek

119
szellemi utakat kerestek, de a saját módjukon, és hogy el fog
jönni az idő, és már nincsen messze, amelyben teljes
tudományossággal fogják fel azt, amit az ember valójában
mindig is keresett. Rothe azt mondja: „Amit a teozófia
valójában akar, azt a régi teozófusoknál gyakran nehéz
felismerni. S ami a fődolog, ha csak egyszer valódi tudománnyá
válik, és világosan meghatározható eredményeket fogalmaz
meg, akkor ezek fokozatosan általános meggyőződéssé válna.
Ez még a jövő zenéje, amelynek nem akarunk elébe vágni”. Így
beszélt Richard Rothe, a heidelbergi professzor Christoph
Oetinger teozófusról, 1847 novemberében.

Az, amit a szellemtudomány keres, mindig adott volt, csak más

módon. Ma az az ember kötelessége, hogy olyan módon
kutassa ezt, ahogy éppen korunkban kell kutatni. S gyakran
kifejtettem, hogy a természettudományos gondolkodás ma
egy olyan ponthoz érkezett, ahol a természettudományos
felfogásból, éppen egy olyan tudományos formát kell keresni
ahhoz, ami tudományként minden idők teozófiájában élt. S ha
Rothe, mint Oetinger kiadója azt mondja, hogy amire ő gondol,
annak így kell hangzania: „mégis ez a jövő zenéje” – akkor az,
ami 1847-ben jövő volt, ma már feltétlenül jelenné érett. Ma
olyan idő előtt állunk, ahol igazolhatjuk – mivel ez csak egy
példa volt, amit ma Alfred von Berger Hofrat Eysenhardt c.
novellájával említettem -, hogy az emberi lelkek valóban
érettek arra, hogy közeledjenek a szellemi igazságokhoz, és
csak nincs bátorságuk hozzá, hogy valóban megragadják
ezeket a szellemi igazságokat.

Két oldallal később – mint mondtam – az út a szellemi világba

vezet, azáltal, hogy a természet fátyla mögé tekintünk. Miért
lépnek az emberek oly nehezen be ide, azok is, akik

120
hozzászoktak a természettudományos gondolkodáshoz, s a
természettudományos gondolkodásnak csak belső fogódzónak
kellene lennie a vázolt módon? Miért? Azt mondják, az
embernek megismerési határai vannak: ignorabimus! (nem
tudjuk). S miért nem akarnak a szellemi világba jutni? Igen, ez
már éppen a tudat küszöbe mögött rejlik.

Tudatán belül az ember úgynevezett logikus okokat hoz fel

ahhoz, hogy nem tudna bejutni a szellemi világba, olyan logikai
okokat, amelyek eléggé ismertek. E logikus okok mögött rejlik
először is igazi belső ok: a félelem a szellemi világtól. Ez nem
jön fel a tudatba, de a félelem a szellemi világtól tartja vissza
az embert, a nem tudatos, tudatalatti félelem. Ha az ember
legalább ennek a nem tudatos félelemnek a létezésével
megismerkedne, s ahogy mindaz, amit bebeszél magának, csak
egy maszk ahhoz, ami a valóságban félelem, akkor igen sokat
felismerne. Ez az egyik dolog. A másik az: mihelyt az ember
bejut a szellemi világba, felfogják a magasabb hierarchiák
lényei, mint ahogy ő maga felfogja a gondolatokat. Az ember
mintegy gondolattá válik a szellemi világban. Ezzel bensőleg
ellenkezik a lelkiség. Fél attól, hogy magába fogadja a szellemi
világ. Ismét egyfajta félelem, egyfajta ájulásszerű félelem attól,
hogy engedje magát a szellemi világ hatalmába keríteni, mint
ahogy az ember a születéssel bejut a fizikai világba,
hatalmukba kerítik a fizikai erők. Félelem kifelé és félelem egy
bizonyos ájulástól, amikor hatalmába keríti a szellemi világ – ez
az, ami visszatartja az embert a szellemi világtól. Ez az, amiért
ők, mint ez a Berger is novellájában, lubickolni akarnak a
szellemi világ hullámaiban, de azt akarják, hogy ez –
mondhatnám – kötelezettség nélküli legyen, és nincs
bátorságuk, hogy valóban közeledjenek a szellemi világok
megragadásához, ami valóban az önöknek gyakran vázolt

121
belső kísérletek útján történhet, ahogy a természet titkainak
megértése a külső kísérletek által történhet.
Ha ahhoz, amit elmondtam, hozzáveszik azt, amit az egyik
nyilvános előadáson kifejtettem arról az összefüggésről, amely
az életben fellépő zseniális erők, és a korai halálozások között
van, amelyeket az okoz, hogy az embernek megölik a testét –
azt mondtam, egy golyóval vagy más módon, például a
harcmezőn. Ha emlékeznek arra, amit kifejtettem, hogy ha
szellemi, zseniális erők lépnek fel az emberben, ezek azoknak
a folyamatoknak a hatásai, amelyek akkor történnek, ha az
ember leveti fizikai testét, akkor ott önöknek olyasmit is
mondtam, ami a tudat küszöbe alatt marad. De ez a
bátorságban rejlik, annak egész módjában, ahogy az ember
feláldozza magát egy nagy korjelenségnek, ösztönösen
kifejezve azt, ami a tudat küszöbe alatt rejlik, és így teljes
jellegében nem tud tudatossá válni. Korunkban mégis megvan
az az impulzus az emberiség fejlődésében, hogy azt, ami a
tudat alatt van, bizonyos fokig felhozzák a tudatba, hogy erről
tudhasson az ember. S ebben az értelemben mindig úgy vélem,
ha arra utalok, hogy éppen korunk nagy eseményeiben is,
mindabban, ami a tudat fölött játszódik le, jelentős tudatalatti
folyamatok rejlenek, és ezeket sohasem merítheti ki az, amit a
külső történelem kutatója ezekből a jelen eseményekből
megragadhat, amit ezek az események az emberiség
fejlődésének nagy összefüggésébe állítanak. A tudatalatti
inkább részese annak, mint valaha, ami jelenünkben történik.
S ezért szabad éppen a szellemi kutatónak arra utalni, hogy egy
jövőbeni korban ahhoz, hogy a világösszefüggések helyes
fényében szemléljük a jelen fontos történelmi eseményeit,
utalni kell a szellemi háttérre. Ebből a szempontból is áll mindig

122
újra és újra lelkünk elé az, amit e fejtegetések végén ismételten
elmondtunk:
A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

Utalások

196.old. „Hofrat Eysenhart”: Alfred Freiherr von Berger: Hofrat

Eysenhardt, Wien, évszám nélkül.

203.old. A lélek próbája (Prüfung der Seele): 5.kép (Balde

Capesiushoz)

„A testiség Isten útjainak a vége”: Oetingernél a „Bibliai

szótár”-ban a „test” (Leib) alatt: „A testiség Isten műveinek a
vége” . Már Oetinger életében a mondatot a következőképpen
idézzték: „A testiség Isten útjainak a vége”. Így Rothe is Carl
August Auberlen Rudolf Steiner által idézett művében, a
„Christoph Oetinger teozófiájának alapelemei”-ben, Tübingen,
1847
régi teozófusoknál: többek között Jakob Bohme (1575-1624),
Joh.Albrecht Bengel (1687-1752), Friedrich Christoph Oetinger
(1702-1782)

123
204.old. az egyik nyilvános előadáson: Az emberi lélek örök
ereje (Die ewigen Kräfte der Menschenseele (1915.dec.3),
kinyomtatva: Rudolf Steiner: A német idealizmus világképe
(Das Weltbild des deutschen Idealismus), Dornach, 1960.

124
A mai szellemi élet sötétsége
és korunk elhanyagolt
gondolkodása
Berlin, 1915. december 21.
Ma azzal akarjuk kezdeni, hogy előadunk egy északi
költeményt, amelyet bizonyos idővel ezelőtt egyszer már
ebben a Zweigben is elmondtunk. Ennek a költeménynek egész
tartalma a karácsonnyal és a hozzá kapcsolódó idővel függ
össze. A költemény a mondabeli Olaf Astesonról szól, és azt a
tényt foglalja magába, hogy ez az Olaf Asteson, egy mondabeli
személyiség, azt a tizenhárom napot, amely a karácsonyhoz
kapcsolódik és Krisztus megjelenésének napjával végződik (a
Háromkirályok ünnepe), igen sajátos módon töltötte el. S ezzel
arra emlékeztetünk, hogy a népi mondavilágban hogyan él a
korábbi, az emberiségben meglévő primitív tisztánlátás
szemlélete. Tartalma lényegében az, hogy Olaf Asteson
karácsony éjjelén a templom kapujához ér, majd egyfajta
álomhoz hasonló állapotba kerül, és az ún. tizenhárom éjszaka
alatt átéli a szellemi világ titkait oly módon, ahogy a természet
egyszerű, primitív gyermekeként át tudja élni.

Tudjuk, hogy ezekben a napokban, amelyekben úgyszólván

kívülről a legkülsőbb fizikai sötétség hat a Földön, ahol csak a
növényzet legcsekélyebb hajtása és sarjadéka található, ahol
úgyszólván kívülről minden mozdulatlan a Föld fizikai létében,
ott felébred a Föld szelleme, és Földszellemként teljesen éber
állapotban van. Ha most az emberi lélek szellemi lényének

125
magjában összevegyül azzal, amit ott átél a Föld szelleme,
akkor az emberi lélek – ha még primitív, természeti állapotban
van – feljuthat a szellemi világ egyfajta szemléletéhez, amelyet
az emberiségnek újra, fokozatosan ki kell küzdenie azáltal,
hogy törekszik a szellemi világba. S így akkor látjuk, hogyan éli
át Olaf Asteson alapjában véve azt, amit nekünk újra elő kell
hoznunk a szellemi világból. Mert nem arról van szó, hogy ezt
Brooksvalin-nak nevezzük-e, és mi kamalókát, vagy lélekvilágot
mondunk-e, és más képekre van-e szükségünk, mint amiket a
mondában Olaf Asteson használt. Arról van szó, hogy belássuk,
hogy az emberiség lelki fejlődésében elhagyta az eredeti,
primitív tisztánlátást, az összeköttetést a szellemi világgal, és
hogy ennek viszont el kellett vesznie, hogy az emberiség
elsajátítsa azt a gondolkodást, azt a tudatos jelenlétet a
világban, amelyen át kell mennie, és amelyből ki kell fejlődnie
a szellemi világ magasabb szemléletének. Mondhatnám, ez
ugyanaz a szellemi világ, amelyet a primitív tisztánlátás
elhagyott, s a fejlett szemlélet ismét beleélte magát. De az
ember átment egy olyan állapoton, amelyen keresztül
másként éli bele magát a szellemi világba. Az a fontos, hogy
ebből olyan érzést fejlesszünk ki, hogy a Föld-állapotok év
közbeni változásával valóban összekössük annak a szellemi-
lelki lénynek a belső, szellemi-lelki létét, amely
összeköttetésben áll a Földdel, mint ahogy az ember lelke
össze van kötve az ember fizikai lényével. S aki ma olyasminek
tartja a Földet, ahogy az a geológusoknak feltárul, amiért ők
manapság szívesen fürkésznék az egyéb
természettudományokat azok materialista értelmében, az
annyit tud a Földről, mint amennyit az egyik ember tud a
másikról, akiről egy papírmasé-modellt adnak neki, anélkül,
hogy megtöltenék azzal, amit a lélek önt az ember külső

126
természetébe. Valóban csak egy papírmasé-lenyomat az, amit
a külső természettudomány nyújt számunkra a Földről. S aki
nem képes tudatában lenni annak, hogy a Föld téli és nyári
állapota között lelki különbség van, az olyan, mint aki nem látja
az ébrenlét és az alvás közötti különbséget. A természet
nagyszabású lényei, amelyek között élünk, éppen olyan
szellemi állapotváltozásokon mennek keresztül, mint maga az
ember, aki mikrokozmikus lenyomata a nagy
makrokozmosznak. S ez azon is alapul, hogy az együttélésnek
a természettel, a szellemi együttélésnek is bizonyos
jelentősége van. S az, aki fel tud hozni valamit a tudatába
abból, hogy éppen ez alatt a tizenhárom nap alatt valami
történik a Föld lelkével, amiben az ember részt tud venni, az
egy olyan utat birtokol majd, amelyen keresztül egyre inkább
beleélheti magát a szellemi világokba.

Ennek az együttélésnek az érzése, azzal, amit a nagy, kozmikus

létben át lehet élni, elveszett a mai ember számára. Az ember
alig többet tud már a tél és a nyár közötti különbségről,
minthogy télen a lámpát korábban kell meggyújtani, mint
nyáron, hogy télen hideg van és nyáron meleg. A régebbi
korokban az emberek valóban együtt éltek a természettel, s ez
abban fejeződött ki, hogy meséltek – ha képi formában is –
azokról a lényekről, amelyek a hópelyhek hullása közben a
földre költöznek, vagy a szél zúgása közben bejárják a
környéket. Az ember mai, materialista értelme ezt már nem
érti legmélyebb érzületében. Az ember legmélyebb érzésében
ismét összenőhet ezzel, ha pillantását arra irányítja, amit még
a régi mondák mesélnek, különösen az olyan mély értelmű
mondák, mint az Olaf Asteson-monda, amely oly szépen
szemlélteti, ahogy egy egyszerű, primitív ember fizikai
öntudatlanságában belenő a szellemi szemlélet világos

127
fényébe. Most még egyszer lelkünk elé akarjuk idézni ezt a
mondát, amely a régi évszázadokban élt, elveszett, majd a nép
emlékezetből ismét feljegyezték. Ez az északiak egyik legszebb
mondája, mert csodálatos módon mély, kozmikus igazságokról
beszél, amennyiben kozmikus igazságok azok, amelyek révén
az emberlélek összefügg a világlélekkel.

Álomlegenda
Olaf Astesonról

I.
Halld tehát dalom!
Énekelek neked
Egy fénylő ifjúról:
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

II.
Nyugovóra tért karácsony éjszakáján
Mélyen elszenderedett
És nem tudott felébredni,
Míg tizenhárom nap elteltével
A nép a templomba nem ment.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Nyugovóra tért Karácsony szent éjjelén

Igen sokáig aludt ám!
em is tudott felébredni
Míg tizenhárom nap elteltével

128
A madár ki nem bontja szárnyait!
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Olaf nem tudott felébredni,

A tizenharmadik nap előtt
A Nap ragyogott a hegyek fölött
Majd felnyergelte gyors lovát,
És sietve a templomba lovagolt.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

A pap már az oltárnál

Állt a misét olvasva,
Amikor Olaf a templom kapujában
Megjelent, hogy hírül adja
Álmának képeit,
Amelyek hosszú alvása során
Betöltötték a lelkét.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Fiatalok és öregek
Figyelmesen lesték szavait
Amelyeket álmáról mondott Olaf.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.
III.

129
„Karácsony éjszakáján nyugovóra tértem,
Mély, erős alvás lepett meg hamarosan,
És nem tudtam felébredni,
Míg tizenhárom nap elteltével
A nép a templomba nem ment.
Világított a Hold,
És messzire nyúltak az utak.

Felemelkedtem a felhők magasába,

És ledobtak a tengermélybe,
És aki követni akar,
Annak nem lesz vidám útja.
Világított a Hold,
És messze nyúltak az utak.

Felemelkedtem a felhők magasába,

Azután ledobtak homályos mocsarakba,
Láttam a poklok rémségeit
És a fényességes eget.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.
A Föld mélységeibe utaztam,
Ahol istenek kórusa zúgott rémségesen,
Odapillantani sem akartam,
De a zúgást hallottam.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Fekete lovam már nem nyihogott,

A kutyáim sem ugattak,
Nem dalolt hajnali madárkám
Egyetlen csoda volt mindenütt.

130
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.
Be kellett járnom a szellem országában
A tövises rétek széles mezejét.
Megtépázva skarlát köpenyem
És lábamon az ujjak is.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Megütött a kísértet-kígyó,
Megharapott a szellem-kutya,
A bika az út közepén állott
Ök hárman a híd teremtményei
Nagyon gonosz fajták.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Igen harapós a kutya,

És a kígyó marni készül,
A bika rémesen fenyeget
Senkit sem engednek át a hídon,
Aki nem tiszteli az igazságot!
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.
Mocsarakban kellett gázolnom,
Úgy éreztem, elmerülök,
Földet éreztem a számban,
Mint a halottak a sírban.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

131
Vízhez értem azután,
Amelyben mint kék fények,
Jéghegyek ragyogtak fel,
És Isten irányította értelmemet,
Hogy környéküket elkerüljem.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

És Isten magasságos Anyját

Láttam ott teljes fényben!
Hogy menjek Brooksvalinba,
Hívott engem, hírül adva,
A lelkek ott megmérettetnek.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.”

IV.

„Más világokban időztem

Sok hosszú éjszakán át,
Isten a megmondhatója,
Mennyi nyomort láttam –
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.
Láthattam egy fiatalembert,
Egy fiút ölt meg,
Most örökké cipelheti,
Karjába emelheti!
Oly mélyen süppedt a mocsárba,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

132
Egy öregembert is láttam,
Kabátja, mint ólomköpeny,
Így büntették, hogy mint fösvény
Élt ezen a földtekén.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

És férfiak tűntek fel,

Tüzes ruházatot hordtak,
Hűtlenség volt a bűnűk,
És égette árva lelküket,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Gyermekeket is láttam,
Izzó parázs lábuk alatt,
Szüleikkel életükben gonoszak voltak,
Ez szellemüket megrontotta.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.
És ahhoz a házhoz
Is közelednem kellett,
Ahol a boszorkányok munkája
Haragot keltett.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Északról, vad csapatokban

Lovagoltak gonosz szellemek,
A Pokol-herceg vezette őket,

133
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.
Ami Északról jött,
Az nagyon gonosznak tűnt:
Elől nyargalt Pokol-herceg,
Éjfekete paripáján.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Délről azonban más csapatok

Jöttek fenséges nyugalomban,
Elől lovagolt Michael
Jézus Krisztus oldalán,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Délről közeledett ez a csapat,

Sohasem láttál nemesebbet,
Elől lovagolt Michael, a lelkek ura,
És hófehér volt a paripája.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alvettetnek.

Ő volt Michael, a lelkek ura,

Megfújta kürtjét már,
Most minden léleknek el kell indulnia
Az ítélet trónusa elé.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.
A bűntől roskadozó lelkek
Félelmükben reszkettek!

134
Patakzottak a könnyek
Gonosz tetteik miatt.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Ott állt Michael fenségesen

És mérte az ember-lelkeket
A bűnük mérlegén,
És mellette állt Jézus Krisztus
A világ bírájaként.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettettnek.”
V.

„Mily boldog, ki a földi létben,

A szegényeknek cipőt ad,
Nem kell mezítláb vándorolni
A tövisbokrok mezején.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.

Mily boldog, ki a földi létben

A szegényeknek búzát adott,
Őt nem fenyegetheti
A bika szarva
Ha áthalad a Gjallar-hídon.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.

135
 Mily boldog, ki a földi létben,
Ruhát ad a szegénynek,
Így nem fagyhat meg Brooksvalinban,
A jeges pusztaságban.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.”

VI.

Az egész nép fülelt,

Fiatalok és öregek,
Figyelmesen hallgatták
Álmairól Olaf szavait.
Elég soká aludtál,
Ébredj hát fel, ó, Olaf Asteson!

(Scherak M. ford.)

Mivel ma még együtt lehetünk, kedves barátaim, talán

megbeszélhetünk néhány dolgot, amely egyikünknek-
másikunknak hasznos lehet, ha áttekint néhány olyasmit, amit
az év folyamán szellemtudományos módon megszereztünk.
Hiszen tudjuk – az utóbbi időkben nyilvános előadásokon is
hangsúlyoztuk -, hogy az ember külsejének, a külső
érzékszervek számára látható részének mélyén rejlik az ember
szellemi magja, amely két tagból áll. Az egyik tagot úgy
ismertük meg, mint amely a szellemi szem elé lép, ha a szellemi
szem azt tapasztalja, amit általában „a halál kapuja elé
lépésnek” nevezünk; a benső élet másik tagja akkor lép az
emberi lélek elé, amikor az ember észreveszi, hogy minden
akarati élményénél egy belső szemlélő van jelen, egy olyan
szemlélő, aki éppenséggel mindig ott van. Így elmondhatjuk: az

136
emberi gondolkodás, ha a meditáció útján elmélyítjük, azt
mutatja, hogy az emberben tényleges lelki magján belül mindig
jelen van valami, ami a külső fizikai testet illetően az emberi
organizmus leépítésén működik, azon a leépítésen, amely
végül a halálba torkollik. Ezekből a fejtegetésekből tudjuk,
hogy a gondolkodás valóságos ereje nem valami
felépítendőben, hanem bizonyos mértékig valami
leépítendőben rejlik. Azáltal, hogy meg tudunk halni, hogy
organizmusunk az élet folyamán a születés és a halál között úgy
fejlődött, hogy fel tud oszlani, el tud oszlani a kozmosz
elemeibe, abban a helyzetben vagyunk, hogy olyan szervet
teremthettünk magunknak, amellyel a fizikai emberlét
legnemesebb virágát fejlesztjük ki, a gondolkodást. De az
emberi életben a születés és a halál között, a jövő egyfajta
életmagjaként, amely különösen alkalmas arra, hogy átlépje a
halál kapuját, jelen van az, ami az akarati áramlásban fejlődött
ki, és éppen az itt jellemzett szemlélőként figyelhetjük meg.
Ahogy mondtam, ezt mindig újra és újra ismételni kell, hogy
amit ott a szellemi szemlélet az ember lelke elé hoz, nem
olyasvalami, amit csak a szellemi szemlélet alakít ki, hanem ez
mindig jelen van, mindig ott van, s amit az embereknek, főként
csak jelen korunkban nem kell látniuk – már elmondhatjuk:
különösen nem kell látniuk. Mert az utóbbi évszázadban a
szellemi élet fejlődése úgy halad előre, hogy aki így joggal
átengedi magát annak, amit ma a materialista kor „szellemi
életnek” nevez, az éppenséggel fátylat borít arra, ami az ember
bensőjében él. Azok a fogalmak és ideák fejlődnek a legjobban
jelen korunkban, amelyek a legerősebben elrejtik azt, ami
szellemileg jelen van az emberben. Hogy megfelelő módon
erősítsük magunkat sajátos feladatunkhoz, amennyiben a
szellemtudományban működünk, egyszer már utalnunk kell –

137
éppen e jelentőségteljes évszakban – a mai szellemi élet
különösen sötét oldalára, amelynek, mint a külső természet
sötétségének, jelen kell lennie, de ezt éppenséggel észlelnünk
kell, jelenlétét tudatunkba kell emelnünk. Bizonyos mértékig
sötét kultúrkort élünk át a szellemi életet illetően. Nem
szükséges, hogy mindig újra felhívjuk a figyelmet arra, hogy mi
jól tudjuk méltányolni azokat a nagy vívmányokat, amelyekre
oly büszke az emberiség e sötét korban. A szellemi ügyek
vonatkozásában azonban mégis érvényes az, hogy a
korunkban teremtett fogalmak és ideák, éppen azoknak, akik a
legbuzgóbban vetik bele magukat ezekbe a fogalmakba, a
leginkább eltakarják azt, ami az ember lelkében él. S így
szabadjon a következőt is megemlítenem:
Korunk különösen büszke a tiszta gondolkodásra, ezt jól el
akarja sajátítani jelentős tudományos iskolázással. Mondom,
erre különösen büszke a mi korunk. Arra egyébként már nem
olyan büszke, hogy ennek valamiféle következménye lenne az,
hogy most minden ember igen sokat akarna gondolkodni.
Nem, az nem vonja ezt maga után, hanem azt, hogy az
emberek azt mondják: nos, igen, a mi korunkban sokat kell
gondolkodnia az embernek, ha valamit tudni akar a szellemi
világról. Csupán erről gondolkodni azonban nehéz. De a
teológusok azt teszik, gondolkodnak erről! Tehát a mi korunk
igen haladó, fölötte áll a tekintélytisztelet sötét korának, így
meg kell hallgatni azokat, akik szellemi dolgokról tudnak
gondolkodni, a teológusokat. S a mi korunk haladó a jogi
fogalmak vonatkozásában is, amelyek meghatározzák, mi a jó
és mi a rossz. Korunk a gondolkodás kora. De az, hogy ez a
képzet oly messze fölötte áll a tekintélytiszteletnek, nem
vezetett oda, hogy mindenki vállalni akarja, hogy mélyebben
gondolkodjék a jogról vagy a jogtalanságról, hanem erről a

138
jogászok gondolkodnak. S mivel mi már fölötte állunk a
tekintélytisztelet korának, a felvilágosodott jogászokra kell
hagynunk, hogy gondolkodjanak azon, mi jó és mi rossz, mi
jogos és mi jogtalan. S a testi viszonyokra, a testi gyógyításra
vonatkozóan: mivel az ember csak nem tudja pontosan, mi
lehet egészséges vagy egészségtelen ebben a korban, amely
meg akar szabadulni a tekintélytisztelettől, ezért elmegy az
orvoshoz. Ezt minden területen meg lehetne valósítani. Hiszen
korunknak éppen nincs sok képessége ahhoz, hogy Fausthoz
hasonlóan így kétségbeessék:

„Nos hát, a filozófiát,

S óh, jaj, a teológiát
Mohón buzogva tanultam át –
S szegény bolond, én! Itt vagyok
És bölcsességem nem nagyobb.”
(Kozma Andor ford.)

Ebből csak egy dolog következik, hogy valójában semmit sem

akarnak tudni arról, amivel kapcsolatban Faust tévedett, de
annál inkább tudni akarnak arról, amiről mások mindent
világosan tudnak a legkülönbözőbb területeken, ahol az
emberek boldogságáról és fájdalmáról döntenek.
Gondolkodásunkra a mi korunk olyan óriási módon büszke, oly
büszke, hogy azok, akik odáig vitték, hogy – mondjuk – egyszer
egyáltalán valami filozofikusat olvassanak életükben – nem
akarom annyira elragadtatni magam, hogy Kantot olvasták,
hanem talán valamely kivonatot Kantból -, tisztában vannak
azzal, hogy aki a szellemtudomány értelmében valamit állít a
szellemi világokról, az vétkezik a kantianizmus
visszavonhatatlan megállapításai ellen. Mégis gyakran

139
mondják, hogy az egész 19. század azon dolgozott, hogy az
emberi gondolkodást kifejlessze, kritikai módon vizsgálja. S
„kritikus gondolkodónak” sokakat neveznek ma, akik csak egy
keveset is megértettek ezekből a dolgokból. Így például vannak
ma olyan emberek, akik azt mondják, az ember
megismerésének határai vannak, mert hiszen a külső világot
érzékszervein keresztül észleli; de az érzékszervek mégis csak
azt tudnák adni számára, amit önmagukban létrehoznak. Tehát
az ember úgy érzékeli a világot, ahogy az érzékszervein
keresztül hat, s ezért nem tud a világ dolgai mögé jutni, mivel
sohasem tudja érzékszervei határát átlépni: csak a valóság
képeit kaphatja meg az ember! S hiszen sokan mondják éppen
filozófiájuk mélységéből, hogy az emberléleknek csak képei
vannak a világról, s ezért sohasem tudhat semmiféle módon
sem eljutni „magához a dologhoz” (a magánvalóhoz), s csak azt
tudjuk összevetni a tükörképpel, amit érzékszerveinkkel,
szemünkkel, fülünkkel és így tovább, érzékelünk. – Bizonyára,
ha itt van egy tükör, és képeket vázol fel, egy vagy két ember
képét, és mi ránézünk a képekre, akkor egy képi világunk van.
Nos, jönnek a filozófusok, és azt mondják: mint ahogy az
embernek, aki egy másik ember képét nem közvetlenül látja,
hanem tükörképben, képi világa van, ahogy nem látja „a dolgot
magát” az emberekben, hanem a képeket, ugyanúgy valójában
az egész külső világról csak képeink vannak. Míg a fény- és
színsugarak a szemünkbe, a levegő hullámai a fülünkbe jutnak:
ezek képek, mind képek! – Ezt eredményezte ez a kritikus kor,
hogy az ember lelkében csak képeket vázol fel, és ezért a
képeken keresztül sohasem tud „magához a dologhoz” eljutni.
Végtelen éleselméjűséget – ezt most komolyan mondom –
hoztak fel filozófiai oldalról a 19. században, hogy
bebizonyítsák: az embernek csak képei vannak, és nem juthat

140
el „magához a dologhoz”. Honnan származik valójában ez a
kritikus lemondás, ez a ragaszkodás ahhoz, hogy ez – ahogy
mondják – „a megismerés határaihoz” vezet, ha tehát az
ember leleplezi szemléletünk képszerűségét? Ez onnan ered,
mivel korunk gondolkodása sok vonatkozásban,
felvilágosodott korunkban elhanyagolt gondolkodássá vált,
rövidlátó gondolkodássá, olyanná, amelyben pedáns módon
felvetődik egy fogalom, és nem tud túljutni ezen a fogalmon, s
ezt a fogalmat dróton rángatott bábúként maga előtt tartja, s
amit ez a bábú kifejez, azt már nem képes megtalálni. Hiszen
mondhatnánk: szinte hihetetlen, mennyire megkeményedett a
gondolkodás korunkban, mennyire elfásult.
Ezt az egész történetet világszemléletünk képi jellegével és
azzal, amit az ún. kritikus gondolkodás, a haladó gondolkodás
tett, most éppen a tükörképpel való összehasonlítással akarom
világossá tenni. Az ugyanis egészen helyes, amiből kiindulnak
az emberek, hogy a világ, ahogy azt az ember itt az érzéki
létben birtokolja, csak azáltal van itt, hogy benyomást gyakorol
az emberre, képeket vázol fel a lelkében, és jó az, hogy az
emberiség a kritikai filozófia, a kantianizmus révén rájött erre
a dologra. Tehát éppenséggel azt mondhatjuk: a külvilágról
kapott képek olyanok, hogy összevethetjük őket a
tükörképekkel. Van egy tükrünk, két ember áll előtte, de mi
nem az emberekre nézünk, hanem a képekre. Így képeink
vannak a világról azáltal, amit lelkünk képként vázol a világról,
képeink vannak, amelyeket összehasonlítunk két emberrel,
akiknek tükörképét nézzük. De csak az tudna így filozofálni, aki
sohasem látott embert: „semmit sem tudok az emberekről,
csak a halott tükörképekről”. A kritikai filozófusok azonban így
következtetnek. Meg is maradnak ennél. Ezt nyomban
önmaguk is megcáfolhatnák, ha gondolkodásuk dróton

141
rángatott bábújától egy kissé távolabb tudnának jutni, a halott
gondolkodástól az eleven gondolkodásig. Mert ha a tükör előtt
állok, és ott áll két ember a tükörben, és én látom, hogy az
egyik a másiknak leken egy óriási pofont, hogy a másik még
vérzik is, akkor bolond lennék, ha azt mondanám: az egyik
tükörkép megütötte a másikat. – Mivel már nem csupán a
tükörképet látom, hanem a képen keresztül reális
folyamatokat látok. Nincs másom, mint a kép, de a legreálisabb
folyamatot látom a tükörkép révén. S őrült lennék, ha azt
hinném, hogy ez csak a tükörképben játszódott le. Ez azt
jelenti, hogy a kritikai filozófia ezt az egy gondolatot ragadja
meg: képekkel van dolgunk – de a többi gondolatot már nem,
hogy ezek a képek kifejeznek valamit, hogy valami él bennük.
S ha az ember eleven módon fogja fel ezeket a képeket, akkor
ez többet ad, mint a képek, akkor arra utal, ami „maga a
dolog”, a reális külvilág.

Elmondhatjuk-e, hogy meg tudják gondolni az emberek, mit ad

egy ilyen „kritikai” filozófia? A gondolkodás bizonyos
magasabb fokon igen elhanyagolt korunkban. Valóban
elhanyagolt. De az ember megmaradt a gondolkodás
kriticizmusánál. Gyakran említettem, hogy ez a kriticizmus, ez
a kritikai filozófia kultúránkban még túlhaladott is, és egy
ember becsületes törekvésében – tiszteletreméltóak ők mind,
és a törekvés teljesen tisztességes – eljutott „A nyelv kritikájá”-
hoz. Fritz Mauthner megírta „A nyelv kritikájá”-t, három vastag
kötetet, és erről az álláspontról még egy filozófiai szótárt is,
amelynek még két vastagabb kötete van. S egy egész újságírói
vezérürü-csorda áll Fritz Mauthner, az újságíró mögött, és
természetesen nagy műnek tartja ezt. S korunkban, hiszen ma
már a tekintélytiszteletnek „semmi jelentősége” sincs, igen
sokan, akik éppen azon a párt-állásponton állnak – mint az

142
újság, amelynél Fritz Mauthner újságíró volt -, igen jelentős
műnek tartják ezt, „hiszen ma már semmiféle tekintélytisztelet
sincs”.
Nos, látják, Mauthner eljutott oda, hogy megvilágítsa, hogy az
ember kialakítja a főnevet, melléknevet magának, de ezek
mind nem jelentenek semmi lényegeset. A külső világban nem
éli át az ember, mit jelentenek a szavak. Az ember úgy éli bele
magát a szavakba, hogy valójában nem saját gondolatai és lelki
képei vannak, hanem tulajdonképpen csak szavak, szavak,
szavak. – Az ember beleszületik a nyelvbe, a nyelv adja a
szókincset. S mivel hozzászokott, hogy a nyelvhez tartsa magát,
csak a dolgok jeleihez jut el, amelyek a szavakban adottak. –
Nos, ez valami egészen jelentőségteljes dolog kell, hogy
legyen. S ha Mauthner három kötetét átolvassuk – ha Önök
egyszer nekiláttak valaminek, amit a lelkük maga elé állított,
kedves barátaim, akkor jó büntetés lenne, ha arra ítélnék
magukat, hogy legalább e kötetek felét elolvassák -, akkor úgy
találják, hogy szerzőjük a legnagyobb mértékben meg van
győződve róla – igen, ezt másként nem lehet kifejezni -, hogy
okosabb, mint korának más, legokosabb emberei. Hiszen aki
éppen a saját könyvén ül, az természetesen mindig okosabb,
mint a többiek!
Így Fritz Mauthner végül eljut oda, hogy az embernek mindig
csak jelei vannak. Sőt még tovább is jut. Látják, eljut oda, hogy
a következőt mondja: az embernek van szeme, füle, tapintása
– nos, az embernek bizony számos érzékszerve van. Igen, de az
ember például – véli Fritz Mauthner – nemcsak szemmel, füllel
és tapintóérzékkel, hanem még más egyéb érzékszervvel is
rendelkezhetne. Lehetne például még egy érzékszerve a
szemen kívül. Ahogy a szemen keresztül képeket észlel, a többi

143
érzékszervvel egészen másként észlelhetné a világot. Tehát ez
még sok mindent adna, ami a mai embernek nincs meg. S most
a kritikus gondolkodó egy kissé misztikus lelkesedést érez, és
azt mondja: a világ mérhetetlen gazdagsága tehát csak
érzékeinken keresztül adott számunkra. S ezeket az érzékeket
„véletlenszerűnek” nevezi, mivel úgy véli, hogy világtörténelmi
véletlen, hogy éppen ezek az érzékszerveink vannak. Ha mások
lennének, akkor másként nézne ki a világ. Tehát a legjobban
tesszük, ha azt mondjuk, hogy véletlenszerű érzékszerveink
vannak. Tehát a világ véletlen! De a világ mérhetetlen. – Ez
szépen hangzik! Egyike azoknak, akik Fritz Mauthner után
loholnak, írt egy brossurát: „Szkepszis és misztika” címmel.
Ebben a brossurában sajátos módon arra hívja fel a figyelmet,
hogyan lehet az ember lelke mélyéből még misztikus is, ha már
nem hisz abban, amit a véletlenszerű érzékek adhatnak.
Találunk ott egy szép mondatot, a könyv l2. oldalán, ez így szól:

„A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink

néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg
tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi
szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez
ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és
beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a
nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet
törvényeket felállítani”.
Nos, ez is egy világnézet! Mit akar ez? Azt mondja: a világ
felmérhetetlen, de nekünk ilyen módon számos véletlenszerű
érzékünk van, oda áramlik bele a világ. Mit csinálunk azzal, ami
beleáramlik? Mit csinálunk ezzel, ennek az úrnak a véletlenről
szóló fecsegése szerint? Emlékszünk arra, amit az urak
emlékezetnek neveznek, ráakasztjuk, hozzáragasztjuk a

144
szavakat, amelyeket a nyelvből közvetítve kaptunk, és a nyelv
a maga részéről ismét áramlik tovább. Tehát arról olvasunk a
szavak jeleiben, ami a véletlenszerű érzékeken át a
mérhetetlen világlétből belénk áramlik. – Éles elméjű
gondolkodás! Komolyan megismétlem ezt, kedves barátaim;
ez éles elméjű gondolkodás. Mégiscsak okos embernek kell
lennie ahhoz, hogy korunkban ilyesmit gondoljon valaki. S
ezekről az emberekről már nemcsak azt mondhatjuk, hogy
jóravaló emberek – mind igen tiszteletreméltóak -, hanem:
jelentős gondolkodók. De be vannak hálózva korunk
gondolkodásával, és egyáltalán nem akarnak kikeveredni
ebből.
Csináltam magamnak egyfajta „karácsonyi előzetest” – örömöt
nem lehet mondani, ez úgyszólván karácsonyi előzetessé vált
– azáltal, hogy ebből az összefüggésből újra rá kellett
tekintenem néhány mondatra, és felírtam magamnak egy
gondolatot, amely pontosan ennek a gondolkodásnak a
mintájára van megformálva, amely azt írja le, amit éppen
felolvastam. Nézzük csak meg ezt még egyszer:
„A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink
néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg
tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi
szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez
ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és
beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a
nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet
törvényeket felállítani”.

A gondolatokat egy másik tárgyra alkalmaztam, pontosan

ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazon gondolati formákat;

145
így ez adódott: Goethe zsenialitása a papírra áramlik,
véletlenszerű betűinek néhány nyomorúságos formájával a
papír felveszi, amit fel tud fogni, és engedi, hogy kinyomódjék
az, amit a régi betűkészlet szerint fel tud fogni, mivel semmi
sincs ott, amivel neki ki lehet nyomtatni valamit. Goethe
zsenialitása azonban tovább áramlik, a papíron lévő
írásnyomtatás is tovább áramlik, csak nem ugyanabban az
irányban, hanem olyan véletlenek felé, amelyekben olyan
betűk csoportosulhatnak, „amelyekre nem lehet törvényeket
felállítani”. – Ez pontosan ugyanaz a gondolat, minden szónál
pontosan figyeltem, ez ugyanaz a gondolat! Ha valaki azt állítja:
a mérhetetlen világ odaáramlik hozzánk, mi felvesszük azt
néhány véletlenszerű érzékszervvel, ahogy éppen tudjuk,
hozzáragasztjuk szókincsünkhöz; a világ áramlik tovább, a
beszéd áramlik egy másik irányba, a nyelvtörténet
véletlenszerűségei felé, és így vész el az emberi megismerés. –
Így ez éppen ugyanaz a gondolat, mintha valaki azt mondja:
Goethe zsenialitása átfolyik a 23 véletlenszerű betűn, mivel a
papír éppen ezáltal tudja felvenni a dolgot; de Goethe
zsenialitása ebben még sincs benne soha, mert ez
mérhetetlen! A véletlenszerű betűk ezt nem tudják felvenni,
ők is áramlanak tovább. Ami a papíron van, szintén tovább
áramlik és olyan képződmények szerint csoportosul, amelyek
szerint a betűk csoportosulni tudnak, s ezek törvényeit nem
ismerhetjük meg. – Ha az igen okos urak kizárják az ilyen
feltételezéseket: tehát az, amit mi belejuttatunk a világba, az
éppen a véletlenszerű érzékszervek eredménye, és nem
jöhetünk rá arra, ami valójában a világ legbensőjében rejlik,
akkor ez pontosan olyan, mintha valaki arról gondolkodik, hogy
valaha is fel tudja-e fogni egy ember azt, amit Goethe
zsenialitása átélt. Mivel ez mégiscsak világos: semmi sincs

146
ebből a zsenialitásból, mint 23 véletlenszerű betű
csoportosulása; semmi egyéb sincs ott! Pontosan ugyanilyen
gondolataik vannak ezeknek az uraknak, csak nem veszik észre.
S mekkora értéke van, ha valaki azt mondja: semmit, de
semmit sem tudhat valaha is egy ember Goethe
zsenialitásáról, mert nem látod, hogy abból semmi sem
áramolhat feléd? Semmi más nem lehet a tied, mint amit a 23
véletlenszerű jel csoportosulása ad – ilyen sok értelme lenne,
ilyen sok értelme ennek a szószaporításnak, amit ezek az urak
visznek véghez a világ-megismerés lehetőségéről vagy
lehetetlenségéről. Éppen olyan sok értelme van ennek az egész
gondolkodásnak – nem a mákszemek gondolkodásának,
hanem azokénak, akik ma valóban okos emberek, csak nem
akarnak kijutni korunk gondolkodásmódjából.

A dolognak azonban tényleg van egy másik oldala is. Tisztában

kell lennünk ezzel: ez a gondolkodás, amely egy ilyen példával
állít szembe bennünket, ahol a megismerés határait állapítják
meg, ez jelen korunk gondolkodása. Ez a gondolkodás
uralkodik ma, ez él mindenütt. S ha önök manapság ezt vagy
amazt a mégoly mélynek tűnő filozófiai könyvet olvassák,
amely gyakran nagy világrejtélyeket akar megoldani – vagy
elleplezni -, vagy az újságot olvassák, mindenütt ez a
gondolkodás uralkodik. Ez a gondolkodásmód irányít. Ez uralja
a világot is. Ezt szürcsöli be ma az ember reggeli kávéjával
együtt – különben nem éppen manapság, mivel ma az
újságokban nem állhatnak vélemények, mert egyébként az
újságokban lehetnének vélemények. Beszürcsöli ezeket, hiszen
egyre több napilap jelenik meg, amelyekben vélemények
vannak. De szociális együttélésünk egész hálójában él ez a
gondolkodásmód. A filozófia fejlődésén megpróbáltam
megvilágítani ezt a gondolkodást, de ezt csak azokon a

147
gondolatokon lehet megvilágítani, amelyeket az emberek
minden lehetséges élethelyzetről gondolnak: mindenben,
amiről ma gondolkodnak az emberek, él ez a gondolkodás. S
hogy ez él, ez az oka annak, hogy az emberek nem tudják
kifejleszteni azt az akaratot, hogy megérezzék, mit akar
nyújtani például a szellemtudomány. Mert ez nem érthetetlen
az olyan gondolkodás számára, amely valódi gondolkodás. De
természetesen mindig érthetetlen marad az, amit a
szellemtudomány adhat, azoknak az embereknek, akik –
mondjuk ki tehát – Fritz Mauthner mintájára vannak
megalkotva. De e szerint a minta szerint van megalkotva ma az
emberek többsége. Ez a gondolkodás kortárs
tudományunkban valóban teljesen benne él. Ezzel nem
mondunk semmit e tudomány jelentősége és nagy vívmányai
ellen; nem erről van szó, hanem arról, ahogy a lelki elem él
korunkban, egész kultúránkban. Korunkban teljességgel
hiányzik annak lehetősége, hogy gondolataink mozgékonyak
legyenek, valóban kövessék azt, amit éppen követniük kell, ha
ezekkel a gondolatokkal meg kellene értenünk azt, amit a
szellemtudománynak közölnie kell

Nos, megkérdezhetjük: hogy van ez akkor, hogy például meg

lehet írni egy ilyen könyvet, mint azt, ami itt van előttem:
Gustav Landauer „Szkepszis és misztikum”-a, egy olyan
könyvet, amely csak úgy csöpög az öntetszelgéstől. Az ember
maga is csöpög, ha ezt elolvassa, mondhatnám, az
öntetszelgés egész hangulatától, ami benne van, mint ahogy
csöpög, ha Mauthner „A nyelv kritikájá”-t (Sprachkritik)
olvasta, vagy szócikkeket a „Filozófiai szótár”-ból. Hogy is van
ez? Nem tudjuk meg, ha ezt a gondolkodásmódot követjük. El
tudok képzelni igen okos embereket, akik kézbe vesznek egy
ilyen könyvet, átolvassák, és azt mondják: ez aztán egy nagyon

148
okos ember! Igazuk van, és Mauthner is igen okos ember. Nem
azon múlik ez, mivel az okosság úgy fejeződik ki, hogy az ember
bizonyos logikai módon a fogalmakat, amelyeket képezni tud,
képezi, kifecsegi őket, és újra képezi valamilyen módon. Nem
ezen múlik az ilyesmi. Lehet az ember okos ezen vagy azon a
területen, valóban okos, ha azonban belemerül az életbe, ezt
a szellemi megismerés tudatából teszi, majd minden lépéssel
kialakul egy bizonyos kapcsolata a világgal, s így az az érzése
támad: mindig tovább és tovább kell haladnod. Minden nap
tökéletesítened kell fogalmaidat. Addig a meggyőződésig kell
fejlesztened magad, hogy fogalmaiddal mindig tovább tudsz
jutni. Annál, aki egy ilyen könyvet írt, az embernek az az érzése,
hogy ilyen módon okoskodik: 1915. december 2l. Okos vagyok
és okosságommal valami egészen határozott dolgot értem el.
Ezt most megírom egy könyvben. Azt, ami most vagyok,
megírom egy könyvben, mivel okos vagyok 1915. december
21-én! A könyv majd elkészül és továbbadja az okosságomat!
– Ez az érzése soha sincs az embernek, ha valóban
megismerésre törekszik. Hanem a folytonos létesülést érzi, a
folytonos szükségszerűséget, hogy megtisztítson, felfejlesszen
minden fogalmat. S általában nincs az az érzése: 1915.
december 15-én okos vagyok, most írok egy könyvet, amelyet
okosságom sugalmazott. Ez majd hónapok vagy évek multán
készen lesz – hanem ír az ember egy könyvet, valóban nem
pillant vissza az okosságra, amellyel rendelkezett, amikor
könyvet kezdett írni, hanem a könyv által ez az érzés fogja el:
milyen keveset tettél igazából ezzel az üggyel, és milyen
szükséges, hogy éppen ezáltal, amit itt írtál, továbbfejleszd
magad. Ezt a megismerési úton járást, ezt az állandó belső
munkálkodást a materialista kor szinte egyáltalán nem ismeri
már, gyakran úgy véli, hogy ismeri, de valójában már nem

149
ismeri ezt. S látják, a legmélyebb oka ennek, amit csak
szavakkal ki lehet fejezni: ezek az emberek végtelenül hiúak.
Azt mondtam: csöpög egy ilyen könyv, valójában csöpög a
hiúságtól. A könyv okos, de mérhetetlenül hiú. Az önmérséklet,
az alázat, ami egy ilyen megismerési úton adódik, ahogy éppen
magyaráztam, teljesen hiányzik belőle. Ezek egyáltalán
nincsenek ott, amikor az ember 1915. december 21-én feltétel
nélkül megítéli magának az okosságot. Ez az alázat nem lehet
ott akkor.

Nos, azt fogják mondani: igen, az emberek mégiscsak ostobák

lennének, ha bölcsnek tartanák magukat. – Magasabb
tudatukkal nem is teszik ezt, de tudatalattijukkal mégis ezt
teszik. Sőt nem is tanulják meg, hogy különbséget tegyenek
aközött, amit tudatalattijukban igaznak élnek meg, és aközött,
ami magasabb tudatukban mutatkozik meg. S ilyen az ember
luciferi természete, amely a mai emberiséget valójában arra
hajtja, hogy okos akarjon lenni, az okosság egy bizonyos
álláspontján álljon, és ebből minden dolgot át tudjon tekinteni,
minden dolog felett mintegy ítélni tudjon. De ha az ember ezt
a Lucifert hordozza magában, akkor mialatt áttekinti vele a
külső világot, Ahrimánhoz jut és korunknak ezt a külső világát
természetesen materialista módon látja. Akkor, ha az ember
Luciferrel a testében kezd ránézni a világra, találkozik
Ahrimánnal. Mivel mindketten egymást keresik az ember
kapcsolatában a világgal. Nem egyszer innen jut el ahhoz egy
ilyen gondolkodás, amely alapvetően okos, hogy így
töprengjen: ha használok egy szót, akkor ez magától
értetődően csak egy jele annak, amit a szó jelent. – Mauthner
azt a grandiózus felfedezést tette, hogy a főnév nem létezik.
Semmilyen sem! Ezek nem valóságok, magától értetődően
nem! Felfogunk bizonyos jelenségeket, amelyeket egy

150
pillanatra megbénulva elgondolunk, és egy főnévvel
megnevezzük őket. Bizonyos, hogy a főnevek nem valóságok;
a melléknevek sem. Egészen természetes, hogy nem. Ez mind
igaz. De ha egy főnevet és egy melléknevet összefogok, ha a
nyelvet mozgásba hozom, akkor realitásokat, valóságokat
fejeznek ki. Akkor a kép a képtermészeten belül, abban, hogy
éppenséggel kép, túlmutat önmagán. Minden egyes szó nem
valóság, de hiszen mi nem egyes szavakban beszélünk, hanem
szóösszefüggésekben. S ezekben közvetlenül benne vagyunk a
valóságban. Manapság három kötetet kellett megírni, és még
egy kétkötetes szótárt is hozzá, hogy az embereknek
mindezeket a dolgokat a végtelen okosság gondolataival
előadják, amelyek egyszerűen csak átnéznek afölött, hogy
mivel az egyes szavak csak jelek, az összeköttetés nem csupán
mintegy megjelöl, hanem benne van a valóságban. Végtelen
bölcsességet, végtelen okosságot használnak fel ma arra, hogy
a legnagyobb butaságokat „bebizonyítsák”, ahogy ma
mondják.

Hogy végül is a beszéd kritikájában, magában a gondolkodás

kritikájában butaságok vannak, ez még nem lenne
különösebben rossz. De ugyanaz a gondolkodás, amely
ezekben az ostobaságokban éli ki magát, ezekben az igen okos,
igen eszes ostobaságokban, ez él minden egyéb
gondolkodásban is, amellyel a jelenlegi emberiség rendelkezik.
S ha a szellemi mozgalmunkban rejlő feladatot meg akarjuk
érteni, akkor valóban tudatában kell lennünk annak, hogy
azok, akik szellemtudománnyal akarnak foglakozni, eljussanak
oda, hogy korunkat helyes módon lássák, valóban helyes
módon illeszkedjenek korunkba. Így valóban – mondhatnám –
hozzátartozik szellemtudományos világszemléletünkhöz, hogy
túljussunk azon a gondolkodáson, amely a ma látott módon

151
jellemezhető, ne tartsunk ezzel a gondolkodással, hanem
próbáljuk meg, hogy a gondolkodást egyszer másként fogjuk
fel. Gyerekjáték lenne, kedves barátaim, hogy eljussunk a
szellemtudomány megértéséhez, ha eltakarítanánk az útból
azokat az akadályokat, amelyek a megmerevedett,
megkövesedett gondolkodással jutottak be a jelen kulturális
életébe. Mindezzel szemben nekünk ezért el kell távolítani
lelkünkből azt a tekintélytiszteletet, amely ma a
tekintélymentesség maszkjában jelenik meg. Ezáltal élünk
benne gyakorlatilag szellemtudományunkban. S mindig
szükségesebbé válik, hogy legalább néhány ember legyen, akik
valóban jellemezni tudják ezt a tényállást, ahogy én ma tettem,
valóban át tudják tekinteni, és nemcsak áttekintetni, hanem az
életben lépten-nyomon komolyan tudják venni. Erről van szó.
Hiszen az embernek nincs szükségük arra, hogy ezt külsőleg
fitogtassák, de sokat tesznek akkor, ha egyszer majd sok ember
lesz, akik – mint ahogy ez ebből a magyarázatból következik –
éppen így tudják a helyükre állítani magukat az életben.

Láthatjuk egy meghatározott területen, hogy korunk

egyenesen, mondhatnám, kategorikusan követeli, hogy újra
elevenítsük meg gondolkodásunkat. Állítsuk röviden lelkünk
elé azt, amit már gyakran részletesen lelkünk elé állítottunk:
időszámításunk kezdetén az a lény, akit gyakran jellemeztünk,
a Krisztus-lény egy emberi organizmuson keresztül jött ide, és
egyesítette magát a Föld aurájával. Ezáltal a Föld, miután a
luciferi csábítás folytán saját lelkületét elvesztette, további
fejlődésében valójában csak most kapott igazi értelmet.
Lejátszódott a golgotai esemény. Látóképességű emberek, akik
azonban nagyrészt régi jellegű látóképességgel rendelkeztek,
evangélistaként feljegyezték ezt az eseményt. Pál, aki a
látóképesség más fajtájáig jutott el – ezt is jellemeztük már -,

152
azáltal, amit damaszkuszi élménynek nevezünk, szellemileg
megpillantotta Krisztust, akit oly sokáig tagadott, amikor csak
a fizikai síkon hallott róla, feljegyezte a Golgotai Misztériumot.
Ezekből a feljegyzésekből számos ember lelke kapcsolatot
talált a Krisztus-eseménnyel. Azáltal, hogy a Krisztus-esemény
egyes emberekhez kapcsolódott, elterjedt a kereszténység.
Eleinte földalatti mozgalom volt, így valóban mindig lelkünk elé
léphet ez a kép: a régi Rómában a föld alatt tartják
istentiszteletüket azok a keresztények, akik már lelkükben
felfogták a Golgotai Misztériumot. Felül történik mindaz, ami a
kor csúcsán áll, a kor kultúrájának valódi tartalma. Elmúlik
néhány évszázad. Ami lenn a katakombákban történt, rejtve,
megvetve, elözönli a világot. S a kor tartalma, a régi római
szellemi kultúra, elenyészik. A kereszténység elterjed. De ma
eljött az az idő, amikor az emberek gondolkodni kezdtek,
megokosodtak, tekintélytisztelet nélkülivé váltak.
Gondolkodók léptek fel, akik vizsgálták az evangéliumokat:
igazi gondolkodók, okos gondolkodók. Mind tiszteletreméltó
emberek. Oda jutottak, hogy semmiféle történelmi bizonyíték
sincs az evangéliumokban. Évtizedeken keresztül komoly
kritikai munkával tanulmányozták át ezeket az
evangéliumokat. Arra jutottak, hogy az evangéliumokban
semmiféle történelmi bizonyság sincs, hogy Krisztus Jézus
sohasem élt. Semmit sem lehet e kritikai munka ellen vetni.
Igen szorgalmas munka ez. Aki tud róla, ismeri a szorgalmáról;
ismeri az okosságáról. Az embernek semmi alapja sincs, hogy
könnyű szívvel lenézze ezt a kritikai bölcsességet. De mi
történik valójában? Az történik, hogy az emberek egyáltalán
nem látják, alapjában véve miről is van szó. Oly kényelmes az,
hogy Krisztus Jézus semmit sem akart az emberekkel, hogy
ezután felléphetnek történészek, akik oly könnyen tudják

153
bebizonyítani Krisztus létezését a Földön, mint Nagy Frigyes
létezését. Oly kényelmes az, hogy Krisztus semmit sem akar
tenni az emberekkel – nem is kell tennie. Így igaz az, hogy ez az
evangéliumokon végzett kritikai munka okos és szorgalmas, és
az is igaz, hogy éppen ilyen módon egyáltalán nem kell
bebizonyítani Krisztus létezését, mivel az egy materialista
bizonyíték lenne. Mindennél, amit külső módon bizonyítunk
be, Ahrimán van a játékban. De a Krisztus-bizonyítéknál
Ahrimánnak sohasem kell benne lennie a játékban; ezért nincs
semmiféle történelmi bizonyíték. Ezért az emberiségnek fel
kell ismernie: Krisztust – annak ellenére, hogy a Földön élt –
belső felismeréssel kell megtalálni, nem történelmi okmányok
alapján. A Krisztus-eseménynek szellemi módon kell eljutnia az
emberekhez, ebbe nem szabad materialista igazság-
kutatásoknak belekeverednie. Ebbe nem szabad semmiféle
materialisztikus dolgot belekeverni.

A földfejlődés legfontosabb eseményét sohasem lehet

materialista módon bebizonyítani, mintegy azért, mivel a
világtörténelemnek azt kell mondania az embereknek: a ti
materialista bizonyítékaitok, amelyeket a materialista korban
egyáltalán még bizonyítékként akartok érvényesíteni, csak arra
érvényesek, ami az anyag területén található. A szellemire nem
kell és nem is szabad semmiféle materiális bizonyítékotoknak
lennie. Sőt azoknak is igazuk lehet, akik a történeti okmányokat
is szálakra szedik. Korunkban éppen a Krisztus-eseménnyel
kapcsolatban meg kell érteni, hogy Krisztushoz csak szellemi
módon juthatunk el. Sohasem fogjuk őt a valóságban külső
módon megtalálni. Elmondható, hogy létezett, de Krisztust
valójában csak szellemi módon találhatjuk meg. Fontos
meggondolnunk azt, hogy a Krisztus-eseményben egy olyan
eseménnyel állunk szemben, amiről mindazoknak

154
félreértésben kell élniük, akik nem akarnak engedni semmiféle
szellemi megismerésnek.
Figyelemreméltó, hogy ha az ember kimondja azt, amit most
kimondtam, hogy Krisztust szellemi módon lehet megismerni -
, akkor bizonyos emberek azon törik a fejüket, hogy hiszen ez
valójában egyáltalán nem lehetséges, és ha valaki ezt mondja,
akkor ez nem lehet igaz! – Ezt ismételten kifejeztem. Nos,
tisztelt antropozófus tagjaink még olyanok, hogy itt-ott,
illetéktelen helyeken kiszivárogtatnak bizonyos dolgokat,
mivel még mindig nem a szívükben hordozzák, és nem a
megfelelő érzésbe öntik, ami a szívükben van. Eljutott ez egy
olyan emberhez, aki ezt sajátos formában értette meg, mint
ahogy egyszer elmondtam – ez ugyan személyes megjegyzés,
de talán néha tehet az ember személyes megjegyzést. Én
személyesen egyáltalán nem a Bibliából indultam ki fiatalkori
fejlődésemet illetően, hanem a természettudományból
indultam ki, s különösen fontosnak tartom, hogy ezt a szellemi
utat jártam be, és valójában már meg voltam győződve annak
szellemi igazságáról, ami a Bibliában áll, mielőtt olvastam
volna. Tisztában voltam ezzel, mintha akkor külsőleg olvastam
volna a Bibliát, tehát magamban kipróbáltam, hogy az ember
szellemi módon megtalálhatja-e a Biblia tartalmát, mielőtt
utólag külső módon megtalálja.
Ennek személyes jellege van, de illusztrációként szolgálhat.
Nos, nem illdomos módon eljutott ez egy olyan emberhez, aki
nem tudja megérteni, hogy ilyesmi létezik, mivel – bocsássanak
meg – teológus. Nem tudta ezt megérteni. Meg akarta
világítani egy előadáson hallgatói előtt a dolgot, és ezt a
következőképpen tette: olvasta egy könyvben, hogy én akkor
ministráns-szolgálatot teljesítettem. A ministránsok olyan fiúk,

155
akik a misén segédkeznek. Ő azt mondta magának: aki ezt
tette, lehetetlen, hogy egyáltalán ne ismerje a Bibliát. Ezek a
dolgok később csak Biblia-ismeretből jöhettek elő. – Igen,
ennek a dolognak megvannak a bökkenői, mondhatnám,
kampói. Először is az egész történet nem igaz, de ez ma már
nem zavarja az embereket, hogy valóságosnak tartsanak-e
valamit, ami nem igaz. Másodszor ministránsként a misénél
sohasem a Bibliát tanulja az ember, hanem a misekönyvet;
ennek semmi köze a Bibliához. De a legfontosabb, hogy az
ember figyelembe veszi: ez az ember egyáltalán nem tudja
elképzelni, hogy létezik egy szellemi kapcsolat. Csak azt tudja
elképzelni, hogy az ember betűkkel, és betűkön csüngve jut el
a szellemihez. Igen fontos, hogy tudjunk ilyen dolgokat, de
gyakorlatilag tudjunk. Mert előbb nem lesz képes fejlődni
szellemi mozgalmunk, amíg valóban, nem csupán külsőleg,
hanem szellemi valónk legmélyéig menően bátorságot nem
merítünk ahhoz, hogy kiálljunk mindazért, amivel
világszemléletünk egész értelme és jelentősége függ össze. S
elmondhatjuk, hogy ebben az összeköttetésben a szellemi
világgal valóban mélypont állt be, éppen a mi korunkban.
Éppen azok az emberek, akik a legfelvilágosodottabbaknak
tartják magukat, a legkevésbé érzik az összeköttetést a
szellemi világgal. Ezt nem szemrehányásnak, vagy kritikának
kell venni, hanem tényként kell elkönyvelni. Ezért különösen
korunkban is fontossá válik az, hogy átéljünk olyan jelentős
világszimbólumokat, ahogy ezek mindenképpen elénk
kerülnek – hiszen ezek reális szimbólumok, nem puszta
szimbólumok -, olyanok, mint ami a karácsony misztériumát
körülveszi. Mert ez a karácsonyi misztérium mélyen, igen
mélyen összekapcsolódhat az emberi természettel, anélkül,
hogy a betűkön, a tanuláson keresztül kapcsolódna össze vele.

156
Ezért kell a karácsonyi misztériumot különben minden
élethelyzetben élővé tennünk, különösen saját lelkünkben
elevenné tennünk.
Mialatt a karácsonyi misztériumot felébresztjük lelkünkben,
rátekintünk, és azt mondjuk: a karácsony Krisztus Jézusnak a
földi síkra való alászállására emlékeztet bennünket, annak az
újraszületésére az emberben, ami veszendőbe ment a luciferi
csábítással. Ez az újraszületés különböző fokozatokban
történik. Az egyik fokozat ebből az, amiben most vagyunk. Újjá
kell születnie annak, aminek a továbbfejlődéshez el kellett
vesznie, újjá kell születnie az emberi szívekben az egyesülés
érzésének a szellemi világgal; Krisztus meg kell, hogy szülessen
bennünk – ez csak más szavakkal fejeztük ki. Amit akarunk,
amire mindig törekszünk, éppen az függ össze bensőleg a
karácsonyi misztériummal. S ezt a karácsonyi misztériumot
nem csupán úgy kell tekintenünk, hogy egy-két napra az évben
felállítjuk karácsonyfánkat, rátekintünk és mindenféle
épületes dolgot felveszünk magunkba, hanem úgy kell látnunk
ezt, ahogy egész létünkben megjelenhet számunkra
mindenben, ami körülvesz bennünket.

Végezetül egy olyan szimbólumra szeretnék utalni, amit egy

jelentős, régóta halott költő éppen karácsonyi érzésekből
eredően írt.

„Egyházunk különböző ünnepeket ül meg, amelyek szívünkig

hatolnak. Alig tud az ember kedvesebbet elgondolni, mint a
pünkösd és komolyabbat, szentebbet, mint a húsvét. A
nagyhét szomorúsága és melankóliája és a rákövetkező
vasárnap ünnepélyessége elkísér bennünket az életben. Az
egyik legszebb ünnepet az egyház majdnem tél közepén

157
ünnepli, amikor csaknem a leghosszabbak az éjszakák és a
legrövidebbek a nappalok, amikor a Nap a legferdébben áll
mezőinken, minden határt hó borít, a karácsony ünnepét.
Ahogy sok országban az Úr születésének ünnepe előtti napot
karácsony estének nevezik, nálunk szentestének, a
rákövetkező napot szent napnak, és a közötte lévő éjszakát
karácsonyéjnek. A katolikus egyház a karácsony napját az
Üdvözítő születésének napjaként ünnepli, legnagyobb egyházi
ünnepeivel. A legtöbb helyen már az éjféli órát az Úr
születésének órájaként pompás éjszakai ünneppel szentelik
meg, amelyre a harangok hívnak a csendes, sötét, téli éjféli
légben. A lakosok lámpákkal vagy a sötét, jól ismert
ösvényeken a hóval borított hegyekből, deres erdők mellett és
fagytól recsegő gyümölcsöskerteken keresztül sietnek a
templomba, amelyből ünnepi hangok szállnak, és hosszú,
kivilágított ablakaival a jég borította fákkal teli falu közepén
emelkedik”.

A továbbiakban leírja, mi is a karácsony ünnepe a

gyermekeknek; majd leírja, hogy egy hanyatló, régi faluban él
egy suszter, aki egy szomszédos faluból szerzett magának
feleséget, nem a saját falujából; hogyan ismerik meg ennek a
suszter-házaspárnak a gyermekei a karácsonyt, éppen úgy,
ahogy a gyermekek megismerik: valójában csak úgy, hogy azt
mondják nekik, a szent Krisztus ezt vagy azt az ajándékot hozta
nekik. S amikor belefáradtak már az ajándékokba, akkor ezen
a napon különösen elpilledve mennek ágyba, és nem hallják
már az éjféli harangot. A gyerekek tehát még nem hallották az
éjféli harangokat.

A gyerekek gyakran meglátogatják a szomszéd falut. S amikor

annyira felnőnek, hogy egyedül mehetnek, meglátogatják a

158
nagymamát a szomszéd faluban. A nagymama különösen
szereti a gyermekeket, ahogy ez gyakran előfordul, hogy a
nagyszülők még jobban szeretik a gyerekeket, mint az apa és
az anya. Ezért látja a nagymama nagyon szívesen magánál a
gyerekeket, mivel már túl gyenge ahhoz, hogy kimenjen a
házból. Egy karácsonyeste, amely szép karácsonyestének
ígérkezik, elküldik a gyerekeket a nagymamához. A gyerekek
délelőtt mennek át, délután vissza kell térniük, mert hiszen ez
vidéken, faluból-faluba lehetséges, hogy estére otthon találják
a karácsonyfát. De a nap másként telik el, mint ahogyan indult.
A gyerekek egy szörnyű hóviharba kerülnek. Eltévednek a
hegyekben. Letérnek az útról, egy úttalan vidékre jutnak a
szörnyű hóviharban.
Igen szépen van leírva, min mennek keresztül a gyerekek,
ahogy éjjel egy természeti esemény játszódik le előttük.
Kívánatos, hogy ezt a részt felolvassam önöknek, mivel az
ember nem tudja olyan szépen annak nyomán elmesélni,
ahogy ott ábrázolják, és valójában minden szó fontos. A
gyerekek éppen egy jeges lapályra jutottak. Benne vannak egy
gleccserben. Hallják maguk mögött a gleccser ropogását az
éjszakában. Elgondolhatják, milyen benyomást tesz ez a
gyerekekre. Itt folytatódik tovább az elbeszélés:
„A szemük előtt is kezdett kibontakozni valami. Ahogy így ültek
a gyerekek, kivirágzott előttük az égen egy sápadt fény
középen a csillagok között, és egy gyenge ív feszült közöttük.
Zöldes fénye volt, ami csökkenni látszott. De az ív mindig
világosabb lett, amíg a csillagok körülötte visszahúzódtak és
elhalványodtak. Az ég más részein is fény sugárzott, amely
csillogóan zölden és elevenen úszott a csillagok alatt. Majd
különféle fényű fénycsóvák álltak a fényív csúcsán, mint egy

159
korona fogazata és lobogva égtek. Ez a korona világosan
lebegett át az ég közeli részein, gyengén szikrázott, és lágy
mozdulatokkal nagy tereket járt be. Vajon az égi zivatar anyaga
az óriási havazás miatt odáig ívelt-e, hogy ebbe a csodálatos,
tompa fényáramlásba folyt át, vagy más, természetfeletti oka
volt-e: mindig gyengébb és gyengébb lett, először a fénykévék
hunytak ki, míg fokozatosan egyre kisebbek lettek, és az égen
ismét nem volt más, mint ezernyi egyszerű csillag”.

A gyerekek így végigülték az éjszakát. Semmit sem hallottak az

alanti harangszóból. Csak hó és jég volt körülöttük, a csillagok
és az éjjeli jelenés felettük a hegységben, amelyről eddig még
nem is hallottak. – Eltelt az éjszaka. Már aggódtak a
gyerekekért. Az egész falut kiküldték, hogy keressék őket.
Megtalálták a gyerekeket, és hazavitték őket. Az összes többit
átugrom, csak azt akarom mondani, hogy a gyerekek csaknem
megdermedtek a hidegtől, ágyba dugták őket, és mondták
nekik, hogy majd megkapják a karácsonyi ajándékukat. Az anya
odament a gyerekekhez. Ezt így mesélik el:

„A gyerekeket elbódította a sürgés-forgás. Kaptak még enni

valamit, és ágyba küldték őket. Késő éjszaka, amikor már egy
kissé kipihenték magukat, még volt néhány szomszéd és barát
a szobában, és erről az eseményről beszéltek, az anya pedig
Sanna ágyánál volt a kamrában és simogatta őt, azt mondta a
kislány: „Mama, ma éjjel, amikor a hegyen voltunk, láttam a
szent Krisztust”.

Csodálatos ábrázolás ez. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy

semmiféle oktatást sem kaptak a karácsony ünnepéről; éppen
a karácsonyéjt ilyen szörnyű helyzetben, fenn a hegyen kellett
eltölteniük, hóban és fagyban, felettük a csillagok és ez a

160
természeti jelenség. Megtalálták őket, hazakerültek, és az
kislány azt mondja: „Anya, ma éjjel láttam a szent Krisztust!” –
Látta! Látta! Ő látta őt! – így mondta az anya.
Ebben már egy mélyebb értelem van, ha azt mondjuk – hiszen
ezt szellemtudományunkkal összhangban is már gyakran
hangsúlyoztuk -, hogy Krisztust nemcsak ott találhatjuk meg,
ahol a földkorszak fejlődésében, időszámításunk kezdetén
történetileg áll, ahol a kultusz megmutatja őt nekünk, hanem
mindenütt megtalálhatjuk, éppen akkor, amikor az élet
legkomolyabb pillanataiban állunk szemben a világgal! Akkor
már megtalálhatjuk Krisztust. S mi is, mondhatnám, szellemi
tanítványok, megtalálhatjuk őt, ha eléggé meg vagyunk
győződve arról, hogy hiszen minden törekvésünknek arra kell
irányulnia, hogy az emberiség fejlődésében ismét
megszülessék valami szellemi, és hogy ennek a szelleminek az
emberi lelkek és szívek sajátos tevékenysége révén kell
megszületnie. Ez annak alapján történik, ami földfejlődésünk
számára született azáltal, hogy a Golgotai Misztérium
megtörtént. Ezt akarjuk megérteni ebben a korban. Ha önök,
kedves barátaim, ezekben a közelgő napokban, amelyekről
beszéltünk, helyes belső érzést tudnak találni a külső földi lét
alakulásából és szövődéséből, amely hasonló az ember
alvásához és ébrenlétéhez, ha mélyebb együttérzéssel tudják
átélni a külső eseményeket, akkor egyre jobban és jobban
megtalálják majd e szavak igazságát: „Krisztus itt van!” Ahogy
ő maga mondta: „Veletek vagyok a világ végezetéig”.
S ő mindig megtalálható, amikor csak keressük. Ez legyen az a
gondolat, ami erősít bennünket, ami erőt ad nekünk a mi
érzésünk szerint tartott karácsony ünnepén. Fogadjuk be ezt a
gondolatot, és próbáljuk meg ezzel a gondolattal megtalálni

161
azt, amit szellemtudományos törekvésünk valódi mélységének
kell tekintenünk. Használjuk ezt az éppen így megerősített
lelket arra, hogy a megfelelő érzéssel viszonyuljunk ehhez a
korhoz, ahogy most ismét ezt akarjuk tenni, amikor ebből az
általános elmélkedésből a szellemi világról rápillantunk azok
szellemére, akik az események mezején állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,

A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti oltalmatokban bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretve kutatunk.

S azokra, akik már átmentek a halál kapuján:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti oltalmatokban bízó égi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretve kutatunk.

Az a szellem, amelyre emlékeztetni akartunk ezekben a

napokban, amelynek lényét a mi lényünkkel áldozatban és
odaadásban akarjuk felfogni, a szellem, amelyről
szemléltettük, hogy földi létére hogyan határozta meg magát
a karácsonyi ünnep, a karácsonyéj révén, az a szellem, aki a
golgotai misztérium által jött, legyen veletek és a ti súlyos
kötelességeitekkel.

162
Utalások

205.old . Olaf Asteson: vö. Rudolf Steiner: Weltenneujahr – Das

Traumleid vom Olaf Asteson (Kozmikus újév, Olaf Asteson
áloméneke) Dornach, 1958.

215.old .Fritz Mauthner: Beiträge zu einer Kritik der Sprache, 3

Bände und Wörterbuch der Philosophie, 3 Bände (Adalékok a
nyelv kritikájához, 3 kötet és Filozófiai szótár, 3 kötet),
München, 1910.

217.old. Szkepszis és misztika: Gustav Landauer: Skepsis und

Mystik, Berlin, 1903.
221.old. egy jelentős, régóta halott költő: Adalbert Stifter. A
felolvasott részeket lásd a „Bergkristall” (Hegyikristály) c.
novellájából.

163
Az európai népek kapcsolata
népszellemükhöz. Morális
impulzusok és ezek
eredményei.
Nürnberg, 1915. március 14.

Elsősorban úgy tűnhet és úgy is tűnik sok ember számára,

mintha az, amit a szó valódi értelmében tisztánlátó erőknek
nevezünk, amelyekkel a szellemi világok lényei és folyamatai
megismerhetők -, mintha az ember ezeket a tisztánlátó erőket
a mindennapi életben egyáltalán nem birtokolná, illetve a
mindennapi életben egyáltalán nem fejlesztene ki lelkében
ilyen erőket. Ez azonban nem így van. A tisztánlátó erők nem
olyan erők, amelyek a mindennapi életet élő embereknek
teljesen ismeretlenek, idegenek lennének. Ez nem így van,
hanem amit kifejlesztünk, hogy bepillantsunk a szellemi
világokba, amit lelkünk mélyéről elő kell hoznunk, hogy utat
találjunk a szellemi világokba, ez meghatározott lelki
tevékenység révén már a mindennapi életben is
rendelkezésére áll az embernek. Abban áll rendelkezésre, amit
az ember morális impulzusának nevezünk. Egy valóban morális
tett, valóban morális impulzus a lélek ugyanazon
képességeiből származik, amelyek megfelelő képzéssel a
tisztánlátáshoz vezetnek. A szokásos életben a dolog úgy áll,
hogy minden, amit az ember tesz, abból jöhet, ami
testiségében rejlik, vagy amit testisége számára vagy azáltal
élete folyamán elsajátított. Ha az ember vágyakat fejleszt ki

164
magában, ha ezt vagy azt teszi, amire neveltetése vagy egyéb
életkörülményei által meg van határozva, akkor ez a
testiségéből jövő impulzus. De vannak az emberi életben
valóban olyan impulzusok, amelyek nem a testiségből jönnek,
amelyeknél valóban csak a lélek tevékeny, amikor az ember
megérti ezeket az impulzusokat: ezek a morális impulzusok. Az
igazán morális tettnél a testet segítségül hívjuk ugyan, s ezzel
képzetet alkotunk a morális tettről, de az impulzus, az
ösztönzés a morális tettre a szellemi-lelkiben rejlik, amely
valójában független a testiségtől. Pusztán filozófiával sohasem
határozhatja meg az ember a morálist, s ez éppenséggel a
filozófia jellemzője, amennyiben az morálfilozófia akar lenni,
hogy nem juthat a morális helyes, kielégítő meghatározásához,
hanem azon a talajon áll, hogy az ember számára lehetséges
szellemi-lelkiségének független átélése a testtől. A morálisnak
csak ez a meghatározása lehetséges: morális az, amit az ember
olyan erők segítségével határoz el, amelyek függetlenek
testétől.

Nos, tudjuk, hogy az emberi élet morális, kevésbé morális és

immorális cselekedetekből és impulzusokból áll össze. A
morális és immorális cselekedetek közötti különbség csak
okkult szemlélődéssel mutatkozik meg igazi fényében. Az
ember legkisebb életciklusában, a 24 órás időtartamon belül az
alvás állapotába kerül. Ez az alvásállapot abban áll, hogy az én
és az asztráltest lényegében kivonul a fizikai és étertestből, és
ezeken kívül él. Nos, ezzel semmiképpen sem mondtunk el
mindent, ha észrevesszük, hogy az én és az asztráltest
kivonulnak a fizikai és az étertestből. Azzal is tisztában kell
lennünk, hogy az ént és az asztráltestet, mialatt kihúzódnak az
éter- és a fizikai testből, felveszik a szellemi világok, amelyek
érzékfeletti módon hatnak körülöttünk. Énünkkel és

165
asztráltestünkkel behatolunk az érzékfeletti világokba. Ha a
nap folyamán, ébrenlétünk alatt morális impulzusunk volt, egy
morális tettet hajtottunk végre, akkor a következő történik:
énünkkel és asztráltestünkkel befogadnak bennünket a
következő legmagasabb hierarchiák szellemei, amelyek az
angyalok, az arkangyalok hierarchiájához tartoznak, és így
tovább. Ezeknek fel kell venniük bennünket, hozzájuk
csatlakozunk mintegy alvásunk alatt. Ily módon ahogy nappal
testben élünk, az alvás alatt benne élünk a magasabb
hierarchiák lényeiben. Ha most egy morális tettet hajtunk
végre, egy morális impulzus fog el bennünket, akkor a
következő legmagasabb hierarchiáknak megvan a lehetőségük
arra, hogy spirituális, kozmikus törvények szerint énünket és
asztráltestünket morális impulzusaikkal, illetve azzal, ami
lelkünkben morális impulzusainkból megmaradt, felvegyék
magukba. Ha egy immorális cselekedetet követtünk el, vagy
immorális impulzusunk volt, akkor az alvás alatt ezzel a
maradékkal, ami az immorális impulzus alatt képződött
bennünk, nem tudunk a magasabb hierarchiák lényei közé
bejutni. Ez valóban visszamarad, ami immorális bennünk, az
visszakerül ismét a testiségbe. Ennek az a következménye,
hogy mindaz, amit morális utóhatásaként alváskor belevittünk
a szellemi világokba, nem hat fizikai és étertestünkben, mivel
ezt elvették tőlük. Az immorális gondolatok, immorális
impulzusok, cselekedetek azonban az éter- és a fizikai testbe
kerülnek vissza, s ezek ott bennük hatnak. Így tehát az alvásnál
fennáll az a lehetőség, hogy az elalvástól a felébredésig az
ember fizikai és étertestében immorális cselekedeteinek
eredményei munkálkodnak. Ebben a vonatkozásban valóban
könnyű felismerni, amit már gyakran hangsúlyoztam
előadásaimon, hogy a nyelvnek csodálatos géniusza van, s ez

166
rendkívül zseniálisan működik. Ha adósságról beszélünk, ez a
német szó végtelenül pontosan azt jelenti, amiről szól. Azt
fizetjük, amivel adósok vagyunk a szellemi világnak morális
cselekedeteinkkel, de adósok maradunk a szellemi világnak
azzal, amit vissza kell hagynunk a testben, immorális
gondolatainkat, impulzusainkat, cselekedeteinket.

S most gondolják meg a következőket: ha úgy töltenénk

életünket, hogy csak a külső világ dolgait érzékelnénk és
azokon gondolkodnánk, akkor maguk a folyamatok fizikai
testünkben egész másfélék lennének, mint most, mivel
nemcsak gondolkodunk és észlelünk, hanem emlékezünk arra,
amit gondolatunk, észlelünk és átélünk. Amit gondolunk,
képzelünk, érzünk, étertestünkig megy le, de az étertest ezzel
szemben belenyomja ezt a fizikai testbe, s amit az étertest
lenyomatként teremt a fizikai testben, az az emlékezet. Ha
későbbi életünkben a korábban átéltekre valamiképp
emlékezünk, ez azt jelenti: az asztráltesttel, amely ekkor
egyesül az étertesttel, nekiütközünk annak, ami mintegy
lenyomatként, pecsétnyomatként megmaradt fizikai
testünkben. Gyermeteg az a materialista képzet, amely
kialakult: mintha egy emlék az agyban lenne, egy másik ott
ülne, mintha oda lenne beskatulyázva. Ez nem igaz, hanem
minden emléknek van egy lenyomata, amely alapjában véve az
egész fejnek és még az emberi alak néhány más részének is
megfelel, s az emlékek egymásba kapcsolódnak, nem egymás
mellett vannak, mint ahogy a gyermeteg materialista képzet
feltételezi. Ez az emlékezeti tevékenység tehát azon alapul,
hogy asztrál- és étertestünk benyomásokat hozhat létre fizikai
testünkben. Ez valóban ugyanaz a tevékenység, amely külsőleg
akkor lép fel, amikor valamit feljegyzünk magunknak. Ha
ugyanis megnézzük a feljegyzéseket, akkor az, ami lelkünkben

167
van, természetesen a legkisebb mértékben sem hasonlít
azokhoz a jelekhez, amelyeket a papírra vetettünk. A papíron
valamely formájú jelek vannak, de azáltal, amit ezekből
csinálunk, amikor ösztönözve érezzük magunkat arra, hogy
lelkünkben ismét elevenné tegyük, amit lejegyeztünk, egy lelki
folyamat történik. S így van ez az emlékezettel is. Ami bennünk
marad, az valóban, lényegében már nem hasonlít ahhoz, ami
emlékezéskor fellép a lélekben, ahhoz, ami megjelenik a
lélekben, ha újra olvassuk, ami a papíron áll.

Ha tisztánlátó tekintettel szemléljük, a dolog így áll: valaki

emlékezik valamire, amit korábban véghezvitt. Fizikai testében
ekkor felvillan egy jel, sőt ez valamely módon az emberi alakot
utánozza a fejétől és egy kevéssé alatta. Ezek jelek. Valami más
ez, mint ami az emlékezésben bukkan fel, de ezek jelek. S amit
átélünk, mialatt emlékezünk, azt először a lélek teszi a jelekből.
Valóban egyfajta öntudatlan olvasás lép fel az emlékezésnél.
Ha a természettudomány kissé továbblép majd, és a fizikai
folyamatokat vizsgálja, akkor éppen a szellemtudományhoz
fog fordulni segítségül, amikor kimutatja, hogy ami a testben
marad, az valóban a lélekből vált ki először egy olyan
folyamatot, ami elvileg a lélekben történő olvasáshoz hasonló.
Ez az emberi lélek rendszeres tevékenysége, az emlékezés.
Ha azonban immorális impulzusok, gondolatok, vagy
cselekedetek eredményeit elalváskor leküldjük fizikai
testünkbe, akkor fizikai testünkből nem hozzuk ki az immorális
impulzusokat. Ezáltal valami hasonló történik, mint ami
különben az emlékezésben jön létre. A fizikai testben való
munkálkodás belenyomódik a testbe, s ha az ember most el
akar aludni, és énje asztráltestével együtt el akarja hagyni
fizikai testét, akkor kezdődik ez a folyamat. Amit vissza kell

168
hagynia, belenyomódik, mint az emlékezésnél is belevésődik, s
ekkor lép fel a lelkiismeret-furdalás. Ez a lelkiismeret-furdalás
valóságos folyamata. Így a dolgok lenyomatai fizikai- és
étertestünkben visszatükröződnek. Ez megmarad. S mivel
szabályos emlékezésként marad meg, így a lelkiismeret-
furdalás is megmarad, erősödik, és a további élet folyamán
önmarcangolássá válik. Fontos, hogy valóban eljussunk oda,
hogy belássuk, a morális cselekvés valóságos folyamat, nem
csupán absztrakció, hanem ez a morális cselekvés viszi fel a
szellemi világba azt, amit itt a Földön teszünk. S mivel morális
magatartásunk eredményeit átadjuk a magasabb
hierarchiáknak, így ezek bizonyos vonatkozásban ott is
maradnak a magasabb hierarchiákban. Amit azonban nem
tudunk magunkkal vinni, ami a fizikai és étertestben dolgozik,
az itt marad a Földön, benne van a földi folyamatokban.
Amikor az ember átmegy a halál kapuján, mindig erre kell
visszatekintenie, és amíg erre visszatekint, létre kell jönnie
benne annak az impulzusnak, hogy ezt kivesse a földi
folyamatokból. Ezen alapul a karma kidolgozása a halál és az új
születés között.

Nos, karmánkba egyébként belevisszük morális impulzusaink

eredményeit, de amíg az alvás alatt ezeket felvisszük a szellemi
világokba, ott is hatást gyakorolnak. Elmondhatjuk, hogy az
angyalok, az arkangyalok és a személyiség szellemei most
rendelkeznek az általunk felvitt morális impulzusokkal. S mit
tesznek mindezzel? A Föld fejlődési folyamatához ezek a
morális impulzusok, amelyek immár benne vannak a szellemi
világban, a későbbi földi periódusok számára valójában a
megtermékenyítés magjai. Ezeket az eredményeket nemcsak
karmánkban őrizzük, hanem lenyomataikat felvisszük a
szellemi világba, és az eljövendő földi korszakokban a

169
magasabb hierarchiák szellemei ismét lehozzák őket, s a
morális impulzusoknak ezek az eredményei képezik a későbbi
Föld-korszakokban az emberi találékony gondolkodás,
egyáltalán az emberi gondolkodás megtermékenyítő magjait.
Gondoljuk el egyszer, hogy a földfejlődés valamely korszaka
egészen immorális lenne, ha egyetlen morális impulzus
lenyomatát sem vinnénk fel a szellemi világokba. Akkor a Föld-
fejlődés idején egy olyan korszaknak kellene következnie, ahol
az embereknek igen kevés jutna eszükbe, kevés ideával és
fogalommal rendelkeznének, szegénység uralkodna
mindabban, aminek az életet lelkiekben át kell hatnia, és
formálnia kell.
Így morális impulzusainkkal a kozmosz egy reális folyamatában
vagyunk. S ily módon a szellemtudomány – amely megmutat
számunkra valamit – alkalmas arra, hogy felelősségünket
növelje, erőt kölcsönözzön neki, mert csak ezáltal vesszük
észre, mit jelent az, ha az emberi életben morálisak vagy
immorálisak vagyunk. Immorálisnak lenni azt jelenti, hogy a
Földből kivonjuk annak életcsíráit, s ezeket a fizikai földi
folyamatok bekebelezik, ahol a rombolás csíráivá válnak a
következő földkorszakokban, mivel természetesen ott meg is
maradnak, hiszen semmi sem vész el. Ekkor kioldják azt,
aminek lelkileg elevenen kell élnie. Tegyük fel, hogy egy
nagyobb embertömeg úgy döntene, hogy egy meghatározott
korszakban immorálisan fog élni. Ezáltal egy gondolatszegény
későbbi korszakot idéznének elő, s a lelkek lejőve a Földre,
gondolatszegénységet találnának itt, sivár élet jutna nekik
osztályrészül.

Nos, fennáll az a lehetőség, hogy nemcsak a moralitás

tartalmát ismerjük meg. Ha a moralitás tartalmát nem tesszük

170
hatékony megismeréssé, akkor elsorvasztjuk a Földet. De
szükséges számunkra, és lehetőségünk is van rá, hogy lelki
fejlődésünkbe mást is felvegyünk, s ez az érzékfelettiek
ismerete. Alapjában véve a Föld sohasem volt egészen az
érzékfelettiek ismerete nélkül. Hiszen tudjuk, hogy a régi
korokban az emberiség kapott egy bizonyos örökséget a
tisztánlátó képességekből, rátermettségből, s így a tisztánlátás
tudásából is. Még egyáltalán nem olyan régen volt az, hogy
ennek a tisztánlátó tudásnak az utóhatásai itt voltak a Földön.
Hiszen tudjuk azt is, hogy olyan korban élünk, amikor ez a
tisztánlátó tudás teljesen a végét járja, de ekkor pótolni kell a
tudatosan kivívandó tisztánlátó tudással. Ebben a jelentős
korban élünk. S tegnap már lelkünk elé idéztük azt, hogy az
ötödik kultúrkorszak és azok, akik ennek hordozói, arra vannak
hivatva, hogy a tisztánlátás tudását tudatosan ismét kivívják a
lelkek számára. S az ötödik kultúrkorszak nem ér véget addig,
mielőtt egy bizonyos mértékű tisztánlátó tudást nem vesz
birtokba az emberiség viszonylag nagy része. Igaz a Herder-i
mondás[1], hogy a megvilágosodás el fog jönni a Földre.

Minden tudás, minden ismeret, amit a pusztán érzéki

külvilágról megszerzünk, minden gondolat, amelyet csupán az
érzéki külvilág mintájára hozunk létre, nem is lehet olyan
független tőlünk, hogy alvás folyamán ne vigyük fel a szellemi
világba. Hiszen igaz az, hogy gondolataink, képzeteink bizonyos
fokig elérnek a magasabb hierarchiák lényeiig – az immorális
impulzusok kivételével, azonban az, amit a külvilág képeiben
szerzünk meg, bizonyos mértékig belenyúlik a szellemi világba.
De nem nyúlik túlságosan messzire, mindenekelőtt nem az
arkangyalok szférájáig. Így az az ember, aki csak olyan
képzetekkel van eltelve, amelyek az érzéki világból
származnak, nem tudja túl messzire belevinni a szellemi

171
világokba azt, amit az érzéki világok képzeteiből nyert. Amit
azonban érzékfeletti képzetekként átélünk, azt messzire
belevisszük a szellemi világokba, és éppen az arkangyalok
hierarchiájához tartozó lények mintegy lenyomatot kapnak
ezekről, és későbbi korokon át hordozzák. S amit így
érzékfeletti tudásként az emberek énje és asztrálteste révén
felvisznek a szellemi világokba, az később ismét rokonságba
kerül a földfejlődés folyamatával. Most nem alakul ki, hogy a
morális impulzusok, a megtermékenyítő csírák nemcsak
élénkítői, hanem a csírái is a földfejlődésnek. Az érzékfeletti
képzetek elutasítása egy korszakon keresztül egy eljövendő
korszak elítélését jelenti, azt, hogy a földfejlődésben
semmiféle előrelépést se tegyünk. Aki elutasítja az érzékfeletti
képzeteket, gátolja a jövőbeni korszak előrelépését,
amennyire ez rajta múlik. Ha valamely nép egészen
materialista lenne, akkor az egész népnek ez a materializmusa
a jövőben megállásra ítélné a Föld fejlődését – természetesen
bizonyos fokig, mivel a többi népnek nem kellene elutasítania
az érzékfeletti képzeteket. Tehát itt ismét láthatjuk, hogy az
érzékfeletti képzetek megszerzésének magában a Föld
folyamatában milyen jelentősége van. Így függnek össze az
okok és következmények az egész földi folyamatban. Azok az
emberek, akik korunkban bizonyos fokig tudatos materialisták,
alapjában véve Ahrimán által félrevezetett lények, mivel
Ahrimánnak jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy a szabályos
fejlődést gátolja.

Ismét látjuk, hogyan képes a szellemtudomány az egyes

emberi lelkek felelősségérzetét növelni a világ egésze iránt.
Látjuk, hogyan ragad ki a szellemtudomány önmagunkból, és
az egyetemes emberiség folyamataihoz kapcsol bennünket,

172
hogy a szellemtudomány lényege szerint az emberi lélek
önzetlen tevékenysége.
Bizonyos vonatkozásban minden élet érzékfeletti
képzetekben, a morális élet mintájára van megalkotva. Ezért
nincs semmi zavaróbb az érzékfeletti világok megismerésében,
mint az ha az emberi lelket immorális impulzusokkal töltjük
meg. Alapjában véve éppen ebből látjuk, milyen mély alapja
van annak, hogy a tisztánlátó fejlődés előkészületeként az
ember elsődleges értelemben vett morális
gondolkodásmódját követeljük meg. Nos, valóban, áthaladva
az ötödik korszakon, arról kell gondoskodni, hogy szellemi
megismerés töltse el az embereket, hogy abban, ami még
hátravan az Atlantisz utáni korból, az emberiség
előrehaladását ne akadályozza semmi, s így valóban előrelépés
következzék be az emberiségben. S ha mi mindezek után, amit
az utóbbi napokban megbeszéltünk, elsődleges értelemben
éppen a közép-európai népeknek tulajdonítottuk a szellemi
megismerés iránti hajlamot, akkor világossá kell tenni a
magunk számára, hogy milyen jelentősége van a
továbbélésnek, a zavartalan önfejlődésnek a közép-európai
kultúrában.

Ha így tehát az említettekkel csak az európai élet horizontját

tekintjük át kissé, mi kínálkozik akkor számunkra? Hiszen a
népek életével a magasabb hierarchiák élete is összefügg. Csak
a népszellemek fejlődéséről szóló ciklust kell tanulmányozniuk,
amelyet egyszer Kristiániában (a mai Oslo – a ford.) tartottam,
amely a mai időben különösen fontos. Idézzék lelkük elé és
meg fogják látni, hogyan nyúlnak bele az arkangyali lények a
népek életébe, hogy a népek élete tulajdonképp a magasabb
hierarchiákkal együttműködésben játszódik le azzal, ami a

173
Földön történik. Ha egy embert szemlélünk, úgy tudjuk, hogy
én-fejlődése csak lassan és fokozatosan megy végbe. Valóban,
zsenge gyermekkorban, attól az időtől kezdve, ameddig az
ember visszaemlékszik, kezdődik az én-tudat. De ez azén
mindig érettebb és érettebb lesz, előrelép fejlődésében.
Korunkban ezzel az én-fejlődéssel kapcsolatban már elég nagy
tévedések uralkodnak. Igen kevéssé tudnak arról, hogy van az
életben ilyenfajta én-fejlődés. S így élhetjük át azt, hogy
manapság az emberek a legzöldebb ifjúkorban érettnek
találják magukat arra, hogy mindent megítéljenek, mivel nem
tudják, hogy először el kell érni bizonyos kort, hogy bizonyos
dolgokat megítéljenek, mivel az én csak így ér el bizonyos
érettséget.
Ahogy ez az emberi életben van, úgy van a népek életében is.
Nos, a következőket kell figyelembe vennünk, ha meg akarjuk
érteni a népek életét az egyes emberi élethez viszonyítva a
fizikai síkon. Az egyes ember én-fejlődése révén serdül fel, úgy,
hogy egyre érettebb és érettebb lesz, a külvilágot is jobban
megtanulja áttekinteni. Mit tudunk a külvilágról, amikor húsz,
huszonöt évesek vagyunk, és mit tudhatunk, ha az életet
komolyan töltjük el, ha már tíz évvel többet éltünk végig! Az
ilyen dolgokkal kapcsolatban éppen a szellemtudománnyal
foglalkozónak kell érzékenységet kialakítania. Ott van az én a
külvilággal való kapcsolatában, azzal kapcsolatban, ami
körülveszi az ént.
A magasabb hierarchiák lényeivel ez másként van. A magasabb
hierarchiáknak ezek a lényei a maguk részéről a mi énünkkel
olyan kapcsolatban állnak, mint mi a külvilág dolgaival.
Számunkra az ásványi, a növény- és állatvilág tárgyai és lényei
objektív valóságok. A magasabb hierarchiák lényeinek például

174
a mi énjeink objektumok. Csakhogy a magasabb hierarchiák
lényeinek kapcsolata a mi énjeinkhez nem az észlelés
kapcsolata, mint ahogy nekünk a külvilággal szemben, hanem
inkább énünk átsugárzása a magasabb hierarchiák akaratával,
a magasabb hierarchiák akaratának hatása.

Azok az arkangyal-lények, amelyeknek vezetniük kell a népet,

a nép egyes embereinek énjeivel valóban olyan kapcsolatban
állnak, ahogy mi az észlelés képességével a külvilággal
szemben állunk. Mi tárgyak, objektumok vagyunk az
arkangyal-lények számára. Ami számunkra a külvilág, azok
vagyunk mi, emberek, az arkangyaloknak, csakhogy ez nálunk
inkább észlelési folyamat, és az arkangyaloknál inkább akarati
folyamat. De ebben az akarati folyamatban az arkangyal is
fejlődésen megy keresztül. Ez az arkangyal éppen úgy átéli
lelkének érését, most nem énjére, hanem lelke mélyebb erőire
vonatkozólag. Fejlődik, ami alatt fokozatosan más kapcsolatba
lép népének egyes embereivel, úgy, mint ahogy mi érettebb
énünkkel más kapcsolatba kerülünk külvilágunkkal.

Vegyük például azt az arkangyal-lényt, amely a történelem

folyamán az itáliai nép vezetését vállalta. Ennek az arkangyal-
lénynek hosszú ideje olyan kapcsolata volt az itáliai néppel,
hogy valójában akaratával a lelkiség magasabb részeire hatott.
További folyamatában ez az arkangyal-lény azonban nemcsak
a magasabb lelkiségre, hanem a lélek inkább alacsonyabb
részeire is hatással volt, a szenvedélyekre, a lélek olyan
impulzusaira, amelyek még a testiséggel függenek össze. Így
folytatódott az arkangyal-lény fejlődése: először inkább a
tulajdonképpeni lelkiségre hatott, később egyre hatalmasabbá
vált, és inkább a testiséggel összefüggő lelkiségre hatott. S
egyenesen megjelölhetjük az itáliai nép esetében, hogy 153o

175
körül az arkangyal fejlődésében elérte azt a fokozatot, amelyet
így jellemezhetünk: korábban inkább a lelkiségre hatott, majd
akaratával inkább a testiségbe belenyomuló lelkiséget hatja át.
S most kezd valójában először engedni az olasz nép a
külsőségeknek, hogy ilyen módon fejlessze nemzeti
karakterét. Tanulmányozzák csak az itáliai nép történetét az
említett időszakban – mintegy a 16. század közepe körül -, s
akkor látni fogják, hogy ott az arkangyal az itáliai félsziget
embereinek belső lelki tulajdonságaira hatott, hogy akkor
viszont elsődleges értelemben először a külső nemzeti jelleg
alakult ki, ahogy azt jelenleg ismerjük. Ez előtt az időpont előtt
– s egy ilyen időpont minden népnél rendelkezésre áll – még
az egész nép lelkiélete eleven. Akkor ez még úgy van, hogy a
nép lelkiélete felveheti ezt vagy azt a tulajdonságot. A
tulajdonságok még nincsenek olyan energikusan
kidomborodva. Ez után az időpont után, amikor az arkangyal
kifejlesztette akarati kapcsolatát a lelkiség mélyebb
sajátosságaival, a népi jelleg hajlíthatatlanná válik, majd az
arkangyal behatol a testi sajátosságokba, s akkor kezdődik az
az idő, amikor alig lehet olyasmivel hozzáférni a néphez, ami
nem a nemzeti karakternek felel meg, amikor idegesíti az, ha
valami olyasmivel jövünk, ami nem egészen a nemzeti vonalba
vagy áramlatba illik bele.

A francia nép számára a történelmi fejlődének ezt az

időpontját valóban fontos meg is nevezni. Ez természetesen
csak megközelítő, csak körülbelüli, de a francia nép esetében
1600 körül, a 17. század kezdetekor, az angol nép részéről
pedig a 17. század közepén, 1650 körül jelölhető meg.

Ha ennél az időnél korábbra nyúlunk vissza, akkor láthatják,

milyen sok közös volt még Európa népeiben, hogy a nemzeti

176
jelleg kifejeződése az egyes népeknél abban az időpontban
kezdődik, amelyet említettem. Az arkangyal olyan fejlődésen
ment keresztül, hogy azt mondhatjuk: korábban ereje még
gyengébb volt, s így csak a lelki részekbe, a bensőbe tudott
hatni. Később megerősödött, egészen a fizikaiig tudta
kiterjeszteni erejét. Ezért ért el élesen kidomborított nemzeti
jelleget. Ezek a csak egyedi jelenségek eléggé érthetőnek
tűnnek önök számára, ha az ilyen dolgokat történetileg
szemlélik. Gondolják el, hogy abban az időben, amikor az angol
nép Shakespeare-je megjelent, a nemzeti jelleg ilyen módon
még nem terjedt el, így az, hogy az angol nép már nem tudta
megérteni Shakespeare-t, azáltal jött létre, hogy az arkangyal
határozottan elkülönült nemzeti jelleggel hatotta át őket. A
jövőben csak akkor lesz valódi történelemszemlélet, ha már
nem abból indulnak ki – mint a 19. században oly sokszor –
hogy a történelemben ideák működnek. Ideái lehetnek egy
embernek, de ideák nem működhetnek a történelem erőiként.
Ideái lehetnek angyaloknak, arkangyaloknak és őserőknek, de
az ideák mindig lényekből indulnak ki, ami működik, annak
mindig lénynek kell lennie. A 19. század egész
történelemszemlélete, amíg ideákról beszél a történelemben,
csak egy kísértet, mert azon a hiten alapszik, hogy ideák
alakulnak ki, és szabadon mozoghatnak az idő áramlásának
folyamatában.

Nos, felvethetjük a kérdést: hogy is van ez a német néppel? Ott

is bekövetkezhet egy olyan időpont, amelyben az arkangyal
egy bizonyos meghatározott fokot ér el? – Egy ilyen időpont
már bekövetkezett. De van egy bizonyos különbség éppen a
német nép és a többi népek között. Tudjuk, hogy az emberi
lélek érzőlélekből, értelmi- vagy kedélylélekből és tudati
lélekből áll. Már a népszellemekről tartott előadásokból

177
kivehetik, hogy az arkangyal az itáliai népnél elsősorban arra
törekszik, hogy az érzőlélekre hasson, a francia népnél az
értelmi-, vagy kedélylélekre, és a brit népnél a tudati lélekre, a
német népnél az énre, amely kiterjeszti hatalmát a lélek három
tagjára. Ezért az arkangyal kapcsolata a német nép egyes
énjeihez más, mint a nyugati népeknél. Már eljött az az idő,
amikor a német nép arkangyala belenyúlt a fizikai életbe is,
vagy az alsóbb lelkiéletbe, amennyiben az magával ragadja a
fizikaiságot. Ez körülbelül az 1750 és mondhatjuk, az 1830
körüli idő. Ha a dolgokat belátó módon tanulmányozzuk, akkor
egészen csodálatos ismeretekhez juthatunk a népek
fejlődésének folyamatáról. S ha valaki belemélyedne abba,
hogy ezt a valóban nagyszabású, óriási különbséget szemlélje,
ami a német életben a 19. és a 20. században uralkodott az
emberek között, és azok között, akik kétszáz évvel előbb éltek,
akkor látná, milyen hatalmas ez a különbség. Akkortájt nyúlt
bele az arkangyal a német nép nemzeti karakterébe, mint
ahogy a többi népnél is az arkangyalok beleavatkoztak ebbe
azokban az időpontokban, amelyeket megjelöltem. De azt
mondhatjuk, ez ismét alábbhagyott, nem alakította át olyan
energikusan, olyan alapvetően a fizikumot, mint ahogy ez a
többi népeknél történt. Hiszen azért is jött el az, hogy a 19.
század második felében a német nép öntudatlanul valóban
minden lehetséges dolgot felvett más népektől. Napjainkban
ez már sok tragikus konfliktushoz vezetetett. Gondoljanak el
csak olyasmit, mint az a tény, hogy Ernst Haeckel egész
világszemléletében[2], amennyire ezt a világszemléletet
tudománnyá építette fel, abszolút angol, egészen
elangolosodott, angol gondolatformákat vett fel. Mindent,
amit gondol, az angolság befolyásol, az gyakorol hatást rá.
Darwin-ból, Huxley-ből indul ki. Úgy tekint Spencer-re, mint

178
filozófiai istenségre. S míg egy hegeli könyvet vagy
szellemtudományunk egy könyvét valójában nem tudjuk
lefordítani angolra, Haeckelt természetesen igen könnyen
lehet angolra fordítani. Meg fognak lepődni, hogy ezt
mondom, mivel tudják, hogy szellemtudományos könyveket
lefordítanak angolra. De az, ami a könyvekben van, angol
fordításban csak megközelítő lehet, a valóságban egyáltalán
nem az van benne, csak megközelítőleg. Például sohasem lehet
valóban lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet[3],
amely Eckhardt mester megérzésével és minden olyasmivel
függ össze, ami a németek lényében Eckhardt mester nyomán
fejlődött ki. Ezt a mondatot valóban nem lehet angolra
fordítani: „Az érzelmi beállítottságban, a kedélyben él az a
szikra, amely az emberi lélekben megnyilatkoztatja a kozmosz
lelkét”. (In der Gemüte lebt das Fünklein, in dem sich in der
Menschenseele die Weltseele offenbart). Lehetetlen ezt
valóban angolra fordítani, mivel amit a „Gemüt” (érzelmi
beállítottság, kedély) szóban átélünk, annak nincs fordítása.
Éppen így az ős-hegeli kijelentést[4], amely legfontosabb
idegszála a német filozófiának: „A lét és nemlét magasabb
egységgé egyesülnek a létesülésben” (Sein und Nicht-Sein
vereignigen sich zur höheren Einheit im Werden) lehetetlen
angolra lefordítani. Természetesen mindent le tud fordítani az
ember, de azt, amit egy ilyen mondatban átél, nem lehet ezen
a nyelven ismét visszaadni.

Hiszen a német nyelvnek még az a sajátos tulajdonsága is van,

hogy bizonyos folyékonyságot engedélyez. Gondolják csak el,
milyen végtelenül könnyű azt mondani, ha valamit angolra
vagy franciára fordítanak: ez nem jó, ezt nem mondjuk! –
Nekünk, németeknek nem szabad olyan neveletleneknek
lennünk, hogy azt mondjuk, valami rossz, hanem folyékonyan

179
kell tartanunk nyelvünket – radikálisan mondva,
természetesen. S vegyék át ciklusainkat, akkor meglátják,
hogyan küzdünk mindig új szóképzésekért, amelyek belülről
kifelé alakítják ki a szavakat. Ez például abból ered, hogy a
német nép arkangyala ismét távol tartotta magát attól, hogy a
nyelvben valami élesen fejeződjék ki. Ugyanakkor csak egy
leheletnyire próbálkozott nem egészen egy évszázad alatt,
hogy kidomborítsa a nemzeti jelleget, majd ismét szabadon
engedte a népet. Végtelenül sok rejlik abban, amit ezzel
mondok. De ennek így is kell lennie, mivel a német nép arra
hivatott, hogy idealizmusát eleven szellemi megismerésben
alakítsa át. Fichte, Sxheling, Hegel, akiket manapság annyira
támadnak, olyan gondolkodást teremtettek, amely már nem
spiritualizmus ugyan, de a szellemtudomány magja, s ha át-
meg átmeditálják, valóban a szellemtudományhoz vezet.
Ehhez kell a német nemzeti jellegnek még folyékonynak
maradnia, valóban lehetővé kell tenni, hogy azt mondhassuk:
az olasz, a francia, az angol van, de a német mindig lesz! Az
arkangyal a német népnél csak a kezdeményezést tette meg a
nemzeti jelleg kialakítására. S hogy ugyanolyan módon
nemzeti, mintegy soviniszta legyen, mint a nyugat-európai
népek, ez a német számára valótlanság lenne, erre egyáltalán
nem képes – hiszen természetesen mindenre képes, de ez nem
felel meg a német ember igazi lényének.

Az orosz népnél valami egészen más forog fenn. Az orosz

népnél elsősorban világosan át kell látni azt, hogy az arkangyal
általában egészen más módon áll hozzá a nép egyes énjeihez,
mint a nyugati és a közép-európai népeknél. A nyugat-európai
népeknél az arkangyal akarati sugárzásával az olasz népnél az
érzőlélekre, a francia népnél az értelmi-, vagy kedélylélekre, az
angol népnél a tudati lélekre, a német népnél az énre hat. De

180
az orosz népnél a népszellem egyáltalán nem a lélekbe hatol.
Mintegy felhőként lebeg a nép fölött, és a lélek csak sejtheti és
vágyódhat utána. A népszellem itt még bizonyos mértékig
csoportlélek maradt. A népszellemnek nincs semmiféle
bensőséges együttműködése az egyes emberek énjeivel. Az
embernek alig lehet tragikusabb, komolyabb benyomása, mint
amikor egy orosz-ortodox istentiszteleten vesz részt, amelyen
azoknak az emberi énje, akik ott hívőként jelen vannak,
csaknem teljesen ki van kapcsolva. Az egészen áthullámzik az
egyes személyiségeket nem megragadó, személytelen
általánosság. Ezen az istentiszteleten olyasmi működik, ami
nem az emberi természethez szól. Ez közvetlenül fejezi ki azt,
hogy az orosz lélek még egyáltalán nem ébredt fel attól, hogy
az egyes ember énje élénkebb kapcsolatba lépett a
népszellemmel. Van valami merev sablonszerűsége, mintha a
szellemiség ismeretlen világokból érne le, és csupa merev
sablonszerűséget hozna a szertartásokban éppen úgy, mint az
ikonfestészetben. Itt valami egészen mással állunk szemben,
mint Nyugat-Európa esetében. Itt azzal állunk szemben, hogy
az arkangyal még egyáltalán nem kezdett belenyúlni a nemzeti
jellegbe. Az orosz természetesen mindig „az igazi orosz
emberekről” beszél, és az orosz írók is beszélnek róluk, de ez
így lelküknek egy álma csupán, amelyet különösen azért
hangsúlyoznak, mivel a népszellem nem az embert tette
magáévá, hanem az orosz ember vágyódik egy személyek
feletti népszellem után.

Bele kell tekintenünk ezekbe a mély titkokba, akkor meg fogjuk

érteni, hogyan állnak szemben egymással az európai kulturális
területek. Természetesen sohasem fog eszembe jutni az, hogy
a kulturális területeknek ebben a szembenállásában mintegy a
jelenlegi események okait lássam. De közvetett módon mégis

181
ezt kell tennünk. Ugyanis tisztában kell lennünk azzal, hogy a
háború jelenlegi tűzcsóvája hatalmas jel ahhoz, hogy
megismertesse velünk, mi történik, szövődik és létesül Európa
szellemi életében.

Felnézünk a magasabb hierarchiák lényeire, fejlődésükben is

látjuk a magasabb hierarchiáknak ezeket a lényeit. Míg egyes
emberként énünket fejlesztjük, látjuk, hogy ezek úgy
fejlődnek, hogy egyre több és több hatalmat kapnak ahhoz,
hogy az ént áthassák akaratukkal. Először mintegy távol tartják
magukat az éntől, felülről lefelé beárnyékolják, mint az orosz
népnél. Majd van egyfajta intimebb beárnyékolás és
ugyanakkor együttélés, mint a német nép esetében. S még
keményebben, szigorúbban is hat a nemzeti jelleg az egyes
emberi individuumokra, mint ahogy az a három, jellemzett
nyugat-európai népnél történik. S ebből is láthatják, milyen
egyáltalán ez az újabb kor az emberi fejlődésben. Nézzék csak
meg egyszer a közép-európai történelmet és meg fogják találni
– ha Oroszországtól eltekintenek, ahol egészen mások a
viszonyok -, meg fogják találni, milyen hasonló nevezetesen a
nyugat-európai népek élete és bizonyos vonatkozásban a
közép-európaiaké is, hogyan uralkodik egyfajta európai
internacionalizmus. S úgy látjuk, körülbelül a 14. századtól egy
új kor jön el az egyes népek számára. Látjuk, hogy ennek az új
kornak az eljövetelével a népeket kifejezett nemzeti jelleg
keríti hatalmába. Látjuk, hogy a 18-19. század fordulóján a
német nép oly sokat kapott nemzeti jellegben, hogy ez
bizonyos mértékig eltöltötte a német embert, de nem kapott
olyan sokat, hogy valaha egyfajta megmerevedett nemzeti
jellegűvé váljék. Úgy találjuk, hogy a németek lényének
mélyebb rétegeiben rejlik, hogy nekik nincs szükségük arra,
hogy feloldódjanak a nemzeti jellegben. Valóban mély

182
értelmű, ha Fichte azt mondja[5]: mindaz, amit az emberi lélek
szabadsága akar, mindaz, ami az emberiség legáltalánosabb
törekvése, az hozzánk tartozik.
Ebben a közép-európai, a német jelleg szabad fejlődési
lehetősége rejlik. De ebben adva van az is, ami közvetlen
belátáshoz vezet, hogy a nyugat-európai népeknek
ténylegesen a német népnek ezzel a nemzeti karakterével –
vagy folyékony karakterével – számolniuk kell. Állítom, hogy
olyasmi, mint a németek folyékony nemzeti jellege éppen
korunkban tragédiához vezethet. Gondoljanak csak Ernst
Haeckelre. Láttuk, hogy a 19. század második felében – mivel
ismét szabaddá vált a nemzeti jelleg fejlődése – olyan erős
angol befolyás alá tudott kerülni. S most jön a mi időnk. Az a
férfi, aki valójában az egész „angolságot” magában hordozta, a
gyűlölet legerősebb szavaival kelt ki az angol nép ellen, maga
Ernst Haeckel volt. Az élén állt azoknak, akik mindenféle angol
oklevelet, rendjelet és kitüntetést visszaküldtek. Sokkal
fontosabb lenne, hogy a materialista darwinizmust, a
materialista newtonizmust, mindazt visszautasítsuk, ami tőlük
indult ki. Ebben a vonatkozásban csak egyszer kell megtanulni,
hogy magunkat is helyesen értsük, meg kell tanulnunk, hogy a
dolgokat objektíve, nemzeti gyűlölet nélkül nézzük.
Alapjában véve egyfajta szellemi előjáték[6] volt, amikor
néhány évvel ezelőtt meg kellett történnie a hasadásnak
antropozófiai mozgalmunk és az indiai-angol színezetű
teozófiai mozgalom között. Ennek meg kellett történnie. A
testben megjelenő Krisztus materializmusával nem tudtak
együtt haladni azok, akik a szellemi fejlesztésére hivatottak, és
a mi sorainkon belül ki kell derülnie annak, hogy Krisztus újbóli
eljövetele a valóságban Krisztus éteri visszatérése lesz. Ezt már

183
gyakran elmondtuk, és első misztériumdrámámban[7] Teodóra
szájából is hallható. Különben most olvassuk egy angol
teozófiai újságban – valóban nem mesét mondok önöknek,
mégpedig ezt az ottani társaság elnöknője maga jelentette ki -
, hogy az a mód, ahogy a németek most háborúznak,
megmutatja, hogy valójában mi rejlett az akkori német
teozófiai vállalkozás mögött. Mivel most megmutatkozik, hogy
teozófiai téren rossz néven vették, hogy az elnöknő, Annie
Besant mindig síkraszállt a béke hercege, VII. Edward mellett,
aki olyan jót akart Európának. Ezt mi már óriási ellenszenvvel
szemléltük, és ezért küldtük ügynökeinket Angliába, akiknek
ott a teozófiát a mi értelmezésünk szerint kellett előadniuk,
hogy a teozófusokat mi tarthassuk kézben. Ha ezt sikerülne
nekünk – így meséli az elnöknő az angol teozófiai újságban[8] -,
annyira érvényesíteni, hogy – mint mondta – az egész angol-
indiai teozófia „gazdag irányítási apparátusát” megkaparintsuk
– ezt természetesen sohasem akartuk -, akkor szándékunk
odavezetett volna, hogy „nézeteink mérgét Indiáig terjesszük,
és onnan kiindulva befolyást gyakoroljunk a brit kormányra. S
így szándékunk az lett volna, hogy a brit népet rábírjuk, hogy
elismerje a német fennhatóságot Anglia fölött! – Ezt az ábrát
nyújtják most az angol teozófiai újságokban az ottani
teozófusoknak.

Nos, lássák a valóságot! Tudomásukra kell hoznunk, hogy az

nem megy, hogy ezekről a dolgokról mintegy álomban
gondolkodjunk. Hiszen az igazság mégiscsak az, hogy például
mindaz, amit „Misztika az újabb kori szellemi élet hajnalán” c.
könyvemben írtam, csak abból indul ki, ahogy a spiritualizmus
él a közép-európai kulturális áramlatban. A könyvet
ugyanakkor angolra is lefordították, és ott nekünk – legalábbis
nekem – azt mondták, hogy ebben a könyvben az egész

184
teozófia bele van rejtve. Mi csak azt mondanánk: nos, ha az
emberek Londonban úgy találják, hogy a könyvbe bele van
rejtve az egész teozófia, akkor velünk is tarthatnak. – De
egyetlen lépést sem tettünk, ami valami más lett volna, mint a
közép-európai fejlődő spiritualizmus kifejeződése. S néhány
hónappal a háború kitörése előtt[9] még különösen érintett
engem – ma már szabad megemlítenem -, hogy közülünk
néhány hölgy, akik euritmiával foglalkoznak, átmentek
Londonba, hogy ott egy kurzust tartsanak. Az euritmia tetszett.
Ez nagyon jó, ennek tetszenie kell az embereknek. De nem
veszik észre, hogy ez az euritmia szellemi, ellenpólusa a
materialista sportszellemnek, hogy az ember egyrészt az
Európát elárasztó materializmus tartozéka. Az ember a
materializmust a sporton keresztül egészen a mozgásáig viszi,
amely az ember szórakozását szolgálja, a vágyat, hogy
egészségessé tegye magát. Ez a vágy teljesen materialista, míg
nálunk minden mozdulat a szellemiség kifejeződése, és
pontosan megfelel a közép-európai spiritualitásnak. Mindig
arról van szó, hogy ezen a talajon működjünk, és innen
kiindulva érleljük a szellemi fejlődés gyümölcseit. Hogyan
avatkozott be éppen a sportszellem a 19. század második
felében is Németországban! Voltak akkor finomabb
sporttevékenységek is – azt hiszem, különösen Dalcroze-nak[10]
volt egy módszere -, hogyan kapcsolódtak be ezek a dolgok!
Most már nem szívesen nézik őt, mivel azokhoz tartozik, akik a
„német barbarizmust” olyan szörnyen szidalmazzák. De a
németek lényéhez tartozik az euritmia, ami által az étertest
mozgásaiban megnyilvánuló szellemiség, amely megfelel az
étertest természetének, és az érzékfeletti emberben működik,
a külső fizikai test mozgásaiban jut kifejeződésre.

185
Az euritmia a következő elvek alapján áll: van egy szervünk,
amelyen keresztül az étertest közvetlenül működésbe lép, s így
a fizikai az éterikus kifejeződése lesz. Ez az eset áll fenn, ha
beszélünk. De ez nem az egész fizikaiság, hanem a levegő az
éteriség leképeződése. A hangzó szó a levegőben, az a mód,
ahogy a levegő vibrál, közvetlenül az éteriség kifejeződése. Ha
az ember azt, ami a hangban, a szóban él, megragadja és az
egész étertestre kitágítja, majd a kezeit és lábait, s mindent az
emberen úgy mozgat, ahogy a beszédben és az éneklésben a
levegő egész természetesen mozog az étertestben, akkor az
ember eurtimizál. Mert az euritmia az egész ember beszéde, s
így nemcsak a mozgó levegőt hívja segítségül, hanem az
emberi szerveket.
Egy ilyen dolgon láthatják, milyen átfogó elgondolást jelent az,
ahogy a szellemtudomány belenyúl a modern kultúrába. Hogy
a dolog lényegét megértsük, hallottunk néhány dolgot,
amelyekre ma nem is gondol az ember, s ha ezzel a két
előadással, amelyeket most ebben a szűk körben tartottam,
valóban nem érek el mást, minthogy felébresztem önökben azt
az érzést, hogy inkább arra kell tekintenünk, mit akar a
szellemtudomány általában az egész emberi élet számára,
akkor ez már elegendő. Mert azzal, hogy néhány elméleti
fogalmat magunkévá teszünk, valóban nem teljesül a
szellemtudomány feladata. A szellemtudomány akkor tölti be
feladatát, ha belenyúlik mindenbe, minden életbe, és
átszellemíti, spiritualizálja ezt az életet. S ez ötödik
kultúrkorszakunkban azon a népen belül szükséges, amelynek
különösen az a feladat jut, hogy elősegítse a spiritualizálódást,
hogy megértse ezeket a dolgokat, a fejlődést illetően előidézze
a felelősségérzetet. Az emberiség fejlődését kritizálni könnyű,
nagyon könnyű. Arról azonban nincs szó, hogy a dolgok,

186
amelyek történnek, szükségszerűen történnek, még ha
ellentmondanak is annak, amit mintegy a jó irányú haladás
akar az emberrel. Nos, mi bizonyos vonatkozásban olyasmivel
rendelkezünk kultúránkban és beengedjük oda, ami valójában
ellentmond ennek a jó irányú haladásnak. Bizonyos idetartozó
dolgok között van például az, hogy alapjában véve korunk
jelenlegi kulturális álláspontjából – mint mondják, a haladás
kedvéért – gyermekeinkkel legzsengébb koruktól kezdve
rosszul bánunk. Nem tudjuk, de rosszul bánunk velük. Mivel
alapjában véve semmi sem ellentmondóbb az emberi
természetnek, mint a gyermekeket hetedik évüktől kezdve az
iskolai tantárgyakra tanítani, és ezeket iskolaszerűen oktatni
számukra, mint ahogy jelenleg teszik. Valóban mintegy
különös szerencse lehetne, ha az ember egészen másként
nőne fel és azt, amit már hét éves korától megértetnek vele,
csak kilenc vagy tízéves korában kapná meg. De ezt
hangsúlyozottan nem olyan szándékkal mondjuk, hogy ennek
nem szabadna megtörténnie, mivel a kultúra általános
előrehaladása megköveteli ezt, tehát így kell lennie. De meg
kell teremteni az ellenpólusát. S mialatt egyrészt azáltal., hogy
az iskolai oktatás bizonyos fajtáinál a gyermekek étertestével
szörnyen rosszul bánunk, mivel olyasmit préselünk bele, amire
ők ebben a korukban egyáltalán nem alkalmasak. Az euritmia
bevezetésével egy ellenpólust kell teremtenünk, és éppen az
euritmia jellegével a gyermekeknek meg kell adnunk azt, hogy
az étertest ezekben a benne létrehozott mozdulatokban
kiegyenlítést találjon. Az euritmia egészen általánossá válik
majd, mivel a fejlődés nem azzal éri el célját, hogy egyoldalúan
előrehaladunk, hanem ellentéteken keresztül haladunk előre.
Mindig az ellenpólust kell megteremtenünk azzal, hogy az
étertestet rugalmassá tesszük, a természetnek megfelelő

187
mozgásba hozzuk oly módon, ahogy euritmiánk első
kezdeteiben megpróbáltuk. Így az, amit ma talán sokszor „a mi
euritmiánknak” nevezek, valóban azzal függ össze, amit
szellemi mozgalmunk átfogó jellegének kell, hogy nevezzek.

Ha egyrészt látjuk, hogyan nyúlik ez bele a külső élet

kapaszkodóiba, másrészt hogyan tud mélyen átitatni
bennünket, hogy a Krisztus-impulzus mélységei
összekapcsolódnak azzal, amit a szellemtudományban
összegyűjtünk, akkor megkapjuk a szellemtudomány általános
jellegét a legmagasabb tudástól a legalacsonyabbig. S néhány
egyéb dolognál sokkal fontosabb az, hogy egyfajta érzés
alakuljon ki bennünk a szellemtudománynak erről az árfogó
jellegéről. S meg kell mondanom, hogy jelenleg a legsúlyosabb
érzések egyike a számomra, hogy a mostani sorsdöntő
eseményeket nem érzékelik jelentősebbnek, hogy ezek nem
gyakorolnak erősebb benyomást kortársainkra. Mert
eltekintve mindattól, amit külsőleg észlelhetünk, ezek a
sorsdöntő események figyelemreméltó táblák, óva intenek
attól, hogy annál maradjunk, amit az utóbbi évszázadban
materializmusként vittek bele az emberiségbe, intések a
megtérésre az emberiség fejlődésének útján. S amit vérben és
halálban végigcsinálunk, úgy kellene éreznünk, mintha az
istenek küldték volna a Földre, hogy megtanítsák, milyen
szükséges a spiritualitás az emberiség továbbfejlődése
érdekében. Valóban sajnálatos például, ha ezekben az időkben
átéljük, hogy az emberek előadásokat tartanak, cikkeket írnak,
amelyekben azt mondják: bár hamarosan újra eljönne az az
idő, hogy ismét bekövetkezne az emberek szabad közlekedése,
mint ahogy régebben volt. Különben a németek
beleeshetnének abba a megszállottságba, hogy visszatérjenek
Fichte és Hegel metafizikájához, újra metafizikai törekvéseket

188
fejlesztenének ki. – Még ezekben a sorsfordító napokban is
félelemként jelenítik meg, hogy a metafizikai törekvésekből
ismét visszatérhetne valami az emberek vágyaiba! Éppen
ezeknek a hónapoknak kell újra felébreszteniük a metafizikai
törekvéseket! Mert sok esetben azt látjuk – anyák, apák, fiak,
leányok, nővérek, fivérek és egyéb emberi kapcsolatok
szenvedés-élményéig -, hogy egyfajta öntudatlan hit az
érzékfeletti jelentőségében varázsfuvalomként leng keresztül
világunkon. Ezreknek és ezreknek kell áldozatkészen
átmenniük a halálon, és az embereknek mintegy azután, ha
újra béke költözik Földünkre, szabadna-e az embereknek
tovább prédikálni arról, hogy az emberi élet a halál és a
születés közé van zárva? Akkor a sok áldozatból hozott halál
semmit sem juttatna kifejezésre, mivel ezek az áldozatból
hozott halálok abból a szilárd meggyőződésből erednek – még
ha sokak számára nem is világosan -, hogy egy új kor hajnalát
jelentik. Aki a csatatéren szembekerül a halállal, az halálával
valóban nem akar mást tanúsítani, mint azt: itt ér véget a
testem. – Micsoda értelmetlenség lenne, Európa földjét
korunkban holttestekkel borítani, még akkor is, ha a
materialista világszemléletnek egy szikrányi joga is lenne
ehhez. Ezt kell mindenekelőtt a lelkünkbe vésni. Azok, akik
túlélik majd ezeket az időket, olyan korban fognak élni, amikor
ismét béke uralkodik, és árulói lesznek az elhaltaknak, ha nem
dolgoznak az emberi fejlődés spiritualizálódásán. Mert
alapjában véve ez a nem-munkálkodás az emberiség
spiritualizálódásán, a véren és a halálon átmentek számára azt
jelenti: ti a semmiért haltatok meg! – Ha a materializmusnak
igaza van, akkor ők mind a semmiért haltak meg.

Különösen a szellemtudománnyal foglalkozót teljesen át kell,

hogy hassa ez az érzés. Éppen hogy ezekben a napokban ismét

189
azt olvastam, hogy vannak ma olyan emberek – és a 19.
században ezek száma egyre növekedett -, akik azt állították:
előítélet volt Pál részéről, hogy azt mondta, ha Krisztus nem
támadt volna fel, akkor szavaink és hitünk hiábavaló lett volna.
De Pálnak ezek a szavai[11] igazak! Mert az által, ami a Golgotai
Misztériumban történt, csak ismét arra szólították fel az
emberi lelket, hogy olyan erőket gyűjtsön, amelyek a szellemi
világba vezetik. Ezekről az erőkről beszéltünk. De a mi korunk
világos szavakkal arra szólít fel bennünket: hiábavaló lenne oly
sok ember halála, ha a materializmusnak igaza lenne! Ha a
materializmus helyes lenne, akkor ők mind hiába haltak volna
meg.
Ha ilyen gondolatok hatnak át bennünket, akkor azok, akik
erejüket az emberiség nagy előrehaladásának szolgálatába
állították halálukkal, amely virágzó korukban érte őket, akkor
erejüket megsokszorozzák azok a gondolatok, amelyek a mi
lelkünkből áradnak feléjük. Ha az emberi lelkek spirituális
gondolataikat és érzéseiket a szellem felé irányítják, akkor –
ahogy tegnap végezetül mondtam – a felülről összegyűlt erők,
az el nem használt éteri erők találkoznak a spirituális emberi
gondolatokkal, és egy új korszakot idéznek elő. Ezért zárjuk ma
is azokkal a szavakkal, amelyekkel ezekben a napokban mi,
szellemtudománnyal foglalkozók érzékelhető és tapintható
módon élhetünk korunkban:
A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem-gyümölcse –

190
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] „Egyedül a formaképzés láncolata csinál ezekből a

törmelékekből egészet, amelyben az emberi alakok eltűnnek
ugyan, de az emberi szellem határtalanul és tovább hatóan
él…Alakjában mindig megújulva, felvirágzik a
humanitásszelleme, és újjászületve továbbköltözik népekbe,
generációkba. Herder: Ideen zur Philosophie der Gesichte der
Menschheit” (Ideák az emberiség történetének filozófi-
ájához), 9. könyv I.

[2] „én már személyesen elismertem azt a nagyszabású

szolgálatot, amelyet a kis angol szigetbirodalom – hála szigeti
elkülönültsége értékes előnyének és földrajzi
összeköttetéseinek – az emberiség kultúrájáért tett. Ezenkívül
a darwinizmusról szóló munkáimon keresztül (5o év óta),
Darwinnal, Huxley-val, Lyell-lel és John Murray-val, valamint
számos más híres angol és skót természetkutatóval a
legkellemesebb és leginkább gyümölcsöző kapcsolatba
léptem”. Haeckel: Ewigkeit, Weltkreigsgedanken über Leben
und Tod…Örökkévalóság, Világháborús gondolatok életről és
halálról), 114.old.

[3] Lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet: lásd

ehhez: A misztika az újabb kori szellemi élet
felemelkedésében, GA 7, Dornach, l96o (Die Mystik im
Aufgange des neuzeitlichen Geisteslebens).

[4] Az ős-hegeli kijelentés: mindenkinek van egy képzete a

létezésről, és éppen úgy elismeri, hogy ez egy képzet, továbbá,
ha elemezzük, meghatározása a létből, de éppenséggel

191
ugyanannak a másikából, a semmiből áll össze, továbbá, ha ez
a két meghatározás elválaszthatatlan ebben az egy képzetben,
s így a létezés a lét és a semmi egysége.Hegel: „Enzyklopaedie
der philosophischen Wissenschften” (A filozófiai tudományok
enciklopédiája), I. rész: Die Wissenschaft der Logik, 88,3
paragrafus.

[5] „amit ez a szellemiség a szellemiségről és a szabadságról

gonddol, s ennek a szellemiségnek örök továbbfejlődése a
szabadságon keresztül akar, és ahol ez meg is születik, s amely
nyelven beszél, ez a mi nemzetünké, ez hozzánk tartozik, és ez
fog történni velünk”. „Reden an die deutschte Nation”
(Beszédek a német néphez), 7. beszéd.

[6] lásd: „Die Gesichte und die Bedingungen der

antroposophischen Bewegung im Verhaltnis zur
Antroposophischen Gesellschaft” (Az antropozófiai mozgalom
körülmények és története az Antropozófiai Társasággal való
kapcsolatában) 8 előadás, Dornach, 1923.jún. lo-l7., GA 258,
Dornach, 1959.
[7] „Die Pforte der Einweihung” (A beavatás kapuja), l. kép, GA
14, Dornach, 1962

[8] „The Theosophist”, London 1914, XXXV. Köt.3.sz.

[9] lásd R.St.: „Die Entstehung und Entwickkelung der

Eurithmie” (Az euritmia keletkezése és fejlődése), GA 277a,
Dornach, 1965, 173.old.

[10] Emile Dalcroze (1865-195o), egy bizonyos ritmikus

gimnasztika létrehozója.
[11] 1.Kor.15,14.

192
193