Nyikolaj Kamanyin tábornok, az oroszok űrhajóscsoportért felelős vezetője már 1961 nyarán

felvetette , hogy nőket is űrhajóssá kellene képezni. Legfőbb érve az volt, hogy mivel
nyilvánvalóan nők is fel fognak jutni az űrbe, jó lenne minél előbb felkészíteni őket az ilyen
utakra. Ez hamarosan megvalósult. 1963. június 19-én közel egyidőben két szovjet űrhajó is
földet ért. Az egyikben, a Vosztok-5-ben Valerij Bikovszkij ült, aki akkoriban komoly
rekordnak számító csaknem ötnapos repülést hajtott végre, a másik űrhajóban, a Vosztok-6-
ban pedig a világ első női űrhajósa érkezett vissza a Földre, két napos útja után. Egészen
pontosan Valentyina Tyereskova nem az űrhajójával együtt landolt, hanem az akkori
lehetséges eljárás szerint hat és fél kilométer magasan katapultált és saját ejtőernyővel
érkezett. Sok év elteltével derült ki, hogy Tyereskova, egyébként hasonlóan a második orosz
űrhajóshoz, Tyitovhoz, rosszul bírta a súlytalanságot, fizikai és lelki értelemben is: mentális
problémái voltak, olykor pánikba esett, de persze a világ csak a rövid jelentéseket hallhatta,
miszerint jól érzi magát... A földet éréskor megsérült az arca, „kalandjai” miatt a repülése
inkább blokkolta egy jó időre a további női űrhajósok felküldését, mert a szovjet program
vezetői féltek egy olyan kudarctól, amely a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá válhat.
Noha az amerikai űrprogram kezdetén William Randolph Lawrence (ő az űrben használt
gyógyszerek specialistája volt) arra jutott, hogy a nők alkalmasabbak lennének űrhajósnak
kisebb termetük, kevesebb oxigénigényük miatt, ehhez képest az amerikaiak csak húsz évvel
az oroszok után jutottak el odáig, hogy nőt küldjenek az kozmoszba. Tyreskova útja után az
oroszok is leálltak a női űrhajósképzésről – a második nő, akit szintén ők küldtek az
űrbe, Szvetlana Szavickaja volt, 1982 júliusában. (És ő volt a legelső nő, aki űrsétát tett 1984.
július 25-én, őt követte Kathryn Sullivan még azon év októberében.)

A jobb felkészítés, az űrhajózás technikájának változása miatt a lelki teher sem volt annyira
nyomasztó, amikor az első amerikai űrhajósnő indult útjára. Sally Ride kifejezetten jól bírta a
súlytalanságot, igaz neki talán könnyebb is volt jól éreznie magát, mert nem egyedül repült,
bezárva egy szűk kapszulába, mint Tyereskova. Sally Ride 32 évesen, 1983 június 18-án,
tehát húsz évvel Tyereskova után kezdhetett bele a nagy utazásba. Fizikusként doktorált,
mielőtt jelentkezett volna a NASA felhívására, és nyolcezer jelentkező közül őt is
kiválasztották. Míg a szovjetek fontos presztízskérdésként kezelték a női űrhajós repülését,
Ride elég keményen kellett, hogy legyőzze az előítéleteket az űrhivatalon belül, de kívül is,
jellemző volt, hogy egy újságíró azt kérdezte tőle, sírdogált-e kicsit, ha a szimulátorban nem
sikerült valami. Ride mindkét shuttle-repülése sikeres volt, az első repülésekor műholdak
pályára helyezésének volt a felelőse, és egy műhold befogásakor ő működtette a robotkart. A
második útját is a Challenger fedélzetén teljesítette, szakértelmére és kiválóságára jellemző,
hogy  aztán részt vett a Challenger, majd a Columbia katasztrófáját követő vizsgálatokban, az
amerikai űrprogramok stratégiai tervezésével foglalkozott, végül, a NASA-ban eltöltött évek
után egyetemi professzor lett, vezette a kaliforniai Űrkutatási Intézetet, illetve saját non-profit
vállalkozását működtette, amelynek egyik célja a fiatalok érdeklődésének ébren tartása volt az
űr, az űrrepülés iránt. 2012-ben rákban hunyt el.
A NASA sokáig kizárólag a férfiak munkahelye volt. 1958-as megalapítása óta az ügynökség
többségében férfi űrhajósokat alkalmazott. Már maga az elképzelés is, hogy egy nő utazzon ki
a világűrbe, sokáig kiverte a biztosítékot az amerikaiaknál. A negyvenes években még
tudományos körökben is általános elképzelés volt, hogy azért nem szabad nőt engedni az
űrbe, sőt még repülni sem, mert a nőket a hormonális hangulatingadozások megbízhatatlanná,
ön- és közveszélyessé teszik. Ráadásul még menstruálnak is. Bizony, a NASA konkrétan a
menstruációra hivatkozva utasította el évtizedekig a nők jelentkezését, az ügynökség egy
felületes, és mára százszor megcáfolt tanulmánya ugyanis kimondta, hogy a nők
teljesítőképességét túlságosan is befolyásolná a menstruációs ciklusuk az űrutazás
során. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire ez a férfiközpontú tudományterület is hajlandó
volt belátni, hogy a nők köszönik szépen, pont olyan jól működnek odakint az űrben, mint
férfi társaik. Az új idők szele, ha kicsi késéssel is, de az utóbbi években szerencsére az
amerikai űrkutatást is megérintette, ennek eredménye, hogy a NASA akadémiájának
legutóbbi évfolyamában több nő végzett, mint az elmúlt évtizedekben összesen. 2019
októberében pedig két női űrhajós, Christina Koch és Jessica Meir rögtön történelmet is írt
azzal, hogy az ügynökség a közreműködésükkel hajtott végre először tisztán női űrsétát.
2020-ban ott tartottunk, hogy az 567 ember közül, aki járt már az űrben, csak 65 volt nő, még
úgy is, hogy a 2000-es évek óta megduplázódott a női asztronauták száma. Ebből a 65-ből 38-
an jártak a Nemzetközi Űrállomáson (ISS). Az amerikaiakon és oroszokon kívül ukrán-
kanadai, kanadai, japán, dél-koreai, iráni, kínai, indiai származású amerikai és olasz nő járt
kint a világűrben. Ami még ennél is izgalmasabbnak tűnik, hogy ha az Artemis-program
rendben megvalósul, akkor hamarosan nő léphet a Holdra. Jim Bridenstine, a NASA
igazgatója 2019-ben a női egyenjogúság napján beszélt arról, hogy a Holdra juttatott két
űrhajós közül az egyik nő lesz. A NASA-vezér kiemelte, az Artemis-program jóval színesebb
lesz, mint elődje, az Apollo-program volt. (Erre cinikusan annyit mondhatnánk, hogy az nem
lesz nehéz, hiszen abban kizárólag fehér férfiak vettek részt.) Bridenstine elmondta, hogy ez a
program személyes okok miatt is fontos számára, hiszen van egy 11 éves lánya. „Szeretném,
ha tudná, hogy ugyanolyan lehetőségek állnak ma előtte, mint amilyenek rám vártak
fiatalként” – nyilatkozta.
Az elmúlt évtizedekben többször is volt téma a médiában a NASA vélt vagy valós szexista
hozzáállása az űrutazáshoz. Az egykori asztronauta, Marsha Ivins az űrhivatal védelmére kelt,
amikor azt nyilatkozta, hogy a kezdetekben ez ugyan igaz volt, de az Űrhajózási Hivatal
túljutott a szexista gyakorlaton, a missziókon ma már teljes egyenlőség figyelhető meg.
Abban igaza van Ivinsnak, hogy a nőknek ugyanolyan feladatai vannak egy űrutazás során,
mint a férfiaknak – a bökkenő csak az, hogy még mindig nagyon alulreprezentáltak. A
Nemzetközi Űrállomáson az elmúlt húsz évben például semmi sem változott: az
ISS „lakosságának” 12%-a volt nő a 2000-es évek elején, a 2010-es években ez 11% volt. A
nők ugyan inkább reflektorfénybe kerülnek, mint a férfiak, de még korántsem mondhatjuk,
hogy meglenne az egyenlőség, bár 2013-ban már fele-fele arányban diplomázott nő és férfi
űrhajós a képzésen. A változás most elkezdődött, és mind a NASA, mind az ESA űrhajós
toborzásában, működésében egyre nagyobb szerepet kapnak a hölgyek is.