Moira Young

Vérvörös út
Homokvidék 1.
Lugh született meg először. A téli napfordulón, amikor a nap
alacsonyan jár az égen.
Utána én. Két órával később.
Ez nagyjából mindent elmond.
Lugh az első, mindenben ő az első, én pedig követem.
Ez így van jól. Így van rendjén.
Ennek így kell lennie.
Mert minden előre el van rendelve. Minden megmásíthatatlan.
Mindenki élete, aki valaha született.
Mindenkié, aki még csak várja, hogy megszülessen.
Mindent elrendeztek a csillagokban, amikor a világ létrejött.
A születésed és a halálod idejét. Még azt is, hogy milyen ember
leszel, jó vagy rossz.
Ha tudsz olvasni a csillagokban, képes vagy elolvasni az
emberek életének történetét. A saját életed történetét is. Mi volt,
mi van és mi lesz.
Amikor Apu még kisfiú volt, találkozott egy utazóval, egy
olyan emberrel, aki sokat tudott. Ő tanította meg Aput a
csillagokban olvasni. Apu soha nem mondja el, hogy mit lát az
éjszakai égbolton, de látszik, milyen nehéz teher ez neki.
Mert nem tudod megváltoztatni, ami meg van írva.
Hiába mondaná el Apu, amit tud, hiába figyelmeztetne, az
akkor is bekövetkezne.
Látom, ahogy néha Lugh-ra vagy rám néz.
Azt kívánom, bárcsak elmondaná, amit tud.
Azt hiszem, Apu azt kívánja, bár soha ne találkozott volna
azzal az utazóval.
Ha együtt látnál Lugh-val, nem gondolnád, hogy egy családból
származunk.
Soha nem gondolnád, hogy ugyanabban az anyaméhben
növekedtünk.
Neki aranyszínű a haja. Nekem fekete.
Kék szemek. Barna szemek.
Erős. Sovány.
Szép. Ronda, ő az én fényem.
Én az ő árnyéka.
Lugh fénylik, mint a nap.
Ezért találták meg olyan könnyen.
Csak a fényét kellett követniük.
Silverlake
Forró a nap. Olyan forró és száraz, hogy csak a por ízét érzem a
számban. Az a fajta fehér izzás, amikor szinte hallod, ahogy
repedezik a föld.
Hat hónapja nem esett egyetlen csepp eső sem. Még a tavat
tápláló forrás is kezd szárazzá válni. Túlságosan messzire kell
már gyalogolni, hogy egy vödröt megtölts vízzel. Lassan semmi
értelme nem lesz a nevén nevezni a helyet.
Silverlake.
Apu mindennap újabb bűbájjal vagy varázslattal
próbálkozik, és mindennap nagy hasú esőfelhők gyűlnek a
horizonton. A szívünk hevesebben ver, reménykedni kezdünk,
ahogy felénk közelítenek. Csakhogy mielőtt elérnének hozzánk,
feloszlanak, elvékonyodnak és eltűnnek. Minden alkalommal.
Apu soha nem mond semmit. Csak mered az égre, a tiszta,
kegyetlen égre. Majd összeszedi a köveket, gallyakat vagy
bármit, amit ez alkalommal elrendezett a földön, és elrakja őket
másnapra.
Ma hátratolja a kalapját, felemeli a fejét, és hosszú időn át az
eget kémleli.
– Azt hiszem, megpróbálkozom a körrel – mondja. – Igen,
szerintem a kör lesz a legjobb ötlet.
Lugh mondogatja már egy ideje, hogy Apu egyre rosszabbul
van. Minden elmúló száraz nappal kezd egy kicsit... azt hiszem,
eltűnni. Ez rá a legjobb szó.
 Régebben még számíthattunk arra, hogy halat fogunk a
tóban vagy vadállatot a csapdáinkkal. Minden egyebet
ültettünk, gyűjtögettünk, és összességében egész jól megvoltunk.
De az elmúlt évben bármit tettünk, bármilyen keményen
próbálkoztunk, semmi nem volt elég. Eső nélkül nem. Csak
néztük, ahogy apránként kipusztul a föld.
Ugyanez a helyzet Apuval is. Napról napra hal ki belőle
minden, ami jó volt benne. Persze, meg kell vallani, hogy már jó
ideje nincs rendben ő sem. Amióta Anyu meghalt. De amit Lugh
mond, az igaz. Ahogy a föld, úgy Apu is egyre rosszabbul van,
szemei inkább figyelik az eget ahelyett, ami előtte van.
Nem hiszem, hogy bennünket látna még egyáltalán. Nem
igazán.
Emmi kezd elvadulni manapság, koszos a haja és folyik az
orra. Ha Lugh nem lenne, nem hiszem, hogy megmosdana
valaha is.
Mielőtt Emmi megszületett, és Anyu még élt, minden boldog
volt, és Apu is más volt. Anyu mindig meg tudta nevettetni.
Sokszor megkergetett engem és Lugh-t, vagy a feje fölé dobált
bennünket, amíg visítozni nem kezdtünk, hogy hagyja abba.
Figyelmeztetett bennünket a Silverlake-en túli világ
gonoszságára. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy lézethet
bárki, aki magasabb, erősebb vagy okosabb lehet az apukánknál.
A szemem sarkából őt nézem, mialatt Lugh és én a kunyhó
tetejének javításával bíbelődünk. A falak elég erősek, egymásra
pakolt abroncsokból készültek. De a gonosz, forró szelek,
amelyek a tavon át nyargalnak, bekúsznak a legkisebb résen is,
és egész tetődarabokat emelnek fel egyszerre. Állandóan
javítanunk kell azt az átkozott vackot.
Szóval, a múlt éjszakai forró szél után, Lugh és én
napfelkeltekor a szeméttelepen keresgéltünk. Olyan részét
kutattuk át, ahol korábban még nem próbálkoztunk, és a
francba is, sikerült pár első osztályú Pusztítóvacakot
összeszednünk. Egy szép nagy fémlemezt, amely nem is túl
rozsdás, és egy edényt, amelynek még a füle is megvan.
Lugh a tetőn dolgozik, én meg azt csinálom, amit mindig,
fel-le mászok a létrán, és odaadom neki, amire szüksége van.
Nero is azt csinálja, amit szokott, vagyis ül a vállamon és
hangosan károg, egyenesen a fülembe, hogy elmondja, mire
gondol. Nérónak mindenről van véleménye és nagyon okos is. Ha
értenénk varjúnyelven, tutira rájönnénk, hogy van egy-két
hasznos tanácsa a tető megjavításához. Foglalkozott vele, arra
bárki mérget vehet. Már több mint öt éve nézi, ahogy
javítgatjuk. Azóta, hogy megláttam, amint kiesett a fészkéből,
az anyja pedig nem volt sehol. Apu nem örült igazán, hogy egy
varjúbébivel állítottam haza. Azt mondta, sokan úgy gondolják,
hogy a varjak halált hoznak, de én eldöntöttem, hogy
felnevelem, és ha én egyszer eldöntök valamit, akkor ahhoz
ragaszkodom.
És hát ott van Emmi. Ő is azt teszi, amit mindig, vagyis
zaklat Lugh-t és engem. A sarkamban liheg, amikor a létrától a
szemétkupacig megyek és vissza.
– Segíteni akarok – hajtogatja.
– Akkor tartsd a létrát! – mondom neki.
– Nem! Úgy értem, tényleg segíteni akarok! Mindig csak azt
engeded, hogy fogjam a létrát!
– Nos, talán mert csak erre vagy jó. Erre gondoltál már?
Összefonja a karjait vékony kis mellkasa előtt, és rám
fintorog.
– Gonosz vagy.
 – Hát, legalábbis te ezt mondod mindig – vágok vissza neki.
Elindulok felfelé egy darab rozsdás fémmel a kezemben, de
nem jutok feljebb három foknál, amikor rázni kezdi a létrát.
Megszorítom, nehogy leessek. Nero rikoltozik, és tollzápor
közepette elröppen. Dühösen nézek le Emre.
– Hagyd ezt abba! Mit akarsz, kitörni a nyakam?
Lugh kidugja a fejét a tető szélénél.
– Jól van Em, elég volt! Menj, segíts Apunak! – szól rá.
Rögtön abbahagyja. Emmi mindig azt teszi, amit Lugh
mond neki.
– De én nektek akarok segíteni – vágja oda, és közben
duzzogó arcot vág.
– Nincs szükségünk a segítségedre – mondom neki. – Jól
megvagyunk nélküled.
– Te vagy a legundokabb nővér, akit valaha a hátán hordott
a föld. Utállak, Saba!
– Nagyszerű! Mert én is utállak!
– Elég volt! – szól közbe Lugh. – Mind a kettőtökből!
Emmi kinyújtja rám a nyelvét, és elviharzik. Én felmászok a
létrán a tetőre, odakúszom és Lugh-nak nyújtom a fémlemezt.
– Esküszöm, hamarosan kitekerem a nyakát – mondom.
– Még csak kilenc éves, Saba – szól rám Lugh. – Esetleg
megpróbálhatnál kedves lenni vele a változatosság kedvéért.
Felmordulok, és leguggolok a közelben. Innen fentről, a
tetőről mindent jól látok. Emmit, ahogy a rozoga biciklijén (amit
Lugh a szemétdombon talált) körbe-körbeteker. Aput a
varázskörénél.
Ez igazából nem más, mint egy darabka földterület, amit
lesimított, miközben a csizmájával körbetrappolt. Mi a közelébe
sem mehetünk, csak ha ő azt mondja. Mindig körülötte
szöszmötöl, kisöprögeti az ágakat, vagy a homokot, amit belefúj
a szél. Még nem állította fel a botokat az esőköréhez a földön.
Nézem, ahogy lefekteti a söprűt, majd három lépést jobbra,
három lépést balra. Aztán megcsinálja újra. És újra.
– Láttad, Apu mit csinál? – kérdezem Lugh-t.
Fel sem emeli a fejét, csak simára kalapálja a lemezt.
– Láttam – mondja. – Tegnap is ezt csinálta, és tegnapelőtt
is.
– Mire jó ez az egész? – kérdezem. – Jobbra, majd balra
menni, és utána megismételni újra és újra.
– Honnan tudjam?
Összeszorítja a száját. Megint az a kifejezés ül ki az arcára.
Az az üres tekintet, amit olyankor látni rajta, amikor Apu mond
valamit, vagy megkéri, hogy tegyen meg valamit. Mostanában
egyre többet látom ezt rajta.
– Lugh! – Apu felemeli a fejét, kezét a szeme fölé tartva. –
Hasznát venném a segítségednek, fiam!
– Lökött vénember – motyog Lugh, a kalapáccsal hatalmas
csapást mérve a fémlemezre.
– Ne mondd ezt! – kérem. – Apu tudja, mit csinál. Ő
csillagolvasó.
Lugh rám néz. Megrázza a fejét, mint aki képtelen elhinni,
hogy azt mondtam, amit.
– Hát nem jöttél még rá? Ez mind kizárólag a fejében létezik.
Kitalálta. Semmi nincs megírva a csillagokban. Nincs
nagyszabású terv. A világ egyszerűen csak halad. Az életünk is
csak eltelik ezen az Isten háta mögötti helyen. Ennyi az egész.
Míg meg nem halunk. Mondok neked valamit Saba, azt hiszem,
már nem bírok többet elviselni.
Csak bámulok rá.
 – Lugh! – kiált Apu.
– Nem érek rá! – kiabál vissza Lugh.
– Most azonnal, fiam!
Lugh káromkodik az orra alatt. Ledobja a kalapácsot,
elrobog mellettem és lényegében lerohan a létrán. Odaszalad
Apuhoz. Kikapja a botokat a kezéből, és a földre dobja őket.
Szanaszét szóródnak.
– Tessék! – kiáltja Lugh. – Itt van! Ez segíteni fog! Ennek
meg kell hoznia az átkozott esődet! – Addig rugdossa Apu frissen
kisöpört varázskörét, amíg szállni nem kezd a por. Majd
keményen mellkason böki az ujjával. – Ébredj fel, öreg!
Alomvilágban élsz! Az eső soha nem fog jönni! Ez a borzalmas
hely haldoklik, és mi is vele pusztulunk, ha itt maradunk. Nos,
tudod mit? Nem csinálom tovább! Elhúztam innen!
– Tudtam, hogy ez eljön egyszer – mondja Apu. – A csillagok
megmondták nekem, hogy boldogtalan vagy, fiam.
Kinyújtja a karját, és ráteszi Lugh-éra. Lugh olyan erővel
rázza le, hogy Apu hátratántorodik tőle.
– Megőrültél, ugye tudod? – Lugh egyenesen az arcába ordít.
– A csillagok mondták? Mi lenne, ha egyszer végre meghallanád,
amit és mondok?
Elszalad, én meg lesietek a létrán. Apu a földet bámulja, lógó
vállakkal.
– Nem értem – mondja. – Látom, hogy jön az eső... Ki tudom
olvasni a csillagokból, de... mégsem jön. Miért nem jön?
– Minden rendben van, Apu – szólal meg Emmi. – Majd én
segítek. Odateszem őket, ahova szeretnéd. – Körbemászik
négykézláb, és összeszedi az összes botot. Aggódó tekintettel néz
Apura.
– Lugh nem úgy gondolta, Apu. Tudom, hogy nem.
 Elrobogok mellettük.
Tudom, hova tart Lugh.

Meg is találom Anyu sziklakertjénél.

A földön ül, a kavargó minták között, amit a sok különböző
színű és méretű kőből kialakított négyzetek, körök és kis
ösvények alkotnak. Minden egyes kavicsot a saját kezével
helyezett el Anyu. Senkinek nem engedte, hogy segítsen.
Óvatosan a helyére rakta az utolsó követ is. Hátraült a sarkára,
és rám mosolygott, miközben megsimogatta a babától duzzadó hasát.
Hosszú, aranyszínű haja egy fonatban az egyik vállán pihent.
– Tessék! Látod, Saba? Bárhol lehet szépséget találni. Még itt is.
Ha pedig nem találsz, akkor teremthetsz magad.
Másnap megszületett Emmi. Egy hónappal korábban a
vártnál. Anyu két napig vérzett, utána meghalt. Magas máglyát
építettünk neki, és visszaküldtük a lelkét a csillagoknak. Miután
szétszórtuk a hamvait a szélben, csak Em maradt nekünk.
Ronda, vörös kis kupac suttogásszerű szívveréssel. Sokkal
inkább nézett ki újszülött egérnek, mint embernek.
Tulajdonképpen nem volt valószínű, hogy tovább bírja egy-két
napnál. De valahogy kitartott, és még mindig itt van. Bár
korához képest kicsi és sovány.
Hosszú ideig ránézni sem bírtam. Amikor Lugh azt mondja,
hogy nem kéne ilyen keménynek lennem vele, azt válaszolom
neki, hogy ha Emmi nem lenne, Anyu még mindig élne. Erre
persze nem tud mit mondani, mert tudja, hogy igazam van. Csak
rázza a fejét, és valami olyasmit motyog, hogy ideje túltennem
magam ezen.
Manapság elviselem Emmit, de ennél többre képtelen
vagyok.
Letelepedek a kemény földre, és nekitámasztom a hátam
Lughé-nak. Szeretem, amikor így ülünk. Érzem a hangját a
testemben morajlani, amikor beszél. Ilyesmi lehetett, amikor
Anyu hasában voltunk együtt. Leszámítva persze, hogy akkor
még egyikünk sem tudott beszélni.
Csöndben ülünk ott egy darabig.
– Már rég el kellett volna mennünk innen – szólal meg Lugh.
– Biztos, hogy van ennél jobb hely is. Apunak el kellett volna
vinnie innen bennünket.
– Nem mész el igazából, ugye? – kérdem.
– Nem-e? Egyetlen jó okom sincs arra, hogy maradjak. Nem
ülhetek itt a halált várva.
– Hova mennél?
– Az nem számít. Bárhová, ami nem Silverlake.
– De azt nem teheted. Túl veszélyes.
– Ezt csak Apu mondja. Tudod jól, hogy te és én még soha
nem voltunk egy napi járóföldnél messzebb, egyik irányba sem.
Soha nem látunk senki mást, csak magunkat.
– Ez nem igaz – mondom neki. – Mi van azzal az őrült
kuruzslónővel a tevén tavaly? És... látjuk Pocakos Pete-et. Neki
mindig van egy-két története arról, hogy merre járt és kit látott.
– Nem egy törvényen kívüli házalóról beszélek, aki megáll itt
pár havonta. Még mindig kiütéses vagyok attól a gatyától, amit
legutóbb próbált eladni nekem.
– Szépen zümmögött – jegyzem meg. – Mintha utoljára egy
borz viselte volna. Hé, várj, elfejtetted Proctert.
Az egyetlen szomszédunk húsz kilométerre, északra.
Magányos ember. John Procternek hívják. Nagyjából akkor vert
itt tanyát, amikor Lugh és én születtünk. Beugrik kábé havonta
egyszer. Na, nem mintha rendesen megállna, vagy ilyesmi. Nem
száll le a lováról, Hobról, csak megáll a kunyhó mellett. Azután
minden alkalommal ugyanazt mondja.
– Jó napot, Willem! Hogy vannak a kicsik? Rendben?
– Jól vannak, Procter – mondja Apu. – Hát te?
– Elég jól, hogy bírjam még egy kicsit.
Ezután megbillenti a kalapját, elindul és megint nem látjuk
egy hónapig. Apu nem kedveli. Soha nem mondja, de látszik
rajta. Azt hinnéd, örül neki, ha néha akad valaki rajtunk kívül,
akivel beszélhet, de soha nem hívja be Proctert, hogy igyon egy
kortyot.
Lugh szerint a bagó miatt van. Amiről akkor hallottunk,
amikor egyszer megkérdeztem Aput, hogy mit rág Procter
állandóan. Mire Apu arca megfeszült, és úgy tűnt, nem akarja
elmondani. De aztán válaszolt, hogy bagónak hívják, és hogy
méreg a szellemnek és a léleknek. Meg hogy bárkinek, aki valaha
ilyet ajánlana nekünk, mondjunk nemet. De mivel soha nem
látunk senkit, így ilyen ajánlatra vajmi kevés az esély.
Lugh megrázza a fejét.
– Procter Johnt nem számolhatod – mondja. – Nérótól több
társalgásra lehet számítani, mint tőle. Esküszöm Saba, ha itt
maradok, vagy megőrülök, vagy megölöm Aput. El kell
mennem.
Körbemászok, és elé térdelek.
– Veled megyek – mondom.
– Hát, persze – válaszolja. – És Emmit is visszük.
– Nem hiszem, hogy Apu hagyná – jegyzem meg. – És
amúgy sem akarna jönni. Inkább Apuval marad.
 – Úgy érted, szerinted jobb lenne, ha maradna. El kell
vinnünk magunkkal, Saba. Nem hagyhatjuk itt.
– Mi lenne, ha... talán, ha te beszélnél Apuval, akkor észhez
térne – javaslom. – Akkor mind együtt mehetnénk az új helyre.
– Apu nem jön el innen – mondja Lugh. – Nem tudja itt
hagyni Anyut.
– Ezt hogy érted? – kérdem. – Anyu halott.
– Úgy értem, hogy... ő és Anyu együtt építették ezt a helyet,
és Apu fejében Anyu még mindig itt van. Nem tud elszakadni
innen, az emlékétől.
– De mi vagyunk azok, akik élnek – értetlenkedem. – Te meg
én.
– És Emmi – mondja. – Tudom. De látod, milyen. Mintha
nem is léteznénk. Fütyül ránk.
Elgondolkodik egy pillanatra. Majd megszólal:
– A szeretettől gyenge leszel. Ha valakivel nagyon törődsz,
nem tudsz tisztán gondolkodni. Nézd meg Aput! Ki szeretné úgy
végezni, mint ő? Én soha nem fogok szeretni senkit. Jobb lesz
úgy.
Nem mondok semmit. Csak köröket rajzolok az ujjammal a
homokba.
Összeszorul a gyomrom. Mintha egy gonosz kéz nyúlt volna
egyenesen a testembe, és megragadta volna.
Majd megkérdem:
– És engem?
– Te a testvérem vagy – mondja. – Az nem ugyanaz.
– De mi lenne, ha meghalnék? Hiányoznék, nem?
– Hú – mondja. – Kicsi az esélye, hogy meghalsz, és végre
békén hagysz. Az őrületbe kergetsz azzal, hogy követsz
mindenhova. Amióta csak megszülettünk.
 – Nem az én hibám, hogy te vagy a legmagasabb dolog a
környéken – mondom neki. – Jól árnyékolsz a nap elől.
– Hé! – lök hanyatt.
Megbököm a lábammal.
– Hé neked! – Felkönyökölök. – Szóval?
– Mi?
– Hiányoznék?
– Ne légy hülye! – mondja.
Előtte térdelek. Rám néz. Lugh szemei olyan kékek, mint a
nyári ég. Kékek, mint a legtisztább víz. Anyu azt mondogatta
régen, hogy legszívesebben elvitorlázna rajtuk.
– Te hiányoznál nekem – mondom neki. – Ha meghalnál,
annyira hiányoznál, hogy végezni akarnék magammal.
– Ne beszélj butaságokat, Saba!
– Ígérd meg, hogy nem fogsz!
– Mit nem fogok?
– Meghalni.
– Mindenkinek meg kell halni egyszer – mondja.
Kinyújtom a karom, és megérintem a tetoválását, amit a
születésekor kapott. Magasan az arca jobb oldalán van, ahol az
enyémen is. Azt mutatja, hogy nézett ki a hold aznap éjjel,
amikor megszülettünk. Telihold volt azon a téli napfordulón.
Ami igen ritka dolog. És az, hogy ikrek szülessenek azon a napon
teliholdkor, még ritkább. Apu maga csinálta a tetoválásokat,
hogy megjelölje, milyen különlegesek vagyunk.
A legutóbbi születésnapunk a tizennyolcadik volt.
Nagyjából négy hónapja lehetett.
– Ha meghalunk – kérdem –, szerinted egymás melletti
csillagok leszünk?
– Nem kellene így gondolkodnod – válaszolja. – Mondtam
már neked, ez csak Apu hülyesége.
– Ha olyan sokat tudsz, akkor gyerünk, mondd meg te, mi
lesz, ha meghalunk!
– Nem tudom – sóhajtja, és visszahuppan a földre, az égre
sandítva. – Egyszerűen... leállsz. Nem ver a szíved, nem lélegzel
és aztán... elmész.
– Ez minden?
– Igen.
– Nos, ez hülyeség – ellenkezem. – Úgy értem, azzal töltjük
az életünket, hogy megcsináljuk ezt a sok mindent... alszunk,
eszünk, tetőt javítunk, és utána egyszer csak mindennek... vége.
Nem igazán éri meg a fáradságot.
– Nos, pedig így van – mondja.
– Te... hé, Lugh, te ugye, soha nem mennél el nélkülem?
– Persze, hogy nem. De ha meg is próbálnám, úgyis követnél.
– Követlek... bárhova mész! – Miközben ezt mondom,
forgatom a szemeimet és őrült arcot vágok, mert ezektől a frász
kerülgeti. – A tó fenekére... a világ végére... a holdra... a
csillagokba!
– Hallgass! – Talpra ugrik. – Fogadunk, nem követsz
köveket dobálni – mondja, és elszalad.
– Hé! – kiáltom. – Várj meg!

Egész messzire befutunk a kiszáradt tómederbe, mielőtt találunk

annyi vizet, hogy tudjunk kacsázni. Elmegyünk a kis csónak
mellett, amit Apu segített megépíteni Lugh-nak és nekem,
amikor még kicsi gyerekek voltunk. Most magasan, a szárazon
hever, ahol a tópart volt régen.
Addig megyünk, amíg már nem látszunk a kunyhóból, Apu
és Emmi szemeitől távol. Tűz le ránk a kegyetlen déli nap, a
kendőmet a fejem köré tekerem, hogy ne égjek le nagyon.
Bárcsak Anyura ütöttem volna, mint Lugh, de én inkább Apura
hasonlítok. Fura, de a sötét hajunk ellenére is leég a bőrünk, ha
nem takarjuk el.
Lugh soha nem visel kendőt. Azt mondja, olyan érzés,
mintha csapdában lenne bennük, és őt amúgy sem bántja a nap.
Nem úgy, mint engem. Amikor azzal jövök, hogy megérdemli, ha
egyszer holtan esik össze, mert napszúrást kap, mindig azzal vág
vissza, hogy legalább mondhatom majd neki, hogy én
megmondtam. Ez így is lesz.
Azonnal találok egy szép követ. Végigsimítom a felszínét az
ujjaimmal. Érzem a súlyát.
– Van itt egy szerencsés – mondom.
Lugh is körbenéz, hogy találjon egyet. Én addig fel-le sétálok
kézen állva. Ez nagyjából az egyetlen olyan dolog, amit én meg
tudok csinálni, ő viszont nem. Úgy tesz, mintha nem érdekelné,
de tudom, hogy igen.
– Viccesen nézel ki fejjel lefelé – mondom neki.
Lugh aranyszínű haja fénylik a napfényben. Hátrakötve
viseli hosszú fonatban, amely majdnem a derekáig ér. Én
ugyanígy hordom az enyémet, csak az enyém fekete, mint Nero
tollai.
Megcsillan a fény a nyakláncán. A kis fényes, zöld
üveggyűrűt a szemétdombon találtam, és átfűztem egy
bőrdarabon. Ezt adtam neki tizennyolcadik születésnapunkra, és
azóta egyszer sem vette le.
Ő mit adott nekem? Semmit. Mint mindig.
 – Oké, találtam egy jót – kiált.
Odaszaladok, hogy megnézzem.
– Nem olyan jó, mint az enyém.
– Ma nyolcat fogok dobni – mondja. – Érzem a
csontjaimban.
– Álmodban esetleg – vágok vissza neki. – Én hétre fogadok.
Hátracsapom a karom és eldobom a követ, amely csak úgy
suhan a vízen. Megpattan egyszer, kétszer, háromszor. Négyszer,
ötször, hatszor...
– Hét! – kiáltom. – Hét! Láttad ezt?
Alig tudom elhinni. Még soha nem sikerült ötnél több.
– Bocsi – mondja Lugh. – Nem figyeltem. Az hiszem, meg
kell csinálnod újra.
– Micsoda? Életem legjobb dobása, és te nem... te dög!
Láttad! Csak sárga lettél az irigységtől – fonom össze a karom a
mellkasom előtt. – Gyerünk! Hadd lássam, hogy megy a nyolc!
Fogadjunk, sehogy!
Hét sikerül neki. Azután nekem a szokásos öt. Épp
hátrahúzza a karját a következő dobáshoz, amikor a semmiből
egyszer csak Nero hasít felénk őrültmód károgva.
– Átkozott madár – mondja Lugh –, elejtettem miatta a
kövemet.
Térdre ereszkedik, hogy megkeresse.
– Menj innen! – kiáltom, miközben kezeimmel Nero felé
csapkodok. – Hess, te rossz fiú! Menj, és keress magadnak valaki
mást, akit...
Porfelhő jelenik meg hirtelen a horizonton. Gomolygó
narancssárga porhegy. Olyan magas, hogy súrolja a napot.
Gyorsan mozog. Felénk tart.
– Uh... Lugh – nyögöm.
 Valami van a hangomban. Kissé felnéz. Elejti a kezében lévő
követ. Lassan felegyenesedik.
– Atyaég – mondja.
Csak állunk ott. Állunk és bámulunk. Itt mindenféle időjárás
előfordul. Forró szelek, tűzviharok, tornádók, s egyszer vagy
kétszer hó esett nyár közepén. Szóval, láttam már rengeteg
homokvihart. De ilyet még soha.
– Elég szörnyen fest az a felhő – jegyzem meg.
– Jobban tesszük, ha húzunk innen – mondja Lugh.
Lassan hátrálunk, még mindig bámulva.
– Fuss, Saba! – kiáltja végül Lugh.
Megragadja a karom, és addig rángat, amíg a lábaim
mozogni nem kezdenek, és aztán futunk. Rohanunk haza olyan
gyorsan, mint a farkaskutyák vadászat közben.
Hátranézek a vállam felett, és sokkot kapok. A homokfelhő
már félig átért a tavon. Még soha nem láttam egyet sem, ami
ilyen gyorsan mozgott. Egy percünk van, maximum kettő,
mielőtt utolér bennünket.
– Nem tudjuk lehagyni! – kiáltom Lugh-nak. – Túl gyorsan
jön!
Meglátjuk a kunyhót, kiabálni kezdünk és vadul integetünk.
Emmi még mindig a kétkerekűjén teker körbe-körbe.
– Apu! – kiabálunk. – Apu! Emmi! Homokvihar!
Apu tűnik fel az ajtóban. Szemeit leárnyékolja a kezével.
Azután odarohan Emmihez, felkapja és minden erejével a
földalatti viharpince felé fut.
A pince nincs összesen ötven lépésre a kunyhótól. Felrántja a
faajtót, és bedobja Emmit. Kétségbeesve integet felénk.
Hátranézek. Elakad a lélegzetem. A narancssárga porból álló
hegy hatalmas morajlással száguld felénk. Mint egy kiéhezett
szörny, mohón nyeli a földet, ahogy halad.
– Gyorsabban, Saba! – kiáltja Lugh. – Letépi az ingét, és az
arca köré tekeri.
– Nero! – kiáltom. Megállok, körbenézek. – Hol van Nero?
– Erre nincs idő!
Lugh megragadja a karom, és rángatni kezd.
Apu kiabál valamit, amit nem hallok. Bemászik a
viharpincébe, és becsukja az ajtót.
– Nem hagyhatom itt kint! – kiszabadítom a kezem. – Nero!
Nero!
– Túl késő! – kiált Lugh. – Vigyáz magára! Gyerünk!
Cikázó villám csap be hatalmas csattanással és sistergéssel.
– Egy: megérett a meggy, kettő: csipkebokor vessző,
három... Baljós mennydörgés hallatszik.
– Kevesebb, mint öt kilométer! – kiáltja Lugh.
Minden elsötétül. A felhőben vagyunk. Nem látok semmit.
– Lugh! – kiabálom.
– Kapaszkodj! – ordítja. – El ne engedj!
A következő dolog, amire emlékszem, hogy bizsergés fut át a
bőrömön. Elakad a lélegzetem. Biztos, hogy Lugh is érzi, mert
olyan gyorsan engedi el a kezem, mintha megégette volna.
– Villám! – kiáltja. – Bukj le!
Leguggolunk, kis távolságra egymástól. Olyan alacsonyan
lapulunk, amennyire csak tudunk. A szívem a torkomban dobog.
– Még egyszer, Saba. Ha villámlás kap el a szabadban, mit
csinálsz?
– Leguggolok, fejet le, lábak szorosan összezárva, kezek a
térdeken. A kezeim és a térdeim nem érhetnek a talajhoz. Így van
Apu, ugye?
– És soha ne feküdj le! Ezt el ne felejtsd, Saba, soha ne feküdj le!
Tisztán és hangosan hallom Apu hangját a fejemben. Egyszer,
még kicsi korában belecsapott a villám. Majdnem meghalt, mert
nem tudta, mit kell tenni, ezért velünk biztosra ment, hogy
mindannyian tudjuk, mit...
Bumm! A sötétséget fényes villanás, és becsapódó robaj szeli
ketté. Elrepít. Keményen beverem a fejem a földbe. Próbálom
felhúzni magam, de visszaesek. Szédülök. Körbe-körbeforog
velem a világ. Felnyögök.
– Saba! – kiabál Lugh. – Jól vagy?
Újabb villanás és robajlás hasít a sötétségbe. Azt hiszem,
távolodik tőlünk, de nem vagyok benne biztos, olyan tompa a
fejem. A füleim is csöngenek.
– Saba! – kiabál Lugh. – Hol vagy?
– Itt vagyok! – kiáltom oda neki, a hangom vékony és remeg.
– Itt vagyok!
És akkor Lugh ott terem, mellém térdel és segít felülni.
– Megsérültél? Jól vagy? – Átkarol, és segít felállni. A lábaim
gyengének tűnnek. – Eltalált?
– Én... ő... lényegében csak ledöntött a lábamról, ez minden.
Majd ahogy ott állunk, a sötétség elvonul.
És a világ vörössé válik.
Élénkvörös, mint a tűz közepe. Minden. A föld, az ég, a
kunyhó, Lugh, én – mind vörösek vagyunk. Finom, vörös homok
tölti meg az eget, s borít be mindent. Egy vörös, világ. Még soha
életemben nem láttam ehhez hasonlót.
Lugh és én egymást bámuljuk.
– Úgy néz ki, mint a világ vége – mondom neki.
A hangom tompán hallatszik, mintha takaró alól beszélnék.
És ezután, a vörös homokos homályból előtűnnek a lovasok.
Öten vannak. Izmos, bozontos musztángokon lovagolnak.
Normális időkben sem jár Silverlake felé senki, úgyhogy elég
nagy sokk idegeneket látni az utóbbi évek legszörnyűbb
homokviharának a nyomában. A lovasok megállnak a kunyhó
közelében. Nem szállnak le. Elindulunk feléjük.
– Hadd beszéljek én! – mondja Lugh.
A négy lovas hosszú, fekete kabátot visel. Nehéz bőrmellény
van rájuk szíjazva, és kendő a fejük köré csavarva. Fejük
tetejétől a talpukig vörös homok borítja őket. Ahogy közelebb
érünk, látom, hogy az ötödik ember a szomszédunk, Procter
John. Ő a saját lován, Hobon ül.
Amikor hallótávolságba érünk, Lugh odakiált:
– Furcsa egy nap ez a lovagláshoz, nem, Procter John?
Senki nem válaszol. Kendőik eltakarják a lovasok arcát, így
nem láthatjuk az arckifejezésüket.
Egészen melléjük érünk.
– Procter – bólint felé Lugh. – Kik a barátaid?
Procter még mindig nem mond semmit. Csak bámulja a
gyeplőt tartó kezeit.
– Nézd! – súgom oda Lugh-nak.
Vér csorog Procter John kalapja alól, és végigfolyik az arcán.
– Mi folyik itt? – kérdi Lugh. – Procter?
A hangjából érzem, hogy úgy gondolja, valami nincs
rendben. Egyetértek. Felgyorsul a szívverésem.
– Ez ő? – kérdi az egyik ember Procter Johnt. – Ez az Arany
Fiú itt? Ő az, aki a téli napfordulón született?
Procter John nem néz fel. Bólint.
 – Ez ő – szólal meg halkan.
– Hány éves vagy, fiú? – kérdi a férfi Lugh-t.
– Tizennyolc – válaszolja Lugh. – Mit érdekel az téged?
– És biztos, hogy a téli napfordulón születtél?
– Igen. Nos, mi ez az egész?
– Mondtam, hogy ő az – mondja Procter John. – Még szép,
hogy tudom. Egész idáig rajta, tartottam a szemem, ahogy
kérted. Most már elmehetek?
A férfi bólint.
– Sajnálom, Lugh – szól oda Procter John, de még mindig
nem néz ránk. – Nem volt választási lehetőségem.
Csettint a nyelvével, és Hob elindul. A férfi számszeríjat húz
elő a köpenye alól. Tudom, hogy nagyon gyorsan mozog, de
nekem mégis olyan, mintha minden iszonyú lassan történne.
Meghúzza a ravaszt, és lelövi Proctert. Hob ijedtében meghátrál.
Procter lecsúszik, és egy kupacként végzi a földön. Nem mozdul.
Végigfut a hideg a hátamon. Bajban vagyunk. Megragadom
Lugh karját. A négy férfi elindul felénk.
– Hozd Aput! – mondja Lugh. – Gyorsan! Elcsalom őket a
háztól.
– Nem. Túl veszélyes.
– Mozogj, a fene egye meg!
Megfordul. Rohanni kezd vissza, a tó felé. A férfiak
megsarkallják a lovaikat, és utána indulnak. Mint egy őrült,
szaladok a viharpince felé, olyan gyorsan, ahogy csak a lábaim
bírják.
– Apu! – kiáltom. – Apu! Gyere gyorsan!
Hátranézek. Lugh félúton van a tóhoz. A négy lovas
szétválik, hogy bekerítsék. Lugh fut tovább, de középen ragad.
Egyre közelebb kerülnek hozzá. Csapdába ejtik. Egyikük kötelet
akaszt le a nyergéről.
Lábammal rugdosom a viharpince ajtaját.
– Apu! Apu! Nyisd ki!
Az ajtó kinyílik. Apu feje jelenik meg.
– Itt vannak? – kérdi. – Eljöttek?
Tudtad, hogy ez lesz. Kiolvastad a csillagokból.
– Négy ember! – mondom neki. – Gyorsan! Meg kell
állítanunk őket!
– Emmi, maradj itt! – Apu kimászik a pincéből. – Nem lehet
megállítani őket, Saba. Elkezdődött.
A szemei fénytelennek tűnnek. Halottnak.
Lugh most már a köröző lovasok csapdájában van. Egy rés
felé szalad. Elállják az útját. Megbotlik, elesik, újra felugrik. A
vörös homokos homályban nem is tűnik valóságosnak.
– Ne csak állj ott! – kiabálok Apura. – Segíts!
Berohanok a kunyhóba. Megfogom az íjamat, átvetem a
vállamon a tegezem. Megragadom Apu számszeríját. Üres.
Káromkodva ledobom. Felkapom az íját és tegezét. Kirohanok.
– Apu! Elfogták Lugh-t! – Megragadom a karját, és erősen
megrázom. – Ez valóság! Harcolnod kell!
Mintha életre kelne. Kihúzza magát magasra, megcsillannak
a szemei, és az az Apu, akire emlékeztem, visszatér. Magához
húz, és olyan szorosan tart, hogy alig kapok levegőt.
– Az én időm lassan lejár – mondja gyorsan.
– Nem, Apu!
– Idehallgass! Nem tudom, mi történik ezután. Felvillanó
képeket láttam csupán. De szükségük lesz rád, Saba. Lugh-nak
és Emminek. És másoknak is. Sok más embernek. Soha ne engedj
a félelemnek! Légy erős, amilyennek ismerlek! És soha ne add fel!
Érted, amit mondok? Soha. Történjék bármi.
 Rábámulok.
– Nem fogom – mondom neki. – Nem vagyok gyáva, Apu.
– Ez az én lányom.
Elveszi az íjat. Átveti a vállán.
– Készen állsz? – kérdi.
– Készen – válaszolom.
Futni kezdünk. Rohanunk Lugh és a lovasok felé. Az egyik
lovas lasszóként lóbálja a kötelét.
– Tölts! – kiáltja Apu.
Mind a ketten előveszünk egy nyilat. Töltünk.
A köteles megforgatja a lasszót egyszer, kétszer. Eldobja.
– Célozz! – kiált Apu.
A lasszó elkapja Lugh lábát. A köteles megrántja, mire Lugh
elesik.
– Tűz! – ordít Apu.
Lövünk. A nyíl a közelben landol.
– Tölts! – kiált Apu újra.
A köteles és egy másik lovas leszállnak a lovaikról. Lugh-t a
hátára kényszerítik. Az egyik ráül. A másik a feje fölé rántja a
karját, összekötözi a csuklóit, majd a bokáit.
– Hagyd abba! – ordibál Apu. – Engedd el!
Még mindig futunk. Célzunk. Az egyik lovas megfordul.
Látja, hogy jövünk. Felemeli a számszeríját. Lő.
Apu felkiált. Karjait az ég felé veti.
– Apu!
Megtántorodik. Elesik.
– Apu! – levetem magam mellé.
A nyíl pontosan a szívén hatolt át. Megragadom a vállait,
felhúzom. A feje előrecsuklik.
– Ne! – megrázom. – Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! Ne csináld ezt,
Apu! Nem halhatsz meg! Kérlek, ne halj meg!
Újra megrázom. A feje hátrahajlik.
– Apu! – súgom neki.
Lefagyok. Nem tudok mozdulni. Meghalt. Megölték az
apukámat.
Vad düh ébred bennem. Tüzesen izzik. Szétárad a testemben.
Fojtogat. Megragadom az íjamat. Felugrom, és a férfiak felé
futok. Miközben rohanok, megtöltöm az íjam.
– Aááááááááááá! – ordítom. – Aááááááááá!
Célzok. Lövök. De a belső izzástól annyira remegnek a
kezeim, hogy elvétem. A nyíl messze a cél mellett repül el.
Lövés hasít felém. Éles fájdalom. Jobb kéz. Felkiáltok. Az
íjam kirepül a kezemből.
Futok tovább.
Elszáguldok a lovak mellett, rávetem magam a férfira, aki
Lugh-t kötözi. Együtt a földre gurulunk. Belerúgok, ütöm és
közben ordítok. Ledob magáról. Már a lábán áll. Megragadja a
karom, felránt, ledob. A hátamon landolok. Levegő után
kapkodok. Fuldoklom. Nem kapok levegőt. Nem tudok lélegezni.
Azután. Azután.
Feltolom magam, és szembenézek velük imbolyogva.
Már mind a négy lovas a földön van. Talpon. Körülállják
Lugh-t. Még csak felém se néznek. Mintha ott sem lennék.
Mintha nem is léteznék.
Mellkasomhoz szorítom a vérző karom.
– Engedjétek el! – mondom nekik.
Egyáltalán nem törődnek velem.
Lugh felemeli a fejét. A szemei tágra nyitva. Az arca
holtsápadt. Retteg. Ahogy még soha nem láttam ezelőtt.
Közelebb megyek.
 – Vigyetek magatokkal! – szólok.
A főnökük megrántja a fejét. Felemelik Lugh-t, és rádobják
az egyik lóra.
– Kérlek – mondom nekik. – Kérlek... vigyetek magatokkal!
Nem okozok gondot, csak ne hagyjatok itt nélküle.
Odakötözik a lóhoz. A lovas, amelyik a ló gyeplőjét fogja,
felugrik egy másik lovas mögé. Elindulnak, felkavarva a vörös
homokot.
– Lugh! – kiáltom.
Mellette futok. Elfogy a levegőm. Nem kapok levegőt.
Lugh felemeli a fejét. Találkozik a tekintetünk. Lugh szemei.
Kékek, mint a nyári égbolt. Megragadom a kezeit.
– Megtalállak. Akárhova visznek, esküszöm, megtalállak.
– Nem lehet – mondja. – Túl veszélyes. Maradjatok
biztonságban! Te is, Emmi is. Ígérd meg, hogy így lesz!
Megragadják Hob gyeplőjét, ahogy elhaladnak mellette. Őt
is magukkal viszik. Könnyű vágtába kezdenek.
Nem tudom tartani velük a lépést. A kezem lecsúszik
Lugh-éról.
– Ígérd meg, Saba! – kéri Lugh.
Tovább futok utánuk.
– Megtalállak! – kiabálom.
Eltűnnek a vörös homályban.
– Lugh! – kiabálom. – Lugh! Gyere vissza!
A lábaim kicsúsznak alólam. A térdeimre esek.
Emmi futva jön ki a viharpincéből. Megáll. A homályosvörös
világot kémleli. Meglátja Procter Johnt a kunyhó mellett.
Azután észreveszi Aput.
– Apu! – kiabálja, és felé fut.
Nem tudok beszélni. Nem kapok levegőt.
 Lugh elment.
Elment.
Az aranyszínű szívem elment.
A homokban térdelek.
Könnyek gördülnek le az arcomon.
Durva, vörös eső kezd hullani.

Kés van a gyomromban.

Tekeredik, felhasít. Minden szívdobbanással kicsivel
mélyebbre hatol. Képtelen vagyok ekkora fájdalommal élni.
Magam köré fonom a karom, és összegörnyedek. A szám csendes
sikolyra nyílik.
Sokáig maradok ott.
Az eső nem áll el. Körülöttem a forró talaj habzó sárrá
változik.
Nézd Apu, esik!
Túl késő.
Nero csapkodva landol a vállamon. Húzgálni kezdi a hajam.
Felegyenesedek. Lassan mozgok. Tompának érzem magam.
Semmit sem érzek.
Kelj fel! Dolgod van.
A kezem. Ránézek. Olyan, mintha egész messzire lenne.
Mintha valaki másé lenne. A lövés egész nagy csíkban
lehorzsolta. Biztos fáj.
Felállok. Mozgásra bírom a lábaimat. Jobb. Bal. Olyan
nehéz. Átvergődök a sáron a kunyhó felé. Nero elrepül, hogy
összekucorodjon az eresz alatt.
 Kéz. Tisztítsd meg a kezed!
Vizet engedek rá. Rakok rá jó sok füzikét, és bekötöm egy
ronggyal.
Apu halott. El kell őt égetni! Ki kell szabadítani a lelkét, hogy
visszautazhasson a csillagokba, ahonnan jött.
Benézek a fáskamrába. Nincs elég fa ahhoz, hogy megfelelő
máglyát építsünk. De el kell égetnem.
Gondolkodj! Gondolkodj!
Ráakadok a kis kézikocsinkra. Eltolom a tó felé. Áttolom a
sáron, amíg oda nem érek, ahol Emmi áll Apu mellett.
Mezítláb van. Bőrig ázott. A haja nedves csomókban lóg.
Csöpög róla a víz az arcába, a nyakába.
Nem mozdul. Nem néz rám. A semmibe bámul.
Megragadom mindkét karját, és megrázom.
– Apu halott – mondom neki. – El kell vinnünk innen.
Előrehajol, és belehány a sárba. Megvárom amíg végez.
Oldalról rám néz, reszkető kézzel megtörli a száját. Sír.
– Rendben vagy? – kérdem. Bólint. – Fogd meg a lábát!
Én fogom a hóna alatt, és húzom. Emmi tartja a lábait. Apu
vékonyabb lett az elmúlt hónapokban. Mivel ilyen sokáig nem
esett, nehezebb volt ételt találni, és lényegében lehetetlen
termeszteni.
– Nem fejezted be a vacsorád, Apu. Nem vagy éhes?
– Oh, ettem eleget, kincsem. Itt van. Osszátok szét a maradékot!
Tudta, hogy nem ver át bennünket, de mindannyian benne
voltunk a játékban.
Akármilyen vékony is Apu, mégis egy felnőtt férfi. Túl nehéz
ahhoz, hogy a soványka kislány és én fel tudjuk emelni. Löknünk
kell centiről centire. Em megbotlik és elcsúszik. Nem hagyja
abba a sírást. Hamarosan a feje búbjától a lába ujjáig vörös sár
borítja.
Végre sikerül felküzdenünk a kocsira. Apu magas, így csak a
felsőteste fér fel. A lábai mögötte lógnak.
– Hol van Lugh? – zokogja Emmi. – Lugh-t akarom.
– Nincs itt – válaszolom.
– H-h-hol van?
– Elment – mondom neki. – Pár férfi elvitte.
– Meghalt. Csak nem akarod elmondani. Meghalt! Lugh
meghalt! Meghalt-meghalt-meghalt-meghalt-meg...
– Fogd be! – kiáltok rá.
Sikítani kezd. Levegő után kapkod, zokog, sikít és sikít és
sikít.
– Emmi! Hagyd ezt abba!
Képtelen rá. Elszállt. Elvesztette a kontrollt.
Megpofozom.
És abbahagyja.
Levegő után kapkod a sokktól. Kapkodva, szaggatottan
veszi a levegőt, amíg le nem nyugszik. Megtörli az orrát a ruhája
ujjába. Rám néz. Piros folt van az arcán. Ezt nem kellett volna.
Tudom, hogy nem. Lugh nem tenne ilyet. Em túl kicsi ahhoz,
hogy megüssék.
– Sajnálom – mondom neki. – De nem kellett volna azt
mondanod. Lugh nem halt meg. Soha ne mondj ilyet! Most
tartsd Apu lábát a sár felett! Használd a cipőfűzőit! Úgy
könnyebb lesz.
Így tesz.
Húzni kezdem a kocsit magam mögött. Nehéz haladni az
esőben és a sárban. Víz megy a szemeimbe, a számba, a füleimbe.
Sár borítja a bakancsomat és csúszkálok.
Em reménytelen, mint mindig. Folyamatosan elesik, de
minden alkalommal megállok, és segítek neki felállni, majd
megyünk tovább. Legalább már nem sír. Elérjük a kunyhót.
Betuszkoljuk a kocsit, rajta Apuval.
A kunyhó falai gumiabroncsokból vannak.
Az otthon (amit Apu a saját kezével épített) lesz a halottas
máglyája. Fogadni mernék, hogy erre soha nem gondolt.
Emmi segít felfordítani a nagy, régi faasztalunkat.
Lecibáljuk Aput, és ráfektetjük.
Odamegyek a szekrényhez, ahol az összes meglévő ruhánkat
tartotta, ami nem sok. Amikor felemelem a tetejét, szárított
zsálya illata üti meg az orrom. Kihúzom Apu vastag téli
zubbonyát, és odadobom Emminek.
– Szaggasd csíkokra! – mondom neki.
Kiveszem Lugh téli zubbonyát. Beletemetem az arcom, és
mélyet lélegzem. De tisztán raktuk el. Tisztaruha- és zsályaillata
van. Nem érzem rajta Lugh illatát.
Csíkokra tépkedem.
Amikor végzünk, egész nagy kupac lesz belőle. Előásom a
gyökérzúzalék whiskyt. Még Apu főzte jobb időkben. Minden
ruhacsíkot átitatunk vele. Aztán elküldöm Emmit, hogy
tömködje őket a falakba, az abroncsok közötti résekbe. A többit
Apu teste köré rakom.
Megtöltöm a hátizsákom a szükséges dolgokkal. A vörös
túlélő kés, tűzkő, gyógynövények, váltás ing.
– Ugyanazok az emberek vitték el Lugh-t, akik Aput
megölték – mondom. – Utánuk megyek. Nem tudom, hova
vitték. Messzire lehet innen. Sok időbe telhet, mire megtalálom.
De megtalálom. Visszahozom.
Bepakolok egy vizes palackot, csalánkötél madzagot, pár
napra elég aszalt szömörcemagot és szárított gyökérkenyeret. Ha
elfogynak, vadásznom kell majd.
– Nagy előnnyel indultak, és négy lábon utaznak, nem
kettőn – mondom. – Gyorsan kell majd haladnom.
Összeszedem Emmi vizes palackját, a zubbonyát és a
kutyabőr köpenyét. Nem nézek rá, amikor azt mondom neki:
– Mercy-nél hagylak Crosscreekben.
– Nem – válaszolja Emmi.
Egy másik hátizsákba rakom az ő cuccát.
– Apu és Lugh azt mondták, hogy vigyázzak rád. És ott
biztonságban leszel. Mercy és Anyu barátok voltak. Ő segített,
amikor Lugh és én születtünk. Akkor is eljött, amikor te
születtél.
– Tudom – mondja Em.
Amit mind a ketten tudunk, de nem mondunk ki, az az, hogy
Mercy túl későn ért ide. Emmi korán jött, Anyu meghalt, Mercy
akár meg is spórolhatta volna magának a háromnapos
gyaloglást.
– Mercy jó asszony – mondom. – Apu mindig azt mondta, ha
bármi történik vele, Mercyhez menjünk. Elmagyarázta
Lugh-nak és nekem az utat Crosscreekbe. Talán még gyereke is
van, akivel játszhatsz.
– Nem érdekel. Veled megyek.
– Nem jöhetsz – mondom neki. – Nem tudom, hova megyek,
és hogy meddig fog tartani. Azonkívül túl kicsi vagy. Csak
hátráltatnál.
Emmi összefonja a karjait, és azon a makacs módon tartja az
állát, ahogy szokta.
– Lugh az én bátyám is! Ugyanannyi jogom van keresni,
mint neked.
– Ne nehezítsd meg a dolgom, Emmi! – Felkapom a kis
bábot, amit Apu csinált neki, és beledobom a hátizsákba. Ez az ő
érdeke. – Megígérem, hogy amint megtalálom Lugh-t,
visszajövünk érted.
– Nem fogtok – ellenkezik. – Te utálsz engem. Lugh-t
szereted, de engem utálsz. Bárcsak téged vittek volna el inkább.
– Nos, nem így történt – mondom neki. – És Apu meg Lugh
rám bíztak, én pedig azt mondom, hogy Mercyhez mész. És ezzel
le van zárva.
Beletűzöm Lugh csúzliját az övembe. Belerakom Apu kését a
tokba a bakancsomban. A hátamra vetem a tegezem és a
nyílpisztolyt.
Homályosvörös fény szűrődik be a kis ablakon. Apu arcára
süt.
Mellé térdelek, és a kezembe veszem a kezét. Emmi a másik
oldalára térdel, és a kezébe veszi a másik kezét.
– Még meleg – suttogja, majd kis idő múlva hozzáteszi: –
Most már mondanod kell a szavakat.
Igaza van. Mindig különleges szavakat mondunk, amikor
egy halott embert az útjára bocsátunk.
Apu is mondott párat Anyuért, mielőtt meggyújtotta a
máglyáját évekkel ezelőtt, de nem emlékszem, mik voltak azok.
Azt hiszem, túl fiatal voltam, hogy megjegyezzem. Most eljött az
ideje, hogy valaki elmondja érte is a szavakat, de nem jut
eszembe semmi.
– Gyerünk! – mondja Emmi.
– Akkor hát, sajnálom, Apu – mondom.
Nem ezt akartam mondani, de ezek a szavak jöttek ki a
számon. Ekkor jövök rá, hogy tényleg sajnálom. Igazán
sajnálom.
– Sajnálom, hogy halott vagy – folytatom. – Sajnálom, hogy
olyan nehéz életed volt itt, főleg a vége felé. Leginkább azt
sajnálom, hogy elvesztetted Anyut, pedig mennyire szeretted.
Tudom, hogy nem lelted örömöd semmiben, amióta elment.
Nos... most már boldog leszel. Együtt lesztek újra. Két csillag,
egymás mellett.
Lugh után megyek. Visszahozom, Apu. Nem nyugszom,
amíg meg nem találom. Ígérem.
Ránézek Emmire. – Akarsz... adni neki búcsúpuszit?
Megpuszilja az arcát, majd meggyújtom a rongyokat.
– Willem Silverlake-ből – mondom. – Felszabadítom a
lelked, hogy hazatérhessen a csillagok közé.
A lángok nyaldosni kezdik az asztalt.
– Szia, Apu! – suttogja Emmi. – Hiányozni fogsz.
Ott állunk. Kezébe adom a hátizsákját.
– Menj ki! – mondom neki.
Meggyújtom a rongyokat a falak réseiben. Megvárom, amíg
az abroncsok tüzet fognak, amíg a lángok végigfutnak a falakon.
– Szia, Apu! – mondom.
Bezárom magam mögött az ajtót, ahogy kimegyek.

Eláll az eső. Forró déli szél támad. A délutáni nap perzsel.

Nero a levegőben követ bennünket, lusta spirálokban
meglovagolva a hőhullámokat. Ahogy Lugh megjósolta,
elmenekült a vihar elől, és megmenekült. Bárcsak mi is
elmondhatnánk ezt magunkról.
Olyannak tűnik ez a nap, mint bármelyik másik. Lehetne
tegnap, a múlt héten, vagy egy hónappal ezelőtt. De nem. Ez
nem olyan, mint bármelyik másik nap.
Soha nem gondoltam volna. Nem tudtam, hogy van olyan,
hogy az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben
pedig minden szörnyűvé válik, hogy úgy tűnik, ami megelőzte,
csak álom volt.
Vagy talán ez az álom. Hosszú és szörnyű álom egy viharról
és pár fekete ruhás emberről, akik megölték Aput és elvitték
Lugh-t. Talán hamarosan felébredek. Elmondom mindenkinek,
mit álmodtam, és együtt csóváljuk a fejünket, hogy milyen
furcsák tudnak lenni az álmok.
Tompa lüktetést érzek a jobb kezemben. Ránézek.
Ruhadarab van köré tekerve, amely koszos és szakadt.
Megtapogatom. Éles fájdalom hasít a karomba. Elég
valóságosnak tűnik.
Valaki megszólal.
– Saba? – Emmi hangját hallom. – Saba?
– Hm?
– Mi lesz Procter Johnnal?
Lenézek. A teste szétterülve hever a földön, arcát eltorzítja a
fájdalom. Azt hiszem, nem halt meg rögtön.
– Mondtam, hogy ő az. Még szép, hogy tudom. Egész idáig rajta
tartottam a szemem, ahogy kérted.
– Itt hagyjuk a keselyűknek – mondom.
Érzem az égő abroncsok szagát. Feláll a szőr a hátamon.
Nagyon valóságos a szag.
A hátamra dobom a hátizsákom. Elindulok. Nem nézek
vissza. Soha nem jövök vissza erre a helyre.
Halott tó. Halott vidék. Halott élet.
Az ösvény
Csak egy szűk ösvény van. Az vezet Silverlake-be, és el onnan.
Ettől eltekintve, ez az egész egy nyílt terep. Alacsony bokrok,
kőtömbök és egy-két Pusztítóépület romja.
Az ösvény északkelet felé halad. Crosscreek, ahol Emmit
hagyom Mercynél, háromnapi járásra fekszik innen, épp
északkeletre. Persze ez a három nap (Apu elmondása szerint) Em
rövid lábaival nem három nap lesz, ő rettentően lassan gyalogol.
– Gyerünk, Emmi! – mondom neki – Lássuk, milyen gyorsan
tudsz menni.
Nekilendülök. Úgy tíz lépés után hátranézek, hogy jön-e.
Megállt. Az ösvény közepén. Karjait összefonta vékony kis
madár mellkasa előtt, a hátizsákját pedig ledobta maga mellé a
sárba.
– Gyerünk! – kiáltom. Megrázza a fejét. Káromkodva
visszafordulok. Odaérek hozzá, és megkérdem: – Mi van?
– Nem kéne elmennünk – mondja.
Felemeli a makacs hegyes állát. Ismerem ezt az arckifejezést.
Balhézni akar.
– Miért nem? – kérdem.
– Itt kell maradnunk – mondja. – Ha Lugh visszajön, és nem
leszünk itt, aggódni fog.
– Lugh nem jön vissza – mondom neki.
– El fog szökni azoktól a férfiaktól – mondja. – Tudom, hogy
el fog. És visszajön, mi pedig nem leszünk itt, és nem fogja tudni,
hol keressen bennünket, meg ilyenek.
– Idehallgass – mondom neki. – Te nem láttad őket. Én igen.
Négy férfi vitte el. Összekötözték a kezeit és a lábait, és felrakták
egy lóra. Nem tud egyedül elmenekülni. Ezért megyek utána.
Egyedül. Megígértem neki, hogy megtalálom, és ez így is lesz.
– Miután megtaláltad, visszajövünk ide, ugye? – kérdi.
Látom az arcán, hogy tudja, soha nem jövünk vissza, de azt
akarja, hogy én mondjam ki.
– Ez a hely nem alkalmas arra, hogy itt éljünk – válaszolom.
– Ezt te is tudod. Találunk majd magunknak másik helyet, ahol
élhetünk. Egy jobb helyet. Lugh és én és... te.
Megtelnek a szemei könnyekkel.
– De mi itt élünk – mondja. – Ez az otthonunk.
Megrázom a fejem.
– Nem, már nem. Nem lehet az többé.
Egy pillanattal később megszólal:
– Saba?
– Hm? – kérdem.
– Rossz érzésem van. Nem hiszem, hogy mennünk kellene.
Én... én félek.
Kinyitom a szám, hogy rászóljak, ne legyen ilyen buta, de
meggondolom magam, mielőtt kimondanám a szavakat. Most
már én felelek érte, és nem akarom, hogy minden alkalommal
ellenkezzen, ha megkérem valamire. Próbálom elképzelni, mit
mondana neki Lugh, ha itt lenne. Valószínűleg incselkedne vele,
hízelegne neki.
– Hogy érted, hogy félsz? – vágok meglepett arcot. – Hogy
félhetsz, amikor én vagyok a főnök?
Elmosolyodik.
– Te nem félsz?
 Úgy kérdi ezt, mintha tartana tőlem.
– Én? Neeeem. Én aztán semmitől és senkitől nem félek.
– Tényleg? – kérdi.
– Tényleg – mondom. Habozok egy kicsit, majd kinyújtom a
kezem, és ő beleteszi az övét. – Gyerünk! Induljunk!

Nem megyünk többet két és fél kilométernél, amikor

patanyomokra akadunk a megszáradt sárban. Öt ló. A lovasok
erre jöttek Lugh-val.
Letérdelek, és körbetapogatom az egyik nyomot.
Beleszédülök a megkönnyebbülésbe. Attól tartottam, hogy a
nyílt vidéken át távolodnak Silverlake-től.
Ha úgy tettek volna, nagyon sok időt veszítenék azzal, hogy
elviszem Emmit Crosscreekbe, majd visszajövök Silverlake-be,
hogy megkeressem a nyomaikat.
A patanyomok viszont egyenesen előre vezetnek. Északkeleti
irányba. Ugyanarra, amerre mi is tartunk. Az első szerencsés
esemény.
– Gyerünk! – szólok oda Emnek. – Sietnünk kell.
Nem kegyelmezek neki. Gyorsan haladok, a lépéseim
egyenetlenek. Nem vesztegethetjük az időt.
Emmi kocog, hogy lépést tartson velem, a hátizsákja közben
a hátán pattog. Nero elénk repül.
Lugh itt volt. Erre járt.
Lugh megy elöl, mindenben ő az első, én pedig követem. Utol
fogom érni. Mindig utolérem. Ez mindig is így volt.
Megtalállak. Akárhova visznek, esküszöm, megtalállak.
 Még gyorsabb tempóra kapcsolok.

Estefelé jár. Ez a második napunk az úton.

Vissza kell fognom magam, hogy ne ordítsak, ne rohanjak,
ne szaladjak előre.
Emmi.
Ennél lassabban már nem is tudnánk haladni, és ez kizárólag
az ő hibája.
Itt akarom hagyni az ösvény mellett, és elfelejteni, hogy
valaha is megszületett. Szeretném, ha eltűnne a föld felszínéről.
De ezt nem kívánhatom. Nem szabad ezt kívánnom. Ez már túl
nagy gonoszság. Ő az én húsom és vérem, ahogy Lugh is.
Azért nem egészen olyan, mint Lugh.
Senki nem olyan, mint Lugh.
Soha senki nem is lesz olyan, mint Lugh.
Elmegyünk néhány, szinte halott fenyőfa mellett.
A patanyomok itt hagyják el az ösvényt. Észak felé
tartanak.
– Várj itt! – mondom Emminek.
Addig követem a nyomokat, amíg a keményre sült talaj
satnya füvesre nem vált. A nyomok eltűnnek. Leárnyékolom a
szemem, és jól körbenézek. Nem látok mást, csak végtelen
pusztaságot. Sík sivatagot. Soha nem voltam még ott, de tudom,
mi van arra.
A Sandsea.
Aljas, halálszáraz szélfújta hely, és mozgó homokdűnék.
Kemény, titkokkal teli vidék.
 Emmi előtt, amikor Anyu még élt és minden rendben volt,
Apu mesélt Lugh-nak és nekem a Pusztítók idejéről. Egy részük
a Sandsea-ről szólt.
Mesélt egész településekről, amelyeket a vándorló dűnék
temettek be. Egy nap a szél iránya megváltozott, a dűnék
mozgásba lendültek, és nem maradt más, csak a kunyhók. Az
emberek felszívódtak. Mind eltűntek. Nyomuk sem maradt, még
csontok sem. Csak a homokszellemmé vált halott lelkük,
amelyek éjszakánként jajveszékeltek és sírtak az elveszített
életükért. Apu mindig azt mondta, hogy ha nem viselkedünk jól,
elvisz oda, és otthagy bennünket.
Kupacot készítek pár kőből. Kőhalommal jelölöm meg a
helyet, hogy újra megtaláljam.
Visszasétálok az ösvényhez.
Em a porban ül lehajtott fejjel. Levette a bakancsait.
– Tovább kell mennünk! – mondom neki.
Lenézek rövid, ritka, barna hajára, ami csimbókokban nő.
Vékony kis nyakával és hajfürtjeivel Emmi inkább hasonlít
kismadárra, mint egy kislányra.
Csoda, hogy nem törtem ki a nyakát, amikor felpofoztam.
Ha csak eszembe jut, rosszul leszek, ezért próbálok inkább nem
gondolni rá. Tisztában vagyok vele, hogy Em soha életében nem
kapott pofont azelőtt, hogy én megütöttem. Lugh nem tett volna
ilyet, történjen bármi. Soha. Iszonyú dühös lenne, ha tudná, mit
tettem.
Leguggolok Em mellé.
– Mi a gond?
Azután meglátom a sarkait. Véresre horzsolódtak. Nincs
hozzászokva ennyi gyalogláshoz. Iszonyatosan fájhatnak, de ő
meg sem mukkant.
 – Miért nem szóltál? – kérdem tőle.
– Nem akartam, hogy kiabálj velem – válaszolja.
Ránézek, az arca olyan kicsi és vékony. Hallom a fejemben
Lugh hangját.
– Még csak kilenc, Saba. A változatosság kedvéért
megpróbálhatnál rendes lenni vele.
– Szólnod kellett volna – mondom neki. Kimosom a sebeit, és
pár tiszta rongydarabbal bekötöm a lábait. – Rendben,
kapaszkodj a nyakamba!
Felveszem, és a nap hátralevő részében addig viszem kézben,
ameddig csak bírom, de még az ilyen cingár kilencéves is nehézzé
válik egy idő után. A hátizsákjainkat is én cipelem, úgyhogy
párszor le kell tennem. Végül mégis gyalogolnia kell, nem is
keveset.
Éjszaka csendben pityereg.
Összeszorul a szívem a hangtól. Kinyújtom a kezem, hogy
megérintsem a karját, de elrántja és elfordul tőlem.
– Utállak! – zokog. – Bárcsak téged öltek volna meg Apu
helyett!
Fejemre húzom a kapucnimat, hogy ne halljam, ahogy sír.
Tovább kell mennünk.
Meg kell találnom Lugh-t.

Harmadik nap. Hajnal.

Újra kitisztítom Emmi sebei a lábán, és ismét útnak
indulunk. Két apró lépést tesz, és összeesik. Ma tuti nem fog
gyalogolni. Azt hiszem, nem vagyok meglepve. Felveszem, és
lefektetem egy árnyékosabb, füves helyre.
Beletúrok a hajamba. Felbámulok az égre. Legszívesebben
ordítanék, vagy futásnak erednék, vagy... bármit megtennék,
csak szabaduljak ettől a feszültségtől, ami bennem tombol.
Olyan erővel rúgok a földbe, hogy a lábujjaim is megfájdulnak.
Iszonyatosan káromkodom.
– Sajnálom, Saba – suttogja Emmi.
Próbálok mosolyogni, úgy tenni, mintha nem zavarna, de
nem sikerül. Elfordítom tőle a fejem.
– Nem a te hibád – mondom neki. – Kitalálok valamit.
A reggel hátralévő részét hordágy összeeszkábálásával
töltöm. Levágom a fellelhető két legrugalmasabb és legerősebb
faágat. Leteszem őket a földre, és keresztirányban kisebb
ágakkal merevítem őket, hogy elbírja Emmit. Az egészet
összekötözöm csalánkötéllel. Majd hámot csinálok rá, amit a
vállamra tudok tenni, és kipárnázom a tartalék zubbonyainkkal.
A délután közepére el is készül. Rákötözöm Emmit és a
táskáinkat. Rongyokkal bepólyázom a kezeimet. A jobb még
mindig fáj a lövés miatt, úgyhogy azt először átkötözöm, hogy
tiszta legyen. Nem akarom, hogy romoljon a helyzet.
Azután húzni kezdem a hordágyat. Ugrál és döcög a talajon,
de Emmi nem panaszkodik, vagy nyafog. Egyetlen hangot sem
ejt.
A nap könyörtelenül tűz le ránk. Kegyetlen. Borzasztó
gondolatokat ébreszt bennem.
Miért nem tudták Emmit megölni Apu helyett?
Miért nem tudták Emmit elvinni Lugh helyett?
Emmi senkinek sincs hasznára. Soha nem is volt. Soha nem
is lesz.
Csak lelassít. Időt veszítek miatta.
 Azt súgja az agyam, a szívem és a csontjaim, hogy:
Hagyd itt... Hagyd itt... sétálj el, és hagyd itt. Mi... hagyjam itt
meghalni? Ne is gondolj rá... ő nem számít... csak Lugh számít...
menj vissza a kőhalomhoz... indulj Sandsea irányába... ők arra
mentek... pár óra alatt ott lehetnél, ha gyorsan szednéd a lábaid.
Megrázom magam. Befogom a füleim, hogy ne halljam a
suttogást. Nem hagyhatom itt Emmit. El kell vinnem
Crosscreekbe Mercyhez.
Lugh azt mondta, vigyázzak rá. Amikor majd megtalálom,
meg kell tudnom nyugtatni, hogy Emmi jól van. Hogy olyan jól
vigyáztam rá, ahogy ő tette volna.
Miközben húzom a hordágyat, azon gondolkodom, vajon hol
lehet Lugh. És vajon fél-e. Hiányzom-e neki annyira, ahogy ő
hiányzik nekem.
Egész testem belesajdul a hiányába. Olyan, mint... az űr. Űr
mellettem, bennem és körülöttem. Mindenhol, ahol Lugh volt
korábban. Soha nem voltam még nélküle. Egyetlen napig sem,
születésünk óta. Tulajdonképpen azelőtt sem.
Ha hozzáérnek vagy bántják, megölöm őket. Sőt, akkor is
megteszem, ha nem bántják. Csak úgy, büntetésből, amiért
elvitték.
Fájnak a vállaim. A kezem lüktet. A nap rettenetesen éget.
Összeszorítom a fogam, és még gyorsabb tempóra kapcsolok.
Emmi miért nem sír? Miért nem nyavalyog?
Bárcsak hisztizne. Akkor legalább kiabálhatnék vele.
Akkor utálhatnám.
Elhessegetem a gonosz gondolatokat, az agyam legsötétebb
zugaiba zárom, ahol senki nem láthatja őket.
És Emmi nem sír. Egyetlen egyszer sem.
Ötödik nap. Éjfél.
A földön fekszünk egy gödörben, az ösvény mellett. A
kutyabőr kabátokba takaróztunk. Az egyik oldalamhoz Emmi
bújt, a másikhoz Nero, aki mélyen alszik, fejével az egyik
szárnya alatt.
Meleg tavaszi éjszaka van. Egy kellemes fuvallat felemeli a
hajam a homlokomról. A távolban farkaskutya vonít, egy másik
válaszol neki. Messzire vannak. Nem kell aggódnunk miattuk.
Felbámulok az égre, a sok ezer és millió csillagra, amelyek
betöltik az eget. Megkeresem a Nagy Medvét, a Kis Medvét, a
Sárkányt, a Sarkcsillagot.
Eszembe jut Apu, és amit mondott. Hogy a sorsunk, az
életünk története meg van írva a csillagokban, és hogy ő tudta,
hogyan olvasson bennük.
Aztán eszembe jut, amit Lugh mondott.
– Hát nem jöttél még rá? Ez mind kizárólag a fejében létezik.
Semmi nincs megírva a csillagokban. Nincs nagyszabású terv. A
világ egyszerűen csak halad. Az életünk is csak eltelik... ezen az Isten
háta mögötti helyen. Ennyi az egész. Míg meg nem halunk.
Eszembe jut Apu, ahogy lefektette botokból a köröket, és
varázsigéket kántált, így próbálva elhozni az esőt. Ahogy azt
mondogatta, hogy látta a csillagokban, hogy jön az eső, de az
soha nem ért oda.
Nos, addig nem, amíg Apu élt. Addig nem, amíg túl késő nem
lett. Ami azt jelenti, hogy vagy Apu olvasott rosszul a
csillagokban, vagy a csillagok hazudtak neki.
Vagy talán az az igazság, hogy Apu nem is tudott olvasni a
csillagokban, mivel nem is volt onnan mit kiolvasni. És az összes
varázsigét és kántálást csak a kétségbeesése diktálta. Annyira
akarta az esőt, hogy bármilyen ősi dolgot kipróbált, ha őrültség
volt is.
Régen szerettem nézni az éjszakai égboltot. Szerettem arra
gondolni, hogy Apu egy nap majd megtanít elolvasni, mit
mondanak a csillagok. Most azonban a csillagok csak hidegnek és
távolinak tűnnek.
Megborzongok.
Azt hiszem, Lugh-nak igaza van. Neki mindig igaza van.
Semmi nincs megírva a csillagokban.
Nem többek az éjszakai égbolt fényeinél, amelyek mutatják
az utat a sötétben.

De.
De.
Apu tudott a férfiakról. Tudta, hogy eljönnek Lugh-ért.
Mielőtt mondtam volna neki.
– Itt vannak? Ideértek?
– Nem lehet megállítani őket, Saba. Elkezdődött.
És azt is tudta, hogy meg fog halni. Tudta, hogy az ő
története a vége felé jár.
– Az időm lassan lejár. Nem tudom, mi történik ezután.
De ha Apu nem tudott olvasni a csillagokban, és ha a
csillagok nem mondanak semmit, meg ilyenek?
Akkor honnan tudta?
Crosscrek
Hatodik nap. Késő délután.
Szellő lebben, és valahol a fejem felett száraz, csattogó hang
hallatszik. Megállok. Felnézek. Három szarvascsont lóg magasan
fenn a fán.
Hallom Apu hangját a fejemben.
– Három nap után az ösvény egy sűrű fenyőerdőbe vezet. Tartsd
jól nyitva a szemed! Amikor meglátod a szélcsengőt a fán, tudni
fogod, hogy elérted Crosscreeket.
A szellő nélkül nem vettem volna észre. Megnyalom
kiszáradt ajkaimat.
– Emmi – szólok. – A szélcsengők. Itt vagyunk.
Soha életemben nem örültem még egyetlen helynek sem
ennyire, mint ennek. Tegnap dél óta minden utunkba eső nedves
üreg meg patakocska vagy ki volt száradva, vagy mérgező, sárga
nyálkás réteg borította. És tegnap reggel megettük az utolsó
adag ételünket is. Nem húztuk volna már sokáig.
– Ez Crosscreek? – kérdi Emmi.
Utoljára teszem le a hordágyat.
Becsukom a szemeimet, és egy pillanatig csak állok. A testem
annyira merev, úgy fáj és olyan iszonyúan fáradt, hogy azt
kívánom, bár ne kéne többet megmozdulnom. Próbálom
kinyújtani az ujjaimat, de behajlítva maradnak. Olyan hosszú
ideig voltak az átkozott ágak köré fonva, hogy valószínűleg
halálom napjáig így maradnak. Soha nem gondoltam volna,
hogy egyszer majd három napig húzom Emmit és a
hátizsákokat. Emet zúzódások borítják a lába ujjától a feje
búbjáig, szóval ő sem igazán úszta meg ép bőrrel.
Kikötözöm a hordágyból, és segítek neki felállni. Készülnék
felvenni, amikor megszólal:
– Nem. Gyalogolni fogok.
– Biztos vagy benne? – kérdem.
Bólint. Felveszem a vállamra a hátizsákjainkat. A
hordágyat behajítom a bokrok mélyére, ahol soha többet nem
fogom látni.
– Térj le az ösvényről! Kövesd a csapást a dombon lefelé a kis,
erdős völgy felé!
Ezt még csapásnak sem nevezném. Ha nem tudnám, hogy itt
van, soha nem vettem volna észre. A fákat kerülgetve haladunk
előre. A talajt tűlevelek borítják, amelyek megtöltik a levegőt
meleg illatukkal, amikor a lábunkkal szétzúzzuk őket. Nero ágról
ágra röpköd a fejünk felett. Izgatottan károg, jelezve, merre
haladjunk.
A talaj lejteni kezd. Egyre meredekebbé válik. A sok csúszós
tűlevéltől egyre nehezebb haladni. Megfogom Emmi kezét,
nehogy elessen. Néha a fenekünkön csúszva haladunk, néha
pedig oldalvást gyalogolunk. Csak megyünk és megyünk.
Aztán főtt étel illata csapja meg az orromat. Hús. Összefut a
nyál a számban.
– Ez pörkölt? – kérdi Emmi.
– Nagyon remélem – válaszolom.
Végre leérünk a domb lábához. Kilépünk az erdőből a
tisztásra, és egy másik világban találjuk magunkat. Bozontos
szőrű póni legelészik a közelben egy füves területen. Egy
pillanatra felemeli a fejét, hogy megnézzen bennünket, majd
visszatér az evéshez.
Abban a völgyben vagyunk, amelyről Apu mesélt nekünk.
Egy kis folyó völgyének az alján. Egyenesen előttünk a talaj
enyhén megemelkedik. A tetejéről két kis patak csörgedezik. A
völgyben összetalálkoznak, és egyetlen keskeny patakot
alkotnak. A Crosscreeket. A völgy fenekén kígyózik és zubog
végig.
Lapos híd köti össze a patak két partját, és ott, a másik
parton, a fenyőfák árnyékában áll egy kis fakunyhó. Mercy
kunyhója. Piros pad van a nyitott ajtó mellett. Bogrács lóg a tűz
felett.
Egyetlen hangot sem hallani, csak a sekély víz lágy
morajlását a köveken. Olyan, mintha az egész hely aludna,
csendesen, akár egy macska a délutáni napon.
Soha nem láttam ehhez a helyhez foghatót. Nem gondoltam,
hogy létezik ilyen a földön. Könnyek gyűlnek a szemembe. Apu
nem mondta, hogy ez ilyen. Soha nem mondta.
De tudta, hogy ez a hely itt van. Tudta, és ennek ellenére egy
kiszáradt tó mellett tartott bennünket éveken át, miközben
fogyott az ételünk, és az élet is egyre nehezebbé vált. Holott ez a
hely itt volt pár napi járásra. Nem értem. Miért nem hozott el ide
bennünket? Azt hiszem, Lugh-nak igaza volt. Apu nem
foglalkozott velünk, nem érdekelte, mi történik velünk.
Úgy mozgok, mintha álmodnék, nagyon lassan.
– Ha Mercy nincs otthon, ülj le a piros padra az ajtó mellett, és
hallgasd a patakot, amíg vársz! Nem lesz távol sokáig. Soha nem
megy messzire.
Átmegyek a hídon, és ledobom a hátizsákokat. Kifűzöm a
bakancsaimat, és lerúgom őket. Belesétálok a patakba. Bokáig ér
a víz. Letérdelek, és a markomba veszek egy kis vizet. Tiszta.
Hűvös. Csodálatos. Iszom belőle. Rálocsolom az arcomra, a
nyakamra, a fejemre.
Azután lefekszem. Fekszem a hátamon és hagyom, hogy a
víz csörgedezzen körülöttem.
Becsukom a szemem.

– Hát ez sem fordul elő mindennap, hogy valakit alva találok a

patakomban – hallok egy hangot.
Kinyitom a szemem. Egy arc lóg felettem. A rossz irányban.
Pislogok. Lassúnak, butának érzem magam. Minden bizonnyal
elszundítottam pár másodpercre.
– Te vagy fejjel lefelé, vagy én? – kérdem.
– Azt hiszem, attól függ, honnan nézzük.
Szőrös kutyaarc ugrik rám. Hosszú, rózsaszín nyelv nyalja
meg az arcom.
– Hé! – kiáltom.
– Tracker! Vissza, fiú!
Erős kéz nyúl felém. Megfogom, ő talpra ránt. Ahogy állok,
csorog a víz a hajamból, a ruháimból.
Egy nő áll a patakban. Magas. Vékony. Napbarnított.
Ráncos arc, ravasz szemek. Éles arccsontok. Egészen rövidre
vágott ősz haj. Kilenc éve még fényes mogyoróbarna volt, és a
térdéig ért. Lógó fülű, kék szemű farkaskutya simul az oldalához.
– Alig vettem észre a szélcsengőket – mondom neki. –
Tényleg nem könnyíted meg, hogy megtaláljanak.
– Jobban szeretem távol tartani a csőcseléket – válaszolja.
Az egyik ujjával megérinti a tetoválásomat, amit a
születésemkor kaptam.
– Saba Silverlake-ből. – A szája mosolyra húzódik. – Sokat
nőttél, mióta utoljára láttalak. Mercy vagyok.

– Kérsz még egy kicsit, Emmi? – kérdi Mercy.

– Ühüm!
Emmi belapátolja a már amúgy is teli szájába az utolsó
kanálnyit, és odatartja a tányérját.
– Apukád nem tanított neked jó modort? – kérdezi Mercy.
– Emmi – szólok rá. – Illene mondanod, hogy kérek szépen.
Emmi rág, nyel, rág még egy kicsit.
– Ó – motyogja. – Igen, kérek szépen még.
– Úgy eszik, mint egy sakál – jegyzem meg. – Apu hagyta
elvadulni.
– Ez a gyerek még a soványnál is gebébb – mondja Mercy. –
És ha nem bánod, megjegyzem, rád is rád férne kicsivel több hús.
Nehéz idők járnak Silverlake felé?
Összeráncolom a homlokom.
– Nem – válaszolom.
– Te is kérsz még?
Odatolom neki az üres tányéromat. Miközben rám néz,
felhúzza az egyik szemöldökét.
– Őőő... igen, kérek szépen – mondom.
Kint ültünk le enni. Mercy és én a piros padon, Emmi a
bejárati lépcsőn. Nero már felfalta a saját adagját, most a
kunyhó tetején kucorog és tollászkodik.
– Hozzátok ide a tányérokat! – szól oda Mercy. – Nem
vagyok én senki szolgája.
Odabiceg a tűzhöz, mi pedig követjük Emmivel, kezünkben
a tányérokkal. Megkavarja a bogrács tartalmát, és szed nekünk
repetát a nyúl- és gyökérpörköltből. Követem vissza a padra,
menet közben le is gyűröm a saját adagomat. Leülünk, és én a
lába felé biccentek.
– Mi történt a lábaddal? – kérdem teli szájjal.
– Eltörtem a bokám, öö... több mint egy éve már. Saját
magam kellett helyrerakjam, és nem sikerült valami jó munkát
végeznem... amint... látod.
– Hogy boldogulsz egyedül?
Megrántja a vállát.
– Boldogulok. Nincs más választásom.
– Nehéz lehet – mondom. – Elég öreg vagy már.
Haragosan néz rám.
– Te pedig meglehetősen faragatlan. Mondták már?
Érzem, ahogy elvörösödik az arcom. Bizsereg a bőröm.
– Állandóan ezt mondom neki – szól Emmi. – De oda sem
figyel. Lugh az aranyosabb. Kedvelnéd őt.
– Fogd be a lepénylesőd, Em! – szólok rá. – Nézd! Azért
jöttünk ide... vagyis nem csak azért, hogy Apuról és Lugh-ról
meséljünk.
– Ezt nem is feltételeztem – mondja Mercy.
Tiszta vízzel teli edény van közöttünk. Valamilyen oldatot
önt bele egy kis barna üvegből, rongyot márt bele, és tisztogatni
kezdi a fájós kezem.
– Lugh után megyek – mondom. – Visszahozom. Úgy
tervezem, reggel indulok. Emmit pedig itt hagyom veled.
– Értem – mondja, és néz rám, mintha várna még valamire.
– Apu azt mondta, ha bármi történne vele, hozzád jöjjünk.
 – Ó, tényleg? – Mercy megrázza a fejét. – Hát, nem is
tudom... Trackernek és nekem megvan a saját életünk. Nem
szoktunk társasághoz.
– De te Anyu barátnője voltál. Kérlek, Mercy! Te vagy az
egyetlen ember, aki segíthet.
Sokáig nem válaszol, majd sóhajt egyet.
– Dolgoznia kell a kosztért – válaszolja.
– Dolgozni fog – mondom.
– És te mit szólsz ehhez, Emmi? – kérdi Mercy. – Emmi?
Emmi egy szót sem szól. A tányérja fölé görnyed, s a fejét
lehajtva lassan eszik. Tudom, hogy figyel.
– Ne játszd a süketet, Emmi! – szólok oda neki. – Mercy azt
kérdi, boldogan itt maradsz-e, és segítesz neki, amíg én
megtalálom Lugh-t?
Emmi felemeli a fejét, és üres tekintettel megrántja a vállát.
Majd visszahajtja a fejét a tányérja fölé.
Megrázom a fejem.
– Magához fog térni – mondom.
– Remélem – válaszolja Mercy.
– Nem lesz a terhedre. Ígérem.

– Milyen volt az anyukánk? – kérdi Emmi.

Tracker feje Mercy ölében pihen. Mercy a füle tövénél
simogatja, Tracker szemei pedig teljes boldogságban csukódnak
le. Nero a vállamon kucorogva szundít.
– No igen, te nem ismerted őt. De Saba biztosan emlékszik –
válaszolja Mercy.
 – Nem igazán – mondom. – Már nem igazán. Olyan,
mintha... fakulnának az emlékeim.
– Többet nevetett, mint bárki, akivel valaha találkoztam –
meséli. – Nem sok minden van ebben az életben, amin nevetni
lehetne, de Allis mindig talált valamit. Azt hiszem, emiatt
szerette annyira az apukátok, Willem.
– Lugh pont ilyen – jegyzem meg. – Anyura hasonlít. Aput
nem láttuk nevetni, amióta Anyu meghalt. Legalábbis nem
emlékszem rá.
– Nem. Nem hiszem, hogy mosolygott volna – teszi hozzá.
Egy percre elhallgatunk. Majd:
– Az én hibám, hogy meghalt – szólal meg Emmi.
Egész idáig a homokba rajzolt egy bottal, amelyet most
keményen leszúr. Az meg kettétörik.
Mercy vizslató szemekkel néz rám. Elfordítom a fejem.
– Nos, gyereket szülni veszélyes dolog – kezdi Mercy. – És te
egy hónappal korábban érkeztél. Mondok neked valamit. Néha
úgy érzem, az én hibám volt.
– A tiéd? – kérdi Emmi meglepve.
– Igen. Felkészültem, hogy menjek és segítsek. Mindent
elterveztem. Úgy volt, hogy két héttel a születésed előtt odaérek,
és segítek a szülésnél, ahogy Saba és Lugh születésekor. Néha
úgy érzem, ha hamarabb indultam volna, ha hamarabb ott
lettem volna, Allis talán még mindig élne. De nem szabad így
gondolkodnunk. Ha mindig ez jár a fejedben, beleőrülsz. Ahhoz
időben érkeztem, hogy a kis vörös csomagnak, aki te voltál,
segítsek megmenteni az életét, és ez vigaszt nyújt. Az a gondolat
vigasztal, hogy bár Allis meghalt, a lánya él. Látom őt benned.
– Tényleg? – kérdi Emmi nagyra kerekedett szemekkel.
– Még szép, hogy igen. Kivéve a szemeidet, azok apukádra
ütöttek. De itt olyan vagy, mint anyukád. És itt is. – Mercy
megérinti a szívét és a fejét. – Látom. Szeretnél tudni még
valamit?
– Igen – válaszolja Emmi.
– Anyukád annyira akart téged, hogy nem volt nála
boldogabb ember, amikor kiderült, hogy úton vagy. Nagyon
boldog volt ő is és apukád is.
– Ezt nem tudtam – suttogja Emmi.
– Nos, most már tudod – mondja Mercy. – És tudom, hogy
nagyon büszke lenne, amiért ilyen jó kislány lettél.
Emmi rám néz, majd gyorsan vissza a földre.
Én mindig is Emmit hibáztattam, amiért Anyu meghalt. Ezt
soha nem is rejtettem véka alá. Most, hogy hallottam, amit
Mercy mesélt, kezdem úgy gondolni, hogy végül is senki sem
maga kéri, hogy megszülethessen erre a világra. És senki nem
akadályozhatja meg, hogy megszülessen. Emmi sem.
– A babák a saját idejükben jönnek – mondja Mercy, és
megfogja Emmi kezét. – Senki nem tehet róla, hogy meghalt az
anyukád. Senki nem hibás.
– Apu azt mondta, hogy meg volt írva a csillagokban –
mondja Emmi.
– Ó, gyermekem. Nincs semmilyen nagy terv megírva az
égen. Néhány ember egyszerűen csak túl korán hal meg.
– De Apu csillagolvasó volt – szólok közbe. – Mindig azt
mondta, hogy a világ kezdete óta minden el van rendelve a
csillagokban. Mindenkinek a sorsa meg van írva ott fenn.
– Nos, ezen vesztünk össze Willemmel – válaszolja Mercy. –
Ezért nem maradtunk együtt mindannyian, miután eljöttünk
Hopetownból. Ő az eget kémlelte válaszokat keresve, én viszont
azt nézem, ami előttem, körülöttem meg bennem van.
 – Lugh úgy gondolja, az egészet csak Apu találta ki.
– Te mit gondolsz? – kérdi.
– Saba mindig azt gondolja, amit Lugh mond neki – szól
közbe Emmi.
– Ez nem is igaz! – vágok vissza.
– Nos, talán itt az ideje, hogy elkezdj a saját fejeddel
gondolkodni. Részemről a csillagok csak... csillagok – mondja
Mercy.
Hátrahajtja a fejét, és sokáig bámulja az eget. Szinte olyan,
mintha ő is ott lenne fenn a csillagokkal, a holddal és a többi
bolygóval. Mintha elfelejtette volna, hogy itt vagyunk.
Megköszörülöm a torkom, mire összerezzen, majd ránk
mosolyog.
– Persze – mondja – mindig megvan az esélye, hogy tévedek.

Egy örökkévalóság volt, mire Emmit rá tudtuk venni, hogy

feküdjön le Mercy ágyába, annak ellenére, hogy szinte már állva
elaludt. Mercy a piros padon fekszik, karjaival a feje alatt.
Tracker a közelben nyújtózik.
Én a tűz mellett ülök. A bakancsom orrával bökdösöm a
parazsat.
– Miért nem hozott ide bennünket Apu? – kérdem halkan,
nehogy Emmit felébresszem.
– Szóval, mégiscsak rosszul mentek a dolgok Silverlake-ben –
szólal meg Mercy.
– Igen, és egyre rosszabb lett, ahogy telt az idő – válaszolom.
– Én mondtam neki, hogy jöjjön. Miután Allis meghalt.
Talán nem vagyok a legszórakoztatóbb társaság, de soha nem
küldenék el egy barátot, ha segítségre van szüksége. Lett volna
itt hely mindannyiótoknak. Egész jól kijöttünk volna. De hallani
sem akart róla. Azt mondta, nem kér a segítségemből.
– Lugh szerint Anyu miatt nem akarta otthagyni
Silverlake-et.
Mercy sóhajt egyet.
– Ez részben igaz – mondja. – De több is volt a háttérben.
Úgy gondolta, ott biztonságban lesztek. Mindketten úgy
gondolták.
– Biztonságban? Biztonságban mitől?
Mercy egy percig nem mond semmit, csak gondolkodik.
– Semmit nem tudsz a világról – mondja végül. – Kemény
hely. Veszélyes hely. Anyukád és apukád látták ezt. Eleget
láttak ahhoz, hogy olyan Isten háta mögötti helyen telepedjenek
le, mint Silverlake. Átutazók és szomszédok nélkül. Amilyen
Grosscreek is.
Arra gondolok, milyen jól elrejtőzött itt Mercy. Nincs
idevezető csapás az ösvényről, soha nem találja meg senki, hol
kell lefordulni, ha nem tud a fán, magasan elrejtett
szélcsengőkről.
– Bujkálsz... valaki elől, Mercy? – kérdem.
– Nem mondanám, hogy bujkálok. Inkább... távol tartom
magam.
Összeráncolom a homlokom.
– Távol? Apu ezért tartott bennünket Silverlake-ben? Hogy
távol legyünk valamitől?
– Ez volt a szándéka. De nem így sült el, igaz?
Ahogy ezt mondja, valami a hangjában elnémít belülről.
Ökölbe szorított kezekkel állok fel.
 – Tudsz valamit? Arról, hogy ki vitte el Lugh-t?
– Nem tudom. Én...
– Mondd el!
Rápillant a kunyhóra, ahol Emmi alszik.
– Sétáljunk! – mondja.

Tracker feltápászkodik. Mercy megemeli az egyik kezét.

– Maradj! – mondja, mire Tracker egy sóhaj kíséretében
visszafekszik.
Követem Mercyt a hídon át a mezőre. A patak medre mentén
elindulunk felfelé a kis völgyből. A hold ezüstszínűre festi az utat
előttünk. A patak pezseg és morajlik a köveken. Belélegzem a
tiszta, édes éjszakai levegőt.
– Mondd el, mi történt aznap! – kéri Mercy. – Mondj el
mindent! Semmit ne hagyj ki, még akkor sem, ha úgy gondolod,
nincs jelentősége.
Így teszek. Elmondom neki, mi történt. Onnan kezdve, hogy
Lugh és én lementünk a szemétdombra hajnalban, egész addig,
hogy Lugh rákiabált Apura, majd hogy a homokvihart követően
négy lovas jelent meg Procter Johnnal.
– Négy lovas? És hogy voltak felöltözve? – kérdi.
– Hosszú, fekete kabátokba, olyan... nehéz bőrmellényekbe,
és bőrszíjak voltak rajtuk a csuklójuktól a könyökükig.
– Vértezet. Úgy fest, Tontonok voltak.
– Micsodák? – kérdem.
– Tontonok. Ők... nos... ők mindenféle dolgokkal
foglalkoznak: futárok, kémek, informátorok, testőrök. Néha még
kivégzők is – válaszolja.
– Micsodák? Nem értem, miről beszélsz. Honnan tudsz
ezekről a... Tontonokról?
– Anyukád és apukád nem éltek mindig Silverlake-ben,
Saba. És én sem éltem mindig itt, Crosscreekben. Egy Hopetown
nevű helyen ismerkedtünk össze.
– Még soha nem hallottam róla – mondom.
– Az egy város. Ha szerencsés vagy, egyhetes kemény
meneteléssel odaérsz. Ha szerencsés vagy. Keresztül kell vágnod
a Sandsea-n, és az a hely senkit sem lát szívesen.
– A Sandsea. Apu régen mesélt nekünk róla. A férfiak... a
Tontonok... arra mentek Lugh-val. A nyomaik észak felé
fordultak le az ösvényről. Gondolod, hogy Hopetownba vitték?
– Talán. Hopetown az a hely, ahol a föld söpredéke
összegyűlik. Minden rabló, csaló és aljas figura, aki csak azért
hátba döfne, ha rosszul nézel rá... Ezek végül mind ott kötnek ki.
Rossz emberek vezetik a saját szájízük szerint, és a Tontonok
segítségével irányítják a söpredéket. Erőszakkal, meg a bagóval
tartják kezükben a helyet.
– Az az a levél, amit Procter John rágcsált – mondom. – Apu
ránk parancsolt, hogy soha ne nyúljunk hozzá.
– Igaza volt – válaszolja Mercy. – A bagó lelassít. Azt
gondolod tőle, hogy akkor is okos vagy, amikor nem. Ha túl
sokat veszel be belőle, teljesen elkábulsz és megvadulsz tőle.
Allis, Willem és én nem voltunk ott túl hosszú ideig. Láttuk,
milyen az a hely, és otthagytuk, mielőtt magába szippantott
volna. Olyan messzire jöttünk, amennyire csak tudtunk. Soha
többet nem akartunk hallani sem a bagóról, sem Hopetownról.
– De miért vihették el a... Tontonok Lugh-t?
– Mesélj még többet arról a napról!
 – Őt keresték – mesélem. – Az egyikük így szólt Procter
Johnhoz: „Ez ő? Ő az, aki a téli napfordulón született?” Azután
ugyanezt kérdezték Lugh-tól is, leellenőrizték, hogy valóban
tizennyolc éves-e. Procter John azt mondta nekik: „Mondtam,
hogy ő az.” Így... ők mindent tudtak Lugh-ról. Azért jöttek,
hogy megtalálják.
Mercy egy szót sem szól, csak bámul fel az éjszakai égre.
– De hogyan tudhattak róla? – kérdem. – És miért jelent
olyan sokat, hogy a téli napfordulón született? Ikrek vagyunk.
Engem miért nem vittek el?
– Nem tudom – válaszolja. – De gondoljuk végig!
Mind a ketten elnémulunk egy kis időre. Majd Mercy
megszólal:
– Talán nem lányra volt szükségük. Nyilván fiú kellett
nekik. Egy fiú, aki a téli napfordulón született, tizennyolc évvel
ezelőtt.
– De miért? És honnan tudták, hogy hol találják? Ahogy te
is mondtad, Silverlake a semmi közepe. Rajtad és rajtunk kívül
soha senki nem járt arra, leszámítva persze az ócskást és Procter
Johnt. Apu legalábbis ezt mondta.
– Apád hazudott nektek – mondja Mercy.

– Apu hazudott? – kérdem.

– Talán nem fair ezt mondani. Lehet, hogy a hazudott nem a
megfelelő szó. Talán csak... nem emlékezett.
– Rendben, és?
– Tudod, én ott voltam, amikor anyukád megszült téged és
Lugh-t.
– Aha.
– Nos... nem csak én voltam ott.
– Valaki más is? Kicsoda?
– Egy férfi. Egy idegen. Megállt Silverlake-ben két nappal
azelőtt, hogy megszülettetek. Nem mesélt sokat magáról. Nem
mondta, honnan jött, vagy merre tart. És biztos, hogy semmije
sem volt. Csont és bőr volt, és egy ingen kívül semmi mást nem
vitt a hátizsákjában. Azt mondta, Trasknak hívják, de ki tudja,
hogy igazat beszélt-e? Willem elővigyázatosan viselkedett, de
mivel úgy tűnt, hogy ártalmatlan, adtak neki enni, meg Willem
pár régi ruháját is megkapta.
– És ő ott volt, amikor megszülettünk? – kérdem.
– Akkor nem, amikor te jöttél a világra. Addigra elment. Te
két órával Lugh után születtél, emlékszem. Elég különös volt.
Előbukkant Lugh, rúgkapálva és kiabálva tudatta érkezését, és
Trask rögtön nagyon izgatott lett. Azt mondogatta, hogy az a
fiú, aki a téli napfordulón születik, nagyon ritka, csodálatos
dolog. Ezt ismételgette. Mintha ez valahogy fontos lenne.
Azután, amikor kicsivel később kerestem, már nem volt sehol.
Még csak el sem köszönt. Érdekes, ez eddig eszembe sem jutott.
– Apu miért nem mondta ezt el nekünk? – kérdem.
– Talán megfeledkezett róla, ahogy én is – válaszolja Mercy.
– Nem tűnt különösebben fontosnak. Mind azt hittük, hogy csak
egy őrült utazó.
– Szóval, úgy gondolod, hogy Trask volt az egyik férfi, aki
elvitte Lugh-t? Az egyik Tonton?
– Ó, nem. Mostanra túl öreg lenne. A Tontonok erejük
teljében lévő férfiak. Trask már tizennyolc évvel ezelőtt is a
negyvenes éveiben járt.
 – Biztos mesélt valakinek Lugh-ról – mondom.
– Úgy fest. Mi a helyzet a szomszédotokkal?
– Procter Johnnal? – összehúzom a szemöldököm. Valami
nem hagy nyugodni, de nem tudom pontosan, mi az. Majd
hirtelen: – Már emlékszem! Mondott valami furcsát... azt
mondta a férfiaknak, hogy tudja, hogy ő az, egész idáig szemmel
tartotta, ahogy kérték.
Mercy sóhajt egy nagyot.
– Egy kém – mondja. – A Tontonok bízták meg, hogy
figyelje Lugh-t. Valószínűleg bagóval és egyéb finomságokkal
bírták rá.
– Szóval, Trask tájékoztatta a Tontonokat – mondom. – De
nem értem, miért Lugh-t kellett elvinniük. És miért vártak, amíg
tizennyolc lett.
– Ezt én magam sem értem, de ha erre rájössz, akkor
könnyen lehet, hogy a testvéredet is megtalálod.

Hajnalodik, amikor kilépek a kunyhóból.

– Bárcsak engednéd, hogy többet adjak – mondja Mercy. –
Kevéske szárított hús és jamgyökér nem tart ki pár napnál
tovább.
– Neked sincsenek fölösleges tartalékaid, és nekünk
köszönhetően most már két éhes szájat kell etetned – válaszolom.
– Rendesen gondját viselem a gyereknek – teszi hozzá.
– Én pedig gondoskodom magamról. Rengeteg vizem van. A
többire pedig – megveregetem az íjamat – itt van ez.
– Ha biztos vagy benne – mondja.
 – Ne aggódj!
Mercy átkarolja Emmit.
– Mit szólnál hozzá, ha elkísérnénk Sabát a mező túloldaláig?
Elkísérjük egy darabig?
Emmi megrántja a vállát. Megpiszkálja a babája ruháját.
– Ha szeretnéd – válaszolja.
Tudom, hogy nem vagyok Em kedvence, elvégre itt hagyom
Mercyvel, de ma nem tűnik annyira ellenségesnek. Bárhogy is
legyen, gyorsan meg fogja szokni, és biztonságban lesz Mercyvel
és Trackerrel. Talán egyszer még jól is érzi majd magát.
Lovagolhat a pónin és pancsolhat a patakban. A gyerekeknek
kell egy kis szórakozás.
Átkísérnek a hídon. Nero előrerepül Trackerrel a nyomában.
A mező hosszú füve a lábainkat simogatja.
Megállok. Visszafordulok. Utolsó pillantást vetek erre a
békés, zöld völgyre, a benne csörgedező vízre, és beszívom az édes
levegőjét. Megfeszül a mellkasom és könnyek szöknek a
szemembe. Nem tudom megcsinálni. Nem leszek képes egyedül
megtalálni Lugh-t. Egyedül nem fog menni.
– Saba?
Mercy finoman megérinti a karomat.
Veszek néhány mély levegőt. Átkozom a gyengeségem.
Megtörlöm a szemeimet. Lugh számít rám. Csak rám.
– Szükségük lesz rád, Saba. Lugh-nak és Emminek. És
másoknak is. Sok más embernek. Ne hagyd, hogy legyűrjön a
félelem! Légy erős, amilyennek mindig is ismertelek!
– Soha nem adom fel, Apu!
– Mi az, Saba? – kérdi Emmi.
Megfordulok.
– Semmi – válaszolom neki.
 – Van valamim a számodra – mondja Mercy. – Tartsd ide a
kezed!
Odatartom. Valamit beletesz, és köré zárja az ujjaimat.
– Mi az? – kérdi Emmi.
Kinyitom az tenyeremet. Rózsaszín kő van benne. Sima,
madártojás alakú, és körülbelül olyan hosszú, mint a
hüvelykujjam. Hűvös a felülete. Sőt, inkább hideg. Egy bőrszíjra
van ráfűzve, hogy nyakláncként lehessen hordani. Feltartom, és
a fény tejszerűen és tompán átvilágít rajta.
– Nagyon szép – mondja Emmi.
– Ez egy szívkő – magyarázza Mercy. A fejem fölé emeli. –
Édesanyád adta nekem, én pedig most neked adom.
Megérintem. Ajándék anyukámtól. Még soha nem volt
semmim, ami korábban az övé volt.
– Mi az a szívkő? – kérdi Emmi.
– Segít felismerni, ha megtalálod a szíved vágyát – válaszolja
Mercy.
– Hogy csinálja? – ráncolja a homlokát Emmi.
– Érzed, milyen hideg most? Annak ellenére, hogy Saba
bőréhez ér?
– Aha – mondja, miközben megérinti a követ.
– Egy átlagos kő felmelegedne a bőrödtől, de ez nem. Hideg
marad egészen addig, amíg a szíved vágyának a közelébe nem
érsz. Akkor melegszik csak fel. Minél közelebb vagy a szíved
vágyához, annál melegebb lesz a kő. Innen fogod tudni.
Felhúzom a szemöldököm.
– Nem gondoltam volna, hogy hiszel az ilyesmiben –
mondom.
– Én nem. Legalábbis nem igazán, de anyukátok hitt benne.
Azt mondta, a kő mutatta meg neki az utat Willemhez, az
édesapátokhoz. Ezért adta nekem. Azt mondta, reméli, nekem is
megmutatja, mire vágyik a szívem.
– És így lett? – kérdem.
– Nos, megtaláltam ezt a völgyet. Azt hiszem, mondhatjuk,
hogy ez volt a szívem vágya.
– De meleg lett a kő?
Mercy egy pillanatig nem válaszol. Majd így szól:
– Régen volt már, nem emlékszem.
Ránézek. Nem tudom megmondani, hogy hazudik-e vagy
sem.
– Miért adod Sabának? – kérdi Emmi.
– Allis úgy tartotta, hogy a szívkő nem a mienk örökre. Ha
megtaláltuk a szívünk vágyát, akkor tovább kell adni valaki
másnak. Valakinek, aki hasznát veszi.
– Nekem nincs szükségem rá – mondom. – Tudom, mi a
szívem vágya. Megtalálni, és visszaszerezni Lugh-t.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – feleli Mercy. – De
bárhogy is legyen, akár hiszel benne, akár nem, jó, ha van nálad
valami, ami régen anyukádé volt. Valami, ami sokat jelentett
neki.
– Köszönöm! Úgy értem, ezt és... nos, mindent. Jobb, ha
indulok.
– Amikor Hopetownba érsz, ne kezdj kérdezősködni! –
tanácsolja. – Csak felhívod magadra a figyelmet, és az bajt
jelent. Mindig légy óvatos, és ne bízz senkiben!
– Tudok vigyázni magamra – válaszolom.
– És Saba... légy nagyon elővigyázatos, amikor átkelsz a
Sandsea-n. Nagyon vad hely. Figyelj a szelekre! – Vadul megölel.
– Bár megfogadnád a tanácsomat, és éjszaka utaznál.
Ránézek Emre. A földet bámulja.
 – Visszajövünk, mielőtt észreveszed, hogy elmentem –
mondom neki. – Lugh és én. – Odanyúlok, hogy összekócoljam a
haját, de ő elhúzza a fejét.
– Nos, jobb, ha indulok.
Felveszem a hátizsákom, és elindulok. Nem teszek meg
többet tíz lépésnél, amikor azt hallom:
– Saba!
Emmi odaszalad hozzám, a derekam köré fonja a karjait, és
erősen megszorít.
– Siess vissza! – mondja.
– Légy jó kislány! Számítok rád.
Ellépek.
– Szia, Em!
– Szia, Saba!
Amikor elérem a fákat, abban a pillanatban, hogy
látóhatáron kívül kerülök, leveszem a szívkövet a nyakamból, és
a zsebembe dugom.
Tudom, mi a szívem vágya.
Nincs szükségem semmilyen kőre, hogy megmutassa, amikor
rátalálok.
A Sandsea
Újabb hajnal.
Gyorsan haladtam. Néha szinte futottam. Amióta tegnap
reggel elhagytam Crosscreeket, annyira igyekeztem behozni az
elvesztegetett időt, hogy egész nap és éjjel meg sem álltam, csak
pár órát aludtam. Nem érzem magam fáradtnak. Egyáltalán
nem. Bárcsak soha többé ne kéne aludnom. Legalábbis, amíg
Lugh-t meg nem találom.
Megvan a kőhalmom. Az útjelző, amely mutatja, hogy itt
értek véget a patanyomok. Megkönnyebbülök. A szívem
legmélyén attól tartottam, már nem lesz meg. Hogy csak
álmodtam, hogy itt hagytam útmutatóul.
A patanyomok is megvannak még. Lugh utolsó nyomai. Ha
nem jön eső, ami elmossa, akkor sokáig itt lesznek, mire elfújja
őket a szél. Talán még akkor is, amikor visszafelé jövök. Vele.
Ledobom a holmim a földre – a hátizsákot, az íjat, a tegezt.
Nero eddig repdesett, néha mókából leszállt rám. Most
pihenésképpen rátelepszik a felszerelésre.
Ellazítom a vállaimat, amíg letekerem a kulacsom tetejét, és
nagyot kortyolok a vízből. Egy keveset a tenyerembe is engedek,
hogy lemossam vele az út porát a forró arcomról. A kendőm
széleivel szárazra törlőm. Öntök kevéske vizet az evésre használt
edényembe is, és leteszem a földre Nérónak.
Belebámulok a messzi, nyílt sivatagba. A Sandsea. Ameddig
csak ellátok, a Sandsea terül el. Nincsenek fák vagy dombok,
semmi, csak a sík, száraz talaj többnapi járóföldön keresztül.
Abban a pillanatban, amikor ellépek e kőhalom mellől,
ismeretlen világba érkezem. Mercy elmondása szerint Hopetown
észak felé fekszik, a Fekete-hegyek lábánál. Ha szerencsém van,
egy hét alatt odaérek. Egy hét, ha szerencsém van.
Mielőtt felfognám mit csinálok, kezem a zsebembe csúszik.
Megtalálja a szívkövet, és előhúzza. Ujjaimmal simogatom
hűvös, sima felületét.
A szívem vágya. Mintha egy darab kő meg tudná mutatni
nekem. Megrázom a fejem. Ha Lugh itt lenne, együtt nevetnénk
ezen. Mélyen a zsebembe dugom, és a hátamra dobom a
felszerelésemet.
– Gyerünk! – szólok oda Nérónak.
Ellépek a kőhalom mellett.
Egy lépéssel közelebb Lugh-hoz.
Vissza se nézek.

Egy Pusztítótelepüléshez érek. Pont olyan, mint Apu

rémtörténeteiben.
Olyan település, amelyet elnyeltek a vándorló homokdűnék
és a hatalmas homokhullámok, amelyek percek alatt maguk alá
temetnek bármit. Majd hónapokkal, vagy évekkel később a
homok továbbhalad, ám a település még mindig ott van.
Tizenkét fémkunyhó áll itt. Néhány rozsdás autót is látni,
egy szélkakast és még pár halom Pusztítókacatot. Száraz, rideg
és elgyötört hely. De egyetlen használható tárgyat sem vittek el
innen. Ha kifosztották volna, nem lenne a kunyhóknak sem
ajtaja, sem fala, pedig azok még mindig itt állnak, csak kicsit
meggyűrődtek, valószínűleg a homok súlyától.
Az, hogy nem jártak erre gyűjtögetők, csupán annyit
jelenthet, hogy ezt a helyet sokáig homok borította. Különös
belegondolni, hogy ha a múlt héten, tegnap, vagy akár csak pár
órája járok erre, ezt a helyet valószínűleg még mindig homok
takarta volna. Elsétálhattam volna felette anélkül, hogy tudtam
volna róla.
Lassan sétálok át rajta, Nero a vállamon utazik. Nyitva
tartom a szemem. Az embernek mindig nyitva kell tartania a
szemét. Soha nem lehet tudni, mikor mész el valami mellett, ami
még a hasznodra válhat. Persze, nem szándékozom semmit
magammal vinni erről a helyről. Kiráz tőle a hideg.
Van itt egy kút is. A vize minden bizonnyal rossz. Általában
az ilyen régi Pusztítókutaknál, de a sivatagban sem engedheti
meg magának az ember, hogy ne ellenőrizze le. Épp felemelném a
rozsdás tetejét, amikor megpillantom a halvány jelet rajta. Egy
koponya keresztbe tett csontokkal. Mérgező. Nagy csattanással
ejtem vissza a tetejét. Olyan hangosnak tűnik ebben a csöndben,
hogy magam is megrémülök. Nero pánikolva röppen el a
vállamról.
Aztán meglátom a három homokba szúrt keresztet. Az
elkopott, néhol már csak csonkszerű fát ezüstszínűre fakította a
nap. Egyik keresztfája félig lóg, leesni készül.
Huncut szellő söpör végig, egyértelműen ravaszságra készen.
A lábam körül felkavarja a homokot, majd a szemembe fújja,
amitől égni kezd. A kút mélyén felmordul. Megrázza a kunyhók
ajtaját, mintha legalábbis arra várna, hogy valaki kinyissa és
beinvitálja.
A meglazult keresztfa felemelkedik a szélben, majd hang
nélkül a földre esik, és a szél elfújja.
Mérgező víz. Futóhomok.
Szegény szerencsétlenek.
Akik itt éltek.
Itt haltak meg.
Ahogy elhagyni készülök a települést, Nero leszáll valamire a
földön, s legrémesebb hangján rikácsolni, sikítozni, vijjogni kezd,
és összevissza csapkod a szárnyaival. Odarohanok, hogy
megnézzem, mire ez a nagy felhajtás.
– Mi van már, te bolond madár? – kérdem tőle.
Sima, zöld üvegből készült kis gyűrű van a csőrében. Megáll a
szívverésem.
– Ó te jó ég! – kiáltom.
A térdemre zuhanok. Kinyújtom a kezem, és ő óvatosan
beleteszi a tenyerembe a gyűrűt.
Ez Lugh-é. Arról a nyakláncról való, amit a születésnapjára
csináltam neki. Még mindig rajta van egy kis darab bőrcsíkon,
aminek a két végét eltépték. Valószínűleg letépte a nyakáról,
amikor senki nem figyelt.
Nero károgni kezd.
– Tudom – mondom neki. – Nyomokat hagy nekünk, hogy
követni tudjuk.
– Megtalállak. Akárhova visznek, esküszöm, megtalállak.
– Nem lehet, túl veszélyes. Maradjatok biztonságban! Te is,
Emmi is.
Ismer. Tudja, hogy utánajövök.
– Jó irányba haladunk – mondom. Felveszem Nérót, és
puszit nyomok a fejére. Poros, meleg toll illata van. – Te vagy a
legokosabb madár, aki valaha élt. Tudod, ugye?
Azt a kis csattogó hangot adja, ami azt jelenti, hogy meg van
magával elégedve, majd fészkelődni kezd, hogy engedjem el.
Nero nem egy ölelkezős típus.
A szél süvítéssel jelzi, hogy haladjak tovább. Maroknyi
homokot emel és vág az arcomba.
– Ideje továbbállni!
Amikor elhaladok úgy két és fél kilométert, visszanézek, de a
települést már nem látni sehol. Eltűnt.
Újra elnyelte a homok.

A reggel felé megpillantok egy fennsíkot a távolban. Poros,

vörös, magasan fekvő szikla, egyetlen fa nélkül. A tetejéről
valószínűleg mindenfelé jól el lehet látni. Talán még Hopetownt
és a Feketehegyeket is megpillanthatom onnan.
Nero felrepül a fennsík tetejére, majd visszatér, így akar
sürgetni. El sem hiszi, milyen lassú vagyok, mennyi ideig tart
mindenhova odaérni. Szerintem sajnál, amiért két lábon kell
járnom.
A nap már nyugodni készül, mire elérem a fennsíkot.
Sziklákat és kavicsokat kerülgetve elindulok felfelé. Nero
előrerepül, könnyedén szárnyalva szikláról sziklára, majd mindig
visszajön, hogy károgjon és huhogjon, haladjak már.
– Felvágós – mondom neki.
Az utolsó részen felhúzom magam, és a hasamon landolok.
Miután helyreáll a légzésem, felállok. Szűkebb ez a hely, mint
gondoltam. A legszélesebb pontja sincs több ötven lépésnél.
Semmi idő alatt a másik oldalán termek. Eláll a lélegzetem.
Homok. Ameddig csak a szem ellát, egészen a horizontig, és
még azon túl is. Hatalmas kupacokba, óriási hullámokba,
dombokba, csúcsokba és völgyekbe hordott, aranyszínű homok.
Határtalan. Végtelen.
Városnak nyoma sincs, de még hegynek sem.
El sem tudom hinni. Azt hittem, napokig haladtam a
Sandsea-n át, de amit eddig megtettem, az semmi volt. Csupán a
kezdet. Itt és most, ez az a hely, ahol az átkelés megkezdődik.
Teljesen elkeseredek. A gyomrom összeszorul. Megnyalom
száraz ajkaimat.
Nero leszáll, és a vállamon landol.
– Elég nagy – mondom neki. – Mit gondolsz?
Károg, és fel-le bólogat.
– Semmi vész, mi? Te könnyen beszélsz – újra ránézek a
Sandseare. – Túl nagy – mondom. – A fenébe is, túl nagy.
– Soha ne engedj a félelemnek, Saba! Légy erős, amilyennek
ismerlek!
– Soha nem adom fel, Apu!
Ha jól vigyázok, a nálam lévő víz és élelem kitart még három
napig. Azután már csak az íjamban és az ügyességemben
bízhatok.
Nero nekilendül a fennsík széléről. Leszáll a sivatag fölé, és
türelmetlenül károg, hogy kövessem.
– Oké – szólok oda neki. – Jövök már. Remélem, igazad van.
Elindulok lefelé.

Szürkület. Lassan meg kell állnom, és tábort verni éjszakára.

Hirtelen feltámad a szél. Sikítva és morogva terem itt a
semmiből. Felkapja egy közeli domb tetejéről a homokot, és
meglendíti. Mit is mondott Mercy?
– Légy óvatos, amikor a Sandsea-n kelsz át! Nagyon vad hely.
Figyelj a szelekre!
Még egy lépést teszek felfelé a dűnén, amire felmásztam.
Megállok. Körbenézek. Az összes dűne mozogni kezd körülöttem,
alakot vált.
– Basszuskulcs!
Szorosan az orrom és a szám köré tekerem a kendőm.
A szél egyre erősebb lesz. Egyre szemtelenebb. Rángat,
próbál lehúzni. Engem akar. Homok repül a szemembe, és csípni
kezdi. A kabátom a lábaimat csapkodja, és röpköd a szélben.
– Nero! – kiáltom. – Nero! Hol vagy?
A szavaimat elviszi a szél.
Nero hirtelen, őrültmód károgva leszáll. Próbálom
túlkiabálni a szél üvöltését.
– Tűnj el innen! – Csapkodok felé a kezeimmel. – Menj előre!
Én rendben leszek!
Eltűnik.
A világ dühe tombol körülöttem. Túl hatalmas, én pedig túl
kicsi vagyok. A homok csúszni kezd a lábam alatt, mintha nem
akarná, hogy tovább álljak rajta.
Pánik szorítja össze a torkom. A szemeim tele vannak
homokkal, ami elvakít. Teljesen meg fogok vakulni tőle.
Csinálnom kell valamit, mégpedig gyorsan. Lehúzom a kendőm a
szemeim elé. Na, most már semmit sem látok.
Mit kéne tennem? Mit kell ilyenkor csinálni?
Kitapogatni az utat. Lekuporodni. És hagyni, hogy élve
eltemessen a homok? Akkor haladj tovább, ne állj meg! És hagyjam,
hogy elsöpörjön a szél?
 Mit kéne tennem? Mit kell ilyenkor csinálni?
A homokdűne beomlik alattam. Ennyi, nincs tovább.
Elsöpör a homok.

Sötét van.
Meleg.
Nem kapok levegőt. Jézusom, nem kapok levegőt. Súly
nehezedik a mellkasomra.
Mozgok, csúszok, nem tudok megállni. Nem tudok megállni.
Nem – kapok – levegőt – muszáj – lélegeznem – nem – kapo
k – levegőt – nem...
Kint vagyok. Kidob magából a homok.
Arccal előre repülök a levegőben, majd lehuppanok,
keményen landolok a földön. Levegő után kapkodok. Lélegzem.
Köhögök. Az oldalamra fordulok, és lerántom a kendőmet.
Köhögök és köhögök, majd veszek pár mély lélegzetet. Nagyokat
lélegzem, nyelem a levegőt, alig jutok elegendőhöz.
Megragadom a kulacsom, kiöblítem a számat, és kiköpöm a
homokot.
Kis idő után kezdek megnyugodni. Felnézek az égre. Látom
az eget. A csillagok első halvány csillogását. A szél elment.
Legalább olyan gyorsan továbbállt, amilyen gyorsan jött.
Lassan felállok. Lesöpröm magam, és ellenőrzőm, hogy
minden felszerelésem megvan-e, majd szétnézek.
Széles, lapos síkságon vagyok. A homokdűnék eltűntek.
Nyomuk sincs, mintha soha nem is lettek volna itt. Mintha csak
álmodtam volna őket.
 És körülöttem mindenfelé repülők.

Repülőgépek. Repülők.
Elrejtve. Ki tudja, mióta alszanak itt a Sandsea homokdűnéi
alatt. Bármennyi ideje lehet – egy nap, egy hét, egy év. Lehet,
hogy évszázadok óta itt vannak. Talán azóta, hogy a Pusztítók
itt hagyták őket.
Szép egyenes oszlopokban sorakoznak a homokon. Mintha
valaki elültette volna őket, gondolván, hogy majd kinőnek.
Egész hosszúra nyúlnak a sorok a síkságon. Olyan rengeteg
sor, olyan sok repülő, hogy megszámolni is nehéz lenne.
Besétálok közéjük.
Mindenféle méretű repülő van itt. Nagy, kicsi és a kettő
közötti. Csendben, türelmesen állnak, mintha várnának
valamire.
Rozsdásak, az ablakaikat kitörték, az abroncsaikat
felhasogatták, és a törzsüket is összedarabolták, hogy a
gyűjtögetők könnyen el tudják vinni. Az oldalaikon tátongó
lyukak, mintha sebek lennének.
Ez egy repülőtemető.
Ismerem a repülőket. Korábban a darabjaikat is láttam.
Egyszer Apu egy meghajlított fémlemezzel állított haza,
amit a szeméttelepen guberált, és azt mondta, hogy az minden
bizonnyal egy repülő darabja volt. A tetőnk megjavításához
használta fel. De a mókás az egészben az volt, hogy nem egészen
két nap múlva átsöpört Silverlake-en egy forró szél, és az a lemez
felemelkedett és elszállt. Mint ami alig várta, hogy elkerüljön
onnan. A tető többi része a helyén maradt, csak az az egy darab
szállt el. Apu szerint ez is azt bizonyította, hogy az egy repülő
darabja volt.
Megállok az egyik legnagyobb gép előtt. Kinyújtózkodom,
amennyire csak tudok, lábujjhegyre állok, de úgy sem érem el.
Nero jelenik meg elsötétítve az eget felettem. A fejemen
landol, és csapkodni kezd a szárnyaival.
– Hé, Nero! – Leveszem a fejemről, és a kezemre ültetem.
Megdörzsölöm a fejét, miközben az alvó fémóriások között
sétálok. – Gondolod, Lugh járt erre? Szerinted látta ezeket? Tuti
szeretne látni egyet közelről.
Kicsi, szinte emberi méretű géphez érek. Megérintem a fémet,
amelyen már megkopott a festés. Érzem, milyen hideg. Nem
csoda, hiszen homokba volt temetve, távol a nap sugaraitól,
amelyek melegíthették volna.
Ráteszem a kezem az ajtóra. Ha tisztelettudóan viselkedem,
akkor nem hiszem, hogy árthat.
– Aztán jól viselkedj! – szólok rá Néróra. – Ne kezd el
csipegetni a dolgokat!
Az ajtó megnyikordul. Homok ömlik ki rajta, ahogy
kinyitom és bemászok. Lesöpröm az ülést, beleülök és kinézek az
ablak helyén. Kíváncsi vagyok, milyen lehetett a világ
réges-régen, amikor ez a repülő készült. Milyen lehetett repülni
egy ilyennel.
Amikor Lugh és én még pelenkások voltunk, Apu mesélt
nekünk arról, hogyan repültek a Pusztítók az égen a repülőikkel.
Felemelkedtek és aláereszkedtek mindenfelé, a madarakat
utánozva. Néha Pusztítók százai ültek egy ilyen gépben, és
együtt repültek – mesélte.
Lugh és én úgy gondoltuk, ez a legőrültebb dolog, amit
valaha is hallottunk. Nem hittük el. És amikor megkérdeztük
Aput, hogy ezt miért tették, azt felelte, hogy ő sem tudja igazán.
Csak úgy, ennyi. Biztosra vettük, hogy kitalálta az egészet. De
most, hogy a saját szememmel látom... nos, nem is tudom. Talán
igaz lehetett.
Kezd besötétedni. Már egyáltalán nem fúj a szél. Még csak
nem is lengedezik. Annyira fáradt vagyok, és a szemhéjaim úgy
elnehezedtek, hogy alig bírom nyitva tartani a szemeimet.
Lecsúszok az ülésben. Nero a mellkasomra kucorodik, és
befészkeli magát az állam alá. Talán alszom egy
szemhunyásnyit, mielőtt tovább indulnék. Nem sokat, csak egy
szemhunyásnyit.
Csak egy pár percet.
Csak egy...
Hang.
Ébren is vagyok. Abban a pillanatban. Az izmaim
megfeszülnek. Mozgásra készek.
Nero kinyitja az egyik szemét. Odatartom az ujjam a
számhoz. Tudja, hogy ez mit jelent.
Újra hallom. Valami mozog. Kint. Majd horkantás. Egy ló.
Egy bizonytalan, kicsit ideges ló.
Lerakom Nérót a padlóra. Azután kigördülök az ülésemből,
és a repülő hátulja felé mászom, ahol hiányzik belőle egy darab.
Kicsusszanok rajta. Guggolva érek földet, és a hátsó gumik mögé
bújok.
Tiszta, fényes éjszaka van. A ló egyre közelebb ér.
Észreveszem a lábait. Innen nem látom a lovast. A ló épp a gép
előtt áll meg. Visszatartom a lélegzetem. Újra horkant egyet,
majd toporogni kezd kicsit. Aztán a lovas csettint, mire a ló
elindul.
 Egy ló. Négy láb, nem kettő. Attól függően, hol van Lugh,
hova vitték, pár napon belül vele lehetnék, ha lóval utazhatnék.
Úgy tűnik, ez a szerencse-estém. Óvatosan előveszem Lugh
csúzliját az övemből. Kiveszek egy megfelelő méretű követ a
zsebemből.
Lassan mozgok, mint egy macska, a repülők között osonva.
Remegnek a térdeim. A kezeim is. Azt mondogatom magamnak,
hogy Lugh-val vagyok, és préricsirkére vadászunk.
Ellenőrzőm, hogy valóban csak egy ló és lovas van-e, és hogy
fejjel felém állnak-e. Azután kilépek a nyílt terepre, majd célzok
a csúzlival.
Csak le akarom ütni a lóról, nem megölni. Lövök, de a kezeim
túlságosan remegnek. A karját találom el. Felkiált.
Meg kell szereznem azt a lovat.
Nekiszaladok. Ráugrom, és lerántom a lóról. Harc nélkül
megadja magát. Fejfogásba szorítom, mire magas, rikácsoló
hangon kiabálni kezd, és rugdossa a bokáimat.
Mialatt szorítom és húzom, olyan dolgok járnak a fejemben,
mint hogy mit csinál itt egy ilyen nyápic, cingár csávó egyedül...
milyen vékony kis hangja van... sokkal inkább tűnik lánynak, mint
férfinak... várjunk csak egy percet, kire emlékeztet ez a hang? És
akkor hátrahullik a kapucnija, és...

– Engedj el! – kiabálja – Engedj el, te szemét!

– Emmi? – kérdem. Nem hiszem el! A szívem megállni készül
a sokktól. – Emmi! Mi a...?
 Egyik karjánál fogva felrántom, és megragadom az állát,
hogy jobban lássam. Emmi, semmi kétség. A vérem olyan
gyorsan felforr, hogy úgy érzem, szétdurran a fejem.
– Mit csinálsz itt? – ordítok rá.
– Saba? – kérdi.
– Mégis, ki a fene lenne?
– Azt hittem, egy olyan homokszellem vagy Apu
történeteiből! – Rámutat az arcomra. – Az arcod tök fehér!
Megdörzsölöm. Homok. Valószínűleg homok borít
mindenhol.
– Mit akarsz, megölni? Ez fájt! – mondja, miközben a karját
dörzsölgeti ott, ahol meglőttem.
– Mire végzek veled, azt kívánod, bár megöltelek volna. Mi a
fészkes fenét csinálsz itt?
– Segítek megkeresni Lugh-t! – Haragosan, makacs állal
bámul rám. – Ő az én bátyám is.
– Te jó ég, Emmi! Megmondtam neked... Áááá! – A hajamat
markolom. – Mit csináltál? Fogalmad sincs, mit csinálsz!
– Ahogy neked sincs!
– Ne szemtelenkedj velem! – Megragadom a ló kötélből
készült kantárját. Tudom, mi a válasz, de azért megkérdem: – Ez
Mercy lova?
Emmi karba fonja a kezeit, és összeszorítja a száját.
A fogaimat csikorgatom.
– Elloptad Mercy lovát. Válaszolj, de azonnal!
– Nem! Soha! Lopni rossz dolog, ezt én is tudom! Én...
kölcsönvettem.
– Kölcsönvetted? – kérdem. – Azt mondtad neki: bocs,
Mercy, Saba után megyek, nem bánod, ha kölcsönveszem a
lovad? Ő meg erre, hogy ó, nem gond, persze, vigyed csak, és egy
percig se aggódj a béna, öreg bokám miatt, bár az egyetlen
esélyem, hogy eljussak valahova, az átkozott lovam. Így volt,
Emmi? Így történt? Pontosan így kérted kölcsön Mercy francos
lovát?
– Nem, én... ó, miért nem mész a pokolba!
A szája elé teszi a kezét, de már túl késő.
– A fene vigye, Emmi, ne merj káromkodni! Nehogy még
egyszer káromkodáson kapjalak!
– Te állandóan káromkodsz!
– Ez nem igaz!
– De igen! Egyébként is, ha káromkodni akarok,
káromkodok!
– Ó, dehogyis! És tudod mit? Ha Mercy meghal, a te hibád
lesz.
– Ne mondj ilyet!
– Miért ne? Ez az igazság.
– Te vagy a legundokabb ember, akivel valaha találkoztam.
Utállak!
– Feleannyira sem utálhatsz, mint amennyire én utállak
téged most!
Sírva fakad. Nézem, de belül jéghideg maradok. Olyan
iszonyatosan haragszom rá, tőlem akár halálba is sírhatja magát,
nem érdekel. Elcsukló hangon szólal meg:
– Attól féltem, hogy örökre elhagytál. Ahogy mindenki más.
Anyu és Apu és Lugh. Tudom, hogy nem szeretsz. Nem úgy,
ahogy Lugh-t szereted, de... légyszi, ne hagyj el, Saba! Kérlek!
Nekem már csak te vagy.
Összeszorul a szívem.
– Szükségük lesz rád, Saba. Emminek és Lugh-nak.
Úgy érzem, kő nehezedik a mellkasomra. Igyekszem
megszabadulni tőle.
– Nem jöhetsz velem – mondom neki. – Túl veszélyes. Vissza
kell menned Crosscreekbe! De nincs időm, hogy visszavigyelek.
Egyedül kell megoldanod. Emlékszel az útra, ugye?
– Nem – mondja, majd összefonja karjait a mellkasa előtt.
– Van elég vized? – kérdem.
Felmutatja a kulacsát fejjel lefelé. Üres.
– Étel?
– Megettem.
– Basszus, Em... mit hoztál magaddal?
Előhúzza Fernt a zsebéből. A kis babát, amit Apu csinált
neki.
Ránézek.
– Egy babát? – méltatlankodom. – Egy babát hoztál
magaddal?!
– Sietve távoztam – feleli.
Becsukom a szemem. A kő visszahullik a mellkasomra.
– Teljesen hasznavehetetlen vagy – vágom hozzá.
– Nem vagyok az! Megtaláltalak, nem?
– Maradj itt! Ha csak egy ujjadat is megmozdítod, kinyírlak.
És töröld meg az átkozott orrod!
Megtörli az inge ujjába.
– Magaddal viszel? Megtalálni Lugh-t?
– Szívem szerint itt hagynálak a keselyűknek, hogy
megrágjanak. Összeszedek mindent a repülő belsejéből. Nérót, a
hátizsákomat és a fegyvereimet. Felpakolom a felszerelést a lóra,
és felemelem Emmit is.
– A fene egyen meg, Emmi! Mindig mindent tönkreteszei.
Két napja nem szólok Emmihez. Nincs mondanivalóm. Még
mindig mérges vagyok.
Eleinte próbált beszélni hozzám, de feladta, amikor vissza
sem morogtam. Nem úgy tűnik, mintha ez nagyon zavarná.
Néróval beszélget, és kis dalokat énekel magának. Nem értem,
hogyan tud ilyen vidám lenni.
Ettünk valamit, de nem sokat. Pár nappal ezelőtt
levadásztam egy nyulat a csúzlimmal. Sütve nem is rossz az íze,
főleg, mert inas volt. Múlt éjszakáig kihúztuk vele, de most
rettenetesen korog a gyomrunk.
Mindig félreteszek egy keveset abból, amink van Nérónak, de
leginkább saját magának kell vadásznia. Soha nem panaszkodik,
megoldja a dolgot. Úgy fest, Mercy kemény, Nudd nevű kis
vadlova is talál magának elég élelmet, miután már kiértünk a
homokdűnék közül, egy füves és száraz részre. Gondolhattam
volna, hogy egy Mercyhez tartozó lény el tudja látni magát.
Talán szűkösen vagyunk az étellel, de valójában nem ez
aggaszt. A nagyobb gond a víz. Kevés van belőle. S nem igazán
találunk egyetlen nedves dolgot sem ezen a rettenetesen durva
síkságon. Még Nuddnak sem sikerül kiszagolnia semmit.
Nagyon szigorú adagokat szabtam, és minden éjjel
összegyűjtöm a harmatot, de kettőnknek, meg Nérónak és
Nuddnak ez közel sem elég.
A messzi távolban hegyeket pillantok meg. Úgy tűnik,
nagyjából egy-, vagy kétnapi járóföldre lehetnek innen, talán
kicsit messzebb. De a forróság okozta vibrálás miatt a
sivatagban nehéz megmondani, milyen messzire van valami.
Remélem, elérünk oda, mielőtt elfogy az összes tartalékunk.
Nincs más választásunk. Muszáj, hogy legyen víz a hegyekben.
Eközben a nap iszonyúan tűz le ránk. A szél szünet nélkül
fúj. Megtöri az erőmet, az elmémet.
Tudom, hogy meg kellene fogadnunk Mercy tanácsát, és éjjel
utazni, de képtelen vagyok megállni.
Nem tudok pihenni. Addig nem, amíg Lugh-t meg nem
találom.
Továbbmegyünk.

Délidő.
Épp azon gondolkodom, hogy meg kellene állnunk pihenni
egy kicsit, amikor tompa puffanást hallok a hátam mögül. Emmi
a földön fekszik. Nudd megbökdösi az orrával, és halkan nyihog.
Visszavánszorgok. Lebámulok rá. Nagyon tompának érzem
a fejem. Egy hosszú pillanatig nem jut eszembe semmi, amit
tehetnék. Majd... víz. Emminek vízre van szüksége.
Letérdelek, a karjaimba veszem, és lecsavarom a kulacsom
tetejét. Kevéske vizet csöpögtetek a szájába. Nyöszörög, és
elfordítja a fejét.
– Emmi – krákogom. – Innod kell! – Megpaskolom az arcát.
– Emmi! Gyerünk!
Újra a szájához tartom a kulacsot. Víz csorog le az állán.
Majd egyszer csak, mintha hirtelen életre kelne. Megragadja a
kulacsot, és próbál nagyot kortyolni, de elrántom tőle. Kifolyik
egy kis víz a földre, és az amilyen száraz, rögtön fel is issza.
– Basszus, Em! Most nézd meg, mit csináltál! – Csak néz rám
kábultan. – Kis kortyokat igyál, vagy be fogsz görcsölni.
Amikor úgy gondolom, hogy eleget ivott, és kezd feléledni,
adok Nérónak is, majd megtöltök egy bádogedényt Nuddnak,
amelyet a nagy rózsaszín nyelvével két szürcsöléssel ki is ürít.
Összenyomom a kulacsot, hogy lássam, mennyi víz maradt.
Rosszul leszek attól, amit látok. Csak fél kulacsnyi maradt. Egy
iszonyú kicsit kortyolok én is, majd visszavetem a kulacsot a
hátamra.
Emmi felül. Rám néz, kék szemei fényesen ragyognak poros
arcában. Azon gondolkodom, hogy nem vettem észre korábban,
hogy olyanok a szemei, mint Lugh-nak.
– Sajnálom, Saba! – mondja.
– Felejtsd el! Egyébként is, ideje volt egy kis szünetet
tartani.

Visszaemelem Emmit Nuddra, hogy haladhassunk tovább.

A szél homokot fúj a szemembe. Lehúzom a kendőmet, hogy
megvédjem a szemeimet.
– Újra erősödni kezd a szél – mondom. – Vigyáznunk kell
vele. Odamegyek, hogy lehúzzam Em kendőjét is, de megfogja a
kezem.
– Mi az? – kérdi.
– Mi mi?
– Az – mutat egyenesen előre. – Ott.
Odanézek. Egy homokfelhő, körülbelül öt kilométerre
tőlünk, épp felénk hömpölyög.
– Mi az? – kérdi Emmi. – Újabb homokvihar?
 Leárnyékolom a szemeim, és arra pislogok.
– Nem tudom – válaszolom. – Túl messzire van, hogy meg
tudjam mondani, és túl sok a homok, én... várj csak.
– Mi az? – kérdi.
– Úgy néz ki, mint egy vitorla – mondom összeráncolt
szemöldökökkel.
– Úgy érted... mint egy vitorla egy hajón? Olyan, amilyet
Lugh csinált a csónakra?
– Ja. Olyan vitorla.
– De a hajók vízre valók, nem szárazföldre.
A levegő letisztul egy pillanatra, és megpillantom, mi tart
felénk.
– Ez szárazföldön halad.

Tényleg egy hajó. Pontosabban sokkal inkább úgy fest, mint egy
tutaj. Egy lapos fapadozat, amelyet nagy abroncsokon gurul a
talajon. Kunyhó van a közepén, pont az árboccal szemben.
Belekap a szél a foltvarrott vitorlába. Felénk tart.
Valószínűleg már megláttak bennünket. Körbenézek.
Sehova nem tudunk elbújni. Még egy dombocska vagy kőszikla
sincs. Bármerre nézek, minden lapos.
Lecsúsztatom az íjamat a hátamról, és odaadom a kulacsot
Emimnek.
– Rendben, Em – nézek a szemébe. – Hallgass ide, és figyelj
jól! Ha azt mondom, hogy menj, akkor mész. Nincs kérdés,
visszadumálás vagy trükközés. Megfordítod Nuddot, és
ellovagolsz innen. Hagyd, hogy a maga feje után menjen, és
akkor vissza fog vinni Mercyhez Crosscreekbe. Tudja az utat
haza, és azt is tudni fogja, hol lehet vizet találni. Ha Nudd
megissza, az azt jelenti, hogy te is ihatsz belőle. Megértetted?
– Igen – válaszolja.
– Jó. Ígérd meg, hogy azt teszed, amit mondtam!
Habozik. Megragadom a karját, egyenesen a szemébe nézek.
– Esküdj Anyu és Apu életére! Amikor azt mondom, menj,
mész.
– Esküszöm – mondja.
Betöltők egy nyilat az íjamba. A szívem a bordáimon
dörömböl, a térdem remeg, a légzésem felszínes és gyors.
A földhajó a síkságon át felénk száguld. Gyorsan mozog. Egy
ember van az orrában. Hátradőlve kapaszkodik egy nagy
farúdnak kinéző dologba.
Célzok.
Hallom, hogy kiabál. Ahogy a hajó közelebb robog, kezdem
megérteni a szavakat.
– Vitorla le! Engedd le a vitorlát!
A foltvarrott vitorla csúcsa hirtelen elválik, belekap a szél. A
többi része nagy kupacba esik össze a fedélzeten.
Elveszítik a hajó felett az irányítást.
– Horgonyt! – kiált a hang. – Horgonyt kidobni!

Hosszú kötélre kötve valami kirepül a hajó végéből. Nagy

fémdarab. Úgy néz ki, mint egy hatalmas horgászhorog. Leesik a
földre, és homokfelhőket kavarva ugrál a hajó mögött.
De a hajó csak jön.
 – Vigyázz! – kiáltja a hang. – Fedezékbe!
Erőteljes nyikorgást hallani. Az egyik hátsó kerék
elszabadul. Magasra ugrik, majd elgurul a síkságon. A hajó
hátradől, aztán elképesztő reccsenéssel a földön landol.
Összecsuklik. Erre-arra csúszik, nyikorog és homokot szór
mindenfelé.
Én még mindig ott állok lefagyva, azon a szent helyen, a
felhúzott íjjal.
– Saba! – kiált Emmi. – Mit csinálsz?
Megragadom Nudd kantárját, és elugrunk az útból. Nero
pánikolva röppen el.
A hajó nagy csikorgások közepette pont ott áll meg, ahol
voltunk.
Egy pillanatra minden elcsöndesül. Óriási morajlás
kíséretében a hajó orra bukik. Újabb csönd.
– Tényleg dolgoznom kell még azokon a vészfékeken – szólal
meg végül egy hang.

Egy kis öregember hangja. Úgy kapaszkodik az árbochoz, mint

gyík a bothoz.
– Ne szólj egy szót se! – súgom oda Emnek. – Ezt majd én
elintézem.
– Jó napot nektek! – kiáltja az öreg. – Én... öö... hadd
vegyem elő a...
Benyúl a kabátjába.
– Meg ne mozdulj! – kiáltok rá. A hajó elé futok, és egyenesen
a szeme közé célzok az íjammal. – Fel a kezekkel!
 – Várj! – mondja. – Békével jöttünk! Nem akarunk ártani
senkinek!
– Engedd el az árbocot! – Két lépéssel közelebb megyek. –
Fel a kezekkel!
– Biztosíthatlak, semmink sincs, amit megérné elvenni,
ijesztő barátom!
– Semmink? – kérdem. – Ki van még veled? Mondd, hogy
jöjjenek elő!
– Többes számot használtam volna? Úgy értettem, semmim.
Nekem! Nincs itt senki, csak én! Elszólás volt csupán, nyomás
hatására elkövetett hiba!
Ellövök egy nyilat. Pont a feje felett áll bele az árbocba.
Rémült rikoltás hagyja el a száját. Majd kiáltozni kezd:
– Pinch asszony! Pinch asszony!
Egy fej kandikál ki a vitorlakupac alól. Egy nő.
– Emelkedj ki a fészkedből, galambom! – mondja neki az
öreg. – Nos... öö... ez a bájos fiatal hölgy szeretne találkozni
veled.
Lehet, hogy ősz a haja, de a nő, aki félrelöki a vitorlát és
feláll, egy vézna óriás. Hosszúkás feje van, mint egy lónak, és
vörös, mérges kinézetű, ragyás bőre. Rám néz, majd így szól az
öreghez:
– Te egy idióta vagy, Rooster.
– Azt mondtam, fel a kezekkel! – kiáltok oda.
Felemelik a kezüket a fejük fölé. Minden bizonnyal ők a
legfurcsább pár, akiket valaha láttam. Az öreg csak a nő derekáig
ér. A férfinek nagy kövér hasa van, vékony madár lábai, és
edényt visel a fején sisak gyanánt. A kabátja olyan vacakokból
van összefoltozva, amit szemétdombokon lehet találni: rongyok,
szatyrok, csillogó lemezek, és amit el tudsz képzelni.
Gumiabroncs-darabok vannak a térdére kötve.
– Ez minden? – kérdem. – Csak ti ketten?
– Igen! – Fel-le bólogat, úgy néz ki, mint egy buta fúrj. –
Igen, csak mi ketten! Kérlek, könyörgök neked, ne bánts
bennünket! Tudod, gyönge a szívem, és a legkisebb...
– Ez csak egy lány, te vén bolond! – rúgja bokán keményen
Pinch asszony, mire az öreg fájdalmasan roskad össze.
– Hát persze, szívem csücske! – kapkod levegő után. – De
ahogy te is láthatod, egyben igazi harcos is, felfegyverezve, és...
– Legyen fönn a kezetek, vagy megint lövök! – kiáltom.
Felemelik a kezüket.
– Ha lopáson töröd a fejed – mondja a nő –, semmi
olyasmink nincs, amit érdemes lenne elvinni.
– Nem vagyok tolvaj – szólok vissza. – Kik vagytok? Mit
csináltok itt?
– Rooster Pinch szolgálatodra – válaszolja az öreg. –
Üzletember, és a csodás Sivatagi Hattyú hajóskapitánya. És
hadd mutassam be imádnivaló feleségem, Pinch asszonyt, akivel
már...
– Pofa be! – szólok rá, majd a nő felé bólintok. – Te beszélj!
– Házaló ügynökök vagyunk, útban Hopetown felé, de
letértünk az útról.
– Mutasd, mivel házaltok! – mondom neki.
– Na, mire vársz? – szól oda az öregnek. – Mutasd meg neki a
ládát!
– Nekem... akkor le kell engednem a kezem.
– Hajrá! De semmi huncutság.
Eltűnik a kunyhóban, és fenékkel előre jön ki, egy
ütött-kopott ládát vonszolva. Felnyitja a tetejét, és mindenféle
szemetet szed elő belőle. Mindet feltartja, hogy láthassam: pár
koszos üveg, horpadt Pusztítócucc, egy lapát, egy összenyomott
bakancs.
– Rendben, menj vissza a feleséged mellé! Emmi, gyere ide! –
Mellémlovagol Nuddon. – Mássz fel, és nézz be a kunyhóba!
Ellenőrizd, hogy van-e fegyverük!
Emmi lecsúszik Nudd hátáról, felküzdi magát a fedélzetre,
elszalad mellettük és bebújik a koszos kis kunyhóba. Addig én
rájuk célzok az íjammal.
Az öreg megköszörüli a torkát.
– Szép napunk van – mondja.
A felesége megragadja a fülét.
Emmi előbújik.
– Rendben vannak? – kérdem.
Bólint.
– Minden tiszta – mondja, és leugrik mellém.
– Van vizetek a fedélzeten? – kérdem.
Pinch asszony megrántja a fejét, mire az öreg sietve bemegy
a kunyhóba. Nagy, műanyag kancsóval jön elő.
– Vedd el, Em! Töltsd meg a kulacsokat!
Az öreg odaadja Emminek a vizet, ő meg gyorsan azt teszi,
amit mondtam neki.
Most, hogy tudom, nincs fegyverük, és nem többek, mint
koszos házalók, nem igazán tudom, mi legyen. Nem sok értelme
lenne lelőni őket. Ott állnak felemelt kezekkel, és engem
figyelnek.
Ebben a pillanatban Nero úgy dönt, hogy megnézi, mi a
helyzet. Leereszkedik, és Pinch edénysisakján landol. Előrehajol,
és megcsípi az orrát.
– Á! – kiált Pinch, Nero felé kalimpálva. – Varjú! Hess! Menj
innen!
 Leengedem az íjam.
– Jól van, azt hiszem, rendben vagytok. Letehetitek a
kezeiteket.
– Na látod, kincsem! Tudtam, hogy rendes lány ez! – szól oda
Pinch a feleségének.
Pinch asszony horkant egyet, és bemegy a kunyhóba.
– Ezt nevezem én nagylelkűségnek! – kiált Pinch. – Ez ám a
sportszerűség! – Lecsúszik a Hattyúról, megragadja a kezem és
fel-le rázza. – Isten hozott, gladiátor barátom! Igazán irgalmas
szíved van! Könyörületes szíved! Ritka dolog ezekben a sötét
időkben, afelől biztosíthatlak. Na már most... tudom, hogy az
igazságosság ilyen példája nem akadályozna meg egy férfit
abban az erőfeszítésében, hogy helyrehozza a
legszerencsétlenebb... öö... a leg... öö... Istenem! Úgy néz ki,
elfelejtettem, mit akartam mondani.
– Jobb, ha megjavítod azt a kereket! – mondom neki.
– Ez az! Pontosan! – rikkant.
– Nos, láss hozzá!
Pinch elrobog, hogy begyűjtse az elgurult kereket. Én
odamegyek Emmihez, hogy segítsek megtölteni a kulacsainkat.
Majd annyit iszunk, hogy csillapítsuk a szomjunkat, és adunk
Nérónak és Nuddnak is eleget. Főzés hangjai hallatszanak, és
illata terjeng a Sivatagi Hattyú fedélzetéről.
Emmi beleszagol a levegőbe.
– Ennek aztán jó illata van – suttogja.
Összerándul a gyomrom, és összefut a nyál a számban. Jó
ideje már, hogy megettük az utolsó nyulat.
Előkerül Pinch, maga előtt gurítva a kereket. Alig kap
levegőt, és folyik róla a víz.
– Kell segítség? – kérdem.
Segítek neki alátámasztani a hajót. Ő meg hozza a szerszámait,
és nekiállunk visszarakni a kereket. Emmi kicsivel odébb
törökülésben ül a földön, és a homokba rajzolgat egy bottal.
– Ezt szorosabban meg kell húzni. Hadd nézzem, mid van
abban a szerszámosban – mondom az öregnek.
Az ég felé emeli a kezeit.
– Nemcsak könyörületes, de még szerelni is tud.
Amíg átnézek egy üvegnyi fém alkatrészt, így szól:
– Attól tartok, mi értelmiségiek nem vagyunk túl
gyakorlatiasak, kedvesem. Állandó kihívást jelentek Pinch
asszonynak, én vagyok az ő keresztje, de soha nem tesz emiatt
szemrehányást, legalábbis nem olyan sűrűn, mint
megérdemelném.
– Az biztos, hogy elég furán beszélsz – jegyzem meg.
– Á! Tudtam, hogy rendes lány vagy! – mondja, és megtörli a
kezét egy kendőben, majd belenyúl mélyen a kabátja zsebébe, és
előhúz valamit.
Úgy tartja, mintha legalábbis kismadár lenne, vagy egy toll,
vagy a világ legértékesebb dolga. Nem nézek ki belőle túl sokat.
Két barna bőrdarab egy csomó valami köré tekerve, amik
mintha régi, száraz levelek lennének, vagy olyasmik.
– Ez egy könyv – mondja.
Úgy néz rám, mintha el kellene képednem.
– Nem mondod!
Visszahajtja a tetején lévő bőrdarabot, majd az első levelet,
azután a másodikat. Mindegyiket régi, fekete, kígyózó jelek
borítják.
 – Fura levelek – mondom, és kinyújtom az ujjam, hogy
hozzáérjek az egyikhez.
– Óvatosan! – tolja el a kezem Pinch. – Ez papír. Papírból
készült oldalak. A legősibb dolog. Nagyon kényes. Ritka. Egy
fémdobozba zárva találtam.
– Láttam már ilyen krikszkrakszokat. A szemétdombon. – A
földre köpök. – Nincs ebben semmi különös. Francos
Pusztítócucc.
– Ó, nem Pusztítócucc. Sőt, nemes! Egészen az idők
kezdetéről való. Azok a krikszkrakszok, ahogy te nevezted őket,
betűk. Betűk, amelyek együtt szavakat alkotnak, a szavak pedig
történetekké állnak össze. Ahogy ez is.
Úgy lapozgatja az odalakat, mintha nem akarná megzavarni
őket.
– Ez egy nagy király története – mondja. – A neve Iksz I Vé
Lajos. Franciaország Napkirálya.
– Franciaország? – kérdem. – Az errefelé van?
– Nem, Kedvesem. Az egy nagyon távoli vidék volt
réges-régen. Még a Pusztítók idejében. A Napkirály már sok száz
éve halott. Itt van, így nézett ki.
Idetartja nekem a könyvet. Az oldalon levő vonalak és
krikszkrakszok embert ábrázoló képpé állnak össze.
Dús göndör haja van, amely a válla alá ér, és a feje tetejére
halmozták. Állatbőröket dobtak az egyik vállára, amelyek
lelógnak mögötte a padlóra. Cifra ing van rajta fodros gallérral és
mandzsettákkal. Rövid, buggyos térdnadrágot visel, amelyből
kilátszik a lába, magas sarkú cipővel. Az oldalán kard lóg, a
kezében sétapálca.
– A népe istenítette – mondja az öreg. – Úgy gondolták, egy
Isten volt.
 – Nos, soha nem hallottam róla – válaszolom. – Nem
juthatott messzire azokban a cipőkben. Honnan tudod mindezt?
– Van néhány ember, ugyan meglehetősen kevés, aki még
mindig ismeri a szavak és a könyvek tudományát. Amikor kisfiú
voltam, szerencsém volt találkozni egy ilyen nővel. Ő tanított
meg olvasni.
– Szóval, akkor, ahogy beszélsz, ez a rakás mókás szó, innen
ered... az olvasás miatt van?
– Igen – válaszolja. – Gondolom, igen.
– Akkor azt hiszem, kihagyom.
– Rooster! Rooster Pinch! Hol vagy már? – hallatszik Pinch
asszony rikácsoló vijjogása.
– Itt vagyok, angyalom! – kiált vissza Pinch.
– Jobban teszed, ha nem fecsegsz munka helyett!
– Szó sincs róla, angyalom! Egyáltalán nem fecsegünk!
Fogja a könyvet, és visszadugja a zsebébe.
Elkezdjük a javítást, de nem tud leállni a beszéddel, szinte
rögtön megszólal:
– A húgod igen okos kislánynak tűnik. Vág az esze, mint a
borotva. Látszik rajta.
– Púp a hátamon – válaszolom. – Vannak gyerekeid?
– Egy fiam – mondja. Majd szinte rögtön folytatja: – Ma
kegyetlenül forró napunk van, nem gondolod? – Megtörli a fejét,
miközben felnéz az égre. – Nincs rá más szó, mint hogy
kegyetlen. Meglehetősen kellemetlen. Igazán jót tenne már
kicsivel enyhébb idő, de áá... sajnálom, kedvesem, azt kérdezted,
hogy... áá, igen, gyerekek. Sajnos a feleségem és én nem
részesültünk ebben az áldásban.
Lehajtja a fejét, mintha nem akarna a szemembe nézni.
– Hazudsz, Rooster Pinch. De miért hazudnál arról, hogy van-e
gyereked?
Csendben dolgozunk egy kis ideig. Majd, mintha nem is
igazán érdekelne, így szólok:
– Mit is mondtál, merre tartotok?
– Hopetownba – válaszolja. A szívem a torkomban dobog. –
De ahogy az én drága feleségem említette, a szélirány
megváltozott, és letérítette a Hattyút az útjáról. Észak felé
kellett volna tartanunk.
– Hopetown innen északra van?
– Igen.
– Nos, ez igazán érdekes – mondom. – Mi is Hopetownba
megyünk. Éppen arra tartunk.
Gyors pillantást vet rám.
– Nos, nos – mondja. – Micsoda elképesztő véletlen. Micsoda
váratlan találkozás, de tényleg. Nem tudom, esetleg lenne
kedvetek... felszállni a hajóra, és velünk utazni?
– Azt hiszem, nagyon is lenne hozzá kedvünk – válaszolom.
– Akkor kezet rá! – kinyújtja az egyik zsíros mancsát, és
kezet rázunk. – Szereztél magatoknak egy fuvart, fiatal hölgy.

– Miért mondtad el neki? – sziszegi Emmi.

Megragadom a karját, és arrébb húzom, ahol tudunk beszélni
anélkül, hogy meghallanának.
– Te nem figyelsz oda semmire? Hopetownba tartanak. Arról
a helyről mesélt nekünk Mercy, lehet, hogy Lugh-t odavitték.
Talán ott van. De ha nincs, akkor is jó lesz kiindulási helynek.
Talán körbe tudunk kérdezni, hogy megtudjunk ezt-azt.
 – Akkor, velük megyünk? – kérdi.
– Így van – válaszolom.
Összefonja a karjait vékony kis mellkasa előtt, és megrázza a
fejét.
– Ez nekem nem tetszik – mondja. – És ők sem tetszenek.
Egy cseppet sem.
– Teljesen mindegy, neked mi tetszik – vágom rá. – Meg kell
találnom Lugh-t, és bármibe belemegyek, ami segít abban, hogy
ez minél gyorsabban megtörténjen.
– Soha nem hallgatsz rám – mondja sértődött arccal. – Mi
lesz Nudd-dal? Nem hagyhatjuk itt csak úgy.
Mintha érezné a póni, hogy róla beszélünk. Leengedi a fejét,
és finoman oldalba böki Emmit.
– Hazaindítjuk. Mercy örülni fog, ha hazamegy.
– Muszáj ezt most? – kérdi Emmi.
Bólintok.
– Szia, Nudd! – Megsimogatja Nudd puha orrát, és nyom rá
egy puszit. – Maradj távol a bajtól!
Hátralép.
– Menj haza, Nudd! – mondom neki. – Menj haza Mercyhez!
Megpaskolom a farát, mire elindul a síkságon arra, amerről
jöttünk.
– Fura érzés csak így elengedni – mondja Emmi.
Pinch asszony hangja hallatszik mögülünk. Majdnem frászt
kapok tőle.
– Egy ilyen póninak nem sok esélye van lefutni egy
farkasfalkát – mondja.
– Saba! – szól Emmi. – Hívd vissza!
– Minden rendben, Em. Nem lesz vele gond.
Hirtelen, ahogy először van a közelemben, rájövök, milyen
termetes Pinch asszony. Több mint száznyolcvan centi magas,
széles vállakkal, kemény, férfi méretű kezekkel, és sötét szőrrel
borított, izmos karokkal.
– Kész a kaja – szól oda Pinch asszony.

Felülünk a fedélzetre enni. Én egy felfordított vödörre, Emmi a

padlóra, Pinch-ék pedig a két rozzant faszékre, amelyeket a
kalyibából húznak elő.
Pinch asszony egy hosszú fakanállal belenyúl az edénybe, és
méretes adagot löttyint egy ütött-kopott bádogtálba.
– Szárított vaddisznóhús szömörcével – mondja Pinch
asszony. Idetartja nekem az edényt. – Ez megtölti a gyomrod.
Pinch odamegy az edényért. Pinch asszony meglendíti a
kezét, és úgy megcsapja a kanállal az öreget, hogy az feljajdul. A
nő haragos szemekkel néz az öregre.
– Ez nem a tied – dörren rá. – Ez pedig a tied, kicsi lány.
Azzal megtölt egy másik tálat, és odaadja Emminek, aki
rögtön nekiesik.
Összeszűkült gyomrom olyan boldog, hogy végre megtelik,
hogy kétszer gyorsabban falom be az ételt, mint Emmi. Amikor
végzek, Pinch asszony ad egy darab lapos kenyeret nekem is,
Emminek is.
– Itt van, ni! Ezekkel kitörölhetitek a tálat. Egy csöpp sem
mehet kárba a jó ételből. Jó dolog jó étvágyú fiatalokat látni,
nem, Rooster?
– És megosztani a szerény étkünket más utazókkal az élet
poros útján – teszi hozzá az öreg. – Ezért érdemes élni, kedvesem!
Erről szól az egész!
– Az utolsó csöppet is tessék megenni, úgy ni. Készen
vagytok?
– Köszönjük! – mondom.
Visszaadjuk a tálakat. Ásítok egyet, Emmi pedig a szemeit
dörzsölgeti.
– Álmosak vagytok, lányok? – kérdi Pinch asszony.
A szemhéjaim hirtelen elnehezülnek. Újra ásítok.
– Azt hiszem... nem vagyok... hozzászokva... ehhez a
rengeteg gyalogláshoz... – mormolom.
– Saba – ásít Emmi. – Miért vagyok... ilyen... fáradt?
Összekucorodik a fedélzeten, és rögtön mély álomba merül.
Valami nincs rendben. Felállok, kicsit megtántorodok.
– Hú...
Megrázom a fejem, próbálok ébren maradni. A fejem olyan
nehéz, hogy alig tudom tartani.
Pinchék ravasz tekintettel bámulnak rám.
Akkor már tudom.
– Az étel... – mondom. – Tettetek valamit az,.. ételbe. –
Próbálom levenni az íjat a vállamról, de nincs erő az ujjaimban.
A kezeim lecsúsznak, a térdem meggörnyed alattam, és a
fedélzetre zuhanok.
– Ezt meg miért... csináltátok?
A szemhéjaim megrebbennek.
Egyszer.
Kétsz...
Valami keményen fekszem. Fa. A nyakam merev. A fejem
kalapál, piszkosul fáj. Megnyalom a száraz ajkaimat. A vállaim
és a csuklóim sajognak. Felnyögök.
Felemelem a fejem, próbálom kinyitni a szemeimet. Durva
fapriccseket látok, főzőedények lógnak a rozoga falakon. Hol...
úgy tűnik, nem emlékszem... várjunk csak... a földhajó... a
Sivatagi Hattyú... Rooster Pinch... a felesége. A Sivatagi Hattyú
kunyhójának a belsejében kell lennem.
Mozdítani akarom a karjaimat, de... nem sikerül. Megrántom
őket, mire fém hasít a csuklóimba.
A szívem vadul verni kezd. Hirtelen teljesen éberré válok.
Egy priccsen fekszem. A csuklóimat és a bokáimat
fémgyűrűkkel egy gerendához láncolták. Emmi egy másik
priccsen fekszik, pár lépésre tőlem. Őt is leláncolták. Ez a
kunyhó nem is olyan gyatra, mint amilyennek látszik. Fa részeit
vasból készült kerethez rögzítették.
Rabok vagyunk. Rettenetes, izzó düh önt el. Düh és félelem.
– Pinch! – ordítom a láncaimat rángatva. – Pinch! Emmi!
Emmi! Ébredj!
Lassan felemeli a fejét, a szemei nehezek és tompák.
– Ébredj, Emmi! Gyerünk már! Emmi!
Elkerekednek a szemei, amikor meglát. Körbenéz, és
meglátja a saját csuklóit és bokáit. Az arca eltorzul a félelemtől,
és felgyorsul a légzése.
– Saba! Mi folyik itt? Mit fognak tenni velünk?
Ekkor veszem észre, hogy a talaj dübörög, az edények a falon
hintáznak és lengedeznek. A Hattyú úton van.
 – Pinch! – ordítom.
A kunyhó ajtaja kinyílik. Pinch asszony lép be rajta, és
bezárja maga mögött.
– Nos, nos – kezdi. – Végre felébredtetek. Remélem, szépeket
álmodtatok!
– Engedjetek el! – kiáltok rá. – Nincs jogotok ezt tenni!
– A jognak ehhez semmi köze. Ebben a világban el kell
venned, amit akarsz – rántja meg a vállát. – Mi téged akarunk.
– Ezt meg hogy érted, hogy engem akartok?
Felemeli egy vizesvödör tetejét, és belemárt egy viharvert
bádogcsészét.
– Fiatal vagy és erős. Kinézetre született harcos. Rögtön
tudtam. Tökéletes leszel.
– Tökéletes? Mire?
Felegyenesedik. Rám néz a kicsi, sötét szemeivel, amelyek
hidegek, mint a kő.
– Ketrecharcosnak.
Tiszta libabőr lesz a karom. Megremegek.
– Így van, kislány – mondja. – Jobb is, ha félsz. A ketrecharc
kegyetlen. Gonosz. És hatalmas üzlet Hopetownban. Jó hasznot
hozol majd nekünk.
– Nem hozok én nektek semmit! – vágok vissza.
– Nincs más választásod.
– Nem tudtok semmire rávenni.
– Ó, pontosan azt fogod tenni, amit mondunk neked.
– Előbb látlak a pokolban. Engedj el! Pinch! Segítség! Pinch!
– Ne pazarold a levegőd! – mondja. – Azt teszi, amit mondok
neki. – Hozzám sétál a vízzel. Lehajol, leengedi a csészét, a
fejemet pedig felemeli. – Igyál! – mondja. – Nem lehetsz szomjas.
A ketrecharcosoknak tökéletes kondiban kell lenniük.
 Rábámulok, miközben iszom. Benntartom a vizet a
számban, majd az arcába köpöm. Nem mond semmit, csak
bámul egy pillanatig, a víz pedig lefolyik az arcán.
– Ezt nem kellett volna – mondja.
Odamegy Emmihez.
– Ne! Hozzá ne érj! – kiáltom.
Megpofozza. Keményen. Emmi felkiált. Felemeli a fejét, és
látom, hogy felhasadt az ajka. Vér tölti meg a száját, és csorog le
az állán. Sírva fakad.
– Hagyd békén! – kiáltom. – Ő még csak gyerek! Nem ártott
neked!
Pinch asszony odajön hozzám, és letérdel a priccsem mellé.
Olyan közel van az arca az enyémhez, hogy minden egyes ragyát
látok a bőrén. Olyan közel, hogy émelyegni kezdek a szörnyű
szájszagától. Olyan szaga van, mint a húsnak, amikor kint
hagyják a napon. Mosolyog.
– Minden egyes alkalommal, amikor szófogadatlan leszel,
minden egyes alkalommal, amikor szökni próbálsz, megütöm a
kishúgodat. Megütöm vagy... megégetem. Ha úgy tartja
kedvem, akár a karját is eltörhetem. De téged nem foglak
megütni. Soha nem foglak megütni, szépségem.
Egyik ujjával végigsimítja az arcom. A mocskos körme
karcolja a bőröm.
– És tudod miért? – kérdi. – Te túl sokat érsz nekem. A
húgod viszont... az égvilágon semmit. Nekem legalábbis. Ha jól
sejtem, azt viszont látni fogjuk, hogy neked mennyit ér.
Érzem, amikor leengedik a vitorlát. A Hattyú lassul, végül
remegve megáll. Koppanást hallani, ahogy a horgony landol a
földön. Biztos megállunk éjszakára.
Egy ideje azt néztük, ahogy Pinch kisasszony kibelez és
megnyúz egy sziklagyíkot, majd odateszi főni, közben végig
dudorászva. Mintha ott sem lennénk.
Azóta, hogy Emmi bántalmazásáról beszélt, meg sem
szólalok. Egy terven gondolkodom. Próbálom kitalálni, mit
tenne Lugh a helyemben. Ha itt lenne. Mennyire szeretném, ha ő
és én lennénk itt, nem pedig Em és én. Akkor az egész nem volna
ennyire szörnyű. Úgy érezném, hogy van némi esélyünk.
– Jól vagy, Emmi? – súgom oda neki.
Bólint, szemei hatalmasak kicsi arcában. A szája feldagadt,
ahol Pinch asszony megütötte, a vér teljesen rászáradt. Rossz
rágondolni, hogy én is ezt tettem korábban, még a tó mellett,
pedig ő az én vérem. Az első pár pillanatban még sírt, miután
Pinch asszony megütötte, de azóta egyetlen hangot sem hallani
tőle.
– Igazad volt velük kapcsolatban – mondom neki. –
Sajnálom, hallgatnom kellett volna rád.
– Nem gond – válaszolja.
– De igen. És az is az én hibám, hogy megütött. Nem kellett
volna leköpnöm.
– Örülök, hogy megtetted.
– Ez ám a hozzáállás! Ki fogunk jutni innen, Em. Ígérem!
– Hallgassatok el! – kiált ránk Pinch asszony. Majd feltépi az
ajtót, és kikiált – Kész a kaja!
 Rooster Pinch bújik be az ajtón.
– Te hazug disznó! – mondom neki.
Sunyi, alattomos alak, kerüli a tekintetem. Úgy tesz, mintha
nem is hallana.
– Fantasztikus az illata, drágám! – Összedörzsöli a tenyerét,
mintha jó kedve lenne, és beleszagol a levegőbe. – Tiszta
ambrózia!
– Fogd be, és ülj le! – válaszolja neki az asszony.
Belapátolják a kaját. Amikor az öreg végzett, az ujjával
kitörli a kevés szószt. Az asszony felénk bólint.
– Jobb, ha te adsz nekik enni – mondja a nő.
– Én, drágám? Ó! Szerinted az bölcs dolog lenne? Neked
sokkal jobban...
Az asszony nagy keze meglendül, és fülön ragadja. Az öreg
már rohan is, hogy összeszedjen pár bádogedényt, és megtölti
őket pörkölttel. Először Emmihez megy. Segít neki fölállni,
merít egy kanálnyi ételt, és odatartja neki. Emmi rám néz.
– Rendben van.
Rámosolygok, mire visszamosolyog rám.
Buzgón, mohón eszik, alig áll meg rágni.
– Jó kislány – mondja Pinch. – Így kell ezt csinálni. –
Hátranéz a válla felett. Pinch asszonyt épp leköti a takarítás,
most is dudorászik, nem figyel ránk. Az öreg rám néz, és elkezd
suttogni. – Jobb, ha azt teszitek, amit mond, kedveskéim. Ha
nem, higgyétek el, keményen elbánik veletek.
– Segítened kell nekünk megszökni – súgom oda neki. –
Kérlek!
– Nem tudok. Nem merek. Ha megpróbáltok elszökni, megöl
titeket. Ezt tette a legutóbbival is. Ő mindent lát. Ő...
Pinch asszony észreveszi, mi folyik.
 – Mi megy ott? Remélem, nem beszélgetsz a lányokkal,
Rooster!
– Nem! Hát persze, hogy nem! Álmodni sem mernék róla!
– Remélem is, hogy nem. És ha rájövök, hogy hazudsz,
tudod mi történik, ugye? Meg foglak égetni. Mit szólnál hozzá?
– Nem tennék ilyet, kincsem! – válaszolja Pinch.
– Akkor etesd őket tovább, de haladj vele!
Igyekszik befejezni Emmivel, majd odajön hozzám.
– Hogy érted, hogy a legutóbbit megölte? – súgom oda neki.
– Milyen legutóbbit?
Nem válaszol. Próbálom elkapni a tekintetét, de nem sikerül,
bámul lefelé a tálba. Az arca fényes az izzadságtól, és a kanál
remeg a kezében. Most először veszem észre, hogy a kezeit és a
csuklóit szörnyű égésnyomok borítják. Mintha valaki forró
piszkavassal égette volna meg.
Szóval, így értette az asszony, amikor azt mondta, hogy
megégeti. Ezt teszi az öreggel is, amikor nem fogad szót. Nem fog
nekünk segíteni. Túlságosan fél.
Egyedül vagyunk.
Megnyugszom.
Őrültségnek tűnik, hogy bár mindkettőnk kezeit, lábait
leláncolták, és nincs egy teremtett lélek, aki a segítségünkre
sietne, mégis nyugodtnak érzem magam. Mert most már tudom,
mit kell tennem. És azon már nem kell gondolkodnom, hogy ki
segíthet. Nem számíthatok senkire, csak magamra.
Mostantól csupán figyelnem kell, tanulnom, gondolkodnom
és terveznem. Gondoskodom róla, hogy életben maradjunk,
Emmi és én. Megteszek bármit, hogy így legyen. Azt teszem,
amit a boszorkány mond.
De közben figyelek és várok. És amikor eljön az idő, a
megfelelő pillanat, hogy lépjek, felkészült leszek. Tudni fogom,
mit kell tenni, és kiszabadítom magunkat.
Aztán elmegyünk, megkeressük Lugh-t. Megígértem neki,
hogy így lesz, és én nem adom fel. Bármi történjen is.

Pinch asszony hozzám tart. Kés van nála. Felém nyúl, mire
visszahúzódom a falhoz. Erősen megszorítja a nyakam.
– Megetetlek, megitatlak, aztán átvágom a torkod – mondja.
– Tudom, mire gondolsz. Hahhh. Nincs akkora szerencséd.
Megragadja a nagy hajfonatomat, és erősen megcsavarja, így
nyomja le a fejem. Összerándulok, ahogy a fájdalom végigszalad
a fejbőrömön. Fűrészelni kezdi a fonatomat a tövénél, és
hamarosan levágja az egészet, majd feltartja.
– Ez igazán szép lófarok – mondja. – Biztosra veszem, hogy
jó árat kapok érte.
Ezután forró vízzel teli edényt hoz, szappant és borotvát.
Anélkül, hogy egy szót szólna, a fejemre önti a vizet, teljesen
eláztat. Emmire nézek, és rámosolygok kicsit, hogy ne aggódjon.
Majd egyenesen előre bámulok. Amikor kellően
beszappanozott, előveszi a borotvát, és leborotválja a fejem.
Nagy, nedves csomók puffannak a padlón.
– Ketrecharc közben nem jön jól a haj – mondja. – Az okos
harcos leborotválja a haját. Nem akarhatod, hogy bármi legyen
rajtad, amit az ellenfeled könnyen megragadhat. Bármit is
teszel, ügyelj arra, hogy ne kapaszkodhassanak a füledbe.
Mielőtt észrevennéd, már le is tépik a fejedről. A ketrecharc nem
éppen tiszta játék.
 Csak ekkor veszem észre, mi van a nyakában. A szívkövem.
A rózsaszín kő, amit anyukám adott Mercynek, és aztán ő
nekem. Nyilván átnézte a cuccaimat, és elvette, ami megtetszett
neki.
Sziszegve veszek levegőt. A szívem a torkomba ugrik. Le
akarom tépni a nyakából. Darabokra akarom karmolni az arcát,
amiért egyáltalán megérintette. Kicsavarom magam a
szorításából.
– Add azt vissza! – mondom neki.
Meglepődve hátraugrik, majd meglátja, hogy mit nézek.
Gonosz, elkeskenyedett ajkú mosolyra húzza a száját.
– Ó, látom, az új nyakláncomat csodálod. Itt találtam
szanaszét heverve. Hát nem fantasztikus, milyen gondatlanok az
emberek az értékeikkel?
Gyűlölettel bámulok rá. Ökölbe szorított kézzel megrántom a
láncaimat.
– Óvatosan, gyönyörűm! – mondja.
Felemeli a kezében lévő borotvát, és Emmire néz.
Visszaroskadok.
Kinyújtja a kezét, és megragadja a hajamat. Tovább
borotválja a fejem, amíg az összes megmaradt hajam el nem
fogy. Amíg teljesen kopasz nem leszek.

Emmit elengedik, és munkába fogják, padlót súrol, vizet hord,

mosogat. Minden olyan munkát neki kell megcsinálni, amihez
Pinchéknek nincs kedvük.
És hogy tisztában legyek vele, hogyan mennek itt a dolgok,
és hogy lássam, Pinch asszony komolyan gondolja, amit mond,
minden egyes alkalommal megüti Emmit, amikor észreveszi,
hogy hozzám szól, vagy ha nem halad elég gyorsan. Fejbe veri,
vagy a karjába csíp. Egyszer kirakta a lábát Emmi elé, amikor ő
a vizesvödröt cipelte, aztán megütötte, mert kiöntötte a vizet.
Em meg csak felpattan, és dolgozik tovább. Egyetlen
mukkanás nélkül.
Én sem szólok, de a kezeim ökölbe szorulnak, és a körmeim
olyan erősen vájnak a tenyerembe, hogy az vérezni kezd.
A széllel utazunk. Amikor elcsendesedik, megállunk, amikor
fúj, haladunk. Csak olyankor pillantom meg a nap vagy a hold
fényét, amikor Pinchék bejönnek, vagy kimennek a kunyhóból.
Fogalmam sincs, hány nap telt el. Em se tudja. Olyan érzés,
mintha egy örökkévalóság óta lennénk itt.
Emmi arca napról napra elgyötörtebb és sápadtabb,
éjszakánként csendben sír.
Engem a legjobb ételekkel etetnek. Azt akarják, hogy erős
legyek.
Azzal telik az időm, hogy a priccsemen ücsörgök. A kezeimet
és a lábaimat összebilincselték, és a falhoz láncoltak a biztonság
kedvéért. Pinch asszony naponta háromszor elenged, hogy
kinyújtóztassam a végtagjaimat, de csak a kunyhón belül. Amíg
ezt csinálom, kést tart Emmi torkához.
És nem akármilyen kést. Az én késemet. Amelyiket a
bakancsom belsejében szoktam tartani. Abban a bakancsban,
amit ő szedett le rólam. Pinch asszony mosolyog, gúnyolódik,
provokál. Gyerünk csak, próbáld meg, ezt súgja a mosolya.
Próbáld meg, és meglátod, mi lesz. Szeretné, ha megtenném.
Szeretné bántani Emmit a késemmel.
Szóval, szabad vagyok, mégsem tehetek semmit.
 Nem hagyom, hogy látsszon az arcomon, mit gondolok. Nem
hagyom, hogy lássa, micsoda gyűlölet égeti a szívemet. Azt a
dühöt, ami a gyomromat marja. Kifejezéstelen marad az arcom.
Figyelem őket.
Várom a megfelelő pillanatot.
Ha a szél jól fúj, holnapra Hopetownban leszünk.
Hopetown
Rooster Pinch kicsivel Hopetown előtt dobja ki a Sivatagi
Hattyú horgonyát.
Pinch asszony eloldoz, és int a fejével. Csukló- és
bokaláncaimban csoszogva követem a fedélzetre. Ott állok a tűző
napfényben hunyorogva. Kábultnak érzem magam. Azóta nem
voltam kint a sötét, nyomorult kunyhóból, amióta elraboltak.
Vagyis öt vagy hat napja. Rásandítok a napra. Magasan van, dél
lehet.
Hopetown előttünk körülbelül három kilométerre terül el.
Egy poros domb lábánál fekszik, és kapaszkodik a lankáira. Soha
életemben nem láttam egy helyen egy kunyhónál többet.
Hallottam történeteket arról, hogyan éltek a Pusztítók, mind
egymáshoz közel, kisebb-nagyobb városokban összezsúfolva, de
nem gondoltam, hogy valaha látni fogok ilyen helyet. És meg
sem fordult a fejemben, hogy ha látok is egyet, az nem lesz több
egy halom egymásnak támasztott, düledező kunyhónál. Az egész
úgy fest, mintha egy nagyobb rúgástól dübörögve omlana össze.
– Milyen csodás látvány! – kiált Pinch. – Semmi nem
melengeti úgy a szívet, mint a város zenebonája.
Jönnek-mennek mindenhol körülöttünk. Vad kinézetű
farkaskutyákkal vontatott kocsikban, lóháton, öszvéren, lovon
vagy gyalog, emberek hajtanak el a Hattyú mellett, porfelhőt
kavarva. Be- és kiözönlenek a Hopetownt körülvevő, szemétből
készült kerítésen található, hatalmas kapun keresztül. Még soha
életemben nem láttam ennyi embert. Ide-oda kapkodom a fejem,
és próbálom felfogni ezt az egészet.
Emmi mellettem áll. Pinchék nem figyelnek. Felemelem a
megláncolt kezem, és ő becsusszan alá. A csípőm köré fonja a
karjait, és vadul megölel. Pinchék olyan keményen dolgoztatják,
hogy a szokásosnál is soványabb.
– Hát, ez lenne az – mondom. – Hopetown.
– Most mi lesz? – súgja oda.
– Nem tudom. Gondolom, hamarosan megtudjuk. Bármi is
történjen, tartsd nyitva a szemed, hátha meglátod Lugh-t.
Ebben a pillanatban ismerős károgás üti meg a fülem.
Felnézek. Nagy, fekete madár köröz magasan felettünk. Ezeket a
szárnyakat bárhol felismerném.
– Nero! – kiáltok oda. Aláereszkedik, elzúg kicsivel a fejünk
felett, majd újra felszáll. A szívem vele emelkedik. Könnyek
gyűlnek a szemembe. – Egész idő alatt követhetett bennünket –
mondom.
– Tudtam, hogy nem hagy el minket! – mondja Em. –
Tudtam!
– Jobb, ha elengedsz. Gyorsan, mielőtt a nő meglát –
mondom Emminek.
Felemelem a kezem, és éppen amikor Emmi kicsusszan,
Pinch asszony megfordul. Összeráncolja a homlokát.
– Mi folyik itt? Ismeritek a szabályokat!
Megragadja Emmit. Felemeli a karját, hogy megüsse. Ekkor
kiált oda Pinch:
– Pinch asszony! A kocsi előállt, kedvesem!
Megáll. Hátranéz. Koszos teve lép a Hattyú mellé. Rozsdás
kocsit húz maga mögött, amely elé hámmal van befogva. A teve
képén ülő undok kifejezésből ítélve, nem túl boldog a dolgok
állásától. Forgatja a szemeit, és összekoppantja hosszú, sárga
fogait a púpján ülő kisfiú lábainál.
Pinch asszony visszafordul.
– Veled később számolok – sziszegi oda Emminek. – Most
fontosabb dolgom van.
– Gyerünk asszonyka, nem érek rá egész nap – mondja a
tevés fiú. – Hova lesz a fuvar?
– Vigyél bennünket a Ketrecmesterhez! – válaszolja a nő.

Kikukucskálok az ablakon, miközben Hopetown utcáin

zötyögünk a lapos gumikon. Olyan zsúfolt, hogy alig haladunk.
Nekinyomódnak a kocsinak, és ránk bámulnak. A tevés fiú
lehajol, feléjük csap a korbácsával, így próbálja megtisztítani az
utat.
Hosszú copfba hátrakötött, aranyszínű hajat és égkék
szemeket keresek mindenfelé.
– Itt vagy, Lugh?
Egy férfi háta. Széles vállak, aranyszínű haj, ami rövid
ugyan, de mostanra akár le is vághatták. A magasság megfelelő.
Kihagy szívem egy ütemet. A testem összes izma megfeszül.
– Fordulj meg, fordulj meg, kérlek, fordulj meg, hadd lássalak!
Megfordul. Nem Lugh az.
Abban a pillanatban egy férfi hajol be az ablakon.
Megragadja a karom, és kifelé ráncigái a láncaimnál fogva. Nem
gondolkodom. Megfordulok, négykézlábra ereszkedem, és a
lábammal támaszkodva nekifeszülök a kocsinak.
– Hagyd abba! – Rooster Pinch ütni kezdi a férfi fejét az
ütött-kopott esernyőjével. – Engedd el!
– Saba! – kiált Emmi.
Forró düh önt el. Beleharapok a koszos kezébe. Felkiált, de
nem enged el. Keményebben, mélyebbre harapok. Addig
szorítom az állkapcsom, amíg meg nem érzem a vére ízét. Ekkor
felkiált, és elenged. Hátraesik. Elnyeli a tömeg.
– Ez az! – kiáltja Pinch. – Fuss, te szemét! Te gyáva! Hah!
Senki nem szállhat szembe Rooster Pinchcsel!
– Saba, jól vagy? – kérdi Emmi.
Kiköpök az ablakon. Kiköpöm a férfi ízét, szagát, érzetét.
Visszaülök az ülésembe. Megtörlöm a számat a leláncolt
kezeimmel.
– Jól – válaszolom.
Ránézek Pinch asszonyra. Az egész esemény alatt meg sem
mozdult. Csak ült és engem bámult.
Azzal a kis mosollyal az arcán.

A tevés fiú hosszú, alacsony kőépület előtt parkolja le a kocsit

Hopetown szélén. Ez igazi épület, nem a Pusztítók szemetéből
készült kunyhó, mint a többi.
– Te hozod a gyereket, és el ne felejtsd befogni a szádat! –
mondja az asszony az öreg Pinchnek, miközben kiszállunk. –
Majd én beszélek a Ketrecmesterrel.
Megragadja a láncaimat, és maga mögött vonszol. Pinch a
kezénél fogva húzza Emmit. Két gonosz kinézetű férfi lép ki az
ajtón, ahogy közelebb érünk. A szívem kihagy egy ütemet.
Hosszú, fekete kabátokat és bőrvértezetet viselnek. Pont, mint
azok a férfiak, akik elvitték Lugh-t. Biztos, hogy Tontonok,
akikről Mercy mesélt.
– A Ketrecmester nincs itt – mondja az egyik.
– Nekem itt lesz – mondja Pinch asszony. – Szólj, hogy
Pinch asszony van itt! Mondd, hogy hoztam neki valami
különlegeset.
Keményen néznek ránk. Kíméletlen arcuk van.
– Nem hallottad, mit mondtam? – kérdi a Tonton. – Azt
mondtam, nincs itt.
– Szólj neki, hogy itt vagyok, ha jót akarsz magadnak –
erősködik Pinch asszony.
Az egyikük int a fejével, mire a másik kinyitja az ajtót, és
eltűnik. Hamarosan visszajön.
– Bemehettek, de gyorsak legyetek.
Mind bemegyünk.
A Ketrecmester nagy kőasztal mögött ül, egy fehér
szobában. Az asztal mögötti falon méretes faajtó van. Tompa
morajlás hallatszik mögüle, összefolyó hangok halk zaja.
Az asztal tele van félig megevett ételekkel: lapos kenyér,
több tál sült hús, főtt galambtojás és több kancsó grog. A
Ketrecmester alig néz föl, amikor bejövünk, annyira lefoglalja,
hogy betömje a kaját a szájába. Kövér, tokás, rózsaszín arca
van, és néhány hosszú hajtincs tapad a fejére. Vörös szalvétát
kötött a nyaka köré.
Felfújt pénzsóvár varangy. Nem félek tőled.
Felkap egy sült verebet, és az egészet a szájába tömi.
– Nos, mi az? – kérdi. – Elfoglalt ember vagyok, Pinch
asszony. És nincs olyan hangulatom, hogy elviseljem, ha
vesztegetik az időmet.
Pinch asszony elcsendesedik. Mint egy csörgőkígyó, amely
lecsapni készül.
– Tonton őreid bebagóztak, Ketrecmester – mondja. – Jobb,
ha szem előtt tartod, hogy én... nos... egyes embereid nincsenek
tisztában a szabályokkal.
A Ketrecmester elsápad. Lehúzza a nyakából a piros
szalvétát, és megtörli benne a zsíros arcát, és a kövér, zsíros
ujjait.
– De... az én őreim tiszták. Esküszöm, azok! – válaszolja.
– Nekem nem úgy tűnik. Igaz, Rooster?
– Igen, drágám. Ahogy mondod, galambom.
Ránézek Pinch asszonyra, aztán a Ketrecmesterre. Egymást
bámulják. A Tontonok nem rágtak semmilyen bagólevelet, csak
nem tetszik az asszonynak, ahogy vele beszélt a Ketrecmester, és
azzal vág vissza, hogy problémát okoz neki.
– Nos, mire vársz? – kérdi Pinch asszony. – Jobb, ha
utánajársz.
– Igen – válaszolja.
Habozik, még mindig az ételét rágja. Majd feltolja magát, és
totyogva megkerüli az asztalt.
– DeMalo! – ordítja. – DeMalo!
Résnyire nyílik az ajtó az asztal mögött. A kinti fülsiketítő
zaj beomlik, ahogy a férfi besurran. A hangok elcsendesednek,
amint becsukja maga mögött az ajtót.
Egy Tonton. Magas, mint úgy tűnik, mindegyik, és tetőtől
talpig feketében van. De ő fémpáncélt visel a kabátja felett.
Fényes mellvért van rajta, a csuklójától a könyökéig tartó
karvédővel. Hosszú, sötét haját hátrakötve hordja. Éber, erős
arca van, széles pofacsontokkal. Nem mondják férfiakra, hogy
gyönyörű, tudom jól, de ez a férfi akkor is az.
Nem mond semmit, csak vár.
 A Ketrecmester, aki egy perccel ezelőtt még olyan
fölényeskedő volt, összemegy egészen picire. Elnéz DeMalo
oldala mellett, amikor így szól:
– Őöö... ez... öö, Pinch asszony úgy gondolja, hogy probléma
van az ajtónálló őrökkel. Persze én... biztosítottam, hogy itt
mindent szigorúan felügyelünk, de öö... nagyon öö... hálás
lennék... öö...
DeMalo nem úgy néz ki, mint aki figyel. A bejárati ajtó felé
indul, halkan, akár egy macska. Ahogy elmegy mellettünk,
megáll. Pont előttem.
Felemeli a fejét. A szemei találkoznak az enyémekkel.
Mélyen ülők, sötétek, szinte feketék, tele árnyakkal.
Az idő megállni látszik. Nem tudok mozdulni. Nem kapok
levegőt. Nem tudom levenni a tekintetem az övéről, és nem is
akarom.
Mélyen belém lát.
Látja a legsötétebb gondolataimat, a legnagyobb félelmeimet.
– Ismerlek – súgja egy hang. – Ismerlek.
Úgy érzem, megfagy a vérem. Megremegek. A remegés
végigfut a testemen, a fejem tetejétől a lábam ujjáig. DeMalo érzi
ezt. Látja. Megvillan a szeme. Majd megmozdul, átcsusszan az
ajtón, és már el is tűnik.
Csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott. Ő és én egy
szívdobbanásba zárva.
Egy hosszú pillanatig nem mond senki semmit. Senki nem
mozdul. Olyan, mintha mindannyian ugyanazt éreztük volna.
Mintha mindannyiunk légzése leállt volna.
Mi történt itt? Ki ő? Mindannyian tartanak tőle.
Majd a Ketrecmester ráveti magát az asztalra, önt magának
egy csésze grogot és felhajtja az egészet. Leroskad a székébe, és a
szalvétájával törölgeti a homlokát.
– Szóval – szólal meg Pinch asszony –, értjük egymást, azt
hiszem.
– Igen – válaszolja. – Természetesen. Nos, hoztál valamit,
hogy megmutasd nekem. A legutóbbi szerzeményed, látom. –
Végigmér a kicsi, kapzsi szemeivel. – Szóval, úgy gondolod, hogy
jó lesz a Ketrecben?
– Nem gondolom, tudom. Ez igazi ritka példány. Nagyon
rendben van.
– Akkor nem olyan, mint amit a legutóbb hoztál, ő csalódás
volt. Egyáltalán nem működött együtt. Már kezdtem azt hinni,
hogy az ítélőképességed nem a régi, haha!
Pinch asszony nyaka elvörösödik. A kezei ökölbe szorulnak.
– Vigyázz, miket beszélsz, Ketrecmester! – figyelmezteti.
– Én... én nem akartam tiszteletlen lenni, Pinch asszony.
Hiszen ismersz, nem állt szándékomban...
– Csak ne feledd, kivel beszélsz! Hogy ki vagyok. Van
befolyásom! Amúgy is, azt a lányt már elintéztem. Megkapta,
amit megérdemelt.
– Az igen! Így kell ezt csinálni! Nincs hozzád fogható! Nos,
folytasd, nézzük meg jobban ezt az új kincset!
– Lépj előre! – mondja nekem az asszony.
Meg akar lökni a vállaim között, de lerázom a kezét.
– Soha ne engedj a félelemnek, Saba! Légy erős, amilyennek
ismerlek!
Szép lassan az asztalhoz sétálok. Bokaláncaim csörögnek a
padlón. Beleakasztom a lábam az egyik székbe, odahúzom és
leülök rá.
Felemelem leláncolt kezeimet, leveszek az asztalról egy sült
verebet és leharapom a fejét. Azután töltök magamnak egy
csésze grogot és felhajtom, miközben végig a Ketrecmestert
bámulom. Az üres csészét leteszem az asztalra, fejjel lefelé.
Összehúzza a szemeit.
– Nos, meglehetősen vakmerő, az biztos. Állj fel te lány,
hadd nézzelek meg jobban!
Végigmérem tetőtől talpig, majd mosolyra húzom a számat.
Egy pillanat alatt az asztal felőlem lévő oldalán terem. Ki
gondolta volna, hogy egy kövér ember ilyen gyorsan tud
mozogni? És sokkal erősebb is, mint sejtettem. Erősen magához
húz.
– Légy nagyon óvatos! – súgja a fülembe. – Itt én vagyok a
főnök. Nem érdekel, hogy ki vagy és honnan jössz. Hopetownban
az én szavam a törvény. Hacsak én azt nem mondom... te itt
senki sem vagy. Kevesebb, mint a semmi. A föld a lábaim alatt
több hasznomra van, mint te. Érted?
Bólintok.
– Jól van – mondja.
Lassan megnyalja a fülem. Majd ellép. Felfordul a gyomrom.
Érzem, ahogy a vér a fejembe tódul. Le akarom dörzsölni a
fülem, undorodva elfutni a szobából, de nem tudok. Nem fogok.
Csak bámulok előre.
– Erős lány – teszi hozzá Pinch asszony. – És okos.
– Erős, okos és vakmerő. – A Ketrecmester peckesen lépdel
körülöttem, és méreget. – Nos, lenyűgözően néz ki. Talán tényleg
van benne valami.
– Mondtam én – szól a nő.
A Ketrecmester rám bámul, majd így szól:
– A kérdés csak az, bír-e harcolni.
– Egyetlen módja van, hogy megtudjuk-válaszolja Pinch
asszony.
 – Igaz, és a mostaninál nincs is erre jobb pillanat. Gyertek!
A Ketrecmester odasétál ahhoz az ajtóhoz, amelyen DeMalo
jött be, és szélesre tárja. A morgás, amit korábban hallottunk,
elönti a szobát. Átlép az ajtón, mi pedig követjük.
Egy emelvényre érkezünk, ahonnan emberek tömegei
látszanak.
– Üdvözöllek a Kolosszeumban! – mondja a Ketrecmester.

Próbálom felfogni, amit körülöttem látok. A Ketrecmester háza

domb tetejére épült, ami a háztól lefelé, és attól távolodva
homorú. Mélyen alattunk, a domb oldalába vájva, padok hosszú
sorai láthatóak, köztük három lejáróval, amelyek föntről
vezetnek egészen a fenékig.
A padok tömve vannak emberekkel. Mindenki kiabál,
néhányan felugrálnak, mutogatnak és az öklüket rázzák. És
mindannyian egy dolgot néznek.
Egy ketrecet. Hatalmas fémketrec áll a domb lábánál, egy
nyílt terepen.
A ketrecben két férfi harcol. A tömeg morajlásából, a
Kolosszeumot elöntő izgalom szagából ítélve, a finis felé közelít a
harc.
Mindkét harcos mezítláb, csupasz karral és lábbal harcol.
Csak egy rövid köpeny van rajtuk. Nincs fegyverük. Ütnek,
birkóznak, rugdossák egymást, felmásznak a ketrec oldalára és
levetik magukat, hogy így gyűrjék le az ellenfelüket.
Az egyikük kezd fáradni. Vér folyik az orrából, és vadul
csapkodva az ellenfele felé, tántorogni kezd.
 – Úgy fest, Artashir a végét járja – kommentálja az
eseményeket a Ketrecmester.
Artashirt sarokba szorítja az ellenfele, felkapja a torkánál
fogva, és kezeivel a ketrec rácsaihoz nyomva tartja. Artashir
teste elernyed. A másik férfi elengedi, mire ő a földre csúszik.
A győztes a levegőbe emeli a kezét, rázza az ökleit, a tömeg
megvadul. Mind a ketrec felé mutogatnak, kiabálnak és
ugrálnak. Néhányan még össze is verekszenek egymással, mire az
őrök közbelépnek, és megállítják őket. A tekintetük vadnak
tűnik.
Artashir lassan felhúzza magát. Enyhén billegve áll. A tömeg
huhogni kezd, majd az emelvényünk felé fordulnak, és kántálni
kezdik:
– Ítélet! Ítélet! Ítélet!
Artashir felnéz a Ketrecmesterre, ő pedig lebámul rá.
– Általában várom ezt a részt – mondja. – De van valami
ebben a férfiban... az összes többinél jobban akar élni. Azt
hiszem, azért maradt életben ilyen sokáig. Egyértelműen jó üzlet
volt. Nos, nincs értelme érzelgősködni. Az utolsó két harcát
elveszítette, és ezzel együtt az már három vereség. A szabály az
szabály.
Lehúzza vörös szalvétáját a nyakából, és a jobb kezében
felemeli. A tömeg most még hangosabban ordít.
A Ketrecmester sóhajt.
– Ó, essünk túl rajta! – mondja, és leengedi a karját.
Két tagbaszakadt ketrecőr kinyitja a ketrec ajtaját, és
kihúzzák Artashirt. A tömeg a lejáró felé rohan, amely a
Kolosszeum közepébe vezet. Az emberek átmásznak egymáson,
ütnek és rúgnak, hogy a ketrec mellé kerülhessenek.
Fegyveres őrök terelik el az embereket az útból, hátralökik
őket, hogy a lejáró tiszta maradjon.
– Élnek-halnak ezért – mondja a Ketrecmester. –
Rosszabbak, mint az állatok. Ezt teszi a túl sok bagó. Bolondok.
Ezután mindenki a lábával dobol a földön. Az egész hely
rázkódik, még az emelvény is, amelyen állunk. A dobolás egyre
gyorsabb és gyorsabb lesz.
Az őrök előrelökik Artashirt. Körbenéz a Kolosszeumon.
Mély levegőket vesz az orrán át, magasra emelt fejjel. Majd
megváltozik az arca. Megkeményedik. Mintha döntött volna.
Felbámul a Ketrecmesterre, és a földre köp.
A Ketrecmester elneveti magát.
Artashir hátraveti a fejét, és ordítani kezd. Üvölt, mint egy
vadállat, akit levadásztak és sarokba szorítottak, de nem adja
meg magát harc nélkül.
Futásnak ered. Felsprintel a középső lejárón. Kezek nyúlnak
ki, ragadják meg a köpenyét, próbálják lehúzni. Odacsap, és
kiszabadítja magát. Sikerül neki még pár lépést tántorogni előre,
de a tömeg elözönli a lejárót, üvöltenek, mint a farkasok, és végül
a testek betemetik. Az emberi hullámok lehúzzák, mint a
fuldoklót a víz. Artashir eltűnik.
Felfordul a gyomrom.
– Nagy kár, ha egy jó harcos így végzi – mondja a
Ketrecmester. Rám néz, kinyújtja az egyik ragacsos kezét, és
megsimogatja az arcomat. – Most te következel.

A lány kisebb, mint én.

Keményen nekem jön, rögtön, ahogy elkezdjük. Nagyon
gyorsan mozog, szinte nem is látom az öklét. Az első ütés arcon
talál, a következő a bordáimban landol. Én meg csak állok ott,
mint aki alszik.
Ám aztán hirtelen fellobban bennem a szokásos tűz, és végre
felfogom, mi folyik körülöttem. Akár egy állat. És egy állat
bármit megtesz, hogy életben maradjon. A saját lábát is lerágja,
ha csapdába esik. Eláraszt a belső tűz. Erre kell támaszkodnom,
ha túl akarom élni a Ketrecet.
A lány kemény, és vadul harcol. Ádáz harcos. Az utolsó két
csatáját elvesztette. Ez az utolsó esélye. Úgyhogy benne is izzik a
tűz.
De bennem jobban.
Figyelem, mit csinál.
Gyorsan tanulok.
Alaposan megver, mielőtt eleget tanulok. Aztán fordul a
szerencse. Egy repülőrúgással hasba találom, keményen a
rácshoz csapódik, és ennyi. Addig nem kel fel, míg az őrök lábra
nem állítják.
És kész, vége.
A lánynak vége, nekem elkezdődik.
Nem árulják el a nevét. Kicsi, rózsaszín anyajegy van az
arcán. Úgy néz ki, mint egy pillangó.
Ahogy a Ketrecmester mondta, nagy kár, amikor így vész el
egy jó harcos.
De az egyikünknek muszáj volt.
És holtbiztos volt, hogy az nem én leszek.
Pinchék kint vannak a fedélzeten. Egy kancsó szesszel és
galambsülttel ünneplik a szerencséjüket. A ma éjszaka az utolsó
a Sivatagi Hattyún. Ők holnap beköltöznek a városba. Mármint
Pinchék és Em. Engem egy börtönblokkba költöztetnek, ahol a
többi ketrecharcost is tartják.
A priccsemen fekszem. A kezeimet a lábaimhoz láncolták,
szokás szerint. Em mellettem ül. Egy rongy van nála, amelyet
gólyaorrlébe mártogat, és nagyon óvatosan a szemem közelében
lévő vágást borogatja vele.
– Nem okozok túl nagy fájdalmat, ugye? – kérdi.
Tudom, hogy fáj a testem. Biztos fáj, de csak messziről érzem
a fájdalmat, mintha álmodnám. Mintha már nem lennék a
testemben. Mintha valahol körülötte röpködnék.
– Sajnálom! – súgom oda Emnek.
– Mit sajnálsz? – kérdi.
– Ezt nem kellett volna látnod.
Ő és Pinchék a Ketrecmesterrel az erkélyén álltak. Mindent
látott, az elejétől a végéig.
– Annyira féltem – mondja. – Az a lány megölt volna, ha
tud.
– Senkinek nem hagyom, hogy megöljön. Élni fogok. Élni
fogok, és valahogy kiszabadítom magunkat, aztán megkeressük
Lugh-t. Megígértem neki, és én... ó... Emmi... Emmi, mi lesz
velünk? Mit csináljak?
Ennyi. Kiborulok. Könnyek csorognak az arcomon. Próbálja
letörölni őket, de egyre gyorsabban ömlenek.
– Sssss... – Megsimogatja az arcomat. – Ssss... Nehogy
meghalljanak! Soha ne engedd, hogy sírni halljanak!
Ideadja a rongyot, hogy betömjem a számat.
Lefekszik mellém a priccsre. Körém fonja vékony
kislánykarjait, és erősen megölel.
– Minden rendben, Saba! Minden rendben lesz!
Összegörnyedek a fájdalomtól. A rongyba bömbölök, és
közben az egész testem rázkódik.
Sírok a pillangós lány miatt.
Sírok Emmi, Apu, Lugh és magam miatt.
Amiatt, ami volt.
Amiatt, amit elvettek tőlünk.
Amiatt, amit örökre elveszítettünk.
Hopetown – Egy hónappal később
A Halál Angyalának hívnak.
Mert még soha egyetlen harcot sem veszítettem el. Minden
egyes alkalommal, amikor a Ketrecbe visznek, hagyom, hogy
szétáradjon bennem a tűz, ami addig izzik, amíg nem nyer.
Ha a legyőzött ellenfélnek megvan a harmadik vesztett
meccse, hátat fordítok, hogy ne lássam, mi történik vele. Azért
hallom, sajnos. A bagótól őrült tömeg falkához hasonló ugatását,
ahogy bekeríti áldozatát.
Bezárom az elmém. Nem engedem, hogy erre gondoljak.
Életben kell maradnom. Ki kell jutnom innen, és megtalálni
Lugh-t. Még mindig valahol odakint van, és rám vár. Tudom,
hogy így van. Lehet, hogy épp itt, Hopetownban tartják fogva
valahol.
Hopetown. Ez egy pöcegödör, Mercynek igaza volt. Minden
koszos bűnöző, aki valaha kimászott egy trágyadombból, idejön.
És a Tontonok. Mindenhol ott vannak, ahogy Mercy
mondta.
Személyi testőrei a Ketrecmesternek, aki a saját erkélye
kényelméből nézi a viadalokat. Ők felügyelik a kapukat,
ellenőrzik, hogy ki jön Hopetownba, és ki megy el innen. Ők
vannak az őrtornyokban, amelyek a várost bekerítő kerítés négy
sarkánál helyezkednek el. Ők irányítják a fegyveres őröket, akik
a Kolosszeumban felügyelik a tömeget, és járőröznek az utcákon.
Azt a söpredéket is ők felügyelik, akik bennünket őriznek itt a
börtönblokkban: egy blokk van a férfi harcosoknak, és egy másik
a nőknek, de ügyelnek ránk a gyakorlóudvarokon is.
A Tontonokért DeMalo felel. Az a hír járja, hogy a
Ketrecmesternek jelent, de abból ítélve, amit első nap láttam,
DeMalo nem jelent senkinek, csak saját magának. Időről időre
látni a Ketrecmester erkélyén, amikor folyik a küzdelem. Azóta
sem láttam őt közelről, és remélem, nem is fogom soha.
De egyetlen őr, az őrtornyok, a zárt cellák, de még a láncok,
amelyek fogva tartanak... sem tántorítanak el a szökéstől.
Első alkalommal vártam, amíg besötétedett, és egy rozsdás
szöggel, amelyet a gyakorlóudvar egyik sarkában találtam,
megbütyköltem a cellám zárát. Akkor kaptak el, amikor
próbáltam elvenni az épp ebéd utáni sziesztáját tartó őr kulcsait
az övéről.
Második alkalommal visszafelé tartottam a Kolosszeumból,
amikor képen töröltem az őrömet, és nekiiramodtam.
Mindkét esetnél bedobtak a Hűtőbe, és próbáltak megtörni.
A bajkeverőkkel mindig ezt teszik. De pár óra egy földalatti
fémdobozban nem veszi el a kedvem attól, hogy megszökjek
innen, és ezt ők is tudják.
Ezért láncolnak az ágyamhoz a cellámban. Ezért tartanak
zárható hordozócellában a Kolosszeumba menet és jövet. És
ezért kutatnak át minden alkalommal, mielőtt visszatesznek a
cellámba.
De soha nem bántanak, egy ujjal sem nyúlnak hozzám, és
nem harcolok egy héten kettőnél többször. A Halál Angyala
nagy tömegeket vonz. Én vagyok a legjobb dolog, ami hosszú idő
óta Hopetownnal történt. Biztosra akarják venni, hogy ez sokáig
tart.
Nem tudom, milyen megállapodásra jutottak Pinchék a
Ketrecmesterrel, de az biztos, hogy jól megélnek belőle. Néha
látom Pinch asszonyt a Ketrecmester erkélyén, nézi, ahogy
harcolok, de ezen kívül semmit nem tudok róluk.
Emmit sem láttam. Gyűlölöm, hogy nem tudom jól van-e, de
lehetetlen üzenni neki. Csak annyit tehetek, hogy reménykedem,
ő jön rá, hogyan tudna üzenni nekem. És talán valahogy távol
tartja magát Pinch asszony öklétől.
Jól tartanak. Saját cellám és ágyam van, takaróval. Az
összes többi lányt nagy, közös cellában őrzik, és a hideg földön
kell aludniuk éjjel. Ők semmilyen különleges elbánásban nem
részesülnek.
Még a váltásparancsnok, Őrült Kutya is távol tartja magát
tőlem. Az Őrült Kutya nevet annak köszönheti, hogy amikor túl
sok bagót rág, nem lehet tudni, mire vetemedik, és ez elég
gyakran előfordul. Persze csak az őröknek és a többi harcosnak
kell tartania tőle, nekem nem. Hozzám egy ujjal sem mer nyúlni.
Szóval, megeszem, amit adnak, harcolok, amikor visznek, és
figyelek, hogy mikor jön el a szökés ideje. Minden lehetőséget
megragadok. Ha egy őr másfelé néz, ha egy ajtó nyitva marad a
megfelelő időben, bármit. Annyiszor dobhatnak a Hűtőbe,
ahányszor akarnak. Csak egyszer kell szerencsésnek lennem.
Az éjjel csöndjében általában békésen ücsörgök a cellámban.
Egykét óránál soha nem alszom többet egyszerre. Ez azért van,
mert amint becsukom a szemem, rám borul a sötétség. Kicsúszik
a rejtekhelyéről, hogy jéghideg karjaival körbeöleljen.
Beszivárog a vérembe, a csontjaimba és a lelkembe. Kiprésel
belőlem minden reményt.
Ha beengedem, nem tudom többé kiüldözni magamból.
Maradok és harcolok a Ketrecben, amíg veszíteni nem kezdek.
Maradok, amíg meg nem halok az ítélet miatt.
 Félek, hogy végül a sötétség erősebb lesz, mint a bennem
rejlő tűz. Amint becsukom a szemem, eljön.
Eljön a sötétség.
A sötétség és az álmok.

A Kolosszeumban vagyok.
Csöndes. Üres. Az éjjel halott ideje.
A Ketrecben vagyok, a lábaim csupaszok, a ruháim rongyokban.
Megrázom az ajtót, de zárva van. Csapdában vagyok.
Libabőrös lesz a hátam. Lassan megfordulok.
Mind ott állnak. Az összes lány, akivel valaha harcoltam.
Minden lány, akit valaha megvertem, és miattam ítéltek halálra.
Bezárva velem a Ketrecbe. Nem többek árnyaknál, az arcukat
beburkolja a sötét, de én tudom, kik ők. Mindegyiküket ismerem. A
szemük színét, az orruk alakját, hogy milyen szaga van a bőrükön a
félelemnek.
Megmozdulnak, lassan, néma csöndben felém suhannak.
– Bocsássatok meg! – suttogom, mondom, kiabálom. –
Bocsássatok meg, bocsássatok meg, bocsássatok meg!
De nem jön ki hang a torkomon.
Már rajtam vannak. Körbevesznek. Lehúznak.

Sűrű sötét, mint egy takaró.

Hangok. Suttogás. Motyogás. Sóhajok. De messze vannak, így
nem értem a szavakat. Majd:
– Saba! Saba, segíts!
Lugh hangja. Még kicsi korából. Olyan idősen, mint Emmi.
– Lugh! – kiáltom. – Itt vagyok! Próbállak megtalálni! Hol
vagy?
– Nem tudom! Siess, Saba! Olyan sötét van. Én... én félek.
Sírva fakad.
– Minden rendben lesz, Lugh! – kiáltom. – Megtalállak. Beszélj
tovább, és megtalállak!
– Nem tudok! Nem tudok! Saba!Jönnek!
Kiabálni kezd.
– Lugh! Lugh!
Csönd.
Majd újra jönnek a hangok. Most már közelebbről, így hallom,
mit mondanak.
– Túl késő... túl késő... túl késő...
– Ne! – nyüszítem. – Ne! Kérlek! Lugh! Itt vagyok! Jövök!
Kirángatom magam az álomból. Csupa izzadság vagyok.
Felülök, a szívem kalapál.
Várok. Mindig beletelik pár percbe, mire magamhoz térek,
mire újra kapok levegőt. A takaróm összetekeredett a jobb
lábamon lévő lánccal.
Minden egyes éjjel Lugh-ról álmodok. Soha nem látom, csak
hallom. Néha retteg és értem könyörög, ahogy ma is. Máskor
mérges és kiabál.
– A fene egyen meg, Saba, hol vagy? Mi tart ilyen sokáig?
De a legrosszabb álom az, amikor visszamondja a saját
szavaimat.
– Megtalállak. Akárhova visznek, esküszöm, megtalállak.
Újra és újra megismétli, s nem hagyja abba, amíg fel nem
ébredek.
Néha vissza tudok aludni az álmok után, máskor ébren
fekszem és várom, hogy a hajnal bekússzon a cellámba.
Összetekerem a takaróm a fejem alatt, visszafekszem és várom,
hogy ma éjjel még melyik tör rám.
– Ez most az egyik rossz volt? – suttogja egy hang a
mellettem levő cellából.
Abból, ahol a többi lányharcost tartják összezárva.
Nem válaszolok. Nem szeretek beszélni azokkal, akikkel
harcolok, vagy később majd harcolnom kell. És ők sem beszélnek
a Halál Angyalával. Félnek tőlem. Szerintem jobb is így.
Legtöbbjük hangját mégis ismerem, de ezt a hangot nem. Biztos
új. Mély, halk hang. Kellemes.
– Múlt éjjel is hallottalak – mondja. – És az azelőtti éjjel.
Minden éjjel azóta, hogy itt vagyok.
Most már tudom. Hoztak egy lányt három nappal ezelőtt.
Magas és vékony. Kicsit beteges kinézetű. Pár évvel idősebb
nálam, talán húsz lehet. Ma elveszítette az első harcát.
Ha ő hall engem, az azt jelenti, hogy a többiek is hallanak.
Veszélyes hagyni, hogy az ellenséged lássa a gyengeséged. A
gyengeség ölhet. Ez olyan, mintha a fejembe látna. Újra
megszólal:
– Minden rendben. Senki más nem tudja, csak én. Nem
alszom túl jól.
Hallom, ahogy közelebb csoszog a rácsokhoz. Nem látom az
alakját sem ebben a sötétben. A celláknak nincsenek ablakai.
Napközben fáklyák világítják meg, éjjel pedig minden teljesen
fekete.
– Ma veszítettél – mondom neki. – Hallottam, mit beszélnek.
Hogy még csak meg sem próbáltad.
 – Nem vagyok harcos – válaszolja mint te. Minél hamarabb
veszítek, annál hamarabb lesz vége ennek az egésznek.
– Meg akarsz halni? – kérdem.
– Szabad akarok lenni – válaszolja. – Még soha életemben
nem voltam szabad. – Egy vagy két percig csöndben marad.
Majd így szól: – Nem bánod, hogy a Halál Angyalának hívnak?
– Nem.
– A többi lány fél tőled. Tudják, hogy ha veled kell
harcolniuk, az a végüket jelenti.
Nem válaszolok.
– Helennek hívnak – mondja.
– Az én nevem Saba.
– Saba. Szép név.
Magam köré húzom a takarómat, és lefekszem.
– Jó éjt, Saba! Szép álmokat! – mondja.
– Jó éjt, Helen!
És már alszom is.

Emmi rájött, hogyan tud bejutni a börtönblokkomba, hogy

lásson. Először a vízhordókkal jött be. Ők azok a mocskos
gyerekek, akik elsőként érkeznek minden reggel, mielőtt
hajnalodni kezd. Friss vizet hoznak a vödreikben, amit a cellák
széleit összekötő vályúkba ürítenek. Emmi kilóg, hogy
láthasson, és vissza is ér, hogy megcsinálja a reggeli munkáit,
mire Pinchék felébrednek. Ő súgja meg, mik történnek
Hopetownban, hogyan működik a város, és hogy mi hol van.
Sokkal keményebb, mint amilyen korábban volt, az tuti. Fel
sem lehet ismerni benne azt a lányt, aki azon a bizonyos napon
elhagyta Silverlake-et. Párszor felszakadt szájjal jön, meg lila
folttal a karján, amitől ökölbe szorul a kezem, de a legtöbb
esetben sikerül neki elkerülni Pinch asszonyt.
Emmi. Egyedül egy ilyen pokoli helyen, mint ez. Valahogy
mégis megáll a lábán. Ki gondolta volna?

Négy éjjel telt el, amióta Helen megszólított. Azóta minden este
beszélünk egy kicsit. A magam részéről soha nem voltam nagyon
beszédes, kivéve Lugh-val, és amióta itt vagyok, még kevesebbet
beszélek.
De Helent kedvelem. Talán ő az egyetlen ember, akivel
mostanság találkoztam, és nem őrült. És nem tart tőlem. Azt
mondja, úgysem él olyan sokáig, hogy találkozna velem a
Ketrecben, szóval, mi értelme félni, ha akár barátok is lehetünk.
Mindig kivárjuk, hogy a többi lány elaludjon, és az őrök is
megtegyék az utolsó ellenőrző körüket. Kint várják a nappali
váltást, ami hajnalban jön, így, amint meghalljuk, hogy
becsukódik az ajtó, és a helyére tolják a zárat, tudjuk:
biztonságban vagyunk.
Akkor lecsúszom az ágyamról. A lábamon lévő lánc elég
hosszú ahhoz, hogy melléülhessek a hideg padlón, köztünk a
ketrec rácsaival. Testének melege eszembe juttatja, hogyan
ültünk régen Lugh-val, egymásnak vetett háttal, és hogyan
éreztem a szívverését és a légzését a testemben.
Helen ma elveszítette a második harcát is. Nem tőle
hallottam, mások beszéltek róla. Mind a ketten tudjuk, hogy
nincs sok ideje hátra.
– Mondd el, mi történt a bátyáddal! – szólal meg.
Megteszem. Elmesélem neki, hogy jöttek el a Tontonok,
ölték meg Aput és vitték el Lugh-t. Óriási megkönnyebbülés
beszélni Lugh-ról, azok után, hogy olyan sokáig szinte csak a
fejemben élt. Amikor ahhoz a részhez érek, hogy arról kérdeztek,
Lugh tényleg a téli napfordulókor született-e, érzem, hogy
elnémul.
– Várj egy percet! – mondja. – Téli napforduló. Emlékszel,
hogy mit mondtak? Úgy értem, a pontos szavakra?
Gondolkodnom sem kell, mielőtt válaszolok neki. A szavak
az elmémbe égtek.
– A pasas azt kérdezte Procter Johntól, hogy „Ez ő? Ez az
Arany Fiú itt? Ő az, aki a téli napfordulón született?” És Procter
John azt válaszolta, hogy igen, mire a Tonton megkérdezte
Lugh-t, hogy hány éves. Lugh mondta, hogy tizennyolc, mire a
fickó megkérdezte őt is, hogy tényleg a téli napfordulón
született-e. Lugh rábólintott, és akkor elvitték.
– Úgy hangzik, mintha érte mentek volna – mondja Helen. –
Mintha tudták volna, hogy megtalálják őt Silverlake-ben.
Meglep, hogy ezt mondja.
– Ez az – mondom neki. – Pontosan ez az.
– Volt még valami más is? – kérdi.
– Nem, nagyjából így történt. Ó, hát persze. Mercy mondta,
hogy volt ott egy idegen, amikor Lugh született. Egy férfi.
– Egy férfi. Kicsoda? Tudod a nevét?
– Ja. Trask. Mercy szerint Trasknak hívta magát. Azt is
mondta, hogy nagyon izgatott lett, amikor Lugh megszületett,
és azt hajtogatta, hogy mekkora csoda, ha a téli napfordulón fiú
születik. Egyfolytában ezt ismételgette, senki sem értette miért,
azután csak úgy... eltűnt. Soha nem látták viszont.
– Nem. Gondolom, hogy nem.
A szívem nekiugrik a bordáimnak. Megragadom a rácson
keresztül. Megtalálom a kezét, és szorosan az enyéim közt
tartom.
– Helen, mi az? Tudsz valamit! Mondd el!
– Nem akarom – válaszolja.
– Mondd csak el! Mondd el gyorsan!
– Rendben, Saba – kezdi. – John Trask az apám volt.

Bár látnám az arcát. Belenézhetnék a szemeibe, hogy tudjam,

tényleg igazat mond-e. Keményem megragadom a kezét.
– Ne hazudj nekem! – figyelmeztetem.
– Azt nem tenném – válaszolja. – Esküszöm, az igazat
mondom. Saba, a bátyád nagy veszélyben van. Tényleg a
Tontonok vitték el.
– Itt van Hopetownban?
– Nem hiszem. Nem. Talán inkább egy Freedom Fields nevű
helyre vitték.
– Az hol van? – kérdem.
– Innen északra. Mélyen a Fekete-hegyekben. Nehéz eljutni
oda. Jól el van rejtve.
– Freedom Fields. Lugh Freedom Fieldsben van. Mit tudsz
még?
– Idehallgass, Saba! Ha Freedom Fieldsben van, akkor az azt
jelenti, hogy a Király vitette oda.
– A Király? Soha nem hallottam még róla.
 – Az övé Hopetown. Hopetown és a körülötte fekvő föld,
ameddig csak a szem ellát. DeMalo az ő embere. A helyettese.
– Mi a helyzet a Ketrecmesterrel?
– Ő azt teszi, amit mondanak neki – válaszolja. – Ott van a
Király, DeMalo és a Tontonok, akik olyanok, mint a Király... az
ő személyes hadserege. Tőlük óvakodj!
– Mi van még? Mindent tudnom kell.
– A Király nem teljesen normális. Egyikük sem az. Furcsa
dolgokban hisznek. Őrült dolgokban. Apám is hitt bennük.
– Az apád, John Trask.
– Igen. Közéjük tartozott. Tonton volt, a Király kéme. Már
halott, de az tuti, hogy ő volt ott Silverlake-ben azon a napon.
Még kicsi voltam, de emlékszem arra, ahogy hazatért Freedom
Fieldsbe, és hogy milyen izgatott lett, amikor azt mondta, hogy
megtalálta őt, megtalálta a fiút.
– Milyen fiút talált meg? – kérdem.
Hallgat.
– Helen! – szólok rá.
– Nem akarom elmondani – suttogja.
– Muszáj! Kérlek, Helen! Folytasd!
– Azt mondta, hogy megtalálta a fiút. A fiút, akinek a nyári
napforduló idején meg kell halnia. Meg kell ölni, hogy a Király
élhessen.

Összerándul a gyomrom. A légzésem szaggatottá válik.

– Én... én nem értem. Hogy érted, hogy... meg kell ölni, hogy
a Király élhessen? Miről beszélsz? – faggatom.
 Elkezd hadarni. Halkan, hogy ne zavarjuk a többieket.
– A bagóról van szó, Saba. Látod ezt a helyet. Itt mindenki
rágja vagy szívja. Őrült Kutya, a börtönőrök, mindenki, aki
idejön harcolni. És egyetlen ember tartja kézben a bagót. Ő
termeszti, takarítja be és teríti.
– A Király – mondom.
– Ez azért van, mert csak egyetlen helyen felelnek meg a
körülmények a termesztéshez. Megfelelő talajra,
fényviszonyokra és esőre van szükség.
– Freedom Fields. A Fekete-hegyekben.
– A Tontonok begyűjtik az embereket, és elviszik őket
Freedom Fieldsbe, hogy rabszolgákként dolgozzanak nekik a
földeken.
– És a bagóval irányítják őket – teszem hozzá.
– Kezded kapizsgálni – válaszolja.
– Tehát az az ember, akinek a kezében van a bagó, az irányít
mindent és mindenkit. A teljes hatalom az övé.
– És ez a Király – teszi hozzá.
– De... még mindig nem értem. Mi köze ehhez Lugh-nak?
– Minden hatodik év nyári napfordulójának éjjelén
feláldoznak egy fiút. Megölik. És ez a fiú nem lehet akármilyen
fiú. Tizennyolc évesnek kell lennie, és a téli napfordulón kell
születnie.
Borsózik a hátam.
– Lugh – mondom.
– A Király úgy hiszi, hogy amikor az a fiú meghal, a szelleme
és az ereje az ő testébe vándorol, és a hatalma újabb hat évre
biztosítva van.
– De ez... őrültség – mondom.
– Mondtam, hogy a Király nem normális. Ő hisz ebben. És
mivel hisz benne, a többiek is hisznek. Ezt teszi a bagó, Saba.
Már egy kevéstől is eltompulnak, lelassulnak és könnyen
irányíthatóvá válnak az emberek. Túl soktól viszont
megvesznek, mint a tömeg a Kolosszeumban, amikor egy harcost
halálra ítélnek. Vagy mint Őrült Kutya. És ha egyszer elkezdik,
nem tudnak leszokni róla. Nem akarnak.
– De valakit feláldozni. El sem hiszem.
– Tudom, hogy hangzik, de igaz. A saját szememmel láttam.
Az idei nyári napforduló a hatodik az utolsó áldozat óta. A
bátyád tizennyolc éves. A téli napfordulókor született. Ő
következik.
– És az apád miatt tudtak Lugh-ról – mondom neki.
– Igen. Ahogy mondtam, ő szólt nekik Lugh-ról. Azután
évekig figyelték a bátyádat, hogy biztosak legyenek abban, nem
esik baja.
– A szomszédunk, Procter John. Hát így értette, amikor azt
mondta, hogy végig figyelte Lugh-t.
– Ne hibáztasd, Saba! Valószínűleg kényszerítették, hogy így
tegyen.
– De miért nem vitték el Lugh-t, amikor megszületett? Vagy
később? Miért vártak eddig?
– Mert az fontos nekik, hogy a fiúnak erős lelke legyen. És ha
hagyják, hogy a családjával éljen, szabadon, az edzi a lelkét.
– Lugh erős volt, amikor jöttek – suttogom.
– Minél erősebb, amikor meghal, annál erősebb lesz a Király.
Idehallgass, Saba! Kevesebb, mint egy hónap van hátra a nyári
napforduló éjjeléig. Ha meg akarod menteni a bátyádat, meg kell
találnod a módját, hogy mihamarabb kijuss innen. El kell...
A cellaajtó felpattan, és Őrült Kutya, a kapitány lép be
rajta. Hosszú, vastag botot forgat a kezében. A bagótól teljesen
kifordult magából, tisztára be van sózva, fénylik a szeme,
magában kacarászik. Az őrök világítják meg az útját a
fáklyáikkal.
– Hogy vannak az én lányaim ma éjjel? – kérdi.
A főcellában a harcosok rögtön felébrednek. Azonnal talpra
ugranak, s visszahúzódnak az árnyékba, hogy ne lássa őket,
nehogy beléjük kössön. Én abban a pillanatban az ágyamon
vagyok, amikor az ajtó kinyílik.
Végighúzza a botját a rácsokon.
– Ébresztő! – mondja. – Apuci játszani akar.
– Helen! – figyelmeztetem. – Mozogj!
Megfagyott a félelemtől, még mindig ott guggol a rácsnál,
ahol beszélgettünk.
Őrült Kutya kiszúrja magának.
– Te meg mit csinálsz ott? – átnyúl a botjával a rácsok
között, és megböki. – Gyere ki, te patkány!
Helen elhúzódik.
– Hagyd őt békén! – szólok oda.
– Óóóó – mondja. Odajön a cellámhoz, és rám bámul. – Csak
nem a Halál Angyala.
Visszabámulok. Hagyom, hogy lássa, mennyire gyűlölöm.
– Azt hiszed, vagy valaki, mi? Hát hadd mondjam el neked,
ha Őrült Kutyán múlna, most kint lennél, és olyan verést
kapnál, amit soha nem felednél. De eljön még ez a nap. És
amikor eljön, kegyelemért fogsz könyörögni nekem. Persze, nem
most. Te vagy manapság a nagy attrakció Hopetownban, és
Őrült Kutya nem akar bajba kerülni. De unatkozom. Kell egy
kis móka.
Rámutat Helenre.
– Hozzátok ki a patkányt!
 Megrántja a fejét, mire az őrök kinyitják a fő ketrecet, s
átfurakodnak a lányok közt. Helen karját a háta mögé
csavarják, és kirángatják.
– Helen! – kiáltom. – Várjatok! Hagyjátok őt!
Őrült Kutya behúzza az egyik őr székét a cella közepére, és
lovagló ülésben ráül. A szemei csillognak az izgalomtól, és
rángatózni kezd. Az ujjai, a vállai, a lábai. Ez bajt jelent.
– Hadd lássuk – szólal meg. – Mi lenne, ha énekelnél nekem
egy dalt?
– Egy dalt sem ismerek – válaszol halkan Helen.
– Egy dalt sem ismer. – Őrült Kutya körbenéz, mintha meg
lenne lepve. – Nos, táncolni tudsz? Táncolj nekem egy kicsit...
patkány. Gyerünk, mire vársz? Táncolj!
Helen meg sem mozdul.
– Azt mondtam, táncolj!
– Hagyd békén! – szólok oda.
– Te csak fogd be, fogd be! A francba is – kiabál –, mindent
magamnak kell csinálni?
Odadobja a székét az egyik falhoz, ahol darabokra törik,
majd táncolni kezd. Forgatja a botját, feldobja a levegőbe,
körbetáncolja.
– Látod? Látod milyen egyszerű? Táncolok! Táncoljon
mindenki! Gyerünk!
Helen csak áll, karjai szorosan az oldalán, bámulja a férfit.
Őrült Kutya hirtelen megáll.
– Mit bámulsz, patkány? Azt kérdeztem... mit bámulsz?
Olyan hangosan ordít, ahogy csak bír, az erek kidagadnak a
nyakán. Megragadja Helen karját, és az ajtó felé vonszolja.
Helen felsikít.
– Helen! – kiabálom. – Engedd el, te szemét!
 Nekiugrok a cellám ajtajának, elfelejtve, hogy az ágyhoz
láncoltak, az ágy pedig a padlóhoz van rögzítve. Arccal lefelé
landolok, de azonnal felugrom.
Őrült Kutya nekilöki Helent a két börtönőrnek.
– Vigyétek ki! – mondja.
Megfogják a két karjánál, és kirángatják.
– Helen! Ne! Helen!
Őrült Kutya kinyitja a cellám ajtaját. Visszavergődök az
ágyamra, a sarokba, és felé rúgok, miközben szedi le a láncom.
Megragadja a karom, talpra ránt és kivisz a cellámból. Felrántja
a fémajtót a börtönblokk padlójában, és behajít.
– Szép álmokat, Angyal! – mondja, majd leköp.
Becsapja az ajtót. A Hűtőben vagyok. A legsötétebb
sötétben. A legfeketébb feketeségben.
Tudom, hogy soha többé nem látom Helent.

A lányok a cellában csöndben maradnak. Nem nagyon

beszélgetnek egymással, és arra végképp mérget lehet venni,
hogy hozzám sem szólnak. Engem hibáztatnak, amiért Helen
meghalt.
És ebben nem tévednek. Én is magamat hibáztatom. Ha
nem beszélgetett volna velem, ha nem akartam volna annyira
megtudni valamit Lugh-ról, óvatosabbak lettünk volna. Nem
beszéltünk volna olyan hosszan. Hallottuk volna, hogy jönnek az
őrök és Őrült Kutya. Ha így lett volna, Helen talán még mindig
élne.
De nem sokáig. Ez az igazság. Helen ideje a végéhez
közeledett. Mindenki tudta. Ő is. Csak arra várt, hogy elveszítse
a harmadik harcát is. Csak arra várt, hogy halálra ítéljék.
Láttam, mi marad egy emberből, miután a tömeg végez vele.
Legalább ettől megmenekült.
Most már szabad. Ahogy akarta. De megvisel a halála.
Amikor nem Helenre gondolok, azon jár az eszem, hogyan
jutok ki innen. A nyári napforduló éjjele, azt mondta Helen.
Muszáj eljutnom a Fekete-hegyekben található Freedom Fields
nevű helyre a nyári napforduló éjjele előtt. Mától számítva már
csak három hetem van.
Szóval, figyelek és várok.
Hamarosan eljön az én időm. Tudom, hogy így lesz. El kell,
hogy jöjjön.
Muszáj!

A Ketrec közepén állok. Kibámulok a tömegre. Felugrálnak és a

nevemet harsogják. Én vagyok a valaha élt legnagyobb
látványosság Hopetownban. Tele a hely, ha én harcolok.
Felnézek a fenti rácsok között. Nero ott van, ahogy mindig.
A Ketrec közvetlen szomszédságában álló világítótorony tetején
ül. Ami a Pusztítók ideje óta nem világít. Most csak arra jó, hogy
az emberek felmásszanak rá, és onnan nézzék a viadalokat. A
világítótoronyban a legolcsóbbak a helyek.
Kivéve, amikor én harcolok. Ha Nero kuksol a tetején, senki
nem ül oda. Mindenki távol tartja magát tőle. Hisznek abban,
hogy a varjú halált hoz. Vereséget. Rombolást. Úgy tartják, tőle
kapom az erőmet.
 Felnézek, hogy lássam, ott van-e. Mindig megvárja, hogy
győzzek, és utána elrepül. Az első harcom óta így tesz.
Az erőmet nem Nérónak köszönhetem, hanem a belső
tűznek. Amiatt tudok újra és újra győzni.
Ma van egy lány az első sorban. Magas, aranybőrű, büszke
orral.
Nem olyan, mint az átlagos Kolosszeumba járó emberek.
Mások talán nem vennék észre, de abban a pillanatban, ahogy
meglátom, tudom, hogy harcos. Pont úgy néz ki. Gyors
szemekkel méri fel a dolgokat, azokat, amik más emberek
figyelmét elkerülnék.
És nem vesz levelet a bagós embertől, amikor az felajánlja.
Nem úgy, mint mindenki más, aki a viadalokra jön. A vele lévő
három lány sem vesz belőle.
Sőt, elgáncsolják az árust, így a kosara kiborul, ők meg az
összes bagólevelet a lábuk alá söprik, hogy koszosak legyenek, és
összetörjenek. Amikor odamegy hozzájuk egy fegyveres őr, hogy
megnézze, mi folyik ott, úgy tesznek, mintha semmi közük nem
lenne az egészhez.
Látja a lány, hogy figyelem, mit csinálnak. Felemeli az egyik
szemöldökét, mintha azt kérdezné, hogy nekem meg mi közöm
van ehhez?
Kinyílik a Ketrec ajtaja, és huhogások és gúnyos kiáltások
kíséretében belép az ellenfelem. Kemény kinézetű, barna bőrű
lány, Eponának hívják. Csak pár napja érkezett. Még soha nem
harcoltam vele, de az járja, hogy csúnyán küzd. A Ketrecben
nagyjából mindent lehet: ütni, rúgni, fojtogatni, lábakat és
karokat kicsavarni, de tilos harapni és szemeket kinyomni. Azt
hallottam, hogy előszeretettel próbálkozik a két utóbbival,
amikor az őrök nem igazán látják, és lehetősége adódik.
Vigyáznom kell vele.
Elterelem a figyelmem az első sorban ülő lányról. Mindenről
elterelem a figyelmemet. Kitörlöm az elmém, hogy a tűz
fellobbanhasson bennem. Így kell lennie, ha túl akarok élni.
Az őr megszólaltatja a gongot, és mi elkezdjük.

Epona fojtófogásban leszorít a földre. Miközben küzdök, hogy

kiszabaduljak, felnézek, és ott van ő, a lány az első sorból.
Egyenesen rám bámul. A tekintetünk találkozik.
Mondani próbál nekem valamit. De mit? Mi az?
Hiba csúszik a koncentrációmba. Epona előnyhöz jut.
Körberángat, el az őr látóteréből, és a kezembe harap.
Felordítok haragomban. Lángra kap a belső tűz, és teljes
erőmmel újra a harcra koncentrálok. Ledobom magamról
Eponát.
Láb- és karcsavarással a földre szorítom. Felnyög. Még
erősebben csavarom. Majd még erősebben.
– Elég! – kiáltja. – Elég!
Epona első veresége. Haragosan bámul rám, amikor kiviszik
a Ketrecből.
Lenézek az első sorra. A lány és a barátai eltűntek.
A fene egye meg! Majdnem elvesztettem miatta a harcot.

A szállítóketrecemben vagyok, úton vissza a börtönblokkba,

Hopetownban. Öszvér húzza a kocsit. Két fegyveres őr ül elöl, és
ahogy mindig, tömegek veszik körül a kocsit. Mindenki közelről
akarja látni a Halál Angyalát. A bátrabbak benyúlnak a rácsok
között és próbálnak megérinteni, hogy később dicsekedhessenek
a barátaiknak. Feléjük harapok, mire elhúzódnak és kiáltoznak
az izgalomtól.
A harcos lány átnyomakodik a tömegen, amíg szorosan a
ketrec közelébe nem ér. Körülbelül olyan magas, mint én.
Aranyszínű bőre van, apró szeplőkkel mindenhol. A kapucnija
alá húzódik, de így is látom, hogy sötét, rézszínű, göndör haja
van és olyan zöld szemei, mint az erdei moha. Ő a leggyönyörűbb
lány, akit valaha láttam.
– Majdnem elvesztettem miattad a harcot – szólok oda neki.
– Sajnálom, hogy nem úgy lett – válaszolja. – Az én
lányomat verted meg.
– Epona? Hogy érted, hogy a te lányod? Ki vagy te?
– Maev vagyok – válaszolja mellettem sétálva. – Mi vagyunk
a Szabad Sólymok.
Jobban megnézem, kik sétálnak a ketrec mellett. Három
keménykötésű lány, ők ültek a Kolosszeumban Maev mellett.
– Nézz körbe! – mondja Maev.
Végigpásztázom a tömeget a ketrecem rácsain át. Még egy
lány köpenyben. Kicsit megmozdítja a köpenyét, így látom, íj
van az oldalán. Szóval, elég okosak ahhoz, hogy fegyvereket
csempésszenek be Hopetown Kapuőrei mellett. Ahogy átnézek a
tömegen, újabb lány bólint felém.
– Szóval, Epona is Szabad Sólyom – jegyzem meg.
– Igen – válaszolja Maev. – És ki fogjuk vinni innen.
A szívem kihagy egy ütemet.
– Hogyan? – kérdem.
– Épp dolgozom rajta – válaszolja. – Az őrzés elég kemény
itt. De addig is nagyon megköszönném, ha nem öletnéd meg a
harcosomat.
– A Szabad Sólymok harcosok?
– Harcos katonák, mint te. És alkalmi útonállok.
– És nem akarod, hogy Epona veszítsen – mondom.
– Így van – válaszolja.
– Nos, én sem akarok veszíteni. A veszteseket halálra ítélik.
– Ez igaz – válaszolja Maev.
– Talán tudunk segíteni egymásnak – mondom.
– Én is pont erre gondoltam.
Találkozik a tekintetünk.
– Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? – kérdem tőle.
Bólint az egyik fegyveres őr mellett álló két lánynak. Az őr
felé mozdulnak. Hirtelen meglepett tekintet jelenik meg az őr
arcán, összecsuklik, a lányok elkapják, és bevonszolják egy sötét
kapualjba. Aztán visszajönnek, és elvegyülnek a tömegben.
– Jobb, ha ezt nem próbáljátok túl sűrűn – mondom
Maevnek.
– Hol szálltatok meg?
– Az északkeleti szektorban húztuk meg magunkat –
válaszolja.
– Van ott egy üres kunyhó a Spanyol köznek nevezett
helyen.
– Majd üzenek neked. Elküldöm a húgomat. Emminek
hívják.
– Várni fogom – mondja Maev.
Azzal eltűnik.
Jó pár napja nem láttam Emmit. Azóta nem, hogy Helen mesélt
nekem Lugh-ról, és találkoztam Maevvel.
Minden reggel, amikor megjelennek a vízhordók, nézem a
cellám félhomályából, hogy velük van-e. Kérdeztem az
egyiküket, egy ijedt szemű vékony kisfiút, hogy látta-e, de abban
a pillanatban elszaladt, ahogy szóra nyitottam a számat.
Kezdek aggódni. Látni akarom, hogy biztos legyek benne, jól
van. És beszélnem kell vele Lugh-ról, Maevről és a Szabad
Sólymokról. A tervemről.
Kinyílik a börtönblokk ajtaja. Becsorog a hajnal gyenge
fénye. Az őrök meggyújtják a fali fáklyákat, a vízhordók
becsoszognak, és a vályúkba ürítik a vödreiket.
Emmi velük van. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat,
ahogy a cellám felé közelít a nehéz vödrével, óvatosan, nehogy
túl sokat kilöttyintsen.
Senki nem néz felénk. Odamegyek a vályúhoz, letérdelek és
vizet merek a tenyerembe, megmosom vele az arcom, a nyakam
és a kezeim, amíg ő lassan kiönti a vödrét.
– Hol voltál eddig? Kezdtem aggódni – mondom neki.
– Nem tudtam elszökni – válaszolja Emmi. – Pinch
asszonynak szörnyű fogfájása volt az elmúlt pár napban. Nem
aludt úgy, mint általában. De most már minden visszatért a régi
kerékvágásba.
– Jól vagy?
– Megvagyok. Szörnyen nézel ki.
– Én sem aludtam túl sokat – válaszolom. – Idehallgass Em,
megtudtam, hova vitték Lugh-t. Egy Freedom Fields nevű
helyre, és találkoztam valakivel, aki segít nekünk kijutni innen.
Elkerekednek a szemei.
– Tényleg? Kit?
– Maevnek hívják. Szükségem lesz rád, hogy elvigyél neki
egy üzenetet.
– Oké. Hol találom meg? – válaszolja.
– Egy üres kunyhóban szállt meg a Spanyol közben.
Északkeleti szektor. Ismered a helyet?
– Igen, azt hiszem – mondja Em.
– Jó. Rendben, itt van, amit el kell...
– Hé! Hé, te! Te lány!
Egy őr néz felénk, és ráncolja a homlokát.
– Jobb, ha megyek – mondja Emmi.
– Holnap gyere vissza az üzenetért! Fontos.
– Itt leszek. Ó! Majd elfelejtettem!
Kihúz valamit a zsebéből, és ideadja. Egy sima, rózsaszín kő.
A szívkövem, amit Pinch asszony ellopott tőlem.
Villant egy hatalmas vigyort.
– Elvettem, amikor nem figyelt – mondja.
– Köszönöm, Em!
Mélyen a mellényembe rejtem, a szívem mellé.
– Te lány! Mi tart ott olyan sokáig?
Az őr felénk indul.
– Holnap találkozunk, Saba.
Emmi felkapja a vödrét, lehajtja a fejét, elsiet az őr mellett
és már kint is van az ajtón.
A cellaőrök vezetnek ki a női gyakorlóudvarra összeláncolt
csuklókkal és bokákkal. Mindenki itt van, ahogy mindig, az esti
gyakorlásra.
Beszélnem kell Eponával. Beavatni a tervembe. Gyorsan
körbenézek. Ott is van, egy csapat lánnyal.
A Halál Angyala nem beszél senkivel. Ezt így szeretem.
Szóval, nem sétálhatok csak úgy oda, túl nagy feltűnést keltenék
vele. Óvatosan kell csinálnom.
Felém néz, és én elkapom a tekintetét. Kicsit megrántom a
fejem, jelezve, hogy jöjjön ide, beszélni akarok vele.
Elkerekednek a szemei, de bólint egyet. Okos lány. Várni fog a
megfelelő pillanatra.
Állok, amíg az őrök leveszik a láncaimat, hogy tudjak
mozogni. A férfi harcosok a mellettünk lévő udvaron vannak.
Rákezdenek arra, amit mindig csinálnak, amikor meglátnak.
Odanyomulnak a lánckerítéshez, cuppogó hangokat adnak ki, és
kiabálnak.
– Segítség! A Halál Angyala! Mentsenek meg!
Korábban haragosan bámultam rájuk, de az csak még
jobban beindította őket. Most már egyszerűen nem figyelek oda.
Van egy, aki nem jön a kerítéshez. Ő a férfiudvar egyik
sarkában támaszkodik keresztbe tett lábakkal, és a körmeit
tisztogatja egy bottal, mintha semmi gondja nem lenne ezen a
világon.
Még soha nem láttam. Nincs össze-vissza verve, mint a
többiek, szóval új lehet. Még a haját sem borotválták le.
Pont ekkor, mintha megérezné, hogy figyelem, abbahagyja,
amit csinál. Felemeli a fejét. Találkozik a tekintetünk. Elhajítja
a botot, odasétál a kerítéshez és beleakasztja az ujjait.
Egy szót sem szól. Csak lassan végigméri a testem a fejem
tetejétől a lábam ujjáig, majd vissza. Az összes többi férfi fütyül
és gúnyolódik. Érzem, ahogy elönt a forróság. Érzem, ahogy
lepirul a mellkasom, a nyakam, az arcom. Biztos vagyok benne,
hogy tűzpiros vagyok. Elmosolyodik. Féloldalas, hamiskás
mosolyra húzza a száját.
A kezeim ökölbe szorulnak. Pimasz disznó. Mit gondol, ki ő?
Én is azt teszem, amit ő. Összefonom karjaimat a mellkasom
előtt, és végigmérem. Vállig érő, barna haj.
Ezüstös szürke szemek, napsütötte arc. Magas pofacsontok,
a szakálla rajzolata. Görbe orr, mintha korábban már eltört
volna. Vékony testalkatú, de erősnek tűnik. Mint aki tudja,
hogyan gondoskodjon magáról.
Újra találkozik a tekintetünk.
– Tetszik, amit látsz, Angyal? – kérdi.
Odalépek a kerítéshez. Beleakasztom az ujjaimat az övéi
mellé. Közel hajolok. Apró vonalak vannak a szemei körül a
hunyorgástól, vagy talán a mosolygástól. Meleg homok- és
zsályaillata van.
– Nem vagy az esetem – vágom oda neki.
Ahogy sarkon fordulok, és elsétálok, az egyik férfi odaszól:
– Ezt jól megkaptad, Jack!
Hallom, ahogy nevet.
Jacknek hívják.
Belém ég. A bőröm alá mászik. Izzadságcsöpp gurul le a
mellkasomon. Előhúzom a mellényembe biztonságosan elrejtett
szívkövet. Meleg. Nem is meleg, forró.
Ez különös. Felnézek az égre. A nap nyugovóra készül
nyugaton. Hűlnie kéne a levegőnek.
De olyan érzésem van, mintha dél lenne. Fehér forróság.

Epona lassan felém oson. Úgy csinálja, hogy senkinek nem tűnne
fel, hacsak nem kifejezetten őt figyeli. Végül kis távolságban
tőlem megáll. Leguggol, és a homokba rajzolgat az ujjával.
Nekikezdek a szokásos edzésemnek. Először nyújtok. A
karjaimat és a lábaimat.
– Beszéltem Maevvel – mondom neki.
Halkan beszélek, és nem nézek rá.
– Láttam ma a harcon – válaszolja.
– Úgy fest, együtt fogunk dolgozni azon, hogy kijussunk
innen.
– Felőlem rendben. Mi a terv?
– Hány Sólyom van?
– Úgy negyven.
– Maev mindet ide tudja hozni?
– Ja – mondja. – De nem jutnak át mindannyian a kapun. Az
őrök miatt. Annyi lány gyanús lenne a Tontonoknak, még akkor
is, ha kisebb csoportokban jönnének.
– Talán nem lesz feltűnő, ha egy csomó másik emberrel
együtt jönnek be.
– Folytasd!
– Két nap múlva a Ketrecben leszek – kezdem. – Veled fogok
harcolni. Úgy tervezem, azt a viadalt elveszítem. Amikor az
emberek meghallják, hogy a Halál Angyala veszíteni kezdett,
özönleni fognak a meccsekre. A Tontonok nem fogják tudni
követni, hogy kik jönnek-mennek. A celláktól elhívják majd az
őröket, hogy kezelni tudják a tömeget.
Elmosolyodik. Fehér fogak gyors villanása, gödröcske az
arcán. Egy teljesen más lány.
– Tetszik, ahogy gondolkodsz – mondja.
– Háromszor fogok veszíteni ellened – folytatom. – Aztán
futok az ítélet szerint.
Halkan füttyent egyet.
– Ó, eszem ágában sincs meghalni – jelzem. – Akkor jönnek a
képbe a Sólymok. Amikor futni kezdek az életemért, mindkét
oldalon csak Szabad Sólymok lehetnek. Ők majd lehúznak,
ahogy szokás, de csak azért, hogy segítsenek eltűnni.
– Értem – mondja Epona. – Eltart egy ideig, mire rájönnek,
hogy eltűntél; de amikor észreveszik... elszabadul a pokol. Az a
tömeg nem fogja jó szemmel nézni, hogy megfosztják az Angyal
vérétől.
– És amíg ez zajlik – fejezem be –, te elmenekülsz a
Ketrecből, és...
Körbenéz az udvaron, végignéz a többi harcoson.
– ... a Sólymok mindegyiküket kiszabadítják – mondja. –
Azután porig égetjük Hopetownt. Segítesz nekünk, ugye? Nálad
jobban senki nem ismeri ezt a helyet és az őröket.
– Persze, hogy segítek.
Mélyen a szemébe nézek, amikor ezt mondom. Lugh mindig
azt mondta, hogy ez a legjobb, amikor hazudsz.

Emminek sikerül megtalálnia Maevet a Spanyol közben, és

elmondja neki a tervemet.
Maev szerint jól fog működni. Azonnal el is küld a többi
Sólyomért, és a következő pár napban mind felkészülnek.
Üzen Emmivel, hogy amint kiszöktettek a Kolosszeumból,
egyenesen a börtönblokkokba jövünk, ahol segítek nekik
kiszabadítani a többi harcost. Majd tüzeket gyújtunk mindenhol
a városban, visszavonulunk az északkeleti sarkába, megfelelő
távolságra a Kaputól. Mindenki a Kapu felé akarja majd
elhagyni az égő várost. Mi nem. A Sólymok vágnak egy lyukat a
kerítésbe, hogy azon keresztül tudjunk elmenekülni. Az egyik
Sólyom odahozza majd Emmit.
Ennyi.
Nos... nem egészen. Benne vagyok mindenben addig a
pontig, ahol a Sólymok kiszabadítanak. Onnantól más terveim
vannak rám és Emmire vonatkozólag.

Veszítek Eponával szemben.

Úgy csinálom, hogy valódinak tűnjön. Igazán valódinak.
Hagyom, hogy kicsússzon alólam a jobb lábam, és Epona már
rajtam is van, mint egy sakál a hullán. Erős fejszorítást
alkalmaz. Próbálom eloltani a belső tüzem, amely arra sarkall,
hogy küzdjek.
Felnézek a Kolosszeum feletti kék égre, Nero csap le és sikít
félelmében. Bár elmondhatnám neki, hogy mit csinálok, de nem
lehet.
A tömeg először nem hisz a szemének. Látszik az arcukon. A
Halál Angyala, lehetetlen. Őt nem lehet megverni. Törhetetlen.
Megállíthatatlan.
De akkor megérzik a vér szagát, az én véremét, és még
többért nyüszítenek. Végül már az is mindegy, kinek a vére.
Maev az első sorban van. Ahogy a földön fekszem, találkozik
a tekintetünk. Bólint. Az első vesztes meccsem. Még kettő kell.

Nem töltök pár percnél többet a cellámban, amikor az ajtó

kicsapódik.
Kiáltás hallatszik.
– Utat a Királynak! Utat!
A gyomrom összeszorul. A szám kiszárad. Odamegyek a
cellám ajtajához. A rácsoknak feszülök, hogy jobban lássak.
Tizenkét Tonton szalad be fáklyákkal, ellökve a cellaőröket
az útból. A börtönblokk teljes hosszában felsorakoznak.
Felemelik a fáklyáikat, hogy megvilágítsák az utat.
El sem hiszem. Ez az az ember Rooster Pinch könyvéből. Az
ajtóban áll a sétapálcájával. Pont, mint a könyvben lévő képen.
Dús, göndör, fekete haja van, amely a válla alá érhet, de
felhalmozta a feje tetejére. Földig érő állatbőröket dobott az
egyik vállára. Puccos inget visel fodros gallérral és
mandzsettákkal. Rövid, buggyos lovaglónadrág van rajta,
amelyből kilátszanak a lábai. Fehér harisnya. Magas sarkú cipő.
Az oldalán kard.
Az arcát fehérre festették, a száját pedig pirosra, mint a
hopetowni utcalányokét.
Hogy is hívta Rooster Pinch? Iksz I Vé Lajos, Franciaország
Napkirálya. Több száz éve halott, azt mondta. Szóval, igazából
biztosan nem ő az. Csak valaki, aki hasonlít rá.
Magasra emelt fejjel végigsétál a börtönblokkon. Icipici
lépésekkel halad, mivel valószínűleg túl magasak a cipője sarkai.
Fehér csipkekendőt tart az orra elé.
A nagy cellában levő harcosok ugyanúgy tesznek, ahogy én,
odatömegelnek a cellájuk rácsaihoz, hogy jól megnézhessék
maguknak.
A Tontonok lehajtják a fejüket.
– Fenség – motyogja mindegyik, ahogy a Király elhalad
mellettük.
Nem sokkal mögötte egy férfi követi. DeMalo. Összeszorul a
szívem. Ne! Kérlek! Csak őt ne! Abban a pillanatban az egész
testem megfeszül.
DeMalot Pinch asszony követi. Mi a fenét keres ő itt?
Hirtelen rájövök. Egyenesen erre tartanak a börtönblokkon
át. Pont felém. Visszamászok az ágyamra, és behúzódom a
sarokba. A vékony köpenyemen át érzem a hideg kőfalat.
Itt a Király. Az ember, akinél Lugh van. Talán azért jött,
hogy elvigyen. Lehet, hogy elkapták Maevet. Valahogy rájöttek
a tervünkre.
Ne szólj egy szót se! Ne áruld el magad! Ne nézz DeMalora!
A Király megáll a cellám előtt, DeMalo mellette, az
árnyékban. Olyan hangosan dörömböl a szívem a mellkasomban,
hogy biztosan hallják. Pinch asszony elrobog DeMalo mellett.
Megragadja a cellám rácsait, és megrázza őket. Tudom, hogy
legszívesebben a nyakamat rázná.
– Ez meg mi volt? – kiabálja. – Mégis, mi a fenét csináltál?
Nem mondok semmit. Lehajtom a fejem.
– Eladtad azt a meccset! – köp egyet. – Lehet, hogy azokat a
bagós idiótákat át tudod verni, de engem nem. Eladtad, és tudni
akarom, miért.
– Higgadj le, asszony!
Olyan hangja van a Királynak, mintha tele lenne a szája
nedves földdel.
Remegés fut végig a gerincemen.
– De én ismerem, fiam – mondja Pinch asszony. – Vicar, én
ismerem őt! Ő a...
A Király karjai meglendülnek. Arcon csapja a nőt a
sétapálcájával.
A nő felkiált. Megtántorodik, megragadja a cella rácsait,
nehogy elessen. Leguggol a földre. Felhasadt a szája. Öregnek és
ijedtnek tűnik.
Alig tudom elhinni. Pinch asszony ennek az embernek az
anyja. A Király anyja. Vicar Pinch. Így már összeáll a kép. A
festmény Rooster könyvéből. Ahogy Vicar Pinch kinéz. Hogy
Rooster Pinch miért hazudott, amikor megkérdeztem, van-e
gyereke.
– Hogy szólítod a királyodat? – szól rá Vicar Pinch.
A nő nem szól egy szót sem, csak ott lapul. Aztán a Király
már kiabál, nyál fröcsög a szájából.
– Hogy szólítod a Királyod?
– Fen... Fenség – dadogja a nő. – Úgy szólítom a Királyom,
hogy Fenség.
– Ha még egyszer elfelejted – mondja Vicar –, a Királyod
meg fog öletni. Megértetted?
A nő bólint, megragadja a Király köpenyét és megcsókolja.
– Igen – suttogja. – Csak a kedvedben akarok járni... Fenség.
Ez minden, amit valaha is akartam.
Elrúgja a kezét.
– Ne merészeld megérinteni a Királyodat! – mondja. – Na.
Mit is mondtál erről a lányról?
– Fenség, csak azt mondtam, hogy... hogy ismerem, Fenség.
Nem olyan, mint a többi. Túl erős a lelke ahhoz, hogy hagyja
magát megverni. Azért veszített ma, mert veszíteni akart. Ez
ravasz fajta. Valamiben sántikál.
Pinch asszony utálattal bámul rám.
– Elég! – A Király megrázza a kendőjét, mire a nő a
börtönblokk egy sötét sarkába vonul. – A Király beszélni fog vele
– mondja Vicar Pinch. – Ezzel a... Halál Angyalával.
DeMalo odalép a cellához.
– Gyere ide, te lány! – szól oda. – A Fenség beszélni óhajt
veled. Most hallom először a hangját. Mély. Sötét. Pont olyan,
mint amilyenre számítottam.
– Gyere! – mondja.
Felállok, nagyon lassan. Teszek pár lépést, majd megállok.
– Közelebb – mondja.
Megmozdulok. Akkor már egészen a cellarácsok mellett
vagyok. Pont mellette. Nem nézek fel, de érzem őt. A teste
melegét és hidegét.
Saba. Mintha hallanám, hogy ezt suttogja.
Furcsa gyengeség fog el. Felé hajlok. Megragadom a
rácsokat, hogy megállítsam magam.
Aztán elfordul, meghajol a Királynak és visszaindul az
árnyékba. Mondta a nevem? Nem... biztos csak képzeltem.
Pinch odalép a cellámhoz. Kilőnek a kezei. Megragad a
rácsokon keresztül. Megfogja a nyakamat. Erősek az ujjai.
Megnyomja a légcsövemet. Pont annyira, hogy nehezen kapjak
levegőt.
– Igazat mond ez a nő? – kérdi. – Szándékosan veszítetted el
azt a harcot?
 – Nem! – mondom. – Nem! Soha nem tenném!
Összeszorulnak az ujjai. Megragadom a csuklóit. Küzdök,
hogy kiszabaduljak. Túl erős. Kétségbeesve próbálok levegőhöz
jutni az orromon keresztül. Olyan szagot áraszt, amilyet még
soha életemben nem éreztem. Keserű, édes, rothadó... mind
egyszerre.
– A te Királyod hosszú és fáradságos utat tett meg, hogy
lásson harcolni – mondja. – A csodálatos harcost, akiről
mindenki beszél, a Halál Angyalát. Mélységesen elégedetlen
lenne, ha úgy találná, hogy megtévesztették.
– Én nem tévesztettem meg senkit!
– Utolsó esély! Hazudsz!?
– Nem! – fulladozok. – A vereség halált jelent! Ezt mindenki
tudja!
– Pontosan – mondja a Király. – Miért veszítenél
szándékosan? Miért tenne ilyet bárki? Nincs semmi értelme.
Hirtelen elenged. Leesek a földre, levegőért kapkodok,
megfogom a nyakam, ahol összenyomta.
– Képzelődsz asszony – mondja Pinch asszonynak. – Jól
jártál vele. Kisebb vagyont hozott neked. Majd keresel másik
harcost magadnak, ha ezt halálra ítélik.
– Biztos vagyok benne, hogy igazad van, Fenség – mondja a
nő. – Neked mindig igazad van, te mindig mindent a legjobban
tudsz. Nem lett volna szabad zavarnom téged. Sajnálom, hogy
vesztegettem az időd, Fenség.
Pinch asszony olyan, mint egy gyáva kutya a gazdája
lábainál.
Lassan felállok.
– Várj!
Pinch elkapja a csuklómat. Odaránt a cella rácsaihoz. Egyik
hideg ujját az arcomhoz nyomja. Pont a születési
tetoválásomhoz. Felszisszen.
– Ez meg mi? – kérdi.
– Egy... tetoválás – válaszolom.
– Azt látja a Király. Hol szerezted?
Gyorsan forog az agyam.
– Ahonnan jöttem, mindenkinek van ilyen – válaszolom.
– És az hol van?
– Kint keleten.
– Keleten. Értem.
Hosszú pillanatig bámul rám. Kicsi, halott szemei annyira
hasonlítanak az anyjáéra. Elenged. Hátralép, és újra az orrához
emeli a kendőjét.
– DeMalo – mondja –, a Király elhagyja ezt a kellemetlen
lyukat.
– Fenség – szól DeMalo, és fejet hajt.
De csak azután, hogy meglátom, ahogy az ajkai enyhén
megrándulnak. Egy villanás szalad át az arcán.
Megveti Vicar Pinchet.
A Tontonok kifelé is fejet hajtanak a Királynak, ahogy
befelé is tették. Amikor elérik a börtönblokk ajtaját, DeMalo
előre engedi Pinchet és az anyját.
Aztán visszafordul felém.
Elakad a lélegzetem. Leejtem a fejem. Nem szabad a
szemébe néznem. Nem merek. Még a cellám sötétjében sem.
Érzem, ahogy kimegy.
Valami... elenged.
És újra kapok levegőt.
Elterjedt a pletyka.
A Halál Angyala vesztésre áll.
Hopetown tele van. A söpredék előmászik, akármilyen
barlangban is lakik, hogy fogadjon a következő két harcra. A
Ketrecmester csak első osztályú Pusztítóholmikat fogad el
tétként: pénzérméket, üveggyöngyöket, aranygyűrűket,
ezüstláncokat... mindenüket elhozzák neki, ő meg eldönti, mit
érnek, ha egyáltalán érnek valamit.
Úgy fest, a lehetséges halálom sokat ér. A Pincemesternek,
Pinch asszonynak és mindenkinek Hopetownban, akinél van
legalább egy bolhás vendégágy. Em mesélte, hogy órákra
bérelnek ágyakat, nem is éjszakára.
A Pincemester pillanatnyilag egyforma esélyt ad nekem, és
Epona győzelmének is.
Az óta az első nap óta nem nézett meg, amikor azt mondta,
nem érdekli, élek-e vagy meghalok. Ez igaz. Mi mind egyformák
vagyunk neki. Mindenkinek, aki eljön megnézni, hogyan
harcolunk, egyformák vagyunk.
Amíg arra várok, hogy bemehessek a Ketrecbe, felnézek a
Ketrecmester erkélyére. Ott van DeMaloval és a Királlyal.
A Király nekidől a korlátnak, lebámul rám. Ma csupa
vörösbe öltözött.
A Hold-tetoválásom zavarja, az biztos. Ez még hihetőbbé
teszi, hogy Helennek igaza volt, és ő tartja fogva Lugh-t
Freedom Fieldsben. Nyilván észrevette Lugh tetoválását. Csak
remélhetem, hogy bevette a sztorit arról, hogy az enyém honnan
van.
 Elvesztem a harcot, természetesen. Ez a második. Már csak
egy van hátra.
Holnap lesz a nagy nap.

Ő az, Jack. Lábait a bokáinál keresztbe rakva, karjait összefonva

a mellkasa előtt, a gyakorlóudvar egyik sarkában támaszkodik a
falnak, és engem bámul.
Amikor észreveszi, hogy nézem, ellöki magát a faltól, és
odasétál a kerítéshez. Anélkül, hogy engedélyt adtam volna
nekik, a lábaim mozgásba lendülnek, és azon kapom magam,
hogy ott állok előtte. A hosszú haja már odavan. Leborotválták,
ahogy mindannyiunknak.
– Angyal, Angyal – mondja. Mosolyog és rázza a fejét. – Mire
készülsz?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Te nem veszítesz. Hacsak nem akarsz, ez van.
Ezüstös szemei Epona felé villannak, aki pár másik lánnyal
beszélget. – Láttam, hogy beszélgettél a barátoddal valamelyik
nap. Nagyon érdekfeszítő beszélgetésnek tűnt.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondom neki, és forróság
árad szét a mellkasomban.
A szívkő meleg a bőrömön. A legutóbbi alkalommal is ez
történt, amikor vele beszéltem. Összehúzom a szemöldököm.
Megrántja a vállát.
– Rendben – mondja. – Ne mondd el, úgyis rájövök végül.
– Nem fogsz te rájönni semmire, mivel nincs semmi, amire rá
lehetne jönni.
 Hirtelen megragadja a csuklómat. Nem is láttam, amikor
megmozdult. Bizsergés fut végig a karomon. Olyan, mint amikor
azon a bizonyos napon Lugh-t és engem majdnem eltalált egy
villám.
A mosolya eltűnt. Az arca halálosan komoly.
– Úgy tűnik nekem, hogy veszélyes játékot űzöl – mondja.
– Miért érdekel, mit csinálok?
Hosszú pillanatig bámulunk egymásra. Majd minden ok
nélkül azt mondja:
– Csak... légy óvatos, Angyal! Ennyi.
Elengedi a csuklómat lassan, mintha nem lenne hozzá kedve.
Ahogy távolodom tőle, a szívkő langyosodik.

Sötétség. Nem látok jól. Füsttel telik mega levegő. Égeti a torkomat,
az orromat, csípi a szemeimet.
– Hol vagy? – kiáltom.
Nincs válasz. Éhes lángok nyaldossák a fát. Parázs pattog és
sziszeg. Meg kell találnom. Nem hagyhatom itt.
Szívdobogás. Az én szívdobogásom. Újra és újra. Olyan hangos.
Megtölti az agyamat, a fejemet. Befogom a füleimet a kezeimmel.
Elfog a pánik. Körbe-körbeforgok vakon.
– Hol vagy? Hol vagy?
Másik hangot hallok hirtelen. Suttog. Mercy hangja.
– A szívkő tudatja veled... a szívkő... szívkő... siess, Saba...
Égető nap. Gyakorlóudvar. Epona mosolyog.
– Porig égetjük Hopetownt – mondja.
Meg kell találnom. Mielőtt túl késő lenne.
 Túl késő... túl késő... túl késő...
Felébredek, motyogok magamban. Izzadságban úszom, a
takaróm a lábam köré csavarodva, a szívem kalapál a
mellkasomban.
Ez új volt. Tűzzel még soha nem álmodtam korábban. És
nem Lugh-t kerestem olyan elkeseredett módon. Nem tudom,
kit.
Azt teszem, amit mindig, hogy elüldözzem a rémálmokat.
Ülök az ágyamon, átkarolom a térdeimet, a mellkasomhoz
húzom őket és becsukom a szemem.
Vízre gondolok. Tiszta, tiszta vízre. Egy tóra. Beleugrom.
Átmos, körbevesz. A fáradt testem, a megtépázott lelkem, a
nehéz szívem. Ahogy úszom, tisztára mos.
És így kibírom egy újabb hajnalig.

Az őr kinyitja az ajtót. Utoljára lépek a Ketrecbe. A kezeim és a

lábaim olyanok, mintha nem is az enyémek lennének, távolinak
tűnnek. A gyomrom csomókba összeszorult. A szám száraz.
A saját gondolataimat sem hallom a tömeg zajától. Azok,
akik nem tudták bepréselni magukat a Kolosszeumba, megtöltik
az utcákat, és a háztetőkön ülnek. Még ha nem is látják, mi
folyik, akkor is hallják a kiabálásokat és a morajlást. Így vagy
úgy, de mindenki részese akar lenni az Angyal végének. Az én
végemnek.
A bagóárusok kaszálnak, úgy kell átküzdeniük magukat a
tömegen, a sötétzöld levelekkel teli nagy kosarakkal
egyensúlyozva a fejükön. Mindenkit fel akarnak pörgetni a nagy
finis előtt.
A Ketrecmester az erkélyén áll egy csomó másik emberrel,
mind a legjobb ruháikban díszelegnek. Látom a Pincheket is:
Rooster és Pinch asszony sarokba nyomva, Vicar Pinch, a Király
pedig a figyelem középpontjában. Puccos aranyszéken ül, és
mindenki körbetáncolja ételekkel és italokkal kínálva.
Elhessegeti őket a csipke zsebkendőjével, és lefelé bámul a
Kolosszeumba.
DeMalo a közelében áll.
Remélem, Emmi biztonságban van. A Szabad Sólymok
megígérték, hogy vigyáznak rá, de nem leszek nyugodt, amíg
nem látom a saját szememmel.
A középső feljárót bámulom. A Kolosszeum aljától egészen a
tetejéig fut, egyenes vonalban.
A halálraítélt futópályája.
Maev a feljáró első sorában ül. Épp amellett, ahol az elítélt
fut. Egészen aprót felém bólint. Hátranéz, majd vissza rám.
Nagyjából a tizedik sorig kemény kinézetű lányok ülnek
közvetlenül a feljáró mellett.
Látom, ahogy egy férfi próbálja ellökni egyiküket az útból.
Igyekszik lenyúlni a helyét a feljáró mellett, ahol az akció lesz. A
lány még csak oda sem néz, miközben nyakon vágja a
könyökével.
A Szabad Sólymok itt vannak. Pont, ahogy Maev ígérte.
Nero a Ketrec mellett álló világítótorony tetején ül. Újra és
újra felkiált. Magán kívül van a félelemtől, azt látom. Hirtelen
leereszkedik, a Ketrec tetején landol, majd becsúszik a rácsok
között. Soha nem csinálta még ezt, egyik harcom alatt sem.
Leszáll, és a vállamra ül. Az egész hely elcsöndesedik. Még
így is, hogy vesztésre állok, azt hiszik, hogy tőle kapom az
erőmet. Még erre, az utolsó meccsemre sem tudták eladni a
világítótoronyba szóló jegyeket, mert Nero ott ül.
Belehuppan a kezembe. Megdörzsölöm a csőrét és
megvakarom a fejét. Dorombol, ahogy a varjak szoktak. Akár a
macskák. Egészen mostanáig nem is tudtam, hogy ennyire
hiányzik.
– Oké – súgom oda neki. – Jó fiú vagy, Nero. – Oldalra
fordítja a fejét. Egyenesen rám néz a fekete szemeivel. – Minden
oké! Rendben leszek.
Károg egyet. Tudja, hogy az oké mit jelent. Érti.
Felemelem a kezem, és ő kirepül a Ketrecből. A szokásos
ülőhelyén landol a világítótornyon. A tömeg morajlik, motyog és
mocorog a székében.
A Ketrec ajtaja kinyílik újra, és Epona lép be rajta.
A szívem a bordáimat veri. A vér a füleimben dobol.
Egymásra nézünk szemtől szemben. Leguggolunk. Az őr
megkongatja a gongot.
Kezdetét veszi az utolsó harcom.

Hagyom, hogy Epona diktálja az iramot. Hagyom, hogy

körbekergessen a Ketrecben, sarokba szorítson, bántson.
De akkor felizzik bennem a tűz. Próbálom elnyomni,
szabadulni tőle, de lángra lobban. Átveszi az irányítást. A belső
tűz nem ismeri Maevet. Nem tudja, hogy van egy terve. Nem
bízik benne. Mivel a tűz nem ismer terveket, embereket vagy
bizalmat. Csak egy dolgot ismer. A túlélést.
És nem tudom csillapítani. Megvadult. Sarokba szorították.
Harcba száll Eponával. Az életemért harcol.
– Mit csinálsz? – kérdi Epona elkerekedett szemekkel.
Epona erős, okos. Kitol a szélre, de én rögtön visszatolom.
Több veszítenivalóm van, mint neki. A halálos ítélet lóg a fejem
felett.
Addig küzdünk, amíg mind a ketten vérben úszunk, össze
vagyunk törve és teljesen kifáradunk. Végül hibázik.
Megragadom a torkát, és a rácsoknak nyomom. A tömeg
megőrül. Felugranak. A szemem sarkából meglátom Maevet. Az
arcából ítélve tudom, hogy nem hiszi el, amit lát. Felém integet.
Mozog a szája. Mond valamit, amit nem hallok.
Most a tűz tölti be a füleimet. Hevít, hogy szorítsam meg
Epona nyakát. A kezeim összezárulnak. Várj! Ne! Ne!
Összeszorítom a fogaimat, arra gondolok, hogy feketeséggel
oltom ki a tüzet, mély, fekete víz alatt tartom, amíg el nem fogy
a levegője. Van valami, vagy... emlékszem valamire, de... nem
tudom megállítani, képtelen vagyok...
Lugh. Lugh. Majdnem elfelejtettem. Hogy voltam képes?
– Megtalállak. Akár hova visznek, esküszöm, megtalállak!
Felemelem a fejem. A tűz lángolása csendesedik. Majd
elmúlik, és újra önmagam vagyok.
Az életösztön, mélyen bennem, ami miatt nem áll le a
szívverésem, ami miatt a tüdőm nem hagyja abba a légzést, ez a
zsigeri vágy majdnem átvette felettem az irányítást.
Lugh vár engem. Számít rám. Maev. A terv. Ez az egyetlen
esélyem, hogy kijussak innen. Mit is gondoltam?
Elengedem. Epona a karjaimba zuhan. Tartom, ahogy
levegőért kapkod.
– Sajnálom – mondom neki.
Majd teszek egy lépést hátra. Széttárom a karjaimat.
 Epona felemeli a fejét, és megfogja a nyakát a kezeivel. Rám
néz, az arca zavarodott.
Bólintok.
– Folytasd! – mondom neki. – Csináld! Így is tesz. Földre
visz.

A két ketrecőr a lábra állít, és megragadják a karjaimat. Mielőtt

magamhoz térnék, már sétálok is ki a Ketrecből, és a tömeg előtt
állok.
Elvesztették a fejüket a dühtől. Pontosan tudják, hogy
szándékosan tettem. Gyűlölik, hogy átvertem őket. Fújolnak és a
véremért ugatnak, mint egy falka farkas. Azok, akik a feljáróhoz
a legközelebb állnak, futnak, másznak, ütnek és nyomakodnak,
hogy a legjobb helyet kapják. Mind esélyt akarnak, hogy részt
vehessenek a gyilkolásban.
A belső tűz elcsitult. A gyomrom csomókban. A térdeim
remegnek. Mély levegőket veszek, próbálok levegőt juttatni a
tüdőmbe. Azt hittem, éreztem már rettegést korábban, de ilyet
még soha. Ilyet még soha.
Ránézek Maevre az első sorban. A Szabad Sólymokra, akik a
feljáró elején állnak. Magabiztosnak tűnnek. Erősnek.
Keménynek. Maev szemei beleégnek az enyémekbe.
Az életemet a kezébe adtam. Lugh és Emmi életét is. Mit is
gondoltam, megbíztam egy idegenben? Még akkor is, ha
megbízható, mi van, ha nem tudja végrehajtani a tervet? Mi
van, ha a Szabad Sólymok nem is olyan nagy harcosok, mint
állítja, és ő is csak egy lány, aki összevissza beszél, és játssza a
keményet?
Felnézek a Ketrecmester erkélyére. Mindenki arra fordul a
Kolosszeumban. Az egész hely elcsöndesül.
Vicar Pinch feláll. Elveszi a Ketrecmestertől a vörös kendőt,
és felemeli a karját.
Levegőt venni sem merek. Amikor a karja lehullik, el kell
kezdenem futni. A lábaim olyanok, mintha vízből lennének. Túl
gyengék, hogy mozogni tudjak.
Abban a pillanatban Pinch a Ketrecmesterhez fordul.
Odahajol, és súg valamit a fülébe. Ahogy a Ketrecmester
hallgatja, kis mosolyra húzódik a szája. Az erkély széléhez lép, és
felemeli mindkét karját.
– Hölgyeim és uraim! – kiáltja. – Ez nem egy átlagos harcos!
A halála nem lehet szokványos halál. Ilyen történelmi
alkalommal, a Királyotok tiszta rálátást kíván az egész
eseményre. Ezért! Elrendeli, hogy a futás... itt történjen!
Szélesre tárja a karjait. És a Ketrectől az erkély elé futó
feljáróra mutat.
Pinch megváltoztatta a halálfutás helyét. Elmozdította.
Az egész testem remegni kezd. Felfordul a gyomrom.
A tömeg felbolydul, beszél, kiabál és ellenkezik. A halálfutás
mindig ugyanott történik, mindig sikeresen. Az emberek többért
fogadnak, hogy ott állhassanak, és részt vehessenek az
eseményben. Nekimennek a Tontonoknak és az őröknek,
lökdösik őket és tolakodnak.
– Nem! – kiáltja Epona a Ketrecen belülről. Nekiveti magát
a rácsoknak, és ordít. – Nem, nem, nem!
Vicar Pinch elmosolyodik.
Maevre nézek. A feje erre-arra forog, a Szabad Sólymokra
néz, majd vissza rám és a halálfutás új helyszínére, ahol az
emberek már tömegekben állnak. Látom az arcán, hogy kétségbe
van esve, próbálja kitalálni, hogy most mi legyen. De már túl
késő egy új tervhez, túl késő, hogy a Szabad Sólymok új pozíciót
vegyenek fel. Akárhogy is, az őrök és a Tontonok már a helyükön
vannak a feljáró alján és a tetején, hogy megakadályozzák a
benyomakodó nézőket.
A ketrecőrök megragadnak a karomnál fogva, és
átvonszolnak az új feljáró elejére.
Hát...
Én. Egyedül. Nincs Maev. Nincsenek Sólymok. Nincs terv.
Ha nem találok ki valamit nagyon gyorsan, itt fogok
meghalni.
Nero kiáltozik. Újra és újra, olyan sürgetően, ahogy még
soha nem hallottam.
A Ketrec tetején kuporog. Amint meglátja, hogy felnézek,
felkiált újra, és felrepül a világítótoronyra. Aztán vissza a
Ketrecre. Majd újra vissza a világítótoronyra.
Úgy fest, mégsem vagyok annyira egyedül.
Hosszú ugrás. Lehet úgy két méter.
De nincs más választásom.
Pinch felemeli a karját. A vörös kendő a földre hullik.
Hirtelen összecsuklanak a lábaim. Ez meglepi a
ketrecőröket. Elveszítik rajtam a fogást. Kicsúszok a kezükből.
Nekiiramodok. Ráugrok a Ketrecre, és megragadom a rácsokat.
Mászni kezdek olyan gyorsan, ahogy csak bírok. Csupasz
lábujjaim jó fogást biztosítanak.
Az egyik őr felém ugrik. Megfogja a lábujjamat. Megrántja.
Egyik karommal kapaszkodva lógok. Felé rúgok. Arcon rúgom a
sarkammal. Eltörik az orra. Ömlik belőle a vér. Felkiált, elenged
és a földre zuhan. Megyek tovább. Vissza se nézek.
 Felhúzom magam a Ketrec tetejére. Felállok, és átfutok a
tetőn.
Óvatosan! Óvatosan, le ne zuhanj!
Lent alattam, a Ketrec belsejében, Epona nekifut, és ráugrik
az őrre, aki még mindig vele van. A szemem sarkából látom,
ahogy az őr elrepül. Ügyes lány.
Már majdnem a Ketrec világítótoronyhoz legközelebbi szélén
vagyok. Megállok. Visszanézek. Tontonok és őrök rajzanak
felfelé a Ketrecen a nyomomban. Egyikük épp készül felhúzni
magát. Felmérem szemmel a távolságot a Ketrec és a
világítótorony között. Két lépést hátrálok. Nekifutok.
Elrugaszkodom a Ketrecről, és a levegőbe vetem magam.
Feldobom a kezeimet, kutatnak az ujjaim. Itt van!
Megragadom a meleg fémet. A testem nekicsapódik a toronynak.
Megrándulnak a karjaim és a vállaim. Épphogy sikerült.
Felhúzom magam. Mászok egyre magasabbra és magasabbra.
Átmászok a torony másik oldalára. A hopetowni oldalra.
Alattam kunyhótetők összezsúfolva. Azok, akik a tetőkről
nézték a harcot, felbámulnak rám, a szájuk tátva.
Levetődöm a toronyról. Az emberek elugrálnak az útból,
ahogy a legközelebbi kunyhó tetején landolok. Elég kezdetleges a
tető, gyenge fadarabokból készült. Egyenesen átzuhanok a
tetőn, és bent egy asztalra érkezem. Az szintén összeesik alattam.
Egy pillanatra megszédülök. Felnézek a tetőn keletkezett
lyukon át. Meglepett arcok bámulnak le rám. Talpra ugrok, és
elindulok az ajtó felé. Megragadok egy kabátot a fogasról útban
kifelé, és magamra dobom. Szükségem van bakancsra is, de nincs
időm megállni keresni egyet.
A kabát alá rejtve gyorsan elvegyülök az utcákat megtöltő
tömegben. A széleken haladok, kapualjakba be és ki mozogva.
 Hallom a felfordulást a Kolosszeumból. Elterjed a hír az
utcákon.
Őrülten ver a szívem. Most veszem észre, hogy a könyököm
és a bordáim állatira fájnak. Valószínűleg összevertem magam
kicsit, amikor az asztalon landoltam. Nem beszélve az Eponától
elszenvedett ütésekről.
Nos, azt hiszem, Maev megkapta a figyelemelterelést, amire
vágyott.
Most el kell kötnöm pár lovat, és találkozni Emmivel.
Ismeri a tervet. Mialatt a Sólymok kiengedik a harcosokat,
és felgyújtják Hopetownt, ő és én az északeleti sarokban
találkozunk. Valószínűleg lesz pár Sólyom Emmel. El kell majd
hoznom onnan, de ha ez megvan, szabadok leszünk. Elhagyjuk a
várost a kerítésen található lyukon át, amelyet a Sólymok
vágtak, és északnak indulunk, mélyen a Fekete-hegyekbe, ahol
Freedom Fields található, ahogy Helen mondta.
Ahol megtaláljuk Lugh-t.
Ekkor valaki megragad.

Erős karok rángatnak be egy bűzös sikátorba. Vadul ütni

kezdek. Tekergek és csavarodok, próbálom kiszabadítani
magam.
– Várj! Hagyd abba, te idióta! – kiált egy hang. – Sólyom
vagyok! Lihegve megállok egy pillanatra. Az illető hátraveti a
kapucniját.
Ezt a lányt eddig még nem láttam. Nagyjából száznyolcvan
centi magas, világosbarna haj, kemény szemek. Erősnek néz ki.
 – Ash vagyok – mondja.
– Ó, rendben – válaszolom.
– Nem gondoltam volna, hogy ideges típus vagy. – Benyúl a
kabátjába, és odadob nekem egy íjat és egy tegezt. – Rendben.
Erre menjünk.
Habozok.
– Gyerünk már! – sürget.
Kimerültem. Fáj mindenem. Nem vagyok abban az
állapotban, hogy harcoljak vele. Belemegyek a játékba. Majd az
első adandó alkalommal meglógok előle.
A sikátor rövid. Magas, ütött-kopott és meghajlott
fémfalban végződik.
– Menj előre! – mondom neki.
– Nem. Te mész.
A hátamra vetem az íjat és a tegezt, és nekiugrok a falnak.
Megragadom a tetejét, és felhúzom magam. Senkit nem látok.
Leugrok a másik oldalon. Ash már ott is van mögöttem.
Végigrohanunk egy szűk utcán, ahol egymást érik a
kunyhók, majd jobbra fordulunk, utána balra, végül újra jobbra.
Fehér fénynyalábok hasítanak a sötétségbe. Fogalmam sincs, hol
lehetünk.
Futó lábak hangját hallani. Hangok. Kiabálás. Balról.
– Szétszóródni! Ellenőrizzetek minden utcát!
– Erre!
Ash bebújik egy düledező kőépületbe. Szorosan követem.
Beszalad a sarokba, és felemel egy faajtót a földpadlóban.
– Kövess! – mondja. – Csukd le az ajtót magad mögött!
Várok egy fél pillanatot. Megfordulok, hogy elfussak.
Megragadja a karomat, és a hátam mögé csavarja. Erős.
Igazán erős.
 – Ó, nem, azt nem teszed – mondja.
– Engedj el! – szólok rá. – Meg kell találnom a bátyámat.
Próbálom kicsavarni a kezem a szorításából, de erősen tart.
– Értem – mondja. – A Sólymok kisegítenek, kockára teszik
érted és a húgodért az életüket, te meg átversz bennünket.
– Semmit sem tudtatok volna tenni nélkülem. – Haragosan
bámulok rá. – Tudod, megölhettem volna Eponát.
– A Sólymok segítenek neked, te segítesz a Sólymoknak.
Utána szabadon keresheted a bátyádat. Ez a megállapodás, amit
Maevvel kötöttél.
Még erősebben megrántja a karomat. Felkiáltok.
– Nincs rám szükségetek. Elegen vagytok – mondom neki.
– Szóval, itt hagynád az összes harcost ezen a helyen,
mindenkit, akit rabszolga-kereskedők raboltak el, ahogy téged és
a húgodat is? Ilyen ember vagy? Olyan ember, aki nem tartja a
szavát? Olyan, aki csalódást okoz másoknak?
– Nem. Nem vagyok ilyen.
Vár.
– Rendben – mondom neki. – Rendben. Megtartom a
szavam, ígérem, megtartom.
Elenged. Felegyenesedek, ellazítom a fájó karomat.
– Sajnálom – jelzem.
Egy pillanatig nézzük egymást. Majd elmosolyodik. Így már
nem is olyan kemények a szemei. Felemeli a faajtót.
– Csak utánad – mutatja.
Nekilódulok a nyílásnak, megvetem a lábam egy rozoga
létrán, amit ott találok, és lemászok. Ash követ, és bezárja az
ajtót maga mögött.
Sötét van. Az orromig sem látok. A hideg föld szaga, amit a
felszín alatt lehet érezni, megtölti az orromat. Kitapogatom a
létra alját, tíz fok. Ash leugrik mellém, és meggyújt egy fáklyát.
– Hova megyünk? – kérdem.
– Majd meglátod. Erre!
Leguggolunk, és elindulunk lefelé egy alacsony alagútban.
Hamarosan elérjük az alját. Az alagút téglafalban végződik.
Csomó fegyver áll itt halmokban egy feszítővassal és néhány
palack víznek kinéző folyadékkal, amelyeknek a tetejébe
rongyokat tömködtek.
– Fogd meg ezt! – Ash a kezembe nyomja a meggyújtott
fáklyát. – Tartsd jó távol a palackoktól!
Felkapja a feszítővasat, beszúrja a téglák közé és kiszed
egyet.
– Mi ez? – kérdem. – Betörünk valahova?
– Bízom benne – válaszolja. – Különben teljesen fölöslegesen
töltöttünk itt három napot az alagutat tisztogatva. – Suttogva
beszélünk. Az első tégla kijött. – Vidd el, kérlek!
Amíg kihúzom a téglát, és lerakom a földre, ő kiszabadítja a
következőt.
– Szóval, ez már itt volt. Honnan tudtatok róla? Hova
vezet?
Szabad a második tégla is. Elviszem.
– Volt egy nagy szabadulási akció nagyjából tíz éve. A
harcosok kiásták magukat. Egy alagút a férfi, és egy a női
börtönblokkból. Azután betemették az alagutakat. Ha elég
eszük lett volna, beomlasztják őket.
A harmadik tégla is kint van.
– Tehát a börtönblokkba törünk be, az én
börtönblokkomba?
– Ez a terv – válaszolja.
– Nyugtass meg, hogy jó okunk van rá, hogy nem ütjük ki az
őröket, és vágjuk át a kerítést, hogy úgy engedjük ki őket! –
mondom neki.
– Ma az összes őr szolgálatban van – kezdi. – Valószínűleg
tartottak attól, hogy a harcosok megpróbálkoznak valamivel a
városban lévő zűrzavar takarásában. Mindig kell egy B-terv.
– Erre emlékezni fogok – mondom neki.
– Pszt! – sziszeg Ash, és elveszem a negyedik téglát.
Elfújja a fáklyát. A lyuk felé bólint. Belenézünk. Pont a női
harcosok börtönblokkját látjuk. Tulajdonképpen épp az én
cellámat vizslatjuk.

Az ágyam pont alattunk van. A cellám ajtaja tárva-nyitva. A

lányok a nagy cellában vagy állnak, vagy a padlón fekszenek.
Nekik nincs ágyuk, takarójuk se. A távolabbi falnál, a főbejárat
két oldalán egy-egy őr ül székeken.
Az utolsó pár téglát ki tudjuk venni szabadkézzel is.
Csöndesek vagyunk, de gyorsan dolgozunk. Amikor már elég
nagy a lyuk, hogy átmásszunk rajta, Ash elővesz az övéből egy
köpőcsövet, és belecsúsztat egy nyilat. Ekkor az egyik lány a
nagy cellából meglát bennünket. A szemei elkerekednek.
Megrázom a fejem, mire bólint egyet.
Ash a szájához emeli a köpőcsövet. Mély levegőt vesz, és
belefúj.
Telitalálat. Az ajtó bal oldalán ülő őr felkiált. Egyik kezével
a nyakához kap, és lezuhan a székéről a földre. A másik őr talpra
ugrik, de Ash már röpíti is a következő nyilat. Az őr nem ad ki
hangot, csak összeesik a földön.
 – Nagyon szép – mondom Ash-nek.
– Gyerünk! – szólal meg Ash.
Átcsúszik a lyukon, és leugrik. Mialatt megszerzi a kulcsokat
az őr övéről, és kinyitja a főcella ajtaját, hogy kiengedje a
lányokat, én az ágyamra pakolom a fegyvereket. Íjak, nyilakkal
teli tegezek, csúzlik, számszeríjak.
– Szolgáljátok ki magatokat a fegyverekből, lányok! –
mondja nekik Ash. – Aztán várjatok meg bennünket az ajtóban!
Futva jönnek be a cellámba, és egy pillanat alatt
felmarkolják a teljes muníciót.
– Szóval – kezdi Ash –, négy palackot magunkkal viszünk, a
többit itt hagyjuk. Légy óvatos!
Odaadogatom neki a rongyokkal megtömött palackokat, ő
meg finoman a földre helyezi őket. Aztán leugrok a lyukon át.
Furcsa újra a cellámban lenni.
Ash visz két üveget, én is kettőt.
– A többiek valószínűleg a férfiakat engedik ki – súgja oda.
Résnyire nyitja a börtönblokk bejárati ajtaját. Vár egy
pillanatig, majd kisurran, és elindul nagyon lassan és óvatosan
felfelé a kinti lépcsőn.
Futva jön vissza, és felrántja az ajtót.
– Kifelé! – mondja.
A lányoknak nem kell kétszer mondani. Elfutnak Ash
mellett, vissza se néznek. Amikor mind elhagyták a
börtönblokkot, Ash leveszi a meggyújtott fáklyát a fali tartóból,
és így szól: – Akkor, induljon a buli!
Követem az ajtón át kifelé, fel a lépcsőkön, ki a
gyakorlóudvarra. Feltartja az egyik palackot. Gonosz vigyorra
húzza a száját.
– A Pusztítók koktélnak hívták ezeket – mondja. – Kettő
elég lesz. Dobd el, és fuss, ahogy bírsz!
Feltartom az egyik palackomat.
– Enyém a megtiszteltetés – mondja, majd hozzáérinti a
fáklyát a rongyhoz, amely rögtön lángra kap.
Gyorsan meggyújtja a saját palackját is. Ledobjuk őket a
lépcsőn, aztán futásnak eredünk. Két másodperccel később
hatalmas durranás hallatszik. A talaj megrázkódik a lábunk
alatt.
Megállunk, és hátranézünk. Lángok csapnak fel a lépcsőn a
börtönblokk felől.
A női harcosok fel-le ugrálnak, kiabálnak, ölelgetik egymást
és éljeneznek. Hátba veregetik Ash-t és engem. Körbenézünk.
Mindenfelé Szabad Sólymok vannak, és halott őrök fekszenek a
földön. A férfi harcosok is áramlanak kifelé a börtönblokkjukból.
Úgy nagyjából hat Sólyom mászik át a területet körülvevő
kerítésen, drótvágókkal darabolják és tekerik fel, hogy mindenki
kijuthasson. Más Sólymok egy fegyverkupac mellett állnak, és
íjakat, nyilakat és csúzlikat adnak mindenkinek, aki elfut
mellettük.
Látom, ahogy lángok csapnak fel mindenfelé
Hopetown-szerte. Maev nem viccelt, amikor azt mondta, hogy el
fogja törölni a föld felszínéről.
Egy embert keresek mindenfelé, de nem látom sehol.
Ezüstszürke szemek, féloldalas mosoly.
Megragadom az egyik mellettem elfutó férfit.
– Hol van... ?
Ellök magától.
Elkapok egy másikat.
– Jacket keresem – mondom neki. – Új harcos. Pár napja
hozták be. Szürke szemei vannak, vállig érő hosszú hajjal
érkezett.
– Tudom – hadarja, majd a férfi börtönblokk felé int a
fejével. – Próbáld meg a Hűtőt! Tegnap dobták be oda.
A szívem a torkomba ugrik. A Hűtő. Ahogy a női blokkban,
úgy a férfiban is van egy fém büntetődoboz a padlóba
süllyesztve. Megragadom a férfi vállát.
– Ugye, nincs már ott? – kérdem.
– Nos, én nem engedtem ki – mondja, és elszalad.
– Ash! – kiáltom, és körbenézek, hogy megtaláljam. – Ash!
Valaki csapdába esett a...
Akkor meglátom.
Épp a következő koktélt gyújtja meg.
A férfi börtönblokk ajtajára céloz vele.

– Ash! – kiáltom. – Ne! Ne csináld!

Felé rohanok, de nem vagyok elég gyors. Olyan, mintha az
egész világ csigalassúságára kapcsolt volna.
Ash hátrahúzza a karját. Ledobja a meggyújtott palackot a
férfi börtönblokk lépcsőjén. Megfordul, és felém fut.
Győzedelmesen emeli a magasba a kezét, hatalmas vigyorral az
arcán.
– Aaaaaash! – kiáltom. A talaj megremegi lángok csapnak fel
a lépcsőn. Megragadom a karját. – Van még lent valaki –
mondom neki. – Bezárták a Hűtőbe.
– Nem! Az nem lehet!
Rohanni kezdek, és húzom magam után Ash-t. Ekkor újabb
rettenetes robbanás hallatszik. Feldob bennünket a levegőbe.
Nekicsapódok a talajnak. Felemelem a fejem. Hatalmas, fekete
füstoszlop hömpölyög az ég felé. Ash feltápászkodik, és felém
nyújtja a kezét, hogy segítsen.
– Ez valószínűleg a többi palack volt az alagútban! –
mondja. – Az egész város lángol! Nem mehetsz oda, Saba! Nem
biztonságos!
– Nem hagyhatom ott. Hol vannak a kulcsok?
– Az Ruby dolga volt.
Ash körbenéz, bedugja az ujjait a szájába, és éleset fütyül.
Egy alacsony lány a fegyverkupac mellett felemeli a fejét.
– Ruby! – kiált Ash. – Szükségem van a kulcsokra!
Ruby hozzánk fut, és idedobja nekünk a kulcsokat. Egy
kézzel elkapom őket, és elindulok. Ash megragadja a karomat.
– Túl veszélyes – mondja.
– Engedj! – mondom neki.
Káromkodik.
– Ki ez a srác? Kid ő neked egyébként?
– Jack – mondom. – A neve Jack.
Elenged, és én már futok is az égő börtönblokk felé.
– Saba! – kiált Ash. – Gyere vissza! Nincs rajtad cipő!
Nem állok meg.

Füst gomolyog kifelé a férfi börtönblokk ajtaján át. A

kabátomat a fejem köré csavarom, hogy eltakarjam az orrom és
a szám, majd bevetem magam.
Sötétség. Nehezen látok. Füst tölti meg a levegőt. Égeti a
torkomat, az orromat, csípi a szememet.
 Pont olyan, mint álmomban volt. A tüzes álmomban. Itt
vagyok. Megtörténik.
– Jack! – kiáltom. – Jack! Hol vagy?
Nincs válasz. Éhes lángok nyaldossák a fagerendákat a
falakban és a mennyezeten. Parázs pattog és sziszeg.
A Hűtőben van. A srác azt mondta. De az hol van? Tudom,
hogy a padlóba süllyesztették, de vajon milyen mélyen a
börtönblokkban? Félúton? A másik végében? Bárhol lehet.
Megfő abban a fémdobozban, ha nem hozom ki időben.
Nagyon óvatosan haladok előre, kitapogatom az utat a
kezeimmel és a csupasz lábaimmal. A szememet csukva tartom,
hogy óvjam a füsttől. Soha nem voltam még itt, de remélem,
hogy ugyanolyan az elrendezése, mint a mi blokkunknak. Parázs
hullik a kabátomra, és mohón sziszeg, ahogy lyukat éget bele.
Lesöpröm.
– Jack! – kiáltok újra. – Jack! Hol vagy?
Nincs válasz. Előrébb megyek. Újra kiáltok. Teszek még pár
lépést. Majd még egyet.
Szívdobogás. Az én szívdobogásom. Újra és újra. Hangos.
Megtölti az agyamat, a fejemet.
Itt kell lennie bent. De mi van, ha nincs? Mi van, ha a srác
tévedett? Mi van, ha valaki más szólt a Sólymoknak, hogy a
Hűtőben van, és ők kiszabadították? Ha így volt, akkor Jack
már rég nincs itt. Átkozom magam, hogy nem kérdeztem meg
Rubyt.
Köhögök. A füst égeti a torkomat. Egyre nehezebben kapok
levegőt. Nincs itt. Ha itt lenne, hallotta volna, hogy kiabálok. Ki
kell jutnom innen. Újra köhögök. Nagyon nehezen kapok
levegőt.
Úrrá lesz rajtam a pánik. Körbe-körbeforgok, vakon.
 Pont, mint álmomban.
Izzadságban úszók. Iszonyú forróság van itt bent. Kezdem
furcsán érezni magam, szédülök. Levegőre van szükségem. Ki
kell jutnom innen, meg kell találnom az ajtót. Vissza kéne
mennem az ajtóhoz.
Egy másik hang. Suttog. Mercy hangja.
– A szívkő megmutatja... a szívkő... szívkő... siess, Saba...
A szívkő. A kezem a kabátom alatt kutat. Itt is van. És
meleg. Különös. Mindig hűvös. Még a legforróbb napon is, a
bőrömön is, mindig hideg. Csak kétszer volt meleg. És mind a
kétszer előtte álltam. A meleg szívkő azt jelenti... jelent
valamit... Mercy mondta, de nem... emlékszem... nem tudok...
gondolkodni...
– A szívkő... megmutatja...
Az ujjaim szorosan köré fonódnak. Még egyszer, utoljára
kiabálok neki... utoljára. Pár lépést teszek előre. Érzem, ahogy a
szívkő egyre melegebb lesz.
– Jack! Jack! Hol vagy? – kiáltok.
Várok.
Semmi.
Megfordulok, hogy menjek.
Akkor.
Meghallom.
Dörömbölés.
Halk hang.
Itt van.
Erőre kapok. Előrebukdácsolok, szememből patakokban folyik a
könny, pislogok a füstön át. A lábujjam beleütődik valamibe. A
Hűtő csapóajtaja? Térdre zuhanok. Körbetapogatom. Forró
fémet érintek. Igen! Az ajtó. Belecsavarom a karom a kabátom
zsebébe, és dörömbölök, hogy tudja, itt vagyok. Visszadörömböl.
– Jack! – kiáltom. – Várj! Kihozlak onnan!
A kulcsok. Gyorsan. Megtapogatom a kezemben a kulcsokat.
Van vagy tíz egyforma méretű kulcs.
– Jack! – kiáltom. – Nálam vannak a kulcsok! Csak meg kell
találnom a megfelelőt!
Dörömböl, hogy tudjam, hallotta. Végighúzom a kezem a
csapóajtón. Itt is van a kulcslyuk. Megpróbálom az első kulcsot.
Működnie kell. Gyorsan. Gyorsabban. Túl gyors. Az ujjaim
ügyetlenek. A kulcs megcsúszik, és elsiklik a kulcslyuk mellett.
Minden kulcsot kipróbálok, a másik kezem ujjait a lyukon
tartom, hogy irányítsam a kulcsot. Gyorsan elkapom, ha érzem,
hogy nem az a megfelelő. A fogaim csikorgatom.
A kezeim csúsznak az izzadságtól. Izzadság csorog le az
arcomon is, bele a szemeimbe. A szívem kalapál. Az idő fogytán.
Amint a mennyezeti gerendák átégnek, a tető ránk fog zuhanni,
és akkor nekünk annyi.
– Siess, siess, siess – motyogom.
Az utolsó előtti kulcs becsúszik a zárba. Elfordítom. Talpra
ugrok. Abban a pillanatban, hogy megfogom a csapóajtó
fogantyúját, káromkodva elkapom a kezem. A fém forró. A
kezemre dobom a kabátomat, megragadom a fogantyút és
felnyitom az ajtót.
 Lenyúlok a sötétségbe. A keze fellódul, és erősen megszorítja
az enyémet. Hátradőlök, hogy segítsek neki kimászni. Köhög.
Mindkettőnk köré húzom a kabátom.
– Erre! – mondom neki.
Elindulunk a börtönblokk bejárati ajtaja felé. A friss levegő
felé.
Recsegő fagerendák hangja hasít a levegőbe.
– A tető! – kiáltom. – Be fog omlani!
Még egy reccsenés, és a börtönblokk végében található ajtó
felett a tető iszonyú robajjal beszakad. Por és kosz keveredik a
füsttel és hömpölyög felénk.
– Csapdába estünk! – mondja.
– Gyerünk vissza!
Megfordulunk, és visszaindulunk arra, amerről jöttünk.
– Gondolkodj, Suba! Te és Ash az alagúton átjutottatok be.
Hogyan jutott be Ruby ide? Ugyanúgy?
– Alagút! – kiáltom. – Azt hiszem, van egy alagút a terem
másik végében, a falban!
Visszatapogatózunk a börtönblokk hátsó falához. Fel-le
futtatjuk rajta a kezeinket, a lyukat keresve.
– Nincs itt semmi! – mondja.
– Kell, hogy legyen!
Térdre vetem magam, az ujjaimmal matatok,
végigtapogatom a fal alját, lent, közel a földhöz, majd a túlsó
sarok felé, és...
– Itt van! Gyerünk! – mondom Jacknek.
Lehasalok és bemászok. Jack szorosan követ. Az alagút tele
van füsttel. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok. Semmi
más nem hallatszik, csak a szaggatott légzésünk, ahogy
kapkodunk a levegő után. Ekkor az alagút szélesedni, a
mennyezet magasodni kezd, itt már fel tudunk állni, és
futhatunk. A füst ritkul.
– Fényt látok elöl! – mondom neki.
Ekkor elérjük az alagút végét. Egy rozsdás fémlétra. Sápadt
aranyfény világít le. Felmászok a létrán, Jack mögöttem.
Zsákot fektettek a kijáratra. Felnyomom, nagyon óvatosan.
Szalmadarabok hullanak le. Kikukucskálok. Mindenfelé szalma
van. Kicsivel jobban felemelem a zsákot.
Az alagút egy kerítéssel körbevett, két kunyhó között
található udvarra nyílik. Szalma van a földön, és három disznó
szuszog a sarokban. Rajtuk kívül senkit nem látni.
A távolból sikítások és kiáltások zaja tölti meg a levegőt.
Erős a füstszag.
– Biztonságos – mondom. – Gyerünk!

Kimászunk, és átugrunk a kerítésen, végigfutunk a kis utcán, és

kikukucskálunk a sarkon.
Úgy fest, Maev és a Sólymok büszkék lehetnek magukra.
Füst gomolyog az ég felé. Forró szél is támadt, hogy segítsen
szétterjeszteni a tüzet a városban, a börtönblokkok irányából.
Szikrákat és égő fadarabokat kap fel, a tetőkre és a rozzant
épületekre fújja őket.
Emberek rohannak az utcákon a főkapu felé, cipelik az
értékeiket, amiket el bírtak hozni. Dagadó bőröndöket húznak
maguk után, hatalmas batyukat szorítanak a mellkasukhoz és
kézikocsikat tolnak, amelyeket olyan magasan megraktak, hogy
nem látnak tőlük előre.
 – Kövess! – mondja Jack.
Elvegyül a tömegben, és én követem, miközben cikázik az
emberek között. Egy kisgyerek sír az ijedségtől vörös arccal,
ahogy a kezénél fogva húzzák.
– A Halál Angyala túlságosan jól ismert errefelé – mondja
Jack. Lendül a keze, és a következő dolog, amit látok, hogy
lenyúlja egy férfi kalapját, és rányomja a fejemre. – Ez segít –
mondja.
– Meg kell találnom Ash-t – mondom neki, miközben a
tömeget vizslatom. – És a többi Sólymot. Náluk van a húgom.
– Mindig szerettem volna egy húgot. Szóval, ez a Sólymok
műve. Szép!
– Ismered őket? – kérdem, miközben továbbra is ismerős
arcok után kutatok.
– Hallottam róluk – válaszolja. – A munkám miatt elég
sokat utazom. Gyere, erre!
Megragadja a kezem, és elindul jobbra egy utcán. Az utca
végén balra fordulunk, majd ismét jobbra. A városnak ebben a
részében senki nem maradt. Teljesen csendes. Csak a távolból
hallatszanak tompán a sikolyok.
Benéz egy kunyhóba.
– Nincs itthon senki – mondja, és behúz maga után az ajtón.
Ledob az asztalra egy kupac ruhát.
– Ezt meg honnan szerezted? – kérdem tőle.
– Első lecke. Az ideális hely a lopásra a nagy tömeg. Főleg az
olyan tömeg, ami siet valahova.
Leveszi az ingét. Amikor meglátom a csupasz mellkasát,
összerándul a gyomrom. Három hosszú, rózsaszín, gyűrött és
ráncos sebhely fut végig a jobb válláról egész a bal csípőjéig.
Karomnyomok. Soha életemben nem láttam olyan szörnyet,
amely ilyen nyomokat hagyhat.
Felveszi az új ingét. Kigombolja a nadrágját.
– Mit csinálsz? – kérdem.
– Szerinted? Ha szégyenlős vagy, javaslom, fordulj meg!
– Ó!
Gyorsan hátat fordítok neki.
– Második lecke – folytatja. – Még amikor sietsz, akkor is
szerezd meg a lehető legjobb bakancsokat! Ne engedj a
minőségből! Itt van, ez tuti jó lesz rád. – Idedob nekem egy pár
bakancsot. – Nos, hajrá, próbáld fel!
Leülök a földre, és felhúzom őket. Talpra ugrok, és
dobbantok egyet.
– Jók. Ez káprázatos!
– Jó szemeim vannak. Rendben, én készen vagyok.
Megfordulhatsz.
Megfordulok. Egymást bámuljuk. Az arcát korom és hamu
borítja. A fogai fehéren csillognak.
– Te tudod az én nevem – mondja. – Mi a tied? Már úgy
értem, az igazi.
– Saba – válaszolom.
– Saba – ismétli. – Tetszik.
– Indulnom kell – mondom neki. – A húgom a Sólymokkal
vár és...
Mielőtt észrevenném, mire készül, megragadja a kezem.
– Hé!
Próbálom elhúzni a kezem, de csak még erősebben szorítja.
– Saba, nem tudom, milyen boldog csillag küldött, hogy
megkeress, de hihetetlenül hálás vagyok érte. Ha nem jöttél
volna, mostanra halott lennék.
Ezután az ajkaihoz emeli a kezem, és megcsókolja a
kézfejemet.
Közben végig a szemembe néz az ezüstszínű, holdfényű
szemeivel. Érzem a füst illatát a bőrén. Füstöt és száraz
izzadságot, és nagyon enyhén ugyan, de zsályát is.
– Köszönöm – mondja.
Forróság önti el a mellkasomat, és felfelé kúszik a nyakamon.
Majd felszalad az arcomba. Elkapom a kezem, a hónom alá
csapom és haragosan rábámulok.
– Ezt meg minek csináltad?
– Csak udvariasan köszönetet mondtam – válaszolja.
– Még soha nem láttam ilyenfajta udvariasságot – fintorgok
rá.
– Ó, ez semmi sem volt – mondja. – Ennél sokkal
udvariasabb is tudok lenni.
Elvigyorodik. Pimasz, hencegő vigyorra húzza a száját,
mintha legalábbis ő lenne a világ császára. Majd lehajol, hogy
felvegyen egy íjat és egy tegezt, amelyet minden bizonnyal
ugyanakkor szerzett, amikor a ruhákat.
– Meg kell találnom a húgomat – mondom neki. – A
Sólymokkal kell lennie.
– Mindig jó, ha van egy terved – válaszolja Jack. – Hol
találkozol vele?
– Az északkeleti sarokban lévő kapunál.
– Ott nincs is kapu – mondja Jack.
– Lesz, mire odaérek – válaszolom neki. – Örülök, hogy
megismertelek, Jack.
Megfordulok és elindulok.
– Várj! – elkapja a karom. – Nem sietek kifejezetten sehova –
mondja. – Veled mennék, hogy biztos legyek benne, megtalálod
őket.
 Villámgyorsan végigosonok az utcákon és sikátorokon
Hopetown északkeleti sarka felé. Jack jön velem.
Kanyargunk és ugrálunk, ahogy az égő épületek darabjai a
földre zuhannak. Tetőgerendák, egy ajtó. A fémkunyhók
hajladoznak és nyikorognak a forróságtól.
– Hallottál valaha a hármas szabályról? – kiáltja Jack,
miközben futunk.
– Nem!
– Ha háromszor megmented valaki életét, akkor az az élet a
tied lesz. Ma megmentetted az életemet. Ez egynek számít.
Mentsd meg még kétszer, és teljesen a tied leszek.
– Akkor már csak arra kell vigyáznom, hogy ez meg ne
történjen – vágok vissza.
Kiérünk a nyílt terepre, és ott vannak. Emmi, Maev, Ash és
egy csomó másik Sólyom, akik lovakkal várnak ránk. Jó nagy
darabot kivágtak a palánkkerítésből, elég nagyot, hogy
kiférjünk rajta. Hátsó kapu lett belőle, pont, ahogy Maev
mondta.
Jack megfogja mindkét karom. Megfordít, hogy szemben
legyek vele.
– Megtörténik, ha meg kell történnie – mondja. – Minden
meg van írva a csillagokban. Ez a sors.
– Nem hiszek a csillagokban – válaszolok. – Többé már nem.
– Ezt még meglátjuk. Viszlát, Angyal!
Mielőtt feleszmélnék, hogy mit csinál, magához húz, és
gyorsan, hevesen megcsókol, majd szalad is vissza abba az
irányba, amerről jöttünk.
Bizsergő ajkamhoz tartom a kezem, és utánabámulok.
– Saba!
Emmi odarohan hozzám, és én felkapom. A nyakam köré
dobja sovány kis karjait.
– Rendben vagy? – kérdem tőle.
Bólint. A nyakamba temeti az arcát, és olyan erősen ölel,
hogy majd megfojt.
– Hol van Nero? – kérdem.
– Nem tudom – válaszolja. – Időtlen idők óta nem láttam.
– Saba! – kiált Ash. – Gyerünk! Húzzunk el innen!
Mind felszállnak a lovaikra. Maev szép, széles mellkasú,
gesztenyebarna csődör gyeplőjét tartja a kezében.
– Hermésznek hívják, és nagyon gyors – mondja.
Feldobom magam a hátára, majd lehajolok, és felveszem
Emmit, hogy előttem üljön.
– Látom, rendben megtaláltad a barátodat – mondja Maev.
Idead egy nyílpuskát, egy tegezt, bőr karszalagokat, és félénken
rám mosolyog.
– Ja – mondom. Érzem, hogy elpirulok. Beletemetkezem a
karszalagok és az íj hátamra erősítésébe. – Sajnálom – mondom
neki. – Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani.
Idehallgass Maev, köszönöm, hogy...
– Később is meg tudod majd köszönni – vág közbe. – Először
jussunk ki ebből a pokoli lyukból. Gyí! – Megsarkallja a lovát. –
Gyí!
– Kapaszkodj erősen, Em! – kiáltom.
Átvágtázunk a kerítésen lévő lyukon, és észak felé vesszük az
irányt. Maev a jobb oldalamon lovagol. Valaki felzárkózik a
balomon. Epona. Rám vigyorog, a szemei csillognak.
– Örülök, hogy kijutottál – mondja.
– Szintén – válaszolok. – Az elég kellemetlen pillanat volt. Ki
gondolta volna, hogy megváltoztatják a halálfutás helyét?
Amikor elég messzire vagyunk Hopetowntól, visszafogjuk a
lovakat, és hátranézünk. Emberek tömegei özönlenek ki az égő
városból a Kapun át. Mind dél felé veszi az irányt. Senki nem jön
erre, senki nem követ bennünket. Az eget hatalmas, szürke
füstfelhők borítják.
A Sólymok örömujjongásban törnek ki, és hátba veregetik
egymást.
– Megcsináltuk – mondom. Átnyúlok és megragadom Maev
karját. – Mindannyiunkat kihoztál. Meg kell mondanom, nem
gondoltam volna, hogy menni fog.
– Tudom, hogy nem gondoltad – válaszolja. – De végül
ahhoz, hogy te élve kijutottál, nekem semmi közöm nem volt. –
Hátrahajtja a fejét, és felnéz felettünk az égre. – Azt a varjadnak
kell megköszönnöd.
Nero elszáll a fejünk felett, károg és kiáltozik a maga reszelős
hangján.
– Meg is fogom – mondom, és Nero felé integetek.
Tesz még egy kört a fejünk felett, majd felszáll magasra.
Szereti a jó kilátást.
– Még soha életemben nem láttam ilyen teremtményt –
mondja Maev. – Olyan okos, olyan...
– Olyan, mintha ember lenne, és nem madár? – kérdem.
– Igen. Ez az.
– Akárhogy is, ezt ne mondd el neki! Állandóan ezt
hallgathatom majd.
Észak felé haladunk a síkságot átszelő hegyek irányába. Jó
huszonöt-harminc kilométerre lehetnek innen.
– Azok a Fekete-hegyek? – kérdem Maevet.
– Az csak az eleje – mondja. – Azt hiszem, előhegységnek
hívják.
– A bátyám egy Freedom Fields nevű helyen van. A
Fekete-hegység mélyén. Ismered?
Megrázza a fejét.
– Soha nem hallottam róla – mondja.
Elkeseredek.
– Gyere velünk! – mondja. – A nyári táborhelyünkre,
Darktreesbe. Fél napi út innen lovon. Ha odaérünk, ki tudod
pihenni magad. Adunk felszerelést, és segítünk megtervezni,
hogy találhatod meg a bátyád.
– Nincs időm pihenni – válaszolom. – A nyári napforduló
előtt oda kell érnem.
Rám néz.
– Az kevesebb, mint két hét mostantól számolva.
– Tudom. Hálás lennék, ha adnátok ruhákat és ételt, már ha
van fölösleges.
– Azt hiszem, ebben tudunk segíteni – mondja Maev.
– És szeretném Emmit veletek hagyni.
Emmi felnéz rám. Egész úton előttem ülve lovagolt, és egy
szót sem szólt. Gyorsan félrenéz.
– Csak amíg visszaszerzem Lugh-t – mondom neki.
Fogalmam sincs, mi van Freedom Fieldsben, vagy hogy mit
kell tennem, hogy eljussak oda. Emminek biztonságban kell
lennie.
– Vigyázni fogunk rá – mondja Maev. – Te mit szólsz hozzá,
Emmi?
– Rendben – válaszolja.
Ash elvágtat mellettünk.
– Hé Maev! – kiáltja, Hopetown felé intve a fejével. –
Társaságunk van!
Előrelovagol, hogy utolérje a többi Szabad Sólymot. Maev és
én hátranézünk a vállunk felett.
– Atyaég! – mondja Maev. – Ez meg mi?

Porfelhő közelít felénk Hopetown irányából. Gyorsan mozog.

– Azok nem lovak – mondja Maev. – A lovak nem haladnak
ilyen gyorsan. Húzzunk el innen!
A gyomrom mélyén tudom, mit rejt az a felhő. Feltámadt a
szél. Tökéletes az idő egy szárazföldi hajónak.
– Kapaszkodj, Em! Gyí! Gyí!
Belevágom a sarkaimat Hermész oldalába. Az egész teste
megremeg az izgalomtól. Mintha csak erre a szóra várt volna
eddig. Kinyújtja a nyakát, majd kilő, mint egy nyíl. A patái
dörömbölnek a száraz talajon.
Hátranézek. A porfelhő egyre közelebb kerül hozzánk.
– Akármi is az, túl gyorsan közeledik! – kiáltja Maev. – Nincs
esélyünk lehagyni!
Előttünk Ash már utolérte a többi Sólymot, és szólt nekik,
hogy mi történik. Mind nagy ívben megfordulnak, és
visszaszáguldanak hozzánk.
 Újra hátranézek. A porfelhő egyre közelebb ér. Most már azt
is látom, mi az. Úgy van, ahogy sejtettem. A Sivatagi Hattyú. A
mögüle fújó vad széltől dagad a vitorlája.
Maev füttyent egyet.
– A barátaid? – kérdi.
– Nem. Nem barátok. Egyáltalán nem azok.
Emmi elkerekedett szemekkel néz rám.
– Ezek Pinchék – mondja.
– Engem üldöznek – kiáltom Maevnek.
– Rendben – válaszolja.
A Sólymok odaviharzanak.
– Fogjátok körül Emmit és Sabát! – kiált Maev.
Körénk csoportosulnak, elénk, mellénk és mögénk is
lovagolnak. Nero felettünk repül. Még mindig a hegyek felé
lovagolunk teljes gőzzel. Epona mellettünk nyargal.
– Ne félj, Em! – mondom neki. – Nem hagyom, hogy
bántsanak.
– Nem félek tőlük! – szól Em, de remegő kis hangjából
tudom, hogy retteg.
Megszorítom.
– Először át kell jutniuk rajtam – jegyzi meg Epona
mosolyogva.
– Nem vagyok barátságos azokkal az emberekkel, akik ezzel
próbálkoznak.
A Sólymok a csapat végén kiabálnak. A földhajó a
nyomunkban van, teljes sebességgel.
– Le fognak tarolni bennünket! – kiáltom.
– Szétszóródni! – mondja Maev. – Szétszóródni!
A csapat felbomlik, a mögöttünk levő Sólymok különböző
irányokba szóródnak szét.
 – Epona! – kiáltom. Meghúzom a gyeplőt, és Hermész
lelassít.
– Vidd Emmit!
Szorosan mellém húzódik. Emmi dereka köré csavarom a
kezem, és átlendítem, hogy Epona előtt üljön.
– Vidd őt Darktreesbe! – mondom neki. – Ott találkozunk!
Epona bólint, és elviharzanak a hegyek felé, néhány másik
Sólyommal együtt.
Lépésre fogom Hermészt. Felágaskodik, nyerít és táncol.
Maev is megfordítja a lovát.
– Ez az én harcom – mondom neki. – Már így is eleget tettél.
Hagyd ezt rám!
– Szó sem lehet róla! Ash! – kiáltja. – Hozzám! A többiek
menjenek!
Mi hárman megfordítjuk a lovainkat, megsarkalljuk őket, és
vágtázva elindulunk egyenesen a Sivatagi Hattyú felé.
– Maradjunk szorosan együtt! – mondja Maev.
Olyan közel húzódunk egymáshoz, hogy szinte egymást érik
a térdeink lovaglás közben. Maev a jobbomon, Ash a bal
oldalamon.
– Íjakat! – kiált Maev.
Előrehúzzuk az íjainkat, és megtöltjük őket.
Vicar Pinch kapaszkodik az árbocba. A köpenye lobog
mögötte. Rooster dolgozik a vitorlákkal. A Ketrecmester
kormányoz. Pinch asszony az első korláthoz van kötözve a
Ketrecmester mellett, és íjpuskát fog ránk. Tüzel.
A nyíl egyenesen Ash felé tart.
Ash nem figyel, épp Maevnek kiabál valamit. A feje elé
lendítem a karom. Meglepetten megfordul. A nyíl beleszúródik a
karszalagomba, beleáll a vastag bőrbe. Kirántom.
 – Ez kinyírt volna! – mondja Ash. – Köszönöm, jövök neked
eggyel!
– Készülj, célozz, tűz! – kiált Maev.
Kilőjük a nyilainkat.
Pinch asszony lehúzza a fejét, de a Ketrecmester túl lassú.
Mindkettőnk nyila a mellkasán találja el. Felkiált, elengedi a
kormánykereket és átesik a korláton. A Hattyú alá zuhan.
Ahogy a kerekek átmennek rajta, a földhajó vadul ugrálni kezd.
A jobb hátsó kerék leszakad. Pont az, amelyiket segítettem
Roosternek megjavítani. Úgy fest, nem sikerült valami jól.
Pattogni kezd, és elgurul.
A Sivatagi Hattyú irányíthatatlanná válik. Összevissza
cikázik.
– Vigyázzatok! – kiáltja Maev.
Ő, Ash és én szétszóródunk.
Rooster őrülten dolgozik a vitorlák kötelein. A Hattyú orra
bukik, majd megpördül. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer.
Nagyon gyorsan, mint egy ördögszekér. Pinch asszony kirepül.
Felszáll a levegőbe, majd keményen landol. Nem mozdul. A
földhajó végigcsúszik a földön, hatalmas porfelhőt kavarva.
Egyszer csak megáll, és minden elcsöndesedik.
Odalovagolok Maevvel és Ashsel. Maev készül először
leszállni, de odaszólok neki:
– Ne, hadd menjek én először!
Leszállok és leguggolok, hogy bekukucskáljak a Hattyú alá.
Rooster fejjel lefelé lóg. Az összenyomott kunyhó
acélgerendái fogva tartják. A szemei és a szája tágra nyitva,
csodálkozó arckifejezés ül a képén. Vicar Pinch a földön fekszik,
hosszú, göndör haja egy kupacban hever mellette. Teljesen
kopasz, és tele a feje szörnyű, nyílt sebekkel. Vér borítja az arcát.
A jobb lába furcsa szögben bicsaklott ki.
Várok egy pillanatig. Dörömböl a szívem a mellkasomban.
Csönd van. Egyikük sem mozdul vagy lélegzik.
– Halottak – kiáltom. – A Király halott! Ez azt jelenti, hogy
Lugh biztonságban van. Már nincs okuk megölni.
– Az jó – mondja Maev.
Ezután odalovagolok Pinch asszonyhoz. Úgy fest, kitört a
nyaka, amikor a földre zuhant. A hátán fekszik. Szemei nyitva,
és az eget bámulja. A szemei még halálában is tele vannak
haraggal.
Leszállok. Lebámulok rá. Betöltők egy nyilat az íjamba.
Célzok.
– Ezt Emmiért kapod – mondom, majd szíven lövöm.
Nero leszáll, a mellkasán landol. Kitárja a szárnyait és
károgni kezd. A csőrével csipkedi a nő ingét és kezét.
– Elég lesz, Nero! – szólok rá. – Gyerünk!
A vállamra repül. Meghúzom Hermész kantárját, és a
hegyek felé fordítom.
A hegyek és Lugh felé.

Nem haladunk egészen öt kilométert.

Épp egy nagy sziklás kiszögellésen tartunk felfelé, amikor
Ash hátranéz.
– Itt jönnek – mondja.
Megfordítja a lovát, Maev és én pedig követjük a kiszögellés
szélére. Innen jól látni a síkság túloldalán Hopetown tüzeit és
füstjét.
 A Sivatagi Hattyú is látszik, és a kis csoport, talán úgy tíz
Tonton lovas, akik felé tartanak.
– Jobb, ha nem lógunk itt tovább – mondja Maev.
– Főleg, ha van egy bátyád, akit meg kell találni – fűzi hozzá
Ash.
Darktrees
Éjfél előtt lovagolunk be a Szabad Sólymok nyári táborába,
Darktreesbe.
Nero előrerepül szólni, hogy jövünk. Emmi odaszalad
hozzánk abban a pillanatban, ahogy látóhatáron belülre
lovagolunk, majd futva és ugrálva kísér bennünket a lovak
mellett.
– Saba! Itt vagy!
– Aludnod kellene már – mondom neki.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Jöttünk, ahogy tudtunk – válaszolom.
Leugrok Hermész hátáról. Emmi rám veti magát, és a
karjait a nyakam köré, a lábait meg a csípőm köré fonja.
– Meghaltak? – suttogja. – Megölted őket?
– Nem kell többé aggódnod miattuk – válaszolom. – Hogy
csináljak így bármit, ha úgy lógsz rajtam, mint egy pióca?
Megpaskolom a fenekét, és ő lecsúszik. A sarkamban van
végig, amíg Hermészt lekefélem, megitatom, és elküldöm a fák
közé a többi Sólyom-lóhoz és pónihoz, legelni az erdő tisztásának
dús füvét.
Emmi csacsog tovább Eponáról, meg hogy Maevvel közös
barakkban fogunk aludni, és közben végig a kezében tartja a
köpenyem szélét, el sem mozdul a közelemből.
Megfordulok, és majdnem felbukom benne. Letérdelek, és
megfogom a kezeit. Reszketnek.
 – Hé, hé, Emmi! Minden rendben. Itt vagyok.
– Nem, nem vagy – mondja. – Elmész, hogy megtaláld
Lugh-t, és az veszélyes lehet. Te magad mondtad.
– Minden rendben lesz. Visszajövök, mielőtt észrevennéd,
hogy elmentem, és hozom magammal Lugh-t is.
– Biztos, hogy nem mehetek veled?
– Tuti. Megígértem Apunak és Lugh-nak, hogy vigyázok
rád. Eddig nem végeztem valami jó munkát.
– Egész jól csináltad – mondja.
– Hé, nem tudom, te hogy vagy vele, de én kezdek piszkosul
álmos lenni. Miért nem mutatod meg nekem azt a barakkot,
amiről meséltél?
– Oké. Hé... Saba?
– Aha?
– Lehetne szó róla, hogy... esetleg lovagolhatnék a hátadon a
barakkig?
Szégyenlősen mondja, nem is néz rám, csak a földre, ahol a
bakancsával vonalakat rajzol a homokba.
Soha életemben nem hagytam Emminek, hogy a hátamon
lovagoljon. Lugh játszott így vele. Megragadta a karjainál, és
addig pörgette, amíg mindketten el nem szédültek és a földre
nem zuhantak. Vagy Emmi a hátára ugrott, ő pedig
körbevágtázott és ugrált vele, Emmi meg sikítozott örömében.
Soha nem szerettem, amikor Lugh vele töltötte az idejét.
Igazából nem szerettem, ha bárkivel töltötte. Mindig azt
akartam, hogy mellettem legyen.
Lenézek Emmire. Hátul a nyaka sovány és koszos. Mindig is
kicsi volt a korához képest.
– Még csak kilenc, Saba. A változatosság kedvéért
megpróbálhatnál kedves lenni vele.
 – Háton lovaglás? – kérdem. – Már azt hittem, sosem kérsz
meg.

– Emberi áldozat? – Maev összeráncolja a homlokát. – Ez...

őrület.
Ő és én egy farönkön ücsörgünk a Szabad Sólymok tábora
tisztásának hűvös, reggeli árnyaiban. Ellenőrzőm, hogy Emmi
nincs-e hallótávolságban. Erről az egészről nem tud semmit, és
nem is szeretném, ha meghallaná. A barakknál van Néróval.
Valamilyen számolós játékot játszanak pár földre fektetett
gallyal. Nero imád dolgokat számolni.
– Tudom – mondom. – De Helen ezt mondta.
– És te hiszel neki – bólint Maev.
– Igen, hiszek – felelem.
– És azt is mondta, hogy a Tontonok vitték Lugh-t erre a...
Freedom Fields nevű helyre.
– Mélyen a Fekete-hegyekben – fűzöm hozzá. – Pontosan ezt
mondta.
– Kíváncsi lennék, mi folyik ott – tűnődik el Maev.
– Helent megölték, mielőtt mindent elmondhatott volna. De
abból ítélve, amit megtudtam, minden a bagó körül forog.
– Minden a bagó körül forog, és a dolog kellős közepén a
Tontonok vannak.
Elcsöndesedünk egy percre, majd így szólok:
– Tudod, Maev, amikor Vicar Pinch meglátta a születési
tetoválásomat, úgy nézett, mint aki szellemet lát.
– Ezt hogy érted?
 – Úgy értem, hogy szerintem nem ez volt az első alkalom,
hogy ilyet látott.
– Honnan van amúgy? – kérdi. – Soha nem láttam még ilyet.
– Apukám csinálta. Ő tetoválta Lugh-ra és rám. A téli
napfordulós ikrek.
– Úgy gondolod, hogy Lugh-n látta?
– Biztos vagyok benne. Mi más lehetne a magyarázat?
– Nos, Pinch már halott, úgyhogy azt hiszem, ez már nem
számít. Nem folytatják, tudod az... az áldozatot.
– Ebben nem lehetünk biztosak. Amikor rájönnek, mi
történt a Királyukkal, lehet, hogy annyira begurulnak, hogy már
csak azért is csinálnak Lugh-val valamit. Nincs biztonságban,
amíg ki nem jut onnan. Indulnom kell!
Felállok.
– Ó, nem. – Ó is feláll, és a kezét a karomra teszi. – Nem vagy
felkészülve. Nézz magadra! Pihenned és enned kell! Megnézzük a
sérüléseidet is. Epona jól ellátta a bajod a Ketrecben.
– Nem számít – mondom.
– De igen. Nem tudod, mi vár rád. Erősnek kell lenned.
– Hagyj békén! – ellenkezek, de tudom, hogy igaza van.
Dögfáradt vagyok, és az egész testem sajog.
– Gyerünk, Saba! – mondja. – Én nem az ellenséged, a
barátod vagyok.
– A barátom – ismétlem.
– Igen. Olyan vagy, mint én. Túlélő.
– Csak makacs vagyok – mondom.
– Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem, de mivel barátok
vagyunk, meg ilyenek, ez feljogosít, hogy megtegyem... mikor
fürödtél utoljára?
Rájövök, hogy nem emlékszem.
 – Nem tudom – válaszolom. – Jó ideje nem, azt hiszem.
– Hát, én is azt mondanám, hogy jó ideje nem. – Elmegy
mellettem, és elindul az erdő belsejébe egy csapáson. – Van
számodra egy meglepetésem. Erre!

Az erőd sötétjéből ragyogó napfényre lépünk. Egy csupasz szikla

alkotta szűk peremen állunk, amely a levegőbe nyúlik. Velünk
pont szemben víz dübörög a hegy oldalából. Száguld és zuhog
lefelé a sziklán, amíg egy mély medencébe nem ér alattunk, ahol
a napfény táncol és csillog rajta.
Maev eltűnik a szikla mellett.
Bámulom a vízesést. Gyönyörű. Tiszta. Valódi.
– Akkor most jössz, vagy nem? – kiabál Maev.
Hangja visszhangzik a kanyon falain.
Követem, ahogy óvatosan lépked lefelé a sziklákon. Olyan
régóta nem úsztam már. Lugh és én sokat úszkáltunk a
Silverlake-ben, amikor kicsik voltunk. Még mielőtt a tó
kiszáradt, és minden elromlott volna.
Egyszer beugrok a hűvös vízbe. Csak egyszer. Az majd segít
kitisztítani a fejem. Akkor képes leszek gondolkodni.
Maev leugrik egy nagy, lapos sziklára a medence mellett.
Gyorsan ledobja a ruháit, anyaszült meztelen. Aranyló, szeplős
bőre van, hosszú, erős lábai, kócos, rézszínű, sörényszerű haja.
Nekifut, elugrik, karjai és lábai repülnek, majd eltűnik a víz
alatt. Hatalmas vigyorral az arcán bukkan felszínre.
– Fantasztikus! – kiáltja.
Most jövök rá, hogy még nem is láttam Maevet mosolyogni.
Fiatalnak tűnik. Mint egy gyerek.
Maev felruházott ma reggel, kaptam mindent ingtől gatyáig.
Először nem akartam elfogadni a cuccot, de azt mondta, hogy a
Szabad Sólymok amúgy országúti rablók, és az összes holmi
onnan van. Amikor ezt elárulta, azt kellett volna mondanom,
hogy nem kérem, köszönöm. Tudom, hogy lopni rossz dolog, de a
ruháim már csak koszos rongyok voltak, és innentől kezdve az
elképzeléseim a jóról és a rosszról nem voltak olyan
egyértelműek, mint korábban.
Leveszem a lopott ruháimat, és szépen kupacba hajtogatom
őket a meleg sziklán. Majd beugrok.
A jéghideg víz sokkol, a szemeim nagyra kerekednek, megüti
a szívemet. Fellövök a felszínre, levegőért kapkodok. Maev majd
szétkacagja a fejét.
– Te dög! – kiáltom neki. – Ez jéghideg!
– Jót tesz neked!
Alámerülök újra és újra a csillogó tisztaságban, míg
Hopetown összes mocskát le nem mosom magamról. Egy közeli
fenyőfáról leszedek egy maréknyi tűlevelet, és végigdörzsölöm
vele a bőrömet. Ezután Maev üldözőbe vesz, csapkodjuk a vizet
és a víz alá nyomjuk egymást.
Kis idő múlva rájövök, hogy Lugh eszembe sem jutott az
elmúlt pár percben. Egyszer sem.
Abban a pillanatban visszafordulok, és visszaúszom a
sziklához. Maev követ. Kihúzom magam, és összeszedem a
ruháimat.
– Mi a baj?
Maev kimászik.
– Nincs erre időm – mondom. – Nem állhatok meg, amíg meg
nem találom Lugh-t. Megígértem neki.
 – Ó, ne, már megint! – Megragadja a ruháimat. – Mi van,
megígérted neki, hogy nem fogsz fürdeni? Vagy enni? Vagy
aludni? Ne légy hülye!
– Add vissza a ruháimat! – mondom neki.
Eltartja őket.
Nem – mondja. – Ez csak mosdás és úszás volt. Nem
táncoltál vagy énekeltél. Most ülj le, és maradj csöndben, amíg
megszárítkozunk!
– Nem. Add ide a ruháimat, Maev!
– A fene egyen meg, te makacs öszvér... ülj le! – kiabál rám.
Megragadja a karom, és lenyom. Annyira meglepődöm, hogy
meg sem próbálok felállni. Ledobja a ruháimat és leül mellém,
erősen tartva a csuklómat. – Na, most egy kis ideig csak itt ülünk
csöndben.
– Maev...
– Pszt!
– Én csak...
Az egyik ujját a szájához emeli. Hátradől, becsukja a szemeit
és arcát a nap felé fordítja. Lefekszem mellé és én is az eget
bámulom. Kis idő után felmelegszem, és álmosnak érzem
magam. A szemhéjaim elnehezülnek és lassan becsukódnak.
– Ezt nem értem – mondom.
– Mit nem értesz? – kérdi.
– Nem értem, hogy lehet, hogy soha nem hallottál Freedom
Fieldsről, amikor ez a te területed. Biztos jártál már mindenhol a
Fekete-hegyekben.
– Nem mindenhol – mondja. – A Sólymok területe egy napi
lovaglóföldre északra véget ér innen. Nem tartod meg, amit nem
tudsz megvédeni, és mi csak negyvenen vagyunk.
– De találkoztok emberekkel. Csak beszéltek velük, amikor...
tudod... kiraboljátok őket.
– Nem igazán állunk le cseverészni – válaszolja.
– De akkor is. Nem hiszem el, hogy soha nem hallottatok
róla, még egy apró célzást sem?
– Nos, hidd csak el! Mert mondom, hogy soha nem hallottam
még Freedom Fieldsről.
Férfihang csendül mögülünk. Mély és fátyolos.
– Ez azért van, mert nem akarják, hogy tudjatok róla –
mondja.

Egyikünk sem áll meg gondolkodni. Legurulunk a szikláról, be a

vízbe. Maev gyorsan elúszik, de engem valami megállít.
Ismerős melegség fut végig a testemen és borzongatja meg a
gerincem. A szívkő az. Olyan forró, hogy még az sem számít,
hogy a víz jéghideg. Feljövök a felszínre.
– Jack – mondom.
Ott áll karba tett kézzel, mélyen a szemébe húzott kalapban.
Féloldalas mosolyra húzza a száját. A hülye gyomrom
összerándul.
– Örvendek a találkozásnak! – szól oda.
Maev feje felbukkan a vízesésnél.
– Mit csinálsz? – kérdi. – Megőrültél?
– Minden oké, Maev! Ez Jack.
– Jack? – kiáltja. – Ki... ó... Jack!
Még jobban elpirulok. Maev tudja, hogy bementem az égő
börtönblokkba, hogy kihozzam. Ash elmondta neki.
– Jól vagy, Saba? – kérdi Jack. – Úgy tűnik, nagyon meleged
van.
– Túl sokat sütötte a nap a fejemet – motyogom.
Visszaúszom a sziklához. Maev is csatlakozik. A szikla szélére
kapaszkodunk, és felnézünk Jackre.
Jack megböki a ruháinkat a lábával. Elvigyorodik.
– Nos, ez egy igazán érdekes szitu, nemdebár? Két meztelen
lány a vízben, én meg az összes ruhájukkal.
– Fordulj el, vagy kitépem a szíved! – szól Maev.
– Á, milyen vérszomjas – mondja Jack. – Ezt szeretem egy
nőben.
– Fordulj el!
– Nincs kicsit későn ehhez? Úgy értem, már mindent láttam,
amit látni lehetett.
De azért megfordul, amíg kimászunk, és belebújunk a
ruháinkba.
– Mit csinálsz itt, Jack? – kérdem tőle.
– Hogy jutottál át a Sólymokon? – teszi hozzá Maev.
Megrántja a vállát.
– Megkérdeztem, hol vagytok, és Ash mondta, hogy
próbáljam meg itt.
– Túljutottál Ashen? – kérdi Maev.
– Aha – válaszolja Jack. – Kellett egy kis... meggyőzőerő, de
végül jobb belátásra tért. Rendes lány.
– Rendes lány? – kérdi Maev. – Biztos vagy benne, hogy
Ashsel találkoztál?
– Idehallgass – mondja Jack. – Tudom, hogy semmi közöm
hozzá, de ha mondhatok valamit, erősítsd meg a védelmeteket!
– Igazad van – csattan fel Maev. – Semmi közöd hozzá. Majd
látjuk egymást a táborban – szól oda nekem.
Azzal elhúz Jack mellett, és eltűnik az erdőben.
 Miközben belebújok a bakancsomba, Jack megfordul.
– Kedvel engem – mondja. – Mindig megérzem, ha így van.
– Minden alkalommal kihozol valakit a sodrából, amikor
kinyitod a szádat? – kérdem tőle.
– Nagyjából igen – feleli.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit csinálsz itt, Jack? –
húzom össze a szemöldököm. – Követsz engem?
– Jaj, jaj – mondja – elég nagyra tartod a vonzerődet. Nem,
én csak... véletlenül pont erre jártam, és emlékeztem rá, hogy
mondtál valamit arról, hogy összeállsz a Szabad Sólymokkal.
Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben ideértél, és... ez
minden. Szóval. Minden... rendben van?
– Aha – válaszolom.
– Megtaláltad a húgod?
– Ja.
– Jó. Az jó. Említettem már, hogy mindig szerettem volna
egy húgot?
– Ja.
Összefonja karjait a mellkasa előtt. Rám mosolyog. Én meg
rábámulok. Végül így szól:
– Ismerem az utat Freedom Fieldsbe. El tudlak vinni oda.
A testem minden porcikája megfeszül az izgalomtól, amikor
ezt mondja. De per pillanat valami nem hagy nyugodni.
– Piszok furcsa, Jack, hogy teljesen véletlenül felbukkansz
itt, és még az utat is ismered Freedom Fieldsbe.
– Mondtam már neked. Ez a sors.
– Én meg mondtam már neked, hogy nem hiszek a sorsban.
Honnan tudjam, hogy bízhatok-e benned?
– Bízhatsz bennem – mondja.
– Persze, hogy ezt mondod. De honnan tudjam, hogy nem
hazudsz?
– Sehonnan. De nem hazudok.
Érzem, ahogy fejembe szökik a vér. Karjaimat a levegőbe
lendítem, és elkiáltom magam:
– Te vagy a legidegesítőbb ember, akivel életem során
találkoztam. Olyan veled beszélni, mint egy angolnával!
Elmosolyodik azzal a hamiskás, pimasz mosolyával.
– És ne legyél már annyira elégedett magaddal – mondom
neki. – Ez nem bók volt.
– Szóval, akkor kell egy idegenvezető, vagy sem?
– Mondd csak, Jack! Neked ebből mi hasznod származik?
Ahelyett, hogy megválaszolná a kérdésemet, egy lépéssel
közelebb lép hozzám, és így szól:
– Miért jöttél vissza értem?
– Micsoda?
– Miért jöttél vissza értem? – kérdi. – Hopetownban. A
börtönblokk lángolt. Őrültnek kell lenned, hogy bementél oda.
De megtetted. Kockára tetted az életed, hogy megmentsd az
enyém, holott nem is ismersz.
A szívkő szinte lyukat éget a bőrömbe. Az tuti, hogy nem
adom elő neki azt a mesét, amit Mercytől hallottam, hogy a
szívkő forró lesz, ha a szíved vágya áll előtted. Egy felnőtt nő
nem lehet ennyire buta.
Összefonom karjaimat a dörömbölő szívem előtt, és a
lábaimat bámulom.
– Nem tudom – mondom neki. – Csak úgy megtettem.
– Én meg nem tudom, miért vagyok itt – válaszolja. – Csak
úgy itt vagyok. Úgy értem, nem mintha nem lenne jobb dolgom.
Vannak emberek, akikkel találkoznom kéne. Vannak... üzleti
érdekeltségeim.
 – Akkor menj! – mondom neki. – Nem kértelek, hogy gyere
utánam. Nagyon jól elvagyok egyedül is. Nincs szükségem a
segítségedre. Menj, tűnj el innen!
– Nem figyelsz? – Megragadja a karom. – Nem tudok!
Egymásra bámulunk. A levegő valahogy nehéznek tűnik
köztünk. Rám nehezedik, alig lélegzőn. Végül így szólok:
– Akkor, elviszel Freedom Fieldsbe, vagy sem?
Végigsimítja a fejét az egyik kezével.
– Valószínűleg őrült vagyok, már csak a gondolat miatt is –
motyogja. – Igen. Elviszlek. De először... le kell hűtenem
magam.
Lehúzza a csizmáit, és leveszi az ingét.
A mellkasát bámulom. Mintha nem tudnám mozdítani a
szemeimet. Amikor korábban ing nélkül láttam, még
Hopetownban, szinte semmi mást nem vettem észre, csak a
sebhelyeit. Most meg csak azt látom, milyen vékony és erős.
Szélesek a vállai és izmosak a karjai. Nincs szőr a mellkasán,
mint Apunak vagy Lugh-nak. Az ujjaim égnek a vágytól, hogy
megérintsék, hogy megtudjam, tényleg olyan sima-e, mint
amilyennek tűnik.
– Légy óvatos, Angyal – mondja. – Ha így bámulsz egy
férfira, könnyen lehet, hogy támad pár... érdekes gondolata.
Nem mozdulok.
A nadrágja gombjáért nyúl. Felhúzza az egyik szemöldökét.
– Három másodperced van, és leveszem. – Számolni kezd. –
Egy... kettő...
Megfordulok, és elfutok.
Még akkor is hallom, hogy nevet, amikor már félúton vagyok
a táborba.
Maev keresztbe tett lábakkal ül a barakkunkban az ágyán, s
közben nézi, ahogy pakolom be a felszerelést, amit adott.
Kavicsot dobál egyik kezéből a másikba.
– Egyébként is, mit tudsz Jackről? – kérdi tőlem. – Rossz
érzésem van vele kapcsolatban, hogy csak így felbukkant a
semmiből.
– Nagyjából annyit tudok róla, amennyit rólad –
válaszolom. – Nem sokat.
Harapdálni kezdi az alsó ajkát.
– Nem bízom benne – mondja. – Hát te?
– Azt mondja, hogy tudja az utat Freedom Fieldsbe. Ha meg
akarom találni Lugh-t, bíznom kell benne. Ahogy benned
bíztam, hogy kijuttatsz Hopetownból. Nem ismertelek, de...
– Hittél a sorsban? – kérdi Maev.
– Igen, ez az. Hittem a sorsban, és jól sült el.
– Ja, nos... – motyogja Maev. Nem néz rám, amikor ezt
mondja – Küldenék veled pár Sólymot, de van egy területi vitám
néhány szélhámossal a nyugati úton, amit meg kell oldanom.
Az az érzésem, hogy nem teljesen őszinte, de így szólok:
– Nem tartozol nekem semmivel.
– Van vele... kapcsolatban valami – ráncolja a homlokát. –
Titkai vannak és ő, ő...
– Arrogáns? – kérdem.
– Ó, igen.
– Idegesítő?
– Határozottan.
– Megbízhatatlan?
– Akár egy kígyó. – Néz rám egy darabig, majd úgy tűnik,
lerázza magáról, ami eddig zavarta. Ravasz kis mosolyra húzza a
száját, és így szól: – Jól néz ki, annyit mondhatok.
– Igen? – Érzem, ahogy felforrósodik az arcom. Megrántom a
vállamat, nem nézek rá. – Nem mondanám, hogy észrevettem.
– Szépek a szemei.
– Túl közel vannak egymáshoz.
– Szép a mosolya.
– Túl sok foga van – mondom. – Amúgy sem az esetem.
Nevetve nekem hajítja a kavicsot.
– A te eseted! Ne akard becsapni magad, ő kifejezetten a te
eseted. A problémás eset.
– Már így is van elég bajom azzal, hogy megtaláljam Lugh-t,
nincs szükségem több bonyodalomra.
– Biztos vagy benne? – mondja. – Egy kicsit, hogy is
mondjam... olyan vagy, amikor a közeledben van, mint akinek
melege van.
– Ez az óta az átkozott tűz óta van így – motyogom. – Az a
rengeteg hő biztos bejutott valahogy a vérembe, vagy ilyesmi.
– Vagy ilyesmi – fűzi hozzá.
Befejezem a csomagolást. Meghúzom a táskám zsinórját.
– Köszönöm, hogy vigyáztok Emmire – mondom neki. –
Lugh és én visszajövünk érte, amilyen hamar csak tudunk.
Maev?
– Aha?
– Ha... ha bármi történne... ha valami miatt nem jönnék
vissza...
– Ó, ne Saba, ne...
– Ha bármi történik velem, ígérd meg, hogy gondoskodni
fogsz Emmiről! Rendesen felneveled. Kérlek! Tudnom kell, hogy
rendben lesz.
Maev egy hosszú pillanatig néz.
– Rendben – mondja. – Megígérem.
– Köszönöm. Nem szeret fürdeni. Gondoskodj róla, hogy
azért tisztálkodjon. – Átvetem a táskát a vállamon. – Jobb, ha
megyek, felpakolom a lovakat.
Megérinti a karomat, és megállít, ahogy elmenni készülök
mellette.
– Idehallgass – mondja –, ha valaha is kedved támad
csatlakozni egy halom tolvajhoz és csőcselékhez, örömmel látunk
bármikor. Piszok jó Sólyom válna belőled.

Jack nyeregtáskákat dobál a lova hátára. Hopetownból kifelé

jövet sikerült lopnia magának egy nagy fehér csődört, akit
Ajaxnak hív, és akinek egészen véletlenül rossz természete van,
még harap is.
Odanéz, ahol Emmi egy bottal köröket rajzol a homokba. A
feje úgy lóg, mint egy hervadozó vadvirágnak.
– Tényleg itt hagyod? – kérdi Jack.
– Persze, hogy itt – válaszolom. Áthúzom a csalánkötél
kantárt Hermész feje felett, és beleteszem a zablát a szájába. – Ő
még gyerek. Túl veszélyes lenne neki. Amúgy is csak lelassítana
bennünket.
Jack tudja, miért kell a nyári napforduló előtt Freedom
Fieldsbe érnem, hogy mennyire fontos. A múlt éjjel mindent
elmondtam neki, amit tudok. Mindent, amit Helen mondott,
mielőtt meghalt. Figyelt, de nem mondott semmit, csak
felmordult párszor.
– Lugh nemcsak a te bátyád, hanem Emmié is – mondja. –
Nem gondolod, hogy neki is legalább annyi joga van menni, mint
neked?
 – Nem, nem gondolom – csattanok fel. – És törődj a magad
dolgával! Maev azt mondta, vigyáz rá, és ez így is lesz.
– Ha te mondod.
– Igen, én mondom.
Jack bedugja az ujját a szájába, és fütyül egyet. Emmi
felkapja a fejét. Jack int neki, ő pedig odaszalad.
– A nővéred nem akarja, hogy velünk gyere – mondja. – Azt
mondja, lelassítanál bennünket.
– Jack! – kiáltok rá.
– Nem lassítanálak le! – mondja Emmi. – Jó lovas vagyok.
Egészen Mercytől lovagoltam hozzá Nuddon,
keresztüllovagoltam a sivatagon, hogy megtaláljam Sabát.
Majdnem halálra is ijesztettük.
– Ez tényleg így volt?
Jack felhúzza az egyik szemöldökét, és rám néz.
– Nem csak erről van szó – mondom Emminek. – Veszélyessé
válhatnak a dolgok. Nem akarom, hogy bármi történjen veled.
– Tudok magamra vigyázni. Tudok harcolni.
– Nem, nem tudsz – mondom neki.
– De igen!
– Itt van. – Jack leveszi a csúzliját az övéről. – Látod azt a
madárijesztőt? – Rámutat az egyik fényes korongra, amit a
Sólymok azért lógattak a fára, hogy a varjak ne fészkeljenek oda.
– Lássuk, eltalálod-e a közepét.
– Ugyan már Jack, csak az időnket vesztegetjük. Soha
életében nem lőtt egyszer sem.
– Ne is foglalkozz vele! – mondja Jack Emminek. Odaadja
neki a fegyverét. – Próbáld csak meg!
– Rendben. – Emmi elővesz egy csúzlit a nadrágja
hátuljából. – Van sajátom.
 – Mégis, mióta van nálad csúzli? – kérdem tőle. – Hé, várj
csak egy percet... az az enyém.
– Nem, nem a tied – mondja Em. – Ez Lugh-é.
– Rendben, de azt hittem Pinchék elszedték az összes
felszerelésünket Hopetownban.
– El is vették – mondja Em. – De lenyúltam, amikor nem
figyeltek, és a titkos búvóhelyemre dugtam. Lugh-nak
tartogatom. Odaadom neki, amikor találkozunk.
– Nos, hát mi ez, ha nem rendes testvéries tett – mondja
Jack. – Ez igazán figyelmes tőled, Emmi. Nos, gyerünk! Lássuk,
sikerül-e eltalálni azt a célt.
Emmi felemeli a csúzlit, céloz és lő. Pont a közepén találja el
a korongot.
Sugárzik az arca.
El sem hiszem. Em úgy hozta össze azt a lövést, mintha élete
minden napján lőtt volna.
– Jó szeme van – mondja nekem Jack. – Csukd be a szád,
vagy belerepülnek a legyek!
– Ezt meg hol tanultad? – kérdem Emmit.
Megrántja a vállát.
– Figyeltelek téged és Lugh-t, aztán gyakoroltam és
gyakoroltam, amíg nem sikerült.
– Ezt nem is tudtam. Miért nem mondtad?
– Soha nem szeretted, ha hozzád szóltam. Mindig azt
mondtad, hogy fogjam be, és menjek onnan.
– Ilyet soha nem tettem! – mondom.
De már pirul is az arcom, mert tudom, hogy igaza van.
Szörnyen hangzik így kimondva, hogy soha nem szántam időt
rá, de igaza van. Nem tettem. Nem szántam rá időt, amikor
Lugh ott volt nekem. Amikor vele együtt vagyunk, nincs
szükségem másra. És ez egészen a születésünktől kezdve így volt.
– Szóval, nézzük csak – mondja Jack –, tud lovagolni, tud
lőni és van vér a pucájában. Kihagytam esetleg valamit?
– Azt hagytad ki, hogy kilencéves – teszem hozzá.
– Ő ugyanannyira az én bátyám is, mint a tied – mondja
Emmi.
– Jó érv – helyesel Jack. – És jó testvérként megőrizte a
csúzliját.
Mind a ketten rám néznek.
– Nem – mondom haragos tekintettel. – Nem, nem, nem!
Nem szólnak semmit, csak tovább néznek.
– Ne nézzetek rám így! – sóhajtok. – A, a fenébe! Rendben,
jöhetsz. De azt kell tenned, amit én mondok, és jobb, ha nem
okozol galibát, mert ha mégis, Emmi, nagy bajban leszel, arra
mérget vehetsz!
Magamban beszélek. Abban a pillanatban, hogy meghallotta
a szót, hogy „jöhetsz”, Emmi ujjongani kezd, és Jackkel egymás
kezét rázzák, majd megölel, és csillogó szemekkel néz rám. Még
soha nem láttam ilyen boldognak és izgatottnak.
– Nem fogok csalódást okozni! – Fel-le ugrándozik a barakk
felé, és közben kiáltozik: – Epona! Hé, Epona! Nem fogod
elhinni.
Rámutatok Jackre.
– Ha bármi történik vele, tudni fogom, kit hibáztassak.
Megragadja a kezem. A szemei kemények, mint a kő,
hidegek, mint a szürke, téli ég. A keze meleg. A bőre durva.
Bizsergés fut végig a karomon.
– Nem versz át – mondja.
– Valóban?
– Nem – mondja. – Látom a szemedben. Csak a drága bátyád
érdekel.
– Ez nem igaz – vágok vissza.
– Ha Emmit vitték volna el, Emmit és nem Lugh-t...
utánamennél?
Nagy levegőt veszek, hogy rávágjam, hát persze, de az
arckifejezése megállít. Nincs értelme hazudni, amikor úgyis
tudja az igazat.
Elenged és hátralép.
– Gondoltam – mondja. – A húgod nagyobb biztonságban
lesz velem, mint veled valaha volt. Te csak lovagolj tovább azon
a magas lovadon, őt meg bízd rám!

– Add ide a kezed! – mondja Maev halkan, hogy senki más ne

hallja. Jobb kezem középső ujjára csúsztat egy aranygyűrűt.
– Ha valaha szükséged lesz rám – mondja –, ha szükséged
lesz a Sólymokra, csak küldd el Nérót ezzel, és mi megyünk.
Bárhonnan, bármikor... elküldöd ezt a gyűrűt, ott leszünk.
Hátralép.
Melegség önti el a szívem. Lenézek Hermész hátáról. Maev
rám mosolyog.
– Kihoztál bennünket Hopetownból – mondom neki. –
Megmentetted az életünket. Ruhákat, ételt és lovakat adtál...
lehetőséget, hogy megtaláljuk Lugh-t. Én... mi nagyon sokkal
tartozunk neked, nem tudom, hogyan tudnánk visszafizetni
mindezt, de ha egyszer...
– A barátok nem tartoznak egymásnak – mondja. – És nem
fizetnek vissza egymásnak semmit. Legyen jó utatok! Remélem,
megtaláljátok a bátyátokat!
– Sziasztok!
Emmi lehajol, és megöleli Epona nyakát.
– Vigyázz rájuk Jack! – mondja neki Maev. – Ha nem, a
világ végén is levadászunk. És ha megtalálunk, kitépjük a
beleidet, és odadobjuk a sakáloknak, te pedig végig fogod nézni.
– Ezt észben tartom – válaszolja Jack.
Nero felettünk köröz. Károg, türelmetlen, indulna már.
Felnézek.
– Ideje indulnunk – mondom.
Csettintek a nyelvemmel, és elindulunk. Jack megy elöl
Ajaxon, Emmi középen egy Joy nevű pónin, én zárom a sort a
csomagjainkkal, nyeregtáskáinkkal és a vízzel teli kulacsainkkal,
amiket a Szabad Sólymoknak köszönhetünk.
Mind összegyűltek, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Kiabálnak,
hogy viszlát, jó szerencsét, ne felejtsetek el bennünket,
hamarosan találkozunk, meg ilyesmiket.
Még utoljára hátranézek Ashre, Eponara és a többiekre,
ahogy mosolyognak és integetnek.
Kivéve Maevet, ő nem mosolyog vagy integet, csak áll ott.
Úgy néz ki, mint aki nem hiszi, hogy valaha is viszontlát
bennünket.
A fekete-hegyek
Egész nap utaztunk. Meg kell hagyni, Jack ideális tempót diktál.
Elég gyors ahhoz, hogy ne kezdjenek viszketni a kezeim a
gyeplőn, de nem túl gyors, hogy Emmi ne tudjon lépést tartani a
póniján.
Jack elmondása szerint még mindig a Fekete-hegyek
előhegységében járunk. Szerinte még jó pár napig nem érjük el a
hegységet. Folyamatosan haladunk felfelé, örökzöld erdőkön és
száraz, nyílt, bozótos tisztásokon át kacskaringózva.
Nero örül, hogy ilyen hosszú idő után, amit Hopetownban
külön töltöttünk, visszakapott. Én is így érzek. Legszívesebben a
vállamon lovagol, beszélget és megjegyzéseket tesz a
környezetre, ahogy haladunk előre. Időről időre eltűnik kicsit,
valamilyen varjúügy miatt.
Már délután közepe óta nem láttam, és épp kezdtem
csodálkozni, hogy hova tűnt, amikor egyszer csak előkerül a
semmiből. De ahelyett, hogy odajönne hozzám, leszáll Jack
fejére. Aztán lehajol, és szeretetteljesen csipkedni kezdi a fülét.
Nem hiszek a szememnek.
– Nero! – kiáltok. – Hagyd békén Jacket!
Olyan gyorsan repül hozzám, hogy alig tudom követni. A
vállamon landol, és lekucorodik, rám se néz. Soha nem hittem
volna, hogy egy varjú tud bűnbánóan kinézni, de ő pont úgy fest.
Jack hátranéz, és mosolyog.
– Miattam ne hívd el – mondja.
 Francos Jack. Mi ez vele? Mitől van, hogy mindenkit és
mindent el tud varázsolni, aki és ami az útjába kerül? Asht, és
nagyjából az összes többi Szabad Sólymot, a húgomat, és most
még az átkozott varjamat is. Esküszöm, ha az útjába akadna egy
szikla, amit nem akarna átlépni, elég lenne csak ránéznie, és az
magától arrébb gurulna.
Velem persze nem ez a helyzet. Én nem gurulok el senki
útjából. Még az övéből sem. Főleg az övéből nem.

Ahogy kezd besötétedni, tábort verünk egy kis csoport fenyőfa

között, egy csordogáló patak mellett. A száraz tűlevelek puhának
és rugalmasnak tűnnek a lábam alatt. Meleg fenyőillat éles
édessége tölti meg a levegőt.
Jack behunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Édes illatú ágyaink lesznek ma, Emmi – mondja.
– Nagyon jól megvetem őket, Jack – mondja Emmi. – Majd
meglátod.
Én fát gyűjtök, és tüzet gyújtok, amíg Jack rendbe rakja a
felszerelésünket. Emmi sürög-forog, lepakolja a hálózsákokat a
lovakról, és lerakja őket egymás mellé. Csacsog magában, én meg
elengedem a fülem mellett, ahogy szoktam.
– Én itt alszom – mondja. – Jack meg... itt... és akkor Saba
meg... itt. Pont Jack és köztem.
Felkapom a fejem.
– Micsoda? – kérdem. – Ó, nem! – Odamegyek, és
megragadom a hálózsákomat. – Te fekszel Jack és közém. Az
sokkal jobb lenne, nem gondolod? Így, öö... tudsz majd
beszélgetni mindkettőnkkel. Ehhez mit szólsz?
– De Jack rám osztotta ezt a feladatot! – teszi csípőre a kezét
Emmi. – Ő lepakolja a lovakat, te meggyújtod a tüzet és én
kipakolom a hálózsákokat! Ugye, Jack?
– Azt hittem, így van – válaszolja Jack. – De úgy fest, a
nővéred nem hiszi, hogy el tudod végezni a feladatod, Emmi.
Mind a ketten rám néznek. Emmi arca megfeszül. Akkor
csinálja ezt, amikor zaklatott, és próbálja elkerülni, hogy
remegjen az álla. Jack arca kifejezéstelen, mintha csöppet sem
érdekelné, mi a helyzet. Egy percig sem bízom benne. Tudja,
hogy nem akarok mellé feküdni, de ezt nem mondhatom meg
Emnek. Ami őt illeti, számára én csak a szokásos gonosz
önmagamat hozom, és nem adok neki lehetőséget. Jack most
megfogott.
– Ez nem igaz – mondom. Odaadom Emnek a hálózsákomat.
– Sajnálom, Em! Hát persze, hogy ez a te feladatod. Rád is
bízom.
Amíg Em elfoglalja magát a hálózsákok visszarendezésével,
odamegyek Jackhez, aki Ajaxról és Hermészről pakol le éppen.
– Tudom, miben sántikálsz – mondom neki. – És nem fog
menni.
– Tényleg?
Nem néz rám, csak tovább rendezgeti a nyeregtáskákat és a
többi felszerelést.
– A jövőre nézve – kezdi – hálás lennék, ha beavatnál, hogy
mégis, miben kellene sántikáljak, ami nem fog menni. Így később
nem fogok újra bajlódni vele.
Összeráncolom a homlokomat.
– Na, megint ezt csinálod, ezt az angolna dolgot – mondom
neki. – Amiben sántikálsz Jack az... az, hogy állandóan hülyét
csinálsz belőlem.
– Ó, szóval ebben sántikálok?
– Átkozottul jól tudod, hogy ebben!
– Akkor elnézést kérek. A legőszintébben – mondja.
Mosolyog. Kedvesen. Nem pimasz vagy arrogáns módon.
Nem tudom, mit kezdjek vele.
– Nos... – mondom – akkor rendben van. Csak figyelj oda,
hogy ne csináld többet!
– Ígérem – mondja –, hogy ha legközelebb hülyének tűnsz,
akkor azt csak a te számládra lehet majd írni. – Rám kacsint,
miközben felkapja a nyeregtáskákat. – Figyelni kéne a tűzre –
mondja.
Egy percig csak ott állok. Már megint megfogott a szemét.
De érzem, ahogy apró kis mosolyra húzódik a szám.

– Jó éjt Saba, jó éjt Jack! – mondja Emmi.

Az oldalára fordul, nekem háttal, és hamarosan mélyen
alszik. Nero egy közeli fán helyezkedett el éjszakára.
Az éjszakai eget bámulom. Magas és világos, és felhők
úsznak a hold arca előtt. Szorosan magam köré tekerem a
takarómat, és olyan mereven fekszem, mint egy darab deszka.
Túlságosan tudatában vagyok annak, hogy Jack mellettem
fekszik. Érzem a teste melegét, a légzése hangját, a mellkasa
enyhe emelkedését és süllyedését, amit a szemem sarkából látok
is.
Zizegés hallatszik, ahogy megmozdul. Odanézek. Egyik
könyökén támaszkodva engem néz. Az elhaló tűz megvilágítja az
arcát, árnyékot vet a szemeire. A gyomrom összerándul.
Megremegek. Elfordulok.
Kinyújtja a kezét, és megérinti a szívkövemet, amely a
nyakamban fekszik. Majd gyorsan elrántja a kezét.
– Ez forró – mondja.
– Tudom – válaszolom. Leveszem a nyakamból, és a
hálózsákomba dobom. – Hülyeség – mondom. – Nem tudom,
miért hordom.
Kis idő múlva megszólal:
– Mesélj nekem a bátyádról!
– Ikrek vagyunk – kezdem.
– Aha, gondoltam, hogy valamiért különleges a számodra,
ha ennyi vesződséget vállalsz, hogy megtaláld. Milyen ember?
Gondolkodom. Mindig ugyanaz a helyzet, amikor valaki
Lugh-ról kérdez. Mercy, Helen, Maev... akár még Emmi is.
Akarok is beszélni róla, meg nem is. Úgy érzem, hogy ha beszélek
róla, akkor odaadok belőle kis darabkákat, amiket pedig meg
akarok tartani magamnak.
– Anyukánk meghalt, amikor Emmi született – kezdem. – És
azután Apu... nos, soha többé nem volt ugyanaz az ember. Úgy
tűnt, többé már nem törődik semmivel. Velünk... vagy bármi
mással... igazából semmivel. Ha Lugh nem teremtett volna ételt
az asztalunkra és tetőt a fejünk fölé, akkor azt hiszem, mind
meghaltunk volna. Lugh és én csak kilenc évesek voltunk,
amikor Anyu meghalt. Mint most Emmi. Szóval, Lugh nem fél
magára vállalni dolgokat. Soha nem félt.
– De milyen ember? – kérdi Jack.
– Ő... nos, vicces és olyan... igazán okos. Azt hiszem, figyelt,
hogy Apu miket mond neki. Nem úgy, mint én. Ő tud... mindent.
Bármit meg tud szerelni, ismeri a földet, a teremtményeit és...
engem. Ő a világon az egyetlen ember, aki tényleg ismer engem.
DeMalo. Sötét szemek, majdnem feketék, találkoztak az
enyémmel.
Mélyen belém nézett. Látta a legsötétebb gondolataimat, a
legrosszabb félelmeimet.
– Túl jónak tűnik, hogy igaz legyen – mondja Jack.
Távoli a hangja.
– Mit mondtál? – kérdem.
– Azt mondtam... hogy Lugh túl jónak tűnik, hogy igaz
legyen.
– Nincs jogod ilyet mondani. Nem tudsz róla semmit.
Ezt nagyon gyorsan mondom, hogy kizárjam a gondolatot,
hogy Lugh mennyire megváltozott az utóbbi, nagyjából egy
évben. Hogy milyen volt azon az utolsó napon. Hogy azt
mondta, alig várja, hogy otthagyhassa Silverlake-et, és az
arckifejezését, amikor Aput bolond öregembernek nevezte, aki
álomvilágban él. Gyűlölöm, hogy Apu úgy halt meg, hogy ezek
voltak az utolsó szavak, amik elhangzottak köztük.
– Hé – mondja Jack. – Sajnálom, hülyeség volt ezt
mondanom. Sajnálom! Szóval, mivel ikrek vagytok, gondolom,
ugyanúgy néz ki, mint te?
Az oldalamra fordulok, hogy szembe kerüljek Jackkel.
– Nem – válaszolom. – Ő gyönyörű. Mint Anyu. A haja
aranyszínű, akár a nap, és hosszú, befonva egészen a derekáig ér.
– A te hajad is kezd visszanőni – mondja. – Sötét színű.
– Fekete. Mint Apué. Régen szép volt. Dús és hosszú és...
Biztos nagyon hülyén nézek ki most.
– Nem – mondja.
– Amikor Anyu még élt, állandóan azt mondta, hogy te vagy
az éjjel, Saba, Lugh pedig a nappal. Én vagyok az, aki mindig túl
komolyan veszi a dolgokat. Lugh az, aki mosolyog és
megnevettet. Jó ember. Ő minden, ami én nem vagyok.
– Így gondolod? Hogy te nem vagy jó ember? Hogy nem
vagy gyönyörű?
Nem mondok semmit.
– Biztos nagyon hiányzik neked – mondja.
– Soha nem gondoltam, hogy valakinek a hiánya fájhat –
válaszolom. – De fáj. Mélyen legbelül. Mintha a csontjaimban
lenne. Soha nem voltunk még külön. Soha. Nem tudom, hogy
létezhetek nélküle. Olyan, mintha én... semmi sem lennék.
– Ne mondd ezt! Soha ne mondd ezt! Te igenis valami vagy,
Saba. Valami jó és erős és igaz. Vele vagy nélküle.
Felém nyúl, és a hüvelykujjával letörli a könnyeimet. Észre
sem vettem, hogy sírok. Az érintése meleg nyomot hagy.
A felhők eltűnnek egy pillanatra, és én elmerülök különleges,
ezüstös szemeiben. Olyanok, mint egy tó, amit megvilágít a hold.
Egészen sokáig fekszünk így, egymást bámulva a lágy
fenyőillatú éjjelen. Végül így szól:
– Meg fogjuk találni. Ígérem! Most próbálj aludni egy kicsit.
Először én őrködöm.
– Ébressz fel, ha én jövök! – mondom neki.
– Oké – válaszolja.
– Jó éjt, Jack!
– Jó éjt!
Felül, a hátát egy fának támasztja.
– Jack? – suttogom.
– Mi az?
– Köszönöm!
– Szép álmokat, Saba!
De még nagyon sokáig nem tudok elaludni.
 Valami jó és erős és igaz. Ezt mondta. Soha senki nem
használta még ezeket a szavakat rám. Kíváncsi vagyok,
komolyan gondolja-e.
Az a Jack, akit eddig láttam, csupa sárm és gyors szavak és
könnyű mosolyok. De amilyen ma éjjel, a beszélgetésünk alatt
volt, arra nem számítottam. Mercyt juttatta eszembe. Éreztem
azt a... nyugalmat, azt hiszem, annak nevezném... á szíve
mélyén. Ugyanezt az érzést tapasztaltam Mercynél is. Nyugodt,
mint a csöndes víz.
Nem tudom, mit kezdjek ezzel. Valahogy nem illik a képbe.
És pont, amikor már azt hittem, hogy teljesen kiismertem.
De a lényeg, hogy azt hiszem, talán... kezdek bízni benne.
Tudom, hogy Maev azt gondolja, hogy rejteget valamit, hogy
titkai vannak. És igaza is lehet. Ő sokkal többet látott már a
világból, sokkal több emberrel találkozott, mint én. Úgy tűnik,
Emmi meglehetősen kedveli, de mit tud ő? Még csak kisgyerek.
Nem tudom, hogy jó ötlet-e bízni benne.
Felbámulok. A szürke felhők átúsznak a fekete éjjeli
égbolton.
Bárcsak itt lenne Lugh. Megmondaná, mit tegyek. Ő tudná.

Dél van. Még mindig a száraz és poros előhegységben vagyunk,

de a vidék kezd dombosabbá, sziklásabbá válni, és ahogy
haladunk előre, egyre több a fa.
Jack kicsivel előttünk lovagolt egész reggel. Örülök, hogy
nem kell sokat beszélgetnem vele. Azt kívánom, bárcsak ne
mondtam volna neki olyan sok mindent a múlt éjjel. Nem is
nagyon értem, miért tettem. Nem kellett volna hagynom, hogy
rávegyen, aludjak mellette.
Emmi mellettem lovagol, Nero meg potyautast játszik
Hermész hátsóján. Emmi hátrafelé nézelődik.
– Mi az? – kérdem.
Összeráncolja a homlokát.
– Semmi – mondja, de ahogy haladunk, újra és újra
hátranéz.
Látom, hogy valami aggasztja. Valami jár a fejében. Végül
nem bírom tovább. Átnyúlok, és megragadom Joy kantárát.
Megállítom.
– Az őrületbe kergetsz, Em. Mondd el, mi az!
Jack megfordítja Ajaxot, és visszalovagol hozzánk.
– Mi folyik itt? – kérdi. – Mi az, Emmi?
Rágcsálni kezdi az alsó ajkát. Nyugtalannak tűnik.
– Emmi – szólok rá. – Állj elő vele, vagy kirázom belőled!
– Azt... azt hiszem, valaki követ bennünket – böki ki végre.
– Micsoda? – kérdem.
– Hol? – kérdi Jack.
Benyúl a nyeregtáskájába, és előhúz valamit.
– Dél felől – mondja Emmi, és abba az irányba mutat,
amerről jöttünk.
Jack a szeméhez tartja azt a valamit. Fekete műanyagból
készült. Belenéz a szűkebb végébe, és most látom, hogy két nagy,
üvegből készült korong van a másik, szélesebb oldalán. Kis
gombot csavargat a közepén.
– Az meg mi a fene? – kérdem tőle.
– Messzelátó – mondja Jack. – Segít meglátni távoli
dolgokat.
– Pusztítócucc! – fintorgok.
 – Igazából ez rettenetesen hasznos dolog – válaszolja. – Még
Hopetownban szereztem. Elképesztő, miket hagynak az emberek
szanaszét. Nem nagyon találni már ilyeneket, és ha találsz is,
általában nincsenek egy darabban.
Jó hosszan néz bele, végigpásztázza a horizontot.
– Nem látok semmi oda nem illőt, Em – mondja. – Itt van,
Saba, meg akarod nézni?
Ideadja, a szememhez tartom. Hirtelen a kis erdőcske,
amelyen nagyjából fél órája keltünk át, az orrom előtt terem.
Minden fának minden ágán minden levelet látok.
– Hűha! – rámosolygok Jackre. – Ez csodálatos!
Rám bámul, fura kifejezés ül az arcán.
– Ez az első alkalom, hogy mosolyogni látlak.
Morcosan ránézek.
– Ezt meg hogy érted? Állandóan mosolygok.
– Nem szoktál – szól közbe Emmi. – Régebben mosolyogtál,
amikor Lugh a közelben volt, de amióta elment, azóta undok
vagy és ingerült és szörnyű és...
– Jól van, elég lesz – vágok közbe.
– Csak azt akartam mondani...
– Nos, inkább ne!
Újra a szememhez emelem a messzelátót, hogy jól
leellenőrizzek mindent, ameddig csak ellátok.
– Semmi – mondom végül. – Senki nem követ bennünket.
Legközelebb, ha azt képzeled, hogy látsz valamit, Emmi, tedd
meg nekünk azt a szívességet, hogy megtartod magadnak.
Szorosan összeszorítja az ajkait, megfordítja Joy-t és
felemelt állal elhúz mellettem.
Jack kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, mire
rámutatok az egyik ujjammal.
 – Eszedbe ne jusson – mondom neki. – Ő az én húgom, és úgy
beszélek vele, ahogy akarok.
Megfordítja Ajaxot, és elsétálnak mellettem.
– Kilenc éves – mondja. – Hagyd már békén!
Nero rám károg, mintha elismételné, amit Jack mondott az
előbb.
Jack hátát bámulom. Milyen különös. Szinte ugyanazok a
szavak, mint amiket Lugh mondott nekem azon az utolsó napon,
miközben a tetőt javítottuk.
– Még csak kilenc, Saba. A változatosság kedvéért
megpróbálhatnál kedves lenni vele.
Lugh. Jack. Emmi. összeráncolom a homlokomat. Fáj a
fejem ettől. Majd később gondolkodom rajta.

Jack keze ébreszt a karomon. Biztos én jövök az őrségben. Ő

vállalta az éjszaka első felét, én jövök hajnalig. Abban a
pillanatban teljesen éberré válok, és felülök. A szemei csillognak
a sötétben.
– Hagytad kialudni a tüzet – suttogom.
– Nem, eloltottam – suttogja vissza.
– De miért...
– Emminek igaza volt – mondja.
– Micsoda?
– Fényt látok a hegygerincen.
A szívem kalapálni kezd. Kicsúszok a hálózsákomból.
– Mutasd! – mondom neki.
Ma éjjel egy dombon táboroztunk le, egy világítótorony
tövében.
Egész sor van belőlük a széles fennsíkon, egy nagy
Pusztítóváros romjai közelében, amely körülbelül tizennégy
kilométerre van innen északra. Látni lehet a magas épületek
rozsdás vasvázait a távolban. Felhőkarcolók, így hívták őket
régen.
Jack felmászik a világítótorony lábára, én pedig követem.
Elég magasra mászunk, hogy jó kilátásunk legyen, majd Jack
ideadja a messzelátót.
– Ott – mutat dél felé, arra, amerről jöttünk.
Belenézek. Fény. Halvány. A hegygerincen pislákol,
amelyen ma reggel... nem, most már tegnap reggel keltünk át.
– Tábortűz – mondom.
– Pont éjfél után gyújtották – bólint rá. – Figyeltem, és
azóta nem mozdult.
– Biztos letáboroztak éjszakára.
– Talán – szól kételkedve.
– Nyilván utazik erre rajtunk kívül más is. Valószínűleg
minden rendben van.
Ekkor kialszik a fény. Majd másik tűnik fel. De az mozog.
Átkel a gerincen, és elindul lefelé. Erre tart.
– Nekem ez nem tetszik – ingatja a fejét Jack.
– Ébresszük fel Emmit, és húzzunk innen! – mondom.
– Jó terv – válaszolja.

Épp akkor lovagolunk be a kihalt városba, amikor a nap felkel.

Apu néha beszélt nekünk a Pusztítóvárosokról, amelyek
hosszú kilométereken át terültek el. Lugh és én mindig azt
hittük, hogy csak mese, de úgy fest, igazat mondott. Hatalmas
város romjai között vagyunk, egy fennsíkon a hegyekben.
Hosszú, egyenes ösvény, öreg út fekszik előttünk, amíg csak
a szem ellát. Az utat mára fű és alacsony bokrok borítják. A
felhőkarcolók rozsdás vasvázai, amelyeket a távolból is láttunk,
az út mindkét oldalán sorakoznak. Több, kisebb út is nyílik a
főútról, olyanok, mint a fák ágai.
Látszik, hol voltak régen épületek. Mára már csak kupacok
és fű borította dombok. Réges-rég összedőltek, és azóta a föld, a
szelek és a növények csöndben jöttek-mentek, hogy eltakarják,
ami megmaradt belőlük. Hogy elrejtsék, eltemessék a múltat.
Nincs más hang, csak a szél. Sóhajtozik a sarkokon.
Sóhajtozik, ahogy elmegy mellettünk, a hely rég elfeledett titkait
suttogja. Hallgasd a szelet, mondta Mercy. Bárcsak értenénk,
mit mond.
Talán elmeséli nekünk, hány ember fekszik eltemetve a
lábaink alatt, és hogyan haltak meg. Talán járvány volt, vagy
éhínség, vagy szomjúság, vagy háborúk. Vagy mind egyszerre. A
Pusztítók művelték ezt.
Most a macskákon kívül nincs itt semmi élet. És ahol
macskák vannak, ott lesznek egerek is. Egy elfut Hermész előtt,
de ő túl okos ahhoz, hogy foglalkozzon vele. A macskák még csak
ránk sem pillantanak, miközben tovább foglalatoskodnak a saját
dolgukkal. Nero mókából rájuk repül, némán csap le rájuk az
égből, mire ők pánikszerűen szétszaladnak.
Megállítjuk a lovakat, hogy leszálljunk.
Ahogy földet érek, a talaj megmozdul. Még arra sincs időm,
hogy kiáltsak, a jobb lábam máris térdig eltűnik.
Emmi kuncogni kezd.
 – Elfelejtettem megemlíteni – mondja Jack. – Ha van egy
gödör a talajon, akkor azt inkább kerüld ki. Ez olyan hely, ahol a
gödör valószínűleg nagyobb lyukat jelent.
Karba tett kézzel nézi, ahogy kihúzom magam.
– Köszi – mondom neki. – Erre emlékezni fogok.
– Jobb, ha megnézzük, hol tartanak a barátaink. – Odaadja
a messzelátót Emminek. – Akarsz felmászni és belenézni?
Emmi bólint. Egy szót sem szólt hozzám azóta, hogy
felráztuk, beszámoltunk neki a fényekről és tábort bontottunk.
Majd félrehívom később, amikor Jack nincs a közelben, és
elnézést kérek tőle, hogy nem hittem neki, amikor mondta, hogy
követnek bennünket.
Emmi nekiiramodik egy közeli nagy dombnak, és felmászik a
tetejéből kiálló fémtoronyra. Az egyik gerenda köré fonja a
karját, és a szemeihez tartja a messzelátót.
– Látom őket! – kiáltja izgatottan.
– Milyen messze? – kérdi Jack.
– Őöö...
– Nem tudja megmondani a távolságot – mondom.
– Már hogyne tudnám! Kilenc kilométer – válaszolja.
– Hányan vannak? – kérdi Jack.
– Négyen! Nem, várj csak! Őöö... nem látok túl jól!
– Csavargasd középen a gombot – kiáltja Jack.
Elengedi a gerendát, és a gombbal matat.
– Emmi! – ordítok rá. – Megőrültél? Kapaszkodj valamibe!
– Hagyj békén! – kiált vissza. – Tudom, mit csinálok!
Megfordul, hogy rosszallóan rám nézzen. Elveszti az
egyensúlyát.
– Emmi! – kiáltom, és felsprintelek a dombra.
A gerenda köré dobja a karjait. Biztonságban van. De
elengedi a messzelátót, ami felrepül a levegőbe. Felugrom érte, de
túl messzire vagyok. Reccsenés hallatszik, ahogy az előttem lévő
sziklára zuhan. Én a hasamon landolok, és csak fekszem ott a
messzelátó széttört darabjait nézve, amelyek szanaszét
szóródtak a füvön. Nero leereszkedik, és leszáll a fejemre.
– Basszus – mondja Jack.
– A fene egye meg, Emmi. Látod, mit csináltál megint? –
mondom neki.

– Oké. – Jack lecsúszik a domb tetejéről, amelynek a

takarásában kuporgunk. – Úgy fest, csak ketten vannak, és
gyalog. A lovaikat vezetik.
– Az jó. Utálnék bántani egy lovat – mondom.
– De egy ember nem jelent gondot – teszi hozzá Jack.
– Az emberek tudnak vigyázni magukra.
– Majd emlékeztess rá, hogy ne legyek az ellenséged –
mondja Jack. – Szerinted elég nagy lyukat csináltunk?
– Mondtam már, több száz ilyen csapdát ástam. Lugh és én
állandóan ilyeneket használtunk, amikor vaddisznóra
vadásztunk – válaszolom.
Emmi grimaszol, majd így szól:
– De Saba, nem is voltak v...
Jack háta mögött végighúzom az ujjam a torkomnál, és
nagyon vadul nézek rá. Becsukja a száját.
Nagyon remélem, hogy a tervem működni fog. Nem akarom,
hogy Jack rájöjjön, igazából soha nem csináltam még ilyen
csapdát. Lugh és én folyton beszéltünk róla, hogy ásni kéne
egyet, de Silverlake-ben nem volt olyan vad, ami megérte volna
az időt és a vesződséget, amibe került volna.
Jack és én odaástuk a csapdát, ahol a lábam belesüllyedt a
földbe. A városon átvezető főút kellős közepére. Kiderült, hogy
már eleve volt ott egy szép nagy lyuk. Csak kicsit mélyíteni
kellett rajta.
– A hálózsákom csupa piszok lesz – morogja Emmi.
Azzal borítottuk be a lyukat, leszögeztük a négy sarkát és
füvet hordtunk rá. Így senki nem mondaná meg, hogy ott lyuk
van.
– Nagy kár – mondom neki. – Ez a büntetésed, amiért
eltörted a messzelátót.
– Megmondtam, hogy igyekszem megjavítani – mondja
Jack.
Emmi kinyújtja rám a nyelvét.
Rámutatok.
– Kezdesz túl szemtelen lenni. Várj csak, amíg...
– Pszt!
Jack az ajkai elé tartja az egyik ujját. Ott guggolunk
csöndben, nem is nézünk egymásra. Várunk.
Majd hangokat hallunk, és egy ló horkantását.
– Jönnek – suttogja Jack.
Rálapulunk a domb oldalára. Jack és én az íjainkért
nyúlunk, és megtöltjük őket. Emmi követ rak a csúzlijába. A
szívem hevesen kalapál a mellkasomban.
A hangok tulajdonosai elhaladnak a rejtekhelyünk mellett,
aztán kiáltás hangzik.
– Áááá!
A semmibe lépnek, beleesnek a csapdánkba. A lovak
rémülten nyerítenek.
 – Gyerünk! – kiált Jack.
Felugrunk, és átszaladunk a domb tetején. Leviharzunk a
másik oldalon. A két ló félelmében hátrál, és elrobog az utunkból.
– Fel a kezekkel! – kiáltom. – Körbevettünk titeket, ti
szemetek!
Én, Jack és Emmi a gödör szélén körbe állunk. Fegyvereink
felhúzva, és a foglyainkra célzunk.
– Ezt nem hiszem el – mondja Jack.

– Mi a fenét csináltok ti itt? – kérdem tőlük.

Ash és Epona bámul fel ránk a gödör aljából, ahol egy kupac
összegubancolódott kar és láb látszik csak belőlük.
– Ez nem egészen az az üdvözlés, amit reméltünk – mondja
Ash.
– De volt már rosszabb is.
Felállnak. Epona feltartja a kezét.
– Nem bánnám, ha segítenétek kijutni innen – mondja.
– Megérdemelnétek, hogy hagyjunk ott lent megaszalódni –
mondom nekik.
Azért odanyújtom a kezem, Jack pedig Ashnek az övét, és
segítünk nekik kimászni. Lesöprögetik magukat.
– A pokolba is, Ash – mondja Jack. – Ez több volt, mint
butaság. Le is lőhettünk volna. Eltörhettétek volna a lábatokat,
amikor beleestetek a gödörbe. Miért nem szóltatok, hogy ti
követtek bennünket?
– Meg akartunk lepni benneteket – mondja Ash.
– Nos, ez igen jól sikerült – válaszolja Jack.
 Grimaszolok egyet.
– Azt hittem, a Sólymoknak problémájuk akadt, amit meg
kell oldaniuk – mondom nekik. – Maev valami területi vitáról
beszélt a nyugati úton.
Bűnbánóan összenéznek.
– Nem tudja, hogy itt vagytok – hitetlenkedem. – Azt ne
mondjátok, hogy... ott hagyott benneteket, hogy vigyázzatok
Darktreesre, ti meg ellógtatok.
– Oké – mondja Ash. – Akkor nem mondjuk.
– Menjetek el! – reccsenek rájuk. – Forduljatok meg azonnal,
és menjetek vissza! És mindenképp mondjátok el Maevnek, hogy
ez kizárólag a ti ötletetek volt, és nekem semmi közöm hozzá.
– Várj csak egy percig! – mondja Epona. – Mi úgy gondoljuk,
hogy Maev történetesen téved. Legalább néhányunkat el kellett
volna küldenie veletek, hogy segítsünk.
– Ez sokkal fontosabb, mint hogy ki irányít a nyugati úton –
teszi hozzá Ash. – Abból kiindulva, amit Freedom Fieldsről
mondtál, a Tontonokról és a bagóról, ebből több is kisülhet, mint
a bátyád visszaszerzése. Hatással lehet mindannyiunkra.
Hopetown leégetése nem elég. Nem torpanhatunk meg itt. Meg
kell állítanunk az egészet, megszabadulni mindegyiküktől.
– Idehallgassatok! – mondom – Engem semmi más nem
érdekel, csak hogy visszakapjam Lugh-t. Halljátok? Ennyi.
Semmi több. És nincs szükségem a segítségetekre. Nem akarom.
Menjetek haza!
– Miért kell mindig ilyen barátságtalannak lenned? – kérdi
Emmi. – Csak segíteni akarnak megtalálni Lugh-t.
– Tegyél lakatot a szádra Emmi! – mondom neki. – Erős a
kísértés, hogy visszaküldjelek velük Darktreesbe.
Fintorogni kezd, és összefonja a karjait.
 – Csak próbáld meg! – vág vissza.
– Ne merj feleselni velem!
– Jól van, jól van – kezdi Jack – mindenki nyugodjon meg!
Biztos vagyok benne, hogy tudunk...
– Fogd be, Jack! – szólok rá. Összeráncolom a szemöldöm.
Keményen ránézek Ashre. – Biztos, hogy semmi más oka nincs,
hogy itt vagytok?
Ránézek Jackre, majd újra Ashre. Ash arca elvörösödik.
– Hát persze, hogy nincs – válaszolja.
– Gyerünk, Saba! – kezdi Epona. – Tudod, hogy jó harcosok
vagyunk.
– Utoljára mondom. Ha azt akarnám, hogy velem gyertek,
megkértelek volna titeket. De nem tettem. Ami azt jelenti, hogy
nem akarom. Hamarosan indulhattok, hozom Emmi lovát.
Visszamész velük Darktreesbe – szólok oda Emminek.
– Nem! – tiltakozik. – És nem kényszeríthetsz! Utállak,
Saba!
Megfordulok, és villámgyorsan arra gyalogolok, ahova
kikötöttük a lovakat, hogy kiderítsük, ki követ bennünket. Jól
elrejtettük őket.
– Bocsássatok meg nekünk egy percre – hallom Jacket.
Utánam sprintel, és megfogja a karom.
– Beszélni akarok veled – mondja.
Elrántom a karom, és tovább megyek.
– Nincs miről beszélni. Mennek, és Emmi megy velük.
– Segíteni akarnak – mondja. – Tenni valamit. Talán jobb
hellyé tenni a világot. Mi a bajod ezzel?
Megyek tovább.
Megkerül, és elém áll.
– Mi a fene bajod van? – kérdi. – Beszélj!
 Amíg szövegel, próbálom kikerülni, jobbról, majd balról, de
minden alkalommal, amikor megmozdulok, elállja az utam.
Kezdek dühbe gurulni. Vágyom egy összecsapásra.
Összeszorítom a fogaimat és az ökleimet.
– Menj az utamból! – mondom neki.
– Nem.
– Idehozom a lovakat. Menj az utamból, Jack!
– Nem, ameddig el nem mondod, hogy mitől vagy ilyen pipa.
– Rendben – kezdem. – Tudni akarod, mi bajom? Nos, az a...
csapat ember, aki a nyomomban liheg és lelassít, az a bajom. És
ebből elegem van! Nem érdekel, hogyan lehetne a világot jobb
hellyé tenni. Egyetlen dolog érdekel, hogy visszakapjam Lugh-t.
De állandóan csapdába esek. Biztonságos helyen hagyom
Emmit, mire ő követni kezd. Pinchék elrabolnak bennünket, és a
Ketrecben végzem. Végre megszököm, és neked köszönhetően,
nemcsak hogy Emmivel csoszoghatok, de itt vagyunk a semmi
közepén, Ashsel és Eponával együtt. Szerinted, Jack, miért van
ez?
– Tudod jól – mondja. – Segíteni akarnak.
– Vak vagy? Csak azért követtek bennünket ide, mert...
Kedveled Asht?
– Ez meg milyen kérdés? Persze, hogy kedvelem. Már miért
ne kedvelném?
– Nem, nem erre gondoltam. Úgy értem... tetszik neked?
Mert te tetszel neki. Nagyon.
– Micsoda? – nevet fel. – Ne légy hülye!
– Te tényleg nem látod?
Megrázza a fejét.
– Nevetséges vagy – mondja.
– Ó, tényleg?
 Elmegyek mellette. Elindulok arra, ahol a lovak vannak. A
bőröm bizsereg. A gyomrom összeszorul. Forróság önt el tetőtől
talpig. Kioldom Joy-t és Hermészt.
Odasétál zsebre tett kézzel. Engem néz.
– Ha nem ismernélek, azt hinném féltékeny vagy – mondja.
– Féltékeny! – haragosan rábámulok. – Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy magadnak akarsz. Csak nem akarod
elismerni.
Rábámulok.
– Menj a pokolba, Jack! – mondom neki.
– Gyerünk, ismerd el!
– Hagyj békén!
Nem tudok ránézni, képtelen vagyok meghallgatni, nem
gondolhatok olyan dolgokra, amikre nem akarok gondolni. Nem
érezhetem, amit nem akarok érezni. Csak Lugh-ra szabad
gondolnom. Semmi másra, csak arra, hogy őt visszakapjam.
– Az egyetlen dolog, amit tőled akarok, az a leggyorsabb út
Freedom Fieldsbe. Innen egyedül megyek – mondom.
– Egyedül. Azt mondod, nincs rám szükséged?
– Nincs rád szükségem, Jack.
– Tévedsz. Mindannyiunkra szükséged van, csak még nem
tudod. A Tontonok nem fogják jó szívvel fogadni a Királyuk
halálhírét. Azt akarják majd, hogy valaki megfizessen érte.
Fogadok, hogy véghez akarják majd vinni a ceremóniájukat. Ha
meg akarod menteni Lugh-t, minden segítségre szükséged lesz.
És hidd el nekem, ha egyszer elérünk Freedom Fieldsbe, piszok
boldog leszel, hogy veled vagyunk.
Egy pillanatra Hermész oldalának támasztom a homlokom,
és becsukom a szemem.
– Nem hagyod, hogy egyedül menjek – mondom.
 – Nem.
– Nem tudsz megállítani. Felpattanhatnék Hermészre most
rögtön, és ellovagolhatnék olyan gyorsan, ahogy csak tudok.
– Követnénk.
Csapda.
– Mindig te vagy a legokosabb, igaz? – kérdem.
– Szeretném azt hinni – válaszolja. – Erről jut eszembe, jössz
a többieknek egy bocsánatkéréssel, amiért olyan goromba és
fölényeskedő voltál.
– Micsoda?
– Kérj bocsánatot, amiért olyan átkozottul hálátlan vagy!
Összehúzom a szemeimet.
– Nem egy tolvajtól fogok jó modort tanulni. Mert az vagy,
nem igaz, Jack? Azt csinálod, hogy megélj.
– Lehet, hogy tolvaj vagyok, de az is lehet, hogy nem. Egy
dolog viszont biztos, nem engem hívnak a Halál Angyalának.
Pontosan tudja, hogy rúgjon belém.
– Te szemét – mondom neki.
– Ha ettől jobban érzed magad.
Fejet hajt, megfordul és elsétál.

Jack diktálja az iramot.

Azt mondja, nem tudja biztosan, mennyi ideig fog tartani,
míg odaérünk Freedom Fieldsbe. Szerinte ez azon múlik,
belekeveredünk-e valamilyen zűrbe útközben. Az is lehet, hogy
egy hét lesz az út, de az is, hogy tíz nap.
Tíz nap. A nyári napforduló tizenkét nap múlva lesz.
 A nap fehéren és könyörtelenül tűz le ránk. A levegő remeg,
nehéz és sűrű. Nem könnyű lélegezni. Lehúzom a kendőm a
homlokomra.
Ash lovagol elöl Jackkel, és úgy teszi neki a szépet, hogy csak
na. Ezt még Jacknek is észre kellett vennie mostanra. Annyira
közel lovagol mellette, hogy hozzáér a lába az övéhez, és
állandóan őt nézi. Közel hajol hozzá, és olyan dolgokat suttog
neki, amiktől Jack hátradobott fejjel nevet, mintha soha
életében nem hallott volna még ilyen vicceset.
Gyomorforgató.
Vagyis az lenne, ha érdekelne.
De nem érdekel.
– Hazug – suttogja a hang a fejemben. – Hazug, hazug, hazug.

Átmegyünk a Pusztítóvároson, és megteszünk még húsz

kilométert, mielőtt megállunk éjszakára. Jack ezt igazi
hegyvidéknek hívja. Az ösvény meredek, sűrű erdőkkel borított,
egymáshoz közeli lankák szélein kígyózik.
Nem tetszik ez a vidék. Túlságosan zárt. Túl sötét. Nem
látszik elég az égből.
Nagy kőépület romjai közt verünk tábort, ami egy kis,
sziklás völgyben futó patak mellett áll. Nero ki-be repül az
ablakokon, örömében károg, ahogy a fészkelő galambokat
üldözi. Ash és Jack leszednek párat vacsorára.
Csacsognak, amíg tüzet gyújtanak, és a zsályateához vizet
forralnak. Epona megkopasztja és kibelezi a galambokat, Emmi
segít neki. Majd nyársra húzzák őket, és odateszik sülni.
 Én magamban ülök kicsivel messzebb, húzgálom a
fűcsomókat és azon morfondírozok, amit Jack mondott nekem.
Kis idő múlva Emmi odajön hozzám.
– Nem bánod, ha ideülök? – kérdi.
Megrántom a vállam.
– Ahogy gondolod – válaszolom.
Leül mellém. Először hallgatunk, aztán Emmi megszólal:
– Sajnálom, hogy feleseltem. És nem lett volna szabad
kinyújtanom rád a nyelvem. Lugh dühös lenne, ha megtudná.
– Nem hiszem, hogy rám túl büszke lenne, amiért úgy
elveszítettem a fejem veled kapcsolatban.
– Azt hiszem, mind a ketten bajban lennénk. Epona kedves,
és Ash is, nem gondolod?
Felmordulok.
– Nos, én kedvelem őket – mondja.
Nem szólok egy szót sem.
– Tudod, szeretnének a barátaid lenni – folytatja Emmi.
– Aha – válaszolom.
Letérdel, és megfogja a kezem.
– Megtaláljuk Lugh-t, tudom. Mi mind segítünk. Ash és
Epona és Jack és én.
– Biztonságban lettél volna Mercyvel – mondom neki,
miközben elhúzom a kezem. – Ott kellett volna maradnod, ahogy
mondtam.
– Tudom, de makacs vagyok. Mint te.
Egymásra nézünk, majd mindketten elmosolyodunk.
– Igen – mondom neki. – Azt hiszem, az vagy. Em, én... én
sajnálom. Tudom, hogy nem voltam kedves veled. Nem akartam
vele semmi rosszat, tudod, ugye? Én csak... én aggódom Lugh
miatt. Aggódom, hogy... hogy talán nem...
 – Tudom – válaszolja. – Én is aggódom érte. Ahogy érted is.
Alig bírtam ki, amikor Hopetownban voltunk, és te a Ketrecben
harcoltál. Minden nap iszonyatosan féltem, hogy meghalsz és
elhagysz.
– Nem hagylak el. Ígérem! – Sóhajtok. – Megpróbálok jobb
nővéred lenni, Emmi.
– Jó ez így, nem kell megváltoznod. Igazából hozzászoktam,
hogy ilyen vagy.
Nagyon gyorsan nyom egy puszit az arcomra, majd
visszamegy a tűzhöz, és csatlakozik a többiekhez. Egy-két percig
ülök még ott, amíg a gombóc elmúlik a torkomból. Majd én is
odamegyek. Elhallgatnak. Mind rám néznek. Kivéve Jacket. Ő
tovább guggol a tűz mellett, és azzal foglalatoskodik, hogy egy
bottal piszkálja.
– Mondanom kell valamit – kezdem. – Mindannyiótoknak.
Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint egy... idegbeteg, hálátlan
voltam és kötekedő, és... nos... sajnálom. És azt szeretném
mondani, hogy... szóval, hogy köszönöm. Hogy eljöttök velem.
Hogy segítetek megtalálni Lugh-t. Hálás vagyok.
Úgy néznek rám, mintha még várnának valamire.
– Ennyi – mondom.
Ash megrántja a vállát.
– Mi ezt mindenkiért tesszük, nem csak érted és a bátyádért.
Ez nagyobb horderejű dolog annál.
– Megtaláljuk Lugh-t, Saba – mondja Epona. – Segítünk
neked visszaszerezni őt.
Mosolyog, miközben folytatják a főzést és a csevegést.
Megtettem, amit Jack mondott. Ami helyes volt. És most
gyorsan elsétálok tőlük. De a szívemet könnyebbnek érzem.
Reménytelibbnek.
 Egy kéz a karomon megállít. Jack.
– Ez szép volt – mondja.
És ahogy minden alkalommal, amikor Jack megérint vagy a
közelemben van, forróság járja át a testem.
– Ne érj hozzám! – szólok rá.
Felemelt kézzel hátralép. A száját csíkba szorítja össze.
– Elnézést! – mondja. – Az én hibám. Nem fog újra
megtörténni.
Miközben visszamegy a többiekhez, kiveszem a szívkövet a
mellényemből, és a markomba szorítom. Addig tartom, amíg le
nem hűl.
Felnézek az égre. Az első csillag már fent ragyog. És a hold is.
Minden éjjel egyre közelebb és közelebb kúszik az égen oda, ahol
a nyári napfordulón lesz. Semmi nem állíthatja meg.
Versenyben állunk, a hold és én. És ez olyan verseny, amit
nem veszíthetek el.
Talán nem is olyan rossz ötlet elfogadni a segítséget. Bármit
elviselek, ami segít abban, hogy biztonságban visszakapjam
Lugh-t. Bármit és bárkit. Még Jacket is.

Lemászunk a lovakról, és megállunk egy meredek lejtő tövében.

Átnézünk a hegy folytatására a túloldalon, egy száraz
folyótorkolat felett.
Fölénk tornyosul, sötét, csipkézett és veszélyes. Mögötte
pedig még több hegy nyúlik, ameddig csak a szem ellát.
– Ez az egyetlen út Freedom Fieldsbe? – kérdem.
– Nem – válaszolja Jack. – Azért hoztalak erre, mert
gondoltam, tetszeni fog a táj.
Haragosan bámul rám, én meg vissza őrá. A Pusztítóváros
óta piszkáljuk egymást.
– Azok a hegyek hatalmasnak tűnnek – teszi hozzá Emmi.
– Az Ördög Fogainak hívják őket – mondja Jack. – Odanézz!
Nagyjából két kilométerre felfelé. Látod? Az ott az
Egyszemű Férfi. Oda megyünk. Ez a terv.
Rámutat egy épületre, amely a hegy oldalán lóg. Magamtól
valószínűleg nem vettem volna észre. Ugyanabból a sötét kőből
épült, amiből a hegy van. Hosszú és alacsony, jól beillesztették a
sziklák közé. Keskeny, fehér, cikkcakkos csapás vezet oda
lentről, a torkolatból. Füst száll fel a görbe kéményéből.
– Mi az az Egyszemű Férfi? – kérdi Emmi.
– Egy kocsma – válaszolja Jack.
Epona összeráncolja a homlokát.
– És azért megyünk oda, mert...
– ... szeretnél inni egyet? – kérdi Ash.
Jack megrázza a fejét.
– A tulajdonos jó barátom – válaszolja. – Ike Twelvetrees.
Megbízható, lehet rá számítani. Pont erre a dologra való ember.
Rábámulok.
– Ő, nem, biztos nem. Nem kéred meg, hogy jöjjön velünk.
– Igazad van. Nem kérni fogom, hanem kijelenteni.
– És te, és ez az... ez az...
– Ike – mondja Jack.
– Ez az Ike és te annyira jó barátok vagytok, hogy mindent
eldob, és velünk jön, csak azért, mert te mondod neki? – kérdem
Jacktől.
– Pontosan – válaszolja Jack. – Van ezzel valami
problémád?
 Vadul néz rám, mintha az engem érdekelne.
– Igen – válaszolom. – Igazából van. És azzal is van, hogy
azt mondtad nekünk, hogy ez az egyetlen út Freedom Fieldsbe.
Szerintem csak azért hoztál erre bennünket, mert látni akarod
ezt az Ike barátodat.
– Ez nem baráti látogatás, Saba – mondja.
– Ó, szóval, nem is tagadod!
– Nézd, meg akarod találni a bátyádat vagy sem?
– Persze, hogy meg akarom!
– Akkor fogd be, és nézz a lábad elé ezen a lejtőn! – mondja. –
Én megyek előre.
Jack, Ash és Epona elindulnak. A lovaik lassan haladnak
lefelé, majd eltűnnek a meredek lejtő szélénél.
– Rendben, Em. Most te jössz! Szépen, óvatosan. Engedd
lazára Joy kantárját!
A talaj száraz, kavicsos és laza. Hermész biztos lábakkal
halad, de Joy valamiért bizonytalankodik. Emnek nehéz
irányítani.
– Hó! – Megállítom Hermészt, leugrok róla, és óvatosan
odamegyek Emmihez. – Jobb, ha leszállsz – mondom neki. –
Hagyjuk, hogy Joy egyedül menjen le.
Épphogy felemelem Emmit Joy hátáról, amikor Ash
odakiált.
– Változik a szélirány!
Epona felmutat az égre.
– Viharfelhők! – kiabálja.
Hatalmas barna felhőpad robog felénk északkelet felől.
Piszok gyorsan mozog. Villám villan. Számolni kezdek. Egy:
megérett a meggy, kettő: csipke... mennydörgés hallatszik.
Bármelyik pillanatban elérhet bennünket.
 – Azok esőfelhők! – kiáltja Jack. – Siessünk!
Lenyúlok, hogy megfogjam Emmi kezét, de ő már eltűnt.
Gyalogol lefelé a lejtőn Joy kantárjával a kezében. Joy idegesen
nyerít, megriad és visszahőköl. Csúsznak a lábai a kavicsos
talajon.
Utánuk indulok.
– Emmi! – kiáltom. – Engedd el Joy-t!
Amikor ezt kimondom, Emmi túl erősen rántja meg a
gyeplőt. A póni hátraveti a fejét, és kitépi a kötelet Emmi
kezéből.
Joy visszaevickél pár lépést a lejtőn, és elvágtat arra,
amerről jöttünk.
Abban a pillanatban megnyílnak a felhők.

Zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Másodpercek alatt bőrig

ázunk.
– Te hülye – mondom Emminek. – Mondtam, hogy hagyd
Joy-t egyedül lemenni. Miért nem tudod csak egyszer azt tenni,
amit mondok?
– Saba! – Jack hangja. Elnyomja az eső. – Gyere le arról a
lejtőről most azonnal!
– Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! – kiáltok vissza.
Feldobom Emmit Hermész hátára, és levezetem a lejtőn. A
talaj sárrá változik a lábunk alatt.
– Nem sietted el – veti oda Jack, amikor leérünk.
– Ne kezd, Jack! – mondom neki. – A póni lelépett. Elhúzott
haza.
 – Nagyszerű – mondja. – Dagad a folyó. Ha az eső így
folytatja, eláraszt bennünket. Át kell jutnunk, mielőtt a
torkolatban ragadunk.
Elindulunk a folyó széléhez, de ahogy vezetem Hermészt,
érzem, hogy nagyon sántikál. A bal hátsó lábával történt valami.
– Jack! – kiáltom. – Valami nem stimmel Hermésszel.
– Oké! Majd én átviszem Emmit!
Körbefutok, és megemelem Hermész patáját. Egy szörnyű
tüske szúródott bele. Biztos akkor történt, amikor a forrótövis
bokrok mellett haladtunk el, és azóta egészen mélyre fúródott.
Kipiszkálom a késemmel.
– Na tessék, így már jónak kell lennie – mondom neki.
Hermész és én elindulunk a folyó felé, amikor valami
megállít.
Összeráncolom a homlokom. Úgy érzem... tudom, hogy
valami nincs egészen rendben, de... megrázom a fejem. Nincs idő
megállni gondolkodni.
Amikor elérjük a folyópartot, sűrű, vörösesbarna, sáros
víztömeg hömpölyög benne sebesen. A víz elkap egy kidőlt
faágat a folyómederben, lassan az egyik, majd a másik oldalra
fordítja, mintha még nem határozta volna el, mit tesz vele.
Aztán felemeli az ágat, és lefelé rohan vele.
A folyómeder itt szűk, viszont mély. A partok nem szélesek.
Ha az eső továbbra is így esik, nemsokára kiönt a folyó, és
megtölti a torkolatot. Bennünket meg lesodor, ha épp benne
leszünk.
Epona és Ash már majdnem átértek a túloldalra.
– Legyetek óvatosak! – kiált oda Epona. – A folyómeder
csupa felkavart iszap! Nehéz állva maradni benne!
Jack megsarkallja Ajaxot, és belegázol a vízbe. Emmi Jack
mögött ül, és a derekába kapaszkodik.
Hirtelen rájövök, mi nem stimmel. A szívkövem eltűnt.
Visszaszaladok oda, ahol kiszedtem Hermész patájából a tüskét.
Ott is van, a sárban hever. Felkapom és bedobom a
bakancsomba, jó mélyre. Visszaszaladok a folyópartra.
Pont időben, hogy lássam, ahogy Ajax megbotlik.
Pont időben, hogy lássan, amikor Emmi elveszíti a fogást
Jack derekán, és belezuhan a folyóba.
– Emmi! – kiáltom.
Nem tud úszni. Gondolkodás nélkül beugrom, hogy
kimentsem. Arra jövök fel a víz felszínére, hogy Jack a köpenye
hátánál fogva kihúzza, és maga elé lendíti.
– Jól van? – kiáltom oda.
– Jól! – válaszolja Jack. – Te csak juss át a másik partra!
Hermész beugrik mellém. Elege lett a várakozásból, átmegy
egyedül. Úgy fest, nekem is ezt kell tennem.
A víz már a mellkasomig ér. A kegyetlen sodrás körülfon.
Még négy lépést sem teszek, amikor valami nekem ütközik.
Lenézek.
Emberi lábszárcsont.

Eláll a lélegzetem.
Körülöttem mindenfelé halottak bukannak fel.
Még egy lábszárcsont jön a sáros felszínre. Majd egy
koponya. Egy felkarcsont. Lustán ringatóznak. Az ár elkapja, és
elsodorja őket.
Valószínűleg tömegsírnak használták a folyómedret a
Pusztítók, és most a zuhogó eső felkavarta az egészet.
Kihúzom a kezeimet a vízből, és magasra tartom őket, hogy
ne legyenek útban. Lassan körbefordulok, próbálom kipislogni
az esőt a szemeimből.
– Ó te jó ég! – mondom. – Ótejóég, ótejóég, ótejóég!
A folyó halottak csontjaitól hemzseg. Tele van velük. A
légzésem szaggatott és gyors.
Érzem, hogy valami hozzám ér. Lenézek. Egy csontváz
tekeredett körém. A koponya felvigyorog rám.
Ellököm. De amikor újra kihúzom a kezeimet, a csontváz
teljes felsőteste velük jön. Beragadok a bordái közé. A koponya
pont az arcomban van.
Sikítok. Lerázom magamról. Próbálok elszabadulni.
Elveszítem a talajt a lábam alól.
Elesek. Alámerülök.
És a sodrás magával ragad.

Próbálom felküzdeni magam a felszínre. Kiköpök egy csomó

koszos folyóvizet.
– Segítség! – kiáltom. – Segítség!
Kétlem, hogy bármelyikük is meghallana az eső dörömbölése
és a folyó zúgása mellett. És valószínűleg mostanra már
hallótávolságon kívül vagyok. Sokkal lejjebb sodródtam már,
mint ahol elestem, ebben biztos vagyok. És fogalmam sincs,
merre tart a folyó.
Megragadok egy fát, miközben elúszik mellettem. Felhúzom
rá magam, hogy legalább a fejem kint legyen a vízből. Erősen
kapaszkodom, miközben sodródom az iszappal és csontokkal teli
folyóban.
– Jack! – kiáltom. – Jack!
A zuhogó eső miatt nem látok messzebb három karhossznál.
Nem tudom megállapítani, milyen messzire vagyok a
folyóparttól, csak azt tudom, hogy ott van valahol. Valahogy el
kell jutnom oda.
Összeszorítom a fogaimat, és erősen rúgni kezdek, próbálom
elkormányozni magam a folyó közepéből, de a sodrásnak más a
szándéka. Abban a pillanatban, hogy elindulok előre, belekap a
fámba, és elkormányoz bennünket. Tovább próbálkozom, újra és
újra, de túl erős a sodrás ahhoz, hogy leküzdjem.
Ekkor másfajta morgás csapja meg a fülem. Ez nem az eső,
hanem valami más. Emlékeztet valamire... nem jut eszembe
mire, de tudom, hogy bármi legyen is, nemrég hallottam.
A folyó egyre keskenyebb lesz. Egy halom kiálló cikcakkos
szikla felé sodródom.
Próbálok elkapni egyet.
De túl gyorsan haladok. Ahogy elérem a sziklát, a farönk,
amelybe kapaszkodom, nekiütődik és kettétörik. Elveszítem a
fogást. Víz alá kerülök. Telemegy az orrom és a szám.
Fuldoklom. A testem nekicsapódik egy kőnek. Egyszer, kétszer,
egyik szikla után a másiknak csapódom, még mindig a víz alatt.
Összevissza dobál a víz.
Felbukkanok a felszínre. Levegőért kapkodok, vizet
köpködök. Homok van a számban és a nyelvemen. Nincs már
semmim, amibe kapaszkodhatnék. Épp hogy csak a víz felett
tudom tartani a fejem.
A sodrás sebesen visz lefelé.
A morgás, amit hallottam... erősödik. Egyre erősebb.
 Már emlékszem, hol hallottam ezt a hangot. Darktreesben.
Aznap, amikor Maev és én fürdeni mentünk.
Megáll a szívem a mellkasomban, mert már tudom, mit
jelent ez a hang.
Egy vízesés van előttem.

– Jack! – Olyan hangosan kiabálom a nevét, ahogy csak tudom.

– Jaaaaack!
A vízesés morgása egyre hangosabb. A folyó pedig egyre
vadabb, nagy sugárban dobja fel a mocskos vizet.
Pont előttem fekszik egy szikla. A folyó kellős közepén.
Széles és lapos. Nem jó, túl magas. De talán föl tudnám húzni
magam rá. Túl sima. Nincs rajta semmi, amiben
megkapaszkodhatnék.
Elérem. Kinyújtom a kezem. Ne! Elsodródom a szikla
mellett. Érzem a vízesés áramlását. Húzza a lábaimat. Feldobom
a karomat a fejem fölé. Belekapaszkodom a levegőbe. Próbálok
valamit megragadni. Sikerül! A kezem valami köré zárul. A
karjaim majd kiszakadnak a vállaimból.
Megállok.
Megálltam.
Várok ott egy másodpercig, levegő után kapkodok,
miközben a folyó száguld mellettem, s őrültmód próbál letépni
onnan, ahová kapaszkodom, és ledobni a vízesés széléről.
Kapaszkodom. A karom a fejem felett hátrahúzódik. Bármit
is sikerült megfogni, úgy tűnik elég erős. Egy darab fém, ami
kiáll a sziklából. Hideg. Érdes. Erős. Megfordulok, és
megragadom a másik kezemmel is. Majd lassan, minden erőmmel
küzdve az ár ellen, sikerül kihúznom magam a vízből, fel a
sziklára.
Csak fekszem ott, lihegve veszem a levegőt.
Érzem, ahogy zuhog rám az eső, de alig veszem észre. Kis idő
múltán felemelem a fejem, hogy megnézzem, mi mentett meg.
Egy vasdárda. Durva és rozsdás. Vajon mit keres itt egy folyó
közepén, egy sziklában, ennek a vízesésnek a tetején, és ki rakta
ide? Soha nem fogom megtudni. Egyszerűen csak átkozottul
boldog vagyok, hogy itt van.
Felülök, még mindig a dárdába kapaszkodva. Nem tudom
megállni, hogy meg ne nézzem, milyen közel voltam.
És akkor reszketni kezdek.
A szerencsesziklám a vízesés széle felett lóg.

Alattam dübörögve zúdul le a víz.

A belsőm összeszorul, és visszahátrálok a szikla szélétől.
Egy sziklán vagyok. Egy vízesés tetején. Egy folyó közepén.
Kiút nélkül.
Lenézek. A vízszint tovább emelkedik körülöttem.
Ha így folytatódik, le fog sodorni a vízesésbe. Elképzelésem
sincs, milyen magas lehet.
A fogaim vacognak a hidegtől vagy a sokktól. A szikla
közepére kucorodom, és a mellkasomhoz szorítom a térdeimet.
– Saba! Saba! Hol vagy?
Megdobban a szívem. Egy hang. Elnyomja az eső, de...
Átlesek az eső függönyén, keresem, honnan jön.
 Majd meglátom őt. A folyóban van, úszik és sodorja az
áramlás. Kötél van a hóna alatt, magasan a mellkasa köré kötve.
– Jack! – kiáltom. Feltérdelek és integetek. – Jack! Itt
vagyok!
Észrevesz.
A következő dolog, amit látok, hogy egyenesen felém tart.
Egyik kezemmel belekapaszkodom a dárdába, a másikkal
lenyúlok.
Megragadja. Megrántom, és felmászik mellém. A kötél lógó
részét felhúzza, és leteszi a sziklára.
– Ez elég meredek volt – mondja.
Ott ül és liheg.
– Jack! – A nyakába vetem magam. Reszketek tetőtől talpig.
– Soha életemben nem örültem még ennyire senkinek – mondom
neki.
Leráz magáról, és összehúzott szemekkel néz rám.
– Mi történt?
– Elveszítettem a... nyakláncomat – mondom neki. – Vissza
kellett mennem érte. Aztán elveszítettem az egyensúlyomat és...
nos, itt vagyok.
Egy pillanatig nem mond semmit. Aztán:
– Megtaláltad a nyakláncod?
Érzem, ahogy a szívkő égeti a bokámnál a bőrömet, mélyen a
bakancsomban, ahova dobtam.
– Igen – válaszolom.
– Akkor jó – mondja Jack. – Szörnyű lenne azt gondolni,
hogy ez az egész a semmiért történt. Nos. Bármennyire is
élvezem, hogy itt ücsörgünk... beszélgetünk az... ékszerekről...
azt hiszem, jobb, ha biztonságosabb helyen folytatjuk.
Mögém kerül, így a lábai között ülök. Meglazítja a mellkasa
körül a kötélen a csomót.
– Legalább most kvittek vagyunk – mondja.
– Kvittek? – kérdem. – Ezt hogy érted?
Felemeli maga körül a kötelet, és kitágítja a hurkot.
– A hármas szabály. Emlékszel, elmagyaráztam már.
Megmented valaki életét háromszor, és az élete a tied lesz.
A derekam köré fonja a karját, és közelebb húz magához.
– Mit csinálsz Jack! Én...
– Fogd be, vagy bedoblak! – mondja. Felemeli a kötelet, és
mindkettőnk dereka köré teszi. – Ahogy mondtam, te
megmentettél engem egyszer Hopetownban. Az egy volt a te
javadra. Most én mentettelek meg attól, hogy lezuhanj a
vízesésbe, szóval, ez meg egy nekem.
– Nem te mentettél meg, én mentettem meg magam!
– Belekötsz a szavaimba? Szívesen itt hagylak.
– Ne! Ne hagyj itt!
– Nos, akkor – mondja –, szerintem kvittek vagyunk.
– Én nem hiszek a hármas szabályban. Az egyik leghülyébb
dolog, amiről valaha...
Szorosra rántja a csúszó csomót, mire a hátam a mellkasának
csapódik.
– ... hallottam – fejezem be.
– Hülyeség, hm? – suttogja a fülembe úgy, hogy a lehelete
csiklandoz.
Megremegek.
– Remélem, valami erős van a kötél másik végén – mondom
neki.
– Ajax, Ash és Epona. Megfelel?
Bólintok. Erősen megrántja a kötelet, hogy tudassa velük,
készen állunk.
 Majd becsúszunk a folyóba.

Ash és Epona egy utolsót húz a kötélen, mire Jack és én

kikerülünk a vízből a sáros folyópartra.
Csak fekszünk ott, és kapkodjuk a levegőt.
– Saba! – Emmi rám veti magát. – Saba! Azt hittem,
megfulladtál! Azt hittem, elveszítettelek!
– Ugyan, Emmi – mondja Ash. – Hagyd Sabát levegőhöz
jutni!
– Köszi, Ash!
Lehámozza rólam Emmit. Epona ad egy ötöst, majd vadul
megölel.
– Köszi! – mondom neki.
– Ash és én nem vagyunk túl jó úszók – magyarázza. –
Szerencséd, hogy Jack itt volt.
Jack nagy, hencegős mosolyra húzza a száját.
– Esetleg megismételnéd ezt, Epona? – mondja Jack. – Azt
hiszem, Saba nem fogja fel, milyen szerencsés.
Kezdem hülyén érezni magam, hogy úgy megöleltem
korábban. Mintha nem tudtam volna visszafogni magam.
– Nem volt rá szükségem, hogy megmentsenek – vágok
vissza. – Addig is jól elvoltam, amíg oda nem értél.
Rám bámul. Leesik az álla. Az eső belecsorog a szájába az
arcáról.
– Te nem vagy normális. Tényleg nem vagy az. Öt perccel
ezelőtt még egy sziklán ültél a folyó közepén egy vízesés felett,
ahonnan nem volt kiút, ismétlem, nem volt kiút. Normális ember
nem gondolná, hogy ez jó. Továbbá, javíts ki, ha tévedek, de
amikor odaértem, határozottan hallottam, ahogy azt mondod,
soha nem örültél még ennyire senkinek egész életedben.
– Én ugyan nem mondtam ilyet – válaszolom.
– Őöö... azt hiszem jobb, ha elindulunk a kocsma felé –
mondja Ash.
Ő, Epona és Emmi eltűnnek.
Jack keményen rám néz.
– Megfájdul tőled a fejem – mondja.
– Te meg a legfelfuvalkodottabb, nagyfejű hetvenkedő vagy,
akivel valaha találkoztam – vágom rá. – Híreim vannak a
számodra, Jack! Nem vagy olyan nagyszerű. Egyáltalán nem
vagy nagyszerű. A legkevésbé sem! Ha nem lett volna a hülye
terved, hogy elmegyünk meglátogatni a hülye barátodat egy
hülye kocsmában, akkor eleve nem is kerültem volna a folyóba!
– Ó, tudom már, miről szól ez az egész – mondja. – Megint
Ashről van szól.
– Ez nem igaz! Egyébként is, fütyülök rád és Ashre, vagy rád
és bárki másra!
– Nincs senki más! – kiáltja. – Ez csak a te icipici agyadban
létezik! Tudod, mi kell neked?
– Igen! Az, hogy elhúzz és békén hagyj! – kiabálok vissza.
– Nem! Megvilágosodás kell! Jézusom, ha neked elment az
eszed, akkor az enyém valószínűleg még jobban! És tudod,
miért? Amiért egy pillanatig is eszembe jutott, hogy te és én
talán...
– Talán mi?
– A fene vigye el, Saba, azt hittem, talán jól szórakozunk
majd egymás társaságában! Tudod, hogy... segítek megtalálni a
bátyádat, és te meg én... tudod.
 – Nem! Nem tudom, Jack! Mi a fenéről beszélsz?
– Hát erről... beszélek!
Magához ránt, megfogja az arcomat és megcsókol.
Mereven eltartom magamtól a kezeimet. Először a sokk
miatt. De aztán azért, hogy távol tartsam őket Jacktől. Égnek a
vágytól, hogy megérintsék. Mindenhol. A karjait, az arcát, a
hátát, a mellkasát. Nem engedhetem nekik.
Meglököm. Hanyatt esik a sárba.
– Ezt meg miért csináltad? – kiáltja.
– Mert megcsókoltál! Ne merd még egyszer megtenni!
– Ó, amiatt ne aggódj! – vág vissza. – Inkább vetem le
magam abba a vízesésbe!
Feltápászkodik.
– Inkább alszom meztelenül egy skorpiófészekben! – teszi
hozzá.
Elrobog Ajaxszal a nyomában.
Követem őket Hermésszel.
Az ajkaim bizseregnek.

A megkopott tábla nyikorog a zsanérjain. Egy férfi festett feje

bámul le ránk, az egyik szeme helyén véres lyukkal.
– Itt is vagyunk – mondja Jack. – Üdv az Egyszemű
Férfiban!
A sötét kőből épült kocsma a hegy oldalában görnyed,
alacsonyan, gonosz külsővel. Eső mossa romos tetejét és zuhog le
a szélén. Sápadt füstcsík száll fel a kéményéből.
– Nem tűnik túl vendégszeretőnek – mondja Ash.
 – Nekem nem tetszik – teszi hozzá Emmi.
– Csak fáztok és fáradtak vagytok – mondja Jack. – Amint
kaptok egy csészével Ike sziklamókus pörköltjéből, mindent
sokkal jobb színben fogtok látni.
Odavezetjük a lovakat egy fészerhez. Van már ott pár másik
ló, köztük egy foltos musztáng és egy erős kis szürke szamár, akik
egymáshoz bújva melegednek. Csapkodnak a füleikkel és
csöndben nyihognak, miközben melléjük kötjük a lovainkat.
– Látjátok? – kérdi Jack. – Nem mi vagyunk itt egyedül.
Először elhelyezkedünk, aztán foglalkozunk a felszereléssel és a
lovakkal.
Gyertya ég az egyetlen ablakban, amely nem több egy szűk
vágásnál, félúton a falban. Jack becsönget a csengőn, amely a
kopott, régi faajtó mellett van. Abban a pillanatban kialszik a
gyertya.
– Úgy tűnik, a barátod, Ike nem vágyik társaságra –
mondom neki.
– Biztos hallotta, hogy jössz – vág vissza Jack savanyú
arccal.
Próbálja megmozdítani a rozsdás kilincset. Nem mozdul.
Öklével dörömböl az ajtón. Bumm, bumm, bumm. Bumm,
bumm, bumm.
– Ike! – kiáltja. – Ike Twelvetrees! Én vagyok! Jack! Engedj
be!
Semmi.
– Hé! Nyisd ki az ajtót! – verem az ajtót.
Nekifeszülök a vállammal, de Jack visszatart.
– Várj! – mondja. – Megvan ennek a fortélya.
Hátradől, felemeli a lábát és hatalmasat rúg az ajtóba, mire
az kirepül. Jack bemegy, mi pedig követjük.
 Azonnal meglátjuk őket.
Előkapom az íjamat, és célzok.
Mellettem Ash és Epona ugyanezt teszik.

– Tüzet szüntess! – mondja Jack.

A szívem vadul ver. Fent tartjuk az íjainkat, felhúzva,
repülésre kész nyilakkal. Egymásra bámulunk az ott álló
férfiakkal és a készenlétben lévő fegyvereikkel. Legalább
tizenketten vannak. Állva, késekkel, íjakkal és botokkal
céloznak ránk. Ők a legmocskosabb gonosztevők, akiket valaha
láttam. Kés okozta sebhely itt, szemkötő ott, törött orrok,
hiányzó fülek, három ujj. Hopetown legaljasabb söpredéke édes
tavaszi lóherének tűnne mellettük.
Gyorsan végigpásztázok a termen. Mindent megfigyelek.
Hosszú terem, alacsony mennyezettel. A kályha a közepén áll és
lobog benne a tűz. A tűz előtt áll, a közepére bográcsot és kőből
készült ivóhordókat raktak.
Fapadok hevernek az oldalukon. Akkor rúgták fel őket,
amikor felugrottak.
Minden néma, csak a tűz ropogása és az eső kopogása
hallatszik.
– Helló fiúk! – szólal meg Jack. – Jó látni titeket!
Ekkor belép egy ember a sarki ajtón, amit eddig észre sem
vettem. Magas, olyan két méter körüli. Az egyik vállán
hatalmas, sült hússal teli tálat cipel. Még csak felénk sem néz,
miközben odamegy az asztalhoz, és ledobja rá a tálat. Aztán
elindul felénk.
 – Ike! – üdvözli Jack. Széles mosollyal előrelép, és kezet
nyújt. – Hé, ember, rég láttalak!
Ám Ike nem mosolyog vissza, és nem nyújtja a kezét.
Odasétál egyenesen Jackhez, és lekever neki egy nagyot.

Jack elterül a padlón.

Jack padlón van. Megsérült. A tűz hirtelen fellobban
bennem. Nem éreztem Hopetown óta.
Ike-ra célzok az íjammal és nekimegyek, gyorsan, amíg a
falhoz nem szorítom, a kezeivel a feje tetején. Nyílhegyet
nyomok a torkához, ő nagyot nyel.
Lábak gyors suhogását hallom, és a férfiak már be is
kerítettek hátulról. Anélkül, hogy levenném a szemem Ike-ról,
tudom, hogy a hátamnak szegezik a fegyvereiket. Hallom, ahogy
lélegeznek.
– Minden rendben van, Saba – hallom Jacket. – Ne öld meg!
Ezt megérdemeltem.
– Szólj ezeknek a kutyáknak, hogy hátráljanak! – mondom
Ikenak.
– Fegyvereket le, vagy nincs vacsora – mondja, és közben
nem mozdítja rólam a szemét.
Szünet, majd fegyverek, íjak és kések csörgése hallatszik
mögöttem a padlón.
– Epona? – szólok neki.
– Rendben vagy – válaszolja. – Minden tiszta.
Ellépek Ike-tól. Leeresztem az íjamat. Megfogja a torkát.
Elvigyorodik és megrázza a fejét.
 – A fenébe is. Egész életemben egy ilyen nőre vártam. Jack,
azt hiszem, szerelmes vagyok.
– Felejtsd el, Ike! – mondja neki Jack. – Túl veszélyes a te
ízlésedhez.
– Ó, szóval ez a helyzet, mi?
Odamegy Jackhez, lenyújtja a kezét és felhúzza. Jack
megnyomkodja az állát ott, ahol Ike megütötte.
– Ne aggódj! – mondja neki Ike. – Nem tettem semmi rosszat
a szép arcoddal. Bár kellett volna. Azok után, amit velem
műveltél.
Haragosan néz Jackre, aki úgy tűnik, tényleg szégyelli
magát. Ike az egyik húsos ujjával megböki Jack mellkasát.
– Ott hagytál, te disznó, fejjel lefelé lógva, meztelenül azzal a
rakás nővel a...
Jack megragadja Ike kezét.
– Ne most, Ike – mondja neki. – Majd később megbeszéljük.
– Nem is beszélve arról, amikor Pat O’Dooley-nél kellett
volna találkoznunk, és én ott vártalak, mint egy idióta, két
hónapig, azzal a kis döggel, amelyik állandóan a bokámat
harapdálta. Te meg egész idő alatt odavoltál azzal a...
– Ike! – kiált Jack az asztalnál ülő gonosztevőkre mutatva. –
Nézd! Repetáznak!
– Ó, ne! Azt nem kéne!
Ike elszalad.
Jack rám vigyorog.
– Szegény Ike – mondja, miközben a homlokán kopog. –
Őrült kakadu.
Valahogy úgy érzem, nem az.
A férfiak egymás közt motyognak, miközben visszaülnek a nagy
asztalhoz, és nekiállnak enni. Ash átkönyököl rajtuk, és megtölt
három tálat magának, Eponának és Emminek. A szemkötős
köréfonja a karját, mire Ash jól fejbe veri a merőkanállal.
Aztán odahúznak három széket a tűzhöz, és nekilátnak az
evésnek. Ash és Epona a közelükben tartják az íjaikat. Nero
Emmi székének a támlájára kucorodik, hogy megszárítsa magát,
és rendbe rakja a tollait. Utál elázni.
Én kinyújtom a merevséget a vállaimból és engedem, hogy a
meleg átjárja a hideg csontjaimat.
Jack int, hogy csatlakozzam hozzá és Ike-hoz az asztaluknál,
amely a gyenge fénnyel megvilágított sarokban áll. Olyan
helynek tűnik, ahol terveket szőnek. Odahúzok egy széket, és
leülök.
– Nincs harag? – kérdem Ike-ot.
– Nincs – mondja. – Tetszik a stílusod.
Ike-nak elég nagy feje van, illik is a többi testrészéhez.
Bozontos szakáll és bajusz díszíti az arcát, a haja pedig egyenes
fekete és a válláig ér. A szemei sötétek és mélyen ülnek. A hangja
pedig valahonnan a lábujjaitól dörömböl.
– Ike, ő itt Saba – szól Jack.
Kinyújtom a kezem felé, hogy megrázza, de ahelyett
megragadja, a szájához emeli és nagy, nyálas csókot nyom rá.
– Gyere hozzám! – mondja. – Megvan az összes fogam, egy
évben kétszer fürdők és felesben beveszlek az üzletembe.
Az arcom fellángol.
– Nem, köszi – válaszolom neki.
 Próbálom elhúzni a kezem, de erősen a mellkasához szorítja.
– Talán nem most rögtön – kezdi –, de egyszer megismerjük
egymást. Nagyjából egy hét múlva. Nem bánom, ha várnom kell
kicsit. Csak ne hagyj túl sokáig parázslani, drága!
– Nem nagyon hiszem, hogy... öö... – mondom neki.
Küldök Jack felé egy olyan, segíts-már-az-őrült-barátoddal
pillantást, de még csak rám se néz. Hátradől a székében, kezei a
feje mögött, lábai kinyújtva.
– Hát, mindig történnek csodák – mondja. – Ike Twelvetrees
végre a szerelem hálójában. Ez igen, Saba. Az első fiút rólam
nevezzétek el, légyszi!
– Az első... ? – hátralököm a székemet, és felugrok. – Nem
megyek hozzá Ike-hoz! Senkihez sem megyek hozzá! – Mi a...?
Akkor meglátom a pillantást, amit váltanak. Jack szája
megrándul, és nevetésben törnek ki. Haragosan bámulok rájuk,
miközben nyerítenek, és egymás hátát veregetik, mint két idióta.
Átkozott Jack. Tessék, megint bolondnak látszom miatta.
– Nagyon vicces. Mint két hiéna. Gyerünk, röhögjetek csak!
Megfordulok és elindulok, de Ike elkapja hosszú karjával a
csuklómat.
– Á, ne – mondja, miközben a szemeit törölgeti. – Maradj!
Nem akartunk semmi rosszat, igaz Jack? Csak mókáztunk egy
kicsit. Nem kell hozzám jönnöd feleségül... legalábbis, amíg
készen nem állsz rá.
– Azt hiszem, ez soha nem jön el – válaszolom neki.
Szívére teszi a kezét.
– Összetörted! – mondja. Visszahúzza a székemet az
asztalhoz. – Ülj le! Igyál! Mondd el, mi hozott az Egyszemű
Férfiba.
Felemel egy kancsót, és valami tiszta folyadékot tölt három
csorba bögrébe.
Karba font kézzel állok ott.
– Mi a gond? – kérdi Ike. – Olyan arcot vágsz, mint egy
megpofozott görény.
– Nem szeretem, ha az emberek gúnyt űznek belőlem –
válaszolom.
– Veszélyes és érzékeny – mondja Ike. – Nehezen kezelhető a
csajod, Jack.
– Nem vagyok a csaja – vágok vissza.
– Átkozottul nem az – mondja Jack.
Ike felemeli az egyik bozontos szemöldökét.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy nem? Gyerünk – szól oda
nekem –, ülj le és igyál!
Leülök. Jack felemeli a bögréjét. Ike és én követjük a
példáját.
– Molly Prattre! – mondja Jack.
Ike grimaszol rá egyet.
– Vigyázz a szádra!
– Jézusom, Ike! – szólal meg Jack. – Csak annyit mondtam...
hogy Molly Prattre.
Ike ravaszul néz. Odahajol, és megrántja a szemöldökét.
– Molly Prattre és az ő fodros, vörös bugyogójára.
– Nem semmi nő – mondja Jack.
– Nem semmi bugyogó – teszi hozzá Ike.
Aztán legurítják az italaikat a torkukon.
Belekortyolok. Tűz lobban a nyelvemen és végigégeti a
torkomat. Könnyek szöknek a szemembe.
Jack az öklével dobol az asztalon és levegőért kapkod, mint
egy partra vetett hal.
– Ez nem semmi, Ike – krákog. – Mi ez?
 – Fenyőenyv vodka – válaszolja Ike. – Hajtsd fel egyszerre!
– szól oda nekem. – Úgy nem érzed az ízét.
Veszek egy mély levegőt. Lehúzom egyszerre, ahogy
mondta. A tűz fellángol a gyomromban, és lassan égni kezd.
– Na, akkor most – kezdi Ike – térjünk rá az üzletre!
Ismerlek, Jack. Csak akkor bukkansz fel, ha akarsz valamit.
Most épp mi lenne az?

– Freedom Fields – mondja Ike. – Érdekes.

– Mit tudsz róla? – kérdem.
– Nem többet, mint bárki más a világnak ezen a részén.
Hallottam róla.
Ránéz Jackre, mielőtt ezt mondja. Csak egy gyors
szempillantás. De arra pont elég, hogy azt gondoljam, többet is
tud. Épp nyitnám ki a számat, amikor egy fiú jön oda, és lerak
három tál pörköltet az asztalra. Kivárom az alkalmas pillanatot.
A fiú nem tűnik többnek tizennégynél. Vékony és sápadt,
mintha soha nem látna napot, és csupa könyök, meg fül, meg két
balláb. Ike odanyúl, hogy összekócolja a haját.
– Köszönöm, fiam!
A fiú szégyellősen rámosolyog Ike-ra, behúzza a fejét és
elsiet. Mi meg nekilátunk.
– Nem is tudtam, hogy van egy fiad, Ike – mondja neki Jack.
– Ó, Tommo nem az igazi fiam – válaszolja Ike. – Néhány
téllel ezelőtt bukkant fel. Egyik reggel találtam a fészerben a
lovakkal. Éhezett... meg lehetett számolni a bordáit.
– Honnan jött? – kérdi Jack.
 – Fogalmam sincs – válaszolja Ike. – Kérdeztem tőle, de csak
ezt hajtogatta: „Azt mondta, várjak rá. Vártam és vártam, de
nem jött vissza.” Később jöttem rá, hogy az apja hagyta ott
azzal, hogy várjon. Befogadtam. Mi mást tehettem volna. Követ
mindenhova, mint egy kutya. Nem hall, de figyeli a szád, ahogy
beszélsz. Szinte mindent megért így. Jó fiú ez a Tommo. Kemény
munkás.
– Nem igazán gondoltalak apatípusnak – jegyzi meg Jack.
Ike megrántja a vállát.
– Az élet tele van meglepetésekkel – válaszolja, és megtölti a
poharamat, majd meglök a könyökével. – Gyerünk, idd csak
meg!
– Szóval – kezd bele Jack –, Freedom Fields. Mit gondolsz?
– Nem tudom – mondja Ike. – Jól megy az üzlet. Nem igazán
akarom...
– A hármas szabály, Ike – vág közbe Jack.
– Á. Nos... nem vonhatom kétségbe, hogy a hármas szabály
érvényes jelen esetben.
– Micsoda? – kérdem.
– Háromszor mentettem meg Ike életét – mondja Jack.
– Ez azt jelenti, hogy az életem Jack kezében van, és
nagyjából ő irányít – magyarázza Ike. – Még soha nem hallottam
senkiről, aki ilyen messzire ment volna. Általában ez sokkal
inkább... szívesség kérésére jogosít fel.
– De a hármas szabály csak egy... vicc – vetem közbe.
– Vicc? – csodálkozik Ike, miközben rám bámul. – Ezt meg
honnan veszed?
– Mondtam neked – fordul hozzám Jack. – Szóval, Ike.
Mindenképp jól jönne nekünk a segítséged. Eljössz velünk?
– Úgy fest, ez rajtad múlik – mondja nekem Ike. – A te
bátyád. Kell a segítségem?
Ránézek. Olyan a testfelépítése, mint egy hegynek, komoly,
sötét szemekkel. Jó ember. Megbízható. Jack szerint. És többet
tud, mint amennyit elárult.
Ez Jackre is igaz, ha már itt tartunk. Maevnek igaza volt.
Titkok lappanganak azokban a holdfényes szemeiben. Jack
nyugtalanít, zavar engem. Bárcsak ne verne mindig hevesebben
a szívem, amikor a közelemben van. De bízom benne. Még akkor
is, ha ezt képtelen vagyok kimondani.
Ami Ike-ot illeti, ha Jack azt mondja, rendben van, akkor az
nekem elég kell, hogy legyen.
Ike legyint előttem az egyik kezével.
– Saba, azt kérdeztem, kell-e a segítségem?
– Igen, azt hiszem, igen.
A szájába vesz egy nagy adag pörköltet, és rágni kezdi. Amíg
rág, látszik, hogy gondolkodik. Jack és én meglehetősen sokáig
nézzük. Végül nyel egyet, majd megtörli a bajsza végeit.
– Reggel indulunk – mondja. – Igyunk rá!

Valami csiklandozza az orromat. Odacsapok anélkül, hogy

kinyitnám a szemem. Valaki felkuncog.
– Menj innen! – motyogom.
Lüktet a fejem. A szám száraz, mint egy poros edény.
Felnyögök.
Újabb kuncogás. Aztán valami nedves csöpög a fejemre.
Kinyitom a szemem. Emmi feje lóg felettem fordítva. Csöpögő
rongyot tart a fejem fölé, amit ellökök. A mozgástól még jobban
fáj a fejem. Újra felnyögök.
– Ébredj és ragyogj! – vigyorog.
– Hagyj békén! – morgom oda neki.
– Ideje felkelni! – mondja.
– Nem tudok mozogni – válaszolom. – Valaki egy
kalapáccsal dörömböl az agyamon.
– Ez van, ha sokat iszol.
– Te meg mit tudsz erről? – motyogom.
– Azt tudom, hogy túl sokat ittál Ike vodkájából. Jack
mondta, hogy adjam ezt oda. Segíteni fog a fejeden.
Felrángatom magam, és felkönyökölök, miközben végig
nyögök. Emmi a kezembe nyom egy poharat. Beleszagolok.
– Mi ez?
– Csak idd meg! Húzóra.
– Ezt hol hallottad? – kérdem. De úgy teszek, ahogy mondja,
és le is gurítom mindet. Öklendezni kezdek. – Ótejóég, ez
undorító! Mi ez?
– Vaddisznóvér és nyers galambtojás – mondja. – Jack
szerint jó másnaposságra.
– Jack szerint – motyogom. Közbenézek. Nincs senki a
kocsmában, csak Em és én. – Hol vannak a többiek?
– Felpakolnak a lovakra – válaszolja. – Ike elküldte a
semmirekellő csőcseléket csomagolni, még alkonyat előtt.
– Hé! Vigyázz a szádra!
– De Ike így hívta őket.
– Nem érdekel. Te nem vagy Ike. Na, segíts fel!
Emmi segítségével lassan feltápászkodom. Soha életemben
nem éreztem még ilyen vacakul magam. A szám olyan, mint egy
menyétfészek feneke, a lábaim, mint az ázott madzag, a fejem
pedig tele van kövekkel. Talán Jack szörnyű itala segíteni fog.
 Ahogy az ajtóhoz ténfergünk, látom, hogy napfényes reggel
van. Kilépünk, és a napfény szúrja a szememet. Felemelem a
kezem, hogy eltakarjam. Hunyorgok, hogy lássam, ki mit csinál.
– Jó reggelt! – károgom.
Ike fütyül. Ash nevet.
– Ó, ó – mosolyog Epona. – Te szegény.
Abbahagyja a lova pakolását. – Gyere velem – mondja, és
megfogja a karom, hogy a vizes hordóhoz vezessen. – Elnézést!
Aztán szó nélkül a víz alá nyomja a fejem. Feljövök,
levegőért kapkodok, mire újra a víz alá nyom.
A sokk, amit a hideg víz okoz, felér egy pofonnal. Amikor
másodszorra is feljövök, rákiáltok:
– Ezt meg mi a fenéért csináltad?
– Sajnálom – mondja Epona. – Lehet, hogy szólnom kellett
volna.
Ha bárki más tette volna ezt velem, biztos nyakon vágom, de
Eponának jó szíve van. Tudom, hogy csak segíteni akar.
– Semmi gond – mondom neki. – Köszi... sokkal jobban
érzem magam.
És legnagyobb meglepetésemre, valóban.
Még párszor belenyomom a fejem, majd leöblítem a
vállaimat és a karjaimat is. Épp végzek, amikor Tommo
sompolyog oda. Ad egy durva rongyot, és végig a földet nézi,
amíg megtörülközöm benne.
Amikor készen vagyok, megérintem a karját. Rám néz. A
legszebb szemei vannak, amit valaha láttam. Sötétbarnák, szinte
feketék, hosszú sötét szempillákkal. Őzike szemek. Túl szépek
egy fiúnak, de tényleg.
Rámosolygok.
– Köszi – mondom neki.
 Vékony kis arca rózsaszín lesz. Lehajtja a fejét, és elsiet.
Jack hangja hallatszik mögülem, a frászt hozza rám.
– Nem sok esélye marad, ha így mosolyogsz rá.
Megfordulok. Közelebb van, mint gondoltam. A hülye
szívem kihagy egy ütemet. A falnak támaszkodik zsebrevágott
kézzel. Ma nem holdfény színűek a szemei, sötétebbek inkább,
mint a kő.
– Nagyon vicces – mondom neki.
Elfoglalom magam a ruha hajtogatásával.
– Tommo egy magányos fiú, arany szívvel – mondja Jack. –
Keress magadnak mást, akin gyakorolhatod a mosolyod.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Akkor hadd tegyem világossá – mondja. – Válassz valakit
a saját súlycsoportodból, Saba!
– Mi? Gondolom, téged például?
Hosszú pillanatig bámulunk egymásra, majd ránézek az
ajkaira, és úgy tűnik, képtelen vagyok levenni róluk a szememet,
és semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy milyen volt az
enyémeken érezni őket. Aztán megszólal:
– Nem. Nem engem. Nekem sem kellenek a mosolyaid.
Mintha pofon vágott volna. Semmi nem jut az eszembe, amit
mondhatnék. Elmegy megpakolni Ajaxot.
Én pedig csak állok ott, és a semmibe bámulok.
Mint mindig, amikor Jack a közelemben van, a szívkő
forrósággal tölti meg a testem. De most egyszerre remegek is. A
hidegtől a szemeiben.
Azt hittem, Ike bedeszkázza a kocsmát, hogy biztonságban
legyen, amíg ő és Tommo vissza nem jönnek, de azt mondja, nem
áll szándékában valaha is visszatérni. Mindössze annyit tesz,
hogy becsukja a régi, kopott ajtót, hogy megóvja az időjárástól.
– Szóval, akkor ennyi? – kérdezem. – Csak így itt hagyod?
– őöö, nem marad ez üresen sokáig – válaszolja. – Valaki
majd erre jár, és átveszi. Így történt velem is. Úton voltam, és
olyan helyet kerestem, ahol meghúzhatom magam éjszakára.
Akkor értem ide. Úgy nézett ki, mint ami évek óta üres. Másnap
reggel kedvem támadt felsöprögetni, és mielőtt észrevettem
volna, már én üzemeltettem a kocsmát. Nem, elég hosszú ideig
voltam itt. Jack és én beszéltünk erről tegnap este. Miután
megtaláljuk a bátyád, ő és én újra útra kelünk. Tommot pedig
visszük magunkkal. – Megböki a bordáimat. – Hogy őszinte
legyek, egy hölgy vár rám. A legcsodálatosabb teremtés, aki
valaha született.
– Nem... Molly Pratt? – kérdem.
Összeteszi a kezeit, és felemeli a szemeit az égre.
– Ajkai, mint az érett málna, és olyan domborulatokkal
rendelkezik, amiktől egy férfi örömében sírva fakad. Szeretném,
ha találkozna Tommoval. Itt az ideje letelepedni, és az az
érzésem, hogy jó családapa válna belőlem. Jacknek ne mondj
semmit! Pokollá tenné az életemet.
– És... mi van vele? – kérdem.
– Jack? Mint családfő? – Ike kinevet. – Ez jó!
– Nem, nem úgy értettem, hogy én...
– Hé, Jack! – kiált oda neki Ike. – Mit is szoktál mindig
mondani?
– Mozogj gyorsan, utazz könnyen és soha ne áruld el az igazi
neved – válaszol Jack.
– Ő az én emberem! – kacsint rám Ike.
Furcsa érzés kerülget. Olyan remegésféle a gyomromban.
Jack nélkül. Nem láthatom többet. Ez korábban eszembe sem
jutott. Mi lesz, miután megtaláljuk Lugh-t.
– Ike! – kiált Jack. – Saba! Húzzatok bele! Nincs időnk itt
ácsorogni és fecsegni.
Annyira lefoglalt Ike, hogy észre sem vettem, hogy Jack,
Emmi, Ash és Epona már lóháton ülnek, indulásra készen.
Tommo a masszív kis szamáron várt, Ike nagy, foltos
musztángjának a kantárját fogja.
Nero türelmetlenül károg Jack válláról. Áruló madár.
– Jövünk már! – mondom nekik.
Ike felnéz a kocsma megkopott táblájára. Meglöki, mire az
billegni kezd.
– Viszlát, te egyszemű dög – mondja.
Majd mindketten felülünk a lovainkra, és elindulunk.

Hét nap van már csak a nyári napfordulóig.

Nem tudok másra gondolni, csak Lugh-ra. Aggódom, hogy
van, hogy talán megsérült. Lehet, azt gondolja, hogy nem is
jövök. Nem hibáztatnám érte. Lugh tudja, hogy megtartom az
ígéreteimet, tudja, hogy akár szárnyakat is növesztenék és a
holdra is elrepülnék, hogy visszaszerezzem, de olyan sok idő telt
már el, hogy azt gondolhatja, történt velem valami. Talán azt
hiszi, hogy meghaltam. Utálnám, ha így lenne.
Ike és Jack is esküsznek, hogy a legrövidebb út Freedom
Fieldsbe ezeken a hegyeken, az Ördög Fogain át vezet. Van
másik út is, amelyet gyakrabban használnak, de ahhoz vissza
kellene mennünk szinte egészen Darktreesig. Mi viszont itt
vagyunk, csak mert Jack mindenképp azt akarta, hogy Ike
velünk jöjjön. Remélem, megéri a vesződséget.
Lehet, hogy ez a legrövidebb út, de nem járnak erre sokan,
ami nem is csoda. Ezek nem olyan hegyek, amelyek szépen
bánnak az átkelőkkel. Meredekek és csipkézettek, és esély sincs
rá, hogy tartsuk a szintet. Egyszer felmászunk, majd le,
folyamatosan elveszítjük azt a magasságot, amit előtte
nyertünk. Lovagolni lehetetlen, az biztos. Olyan kemény az út,
hogy nagyrészt gyalog vezetjük a lovakat.
És nemcsak a hegyek durvák, ott van még a köd is.
Aznap szállt le, amikor Ike bezárta az Egyszemű Férfit, és
azóta jelét sem mutatja, hogy fel akarna szívódni. Éjjel-nappal a
hegyeken fekszik, nehéz, nyirkos és a csontunkig hatolóan hideg.
A lábaink körül tekereg és az arcunkat simogatja nyirkos
ködujjaival.
Utálom. Ki nem állhatom, amikor nem láthatom az eget.
Mindegy, milyen szörnyű volt Silverlake, azt tudtuk, hogy
végtelen nagy és széles égboltot lehet látni, ami a földig ért. Ott
kapott az ember levegőt.
Leginkább csöndben haladunk egymás mellett a
kapucnijainkba burkolózva, fejünket lehajtva. Ha valaki mégis
megszólal, halkan teszi. Még a nagy Ike a mennydörgő
hangjával, ő is halkan beszél. A normál beszédhangok túl
hangosak, szinte sokkolóak ebben a fojtott, ködös világban.
Nincs madárcsicsergés, nem zörögnek állati lábak. Olyan,
mintha mi lennénk itt az egyedüli élő teremtések.
Emmi összebarátkozott Tommoval.
Együtt lovagolnak. Tommo beszél hozzá, az ő furcsa
rekedtes hangján, vagy a kezét és az ujjait használva magyaráz.
Úgy tűnik, Emmi érti, mintha úgy beszélne, akár egy átlagos
ember. Mintha semmi különbség nem lenne.
Kezdenek olyanok lenni, mint a testvérek. Örülök neki. Jót
tesz Emminek, hogy van körülötte valaki, aki hasonló korú,
mint ő. És boldogabbnak is tűnik, nem annyira nyúzott, mint
volt sokáig. Leginkább azóta, amióta elhagytuk Silverlake-et.
Jack és köztem viszont minden megváltozott.
A Pusztítóvárosban kezdődött, és később csak rosszabb lett,
miután kihúzott a folyóból. Az utolsó alkalom, hogy beszéltünk
egymással, akkor volt, amikor figyelmeztetett, hogy ne
mosolyogjak Tommora.
Amikor nagyon muszáj, váltunk egy-két szót, de már nem
ugrat, vagy ér hozzá a keze az enyémhez, és mind a ketten
vigyázunk, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Olyan, mintha
csupán álmodtam volna, hogy a karjában tartott és addig
csókolt, amíg a gerincem olvadni nem kezdett.
– Nos, mire számítottál? Minden alkalommal, amikor a
közeledbe jött, ellökted.
Ó, csak időpazarlás Jacken gondolkodni. Hamarosan újra
együtt leszünk Lugh-val. Aztán majd ő, Emmi és én találunk
magunknak egy jó helyet, ahol letelepedhetünk. Egy zöld és
kedves helyet, ahol víz is folyik. Talán Mercy közelében. És
akkor újra egy család leszünk. Csak ez számít.
Megremegek, szorosabbra húzom a kabátomat magam körül.
Olyan hideg van ebben a ködben.
Jack mosolya nélkül pedig még hidegebb.
Két teljes napig köd volt, de végre vékonyodik valamelyest. Még
nem szállt fel teljesen, de feltámadt a szél, és ettől darabossá vált,
olyan, mintha hosszú szürke tollak úsznának körülöttünk lustán.
A levegő még mindig hideg és nyirkos. Nehéz elhinni, hogy egy
nyári délután derekán járunk.
Ekkor botlunk bele a felakasztott férfiakba.
Négyen vannak. Nyakuk köré kötött madzagokon lógnak
egy nagy fekete fa ágairól. Enyhén mozognak a szellőben, az
arcuk és a kezeik szürkék, rájuk száradt a nedves hamu. A köd a
testek köré fonja magát.
Megállunk. Egy hosszú pillanatig csak állunk és bámulunk.
Senki nem mond semmit. Epona lova felhorkant. Jack leszáll
Ajaxról. Odasétál a fához, és megfogja a hozzá legközelebbi férfi
kezét. Leguggol, és ellenőrzi a talajt. Hátratolja a kalapját.
Ike-ra néz.
– Ez Skinny Nick – mondja Ike és ő...
– McNulty – szólal meg Tommo.
– Így van – bólint Ike – McNulty. Meg a két haverjuk, aki
velük volt. Mind jártak az Egyszemű Férfiban az érkezéseteket
megelőző estén. Másnap reggel indultak el gyalog.
– Már pár napja halottak – mondja Jack.
– Biztos keresztbe tettek valakinek – teszi hozzá Ash.
– Igen – hagyja rá Ike minden bizonnyal. Szegény flótások.
Csettint a lovának, és elindul előre az akasztófa mellett. Én
hátul maradok, amíg a többiek is el nem indulnak. Megvárom,
hogy Jack feldobja magát Ajaxra.
– Te és Ike tudjátok, hogy ki tette ezt – jegyzem meg.
 – Ja – válaszolja.
Egy kis ideg megugrik a szája sarkában.
– A Tontonok voltak? – kérdem.
– Nagyon úgy fest – morogja.
– Miért van hamu az arcukon és a kezükön?
– A hívatlan vendégeket nem igazán fogadják szívesen
Freedom Fieldsben. A Tontonok néha felakasztják az embert,
máskor levágják a fejét, és karóra tűzik. De mindig hamut
kennek az arcra. Ebből lehet tudni, hogy az ő területükön jársz.
A bölcs ember látja ezt, visszafordul és elhúz, amilyen gyorsan
csak tud.
– De mi nem fordulunk vissza – mondom.
– Nem. A bölcsesség nem tartozik az erősségeim közé.

Amióta belebotlottunk az akasztott emberekbe, nem tudom

megállni, hogy ne gondoljak Vicar Pinchre, DeMalora és a többi
Tontonra.
Minden lépéssel közelebb kerülünk Freedom Fieldshez.
Eddig nem nagyon érdekelt, hogy mivel, kivel állunk szemben,
de most már foglalkoztat.
A Tontonok a fákra akasztanak embereket. Levágják a
fejüket, és karóra tűzik. Az ilyen emberek nem haboznának
megölni Lugh-t. Minden, amit Helen mondott, átfut az
agyamon. Minden, amit Pinchékről és DeMaloról tudok. De még
többet kell tudnom. Ismernem kell az ellenségem. Tudnom kell,
amit Jack és Ike tudnak.
Hogy sokat tudnak, abban biztos vagyok. El kell mondaniuk
nekem is, ennyivel tartoznak.
Várok, amíg letáborozunk éjszakára. Epona őrködik először.
Ash, Emmi és Tommo a hálózsákjukba burkolóznak, már
alszanak is. Ike egy fatörzsnek dőlt. A feje a mellkasára lóg.
Jack és Nero a tűz mellett kockáznak. Amint Jack rájött,
milyen jó Nero a számolásban, faragott pár kockát, és
megtanította játszani. Nero egyszerre egyet dob a csőrét
használva.
Odaállok föléjük. Nero két hatost dob.
– A francba – mondja Jack. – Már megint megvertél. Nem
gondoltam volna, hogy valaha egy varjúval szemben fogok
veszíteni. Szerintem csal.
Nero fel-le bólogat és vijjog örömében.
– Ha csal, akkor azt tőled tanulta – mondom Jacknek. –
Beszélni akarok veled, Jack. Veled és Ike-kal.
Sóhajt egyet. Mintha számított volna erre. De feláll, és
meglöki Ike-ot a lábával. Ike morogva ébred.
– Mi van? – kérdi.
– Gyerünk, Saba beszélni akar velünk – mondja neki Jack.
Ike feltápászkodik, Nero felszáll, és a vállamra ül.
Nekidörzsöli a fejét az arcomnak. Mindig tudja, ha szükségem
van rá, hogy valaki mellettem legyen. Ahogy ma este is.
Elvezetem őket a táborhelytől. Felmászunk a dombra a fák
közé, amíg nem találunk egy sziklás kiszögellést. Szembefordulok
velük. A köd teljesen eltűnt, az este meleg, az ég pedig magasan
van. Igazi nyári napfordulós éjszakai égbolt. Tisztán látom
Jacket és Ike-ot.
– Rendben – kezdem. – Mondjátok el, amit Freedom
Fieldsről tudtok! Mondjatok el mindent!
Egymásra néznek.
 – Én egyenes voltam veletek – folytatom. – Mindent
elmondtam nektek. Amit Helen mesélt a nyári napfordulón
esedékes áldozatról, és hogy miért vitték el Lugh-t. Lehet, hogy
Pinch halott, de Lugh nincs biztonságban, amíg ki nem hozzuk
onnan. Most nektek kell őszintének lenni velem. El kell
mondanotok mindent. Úgy lehet egy kis esélyünk, hogy
rájöjjünk, mivel állunk szemben.
– Nos, te többet tudsz, mint mi – kezdi Ike. – Mi csak
átutazóban lévő emberektől hallottunk ezt-azt. Tudod,
találkozol ezzel-azzal, szóba elegyedtek és...
– Felejtsd el, Ike! – mondja Jack.
– Micsodát?
– Azt mondtam felejtsd el!
– De azt hittem megbeszéltük, hogy...
– Ike! Sabának igaza van. Tudnia kell, mivel állunk
szemben.
– Tudtam! – vágok közbe. – Tudtam, hogy többet tudtok,
mint amennyit elárultok. A fene egyen meg, Jack, miért nem
mondtad el eddig? Miért nem szóltál rögtön, amikor megtudtad,
hová tartok?
– Tudom, hogy kellett volna – kezdi. – De nem akartam,
hogy tudd, amíg nem muszáj.
– Nem vagyok már gyerek. Nincs rá szükségem, hogy
megvédj.
– Tudom. Tudom és sajnálom – válaszol.
– Azt hiszem én... visszamegyek a táborba – mondja Ike.
– Gyáva – szól oda neki Jack.
– Menj csak, Ike! Jack majd elmond nekem mindent, amit
tudnom kell.
– Rendben – válaszolja. – Nos... ha sikítást hallok, küldöm
Emmit.
Hang nélkül eltűnik. Még a lépései sem hallatszanak. Ahhoz
képest, milyen nagy ember, igazán csöndesen mozog. Nero kezd
nyugtalankodni, mert felszáll Ike után.
Akkor már csak Jack van ott és én.
– Rendben, Jack. Mesélj!

– Négy évvel ezelőtt – kezdi – a rossz bárban voltam, rossz

időben. Kiszúrtak maguknak a Tontonok. Mindig figyelik a jó
munkásokat. Rabszolgának. Így kerültem Freedom Fieldsbe.
– Voltál ott – mondom.
– Igen, voltam. Üljünk le!
Leülünk szembe egymással, két sziklára. Az én ízlésemnek
egy kicsit túl közel. A lábai szinte hozzáérnek az enyémekhez. A
szívkő forró a bőrömön.
– Ott találkoztam Ike-kal – meséli. – Nagyjából ugyanabban
az időben lettünk rabszolgák. Gondolhatod, hogy ő és én nem
nagyon csíptük a szolgasorsot, egy csapatba összeláncolva
dolgozni a földeken. De mindenki más... nos, úgy tűnt, őket
semmi sem zavarja. Nagyon gyorsan rájöttünk, miért. Nagy
vizeskocsi jött kétszer egy nap, egyszer reggel és egyszer délután,
és mindenki vizeskulacsát megtöltötték. A vízben bagó volt.
– Helen mondta, hogy az egész a bagóról szól – mondom.
– Lelassítja az agyad – folytatja Jack. – Hülye leszel tőle.
Viszont jó dolog, ha irányítani akarod az embereket. Ha túl
sokat veszel be belőle, minden felgyorsul. A szíved kalapálni
kezd, izgatott és agresszív leszel, nincs szükséged alvásra vagy
ételre.
Eszembe jut őrült Kutya még Hopetownból, és hogy mit tett
Helennel. Vagy a tömegek a Kolosszeumban, ahogy a véres,
halálos ítéletért nyüszítenek.
– Láttam, mire képes – mondom.
– Ike és én megtöltöttük a kulacsainkat a többiekkel együtt,
de soha nem ittunk belőle. A földek locsolócsöveiből szereztünk
vizet.
– Mennyi ideig voltál ott? – kérdem.
– Pár hónapig. Pont elég ideig ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan
tudjuk megbabrálni a zárakat a bokaláncainkon. Aztán már csak
egy viharos éjjelt kellett kivárnunk. A kutyás őrök nem mennek
ki, amikor villámlik vagy rossz az idő, mert megijeszti a
kutyákat.
– Szóval megszöktetek.
– És szerencsésnek éreztük magunkat. Útrakeltünk,
meghúztuk magunkat és távol maradtunk a bajtól. Ike végül is
letelepedett az Egyszemű Férfiban, de én mentem tovább.
– Míg ki nem kötöttél Hopetown celláiban – fűzöm hozzá.
– Igen. Rossz bár, rossz időben. Ismét.
– Azt hinnéd, tanulsz belőle.
– Azt hinnéd.
– Mit tudsz a Királyról?
– Őrült volt.
– Tudom. Láttam.
– Őrült volt és okos, és az ő kezében volt minden és
mindenki. Egy nagy fehér házban élt fenn, Freedom Fieldsben. A
Palotában. A legjobb ételeket ette és a legjobb italokat itta.
Mindent. Elképesztő cuccai voltak a Pusztítók idejéből. Puha
székek, nagy asztalok, messzelátók, képek a falakon. Házi
rabszolgái voltak, akik négykézláb másztak, amikor bementek
egy szobába, ahol ő is bent volt. Ha nem jól néztél rá, átszúrt egy
karddal. Csak messziről láttam. De az is túl közel volt.
– Tudom, hogy érted – mondom neki.
– Pár év múlva kezdte kiterjeszteni a birodalmát. Bárhol
járok, biztos, hogy Tontonokat kell kerülgetnem, de legalábbis
hallok róluk. Minden helyen megjelennek, ahol étel
termesztéséhez megfelelő víz és föld van, és megszerzik a
Királynak. Ha már él valaki azon a földön, akkor azok vagy a
Tontonoknak dolgoznak, vagy megölik őket. Mindenfelé vannak
kémeik és informátoraik.
– Nem irányít mindent a Király – mondom. – Nézd meg a
Szabad Sólymokat!
– Nem biztos, hogy sokáig lesznek még szabadok –
válaszolja. – Lehet, hogy a Király halott, de hamarosan úgyis a
helyébe lép valaki. A birodalma tovább terjed. Erre mérget
vehetsz.
– Nem hiszem el, hogy Maev ezt nem tudja, hogy nem hallott
még erről – mondom.
– Próbáltam neki elmagyarázni, de nem volt hajlandó
meghallgatni. Azt hiszem, pontosan így fogalmazott: „Nem
tudom, mivel próbálkozol, de ami engem illet, szerintem te egy
hazug szélhámos vagy. Lehet, hogy az a kétségbeesett bolond
bízik benned, de abban biztos lehetsz, hogy én nem.”
Űr támad a hasamban. Kétségbeesett bolond. Maev annak
tart. Ekkor minden, amit Jack korábban mondott,
kikristályosodik. Rá bámulok.
– Szóval, ennyi – kezdem. – Ezért jöttél utánam. Ezért
bukkantál fel Darktreesben. Azt akartad, hogy a Szabad
Sólymok segítsenek megtisztítani Freedom Fieldset. Neked édes
mindegy, hogy megtalálom-e Lugh-t. Én sem érdekellek.
Minden... duma arról, hogy mennyire nem tudtad megállni,
jönnöd kellett utánam... az mind csak... sóder volt. Jézus,
mekkora hülye vagyok!
– Nem, az mind igaz volt, esküszöm, hogy az volt. Még most
is az!
Hátradobja a fejét, és átkozódik az orra alatt. Feláll.
– Most már bármit is mondok, úgysem fogsz hinni nekem –
mondja.
– Valószínűleg nem – válaszolom.
– Nem akartam, hogy a Sólymok segítsenek nekem –
mondja. – Amikor Ike és én elhagytuk Freedom Fieldset, senki
másra nem gondoltam, csak magamra. De kezdtem felfogni, mi
folyik körülöttem mindenhol, és eszembe jutottak azok a
szerencsétlenek, akiket ott hagytunk a bagóföldeken. Aztán
Hopetownban kötöttem ki, és láttam, ott mi megy, majd
találkoztam veled és a Sólymokkal, és hirtelen esélyt láttam arra,
hogy tegyek valami tisztességes dolgot az életemben... szóval,
megragadtam az alkalmat. Ez mind egyszerre történt, Saba.
Hinned kell nekem! Ez a sors, ahogy mondtam.
– Jack, nem gondolhatod, hogy mi heten, meg egy varjú
megdöntjük a Tontonokat és a hatalmukat.
– Miért ne? – kérdi. – Ike és én ismerjük a helyszínt. Meg
tudjuk lepni őket. Nem számítanak bajra kívülről.
– Én azért vagyok itt, hogy visszakapjam Lugh-t, nem azért,
hogy megváltoztassam a világot. Ezt mondtam már neked
korábban. És amúgy is, nem vagy eszednél.
– Ugyan, Saba, ha elég jó tervvel állunk elő, mindent
megkaphatunk, amit akarunk. A bátyádat szeretnéd, aztán meg
a Tontonok által irányított világban élni? Én nem. Ike sem. Ash
és Epona sem. És ha megkérdeznéd őket, fogadni mernék, hogy
Tommo és Emmi is ugyanezt mondanák. Lehet, hogy
Hopetownt porig égettétek, de már tutira elkezdték az
újjáépítését a hamvakon. Ebben biztos lehetsz.
– És akkor, mit mondasz, Jack? Hogy nem segítesz nekem,
csak ha belemegyek a tervedbe?
– Nem. Nem! Azt mondom, hogy gondolkodjunk nagyban.
Visszaszerezzük Lugh-t, és ugyanakkor véget vetünk a
hatalmuknak. A Tontonoknak, a bagóföldeknek... mindennek.
De ezt nélküled nem tudjuk véghezvinni.
– Megígéred, hogy először kihozzuk Lugh-t? – kérdem.
– Ígérem – mondja. – Ígérem.
– Rendben – bólintok. – Akkor benne vagyok a tervedben.
Mi is az?
– Hogy őszinte legyek, nem állt össze egy igazi terv. Inkább
olyan... ötletfélék.
– Jack!
– Azt mondtam, megígérem!
– Több segítségre lesz szükségünk – mondom.
Fütyülök Nérónak. Nagy szárnycsapásokkal érkezik, és a
vállamon landol. Kihúzom Maev kis aranygyűrűjét a zsebemből.
– Ha valaha is szükséged lesz rám, ha szükséged lesz a
Sólymokra, küldd el Nérót ezzel, és mi jönni fogunk. Bárhova,
bármikor... Csak küldd el ezt, és ott leszünk!
– Ez Maevé – mutatom Jacknek. – Azt mondta, ha
szükségem lesz rá, küldjem el neki. Van nálad valami, amivel
felköthetnénk?
Keresgél a zsebében, majd előhúz egy méretes
madzagdarabot.
– Kösd oda a lábához – mondom neki. – Legyen jó szoros, de
ne vágjon bele!
Gyorsan dolgozik.
– Kész – azzal hátralép.
Megsimogatom Nero tollait. Belenézek az okos, fekete
szemeibe.
– Találd meg Maevet! – Megérintem a gyűrűt, majd a
mellkasát. – Nero, találd meg Maevet! Találd meg Maevet!
Egyik oldalra billenti a fejét, majd károg kettőt és felszáll az
éjszakába.
– Még soha nem okozott csalódást – mondom Jacknek.
– Hamarabb el kellett volna mondanom neked mindent –
szólal meg Jack. – Jobban tettem volna, ha...
– Mit? Ha bízol bennem?
– Igen, nos... Nem igazán szokásom bízni az emberekben.
– Nekem sem – mondom neki.
– Talán elölről kezdhetnénk – javasolja.
Kinyújtja a kezét.
Habozok, de aztán elfogadom. Meleg. Kérges. Erős.
– Sajnálom, hogy olyan szemét voltam Ike-nál – mondja. –
Az csak azért volt, mert... áá, a fenébe, Saba... féltékeny voltam,
hogy Tommora mosolyogtál és nem rám. Alig beszéltél velem,
nemhogy rám mosolyogj, és egyszerűen csak nem tudtam
megállni.
– Féltékeny? – hitetlenkedem. – Te? Féltékeny? Tommora?
Ő egy gyerek.
– Mindenkire féltékeny vagyok, akire rámosolyogsz –
mondja. Közelebb lép egy lépéssel. Kinyújtja a kezét. A keze
hátoldalával végigsimítja az arcom. Forró remegés fut végig
rajtam. – Rám nézel azokkal a szemeiddel... és én nézem az
ajkaidat... és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy
milyen érzés megcsókolni. Fogalmad sincs, ugye? Fogalmad
sincs, milyen gyönyörű vagy.
Nézünk egymásra. A hold fénye ezüstszínűvé teszi az arcát,
beárnyékolja a szemeit. Furcsán néz ki tőle. Nem tűnik igazinak.
Hátralépek, így a keze lecsúszik. Kizárom, amit most
mondott. Még akkor is, ha a szívem dörömböl a bordáimon. Még
akkor is, ha nem kapok levegőt és a szívkő égeti a bőröm.
– Azt hiszem, vissza fogunk menni Crosscreekbe. Emmi és
Lugh és én. Kezdetnek legalábbis. Van ott egy barátunk, Mercy.
Meséltem már róla?
– Saba – szólal meg.
– Igazán kedves nő – folytatom. – Anyu egyik öreg barátja.
Igen, már mindent elterveztem. Bőven volt időm gondolkodni
rajta.
– Saba.
Tudom, hogy fecsegek. Képtelen vagyok abbahagyni. És
nem merek ránézni. Ha ránézek, olyat mondok, amit nem
kellene, vagy teszek valamit, amit nem akarok. Nem is tudom,
de olyan... úgy érzem, mintha egy szakadék szélén sétálnék, és
akármikor megcsúszhatna a lábam. Csak Lugh-ra szabad
gondolnom, arra, hogy miért is vagyok itt, és minden rendben
lesz.
– Nos, azt hiszem jobb, ha visszamegyek – mondom.
Próbálok elmenni mellette, de megragadja a karom.
Megállít.
Közel állunk egymáshoz. Túl közel.
– Maradj – mondja.
Mielőtt leállíthatnám magam, ránézek. Hiba. Égő, szürke
szemek. Értem égnek. A szívem megdobban.
Lehajtja a fejét.
 – Maradj velem – suttogja a fülembe. – Csak egy kicsit.
– Én... nekem mennem kell – válaszolom.
– Kérlek!
Lehellete simogatja a bőrömet. Meleg, Jack-illatú. Érzem,
ahogy gyengülök. Veszélyes. Ez... ez az érzés, amit a közelében
érzek... veszélyes. Elhúzom tőle a kezem.
– Nem – mondom. – Nem... tudok. Jó éjt, Jack!
Elsuhanok mellette. El kell tűnnöm. Nem tudok elég gyorsan
mozogni.
Nem válaszol.

A könyörtelen nap a nyakunkba tűz. Az út dél körül meredekké

és sziklássá válik. Le kellett szállnunk, és azóta vezetjük a
lovakat. Magasan a hegyekben lévő átkelő felé tartunk, amely az
utolsó nagy átkelőnk Freedom Fields előtt. Jack azt mondja, oda
akar érni még napnyugta előtt, de nagyon lassan haladunk ezen
a terepen.
Minél magasabbra érünk, annál melegebb van, még alkonyat
táján is. Semmilyen menedék nincs a hőség elől. Egyáltalán
semmi. Még egy fa sem esett útba, amely kevéske árnyékkal
szolgált volna.
Amikor napokig ködbe burkolóztunk, nem sejtettem, hogy
egyszer még arra a hideg, nyirkos, nehéz levegőre fogok vágyni,
de most így van.
Emmi apránként lemaradozik a többiektől, és én meg
igyekszem vele lépést tartani. De egyre lassabb és lassabb.
Hátranézek. Nehéz lábakkal cammog. Nagyon sápadtnak és
fáradtnak tűnik. Bevárom. Izzadság csorog végig az arcomon,
csípi a szemeimet. Megtörlöm magam a kendőm végével.
– Annyira szomjas vagyok – motyogja Emmi, amikor utolér.
– Üres a kulacsod? – kérdem, mire bólint. – Ülj le! – mondom
neki.
Leroskad egy sziklára. Letekerem a kulacsom tetejét, és az
ajkaihoz tartom. Beleszív egy nagyot, hatalmasakat kortyol a
vízből. Folyik le az állán és a nyakán, én meg letörlöm az ingem
szélével.
Kicsit meglepettnek tűnik. Soha nem foglalkoztam még így
vele, nem aggódtam, hogy mikor mosakodott utoljára, vagy
hogy az arca csupa mocsok. Amikor Apu felhagyott azzal, hogy
figyeljen rá, Lugh gondoskodott ezekről a dolgokról. Eddig a
pillanatig eszem ágában sem volt erre figyelni. Lenézek rá, és
összeráncolom a szemöldököm.
– Mikor mosdottál utoljára? – kérdem.
Még meglepettebben néz.
– Nem tudom – válaszolja.
– Sűrűbben kellene mosakodnod – mondom neki. – Rendesen
kell kinézned.
– Oké – válaszolja.
Elfordulok, és én is belekortyolok a vízbe. Egy csöppet
beledörzsölök a száraz ajkaimba.
A többiek már jóval előttünk vannak. Ash fordul vissza,
meglát bennünket és integet. Tölcsért formál a kezéből.
– Nincs idő megállni! Jack azt mondja, oda kell érnünk még
sötétedés előtt!
– Emminek pihennie kell! – kiáltok vissza.
– Majd pihen később!
– Most kell pihennie!
 Látom, ahogy beszélnek egymás közt. Aztán Ike odaadja
Tommonak a gyeplőt, és visszajön hozzánk. Leguggol Emmihez.
– Hé, kislány – kezdi. – Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál egy
háton lovagláshoz?
Emmi bólint, de nem néz egyenesen Ike-ra. Szereti Ike-ot, de
kicsit mintha tartana tőle. Szerintem amiatt, hogy Ike olyan
nagy, Emmi meg olyan kicsi.
– Akkor gyerünk – folytatja Ike –, ugorj fel!
Emmi felmászik a hátára.
– Köszi, Ike – mondom neki.
– El kell érnünk az átkelőt még sötétedés előtt – magyarázza.
– Tudom. Már az első száz alkalommal is hallottam.
Felnéz az égre. A napfény kezd halványulni, aranyszínűvé
változni.
– Sietnünk kell! – mondja.
Ike elindul felfelé a hegyen Emmivel a hátán, aki úgy
kapaszkodik, mint egy kis pók. El sem hiszem, Ike milyen
gyorsan mozog, óvatosan lépkedve a sziklák között. Mintha
Emminek semmi súlya nem lenne. Bár gondolom, egy ekkora
férfinak, mint Ike, nem is jelent súlyt.
Kortyolok még egy utolsót a vízből. Aztán felkapom
Hermész gyeplőjét, és követem Ike-ot, amilyen gyorsan csak
tudom.

Mind rám várnak, amikor felérek a csúcsra. Emmi dob felém egy
gyors pillantást, de senki más nem néz rám. Előttünk bámulnak
valamit.
 – Mi az? – kérdem.
Aztán meglátom, mi az, amit mindenki néz.
Egy régi, hegyi tó szélén állunk. A Pusztítók idejében ez
hatalmas, hűvös vízfelszín lehetett, kellemes enyhülés a fáradt
vándor lábainak. De többé már nem az. Most kiszáradva,
megperzselve, tele hatalmas, cikkcakkos törésekkel és
hasadékokkal terül el előttünk. A végtelen messzeségig.
A szívem összeszorul. Megnyalom az ajkaimat.
– Nem látom a másik végét – mondom.
– Pedig ott van – válaszolja Jack. – Mostanra már azt kéne
néznünk.
– Nem tudtunk volna gyorsabban haladni ebben a hőségben
– mondom.
– Tudom – válaszolja Jack. – Tudom. Az én hibám. Sokkal
korábban le kellett volna táboroznunk, vagy... – Idegesen
megragadja a haját. – A fene egye meg! Azt hittem, még rengeteg
időnk van. – Ike-ra néz. – Te mit gondolsz?
– Talán át tudunk kelni rajta, mielőtt lemegy a nap –
mondja Ike.
De látszik az arcán, és hallatszik a hangján, hogy maga sem
hisz abban, amit mond.
– Nem értem, mi a gond – mondja Epona grimaszolva. –
Csak átlovagolunk rajta, amilyen gyorsan tudunk.
– Igen – helyesel Ash, és bólint.
– Nem tudunk gyorsan haladni – magyarázza Jack. – Túl
sok a repedés, túl sok helyen botlanának meg a lovak.
– Nos, rendben – szólok közbe –, akkor lassan és óvatosan
haladunk. És ha besötétedik, megállunk és tábort verünk a
tómederben.
– Azt nem lehet – mondja Ike.
 Ránézek Jackre. Majd Ike-ra. Egymást nézik, az arcukon
gyászos arckifejezés ül.
– Mi az? – kérdem. – Át kell érnünk még sötétedés előtt, és
nem verhetünk tábort a tómederben? Nem tetszik, ahogy ez
hangzik.
– Akkor már ketten vagyunk – mondja Ash.
– Hárman – csatlakozik Epona.
Összefonom karjaimat a mellkasom előtt.
– Az ég szerelmére, bökjétek már ki! – mondom. – Miért kell
átérnünk még sötétedés előtt?
Ike széttárja a karjait.
– Mondd el nekik, Jack! – szólal meg.
Jack szitkozódik az orra alatt. Egy pillanatig a földet
bámulja. Majd megfogja az inge széleit, és áthúzza a feje fölött.
Emminek elakad a lélegzete. Hallom, ahogy Ash felszisszen
mellettem. Én már láttam Hopetownban, de a gyomrom most is
összerándul.
Három hosszú, rózsaszín karomnyom, ami a jobb vállától a
csípője bal oldaláig szeli át a testét. Jack csak áll ott egy percig.
Aztán megfordul, hogy lássuk a hátát is. Kisebb karmoktól
származó heg található a jobb lapockáján.
Újra megfordul, és visszaveszi az ingét.
– Ez megválaszolja a kérdéseiteket? – kérdi.

– Mi tette ezt a hátaddal? – kérdi tőle Emmi.

– Sötét volt – válaszol Jack. – Nem láttam jól.
– Pokolférgeknek hívják őket – mondja Ike.
 – Férgek karmokkal – szólal meg Epona. – És ahogy nézem,
szép nagy férgek. Soha életemben nem hallottam ilyesmiről.
– És látni sem láttál még ilyeneket – mondja Ike.
– Mik ezek? – kérdi Ash.
– A történet egészen a Pusztítók idejéig nyúlik vissza.
Valamilyen mérget öntöttek a tóba – mondja Ike. – Mindent
elpusztított, kivéve a férgeket. Azok megnőttek.
– Azt mondtad, azok – szólal meg Epona. – Ez azt jelenti,
hogy többen vannak? Mennyivel többen?
– Sokkal – válaszolja Jack.
– Ez csak egyre jobb és jobb lesz – mondom.
Mindenki elcsöndesedik.
– Akkor ezzel el is van intézve – jelentem ki. – Egyedül
megyek.
Mindenki egyszerre kezd beszélni, még Tommo is, egymást
túlharsogva, egyre hangosabban és hangosabban, míg a fülemre
nem teszem a kezem, és el nem ordítom magam.
– Hallgassatok már el! Csak... hallgassatok el!
Így tesznek. Rám néznek.
– Ő az én bátyám – kezdem. – És nem fogom hagyni
egyikőtöknek sem, hogy velem jöjjön, ha – közben Jackre
mutatok – ezzel kell szembenéznünk, még mielőtt egyáltalán
elérnénk Freedom Fieldset. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy lemenjünk a domb lábához, és megvárjam, míg holnap újra
próbálkozhatunk. Már majdnem itt a nyári napforduló. Ha most
elindulok, talán elérem a másik partot sötétedés előtt.
– Aki egyedül utazik, az utazik a leggyorsabban, igaz? –
kérdi Ike.
– Így van – válaszolom. – Oké, Emmi, te... Emmi, mi a fenét
csinálsz ott lent?
 Amíg beszéltünk, Emmi a földön keresgélt. Most feláll, és
elém tartja a tenyerét. Az egyik kezében egy kupac fehér, a
másikban egy kupac fekete kavicsot tart.
– A fehér azt jelenti, hogy veled megyünk, a fekete azt, hogy
nem. Amelyikből több lesz, azt tesszük.
– Erre nincs időm, Emmi, én...
– Fogd be, Saba! – mondja.
És legnagyobb meglepetésemre, szót fogadok.
Két kupacba rakja a kavicsokat a földön. Hagy köztük
kevéske helyet.
– Mindenkinek jut egy szavazat – mondja. – Kiválasztod a
kavicsodat, és lerakod középre. Amikor mind készen vagyunk,
megszámolom őket. Most mindenki forduljon meg, hogy ne lássa,
mit csinál a másik.
Senki nem mozdul. Csak állunk ott és bámulunk rá.
– Azt mondtam, megfordulni! – mondja. – Tommo, te vagy
az első!
Mi, többiek hátat fordítunk. Ike áll mellettem.
– Úgy látom, ez örökletes – motyogja nekem.
Emmi vezényli az egész dolgot. Már csak én vagyok hátra.
– Mi lesz velem? – kérdem.
– Te nem kapsz lehetőséget – mondja. – Oké, forduljatok
meg!
Középen hat fehér kavics van. Egyetlen fekete sincs.
Leguggolok. Felveszem a kavicsokat, és a kezemben tartom
őket.
Szilárdnak és melegnek érzem őket. Mindenkinek egyenként
a szemébe nézek. És olyan, mintha most néznék rájuk először.
Jack, Ike, Emmi, Epona, Ash és Tommo. Mindegyikük át akar
kelni velem a tavon. Hajlandóak belejönni velem a sötétségbe, és
szembenézni azzal, ami ott lakik.
Összeszorul a torkom.
– Nem kell ezt tennetek – mondom nekik.
Epona megrántja a vállát.
– A barátaid vagyunk, Saba. Segíteni akarunk.
– Bár ne akarnátok!
– Késő bánat. Veled maradunk – mondja.
– Ha ez még szívmelengetőbbé válik, bőgni kezdek – fűzi
hozzá Ash. – Na, ha itt végeztünk, akkor induljunk.

Jack javaslatára ruhákkal tompítjuk a lovak patáinak zaját,

hogy a férgek ne vegyék észre, amikor átkelünk felettük.
Elindulunk a kiszáradt tómedren át.
A lehető leggyorsabban mozgunk, de ahogy Jack tanácsolta,
óvatosan kell vezetnünk a lovakat a kisebb-nagyobb repedések
és szakadékok mellett, amik a talajt szabdalják, és ez lassít
bennünket. Nem beszélgetünk, igyekszünk semmilyen zajt sem
csapni. A lovak viszont éreznek valamit. Idegesek. Hamarosan
már a saját árnyékuktól is megijednek.
És nem érünk át. Nem érünk át a tavon sötétedés előtt. Még
így sem, hogy a hosszú nappalok szezonja van. Félúton járunk,
amikor gyengül a fény.
Jack megáll. Felnéz az égre. Bevár mindenkit.
– Amint kialszik a fény – mondja halkan –, minden nagyon
gyorsan fog történni. Jóval azelőtt készen kell állnunk.
A gyomrom összerándul.
– Készen mire? – kérdem.
 – A pokolférgek nappal a hegy mélyében alszanak. Amikor
eljön az éjjel, a tómeder fenekén lévő hasadékokon át feljönnek.
Ételt keresnek. Talán szerencsénk lesz. Ha tele van a hasuk a
múlt éjjelről, vagy pár nappal korábbról, akkor talán lent
maradnak és alszanak. De ha nem lesz szerencsénk...
– ... abban a pillanatban, hogy besötétedik – folytatja Ike a
férgek kimásznak a hasadékokból, és gyorsabban lepik el a
tómedret, mint ahogy el tudnád képzelni.
– Ezt el kellett volna mondanotok, mielőtt elindultunk –
mondom neki.
– Reméltem, hogy nem lesz rá szükség, hogy tudjátok –
mondja Jack. – Amúgy változtatott volna valamin is? Bárki
számára?
Mindenki rázza a fejét.
– Persze, hogy nem – mondja Emmi.

Úgy döntünk, hagyjuk a lovakat elmenni. Kicsomagoljuk a

lábaikat, és elindítjuk őket, át a tavon. Így legalább van némi
esélyük, hogy biztonságban átérjenek. Ha a férgek feljönnek a
felszínre, már nem lesz semmi reményük.
Hermész fejének támasztom a fejem. Megsimogatom a puha
orrát.
– Saba – mondja Jack. – Ideje elengedni!
Még egyszer utoljára belenézek azokba az okos, barna
szemeibe.
– Köszönöm – suttogom neki, majd hátralépek. – Menj!
Arrébb lép párat. Megáll. Visszafordul, és rám néz.
Felemelem a kezem, hogy búcsút intsek neki. Rázza a fejét és
nyerít, majd elindul a többiek után.
Nézem, ahogy elmegy és tudom, hogy távolodik a legjobb
esélyem arra, hogy elérjem Lugh-t a nyári napforduló előtt. Jó
lenne valakit hibáztatni, amiért ekkora pácba kerültünk, de ha
kiabálni kezdek Jackkel, vagy Ike-kal, vagy bárkivel, nem
változtat semmin. Mind együtt vagyunk benne.
Megfordulok.
– Szóval, Jack, mi a terv? – kérdem tőle.

Gyorsan dolgozunk. Nincs már sok időnk sötétedésig.

A kezeim és a lábaim is mozognak. Elnyomom a félelmet,
amely kezd úrrá lenni rajtam. Sem a hely, sem az idő nem
alkalmas rá. Jack irányít. Bármire kér, hogy csináljuk meg, azt
tesszük azonnal. Nem kérdezünk, és nem faggatjuk, mi a terve.
Hamarosan úgyis megtudjuk.
Elküld bennünket, hogy gyűjtsünk össze annyi fát, amennyit
csak tudunk. Agakat, gallyakat és régi fatuskókat, amelyeket a
hegyi szelek fújtak ide. Mindegy, milyen nagyok vagy kicsik, ha
találunk valamit, odavisszük vagy odavonszoljuk Jackhez és
Ike-hoz. Aztán az egészet összerakjuk egy kupacba, és
megkötjük csalánmadzaggal. A nagyobb ágakat eltörjük kézzel,
ha tudjuk, amelyek pedig túl nagyok, azokat Ike darabolja össze
a fejszéjével. Ezután lerakjuk őket egy nagy körben.
Jack odahív magához.
– Számold meg, hány nyilunk van, légy szíves!
Kiürítem a tegezemet. Még szerencse, hogy Maev tele tegezt
küldött velem. Majd körbemegyek és megszámolom, mennyi van
Jack, Ash és Epona tegezeiben. Ike-nak van egy számszeríja és
egy íjpuskája, de csak pár szegecse, úgyhogy a számszeríjat
tartalékban tartjuk. Emminek és Tommonak van csúzlija.
Gyorsan átszámolok mindent, majd megszámolom újra, hogy
biztosan stimmeljen.
– Kétszáznyolcvannyolc – mondom Jacknek.
Dob egy feszült mosolyt.
– Jobb, mint gondoltam – mondja. – A fejeket csavard
rongyokba, bármi jó, amit találsz.
Az ingem aljáért nyúlok. A hegymászás és a forróság miatt
úszik az izzadságban, de csak le tudok tépni belőle egy csíkot!
– Ne – szól Jack. – Száraznak kell lennie. Nézd meg, hány
palackot tudsz felhajtani, és kérj Ike-tól a fenyőenyv
vodkájából.
Most már tudom, hogy mi a terve.
Tűz. Tűzzel fogunk harcolni ellenük.

A fákat elrendeztük, ahogy Jack mondta. Nagy körbe raktuk

őket, és bármikor meg tudjuk gyújtani, amikor Jack szól.
Méretes nyílt teret hagytunk középen. Itt fogunk állni és
harcolni. A tűzből készült erődünkben.
Fáklyákat készítettünk, pár köteg gallyból, amelyet ágak
végére kötöztünk.
Egyik szemünket a sötétedő égen tartva, gyorsan dolgozunk,
hogy minden nyílhegyre rongyokat kössünk. A hálózsákjainkból,
de még az ingeinkből és a kabátjainkból is tépkedtünk
darabokat. Bármiből, ami száraz volt.
Ike a kedvenc vodkájából töltött a palackokba, mindenkinek
jut kettő. Amint végzünk egy kupac nyíllal, Emmi és Tommo
elviszik őket, és fejjel lefelé belemártják a palackokba. Így a
nyilak készen állnak arra, hogy kihúzzuk, meggyújtsuk és
kilőjük őket. Csak maréknyi nyíl fér egy palackba, úgyhogy ha
az akció elkezdődik, az ő feladatuk lesz a palackok újratöltése.
Ez és a csúzlizás lesz a dolguk.
Ike mellettem dolgozik.
– Te is átkeltél Jackkel a tavon azon az éjjelen – mondom
neki. – Hol vannak a te sebhelyeid?
– Jack kapta az ütést helyettem – válaszolja. – Nem lennék
most itt, ha Jack nem áll a féreg és közém.
– Nos, lassan mozogtál, így tennem kellett valamit – szól
közbe Jack.
– Nem voltál a közelben – folytatja Ike. – Téged nem
támadtak. Hagynod kellett volna, hogy megvédjem magam,
ahelyett, hogy visszafordulsz, és majdnem megöleted magad.
– Még mindig itt vagyok, nem? – mondja Jack.
Odamegy segíteni Emminek és Tommonak.
– Az az átkozott féreg majdnem megölte.
– Jack... egész más, mint amilyennek elsőre gondoltam –
mondja Epona.
– Igen – szól Ike. – Több van benne, mint ami elsőre látszik.
Jack odaadja az utolsó köteg nyilat Tommonak, és vállon
veregeti.
– Ennyi. Készen vagyunk.
Forró félelem szorítja össze a gyomromat. Jól ismerem ezt az
érzést. Mindig eljött, mielőtt a Ketrecbe léptem. És tudom, hogy
használjam. Lassú mosolyra húzódik a szám. Körbenézek a
csapaton.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – mondom nekik –, de én
szerencsésnek érzem magam ma éjjel.

Várunk.
A földön ülünk, egyforma távolságra egymástól, a fából
készült körön belül. Kifelé fordulunk, a tó felé. Jack ül az egyik,
Epona a másik oldalamon. Ike és Ash fedezik a kör többi részét.
Emmi és Tommo középen guggolnak a kupac kő mellett, a
kavicsokat a csúzlijaikhoz gyűjtötték. A kezemben szorongatom
a kovakövemet, készen arra, hogy bármikor meggyújtsam a
hozzám tartozó részt.
Az éjszaka lassan elérkezik. A lenyugvó nap bíborvörösre
festi a sötétszürke eget. Az első csillagok kacsintgatnak le ránk.
Már nem kell sokat várni.
– Ha kérdezek tőled valamit, megmondod az igazat? – kérdi
Jack.
– Talán. Attól függ – válaszolom.
– Miért jöttél vissza értem? Úgy értem, még Hopetownban.
Honnan tudtad, hol találsz meg?
Már épp készülnék valami csípős választ adni, hogy
továbbra is tartsam tőle a távolságot, de nem teszem. A szívkő
égeti a bőrömet, és bátornak érzem magam, vakmerőnek.
– Volt egy álmom – kezdem. – A tűz előtti éjjel.
– Megálmodtad, hol találsz meg?
Halkan beszélünk, hogy a többiek ne hallják.
– Álmomban sötét volt, nem láttam semmit, és alig kaptam
levegőt. Füst és tűz vett körül, és a hőség irtózatos volt.
Kerestem valakit. Nem tudtam, hogy kit, csak... tudtam, hogy
meg kell találnom. De nem sikerült, és ez... szörnyű volt.
Rémisztő. Ekkor... felébredtem.
– Engem... kerestél? – kérdi Jack.
– Az hiszem, igen – válaszolom.
– De megtaláltál. Megtaláltál annak ellenére, hogy a Hűtőbe
zártak. Hogyan?
Odamegyek hozzá, és mellé térdelek.
– Érintsd meg ezt! – kérem, és a nyakamban lévő szívkőhöz
emelem a kezét.
– Megint forró – mondja.
Veszek egy mély levegőt.
– Ez egy szívkő – magyarázom. – Csak akkor lesz forró, ha a
közeledben vagyok. Minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál
forróbb. Innen tudtam, hol talállak meg.
Nem szól egy szót sem. Ez az első alkalom, hogy nem jut
szóhoz. Kis idő múlva elveszi a kezét.
– Elég bosszantó lehet – mondja.
– Már megszoktam. Idehallgass, Jack! Csak azt akarom
mondani, hogy...
– Pszt! – Feltartja a kezeit.
Várunk. Figyelünk.
Csönd.
Csönd.
Majd elfojtott morajlás. Mint egy távoli mennydörgés.
– Ébren vannak – suttogja.
– Gyújtsátok meg a tüzeket! – kiáltja Jack.
A térdemre ereszkedek, a gyújtóshoz tartom a kovakövem a
fákból készült kör aljánál.
Összecsiszolom a kovakövet. Szikra hullik a száraz
gyújtósra. Meggyullad, én meg addig fújom, amíg lángra nem
kap. A lángok gyors iramban nyaldosni kezdik a gallyakat és az
ágakat. Hátranézek. A többiek ugyanezt teszik a maguk
területével. Alig telik el pár perc, és egy erősen égő
lángerődítmény közepén állunk.
Szerencsénk van a mai éjjellel. Az ég fenséges és tiszta. A
hold alacsonyan lóg az égen a hegytetők felett, és széles, ezüst
ösvényt világít a tómederbe. Minden irányban tiszta kilátásunk
nyílik.
A kezemben tartom az íjam. A lábamnál két vodkáspalack,
tömve íjakkal. A késem a bakancsomban, a tokjában. Nem
gondolom, hogy használni fogom. Az az utolsó mentsváram, ha
elő kell vennem, az azt jelenti, hogy minden más csődöt mondott.
Nyugodtnak érzem magam. Tiszta a fejem. Még akkor is, ha
a szívem a bordáimon dörömböl.
– Emmi, maradj Tommo közelében! – mondom neki.
– Oké – válaszolja.
Csönd. Csönd. Csönd. Csak a tűz ropogása hallatszik.
Ránézek Jackre. Felemelte a fejét, mint egy vadászkutya, aki
szagot keres.
Majd reccsenő hangot hallok. Lassú, fájdalmas nyögést.
Olyan hang hallatszik, mint amit egy öreg, rozsdás ajtó ad ki,
amikor erővel kinyitják. De ez nem ajtó. Ez a föld.
 Mélyen alólunk, valahonnan lentről, a föld sötét szívének
legmélyéről a tómeder ősi testét erővel kinyitják.
A pokolférgek ébren vannak, és jönnek fel enni.
A föld remegni, rázkódni kezd, majd megmozdul a lábunk
alatt. Megtántorodom. Epona elkapja a karom, így nem esek el.
– Jézus Isten! – mondja Ash tágra nyílt szemekkel.
– Mindenki le! – kiáltja Jack.
Epona és én a földre vetjük magunkat, kezeinket pedig a
fejünk köré tesszük.
A föld mélyen a gyomrában nyög, ahogy felnyitják. Újra és
újra fájdalmasan nyöszörög. Nyögés, sikítás és rázkódás zaja jön
alólunk, körben mindenfelől egyre hangosabban és hangosabban.
Egészen addig, amíg úrrá nem lesz rajtam, elönti a testem, a
lélegzetem, az agyam, míg úgy nem érzem, hogy menten
megőrülök.
Aztán abbamarad.
Csönd.
Lassan feltápászkodunk. Ujjaim az íjam köré fonódnak.
Ránézek Emmire. Tommo kezét szorongatja, és falfehér a
holdfényben.
Majd a tűz ropogásának hangján túl egy másik hangot
hallunk.
Zizegés. Karmok csattogása a száraz földön. Valami mozog.
Megáll. Sziszeg.
– Érzi a szagunkat – mondja Ike halk, fátyolos hangon.
Éles visítás tép az éjszakába.
A szívem a torkomba ugrik. A gyomrom összeszorul.
– Hívja a többieket – mondja Jack. – Készüljetek! És
emlékezzetek, mit mondtam!
Célozzatok a szemgödreikre, és ne engedjétek őket annyira
közel, hogy használni tudják a karmaikat.
Karmok. Nincs szemük, csak bemélyedések a bőrükön, ahol
régen a szemük volt. Nincs értelme, hogy szemük legyen, mondta
Jack, mivel a föld alatt élnek, úgyhogy szaglás alapján
vadásznak. Kiszagolják a prédájukat.
A prédájukat. Bennünket.
Ekkor nem egészen tíz méterre, egyenesen Epona és előttem,
hasadék tűnik fel a földben. Kinyílik és szélesedik.
– Hát, íme! – kiáltja Epona.
Egy karom tűnik fel.

A karom beleakad a hasadék szélébe. Három hosszú, pikkelyes

ujj van rajta. Minden ujj kampós körömben végződik, amelyek
elég élesek ahhoz, hogy egyetlen csapással csontig hatoljanak.
Majd egy másik karom is feltűnik az első mellett.
– Ne légy szégyellős – mondom neki. – Mutasd az arcod, te
pikkelyes ujjú átokfajzat!
És mintha meghallotta volna, amit mondok, egy kerek fej
tűnik fel. Pikkelyek borítják és fehér bemélyedések vannak a két
oldalán, ahol korábban a szemei lehettek. Hosszú a nyaka. A
tompa fej előrehátra himbálózik, pikkelyei pedig apró
hullámokként fodrozódnak. Biztosan bennünket szaglász.
– Jól van – mondom neki. – Erre gyere! Én igazán finom
vagyok.
Kihúzok egy nyilat a vodkából. Hozzáillesztem a húrhoz.
Belemártom a fejet a lábaimnál égő tűzbe. Azonnal fellángol.
Célzok.
 A pokolféreg kicsúszik a hasadékból. Feláll a hátsó lábaira.
– Hú... Jack – szólalok meg. – Nem mondtad, hogy tudnak
járni.
– Bocsi, ez a részlet kiment a fejemből.
A féreg háromszor olyan magas, mint én. Két hosszú karja
van karmokkal, a lábain szintén karmok. Széles vágás a szája,
tele éles fogakkal, amelyekkel jól lehet húst tépni. Halottfehér
bőrén át jól látszik dobogó szíve és az összes többi belsősége.
Rettenetesen szörnyű szagot áraszt. Mint egy háromnapos hulla
egy kis szobában, egy párás napon. Öklendezek. Epona szintén.
A féreg hátraveti a fejét és visít.
Ellövöm a nyilamat. Egyenesen a jobb szemgödrébe. Egy
találat. A féreg feje lángra lobban. Sikít és hátratántorodik abba
a hasadékba, amelyből jött.
– Szép lövés – dicsér Epona.
De jönnek még. Mindenfelől. Több száz, ahogy nézem. A
tómeder életre kel fürge, bűzös testüktől.
Elkezdjük leszedni őket az íjainkkal, amilyen gyorsan csak
tudjuk. Epona és én, Jack, Ike és Ash. Emmi és Tommo a
csúzlijaikkal tüzelnek, beugrálva közénk, hogy jobban célba
találjanak.
– Basszuskulcs, Jack – mondom neki. – Nem mondtad, hogy
ilyen sokan vannak.
– Biztos rajta voltak a szaporodáson – válaszolja, és rám
vigyorog, de látszik rajta, hogy ez rosszabb, mint amire
számított.
Az éjszaka cseng a pokolférgek sikításaitól és a mi
kiabálásunktól. A levegőt megtölti bűzös szaguk, a tűz ropogása
és füstje.
Tovább lövök. Megmártom a nyilat, beillesztem, kilövöm.
Megmárt, beilleszt, kilő.
Körülöttem a többiek ugyanezt teszik. Em és Tommo futnak
körbe, és nyilakat tömködnek a palackjainkba, de akárhány
férget lövünk le, még több jön.
– Túl sokan vannak – mondja Epona. – Nem fog menni.
– Kezdenek elfogyni a nyilaim – jelzem.
– Az enyémek is – teszi hozzá Ash.
– Még több nyilat ide, Emmi! – kiáltom.
– Nincs több! – kiabál vissza. – Elfogytak!
Jack megragadja a karom, pont, amikor lőni készülök. Az
ezüstös holdfény mellett látom, hogy az arca tiszta kosz a füsttől.
– Húzz el innen! – mondja. – Vidd magaddal Emmit és
Tommot! Ash és Epona fedeznek.
Megáll a szívem. Zúg a fülem.
– Azt akarod, hogy elmenjünk? – kérdem tőle.
Bólint.
– Ike és én maradunk.
– Nem – válaszolom.
Kiszabadítom magam a szorításából. Megragadok pár
gallyköteget, belenyomom őket a tűzbe. Meggyulladnak, és a
férgekre dobom őket. Még több sikoly hallatszik, ahogy lángra
lobbannak. Mellettem Jack tovább lövi a nyilait.
– Ha most elindultok, van esélyed megtalálni a bátyádat –
mondja.
– Felejtsd el!
Megragadom újra az íjamat, és lőni kezdek.
– Használjátok a fáklyákat, ha túl közel kerülnek! – kiáltja
Ike. – Ne pazaroljátok a nyilakat!
Körbenézek. A pokolférgek lassan ideérnek. Egyre közelebb
és közelebb kerülnek. Néhány a földön csúszik, mások felállva
közelítenek, a fejük himbálózik. Nem jönnek át a tűzgyűrűn, de
ha a tűz egyszer kialszik, nekünk annyi.
Jack kihúzza a kezemből az íjat.
– Ha nem teszed meg, akkor minden hiába volt, amin a
bátyádért keresztülmentél.
Rábámulok. Érzem, hogy összeszorul a torkom. Hagyjam
itt? És hagyjam itt Ike-ot? De meg kell találnom Lugh-t. Olyan
közel vagyok már, hogy megtaláljam.
– Tudod, hogy igazam van – mondja.
– Oké, megyünk – válaszolom.
– Saba! Mögötted! – kiált Ash.
Megfordulok.
Egy féreg, nagyobb, mint a többi, nekiiramodik a tűzkörnek
egy helyen, ahol lanyhul a tűz. Jack megragadja a karom, és
vissza akar rántani, de a féreg karma lesújt. Forró fájdalom hasít
a jobb vállamba. Felkiáltok.
Robbanás hallatszik, és a féreg feje milliónyi darabra szakad.
Bűzös hús és vér záporozik rám. Hátranézek a vállam fölött. Ike
tartja fel a számszeríját, és tiszteleg felém.
– Rendben vagy? – kérdi Jack.
Elzárom az elmém a fájdalom elől, ahogy Hopetownban is
tettem.
– Igen – válaszolom.
– Ideje indulni – mondja Jack. Felkap egy-egy fáklyát
mindkét kezébe, és meggyújtja őket. – Ash! Epona! Gyertek ide!
– kiáltja.
Felénk futnak.
A föld morajlik. Mind megtántorodunk, én belekapaszkodom
Jackbe, nehogy elessek.
A férgek megállnak. Felemelik a fejüket. Majd
szétszóródnak. Csak így. Elfutnak és elsiklanak a tómedren át,
majd eltűnnek a hasadékaikban.
Eltűnnek. És semmi más nem marad a nyomukban, mint
több száz parázsló pokolféreg.

Egy ideig csak állunk a kialudni készülő tűzkörünkben és

bámulunk. Egyetlen hangot sem hallani, csak a parázs
sistergését. Senki nem mozdul. Olyan, mintha még a
lélegzetünket is visszatartanánk. Mintha nem hinnénk a saját
szemünknek.
– Juhú! – kiált Ash. Ő és Epona körbe-körbeugrálnak, és az
íjaikat emelgetik a levegőbe. – Láttad ezt Jack? Hé, Ike!
Láttátok, hogy elhúztak a dögök?
Megragadják Emmi és Tommo kezét és körbeforgatják őket.
De valahogy ez az egész nem stimmel, ahogy ünneplés
közben zajt csapnak. Nem tudom miért, de valami nincs rendjén.
Ránézek Jackre. Az álkapcsa megfeszül. Kis ideg ugrál az
arcán.
– Mi az? – kérdem tőle.
– Nem mi ijesztettük el őket – mondja. – Fölényben voltak.
– Nos, ha nem mi ijesztettük el őket, akkor mi? – kérdem.
Ike odajön hozzánk. Ő és Jack a tavat kémlelik.
A föld újra megremeg. Ez alkalommal hangosabban, és
hosszabban.
– Basszus, Jack, mondd már el, mire gondolsz! – kiáltok rá.
Epona és Ash abbahagyják az ünneplést. Odajönnek Tommoval
és Emmivel, és mind közel húzódunk egymáshoz.
 Emmi az enyémbe csúsztatja a kezét.
– Mi folyik itt, Saba?
– Az a szóbeszéd járja, hogy a pokolférgeknek van egy
vezérük – mondja Ike.
Még egy morajlás hallatszik.
– Egy vezér? – kérdi Emmi. – Az meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy van ott lent valami hatalmas és gonosz,
amitől még a pokolférgek is elszaladnak, ha hallják, hogy jön –
mondja Jack.
Hagyom, hogy ez a kis tény leessen.
– Ha a futás megfelel a pokolférgeknek, akkor nekem is jó
lesz – szólalok meg.
– És nekem is – mondja Jack.
Fél pillanatig egymásra bámulunk, majd ugyanabban a
pillanatban elkiáltjuk magunkat:
– Futás!

Mind nekilendülünk, megragadunk minden fegyvert, amit csak

tudunk, és futásnak eredünk. Ash és Epona gyorsan elhúznak
Emmivel és Tommoval.
De mielőtt egy pár lépésnél többet meg tudnék tenni,
elképesztően félelmetes üvöltés hallatszik. A talaj megmozdul.
Felemelkedik és megnyílik a lábam alatt. Lecsúszok egy
hatalmas hasadékba. Vadul kapálózom. Nem tudok
megkapaszkodni.
Jack egy szempillantás alatt ott terem. Megragadja a kezem,
és kiránt. A földön fekszem, lihegve. A szívem kalapál.
 – Köszi, majdnem elkapott. Én...
Hirtelen hosszú farok csap ki a hasadékból. A bokáim köré
tekeredik, és leránt.
Jack utánam ugrik. Újra megragadja a kezeimet. A földön
hasal és szorosan tart.
– Ike! – kiált Jack. – Szükségem van rád!
Ike ledobja magát Jack mellé. Most már mind a ketten
fogják egy-egy kezem.
Úgy érzem, lassan kettészakadok. A farok húz lefelé, Jack és
Ike pedig felfelé.
Felkiáltok. Az arcukba nézek. A szemeik elkeseredettek, az
arcuk megfeszül az erőlködéstől. A kezeim kezdenek kicsúszni az
övéikből.
Ekkor megjelenik felettem a hasadék szélén Ash és Epona a
megtöltött íjaikkal. Céloznak és lőnek. Éles sikoly hallatszik, és a
farok ereszt a szorításán. Csak egy kicsit, és csak egy pillanatra.
Ike és Jack felhúznak.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! – kiabál Ike. Felkapja
Emmit, és villámgyorsan futni kezd észak felé. Epona, Ash és
Tommo a nyomában. Felkapom az íjamat, de csak annyi időm
van, hogy egy nyilat magamhoz vegyek. Jack és én utánuk
rohanunk.
Haragos ordítás hallatszik mögülünk. Hátranézek. Óriási
pokolféreg mászik ki épp a hasadékból. Feláll a hátsó lábaira.
Kétszer akkora, mint a többi volt, legalább kilenc méter magas,
és hosszú, a gyíkéhoz hasonló farka van.
A pokolféreg megérezte a szagunkat.
– Követ bennünket! – kiáltom.
Jack megfogja a kezem, és rákapcsolunk. Még egyszer
hátranézek.
 – Mindjárt utolér! – mondom.
Jack nem fut tovább. Hirtelen megáll. Szó nélkül megfordul,
és a pokolféreg felé sétál. Jack útban van a féreg felé, az pedig
Jack felé.
Jack Ike számszeríját tartja a kezében. Észre sem vettem,
amikor felkapta. Miközben megy, gyorsan, kapkodó
mozdulatokkal megtölti.
– Jack! – kiáltom. – Mégis, mi a fenét csinálsz?
– Elegem van ebből a dögből!
– Jack! Ne légy őrült!
Továbbmegy.
– Jack! Ne! – kiabálom utána.
Megáll. Felemeli a számszeríjat. Céloz. Vár, amíg a
pokolféreg úgy húsz lépésre nincs tőle, majd lő.
A lövés belevág a pokolféreg karjába. Az ordít egyet, de jön
tovább. Jack a töltényeket tartó tarisznyával bajlódik, de végig
a férgen tartja az egyik szemét.
Látom, hogy nincs ideje újratölteni. És nincs nála az íja.
Elejthette korábban. Felé futok.
A pokolféreg már szinte odaért. Felemelkedik a teljes
magasságára. Odacsap, megüti. Jack felrepül a levegőbe, mintha
Emmi babája lenne. Nagy puffanás kíséretében landol a földön.
Nem mozdul.
A tűz fellobban az ereimben. Ledobom az íjam, és rohanni
kezdek. Az utolsó nyilamat a kezemben tartom. A pokolféreg
Jack fölé hajol. Felemeli a karmait, készen arra, hogy újra
lecsapjon rá.
Még csak le sem lassítok. Mögé futok, majd egyenesen fel a
hátán. A lábaimat és a karjaimat a bűzlő nyaka köré tekerem, és
a testem minden erejével megszorítom.
 Ordít mérgében. Körbe-körbeforog, hatalmas karmával
felém csapkod, próbál leszedni, lerázni. Valahogy sikerül
fentmaradnom. Magasra emelem a nyilat, és minden erőmmel a
bal szemgödrébe szúrom. Keményen belehatol. Mélyen.
Kihúzom, és belenyomom a jobb szemgödrébe is.
A pokolféreg ordít fájdalmában. Lelépek a hátáról, ahogy a
földnek csapódik. Újra felhúzza magát. Majdnem rátapos
Jackre, ahogy próbál talpon maradni. Csap egyet a farkával, és
arrébb löki Jacket.
Botladozik erre-arra, majd ennyi. Eltűnik. Eltűnik a
tómederben lévő nagy hasadékban.
Nézem, ahogy lezuhan, ordítva és a levegőt karmolva, s a
hasadék oldalainak csapódik, miközben esik lefelé, mélyen a
földbe, hogy ott megdögöljön.
– Jack! – kiáltom.
Odafutok, ahol fekszik. Levetem magam mellé, és
megfordítom.
Nem lélegzik. Borzasztóan sápadt. A szemei csukva.
Végigfuttatom a kezem a lábain, a karjain, a nyakán, hogy
ellenőrizzem, eltört-e valamije. Úgy tűnik, rendben van.
– Jack!
Megpaskolom az arcát. Hátrahajtom a fejét, befogom az
orrát, és belefújok a szájába. Megnézem, emelkedik-e a mellkasa.
Újra fújok.
A szája megrándul. Mosolyog.
Felugrok.
– A fene vigyen el, Jack! – mondom neki. – Mire játszol?
Kinyitja az egyik szemét.
– A csóktechnikádra ráférne egy kis javítás – mondja.
– Azt hittem meghaltál, te szemét! Próbáltam megmenteni
az életedet! Miért is mentenék meg egy ilyen kígyót, amilyen te
vagy, nem is értem!
– Kifulladtam, nem haldokoltam. Meg kellene tudnod
különböztetni. – Felül. Megrázza a fejét, és felnyög. – Az tuti,
hogy jól földhöz csapott.
– Nem elég keményen – mondom neki.
– Mi lett a féreggel?
– Vége – válaszolom.
Felhorkan. Behunyja a szemét.
– Nehogy megköszönd, vagy ilyesmi! – mondom neki.
– Köszi! Így már két pont neked. Egy a börtönblokkért és
egy ezért. És kettő nekem. Kihúztalak a folyóból, és abból a
hasadékból az előbb.
– Nem játszom a hülye játékodat, Jack. Kelj fel!
Kinyitja az egyik szemét.
– Az igazat megvallva, Ike segített kihúzni, úgyhogy az
valószínűleg csak félnek számít. – Kinyújtja a kezét felém. –
Rendben, segíts fel! De óvatosan!
Olyan erősen rántom fel, ahogy csak tudom. Forró fájdalom
hasít a jobb vállamba. Elakad a lélegzetem. Olyan érzés, mintha
égne. Annyira lefoglalt, hogy megmentsem magam és Jacket,
hogy eddig nem is éreztem.
– Megvágtak – mondja. – Teljesen elfelejtettem. Hadd
nézzem meg!
Felém nyúl. Ellököm a kezét.
– Hagyj békén! – reccsenek rá. – Jól vagyok.
– Ne légy már ilyan iszonyatosan önfejű – mondja. – Gyere
ide!
– Menj a francba!
Elindulok vissza a tómedren át, amerre a többiek, menet
közben összeszedem az íjamat. Gyorsan gyalogolok, vissza sem
nézek. Nem várok Jackre.
#
Elkezd énekelni mögöttem.
#
Megmásztam magas hegyeket, átszeltem végtelen tengereket,
Szép arcra rengetegre leltem,
De egyetlen pillantás, s az ő szépsége mindent feledtet,
Ó, keményszívű Annié, örömöt néked hogyan szerezzek?
#
Kószáltam és barangoltam széles-e világon,
És csókot számtalant éreztem a számon,
De most az ő bor-édes ajkairól álmodom éjszakákon,
Ó, keményszívű Annié, könyörtelen Annié, én édes álmom.
#
Szerettem sok nőt és bókoltam sok lánynak,
Puha kar rengeteg ölelt át,
De ha velem aludna egy röpke éjjelen,
Keményszívű Annie-vel örömmel halnék meg.
#
Sok szépség könyörgött, maradjak,
De Annié előtt a szívem csapdába nem esett,
Bár bánt és kerül és vérzik miatta a szívem,
Keményszívű Annie-mé, övé az életem.
#
Nem hiszem, hogy sok embernek lenne kedve énekelni,
miután több száz pokolférget győzött le. De Jack nem olyan,
mint a többi ember. Ezt már tudhatnám.
Erős hangja van. Jól terjed a tavon, tisztán hallom, mintha
mellettem sétálna. A dallam nem rossz. Egészen jó énekes. De
miután egyszer a végére ért, kezdi az elejéről. Kis idő múlva
nemcsak a dallamot és a hangját utálom, hanem keményszívű
Annie-t is.
Micsoda bugyuta dal.
Úgy értem, ki az a bolond, aki egy ilyen problémás nővel
marad?

Vetek egy pillantást a vállamra gyaloglás közben. Kicsit

elhúzom az ingem, lassan és óvatosan. Száraz vér tapad az
anyaghoz, húzza a sebet. Ráharapok az ajkamra, nehogy
felkiáltsak. Jack még mindig valahol mögöttem van. Nem
akarom, hogy hallja. Csak egy hasadás a bőrön, de elég mélynek
tűnik. Meglehetősen kegyetlenül lüktet.
A fájdalom nem rosszabb, mint amit egy vadabb ketrecharc
után éreztem. Ezt hajtogatom egyfolytában. Így irányítom.
Csak azt kell tennem, amit akkor is tettem. El kell zárnom az
agyam az elől, amit a testem érez. El kell hitetnem magammal,
hogy ez valaki mással történik.
Valami másra kell gondolnom.
Lugh-ra. Arra, hogy nézett ki, amikor legutóbb láttam. Egy
ló hátára vetve, összekötött csuklókkal és bokákkal, akár egy
vadállat.
Megölték az apámat. Elrabolták a bátyámat.
A harag visz tovább.
Érzem a forróságát a gyomromban. Mindenhol a testemben.
Forróság.
Nagyon éget.
Nemsokára utolérem Emmit és a többieket, megmosom majd a
vállam és borogatom... kéreggel. Ez az, borogatni fogom... mivel
is?
A lábaim olyan nehezek. Valami a lábaimhoz van kötve.
Mennem kell tovább. El kell jussak... hova is? Ó, igen. Lugh-hoz,
ez az. De egy kicsit le kell... ülnöm. Csak egy pillanatra.
Lerogyok.
Éjjel van. Hűvösnek kéne lennie, de én szörnyen izzadok.
Próbálom megtörölni a homlokomat az ingujjammal, de a
karom... nem tudom felemelni. Már emlékszem. A vállam.
Biztos... elfertőződött. Meg kell találnom Lugh-t.
Csak olyan... fáradt vagyok. Muszáj... lefeküdnöm...

Őt éves vagyok. Süt a nap. A Silverlake partján állok. Teljesen

egyedül. Szellő lebbenti meg a hajam. A tó vize lassan nyaldossa a
partot. Leguggolok, lapos kavicsokat rakok egy kupacba, egyiket a
másikra. Számolok, ahogy haladok.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét!
Árnyék vetül rám. Felnézek. Apu az. Olyan, amilyen
gyerekkoromban volt. Mielőtt Anyu meghalt. Dús, fekete haj,
mosolygó szemek, erős, jóképű...
– Hét, Apu! Nézd!
Lekuporodik mellém. Megfogja a kezem.
– Szükségük lesz rád, Saba – mondja. – Lugh-nak és Emminek.
Másoknak is, sok más embernek, akik számítanak majd rád, és
neked egyedül kell helytállnod. Soha ne engedj a félelemnek! Légy
erős, amilyennek ismerlek! Érted, amit mondok? Soha! Történjék
bármi. Rámosolygok.
– Nem engedek – válaszolom. – Nem vagyok gyáva, Apu.
– Ez az én lányom – mondja.
Majd eltűnik. Csak úgy. Eltűnik.
– Apu! – Talpra ugrok. – Hol vagy? Gyere vissza!
A hangja visszhangzik, elsodródik, egyre halkabb és halkabb.
– Ez az én lányom... az én lányom... az én lányom.
– Apu!
Körbenézek, kétségbeesetten próbálom megtalálni. De elment.
Silverlake száraz. A föld a lábam alatt szikkadt és töredezett,
ameddig csak a szem ellát.

Sötétség. Hangok. Dühösek. Kiabálás. De nem értem a szavakat.

Majd minden abbamarad.
Fehér fény villan. Epona áll ott. Egyedül. Sötétség veszi körül.
Csak a szívverésem hallatszik. Bumm, bumm, bumm.
Epona hátranéz a válla felett, mintha látna valamit maga
mögött. Visszafordul. Észrevesz. Bólint.
Minden nagyon lassan történik. Olyan lassan, hogy látom a
szemhéját pislogás közben. Látom, ahogy az ajkai mozognak,
miközben levegőt vesz.
Bumm, bumm, bumm, dobol a szívem.
Futva elindul felém. Szélesre tárja a karjait, és felemeli a fejét.
Ugrik.
 Fehér fény villan.
És a világ millió darabra hullik szét.

– Jack! Azt hiszem, ébren van! – hallom Emmi hangját.

Tompa lüktetést érzek a jobb vállamban. Tűz ropogását
hallom. Valaki térdel mellettem. Egyik kezét a homlokomra
teszi. Kérges, hűvös. Jó érzés a meleg bőrömön.
Lassan kinyitom a szemem. Sziklát látok. Összeráncolom a
szemöldököm.
– Ez egy barlang – mondja Jack.
Elfordítom a fejem, hogy ránézzek. A tűz fényének
vibrálásában csillognak ezüsthold színű szemei. A bőre fénylik.
Gyönyörű.
– Üdv újra itt! – mondja.
Felemelem a kezem, és megérintem az arcát. Meleg.
Borostától durva.
– Jack – szólalok meg.
Elcsöndesedik. Visszateszi a kezem a takaróra.
– Hozok neked innivalót – mondja, és eltűnik.
– Emmi? – kérdem.
– Itt vagyok!
Megragadja a kezemet, és megpuszilja újra és újra.
– Hé, Emmi! Ugyan, már jól vagyok.
– Úgy féltem, hogy meghalsz – mondja. – Lázad volt.
Kiabáltál, Aput hívtad.
– Tényleg? Em... Nagyon furcsa álmom volt.
Jack visszaér.
 – Itt is van.
Átkarol és felemel. Megrándulok.
– Sajnálom – mondja. Csészét tart a számhoz és iszom.
Keserű, úgyhogy grimaszolok. – Fűzfakéreg. Leviszi a lázat. Én
magam főztem.
Egy egész csészével megitat velem, mielőtt engedi, hogy
abbahagyjam.
A jobb vállam szorosan bekötözték egy ingből tépett csíkkal.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdem.
– Sokkal jobb, mint volt – válaszolja Jack. – Megfürdettünk,
és tettünk rá dunsztkötést, hogy kezeljük a fertőzést. Az a féreg
mélyen beléd karmolt. Össze kell varrni, de azzal várnunk kell,
amíg kitisztul a seb.
– Két napig nem voltál magadnál – mondja Emmi.
– Két napig?!
Úgy ülök fel, mint akit kilőttek, és készülök lelökni a
takarómat, de Jack megállít. Óvatosan visszanyom, úgyhogy
visszafekszem. A vállam lüktet.
– Az nem lehet – mondom. – Az azt jelenti, hogy már csak...
mikor lesz a nyári napforduló?
Jack és Emmi egymásra néznek.
– Ma éjjel – válaszol Emmi.
– Ne! Mennyi az idő? – Próbálok felülni, de most Emmi állít
meg. – Oda kell érnem!
– Minden rendben – nyugtat Emmi. – Van időnk.
– Itt vagyunk – mondja Jack.
– Micsoda... ? – kérdem. – Ezt hogy értitek, hogy... itt
vagyunk?
– Freedom Fieldsben – válaszol Emmi. – Saba, Freedom
Fieldsben vagyunk.
– A domb túloldalán van – mondja Jack.
Felkel és odamegy a tűzhöz. Csinál valamit, edényeket vesz
le a tűzről és tesz-vesz, de nem látom, hogy mit.
– Nem értem – folytatom. – Hogy kerültünk ide?
– Még a tavon elájultál – kezdi Emmi. – Jack megtalált.
Addig cipelt, amíg utol nem ért bennünket. Már halott lennél, ha
Jack nem lett volna ott. Így van, ugye, Jack?
Felnyög.
– Nem hagyta, hogy bárki más hozzád érjen – folytatja
Emmi.
– Aztán felrakott Hermészre, és addig jöttünk, amíg ide nem
értünk.
– Hermészre? – kérdem. – De elengedtük a lovakat. Már rég
el kellett volna menniük.
– Hermész nem ment – mondja Emmi. – Ő megvárt
bennünket. Téged.
– Emlékeztess majd, hogy köszönjem meg neki! –
Visszafekszem.
– Ideértünk időben – suttogom. – Sikerült.
– Nagy keservesen – teszi hozzá Jack.
– Hol vannak a többiek? – kérdem.
– Kint – válaszolja Jack. – Összeszednek pár dolgot, amire
szükségünk lehet.
– Nyilakat készítenek – fűzi hozzá Emmi.
– Segítenem kell!
– Egy perc múlva segíthetsz – csillapít le Jack. – Amint
összevarrtam a sebed.
 – Nincs rá idő – ellenkezem.
– Ebben nincs választásod – mondja Jack.
Vékony macskabelet fűz egy csonttűbe.
– Látnod kellett volna, hogy elfutott mindenki, amikor Jack
megkérdezte, ki tud jól varrni – mondja Emmi.
– Gyávák – teszi hozzá Jack. – Mindegyik.
– Ike azt mondta, hogy csak egy bolond mer hozzányúlni egy
ilyen szúrós kaktuszhoz, mint te – mondja Emmi.
– Akkor az vagy, Jack? Bolond? – kérdem.
– Úgy tűnik – válaszolja. – Na, hadd lássam!
Lehúzza az inget a vállamról, és leszedi a kötést. Rálesek. A
tölgyfakéreg dunsztkötés beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
A seb csúnya, de tiszta.
– Nagy sebhelyed lesz majd – mondja Emmi.
– Nem láttál még engem varrni – mondja Jack. – Nagyon
szép munkát végzek.
Odatart egy üveggel Ike vodkájából. Félig van.
– Tessék, idd meg! Segít tompítani a fájdalmat.
– Nem – mondom. – Tiszta fejre lesz szükségem utána.
Felemeli az egyik szemöldökét.
– Biztos vagy benne? Idd csak meg!
– Nem – válaszolom. – Nem akarok inni.
– Nos, hát én viszont biztos isten akarok – mondja, és jól
meghúzza a vodkát.
– Csak kezdj hozzá, Jack! – biztatom.
Ad egy rongyot. A számba tömöm. Aztán mindkét kezembe
tesz egy-egy követ.
Emmi ráül a lábaimra, hogy ne rugdossak. Égő fáklya van a
kezében.
– Ne dobj le! – mondja.
 – Olyan gyorsan csinálom, ahogy csak tudom – szól Jack –,
de piszkosul fog fájni. Kész vagy?
A szívem kalapál. Ráharapok a rongyra. Erősen
megszorítom a köveket. Bólintok.
– Világíts jól ide, Emmi! – kéri Jack. – Rendben, akkor
hajrá! Aztán nekilát, hogy összevarrjon.
Szerencsémre rögtön elájulok.
Freedom Fields
Kilépek a déli napsütésbe. A barlang sötétje után enyhén
hunyorgok, és veszek egy nagy levegőt, hogy kitisztítsam a
ködös fejemet. A levegő hidegebb, mint amihez szoktam. Más az
illata. Fenyő, éles és édes egyszerre.
Az év leghosszabb napja. A nyári napforduló. Elérkezett.
– Fönt vagy? – szólal meg Jack. Egy sziklán ül a barlang
melletti kis tisztás szélén. Végez egy nyílhegy felkötözésével, és
egy növekvő kupacra dobja. – Hogy van a vállad?
Körbeforgatom. Kicsit még merev, ami nem meglepő, és a
varratoknál kellemetlen, de nem fáj. Azt hiszem, ezt Jack
undorító fűzfakéreg főzetének köszönhetem.
– Jónak tűnik – válaszolom. Felnézek az égre. – Bármi
nyoma Nérónak?
Megrázza a fejét.
– Nincs.
Összeszorul a gyomrom. Újra felnézek az égre, mintha az
elmúlt két másodpercben feltűnhetett volna.
– El kellett mondanom mindenkinek, hogy hol van, mert
állandóan kérdezgették – mondja Jack.
– Meg fogja találni Maevet – erősködöm. – Tudom, hogy
megtalálja. Már itt kéne lenniük. Gyerünk, Nero!
Az eget kémlelem.
– Nem tehetünk semmit. Lépjünk túl rajta, Saba!
– Igen... igen. Hol vannak a többiek?
 – Ha elnézel a sarkon túlra, meglátod – mondja.
Megkerülöm, kilépek a tisztásra, és ott vannak.
Ash és Epona egymás mellett ülnek, botokat tisztítanak és
simítanak nyílvesszőknek. Gyorsan dolgoznak. Ike és Tommo
palaforgácsokból készítenek nyílhegyeket, Emmi segít
mindenfelé, hozza-viszi a dolgokat, és úgy általában hasznossá
teszi magát.
Úgy fest, egyikük se nagyon aludt az utóbbi időben.
Felnéznek, s amikor meglátnak, bólintanak vagy
elmosolyodnak, de nem hagyják abba, amit csinálnak. Még
Emmi is folytatja, ahelyett, hogy ideszaladna hozzám, ahogy
mindig szokott.
Nehéz a levegő, szinte érződik a szaga, sőt, az íze is. A
feszültségnek. A sietségnek. Érzem, ahogy felforrósodik az
arcom. Mindenki azt gondolhatja, hogy igazi lógós vagyok,
horkolok, amíg mások dolgoznak.
– Jól vagy? – kérdi Epona.
– Igen – válaszolom. – Fogok tudni lőni.
– Az jó – szól Ike. – Számításaim szerint lesz részünk némi
akcióban a későbbiek során.
– Adjatok valamit, amit csinálhatok! – mondom nekik.
– Segíthetsz nekem nyílhegyeket kötözni – szól Jack.
Arrébb ül, hogy helyet csináljon nekem a szikláján, én meg
lehuppanok mellé. A szívkő abban a pillanatban felforrósodik.
Megrázom a fejem.
– Mi az? – kérdi Jack.
– Semmi.
Fogok egy darab csalánkötelet, egy fejet, egy szárat és
nekilátok a munkának. Ujjaimat ügyetlennek érzem elsőre,
lassúnak, de miután megcsinálok néhányat, belejövök.
 Jack feltart egy kész nyílvesszőt. Végignéz mellette.
– Amikor nyílvesszőt készítek – kezdi –, látom a lelki
szemeim előtt... ahogy kirepül az íjból... hasítja a levegőt,
egyenesen a célpont felé tartva.
– Én is – mondom.
A tekintetünk találkozik egy pillanatra. Elmosolyodunk.
Aztán lehajtjuk a fejünket, és elmerülünk a munkában.
– Tudtad, hogy mindig, amikor valamit csinálsz, bármikor,
ha valamit létrehozol, a lelked egy kis darabja belekerül a
munkádba?
– Nem – mondom. – Ezt nem tudtam.
– Nos, ez pedig tény. Szóval... jobb, ha biztosra mész, hogy
jó, és nem rossz darabka lesz az.
– Azt hiszem, én az utolsó jó darabkámat is felhasználtam
már korábban – válaszolom.
– Én is – mondja.
Megvillantja felém a féloldalas mosolyát, és a szívem rögtön
cigánykereket hány.
– Sajnálom – mondom neki.
– Mit? – kérdi.
– Azt, hogy mindig olyan... tudod... vagyok...
– Hálátlan? – kérdi.
– Igen.
– Harapós?
– Azt hiszem.
– Undok? Makacs? Erőszakos?
– Nem vagyok erőszakos!
– Ó, dehogyisnem. Nagyon is. De ezt szeretem egy nőben.
Nevetek.
– Bolond vagy!
 – Normális voltam, amíg nem találkoztam veled – mondja.

Amikor a nap magasan jár a délutáni égen, tábort bontunk és

összeszedjük a fegyvereinket. Eszembe jut, amit Emmi mondott
Hermészről, hogy megvárt, és nem követte a többi lovat, amikor
elengedtük őket a tavon.
– Hol van Hermész? – kérdem.
– Ott – bólint felé Tommo.
Mostanra már mind megszoktuk, és többé-kevésbé értjük,
amit mond. Emmi pedig még többet ért Tommo egy-két
szavából, mint bárki más.
– Úgy érti, hogy már a domb túloldalán van – magyarázza
Emmi. – Ott vár bennünket.
Tommo bólint.
– Tökéletesen értettem, mit akartál mondani – mondom. –
Köszi, Tommo!
Tűzvörössé válik, és elsiet.
– Tetszel a fiúnak – jegyzi meg Ike. – És nem ő az egyetlen.
Én még mindig a válaszodra várok, kedvesem.
– Tudod, Ike – mondom neki –, a végén még megtetszik az
ötlet.
Meglepetten néz. De csak egy percig. Aztán elvigyorodik.
– Csak nem flörtölsz velem? – kérdi.
– Nem tudom. Igen. Azt hiszem, talán flörtölök.
– Még megáll a szívem! – mondja.
– Elég lesz – szól közbe Jack. – Hagyjátok abba! Ideje
indulni! Mozognunk kell.
 – Felderítettétek a helyet, ugye? – kérdem.
– Teljesen – nyugtat meg Ike. – Ash, Epona és én
szétnéztünk, amíg te szépítő alvást folytattál.
– Hogy néz ki?
Ike kacsint.
– Semmi gond. Könnyű préda.
– Könnyű préda – rázza meg Ash a fejét.
– Várjatok, mi a terv? – kérdem.
– Ismersz – szólal meg Jack nem szeretem, ha nincs helye a
spontaneitásnak.
– Jack!
– Nyugi! Van pár ötletem, amit kipróbálhatunk. De nem
tudjuk pontosan, mit tehetünk, amíg nem látjuk, hogy ők mit
terveznek. Lehet, hogy kicsit majd... improvizálunk.
– Improvizálunk! A bátyám életéről beszélünk, Jack.
Semmit nem improvizálok. Azt mondtad, van egy terved.
– Ööö.. . azt hiszem, mi előremegyünk – szólal meg Ike.
– Jó ötlet – csatlakozik Ash.
Gyorsan elsietnek mellettünk, és jobbra fordulnak, majd
eltűnnek a barlangban.
– Miért mennek vissza? Azt mondtad, Freedom Fields a
domb túloldalán van.
– Így igaz – mondja Jack. – De van egy alagút, amely a
domb hátoldalán keresztül halad. Egy rövidebb út.
Elindul utánuk.
Megragadom a karját.
– Várj csak, Jack, még nem végeztünk! Szükségünk van
tervre. Egy rendes tervre. Most azonnal.
– Megígértem neked, hogy kihozzuk Lugh-t – mondja –, és
komolyan gondoltam. Ki fogjuk hozni. Ez a legfontosabb,
akármi is lesz. Azt mondtad, bízol bennem. Bízol? Itt és most.
Bízol bennem?
Mélyen a szemeibe nézek. Keresek... valamit. Aztán.
Meglátom.
Meglátom őt. Hirtelen meglátom őt. Nem Jacket, aki
poénkodik és flörtöl, majd elhúzódik. A valódi Jacket. Az igazi...
valóját. A szíve nyugalmát. Mint a csöndes víz.
Láttam már ezt egyszer korábban, azon az első éjjelen,
amikor a csillagok alatt feküdtünk. Amikor Lugh-ról meséltem
neki, és ő megígérte, hogy megtaláljuk. És ez a legfontosabb. Az
igazság Jackről végig az orrom előtt volt. Csak nem akartam
hinni a szememnek. Egészen mostanáig.
Elnevetem magam.
– Istenem, segíts! De igen, bízok. Bízom benned, Jack.
– Akkor gyerünk! – mondja.
Befordulunk a barlangba. Most már látom, hogy van egy
szűk hasadék a hátsó falán. A túloldalra vezető alagút bejárata.
Jack meggyújt egy fáklyát a kialudni készülő tűzben, amelyet
segítek eloltani, s szétszórni a hamut, hogy ki tudjon hűlni.
– Ennyi – mondja, és megfordul, hogy induljon.
Megérintem a karját.
– Jack – kezdem. – Én...
– Mi?
– Még meg sem köszöntem igazán, hogy... hogy gondomat
viselted. Hogy rendbe hoztál.
– Nem tesz semmit.
Elindul, de újra megállítom.
– Jack!
– Igen?
– Talán nem lesz még egy esélyem, hogy elmondjam, hogy
én... hogy elmondjam neked... mennyire értékelek mindent, amit
teszel. Mindent, amit tettél. Hogy segítesz visszakapni Lugh-t,
és... hát, mindenért. Amit nem kellett volna, hogy megtegyél, de
mégis megtettél és... én... Hálás vagyok, úgy értem. Mindig is az
voltam, csak... azt hiszem, nem tudom túl jól kimutatni, ennyi.
– Hagyd abba a hálálkodást! – mondja. – Nem érdemlem
meg. Nem vagyok hős.
Megfordul, és én követem vissza a barlang hátsó részébe.
Átcsúszunk a szűk hasadékon, és szinte rögtön egy alagútban
találjuk magunkat, ami elég magas ahhoz, hogy felegyenesedve
tudjunk gyalogolni benne. A gyomrom reszket, és össze van
szűkülve. Pár lépés után újra megszólalok:
– Jack. Várj!
Megfordul, meglehetősen türelmetlenül.
– Most meg mi van?
Mondani akarok neked valamit. Mondani akarok... nem is
tudom... még mást is. Szinte szétrepeszt az a sok érzés, ami kavarog
bennem. Attól, hogy legyőztük a pokolférgeket, és hogy széttépték a
vállam, és hogy mit éreztem, amikor felébredtem és megláttalak téged,
és hogy most itt vagyok ilyen közel ahhoz, hogy megtaláljam Lugh-t, és
hogy nem tudom, mi lesz utána, és...
Jack néz rám és a homlokát ráncolja.
– Mi van veled, Saba? – kérdi.
Megfogom az arcát, és megcsókolom.
Aztán hátralépek.
Csak bámulunk egymásra. Az összes levegő eltűnik az
alagútból. A szívkő égeti a bőrömet. Lüktet a vér a fülemben.
– Gáz az időzítésed – mondja.
Eldobja a fáklyát, és a falhoz nyom. Aztán a szája már az
enyémen is van, és úgy csókol, mintha éhezne, vagy
szomjúságtól haldokolna, vagy ilyesmi. Csókolja az ajkaimat, az
arcomat, a nyakamat, majd újra az ajkaimat. A szája puha.
Meleg. Az illata megtölt.
Szorosan egymáshoz simulunk, mellkas a mellkashoz, comb
a combhoz. A szíve az enyémmel együtt ver. Remegés fut végig
rajtam a fejem búbjától a lábam ujjáig. Egyszerre érzek
forróságot és hideget. Csiklandoznak a kis szőrszálak a
karjaimon, a hátamon, a nyakamon. A bőröm megfeszül a
csontjaimon. Hatalmas forróságot érzek, mélyen a hasamban.
Soha nem gondoltam volna, hogy a csókolózás ilyen érzés.
Visszacsókolom. Végigsimítom a kezeimmel a karjait, a
vállait, a hátát. Érzem az erejét. Még közelebb nyomom magam
hozzá. Úgy érzem, nem tudok elég közel kerülni.
– Elég – mondja az ajkammal az övén.
Nem. Nem megy. Képtelen vagyok abbahagyni.
Megragadja mind a két kezem.
– Saba, Saba, hagyd abba!
Mind a ketten nehezen kapunk levegőt. Szédülök. Kábult
vagyok.
– Mi? – kérdem. Micsoda? – Valamit rosszul csináltam?
– Nem, dehogy, ez eszedbe se jusson soha! Ez... ó... atyám...
ez... tökéletes volt. Csak... ez most nem a megfelelő idő meg hely.
És sok mindenen mentél keresztül. Nem gondolkodsz tiszta
fejjel.
– De igen – erősködöm. – Esküszöm, hogy igen.
– Nem, ez nem igaz – mondja. – És én sem. De attól a perctől
kezdve, hogy megláttalak, meg akartalak csókolni. Elképzelni
sem tudod, mennyire akartam.
Már kezdeném mondani, hogy én is, de a számra teszi az
ujját.
 – Ne mondd ki! Attól csak rosszabb lesz.
Még egyszer utoljára megcsókol. Gyorsan. Keményen. Aztán
ellök magától, és felveszi a fáklyát a földről. Még mindig ég.
– Gyerünk – mondja. – Sietnünk kell.
– Csak így? – kérdem.
– Saba! A bátyád! Vár rád.
Elindul. Én meg csak állok ott. Az ajkaim bizseregnek. Még
mindig érzem az ízét.
Örülök, hogy megállított. Igaza van, ez nem a megfelelő idő
és hely. Ha egyszer visszakapom Lugh-t, akkor vége. Elindulunk
vele és Emmivel Crosscreekbe, vagy talán valahova egészen
máshova, Jack meg elhúz Ike-kal és Tommoval, és mi soha többé
nem látjuk egymást. Mind a ketten megmondtuk már, mik a
terveink, és hogy mi lesz.
De örülök, hogy megtettük. Hogy csókolóztunk. Ez volt az
utolsó alkalmunk. És annak is örülök, hogy megállított, amikor
megállított.
Hazug, hazug, hazug, hazug.
– Saba! – kiált Jack. – Gyerünk! Siess!

– Itt alacsonyabb lesz – mondja Jack. – Vigyázz a fejedre!

A fáklya cikcakkos árnyakat vet a durva kőfalra. Haladunk
előre az alagútban, és én előrenyújtom a kezem, hogy
kitapogassam, hol a teteje. Itt-ott le kell hajtanom a fejem, hogy
be ne verjem.
Olyan, mintha soha nem lenne vége. Már épp kezdem úgy
érezni, hogy soha nem ér véget, amikor világosságot pillantok
meg, ami egyre erőteljesebben sugárzik be a sötétségbe. Aztán az
alagút véget ér, és mi kilépünk a nyári napforduló délutánjának
aranyló égboltja alá.
Mindenki ránk vár. Emmi, Tommo, Ike, Ash és Epona.
Hermész az egyik oldalon áll, hosszú fűszálakat tépkedve.
Felemeli a fejét, és nyerít, amikor meglát.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdi Emmi. – Időtlen idők óta
várunk itt.
Ike, Ash és Epona egymásra néznek, és elvigyorodnak.
Ránéznek Jackre, majd rám.
– Elég sötét van ott bent – mondja Ash. – Eltévedtetek?
Érzem, ahogy forró vörösség mászik fel a nyakamon.
Szerencsémre Hermész odabaktat hozzám, és gyorsan elfoglalom
magam a nyaka simogatásával.
– Ööö... tovább tartott eloltani a tüzet, mint gondoltuk –
válaszolja Jack.
– Saba – mondja Emmi. – Gyere, ezt nézd!
Megragadja a kezemet, és odahúz a hegygerinc szélére, ahol
állunk. A hegygerinc egy völgy szélén fut körbe, mint egy edény
pereme. Dús tölgyfaerdő borítja és magas fenyőfák. Széles, lapos
völgy terül el előttünk. Rengeteg sorban alacsony bokrok lepik,
amelyeket fényes, sötét levelek borítanak. Sok munkás mozog a
sorok között fehér köpenyekben, hajlonganak, leveleket szednek
a bokrokról és a hátukon lévő zsákokba rakják. Rabszolgák.
Helen is egy volt köztük egyszer. És Jack és Ike is.
Ez egy tejjel-mézzel folyó Kánaán. Buja és gyönyörű. Ahogy
Apu elmesélte, hogy milyen volt a Pusztítók idejében.
Paradicsomnak hívta. Amikor a levegő még édes volt, a föld
pedig termékeny. Amikor olyan sok ennivalót tudtak termelni,
hogy hegyekben állt, és ha szükségük volt valamire, csak
odamentek, és megtöltötték a vödreiket.
De ez nem a Paradicsom.
– Itt is van – mondja Ike. – Freedom Fields.
Ash messze mutat. A völgy túloldalán, a távolabbi végében,
szivárványszínű fal csillog.
– És az ott a Király palotája.

Jack belenyom valamit a kezembe.

– Itt van – mondja.
A messzelátó egyik fele, amelyet Emmi még a
Pusztítóvárosban tört össze.
– Jack megjavította! – lelkendezik Emmi. – Ahogy ígérte!
A szememhez tartom.
– Légy óvatos – mondja Jack. – Nagyon fényes!
Velünk szemben, a völgy túloldalán hatalmas ház terül el
félúton a völgy alja és a felette lévő hegygerinc között. A
legnagyobb ház, amelyet valaha is láttam. A falakat egy az
egyben csillogó korongok takarják. Ahogy a nap rájuk ragyog,
szivárványszínben tükrözik vissza a fényét. Vörös, sárga,
rózsaszín, zöld, lila. A színek kinyúlnak, mint a hullócsillagok,
olyan fényesen csillognak és táncolnak, hogy fekete pöttyök
tűnnek fel a szemem előtt.
– Ó te jó ég, ez csodálatos! – kiáltok. – Még soha nem láttam
ehhez foghatót.
– Valószínűleg ott tartják fogva Lugh-t – mondja Jack. –
Ugye, Ike?
– Ja. És nyilván jól bánnak vele, abból ítélve, hogy mennyi
mindent megtettek azért, hogy megszerezzék.
– Tényleg így gondolod? – kérdem.
– Fogadni mernék – válaszolja Ike.
A Palota. Oldalról pislogok rá. Most látom, milyen sok
ablaka van. Magas oszlopok futnak végig az elején. Két masszív,
kovácsolt réz bejárati ajtaja van. Széles lépcsők vezetnek le a
zúzott, fehér kövekből készült ösvényre, amely a kerten keresztül
kanyarogva vezet a lenti földekhez. Eszembe jut Anyu és a
kövekből készült kertje Silverlakeben. Valószínűleg soha nem is
álmodott róla, hogy létezik ilyen kert.
Van ott egy hatalmas ásott medence, amelyből vízsugarak
spriccelnek az ég felé. Virágok és zöldséges kertek láthatók szép
mintákat alkotva, és van egy kis gyümölcsfaliget is.
Csomó ember mozog fel-le. Főleg Tontonok, a hosszú fekete
kabátjukban és a vértezetükben, de van néhány fehér köpenybe
öltözött rabszolga is.
– Látod az istállókat? – kérdi Ike. – A jobb oldalon?
A ház mellett lévő alacsony istállóudvarra fókuszálok a
messzelátóval.
– Megvannak.
– És az öntözőrendszer? – kérdi.
A földeken mindenfelé vályúnak kinéző tárgyak állnak
hosszú lábakon a bokrok fölé emelve, ezüstös vízzel a
belsejükben. Mind össze vannak kötve.
– Ezeket hívják csatornának? – kérdem.
– Igen – mondja Jack. – Állandó csöpögéssel nedvesen tartja
a bokrokat. A bagóbokrok szeretik a nedvességet, de vigyázni
kell. A túl sok víztől rögtön elpusztulnak.
– Nem mondod!
– De. Na, megvan a terv, amit akartál. Gyertek ide
mindannyian! Ike-nak és nekem van pár ötletünk.

A délután nagyon lassan, de eltelik. Aztán kora este lesz. A

Palota szivárványszíne kezd fakulni, ahogy a nap ereje csökken.
De még pár óráig világos lesz. Ez az év leghosszabb napja.
Életem leghosszabb napja.
Még mindig semmi hír Nero felől. Sem Maevről. Sem a
Szabad Sólymokról.
Soha életemben nem voltam ennyire görcsös. Egymást
váltva figyeljük, mi zajlik lent. De amikor nem én vagyok a
soros, nem tudok nyugodtan ülni. Lehuppanok a földre, majd
rögtön fel is pattanok. Mindenkit megőrjítek a kérdéseimmel,
hogy mit gondolnak, mióta vagyunk itt fent. Hermész
sörényéből kifésülöm az összes gubancot az ujjaimmal, és
annyiszor nézem meg a fogait, hogy egyszer csak ráun, és élesen
belémcsíp. Addig pengetem az íjam húrját, amíg Ash rám nem
förmed, hogy hagyjam abba, vagy megfojt vele.
– Nérónak már vissza kellett volna érnie mostanra –
mondom Emminek.
– Ezt most mondod milliószor – válaszolja.
– Biztos történt vele valami. Tudom. Ez nem vall rá.
– Ezt is milliószor mondtad már – mondja Emmi. – Jól van.
Úton ide.
– És ha történt valami Maevvel? – kérdem. – Azt mondta,
gondjai vannak a nyugati úton. Mi van, ha... úgy értem, lehet,
hogy megölette magát? Bármikor megtörténhet.
– Maev nem halott – mondja Emmi. – Jönni fog, ahogy
megígérte. A Sólymok itt lesznek, Saba.
– Ezt nem tudhatod. Mi van, ha nem jönnek? Én nem
hiszem, hogy eljönnek. Ezt az egészet egyedül kell
megcsinálnunk. Csináljuk most! Gyerünk, menjünk! Mozgás!
Mire várunk?
– Adj erőt! – mondja Ash, miközben Ike felnyög, Tommo
sóhajt, Jack a hátán fekszik csukott szemekkel és egy kis
dallamot dúdolgat.
Epona őrködik épp.
– Saba – kezdi –, megegyeztünk, hogy várunk sötétedésig.
Addig semmi sem történhet.
Epona. Mindig nyugodt, mindig türelmes. Egyáltalán nem
olyan, amilyennek először gondoltam.
– Rendben – mondom –, igen... várunk sötétedésig. Tudom,
tudom, de... jó ég, Epona, bele fogok őrülni ebbe a várakozásba.
Csak látni akarom. Tudni, hogy jól van.
– Tudom – csitít –, de légy türelmes, Saba! Várj sötétedésig!

Sötétedik. Lila és fekete csíkok borítják az eget. Felhők úsznak a

nyári napforduló holdja elé. A hold elé, amit oly sokáig
üldöztünk.
– Felhős az ég – szólal meg Jack. – Az jó.
Aztán.
Magas hang üvölt a völgyön át, hasít a levegőbe.
A munkások felemelik a fejüket, és megindulnak kifelé a
földekről. Mind a távoli, barakknak kinéző hosszú épületsor felé
tartanak. Most látom, hogy a bokájuknál össze vannak láncolva,
egyszerre hatan.
– Lejárt a műszak a Fény Gyermekeinek – mondja Ike.
– Hihetetlen, hogy a Fény Gyermekeinek hívja őket – szólal
meg Jack. – Az ő Fény Gyermekei. Kedves emlékek, mi Ike?
– Nem igazán – válaszolja.
A rabszolgák eltűnnek a földekről, és a bal oldali barakkház
felé indulnak. Egy csapat Tonton tart a földek közötti nyílt tér
felé.
Jack a soros messzelátós őr.
– Végre! – mondja. – Kezd érdekes lenni.

Jack és én a hegygerinc szélén guggolunk. A messzelátót ide-oda

adogatjuk egymásnak. Tiszta rálátásunk van a völgyre, de
minden esemény a Palota és a bagóföldek közti nyílt téren zajlik.
Méretes lovaskocsik haladnak a tér és a Palota között. A
Tontonok először egy nagy emelvényt építenek a nyílt térre.
Aztán összeraknak egy magasabb emelvényt az előző hátuljához,
erre hosszú lépcsősor vezet fel. Kihoznak a Palotából egy
emelőcsigát és egy masszív széket, amelyet köteleket használva
felcsörlőznek a magasabb emelvényre. A szék aranyból van.
Puccos faragás és fényes kőberakások díszítik.
Jack megszólal:
– Akárki is ül majd azon a széken, jó rálátása lesz a lenti
eseményekre.
– Gondolod, hogy mindenképp elvégzik a ceremóniát? –
kérdem. – Még így is, hogy Pinch halott?
– Úgy fest – válaszolja.
 A Tontonok két lépcsősort gurítanak be, egyet-egyet a nagy
emelvény mindkét oldalához. Aztán visszamennek a Palotába, és
egy időre minden elcsöndesül.
Ike, Ash és Epona elmentek Emmivel és Tommoval,
Hermészt is magukkal vitték. A tervünk első részét készítik elő.
Nekem és Jacknek semmi dolgunk, csak várni. És várni még
egy kicsit.
Az év leghosszabb napjának ahhoz a furcsa részéhez értünk,
amikor már elég késő van, hogy sötét legyen, de még mindig
látszanak az utolsó fénysugarak csíkjai. Sötét felhők
száguldanak az égen. A szél erősödik.
Felnézek a holdra.
– Nagyjából egy óra múlva éjfél – mondom.
– Már majdnem itt van Szent Iván éjjele – mondja Jack.
Megremegek. Aztán kimondom azt, ami egész nap
nyugtalanított.
– Nem jönnek, ugye? – kérdem.
– Nem hiszem, hogy számítanunk kellene rájuk – válaszol
Jack.
– Nem gond – mondom. – Meg tudjuk csinálni.
Újabb kocsi gurul le az istállóktól az emelvényre vezető
ösvényen. Tontonok ugranak le róla. Lepakolják és az
emelvényre hordják a rakományt. Nehéz homokzsákokat.
Kisebb farakásokat.
– Nem úgy néznek ki, mint akiknél fegyver van – mondom. –
Ez különös. És úgy emlékszem, azt mondtad, hogy vannak
kutyás őrök is.
– Nyilvánvalóan nem számítanak problémára ma éjjel –
mondja Jack. – De lesznek köztük fegyveresek is. A Király
testőrei például biztosan.
 Zörgés hallatszik. Ike és Epona. Visszaértek. Leguggolnak
mellénk. Ike mosolya fehéren villan a félhomályban.
– Emmi és Tommo a találkahely felé tartanak? – kérdem.
– Igen – válaszolja Ike. – Rendben elindultak. Ott fognak
várni ránk az abroncshalomnál, innen észak felé, egyórányi útra
lóval.
– Emmi rendben volt Hermészen? Még mindig nem lovagol
túl jól. Meg...
– Emmi rendben van, Saba – mondja Ike. – Ne aggódj!
– Biztos vagy benne, hogy tudják, mit kell tenniük? –
aggodalmaskodom.
– Elismételtettem Emmivel háromszor is – mondja Epona. –
Megvárnak bennünket a halomnál. Elbújnak. Ha nem vagyunk
ott hajnalra, tesznek egy nagy kerülőt kelet felé, és elindulnak
Darktreesbe. Tudják, hogy csak engedniük kell Hermészt, hogy
menjen a saját feje után.
– És Ash? – kérdi Jack. – Az istállóknál van?
– A közelben – válaszol Epona. – Jól elbújt. Nem vehetik
észre, hogy ott van. Felkészíti a lovakat, és várni fog bennünket.
Megnézhetem, mi folyik odalent?
Odaadom neki a messzelátót. Az emelvényre szögezi.
– Mit raknak középre? – kérdi Ike pislogva.
– Homokkört készítenek a nagy emelvény közepére –
válaszol Epona. – Úgy néz ki, egy homokkupacot csinálnak. És
oszlopot állítanak a kör közepébe.
– Mi, úgy érted, kerítésoszlopot? – kérdi Jack.
– Olyasmit. Csak nagyobbat. Magasabbat. Kíváncsi vagyok,
mire való.
– Hadd nézzem! – mondja Jack.
Epona odaadja neki a messzelátót. Jack bámul bele egy
darabig, majd leengedi a szeme elől. Egyenesen rám néz, amikor
megszólal:
– Az oszlop nagyjából megfelelő méretű ahhoz, hogy egy
férfit kötözzenek hozzá. És a homokkupac igen hasznos, ha tüzet
akar valaki gyújtani, de nem szeretné, hogy szétterjedjen.
Görcsbe rándul a gyomrom. Felgyorsul a légzésem.
– Nem. Nem... ugye, azt nem tennék... Jack, csak nem
gondolod, hogy... megégetnék? Nem fogják megégetni, ugye?
– Nem, nem fogják – válaszolja. – Nem hagyjuk. Nem fogják
bántani Lugh-t, ígérem. – Megfogja a kezeimet, és megszorítja
őket. – Most... figyelj rám, figyelj jól! Figyelsz?
– Igen, igen.
– Nyugodt maradsz – kezdi. – És bízol bennem. Bízol
mindannyiunkban. Bennem, Ike-ban, Ash-ben és Eponában.
Tommoban és Emmiben is. Mind tudjuk, mi a terv. Ez nem
változtat semmin. Mind tudjuk, mit kell tennünk. Végigvisszük,
oké?
– Oké – válaszolom.
– Helyes – mondja. – Emmi és Tommo útban vannak a
találkapont felé. Nem eshet bajuk. Amint tiszta a levegő az
istállóknál, Ash elköt hat lovat, és felkészíti őket. Te és Ike
megszöktetitek Lugh-t. Aztán mind találkozunk az istállóknál,
és elhúzunk innen. Epona, mondd el újra, mi a te dolgod!
– Amíg Saba és Ike kiszabadítják Lugh-t, te és én...
eltereljük a figyelmüket.
– Így van – mondja Jack.
– Hé! – szólal meg Ike. – Úgy néz ki, kezd belindulni a parti.
Dobok hangja száll felfelé, mialatt beszélünk. A hang egyre
erősödik, minél több dob lép be. Tontonok játszanak rajtuk a
fekete kabátjaikban. Csontból készült furulyák visítanak. Nagy
vödrökben tüzeket gyújtanak mindenfelé a nyílt téren.
Rabszolgák özönlenek kifelé a barakkokból a fehér
köpenyeikben, most láncok nélkül, és elárasztják a nyílt teret.
Férfiak, nők és néhány gyerek. Az emelvény előtt vad táncba
kezdenek, himbálóznak, forognak és magasra ugrálnak a
tűzvödrök felett. A dobpergés erősödő dobogása tölti meg az
éjszakát.
A Tonton dobosok kántálni kezdenek, a rabszolgák
csatlakoznak hozzájuk. Nincsenek szavak. Mély torokhangok
hallatszódnak csak. A Tontonok billegnek és forognak. A
rabszolgák ugrálnak és pörögnek.
Mozgás látszik a Palota körül. Fáklyák világítják meg az
ösvényt a háztól a földekig.
Még mindig Eponánál van a messzelátó. A szemeihez emeli.
– Valami történik – mondja. Majd felszisszen. – Ó, te jó ég! –
suttogja. – Ó, te jó ég! Ezt nem hiszem el!
– Mit? – kérdem. – Mi az?
Megrázza a fejét, és ideadja a messzelátót. Elkerekednek a
szemei.
Mintha szellemet látna.

A Palotára irányítom a messzelátót.

Vicar Pinch áll a lépcsőn.
A szívem hirtelen megáll. Aztán hevesen verni kezd.
– Ez nem lehet – mondom. – Ő halott!
– Micsoda? – kérdi Jack. – Nem mondod, hogy Pinch az? A
Király él?
 – Igen – felelem. – De én láttam. Halott volt. Esküszöm,
halott volt.
– Az ördögöt nem könnyű megölni – morogja Ike.
Pinch aranyba öltözött. Rövid, buggyos térdnadrágot,
harisnyát és magas sarkú cipőt visel. És ragyogó aranypalástot,
amelyet fehér szőr szegélyez. A palást a földet söpri mögötte.
Csillogó kövekkel, messzelátóból származó üvegdarabokkal és
fényes korongokkal van kirakva. Ma fehér a haja. A hosszú,
göndör tincsek a vállai alá érnek. Magasan a homloka fölé
tornyozták.
Az arcát is aranyszínűre festették. Olyan festékkel, amelyben
csillámok vannak. A lépcsősor tetején pózol a sétapálcájával.
Játszik rajta a fáklyák fénye. Fénylik a sötétben, mintha a nap
jött volna le a földre. A Napkirály.
Hirtelen észreveszem, hogy főleg a bal lábára támaszkodik.
Leguggolok, benézek a földhajó alá.
Vicar Pinch a földön fekszik. A jobb lába furcsa szögben
bicsaklott ki.
– Megsérült a lába – mondom. – Biztos akkor történt, amikor
a földhajó ráborult.
Négy szolgafiú felemeli a palástja széleit. Aztán a két
legnagyobb Tonton odamegy, és óvatosan felemelik Pinchet.
Lehozzák a lépcsőn, és az ott várakozó csillogó aranyhintóba
teszik. A fiúk eligazítják a palástját. Aztán hat Tonton felkapja a
hintót a rudaknál fogva, és elindul vele az ösvényen a bagóföldek
felé.
Követem őket a messzelátóval, ahogy a nyílt téren lévő
emelvény felé tartanak. Pinch hintója átfurakszik a rabszolgák
hullámzó tömegén, akik még mindig kántálnak és táncolnak.
Sokan nyújtják a kezeiket, majd’ megőrülnek, hogy
megérinthessék. A kocsit cipelő Tontonok elrugdossák és
félrelökik az embereket. Felviszik a hintót a lépcsőn az
emelvényre, és középen lerakják.
Kiemelik a Királyt. Csillogó palástja hullámzik az esti
szélben. Felviszik a lépcsőn a kisebb emelvényre, és leültetik az
aranyszékbe. Aztán a Tontonok elviszik a hintót, és lelépnek.
Újra belém nyilall az az érzés. A nyugtalan érzés, mélyen a
gyomromban, ami azt jelzi, hogy valami nagy dolog fog történni.
Nem tudom igazából, mi az, de készen állok rá. Akkor éreztem
ezt mindig, mielőtt a Ketrecbe léptem.
Az a vörös tűz. Kezd felizzani.
– Gyerünk le oda! – mondom.

Kúszva közelítünk. Jack, Ike, és Epona és én a bagóbokrok sorai

között mászunk. Az öntözővályúk alá bújunk. Elérjük a nyílt
terület szélét.
Leguggolunk a bagóbokrok mögé. Olyan sűrű a lombozatuk,
hogy nagyon jó takarást biztosítanak nekünk. Úgy tűnik, a
rabszolgák teljes révületben vannak. A tűzvödrök felett
ugrálnak. Táncolnak, kántálnak és pörögnek. A dobok hangja
vibrál bennem. Lábak dobogása rázza a talajt. Furulyák
visítanak. Égő bagólevelek édes illata tölti meg a levegőt.
Vicar Pinch az aranyszékében ül. DeMalo áll mellette az
egyik oldalon, egy másik Tonton a másikon. Pinch tart valamit a
kezében, ami úgy néz ki, mint egy nagy szarv. A szájához emeli.
Látom, ahogy mozognak az ajkai, mintha mondana valamit, de
túl nagy a zaj a dobok és a kántálás miatt.
 DeMalo fegyvert vesz elő a köpenye belsejéből. A levegőbe
lő. Háromszor. A lövések kis villanásokkal szelik át a levegőt.
Ez akkora sokk mindenkinek, hogy minden rögtön megáll.
Csak úgy. A dobok, a tánc, a kántálás.
– Az nem számszeríj! – suttogom Jacknek.
– Az egy tűzbot – mondja Jack. – Maradj távol tőle, bármi
történjen is!
A rabszolgák lihegve az emelvény felé fordulnak. Arcuk és
izzadt testük fénylik a tűz fénye mellett, szemeik csillognak,
teljesen bevadultak. Pinch a szarvba beszél.
– Fény Gyermekei! – kiáltja. – Lássátok a Királyotokat!
Hangja végigzeng az egész völgyön.
A rabszolgák ordítanak és öklükkel a levegőt püfölik.
– A ti Királyotok mindenható! Bölcs! Könyörületes!
Mindenre, amit mond, felordítanak.
– Ő az élet kútja! A bőség forrása! A fold maga is fejet hajt az
akarata előtt!
– Ez őrült – mondja Epona.
– Teljesen őrölt – helyesel Ike.
– Fény Gyermekei! – kiáltja Pinch. – Ma éjjel! Ezen a helyen!
A nyári napforduló idején! Nap anyánk magasan az égen eléri
erejének csúcsát. És ma éjjel! A Télen Született Herceg életereje
szintén eléri a csúcspontját! A Nap! A Hold! Az ő erejük a
Királyotok ereje! Ma éjjel a két erő egyesül! Tűz köti össze őket!
És a Királyotok újjászületik!
Szélesre tárja a karjait. A rabszolgák megvadulnak.
– Nézd! – sziszegi Epona. – A Palotánál!
Szememhez nyomom a messzelátót.
Egy csoport Tonton jön le a lépcsőn, és indul el az ösvényen.
Kettesével menetelnek. Az első négy fáklyákkal világítja meg az
utat. A következő négy pedig egy fekvő férfit cipel a vállán. A
fáklya fénye megcsillan egy hosszú aranyfonaton.
Ez Lugh.

– Az ő – suttogom. – Lugh. Él.

Hirtelen könnyek szöknek a szemembe. Olyan sokáig
tartottam vissza őket. Olyan sokáig kerestem Lugh-t.
Jack megölel. A vállára hajtja az arcom. A testem rázkódik
néma zokogásomtól.
– Ssss – csitít. – Ne most! Ez nem a megfelelő idő. Hagyd
abba, Saba!
Felemelem a fejem.
– Annyira féltem, hogy már halott. Soha nem mondtam,
de...
– Tudom – mondja Jack. – Tudom. De él, és kiszabadítjuk
innen most rögtön. Rendben?
Veszek pár nagy levegőt. Eltolom magam tőle. Megtorlom a
szemeimet.
– Sajnálom – mondom. – Igen. Rendben.
– Oké, mindenki – kezdi Jack –, eljött az idő. Kérem a
messzelátót! Ha Epona és én eltereltük a figyelmüket, fontos lesz
az ideális időzítés.
Ahogy odaadom neki a messzelátót, megszorítja a kezem.
– Sok szerencsét mindenkinek! – mondja. – Hozzátok ki a
legtöbbet abból, ami adódik, de legyetek óvatosak! Találkozunk
az istállóknál.
– Kapjuk el ezeket a szemeteket! – mondja Ike.
 Jack és Epona elosonnak balra.
Ike és én jobbra megyünk. A Palota irányába indulunk. A
bagóbokor-sorok között bujkálva haladunk a lehető
leggyorsabban, kerülve a figyelmet. Megállunk, ahol véget érnek
a bagóföldek és a Palota kertje kezdődik. Leguggolunk az
ösvényt szegélyező bokrok mögött. Előttünk kell elmenniük,
hogy lejussanak az emelvényhez.
A Lugh-t cipelő Tontonok a kutat megkerülve haladnak. A
kert közepén vezető ösvényen menetelnek kettesével. Négy
fáklyahordó, és négy, aki Lugh-t viszi. Hatan mögöttük. A
dobpergés ritmusára lépkednek és kántálnak közben. Ugyanazt,
amit a rabszolgák tömege.
A hátsó két Tonton a többiektől kicsit lemaradva halad.
– Ők a mi embereink – mondja Ike.
A Tontonok már a gyümölcsösben járnak. Nézzük, ahogy a
fáklyáik billegnek velük. Nagyjából egy perc múlva itt lesznek
előttünk.
– Kész? – suttogom.
– Kész – válaszolja Ike.
Guggolva lapulunk. Mindketten előveszünk egy darab
csalánkötelet a zsebünkből.
A négy fáklyahordozó elhalad előttünk. Bakancsaiktól
remeg a föld. Kántálásuk megtölti a levegőt. Furcsa szavakat
használnak, még soha nem hallottam ilyeneket. Kabátjaik
súrolják a bokrokat. Érzem a testük melegét. Érzem a szagukat.
A következő négy is elmasírozik. Azok, akik Lugh-t viszik.
Egy pillanatra meglátom. A szemei csukva vannak. Egyik
oldalról a másikra mozgatja nyugtalanul a fejét. A szívem szakad
meg. Úgy tűnik, elkábították.
Most jön az utolsó hat Tonton.
 Várunk. Fejben számolom őket.
Kettő, négy.
Szünet.
Majd a két utolsó Tonton ér mellénk.
Ike és én kimászunk mögéjük az ösvényre. Hang nélkül
mozgunk.
A szívem olyan hevesen ver, hogy úgy érzem, áttöri a
bordáimat. A kezemben lévő kötelet babrálom.
Ike bólint egyet felém. Átdobjuk a köteleket a Tontonok
fején. Erősen meghúzzuk a nyakuk körül, és lerántjuk őket az
ösvényről a bokrok közé. Annyira meglepődnek, hogy még csak
nem is küzdenek.
Ike magasra emeli a számszeríját. Egy, kettő, fejbevágja
őket a tussal. Elájulnak.
– A legjobb hely huncutság elkövetésére a hangos tömeg –
vigyorog Ike.
Levetkőztetjük és megkötözzük őket, majd rongyot tömünk
a szájukba, és ott hagyjuk őket a bokrok alatt, jól elrejtve.
Felvesszük fekete kabátjaikat és mellvértjeiket a saját
ruháinkra. Ellenőrizzük, hogy az íjaink és a tegezek nem
látszanak-e. Az én kabátom túl hosszú.
– Szabad? – kérdezi Ike.
Megragadja a kabátomat, és felhúzza az övemen keresztül.
Kihúzom a késem a bakancsomban lévő tokból, majd
elrejtem az övemben. Ike ugyanezt teszi a pisztolyával. Aztán
futásnak eredünk, hogy utolérjük a Lugh-t kísérő csapatot.
Ike megfordul és elvigyorodik. Fogai fehéren villannak a
fáklyák fényében. Szemei csillognak az izgatottságtól.
Veszélyesnek tűnik.
Eddig jók vagyunk. Minden a terv szerint halad. Nekem és
Ikenak sikerült csatlakozni a Tontonok közé.
De a terv itt véget is ér. Innen improvizálunk. Ahogy Jack
mondta.

Végigmenetelünk az ösvényen, át a bagóföldeken, egészen az

emelvényig.
Elérjük a nyílt tér szélét. Dugig van, és hullámzik a táncoló
rabszolgák forró, izzadt testétől. A dobokat egyre gyorsabban és
gyorsabban verik. A rabszolgák dobognak a lábaikkal és
kántálnak. Fülsiketítő a zaj.
A négy Tonton fáklyavivő keresztülnyomakodik a tömeg
közepén, megtisztítva az utat, hogy Lugh-t át tudják vinni.
Majd zárjuk a soraikat, és egy egységként nyomulunk a tömegen
át, Ike-kal és velem leghátul. Ilyen közelről megtölti az orromat
a mosdatlan testek keserű szaga. Oklendeznem kell tőle.
Elérjük az emelvényre vezető lépcsőket. Felmegyünk rajtuk.
Fönn vagyunk az emelvényen. Ike és én meghúzzuk magunkat
mélyen a kapucnijaink alatt. Gyors pillantást vetek Vicar
Pinchre. A Királyra. Ül az aranyszékén az aranyruhájában, és
bámulja a hullámzó, kántáló tömeget. Teljesen kifejezéstelen az
aranyszínű arca.
A négy Tonton, aki Lugh-t viszi, odamasírozik a
homokkupachoz. Ahogy lerakják, megrogyik a térde és a feje
hátracsuklik. Gyorsan elkapják, és felállítják, háttal az
oszlopnak. Odakötözik a kezeit és a lábait. Száraz gyújtóst
halmoznak a lábaihoz.
Lugh arca a tömeg felé néz. A mellkasa csupasz. Csak
nadrágot és bakancsot visel. A szemei még mindig csukva
vannak.
A feje az egyik oldalra lóg, de látom, hogy az ajkai
mozognak. Gondolkodás nélkül elindulok felé.
Ike megragad.
– Várj – sziszegi. – Figyelj!
Az emelvényen mindenfelé mozgás van. A Tontonok
végeznek Lugh oszlophoz kötözésével. Fáklyáikat leszúrják
körbe a homokkupac széléhez.
Aztán sietve felsorakoznak a kupac két szélénél. Mindkét
oldalon hét-hét.
A felfordulásban Ike-nak és nekem sikerül a sorok legvégére
állnunk, közel a kupachoz. Mi vagyunk a legközelebb Lugh-hoz.
Ike az egyik, én a másik oldalon.
– Hozzátok ki a legtöbbet abból, ami adódik.
Dobok peregnek, lábak dobognak, hangok kántálnak.
Rázkódik a föld.
Vicar Pinch, a Napkirály, aranyszékében ül, amely a
mögöttünk lévő kisebb emelvényen helyezkedik el. DeMalo és
egy másik Tonton testőr áll a két oldalán.
DeMalo és a másik testőr felsegítik Pinchet.
– Most! – kiált Pinch – Gyújtsátok meg a tüzet!
Szélesre tárja a karjait, és felemeli a fejét az éjszakai ég felé.
A Tontonok mellettünk dobognak a lábaikkal. Kántálnak és
billegnek.
Izzadságcsepp gurul le hátul a nyakamon. Szükségünk lenne
Jack és Epona figyelemelterelésére. Most.
– Gyerünk, Jack! Hol vagy?
Ránézek Ike-ra a kabátom kapucnijának a takarásában.
– Gyújtsátok meg a tüzet! – kiabálja Pinch újra.
 Ike bólint, ő és én odalépünk a homokkupachoz. Megfogunk
egy-egy fáklyát. A tömeg még mindig kántál és táncol és dobol.
Nem úgy tűnik, mintha túl sok figyelmet fordítanának arra, mi
zajlik az emelvényen.
– Tudsz fedezni, amíg levágom a köteleit?
Odaadom Ike-nak a fáklyámat. Szerencsémre jó nagydarab
ember. Eltakar a kabátjával, amíg én lehajolok.
– Gyors legyél! – mondja. – Ha nem gyújtjuk meg ezt a
tüzet, elgondolkodnak, hogy mi a probléma.
Éles a késem. Gyorsan elvágja Lugh bokáinál a köteleket.
– Gyorsan! – sziszegi Ike.
– Ki kell szabadítanom a kezeit – mondom.
– Gyerünk, Jack. Az elterelést! Mire vártok?
– Gyújtsátok meg a tüzet! – kiált újra Pinch.
Abban a pillanatban megszólal egy sziréna a völgyben.
Ugyanaz, amely a munkásokat hívta be korábban a földekről.
Vetek egy gyors pillantást hátra a vállam felett. Az
öntözővályúk a földeken mindenhol szétrepednek. Gyorsan.
Egyik a másik után. Víz spriccel mindenfelé hatalmas sugárban,
ezüstösen csillogva a holdfényben. A bagóföldeken
széthasadnak, túlfolynak és összedőlnek a vizesvályúk és a
csatornák.
Jack figyelemelterelése.
Egy árvíz.
Pinch értékes növényeinek vége.
Lugh csuklójánál dolgozok a köteleken.
Pinch ordít dühében.
– Őrök! Őrök! Mozogjatok, bolondok! Mozogjatok!
Körülöttünk minden Tonton futásnak ered. Rohannak le a
lépcsőkön, ugrálnak le az emelvényről és eltűnnek a földeken.
Próbálják megállítani a vizet.
Átvágom az utolsó kötelet is Lugh csuklóján, az oszlopig. Ike
felemeli Lugh-t a vállára.
– Menj! – mondom neki.
Aztán minden egy szempillantás alatt történik.
DeMalo és a másik Tonton még mindig Pinch mellett állnak.
Hirtelen észreveszik, miben sántikálunk. Amikor Ike átszalad az
emelvényen Lugh-val, a kabátom kapucnija hátracsúszik.
DeMalo kiszúr. Találkozik a tekintetünk. Aztán elfordul.
DeMalo elfordul.
Ugyanebben a pillanatban Pinch rám mutat, és kiabálni
kezd.
– Fogjátok el! Fogjátok el!
A másik Tonton őr leugrik az emelvényről, és elindul felém.
Megragadok egy égő fáklyát a homokkupac mellől, és
nekidobom.
Kikerüli.
A fáklya Pinch aranypalástján landol. Lángra lobban az
anyag. Sikítozni kezd és csapkodja a lángokat.
Nem állok le megnézni, hogy mi történik ezután. Leugrom a
lépcsőkön a tömeg közepébe. A rabszolgák túlságosan
bebagóztak, hogy bármit tegyenek. A legtöbbjük még mindig
táncol és kántál. Mások a földön ülnek vagy állnak, és
zavarodottan néznek, hülye mosollyal az arcukon.
Aztán már meg is léptem. Átrohanok a bagóföldeken.
Laposan, fedezékbe bújva. Elindulok a Palota és az istállók felé.
Amikor odaérek az istállókhoz, Ash már ott vár a felkészített
lovakkal. Táncolnak az idegességtől, amit a kiabálás, a sziréna,
és az elárasztott földek szaga okoz. Jack is ott van már, egy szép
fehér csődör hátán.
Ike Jack elé emeli Lugh-t. Lugh feje előrebukik a mellkasára.
Odarohanok, és megragadom az egyik kezét.
– Lugh! – kiáltom.
– Erre most nincs idő – mondja Jack.
– Saba! Tessék!
Ash odahajítja egy fekete kanca gyeplőjét, én meg feldobom
rá magam.
– Megcsináltuk! Kiszabadítottuk!
Ash és Ike is lóra pattannak. Ike egy tartalék ló gyeplőjét
tartja a kezében, amelyen majd Lugh lovagol, ha magához tért.
– Gyerünk! – mondom.
Ahogy megfordítjuk a lovakat, Ash felkiált:
– Várjatok! Hol van Epona?
– Közvetlenül mögöttem volt! – mondja Jack. – Hagyd itt a
lovát! Utol fog érni bennünket!
– Nem mehetünk el Epona nélkül! – ellenkezek.
– Saba! – kiált rám Jack. – Nem várhatunk! Gyerünk!
Kivágtatunk az istállóudvarból fel a Palota mögötti dombra.
Én megyek leghátul. A domb tetejéről visszanézek, várva,
hátha Epona mögöttem jön.
Nincs ott.
De lent egy csapat Tonton szalad végig a földeket a
Palotával összekötő ösvényen. A gyümölcsösben, majd a
kertekben a szökőkút körül rohannak. Üldöznek valakit.
Eponát.

Megállítom a lovam.
– Várjatok! – kiáltok a többieknek. – Elkapták Eponát!
Megfordulnak, és visszajönnek. Mi mindent jól látunk innen, a
domb tetejéről, bennünket viszont a fák eltakarnak.
Epona eléri a Palotát.
– Visszamegyek érte – mondja Ike.
Jack megragadja Ike gyeplőjét. Megállítja.
– Túl késő – mondja.
Nézem, mi történik. A szívem a torkomban dobog.
Epona felugrik egy vízelvezető csőre, és megragadja. Mászni
kezd, nagyon gyorsan. Két Tonton utána. Ők nehezebbek, nem
olyan fürgék. Eponának nincs fegyvere. Biztos elvesztette az íját
valahol.
– Tennünk kell valamit! – mondja Ash. – Nem hagyhatjuk
ott csak úgy, szét fogják tépni!
Mind egymásra nézünk. Látom Ike és Jack szemében, mit
kell tennem. Meglendítem az íjam, és leveszem.
– Menjetek – mondom. – Majd utolérlek titeket.
– Ne – könyörög Ash. – Ne! Ó kérlek, ne!
– Nincs más lehetőség, Ash – mondja Ike.
– Saba, hagyd, hogy én... – szól Jack.
– Azt mondtam, utolérlek titeket – válaszolom.
Haboznak, egymásra néznek.
– Saba – szólal meg Ash.
 – Menjetek! – mondom.
Megfordítják a lovaikat, és elindulnak. Kihúzok egy nyilat a
tegezemből, és megtöltöm az íjamat. A kezeim remegnek.
Epona a lapos tetőn van. Körbefut, mindenhol menekülési
lehetőséget keres, de csapdába esett. A két Tonton már az
esőcsatorna tetején van. Felhúzzák magukat a tetőre. A
fegyvereikért nyúlnak. Lassan elindulnak Epona felé. Egyre
több Tonton érkezik lent. Bekerítik a Palotát. Epona hátranéz.
Meglátja a két Tontont felé közeledni.
Epona hátranéz, mintha látna valamit maga mögött. Újra
visszafordul. Észrevesz.
Epona hirtelen kiszúr engem a fák szélénél. A világ megáll.
Nem létezik semmi és senki más. Csak Epona és én, és a
szívverésem.
Bumm, bumm, bumm.
Epona bólint.
Minden nagyon lassan történik. Olyan lassan, hogy látom a
szemhéját pislogás közben. Látom, ahogy az ajkai mozognak,
miközben levegőt vesz.
Futva elindul felém. Szélesre tárja a karjait és felemeli a fejét.
Ugrik.
Könnyek homályosítják el a látásomat. Letörlöm őket.
Felemelem az íjamat. Célzok. Epona mosolyog. Bólint.
Futva elindul felém. Szélesre tárja a karjait és felemeli a
fejét. Elugrik a tetőről. Felemelkedik a levegőbe. Egy utolsó
pillanatra szabad lesz.
Ekkor lövöm le.
A többiek előre mentek Lugh-val. Ash vár rám.
A felhők eltűntek a hold elől. Látom, hogy könnyektől
maszatos az arca.
– A Sólymok vigyáznak egymásra – mondja. – Jelentsen ez
bármit. Nekem kellett volna megtennem, nem neked. De én...
Sajnálom, Saba! Sajnálom!
– Miattam volt itt – válaszolom. – Nekem kellett megtenni.
Ez így volt helyes.

Felemelkednek a felhők. A szél elcsöndesedik. Gyönyörű tiszta a

nyári napforduló éjjele.
Jó tempóban lovagolunk észak felé. A találkapont felé
tartunk, ahova Tommot és Emmit küldtük Hermésszel, hogy
várjanak ránk. Lefelé haladunk, végig ki a hegyek közül. Ahogy
ereszkedünk, a talaj megváltozik. Szárazabb, sziklásabb. A fák
már alacsonyabbak. Bokros fenyő, boróka és néhány nyárfa.
Ash-nek és nekem nem tartott sokáig utolérni Jacket és
Ike-ot. Aztán Jack és én lovat cserélünk, hogy én lovagolhassak
Lugh-val.
Még nem tért magához. Ránehezedik a mellkasomra. Érzem,
ahogy ki-be lélegzik. Fájnak a karjaim attól, hogy egyenesen
tartom.
Lugh itt van. Visszaszereztem. Biztonságban van. El sem
hiszem. Olyan sokszor álmodtam erről. Ezért a pillanatért éltem,
csak ezért, olyan hosszú ideig. Jeges hideggel a bensőmben. Lugh
formájú űr tátongott bennem, amelyet nem tölthetett be senki
más. És most itt van, újra velem, mindennek rendben kéne lennie
újra.
De nem így van.
Tompa az egész testem.
Epona. Életem hátralévő részében, mindig, amikor
becsukom a szemem, látni fogom őt, ahogy leugrik arról a
tetőről. Hallani fogom a nyilam hangját, ahogy elhagyja az
íjamat, és a szíve felé süvít.
Jack lemarad, hogy mellettem lovagoljon.
– Rendben vagy? – kérdi.
Nem mondok semmit.
– Soha senkinek nem kellene megtennie, amit neked kellett –
mondja. – Tudom, hogy most nem így érzel, de azt tetted, ami
helyes volt Eponával szemben. Könyörületes dolog.
– Ez nincs rendjén. Most is élne, ha én nem lennék. Soha nem
kellett volna elhagynia Darktreest. – A hangom fátyolosan,
nehezen jön.
– Epona meghozta a saját döntéseit – mondja Jack. – Jönni
akart. Tudta, mit kockáztat. Mind tudtuk. Senki nem hibáztat.
– Annyira elegem van a halálból. Túl sokat láttam már
belőle.
– Ezzel mindannyian így vagyunk. – Felém nyúl, és a
kezemre teszi az övét. – Minden rendben lesz, Saba!
– Ennek még nincs vége – folytatom. – Utánunk jönnek,
ugye?
– Nagyon valószínű. De Ike és én úgy gondoljuk, hogy van
pár óra előnyünk. Pinch nem megy sehova, amíg el nem
állították az árvizet a bagóföldeken.
 – Meggyújtottam Pinchet. Véletlenül.
– Szép húzás volt – mondja. – Gondolom, megölni nem
tudtad volna?
– Mit is mondott Ike? Az ördögöt nehéz megölni? Nem. Azt
hiszem, nem.
– Nagy kár – mondja Jack. – De ezzel talán akkor is
nyerhetünk egy kis időt.
Veszek egy mély levegőt. Felegyenesedem.
– Hadd jöjjön. Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy
hagyjam azt a szemetet nyerni.
– Ez ám a bátorság – helyesel. – Ez az én csajom.
Csöndben lovagolunk tovább.

– Saba? – Lugh hangja. Fátyolos. Reszelős. Zavarodott. – Saba?

Te vagy az?
Megdobban a szívem.
– Lugh. Én vagyok. Itt vagyok. Kiszabadítottalak.
– Tényleg itt vagy – suttogja.
Megfogja a kezemet, és megcsókolja. Könnyek szöknek a
szemembe.
– Ébren van! – kiáltom el magam. – Lugh ébren van!
Megállítom a lovam. Ő és én hátul lovagolunk. A többiek
megfordulnak, és visszavágtatnak hozzánk. Jack leugrik a
lováról.
– Mit gondolsz, tudsz állni? – kérdi Lugh-t. – Majd én
segítek.
– Te ki vagy? – kérdi Lugh.
 – Jack. Saba egyik barátja.
– Én meg egy másik. Ash a nevem.
– Én vagyok a következő. Ike Twelvetrees.
Lugh körbenéz.
– Nem is tudtam, hogy ilyen sok barátod van – mondja
nekem.
– Köszönöm! Mindannyiótoknak köszönöm!
Jack lesegíti. Leszállok a lovamról.
– Magatokra hagyunk titeket, hogy köszönhessetek
egymásnak – mondja Jack.
Miután hallótávolságon kívül mentek, csak Lugh és én
vagyunk. Egymásra nézünk. Bámuljuk egymást egy
hosszú-hosszú pillanatig, a nyári napforduló holdjának
élénkfehér fénye mellett.
Az arca vékonyabbnak tűnik. Öregebbnek látom.
Keményebbnek. Összeszorul a szívem.
Az én aranytestvérem. Még mindig olyan gyönyörű. De
megváltozott. Már nem az a fiú Silverlake-ből.
– Jól vagy? – kérdem tőle.
– Kicsit szédülök – mondja. – De... igen, én... jól vagyok.
– Jó. Én... – Könnyek szöknek a szemembe. Legördülnek az
arcomon. Lesöpröm őket. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.
El... eltérítettek.
Az ő arcán is könnyek csorognak. Tesz felém pár lépést.
Kitárja a karjait.
Odafutok hozzá. Megölelem. Vadul ölelem. Sírok.
Lugh karjai lassan körém zárulnak. Gyengéden. Mintha nem
lenne biztos benne, hogy valódi vagyok.
– Álmodom? – kérdi.
– Nem – válaszolom. – Nem. Ez a valóság. Igazi vagyok.
Érzed? – Még szorosabban ölelem. Majd magához szorít.
Szorosan ölelkezünk. – Megtaláltalak. Mondtam, hogy
megtalállak, és úgy is lett. Sikerült. Megtaláltalak.
– Nekem azt mondták, halott vagy – mondja Lugh. – Azt
mondták, megöltek téged és Emmit is.
– És hittél nekik? – kérdem.
– Először nem – válaszolja. – Először csak arra gondoltam...
nemsokára itt lesz. Azt mondta, meg fog találni. És mindig
megtartja a szavát, rá fog jönni, mit kell tennie. Szóval, vártam
rád. Vártam és reménykedtem, és tovább reménykedtem...
sokáig. De nem jöttél. És gondoltam... ismerem Sabát. Olyan
átkozottul makacs, hogy az egyetlen dolog, ami távol tarthatja
az, ha halott. Ekkor kezdtem elhinni, amit mondtak. És akkor
már nem reménykedtem. Az volt a legrosszabb pillanat. Amikor
azt hittem, meghaltál. Amikor már nem volt több remény.
– Tényleg azt hiszed, hogy a halál visszatartott volna attól,
hogy megtaláljalak? – kérdem. – Annál azért jobban ismersz.
– Igaz – mondja. – Azt hiszem, nem kellett volna
türelmetlennek lennem. Emmi jól van?
– Igen – válaszolom. – Még mindig idegesítő.
Megérintem az arccsontját. A születési tetoválása pont, mint
az enyém.
– Bántottak? – kérdem tőle.
– Nem – válaszolja. – Úgy értem, nem... senki egy ujjal sem
ért hozzám. Még soha életemben nem voltam ilyen jól táplált.
Hirtelen, mintha igazán meglátna.
– Mi történt a hajaddal? – kérdi.
Már el is felejtettem, hogy milyen rövidre nyírták.
Végigtúrom a kezemmel. Hosszabbnak és puhábbnak érzem.
Biztos nőtt valamennyit, amióta eljöttünk Hopetownból. De
nem fogok neki beszámolni a Ketrecről. Vagy bármi másról.
Most nem.
– Hosszú történet. Majd később elmesélem.
– Jól áll. – Szünet. Majd így szól: – Máshogy nézel ki.
– Tudom – mondom. – A hajam miatt.
– Nem. Több minden miatt. Nos... Megváltoztál, Saba.
– Aznap, amikor a Tontonok belovagoltak Silverlake-be,
minden megváltozott – válaszolom.
– Azt hiszem, újra meg kell ismernünk egymást.
– Azt hiszem, igen – mondom.

Nagyjából két óra telt el, amióta elhagytuk Freedom Fieldset.

Most, hogy már Lugh is tud lovagolni, gyorsabban haladunk.
– A találkapont épp előttünk van – mondja Ike halkan.
Lassan megérkezünk a Pusztítók abroncslerakójához, ahol
Emmi és Tommo várnak bennünket Hermésszel. Elég nagy
terület. Nagyjából harminc méterre a gumikupacok magasba
meredeznek a sötétben, az ösvény mellett. Ike feltartja a kezét,
és mi megállunk.
Éles vinnyogást hallat, mint egy denevér. Ez a jel, amiből
Emmi tudja, hogy mi jövünk. Amikor meghallja, ő is ilyen
hangot hallat. Ez a megállapodás.
Semmi válasz.
Remegés fut végig rajtam.
– Hol vannak? – suttogja Lugh.
Ike újra jelez. Semmi.
– Gyerünk, Emmi! – motyogja Ash.
 Ike ismét hallatja a denevérhangot.
Most halk nyerítés hallatszik. Egy ló.
Valaki kilép két abroncsdomb közül. Tommo az. Hermészt
vezeti.
De Emminek nyoma sincs.

A szívem összeszorul.
Odalovagolunk Tommohoz. Én vagyok az első, aki leugrik a
lováról, és odaszalad hozzá. A többiek mind mögöttem vannak.
– Hol van Emmi? Mi történt?
Megragadom Tommo karját.
Az arckifejezése elárulja, amit már amúgy is tudok. Emmi
nem jutott el idáig. Látszik Tommon, hogy sírt.
– Együtt indultatok – szól rá Ike. – Biztonságban
indítottalak titeket útnak. Mi történt?
– Mondd el, Tommo – kérem. – Gyerünk!
– Emmi rávett, hogy forduljunk vissza – kezdi. – Várni
akart. Látni akarta Lugh-t. Nem tudtam rávenni, hogy
menjünk.
– Az átkozott francba – mondom. – Miért nem tudja soha azt
csinálni, amit mondanak neki?
– Aztán megláttuk Lugh-t, és akkor Emmi azt mondta,
mehetünk – mondja Tommo. – De túl nagy volt a hangzavar, és
Hermész... megijedt, és... meglódult.
– Megbokrosodott, és Emmi leesett – folytatom.
Tommo bólint. Megtörli a szemeit az inge ujjával.
– Visszamentem, de a férfiak...
 – Férfiak Freedom Fieldsből? – kérdem.
– Elvitték – bólint. – Követni akartam őket, és
visszaszerezni Emmit, de azt mondtad Ike, hogy...
– Azt mondtam, hogy bármi történjék is, menjetek a
találkahelyre – fejezi be Ike. – És te ezt tetted, fiam.
Magához húzza Tommot, és megöleli.
– Sajnálom – mondja Tommo. – Sajnálom.
– Minden rendben van – nyugtatom meg. – Helyesen
cselekedtél.
– Emmi jó harcos – mondja. – Rugdosta a férfiakat. Kiabált
és ütötte őket.
Megkönnyebbülés áraszt el. Ránézek a többiekre.
– Életben van.
– Úgy érted, életben volt akkor – mondja Lugh. – Ha az a
szemét bántani meri, esküszöm...
– Nem hiszem, hogy bántanák – szól közbe Jack. – Inkább
alkudozásra használják majd.
– Alkudozásra? Minek? – kérdem.
– Legalább olyan jól tudod, mint én – válaszolja. Felnéz a
holdra. – Fogy az idő. Már biztosan követnek, ráadásul nem lesz
nehéz nekik. Nem rejtettük el a nyomainkat.
– Vissza akarom kapni Emmit – mondja Lugh.
– Ahogy mindannyian – teszi hozzá Jack.
– Akkor találkozunk velük – szólok közbe. – Találkozunk
Vicar Pinchcsel és a Tontonokkal. Visszaszerezzük Emmit.
– De a helyről és az időről mi döntünk – mondja Jack. –
Keresünk egy jó harcállást.
– Mi az a harcállás? – kérdi Tommo.
– Amikor a saját feltételeid szerint találkozol az
ellenségeddel, fiam – válaszol Ike. – Nem hagyod, hogy csak úgy
levadásszon, mint egy vadállatot.
– Nem tetszenek az esélyeink – mondja Ash. – Freedom
Fieldsben legalább nem számítottak ránk.
– Mi mást tehetnénk? – kérdi Lugh. – Nem menetelhetünk
oda csak úgy, és követelhetjük, hogy adja át Emmit. Így
legalább van némi esélyünk.
– Úgy gondolod? – kérdez vissza Ash.
Mindenki elcsöndesül. Mind ugyanarra gondolunk. Hogy ez
teljesen más felállás, mint amivel eddig volt dolgunk. A
gyomrom összeszorul.
– Semmi értelme úgy tenni, mintha könnyű feladat lenne –
szólal meg Jack.
– Ez egyenesen lehetetlen – ellenkezik Ash.
– Nem lehetetlen – mondja Jack. – Semmi sem lehetetlen.
Gondolkodás nélkül felnézek az égre. Mintha ebben a
pillanatban Nero repülne el a hold előtt. De egyetlen fekete varjú
sem siet a megmentésünkre.
– Azt mondom, csináljuk – szólalok meg. – Azt mondom,
foglaljunk el egy harcállást.
– Hol? – kérdi Lugh.
– A Pine Top Hillen – válaszolja Jack. – Innen északra.
– Ha harcba kell bocsátkozzunk, az egészen jó lehetőség –
mondja Ike.
– Messziről lehet látni bárkit, aki jön. Az utolsó harminc
méteren jó kis emelkedő van – magyarázza Jack. – És ha jól
emlékszem, laza szikla. Rossz terep lovaknak. Nem ronthatnak
ránk a dombra felfelé menet.
– Jóval az érkezésük előtt fel kell készülnünk – mondja Ash.
– Mire várunk még? – kérdi Lugh. – Gyerünk!
Egész éjjel észak felé lovagolunk.
Jack kemény tempót diktál. Nem hagyja, hogy megálljunk
egészen addig, amíg egy kis patakhoz nem érünk. Leszállunk a
lovakról, hogy megitassuk őket.
– Már majdnem ott vagyunk – mondja Jack.
Lugh megremeg. Megdörzsöli a karját, és átöleli magát.
Egyetlen ruhája a nadrágja és a bakancsa.
– Szólhattál volna, hogy fázol – fordul hozzá Jack.
Átnyúl a fején, és lehúzza az ingét. Odadobja Lugh-nak.
– Bocs, hogy nem tisztább. Egy kicsit elmaradtam a
szennyessel.
– Nem vehetem el az egyetlen inged – tiltakozik Lugh.
– Csak nyugodtan – mondja Jack.
– De akkor te fogsz fázni.
– Ó, nekem forró a vérem – vigyorog Jack. – Amúgy is, Saba
szereti nézni a csupasz mellkasom.
Lugh rám néz. Összeráncolja a homlokát.
– Ez tényleg így van? – kérdi.
Érzem, hogy elvörösödöm.
– Nem, dehogy – tiltakozom. – Görény vagy, Jack!
Mind nevetnek. Mindenki, kivéve Lugh-t. Ő még mindig
ráncolja a szemöldökét, miközben felhúzza Jack ingét.
Rosszallóan nézek Jackre, miközben ő rám kacsint. Még
jobban elvörösödöm.
– Látod? – mondja Jack. – Nem tehet róla.
Meg tudnám rúgni, amiért már megint hülyét csinált
belőlem. De szívesen meg is csókolnám, amiért egy kicsit javított
a hangulaton.
Abból kiindulva, hogy mi vár ránk, ez jó dolog.

Ahogy kezd a nap felkelni keleten, elérjük a Pine Top Hillt. Ez

megint egy forró nap lesz. Szinte hallani lehet, ahogy a fáradt
föld felsóhajt, amikor szembenéz a mai nappal.
– Itt is van – mondja Ike.
Poros, lapos, vörös földdarab terül el előttünk. Szemben
velünk kerek domb emelkedik ki a síkságból. Bokros kis
fenyőerdő terül el a tetején és pár nagy szikla, amelyek jó
fedezéket nyújthatnak. És ahogy Jack mondta, meredek
emelkedő vezet hozzá, amelyet laza kő és csúszós, palás agyag
borít.
Ha meg akarnak támadni bennünket, a lovaikat lent kell
hagyniuk, és gyalog feljönniük. Mi leszünk a jobb pozícióban.
Ez a fennsík, ahol a harcállásunkat elfoglaljuk, furcsa hely.
Száraz és halottnak tűnik, és akármerre nézel, mindenhol vörös.
Mint a tűz közepe. Vörös kövek, vörös föld.
Olyan vörös, amilyen a homokvihar volt Silverlake-be
aznap, amikor a Tontonok belovagoltak.
A dombtól kicsit nyugatra hosszú, sziklás hegygerinc
magasodik a fennsík fölé.
Keletre egy rakás vékony sziklaujj emelkedik, az ég felé
nyújtóznak. Sokan vannak, mind egy kupacban. Magasak,
vékonyak és hegyesek. Gonosznak tűnnek. Élesnek. Mintha
fogak lennének. Vörös fogak.
Borsózik a hátam.
 – Az meg mi a fene? – kérdem.
– Hoodoonak hívják őket – válaszol Jack.
Ash megrázkódik.
– Kiráz tőlük a hideg – mondja.
Gyorsan igyekszünk a Pine Top Hill felé.
– Mi legyen a lovakkal? – kérdi Lugh.
– Lehet, hogy szükségünk lesz rájuk – válaszol Jack.
Nem mondja, de mind tudjuk, hogy arra gondol, ha valami
rosszul sülne el, és menekülnünk kellene.
– Azt akarom, hogy Hermész velem legyen – mondom. –
Biztonságban lesznek a fák takarásában.
Leugrom róla. Felvezetem Hermészt a dombra,
cikcakkozunk a laza palán. A lábai csúszkálnak, de halkan
beszélek hozzá, és nem cirkuszol. Bízik bennem. Ahogy én is
bízom benne. A többiek mögöttünk jönnek, odafigyelve,
óvatosan haladunk felfelé.
Jacknek igaza van. A fennsíkról már messziről látni fogjuk,
amikor Pinch felénk tart.
Megpaskolom Hermész hátsóját, Ash és Ike elvezetik a
lovakat a mögöttünk lévő fák közé. Jack, Lugh és Tommo
elosztják a muníciónkat. Viszonylag nagy kupac nyíl hever
előttünk, de még így is összeszorul a szívem a látványuktól.
Tommo Jackre néz. Barna szemei sötétek, aggódóak.
– Nem elég – mondja.
– Van sok, kölyök – nyugtatja meg Jack. – Ne aggódj!
– Nekem nincs fegyverem – mondja Lugh.
Tommo átemeli az íját a fején. Odaadja neki.
– Jó kis íj. Ike csinálta nekem.
– Nem vehetem el – mondja neki Lugh. – Te mit használsz
majd?
 – Csúzlit – válaszol Tommo, és felemeli a csúzliját.
– Ha biztos vagy benne – egyezik bele Lugh. – Köszi,
Tommo!
Ike és Ash csatlakoznak hozzánk.
Jack odaadja Tommonak a messzelátót.
– Akarsz őrködni? – kérdi tőle.
– Mit szólsz hozzá, fiam? Az őrködés a legfontosabb feladat
itt – mondja neki Ike.
Tommo szeme felcsillan.
– Tényleg?
– Tényleg. Na menj, és nézd ki magadnak azt a fát, amiről a
legjobb a kilátás a fennsíkra. Mássz fel a tetejére, és őrködj!
Ahogy meglátsz bárkit közelíteni, kiálts! Jó hangosan. Menni
fog?
– Igen – bólint Tommo.
Indulni készül, amikor Ike megfogja a karját.
– Ha harcra kerül a sor, maradj a közelemben Tommo! Ne
indulj sehova egyedül! Érted, fiam?
– Ne aggódj, Ike – mosolyog rá Tommo. – Fedezem a hátad.
A mellkasához szorítja a messzelátót, és elszalad, hogy
kiválassza a legjobb helyet.
– Fedezi a hátam – motyogja Ike. – A harc nem való olyan
fiúnak, aki nem hall. Bár ne hoztam volna magammal.
– Minden rendben lesz vele – mondja Ike-nak Jack. – Ne
aggódj! Azt mondtad neki, hogy maradjon veled, és ő így fog
tenni.
– Szóval, mi a terv? – kérdi Ash.
Jack rám néz. Mosolyog egy olyan féloldalasat.
Visszamosolygok rá.
Jack ezüstös holdvilág szemei. A szívében lévő nyugalom.
Mint a csöndes víz.
– Improvizálnunk kell – mondom.
Ash körbeforgatja a szemeit.
– Vajon honnan tudtam, hogy ezt fogod mondani?
– Akkor most mi legyen? – kérdi Lugh.
– Várunk – válaszolja Jack.

Lekuporodunk a nagy sziklák tövében a domb tetején, a

fenyőfákkal a hátunk mögött. A fennsík szélesen és csupaszon
terül el előttünk.
Lugh és én egy nagy sziklának támasztott háttal ülünk.
Közel egymáshoz. A vállaink összeérnek.
– Ó – szólalok meg. – Majd’ elfelejtettem. Benyúlok a
zsebembe. Előveszem a nyakláncát. A fényes, zöld üvegből
készült kis gyűrűt egy bőrdarabra kötözve. Odaadom neki. Ezt
az út mellett heverve találtam.
– Kíváncsi voltam, hol kötött ki.
– Szerencséd, hogy pont arra jártam.
– Igen. Elég szerencsés vagyok.
Egy kis ideig csöndben ülünk, aztán megbök a könyökével.
– Szóval, mi a helyzet ezzel a Jackkel?
– Mi lenne? – kérdezek vissza.
– Nekem úgy tűnik, van köztetek valami.
Érzem, ahogy forróság kúszik fel a nyakamon.
– Semmi nincs köztünk – válaszolom.
– Csak nézz magadra! Annyira rosszul hazudsz. Szóval,
tetszik neked. Hol találkoztatok?
 Feszültnek tűnik a hangja. A földet bökdösi az íjával.
– Hopetownban – mondom neki. – Nem találtalak volna meg
időben nélküle.
Rám sandít.
– El kell vernem?
– Ne légy hülye! Dehogy. Nem kell elverned.
– Akkor jó. Mert most már veszélyes férfi vagyok. Kemény
férfi.
– Kemény férfi – ismétlem. – Persze.
Meglökjük egymást a vállainkkal. Kis ideig csöndben ülünk.
Aztán így szól:
– Tudod, mit utáltam a legjobban? Azonkívül, hogy nem
voltál a közelemben?
– Mit?
– Apura gondolni. Arra, hogy viselkedtem vele az utolsó
napon. Emlékezni arra a sok szörnyű dologra, amit mondtam
neki. Úgy halt meg, hogy azt hitte, olyanokat gondolok róla.
– Tudta, hogy nem úgy érted – mondom neki.
– Az én hibám, hogy halott. Úgy érzem... mintha én öltem
volna meg.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdem. – A Tontonok ölték meg,
nem te. Te szeretted Aput, és ő is szeretett téged.
Nem mond semmit. Csak a földet bámulja.
– Nem te ölted meg – mondom neki újra. – Soha többé ne
mondj ilyet!
A nap lassan felkel.
Csöndben ülünk.
És várunk.
– Jönnek! – kiabál le Tommo a fán lévő magasleséből.
– Hányan? – kiált neki Ike.
Tommo feltartja három ujját.
– Mi a fene? – szólal meg Ash.
Tommo olyan gyorsan mászik le a fáról, mint egy gyík.
Ledobja magát Jack mellé.
Jack a szeméhez nyomja a messzelátót. Lassan leereszti.
– Pinch az – mondja. – Vele van Emmi. De csak két Tonton
kíséri. Mi lehet a terve?
Ideadja nekem a messzelátót. Tényleg csak három lovas tart
felénk a fennsíkon át. Közel lovagolnak egymáshoz. DeMalo és
egy másik Tonton. Pinch mindkét oldalán egy.
Pinchre irányítom a messzelátót. Nagy fehér csődörön
lovagol, és még mindig úgy van öltözve, mint tegnap. Hosszú
palástot visel, amelyet fényes kövek, tükrök és csillogó korongok
díszítenek. De égett cafatokban lóg rajta. A jobb lábát oldalra
feszítve tartja. Fémrudak és szíjak vannak rajta, mintha egy
ketrec lenne. Az arcán és a fején aranykendőt visel.
És Pinch lován, szorosan a mellkasánál ül Emmi, mintha
Pinchnek lenne joga ott tartani őt. Olyan kicsinek, soványnak és
sápadtnak tűnik. De az állát magasra emelve tartja. Soha nem
mutatná Pinchnek, hogy fél. Összeszorul a szívem.
Lugh elveszi a messzelátót, hogy a saját szemével lássa.
– Emmi. Úgy néz ki, jól van. Nem olyan, mintha bántották
volna.
– Ha bántotta, letépem a fejét – szólal meg Ike.
– Lám csak, minő erőfitogtatás – jegyzi meg Ash.
 – Mindenki felkészült? – kérdi Jack.
Nyilakat töltünk az íjainkba. A sziklák mögött maradunk és
várunk. És várunk. A szívem őrült tempóval kalapál. A szám
kiszáradt.
– Ideértek – mondja Tommo.
Felemeljük a fejünket a sziklák fölé és célzunk.

Nem messzire álltak meg tőlünk. Hallótávolságon belül.

Pinch közelít keveset a fehér csődörén. A ló dobálja a fejét és
táncol kicsit.
Úgy fest, nem bízik a lovasában.
– Emmi! – kiáltok oda. – Jól vagy? Bántottak?
– Nem! – hallatszik a hangja kicsit remegősen. – Jól vagyok!
– Klasszikus harci stratégia – szólal meg Pinch. – Arra
kényszeríteni az ellenséget, hogy emelkedőn felfelé támadjon. De
itt nincs ellenség. Csak a Királyotok.
– Te nem vagy az én Királyom! – kiáltja Ike.
– Ike! – szisszen fel Jack. – Ez nem segít.
– Nos, akkor sem az.
– Valamit elhagytatok – folytatja Pinch. – Valami értékeset.
A Király úgy döntött, hogy visszaadja nektek.
– Engedd el! – kiáltok oda neki.
Elővesz egy számszeríjat a palástja alól. Emmi homlokához
nyomja.
– A Király utálja a gyerekeket – mondja. – Olyan hangosak
és koszosak.
– Engedd el! – áll fel Lugh. – Te engem akarsz.
 Próbálom lehúzni, de nem hagyja.
– Komoly csalódást okoztál a Királyodnak – szólal meg
Pinch. – Nagy gonddal választott ki téged magának, de te túl
hülye vagy, hogy lásd az óriási kegyet, amelyet irányodban
gyakorolt. Az a sok tervezéssel töltött év... mind veszendőbe
ment. A sok kedvesség, amiben részesített a királyi Palota a
vendégeként, és te azzal fizetsz, hogy megszégyeníted. A Király
nincs hozzászokva a megszégyenítéshez.
– Visszamegyek veled – mondja Lugh. – Bármit megteszek,
amit akarsz, csak engedd el a húgomat.
– Megsértetted a Királyt a hálátlanságoddal – folytatja
Pinch. – Te már többé nem érdekled őt.
A félelem hideg ujjai kezdenek felkúszni a gerincemen.
– Akkor vigyél engem – emelkedik fel Ike. – Én mutattam
meg nekik, hol találnak meg téged.
– A gáláns óriás – fintorog Pinch. – Nem. Téged sem akarlak.
– Térj a lényegre – mondja Lugh. – Mit akarsz?
– Nem mit, kit.
Rám mutat.
– A Király őt akarja – mondja. – A Halál Angyalát.

– Minek? – kérdi Ike.

– Beszélni kíván vele – mondja Pinch. – Baráti csevelyre
vágyik. Rögtön leeresztem az íjamat, és előrelépek.
Lugh megragadja a karom.
– Mit csinálsz? Nem mehetsz le oda.
– Nála van Emmi. Még jó, hogy beszélek vele.
 – Nem akar ő beszélgetni veled. Nézz csak rá! Az az ember
őrült.
– Túl veszélyes, Saba – mondja Ash.
– Egyébként is, mit akar tőled? – kérdi Lugh.
– Saba megölte a szüleit még Hopetownban – magyarázza
Jack.
– Majdnem őt is.
– Baleset volt – mondom.
Lugh átkozódni kezd.
– Miért nem mondtál erről semmit?
– Nem gondoltam, hogy számít – válaszolom.
– Azt mondom, szedjük le – szólal meg Ike. – Mi hatan
vagyunk, ők meg csak hárman.
– Ike, számszeríjat tart Emmi fejéhez. Ahogy én látom, nem
túl sok lehetőségünk van. Lemegyek.
– Nem – mondja Lugh. – Kitalálunk valami mást. Nem
mehetsz! Megtiltom!
– Ő az én húgom – jelentem ki.
Jack elkapja a kezemet. Lenézek rá. Tudom, mit gondol.
– Ha Emmit vitték volna és nem Lugh-t... utánamentél volna?
Amikor feltette nekem ezt a kérdést még Darktreesben, a
válaszom nemleges volt. Ha most újra megkérdezné, ha most
megkérdezne, azt mondanám, igen. Gondolkodás nélkül. Igen.
Megszorítja a kezem. Így szól:
– Akármit is mond, ne bízz benne! Mi majd fedezünk.
– Saba! – szólal meg Lugh. – Gyere vissza ide!
Elindulok lefelé a dombról, a lábaim csúsznak a kavicson.
Pinchtől és Emmitől úgy tíz lépésre megállok.
– Minden oké, Em? – kérdem.
– Igen – suttogja.
 – Ő az én húgom.
– Milyen megható – szólal meg Pinch. – Dobd el a
fegyvereidet!
Leveszem a tegezem, és lerakom az íjam mellé.
– Ennyi?
Bólintok.
– Nézzétek át! – parancsolja az embereinek.
Leszállnak a lovaikról.
DeMalo felém sétál. Az a zárkózott arc. Árnyékos szemei
egyszer érintik az arcomat, miközben végigtapogat. Érzem a
kezét a testemen. Gyors. Könnyű. Hűvös. Visszatartom a
lélegzetem. Megtalálja a késem a bakancsomban. Elveszi az
íjammal és a tegezemmel együtt.
– Tiszta – szól oda Pinchnek.
– Vedd el a gyereket, és ha az Angyal bármivel próbálkozna,
tekerd ki a nyakát! – mondja Pinch.
Amíg a másik Tonton engem figyel, DeMalo leemeli Emmit.
Pinch lecsúszik a lováról. Rosszul landol a beketrecezett lábán,
és káromkodásban tör ki.
DeMalo visszaadja neki Emmit.
Pinch maga előtt tartja, a számszeríjat pedig újra a fejének
szegezi. Tesz felém pár lépést a lábát lóbálva. Izzadságban úszik.
Nagy fájdalmai lehetnek.
Innen érzem a szagát. Azt a savanykás-édes, rothadó szagot.
– Na – kezdi Pinch – végre. A Halál Angyala személyesen. A
Királynak személyes elintéznivalója van veled.
– Micsoda? – kérdem. – Hogy elhoztam tőled a bátyámat,
mielőtt halálra égetted volna?
– A bátyád. Hát persze. Az a tetoválás az arccsontodon. A
Királynak tudnia kellett volna. Sok nehézségtől kímélte volna
meg magát. Nem, nem erről van szó.
– Akkor miről? – kérdem.
Lehúzza a kendőjét az arcáról. Borzalmasan néz ki.
Megégett. Nyers, petyhüdt, gyulladt és vörös a bőre. Aranyszínű
arcfestéke pikkelyszerűen beleégett a húsába.
Rám bámul, magas hangon és gyorsan veszi a levegőt.
Fekete szemei kemények. Tele vannak gyűlölettel és... és valami
mással. Őrülettel.
– Nézd, mit tettél – mondja.
Nem mondok semmit.
– Nézd meg, mit tettél! – kiáltja.
– Baleset volt. Nem szándékos.
– A Király lába. Nézd, mit tettél a lábával!
– Üldöztetek bennünket, és a földhajó felborult. Nem én
borítottam fel. Baleset volt.
– Nem! Egyik sem volt baleset!
Olyan hangosan ordít, ahogy a torkán kifér. Az összes ér
kidagad a nyakán, és nyál fröcsög a szájából.
Teszek egy lépést hátra. Emmi elkerekedett szemekkel
bámul rám. Az arca falfehér.
– A Király az életedet követeli fizetségképpen – mondja
Pinch. – Ez végtelenül egyszerű. Te odaadod magad neki, a
többiek pedig szabadon távozhatnak. A becses bátyád, az
ártatlan kishúgod és a barátaid.
Nem mondok semmit.
– Senki nem tart itt – folytatja. – Szabadon távozhatsz, de
abban a pillanatban, ahogy ezt megteszed, az ujjai megcsúsznak
és... hopp! Nincs többé hugica.
Bámulok rá. Megfagyva.
DeMalo engem figyel, kifejezéstelen az arca.
 – Gondolkodj, Suba, gondolkodj!
– Ááá – szólal meg Pinch –, kérdések futnak át az agyadon.
Van még embere? Látótávolságon kívül? A barátaid valószínűleg
azt javasolták, hogy ne bízz benne. Azon gondolkodsz, honnan
tudhatod, hogy megtartja a szavát?
Szünetet tart. Aztán: – Nem tudhatod. Ettől olyan édes ez.
– Engedd el őt, te szemét! – mondom neki.
Megrándul az arca. Megpofozza Emmit a kézfeje hátával, és
ő a földre zuhan. Abban a pillanatban egy kézzel felrántja.
Csúnya vörös folt rajzolódik ki Emmi arcán.
– A te hibád – mondja Pinch.
A tűz fellobban bennem.
– Megteszek bármit, amit mondasz, de először engedd el!
– A jószándék jeleként? – Megrázza a fejét. – Nem.
Érzem, ahogy izzadság gurul le a hátamon. Ránézek
Emmire. Hátranézek Lugh-ra, Ike-ra, Tommora és Ash-re.
Engem néznek. Várnak. És Jack. Ó Jack.
Egyikük sem mozdul.
Dobol a vér a fülemben. A szívem a torkomban dobog. A
gyomrom összerándul.
Visszafordulok Pinch felé.
– Nyertél – mondom neki.

Lassan feltartom a kezem.

Int az egyik kezével. DeMalo ott marad, ahol van, a másik
Tonton testőr szalad oda. Mögém rántja a kezeimet, és szorosan
megkötözi őket.
 – Most engedd el a húgomat! – mondom.
Pinch nem mozdul. Csak áll ott, és nagyon hosszú pillantig
bámul rám. Majd az ajkai vigyorra húzódnak összeroncsolt
arcán. Mosolyog.
– Minden győztesre jut egy vesztes – mondja.
Felemeli az egyik kezét. DeMalo görbe fémdarabot emel az
ajkaihoz, és megfújja. A hang belehasít a levegőbe. Egy csapat
madár emelkedik surrogva a levegőbe.
Vadul körbenézek, a szívem kalapál.
Tontonok lépnek ki a domb tetején lévő fák mögül. Lugh és a
többiek mögül. Tizenketten vannak, íjakkal és más megtöltött
fegyverekkel, amelyekkel ránk céloznak. Valószínűleg kerültek,
és észak felől jöttek a dombra.
Különös hangot hallok. Mintha... egy kalapács készülne
beverni egy szöget. Megpördülök.
Pinch mögül, Freedom Fields irányából még több Tonton
érkezik, legalább ötven felfegyverzett férfi, ahogy nézem. Felénk
futnak a fennsíkon át, lépést tartva egymással. A föld rázkódik,
ahogy közelednek.
Átvertek.
Csapdába kerültünk.
Nincs kiút.

A Tontonok alakzatba fejlődnek DeMalo mögött.

Nézem, ahogy a barátaim leteszik a fegyvereiket. Jack, Ike,
Lugh, Ash és Tommo. A Tontonok hasrafektetik őket a dombon,
kezeikkel a fejük mögött. Hátbarúgják, aki ellenáll.
 Hát, ennyi.
Minden, amit eddig tettünk, amin keresztülmentünk, ehhez
a véghez vezetett. Még arra sincs esélyünk, hogy harcban essünk
el. Együtt haljunk meg.
Tizenkét Tonton a dombon. Ötven itt lent. Pinch nem fogja
hagyni, hogy könnyen haljunk meg. Kiszárad a szám. A belső tűz
elalszik.
Kicsi vagyok. Gyönge. Kevés.
– Saba – mondja Emmi. – Saba, csinálj valamit!
Sírva fakad.
– Kérlek – könyörgöm Pinchnek. – Semmi okod, hogy őt
bántsd. Hagyd, hogy a kisfiúval elmenjenek! Ők nem ártottak
neked.
– Ó, nem. Ők lesznek az elsők. Így ti többiek, láthatjátok, mi
vár rátok.
Letérdelek.
– Kérlek! Engedd el őket!
Hosszú szünet következik.
– Nem – mondja.
Ránézek DeMalora. Találkozik a tekintetünk.
Segíts!
Az ajkaim megmozdulnak, de nem jönnek ki rajta szavak.
Pinch megcirógatja Emmi arcát a számszeríjával.
– Lassan vagy gyorsan? Vágjak vagy lőjek?
Megcsókolja Emmi fejét, miközben engem figyel.
– Kérlek – ismétlem. – Kérlek!
Mély lélegzetet vesz.
– Nincs ehhez fogható, ugye? – mondja. – A félelem szaga.
Hirtelen rekedt kiáltás hallatszik.
– Kár! Kár! Kár!
 Fekete madár szeli át az eget a vörös hegygerinc felett
nyugati irányból.
Egy varjú.

Megáll a szívem.
Megáll az idő.
Paták halk dobogása hallatszik. Lovak és lovasok hosszú
sora jelenik meg a hegygerinc szélénél. A Szabad Sólymok. De
többen vannak. Nagyjából még harminc lovas, akik nem
Sólymok. Maev áll középen. Nero süvít felettem, győzelmesen
kiáltozva.
A tűz szétárad bennem. Akcióba lendül. Talpra ugrok.
– Nero! – kiáltom.
A Szabad Sólymok kis csoportja – talán úgy tízen – futnak ki
a Pine Top Hillen lévő erdőből. Tökéletesen meglepik a
Tontonokat. Lugh, Jack és a többiek felugranak, és megragadják
a fegyvereiket. A harc elkezdődik.
Maev vörös porfelhő kíséretében leszáguld a gerincről, a
lovasok csatasorban a háta mögött. Hujjognak és kiáltoznak,
miközben egyenesen a DeMalo mögött felsorakozott Tontonok
felé tartanak. Nyilak repülnek előttük. A Tontonok
hátratántorodnak, sikítanak, ahogy a nyilak célba találnak.
– Mi? – visít Pinch. – Mi ez?
Körbenéz, dühöng.
DeMalo felém sétál. A hátán van a tegezem és az íjam. A
kezében a késemet tartja.
– Ez az! Aprítsd fel! – ordít Pinch.
 DeMalo megáll előttem. Leejti a lábamhoz a tegezemet és az
íjamat.
– Mi... mit csinálsz? – kérdi Pinch.
DeMalo körém fonja a karjait. Rabul ejti a szemeimet. Egy
mozdulattal levágja a kezeimet a hátam mögé szorító köteleket.
– DeMalo! – kiáltja Pinch.
– A legközelebbi viszontlátásig – mondja DeMalo halkan.
A kést a fegyvereimből álló kupac tetejére dobja, és
ellovagol, el az akciótól, vissza Freedom Fields irányába.
Néhány Tonton meglátja, hogy elmegy, és utána fut.
– DeMalo! – üvölt Pinch. – DeMalo! Hova mész? Támadj!
Támadj!
Körbe-körbejár, mint egy megvadult kutya, a számszeríját
lóbálva. Ajkai hátrahúzódnak a fogairól. Akár a csapdába esett
vadállat. Még mindig a mellkasához szorítja Emmit, aki retteg.
Odafutok, nekiugrok. Megrúgom a kezét, mire a számszeríj a
levegőbe repül. Felkiált fájdalmában, megpördül.
– Fuss, Emmi! – kiáltom.
Pinch nekem ugrik. Egy nyíl hasít a levegőbe. Mellkason
találja. Ordítani kezd. Megtántorodik és hanyatt esik.
Hátranézek, hogy lássam, ki mentett meg.
Maev vágtat oda. Maga mögött húzza Hermészt, aki
felágaskodik, nyerít izgalmában.
– Épp időben – mondom neki. – Kik a barátaid?
– A fosztogatók a nyugati útról – válaszolja. – Békét
kötöttünk. Vadak. Amikor hallották, hogy harcra kerülhet sor,
nem tudtam távol tartani őket. – Idedobja nekem Hermész
gyeplőjét. – Csak úgy kíváncsiságból: állandóan a bajt keresed,
vagy az talál meg téged?
– Bár tudnám – felelem.
 – Később találkozunk! – mondja.
Ellovagol, hogy részt vegyen a harcban.
Fellendítem Emmit Hermészre. Kezébe adom a gyeplőt.
Arra a gerincre mutatok, ahonnan a Sólymok az előbb
lovagoltak le.
– Látod azt? Menj fel a tetejére! Maradj ki ebből, amíg véget
nem ér, és az Isten szerelmére, most kapaszkodj!
– De harcolni akarok! Hagynod kell, hogy maradjak, és
harcoljak!
– Ki van zárva! Gyí!
Rácsapok Hermész hátsójára, mire kilő. Biztonságba helyezi
Emmit.
Fent a Pine Top Hillen a harc már véget ért. Minden csöndes.
A tizenkét Tonton vagy halott, vagy elmenekült.
Pinch a földön fekszik, mozdulatlanul. Nyílvessző áll ki a
mellkasából. Nem nagyon fog mostanában felállni.
Nero hív. Leereszkedik. Felemelem a karom, és ő leszáll rá.
Megsimogatom a tollait, megcsókolom a puha fekete fejét,
beszívom a poros madár illatát.
– A fene egye meg, Nero – mondom neki. – Te aztán nem
sietted el.
Nero élete az izgalom. Ha valami történik, nem fog csak úgy
elkószálni. Csapkodja a szárnyait, károg párat, majd elrepül,
hogy a magasból figyelje az eseményeket.
Futásnak eredek. Elindulok a harc sűrűje felé. Sólymok,
nyugati úti fosztogatók és a barátaim a Tontonok ellen. Izgalom
süvít végig a testemen, gyorsítja a lábaimat.
Futás közben kihúzok a tegezemből egy nyilat. Megtöltöm
az íjam. Abban a pillanatban lövök, ahogy meglátok egy fekete
kabátot.
 Ike a harcmező szélén hadonászik, kegyetlennek tűnő
karddal ez egyik kezében, szöges lánccal a másikban. Tommo a
hátának támaszkodik, a csúzlijával van elfoglalva.
Ike elvigyorodik, amikor meglát.
– Na, ezt nevezem én harcnak! – kiáltja.
Begázolok a csata közepébe. Egy ponton Jack és én
egymásnak vetett háttal harcolunk. Aztán Lugh-val. Aztán
Ash-sel.
– Odanézz! – kiált Ash. – Pinch! Meglép!
Meglátom. Sikerült neki kihúzni a nyilat a mellkasából. A
nagy fehér csődörére mászik fel. Lassan, fájdalmasan.
– Ő az enyém! – mondom.
Azonnal felé szaladok. Ahogy felhúzza magát a lovára,
ellövöm az utolsó nyilamat. A rossz lábát találja el, ő meg
felkiált.
Próbálja kihúzni a nyilat, miközben a gyeplővel matat. A ló
felágaskodik. Nyerít és táncolni kezd, próbálja levetni a hátáról a
lovast, akiben nem bízik.
Ráugrok. Megragadom a ketrecben lévő lábát. Rúg egyet,
mire a ketrec eltalálja az államat. Hátrarepülök és a földbe
csapódom. Kirúgta belőlem a levegőt.
Aztán látom, hogy Ash vágtat felém a fekete musztángon,
amit Pinch istállójából hoztunk el. Suhan, mint a szél.
– Gyorsan! – kiáltom. – Elmenekül! Hadd vigyem el Titánt!
Azonnal leugrik róla. Feldobom magam a hátára.
– Várj! – mondja Ash, miközben a gyeplőt tartja. – Nyerésre
állunk, Saba. Visszaszerezted Lugh-t. Emmi biztonságban van.
Engedd el Pinchet!
– Nem.
– Mit számít?
 – Nekem számít – mondom. – Engedj el, Ash!
– Akkor veled jövök.
– Ez az én harcom. Ne mondd meg a többieknek, hova
mentem. Ígérd meg, Ash!
– Rendben, ha ezt akarod.
Elengedi a gyeplőt. Hátralép.
Megfordítom Titánt.
– Saba! Vidd ezt! – Idedobja a tegezét, amely félig van.
Elkapom. – Jó szerencsét!
– Visszajövök. Gyí! Gyí!
Titán oldalába vájom a sarkaim.
És villámgyorsan elvágtázunk a fennsíkon a Hoodook éles,
vörös ujjai felé.

Jó érzés Titánon lovagolni. Erős és vad. Érzem, ahogy a tűz

lángol bennem. Benne is izzik.
Nero felettünk repül, kicsivel előttünk. Felderíti az utat.
A Hoodook előttünk emelkednek az égbe. Közelről még
különösebben festenek.
Mély csatornák szelik át magas, csupasz oldalaikat. Hegyes
csúcsok. Szorosan egymás mellett. Hasadékokat látok. Pár
vékony fa kapaszkodik a kegyetlen, vörös homokba.
Figyeltem Pinchet. Egy lyukban tűnt el a sziklák között.
Odasétálok Titánnal a lyukhoz. Szűk, földbe taposott ösvényen
vagyunk, amely a sziklák között kígyózik. Azonnal meglátom
Pinch lovának patanyomait.
Félhomály van. Akár egy mély kanyonban. És csönd. Nagy
csönd. Mintha még a sziklák is visszatartanák a lélegzetüket.
De mindig van valami, amit hallani lehet, még a csöndben is.
Előttem fent egy ideges ló nyerít. Dobol a lábával. És mindig
van olyan szag, amelyet érezni lehet. Itt is. Aprócska fuvallat.
Savanyú, édes, rothadó. Pinch szaga.
Aztán egy visszhang.
Megállítom Titánt. Várok, amíg elhal. Hulló sziklák hangja.
És halk, kaparó hang, ahogy Pinch a sérült lábát maga után
vonszolja.
Lecsúszok Titán hátáról.
– Várj itt! – súgom oda neki.
Van pár Hoodoo, amely gömbölyűbb és simább, mint a
többi. Látok köztük egy utat felfelé. Mászni kezdek.
A föld száraz és laza a talpam alatt. Óvatosan mozgok,
próbálok nem csapni zajt. Nero leszáll, hogy megnézze, mit
csinálok. Egyik szikláról a másikra ugrik és röppen, mindig
előttem maradva. Ujjamat a számhoz emelem, hogy tudja, nem
szabad rikácsolni vagy károgni.
Elérem a tetőt. Ellenőrzőm, hogy Pinch látható-e valahol.
Felhúzom magam. Egy lapos Hoodoo tetején állok. Látszik a
homokban, Pinch merre vonszolta a lábát. Nem juthatott
messzire. Nagy fájdalmai lehetnek.
Lecsúsztatom a hátamról az íjamat. Betöltök egy
nyílvesszőt. Aztán követem a vonszolás nyomát. A lapos Hoodoo
szélénél szűnik meg. Felküldöm Nérót a levegőbe. Szinte azonnal
körözni kezd. Megtalálta Pinchet. Úgy néz ki, az enyém melletti
Hoodoon van. Amely egyenesen az égnek mered, mint egy
kémény.
A túlsó oldalán lehet.
Kis rés van a két Hoodoo között. Olyan hatvan centi. Csak
egy kicsi, lapos sziklán lehet landolni, majd keskeny perem halad
balra és tűnik el a sarok mögött.
Lehet, hogy épp a mögött a sarok mögött van. Nála van a
számszeríja. De megsérült. Gyenge. Talán haldoklik.
Az ördögöt nem könnyű megölni.
Néróra nézek, még mindig fent köröz. Elég nyugodtnak
tűnik.
Átugrok a résen, és óvatosan landolok. Ugyanazon a
Hoodoon vagyok, amelyiken Pinch.
A levegő szinte beszorul a torkomba. Nekilapulok háttal a
sziklának. Aztán oldalazni kezdek a peremen. Nagyon lassan
lépkedek a sarok felé.
– Állj készen!
Lassan mozgok. A jobb lábammal tapogatom az utat
előttem. Egyetlen hangot sem adok ki. Csak akkor van esélyem,
ha meglepem.
– Állj készen!
A perem kezd kiszélesedni. Szélesebb. Még szélesebb.
Befordulok a sarkon.
Most.
Gyorsan mozgok. Az íjam kész.
Egy pillantással feltérképezem a terepet.
A Hoodoo oldalán, egy széles peremen vagyok. Pinch egy
sziklán ül, a lábát pihenteti.
Meglepetten felnéz. A számszeríjáért nyúl.
Ellövöm a nyilamat. Lepattan a kezéről.
Felkiált, megint a számszeríjáért tapogat.
Nincs időm, hogy újratöltsem az íjamat.
Ráugrok. Lelököm a szikláról.
Valahogy megragadja a fegyverét. Próbálja az állam alá
tolni. Küzdünk egymással, és kiütöm a kezéből.
Az öklét sikerül az állam alá nyomnia. Megnyomja a puha
részt.
Nem kapok levegőt. A légcsövemet nyomja. Mindkét
kezemmel megragadom a kezét. Próbálom elhúzni. Rúgok és
vonaglok.
De erősebb, mint képzeltem.
A lehelletének és az izzadságának a bűzös szaga megtölti az
orromat.
– Ezúttal nincs menekvés – mondja.
A palástját karmolom. Aztán az égett arcát.
Sikít, és leszáll rólam.
Az íjamért ugrok. Elejtettem a tegezemet, amikor Pinchre
vetettem magam, és a nyilaim szanaszét hevernek. Négykézláb
mászom, és próbálok elkapni egyet.
De Pinch már talpon is van. Két kézzel tartja a számszeríját.
Egyenesen rám céloz.
Olyan messzire húzok el tőle, amennyire csak lehet. A
sziklának nyomom magam.
Pinch felém tart. Az arca vérzik, ahol megkarmoltam.
Rettenetesen fest. Vér, égett hús és pikkelyes aranyfesték
borítja. Hirtelen valami éles vág a kezembe. Valamit szorítok
benne. Egy kis tükröt Pinch palástjából. Biztos letéptem.
Váratlanul elvakítja a nap. Pinch eltakarja a szemeit.
Egy lehetőség. Kaptam egy lehetőséget.
Újra rávillantom a tükröt. Aztán elhúzódom. Gyorsan.
Csöndesen.
Arra céloz, amerre engem hisz.
Megmozdulok. Újra villantom a tükröt. Mozgok.
Körbelendíti a fegyverét.
 – Maradj nyugton! – kiáltja.
Megvillantom a tükröt. Mozgok.
Pinch lő.
Behúzom a fejem.
A lövés nem talál. Lepattan a szikláról, vörös port kavar fel
mindenfelé.
Ahogy a visszhang elhal és a por elül, meglátom Pinchet.
Pár lépésre áll tőlem a perem szélén. Meglepettnek tűnik. Vér
ömlik a nyakából. A nyílvessző keresztülment rajta. Megérinti a
nyakát. Úgy néz a vértől nedves kezére, mint aki nem hiszi el,
amit lát. Aztán a sebre szorítja a kezét.
– De hát, én vagyok a Király – mondja.
– Nem vagy te semmilyen Király.
– Mondták, hogy te vagy a Halál Angyala – dadogja. Egy
lépést tesz felém, ujjai között ömlik a vér. – Nem hittem nekik.
Hirtelen vijjogva és csapkodva Nero száll le rá. Pinch karjai
felcsapódnak. Megtántorodik. Hátralép a levegőbe.
A perem széléhez futok.
A hátán fekszik. Karjai és lábai szétterpesztve. Szemei
tárva-nyitva.
Az alattunk lévő Hoodoo hegyes csúcsára szúródott.
Nero leszáll, és a vállamon landol.
Tulajdonképpen éreznem kellene valamit. Örömöt, vagy
megkönnyebbülést, vagy győzelmet, vagy... valamit. De nem
érzek semmit.
A szél nyög a Hoodook vörös fogai között.
Madarak hangja hallatszik fölöttem. Felnézek az égre. A
keselyűk máris köröznek.
– Tűnjünk innen! – mondom.
Amikor a csatatérre lovagolok Titán hátán, a többiek már
takarítanak.
Meglátom Lugh-t. Kicsivel arrébb, a földön ül, kimerültnek
tűnik. Amint észrevesz, felemeli az egyik kezét. Jack és Ash segít
pár sérült Sólyomnak. Szerencsére, semmi nem tűnik túl
súlyosnak. De elveszítettünk két Sólymot és egy fosztogatót.
Felkötözik őket a lovaik hátára, és elindítják őket vissza
Darktreesbe, ahol majd felállítják a halotti máglyájukat.
Emmi odalovagol Hermész hátán. Leugrik, Lugh-hoz szalad
és a karjaiba veti magát.
Mindenki más tesz-vesz, fegyvereket gyűjt és egyéb hasznos
dolgot csinál. Ike egy halott Tonton fölé hajol, ellenőrzi, hogy mi
van nála. Tommo mellette áll és nézi.
Mozgásra figyelek fel. Egy Tonton. Ike-tól és Tommotól nem
messze fekszik a földön. Felkönyököl, felemeli a számszeríját, és
céloz.
– Ike! – kiáltom.
Felemelkedik. Megfordul. Előrántom az íjamat. Előkapok
egy nyilat. Töltök. Lövök.
Minden szinte egyszerre történik. Minden túl gyors. A
Tonton lő, pont, amikor Tommo Ike elé veti magát. Mind a
ketten elesnek.
A nyilam eltalálja a Tontont.
– Ike! – kiáltom. – Tommo!
Odarohanok, és leugrok a lovamról. Ugyanabban a
pillanatban érkezem, mint Jack.
Tommo Ike-on fekszik. Felkapom a karjaimba. Ott fekszik,
ernyedten. A szemei csukva.
– Ne! – zokogom, megrázom. – Ne, Tommo!
Megremeg és magához tér. Gyönyörű barna szemei kábán
néznek fel rám. Magamhoz ölelem, erősen a mellkasomhoz
tartom.
Jack megfordítja Ike-ot. Letérdel mellé, és a nyakát
tapogatja.
– A fenébe is, Ike – mondja halkan.
Rám néz, és én már tudom.
– Ike? – kérdezi Tommo. – Hol van Ike? Ike-ot akarom!
Még szorosabban ölelem magamhoz, ahogy próbál
kiszabadulni. Nem akarom, hogy lássa. Nem akarom, hogy
megtudja.
Megérzem, amikor meglátja Ike-ot. A teste mozdulatlanná
válik. Elengedem. Feláll. Odasétál Ike-hoz, leül mellé a földre és
megfogja a kezét.
– Ne – nyöszörög. – Ne hagyj el, Ike! Ne tedd ezt velem te is!
Hatalmas könnycseppek gurulnak le az arcán. Előre-hátra
hintázik, és a szívéhez szorítja Ike kezét. Újra és újra és újra
elismétli:
– Ne hagyj el, ne hagyj el, ne hagyj el!

Máglyát építünk a csatamező közepére. Igazán fenségeset,

harcosnak valót. Ráfektetjük Ike-ot.
Jack mond pár szót. Szép szavakat. Barátságról. Meg más
dolgokról, de főleg a barátságról. Aztán ő, Ash és én meggyújtjuk
a máglyát.
 Csöndben állunk. Mi mindannyian, az összes Szabad Sólyom
és a nyugati út fosztogatói. Nézzük, ahogy a tűz nyaldossa a
fákat, belekap Ike ruháiba és égni kezd.
Tommo egyedül van, kicsivel arréb. Senkinek sem engedi,
hogy hozzáérjen. Nem hagyja, hogy vigasztaljuk.
Lugh Emmi köré fonja a karjait. Emmi sír.
A rendíthetetlen, kedves, vicces Ike. A jóízű nevetésével és az
óriási szívével. Molly Pratt jut az eszembe, a legcsodálatosabb
lány, aki valaha levegőt vett. Örökké várhatja Ike-ot. Ike azt
akarta, hogy Molly találkozzon Tommoval. Úgy gondolta, hogy
talán jó családapa válna belőle.
Én is sírok.
Miközben Ike-ot visszaküldjük a csillagok közé.

Megrázom a srác kezét. Puha. Sovány, kócos, tetovált. A

nyugati út fosztogatóinak mezítlábas vezére. Maev új barátai és
szövetségesei.
– Köszönöm! Nem ment volna nélkületek.
Mélyen meghajol előttem, és megcsókolja a kezem.
– Jó móka volt – mondja. Felugrik a lovára. Rám vigyorog
egy nagyot, megvillantja a fehér fogait. – Szóljatok, amikor
legközelebb zúzni akartok!
Megsarkallja a lovát, és nagy csaholás közepette ő és a többi
fosztogató elvágtatnak a fennsíkon.
– Biztos vagy benne, hogy nem jössz velünk? – kérdi Maev. –
Mindig van hely még egy embernek.
– Biztos – mondom.
 – Rendes tőletek, hogy befogadjátok a srácot – mondja.
Odanéz, ahol Tommo Lugh-nak segít felkészíteni a lovakat.
– Jack azt mondja, Ike is ezt akarta volna. És jó társaság lesz
Emminek. Idehallgass Maev, nem is tudom, hogy köszönjem
meg. Egyikünk sem lenne már itt nélkületek.
– Hallgatnom kellett volna Jackre – válaszolja. – El kellett
volna jönnünk veletek már az elején. No, de jobb később, mint
soha.
Feldobja magát a lovára, és bólint Nérónak, aki Emmi
vállán kuporog, ahol egy jó kis hátmasszázst kap éppen.
– Meg kellene köszönnöd a madaradnak – mondja. – Nem
semmi jószág. Ha valaha ráunsz, boldogan átveszem.
– Nem hiszem, hogy valaha is ráunnék.
Odafordulok Ash-hez. Mosolyog. Érzem, hogy könnyek
szöknek a szemembe.
– Ash – Magamhoz húzom, és szorosan megölelem. –
Köszönöm! Nem mond semmit. Egy pillanatig csak állunk ott.
Aztán ellép.
– Tartsd magad távol a bajtól! – mondja.
– Igyekezni fogok.
Lugh felemeli, ő meg feldobja magát Maev mögé. Mivel
otthagynak nekünk három lovat, ő stoppal utazik vissza
Darktreesbe. Lugh odatartja a kezét. Maev elfogadja.
– Köszönöm – mondja neki Lugh. – Ezt is, és... hogy
segítettetek Sabának és Emminek. Talán még látjuk egymást.
– Soha nem lehet tudni – bólint Maev.
Egymásra néznek.
– A kezem – szólal meg Maev.
Lugh még mindig fogja. Lassan elengedi, és hátralép.
– Viszlát! – mondja Ash.
 – Még találkozunk – biccent Maev.
Megfordulnak és elvágtatnak, hogy csatlakozzanak a többi
Szabad Sólyomhoz, akik a gerincen várnak rájuk. Amikor
felérnek a csúcsra, visszanéznek. Maev lova búcsúképp
felágaskodik, és már el is tűnnek.
Lugh még mindig bámul utánuk.
– Nem semmi csaj, igaz Lugh? – kérdem tőle.
– Hm?
– Maev, nem semmi csaj.
– Ó. Igen. Kedvesnek tűnik – mondja, és nekiáll felkészíteni
a Sólymok lovait az indulásra.
– Maev kedves? – motyogom. – Kedves.
– Szóval, merre indulunk? – kérdi Lugh.
– Mit szólnál Crosscreekhez? Gyönyörű hely, Lugh, el sem
hinnéd, mennyire – válaszolom.
– Ki van zárva – Lugh megrázza a fejét. – Visszalépés lenne.
Ami engem illet, az a múlt. Eleget éltünk a múltban Apuval.
Tovább kell lépnünk, nem?
– De.
– Szerintem induljunk nyugati irányba. A Nagy Víz felé.
Arra gazdag földek vannak. Azt mondják, mézillatú a levegő.
– Ezt meg ki mondta neked? – kérdem.
Megrántja a vállát.
– Nem emlékszem.
– Én csak azt akarom, hogy együtt legyünk. Te mit
gondolsz, Em?
– Részemről jól hangzik – válaszolja.
– Tommo? – kérdem.
Bólint.
– Akkor irány nyugat! – mondja Lugh. – Nincs értelme
várni. Induljunk!
– Várj! – állítom meg, miközben körbenézek – Jack hova
tűnt? Látta valaki?
Tommo előremutat.
– Ott van! – mondja.
Jack lovagol.
A fehér lován vágtat a fennsíkon át. Kelet felé tart.
Harag hasít belém. Pánik. Felforr tőle a vérem.
– Ó, nem, ne merészeld! – mondom.
Felugrok Hermészre, az oldalába vájom a sarkaimat, mire
nekilendül, mint a szél. Nero felettünk repül.
– Saba! – kiált Emmi. – Mondd neki, hogy jöjjön velünk!

A Hoodook után érem utol. Megfordul, amikor meghallja, hogy

jövök. Megáll. Vár.
Megállok előtte, és leugrom. Lüktet a vér a fülemben.
Odamegyek, és megfogom a lovának a gyeplőjét. A szívem
kalapál a mellkasomban.
– Szállj le! – mondom neki haragos tekintettel.
– Akkor nem, ha meg fogsz ölni – válaszolja.
– Azt mondtam... szállj le!
– Jól van, jól van. – Leveti magát. – Tessék... leszálltam.
Nero károg, és leszáll egy közeli bokorra.
– Látom, hoztál erősítést – mondja Jack.
– Mégis, mi a fenét csinálsz? – kérdem tőle. – Elfutsz csak
így. Elosonsz, mint egy... mint egy... semmi viszlát, vagy látjuk
még egymást, egyáltalán semmi. Csak... lelépsz.
 Grimaszol. Bámulok rá.
– Mi van? – kérdem.
– Visszajövök, csak van még egy kis dolgom – mondja.
– Dolgod – ismétlem. – Miféle dolgod? Azt hittem, tolvaj
vagy.
– Ó! Igazán kedves! Ezt soha nem mondtam. Van pár...
dolog, amit el kell intéznem. És van valaki, aki várja Ike-ot. Már
régóta. Tudnia kell, mi történt.
– Úgy érted, Mollynak – mondom.
– Hallottál róla.
– Ike mesélte.
– De miután találkoztam vele, visszajövök. Ez a terv.
– Mert... mert megmentettem az életedet – mondom. –
Három... nem, két alkalommal. A tűztől és aztán a
pokolférgektől. És te mondtad, hogy ha valakinek kétszer
megmented az életét...
– Hármas szabály a neve – mondja – nem kettős. Tudom,
mert én találtam ki.
– Tudtam!
– Nézd! Kétszer, háromszor... ez nem a kötelezettségről szól.
Nem ezért jövök vissza.
– Nem?
– Nem. Miattad. Te miattad.
Tesz felém pár lépést.
– A vérembe ivódtál, Saba – mondja. – A fejemben, a
lélegzetemben, a csontjaimban... Istenre, mindenhol ott vagy.
Az első pillanattól, hogy megláttalak.
A szívem cigánykereket vet. Levegőt sem merek venni. A
szívkő szinte beleég a bőrömbe.
– Úgy emlékszem, hogy abban az első pillanatban, amikor
találkoztunk, azt mondtad, hogy... mit is mondtál?
– Azt mondtam, hogy... nem vagy az esetem – válaszolom
neki.
– Még mindig ez a... véleményed?
Jackre nézek. A különös, ezüstszínű szemeire, amelyek
holdvilágszínűből gránitszínűvé válnak egy pillanat alatt, a
görbe orrára, a felső ajkára, ahol van egy kis gödröcske.
– Most már.... nem ez ... a véleményem.
Kapok egy féloldalas mosolyt.
– Na, gyere ide! – mondja.
– Nem, te gyere ide!
Egészen közel lép. Zsálya és nyári égbolt illatát érzem rajta,
és még valamit, ami csak ő. Csak Jack.
– Na, most mi legyen? – kérdi.
– Csókolj meg!
Körém fonja a karjait, és szorosan magához húz.
Megcsókolja az ajkaimat, az arcomat, a szemeimet, az ajkaimat.
Visszacsókolom. Belélegzem, mintha levegő lenne. Iszom,
mintha víz lenne.
Végül elhúzódik, kartávolságra tart magától.
– Mennem kell – mondja.
– Mehetnél később is. Mehetnénk együtt, amikor...
– Nem. Most kell mennem.
Hátrál, miközben beszél. Végig engem néz.
– De hogy fogsz megtalálni? – kérdem. – Nem leszünk már
itt. Azt sem tudod, hova megyünk.
– Nyugatnak indultok – mondja –, a Nagy Vízhez. Azt
mondják, a levegőnek ott mézillata van.
Felugrik a lovára.
– Várj! Vidd ezt magaddal!
 Odaszaladok hozzá, és közben megkeresem a szívkövet.
Lehajol. A nyakába akasztom.
– Ez... segíteni fog, hogy megtalálj – mondom neki.
– Nincs szükségem semmilyen kőre, hogy megtaláljalak.
Bárhol megtalálnálak. – Újra megcsókol. Míg szédülni nem
kezdek. Míg a lábaim el nem gyengülnek. – Szia!
Megbillenti a kalapját, megfordítja a lovát, és elüget.
Miközben megy, énekel.
#
Kószáltam és barangoltam széles e világon
És csókot számtalant éreztem a számon
De most az ő bor-édes ajkairól álmodom éjszakákon
Ó keményszívű Annié, könyörtelen Annié, én édes álmom.

– Saba! – kiált oda Lugh.

Ö, Emmi és Tommo odalovagolnak hozzám.
– Jól vagy? – kérdi Lugh.
Bólintok.
– Nem kérted meg, hogy maradjon? – kérdi Emmi.
– El kellett mennie egy helyre.
Felpattanok Hermész hátára. Nero odaröppen, hogy a
vállamon utazzon.
– De látjuk még valaha? – faggat tovább Emmi.
– Egyszer igen – válaszolom.
– Hamarosan – teszi hozzá Tommo.
– Remélem – mondom.
Nyugati irányba fordítjuk a lovakat.
– Ó! Majdnem elfelejtettem! – Emmi előhúzza Lugh csúzliját
a zsebéből, és odaadja neki. – Ezt neked tartogattam.
Lugh odanyúl érte, és összekócolja Emmi haját.
– Köszi! Megtanítalak majd használni.
– Nem lesz rá szükség – mondom. – Emmi jól lő.
– Hogy mik vannak? – mondja Lugh. – Akkor, alighanem
mást kell keresnem, amire megtaníthatlak, Em.
– Vagy talán én tanítalak meg valamire – néz rá Emmi. – Te
sem tudsz mindent. Csak azt hiszed.
Lugh megrázza a fejét.
– Tényleg túl sokáig voltam távol. Látom, kezelésbe kell
venni téged, Emmi. Így beszélni az idősebbekkel...
Lemaradok egy kicsit. Hallgatom, ahogy egymással
csevegnek, és ahogy Lugh megnevettet bennünket. Mindig
megnevettet.
Újra együtt vagyunk.
Lugh az első, mindenben ő az első, én pedig követem.
Ez így van jól.
Így van rendjén.
Ennek így kell lennie.
– Hé! – szólal meg Lugh. – Mit csinálsz ott hátul? Fogalmam
sincs, merre megyünk. Gyere előre, és vezess bennünket!
Úgyhogy így teszek.
Köszönetnyilvánítás
#