Írta: Holly Black

A mű eredeti címe: The Cruel Prince

(The Folk of the Air Book One)
Text copyright © 2018 by Holly Black
Illustration by Kathleen Jennings
All rights reserved.

Cover art © 2018 by Sean Freeman

Cover design by Karina Granda
Cover © 2018 by Hatchette Book Group Inc.

“I’d Lőve to Be a Fairy’s Child” © 1918 by Robert Graves “The Hosting of the Sidhe” ©
1899 by W. B. Yeats

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta:

Little Brown and Company,
a division of Hatchette Book Group Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó

munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 461 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132,
Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást - nem sokszorosítható.
 Cassandra Clare-nek,
akit végre sikerült elcsalni Tündérföldre
 Egy álmos vasárnap délután hosszú sötét kabátos férfi tétovázott a
fákkal szegélyezett utca egyik háza előtt. Nem állt a közelben az autója,
nem is taxival érkezett. Egyetlen szomszéd sem látta, ahogy végigsétál a
járdán. Egyszerűen felbukkant, mintha az egyik árnyékból lépett volna
elő.
A férfi az ajtóhoz ment, és felemelte az öklét, hogy bekopogjon.
Odabent Jude a nappali szőnyegén ült, és mikrózástól puhára ázott
halrudacskákat evett, épp belemártotta az egyiket a ketchuppacába. Az
ikertestvére, Taryn a takaróját átölelve, a hüvelykujját gyümölcskoktél
foltos szájába dugva a kanapén szundikált. A kanapé másik végén a
nővérük, Vivienne bámulta a tévét, hátborzongató, rés alakú pupillája a
rajzfilmmacska elől menekülő rajzfilmegeret követte. Felnevetett, amikor
úgy tűnt, az egér macskaeledelként végzi.
Vivi más volt, mint egy átlagos nővér, ám a hétéves Jude és Taryn is
mások voltak, olyanok, mint két tojás, ugyanaz a borzas, barna haj és
szív alakú arc. Vivi szeme és hegyes fülének szőrpihéi Jude számára nem
tűntek különösebbnek, mint az, hogy ő egy másik ember élő, lélegző
tükörképe.
Jude néha észrevette, hogy a környékbeli gyerekek kerülik Vivit, és a
szüleik halkan, aggódva beszélnek a nővéréről, de nem tartotta ezt
lényegesnek. A felnőttek mindig aggódnak és suttognak.
Taryn ásított egyet és kinyújtózott, az arcát Vivi térdének nyomta.
Odakint hétágra sütött a nap, perzselte a kocsifeljárók aszfaltját.
Fűnyírók berregtek, és gyerekek pancsoltak a hátsó kertben felállított
medencékben. Az apjuk a melléképületben volt, a kovácsműhelyben. Az
anyukája hamburgert csinált a konyhában. Semmi izgalom. Minden a
legnagyobb rendben.
Amikor kopogtak, Jude felugrott, hogy ajtót nyisson. Azt remélte, az
egyik lány az az utca másik oldaláról, és videojátékozni vagy vacsora
utáni úszkálásra hívja.
A magas férfi a lábtörlőjükön állt, onnan bámult le Jude-ra. Hőség
tombolt, ő mégis barna ballonkabátot viselt. A cipőjét ezüsttel verték ki,
hangosan csattant, amikor átlépett a küszöbön. Jude felnézett a férfi
árnyékos arcába, és megborzongott.
- Anya! - kiabálta. - Anyaaaaaaaaa! Jött valaki.
Az anyukája kijött a konyhából, nedves kezét a nadrágjába törölte.
Amikor megpillantotta a férfit, elsápadt.
- Menj a szobádba! - parancsolt rá Jude-ra ijesztő hangon. - Indulás!
- Kinek a gyereke? - mutatott Jude-ra a férfi. Különös hangon beszélt.
- A tiéd? Az övé?
- Senkié. - Az anyja egyetlen pillantást sem vetett Jude irányába. -
Senkinek sem a gyereke.
Ez nem volt igaz. Jude és Taryn pont úgy nézett ki, mint az apukájuk.
Mindenki azt mondta. Jude tett néhány lépést a lépcső irányába, ám nem
akart egyedül lenni a szobájában. Vivi, gondolta. Vivi biztos tudja, ki ez a
magas férfi. Vivi tudni fogja, mit tegyünk.
Csakhogy Jude képtelen volt továbbmenni.
- Rengeteg lehetetlen dolgot láttam már - jelentette ki a férfi. - Láttam
a makkot a tölgy előtt. A szikrát a láng előtt. De még sosem láttam halott
nőt, aki élt. Sosem láttam semmiből született gyereket.
Az anyukája nem tudott mit felelni. Szinte remegett a feszültségtől.
Jude szerette volna megfogni és megszorítani a kezét, de nem merte.
- Nem hittem Balekinnek, amikor azt mondta, itt talállak - folytatta a
férfi gyengédebb hangot megütve. - A halandó nő és a meg nem született
gyermekének a csontjai a porig égett birtokomon elegendő bizonyítéknak
tűnt. Tudod te, milyen érzés arra hazatérni a csatából, hogy a feleséged
halott, és az egyetlen örökösöd vele együtt odaveszett? Hogy az életed
hamuvá égett?
Jude anyukája a fejét rázta, nem úgy, mint aki reagálni akar, inkább
mintha igyekezne lerázni a szavakat.
A férfi az anyjuk felé lépett. Ő hátrált. Valami nem stimmelt a magas
férfi lábával. Darabosan mozgott, mintha fájt volna neki a járás. Különös
fény játszott az előszobában, Jude látta az idegen bőrén a furcsa, zöldes
árnyalatot, és az alsó fogai mintha túl nagyok lettek volna a szájához
képest.
Pont olyan volt a szeme, mint Vivié.
- Nem lettem volna boldog melletted - szólalt meg az anyjuk. - Az én
fajtám nem illik a te világodba.
A magas férfi egy hosszú pillanatig némán tanulmányozta őt.
- Esküt tettél - vitatkozott végül.
- Visszavontam - szegte fel az anyukájuk az állát.
A férfi tekintete Jude-ra vándorolt, az arca megkeményedett.
- Mennyit ér egy halandó feleség ígérete? Azt hiszem, erre a kérdésre
tudom a választ.
Az anyjuk megfordult. Jude-ra pillantott, aki beszaladt a nappaliba.
Taryn még mindig aludt. Ment a tévé. Vivienne felpillantott félig
leeresztett szemhéja alól.
- Ki van itt? - kérdezte Vivi. - Vitatkozást hallottam.
- Egy ijesztő alak - válaszolta Jude. Kapkodta a levegőt, pedig csupán
néhány lépést futott. A torkában dobogott a szíve. - Fel kell mennünk.
Nem érdekelte, hogy az anyukájuk csak öt küldte fel. Egyedül nem
volt hajlandó menni. Vivi egy sóhaj kíséretében feltápászkodott a
kanapéról, és megrázta Tarynt, hogy ébredjen. Jude ikertestvére
álomittasan követte őket a folyosóra. Miközben a szőnyeggel bevont
lépcsősor felé igyekeztek, Jude megpillantotta az udvarról belépő
apukáját. A kezében fejszét tartott, tökéletes mását annak, amit egy
izlandi múzeumban tanulmányozott. Nem számított különösnek az
apjukat fejszével a kezében látni. A barátai és ő odáig voltak a régi
fegyverekért, és rengeteget beszélgettek a „tárgyi kultúráról”, meg
különféle fantasztikus pengéket tervezgettek. Az viszont fura volt, ahogy
a fegyvert tartotta, mintha...
Az apja a magas férfi irányába lendítette a fejszét.
Soha, egyetlenegyszer sem emelt kezet sem Jude-ra, sem a nővéreire,
még akkor sem, amikor nagyon rosszak voltak. A légynek sem ártott.
Egyszerűen nem olyan típus volt.
És mégis. Most mégis.
A fejsze elsuhant a magas férfi mellett, megakadt az ajtófélfában.
Taryn különös, éles hangot hallatott, majd a szájára tapasztotta a
tenyerét.
A magas férfi ívelt pengét kapott elő a bőrkabátja alól. Kardot, mint
amilyen a mesekönyvekben van. Az apjuk épp ki akarta szabadítani a
fejszét az ajtófélfából, amikor a férfi hasba szúrta a karddal, majd felfelé
rántotta. Mintha ágak roppantak volna, majd állatias üvöltés harsant. Az
apjuk az előszobaszőnyegre rogyott, arra, ami miatt az anyjuk mindig
kiabált, ha összesarazták.
A szőnyeg vérvörössé vált.
Az anyukájuk sikított. Jude is sikított. Taryn és Vivi is sikított. A
magas férfit leszámítva mindenki sikított.
- Gyere ide! - nézett a férfi egyenesen Vivire.
- T-te szörnyeteg! - kiabálta az anyukájuk a konyha felé húzódva. -
Megölted!
- Ne fuss előlem! - szólt rá a férfi. - Azok után, amit tettél, ne! Ha
megint menekülőre fogod, esküszöm...
Az anyukájuk mégis futni kezdett. Már majdnem befordult a sarkon,
amikor a fegyver a hátába mélyedt. A linóleumra zuhant, a karjával
levert néhány mágnest a hűtőről.
A frissen kiontott vér nedves, forró, fémes illata ülte meg a levegőt.
Épp olyan szaga volt, mint a dörzsiszivacsnak, amivel anya az odaszáradt
maradékot sikálta a serpenyőből.
Jude a férfinak rontott, öklével a mellkasát csépelte, belerúgott a
lábába. Nem félt. Nem tudta, érez-e egyáltalában bármit.
A férfi ügyet sem vetett Jude-ra.
 Egy hosszú másodpercig csak állt ott, mintha el sem hinné, mit tett.
Mintha azt kívánná, bár öt perccel visszaforgathatná az idő kerekét.
Ezután fél térdre ereszkedett, és megragadta Jude vállát. Karját az
oldalához szegezte, hogy Jude ne üthesse meg újra, de nem nézett rá.
Vivienne-t figyelte.
- Elragadtak tőlem - szólalt meg. - Azért jöttem, hogy visszavigyelek
a valódi otthonodba, Elfhonba a domb alá. Elképesztő gazdagság vár rád.
Ott végre a saját fajtáddal élhetsz.
- Nem - jelentette ki Vivi komoran, vékonyka hangján. - Nem megyek
veled sehova.
- Az apád vagyok - jelentette ki a férfi érdes, ostorcsapásszerű
hangon. - Az örökösöm vagy, a vérem, és engedelmeskedni fogsz,
minden másban is.
Vivi nem mozdult, csak az állkapcsa feszült meg.
- Nem vagy az apja - üvöltötte Jude.
Még ha a szemük ugyanolyan is, akkor sem hiszi el ezt soha.
Az idegen erősebben szorította a vállát, mire Jude felnyüszített,
azonban továbbra is dacosan felszegte a fejét. Rengetegszer nyert már,
amikor farkasszemet kellett nézni másokkal.
A férfi elkapta a tekintetét, Tarynt figyelte, aki térdre hullott, és
zokogva rázta az anyukájukat, mintha fel akarná ébreszteni. Az anyjuk
nem mozdult. Az anyukájuk és az apukájuk meghalt. Többé
nem mozdulnak.
- Gyűlöllek! - jelentette ki Vivi hevesen, és Jude leírhatatlanul büszke
volt rá. - Mindig is gyűlölni foglak. Erre megesküszöm.
A férfi rezzenéstelenül figyelte.
- Ettől függetlenül velem jössz. Készítsd fel ezeket a kis halandókat!
Ne pakolj sok holmit! Sötétedés előtt útra kelünk.
Vivienné felszegte az állát.
- Hagyd békén őket! Vigyél engem, ha muszáj, de őket hagyd itt!
A férfi Vivire meredt, majd felhorkantott.
- Óvnád tőlem a húgaidat, mi? És mondd csak, akkor hova küldenéd
őket?
Vivi nem válaszolt. Nem voltak nagyszüleik, sem más rokonaik.
Legalábbis nem tudtak róla.
Az idegen ismét Jude-ra pillantott, elengedte a vállát, és
felegyenesedett.
- A feleségem ivadékai, így hát én felelek értük. Lehet, hogy
kegyetlen vagyok, szörnyeteg és gyilkos, de a felelősséget komolyan
veszem. Elsőszülöttként neked is komolyan kell venned.
Évekkel később, amikor Jude felidézte a történteket, nem emlékezett
arra, hogy összepakoltak. A sokk teljesen kitörölte azokat az órákat. Vivi
táskákat kerített, belerakta a kedvenc mesekönyveiket és játékaikat,
valamint fényképeket, pizsamát, kabátot és pólókat.
Vagy Jude maga pakolta össze a saját holmiját. Nem emlékezett.
Elképzelése sem volt, hogyan csinálták, miközben a szüleik holtteste
vérbe fagyva hevert odalent. Nem tudta, milyen érzés volt, és az évek
során egyszer sem sikerült felidéznie. A gyilkosság borzalma idővel
enyhült. Elmosódtak az emlékei arról a napról.
A ház előtt fekete ló legelészett a gyepen. Hatalmas, kedves szeme
volt. Jude legszívesebben átkarolta volna, hogy az arcát a selymes
sörényhez préselje. Ám mielőtt megtehette volna, a férfi feldobta őt
és Tarynt a nyeregbe, mintha csomagok lettek volna, nem pedig
gyerekek. Vivit maga mögé ültette.
- Kapaszkodjatok! - figyelmeztette őket.
Jude és a testvérei egészen Tündérföldéig zokogtak.
Tündérföldén nincs sem halrudacska, sem ketchup, sem tévé.
 Egy párnán ücsörgők, miközben a kohold befonja a hajamat, hogy ne
lógjon az arcomba. Az ujjai hosszúak, a körmei élesek. Összerezzenek.
Fekete szeme találkozik az enyémmel az öltözőasztalom karmos lábú
tükrében.
- Még négy éjszaka van a tornáig - jegyzi meg.
Toprongynak hívják, szolgáló Madoc házában, kénytelen addig itt
maradni, amíg le nem dolgozza a tartozását. Gyerekkorom óta
gondoskodik rólam. Ő kent csípős tündérkenőcsöt a szememre,
hogy Igazi Látásom legyen, és átlássak a legtöbb káprázaton; ő sikálta
le a sarat a csizmámról; és ő akasztott szárított berkenyebogyóból készült
láncot a nyakamba, hogy ellenállhassak a bűbájoknak. Megtörölte nedves
orrát, és figyelmeztetett, hogy kifordítva hordjam a zoknimat, úgy sosem
tévedek el az erdőben.
- Nem számít, mennyire várod, attól nem kel és nem nyugszik
gyorsabban a hold. Igyekezz most azáltal öregbíteni a ház hírnevét, hogy
a lehető legcsinosabban festesz.
Felsóhajtok.
Toprongy sosem tűrte el a hisztimet.
 - Igazi megtiszteltetés, hogy a nagykirály udvarában táncolhatsz a
domb belsejében - jelenti ki.
A szolgálók folyamatosan azt szajkózzák, milyen szerencsés vagyok,
én, egy hűtlen feleség balkézről született lánya, akinek az ereiben
egyetlen csepp tündérvér sem csordogál, mégis tündérgyerekként
kezelik. Taryn is nagyjából ugyanezt hallgatja.
Megtiszteltetés, hogy ugyanolyan nevelésben részesülhetek, mint a
nemesek gyerekei. Rémisztő megtiszteltetés, és sosem leszek rá érdemes.
Ez utóbbiról nehéz is lenne elfelejtkezni, tekintve, hogy folyamatosan
emlékeztetnek rá.
- Igen - felelem végül, mert tudom, hogy Toprongy kedveskedni
próbál. - Nagyszerű.
A tündérek képtelenek hazudni, úgyhogy csupán a szavakra figyelnek,
a hanglejtésre nem, főleg akkor nem, ha sosem éltek emberek között.
Toprongy helyeslőén bólint, a szeme akár két nedves, tintafekete gyöngy,
sem pupillája, sem írisze.
- Talán valaki megkéri a kezed, és onnantól végérvényesen a
nagykirályi udvarhoz tartozol majd.
- Inkább kiharcolnám a helyemet - jegyzem meg.
A kohold hajtűvel a kezében megdermed, valószínűleg azon
tanakodik, megszúrjon-e vele.
- Ne butáskodj már! - pirít rám.
Nincs értelme vitatkozni, ahogy nincsen értelme emlékeztetni anyám
tragikus véget ért házasságára sem. Egy halandó csupán kétféleképpen
válhat bejáratossá a királyi udvarba: vagy beházasodik, vagy nagyon ért
valamihez, például a kohászathoz, a lantjátékhoz, ilyesmihez. Engem az
első opció nem érdekel, így hát marad a remény, hogy elég tehetséges
vagyok a másodikhoz.
Végül elkészül a frizurám, a szövevényes fonatoktól úgy festek,
mintha szarvaim nőttek volna. Ezután zafír bársonyruhába bújok. Sem a
hajam, sem az öltözékem nem leplezi, hogy egyszerű halandó vagyok.
- Három csomót is kötöttem, hogy szerencsét hozzon - biztat a kis
kohold kedvesen.
Toprongy az ajtó felé igyekszik, én pedig sóhajtva feltápászkodom az
öltözőasztalomtól, és arccal előre a szőttessel borított ágyamra vetem
magam. Hozzászoktam, hogy kiszolgálnak. Koboldok, házimanók,
goblinok, aprónép. Fátyolvékony szárnyak, zöld körmök, szarvak,
agyarak. Tíz éve élek Tündérföldén. Már nem találom szokatlannak.
Errefelé én vagyok szokatlan a tompa ujjaimmal, a kerek fülemmel és a
kérészéletemmel.
Tíz év sok idő egy halandó számára.
Madoc elrabolt bennünket a halandók világából, és idehozott a
birtokára, a Csodák Szigetére, Insmire-re, ahol Elfhon nagykirálya is
székel. Itt nevelt fel bennünket - engem, Vivienne-t és Tarynt -
becsületből. Bár Taryn és én anya árulását jelképezzük, Tündérfölde
szokásai szerint az ő felesége gyerekei, így az ő gondja vagyunk.
A nagykirály hadvezéreként Madoc gyakran időzik máshol, az
uralkodóért harcol. Ettől függetlenül soha nem szenvedtünk hiányt
semmiben. Puha pitypangfejjel tömött matracon aludtunk. Madoc
személyesen tanított bennünket rövid karddal, tőrrel, szablyával és az
öklünkkel harcolni. Együtt malmoztunk, kelta sakkoztunk és „kinn a
farkas, benn a bárány”-t játszottunk a kandalló előtt. Hagyta, hogy
a térdén üljünk, a tányérjából együnk.
Számtalan éjszakán aludtam el dörmögő hangjára. Hadászati
könyvekből olvasott fel. És hiába, amit tett, hiába a múlt, megszerettem.
Tényleg szeretem.
Csak nem kellemes ez a szeretet.
- Menő fonat - ront be Taryn a szobámba.
Vörös bársonyruhát visel. A haját kibontva viseli, hosszú
gesztenyebarna csigákban omlik alá, úgy száll mögötte, mint egy
köpeny, csak itt-ott csillan egy-egy ezüstös fonat. Lehuppan mellém az
ágyra, széttúrja megfakult plüssállataim apró halmát. Csupán egy
koalám, egy kígyóm és egy fekete macskám van. Hétévesen
mindet imádtam. Képtelen vagyok kihajítani őket, ezek a kincseim.
Felülök, és kritikus pillantást vetek magamra a tükörben.
- Tetszik.
- Az az érzésem, hogy jó buli lesz a ma este - jelenti ki Taryn, amivel
kissé meghökkent.
 - Jó buli?
Elképzelem, ahogy a szokásos helyünkön ácsorogva, felvont
szemöldökkel szemlélem a tömeget, és közben azon agyalok, vajon elég
jól szerepelek-e majd a tornán, és lenyűgözöm-e annyira a
királyi családot, hogy lovaggá üssenek. Rosszul vagyok, ha csak
rágondolok, mégis folyton ez jár az eszemben. Hüvelykujjammal
végigsimítok kissé csonka gyűrűsujjam tetején; mindig így teszek, ha
ideges vagyok.
- Bizony - bök oldalba Taryn.
- Hé! Au! - Elhúzódom tőle. - Egész pontosan hogy gondoltad?
Általában meghúzzuk magunkat az udvarban. Nem egy érdekfeszítő
dolognak voltunk már szemtanúi, de mindig csak a távolból.
- Mi az, hogy hogyan gondoltam? - emeli magasba a tenyerét Taryn. -
Mit nem értesz azon, hogy jó buli lesz?
Kissé idegesen felnevetek.
- Te sem tudod, mi? Na, jó. Menjünk, derítsük ki, mennyire jók a
megérzéseid!
Ahogy idősödünk, változnak a dolgok. Mi magunk változunk. És
amilyen lelkes vagyok ezzel kapcsolatban, annyira rettegek is.
Taryn felpattan az ágyról, és felém nyújtja a karját, mintha ő lenne a
báli kísérőm. Hagyom, hogy kikísérjen a szobámból. Ösztönösen
kitapintom a késemet, meg akarok bizonyosodni róla, hogy még mindig
ott van.
Madoc háza belülről csupa fehér gipsz és hatalmas, durván faragott
fagerenda. Az ablaküvegek szürkék, mintha megtapadt volna rajtuk a
füst, furcsán szűrik meg a fényt. Tarynnel leereszkedünk a csigalépcsőn,
és megpillantom az egyik kis erkélyfülkében megbúvó Vivit. Homlokát
ráncolva egy halandók világából elcsent képregényt olvas.
Vivi rám vigyorog. Farmerben és fodros blúzban van, szemmel
láthatóan nem szándékozik velünk tartani a mulatságba. Mivel Madoc
vér szerinti lánya, nem érzi úgy, hogy bizonyítania kell neki. Azt csinál,
amit akar. Ő bezzeg olvashat kapoccsal összefűzött képregényeket
ragasztott magazinok helyett, mit számít, ha megszúrja vele az ujját!
- Hova, hova? - kérdezi halkan az árnyékból, megijesztve Tarynt.
 Pontosan tudja, hova megyünk.
Amikor megérkeztünk, mindhárman összebújtunk Vivi hatalmas
ágyában, és felidéztük, mire emlékszünk az otthonunkról. Anya
odakozmált főztjét és apa pattogatott kukoricáját emlegettük. A
szomszédaink nevét, a házunkban terjengő illatot, hogy milyen volt
iskolába járni, ünnepelni, milyen íze volt a szülinapi
tortánk cukormázának. Megbeszéltük, ki milyen műsort nézett a
tévében, végigvettük a történeteket, hangosan elismételtük a
párbeszédeket. Egészen addig csináltuk ezt, amíg az emlékeink
letisztulttá és hamissá nem váltak.
Mostanában már nem bújunk össze és nem nosztalgiázunk. Az összes
újabb emlékünk ide fűz bennünket, és Vivit ezek nem igazán érdeklik.
Megfogadta, hogy gyűlölni fogja Madocot, és tartotta magát a
fogadalmához. Amikor épp nem a múlton gondolkozott,
elviselhetetlenné vált. Tört-zúzott. Sikított, dühöngött, belénk csípett,
ha jól éreztük magunkat. Végül felhagyott mindezzel, de szerintem egy
kicsit utál bennünket, amiért hozzászoktunk az új életünkhöz. Amiért
igyekszünk kiaknázni a lehetőségeinket. Amiért új otthonra leltünk itt.
- Gyere te is! - vetem fel. - Taryn furán viselkedik.
Vivi elgondolkozva az ikertestvéremre pillant, majd a fejét rázza.
- Más dolgom van.
Lehet, hogy átszökik a halandók világába, és ott tölti az estét, de az is
megeshet, hogy az erkélyfülkében ücsörög majd, és olvas.
Bármit választ is, ha az apjának nem tetszik, Vivi örömét leli benne.
Madoc az előszobában vár bennünket második feleségével, Orianával.
A ház úrnőjének bőre a fölözött tej kékes színében játszik, haja, mint a
frissen hullott hó. Gyönyörű, de hátborzongató látványt nyújt, olyan,
mint egy szellem. Ma este zöldbe és aranyba öltözött, mohaszín ruháját
cirádás, ragyogó gallér díszíti, kiemeli az ajka rózsaszínjét, a fülét és a
szemét. Madoc is zöld ruhát visel, az erdő mélyének színében pompázik.
Az oldalán lógó kard nem díszítőelem.
Odakint, a kétszárnyú ajtón túl házimanó várakozik, kezében öt tarka
tündérparipa ezüstkantárja. A lovak sörényét bonyolult és minden
bizonnyal varázserővel bíró csomókba fonták. Eszembe jutnak a saját
fonataim, és azon gondolkozom, mennyire hasonlít a kettő egymáshoz.
- Mindketten csinosak vagytok - dicsér meg bennünket Madoc, és a
hangjában csendülő melegség ritka bókká változtatja a
szavakat. Tekintete a lépcsőre siklik. - Hol késik a nővéretek?
- Nem tudom, hol van Vivi - hazudom. Olyan könnyű
errefelé hazudni. Egész nap lódíthatok, és senki sem jön rá. - Biztos
elfelejtette az estélyt.
Madoc arcára csalódottság ül ki, de nem tűnik meglepettnek. Kimegy
az udvarra, hogy odaszóljon valamit a kantárt tartó házimanónak. A
közelben ott van az egyik kémje is, egy ráncos paszternákorrú
teremtmény, a háta magasabban van, mint a feje. Üzenetet csúsztat
a gazdája kezébe, majd meglepő fürgeséggel eliszkol.
Oriana alaposan szemügyre vesz bennünket, mintha arra számítana,
hogy valami hibádzik.
- Legyetek óvatosak ma este! - figyelmeztet. - ígérjétek meg,
hogy egyikőtök sem eszik, iszik vagy táncol!
- Nem ez az első látogatásunk az udvarban - emlékeztetem.
Ilyen csodás kitérő válaszokat csak Tündérföldén hall az ember.
- Lehet, hogy azt hiszitek, a só megvéd, de figyelmetlen
gyerekek vagytok. Jobb, ha nem fogyasztotok semmit. Ráadásul ti,
halandók a sírba táncoljátok magatokat, ha mi nem akadályozzuk meg.
Lesütöm a szemem, nem felelek.
Mi, gyerekek, nem vagyunk figyelmetlenek.
Madoc hét éve vette feleségül, és Oriana nem sokkal később
gyermekkel ajándékozta meg, egy Oak nevű, beteges fiúcskával, akinek
aprócska, imádnivaló szarvak nőttek a homlokára. Mindig is egyértelmű
volt, hogy Oriana csupán Madoc miatt tűr meg bennünket Tarynnel. Úgy
tekint ránk, mint a férje kedvenc kopóira, szerinte neveletlenek vagyunk,
és bármelyik pillanatban a gazdánk ellen fordulhatunk.
Oak testvérként szeret bennünket, és Orianát ez zavarja, pedig soha,
egyetlen ujjal sem nyúlnék hozzá.
- Madoc védelme alatt álltok, és ő a nagykirály bizalmasa - folytatja
Oriana. - Nem hagyom, hogy a balgaságotokkal kellemetlen helyzetbe
hozzátok őt!
 Miután befejezte kis beszédét, a lovak felé indul. Egyikük prüszköl, és
dobbant a patájával.
Tarynnel egymásra nézünk, majd követjük. Madoc már felült a
legnagyobb tündérparipára. Lenyűgöző teremtés, bár az egyik szeme
alatt seb húzódik. Az orrlyuka türelmetlenül kitágul. Nyugtalanul dobálja
a sörényét.
Felpattanok egy halványzöld, éles fogú és posványos szagot árasztó
lóra. Taryn is választ magának hátast, majd az oldalába vájja a sarkát.
Mintha puskából lőtték volna ki, én pedig követem, egyenesen a sötét
éjszakába.
 A tündérek az alkonyat gyermekei, így hát én is azzá váltam.
Akkor kelünk, amikor az árnyékok megnyúlnak, és napkeltekor
fekszünk le aludni. Jóval éjfél utánra jár, amikor megérkezünk az Elfhon-
palota dombjához. Ahhoz, hogy bejussunk, el kell mennünk egy tölgy és
egy akác között, majd egyenesen előre, neki egy elhagyott kőépület
oldalának tűnő falnak. Több százszor jártam már itt, mégis
megborzongok. A testem megfeszül, erősen szorítom a kantárt, és
szorosan lehunyom a szemem.
Amikor kinyitom, már a domb belsejében járunk.
Egy barlangban ügetünk, alattunk döngölt földpadló, mellettünk
gyökéroszlopok.
Rengeteg a tündérnép, mind a hatalmas trónterem bejárata felé
sereglik, ott tartják ugyanis az udvari eseményeket. Hosszú orrú, rongyos
szárnyú pixie-k; elegáns hölgyek, akiknek bőre zöld árnyalatban játszik,
és hosszú ruhájuk uszályát goblinok tartják; körmönfont mumusok;
nevetgélő ravaszdik; egy bagolyálarcot és aranyszínű fejdíszt viselő fiú;
egy idős nő, a vállán varjakkal; egy csapat locsogó lány vadrózsával a
hajában; egy kérges bőrű, tollas nyakú fiú; egy csapat szkarabeuszzöld
páncélzatú lovag. Sokukat láttam már, de kevéssel beszéltem
személyesen. Túl sokan vannak ahhoz, hogy mindenkit alaposan
végigmérjek, mégis árgus szemmel figyelem őket.
Sosem unom meg... a látványt, a pompát. Talán Oriana jogosan
aggódik, hogy egy nap annyira elragadtatom magam, hogy
megfeledkezem az óvatosságról. Látom, miért adják át magukat az
emberek az udvar gyönyörű rémálmának, miért fulladnak bele
önszántukból.
Tudom, hogy nem lenne szabad ennyire szeretnem ezt, hiszen
elraboltak a halandók világából, meggyilkolták a szüléimét. Mégis
imádom.
Madoc leugrik a lováról. Oriana és Taryn már leszállt, épp a kantárt
nyújtják az istállófiúknak. Rám várnak. Madoc felém nyújtja a kezét,
talán le akar segíteni, de megoldom egyedül. Bőrcsizmám hangosan
csattan a földön.
Reménykedem, hogy lovagként tekint rám.
Oriana előrelép, valószínűleg azért, hogy elismételje, mit ne
csináljunk Tarynnel. Elejét veszem a hegyi beszédnek, belekarolok az
ikertestvérembe, és besietünk. A termet égő rozmaring és
zúzott gyógynövények illata lengi be. Hallom mögöttünk Madoc
nehéz lépteit, de én is tudom, merre tartsak. Az udvarban először
mindenki a királyt köszönti.
Eldred nagykirály szürke palástban ül a trónján, vékony szálú, aranyló
fonott haját súlyos, tölgyleveleket mintázó aranykorona szorítja le.
Meghajolunk, ő pedig bütykös, gyűrűkkel díszített kezével gyengéden
megérinti a fejünket.
A király a Smilax nemzetségből származó Mab királynő unokája. Mab
magányos tündérként élt, mielőtt szarvas hitvesével és az ő szarvasbikán
ülő lovasaival leigázta Tündérföldét. A nagyapa nyomán Eldred mind a
hat gyermekében van valami állati. Ez Tündérföldén nem számít
csodának, kivéve az udvari nemesség körében.
A legidősebb herceg, Balekin és az öccse, Dain a közelben áll,
ezüsttel díszített fakupából isszák a bort. Dain térdig érő bricseszt visel,
kilátszik a patája és a szarvaslába. Balekin a szokásos, medveszőr
galléros subájában jelent meg. Minden ízülete tövises, ahogyan a karja is,
bár most eltűnik a kézelője alatt, csak a kezén látjuk, amikor magukhoz
intik Madocot.
Oriana pukedlivel köszönti őket. Bár Dain és Balekin most együtt
álldogál, sokszor egymásnak feszülnek. A testvérükkel, Elowynnel is.
Olyan gyakran, hogy az udvar valójában három, egymással hadban álló
csoportra oszlik.
Az elsőszülött Balekin herceg és a csatlósai alkotják a Csiröge-kört, a
vigasság náluk mindenek felett áll, és neheztelnek mindenre és
mindenkire, aki ennek az útjába való. A sárga földig isszák magukat, és
különböző mérgező, bódító porokkal tompítják az érzékeiket. Balekiné a
legvadabb kör, bár azt el kell ismernem, hogy ő maga mindig tökéletesen
higgadt és józan volt, amikor szóba elegyedtünk. Tulajdonképpen
élhetnék kicsapongó életet, hogy lenyűgözzem őket. De inkább nem
teszem.
Elowyn hercegnő a második szülött, övé a Pacsirta-kör. Számukra a
művészet a minden. Jó néhány halandót a szárnyuk alá vettek, csakhogy
én sem a lanton nem játszom tehetségesen, sem szavalni nem tudok
igazán jól, így hát esélyem sincs csatlakozni hozzájuk.
Dain herceg, a harmadik szülött a Sólyom-kört vezeti. Lovagok,
harcosok és stratégák tartoznak hozzá. Természetesen Madoc is ennek a
körnek a tagja. Folyton a becsületről papolnak, ám valójában hatalomra
vágynak. Jól bánok a karddal, és stratégaként is megállóm a helyem. Már
csak a lehetőség hiányzik, hogy mindezt bizonyítsam.
- Menjetek, érezzétek jól magatokat! - hesseget el bennünket Madoc.
Még egy utolsó pillantás a hercegekre, aztán Tarynnel belevetjük
magunkat a forgatagba.
Elfhon királyának palotája számtalan titkos alkóvval és rejtett
folyosóval büszkélkedhet, tökéletes orgyilkosok számára,
légyottok szervezésére, meg persze nekünk: elvonulhatunk, hogy ne
legyünk láb alatt, és még véletlenül se szórakozzunk. Amíg Tarynnel
kicsik voltunk, a hosszú étkezőasztalok alá bújtunk. Ám amikor az
ikrem úgy döntött, hogy elegáns hölgyekké cseperedtünk, és túl
nagyok vagyunk ahhoz, hogy a földön mászva összekoszoljuk a
ruhánkat, új búvóhely után kellett néznünk. Közvetlenül a második
kőlépcső után van egy rész, ahol óriási, csillogó szikla áll ki a falból,
egyfajta kiszögellésként. Általában oda telepszünk, hallgatjuk a zenét,
és bámuljuk, ahogy a meghívottak velünk ellentétben jól szórakoznak.
Tarynnek azonban más tervei vannak ma este. Elhalad a lépcső
mellett, egy zöldalmát és némi kékpenészes sajtot csen az egyik
ezüsttálcáról. Nem sózza meg, beleharap mindkettőbe, majd
felém nyújtja az almát. Oriana azt hiszi, nem tudjuk megkülönböztetni
a sima gyümölcsöket a tündérgyümölcsöktől, pedig utóbbiak sötétarany
színben játszanak, a húsuk vörös és tömör, és az erdők émelyítően
illatoznak tőlük szüretidőben.
Az alma keményen roppan, és hűvös. Ide-oda adogatjuk, egészen a
csutkáig rágjuk, amit aztán két harapással eltüntetek.
Nem messze tőlem egy aprócska, pitypangra emlékeztető fehér
hajkoronával megáldott tündérlány kis késével egy ogre övénél babrál.
Ügyesen csinálja. Egy pillanattal később az ogre kardja és erszénye
eltűnik, a lány pedig a tömegbe veti magát. Azt hihetném, csak a szemem
káprázott, ám ekkor a lány visszanéz.
És rám kacsint.
Nem sokkal később az ogre rádöbben, hogy kirabolták.
- Tolvajt orrontok! - bődül el, körbepillant, kiborít egy korsó
sötétbarna sört, varacskos orrát magasra emelve szaglászik.
Nem messze zűrzavar tör ki, az egyik gyertya kék, sercegő lánggal ég,
hangosan szikrázik, és ez az ogre figyelmét is elvonja. Mire minden
visszatér a régi kerékvágásba, a fehér hajú tolvajlányt elnyeli a föld.
Félmosollyal az arcomon visszafordulok Tarynhez. A táncosokat
figyeli vágyakozva, más nem igazán tűnik fel neki.
- Táncolhatnánk felváltva - jegyzi meg. - Ha nem tudsz leállni, majd
én elhúzlak. Aztán te is megteszed értem ugyanezt.
Már a gondolattól gyorsabban ver a szívem. Az összesereglett
vigadozókra nézek, igyekszem annyi bátorságot összekaparni, amennyi
egy olyan tündérbe szorul, aki képes kifosztani egy éber ogrét.
Elowyn hercegnő a Pacsirtái gyűrűjében táncol. Bőre csillogó arany,
haja a borostyán mélyzöldjét idézi. Mellette egy emberfiú húzza
hegedűjén a talpalávalót. Két másik halandó kíséri ukulelén, tehetségüket
lelkesedéssel pótolják. Elowyn húga, Caelia is a közelben pörög-forog,
selymes haja éppolyan kukoricaszínű, mint az apjáé, a különbség csupán
annyi, hogy az ő fejét virágkorona díszíti.
Új ballada csendül, elhallatszanak hozzám a szavak.
- William király fiai közt Jamie az egyetlen szörnyszülött- éneklik -, és
a király nagy bánatára ő az elsőszülött.
Sosem tetszett igazán ez a dal, mégpedig azért, mert emlékeztet
valakire. Olyasvalakire, aki Rhyia hercegnőhöz hasonlóan nem jelent
meg a ma esti bálon. Jaj, ne! Mégis!
Cardan herceg - Eldred nagykirály hatodik sarja, az összes közül a
legborzalmasabb - hosszú léptekkel felénk tart.
Valerian, Nicasia és Locke, a három legutálatosabb,
legfelfuvalkodottabb és leghűségesebb barátja a nyomában lohol. A
tömeg kettéválik és meghajol, mikor elhalad mellettük. Cardan szokás
szerint a homlokát ráncolja, a szeme alatt szénfekete csík, éjsötét
hajában aranykorona. Hosszú, sötét kabátját magas, cakkos gallér
szegélyezi, és az egészet csillagképek díszítik. Valerian sötétvörösben
pompázik, kézelőjén csiszolt rubinok csillognak, egy-egy csepp fagyott
vércsepp-nek tűnnek. Nicasia haja éppolyan kékeszöld, mint az óceán,
gyöngy-diadém díszíti a frizuráját. Fonatain csillogó pókháló feszül.
Locke érkezik utolsóként, unottnak tűnik, a haja éppolyan színű, mint
a rókák bundája.
- Nevetségesek - jegyzem meg Tarynnek, aki követi a pillantásomat.
Sajnos nem tagadhatom, hogy ugyanakkor gyönyörűek is. A
tündérurak és - hölgyek elbűvölőek, épp, mint a róluk szóló dalokban. Ha
nem mellettük tanulok, ha nem tudnám első kézből, mekkora csapást
jelentenek azok számára, akik bosszúságot okoznak nekik, valószínűleg
én is annyira odáig lennék értük, mint mindenki más.
- Vivi szerint Cardannak farka van - suttogja Taryn. - Látta, amikor
együtt úszott vele és Rhyia hercegnővel a tóban a legutóbbi holdtöltekor.
Elképzelni nem tudom, hogy Cardan tavakban úszkáljon, a vízbe
ugráljon, lefröcsköljön másokat, netalántán nevessen mások szenvedésén
kívül bármi egyében.
- Farka? - visszhangzom.
 Hitetlenkedő mosoly ül ki az arcomra, ám azonnal le is olvad, amikor
rájövök, hogy Vivi nekem nem mesélte el, pedig napok teltek el azóta. A
három nem valami jó szám testvérek szempontjából. Valaki mindig
kimarad.
- Még pamacs is van a végén! Feltekeredik a ruhája alá, aztán
ostorként csattan. - Taryn kacarászik, alig értem, amit ezután mond. -
Vivi is szeretne egyet.
- Pedig jobb, hogy nincs neki - jelentem ki határozottan, bár semmi
okom ellenségesen viselkedni, nem zavar az ilyesmi.
Cardan és a csatlósai túl közel járnak ahhoz, hogy továbbra is róluk
pletykálhassunk. Lesütöm a szemem. Bár gyűlölök így tenni, mégis fél
térdre ereszkedem, lehajtom a fejemet. Taryn hasonlóképpen tesz. A
fogamat csikorgatom. Körülöttünk mindenki tiszteletét fejezi ki.
Ne nézz ránk, fohászkodom magamban. Ne nézz ide!
Valerian menet közben megragadja az egyik fonott szarvamat.
Miközben a többiek továbbhaladnak, ő vicsorogva néz rám.
- Azt hitted, nem veszlek észre? Az ikertestvéreddel együtt kitűntök a
tömegből - hajol közelebb. Mézbortól bűzlik a lehelete. Ökölbe szorítom
a kezemet, és pontosan tudom, hol a késem. Ennek ellenére nem nézek a
szemébe. - Nincs még egy ilyen unalmas haj, még egy ilyen
semmitmondó arc.
- Valerian! - kiált érte Cardan herceg.
Már így is mogorván bámul, és amikor meglát, még inkább résnyire
szűkül a szeme.
Valerian jó erősen meghúzza a fonatomat.
Összerezzenek, hasztalan düh tombol a gyomromban. Valerian
felnevet, majd továbbáll.
A dühöm szégyenné válik. Azt kívánom, bár ellöktem volna a kezét,
pedig azzal csak rontottam volna a helyzeten.
Taryn észreveszi, hogy nyomaszt valami.
- Mit mondott? - kérdezi.
Válasz helyett a fejemet rázom.
Cardan egy hosszú, rézszín hajú, apró lepkeszárnyú fiú mellett áll. A
fiú nem hajolt meg, csak nevet, mire Cardan nekiesik, ökle egyetlen
szempillantás alatt a fiú állkapcsába csapódik, aki elterül. Esés közben
Cardan elkapja az egyik szárnyát. Papírként szakad szét. A fiú vékonyka
cérnahangon sikít. Összegömbölyödik a földön, az arcára tisztán
kirajzolódik a kín. Vajon a tündérszárnyak visszanőnek? Ha egy pillangó
szárnyát letépik, többé sosem repül.
A körülöttünk lévő udvaroncok a szájukat tátják és felvihognak, ám
mindez csupán egy másodpercig tart. Ezután visszatérnek a tánchoz, a
daloláshoz, folytatódik a mulatság.
Ők már csak ilyenek. Ha valaki Cardan útjába kerül, azonnal brutális
büntetésben részesül. Van, aki nem tanulhat többé a palotában, sőt az
udvarból is száműzik. Kínok között. Összetörve.
Cardan otthagyja a fiút, szemmel láthatóan nem érdekli a
továbbiakban, én pedig hálás vagyok, hogy van öt, nála ezerszer jobb
bátyja és nővére. Gyakorlatilag garantálható, hogy sosem kerül a trónra.
Nem szívesen gondolok bele, milyen lenne, ha még több hatalomhoz
jutna.
Még Nicasia és Valerian is aggodalmasan néz össze. Valerian vállat
von, majd Cardan nyomába szegődik. Ám Locke megáll a fiú mellett,
lehajol, és talpra segíti.
A fiú barátai odasietnek, hogy elvezessék őt, és ebben a pillanatban,
teljesen megdöbbentő módon, Locke felnéz. Homokszínű rókatekintete
az enyémbe fúródik, és tágra nyílik a szeme a meglepődéstől.
Földbe gyökerezik a lábam, zakatol a szívem. Felkészülök a
következő adag megvetésre, csakhogy felfelé görbül a szája széle. Rám
kacsint, mintegy elismerve, hogy most rajtakaptam. Mintha közös titkot
őriznénk. Mintha nem tartana visszataszítónak, mintha ő nem hinné,
hogy a halandóságom fertőző.
- Ne bámuld már úgy! - pirít rám Taryn.
- Nem láttad... - fogok bele a magyarázatba, de az
ikertestvérem félbeszakít, megragadja a karomat, és a lépcső felé
ráncigál, a ragyogó sziklához, ahol elbújhatunk. Körme a bőrömbe
mélyed.
- Ne adj még több alapot a támadásra! - dorgál tovább.
Olyan hevesen reagál a történtekre, hogy kiszakítom a kezéből a
karomat. Dühödt félholdak vöröslenek a körmei nyomán.
Visszapillantok, oda, ahol Locke állt, de már elnyelte a tömeg.
 Hajnalhasadtakor kinyitom a szobám ablakát, hogy a hűvös levegő
maradéka beáramolhasson. Leveszem az udvari ruhámat. Mintha minden
porcikámat lángnyelvek nyaldosnák. A bőröm feszül, a szívem hevesen
zakatol.
Rengetegszer jártam már az udvarban. Sokkal borzalmasabb
dolgoknak voltam szemtanúja annál, hogy valakinek eltépik a szárnyát,
vagy engem megaláznak. A tündérek képtelenek hazudni, így
tökéletesítették a fondorlatok és a kegyetlenkedés művészetét. Torz
szavak, csínyek, bizonyos tények elhallgatása, talányok,
botrányok... Ráadásul képesek ősrégi sérelmekért bosszút állni, amikor
már maguk sem emlékeznek pontosan a történtekre. A vihar nincs olyan
szeszélyes, a tenger olyan háborgó, mint ők.
Madoc úgynevezett redcap, vörös sapkás goblinfajta, éppannyira
szüksége van a vérontásra, mint sellőnek a tenger sójára. Minden csata
után rituálisan az ellenségei vérébe mártja a fejfedőjét. Láttam már az
ominózus darabot, üveg alatt tartja a fegyvertárban. Az anyaga merev, és
már-már feketére színezte a barnásvörös vér, csupán egykét zöld folt
tarkállik rajta.
Néha lemegyek megbámulni, próbálom kivenni a szüléimét az
odaszáradt vérfoltokban. Bár éreznék valamit a különös émelygésen
kívül! Többet akarok, ám minél többször nézem, annál kevesebbet érzek.
Most is fontolóra veszem, hogy lemegyek a fegyvertárba, de végül
mégsem teszem. Csak állok az ablakom előtt, bátor lovagnak képzelem
magam, boszorkának, aki az ujjába rejtette a szívét, majd levágta azt.
- Olyan fáradt vagyok - szólalok meg hangosan. - Olyan
nagyon fáradt.
Sokáig ülök ott, figyelem, ahogy a felkelő nap bearanyozza a vidéket,
hallgatom az apály hullámait, és ekkor hirtelen az ablakomra száll
valami. Először bagolynak tűnik, de házimanószeme van.
- Mitől fáradtál úgy el, húsom? - érdeklődik.
Felsóhajtok, és most az egyszer őszintén válaszolok.
- Belefáradtam, hogy tehetetlen vagyok.
A házimanó alaposan szemügyre veszi az arcomat, majd elröppen az
éjszakába.

Átalszom a napot, és zavarodottan ébredek. Nagy nehezen

kiverekedem magam az ágyam hímzett baldachinfüggönyei közül. Az
arcom egyik felére odaszáradt a nyál.
Már vár a fürdő, de a víz langyossá vált. A szolgálók jöttek, majd
elmentek. Ettől függetlenül belemászom a kádba, és az
arcomra fröcskölöm a vizet. Tündérföldén mindenkinek vasfű-,
zúzottfenyő-, száradt vér vagy selyemkóró-illata van. Én leginkább
hónaljszagtól és savanyú lehelettől bűzlöm, ha nem suvickolom magam
tisztára.
Amikor Toprongy bejön, hogy meggyújtsa a lámpásokat, már
öltözöm, megyek az órámra, ami késő délután kezdődik, és jócskán estig
elhúzódik. Szürke bőrcsizmát és tunikát húzok, rajta Madoc címerével:
tőr, csészeként oldalra fordított holdsarló és egyetlen csepp vér, ami a
selyemhímzés egyik sarkából hullik alá.
Odalent Taryn egyedül ül az étkezőasztalnál, kezében egy bögre
csalántea, és bannockot, skót zabkenyeret csipeget. Ma nem mondja,
hogy jó buliban lesz részünk.
 Madoc ragaszkodik hozzá - talán bűntudatból vagy szégyenből -,
hogy bennünket is tündérgyerekként kezeljenek. Hogy mi is ugyanolyan
oktatásban részesüljünk, hogy megkapjunk mindent, amit ők. Korábban
is került már hozzánk hasonló gyerek az udvarba, ám egyiküket sem
nevelték nemesként.
Madocnak fogalma sincs, mennyire utálnak bennünket emiatt.
Nem az, hogy hálátlan vagyok. Szeretek tanulni. Abban senki sem
akadályozhat meg, hogy helyesen feleljek a tanároknak, még ha
ők maguk néha ennek az ellenkezőjét tettetik is. A frusztrált
biccentést bő lére eresztett dicséretként fogadom. Kénytelen vagyok, sőt,
még örülök is neki, mert ez azt jelenti, hogy igenis idetartozom, akár
tetszik nekik, akár nem.
Régebben Vivi is velünk jött, ám mostanra beleunt, és nem
foglalkozik ilyesmivel. Madoc dühöngött, de tekintve, hogy a nővérem
gyűlöl mindent, amit ő helyesnek tart, így csak megerősítette
Vivit abban, hogy soha, de soha ne vegyen részt többé a tanórákon.
Próbált meggyőzni bennünket, hogy mi is maradjunk itthon, de
Tarynnel így sem tudjuk kezelni a tündérgyerekek áskálódását, hát még
akkor, ha nem járnánk órára, és nem fordulhatnánk Madochoz.
Miért gondolná hát a nevelőapánk, hogy képesek leszünk megállni a
helyünket az udvarban, ahol pontosan ugyanolyan ármánykodás folyik,
csak sokkal grandiózusabb és halálosabb formában?
Tarynnel elindulunk, csak úgy leng a kosarunk. Nem kell elhagynunk
Insmire-t, a nagykirály palotája is ezen a szigeten van, viszont
kénytelenek vagyunk elhaladni két másik, aprócska sziget, Insmoor, a
Kövek Szigete és Insweal, a Bánat Szigete mellett. Mindhármat félig víz
lepte köves utak és sziklák kötik össze, elég nagyok ahhoz, hogy az
ember átugrándozzon egyikről a másikra. Szarvasbikacsorda úszik
Insmoor felé, a legjobb legelőt keresik. Tarynnel elhaladunk az Álca-tó
mellett, át a tejnedves Tündéralmás távolabbi sarkán a sápatag, ezüstös
fatörzsek és kifehéredett levelek között. Innen látszanak a sziklás
barlangok közelében napozó sellők, pikkelyeik megcsillannak a késő
délutáni nap borostyánfényében.
A nemes gyerekek kortól függetlenül a palotában tanulnak a királyság
minden zugából érkező oktatóktól. Bizonyos délutánokon smaragdszínű
moszatszőnyeggel takart berkekben ücsörgünk, más estéken magas
tornyokban vagy fák lombkoronájában időzünk. Az égbolton mozgó
csillagzatokról és a különböző gyógy- és varázshatású növényekről
tanulunk, elsajátítjuk a madarak, virágok és emberek nyelvét, ahogyan a
tündérnépségét is (bár, bevallom, néha belebicsaklik a nyelvem),
elmondják, hogyan szőjünk rejtvényeket és hogyan sétáljunk könnyedén
a leveleken és cserjésen úgy, hogy ne csapjunk zajt, és ne hagyjunk
nyomot magunk mögött. Megtanítják, hogyan használjuk a hárfát és a
lantot, az íjat és a kardot. Tarynnel végignézzük, ahogy az igézést
gyakorolják. Pihenésképp háborúsdit játszunk a zöld mezőn, a fák széles
íve alatt.
Madoc megtanított, hogyan legyek méltó ellenfél akár egy fakarddal
is. Taryn is egész ügyes, bár ő nem gyakorol már. A néhány nap múlva
esedékes Nyári Tornán a királyi család előtt játszunk háborúsdit. Madoc
ajánlásával az egyik herceg vagy hercegnő talán lovaggá üt és testőrévé
fogad.
Úgy már Tarynt is védelmezhetem.
Megérkezünk az iskolába. Cardan herceg, Locke, Valerian és Nicasia
már a füvön heverészik jó néhány másik tündérrel egyetemben. Egy
szarvasagancsos lány - Poesy - épp azon kuncog, amit Cardan mondott
neki. Felénk sem pillantanak, amikor kiterítjük a pokrócunkat,
elővesszük a füzetünket, pennánkat és tintatartónkat.
Leírhatatlan megkönnyebbülés mindez.
A mai órát Orlagh, a mélytengeri királynő és a különböző
tündérkirályok és - királynők közötti, nehezen létrejött békének
szenteljük. Nicasia Orlagh lánya, itt nevelkedik a nagykirály udvarában.
Rengeteg óda szól Orlagh királynő szépségéről, ám ha a lánya egy
kicsit is hasonlít rá, akkor a személyiségéről nem sok jót lehet
elmondani.
Nicasia élvezi az órát, büszke a származására. Amikor az oktató rátér
a Termeszek udvarának Lord Roibenjére, elkalandozik a figyelmem.
Messze szállnak a gondolataim, harcmozdulatok kombinációján agyalok:
szúrás, döfés, hárítás, védés. Kardmarkolatként fogom a pennám, és
elfelejtek jegyzetelni.
A nap alacsonyan jár az égen, amikor Tarynnel kipakoljuk az
otthonról hozott kosarunk tartalmát, a kenyeret, a vajat, a sajtot és a
szilvát. Éhesen megvajazok egy szelet kenyeret.
Cardan elhalad mellettünk, és épp azelőtt rúg földet az ételre, hogy
beleharapnék. A többi tündér gúnyosan kacag. Amikor felpillantok rá, a
herceg kegyetlen örömmel néz, mint egy ragadozó madár, amelyik épp
azon tanakodik, felfalja-e az aprócska egeret. Magas nyakú tunikáját
hímzett tövisek díszítik, ujjain gyűrűk csillannak. Alaposan begyakorolt
megvető mosoly torzítja az arcát.
A fogamat csikorgatom. Azt mondogatom magamnak, hogy ha nem
veszem fel a piszkálódását, akkor megunja. Elmegy. Egy kicsit még
bírom, néhány nap még belefér.
- Valami baj van? - érdeklődik Nicasia negédesen. Odalép Cardan
mellé, és átkarolja a vállát. - Föld. Onnan jöttél, halandó. Oda is fogsz
visszatérni hamarosan. Harapj egy nagyot!
- Kényszeríts! - bukik ki a számon, még mielőtt meggondolhatnám
magam.
Nem a legjobb visszavágás, már izzad is a tenyerem. Taryn ledöbben.
- Ugye tudod, hogy megtehetném?- kérdezi Cardan
vigyorogva, mintha semmi sem okozna számára nagyobb örömet.
Hevesebben ver a szívem. Ha nem viselnék berkenyebo- gyóláncot,
varázsigével elhitetné velem, hogy a föld a legízletesebb finomság
a világon. Kizárólag Madoc rangja miatt fontolja meg Cardan a döntését.
Nem mozdulok, nem érintem meg a ruhám alá rejtett nyakláncot, aminek
segítségével talán kivédhetem az igézést. Az egyetlen reményem az,
hogy nem veszi észre, és nem tépi le rólam.
Az aznapi oktatónkra pillantok, ám az idős kelta kohold, a phooka
beletemetkezik a könyvébe.
Mivel Cardan hercegnek született, szinte biztos, hogy soha senki nem
feddte meg, senki sem fogta vissza. Nem tudhatom, milyen messzire
képes elmenni, hogy mit engednek meg neki az oktatók.
- Ezt, gondolom, nem akarod - csatlakozik a beszélgetéshez Valerian
tettetett együttérzéssel, és még több földet rúg az ebédünkre.
 Nem is vettem észre, hogy idejött. Egyszer ellopott tőlem egy
ezüsttollat, ám Madoc rubinokkal kirakottat ajándékozott nekem helyette
a saját íróasztaláról. Ettől Valerian úgy feldühödött, hogy hátulról fejbe
vágott a fa gyakorlókardjával.
- Mi lenne, ha megígérnénk, hogy egész délután kedvesek
leszünk hozzátok, csak annyit kell tennetek, hogy megesztek mindent,
ami a kosaratokban van? - Széles, hamis mosoly kúszik az arcára. -
Hát nem akartok velünk barátkozni?
Taryn lesüti a szemét. Nem, válaszolnám legszívesebben. Nem
akarunk veletek barátkozni.
Nem felelek, ám nem is szegem le a tekintetemet. Egyenesen Cardan
szemébe nézek. Tisztában vagyok vele, hogy az égvilágon semmit sem
mondhatok, amivel megállíthatom őket. Semmiféle hatalmam nincs itt.
Csakhogy úgy tűnik, ma képtelen vagyok lenyelni a saját
tehetetlenségem miatt érzett dühömet.
Nicasia kihúzza az egyik hajtűmet, amitől a fonatom a nyakamra
hullik. Hiába ütöm el a kezét, túl gyorsan mozdul.
- Ez meg mi? - Magasra tartja az arany hajtűt, a tetején aprócska
galagonyabogyó-mintával. - Loptad? Azt hitted, csinosabb leszel tőle?
Azt hitted, olyan leszel, mint mi?
Az arcomba harapok. Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők.
Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. Valerian haja
olyan fényesen csillog, mint a tisztított arany. Nicasia hosszú végtagjai
tökéletes alakúak, az ajka korallrózsaszín, a haja a tenger legmélyebb,
leghidegebb részeit idézi. A Valerian mögött ácsorgó néma, rókaszemű
Locke arcán tudatos közöny ül, az álla éppolyan hegyes, mint a füle. És
Cardan még náluk is lenyűgözőbb, a haja hollószárnyhoz hasonló,
szivárványszínekben pompázik, az arccsontja olyan élesen kiugrik, hogy
bármelyik lány szívét kivághatná a segítségével. Őt gyűlölöm legjobban.
Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor
nézem.
- Sosem leszel olyan, mint mi - jelenti ki Nicasia.
Persze hogy nem.
- Jaj, hagyjuk már! - nevet fél Locke könnyedén, és a derekánál lógva
magához húzza Nicasiát. - Menjünk, hadd éljék csak a nyomorult
életüket!
- Jude nagyon sajnálja - mentegetőzik Taryn gyorsan. - Mindketten
nagyon sajnáljuk.
- Bebizonyíthatja, mennyire sajnálja - feleli vontatottan Cardan. -
Mondd meg neki, hogy semmi keresnivalója a Nyári Tornán.
- Félsz, hogy megnyerem? - kérdezem nem túl bölcsen.
- Halandóknak semmi keresnivalója ott - tájékoztat jeges hangon. -
Lépj vissza, vagy megkeserülöd!
Szólásra nyitom a számat, de Taryn megelőz.
- Beszélek vele! - ígéri. - Hiszen csak játék az egész!
Nicasia nagylelkű mosollyal ajándékozza meg a nővéremet. Valerian
kihívóan végigméri Tarynt, a szeme elidőzik a domborulatain.
- Úgy van, csak játék az egész - bólint.
Cardan a szemembe néz, és tudom, hogy még nem végeztünk,
egyáltalán nem.
- Miért viselkedtél ilyen kihívóan? - von kérdőre Taryn, miután
a négyes elvonul elkölteni a saját gondosan előkészített ebédjét. -
Ostobaság visszabeszélni neki.
Kényszeríts!
Félsz, hogy megnyerem?
- Tudom - válaszolom. - Befogom. Csak... feldühített.
- Jobb lenne, ha inkább félnél tőle - tanácsolja, és a fejét
rázva összepakolja ehetetlenné vált ebédünket.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni korgó gyomromat.
Tudom, hogy azt akarják, féljek. Aznap délután, a háborúsdi alatt
Valerian elgáncsol, és Cardan ocsmányságokat súg a fülembe. A
sok eséstől, rúgástól kék-zöld foltok tarkítják a bőrömet.
Csakhogy egy dologról fogalmuk sincsen: igen, megrémítenek, de
azóta félek, hogy idekerültem. A szüleim gyilkosa nevelt fel,
szörnyetegek között. Együtt élek ezzel a félelemmel, beleivódott a
csontjaimba. Csak épp ügyet sem vetek rá. Ha kimutatnám, hogy
zavar, sosem bújnék ki a bagolytollakkal tömött takaróm alól, ott
rejtőznék Madoc erődjében örökké. Addig sikítanék az ágyban
fekve, amíg semmi sem marad belőlem. Erre viszont nem vagyok
hajlandó. Szó sem lehet róla!
Nicasia téved velem kapcsolatban. Nem pusztán jól akarok szerepelni
a tornán, mintha én is tündér lennék. Nyerni akarok. Nem akarok olyan
lenni, mint ők.
A szívem legmélyén arra vágyom, hogy felülkerekedjek rajtuk.
 Hazafelé Taryn megáll szedret szedni az Álca-tó mellett. Letelepszem
egy kőre a holdfényben, és szándékosan nem nézek a vízbe. A tó nem a
saját arcomat mutatná, hanem olyasvalakiét, aki egykor belenézett vagy
valamikor a jövőben bele fog nézni. Kislányként egész napokat töltöttem
itt, bámultam a különböző tündéreket, és abban reménykedtem, hogy egy
nap megpillantom az édesanyámat.
Végül már túlságosan fájt, így feladtam a próbálkozást.
- Visszalépsz a tornától? - érdeklődik Taryn, majd egy marék
gyümölcsöt töm a szájába.
Folyton éhesek vagyunk. Már magasabbra nőttünk, mint Vivi, a
csípőnk szélesebb, a mellünk nagyobb.
Felnyitom a kosaram, és előhúzok egy koszos szilvát. Megtörlöm a
felsőmben, nagyjából még ehető. Lassan, a gondolataimba mélyedve
eszegetem.
- Mármint Cardan és a Bunkó-kör miatt?
Olyan arckifejezéssel néz rám, amilyen minden bizonnyal az én
arcomra is kiülne, ha ő csinálna valami elképesztően nagy ostobaságot.
- Tudod, hogy neveznek minket? - fakad ki. - Féreg-körnek!
A vízbe hajítom a magot, a fodrozódó víz elmossa az esetlegesen
megjelenő tükörképeket. Elmosolyodom.
- Egy varázserejű tóba szemetelsz - figyelmeztet Taryn.
- Elrothad - felelem. - Ahogyan mi is el fogunk. Igazuk van. Tényleg
mi vagyunk a Féreg-kör. Halandók vagyunk. Nem áll rendelkezésünkre
az örökkévalóság kivárni, hogy végre megengedjék, hadd csináljuk azt,
amit mi akarunk. Nem érdekel, ha nem tetszik nekik, akkor is részt
veszek a tornán. Ha lovaggá ütnek, többé nem bánthatnak.
- Szerinted Madoc megengedi? - kérdezi Taryn. Otthagyja a bokrot,
már vérzik a keze a tüskéktől. - Hagyná, hogy valaki másnak felelj?
- Mi egyébért tanított volna ki? - kérdezek vissza.
Szótlanul, egyszerre lépkedve hazaindulunk.
- Engem hiába - rázza a fejét. - Én szerelmes leszek.
Meglepetésemben felnevetek.
- Csak mert úgy döntöttél? Azt hittem, ez nem így működik. Hogy a
szerelem akkor talál rád, amikor a legkevésbé sem számítasz rá, mint
amikor hátulról fejbe kólintanak.
- Igenis így döntöttem - jelenti ki.
Felmerül bennem, hogy megemlítem a legutóbbi elhatározását
(miszerint jól fogjuk érezni magunkat a bálon), de azzal csak
feldühíteném. Inkább elképzelem, kivel szerethetnének egymásba.
Talán egy sellővel, aki megajándékozza a víz alatt lélegzés képességével,
a fejére gyöngykoronát tesz, és víz alatti ágyába viszi.
Ami azt illeti, csodásán hangzik. Talán mégis rossz döntéseket hozok.
- Mennyire szeretsz úszni? - érdeklődöm.
- Mi van? - kérdez vissza.
- Semmi - legyintek.
Sejti, hogy ugratom, ezért belém könyököl.
A Csavaros-rengetegen át megyünk, a girbegurba fák között, ugyanis
a Tündéralmás veszélyes éjszaka. Megállunk, hogy elengedjünk néhány
gyökérembert, már csak az hiányozna, hogy ránk lépjenek. A vállukat
moha fedi, egészen fakérges arcukig fut. Szél fütyül a bordáik között.
Szemet gyönyörködtető, ünnepélyes menetet alkotnak.
- Ha olyan biztos vagy benne, hogy Madoc megengedi, miért
nem kérdezted meg tőle? - suttogja Taryn. - Három nap, és kezdődik
a torna.
Bárki részt vehet a Nyári Tornán, de ha lovag akarok lenni, akkor zöld
szalagot kell viselnem a mellkasomon. És ha Madoc nem engedi, akkor
nem számít, milyen tehetséges és ügyes vagyok. Nem számítok majd
lovagjelöltnek, és nem is választhatnak ki.
A gyökéremberek miatt szerencsére nem tudok válaszolni, különben
kénytelen lennék elismerni, hogy Tarynnek igaza van. Azért nem
járultam még Madoc elé, mert rettegek a válaszától.
Amikor hazaérünk, kinyitjuk a cirádás vasdísszel tarkított hatalmas
faajtót, és azonnal halljuk, hogy valaki sikít, mintha veszélyben lenne.
Torkomban dobogó szívvel loholok a hang irányába, de csak Vivi az a
szobájában. Egy sereg aprótündérrel hadakozik. Könnyedén
kislisszannak mellettem a folyosóra, Vivi pedig az ajtófélfának hajítja a
könyvet, amivel eddig kergette őket.
- Most nézd meg! - kiabál Vivi a szekrényére mutatva. - Nézd meg,
mit tettek!
A szekrényajtó tárva-nyitva, kilátszik egy rakás holmi, amit a
halandók világából loptak: gyufásskatulyák, újságok, üres üvegek,
regények, fényképek. Az aprótündérek ágyakká és asztalokká alakították
a gyufásskatulyákat, szétszabdalták az összes papírt, és kirángatták
a könyvek lapjait, hogy ott húzzák meg magukat. Teljesen ellepték a
szekrényt.
Ám engem inkább a rengeteg kacat lep meg, és hogy egy csomó
teljesen értéktelen. Kukába való holmik. Emberi szemét.
- Mi ez az egész? - lép be Taryn is a szobába.
Lehajol, és felvesz egy fényképsort, amit csak egy kicsit rágtak meg
az aprótündérek. Egymás után készültek a képek, olyasmi, amit
igazolványkép-automatában csinál az ember. Mindegyiken Vivi
látható, amint átkarol egy rózsaszín hajú, vigyorgó halandó lányt.
Talán nem Taryn az egyetlen, aki úgy döntött, szerelmes lesz.

Este mindannyian a mind a négy oldalt sípon játszó faunokkal és

táncoló koboldokkal díszített, hatalmas étkezőasztalhoz ülünk. Középen
vastag gyertyák égnek, mellettük kőből vésett vázában madársóska. A
szolgálók jócskán megrakott tányért raknak elénk. Friss lóbabot,
gránátalmamaggal meghintett vadhúst, vajjal tálalt grillezett sebes
pisztrángot, keserű gyógynövényekből készült salátát
eszünk, desszertnek pedig almasziruppal gazdagon meglocsolt mazsolás
süteményt. Madoc és Oriana fehérbort iszik, mi, gyerekek, vízzel
hígítjuk a sajátunkat.
Taryn és én egy tálka sót is kapunk.
Vivi a vadhúsba szúrja a kését, majd lenyalja a vért a pengéről. Az
asztal túloldalán Oak vigyorogva figyeli, utánozná Vivit, de
Oriana gyorsan kikapja a kezéből az evőeszközt, mielőtt felvágná a
nyelvét. Oak kuncog, majd megragadja a húst, és éles fogaival leharap
belőle egy darabot.
- A király hamarosan visszavonul, és átadja a trónt az egyik
gyerekének - szólal meg Madoc körbepillantva. - Valószínűleg Dain
herceget választja.
Nem számít, hogy Dain a harmadik szülött, az uralkodó maga
választja meg az utódját, így biztosítják Elfhon megingathatatlanságát.
Az első nagykirálynő, Mab koronát kovácsoltatott magának. A legendák
szerint a kovács a Grimsen névre hallgatott, és bármit elkészített fémből:
trillázó madarakat, nyakra csúszó láncokat, a mindig célba érő
ikerkardokat, a Szívszaggatót és a Szívhezszólót. Mab királynő koronáját
varázslatos módon úgy készítette, hogy az csak egyik vérrokonról a
másikra szállhat, töretlen vérvonallal. A koronával együtt jár az összes
előző tulajdonos vazallusának esküje is. Bár az uralkodó alattvalói
minden koronázásnál összegyűlnek és megújítják esküjüket, a valódi
hatalom minden körülmények között a koronáé.
- Miért vonul vissza? - érdeklődik Taryn.
Vivi vigyora csúffá válik.
- A gyerekei unják, hogy még mindig életben van - jegyzi meg.
Madoc arcát düh torzítja. Mi Tarynnel nem merjük piszkálni, félünk,
hogy túlfeszítjük a húrt, Vivi azonban tökélyre fejlesztette ezt a játékot.
Amikor Madoc válaszol, kiül az arcára, mennyire türtőzteti magát.
- Kevés király uralkodott olyan jól és hosszan Tündérföldén,
mint Eldred. Úgy döntött, megkeresi az ígéret Földjét.
Amennyire én tudom, az ígéret Földje eufemista kifejezés a halálra,
bár a tündérek ezt sosem ismernék el. Azt mondják, onnan származik a
tündérnépség, és idővel oda térnek vissza.
- Szóval azt mondod, azért lép le a trónról, mert megöregedett?
- kérdezem, pedig nem tudom eldönteni, tiszteletlenségnek számítanak-e
a szavaim.
Bizonyos házimanók ráncos arccal születnek, mint az aprócska,
szőrtelen macskák, és vannak sima bőrű vízi tündérek, akiknek a kora
csupán ősrégi tekintetükből állapítható meg. Ki gondolná, hogy számít
nekik az idő?
Orianának nem tetszik a kérdésem, de nem is pisszeg le, szóval csak
nem voltam olyan nagyon udvariatlan. Persze, az is lehet, hogy nem vár
tőlem mást.
- Nem halunk meg, viszont egy idő után beleununk az életbe -
válaszol Madoc mély sóhajjal. - Háborúztam Eldred nevében. Porrá
zúztam a hűséget nem fogadó udvarokat. Csatába vezettem a csapatait a
mélytengeri királynő ellen. De Eldred már nem akar vért ontani. Hagyja,
hogy a zászlaja alatt összegyűltek kisebb vagy nagyobb mértékben
fellázadjanak, sőt, bizonyos udvarok visszautasítják a fennhatóságunkat.
Ideje hadba vonulni. Ideje új uralkodót koronázni, olyat, aki többet akar.
Oriana kissé értetlenül ráncolja a homlokát.
- A családod jobb szeretné, ha biztonságban lennél - jegyzi meg.
- Mire jó egy hadvezér csata nélkül? - Madoc nyugtalanul nagyot
kortyol a borából. Vajon milyen gyakran kell friss vérben mosnia a
sapkáját? - Az új királyt az őszi nap-éj egyenlőség estéjén koronázzák
meg. Ne aggódjatok! Gondoskodom a jövőnkről. Ti csak készüljetek
arra, hogy sokat táncoltok majd.
Az említett terven morfondírozom, amikor Taryn belém rúg az asztal
alatt. Rámeredek, mire mindkét szemöldökét felvonja.
- Kérdezd meg! - tátogja.
Madoc az ikertestvérem felé fordul.
- Igen?
- Jude szeretne kérdezni valamit - jelenti ki Taryn.
 Az egészben az a legrosszabb, hogy nyilván azt gondolja, segít.
Mély levegőt veszek. Madocnak jókedve van, legalábbis úgy tűnik.
- Sokat gondolkoztam a tornán. - Rengetegszer elképzeltem
már, ahogyan kiejtem ezeket a szavakat, ám most, hogy valóban
megteszem, nem úgy buknak ki belőlem, ahogyan szeretném. - Egész
jól bánok a karddal.
- Szerény vagy - feleli Madoc. - Kitűnően forgatod a pengét.
Biztató szavak. Tarynre nézek, visszafojtott lélegzettel figyel.
Mindenki néma csendben ül, kivéve Oakot, aki a tányérja oldalához
koccintja a poharát.
- Harcolni fogok a Nyári Tornán, és szeretném jelöltetni magamat a
lovagi címre - mondom ki végül.
Madoc felhúzza a szemöldökét.
- Ezt szeretnéd? Veszélyes vállalkozás.
Bólintok.
- Nem félek.
- Érdekes - feleli.
A szívem tompán lüktet a mellkasomban. Minden eshetőséget
végiggondoltam, leszámítva azt az egyet, hogy Madoc nem adja áldását.
- Szeretnék saját jogon az udvar tagja lenni - ütöm tovább a vasat.
- Te nem vagy gyilkos - torkoll le.
Összerezzenek, majd lassan a szemébe nézek. Aranyló macskaszeme
meg sem rezzen.
- De lehetnék - győzködöm tovább. - Egy teljes évtizede
erre készülök.
Azóta, hogy magadhoz vettél. Ezt persze nem mondom, bár nyilván
kiolvassa a tekintetemből.
Madoc szomorúan a fejét rázza.
- Ennek semmi köze a gyakorlás mennyiségéhez.
- De hát... - vitatkoznék tovább.
- Elég! Döntöttem - emeli fel a hangját, hogy belém fojtsa a szót. Egy
pillanatra mindketten elhallgatunk, majd megajándékoz egy békéltető
félmosollyal. - Vegyél részt nyugodtan a tornán, ha úgy tartja kedved, de
a zöld szalagot nem viselheted. Nem állsz még készen arra, hogy lovaggá
válj. A koronázás után kérdezz meg újra, ha még akkor is ezt akarod. Ha
pedig csak szeszély, akkor annyi idő bőven elég arra, hogy kinődd.
- Nem holmi szeszély!
Gyűlölöm, hogy ilyen kétségbeesetten cseng a hangom, de már olyan
régóta számolom a tornáig hátralévő napokat. Iszonyat tölt el a
gondolatra, hogy hónapokat várjak, aztán ismét visszautasítson.
Madoc kifürkészhetetlen pillantást vet rám.
- A koronázás után - ismétli.
Legszívesebben sikítanék.
Tudod te, milyen nehéz folyton lehajtott fejjel járni? Lenyelni az
összes sértést, elviselni a nyílt fenyegetést? Mégis megteszem.
Azt hittem, bizonyítottam, hogy szívós vagyok. Azt hittem, ha
látod, hogy legyőzök bármit, ami az utamba kerül, és mosolygok,
elismered, hogy méltó vagyok a lovagi címre.
Te nem vagy gyilkos.
Fogalma sincs, mi vagyok.
Talán én sem tudom. Talán sosem próbáltam kideríteni.
- Dain herceg nagyszerű király lesz - tereli gyorsan
kellemesebb témára a szót Oriana. - A koronázást egész havi bálozás
kíséri. Új ruhákra van szükségünk. - Úgy tűnik, Taryn és én is részesei
vagyunk a nagy tervnek. - Lenyűgöző ruhákra.
Madoc bólint, és a fogait kivillantva mosolyog.
- Igen, persze, amennyit csak szeretnél. Azt akarom, hogy a lehető
legcsinosabban fessetek, és a legtöbbet táncoljatok.
Igyekszem lassan lélegezni és csupán egyetlen dologra
összpontosítani. A gránátalmamagokat figyelem a tányéromon, rubinként
csillognak a vadhús vérében.
A koronázás után, ezt mondta Madoc. Erre koncentrálok hát.
Csakhogy olyan érzésem van, ez egyet jelent a soha szóval.
Szeretnék én is olyan udvari ruhát, mint amilyeneket Oriana
szekrényében láttam, gazdagon díszített arany és ezüst szoknyákat. Mind
gyönyörű, mint a hajnal. Erre is összpontosítok.
Csakhogy túl messzire szaladnak a gondolataim, elképzelem magamat
egy olyan gyönyörű ruhában, oldalamon karddal, teljesen másképpen, az
udvar valódi tagjaként, a Sólyom-kör lovagjaként. Cardan a terem másik
végében áll a király mellett, a színjátékomon kacag. Kinevet, mintha ő
tudná, hogy ez csupán képzelgés, sosem válik valóra.
A lábamba csípek, olyan erősen, hogy a fájdalom elmosson minden
ábrándot.
- Nektek is lyukasra kell táncolnotok a cipőtöket, ahogyan nekünk -
jegyzi meg Vivi felém és Taryn felé fordulva. - Le merném fogadni,
hogy Oriana most halálra aggódja magát, hiszen Madoc arra biztatott,
hogy táncolj, és így már nem állhat az utadba. Micsoda borzalom, még a
végén jól érzed majd magad!
Oriana vékony vonallá préseli az ajkát.
- Nem igazságos, hogy ilyesmit mondasz, ráadásul nem is igaz.
Vivi égnek emeli a tekintetét.
- Ha nem lenne igaz, nem mondanám.
- Elég legyen, mindenki hallgasson! - csap Madoc az asztalra, amitől
mind összerezzenünk ijedtünkben. - Koronázáskor sok minden
lehetséges. A változás szele fúj, és nincs értelme keresztbe tenni nekem.
Nem tudom, hogy most Dain hercegről beszél, a hálátlan lányairól
vagy esetleg mindkettőről.
- Csak nem attól félsz, hogy valaki meg akarja kaparintani a trónt? -
érdeklődik Taryn.
Hozzám hasonlóan őt is stratégának nevelték, mindenütt stratégiai
lépéseket és ellenintézkedéseket, rajtaütéseket és előnyszerzést lát.
Csakhogy velem ellentétben benne megvan Oriana tehetsége is, képes
úgy kérdezni, hogy közben kevésbé veszélyes vizekre evezzünk.
- Aggódjon emiatt a Smilax nemzetség - feleli Madoc, ám láthatóan
örül a kérdésnek. - Az biztos, hogy jó néhány alattvalójuk jobban örülne,
ha nem lenne sem Vérkorona, sem nagykirály. Az örökösnek nagyon kell
ügyelnie, hogy Tündérfölde hadserege elégedett maradjon. A tapasztalt
stratéga kivárja a megfelelő pillanatot.
- Te védelmezed a trónt. Csak olyasvalakinek lenne mersze támadni,
akinek nincs vesztenivalója - jegyzi meg Oriana mesterkélten.
- Mindig van mit veszteni - szólal meg Vivi, és Oak felé pillantva
grimaszol.
 A fiú kacarászik. Oriana a fia felé nyúl, ám végül nem érinti meg.
Igazából semmi rossz nem történt. Mégis csillanni látom Vivi
macskaszemét, és nem vagyok benne biztos, hogy Oriana feleslegesen
aggódik.
Vivi szeretné Madocot büntetni, ám az égvilágon semmit sem tud
tenni, csupán tüskeként szurkálja őt. Ez azt jelenti, hogy néha-néha
Oakot használva kínozza Orianát. Tudom, hogy Vivi szereti Oakot
(mégiscsak az öcsénk), de ez nem jelenti azt, hogy nem fog neki rossz
dolgokat tanítani.
Madoc ránk mosolyog, róla mintázhatnák az elégedettség szobrát.
Régebben azt hittem, észre sem veszi, miféle feszültségek alakultak ki a
családban, ám ahogy telt-múlt az idő, arra a következtetésre jutottam,
hogy az épphogy elkerült konfliktusok a legkevésbé sem zavarják.
Ezeket is élvezi, mint a nyílt háborút.
- Lehetséges, hogy egyetlen ellenségünk sem kifejezetten jó stratéga -
feleli végül.
- Reménykedjünk benne - bólint Oriana, bár a figyelme
másfelé kalandozik, most Oakot nézi, aki megemeli az anyja fehérboros
poharát.
- Úgy ám! - zárja le a témát Madoc. - Emeljük poharunkat
az ellenségeink hozzá nem értésére!
Felemelem a poharamat, koccintok Tarynnel, majd az utolsó cseppig
felhajtom az italomat.

Mindig van mit veszteni.

Egész hajnalban ezen gondolkozom, forgatom a szavakat az
elmémben. Végül, amikor már nem bírom a forgolódást, köntöst húzok a
hálóingemre, és kimegyek a késő reggeli napsütésbe. Vert aranyként
ragyog, fáj tőle a szemem, amikor letelepedem egy lóherével borított
részre az istálló mellett, és visszanézek a házra. Mielőtt Orianáé lett,
anyámat illette mindez. Nyilván fiatal volt, és szerelmes Madocba. Vajon
hogyan élte meg mindezt? Azt hitte, boldog lesz itt?
Mikor jött rá, hogy mégsem?
 Hallottam a pletykákat. Nem könnyű megtéveszteni a nagykirály
hadvezérét, állapotosán elszökni Tündérföldéről, aztán közel tíz éven
keresztül rejtőzködni. Egy másik nő megégett holttestét hagyta maga
mögött Madoc felperzselt birtokán. Azt senki sem mondhatja, hogy nem
bizonyította a szívósságát. Kis szerencsével Madoc sosem jött volna rá,
hogy életben van.
Úgy tűnik, neki sok vesztenivalója volt.
Ahogyan nekem is.
Na és akkor mi van?

- Ne menjünk ma órára! - vetem fel Tarynnek aznap délután. Már

felöltöztem, korán elkészültem. Bár nem aludtam, egyáltalán nem érzem
magam fáradtnak. - Maradjunk itthon!
Aggodalmasan pillant rám, miközben egy pixie-fiú, aki csupán
nemrég került Madoc adósainak sorába, koronát fon gesztenyebarna
hajából. Egyenes háttal ül az öltözőasztalánál, a ruhája csupa barna és
arany.
- Ha azt mondod, hogy ne menjünk, akkor valószínűleg el kellene.
Bármit tervezel is, ne csináld! Tudom, hogy csalódott vagy a torna miatt,
de...
- Nem számít - vágom rá, pedig persze hogy számít.
Annyira számít, hogy a lovagi cím reménye nélkül mintha megnyílt
volna alattam a föld, és most zuhannék.
- Lehet, hogy Madoc meggondolja magát. - Taryn utánam jön a
lépcsőn, majd megelőz, és felkapja mindkettőnk kosarát. - Legalább nem
kell szembeszegülnöd Cardannal.
Ellene fordulok, pedig egyáltalán nem az ő hibája.
- Tudod, miért nem engedi Madoc, hogy lovagnak
jelöltessem magam? Mert azt hiszi, gyenge vagyok!
- Jude! - figyelmeztet.
- Azt hittem, az lesz a legjobb, ha jól viselkedem, és betartom
a szabályokat - folytatom. - De elegem van abból, hogy gyenge vagyok.
Elegem van abból, hogy jó vagyok. Ideje másvalakivé válnom.
 - Csak az ostoba nem fél a rémisztő dolgoktól - feleli Taryn,
ami határozottan igaz, mégsem tántorít el.
- Ne menjünk ma órára! - kérem újra, de nem enged,
úgyhogy elindulunk az iskolába.
Taryn aggodalmasan figyel, miközben a háborús játék vezetőjével,
Fanddel, egy virágsziromkék bőrű pixie-lánnyal beszélek. Fand
emlékeztet, hogy holnap próbát tartunk a torna előtt. Az arcomba
harapva bólintok. Másoknak nem kell tudnia, hogy minden
reményem elveszett. Hogy valójában soha nem is reménykedhettem
semmiben.
Később Cardan, Locke, Nicasia és Valerian leül ebédelni, és
elszörnyedve kiköpik az ételt. Körülöttük kevésbé undok nemesifjak
ücsörögnek, mind kenyeret, mézet, kalácsot, galambpecsenyét,
bodzavirág-lekvárt, kétszersültet, sajtot és kövér szőlőfürtöket
eszegetnek. Csakhogy az ellenségeim kosarában minden egyes ételt
vastagon fedi a só.
Cardan elkapja a tekintetemet, és képtelen vagyok megállítani az
arcomra kúszó gonosz mosolyt. A szeme szénfeketén csillog, utálata élő-
lélegző lény, vibrál közöttünk, mint a levegő a fekete kövek fölött
verőfényes napsütésben.
- Teljesen elment a józan eszed? - ripakodik rám Taryn, és addig rázza
a vállamat, amíg felé nem fordulok. - Csak rontasz a helyzeten! Nem
véletlen, hogy senki sem veszi fel a kesztyűt ellenük.
- Tudom - felelem halkan, de képtelen vagyok letörölni a mosolyt az
arcomról. - A legkevésbé sem véletlen.
Jogosan aggódik, ugyanis hadat üzentem.
 Nem jól mesélem a történetet. Bizonyos dolgokat el kellett volna már
mondanom a Tündérföldén töltött gyerekkoromról. Leginkább
gyávaságból nem beszéltem róluk eddig. Nem szeretek ilyesmiken
gondolkozni. Csakhogy az a néhány fontos részlet rávilágíthat, miért
vagyok olyan, amilyen. Hogyan szivárgott be a félelem a csontjaim
mélyére. Hogyan tanultam meg ügyet sem vetni rá.
Három dolog, amit már el kellett volna mesélnem magamról, de eddig
nem tettem:

1. Kilencéves koromban Madoc egyik őre leharapta a bal kezem

gyűrűsujjának a végét. Odakint voltunk, és amikor sikítottam, úgy
meglökött, hogy bevertem a fejemet az istálló egyik faoszlopába. Ezután
végig kellett néznem, ahogy megrágja a leharapott darabkát. Közben
kifejtette, egészen pontosan mennyire gyűlöli a halandókat. Rengeteg
vért vesztettem, ki gondolná, hogy ennyi vér kifolyhat az ember ujjából.
Amikor végzett velem, elmagyarázta, hogy jobb, ha titokban tartom a
történteket, mert ha eljár a szám, szőröstül-bőröstül felfal. Így hát
természetesen egy szót sem szóltam. Egészen mostanáig.
 2. Tizenegy évesen az egyik unott nemes a bálon kiszúrta, hogy az
asztal alatt rejtőzöm. A lábamnál fogva kirángatott, hiába rúgkapáltam és
vergődtem. Szerintem fogalma sem volt, ki vagyok, legalábbis azt
mondogatom magamnak, hogy nem tudja. Megigézett, hogy igyák, így
hát ittam, a fűzöld tündérbor édes nektárként csordogált le a torkomon.
Körbetáncoltam velem a dombot. Eleinte jó móka volt, az a fajta rémes
szórakozás, amikor az ember félig azt kívánja, bár raknák már le, félig
pedig azzal foglalkozik, hogy szédül és hányingere van. Ám amikor már
egyáltalán nem éreztem jól magam, és rádöbbentem, hogy nem tudok
megállni, csak a rémület maradt. Kiderült, hogy a rettegésem éppolyan
jól szórakoztatja a nemest, mint bármi más. Elowyn hercegnő talált rám a
bál végén, hánytam és zokogtam. Egyetlen árva kérdést sem tett fel,
nem érdekelte, mi történt, csupán elveszett kabátként átadott Orianának.
Sosem mondtuk el Madocnak. Mi értelme lett volna? Mindenki, aki
látott, valószínűleg azt hitte, mesésen szórakozom.

3. Amikor tizennégy éves voltam, Oak pedig négy, megigézett. Nem

szándékosan, vagy legalábbis akkor nem igazán értette még, hogy miért
nem szabad. Nem volt rajtam semmilyen védőfüzér, épp akkor jöttem ki
a kádból. Oak nem akart lefeküdni. Először babázni akart, én pedig
engedelmeskedtem. Aztán rám parancsolt, hogy kergessem, úgyhogy
fogócskáztunk a folyosón. Ezután rájött, hogy akár fel is pofozom
magamat, ha neki úgy tetszik, és bizony tetszett is. Toprongy bukkant
ránk, órákkal később, elég volt egyetlen pillantást vetnie kivörösödött
arcomra és könnyes szememre, máris rohant Orianáért. Oak
hetekig kuncogva próbált megigézni, hogy szerezzek neki édességet,
emeljem a fejem fölé, vagy köpjek az étkezőasztalra.
Bár sosem jött össze neki, és attól kezdve mindenhol ber-
kenyebogyófüzért viselek, hónapokon keresztül legszívesebben a földhöz
szegeztem volna, amikor megláttam. Oriana sosem bocsátotta meg, hogy
visszafogtam magam, szerinte ez azt jelenti, hogy később állok bosszút.

Elmondom, miért nem szeretem ezeket a történeteket: rávilágítanak,

mennyire törékeny vagyok. Nem számít, mennyire elővigyázatosan
viselkedem, végül úgyis hibázni fogok. Törékeny vagyok. Halandó.
Ezt gyűlölöm a leginkább.
Még ha valami csoda folytán föléjük is kerekednék, sosem fogok
közéjük tartozni.
 Nem kell sokáig várnom a megtorlásra.
A délután hátralévő részében és az este elején történelmet hallgatunk.
Egy macskafejű goblin, Yarrow balladákat szaval és kérdéseket tesz fel.
Minél több helyes választ adok, Cardan annál dühösebb. Nem titkolja a
bosszúságát, egyre csak arról magyaráz Locke-nak, mennyire unalmasak
ezek az órák, és vicsorog az oktatóra.
Most az egyszer azelőtt végzünk, hogy teljes sötétségbe borulna a
vidék. Tarynnel hazaindulunk, az ikrem rendre aggódó pillantásokat vet
rám. A naplemente fénye átszűrődik a fák között. Nagy levegőt veszek,
mélyen magamba szívom a tűlevelek illatát. Különös nyugalmat érzek,
pedig hatalmas ostobaságot követtem el.
- Ez nem te vagy - szólal meg végül Taryn. - Nem szokásod
kötözködni.
- Hiába próbáljuk megenyhíteni őket, nem sikerül. - A csizmámmal
odébb rúgok egy követ. - Minél több mindent megengedünk, annál
többet követelnek.
- Akkor most mi lesz? Illemre tanítod őket? - Taryn mélyet sóhajt. -
Még ha valakinek magára kellene is vállalnia ezt a feladatot, ne te legyél
az önként jelentkező.
 Igaza van. Tudom, hogy igaza van. A ma délutáni szédítő düh idővel
semmivé foszlik, és megbánom majd, amit tettem. Egy hosszú, kiadós
alvás után minden bizonnyal pont ugyanúgy rettegek majd, mint Taryn.
Még több bajt hoztam a fejemre, nem számít, milyen jólesett az
önérzetemnek.
Te nem vagy gyilkos.
Ennek semmi köze a gyakorlás mennyiségéhez.
Most mégsem bánom. A szakadékba vetettem magam, így hát zuhanni
akarok.
Szólásra nyitom a számat, de valaki befogja. Ujjak mélyednek a
számat szegélyező bőrrétegbe. Odaütök, megfordulok, és látom, hogy
Locke elkapja Taryn derekát. Valaki a csuklómat szorítja. Kiszabadítom
a számat és sikítok, ám Tündérföldén a sikolyok olyanok, mint a
madárcsicsergés, túl gyakoriak ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.
Nevetve áttaszigálnak bennünket az erdőn. Valamelyik fiú
csatakiáltást hallat. Locke mintha valami olyasmit mondana, hogy
mindjárt vége a mókának, de nem igazán hallom a nagy vigadozásban.
Aztán valaki a vállamnál fogva előretaszít, és hirtelen elnyel a
dermesztőén hideg víz. Köpködve igyekszem levegőhöz jutni. Sár-és
nádíze van a számnak. Feltápászkodom. Derékig ér a folyó vize, de a
sodrás a mélyebb, veszélyesebb rész felé húz bennünket. Lábamat a
folyómeder sarába vájom, hátha úgy nem sodor magával a víz. Taryn egy
sziklába kapaszkodik, vizes a haja. Biztos megcsúszott.
- Vízitündérek élnek a folyóban - tájékoztat Valerian. - Ha nem jöttök
ki, mielőtt rátok találnak, lehúznak, és ott tartanak. Belétek mélyesztik
éles fogaikat. - Harapást imitál.
Mind ott vannak a folyóparton, Cardan áll a legközelebb, mellette
Valerian. Locke a nádbuzogányokat és a sást simogatja, úgy tűnik,
máshol járnak a gondolatai. Most nem kedves. Mintha untatnák a barátai
is, mi is.
- A vízitündérek már csak ilyenek, nem tehetnek a természetük ellen -
jegyzi meg Nicasia, és lábával az arcomba fröcsköli a vizet. - Ahogy ti
sem tudtok majd mit tenni a fulladás ellen.
Még mélyebbre fúrom a lábam a sárban. Tiszta víz a cipőm, nehéz így
mozogni, ám a sár egy helyben tart, így végre szilárdan állok, fogalmam
sincs, hogyan juthatnék el Tarynhez anélkül, hogy megcsúsznék.
Valerian a földre szórja a táskánk tartalmát. Nicasiával és Locke-kal a
vízbe hajigálnak mindent. A bőrkötéses füzetemet. A vízben szétmálló
papírtekercseket. A balladákat és történeteket tartalmazó könyvek
hatalmas csobbanással érkeznek a vízbe, majd megakadnak két kő
között, és többé nem moccannak. A gyönyörű tollam és tollhegyeim a
folyó fenekén csillognak. A tintatartóm széttörik a köveken,
karmazsinvörössé válik tőle a víz.
Cardan engem figyel. Bár egyetlen ujját sem mozdítja, tudom, hogy
mindez az ő műve. A szemében Tündérfölde végtelen idegensége csillan.
- Jó móka? - kiáltok ki a partra. Olyan dühös vagyok, hogy rettegni
már nem marad erőm. - Jól szórakoztok?
- Csodásán - feleli Cardan.
Tekintete a vízben tanyázó árnyakra siklik. Csak nem vízitündérek?
Fogalmam sincs. Taryn felé menetelek.
- Csak játszunk - jelenti ki Nicasia. - De néha túl hevesek vagyunk a
játékszereinkkel. És olyankor tönkremennek.
- Nem mi magunk fojtunk bele a vízbe - kiáltja Valerian.
Megcsúszom a sikamlós köveken, és tehetetlenül sodródom, egyre
csak nyelem a saras vizet. Pánikba esem, a tüdőmből bugyborékolva tör
fel a levegő. Kinyújtom a kezem, és sikerül megkapaszkodnom egy fa
gyökerében. Levegőért kapkodva, köhögve visszanyerem az
egyensúlyomat.
Nicasia és Valerian nevet. Locke arckifejezése kifürkészhetetlen.
Cardan egyik lába már a nádasban, mintha közelebbről szemügyre
akarná venni á helyzetet. Dühösen, köpködve igyekszem
vissza Tarynhez, aki előrejön, elkapja a kezemet, és erősen megszorítja.
- Azt hittem, megfulladsz - szólal meg hisztérikus hangon.
- Minden rendben - jelentem ki. Lábamat a sárba vájom,
majd lehajolok egy kőért. A kezembe akad egy nagyobb,
megemelem. Zöld, és csúszik az algától. - Ha ránk támadnak a
vízitündérek, felveszem velük a harcot.
- Ne gyere többet! - szólal meg Cardan. Egyenesen rám néz.
Tarynt egyetlen pillantásra sem méltatja. - Sosem lett volna szabad
velünk együtt tanulnod. Felejtsd el a tornát! Mondd meg Madocnak,
hogy nem tartozol közénk, mi fölötted állunk! Tedd meg, és akkor
megmentelek!
Rámeredek.
- Csak annyit kell tenned, hogy beleegyezel - folytatja. - Ennyire
egyszerű.
A nővéremre nézek. Az én hibám, hogy vizes és retteg. A folyó vize a
meleg nyári nap ellenére is hideg, a sodrása erős.
- És akkor Tarynt is megmented?
- Ó, szóval érte megtennéd? - Cardan pillantása mohó, felemészt. -
Ettől nemesebbnek érzed magad? - Elhallgat, és a ránk telepedő
némaságban kristálytisztán hallom, hogy Taryn lélegzete elakad. -
Így van?
A vízitündéreket keresem, mozdulnak-e az árnyak.
- Inkább mondd meg, mit akarsz, mit érezzék! - felelem.
- Érdekes. - Még közelebb lép, leguggol, és így már egy vonalba kerül
a szemünk. - Olyan kevés a gyerek Tündérföldén, és közöttünk
nincsenek ikrek. Olyan érzés, mintha kettő lenne belőled, vagy mintha
félbevágtak volna?
Nem válaszolok.
A háttérben Nicasia Locke karjába fonja a sajátját, és a fülébe súg
valamit. A fiú metsző pillantást vet rá, mire Nicasia az ajkát biggyeszti.
Talán nem tetszik nekik, hogy nem faltak még fel bennünket.
Cardan a homlokát ráncolja.
- Ikertestvér - fordul a herceg Tarynhez. Az ajkán ismét
mosoly játszik, mintha egy borzalmas gondolat örömet okozna neki. -
Te hoznál érte ugyanolyan áldozatot? Derítsük ki! Nagylelkű
ajánlatom van a számodra. Mássz ki a partra, csókolj meg kétoldalt!
Utána, ha nem véded a húgodat sem szóval, sem tettel, nem tartalak
felelősnek, bármit is tesz. Ugye, milyen jó lehetőség? De csak akkor áll
az alku, ha most azonnal idejössz, őt pedig hagyod megfulladni. Mutasd
meg neki, hogy örökké egyedül lesz!
Taryn egyetlen pillanatra megmerevedik, mintha jéggé fagyna.
 - Menj! - biztatom. - Túlélem.
Mégis fáj, amikor a part felé indul. Persze hogy mennie kell. Így
legalább biztonságban lesz, mit számít, hogy ez az ára?
Az egyik halovány alak elválik a többitől, és felé úszik, ám a vízre
vetett árnyékomtól megtorpan. Úgy teszek, mintha felé hajítanám a
követ, mire megijed. A könnyű prédát szeretik.
Valerian megfogja Taryn kezét, és úgy húzza ki a vízből, mintha
nemes kisasszony lenne. A nővérem ruhája teljesen átázott, csöpög
belőle a víz minden egyes mozdulatánál, éppúgy, mint a vízi
szellemtündéreké és a tengeri nimfáké. Kékben játszó ajkát
Cardan arcához érinti, először az egyik oldalához, majd a másikhoz.
Taryn szeme csukva van, ám Cardané nyitva, engem figyel.
- Mondd, hogy „elhagyom a húgomat, Jude-ot”! - utasítja Nicasia. -
„Nem segítek rajta. Még szeretni sem fogom.”
Taryn gyors, bocsánatkérő pillantást vet rám.
- Nem kell ezt mondanom. Ez nem volt része az alkunak - feleli.
A többiek nevetnek.
Cardan csizmája nyomán kettéválik a bogáncsos, a sás. Locke
szólásra nyitná a száját, ám Cardan közbevág.
-A nővéred elhagyott. Látod, mennyi mindenre képesek vagyunk
néhány szóval? És innen már csak rosszabb lesz. Megigézhetünk, hogy
négykézláb futkározz, és kutyaként ugass. Megátkozhatunk, hogy
emésszen el a vágyakozás egy olyan dal után, amit többé sosem
hallhatsz, sőt, akár egy kedves szavamért is eladnád a lelked. Mi nem
halandók vagyunk. Porrá zúzunk. Törékeny lény vagy, még csak
erőlködnünk sem kell. Add fel!
- Soha! - vágok vissza.
Öntelten elmosolyodik.
- Soha? A soha éppolyan, mint az örökké... túl nagy szó ahhoz, hogy a
halandók is értsék.
A víz alatti alak nem mozdul, valószínűleg azt hiszi, Cardan és a
többiek megmentenének, ha megtámad. Várom, mi lesz Cardan legújabb
húzása, árgus szemmel figyelem. Remélem, kihívónak tűnök. Egy
hosszú, iszonyatos pillanatig engem figyel.
 - Gondolj ránk! - szólal meg végül. - Miközben vizesen,
szégyenteljesen megteszed a hazafelé vezető hosszú utat. Alaposan
gondold meg a válaszodat! Ez csupán ízelítő volt, sokkal többre is
képesek vagyunk.
Elfordul, majd egy pillanattal később a többiek követik a példáját.
Végignézem, ahogy elsétál. Ahogy mindannyian otthagynak.
Amikor eltűnnek szem elől, kimászok a partra, és hátradőlök a sárba
az ott ácsorgó Taryn mellett. Nagy levegőket veszek. A vízitündérek a
felszínre jönnek, mohó, opálos tekintettel vizslatnak bennünket. A
tócsagazon át figyelnek. Az egyikük a part felé mászik, felé hajítom a
kövemet. Jóval mellettük csapódik be, de a csobbanás megijeszti őket
annyira, hogy nem mernek közelebb jönni.
Nagyot nyögve feltápászkodom, és elindulok. Taryn végig halkan
zokog, én pedig azon gondolkozom, mennyire gyűlölöm őket és saját
magamat. Aztán már nem gondolok semmire, csak emelgetem vizes
lábbelimet, egyik lépés jön a másik után, elhaladunk a tüskebokrok, a
hegedűfejek és szilfák, a vöröslő cseresznyék, borbolyák és szilvafák, a
rózsabokrokban fészkelő szellemtündérek mellett. Egyenesen hazafelé
tartok, hogy megfürödjek és lefeküdjek egy olyan világban, ami nem az
enyém, és soha nem is lesz az.
 Lüktet a fejem, amikor Vivienné felráz. Az ágyamba ugrik, lerúgja az
ágytakarót, nyikorog tőle az ágykeret. Párnát szorítok a fejemre, és
összegömbölyödöm, igyekszem tudomást sem venni róla, szeretnék
visszatérni az álomtalan pihenéshez. - Ébresztő, hétalvó!- húzza le a
paplanomat. - Megyünk a plázába! Fojtottan felnyögök, és próbálom
elhessegetni.
- Ki az ágyból! - ugrik egyet ismét.
- Nem - nyöszörgők, és még mélyebbre fúrom magam a maradék
takaróm alá. - Gyakorolnom kell a tornára.
Vivi abbahagyja az ugrálást, és rádöbbenek, hogy ez már nem is igaz.
Nem kell harcolnom. Csakhogy ostobán azt feleltem Cardan-nak, sosem
adom fel.
Erről eszembe jut a folyó, a vízitündérek és Taryn.
Az ikertestvéremnek igaza volt, én pedig elképesztően hatalmasat
tévedtem.
- Veszek neked kávét, ha odaérünk, csokival és tejszínhabbal. - Vivi
hajthatatlan. - Gyere már! Taryn indulásra kész.
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból. Miután felállók, megvakarom
a csípőmet, és szúrós szemmel nézek. Vivi a lehető legelbűvölőbb
mosolyát villantja rám, és egyszer csak azt veszem észre, hogy hiába
minden ellenérzésem, már nem is vagyok dühös. Vivi gyakran önző, de
olyan vidáman csinálja, és olyan lelkesen biztat másokat is a vidám, önző
viselkedésre, hogy könnyű jól szórakozni mellette.
Gyorsan felveszem a modern ruháimat a szekrényem leghátsó
zugából: a farmernadrágot, az ezeréves, fekete csillaggal díszített szürke
pulóvert és a csillogó, magas szárú Converse cipőt. A hajamat
hosszú, kötött sapka alá rejtem, és amikor megpillantom a tükörképemet
a teljes alakomat befogó tükörben - két szélét feslett, kihívó pillantású
faunok díszítik -, mintha egy másik embert látnék.
Talán azt, akivé akkor váltam volna, ha emberek között nevelkedem.
Bárki lett volna is az a lány.
Kiskorunkban folyton arról beszéltünk, hogy visszatérünk az emberek
közé. Vivi egyre azt hajtogatta, ha egy kicsit többet tanulunk a mágiáról,
átjuthatunk. Keresünk majd egy elhagyatott villát, és ő megigézi a
madarakat, hogy gondoskodjanak rólunk. Pizzát és cukorkát hoznak
nekünk, és csak akkor járunk iskolába, ha úgy tartja kedvünk. Csakhogy
mire Vivi megtanulta, hogyan jusson el a halandók világába, a valóság
keresztülhúzta a számításainkat. Kiderült, hogy a madarak nem
vásárolhatnak nekünk pizzát, akkor sem, ha megigézi őket.
A nővéreim Madoc istállója előtt várnak rám. Odabent ezüstpatkós
tündérparipák pihennek, mellettük hatalmas varangyos békák, készen
arra, hogy felnyergeljék, felszerszámozzák őket, sőt, még rénszarvasok is
vannak, széles agancsukon csengettyűk lógnak. Vivi fekete farmert és
fehér pólót visel, cicaszemét fényvisszaverő napszemüveg rejti. Taryn
rózsaszín nadrágba, bolyhos kardigánba és bokacsizmába bújt.
Igyekszünk úgy kinézni, mint az emberlányok, akiket a
magazinokban, a légkondicionált moziterem vásznán látunk, akik olyan
édes cukrot esznek, amibe az én fogam belefájdul. Nem tudom,
mit gondolhatnak az emberek, amikor ránk néznek. Nekem ezek a
göncök jelmezek. Tudatlanul embernek öltözöm. Nagyjából annyira
sejtem, mit gondolhatnak az emberek a csillogó cipőről, mint
amilyen helyesen a sárkánynak öltözött kisgyerek gyanítja, mit
gondolhat egy igazi sárkány a pikkelyei színéről.
 Vivi aggófüvet szed az itatók mellől. Miután megvan az a három, amit
elfogadhatónak talál, felemeli az elsőt, ráfúj, majd így szól:
- Paripám, serkenj, és vigyél, amerre parancsolom!
A földre hajítja a szárat, ami girhes, smaragdszemű sárga pónivá
változik, a sörénye csipkézett levélzetre emlékeztet. Az állat
különös, éles nyerítést hallat. Vivi még két szárat a földre hajít, és pár
másodperccel később már három aggófű-póni prüszköl és fújtat
előttünk. Egy kicsit tengeri csikóra emlékeztetnek, földön és levegőben
is utaznak, ahogyan Vivi épp parancsolja, órákon át ilyen formában
maradnak, mielőtt ismét visszaváltoznak növénnyé.
Mint kiderült, Tündérfölde és a halandók világa között utazni nem is
olyan bonyolult. Tündérfölde a halandók városai mellett és alatt
helyezkedik el, a halandók nagyvárosai árnyékában, sőt, a rothadó,
elhagyatott, kukacok rágta közepén. A tündérek dombokban,
völgyekben, halmokban élnek, sikátorokban és elhagyott emberi
épületekben tanyáznak. Nem Vivi az egyetlen a szigetekről,
aki rendszeresen átlopózik az emberek világába, bár az is igaz, hogy
a legfőbben emberi formát öltenek, úgy szórakoznak az
emberekkel. Még egy hónapja sincs, hogy Valerian azzal kérkedett, a
barátaival rávettek néhány sátorozót, hogy falatozzanak együtt, és
ínycsiklandó finomságnak álcázott rohadt leveleket etettek velük.
Felmászom az aggófű-paripámra, és átkarolom a nyakát. Amikor
elindul, egy pillanatig nem tudom visszafojtani a vigyoromat.
Van valami a helyzet lehetetlenségében, az elsuhanó rengeteg
fenségességében, abban, ahogy az aggófű-paták murvát lövellnek a
levegőbe, miközben az állatok elrugaszkodnak, és ettől a valamitől
villamos áramként szalad végig rajtam az adrenalin.
Lenyelem a torkomon felkúszó üvöltést.
Végigügetünk a sziklafalon, majd a tengeren, nézzük, ahogy a
hableányok a csillogó hullámok között ugrálnak, és a
fókatündérek kihasználják a tenger mozgását. Áttörünk a szigeteket
körülvevő örökös ködrétegen, ami elrejt bennünket a halandók elől. És
már a halandók világának a tengerpartján is vagyunk, elsuhanunk a
Maine állambeli Two Lights State Park, egy golfpálya és egy repülőtér
mellett. Egy aprócska, fákkal teli részen szállunk le, pont a Maine
plázával szemben, az út másik oldalán. Vivi pólója földet éréskor lebeg a
szélben. Tarynnel leszállunk. Vivi néhány szavára az aggófű-paripák
három félig fonnyadt gazzá válnak a többi között.
- Ne felejtsétek el, hol parkoltunk! - figyelmeztet bennünket Taryn
vigyorogva, majd elindulunk a plázához.
Vivi imád idejárni. Szereti a mangós smoothie-t, kalapokat próbálgat,
és bármit megvesz nekünk. Elvarázsolt, pénznek tűnő makkokkal fizet.
Tarynnek ez nem tetszik, de azért jól érzi magát. Én viszont szellemnek
érzem magam itt.
Úgy vonulunk végig a JCPenney nevű üzleten, mintha mi lennénk a
lehető legveszélyesebb alakok a környéken. Nem tetszik, amit a közösen
időző családok (főleg ha ragadós szájú, kuncogó lányok is vannak velük)
látványa ébreszt bennem.
Dühít.
Nem képzelem azt, milyen lenne, ha én is így élhetnék, inkább arra
gondolok, hogy odamegyek, és úgy megijesztem őket, hogy elsírják
magukat.
Persze sosem tennék ilyesmit.
Mármint, azt hiszem, nem.
Taryn észreveszi, amikor megakad a tekintetem egy gyéreken, aki épp
az anyjának vinnyog. Velem ellentétben Taryn alkalmazkodó. Tudja,
mikor mit kell mondani. Jól ellenne, ha hirtelen visszaraknának
bennünket ebbe a világba. Most is jól elvan. Beleszeret majd valakibe,
ahogy mondta. Feleséggé vagy királyi ágyassá válik majd, és
tündérgyerekeket nevel, akik imádni fogják, és jócskán túlélik
őt. Egyetlen dolog tartja őt vissza ebben: én.
Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy nem lát bele a fejembe.
- Na! - szólal meg Vivi. - Azért jöttünk, mert mindkettőtökre ráfér egy
kis vidámság. Úgyhogy hajrá!
Tarynre nézek, és mély levegőt veszek, készen arra, hogy bocsánatot
kérjek. Nem tudom, erre gondolt-e Vivi, de azóta tudom, hogy meg kell
tennem, amióta felébredtem.
- Sajnálom - szalad ki belőlem.
 - Dühös vagy, ugye? - szólal meg Taryn ugyanabban a pillanatban.
- Rád? - nézek rá döbbenten.
Taryn lehorgasztja a fejét.
- Megfogadtam Cardannak, hogy nem segítek neked, pedig
azért mentem veled, hogy segítsek.
Hevesen megrázom a fejem.
- Ugyan már, Taryn, inkább neked kellene dühösnek lenned rám,
hiszen miattam löktek be a vízbe. A lehető legokosabban cselekedtél.
Sosem haragudnék rád emiatt.
- Ó! - pislog. - Akkor jó.
- Taryn elmesélte, mivel tréfáltad meg a herceget - kapcsolódik be Vivi a
beszélgetésbe. Látom magam a napszemüvegében, duplán, sőt,
négyszeresen is ott vagyok, hiszen Taryn mellettem áll. - Ügyes, de ennél
sokkal durvább dolgokat kell tenned. Van néhány ötletem.
- Szó sem lehet róla! - jelenti ki Taryn határozottan. - Jude
ne csináljon semmit! Dühös volt Madoc és a torna miatt. Ha ügyet
sem vet rájuk, akkor ők sem foglalkoznak majd vele. Lehet, hogy
nem most rögtön, de idővel biztosan.
Az ajkamba harapok, ugyanis nem hiszem, hogy Tarynnek igaza van.
- Hagyjuk már Madocot! A lovagság amúgy is totál unalmas lett volna
- jelenti ki Vivi, gyakorlatilag legyintve arra, amiért éveken át
dolgoztam.
Felsóhajtok. Idegesítő, ugyanakkor megnyugtató is, hogy szerinte
nem nagy ügy, pedig számomra borzalmasan fontosnak tűnt.
- Mihez lenne kedved? - kérdezem Vivit, csak hogy ne kelljen tovább
erről beszélni. - Mozizunk? Rúzsokat próbálgatunk? Ne feledkezz meg a
kávéról, amit ígértél!
- Szeretném bemutatni a barátnőmet - válaszolja Vivienné,
mire eszembe jut a rózsaszín hajú lány a fotókról. - Megkérdezte,
hogy összeköltöznék-e vele.
- Itt? - kérdezem, mintha más helyről is beszélhetne.
- A plázában? - Viviből kitör a nevetés az arckifejezésünk láttán. - Itt
találkozunk vele, de élni valószínűleg máshol fogunk. Heather nem tud
Tündérföldéről, úgyhogy ne hozzátok szóba, jó?
 Amikor Tarynnel tízévesek voltunk, Vivi rájött, hogyan készítsen
aggófű-lovakat. Néhány nappal később megszöktünk Madoc házából. Az
egyik benzinkútnál Vivi megigézett egy nőt, hogy vigyen haza
bennünket.
Még most is emlékszem, milyen kifejezéstelen volt a nő arca,
miközben vezetett.
Mosolyra akartam fakasztani, de nem számított, milyen mókás arcot
vágtam, ő ugyanúgy nézett. Aznap éjjel nála aludtunk, rosszul voltunk a
sok fagyitól, amit vacsorára ettünk. A szintén zokogó Tarynt ölelve
álomba sírtam magam.
Ezután Vivi egy motelba költöztetett bennünket.
Volt tűzhely, és megtanultuk, hogyan főzzük meg a félkész sajtos
tésztát. Kávét is csináltunk, mert emlékeztünk, hogy a régi otthonunkat
mindig belengte az illata. Tévéztünk, és a motelben megszálló
többi gyerekkel úszkáltunk a medencében.
Gyűlöltem.
Két hétig éltünk így, aztán Tarynnel könyörögni kezdtünk Vivinek,
hogy vigyen haza bennünket, vigyen vissza Tündérföldére. Hiányzott az
ágyunk, a megszokott ételek, a mágia.
Vivi szíve összetört, de megtette, amire kértük. És velünk maradt.
Mondhatok bármit Vivire, de amikor tényleg szükségünk volt rá, mindig
mellettünk állt.
Tulajdonképpen nem kellene meglepnie, hogy nem akar örökké
Tündérföldén élni.
- Miért nem mondtad el? - torkollja le Taryn.
- Most mondtam. Épp az előbb - válaszolja Vivi.
Üzletek mellett vezet el bennünket, a kirakatban videojátékok újra és
újra ismétlődő reklámjai, csillogó bikinik és hosszú, lengő ruhák, sajttal
töltött perecek és örök szerelmet ígérő, ragyogó, szív alakú gyémántok.
Babakocsisok haladnak el mellettünk, sportmezes fiúcsoportok, egymás
kezébe kapaszkodó idős házaspárok.
- Korábban is mondhattad volna - teszi csípőre a kezét Taryn.
- Van egy tervem, ami mindkettőtöket felvidíthat - jelenti ki Vivi. -
Mind ideköltözünk a halandók világába. Összeköltözünk Hatherrel.
Jude-nak nem kell többet a lovagi cím miatt aggódnia, Tarynnek pedig
nem kell valami ostoba tündérfiú nyakába vetnie magát.
- Heather is tud erről a tervről? - kérdezi Taryn szkeptikusan.
Vivi mosolyogva a fejét rázza.
- Naná - ragadom magamhoz a szót, és igyekszem viccesre venni a
figurát. - Az egyetlen gond az, hogy semmiféle eladható tudásom
nincsen, csak a kardforgatáshoz és a talánygyártáshoz értek, de szerintem
egyikből sem fogunk meggazdagodni.
- A halandók világában nőttünk fel - köti az ebet a karóhoz Vivi, majd
felmászik az egyik padra, végigsétál rajta, mintha színpadon
bohóckodna. A feje tetejére tolja a napszemüveget. - Hozzászoknátok.
- Te nőttél fel a halandók világában - vitatkozom.
Vivi kilencéves volt, amikor Madoc elragadott bennünket, ezért
sokkal több dologra emlékszik, mint mi. Ami elég igazságtalan, tekintve,
hogy ő az egyetlen közülünk, akinek varázsereje van.
- A tündérek továbbra is borzalmasan bánnak majd veletek -
magyarázza Vivi, majd megvillanó macskaszemével leugrik elénk a
földre.
Egy babakocsis nő kitér, nehogy nekünk jöjjön.
- Mármint? - Nem nézek Vivire, inkább a padló mintázatát figyelem a
lábam alatt.
- Oriana úgy tesz, mintha az, hogy halandók vagytok,
borzalmas meglepetés lenne, amivel minden áldott reggel szembe kell
néznie - feleli. - Madoc pedig meggyilkolta a szüleinket, ami szintén
elég kínos. Ráadásul ott vannak azok a barmok az iskolában, akikről nem
szeretnél beszélni.
- Hiszen épp az előbb beszéltem róluk! - tiltakozom.
Nem adom meg neki az örömöt, hogy sokkos állapotban lásson
amiatt, amit a szüléinkről mondott. Úgy csinál, mintha mi nem
emlékeznénk rá, mintha valaha is elfelejthetném. Mintha ez az egész
csak az ő személyes tragédiája lenne, és senki másé.
- De nem szívesen tetted. - Látszik Vivin, mennyire elégedett
a visszavágásával. - Komolyan azt hitted, ha lovaggá ütnek, minden egy
csapásra jobb lesz?
 - Nem tudom - motyogom.
Vivi Tarynhez fordul.
- Na és te?
- Tündérföldén nőttünk fel. - Taryn felemeli a kezét, hogy belefojtsa
Vivibe a kikívánkozó ellenérveket. - Nem lenne itt semmink. Se bálok,
se varázslat, se...
- Hát, én jól erezném magam itt - csattan fel Vivi, és elindul az Apple
Store felé.
Beszéltünk már arról korábban, hogy Vivi ostobának tart bennünket,
amiért képtelenek vagyunk ellenállni Tündérfölde csábításának, amiért
arra vágyunk, hogy egy olyan veszélyes helyen éljünk. Lehet, hogy mert
ott nevelkedtünk, a rossz dolgokat jónak érezzük. Vagy talán éppen
olyan ostobák vagyunk, mint minden halandó, aki egy újabb falat
goblingyü- mölcsért ácsingózik. Talán mindez a legkevésbé sem számít.
Egy lány áll az üzlet bejáratánál, a telefonját nyomogatja. Az a lány,
gondolom. Heather aprócska, haja fakó rózsaszín, bőre barna. Pólóját
kézzel rajzolt minta díszíti. Az ujja tintafoltos. Hirtelen rádöbbenek,
hogy valószínűleg ő rajzolja azokat a képregényeket, amikért Vivi úgy
odáig van.
Már épp pukedliznék, ám végül csak ügyetlenül kinyújtom a kezemet.
- Vivi húga vagyok, Jude - mutatkozom be. - Ő pedig Taryn.
A lány kezet ráz velem. A tenyere meleg, a szorítása erőtlen. Vicces,
hogy Vivi, aki olyan keményen próbál különbözni Madoctól, hozzá
hasonlóan egy halandó lányba szeretett bele.
- Heather vagyok - szólal meg a lány. - Örülök, hogy megismerhetlek
titeket. Vee szinte sosem beszél a családjáról.
Tarynnel egymásra pillantunk. Vee?
- Leülünk, vagy valami? - biccent Heather az étkezdék felé.
- Valaki kávét ígért nekem - jegyzem meg Vivi felé fordulva.
Rendelünk, majd leülünk, és iszogatjuk, amit kaptunk. Heather
elmeséli, hogy egyetemre jár, művészeti szakra. Elmondja, milyen
képregényeket és zenekarokat szeret. Ügyesen kikerüljük a kellemetlen
kérdéseket. Hazudunk. Amikor Vivi felkel, hogy kidobja a szemetünket,
Heather megkérdezi, hogy ő-e az első barátnő, akit Vivi bemutatott
nekünk.
Taryn bólint.
- Biztos nagyon kedvel téged - teszi hozzá.
- Szóval akkor meglátogathatlak titeket? A szüleim lassan fogkefét
akarnak venni Veenek. Milyen dolog már, hogy én nem ismerhetem meg
az ő családját?
Majdnem beleprüszkölök a mochámba.
- Mesélt a családunkról?
Heather sóhajtva felel.
- Nem.
- Apukánk nagyon konzervatív - jelentem ki.
Tüskés hajú, oldalláncos fiú halad el mellettünk, rám mosolyog.
Fogalmam sincs, mit akar. Talán ismeri Heathert, aki másfelé
figyel. Nem mosolygok vissza.
- Tudja, hogy Vee bi? - faggat tovább Heather döbbenten, ám
Vivi pont ekkor ér vissza, úgyhogy nem kell többet hazudoznunk.
Az, hogy Vivinek ugyanannyira tetszenek a lányok és a fiúk is,
gyakorlatilag az egyetlen dolog ebben az egészben, ami nem dühítené fel
Madocot.
Ezután négyesben kóválygunk a plázában, lila rúzsokat próbálgatunk,
és savanyú cukorba forgatott almás gumicukrot eszegetünk, ami zöldre
festi a nyelvemet. Élvezem a sok mesterséges anyagot, amitől az udvar
nemesei rosszul lennének.
Szimpatikusnak találom Heathert. Fogalma sincs, mibe keveredik.
A Newbury Comics előtt elköszönünk. Vivi mohón bámul három
kölyköt, amint épp nagy fejű játékfigurákat választanak maguknak.
Vajon mi jár a fejében, miközben a halandók között jár? Az ilyen
pillanatokban farkasnak tűnik, ami épp kifigyeli, hogyan mozognak a
bárányok. Ám amikor megcsókolja Heathert, teljesen őszintének tűnik.
- Hálás vagyok, hogy hazudtatok - jegyzi meg Vivi,
miközben visszafelé ballagunk a plázában.
- Idővel el kell mondanod neki - jegyzem meg. - Már ha komolyan
gondolod. Ha tényleg ide akarsz költözni a halandók világába, hogy vele
legyél.
 - És ha tényleg költözöl, biztos találkozni akar majd Madockal -
kapcsolódik be Taryn is, bár ahogy látom, Vivi szeretné a
lehető legtávolabbi időpontra halasztani a bemutatást.
Vivi a fejét rázza.
- A szerelem nemes cél. És lehet egy nemes cél eszköze rossz?
Taryn az ajkát harapdálja.
Mielőtt hazamegyünk, beugrunk a drogériába tampont venni. Minden
egyes alkalommal rádöbbenek, hogy bár a tündérnépség külsőre nagyon
hasonlónak tűnik, mégis másik faj. Még Vivi is egy másik fajhoz
tartozik. Megfelezem a doboz tartalmát, és az egyik adagot Tarynnek
adom.
Tudom, most felmerül a kérdés, véreznek-e. Igen, csak nem havonta.
Hanem évente. Néha még annál is ritkábban. Igen, nekik is megvannak a
maguk módszerei - leginkább vattát használnak-, és naná, hogy totál
béna minden megoldásuk. Baromi kínos az egész.
Már a parkolóban járunk, az aggófüvekhez igyekszünk, amikor egy
velem egyidős srác megérinti a karomat, meleg ujjai épp a csuklóm fölött
kulcsolódnak rám.
- Szia, cica! - Túl nagy fekete póló, farmer, oldallánc, tüskés haj.
Bakancsában olcsó kés csillan. - Láttalak odabent, és arra gondoltam...
Gondolkodás nélkül megfordulok, és állkapcson vágom. Csizmás
lábammal ágyékon rúgom, mikor a járdára zuhan. Pislogva figyelem,
ahogyan levegőért kapkod, és könnyek szöknek a szemébe. A lábam a
levegőben, készen állok rá, hogy a torkába tapossak, és összezúzzam a
légcsövét. A körülötte lévő halandók elborzadva bámulnak. Bizseregnek
az idegeim, méghozzá a vágytól. Többet akarok.
Azt hiszem, flörtölni próbált.
Nem is emlékszem rá, hogy úgy döntöttem, megütöm.
- Gyere már! - rángat Taryn, és mindhárman futni kezdünk.
Valaki utánunk kiált. Hátrapillantok a vállam fölött. A fiú egyik
barátja üldözőbe vesz bennünket.
- Te ribanc! - üvölti. - Megőrültél? Milo vérzik!
Vivi suttog valamit, és hátraint. Mozdulata nyomán nőni kezdenek a
gyomnövények, kiszélesítik az aszfalt repedéseit. A fiú
megtorpan, amikor valami elrohan mellette, zavarodottan pislog. Mintha
elvarázsolták volna, így mondják. Az autósorok között bolyong, fogalma
sincs, merre megy. Ha nem fordítja ki a ruháit, sosem talál meg, és szinte
teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyesmi nem jut majd eszébe.
A parkoló széléhez közeledve megállunk, és Vivi azonnal kuncogni
kezd.
- Madoc olyan büszke lenne. A kislánya emlékszik minden
egyes szóra, amit tanított neki - jegyzi meg. - Hevesen hadakozik a
románc rémisztő lehetősége ellen.
Túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is feleljek. A lehető
legőszintébb tettem volt az utóbbi időben, hogy megütöttem a fiút.
Mondanám, hogy nagyszerűen érzem magam, de ez még annál is jobb.
Semmit nem érzek, csodás üresség lett úrrá rajtam.
- Látod - magyarázom Vivinek -, ezért nem jöhetek vissza ide. Nézd
meg, mit tettem most is.
Erre már nem tud mit mondani.

Egész hazáig a történteken gondolkozom, és később az iskolában is

ezen jár az agyam. Aznap egy partvidéki udvarból érkezik az oktatónk,
elmagyarázza, hogyan hervadnak és halnak meg bizonyos lények.
Cardan jelentőségteljes pillantást vet rám, miközben a tanár a bomlásról,
a rothadásról beszél, ám én egyre csak a nyugalomra gondolok, ami a fiú
megütése után megszállt. Meg arra, hogy holnap kezdődik a Nyári
Torna.
Sokszor álmodoztam arról, hogy diadalt aratok rajta. Cardan
fenyegetései nem akadályoztak volna meg abban, hogy aranypántot
viseljek, és olyan keményen harcoljak, ahogyan csak tudok. Most viszont
az ő fenyegetőzése az egyetlen okom a harcra, a perverz öröm, hogy nem
hunyászkodom meg előtte.
Ebédszünetben Tarynnel fára mászunk, ott esszük meg a sajtot, a
vadcseresznyelekvárral nyakon öntött zabkekszet. Fand felkiált,
tudni akarja, miért nem vettem részt a háborús játék próbáján.
- Elfelejtettem - kiáltom le neki, ami nem túl hihető, de nem érdekel.
 - De azért harcolsz holnap? - kérdezi.
Ha nemet mondok, kénytelen lesz átszervezni a csapatokat.
Taryn reményteljes pillantást vet rám, hátha észhez térek.
- Ott leszek - jelentem ki.
A büszkeségem lesz egyszer a vesztem.
Már majdnem vége a tanításnak, amikor észreveszem, hogy Taryn
Cardan mellett áll az akácfák mellett, és zokog. Nyilván nem figyeltem
oda, túlságosan lefoglalt, hogy összepakoljam a könyveinket és az egyéb
holminkat. Azt sem láttam, hogy Cardan félrehúzza a nővéremet, de
tudom, hogy önként ment, nem számít, mit akar tőle a herceg. Még
mindig azt hiszi, ha mindenben engedelmeskedünk, idővel megunják, és
békén hagynak bennünket. Lehet, hogy igaza van, de nem érdekel.
Könnyek csorognak az arcán.
Mélyről feltörő düh munkálkodik bennem.
Te nem vagy gyilkos.
Otthagyom a könyveket, és átvágok a pázsiton. Cardan félig felém
fordul. Olyan erősen meglököm, hogy nekiesik az egyik fának.
Elkerekedik a szeme.
- Nem tudom, mit mondtál neki, de ne merészelj még egyszer
a nővérem közelébe menni! - figyelmeztetem. A kezem továbbra is
bársonyzekéjén pihen. - A szavadat adtad.
Magamon érzem a többi diák tekintetét. Mindenki lélegzetvisszafojtva
figyel.
Egy pillanatig Cardan ostoba, varjúfekete tekintettel bámul rám.
Aztán egyik oldalt felfelé húzódik a szája.
- Ó! - szólal meg. - Ezt még nagyon megbánod.
Szerintem fogalma sincs, mennyire dühös vagyok, és mennyire jó
érzés, hogy végre semmit sem bánok.
 Taryn nem hajlandó elárulni, mit mondott neki Cardan herceg. Egyre
csak azt hajtogatja, hogy semmi köze nem volt hozzám, hogy a herceg
nem szegte meg az ígéretét, és nem vonta őt felelősségre az én
problémás viselkedésem miatt, hogy ne is foglalkozzak vele, aggódjak
inkább magam miatt.
- Add fel, Jude! - kérlel.
A tűz előtt ücsörög a szobájában, csalánteát iszogat egy kígyó alakú
agyagbögréből, aminek a farokrésze füllé kunkorodik. Pongyolája
skarlátvöröse illik a kandallóban ropogó lángok színéhez. Néha, amikor
ránézek, el sem hiszem, hogy pont ugyanúgy nézünk ki. Taryn kedves,
csinos, mintha egy festményből lépett volna ki. Olyasvalaki, aki jól érzi
magát a bőrében.
- Áruld már el, hogy mit mondott! - erősködöm.
- Nincs mit elmondani - válaszolja Taryn. - Tudom, mit csinálok.
- És engem is beavatsz? - vonom fel a szemöldököm, ám az
ikrem válaszképp csupán sóhajt egyet.
Már háromszor lefolytattuk ezt a beszélgetést. Egyre csak Cardan
lusta pislogását látom magam előtt, ahogyan a szempillái megremegnek
szénfekete szeme fölött. Vidámnak tűnt, kárörvendőnek, mintha
pontosan arra vágyott volna, hogy ökölbe szoruljon a kezem a ruháján.
Mint aki úgy gondolja, ha megütöm, az azért történik, mert ő úgy akarja.
- Hegyen-völgyön át idegesítelek majd - bököm meg a karját. -
Szikláról sziklára kergetlek a három szigeten át, amíg el nem
árulsz valamit.
- Szerintem mindketten jobban bírnánk, ha más nem látná - jegyzi
meg, majd nagyot kortyol a teájából.
- Mi van? - Úgy meglep, hogy azt sem tudom, mit mondjak. - Miről
beszélsz?
- Arról, hogy jobban bírnám a cukkolást és azt, hogy sírásra
késztetnek, ha nem tudnál róla. - Rezzenéstelenül állja a
tekintetemet, mintha épp azon gondolkodna, mennyit áruljon el az
igazságból, mennyit bírok ki. - Nem tehetek úgy, mintha teljesen jól telt
volna a napom, ha egyszer ott voltál, és láttad, mi történt. Néha
annyira haragszom rád ezért.
- De hát ez nem igazságos! - kiáltok fel.
Taryn vállat von.
- Tudom. Épp ezért mondom. De az, amit Cardan mondott, nem
számít, és szeretnék úgy tenni, mintha meg sem történt volna, és
szeretném, ha te is így tennél. Ne emlékeztess rá, ne kérdezősködj, ne
figyelmeztess!
Sértetten felállók, és a kandallópárkányhoz sétálok, fejemet a faragott
kőnek támasztom. Össze sem tudnám számolni, hányszor mondta el,
hogy ostobaság ujjat húzni Cardannal és a haverjaival. Ennek ellenére, az
alapján, amit most mondott, a délutáni sírásának semmi köze hozzám.
Ami azt jelenti, hogy saját magát keverte bajba.
Taryn rengeteg tanácsot ad nekem, de nem biztos, hogy ő maga is
mindet megfogadja.
- És mit tehetek?- kérdezem.
- Oldd meg a problémáitokat! - jelenti ki. - Cardan hercegé a hatalom.
Ellene nem nyerhetsz. Nem számít, milyen bátor, agyafúrt vagy akár
kegyetlen vagy, Jude. Vess véget ennek az egésznek, mielőtt bajod esik!
Értetlenül pillantok rá.
Úgy érzem, most már nem kerülhetem el Cardan dühét. Az a hajó már
elment, sőt, porrá égett a kikötőben.
- Nem lehet - felelem.
- Hallottad, mit mondott Cardan herceg a folyónál... Egyszerűen azt
akarja, hogy add fel. Sérti az önérzetét és aláássa a tekintélyét, ha úgy
teszel, mint aki nem fél tőle. - Megragadja a csuklómat, és magához húz.
Érzem a gyógynövények erős illatát a leheletén. - Mondd meg neki, hogy
győzött, és te vesztettél! Ezek csak szavak. Nem kell, hogy komolyan is
gondold.
A fejemet rázom.
- Ne állj ki ellene holnap! - kérlel tovább.
- Nem lépek vissza a tornától - jelentem ki.
- Még akkor sem, ha még több keserűséget okozol vele magadnak? -
kérdezi.
- Akkor sem - felelem.
- Akkor oldd meg valahogy másképpen! - ragaszkodik a
véleményéhez. - Találj ki más módszert! Hozd helyre a dolgokat,
mielőtt túl késő lesz!
Azon a rengeteg mindenen töprengek, amit úgysem mond el, amikről
azt kívánom, bár tudnám. Ám Taryn azt szeretné, ha úgy tennék, mintha
minden rendben lenne, úgyhogy lenyelem a kérdéseimet, és otthagyom
őt a tűznél.

A szobámba lépve az ágyamon találom a tornára szánt öltözékemet.

Vasfű- és levendulaillata van.
Vékonyan bélelt tunika, fémszállal varrták. Rajta csészeként az
oldalára fordított holdsarló, a sarokból egyetlen csepp vér hullik, és az
egész alatt egy tőr díszeleg. Madoc címere.
Ha holnap felveszem, és elbukok, az egész családra szégyent hozok.
És bár Madoc megszégyenítése némi örömmel tölthetne el, aprócska
bosszú lenne, amiért megtagadta, hogy lovagnak jelentkezzek, saját
magamat is kínos helyzetbe hoznám.
Az lenne a legbölcsebb, ha ismét lehajtott fejjel járnék-kelnék. Ha jól
teljesítenék, ám nem túl emlékezetesen. Hadd kérkedjen csak Cardan a
barátaival együtt! Az lenne okos lépés, ha csak akkor mutatnám meg,
mire vagyok képes, amikor Madoc engedélyt ad a lovagi címért való
küzdelemre. Már ha ez megtörténik valaha.
Ezt kellene tennem.
A földre lököm a ruhát, bebújok a takaró alá, egészen a fejem búbjáig
húzom, kissé már fojtogat is. A saját meleg leheletemet lélegzőn be. Így
alszom el.
Délután, amikor felkelek, a ruhám gyűrött. Mindez egyedül az én
hibám.
- Ostoba gyermek vagy! - szid Toprongy, miközben szoros, harcoshoz
méltó fonatokba rendezi a hajamat. - Verébemlékezettel.
A konyha felé menet elhaladok Madoc mellett a folyosón. Tetőtől
talpig zöldbe öltözött, a szája komor vonallá préselődött.
- Állj csak meg égy pillanatra! - szólít meg.
Engedelmeskedem.
A homlokát ráncolja.
- Tudom, milyen fiatalnak és diadalra éhesnek lenni.
Az ajkamba harapok, nem szólok egy szót sem. Végül is nem
kérdezett semmit. Csak állunk ott, és egymásra meredünk. Macskaszeme
összeszűkül. Rengeteg kimondatlan dolog lebeg közöttünk, számtalan
oka van annak, hogy a kapcsolatunk csak hasonlít az apalánya viszonyra,
de nem azonosulhatunk a szerepeinkkel.
- Idővel megérted, hogy így a legjobb - jelenti ki végül. - Érezd jól
magad a csatában!
Mélyen meghajolok, majd az ajtó felé veszem az irányt, már nem
érdekel a konyha. Ki akarok szabadulni a házból, el az örökös
emlékeztetőktől, hogy nincs keresnivalóm az udvarban, nincs
keresnivalóm Tündérföldén.
Ennek semmi köze a gyakorlás mennyiségéhez.

A Nyári Tornát egy sziklaszirten tartják Inswealen, a bánat szigetén.

Elég messze van ahhoz, hogy lóra szálljak, egy halványszürke
kancát választok az egyik varangy mellől. A varangy aranyló szemmel
figyel, miközben felnyergelem a hátast, és felpattanok. Rosszkedvűen,
kissé késve, idegesen és éhesen érkezem.
A nézők körbesereglik a sátrat, ahol Eldred nagykirály és a királyi
család többi tagja ül majd. Hosszú, krémszínű lobogókat lenget a szél,
mind Eldred jelét hirdetik - egy félig fehér virágokkal, félig tövisekkel
borított fát, alul gyökerek, felül korona. A Smilax nemzetség álmának, az
egy korona alá tartozó Áldott és Áldatlan udvarok és vadon élő
tündéreknek a jelképe.
Az élvhajhász legidősebb fiú, Balekin herceg elnyúlik az egyik
faragott székben, körülötte három szolgáló. Vadász húga, Rhyia
hercegnő mellette ül. A tornán részt vevő harcosokat fürkészi, akik épp
bemelegítenek a helyszínen.
Pánikkal vegyes frusztráció tör rám Rhyia elmélyült pillantása láttán.
Annyira vágytam rá, hogy lovagjául válasszon. És bár most nem is
választhatna, hirtelen elfog a kétségbeejtő félelem, hogy képtelen is
lennék lenyűgözni. Talán Madocnak igaza van. Talán tényleg
alkalmatlan vagyok a halálosztó szerepére.
Ha nem adok bele mindent ma, legalább sosem tudom meg, elég jó
lettem volna-e.
Az én csapatom kezd, mivel mi vagyunk a legfiatalabbak. Mi még
tanulunk, az utánunk következőkkel ellentétben fakardot használunk
valódi fém helyett. Egész nap eltart majd a többkörös küzdelem, csupán
bárdok előadása, trükkös mágia, íjászbemutató és egyebek fogják
megszakítani. A levegőben fűszeres bor illata terjed, de a torna aromáját
- a frissen kiontott vér szagát - még nem érzem.
Fand két sorba állít bennünket, ezüst- és aranyszínű karszalagokat
oszt. A ragyogó égbolt alatt a bőre még inkább az ég kékjét idézi. A
páncélja is a kék különböző árnyalataiban tündöklik, az óceántól az
áfonyáig. Zöld szalagja szinte kettémetszi a mellvértjét. Bárhogyan
teljesít, mindenképpen feltűnő jelenség, de ezzel a veszéllyel számolt.
Viszont a jó szereplést jegyzi meg legbiztosabban a közönség, úgyhogy
jobban teszi, ha nem hoz szégyent magára.
Közelebb merészkedem a többi gyakorlókardot szorongató diákhoz,
és valaki a nevemet suttogja. Bátortalanul körbepillantok, majd
ráeszmélek, hogy másképpen méregetnek, mint eddig. Tarynnel mindig
kilógunk a sorból, hiszen halandók vagyunk, ám hiába keltünk feltűnést,
sok szempontból alacsonyabb rangúnak számítunk. Ma nem így néznek
rám. Tündérfölde gyermekei mintha egyként tartanák vissza a
lélegzetüket, várják, miféle büntetésben lesz részem, amiért előző nap
szembeszegültem Cardannal. Kíváncsiak, mi lesz a következő lépésem.
Keresztülpillantok a harctéren, egyenesen az ezüst karszalagos
Cardant és a barátait fixírozom. Cardannak még a mellkasa is
csupa ezüst, csillogó acél mellvértje a válláról csüng, és inkább tűnik
díszítőelemnek, mint a védelem eszközének. Valerian gúnyosan rám
vigyorog.
Nem vigyorgok vissza, nem adom meg neki ezt az élvezetet.
Fand aranyszínű karszalagot nyom a kezembe, és megmondja, hova
álljak. A háborúsdit két oldal vívja, három körön át. Mindkét csapat egy
irhát véd, az egyik sárgás szarvasé, a másik ezüstös róka bundája.
Iszom egy kis vizet a résztvevők számára kihelyezett ónkancsóból, és
bemelegítek. Mar a gyomrom az étel hiánya miatt, de legalább már nem
vagyok éhes. Rosszul vagyok, eltelít az idegesség. Igyekszem ügyet sem
vetni a környezetemre, kizárólag az izmaim megmozgatását célzó
gyakorlatokkal törődöm.
Elérkezik a nagy pillanat. Kimasírozunk a csatamezőre, és tisztelettel
adózunk a nagykirálynak, bár Eldred még nem érkezett meg.
Napnyugtakor jóval többen lesznek majd. Dain herceg viszont itt van,
Madoc mellette ül. Elowyn hercegnő a gondolataiba mélyedve pengeti a
lantját. Vivi és Taryn eljött megnézni, Orianát és Oakot viszont sehol
sem látom. Vivi csillogó gyümölcsnyárssal hadonászik, és nevetésre
fakasztja Rhyia hercegnőt.
Taryn rám mered, mintha figyelmeztetni akarna a pillantásával.
Oldd meg a problémát!
Az első ütközetben végig védekezek, kerülöm Cardant. Nicasiától,
Valeriantól és Locke-tól is távol tartom magam, még akkor is, amikor
Valerian a földbe döngöli Fandet. Még akkor is, amikor
Valerian leszaggatja a szarvasbőrt.
Nem teszek semmit.
 Következik a második ütközet.
Cardan mögém lép.
- Nagyon meghúzod magad ma. Csak nem figyelmeztetett az
ikertestvéred? Nagyon vágyik az elismerésünkre. - Csizmájával a
lóherével borított talajt túrja, csak úgy száll a föld. - Ha
megkérném, biztosan addig henteregne velem, amíg a fehér ruhája zöld
nem lesz, aztán még meg is köszönné, hogy ilyen kegyben lehetett része.
- Elmosolyodik, és felkészül rá, hogy bevigye az utolsó döfést, úgy
hajol felém, mintha valami titkot akarna megosztani velem. - Nem
mintha én lennék az első, aki miatt zöld lett a ruhája - jelenti ki.
Az utolsó csepp jó szándékom is elpárolog. Lángra lobban a vérem,
végigperzseli az ereimet. Nem sok hatalmat tudhatok a magaménak, ám
egyvalamit megtehetek: kényszeríthetem. Cardan fájdalmat akar nekem
okozni, de kényszeríthetem, hogy ennél jóval hevesebben akarjon
bántani. Háborúsdit kell játszanunk. Így hát, amikor kezdetét veszi a
csata, játszom. Olyan keményen, ahogyan csak tudok. Gyakorlókardom
Cardan nevetséges mellvértjén csattan. Vállal olyan erősen meglököm
Valeriant, hogy hátratántorodik. Újra és újra támadok, minden ezüst
szalagost ledöntök a lábáról. Amikor vége a játék háborúnak, monoklis a
szemem, és mindkét térdem sebes, ám az arany csapat megnyerte mind a
második, mind a harmadik ütközetet.
Te nem vagy gyilkos, ezt mondta Madoc.
Most úgy érzem, akár azzá is válhatnék.
A közönség éljenez, és mintha álomból riadnék. Teljesen
elfelejtkeztem róluk. Egy pixie virágszirmokat szór ránk. A lelátón Vivi
egy kupát a magasba emelve gratulál, Rhyia hercegnő pedig
udvariasan tapsol. Madoc eltűnt a királyi páholyból. Balekinnek is
nyoma veszett. Eldred nagykirály viszont az alacsony emelvényen ül,
hűvös arckifejezéssel beszélget Dainnel.
Remegek, cseppnyi adrenalin sem maradt a testemben. Az
udvaroncok izgalmasabb csatákra várva szemügyre veszik a
sérüléseimet, és értékelik a bátorságomat. Ügy tűnik, nem nyűgöztem le
őket. A legjobbat nyújtottam, a lehető legkeményebben küzdöttem,
mégsem bizonyult elégnek. Madoc végig sem nézte.
 Megereszkedik a vállam.
És a helyzet egyre rosszabb, ugyanis Cardan már vár rám, amikor
levonulok a csatamezőről. Hirtelen megrémít a magassága, a koronaként
viselt arrogáns mosoly. Még rongyokban is hercegnek tűnne. Megragadja
az arcomat, ujjai a nyakamhoz simulnak. Az arcomon érzem a leheletét.
Másik kezével a hajam után nyúl, kötéllé sodorja.
- Tudod te, mit jelent a halandó szó? Azt, hogy halni születtél.
Ez vagy te, ez határoz meg... a halál. Mégis itt állsz előttem, és
elhatároztad, hogy szembeszegülsz velem, pedig belülről rohadsz, te
romlott, bomlasztó, halandó lény. Mondd csak, miért van ez így?
Tényleg azt hiszed, hogy győzhetsz ellenem? Hogy megnyerheted a
csatát Tündérfölde hercege ellen?
Nagyot nyelek.
- Nem - válaszolom.
Fekete szemében düh csillog.
- Tehát valamennyi állatias fortély még beléd is szorult.
Helyes. Akkor könyörögj a megbocsátásomért!
Hátralépek, és elrántom a fejem, próbálok szabadulni a szorításából.
Cardan szorosan tartja a fonatomat, mohó tekintettel és aprócska,
kegyetlen mosollyal néz le rám. Ezután szétnyitja a tenyerét, hagyja,
hadd botorkáljak odébb. Kiszabadult tincsek lebbennek a levegőben.
A szemem sarkából látom Tarynt, Locke mellett áll, nem messze a
páncélba bújó lovagoktól. Könyörgő pillantással néz rám, mintha ő
került volna kutyaszorítóba.
- Térdelj le! - utasít Cardan. Elviselhetetlenül önteltnek tűnik. Dühe
kéjsóvár vágyakozássá vált. - Könyörögj! De ügyesen! Ékesen. Legyen
méltó hozzám!
Körbevesz bennünket a többi nemesifjú, csupa kipárnázott tunika és
gyakorlókard. Árgus szemmel figyelnek, abban reménykednek, hogy
szórakoztató lesz a bukásom. Azóta várják, hogy először
szembeszegültem Cardannal. Ez már nem játék, hanem véresen
komoly valóság.
- Könyörögjek? - visszhangzom.
Pillanatnyi döbbenet suhan át az arcán, majd még kegyetlenebb
kifejezést ölt.
- Szembeszálltál velem. Nem is egyszer. Az egyetlen reményed
az, hogy a lábam elé veted magad, és könyörögsz, itt, mindenki előtt.
Tedd meg, vagy addig kínozlak, amíg nem marad mivel fájdalmat
okozni!
Eszembe jut a vízitündérek sötét alakja a felszín alatt és a fiú a bálon,
ahogy az elszakadt szárnya miatt sír. Taryn könnyáztatta arca. Hogy
Ryhia sosem választana engem, hogy Madoc meg sem várta, hogyan
végződik a csata.
Nem szégyen, ha megadja magát az ember. Ahogy Taryn is mondta,
ezek csak szavak. Nem kell komolyan gondolnom. Akár hazudhatok is.
A földre ereszkedek. Gyorsan átvészeljük, minden szó keserű lesz a
számban, de legalább túlesünk rajta.
Csakhogy amikor szólásra nyitom a számat, egyetlen hang sem jön ki
a torkomon.
Képtelen vagyok rá.
A fejemet rázom, teljesen magával ragad az izgalom, hogy miféle
őrültséget készülök véghez vinni. Olyasfajta izgatottság ez, mint amikor
az ember elrugaszkodik, pedig fogalma sincs, milyen talaj terül el alatta,
és rádöbben, hogy zuhanni fog.
- Csak mert megszégyeníthetsz, azt hiszed, irányíthatsz is? - nézek
egyenesen a fekete szempárba. - Ostoba vagy. Amióta együtt tanulunk,
elkövetsz mindent, hogy kevesebbnek érezzem magam. És hogy
kedvezzek az önérzetednek, kevesebbként is viselkedtem. Meghúztam
magam, lehajtott fejjel jártam. De ez sem volt elég, nem hagytál békén
Tarynt és engem. Úgyhogy most elég! Ezentúl szembeszállók veled.
Folyton azt hangoztatod, hogy én egyszerű halandó vagyok, te pedig
Tündérfölde hercege. Hát akkor vésd az eszedbe, hogy ez azt jelenti,
nekem nincs vesztenivalóm, neked viszont annál több. Lehet, hogy végül
nyerni fogsz, elvarázsolhatsz, fájdalmat okozhatsz, megszégyeníthetsz,
de minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy megfosszalak mindentől,
amitől csak tudlak. Abban biztos lehetsz, hogy ez csupán ízelítő volt,
ennél sokkal többre is képes vagyok - vágom a fejéhez a saját szavait.
Cardan úgy mered rám, mintha életében nem látott volna. Mintha soha
senki nem engedett volna meg magának ilyen hangot vele szemben.
Talán így is van.
Hátat fordítok neki, és elindulok. Félig arra számítok, hogy
megragadja a vállamat, és a földre taszít, megtalálja a berkenyebogyó
nyakláncomat, elszakítja, és megigéz, hogy másszak vissza hozzá,
és akkor hiába volt nagy a szám. Ám Cardan nem szól semmit. A
hátamon érzem a pillantását, égnek áll tőle a szőr a nyakamon.
Minden csepp önuralmamra szükségem van, hogy ne nézzek vissza.
Nem merek Taryn és Locke irányába pillantani, de azt látom, hogy
Nicasia tátott szájjal bámul. Valerian dühös, ökölbe szorul a keze a néma
indulattól.
Elbotorkálok a tornára felállított sátrak mellett, majd egy kőkútnál
vizet locsolok az arcomra. Lehajolok, és lemosom a térdemről a koszt. A
lábam merev, és egész testemben remegek.
- Jól vagy? - érdeklődik Locke, és homokszín rókaszemével végigmér.
Nem is hallottam, hogy utánam jött.
Nem, nem vagyok jól. Egyáltalán nem vagyok jól, de ő ezt nem
tudhatja meg, és nem is lenne szabad ilyesmit kérdeznie.
- Mit érdekel? - sziszegem.
Csak még szánalmasabbnak érzem magam attól, ahogy rám néz.
A kútnak dől, az arcán lassú, lusta mosoly terül el.
- Csak viccesnek találtam a történteket, ennyi.
- Viccesnek? - visszhangzom dühödten. - Szerinted ez vicces volt?
Továbbra is mosolyogva a fejét rázza.
- Nem. Úgy értem, az a vicces, hogy ennyire felbosszantod.
Először azt hiszem, félrehallottam. Már majdnem megkérdezem,
mégis kiről beszél, mert nehezen fér a fejembe, hogy Locke elismeri, a
gőgös Cardant bármi is megérinti.
- Nagyjából annyira, mint egy légy? - kérdezek vissza.
- Mint egy egész raj. Senki sem dühíti úgy, mint te.
Felkap egy törülközőt, és megnedvesíti, majd letérdel mellém, és
óvatosan megtörli az arcomat. Élesen veszem a levegőt, amikor a hideg
anyag a szemem körüli felduzzadt bőrhöz ér, pedig Locke
sokkal gyengédebb, mint amilyen óvatosan én tudtam volna ezt
csinálni. Az arca komoly, erősen koncentrál arra, amit csinál. Mintha
észre sem venné, hogy szemügyre veszem hosszú arcát és éles állát,
göndör vörösesbarna fürtjeit, azt, ahogyan a fény megcsillan a
szempilláin.
Aztán mégis észreveszi. Rám néz, én őrá, és az egész olyan különös,
mert azt hittem, Locke sosem venne észre egy hozzám hasonló halandót.
De észrevett. Épp úgy mosolyog, mint aznap este az udvarban, mintha
közös titkot őriznénk. Mintha most újabb titokkal bővült volna a lista.
- Csak így tovább! - biztat.
Elgondolkodom a szavain. Tényleg komolyan gondolja?
Miközben visszasétálok a tornára és a nővéreimhez, végig Cardan
döbbent arckifejezése jár a fejemben... na meg persze Locke mosolya.
Nem tudom eldönteni, melyik az izgalmasabb, és melyik a veszélyesebb.
 A Nyári Torna hátralévő részét csupán elmosódva érzékelem. Kard
csattan kardon a párbajok alatt, mindenki igyekszik lenyűgözni a
nagykirályt és udvarát. Ogrék, ravaszdik, goblinok és hegyitündérek
járják a harc halálos táncát.
Néhány kör után Vivi át akarja verekedni magát a tömegen némi
gyümölcsért. Próbálom elkapni Taryn tekintetét, de nem néz
felém. Szeretném tudni, hogy dühös-e. Meg akarom kérdezni, mit
mondott neki Locke, amikor egymás mellett álltak, bár lehet, hogy
pont az ilyesfajta kérdéseket akarja elkerülni.
De csak nem volt megszégyenítő a beszélgetésük, olyasmi, amit
próbál inkább elfelejteni, igaz? Hiszen nekem később
gyakorlatilag elismerte, hogy élvezi, ha valaki feldühíti Cardant. Erről
eszembe jut a másik kérdés, amit nem tehetek fel Tarynnek.
Nem mintha én lennék az első, aki miatt zöld lett a ruhája. A tündérek
képtelenek hazudni. Cardan nem mondhatta volna, ha nem hinné
igaznak. De vajon miért gondolja ezt?
Vivi az enyémhez érinti a gyümölcsnyársát, amivel kiránt a
révedezésből.
-A mi csavaros eszű Jude-unkra, aki emlékeztette a tündéreket, miért
húzzák meg magukat Tündérfölde dimbes-dombos tájain, miért félnek a
halandók vadságától!
Egy magas, lecsüngő nyúlfülű, dióbarna sörényű férfi megfordul, és
szúrós pillantást vet Vivire, aki erre elvigyorodik. Én a fejemet rázom,
tetszett a köszöntője, hiába hatalmas túlzás. Ha mást nem, legalább őt
lenyűgöztem.
- Bár egy kicsit kevésbé lenne olyan csavaros eszű a mi Jude-unk! -
motyogja Taryn.
Odafordulok, csakhogy már továbbállt.
Amikor visszaérünk az arénához, Rhyia hercegnő épp a saját
ütközetére készül. A kezében keskeny kard csillan, mintha egy hosszú tű
lenne, és gyakorlásképp a levegőbe döf. Két szeretője kiabálva biztatja.
Cardan felbukkan a királyi emelvénynél, hosszú, fehér vászonruhát és
különféle rózsák alkotta koronát visel. Ügyet sem vet a nagykirályra és
Dain hercegre, lezuttyan Balekin herceg mellé, akivel néhány heves szót
vált. Majd belepusztulok a vágyba, hogy halljam, mit beszélnek. Caelia
hercegnő is tiszteletét teszi a nővére ütközetén, lelkesen tapsol, amikor
Ryhia kilép a lóherékkel borított küzdőtérre.
Madoc továbbra sem bukkan fel.

Egyedül lovagolok haza. Vivi vadászni megy Rhyiával, miután a

hercegnő megnyeri az ütközetét. Taryn beleegyezik, hogy elkíséri őket,
ám én túl fáradt vagyok, sajog mindenem, és teljesen ki vagyok borulva.
Madoc házának konyhájában sajtot olvasztok a tűznél, aztán kenyérre
kenem. A szendvicsem és egy bögre tea kíséretében letelepszem a
tornácra, és a naplementében gyönyörködöm.
A szakács, Wattle - egy trow, ami trollféleség - ügyet sem vet rám,
tovább bűvöli a paszternákot, ami így felvágja önmagát.
Ebéd után lesöpröm a morzsákat az arcomról, és a szobámba vonulok.
Bütyök, a hosszú fülű, a farkát uszályként maga mögött húzó szolgáló
megtorpan a folyosón, amikor meglát. Hatalmas, karmos kezében
gyűszűméretű makk-kupákkal és illatra szederborral teli kancsóval teli
tálcát szorongat. Ruhája megfeszül a mellkasán, a réseken szőrcsomók
kandikálnak ki.
- Ó, hát itthon vagy! - szólal meg.
Morogva beszél, amitől minden fenyegetően hangzik a szájából, hiába
ártalmatlanok maguk a szavak. Eszembe jut az őr, aki leharapta az ujjam
végét. Bütyök egy harapással megszabadíthatna az egész kézfejemtől.
Bólintok.
- A herceg odalent vár.
Cardan idejött? Megugrik a pulzusom. Összekuszálódnak a
gondolataim.
- Hol?
Bütyköt meglepi a reakcióm.
- Madoc dolgozószobájában. Épp oda tartottam a...
Kikapom a kezéből a tálcát, és lesietek a lépcsőn. Meg akarok
szabadulni Cardantól, amilyen gyorsan csak lehet. Már csak az hiányzik,
hogy Madoc meghallja, milyen tiszteletlenül beszélek, és úgy döntsön,
semmi keresnivalóm az udvarban. A Smilax nemzetség hű szolgája. Nem
tűrné, hogy akár a legfiatalabb herceggel is összeakasszam a bajszom.
Szinte repülök lefelé a fokokon, majd berúgom Madoc
dolgozószobájának ajtaját. A kilincs az egyik könyvespolcnak csapódik,
amikor beviharzok a helyiségbe, és olyan erővel csapom le a tálcát, hogy
a makk-kupák bizonytalan táncot járnak rajta.
Dain herceg jó néhány nyitott könyv fölött áll. Aranyszínű, göndör
fürtök lógnak a szemébe, halványkék zekéjének nyitott gallérja alól
kikandikál súlyos ezüstlánca. Megtorpanok, mivel hatalmasat hibáztam.
- Jude - vonja fel a szemöldökét. - Nem gondoltam, hogy így sietsz
majd.
Mélyen meghajolok, és remélem, hogy kétballábasnak hisz. Hirtelen
élesen mar belém a félelem. Talán Cardan küldte? Azért jött, hogy
megtorolja a pimaszságomat? Mi másért akarna látni a tiszteletre méltó,
nagyra becsült Dain herceg, Tündérfölde hamarosan trónra lépő új
királya?
- Ööö - nyögöm, a pánik csomót köt a nyelvemre.
Szerencsére eszembe jut a tálca, és a kancsó felé intve így szólok: -
Önnek hoztam, uram.
 Dain herceg a kezébe veszi az egyik makkot, és beletölt némi sűrű,
fekete italt.
- Innál velem? - kérdezi.
A fejemet rázom, fogalmam sincs, mit tegyek ilyen helyzetben.
- Azonnal a fejembe szállna - szabadkozom.
A herceg felnevet.
- Akkor csak maradj itt velem!
- Természetesen. - Ezt semmiképp sem utasíthatom vissza.
Leereszkedem az egyik zöld bőr karosszék karfájára, a szívem
tompán lüktet. Nem tudom pontosan, hogyan tovább. - Hozhatok
esetleg még valamit?
Felemeli a makk-kupát, mintha elismerését akarná kifejezni.
- Elég frissítő van itt. Inkább beszélgetni szeretnék. Talán
elmondhatnád, miért viharzóttál úgy be ide. Mit gondoltál, ki vár rád?
- Senki - vágom rá azonnal.
A hüvelykujjammal végigsimítok a gyűrűsujjamon, az ujjvégem
helyére nőtt puha bőrön.
Kihúzza magát ültében, mintha hirtelen sokkal érdekesebbé váltam
volna a számára.
- Azt hittem, talán az egyik fivérem zaklat.
A fejemet rázom.
- Semmi ilyesmi - biztosítom.
- Döbbenetes. - Úgy ejti ki a szót, mintha valami hatalmas dicséretben
részesítene. - Tudom, hogy az emberek képesek hazudni, de elképesztő
látni, ahogy megteszik. Hazudj újra!
Lángok nyaldossák az arcomat.
- De hát nem... én nem... - dadogom.
- Hazudj újra! - ismétli meg kedvesen. - Nincs mitől tartanod.
Bármit mond is, bolondnak kellene lennem, hogy ne rettegjek. Dain
herceg olyankor látogatott el ide, amikor Madoc máshol időzik. Név
szerint engem akart látni. Utalt rá, hogy tudja, mit művel Cardan. Talán
meglátott bennünket a háborúsdi után, amikor Cardan megrántotta a
fonatomat? Ugyan mit akar Dain tőlem?
Kapkodom a levegőt.
 Daint hamarosan nagykirállyá koronázzák, helyet adhat nekem az
udvarban, ellentmondhat Madocnak, és lovaggá üthet. Bár
lenyűgözhetném, akkor mindent megadhatna nekem! Mindent,
amiről korábban úgy hittem, esélyem sincs rá.
Kihúzom magam, és egyenesen az ezüstszürke szempárba nézek.
- Jude Duarte vagyok. 2001. november 13-án születtem. Kedvenc
színem a zöld. Szeretem a ködöt, a szomorú balladákat és a csokoládéval
bevont mazsolát. Nem tudok úszni. Miben hazudtam? Hazudtam
egyáltalán? A hazugságban az a nagyszerű, hogy teljes
bizonytalanságban tartja a másikat.
Hirtelen rádöbbenek, hogy a kis műsorom után talán egyetlen esküt
sem venne komolyan tőlem. Csakhogy elégedettnek tűnik, úgy mosolyog
rám, mintha csiszolatlan rubint talált volna a földön.
- Akkor most elárulhatod, hogyan használja ki apád ezt a kis
képességedet - szólal meg.
Értetlenül pislogok.
- Tényleg? Sehogy. Milyen kár! - A herceg oldalra billentett
fejjel tanulmányoz. - Mondd meg, miről álmodsz, Jude Duarte, már
ha tényleg így hívnak! Mondd, mire vágysz!
Zakatol a szívem, és kissé meg is szédülök. Ennyire csak nem lehet
egyszerű! Dain herceg, Tündérfölde következő királya azt kérdezi, mit
akarok. Alig merek válaszolni, de muszáj.
- Sz-szeretnék a lovagja lenni - dadogom.
Felvonja a szemöldökét.
- Váratlan fordulat - jegyzi meg. - És örömteli. Egyéb?
- Nem értem.
Összekulcsolom a kezem, hogy ne lássa, mennyire remegek.
- A vágy különös dolog. Amint kielégítjük, más formát ölt.
Ha megkapjuk az aranyfonalat, hirtelen aranytűt is akarunk. Éppen ezért
kérdezem, Jude Duarte, hogy mi lenne a következő vágyad, ha a
szárnyaim alá fogadnálak.
- Szolgálni szeretnék - felelem továbbra is zavarodottan. - Kardomat a
koronának ajánlanám.
Legyint egyet.
 - Nem, azt szeretném hallani, hogy mit akarsz. Kérj
valamit! Olyasmit, amit soha senkitől nem kértél.
Nem akarok többé halandó lenni, gondolom, és hirtelen elborzadok.
Nem akarom ezt akarni, főleg azért, mert erre semmi esély. Sosem leszek
tündér.
Mély levegőt veszek. Ha bármilyen kegyben részesíthetne, mit
kérnék? Természetesen tudom, hogy veszélyes játszmát űzök. Amint
elárulom, alkut fog ajánlani, és a tündérek alkui ritkán előnyösek a
halandókra nézve. Csakhogy a hatalom mézesmadzagja lebeg előttem.
Eszembe jut a nyakamban lógó lánc, a saját tenyerem csattanása az
arcomon, Oak nevetése.
Cardanra gondolok. Látod, mennyi mindenre képesek vagyunk néhány
szóval? És innentől már csak rosszabb lesz. Megigézhetünk, hogy
négykézláb futkározz, és kutyaként ugass. Megátkozhatunk, hogy
emésszen el a vágyakozás egy olyan dal után, amit többé sosem
hallhatsz, sőt, akár egy kedves szavamért is eladnád a lelked.
- Szeretnék ellenállni a varázslatoknak - felelem végül, és
mozdulatlanságot kényszeritek magamra.
Igyekszem nem mocorogni. Komoly embernek akarok tűnni, akivel
komoly alkut lehet kötni.
Dain herceg alaposan végigmér.
- Gyerekként Igazi Látással áldottak meg. Nyilván ismered a
szokásainkat. Tudod, milyen igézeteink vannak. Sózd meg az ételünket,
és elpusztítod a rábocsátott varázst. Fordítsd ki a zoknidat, és sosem
vezetnek tévútra. Tölts tele a zsebedet berkenyebogyóval, és senki sem
lehet rád hatással.
Az elmúlt néhány nap során bebizonyosodott, mennyire kevéssé
védenek meg ezek a módszerek.
- Mi van, ha kifordítják a zsebemet? Ha elszakítják a zoknimat? Ha a
földre szórják a sót, amit magamnál hordok?
Elgondolkodva pillant rám.
- Gyere közelebb, gyermekem! - int magához.
Tétovázok. Becsületes tündérként ismertem meg a herceget.
Csakhogy nagyon keveset tudok róla.
 - Gyere! Ha engem akarsz szolgálni, bíznod kell bennem.
Előrehajol a székben. Felfigyelek aprócska szarvaira, épp a
szemöldöke fölött, kettéválasztja a haját előkelő arcának mindkét felén.
Észreveszem, milyen erős a karja, és hogy egyik hosszú ujján
pecsétgyűrű csillan, rajta a Smilax nemzetség szimbólumával.
Felállók, és odasétálok mellé.
- Elnézést, ha tiszteletlen voltam! - préselem ki magamból a szavakat.
Megérinti az egyik zúzódást az arcomon, egy olyat, amiről eddig nem
is tudtam. Összerezzenek, de nem lépek hátra.
- Cardan elkényeztetett kiskölyök. Az udvarban mindenki tudja, hogy
itallal és szánalmas civakodással csúfítja nemzetségünk becsületét. Ne
érezd szükségét, hogy a védelmére kelj!
Nem érzem szükségét. Vajon Bütyök miért csak azt mondta, hogy az
egyik herceg vár rám, miért nem mondta meg, hogy pontosan melyik? A
herceg mondta neki, hogy így fogalmazzon? A tapasztalt stratéga kivárja
a megfelelő pillanatot.
- Bár testvérek vagyunk, nagyban különbözünk egymástól. Én sosem
kegyetlenkednék veled csak azért, mert az jó érzéssel tölt el. Ha hűséget
fogadsz nekem, megjutalmazlak. De nem lovagként szeretnélek a
szolgálatomba fogadni.
Elfacsarodik a szívem. Mégsem hihettem, hogy Tündérfölde egyik
hercege betoppan hozzánk, és valóra váltja minden álmomat. Azért jó
volt álmodozni.
- Akkor mit akar?
- Semmi olyat, amit ne ajánlottál volna magadtól. Az esküdet és a
kardodat ígérted. Elfogadom. Szükségem van valakire, aki
képes hazudni, aki ambiciózus. Legyél a kémem! Lépj be az
Árnyudvarba! Elképzelésed sincs, mekkora hatalmat kínálok neked.
Tudom, nem könnyű emberként közöttünk élni. Én megkönnyíthetem az
életed.
Lerogyok az egyik székbe. Kicsit úgy érzem magam, mint az egyszeri
lány, aki házassági ajánlatot várt, és szeretőként akarják tartani.
Kém. Besurranó. Hazug és tolvaj. Hát persze hogy ezt gondolja rólam,
egy halandóról. Mi másra tartana alkalmasnak?
 Felidézem a kémeket, akiket eddig láttam: a paszternákorrú, hajlott
hátú alakot, akivel Madoc beszél néha, meg az árnyas, szürke illetőt,
akinek az arcát sosem láttam. Valószínűleg a királyi család mindegyik
tagja alkalmaz kémeket, ám nyilván nem véletlenül nem tudunk róluk, a
munkájuk része, hogy láthatatlanok maradjanak.
És én igencsak láthatatlan maradnék, pont az orruk előtt.
- Talán nem ilyen jövőt képzeltél magadnak - folytatja Dain herceg. -
Nem lesz csillogó vért, nem vonulsz hadba, azt viszont megígérhetem,
hogy amint nagykirály leszek, megfelelő szolgálat esetén úgy élhetsz
majd, ahogyan neked tetszik, hiszen ki merne szembeszegülni a
nagykirállyal? És védővarázslattal látlak el, többé senki sem igézhet
meg.
Megdermedek. Szolgálatukért cserébe a halandók védővarázslatokat
kapnak, csakhogy jár melléjük egy hatalmas pofonnal felérő kibúvó, ami
általában akkor derül ki, amikor az ember a legkevésbé sem várja.
Például sérthetetlenné válunk, de egy galagonya keményéből készült nyíl
megölhet, és jé, épp ez az esküdt ellenségünk kedvenc fegyvere. Vagy
minden csatát megnyerünk, ám képtelenek vagyunk nemet mondani
vacsorameghívásra, így hát, ha valaki előző nap vacsorára invitál
bennünket, nem tudunk hadba vonulni. Ahogyan Tündérföldén minden, a
védővarázslatok is nagyszerűek, ugyanakkor mind hatalmas szívás. De
hát, ezt az ajánlatot kaptam.
- Védővarázslat - visszhangzom.
Dain mosolya kiszélesedik, és egy pillanattal később rádöbbenek,
miért. Nem mondtam nemet. Ami azt jelenti, hogy
elgondolkozom, mondjak-e igent.
- A gyümölcseink és a mérgeink ellen semmiféle védővarázslat
nem óv meg. Gondold át alaposan! Helyette megajándékozhatlak azzal
a képességgel, hogy bárkit elbűvölj, aki rád néz. Kaphatnál egy
pöttyöt ide - érinti meg a homlokomat -, és aki csak megpillantja,
azonnal beléd szeretne. Kaphatnál varázskardot, ami a csillagfényt is
átszeli.
- Nem akarom, hogy irányítsanak - suttogom. Hihetetlen,
hogy hangosan kimondom, ráadásul Dain előtt. Döbbenet, hogy ezt
teszem. - Mármint mágiával. Ha ezt megoldja, a többit nyugodtan rám
bízhatja.
Dain herceg biccent.
- Tehát elfogadod az ajánlatot.
Félelmetes, hogy egy olyan döntés előtt állok, ami az összes jövőbeli
döntésemet befolyásolja majd.
Iszonyatosan vágyom a hatalomra. És most lehetőségem nyílt rá.
Rémisztő és kissé degradáló lehetőség, de érdekfeszítő is. Jó lovag vált
volna belőlem? Sosem tudom meg.
Talán gyűlöltem volna az egészet. Talán páncélban ácsorogtam volna,
és unalmas megbízásokat hajtottam volna végre. Talán olyan emberekkel
kellett volna szembeszállnom, akiket kedvelek.
Bólintok, és remélem, jó kém válik belőlem.
Dain herceg feláll, és megérinti a vállamat. Összerezzenek, mintha
áramütés futna végig rajtam.
- Jude Duarte, por gyermeke, ettől a naptól fogva egyetlen
tűndérbűbáj sem homályosítja el az elmédet. Nincs olyan igézet, ami
akaratod ellenére mozdítja a testedet. Ez a jog egyedül a védővarázslatot
rád borító tündért illeti. Mostantól senki sem irányíthat. - Egy pillanatra
elhallgat. - Engem leszámítva.
A fogamat szívom. Hát persze hogy van valami hátulütője a
védővarázslatnak! Még csak nem is haragudhatok rá, hisz tudhattam.
Mégis üdítő, hogy védelem alatt állok. Dain herceg csupán egyetlen
tündér, de ő legalább lát bennem valamit, olyasmit, amit Madoc nem.
Már nagyon régóta vágyom rá, hogy valaki elismerjen.
Ott helyben, a Madoc dolgozószobáját díszítő ősrégi szőnyegen fél
térdre ereszkedem, és hűséget fogadok Dain hercegnek.
 Vacsora közben végig a titkomra gondolok. Most először érzem úgy,
hogy hatalmam van, olyasfajta, amit Madoc nem vehet el tőlem. Már
attól izgatottá válók, ha elég hosszan gondolok rá. Kém lettem! Dain
herceg kéme!
Árpával és vad póréhagymával töltött kisebbfajta madarakat eszünk,
bőrük roppanós a rápirult zsírtól és méztől. Oriana elegánsan szedi szét a
sajátját. Oak a megpirult bőrt rágja. Madoc nem fejti le a húst, csontostól
falja fel a madarat. A párolt paszternákot piszkálom a tányéromon. Taryn
is az asztalnál ül, Vivi viszont nem jött haza. Úgy sejtem, a vadászat
Rhyia hercegnővel csupán elterelő hadművelet volt, és valójában
lovagolt egy darabig az erdőben, majd a halandók világába szökött.
Vajon Heather családjával vacsorázik?
- Kitettél magadért a tornán - dicsér Madoc két falat között. Nem
hozom fel, hogy korán távozott, úgyhogy annyira azért csak nem
nyűgözhettem le. Mennyit látott egyáltalán?
- Ezt azt jelenti, hogy meggondoltad magad? - kérdezem.
Van valami a hangomban, amitől abbahagyja a rágást, és összehúzott
szemmel rám néz.
- A lovagi címmel kapcsolatban? - kérdez vissza. - Nem. Ha
új nagykirályunk lesz, visszatérünk rá.
Titokzatos mosolyra húzódik a szám.
- Ahogy gondolod.
Az asztal másik felén Taryn árgus szemmel figyeli Orianát, igyekszik
lemásolni a mozdulatait a saját kis madarán. Nem néz rám, még akkor
sem, amikor megkér, hogy adjam oda a vizeskancsót.
Azt viszont nem akadályozhatja meg, hogy vacsora után kövessem a
szobájába.
- Taryn! - szólok utána a lépcsőn. - Megpróbáltam azt tenni, amit
kértél, de nem ment, és szeretném, ha nem gyűlölnél miatta. Ez az én
életem.
Megfordul.
- Tehát úgy teszed tönkre, ahogy jólesik?
- Igen - vágom rá, amikor a lépcsőfordulóhoz érünk. Nem mondhatom
el, mi történt Dain herceggel, de még ha meg is oszthatnám vele ezt a
titkot, nem biztos, hogy segítene. Nem hiszem, hogy tetszene neki az
alkunk. - Az egyetlen értékünk az életünk, ezt az egy érmét kaptuk. És
arra költjük, amire akarjuk.
Taryn a szemét forgatja.
- Milyen szép hasonlat! - feleli maró gúnnyal. - Te magad találtad ki?
- Mi bajod? - támadok rá.
A fejét rázza.
- Semmi. Semmi. Talán jobb lenne, ha én is úgy
gondolkodnék, ahogyan te. Mindegy, Jude. Ügyes voltál a tornán.
- Köszönöm - ráncolom értetlenül a homlokomat. Ismét eszembe jut,
amit Cardan mondott róla, de nem akarom megismételni a szavait, nem
szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Inkább ezt kérdezem: - Rád talált
már a szerelem?
Válaszképp furcsa pillantást vet rám.
- Holnap nem megyek órára - jelenti ki. - Úgy teszed tönkre
az életedet, ahogy akarod, de nem kötelező végignéznem.

Ólmos lábbal igyekszem a palota felé, a talajt lehullott almák borítják,

csak úgy kavarog az illatuk a levegőben. Hosszú, fekete ruhát viselek
arany kézelővel és zöld szalaggal, kényelmes darab, nagyon szeretem.
A délutáni madárfütty mosolyra fakaszt. Álmodozom egy sort Dain
herceg koronázásáról meg arról, hogy a vigyorgó Locke-kal táncolok,
miközben Cardant elráncigálják, és sötét börtöncellába zárják.
Fehér villanás szakít ki a képzelgésből. Egy szarvas az, fehér szarvas,
alig háromméternyire tőlem. Az agancsát vékony pókhálók tarkítják,
vakítóan fehér bundája ezüstösnek tetszik a délutáni napsütésben. Egy
hosszú pillanatig egymásra meredünk, aztán elrohan a palota irányába,
én pedig végre ismét levegőhöz jutok.
Úgy határozok, hogy ez jó előjel.
Legalábbis eleinte annak tűnik. Az órák egész érdekesek. Az
oktatónk, Noggle kedves, ám csodabogár idős Fir Darrig északról. A
szemöldöke hatalmas, hosszú szakállába időnként tollakat
vagy papírfecniket rejt, és szeret a meteorviharok jelentéséről
hadoválni. A délutánból este lesz, és hullócsillagokat számolunk, ami
elég unalmas, ugyanakkor megnyugtató feladat. Lefekszem a takarómra,
és az éjszakai égboltot bámulom.
Az egyetlen baj az, hogy nehezen tudom lejegyezni a számokat a
sötétben. Általában világító gömbök csüngnek a fákról, vagy
szentjánosbogarak hada világítja meg az óráinkat. Külön gyertyát is
hordok magamnál, mert néha még ez sem elég, ugyanis a halandók közel
sem látnak olyan jól, mint a tündérek, csakhogy csillagszámlálás közben
nem gyújthatok gyertyát. Igyekszem olvashatóan írni, és nem
összetintázni magam.
- Ne feledjétek - okít bennünket Noggle hogy a fontos politikai
változásokat gyakran különös égi események előzik meg! Hamarosan új
királyt koronázunk, így hát fontos, hogy alaposan figyeljük meg az égi
jeleket.
Valaki kuncogni kezd a sötétben.
- Nicasia - fordul felé a tanár. - Valami baj van?
A kérdezett a megbánás bármiféle jele nélkül, gőgösen válaszol.
- Az égvilágon semmi.
- Ez esetben, mit tudsz elmondani nekünk a hullócsillagokról? Mit
jelentene, ha meteorraj érkezne az éj utolsó órájában?
- Tucatnyi születést - feleli Nicasia, akkorát tévedve, hogy
elfintorodom.
- Halált- motyogom szinte némán.
Csakhogy Noggle meghallja.
- Nagyon jó, Jude! Örülök, hogy valaki odafigyelt az órára. És nagy
valószínűséggel mikor következnének be ezek a halálesetek?
Most már nincs értelme visszafognom magam, hiszen kijelentettem,
hogy szégyenbe hozom Cardant a kiválóságommal. Ideje kiemelkedni a
tömegből.
- Attól függ, melyik csillagképen haladtak át, és melyik
irányba hullottak - felelem.
A válasz közepénél elszorul a torkom.
Hirtelen megörülök a sötétnek, mert így nem látom Cardan
arckifejezését. Sem Nicasiáét.
- Nagyszerű! - dicsér Noggle. - Épp ezért kell alaposan feljegyeznünk
mindent, amit látunk. Folytassátok!
- Halálra unom magam! - nyavalyog Valerian. - A jövendőmondás a
vén boszorkák meg az aprónép dolga. Ennél magasztosabb dolgokról
kellene tanulnunk. Ha már egész éjjel a hátamon kell feküdnöm, legalább
a szerelem művészetére tanítana valaki!
Néhányan felnevetnek.
- Legyen hát - enged Noggle. - Milyen esemény jelzi előre a szerelmi
sikereket?
- Az, ha egy lány leveszi a ruháját - vágja rá Valerian, amit
még nagyobb hahota fogad.
- Elga! - szólít fel az oktatónk egy ezüst hajszínű lányt, akinek
a nevetése a szilánkosra törő üveg hangját idézi. - Tudsz válaszolni
helyette? Talán oly kevéssé sikeres a szerelemben, hogy tényleg
fogalma sincsen.
Elga hebeg-habog. Úgy sejtem, tudja a választ, de nem szeretné
kivívni Valerian dühét.
- Kérdezzem inkább Jude-ot? - kérdezi Noggle csípősen. - Vagy talán
Cardant. Tudod a választ?
 - Nem - szólal meg a herceg.
- Tessék? - kérdez vissza Noggle.
Cardan baljós hangjából kihallatszik, mekkora hatalommal bír.
- Valeriannak igaza van - jelenti ki. - Unalmas az óra. Gyújtsuk meg a
lámpákat, és tanuljunk valami értelmesebbről!
Noggle egy hosszú pillanatig nem felel.
- Igenis, hercegem - szólal meg végül, majd felgyúlnak körülöttünk a
gömbök.
Gyors egymásutánban pislogok, hogy hozzászokjon a szemem.
Azon morfondírozom, kellett-e Cardannak valaha is olyasmit
csinálnia, amit nem akart. Nem is csodálkozom, hogy szundikálni szokott
tanítás alatt. Az sem lepett meg, amikor egyszer a sárga földig leitta
magát, és belovagolt az óra helyszínére, összetaposta a pokrócokat és a
könyveket. Mindenki fejvesztve menekült az útjából. Gondol egyet, és
megváltoztatja a tantervet. Mégis mi számítana egy ilyen embernek?
- Borzasztó a látása - jegyzi meg Nicasia, és hirtelen
rádöbbenek, hogy előttem áll. Nála van a füzetem, meglengeti, hogy
mindenki lássa a macskakaparásomat. - Szegény, szerencsétlen Jude.
Nehéz lehet ilyen hátrányos helyzetben élni.
Tiszta tinta az ujjam és a ruhám arany kézelője.
A mező másik felében Cardan Valeriannal cseveg. Csupán Locke
figyel bennünket aggodalmas pillantással. Noggle épp a rakás
vastag, poros könyvét bújja, valószínűleg igyekszik olyasmivel
előrukkolni, ami tetszene Cardannak.
- Igazán sajnálatos, hogy nem tudod elolvasni a kézírásomat - kapom
el a füzetemet. A lap elszakad, és az egész esti munkám fecnikben végzi.
- De nem mondhatnám, hogy ettől én kerülök hátrányos helyzetbe.
Nicasia felpofoz. Hátratántorodom, teljesen megdöbbenek, és hirtelen
fél térden találom magam, jó, hogy el nem terülök a földön. Csíp az
arcom, és forró. Cseng a fülem.
- Ezt nem teheted! - jelentem ki ostobán.
Azt hittem, tudom, hogyan működik ez a játék. Tévedtem.
- Azt teszek, amit csak akarok - veti oda gőgösen.
Az osztálytársaink ránk merednek. Elga a szája elé kapja egyik kecses
kezét. Cardan is felénk pillant, és látom az arckifejezésén, hogy nem
tetszett neki Nicasia magánakciója. Szégyenpír kúszik a hercegnő arcára.
Régóta élek közöttük, és volt egy bizonyos vonal, amit sosem léptek
át. Senki sem látta, amikor a folyóba vetettek bennünket. Bármi történjék
is, a tábornok családjához tartozom, így Madoc védelme alatt állok.
Cardan talán nyíltan is ujjat húzhat vele, de azt hittem, a többiek csak
alattomban támadnak. Úgy tűnik, sikerült annyira feldühítenem Nicasiát,
hogy megfeledkezett minderről.
Leporolom magam.
- Ezt vehetem kihívásnak? Mert akkor én döntöm el, hogy hol
és milyen fegyverrel párbajozunk.
Bár a földbe tiporhatnám!
Rádöbben, hogy kénytelen válaszolni. Lehet, hogy egy senki vagyok,
ám a saját becsületét akkor is kénytelen megvédeni ellenem.
A szemem sarkából érzékelem, hogy Cardan felénk tart. Rémült
várakozás és rettegés elegye feszít. A másik oldalról Valerian vállal
nekem jön. Ellépek, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne csapjon meg
a túlérett gyümölcs illata.
Odafent, az ég fekete dómján hét csillag hullik le, tündöklő
ragyogással siklanak végig az égbolton, mielőtt kialszanak.
Automatikusan felnézek, de sajnos túl későn ahhoz, hogy megállapítsam
a pontos útvonalukat.
- Lejegyezte valaki? - kiáltozik Noggle, miközben reszkető ujjakkal
tollat keres a szakállábán. - Erre vártunk egész este! Valaki biztos látta a
kezdőpontot! Gyorsan! Jegyezzetek le mindent, amire emlékeztek!
Miközben a csillagokat szemlélem, Valerian valami puhát nyom a
számhoz. Almát, ami egyszerre édes és rohadt, és már csorog is a
mézédes nedv a nyelvemre, íze, mint a napfényé, maga a tiszta,
felhőtlen, ostoba boldogság. Tündérgyümölcs, elködösíti az elmét,
annyira a hatalmába keríti a halandókat, hogy képesek éhen halni,
mintsem bármi mást egyenek, engedelmessé, befolyásolhatóvá és
nevetségessé válunk tőle.
Dain védővarázslata megvéd ugyan az igézéstől, senki sem irányíthat,
ám a tündérgyümölcstől kicsúszik az ember kezéből a gyeplő.
 Jaj, ne! Jaj, ne, ne, ne, ne, ne!
Kiköpöm. Az alma a földön gurul, de már érzem a hatását.
Só, jut eszembe, és a kosaram után tapogatózom. Sóra van szükségem.
A só az ellenanyag. Az majd kitisztítja az elmémet.
Nicasia rájön, mit keresek, ezért gyorsan felkapja a kosaramat, és
eltáncol a közelemből, Valerian pedig a földre lök. Próbálok
elmászni tőle, de odaszegez, visszanyomja a mocskos almát a számba.
- Hadd édesítsem meg azt az éles nyelvedet! - kényszeríti le a
torkomon.
Gyümölcshús tölti meg a számat és az orromat.
Nem kapok levegőt. Nem kapok levegőt!
Felbámulok Valerianra. Fuldoklóm. Enyhe kíváncsisággal figyel,
mintha érdekelné, mi történik a következő pillanatban.
Sötétség lopódzik a látómezőm szélére. Megfulladok.
Az a legrosszabb az egészben, hogy közben határtalanul boldog
vagyok a gyümölcstől, és ez felülírja a rettegést. Minden
csodálatos. Elhomályosul a látásom. Valerian arca felé kapok, de
túlságosan szédülök ahhoz, hogy elérjem. Egy pillanattal később már
nem számít mindez. Nem akarom bántani őt, hiszen olyan boldog
vagyok!
- Csinálj már valamit! - fakad ki valaki, de ebben a
hagymázas állapotban fogalmam sincs, ki az.
Valaki hirtelen lerúgja rólam Valeriant. Köhögve az oldalamra
fordulok. Cardan áll fölöttem. Könnyek és takony csorog az arcomon, de
csak fetrengek a földön, és köpködöm az édes, húsos
gyümölcsöt. Fogalmam sincs, miért sírok.
- Elég legyen! - parancsolja Cardan.
Különös, vad kifejezés ül az arcán, az állkapcsánál ugrál az egyik
izom.
Lassan kitör belőlem a nevetés.
Valerian lázadó pillantással végigméri Cardant.
- Csak nem elrontanád a szórakozásomat? - kérdezi.
Egy pillanatig azt hiszem, egymásnak esnek, bár fogalmam sincs,
miért. Aztán meglátom, mi van Cardan kezében. A só a kosaramból. Az
ellenszer. (Miért is akartam annyira? Rejtély.) Nevetve a levegőbe
hajítja, a szél pedig szerteszét hordja. Ezután felfelé kunkorodó
szájszéllel Valerianra néz.
- Meghibbantál, Valerian? Ha meghal, vége a mókának, pedig még el
sem kezdődött.
- Nem fogok meghalni - jelentem ki, mert nem akarom,
hogy aggódjanak.
Jól érzem magam. Jobban, mint életemben bármikor. Örülök, hogy
már nincs ellenszer.
- Cardan herceg... - szólal meg Noggle. - Haza kellene vinni őt.
- Mindenki olyan unalmas ma! - jelenti ki Cardan, pedig a legkevésbé
sem tűnik úgy, mintha unatkozna.
Inkább úgy hangzik, mintha alig tudná visszafojtani az indulatát.
- Ó, Noggle, hiszen nem akar ő sehova sem menni. - Nicasia hozzám
lép, és megsimogatja az arcomat. - Nem igaz, szépségem?
A méz émelyítően édes ízét érzem a számban. Könnyűnek érzem
magam. Ellazulok. Olyan vagyok, mint egy zászló, amibe belekap a szél.
- Maradni szeretnék - helyeselek, hiszen csodás helyen vagyok.
Nicasia elbűvölő.
Nem vagyok benne biztos, hogy jól érzem magam, azt viszont tudom,
hogy minden csodás. Minden mesés. Még Cardan is. Korábban nem
kedveltem, de ez most butaságnak tűnik. Széles, boldog vigyort villantok
rá, de nem mosolyog vissza.
Nem veszem zokon.
Noggle elfordul tőlünk, motyog valamit a tábornokról, az
ostobaságról meg arról, hogy bizonyos hercegek félthetnék a nyakukat.
Cardan ökölbe szoruló kézzel nézi, ahogyan az oktatónk magunkra hagy
bennünket.
Lányok vetik le magukat mellém a mohára. Nevetgélnek, mire én is
ismét felkacagok.
- Még sosem láttam, hogy egy halandó elfhoni gyümölcsöt eszik -
fordul az egyikük, Flossflower egy másikhoz. - Emlékezni
fog egyáltalán?
- Bár megigézné valaki, hogy ne emlékezzen! - szólal meg
Locke valahol mögöttem; nem hangzik dühösnek, mint Cardan.
Kedvesnek tűnik. Felé fordulok, mire megérinti a vállamat. Közelebb
hajolok hozzá, jó meleg a bőre.
Nicasia felnevet.
- Biztos nem szeretné, hogy megigézzék. Viszont még egy kis
almának örülne.
Összefut a nyál a számban az alma említésére. Eszembe jut, hogy az
erdő telehintette vele az ösvényt, csupa aranyló, ragyogó gyümölcscsel,
és átkozom az ostoba fejemet, amiért nem álltam meg idefelé jövet, hogy
alaposan belakmározzak belőle.
- Akkor kérdezhetünk tőle dolgokat? - kapcsolódik be a beszélgetésbe
egy másik lány, Moragna is. - Kínos kérdésekre gondolok. Válaszolni
fog?
- Miért találna bármit is kínosnak, ha a barátaival van? -
kérdezi Nicasia összehúzott szemmel.
Úgy néz ki, mint egy macska, ami fellefetyelte az összes tejszínt, és
épp most készül szunyókálni egyet a napsütésben.
- Melyikünket szeretnéd leginkább megcsókolni? - lép
közelebb Flossflower.
Korábban alig szólt hozzám. Örülök, hogy barátkozni akar.
- Mindannyiótokat - felelem, amitől sikítva viháncolnak.
Felvigyorgok a csillagokra.
- Túl sok ruha van rajtad - ráncolja a homlokát Nicasia a szoknyámat
nézve. - És már piszkos is. Jobb lesz, ha leveszed!
Hirtelen iszonyatosan súlyosnak érzem a ruhámat. Elképzelem
magam, ahogyan meztelenül fürdőzöm a holdfényben, és a bőröm
éppolyan ezüstös, mint a fölöttünk rezgő levelek.
Felállók. Kicsit úgy érzem, félresiklottak a dolgok. Vetkőzni kezdek.
- Igazad van - helyeselek vidáman.
A ruhám a földre hullik, és kilépek belőle. Emberi fehérnemű van
rajtam, zöld-fekete pöttyös melltartó és bugyi.
Mind különös tekintettel bámulnak, mintha azt találgatnák, honnan
szereztem a fehérneműt. Olyan ragyogóan festenek, ha sokáig nézem
őket, megfájdul a fejem.
 Hirtelen zavarba jövök, amiért olyan puha a testem, tele a kezem
bőrkeményedéssel, és minden mozdulatnál táncol a mellem. Meleg a
talaj, a fű gyengéden csiklandozza a talpamat.
- Én is olyan gyönyörű vagyok, mint ti? - kérdezem Nicasiát, őszintén
kíváncsi vagyok.
- Nem - vágja rá, majd Valerianra pillant. Felvesz valamit a földről. -
Egyáltalán nem hasonlítasz ránk.
Szomorúan hallom, de nem lep meg a válasza. Mellettük mindenki
puszta árnyék, egy tükörkép elmosódott tükröződése.
Valerian a nyakamban függő berkenyebogyóláncra mutat, az ezüstre
fűzött, szárított vörös bogyókra.
- Jobb lesz, ha azt is leveszed!
Úgy bólintok, mintha közös titkot őriznénk.
- Igazad van - felelem. - Többé már nincs rá szükségem.
Nicasia elmosolyodik, és felemeli a kezében tartott aranyló holmit.
Az alma koszos, összenyomódott maradékát.
- Gyere, nyald tisztára a kezemet! Nem bánod, ugye? De térden állva
csináld!
Az osztálytársainknak eláll a lélegzete, és halkan kacarásznak. Azt
akarják, hogy megtegyem. Szeretnék örömet okozni nekik. Szeretném,
ha mindenki olyan boldog lenne, mint én. És tényleg szeretném újra
megízlelni a gyümölcsöt. Nicasia felé kúszok.
- Nem! - lép elém Cardan. Csengő hangja kissé remeg. A többiek
elhátrálnak, hogy szabad teret adjanak neki. Kibújik egyik
puha bőrcsizmájából, és egyenesen elém nyújtja vérszegény lábát. -
Jude idejön, és megcsókolja a lábamat. Azt mondta, meg akar
csókolni minket. Mégiscsak a hercege vagyok, ennyi megillet.
Ismét felnevetek. Miért nem nevettem eddig gyakrabban? Minden
csodálatos és nevetséges.
Felpillantok Cardanra, és hirtelen úgy érzem, valami nem stimmel. A
szemében düh csillan, ám vágy és talán szégyenérzet is. Egy pillanattal
később pislog, és csupán a szokásos, hűvös arroganciája marad.
- Mire vársz, tapsra? - kérdezi türelmetlenül. - Csókold meg a lábam,
és mondd el mindenkinek, milyen nagyszerű vagyok! Mondd el,
mennyire csodálsz!
- Elég! - szól rá Locke élesen Cardanra. A vállamnál fogva felránt.
Hazaviszem.
- Nocsak - vonja fel a szemöldökét Cardan. - Érdekes időzítés. Egy kis
megszégyenítés belefér, de azért ne essünk túlzásba?
- Gyűlölöm, amikor így viselkedsz - sziszegi Locke.
Cardan leveszi az egyik csillogó, finoman megmunkált dísztűt a
kabátjáról: tölgylevélen pihenő makkot ábrázol. Egy mámoros pillanatra
azt hiszem, Locke-nak adja, ha cserébe itt hagy. De ez még nekem is túl
hihetetlennek tűnik. Ezután Cardan megfogja a kezem, ami még
lehetetlenebb. Az ujjai forrónak tűnnek a bőrömön. A hüvelykujjamba
szúrja a tűt.
- Au! - rántom el a kezemet, majd a számba veszem az ujjamat.
Fémes íze van a véremnek.
- Kellemes hazautat! - búcsúzik.
Locke elvezet, csupán annyira áll meg, hogy felkapja valakinek a
takaróját, amit aztán a vállamra terít. Tündérek bámulnak mindenfelől,
miközben kisétálunk a tisztásról. Botladozom, Locke segít talpon
maradnom. A tanárok, akikkel összetalálkozunk, nem néznek a
szemembe.
Különös érzéssel szívogatom sérült hüvelykujjamat. Még mindig
szédülök, de már nem úgy, mint korábban. Valami nem stimmel.
Egy pillanattal később rádöbbenek, mi történt.
Az emberi vér sós.
Felfordul a gyomrom.
Visszanézek Cardanra, aki Moragnát ölelve épp Valeriannal és
Nicasiával nevetgél. Új oktató igyekszik megragadni a diákok figyelmét,
egy inas elf nő az egyik keleti szigetről.
Gyűlölöm őket. Annyira gyűlölöm őket! Egy pillanatig csupán ezt
érzem, a dühöm minden egyéb gondolatot felperzsel. Remegő
kézzel szorosabbra húzom magam körül a takarót, és követem Locke-
ot az erdőbe.
- Tartozom neked - szólalok meg némi séta után fogcsikorgatva. -
Amiért kimentettél.
 Kutató pillantást vet rám.
Ismét rádöbbenek, milyen vonzó, puha göndör fürtök keretezik az
arcát. Borzalmas kettesben lenni vele, hiszen látott fehérneműben és a
földön csúszni-mászni, ám túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy
kellemetlenül érezzem magam.
Locke a fejét rázza.
- Nem tartozol semmivel, Jude. Főleg ma nem.
- Hogy tudod elviselni őket? - fordulok dühömben Locke ellen, pedig
ő az egyetlen, akire valójában nem haragszom. -
Iszonyatosak. Szörnyetegek.
Nem felel. Továbbmegyünk, és amikor a lehullott almákkal borított
részhez érünk, olyan erősen belerúgok az egyikbe, hogy visszapattan az
egyik szilfa törzséről.
- Van valami élvezetes abban, amikor velük vagyok - válaszol mégis.
- Elvesszük, amit akarunk, valóra váltjuk minden egyes borzalmas
gondolatunkat. A rémes viselkedés biztonságot nyújt.
- Mert nem veled szemétkednek? - kérdezem.
Erre ismét nem felel.
Amikor Madoc birtokának a közelébe érünk, megtorpanok.
- Innen jobb, ha egyedül megyek - jelentem ki, de a mosolyom kissé
megremeg.
Nehéz fenntartani.
- Várj! - lép közelebb. - Szeretnélek újra látni.
Felnyögök, túlságosan ingerült vagyok ahhoz, hogy meglepődjek.
Kölcsöntakaróban, csizmában és szupermarketes fehérneműben
ácsorgók. Mindenhol föld piszkít be, és nemrég teljesen hülyét csináltam
magamból.
- Miért?
Úgy néz rám, mintha egy teljesen más embert látna. Van valami a
pillantásában, amitől kihúzom magam, hiába vagyok tiszta mocsok.
- Mert egy megkezdett történet vagy. Mert látni akarom, mit teszel
majd. Részese akarok lenni a történetednek.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez most bók akart lenni vagy sem,
mindenesetre annak veszem.
 Felemeli a kezemet - ugyanazt, amit Cardan megszúrt -, és
megcsókolja az ujjhegyeimet.
- Holnap látjuk egymást! - hajol meg.
Egyedül folytatom a hazautat a kölcsöntakaróban, a csizmámban és a
szupermarketes fehérneműben.

- Mondd el, ki tette! - erősködik Madoc újra és újra, de nem engedek.

Fel-alá járkál, és azt részletezi, hogyan fogja felkutatni és elpusztítani
a felelősöket. Kitépi a szívüket. Levágja a fejüket, és a házunk tetejére
tűzi elrettentésképp.
Tudom, hogy nem engem fenyeget, mégis velem üvöltözik.
Amikor megrémülök, egyre csak az dübörög az elmémben, hogy nem
számít, milyen lelkesen játssza az apaszerepet, mégiscsak az igazi apám
gyilkosa.
Nem szólok egy szót sem. Mennyire félt Oriana, hogy Taryn vagy én
nem megfelelően viselkedünk az udvarban, és szégyenbe
hozzuk Madocot. Most felmerül bennem, hogy talán inkább attól félt,
hogyan reagálna minderre Madoc. Valerian és Nicasia lefejezése rossz
húzás lenne politikai szempontból. Cardan bántalmazása pedig
felségárulás.
- Én magam voltam - mondom végül, hogy elhallgattassam.
- Megláttam a gyümölcsöt, és nem tűnt veszélyesnek, úgyhogy
megettem.
- Hogy lehettél ilyen ostoba? - pördül meg Oriana. Nem
tűnik meglepettnek, inkább mintha a legrosszabb félelmeit igazoltam
volna. - Jude, okosabb vagy te ennél!
- Jól akartam érezni magam. Hiszen az a cél, hogy jól érezzem
magam, nem? - játszom tovább az engedetlen lány szerepét. - És jó is
volt. Mint egy gyönyörű álom...
- Csend legyen! - kel ki magából Madoc, mire mindketten
megszeppenünk. - Mindketten hallgassatok!
Összerezzenek.
- Jude, ne idegesítsd Orianát! - vet rám bosszús pillantást, amit én
eddig még nem érdemeltem ki, Vivi viszont rengetegszer.
Tudja, hogy hazudok.
- Oriana, te pedig ne legyél ennyire hiszékeny!
Amikor Oriana rádöbben, mire céloz Madoc, a szája elé kapja kecses
kezét.
- Amikor kiderítem, kit védelmezel - fordul felém ismét Madoc -, azt
is megbánják, hogy valaha levegőt vettek.
- Ezzel nem segítesz - dőlök hátra a székben.
Madoc letérdel elém, és durva, zöld ujjai közé veszi a kezemet.
Bizonyára érzi, mennyire remegek. Hosszan sóhajt, valószínűleg azért,
hogy elfojtsa az újabb kikívánkozó fenyegetőzéseket.
- Akkor mi segítene, Jude? Csak egy szavadba kerül, és megteszem!
Azon morfondírozom, mi történne, ha kimondanám: Nicosia
megszégyenített. Valerian az életemre tört. Mindezt azért tették, hogy
lenyűgözzék Cardan herceget, aki gyűlöl. Félek tőlük. Jobban félek tőlük,
mint tőled, pedig te halálra rémítesz. Állítsd le őket! Érd el,
hogy hagyjanak békén!
Azonban nem mondom ki. Madoc dühe végtelen. Láttam anyám
vérében a konyhapadlón. Ha egyszer előtör, semmi sem fékezheti meg.
Mi lenne, ha meggyilkolná Cardant? Ha mindannyiukkal végezne?
Annyi problémát old meg vérontással. Ha mind meghalnának, a szüleik
bosszúért kiáltanának. Madocnak szembe kellene néznie a nagykirály
dühével. Akkor aztán még rosszabb helyzetbe kerülnék, mint amiben
most vagyok, Madoc pedig az életét veszítené.
- Taníts! - kérlelem végül. - Hogy jobb stratéga legyek.
Jobb kardforgató. Taníts meg mindent, amit tudsz!
Dain herceg kémet akar belőlem faragni, de ez nem jelenti azt, hogy
sutba kell vágnom a kardomat.
Madoc elégedettnek tűnik, Oriana viszont mérges. Látom rajta, hogy
azt hiszi, manipulálom a férjét, és hogy igencsak ügyesen csinálom.
- Legyen - egyezik bele Madoc sóhajtva. - Toprongy visz
neked vacsorát, ha nem akarsz velünk enni. Holnaptól keményebben
gyakorolunk.
- Inkább a szobámban ennék - indulok meg az emeletre, továbbra is
másvalaki pokrócába csavarva.
Felfelé menet elhaladok Taryn csukott ajtaja előtt. Szívesen
bemennék, hogy az ágyára vessem és kizokogjam magam. Szeretném, ha
átölelne, és azt mondaná, nem rajtam múlott a dolog. Hogy bátor vagyok,
és szeret.
De nagyon jól tudom, hogy nem ezt mondaná, így továbbmegyek.
Amíg nem voltam itthon, kitakarították a szobámat, megvetették az
ágyamat, és kinyitották az ablakot, ami éjszakai levegővel töltötte meg a
helyiséget. Az ágy végében összehajtott háziszőttes, rajta a királyi
címerrel, ilyet hordanak a hercegek és hercegnők szolgálói. Az erkélyen
bagolyképű házimanó ül.
Tollászkodik egy sort, megmozgatja a tollait.
- Te nyilván a herceg...
- Holnap jelenésed van a Kietlen-kúrián, édesem - csiripeli
a szavamba vágva. - Deríts ki valamit, ami nem tetszene a
királynak! Bukkanj árulás nyomára!
A Kietlen-kúria. Balekin, a legidősebb herceg otthona.
Az Árnyudvar első küldetése számomra.
 Korán ágyba bújok, de mire felébredek, már teljesen besötétedett. Fáj
a fejem (talán a túl sok alvástól), és sajog minden porcikám. Alvás
közben megfeszülhettek az izmaim. Már elkezdődött a tanítás. Nem
mintha számítana, úgysem megyek.
Toprongy itt hagyott nekem egy tálcát, rajta fahéjjal, szegfűszeggel és
borssal ízesített kávéval. Töltök egy bögrével. Langyos, tehát jó ideje áll
már. Pirítós is van, megszívja magát kávéval, ahogy bele-belemártom a
bögrébe.
Ezután megmosom az arcomat, ami még mindig ragad a
tündérgyümölcstől, majd lemosakszom. Gyorsan megfésülöm a hajamat,
és egy faág segítségével kontyba tűzöm.
Nem vagyok hajlandó a tegnap történtekre gondolni. Csakis és
kizárólag a mai nappal és Dain herceg küldetésével törődöm.
Holnap jelenésed van a Kietlen-kúrián. Deríts ki valamit, ami nem
tetszene a királynak! Bukkanj árulás nyomára!
Dain a segítségemmel akarja biztosítani, hogy ne Balekin legyen az új
nagykirály. Eldred bármelyik gyerekét utódjául választhatja, de a három
legidősebb - Balekin, Dain és Elowyn - a kedvence, és Dain kimagaslik a
mezőnyből. Vajon a kémei hozzájárultak a sikeréhez?
 Ha jól végzem a munkámat, Dain hatalmat biztosít nekem a trónra
lépése után. És a tegnapi nap után nagyon vágyom rá. Éppúgy, ahogyan a
tündérgyümölcs ízére vágytam.
A szupermarketes fehérnemű nélkül veszem fel a szolgaruhát, hogy a
lehető leghitelesebben játsszam a szerepemet. A szekrény mélyéből
előtúrok egy pár régi bőrcipőt. Az eleje lyukas, közel egy éve próbáltam
megvarrni, de nem vagyok valami ügyes, és borzalmasan csúnya lett.
Viszont jó rám. És az összes többi cipőm gyönyörű.
Madoc birtokán nem szolgálnak emberek, Tündérfölde egyéb tájain
viszont szoktam látni őket. Emberbábák segítik világra az emberektől
született csecsemőket. Hasznos tehetséggel megáldott vagy megvert
mesteremberek készítik remekműveiket. Emberdajkák szoptatják a
beteges tündérivadékokat. Aprócska embergyerekek, akik nem
részesültek abban a kegyben, hogy hozzánk hasonlóan a nemesek
gyerekeivel tanulhassanak. Vidám, mágiahajhász emberek, akik a
leghőbb vágyukért cserébe nem bánják a robotolást. Amikor emberekkel
találkozom, próbálok szóba elegyedni velük. Néha van kedvük
beszélgetni, néha nincs. A mesterembereken kívül szinte mindegyiküket
megbűvölték legalább egy kicsit, hogy ne háborogjon az elméjük. Azt
hiszik, hogy kórházban vannak, vagy egy gazdag ember vendégei. És
amikor hazaviszik őket (Madoc biztosított róla, hogy idővel
hazakerülnek), busásan megfizetik őket, sőt, néha még ajándékot is
kapnak, például jó szerencsét, csillogóan fényes hajat, de olyan is
előfordul, hogy meg tudják tippelni a lottószámokat.
De tudom, hogy olyan emberek is vannak, akik rossz üzletet kötöttek
vagy megbántottak egy tündért, és az ő sorsuk már kevésbé mesés.
Tarynnel hallunk néha dolgokat, amiket nem a mi fülünknek szánnak...
kőpadlón háló, hulladékot evő emberekről, akik azt hiszik, pihe-puha
ágyikóban alszanak és finomságokat esznek. Tündérgyümölcs bűvében
élő emberekről. Állítólag Balekin szolgálói a második kategóriába
tartoznak, rossz sorsú, kemény kézzel fogott emberek.
Kiráz a hideg a gondolattól. Viszont értem, miért hasznos egy halandó
kém, nem a hazudozás az egyetlen képességünk. Egy halandó bárhol
elvegyülhet, nem figyelnek fel rá. Ha hárfát szorongatunk, bárdok
vagyunk. Ha szolgaruhát hordunk, szolgálók. Csinos ruhában valakinek a
felesége, nyomunkban visító goblinkölykökkel.
Végül is van előnye annak, ha pillantásra sem méltatják az embert.
Egy bőrtáskába váltásruhát és kést teszek, vastag bársonyköpenyt
kanyarítok magamra, és lemegyek a lépcsőn. Marja a kávé a gyomromat.
Már majdnem az ajtónál járok, amikor megpillantom Vivit a szőttessel
díszített ablakfülkében.
- Végre felébredtél! - áll fel. - Van kedved lőni? Szereztem nyilakat.
- Talán majd később.
Szorosan magamon tartom a köpenyt, és szelíd arckifejezéssel
igyekszem elmenni mellette. Nem jön be. Kinyújtott karral feltart.
- Taryn mesélte, mit mondtál a hercegnek a tornán - szólal meg ismét.
- Oriana pedig azt, milyen állapotban jöttél haza tegnap. A többire
magamtól is rájöttem.
- Nem vagyok kíváncsi egy újabb hegyi beszédre - jelentem ki.
Dain küldetése az egyetlen, ami elvonja a figyelmemet a tegnap
történtekről. Nem akarok másra koncentrálni. Attól félek, hogy teljesen
összeroskadnék.
- Taryn borzalmasan érzi magát - jegyzi meg Vivi.
- Elhiszem - bólintok. - Néha szar dolog, amikor igaza van
az embernek.
- Ne csináld már! - ragadja meg a karomat, és résnyi pupillájú szeme
az enyémbe mélyed. - Nekem bármit elmondhatsz. Megbízhatsz bennem.
Mi történik veled?
- Semmi - válaszolom. - Hibáztam. Bedühödtem. Bizonyítani akartam.
Hülyeség volt.
- Azért, amit mondtam? - szorítja erősebben a karomat.
A tündérnépség továbbra is borzalmasan bánik majd veletek.
- Vivi, ha én elcseszem az életemet, az semmilyen szinten nem a te
hibád - felelem. - De abban biztosak lehetnek, hogy megbánják, ha ujjat
húznak velem.
- Mi van? Ezt hogy érted?
- Nem tudom - húzom el a karomat.
Az ajtó felé indulok, és ezúttal nem állít meg. Átvágok az udvaron,
egyenesen az istálló felé.
Tudom, hogy nem viselkedtem valami szépen Vivivel, pedig ő nem
ártott nekem. Csak segíteni akart.
Talán már nem tudom, hogyan legyek jó testvér.
Az istállónál kénytelen vagyok megállni és a falnak dőlni, hogy mély
lélegzeteket vegyek. Életem több mint felét pánikrohamokkal küszködve
töltöttem. Talán nem jó dolog, hogy a folyamatos idegbaj normálisnak,
sőt szükségesnek tűnik, de fogalmam sincsen, jelenleg hogy bírnám ki
másképp.
Az a legfontosabb, hogy lenyűgözzem Dain herceget. Cardan és a
barátai ezt nem vehetik el tőlem!
Úgy határozok, hogy varangyháton megyek a Kietlen-kúriába, hiszen
csak a nemesek ülnek ezüstpatkójú lovakon. Bár egy szolgálónak
valószínűleg semmilyen hátasa nem lenne, a varangy mégiscsak kevésbé
gyanús.
Egyedül Tündérföldén kevésbé gyanús, ha egy hatalmas varangy
hátán érkezik meg valahova az ember.
Felnyergelek, felszerszámozok egy pöttyökkel díszített példányt, és
kivezetem a fűre. Hosszú nyelvével megnyalja egyik aranyszínű szemét,
mire ösztönösen elhátrálok. A kengyelbe teszem a lábam, és felugrok a
hátára. Egyik kezemmel meghúzom a kantárt, a másikkal megpaskolom
puha, hűvös bőrét. A foltos varangy a levegőbe ugrik, én pedig erősen
kapaszkodom.
A Kietlen-kúria magas, ferde toronnyal ellátott kőépület, az egészet
félig befedik az indák és a borostyán. Az emeleti erkélynél mintha vastag
gyökerek alkotnák a korlátot vas helyett. Vékony indák lógnak le róla,
egyenetlen, itt-ott koszos szakállnak tűnnek. Az egész épület valahogy
idomtalan, de ahelyett, hogy ez különleges bájt kölcsönözne neki, inkább
baljóssá teszi. Kikötöm a varangyot, a köpenyemet a nyeregtáskába
gyömöszölöm, és a kúria oldalához igyekszem, úgy sejtem, ott találom a
cselédbejárót. Útközben megálltam gombát szedni, hogy úgy tűnjön,
okkal tartózkodtam kint.
Amikor közelebb érek, ismét felgyorsul a szívverésem. Balekin
úgysem bántana, biztatom magamat. Még ha el is kapnak, egyszerűen
csak átad Madocnak. Semmi rossz nem történhet.
Nem vagyok teljesen meggyőződve a gondolat igazságtartalmáról, de
azért ráveszem magam, hogy megközelítsem a cselédbejárót, és
besurranok.
A folyosó a konyhába vezet, itt lerakom a gombákat egy pár véres
nyúl, egy galambpite, egy-egy csokor fokhagymaszár és rozmaring, pár
zavaros héjú szilva és egy rakás borosüveg mellé. Egy troll hatalmas
kondér ételt kavargat, mellette szárnyas pixie áll. Két beesett mellkasú
embergyerek, egy fiú és egy lány zöldséget darabol. Mindkettejük arcán
halovány, ostoba mosoly játszik, a szemük üveges. Le sem pillantanak
aprítás közben, csoda, hogy nem vágják le az ujjúkat véletlenül. Ami
még rosszabb, nem vagyok meggyőződve róla, hogy észrevennék, ha
mégis megtörténne a baj.
Felidézem, hogyan éreztem magamat tegnap, és hirtelen a nyelvemre
tolul a tündérgyümölcs íze. Öklendezek, úgyhogy gyorsan végigsietek a
folyosón.
Fakó tekintetű tündérőr állít meg, elkapja a karomat. Felnézek rá,
remélve, hogy sikerül éppolyan üres, kellemes és réveteg
arckifejezést varázsolnom magamra, mint amilyet a két konyhai
halandón láttam.
- Téged még nem láttalak - vádol meg.
- Csodás vagy - felelem. Igyekszem úgy beszélni, mint akit teljesen
lenyűgöz a látvány, és közben egy kicsit azért zavarodott is. - Szép
tükörszemek.
Undorodó hangot hallat, valószínűleg elég jól adom a megigézett
halandó szolgálót, pedig egy kicsit az az érzésem, hogy fura
dolgokat mondtam, és túlzásba estem az idegesség miatt. Nem tudok
olyan jól improvizálni, mint reméltem.
- Új vagy? - kérdezi lassan, tagoltan.
- Új? - visszhangozom.
Igyekszem kitalálni, mit gondolhat erről az egészről az, akit most
hoztak ide. Ismét eszembe jut a tündérgyümölcs émelyítően édes íze, ám
ahelyett, hogy segítene jobban eljátszani a szerepet, a hányinger kerülget.
- Ezelőtt máshol voltam - buknak ki belőlem a szavak -, de most a
nagycsarnokot kell kitakarítanom, addig suvickolnom, amíg minden
csillog-villog.
- Akkor jobb, ha nekilátsz - ereszt el.
Igyekszem uralni a bőrömre kúszó libabőrt. Nem ámítom magam
azzal, hogy a csodás színészi játékom győzte meg, valószínűleg az
segített, hogy ember vagyok, és az őr úgy gondolja, hogy itt minden
ember szolgáló. Ismét ráébredek, miért tart hasznosnak Dain herceg.
Miután átjutottam az őrön, viszonylag könnyedén mozoghatok a Kietlen-
kúriában. Tucatnyi halandó végez ilyen-olyan házimunkát, teljesen
beleveszve beteges álmukba. Halkan dalolgatnak maguknak, suttognak,
de mindez csupán aprócska darabja a fejükben zajló beszélgetésnek. A
szemhéjuk sötét, az ajkuk repedezett.
Nem csoda, hogy az őr azt hitte, új vagyok.
Nemcsak szolgálók vannak itt, hanem rengeteg tündér is. Vendégek,
akik ünnepségre érkeztek, de az összejövetel nem ért véget, csupán
alábbhagyott az intenzitása. Ruháiktól különböző mértékben
megszabadulva alszanak, díványokon hevernek vagy a szalon padlóján,
összefonódva fekszenek. Elhaladok mellettük. Ajkuk
sohamártól aranylik, a tömény csillogó, aranyszínű portól, ami elhódítja
a tündéreket, a halandók pedig képesek megigézni egymást a
befolyása alatt. Felborult kupákból mézbor csorog, tócsákba gyűlik és
végigfut az egyenetlen padlón, mintha mind hatalmas mézbortavak
mellékfolyói lennének. Néhány tündér teljesen mozdulatlanul hever,
már-már attól tartok, hogy a halálba tivornyázták magukat.
- Elnézést! - szólítok meg egy bádogvödröt cipelő, nagyjából velem
egykorú lányt.
Elhalad mellettem, mintha észre sem venné, hogy megszólítottam.
Fogalmam sincs, mi egyebet tehetnék, ezért úgy határozok, követem.
Felmegyünk egy széles, korlát nélküli kőlépcsőn. Három tündér hever
magánkívül, mellettük gyűszűnyi italosüveg. A folyosó másik végén
különös kiáltás csendül, mintha valakinek fájdalmat okoznának. Valami
nehéz puffan a földön. Összerezzenek, de rögtön igyekszem álmodozó
közönyt varázsolni az arcomra. Nem könnyű. A szívem kalitkába zárt
madárhoz hasonlóan verdes.
 A lány kinyitja az egyik lakosztály ajtaját, és becsusszanok mögötte.
A kőfalakat nem díszíti sem festmény, sem szőttes. Az első helyiség
nagy részét hatalmas félbaldachinos ágy foglalja el, a fejtámlát
különböző női fejjel és csupasz mellkassal ellátott állatok díszítik -
baglyok, kígyók, rókák -, mind különös táncot járnak.
Nem is értem, miért lep meg, hiszen Balekin a züllött Csiröge-kör
vezetője.
Ismerősek a fa íróasztalon felhalmozott könyvek, mi is ezekből
tanulunk Tarynnel. A könyveket szerteszét szórták, közöttük papírlapok
hevernek a falapon, mellettük nyitott tintatartó. Az egyik könyv
margóján aprólékos jegyzetek díszlenek, egy másik viszont tintafoltos.
Utóbbi gerincénél szándékosan összetört toll pihen...
legalábbis fogalmam sincs, hogyan törhetett volna véletlenül ketté.
Semmi sem tűnik felségárulásnak.
Dain herceg azért adta nekem az egyenruhát, mert tudta, hogy
könnyedén besétálok majd. Egyébként pedig arra számított,
hogy hazugsággal kihúzom magam bármilyen csávából. Azonban
most, hogy bejutottam, csak remélhetem, hogy lesz mit kideríteni a
Kietlen-kúriában.
Nem számít, milyen rémült vagyok, muszáj odafigyelnem.
A falak mentén még több könyvet látok, jó néhány ismerősnek tűnik
Madoc könyvtárából. Homlokráncolva megállók az egyik polc előtt, és
letérdelek. A sarokba egy olyan könyvet gyömöszöltek, amit bár
ismerek, nem számítottam rá, hogy itt viszontlátom, az Aliz kalandjai
Csodaországban és a tükör másik oldalán, egy kötetben. Anya gyakran
olvasott fel belőlük, mikor még a halandók világában éltünk.
Kinyitom a könyvet, ismerősek a rajzok és a szavak.
- De nem szeretnék bolondok közé menni - jegyezte meg Aliz.
- Ó, ez ellen nem tehetsz semmit - mondta a Macska. - Mi itt
mind bolondok vagyunk. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Miből gondolod, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Aliz.
- Annak kell lenned - mondta a Macska -, különben nem jöttél volna
[1]
ide.
 Ijesztő nevetés akar kitörni belőlem, kénytelen vagyok az arcomba
harapni, hogy visszafojtsam.
A halandó lány a hatalmas kandalló előtt térdepel, kisöpri a hamut.
Mellette óriási, tekergő kígyókat mintázó kandallóvasak, üvegszemük
visszatükrözné a ropogó lángok ragyogását.
Nevetséges, de képtelen vagyok visszatenni a könyvet. Vivi ezt nem
rakta el nekünk, és azóta nem láttam, hogy anya esti mesét olvasott
belőle. A ruhám alá rejtem.
Ezután a ruhásszekrényhez megyek, és kinyitom, hátha nyomra
bukkanok, valami értékes információmorzsára. Csakhogy amint
belepillantok, pánik szorítja össze a mellkasomat. Azonnal tudom, kinek
a lakosztályában járok. Ezek itt Cardan herceg extravagáns zekéi és
bricseszei, Cardan herceg puccos, szőrmegalléros pelerinjei és
pókselyem ingei.
A szolgálólány befejezi a kandalló takarítást, és piramist épít
hasábokból, a tetején illatos fenyővel gyújtósnak.
Legszívesebben elszaladnék mellette, és magam mögött hagynám a
Kietlen-kúriát. Azt hittem, Cardan a palotában él az apjával,
a nagykirállyal. Fel sem merült bennem, hogy az egyik bátyjánál lakhat.
Dain és Balekin együtt iszogatott a legutóbbi mulatságon. Nagyon
remélem, hogy ez nem egyfajta trükk, amivel még inkább porig
alázhatnak, amivel újabb ürügyet (vagy ami még rosszabb, lehetőséget)
szolgáltatnak Cardannak, hogy megbüntessen.
Nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Dain herceget hamarosan
nagykirállyá koronázzák, nincs ideje ilyen szánalmas kis játszmákra,
nem tesz úgy, mintha a szolgálatába fogadna, csak mert a kisöccse úgy
kívánja. Nem bocsátott volna védővarázslatot rám, nem kötött volna
alkut velem ilyen csekélységért. Hinnem kell az őszinteségében, ugyanis
a másik verzió túlságosan borzalmas.
Mindez azt jelenti, hogy most már nemcsak Balekin herceget, hanem
Cardan herceget is kerülnöm kell az itt tartózkodásom alatt. Mindketten
felismerhetnek, ha meglátják az arcomat. Vigyáznom kell, nehogy
megpillantsanak.
Valószínűleg nem fognak alaposabban szemügyre venni. Senki sem
foglalkozik a halandó szolgálókkal.
Rádöbbenek, hogy én magam sem vagyok különb, ezért alaposan
szemügyre veszem a szolgálólányt, és észreveszem a mintákba
rendeződő anyajegyeket a bőrén, szőke hajának töredezett végét,
kisebesedett térdét. Kissé meginog, amikor talpra kecmereg,
fizikailag teljesen kimerült, hiába nem érzékeli az agya. Fel akarom
ismerni, ha újra látom.
Csakhogy felesleges az erőfeszítésem, ettől nem törik meg a varázs. A
lány folytatja a munkát, az arcáról egy pillanatra sem tűnik el az
a borzalmas, elégedett mosoly. Meg kell keresnem Balekin
lakrészét, kideríteni a titkait, aztán lelépni innen.
Óvatosan nyitom az ajtókat, bekukkantok. Két hálószobára bukkanok,
mindkettőt vastag porréteg fedi, és az egyikben pókhálókkal beszőtt alak
fekszik az ágyon. Egy pillanatra megdermedek, nem tudom, vajon szobor
vagy holttest, esetleg valamiféle élőlény, majd rájövök, hogy mindennek
az égvilágon semmi köze a küldetésemhez, úgyhogy gyorsan kihátrálok.
Egy másik ajtó mögött tucatnyi tündér hever összefonódva az ágyon,
alszanak. Egyikük álmosan rám pislog, mire elakad a lélegzetem, ám a
tündér végül visszahanyatlik.
A hetedik szoba egy folyosóra nyílik, ahonnan hosszú csigalépcső
vezet felfelé, nyilván a toronyba. Gyorsan felszaladok, zakatol a szívem,
bőrcsizmám halkan surrog a kőfokokon.
Kör alakú helyiségbe jutok, mindenütt könyvespolcok tele különböző
dokumentumokkal, tekercsekkel, aranyló tőrökkel, ékkőszínű
folyadékokkal teli vékony üvegcsékkel és egy szarvast idéző állat
koponyájával, hatalmas agancsain csúcsos gyertyák állnak. Az
egyetlen ablak mellett két óriási fotel áll. A szoba közepét elfoglaló
hatalmas asztalon térképek hevernek, mindegyiket üvegdarabok és
fémsúlyok rögzítik a sarkokon. Alattuk levelezést találok. Gyorsan
átnézem, és hirtelen rábukkanok valamire.

Ismerem a kérdéses piruló galóca eredetét, de hogy mihez kezdesz

ezzel, az már nem az én dolgom. Ezennel megfizettem az adósságomat.
Többé szádra ne vedd a nevem!
 Bár név nem áll a levél alján, elegáns, női kézírással vetették papírra a
betűket. Fontosnak tűnik. Talán olyasfajta bizonyíték, mint amit Dain
keres? Elég hasznos lehet ahhoz, hogy elégedett legyen velem? El
mégsem vihetem. Ha eltűnik, Balekin tudni fogja, hogy valaki itt járt.
Üres papírt keresek, és a levél fölé nyomom. Amilyen gyorsan csak
tudom, átmásolom a levelet, igyekszem megőrizni a precízen rótt betűk
mintáját.
Már majdnem kész vagyok, amikor zajt hallok. Valaki jön. Pánikba
esem. Nincs hol elrejtőzni. Gyakorlatilag semmi sincs a helyiségben, a
polcokat leszámítva az egész egyetlen hatalmas, nyitott tér. Bár tudom,
hogy félkész, és el fog mosódni a tinta, összehajtom a papírt.
Amilyen gyorsan csak tudok, bemászok az egyik hatalmas bőrfotel
alá, és összegömbölyödöm. Bár ne hoztam volna magammal azt a hülye
könyvet, az egyik sarka élesen a hónaljamba vág. Mégis mit képzeltem?
Tényleg elég eszesnek hittem magam ahhoz, hogy kém legyek
Tündérföldén?
Szorosan lehunyom a szemem, mintha attól, hogy én nem látom, ki
jön be, ők sem láthatnának meg engem.
- Remélem, gyakoroltál - jegyzi meg Balekin.
Résnyire nyitom a szemem. Cardan a könyvespolcok mellett áll, egy
üres tekintetű szolgáló párbajtőrt nyújt felé, a markolat aranyozott, a
keresztvasat fémszárnyak alkotják. A nyelvembe harapok, hogy egyetlen
hang se hagyja el a számat.
- Muszáj? - felesel Cardan.
Unottnak tűnik.
- Mutasd, mit tanultál! - Balekin botot húz elő az asztala melletti,
botokkal és pálcákkal teli tartóból. - Csak egyeden ütést vigyél be! Csak
egyetlenegyet, öcsém!
Cardan mozdulatlanul áll.
- Vedd el a kardot! - Balekin türelme a végét járja.
Cardan sóhajtva beadja a derekát, magához veszi a pengét. Borzalmas
az alapállása. Már értem, Balekin miért olyan bosszús. Cardant nyilván
azóta tanítják a kardvívás művészetére, amióta elég nagyra nőtt ahhoz,
hogy botot vegyen a kezébe. Én csak azóta tanulom, hogy Tündérföldére
jöttem, úgyhogy ő évekkel rám ver ebben a tekintetben, és a legelső
dolog, amit megtanultam, az az, hogy hova rakjam a lábamat.
Balekin felemeli a botját.
- Támadj! - utasítja az öccsét.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állnak, egymást fürkészik.
Cardan ötletszerűen meglendíti a kardját, mire Balekin jó erősen fejbe
vágja a bottal. Amikor a bot találkozik a koponyájával, összerezzenek a
hangtól. Cardan előretántorodik, és vicsorogva kivillantja a fogait. Az
arca és az egyik füle vörös, utóbbi egészen a hegyes végéig.
- Nevetséges ez az egész! - köp Cardan a földre. - Miért kell ezt az
ostoba játékot játszanunk? Vagy csak szereted ezt a részt? Ettől lesz
olyan jó móka számodra?
- A kardvívás nem játék - lendíti meg Balekin ismét a botot.
Cardan megpróbál elugrani, ám a bot vége a csípőjének ütközik.
Cardan összerezzen, és védekezőn emeli a kardot.
- Azt hittem, vívni szórakozásból szokás.
Balekin arca elsötétül, erősebben szorítja a botot. Ezúttal hasba vágja
az öccsét, hirtelen mozdul és elég erősen ahhoz, hogy Cardan elterüljön a
kőpadlón.
- Próbáltalak fejleszteni, de egyre csak pazarolod a
tehetségedet, mulatságokra jársz, lerészegedsz a holdfényben, ostobán
rivalizálsz, és szánalmas románcokba bocsátkozol...
Cardan talpra ugrik, és a bátyjának támad, vadul lendíti a kardot,
mintha bunkósbotot tartana a kezében. A mozdulat hevessége elég
ahhoz, hogy Balekin hátralépjen.
Cardan végre megcsillantja a vívótechnikáját. Határozottabbá válik, új
szögekből támad. Az iskolában sosem érdekelte a vívás, és bár ismeri az
alapokat, úgy sejtem, ritkán gyakorol. Balekin könyörtelenül, könnyedén
lefegyverzi. A kard kirepül Cardan kezéből, és hangos csörömpöléssel
felém közelít.
Beljebb kucorodom a fotel alá. Egy pillanatig azt hiszem, le fogok
bukni, de a szolgáló veszi fel a kardot, és ő egy pillanatra sem néz
máshova.
 Balekin hátulról sújt le Cardan lábára, amitől az ifjú herceg a földre
kerül.
Tetszik a látvány. Kicsit azt kívánom, bár nálam lenne az a bot.
- Fel se kelj! - Balekin kicsatolja az övét, és a szolgálónak nyújtja. A
halandó duplán a kézfejére tekeri. - Elbuktál a próbán. Ezúttal is.
Cardan nem felel. Szemében ismerős düh csillan, ám most az egyszer
nem nekem szól. Térdepel, mégsem tűnik meghunyászkodónak.
- Bár tudnám - szólal meg Balekin bársonyos hangon, miközben az
öccse körül járkál -, meddig okozol még csalódást!
- Talán addig, amíg el nem ismered, hogy örömödet leled ebben az
egészben - válaszolja Cardan. - Ha fájdalmat akarsz okozni, rengeteg időt
megspórolhatnál mindkettőnknek, ha azonnal a lényegre...
- Apánk már idős volt, a magja gyenge, amikor megfogantál.
Ezért vagy te magad is ilyen gyenge. - Balekin az öccse tarkójára teszi a
kezét. A mozdulat mintha testvéri szeretetről árulkodna, ám
Cardan összerezzen, másképpen tartja magát. Ekkor rádöbbenek, hogy
Balekin lefelé nyomja, a földhöz szegezi őt. - Vedd le az ingedet, és
fogadd méltósággal a büntetésedet!
Cardan levetkőzik, a bőre sápadt, mint a hold, a hátán elhalványult
sebek rajzolódnak.
Összerándul a gyomrom. Meg fogják verni.
Elégtételt kellene éreznem, hogy így láthatom Cardant. Örülnöm
kellene, hogy szar az élete, talán még az enyémnél is rosszabb,
pedig Tündérfölde hercege, elviselhetetlen szemétláda és valószínűleg
örökké fog élni. Ha valaki azt mondta volna, hogy esélyem nyílik így
látni őt, azt hittem volna, egyetlen dolgot kell majd elfojtanom, és az az
örömujjongás.
Azonban észreveszem, hogy a dacos arckifejezés alatt félelem lapul.
Tudom, milyen okostojásként szájalni csakis és kizárólag azért, hogy ne
látszódjon, mennyire rettegsz. Ettől még nem kedvelem őt jobban, de
most először valódinak tűnik. Nem jónak, csak valóságosnak.
Balekin biccent. A szolgáló kétszer lesújt, a bőr csattanása hangosan
visszhangzik a helyiség mozdulatlan levegőjében.
- Nem azért teszem ezt, mert haragszom rád, öcsém - jegyzi
meg Balekin, és beleborzongok a szavaiba. - Azért teszem, mert
szeretlek. Mert szeretem a családunkat.
Amikor a szolgáló a harmadik ütésre emeli a kezét, Cardan Balekin
asztalához ugrik, ott hever ugyanis a kardja, oda rakta a halandó. Egy
pillanatig azt hiszem, Cardan leszúrja a szolgálót.
A halandó nem kiált fel, nem emeli védelmezőn maga elé a kezét.
Talán ez is része a rábocsátott bűbájnak. Lehet, hogy Cardan
szíven szúrhatná, és egyetlen védekező mozdulatot sem tenne. Elgyengít
a borzalom.
- Csak nyugodtan! - szólal meg unottan Balekin. A szolgáló irányába
intve folytatja. - Öld csak meg! Bizonyítsd, hogy hajlandó vagy
bepiszkítani a kezed! Bizonyítsd, hogy legalább egy ilyen szánalmas
célpontnál képes vagy halálos ütést bevinni!
- Nem vagyok gyilkos - jelenti ki Cardan.
Meglepődöm. Nem hittem volna, hogy ilyesmire büszke lenne.
Balekin két lépéssel az öccse előtt terem. Annyira hasonlítanak
egymásra most, hogy ilyen közel állnak. Ugyanolyan hollófekete haj,
vicsoruk és pusztító tekintetük mintha egymás tükörképe
lenne. Csakhogy Balekin sok évtizednyi tapasztalattal rendelkezik,
kicsavarja Cardan kezéből a kardot, majd a keresztvassal a földre küldi
az öccsét.
- Fogadd el méltó büntetésedet, megérdemled, szánalmas vagy!
Balekin biccent a szolgálónak, aki ismét életre kel.
Végignézek minden egyes ütést, minden egyes rezzenést. Mást nem
igazán tehetek. Lehunyhatom a szemem, ám a hangok éppolyan
borzalmasak. A legrosszabb az egészben a Cardan arcán ülő üres
kifejezés, a szeme fakó, fénytelen.
Úgy tűnik, Balekin nevelésétől vált ilyen kegyetlenné. Így nőtt fel,
minden fortélyát elleshette, a saját bőrén érezte. Bármilyen borzalmas
legyen is Cardan jelenleg, őszinte félelemmel tölt el, hogy mivé válhat
később.
 Aggasztó, hogy az Elfhon-palotába még Balekin kúriájánál is
könnyebben beosonok a szolgálóruhámban. Senki sem figyel rám,
miközben a labirintusszerű folyosókat rovom, sem a goblinok, sem a
nemesek, sem a nagykirály halandó udvari költője, sőt még az
udvarmester sem vet rám egyetlen pillantást sem. Semmi vagyok, senki,
csupán egy küldönc, nem érdemlek több figyelmet, mint egy életre kelt
gallyasszony vagy egy bagoly. Az arcomon kedélyes, szelíd kifejezés ül,
ráadásul határozottan haladok előre, így az égvilágon senki sem pillant
rám, pedig kétszer is eltévedek és visszafordulok, mire eljutok Dain
herceg lakrészéhez.
Bekopogok, és megkönnyebbülök, amikor maga a herceg nyit ajtót.
Mindkét szemöldökét felvonja, és alaposan szemügyre vesz a
szolgálóruhában. Illedelmesen pukedlizek, ahogyan bármely másik
szolgáló tenné. Az arckifejezésem nem változik, félek, hogy nincs
egyedül.
- Igen? - érdeklődik.
- Üzenetet hozok, fenség - formálom a szavakat abban a reményben,
hogy helyesen beszélek. - Kérem, szánjon rám egy pillanatot!
- Született tehetség vagy - vigyorog rám. - Gyere be!
 Megkönnyebbülés végre ellazítani az arcizmaimat. Amint belépek a
szalonba, leolvad a bárgyú mosoly az arcomról.
Odabent minden csupa bársony, selyem és brokát, vörös, sötétkék és
sötétzöld, minden gazdagon díszített és sötét. Túlérett gyümölcsre
emlékeztet. A mintázatokhoz már hozzászoktam, tövises ágak bonyolult
szövevénye, más szögből póknak tűnő levelek és egy vadászat
ábrázolása, ahol nem teljesen világos, ki az űzött és ki az üldöző.
Felsóhajtok, leülök a székbe, amire Dain mutat, és a zsebembe
nyúlok.
- Tessék! - húzom elő az összehajtott papírt, amit aztán kisimítok egy
madárlábakban végződő csinos kis asztal lapján. - Bejött,
amikor másoltam, úgyhogy kicsit elmosódott.
A lopott könyvet a varangynál hagytam, már csak az hiányozna, hogy
Dain herceg rájöjjön, magamnak is elcsentem valamit.
Dain hunyorogva igyekszik kibogozni a pacák tarkította szöveget.
- És nem látott meg? - kérdezi.
- Más kötötte le a figyelmét - felelem őszintén. - Elbújtam.
Bólint, majd megráz egy apró csengőt, valószínűleg az egyik szolgálót
hívja. Bárkinek örülnék, aki nincs elvarázsolva.
- Helyes. És élvezted?
Nem tudom mire vélni a kérdést. Gyakorlatilag végig rettegtem, mi
lehetne abban élvezetes? Ám minél tovább gondolkodom rajta, annál
inkább úgy érzem, hogy valamelyest mégiscsak élveztem. Életem nagy
része félelemmel vegyes veszteglés, várom, hogy mikor következik be az
elkerülhetetlen - otthon, órákon, az udvarban. Most attól rettegtem, hogy
elkapnak kémkedés közben, és ez újfajta érzelem volt, legalább tudtam,
mitől félek. Tudtam, hogyan nyerhetek. Beférkőzni Balekin kúriájába
kevésbé volt rémisztő, mint sok udvari mulatság.
Legalábbis addig a pillanatig, amíg el nem kezdték Cardant verni.
Akkor olyasmit éreztem, amit nem szeretnék alaposabban kielemezni.
- Tetszett, hogy jó munkát végeztem - felelem végül, amikor sikerül
őszinte választ találnom a kérdésére.
Dain biccent. Épp szólásra nyitja a száját, amikor egy másik
tündérféle lép be az ajtón. Sebhelyes goblinférfi az, bőre a zöldvizű
tavakat idézi. Orra hosszú, nagy ívet ír le, mielőtt sarlószerűen
visszahajlik az arca felé. Haja fekete pamacs a feje búbján. Tekintete
kifürkészhetetlen. Többször is pislog, mintha próbálna rám fókuszálni.
- Csótány vagyok - jelenti ki dallamos hangon, ami éles ellentétben áll
az arcával. Meghajol, majd Dain felé biccent. - A herceg szolgálatában
állok. Ahogyan nyilván te is. Te vagy az új lány, nem igaz?
Bólintok.
- Mutatkozzak be, vagy találjak ki valami agyafúrt álnevet?
Csótány elvigyorodik, amitől még csúfabbá válik az arca.
- Elviszlek, bemutatlak a bandának. A neved miatt pedig ne aggódj! A
többiek neveznek el. Gondolod, hogy van olyan épeszű teremtmény, aki
a Csótány nevet választaná saját magának?
- Nagyszerű - sóhajtok.
Hosszasan szemügyre vesz.
- Hát igen, már értem, miért olyan kiemelkedő képesség ez. Nem kell
azt mondanod, amit gondolsz.
Öltözéke udvari zekére hajaz, de bőrcafatokból varrták. Vajon mit
szólna Madoc, ha tudná, hol és kivel vagyok? Kétlem, hogy örülne.
Szerintem semmi sem tetszene neki, amit ma tettem. A katonáknak
különös becsülete van, még azoknak is, akik az ellenségeik vérébe
áztatják a sapkájukat. A belopódzás és az iratok eltulajdonítása nem
igazán fér össze ezzel. Ugyan Madocnak is megvannak a maga kémei,
valószínűleg nem akarná, hogy én is az legyek.
- Szóval Orlagh királynőt zsarolja - jegyzi meg Dain, mire Csótánnyal
odafordulunk.
Dain herceg homlokráncolva nézi a levelet, és hirtelen ráébredek,
hogy felismerte a kézírást. Nicasia anyja, Orlagh királynő írta, nyilván ő
szerezte a mérget Balekinnek. Azt írta, hogy visszafizette a
tartozását, bár Nicasiát ismerve úgy sejtem, egy kis aljasság nem okozna
álmatlan éjszakákat az anyjának. Viszont a mélytengeri királynő
birodalma hatalmas és erős. Nehéz elképzelni, mivel zsarolhatja őt
Balekin.
Dain átadja a levelet Csótánynak.
- Még mindig úgy gondolod, hogy a koronázás előtt használja majd? -
kérdezi.
A goblin orra megremeg.
- Az lenne az okos húzás. Ha egyszer a korona az ön fejére
kerül, semmi sem szedi le.
Eddig a pillanatig nem voltam benne biztos, kinek szánják a mérget.
Eltátom a számat, majd az arcomba harapok, nehogy valami ostobaságot
mondjak. Persze hogy Dain hercegnek szánta a mérget. Ki mást akarna
Balekin különleges méreggel meggyilkolni? Ha egyszerű emberek
életére törne, valószínűleg közönséges, könnyen beszerezhető mérget
keresett volna.
Dain észreveszi, hogy meglepődtem.
- Sosem jöttünk ki jól a fivéremmel. Ahhoz mindig is túl ambiciózus
volt. Mégis azt reméltem... - Legyint, elhessegeti mindazt, amit mondani
akart. - A méreg a gyávák fegyvere, de ettől még igen hatásos.
- Na és Elowyn hercegnő? - kérdezem, majd azonnal azt kívánom, bár
visszaszívhatnám a szavaimat.
Valószínűleg őt is meg akarja majd mérgezni. Orlagh királynőnek
nyilván bőségesen áll a rendelkezésére a méregből.
Dain ezúttal nem felel.
- Talán feleségül akarja venni - jegyzi meg Csótány, amivel
mindkettőnket meglep. Az arckifejezésünk láttán vállat von. - Most
mi az? Ha nyílt lapokkal játszik, hamarosan kést döfnek a hátába. És nem
ő lenne az első nemes, aki a testvérével házasodik.
- Ha feleségül veszi - neveti el magát Dain először a beszélgetésünk
során akkor elölről érkezik majd az a kés.
Mindig galamblelkű nővérként gondoltam Elowynra. Ismét
rádöbbenek, milyen keveset tudok arról a világról, ahol most boldogulni
próbálok.
- Gyere! - int Csótány. - Ideje megismerkedned a többiekkel.
Panaszos pillantást vetek Dainre. Nem akarok Csótánnyal tartani,
hiszen csak most ismertem meg, és nem igazán bízom benne. Hiába
nőttem fel egy vörös sapkás házában, még én is félek a goblinoktól.
- Várj csak egy pillanatot! - Dain megkerüli az asztalt, és elém áll. -
Megesküdtem, hogy engem leszámítva senki sem igézhet meg. Most
viszont kénytelen leszek élni ezzel a kitétellel. Jude Duarte, megtiltom,
hogy bárkinek is beszélj a nekem tett szolgálatodról! Megtiltom, hogy
leírd vagy eldalold! Soha senkinek nem beszélhetsz Csótányról. Soha
senkinek nem beszélhetsz egyik kémemről sem. Sosem feded fel a
titkaikat, a találkozópontokat, a búvóhelyeiket. Amíg élek,
engedelmeskedni fogsz!
Bár viselem a berkenyebogyóláncot, nem véd meg a védővarázslat
kitétele ellen. Nem közönséges igézet, nem egyszerű bűbáj.
Érzem a védővarázslat súlyát, és tudom, ha beszélni próbálnék,
képtelen lennék megformálni a tiltott szavakat. Gyűlölöm ezt a helyzetet.
Borzalmas érzés, hogy más kezében van a gyeplő. Gondolatban alaposan
körbejárom a témát, próbálom megkerülni a parancsokat, de nem találok
kibúvót.
Eszembe jut, amikor először jöttem Tündérföldére, Taryn és Vivi
végig sivalkodott. Madoc komor arckifejezéssel ült, az állkapcsa
megfeszült, szemmel láthatóan nem volt hozzászokva a gyerekek
közelségéhez, főleg a halandó kölykökéhez. Bizonyára csengett a füle.
Azt akarta, hogy fogjuk be a szánkat. Nehéz bármi jót gondolni
Madocról abból az időszakból, hiszen a kezét a szüléink szívének a vére
mocskolta. De azt el kell ismernem, hogy sosem igézett meg bennünket,
nem vette el a fájdalmunkat, nem némított el bennünket. Semmi olyat
nem tett, amivel megkönnyíthette volna az életét.
Győzködöm magam, hogy Dain herceg is csak azt teszi, ami az ő
helyzetében a legokosabb, ami szükséges, ezért igéz meg.
Mégis borsódzik tőle a hátam.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, valóban őt akarom-e szolgálni.
- Ó! - szól utánam Dain, mikor már kifelé indulnék. - Még egy dolog.
Tudod, mi az a mithridatizmus?
A fejemet rázom, nem igazán érdekel, amit most mondani akar.
- Nézz utána! - Elmosolyodik. - Ez nem parancs, csupán jó tanács.
Követem Csótányt a palota folyosóin, pár lépéssel lemaradok, nehogy
úgy tűnjön, együtt vagyunk. Elhaladunk egy tábornok mellett, akit
Madoc is ismer, és szándékosan lehajtom a fejemet. Nem hiszem, hogy
alaposabban szemügyre venne és felismerne, de nem kockáztathatok.
 - Hova megyünk? - kérdezem jó néhány perc kutyagolás után.
- Már nincs messze - feleli mogorván, majd kinyitja az
egyik szekrényt, és bemászik. A szemében narancssárgán tükröződik
minden, mintha egy medve szemén keresztül látnám a világot. -
Gyere már, aztán húzd be az ajtót!
- Nem látok sötétben - emlékeztetem, mert a tündérek többek között
ezt is mindig elfelejtik velünk kapcsolatban.
Morgás a válasz.
Bemászok, és alaposan összehúzom magam, nehogy egyetlen
porcikámmal is hozzáérjek, majd becsukom magam mögött a
szekrényajtót. Fapanel surrogását hallom, és hűvös, párás levegő csap
meg. Nyirkos kő szaga terjeng.
Óvatosan fogja a karomat, de így is érzem a karmait. Hagyom, hadd
húzzon előre, hadd nyomja le a fejemet, amikor be kell húznom a
nyakam. Amikor kiegyenesedek, egy keskeny platformon állok,
úgy tűnik, a palota borospincéje van alattunk.
A szemem még nem szokott hozzá teljesen a sötéthez, de látom a
palota alatt kígyózó folyosók sokaságát. Vajon hányán tudnak
róla? Elmosolyodok, hiszen most már én is tudok valami titkosat a
palotáról. Én!
Vajon Madoc tudja?
Mérget vennék rá, hogy Cardan nem.
A mosolyom vigyorrá szélesedik.
- Eleget bámészkodtál? - kérdezi Csótány. - Ráérünk.
- Beavatsz végre a részletekbe? - kérdezek vissza. - Például kíváncsi
lennék, hova megyünk, és mi történik majd, amikor odaérünk.
- Találd ki magad! - morogja halkan. - Indulás!
- Azt mondtad, találkozunk a többiekkel - gondolkodom hangosan,
abból indulok ki, amit már tudok. Közben igyekszem tartani az iramot, és
nem felbukni az egyenetlen talajon. - És Dain herceg megígértette velem,
hogy nem fedem fel a titkos találkahelyek hollétét, szóval nyilvánvalóan
a főhadiszállásra megyünk. De ebből még nem tudom kitalálni, mit
csinálunk, ha egyszer odaérünk.
- Talán megmutatjuk a titkos kézfogásunkat - feleli Csótány.
 Csinál valamit, amit nem igazán látok, ám egy másodperccel később
kattanást hallok, mintha zárat nyitott vagy csapdát hatástalanított volna.
A derekamnál fogva gyengéden előretaszít, és rátérünk egy új, még az
előzőnél is gyérebben megvilágított folyosóra.
Pontosan tudom, mikor érünk az ajtóhoz, ugyanis egyenesen
nekisétálok, amin Csótány jól szórakozik.
- Tényleg nem látsz semmit - jegyzi meg.
A homlokomat dörgölve válaszolok.
- Mondtam, hogy nem!
- Jó, de hazudozol - emlékeztet. - Nem érdemes elhinnem, amit
mondasz.
- Miért hazudnék ilyesmiben? - fortyanok fel dühösen.
Nem felel, egyértelmű a válasz: hogy újból visszataláljak ide. Hogy
felfedjen előttem valami olyasmit, amit eredetileg nem akart megmutatni.
Hogy óvatlanul viselkedjen.
Most már tényleg elég az ostoba kérdéseimből!
Talán segítene, ha Csótány kevésbé lenne paranoid, tekintve, hogy
Dain kihasználta a védővarázslatot, így képtelen lennék bárkit bármibe
beavatni.
Csótány kinyitja az ajtót, és fény áramlik a folyosóra, amitől azonnal a
szemem elé kapom a karomat. Pislogva nézek körül Dain herceg
kémeinek titkos bázisán. Döngölt föld mindenütt, a falak befelé hajlanak,
a plafon kerek. Hatalmas asztal foglalja el a helyiség nagy részét, két
tündér ül ott, akikkel még életemben nem találkoztam. Mindketten
gondterhelt pillantást vetnek rám.
- Üdvözöllek az Árnyudvarban! - szólal meg Csótány.
 Dain másik két kémje szintén álnevet használ. A vékony, vonzó
tündér, aki legalább részben halandó származású, rám kacsint, és
Szellemként mutatkozik be. A haja homokszínű, ami az embereknél
megszokott, ám a tündéreknél különös, a füle épphogy csak hegyes.
A másik aprócska, törékeny lány, a bőre egy őzsuta pettyes barnájára
emlékeztet, haja fehér felhőt képez a feje körül, hátán pedig aprócska,
kékesszürke pillangószárnyak feszülnek. A felmenői között biztosan van
pixie, vagy talán inkább kobold.
Felismerem, láttam a nagykirály teliholdbálján. Ő lopta el az ogre
övét, fegyverestől, erszényestől.
- Bomba - mutatkozik be. - Szeretek robbantgatni.
Bólintok. Az ember nem számít ilyesmire tündérektől, de persze én az
udvari tündérek körében mozogtam, és ők igencsak barokkos etikett
alapján élnek. Nem ismerek magányos tündérféléket, fogalmam sincs,
hogyan értsek szót velük.
- Szóval csak hárman vagytok? - érdeklődöm.
- Most már négyen - feleli Csótány. - Gondoskodunk róla, hogy Dain
herceg életben maradjon, és mindent tudjon, ami az udvarban történik.
Lopunk, besurranunk és megtévesztünk, hogy az ő fejére kerüljön a
korona. Amikor pedig király lesz, azért folytatjuk ezt a tevékenységet,
hogy megtarthassa a trónját.
Bólintok. Láttam, milyen Balekin, és most még inkább Daint
szeretném királynak, mint korábban. Madoc ott áll majd mellette, és ha
elég hasznosnak bizonyulok, talán végre megoldják, hogy a többi nemes
leszálljon rólam.
- Két dologra vagy képes, amire mi nem - folytatja Csótány. -
Egy: könnyedén beolvadsz a halandó szolgálók közé. Kettő: a nemesség
körében is forgolódhatsz. Megtanítunk pár dologra. Szóval, amíg a
herceg nem bíz rád személyesen újabb feladatot, azt csinálod, amit
mondok.
Bólintok. Valami ilyesmire számítottam.
- Nem mindig szabadulok el könnyen. Ma nem mentem órára, de ha
mindennap így teszek, valakinek feltűnik majd, és kérdezősködni fog. És
Madoc elvárja, hogy vele, Orianával és a család többi tagjával
vacsorázzak éjfél körül.
Csótány Szellemre néz, majd vállat von.
- Mindig ez van, ha be akarunk férkőzni az udvarba. Az
etikett rengeteg elvárása sok időt vesz igénybe. Mikor érsz rá?
- Kiszökhetek azután, hogy elvileg már ágyban lenne a helyem -
felelem.
- Megteszi - egyezik bele Csótány. - Valamelyikünk találkozik majd
veled a ház közelében, és vagy tanít, vagy feladatot ad. Nem kell mindig
idejönnöd a fészekbe.
Szellem bólint, mintha érhető lenne minden problémám, a munka
része mind, mégis gyerekesnek érzem őket.
Csak egy gyereknek vannak ilyen gondjai.
- Avassuk be! - indul felém Bomba.
Elakad a lélegzetem.
Bármi történjék is, kibírom. Többet kibírtam már, mint hinnék. Ám
ekkor Bombából kipukkad a nevetés, Csótány pedig gyengéden meglöki.
Szellem együttérző pillantást vet rám, majd a fejét rázza. Szeme enyhén
változó gesztenyeszínben játszik.
- Ha Dain herceg azt mondja, hogy az Árnyudvar tagja vagy, akkor az
vagy. Ne okozz túl sok csalódást, és akkor melletted állunk.
Kifújom a bent rekedt levegőt. Lehet, hogy jobban örültem volna
valami próbának, hogy megmutassam, mit tudok.
Bomba elfintorodik.
- Akkor leszel igazán egy közülünk, amikor elnevezünk. De
ne mostanában számíts rá!
Szellem odalép az egyik szekrényhez, kivesz egy zöldes löttyel félig
teli üveget és néhány fényesre csiszolt makk-kupát. Kiönt négy
szíverősítőt.
- Igyál! Ne aggódj - nyugtatgat -, nem részegít le jobban, mint bármi
más.
A fejemet rázom, eszembe jut, hogyan éreztem magamat azután, hogy
a képembe nyomták az almát. Soha többé nem akarom úgy érezni
magam.
- Kihagyom - hárítom el a felkínált kupát.
Csótány felhajtja az Övét, majd elfintorodik, mintha az ital marná a
torkát.
- Ahogy érzed - nyögi, aztán köhögőroham lesz úrrá rajta.
Szellemnek szinte arcizma sem rándul, amikor felhörpinti saját makk-
kupája tartalmát. Bomba kortyolgatja az italt. Az arckifejezése láttán
kifejezetten örülök, hogy nemet mondtam.
- Gondok lesznek Balekinnel - szólal meg Csótány, és elmeséli
a többieknek, amit megtudtunk.
Bomba leteszi a makk-kupát.
- A legkevésbé sem tetszik ez az egész - jelenti ki. - Ha Eldred lenne a
célpontja, már megtámadta volna.
Eszembe sem jutott, hogy esetleg az apjának szánja a mérget.
A langaléta Szellem kinyújtóztatja a tagjait, miután feláll.
- Későre jár - jegyzi meg. - Hazaviszem a lányt.
- Jude - emlékeztetem.
Elvigyorodik.
- Tudok egy rövidebb utat, ami hazavisz - vágja rá.
Visszamegyünk az alagútba. Nehéz követni, minden bizonnyal nem
véletlenül kapta a nevét, ugyanis szinte hangtalanul lépked. Jó
néhányszor azt hiszem, teljesen magamra hagyott, ám épp
amikor megállnék, alig hallhatóan kifújja a levegőt, vagy megzörren a
lába alatt a talaj, és tovább mozgok.
Kínzóan hosszú menetelés után végre ajtó nyílik. Szellem mögött a
nagykirály borospincéje terül el. Röviden meghajol.
- Ez lenne a rövidebb út? - kérdezem.
Rám kacsint.
- Ha pár üveg a táskámba pottyan útközben, az igazán nem az én
hibám.
Nevetést préselek ki magamból, recsegős, és hamisan cseng. Nem
szoktam hozzá, hogy a tündérnépség viccelődjön a
társaságomban, legalábbis családon kívül nem. Szeretném azt hinni,
hogy egész jól ellavírozok itt Tündérföldén. Szeretném azt hinni, hogy
bár tegnap elhódítottak és majdnem meggyilkoltak az iskolában, ma
képes leszek mindezen túllépni. Jól vagyok.
De ha nem tudok nevetni, akkor talán mégsem vagyok annyira jól.

Madoc birtokának a határán, az erdőben belebújok a kék váltásruhába,

amit magammal hoztam, pedig annyira fáradt vagyok, hogy mindenem
fáj. Vajon a tündérnépség érez ilyesfajta fáradtságot, sajog mindenük egy
hosszú éjszaka után? A varangy is mintha elfáradt volna, persze az is
lehet, hogy csak tele van. Amennyire én tudom, egész nap lepkékre meg
egerekre vadászott a nyelvével.
Teljesen sötét van, amikor visszaérek a birtokra. A fákat apró
szellemtündérek világítják meg, Oak ott rohangál körülöttük, nyomában
Vivi, Taryn és (ó, a fenébe is!) Locke. Összezavar a jelenléte, egyáltalán
nem illik ide. Miattam jött volna?
Oak sikkantva hozzám rohan, és a nyeregtáskákon át az ölembe
mászik.
- Fogócskázzunk! - rikkantja levegőért kapkodva, csak úgy ég benne a
gyermekkor izgő-mozgó lelkesedése.
Még a tündéreknek is fel kell nőnie egyszer.
Hirtelen jött ötlettől vezérelve magamhoz szorítom. Meleg, fű és az
erdő mélyének illata lengi körbe. Egy pillanatig hagyja magát, apró karja
a nyakam köré fonódik, kis szarvakkal ellátott homloka a mellkasomnak
nyomódik. Aztán kacagva lecsusszan az ölemből, és már fut is, csupán
egy csintalan pillantást vet hátra, hogy üldözöm-e.
Tündérföldén nő fel, vajon ő is megveti majd az embereket? Amikor
már öreg leszek, ő pedig még mindig fiatal, engem is megvet majd?
Kegyetlenné válik, mint Cardan? Olyan durva lesz, mint Madoc?
Fogalmam sincs.
Leszállók a varangyról, lábam a kengyelvasban, miközben
lehuppanok. Megpaskolom az orra fölött, mire lehunyja aranyló szemét.
Mintha elaludt volna, de aztán megrántom a gyeplőt, és az istálló felé
vezetem.
- Szia! - kocog hozzám Locke. - Hol jártál?
- Semmi közöd hozzá - vágom rá, de a szavaimat mosollyal tompítom.
Képtelen vagyok uralkodni magamon.
- A! Titkokba burkolózik a hölgy. Imádom az ilyesmit. - Hasított zöld
zekéje alól kikandikál az inge. Rókaszeme csak úgy csillog. Úgy fest,
mint egy tündérszerető olyasféle balladából, amiben végül semmi jó nem
történik a lánnyal, aki elszökik vele. - Remélem, holnap már jössz órára.
Vivi továbbra is Oakot kergeti, ám Taryn megállt egy hatalmas szilfa
mellett. Ugyanazzal a tekintettel méreget, mint a tornán, mintha abban
bízna, ha elég erősen koncentrál, akkor nem sértem meg Locke-ot.
- Hogy egyértelmű legyen a barátaid számára, nem sikerült
elüldözniük? - érdeklődöm. - Számít egyáltalán?
Különös pillantást vet rám.
- A királyok, hercegek, királynők és koronák elit játszmáját űzöd, nem
igaz? Hát persze hogy számít. Mindennek jelentősége van.
Nem igazán tudom mire vélni a szavait. Nem gondoltam, hogy
ilyesfajta játékot űzök. Azt hittem, egyszerűen csak
felbosszantok olyanokat, akik már előtte is gyűlöltek, és viselem a
következményeket.
- Gyere vissza! Te és Taryn is. Neki is megmondtam.
Elfordulok, az ikertestvéremet keresem, de már nincs a szilfánál.
Vivi és Oak eltűnik az egyik domb mögött. Talán velük ment.
Az istállóhoz érünk, és a helyére vezetem a varangyot. Vizet adok
neki az épület közepén álló hordóból, mire finom vízpára jelenik meg,
bevonja puha bőrét. A lovak nyihognak és dobognak, miközben
kimegyünk. Locke némán figyeli minden mozdulatomat.
- Kérdezhetek valamit? - szólal meg a ház irányába pillantva.
Bólintok.
- Miért nem mondtad el apádnak, mi folyik az órákon?
Madoc istállója lenyűgöző. Talán most, hogy Locke bent járt, eszébe
jutott, mennyire befolyásos a tábornok. Ám ez nem jelenti azt, hogy én is
öröklöm ezt a hatalmat. Talán jobb lenne emlékeztetni Locke-ot, hogy
csupán Madoc halandó feleségének balkéztől született kölyke vagyok.
Madoc és a becsülete nélkül senkit sem érdekelnék.
- Hogy pallossal nekiessen mindenkinek az iskolában? - kérdezek
vissza ahelyett, hogy helyretenném a társadalomban elfoglalt helyemről
alkotott véleményét.
Locke szeme tágra nyílik. Gondolom, nem így értette.
- Úgy sejtettem, kivenne az iskolából, és hogy azért nem mondod el,
mert maradni akarsz.
Röviden felnevetek.
- Egyáltalán nem úgy reagálna. Madoc nem az a fajta, aki bármit is
felad.
Az istálló hűvös sötétjében, a tündérlovak prüszkölésétől kísérve,
Locke megfogja a kezemet.
- Nélküled semmi sem lenne ugyanolyan.
Mivel eszembe sem jutott feladni az iskolát, jó érzés, hogy valaki
szeretné megakadályozni, hogy olyasmit tegyek, amit egyébként sem
akartam. Már-már zavarba jövök perzselő tekintetétől. Soha senki nem
nézett így rám.
Érzem, hogy felhevül az arcom, és azon morfondírozom, vajon az
árnyékok leplezik-e a pirosságot. Úgy érzem, Locke mindent lát, a
szívem minden vágyát, minden egyes kóbor gondolatot, ami átsuhan a
fejemen, mielőtt hajnalonként kimerültén álomba zuhanok.
Felemeli a kezemet, és a tenyeremhez érinti az ajkát. Az egész testem
megfeszül, hirtelen túlságosan melegem van, mindent túl élesen
érzékelek. Lélegzete halk susogás a bőrömön.
 Gyengéden magához húz, és átkarol. Közelebb hajol, hogy
megcsókoljon, mire minden gondolatom elillan.
Hihetetlen, hogy megtörténik.
- Jude? - csendül Taryn bizonytalan hangja a közelben, mire
botladozva elhátrálok Locke-tól. - Jude? Az istállóban vagy?
- Igen - felelem lángoló arccal.
Kilépünk az éjszakába, Oriana az ajtóban áll, próbálja beráncigálni
Oakot. Vivi integet neki, és az öcsénk igyekszik kiszabadulni az anyja
szorításából. Taryn csípőre tett kézzel áll.
- Oriana szólt, hogy kész a vacsora - tájékoztat bennünket. - Szeretné,
ha Locke is maradna.
Locke meghajol.
- Kérlek, add át a ház úrnőjének, hogy bár megtiszteltetés lenne az
asztalánál étkezni, nem szeretnék a terhére lenni. Csak beszélni szerettem
volna kettőtökkel. Hamarosan újra meglátogatlak benneteket. Ebben
biztosak lehettek.
- Az iskoláról beszéltetek? - Zaklatottság csendül Taryn hangjában.
Vajon miről beszélhettek, mielőtt hazaértem? Sikerült Locke-nak
rávennie Tarynt, hogy ismét járjon órára? És ha igen, mivel győzte meg?
- Holnap találkozunk - kacsint ránk Locke.
Figyelem, ahogy távozik, még mindig ezernyi érzelem kavarog
bennem. Nem merek Tarynre pillantani, attól tartok, mindent leolvasna
az arcomról, a nap összes eseményét, a kis híján elcsattant csókot. Nem
állok készen arra, hogy megosszam vele, ami történt, így hát most az
egyszer én kerülöm őt. A tőlem telhető legközömbösebben sietek fel az
emeletre, majd a szobám felé igyekszem, hogy átöltözzek a vacsorához.

Elfelejtettem, hogy arra kértem Madocot, tanítson vívni és

stratégaként gondolkozni, de vacsora után a kezembe nyom egy halom
hadtörténeti könyvet a könyvtárából.
- Ha elolvastad őket, továbblépünk - jelenti ki. - Különböző helyzetek
elé állítalak, és megmondod, hogyan oldanád meg őket a könyvek
alapján.
 Gondolom, azt várja, hogy tiltakozom, és ragaszkodom a víváshoz, de
túl fáradt vagyok hozzá, hogy ilyesmit tegyek.
Egy órával később az ágyamra hanyatlók, és úgy döntök, még a kék
selyemruhát sem veszem le. A hajam továbbra is zilált, az a néhány csat,
amit beletűztem, nem sokat segített rajta. Győzködöm magam, hogy
legalább azokat ki kéne vennem, ám képtelen vagyok megmozdulni.
Kinyílik az ajtó, és Taryn lép be rajta. Lehuppan az ágyamra.
- Na jó! - bök oldalba. - Mit akart Locke? Azt mondta,
beszélni szeretne veled.
- Kedves - gurulok arrébb, majd a fejem alá tett kézzel a
baldachinanyag gyűrődéseit figyelem. - Nem teljesen úgy ugrál,
ahogy Cardan fütyül, nem úgy, mint a többiek.
Taryn arcán különös kifejezés ül, mintha szeretne ellentmondani, de
inkább visszafogja magát.
- Nem ez a lényeg. Mesélj el mindent!
- Locke-ról? - értetlenkedem.
Taryn a szemét forgatja.
- Arról, ami vele és a barátaival történt.
- Ha nem veszem fel a kesztyűt, sosem vívom ki a tiszteletüket -
jelentem ki.
A nővérem felsóhajt.
- Egyébként sem fogod.
Eszembe jut, ahogy a füvön csúsztam-másztam, a térdem tiszta kosz
volt, a nyelvemen a tündérgyümölcsöt éreztem. Még most is könnyedén
fel tudom idézni az ízét. Olyan hatalmas űrt töltene ki, olyan csodás
örömmámort ígér.
- Gyakorlatilag meztelenül jöttél haza tegnap, tiszta tündérgyümölcs
volt az arcod - folytatja Taryn. - Ez nem elég borzalmas? Nem érdekel?
Teljesen az ágy egyik tartóoszlopának dől.
- Belefáradtam abba, hogy érdekeljen - felelem. - Miért kellene?
- Akár meg is ölhetnek!
- Jobban is tennék! - vágom rá. - Mert annál kevesebbel semmire sem
jutnak.
- Hogyan akarod megállítani őket? - faggat tovább. - Azt mondtad
Cardannak, hogy a lehető legjobbat nyújtod majd, és ha megpróbál
tönkretenni, magaddal rántod. Mégis hogy tervezed?
- Nem vagyok benne teljesen biztos - ismerem be.
Taryn frusztráltan felemeli a kezét.
- Taryn, gondold végig! - fogok bele a magyarázatba. - Minden egyes
nap, amikor nem könyörgök Cardannak az általa kezdeményezett
civakodás miatt, győzelmet aratok. Megszégyeníthet, de minden egyes
alkalommal, amikor megteszi, és nem hátrálok, veszít a hatalmából.
Hiszen ő mindent belead egy olyan senki ellen, mint én, mégsem éri el a
célját. Ő maga okozza a saját vesztét.
Taryn sóhajtva odajön hozzám, fejét a mellkasomra hajtja, és átkarol.
- Ő a kovakő, te a gyújtós - suttogja a vállamba.
Magamhoz szorítom, de nem ígérek semmit.
Egy hosszú pillanatig így maradunk.
- Locke megfenyegetett? - kérdezi halkan. - Olyan különös,
hogy idejött, és téged keresett. És olyan fura arcot vágtál, amikor
bementem az istállóba.
- Nem, nem történt semmi rossz - felelem. - Nem tudom, pontosan
miért jött, de megcsókolta a kezemet. Jó volt, mintha egy mesekönyvben
olvastam volna.
- A mesekönyvekben nem történnek jó dolgok - vitatkozik Taryn. -
Amikor mégis, akkor rögtön jön valami rossz. Ha nem így
lenne, unalmas lenne a történet, és senki sem olvasná el.
Most rajtam a sor, hogy sóhajtsak.
- Tudom, hogy ostobaság, tekintve, hogy Cardan egyik barátja, de
tényleg segített. Szembeszállt Cardannal. De beszéljünk inkább rólad!
Van valakid, ugye? Amikor azt mondtad, beleszeretsz majd valakibe,
konkrét személyről beszéltél.
Nem mintha én lennék az első, aki miatt zöld lett a ruhája.
- Van valakim - ismeri be. - Dain herceg koronázásán színt vall majd.
Megkéri a kezemet Madoctól, és minden megváltozik.
Eszembe jut, ahogyan Cardan mellett zokogott. Mennyire dühös volt,
hogy hadakozom vele. Jeges, borzongató rettegés lesz úrrá rajtam.
- Ki az? - követelek választ.
 Csak ne Cardan legyen! Bárki, csak ne ő!
- Megígértem, hogy senkinek sem mondom el - válaszolja a nővérem.
- Még neked sem.
- A mi ígéreteink nem számítanak - vágom rá, de közben eszembe jut
Dain herceg némaságra intő védővarázslata, és arra gondolok milyen
kevéssé bíznak bennünk. - Senki sem várja, hogy becsületesek legyünk.
Mindenki tudja, hogy hazudunk.
Komor, helytelenítő pillantást vet rám.
- Tündértilalom. Ha megszegem a szavam, tudni fogja. Bizonyítanom
kell, hogy képes vagyok tündérként élni.
- Jól van - felelem lassan.
- Örülj a boldogságomnak! - szól rám, és iszonyú fájdalom hasit a
szívembe.
Taryn megtalálta a helyét Tündérföldén, és végül is én is megtaláltam
a sajátomat. Mégis aggódom.
- Mondj valamit róla! Mondd, hogy kedves! Mondd, hogy szereted, és
megfogadta, hogy jó lesz hozzád! Mondd ezt!
- Tündér - válaszolja Taryn. - Ők nem úgy szeretnek, ahogyan mi. De
szerintem kedvelnéd. Tessék, most mondtam róla valamit!
Nem úgy tűnik, mintha Cardanról beszélne, akit mélyen megvetek.
Ettől függetlenül nem valami megnyugtató a válasza.
Mit jelent az, hogy kedvelném? Ezek szerint nem ismerem? Meg mi
az, hogy nem úgy szeret, ahogyan mi?
- Örülök a boldogságodnak. Tényleg - jelentem ki, pedig
inkább aggódom. - Izgalmas hír. Amikor Oriana varrónője jön, nagyon
szép ruhát kérünk neked.
Taryn megnyugszik.
- Csak annyit szeretnék, hogy minden jóra forduljon. Mindkettőnk
életében.
Az éjjeliszekrényemhez nyúlok, magamhoz veszem a könyvet, amit a
Kietlen-kúriából loptam.
- Emlékszel erre? - emelem fel az Aliz Csodaországbant.
A mozdulat közben összehajtogatott papírlap hullik a földre.
- Ezt olvastuk gyerekként! - kapja ki a kezemből a könyvet Taryn. Hol
szerezted?
- Találtam - válaszolom, ugyanis képtelen lennék elmagyarázni, kinek
a könyvespolcán bukkantam rá, és hogy egyáltalán minek mentem a
Kietlen-kúriába.
Kipróbálom, át tudok-e törni a védővarázslaton, de amikor ki akarom
mondani, hogy „Dain hercegnek kémkedtem”, nem mozdul a szám, a
nyelvem. Pánikhullám önt el, de visszafojtom. Nem nagy ár azért, amit
tőle kaptam.
Taryn nem kíváncsiskodik tovább, túlságosan lefoglalja, hogy a
könyvet lapozgassa, és bizonyos részleteket felolvasson. Bár nem
emlékszem pontosan anya hanglejtésére, Tarynében mintha az ő hangja
csendülne.
- Nos, nálunk tiszta erőből kell futni ahhoz, hogy ott maradjunk, ahol
voltunk - olvassa Taryn hangosan. - Ha valahová máshova szeretnénk
[2]
eljutni, legalább kétszer olyan gyorsan kell futni!
Lopva a papírfecniért nyúlok, és a párnám alá rejtem. Úgy tervezem,
hogy akkor olvasom el, amikor Taryn már visszament a szobájába, ám
jóval azelőtt álomba zuhanok, hogy a történet véget ér.

Kora reggel ébredek, egyedül, és pisilnem kell. A szobám

fürdőrészébe megyek, felemelem a szoknyámat, és az erre a célra
fenntartott rézedénybe végzem a dolgomat. Szégyentől ég az arcom,
pedig egyedül vagyok. Talán ez az egyik leglealacsonyítóbb a
halandólétben. Tudom, hogy a tündérek nem istenek (valószínűleg
sokkal pontosabban tisztában vagyok ezzel, mint bármely másik
halandó), de még életemben nem láttam egyiküket sem ágytál fölé
kuporodni.
Visszamegyek az ágyamba, félrehúzom a függönyt, és hagyom, hogy
beragyogja a szobámat a bármilyen lámpánál erősebb
napfény. Előhúzom az összehajtott papírt a párnám alól.
Kisimítom a fecnit. Cardan dühös, arrogáns kézírásával találom
szembe magam, teleírta az egész lapot. Néhány helyen olyan
erősen odanyomta a tolla hegyét, hogy átszakította a papírt.
Jude, ez a név áll rajta újra és újra, és minden egyes gyűlölettel teli
szóval úgy érzem, mintha belém rúgnának.

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
 Másnap kora délután megérkezik a varrónő, egy hosszú ujjú tündér,
aki a Szederszál névre hallgat. A lábfeje hátrafelé áll, amitől különös a
járása. A szeme kecskéére emlékeztet, középen fekete pupilla szeli át a
barna íriszt. A saját ruháját viseli, a szőttes ruhát tövises indák díszítik,
csíkos mintázatot rajzolnak az anyagra.
Magával hozta a kelméit is, van merev arany és színváltós is, a
bogarak szárnyának szivárványszínében pompázó. Akad pókselyem is,
meséli, leheletvékony, háromszor átférne a tű fokán, mégis olyan erős,
hogy ezüstollóval kell vágni, amit megbűvöltek, hogy sose csorbuljon ki.
A lila anyagot arany és ezüst díszíti, mintha maga a holdfény vetülne a
díszpárnákra.
Minden kelmét kiterítettek Oriana szalonjának heverőjére, szabadon
szemügyre vehetjük az összesét. Még Vivi is végigfuttatja az ujját az
egyik anyagon, az arcán szórakozott mosoly ül. Ilyesmi nincs a halandók
világában, ezt Vivi is tudja.
Oriana jelenlegi szobalánya - egy szőrös, aszott lény, aki a Békapihe
névre hallgat - hatalmas ezüsttálcán teát, süteményt, hideg húsokat és
lekvárt hoz. Teát töltök magamnak, és tejszín nélkül megiszom,
reménykedem benne, hogy megnyugtatja háborgó gyomromat. Az elmúlt
napok borzalma az idegeimre telepedett, ok nélkül meg-megborzongok.
A tündérgyümölcs íze hirtelen a nyelvemre tolul, magam előtt látom a
Balekin otthonában szolgálók repedezett száját, és a fülemben cseng a
Cardan meztelen hátának csattanó bőr hangja.
És a nevem a papíron, újra és újra és újra... Azt hittem, van fogalmam
róla, mennyire gyűlöl Cardan, de a cetli láttán rádöbbentem, hogy
tévedtem. És még annál is jobban gyűlölne, ha tudná, hogy láttam térdre
kényszerítve, ahogy egy szolgáló veri. Egy halandó, hogy még
szörnyűbb legyen a megaláztatás, hogy még inkább dühítse.
- Jude? - szólít meg Oriana, és hirtelen rádöbbenek, hogy az ablakra és
a halványodó fényre meredek.
- Igen? - varázsolok széles, hamis mosolyt az arcomra.
Taryn és Vivienné nevetésben tör ki.
- Mégis kiről álmodoztál ilyen arckifejezéssel? - érdeklődik Oriana,
mire Vivi ismét felkacag.
Taryn ezúttal nem csatlakozik hozzá, valószínűleg idiótának tart.
A fejemet rázom, remélem, nem vörösödtem el.
- Semmi olyasmi - tiltakozom. - Csak... nem is tudom. Nem számít.
Miről is volt szó?
- A varrónő a te méreteidet akarja először levenni -
magyarázza Oriana. - Hiszen te vagy a legfiatalabb.
Szederszálra pillantok, zsineget tart a kezében. Fellépek az előtte álló
dobozra, és oldalra nyújtom a karomat. Ma a jól nevelt lányt játszom.
Csinos ruhám lesz. Véresre táncolom a lábamat Dain
herceg koronázásán.
- Ne ráncold a homlokod! - figyelmeztet a varrónő. Még
mielőtt dadogva elnézést kérhetnék, halkan folytatja. - Azt az utasítást
kaptam, hogy ezt a ruhát zsebekkel varrjam, amibe fegyvert, mérget
és egyéb hasznos apróságokat rejthetsz. Így is lesz, de ettől még a lehető
legcsinosabb leszel benne.
Úgy meglepődöm, hogy majdnem leesek a dobozról.
- Csodásán hangzik - suttogom vissza, ugyanis van annyi eszem, hogy
ne köszönjek semmit.
A tündérek nem hisznek abban, hogy a hálát néhány szóval el lehet
intézni. Az ő világuk adósságokból és alkukból áll, és akinek valóban
hálával tartozom, az most nincs itt. Dain herceg elvárja, hogy egyszer
visszafizessem mindezt.
A varrónő tűkkel a szájában elmosolyodik, én pedig viszonzom a
gesztust. Biztos is, hogy visszafizetek mindent, és sajnos egyre
több mindenért adhatok hálát.
Dain büszke lehet majd rám. Mindenki más pedig nagyon-nagyon
megbánja, amit ellenem tett.
Amikor felnézek, látom, hogy Vivi gyanakvó pillantással méreget.
Taryn méreteit veszik le következőnek. A dobozra lép, én töltök
magamnak még egy csésze teát. Aztán befalok három cukros süteményt
és egy szelet sonkát.
- Hol jártál a múltkor? - faggat Vivi, miközben ragadozó madárként
falom a sonkát.
Farkaséhesen ébredtem.
Eszembe jut, hogy megszöktem Vivi kérdései elől, amikor a Kietlen-
kúriába indultam. Nem tagadhatok nyíltan, akkor ugyanis alaposabb
válasszal kellene szolgálnom, mint amit a védővarázslat enged.
Megvonom az egyik váltamat.
- Kiszedtem az egyik nemes gyerekéből, mi történt az órán - folytatja
Vivi. - Akár bele is halhattál volna! Csakis annak köszönheted az
életedet, hogy nem akartak véget vetni a mókának.
- Ilyenek - emlékeztetem. - Így megy ez errefelé. Másféle
világot szeretnél? Hiába, mert ilyen világban élünk, Vivi.
- Nem ez az egyetlen világ - feleli halkan.
- Csakhogy ez az én világom - vágom rá fülsiketítőén
dübörgő szívvel.
Felállók, mielőtt vitába bocsátkozhatnánk. Remeg a kezem, a
tenyerem nyirkos, ahogy az anyagokat fogdosom. Azóta igyekszem
elfojtani az érzelmeimet, hogy alsóneműben támolyogtam haza az erdőn
keresztül. Rettegek, hogy ha szabad folyást engedek az
érzéseimnek, akkor képtelen leszek elviselni őket. Attól félek, hogy
összecsapnak a fejem fölött az érzelmi hullámok, és elmerülök.
Nem ez az első borzalom, amit az elmém hátuljába száműztem, így
élek túl, és lehet, hogy van jobb módszer, de én nem ismerem.
Addig fürkészem a kelmét, amíg egyenletessé nem válik a légzésem,
amíg a pánik elcsitul. Kékeszöld bársonyanyag van előttem, a szürkületi
víztükörre emlékeztet. Lenyűgöző, fantasztikus anyag, tele
molylepkékkel, pillangókkal, páfrányokkal és virágokkal. Felemelem,
alatta gyönyörű ködszürke kelme hever, füstszerűen lebben. Meseszépek.
Ilyesmit viselnek a hercegnők a tündérmesékben.
Persze, Tarynnek igaza van a meséket illetően. A hercegnőkkel
mindig rossz dolgok történnek. Megszúrják az ujjúkat, mérgezett almát
esznek, kénytelenek a saját apjukhoz feleségül menni. Levágják a
kezüket, a testvéreik hattyúvá változnak, a szerelmüket feldarabolják és
bazsalikomos ládába ültetik. Gyémántok jönnek fel a torkukon. Séta
közben úgy érzik, mintha pengéken járnának.
A viszontagságok ellenére mégis mind gyönyörűek.
- Azt akarom! - jelenti ki Taryn a kezemben lévő kelmére mutatva,
arra, amelyiken a hímzés van.
Már levették a méreteit. Vivi áll a helyén széttárt karral, és azzal az
átható pillantásával figyel, amitől úgy érzem, minden
gondolatomat ismeri.
- A húgod találta meg előbb - szól rá Oriana.
- Léééééééégyszi! - könyörög Taryn félig lehajtott fejjel,
alulról pislogva fel rám.
Bolondozik, de mégsem. Jól kell kinéznie, ha az a fiú tényleg színt
vall a koronázás napján. Egyébként sem érti, én miért akarok
csinos lenni, hiszen mindenkire haragszom, és folyton csak civakodom.
Félmosollyal leteszem a kelmét.
- Persze, legyen a tiéd.
Taryn megpuszil.
Úgy tűnik, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Bár minden
gondom ilyen könnyedén megoldódna!
Másik anyagot választok, egy sötétkék bársonyt. Vivienne-é
ibolyaszínű, amikor megforgatja a magasban, ezüstszürké- nek tetszik.
Oriana ruhája a hajnal rózsaszínjét idéző kelméből készül majd, Oaké
tücsökzöldből. Szederszál felskicceli a terveket: csupa hullámzó
szoknya, ravaszul megtervezett gallér, mesebeli lényekkel hímzett
ruhaderék.
Pillangók suhannak végig a ruhaujjakon, megszállják a díszes
fejfedőket. Teljesen elvarázsol a saját különös másom, a ruhám felső
részén két bogár mellvértet idéz majd, Madoc holdas címere és csigásán
kanyargó, csillogó vonalak fognak lefelé futni, a ruhám laza esésű ujja
pedig áttetsző arany kelméből készül majd.
Egyértelmű lesz, melyik családhoz tartozom.
Épp apróbb változtatásokat kérünk, amikor Oak Bütyökkel a sarkában
beront. Engem szúr ki először, az ölembe ugrik, átkarolja a nyakam, és
gyengéden belém harap, épp a vállam alatt.
- Áu! - sikkantok meglepetten, mire felkacag. Én is
elnevetem magam. Fura kiskölyök, talán azért, mert tündérgyerek, de
előfordulhat, hogy minden gyerek, tündér és halandó egyaránt fura. -
Elmeséljem a történetet, amiben a kisfiú kőbe harapott, és kihullott
az összes csillogóan fehér foga? - kérdezem kissé baljósán,
miközben megcsiklandozom a hónalját.
- Igen! - vágja rá azonnal, pedig alig kap levegőt a viháncolástól és a
sikongatástól.
Oriana azonnal odasiet hozzánk, az arca csupa aggodalom.
- Nagyon kedves tőled, de jobb, ha átöltözünk a vacsorához.
Lehúzza rólam Oakot, és magához öleli. Az öcsém azonnal sikít és
rúgkapál. Az egyik rúgás gyomron talál, elég erős ahhoz, hogy nyomot is
hagyjon, de nem szólok egy szót sem.
- Hallani akarom! - visítja. - Hallani akarom a történetet!
- Jude most nem ér rá - feleli az anyja, és az ajtó felé ráncigálja a
ficánkoló Oakot, ahol Bütyök már várja, hogy visszavihesse őt
a szobájába.
- Miért nem bízol bennem soha? - kiáltok utánuk, mire
Oriana döbbenten megpördül, hiszen olyasmit mondtam ki, amiről
eddig néma megegyezés alapján hallgattunk. Én is megrökönyödöm,
de azért folytatom. - Nem vagyok szörnyeteg! Sosem tettem
semmit ellenetek.
- A történetet akarom! - vinnyogja Oak zavarodottan.
 - Elég legyen! - szól ránk Oriana határozottan, mintha mind
vitatkoztunk volna. - Később majd beszélünk erről, apáddal együtt. -
Azzal kivonul a szalonból.
- Nem tudom, kinek az apjáról beszélsz, mert az enyémről biztos nem!
- kiabálok utána.
Taryn szeme elkerekedik. Vivienné haloványan mosolyog.
Belekortyol a teájába, majd büszkén felém emeli a csészét. A varrónő azt
sem tudja, hová nézzen zavarában, nem akar belefolyni a családi vitába.
Képtelen vagyok visszazökkenni a szófogadó leány szerepébe.
Kezdek teljesen szétesni. Teljesen kikészülök.

Másnap Tarynnel az oldalamon lépek be a palotába. A nővérem a

kosarát lóbálja. A fejemet felszegem, az állam megfeszül. Nálam van a
késem, hidegen kovácsolt vas, a szoknyám egyik zsebébe
rejtettem, ahogyan a kelleténél jóval több sót is. Még új berkenyebogyó
nyakláncom is van, Toprongy fűzte, és nem mondhattam, hogy már
nincsen rá szükségem.
Elidőzöm a palota kertjében, hogy összeszedjek még pár dolgot.
- Leszedheted egyáltalán? - kérdezi Taryn, de nem felelek.
Délután az egyik magasra törő toronyban ücsörgünk, madárdalokról
tanulunk. Minden egyes alkalommal, amikor inamba szállna a
bátorságom, végigsimítok a penge hűvös fémjén.
Locke felém pillant, és amikor egymás szemébe nézünk, rám kacsint.
A terem másik végen Cardan homlokráncolva figyeli az előadót, nem
szól egy szót sem. Amikor megmozdul, hogy előhúzza a tintatartóját a
táskájából, összerezzen a fájdalomtól. Hogy sajoghat a háta, mennyire
fájhat minden egyes mozdulat! Ám az egyetlen változás az, hogy talán
kissé merevebben tartja magát, miközben gúnyosan mosolyog. A jelek
szerint jól tudja, hogyan palástolja a fájdalmát.
Eszembe jut a papír, amit találtam, hogy milyen keményen odanyomta
a tollhegyet, miközben a nevemet írta, csupa tinta lett tőle minden. Olyan
erősen, hogy még a papírt is átszakította, talán még az asztalon is
meglátszott a nyoma.
 Ha a papírnak ez lett a sorsa, nem szívesen gondolok bele, mit tenne
velem.

Iskola után Madockal edzek. Egy kifejezetten ravasz hárítást tanít,

újra és újra megcsinálom, egyre ügyesebben és gyorsabban megy, még őt
is meglepem. Amikor verejtékben fürödve bemegyek a házba, elhaladok
Oak mellett, épp szalad valahova. A plüsskígyómat húzza maga mögött
egy koszos zsinegen. Elcsente a kígyót a szobámból.
- Oak! - kiáltok utána, de már fel is szaladt a lépcsőn, és eltűnt a
szemem elől.
Megfürdöm, és amikor egyedül maradok a szobámban, kipakolom az
iskolatáskámat. A legalján, egy darab papírba csomagolva egyetlen
kukacos tündérgyümölcs árválkodik, hazafelé szedtem fel a földről.
Tálcára rakom, és bőrkesztyűt húzok. Ezután előszedem a késemet, és
apró darabokra vágom az almát. Aprócska, lédús, aranyló
gyümölcsdarabkák hevernek előttem.
Utánaolvastam a tündérmérgeknek Madoc könyvtárában, egy poros,
kézzel írott könyvben. Olvastam a piruló galócáról, a fakó gombáról,
aminek nedve vörösen gyöngyözik, és a cseppek hátborzongatóan
hasonlítanak a vérre. Kisebb dózisban bénító hatású, nagyobban halálos,
még a tündérnépség számára is. Aztán ott az úgynevezett „édes halál”,
amitől százéves álomba merül az ember. Meg a kísértetbogyó, amitől a
szív addig pumpálja hevesen a vért, amíg meg nem áll. És persze a
tündérgyümölcs, amit az egyik könyv örökalmának nevezett.
Előhúzok egy üveg fenyőpárlatot, amit a konyhából emeltem el, sűrű
és tömény, mint a növények nedve. Beleszórom a gyümölcsöt, hogy friss
maradjon.
Remeg a kezem.
Az utolsó darabkát a nyelvemre helyezem. Azonnal magával ragad a
mámorító érzés, és a fogamat csikorgatom. Ostobán érzem magam,
mégis előszedem a többi dolgot. A palotából szerzett kísértet-bogyó
levelét. Az édes halál szirmát. A piruló galóca levének egyetlen cseppjét.
Mindegyikből lenyelek egy icike-picike adagot.
 Mithridatizmusnak nevezik ezt a módszert. Igazán különös. Azt
jelenti, hogy az ember mérget eszik, hozzászoktatja a testét. Ha
nem halok bele, nehezebben végeznek velem.

Nem jutok le vacsorázni. Túlságosan lefoglal, hogy öklendezzek,

remegjek és izzadjak.

A szobám fürdőrészében merülök álomba, elterülök a földön. Ott talál

rám Szellem. Arra ébredek, hogy csizmája orra a hasamba mélyed. A
bódulat az egyetlen oka, hogy nem sikítok.
- Ébredj, Jude! - noszogat Szellem. - Csótány azt akarja, hogy eddz
ma este!
Feltornászom magam, fáradt vagyok ellenkezni. Odakint, a harmatos
füvön, miközben a nap első sugarai a szigetre kúsznak, Szellem
megmutatja, hogyan, másszak fára néma csendben. Hogyan rakjam a
lábamat anélkül, hogy eltörnék egy ágat, vagy megzörrenne egy elszáradt
levél. Azt hittem, hogy a palotában erre már megtanítottak, de Szellem
rámutat a hibáimra, amiket a tanáraim eddig sosem javítottak ki. Újra és
újra megpróbálkozom vele. Nagyrészt kudarcot vallók.
- Helyes - biccent, amikor már remegek a fáradtságtól. Olyan keveset
szólt eddig, hogy megriadok a hangjától. Könnyebben elmenne
embernek, mint Vivi, a füle kevésbé hegyes, a haja világosbarna, a
szeme mogyorószínű. Mégis kifürkészhetetlen, nyugodtabb és hűvösebb
a viselkedése, mint Vivié. Majdnem felkelt a nap. A
levelek aranyszínűvé válnak. - Gyakorolj! Lopózz a nővéreid mögé!
Amikor elvigyorodik, és homokszínű haja az arcába hullik,
fiatalabbnak tűnik nálam, pedig biztos vagyok benne, hogy nem az.
Amikor magamra hagy, olyan érzésem van, mintha hirtelen elnyelte
volna a föld. Hazafelé menet gyakorlom, amit tanított, elosonok a
szolgálók mellett a lépcsőn. Végre visszaérek a szobámba, és
ezúttal sikerül az ágyamra zuhannom.
Másnap felébredek, és elölről kezdem az egészet.
 Nehezebb iskolába járni, mint eddig. Ennek egyik oka az, hogy beteg
vagyok, a testem küzd a lekényszerített gyümölcs és mérgek hatásával. A
másik oka az, hogy teljesen kimerítenek az egyéb jellegű tanulmányaim
Madockal és Dain Árnyudvarával. Madoc fejtörőket ad - például,
tizenkét góblin lovag megrohamozza az erődöt, ahol kilenc kiképzetlen
nemesnek kell megvédenie egyetlen személyt aztán minden egyes este
kikérdez vacsora után. Csótány parancsba adja, hogy vegyüljek el
észrevétlenül az udvaroncok között, és látszólag érdeklődés nélkül
füleljek. Bomba arra oktat, hogyan ismerhetem fel egy épület gyenge
pontjait, mik a test kritikus részei. Szellem megtanítja, hogyan lógjak
a gerendáról anélkül, hogy észrevennének, hogyan lőjek a számszeríjjal,
hogyan csillapítsam a kezem remegését.
Két újabb küldetést is végrehajtok. Először el kell lopnom egy
Elowynnak szóló levelet a palota egyik lovagjának íróasztaláról.
Később tündér fiatalasszonynak öltözve átvágok egy
összejövetelen, és meg sem állok a drága Taracand, Balekin egyik
asszonyának lakosztályáig, ahol elemelek egy gyűrűt az asztalról. Egyik
esetben sem világosítanak fel, miféle jelentőséggel bír a tettem.
Minden tanórát Cardan, Nicasia, Valerian és a többi nemesifjú
társaságában töltök, akik mind nevettek a megszégyenülésemen. Nem
adom meg nekik a visszavonulásom örömét, de a tündérgyümölcsös
incidens óta nem is történt semmi említésre méltó. Kivárok. Nyilván ők
is. Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, végeztünk egymással.
Locke továbbra is flörtöl. Tarynnel és velem ül ebédidőben, és a
pokrócon elterülve figyeljük a naplementét. Időnként hazakísér az erdőn
keresztül, és Madoc birtokától nem messze, egy fenyőcsoportnál
félrevon, hogy megcsókoljon. Remélem, nem érzi a keserű mérget az
ajkamon.
Nem értem, miért tetszem neki, de jó érzés, hogy valaki vonzónak
talál.
Taryn sem igazán érti. Gyanakodva figyeli Locke-ot. Talán úgy a
helyes, hogy aggódik, hiszen én is aggódom az ő titokzatos udvarlója
miatt.
- Jól szórakozol? - hallom egyszer Nicasiát, amint Locke-ot vádolja,
miután odaült hozzájuk az óra kezdetén. - Cardan nem fogja
megbocsátani, amit művelsz vele.
Megdermedek, képtelen vagyok továbbmenni anélkül, hogy hallanám
a választ.
Locke felnevet.
- Azért dühös, mert te engem választottál helyette, vagy inkább azért,
mert én egy halandót választottam helyetted?
Tágra nyílik a szemem, alig hiszek a fülemnek.
Nicasia már épp válaszra nyitja a száját, de hirtelen észrevesz. A szája
sarka felfelé görbül.
- Nicsak, a kisegér! - szólal meg. - Ne higgy az édeskés szavaknak!
Csótány kétségbeesne, ha látta volna, mennyire elbaltáztam ezt a
lehetőséget, pedig most nagy hasznát vettem volna újdonsült
képességeimnek. Az égvilágon semmit sem alkalmaztam a tanácsaiból:
nem álcáztam magam, és nem olvadtam be a tömegbe, hogy ne
vegyenek észre. Legalább senki sem fog azzal gyanúsítani, hogy
kitanultam a kémkedés művészetét.
- Szóval Cardan megbocsátott? - érdeklődöm. Élvezettel figyelem
döbbent arckifejezését. - Nagy kár, hogy nem. Úgy hallottam, érdemes
jóban lenni a hercegekkel.
- Minek nekem herceg? - csattan fel. - Anyám királynő.
Sok mindent mesélhetnék az anyjáról, Orlagh királynőről, aki
bűnrészes mérgezésben, de visszafogom magam. Ami azt illeti,
az égvilágon semmit sem felelek. Inkább apró, elégedett mosollyal
az arcomon visszasétálok Tarynhez.

Telnek a hetek, és hirtelen arra eszmélek, hogy néhány napon belül

megkoronázzák Daint. Annyira fáradt vagyok, hogy amint leteszem a
fejem, azonnal álomba merülök.
Még a toronyban is elszundikálok, amikor a tanár lepkeidézést mutat
be. Nyilván a surrogó szárnycsapások hódítanak el. Nem telik sok időbe.
A kőpadlón ébredek. Cseng a fülem, és azonnal a késemért nyúlok.
Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, elestem. Egy
pillanatra paranoidnak tartom magam. Aztán meglátom a fölöttem
tornyosuló, vigyorgó Valeriant. Kilökött a székből. Az arcára van írva.
Tehát nem vagyok elég paranoid.
Odakintről beszédfoszlányok hallatszanak fel, az osztálytársaink lent
falatoznak a füvön a leszálló éjben. A legfiatalabbak sikongatnak,
valószínűleg kergetőznek a plédeken.
- Hol van Taryn? - kérdezem, nem vall rá, hogy nem ébresztett fel.
- Megígérte, hogy nem segít rajtad, nem emlékszel? -
Valerian aranyszínű haja az egyik szemébe lóg. Szokás szerint tetőtől
talpig vörösben feszít, méghozzá olyan sötét árnyalatban, hogy első
pillantásra feketének tűnik. - Sem szóval, sem tettel.
Hát persze. Milyen ostoba vagyok, elfelejtettem, hogy csak magamra
számíthatok.
Álló helyzetbe tornászom magam, és közben észreveszem, hogy
megsérült a lábikrám. Nem tudom pontosan, meddig aludtam.
Leporolom a tunikámat és a nadrágomat.
- Mit akarsz? - kérdezem.
- Csalódott vagyok - feleli alattomosan. - Járt a szád, hogy legyőzöd
Cardant, mégsem tettél az égvilágon semmit, csak duzzogtál egyetlen
aprócska csíny miatt.
Azonnal a késem markolatára csúszik a kezem.
Valerian kihúzza a berkenyebogyóláncomat a zsebéből, és rám
vigyorog. Nyilván levágta a nyakamból, miközben aludtam,
összerezzenek a gondolatra, hogy ilyen közel járt hozzám, és hogy akár a
nyakamat is elvághatta volna.
- Most már azt teszed, amit én mondok. - Gyakorlatilag érzem a bűbáj
illatát a levegőben. Szavakkal varázsol. - Kiálts le Cardannak! Ismerd el,
hogy ő nyert! Aztán ugorj ki a toronyból! Hiszen aki halandónak
születik, az gyakorlatilag holtan jön a világra.
Döbbenetes, mennyire kegyetlen, mennyire végzetes az utasítása. Pár
hónappal ezelőtt megtettem volna. Kiejtettem volna ezeket a szavakat, és
ellököm magam a peremről. Ha nem kötöttem volna alkut Dainnal, halott
lennék.
Valerian valószínűleg azóta tervezgeti a meggyilkolásomat, hogy
majdnem megfojtott. Emlékszem a szemére, mohóság csillant benne,
amikor levegőért küszködtem. Taryn figyelmeztetett, hogy a sírba
visznek, mire én a mellemet döngetve kijelentettem, hogy készen állok
rá, pedig nem igaz.
- Talán jobb lesz, ha inkább a lépcsőn megyek - vetem oda
Valeriannak, és reménykedem, hogy feleannyira sem tűnök
felkavartnak, mint amilyennek érzem magam.
Aztán úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és ellépek mellette.
Egy pillanatra zavarodottnak tűnik, ám gyorsan dühbe gurul. Elém
lép, elállja az utat a lépcső felé.
- Megparancsoltam valamit. Miért nem engedelmeskedsz?
Egyenesen a szemébe nézek, és mosolyt kényszerítek az ajkamra.
- Kétszer voltál lépéselőnyben, és mindkétszer elbaltáztad. Ne várd,
hogy harmadszor is megtörténjen!
Köpköd a dühtől.
- Senki vagy! Az emberi faj úgy tesz, mintha olyan ellenálló lenne. A
halandók élete csupán tettetés. Ha nem hazudhatnátok magatoknak,
elvágnátok a saját torkotokat, hogy véget vessetek a szenvedéseteknek.
Teljesen megdöbbent a faj szó, az, hogy Valerian úgy hiszi, teljesen
más vagyok, mintha egy hangyával, kutyával vagy őzzel
hasonlítaná össze magát. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nincs
igaza, de nem tetszik a gondolat.
- Nem mondhatnám, hogy épp szenvedek - jelentem ki.
Nem mutathatom a félelmemet.
A szája széle felfelé kunkorodik.
- Miféle boldogság jut nektek? Üzekedés és szaporodás. Ha
szembenéznétek a valósággal, megbolondulnátok. Senkik vagytok.
Szinte nem is léteztek. Az egyetlen célotok az, hogy még többet
hozzatok létre a saját fajtátokból, mielőtt jelentéktelen, fájdalmas halált
haltok.
Farkasszemet nézek vele.
- Na és? - kérdezem.
Ez meghökkenti, bár a gúnyos vigyor továbbra sem olvad le a képéről.
- Igen, persze, tudom - folytatom. - Meg fogok halni. És
hazug vagyok. Na és akkor mi van?
Jó erősen a falhoz lök.
- Akkor vesztettél. Ismerd el, hogy vesztettél!
Próbálom lerázni magamról, de megragadja a nyakamat, és olyan
erősen rám kulcsolja az ujjait, hogy nem kapok levegőt.
- Akár most azonnal megölhetnélek - szólal meg ismét. -
Elfelejtenének. Mintha meg sem születtél volna.
Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy minden egyes szavát halálosan
komolyan gondolja. Levegőért küszködve előhúzom a késemet a
zsebemből, és oldalba szúrom. Pont két borda között. Ha hosszabb lenne
a késem, átszúrtam volna a tüdejét.
Elkerekedik a szeme a döbbenettől. Enyhül a szorítása. Tudom, mit
mondana Madoc: nyomjam még feljebb a kést. Keressek ütőeret. Döfjem
szíven. Azonban ha megteszem, meggyilkolom az egyik kiváltságos
tündérifjút. Fogalmam sincs, milyen büntetést kapnék.
Te nem vagy gyilkos.
Meggondolom magam, és kihúzom a késemet. Visszadugom a véres
pengét a zsebembe. Csak úgy csattog a csizmám a kövön, miközben a
lépcső felé veszem az irányt.
 Hátrapillantok, és látom, hogy térdelve szorítja az oldalát, próbálja
elállítani a vérzést. Felszisszen a fájdalomtól, és eszembe jut, hogy
hidegen kovácsolt vasból készült a késem. Az nagyon tud fájni a
tündérnépségnek. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy magammal
hoztam.
Befordulok a sarkon, és majdnem Tarynnek ütközöm.
- Jude! - kiáltja. - Mi történt?
- Gyere! - rángatom a többi diák irányába.
Véres a kézfejem, az ujjaim, de szerencsére csak kicsit. A tunikámba
törlőm.
- Mit művelt veled? - jajgat Taryn, miközben taszigálva sürgetem.
Magamban azt mondogatom, nem zavar, hogy ott hagyott. Nem dolga,
hogy vásárra vigye értem a bőrét, főleg, hogy számtalanszor
egyértelművé tette, nem akar belefolyni ebbe az egészbe. Motoszkál-
e bennem az árulás érzése, dühös és szomorú vagyok-e, hogy nem
hányt fittyet a következményekre, hogy nem ébresztett fel? Persze. De
még én sem gondoltam, hogy Valerian ilyen gyorsan ilyen messzire
menne.
Épp átvágunk a füvön, amikor Cardan odajön. Az öltözéke lezser, a
kezében gyakorlókard.
Összehúzott szemmel nézi a vért, és rám fogja a fakardot.
- Csak nem megvágtad magad?
Csodálkozik, hogy életben vagyok még? Egész végig a tornyot nézte,
várta, hogy végre kiugorjak, és jól szórakozhasson?
Kihúzom a kést a tunikám alól, és megmutatom neki a vérrel
szennyezett pengét.
- Téged is megvághatlak - mosolyodom el.
- Jude! - sikkant fel Taryn.
Szemmel láthatóan megbotránkoztatónak tartja a viselkedésem. Jobb
is. Hiszen valóban megbotránkoztatóak a tetteim.
- Jaj, menj már innen! - hessegeti el Cardan a nővéremet. - Még a
végén halálra untatsz bennünket!
Taryn hátralép. Én is meglepődöm. Ez is része a játéknak?
- Mondani akarsz valamit a mocskos pengével és a még annál is
mocskosabb viselkedéseddel? - kérdezi vontatottan, arrogánsán.
Úgy néz rám, mintha bárdolatlanul viselkednék, hogy ráfogom a kést,
pedig az ő talpnyalója támadt rám. Kétszer is. Úgy néz rám, mintha azt
várná, hogy szellemes csipkelődésbe bonyolódunk, de fogalmam sincs,
mit felelhetnék.
Ennyire nem érdekli, mit tettem Valeriannal? Előfordulhat, hogy nem
tudja, Valerian megtámadott?
Taryn kiszúrja Locke-ot, és odaszalad hozzá, át a tisztáson. Egy
pillanatig beszélgetnek, majd Taryn visszatér. Cardan észreveszi, hogy
észreveszem. Szippant egyet, mintha már az illatom is sértő lenne.
Locke felénk indul, a járása könnyed, a szeme fénylik. Integet nekem.
Egy pillanatig egészen biztonságban érzem magam. Elmondhatatlanul
hálás vagyok Tarynnek, hogy ideküldte. Elmondhatatlanul hálás vagyok
Locke-nak, hogy idejön.
- Szerinted nem érdemlem meg, mi? - kérdezem Cardantól.
Lassú mosoly terül el az arcán, mint ahogyan a holdfény férkőzik a
tavon keltett hullámok közé.
- Épp ellenkezőleg, tökéletesen illetek egymáshoz.
Egy másodperccel később Locke átkarolja a vállamat.
- Gyere! - szólal meg. - Menjünk innen!
Engedelmeskedem, egyetlen pillantást sem vetek hátra.

A Csavaros-erdőn keresztül megyünk, ahol minden fa ugyanabba az

irányba dől, mintha csemetekoruk óta folyamatosan erős szél fújná őket.
Megállók, hogy szedret szedjek a tövises bokorról. Lefújom az apró
lóhangyákat róla, és bekapom a gyümölcsöt.
Locke-ot is megkínálom, de leint.
- Egy szónak is száz a vége, Valerian megpróbált megölni - fejezem
be a mesélést. - Mire leszúrtam.
A rókaszempár egy pillanatra sem ereszt.
- Leszúrtad Valeriant - visszhangozza.
- Lehet, hogy hoztam némi bajt a fejemre - veszek mély lélegzetet.
Locke a fejét rázza.
 - Valerian senkinek sem fogja elmondani, hogy legyőzte őt
egy halandó lány.
- Na és Cardan? Nem zavarja majd, hogy nem jött be a kis terve?
A tengerre meredek, látszik a fatörzsek között. Soha véget nem érőnek
tetszik.
- Kétlem, hogy tudott volna róla - feleli Locke, majd elmosolyodik a
döbbenetem láttán. - Szeretné elhitetni, hogy ő a vezérünk, de inkább
csak arról van szó, hogy Nicasia szereti a hatalmat, én a drámát, Valerian
meg az erőszakot. Cardan mindhárommal szolgál, vagy legalábbis jó
mentségként szolgál.
- A drámát? - ismétlem meg a szavait.
- Szeretem, ha zajlik az élet, ha előttem szövődnek a történetek. És ha
épp nincs egyetlen érdekes történet sem, hát kanyarítok egyet én! -
Határozottan ravaszdi szélhámosnak tűnik. - Tudom, hogy hallottad, amit
Nicasia mondott kettőnkről. Előtte Cardannal volt, de csak akkor lett
igazán hatalma fölötte, amikor elhagyta őt értem.
Ezen elgondolkodom egy darabig, és közben rádöbbenek, hogy nem a
szokásos úton megyünk Madoc birtokára. Locke teljesen másfelé
vezetett.
- Hova megyünk? - kérdezem.
- A birtokomra - feleli vigyorogva, örül, hogy rájöttem a turpisságra. -
Nincs messze. Tetszeni fog a sövénylabirintus.
A Kietlen-kúriát leszámítva még sosem jártam egyetlen tündér
birtokán sem. A halandók világában a gyerekek mindig a
szomszéd kertjében játszanak, hintáznak, úsznak, ugrabugrálnak, ám
errefelé semmi ilyesmi nem történhet. A nagykirály udvarában a
legtöbb gyerek királyi család sarja, a kisebb udvarokból küldik őket ide,
hogy jó barátságot kössenek a hercegekkel és a hercegnőkkel, másra
nem igazán marad idejük.
Persze, a halandók világában van a házaknak udvara. Itt csak az erdő,
a tenger, a sziklák, az útvesztők, a virágok, amik csupán
akkor vöröslenek, ha friss vérhez jutnak.
Nem szívesen vesznék el egy sövénylabirintusban, de úgy mosolygok,
mintha ez lenne minden álmom és vágyam. Nem akarok csalódást okozni
Locke-nak.
- Későbbre összejövetelt szervezek - folytatja Locke. - Szeretném, ha
maradnál. Ígérem, jó móka lesz.
Összerándul a gyomrom. Kétlem, hogy a barátai nélkül bulizna.
- Ostobaságnak tűnik - felelem, mert így nem kell kerek perec nemet
mondanom a meghívásra.
- Apád nem szereti, ha sokáig kimaradsz? - néz rám
szánakozva Locke.
Tudom, hogy próbál gyerekesnek beállítani, hiszen tudja jól, miért
nem akarok maradni, és bár tisztában vagyok mindezzel, beadom a
derekamat.
Locke birtoka nem olyan nagy, mint Madocé, és kevésbé védett.
Karcsú, mohlepte tornyok törnek az ég felé a fák között. A falakon
felkúszó, kacskaringósra nőtt borostyán és lonc zölddé és levelektől
duzzadóvá varázsolja az épületet.
- Hűha! - bukik ki belőlem. Lovagoltam már errefelé, és messziről
láttam a tornyokat, de sosem tudtam, kié a ház. - Gyönyörű.
- Menjünk be! - vigyorodik el Locke gyorsan.
Bár hatalmas kétszárnyas ajtó vezet az épületbe, Locke mégis az
oldalsó cselédbejáróhoz visz, ami egyenesen a konyhába nyílik.
Friss vekni kenyér hever a pulton, mellette almák, ribizli és puha sajt,
de egyetlen szolgálót sem látok, aki mindezt idekészíthette.
Akaratlanul is a Kietlen-kúriában szolgáló lányra gondolok, aki
Cardan tűzhelyét tisztította. Vajon mit gondol a családja, hol van? Miféle
alkut kötött? Én is könnyedén ugyanerre a sorsra juthattam volna.
- Itthon van a családod? - kérdezem, és elhessegetem az
előbbi gondolatot.
- Nincs családom - feleli. - Apám túl vad volt az udvari
élethez. Ezerszer jobban szerette a mély, elvadult erdőségeket, mint
anyám udvari intrikáit. Elment, anyám pedig meghalt. Egyedül
maradtam.
- Ez borzalmas - sajnálkozom. - És magányosan hangzik.
Egy vállrándítással lerázza magáról a szavakat.
- Hallottam a szüléidről. Akár balladát is írhatnának egy
ilyen tragédiáról.
- Réges-régen történt. - A legkevésbé sem akarok Madocról
és gyilkosságról cseverészni. - Mi történt anyukáddal?
Locke legyint.
- Összeszűrte a levet a nagykirállyal. Ebben az udvarban már ez is
elég. Állapotos lett, gondolom, tőle, és valaki nem akarta, hogy a gyerek
megszülessen. Piruló galóca végzett vele.
Könnyeden kezdődött a mese, de komor véget ért.
Piruló galóca. Eszembe jut Orlagh királynő levele, amit Balekin
otthonában találtam. Győzködöm magam, hogy nyilván nem
Locke anyjának a meggyilkolásáról szólt a levél, Balekinnek az
égvilágon semmi oka nem lett volna az életére törni, hiszen Dain a
nagykirály választott örököse. Azonban hiába győzködöm magam, egyre
csak ez jár a fejemben, és micsoda borzalom, hogy Nicasia anyjának
benne volt a keze Locke anyjának a meggyilkolásában.
- Nem lett volna szabad ilyesmit kérdeznem, illetlenség volt -
szabadkozom.
- Tragédiák gyermekei vagyunk. - A fejét rázza, aztán elmosolyodik. -
Nem így terveztem az együttlétünket. Bort, gyümölcsöt és sajtot akartam
kínálni. El akartam mondani, hogy gyönyörű a hajad, a gomolygó
fafüstre emlékeztet, a szemed pedig éppolyan, mint a dió. Felmerült
bennem, hogy ódát írok róla, de nem vagyok valami ügyes az
ilyesmiben.
Felnevetek, mire Locke a szívéhez kap, mintha mélységes fájdalmat
okozna neki ez a kegyetlenség.
- De mielőtt a labirintushoz megyünk, hadd mutassak valamit! - szólal
meg ismét.
- Mit? - kérdezem kíváncsian.
Megfogja a kezemet.
- Gyere!
Keresztülhúz a házon huncut mozdulattal. Egy csigalépcsőnél kötünk
ki. Aztán mászunk, fel, fel, egyre csak fel. Szédülök. Sem ajtó, sem
pihenő. Csak kő, lépcsőfokok és a fülsiketítőén zakatoló szívem. Locke
féloldalas mosolya és borostyánszínű szeme. Igyekszem nem megbotlani
vagy megcsúszni. Próbálok nem lemaradni, nem számít, mennyire forog
velem a világ.
Valerianra gondolok. Ugorj ki a toronyból!
Egyre csak mászok, kapkodom a levegőt.
Senki vagy! Szinte nem is létezel.
Odafent aprócska ajtó állja az utunkat, nagyjából feleakkora, mint
amilyen magasak mi vagyunk. A falnak dőlök, várom, hogy ismét
biztosan álljak a lábamon, és nézem, hogy Locke elfordítja a díszes ezüst
ajtógombot. Lehajtott fejjel átlép rajta. Megacélozom és ellököm magam
a faltól, majd követem.
Eláll a lélegzetem. A legmagasabb torony erkélyén állunk, a fák
koronái fölött. Innen látom a holdfényben fürdő útvesztőt és a közepén
álló épületet. Látom az Elfhon-palota föld fölötti részét, Madoc birtokát
és Balekin Kietlen-kúriáját. Látom a szigetet körülölelő és a messzeségbe
nyúló víztömeget, a halandók nagyvárosainak és kisebb településeinek a
fényeit az örökös ködön át. Még sosem nézhettem át a világukba
egyenesen a miénkből.
Locke a hátamhoz érinti a tenyerét, a lapockáim között.
- Mintha éjszakánként tele lenne lehullott csillaggal a halandók világa
- jegyzi meg.
Nekidőlök a tenyerének, erőnek erejével elfelejtkezem a kényelmetlen
mászásról, és igyekszem távolságot tartani az erkély szélétől.
- Jártál már ott? - érdeklődöm.
Bólint.
- Anyám elvitt gyerekkoromban. Azt mondta, a mi világunk
megrekedne a tiétek nélkül.
Meg akarom mondani, hogy nem az én világom, hogy alig értem, mi
folyik ott, de tudom, mire gondol, és ha kijavítanám, úgy tűnne, nem
értem őt. Az anyukája kedvesen viszonyult a halandók világához,
határozottan nyitottabb lehetett, mint a többség. Nyilván ő maga is
kedves asszony volt.
Locke maga felé fordít, és lassan megcsókol. Az ajka puha, a lélegzete
meleg. Mintha olyan messze távolodnék a saját testemtől, amilyen
messze a távoli város fényei ragyognak. Kinyújtott kezemmel a korlátot
keresem. Erősen megszorítom. Locke átkarolja a derekamat, csak így
tudok továbbra is két lábbal a földön állni, meggyőzni magamat, hogy
valóban itt vagyok, és mindez, itt a magasban, valóban megtörténik.
- Gyönyörű vagy - húzódik el Locke.
Sosem voltam még ilyen boldog a tudattól, hogy nem hazudhatnak.
- Lenyűgöző a látvány - pillantok le. - Minden olyan apró, mintha
terepasztal lenne.
Locke felnevet, mintha el sem hinné, amit mondok.
- Jól sejtem, hogy sok időt töltesz apád dolgozószobájában?
- Eleget - vágom rá. - Épp eleget ahhoz, hogy tudjam, mennyi esélyem
van Cardan ellen. Valerian és Nicasia ellen. Ellened.
Megfogja a kezemet.
- Cardan ostoba. A többiek pedig nem számítanak. - A
mosolya hamiskássá válik. - Talán ez is a terved része. Meggyőztél, hogy
hozzalak el a birtokom szívébe. Talán most elmondod, miféle gonosz
tervet szövögetsz, és kényszerítesz, hogy szolgáljalak. Csak hogy
tudd, nem lenne nehéz rám kényszeríteni az akaratodat.
Nem akarom, mégis kipukkad belőlem a nevetés.
- Egyáltalán nem hasonlítasz rájuk.
- Nem? - kérdez vissza.
Hosszasan szemügyre veszem.
- Nem is tudom. Rám parancsolsz, hogy ugorjak le az erkélyről?
- Persze hogy nem - vonja fel a szemöldökét.
- Hát, akkor nem hasonlítasz rájuk - bököm mellkason.
Szinte öntudatlanul simítom hozzá a tenyeremet, azon keresztül
szívom be a melegét. Észre sem vettem, mennyire hideg van itt, a metsző
szélben.
- Nem olyan vagy, mint amilyennek lefestettek - hajol felém.
Ismét megcsókol.
Nem akarok arra gondolni, mit mondhattak rólam mások, legalább
most nem. Azt akarom, hogy az ajka az enyémhez érjen, és minden
másról megfeledkezhessek.
Sokáig időzünk odafent, de végül csak elindulunk lefelé a lépcsőn. A
hajába fúrom a kezemet. A szája a nyakamhoz ér. A hátam a kőfalnak
nyomódik. Minden lassú, tökéletes és a legkevésbé sem
életszerű. Hihetetlen, hogy ez az én életem. Egyáltalán nem olyannak
tűnik.
A hosszú, üres étkezőasztalhoz ülünk, sajtot és kenyeret eszünk.
Világoszöld, fűízű bort iszunk hatalmas kupákból. Locke a
szekrény hátsó felében találja őket, olyan vastagon megülte a por, hogy
kétszer is el kell mosnia, mire használatba vehetjük.
Evés után az asztalnak nyom, majd felültet rá, a testünk egymáshoz
simul. Egyszerre vérpezsdítő és rémisztő, ahogyan Tündérfölde nagy
része is.
Nem hiszem, hogy kifejezetten jól csókolok. Ügyetlenül mozdítom az
ajkam. Félénk vagyok. Egyszerre szeretném magamhoz húzni és ellökni.
A tündérek nem szemérmes népség, de én igen. Félek, hogy a testem
verejtéktől, romlástól és félelemtől bűzlik. Nem tudom, hova tegyem a
kezemet, milyen erősen szorítsam, mennyire mélyesszem a körmömet a
vállába. És bár tudom, mi jön a csókolózás után, bár tudom, mit jelent,
amikor végigsimít sebes lábikrámon, egészen fel a combomig, nem
tudom, hogyan palástolhatnám a tapasztalatlanságomat.
Hátrahúzódik, és a szemembe néz, én pedig igyekszem nem pánikkal
teli tekintettel visszapislogni rá.
- Maradj itt ma este! - mormolja.
Egy pillanatra azt hiszem, úgy érti, töltsem vele az éjszakát, úgy, és
azonnal hevesebben dobog a szívem a vágy és a rettegés elegyétől. Aztán
hirtelen rádöbbenek, hogy ma este bulit szervez, és erre gondol, azt
akarja, hogy maradjak az összejövetelen. A láthatatlan szolgálók,
bármerre járnak is most, nyilván épp előkészülnek. Hamarosan Valerian,
a majdnem-gyilkosom táncol majd odakint a kertben.
Na jó, talán táncolni azért nem fog. Inkább mereven a falnak dől, a
kezében italt szorongat, és oldalán kötéssel új gyilkos tervet forral. Vagy
új parancsot kap Cardantól a meggyilkolásomra.
- A barátaidnak nem fog tetszeni - csusszanok le az asztalról.
- Gyorsan lerészegednek, észre sem fogják venni. Nem töltheted az
egész életedet Madoc villának csúfolt kaszárnyájába zárva.
A mosolyából egyértelmű, hogy el akar bűvölni. Tulajdonképpen
sikerül is neki. Eszembe jut Dain ajánlata, hogy szerelemjelet kapok a
homlokomra, és azon gondolkodom, vajon Locke-nak van-e ilyesmi,
mert bármilyen ostobaságnak tűnik is, csábító az ajánlata.
- Ruhám sincs - mutatok a Valerian vérével szennyezett tunikára.
Alaposan végigmér, jóval hosszabban, mint amire a ruhám szemügyre
vételéhez szükség lenne.
- Kerítünk ruhát! Bármit, amit szeretnél. Kérdeztél
Cardanról, Valerianról, Nicasiáról... Gyere, nézd meg, milyenek az
iskolán kívül, látod majd, hogy néha ők is ostobák, részegek és
közönségesek. Láthatod, hogy sebezhetőek, hogy repedések futnak a
páncélzatukon. Ahhoz, hogy legyőzd őket, ismerned kell a gyenge
pontjaikat, nem igaz? Nem ígérem, hogy megkedveled őket, de nem is
kell szeretned egyikkőjüket sem.
- Téged kedvellek - vallom be. - Tetszik ez az egész színjátékosdi.
- Színjátékosdi? - visszhangozza a szót, mintha nem tudná eldönteni,
hogy sértésből mondom-e.
- Mi más? - kérdezek vissza. Az ablakhoz lépek, és
kipillantok. Holdfény ömlik a labirintus levelekkel tűzdelt bejáratára. A
közelben fáklyák égnek, a lángok remegnek és ingadoznak a szélben. -
Hát persze hogy ez az egész csak színjáték! Mi ketten nem tartozunk
össze, de azért jó móka.
Összeesküvő tekintettel méreget.
- Akkor a világért se hagyjuk abba!
- Jól van - adom be a derekamat. - Maradok. Elmegyek a bulidra.
Olyan keveset szórakoztam eddigi életem során. Nehéz ellenállni a
kísértésnek.
Jó néhány szobán keresztülvezet, mire egy kétszárnyú ajtó elé érünk.
Egy pillanatig tétovázik, visszapillant felém, aztán kitárja az ajtót,
és hirtelen egy hatalmas hálószobában találjuk magunkat. Vastag,
nyomasztó porréteg fed mindent. Két sor lábnyom töri meg az
egyhangúságot. Járt már itt korábban, de nem sokszor.
- A szekrényben találsz ruhákat, anyámé volt mind. Bármit felvehetsz,
ami csak megtetszik - fogja meg a kezemet.
Körbenézek a ház közepén található érintetlen helyiségben, és
pontosan átérzem a gyászt, ami miatt Locke olyan sokáig zárva tartotta
az ajtót. Örülök, hogy beengedett. Ha lenne egy szobám, tele anyám
holmijával, nem tudom, beengednék-e bárkit is. Az sem biztos, hogy én
magam bemerészkednék.
Locke kinyitja az egyik szekrényt. A ruhák nagy része molyrágta, de
azért látszik, milyenek voltak korábban. Itt egy szoknya gyöngyös
gránátalmamintával, ott egy függönyszerűen felhúzódó, alatta a minta
ékkövekkel kirakott mechanikus bábok színpadát jeleníti meg. Még
egy táncoló faunokkal díszítettet is látok, a lények akkorák, mint maga
a szoknya. Rengetegszer csodáltam már Oriana elegáns, pompázatos
ruháit, de ezek láttán mohó vágy kél bennem. Bár láthattam volna
Locke anyját az egyik ruhájában! Valamiért úgy gondolom, szeretett
nevetni.
- Még sosem láttam ilyen csodaszép ruhákat - vallom be. - Tényleg
nem bánnád, ha felvenném valamelyiket?
Végigsimít az egyik ruha ujján.
- Egy kicsit már tönkrementek - jegyzi meg válasz helyett.
- Ugyan - vágom rá. - Nekem tetszenek.
A faunmintás van a legjobb állapotban. Leporolom, és egy
térelválasztó mögött belebújok. Nehezen boldogulok az ilyesfajta
ruhákkal Toprongy segítsége nélkül. Fogalmam sincs, hogyan viseljem a
hajamat, úgyhogy meghagyom a fonatot, ami koronaként díszíti
a fejemet. Letörlök egy ezüsttükröt, és megpillantom magamat a halott
tündér ruhájában. Összerezzenek.
Hirtelen nem értem, miért vagyok itt. Nem vagyok benne biztos, mit
akar tőlem Locke. Amikor felajánlja, hogy viseljem az anyja ékszereit is,
nemet mondok.
- Menjünk ki! - javaslom.
Nem akarok tovább időzni az üres, visszhangos szobában.
Locke lerakja az eddig szorongatott hosszú smaragd nyakéket. Kifelé
menet visszanézek a penészedő ruhákra. Bár aggódom, mégis
elképzelem, milyen lenne a ház úrnőjévé válni. Elképzelem Dain
herceget koronával a fején. Látom magam előtt, ahogy vendégeket
fogadok a hosszú asztalnál, ahol csókolóztunk, az osztálytársaim mind a
halványzöld bort kortyolnák, és úgy tennének, mintha sosem
próbáltak volna meg az életemre törni. Locke és én kézen fogva.
És mindeközben szorgalmasan kémkednék a királynak.

A sövénylabirintus magasabb, mint egy ogre, dús, sötétzöld, csillogó

levélzet fedi mindenütt. A jelek szerint Cardan baráti köre gyakran
gyűlik össze itt. Hallom, ahogy az útvesztő közepén nevetgélnek,
miközben odakint sétálunk Locke-kal, aki késésben van a saját bulijáról.
A fáklyafény hosszú árnyékokat rajzol, és vörösbe von mindent.
Lelassítok.
A kölcsönruha zsebébe nyúlok a késemért; azóta is Valerian vére
szennyezi. Hirtelen valami egyebet is kitapintok, olyasmit, amit Locke
anyja hagyhatott ott évekkel ezelőtt. Kihúzom a csecsebecsét, egy
aranymakk az. Nem tűnik ékszernek, nincs lánca, és fogalmam sincs, mi
haszna lehet azon kívül, hogy szép. Visszateszem oda, ahol találtam.
Locke kézen fogva vezet végig a labirintuson. Nem fordulunk olyan
sokszor. Igyekszem az emlékezetembe vésni az útvonalat, hátha egyedül
kell kitalálnom majd. Az útvesztő túlságosan egyszerűnek tűnik, ami
ahelyett, hogy megnyugtatna, aggaszt. Nem sok egyszerű dolog van
Tündérföldén. Otthon épp a vacsora végéhez közeledhetnek... nélkülem.
Taryn biztos elsuttogja Vivinek, hogy elmentem Locke-kal valahová.
Madoc homlokráncolva vagdossa a húst, idegesíti, hogy kihagyom az
óráját.
Rosszabb dolgokat is átvészeltem már.
A labirintus közepén valaki lendületes, vad dallamot játszik a
fuvoláján. Fehér rózsaszirmok kavarognak a levegőben. Mindenütt
tündérek esznek-isznak a hosszú asztalnál, amin leginkább különböző
párlatokat látok: szíverősítőket mandragórával, savanyú szilvabort, még
egy átlátszó ital is akad maréknyi vörös lóherével. Mellettük sok-sok
üvegcse sohamár.
Cardan az egyik pokrócon hever, a fejét hátrahajtja, bő fehér ingét
kigombolta. Bár fiatal még az idő, kifejezetten részegnek tűnik. Aránylik
az ajka. Egy számomra ismeretlen szarvas lány a nyakát csókolgatja, egy
másik, nárciszhajú pedig a lábikrájához nyomja az ajkát, épp a csizmája
vonala fölött.
Valeriant szerencsére nem látom. Remélhetőleg otthon nyalogatja a
tőlem szerzett sebet.
Locke gyűszűnyi italt hoz, és az udvariasság kedvéért nagyon aprót
kortyolok belőle. Azonnal köhögőroham tör rám. Ebben a pillanatban
Cardan észrevesz. Félig lehunyja a szemét, mégis látom, ahogy
szurokfeketén csillog. Engem figyel, miközben a lány szájon csókolja, és
kezét az idétlen, fodros ing alá csúsztatja.
Felforrósodik a bőröm. Azonnal elkapom a tekintetemet, és dühös
vagyok magamra, hogy kellemetlenül érzem magam. Hiszen ő teszi így
közszemlére magát!
- Ó, úgy látom, a Féreg-kör egyik tagja is megtisztelt bennünket a
jelenlétével - csendül Nicasia hangja, miközben elénk libben naplementét
idéző ruhájában. Egyenesen engem néz. - De melyikük az?
- Amelyiket nem kedveled - válaszolom, ügyet sem vetve a
gúnyolódásra.
Ettől aztán magas, hamis nevetésben tör ki.
- Meglepne, ha tudnád, milyen érzelmeket táplálnak
egyesek mindkettőtök irányában!
- Ennél jobb szórakozást ígértem - jegyzi meg Locke mereven, és a
könyökömnél fogva másfelé terel.
Hálás vagyok, hogy az alacsony, párnákkal körülvett asztal felé
igyekszünk, csipkelődésből mégis integetek kicsit Nicasiának. Amikor
Locke nem figyel, kiöntöm a fűre az italomat. A fuvolás elhallgat, és egy
aranyló festéktől csillogó meztelen fiú lantot ragad, hogy szerelmi
bánatról énekeljen mocskos dalocskát: „Ó, te gyönyörű! Ó, te kegyetlen!
Melletted édes fájdalom az egyetlen! Hiányzik a hajad selyme, a szemed
fénye, de leginkább a combod ölelése!”
Locke újból megcsókol, ezúttal a tűz előtt. Mindenki láthatja, de nem
tudom, figyel-e ránk bárki, ugyanis a lehető legszorosabban lehunyom a
szemem.
 Locke házában ébredek egy szőttessel fedett ágyon. Savanyú szilva
ízét érzem, az ajkam duzzadt a csókolózástól. Locke mellettem fekszik, a
szeme csukva, még mindig a tegnap viselt ruhája van rajta. Felkelnék,
ám egy pillanatra elidőzöm, hogy szemügyre vegyem őt, hegyes fülét és
rókabundát idéző haját, az ajka puhaságát, hosszú, kinyújtott végtagjait.
Fejét egyik, fodros ingujj rejtette csuklóján pihenteti.
Hirtelen rohannak meg az éjszaka emlékei. Táncoltunk és
kergetőztünk az útvesztőben. Eszembe jut, hogy egyszer elestem, és csak
nevettem, mintha nem is én lennék. Valóban megtörtént, mert amikor
lepillantok a kölcsön báli ruhára, fűfoltok csúfítják.
Nem mintha én lennék az első, aki miatt zöld lett a ruhája. Cardan
herceg egész éjjel nyugtalanul köröző cápaként figyelt, várta a megfelelő
pillanatot, hogy lecsaphasson. Tisztán látom magam előtt perzselő,
fekete tekintetét. Lehet, hogy hangosabban nevettem, hogy feldühítsem,
szélesebben mosolyogtam és hosszabban csókoltam Locke-ot, de az
ilyesfajta fondorlatot egyetlen tündér sem róhatja fel nekem.
Most viszont egyetlen hosszú, lehetetlen álomnak tűnik az éjszaka.
Locke szobája rendetlen, a díványokat és az alacsony heverőket
könyvek és ruhahalmok fedik. Kilépek az ajtón, és végigosonok
az üresen kongó folyosókon. Amikor visszaérek Locke édesanyjának a
szobájába, lehámozom magamról a báli ruhát, és visszaveszem az előző
napi gönceimet. Kihúzom a késemet a ruha zsebéből, és vele együtt
előbukkan az aranymakk is.
Hirtelen jött ötlettől vezérelve mindkettőt a tunikámba rejtem.
Szeretnék valamit, ami emlékeztet erre az éjszakára, hogy könnyedén
felidézhessem, ha többé sosem lesz részem ilyesmiben. Locke azt
mondta, bármit kölcsönvehetek, és én ezt most kölcsönveszem.
Kifelé menet elhaladok a hosszú étkezőasztal mellett. Nicasia ott ül,
kis késsel almát szeletel.
- Olyan a hajad, mint egy madárfészek - jegyzi meg, miközben bekap
egy darabka gyümölcsöt.
A falon függő ezüsttálcára pillantok, csupán elmosódott, torz
tükörképet mutat, de még így is látom, hogy igaza van, barna nimbusz
öleli a fejemet. Kibontom a fonatomat, és az ujjaimmal kifésülöm a
hajamat.
- Locke alszik - szólalok meg, úgy sejtem, Nicasia rá vár.
Azt hittem, úgy érzem majd, Nicasia fölé kerekedtem, hiszen én jövök
ki Locke szobájából, ám valójában a pánik aprócska hulláma fojtogat.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, milyen az, amikor az ember egy fiú
házában ébred, aztán beszélgetésbe bonyolódik az előző barátnőjével.
Különös módon az, hogy a barátnő legszívesebben holtan látna, a lehető
legtermészetesebb dolog számomra.
- Anyám és a bátyja azt hitte, összeházasodunk - buknak ki a szavak
Nicasiából, mintha a levegőnek beszélne, a legkevésbé sem hozzám. -
Hasznos szövetség lett volna.
- Locke-kal? - értetlenkedem.
Bosszús pillantást vet rám, a kérdésem minden bizonnyal
kizökkentette a mesélésből.
- Cardannal. Mindent tönkretesz. Ez élteti. Hogy mindent
tönkretegyen.
Hát persze hogy Cardan szeret mindent tönkretenni. Csak most jött
erre rá? Azt hittem, ez közös jellemvonásuk.
Otthagyom az almájával meg a gondolataival, és a palota felé veszem
az irányt. Hűvös szellő fújdogál a fatörzsek között, beférkőzik kiengedett
hajtincseim alá, és fenyőillatot hoz magával. Odafent sirályok vijjognak.
Hálás vagyok, hogy órára mehetek ma, van ürügyem nem hazamenni,
megúszhatom Oriana hegyi beszédét.
Ma ismét a toronyban tartjuk az órát, a legkevésbé sem vágyom oda.
Felmászom a lépcsősoron, és helyet keresek magamnak. Jócskán
elkéstem, de azért le tudok ülni a hátsó padok egyikére. Taryn a
másik oldalon ücsörög. Egyszer felvont szemöldökkel felém pillant.
Mellette Cardan ül zöld bársonyba öltözve, a ruhát aranyló fonalból
tövisek díszítik némi kékkel vegyítve. Elnyúlik ültében, de hosszú ujjai
nyugtalanul kopognak a fapadon.
Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy rám ragassza a nyugtalanságát.
Legalább Valerian nincs itt.
Abban igazán nem reménykedhetek, hogy soha nem is tér vissza, de
most nyugtom lesz tőle.
Ma új tanárunk van, egy Dulcamara nevű nő, aki lovag, és az öröklés
szabályairól beszél, valószínűleg a közelgő koronázás okán.
A koronázás az én hatalomhoz jutásomat is jelenti majd. Ha egyszer
Dain herceg nagykirállyá válik, a kémjei ott lesznek Elfhon minden
árnyában, és egyedül Dain tarthat bennünket kordában.
- Bizonyos kevésbé rangos udvarokban a király vagy
királynő gyilkosa átveheti a trónt - magyarázza Dulcamara.
Elmeséli, hogy a Termeszek udvarának tagja. Ők még nem álltak be
Eldred zászlaja alá.
Bár nincs rajta páncél, úgy áll, mintha hozzászokott volna a súlyához.
- Éppen ezért kötött alkut Mab királynő a vad tündérekkel,
hogy elkészítsék a koronát, amit Eldred király visel, és csakis a
leszármazottai kaphatnak meg. Nagyon nehéz lenne erővel megszerezni -
terül el gonosz vigyor az arcán.
Ha Cardan megpróbálná megszakítani az óráját, biztosan élve felfalná,
és még a velőt is kiszívná a csontjaiból.
A nemesifjak aggodalmasan pislognak Dulcamarára. A pletykák
szerint a királya, Lord Roiben hűséget akar fogadni az új nagykirálynak,
és így értelemszerűen magával hozza hatalmas udvarát is, ami korábban
évekig feltartóztatta Madoc seregeit. Mindenki diplomáciai
mesterhúzásnak tartja, hogy Roiben csatlakozik Elfhon nagykirályának
udvarához. Maga Dain herceg bocsátkozott tárgyalásba, Madoc kifejezett
kérése ellenére. Dulcamara nyilván a koronázásra jött.
Szarkaláb, az egyik legfiatalabb az osztályban, megszólal.
- Mi történik, ha nincs már több gyerek a Smilax nemzetségben?
Dulcamara kedvesen mosolyog.
- Ha kevesebb mint kettő leszármazott marad, ugyanis kell egy,
aki viseli a koronát, és egy, aki a fejére teszi, akkor a nagykirály
hatalmának vége. Egész Elfhon felszabadul az esküje alól. Aztán ki
tudja... Talán egy új uralkodó új koronát készít. Talán újfent kitör a harc
az Áldott és az Áldatlan udvarok között. Talán itt mindenki a mi,
délnyugati zászlónk alatt egyesül majd.
A mosolyából egyértelmű, melyiknek örülne legjobban.
Felemelem a kezemet. Dulcamara biccent.
- És mi van, ha valaki megpróbálja magához ragadni a koronát?
Cardan különös pillantást vet rám. Legszívesebben rámerednék, de
egyre csak az jár a fejemben, ahogy elterült a földön a lányokkal.
Azonnal elvörösödöm, és elkapom a tekintetemet.
- Érdekes kérdés - felel Dulcamara. - A legenda szerint a korona nem
kerülhet olyasvalaki fejére, aki nem Mab leszármazottja, de az is igaz,
hogy Mab vérvonala igencsak szerteágazó. Ha két leszármazott próbálja
meg elbitorolni a koronát, sikerrel járhatnak. De a lázadás
legveszélyesebb része az, hogy a koronát megátkozták. Viselőjének a
meggyilkolása a haláláért felelős személy vesztét okozza.
Eszembe jut az üzenet, amit Balekin otthonában találtam a piruló
galócáról, a sebezhetőségről.
Óra után óvatosan lépdelek lefelé a lépcsőn, pedig Valerian leszúrása
után nagyon sietősen szedtem a lábamat. Elmosódottan látok, és hirtelen
megszédülök, de ennek gyorsan vége is. Taryn felzárkózik mellém, és
amikor végre leérünk, gyakorlatilag az erdőbe lökdös.
- Először is - rángat végig kunkori páfrányok sokaságán -,
Toprongyon kívül senki sem tudja, hogy nem jöttél haza tegnap este, de
őt lefizettem az egyik legszebb gyűrűddel, hogy biztosan tartsa a száját.
Viszont nekem el kell mondanod, hogy merre jártál!
- Locke bulit tartott a birtokán - válaszolom. - Ott voltam. De semmi
olyan... mármint nem igazán történt semmi. Csak csókolóztunk. Ennyi.
Taryn gesztenyebarna fonatai csak úgy szállnak a levegőben, ahogy a
fejét rázza.
- Nem tudom, elhiggyem-e.
Felsóhajtok, talán kissé drámaian.
- Miért hazudnék? Nem én titkolom az udvarlóm kilétét.
Taryn a homlokát ráncolja.
- Szerintem, ha valakinek a szobájában, sőt az ágyában alszol, az több
mint csókolózás.
Elvörösödöm, mert eszembe jut, milyen volt az elnyújtózott Locke
mellett ébredni. Hogy eltereljem a nővérem figyelmét, inkább az
ő szerelmi életéről találgatok.
- Óóó, talán Balekin herceg az. Balekin herceghez mész hozzá? Vagy
Noggle a szerencsés, és számlálhatjátok együtt a csillagokat.
Taryn karon vág, egy kicsit talán túl erősen is.
- Ne találgass! - pirít rám. - Tudod, hogy nem mondhatok semmit.
- Áu!
Leszakítok egy fehér kakukkszegfűt, és a fülem mögé tűzöm.
- Szóval tetszik neked? - faggat tovább. - Őszintén tetszik?
- Locke? - kérdezek vissza. - Persze hogy tetszik.
Különös pillantást vet rám, és elgondolkozom, vajon mennyire
aggódhatott értem előző éjszaka, amikor nem mentem haza.
- Balekin viszont annál kevésbé - teszem hozzá, mire Taryn égnek
emeli a szemét.
Amikor hazaérünk, kiderül, hogy Madocra csak késő este
számíthatunk. Most az egyszer nem sok teendőm van, úgyhogy Taryn
keresésére indulok, és bár láttam őt pár perce az emelet felé igyekezni,
nincs a szobájában. A ruhája az ágyon, a szekrénye nyitva. Néhány ruha
összevissza áll benne, mintha kirángatta volna őket, hogy rájöjjön, nem
az a megfelelő választás.
Talán a kérőjével találkozik? Körbefordulok a szobában, a kém
szemével fürkészem, titkokat keresek. Semmi különöset nem találok,
csupán néhány hervadó rózsaszirmot az öltözőasztalán.
A saját szobámba megyek, leheveredem az ágyra, és gondolatban
végigveszem az előző éjszaka eseményeit. A zsebembe nyúlok,
elő akarom venni a kést, hogy végre megtisztíthassam. Amikor kihúzom,
vele együtt jön a makk is. Ide-oda forgatom a csecsebecsét a kezemben.
Kemény fémdarab, gyönyörű. Először csupán ennyinek tűnik, ám nem
sokkal később vékonyka vonalakat fedezek fel rajta, amik mintha
mozdítható részeket jeleznének. Mintha egy fejtörő lenne előttem.
Hiába próbálom, nem tudom letekerni a tetejét. Egyebet sem tudok
vele csinálni. Már épp feladnám, és az öltözőasztalomra hajítanám,
amikor megpillantok egy aprócska lyukat az alján, olyan picike, hogy
gyakorlatilag láthatatlan. Felugróm, és hajtűt keresek az asztalomon.
Találok is egyet, gyönggyel a végén. Megpróbálom a makkba dugni.
Beletelik pár pillanatba, de végül sikerrel járok, addig nyomom, amíg
kattanást nem hallok, és a makk kinyílik.
Mechanikus kattanások sora hallatszik a makk ragyogó közepéből,
ahol egy aprócska, aranyló madárka ül. Megmozdul a csőre, és nyikorgó
hangon beszélni kezd. „Legkedvesebb barátom! Ezek Liriope utolsó
szavai. Három aranymadárkát indítok útnak. Három próbálkozás, hogy
eljuttassam hozzád az üzenetemet. Az ellenszer már nem hat, úgyhogy ha
hallod ezt, tudd, hogy titkaim súlyát és szívem utolsó kívánságát hagyom
rád! Vigyázz rá! Vidd messzire az udvar veszedelmeitől! Óvd meg, és
soha, de soha ne mondd el neki, mi történt velem!”
Toprongy lép be a szobába, a kezében tálcát szorongat, teát hozott.
Megpróbálja kilesni, mit csinálok, de gyorsan a tenyerembe rejtem
a makkot.
Amikor egyedül maradok, leteszem a csecsebecsét, és öntök
magamnak egy csésze teát, aztán melegítem a kezemet. Liriope Locke
anyja. Különös üzenetnek tűnik ez, arra kér valakit (a legjobb barátját),
hogy óvja meg őt (nyilván Locke-ot) az udvar veszedelmeitől. Ezek az
„utolsó szavai”, bizonyára tudta, hogy meg fog halni. Talán Locke
apjának címezte a makkokat, hátha Locke vele, a vadonban tölti majd
élete hátralévő részét, nem pedig az udvari intrikák közepette.
Ám tekintve, hogy Locke még mindig itt van, úgy tűnik, a három
makk közül egyik sem ért célt. Talán el sem hagyták a szobáját.
Oda kellene adnom neki, hadd döntse el ő, mit kezd vele. De egyre
csak a Balekin íróasztalán talált levélen jár az eszem, ami szerint
Balekinnek köze van Liriope halálához. Elmondjak mindent Locke-nak?

Mindent tudok a piruló galócáról, de hogy mihez kezdesz

ezzel, az már nem az én dolgom.

Újraértelmezem a szavakat, és közben a makkot forgatom, kitapintom

a széleit.
Van valami különös ebben a mondatban.
Leírom egy darab papírra, hogy pontosan tanulmányozhassam.
Amikor először olvastam, azt hittem, Orlagh királynő halálos mérget
szállított Balekin számára. De a piruló galóca - bár ritka - még ezen a
szigeten is megtalálható. Én magam is szedtem piruló galócát a
Tündéralmásban, a feketefullánkú méhek mellől, akik magasan, a fákon
építik kaptárukat (a mézükből ellenszer készíthető, mint
olvasmányaimból megtudtam). A piruló galóca egyáltalán nem
veszélyes, ha nem isszuk meg a vörös folyadékot.
De mi van, ha Orlagh királynő nem úgy értette, hogy tudja, hol terem,
és ezt az információt megosztotta Balekinnel is? Mi van, ha a „mindent
tudok” szófordulatot ennél konkrétabban kell értelmezni, miszerint hogy
a királynő ismeri a szóban forgó piruló galóca eredetét. Végül is később
azt írja, hogy „mihez kezdesz ezzel”, nem pedig azt, hogy „mihez
kezdesz vele”. Az információról beszél, nem a konkrét gombáról.
Ami azt jelenti, hogy Balekin nem fogja megmérgezni Daint.
Továbbá Balekin azt is kideríthette, ki okozta Locke anyjának a
halálát, hiszen tudja, kinél volt a piruló galóca, ami végzett vele. A
válasz ott lehet a többi papír között, amit nagy igyekezetemben nem
olvastam el.
Vissza kell mennem. Vissza kell jutnom a toronyba.
Még ma, ugyanis vészesen közeledik a koronázási ceremónia.
Előfordulhat, hogy Balekin nem is akarja meggyilkolni Daint, és az
Árnyudvar teljesen félreértett mindent. Persze az is lehet, hogy igazuk
van, csak Balekin nem piruló galócával akarja végrehajtani a gaztettet.
Magamba döntöm a teát, majd előkeresem a szolgaruhát a szekrényem
hátuljából. Leeresztem a hajamat, és olyan jellegű egyszerű fonatba
rendezem, amit a Balekin otthonában szolgálók viselnek. A combomra
kötöm a késemet, a zsebembe pedig sót szórok az ezüstdobozkámból.
Ezután felkapom a köpenyemet, belebújok a bőrcipőbe, és izzadó
tenyérrel szaladok kifelé.
Rengeteget tanultam azóta, hogy először merészkedtem a Kietlen-
kúriába, épp eleget ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora kockázatot vállaltam.
Nem valami megnyugtató a gondolat. Láttam, hogy bánik Balekin
Cardannal, és az alapján nem vagyok benne olyan biztos, hogy kibírnám,
amit velem tenne.
Mély levegőt veszek, és eszembe idézem a legfontosabbat: nem
kaphatnak el.
Csótány szerint ez egy kém valódi feladata. Az információ
másodlagos. A legfontosabb az, hogy ne fogjanak el.
A folyosón szembejön velem Oriana. Tetőtől talpig végigmér.
Legszívesebben szorosabban magam köré húznám a köpenyt, de nem
teszem. Oriana az éretlen faeper színében pompázó ruhát visel, a haját
lazán hátrakötötte. Füle hegyes végét ragyogó kristálydísz fedi. Egy
kicsit irigylem. Ha én viselném, elrejtené a saját, emberi fülem kerek
formáját.
- Tegnap este nagyon későn jöttél haza - kezdi bosszúsan. - Lekésted a
vacsorát, ráadásul apád arra számított, hogy vívni fogtok.
- Többet nem fordul elő - ígérem, ám azonnal megbánom, hiszen
valószínűleg ma sem érek haza vacsorára. - Holnaptól. Holnaptól minden
más lesz.
- Engedetlen lány! - pirít rám Oriana, és úgy néz, mintha egyetlen
heves pillantással minden titkomat kifürkészhetné. - Valamit forralsz.
Annyira unom már, hogy folyton gyanakszik rám, annyira nagyon
unom!
- Mindig ezt mondod - felelem. - És most az egyszer igazad is van.
Magára hagyom, hadd találgassa, hogyan értettem. Lemegyek a
lépcsőn, és kilépek a fűre. Ezúttal senki sem állja utamat, senki sem kéri,
hogy gondoljam át még egyszer, mire készülök.
Most nem varangyon utazom, óvatosabb vagyok. Bagoly köröz a
fejem fölött, ahogy átvágok az erdőn. Az arcomba húzom a csuklyámat,
hogy ne lássa a vonásaimat.
A Kietlen-kúriához érve egy farakásba rejtem a köpenyemet, és a
konyhán keresztül belépek az épületbe. Épp vacsorát készítenek.
Rózsadzsemmel nyakon öntött madárfióka a fő fogás, piruló bőrük
illatától összefut a nyál a számban, és összerándul a gyomrom.
Kinyitom az egyik szekrényt, egy rakás gyertya néz velem szembe,
mindegyik a puhított bőr színét idézi, és Balekin saját, aranyló címerével
díszítették őket, három nevető, fekete madárral. Előveszek kilenc
gyertyát, és a lehető legdarabosabban mozgok, amikor elhaladok velük
az őrök mellett. Az egyikük furán néz rám. Biztos észrevette, hogy
valami nem stimmel velem, de látott már korábban, és most
magabiztosabban lépkedek, mint előző alkalommal.
Legalábbis addig, amíg meg nem látom a lépcsőn lefelé igyekvő
Balekint. Felém pillant, és minden csepp önuralmamra szükségem van,
hogy lehajtott fejjel, egyenletes léptekkel haladjak tovább. Az előttem
lévő ajtóhoz cipelem a gyertyákat, amiről kiderül, hogy a könyvtárba
vezet.
Hatalmas megkönnyebbülés, hogy Balekin nem látott meg. Dübörög a
szívem, kapkodom a levegőt.
A szolgálólány, aki Cardan szobájában tisztította a kandallót, most a
távolba révedve könyveket pakol vissza a polcra. Pont olyan, amilyenre
emlékszem: repedezett ajkú, vékony, a szeme körül sérülések. Lassan
mozog, mintha vízben járna. Bódulatában nem tart érdekesebbnek egy
bútordarabnál, a jelentőségem elenyésző.
Türelmetlenül végigfuttatom a szemem a polcokon, de nem találok
semmi hasznosat. Fel kell jutnom a toronyba, és átnézni Balekin herceg
összes levelét. Hátha találok valamit Locke anyjáról, Dainról, a
koronázásról, valamit, amit első alkalommal nem vettem észre.
Csakhogy Balekin köztem és a lépcső között áll.
Ismét a lányra nézek. Eltűnődöm, milyen életet élhet itt, miről
álmodik. Akadt valaha egyetlen aprócska esélye a szökésre? A védő-
varázslatnak hála én nem juthatok ilyen sorsra, ha Balekin elkap.
A gyertyákat egy székre dobom, várakozom, elszámolok ezerig.
Ezután kilesek. Hála a jó égnek, Balekinnek hűlt helye. Gyorsan
felszaladok a lépcsőn, egyenesen a torony felé tartok. Visszafojtott
lélegzettel sietek el Cardan ajtaja előtt, szerencsére csukva van.
Már repülök is felfelé a lépcsőn, és betoppanok Balekin
dolgozószobájába. Feltűnik, hogy különböző növényeket tart üvegekben,
most már tanultabb szemmel fürkészem őket. Néhányuk mérgező, a
többi egyszerűen csak bódító. Piruló galócát sehol sem látok.
Az asztalához lépek, és a ruhám durva anyagába törlőm a kezem,
nem akarok nyomot hagyni a verejtékemmel. Igyekszem
memorizálni, melyik papír hol volt.
Kettő Madoctól érkezett, de csupán arról van szó bennük, melyik
lovag lesz ott a koronázáson, és milyen sorrendben állnak majd
az emelvény körül. Más papírokról elsőre azt hiszem, titkos
találkákról szólnak, de csupán összejövetelekről, dorbézolásokról írnak.
Semmi piruló galóca, semmi méreg. Semmi Liriope, semmi gyilkosság.
Az egyetlen furcsaság egy szabadversike, Dain herceg szerelmi
vallomása egy ismeretlen nőnek, akiről annyit tudunk meg, hogy „haja
akár a napfelkelte”, és „szemében csillagok fénye ragyog”.
Sajnos az égvilágon semmit sem találok Dain herceg
meggyilkolásával kapcsolatban. Ha Balekin tényleg meg akarja ölni az
öccsét, akkor úgy tűnik, elég okos ahhoz, hogy semmit se hagyjon elöl.
Még a piruló galócás levélnek is nyoma veszett.
A semmiért jöttem a Kietlen-kúriába, feleslegesen kockáztattam.
Egy pillanatig csak állok ott, igyekszem rendbe szedni a
gondolataimat. Legjobb lesz, ha távozom, mégpedig észrevétlenül.
Küldöncként. Küldöncnek álcázom magam. A hírvivők folyton fel-
felbukkannak a birtokokon. Üres papírt szerzek, összehajtom, a külső
felére a Madoc nevet firkantom, majd lepecsételem a levelet. A gyufa
kénjének illata egy pillanatra belengi a helyiséget. Amint eloszlik,
az álüzenettel a kezemben lemegyek a lépcsőn.
A könyvtár mellett tétován megtorpanok. A lány még mindig odabent
van, gépiesen, egyesével emelgeti a halomba gyűjtött könyveket, hogy a
helyükre rakja őket a polcon. Addig csinálja, amíg más parancsot nem
osztanak neki, amíg összeesik, amíg semmivé válik, és elfelejtik. Mintha
nem is létezett volna.
Nem hagyhatom itt.
Engem nem vár semmi a halandók világában, de őt talán igen. És
igen, ezzel visszaélek Dain herceg belém vetett hitével, sőt egész
Tündérföldét elárulom. Tisztában vagyok vele. Mégsem hagyhatom itt.
Némileg megkönnyebbülök ettől az érzéstől.
Belépek a könyvtárba, és leteszem a papírt az egyik asztalra. A lány
nem fordul meg, semmiféle jelét nem adja, hogy észrevett. A zsebembe
nyúlok, és némi sót kotrok a tenyerem közepére. Kinyújtom a kezemet,
mintha egy lovat kínálnék cukorral.
- Edd meg! - suttogom.
Felém fordul, ám továbbra is a távolba mered.
- Nem szabad - szólal meg a sok hallgatástól rekedten. - Sót
nem. Nem szabad...
A szájára szorítom a tenyeremet, a só egy része a földre hullik, a többi
az ajkára tapad.
Ostoba voltam. Nem gondolkodtam.
Átkarolom, és a könyvtár mélyére vonszolom. Egyre csak kiabálna,
meg akar harapni. Megkarmolja a karomat, a bőrömbe vájja a körmét.
Addig szorítom a falhoz, amíg el nem ernyed, amíg fel nem adja.
- Sajnálom! - suttogom közben. - Improvizálok. Nem akarlak bántani.
Meg akarlak menteni. Kérlek, engedd! Hadd mentselek meg!
Végül, amikor már elég hosszasan mozdulatlan volt ahhoz, hogy
kockáztassak, elhúzom a kezem. Zihál, egyre hangosabban. Viszont nem
sikít, amit jó jelnek veszek.
- Elszökünk - jelentem ki. - Bízhatsz bennem.
Üres, értetlen arckifejezéssel bámul rám.
- Csinálj úgy, mintha minden rendben lenne!
Talpra húzom, és rádöbbenek, milyen lehetetlen dolgot kérek tőle.
Ide-oda jár a szeme, mint egy megbokrosodott póninak. Fogalmam sincs,
mennyi időbe telik, hogy teljesen kiboruljon.
Csakhogy nem tehetek semmit, kénytelen vagyok kimasírozni vele a
Kietlen-kúriából, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Kidugom
a fejem az ajtón. Tiszta a levegő, úgyhogy kirángatom a lányt a
könyvtárból. Úgy néz, mint aki életében először látja a hatalmas
falépcsőt és a fölötte húzódó emeletet. Hirtelen eszembe jut, hogy
odabent hagytam az álüzenetet.
- Várj egy kicsit! - szólalok meg. - Vissza kell mennem, hogy...
Panaszos nyögést hallat, szabadulni próbál. Nem eresztem, magammal
rángatom. Felkapom a levelet, összegyűröm és a zsebembe dugom. Most
már teljesen hasztalan, az hiányozna csak, hogy az őrök összekössék a
szolgálólány eltűnésével.
- Hogy hívnak? - kérdezem.
A lány a fejét rázza.
- Csak emlékszel rá! - erősködöm.
Borzalmas, hogy együttérzés helyett bosszúságot érzek. Szedd össze
magad, korholom magam némán. Ne foglalkozz az érzéseiddel! Indulás!
- Sophie - feleli végül zokogásszerűen.
Könnyek gyűlnek a szemébe. Egyre borzalmasabban érzem magam
azért a kegyetlenségért, amire készülök.
- Nem sírhatsz! - jelentem ki a lehető legkeményebben, remélve, hogy
ráijesztek, és engedelmeskedik. Igyekszem úgy beszélni, mint Madoc,
mintha hozzászoktam volna, hogy minden parancsomat teljesítik. -
Megtiltom! Fel is pofozlak, ha kell!
Összerezzen, de elhallgat. A kézfejemmel letörlöm a könnyeit.
- Menni fog? - kérdezem.
Nem válaszol, és úgy döntök, nincs értelme beszélni hozzá. A konyha
felé irányítom. El kell haladnunk az őrök mellett, nincs más kiút.
Borzalmas, vicsorgó mosoly ül az arcán, de legalább erre képes. Az
aggasztóbb, hogy mindent megbámul. Egyre közelebb érünk az
őrökhöz, és kezdek kétségbeesni, a tekintetét nem tudom elleplezni.
Improvizálok, igyekszem úgy tenni, mintha betanult szöveget
mondanék vissza, nem hangsúlyozom ki egyik szót sem.
- Cardan herceg azt akarja, hogy segítsünk neki.
Az egyik őr a másikhoz fordul.
- Balekinnek nem fog tetszeni - jegyzi meg.
 Igyekszem rezzenéstelenül tűrni a fejleményeket, de nem könnyű.
Állok és várok. Ha nekünk rontanak, kénytelen leszek meggyilkolni őket.
- Jól van - szólal meg ismét az őr. - Menjetek! De mondjátok meg
Cardannak, hogy a bátyja azt üzeni, időben hozzon vissza
mindkettőtöket!
Nem tetszik, amit hallok.
A másik őr Sophie-ra és a tágra nyílt szemére pillant.
- Mit látsz? - kérdezi.
Érzem, hogy Sophie egész testében megremeg mellettem. Gyorsan
válaszolnom kell valamit, mielőtt megszólal.
- Lord Cardan azt mondta, legyünk figyelmesebbek-felelem,
és reménykedem, hogy ez így elég kétértelmű ahhoz, hogy
megmagyarázza, miért viselkedik Sophie úgy, ahogy.
Ezután átsétálunk a konyhán, el a halandó szolgálók mellett, akikét
nem mentek meg, és tökéletesen tudatában vagyok, mennyire
feleslegesen erőlködöm. Számít egyáltalán, ha egyetlen halandót
megmentek, mármint úgy összességében?
Ha egyszer hatalomhoz jutok, kitalálom, hogyan segíthetek
mindannyiukon, fogadom meg. És ha Dain hatalomra jut, én is
hatalomhoz jutok.
Szándékosan lassan lépkedek. Csak akkor lélegzem fel, amikor végre
kilépünk az épületből.
Csakhogy túl korai a megkönnyebbülésem. Cardan tart felénk,
hatalmas, foltos szürke lován. Mögötte egy lány poroszkán
követi. Nicasia az. Amint belép, az őrök megkérdezik, hova lettünk.
Amint belép, tudni fogja, hogy valami nem stimmel.
Már ha nem lát meg, és jön rá még annál is előbb.
Mi lehet a büntetés azért, ha valaki elrabolja egy herceg szolgálóját?
Fogalmam sincs. Talán elátkoznak, például hollóvá változtatnak, aztán
északra kell repülnöm, hogy hétszer hét évet éljek egy jégkastélyban.
Vagy talán még rosszabb, nem is lenne semmiféle átok, egyszerűen csak
kivégeznének.
Az utolsó csepp önuralmamra is szükségem van, hogy ne kapcsoljak
futólépésre. Úgysem érném el az erdőt, főleg úgy nem, hogy egy másik
lányt is magammal kell hurcolnom. Lovon könnyedén utolérne
bennünket Cardan.
- Ne bámuld már! - sziszegem Sophie-nak, élesebben, mint
ahogy szándékoztam. - A lábadat nézd!
- Ne utasítgass folyton! - védi meg magát, de legalább nem sír.
Lehajtott fejjel, Sophie karjába kapaszkodva sétálok az erdő felé.
A szemem sarkából látom, ahogy Cardan szélfútta fekete hajjal
lecsusszan a nyeregből. Felém néz, és egy pillanatra elidőzik a tekintete.
Mély levegőt veszek, de nem fogom menekülőre.
Nem menekülhetek.
Nem hallok patadübörgést, senki sem rohan, hogy elfogjon és
megbüntessen bennünket. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy Cardan
csak két, az erdő felé igyekvő szolgálót lát, talán azt hiszi, tűzifáért,
bogyókért vagy ilyesmiért indultunk.
Minél közelebb érünk az erdő széléhez, annál nehezebb minden lépés.
Végül Sophie térdre esik, úgy néz vissza Balekin otthonára. Éles hang
tör fel a torka mélyéről.
- Nem! - rázza a fejét. - Nem, nem, nem, nem, nem! Nem.
Csak álmodom! Nem történt meg!
Talpra rántom, ujjaim a hónaljába mélyednek.
- Induljunk! - förmedek rá. - Ha nem jössz, itt hagylak! Világos? Itt
hagylak, Cardan herceg megtalál, és visszarángat.
Hátrapillantok, ott van. Épp az istállóba vezeti a lovát. Nicasia még
nem szállt le a saját hátasáról, hátravetett fejjel nevet valamin,
amit Cardan mondott. Ő is mosolyog, nem a szokásos, gúnyos vigyor
ül az arcán. Nem úgy tűnik, mint egy történet gonosz ellenlábasa. Inkább
egy halhatatlan fiúnak tűnik, aki sétára indult a barátjával a holdfényben.
Sophie nagy nehezen megindul. Nem kaphatnak el most, hiszen már
olyan közel járunk! Amint belépünk a tűlevelekkel hintett erdőbe,
fellélegzem. Egészen a patakig hajtom Sophie-t. Átmegyünk rajta, a víz
jéghideg, a cuppogó sár lehúz bennünket. Megéri, mert így eltüntethetjük
a nyomainkat.
Végül Sophie leroskad a vízpartra, és zokog. Csak nézem őt, és azt
kívánom, bár tudnám, mit tegyek. Bár jobb, együttérzőbb ember lennék
ahelyett, hogy idegesít és aggaszt a pihenő, és félek, hogy elkapnak!
Nagy nehezen leülök egy termesz rágta fatörzsre a patakparton, és
hagyom, hadd sírjon, de hiába telnek-múlnak a percek, Sophie könnyei
csak nem apadnak. Odamegyek, és letérdelek elé a saras füvön.
- Már nincs olyan messze az otthonom - győzködöm. - Még egy kis
séta, és...
- Fogd már be! - kiáltja, és felemeli a kezét, ellök magától.
Düh fortyog bennem. Legszívesebben leüvölteném a fejét.
Megráznám. De féken tartom a nyelvemet, és ökölbe szorított kézzel
uralkodom magamon.
- Jól van - veszek mély levegőt. - Tudom, hogy minden
nagyon gyorsan történik. De szeretnék segíteni. Ki tudlak juttatni
Tündérföldéről. Még ma este.
A lány ismét a fejét rázza.
- Nem tudom - motyogja. - Nem tudom. A Burning Man fesztiválon
voltam, aztán jött valami pasas, azt mondta, ha akarok egy kis mellékest,
akkor felszolgálhatnék valami fura gazdag fickó légkondis sátrában. Azt
mondogatta, hogy „ Csak ne vegyél el semmit! Ha mégis megteszed,
ezer évig kell szolgálnod... ”
Elhallgat, de már értem, hogyan esett csapdába. Nyilván úgy tűnt
neki, hogy a férfi viccelődik. Sophie nevetett, a tündér pedig mosolygott.
Aztán már nem számított, hogy egyetlen garnélát evett meg, vagy zsebre
tett egy ezüst evőeszközt... Onnantól befellegzett neki.
- Semmi baj - buknak ki értelmetlen szavak a számon. -
Minden rendben lesz.
Sophie rám néz, és mintha most látna életében először igazán.
Rádöbben, hogy pontosan ugyanolyan ruhát viselek, mint ő, szolgálónak
öltöztem, mégis van valami furcsa bennem.
- Ki vagy te? Mi ez a hely? Mi történt velünk?
Én is megkérdeztem a nevét, úgy illik, hogy viszonozzam a gesztust.
- Jude vagyok. Itt nőttem fel. Az egyik nővérem át tud vinni
a tengeren, el egészen a közeli emberi városba. Onnan pedig felhívhatsz
valakit, vagy elmehetsz a rendőrségre, majd ők megtalálják
a hozzátartozóidat. Mindjárt vége.
 Sophie elgondolkodik.
- Ez valami... Mi történt? Emlékszem néhány dologra, lehetetlen
dolgokra. És azt akartam... Nem, azt csak nem akarhattam...
Elhallgat, én pedig nem tudom, mit mondhatnék. Fogalmam sincs, mi
lett volna a mondat vége.
- Könyörgöm, mondd, hogy csak álmodtam! Képtelen lennék
elviselni, ha ez az egész tényleg valóság lett volna.
Körbepillant az erdőben, azt reméli, ha a környezetünk nem
varázslattal átitatott, akkor semmi más sem. Ez persze badarság. Az
összes erdő varázslatos.
- Gyere! - hívom, mert nem tetszik, amiket mond, és nincs értelme itt
heverészni, azt remélve, hogy jobban lesz. Kénytelen elfogadni, hogy
fogságba esett Tündérföldén. Nincs csónakom, amivel átvihetném a
tenger túlpartjára, így Vivi aggófű-lovaira hagyatkozom. Minél
gyorsabban megyünk, annál hamarabb hazakerülhet, így megkérdem: -
Tudsz még egy kicsit gyalogolni?
Amint közelebb érünk Madoc birtokához, eszembe jut a köpenyem,
ami még mindig összegyűrve lapul a Kietlen-kúria egyik farakásában, és
átkozom az ostobaságomat. Az istállóhoz vezetem Sophie-t, és az egyik
üres állásba ültetem. Azonnal a szalmára rogy. Azt hiszem, a hatalmas
varangy az utolsó csepp a pohárban, most már végképp nem bízik
bennem.
- Megjöttünk! - erőltetek vidámságot a hangomba. - Bemegyek a
nővéremért, szeretném, ha megvárnál itt. Ígérd meg, hogy nem mész
sehova!
Borzalmas pillantással méreget.
- Képtelen vagyok rá. Nem bírom elviselni.
- Muszáj lesz.
Ismét élesebben szólok, mint szerettem volna. Besietek a házba, és a
lehető leggyorsabban szaladok fel az emeletre, bőszen remélve,
hogy senkivel sem futok össze. Kopogás nélkül nyitom ki Vivienné
ajtaját.
Hála az égnek, Vivi az ágyán hever, zöld tintával levelet ír, a papír
szélét csupa szívecske és csillag díszíti. Felnéz, amikor belépek, és
hátrasöpri a haját.
- Érdekes ruhaválasztás - jegyzi meg.
- Nagy hülyeséget csináltam - lihegem.
Erre felül, és leugrik az ágyról.
- Mi történt?
- Elraboltam egy halandó lányt... Balekin herceg egyik szolgálóját.
Segítened kell visszavinni a halandók világába, mielőtt bárki rájön.
Amint szavakba öntöm a tervem, ismét ráeszmélek, milyen nevetséges
ötlet volt ez az egész, milyen veszélyes, mekkora ostobaság. Balekin
majd talál magának másik halandót, akit kelepcébe csalhat.
Csakhogy Vivi nem szid meg.
- Oké, megyek, csak előbb felveszem a cipőmet. Azt hittem, azt fogod
mondani, hogy megöltél valakit.
- Miért mondanék ilyet? - kérdezem.
Vivi felhorkant, miközben csizmát keres, majd befűzés közben rám
pillant.
- Jude, látom, ahogy ártatlanul mosolyogsz Madocra. De valójában
vicsorogsz.
Nem tudom, mit felelhetnék erre.
Vivi hosszú, prémes szélű, békás csattal rögzíthető zöld köpenyt
kanyarít magára.
- Hol az a lány? - tér a lényegre.
- Az istállóban - felelem. - Odaviszlek...
Vivi a fejét rázza.
- Szó sem lehet róla! Át kell öltöznöd. Vegyél fel normális ruhát, menj
le vacsorázni, és tegyél úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Ha valaki kérdezősködik, azt mondod, hogy egész végig a szobádban
voltál.
- Senki sem látott meg! - vitatkozom.
Vivi gyanakvó pillantást vet rám.
- Senki? Biztos vagy benne?
Eszembe jut Cardan, aki épp akkor lovagolt haza, amikor mi
elszöktünk, meg az őrök, akiknek hazudtam.
- Valószínűleg senki - javítom ki magam. - Senki sem vett
észre semmit.
Ha Cardan észrevett volna, biztosan nem enged el. Véletlenül sem
szalasztotta volna el a lehetőséget, hogy fölém kerekedjen.
- Gondoltam - emeli fel feddőn hosszú ujjait Vivi. - Jude,
nem biztonságos!
- Akkor is megyek - kötöm az ebet a karóhoz. - A lányt Sophie-nak
hívják, és tényleg ki van bukva...
Vivi felnyög.
- Sejtettem.
- Szerintem veled nem menne. Úgy nézel ki, mint ők. - Talán inkább
attól félek, hogy inamba száll a bátorságom. Amikor az utolsó csepp
adrenalin is felszívódik, kénytelen leszek szembenézni az őrültséggel,
amit tettem. De tekintve, hogy Sophie már engem is gyanakodva
méregetett, Vivi macskaszeme biztosan kikészítené. - Hiszen te is tündér
vagy.
- Gondolod, hogy elfelejtettem? - kérdezi a nővérem.
- Mennünk kell! - vágom rá. - Én is jövök. Nincs idő vitára.
- Akkor gyere! - adja be a derekát. Lemegyünk a lépcsőn, de mielőtt
kilépnénk az ajtón, megragadja a vállamat. - Remélem, tudod, hogy nem
mentheted meg anyát. Már meghalt.
Mintha pofon vágott volna.
- De hát nem...
- Tényleg nem? - csap le. - Nem erről szól ez az egész? Mondd, hogy
ez a lány nem anyát helyettesíti! Nem csak valami pótlék!
- Segíteni akarok Sophie-n - rázom le a kezét. - Csak róla van szó.
Magasan jár a hold, ezüstbe vonja a leveleket. Vivi aggófüvet szed.
- Jól van, akkor kerítsd elő ezt a Sophie-t! - adja ki az utasítást, mielőtt
nekilát.
Sophie pont ott van, ahol hagytam, a szalmán kuporog, előre-hátra
ringatja magát, és halkan mormol. Megkönnyebbülök, hogy itt van, hogy
nem menekült el, és nem kell az erdőben keresgélnünk, hogy Balekin
háztartásából senki sem jött rá, hol vagyunk, és nem ráncigálta vissza.
- Jól van - erőltetek ismét vidámságot a hangomba. - Készen állunk.
- Rendben - áll fel.
 Az arca könnyáztatta, de már nem sír. Ügy tűnik, sokkot kapott.
- Minden rendben lesz - biztosítom újra, de nem felel.
Némán követ az istálló háta mögé, ahol Vivi már vár bennünket két
girhes pónival, a szemük zöld, a sörényük csipkézett. Sophie először az
állatokat veszi szemügyre, majd Vivit. Hátrálni kezd, a fejét rázza.
Amikor közelebb lépek hozzá, tőlem is ellép.
- Ne, ne, ne! - könyörög. - Kérlek, ne! Többé ne! Ne!
- Ez csak egy aprócska varázslat - győzködi Vivi, de hiába, a szavak
olyasvalakitől érkeznek, akinek hegyes füle enyhén szőrös, a
szeme pedig aranyszínűn villan a sötétben. - Egy icike-picike mágia,
aztán soha életedben nem kell többel szembenézned. Visszatérsz a
halandók világába, a nappali világba, a normális világba. Csak így
tudunk eljuttatni oda. Repülnünk kell.
- Nem! - jelenti ki Sophie nyöszörögve.
- Sétáljunk el a sziklaszirthez! - ajánlom. - Onnan már látszanak a
fények, talán még egy-két hajó is. Jobban érzed majd magad, ha látod az
úti célt.
- Nincs sok időnk! - vet rám jelentőségteljes pillantást Vivi.
- Nincs messze - vágom rá.
Nem tudom, mi mást tehetnék. Ezt leszámítva csupán két ötletem van,
az egyik az, hogy leütjük Sophie-t, a másik pedig az, hogy Vivi
megbabonázza, és mindkettő borzalmasan hangzik.
Így hát keresztülvágunk az erdőn, az aggófű-pónik pedig követnek.
Sophie nem problémázik. A séta megnyugtatja. Köveket gyűjt útközben,
letörli róluk a koszt, és a zsebébe dugja őket.
- Emlékszel a régi életedre? - faggatom.
Bólint, és rövid ideig egy szót sem szól, ám végül visszafordul
hozzám. Különös, krákogó nevetést hallat.
- Mindig azt akartam, hogy létezzen varázslat - magyarázza. -
Hát nem vicces? Húsvéti nyuszit akartam, télapót. Sőt, Csingilinget
is, Csingilingre jól emlékszem. De most már nem akarom. Többé
már nem.
- Megértem - felelem.
És tényleg. Én is annyi mindent kívántam az elmúlt évek során, de a
legelső, legmélyebb vágyam mégiscsak az volt, hogy mindez ne legyen
valóságos.
A vízparton Vivi felszáll az egyik pónira, és maga elé ülteti Sophie-t.
Én a másik hátasra pattanok fel. Sophie remegő pillantást vet az
erdőre, majd rám néz. Nem tűnik rémültnek. Talán kezdi felfogni, hogy
a legrosszabbon már túl van.
- Kapaszkodj! - figyelmezteti Vivi, miközben a póni elrugaszkodik a
sziklaszirtről, és a levegőbe röppen.
Követem őket. Magával ragad a repülés zabolázatlan öröme,
elvigyorodom az ismerős érzéstől. Alattunk fehér sipkás hullámok,
előttünk a halandók városainak fénye csillog, mint egy
ismeretlen, csillagokkal meghintett vidék. Sophie-ra pillantok, szeretnék
megnyugtatóan rámosolyogni.
Csakhogy Sophie nem néz felém. Lehunyja a szemét. Aztán hirtelen
oldalra dől, elengedi a póni sörényét, és lezuhan. Vivi utánakap, de
hiába. Sophie némán zuhan lefelé az éjszakai égbolton, egyenesen az ég
tükörképeként sötétlő tenger felé.
Alig látszik, hogy becsapódik.
Nem jutok szóhoz. Minden lelassul körülöttem. Felidézem Sophie
repedezett ajkát, azt, ahogyan motyog: Könyörgöm, mondd, hogy
csak álmodtam! Képtelen lennék elviselni, ha ez az egész tényleg valóság
lenne.
Eszembe jutnak a kövek, amiket a zsebébe dugott.
Nem figyeltem rá. Nem akartam meghallani, egyszerűen csak meg
akartam menteni.
Meghalt, és mindez az én hibám.
 Álomittasan ébredek. Alomba sírtam magam, most dagadt és vöröslik
a szemem, a fejem hasogat. Az egész előző éjszaka iszonyatos
lázálomnak tűnik. El sem hiszem, hogy belopóztam Balekin házába, és
elraboltam az egyik szolgálóját. Az pedig még hihetetlenebbnek tűnik,
hogy a lány inkább megfulladt, mint hogy együtt éljen Tündérfölde
emlékével. Épp ánizsteát szürcsölök, és belebújok a zekémbe, amikor
Bütyök az ajtómhoz ér.
- Elnézést a zavarásért! - hajol meg kurtán. - Jude-nak azonnal jönnie
kell...
Toprongy leinti.
- Nincs olyan állapotban épp. Majd leküldöm, ha felöltözött.
- Dain herceg várja őt Madoc tábornok szalonjában. Azt parancsolta,
hogy hívjam oda, nem számít, milyen állapotban van. Azt mondta, ha
kell, magam rángassam oda.
Úgy látom, kellemetlenül érinti, hogy ilyesmit kell mondania, de a
trónörököst egyikünk sem utasíthatja vissza.
Jéghideg félelem mardossa a gyomromat. Hogy gondolhattam, hogy
nem fog rájönni, hiszen annyi kémje van! A kezemet a bársonyfelsőmbe
törlőm. A parancs ellenére nadrágot és csizmát húzok, mielőtt elindulok.
Senki sem mond ellent. Így is elég rossz állapotban vagyok, a
büszkeségem maradékát azért hadd mentsem meg!
Dain herceg az ablak közelében áll, Madoc asztala mögött, háttal
nekem. Azonnal az övéről lógó kardra siklik a pillantásom, még a súlyos
gyapjúköpenyen át is látszik. Nem fordul meg, amikor belépek.
- Hibáztam - szólalok meg. Örülök, hogy nem mozdul. Könnyebb úgy
beszélni, ha nem néz rám. - És vezekelek, ahogy csak...
Megfordul, az arcát düh torzítja, és hirtelen sok hasonlóságot látok
közte és Cardan közt. Keményen Madoc asztalára csap, minden
imbolyog utána.
- A szolgálatomba fogadtalak, megajándékoztalak. Helyet kínáltam
neked az udvaromban. És tessék... és tessék!Arra. használod a tőlem
kapott tudást, hogy veszélybe sodord a terveimet!
Lesütöm a pillantásomat. Bármit megtehet velem. Bármit. Még
Madoc sem állhat az útjába, bár szerintem nem is próbálna. Nem csupán
engedetlen voltam, hanem valami teljesen más mellett tettem hitet. Egy
halandó lánynak segítettem. Halandóként viselkedtem.
Az ajkamba harapok, nehogy megbocsátásért fohászkodjak. Az
hiányozna csak, hogy megszólaljak!
- Nem olyan súlyos a fiú sérülése, mint lehetett volna, de a megfelelő
késsel, egy hosszabb késsel akár halálos is lehetett volna a
szúrás. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, halálos döfést akartál
bevinni!
Hirtelen felpillantok, képtelen vagyok elrejteni a döbbenetemet. Jó
néhány kellemetlen másodperc telik el úgy, hogy farkasszemet nézünk.
Ezüstösszürke szemét bámulom, összehúzott szemöldökét, a mély,
haragos barázdákat a homlokán. Azért fürkészem, hogy ne kelljen arra
gondolnom, majdnem bűnösnek vallottam magam egy még nagyobb
vétségben.
- Nos? - förmed rám. - Azt hitted, senki sem tudja meg?
- Próbált megigézni, hogy ugorjak ki a toronyból - felelem.
- Szóval most már azt is tudja, hogy nem lehet megigézni. Ez egyre
rosszabb! - Megkerüli az asztalt. - Az én teremtményem vagy, Jude
Duarte. Csakis a parancsomra csaphatsz le. Minden egyéb esetben
megálljt parancsolsz magadnak! Megértetted?
 - Nem - felelem ösztönösen. Nevetséges, hogy ilyesmire kér!
- Hagytam volna, hogy megsebesítsen?
Ha mindenről tudna, akkor végem lenne, még inkább feldühödne.
Tőrt hajít Madoc asztalára.
- Vedd fel! - parancsolja, és megérzem az igézetet.
Ujjaim a markolatra fonódnak. Köd borítja az elmémet. Egyszerre
tudom és nem tudom, mit teszek.
- Nemsokára arra kérlek majd, hogy szúrd bele a kést a tenyeredbe.
Amikor így teszek, szeretném, ha pontosan tudnád, hol vannak a
csontjaid, az ereid. A lehető legkisebb sérüléssel járjon a döfés.
A hangja hódító, hipnotikus, mégis hevesebben zakatol a szívem.
Akaratom ellenére a tenyeremhez emelem a penge hegyét. Kissé a
bőrömbe mélyed. Készen állok.
Gyűlölöm, mégis készen állok. Gyűlölöm őt is, magamat is.
- Most! - szólal meg, ám hirtelen lehullik rólam az igézet.
Kissé hátratántorodom. Ismét uralom a mozdulataimat, a kezemben
ott a tőr. Azt akarta, hogy...
- Ne okozz csalódást! - szólal meg ismét Dain herceg.
Hirtelen rádöbbenek, hogy nem kaptam kegyelmet. Nem azért
eresztett el, mert meg akar kímélni. Megigézhetne újra, de nem fog, mert
azt akarja, hogy önszántamból döfjem a kezembe a tőrt.
Bizonyítanom kell a hűségemet, vérrel-verítékkel. Tétovázom... hát
persze hogy tétovázom! Abszurd ez az egész. Borzalmas. Az ember nem
így mutatja ki a hűségét. Ezt az oltári baromságot!
- Jude? - türelmetlenkedik.
Fogalmam sincs, hogy ez most egy próbatétel-e, és hogy mit akar,
átmenjek vagy megbukjak rajta. Eszembe jut Sophie a tenger mélyén, a
zsebe kővel teli. Valerianra gondolok, meg az arckifejezésére, amikor azt
mondta, ugorjak ki a toronyból. És felidézem Cardan tekintetét, amivel
azt üzente, csak merjek szembeszállni vele.
Próbáltam legyőzni őket, de nem ment.
Mi lenne, ha nem aggódnék a halál miatt, a fájdalom miatt, semmi
miatt? Mi lenne, ha nem próbálnék idetartozni? Ahelyett, hogy én
rettegek, féljenek inkább ők tőlem.
 Daint figyelve a kezembe nyomom a kést. A fájdalom hullámokban
tör rám, egyre hevesebb, de sosincs vége. Morgásszerű hang tör fel a
torkom mélyéről. Lehet, hogy Valerian miatt nem érdemlek büntetést,
másért viszont...
Dain különös, üres arckifejezéssel figyel. Elhátrál, mintha valami
sokkoló cselekedetet hajtottam volna végre, pedig csak
engedelmeskedtem az utasításának. Megköszörüli a torkát.
- Ne mutasd senkinek, mennyire értesz a kardforgatáshoz! -
int óvatosságra. - Ne tudják meg, hogy nem lehet megbűvölni! Ne
áruld el, mennyi mindenre vagy képes! Bizonyítsd a hatalmadat
azáltal, hogy gyengének tűnsz! Ezt várom el tőled.
- Rendben - nyögöm, miközben kihúzom a pengét.
Vér folyik Madoc asztalára, jóval több, mint amennyire számítottam.
Hirtelen megszédülök.
- Töröld fel! - parancsol rám megfeszített állal a herceg.
Ha meglepetést okoztam is neki, annak már nyoma veszett.
Nincs mivel letörölnöm az asztalt, csak a ruhámmal tudom felitatni a
vért.
- Most pedig nyújtsd ide a kezed! - Vonakodva kinyújtom, de csak
óvatosan a kezébe veszi, és zöld kendőbe tekeri, amit a zsebéből húzott
elő. Amikor megmozgatom az ujjaimat, majdnem elájulok a fájdalomtól.
A hevenyészett kötésen máris sötét folt éktelenkedik. - Miután
elmentem, menj le a konyhába, rakj rá mohát!
Ismét bólintok. Nem biztos, hogy képes lennék szavakba önteni a
gondolataimat. Félek, nem tudok már sokáig állva maradni, de
összeszorítom a térdemet, és Madoc asztalának lepattogzott részét
nézem, ott, ahol hozzáért a penge hegye, és élénkvörös, ám fakuló vér
szennyezi.
Hirtelen kinyílik az ajtó, mindketten meglepődünk. Dain herceg
elereszti a kezemet, majdnem összerogyok a fájdalomtól. Oriana áll az
ajtóban, kezében fatálca, rajta gőzölgő kannával és három
agyagcsészével. Az éretlen datolyaszilva élénk színében pompázik a
ruhája.
- Dain herceg - pukedlizik udvariasan. - A szolgálók azt mondták,
Jude-dal szeretne beszélni, de mondtam nekik, hogy nyilván tévednek.
Olyan közel a koronázás, bizonyára rengeteg a dolga, és nincs ideje arra,
hogy egy ilyen ostoba lány feltartsa. Túlságosan kedves hozzá, és ez
bizonyára nagy terhet ró Jude-ra.
- Kétségkívül - feleli Dain, és a fogait kivillantva Orianára mosolyog.
- Már így is túl sokáig időztem.
- Kérem, igyon egy csésze teát, mielőtt elmegy! - teszi le Oriana a
tálcát Madoc íróasztalára. - Teázhatunk együtt, és megbeszélhetjük,
bármi történt is. Ha Jude bármiképpen megsértette önt...
- Elnézését kérem - vág közbe Dain nem túl kedvesen -, de most, hogy
emlékeztetett, mennyi teendőm van, neki is látok.
Ellép Oriana mellett, és még egy utolsó pillantást vet rám, mielőtt
elsiet. Fogalmam sincs, kiálltam-e a próbát vagy sem. De mindegy, már
nem bízik bennem annyira, mim korábban. Eljátszottam a bizalmát.
Ami azt illeti, az érzés kölcsönös.
- Köszönöm - fordulok Oriana felé.
Egész testemben reszketek.
Most az egyszer nem szid meg. Egy szót sem szól. Gyengéden
megérinti a váltamat, mire nekidőlök. Zúzott vasfű illata lengi körbe.
Lehunyom a szemem, élvezem az ismerős illatot. Kétségbeestem. Ha
nála találok vigaszt, ám legyen!

Nem érdekelnek az óráim, az iskola. Remegve visszamegyek a

szobámba, és bemászom az ágyba. Toprongy végigsimít a hajamon,
mintha álmos kiscica lennék, majd tovább pakolássza a ruháimat. Ma
érkezik az új estélyim, holnap lesz a ceremónia. Dain nagykirállyá
koronázása egyhavi mulatságot von maga után, míg a hold elfogy, majd
ismét megdagad.
Annyira fáj a kezem, hogy képtelen vagyok mohát rakni rá, inkább a
mellkasomhoz húzva dédelgetem. Lüktet, a fájdalom hullámokban tör
rám, mint egy egyenetlen második szívverés. Csak fekszem és várom,
hogy enyhüljön a kín, másra képtelen vagyok. Ködösek a gondolataim.
Időközben megérkeznek a távoli udvarok urai, úrnői és alattvalói,
hogy tiszteletüket tegyék az új nagykirály előtt. Éj udvarok, fényudvarok,
szabad udvarok és vad udvarok. A nagykirály alattvalói és az udvarok,
amikkel fegyverszünetet kötöttek, még ha reszketeg is a megállapodás.
Még Orlagh mélytengeri udvara is jelen lesz. Sokan esküt tesznek, hogy
kétség nélkül elfogadják az új nagykirály ítéletét a bölcsességével és
védelmével együtt. Megfogadják, hogy védelmezni fogják, és szükség
esetén megbosszulják őt. Aztán mindezt azzal bizonyítják, hogy halálra
bulizzák magukat.
Tőlem is elvárják, hogy belevessem magam a mulatozásba. Egy
hónap tánc, lakoma, italozás, talány és párbaj.
Éppen ezért minden egyes ruhámat le kell porolni, ki kell vasalni és
fel kell frissíteni. Toprongy furfangos tobozdarabkákból készült kézelőt
varr majd az elrongyolódott ruhaujjakra. A szoknyák apró szakadásait
levél, gránátalma és egy ízben ugrándozó róka mintájú hímzés fogja
elfedni. Tucatnyi bőrcipellőt foltozott meg számomra. Olyan lelkesen
kell majd táncolnom, hogy legalább egy párat lyukasra járjak mindennap.
Legalább Locke ott lesz, és együtt táncolhatunk. Igyekszem a
borostyánszín szempárra összpontosítani a kínzó fájdalom helyett.
Toprongy ide-oda mászkál a szobában, én pedig lehunyom a szemem,
és fura, szeszélyes álomba merülök. Az éjszaka közepén ébredek,
verejtékben fürödve. Különös nyugalom önt el, a könnyek, a pánik és a
fájdalom valahogy mind alábbhagyott. A kezem már csak tompán lüktet.
Toprongy eltűnt. Vivi ül az ágyam végében, zöldessárga
macskaszeme megcsillan a holdfényben.
- Azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e - szólal meg. - Persze
egyáltalán nem vagy jól.
Nagy nehezen, csupán az egyik kezem segítségével ülő helyzetbe
tornászom magam.
- Sajnálom... azt, amire megkértelek. Nem lett volna szabad.
Veszélybe sodortalak.
- A nővéred vagyok - jelenti ki. - Nem kell megvédened a
saját döntéseimtől.
Miután Sophie a vízbe zuhant, Vivivel egészen hajnalig kerestük a
jeges vízben, kiáltoztunk, hátha a nyomára bukkanunk. A fekete vízben
úsztunk, és addig sikítottuk a nevét, míg belefájdult a torkunk.
- Akkor is - kötöm az ebet a karóhoz.
- Akkor is - visszhangozza vitára készen. - Segíteni akartam. Segíteni
akartam azon a lányon.
- Csakhogy nem sikerült.
A torkomra forrnak a szavak.
Vivienné vállat von, és ekkor ismét ráébredek, hogy hiába a nővérem,
rengeteg nehezen felfogható dologban különbözünk.
- Bátor dolgot tettél - vigasztal. - örülj neki! Nem mindenki lenne
képes rá. Én sem mindig vagyok bátor.
- Mire gondolsz? Hogy nem mondod el Heathemek az igazat?
Elfintorodik, de utána mosolyogni kezd, szemmel láthatóan hálás,
hogy valami kevésbé iszonyatosról beszélek. Mégis, ha belegondolok...
először egy halott halandó lányra gondoltunk, aztán hirtelen átugrottunk
egy másik lányra, Vivi szerelmére, aki szintén halandó.
- Pár napja egymás mellett feküdtünk - meséli Vivi -, és végigsimított
a fülemen. Azt hittem, kérdez majd valamit, amitől könnyebb lesz
megnyílni, erre azt mondta, hogy szuper munkát végeztek a fülemen.
Tudtad, hogy bizonyos emberek kés alá fekszenek, és hegyesre
operáltatják a fülüket?
Nem meglepő. Nem csodálom, ha valaki olyan fület akar, mint Vivié.
Életem felét hasonló érzésekkel töltöttem, én is csinos, prémes fület
akartam.
Amit viszont nem mondunk ki: nincs olyan, aki megérintené a fülét,
és tényleg elhinné, hogy nem a természet formálta olyanra. Heather vagy
Vivinek hazudik, vagy magának.
- Nem akarom, hogy féljen tőlem - teszi hozzá Vivi.
Eszembe jut Sophie, és biztos vagyok benne, hogy Vivi is rá gondol, a
lányra, aki kövekkel töltötte meg a zsebét. Sophie-ra, aki most már a
tenger mélyén pihen. Talán a nővérem mégsem olyan érzéketlen, mint
amilyennek látszani akar.
Odalentről Taryn hangja csendül.
- Megjöttek! Meghozták a ruhákat! Gyertek!
Vivi felugrik az ágyról, és rám mosolyog.
 - Legalább csináltunk valamit. És most jön a következő kaland.
Hagyom, hogy előremenjen, ugyanis kénytelen vagyok kesztyűbe
bújtatni a kezemet, mielőtt lemegyek a lépcsőn. Az egyik kabátomról
leszakított gombot a kesztyű és a kezem közé csúsztatom, hogy ne érje
közvetlen nyomás a sebet. Csak reménykedhetek, hogy senkinek sem
tűnik majd fel a tenyeremre nőtt pukli.
A ruháink három széket és a heverőt is elfoglalják Oriana szalonjában.
Madoc türelmesen kivárja, amíg a felesége befejezi a ruhák
tökéletességéről szőtt litániáját. Oriana estélyije a szeme színével
megegyező rózsaszínben pompázik, lejjebb pedig vörösbe vált, és mintha
hatalmas, uszállyá bővülő szirmokból készült volna. Taryn ruhájának
anyaga lenyűgöző, a bő szabás és a díszes mellrész tökéletes. Mellettük
Oak édes kis ruhái hevernek, és persze akad zeke és köpeny Madocnak
is, a kedvenc alvadtvér-vörös színében. Vivi felemeli egyenetlen szélű,
ezüstszínű ruháját, és rám mosolyog.
A szoba másik végében van az én ruhám. Taryn felsikkant, amikor
felemelem.
- De hát nem is ezt rendelted! - szólal meg vádlón.
Mintha szándékosan megtévesztettem volna őt. Valóban nem ezt a
ruhát skiccelte fel nekem Szederszál. Teljesen másképp fest, a
Locke anyjának szekrényét megtöltő gyönyörű darabokra emlékeztet.
Színátmenetes az anyag, a nyakamnál fehér, és lefelé a halványkéken
át egészen a legsötétebb indigókékig változik. Fák körvonala díszíti, pont
olyan, mint amikor szürkületkor kipillantok az ablakon. A varrónő még
apró kristályokat is varrt rá, azok jelzik a csillagokat.
Keresve sem találhattam volna ennél lenyűgözőbb ruhát, annyira
tökéletesen illik a pillanathoz, hogy egyre csak gyönyörködöm, minden
más gondolat elszáll az elmémből.
- Szerintem... azt hiszem, ez nem az enyém - szólalok meg végül. -
Tarynnek igaza van. Ez egyáltalán nem olyan, mint a vázlaton.
- Ettől függetlenül gyönyörű - vigasztal Oriana, mintha azt mondtam
volna, hogy nem tetszik. - És a te neved állt rajta.
Örülök, hogy nem kell visszaadnom. Nem tudom, miért kaptam ilyen
csodálatos ruhát, de ha illik rám, hát hordani fogom!
 Madoc felvonja a szemöldökét.
- Mind lenyűgözően festünk majd - jelenti ki.
Amikor kifelé tart, és elsétál mellettem, összeborzolja a hajamat. Az
ilyen pillanatokban már-már úgy érzem, képes lennék elfelejteni a
kettőnket elválasztó vérfolyamot.
Oriana összecsapja a kezét.
- Gyertek ide hozzám egy kicsit, lányok! Figyeljetek!
Mindhárman leülünk mellé a heverőre, és értetlenül pislogunk rá.
- Holnap rengeteg különböző udvar nemese vesz majd körbe
benneteket. Madoc védelme alatt álltok, de a vendégek nagy része
nem tud erről. Ne hagyjátok, hogy alkut vagy ígéretet csaljanak ki
belőletek, amiket később felhasználhatnak ellenetek. És ami a
legfontosabb, ne adjatok okot rá, hogy visszaéljenek a
vendégszeretetünkkel! Ne legyetek ostobák, ne kerüljetek mások
befolyása alá!
- Hiszen sosem viselkedünk ostobán! - tiltakozik Taryn, ami
ordas nagy hazugság.
Oriana fájdalmas képet vág.
- Szívem szerint nem vinnélek el benneteket a mulatságra, de Madoc
kifejezetten kérte, hogy legyetek ott. Úgyhogy fogadjátok meg a
tanácsomat! Legyetek óvatosak, és akkor talán még élvezni is fogjátok.
Sejthettem volna, hogy ez lesz: óva intés, hegyi beszéd. Ha már egy
egyszerű mulatságon sem bízik bennünk, miért bízna egy koronázáson?
Utunkra ereszt, így felállunk, és mindhárman kapunk egy-egy hűvös
csókot. Az enyém az utolsó.
- Ne törj magasra! - figyelmeztet halkan.
Egy pillanatig nem értem, miért mondja ezt. Aztán rémülten felfogom
a szavai jelentését. A ma délután történtek után azt hiszi, Dain herceg
szeretője vagyok.
- De hát én nem is! - bukik ki belőlem.
Persze, Cardan szerint bármilyen pozíció magasan túlszárnyal engem.
Oriana szánakozó arckifejezéssel a tenyerébe veszi a kezemet.
- A jövődet tartom szem előtt - szólal meg ismét gyengéden. -
Aki közel áll a trónhoz, az ritkán kerül igazán közel bárkihez is. Egy
halandó lánynak pedig még a szokásosnál is kevesebb támogatása lenne.
Bólintok, mintha megfogadnám a tanácsát. Nem hisz nekem, így az a
legjobb, ha eljátszom a rám osztott szerepet. Végül is, az ő magyarázata
logikusabbnak tűnik, mint a valóság, hogy Dain beválogatott az őt
szolgáló tolvajok és kémek közé.
Van valami az arckifejezésemben, amitől Oriana mindkét kezemet
elkapja. Összerezzenek, amikor nyomást gyakorol a sebemre.
- Mielőtt Madoc felesége lettem, Elfhon királyának egyik asszonya
voltam. Hallgass rám, Jude! Nem könnyű a nagykirály szeretőjének
lenni. Örökös veszélyt jelent. Bábként használnak.
Szerintem még a számat is eltátom, úgy megdöbbent. Sosem
gondolkoztam azon, milyen életet élt, mielőtt ideköltözött hozzánk.
Oriana félelmei hirtelen megalapozottnak tűnnek, hozzászokott, hogy
egy teljesen másfajta szabályrendszer alapján játsszon. Mintha kezdene
kicsúszni a lábam alól a talaj. Nem ismerem az előttem ülő nőt,
fogalmam sincs, miféle szenvedéseket élt át, mielőtt ideköltözött, és
valójában már azt sem tudom, hogyan lett Madoc felesége. Beleszeretett,
vagy csupán okosan elrendezett házasságot kötött, hogy Madoc védelme
alá kerüljön?
- Nem tudtam - motyogom ostobán.
- Én sosem szültem neki gyereket, de egy másik szeretője majdnem.
Állítólag az egyik herceg megmérgezte, nem akart vetélytársat a trónra. -
Oriana halvány rózsaszín tekintete az arcomat fürkészi. Tudom, hogy
Liriopéról beszél. - Nem muszáj elhinned, amit mondok. Rengeteg egyéb
pletyka is kering, mind éppolyan borzalmas. Ha nagy hatalom
összpontosul egy kézben, rengeteg foszlányért lehet harcolni. Ha nem
épp méregben, akkor maró savban fürdik az udvar. Nincs ott helyed.
- Miért gondolod? - kérdezem, ugyanis túlságosan hasonlítanak
a szavai arra, amit Madoc mondott, amikor nem engedte, hogy
lovaggá váljak. - Talán nagyon is jól megállnám ott a helyemet.
Ismét az arcomhoz ér, hátrasimítja a hajamat. Gyengéd érintésnek
tűnik, de valójában tanulmányoz.
- Bizonyára nagyon szerette édesanyádat - jelenti ki. -
Teljesen elveszti az eszét, ha rólatok van szó. Én a helyében már réges-
régen elküldtelek volna benneteket.
Ehhez kétség sem fér.
- Ha a figyelmeztetésem ellenére is Dain herceg mellett kötsz ki, és
úgy tűnik, örökössel ajándékozod meg, először nekem szólj! Esküdj
édesanyád sírjára! - Érzem a körmeit a tarkómon, és összerezzenek. -
Hozzám gyere! Megértetted?
- Esküszöm. - Ezt a fogadalmat igazán nem esik majd nehezemre
betartani. Igyekszem súlyt adni a szavaimnak, hogy Oriana elhiggye. -
Komolyan mondom, esküszöm.
Elenged.
- Akkor menj csak! Pihenj, Jude! Amikor felkelsz, kezdődik a
koronázás, és onnantól nem sok idő lesz pihenni.
Pukedlizek, majd otthagyom.
Taryn a folyosón vár. Az összetekeredett kígyókkal mintázott pádon
ül, a lábát lóbálja. Amint becsukódik az ajtó, felnéz.
- Mi történt?
A fejemet rázom, próbálom elhessegetni a mellkasomban kavargó
érzelemáradatot.
- Tudtad, hogy a nagykirály szeretője volt?
Taryn felvonja a szemöldökét, majd elégedetten felhorkant.
- Nem. Ezt mondta?
- Aha.
Locke anyjára gondolok, a makkban megbúvó énekesmadárra és a
trónon ülő Eldredre, akinek a fejét saját koronája húzza. Nehéz
elképzelni, hogy szeretőket tart, főleg hogy annyit, amennyi a sok-
sok gyerekéhez kellett. Ennyi utód még Tündérföldén is meglepő.
De lehet, hogy csak az én képzelőerőmmel van a gond.
- Hmm. - Úgy fest, Taryn is hasonló problémákkal küzd.
Egy pillanatra elgondolkodón összevonja a szemöldökét, majd
hirtelen eszébe jut, miért is várt rám. - Tudtad, hogy Balekin herceg itt
járt?
- Itt? - Nem tudom, hány meglepetést tudok még elviselni. -
Itt, nálunk?
Taryn bólint.
 - Madockal jött, aztán órákra bezárkóztak a dolgozószobájába. Vajon
mennyivel Dain távozása után érkeztek? Remélhetőleg elég idő telt el a
kettő között ahhoz, hogy Dain semmit sem hallott a hiányzó szolgálóról.
Lüktet a kezem, amikor megmozdítom, de már önmagában annak örülök,
hogy mozgatni tudom. Nem akarok még több büntetést.
Csakhogy Madoc nem tűnt dühösnek, amikor a ruhákat néztük.
Teljesen normális volt, sőt még elégedettnek is tetszett. Lehet,
hogy valami másról beszélt a herceggel.
- Fura - felelem végül Tarynnek, ugyanis egyetlen szót sem ejthetek el
neki arról, hogy kém vagyok, Sophie-ról meg egyszerűen képtelen
vagyok beszélni.
Örülök, hogy hamarosan kezdődik a koronázási ünnepségsorozat. Bár
itt lenne már, és minden mást magával sodorna!

Aznap este ruhástól szunyókálok az ágyamban, várom Szellemet. Két

egymást követő napon is kihagytam az oktatást, akkor is
eltűntem, amikor Locke partija volt, meg akkor is, amikor Sophie-t
kerestem a vízben. Bizonyára bosszús lesz, amikor megérkezik.
Igyekszem ügyet sem vetni rá, és a pihenésre koncentrálok. Belégzés,
kilégzés.
Amikor megérkeztem Tündérföldére, nehezen aludtam. Az ember azt
hinné, rémálmaim voltak, de nem emlékszem olyasmire. Az álmaim
nehezen lehettek volna borzalmasabbak a valóságnál. A probléma az
volt, hogy nem tudtam eléggé lenyugodni az alváshoz. Egész éjszaka és
délelőtt forgolódtam, dübörgött a szívem, majd végül késő délután
fejfájós álomba merültem, pedig Tündérfölde népe pont akkor ébredt fel.
Nyughatatlan szellemként bolyongtam a folyosókon, ősrégi könyveket
lapozgattam, bábukat tologattam a „kinn a farkas, benn a bárány” táblán,
sajtot olvasztottam a konyhában, és úgy bámultam Madoc véráztatta
sapkáját, mintha a sötétvörös vonalak az univerzum minden titkára
választ nyújtanának. Nell Uther, az egyik házimanó, aki korábban itt
dolgozott, mindig megkeresett, és visszavezetett a szobámba. Azt
mondogatta, ha nem tudok aludni, hunyjam le a szemem, és feküdjek
mozdulatlanul. Akkor legalább a testem pihenhet, ha már az elmém
képtelen rá.
Épp így fekszem most is, amikor valami megzörren az erkélyen.
Megfordulok, arra számítok, hogy Szellem érkezett. Már épp húznám az
agyát, hogy zajt csapott, amikor rádöbbenek, hogy az ajtót zörgető illető
a legkevésbé sem Szellem. Valerian az, a kezében hosszú, görbe pengéjű
késsel, az ajkát pedig éppoly éles mosolyra húzza, mint amilyen a
fegyvere.
- Mit... - Ülő helyzetbe tornászom magam. - Mit művelsz itt?
Rádöbbenek, hogy suttogok, mintha én félnék attól, hogy öt lefülelik.
Az én teremtményem vagy, Jude Duarte. Csakis a parancsomra
csaphatsz le. Minden egyéb esetben megálljt parancsolsz magadnak!
Dain herceg legalább nem igézett meg, hogy engedelmeskedjek a
parancsának.
- Miért ne lennék itt? - kérdezi Valerian közelebb lépve.
Fenyőnedvtől és égett haj szagától bűzlik, az arca egyik felén aranyló
por csillan. Nem tudom, hol járt ezelőtt, de kétlem, hogy józan.
- Ez az én otthonom - jelentem ki.
Arra készültem, hogy Szellemmel edzek majd. Van egy kés a
csizmámban, egy az övemben, de eszembe idézem Dain parancsát, nem
akarok még több csalódást okozni neki, úgyhogy egyiket sem veszem
elő. Teljesen megdöbbent, hogy Valerian a szobámban van.
Az ágyamhoz sétál. Ügyesen tartja a kést, de azért látom rajta, hogy
nem sok gyakorlata van benne. Mégsem egy tábornok fia.
- Errefelé sehol sincs otthonod - vágja rá dühtől remegő hangon.
- Ha Cardan bujtott fel erre, akkor jobb lenne, ha átgondolnád a
barátságotokat - figyelmeztetem, és végre félni kezdek, a
hangom azonban valamiféle csoda folytán rezzenéstelen. - Mert ha
sikítok, bejönnek az őrök a folyosóról. Nagy, éles kardjaik vannak.
Óriásiak. A barátod meg fog öletni.
Bizonyítsd a hatalmadat azáltal, hogy gyengének tűnsz!
Nem úgy tűnik, mintha felfogná a szavaim értelmét. Tekintetében
vadság tombol, a szeme vérvörös, nem teljesen rám figyel.
- Tudod, mit mondott, amikor leszúrtál? Hogy csak azt kaptam, amit
megérdemeltem.
Ez lehetetlen, Valerian nyilván félreértette. Cardan bizonyára
kigúnyolta, hogy kijátszottam őt.
- Mit vártál? - kérdezek vissza a döbbenetemet palástolva. -
Nem tudom, feltűnt-e, de Cardan egy rohadék.
Ha Valerian eddig nem volt benne biztos, hogy le akar szúrni, hát
most az lett. Előreveti magát, és a matracba döfi a kést, ahonnan
elgurulok és felpattanok. A libatollak hópehelyként szállnak a levegőben,
amikor kirántja a pengét. Talpra kecmereg, előhúzom a
saját fegyveremet.
Ne mutasd senkinek, mennyire értesz a kardforgatáshoz! Ne tudják
meg, hogy nem lehet megbűvölni! Ne áruld el, mennyi mindenre vagy
képes!
Sajnos Dain herceg azt nem tudja, hogy leginkább ahhoz értek,
hogyan kell feldühíteni másokat.
Valerian ismét nekem ront. Részeg, dühös és nem valami képzett, de
mégiscsak tündér, macskareflexekkel és magas termettel áldotta meg a
sors. Észvesztőén zakatol a szívem. Segítségért kellene kiáltanom.
Sikítanom kellene.
Kinyitom a számat, mire Valerian rám ugrik. A sikolyom nyögésbe
fullad, amikor elveszítem az egyensúlyomat. A vállam keményen
padlóba vágódik, ismét gurulok. Elég gyakorlott vagyok ahhoz, hogy a
döbbenetem ellenére belerúgjak a kezébe, amikor le akar sújtani a késsel.
A fegyver végigcsúszik a padlón.
- Elég! - nyögöm, mindkettőnket nyugtatva. - Elég legyen!
Csakhogy Valerian nem áll meg. Hiába van nálam a kés, hiába
védtem ki a támadását kétszer, hiába fegyvereztem le, hiába szúrtam le
korábban, mégis a nyakam után kap. Ujjai a bőrömbe mélyednek,
és eszembe jut, milyen volt, amikor tündéralmát nyomott a számba, és
a puha gyümölcshús szétnyomódott a fogaimon. Jól emlékszem,
milyen volt nektártól és kásától fuldokolni, miközben az örökalma
iszonytató delíriumba taszított, még az sem érdekelt, hogy haldoklóm.
Végig akarta nézni a haláltusámat, azt akarta, hogy minden egyes
lélegzetért megküzdjek, ahogyan most is. A szemébe nézve ugyanazt a
tüzet látom.
Senkik vagytok! Szinte nem is léteztek. Az egyetlen célotok az, hogy
még többet hozzatok létre a sajátfajtátokból, mielőtt jelentéktelen,
fájdalmas halált haltok.
De velem kapcsolatban téved. Én ugyanis kezdek valamit a
kérészéletemmel.
Nem félek sem tőle, sem Dain herceg megrovásától. Ha jobbá nem
válhatok náluk, hát ezerszer rosszabb leszek.
Hiába szorongatja a légcsövemet, hiába sötétedik el a látásom a
periférián, biztos kézzel döföm a kést a mellkasába. Egyenesen a
szívébe.
Valerian legördül rólam, gurgulázó hangot hallat. Mély lélegzeteket
veszek. Próbál felállni, de megtántorodik, és térdre rogy. Kábán pislogok
rá, és hirtelen meglátom a késem markolatát a mellkasában. Zekéje vörös
bársonyanyaga sötétebbé, nedvesebbé válik.
A késért nyúl, mintha ki akarná húzni.
- Ne! - figyelmeztetem, ugyanis azzal csak rontana a helyzeten.
Megragadom a legközelebbi anyagot, egy levetett alsószoknyát a
földön, hogy elállítsam a vérzést. Valerian oldalra bukik, elfordul tőlem
és vicsorog, pedig a szemét is alig tudja nyitva tartani.
- Kérlek, hagyd, hogy... - szólalok meg.
- Megátkozlak! - vág közbe Valerian suttogva. -
Megátkozlak. Háromszor is megátkozlak. Meggyilkoltál, tapadjon hát
örökké vér a kezedhez! Kísérjen utadon a halál! Legyen...
Köhögésbe fúlnak a szavai. Amikor elcsendesedik, többé nem
mozdul. A szeme megmerevedik, a szemhéja félig leeresztett, de
nem csillan többé élet a tekintetében.
Sebes kezemet a szám elé kapom, sikítanék, úgy megrémít az átok, de
nem sikítok. Eddig sem sikítoztam, hát most sem fogok, pedig most
aztán tényleg lenne miért.
Telnek-múlnak a percek, egyre csak Valerian holttestét őrzöm,
figyelem, ahogy a bőr megfakul az arcán, mivel már nem folyik belé
több vér, az ajka zöldeskékké sötétül. A halála nem különbözik sokban a
halandókétól, ez biztosan megőrjítené. Akár ezer évig is elélhetett volna,
ha én nem vagyok.
Iszonyatosan fáj a kezem, jobban, mint eddig. Nyilván megütöttem a
küzdelem során.
Körbenézek, és hirtelen elkapom a saját pillantásomat a szoba másik
végében álló tükörben: halandó lány, a haja zilált, a szemében lázas tűz
ég, a lábánál tócsába gyűlik a vér.
Szellem jön. O biztosan tudja, mihez kezdjen egy holttesttel. Nyilván
gyilkolt már. Csakhogy Dain herceg már így is dühös rám, amiért
megszúrtam az udvara egyik kedvenc nemesifjoncát. Biztos nem tetszene
neki, hogy a koronázása előestéjén meg is gyilkoltam a nevezett ifjút. Az
hiányozna csak, hogy az Árnyudvar megneszelje a történteket.
Nem, az lesz a legjobb, ha én magam rejtem el a holttestet.
Ismét körbepillantok, hátha ihletet merítek valamiből, de egyelőre
csak az ágy alatt tudom elrejteni. Ráterítem az alsószoknyát, majd
beleburkolom. Kissé émelygek. Még meleg a teste. Nem
foglalkozom vele, az ágyhoz rángatom, és szoknyástól benyomom alá,
először a kezem, majd a lábam segítségével.
Csupán a vérfolt marad. Felkapom az ágytál mellett álló kancsót, és a
víz egy részét a deszkapadlóra locsolom, a többit pedig az arcomra. Mire
befejezem a takarítást, remeg az ép kezem. A földre rogyok, mindkét
kezem a hajamban.
Nem vagyok jól.
Nem vagyok jól.
Nem vagyok jól.
Ám amikor Szellem megérkezik az erkélyemre, nem vesz észre
semmit, és csak ez a fontos.
 Aznap éjjel Szellem megtanítja, hogyan másszak jóval magasabbra,
mint ahol legutóbb Tarynnel időztem. Egészen a nagycsarnok gerendáira
mászunk, ott ücsörgőnk a kemény fan. Mindenütt gyökerek kígyóznak,
néha ketrecet formálnak, néha erkélyt, néha pedig kifeszített kötélnek
tűnnek. Odalent zajlanak a koronázás előkészületei. Kék bársonyból, vert
ezüstből és fonott aranyból készült térítők lebbennek, mindegyiken a
Smilax-ház címere virít, a virágfa, a tüskék, a gyökerek.
- Gondolod, ha Dain herceg nagykirály lesz, jóra fordulnak a dolgok?
- kérdezem.
Szellem mosolyfélét villant, és szomorúan megrázza a fejét.
- Minden olyan lesz, mint eddig - feleli. - Még inkább olyan. Nem
tudom mire vélni a szavait, de elég tündérhez méltó válasz ahhoz, hogy
tudjam, többet úgysem szedhetnék ki belőle. Eszembe jut Valerian
ágyam alatt heverő holtteste. A tündérek nem úgy rothadnak, ahogy az
emberek. Néha zuzmó lepi be a testüket, olykor gombák nőnek rajta.
Hallottam zöldellő dombokká változó vérmezőkről. Bár arra érnék haza,
hogy fakéreggé változott, de kétlem, hogy ilyen szerencsés leszek.
Nem a testére kellene gondolnom, hanem rá. Nem csak amiatt kellene
aggódnom, hogy elcsípnek.
 Észrevétlenül lépkedünk a gyökereken, a gerendákon, némán
ugrálunk a libériás szolgálók tengere fölött. Figyelem Szellemet, nyugodt
arcát, hogy hova rakja a lábát. Utánozom. Igyekszem kímélni sajgó
kezemet, csak az egyensúlyom megtartása érdekében használom. Azt
hiszem, Szellem észrevette, hogy óvom, de nem teszi szóvá. Talán már
tudja, mi történt.
- Most pedig várunk - jelenti ki, amikor letelepszünk egy hatalmas
gerendára.
- Pontosan mire is? - érdeklődöm.
- Állítólag hírvivő érkezik Balekin birtokáról. A nagykirály libériáját
viseli majd - tájékoztat. - Meg kell ölnünk, mielőtt beléphetne a királyi
család lakrészébe.
Mindezt különösebb érzelem nélkül közli. Mióta dolgozhat Dainnak?
Őt megkérte vajon a herceg, hogy szúrjon kést a tenyerébe? Állította őket
ilyesfajta próbák elé, vagy ez csak a halandók kiváltsága?
- A küldönc meg akarja gyilkolni Dain herceget? - kérdezem.
- Inkább ne várjuk ki - feleli.
Odalent díszeket emelnek karamellből, a tetejük csillogó
kristályspirál. Az asztalokon annyi sohamárral díszített alma áll, hogy a
fél udvartartást elhódítaná.
Eszembe jut Cardan arannyal mázolt szája.
- Biztos vagy benne, hogy erre jön?
- Igen - válaszolja Szellem, de többet nem szól.
Így hát várunk. Igyekszem nem mocorogni, mialatt a percek órákká
nyúlnak, épp csak annyit mozgok, amennyit a zsibbadás elkerülése
végett muszáj. Ez is része a kiképzésemnek, valószínűleg ezt tartja
legfontosabbnak Szellem, már a lopakodás után. Annyiszor
elmondta már, hogy a gyilkos- és tolvajlét legfontosabb része a
várakozás. Szerinte az elkószáló gondolatok megzabolázása a
legnehezebb feladat. A jelek szerint igaza van. Fentről figyelem a
szolgálók áradatának apályát, dagályát, és gondolataim a koronázásra, a
vízbe fulladt lányra, a menekülésem közben lovon érkező Cardanra,
Valerian fagyos, haldokló mosolyára tévednek.
Visszarángatom magam a valóságba. Egy hosszú, csupasz farkát a
földön húzó lény siet odalent. Egy pillanatig azt hiszem, a konyhai
személyzethez tartozik, de a táskája túl mocskos, és a libériája sem
tökéletes. Nem úgy öltözött, mint Balekin szolgálója, de a többiekére
sem hasonlít az egyenruhája.
Szellemre pillantok.
- Helyes - bólint. - Lődd le!
Izzadt tenyérrel előhúzom az aprócska számszeríjat, a karomon
támasztom meg. Mészáros családban nőttem fel. Ezért tanultam. A
legfontosabb gyerekkori emlékem a vérontás. Ma este már gyilkoltam.
Mégis, egy pillanatig nem tudom, képes leszek-e rá.
Te nem vagy gyilkos.
Mély levegőt veszek, és lövök.
A karom megremeg a visszarúgó fegyvertől. A lény felbukik, a
karjával felborít egy aranyló almákból álló nagy gúlát, a gyümölcsök
mind a porba bucskáznak. A gyökerek vastag fonatához préselem
magam, rejtőzködöm, ahogy tanították. A szolgálók sikítanak, a gyilkost
keresik.
Mellettem Szellem szája sarkában mosoly ül.
- Ez volt az első? - kérdezi. Amikor értetlenül nézek rá, pontosít.
- Most öltél először?
Kísérjen utadon a halál!
Bólintok, nem merek megszólalni, félek, nem hazudnék meggyőzően.
- A halandók néha hánynak. Vagy sírnak - jegyzi meg, és
szemmel láthatóan örül, hogy egyiket sem teszem. - Nincs miért
szégyenkezni.
- Jól vagyok - felelem, majd mély levegőt veszek, és új nyilat illesztek
a számszeríjba.
Ideges, adrenalinnal teli feszültséget érzek. Úgy tűnik, átléptem egy
határvonalat. Korábban nem tudtam, milyen messzire mennék el. Most
megvan a válasz. Ameddig csak szükséges. Még jóval tovább is.
Szellem összevonja a szemöldökét.
- Tehetséges vagy. Jól célzol, és bírod az erőszakot.
Meglepődöm. Szellem ritkán dicsér.
Megfogadtam, hogy felülkerekedem az ellenfeleimen. Két gyilkosság
egy éjszaka alatt? Büszke lehetek a hanyatlásomra. Madoc nem is
tévedhetett volna nagyobbat velem kapcsolatban.
- A legtöbb nemesifjú nem elég türelmes - magyarázza Szellem. - És
nem szoktak hozzá, hogy bepiszkítsák a kezüket.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, még élénken él az emlékezetemben
Valerian átka. Talán valami eltört bennem, amikor végignéztem a
szüleim meggyilkolását. Talán az elcseszett életem olyan emberré
változtatott, aki elcseszett dolgokra képes. Azon is elgondolkodom, hogy
Madoc a vérontás családi mesterségére nevelt-e. Azért vagyok ilyen,
amit a szüleimmel tett, vagy azért, mert ő lépett a helyükbe?
Tapadjon hát örökké vér a kezedhez!
Szellem elkapja a csuklómat, és még mielőtt visszaránthatnám, a
körömágyam melletti félholdakra mutat.
- Ha már kezekről beszélünk, látom a körmöd elszíneződésén,
hogy mit csinálsz. Kék árnyalat. A verejtékeden is érzem. Mérgezed
magad.
Nyelek egyet, majd bólintok, hiszen nincs miért tagadnom.
- Miért?
Tetszik Szellemben, hogy nem egy hegyi beszéd bevezetéseként
kérdezi az ilyesmit, egyszerűen csak kíváncsi. Nem tudom pontosan,
hogyan magyarázzam el neki.
- Halandó vagyok, úgyhogy keményebben kell próbálkoznom
- válaszolom.
Szellem a vonásaimat fürkészi.
- Valaki nagyon megvezetett. Rengeteg halandó sokkal több
mindenben jó, mint a tündérek. Szerinted miért raboljuk el őket?
Beletelik egy pillanatba, mire ráébredek, hogy komolyan beszél.
- Szóval akár...? - Nem fejezem be a mondatot.
- Le is győzhetnél? Ne feszítsd túl a húrt! - horkant.
- Nem erre gondoltam - tiltakozom, mire Szellem csak
vigyorog. Lepillantok. A holttest még mindig odalent hever. Jó néhány
lovag köré gyűlt. Amikor megmozdítják a holttestet, mi is akcióba
lendülünk. - Le kell győznöm az ellenségeimet. Ennyi az egész.
Meghökkent pillantást vet rám.
 - Tán sok az ellenséged?
Most nyilván elképzeli, amint a nemesifjoncok között töltöm az
időmet, a rengeteg puha kéz és bársonyszoknya között. Végiggondolja,
miféle apró kegyetlenkedések, enyhe sértések, kis gonoszkodások
folyhatnak ott.
- Nem sok - felelem, és eszembe jut Cardan lusta, gyűlölettel
teli pillantása az útvesztő fáklyáinak fényében. - De megérik a pénzüket.
Amikor a lovagok végre odébb cipelik a testet, és többé nem keresnek
bennünket, Szellem újfent végigvezet a gyökereken. Folyosóról
folyosóra osonunk, hogy elég közel kerüljünk a küldönc táskájához, és
elcsenhessük belőle a papírokat. Közelről észreveszek valamit, amitől
meghűl az ereimben a vér. A hírvivő nő, és bár a farka nem igazi,
paszternákorra nagyon is az. Madoc egyik kémét öltem meg.
Szellem a kabátjába rejti a papírt, és egészen addig nem is veszi elő,
amíg ki nem érünk az erdőbe. A holdfényben akarja elolvasni. Amikor
megteszi, jéghideggé válnak a vonásai. Olyan erősen szorítja a papírt,
hogy meggyűrődik az ujjai között.
- Mi áll benne? - kíváncsiskodom.
Felém fordítja a papírt. Csupán négy szó áll rajta: ÖLD MEG A
HÍRVIVŐT!
- És ez mit jelent? - kérdezem.
Kezdek rosszul lenni.
Szellem a fejét rázza.
- Azt jelenti, hogy Balekin felültetett minket. Gyere! Mennünk kell!
Az árnyak közé húz, és elosonunk. Nem mondom el neki, hogy a
halott küldönc szerintem Madocnak dolgozott. Inkább próbálom egyedül
megoldani a kirakóst. Kár, hogy olyan kevés darabkám van.
Mi köze Liriope meggyilkolásának a koronázáshoz? Mi köze
Madocnak az egészhez? Lehetséges, hogy a kémje kettős ügynök volt, és
nemcsak Madocnak, hanem Balekinnek is dolgozott? Ha igen, ez azt
jelenti, hogy információkat szivárogtatott a családomról?
- Valaki próbál elterelni minket - magyarázza Szellem. - Közben
felállítják a csapdájukat. Egy pillanatra se lankadjon a figyelmed holnap!
Nem ad ennél konkrétabb utasítást, még azt sem mondja, hogy ne
mérgezzem magam tovább. Nem várja el, hogy bármit
másképp csináljak, egyszerűen csak hazavisz, hogy pirkadat után
aludhassak kicsit. Mielőtt elválunk, legszívesebben megállnék és
esdekelnék. Borzalmas dolgot tettem, mondanám szívem szerint. Segíts
eltüntetni a holttestet! Segíts rajtam!
De hát mind vágyunk ostoba dolgokra. Viszont ez nem jelenti azt,
hogy meg is kapjuk, amit akarunk.

Az istálló közelében temetem el Valeriant, de a legelőn kívül, így még

Madoc legragadozóbb, éles fogú lovai sem ássák majd ki őt, hogy
a csontjait rágják.
Nem könnyű eltemetni egy hullát. Főleg úgy, hogy közben senki se
vegyen észre. Először kigurítom az erkélyemre, majd lelököm az alatta
húzódó csalitosba. Ezután egy kézzel elvonszolom a háztól. Mindenem
fáj, és patakokban folyik rólam a verejték, mire megtalálom a megfelelő,
harmatos fűvel borított részt. Újonnan ébredő madarak csicseregnek
egymásnak a kivilágosodó égbolt alatt.
Egy pillanatra én magam is szeretnék lefeküdni.
De muszáj tovább ásnom.

Másnap délután alig tudok magamról a fáradtságtól, hagyom, hogy

kifessenek, befonják a hajamat, fűzőbe parancsoljanak és
felöltöztessenek. Madoc zöld fülét három vastag aranykarika díszíti,
ujjain hosszú aranykarmokat visel. Oriana rózsabimbónak tetszik
mellette, a nyakát óriási, durván csiszolt smaragdokból álló nyaklánc
díszíti, gyakorlatilag páncélként védi.
A szobám magányában leszedem a kötést a kezemről. Rosszabbul
fest, mint reméltem, nedves és ragadós, egyáltalán nem forrt össze a seb.
És teljesen megdagadt. Végül megfogadom Dain tanácsát, és mohát
csenek a konyhából, megmosom a sebet, és ismét befedem
a hevenyészett, gombos kötéssel. Nem akartam kesztyűt viselni a
koronázáson, de nincs más lehetőség. Kotorászok egy sort a
fiókomban, mire találok egy pár sötétkék selyemkesztyűt. Felhúzom.
Elképzelem, hogy Locke megfogja ma este a kezemet, és
körbetáncoljuk a dombot. Remélem, nem fogok összerezzenni, amikor
megérinti a tenyeremet. Nem jöhet rá, mi történt Valeriannal.
Nem számít, mennyire kedvel, biztosan nem csókolná meg a lányt, aki
a föld alá juttatta a barátját.
A nővéreimmel egymást kerülgetjük a folyosón, miközben
magunkhoz vesszük a szükséges holmikat. Vivienné az én ékszeres
dobozomra fanyalodik, a sajátjában nem talál semmit, ami menne a
szellemruhájához.
- Szóval tényleg velünk jössz - jegyzem meg. - Madoc sokkot
fog kapni.
Kénytelen vagyok nyakpántot viselni, hogy leplezzem a Valerian keze
nyomán kialakult kék-zöld foltokat. Amikor Vivi letérdel,
hogy kibogozzon egy csomó összeakadt fülbevalót, elfog a rettegés.
Mi van, ha az ágyra néz, és észrevesz egy vérfoltot, amit véletlenül
nem takarítottam fel? Annyira aggódom, hogy szinte fel sem tűnik a
mosolya.
- Szeretek meglepetést okozni - feleli. - Egyébként meg jólesne egy
kis pletykálkodás Rhyia hercegnővel, és biztos lenyűgöző látvány lesz,
hogy annyi tündéruralkodó gyűlik össze egy helyen. De leginkább Taryn
titokzatos kérőjére vagyok kíváncsi, meg hogy mit fog szólni Madoc a
lánykéréshez.
- Tudod, ki az? - kíváncsiskodom.
Annyi minden történt, hogy megfeledkeztem Taryn udvarlójáról.
- Halvány fogalmam sincs. Neked?
Vivi megtalálja, amit keresett, a színváltós, függő szürke labradorit
fülbevalót, amit Taryntől kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Egy
vándorgoblin készítette három csókért cserébe.
Amikor semmi dolgom nem volt, sokat gondolkoztam azon, ki akarja
megkérni az ikertestvérem kezét. Emlékszem, ahogy Cardan félrehúzta
és megríkatta. Milyen kihívóan pillantott rá Valerian! És mekkorát lökött
rajtam, amikor azzal ugrattam, hogy biztos Balekinbe szerelmes, pedig
szinte biztos vagyok benne, hogy nem róla van szó. Szédelgek,
legszívesebben visszafeküdnék az ágyra, és lehunynám a szemem. Adja
az ég, hogy egyikük se legyen! Legyen valaki kedves, akit nem
ismerünk!
Eszembe jut, amit Taryn mondott: Szerintem kedvelnéd.
Vivihez fordulok, és már épp listába gyűjteném a szerencsésebb
jelölteket, amikor Madoc megjelenik az ajtóban. Egyik kezében vékony,
ezüsthüvelyes kardot szorongat.
- Vivienné - szólal meg apró biccentéssel -, magunkra hagynál egy
kicsit Jude-dal?
- Hát persze, apuci - feleli Vivi maró gúnnyal, és távozik a
fülbevalómmal.
Madoc kissé kellemetlenül megköszörüli a torkát, majd átnyújtja az
ezüstkardot. A keresztvas és a markolatgomb dísztelen, de elegáns. A
pengén a vércsatornát alig kivehető indák ölelik.
- Szeretném, ha viselnéd ma. Ajándék.
Eláll a lélegzetem. Nagyon-nagyon-nagyon szép kard.
- Olyan szorgalmasan edzettél, hogy tudtam, téged illet. A készítője
Éjhozónak nevezte, de természetesen hívhatod bárhogy, már
ha egyáltalán névvel akarod illetni. Állítólag szerencsét hoz a
gazdájának, de hát minden kardról ezt mondják, nem igaz? Egyfajta
családi örökség.
Eszembe jutnak Oriana szavai. Teljesen elveszti az eszét, ha rólatok
van szó. Bizonyára nagyon szerette az édesanyádat.
- És Oak? - bukik ki belőlem az aggodalom. - Mi van, ha
majd szeretné?
Madoc halványan elmosolyodik.
- Te szeretnéd?
- Igen. - Képtelen vagyok másképp felelni. Amikor kihúzom a kardot
a hüvelyből, úgy érzem, nekem kovácsolták. Tökéletes az egyensúlya. -
Persze hogy szeretném.
- Akkor jó, mert ez a kard téged illet, az apád, Justin Duarte
kovácsolta nekem. Az ő munkája, ő nevezte el. A re családod öröksége.
Hirtelen nem kapok levegőt. Madoc még sosem ejtette ki apám nevét
előttem. Nem beszélünk arról, hogy meggyilkolta a
szüléimét, kerülgetjük, mint macska a forró kását.
Arról pedig határozottan nem beszélünk, mi volt akkor, amikor még
életben voltak.
- Apám kovácsolta - ismétlem, hogy megbizonyosodjak róla,
jól hallottam. - Apám itt járt, Tündérföldén?
- Igen, évekig élt itt. Nem sok minden maradt utána. Két
dolgot találtam, egyet neked, egyet Tarynnek. - Grimaszol. - Itt
találkozott anyáddal. Aztán elszöktek, vissza a halandók világába.
Remegve szívom be a levegőt, igyekszem összekaparni a bátorságot,
hogy megkérdezzek valamit, amin rengeteget töprengtem, de sosem
mertem hangosan kimondani.
- Milyenek voltak?
Amint a szavak elhagyják a számat, összerezzenek. Nem vagyok
benne biztos, hogy akarom tudni. Néha könnyebb utálni anyát, mert ha
utálhatom, akkor nem olyan borzalmas, hogy szeretem Madocot.
De hát mégiscsak az anyámról van szó. Kizárólag azért haragudhatok
rá, hogy már nincs mellettem, de az meg határozottan nem az ő hibája.
Madoc leül az öltözőasztalom előtt álló kecskelábas székre,
kinyújtóztatja a lábát, teljesen úgy fest, mintha esti mesét akarna
mondani nekem.
- Anyád okos nő volt. És fiatal. Miután Tündérföldére hoztam, hetekig
ivott és táncolt, ő volt minden összejövetel szíve-lelke. Nem mindig
tudtam vele menni. Háborúztunk keleten, egy hatalmas birtokokkal
rendelkező Áldatlan király nem volt hajlandó fejet hajtani a nagykirály
előtt. De amikor itthon voltam, magával ragadott a boldogsága. Mellette
minden lehetetlenség lehetségesnek tűnt. A halandóságának
tulajdonítottam mindezt, de valószínűleg nem így volt. Más tette ilyenné.
Talán a merészsége. Sosem hunyászkodott meg, sem varázslat, sem más
nem kényszeríthette térdre.
Azt hittem, dühös lesz a kérdés miatt, de szemmel láthatóan nem az.
Ami azt illeti, teljesen váratlanul ér a hangjában csendülő érzelem.
Leülök az ágyam végében álló padra, a karddal támasztom meg magam.
- Apád érdekes volt. Gondolom, azt hitted, nem ismertem, de sokszor
meglátogatott, nem itt, hanem még a régi házamban. Mézbort ittunk a
kertben, hármasban. Azt mesélte, gyerekkora óta imádja a kardokat.
Amikor annyi idős volt, mint te, addig rágta a szülei fülét, míg
megengedték, hogy kovácsműhelyt alakítson ki az udvarban. Egyetem
helyett egy kovácsmesterhez ment, tanoncnak. Így ismerkedett meg az
egyik múzeum kurátorhelyettesével. A lány sokszor becsempészte apádat
zárás után a múzeumba, így közelről megnézhette a kardokat, és
mélyíthette a tudását. Később hallott olyan pengékről, amit csak a
tündérek kovácsolnak, ezért megkeresett bennünket. Kovácsmesterként
jött ide, és még ügyesebb lett, mire távozott. De képtelen volt befogni a
száját, egyre azzal kérkedett, hogy a feleségével együtt a titkainkat is
ellopta. Végül Balekinhez is eljutott a hír, ő pedig továbbadta nekem.
Ha apám tényleg ismerte Madocot, akkor tudnia kellett volna, ha lop
tőle, nem tanácsos kérkedni a tettével. Csakhogy álltam már a halandók
világának utcáin, és én is úgy éreztem, távol vannak Elfhontól. Nem
csoda, hogy az évek múlásával apám számára is távoli álomképnek
tűnhetett Tündérfölde.
- Nem vagyok jó lélek - folytatja Madoc -, de tartozom neked,
és megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érted.
Felállók, átvágok a szobán, és kesztyűs tenyeremet sápadtzöld arcára
szorítom. Madoc lehunyja macskaszemét. Képtelen
vagyok megbocsátani neki, de utálni sem tudom. Egy hosszú pillanatig
így maradunk, majd felnéz, tenyerébe veszi ép kezemet, és az
anyagon keresztül csókot lehel rá.
- Ma minden megváltozik - jelenti ki. - A hintóban várlak. - Azzal
magamra hagy.
A fejemet fogom. Zavarosak a gondolataim. Amikor ismét felállók,
felcsatolom az új kardomat. Hűvösen, keményen simul a kezembe, egy
ígéret súlyával vetekszik.
 Oak tücsökzöldben parádézik a hintó előtt. Amikor észrevesz,
hozzám rohan, azt akarja, hogy vegyem fel, de mielőtt megtehetném,
visszaszalad a lovakat simogatni. Tündérgyerek, szeszélyes.
Taryn gyönyörűen fest gazdagon hímzett ruhájában, Vivi pedig
ragyogó a lágy ibolyaszürkében, mesterien varrott lepkék suhannak a
válláról, keresztül a mellkasán, hogy egy csoportba gyűljenek a
derekánál. Hirtelen rádöbbenek, milyen ritkán látom ilyen
csinos ruhában. Feltűzte a haját, enyhén prémes fülében az én
fülbevalóm himbálózik. Macskaszeme megvillan a félhomályban,
éppolyan, mint Madocé. Ez most az egyszer mosolyra késztet. Ép
kezemmel Tarynért nyúlok, ő pedig jó erősen megszorít. Egymásra
vigyorgunk, most egy oldalon állunk.
A hintóban rengeteg étek vár bennünket. Okos dolog volt bekészíteni,
ugyanis egyikünknek sem jutott eszébe enni a nap folyamán.
Lehúzom a kesztyűmet, és megeszek két aprócska zsemlét, olyan
könnyűek és lyukacsosak, hogy szinte elolvadnak a nyelvemen.
Közepükben mézes mazsola, mogyoró- és diófélék lapulnak, könny
szökik a szemembe, olyan édesek. Madoc halványsárga sajttal és
egy darab félig véres borókás-borsos bundás vadhússal kínál.
Gyorsan elpusztítunk mindent.
 Kiszúrom Madoc vörös sapkáját, félig kilóg a zsebéből. Hivatalos
alkalmakkor viseli, gondolom, egyfajta kitüntetés számára.
Nem beszélgetünk. Nem tudom, a többiek min töprengenek, de
hirtelen ráébredek, hogy táncolnom kell majd. Egyáltalán nem
tudok, nem szoktam, csak Tarynnel párba állítva tanultam a megalázó
iskolai órákon.
Szellemre, Csótányra és Bombára gondolok, akik igyekeznek
megóvni Daint attól, amit Balekin kifundált. Bár tudnám, mit tegyek,
hogyan segítsek nekik!
ÖLD MEG A HÍRVIVŐT!
Madocra pillantok, fűszeres bort kortyolgat. Úgy tűnik, elengedte
magát, fogalma sincs róla (vagy egyáltalán nem érdekli), hogy meghalt
az egyik kémje.
Felgyorsul a szívverésem. Igyekszem észben tartani, hogy ne töröljem
a kezemet a szoknyámba, még a végén összekenném. Végül Oriana
rózsás-mentás vízbe áztatott kendőket oszt mindannyiunknak,
hogy megtörülközzünk. Erre kavarodás tör ki, ugyanis Oak nem
akar megtörülközni. Nehéz messzire futni a hintóban, de meglepően
sokáig tart az üldözése, és közben mindannyiunkat összetapos.
Annyira elvonják a figyelmemet, hogy elfelejtem ösztönösen
megacélozni magam, amikor áthaladunk a kőfalon, egyenesen be a
palotába. Észre sem veszem, hogy megérkeztünk, már meg is áll a hintó.
Az egyik inas kinyitja az ajtót, és elém tárul a zenével, beszéddel
és vidámsággal teli udvar képe. Mindenütt gyertyák égnek, egy
egész erdőnyi van belőlük, szúette fának tűnnek a megolvadt viasztól.
Még a faágakon is gyertyák pihennek, meg-megrebben a lángjuk az
alant suhanó, földet söprő ruháktól. Őrszemként díszítik a falakat,
szorosan egymás mellett állnak a köveken, fényárban úszik tőlük a
domb.
- Készen állsz? - suttogja Taryn.
- Igen - felelem kissé elfúlón.
Kiszállunk a hintóból. Oriana vékony ezüstláncot köt Oak csuklójára,
ami egész jó ötletnek tűnik, hiába nyavalyog és ül le macskamód a porba
tiltakozásképpen az öcsénk.
 Vivienné körbepillant az udvaron. Vadság ül a tekintetében, az
orrlyuka kiszélesedik.
- Meg kell mutatnunk magunkat a nagykirálynak még egyszer
utoljára? - kérdezi Madoctól.
Az apja félig a fejét rázza.
- Nem. Majd előrehívnak, amikor esküt kell tennünk. Addig Dain
herceg mellett a helyem. Ti menjetek, érezzétek jól magatokat, amíg
megszólal a csengő, és Val Moren belefog a ceremóniába. Akkor gyertek
a trónterembe, és nézzétek meg a koronázást! Szeretném, ha közel
lennétek az emelvényhez, hogy az embereim vigyázhassanak rátok.
Oriana felé fordulok, várom a szokásos figyelmeztetést, hogy ne
kerüljünk bajba, vagy egy újabb beszédet arról, hogy lehetőleg tartsam
összezárva a lábamat a királyi család közelében, de túlságosan lefoglalja,
hogy álló helyzetbe imádkozza Oakot.
Az Elfhon-palota dugig megtelt. A szabad, vad tündérek, az
udvaroncok és az uralkodók mind együtt szórakoznak. Orlagh királynő
mélytengeri udvarának fókatündérei a saját nyelvükön
karattyolnak, köpenyként lóg a vállukról a bőr. Kiszúrom a Termeszek
udvarának urát, Roibent, aki állítólag a saját szeretőjét gyilkolta meg a
trónért. Az egyik hosszú, kecskelábú asztal mellett áll, és még a tumultus
közepette is mintha mindenki pár lépés távolságot tartana tőle, mintha
senki sem merne a közelébe merészkedni. A haja, mint a só, a ruhája
teljesen fekete, oldalán veszélyesen ívelt penge pihen. Mellette egy
teljesen oda nem illő, zöld bőrű pixie-lány áll
gyöngyszürke kombinéruhában és súlyos fűzős bakancsban - teljesen
egyértelműen emberi ruhát öltött. A pixie két oldalán Roiben egy-egy őre
áll, az egyikük koronaként viseli skarlátszín hajfonatát. Dulcamara
az, aki a hatalmi berendezkedésről tartott előadást nekünk.
Másokat is látok, olyanokat, akikről eddig csak balladákban hallottam.
Új-Avalon Ezüst Rutája, aki kihasított egy darabot Kalifornia
partvidékéből, most a száműzött tündérkirály fiával, Severinnel
beszélget, aki vagy megpróbál szövetséget kötni az új
nagykirállyal, vagy Lord Roiben udvarához csatlakozik majd. Mellette
vörös hajú halandó fiú áll, nagyjából velem egyidős lehet. Megtorpanok,
hogy alaposabban szemügyre vegyem őket. A fiú vajon a szolgálója?
Megigézték? Nem tudom megállapítani az alapján, ahogy a helyiséget
kémleli, ám amikor meglátja, hogy bámulom, elvigyorodik. Gyorsan
elkapom a tekintetemet.
Eközben a fókatündérek megmozdulnak, és meglátok valakit velük. A
bőre szürke, az ajka kék, a szeme beesett, haja az arcát keretezi.
Mindennek ellenére felismerem. Sophie az. Hallottam történeteket, hogy
a mélytengeri lények magukhoz láncolják a vízbe fulladt matrózokat, de
sosem hittem el az ilyesmit. Amikor Sophie ajka megmoccan, éles fogak
villannak elő. Kiráz a hideg.
Botladozva Vivi és Taryn után sietek. Hátranézek, de nem látom
Sophie-t, és nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy nem
csak képzelődtem-e.
Elhaladunk két, az emberek által mitikusnak hitt hatalmas fekete
kutya, egy shagfoal és egy barghest mellett. Mindenki túl hangosan
nevet, túl lelkesen ropja. Elmegyek egy goblinmaszkos mulatozó mellett.
Felemeli az álarcát, és rám kacsint. Csótány az.
- Hallottam az előző estiről. Szép munka! - dicsér. - Tartsd nyitva a
szemed, hátha látsz valami gyanúsat! Ha Balekin Dain életére tör, akkor
azt a ceremónia előtt teszi.
- Úgy lesz - ígérem.
Egy pillanatra elszakadok a testvéreimtől, hogy beszéljek vele. Ekkora
tömegben könnyű elveszni egy kis időre.
- Helyes. A saját szememmel akartam látni, hogy Daint
megkoronázzák. - Levélbarna kabátjába nyúl, előhúz egy ezüstflaskát,
kinyitja és meghúzza. - Meg persze az is jó móka, ahogy a
nemesek ugrabugrálnak és bolondot csinálnak magukból.
Zöldesszürke, karmos kezével felém nyújtja a flaskát. Innen érzem,
hogy ami benne van, orrfacsaró, erős, kicsit posványos.
- Kösz, nem - rázom meg a fejem.
- Ahogy érzed - nevet fel, és visszabújik az álarca mögé.
Vigyorogva figyelem, ahogy eltűnik a tömegben. Elég volt ez a röpke
találkozás, máris úgy érzem, ide tartozom. Ő, Szellem és Bomba nem
igazán a barátaim, de úgy tűnik, őszintén kedvelnek, én pedig nem
kívánok a kákán is csomót keresni. Mellettük megtaláltam a helyemet, és
célom is van.
- Hol voltál? - kap el Vivienné. - Neked is kéne egy lánc,
mint Oaknak. Gyere, táncoljunk!
Belevetem magam velük a forgatagba. Mindenhonnan zene száll,
azonnal táncra perdülne tőle az ember. Úgy hírlik, a tündérmuzsikának
lehetetlen ellenállni, de azért ez nem teljesen így van. Megállni nem tud
az ember, ha egyszer rákezdett, amíg tart a zene, táncolni kell. És bizony
egész éjszaka húzzák a talpalávalót, egyik táncból következik a másik,
nóta nótát követ, az embernek szusszanásnyi ideje sincs. Felszabadító így
ropni, hagyni, hogy magával sodorjon az áradat. Persze Vivi tündér, ő
bármikor meg tud állni. És ki is tud bennünket rángatni, úgyhogy vele
biztonságos táncolni. Na, nem mintha Vivi mindig azt tartaná szem előtt,
hogy mi a biztonságos.
Persze, én vagyok a legutolsó, aki szót emelhet emiatt.
Kézen fogva beállunk a körbe, ugrándozunk, nevetgélünk. A zene a
véremet szítja, egy ütemre áramlik a szaggatott ritmussal, az
édes dallammal. A kör szétszakad, és hirtelen Locke kezét fogom.
Szédítő gyorsasággal megpörget.
- Gyönyörű vagy - bókol. - Mint a téli éjszaka.
Rám mosolyog, rókaszeme csillog. Rozsdabarna haja hegyes fülére
kunkorodik. Egyik fülcimpájában aranyszínű fülbevaló lóg, tükörként
veri vissza a gyertyafényt. Ő a gyönyörű, eláll a lélegzet ettől az
emberfeletti szépségtől.
- Örülök, hogy tetszik a ruha - nyögöm ki nagy nehezen.
- Mondd csak, tudnál szeretni? - kérdezi hirtelen.
- Hát persze.
Nevetek, nem tudom, pontosan mit kellett volna felelnem, de olyan
különösen teszi fel a kérdést, hogy kénytelen vagyok igent mondani. Ha
a szüleim gyilkosát képes vagyok szeretni, akkor bárkit. Szeretném
szeretni.
- És vajon mit tennél meg értem? - pedzegeti tovább a témát.
- Nem értem a kérdést.
Ez a rejtélyes fiú komor tekintettel nem az a Locke, akivel a háza
tetején álltam, aki olyan gyengéden szólt hozzám, akivel kergetőztem,
nevetgéltem a folyosókon. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ki ez
a Locke, teljesen összezavar.
- Megígérnél nekem valamit? - mosolyog rám, mintha csak
viccelődnénk.
- Egészen pontosan mit?
Megpördít maga körül, bőrcipellőm orra végigsiklik a döngölt
földpadlón. Valahol a messzeségben fuvolás csatlakozik a zenebonához.
- Bármit - feleli könnyedén, pedig nem kis dolgot kér.
- Gondolom, attól függ, mit - fogalmazok óvatosan, ugyanis a valódi
válaszomat, egy határozott nemet, senki sem hallaná szívesen.
- Szeretsz eléggé ahhoz, hogy elengedj? - Biztos vagyok benne, hogy
megütődve pislogok rá. Közelebb hajol. - Hát nem ez a szerelem valódi
próbája?
- N-nem tudom - dadogom.
Ez az egész nyilván egy hatalmas vallomáshoz vezet, vagy épp az
ellenkezőjéhez.
- Szeretsz eléggé, hogy sírj miattam? - suttogja a nyakamba.
Érzem a leheletét, libabőrössé válók, és megborzongok a vágy és a
zavarodottság különös keveréke miatt.
- Mármint, ha megsérülnél?
- Mármint, ha én sértenélek meg téged.
Feláll a szőr a hátamon. Nem tetszik ez nekem. De legalább tudom,
mit feleljek.
- Ha megsértesz, nem fogok sírni. Visszavágok.
Megakad a lépte a padlón.
- Biztos vagyok benne, hogy...
Hirtelen elhallgat, és maga mögé néz. Teljesen ködösek a
gondolataim. Vöröslik az arcom. Rettegek, mit fog ezután mondani.
- Ideje partnert cserélni - szólal meg valaki, és amikor
felpillantok, látom, hogy a lehető legkellemetlenebb illető az: Cardan.
Locke-hoz fordul. - Ó, ne haragudj, elloptam a szöveged?
Barátságtalanul beszél, és nem igazán segít a közérzetemen azzal,
amit mond.
 Locke átenged a legfiatalabb hercegnek, ez a rangbeli különbség miatt
elvárt. A szemem sarkából látom, hogy Taryn figyel. Földbe gyökerezett
lábbal áll a mulatság kellős közepén, teljesen elveszettnek tűnik,
miközben tündérek forgolódnak körülötte, és szédítő csigavonalban
váltogatják a táncpartnereiket. Cardan először őt zaklatta, csak utána jött
hozzám?
A tenyerébe veszi a kezemet. Fekete kesztyűt visel, még a selyembe
bújtatott ujjaimon is érzem a bőre melegét. Az összes többi ruhája is
fekete, a zekéje felső részét hollótollak borítják. A csizmája
hegyes fémorrát elnézve hirtelen ráeszmélek, milyen könnyedén halálra
tudna rugdosni, ha egyszer elkezdünk táncolni. A homlokán
összefont ágakat mintázó fémkorona pihen, kissé csálén áll. Sötétezüst
festék díszíti az arcát, a szempillái mentén fekete vonalak futnak. A bal
oldali kissé elmosódott, mintha az arcfestékről megfeledkezve
megtörölte volna a szemét.
- Mit akarsz? - nyögöm. Még mindig Locke-ra gondolok,
rosszul vagyok attól, amit mondott és nem mondott. - Sértegess csak,
rajta!
Felvonja a szemöldökét.
- Halandók nem parancsolgatnak nekem - jelenti ki a
szokásos, kegyetlen mosoly kíséretében.
- Szóval valami kedvesre számítsak? Ugyan már! A tündérek
képtelenek hazudni.
Szeretnék dühös lenni, de valójában hálás vagyok. Már nem ég az
arcom, nem szúr a szemem. Harcra készen állok, ami sokkal jobb.
Bár tudom, hogy nem ez volt a célja, Cardan valójában hatalmas
szívességet tett, amikor lekért Locke-tól.
Keze lejjebb csúszik a derekamon, mire összehúzom a szemem.
- Te tényleg gyűlölsz engem - jegyzi meg egyre szélesedő mosollyal.
- Majdnem annyira, mint te engem - vágok vissza a nevemmel teli
papírlapra gondolva.
Felidézem, ahogy részegen, az útvesztő közepén nézett, pedig nem
lenne muszáj, mivel most is ugyanúgy néz.
Elengedi a kezemet.
 - Alig várom a következő csatánkat! - feleli, és bár meghajol,
úgy érzem, gúnyolódik.
Figyelem, ahogyan ingatag léptekkel átvág a tömegen. Nem tudom,
mire véljem ezt a beszélgetést.

Csengőszó hallatszik, a ceremónia kezdetét jelzi. A zenészek

elhallgattatják a hegedűket, a hárfákat. Egy pillanatra elnémul a domb,
mindenki a fülét hegyezi, majd megindul a helyére. Előrenyomakodom,
arrafelé, ahol a nagykirály udvarának nemesei gyülekeznek. Ott lesz a
családom. Oriana már ott áll, Madoc egyik legjobb lovagja mellette, bár
leginkább úgy fest, mint aki bárhol lenne, csak itt nem. Oakról levették a
láncot, épp Taryn vállán csügg. Az ikertestvérem a nevető Locke fülébe
sutyorog.
Megtorpanok. Hullámzik körülöttem a tömeg, de nekem földbe
gyökerezik a lábam, amikor Taryn előrehajol, és Locke haja mögé simít
egy tincset. Annyi mindent elárul ez az egyetlen, aprócska mozdulat.
Próbálom elhitetni magammal, hogy nem jelent semmit, de az iménti
különös beszélgetés után nem megy. Tarynnek udvarlója van, aki ma
este megkéri a kezét! És tudja, hogy Locke és én... hát... van közöttünk
valami.
Szeretsz eléggé ahhoz, hogy elengedj? Hát nem ez a szerelem valódi
próbája?
Vivienné is kivált a tömegből, macskaszeme csak úgy villog, haja
szabadon az arcába hullik. A karjába húzza Oakot, és addig pörgeti, amíg
Vivi szoknyájának suhanása közepette mindketten elesnek. Oda kellene
mennem, de nem teszem.
Képtelen vagyok Taryn szemébe nézni, áruló gondolat cikázik a
fejemben.
Inkább maradok, ahol vagyok, és a királyi családot figyelem, most
gyülekeznek az emelvényen. A nagykirály összefont ágakból álló trónján
ül, fején a súlyos korona. Mélyen barázdált arcából figyelmes, bronz
tekintet csillan, bagolyra emlékeztet. Dain herceg egyszerű fazsámolyon
ül mellette, fehér talárt visel, keze-lába fedetlen. A trón mögött pedig az
uralkodói család többi tagja áll: Balekin, Elowyn, Rhyia, Caelia. Még
Taniot, Dain herceg anyja is ott van ragyogó arany ruhában. Egyetlen
családtag hiányzik, Cardan.
Eldred nagykirály feláll, és az egész domb elcsendesedik.
- Hosszan uralkodtam, de ma elhagylak benneteket. - A hangja
visszhangzik a dombban. Ritkán hallottam így beszélni, ennyi ember
előtt, és mellbevágó, mennyire erőteljes a hangja, és milyen törékeny
maga a király. - Amikor először éreztem az ígéret Földjének hívását, úgy
hittem, idővel elmúlik. Ám többé nem állhatok ellen. Mától fogva nem
vagyok király, csupán egyszerű vándor.
Bár mindenki tudja, hogy ezért gyűltünk össze, néhányan mégis
felhördülnek. Egy szellemtündér belesír egy kecskefejű phooka hajába.
Az udvari költő és udvarmester Val Moren előlép az emelvény mellől.
Görnyedt, ösztövér, a haja tele van gallyakkal, egyik vállán dolmányos
varjú pihen. Sima fából készült botjára nehezedik, ami a tetején
kivirágzott, mintha még mindig élne. Állítólag a halandók világából
csalták ide, egyenesen Eldred ágyába, amikor még fiatal volt. Vajon
mihez kezd most, hogy a királya a múlté lesz?
- Nem szívesen engednénk, nagyuram - jelenti ki, és az ő
szájából valahogy különös, keserédes csengést kapnak a szavak.
Eldred összefonja a kezét, a trón ágai megremegnek és nőni kezdenek,
új, zöldellő hajtások szökkennek a levegőbe, levelek bontakoznak ki,
virágok bimbóznak rajtuk végig. A plafon gyökerei életre kelnek,
megnyúlnak az indák, végigcsusszannak a domb belsején. Különös illat
terjeng a levegőben, az almák ígéretét hozó nyári szellőt érzem.
- Kerül más a helyemre. Kérlek, engedjetek el!
Az összegyűlt tündérek kórusban szólalnak meg, mire meglepődöm.
- Elengedünk - visszhangzik a szó körülöttem.
A súlyos palást lehull a nagykirály válláról, hogy drágakövekkel
kirakott halommá váljon a földön. A tölgylevél korona is lekerül
a fejéről. Máris egyenesebben áll. Aggasztó buzgalom
munkálkodik benne. Eldred régebb óta Elfhon nagykirálya, mint amire a
tündérek nagy része képes visszaemlékezni. Mindig vénnek tűnt, ám
mintha az uralkodás palástjával együtt az évek súlya is lehullott volna
róla.
- Ki kövessen hát trónodon, ki legyen az új nagykirály? - kérdezi Val
Moren.
- A harmadik szülöttem, Dain fiam - feleli Eldred. - Lépj
előre, gyermekem!
Dain herceg feláll egyszerű ülőhelyéről. Az anyja leveszi a fehér
leplet, ami eddig takarta, így anyaszült meztelenül áll előttünk. Pislogok
egy sort. Bizonyos lények szeretnek meztelenkedni, ehhez
már hozzászoktam Tündérföldén, de a királyi családban ez igencsak
meglepő. A többieket mind vastag brokátanyag fedi, pompás
ruhákban feszítenek, így Dain különösen védtelennek tűnik.
Vajon fázik? Eszembe jut a sérült kezem, és nagyon remélem, hogy
igen.
- Elfogadod? - kérdezi Val Moren.
A dolmányos varjú megemeli fekete végű szárnyait, és csap néhányat.
Nem tudom, ez is része-e a ceremóniának.
- Elfogadom a koronával járó felelősséget és megtiszteltetést - feleli
Dain higgadtan, és ebben a pillanatban a meztelensége új értelmet nyer,
hatalmat sugároz. - Magamra vállalom.
- Áldatlan udvar! Éj teremtményei, lépjetek előre, és szenteljétek fel a
hercegeteket! - zendül Val Moren hangja.
Egy otromba mumus siet az emelvényhez. Mindenütt sűrű, aranyszínű
szőr borítja, a karja elég hosszú ahhoz, hogy ha nem hajlítja be, a földön
vonszolja. Elég erősnek tűnik, simán kettéroppanthatná Dain herceget.
Különböző prémekből összefércelt szoknyát visel, és egyik kezében
hatalmas, tintatartóra emlékeztető üveget cipel.
Alvadó vérből hosszú spirálokat rajzol Dain bal karjára, hasára és bal
lábára. Dain meg sem rezzen. Amikor a mumus elkészül,
hátralép, szemrevételezi ijesztő munkáját, majd enyhén meghajol Eldred
felé.
- Áldott udvar! Alkonyat népe, lépjetek előre, és szenteljétek fel
hercegeteket! - szólal meg ismét Val Moren.
Ezúttal egy aprócska fiú lépdel az emelvényhez, mintha nyírfakéreg
borítaná, haja különös szögekben mered az ég felé. Sűrű, vajsárga
pollennel szenteli fel Dain másik oldalát.
- Vad tündérek, szemérmes népek, lépjetek előre, és szenteljétek fel
hercegeteket! - folytatja a sort Val Moren.
Egy házimanó lép előre csinos, gondosan varrott ruhában. Maréknyi
sár van nála, amit Dain mellkasára ken, pont a szíve fölé.
Végre kiszúrom Cardant, imbolyogva áll a tömegben, a kezében
borostömlő. Úgy tűnik, felháborítóan lerészegedett. Eszembe jut az ezüst
festék az arcán, és ahogyan a derekamra csúsztatta a kezét, nyilván már
akkor jó úton járt a jelenlegi állapota felé. Hirtelen mérhetetlen, gonosz
elégtételt érzek, hogy nem áll a családja mellett, pedig évszázadok óta ez
a legfontosabb esemény az udvar életében.
Óriási slamasztikába keverte magát.
- Ki ruházza fel? - kérdezi Val Moren.
Erre minden egyes nővére és húga, végezetül az anyja is visz neki
valamit: fehér tunikát, bőrnadrágot, aranygallért, magas szárú kecskebőr
csizmát. Egy mesekönyv bölcs és igazságos királyára emlékeztet.
Elképzelem, ahogyan Szellem a gerendáról, Csótány pedig az álarca
mögül figyeli őt büszkén. Valamennyit magaménak érzek ebből a
büszkeségből, hiszen megesküdtem, hogy szolgálom.
Csakhogy képtelen vagyok elfelejteni a szavait: Az én teremtményem
vagy, Jude Duarte.
Sérült kezemmel ezüstkardom markolatáért nyúlok, azért a kardért,
amit apám kovácsolt. Mostantól a nagykirály kémje vagyok, saját jogon
az udvarhoz tartozom. Hazudok az ellenségeinek, és ha az nem válik be,
még rosszabbat teszek. És ha keresztbe tesz nekem... hát, akkor arra is
találok majd megoldást.
Val Moren jó erősen a földhöz üti a botját, a fogaim is
összekoccannak tőle.
- És ki koronázza meg?
Eldred arcán büszkeség ül. Bütykös ujjai között ott csillog a korona,
úgy fénylik, mintha napfény sugározna magából a fémből.
- Én - feleli.
Az őrök feltűnésmentesen megmoccannak, valószínűleg alakzatot
váltanak, hogy kikísérhessék majd Eldredet a palotából. A tömeg szélén
több lovag áll, mint amennyi a koronázás kezdetén.
A nagykirály így szól:
- Jöjj, Dain! Térdelj le elém!
A koronaherceg térdet hajt apja és az összegyűltek előtt.
Tarynre pillantok, aki továbbra is Locke mellett áll. Oriana
védelmezőn átkarolja Oakot, Madoc egyik hadnagya odahajol hozzá. Az
ajtó felé mutat, mire Oriana mond valamit Vivinek, és elindul kifelé.
Taryn és Locke követi. A fogamat csikorgatva igyekszem keresztülvágni
a tömegen. Nem akarok Cardanhoz hasonlóan szégyent hozni a
családomra azzal, hogy nem vagyok a helyemen.
Val Moren hangja visszaránt a gondolataimból.
- És ti, Elfhon népe, elfogadjátok Dain herceget következő
nagykirályotoknak?
Kiáltások harsannak a tömegből, csiripelő sikkantások és mennydörgő
üvöltések.
- Elfogadjuk!
Az emelvényt körülálló lovagokra pillantok. Ha másképp alakul az
életem, én is ott állnék közöttük. Ám ahogy végignézek rajtuk, sorra
ismerősöket fedezek fel. Madoc legjobb emberei. A végsőkig
hű harcosok. Nem a szokásos egyenruhájukat viselik. A Smilax
nemzetség libériáját húzták csillogó páncéljukra. Talán csak óvatos
Madoc, azért rakta ide a legjobb embereit. Viszont a kém, akit megöltem,
a különös üzenetet hordozó hírvivő, szintén Madoc embere volt.
Ráadásul Oriana, Oak és a nővéreim elmentek. Kikísérte őket Madoc
egyik hadnagya, épp akkor, amikor az emelvénynél mozgolódni kezdtek
az őrök.
Gondoskodom a jövőnkről.
Meg kell találnom Csótányt. Meg kell találnom Szellemet. Szólnom
kell nekik, hogy valami nem stimmel.
A tapasztalt stratéga kivárja a megfelelő pillanatot.
Elnyomakodom három goblin, egy trolt és egy csendes tündér mellett.
Egy szellem rám vicsorog, de ügyet sem vetek rá. Mindjárt vége a
koronázásnak. Látom, hogy újratöltik a kupákat, korsókat.
Az emelvényen Balekin előrelép a többi herceg és hercegnő közül.
Egy pillanatra azt hiszem, ez is a ceremónia része, ám ekkor
hosszú, vékony pengét húz elő, amit felismerek a Cardannal vívott
borzalmas gyakorlócsatáról. Megtorpanok.
- Bátyám! - szól figyelmeztetőn Dain.
- Én nem fogadlak el - jelenti ki Balekin. - Azért jöttem, hogy párbajra
hívjalak a koronáért.
Az emelvény körül minden lovag előhúzza a kardját. Viszont
Elowynnál, Eldrednél és a család többi tagjánál nincs fegyver, még Val
Morennél, Taniotnál és Rhyiánál sem. Csupán Caelia húz elő egy kést a
ruhájából, de olyan rövid a pengéje, hogy azzal nem sokra menne.
Én is elő akarom rántani a kardomat, de túl szorosan fog a tömeg.
- Balekin! - szól rá Eldred komoran. - Gyermekem! A
nagykirály udvara nem lehet olyan, mint az alsóbb udvarok. Itt nem vér
szerint öröklődik a trón. Nem számít, hogy legyőzöd-e az öcsédet,
akkor sem foglak megkoronázni, nem érdemled meg. Fogadd el a
döntésemet! Ne hozd szégyenbe magad egész Tündérfölde előtt!
- Ez csupán kettőnk dolga - szólítja meg Balekin az öccsét, mintegy
figyelmen kívül hagyva az apja monológját. - Jelenleg nincs nagykirály.
Senki, csak te, én és a korona.
- Nem kell veled harcba szállnom - int Dain az emelvényt szorosan
körbefonó, utasításra váró katonákra. Madoc is közöttük van, de túl
messze vagyok ahhoz, hogy ennél többet lássak. - És még ennyit sem
érdemelsz!
- Akkor ez a te lelkeden szárad.
Balekin kettőt lép előre, majd hirtelen kinyújtja a karját. Nem is néz
arra, amerre döf, mégis átszúrja Elowyn hercegnő torkát. Valaki felsikít,
majd mindenki más követi a példáját. Egy pillanatra azt hiszem, Balekin
csupán megkarcolta a húgát, ám a következő másodpercben vér ömlik a
sebből, egész tengernyi. Elowyn előretántorodik, majd négykézlábra
esik. Az aranyló anyag és a csillogó drágakövek vérvörössé változnak.
Egyetlen aprócska mozdulat volt csupán, egy nemtörődöm mozdulat
Balekin részéről.
Eldred felemeli a kezét. Azt hiszem, ugyanazt a mágiát akarja
használni, amitől a gyökerek is megnőttek, amitől virágoztak,
összefonódtak a trón ágai, csakhogy az a hatalom már a múlté, a
királyságával együtt feladta. A trón újonnan nyílt virágai megbárnulnák,
elhervadnak.
Val Moren válláról felröppen a varjú, károgva száll a domb üreges
plafonjáról lógó gyökerek felé.
- Őrség! - rikkantja Dain, érződik rajta, hogy engedelmességre számít.
Csakhogy egyik lovag sem lép fel az emelvényre. Hátat fordítanak a
királyi családnak, és a vendégek felé tartják a kardjukat. Hagyják, hogy
megtörténjen ez az egész, hagyják, hogy Balekin megszerezze a trónt.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ez Madoc terve. Hiszen Dain a barátja!
Együtt vonultak hadba. Dain nagykirályként megjutalmazza őt.
A tömeg meglódul, engem is magukkal sodornak. Mindenki vagy
hátrál, vagy közelebb próbál jutni a borzalmas élőképhez. A Termeszek
udvarának sószín hajú uralkodója a harc felé igyekezne, ám a saját
katonái útját állják, visszafogják. A családomnak hűlt helye. Cardant
keresem, de őt is elnyelte a tömeg.
Minden olyan gyorsan történik. Caelia a nagykirály mellé szalad.
Kezében ott a kés, gyakorlatilag nem is számít fegyvernek, mégis bátran
feltartja. Taniot Elowyn fölé hajol, a ruhája aljával igyekszik elállítani a
vérzést.
- Mit mondasz most, apám? - mennydörög Balekin. - Öcsém?
Két nyíl repül az árnyékból, mindkettő oldalba kapja Balekint, aki
előretántorodik. A zekéje szétszakad, alatta fém csillan. Páncél. A
gerendákat fürkészem, hátha megpillantom Szellemet.
Én is a herceg embere vagyok, mint ő. Kötelességem megvédeni.
Ismét előrerontok. Kecsegtető kép, ígéretes történet rajzolódik ki
előttem, egyértelmű, nemes tettek a mindent beborító káosz közepette.
Valahogy feljutok a herceghez, megvédem őt Balekin árulása ellen, amíg
elérnek hozzánk az emberei. Hőssé válók, én leszek az, aki az árulók és a
királya közé vetette magát.
Csakhogy Madoc ér oda előbb.
Egy pillanatra megkönnyebbülök. A katonáit meg lehet venni, de
Madoc soha...
Olyan erővel döfi le Daint, hogy a penge előbukkan a herceg hátán.
Felfelé rántja a kardot, egyenesen a szíve felé.
Földbe gyökerezik a lábam, csak a tömeg mozgolódik körülöttem.
Kővé dermedek.
Fehér csont, vérvörös izom villan. Dain herceg, aki majdnem
nagykirály lett, az ékkövekkel kirakott palástra zuhan, kiontott
vére elveszik a csillogó drágakövek között.
- Árulók! - suttogja Eldred, de a hangját felerősíti a terem.
A szó végigvisszhangzik a csarnokon.
Madoc megáll, az állkapcsa megfeszül, mintha nyomasztó feladatot
kellene végrehajtania. Most már a fején van az eddig a zsebében őrzött
vörös sapka, amit oly sokszor néztem a dolgozószobájában. Ma felfrissíti
a színét. Új vonalak kerülnek rá. Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt
valakinek az utasítására teszi.
Összeállt Balekinnel, kijátszotta Dain kémjeit. A saját embereit
vezényelte az emelvényhez, hogy elzárja a királyi családot mindenkitől,
aki segíthetne rajtuk. Arra sarkallta Balekint, hogy akkor csapjon
le, amikor senki sem számít rá. Még arra is rájött, hogyan kerülheti el
a korona átkát, hiszen most nem pihen senki fején. Úgy ismerem, mint a
tenyeremet, biztos vagyok benne, hogy ő tervelte ki a felségárulást.
Madoc elárulta Eldredet, Dain pedig meghalt, és magával vitte az
összes álmomat és tervemet.
Koronázáskor sok minden lehetséges.
Balekin elviselhetetlenül öntelt képet vág.
- Ide a koronával! - rikkantja.
Eldred kezéből kihullik a korona. Kicsit még gurul is a földön.
- Vedd el hát, ha ennyire vágysz rá! - feleli.
Caelia borzalmas, vijjogó hangot hallat. Rhyia rettegve figyeli a
tömeget. Val Moren Eldred mellett áll, keskeny költőarca sápadt. A
lovagok körülzárta emelvény iszonyatos színpaddá vált, ahol minden
szereplő kénytelen végigjátszani a ráosztott, véresen végződő szerepet.
Egyre csak Madoc vörös kesztyűjét bámulom.
Balekin felemeli a koronát. A gyertyafényben megcsillannak az arany
tölgylevelek.
- Túl sokáig ültél a trónon, apám. Gyengévé váltál. Hagytad, hogy
árulók uralják a vidéket, az alacsonyabb udvarokat senki sem felügyeli, a
vad tündérek úgy tesznek, ahogyan jónak látják. Dain ugyanígy tett
volna, gyáván intrika mögé rejtőzködve. Én viszont nem félek a
vérontástól.
Eldred nem felel. Nem nyúl sem a koronáért, sem fegyverért.
Várakozik.
Balekin maga elé rendeli a nagykirály asszonyát. Egy vörös sapkás,
páncélos nő fellép az emelvényre, és magával ráncigálja az
ellenkező tündért. Taniot feje ide-oda jár, hosszú, fekete szarvai a vörös
sapkás lovag vállába mélyednek. Nem számít. Semmi sem számít. Túl
sok lovag veszi őket körbe. Még kettő lép előre, mire Taniot feladja.
Balekin közelebb lép az apjához.
- Kiálts nagykirállyá, rakd a fejemre a koronát, és akkor szabadon,
sértetlenül távozhatsz. A húgaimat megvédem. Taniot életben marad. Ha
nem, megölöm asszonyod. Itt, mindenki előtt, és tudni fogják, hogy
hagytad meghalni.
Madocra pillantok. A lépcsőn áll, halkan az egyik vezérével beszél,
egy trollal, aki az asztalunknál evett, ugratta és megnevettette
Oakot. Akkor én is nevettem. Most remeg a kezem, egész testemben
reszketek.
- Balekin, elsőszülöttem, nem számít, kinek a vérét ontod, sosem
irányíthatod Elfhont - jelenti ki Eldred. - Nem érdemled meg a koronát.
Lehunyom a szemem, és hirtelen eszembe jutnak Oriana szavai: Nem
könnyű a nagykirály szeretőjének lenni. Örökös veszélyt jelent. Bábként
használnak.
Taniot méltósággal várja a halált. Mozdulatlanul áll. Királynői
jelenség, a halálra ítélt nyugalmával vár, mintha már a balladák
világában járna. Ujjait összekulcsolja. Meg sem nyikkan, amikor az
egyik lovag - a megsebzett vállú vörös sapkás - egyetlen gyors,
brutális mozdulattal lefejezi. Taniot szarvas feje egészen Dain testéig
gurul.
Valami nedves hullik az arcomra, mintha esne az eső.
Rengeteg tündér élvezi a gyilkosságot, és még többen a látványos
fordulatokat. Szédítő őrület fut végig a tömegen, még több öldöklést
szomjaznak. Attól tartok, hamarosan megcsömörlenek majd a látványtól.
Két lovag elkapta Eldredet.
- Nem kérem még egyszer! - figyelmezteti Balekin.
Ám Eldred csupán felkacag. Akkor is nevet, amikor Balekin
keresztüldöfi. Nem úgy hullik el, mint a többiek. Vér helyett vörös
lepkék törnek elő a testéből, fellebbennek a levegőbe. Olyan gyorsan
áramlanak ki belőle, hogy a nagykirály teste egy szempillantás alatt
semmivé válik, csupán a vörös lepkék kavarognak egyetlen hatalmas
felhőben, puha szárnyaik forgószelet vetnek.
De bármiféle varázslat alkotta is őket, nem tartanak ki sokáig.
Hamarosan zuhanni kezdenek, és lehullott levelekként terítik be az
emelvényt. A lehetetlen megtörtént, Eldred nagykirály meghalt.
Az emelvény tele van holttestekkel, vérrel. Val Moren térdre esik.
- Húgaim! - indul Balekin feléjük. Arroganciája kissé megfakult,
iszonytató negédesség csendül helyette a hangjában. Mintha borzalmas
rémálmot élne át, amiből nem hajlandó felébredni. - Melyikőtök koronáz
meg? Aki megteszi, életben marad.
Eszembe jut, amikor Madoc azt mondta anyámnak, ne fusson.
Caelia előrelép, kiejti a kezéből a kést. Mellvértje arany, szoknyája
kék, kiengedett haját bogyókorona díszíti.
- Én megteszem - szólal meg. - Ennyi elég volt. Nagykirállyá
koronázlak, bár dicstelen tetted örökké bemocskolja majd az uralmadat.
A soha épp olyan, mint az örökké, gondolom, aztán feldühödöm, hogy
épp Cardan szavai jutnak eszembe, ráadásul pont most. Kicsit azért
örülök, hogy Caelia beadta a derekát, hiába borzalmas Balekin, hiába
lesz iszonyatos az uralkodása, legalább a vérfürdőnek vége.
Hirtelen nyíl hasít keresztül a levegőn, a gerendák árnyai közül
érkezik, teljesen máshonnan, mint a legutóbbi. Egyenesen Caelia
mellkasában végzi. A szeme tágra nyílik, kezét a szívéhez kapja, mintha
illetlenség lenne a sebe, és el kellene takarnia. Aztán a koponyájába
fordul a szeme, és egyetlen sóhaj nélkül a földre rogyik.
Balekin kétségbeesve felkiált. Madoc a plafon felé mutatva utasítja az
embereit. Néhány halványzöld szárnyú őr kinyújtott karddal felfelé száll.
Megölte. Szellem meggyilkolta Caeliát.
 Vakon nyomakszom az emelvény felé, körülöttem még több vérontást
kívánnak. Nem tudom, mit teszek, ha odaérek.
Rhyia felkapja a testvére kését, remegve tartja. Kék ruhájában
madárnak tűnik, amit elkaptak, még mielőtt elröppenhetett volna. Ő Vivi
egyetlen igaz barátja Tündérföldén.
- Csak nem dacolni kívánsz velem, húgom? - szólal meg Balekin. - Se
kardod, se páncélod. Ugyan, már túl késő!
- Sosem túl késő - jelenti ki Rhyia, majd a saját nyakához emeli a kést,
a hegye épp a füle alatt ér a bőréhez.
- Ne! - kiáltom, de a hangomat elnyomja a tömeg és Balekin kiáltása.
A következő pillanatban lehunyom a szemem, képtelen vagyok még
több vérontást végignézni. Szorosan csukva tartom, pedig valami nagy és
szőrös lökdös. Balekin üvölteni kezd, hogy valaki keresse meg Cardant,
mire ösztönösen kinyitom a szemem. Csakhogy Cardant elnyelte a föld.
Csupán Rhyia holttestét és még több borzalmat látok.
Szárnyas íjászok célba veszik a gyökérrengeteget, ahol Szellem
rejtőzködött. Egy pillanattal később a tömegbe hullik. Elakad a
lélegzetem, attól tartok, meglőtték, ám elgurul, felpattan, és az őrökkel a
nyomában a lépcsősor felé veszi az irányt.
Esélye sincs. Túl sokan üldözik, zsúfolásig megtelt a palota, semerre
sem menekülhet. Szeretnék segíteni rajta, oda akarok menni hozzá, de az
utamat állják. Semmire sem vagyok képes. Senkit sem tudok
megmenteni.
Balekin az udvari költőhöz fordul, rámutat.
- Megkoronázol! Hadd halljam a ceremóniabeszédet!
- Nem tehetem - tiltakozik Val Moren. - Nem vagyok rokon, semmi
közöm a koronához.
- Megteszed! - parancsol rá Balekin.
- Igen, nagyuram - feleli remegő hangon az udvari költő.
Gyorsan eldadogja a koronázási beszédet, a domb pedig elnémul.
Azonban amikor a tömegnek el kellene fogadnia Balekint új
nagykirályként, senki sem szólal meg. Az aranyló tölgyleveles korona
Balekin kezében van, de még nem a fején.
Balekin végignéz az egybegyűlteken, és bár tudom, hogy nem fog
rajtam megállapodni a tekintete, összerezzenek. Mennydörgő hangon
szólal meg.
- Fogadjatok hűséget!
Nem tesszük. Az uralkodók nem hajtanak fejet. A nemesek némák
maradnak. A vad tündérek számító pillantással méregetik. Annet
királynő, a legdélebbi Áldatlan udvar, a Molyok udvarának uralkodója
int az udvaroncainak, hogy hagyják el a csarnokot. Gúnyos mosollyal az
arcán fordul meg.
- Esküt tettetek a nagykirálynak! - zengi Balekin. - És most már én
vagyok a király!
Felemeli a koronát, és a saját fejére teszi. Ám egy másodperccel
később felüvölt, és leveti magáról. A homloka megperzselődött, a
koronának csupán vörös lenyomata marad.
- Nem a királyra esküdtünk, hanem a koronára! - kiáltja valaki. Lord
Roiben az, a Termeszek udvarának uralkodója. Eljutott a lovagokig. És
bár több mint egy tucat katona áll közte és Balekin között, nem tűnik
rémültnek. - Három napod van, hogy a fejedre tegyék a koronát,
rokongyilkos! Három napot adok, aztán eskü nélkül távozom, senki sem
áll majd fölöttem. Biztos vagyok benne, hogy nem én leszek az egyetlen,
akit nem sikerül lenyűgöznöd, ha addig nem találsz megoldást.
Halk nevetés és suttogás üti fel a fejét a tömegben. A csarnok
továbbra is tele van a különböző tündérekkel: csillogó Áldottakkal és
rémisztő Áldatlanokkal, vad tündérekkel, akik szinte sosem hagyják el
dombjaikat, folyóikat, hantjaikat, goblinokkal és boszorkákkal, pixie-
kkel és phookákkal. Végignézték, ahogy egyetlen éjszaka alatt majd
utolsó szálig lemészárolták a királyi családot. Vajon mennyire lesz
erőszakos ez a világ, ha nincs nagykirály, aki féken tartsa őket? Ki örülne
egy ilyen változásnak?
Szellemtündérek csillognak a frissen ontott vér szagától nehéz
levegőben. Folytatódik a mulatság, döbbenek rá. Minden megy tovább.
De én nem biztos, hogy képes vagyok továbblépni.
 Ismét kisgyerek vagyok, az asztal alatt rejtőzködöm, körülöttem
mindenütt móka, kacagás.
A szívemhez szorítom a tenyeremet, érzem, hogy hevesen ver.
Képtelen vagyok gondolkodni. Nem megy. Nem megy.
Véres a ruhám, az apró cseppek beeszik magukat a kék égboltba. Azt
hittem, már nem döbbent meg a halál, de most annyira sok volt belőle.
Kínosan, nevetségesen sok. Egyre csak Dain herceg fehér bordáira
gondolok, az Elowyn nyakából spriccelő vérre, és hogy a nagykirály újra
és újra nemet mondott Balekinnek, még a haldoklása közben is.
Szerencsétlen Taniot, Caelia és Ryhia, egymás után kellett rádöbbenniük,
mennyivel többet ér Tündérfölde koronája, mint az ő életük.
Madocra gondolok, aki annyi éven át Dain jobbkezeként szolgált. A
tündérek képtelenek hazug szavakat kiejteni, ám Madoc minden egyes
nevetésével, hátba veregetésével, közösen elfogyasztott borral hazudott.
Hagyta, hogy az egész családja kicsinosítsa magát, gyönyörű kardot
ajándékozott nekem, mintha szuper összejövetelre lettünk volna
hivatalosak.
Mindig is tudtam, hogy mi ő, győzködöm magamat. Láttam a
sapkájára száradt vérfoltokat. Ha elfelejtettem, hát nagyon ostoba
vagyok.
De a lovagok legalább a családomat elvitték a vérontás kezdete előtt.
Egyiküknek sem kellett végignéznie, bár, ha nem jutottak rövid idő alatt
nagyon messzire, a sikolyok mindenképp utolérték őket. Legalább Oak
nem úgy nő fel, ahogy én, őt nem kíséri már a kezdetektől halál.
Addig ücsörgők az asztal alatt, amíg csillapodik a szívverésem. Ki
kell jutnom innen. A mulatság el fog vadulni, és tekintve, hogy nem ül
nagykirály a trónon, gyakorlatilag senki sem fog gátat szabni a féktelen
dorbézolásnak. Valószínűleg nem ez a legjobb pillanat arra, hogy
halandóként belevessem magam a tivornyába.
Felidézem a trónterem elrendezését, milyennek tűnt odafentről,
amikor a gerendákon osontam Szellemmel. Merre is nyílnak a bejáratok
a palota főépületébe?
Ha megkeresném az egyik őrt, és elhitetném vele, hogy Madoc lánya
vagyok, talán elvinne a családomhoz. De nem akarok velük lenni. Nem
akarom látni a véráztatta Madocot Balekin mellett. Nem akarok úgy
tenni, mintha nem lenne borzalmas, ami történt. Nem akarom palástolni
az undoromat.
Akad más kiút is. Az asztalok alatt elkúszhatok egészen a lépcsőig,
aztán felmászhatok Madoc hadvezéri dolgozószobájához. Azt hiszem,
onnan egyenesen a palota minden bizonnyal elhagyatott részébe jutok,
ahonnan mellesleg a titkos átjárók is nyílnak. Onnantól kezdve pedig
nem kell aggódnom sem a lovagok, sem az őrök, sem senki más miatt. A
hirtelen adrenalinlökettől lángra gyúl a testem, legszívesebben már
mozdulnék is, de hiába érzem úgy, hogy kifundáltam a megfelelő tervet,
valójában csak félkész az elgondolásom. A palotából kijuthatok, de utána
hova megyek?
Majd később kitalálod, harsogják az ösztöneim.
Na jó, a félkész terv is megfelel.
Térden csúszok előre. Mit számít a ruhám, mit számít, hogy a kardom
hüvelye a döngölt földpadlót karistolja, mit számít, hogy sajog a kezem.
Körülöttem zene szól. Más dolgok is leszűrődnek hozzám, mintha csont
törne, nyöszörögnének, üvöltenének. Nem foglalkozom vele.
Hirtelen megemelkedik a terítő, és épp hozzászokna a szemem az éles
gyertyafényhez, amikor egy álarcos alak megragadja a kezemet. Az
asztal alatt nehezen tudnám előhúzni a kardomat, úgyhogy inkább a
ruhámba rejtett késért nyúlok. Épp lecsapnék, amikor észreveszem a
csizma nevetséges fémorrát.
Cardan. Az egyetlen, aki jog szerint megkoronázhatja Balekint. A
Smilax nemzetség másik életben maradt tagja. Nyilván egész
Tündérfölde őt keresi, ő pedig itt császkál egy könnyű, ezüstrókás
maszkban, ami csak félig fedi a fejét, és részeg zavarodottsággal pislog
rám kissé bizonytalanul állva a lábán. Kis híján hangosan felnevetek.
Mekkora szerencse, hogy én bukkantam rá!
- Halandó vagy - tájékoztat. Szabad kezében üres kupát
szorongat, oldalra dönti, mintha teljesen el is feledkezett volna róla. -
Nem biztonságos itt számodra. Főleg, ha mindenkire késsel támadsz.
- Számomra nem biztonságos? - Lépjünk túl azon, mennyire abszurd
ez a kijelentés, még akkor sem értem, miért tesz úgy, mintha valaha akár
egyetlen pillanatig is érdekelte volna a biztonságom. Leszámítva persze
azt, amikor veszélybe sodort. Emlékeztetem magam, hogy nyilván
sokkos állapotban van és gyászol, ezért viselkedik furcsán, de nehéz
olyan tündérként gondolni rá, aki szeret bárkit annyira, hogy
meggyászolja. Most mintha még saját magával sem törődne. - Gyere ide,
mielőtt meglátnak!
- Bújócskázni az asztal alatt? A földön kuporogni? A te
fajtádra jellemző az ilyesmi, számomra méltóságon aluli.
Bizonytalanul felnevet, mintha azt várná, hogy csatlakozom hozzá.
Nem teszem. Ökölbe szorítom a kezemet, és gyomron vágom, ott, ahol
fáj. Térdre esik. A kupa a porba hull, üresen csattan.
- Áu! - kiált fel, majd hagyja, hogy behúzzam az asztal alá.
- Kijutunk innen, méghozzá anélkül, hogy bárki észrevenné
bennünket - szögezem le. - Az asztal alatt maradunk, aztán a lépcsőn
felmegyünk az emeletre. És ne mondd nekem, hogy méltóságodon
aluli, hogy a földön mássz! A sárga földig ittad magad, amúgy sem
tudnál talpon maradni.
Felhorkan.
- Ha ragaszkodsz hozzá - feleli.
Túl sötét van ahhoz, hogy kivegyem a vonásait, és még ha nem így
lenne, akkor is maszk takarja az arcát.
 Az asztalok alatt haladunk, körülöttünk balladákat, bordalokat
énekelnek, sikolyok és suttogás tölti meg a levegőt, a táncosok
puha lépte esőcseppek dobogásának tűnik. Továbbra is zakatol a szívem
a vérontástól, attól, hogy Cardan ilyen közel van hozzám, hogy
büntetlenül megüthettem. Figyelem, ahogy mögöttem csúszik-
mászik. Döngölt föld, kiömlött bor és vér szaga keveredik.
Elkalandoznak a gondolataim, remegés lesz úrrá rajtam. Az ajkamba
harapok, hogy az újfajta fájdalom elvonja a figyelmemet.
Nem eshetek szét. Most nem borulhatok ki, Cardan itt van mögöttem.
És végre kezd összeállni a fejemben a terv. Amihez bizony szükség
van az utolsó hercegre.
Visszapillantok, és látom, hogy megállt. Leült a földre, a kezét nézi. A
gyűrűjét.
- Gyűlölt.
A hangja könnyednek tűnik, mintha cseverészni akarna. Mintha
elfelejtette volna, hol van.
- Balekin? - kérdezek vissza a Kietlen-kúriában történtekre gondolva.
- Az apám. - Cardan felhorkan. - Nem igazán ismertem a többieket, a
testvéreimet. Hát nem szánalmas? Dain herceg... nem akarta, hogy a
palotában éljek, úgyhogy kirakatott.
Hallgatok, ugyanis nem tudom pontosan, mit mondhatnék. Aggasztó
így látni Cardant, mintha benne is érzelmek kavarognának.
Egy pillanattal később összeszedi magát. Rám néz, a szeme csillog a
sötétben.
- Mind meghaltak. Hála Madocnak. A mi méltóságos
tábornokunknak. Nem lett volna szabad bízniuk benne. Anyád réges-
régen rájött erre, nem igaz?
Összehúzom a szemem.
- Gyerünk tovább! - parancsolok rá.
Cardan szája felfelé moccan.
- Csak utánad!
Egyik asztal alól a másik alá mászunk, és végül a lépcső közelébe
érünk. Cardan félretolja a térítőt, és felém nyújtja a kezét, mintha
udvariasan fel akarná segíteni azt, akit kihasznál. Mondhatná, hogy
a nézőközönség miatt teszi, ám mindketten tudjuk, hogy csupán gúnyt űz
belőlem. Nem érek hozzá, egyedül állok fel.
Csak az számít, hogy kijussunk innen, mielőtt a mulatozás véresebbé
válik, mielőtt az egyik lény úgy dönt, játékszer vagyok, mielőtt Cardant
kibelezi valaki, aki nem vágyik nagykirályra.
A lépcső felé indulok, de megállít.
- Ne így! Apád lovagjai felismerhetnek.
- Nem engem keresnek - emlékeztetem.
Összehúzza a szemöldökét. Bár az álarc nagyrészt elrejti a gesztust,
mégis tudom, hogy így tesz, látom a szája sarkán.
- Ha észrevesznek, talán kíváncsiak lesznek, hogy kivel vagy.
El kell ismernem, hogy igaza van.
- Ha egy kicsit is ismernének, pontosan tudnák, hogy sosem időznék a
társaságodban.
Ami nevetséges, hiszen épp mellette állok, mégis jobban érzem
magam attól, hogy ezt mondtam. Sóhajtva kibontom a fonataimat, és
összeborzolom a hajamat, így már egészen az arcomba lóg.
- Nahát, milyen... - szólal meg Cardan, majd elhallgat.
Pislog egy sort, úgy tűnik, képtelen befejezni a mondatot. Gondolom,
nem sejtette, hogy ilyen jól beválik a frizuraváltás.
- Egy pillanat! - szólalok meg, majd belevetem magam a tömegbe.
Nem szívesen kockáztatok, de sokkal biztonságosabb, ha elrejtem az
arcomat. Kiszúrok egy fekete bársony álarcos vízitündért, épp hosszú
nyársra tűzött aprócska verébszívet majszol. Mögé lopózom, elvágom a
szalagot, és gyorsan elkapom az álarcot. Megfordul, keresi, hová esett a
maszk, ám addigra már árkon-bokron túl járok. Hamarosan feladja a
kutakodást, és inkább újabb csemegét vesz magához... legalábbis
remélem, hogy így lesz. Hiszen csak egy álarcról van szó.
Amikor visszaérek, Cardan bort dönt magába, a tekintete perzsel.
Fogalmam sincs, mit lát, mit keres. Zöld folyadék vékonyka
patakja csordogál az arcán. A súlyos ezüstkancsó után nyúl, mintha
ismét önteni szeretne magának.
- Gyere már! - ragadom meg kesztyűs kezét.
Már majdnem a lépcsőnél járunk, amikor három lovag elénk lép.
 - Máshol kéjelegjetek! - dörren ránk. - Ez az út a palotába
vezet, közönséges tündér nem léphet be.
Érzem, hogy Cardan megmerevedik mellettem. Mégiscsak egy idióta,
és jobban érdekli, hogy közönségesnek nevezték, mint bárki testi épsége,
még a sajátjára is fittyet hány. Megrántom a karját.
- Ahogy parancsolják - engedek a lovagnak, és rángatnám el Cardant,
mielőtt olyasmit tesz, amit mindketten megbánunk.
Csakhogy a legifjabb herceg tapodtat sem mozdul.
- Nagyot téved a személyazonosságunkat illetően - jelenti ki.
Fogd be! Fogd be! Fogd már be!
- Az úrnőm udvara Balekin nagykirály hű szövetségese - érvel
meggyőzően az ezüstszínű rókamaszkban. Könnyed mosoly játszik az
ajkán. A kiváltságosok hanghordozásával beszél, elnyújtja a szavakat, a
testtartása hanyag, mintha körülötte minden az övé lenne. Hiába részeg,
teljesen meggyőző. - Talán hallottatok már az északnyugati Gliten
királynőről. Balekin üzenetet küldött az eltűnt hercegről. Várja a
válaszunkat.
- Gondolom, bizonyítékotok nincs minderre - jegyzi meg az egyik
lovag.
- Dehogynem. - Cardan kinyújtja ökölbe szorított kezét, majd kinyitja.
A tenyere közepén királyi gyűrű pihen. Fogalmam sincs, mikor vette le,
de elég ügyes trükk volt, nem tudtam, hogy ilyesmire is képes, főleg ittas
állapotban. - Ezt a gyűrűt kaptam szavaim bizonyítékaként.
A királyi gyűrű láttán a lovagok hátralépnek.
Cardan idegesítő, túlságosan elbűvölő mosollyal megragadja a
kezemet, és elráncigál mellettük. Bár a fogamat csikorgatom, hagyom,
hadd tegye. Bejutottunk a lépcsőre, és ezt neki köszönhetem.
- Na és a halandó? - kiált utánunk az egyik őr.
Cardan megfordul.
- Na jó, bevallom, némi igazságotok volt. Tényleg szeretném
én magam is kivenni a részemet a mulatságból - feleli, mire mind
elvigyorodnak.
Legszívesebben földhöz vágnám, de azt nem tagadhatom, hogy
ügyesen bánik a szavakkal. A tündérek nyelvét zabolázó
bonyolult szabályrendszer szerint minden, amit mondott, igaz volt, már
ha az ember csak a szavakra koncentrál. Balekin valóban Madoc
barátja, én pedig tulajdonképpen Madoc udvarához tartozom. így hát én
vagyok az „úrnője”. A lovagok nyilván hallottak már Gliten királynőről,
elég híres uralkodó. És biztos vagyok benne, hogy Balekin valóban
türelmetlenül várja, hogy hírt hozzanak az eltűnt hercegről. Sőt
kétségbeesetten. Azt pedig senki sem állíthatja, hogy gyűrű
nem Cardanra utal.
Azt pedig, hogy miféle részt kíván magáénak tudni a mulatságból,
végképp senki sem tudhatja.
Cardan eszes, de nem a tisztességes fajtából. Aggaszt, hogy ennyire
emlékeztet rám, már ami a hazugságra való hajlamát illeti. Mindegy, a
lényeg, hogy kiszabadultunk a trónteremből. Mögöttünk tovább zajlik az
új nagykirály koronázási ünnepsége, sikongatnak, lakomáznak, végtelen
körökben ropják a táncot. Egyszer visszapillantok, miközben a fokokat
másszuk, magamba szívom a látványt: karcsú idomok, szárnyak,
tintafekete szemek és éles fogak.
Megborzongok.
Együtt másszuk meg a lépcsőt. Hagyom, hogy továbbra is birtokló
mozdulattal szorongassa a karomat, hogy vezessen. A saját kulcsaival
nyitja az ajtókat. Tegyen csak, amit akar! Amikor a palota emeletén, egy
üres folyosón járunk, megfordulok, és egyenesen a nyakához szegezem a
késemet.
- Jude? - szólal meg a falnak nyomódva.
Óvatosan ejti ki a nevemet, mintha nagyon ügyelne, hogy tisztán és
érthetően beszéljen. Azt hiszem, még sosem szólított a nevemen.
- Csodálkozol? - érdeklődöm, és széles vigyor terül el az
arcomon. Tündérfölde legfontosabb embere, az esküdt ellenségem végre
a karmaim között. Nem hittem, hogy ilyen jó érzés lesz. - Nem kellene.
 A kés hegyét Cardan bőréhez nyomom, érzem, ahogy belemélyed. A
fekete szempár újfajta hévvel tanulmányoz.
- Miért? - kérdezi.
Csak ennyit.
Ritkán éreztem eddig ilyen szédítő diadalt. Vigyáznom kell, nehogy a
fejembe szálljon, ugyanis erősebb, mint a bor.
- Mert csapnivaló a szerencséd, az enyém meg nagyszerű. Tedd, amit
mondok, és akkor nem merülök el most rögtön a kínzásod okozta
élvezetben!
- Ontanál még egy kis királyi vért ma este? - Vicsorog, és úgy
mozdul, mint aki le akarja rázni magáról a kést. Vele mozdulok, szorosan
a nyakához nyomom. Ismét megszólal. - Úgy érzed, kimaradtál a
mészárlásból?
- Részeg vagy - állapítom meg a nyilvánvalót.
- De még mennyire! - Fejét a kőfalnak támasztja, és lehunyja
a szemét. A közeli fáklya fénye bronzosra festi fekete haját. - De
ha tényleg azt hiszed, hagyom, hogy a tábornok elé cipelj, mint valami
alantas...
Erősebben a nyakához nyomom a kést. Mély levegőt vesz, és inkább
magában tartja a mondat végét.
- Hát persze - nevet fel egy pillanattal később önmagát gúnyolva.
- Nem voltam magamnál, miközben a családomat legyilkolták, ennél
mélyebbre nemigen süllyedhet valaki.
- Hallgass már! - rivallok rá, félresöpörve az együttérzés fellobbanó
szikráját, ő sem szánt engem sosem. - Gyerünk!
- Vagy mi lesz? - felesel, még a szemét sem nyitja ki. - Kétlem,
hogy leszúrnál.
- Mikor láttad utoljára a kebelbarátodat, Valeriant? - suttogom.
- Ma biztosan nem, hiába hatalmas sértés, hogy távol maradt.
Elgondolkoztál ezen?
Kinyitja a szemét. Úgy néz, mintha pofon vágtam volna.
- Igen, el. Hol van?
- Madoc istállója mellett rohad. Megöltem, aztán
eltemettem. Úgyhogy jobb lesz, ha komolyan veszed, amikor
megfenyegetlek. Bármennyire is hihetetlen, most te vagy a legfontosabb
egész Tündérföldén. Akinek a markában vagy, azé a hatalom. És feltett
szándékom ezt a hatalmat magamhoz ragadni.
- Azt hiszem, tulajdonképpen igazad van. - Hosszasan tanulmányozza
az arcomat, ám az övére semmiféle érzelem nem ül ki. - Tényleg sokkal
többre vagy képes, mint hittem.
Igyekszem palástolni, mennyire felzaklat a nyugalma. Úgy érzem,
hogy nem elég a kezemben szorongatott kés, pedig ezzel elvileg nálam a
gyeplő. Legszívesebben csak azért fájdalmat okoznék neki, hogy
meggyőzzem magamat, igenis meg lehet ijeszteni Cardant. Most
vesztette el az egész családját, nem kellene ilyesmit gondolnom.
De úgy vélem, bármiféle együttérzést, gyengeséget könyörtelenül
kihasználna.
- Induljunk! - förmedek rá durván. - Menj az első ajtóhoz, nyisd ki!
Odabent bemászunk a szekrénybe. Átjáró nyílik onnan.
- Jól van, rendben! - vágja rá ingerülten, és megpróbálja odébb lökni a
pengét.
Biztos kézzel tartom, így megvágja magát. Szitkozódik, és a szájába
veszi vérző ujját.
 - Ez meg mire volt jó?
- Élveztem - felelem, majd lassan, határozottan leengedem a
kést. Mosolyra húzódik az ajkam, ezt leszámítva viszont kifejezéstelen
arccal nézek rá, éppolyan kegyetlenül és ridegen, mint ahogy a
rémálmaimban megjelenő személy. Csak most döbbenek rá, kit másolok,
kinek az arca rémített meg annyira, hogy magamra akarom
varázsolni. Az övé.
Rosszul vagyok, olyan hevesen zakatol a szívem.
- Legalább azt elmondod, hová tartunk? - érdeklődik,
miközben szabad kezemmel előrelököm.
- Nem. Indulás! - A morgást viszont nem másolom, az a
sajátom. Döbbenet, de engedelmeskedik, bizonytalan léptekkel
végigsétál a folyosón, majd belép a megnevezett dolgozószobába.
Egyetlen kifürkészhetetlen pillantást vet rám csupán, mielőtt bemászik a
rejtett alagútba. Talán részegebb, mint hittem.
Nem számít. Hamarosan úgyis kijózanodik.

Az Árnyudvar központjába érve első dolgom a saját koszos ruhámból

hasított rongyokkal az egyik székhez kötözni Cardan herceget. Ezután
leveszem mindkettőnk álarcát. Nem ellenkezik, az arcán különös
kifejezés ül. Kettesben vagyunk, fogalmam sincs, mikor bukkan fel
valaki... már ha jön egyáltalán bárki.
Nem számít. Nélkülük is megoldom.
Eddig is eljutottam, nem igaz? Amikor Cardan rám talált,
rádöbbentem, hogy egyedül úgy lehet beleszólásom a világom sorsába,
ha a karmaim közé kaparintom őt.
Felidézem azt a rengeteg esküt, amit Dainnak tettem, azt is, amit
sosem mondtam ki hangosan: Ahelyett, hogy én rettegek, féljenek inkább
ők tőlem. Ha Dainon keresztül nem jutok hatalmi pozícióba, hát
megszerzem magamnak én.
Nem időztem sokat az Árnyudvarban, így nem ismerem a titkait.
Bejárom a helyiségeket, nehéz faajtókat, szekrényeket nyitogatok, listába
szedem, mi áll rendelkezésemre. A kamrában épp annyi méreg lapul,
mint sajt és kolbász, az edzőterem padlóját fűrészpor fedi, a falakat
fegyverek díszítik, a közepén új fabábu áll, az arcán aggasztó mosoly ül.
A hátsó szobában négy szalmazsák hever a földön, körülöttük pár bögre
és elszórt ruhadarab. Semmihez sem nyúlok, egészen addig, amíg be nem
lépek a térképszobába. A közepén íróasztal áll, Dain asztala, tele
tekercsekkel, tollakkal és viasszal.
Egy pillanatra letaglóz a történtek súlya. Dain herceg meghalt, soha
többé nem tér vissza. Az apja és a testvérei ugyanerre a sorsra jutottak.
Visszatérek a legnagyobb helyiségbe, és székestől Dain irodájába
vonszolom Cardant, majd a nyitott ajtó mellé állítom, hogy
szemmel tarthassam. Leveszem az edzőterem faláról az egyik
számszeríjat, és magamhoz veszek néhány íjat is. A fegyvert harcra
készen magam mellé teszem, leülök Dain székébe, és a tenyerembe
temetem az arcomat.
- Elmondanád, pontosan hol vagyunk, most, hogy már mozdulni sem
tudok? - kíváncsiskodik Cardan.
Legszívesebben újra és újra felpofoznám, hogy letöröljem a képéről
az önelégült vigyort, de ha megtenném, rájönne, mennyire megrémít.
- Itt gyűltek össze Dain herceg kémjei - tájékoztatom, és
közben igyekszem levedleni a félelmemet.
Koncentrálnom kell. Cardan egy senki, csupán eszköz a játszmában.
Különös, döbbent pillantást vet rám.
- És ezt honnan tudod? Mégis miért hoztál ide?
- Próbálom kitalálni, merre tovább - vallom be kelletlenül.
- És ha visszajön valamelyik kém? - Úgy tűnik, ez megrémíti annyira,
hogy kissé magához térjen a bódulatból. - Rájönnek, hogy
a búvóhelyükön vagy, és akkor...
Gúnyos vigyorom láttán elhallgat, és döbbent csendbe burkolózik.
Felismerem a pillanatot, amikor rádöbben az igazságra, hogy egy vagyok
közülük. Hogy idetartozom.
Többé nem szólal meg.
Végre! Végre sikerült kibillentenem az egyensúlyából!
Olyasmit teszek, amit korábban nem mertem volna. Átnézem Dain
herceg asztalát. Rengeteg levél hever rajta. Listák. Egyik sem Dainnak
szól, nem is ő írta őket, úgyhogy nyilván lopottak. Az ő kézírásával
azonban sok más papírt találok, haditerveket, talányokat,
törvényjavaslatokat. Meghívókat. Személyes és ártalmatlan leveleket, jó
néhányat Madoctól. Nem tudom, mit keresek pontosan. A lehető
leggyorsabban végigfutok mindent, hátha találok valamit, bármit, amiből
kiderül, miért árulták el.
Úgy nőttem fel, hogy egyetlenegyszer sem kérdőjeleztem meg sem a
nagykirály, sem Dain herceg uralmát. Hittem, hogy Madoc teljesen hű
hozzájuk, és én is az voltam. Tisztában voltam vele, hogy
Madoc vérszomjas. Azt is sejtettem, hogy több hódításra, háborúra,
csatára vágyik. De azt gondoltam, a háború szeretete csupán a pozíciója
része, ahogyan a nagykirály dolga az, hogy kordában tartsa őt. Madoc
becsületről szónokolt, kötelességről, szolgálatról. Ezek alapján
nevelt bennünket Tarynnel, így hát logikusnak tűnt, hogy hajlandó
eltűrni némi kellemetlenséget.
Fogalmam sem volt, hogy Madoc kedveli Balekint.
Eszembe jut a halott küldönc és a levélen álló szavak: ÖLD MEG A
HÍRVIVŐT! Elterelő hadművelet volt, hogy Dain kémjei a saját farkukat
kergessék, miközben Balekin és Madoc megtervezte a puccsot, hogy ott
csaphassanak le, ahol senki sem várta: az egész birodalom orra előtt.
- Tudtad? - vonom kérdőre Cardant. - Tudtad, mire készül Balekin?
Azért nem voltál a családoddal?
Ugatásszerű nevetést hallat.
- Ha tudtam volna, miért nem rohantam egyenesen Balekin szerető
karjaiba?
- Azért csak válaszolj! - erősködöm.
- Nem tudtam - feleli. - Te tudtad? Madoc mégiscsak az apád.
Előhúzok egy hosszú viasztömböt Dain asztalából, az egyik vége
fekete.
- Mit számít, mit felelek? Hazudhatok is.
- Azért csak válaszolj! - visszhangozza a szavaimat, majd ásít
egy nagyot.
Tényleg viszket a tenyerem.
- Én sem tudtam - vallom be, de nem nézek rá közben. Inkább a
papírokat fixírozom, a puha viaszlenyomatokat, a fordított pecséteket. -
Pedig rá kellett volna jönnöm.
Cardanra pillantok. Odamegyek hozzá, leguggolok mellé, majd a
gyűrűjéért nyúlok. Próbálja elhúzni a kezét, de ügyesen megkötöztem,
nem tudja. Egy mozdulattal lerántom az ékszert.
Gyűlölöm az érzést, ami úrrá lesz rajtam a közelében, az irracionális
pánikot, amikor a bőréhez érek.
- Csak kölcsönveszem a hülye gyűrűdet - nyugtatom meg.
A pecsétgyűrű mintája tökéletesen megegyezik a levélen talált
lenyomattal. Az összes herceg és hercegnő gyűrűje ugyanolyan lehet. Ez
azt jelenti, hogy bármelyikük is pecsételte le a levelet, ugyanolyan a
mintázat. Előhúzok egy üres papírt, és írni kezdek.
- Nem akad véletlenül valami itóka errefelé? - érdeklődik Cardan.
- Kétlem, hogy a következő lépésed kellemes lesz számomra, és
szeretnék részeg maradni, úgy könnyebb lesz elviselni.
- Szerinted érdekel, hogyan könnyebb neked bármit is elviselni? -
vakkantom.
Léptek zaja üti meg a fülemet, mire felpattanok. A nagyszobában
üveg csörömpöl. Cardan gyűrűjét a ruhámba rejtem, érzem a bőrömön,
szinte perzsel, és magam mögött hagyom a térképszobát. Csótány
lelökött néhány üveget a könyvespolcról, és megrepesztette az egyik
szekrényt. Üvegcserép és kiömlött löttyök borítják a padlót. Mandragóra.
Kígyógyökér. Kerti szarkaláb. Szellem épp megragadja Csótány karját,
visszatartja, nehogy még több kárt okozzon, pedig vér folyik a lábán,
mereven mozog. Szellem harcra kényszerült.
- Sziasztok! - üdvözlöm őket.
Mindketten döbbenten pislognak rám. Amikor pedig elmesélem, hogy
Cardan herceg a térképszoba ajtajában ül egy székhez kötözve, az állukat
keresgélik.
- Nem inkább apáddal kellene ünnepelned? - sziszegi
Szellem. Hátralépek. Korábban mindig tökéletes, természetellenes
nyugalom jellemezte. Most egyikük sem tűnik nyugodtnak. - Bomba
még odakint van, és ő meg Csótány majdnem az életüket adta, hogy
kiszabadítsanak Balekin börtönéből, erre te kárörvendő arckifejezéssel
ücsörögsz itt!
- Ugyan már! - ellenkezem. - Gondold végig! Ha tudtam volna, mi fog
történni, ha Madoc oldalán állnék, akkor csakis egy rakás
lovag kíséretében jöttem volna vissza. Amint beléptél, lelőttek volna.
Miért jönnék ide egyedül, miért rángatnék magammal olyan foglyot,
akiért az apám bármit megadna?
- Nyugodjatok már meg! Mindannyiunkat megviseltek a történtek -
szól közbe Csótány a pusztítását szemlélve. A fejét rázza, majd Cardan
felé pillant. Odamegy hozzá, alaposan szemügyre veszi a herceg arcát.
Fekete ajka megmoccan, kivillannak a fogai, ahogy gondolkodás közben
grimaszol. Amikor visszafordul hozzám, egyértelműen látszik rajta, hogy
sikerült lenyűgöznöm. - Bár, úgy tűnik, egyvalaki megőrizte a
hidegvérét.
- Üdv! - szólal meg Cardan enyhén felvont szemöldökkel, és úgy néz
Csótányra, mintha épp teázni készülnének.
Cardan ruhái félrecsúsztak, nem csoda, hiszen asztal alatt mászott,
elfogták és megkötözték. Hírhedt farka kibukkan a fehér ing alól.
Vékony, szinte szőrtelen, a végén fekete szőrpamacs díszeleg. Egyik
remegő ívet írja le a másik után, ide-oda kígyózik, meghazudtolva hűvös
arckifejezését, hiszen egyértelműen jelzi, hogy a gazdája bizonytalan és
fél.
Már értem, miért rejti el mindig.
- Legjobb lesz, ha megöljük - jelenti ki Szellem. A folyosón csoszog,
világosbarna haja a homlokához tapad. - ő az egyetlen,
aki megkoronázhatja Balekint. Cardan nélkül a trón örökre elveszik,
és megbosszuljuk Daint.
Cardan élesen beszívja a levegőt, majd lassan kifújja.
- Inkább életben maradnék.
- Már nem állunk Dain szolgálatában - emlékezteti Csótány Szellemet,
hosszú, zöld késre emlékeztető orrán kitágulnak a lyukak. - Dain
meghalt, már nem érdekli sem trón, sem korona. Eladjuk a herceget
Balekinnek, az utolsó érmét is kisajtoljuk belőle, aztán kereket oldunk.
Csatlakozunk a szabad tündérekhez az alsóbb udvarokban. Jól elleszünk,
a sok aranyból könnyen megélünk. Te is velünk jöhetsz, Jude. Már ha
akarsz.
Csábító ajánlat. Égessünk fel mindent magunk mögött. Meneküljünk
el. Kezdjük újra egy olyan helyen, ahol Csótányon és Szellemen kívül
senki sem ismer.
- Nekem nem kell Balekin pénze! - köp Szellem a földre. - Ezt
leszámítva pedig a hercegfiú hasztalan. Túl fiatal, túl gyenge. Ha
nem Dainért, hát öljük meg egész Tündérfölde kedvéért!
- Túl fiatal, túl gyenge, túl gonosz - egészítem ki a felsorolást.
- Várjatok! - tiltakozik Cardan. Néha elképzeltem, hogyan retteghet,
ám a valóság még az ábrándjaimon is túltesz. Élvezem, ahogy a levegőt
kapkodja, ahogy a gondosan megkötött csomókat rángatja. - Várjatok!
Elmondhatom, amit tudok, mindent, Balekinről vagy amiről csak
szeretnétek. Ha aranyat, vagyont akartok, azt is megszerezhetem.
Ismerem Balekin kincstárának a bejáratát. Nálam van a palota tíz
zárjának tíz kulcsa. Hasznotokra válhatnék.
Eddig csupán az álmaimban viselkedett Cardan így. Könyörgés.
Nyomorúság. Tehetetlenség.
- Mennyit tudtál a bátyád tervéről? - löki el magát a faltól Szellem.
Cardanhoz biceg.
A legifjabb herceg a fejét rázza.
- Csak hogy Balekin gyűlölte Daint. Én is gyűlöltem. Hitvány alak
volt. Nem tudom, hogy sikerült erről meggyőznie Madocot.
- Hogy érted, hogy hitvány alak volt? - ripakodok rá, pedig azóta sem
gyógyult be a sebem.
Dain halála elmosta az iránta érzett haragomat.
Cardan megfejthetetlen pillantást vet rám.
- Dain megmérgezte a saját gyerekét, még az anyaméhben.
Addig fondorlatoskodott apánk körül, amíg az öreg senki másban nem
bízott. Kérdezd csak meg őket! Dain kémjei nyilván tudják, hogyan
hitette el Eldreddel, hogy Elowyn az életére tör, hogy Balekin idióta.
Dain intézte el, hogy kidobjanak a palotából, kénytelen voltam a
bátyámmal élni, máskülönben otthontalanná válók. Még arról is
meggyőzte Eldredet, hogy mondjon le a trónról, addig mérgezte a borát,
amíg fáradttá, beteggé nem vált... Az átok erre nem vonatkozik.
 - Ez nem lehet igaz - tiltakozom.
Liriopéra gondolok, a levélre, arra, hogy Balekin tudni akarta, honnan
származik a méreg. Csakhogy Eldredet nem mérgezhették piruló
galócával.
- Kérdezd csak meg a barátaidat! - biccent Cardan Csótány és Szellem
felé. - Kettejük közül valamelyik adta be a mérget, ami megölte a
gyereket és az anyját.
A fejemet rázom, ám Szellem nem néz a szemembe.
- Mi oka lett volna Dainnak ilyesmit tenni? - kérdezem.
- Mert a gyerek anyja Eldred ágyasa volt, és félt, ha Eldred rájön,
másvalakit választ utódjául. - Úgy tűnik, Cardan élvezi,
hogy megdöbbentett. Ráadásul Csótány és Szellem arckifejezése
alapján nem csak engem. - Még a Tündérkirálynak sem tetszik, ha a fia
az asszonya ágyába bújik.
Miért is lep meg, hogy Tündérfölde királyi udvara romlott és
undorító? Eddig is tisztában voltam vele, ahogyan azt is tudtam, hogy
Madoc borzalmas dolgokat művel azokkal, akiket szeret. Hogy
Dain sosem volt kedves. Rávett, hogy szúrjam magam tenyéren. Azért
fogadott a szárnyai alá, mert hasznos voltam a számára, semmi több nem
állt a háttérben.
Tündérfölde gyönyörű, de olyan, mint egy aranyszarvas teteme, a bőr
alatt férgek rágják a húsát, bármelyik pillanatban szétrobbanhat.
Rosszul vagyok a vér szagától. Beteríti a ruhámat, az ujjaimat, az
orromat. Hogyan süllyedhetnék a tündéreknél is mélyebbre?
Adjuk el a herceget Balekinnek! Újra és újra végiggondolom a
lehetőséget. Balekin az adósommá válna. Az udvar tagja lennék, ahogy
egykor akartam. Az új nagykirály bármit megadna, amit csak kérek,
bármit, amit Dain ajánlott, sőt még annál is többet, földet, lovagi címet,
szerelemjelet a homlokomra, hogy aki csak rám néz, magánkívül legyen
a vágytól, kardot, ami minden suhintással igézne.
Csakhogy egyik sem tűnik igazán értékesnek jelenleg. Egyik sem
jelent valódi hatalmat. Valódi hatalmat senki sem adhat. Nem
lehet elvenni.
Belegondolok, milyen lenne Balekin nagykirálynak, mi lenne, ha a
Csiröge-kör bekebelezne minden más hatalmi csoportosulást. Eszembe
jutnak az éhező szolgálók, hogy gyakorlásképp meg akarta
öletni egyiküket Cardannal, hogy megverette az öccsét, miközben a
család szeretetéről szónokolt.
Nem, képtelen lennék Balekint szolgálni.
- Cardan herceg az én foglyom - emlékeztetem őket fel-alá járkálva.
Nem sok mindenhez értek, de rövidke szolgálati időm alatt jó kém
voltam. Nem állok készen arra, hogy ezt feladjam. - Én döntöm el, mi
lesz a sorsa.
Csótány és Szellem egymásra néznek.
- Kivéve, ha megküzdünk ezért a jogért - folytatom, ugyanis
jobb észben tartanom, hogy ezek ketten nem a barátaim. - Viszont én
állok kapcsolatban Madockal. Én jutok el legkönnyebben Balekinhez. Én
tudnék legkönnyebben alkut kötni.
- Jude! - figyelmeztet Cardan a székéből, ám túl vagyok már azon,
hogy óva intsenek, főleg ő ne tegye.
Egy pillanatig feszültség uralkodik, majd Csótány elvigyorodik.
- Nem, te lány, nem küzdünk semmiért! Örülök, ha van terved. Nem
vagyok nagy stratéga, csak azt tudom megtervezni, hogyan szedjek ki
egy drágakövet a foglalatából. Te fogtad el a hercegfiút. Ez a te
játszmád, már ha úgy gondolod, hogy megbirkózol vele.
Szellem a homlokát ráncolja, de nem vitatkozik.
Hogy mi a következő lépés? Össze kell illesztenem a kirakós
darabkáit. Nem értem, miért támogatja Madoc Balekint. Balekin
kegyetlen és szeszélyes, uralkodóknál ez nem a legjobb ajánlólevél. Még
ha Madoc úgy hiszi is, hogy Balekin uralma alatt szabadon háborúzhat,
úgy sejtem, másképpen is elérhette volna a célját.
Eszembe jut Nicasia anyjának levele, amit Balekin asztalán találtam.
Ismerem a kérdéses piruló galócát. Ugyan miért akarna ennyi idő után
Balekin bizonyítékot arra, hogy Dain áll Liriope meggyilkolása mögött?
És ha a kezében volt a bizonyíték, akkor miért nem vitte Eldredhez?
Talán megmutatta neki, de az apja nem hitte el. Vagy nem érdekelte.
Vagy... vagy valaki másnak akarta bemutatni a bizonyítékot.
- Mikor mérgezték meg Liriopét? - kérdezem.
 - Hét éve, a viharok hónapjában - feleli Szellem, a szája meg-
megrándul. - Dain azt mondta, hogy jóslatot kapott a gyerekkel
kapcsolatban. Ez most fontos, vagy csak kíváncsi vagy?
- Miféle jóslatot? - folytatom a vallatást.
A fejét rázza, mintha nem akarná előhívni az emléket, de azért
válaszol.
- Ha a fiú megszületik, Dain herceg sosem lesz király.
Szokásos tündérprófécia, meglebegteti, mit veszíthetsz, de nem ígér
semmit. A fiú halott, Dain herceg mégsem lett király.
Adja az ég, hogy sose legyek ilyen ostoba, az hiányozna csak, hogy
jóslatokra alapozzam a terveimet!
- Tehát igaz - szólal meg halkan Csótány. - Te ölted meg.
Szellem homlokán elmélyülnek a barázdák. Eddig nem sejtettem,
hogy fogalmuk sincs egymás küldetéseiről. Úgy látom, mindketten
kellemetlenül érzik magukat. Vajon Csótány megtette volna? Mit jelent
az, hogy Szellem kapható volt rá? Hiába nézem, nem értem, amit látok.
- Hazamegyek - jelentem ki. - Úgy teszek, mintha elvesztem volna a
koronázási mulatságban. Kiderítem, mit ér meg nekik Cardan. Holnap
visszajövök, és megbeszéljük a részleteket. Ha Bomba visszajön, őt is
bevesszük. Egy napot kérek, hogy kiderítsem, mit tehetek. Esküdjetek,
hogy addig nem hoztok semmiféle döntést!
- Ha Bombának több esze van, mint nekünk, akkor biztosan olajra
lépett már. - Csótány az egyik szekrényre mutat. Szellem egyetlen szó
nélkül odalép, elővesz egy üveget, és a viharvert faasztalra teszi. - Mi a
biztosíték, hogy nem árulsz el minket? Még ha most úgy érzed is, hogy a
mi oldalunkon állsz, lehet, hogy amint visszaérsz Madoc erődjébe,
meggondolod magad.
Töprengőn nézek Csótányra és Szellemre.
- Itt hagyom veletek Cardant, ez azt jelenti, hogy bízom bennetek.
Megígérem, hogy nem árullak el, ti pedig megígéritek, hogy a herceg itt
lesz, amikor visszatérek.
Cardan megkönnyebbül, hogy kap egy nap haladékot, bármi legyen is
a következő lépés. Vagy talán az üveg látványa nyugtatja meg.
- Királyt ültethetsz a trónra - jegyzi meg Szellem. - Elég csábító
gondolat. Így még nagyobb hálával tartozna Balekin apádnak.
- Nem az apám! - csattanok fel. - És ha úgy döntök, hogy
Madoc oldalára állok, akkor nektek nem mindegy? így is, úgy is
megkapjátok a fizetséget.
- Végül is - zsörtölődik Szellem. - De ha Madockal vagy bárki mással
jössz vissza, megöljük Cardant. És téged is. Világos?
Bólintok. Ha nem lenne Dain herceg védővarázslata, akár meg is
igézhetnének. Persze, nem lehetek benne biztos, hogy a
védővarázs megszűnt-e Dain halálával, és nem szívesen tennék vele
próbát.
- Ha több mint egy napig vagy távol, akkor is megöljük, és mentjük,
ami menthető - folytatja Szellem. - A foglyok, akár a damaszkuszi
szilvák. Minél tovább tartogatod, annál kevésbé értékesek.
Idővel megromlanak. Egy napot és egy éjszakát kapsz. Ne késs!
Cardan összerándul, és próbálja elkapni a tekintetemet, de ügyet sem
vetek rá.
- Legyen - egyezem bele, de nem ejtettek a fejem lágyára. Egyikünk
sem bízik egyikünkben sem. - Ha megesküsztök, hogy Cardan sértetlenül
itt lesz, amikor holnap egyedül visszatérek.
Őket sem ejtették a fejük lágyára, így hát megesküsznek.
 Nem tudom, mire számítok, mi fogad majd otthon. Hosszasan sétálok
az erdőben, a szokásosnál is tovább tart a hazaút, mert nagy ívben
kikerülöm a koronázásra érkezett tündérek táborát. Koszos a ruhám, az
alja cafatokban lóg, a lábam sajog és fázik. Amikor hazaérek, Madoc
birtoka épp úgy fest, mint máskor, ismerem, akár a tenyeremet.
A szekrényemben lógó rengeteg ruhára gondolok, mind arra vár, hogy
felvegyem, a cipellők táncra hívnak. Azt hittem, másképp alakul a
jövőm, most mintha szakadék tátongana előttem.
A folyosón több lovagot látok ki-be járni Madoc dolgozószobájába,
mint amennyihez eddig hozzászoktam. Szolgálók szaladgálnak fel-alá,
korsókat, tintatartókat, térképeket cipelnek. Nem sokan pillantanak rám.
Valaki felkiált a folyosó másik végéből. Vivienné. Orianával a
szalonban vannak. Vivi felém rohan, átkarol.
- Meg akartam ölni! - tájékoztat. - Megöltem volna, ha bajod esik az
ostoba terve miatt.
Rádöbbenek, hogy mozdulatlanul állok. Felemelem az egyik kezemet,
hogy megsimogassam a haját, de az ujjaim a vállára csúsznak.
- Kutya bajom - nyugtatom meg. - Csak magával sodort a tömeg. Jól
vagyok. Minden rendben.
 Természetesen az égvilágon semmi sincsen rendben. Azonban senki
sem száll vitába velem.
- Hol vannak a többiek?
- Oak az ágyában - feleli Oriana. - Taryn Madoc dolgozószobájánál.
Egy perc, és jön.
Vivi arca megrándul, nem tudom, mire véljem.
Felmegyek a szobámba, lemosom a festéket az arcomról, a sarat a
lábamról. Vivi követ, leül az egyik székre. Macskaszeme élénk
aranyszínben pompázik az erkélyről beszűrődő napfényben. Egy szót
sem szól, miközben megfésülködöm, igyekszem kibogozni a hajamat.
Sötétbe öltözöm, magas nyakú, mélykék tunikát húzok, az ujja a karomra
simul, a csizmám fényes és fekete. Tiszta kesztyűvel takarom a kezemet.
Az Éjhozót vastagabb övre csatolom, és lopva a zsebembe csúsztatom a
királyi pecsétgyűrűt.
Különös érzés ismét a szobámban lenni, a plüssállataim, a könyveim
és a méreggyűjteményem között. Cardan könyve, az Aliz
Csodaországban az éjjeliszekrényemen hever. Újabb pánikhullám söpör
végig rajtam. Ki kell találnom, hogyan fordítsam előnyömre, hogy
elfogtam Tündérfölde hercegét. Itt nőttem fel, ebben a házban, és most
valahogy nevetségesnek tűnik, hogy ilyen botor voltam. Mégis
mit képzeltem, ki vagyok én?
- Mi történt a nyakaddal? - vonja össze Vivi a szemöldökét. - És mi
van a bal kezeddel?
El is felejtettem, milyen nagy gonddal rejtegetem a sérüléseimet.
- Nem fontos, ennél sokkal súlyosabb dolgok történtek.
Miért csinálta?
- Mármint miért segített Madoc Balekinnek? - kérdez vissza halkan. -
Nem tudom. Politikai okokból. Nem érdekli a gyilkosság. Mit számít
neki, hogy Rhyia hercegnő miatta halt meg! Nem érdekli, Jude. Sosem
érdekelte az ilyesmi. Ettől igazi szörnyeteg.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy Balekint akarná Elfhon
uralkodójának - értetlenkedem tovább.
A nagykirály dönti el, miképp érintkezik Tündérfölde a halandók
világával, mennyi vér folyik és kié... és ez a hatalom
évszázadokra Balekin kezébe kerülne. Egész Tündérfölde a Kietlen-
kúriára hasonlítana.
Ekkor hallom meg Taryn hangját odalentről.
- Locke időtlen idők óta Madockal van! Fogalma sincs, hol
van Cardan.
Vivi az arcomat fürkészve megdermed.
- Jude... - leheli a nevemet.
- Valószínűleg csak rá akar ijeszteni - magyarázza Oriana az
ikertestvéremnek. - Tudod, hogy nem szívesen intézné a menyegzőt ilyen
körülmények között.
Még mielőtt Vivi ismét megszólalhatna, mielőtt az utamat állhatná, a
lépcső tetejére rohanok.
Eszembe jut, amit Locke a torna után mondott, miután legyőztem és
feldühítettem Cardant. Egy megkezdett történet vagy. Látni akarom, mit
teszel majd. Részese akarok lenni a történetednek. Amikor azt mondta,
látni akarja, mit teszek majd, úgy értette, kíváncsi, mi lesz, ha összetöri a
szívemet?
És ha épp nincs egyetlen érdekes történet sem, hát kanyarítok egyet
én!
Cardan szavai visszhangoznak a fejemben, a válasza, amikor
ráförmedtem, hogy biztosan nem tart elég jónak Locke-hoz. Épp
ellenkezőleg, felelte gúnyos vigyorral. Tökéletesen illetek egymáshoz.
Aztán mit is mondott a koronázáson? Ideje partnert cserélni. Ó, ne
haragudj, elloptam a szöveged?
Tudta. Nyilván rettentően viccesnek találta. Bizonyára mind
kinevettek.
- Így már tudom, ki a szeretőd - kiáltom le az ikernővéremnek.
Taryn felpillant, és elsápad. Lassan, óvatosan lépdelek lefelé a
lépcsőfokokon.
Vajon együtt nevetett Locke-kal és a barátaival?
A különös pillantások, a feszült hang, amikor Locke-ról beszéltem, az
aggodalma, hogy mit csináltunk az istállóban, hogy mit csináltunk nála...
hirtelen minden borzasztó értelmet nyer. Magamban érzem az árulás éles
pengéjét.
 Előhúzom az Ejhozót.
- Kihívlak! - intézem szavaimat Tarynhez. - Párbajra. A
becsületemért, amit fájdalmasan elárultál.
Taryn szeme tágra nyílik.
- El akartam mondani - bizonygatja. - Annyiszor próbáltam,
de egyszerűen képtelen voltam rá. Locke azt mondta, ha kibírom, azzal
bizonyítom a szerelmemet.
Eszembe jut, amit a mulatságon mondott nekem. Szeretsz eléggé
ahhoz, hogy elengedj? Hát nem ez a szerelem valódi próbája?
Úgy tűnik, Taryn jól szerepelt a próbán, én pedig megbuktam.
- Szóval megkérte a kezedet - szólalok meg ismét. - Miközben
a királyi családot lemészárolták. Milyen romantikus!
Oriana felsikkant, talán attól fél, hogy Madoc meghallja, amit
mondok, hogy tiltakozik majd a szóhasználatom ellen. Taryn is
kissé sápadtnak tűnik. Gondolom, egyikük sem látta a saját szemével,
így hát bármit mondhattak nekik. Nem kell hazudni ahhoz, hogy
megtévesszünk valakit.
Erősebben szorítom az Éjhozó markolatát.
- Mivel ríkatott meg Cardan, miután visszajöttünk a
halandók világából?
Emlékszem, hogy belesüppedt a kezem a bársonyzekébe, amikor a
fának nyomtam. Később Taryn tagadta, hogy az egésznek bármi
köze lenne hozzám. És azt sem árulta el, miről volt szó.
Egy pillanatig nem válaszol. Látom az arcán, hogy nem akarja
elmondani az igazat.
- Erről volt szó, nem igaz? Tudta. Mind tudták.
Nicasiára gondolok, amikor Locke asztalánál ücsörgött, és mintha egy
pillanatra a bizalmába fogadott volna. Mindent tönkretesz. Ez élteti. Hogy
mindent tönkretegyen.
Azt hittem, Cardanra céloz.
- Azt mondta, miattam rúgott földet az ételedre - feleli Taryn halkan. -
Locke elhitette velük, hogy te csábítottad el Nicasiától. Úgyhogy téged
büntettek. Cardan azt mondta, helyettem szenvedsz, és ha tudnád, miért,
biztosan nem tennéd, de képtelen voltam elmondani neked az igazat.
 Egy hosszú pillanatig nem mozdulok, emésztem a szavait. Aztán
magunk közé hajítom a kardot. Hangosan csattan a földön.
- Vedd fel! - rivallok Tarynre.
Az ikertestvérem a fejét rázza.
- Nem akarok harcolni veled.
- Biztos vagy benne? - Elé állok, majdnem összeér az orrunk hegye,
idegesítően közel vagyok hozzá. Érzem, hogy legszívesebben
megragadná a vállamat, és ellökne magától. Nyilván marta a keserűség,
hogy megcsókoltam Locke-ot, hogy az ágyában aludtam. - Szerintem
pedig akarsz. Nagyon is szeretnél megütni. Az pedig biztos, hogy én meg
akarlak ütni téged.
Kard lóg a kandalló fölött, Madoc fordított holdas ezüst zászlaja alatt.
Felugróm a mellette álló székre, átszökkenek a kandallópárkányra, és
lekapom a tartójáról. Megteszi.
Leugrok, és visszasétálok Tarynhez. A szívéhez illesztem a penge
hegyét.
- Nem vagyok formában - tiltakozik.
- Én viszont igen. - Megteszem az utolsó néhány lépést. - De a tiéd a
jobb kard, és támadhatsz te először. Így már igazságos, sőt.
Taryn egy ideig méreget, majd felkapja az Éjhozót. Hátrál néhány
lépést, és felemeli a kardot.
A szoba másik felében Oriana sikkantva talpra szökken. Nem jön oda
hozzánk. Nem áll közénk.
Annyi minden tönkrement, és fogalmam sincs, hogyan oldjam meg a
gondokat. Harcolni viszont tudok.
- Ne legyetek már idióták! - kiáltja Vivi az emeletről.
Nem igazán tudok odafigyelni rá. Minden idegszálammal Tarynre
koncentrálok, aki épp felém tart. Mindkettőnket Madoc tanított
ki, méghozzá alaposan.
Meglendíti a kardot. Hárítom az ütést, kard kardon csattan.
Fémcsörgés visszhangzik a helyiségben, mintha csengőt ráztunk volna.
- Jó móka volt megtéveszteni? Élvezted, hogy fölöttem állsz? Tetszett,
hogy flörtölt velem, megcsókolt, miközben azt ígérte, hogy téged vesz
feleségül?
 - Nem! - Elég nehézkesen hárítja az első néhány támadásomat, de az
izmai azért még emlékeznek a megfelelő mozdulatokra. Vicsorogva
folytatja. - Gyűlöltem, de én nem vagyok olyan, mint te! Én része akarok
lenni ennek a világnak. Ha szembeszállsz velük, attól csak rosszabb lesz.
Nem kérted ki a véleményemet, mielőtt nekimentél Cardannak. Lehet,
hogy miattam kezdődött az egész, de te folytattad! Nem érdekelt, mit
hozol a fejünkre. Bizonyítanom kellett Locke-nak, hogy én más vagyok.
Néhány szolgáló körénk seregük, hogy az összecsapást figyelje.
Ügyet sem vetek rájuk, ahogyan nem foglalkozom sem a tegnap esti
sírásás okozta izomlázammal, sem a sajgó sebbel a tenyeremen. A
pengém felszakítja Taryn szoknyáját, majdnem a bőrét is felsérti. Tágra
nyílik a szeme, hátratántorodik.
Mindketten gyorsan forgatjuk a kardot. Taryn egyre nehezebben
lélegzik, nem szokott hozzá, hogy így rátámadnak, de nem is adja fel.
A pengémmel az övére sújtok, nem hagyom, hogy védekezésen kívül
másra is maradjon ideje.
- Akkor így álltál bosszút? - vonom kérdőre.
Gyerekként sokat vívtunk gyakorlókarddal. Azóta előfordult párszor,
hogy meghúztuk egymás haját, üvöltöztünk vagy épp levegőnek néztük a
másikat, de még sosem harcoltunk így, valódi kardokkal.
- Taryn! Jude! - rivall ránk Vivi a csigalépcső felé igyekezve. - Elég
legyen, vagy én állítalak meg titeket!
- Gyűlölöd a tündéreket! - Taryn szeme megvillan egy elegáns
támadómozdulat közben. - Valójában Locke sem érdekelt, őt is
csak olyasminek tekintetted, amit elvehetsz Cardantól.
Ez annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig nem védekezek. Az
utolsó pillanatban táncolok el a kardja elől, majdnem oldalba kap.
Tovább folytatja.
- Azt hiszed, gyenge vagyok!
- Az is vagy! - vágok vissza. - Gyenge, szánalmas és...
- Tükör vagyok! - üvölti. - A tükörképedet mutatom, amit nem akarsz
látni.
Ismét Taryn felé lendítem a kardomat, minden erőmet beleadom a
támadásba. Annyira dühös vagyok, olyan sok mindenért
haragszom! Gyűlölöm magamat, hogy ilyen ostoba voltam. Hogy
átvertek. Düh ködösíti az elmémet, minden egyéb gondolatot kiszorít.
Megcsillan a fény a kardomon, miközben Taryn oldala felé suhintok.
- Azt mondtam, elég legyen! - üvölti Vivi, a hangjában varázslat
csendül. - Megállni!
Taryn leereszt, az izmai elernyednek, az Éjhozó ügyetlenül lóg
hirtelen ellazult ujjai közt. Az arcán idétlen mosoly ül, mintha távoli
zenét hallgatna. Próbálok másfelé csapni, de már késő, úgyhogy
egyszerűen elengedem a kardot. A lendülettől keresztülszáll a szobán,
belecsapódik az egyik könyvespolcba, és a földre küld egy koskoponyát.
A lendülettől én magam is a földön végzem.
Döbbenten Vivi felé fordulok.
- Ehhez nem volt jogod! - buknak ki a számon a szavak, pedig ennél
fontosabb mondanivalóm is van, például az, hogy akár ketté is
hasíthattam volna Tarynt.
Éppolyan elképedtnek tűnik, mint én.
- Védőnyaklánc van rajtad? Láttam, amikor átöltöztél, és nem volt
rajtad semmi.
Dain védővarázslata. Túlélte őt.
Fáj a térdem. Lüktet a kezem. Ég az oldalam ott, ahol Taryn
végigkaristolt az Éjhozóval. Dühös vagyok, hogy Vivi félbeszakította a
küzdelmet. Dühös vagyok rá, hogy meg akart igézni
bennünket. Felpattanok. Nehezen lélegzem. A homlokom verejtékben
fürdik, minden végtagom remeg.
Valaki megragad hátulról. Három másik szolgáló is közbeavatkozik,
kettőnk közé állnak, és lefogják a karomat. Ketten Tarynt kapják el,
messzire ráncigálják tőlem. Vivi Taryn arcába fúj, mire az ikertestvérem
hirtelen magához tér.
Ekkor látom meg Madocot, a szobája előtt áll, körbeveszik a
hadnagyai és a lovagjai. Locke is mellette áll.
Összerándul a gyomrom.
- Nektek meg mi bajotok? - rivall ránk. Még életemben nem láttam
ilyen dühösnek. - Hát nem volt elég ennyi vérontás mára?
Elég képmutató dolog ezt mondania, hiszen a kiontott vér nagy része
az ő kezén szárad.
- Mindketten megvártok a játékszalonban!
Látom magam előtt, ahogy fellép az emelvényre, és a kardja Dain
mellkasába fúródik, másra sem tudok gondolni. Képtelen vagyok
a szemébe nézni. Minden porcikám remeg. Legszívesebben
sikítanék. Nekimennék. Ismét gyereknek érzem magam, szerencsétlen
kiskölyöknek a halál otthonában.
Szeretnék tenni valamit, de nem teszek semmit.
Madoc Bütyökhöz fordul.
- Menj velük! Ügyelj rá, hogy ne essenek egymásnak!
Bütyök a játékszalonba vezet, ahol a földre ülök, és a tenyerembe
temetem az arcomat. Amikor eltartom magamtól a kezemet, könnyektől
nedves. Gyorsan a nadrágomba törlőm az ujjaimat, még mielőtt Taryn
észrevenné.

Legalább egy órán át várakozunk. Egyetlen szót sem szólok Taryn-

hez, és ő sem hozzám. Kicsit szipog, de aztán megtörli az orrát, és nem
fakad sírva.
A székhez kötözött Cardanra gondolok, hátha az felvidít. Aztán
eszembe jut, hogyan nézett rám hollófekete haja mögül, milyen ívben
kunkorodott részeges mosolyra húzódó ajka, és a legkevésbé sem érzem
magam jobban.
Kimerültem, és úgy érzem, teljes és tökéletes győzelmet arattak
fölöttem.
Gyűlölöm Tarynt. Gyűlölöm Madocot. Gyűlölöm Locke-ot.
Gyűlölöm Cardant. Mindenkit gyűlölök. Csak nem eléggé.
- Neked mit adott? - kérdezem Tarynt, amikor végül ráunok a
némaságra. - Kaptam egy kardot Madoctól, apa kovácsolta. Azzal
harcoltunk. Azt mondta, neked is tartogat valamit.
Elég hosszasan hallgat ahhoz, hogy már azt higgyem, nem fog
válaszolni.
- Késkészletet, terítéknek valót. Elvileg még a csonton is átvág. A
kard jobb. Van neve.
 - Tulajdonképpen a steakkésedet is elnevezheted. A Vén Húsdaraboló.
Porcpusztító - ötletelek, mire Taryn felhorkan, nagyon úgy tűnik, hogy
elfojtja a nevetését.
Ezután ismét hallgatásba burkolózunk.
Madoc végre felbukkan, előbb az árnyéka jelenik meg, szőnyegként
vetül a padlóra. Az Éjhozót hüvelyestől elém hajítja, majd a lábát
madármód hajlítva helyet foglal a kanapén, ami nagyot reccsen, nincs
hozzászokva ekkora súlyhoz. Bütyök biccent egyet, majd magunkra hagy
bennünket.
- Taryn, szeretnék veled Locke-ról beszélni - kezdi Madoc.
- Bántottad? - A nővérem hangjából kitörni készülő zokogás csendül.
Nem túl kedvesen arra gondolok, csak megjátssza magát Madoc előtt.
Madoc felhorkan, mintha neki is ugyanez járna a fejében.
- Amikor a kezedet kérte, azt mondta, hogy bár mindketten tudjuk,
milyen változékonyak a tündérek, mégis szeretne feleségül venni. Úgy
sejtem, ez azt jelenti, nem tudhatod majd mindig magad mellett. Akkor
még egy szót sem szólt arról, hogy Jude-dal is enyelgett, ám amikor egy
perce rákérdeztem, azt mondta, hogy „a halandók érzelmei olyan
rapszodikusak, olykor-olykor kénytelenek vagyunk játszadozni velük”.
Azt is mondta, hogy te, Taryn, bebizonyítottad, hogy tudsz úgy
viselkedni, mint mi. Gondolom, bárhogyan győzted is meg erről, amiatt
tört ki a harc közted és a húgod között.
Tarynt körbefonja a ruhája, összeszedettnek tűnik, pedig az oldalán
seb, a szoknyáján szakadás éktelenkedik. Ha az ember nem időzik el túl
sokáig kerekded fülén, biztosan nemes kisasszonynak nézi. Ha jól
belegondolok, nem csodálom, hogy Locke őt választotta. Én erőszakos
vagyok. Hetek óta mérgezem magam. Gyilkolok, hazudok, kémkedek.
Azt értem, hogy Locke miért őt választotta. Inkább az zavar, hogy
Taryn nem engem választott.
- Mit mondtál neki? - kérdezi Taryn.
- Hogy én sosem voltam kifejezetten változékony - feleli Madoc. - És
hogy szerintem egyikőtöket sem érdemel meg.
Taryn keze ökölbe szorul, ám ez a dühe egyetlen jele. Ő elsajátította
az udvari etikett ezen részét, míg én képtelen voltam rá. Én Madoctól
tanultam, ő Orianától.
- Tehát megtiltod, hogy igent mondjak neki?
- Nem lesz jó vége - figyelmezteti Madoc. - De nem állok a
boldogságod útjába. Még a nyomorod útjába sem, ha azt választod
magadnak.
Taryn egy szót sem szól, ám a sóhajából kiérződik a
megkönnyebbülése.
- Menj! - küldi el Madoc. - És többé ne acsarkodj a testvéreiddel!
Bármiféle örömöt lelsz is Locke-ban, a család iránti hűség a
legfontosabb.
Vajon mit ért hűség alatt? Azt hittem, hű Dainhoz. Azt hittem, esküt
tett neki.
- De hát ő... - tiltakozna Taryn, de Madoc felemeli kegyetlen, íves
fekete körömben végződő kezét, és beléfojtja a szót.
- Ő hívott ki? Ő nyomta a kezedbe a kardot, ő vett rá, hogy lendítsd
meg? Tényleg azt hiszed, hogy a húgodnak nincs becsülete, hogy képes
lett volna darabokra szabdalni, miközben te fegyvertelenül álldogálsz?
Taryn az állát felszegve, mogorván néz.
- Én nem akartam harcolni - jelenti ki.
- Akkor a jövőben se tedd! - inti rendre Madoc. - Felesleges harcba
bocsátkozni, ha nem akarsz nyerni. Elmehetsz! Hagyj magamra a
húgoddal, beszédem van vele!
Taryn feláll, és az ajtóhoz sétál. Keze már a súlyos bronzkilincsen
pihen, amikor visszafordul, mintha mondani akarna még
valamit. Bármiféle bajtársiasság villant is fel közöttünk, amikor Madoc
még nem volt itt, nyomtalanul elpárolgott. Látom az arcán, hogy azt
akarja, Madoc büntessen meg, de bizonytalan, úgy érzi, hogy nem fog.
- Jobb, ha megkérdezed Jude-tól, hol van Cardan herceg - szólal meg
résnyire szűkült szemmel. - Amikor utoljára láttam, vele táncolt. - Azzal
kiviharzik a szobából, én pedig dübörgő szívvel ülök tovább, a királyi
pecsétgyűrű égeti a zsebemet.
Nem tud semmit. Csak szemétkedni akar, bajba keverni az utolsó
szavával. Biztos nem mondaná ezt, ha tudná az igazat.
- Beszéljünk a ma esti viselkedésedről - dől előre Madoc.
 - Beszéljünk inkább a te ma esti viselkedésedről - vágok vissza.
Felsóhajt, majd hatalmas kezével megdörgöli az arcát.
- Ott voltál, nem igaz? Próbáltalak mindannyiótokat kimenekíteni,
hogy ne lássátok.
- Azt hittem, szereted Dain herceget - támadom le. - Azt hittem, a
barátja vagy!
- Szerettem is épp eléggé - válaszolja Madoc. - Jobban, mint Balekint
valaha fogom. De másoknak is hűséget fogadtam.
Ismét sorra veszem a kirakós darabjait, felidézem, miféle válaszok
után kutatva jöttem haza. Mit adhatott vagy ígérhetett Balekin
Madocnak, amivel rávette, hogy Dain ellen forduljon?
- Ugyan kiknek? - kérdezem. - Mi érhet meg ennyi halált?
- Elég legyen! - mordul fel Madoc. - Még nem vagy a haditanácsom
tagja. Idővel mindenre fény derül. Addig pedig nyugtasson meg a tudat,
hogy bár hatalmas a káosz, a terveim továbbra is a megfelelő mederben
haladnak. Most egyedül a legifjabb hercegre van szükségünk. Ha tudod,
hol van Cardan, bőkezű jutalmat remélhetsz Balekintől. Helyet kaphatsz
az udvarában. Bárkit megkaphatsz. Sőt, bármit, még annak a dobogó
szívét is, akit leginkább gyűlölsz.
Döbbenten pislogok rá.
- Azt hiszed, elválasztanám Locke-ot Taryntől?
Madoc vállat von.
- Nagyon úgy tűnt, hogy elválasztanád a fejét a nyakától. Átvert. Nem
tudom, szerinted mi megfelelő büntetés ezért.
Egy pillanatig egymásra meredünk. Madoc szörnyeteg, így hát
bármilyen mocskos dologra is vágyom, nem fog ítélkezni. Legalábbis
nem nagyon.
- Ha kíváncsi vagy a véleményemre - szólal meg lassan -,
akkor annyit elmondhatok, hogy a fájdalomból táplálkozó szerelem
sosem fejlődik jó irányba. Hidd el, ezt a leckét megtanultam. Szeretlek
téged és Tarynt is, de nem hiszem, hogy jól járna Locke-kal.
- Én viszont igen?
Szívügyekben nem tűnik biztonságosnak Madocra hallgatni. Szerette
anyámat. Szerette Dain herceget. Az irántunk tanúsított szeretete
valószínűleg nagyobb biztonságot nyújt nekünk, mint nekik valaha.
- Szerintem te nem járnál jól Locke-kal. - A fogait kivillantva
rám mosolyog. - Ha a nővérednek igaza van, és tényleg tudod, hol
van Cardan herceg, akkor jobb, ha elém hozod. Beképzelt kölyök, még
a kardot sem forgatja jól. Bizonyos szempontból persze elbűvölő,
sőt, okos is, de nem éri meg őt védelmezni.
Túl fiatal, túl gyenge, túl gonosz.
Madoc puccsot tervelt ki Balekinnel, de vajon mire számítottak, hogy
zajlik majd? Ha megölik a két idősebbik testvért, azokat, akik valamiféle
befolyással bírnak, akkor a nagykirály kénytelen lesz beadni a derekát, és
a legnagyobb hatalommal bíró herceg fejére teszi majd a koronát, hiszen
mellette áll a hadsereg is? Talán nem tetszett volna neki a dolog, de ha
sarokba szorul, úgyis megkoronázza Balekint. Csakhogy nem tette.
Balekin megpróbálta kikényszeríteni a megkoronázását, és mindenki
meghalt.
Kivéve Cardant. Alig maradt már bábu a táblán.
Madoc nyilván nem erre számított, de jól emlékszem a tanítására. Egy
terv minden végkimenetele győzelemhez kell vezessen.
Csakhogy a valóságban senki sem tud minden változóval számolni.
Nevetséges.
- Azt hittem, fejmosást kapok, hogy a házban nem vívunk - igyekszem
végül más irányba terelni a beszélgetést, hogy ne kelljen Cardan
tartózkodási helyéről szót ejtenem.
Megkaptam, amit az Árnyudvarnak ígértem, megvan az ajánlatunk.
Most már csak el kell döntenem, mitévő legyek.
- Muszáj elmondanom, hogy ha igazán jól forgatod a kardodat, és
megsebesíted Tarynt, akkor életed végéig bántad volna? Annyi mindent
tanítottam neked, de azt hittem, ez minden másnál alaposabban beléd
vésődött.
Egyenesen a szemembe néz. Anyámról beszél. Arról beszél, hogy
meggyilkolta anyámat.
Erre nem tudok mit felelni.
- Igazán kár, hogy nem olyasvalakin vezetted le a dühödet,
aki valóban megérdemelte volna. Ilyen zűrzavaros időkben sok
tündérnek nyoma vész - jegyzi meg kifejező pillantással.
Ezzel most azt akarja mondani, hogy nem baj, ha megölöm Locke-ot?
Vajon mit mondana, ha megtudná, hogy egy nemesifjúval már
végeztem? Ha megmutatnám neki a holttestet? A jelek szerint
gratulálna.
- Hogy vagy képes aludni éjszaka? - kérdezem.
Szemét dolog ilyesmit kérdezni, és tudom, hogy csak azért bukott ki a
számon, mert megmutatta, milyen közel állok ahhoz, hogy azzá váljak,
amit gyűlölök benne.
Összevonja a szemöldökét, és úgy néz, mintha nagyon alaposan
megfontolná, mit válaszoljon. Elképzelem, milyennek láthat,
makacs kislánynak, aki az ítéletére vár.
- Vannak, akik a fúvós hangszerekhez értenek, mások festeni tudnak.
Akadnak, akik a szerelem művészetében teljesednek ki - feleli végül. -
Én a háborúhoz értek. Egyetlen dolog tartott ébren éjszaka, mégpedig az,
ha próbáltam ezt tagadni.
Lassan bólintok.
Madoc feláll.
- Gondolkozz azon, amit mondtam, aztán gondold végig azt is, te
miben vagy tehetséges!
Mindketten tudjuk, mire céloz. Mindketten tisztában vagyunk vele,
mihez értek, milyen vagyok, hiszen épp az előbb kergettem meg a
nővéremet karddal a kezemben. A kérdés inkább az, mihez kezdjek ezzel
a tehetséggel.
Amikor kilépek a játékszalonból, döbbenten látom, hogy Balekin és a
csatlósai megérkeztek. A folyosót az ő jelét - három nevető madár díszíti
a ruhájukat - viselő lovagok őrzik. Elosonok mellettük, majd felmegyek
az emeletre, a kardomat vonszolom magam mögött, bármi máshoz
túlságosan fáradt vagyok.
Éhes vagyok, jövök rá, ám túlságosan rosszul vagyok ahhoz, hogy
egyek. Ilyen, amikor összetörik az ember szíve? Nem tudom,
Locke miatt vagyok-e úgy odáig, vagy inkább a koronázás előtti világot
siratom. De ha már visszaléphetnék az időben, miért ne mennék
messzebbre, amikor még nem öltem meg Valeriant, sőt, miért ne
forgatnám vissza az idő kerekét egészen addig, amíg a szüleim még
életben voltak, egészen a legelejéig?
Valaki bekopog, majd anélkül lép be, hogy engedélyt adnék rá. Vivi
az, a kezében fatálca, szendviccsel és egy borostyánszínű, bedugaszolt
üveggel.
- Egy barom vagyok. Idióta - szólalok meg. - Beismerem. Nem kell a
hegyi beszéd!
- Azt hittem, haragszol az igézés miatt - szólal meg. - Tudod,
amelyiknek úgy ellenálltál.
- Nem lenne szabad megigézned a húgaidat!
Kihúzom a dugót a vizesüvegből, és alaposan meghúzom. Észre sem
vettem, milyen szomjas vagyok. Még több vizet döntök magamba,
majdnem húzóra megiszom az egészet.
- Neked pedig nem lenne szabad megpróbálnod szétkaszabolni a
nővéreidet! - A párnámnak, a leharcolt plüssállataimnak dől.
Elgondolkodva felkapja a kígyót, megpiszkálja szövetnyelvének
villás végét. - Azt hittem, az egész csak játék. A vívás, a lovagi cím.
Vivi iszonyatosan dühös volt, amikor Tarynnel a keblünkre öleltük
Tündérföldét, és elkezdtük jól érezni magunkat. A fejünket virágkorona
díszítette, és íjakat lődöztünk az ég felé. Kandírozott ibolyát ettünk, és
farönkökön hajtottuk álomra a fejünket. Gyerekek voltunk. A gyerekek
képesek egész nap nevetni, majd este mégis álomba sírni magukat. De
hogy fegyvert vegyek a kezembe, olyan pengét, ami a szüléink halálát
okozta, és azt higgyem, játékszer... Nyilván szívtelennek hitt.
- Nem az - felelem végül.
- Nem, tényleg nem - ért egyet Vivi, miközben a plüssmacska köré
csavarja a plüsskígyót.
- Neked elmondta Taryn? - kérdezem, és bemászok mellé az ágyba.
Jó érzés lefeküdni, talán egy kicsit túlságosan is kellemes. Azonnal
elálmosodom.
- Nem tudtam, hogy Taryn Locke-kal jár - feleli Vivi szándékosan
teljes mondatban, hogy tudjam, őszintén beszél. - De nem akarok Locke-
ról beszélni. Felejtsük el! Lépjünk le Tündérföldéről! Még ma este.
Erre aztán hirtelen felülök.
 - Mi van?
Felnevet a reakciómon. Olyan normális hang ez, annyira nem illik az
elmúlt két nap drámájához.
- Gondoltam, hogy ez meglep. Bármi történik is itt ezután, nem lesz
jó. Balekin egy rohadék. Ráadásul még idióta is. Hallanod kellett volna,
hogy szitkozódott apa egész úton hazafelé. Lépjünk le!
- Na és Taryn?
- Őt már megkérdeztem, de nem árulom el, mit válaszolt. Azt akarom,
hogy a saját érdekeidet szem előtt tartva dönts. Ide hallgass, Jude!
Tudom, hogy sok mindent titkolsz. És valami teljesen kikészít.
Sápadtabb és vékonyabb vagy, ráadásul furán csillog a szemed.
- Jól vagyok - vágom rá.
- Hazudsz! - feleli, ám nincs éle a szavának. - Miattam ragadtál itt,
Tündérföldén. Én vagyok életed legborzalmasabb eseményeinek az oka.
Sosem hibáztattál, ami kedves tőled, de ettől még tisztában vagyok
mindezzel. Másvalakivé kellett válnod, hát megtetted. Néha, amikor rád
nézek, nem vagyok benne biztos, hogy tudnál-e még emberként
viselkedni.
Nem tudom, mire véljem a szavait, egyszerre bókol és szidalmaz.
Mintha a próféta szólna belőle.
- Jobban beilleszkedtél ide, mint én - folytatja Vivi. - De
mérget vennék rá, hogy nem volt ingyen.
Nem szeretek arra gondolni, miféle életet élhettem volna varázslat
nélkül. Milyen lett volna rendes iskolába járni, normális dolgokat tanulni.
Milyen lett volna, ha apa és anya életben marad. Ha a nővérem a
csodabogár. Ha nem lennék ilyen dühös. Ha nem tapadna vér a
kezemhez. Most viszont elképzelem, és különös érzés fog el, minden
izmom megfeszül, görcsbe rándul a gyomrom.
Pánikba esem.
Amikor a farkasok eljönnek azért a Jude-ért, szőrőstől-bőröstől
felfalják - és a farkasok mindig megjelennek. Félelmetes védtelennek
elképzelni magamat. Most viszont jó úton járok, hogy én magam
is farkassá váljak. Bármilyen alapvető dologgal rendelkezik az a
Jude, bármi legyen is ép benne és törött bennem, talán még
visszaszerezhetem. Vivinek igaza van, nem volt ingyen, hogy azzá
váljak, akivé lettem. De nem tudom, miféle árat fizettem. És fogalmam
sincs, hogyan szerezhetném vissza azt, amit elkótyavetyéltem. Még
abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarom.
De talán megpróbálhatnám.
- És mit csinálnánk a halandók világában? - faggatom.
Vivi elmosolyodik, és felém tolja a szendvicses tányért.
- Moziba mennénk. Utaznánk. Megtanulnánk autót vezetni. Rengeteg
tündér van, aki nem udvarokban él, aki nem politizál. Úgy élhetnénk,
ahogy tetszik. Lakásban. Egy fán. Amit csak szeretnél.
- Heatherrel?
Felkapom az ételt, és nagyot harapok. Birkasült és savanyított
pitypangszár. Korog a gyomrom.
- Remélhetőleg - bólint Vivi. - Segíthetsz elmagyarázni neki, mi az
ábra.
Most először döbbenek rá, hogy akár tudja, akár nem, egyáltalán nem
azt javasolja, hogy szökjünk meg, és éljünk halandóként. Azt akarja,
hogy úgy éljünk, mint a vad tündérek, emberek között, de nem
halandóként. Ellopnánk a tejszínhabot a csészéjükből, az érméket a
zsebükből. Nem eresztenénk gyökeret, nem állapodnánk meg egy
unalmas munkánál, legalábbis ő nem.
Vajon Heather mit szólna ehhez?
Ha Cardan herceg sorsa megpecsételődik, merre tovább? Még ha ki is
nyomoznám, mi áll Balekin titokzatos leveleinek a hátterében, nem
illenék sehova. Az Árnyudvar felbomlana. Taryn férjhez menne. Vivi
elmenne. Vele mehetnék. Kideríthetném, mi romlott el bennem,
újrakezdhetném.
Eszembe jut Csótány ajánlata, hogy menjek velük egy másik udvarba.
Hogy kezdjem újra Tündérföldén. Mindkettő kudarcnak tűnik, de mi
mást tehetnék? Azt hittem, itthon kieszelek valami jó tervet, de nem
jutott eszembe semmi.
- Ma este nem tudok menni - felelem tétován.
Vivi a szívéhez kapja a kezét, és felsikkant.
- Komolyan elgondolkoztál rajta!
 - Van néhány elintézetlen ügyem. Várjunk egy napot! - Újra és újra
ugyanazért küzdők: időre van szükségem. Egy nap alatt mindent
elsimíthatok az Árnyudvarban. Elrendezhetem Cardan sorsát. Vagy így,
vagy úgy, de minden eldől. Amit lehet, kinyerek Tündérföldéből. És ha
még akkor sincs semmiféle tervem, már úgyis túl késő lesz. - Mit számít
egy nap annak, aki halhatatlan, aki örökké él, akiért sosem jön el a vég?
- Az az egy nap arra kell, hogy dűlőre juss, vagy arra, hogy
összepakolj?
Ismét beleharapok a szendvicsembe.
- Mindkettő - felelem.
Vivi a szemét forgatja.
- Csak tartsd észben, hogy a halandók világában nem olyan lesz, mint
itt. - Az ajtóhoz megy. - Neked sem kell ilyennek lenned.
Hallom Vivi távolodó lépteit a folyosón. Még egy harapás a
szendvicsből. Megrágom, lenyelem, de nem érzek semmit.
Mi van, ha olyan vagyok, amilyen? Mi van, ha minden megváltozna
körülöttem, én mégis ugyanolyan maradnék?
Előveszem Cardan királyi pecsétgyűrűjét a zsebemből, és a tenyerem
közepén egyensúlyozom. Nem lehetne nálam. Halandók kezébe nem
való az ilyesmi. Még az is bűnös dolognak tűnik, hogy
alaposan szemügyre vegyem, mégis megteszem. Az arany mélyvörösen
csillog, a szélét lekerekítette az állandó viselet. Aprócska viaszdarabka
szorult az egyik bemélyedésbe, megpróbálom kipiszkálni a körmöm
hegyével. Vajon mennyit érne meg ez a gyűrű másoknak?
Még mielőtt meggyőzhetném magam, hogy méltatlan vagyok rá, az
ujjamra húzom.
 Amikor másnap délután felébredek, mérget érzek a számban. Át sem
öltöztem, úgy öleltem magamhoz az Éjhozó hüvelyét.
Bár nem igazán fűlik hozzá a fogam, átbattyogok Tarynhez, és
bekopogok az ajtaján. Mondanom kell neki valamit, mielőtt a világ ismét
a feje tetejére áll. Helyre kell hoznom a kapcsolatunkat. Csakhogy nem
nyit ajtót. Elfordítom a kilincsgombot, és belépek. Üresen ásítozik a
szobája.
Ezután Orianához indulok, remélhetőleg ő tudja, hol van a nővérem.
Bekukucskálok a nyitott ajtón, és látom, hogy az erkélyen áll, a fákat és a
mögöttük elterülő tavat figyeli. A szél sápatag zászlóként lengeti a haját,
léggömbbé puffasztja a ruháját.
- Mit csinálsz? - érdeklődöm, miután belépek.
Oriana meglepetten hátrafordul. Nem csodálkozom, hogy
meghökkent. Szerintem még sosem kerestem fel.
- A népemnek egykor szárnyai voltak. - Színtiszta vágyakozás csendül
a hangjában. - Bár nekem sosem volt, néha érzem a hiányukat.
Vajon amikor szárnyakat képzel magára, gondolatban fellibben az
égbe, és maga mögött hagy mindent?
- Nem láttad Tarynt?
 Oriana ágyának tartóoszlopait indák fonják körbe, élénkzöld a száruk.
Kék virágok lógnak csokrokban ott, ahol alszik, csodásán illatozik a
lakrésze. Sehol sem akad növénymentes ülőalkalmatosság. Nehezen
hiszem, hogy Madoc jól érezné magát itt.
- A jegyeséhez ment, de holnap már Balekin nagykirály
kúriájában lesznek. Ahogyan te is. A nagykirály lakomát rendez apád és
néhány Áldott és Áldatlan uralkodó tiszteletére. Nem szabad többé ilyen
ellenségesen viselkednetek egymással.
Elképzelni sem tudom, milyen borzalmas és kínos lenne könnyed
ruhát ölteni, miközben a levegőt tündérgyümölcs illata lengi be, és
úgy tenni, mintha Balekin nem egy vérszomjas szörnyeteg lenne.
- Oak is jön? - kérdezem, és hirtelen fájdalom szúr a szívembe.
Ha elszököm Vivivel, nem látom, ahogy Oak felnő.
Oriana összefonja az ujjait, majd az öltözőasztalához sétál. Mindenütt
az ékszerei lógnak, achátok hosszú, kristálygyöngyös nyakláncon,
holdköves nyakékek, sötétzöld vérkövek egymásba fűzve és egy
opálmedál, ami fényes, mint a tűző nap alatt ropogó lángok. Egy
ezüsttálcán, csillag alakú rubin fülbevaló mellett aranymakk hever.
Az aranymakk épp olyan, mint amit a Locke-tól kölcsönzött ruha
zsebében találtam. Az anyja ruhájában. Liriope. Locke anyja. Felidézem
féktelen, mesés ruhakölteményeit, porlepte hálószobáját. Hogy a
ruhazsebben talált makk kismadarat rejtett.
- Próbáltam meggyőzni Madocot, hogy Oak túl fiatal, és unni fogja
ezt a lakomát, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is ott legyen. Talán
odaülhetnél mellé, hogy szórakoztasd.
Liriope történetére gondolok, arra, hogy Oriana elmesélte, amikor azt
hitte, közel kerültem Dainhoz. Hogy Oriana Eldred nagykirály asszonya
volt, mielőtt Madoc felesége lett. Miért kellett olyan gyorsan férjhez
mennie, mi titkolnivalója volt?
Felidézem a Dain asztalán talált papírt, azt, amit Dain írt, egy
szonettet valami hölgynek, akinek haja akár a napfelkelte, és szemében
csillagok fénye ragyog.
Mit is mondott a madárka? „Legkedvesebb barátom! Ezek Liriope
utolsó szavai. Három aranymadárkát indítok útnak. Három próbálkozás,
hogy eljuttassam hozzád az üzenetemet. Az ellenszer már nem hat,
úgyhogy ha hallod ezt, tudd, hogy titkaim súlyát és szívem
utolsó kívánságát hagyom rád! Vigyázz rá! Vidd messzire az udvar
veszedelmeitől! Óvd meg, és soha, de soha ne mondd el neki, mi történt
velem. ”
Ismét haditerveken jár az agyam, Dainon, Orianán, Madocon.
Eszembe jut, amikor Oriana először megjelent nálunk. Milyen gyorsan
megszületett Oak, és hónapokon át nem is láthattuk, mert olyan beteges
volt. És mindig annyira óvta, védte tőlünk, de talán más okból
kifolyólag, mint azt eddig hittem.
Korábban félreértelmeztem a szavakat, azt hittem, Liriope Locke-ot
bízza rá erre a titokzatos barátra. De mi van, ha a születendő kisfiú nem
halt meg vele együtt?
Eláll a lélegzetem, a szavak megakadnak, útjukat állja a tüdőmben
rekedő levegő. Én magam is alig hiszem, amit mondani fogok, hiába
tudom, hogy ez a logikus következtetés.
- Oak nem Madoc gyereke, igaz? Vagy legalábbis nem jobban, mint
én.
Ha a fiú megszületik, Dain herceg sosem lesz király.
Oriana a számra tapasztja a tenyerét. Bőrének olyan az illata, mint a
havazás utáni levegőnek.
- Ne mondd ezt! - Közel hajol, remeg a hangja. - Soha többé
ne mondd ezt! Ha valaha is szeretted Oakot, ne mondj ilyesmit!
Ellököm a kezét.
- Dain herceg az apja, Liriope pedig az anyja. Oak miatt támogatta
Madoc Balekint, azért kívánta Dain halálát. És most rajta múlik a korona
sorsa.
Oriana szeme tágra nyílik, és a tenyerébe veszi jéghideg kezemet.
Még sosem tűnt ennyire különösnek, ennyire tündérmesébe
illőnek, kísértetiesen sápadtnak.
- Honnan tudod? Hogy jöttél rá, halandó gyermek?
Azt hittem, Cardan herceg Tündérfölde legértékesebb tündére.
Mekkorát tévedtem!
Gyorsan becsukom a bejárati és az erkélyajtót is. Oriana végig figyel,
nem tiltakozik.
- Hol van most? - kérdezem.
- Oak? A dadájával - suttogja. A sarokban álló aprócska dívány felé
húz, amit kígyós brokátanyag és prém fed. - Essünk túl rajta!
- Először mondd el, mi történt hét évvel ezelőtt!
Oriana mély levegőt vesz.
- Talán azt hiszed, féltékeny voltam, mert Liriope is Eldred asszonya
volt, de ez nem igaz. Szerettem őt. Mindig nevetett, mindenki szerette...
Még ha a fia kettőtök közé állt is Tarynnel, Liriope miatt akkor is
szeretem valamennyire.
Vajon hogyan élte meg Locke, hogy az anyja a nagykirály szeretője
volt? Egyszerre sajnálom és remélem, hogy a lehető legborzasztóbb volt
az élete.
- Bizalmas barátnők voltunk - folytatja Oriana. - Elmesélte, amikor
viszonyba bonyolódott Dain herceggel. Nem igazán vette komolyan.
Szerintem nagyon szerette Locke apját. Dain és Eldred csupán enyelgés
volt, figyelemelterelés. A mi fajtánk nem igazán aggódik a gyermekáldás
miatt. A tündérvér igen híg. Szerintem eszébe sem jutott, hogy ismét
gyermeke születhet egyeden évtizeddel Locke után. Vannak, akik több
száz évig nem esnek teherbe. Sőt, olyanok is, akik sosem lesznek
állapotosak.
Bólintok. Ezért van akkora szükség a halandó nőkre és férfiakra, hiába
nem ismerik el. Ha ők nem erősítenék a vérvonalat, Tündérfölde kihalna,
hiába élnek a tündérek örökké.
- A piruló galóca borzalmas vég - kapja a kezét a nyakához Oriana. -
Lassan kezdődik, remegnek a végtagjaid, majd végül mozdulni
sem tudsz. De magadnál vagy még akkor is, amikor minden szerved
leáll, mintha megdermedne az óra. Képzeld el, milyen borzalmas
lehet, reménykedni abban, hogy talán mégis tudsz majd mozogni. És
próbálsz megmozdulni. Mire megkaptam az üzenetét, már halott volt.
Kivágtam...
Elcsuklik a hangja.
Sejtem, mi a mondat vége. Kénytelen volt kivágni a gyereket Liriope
hasából. Nem tudom magam elé képzelni, hogy Oriana ilyen brutális,
bátor tettet hajtson végre, hogy Liriope húsába nyomja a kése hegyét,
megkeresve a megfelelő helyet, majd felvágja őt, hogy kiszedjen onnan
egy kisbabát, és magához tartsa a nedves kis testet. De ki más lehetett
volna?
- Megmentetted - szólalok meg, mert ha nem akar erről beszélni, nem
erőltetem.
- Liriope makkja után neveztem el - magyarázza szinte suttogva. - Az
én kis aranytölgyem, Oak.
Annyira szerettem volna hinni benne, hogy Daint szolgálni dicsőség,
hogy megéri őt követni. Ez van, amikor az ember nagyon vágyik
valamire, és mielőtt magába tömi, elfelejti megnézni, nem romlott-e.
- Tudtad, hogy Dain mérgezte meg Liriopét?
Oriana a fejét rázza.
- Sokáig fogalmam sem volt. Eldred bármelyik szeretője
lehetett volna. Vagy akár Balekin is, sokáig olyan pletykák keringtek,
hogy ő a felelős. Még azon is elgondolkoztam, hogy talán Eldred volt, ő
mérgezte meg, amiért összemelegedett a fiával. Aztán Madoc rájött,
hogy Dain szerezte a piruló galócát. A lelkemre kötötte, hogy véletlenül
se engedjem Oakot a herceg közelébe. Dühös volt, annyira rémisztőén
mérges, amilyennek még sosem láttam.
Nem csoda, hogy Madoc dühös Dainra. Korábban azt hitte, meghalt a
saját felesége és lánya. Mindig arra tanított bennünket, hogy a család az
első.
- Így hát hozzámentél Madochoz, hogy megvédjen?
Csupán elmosódott emlékeim vannak arról, hogy Madoc Orianának
udvarol, aztán hirtelen egybekeltek, és már jött is a gyerek. Azt hiszem,
különösnek tartottam, de bárkire rámosolyoghat a szerencse. Nekem
akkoriban rossz szerencsének tűnt, hiszen Tarynnel nem tudtuk, mit
jelent számunkra egy kisbaba születése. Azt hittük, Madoc ránk un, aztán
megtölti a zsebünket arannyal, a ruhánkra fejtörőt tűz, és kirak bennünket
valahol. Az senkinek sem fura, ha valakinek rosszul megy a sora.
Oriana kipillant az üvegajtón, a szél fújja a fákat.
- Madoc és én megegyeztünk. Nem áltatjuk egymást.
Fogalmam sincs, mit jelent ez, de (ez alapján) hűvös, óvatos házasság
lehet az övék.
- Szóval mire játszik? - faggatom. - Kétlem, hogy sokáig
akarná Balekint a trónon tudni. Szerintem a jó stratéga árulásának
venné, ha kihagyná ezt a lehetőséget.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezi Oriana őszintén döbbenten.
Még hogy nem áltatják egymást!
- Oakot szánja a trónra - magyarázom, mintha teljesen egyértelmű
lenne.
Hiszen az is. Nem tudom, hogyan tervezi, vagy mikor, de biztos, hogy
ez a szándéka. Hát persze hogy ez!
- Oak - ejti ki a nevet Oriana. - Ne, ne, ne! Jude, ne! Hiszen ő még
kisfiú!
Vidd messzire az udvar veszedelmeitől! Erre kérte Orianát Liriope az
üzenetben. Talán jobb lett volna, ha tényleg így tesz.
Eszembe jut, amit Madoc mondott nekünk a vacsoraasztalnál réges-
régen, hogy uralkodóváltáskor mennyire ingataggá válik a trón.
Bármilyen sorsot szán is Balekinnek (és most elgondolkodom,
vajon halált szánt-e Dainnak is, Balekinnek is, hogy a nagykirály ne
koronázzon meg senkit, és ő egy teljesen más tervet valósíthasson
meg), nyilván látja maga előtt a lehetőséget, hiszen már csak három
herceg maradt. Ha Oak nagykirállyá válik, Madoc régensként
uralkodhatna. Oak nagykorúságáig ő uralná Tündérföldét.
Aztán ki tudja, mi lesz? Ha képes Oakot irányítani, talán örökké ő
uralja Tündérföldét.
- Én is gyerek voltam - válaszolom. - Kétlem, hogy Madocot
érdekelte, mit bírok elviselni, és épp ezért nem hiszem, hogy most
nagyon aggódna Oak miatt.
Nem az, hogy szerintem nem szereti Oakot. Persze hogy szereti.
Engem is szeret. Anyámat is szerette. De nem tagadhatja meg a saját
természetét.
Oriana megragadja a kezemet, olyan erősen szorítja, hogy a bőrömbe
mélyed a körme.
- Nem érted! A gyermekkirályok nem élnek soká, és Oak beteges fiú.
Kicsi volt még, amikor világra segítettem. Nincs olyan király vagy
királynő az alsóbb udvarokban, aki hajlandó lenne fejet hajtani előtte.
Nem erre a teherre neveltem. Meg kell akadályoznod!
Mit tenne Madoc ekkora, korlátlan hatalommal? Mit tennék én, ha az
öcsém trónra kerülne? Elintézhetném, hogy odakerüljön. Nálam van a
nyertes lap, ugyanis míg Balekin visszautasítaná, hogy Oak fejére
helyezze a koronát, mérget vennék rá, hogy Cardan nem. Az öcsémből
nagykirály lehetne, én hercegnővé válhatnék. Mekkora hatalomra
tehetnék szert, csak a kezemet kell nyújtanom érte.
A hatalomvágy különös dolog. Lázként kapja el az embert, és nem
könnyű kigyógyulni belőle. Egykor elég volt a gondolat, hogy lovagként
szolgálhatok, mert akkora hatalommal már levakarhattam volna
magamról Cardant és a barátait. Csak be akartam illeszkedni
Tündérföldén.
Most meg már azon gondolkozom, mi lenne, ha én választanám ki a
következő nagykirályt.
Eszembe jut, hogyan csörgött le a vér a kőemelvényről, és gyűlt
tócsába a domb döngölt földpadlóján. Beszennyezte a korona alját, és
amikor Balekin megemelte, vörösre festette a kezét. Elképzelem, ahogy
Oak fejére kerül a korona, és kiráz a hideg a gondolattól.
Arra is emlékszem, milyen volt, amikor Oak megbabonázott. Újra és
újra felpofoztam magam, a végére vöröslött, égett, sajgott az arcom.
Másnap reggelre kék-zöld foltos lett, egy hétig ott éktelenkedett az ütés
nyoma. Ez történik, amikor gyerekek kezébe hatalmat adunk.
- Miért gondolod, hogy tehetek bármit is? - kérdezem.
Oriana nem engedi el a kezemet.
- Egyszer azt mondtad, hogy tévedek veled kapcsolatban, hogy sosem
bántanád Oakot. Mondd, tudnál bármit is tenni? Megmenthetjük
valahogy?
Nem vagyok szörnyeteg, mondtam neki, amikor kijelentettem, hogy
sosem bántanám Oakot. De talán mégis arra születtem,
hogy szörnyeteggé váljak.
- Talán - felelem, ami nem igazán válasz.
Kifelé menet kiszúrom az öcsémet. Odakint játszadozik a kertben,
gyűszűvirágot szed. Nevetgél, a napfény aranyra festi barna
haját. Amikor a dada utánanyúl, kitér előle.
Nyilván fogalma sincs róla, hogy azok a virágok mérgezőek.
 Nevetés fogad, amikor visszatérek az Árny udvarba. Azt hittem, úgy
találom majd Cardant, ahogy hagytam, fülét-farkát behúzva némán ül,
sőt, talán még nyomorultabbul érzi magát, mint korábban. Ehelyett
elengedték, és az asztalnál kártyázik Csótánnyal, Szellemmel... és
Bombával. Középen ékkövek és egy kancsó bor áll. Két üres üveg hever
az asztal mellett, a gyertyafény megcsillan a zöld üvegeken.
- Jude! - rikkantja Bomba vidáman. - Ülj le mellénk! Neked is
osztunk.
Megkönnyebbülök, hogy ő is itt van, épen és egészségesen. Ezt
leszámítva azonban semmi sem tetszik.
Cardan úgy vigyorog, mintha egész életünkben barátok lettünk volna.
El is felejtettem, milyen elbűvölően tud viselkedni, és hogy ez milyen
veszélyes dolog.
- Mit műveltek? - fakadok ki. - Miért nincs megkötözve? Hiszen a
foglyunk!
- Ne aggódj annyit! Hova menne? - von vállat Csótány. - Azt hiszed,
el tud lopózni hármunk mellett?
- Nem bánom, ha csak az egyik kezemet használhatom - kapcsolódik
be a beszélgetésbe Cardan. - De ha mindkét kezemet lekötözitek, akkor
kénytelenek lesztek egyenesen a számba önteni a bort.
- Elmondta, hol tartotta az előző király a legjobb borait - jegyzi meg
Bomba, és hátrasöpri fehér haját. - Meg Elowyn az ékszereit. Úgy
gondolta, hogy ekkora fejetlenségben úgysem veszi észre senki, ha
elemeljük őket, és eddig tényleg nem tűnt fel senkinek.
Szerintem Csótánynak még sosem volt ilyen könnyű dolga.
Legszívesebben sikítanék. Nem lenne szabad megkedvelniük Cardant,
de hát miért ne kedvelnék? Mégiscsak herceg, aki tisztelettel bánik
velük. Dain öccse. Tündér, mint ők maguk.
- Egyébként is minden káoszba fullad - ragadja magához a szót ismét
Cardan. - Akár még jól is érezhetjük magunkat. Mi a véleményed, Jude?
Mély levegőt veszek. Ha aláássa a pozíciómat, ha sikerül kívülállónak
beállítania, akkor az Árnyudvar sosem egyezik bele, hogy segítsen
megvalósítani a tervet, ami egyelőre még darabokban létezik a fejemben.
Jelenleg nem tudom, hogyan segítsek bárkin is. Az hiányzik csak, hogy
Cardan mindent elrontson!
- Mit ajánlott nektek? - kérdezem, mintha mind ugyanolyan
jól szórakoznánk a viccen.
Igen, kockázatos húzás. Talán Cardan nem is ajánlott nekik semmit.
Próbálok nem úgy tenni, mint aki visszafojtja a lélegzetét.
Igyekszem nem mutatni, milyen jelentéktelennek érzem magam Cardan
miatt.
Szellem megajándékoz ritkán látható mosolyai egyikével.
- Leginkább aranyat, de hatalmat is. Jó pozíciót.
- Sok mindent, amivel nem rendelkezik - teszi hozzá Bomba.
- Hé, azt hittem, barátok vagyunk! - tiltakozik Cardan fél szívvel.
- Hátraviszem - teszem a kezemet birtokló mozdulattal a
széke támlájára.
Ki kell vinnem innen, mielőtt felülkerekedik rajtam a többiek előtt.
Most azonnal el kell vinnem innen!
- Mégis miért? - érdeklődik Csótány.
- Az én foglyom - emlékeztetem őket.
Leguggolok, és átvágom a saját ruhámból szakított köteléket, ami
továbbra is a székhez rögzíti Cardan lábát. Hirtelen ráeszmélek,
hogy nyilván így aludt, ülve, már ha egyáltalán le tudta hunyni a
szemét. Nem tűnik fáradtnak. Mosolyogva pillant le rám, mintha azért
térdelnék, hogy hódolatomat fejezzem ki iránta.
Legszívesebben letörölném a mosolyt a képéről, de előfordulhat, hogy
nem menne. Talán még a sírba is ezzel a mosollyal száll majd.
- Nem maradhatnánk itt? - kérdezi Cardan. - Itt van bor.
Csótány erre elröhögi magát.
- Baj van, hercegecském? Mégsem jössz ki olyan jól Jude-dal?
Cardan arcára aggodalomhoz hasonló kifejezés költözik. Nagyon
helyes.
Dain dolgozószobájába vezetem, amit tulajdonképpen a sajátomnak
neveztem ki. Cardan bizonytalanul lépked, merev a lába a köteléktől.
Meg nyilván azért, mert segített a csapatomnak jó néhány üveg bort
elfogyasztani. Legalább senki sem állt az utamba. Becsukom és bezárom
az ajtót.
- Ülj le! - utasítom az egyik székre mutatva.
Engedelmeskedik.
Az asztal másik felére sétálok, és én magam is helyet foglalok.
Hirtelen megfogalmazódik bennem, hogy ha megölném, többé nem kéne
rá gondolnom. Ha megölném, többé nem érezném így magamat.
Nélküle Oak nem juthatna olyan könnyen a trónra. Madocnak ki
kellene találnia valami mást, amivel Balekint rávehetné, hogy koronázza
meg az öccsét. Csakhogy Cardan nélkül nincs ütőkártya a kezemben.
Nincs tervem. Nem tudok segíteni az öcsémén. Nincs semmim.
Talán még így is megérné.
A számszeríj továbbra is Dain asztalán hever, ott, ahol hagytam. A
kezembe veszem, felhúzom, és Cardanra fogom. Nehezen veszi a
levegőt.
- Lelősz? - pislog. - Pont most?
Ujjammal a kioldószerkezetet simogatom. Nyugodt vagyok,
csodálatosan nyugodt. A gyengeség jele, hogy a félelmet az ambícióim, a
családom, a szeretet elé helyezem, mégis jó érzéssel tölt el. Úgy érzem,
nálam a gyeplő.
- Megértem, ha igen - folytatja, mintha eddig az arcomat
tanulmányozta volna, most meg hirtelen elhatározásra jutott -, de tényleg
jobb szeretném, ha nem tennéd.
- Akkor nem kéne folyamatosan gúnyosan vigyorognod. Tényleg azt
hiszed, eltűröm, hogy gúnyolódj velem, még itt és most is? Még mindig
azt hiszed, hogy jobb vagy nálam?
Kissé remeg a hangom, és gyűlölöm érte Cardant. Mindennap azért
edzettem, hogy veszélyes legyek, és most az én kezemben van a hatalom,
mégis én rettegek.
Hozzászoktam, hogy féljek tőle, de ha a szívébe röpítem a nyilat,
megszabadulhatok ettől a rossz beidegződéstől.
Tiltakozásképp felemeli a kezét, hosszú, csupasz ujjai szétállnak.
Nálam van a királyi pecsétgyűrű.
- Ideges vagyok - magyarázkodik. - Amikor ideges vagyok,
mosolygok. Nem tehetek róla.
Nem számítottam rá, hogy ilyesmit mond. Egy pillanatra leeresztem a
számszeríjat.
Tovább beszél, mintha nem akarná, hogy akár egy másodpercre is
elgondolkozzak.
- Rémisztő vagy. Majdnem az egész családomat lemészárolták. De ők
sosem szerettek engem túlzottan, ezért nem igazán akarok csatlakozni
hozzájuk. Egész éjszaka aggódtam, hogy mit fogsz csinálni, és pontosan
tudom, mit érdemlek. Van okom idegeskedni.
Úgy beszél hozzám, mintha barátok lennénk, nem pedig ellenségek.
El is éri a célját, kissé megnyugszom, ám amikor rájövök, mit művel,
annyira kiborulok, hogy majdnem lelövöm.
- Bármit elmondok! - ajánlkozik. - Bármit!
- Nem fogsz játszadozni?
Mekkora kísértés! Taryn szavai járnak a fejemben, kínzó, hogy
ennyire keveset tudok.
A kezét arra a pontra teszi, ahol a szívének kellene lennie.
- Esküszöm!
- És ha mégis lelőlek?
- Az is egy lehetőség - feleli savanyúan. - De szeretném, ha
megígérnéd, hogy nem teszed.
 - Az én szavam nem sokat ér - emlékeztetem.
- Ezt már mondtad párszor. - A homlokát ráncolja. - Nem
valami megnyugtató, annyit mondhatok.
Meglepetten felkacagok.
A fegyver megremeg a kezemben. Cardan végig a számszeríjat
fixírozza. Szándékosan csigalassan teszem le az asztallapra.
- Ha elmondasz mindent, amit tudni akarok, de tényleg
mindent, akkor nem lőlek le.
- És mivel győzhetnélek meg, hogy ne adj át se Balekin- nek,
se Madocnak?
Felvonja a szemöldökét.
Nem szoktam hozzá, hogy egyedül rám figyel. Zakatol a szívem.
Válaszképp rámeredek.
- Mi lenne, ha inkább az életben maradással foglalkoznál? - kérdezem.
Vállat von.
- Mit szeretnél tudni?
- Találtam egy papírt, rajta a nevemmel - kezdem. - Újra és újra, tele
volt vele a lap. Csak az én nevem, semmi más.
Kissé összerezzen, de nem felel.
- Na? - ösztökélem válaszadásra.
- Ez nem kérdés - nyög fel, mintha bosszantanám. - Tegyél fel rendes
kérdéseket, akkor válaszolok!
- Nem érzem úgy, hogy sikerülne „mindent elmondanod” - érintem
meg a számszeríjat, de nem veszem kézbe.
Cardan felsóhajt.
- Kérdezz valamit! Kérdezz a farkamról! Akarod látni? - vonja fel a
szemöldökét.
Már láttam a farkát, de nem fogom megadni neki azt az elégtételt,
hogy ezt beismerem.
- Azt akarod, hogy kérdezzek? Hát jó! Mikor alakult ki Taryn és
Locke között ez a valami, ami most van?
Felkacag. Úgy tűnik, ezt a témát nem akarja mindenáron kerülni.
Jellemző.
- Ó, már vártam, mikor kérdezed meg. Pár hónapja. Locke mindent
elmondott... Köveket dobált az ablakának, üzenetet hagyott neki, hogy
találkozzanak az erdőben, elbűvölte a holdfényben. Némaságot
fogadtunk neki, úgy csinált, mintha az egész csak tréfa lenne. Azt
hiszem, az elején csak azért csinálta, hogy féltékennyé tegye Nicasiát.
Később viszont...
- Honnan tudta, hogy az Taryn szobája? - kérdezem homlokráncolva.
Cardan mosolya kiszélesedik.
- Talán nem tudta. Talán bármelyikőtök megtette volna első
halandóhódításnak. Szerintem úgy tervezte, hogy végül mindkettőtöket
megszerez.
Egyáltalán nem tetszik, amit hallok.
- Na és te?
Gyors, furcsa pillantást vet rám.
- Engem még nem csábított el, ha erre gondolsz. Tulajdonképpen akár
sértésnek is vehetném.
- Nem így értettem. Te és Nicasia...
Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Nem pont az együtt voltatok a
legjobb kifejezés a gonosz, gyönyörű csapatra, amit azért alkottak, hogy
közösen élvezzék mások tönkretételét.
- Igen, Locke elcsábította tőlem - feszül meg Cardan állkapcsa. Nem
mosolyog, nem vigyorog. Úgy tűnik, nem könnyen vallja be mindezt. -
Nem tudom, hogy Locke egy másik lányt akart vele féltékennyé tenni,
engem dühíteni vagy egyszerűen csak vágyott Nicasiára, hiszen remek
lány. Azt sem tudom, mi hiányzik belőlem, hogy inkább őt választotta.
Most már elhiszed, hogy mindent elmondok, amit csak tudni akarsz?
Gyakorlatilag képtelen vagyok Cardant összetört szívvel magam elé
képzelni. Bólintok.
- Szeretted?
- Miféle kérdés ez? - csattan fel.
Vállat vonok.
- Kíváncsi vagyok.
- Igen - feleli az asztalra meredve. A kezemet fixírozza, amit
ott nyugtatok. Hirtelen nagyon is tudatában vagyok, mennyire lerágtam a
körmömet. - Szerettem őt.
 - Miért akarsz holtan látni? - kérdezem, mert szeretném mindkettőnket
emlékeztetni, az a legkevesebb, hogy válaszol pár kellemetlen kérdésre.
Ellenségek vagyunk, nem számít, mennyit viccelődik, és milyen
barátságosnak tűnik. Képes elbűvölni, igen, de ez még korántsem
elegendő.
Hosszas sóhajt hallat, majd a kezére támasztja a fejét, és már nem is
foglalkozik igazán a számszeríjjal.
- Arra gondolsz, ami a vízitündérekkel történt? Te csapkodtál és
dobáltad meg őket. Nagyon lusta teremtmények, de a végén már annyira
felingerelted őket, hogy azt hittem, megharapnak. Lehet, hogy
szemétkedek, de egy erényem azért van, nem vagyok gyilkos. Meg
akartalak ijeszteni, de holtan látni sosem. Nem kívánom senki halálát.
Felidézem a folyónál történteket, amikor az egyik vízitündér levált a
csapatától, és Cardan egészen addig várt, amíg meg nem állt, majd
gyorsan lelépett, hogy ki tudjak iszkolni a vízből. Rámeredek. Még
mindig ezüst csillog az arcán, a mulatság bizonyítéka, a
szeme tintafekete. Hirtelen eszembe jut, hogy ő húzta le rólam
Valeriant, amikor majdnem megfulladtam a tündérgyümölcstől.
Nem kívánom senki halálát.
Nem akarom, mégis magam előtt látom, ahogyan a kardot tartotta
Balekin dolgozószobájában, annyira ügyetlen volt. Azt hittem,
szándékosan csinálja, hogy bosszantsa a bátyját. Most először gondolok
bele komolyan, hogy talán tényleg nem szeret vívni. Hogy sosem tanulta
meg, hogyan kell. Ha összecsapnánk, győzhetnék. Mennyi mindent
tettem, hogy méltó ellenfele legyek, de talán nem is Cardannal
küzdöttem egész idő alatt, hanem a saját árnyékommal.
- Valerian próbált meggyilkolni. Kétszer is. Először a
toronyban, aztán otthon, a saját szobámban.
Cardan felkapja a fejét, és hirtelen megdermed, mintha rádöbbent
volna egy kellemetlen igazságra.
- Azt hittem, amikor azt mondtad, megölted, úgy értetted,
utánamentél, és... - Elhallgat, inkább újrakezdi. - Ostobaság betörni a
tábornok otthonába.
Lehúzom a ruhám gallérját, hogy láthassa, Valerian fojtogatott.
 - Van egy zúzódás a vállamon is, akkor szereztem, amikor a földre
lökött. Most már elhiszed?
Felém nyújtja a kezét, mintha végig akarna simítani a sérüléseken.
Felkapom a számszeríjat, mire meggondolja magát.
- Valeriant a fájdalom éltette - szólal meg. - Mindenkiét élvezte. Még
az enyémet is. Tudtam, hogy bántani akar. - Elhallgat, úgy tűnik,
felfogta, mit mondott. - És meg is tette. Azt hittem, ennyivel
megelégszik.
Sosem gondoltam bele, milyen lehetett Valerian barátjának lenni. Úgy
tűnik, nagyjából olyan, mint amilyen az ellenségének.
- Szóval nem is számít, hogy Valerian ártani akart nekem? - csattanok
fel. - A lényeg, hogy ne öljön meg?
- El kell ismerned, hogy életben maradni mégiscsak jobb - vág vissza
Cardan, és ismét azt hallom ki a hangjából, hogy azért jól szórakozik.
Mindkét kezem az asztalra teszem.
- Mondd el, miért gyűlölsz! Csak mondd ki!
Hosszú ujjaival végigsimít Dain íróasztalán.
- Tényleg őszinte feleletre vágysz?
- Nálam van a fegyver, és nem lőttelek még le, mert
válaszokat ígértél. Szerinted?
- Jól van, legyen. - Gyűlölettel pillant rám. - Azért gyűlöllek, mert
apád szeret téged, pedig a hűtlen felesége balkézről született
halandó gyereke vagy, az enyém viszont sosem foglalkozott velem,
pedig Tündérfölde hercege vagyok. Azért gyűlöllek, mert neked nincs
bátyád, aki ver. És azért gyűlöllek, mert Locke téged és a nővéredet
használt arra, hogy megríkassa Nicasiát, miután elcsábította tőlem.
Egyébként pedig a torna után Balekin folyton a képembe vágta, hogy
még egy halandó is képes legyőzni.
Azt hittem, Balekinnek fogalma sincs róla, hogy ki vagyok.
Az asztal két végéből meredünk egymásra. A székben terpeszkedő
Cardan a gonosz herceg tökéletes képét mutatja. Vajon arra számít, hogy
lelövöm?
- Ennyi? - hitetlenkedem. - Mert ez nevetséges. Nem lehetsz
rám féltékeny. Te nem a szüleid gyilkosának a házában élsz, ahol csak
megtűrnek. Neked nem kell folyton dühösnek lenned, mert ha nem
vagy az, akkor belezuhansz a félelem feneketlen kútjába.
Hirtelen elhallgatok, teljesen megdöbbentenek a saját szavaim. Azt
mondtam, nem hagyom magam elcsábítani, mégis elérte,
hogy kitárulkozzak neki.
Miközben ezen gondolkozom, Cardan mosolya a szokásos gúnyos
vigyorrá szélesedik.
- Tényleg? Mert szerinted én nem tudom, milyen dühösnek lenni? Én
nem ismerem a félelmet? Nem te próbálod alkudozással menteni az
irhádat!
- Tényleg csak ezért gyűlölsz? - vallatom tovább. - Ennyi az egész?
Nincs jobb indokod?
Egy pillanatig azt hiszem, levegőnek néz, ám a következőben
rádöbbenek, hogy azért nem válaszol, mert nem hazudhat, az igazat
pedig nem akarja bevallani.
- Igen? - emelem meg a fegyvert újra, és örülök, hogy ismét
kimutathatom, én uralom a helyzetet. - Hadd halljam a választ!
Előrehajol, és lehunyja a szemét.
- Leginkább azért gyűlöllek, mert gondolok rád. Méghozzá gyakran.
Undorító, és képtelen vagyok megállni.
Elnémít a döbbenet.
- Talán mégis jobb lesz, ha lelősz - rejti egyik hosszú ujjakban
végződő keze mögé az arcát.
- Csak szórakozol velem - jutok szóhoz végül.
Nem hiszem el, amit mond. Nem fogok a csapdájába sétálni, csak
mert azt hiszi, ostoba csitri vagyok, akit elcsábíthat a vonzó külsejével.
Ha az lennék, egyetlen napig sem húztam volna Tündérföldén. Felállók,
készen arra, hogy leleplezzem.
A számszeríjak közelről nem olyan hatásosak, úgyhogy inkább késre
váltok.
Nem néz fel, amikor megkerülöm az asztalt. A penge hegyét az álla
alá csúsztatom, épp úgy, mint előző nap a folyosón, és magam felé
fordítom az arcát. Vonakodva néz rám. Az arcára kirajzolódó rémület
és szégyen valódinak tűnik. Hirtelen nem tudom, mit higgyek.
 Előrehajolok, elég közel ahhoz, hogy megcsókoljam. Tágra nyílik a
szeme. Az arcára pánik és vágy keveréke ül ki. Észvesztő érzés, hogy
ilyen hatalommal bírok valaki fölött. Hogy ilyen hatalommal bírok
Cardan fölött, pedig azt hittem, ő senki iránt nem érez semmit.
- Tényleg akarsz engem - állapítom meg, elég közel ahhoz, hogy
érezzem, ahogy meleg lélegzete elakad. - És gyűlölöd az érzést.
Megmozdítom a kést, inkább a nyakához érintem. Nem úgy tűnik,
mintha megrémíteném, hiába ez a cél.
Az már sokkal inkább megijeszti, amikor az ajkához érintem a
sajátomat.
 Nem vagyok tapasztalt a csókolózás terén. Eddig csak Locke-kal
próbálkoztam, előtte nem volt senkim. De Locke csókja sosem hatott rám
úgy, mint Cardané, mintha fogadásból késeken szaladnék végig, mintha
villám csapna belém, olyan érzés, mint amikor az ember túlságosan
messzire úszik a tengerben, és már nincs visszaút, összecsapnak a feje
fölött a fekete hullámok.
Cardan kegyetlen ajka meglepően puha, és egy hosszú pillanatig,
miután összeér a szánk, teljesen mozdulatlan. Lehunyja a szemét,
a szempillája végigsöpör az arcomon, összerezzenek, mintha valaki a
síromon sétálgatna. Aztán felemeli a kezét, gyengéden végigsimít a
karomon. Akár azt is hihetném, hogy tisztelettudóan ér hozzám, de ennél
azért több eszem van. Azért lassú a mozdulata, mert próbál ellenállni a
kísértésnek. Nem akarja, hogy megtörténjen. Nem akar erre vágyni.
Keserű boríze van a szájának.
Érzem, amikor feladja, és enged a kísértésnek, hiába fogok rá kést,
magához húz. Durván megcsókol, mintha kétségbeesetten a magáévá
akarna tenni, ujjait a hajamba fúrja. Az ajkunk összeér, foggal, nyelvvel
kínozzuk a másikat. Mellbevágó hirtelenséggel önt el a vágy. Olyan,
mintha harcolnánk, csak itt az a cél, hogy egymás bőrébe bújjunk.
 Elfog a rémület. Miféle őrült bosszú az, hogy a hirtelen jött érzelmi
változására játszom? Sőt, ami még ennél is rosszabb, élvezem, ami
történik. Szeretek vele csókolózni, ismerős félelem bizserget, tudom,
hogy épp büntetem, hogy akar engem.
Felesleges a kezemben a kés. Lehajítom, szinte fel sem fogom, amikor
a hegyével beleáll az asztalba. Cardan hirtelen visszahúzódik, kizökkenti
a hang. Az ajka rózsaszín, a szeme sötét. Meglátja a kést, és döbbenten
felnevet.
Ettől én is hátratántorodom. Szívesen kigúnyolnám, nevetségessé
tenném, amiért ilyen gyenge, csakhogy nem bízom a saját arcizmaimban,
még a végén elárulnák az én gyengeségemet.
- Így képzelted? - kérdezem, és örülök, hogy érdes a hangom.
- Nem - feleli színtelenül.
- Ki vele! - faggatom.
A fejét rázza, kissé bosszúsan.
- Le kell szúrnod hozzá. Sőt, szerintem még akkor sem mondanám
meg, ha megtennéd.
Felülök Dain asztalára, így távolabb kerülök tőle. Bizsereg a bőröm,
hirtelen túl szűkösnek tetszik a helyiség. Majdnem megnevettetett.
- Van egy ajánlatom - szólal meg Cardan. - Nem akarom Balekin
fejére tenni a koronát, hogy aztán elveszítsem a sajátomat. Kérhetsz
bármit magadnak, az Árnyudvarnak, de kérj egy dolgot nekem is! Kérd,
hogy adományozzon nekem földet, messze innen! Mondd, hogy
csodásán felelőtlenül fogok élni, jó messzire tőle. Gondolnia sem kell
többé rám. Nyugodtan gondoskodhat utódról, rakja csak az ő fejére a
koronát. De az is lehet, hogy a kölyök majd elvágja a torkát, ha eljön az
idő, folytatja az új családi hagyományt. Az sem érdekel.
Morgolódok, de valójában lenyűgöz, hogy sikerült egy egész értelmes
alkuval előállnia, pedig az egész éjszakát a székhez kötözve töltötte,
minden bizonnyal illuminált állapotban.
- Kelj fel! - parancsolok rá.
- Nem félsz, hogy megszököm? - érdeklődik a lábát nyújtóztatva.
Hegyes végű csizmáján megcsillan a fény, és elgondolkodom,
elkobozzam-e, hiszen potenciális fegyver. Aztán eszembe jut, menynyire
ügyetlenül bánik a karddal.
- Egy ilyen csók után teljesen beléd bolondultam, alig bírok
magammal - sűrítek annyi szarkazmust a hangomba, amennyit
csak tudok. - Bármit megtennék, hogy boldoggá tegyelek. Persze,
amilyen alkut csak szeretnél, csak csókolj meg újra! Menj csak,
menekülj! Véletlenül sem foglak hátba lőni.
Pislog néhányat.
- Elég aggasztó hallani, ahogy a képembe hazudsz.
- Akkor elmondom az igazat. Nem fogsz elmenekülni, mert
nincs hova.
Az ajtóhoz lépek, elfordítom a zárat, és kipillantok. Bomba a hálóban
fekszik az egyik priccsen. Csótány felvont szemöldökkel méreget.
Szellem az egyik székben ülve dőlt ki, de rögtön éberré válik, amikor
belépek. Úgy érzem, lángol az arcom, de nagyon remélem, hogy nem így
van.
- Sikerült kivallatni a hercegecskét? - érdeklődik Csótány.
Bólintok.
- Azt hiszem, tudom, mit kell tennünk.
Szellem hosszasan vizslatja Cardant.
- Adunk? Veszünk? Letakarítjuk a beleit a plafonról? - sorolja
az opciókat.
- Elmegyek sétálni - felelem. - Kiszellőztetem a fejem.
Csótány felsóhajt.
- Helyre kell billentenem mindent fejben - magyarázom. -
Aztán nektek is elmagyarázom.
- Tényleg? - fixíroz immár engem Szellem.
Vajon tudja, milyen felelőtlenül adom a szavam? Olyan könnyedén
dobálózom az ígéretekkel, mint a varázsérmékkel, amik aztán úgyis
száraz levéllé válnak a város kasszáiban.
- Beszéltem Madockal, és azt mondta, bármit megkaphatok,
ha nekiadom Cardant. Aranyat, varázslatot, dicsőséget, bármit. Az
ajánlat megvan, pedig egy szóval sem ismertem el, hogy tudom, hol
az elveszett herceg.
Szellem szája széle megrezzen Madoc említésére, ám nem szól egy
szót sem.
- Akkor mi a gond? - akadékoskodik Csótány. - Nekem
tetszik minden, amit mondtál.
- A részleteken gondolkozom - felelem. - És nektek is meg
kell mondanotok, mit akartok. Pontosan tudnom kell, hogy mennyi
aranyat vagy egyebet szeretnétek. Írjátok le!
Csótány felnyög, de nem vitatkozik. Karmos kezének egyetlen
intésével visszahívja Cardant az asztalhoz. A herceg ellöki magát a faltól,
és tántorogva engedelmeskedik. Meggyőződöm róla, hogy minden éles
tárgy ott van, ahol hagytam, aztán az ajtó felé indulok. Amikor
visszapillantok, Cardan már a kártyát keveri, csillogó fekete szemével
azonban engem követ.

Az Álca-tóhoz sétálok, és leülök a víz fölé hajló egyik fekete kőre. A

lemenő nap lángba borítja az égboltot, a fák tetején tűz ropog. Hosszú
ideig ülök ott, figyelem, ahogy a hullámok partot érnek. Mély levegőt
veszek, várom, hogy elcsendesedjenek a gondolataim, kitisztuljon a
fejem. Odafent madarak trilláznak egymásnak éjszakai nyugovóra várva,
az üreges fák lyukaiban fények lobbannak, amikor felébrednek a
különböző szellemtündérek.
Ha rajtam múlik, Balekin nem lesz nagykirály. Kegyetlen, és gyűlöli a
halandókat. Borzalmas uralkodó válna belőle. Jelenleg törvények
szabályozzák, milyen kapcsolatban állunk a halandók világával, ám ezek
a törvények megváltozhatnak. Mi van, ha már nem kell alkut kötni a
halandókkal ahhoz, hogy elrabolják őket? Mi van, ha bárkit bármikor
elrabolhatnak? Régen így ment, sőt, bizonyos helyeken most is ez a
módi. A nagykirály mindkét világot sokkal rosszabb helyzetbe
sodorhatja, előtérbe helyezheti az Áldatlan udvarokat, ezer év viszályt és
rettegést szíthat.
Mi lenne, ha inkább Madoc elé vinném Cardant?
Megkoronáztatná Oakot, aztán borzalmas, zsarnok régensként
uralkodna. Háborút indítana az összes udvar ellen, amelyik nem hajlandó
fejet hajtani a nagykirály előtt. Elegendő vérontásban nevelné Oakot
ahhoz, hogy hozzá hasonlóvá váljon, vagy olyasvalakivé, aki titokban
még nála is kegyetlenebb... mint amilyen Dain volt. Ez még mindig jobb
lenne, mint Balekin uralma. És igazságos alkut kötne velem és az
Árnyudvarral, még ha csak a személyem miatt is. Aztán mihez
kezdenék?
Tulajdonképpen elmehetnék Vivivel.
Vagy kérhetnék lovagi címet.
Itt maradhatnék, vigyázhatnék Oakra, megóvhatnám Madoc
befolyásától. Persze, nem sok beleszólásom lenne a dolgokba.
És ha kihagyom Madocot az egészből?
Akkor nem jár arany az Árnyudvarnak, semmiféle alku nem születik.
Valahogy meg kellene kaparintanom a koronát, hogy aztán Oak fejére
tetethessem. És aztán? Madoc úgyis régenssé válna. Nem állíthatom
meg. Oak hallgatna rá. A bábja lenne, ugyanúgy veszélybe kerülne.
Hacsak... Megoldhatnám, hogy Oakot megkoronázzák, aztán elvigyék
Tündérföldéről. Száműzetésben élő nagykirály lenne. Ha felnő és készen
áll, visszatér, és a Smilax-korona ereje a segítségére lenne. Madoc így is
uralkodhatna Tündérfölde fölött, amíg Oak vissza nem tér, de legalább az
öcsémből nem válna vérszomjas, háborúra éhező uralkodó. És Madoc
kezében sem lenne annyi hatalom, mint amennyi régensként, oldalán a
nagykirállyal. És mivel Oak a halandók világában nevelkedne, amikor
visszatér Tündérföldére, remélhetőleg együttérezne azzal a hellyel, ahol
felnőtt, és azokkal az emberekkel, akiket ott megismert.
Tíz év. Ha képes lennék Oakot tíz évre kimenteni Tündérföldéről,
akkor olyan tündérré cseperedne, amilyenné kell.
Persze, mikor visszatér, harcolnia kell majd a trónért. Valaki -
valószínűleg Madoc, talán Balekin vagy akár valamelyik kevésbé rangos
király vagy királynő - pókként ülne a trónján, és igyekezne
megszilárdítani a hatalmát.
A sötét vízre pillantok. Bár melegen tarthatnám a trónt valahogy
addig, amíg Oak felnő, méghozzá úgy, hogy Madoc ne háborúzhasson,
és ne legyen régens!
Felállók, döntöttem. Lesz, ami lesz, már tudom, mit fogok tenni.
Megvan a terv. Madocnak biztosan nem fog tetszeni. Nem az ő szája íze
szerint való, itt nem lehet többféleképpen nyerni. Egyetlen út vezet a
győzelemhez, és az nagyon kockázatos.
Ahogy felállók, megpillantom a tükörképemet a vízben. Alaposabban
szemügyre veszem, és rájövök, hogy nem láthatom magamat. Az Álca-tó
sosem mutatja a saját arcunkat. Közelebb merészkedem. Telihold ragyog
az égbolton, elég fényesen ahhoz, hogy kivehessem anyám tükörképét.
Fiatalabb, mint amilyenre emlékszem. Nevetve áll, odahív valakit, akit
nem látok.
Sok-sok év távlatából mutat rám. Amikor megszólal, le tudom olvasni
a szavakat az ajkáról. Nézd csak! Egy halandó lány! Úgy tűnik, tetszik
neki a látvány. Aztán Madoc tükörképe jelenik meg mellette, átkarolja a
derekát. Nem tűnik fiatalabbnak, viszont még sosem láttam ilyen nyílt
kifejezést az arcán. Integet.
Nem tudják, ki vagyok.
Menekülj, kiáltanám legszívesebben. Persze, ez pont az a tanács,
amire nincs szüksége, magától is tudja.

Bomba felnéz, amikor belépek. A faasztalnál ül, szürke port

méricskél. Mellette jó néhány üveggömb hever, mind be van dugaszolva.
Gyönyörű, fehér haját koszos zsineggel kötötte fel. Koszfolt éktelenkedik
az orrán.
- A többiek hátul vannak - tájékoztat. - A hercegfiúval
együtt, alszanak.
Sóhajtva leülök mellé. Teljesen ráfeszültem, hogy magyarázkodnom
kell, amikor visszaérek, és most le kell vezetnem valahogy a
felgyülemlett feszültséget.
- Van valami ennivaló?
Gyors vigyorral megtölt egy újabb gömböt, amit aztán óvatosan a
lábánál álló kosárba rak.
- Szellem hozott fekete kenyeret és vajat. A kolbászt megettük, a bor
elfogyott, de sajt talán még akad.
Átbogarászom a szekrényeket, előveszem az ételt, és gépiesen
elfogyasztom. Öntök magamnak egy bögre frissítő és keserű ánizsteát.
Kicsit megerősíti a lelkemet. Egy ideig még figyelem, ahogy Bomba
robbanószerkezeteket gyárt. Munka közben halkan, hamisan fütyörészik.
Különös ilyesmit hallani, a tündérek nagy része tehetséges zenész,
mindennek ellenére jobban tetszik az ő tökéletlen dallama.
Boldogabbnak, könnyedebbnek, kevésbé kísértetiesnek tűnik.
- Hova mész, ha végeztünk? - kíváncsiskodom.
Értetlenül pislog rám.
- Honnan veszed, hogy elmegyek?
Homlokráncolva nézem a majdnem kiürült bögrémet.
- Dain halott. Mármint, Szellem és Csótány is elmegy, nem?
Nem mész velük?
Bomba megvonja keskeny vállát, majd csupasz lábujjával a
gömbökkel teli kosárra mutat.
- Látod ezeket itt?
Bólintok.
- Nem utazásra tervezték őket - feleli. - Itt maradok, veled.
Van terved, nem?
A szavam is eláll a döbbenettől. Kinyitom a számat, de csak dadogni
tudok. Bomba felnevet.
- Cardan azt mondta, kifundáltál valamit. Ha simán csak át akarnád őt
adni valakinek, már megtetted volna. És ha elárulnál, az is megtörtént
volna már.
- De ööö... - szólalok meg, majd azonnal össze is kuszálódnak
a gondolataim. Olyasmire gondolok, hogy nem lett volna szabad ennyire
odafigyelnie. - Mit gondolnak a többiek?
Bomba folytatja a gömbök töltögetését.
- Nem mondtak semmit, de egyikünk sem szereti Balekint. Ha tényleg
van terved, nagyszerű. Viszont ha azt akarod, hogy melléd álljunk, ideje
lenne nyíltabb lapokkal játszanod.
Mély levegőt veszek. Ha tényleg belekezdek a tervem
megvalósításába, akkor elkél majd a segítség.
- Mi lenne, ha ellopnánk a koronát Tündérfölde összes királyának és
királynőjének az orra elől?
Bomba elvigyorodik, felfelé kunkorodik a szája széle.
 - Azt mondd, mit robbanthatok fel!

Húsz perccel később meggyújtok egy gyertyacsonkot, és az ágyakkal

teli hátsó helyiség felé veszem az irányt. Bomba igazat mondott, Cardan
ott alszik az egyiken, gyomorforgatóan jóképű. Megmosta az arcát, és
levette a kabátját, most azt használja párnaként. Megbökdösöm a karját,
mire azonnal felriad, és felemeli a kezét, hogy elhessegessen.
- Csss!- suttogom. - Ne ébreszd fel a többieket! Beszélnünk kell.
- Hagyj békén! Azt mondtad, nem fogsz megölni, ha
válaszolok minden kérdésedre, és megtettem.
Nem olyan, mint aki megcsókolt, akit pár órája még majd elemésztett
a vágy. Álmos, arrogáns és bosszús.
- Jobbat ajánlok az életednél - győzködöm tovább. - Gyere már!
Feláll, a vállára kapja a kabátot, és követ Dain dolgozószobájába.
Amint odaérünk, nekidől az ajtófélfának. A szemét csak félig nyitja ki, a
haja borzas az alvástól. Elég ránéznem, máris felforrósodom a
szégyentől.
- Csak azért hoztál ide, hogy beszélgessünk?
Úgy tűnik, ha egyszer csókolóztál valakivel, akkor a csók lehetősége
ott lapul minden egyes pillanatban, nem számít, milyen ostobaság volt az
első alkalom. A levegő feszültséggel telik meg az emléktől, hogy az ajka
az ajkamhoz ért.
- Azért hoztalak, hogy alkut kössünk.
- Érdekesen hangzik - vonja fel a szemöldökét.
- Mi lenne, ha nem kellene messze földön bujkálnod? Mi van,
ha Balekinen kívül más is trónra kerülhet?
Határozottan nem ezt várta tőlem. Egy pillanatra lehullik róla a
nemtörődömség álcája.
- Persze - feleli. - Én. Csakhogy borzalmas király lennék, és
gyűlölném. Egyébként pedig nem valószínű, hogy Balekin hajlandó
lenne megkoronázni. Sosem jöttünk ki jól egymással.
- Nem nála éltél? - fonom össze a karomat védekezőn,
miközben igyekszem elhessegetni a képet, ahogy Balekin megbünteti
Cardant.
Nem tanúsíthatok iránta együttérzést.
Hátrahajtja a fejét, és sötét pilláin keresztül néz rám.
- Talán pont azért nem jöttünk ki jól, mert együtt éltünk.
- Én sem kedvellek - emlékeztetem.
- Ezt már említetted. - Lusta vigyor terül el a képén. - Ha nem én, és
nem is Balekin, akkor ki?
- Az öcsém, Oak - vallom be. - Nem fogok belemenni a részletekbe,
de megfelelő vér csörgedezik az ereiben. A te véred. A fejére kerülhet a
korona.
Cardan a homlokát ráncolja.
- Biztos vagy benne?
Bólintok. Nem örülök, hogy el kell neki ezt mondanom, mielőtt
megkérem, amire kell, de úgysem tud mihez kezdeni az információval.
Sosem adnám át Balekinnek. Csakis Madocnak mondhatná el, ő viszont
már tudja.
- Szóval Madoc régens lesz - vonja le a következtetést Cardan.
A fejemet rázom.
- Ezért van szükségem a segítségedre. Azt akarom, hogy
koronázd nagykirállyá Oakot, aztán a halandók világába küldöm őt.
Hadd legyen gyerek! Hadd váljon belőle jó király egy nap!
- Lehet, hogy másfajta döntéseket hoz majd, mint szeretnéd -
figyelmeztet Cardan. - Például inkább Madoc tanácsára hallgat, nem a
tiédre.
- Engem is elraboltak gyerekkoromban - vágok vissza. -
Idegen helyen nőttem fel, sokkal magányosabban, és az ok is sokkal
borzalmasabb. Vivi majd vigyáz rá. És ha beleegyezel, mindent
megkapsz, amit csak akartál, sőt többet is. De először meg kell
tenned valamit. Esküdnöd kell. Azt akarom, hogy szegődj a
szolgálatomba.
Ugyanazt a meglepett nevetést hallatja, mint amikor az asztalra
hajítottam a kést.
- Azt akarod, hogy én szegődjek a te szolgálatodba? Önként
és dalolva?
 - Azt hiszed, hogy viccelek, de nem. Sosem voltam ennél komolyabb.
Összefont karom rejtekében megcsípem magam, nehogy
összerezzenjek, nehogy eláruljam magam. Tökéletesen összeszedettnek
kell mutatkoznom, teljesen magabiztosnak. Zakatol a szívem. Úgy érzem
magam, mint amikor gyerekként Madockal sakkoztam, ha már láttam,
hogyan győzhetek, sutba dobtam az óvatosságot, aztán alaposan
megdöbbentem, amikor egy váratlan mozdulattal megállított.
Emlékeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, koncentráljak.
- Közös érdekek vezérelnek - feleli. - Mire fel az eskü?
Mély levegőt veszek.
- Biztos akarok lenni benne, hogy nem árulsz el. Túlságosan veszélyes
lesz a pillanat, amikor a koronával a kezedben állsz majd. Mi van, ha
mégis inkább a bátyád fejére teszed? Mi van, ha magadnak akarod?
Úgy tűnik, végiggondolja a szavaimat.
- Elmondom egészen pontosan, mit akarok. Azt a birtokot, amin élek.
Meg akarom kapni, mindennel és mindenkivel együtt. A Kietlen-kúriát
akarom.
Bólintok.
- Megkapod.
- És az utolsó üveget is akarom a királyi borospincéből, nem számít,
milyen régi vagy értékes.
- A tiéd lesz - felelem.
- És azt akarom, hogy Csótány tanítson meg lopni - folytatja.
Meglepődöm, így egy pillanatig nem felelek. Szórakozik? Nem úgy
tűnik.
- Miért? - kérdezem végül.
- Hasznos lehet - feleli. - Egyébként meg kedvelem.
- Jól van - felelem hitetlenkedve. - Elintézem, hogy ez is
megtörténjen.
- Tényleg azt hiszed, hogy mindezt megígérheted? - néz rám
elgondolkozva.
- Igen. És meg is ígérem. Ahogyan azt is, hogy megállítjuk Balekint.
Megszerezzük Tündérfölde koronáját - esküszöm meggondolatlanul.
Hány ígéretet tehetek még, mire eljön a teljesítés ideje? Remélhetőleg
még néhány belefér.
Cardan Dain székébe veti magát. Az asztal mögül, hűvösen pillant
rám, most ő van hatalmi helyzetben. Összeszorul a gyomrom, de nem
foglalkozom vele. Menni fog! Menni fog! Visszatartom a lélegzetemet.
- Egy évig és egy napig állok a szolgálatodba - jelenti ki.
- Az nem elég! - tiltakozom. - Nem lehet...
Felhorkan.
- Biztos vagyok benne, hogy addig megkoronázzuk, és elköltöztetjük
az öcsédet. Ha nem, hát vesztettünk, hiába ígérgettél, és akkor amúgy
sem számít majd. Ennél többre ne számíts, főleg akkor ne, ha
megfenyegetsz.
Így legalább időt nyerek. Felsóhajtok.
- Jól van. Legyen.
Cardan átvág a szobán, egyenesen felém tart, és fogalmam sincs, mit
fog tenni. Ha megcsókol, valószínűleg felperzsel az a mohó,
szégyenteljes vágy, ami az első alkalommal is elkapott. Ám amikor
odaér, letérdel elém. Annyira meglepődöm, hogy az égvilágon
semmilyen gondolat nem formálódik a fejemben. Hosszú ujjai hűvösen
kulcsolódnak az enyémekre, amikor a tenyerébe veszi a kezem.
- Jól van - szólal meg türelmetlenül. A legkevésbé sem úgy hangzik,
mint egy vazallus, aki épp most fogad hűséget az úrnőjének. - Jude
Duarte, por leánya, a szolgálatodba szegődöm. Segédkezek neked.
Páncélod leszek. Mindent úgy teszek, ahogyan szeretnéd. Így lesz
egészen egy évig és egy napig... és egy perccel sem tovább.
- Nagyszerű eskü - jegyzem meg, de feszülten cseng a hangom.
Hiába mondta azt, amit, úgy érzem, ő van fölényben. Valahogy hozzá
került a gyeplő.
Egyetlen gyors mozdulattal feláll, és elengedi a kezemet.
- És most?
- Visszamehetsz aludni - felelem. - Nemsokára felkeltelek, és
elmondom, mit kell tennünk.
- Ahogy parancsolod - feleli Cardan gúnyos mosollyal az
ajkán. Ezután visszamegy a hálószobába, valószínűleg azért, hogy
levesse magát az egyik ágyra. Milyen különös, hogy itt van, durva
szöveten hajtja álomra a fejét, napokig ugyanazt a ruhát viseli, kenyeret
és sajtot eszik, mégsem panaszkodik egy árva szóval sem. Mintha
jobban érezné magát a kémek és orgyilkosok fészkében, mint a saját
pompás ágyában.

A koronázásra érkező Áldott és Áldatlan udvarok uralkodói, valamint

a vad, szabad tündérek a sziget legkeletibb csücskében vertek tanyát.
Sátrakat állítottak, némelyik tarkabarka, némelyik áttetsző selyemből
készült. Közelebb érve tüzeket látok. Mézbor illata és romlott hús bűze
keveredik a levegőben.
Cardan tetőtől talpig feketében áll mellettem, sötét haját kifésülte
tisztára mosott arcából. Sápadt és fáradt, pedig a lehető legtovább
hagytam aludni.
Miután Cardan hűséget fogadott, nem ébresztettem fel sem Szellemet,
sem Csótányt. A következő óra nagy részét azzal töltöttem, hogy
Bombával átbeszéltem a tervet. Ő szerzett ruhát Cardannak, ő biztatott,
hogy a herceg hasznos lehet. Azért vagyok most itt, hogy olyan
uralkodót keressek, aki hajlandó Balekinen kívül mást is támogatni. Ha
sikert akarok aratni, kell valaki a lakomán, aki az új király oldalán áll, és
ennek a valakinek akkora hatalommal kéne rendelkeznie, hogy a vacsora
ne fulladjon vérengzésbe, ha esetleg rosszul sülnek el a dolgok.
 Ha más nem, legalább hördüljenek fel páran, és akkor biztonságban
kijuttathatom onnan Oakot. Bomba üveggömbjei önmagukban nem
tennék ezt lehetővé. Hogy mit kell mindezért cserébe ígérnem az
uralkodóknak, azt nem tudom. Már mindenemet elígértem, most már
csak a korona nevében ígérgethetek.
Mély levegőt veszek. Amint Tündérfölde urai és úrnői elé lépek, és
kijelentem, hogy szembe akarok szállni Balekinnel, nincs visszaút,
nem bújhatok be a takaróm alá az ágyamban, nem húzhatom fel a
nyúlcipőt. Ha megteszem, amit tervezek, Tündérföldén kell maradnom
addig, amíg Oak vissza nem tér a trónjára. A ma este és a holnap délelőtt
fele áll rendelkezésünkre a lakoma előtt, utána el kell mennem a
Kietlen-kúriába, és addigra vagy összejön minden, vagy darabokra hullik
a tervem.
Egyetlen módja van annak, hogy felkészítsem Tündérföldét Oak
jövőbeli érkeztére: itt kell maradnom. Fel kell használnom,
amit Madoctól és az Árnyudvarban tanultam, és manipulációval,
gyilkossággal kell melegen tartanom a trónt az öcsém számára. Tíz
évet mondtam, de lehet, hogy hét is elég lesz. Az azért nem olyan sok
idő. Hét évig mérget iszom, egy pillanatra sem hunyom le a szemem,
és folyamatos készültségben élek. Hét év, és Tündérfölde talán
biztonságosabb, jobb hellyé válik. És addigra végre kiérdemlem a
helyemet.
Elit játszma, így nevezte Locke, amikor azzal vádolt, hogy én is
játszom. Akkor még nem tettem, most viszont már igen. Talán tanultam
is valamit Locke-tól. Történetet szőtt belőlem, én pedig most valaki
másból szövök történetet.
- Szóval üljek itt, és lássalak el információval - dől Cardan egy
hikorifának. - Te meg elbűvölöd az uralkodókat? Nem pont fordítva
kellene?
Rámeredek.
- Téged is elbűvöltelek, nem igaz?
A szemét forgatja.
- Ne számíts rá, hogy másoknak is ilyen pocsék az ízlése.
- Utasítást fogok adni - jelentem ki. - Rendben?
 Megrándul egy izom az állkapcsán. Biztos vagyok benne, hogy nem
kis áldozat Tündérfölde hercegétől az, hogy hagyja magát irányítani,
főleg, hogy rólam van szó, de azért bólint.
Belekezdek.
- Megparancsolom, hogy maradj itt, és addig várj, amíg készen
nem állok arra, hogy elhagyjam az erdőt, vagy fenyegető vész nem
közeleg, vagy egy teljes nap eltelt. Amíg várakozol, meg se mukkanj, és
egyéb módon se jelezz, nehogy idevonzz valakit! Ha veszély fenyeget,
vagy egy teljes nap eltelt anélkül, hogy visszajönnék, térj vissza az
Árnyudvarba! A lehető legügyesebben álcázd magad az odavezető úton!
- Nem is rossz - jegyzi meg, és valahogy képes mindezt a rá jellemző
gőgös, fejedelmi tartással kinyilvánítani.
Idegesítő.
- Jól van - szólalok meg ismét. - Most mondd, mit tudsz
Annet királynőről!
Én csupán annyit, hogy ő hagyta el legelőször a koronázási
ceremóniát. Ez azt jelenti, hogy vagy nem akarja Balekint
uralkodójaként, vagy semmiféle nagykirályt nem látna szívesen. Csak azt
kell kitalálnom, melyik a helyes válasz.
- A Molyok udvara igen kiterjedt, és nagyon hagyománytisztelően
Áldatlan. Annet királynő gyakorlatias és egyenes nő, a nyers
erőt mindennél többre becsüli. Azt is hallottam, hogy megeszi a szeretőit,
ha rájuk un - vonja fel a szemöldökét Cardan.
Nem tudom megállni, elmosolyodom. Fura, hogy pont Cardannal
kerültem ilyen kapcsolatba. És még különösebb, hogy úgy beszél velem,
ahogy Nicasiával vagy Locke-kal beszélne.
- Akkor miért hagyta ott a koronázást? - akadékoskodom. - Nekem
úgy tűnik, Balekinnel az ég is egymásnak teremtette őket.
- Nincs utódja - feleli. - És már elvesztette a hitét, hogy valaha is lesz.
Szerintem nem akarta végignézni, hogy egy egész nemzetséget teljesen
feleslegesen lemészárolnak. Ami még fontosabb, kétlem, hogy jó
szemmel nézte Balekin vérengzését, főleg, hogy utána a korona nélkül
hagyta el az emelvényt.
- Jól van - veszek mély levegőt.
 Megragadja a csuklómat. Zavarba jövök, amikor meleg bőre az
enyémhez ér.
- Vigyázz magadra! - kéri, majd elmosolyodik. - Igazán unalmas lenne
egész álló nap itt ülni, csak mert megöletted magad.
- Az utolsó gondolataim az unalmad körül forognak majd - ígérem,
aztán elindulok Annet királynő Áldatlan tábora felé.
Itt nem ég tűz, a sátrak durva, zöldes anyagból készültek, leginkább a
mocsár színére emlékeztetnek. A bejáratnál egy troll és egy goblin
strázsál. A troll páncélján sötét színű festék éktelenkedik, eléggé hasonlít
az alvadt vérre.
- Ööö, üdv! - köszöntőm őket, és azon nyomban ráeszmélek, hogy
ezen még dolgoznom kell. - Hírt hoztam. Beszélnem kell a királynővel.
A troll lenéz rám, szemmel láthatóan meglepi, hogy egy halandóval
van dolga.
- És mégis ki küldi ezt az ínycsiklandó hírvivőt az udvarunkba?
Még az is lehet, hogy bókolni akar, nem tudom eldönteni.
- Balekin nagykirály - hazudom.
Úgy sejtem, az ő nevével jutok be legkönnyebben.
Ettől elmosolyodik, ám semmi melegség nincs a gesztusban.
- Mit ér egy király korona nélkül? Ez olyan fejtörő, amire mind tudjuk
a választ... Az égvilágon semmit.
A másik őr felnevet.
- Nem engedünk át, falatka. Szaladj vissza az uradhoz, és mondd meg
neki, hogy Annet királynő nem ismeri el őt uralkodójának, bár az
kétségtelen, hogy tudja, hogyan kell látványosan megmozdulni. Nem fog
vele vacsorázni, nem számít, hányszor kéri, vagy miféle finomságot küld
a hírvivőivel.
- Nem arról van szó, amire gondoltok - vitatkozom.
- Jól van hát, akkor maradj egy kicsit! Le merném fogadni, hogy
csodás hangot hallatnak az eltörő csontjaid.
A troll szája tele van éles fogakkal, a fenyegetőzése mégis enyhe.
Tudom, hogy nem gondolja komolyan, ugyanis ha komolyan gondolta
volna, akkor valami teljesen mást mond, és utána nemes egyszerűséggel
felfal.
 Mégis meghátrálok. A koronázásra érkező vendégeket köti az illem,
de az ilyesmi mindig annyira ködös a tündéreknél, hogy sosem tudom,
megvéd vagy sem.
Cardan herceg a tisztáson vár, a hátán fekszik, mintha a csillagokat
számlálná.
Kérdő pillantást vet rám, én pedig megrázom a fejemet, majd
lerogyok mellé a fűre.
- Be sem jutottam hozzá - panaszkodom.
Felém fordul, a holdfény kontúrozza arcvonásait, a járomcsontjára
feszülő bőrt, a füle hegyét.
- Akkor valamit nagyon rosszul csináltál - konstatálja.
Szeretném letorkollni, csakhogy igaza van. Elszúrtam. Ennél sokkal
hivatalosabban kell viselkednem, magabiztosan hinnem, hogy igenis
jogom van egy uralkodó előtt állni, mintha hozzászoktam volna már.
Előre kigondoltam mindent, amit a királynőnek mondtam volna, abba
viszont nem gondoltam bele, hogyan jutok a színe elé. Azt hittem, az lesz
a feladat könnyű része. Mekkorát tévedtem!
Hátradőlök Cardan mellé, és felnézek a csillagokra. Ha lenne időm,
lejegyezném az állásukat, kiolvasnám belőlük a szerencsémet.
- Jól van. Ha a helyemben lennél, kiket keresnél fel?
- Lord Roibent és a száműzött tündérkirály fiát, Severint.
Olyan közel van az arca az enyémhez!
Homlokráncolva pillantok rá.
- De hát ők nem tartoznak a nagykirály udvarához. Nem fogadtak
hűséget a koronának.
- Pontosan - feleli Cardan, majd felemeli a kezét, és egyik ujjával
végigsimít a fülemen.
Az íve érdekli, döbbenek rá. Megborzongok, lehunyom a szemem a
forró hullámban rám toluló szégyentől. Tovább beszél, ám úgy tűnik,
neki is feltűnt, mit csinál, mert elkapja a kezét. Most már mindketten
szégyelljük magunkat.
- Nekik kevesebb vesztenivalójuk van, és jóval többet nyerhetnek, ha
kiállnak egy olyan terv mellett, amit akár felségárulásnak is nevezhetünk.
Severin a pletykák szerint szereti a halandó lovagokat, sőt, a szeretője is
halandó, úgyhogy biztos hajlandó fogadni. Az apja pedig száműzetésben
élt, úgyhogy már az is előrelépés lenne számára, ha elismernék az
udvarát. - Áttér a másik uralkodóra. - Lord Roiben a történetek alapján
drámai alak. Áldott lovag, évtizedeken át szenvedett szolgaként egy
Áldatlan udvarban, amit végül megkaparintott. Nem tudom, mit
ajánlhatsz egy ilyen tündérnek, de az biztos, hogy elég nagy udvara van,
és ha rávennéd, hogy Oakot támogassa, az még Balekint is óvatosságra
intené. Ezt leszámítva annyit tudok róla, hogy egy alacsony rangú
szeretője a kedvence. Jó lenne, ha nem idegesítenéd fel.
Eszembe jut, hogy Cardan még részegen is átbeszélte magát az őrség
vonalán, amikor a koronázásról menekültünk. Ismeri ezeket a nemeseket,
a szokásaikat. Nem számít, milyen fölényesen cseng a hangja, amikor
tanácsot ad, vagy, hogy mennyire idegesít, ostobaság lenne figyelmen
kívül hagyni a szavát. Abban a reményben tápászkodom fel, hogy nem
csúfítják vörös foltok az arcomat. Cardan is felül, úgy fest, mint aki
mondani szeretne valamit.
- Tudom! - vágok elébe, és a tábor felé indulok. - Ne untassalak azzal,
hogy meghalok.
Úgy döntök, először a száműzött tündérkirály fiához, Severinhez
megyek. A tábora éppoly apró, mint az uradalma, épp csak néhány fányi
terület a Roiben-féle Termeszek udvara mellett, és sem az Áldott, sem az
Áldatlan oldalhoz nem tartozik.
A sátra súlyos anyagból készült, ezüst és zöld színben pompázik.
Néhány lovag üli körbe a vidáman lobogó tábortüzet. Nem
viselnek páncélt, csupán vastag bőrtunikát és csizmát. Egyikük épp egy
szerkezettel molyol, próbálja a tűz fölé akasztani a kannát, hogy
vizet forralhasson. A halandó fiú, akit a koronázáson Severinnel láttam, a
bámuláson kapott vöröske halkan beszélget az egyik lovaggal.
Egy pillanattal később mindketten felnevetnek. Senki sem figyel rám.
Odamasírozok a tűzhöz.
- Elnézést a zavarásért! - szólítom meg őket, és közben azon
gondolkozom, nem túl udvarias-e ez egy királyi küldönctől. Nincs
más lehetőségem, tovább kell beszélnem. - Üzenetet hoztam a
száműzött tündérkirály fiának. Az új nagykirály alkut szeretne kötni vele.
 - Nocsak, tényleg? - Meglepő módon az ember fiú szólal meg elsőnek.
- Igen, halandó - vágom rá képmutatóan.
De most komolyan, Balekin szolgái tutira így beszélnének vele.
A szemét forgatja, majd odasúg valamit az egyik lovagnak, miközben
feláll. Beletelik egy pillanatba, mire rádöbbenek, hogy Lord Severin az.
A haja az őszi avart idézi, a szeme mohazöld, és szarvak ágaskodnak a
halántékánál, épp a füle fölött. Meghökkent, hogy itt ücsörög a
kíséretével a tűz előtt, de gyorsan észbe kapok, és meghajolok.
- Négyszemközt kell beszélnünk - jelentem ki.
- Valóban? - kérdezi. Nem felelek, mire felvonja a szemöldökét.
- Természetesen. Erre.
- Jó lenne, ha kezdenél vele valamit - kiált utánunk az emberfiú.
- Komolyan mondom, borsódzik a hátam a megigézett halandó
szolgálóktól.
Severin nem felel.
Követem őt az egyik sátorba. Senki sem jön utánunk. Odabent néhány
nő üldögél a földön elhelyezett párnákon, és valaki halk dallamot játszik
furulyán. Mellettük egy lovagnő ül, kardját az ölében egyensúlyozza.
Gyönyörű a penge, megakad rajta a szemem.
Severin egy alacsony asztalhoz vezet, körülötte rojtokkal díszített
hokedlik állnak. Frissítőktől roskadozik, van egy vízzel teli, szarvfülű
ezüstkancsó, szőlővel és sárgabarackkal teli tál, egy apró
mézes süteményekkel teli edény. Int, hogy üljek le, és amikor
engedelmeskedem, ő maga is helyet foglal egy másik hokedlin.
- Egyél, amit csak szeretnél! - kínál, ám inkább tűnik utasításnak a
mondat, mint udvariaskodásnak.
- Szeretném, ha jelen lenne a koronázási szertartáson - vágok bele,
ügyet sem vetve az ételre. - Csakhogy nem Balekin fejére kerülne a
korona.
Nem tűnik kifejezetten döbbentnek, inkább kissé gyanakvóbbá válik.
- Szóval nem az ő küldönce vagy?
- A következő nagykirályé - ismétlem, majd előhúzom
Cardan gyűrűjét a zsebemből, mintegy bizonyítva, hogy igenis van
közöm a királyi családhoz, nem légből kapott mesével zargatom. - Nem
Balekin lesz a következő nagykirály.
- Értem. - Közömbösen reagál, tekintete a gyűrűre siklik.
- Megígérhetem, hogy ő függetlenként ismeri el ezt az udvart, ha segít
nekünk. Nem fenyegeti többé a háború veszélye. Szövetséget ajánlunk.
Rémület kúszik fel a torkomon, alig tudom kipréselni magamból az
utolsó néhány szót. Ha nem segít, elárulhat Balekinnek. Amennyiben ez
megtörténik, sokkal nehezebb dolgom lesz.
Sok mindent kézben tarthatok, ám efölött nincs hatalmam.
Severin arckifejezése kifürkészhetetlen.
- Nem foglak megsérteni azzal, hogy megkérdezem, kit
képviselsz. Csupán egyetlen lehetőség van, az ifjú Cardan herceg, akiről
sok mindent hallottam már. Csakhogy nem én vagyok a megfelelő
segítség számotokra, mégpedig pont azért, amiért olyan vonzó az ajánlat.
Az én udvarom nem sokat nyom a latban. Ráadásul egy áruló fia
vagyok, így hát az én becsületemnek nem tulajdonítanak nagy
jelentőséget.
- Viszont ott lesz Balekin vacsoráján. Csupán annyit kérek, hogy a
megfelelő pillanatban álljon mellénk. - Csábító az ajánlat, ezt ő maga is
elismerte. Talán csak meg kell győznöm. - Bármit hallott is Cardan
hercegről, jobb király lenne belőle, mint a bátyjából.
Ez legalább nem hazugság.
Severin a sátor végébe pillant, mintha attól tartana, hogy valaki
esetleg kihallgat bennünket.
- Támogatlak, ha nem én vagyok az egyetlen. Ez mindkettőnk érdeke.
- Azzal feláll. - Minden jót kívánok neked és a hercegnek. Ha szükséged
van rám, megteszem, amit tudok.
Felállók, és ismét meghajolok.
- Igazán nagylelkű öntől.
Kavargó gondolatokkal hagyom magam mögött a tábort. Egyrészt
sikerrel jártam. Tárgyaltam az egyik tündéruralkodóval, és nem
csináltam bolondot magamból. Nagyjából még meg is győztem,
hogy álljon mellém. Csakhogy szükség van egy másik uralkodóra is,
egy befolyásosabbra.
Eddig nem volt bátorságom a legnagyobb tábor közelébe
merészkedni. Az Roibené, a Termeszek udvarának uráé. Hírhedten
vérszomjas, csatában nyerte el a koronáját, így hát nincs oka tiltakozni
Balekin véres puccsa ellen. Mégis úgy tűnik, Roiben hasonlóképpen
érez, mint a Molyok udvarának királynője, Annet, nevezetesen, hogy
Balekin korona nélkül nem sokra megy.
Talán ő sem kíváncsi Balekin küldönceire. És mivel hatalmas a
tábora, ki tudja, mennyien őrzik, hány őrön kell átjutnom, hogy
beszélhessek vele.
De talán be tudok surranni. Végül is ennyi tündér között mit számít
egy vagy több személy?
Lehullott ágakat gyűjtök, eleget ahhoz, hogy tűzifának tűnjön, és
lehajtott fejjel a Termeszek udvara felé indulok. A tábor szélén lovagok
strázsálnak, de nem igazán figyelnek rám.
Legszívesebben szökdécselnék, amiért sikerrel jártam.
Gyerekkoromban Madoc néha kénytelen volt félbehagyni a
malomjátszmánkat.
A tábla úgy maradt, várta, hogy folytassuk a játékot. Éjt nappallá téve
agyaltam, miféle lépéseket tehetnék, és ő milyen lépésekkel reagálna, és
mikor leültünk, már nem ugyanazt a játszmát játszottuk. Legtöbbször
nem sikerült kiszámítanom a lépését. Nagyszerű stratégiát eszeltem ki,
csak épp nem illeszkedett az adott játszmához.
Így érzem magam most is, amikor besétálok a táborba. Madoc ellen
játszom, és hiába szövögetek különböző terveket, ha nem találom ki, mi
a következő lépése, veszítek.
Ledobom a gyújtóst az egyik tűz mellett. Egy kék bőrű, fekete fogú
nő egy pillanatra felfigyel rám, majd visszatér a kecskelábú férfival
folytatott beszélgetéséhez. Leporolom a koszt a ruhámról, és
a legnagyobb sátor felé indulok. Könnyedén, ruganyosán, egyenletesen
lépkedek. Amikor árnyékra lelek, bekúszom az anyag alá. Egy pillanatig
ott fekszem, egyszerre rejtőzöm mindkét oldal elől, mégsem vagyok
teljesen láthatatlan egyik oldalról sem.
Odabent zöld alkímiai tűzzel égnek a lámpások, mindennek beteges
színt kölcsönöznek. Ezt leszámítva viszont minden bujának tűnik.
Egymást érik a szőnyegek, mindenütt súlyos faasztalok, székek, az ágyon
prémek és gránátalmadíszes brokáttakarók.
Az egyik asztalon legnagyobb meglepetésre papírdobozos ételt látok.
A zöld színű pixie, akit Roiben mellett láttam a koronázáson,
evőpálcikával a szájához emeli a tésztát. Roiben mellette ül,
óvatos mozdulattal széttör egy szerencsesütit.
- Mi van rajta? - kíváncsiskodik a lány. - Talán „Az út, amit jó
mókának ígértél a barátnődnek, szokás szerint vérontásban végződött”.
- Az áll rajta, hogy „A cipőd boldoggá tesz ma” - feleli
Roiben szárazon, majd odacsúsztatja a papírfecnit a lánynak, hogy ő is
elolvashassa.
A lány lepillant a bőrcsizmájára. Vállat von, az ajkára halovány
mosoly kúszik.
Ekkor hirtelen kirángatnak a búvóhelyemről. A hátamra Fordulva
kigurulok a sátorból, egy lovag áll fölöttem kivont karddal.
Csakis magamat hibáztathatom. Mozgásban kellett volna maradnom,
megbújni valahol a sátorban. Nem lett volna szabad megállnom,
kihallgatni egy beszélgetést, bármennyire megdöbbentőnek találtam is.
- Kelj fel! - rivall rám a lovag.
Dulcamara az. Úgy tűnik, nem ismert fel.
Felállók, mire a sátorba vonszol, és belerúg a lábamba, amitől a
szőnyegre zuhanok. Hála a jó égnek, hogy ilyen puha! Egy pillanatig ott
heverek. Dulcamara a derekamra teszi a lábát, mintha megnyúzott vad
lennék.
- Kémet fogtam - jelenti. - Eltörjem a nyakát?
Megfordulhatnék, hogy elkapjam a bokáját. Annyi időre egyensúlyát
veszítené, amíg felállók. Ha kicsavarom a lábát, és futásnak eredek, talán
kijutok. Legrosszabb esetben is talpon lennék, és talán magamhoz
ragadhatnék valamilyen fegyvert, amivel felvehetem vele a harcot.
Csakhogy Lord Roiben színe elé akartam járulni, és most itt a
lehetőség. Nyugton maradok, hagyom, hogy Dulcamara alábecsüljön.
Lord Roiben megkerüli az asztalt, majd lehajol hozzám, fehér haja az
arcába hullik. Ezüst szeme könyörtelenül végigmér.
- Mégis kinek az udvarához tartozol? - érdeklődik.
- A nagykirályéhoz - felelem. - A valódi nagykirályéhoz, Eldredéhez,
akit elárult a saját fia.
- Nem tudom, higgyek-e neked. - Kétszeresen is
meglepődöm, egyrészt azért, mert ilyen szelíden reagál, másrészt azért,
mert azt feltételezi, hogy hazudok. - Gyere, egyél velünk!
Meghallgatom, amit mondani akarsz. Dulcamara, elmehetsz!
- Megeteted? - duzzog a lovag.
Roiben nem felel, és egy pillanatnyi kínos csend után Dulcamara
észbe kap. Meghajol, majd távozik.
Az asztalhoz megyek. A pixie végigfuttatja rajtam tintafekete
pillantását, éppolyan, mint Toprongyé. Miközben a tojásos tekercsért
nyúl, észreveszem, hogy eggyel több ujjperce van, mint nekem.
- Vegyél csak! - kínál. - Van bőven. A mustár nagy részét viszont már
megettem.
Roiben várakozó álláspontra helyezkedik, engem figyel.
- Emberi étel - jegyzem meg, reményeim szerint közömbös hangon.
- Egymás mellett élünk, nem igaz? - kérdezi.
- Szerintem ő nem csak mellettük él - tiltakozik a pixie engem
fixírozva.
- Elnézést - szabadkozik Roiben, majd ismét várakozni kezd.
Rádöbbenek, hogy tényleg azt várják, egyek valamit. Az egyik
evőpálcikára szúrok egy gombócot, és a számba veszem.
- Finom - dicsérem.
A pixie tovább eszi a tésztát.
- Ő itt Kaye - magyarázza Roiben a lány felé intve. - Tekintve, hogy
belopóztál ide, nyilván tudod, hogy én ki vagyok. Téged
hogy szólíthatlak?
Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen végletekig udvarias
hangnemben beszéljenek hozzám. Még csak nem is a valódi nevemet
kérdezi.
- Jude - felelem, ugyanis a halandók fölött nincs ereje a neveknek. -
És azért jöttem, mert nem akarom Balekint látni a trónon, de ahhoz, hogy
mást juttassak oda, szükségem van a segítségére.
- Különb Balekinnél ez a valaki, vagy csupán más? - érdeklődik.
A homlokomat ráncolom, nem tudom, mit felelhetnék.
 - Olyasvalakiről van szó, aki nem gyilkolta le a saját családját
az emelvényen. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy különb nála?
A pixie - Kaye - felhorkan.
Lord Roiben az asztalon pihenő kezére pillant, majd ismét rám emeli a
szemét. Képtelen vagyok olvasni komor tekintetében.
- Balekin nem kifejezetten diplomatikus, de talán képes
tanulni. Látszik, hogy ambiciózus. És brutális puccsot hajtott végre.
Nem mindenkinek lenne hozzá gyomra.
- Nekem ahhoz is alig volt, hogy végignézzem - jegyzi meg Kaye.
- Csak félig járt sikerrel - emlékeztetem őket. - És azt hittem,
nem kifejezetten kedveli őt, tekintve a koronázáson elhangzott szavait.
Roiben szája sarka felfelé ível. Aprócska gesztus, szinte
észrevehetetlen.
- Nem is kedvelem. Gyávaság volt meggyilkolni a húgait és az apját,
mintha sértett hiúságból tette volna. Aztán a katonái mögé rejtőzött,
hagyta, hogy a tábornoka végezzen a nagykirály választott örökösével.
Ez gyengeségről árulkodik, azt pedig idővel biztosan kihasználják.
Jeges balsejtelem kúszik végig a gerincemen.
- Nekem csupán arra van szükségem, hogy valaki elismerje a
koronázást, olyasvalaki kell, akinek a szava elég súllyal esik a latba. Ez a
valaki ön. Balekin lakomáján lépünk akcióba, holnap este. Ha engedi,
hogy megtörténjen, ha hűséget fogad az új nagykirálynak...
- Már bocsánat - szakít félbe Kaye -, de mégis mi közöd neked ehhez
az egészhez? Mit érdekel, ki kerül a trónra?
- Itt élek - magyarázom. - Itt nőttem fel. Még ha félig gyűlölöm is, ez
az otthonom.
Lord Roiben lassan bólint.
- Azt viszont nem akarod elmondani, ki a jelölted, sőt, azt
sem, hogyan szeretnéd a fejére helyezni a koronát - találgat.
- Ha nem muszáj, inkább nem - felelem.
- Addig kínoztathatnálak Dulcamarával, amíg könyörögnél,
hogy minden titkodat megoszthasd velem.
Ezt is szelíden mondja, mintegy ténymegállapításként, mégis
emlékeztet borzasztó hírnevére. Nincs annyi kínai kaja meg udvariasság,
ami elfelejtetné velem, kivel üzletelek éppen.
- Akkor pont ugyanolyan gyáva lenne, mint Balekin, nem igaz? -
igyekszem annyi magabiztosságot sajtolni a kérdésbe, amennyit
az Árnyudvarban és Cardan előtt mutattam.
Nem árulhatom el, hogy félek, legalábbis azt nem, hogy mennyire
félek tőle.
Hosszasan méregetjük egymást, a pixie pedig bennünket figyel. Végül
Lord Roiben felsóhajt.
- Még nála is gyávább. Jól van, Jude, királyválasztó. Vállaljuk veled a
kockázatot. Kerüljön más fejére a korona! És segítek ott tartani. -
Elhallgat. - Azonban nekem is szükségem van valamire.
Feszülten figyelek.
Összeérinti hosszú ujjait.
- Egy nap kérni fogok valamit a királyodtól.
- Azt akarja, hogy egyezzek bele ebbe anélkül, hogy tudnám, mit fog
kérni? - buknak ki a szavak a számon.
Szenvtelen arckifejezéséből nem sok mindent olvashatok ki.
- Úgy vélem, pontosan értjük egymást.
Bólintok. Mi mást tehetnék?
- Valami olyat, ami ugyanolyan értékű - pontosítok. - És amit képesek
vagyunk biztosítani.
- Nagyon érdekesnek bizonyult ez a találkozó - zárja le a beszélgetést
Lord Roiben aprócska, kifürkészhetetlen mosollyal.
Miközben felállók, Kaye rám kacsint egyik tintafekete szemével.
- Sok szerencsét, halandó!
A fülemben visszhangzanak a szavai, miközben magam mögött
hagyom a táborokat, és visszaindulok Cardanhoz.
 Szellem éberen vár, amikor megérkezünk. Beszerzőkörúton járt,
hozott egy maréknyi apró almát, némi szárított vadhúst, friss vajat és jó
néhány üveg bort. Emellett egy halom berendezési tárgyat is elcsent a
palotából: egy selyemmel hímzett díványt, szaténpárnákat, egy ragyogó
pókselyem kendőt és egy kalcedon teáskészletet.
Felpillant a díványról, egyszerre tűnik feszültnek és kimerültnek.
Azt hiszem, gyászol, csak nem úgy, mint az emberek.
- Na? Ha jól emlékszem, aranyat ígértél.
- Mi van, ha inkább bosszút ígérnék? - kérdezek vissza, és hirtelen
ismét érzem a vállamat nyomó ígéretek súlyát.
Összenéz Bombával.
- Szóval tényleg van terve.
Bomba leül az egyik párnára.
- Titka van, ami még a terveknél is sokkal jobb.
Felkapok egy almát, az asztalhoz sétálok, és felülök rá.
- Besétálunk Balekin lakomájára, és ellopjuk a királyságát az orra alól.
Az hogy tetszene? Megfelel bosszúnak?
Merésznek kell lennem. Mintha mindent én irányítanék. Mintha a
tábornok lánya lennék. Mintha tényleg sikerülne véghez vinni a tervet.
 Szellem szája széle felfelé kunkorodik. Előhúz négy ezüstkupát a
szekrényből, majd leteszi őket elém.
- Italt?
A fejemet rázva figyelem, ahogyan tölt. Visszatér a díványra, de a
szélére ül, mintha bármelyik pillanatban fel kellene ugrania. Nagyot
kortyol a borból.
- Korábban már beszéltünk Dain meg nem született gyerekének a
meggyilkolásáról - szólalok meg.
Szellem bólint.
- Láttam az arcodat, amikor Cardan Liriope haláláról beszélt,
és amikor rájöttél, milyen szerepet játszottam benne.
- Meglepett - felelem őszintén. - Hinni akartam, hogy Dain különb.
Cardan felhorkan, majd két kupát is magához vesz, a nekem és a neki
szántat is.
- A gyilkosság kegyetlen ipar - jegyzi meg Szellem. - Szerintem Dain
éppolyan helyesen cselekedett volna nagykirályként, mint bármelyik
másik herceg, de az én apám halandó volt. Ő nem tartotta volna Daint
jónak. Ahogyan engem sem. Jobb lesz, ha alaposan elgondolkozol,
mennyire számít az, hogy ki jó és ki nem, mielőtt belemerülsz a
kémkedés művészetébe.
Valószínűleg igaza van, csakhogy nem sok időm maradt ilyesmin
elmélkedni.
- Nem érted - szögezem le. - Liriope gyereke életben maradt.
Szellem Bombához fordul, láthatóan döbbenten.
- Ez a nagy titok?
Bomba kissé önelégülten bólint.
- Ez a terv is.
Szellem hosszasan nézi őt, majd felém fordul.
- Nem akarok más helyet keresni magamnak. Itt akarok maradni, hogy
szolgálhassam a következő nagykirályt. Szóval legyen, lopjuk el az egész
királyságot!
- Nem kell jónak lennünk - magyarázom Szellemnek. - Elég,
ha helyesen cselekszünk. Mint Tündérfölde bármelyik hercege tenné.
Szellem elmosolyodik.
 - Na jó, talán náluk egy kicsit helyesebben is cselekedhetünk
- pillantok Cardanra.
Szellem bólint.
- Jól hangzik.
Ezután megy, és felébreszti Csótányt. Ismét el kell magyaráznom az
egészet. A lakomarésznél meg annál, hogy szerintem mi fog történni,
Csótány olyan gyakran szakít félbe, hogy képtelen vagyok egy teljes
mondatot végigmondani. Miután befejezem a mondókámat, pergament
és hegyes végű tollat keres az egyik szekrényben, majd lejegyzi, kinek
hol kell lennie ahhoz, hogy minden akadályt sikerrel vegyünk.
- Áttervezed a tervemet - akadékoskodom.
- Csak egy kicsit - nyalja meg a toll hegyét, majd visszatér az íráshoz.
- Nem aggaszt Madoc reakciója? Biztos nem tetszik majd neki.
Hát persze hogy aggaszt Madoc! Ha nem aggasztana, nem mentem
volna bele ebbe az egészbe.
Egyszerűen átnyújtanám neki a birodalom élő, lélegző kulcsát.
- Tudom - felelem a Szellem poharának alján megülő seprőt figyelve.
Amint Cardan oldalán besétálok a lakomára, Madoc tudni fogja, hogy
a saját játszmámat játszom. Amikor rádöbben, hogy kicselezem, és nem
lehet régens, éktelen haragra gerjed majd.
Olyankor a legvérszomjasabb.
- Van megfelelő ruhád? - érdeklődik Csótány. Értetlen pillantásom
láttán felemeli a kezét, és magyarázatba fog. - Politizálsz. Neked és
Cardannak is mesésen kell festeni ezen a lakomán. Az új királynak
makulátlan összhatást kell nyújtania.
Ismét végigvesszük a tervet, és Cardan segít feltérképezni a Kietlen-
kúriát. Próbálok ügyet sem vetni hosszú ujjaira, miközben végigsimít a
pergamenen, és a hátborzongató izgalomra, ami elkap, amikor rám néz.
Hajnalban megiszom három bögre teát, majd elindulok, hogy az
utolsó embert is beavassam a tervbe még a lakoma kezdete előtt.
Beszélnem kell a nővéremmel, Vivienne-nel.

Hazamegyek... Madoc házába, emlékeztetem magam, hiszen

valójában sosem volt számomra otthon, és a ma este után főleg nem lesz
az. A nap tüzes aranygombként emelkedik a horizonton.
Árnyékként mászom meg a csigalépcsőt, vágok át a helyiségeken, ahol
felnőttem. A szobámban összeszedem a cuccomat. Méreg, kések, ruha és
ékszerek, amiket Csótány valószínűleg elég extravagánsnak tart majd.
Vonakodva magam mögött hagyom a plüssállataimat az ágyon. A
cipőket, a könyveket, a kedvenc csecsebecséimet. Épp úgy
hagyom magam mögött a második életemet, ahogyan az elsőt, kevés
holmit viszek magammal, és nem igazán tudom, milyen sors vár rám.
Ezután Vivi ajtajához megyek, és halkan bekopogok. Néhány pillanat
múlva álmatagon beljebb invitál.
- Nagyszerű - motyogja ásítozva. - összepakoltál. - Aztán elkapja a
pillantásomat, és a fejét rázza. - Könyörgöm, ne mondd azt, hogy nem
jössz!
- Történt valami - teszem a földre a táskámat. Halkan
folytatom. Nincs okom titkolni, hogy itt vagyok, de már szokásommá
vált a rejtőzködés. - Kérlek, hallgass végig!
- Eltűntél - vág közbe. - Csak vártam és vártam, és próbáltam úgy
tenni apa előtt, mintha minden rendben lenne. Nagyon aggódtam.
- Tudom - felelem.
Úgy néz rám, mintha legszívesebben jó erősen megcsapkodna.
- Attól féltem, hogy meghaltál.
- Egy kicsit sem vagyok halott - ragadom meg a karját, és olyan közel
húzom magamhoz, hogy suttogva is halljon. - Viszont el kell mondanom
neked valamit, ami tudom, hogy nem fog tetszeni. Dain hercegnek
kémkedtem. Védővarázslatot bocsátott rám, úgyhogy a halála előtt egy
szót sem szólhattam.
Felvonja finoman csúcsos szemöldökét.
- Kémkedtél? Ezt meg hogy értsem?
- Belopóztam ide-oda, információt gyűjtöttem. Megöltem pár embert.
És még mielőtt bármit mondanál, jól ment.
- Aha - feleli.
Tudta, hogy valami nincs rendben velem, de látom az arcán, hogy erre
még véletlenül sem gondolt.
 Tovább beszélek.
- Rájöttem, hogy Madoc politikai húzásra készül, ráadásul Oakot is
belerángatná. - Ismét elmesélem Liriope, Oriana és Dain történetét. Már
annyiszor meséltem ezt a sztorit, hogy könnyű a legfontosabb
információkra koncentrálni, gyorsan és meggyőzően előadni a lényeget. -
Madoc Oakot akarja a trónra ültetni, ő pedig régensként kormányozna.
Nem tudom, mindig így tervezte-e, de az biztos, hogy most ez a
szándéka.
- Ezért nem jössz velem a halandók világába?
- Szeretném, ha inkább Oakot vinnéd helyettem - kérlelem. - Hogy
megvédjük őt ettől az egésztől addig, amíg kicsivel idősebb nem lesz,
elég idős ahhoz, hogy ne kelljen mellé régens. Én itt maradok, és
gondoskodom róla, hogy legyen hova visszatérnie.
Vivi csípőre teszi a kezét, a mozdulat anyára emlékeztet.
- És mégis, hogy tervezted ezt véghez vinni?
- Azt bízd csak rám! - vágom rá, és közben azt kívánom, bár
ne ismerne ilyen jól.
Hogy eltereljem a figyelmét, elmagyarázom, mit fundáltam ki Balekin
vacsorájával kapcsolatban, és hogy az Árnyudvar segít megkaparintani a
koronát. Viszont fel kell készítenünk Oakot a koronázásra.
- Aki a királyt irányítja, azé a birodalom - jelentem ki. - Te
is pontosan tudod, hogy ha Madoc régenssé válik, Tündérfölde
folyamatosan háborúzni fog.
- Na, tisztázzuk akkor... Azt akarod, hogy vigyem el Oakot
Tündérföldéről, távol mindenkitől, akit ismer, és neveljem jó királlyá? -
A jókedv szikrája nélkül felkacag. - Anya egyszer elrabolt egy
tündérgyereket, ez voltam én. Te is tudod, mi történt. Mitől lenne
most másképp? Hogy akadályozod meg, hogy Madoc és Balekin akár
a világ végére is Oak után jöjjön?
- Küldhetünk mellé őrt, mindannyiótokra vigyázhatna, de egyébként
ne aggódj, van tervem. Madoc nem megy utánatok.
Úgy érzem, Vivi mellett mindig csak a butácska kishúga lehetek, akire
vigyázni kell, nehogy elbotoljon a saját lábában.
- Mi van, ha nem akarok dajkát játszani? - kérdezi Vivi. - Mi van, ha
otthagyom egy parkolóházban vagy az iskolában? Esetleg borzalmas
trükköket tanítok neki? Lehet, hogy mindenért engem okol majd.
- Találj ki valami mást! Szerinted én ezt akarom?
Tudom, hogy úgy hangzik, mintha könyörögnék, de hát mi mást
tehetnék?
Egy feszült pillanatig egymásra meredünk, aztán Vivi levágódik az
egyik székre, és hátrahajtja a fejét.
- Mit mondok majd Heathernek?
- Szerintem Oak a legkevésbé megdöbbentő abban, amit mondanod
kell neki - felelem. - És egyébként is csak pár év az egész. Halhatatlan
vagy. Ez sokkal letaglózóbb titok, amibe kénytelen leszel beavatni őt.
Gyilkos pillantást vet rám.
- Esküdj, hogy Oak biztonságban lesz!
- Esküszöm - vágom rá.
- És ígérd meg azt is, hogy a te életed sem forog majd kockán!
Bólintok.
- Nem fog.
- Hazug vagy! - csattan fel Vivi. - Mocskos hazudozó,
gyűlölöm, hogy ezt teszed, és hogy így alakultak a dolgok!
- Igen, tudom.
Legalább azt nem mondta, hogy engem gyűlöl.

Kifelé tartok, amikor Taryn kinyitja a szobája ajtaját. Borostyánszín

szoknya van rajta, hulló leveleket hímeztek rá. Elakad a lélegzetem. Nem
terveztem, hogy összefutok vele.
Egy pillanatra egymásra meredünk. Megakad a szeme a vállamra
emelt táskán, és észreveszi, hogy ugyanaz a ruha van rajtam, mint amikor
harcoltunk. Végül becsukja az ajtaját, és a sorsomra hagy.
 Még sosem léptem be a Kietlen-kúriába a főbejáraton keresztül.
Korábban mindig a konyhai cselédbejárón osontam be, szolgálónak
öltözve. Most viszont a fényesre csiszolt faajtó előtt állok. Két lámpa
világítja meg, mindkettőben csapdába esett szellemtündérek keringenek.
Gyér fénybe vonják a hatalmas, baljós faragványt, egy arcot mintázó
kopogtatót, orrában karikával.
Cardan kinyújtja a kezét, és mivel Tündérföldén nőttem fel, nem
sikkantok fel ijedtemben, amikor az ajtó szeme kinyílik.
- Hercegem - üdvözli Cardant.
- Ajtóm - feleli Cardan.
A mosolyából szeretet, az ismerősség melege árad. Bizarr, hogy a
szokásos, ellenszenves bűverejét most nem gonoszságra használja.
- Üdvöz légy, kerülj beljebb! - nyílik ki az ajtó.
Mögötte Balekin egyik tündérszolgája várakozik. Tátott szájjal bámul
Cardanra, az elveszett tündérhercegre.
- Erre tessék, a többiek már megérkeztek - nyögi végül.
Cardan határozottan az övébe fűzi a karomat, majd bevonul, én pedig
felhevülten követem. Kénytelen vagyok kegyetlenül őszintének lenni
saját magamhoz. Hiába rossz ötlet, hiába borzalmas alak, jó móka
Cardannal időzni. Örülnöm kellene, amiért nem fog majd számítani ez az
egész.
Egyelőre viszont ideges vagyok. Cardan Dain ruháját viseli, elloptuk a
palota egyik szekrényéből, aztán egy ügyes brownie, aki szerencsejáték
miatt tartozott Csótánynak, átalakította. Kifejezetten fejedelminek tűnik a
krémszín különböző árnyalataiban, a mellény és a bő ing fölött zakót
visel, még nyaksálja is van, alul pedig bricsesz és a koronázáson viselt
ezüstorrú csizma. Bal fülét egyetlen zafír ékkő díszíti. Nem csoda, az
volt a cél, hogy királyi külsőt kölcsönözzünk neki. Segítettem
kiválasztani a ruhákat, segítettem neki ilyen alakot ölteni, mégis hatással
van rám.
Én palackzöld ruhát viselek, a fülbevalóm bogyós gyümölcsöket idéz.
A zsebemben Liriope aranymakkja lapul, a csípőmhöz pedig apám kardja
simul. A különböző kések hűvösen érintik a bőrömet, mégis úgy érzem,
nem fegyverkeztem fel eléggé.
Átvágunk a helyiségen, és mindenki felénk fordul. Tündérfölde összes
ura és úrnője. Más udvarok királyai és királynői. A mélytengeri királynő
küldöttje. Balekin. A családom. Oak, Oriana és Madoc mellett. Lord
Roibenre pillantok, fehér haját könnyű kiszúrni a tömegben. Nem adja
jelét, hogy ismerjük egymást. Az arca kifürkészhetetlen, mintha maszkot
húzott volna.
Hinnem kell abban, hogy betartja a szavát, bár nem szeretem az
ilyesmit. Úgy nevelkedtem, hogy a stratégia azt jelentette,
hogyan keressem meg mások gyenge pontjait, amiket aztán
könyörtelenül kihasználhatok. Ehhez értek. Hogyan kell magamat
megszerettetni másokkal, hogyan vegyem őket rá, hogy mellém álljanak,
engem támogassanak? Ez idegen terep számomra.
Tekintetem a frissítőkkel teli asztalról a gyönyörű estélyi ruhákra,
majd a csontot rágó goblinkirályra vándorol. Végül a nagykirály
Vérkoronáján állapodik meg. Egy párkányon pihen, alatta
párna. Vészjóslóan csillan rajta a fény.
Hirtelen úgy érzem, nem fog menni. Elrettent a gondolat, hogy az itt
egybegyűltek orra elől kell ellopnom a koronát. De az rosszabb lett
volna, ha előbb át kell érte kutatnom a Kietlen-kúriát.
 Balekin eddig egy számomra ismeretlen nővel csevegett. A hölgy
hínárból szőtt ruhát visel, a nyakát gyöngyök díszítik. Fekete
haját koronaként viseli, amit további gyöngyök ékesítenek, mintha
egyfajta hálót viselne. Beletelik egy pillanatba, mire kiokoskodom,
ki lehet az: Orlagh királynő, Nicasia anyja. Balekin otthagyja, és
határozott léptekkel felénk indul.
Cardan megpillantja a felénk igyekvő bátyját, és azonnal a bor
irányába terel bennünket. Van belőle bőven, üvegek és
kancsók, sápadtzöldben, aranysárgában és a saját szívem vérére
emlékeztető sötétlilás-vörösesben játszanak. Rózsa-, pitypang-, porrá
zúzott zöldnövény- és ribiszkeillatot árasztanak. Egyetlen
szippantástól megszédülök.
- Öcsém! - szólítja meg Balekin Cardant. Tetőtől talpig feketébe és
ezüstbe öltözött, bársonyzekéjét olyan vastag korona- és madárminta
díszíti, hogy páncélnehézségűnek tűnik. Ezüstkoronát visel, illik a szeme
színéhez. Nem az a korona, de azért korona. - Már mindenütt kerestelek.
- Sejtem. - Cardan úgy mosolyog, mintha valóban az a gonosz lélek
lenne, akinek mindig is hittem. - Úgy tűnik, mégiscsak hasznos vagyok.
Milyen borzalmas meglepetés.
Balekin herceg úgy mosolyog vissza, mintha egyedül ezzel
megvívhatnának, egyéb porcikájukat mozdítani sem kellene. Mérget
vennék rá, hogy legszívesebben szitokáradatot zúdítana Cardanra, addig
verné, amíg engedelmességre nem bírja, ám tekintve, hogy az összes
többi családtagját kardélre hányta, nem teheti, szüksége van valakire, aki
önként megkoronázza.
Cardan jelenléte elég ahhoz, hogy a vendégek elhiggyék, Balekin
hamarosan nagykirály lesz. Ha őrséget hívat, akkor ez az illúzió
darabokra törik.
- Te ott! - pillant rám Balekin, tekintetéből csak úgy sugárzik
a rosszindulat. - Mi közöd neked a mi dolgunkhoz? Hagyj magunkra!
- Jude! - lép Madoc Balekin herceg mellé, aki hirtelen
rádöbbenni látszik, hogy valami közöm azért mégiscsak lehet ehhez az
egészhez.
Úgy tűnik, Madocnak nincs ínyére ez a fordulat, de nem aggódik.
Nyilván ostoba lánynak gondol, aki vállveregetésre vágyik, amiért
előkerítette az eltűnt herceget, és ostorozza magát, amiért nem
fogalmazott teljesen világosan, ugyanis hozzá kellett volna vigyem
Cardant, nem Balekinhez. A lehető legvidámabb mosolyt villantom
rájuk, mintha épp most oldottam volna meg mindenki problémáját.
Milyen frusztráló lehet Madocnak, hogy ilyen közel van a céljához,
Oak és a korona egy helyiségben van, sőt, Tündérfölde urai és úrnői is
megjelentek. Aztán hirtelen betoppan az első felesége balkézről született
lánya, és felkavarja az állóvizet azzal, hogy magával hozza azt a
személyt, aki leginkább hajlana arra, hogy Oak fejére helyezze a koronát.
Ettől függetlenül feltűnik, ahogy végigméri Cardant. Épp átalakítja a
tervét.
Súlyos kezét a vállamra teszi.
- Hát megtaláltad. - Balekinhez fordul. - Remélem, megjutalmazod a
lányomat. Bizonyára nem kis erőfeszítésébe telt, hogy idehozza a
herceget.
Cardan különös pillantást vet Madocra.
Eszembe jut, mit mondott, hogy zavarja, mennyire a lányaként kezel
engem Madoc, miközben Eldred gyakorlatilag ügyet sem vetett az ő
létezésére. Ám abból, ahogy néz, inkább arra következtetek, hogy
különös bennünket együtt látni, a vörös sapkás tábornokot meg a halandó
lányt.
- Bármit megadok, amit kér, sőt még annál is többet - ígéri Balekin
nagyvonalúan.
Már látom is, hogy Madoc a homlokát ráncolja, mire gyorsan
elmosolyodom, és kitöltők két pohár bort. Egy világosat és egy sötétet.
Óvatosan bánok velük, ügyesen mozdulok. Egyetlen csepp sem megy
kárba.
Nem Cardant kínálom, mindkettőt Madoc felé nyújtom, hadd
válasszon. Mosolyogva elveszi a vérvörösre emlékeztető nedűt. Enyém
hát a másik.
- Tündérfölde jövőjére! - emelem a poharat, majd
összeérintem Madocéval, csak úgy csilingel az üveg.
Megisszuk. Azonnal érzem a hatását, mintha lebegnék, úsznék tőle a
levegőben. Nem akarok Cardanra nézni. Bizonyára kinevetne, ha látná,
hogy pár korty bor a fejembe száll.
Cardan tölt magának, és fel is hajtja.
- Viheted az egész üveggel - jegyzi meg Balekin. -
Nagylelkű hangulatban vagyok. Beszéljük meg, mit akarsz, akármit
kérhetsz.
- Hova ez a nagy sietség? - kérdezi Cardan lustán.
Balekin rámered, úgy fest, egyetlen hajszál választja el attól, hogy
kitörjön belőle a vadállat.
- Szerintem mindenki jobban örülne, ha minél előbb elrendeznénk a
helyzetet.
- Ugyan - veszi magához Cardan az üveget, és egyenesen abból önti
magába a bort -, hiszen előttünk az egész éjszaka!
- A döntés a te kezedben van - vakkantja Balekin, és a szavaiból csak
úgy sugárzik a ki nem mondott gondolat, miszerint „egyelőre”.
Cardan állkapcsában megrándul egy izom. Balekin nyilván azon
gondolkozik, hogyan fogja megbüntetni Cardant a késlekedésért. Minden
egyes szavára hatással van.
Madoc ugyanakkor mindent alaposan megfontol, bizonyára azon
töpreng, mit ajánlhatna Cardannak. Őszintének tűnik, amikor
rám mosolyog, és ismét belekortyol a borba. Megkönnyebbült,
elővillannak a fogai. Nyilván úgy gondolja, hogy Cardant jóval
könnyebb lesz manipulálni, mint Balekint.
Hirtelen biztos vagyok benne, hogy ha átmennénk egy másik
helyiségbe, Balekin a mellkasában találná Madoc kardját.
- Vacsora után elmondom, mit akarok - feleli Cardan. - Addig viszont
élvezem a mulatságot.
- Az én türelmem is véges - morogja Balekin.
- Ideje feszegetni a határaidat - veti oda Cardan, majd egy aprócska
meghajlás után elhúz Balekintől és Madoctól.
A poharamat egy hosszú ezüsttűkre tűzött verébszívekkel teli tálca
mellett hagyom, és együtt átvágunk a tömegen. Nicasia megállít
bennünket, hosszú ujjaival Cardan mellkasához ér, égszínkék haja csak
úgy világít bronzszínű ruhája miatt.
 - Hol jártál? - kérdezi összefűzött karunkra pillantva.
Fitos orrára ráncok gyűlnek, de a szavaiból pánik sugárzik. Ő is
éppúgy tetteti a nyugalmat, mint mindenki más. Biztos vagyok benne,
hogy halottnak hitte Cardant, vagy azt hitte, valami még rosszabb történt
vele. Nyilván rengeteg kérdése van, de egyiket sem teheti fel előttem.
- Jude elfogott - feleli, én pedig nagy nehezen állom meg, hogy
ne tapossak a lábára. - Nagyon szoros csomót tud kötni.
Nicasia nem tudja, nevessen vagy sem. Már-már együttérzek vele. Én
sem tudom, mitévő legyek.
- Micsoda szerencse, hogy végül kiszabadultál a karmai közül - feleli
végül.
Cardan mindkét szemöldökét felvonja.
- Sikerült volna? - kérdezi gőgös leereszkedéssel, mintha
Nicasia ostobábbnak bizonyult volna, mint várta.
- Muszáj most is így viselkedned? - fakad ki Nicasia, láthatóan elege
van az óvatosságból. Megragadja Cardan karját.
Cardan vonásai ellágyulnak. Egyáltalán nem szoktam hozzá, hogy így
lássam.
- Nicasia - bontakozik ki a lány szorításából. - Jobb, ha ma
este elkerülsz. A saját érdekedben.
Kissé fáj, hogy ennyire kedves vele. Nem akarok a tanúja lenni.
Nicasia rám pillant, próbálja kideríteni, rám miért nem vonatkozik
ugyanez. Csakhogy Cardan már indul is, és én kénytelen vagyok vele
tartani.
Ekkor megpillantom Tarynt a terem másik végében, Locke mellette
áll. Az ikertestvérem szeme tágra nyílik, amikor meglátja, kivel jöttem.
Átsuhan valamiféle érzelem az arcán, leginkább bosszúságnak tűnik.
Megkaparintotta Locke-ot, én viszont egy herceggel érkeztem.
Nem, ez így nem igazságos. Nem tudhatom egyetlen pillantás alapján,
hogy ezt gondolja-e.
- A terv első részét végrehajtottuk - fordítom el a fejemet. Suttogva
beszélek Cardanhoz. - Idejöttünk, bejutottunk, és még senkit nem vertek
láncra.
- Így van - feleli. - Ha jól emlékszem, erre mondta Csótány, hogy ez a
terv „legkönnyebb eleme”.
A terv, amit elmagyaráztam neki, öt alapvető elemből áll: (1)
bejutunk, (2) mindenki mást is bejuttatunk, (3) megszerezzük a koronát,
(4) Oak fejére tesszük a koronát és (5) kimenekülünk.
Elengedem a karját.
- Ne menj egyedül sehova! - figyelmeztetem.
Feszülten rám mosolyog, amiért egyedül hagyom, és bólint.
Oriana és Oak felé igyekszem. Kiszúrom, ahogy a helyiség másik
felében Severin kimenti magát egy beszélgetésből, és Balekin herceg felé
indul. Verejték gyöngyözik az ajkam fölött, a karom alatt. Minden
izmom megfeszül. Ha Severin bármit is elkotyog, kénytelen leszek sutba
dobni a terv soron következő négy elemét, és a menekülésre
koncentrálni.
Oriana felvont szemöldökkel köszönt, azonnal átkarolja Oak
vékonyka vállát. Az öcsém a levegőbe emeli a kezét. Legszívesebben
magamhoz ölelném. Szeretném megkérdezni, Vivi elmagyarázta-e neki,
mi fog történni. Meg akarom nyugtatni, hogy minden rendben lesz.
Csakhogy Oriana elkapja az ujjait, a sajátjai közé szorítja, így hát nem
kell több hazugságot elviselném.
- Mi ez az egész? - biccent Cardan felé.
- Amire kértél - felelem a tekintetét követve.
Balekinnek valahogy sikerült Cardant is bevonnia a Severinnel való
beszélgetésbe. Cardan nevet valamin, amit Balekin mond, éppolyan
arrogánsnak tűnik, mint bármikor máskor. Mellbevágó a felismerés: ha
folyamatos félelemben él az ember, és mindig ott ólálkodik körülötte a
veszély, akkor újabb veszély esetén nem nehéz úgy tenni, mintha minden
rendben lenne. Én ezzel eddig is tisztában voltam, ám nem hittem, hogy
pont Cardanban lelek sorstársra. Balekin Cardan vállára teszi a kezét.
Látom is magam előtt, ahogyan a nyakába mélyeszti azokat az ujjakat.
- Nem olyan egyszerű. Remélem, megérted, hogy amit kértél, annak
ára lesz... - fordulok vissza Orianához.
- Hajlandó vagyok megfizetni - vágja rá azonnal.
- Egyikünk sem tudja, pontosan mibe kerül majd - csattanok fel, aztán
reménykedem, hogy senki sem figyelt fel a hangomban csendülő élre. -
Mind kivesszük belőle a részünket.
A bortól felhevült a bőröm, fémes ízt érzek a számban. Ideje áttérni a
terv második szakaszára. Vivit keresem, ám ő a helyiség másik végében
van. Egyébként sem lenne idő semmire, még akkor sem, ha tudnám, mit
mondjak.
Reményeim szerint biztató pillantást villantok Oak felé. Gyakran
elgondolkodom, hogy vajon a múltam miatt váltam-e ilyenné, amiatt
lettem-e szörnyeteg. Ha igen, én is szörnyeteggé változtatom Oakot?
Vivi nem fogja, biztatom magam. Ő megtanítja, hogy nem csak a
hatalom a fontos, én pedig őrzöm majd azt a hatalmat, hogy legyen trón,
amit elfoglalhat. Mély levegőt veszek, és a folyosóra vezető ajtóhoz
sietek. Elhaladok néhány lovag mellett, és befordulok a sarkon, ahol már
nem látnak. Nyelek néhányat, aztán kinyitom az ablakokat.
Néhány másodpercig reménykedve állok. Ha Csótány és Szellem
bemászik, elmondhatom, pontosan hol a korona. Ehelyett
azonban kinyílik a nagyterem ajtaja, és Madoc elküldi a lovagokat.
Odasietek. Amikor megpillant, határozott léptekkel megindul felém.
- Jude, akkor jól láttam, hogy erre jöttél.
- Friss levegőre volt szükségem - magyarázom, ami jól
mutatja, mennyire aggódom.
Megválaszoltam a kérdést, amit még fel sem tett.
Madoc legyint.
- Hozzám kellett volna jönnöd, amikor megtaláltad Cardan herceget.
Akkor erősebb pozícióból tárgyalhattunk volna.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani - jegyzem meg.
- A legfontosabb, hogy beszélhessek vele. Szeretném, ha bemennél, és
kihoznád. Hárman átrágjuk a helyzetet.
Ellépek az ajtótól, egyenesen a folyosó közepére. Szellem és Csótány
bármelyik pillanatban megérkezhet, és nem akarom, hogy Madoc lássa
őket.
- Oakról? - kérdezem.
Ahogyan abban reménykedtem, Madoc követ, így eltávolodunk az
ablaktól.
- Tudtad? - ráncolja a homlokát.
 - Hogy te magad akarod uralni Elfhont? - kérdezek vissza. - Rájöttem.
Úgy néz rám, mintha idegen lennék, de még sosem éreztem magam
ennyire közel hozzá. Most először mindketten álca nélkül pillantunk a
másikra.
- Mégis idehoztad Cardan herceget, egyenesen Balekin karmaiba -
feleli. - Vagy hozzám? Erről lenne szó? Alkudozni akarsz?
- Vagy az egyik, vagy a másik, nem igaz? - felelem sejtelmesen.
Kezd bedühödni.
- Jobban szeretnéd, ha egyáltalán nem lenne nagykirály? Ha a korona
elpusztul, háború lesz, és ha háború tör ki, akkor megnyerem. Akárhogy
is, enyém lesz a korona, Jude. És az neked is jó lesz, ha így történik.
Nincs értelme ellenem fordulnod. Lehetsz lovag. Megkaphatsz mindent,
amiről álmodtál. - Közelebb lép. - Már csupán karnyújtásnyira van tőlem.
- Azt mondtad, „enyém lesz a korona”. A tiéd - emlékeztetem, és a
kardom markolata után kapok. - Gyakorlatilag ki sem ejtetted Oak nevét.
Ő csak eszköz számodra, hogy megkaparinthasd a hatalmat. Saját
magadnak.
- Jude... - szólal meg, de közbevágok.
- Kössünk hát alkut! Esküdj, hogy sosem emelsz kezet Oakra,
és segítek. Ígérd meg, hogy amikor nagykorú lesz, azonnal átadod
neki az uralmat. Bármifajta hatalmat gyűjtöttél is addig, az övé lesz!
Akkor önként és dalolva segítek neked.
Madoc szája megremeg. Ökölbe szorul a keze. Tudom, hogy szereti
Oakot. Engem is szeret. Biztosan szerette anyámat is, a maga sajátos
módján. Csakhogy nem tagadhatja meg a természetét, így hát nem
ígérhet semmit.
Kardot rántok, ő pedig követi a példámat, fülsiketítő a fémcsörgés. A
távolból nevetés szűrődik felénk, de a folyosón egyedül vagyunk. Izzad a
tenyerem.
Elkerülhetetlen ez az összecsapás, mintha egészen idáig, egész
életemben errefelé tartottam volna.
- Nem győzhetsz le - veszi fel az alapállást Madoc.
- Már győztem - jelentem ki.
- Nem győzhetsz. - Madoc megmozdítja a pengét, biztat,
hogy támadjak, mintha csak gyakorolnánk. - Mihez kezdenél a
megkerült herceggel Balekin otthonában? Alulmaradsz Balekinnel
szemben, és akkor elragadom tőled Cardant. Bármit megkaphattál volna,
most mégis üres kézzel távozol.
- Ó, kérlek, hadd avassalak be a tervbe! Szívem szerint töviről hegyire
elmesélnék mindent - fintorgok. - Ne kerülgessük tovább a forró kását!
Eljött a küzdelem ideje.
- Legalább nem vagy gyáva.
Akkora erővel ront nekem, hogy bár kivédem az ütést, a földre
kerülök. Talpra ugróm, de remegek. Még sosem küzdöttem vele így,
sosem adott bele apait-anyait. Nem számíthatok könyörületes támadásra.
Madoc a nagykirály tábornoka. Tudtam, hogy jobb nálam, ám azt nem
sejtettem, hogy ennyivel.
Az ablak felé pillantok.
Erővel nem kerekedhetek felül rajta, de nem is kell. Csak el kell
húznom egy kicsit a harcot. Reménykedem, hogy váratlanul éri
a támadásom. Hárítja. Megpördülök, és ismét támadásba lendülök, de
számít a mozdulatra, így hát kénytelen vagyok elegánsan hátratáncolni,
miközben újfent kivédek egy erőteljes csapást. Sajog a karom, olyan
keményen küzd.
Túl gyorsan történik minden.
Először a tőle tanultakkal próbálkozom, majd Szellem technikáját
alkalmazom. Balra mozdulok, aztán ravaszul oldalba támadom. Nem túl
mély a seb, de mindketten megdöbbenünk, amikor vörös folt jelenik meg
a zekéjén. Előrelendül. Oldalra ugróm, mire arcba könyököl, és a földre
lök. Az orrom vére elárasztja a számat.
Szédelegve talpra kecmergek.
Hiába játszom meg magam, félek.
Arrogáns voltam. Időt akartam nyerni, de egyetlen kardcsapással
kettényeshetne.
- Add fel! - rivall rám a torkomhoz szegezett karddal. -
Ügyes próbálkozás volt. Megbocsátok, Jude, és visszamehetünk a
lakomára. Meggyőzöd Cardant, hogy tegye, amit akarok. Aztán
minden úgy lesz, ahogyan lennie kell
 Vért köpök a kőpadlóra.
Enyhén megremeg a karja.
- Te add fel! - vágok vissza.
Felnevet, mintha egy különösen jó viccet meséltem volna. Aztán
grimaszolva elhallgat.
- Ha jól sejtem, nem vagy teljesen magadnál - folytatom.
A kardja kissé mélyebbre süllyed, majd hirtelen döbbenet költözik a
tekintetébe.
- Mit tettél?
- Megmérgeztelek. De ne aggódj, nem halálos
mennyiségben! Túléled.
- A bor - rakja össze a képet. - De honnan tudtad, hogy melyiket
választom?
- Nem tudtam - felelem, és úgy sejtem, a körülményektől függetlenül
valamelyest büszke rám, hiszen úgy játszottam, ahogyan ő tanította. -
Mindkettőt megmérgeztem.
- Nagyon megbánod! - nyögi.
Most már a lába is remeg. Tudom. Érzem a sajátomban. Csakhogy én
hozzászoktam a méreghez.
Mélyen a szemébe nézek, majd a hüvelyébe dugom a kardomat.
- Apám, az vagyok, akivé te neveltél. Mégiscsak a te lányoddá váltam.
Madoc ismét felemeli a kardját, mintha még egy utolsó csapás
készülne rám mérni, ám ekkor kihullik a kezéből a kard, és ő maga is a
földre zuhan, majd elterül a kőpadlón.
Amikor Szellem és Csótány néhány perccel később megérkezik, ott
ülök mellette, túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy megmozdítsam a
testét.
Csótány egyeden szó nélkül átnyújt nekem egy zsebkendőt.
Megtorlóm vérző orromat.
- Jöhet a harmadik szakasz - jelenti ki Szellem.
 Mire visszatérek a lakomára, mindenki a hosszú asztalnál ül.
Egyenesen Balekinhez megyek, és pukedlizek. - Jó uram! - szólítom meg
halkan. - Madoc arra kért, mondjam meg önnek, hogy csak később tud
csatlakozni hozzánk, fogjon hozzá nélküle. Nem akarja aggasztani önt,
ám Dain néhány kémje itt van. Azonnal megüzeni, ha elkapta vagy
megölte őket.
Balekin enyhén összeszorítja az ajkát, és összehúzza a szemét.
Észreveszi a vért, amit nem tudtam lemosni az orromról és a fogamról, és
a verejtéket, amit nem sikerült letörölnöm. Madoc Cardan szobájában
alszik, és ha jól számolok, egy óránk van, mielőtt felébred. Olyan
érzésem van, mintha Balekin ezt ki tudná olvasni az arcomból, csak elég
alaposan végig kell mérnie.
- Nagyobb szolgálatot tettél, mint gondoltam - érinti meg a vállamat.
Úgy tűnik, már elfelejtette, milyen dühös volt, amikor Cardan oldalán
beléptem a helyiségbe, és azt várja, hogy én is elfelejtkezzek róla. - Csak
így tovább, és megkapod a jussod. Szeretnél úgy élni, mintha egy lennél
közülünk? Szeretnél egy lenni közülünk?
Vajon Tündérfölde nagykirálya képes ilyesmire? A segítségével több
lehetnék egyszerű embernél, egyszerű halandónál?
 Eszembe jut Valerian, amikor próbált megigézni, hogy ugorjak ki a
toronyból. Aki halandónak születik, az gyakorlatilag holtan jön a világra.
Látja, mi ül ki az arcomra, és elmosolyodik, biztos benne, hogy rájött
a leghőbb vágyamra.
És valóban, mialatt a székemhez sétálok, tipródom. Győzelmi
mámorban kellene úsznom, ehelyett rosszul vagyok. Nem olyan jó érzés
túljárni Madoc eszén, mint gondoltam, főleg, hogy csupán azért sikerült,
mert nem hitte, hogy valaha is elárulnám. Sok-sok év múlva talán
bebizonyosodik, hogy helyesen döntöttem, addig viszont kénytelen
leszek együtt élni a gyomromat maró savval.
Tündérfölde jövője azon múlik, képes és hajlandó vagyok-e
tökéletesen játszani hosszú távon.
Kiszúrom Vivit Nicasia és Lord Severin között, és gyorsan
rámosolygok. Komoran viszonozza a gesztust.
Lord Roiben a szeme sarkából rám pillant. A mellette ülő zöld pixie a
fülébe súg valamit, mire ő a fejét rázza. Az asztal másik végében Locke
csókot lehel Taryn kezére. Orlagh királynő kíváncsi pillantással méreget.
Csupán három halandó jelent meg - Taryn, én és a vöröske Severinnel -,
és a királynő pillantásából ítélve úgy érzi, egerek keveredtek a
macskagyűlésre.
A fejünk fölött vékony csillámkő lemezekből készült csillár lóg.
Aprócska, ragyogó tündérek senyvednek benne, hogy még
melegebb fénybe vonják a termet. Időnként felröppennek, mire táncolni
kezdenek az árnyékok.
- Jude! - érinti meg Locke a karomat, és megriadok. Rókaszemében
vidámság csillan. - Bevallom, egy kicsit féltékeny vagyok, hogy Cardan
oldalán léptél be.
Hátraléptek.
- Nincs most időm ilyesmire!
- Tudod, tényleg kedveltelek - vallja be. - Most is kedvellek.
Egy pillanatra belegondolok, mi történne, ha alaposan képen
törölném.
- Hagyj békén, Locke! - felelem végül.
Ismét elmosolyodik.
 - Azt szeretem benned a leginkább, hogy sosem úgy reagálsz,
ahogy képzelem. Például sosem hittem volna, hogy párbajt vívnál értem.
- Nem is tettem.
Elhúzódom tőle, és kissé imbolyogva az asztalhoz indulok.
- Hát itt vagy! - szólal meg Cardan, amikor helyet foglalok mellette. -
Hogy telt idáig az estéd? Az enyém tele volt csupa
unalmas beszélgetéssel, ami mind arról szólt, hogy karóba húznak.
Remeg a kezem. Azzal nyugtatom magam, hogy csak a méreg
mellékhatása. Száraz a szám. Nincs most erőm arra, hogy sziporkázó
szópárbajt vívjak. A cselédek felszolgálják az ételt,
ribiszkemáztól csillogó sült libát, osztriga és vadpóréhagyma-szószt,
mogyorós süteményt és csipkebogyóval töltött egész halakat. Sötétzöld
bort öntenek, aranydarabkák úszkálnak benne. Figyelem, ahogy a pohár
aljára süllyednek, és csillogó üledéket képeznek.
- Mondtam már, milyen borzasztóan festesz ma este? - érdeklődik
Cardan, miközben hátradől finoman megmunkált székében.
A hangjában bujkáló melegségtől bóknak tűnik a kérdés.
- Nem - felelem, örülök, hogy eltereli a figyelmemet. -
Kérlek, részletezd!
- Nem lehet - ráncolja a homlokát. - Jude?
Talán sosem szokom meg, hogy a nevemen szólít.
- Kezd látszódni egy zúzódás az állkapcsodon - figyelmeztet
összevont szemöldökkel.
Jó alaposan meghúzom a vizespoharamat.
- Semmiség - biztosítom.
Már nem tart sokáig.
Balekin feláll, és a magasba emeli a poharát.
Hátralököm a székemet, így talpon vagyok, amikor a bomba robban.
Egy pillanatra akkora hangzavar lesz úrrá a termen, hogy úgy érzem,
forog velem a világ. A tündérek sikítanak. Kristálygömbök hullanak alá
és törnek szilánkosra.
Bomba akcióba lendült.
A zűrzavarban egyetlen fekete nyíl kel útra egy sötét alkóvból, és
Cardan előtt az asztalba fúródik.
 Balekin felpattan.
- Onnan jött! - kiáltja. - Ott az orgyilkos!
Lovagok rohannak Csótány irányába, aki kiugrik a félhomályból, és
ismét lő. Még egy nyíl süvít Cardan felé, aki úgy tesz, mintha túlságosan
döbbent lenne ahhoz, hogy megmozduljon, épp, ahogy gyakoroltuk.
Csótány töviről hegyire elmagyarázta, hogy sokkal nagyobb
biztonságban van, ha nem mozdul, ugyanis úgy sokkal könnyebb célt
téveszteni.
Csakhogy Balekin közreműködésére nem számítottunk. Kilöki
Cardant a székéből, a földre taszítja, és a saját testével védelmezi.
Hirtelen rádöbbenek, mennyire nem értettem eddig a
kapcsolatuk dinamikáját.
Balekinnek nem tűnt fel, hogy Szellem felmászott a Vérkoronához. A
lovagjait pedig mind egy szálig Csótány után küldte, így Bomba
eltorlaszolta az ajtót. Azonban mindeközben emlékeztette Cardant, miért
ne tartson ki a tervünk mellett.
Mindig is Cardan gyűlölt bátyjaként gondoltam Balekinre, a testvérre,
aki lemészárolta az egész családjukat. Nem számoltam azzal, hogy
mindeközben ő Cardan családja. Balekin nevelte fel őt, amikor Dain
terveket szőtt ellene, amikor az apja elüldözte a palotából. Csak Balekin
maradt számára.
Biztos vagyok benne, hogy Balekinből borzalmas király válna, és
hogy másokkal együtt Cardant is kínozná, mégis sziklaszilárd
meggyőződésem, hogy hatalomhoz juttatná az öccsét. Cardan úgy
kegyetlenkedhetne, ahogy akar, csak arra kellene vigyáznia, hogy
Balekin maradjon a kegyetlenebb.
Az lenne Cardan számára a legbölcsebb döntés, ha a bátyja fejére
tenné a koronát. Sokkal biztonságosabb húzás lenne, mint bízni bennem,
mint egy jövőbeli Oakban hinni. De hűséget fogadott nekem. Már csak
arra kell figyelnem, nehogy kiskaput találjon az engedetlenségre.
Egy szívdobbanásnyival később mozdulok, és nehezebb
átverekednem magam a tömegen, mint hittem, úgyhogy nem ott vagyok,
mint amit Szellemnek ígértem. Amikor felpillantok, látom őt, épp kilép
az árnyékból. Elhajítja a koronát, csakhogy nem nekem, hanem a rám
megszólalásig hasonlító ikertestvéremnek dobja. A korona Taryn lábához
zuhan.
Vivi már megfogta Oak kezét. Lord Roiben is keresztülnyomakodik a
tömegen.
Taryn felkapja a koronát.
- Add oda Vivinek! - kiáltom.
Szellem rádöbben, hogy hibázott, előkapja a számszeríját, és az
ikernővéremre céloz, csakhogy lövöldözéssel biztos nem keveredik ki
ebből a csávából. Taryn borzalmas, az árulás fájdalmától
csillogó pillantást vet rám.
Cardan talpra kecmereg. Balekin is felállt már, épp keresztülvág a
helyiségen.
- Gyermek, ha nem adod nekem, kettéhasítalak! - fenyegeti Tarynt. -
Nagykirály leszek, és amikor végre a trónon ülök, mindenkit
megbüntetek, aki bosszúságot okozott nekem.
Taryn felemeli a koronát, Balekin, Vivi és közöttem járatja a
tekintetét. Aztán az egybegyűlt tündérurakra és - hölgyekre néz, akik
mind őt figyelik.
- Ide a koronával! - törtet felé Balekin.
Lord Roiben Balekin elé lép. Tenyerét a mellkasához nyomva
megállítja.
- Egy pillanat! - szólal meg.
Nem ránt fegyvert, de ott csillog a zekéje alatt, látom. Balekin
megpróbálja ellökni Roiben kezét, de ő nem mozdul. Szellem Balekinre
fogja a számszeríját, és mindenki őt figyeli. Orlagh királynő jó néhány
lépést hátrál.
A vérontás ígérete lengi be a helyiséget.
Taryn felé indulok, hogy elé lépjek.
Ha Balekin fegyvert ránt, ha fittyet hány a diplomáciára, és támad,
akkor biztosan vér fog folyni. Lesznek, akik mellette harcolnak majd,
lesznek, akik ellene. Nem számít, korábban ki miféle esküt tett a
koronának, senki sem érzi magát biztonságban azok után, hogy Balekin
lemészárolta a saját családját. Azért hívatta ide Tündérfölde urait és
úrnőit, hogy megnyerje őket az ügyének, talán még ő is belátja, hogy
további öldökléssel nem ér célt.
Egyébként pedig Szellem könnyedén eltalálja, mielőtt eléri Tarynt, és
most nincs páncél a ruhája alatt.
Nem számít, milyen vastag a hímzés a zekéjén, nem védi meg a
szívébe fúródó nyílvesszőtől.
- Csak egy halandó lány! - jajdul fel.
- Nagyszerű vacsora, Balekin, Eldred fia - szólal meg Orlagh királynő.
- Ám mostanáig nem sok szórakozásunk akadt. Mulassunk hát! Hiszen a
korona biztonságban van itt, ebben a teremben, nem igaz? És csupán te
és az öcséd viselhetitek. Döntsön hát a lány, hogy kinek adja! Mit számít,
ha egyikőtök sem fogja megkoronázni a másikat?
Megdöbbenek. Azt hittem, Orlagh királynő Balekin cinkosa, bár
Nicasia Cardanhoz fűződő barátsága meg az ifjabbik herceg felé
billentheti a mérleg nyelvét. Vagy egyiküket sem kedveli, és több
hatalomhoz juttatná a tengert azáltal, hogy káoszba taszítja a
szárazföldet?
- Nevetséges! - fakad ki Balekin. - Na és a robbantás? Az nem volt
elég szórakoztató?
- Az én érdeklődésemet határozottan felkeltette - szól közbe
Lord Roiben. - Úgy tűnik, a tábornokod elmaradt valahol.
Hivatalosan még nem is uralkodsz, máris elég nagy a fejetlenség.
Tarynhez fordulok, ujjaim a hűvös koronára fonódnak. Közelről
kifejezetten lenyűgöző látvány. A levelek mintha a sötét aranyból nőttek
volna ki, olybá tűnik, élnek, a száruk összegabalyodik a többivel, mintha
ügyes kéz fonta volna őket ilyen csodálatosra.
- Kérlek! - suttogom.
Annyi minden tönkrement közöttünk. Düh, az árulás fájdalma és
féltékenység forr bennünk.
- Mit művelsz? - sziszegi a nővérem.
Mögötte Locke különösen csillogó tekintettel figyel. Úgy tűnik,
érdekesebbé vált a történetem, és pontosan tudom, hogy neki ez
a legfontosabb.
- A lehető legjobbat - felelem.
Megrántom a koronát. Taryn egy pillanatig nem engedi, de aztán
szétnyitja az ujjait, én pedig hátratántorodom.
Vivi olyan közel hozta Oakot, amennyire csak merte. Oriana a
tömeggel áll, a kezét tördeli. Nyilván észrevette, hogy Madoc eltűnt,
bizonyára azon gondolkozik, mit jelenthetett, amikor hercegről
beszéltem.
- Cardan herceg - szólalok meg. - Ez itt rád vár.
A tömeg utat nyit neki, ő a másik kulcsfontosságú szereplő ebben az
egész drámában. Odasétál hozzánk, mellém és Oak mellé.
- Megállj! - üvölti Balekin. - Azonnal állítsátok meg!
Fegyvert ránt, szemmel láthatóan nem érdekli már a politika. Sokan
követik a példáját, hüvelyből kicsúszó kardok kakofóniája visszhangozza
Balekin mozdulatát. Hallom a megigézett pengék zsivaját.
Az Éjhozóért nyúlok, és ebben a pillanatban Szellem ellövi a nyilát.
Balekin hátratántorodik. A terem egyként vesz levegőt. Egy királyt
lelőni - még ha az illető nem viseli is a koronát - nem könnyed
csínytevés. Balekin kardja az ősrégi szőnyegre hull, és látom, hol
fúródott bele a lövedék.
A nyíl az étkezőasztalhoz szegezi a kezét. Úgy tűnik, vasból készült.
- Cardan! - kiáltja Balekin. - Ismerlek! Tudom, hogy jobban
szeretnéd, ha én viselném a kormányzás nyűgjét, te pedig csak
élvezhetnéd a hatalmat. Azt is tudom, hogy megveted a halandókat,
a gazfickókat, az ostobákat. Nem mindig táncoltam úgy, ahogyan
te fütyültél, de azért csak nem vagy olyan elvetemült, hogy szembeszáll
velem.
Magamhoz húzom Oakot, és a kezébe adom a koronát, hogy láthassa.
Szokjon csak hozzá Balekin, hogy nála látja! Vivi bátorítóan
megpaskolja a hátát.
- Hozd ide a koronát, Cardan! - utasítja Balekin az öccsét.
Cardan herceg ugyanolyan hűvös, kimért pillantással fordul a bátyja
felé, mint amivel már annyi más tündért megajándékozott, mielőtt letépte
a szárnyukat, a folyóba vetette őket ,vagy teljes mértékben száműzte őket
az udvarból.
- Nem, bátyám. Erre nem kerül sor. Ha egyéb okom nem lenne rá,
hogy ellentmondjak, hát megtenném puszta gyűlöletből!
 Oak felpillant rám, meg akar bizonyosodni róla, hogy mindent jól
csinál az üvöltés közepette. Biztató mosollyal bólintok.
- Mutasd meg Oaknak, hogyan csinálja! - suttogom Cardannak. -
Mutasd meg, mit csináljon! Térdelj le!
- Azt fogják hinni, hogy... - vitatkozik, de félbeszakítom.
- Tedd meg!
Cardan letérdel, mire a tömeg elhallgat. Visszacsúsztatják a kardjukat
a hüvelybe. Alig mozdulnak.
- Ó, na, ez szórakoztató! - szólal meg Lord Roiben halkan. - Ki lehet
az a gyermek? Vagy inkább kié?
Annet királynővel kifejezetten Áldatlan mosolyt váltanak.
- Látod? - kérdezi Cardan Oaktól, majd türelmetlen mozdulattal int. -
Ezután jön a korona.
Végigpillantok Tündérfölde urain és úrnőin. Egyikük sem tűnik
barátságosnak. Mindenki óvatos, várakozó álláspontra
helyezkedett. Balekin arca eltorzul a dühtől, rángatja a nyilat, inkább
szakítaná ketté a saját kezét, mintsem hagyja, hogy ez történjen. Oak
tétován előrelép, majd még egy lépést tesz Cardan irányába.
- Jöhet a negyedik fázis - suttogja Cardan, aki még mindig azt hiszi,
hogy ugyanazon az oldalon állunk.
Madocra gondolok, aki odafent szunyókál, az álmai gyilkosságról
szólnak. Meg arra, hogy évekre szétszakítom Orianát és Oakot.
Hogy Cardan mennyire gyűlölni fog. Hogy mit jelent számomra a
rosszfiú szerepe.
- Megparancsolom, hogy a következő egy teljes percben
maradj mozdulatlan! - suttogom vissza.
Cardan megmerevedik.
- Gyerünk! - biztatja Vivi Oakot. - Ahogy gyakoroltuk.
Oak Cardan fejére teszi a koronát.
- Megkoronázlak - szólal meg Oak bizonytalan gyerekhangon. -
Királlyá. Tündérfölde nagykirályává.
Vivire pillant, majd Orianára. Várja, hogy megdicsérjék, ügyes volt,
mindent jól csinált.
A tömegnek elakad a lélegzete.
 Balekin dühösen felordít. Nevetés harsan, dühkitörésektől és
vidámságtól zeng a terem. Mindenki szereti a meglepetéseket, a tündérek
még a halandóknál is jobban.
Cardan tehetetlen dühvel pillant rám. Aztán letelik az egy perc, amíg a
parancsom érvényes volt, és lassan felemelkedik. Ismerős harag csillan a
szemében, mint a fa alól pislogó parázs, mint a bármilyen tűznél ezerszer
hevesebben égő szén. Ezúttal megérdemlem. Megígértem, hogy maga
mögött hagyhatja az udvart és az összes játszmát. Megígértem, hogy
szabadulhat. Hazudtam.
Nem az, hogy nem akarom Oakot nagykirállyá tenni. Persze hogy őt
akarom a trónon látni! És oda is kerül. Ám csupán egyetlen módja van
annak, hogy biztonságban legyen addig, amíg mindent meg nem tanul, ez
pedig az, ha valaki más ül addig a trónon. Hét év múlva Cardan
lemondhat Oak javára, aztán azt csinál, amit akar. Addig viszont
kénytelen melegen tartani az öcsém számára a trónt.
Lord Roiben letérdel, épp ahogy ígérte.
- Királyom - szólal meg.
Vajon mibe kerül majd ez az ígéret? Mit fog kérni tőlünk most, hogy a
koronához juttatta Cardant?
Többen követik, Annet királynő, Orlagh királynő és Lord Severin is.
A másik oldalról Taryn döbbenten mered rám. Bizonyára őrültnek
tűnhetek, hogy olyasvalakit ültettem a trónra, akit gyűlölök, de nem
kezdhetek magyarázkodni. A többiekkel együtt én is letérdelek, és az
ikrem is hasonlóképpen tesz.
Eljött az idő, most teljesítenem kell mindent, amit megígértem.
Cardan hosszasan körbejáratja tekintetét a termen, ám nem sok
választása van, és ezt ő is tudja.
- Keljetek fel! - szólal meg, mi pedig engedelmeskedünk.
Hátralépek, hogy elvegyüljek a sokaságban.
Cardan egész életében Tündérfölde hercege volt. Nem számít, mit
akar, tudja, hogyan viselkedjen. Tudja, hogyan bűvölje el a
tömeget, hogyan szórakoztassa őket. Megparancsolja, hogy takarítsák fel
az összetört poharakat. Új kupákat hozat, bort töltet. Az összes jelenlévő
felkacag, amikor köszöntőt mond a meglepetésekre meg arra, hogy
milyen előnyökkel jár, ha az ember túl részeg ahhoz, hogy jelen legyen
az első koronázáson. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki észreveszi,
hogy elfehéredik a keze, olyan erősen szorítja a poharát.
Mégis meglepődöm, amikor perzselő tekintettel felém fordul. Mintha
csupán ketten maradnánk az egész teremben. Ismét felemeli a poharát, és
a szája gúnyos mosolyra húzódik.
- És természetesen Jude-ra, akitől hatalmas ajándékot kaptam
ma. Számíthat rá, hogy megfelelően viszonzom.
Igyekszem nem látványosan összerezzenni, amikor a tündérek
koccintanak körülöttem. Kristálypoharak csilingelnek. Még több bor
folyik. Egyre hangosabb a nevetés.
Bomba belém könyököl.
- Megvan a beceneved - suttogja.
Észre sem vettem, hogy bejött, még mindig zárva az ajtó.
- Na és mi az? - kérdezem.
Sosem éreztem még magamat ilyen fáradtnak, és pontosan tudom,
hogy a következő hét évben szemhunyásnyi nyugalmam sem lesz.
Arra számítok, hogy a Hazug nevet adják nekem. Huncutul rám
vigyorog, a mosolya titokzatos.
- Na vajon mi? A Királynő.
Továbbra is képtelen vagyok nevetni.
 A Target közepén tologatom a bevásárlókocsit, miközben Oak és
Vivi ágyneműt, uzsonnásdobozt, szűk szárú farmert és szandált választ.
Oak arcán enyhe döbbenet ül, de azért láthatóan jól érzi magát. Felkap
dolgokat, forgatja, aztán leteszi őket. Az édességek sorában csokit,
zselébabot, nyalókát, kandírozott gyömbért dob a kocsiba. Vivi nem szól
semmit, úgyhogy én sem pirítok rá.
Különös Oakot a szarvai nélkül látni, ráadásul az igézettől éppolyan
kerekded a füle, mint az enyém. Fura, ahogy a játékosztályon baglyos
táskával a karján rollerezik.
Azt hittem, nehéz lesz meggyőzni Orianát, hogy engedje el Vivivel,
de Cardan megkoronázása után ő is egyetértett velünk abban, hogy az
lesz a legjobb, ha néhány évig távol tartjuk Oakot az udvartól. Balekint
egy toronyban Őrzik. Madoc dühöngve ébredt, és rá kellett döbbennie,
hogy nem ragadhatja magához a hatalmat.
- Ugye tényleg az öcséd? - kérdezi Heather Vivitől, miközben
Oak elhúz a rollerrel, és elszáguld a képeslapok mellett. -
Elmondhatod, ha a fiad.
Vivi felkacag.
- Van néhány titkom, de ez nem tartozik közéjük.
 Heather nem kifejezetten örült neki, hogy Vivienné egy gyerekkel az
oldalán bukkant fel, és előadott egy félig hihető magyarázatot, hogy
miért kellett magával hoznia Oakot, de nem rakta ki őket. Kihúzták
Heather kanapéját, és ott alszanak majd, amíg Vivi munkát nem talál
magának, mert akkor elköltözhetnek nagyobb lakásba.
Száz százalék, hogy Vivi nem keres a hagyományos értelemben
munkát, de azért jól meglesz. Sőt, annál is jobban. Egy másik világban, a
szüléink sorsát és a múltunkat figyelembe véve arra biztatnám Vivit,
hogy avassa be Heathert a titokba. Ha viszont ő úgy érzi, tovább kell
húznia a színjátékot, akkor igazán nem szólhatok egy szót sem.
Beállunk a sorba, és Vivi kifizeti az árut bankjegyeknek tűnő
levelekkel. Én közben a koronázássá avanzsált lakomára gondolok.
Csupán homályos emlékképeim vannak az eszegető, viccelődő
tündérekről. Mindenki Oakon csodálkozott, egyszerre tűntek
elégedettnek és bepánikoltnak. Oriana szemmel láthatóan nem tudta,
hogy gratuláljon vagy felpofozzon. Taryn néma csendben,
elgondolkodva szorongatta Locke kezét. Nicasia cuppanós puszit
nyomott Cardan királyi arcára.
Meghoztam egy döntést, és most együtt kell élnem azzal, amit tettem.
Hazudtam, elárultam másokat, és győzelmet arattam. Bár gratulált
volna valaki!
Heather felsóhajt, majd álmodozón Vivire mosolyog, miközben
bepakolunk Heather Priusának a csomagtartójába. A lakásán Heather
kivesz egy adag félkész pizzatésztát a hűtőből, és elmagyarázza, hogyan
csinálhat mindenki neki való finomságot.
- Anya nem fog meglátogatni, igaz? - kérdezi Oak, miközben csokit és
mályvacukrot szór a tésztájára.
Megszorítom a karját. Heather a sütőbe tolja az ételt.
- Dehogynem! Egyfajta gyakornokságként gondolj a Vivivel töltött
időre. Megtanulod, amit kell, aztán hazajöhetsz.
- És honnan tudom, hogy megtanultam, ha azt sem tudom, miről van
szó? - értetlenkedik.
Mintha beugratós kérdést tett volna fel.
- Gyere vissza akkor, ha a visszatérés nehéz döntésnek tűnik, nem a
könnyebbik útnak - felelem végül.
Vivi ránk pillant, mintha hallotta volna, amit mondtam. Látszik az
arcán, hogy elgondolkodik.
Beleharapok Oak pizzájába, majd lenyalom a csokit az ujjamról. Elég
édes ahhoz, hogy elfintorodjak, de nem baj. Szeretnék még ücsörögni
velük pár percet, mielőtt kénytelen-kelletlen egyedül visszarepülök
Tündérföldére.

Miután leszállók az aggófű-paripáról, a palotába sietek. Most már ott

lakom, kaptam egy hatalmas nappalit, egy kétszárnyú ajtón
át megközelíthető hálószobát, sőt még egy üres szekrényekkel teli
öltözőszobát is. Már csak fel kell akasztanom a Madoctól elhozott
ruhákat meg azt a pár holmit, amit a Targetben vettem.
Itt fogok élni, Cardan közelében, és gondoskodom róla, hogy minden
simán menjen. Az Árnyudvar kiterebélyesedik majd a palota alatt, oda
fognak tartozni a nagykirály kémjei és őrzői.
Megkapják az aranyukat, egyenesen a király kezéből.
Hogy mi az, amit nem tettem meg, legalábbis nem igazán? Nem
beszéltem Cardannal. Adtam neki néhány utasítást, majd otthagytam,
mert az arcára kirajzolódó ismerős gyűlölet megfélemlített. Csakhogy
egyszer kénytelen leszek beszélni vele. Nincs értelme tovább húzni-
halasztani.
Mindettől függetlenül nehéz léptekkel és sajgó szívvel indulok el a
király lakrésze felé. Bekopogok. Egy kimért, a szőke hajába
virágokat tűző inas tájékoztat, hogy a nagykirály a trónteremben
tartózkodik.
Meg is találom ott, Tündérfölde trónján ücsörög, az emelvényen.
Csupán ketten vagyunk a teremben. Visszhangzanak a lépteim, ahogy
átvágok a helyiségen.
Cardan bricseszt, mellényt és zekét visel, rásimul a vállára, deréknál
szűk, majd egészen a combjáig bővül. Minden mélyvörös, bolyhos
bársonyból készült, a hajtókák, a vállrész és a mellény viszont
elefántcsontszínű. Az egész öltözéket aranyfonállal hímezték ki, a
gombok is aranyszínben csillognak, sőt még magas szárú csizmáján is
aranykapcsok fénylenek. A nyakát halovány bagolytollak díszítik.
Fekete haja dús fekete fürtökben keretezi az arcát. Az árnyékok
kiemelik éles járomcsontját, hosszú szempilláját, arcának
kegyetlen szépségét.
Megrémít, hogy mennyire Tündérfölde urának tűnik.
Megrémít, hogy legszívesebben térdre ereszkednék előtte, hogy
gyűrűs kezével megérintse a homlokomat.
Mit tettem? Hosszú ideig benne bíztam a legkevésbé. És most
kénytelen vagyok vele bajlódni, megadni magamat neki. Az esküje nem
elég biztosíték, annál ő sokkal okosabb.
Mit műveltem?
Nem torpanok meg. A lehető leghűvösebb arckifejezést öltöm
magamra. Ő mosolyodik el, ám a mosolya jegesebb, mint amilyet
bármelyik merev arc elbírna.
- Egy év és egy nap - kiáltja. - Egy szempillantás, és vége is. Akkor
mi lesz?
Közelebb lépek hozzá.
- Reménykedem, hogy meggyőzlek, maradj király, amíg Oak vissza
nem tér.
- Lehet, hogy megtetszik az uralkodás - feleli hűvösen. - Talán sosem
adom fel a trónt.
- Kétlem - jelentem ki, bár mindig is tudtam, hogy ez is benne van a
pakliban.
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy talán nehezebb lesz
leimádkozni a trónról, mint odaültetni.
Egy évre és egy napra szól az alkunk. Egy évem és egy napom van,
hogy hosszabb távú alkut kössek vele. És egy perccel sem több.
A mosolya kiszélesedik, kivillannak a fogai.
- Nem hinném, hogy jó király lesz belőlem. Sosem akartam az lenni, a
„jó uralkodó” címre pedig főleg nem pályáztam. A báboddá tettél.
Rendben van hát, Jude, Madoc lánya, a bábod leszek. Te uralkodsz. Te
birkózol meg Balekinnel, Roibennel, a mélytengeri Orlagh királynővel.
Te képviselsz engem, elvégzed a piszkos munkát, én pedig bort vedelek,
és megnevettetem az alattvalóimat. Velem haszontalan pajzsot állítottál
az öcséd elé, és ne várd, hogy hirtelen hasznossá válók.
Valami mást vártam tőle, talán nyílt fenyegetést. Ez annál rosszabb.
Feláll a trónról.
- Gyere, ülj le!
A hangjában fenyegetés csendül. A virágzó ágak töviseket
növesztettek, olyan sűrűn borítják a trónt, hogy alig látszanak a szirmok.
- Ezt akartad, nem igaz? - kérdezi. - Ezért áldoztál fel mindent. Hát
tessék! A tiéd.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm író barátaimnak, akik végigkísértek a regény ötletének

kibontása, végiggondolása, a szöveg megírása és szerkesztése során.
Köszönöm, Sarah Rees Brennan, Leigh Bardugo, Kelly Link, Cassandra
Clare, Maureen Johnson, Robin Wasserman, Steve Berman,
Gwenda Bond, Christopher Rowe, Alaya Dawn Johnson, Paolo
Bacigalupi, Ellen Kushner, Delia Sherman, Gavin Grant, Joshua Lewis,
Carrie Ryan és Kathleen Jennings (aki gyönyörű képeket rajzolt az
egyik műhelymunka során, a kedvenc kritikámat prezentálva ezáltal)!
Köszönöm mindenkinek az ICFA-nál, hogy elmondták a
véleményüket, miután felolvastam nekik az első három fejezetet.
Köszönök mindent a Little, Brown Books for Young Readers
csapatnak, akik támogatták ezt a különös ötletet. Külön hála illeti
lenyűgöző szerkesztőimet, Alvina Linget, Kheryn Callendert, Lisa
Moradelát és Victoria Stapletont.
És köszönöm Barry Goldblattnak és Joanna Volpe-nak, hogy
átsegítették a könyvet a különböző próbákon és gyötrelmeken.
Leginkább pedig a férjemnek, Theonak köszönöm, hogy annyi éven át
annyiszor átbeszélte velem a könyv minden részletét, és a fiamnak,
Sebastiannak, hogy elvonta a figyelmemet az írástól, és még több
érzéssel töltötte meg a szívemet.
 Kaye Fierch a tűzlépcsőn ücsörgött eszpresszóval a kezében, és
mélyeket szippantott a város fémes nyári illatából, a szemét, a füst, a sülő
hús, a folyó, a frissen kiöntött aszfalt és a rothadás bűzének
egyvelegéből. Hajnali három múlt, ilyenkor szerette leginkább az alant
elterülő utcákat figyelni, ilyenkor tántorogtak haza az egymásba
kapaszkodó haverok. Az üzletemberek meg-megbotlottak, nem értették,
hogy lett hirtelen ilyen késő. Azok rótták ilyenkor az utcákat, akik
túlzásba estek valamivel, akik megpróbáltak még egy boldog pillanatot
kisajtolni a napból, akik valami emlékezeteset akartak még tenni - akár
szívesen emlékeznek majd rá másnap, akár nem -, mielőtt feljön a nap.
Kaye szívesen lekapta volna az ingét, hogy a hátához simuló, finom
molylepkeszárnyakkal átsuhanjon az égbolton; hogy kövesse az alant
villogó autók fényét; hogy áthussanjon a hidak fölött, végig
a párhuzamos utcákon; hogy a folyó felett suhanjon. Viszont egy
második eszpresszóban is kedvét lelte volna.
- Először nem is láttalak, azt hittem, nem vagy itthon - csendült egy
hang mögötte enyhe másvilági akcentussal.
Lord Roiben, a Termeszek udvarának királya. A pasija, vagy talán
valami több is, hiszen teljesítette a küldetést, és hivatalosan is az
asszonya lett. Ilyesmiről bezzeg sosincs szó a Cosmopolitan magazin
tesztjeiben.
Megfordult, és rávigyorgott. Roiben fekete pólót viselt, ami
kihangsúlyozta fehér haját és ezüstös szemét. Nemrégiben levágatta a
haját. Általában fénylő vízesésként hullott a vállára, ám most borzas volt,
már-már ahhoz is rövid, hogy a szemébe lógjon.
Kaye felé nyújtotta a kezét, aki hagyta, hogy a férfi a párkányon
keresztül visszasegítse a lakásba, mintha nemes úrhölgyként lovon ülne,
nem pedig fémlépcsőn.
- Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg Kaye, amikor visszalépett a lakásba.
A mosogatóhoz ment, és beletette a bögréjét.
- Mindig belefáradok, ha túl sokáig kell távol lennem tőled - felelte
Roiben, amitől Kaye hitetlenkedve felhorkant.
Roiben rámosolygott. A férfi élvezte, hogy Kaye nem veszi őt
túlságosan komolyan, szemben mindenki mással, aki nagyon is
súlyosnak érezte minden szavát, mozdulatát.
Sosem éltek együtt. Kaye Csészényi Hold néven kávézót nyitott a
barátaival, ahol egyre több és több mágikus süteményt és bájitalt árultak.
Már titkos ét- és itallap is volt grenadinszegfűs sütivel és könnyekkel
ízesített eszpresszóval, és New York összes varázslénye ott üzletelt,
reggelizett és randevúzott. Mindeközben Roiben két civakodó udvar
fölött uralkodott, ezeket olvasztotta egybe a Termeszek udvarában, ami a
dombtetőn álló temető alá épült Áldatlan palotáról kapta a nevét.
Roiben többször is határozottan kijelentette, mennyire örül, hogy
Kaye-nek nem kell elviselnie az Áldatlan udvar nyers dühét és az Áldott
udvar szövevényes intrikáját, hogy mennyire szeret néha elszabadulni
Kaye lakásába, életébe, karjai közé menekülni.
Csakhogy teltek az évek, és Kaye figyelte, ahogy Roiben kimerültén
elterül a rendetlen lakás egyszerű matracán, hallgatta a férfi nevetésének
meglepett boldogságát, érezte a csókjai kétségbeesett mohóságát, és
egyre inkább tartott attól, hogy Roiben nem mondja el neki a teljes
igazságot.
Roibent az előző Áldatlan királynőnek adták, hogy lovagként
szolgálja, és minden egyes kívánságát teljesítse, legyen
akármilyen borzasztó, és ő kénytelen volt a nő minden kínzását elviselni.
Kaye aggódott, hogy Roiben nagyon alacsonyra helyezte a mércét a
boldogság terén.
- Ezúttal meddig maradsz? - érdeklődött.
Roiben ritkán osztotta meg a gondolatait másokkal, Kaye mégis
kiolvasott valamit abból, ahogyan az ajka megrándult, ahogyan
az állkapcsa megfeszült.
Felvonta a szemöldökét.
- Szeretném, ha velem tartanál - tárta szét a karját, mintegy jelezve,
hogy most rajtakapták. - Koronázás van készülőben, Elfhon nagykirálya
átadja a stafétabotot a fiának, és szeretném, ha elkísérnél. Azt
megígérhetem, hogy sokat táncolunk és iszunk, és másra nemigen jut
majd időnk, minden csupa vidámság lesz. Nincs más e világon, akivel
szívesebben megosztanám az örömömet, mint veled.
Kaye a bók ellenére is homlokráncolva méregette. Egy héttel ezelőtt
arról beszéltek, hogy elutaznak valamelyik tóhoz, megszállnak egy fára
épített házban, messze mindentől, és csupán a szentjánosbogarakat kell
majd eligazgatniuk. Ehelyett a nagykirály udvarába mennek, ami nyilván
hatalmas szívás lesz.
- Rengeteg nemesúr és -hölgy lesz jelen - folytatta Roiben. - Simán
elveszünk közöttük, senki sem figyel majd ránk. Elfhon három szigetét
tenger veszi körbe, a fekete sziklákon sellők napoznak. Úgy hallottam,
gyönyörű.
- Tényleg hűséget esküszöl majd az új fickónak? - kérdezte Kaye, aki
nem igazán hitte, hogy Roiben bárhol is elveszhet a tömegben.
- Megígértem Dain hercegnek, hogy elmegyek, és meggondolom a
dolgot. De igen, valószínűleg így lesz. A nagykirály uralma
alatt könnyedén visszafoghatom az Áldatlan udvart anélkül, hogy közben
úgy tűnne, az Áldottak életmódját preferálom. - Roiben könnyedén
végigsimított Kaye haján, a rá jellemző különös mozdulattal, mintha
félig azt hinné, hogy egyszerűen áthatolnak rajta az ujjai, mintha Kaye-t
csupán igézetből, ködből és a saját reménytelen vágyakozásából alkották
volna. - És mert folyton háborúban állni nagyon fárasztó.
- Jól van, legyen - felelte Kaye. - Elmegyek veled. Megígéred, hogy
jól fogjuk érezni magunkat?
- Mi mást tennénk? - kérdezett vissza Roiben, és Kaye-nek már ekkor
gyanút kellett volna fognia.

Így került Kaye Elfhon nagykirályának udvarába selyem kombiné-

ruhában, katonai bakancsban, rengeteg szemfestékkel. Dulcamara mellett
állt, és egyre csak azt figyelte, milyen ideges pillantásokat vetnek az
udvaroncok Roibenre, milyen nagy ívben kerülik őket. Roiben maga
komoly beszélgetésbe mélyedt a száműzött király újonnan trónra lépő
fiával, és udvariasan észre sem vette, mennyien rettegnek tőle.
Elvegyülünk, meg senki sem figyel ránk, mi?- gondolta Kaye.
- Mi bajuk? - kérdezte Dulcamarát, és addig meredt az egyik
trollra, amíg az el nem kapta a szemét.
Dulcamara vállat vont.
A haját bonyolult és félelmetes fonott kontyba rendezte a feje tetején,
fekete páncélja csillogott. Kaye-t a legkevésbé sem hatotta meg az
esemény, amire érkeztek, így a bőrszínéhez illő, csillogó zöld csatot
tűzött a hajába, csakhogy az volt az érzése, illett volna jobban kicsípnie
magát.
- Lord Roiben félelmetes - válaszolta végül Dulcamara,
amikor egyértelművé vált, hogy Kaye választ vár. - És köztudott, hogy
uralkodók fejét választja el a nyakuktól.
Ezzel még Kaye sem vitatkozhatott.
- Melyik Dain herceg? - érdeklődött.
Dulcamara homlokráncolva összpontosított.
- Még nincs itt. A hercegnők viszont igen... Elowyn, Caelia és Rhyia.
Mellettük pedig a legidősebb herceg, Balekin.
- Ő a legidősebb, mégsem ő örököl? - lepődött meg Kaye.
- A nagykirály a harmadik szülöttjét választotta, hiába van két idősebb
gyermeke. Tündérföldén ritka, hogy valaki hat örököst nemzzen -
magyarázta Dulcamara. - A legtöbbeknek, ha szerencsések, akkor száz
év alatt sikerül egyetlen gyermeket nemzeniük. Kettő már igazi áldás.
Hat illetlenül nagy szerencse.
 - Csak ötöt neveztél meg - gördítette tovább a társalgást Kaye.
Dulcamara a tömeg felé intett.
- A hatodik itt van. A legfiatalabb, Cardan azzal a halandó lánnyal
táncol.
Kaye felvonta a szemöldökét. Egyetlen halandót vett eddig csak észre,
egy idegesnek tűnő vöröskét, aki a száműzött király fiával érkezett. A
fiút kissé meglepte az éles kontraszt Kaye zöld bőre, tintafekete szeme és
halandó szava járása között, ám gyorsan úgy határozhatott, hogy nyilván
válaszokat kaphat tőle az éppen játszott dallal kapcsolatban. Bár az anyja
gyakorlatilag egy zenekarban élte az életét, Kaye-nek sosem volt
hozzájuk sok köze, úgyhogy a fiú végül másfelé kereste a válaszait.
Ez a halandó lány kesztyűt viselt, és az éjszakai égboltot idéző hosszú
estélyi ruhát. Közepes termetű volt, a haja a fűzfák vöröses-barna
színében játszott. Arcvonásai finomak voltak, és olyasfajta kecsességgel
mozgott, hogy az volt az ember érzése, alaposan ismeri a testét. Talán
artista. Vagy katona.
Az őt a karjai között tartó nyúlánk tündérfiú hajkoronája borzas és
fekete volt. Az arcát ezüst díszítette, a szemét fekete festék szegélyezte,
és részegnek tűnt, csálén állt a koronája. A lány csúnyán nézett rá, és
Kaye elmerengett, vajon hogyan kerültek össze a táncparketten. Azt látta,
hogy a fiú hogyan néz a lányra, de ettől csak még érthetetlenebbé vált az
egész.
- Ki az a lány? - kíváncsiskodott tovább Kaye.
- A tábornoknak van két halandó gyámleánya - válaszolta Dulcamara.
- Ő az egyik. Ikrek, nem tudom őket megkülönböztetni.
- Elcserélt gyerekek, csak őket épp a tündérvilágba hozták - nyugtázta
Kaye.
Ő maga is elcserélt gyerek volt, varázsigével átitatva pottyantották a
halandók világába, és csak tizenévesen jött rá, hogy valójában pixie.
Milyen lehet halandóként nem érteni az emberek világát, ugyanakkor a
tündérvilág finomságaiban is bizonytalannak lenni?
Talán, ha tényleg itt nőtt fel, akkor ő jobban érti a koronázáshoz
hasonló összejöveteleket. Kaye Roibenre nézett, és a férfi észrevette, az
arcára könnyű mosoly ült. Ha odamenne hozzá, biztos bevonná őt a
beszélgetésbe, de azzal csak felhívná a figyelmet arra, hogy mennyire
nem ért semmit. Ilyenkor érezte igazán, milyen nehéz fél lábbal az egyik,
fél lábbal a másik világban élni. Roiben idetartozott, és Kaye szerette
volna azt hinni, hogy ő meg Roibenhez tartozik, ám a valóságban ez nem
működött ilyen egyszerűen.
A terem másik felében a herceg otthagyta a halandó lányt, aki egyedül
állt a pörgő-forgó párok rengetegében. Egy pillanattal később megindult
az emelvény felé. A herceg megtorpant, és olyan arckifejezéssel nézett
utána, amit Kaye nagyon is jól ismert, mintha attól tartott volna, hogy a
másik csupán igézet, hogy egy pillanaton belül köddé válik, elég
egyetlen érintés, és már ott sincs. Roiben néz rá mindig így.
A herceg ezután az egyik asztalhoz ment, és a poharakra ügyet sem
vetve, egyenesen a szájába öntötte a bort, úgy megdöntve a kancsót,
hogy a sötét folyadék végigcsorgott az állán.
Kaye hirtelen jött ötlettől vezérelve odalépett hozzá, úgy hitte, ha
ilyen sebességgel dönti magába az italt, akkor nyilván könnyedén
beszélgetésbe elegyedhet vele. Végül is Roiben hűséget készül fogadni a
bátyjának, jobb, ha megismeri a királyi családot.
- Cardan herceg, igaz? - szólította meg Kaye egy reményei szerint
elfogadható pukedli kíséretében.
A fiú zekéjének felső részét hollótollak fedték, kékes-lilás fénnyel
csillant, mintha olajat öntöttek volna rá. Közelről látszott, hogy
elkenődött a szemfestéke.
Cardan letette a kancsót, kesztyűs kézfejével megtörölte az állát, és
összehúzta a szemét. Kaye-ben felmerült, hogy a fiú mindjárt
ráparancsol, hátráljon tőle tíz lépést.
- Kaye vagyok - mutatkozott be. - A Termeszek udvarából.
Arrafelé intett, amerre Roiben, Dulcamara és a többiek álltak, és
hevesen remélte, hogy a herceg így már nem feddi meg, amiért meg
merte szólítani.
A herceg szájának sarkát gúnyos vigyorra görbítette.
- Á, tehát azért jöttél, hogy végignézd, ahogy a félelmetes Lord
Roiben térdet hajt a bátyám előtt. A helyedben otthagynám a királyod
udvarát, még mielőtt ennek az udvarnak a részévé válik.
 - Nem hittem, hogy ilyesmit hallok egy hercegtől - jegyezte
meg Kaye.
- Ugyan, mit tudsz te a hercegekről? - kérdezte a fiú.
- Igaz - ismerte el Kaye.
Abban a pillanatban úgy érezte, az égvilágon semmiről nem tud
semmit.
Körülöttük csengettyűszó hangzott fel, a koronázási ceremónia
kezdetét jelezte. A zenészek elhallgattak, csupán a beszélgetés moraja
töltötte meg a dombot.
Egy ogre döbbenten megtorpant, nekilökték az egyik asztalnak, mire
egy rakás gránátalma végiggurult a falapon. Édességgel teli tálaknak
ütköztek, meg egy kancsó bornak, amit aztán le is löktek az asztalról.
Cardan herceg könnyedén elkapta a fülét, pedig Kaye nem látta, hogy
odafigyelt volna.
A fiú vigyorgott.
- Kérsz egy pohárral? Ha igen, kénytelen leszel keresni
magadnak egyet.
- Jobb lenne, ha Roiben átgondolná, akar-e csatlakozni a nagykirály
udvarához? - kérdezte Kaye.
Amikor Roiben fiatal lovag volt, hűséget fogadott a gyönyörű
királynőnek, akit szeretett. Hatalmas hibát követett el. Ha most is épp
egy hasonlóan súlyos baklövés előtt állt, Kaye szerette volna
megakadályozni.
- Rá tudnád venni? - kérdezte Cardan félig leeresztett szemhéja alól.
Kaye a fiú vonásait fürkészte, hátha kiolvashatja belőle, hogy megbízhat-
e az ítéletében, ám úgy tűnt, lehetetlen feladatra vállalkozott. - Kétlem,
hogy értékelné a tanácsodat. A királyokról mindenki tudja, milyen
szeszélyesek. Rossz fordulatot vehet annak a sorsa, aki csorbát ejt a
büszkeségükön.
- A rossz királyok talán ilyenek - felelte Kaye.
Cardan felhorkantott, mintha Kaye valami kifejezetten vicceset
mondott volna. Éles pillantást vetett Roibenre. A száműzött király fia
már magára hagyta, most egy mélytengeri nővel beszélt,
akinek csöpögött a hajából a víz, és rózsaszín kopoltyúja három
vágásként jelent meg az állkapcsa alatt.
- Kedves királyod van hát? - érdeklődött Cardan.
Kaye a szemét forgatta. Roiben nem éppen a kedvességéről híres, ez
biztos. De nem is gonosz. Talán Dain is ilyen. Talán Cardan hercegnek
fogalma sincs, miről beszél.
- Az uralkodás olyan, mint a bor - emelte meg Cardan a kancsót. - Aki
alaposan meghúzza az üveget, abból a legrosszabbat hozza ki, mégis
mind meg akarjuk ízlelni.
- Még te is? - kíváncsiskodott Kaye.
Cardan elkapta a tekintetét, és az emelvény felé nézett. Kaye
rádöbbent, hogy a lányt figyeli.
A halandó lányt.
- Én azt akarom - válaszolta -, hogy Dain sose kerüljön a trónra. Ha ez
nem megy, akkor szeretném, ha a Termeszek udvara eskü nélkül vonulna
ki innen. De hát én folyton olyasmit akarok, ami nem lehet az enyém.
- Mondj egy ellenérvet! - kérte Kaye. - Ha ilyen borzalmas sors várna
ránk az udvarodhoz csatlakozva, akkor mondj valamit, amivel
meggyőzhetem Roibent, amivel kételyeket ébreszthetek benne.
Cardan a fejét rázta.
- Mit mondhatnék? A bátyám eleinte ilyennek tűnik majd, aztán
olyannak, ám addigra már sehonnan sem érkezhet segítség, az égvilágon
semmi sem segíthet. Ugyan miért hallgatna ránk a királyod Elfhon
újonnan megkoronázott uralkodója ellenében? - Kaye kezébe nyomta a
kancsót. - Fojtsd borba az aggodalmadat! Ma este lyukasra táncoljuk a
cipőnket, és megünnepeljük, hogy apám a többi gyerekét is magára
hagyta.
Még mielőtt Kaye kigondolhatta volna, mit feleljen erre, Cardan
eltántorgott a tömeg irányába.
Kaye aggodalmasan pislogott utána.
Cardan herceg szavai visszhangoztak a fülében, miközben visszasétált
Roibenhez. Sokszor kívánta már, hogy Roiben mondjon le a trónról, de
az sosem jutott eszébe, hogyan éreznék magukat az emberei.
Elhagyatottan.
- Mi lenne, ha azt mondanám, ne fogadj hűséget Dain hercegnek? -
kérdezte Kaye Roiben tenyerébe csúsztatva a sajátját.
A férfi ujjai hűvösek voltak, miközben az ajkához emelte Kaye kezét.
Roiben felvonta a szemöldökét.
- Nem fogadnék - válaszolta pillanatnyi gondolkodás után.
Ilyen egyszerűen, ami kissé megrémítette Kaye-t. Persze, azt akarta,
hogy Roiben bízzon benne, de azt azért nem hitte, hogy ennyi
bizalmat érdemelne. - Van valami konkrét oka a kérdésednek?
- Rossz érzésem van - magyarázta Kaye, és nagyon remélte, hogy nem
követ el óriási baklövést.
- Kissé kellemetlen helyzetet teremtenénk vele - felelte Roiben némi
hallgatás után. - Jobban tesszük, ha még ma este távozunk a szigetekről,
mielőtt az újonnan megkoronázott Dain nagykirály a kezébe veszi az
irányítást.
Szóval, ha nem hajtanak fejet, akkor nagyon-nagyon rosszra fordul a
soruk, fordította le magában Roiben szavait Kaye. Talán még háborúba is
torkollhat a diplomáciai botrány. Ám mielőtt rákérdezhetett volna,
helyesen okoskodott-e, Eldred király magához ragadta a szót. Kaye
rádöbbent, hogy Cardan nincs az emelvényen a családja többi tagjával.
Hát mégis elhagyta az udvart? Kaye nagyon remélte, mégpedig a fiú
érdekében.
- Ha vége ennek az egésznek, szeretnék visszajönni Tündérföldé-re -
suttogta Kaye. - Hogy veled legyek.
Roiben résnyire szűkült szemmel vizslatta.
- Ezt mégis hogy érted?
Körülöttük mindenki felkiáltott, amikor Eldred nagykirály
bejelentette, hogy lelép a trónról. Kaye tudta, hogy Roiben sosem fogja
ezt megtenni... és talán jobb is, ha nem teszi. Viszont ha ez így van, és
Kaye nem akar továbbra is a férfi életének csupán aprócska szelete lenni,
akkor változtatnia kell.
- Odaadhatom a kávézót Cornynak és Luisnak, és élhetnék veled a
Termesz-palotában - magyarázta. - Szeretnék segíteni a munkádban.
Most, hogy elhatározásra jutott, kellemetlenül érezte magát. Lehet,
hogy Roiben nem találná nagy segítségnek őt. Kaye néha egészen
csavaros észjárásról tett tanúbizonyságot, ám gyakran úgy érezte, csupán
akkor használja az eszét, ha bajba keveredett a lustasága miatt.
Ráadásul abban sem volt biztos, hogy „munkának” nevezni egy
királyság irányítását nem sértő-e.
Arról nem is beszélve, hogy talán épp most beszélte rá a háborúzásra.
Minél hosszabban bámult rá Roiben, Kaye annál jobban elszégyellte
magát. Úgy tűnt, a férfi teljesen ledöbbent. Végül, az igencsak hosszúra
nyúló hallgatás után, így felelt:
- Ennél sokkal jobban szeretlek.
- Szóval neked elég jó itt, de nekem nem? - tette csípőre a kezét. -
Akkor most mi van? Legyek boldog, amikor tudom, hogy te nem vagy
az? Legyek boldog kettőnk helyett?
Roiben úgy festett, mintha mondani akarna valamit, ám inkább
lenyelte a szavait.
Az emelvényen az Áldatlan udvarok képviselője vérrel spirálokat
rajzolt Dain bőrére, hogy felkészítse őt a koronázásra. Roiben
valószínűleg azt akarta, hogy Kaye fogja már be, és tettesse, hogy
érdekesnek találja a látványt, de ő épp bosszús volt, úgy érezte,
visszautasították, úgyhogy tovább beszélt.
- A boldogság nem olyasmi, amit kanalanként lehetne mérni, mint az
orvosságot - magyarázta. - Nem kell szenvedned ahhoz, hogy bizonyítsd
a szerelmedet, és határozottan nem kell elrejtened a szenvedésedet.
Szeretnék osztozni veled a teherben.
- A szerelem nem azt jelenti, hogy a válladra veszel olyan
terheket, amiknek semmi köze hozzád - vágta rá Roiben.
- Dehogynem - vitatkozott Kaye. - Ezt jelenti. A lehető
legpontosabban fogalmaztál.
- Belefáradsz majd - vágott vissza Roiben, a hangjában düh csendült. -
Belefáradsz, aztán megunsz engem is.
Kaye hátralépett, elengedte Roiben kezét, és hosszasan meredtek
egymásra, túlságosan döbbenten ahhoz, hogy megszólaljanak.
Kaye sokszor gondolkozott rajta, mennyire szereti őt Roiben. Az
viszont soha, egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy Roiben
is kételkedhet az ő érzelmeiben. Hogy lehetséges ez, hiszen
Áldatlan király, nemesnek született, megkínzott, híres tündérlovag?
Amikor belépett a Csészényi Holdba, mindenki elhallgatott, nem
harsant több nevetés. Miután távozott, a vendégek csak arról beszéltek,
milyen szívesen ágyba vinnék őt.
- Sok kávét iszom - szólalt meg végül Kaye, és igyekezett
könnyed hangot megütni. - „Sosem vagyok fáradt”, ez a mottóm.
- Tündérfölde veszélyes hely, ezt te is tudod - felelte Roiben komoran,
és Kaye biztosan érezte, hogy hiba volt viccelődni. - Tele borzalommal,
kegyetlenséggel, önfejűséggel. De hiába tudod ezt, azzal biztosan nem
vagy tisztában, milyen, amikor erről szól minden napod és éjszakád
minden órája.
- Rengetegszer jártam már Tündérföldén - vitatkozott Kaye. - Annyira
azért nem szörnyű. És a Termeszek udvara más lett most, hogy te
irányítod. Megváltoztattad.
Ebben a pillanatban a terem egyként vett levegőt. Valaki felsikoltott.
Kaye még épp időben pillantott az emelvényre ahhoz, hogy lássa, az
egyik herceg kardot rántott. Nem emlékezett a nevére, de nem Cardan
volt az, és nem is Dain.
A harmadik fivér fenyegette a többieket. Egy pillanattal később
átszúrta Elowyn hercegnő nyakát. A hercegnő térdre esett, mindent vér
szennyezett. Úgy folyt a torkából a vér, ahogyan Cardan kancsójából a
bor.
Dulcamara grimaszolt. Még Roiben is összerezzent.
- Miért csinálta? - csattant fel Kaye. Talán tényleg jobb lett volna, ha
odafigyel. - Ez nem a ceremónia része, ugye?
- Talán részletezhetnéd, amit az előbb mondtál - jegyezte
meg elnyújtva Roiben, miközben a kardjához kapott. - Hogy Tündérfölde
azért „annyira nem szörnyű”.
- Ugye nem akarod pont most az orrom alá dörgölni, hogy
„én megmondtam”? - háborodott fel Kaye.
Roiben a vérontást figyelte, szárazon válaszolt.
- Ismerd el, hogy megnyertem a vitánkat.
Ám ekkor hirtelen egyértelművé vált, hogy a király őrségét is
beszervezték az összeesküvésbe, és Roiben személyesen akart felmenni
az emelvényre rendet tenni. Dulcamara és jó néhány lovag kénytelen volt
erővel visszatartani, miközben a trón mellett egyesével lemészárolták a
királyi család többi tagját is. Sikolyok töltötték meg a termet. Kaye a
legifjabb herceget kereste, de sehol sem találta.
- Engedj el! - vakkantotta Roiben Dulcamarának. - Megparancsolom,
hogy...
- Nem küzdheted át magad az egész őrségen - szakította
félbe Dulcamara, mielőtt Roiben befejezhette volna a mondatot. -
Ne legyél már ostoba!
Az emelvényen Dain a koronáról ordítozott, amin úgy tűnt, átok ül.
- Hát persze - jegyezte meg Kaye mintegy önmagának.
Kissé émelygett. - Hát persze hogy átok ül rajta.
Kezdte úgy gondolni, hogy ez minden koronára igaz.

Mint azokban a műsorokban, amikben az emberek másik országba

költöznek a szerelmükért.
Ezt mondta neki Luis másfél héttel később, amikor Kaye összepakolta
a cuccát, és átadta Cornynak a Csészényi Hold kulcsát. Végül is együtt
alapították a kávézót, és Val biztosan segít majd kézben tartani az
irányítást Ravusszal, a troll pasijával egyetemben, aki az általuk árusított
bájitalok jó részét kotyvasztja. Luis nemrég végzett az orvosi
egyetemmel és a rezidensképzéssel, úgyhogy lefoglalta az idejét az
orvoslás.
- Van egy yumboe, aki a saját kávéját pörköli Brooklynban -
magyarázta Kaye. - Isteni, viszont nagyon sokan rendelnek tőle, és
nem mindig szállít megbízhatóan. Szükség esetén forduljatok a
Newark melletti családhoz. Halandók. A garázsukban pörkölik a
kávébabot.
- Tudom - legyintett Corny, szemmel láthatóan úgy érezte,
hogy milliószor kiejtette ezt a szót az elmúlt időszakban.
- A sütiket meg egy kingstoni buccától szerzem. Tele a kertje
virágokkal, és mindig különféle bűverejű mázat ken a süteményekre -
folytatta Kaye. - Általában jó poén, de azért néha elég aggasztó tud lenni.
- Igen - felelte Corny. - Tudjuk, mit csinálunk. Menj, legyél úrhölgy!
Megleszünk.
Kaye azért még elmagyarázta, honnan szerzi a tündérgyümölcsös
süteményeket. Emlékeztette őket, hogy aprócska vasgolyót erősített a
fapult széléhez, és hogy mindig érintsék hozzá a pénzt, mielőtt elrakják a
kasszába, nehogy megigézett leveleket kapjanak.
- Azért nem mész olyan messzire - vitatkozott Corny. - Egy csomót
találkozunk majd. Még a telefonod is nálad lesz. Megígérem, hogy írok.
- Borzalmas a térerő a domb alatt - emlékeztette.
Corny rámeredt, hiszen természetesen nem börtönbe vonul. Bármikor
kimehet, és elolvashatja az üzeneteit. Ha valami rosszul sül el, bármikor
visszatérhet.
Elvégre szárnyai vannak! Visszarepülhet.
Egyébként is, nincs szükség Kaye-re itt.
Így hát nem volt már mire hivatkozni, és Kaye kénytelen volt
mindenkit alaposan megölelgetni és búcsút inteni. Ezután magához vette
a ruháival teli szemeteszsákokat meg a díszbögréit, és elindult a
vasútállomás felé.
Mint azokban a műsorokban, amikben az emberek másik országba
költöznek a szerelmükért, gondolta Kaye. Csakhogy az én esetemben nem
könyörögtek, hogy költözzek oda.
Roiben nem volt a lakrészében, amikor megérkezett a Termeszek
udvarának dombjához. Ettől függetlenül berontott, amitől idegbajt kaptak
a szolgálók.
Természetesen bemehetett, nyugodtan elnyújtózhatott a szőttessel
borított ágyon, addig ücsöröghetett a hátborzongató karosszékekben,
ameddig csak jólesett, sőt, bármit rendelhetett a konyhából. Csakhogy
általában nem rakott semmit a szekrénybe... és nem is rendezte át a
helyiséget.
Falfehér apród érkezett barna egyenruhában, aprócska
kecskeszarvakkal a homlokán.
- Hölgyem - szólította meg. - Segítségére lehetek esetleg?
- Ó, igen - fordult oda Kaye. - Szeretném, ha elküldenél
valamit Elfhon új nagykirályának.
Cardan herceg csak előkerült végül. Vazallusaként olykor-olykor
nyilván meg kellett ajándékoznia valamivel, és egyébként is, megtalálta a
tökéletes ajándékot.
- Igen, de... - vitatkozott az apród.
Kaye a doboza után nyúlt, előszedett egy papírba csomagolt,
zsineggel átkötött csomagot, és az apród kezébe nyomta.
- És megmondhatod Roibennek, hogy maradok - jelentette ki.
A kecskeszarvú fiú összerezzent, hogy Kaye nem használja a
Roibennek kijáró titulust, majd idegesen meghajolt, és távozott.
Nem sokkal később megérkezett maga a Termeszkirály. Tetőtől talpig
feketét viselt, a vállvértje bogárpáncélra emlékeztetett, és úgy festett,
mint aki nem tudja eldönteni, a meglepődésnek vagy a gyanakvásnak
adja át magát.
- Mégis mit művelsz? - kérdezte a ruhákat, az egyik székre hajított
chibi sushipárnát, a falnak döntött, korábban kukából kimentett
festményt kémlelve.
Jegesen csengett a hangja.
- Megmondtam, hogy Tündérföldére költözöm.
Kaye nagyon remélte, hogy nem hallatszik a hangján, mennyire
ideges.
- Azt hittem, a koronázáson elmagyaráztam, mit gondolok erről -
jelentette ki Roiben. - Ami azt illeti, szerintem még soha egyetlen érvet
sem támasztott alá ilyen gyorsan a sors.
- Igen, jól van, elmagyaráztad - legyintett Kaye. - Megnyerted
a vitánkat. Tündérfölde veszélyes. De jobban ismerlek, mint hiszed,
és keményebb vagyok, mint gondolnád, és nem fogok rád unni.
Tündérfölde többi része lehet, hogy fárasztó lesz néha, de te soha.
- És ha nem akarom, hogy itt legyél? - kérdezte Roiben továbbra is
jegesen.
Kaye mély levegőt vett, és kijátszotta az egyetlen ütőkártyáját.
- Akkor mondd ki! Mondd, hogy nem akarsz velem lenni!
Mondd, hogy nem akarod, hogy itt legyek, és akkor elmegyek.
Roiben egy pillanatig fürkészve nézte, végül leroskadt a sushipárnás
karosszékbe. Az ajkán mosoly játszott, és Kaye azon ritka
pillanatok egyikét élvezhette, amikor Roiben nagyon fiatalnak tűnt.
 - Tekintve, hogy képtelen vagyok hazudni - szólalt meg végül Roiben
-, úgy sejtem, maradni fogsz.

Valamivel később a fiú, aki egykor Cardan herceg volt, Elfhon trónján
ücsörgött. Apród érkezett az egyik alsóbb udvarból, csomagot hozott
neki, letette elé, majd mélyen meghajolt. Cardan a barna
papírcsomagolásra meredt, amit a Termeszek udvarának
viaszpecsétje zárt le. Kavargó érzésekkel bontotta ki.
Fekete kávésbögrét tartott hosszú ujjai között, olyasfélét, amilyet a
halandók használnak. Megforgatta, és végül meglátta rajta a feliratot.
NA, KI A KIRÁLY?
Cardan nagykirály értetlenül pislogott az üzenet láttán, majd egy
pillanattal később mosolykezdemény görbítette a szája sarkát.
- Én vagyok, nem igaz? - mondta ki hangosan, és oldalra tartotta a
bögrét, hogy bort töltsenek bele. - A kérdés már csak az, milyen király
legyek.

[1]
Varró Dániel és Varró Zsuzsa fordítása

[2]
Varró Dániel és Varró Zsuzsa fordítása